Írta: Beth Fly nn

A m ű eredeti cím e: Nine Minutes

Copy right © 2 01 3 by Beth Fly nn. All rights reserv ed.

Cov er photography © Tara Sim on

Cov er m odels: Kelli Fly nn and Lasse L. Matberg

Fordította: Sándor Alexandra Valéria

A szöv eget gondozta: Sándor Anna

A sorozatterv , annak elem ei és az olv asókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó m unkája.
© Katona Ildikó, 2 01 4
ISSN 2 4 1 6 -1 1 9 3
ISBN 9 7 8 9 6 3 4 57 1 4 3 8

© Kiadta a Köny v m oly képző Kiadó, 2 01 7 -ben

Cím : 6 7 01 Szeged, Pf. 7 84
Tel.: (6 2 ) 551 -1 3 2 , Fax: (6 2 ) 551 -1 3 9
E-m ail: info@kony v m oly kepzo.hu
www.kony v m oly kepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Széli Katalin, Deák Dóri
Ny om ta és kötötte az Alföldi Ny om da Zrt., Debrecen
Felelős v ezető: Gy örgy Géza v ezérigazgató
Jimnek, a lelki társamnak és az örök legjobb barátomnak.
Ő mindig hitt bennem – még akkor is, amikor én nem.
 Prológus
– 2000 NYARA –

MÉG SOHASEM LÁTTAM KIVÉGZÉST. Legalábbis

törvényeset nem.
A balomon ült a férjem. A jobbomon pedig a Rolling Stone
magazin újságírója, akit Leslie Cowannek hívtak, és idegesen
fészkelődött. Rápillantottam. Biztosra vettem, hogy ő még
semmilyen kivégzést nem látott. A magazin következő száma
híres motorosokról szól majd. Úgy gondolták, hogy érdekes lenne
belevenni egy igazi motoros történetet is. Egy olyan lányét, akit
egy motoros banda rabolt el 1975-ben.
Az a lány én voltam.
Leslie-n még mindig látszottak a három héttel korábbi baleset
nyomai. Kivették a varratokat a homlokából, de vékony piros
vonal mutatta a vágás helyét. Már nem volt olyan fekete a
szeme körül, mint eddig, ám nyilvánvaló volt, hogy nemrég még
két hatalmas monoklija volt. Az orráról szinte teljesen eltűnt a
duzzanat, egy szájsebész pedig pótolta a kitört fogait.
Amikor nekiláttunk az interjúnak, azt mondta nekem, hogy
teljes őszinteséget vár el tőlem a kivégzésre váró férfival
kapcsolatban. Az elmúlt három hónapot Leslie-vel töltöttem, és
szinte semmit sem tartottam magamban erről a kapcsolatról. A
mai nap várhatóan az interjú csúcspontja, amikor Leslie
lehetőséget kap rá, hogy megértse, min mentem keresztül
valójában. Hogy a kellemetlen oldalát is meglássa az egésznek.
Persze, egy ember halála elvileg nem csak „kellemetlen”.
 De a halálraítélttel együtt én is tudom, hogy azt kapja, amit
megérdemel. Különös érzés ez. Azt hittem, hogy a tudat
megkönnyíti majd a dolgot, de mégsem. Azt hittem, hogy lelki
sebek nélkül megúszom a kivégzését. Saját magamat csaptam
be.
Ugyan már tizenöt éve nem voltunk együtt, még mindig
éreztem iránta valamit. Ő volt az első szerelmem. Igaz szerelem
volt. Sőt, ő az elsőszülött gyermekem vér szerinti apja, bár
sohasem találkoztak. Ő nem akarta látni a lányát. És a lelkem
mélyén egyetértettem vele.
Félrehúzták a függönyt. Hirtelen úgy éreztem, hogy egyedül
vagyok a kis szobában. A hatalmas üvegablakon keresztül
ráláttam az üres gurulós hordágyra. Utánaolvastam, mi szokott
történni egy kivégzésen. Már odaszíjazva kellett volna feküdnie,
mire felmegy a függöny, nem? Biztos ez a dolgok hivatalos
menete. Ő viszont sohasem tartotta be a szabályokat.
Eltöprengtem, vajon mivel győzte meg a végrehajtókat, hogy
engedjenek ebből a fontos részletből.
Összerezzentem, amikor észrevettem, hogy valaki belépett a
sterilnek tűnő helyiségbe. Ő volt az. Két kísérővel, egy
felügyelővel és egy orvossal. Se pap, se lelkész. Ő kérte így.
Ő.
A neve Jason William Talbot. Vicces, hogy milyen normálisan
hangzó név. Már majdnem huszonöt éve ismerem, de csak a
tizenöt évvel ezelőtti letartóztatásakor tudtam meg a középső és
a vezetéknevét. Már ha ez az igazi neve. Még mindig nem voltam
benne biztos.
Nekem mindig csak Grizz volt. A Grizzly rövidítése, amit a
tekintélyes termetével és az agresszív modorával érdemelt ki.
Grizz hatalmas és jelentőségteljes pasas. Durván jóképű. Testét a
nyakától a lábujjáig tetoválások borítják. Óriási kezével
könnyedén képes bárki légcsövét elszorítani. Tapasztalatból
tudom. Átéltem, hogy mire képesek azok a kezek. Most sem
bírtam levenni róluk a szememet.
Nincsenek hozzátartozói. Csak én. Pedig én nem is vagyok a
hozzátartozója.
 Rögtön megéreztem, hogy észrevett. Kezéről az elbűvölő zöld
szemére vándorolt a tekintetem. Fürkésztem, hogy vajon mit
érezhet, de nem sikerült rájönnöm. Túl sok idő telt el azóta.
Mindig is jól leplezte az érzéseit. Régen nyitott könyv volt
előttem. Ma viszont nem.
Amikor rám nézett, felemelte bilincsbe vert kezeit, és a
jobbjával megfogta a bal gyűrűsujját. Aztán az én kezem felé
pillantott, de nem láthatta, mert az ölemben tartottam, és az
előttem ülő eltakarta.
Vajon megtehetem neki ezt az utolsó szívességet? Nem
akartam megbántani a férjemet. De figyelembe véve, hogy én
vagyok Grizz közelgő halálának az oka, megszólalt bennem a
réges-régi hang, hogy támogassam őt az utolsó pillanatokban.
Ugyanakkor valamiféle kellemetlen bizsergést is éreztem, hogy
hatalmam van felette. Most az egyszer végre nálam a labda, a
döntés joga.
Talán végig nálam volt.
Éreztem, hogy a férjem megfogja a bal combomat, majdnem a
térdemnél. Gyengéden megszorította. Felrémlett bennem a
csaknem huszonöt évvel ezelőtti emlék, hogy valaki más szorítja
meg a combomat. Egy keményebb, durvább kéz. A férjemre
pillantottam, aki egyenesen előrenézett ugyan, de érezte a
tekintetemet. Alig láthatóan bólintott. Meghozta helyettem a
döntést. Részemről rendben.
Levettem a vastag karikagyűrűmet, és felemeltem a bal
kezemet, hogy Grizz lássa. Felfelé görbült a szája széle. Aztán a
férjemre nézett, bólintott egyet, és megszólalt.
– Tudjuk le ezt a szarságot.
A felügyelő megkérdezte, van-e valami utolsó mondanivalója.
– Most mondtam – felelte Grizz.
Leslie észrevette, mi zajlik közöttünk.
– Mi az? – tátogta.
Nem foglalkoztam vele. Ez egy olyan része a történetemnek,
ami nem fog bekerülni a cikkbe. Ugyan megesküdtem rá, hogy
teljesen kitárulkozom, kellett néhány lényegtelen apróság, ami
az enyém marad. Ez az egyik.
 Grizz nem volt békés rab, ezért ugyanolyan gigantikus őröket
rendeltek mellé, amilyen ő maga. Legnagyobb meglepetésükre
viszont ma nem ellenkezett. Lefeküdt, és a plafont bámulta, amíg
levették róla a bilincset, majd szorosan odaszíjazták az ágyhoz.
Meg sem rezzent, amikor az orvos behelyezte az infúziós
kanülöket, mindkét karjába egyet-egyet. Kigombolták az ingét,
és EKG-tappancsokat raktak a mellére. Kíváncsi voltam, hogy
miért nem tiltakozik, és vajon kapott-e valamilyen nyugtatót. De
nem kérdeztem meg.
Grizz nem nézett körül. Csak behunyta a szemét, és meghalt.
Kilenc percig tartott. Gyorsnak tűnik. Kevesebb mint tíz percbe
telt. Nekem mégis egy örökkévalóság volt.
Egy néni elsírta magát az első sorban.
– Még csak bocsánatot sem kért – mondta a mellette ülő
nőnek.
– Mert nem érezte szükségét – suttogta válaszul a másik.
Az orvos déli tizenkét óra tizenkilenc perckor nyilvánította
halottnak Grizzt. Az egyik őr odament a nagy ablakhoz, és
behúzta a függönyt. Ennyi volt.
Úgy tízen lehettünk a kis szobában. Amint elhúzták a
függönyt, szinte mindenki felállt, és szó nélkül kisétált. Még
mindig hallottam a néni sírását, miközben a kísérője átkarolta a
vállát, hogy az ajtó felé vezesse.
Leslie rám nézett.
– Jól vagy, Ginny? – kérdezte a kelleténél kicsit hangosabban.
– Megvagyok – válaszoltam rá sem nézve. – Csak mára
hagyjuk az interjút.
– Ja, persze, érthető. Már csak néhány kérdésem lenne,
mielőtt befejezem a cikket. Találkozzunk holnap.
A férjem odaállt mellém, és megfogta a kezemet.
– Az majd ráér, ha otthon leszünk – felelte helyettem. –
Telefonon elérsz minket az interjú befejezéséhez.
Remegett a térdem. Visszaültem a székre.
Leslie már majdnem tiltakozni kezdett, amikor észrevette a
férjem arckifejezését, és inkább lakatot tett a szájára, és mosolyt
erőltetett magára.
 – Oké, akkor majd vasárnap. Jó utat hazáig!
Azzal kiment a szobából.
Ketten maradtunk bent a férjemmel. Én is felálltam, hogy
elinduljak, de képtelen voltam moccanni. Zokogva zuhantam a
karjaiba. Gyengéden letett a földre, és leült velem, hogy
magához húzzon. Így feküdtem az ölében, és sokáig sírtam.
Nagyon sokáig.
 Első fejezet

1975. MÁJUS 15-E VOLT. EGY ÁTLAGOS CSÜTÖRTÖK.

Pont olyan nap, mint az összes többi. Nem volt benne semmi
extra, és semmi olyan, ami akár csak egy kicsit is izgalmas.
Mégis ez volt az a nap, ami örökre megváltoztatta az életemet.
Kicsit korábban keltem reggel, és iskola előtt elvégeztem pár
otthoni teendőt. Nem lett volna kötelező a házimunka, de
hozzászoktam, hogy megcsinálok egyedül bizonyos dolgokat,
amikből el akartam intézni párat. Gyorsan megreggeliztem –
pirítós és egy pohár narancslé –, aztán bepakoltam a kis
hátizsákomba. Igazából nem is hátizsák volt, hanem egy buggyos
vászontáska vállra vehető madzaggal, amit könnyebben hordtam
a hátamon. Kicsinek tűnt, de sok minden belefért.
Aznap reggel a pénztárcám került bele az ideiglenes jogsimmal
és négy dollárral. Még nem voltam elég nagy ahhoz, hogy rendes
jogsim legyen, mert alig három hónapja múltam tizenöt éves.
Bepakoltam az olvasószemüvegemet, a hajkefémet, az almás
szájfényemet, két tampont, egy levél fogamzásgátlót meg két
tankönyvet: emelt szintű geometriát és kémiát. Összehajtottam
a lapokat az előző este megírt leckével, és bedugtam őket a
könyvek lapjai közé. A többi iskolai holmimat odabent tartottam
a szekrényben.
 Csípőig érő trapézfarmert húztam makramé övvel, virágos
parasztblúzzal és szandállal. Ugyanazokat az ékszereket vettem
fel, amiket mindennap: ezüst karika-fülbevalót szoros barna
nyaklánccal, amin békejeles medál lógott. Ugyan Dél-Florida volt
és május, a reggelek még egy kicsit hűvösek tudtak lenni, ezért
magamra kaptam egy piros-fehér poncsót, amit Delia kötött.
A nevelőapám, Vince vitt el a buszmegállóba. Sétálhattam
volna, de messze volt a megálló, ezért valahányszor csak
lehetett, elcsíptem Vince-t. Elvitt volna egészen az iskoláig, de
ahhoz az ellenkező irányba kellett volna mennie, nekem pedig
nem jelentett gondot a buszozás.
Talán Matthew-t is megkérhettem volna, hogy elvigyen, de
valami éppen nem stimmelt vele. Ő egy végzős srác volt, akit
korrepetáltam, és közel kerültünk egymáshoz. Nem jártunk,
viszont tudtam, hogy érdeklődik irántam. A családjával is
megismerkedtem. Igazából több időt töltöttem velük, mint a
saját családommal. Matthew alig egy hete búcsúcsókot adott
nekem este az ajtónk előtt. Most meg azt mondta, hogy már
nincs szüksége korrepetálásra, és nincs ideje, hogy
barátkozzunk. Azelőtt mindig felajánlotta, hogy hoz-visz a suliba.
Úgy tűnik, hogy már nem. De említettem, hogy semmi bajom a
buszozással.
– Szia, nagylány – köszönt el Vince, amikor kipattantam a
rozoga furgonjából.
– Pá, Vince.
Átlagos tanítási nap volt. Nem futottam össze Matthew-val,
így megmenekültem a feszengéstől. Nem volt közös óránk, és
más emberekkel lógtunk együtt. Ettől még jó lett volna, ha
megkérdezhetem, miért tört hirtelen derékba a barátságunk.
Inkább kíváncsiságot éreztem, mintsem azt, hogy bántana a
dolog. Hiszen csak egy sima jó éjt puszi volt.
Délután megírtam az összes leckét a suliban, így később
elmehettem a városi könyvtárba. Ha maradt volna még házi,
egyenesen hazamegyek vagy a Smitty’sbe. Amikor viszont nem
akadt tanulnivalóm, imádtam elmenni a könyvtárba, hogy
belemerüljek a könyvekbe. Már alsó tagozatos korom óta
odajártam, és minden ott dolgozóval összebarátkoztam. Ehhez
csak egy másik buszra kellett szállnom iskola után. Elvileg
mindig aláírt szülői engedély kellett volna hozzá, de engem már
az összes buszsofőr ismert, Delia pedig év elején rábólintott.
Olyan gyakran mentem a másik busszal, hogy végül már nem is
kérték tőlem a papírt.
– Helló, Ginny. Látom, ma nincs házid – üdvözölt Mrs.
Rogers, a könyvtárosnő, amikor beléptem az ajtón. Mosolyogva
bólintottam neki, aztán a kartotékszekrények felé vettem az
irányt. Régóta utána akartam nézni John Wilkes Booth
könyveinek. Lincoln elnök meggyilkolásáról tanultunk az
iskolában, amiről már az összes kötetet átnyálaztam az ottani
könyvtárban. Kíváncsi voltam, hogy találok-e még valamit a
városiban. Szerencsém volt.
Délután ötkor eljött az ideje, hogy nekilássak összepakolni,
úgyhogy felmarkoltam a három könyvemet az asztalról, hogy
elhozzam.
– Szeretnél telefonálni? – kérdezte Mrs. Rogers.
– Igen, köszönöm.
Mindig megengedték, hogy használjam az ottani telefont, és
megkérjem Deliát vagy Vince-t a fuvarra hazafelé.
Vince biztos lemaradt a csomagok kézbesítésével, és még nem
ért vissza a raktárba. Hagytam neki egy üzenetet, hogy haza
kellene vinnie a könyvtárból. Azért felhívtam Deliát is, akinek a
munkahelyén nem vették fel a telefont. Ez több dolgot is
jelenthetett: vagy már elment, vagy vásárlóval beszélt, vagy
nem akarta felvenni a telefont, vagy a hátsó szobában volt
éppen, és nem hallotta a csörgést. Előfordult már, nem nagy
cucc.
– Rendben leszel, Ginny? – érdeklődött Mrs. Rogers. – Nem
akarok úgy bezárni, hogy itt hagylak, ha nincs, aki elvisz. Én
szívesen hazaviszlek.
Milyen aranyos! Mindig felajánlotta ezt, ha nem jöttek értem
rögtön.
– Jaj, semmi gond, Mrs. Rogers. Átsétálok a boltba, és veszek
egy üdítőt. Vince tudja, hogy ott talál, ha a könyvtár már bezárt.
 Tehát így csináltam. Már vagy százszor volt ilyen. Vettem egy
kólát, és kiültem a bolt elé, az ajtónak dőlve. Iszogattam a kólát,
és annyira elmerültem az egyik könyvemben, hogy szinte észre
sem vettem, amikor elém kanyarodott egy zajos motor.
Csak akkor tudatosult bennem, hogy valaki hozzám beszél,
amikor a motor leállt, és az illető elindult felém. Kuncogást
hallottam, mielőtt megszólalt.
– Biztos jó kis könyv lehet, ha így belefeledkeztél. Azóta
kérdezgetem, hogy mit olvasol, amióta leszálltam, de meg sem
hallottad.
Felpillantottam. Úgy nézett ki, mint egy átlagos motoros
fazon. Közepes magasság. Borzas barna haj, ami a gallérját
verdeste. Farmer volt rajta csizmával, fehér pólóval és
bőrdzsekivel. Elmosolyodott, én pedig visszamosolyogtam rá.
– Történelem. Lincoln.
Csak ennyit feleltem. Nem voltam az a flörtölős fajta, és
szerintem nem is akart ennél többet tudni. Rögtön lenéztem az
ölemben kinyitott kötetre.
Biztos megelégedett a válaszommal, mert nem mondott
semmit, csak benyitott a boltba.
Perceken belül egy kólával jött ki. Leguggolt mellém, és
belenézett a könyvembe, amíg kortyolta. Minden felvezetés
nélkül elkezdett velem Abraham Lincolnról beszélgetni, és főleg
Boothról. Érdekesnek találtam, amit mondott, úgyhogy
becsuktam a könyvet, és most már csak rá figyeltem. Kedves és
rendes fazonnak tűnt. Nem vártam volna egy motorostól.
A John Wilkes Boothról szóló beszélgetés hamarosan
személyes fordulatot vett, de nem zavart. Megkérdezte, hány
éves vagyok, és mintha őszintén megdöbbent volna rajta, hogy
tizenöt. Érdeklődött, hányadikos vagyok, melyik suliba járok, mi
a hobbim s a többi. Úgy látszott, hogy nagyon érdekli.
– Hát akkor azt hiszem, hogy három év múlva kell
visszajönnöm, ha el akarlak hívni egy rendes randira, vagy
ilyesmi – viccelődött.
Szent ég! Flörtölt velem. A fiúk is folyton flörtöltek velem a
suliban. Ilyeneket mondtak:
 – Hé, csajszi! Hogyhogy nem vagy vezérszurkoló? Pont olyan
csinos vagy, mint ők.
Mindig felajánlották, hogy hazavisznek, és megkérdezték,
hogy akarok-e velük lógni suli után.
Mintha Matthew is érdeklődött volna irántam. A srác, akit
korrepetáltam. Legalábbis két napja még úgy volt. Menő végzős,
a suli sztárfocistája. Rakétaembernek becézték. Aranyos volt,
kedves, és két tárgyból megbukott. Angolból és matekból
segítettem neki. Az az igazság, hogy kedvelem a srácokat, de
Matthew kezdett hozzám nőni. Tetszett a csók. De nem akartam
komoly barátot. Pláne olyat, aki ősszel elmegy főiskolára. Még
túl sok a teendőm, mielőtt belemehetek egy komoly kapcsolatba.
Most viszont egy férfi flörtölt velem, nem pedig egy fiú. Rá
kellett jönnöm, hogy nem kevés izgalommal tölt el az
érdeklődése.
Sajnos nem tudtam, hogyan viszonozzam a dolgot, ezért
megint kinyitottam a könyvemet, és úgy tettem, mintha
olvasnék, miközben beszélt.
– Amúgy, miért üldögélsz itt a bolt előtt? – kérdezte, miután
befejezte a kóláját. – Vársz valakit?
– Igen. A nevelőapám jön értem. Elvileg mindjárt itt lesz.
– Hát, én is hazavihetlek – állt fel, majd körülnézett. – Milyen
messze laksz?
– Jaj, nem kell, köszi. Nem akarom, hogy idejöjjön, és ne
találjon itt. Aggódna értem.
Ez nem volt igaz. Ha Vince nem találna itt, azt hinné, hogy
Delia már elvitt, és egyszerűen hazamenne.
– Fel tudod hívni, hogy valaki elvisz? – javasolta, de meg sem
várta a válaszomat. – Ültél már motoron? Tetszeni fog.
Óvatosan vezetek. Lassan fogok menni, és rád adom a
sisakomat.
Megint hallgattam, és csak néztem rá.
– Nem mintha tudnálak bántani, amíg mögöttem ülsz a
motoron – tette hozzá nevetve. – Komolyan mondom, csak egy
fuvar lesz hazáig. Ha nem akarod elárulni, hol laksz, letehetlek a
sarkon valahol a házatok közelében. Gyere, aranyozd be egy
vénember napját!
Miért is ne? – gondoltam magamban, miközben próbáltam
megsaccolni a korát. Idősebb volt nálam, de nem tűnt
vénembernek. Becsuktam a könyvemet, és felálltam.
– Szerintem ez így rendben lesz. A Davie Boulevardnál lakom,
az I-95-ös úttól nyugatra. Kerülnöd kell miatta?
– Egyáltalán nem probléma.
Kidobta a kólásdobozt a kukába, aztán visszajött hozzám, hogy
megtartsa a táskámat, amíg bepakoltam a könyvtári könyveket.
Tett valami megjegyzést, hogy a cuccom talán nehezebb, mint
én. Odament a motorjához, felkapta a sisakot a kormányról, és
felém nyújtotta. A hátamra vettem a táskámat, és felvettem a
sisakot. Nagy volt rám, úgyhogy szorosabbra húzta az állam
alatt.
Átvetette a lábát a motoron, beindította, majd felállt.
Rájöttem, hogy azért áll, hogy könnyebben felülhessek mögé,
ami simán sikerült is.
Rükvercbe kapcsolt, rajtam pedig izgalom lett úrrá, hogy egy
idősebb pasi mögött ülök egy motoron. Nem vagyok az az
aggódós típus, de reménykedtem benne, hogy hátha lát valaki
ismerős. Később kiderült, hogy ez nem véletlenül jutott eszembe.
Odakiáltottam neki, hogy a Smitty’s bárnál tegyen le, és
megkérdeztem, tudja-e, hol van a Davie Boulvardon. Bólintott.
Szerintem abban a pillanatban raboltak el hivatalosan.
Abba az irányba indultunk, amit mondtam neki. Egy piros
lámpánál hátrafordult, és megkérdezte, hogy tetszik-e a
motorozás. Bólintottam, mire nagyon hangosan kijelentette, hogy
másik útvonalon fog vinni, hogy tovább tartson. De ne aggódjak,
a Smitty’snél fog letenni. Nem is aggódtam. Egy pillanatig sem.
Ahhoz túlságosan élveztem az utat.
Egészen addig nem féltem, amikor már nyugat felé robogtunk
a 84-es úton, és elhagytuk a kanyart a 441-es felé. Akkor nyilallt
belém először a kétség. Beugrott, hogy még csak a nevét sem
tudom, és hiába csevegtünk el a bolt előtt, ő sem kérdezte az
enyémet. Ez hirtelen rettentően furcsának tűnt.
Felemeltem a fejemet, hogy egyenesen a fülébe kiabáljak.
 – Hé, ez tényleg nagyon hosszú út lesz. Haza kéne érnem,
különben a szüleim adódni fognak. -
Mintha meg sem hallotta volna.
Megint a támlának dőltem. Ne ess kétségbe, ne ess kétségbe,
ne ess kétségbe! Még mindig rajtam volt a táskám, aminek
vékony anyagán keresztül a könyvtári könyvek a húsomba
vájtak. Ekkor vettem észre először a dzsekijét.
Egy koponya vigyorgott rajta sötéten, és mintha szarva lett
volna. A koponyát egy ízlésesen takart meztelen nő ölelte át
sötétbarna hajjal, frufruval és hatalmas barna szemekkel.
Jobban megnézve láttam, hogy szoros barna nyakláncot visel,
békejeles medállal. A nyakamhoz emeltem a kezemet. Pont
olyan volt, mint az enyém. Mielőtt eltűnődhettem volna a
különös egybeesésen, lejjebb vándorolt a tekintetem. Ijedten
olvastam el a hátborzongató minta alatti feliratot.
A Sátán Serege.
 Második fejezet

NEMSOKÁRA MEGTUDTAM, hogy mindössze hálaajándék

vagyok egy hosszú beavató szertartás végén.
Rozoga műanyag széken ülve vettem szemügyre, mi van
körülöttem. Magamhoz öleltem a táskámat, és próbáltam
hozzászoktatni a szememet a halványuló fényhez. Tábortűz
égett, körülötte szedett-vetett körben álltak az emberek. Utólag
már fogalmam sincs, hogy nem láttam az arcukat, vagy
túlságosan féltem ahhoz, hogy jobban megnézzem őket. Tudtam,
hol vagyok, csak azt nem, hogy mit kezdjek ezzel. A helyzet
súlyosságát felismerve azonnal imádkozni kezdtem.
Kockáztatnom kellett volna, amikor még több ember és autó volt
körülöttem. Le kellett volna ugranom menet közben a motorról.
Még az is jobb lett volna, mint ami rám várt.
Emlékszem, hogy akkor kezdtem el szó szerint reszketni,
amikor tudatosult bennem a valóság, és nyugat felé
száguldottunk a 84-es úton.
Ezt az utat mára felújították és kiszélesítették, de 1975-ben
még egy kezdetleges kétsávos volt. Most az I-595-ös
autópályával párhuzamosan fut, ami seperc alatt levisz az
Evergladestől az óceánpartig, és mindenféle épületek
szegélyezik: házak, iskolák, bevásárlóközpontok és benzinkutak.
Annak idején viszont a semmi közepén haladt, és hírhedt volt a
frontális ütközésekről. Szinte egyetlen pihenő sem volt rajta a
Pete’s nevű kis bár kivételével.
A Pete’s mellett elhaladva émelygés lett úrrá rajtam. Tudtam,
hogy utána már semmi sincs, csak a halálcsapdának is beillő
Alligator Alley lejárata, ami a két floridai partszakaszt köti össze.
Szerintem valahol odakint lehetett a Miccosukee Indián
Rezervátum, csak fogalmam sem volt, merre.
Már sötétedett, és egyetlen jármű lámpája sem közeledett.
Nagyjából tíz perccel azután, hogy elhaladtunk a Pete’s mellett,
lelassítottunk, és rátértünk egy földútra. Akkor először láttam
valami halovány fényt. Az úttól nem messze, a sűrű bokrok
rejtekében egy régi motel állt.
Olyan apró, régifajta motel volt tizenöt vagy húsz külön
épületes szobával és zsalugáteres ablakokkal. A kivilágítatlan
jelzés szerint Glades Motelnek hívták. Reméltem, hogy még
működik. Egy motel jól jöhet. Biztos van egy vezetője. Talán
esélyt kapok rá, hogy elmagyarázzam, mekkora hibát követtem
el, és kérjek egy telefont.
A motelt azért építhették, hogy az utazók megállhassanak
valahol a semmi közepén, de valamilyen oknál fogva nem tudott
fennmaradni. A hepehupás és lerobbant parkolóba érve régi
benzinkutat pillantottam meg, ami már nyilván az enyészeté lett.
Néhány szobában égett a villany, az irodának tűnő helyiség
viszont kihaltnak látszott.
A töltőállomások mellett elhaladva jobbra néztem, és egy
csapat embert vettem észre. Köztünk és a motel között voltak.
Haldokló tábortűz körül ültek, rozsdás hinták, csúszdák és egy
őskori körhinta társaságában. Úgy festett az egész, mint egy jobb
napokat látott piknikezőhely.
A játszótér másik oldalán talán egy medence volt. Nem biztos,
de mintha egy cseppnyi vizet sem láttam volna benne.
Balra kanyarodtunk, ahol hat vagy hét motor állt az épületek
előtt. A pasas megállt az egyik mellett. Leállította a motort, és
akkor hallottam meg őket.
Nevetés, káromkodás és két nő vitatkozásának zaja vegyült
össze. Mintha a Steppenwolf Magic Carpet Ride-ját hallottam
volna valamerről.
– Szállj le! – szólalt meg, miután felállt.
A lábtartókra állva átlendítenem a motoron a lábamat, A
térdem kis híján beadta a kulcsot – valószínűleg az út és a
rettegés kombinációjától –, de megtartottam magam.
Megigazítottam a hátizsákomat, és felegyenesedtem. Gondoltam,
hogy az lesz a legjobb, ha magabiztosan kezelem a helyzetet.
Halálra voltam rémülve, csak marhára nem akartam kimutatni.
Ő lerúgta az oldaltámaszt, aztán leszállt a motorról.
– Szóval... mikor is tudsz visszavinni? – kérdeztem úgy, hogy
még a saját fülemnek is szemtelenül csengett a hangom.
Nem válaszolt. Egyenesen a szemembe nézett, és ördögi
mosolyt villantott rám. A bolt előtt is ezt a mosolyt láttam tőle?
Nem emlékszem. Akkor hogyhogy nem vettem észre? A helyzet
súlya hatalmas kősziklaként nehezedett rám.
Eszembe jutott, hogy egyszer, amikor Delia és Vince nem volt
otthon, betoppant az egyik állítólagos barátjuk. Rávett, hogy
engedjem be a házba, hogy használhassa a telefont.
– Bízhatsz bennem, drágaságom. Vinny, a nevelőapukád a
barátom.
Ettől meg kellett volna szólalnia bennem a vészcsengőnek.
Senki sem becézte Vince-t Vinnynek. Elhúztam a reteszt, és
amikor odavezettem a konyhába, ahol ott volt a falon az egyetlen
telefonunk, a hajamnál fogva elkapott hátulról, hogy a repedezett
linóleumra lökjön. Ekkor tudtam meg, hogy milyen az igazi
félelem. Éreztem, hogy forróság kúszik felfelé a gerincemen.
Mielőtt bármi is történhetett volna, dörömböltek a bejárati
ajtón. A szomszédunk volt az, Guido. Tényleg ez volt a neve.
Legalábbis nekünk így mutatkozott be. Vince biztosra vette,
hogy Guido egy tanúvédelmi programba került maffiózó.
Egyáltalán nem illett a környékünkre, most pedig zajosan
reklamált, amiért Vince barátja ráparkolt a füvére.
Guido folyton ezt csinálta. Kiült a verandájára, és arra várt,
hogy valaki csináljon valami rosszat, így nekiállhasson kötekedni.
Egyébként nem bírtam őt, de abban a pillanatban zene volt a
füleimnek a nagy szája meg a New York-i akcentusa.
A titokzatos férfi, aki még csak a nevét sem árulta el, a
hátamra fordított, ráült a hasamra, egyik kezével befogta a
számat, a másikkal pedig a fejem fölé tartotta mindkét
csuklómat. Kikiabált Guidónak, hogy húzzon el, mert oda parkol
a furgonjával, ahova szeretne. Guidónak a rendőrséggel kellett
fenyegetőznie, hogy a pasas elengedje a kezemet, és egy laza
mozdulattal leugorjon rólam.
Azt mondta, hogy ha bárkinek is szólok a történtekről, akkor
vissza fog jönni, és befejezi, amit elkezdett. Azt válaszoltam, hogy
a kettőnk titka marad, én egy szót sem fogok szólni. Nem esett
bajom, nem történt semmi. Sohasem fogok róla beszélni,
megbízhat bennem.
De beszéltem. Ahogy Delia és Vince hazaért, elmondtam
nekik, ők pedig kihívták a rendőrséget. Miután megadtam a
személyleírást, és elmeséltem, hogy nézett ki a furgon, Vince
már tudta, kiről van szó. Egy Johnny Tillman nevű lecsúszott
fickóról, aki a szüleim törzshelyén szokta tölteni az időt, a Davie
Boulevardon lévő Smitty’s bárban. Nem volt Vince barátja,
viszont eleget beszéltek ahhoz, hogy megtudja a nevét.
Fogalmam sincs, hogy rólam honnan tudott. Még sohasem
láttam azelőtt, ám ő láthatott engem. Amikor a barátaim közül
senki sem tudott hazahozni, néha átsétáltam a Smitty’sbe az
iskolabusz megállójából, hogy megvárjam Deliát vagy Vince-t,
akik szinte mindennap beugrottak egy sörre. Egy igazán kedves
hölgy volt a tulajdonos. Adott nekem ingyen sült krumplit
hantával, míg a sarokban ülve írtam a leckémet.
Így, a semmi közepén ácsorogva, a háttérben a Steppenwolffal
és a motoros gonosz mosolyával viszont annyira megbénított a
félelem, hogy még a hölgy neve sem jutott eszembe. Egyvalamit
azonban szerettem volna elfelejteni: Delia megjegyzését az eset
után.
– Aki ennyire okos, mint te, hogy csinálhat ilyen elképesztő
hülyeséget?
Annak idején próbáltam észérvekkel mentegetni magamat.
– De hát, Delia, hiszen ismerte Vince-t!
 Még arról is próbáltam meggyőzni magamat, hogy az az
ember ismerősnek tűnt. Ez viszont hazugság volt. Deliának igaza
volt: sohasem csináltam még ekkora marhaságot.
Egészen egy órával ezelőttig.
Most egyedül vagy, kislány. Ezúttal nincs itt Guido.
Csak erre tudtam gondolni.
A motoros durván karon ragadott, és előrelökött.
– Gyere, ismerkedj meg az új családoddal!
Családommal? Túl nagy sokkot kaptam ahhoz, hogy
megpróbáljam kihámozni ennek a mondatnak az értelmét.
Odamentünk a táltól tűz körül ülő emberekhez, és lassan
elhalkult a korábbi zaj. Ahogy közeledtünk, elnyújtott füttyszó
ütötte meg a fülemet, és minden irányból beszólások jöttek.
– Jaaaj, nézzétek, mit hozott nekünk Monster!
– Hé, Monster! Azt hittem, hogy a szőkékre és a hatalmas
dudákra buksz.
– Ez aztán jó pénzt fog hozni. Meglesz a rezsi.
Aztán egy éles női hang sziszegett:
– Nem is tudom, mit gondoltál, hogy idehoztad ez az olcsó kis
ribancot.
– Mi a baj, Willow? – vágott vissza neki egy nagyon is
megfontolt férfihang. – Félsz, hogy talán tetszik majd Grizznek?
Mindenki tudja, hogy a barnákat szereti, és biztosra veszem,
hogy már elege van belőled.
– Baszd meg, Fess! Az anyádat és az apádat is. Ez túl vézna
Grizznek, ráadásul csúnya is.
Helyes. Tartsanak csak véznának és csúnyának. Bárminek
tarthatnak, csak jussak ki innen.
– Nem, egyik sem igaz rá, Willow – szólt közbe egy reszelős
férfihang. – De ne aggódj, szívem! Már két éve együtt vagytok
Grizz-zel. Még egyetlen nővel sem bírta ilyen sokáig. Asszem, ez
tényleg szerelem.
Willow ettől mintha megnyugodott volna. Olyan gyorsan
történt a szóváltás, és olyan halványan égett a tűz, hogy nem
tudtam arcot társítani a hangokhoz. Az elrablóm durván
odalökött egy kopott kempingszékbe a többiek közé, aztán
lehuppant mellém. Előrehajoltam, levettem a hátizsákomat, és
beraktam az ölembe. Rájöttem, hogy nincs rajtam a poncsóm, és
ostoba módon beugrott, hogy legalább az biztonságban van a
könyvtárban. Átöleltem a táskámat, aztán körülnéztem, hogy
szemügyre vegyem a környezetet.
– Hol van Grizz? – szólalt meg az elrablóm, akit valaki mintha
Monsternek szólított volna. Szörnyetegnek. Jaj, istenem!
– Valahol itt van. Szerintem csak bement elintézni egy
telefont – felelte egy hang.
– Miért? Mire kell neked Grizz? – csattant fel Willow.
Monster előrehajolt, mintha ezzel is hangsúlyozni akarná a
mondandóját.
– Arra, te ribanc, hogy kimutassam neki a hálámat, amiért
felvett tagnak. Tudod, ez egy köszönőajándék – lóbálta meg a
kezét az arcom előtt.
Olyan érzés volt, mintha nyeremény lennék egy idióta
vetélkedőben, Monster pedig a modell, aki bemutatja a díjat.
Persze nem is lehettem volna távolabb egy kaliforniai
tévéstúdiótól.
– Köszönőajándék? Ez? – vicsorgott Willow. Valamennyire
hozzászokott a szemem a halovány fényhez, így végre megláttam
az irritálóan éles hang gazdáját. Willow pont ezt a pillanatot
választotta, hogy felálljon és rám mutasson, miközben
megvilágította a tábortűz.
Alacsony volt. A korát nem tudtam megsaccolni, de talán
fiatalabb lehetett, mint amennyinek látszott. Egérszürkés szőke
haja élettelenül lógott az arca körül, amiben semmi extra nem
volt, bár régen talán jól nézhetett ki. Mindkét szemét elmaszatolt
sötétre festette. A túlívelt vonalszemöldöke csak fokozta a baljós
összképet, amihez egyébként nem is lett volna szükség kifejező
szemöldökre. A kemény élet és valószínűleg a drogok
megöregítették. Még a félhomályban is láttam rajta az aknés
hegek nyomát, és túlzottan kiállt az arccsontja, ami éles
kontrasztban állt az egykor talán telt orcák helyén keletkezett
bemélyedésekkel. Lila csőtop volt rajta kopott farmerrel, ami a
csontos csípőjén lógott. És még ő hívott engem véznának?
Mindkét karján piszkos makramék és gyöngyös karkötők hada
sorakozott. Szinte az összes kilátszó bőrfelületét tetoválások
borították, csak a kezét és az arcát nem. Lefelé pillantva láttam,
hogy nincs rajta cipő. Koszos volt a lába és a lábkörmei.
Ő lenne Grizz barátnője? Akárki is ez a Grizz, biztos a koszos
lábakra bukik.
– Igen, Willow. A bolt előtt ült, és arra gondoltam, hogy pont
úgy néz ki, mint a lány a dzsekinken. Aztán megláttam rajta azt
az átkozott nyakláncot, és tudtam, hogy el kell hoznom Grizznek.
Esetleg problémád van vele?
– Van bizony! Nem fog neki kelleni. Több ész is szorulhatott
volna a hülye fejedbe annál, hogy idehozd.
– Miért nem bízzuk Grizzre a döntést?
– Milyen döntést?
Annyira lefoglalt Willow és Monster szóváltása, hogy nem
vettem észre a hozzánk sétáló nagydarab pasast. Ijedten balra
fordítottam a fejemet, és egy kék farmer sliccével találtam
magam szemben. Lassan feljebb kúszott a tekintetem, aztán szó
szerint elállt a lélegzetem.
Eddig Monster gonosz vigyorát tartottam félelmetesnek. A
mellettem álló férfi viszont nem csak hatalmas volt és figyelemre
méltó: áradt belőle a nyers erő és az agresszió. Tekintélyt
parancsoló embernek tűnt. Olyannak, akivel nem éri meg ujjat
húzni.
Tehát ő volt Grizz.
Miatta raboltak el. Attól tartottam, hogy most már az övé
vagyok.
Abban a pillanatban százfelé szóródott a figyelmem.
Emlékszem, hogy beszélgetésfoszlányokat hallottam arról, miért
vagyok ott. Monster volt ennek a csoportnak, bandának vagy
akárminek a legújabb tagja, aki nemrég esett át egy beavatási
szertartáson. Ennek az utolsó lépése nem volt kötelező, és mint
később megtudtam, csak nagyon ritkán – vagy inkább soha nem
– teljesítették. Az utolsó lépés az volt, hogy el kellett rabolni
valakit, és köszönőajándékként felajánlani a vezetőnek, aki azt
csinálhatott az illetővel, amit csak akart.
 Ez lettem én. Egy köszönőajándék. Így utólag belegondolva
Monster bőrdzsekije vadonatújnak tűnt. Nem lehetett régóta
ebben a bandában.
Ekkor ért fel a tekintetem Grizz szeméig, aki szintén
lepillantott rám. Kifürkészhetetlen volt az arca. Nem tűnt
klasszikus értelemben jóképűnek, de csúnyának sem. Szigorú
volt és durva. Még a félhomályban is észrevettem, milyen átható
a tekintete. Letépett ujjú pólót viselt. Tetoválások borították az
izmos testét. Hamuszőke vagy talán világosbarna volt a haja,
kissé túlnőtt és fésületlen. A korát nem tudtam megtippelni.
Akkora tekintélyt sugárzott, hogy idősebbnek kellett lennie,
mint amennyinek látszott. Nem tudtam eldönteni, hány éves
lehet.
A halovány fények és a saját félelmem elűzték a józan
ítélőképességemet. Hirtelen már képtelen voltam bármit is
érezni vagy gondolni. Elzsibbadtam.
Ő nem mosolygott. Nem ráncolta a homlokát. Csak bámult
azokkal a szemekkel. Willow hangja törte meg a csendet.
– Ez a hülye seggfej azt hiszi, hogy kelleni fog neked ez a kis
vézna szarcsimbók, Grizz. Megmondtam neki, hogy nem fog
tetszeni. Ugye, szivi? Nem kell neked, igaz? A srácoké lehet,
nem? Ha a te ajándékod, akkor azt csinálsz vele, amit akarsz.
Tovább is adhatod. Így van, drágám? Amúgy is több esze kellett
volna, hogy legyen annál, mint hogy idehoz valakit. Szét fogod
rúgni a seggét, ugye, szívem?
Grizz ekkor szó nélkül felnézett Willow-ra. Láttam a nő arcát,
mintha könyörgött volna. Le sem vette a szemét Grizzről. Úgy
bámult rá, mintha tudta volna, hogy elveszítette a csatát.
Aztán Willow ellenem fordította a haragját. Kinyújtotta a
karját, és rám vetette magát. A nyakamat akarta elkapni.
De mielőtt hozzám érhetett volna, Grizz torkon ragadta, és
egy kézzel felemelte a földről. Feltartotta a magasba, a nő pedig a
lábával kapálózott, miközben két kézzel próbálta lefejteni a
nyakáról az ujjakat. Hörögni kezdett, mire Grizz némán
elengedte, így a rozoga kempingszékek egyikére zuhant, ami
összetört alatta.
 Valaki kivált a csoportból, hogy odamenjen hozzá.
Felismertem a korábbi reszelős hang gazdáját.
– Minden rendben lesz, Willow, édesem. Elszórakozik majd
vele egy pár napig, aztán hétvégére megint a te ágyadban köt ki.
A férfi fel akarta segíteni, de elhessegette.
– Fogd be a pofádat, Froggy! – ugatta Willow. – Nem tudsz te
semmit. Jobban kéne éreznem magam attól, hogy a pasim
lefekszik azzal az ócska kis kurvával? Hagyjál békén! Ne nyúlj
hozzám! Egyedül is fel tudok állni.
Azzal felállt, lesöpörte magát, felszegte az állát, és királynői
tartásban elvonult a motel felé.
– A szobánkban leszek, drága Grizz. Várlak, szívem. Gyere
haza, amikor végeztél, és én majd megmutatom, milyen érzés,
amikor egy igazi nő van alattad.
Néztem, ahogy odaér a motelhez, és belép az egyik szoba
ajtaján. Aztán megint felpillantottam a rám meredő Grizzre, aki
úgy szólalt meg, hogy le sem vette rólam a tekintetét.
– Moe, vidd be a négyesbe! Segíts neki, hogy rendezkedjen
be! Maradj vele!
Kit vigyen be? Engem?
Egy apró alak emelkedett fel a földről. A tűz közelében ült, és
végig azt bámulta. Először azt hittem, hogy egy kisfiú.
Emlékszem, hogy eszembe jutott: ha gyerekek is vannak itt,
akkor nem lehet annyira rossz. De a remény szertefoszlott. A
fiatal nőnek rövid, hollófekete haja volt. Black Sabbath-pólót
viselt fekete farmerrel és bakanccsal. Amikor felállt és elindult
felénk, láttam, hogy elképesztően feketére van festve a szeme. A
vakolat alatt talán szép arca lehetett. Felnőttként sok lányt
láttam a gótikus őrület jegyében sminkelni, de Moe-nak a
nyomába sem érhettek. Ő igazi gót volt.
Szó nélkül odajött hozzám, és csak odaállt. Nem a szemembe
nézett, hanem a földre. Jobbra pillantottam, ahol Monster ült.
Ügyet sem vetett rám. Az elmúlt tíz percben – vagy talán egy
órában? – szerzett egy sört, és azt nyakalta hátrahajtott fejjel. A
Froggy nevű pasas ült a jobbján, aki próbált segíteni Willow-nak,
és most a törött kempingszéket bámulta. Talán azért, hogy
hátha helyre tudja hozni. Senki másra nem emlékszem, pedig
mindannyian ott voltak aznap este. A tábortűz körül ültek,
figyeltek, vártak és engedelmeskedtek.
Felálltam, Moe pedig lassan odakísért a motelhez. Magamhoz
szorítottam a táskámat, és egyenesen előrenézve követtem.
Anélkül is tudtam, hogy megfordultam volna, hogy az igéző
szempár addig követ, amíg a négyes szoba ajtaja be nem
csukódik mögöttem.
 Harmadik fejezet

MOE NYOMÁBAN HALADTAM AZ AJTÓ FELÉ, amin egy

kopott négyes díszelgett. A légkondi kültéri egysége olyan
hangos volt, mintha egy ember köhögne és krákogna, de
feltételeztem, hogy akkor legalább odabent hűvösebb lesz. Észre
sem vettem, hogy elevenen felfaltak a szúnyogok.
Az ajtóhoz közeledve vettem észre a két hatalmas fekete
kutyát. A járdán feküdtek az ajtó két oldalán, és kérdő
tekintettel emelték fel a fejüket, amikor elmentünk mellettük.
Amikor úgy döntöttek, hogy nem jelentünk veszélyt, folytatták a
szunyókálást. Akkor még nem tudtam, de ez a két jószág lett a
fogva tartóm, és végül a védelmezőm. A két nagy fekete
rottweiler, Damien és Lucifer.
Volt elképzelésem róla, milyen lesz a négyes szoba belseje, de
ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Olyan volt, mint egy
másik világ. Rozzant, régi ágyra számítottam kopott
padlószőnyeggel, ősrégi bútorokkal és bűzös korhadással, ám
helyette teljesen korszerű berendezést találtam. Úgy nézett ki,
mintha a kis konyha két különálló szobát választana el
egymástól. Tiszta volt, hűvös és ízlésesen díszített. Ez valami
álom?
Úgy tűnt, Hogy két kis épületet – vagy talán hármat –
átalakítottak, hogy valami kényelemfélét biztosítson a lakójának.
Nem kellett találgatnom, hogy itt ki lehet az a bizonyos lakó.
Az első gondolatom az volt, hogy találnom kell egy telefont.
Moe biztos a vesémbe látott, mert a konyhapulton heverő
telefonra pillantva egyszerre néztünk egymásra. Ő csak lassan
megrázta a fejét. Alaposan szemügyre vettem. Apró volt. Én sem
voltam valami nagy, de az erőm miatt biztosra vettem, hogy
leteríteném, ha muszáj. Ezt inkább későbbre tartogattam,
szükség esetére. Elhatároztam, hogy inkább összebarátkozom
vele. Kihozom belőle a jót. Ráveszem, hogy megsajnáljon. Hogy
segíteni akarjon nekem.
– Hű, ez nagyon szép. Mindegyik szoba ilyen?
Nem válaszolt, csak úgy nézett rám, mintha azt kérdezné,
hogy ugye csak viccelek.
Leültem a kis kanapé szélére, ő pedig egy hatalmas fotel
szélére telepedett, és csak bámult engem.
– Szóval elvileg segítesz nekem berendezkedni. Ez mit is
jelent pontosan?
Semmi válasz. Felállt, hogy odamenjen az apró konyharészbe.
Kinyitotta a hűtőt, és kivett belőle egy doboz kólát. Kinyitotta,
visszajött hozzám, és ideadta. Megköszöntem, aztán anélkül
tettem le a kis dohányzóasztalra, hogy belekortyoltam volna.
Utána eszembe jutott, hogy csontszáraz a szám. Jólesne egy
korty. Úgyhogy megkóstoltam.
Biztos észrevette, hogy a szúnyogcsípéseimet vakarom, mert
megint felállt, és a konyhán keresztül átment a helyiségbe, ami
biztos egy fürdőszobával felszerelt háló volt. Gyorsan visszatért,
és némán felém nyújtott egy üveg fertőtlenítőt meg egy
vattapamacsot. Amikor a karom felé biccentett, rájöttem, hogy a
csípésekre hozhatott valamit. Rögtön az jutott eszembe, hogy
nem lehet olyan szörnyen rossz ember, mert csak az törődhet
holmi hülye szúnyogcsípésekkel, aki rendes. Szerintem fel sem
merült bennem, hogy azért ilyen kedves, mert pokoli árat
fizetett volna érte, ha nem ilyen.
Folytattam a csevegést, miközben rányomkodtam a
gyógyszeres vattapamacsot a csípésekre. Moe továbbra sem volt
hajlandó válaszolni, akármennyire próbáltam is szóba elegyedni
vele. Még senkit sem láttam, aki ennyire hűséges lett volna a
vezéréhez. Biztos valami íratlan szabály volt, hogy nem szabad
haverkodni a foglyokkal.
Jaj, istenem! Eddig még nem jutott eszembe a kifejezés, de
pontosan illett rám. Fogoly voltam. Fogva tartottak az akaratom
ellenére. Oda kellett jutnom ahhoz a telefonhoz. Volt egy tervem.
Nem valami jó, de hátha sikerül, ha elég lazán viselkedem. Ki
tudja? Azzal érveltem magamban, hogy talán nem is vagyok igazi
fogoly. Talán csak túlreagálom a dolgot. Nem is igaz, ami
történik. Ilyen csak a filmekben létezik.
Felhajtottam a kólát, és amikor már majdnem teljesen kiürült
a doboz, nyugodtan felálltam.
– Megittam, köszi. A kuka a konyhában van?
Meg sem vártam a válaszát. Átsétáltam a kis konyhába,
mintha a szemetest keresném. Odamentem a mosogatóhoz, hogy
kiöntsem a kevéske maradékot, a bal kezemmel pedig lazán a
pulton heverő telefonhoz nyúltam.
Mielőtt felemelhettem volna a kagylót, éreztem, hogy Moe
mögöttem van. Kővé dermedtem egyik kezemben a telefonnal, a
másikban pedig a mosogató fölé tartott kólásdobozzal. A
hallgatag kis Moe kést szorított a nyakamhoz.
– Hé, Moe, erre semmi szükség! Csak el akartam intézni egy
telefont. Hadd szóljak a szüleimnek, hogy itt vagyok. Különben
aggódni fognak, meg minden.
Elvette a kést, mire megfordultam, és ugyanazt az
arckifejezést láttam rajta, mint amikor megkérdeztem, hogy az
összes szoba ilyen jó-e. Nem, a kis gyanútlan Moe nem volt
együgyű. Lehet, hogy aprócska és csendes, de ismeri a dörgést.
Affene, talán vele is az történt néhány éve, ami most velem.
– Csak meg vagyok ijedve – dadogtam bocsánatkérően. –
Nem tudom, mi fog történni velem. Te tudod? Miért nem szólsz
hozzám egy szót sem? Ha csak annyit mondanál, hogy mi ez az
egész, és mire számíthatok, szerintem jobban tudnám kezelni a
helyzetet.
Alacsonyabb volt nálam, de olyan közel állt hozzám, hogy
alaposabban is megnézhettem az arcát. Szép volt a szeme, és
még a sok smink ellenére is látszott, hogy gyönyörű a bőre. Még
nem láttam mosolyogni, így a fogáról nem alkothattam
véleményt.
Szenvtelenül bámult vissza rám. El voltam veszve. Egyedül
voltam. Ez a kis majdnem-barát nem is igazi barát. Csak a
munkáját végezte.
Résnyire nyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit.
Végre talán a választ. Egy jó szót vagy bármit.
Ekkor vettem észre, hogy Moe-nak nincs nyelve.
 Negyedik fejezet

– ANYA!
Életemben először ejtettem ki ezt a szót a számon. Az
anyukámat akartam.
Valentin-napkor születtem, 1960-ban. Az anyám a Guinevere
Love Lemon nevet adta nekem. Igen, ez az igazi nevem. Hogy
miért ezt kaptam, ahhoz ismerni kell az én reménytelenül
romantikus, hippi anyukámat, Deliát. És még mielőtt bárki is
elítélné őt, amiért ilyen nevetséges nevet kaptam tőle, csak
szólok, hogy végül a nevem vezetett a Sátán Seregének
bukásához.
Delia Lemon akkor esett velem teherbe, amikor egy
kommunában élt, és sohasem vette a fáradságot, hogy
beazonosítsa az apámat. Egy háborúellenes tüntetésen
ismerkedett meg Vince-szel, a nevelőapámmal, amikor hatéves
voltam. Három évvel később házasodtak össze, a woodstocki
fesztiválon. Ja, igen: jártam Woodstockban. Szerintem ők
házasok, bár nem tudom, hogy ez törvényesnek számít-e. Anya
még mindig a lánykori nevét használja.
Mindig is sokkal lazább volt annál, semhogy anyának tudjam
szólítani. Úgy nőttem fel, hogy Deliáztam. Delia Lemon nem
semmi figura. Szeretem a Jeannie C. Riley Harper Valley PTA
című dalában megírt anyukához hasonlítani őt. Arról szól a dal,
hogy a gyermekvédelmisek jelentkeznek egy kislány anyjánál,
mert tiltakoznak a nevelési módszerei ellen. Az az anyuka
elmegy a hivatalba, és lényegében mindenkinek szétrúgja a
hátsóját.
Ezzel az összehasonlítással csak annyi a probléma, hogy a
dalban szereplő anyuka szerintem jobban törődött a lányával és
a hírnevével, mint amennyire Delia velem. Delia nem rossz
ember, csak hidegen hagyták a szabályok. Tényleg nem
érdekelte, mit gondolnak mások. Igazi szabad lélek, aki együtt
létezik az áramlással.
Még mindig emlékszem az első osztályos tanító nénim
szörnyülködő arckifejezésére, amikor megtudta, hogy nem
anyucinak hívom az anyámat. Hanem a keresztnevén szólítom.
Mint mindig. Egyszer még meg is kérdeztem Deliát, hogy nekem
ki az anyucim, mert az összes barátnőmnek van anyucija. Ő meg
csak nevetve legyintett, és elmagyarázta, hogy nem hisz a
skatulyákban. Túl kicsi voltam még, hogy ezt megértsem.
Delia egy bioboltban dolgozott, még mielőtt menő lett volna az
egészséges táplálkozás. Saját gyógynövényeket termesztett saját
cserepekben. Kóbor állatokat fogadott be. Sohasem viselt
melltartót, a ruhatára pedig ujjatlan felsőkből, csőtopokból és
hosszú, vastag derékpántos virágos szoknyákból állt. Mezítláb
járt, amikor csak lehetett. Hamuszőke haját középen elválasztva,
két copfban hordta, ami majdnem a derekáig ért.
Gondoskodott róla, hogy legyen mit ennem, és tiszta ruhában
menjek iskolába. Legalábbis többnyire. Gyűrött, de tiszta ruháim
voltak. Ebben ki is merült az anyáskodása.
A házunk tele volt növényekkel, amik gondos kézimunkával
készült horgolt virágtartókban lógtak. Mindig égett valami
füstölő és illatos gyertya. Annak ellenére, hogy Delia bioboltban
dolgozott, napi egy doboz cigarettát szívott, amíg Vince rá nem
vette a leszokásra. Eleinte azért gyújtottam gyertyát, hogy
semlegesítsem a füstszagot, de úgy hozzászoktam, hogy azóta is
folytattam.
Vince sört szállított a furgonján. Mindig is ezt csinálta, amióta
csak az eszemet tudom. Rendes fickó. Semmi rosszat nem tudok
mondani rá.
Delia és Vince sohasem bántott vagy vert engem. Még csak
olyan emlékem sincs, hogy kiabálnak velem, vagy
megbüntetnek. Egyszerűen nem vették a fáradságot. Nem
éreztem, hogy szeretnének vagy törődnének az érzéseimmel.
Szerintem az a legjobb kifejezés, hogy nem foglalkoztak velem.
Nem emlékszem, hogy valaha is segítettek volna leckét írni. Nem
emlékszem, hogy egyetlen szülői értekezletre vagy bármilyen
iskolai rendezvényre elmentek volna. Arra viszont emlékszem,
hogy mindig én gondoskodtam saját magamról, már
kiskoromban is. Élénken él bennem a kép, hogy felállók a
konyhaszékre, hogy vizet forraljak a tűzhelyen a sajtos
tésztához. Az volt az egyik kedvenc ételem. Sajnos gyakran
ettem ugyanazokat az ételeket, így már gondolni sem bírok a
sajtos tésztára, a paradicsomlevesre vagy bármilyen cseresznyés
üdítőre.
Vince és Delia egyébként idült alkoholista volt. Szerencsére
nem az agresszív fajtából. Annak idején normálisnak éreztem,
hogy a Smitty’sben várok rájuk iskola után. Az volt a napi
menetrend. Akkoriban Fort Lauderdale még kisebbnek tűnt, és
ismerték egymást az emberek. Ott nőttem fel. A floridai Fort
Lauderdale-ben.
Általános iskolás koromban kulcsos gyerek voltam.
Mindennap hazasétáltam a Parkland Elementary Schoolból.
Benyitottam a házba, aztán becsuktam magam mögött az ajtót.
Delia még csak annyit sem kért, hogy rácsörögjek telefonon,
hogy épségben hazaértem.
Gyakran töltöttem egyedül az időt, de sohasem voltam
magányos. Kitűnő tanuló voltam. Beleástam magam a
könyvekbe. Nagyon jól bántam a számokkal. Imádtam a
számokat. Még mindig imádom őket. Szeretem, hogy sohasem
hazudnak, és mindig stimmelnek. Van bennük állandóság.
Tizenhárom éves koromra már teljesen egyedül kezeltem a
családi kasszát. Akár hihetőnek hangzik, akár nem, Delia és
Vince is készpénzre váltotta a fizetéskor kapott csekket,
megtartották belőle, amit akartak, a maradékot pedig odaadták
nekem. Minden héten felültem a tízsebességes sárga biciklimre,
hogy eltekerjek a közeli bankba betenni a pénzt. Én fizettem az
összes számlát úgy, hogy aláhamisítottam Delia aláírását.
Lubickoltam az érzésben, hogy valami fontosnak vagyok a
részese. Szerettem eljátszani a kis családunk
pénzügyminiszterét.
Akkor is fontosnak éreztem magamat, amikor Vince
megkérdezte:
– Hé, Gwinny! Lyukas a csizmám. Megtarthatok egy húszast,
hogy vegyek egy újat? Marad neked elég a számlákra?
Sovány vigasz volt ez, de jobb a semminél. A családi
költségvetés kezelése magabiztossá tett. Ettől éreztem úgy, hogy
számítok a családban. Azelőtt sohasem éreztem ilyet.
Akkor szólítottak Gwinnynek, amikor ittak, tehát többnyire.
Tízéves koromban viszont elkezdtem ragaszkodni hozzá, hogy
Ginnynek hívjanak Gwinny helyett. A Gwinny szerintem inkább
a kóbor kismacskákra illett, amiket Delia befogadott. Gyerekes
név volt, nem tetszett.
A Ginny végül Ginre rövidült. Igen, Ginre – pont úgy, mint az
ital neve. A sors iróniája, nemde?
 Ötödik fejezet

MOE ELMOSOLYODOTT. Nem tudom, szórakoztatta-e,

hogy észrevettem, hogy nincs nyelve, vagy inkább szégyellte.
Ekkor kinyílt az ajtó, és az a pasas lépett be rajta, akit Grizznek
szólítottak.
Legszívesebben rögtön megrohamoztam volna a
kérdéseimmel. Valami mégis visszatartott. Semmiféle
tapasztalatom nem volt a férfiakkal, de valami azt súgta, hogy
fogjam be a számat. Kíváncsi voltam, hogy Moe-nak miért nincs
nyelve. Vajon rosszat mondott, vagy így született? Komolyan
mondom, soha életemben nem hallottam még senkiről, akinek ne
lett volna nyelve.
Grizz szó nélkül odalépett a kis dohányzóasztalhoz, és felkapta
róla a hátizsákomat. Fejjel lefelé fordította, hogy kiborítsa a
tartalmát a kanapéra. A vaskos könyvtári könyvek landoltak
legfelül. Félrelökte őket, és megfogta a fogamzásgátlómat. Azt is
félrelökte, majd beletúrt a többibe. Amikor hozzáért a két
tampon egyikéhez, természetellenesen magas hangon szólaltam
meg.
– Megvan a menzeszem. És csak azért szedek tablettát, mert
erős görcseim vannak. Nem a fogamzásgátlás miatt.
Ennyi. Kiterítettem pár kártyámat, de az igazat megvallva
nem tudtam, hogy ez segít vagy ront a helyzetemen. Ki akarna
megerőszakolni egy lányt, aki éppen menstruál? Gőzöm sem volt
róla, mi vezérelhet egy erőszaktevőt. Vagy éppen mi rettentheti
el. Ráadásul elmondtam neki, hogy csak a görcsök miatt szedek
fogamzásgátlót. Ez igaz, tényleg nem éltem nemi életet. De mi
van, ha pont egy szűz kell neki? Fogalmam sem volt, hányadán
állunk.
Grizz nem fűzött ehhez megjegyzést, csak felemelte a
pénztárcámat. Kinyitotta, és észrevette a floridai ideiglenes
jogsimat.
– Guinevere Love Lemon? – kérdezte gúnyos félmosollyal.
– Gin. Ginnek szoktak hívni – vágtam vissza.
Rám se nézett.
– Többé már nem így hívnak. Megértetted? Senkinek sem
árulod el a nevedet. Soha. Világos?
Nem válaszoltam, úgyhogy vetett rám egy pillantást. Erre
bólintottam, de igazából nem vettem ilyen könnyen a dolgot. A
lelkem mélyén megsemmisültem. Hiába próbáltam halálra
rémülve biztonsági játékos lenni, nem tudtam belenyugodni a
kilátásaimba. Nem akartam, hogy látszódjon rajtam a
megsemmisülés, de szerintem látszott.
– Hát, Moe most már tudja – jelentettem ki kissé hetykén.
Grizz visszadobta a pénztárcámat a kupac tetejére, és lassan
elindult felém. Ne reszkess, ne reszkess, ne reszkess! Nézz a
szemébe, Gin! Fel a fejjel! Ne túl vakmerően, de ne is legyél
nyuszi!
Olyan közel állt hozzám, hogy hátra kellett hajtanom a
fejemet, hogy a szemébe nézzek. Ekkor láttam meg a színét: a
tiszta élénkzöld árnyalat még elbűvölőbb volt a motelszoba
fényében, mint a tábortűznél. Felemelte a jobb kezét, és
gyengéden megsimogatta az arcomat. Megdöbbentem. Meg sem
rezzentem, de ütésre számítottam.
– És most már kinek is mondaná meg, mi? Amikor legutóbb
eljárt a szája, megfizetett érte – szólalt meg szinte suttogva
Grizz. – Látom, nem vagy meglepve, kislány. Már rájöttél, hogy
Moe nem beszél?
– Te csináltad? – kérdeztem vissza suttogva.
– Ja, én csináltam. Úgyhogy van még kérdés a régi neveddel
kapcsolatban?
– Hogy fogsz hívni?
– Most még sehogy.
 Azzal visszament a halomban álló személyes tárgyaimhoz.
Megfogta a pénztárcámat a személyimmel és a benne lévő négy
dollárral, hogy odadobja Moe-nak.
– Égesd el!
 Hatodik fejezet

NEM TELT SOK IDŐBE, MIRE ÚJ NÉVRE TETTEM

SZERT. A bandatagok amúgy sem nagyon szóltak hozzám, vagy
ha mégis, akkor általában Willow említett úgy, hogy „a ronda
ribanc”. Ez viszont nem tartott sokáig.
Még csak néhány napja voltam ott, és néhány embernek
kezdtem megtanulni a nevét. Egyik délután kint ültünk páran a
rozoga kempingasztalnál, és ettünk. Vagyis én nem nagyon
ettem. Érthető, hogy nem volt étvágyam. Grizz balján ültem, a
jobbján pedig Willow.
Így mentek a dolgok azokban a napokban. Mindig Grizz-zel
voltam. Sohasem tévesztett szem elől, csak akkor, amikor
kimentem a mosdóba. Willow ki nem állhatta, hogy mindig
Grizz-zel vagyok, és szinte minden alkalmat megragadott, hogy ő
is a közelében legyen. Ott aludt volna Grizz szobájában a földön,
ha hagyja.
Szóval éppen ettünk, amikor Willow megszólalt.
– Na, te ronda ribanc, mikor fogsz...
Grizz akkorát kevert le neki visszakézből, hogy hátraesett
volna a padról, ha a másik oldalán ülő Grunt nem kapja el a bal
karját.
Grunt volt a banda legfiatalabbja. Nem beszélt valami sokat,
és nem tudtam megsaccolni a korát, de csak egy kicsivel lehetett
idősebb nálam. Mindig úgy éreztem, mintha figyelne, de
valahányszor ránéztem, másfelé járt a tekintete.
Willow a szája elé kapta a kezét. Amikor elvette, ott volt a bal
első foga a tenyerében. Vér folyt az orrából és a szájából. Ez nem
csak egy sima pofon volt. Grizz teljesen ökölbe szorította a kezét,
és olyan erővel vágott oda vele, hogy kitörte vele Willow fogát, és
talán az orrát is eltörte. Willow már eddig is utált, de
számítottam rá, hogy ettől csak még ellenségesebb lesz velem.
Páran röhögtek. Moe kifejezéstelen arccal bámult előre, de
mintha felfelé görbült volna a szája széle, mielőtt megint a
tányérja fölé hajolt.
– Jesszusom, Grizz! – mondta a Willow-val szemben ülő
Chicky. – Totál papucs lettél, hogy így kiállsz az ajándékod
mellett? Mióta érdekel, hogy Willow minek hívja?
Abban a pillanatban, ahogy ez elhagyta a száját, láttam a
tekintetén, hogy megbánta. De úgy tűnt, hogy Grizz mégsem
reagált úgy, mint várta, mert pillanatokon belül
megkönnyebbülés látszott rajta. Grizz megrágta a falatot,
lenyelte, és csak utána felelt.
– Csak már untam – közölte csevegő hangon.
Willow igyekezett nem sírni, viszont remegett. Felpattant,
aztán próbált minél hamarabb kiszállni a padból. Esetlen helyzet
volt, mert hátra kellett lépnie Grizz és Grunt közül, hogy
kijusson. Grunt már majdnem a segítségére sietett, de Willow
annyira büszke fajta volt, hogy szó nélkül elhessegette, majd
elcsörtetett a motel felé.
Biztos Froggyt kereste, aki nem ült ott az asztalnál. Perceken
belül hallottuk az induló motor zaját, és láttuk, ahogy ők ketten
lassan elgurulnak előttünk, aztán rákanyarodnak a 84-es útra.
Ez volt a második eset, amikor láttam, hogy Grizz bántja
Willow-t. Azt már tudtam, hogy együtt aludtak, legalábbis az
érkezésem előtt biztosan. Nekem viszont még nem kellett együtt
aludnom Grizz-zel. Szerintem ezt senki sem tudta. Még mindig
nem találtam észérvet rá, hogy miért nem erőszakolt meg.
Hiszen pont olyan fajtának tűnt. Talán arra várt, hogy vége
legyen a menzeszemnek. Nem tudom. Látszott rajta, hogy
kegyetlen ember, aki a dühön kívül nem sok mindent érez. De
hiába volt közönyös velem, egyelőre nem emelt rám kezet.
Nem tudtam, számít-e neki, mit gondolnak a többiek arról,
ahogy velem bánik. Biztos új volt nekik, hogy a vezérük kiáll egy
tizenöt éves bandafogoly mellett.
Úgy láttam, hogy Grizz mindenkinek hagyja megvívni a saját
harcát. Az sem érdekelte volna, és akkor sem avatkozott volna
közbe, ha a többiek megölik egymást.
A következő években brutális kirohanásokat láttam tőle. Sok
embert bántott nemtől, kortól és testi adottságoktól függetlenül.
Nem számított neki. Eszembe jutott, hogy vajon minden nő arra
a sorsra jut-e mellette, hogy megveri vagy kivágja a nyelvét.
Később már láttam, hogy senkit sem bántott csupán az agresszió
kedvéért. Nem élvezte. Nem okozott neki örömet, ha bántott
másokat, ugyanakkor semmiféle megbánást sem tanúsított. Ő
úgy látta, hogy csak azt kapják tőle, amit megérdemelnek, hiszen
tudták, mi lesz a következménye annak, ha a legapróbb
szembeszegülést tanúsítják. A Grizz-zel töltött évek során
egyszer sem hallottam tőle, hogy bármit is megbánt volna.
Mindenben engedelmességet követelt. Aki nem
engedelmeskedett neki, megfizetett érte. Sokszor tanúja voltam
mellette annak, hogy emberek szörnyű árat fizetnek az
engedetlenségükért vagy éppen azért, mert csináltak valami
olyat, ami nem tetszett neki.
Pont aznap este láttam, ahogy valaki megfizet.
Közeledett a naplemente, úgyhogy valaki meggyújtotta a
tábortüzet a gödörben, mint az előző estéken. Így hívták a
helyet, ahol az első este megláttam őket a motelnél: gödörnek.
Éppen Grizz szobájában olvastam az egyik könyvtári
könyvemet. Az utóbbi időben próbáltam a lehető leglazábban
viselkedni. Az igazat megvallva viszont csak bámultam a lapokat.
Állandóan azon járt az agyam, hogyan szökhetnék meg.
Az érkezésem óta most először Grizz azt akarta, hogy tűnjek
el a szobából. El kellett intéznie valamit. Talán egy telefont?
Fogalmam sem volt.
– Grunt, gyere ide! – kiabált ki. Ott állt a nyitott ajtóban,
amíg Grunt megjelent. – Vidd a gödörhöz! – biccentett felém
Grizz. – Mindjárt megyek.
Meglepetten felnéztem. Ez új volt. Becsuktam a könyvemet,
és felhúztam a szandálomat. Utáltam mezítláb lenni. Ami
tulajdonképpen vicces, hiszen olyan anya mellett nőttem fel, aki
utált lábbelit hordani.
– Kaphatnék egy dzsekit vagy ilyesmi? – kérdeztem, mert
eszembe jutott, milyen hűvös szokott lenni esténként.
– Aha. Grunt, add oda neki a dzsekidet!
Grunt szó nélkül levette a dzsekijét, és felém nyújtotta.
Belebújtam, aztán követtem a gödörhöz.
Leültünk egymás mellé két kempingszékre. Willow-t és
Froggyt nem láttam sehol. Nem ismertem elég jól Froggy
motorját ahhoz, hogy kiszúrjam a többi között. Lehet, hogy
vissza sem értek aznap délután. Moe a földön ült a tábortűz előtt,
mint az első itt töltött estémen. Néhányan kempingszékben
terpeszkedtek kinyújtott lábakkal. Mindenki sört ivott.
Grunt észrevette, hogy a többieket figyelem, és megkérdezte,
hogy kérek-e egy sört. Nemet mondtam, de talán rám fért volna
egy üveggel. Lehet, hogy ellazultam volna tőle, viszont utáltam
az ízét.
Grunt odament a hűtőládához, kivett belőle magának egy
sört, és leült mellém. Láttam, hogy rácsap a karjára. Szúnyogok.
– Köszi, hogy ideadtad a dzsekidet – mondtam neki.
– Azt hiszem, nem volt más választásom.
Nem rosszindulatúan mondta ezt, inkább tényszerűen. Már
majdnem kibújtam a dzsekijéből, amikor gyorsan felemelte a
kezét.
– Nem! Legyen csak rajtad. Jobb, ha rajtad lesz, amikor kijön,
oké? Majd holnap visszaadod.
– Miért? Szerinted bántana téged, ha visszaadnám a
dzsekidet?
– Te kértél dzsekit. Úgyhogy csak legyen rajtad. Nem rám
lenne mérges, hanem rád. Azt mondtad neki, hogy fázol, ő pedig
tett ellene, hogy ne fázz. Szóval, ha kijön, te pedig fázol, akkor
biztos ki fog akadni.
– Miért foglalkozna egyáltalán ilyen baromsággal?
A többiek mostanra abbahagyták a beszélgetést, és ránk
figyeltek.
Mielőtt Grunt válaszolhatott volna, zajos motor szakította
félbe a társalgásunkat. Monster volt az. Vajon merre járt egész
nap? Nem mintha érdekelne. Úgy tűnt, hogy itt kedvükre
jöhetnek-mehetnek az emberek. Mindenki, csak én nem.
Miután Monster leparkolt, és leállította a motort, folytatódott
a beszélgetés. Én viszont hagytam a dzsekitémát. Kíváncsi
voltam pár dologra, de arra jutottam, hogy minél kevesebbet
tudok, annál jobb.
Vissza akartam kapni a szabadságomat. Ha állandóan
kérdezősködöm erről a kis bandáról, az talán befolyásolhatja a
döntést, hogy elengedjenek-e.
Monster odajött a gödörhöz, és felkapott egy sört a
hűtőládából, mielőtt leült. Lepattintotta a kupakot, aztán ivott
egy nagy kortyot. Fél kézzel előhalászott egy doboz cigit a
dzsekije zsebéből, és rágyújtott. Alig fél perc alatt lehúzta a sör
maradékát, hangosan böfögött, végül felállt.
– Elfelejtettem, hogy hoztam még egy ajándékot Grizznek.
Vagyis a kopóinak.
– Ugye nem egy újabb csajt rejtegetsz valahol a motorodon? –
kérdezte valaki, aztán sorban röhögtek.
Monster nem válaszolt. Csak visszasétált a motorjához.
Mindenki kíváncsi volt, ezért követtük a tekintetünkkel.
Kinyitotta az egyik oldaltáskát, belenyúlt, és elővett belőle
valamit. Szinte már teljesen besötétedett, úgyhogy nem látszott,
mi az. De annyi igen, hogy egy kis valamit tart az egyik kezében.
Amikor visszajött a kempingszékéhez, még mindig nem
láttuk, mit hozott. Lehuppant, és szájában a kilógó cigivel
felemelte az ajándékot.
Egy fekete kiscica volt. Egy kiscica? Kelleni fog Grizznek egy
kiscica? Aztán eszembe jutott, hogy azt mondta: a kopóknak lesz.
Odaadja majd a kiscicát a kutyáknak, hogy halálra
marcangolják? Jaj, ne! Szerintem azt nem bírnám ki.
Valaki megszólalt, mintha Blue lett volna:
– Mi a fenét kezdjen ezzel Grizz?
– Arra gondoltam, hogy esetleg megeteti a kopóival –
röhögött Monster. Még mindig a grabancánál fogta a szegény
párát, ami csak némán lógott a kezében.
 – Előre szólok, hogy tévedsz. Szabadulj meg tőle, még mielőtt
ideér! – figyelmeztette Blue.
– Miért akarnék megszabadulni egy ilyen jó kis
bőgőmasinától? – értetlenkedett Monster.
– Hogy érted azt, hogy jó bőgőmasinától? – kérdezte Grunt.
Monster nem válaszolt. Mielőtt még bárki leállíthatta volna,
ha akarja, rágyújtott a cigire, és a kismacska oldalához nyomta,
aki felnyávogott fájdalmában, és próbált elszabadulni. Monster
csak nevetett.
– Látod? Bőgőmasina! Bakker, akarjátok tudni, hogy úgy
sistereg-e a szeme, mint amikor szalonnát süt az ember? –
röhögött tovább.
Senki sem mulatott vele ezen a szörnyű jeleneten, de én
túlságosan kiborultam ahhoz, hogy ezt észrevegyem.
Felugrottam, és elrohantam a szoba felé. Grunt a nyomomban
volt, de leráztam.
– Hagyj már békén! Hagyjatok békén! – üvöltöttem teli
torokból. – Betegek vagytok mind. Valami nem stimmel veletek,
ha ez szerintetek vicces.
Grunt próbálta megakadályozni, hogy bevágtassak a szobába.
Mondott valamit, de nem hallottam. Magamon kívül voltam.
Ekkor kinyílt Grizz szobájának ajtaja, és ő kilépett rajta.
– Mi a fene folyik itt?
– Hogy mi folyik itt? Majd én elmondom, mi folyik itt! A beteg
Monster haverod azon élvezkedik, hogy megkínoz egy szegény
szerencsétlen állatot, az folyik itt. Betegek vagytok mind! Ezt
nem hiszem el! Nem hiszem el, hogy valaki ilyen szarságra izgul!
El kell tűnnöm innen.
Grunt addigra odaért mögém, és két kézzel az oldalamhoz
szorította a karomat. Vártam, hogy Grizz megüssön. Láttam már
kisebb dolgok miatt is dühbe gurulni. Ezért minimum jár egy
pofon. Ami elmaradt. Rajtam és Grunton átnézve a gödörre
meredt, és azt mondta:
– Vidd be! Maradj vele!
– Minek, hogy te is beállj a buliba? – gúnyolódtam. – Azt
fogod csinálni? A nagy, kemény fickó, mi? Menj, terrorizálj egy
kismacskát! Jézusom, micsoda bátorság!
Miközben ordibáltam, Grizz már a gödör felé tartott. Hála
istennek, nem tudom, mennyit hallott. Grunt végig azt
hajtogatta, hogy fogjam be a számat. Aztán nem várt erővel a
vállára kapott, bevitt a szobába, és becsukta az ajtót, mielőtt
talpra állított.
Elállt a lélegzetem, amikor felnyalábolt, úgyhogy hétrét
görnyedve levegőért kapkodtam. Azt mondogatta, hogy
nyugodjak meg, és odavezetett a kanapéhoz. Bekapcsolta a
tévét, hangosabbra vette, majd szembefordult velem.
– Nem az van, amire gondolsz – jelentette ki. – Minden
rendben lesz. Vegyél egy nagy levegőt!
Nem bírtam válaszolni. Az elrablásom óta először
összeomlottam, és sírni kezdtem.
Már majdnem leült mellém, hogy átkaroljon, ám hirtelen
felugrott. Helyette a kis dohányzóasztalra ült le velem szemben,
és csak nézte, ahogy zokogok.
Bement a fürdőszobába, ahonnan hozott nekem egy hideg
vizes borogatást. Rátettem az arcomra, és még jobban bőgtem.
Akkor néztem fel, amikor kinyílt az ajtó, és belépett rajta
Grizz. Rám nézett, aztán Gruntra.
– Menj!
Grunt felállva bólintott, és kiment mellette az ajtón. Én az
ölembe bámultam. Úgy éreztem, teljesen megsemmisültem, a
dühroham pedig kifárasztott.
Hallottam, hogy Grizz felém tart. Mielőtt megint
felpillantottam volna, óvatosan letette a kiscicát az ölembe.
Megdöbbentem. Felnéztem rá, ő pedig biztos megérezte a ki
nem mondott kérdésemet.
– Blue elmesélte, mit csinált Monster. Hogy mi volt a terve.
Nem tudtam, mit mondjak.
– Egy kicsit rendbe kell majd hozni. Tarthatod idebent, és
gondját viselheted, de muszáj lesz távol tartanod Lucifertől és
Damientől. Nem tudom, mit csinálnának vele. Viszont komolyan
mondom, hogy oldd meg valahogy, mert ha egy darabka
macskaszart is találok idebent, szólok Gruntnak, hogy vigye ki a
tóhoz. Világos?
Csak bólintani bírtam.
– Soha többé nem beszélsz így velem. Megértetted, Cicc?
– Igen. Köszönöm! – suttogtam. – Kiabáltál Monsterrel?
Szóltál neki, hogy mostantól tartsa magát távol tőle? Hogy már
az enyém?
– Nem. Nem kiabáltam Monsterrel, és nem, nem fogja megint
bántani.
Három dolog történt aznap este. Akkor kaptam meg az új
nevemet: Cicc. Akkor ismertem meg új oldaláról Grizzt. És akkor
történt meg, hogy a többiek összevitatkoztak a tábortűz körül
azon, aminek a tanúi voltak.
– Ja, a szemgolyó úgy sistereg, mint a szalonna – mondták
néhányan.
– Nem, egyáltalán nem ad olyan hangot – tiltakoztak mások.
De egyvalamiben mindenki egyetértett: abban, hogy Monster
fájdalmas kiáltásainak közepette nehéz volt bármit is hallani.
 Hetedik fejezet

AZNAP ÉJJEL A KISCICÁVAL ALUDTAM, ami

összegömbölyödött a mellkasomhoz bújva. Mint az érkezésem
óta mindig, most is a takarón fekve nyomott el az álom a
hatalmas és nagyon kényelmes franciaágyon. Grizz ágyában. Ő is
az ágyneműn feküdt, farmerben és pólóban. Majdnem összeért a
hátunk. Minden reggel, amikor felébredtem, egy takarót
találtam magamon.
Másnap nem láttam Monstert. Meglepett, hogy mindenki úgy
tett, mintha minden rendben lenne. Akármennyire elborzasztott,
hogy mit csinált Monster a kismacskával, még jobban
megrémisztett, hogy vajon Grizz mit művelhetett vele.
Másnap reggel az ágyon ülve játszottam a cicámmal, amikor
Blue bejött. Ő állt a ranglétra második fokán ebben a bandában,
és ő volt Grunt bátyja. Megmondta Grizznek, hogy Monster
lelépett, és nem lehet tudni, visszajön-e. Titokban reméltem,
hogy haragszik annyira Grizzre, hogy értesítse a rendőrséget az
elrablásomról. Nem volt ekkora szerencsém.
Monster úgy gurult vissza délután, mintha mi se történt
volna. Csak a szemére rakott tapasz árulkodott a tegnap estéről.
Még mindig folyamatosan Grizz felügyelete alatt voltam, és
egyetlen szabad percem sem akadt, hogy a telefon közelébe
kerüljek. Egyik nap észrevette, hogy nézegetem, és azt mondta,
hogy meg se próbáljak elmenni vagy segítséget hívni.
– Bolond lennék, ha nem próbálnék meg elmenni innen.
– Nem – felelte Grizz. – Akkor lennél bolond, ha
megpróbálnád.
– Tényleg? Miért?
 – Mert ha elmész, akkor baja esik a családodnak. Azért.
Azt már tudtam, hogy mire képes Grizz. Láttam, ahogy bántja
Willow-t, és tudtam, mit csinált Monsterrel. Nem tehetek róla,
mégis muszáj volt feleselnem.
– Mégis mit tudsz te a családomról? – kérdeztem egy kissé túl
gúnyosan.
Tudtam, hogy elégette a jogsimat. Semmiképpen sem
jegyezhette meg a rajta szereplő címet, amikor az érkezésemkor
rápillantott a nevemre. Ami pedig a nevemet illeti, a Lemon nem
szerepelt a telefonkönyvben. Vince nevén volt az előfizetésünk.
– Ne feszítsd a húrt, Cicc!
Csak ennyit mondott.
De én feszítettem. Szó szerint hecceltem. Meglepő módon nem
válaszolt a vádaskodásomra, hogy nincs az az isten, hogy bármit
is tudjon rólam, így képtelen utolérni a családomat. Perceken
belül észrevettem, hogy lüktet a homlokán egy ér.
– Bizonyítékot akarsz, Cicc? Azt akarsz?
– Igen, pontosan azt akarok. Tudod, miért? Mert tudom, hogy
nincs bizonyítékod. Én csak egy hülye köszönőajándék vagyok,
akibe Monster véletlenül botlott egy bolt előtt. A házunk
közelében sem voltam.
Egy darabig csak szó nélkül bámult, mielőtt megszólalt.
– Talán pont arra van szükséged, hogy megtanulj bizonyíték
nélkül hinni. Talán meg kell tudnod, hogy kivel is van dolgod.
Ezt olyan nyugodt és kiegyensúlyozott hangon mondta, hogy
megijesztett. Visszakoztam.
– Oké. Tudod bántani a családomat, ha akarod – válaszoltam
halkan. – Rendben, hiszek neked. Nem próbálkozom semmi
hülyeséggel.
Így lett vége a beszélgetésnek. Hála istennek, megfogadtam a
saját tanácsomat, és nem próbáltam megszökni vagy telefonálni.
A nap hátralévő részét a hálószobában töltöttem a cicám és
három könyvtári könyv társaságában.
Este, amikor vonakodva követtem Grizzt a gödörhöz, földbe
gyökerezett a lábam. Úgy kirázott a hideg, mintha jeges vizet
csorgatnának végig a gerincemen. Ott volt. A bizonyíték, amire
azt mondtam, hogy Grizz nem tudja megszerezni. A játszótér
ütött-kopott csúszdájának támasztva ott volt a legdrágább
kincsem, a gitárom. A szobámban láttam utoljára, a hintaszéknek
támasztva. Ez meg hogy lehet? Hogy került ide? Csakis egy
magyarázat lehet rá: Grizz tudja, hol lakom. Bánthatja Deliát és
Vince-t. És hiába nem szeretem őket úgy, ahogy a legtöbb
gyerek szereti a szüleit, fontosak voltak nekem, és nem akartam,
hogy bajuk essen.
Félelemtől reszketve tértem vissza a négyes szobába.
Teljesen megsemmisültem. Ölbe vettem a cicámat, és
hozzábújtam. Olyan butának éreztem magam! Amikor Grizz
idehozta nekem, titokban megesküdtem rá, hogy megszököm, és
magammal viszem. Hogy én leszek ennek az apró
teremtménynek a megmentője. Mégis kit akartam átverni ezzel?
Hogy is menthetnék meg egy kiscicát ezektől az emberektől, ha
még saját magamat sem tudom?
Kellett neki egy név. Ennyit tehettem érte. Mivel én már
megkaptam az övét, azt az egyet adtam neki, amelyik az utolsó
összekötő kapocs volt köztem és az otthonom között. Ott sem
voltam boldog, de az a hely volt az otthonom.
Gwinnynek kereszteltem.

Nyolcadik fejezet

AZ ÉRKEZÉSEM UTÁN NÉHÁNY NAPPAL vége lett a

menzeszemnek.
Legalább egy hét eltelt azóta, és Grizz még mindig nem
próbálkozott semmivel. Willow továbbra is utált engem, de már
csak a távolból. Az első hét végére már átaludtam az éjszakát.
Addig nehezen merültem álomba, és folyton felriadtam.
Aggódtam, hogy Grizz csinálni akar majd velem valamit, de
sohasem tette. Miután elkezdtem átaludni az éjszakát, arra
jutottam, hogy ő biztos felkel, amíg alszom, és átmegy
valamelyik nő szobájába. Helyes. Reméltem, hogy ezt csinálja.
Nem akartam, hogy rajtam töltse ki az elfojtott vágyait.
A gondoskodásommal sikerült helyrehoznom Gwinnyt. Nem
volt nehéz dolgom vele. Mindössze egy csúnya hólyag maradt
rajta a szörnyű este után, ami azóta bevarasodott. Az élénk kis
jószág még a Monstertől elszenvedett bántalmazás után sem
adta jelét annak, hogy félne. Én pedig fogoly voltam, de a motel
területén szabadon járhattam-kelhettem Grizz nélkül is. Már
nem volt mindig velem, mint az elején. Azóta nyilvánvaló lett,
hogy nem megyek sehova.
Varázslatos módon mindent megkaptam, amire szükségem
volt, beleértve egy évre való fogamzásgátlót is. Próbáltam
letagadni magam előtt, hogy ez annak a jele, hogy milyen sokáig
kell itt lennem, és nem tudtam, mi a céljuk ezzel. Prostiként
akarnak futtatni? Vagy sztriptízbárban fogok majd dolgozni,
mint Chicky és Willow?
Akkor még nem tudtam, hogy szerez be Grizz ennyi mindent.
A dolgok csak úgy felbukkantak az ajtaja előtt. Másnap, miután
Gwinny hozzám került, egy alomtálcát, eledelt és macskajátékot
találtam az ajtó előtt. A cicát odabent tartottam, és minden
használat után kitisztítottam az almot. Nem akartam okot adni
Grizznek arra, hogy elvegye őt tőlem.
Egy másik napon öt új bugyit, egy fogkefét, egy melegítőfelsőt
és egy pár tornacipőt találtam – mindet a méretemben. Addig
kézzel mostam ki ugyanazt az egy bugyit, amit éjszakára
kitettem száradni. Grizz pólójában és a farmeremben aludtam,
amit nem mostam ki, és általában vizes, de tiszta fehérneműben
kezdtem a napot.
Aztán egy új farmer, két hálópóló és rövidnadrág is
felbukkant. Egy hónapon belül megvolt az új ruhatáram. Szép,
divatos holmik voltak, bolti címkével. Szinte minden tökéletesen
passzolt. Elgondolkodtam, hogy vajon vették vagy lopták.
Egyszer sem kérdeztem rá, de biztosra vettem, hogy Chicky és
Moe szerzett be nekem mindent. Ha Willow-n múlik,
vászonzsákba tekerve tengetem a napjaimat.
Azt biztosan tudtam, hogy Moe hozta a tablettát. Az egyik
barátja egy nőgyógyásznak dolgozott, és súlyos drogfüggő volt.
Miután Grizz gondoskodni akart róla, hogy minden lány szedjen
fogamzásgátlót, Moe odaadta a barátjának az általa választott
kábítószert, cserébe pedig megkapta a tablettákat az orvosi
rendelőbe rendszeresen érkező ajándék mintákból.
Menetrendszerűen teltek a napjaim, és halálra untam magam.
Furcsa módon már nem féltem. Nem tudom, miért. Félnem
kellett volna. De nem kellett sztriptízbárban dolgoznom, mint a
többi lánynak. Nem kellett szexelnem a fiúkkal. Nem kérték
tőlem, hogy főzzek, mossak vagy takarítsak. Mégis muszáj volt
csinálnom valamit, hogy ne őrüljek meg. Otthon is végeztem
házimunkát azelőtt. Elhatároztam, hogy itt is megpróbálkozom
vele, hogy elfoglaljam magam.
Így tudtam meg, hogy Damien és Lucifer a börtönőröm.
Mintha nem lett volna elég Delia és Vince halálával fenyegetőzni!
A kutyák mostanáig békén hagyták a kiscicámat. Bármikor
bejöhettek Grizz szobájába, amikor csak akartak. Hihetetlenül jól
nevelt kutyák voltak, sohasem másztak fel a bútorokra. A földre
tett fekhelyeken aludtak. Megették a vacsorájukat, kimentek a
motel mögötti fás részre, hogy könnyítsenek magukon, és
lényegében úgy jöttek-mentek, ahogy kedvük tartotta.
Egyik nap nekiláttam, hogy felmossam a négyes szoba
padlóját. Miután befejeztem, kivittem a vödörnyi koszos vizet, de
nem akartam olyan helyre önteni, ahol valaki beleléphet, és
beviheti a sarat. Úgyhogy elindultam az udvar végébe, az erdő
széléhez.
Közelebb érve észrevettem, hogy mintha mocsár venné körül
a telket. Megfeledkeztem róla, hogy az Evergladesben vagyok.
Várjunk csak! Nem laknak aligátorok a mocsárban? Mielőtt
eltűnődhettem volna ezen, elértem a motel udvarának határát,
és felemeltem a vödröt, hogy kiöntsem a tartalmát. Hirtelen
mindkét kutya ott termett: az egyik mögöttem, a másik pedig a
balomon. Megállt a kezem a vödörrel a levegőben, miközben
mindketten támadóállásba helyezkedve morogni kezdtek. Jéggé
dermedtem.
Jaj, istenem! Azt hitték, hogy el akarok menni, és
megállítottak. Nem hittem el. Honnan tudták, hogy ott kell
megállítaniuk?
Láttam már, hogy a srácok néha az udvar szélén pisilnek, és a
kutyák egyszer sem mentek utánuk.
Ott álltam földbe gyökerezett lábbal. Aztán hallottam, hogy
Grizz füttyent nekik, és egy parancsszót kiáltva elindul felém. A
kopók elkocogtak. Boldogan csóválták a kis tömzsi farkukat,
mintha kiskutyák lennének. Amikor Grizz odaért hozzám,
elvette tőlem a vödröt, és kiöntötte.
– Tudod, hogy nem akartam elmenni.
– Nem is gondoltam, hogy el akarnál, de ők azt hitték.
– Ki vannak képezve a kutyáid, hogy rám támadjanak, ha
megpróbálok elmenni?
– Nem arra vannak kiképezve, hogy rád támadjanak. Csak
arra, hogy megállítsanak. De látod, elég okos voltál ahhoz, hogy
megállj. Nem lesz semmi gond, ha megállsz – közölte
tényszerűen.
– Azt akarod, hogy bántsanak?
– Nem. Nem akarom, hogy bántsanak, és nem is támadtak
volna rád. Megállítottak volna.
– Azzal, hogy rám támadnak?
Egyre jobban felemeltem a hangomat, mert nem tudtam
uralkodni magamon. Rájöttem, hogy tényleg fáj a dolog. Azt
hittem, hogy Damien és Lucifer megkedvelt engem. Biztos, hogy
Gwinnyt megkedvelték, mert hagyták, hogy pofozgassa őket, és
a farkuk végét harapdálja. Néha még a fölüket is próbálta
megrágcsálni, amikor aludtak. Meg se rezzentek tőle.
– Ne reagáld túl, Cicc! Ők egyben a védelmezőid is. Ha bárki
kezet emelne rád, megölnék.
– Tényleg? Komolyan megtennék?
– Aha. Ha ott lettek volna akkor, amikor az a faszkalap
megpróbált megerőszakolni a szüleid házában, letépték volna a
golyóit.
Felkaptam a fejemet, hogy a szemébe nézzek. Láttam rajta,
hogy ez csak véletlenül bukott ki belőle.
– Az már több mint egy éve történt – jegyeztem meg zakatoló
szívvel. – Honnan tudsz róla? Grizz, honnan tudsz arról a
pasasról?
Erre elindult vissza a motel felé. Az üres vödörrel a kezemben
próbáltam vele tartani a lépést. Még mindig kérdésekkel
bombáztam, hogy mégis honnan tudhat arról az esetről. Nem
válaszolt, csak ment tovább.
Követtem befelé a négyes szobába.
– Kérlek! Kérlek, mondd el... – szólaltam meg halkan, miután
becsuktam az ajtót.
Grizz megpördült a tengelye körül, és rám meredt. Mintha
azon tűnődött volna, hogy mit mondjon el nekem. Addig nem
sokat beszélgettünk. Nem volt egy szószátyár típus, így nem
tudtam, hogy egyáltalán fog-e válaszolni. Teltek a másodpercek.
Végül a kanapéra mutatott. Ölbe tett kézzel leültem. Gwinny
felugrott a vállamra, és elkezdett játszani a hajammal. Alig
vettem észre.
Hihetetlen volt, ami ezután történt.
Megtudtam, hogy Monster egyáltalán nem „csak úgy” rabolt
el. Grizz adott rá neki utasítást. A banda többi tagja viszont
abban a hitben volt, hogy „köszönőajándék” vagyok, ahogy
Monster mondta.
Minden 1973 októberében kezdődött. Akkor tizenhárom éves
voltam. Grizz éppen a környékünkön járt, amikor meglátott
leszállni az iskolabuszról. Nyolcadikba jártam, és szinte a ház
előtt tett le a busz.
Elmesélte, hogy Guido kocsifeljáróján ült, amikor elmentem
mellette, odasétáltam az ajtónkhoz, és bementem a házba.
(Guido? Honnan ismerte Guidót?)
Guido igazi neve Tony Bono volt, és Grizznek dolgozott.
Valami kábítószeres témában. Grizz meglátott, és azonnal akart
engem.
Nem tudta, hogy még csak tizenhárom éves vagyok, de
amikor Guido elárulta neki a koromat, előállt egy tervvel.
Guidónak figyelnie kellett engem, és jelentést tenni bármi
különös vagy szokatlan dologról. Ez parancs volt, Guido pedig
boldogan engedelmeskedett. Beszámolt a Johnny Tillman-
incidensről és még sok más részletről az életemmel és a
családommal kapcsolatban.
Miközben hallgattam, eszembe jutott még valami.
– Miattad volt, ugye? – hasított belém a felismerés. –
Matthew miattad vetett véget a barátságunknak.
Grizznek megfeszült az állkapcsa.
– Túlságosan érdeklődni kezdett irántad – válaszolta rám sem
nézve. – Együtt voltál vele? Azzal a kölyökkel? Csináltál vele
bármit is?
– Nem mintha lenne hozzá közöd, de nem. Nem jutottunk
tovább annál a csóknál az ajtó előtt.
– Az a szerencséje.
– Miért?
– Mert megmondtam neki, hogy ha valaha is megtudom, hogy
hozzád ért, akkor visszamegyek, és levágom a golyóit.
– Miért tennél ilyet? – kezdett lángolni az arcom. – Nem
szegült volna szembe veled. Azonnal véget vetett a
barátságunknak. Miért kellett elhozatnod Monsterrel?
– Nem kockáztathattam meg, hogy valaki mással legyél.
Sokkal idősebbnek nézel ki tizenöt évesnél. Nem vállalhattam a
veszélyt.
Matthew sok-sok évvel később elmesélte: megbánta, hogy
nem szólalt meg az eltűnésem után. Biztos volt benne, hogy ki a
felelős. Bocsánatot kért, amiért nem ment el a rendőrségre, hogy
értesítse őket Grizzről. Azt mondta, hogy gyerek volt még, és
félt, hogy Grizz visszajön bántani őt. Erre azt válaszoltam, hogy
ne legyen bűntudata. Komolyan is gondoltam.
Jogosan félt. Grizz visszament volna érte.
Most már zúgott a fejem. Szó szerint beleszédültem a cikázó
gondolatokba.
Nem csak egy hirtelen ötlettől vezérelve raboltak el. Hanem
gondosan kitervelték, és körültekintően valósították meg. Grizz
utána azt is elmagyarázta, hogy került a gitárom a motelbe.
Nagyon fájt hallani, hogy Guido öt dollárt fizetett érte Delia egyik
garázsvásárán a sok közül. Az a vásár nem sokkal az eltűnésem
után volt.
– Szóval amikor megnézted a jogsimat, és röhögtél a
nevemen, az csak színjáték volt. Már amúgy is tudtad, hogy
hívnak.
Ez nem kérdés volt a részemről, hanem kijelentés.
– Nem volt színjáték. Nem tudtam a „Love”-ot.
Most már semmi kétségem nem volt afelől, hogy én
szerepelek a banda emblémáján. Grizz régóta a megszállottam.
Szerintem ez a felismerés még jobban megrémisztett, mint az,
amikor először tudatosult bennem, hogy elraboltak.
Grizz azzal folytatta, hogy miután először meglátott, tudta,
hogy egyszer majd visszamegy értem. Hogy az övé leszek.
Bevallotta, hogy hiába tartotta rajta a szemét Guido a dolgaimon,
néha ő maga is ellenőrzött személyesen. Még a Smitty’sbe is
beült, amikor ott voltam. Csaknem két évig csendben figyelt, de
hangsúlyozta, hogy nem pedofil és nem perverz, ezért megvárta,
hogy idősebb legyek.
– De még mindig csak tizenöt vagyok! – szakítottam félbe.
– Most már elég idős vagy. Amúgy is meguntam a várakozást.
Zúgott a fejem, és könnyekkel küszködtem.
– Akkor miért vagyok itt? Én is dolgozni fogok, mint a többi
lány? Mivel várod el, hogy megkeressem, amibe kerülök? Mi fog
történni velem, amikor rám unsz?
Grizz erre nagyon komoly arcot vágott.
– Sohasem fogsz dolgozni. Azzal fogod megérni a pénzedet,
hogy velem maradsz. És egyetlen férfi sem érhet hozzád. Rajtam
kívül senki.
Tehát ez a lényeg: meg fog erőszakolni. Miért nem tette meg
eddig?
Mielőtt megkérdezhettem volna, hozzátette:
– A legutolsó pasas, aki megpróbált hozzád érni, megfizetett
érte. A többi is meg fog, aki a közeledbe merészkedik.
– A legutolsó pasas? Nem Matthew, ugye? Kérlek, mondd,
hogy nem bántottad Matthew-t!
– A kölyköt? Á, dehogy bántottam. Arról a pasasról beszélek,
aki meg akart erőszakolni.
– Johnny Tillman?
– Aha, Johnny Tillman.
– A Smitty’sből ismerte a nevelőapámat. Kihívtuk a
rendőrséget, és a szüleim fel akarták jelenteni, de olyan hamar
eltűnt a városból, hogy nem tudták letartóztatni. Egy bolt előtt
találták meg a furgonját. Biztos stoppal menekült.
Azt a részt kihagytam, hogy szerintem Vince és Delia csak
azért hívta ki a rendőrséget, mert aggódtak, hogy Tillman Delia
fűkészletére pályázott. Persze, ezt nem említették a
rendőröknek. Csak azt akarták, hogy tartóztassák le, és ne
kelljen amiatt aggódni, hogy megint felbukkan. Gondolom, volt
bennük valami őszinte aggodalom, amiért megpróbált bántani
engem, de mégis inkább Delia dugi füve miatt aggódtak.
Grizz ekkor rám nézett, és sikerült kiolvasnom valamit az
arckifejezéséből. Rögtön tudtam, mi történt.
– Nem tűnt el a városból, ugye? Megverted és elüldözted,
igaz? Ez történt vele? – kérdeztem döbbenten.
– Nem, nem üldöztem el, de tényleg megvertem, és miután
befejeztem, könyörgött, hogy vessek véget a szenvedésének.
– Oké, szóval hol van?
– Nem tudom, hol van. Azt viszont meg tudom mondani, hol
volt.
– Jó – forgattam a szememet. – Akkor hol volt?
– Úgy egyméternyire onnan, ahol kiöntötted a koszos vizet.
 Kilencedik fejezet

EGY HÓNAPJA VOLTAM A MOTELBEN, amikor Grunt

mindent elmesélt arról, hogy mi történt azon az estén, amikor
Johnny Tillmant idehozták. Még én is megsajnáltam azt az
embert.
Egyszerű, de nagyon szörnyű az egész. Johnny Tillman
tulajdonképpen minden kiálló testrészétől megszabadult. A
fülétől, az ajkától, az orrától és még a heréjétől is. Grizz lassan
miszlikbe aprította, mígnem a pasas úgy könyörgött a halálért,
ahogy mondta. Grunt nem tudta, hogy Tillman meghalt, vagy
csak elájult a fájdalomtól. Grizz kiadta neki a parancsot, hogy
dobja be a mocsárba, az aligátorok pedig elvégezték a többit. Ez
volt Johnny Tillman végzete.
Mire Grunt befejezte a történetet, megbénultam a
döbbenettől. Képtelen voltam elhinni. Ki a fene ez az ember, aki
az egyik pillanatban miszlikbe aprít valakit, a másikban pedig
megment egy kiscicát?
Grunt ágyán ültem, úgy beszélgettünk. Áthívott, hogy
meghallgassam a lemezeit. Kicsit meglepődtem rajta, hogy Grizz
rábólintott. Féltékenynek tűnt, amikor Matthew-ról kérdezett,
és már tudom, mit csinált Johnny Tillmannel. Nem tudom, talán
félreismertem.
Vagy csak megbízott Gruntban. Mindegy, szóval Grunt ágyán
ültem keresztbe tett lábbal, és a kólát kortyolgattam, amivel
megkínált. A háttérben a Moody Blues Nights In White Satin
című dala szólt. Most először jártam Grunt szobájában, és
tényleg meglepődtem rajta. Nem volt olyan menő, mint Grizzé.
Valóban úgy nézett ki, mint egy motelszoba, csak tiszta volt és
rendezett.
De a könyvek voltak a legmeglepőbbek az egészben. Míg egy
átlagos motelszobában talán két franciaágy szokott lenni,
Gruntnál csak egy volt, a fürdőszoba felőli falat pedig teljesen
telepakolt könyvespolc borította. A polc minden
négyzetcentiméterét könyvek foglalták el. Ráadásul nem csak
úgy véletlenszerűen odadobálva. Amikor észrevette, hogy nem
tudom levenni a szememet a polcról, elmagyarázta, hogy
különválasztotta őket műfajok szerint, aztán a műfajokon belül
ábécérendbe sorolta őket a szerző vezetéknevének megfelelően.
Döbbentem néztem rá. Ki ez a fiatal motoros srác? Azt mondta,
hogy bármelyik könyvet kölcsönvehetem, ha szeretném.
Észrevettem a sarokban álló tévéállványon egy sakk-
készletet.
– Sakkozol? – kérdeztem.
– Igen. Te is?
– Nem, de szeretnék megtanulni. Kivel szoktál játszani?
– Grizz-zel játszom. Néha Fess-szel, de ő túl ritkán jön ahhoz,
hogy rendesen tudjunk játszani. Most Grizz-zel van folyamatban
egy parti. Akarod, hogy megtanítsalak?
– Persze!
Miért ne? Azzal is gyorsabban telik majd az idő, mire kijutok
innen. Grunt végül tényleg megtanított sakkozni. Olyan jó
lettem, hogy néha megvertem Grizzt, aki ügyesen játszott, és
szerintem a sakk volt az egyetlen szenvedélye a bandán meg
rajtam kívül. Gruntot viszont sohasem tudtam legyőzni.
Grunt aznap este mindent elmesélt magáról. Azt is, hogy
hogyan került be a bandába. Mindent elárult, amit tudni
akartam, egy dolgot kivéve. Az igazi nevét. Ez volt a banda
alapszabálya: nincsenek igazi nevek.
Grunt volt három testvér közül a legkisebb. Miamiban
született 1959-ben. Csak egy évvel volt nálam idősebb. Olyan
családban nevelkedett, amit ma diszfunkcionálisnak hívnának.
Az apja a születése után meghalt. Baleset volt, megfulladt. Az
anyja addig háziasszony volt, Grunt szerint pedig mihaszna
semmirekellő. Bánta, hogy magára maradt három gyerekkel.
Vagyis igazából kettővel, mert Blue nem sokat volt otthon.
Az anyja felszolgálóként dolgozott a helyi hot dogosnál, ami
arról volt híres, hogy ott sörben főzik a virslit. Műszak után ott
maradt az étteremben az elvált barátnőivel, és sörre költötte a
borravalót.
A pici Grunt nevelése így a bátyjára és a nővérére maradt.
Blue nemsokára összetűzésbe keveredett a törvénnyel, főleg
lopások miatt. A nővére, Karen sem volt sokkal jobb. Grunt
emlékezett rá, hogy bezárta a szobájába, amikor átjött hozzá az
aktuális pasija. Karennek elvileg vigyáznia kellett volna rá, de
nagyjából minden másnap adott neki egy mogyoróvajas-lekváros
kenyeret.
Az iskolai menza nélkül Grunt valószínűleg éhen halt volna. A
szomszédok észrevették, hogy nem foglalkoznak vele, úgyhogy
az évek során többször is kijöttek a gyermekvédelmisek. Néha
elvitték nevelőszülőkhöz.
Gruntnak nem voltak borzalmas tapasztalatai a nevelőszülős
rendszerrel. Inkább az volt a baj, hogy hol otthon nevelkedett,
hol nem, és amikor nem, akkor mindig más iskolai körzetben
lakó családhoz került. Állandóan felforgatták az életét.
Karen a tizennyolcadik születésnapja után gyakorlatilag
rögtön hozzáment a huszonkét éves barátjához, és azonnal
pályázott rá, hogy Grunt kizárólagos gyámja legyen. Sajnos nem
szívjóságból tette, és nem is azért, mert annyira szerette a
kisöccsét, aki akkor kilencéves volt. Karen azt hitte, hogy pénzt
fog kapni érte. Nem tudta, hogy ha nem nevelőszülőként
pályázik, nem jár neki támogatás az államtól.
Miután erre rájött, megpróbálta megint az anyjuk nyakába
varrni Gruntot. Az anyuka viszont addigra eltűnt a városból egy
agresszív alkoholista kamionossal, akivel a munkahelyén
ismerkedett meg. Soha többé nem hallottak felőle.
Grunt akkor még nem tudta, hogy Blue még mindig nagyon is
jelen van az életében. Fogalma se volt róla, hogy Blue
rendszeresen pénzt hoz Karennek és a férjének, hogy legyen
miből eltartani őt. Mindig akkor jött, amikor Grunt aludt. Blue
azt hitte, hogy Karen és a férje, Nate gondoskodik a kisöccséről,
és nem akart közbeavatkozni.
Csak a véletlen műve, hogy egyszer, amikor Blue pénzt hozott
a nővérének, a tízéves Grunt felébredt, és kiment a konyhába
vizet inni.
Grunt elmesélte, hogy emlékszik, milyen arcot vágott akkor a
bátyja, aki egy hétévesnek kinéző tízévest láthatott maga előtt.
Grunt egy szál pizsamanadrágban volt, és olyan vékonynak
látszott, hogy kis híján az is leesett róla. De Blue nem ezt vette
észre először. Hanem azt, hogy az öccsének tele van a teste
cigaretta hagyta égésnyomokkal. Nyilvánvaló volt, hogy ezt a
gyereket rendszeresen bántalmazzák.
Karen csípőből nekiállt megvédeni magát. Azt mondta, hogy
Nate verte a fiút, ő soha. Blue-nak ez nem számított. Az
számított, hogy a nővére sohasem állította le Nate-et.
A férj pont ekkor ért haza a munkából. Tízpercnyi késés
megmenthette volna az életét. Grunt ekkor volt először
gyilkosság tanúja. Vagyis két gyilkosságé. Blue szó nélkül
elővette a fegyverét, és golyót eresztett a nővére szeme közé.
Nate megfordult, hogy kiszaladjon az ajtón, de Blue gyorsabb
volt. Nate két lépést sem tudott tenni, mire eltalálta a tarkóját.
Blue ezután a kisöccsére nézett, és azt mondta neki, hogy ne
féljen, mostantól ő fog róla gondoskodni. Grunt azt válaszolta
erre, hogy nem fél. Blue elmosolyodva levette a dzsekijét,
belebugyolálta a kisöccse megkínzott testét, aztán kivitte az
ajtón.
Grunt azóta van a Glades Motelben a bandával.
Az ágyán ülve nem hittem el, hogy mindezt megosztja velem.
Rájöttem, hogy már nem fogok kijutni innen, miután hallottam
ezeket a brutális történeteket, de ezt a gondolatot rögtön
félretettem.
– Azért kaptad a Grunt nevet, mert te voltál a legkisebb, és
neked kellett elvégezni az összes piszkos munkát?
– Nem – kacagott Grunt. – Ez az eredeti becenevem
rövidített változata. Eleinte Runtnak hívtak, ami tökmagot
jelent, mert a koromhoz képest kicsi voltam. Aztán ahogy telt-
múlt az idő, a többiek elkezdték kiszúrni, hogy tudok valamit.
Páran azt mondták, hogy én vagyok a legérettebb tökmag, akit
valaha láttak. Nem voltam az a tipikus tízéves. A Grown-up
Runtból, szóval a felnőtt tökmagból lett végül Grunt.
Jót nevettem az okfejtésen. Grunt tényleg okos volt, amit
érdekesnek találtam. Elgondolkodtam rajta, hogy neki is van-e
sötét oldala, mint a többieknek, és főleg Grizznek.
– Tehát Gruntnak hívnak. Ez tetszik. Főleg, hogy már tudom,
mit jelent.
– Ja, biztos könnyebb kimondani, mint a Grown-up Runtot,
ami tulajdonképpen egy oximoron.
– Oxi... micsoda?
– Oximoron. Tessék, keresd ki! – dobott oda nekem egy
lexikont. Akkor, miközben ártatlanul lapozgattam a lexikont egy
olyan szót keresve, amiről azt sem tudtam, hogy létezik-e, még
fogalmam sem volt róla, hogy nem a zenehallgatás miatt kaptam
meghívást Grunt szobájába. Hanem azért, hogy elveszítsem a
szüzességemet.
 Tizedik fejezet

GRIZZ KÉSZEN ÁLLT RÁ, HOGY LEFEKÜDJÖN VELEM.

Csak az volt a baj, hogy nem akarta rám erőltetni magát. Nem
akart nekem fájdalmat okozni. Az övé leszek majd, de nem
szerette volna, hogy minden együttlétünkkor eszébe jusson,
hogy ő vette el a szüzességemet. Így hát utasítást adott
Gruntnak, hogy ő tegye meg.
Ettől hányingerem lett, de még inkább kiakadtam rajta.
Eltartott egy darabig, mire megismertem a furcsa parancs
mögötti érveket. De ahogy telt-múlt az idő, egyre jobban
megértettem.
Grizz aznap áthívta Gruntot a négyes szobába. Én nem
tudom, hol voltam. Biztos odakint Gwinnyvel. Megmondta
Gruntnak, hogy vigyen át magához este, adjon nekem valami
kábítószert, hogy kiüssön vele, és vegye el a szüzességemet. De
nem a testével. Adott neki valami gumibotot, hogy kenje be
krémmel, és azzal csinálja. Grizz azt akarta, hogy átaludjam, és
ne emlékezzek rá.
Így visszagondolva van benne valami, hogy nem az egyik
lányt kérte meg rá. Nem akarta a tudtukra adni, hogy még nem
feküdt le velem. Ami pedig azt illeti, hogy sohasem érhet hozzám
más férfi, hát Gruntot nem kezelte férfiként. Grunt már tízéves
kora óta ott volt. Grizz nem vette észre, hogy egészséges, ereje
teljében lévő tizenhat éves lett belőle. Nem látta benne a
veszélyt. Annak pedig egyszerű oka volt, hogy miért nem maga
Grizz csinálta: nem akart nekem fájdalmat okozni.
Szóval azért voltam ott, hogy bedrogozzon és megerőszakoljon
valaki, akit az újdonsült barátomnak hittem.
Kezdtem álmos lenni. Grunt korábban megkínált kólával, és
azt ittam, miközben beszélgettük és a lemezeit hallgattuk. Nem
ismertem fel, hogy miféle álmosság ez, úgyhogy felálltam, aztán
közöltem vele, hogy visszamegyek a négyes szobába. Leragadt a
szemem.
Erre felállt, és gyengéden elkapta a karomat.
– Ne menj még, Cicc! Maradj itt velem!
– Miért? Szerintem Grizz nem örülne neki, ha a szobádban
szunyókálnék.
Grunt erre feszengeni kezdett, amiből rögtön tudtam, hogy
valami nem stimmel, ám fogalmam sem volt róla, hogy mennyire
siralmas a helyzet.
– Kérlek, ülj le. Vagyis inkább feküdj le! Itt elalhatsz. Nem
lesz semmi gond, megígérem.
Rögtön magamhoz tértem, ahogy buzogni kezdett bennem az
adrenalin, és átmenetileg semmivé foszlott az álmosságom.
– Mi ez az egész? Mondd el, mi folyik itt, Grunt! Muszáj
elmondanod. Jaj! – kiáltottam fel pánikba esve, mert turbó
fokozatba kapcsolt az agyam. – Meg fogsz ölni álmomban, igaz?
Grizz úgy döntött, hogy mégsem akar engem, azt pedig nem
hagyhatja, hogy elmenjek. Ma éjjel meghalok, ugye?
– Nem foglak kinyírni, Cicc. Grizz nem akarja, hogy meghalj.
Azért szeretném, hogy elaludj, hogy megmenekülj egy szörnyű
emléktől. Kérlek, ne kérdezz többet, csak aludj. Bízz bennem!
Nem fogsz meghalni – válaszolta Grunt, és ökölbe szorult a keze.
– Bassza meg! Bárcsak ő maga csinálná ezt!
– Mit? – pattant fel a szemem. Nagyon ébren akartam
maradni. – És nem, nem fekszem le. Addig nem, amíg el nem
mondod. Erőszakkal ébren tartom magam. Beletettél valamit az
italomba, ugye? Hát nem ittam meg az egészet, és nem is fogom.
El kell árulnod.
Grunt mélyet sóhajtva odament a komódhoz, hogy elővegyen
egy botféleséget az alsó fiókból. Azt mondta, hogy egy régi
gumibot. A keskenyebbik végénél volt egy pánt, amivel csuklóra
lehetett húzni.
– Meg fogsz verni azzal a bottal?
Ha azzal akar megölni, nagyon sok ütésbe fog kerülni.
Összeszorult a gyomrom.
– Nem, Cicc. Grizz azt akarja, hogy ma éjjel veszítsd el a
szüzességedet. Nem akarja ő csinálni. Azt mondta, hogy én
tegyem meg. Ezzel – nézett le lángoló arccal arra, amit a kezében
tartott.
– És te mindent megcsinálsz, amit mond? – kérdeztem emelt
hangon.
– Szerinted? Ha elaludnál, akkor csak egy kis fájdalommal
ébrednél. Mindent megtennék, hogy ne okozzak neked
kellemetlenséget.
Leültem az ágy szélére, és lenéztem a padlóra. Grunt meg
csak ott állt a komód előtt, kezében azzal a sértő tárggyal. Nem
maradhattam örökké ébren. Döntenem kellett.
– Te csináld – közöltem vele. – Te magad, ne pedig egy bottal.
Kérlek, Grunt! Nem veszíthetem el a szüzességemet ilyen
kegyetlen módon. Te csináld!
– Mindkettőnket megölne, ha megtudná.
– Tőlem sohasem fogja megtudni. Esküszöm. Kérlek!
Gondolni sem bírok arra, hogy belém dugod azt az izét. Ez
borzalmas. Légyszi! Utána soha többet nem beszélünk róla.
Kérlek, Grunt!
Nem mondott semmit, úgyhogy hozzátettem:
– Fogamzásgátlót szedek, szóval nem leszek terhes. Sohasem
kell megtudnia.
Hát erre aztán végképp nem számítottam. Éppen azért
könyörögtem, hogy megerőszakoljanak. Még mindig nem tettem
túl magam a helyzet iróniáján, mégis így történt.
Grunt odajött hozzám, én pedig felálltam. Aztán valami olyat
tett, ami nagyon váratlanul ért. Átölelt. Csaknem egy teljes
percig magához szorított. Remegett a lábam, mire végül
elengedett.
Nekiálltam kigombolni a farmeremet, és ő is kigombolta az
övét. Hátradőltem az ágyon, és nagy nehezen lehámoztam
magamról a nadrágot. Kezdett alábbhagyni az adrenalin, és
megint elálmosodtam. Grunt segített lehúzni a farmert és a
bugyimat. Tudtam, hogy ő is leveszi az övét, de nem néztem oda.
Felemelt valami krémet az éjjeliszekrényről, hogy bekenje vele
magát. Még mindig nem néztem oda, de azért láttam a
mozdulatain.
Aztán fölém kerekedett, és gyengéden széttárta a lábamat a
térdével.
– Lehetne, hogy a nevemen szólíts, csak most az egyszer? –
néztem a szemébe.
– Igyekszem, hogy ne okozzak neked fájdalmat... Ginny.
– Kérlek... kérlek, mondd el a neved. Soha nem árulom el
senkinek, esküszöm – könyörögtem.
– Nem tehetem. Ezt te is tudod. A sajátodat sem lett volna
szabad elmondanod.
Most már kezdtem elveszíteni az eszméletemet. Éreztem,
ahogy lassan belém hatol. Behunytam a szememet, és akkor
nyitottam ki, amikor már teljesen bennem volt. Derengett
valami kis kellemetlenség, egy égő érzés, de semmi igazi
fájdalom.
Megint el akart nyelni a sötétség. Gyorsan kinyitottam a
szememet, hogy megpróbáljak ébren maradni. Nem jártam
sikerrel. Lassan lecsukódott a szemem. Amikor utoljára
behunytam, és elkezdtem alámerülni, biztosra vettem, hogy
könnyes a tekintete.
– Tommy – hallottam a hangját. – Tommy a nevem.
 Tizenegyedik fejezet

TUDOM, MENNYI IDŐ TELT EL, mire magamhoz tértem,

de amikor megtörtént, Grizz és Grunt beszélgetett az ágy
végében.
– Hogy a faszba érted, hogy ébren volt? Nem is kéne tudnia
az egészről. A franc egye meg, Grunt!
– Nem ivott eleget, és vissza akart menni a szobádba
lefeküdni.
– Magánál volt, és érezte. Fájdalmat okoztál neki?
– Baszki, Grizz! Nem tudom. Kezdett kidőlni. Nem tudom,
mire fog emlékezni, ha fog egyáltalán bármire is.
Ekkor megmoccantam, és rájöttem, hogy be vagyok takarva.
Gruntnak biztos sikerült visszahúznia rám a fehérneműt.
Észrevehették, hogy felébredtem, mert mindketten elhallgattak,
és egy emberként fordultak felém.
– Mindkettőtöket utállak.
Csak ennyit mondtam.
Amikor kikászálódtam az ágyból, és a farmeremért nyúltam,
láttam, hogy Grunt nem hajlandó a szemembe nézni. Grizznek
viszont nem okozott gondot.
– Rendben leszel – közölte kifürkészhetetlen arccal, aztán
kiment a szobából.
A nadrágommal babráltam, és kerültem Gruntot a
pillantásommal.
– Köszi az üdítőt – vetettem oda neki a lehető
leggúnyosabban, miután felhúztam a szandálomat, majd én is
kimentem a szobából. Odakint sötét volt. Mégis meddig lehettem
Gruntnál? Habár nem számított. Biztosra vettem, hogy soha
többé nem fogok visszatérni ide.
A négyes szoba felé menet megtorpantam az ajtó előtt. Mi
van, ha most már Grizz is akar? Nem voltak fájdalmaim, de azért
éreztem valamit. Behunytam a szememet, vettem egy mély
lélegzetet, aztán benyitottam.
Grizz éppen telefonált, Gwinny pedig a kanapé sarkában
feküdt. Odamentem megnézni az alomtálcáját, és mivel nem
szorult takarításra, a kanapéhoz lépve felemeltem őt.
Eszembe jutott valami. Mi van, ha érződik rajtam Grunt
illata? Használt valami kölnit. Jónak gondoltam az illatát, amikor
néha a közelében jártam. Le kellett zuhanyoznom, ám végképp
nem akartam Grizz jelenlétében levenni a ruhámat. Kénytelen
voltam gyorsan csinálni.
Kicsörtettem a hálószobából, és gyorsan becsuktam magam
mögött az ajtót. A lehető legfürgébben levetkőztem, bementem a
fürdőbe, és kinyitottam a csapot. Amikor már elég meleg volt a
víz, nekiálltam lemosni magamat. Ekkor kinyílt a fürdőszoba
ajtaja, és félrehúzódott a zuhanyfüggöny. Próbáltam a kezemmel
takarni magamat. Grizz volt az. Csak bámult engem.
Tudtommal akkor látott először meztelenül. Halálra ijesztett,
amit a szemében láttam. Nem olyan agresszív tekintettel nézett
rám, mint Johnny Tillman. Hanem úgy, mint amikor egy férfi
kíván egy nőt. Johnnyval ellentétben Grizz nem akart bántani,
de az nyilvánvaló volt, hogy kíván. Visszabámultam rá.
– Fáj?
– Igen, nagyon.
– Akkor emlékszel rá? Ébren voltál?
– Alig emlékszem valamire. Már majdnem elaludtam, amikor
megtörtént.
Mintha megelégedett volna a válaszommal, mert szó nélkül
kiment a fürdőszobából. Befejeztem a zuhanyozást, és
megszárítkoztam. Magam köré tekertem a törülközőt, úgy
mentem ki a hálóba, és elővettem valami ruhát a szekrényből.
Elindultam vissza a fürdőbe, amikor megszólalt:
– Mostantól kezdve öltözködhetsz előttem. Semmit sem kell
rejtegetned.
Szóval hagyja, hogy felöltözzek. Akkor meg mit számít, ha
előtte teszem? Nem hiszem, hogy hagy felöltözni, ha szexelni
akar velem.
A törülköző alatt húztam fel a bugyimat. Utána nagy nehezen
belebújtam az alvópólómba, miközben próbáltam magamon
tartani a törülközőt. Nem volt könnyű. Reszkettem. Nem tudom,
hogy vajon az idegesség miatt, vagy pedig azért, mert kezdett
múlni a kábítószer hatása. Valószínűleg mindkettő. Némi
habozás után ledobtam a törölközőt, a lehető leggyorsabban
felvettem a pólót, majd visszamentem a fürdőszobába fogat
mosni és kibontani a vizes hajamat.
Amikor kijöttem, egy kis utazótáskát pillantottam meg az
ágyon. Mi ez? Hallottam, hogy odakint beszél. Szerintem Blue
hangját is hallottam. Grizz pont ekkor jött vissza a hálóba, és
felkapta a táskát.
– Három napod van, hogy túllegyél a fájdalmon. Szerdán
jövök. Addig Blue a főnök. Megmondtam neki, hogy Grunt
kikísérhet a területről. A szabályok ugyanúgy érvényesek. Ha
szándékodban áll elmenekülni előle, tudd, hogy megtalállak, Cicc.
Efelől ne legyen kétséged.
El sem hittem! Egy darabig megmenekülök attól, hogy
szexelnem kelljen vele, és elhagyhatom a motelt? Ez a legjobb
dolog, ami azóta történt velem, hogy hagyta nekem megtartani
Gwinnyt.
– Hová mész?
– Ügyet intézni – felelte az ajtó felé menet.
Megállt és megfordult, hogy visszasétáljon hozzám, felemelje
az államat, és a szemembe nézzen. Egy darabig nem szólt
semmit. Nem tudtam, hogy akar-e mondani valamit, vagy
esetleg megcsókolni.
– Azért kértem meg Gruntot erre, mert így volt a legjobb.
Soha nem mondhatod el senkinek, mit csinált veled. Érted? És
ne feledd, Cicc, hogy az enyém vagy. Csak az enyém. És a
magamévá teszlek, amikor visszaérek.
Gyengéden homlokon csókolt, és kisétált a hálószobából. A
bejárati ajtónál még hátrakiáltott:
– Ne felejtsd el megetetni a kutyáimat!
Azzal eltűnt.
 Tizenkettedik fejezet

AZNAP ÉJJEL ÚGY ALUDTAM, MINT EGY KISBABA.

Maradtam már egyedül a négyes szobában, de Grizz mindig itt
volt a közelben. Most lett három napom teljesen egyedül. Miután
másnap reggel felkeltem, lényegében háziasszonyt játszottam.
Nem hagytam, hogy az előző estére tévedjenek a gondolataim.
Házimunka közben úgy tettem, mintha a saját kis lakásomban
lennék. Amúgy is én csináltam már szinte mindent. Chicky és
Moe örült neki, Willow viszont nem. Ő szeretett gondoskodni
Grizzről, bár mintha feszengett volna, amióta elveszítette azt az
elülső fogát. Rendszeresen kijött a gödörhöz, de már nem járt a
négyes szoba környékén. Portörléssel, sepregetéssel és a
fürdőszoba suvickolásával foglaltam le magam. Az egyik
épületben mosó- és szárítógép is volt. Betettem egy mosást, és
még a hűtőt is kitakarítottam.
Másfél óra után halálra untam magam. Mégis mihez
kezdhetnék? Grizz azt mondta, hogy Grunttal elhagyhatom a
területet, de fogalmam sem volt, hogy a szemébe tudok-e nézni.
Nagyon ellentmondásosak voltak az érzéseim.
Minél többet gondolkodtam ezen, annál dühösebb lettem.
Eszembe jutott, hogy Grizz talán csak azért mondta, hogy
elmehetek Grunttal, mert azt hitte, hogy úgysem fogom
megtenni. Hiszen amikor felébredtem, azt mondtam, hogy
mindkettejüket utálom. Szóval ennyi. Grizz biztosra vette, hogy
az utálatom nem engedi majd, hogy elfogadjam az ajánlatot. Na,
majd most megmutatom neki!
 Egyáltalán nem voltam kibékülve Grunttal. Lássuk csak...
talán meg kellett volna köszönnöm neki, amiért „kedvesen
erőszakolt meg”? Ez nevetségesnek tűnt. De az unalom és a
nyughatatlanság legyőzte bennem a dühöt és a büszkeséget,
szóval azon kaptam magam, hogy már reggel tíz előtt bekopogok
hozzá.
Egy szál farmerben nyitott ajtót. Elakadt a szavam. Nem
tudom, mire számítottam. Nem az a lényeg, hogy csak a nadrágja
volt rajta. Még sohasem láttam félmeztelenül, és szerintem arra
számítottam, hogy vézna. Nem is volt nagydarab, de
semmiképpen sem tűnt véznának. Ki volt gyúrva, látszott a
hasizma. A karja nem volt olyan hatalmas, mint Grizzé, de
határozottan izmosnak látszott.
Addig nem igazán tudatosult bennem Grunt külseje, de ahogy
bámultam, rájöttem, hogy igazából nagyon helyes srác.
Százhetvenöt centi magas volt, és úgy saccoltam, hogy nagyjából
hetvenhét kiló. Sötét haj és zöld pöttyökkel tarkított barna szem.
Neki is magas volt a homloka, mint nekem. Én mindig is frufrut
hordtam emiatt, de neki jól állt. Most először vettem észre a kis
ezüstkarikákat a bal fülében. Biztosra vettem, hogy még
sohasem viselte. Grizznek is volt fülbevalója. Woodstockban is
láttam fülbevalós pasikat, ám ez a hetvenes években még nem
számított gyakorinak. Főleg két darab.
De a leginkább a tetoválására figyeltem fel. Grunt karját és
nyakát nem borította minta, mint a többiekét – a nőket is
beleértve. Neki csak egy tetoválása volt. Egy hatalmas madár
nézett lefelé a jobb karján, és kis híján elérte a könyökét. A
madár szárnya a karja belső oldalára és a mellkasára nyílt.
Óriásinak tűnt, és figyelemreméltó kompozícióban fedte szinte az
egész mellét. A madár szárnya alatt durva heg látszott. Eszembe
jutott, hogy talán a gyerekkori bántalmazástól.
Grunt nem mondott semmit, csak megfordult, és visszasétált
a szobába. A nyomába eredve nem tudtam nem észrevenni,
hogy a tetoválás a hátán folytatódik. Olyan volt, mintha a madár
átölelné a szárnyával. Gyönyörű.
– Hű, nagyon szép a tetkód – bukott ki belőlem. Nem
válaszolt, de odament a hifihez, és kikapcsolta. Fel sem tűnt,
hogy szól a zene. Túlságosan lefoglalt a tetoválása meg a teste.
– Jól vagy? – nézett rám végre.
– Aha, azt hiszem – feleltem, és gyorsan folytattam, mielőtt
még bármi mást mondhatott volna. – Grizz azt mondta, hogy
kivihetsz. A motel területén kívülre. Tudtad?
– Blue mesélte.
– Megteszed? Elviszel valahova? Bárhova?
– Nem tudom. Rosszul is elsülhet. Szerintem nem jó ötlet.
– Figyelj! Azt hittem, jóban vagyunk. Azt hittem,
összebarátkoztunk.
– Én meg azt hittem, hogy utálsz – vonta fel a szemöldökét.
– Én is azt hittem, amikor felébredtem. Nézd az én
szemszögemből, Grunt! Magamhoz tértem, te meg ott álltái
Grizz-zel. Tudtam, hogy biztos te öltöztettél fel és takartál be.
Szégyelltem magam. De nem tudnánk csak úgy elfelejteni, és
továbblépni? Meghalok, ha nem csinálok semmit. Bármit!
Légyszi...
Ekkor elmosolyodott, és azt mondta, hogy tíz percet kér
lezuhanyozni és átöltözni. Hozzáfűzte, hogy keresgéljek a lemezei
között, és tegyem fel, amelyik megtetszik.
Gruntnak egy csomó albuma volt. Végül egy Fleetwood Macet
választottam. Leültem az ágy szélére, és körbenéztem a
szobában. Az első látogatásomkor lenyűgözött a könyvespolc,
úgyhogy mást nem is nagyon vettem észre. Most viszont
megakadt a szemem az éjjeliszekrényen pihenő levélkötegen.
Levelek? Neki ide jön a posta?
Még mindig hallottam, hogy folyik a víz, úgyhogy felálltam, és
megfogtam a leveleket. Mindegyiknek Michael Freeman volt a
címzettje. Michael Freeman lenne a neve? Megesküdtem volna
rá, hogy egy másik nevet hallottam, mielőtt elveszítettem az
eszméletemet. Kiszúrtam, hogy az összes különböző oktatási
intézményektől jött egy davie-i postafiókcímre. Davie akkoriban
még nem volt valami fejlett. Inkább egy vidéki kisváros a lovak
szerelmeseinek. Mezőgazdasági területen feküdt Dél-Florida
felé, a tartózkodási helyemtől egy kicsit keletre. Tehát van egy
posta Davie-ben, ahova Grunt a leveleit kapja. Eltöprengtem
ezen. Érdekes infó volt.
Nem vettem észre, hogy elzárta a csapot. Azt sem hallottam,
hogy kijött a fürdőszobából. Amikor észrevettem, hogy engem
néz, összerezzenve visszaraktam a leveleket az éjjeliszekrényre.
– Az igazi neved Michael Freeman? Pedig mintha azt
mondtad volna, hogy...
– Nem az az igazi nevem – szakított félbe. – Álnév, Cicc. Nem
használhatom az igazi nevemet, mert tudod, hogy mi itt nem
használunk igazi neveket, ráadásul hat éve elvileg eltűntem.
Biztos azt hiszik, hogy elrabolt és megölt az az ember, aki
meggyilkolta a családomat.
– De miért van szükséged álnévre?
– Hát nem nagyon jelentkezhetek Grunt néven egyetemre...
– Egyetemre? Te egyetemre mész? Azt meg hogy?
– Miután Michael Freeman lett belőlem, levelezőn befejeztem
a gimit.
– Hogy tudtad befejezni a gimit? Hányadikos vagy? Talán
tizedikes vagy tizenegyedikes?
– Elvileg tizenegyedikes, de gyakorlatilag nem. Elsős vagyok a
Cole Universityn.
– Te most viccelsz? Egyetemista vagy? Már egyetemre jársz?
– Igen, egyetemre járok, és igen, túl fiatal vagyok hozzá, de
mindig is a helyén volt az eszem, és kezdeni akartam magammal
valamit.
– Hogy lehetsz ennyire okos? Elmondtad, milyen volt a
gyerekkorod. Hogy bírtad ki úgy, hogy élsz és virulsz?
Megint felvonta a szemöldökét, aztán felemelte a
levélkupacot, és kivette belőle az egyiket. Kinyitotta a borítékot,
és a kezembe nyomta belőle az egyetlen lapot. Tátott szájjal
olvastam a szépen gépelt betűket. Michael Freeman IQ-
tesztjének eredményéhez gratuláltak benne.
Kiderült, hogy Grunt, az újdonsült cimborám egy istenadta
zseni.
 Tizenharmadik fejezet

GRUNT A SZOBÁJÁBÓL KIFELÉ JÖVET MEGKÉRDEZTE,

mi volt rajtam az elrablásom napján. Miután válaszoltam, és
elégedetten nyugtázta, hogy egyet sem viselek a ruhadarabok
közül – még a békejeles nyakláncomat sem –, felemelte a
baseballsapkát a komódról. Azt mondta, hogy tűrjem be alá a
frufrumat, és hátul kössem lófarokba a hajamat. Utána egy
napszemüveget is elővett.
– Hordhatod az enyémet, amíg nem szerzünk neked is egyet.
Észrevettem, hogy a dzsekije ott lóg az íróasztal mögötti szék
támláján.
– Nem veszed fel a dzsekidet? – kérdeztem.
– Nem akarom feleslegesen felhívni a figyelmet a bandára.
Azzal megfogta a pénztárcáját meg a kulcscsomóját, és
kisétáltunk. Megkerültem a nyomában a motelt a fal mentén,
ahonnan az iroda nyílt. Igazából még sohasem jártam itt. A
sarkon túl megláttam két kocsit. Nagyon szép kocsikat. Az egyik
egy fekete Corvette volt, amiről tudtam, hogy Grizzé, szóval
biztos az egyik motorjával ment ügyet intézni.
A másikhoz mentünk, egy világoskék Camaróhoz. Az évjáratot
nem tudtam megállapítani, de azt tudtam, hogy régebbi modell.
Elég régi ahhoz, hogy stílusos legyen.
 – Nem a motoroddal megyünk?
Szerintem csalódott voltam. Valamiért tetszett a gondolat,
hogy Grunt mögé pattanjak a motoron. Ez meg hogy jutott
eszembe?
– Még nem tudok sisakot adni neked, és szerintem nem is
akarod elkérni senkiét – válaszolta nevetve. – Vagyis ezt
megoldhatjuk. Gyere, szerezzünk neked egy sisakot!
– Nincs pénzem.
– Nem is kell.
Kinyitotta az ajtót, hogy üljek be. Miután bepattant a volán
mögé, beindította a zajos motort, és bekapcsolta a légkondit.
Aztán berakott egy nyolcszámos kazettát a magnóba. Simon &
Garfunkelt hallgattunk a 84-es útra kanyarodva. Jól mulattam
magamban azon, hogy Simon & Garfunkelt hallgattunk. Kezdtem
azt gondolni, hogy Grunt egy kicsit talán kocka.
Szótlanul hajtottunk kelet felé a 84-esen. A 441-esnél balra
kanyarodtunk, aztán északnak tartottunk. Olyan közel volt az
otthonom, hogy szinte éreztem az illatát. Nagyon furcsa volt
ismerős helyek előtt elhaladni. De néhány kilométer után
magunk mögött hagytuk a számomra ismert terepet, és így már
kevésbé feszengtem.
– Hová megyünk? – dőltem hátra, hogy ellazuljak.
– Egy kis boltba Riverview környékén. Árulnak sisakot.
Néztem, ahogy elsuhan mellettünk a táj, és percről percre
nyugodtabb lettem.
– Csak kíváncsiságból, hol szokott összegyűlni a banda? –
kérdeztem.
– Összegyűlni? – pillantott rám Grunt. – Mármint a
gödörnél?
– Nem. Tudod, a sátánista szertartásokra gondolok, meg
ilyesmikre. A banda a gonosz nevét viseli. Még Grizz kutyáinak
is durva nevük van. Biztos a motel egyik régi szobáját
használjátok. Arra, hogy ott imádjátok a sátánt.
Grunt hátrahajtott fejjel nevetni kezdett.
– Cicc, mi nem imádjuk a sátánt.
– Az van a dzsekiteken – védekeztem elpirulva.
 – Ja. Azért, hogy fosassuk vele a népet. Nem az a vallásunk.
– Nem vagytok sátánimádók?
Egy ideje már rágódtam ezen. Titokban még az is eszembe
jutott, hogy Grizz talán valamilyen sötét hátsó szándékkal
hagyta nekem megtartani a kiscicát.
– Basszus, dehogy! – rázkódott a röhögéstől Grunt.
– De attól még hisztek a pokolban. Az van az emblémátokon
meg ilyesmi.
– Nem, Cicc – rázta a fejét mosolyogva. – Én nem hiszek sem
az ördögben, sem a pokolban. Igazából nem hiszek semmiben.
– És Istenben? – fordultam felé. – Istenben hiszel, nem?
– Nem. Nem sokat tudok a vallási dolgokról.
– A sok tanulás meg iskolába járás ellenére sosem volt olyan
tárgyad, ahol vallásról volt szó? – kerekedett el a szemem. –
Tudod, a világvallásokról, vallásfilozófiáról vagy bármiről?
– Nem volt – felelte Grunt, s egy pillanatra elhallgatott. – Az,
amit evés előtt csinálsz, vallásos dolog?
– Az áldásra gondolsz?
Katolikusként mindig keresztet vetettem, mielőtt hálát adtam
az ételért.
– Nem tudom, hogy hívják.
Most rajtam volt a sor, hogy mosolyogjak.
– Azt mondtad, hogy megtanítasz sakkozni. Mi lenne, ha én is
tanítanék neked valamit?
– Jó, oké – válaszolta némi habozás után. – Miért is ne?
Szóval így kezdődött Grunt hittanos pályafutása, a
kereszténységre kiélezve.
Miközben beszélgettünk, megengedtem magamnak, hogy
élvezzem az út hátralévő részét. Még arra is sikerült rávennem,
hogy kapcsolja le a légkondit, és húzza le az ablakot. Különös
jókedv lett úrrá rajtam. A bolthoz érve gyorsan kiválasztottam
magamnak egy sisakot. Az ott dolgozó fickó ismerte Gruntot, és
egyszer sem adta jelét annak, hogy fizetséget várna tőlünk. Alig
negyedóra múlva sétáltunk ki.
Nem nagyon ismertem ezt a városrészt. A bolthoz menet
lefordultunk a 441-es útról, és most eldugott mellékutcákban
voltunk. Üzletek és régi házak keveredtek itt különös módon,
mintha szörnyen félreértették volna a városrendezési
szabályokat. A bolt mellett láttam, hogy egy férfi fakerítést
készít. Eltöprengtem, hogy az vajon a saját kerítése lehet-e, vagy
valaki másnak dolgozik. Zavaró pillantást vetett rám idefelé,
amikor pedig kijöttünk, odakiáltott:
– Hé, szivi! Gyere csak ide, ha egy igazi férfira vágysz!
Megmondhatod a kisöcsédnek, hogy egy óra múlva jöjjön vissza.
Vagy legyen inkább tíz perc.
Aztán borzalmas kacajt hallatott, amiből köhögőroham lett.
Mekkora perverz!
Gruntra néztem, aki nem foglalkozott vele. Helyes. Ha Grizz-
zel jövök, akkor valószínűleg tanúja lennék egy gyilkosságnak.
Őszintén szólva, ha Grizz-zel jövök, akkor Mr. Kerítéscsináló egy
szót sem szólt volna. De valószínűleg jó dolog, hogy a banda
legfiatalabb tagjával voltam. Nem akartam semmiféle balhét.
Miután beültünk a kocsiba, Grunt azt mondta, hogy most be
akarja kapcsolni a légkondit. Felhúztuk az ablakot, aztán
beindította a motort és a légkondit. Kivette a nyolcszámos Simon
& Garfunkel kazettát, és berakott a helyére egy Pink Floydot.
Végül felém fordult.
– Maradj itt! Semmiképpen se szállj ki a kocsiból!
Megértetted?
Mielőtt válaszolhattam volna, bömbölőre tekerte a zene
hangerejét, és kiszállt. Elindult Mr. Kerítéscsináló felé. Jaj, ne!
Jaj, istenem! Grunt el akarja játszani a kemény csávót, de szét
fogják rúgni a seggét. Körülnézve azon tűnődtem, hogy mi a jó
eget csináljak, ha történik valami.
Mindketten eltűntek a kerítés már megépített része mögött,
úgyhogy nem láttam semmit, és ilyen hangos zenével nem is
hallottam. Néhány feszült perccel később eszembe jutott, hogy
lejjebb veszem a hangerőt, de mielőtt megtehettem volna, Grunt
előjött a kerítés mögül. Úgy tűnt, hogy rendben van. Nem
látszott rajta sérülés. Talán megmondta a pasasnak, hogy valaki
majd idejön szétrúgni a seggét. Grunt bepattant a kocsiba, és
már el is hajtott, mielőtt megszólalhattam volna. Inkább meg
sem említettem a dolgot.
A következő két órát mindennapi teendők elintézésével
töltöttük: bevásároltunk, tankoltunk, beugrottunk a drogériába.
Még egy új napszemüveget is kaptam. Grunt körültekintő volt,
és félreeső helyeket választott. Délután értünk vissza a motelbe,
ahol ő a szobája felé vette az irányt, én pedig a négyeshez, hogy
ránézzek Gwinnyre, és megetessem a kutyákat. Grunt
emlékeztetett rá, hogy bármikor kölcsönvehetem bármelyik
könyvét. Megköszöntem neki a közös napot, és hozzátettem,
hogy biztosan élni fogok a lehetőséggel.
Amikor esteledni kezdett, úgy döntöttem, hogy odabent
maradok. Nem vonzott a gödör, ezért fogtam egy tál
gabonapelyhet, amivel leültem a kanapéra tévézni. A helyi
hírekre kapcsoltam. Mindig reménykedtem benne, hogy látok
valamit saját magamról, de túl sok idő eltelt már azóta, ráadásul
biztos voltam benne, hogy az elrablásom be sem került a
hírekbe. Ha ki is mentek Deliához, rögtön azt gondolták: biztos
elszöktem otthonról. Efelől semmi kétségem nem volt.
Türelmetlenül kapcsolgattam a kevés csatornánk között. Ez
még a kábeltévé előtti időkben történt, amikor az ember csak azt
látta, amit antennával fogni tudott. A tévé halkra volt állítva, de
az egyik riporter mintha ismerős helyszínen lett volna, úgyhogy
hangosabbra vettem.
– Itt vagyunk Raymond Price háza előtt – mondta a szép
híradós. – Mr. Price-t ma egy kutyasétáltató pár mentette meg,
akik fojtott hangú kiáltásokat hallottak. A hang nyomába eredve
találtak rá a brutálisan megtámadott Mr. Price-ra. Háttal a
kerítésnek támaszkodva állt, széttárt karokkal... – tért a
lényegre a riporter, és egy kis hatásszünetet tartott. – Mindkét
kezét odaszögezték a kerítéshez, amit éppen készített. Több szeg
is volt a kezében, így nem tudott volna megmoccanni anélkül,
hogy darabokra szaggatja magát. A szájába pedig rongyot
tömtek, hogy nehezebben tudjon segítséget hívni.
A híradós ekkor hunyorogva meghallgatta valakinek a
kérdését a körülötte összegyűlt kis tömegből.
– Éppen azt kérdezik itt tőlem, hogy Mr. Price tudná-e
azonosítani azt az egy vagy több személyt, aki megtámadta –
ráncolta szép metszésű homlokát a nő a képernyőn. – Különös
fordulat, de a Riverview-i Rendőrkapitányságnál azt mondták
nekünk, hogy Mr. Price semmit sem volt hajlandó megosztani
velük. Felmerül az aggály, hogy talán megfenyegették, és fél a
megtorlástól. A rendőrség szerint ez a terület hírhedt a motoros
bandák miatt. Az egyik bandáról köztudott, hogy a tagjai
gyakran járnak a szomszédos boltba.
A kamera ekkor a riporter háta mögé fókuszált, nekem pedig
összeszorult a gyomrom. Most-már láttam, miért tűnt ennyire
ismerősnek a helyszín. A tévéből az a bolt nézett vissza rám,
ahonnan elhoztuk a bukósisakot délután, és amit az új kerítés
választott el a szomszéd háztól.
Nem hittem el, amit látok. Vadul zakatolt a szívem. Nyeltem
egyet, aztán vettem egy mély lélegzetet.
Egész végig félreismertem Gruntot. Nem egy védtelen
tökmag.
Hanem olyan, mint ők.
 Tizennegyedik fejezet

EKKOR VÁGÓDOTT KI AZ AJTÓ. Blue jött be rajta, és

egyenesen felém tartott.
– Kelj fel! Gyere, velem jössz.
Mielőtt bármit is kérdezhettem volna, elment mellettem a
hálószoba felé, és megtalálta az ajtó hátuljára akasztott
hátizsákomat. Követtem őt a hálóba, és kérdésekkel bombáztam,
hogy mi folyik itt. Túlságosan koncentrált ahhoz, hogy
beszélgessen. Még mindig a szobát pásztázta.
– Hol vannak a cuccaid, Cicc? Van itt valami személyes
holmid? Mire lenne szükséged, ha máshova mennél aludni?
– Hova? – kérdeztem reszkető kezekkel.
– Nincs időm, hogy elmagyarázzam neked. Mit vinnél
magaddal? Szó nélkül átmentem a fürdőszobába. Megfogtam a
fogamzásgátlómat, a fogkefémet és a hajkefémet. A komód egyik
fiókjából kivettem pár bugyit meg egy alvópólót. Egy másik
fiókból pedig egy rövidnadrágot és egy ujjatlan felsőt. Még
mindig csak egy melltartóm volt, amit éppen viseltem.
Szerintem az az egyetlen ruhadarab, amit próba nélkül nem
tudtak megvenni nekem. Gyorsan begyűrtem mindent a
táskámba.
– Jó kislány – állapította meg Blue, aztán kiszúrta az új
sisakomat az asztalon, és felemelte. – Húzd a cipődet! Indulnunk
kell. Most rögtön.
Odacsörtettem a konyhapulthoz, ahonnan felkaptam az
olvasószemüvegemet. Betömtem a táskámba egy magazinnal
együtt, majd belebújtam a szandálomba. Még mindig ugyanaz a
ruha volt rajtam, mint napközben. Farmer és jellegtelen felső.
Blue vitte a sisakomat, miközben követtem kifelé.
– Gwinny! – kiáltottam, mert eszembe jutott a macska.
– Rendben lesz. Moe majd gondját viseli, meg a kutyáknak is.
Menjünk!
Felpattantunk a motorjára. Még a sisakommal babráltam,
amikor kirobogtunk a motel területéről a 84-es útra. Szorosan
átkaroltam Blue-t, ahogy belehasítottunk az éjszakába. A 84-
esen kelet felé haladtunk, a Pete’snél pedig jobbra fordultunk. Ez
volt a Flamingo Road, ami a 84-eshez hasonlóan akkoriban még
teljesen fejletlen volt. Sőt, a Flamingo Road java földút volt.
Kezdett csillapodni a félelmem. Egyszer még nevettem is
magamban, amikor elhaladtunk egy kétszintes háznál, ami előtt
hatalmas tábla állt. A tulajdonos festékszóróval mázolt hatalmas
fekete betűket egy furnérlemezre, és kirakta az emeleti
erkélyre.
„Feleséget keresek. Főzzön és takarítson. A férj a számlákat
fizeti.”
A reménybeli férj azóta eladta az ingatlant. Szerintem már
egy bevásárlóközpont áll a helyén.
A Flamingón délnek tartottunk, amíg oda nem értünk egy
Pembroke Pines nevű kisvárosba. A Taft Streeten balra fordulva
hirtelen egy szép és ízléses elrendezésű kertvárosi részen
találtuk magunkat.
Néhány kanyar után egy nagyon takaros ház előtt álltunk
meg. Valaki meghallhatott minket odabent, mert varázsütésre
kinyílt a garázsajtó. Blue behajtott, leparkolt, és leállította a
motort.
Leszállva észrevettem, hogy egy vonzó külsejű, magas és
erősen bronzos bőrű, barna hajú nő áll az ajtóban, ami
összekötötte a házat a garázzsal. Az ajtónyitón tartotta az ujját,
és amíg arra vártam, hogy Blue is lekászálódjon a motorról,
lecsukódott az ajtó. A nő ekkor odajött hozzám, hogy kezet
nyújtson.
 – Szia! Jan vagyok, Blue felesége – mutatkozott be kedves
mosollyal. – Éppen időben érkeztél a vacsorához.
Legutóbb akkor lepődtem meg ennyire, amikor Moe
megmutatta nekem Grizz szobáját. Blue felesége? Eszembe sem
jutott, hogy Blue – vagy a banda bármely másik tagja – házas, és
igazából a motelen kívül él. Ezek szerint nem figyeltem oda
eléggé arra, hogy mit csinálnak a többiek.
Blue-val együtt követtük Jant a házba. Ekkor két kisfiú
rohant oda Blue-hoz, és mindketten átölelték a lábát. Egyforma
overall volt rajtuk, alatta póló nélkül. Kicsik voltak még, és a
fiatalabb mintha még bizonytalanul járt volna. Alig lehetett több
egyévesnél. A bátyja pedig talán háromnak látszott.
– Apa, apa! Játssz velünk! – bömbölte a nagyobbik.
– Apa hadd vacsorázzon meg, srácok. Aztán majd foglalkozik
veletek – mondta Jan nevetve.
– Ki ez a lány? – kérdezte a nagyobb.
– Ő itt Cicc – felelte meleg hangon Blue. – Ő a barátom.
Legyetek jók, fiúk, amíg megvacsorázunk, aztán majd játszom
veletek egy picit.
A gyerekek boldogan eliramodtak a nagyon kényelmesnek
tűnő nappali felé. Ment a tévé, és mindenhol játékok hevertek.
– Őket már megetettem – magyarázta Jan. – Gyertek,
együnk mi is.
Miután a gabonapehelyből és tejből álló vacsorám
félbemaradt, szívesen megettem, amit elém raktak. Keresztet
vetve elmondtam magamban egy asztali áldást. Amíg Blue
beszélt, igencsak szívesen fogyasztottam a házi fasírtot
zöldbabbal és krumplipürével. Blue elmondta, miért kellett olyan
hirtelen eljönnünk a motelből.
Pillanatokkal azelőtt, hogy láttam volna a Mr. Kerítéscsináló
megtámadásáról szóló hírt a tévében, Blue személyhívójára Grizz
rácsipogott munka közben. Grizz kapott egy fülest, hogy a
rendőrök meg fogják látogatni a motelt. Úgy tűnt, hogy neki
mindenhol vannak emberei – a dél-floridai
rendőrkapitányságokat is beleértve.
Akkoriban nem volt mindenkinek személyhívója. Még
viszonylag új találmánynak számított, de nem lepett meg, hogy
Grizznek és néhány bandatagnak van. A személyhívónak az volt
a lényege, hogy az embernek találnia kellett egy telefont, amin
visszahívhatta a kijelzőn megjelenő számot. Blue-nak könnyű
dolga volt azzal, hogy visszahívja Grizzt. Éppen egy
telefonvezetéket tartó oszlopon volt, mert javítási munkálatokat
végzett. Azonnal tudott tárcsázni.
Még egy dolog, amiről fogalmam sem volt. Blue egy távközlési
vállalatnak dolgozik?
– De miért jönnének a rendőrök a motelhez? – érdeklődtem a
többi kérdést félretéve.
– Grunt kis stiklije után tuti, hogy kijönnek – rázta a fejét
Blue.
– Honnan tudnák, hogy Grunt volt az? – értetlenkedtem. –
Nem motorral mentünk. Nem volt rajta a dzsekije. Basszus, még
csak nem is fizettünk a sisakomért, így a blokknak sem lehet
utánanézni. Amúgy meg te honnan tudtad, hogy Grunt csinálta?
– Grizznek mindenhol van szeme – felelte Blue. – És nem
számít, hogy Grunt csinálta-e vagy nem. Már a motoros banda
kifejezés említése is elég ahhoz, hogy bizonyos
rendőrkapitányságok rácuppanjanak a lehetőségre, hogy talán
van okuk kijönni a motelbe, és esetleg felforgatni a dolgokat.
Tudják, hol van a bázisunk, Grizz pedig azt akarta, hogy eltűnj
onnan.
– Láttam a híradót – kínált még több krumplipürével Jan. –
Sejthettem volna, hogy köze van hozzá a kisöcsédnek – mondta
mosolyogva Blue-nak. – Grunt elég kreatív kínzásokra képes.
Ezt úgy mondta, mint egy büszke anyuka, aztán szedett még
magának zöldbabot. Felnéztem a tányéromból. Kreatív
kínzásokra képes? Milyen furcsa jellemzés! Blue-ra pillantottam,
aki kifürkészhetetlen arccal figyelte Jant. Mielőtt bármit is
mondhattunk volna, vagy megkérdőjelezhettük volna a
megjegyzését, elkezdett valami aranyos történetet mesélni arról,
amit az egyik gyerek csinált aznap. A nappali felé fordultam, ahol
azok az aranyos kisfiúk játszottak. Igen, Mrs. Félrecsúszott
Büszkeség: a te fiad robbantotta fel azt az épületet. Nagyon
büszke lehetsz rá. Ezek az emberek olyan furcsák!
– Grunt bajba fog kerülni a rendőrök miatt? – ráztam
hitetlenkedve a fejemet.
– Nem – felelte lazán Blue. – Biztos, hogy a pasas nem fogja őt
azonosítani. Semmi sem köti a helyszínhez. Még ha a kocsiját
felismerték, az se számít. Sohasem gondolnák, hogy egy kölyök
képes ilyet csinálni egy felnőtt férfival. Csak odamennek a
motelbe a házkutatási paranccsal, körülnéznek, és igyekeznek
előszedni valamit Grizz ellen. Amúgy is rá pályáznak.
– És Grizz? Gruntnak főhet a feje miatta?
– Nem tudom. Meg kell majd magyaráznia. A többi Grizztől
függ.
– De hát nem félsz vagy nem aggódsz miatta? –
értetlenkedtem. – Hiszen a testvéred!
Blue vállat vont, és még több zöldbabot kanalazott a
tányérjára.
– Grunt elég nagy már-ahhoz, hogy viselje a következmények
Tudja, mit úszhat meg és mit nem. Eljön az idő, amikor hagyni
kell, hogy az emberek megvívják a saját küzdelmeiket, és
felelősséget vállaljanak a döntéseikért.
Aznap éjjel, amikor bebújtam Jan és Blue vendégszobájának
kényelmes ágyába, eluralkodott rajtam az aggodalom Gruntért.
Elvégre barátok voltunk.
Kiderült, hogy a rendőrség akkor este megszállta Grizz
szobáit. Ha máshogy alakul a helyzet, talán megmenekülök. Ha
valaki emlékezett volna rá, hogy a lány, aki eltűnt, egy motoros
fickóval beszélgetett a szupermarket előtt. Ha valaki emlékezett
volna rá, hogy felülök Monster motorjára, talán megszületik a
felismerés a Grizz szobáit átfésülő rendőrök valamelyikének a
fejében – még akkor is, ha senki sem látta Monster dzsekijét. Ha
bármi apró jel utalt volna arra, hogy egy motoros banda rabolt
el, akkor a házkutatást végzők esetleg észreveszik a nyomokat.
Mint például a három könyvtári könyvet a komódon, rajtuk a
békejeles nyakláncommal.
 Tizenötödik fejezet

DE NEM VETTÉK ÉSZRE. Nem kutattak emberrablás

áldozata után.
Kábítószert kerestek, vagy másfajta bizonyítékot Grizz
törvénytelen üzleteire. Én eszükbe sem jutottam.
Másnap reggel Blue azt mondta, hogy visszavisz a motelbe,
mielőtt dolgozni megy. Tiszta a levegő. Elmentek a rendőrök.
Jan pont az ellenkezőjét ajánlotta fel.
– Tudod, Cicc, nyugodtan velünk tölthetnéd a napot. Mármint
Blue-nak dolgoznia kell, de mi itthon leszünk a fiúkkal.
Pihenhetnénk a medencénél, amíg Timmy és Kevin játszik.
Lehetne egy csajos napunk, ha szeretnéd.
Blue-ra pillantottam, hogy mit szól ehhez. Mielőtt bármit is
mondhatott volna, Timmy szökdécselve kiabálni kezdett.
– Cicc! Cicc itt maradhat velünk! Cicc fürödhet a medencében,
és barátkozhat anyucival!
Timmy úgy nézett ki, mint Blue aprócska kiadásban.
Ránéztem az öccsére, Kevinre, és eszembe jutott, hogy talán
Grunt is ilyen volt kiskorában. Tényleg hasonlítottak egymásra.
Rájuk mosolyogtam. Grunt egyszer sem említette, hogy van
két imádnivaló unokaöccse. Egykeként szívesen elfogadtam
volna Jan javaslatát, de minden Blue-n múlott, aki némi habozás
után felelt.
– Persze. Este majd visszaviszlek, vagy elküldök érted valakit.
Csak ne hagyd el a házat, oké? Elég volt a bonyodalmakból.
Azzal szájon csókolta Jant, és lehajolt, hogy puszit nyomjon a
srácok fejére. Végül beletúrt a hajukba, és kiment az ajtón. Nem
hallottam indulni a motort, úgyhogy odasétáltam az ablakhoz.
– Meglepődtél, ugye? – kérdezte Jan, mintha olvasna a
gondolataimban. – Tudod, nem minden a bandáról szól.
Sokuknak van családja, mint Blue-nak. És nem is a motorokról
szól minden – biccentett kifelé az ablakon. Megláttam, hogy Blue
egy kis aranyszínű furgonnal hajt el. A tegnap esti érkezéskor
nem vettem észre a kocsit.
– Segítesz megetetni ezeket a kis szörnyecskéket? –
mosolygott rám Jan. – El kell intéznem pár dolgot a ház körül,
aztán a nap többi része a miénk lesz hátul a medencénél.
Nagyon szívesen segítettem, úgyhogy mire észbe kaptam,
már megetettük a fiúkat, és kitakarítottuk a konyhát. Jan azt
mondta, hogy tévézzek vagy pihenjek, amíg ő végez a
házimunkával. Bevitte a gyerekeket a nappaliba, és odament egy
szekrényhez.
– Na, fiúk! Különleges játékidő – vett ki egy nagyobb zsákot a
szekrényből, hogy egy halom építőkockát öntsön ki belőle a
földre. Timmy és Kevin izgatottan figyelte. Látszott, hogy
szeretnek ezekkel az építőkockákkal játszani, mert szökdécselve
tapsikoltak.
– Lenyűgöző, hogy amit elrejt előlük az ember, az mindjárt
különlegesebb lesz – mosolygott rám Jan. – Órákig ellesznek az
építőkockákkal. Egymásra rakják őket, lerombolják az egészet,
aztán kezdik elölről.
Rájöttem, hogy tényleg megkedveltem Jant. Megkérdeztem,
tudok-e segíteni valamiben. Eleget tévéztem már életemben,
jobban örültem volna valami csajos időtöltésnek. Egész délelőtt
cseverésztünk. Hol apróbb ház körüli teendőket végeztünk, hol
pedig a srácokkal voltunk. Én ruhákat hajtogattam, amíg ő
kivasalta Blue néhány ingét. Felsöpörtem a konyhát, amíg
kipakolt a mosogatógépből. Megöntöztem a szobanövényeket,
amíg ő lehúzta a gyerekek ágyneműjét. Kellemesen, baráti
hangulatban telt az idő. Jan megosztott velem néhány dolgot,
amit tudhattam volna, csak sohasem gondoltam bele.
Például nem igazán figyeltem, hogy a bandatagok jönnek-
mennek. Abban a hitben voltam, hogy szinte mindegyikük ott él
a motelben, és az a munkája, amilyen feladatot ellát a bandában.
Tévedtem. Csak Grizz, Grunt, Moe és Chowder lakott ott a
motelben.
– És Willow? – szakítottam félbe. – Az első estén mintha azt
mondta volna Grizznek, hogy várja a közös szobájukban.
Jan elmagyarázta, hogy Willow nem lakik mindig a motelben,
de bármikor használhatja az üres szobák valamelyikét, amikor
csak szeretné. A többiek is így vannak ezzel.
Chowder hallgatag és szerény bandatag volt. Egyszer sem
figyeltem fel rá. Azt sem tudom, hallottam-e valaha beszélni.
Nem, nem a nyelve miatt aggódtam. Biztosra vettem, hogy
egyszerűen csendes srác.
Foglalkozását tekintve ácsmester volt, és Grizz épületeinek
átalakításáért felelt. Ő volt a motel karbantartója és
ezermestere. Gondozta a kertet, és mindent megjavított, amit
kellett: az eldugult vécétől kezdve a betört ablakon át a kiment
biztosítékig. Még a kiégett villanykörték cseréje is az ő reszortja
volt. Persze, egy ilyen lepukkant motelben bőven akadt
javítanivaló. A játszótér, a régi benzinkút vagy az üres betonfalú
medence miatt nem kellett aggódnia.
Jan nem tudott túl sokat mesélni Moe-ról. Próbáltam kiszedni
belőle, hogy miért vágták ki a lány nyelvét. Nem akartam direkt
rákérdezni, ezért igyekeztem csak célozgatni, hogy mire vagyok
kíváncsi. Vagy nem vette az adást, vagy nem tudta, vagy nem ő
akart lenni az, aki elárulja. Moe témáját félresöpörve gyorsan a
kedvenc bandatagjánál kötött ki: a sógoránál, Gruntnál.
Jan tényleg odavolt Gruntért. Elmesélte, hogy Gruntnak
állandó meghívása van, hogy itt éljen velük, de ő nemet mondott.
Nagyon fiatal volt még, amikor Blue elhozta a motelbe. Akkor
még Blue is ott lakott, és csak egy év telt el, amikor eljött, hogy
összeköltözzön Jannel.
– Nem aggódott, hogy otthagyja a kisöccsét Grizz-zel?
– Nem, soha – felelte Jan. Látszott a szép barna szemén, hogy
eltöpreng. – Grizz mindig jól és igazságosan bánt Grunttal.
Szerintem neki nincs családja, és pont úgy vigyázott Gruntra,
amikor Blue nem volt ott, mint ahogy megmentette a kiscicádat.
Igen, tudok a macskás sztoriról – mondta, amikor kérdő
tekintettel néztem rá. Aztán folytatta. – Grunt mindig is öreg
lélek volt. Szerintem az otthon és a nevelőszülőknél látottak
miatt ábrándult ki a gyerekkorból. Tényleg azt gondolom, hogy
szeret egyedül lenni, de mindig szívesen látjuk itt. Már a
kezdetektől fogva nagyon megkedveltem.
Keveset tudtam Gruntról, de azok alapján egyetértettem
Jannel. Ami pedig az öreg lelkeket illeti, Delia azt mondta
egyszer, hogy én is az vagyok. Még sohasem hallottam, hogy
bárki másra ezt a kifejezést használják.
Végre elkészültünk a házimunkával, a kicsik pedig simán
elaludtak. Jan elmondta, hogy csak tizenhárom hónap van
köztük. Tényleg nagyon aranyosak voltak. Bekísért a
hálószobájukba, ahol kihúzott egy fiókot, hogy fürdőruhákat
húzzon elő belőlük.
– Gyere, keressünk neked valamit! Vedd el, ami tetszik, és
próbáld fel! Az én kedvencem a fürdőszobában szárad. Mindjárt
kint leszek.
Azzal bement a fürdőbe, és becsukta az ajtót. Átnéztem a
kupacot, és egy megkötős sárga bikininél kötöttem ki. Állítható
volt a pántja, úgyhogy biztos passzolt. Jan magas volt és karcsú.
Én pedig alacsony és vékony, talán egy picit kerekebb.
Belebújtam a fürdőruhába. Éppen a bal csípőmnél kötöttem a
pántot, amikor Jan kijött.
– Hány éves is vagy? – kérdezte megtorpanva.
– Tizenöt. Miért?
Kezdtem egy kicsit zavarba jönni.
– Nem tizenötnek nézel ki.
Megfordultam, hogy megnézzem magam a komód fölötti
tükörben. Láttam, mire gondol. Tökéletesen illett rám a
bikinialsó. A felső viszont egy kicsit kicsi volt. Biztos egy kicsit
nagyobb volt a mellem, mint neki, mert úgy nézett ki, mintha ki
akarna szabadulni a sárga anyagból.
– Neked jobban áll, mint nekem. Tartsd meg!
Megköszöntem neki, aztán fogtunk pár törülközőt, és
kimentünk a hátsó kertbe. A délután hátralévő részében a napon
feküdtünk. Jan résnyire nyitva hagyta a gyerekszoba ablakát,
úgyhogy amikor hallottuk Timmyt és Kevint felébredni,
bementünk, hogy ebédet csináljunk nekik. Aztán átöltöztettük a
srácokat fürdőnadrágba, és kihoztuk őket hátra. Túl kicsik
voltak még ahhoz, hogy egyedül bemerészkedjenek a
süllyesztett medencébe, úgyhogy a kis felfújhatóban játszottak a
fűben, a beton mellett. Amikor Jannel le akartuk hűteni
magunkat, mindketten bevittünk egy-egy fiút a nagyba.
Nagyon jól éreztem magam, úgyhogy sajnáltam, amikor Blue
hazaért. Szerintem erre Jan akkor még nem jött rá, mert
egyfolytában magyarázkodott, amiért nem jutott eszébe
vacsorát csinálni nekem, mielőtt visszamegyek a motelbe. Azt
válaszoltam neki, hogy nem gond, bőven lesz ott mit ennem.
Utána szólt Blue-nak, hogy kész lesz a vacsora, mire kitesz
engem a motelnél és hazajön.
Átmentem a vendégszobába átöltözni. Éppen bepakoltam a
táskámba, amikor Jan halkan kopogott, és bejött.
Rámosolyogtam, és megmondtam neki, hogy szerintem mindent
összepakoltam, de ha mégis itt felejtettem valamit, a következő
együtt töltött napon elhozom. Mosolyogva vártam, hogy feleljen
valamit.
De Jan csak állt ott a fürdőruhája fölé szorosan feltekert
törülközőben.
– Blue azt mondta, hogy Grunt figyel téged – jelentette ki
fagyos hangon és hozzáillő arckifejezéssel. – Jobb, ha nem
vezeted az orránál fogva. Ha bármit, ismétlem: bármit is
csinálsz, amiből Grizz azt gondolja, hogy van köztetek valami
Grunttal, és ezért bárhogyan is bántja őt, személyesen fogok
gondoskodni róla, hogy te idd meg a levét.
Úgy megdöbbentem a viselkedésében beállt változáson, hogy
meg sem bírtam szólalni.
– Tudom, mi jár a fejedben – folytatta. – Ismerem a fajtádat.
Azt hiszed, hogy mindent megúszhatsz, mert azzal az ormótlan
gorillával vagy. Csak jegyezd meg, hogy semmi sem tart örökké.
Nem telik sok időbe, míg Blue előáll a farbával, és akkor alulról
fogod szagolni az ibolyát. És ha eszedbe jut, hogy említést tegyél
Grizznek erről a beszélgetésről... hát maradjunk annyiban, hogy
történnek balesetek, Cicc – sziszegte a nevemet Jan. –
Megértetted? Tudod, kivel van dolgod?
Ja. Tudtam, kivel van dolgom. Az évszázad hisztérikájával,
azzal.
Elegem volt a drámából. Fogtam a táskámat, és felkaptam az
egyik vállamra. Aztán egyenesen a szemébe néztem – de úgy,
mintha csak egy eltaposni való hangya lenne.
– Baszd meg, Jan!
Azzal elmentem mellette, ám a folyosón keresztül a bejárati
ajtó felé haladva nem tudtam megállni, hogy ne adjam meg neki
a kegyelemdöfést.
– Tudod, Jan... – szólaltam meg a legédesebb hangomon. – Ha
Blue nem ér haza időben vacsorára, biztos azért van, mert
Chicky világhíres szopásban részesíti.
Felkaptam a sisakomat az ajtó melletti padról, és kisétáltam.
 Tizenhatodik fejezet

BLUE ÉPPEN RÜKVERCBE KAPCSOLTA A MOTORJÁT a

kocsifeljárón, én pedig felvettem a sisakomat, és felugrottam
mögé. Elrobogtunk. Vissza sem néztem.
Csaknem fél órába telt, mire visszaértünk a motelbe, és én
végig a démonjaimmal küszködtem. Ki volt az a lány, aki
közönséges dolgokat vágott Jan fejéhez? Tényleg
megérdemelte? Abszolút. De én az a fajta vagyok, aki ilyeneket
mond? Semmiképpen. Nekem még csak eszembe sem jut a
káromkodás. Egyszerűen nem vall rám.
Ami a chickys beszólást illeti, igazából fogalmam sincs a
hálószobán belüli vagy kívüli különleges képességeiről. Csak
kitaláltam. Ha egyetlen Grizz-zel töltött hónap ilyen hatással volt
rám, mi lesz, ha örökre vele maradok, ahogy többször is célzott
rá?
Mindegy. Sokkot kaptam a Jan személyiségében hirtelen
beállt változástól, és ez befolyásolta az ítélőképességemet.
Messze nem vagyok pszichológus, de így is látszott, hogy gondjai
vannak. Szegény Timmy és Kevin! Szegény Blue! Aztán eszembe
jutott, hogy egy olyan embert sajnálok, aki gondolkodás nélkül
megölte a testvérét és annak a férjét.
De az is lehet, hogy Jannek semmiféle elmebaja nem volt.
Talán csak egy gonosz boszorkány. Hát akkor rossz kiscsajt
szemelt ki magának, hogy rázúdítsa a rosszindulatát meg a
fenyegetéseit. Nem vagyok áldozat. Sohasem voltam az, és nem
is leszek.
Aki kívülről nézi a helyzetemet, biztosan nem értene ezzel
egyet. A múltban két nagy botlást követtem el. Az egyik, hogy
beengedtem Johnny Tillmant az ajtón. A másik, hogy felültem
Monster mögé a motorra. Viszont mind a kétszer tisztában
voltam a kockázatokkal, és tudatos döntést hoztam. Mindkétszer
számításba vettem, mennyi az esélye annak, hogy valami rossz
történjen a döntésem eredményeképpen. Nem azt mondom,
hogy ezek jó vagy okos döntések voltak. Azt mondom, hogy
felismertem a kockázatokat, és önként vállaltam őket. Végül
nem nekem kedvezett a sors. Ezt elfogadom.
Ráadásul nem voltam olyan tudatlan szűzlány, amilyennek
tűnhettem. Igen, szabad akaratomból voltam tapasztalatlan a
szexualitás terén. Ugyanakkor maradéktalanul tisztában voltam
egy szexuális kapcsolat legintimebb részleteivel is. Hiszen
Deliával éltem. Jártam Woodstockban. Olyan dolgokat láttam,
amikbe még Grizz is belepirulna.
Delia már jóval Grizz előtt is arra buzdított, hogy fedezzem fel
a saját szexualitásomat. Úgy gondolta, hogy kéne nekem egy
szerető. Ragaszkodott hozzá, hogy elkezdjek tablettát szedni.
Igen, a fogamzásgátló valóban segített a görcsök ellen, de Deliát
nem ez ösztönözte. Szerintem igazából kint akart tudni a házból.
Minél előbb összejövök valakivel, annál hamarabb megszabadul
tőlem. Szerintem erre vágyott.
Még valami eszembe jutott, miközben Blue-val a Flamingo
Roadon robogtunk a motel felé. Beugrott, hogy mi van, ha Grizz
nem Matthew miatt vett magához, hanem Delia miatt. Talán
észrevette, hogy milyen szeleburdi az anyám, és hogy ez
veszélybe sodorja a szüzességemet?
Pedig én tudtam, hogy nincs veszélyben. Talán meglepő, de
úgy terveztem, hogy az esküvőmig várok a dologgal. Teljesen
ellentétes életre vágytam, mint amilyen Delia mellett jutott
volna nekem.
Ráadásul keresztény voltam. Ez sem Deliának köszönhető.
Egy közelben lakó barátnőmmel, Cathyvel kezdtem templomba
járni másodikos koromban. Delia imádta ezt, mert így vasárnap
reggelenként ágyban maradhatott Vince-szel, hogy beszívjanak,
szeretkezzenek, és azt csináljanak, amit akarnak. Nem mintha a
jelenlétemben nem ezt csinálták volna, de mégis tetszett neki a
szabad vasárnap reggelek ötlete. Ha elmentem, legalább néhány
órára elfelejtette, hogy felelősséggel tartozik értem.
Cathy néhány év múlva elköltözött. Elkezdtem biciklivel járni
a legközelebbi templomba, a Sacred Heartba. Hatalmas,
lenyűgöző katolikus templom volt az általános iskolám épülete
mellett. Minden vasárnap egyedül jártam misére, amíg Monster
el nem rabolt.
Szóval nem, nem voltam az a fajta lány, aki kirohanást intéz
valakinek a kattant felesége ellen. Mégis megtettem.
Az zökkentett vissza a jelenbe, hogy Blue bekanyarodott a
motelhez. Grizz motorját kerestem a tekintetemmel, de még
mindig nem volt ott. Még csak kedd este van. Biztos holnap ér
vissza, ahogy mondta. Szerintem tényleg szomorú voltam, hogy
nem jött vissza hamarabb.
Blue megvárta, hogy én szálljak le először, aztán odakísért a
négyes szobához, de menet közben megtorpant.
– Ó, a francba! – pillantott a személyhívójára.
 Én továbbmentem. Követett befelé, és odament a telefonhoz,
hogy tárcsázzon egy számot. A hálószobába mentem, hogy
kipakoljak, és közben hallottam, amit mond.
– Nyugodj meg, Jan! Nem, nem mondott nekem semmit. Te
mit mondtál neki? Kussoljál már, és mondd el, mit mondtál!
Mert semmi kétségem afelől, hogy te nyitottad ki először a
büdös pofádat – tette hozzá némi hallgatás után, és hosszabb
szünet követte a mondatát. – Nem. Chicky nem fog leszopni.
Odaálltam a hálószoba ajtajába, és szembefordultam Blue-val,
aki rám pillantott, amíg beszélt. Nem tudtam, hogy rám dühös-e,
vagy a feleségére. Nem érdekelt. Átsétáltam mellette a kis
nappaliba, hogy eltakarítsam a vacsorám maradékát, amit alig
huszonnégy órája hagytam ott.
Blue némi kiabálás után letette. Éreztem, hogy engem figyel.
– El akarod mondani?
Csak ennyit kérdezett.
– Aha – tettem le a gabonapelyhes tálat a konyhapultra. –
Elmondom.
És el is mondtam. Beszámoltam neki mindenről, ami
elhangzott, szóról szóra. Bocsánatot kértem a chickys
beszólásért, mert bűntudatom volt, amiért a tudtán kívül
belerángattam őt ebbe az egészbe.
Blue mélyet sóhajtva beletúrt a hajába.
– Hát, azt hiszem, már tudod a valódi okot, hogy miért nem
lakik velünk Grunt.
Nem válaszoltam.
– Elmondod Grizznek? – kérdezte.
– Miért mondanám? Nekem úgy tűnik, hogy miközben
annyira próbáltok névtelenek maradni a bandában, a feleséged
jelenti a legnagyobb veszélyt.
Ezzel semmi újat nem mondanál neki.
Ezen meglepődtem.
Moe pont ekkor kopogott be. Gwinnyvel a kezében jelent
meg, mögötte Damiennel és Luciferrel. Intett nekem, hogy már
megetette őket. Megköszöntem, és elvettem tőle Gwinnyt.
Olyan gyorsan távozott, mint ahogy érkezett, és a két kutya vele
ment.
Damien és Lucifer imádta Moe-t, aki mindig bevitte őket a
szobájába, és jutalomfalatokkal kedveskedett nekik. Néha még
velük is aludt. Felengedte őket az ágyra, és a kutyák odavoltak
ezért.
Miután Moe kiment, megint Blue felé fordultam. Nem tudtam,
hányadán állok vele. És ahogy így elnéztem, rájöttem, hogy
őszintén szólva nem is érdekelt.
Elnézést kértem tőle, hogy el kell mennem zuhanyozni, és a
hálószobába érve hallottam elmenni. Hosszú, forró zuhanyt
vettem. Próbáltam kiélvezni, és lemosni magamról az elmúlt pár
nap emlékét: a szüzességem elvesztését, Grunt támadását a
kerítéses fazon ellen meg Blue hisztérika feleségét.
Amikor elfogyott a meleg víz, vonakodva kiléptem a zuhany
alól. Megszárítkoztam, és törülközőt kanyarítottam a hajam
köré, egy másikat pedig magam köré tekertem, úgy jöttem ki a
fürdőből.
És földbe gyökerezett a lábam.
Grizz ott volt. Az ágyon ült. A támlának dőlve nézett rám, póló
nélkül. Sőt biztosra vettem, hogy nincs rajta semmi. Épphogy
csak a csípőjéig húzta fel a fehér takarót.
Végigmértem. Hatalmas volt és izmos, a mellkasát pedig
tetoválások borították. A mellkasán néhány csomónyi
világosszőke szőr látszott. A bőre napbarnított volt. A bal fülében
lógó aranykarika megcsillant az éjjeliszekrényen álló lámpa
fényében. Ugyanolyan arcot vágott, mint amikor először
találkoztam vele: nem mosolygott, nem ráncolta a homlokát,
csak nézett azokkal a zöld szemeivel.
– Itt az idő, Cicc. Gyere!
– Nem – suttogtam gombóccal a torkomban.
 Tizenhetedik fejezet

NEM AZÉRT, AMIÉRT GONDOLOD – tettem hozzá

gyorsan, elpirulva. – Pont most jött meg a menzeszem, és nincs
tamponom. Éppen meg akartam keresni Moe-t, hogy nála van-e.
Mielőtt még válaszolhatott volna, felemeltem a magam köré
tekert törülköző szélét, és megmutattam neki rajta a
halványrózsaszín foltot. Az első napon nem volt erős a vérzésem,
de attól még szükségem volt valamire.
– Baszki! – ugrott ki Grizz az ágyból, hogy megállítson. – Nem
mehetsz ki Moe-t keresgélni egy szál törülközőben!
Elfordultam, amíg magára kapta a farmert, de előtte még
megpillantottam, mi volt a takaró alatt. Igaz volt a mondás,
legalábbis Grizz esetében. Hogy nagy embernek nagy a... Hát
igen. A kis gumibot igazából apróbb volt. Megborzongtam.
Nemsokára egy megkezdett doboz tamponnal tért vissza, én
pedig visszavonultam a fürdőszobába. A lelkem mélyén tudtam,
hogy mostanában fog megjönni a menzeszem. Elfogyott egy levél
fogamzásgátló, tehát időszerű volt. Az elmúlt napok izgalmai
közepette viszont végképp nem jutott eszembe.
Alvópólóban jöttem ki a fürdőből. Grizz, hála istennek, nem az
ágyban várt. Helyes! Nem vonzza a vér. Remélhetőleg ez újabb
egyhétnyi menekülést jelent.
A szűkös nappaliban találtam rá. A fotelban ült, és a fogható
tévécsatornák között kapcsolgatott.
– Hamarabb jöttél. Hogy ment a dolog? – kérdeztem a kanapé
karfájára telepedve.
 Kikapcsolta a tévét, és rám nézett.
– Hallottam, belekeveredtél egy kis drámába, amíg távol
voltam.
– Ja, hogy az. El akartam mondani neked, hogy Grunt miért...
– Nem számít. Beszéltem Grunttal. A pasas magának kereste
a bajt.
Megkönnyebbültem. Még mindig haragudtam egy kicsit
Gruntra, amiért így kezelte a helyzetet. Kegyetlen dolgot
követett el. Grizz viszont jogosnak találta, úgyhogy ejtettem a
témát.
– Találkoztam Blue feleségével – vetettem rá inkább
sokatmondó pillantást. – Milyen cukorfalat! Köszi, hogy
megkérted Blue-t, hogy vigyen haza. Szerintem jobb helyen
lettem volna, ha bezár az oroszlánok ketrecébe az állatkertben.
Grizz elkezdett nevetni, és hirtelen nálam is elszakadt a cérna.
Vele kacagtam. Lehuppantam a kanapéra, aztán pillanatokon
belül beavatott Jan történetébe.
Blue nagyjából öt éve ismerkedett meg Jannel. Akkoriban egy
másik nővel kavart, aki Grizz szerint „kattant” volt, úgyhogy
szakított vele. Szegény Blue! Vajon miért vonzotta az érzelmileg
instabil csajokat? Néhány hónappal később egy bárban
ismerkedett meg Jannel, és szerelem volt első látásra. Ezt meg
tudtam érteni. Blue nem volt olyan vonzó külsejű, mint Jan,
akinek viszont bejöhetett a rosszfiús kiállás.
Nagyon rövid ideig jártak együtt, és nemsokára
összeházasodtak. Pembroke Pines régebbi részén vettek egy kis
házat. Ismertem azt a helyet, Summer Woodnak hívták. Régebbi
és kisebb házak sorakoztak ott, de szép környék volt, ami
tetszett a fészekrakó fiatal családoknak.
Nem telt bele sok idő az esküvő után, hogy Blue észrevette a
feleségén a változást. Rögtön meg is bánta a gyors döntést, hogy
elvette. Kiderült, hogy Jannek hamar elborul az agya. Sokszor
kezdeményezett veszekedést. Provokálta Blue-t, hogy kezet
emeljen rá. Egészen addig, amíg Blue felállt és kisétált, amikor
pedig hazaért, Jan eszeveszett bőgés közepette esedezett a
bocsánatáért.
 Az asszony végül a szomszédokkal kezdett civakodni. Még
tovább romlott a helyzet, amikor már meg is fenyegette őket a
férje pozíciójával: azzal, hogy a második a ranglétrán egy
motoros bandában.
Amikor Grizz fülébe jutott a hír, szólt Blue-nak, hogy rendezze
el a dolgot. Nem tudom, mit értett ezalatt, de nem is volt fontos,
mert Jan éppen időben állt elő az aduásszal: teherbe esett.
Úgyhogy Blue megegyezett vele, hogy elköltöznek Pembroke
Pinesban egy jobb környékre. Nem voltam ingatlanszakértő, de
az feltűnt, hogy egy telefonszerelő fizetése nem arányos a menő
házzal, ahol voltam. Biztos itt jött a képbe a bandában betöltött
szerepe, amiből megengedhették maguknak. Jan elment egy
orvoshoz, és gyógyszert szedett, ami úgy tűnt, hogy segít. Csak
akkor volt vele baj, amikor megint teherbe esett, és abbahagyta
a gyógyszereket. Blue-nak szó szerint a nap minden percében
felügyelet alatt kellett tartania, s amikor dolgozott, Chicky,
Willow és Moe töltött vele sok időt.
– Kiakasztott, mi? Lehet, hogy megint terhes, és leállt a
gyógyszerekkel? – tűnődött Grizz.
– Nem tudom. Nem mondott semmit, és nem is látszott
terhesnek.
Mindenről beszámoltam, amit nekem mondott, és ahogy
visszaszóltam.
– Tényleg ezt mondtad neki? – kuncogott Grizz.
– Igen. Nem mondhatnám, hogy büszke vagyok magamra.
Látszik, hogy borzasztó hatással vagy rám.
Ezen csak nevetett.
– Hát, ha ez is egy olyan eset, mint az eddigiek, akkor össze
fog omlani, elkezd sírni, és találkozni akar majd veled, hogy a
bocsánatodért esedezzen.
Grizz mintha egy csöppet sem aggódott volna a bandáért,
aminek ő a vezetője, vagy az ellenem irányuló fenyegetés miatt.
Ezután tévézéssel töltöttük az este hátralévő részét, aztán
lefeküdtünk aludni. Már nem a takarón aludtam, ám még mindig
háttal neki. Már ő is bebújt a takaró alá.
De többé már nem a farmerében aludt. Tudtam, hogy
meztelen, de a mai este előtt sohasem néztem oda. Ha előttem
kelt fel, következetesen úgy tettem, mintha még aludnék. Ha
pedig én ébredtem előbb, gondoskodtam róla, hogy ne legyek
ott, amikor felkel.
 Tizennyolcadik fejezet

MÁSNAP REGGEL IZZADSÁGTÓCSÁBAN ÉBREDTEM.

Úristen, milyen meleg volt!
Grizz nem feküdt mellettem, úgyhogy felkeltem, és
elindultam megkeresni. Az ajtón kilesve láttam, hogy
Chowderrel beszélget egy közeli épület előtt a járdán.
Meghallotta, hogy kinyitottam az ajtót, úgyhogy odaszólt:
– Bekrepált a légkondi.
Itt a magyarázat a forróságra. Június volt, amikor Dél-
Floridában már reggel kilenckor is tombol a hőség. Már a
páratartalom is elég ahhoz, hogy ne maradjon levegő a szobában.
Visszamentem a hálóba, és átöltöztem a leglazább ruhámba:
farmersortot húztam Jan sárga bikinifelsőjével, hozzá pedig a
szandálomat. Csináltam magamnak egy szelet pirítóst, és leültem
a kanapéra megenni. Éppen befejeztem, és a narancsleves
poharamat öblítettem ki, amikor Grizz visszajött.
– Gyere, menjünk! – tornyosult fölém.
– Hova?
– Csak gyere, és hozd a sisakodat meg a napszemüvegedet!
Odasétáltunk a motel előtt parkoló Harley-Davidsonokhoz.
Grizz levette a sötétkék kendőt a kormányról, és a feje köré
tekerte, aztán rápattant a hatalmas motorra, és beindította.
Felvette a napszemüvegét, és rám nézett. Őt bámulva meg
kellett állapítanom, hogy pompás példány. Ugyanaz volt rajta,
mint amikor először láttam: kék farmer, motoroscsizma és
letépett ujjú felső. Az elmúlt egy hónapban hosszabb lett a haja.
Felvettem a sisakomat meg a napszemüvegemet, és felugrottam
hátra.
Grizz levitt a partra. A 84-es út egyenesen az óceánhoz
vezetett. A Federal Highwayen balra kanyarodtunk, aztán felfelé
a 17th Street Causewayen. Itt jobbra fordultunk, és már egy
hatalmas hídon haladtunk. Tőlünk jobbra mindenféle óriási hajó
– sétahajók és katonaiak – állt a kikötőben. Balra jachtok
lebegtek.
Imádtam Fort Lauderdale-nek ezt a részét. A part mentén
haladtunk, amíg a Causeway nem keresztezte az A1A-t. Lassan
észak felé robogtunk az A1A-n, párhuzamosan a Fort
Lauderdale-i partszakasszal. Nyár volt, zsúfolásig telt a strand.
Rögtön feltűnt, hogy észrevesznek minket az emberek. Főleg
a lányok. Bevallom, hogy egy kicsit kihúztam magam, és még
szorosabban fogtam Grizzt. A vállára tettem az államat. Sohasem
voltam az a fajta, aki reflektorfénybe vágyik. Azelőtt mindig
boldogan ücsörögtem az árnyékban, és csináltam a dolgomat.
Szerintem azért, mert teljesen elégedett voltam azzal, hogy
ismertem saját magamat. Nálam nem volt útkeresés: tudtam, ki
vagyok, és mit akarok az élettől.
Egészen mostanáig.
Újfajta élmény volt Grizz mögött ülni a motoron. Egyszer már
mentem Monsterrel, és kétszer Blue-val is. De egyik sem volt
olyan, mint amit Grizz-zel éreztem. Teljesen megváltozott a
viselkedésem. Tetszett, hogy irigyelnek. Tetszett, ahogy
gyengéden megszorított a térdem fölött, amikor megálltunk egy
zebránál. Tetszett, ahogy a szájához emelte az egyik kezemet,
hogy megcsókolja a csuklómat. És főleg az összes arra járó nő
„bárcsak én lennék a helyedben” pillantása tetszett.
Feltűnt, hogy néhány napja nem is gondoltam a hazamenésre.
Eszembe jutott az első este, amikor Monster elhozott a motelbe.
Azt mondta, hogy „gyere, ismerkedj meg az új családoddal”.
Talán igaza volt. Talán az a sorsom, hogy Grizz-zel legyek.
Megdöbbentett a felismerés.
Végül balra fordultunk a Sunrise Boulevardnál, elmentünk a
Birch State Park mellett, hogy aztán megint a part menti
útszakaszon délnek vegyük az irányt a Federal Highwayen. Grizz
bekanyarodott egy lerobbant tetoválószalon elé. Leparkoltunk,
leszálltunk a motorról, és felakasztottam a sisakomat a
kormányra. Grizz azt mondta, hogy hagyjam magamon a
napszemüvegemet, amíg be nem megyünk. Még szerencse, hogy
odabent levehettem, mert annyira sötét volt, hogy nem vettem
észre, hogy az előttem haladó Grizz megállt, így egyenesen
nekisétáltam a hátának. Megfordulva elkapta a karomat, hogy
megtartson.
– Most már leveheted a szemüveget, Cicc. Eddie, hol vagy?
Egy kis termetű, tetovált férfi jött elő a hátsó szobából.
– Grizz, öreg haver! – üdvözölte a felénk tartó Eddie, akin
hamarabb éreztem az alkohol szagát, mint hogy Grizz válaszolni
tudott volna neki.
– Kéne egy igazolvány – mutatott rám Grizz.
– Oké. Adatok?
Grizz kérte, hogy mondjam meg a magasságomat és a
súlyomat.
– Kor? – kérdezte utána Eddie.
Már szóra nyitottam a számat, de Grizz megelőzött.
– Márciusban múlt tizennyolc.
– Meglesz, Grizz. Gyere ide hátra!
Követtük a hátsó szobába. Eddie odaállított egy üres falhoz,
hogy lefényképezzen, de Grizz leállította.
– Frufru nélkül!
Eddie odament az asztalhoz, hogy elővegyen a fiókból egy
hajpántot. Magamban hálát adtam, amiért nem ollót keresett.
Felvettem a hajpántot, hogy hátrafogja a frufrumat. A tükörbe
pillantva láttam, hogy így egy kicsit kevésbé hasonlítok
magamra. Inkább úgy néztem ki, mint egy másik lány. Aki
idősebb. És más. Az a fajta, aki talán szívesen ülne hátul a
motoron, miközben Grizz lazán fogja a combját.
– Egy órát kérek – jelentette ki Eddie, miután elkészült a kép.
Az ajtón kifelé menet Grizz felkapott egy rózsaszín kendőt a
pénztárgép melletti halomból.
 – Elmegyünk ebédelni – mondta, amikor odaértünk a
motorhoz. – Azt akarom, hogy az étteremnél a lehető
leggyorsabban vedd le a sisakot, és rakd fel helyette a kendőt.
Hagyd magadon a szemüveget, még odabent is. Megértetted?
Megértettem.
Egy Southside Raw Bar nevű kis helyre mentünk. A kikötőben
ültünk le, ahonnan ráláttunk a vízre. Emlékszem, hogy
kifürkészhetetlen arcot vágott, amikor evés előtt keresztet vetve
elmondtam egy halk imát. Régebben figyelte, ahogy ezt
csinálom, és sohasem tett megjegyzést. Nem tudom, mit ettünk.
Sok mindenről elcsevegtünk, de szándékosan hanyagoltunk
mindent, aminek köze volt az elrablásomhoz vagy a motelhez.
Csak annyiban volt személyes a beszélgetés, hogy mit
szeretünk és mit nem. Hétköznapi dolgok kapcsán, mint a zene, a
filmek vagy a könyvek. Könnyed és laza csevej volt.
– Figyelj, nem is mondtuk meg Eddie-nek az új nevemet –
jutott eszembe hirtelen.
– Nem volt rá szükség – tájékoztatott Grizz. – Eddie már
évek óta benne van a szakmában. Nagyon körültekintően
csinálja, és megvan a saját listája az előzetesen jóváhagyott
nevekről.
– Tényleg? Úgy hangzik, mintha ő lenne, aki elkereszteli a
hurrikánokat.
Grizz rám mosolygott. Megdobbant a szívem. Tényleg
gyönyörű volt a mosolya.
– Ja, ebbe még sohasem gondoltam bele, de valami olyasmi.
– Nagyon kíváncsi vagyok, milyen nevet fog adni nekem.
– Ne aggódj, Cicc! Semmi sem lehet olyan szörnyű, mint az
igazi neved.
 Tizenkilencedik fejezet

GRIZZ TÉVEDETT.
– Priscilla Renee Celery? – kiabáltam. – Ezt nem mondjátok
komolyan! Nincs az az isten, hogy a Priscilla Celery nevet
használjam!
Felpillantottam Grizzre, aki mosolygott. Milyen borzasztó
vezetéknév. .. Ráadásul Citromról Zellerre váltani? Felejtés...
– Igaza van, Eddie, ez elég gáz. Adj neki egy másikat!
Alig fél órával később már egy floridai jogosítvány büszke
tulajdonosa voltam, amely a tizennyolc éves Ann Marie Morgan
nevére szólt. A jogsin szereplő cím Pembroke Pines-i volt.
Eszembe jutott, hogy talán Blue-é.
Tetszett a név, és megmondtam Grizznek, hogy az Annie
aranyos becézés lenne. Erre azt válaszolta, hogy soha senki sem
fog Annie-nek hívni. A jogsi csak egy formaság arra az esetre, ha
valaha szükségem lenne rá. A többi igazolványom a davie-i
postára érkezett egy héten belül: egy hamis születési
anyakönyvi kivonat és egy tb-kártya.
Megkérdeztem Grizztől, hogy neki van-e igazolványa. Azt
válaszolta, hogy ő Rick O’Connell. Persze, senkit sem hallottam,
hogy Rickként hivatkozna rá, így már tudtam, miért nem lesz
másik becenevem. Cicc maradtam.
Mire visszaértünk a motelbe, Chowder megjavította a
légkondit. Szerintem egy kicsit hangosabb volt, mint előtte, de
hűvös volt odabent, és alig vártam, hogy lezuhanyozzak. Leégett
a vállam a napon, úgyhogy csípte a víz, viszont különös
boldogságot éreztem. Biztos a motorozás pezsdített fel.
A következő két nap eseménytelenül telt. Csak ritkán
mentem ki esténként a gödörhöz. Tényleg nem vette hasznomat
senki a bandában, a nők ráadásul lesújtó pillantásokat vetettek
rám. Mindig voltak nők, akik jöttek-mentek. Grunton és Moe-n
kívül még mindig nem barátkoztam össze senkivel. Amúgy meg
nem akartam találkozni Willow-val. Továbbra is elég gyakran
jött, de hál’ istennek távol tartotta magát tőlem.
Azon kaptam magam, hogy elkezdtem a közös életünkről
fantáziálni Grizz-zel. Szerintem a motorozós délutánnak lehetett
hozzá köze. Még mindig megvolt a menzeszem, és Grizz még
mindig nem próbálkozott semmivel az ágyban. Ez rendben volt.
Tudtam, hogy még időre van szükségem.
Egyik este kisebb tömeg verődött össze a gödörnél. Én
unatkoztam. Kimentem megkeresni Gruntot.
– Bemehetek a szobádba zenét hallgatni? – kérdeztem tőle.
Csak néhányszor láttam Gruntot, amióta elmentünk sisakot
venni. Adott nekem néhány sakkleckét, és lenyűgözte, hogy
milyen hamar belejöttem a játékba. Folyton jött-ment. Nyár
volt, úgyhogy nem tudtam, órára jár-e. Grunt rápillantott
Grizzre, aki bólintott. Legszívesebben forgattam volna a
szememet, de nem tettem.
– Persze, gyere! – pattant fel Grunt.
– Nem akartalak elrángatni a gödörtől – dadogtam, miközben
elsétáltunk. – Nem kell velem jönnöd, ha megbízol bennem
annyira, hogy egyedül hagyj a szobádban.
– Nem gáz. Amúgy is esznek a bogarak. Menjünk!
Követtem Gruntot a szobájába, ahol zenehallgatással és újabb
sakkleckével töltöttük a következő két órát. Amíg beszélgettünk
és sakkoztunk, átböngésztem a könyvespolcát, és kiválasztottam
két kötetet, hogy magammal vigyem a négyesbe.
Grunt tökéletes úriemberként viselkedett. Rájöttem, hogy
egy kicsit csalódott vagyok, amiért nem flörtölt velem. Viszont
én sem flörtöltem vele. Nem tudtam, hogy vajon azért, mert
kezdtem hűséges lenni Grizzhez, vagy szégyelltem magam az
együtt töltött esténk miatt, esetleg mindkettő. Megállapítottam,
hogy jobb is, hogy nem úgy néz rám, mert az biztosan
bonyolítaná a dolgokat.
 Kezdett későre járni. Tényleg meglepődtem rajta, hogy Grizz
nem jött keresni. Ásítva felnyaláboltam az olvasnivalót.
– Köszi a könyveket, és hogy kibírtad a ma esti
zeneválasztásomat.
– Bármikor kölcsönveheted bármelyik könyvet. És
emlékeztetnélek, hogy az én lemezeim közül válogattál, úgyhogy
minden tetszett, amit kiválasztottál. Hazakísérjelek? –
viccelődött.
– Nem, szerintem egyedül is odatalálok.
Mindketten nevettünk. Még mindig mosolyogtam, amikor
becsukta mögöttem az ajtót.
A négyesbe belépve viszont majdnem elejtettem a könyveket,
olyan látvány tárul t elém.
Grizz hanyatt feküdt a kanapén, behunyt szemmel.
Willow pedig a lába között guggolt, és vadul fel-le járt a feje.
 Huszadik fejezet
EGYIKÜK SEM HALLOTTA , HOGY BENYITOTTAM. Biztos azért, mert
a légkondi hangosabb lett. Tőlem jobbra volt a tévét is tartó polc.
Olyan hangosan csaptam le rá a könyveket, ahogy csak tudtam.
Grizz kinyitotta a szemét, Willow pedig abbahagyta, és
hátranézett rám. Grizz megmarkolta a haját, és azt mondta neki:
– Fejezd be!
Willow rám villantotta a fogatlan mosolyát, és folytatta, amit
csinált.
Sarkon fordulva kirohantam az ajtón. Azt sem tudtam, hova
megyek, de egyszer csak Grunt ajtaján dörömböltem. Amikor
kinyitotta, szinte rávetettem magam, és szorosan átöleltem.
Nem sírtam, de könnyekkel küszködtem. Nem tudtam, miért.
Miért érdekel, hogy mit csinál Grizz meg Willow? Én aztán
nem csináltam Grizz-zel semmi olyat, és az elmúlt egy hónapban
arról győzködtem magamat, hogy nem is akarok. Akkor meg
miért érzem árulásnak? Mindegy, mit meséltem be magamnak,
fájt az igazság.
– Hé, hé! Mi a baj? – húzott magához még közelebb Grunt. –
Mi a baj, Cicc? Mi történt?
Hirtelen világossá vált előttem valami. Nincs az az isten, hogy
elmondjam Gruntnak vagy bárki másnak, hogy zavart, hogy
orális szexen kaptam Grizzt Willow-val. Semmiképpen sem!
Ekkor kaptam észbe, és hátráltam egy lépést. Hála az égnek még
nem folytak a könnyeim. Grunt a vállamon tartotta a kezét.
– Semmi baj, tényleg – dadogtam. – Rányitottam Grizzre és
Willow-ra, amitől zavarba jöttem. Ennyi az egész.
Grunt úgy nézett rám, mintha tudná, hogy hazudok, de
amilyen úriember, nem erőltette a témát.
– Tudod, egy ideje már vár rád. Ezt csak én tudom. Szerintem
Blue sem tudja. Grizz nagyon büszke. Ő is csak emberből van,
Willow pedig mindenre hajlandó neki. Amúgy meg Grizz ivott,
mielőtt kijöttél a gödörhöz. Mostanra már biztos totál elázott.
– Tudom. Mondom, hogy csak zavarba jöttem. Felejtsük el,
hogy egyáltalán idejöttem – feleltem, és egy pillanatra
elhallgattam. – Ööö... szerinted mennyit kéne várnom, mielőtt
visszamegyek?
Ebből látszott a tapasztalatlanságom, amitől kezdtem
elvörösödni. Mielőtt Grunt válaszolhatott volna, kivágódott az
ajtó, és besétált rajta Grizz.
– Gondoltam, hogy itt talállak. Menjünk! – biccentett az ajtó
felé.
Rögtön összekaptam magam.
– Csak magadra akartalak hagyni egy kicsit – feleltem kissé
túl hetykén. Azzal elcsörtettem mellette, és eszembe jutott az
első este a motelben. Amikor Willow helyére kerültem, ő pedig
büszkén elvonult a gödörtől.
Visszamentem az épületünkbe, és átvettem a hálóingemet.
Megmostam az arcomat és a fogamat, aztán bemásztam az
ágyba. Magammal vittem a kölcsönvett könyveket a
hálószobába. Megfogtam az egyiket, és úgy tettem, mintha
olvasnék. Elfordultam, miközben Grizz levetkőzött és bebújt
mellém.
– Nem kéne, hogy zavarjon a dolog, Cicc.
– Nem is zavar – vágtam rá túl gyorsan. – Csak zavarba
jöttem, amiért rátok nyitottam, ennyi az egész.
A hátamon feküdtem, ő pedig az oldalán a jobb könyökére
támaszkodva. Felvonta a szemöldökét.
– Nem zavar, mi? Akkor akár egész végig cumiztathattam
volna Willow-t, és az se zavarna?
 – Honnan tudjam, hogy nem csináltad ezt vele egész végig? –
néztem egyenesen a szemébe. – Mit számít nekem? Semmi
közöm hozzá. Amúgy is biztos azt csinálsz, amit akarsz.
– Marhára igaz. Azt csinálok, amit akarok.
Erre nem mondtam semmit, csak továbbra is úgy tettem,
mintha lekötne a könyv.
– Figyelj, utánam jött befelé, és kérte, hogy használhassa a
telefont. Tudod, hogy Willow milyen tud lenni. Biztos bizonyítani
akar valamit, én meg elég kanos voltam ahhoz, hogy hagyjam
neki. Az a kurva nem jelent nekem semmit.
– Nem érdekel, hogy jelent-e neked valamit – méregettem
hűvösen a könyv lapjait. – Persze, attól még nagyon tapintatlan
volt tőled, hogy hagytad neki, miközben ott lehettem volna a
másik szobában.
– De tudtam, hogy nem vagy ott. Egész este figyeltem Grunt
szobáját. Tudtam, hogy nem jöttél ki.
– Mennyire kapóra jött nektek! – közöltem tárgyilagosan. –
Nos, mint már mondtam, nem érdekel. Úgyhogy továbbra is
csinálj, amit akarsz. Engem nem zavar.
Azzal megint a könyvre néztem, és igyekeztem a szövegre
koncentrálni.
– Nem zavar, mi?
– Nem. Kicsit sem zavar.
– Biztos vagy benne?
– Igen. Biztos, Grizz. Miből gondolod egyáltalán, hogy
zavarna? – kérdeztem kissé túl büszkén.
– Mert fejjel lefelé tartod a könyvet.
Erre összecsaptam a könyvet, és felültem, hogy
szembeforduljak vele.
– Basszus, Grizz! Az összes lány közül pont Willow kellett?
Még Chickyt vagy Moe-t is könnyebb lenne elfogadnom, mert ők
nem utálnak engem. Willow most biztos azt gondolja, hogy rúgott
egy gólt ellenem. Nem mintha érdekelne. Nem tudom. Ez biztos
ilyen női dolog. Nem várom el tőled, hogy megértsd.
– Akkor részedről oké lett volna, ha benyitsz, és Chickyvel
vagy Moe-val vagyok?
 Nem válaszoltam. Nem értettem a saját érveimet. Vajon attól
borultam ki, hogy szexuális kapcsolatot létesített egy másik
nővel, vagy pedig attól, hogy az a másik nő Willow volt, aki
azonnal az ellenségemmé vált?
– Azt akarod, hogy Willow eltűnjön? Ha azt akarod, akkor
csak mondd ki, és soha többé nem fogod látni.
– Igen, Grizz – válaszoltam halkan. – Azt akarom, hogy
eltűnjön.
Ezzel zártuk a beszélgetést.
Mindketten elaludtunk, és másnap reggel arra ébredtem,
hogy átölel. Háttal feküdtem neki, és elkezdtem lefejteni
magamról az egyik súlyos kart. Aztán abbahagytam. Behunytam
a szememet, és visszaaludtam.
Grizz tartotta a szavát. Soha többé nem láttam Willow-t.
 Huszonegyedik fejezet

AZ UTÁN AZ ESTE UTÁN Grizz egy kicsit bátrabb lett a

hálószobában, de még mindig nem erőltetett semmit. Viszont
elkezdett ragaszkodni hozzá, hogy én is meztelenül aludjak, mint
ő. Mindig figyeltem rá, hogy körém legyen csavarva egy
törülköző, amikor bebújtam az ágyba, és csak a takaró alatt
vettem le. Ez nem provokálta vagy dühítette őt. Viccesnek
találta, és csak megrázta a fejét, miközben átölelt, és hátulról
közel húzta magához a fenekemet.
Igazából nagyon jó volt Grizz karjaiban aludni. Talán egy kicsit
túl jó is. Egyik éjszaka – nem sokkal a Willow-incidens után –
különösen erotikus álmom volt.
Arról az estéről álmodtam, amikor elveszítettem a
szüzességemet Grunttal. Csak annyi volt a különbség, hogy nem
kaptam gyógyszert, és igazán élveztem a szeretkezést. A Nights
In White Satin szólt a háttérben. Grunt rajtam volt és bennem,
ritmusra mozgott, én pedig minden mozdulatát örömmel
fogadtam. Éreztem a leheletét a fülemnél. Azt mondta, hogy csak
élvezzem és engedjem. Gyors és erőteljes orgazmus ért utol.
Olyan heves, hogy fel is ébredtem rá.
Először azt sem tudtam, hol vagyok és kivel. A hátamon fekve
balra néztem. Grizzt láttam, aki olyan elégedetten mosolygott,
mint egy jóllakott napközis. A lábam között volt a keze, és még
mindig hozzám ért.
Döbbenten eltoltam a kezét, és felültem.
– Hagyd abba! Mégis mit képzelsz?
– Nyugi, Cicc! Nem dől össze a világ, ha megengeded
magadnak, hogy élvezd egy kicsit. Ez volt neked az első?
– Semmi közöd hozzá! – sziszegtem, aztán visszafeküdtem, és
az oldalamra fordultam.
Magához húzott. Hallottam a kuncogását, amikor próbáltam
visszaaludni. De aggasztott, hogy Grunttal álmodtam.
A hét további részét rózsaszín felhő borította. Nem tudtam
kiverni azt az álmot a fejemből. Azon kaptam magam, hogy
kifogásokat keresek, hogy Grunt közelében lehessek. Továbbra
is könyveket kölcsönöztem, sakkoztam vele, és hallgattam a
lemezeit. Megengedte, hogy akkor is a szobájában lógjak, amikor
ő nem volt ott, és egyszer- kétszer belebújtam a dzsekijébe, hogy
megnézzem benne magamat a fürdőszobatükörben.
Vicces volt. Annyira másképp éreztem magam, mint amikor
az első este felpróbáltam Grunt dzsekijét. Akkor, amikor
megkaptam Gwinnyt. Most más volt. Tetszett, ahogy állt rajtam,
és eszembe jutott, hogy motorozhatok-e még vele valaha. Még
arról is elkezdtem fantáziáim, hogy azért vagyok itt, hogy vele
legyek, nem pedig Grizz- zel.
Miután néhány napig folyton Grunt szobájában voltam zenét
hallgatni, egyszer csak találtam a négyesben egy vadiúj hifit.
Grizz azt mondta, hogy vegyek kölcsön néhány lemezt Grunttól,
amíg nem szerzi be a saját gyűjteményemet. Biztos izgatottnak
kellett volna lennem a saját hifitől, mégis azon kaptam magam,
hogy csalódott vagyok, hiszen elvették tőlem a legfőbb kifogást,
amivel átmehettem Grunthoz.
A rózsaszín köd hamar szertefoszlott egy vasárnap délelőtt,
néhány nappal később. Grizz szólt, hogy a motelen kívül kell
töltenie a napot. Hozzátette, hogy én is elmehetek valahova
Grunttal, de olyan helyre, ami nem ismerős, és mindenképp
legyen rajtam baseballsapka és napszemüveg.
A fellegekben jártam. Tökéletes alkalom! Meg akartam kérni
Gruntot, hogy vigyen le a partra. Biztosra vettem, hogy még
baseballsapka és napszemüveg nélkül is beolvadok a több ezer
velem egykorú lány közé.
Felvettem a sárga bikinimet és a farmersortomat, belebújtam
a szandálomba, és magasan lófarokba fogtam a hajamat. Aztán
Grunt szobája felé vettem az irányt.
Éppen kopogni akartam, amikor kitárult az ajtó. Ott álltam
felemelt kézzel. Grunt jött ki, és megtorpant, amikor meglátott.
– Szia, Cicc. Könyvért, lemezért vagy sakkozni jöttél? –
kérdezte nevetve.
Grunt nem volt egyedül, és látszott, hogy megzavartam
valamit. A bal karja egy lány vállán nyugodott. Mielőtt
válaszolhattam volna, megint megszólalt.
– Cicc, ő itt Sarah Jo. Jo, ő itt Cicc. Cicc Grizz-zel lakik itt.
Sarah Jo arcán mintha felismerés tükröződött volna. Vajon
beazonosított, hogy én vagyok az a lány, aki még májusban tűnt
el?
– Nagyon örülök, hogy megismerhetlek, Cicc – nyújtott
nekem kezet. – El sem hiszem, hogy mennyire hasonlítasz a
barátnőmre, Kellire. Ő nemrég költözött Észak-Dakotába. Elvileg
most nyáron meglátogatom. Akár az ikertestvéred is lehetne.
Miközben beszélt, végigmértem. Kicsi volt. Mondjuk, ebben a
motelben minden nő filigránnak tűnt Chickyt kivéve, aki a
teltebb idomokat képviselte. Ez a lány viszont nemcsak kicsi
volt, hanem egészen apró. Mindössze százötven centi lehetett.
Szép alakja volt, és nagyon arányos annak ellenére, hogy ilyen
alacsony. Barna haja volt arany melírcsíkokkal, kék szeme,
napbarnított bőre és enyhén szeplős orra.
Imádnivaló volt. Első látásra utáltam.
– Jo Fess lánya – magyarázta Grunt. – Egykorúak vagytok.
Biztos sok közös van bennetek.
A lány vihogott, aztán áhítva felnézett Gruntra.
– Cicc eljöhet velünk a partra? Nem kell motorral mennünk,
vihetjük a kocsidat.
– Aha, persze. Akarsz jönni, Cicc? Úgy látom, már rajtad van a
fürdőruha.
– Ja, nem. Igazából csak egy pár könyvért jöttem, ha lehet –
dadogtam.
– Na, légyszi! Gyere velünk, Cicc! Jó móka lesz – könyörgött
Sarah Jo.
Tényleg ennyire aranyos, vagy csak megjátssza magát? Blue
felesége, Jan már egyszer átvert. Nem tudtam, mit gondoljak
erről az egészről, és nem bíztam magamban annyira, hogy velük
töltsem a napot.
– Talán majd máskor. Nagyon fáj a fejem, amin a napsütés
nem segítene – hazudtam.
– Hát akkor ne olvass túl sokat – nézett rám Grunt úgy,
mintha nem hinné el a kifogásomat. – Az olvasás nem csillapítja a
fejfájást. De nem szoktam kulcsra zárni az ajtómat, úgyhogy
szolgáld ki magad.
Aztán Sarah Jo felé fordult.
– Gyere, picim! Megvan a sisakod?
– Meg – emelte fel a lány a bal kezét. A jobbal Grunt derekát
ölelte. Integetett nekem, amikor elindultak. – Sajnálom, hogy
rosszul érzed magad. Talán majd máskor?
– Igen, persze. Naná! – válaszoltam, ahogy Grunt szobájának
ajtaját nyitva hagyva elmentek.
Naná hogy soha – gondoltam a nyitott ajtón befelé bámulva.
Próbáltam rájönni, mit is érzek.
Igazából nem az zavart, hogy milyen aranyos. Én is az voltam.
A kék szeme és az ugribugri személyisége sem zavart. Nekem is
mindig bókoltak a hatalmas barna szemem miatt. Mindig
mondták, hogy milyen okos vagyok. Becsuktam Grunt
szobájának ajtaját, és még mindig ezen töprengtem a négyes
szoba felé menet. Hallottam, ahogy Grunt motorja beindul.
És megálltam, mintha földbe gyökerezett volna a lábam.
Megvan, mi zavart annyira. Sarah Jo Grunt dzsekijében volt.
A nap hátralévő részében igyekeztem lefoglalni magam.
Örültem, hogy nem csináltam magamból hülyét Grunt előtt. Volt
barátnője. Nem is tudom, miért nem jutott eszembe, hogy akár
lehet is neki.
Chowder segített nekem helyretenni pár vízcsövet, aztán
levittem Damient és Lucifert az üres medencéhez, ahol
megfürdettem őket. Imádták. Délután egy körül előkerült Moe,
és megkérdeztem tőle, elvinne-e vásárolni. Hitetlenkedve nézett
rám, mire hozzátettem, hogy Grizz megengedte, hogy elmenjek
Grunttal. Nem láttam akadályát, hogy Moe vigyen el néhány
helyre. Intett, hogy rendben, csak adjak neki tíz percet. Ez elég
volt, hogy visszamenjek a négyesbe, ránézzek Gwinnyre,
átöltözzek, megfogjam a sapkámat meg a napszemüvegemet, és
eltegyek valamennyi pénzt.
Grizz nemrég mutatta meg, hol tartja a készpénzt, ha esetleg
szükségem lenne rá. Most először éltem a lehetőséggel.
Elkerekedett a szemem, amikor rájöttem, mekkora összeget
tartok a kezemben, és nem volt más választásom, mint elvenni
egy százdollárost. Nem találtam kisebb címletet.
Hátul a kocsinál találkoztam Moe-val. Volkswagen Bogara
volt. Nyilván fekete. Azt mondtam neki, hogy pár új melltartót
szeretnék. Ez volt az egyetlen ruhadarab, ami nem jelent meg
varázsütésre a motelben. Másik fürdőruhát is szerettem volna.
Észak felé hajtottunk a Pompano Square Fashion Plazához, ami
Fort Lauderdale-től északra volt, így nem igazán ismertem a
helyet.
A JC Penney-be mentem be melltartót venni, és meglepett,
hogy fürdőruhát is találtam ott. Már június vége volt, és akkorra
általában megfogyatkozik a választék. Egy narancs-türkiz bikinit
választottam, aminek a felsőrésze jobban passzolt, mint amit
Jantől kaptam. Biztattam Moe-t, hogy ő is próbáljon fel pár
cuccot. Egyszer sem láttam másban, mint fekete farmerben és
fekete pólóban. De csak mosolyogva rázta a fejét.
Megkérdeztem tőle, hogy megállhatnánk-e visszafelé egy
közértnél. Bólintott, és elvitt egy családi tulajdonban álló
kisboltba. Nem volt túl jó ez a városrész, de nem féltem. Csak
aggódtam, hogy mit fog szólni Grizz, amikor megtudja, hogy itt
jártunk. Lehet, hogy tudat alatt meg akartam felelni neki? A
bevásárlás viszont gyorsan és bonyodalom nélkül zajlott. Mire
észbe kaptam, már úton voltunk hazafelé a motelbe.
A 84-es úton haladtunk nyugat felé, amikor vettünk egy
balkanyart. Rájöttem, hogy a Davie nevű kisváros felé tartunk.
Megkérdeztem tőle, hogy hová megyünk, mire a hamutartóba
nyúlva elővett egy kis kulcsot, és meglengette előttem. Aztán
leesett a tantusz: a postára mentünk, megnézni a leveleket. Ezt
nagyon érdekesnek találtam. Kíváncsi voltam, hogy Grunton
kívül szokott-e még valaki levelet kapni.
Nemsokára leparkoltunk a kis épület előtt. Megkérdeztem,
hogy én is bemehetek-e. Moe vállat vont, mintha azt felelte
volna, hogy „miért ne?”, így hát követtem befelé. A kis
előcsarnokba értünk, ahol a postafiókok voltak. Nekidőltem a
pultnak, amit azért tettek oda, hogy az ügyfelek használják a
fiókok kiürítésekor. Megfordulva észrevettem a fölötte kirakott
üzenőtáblát. Elveszett kutyák, eladó lovak, és munkát kereső
bébiszitterek meg takarítók hirdettek.
Hallottam Moe-t közeledni, és már majdnem megfordultam,
hogy kimenjek a nyomában, amikor megakadt a szemem
valamin. Régi, megsárgult plakát volt, ami egy eltűnt emberről
adott hírt. A lány a képen ismerősnek tűnt. Hosszú fekete haja
volt, középen elválasztva. Nem is tudom, miért találtam
ismerősnek. Aztán leesett, és tátott szájjal olvastam tovább.

ELTŰNT!
25 000 $ JUTALOM A NYOMRAVEZETŐNEK
1969. november 12-én látták utoljára
Miriam Parker
20 éves

Moe volt az.

Teljesen megfeledkeztem arról, hogy belekukucskáljak a

levelekbe, amiket Moe elhozott. Követtem a kocsihoz, és
beszálltam. Biztos szokatlanul hallgatag voltam, mert többször is
rám nézett, miközben indított. Nem találtam a szavakat. Nem
tudtam, mit mondjak. A plakátot hat évvel korábban
nyomtatták, amikor Moe húszéves volt. Akkor most huszonhat.
Az igazi neve Miriam Parker. Azt hiszem, ez volt az első két
személyes dolog, amit megtudtam róla azon kívül, hogy nincs
nyelve.
Hatalmas jutalmat ígértek a nyomravezetőnek. Ma is soknak
számít az a pénz, akkoriban pedig lényegesen többet ért. Ez arról
árulkodott, hogy Moe-t szerették. Hogy valakinek hiányzott.
Hányszor járhatott ezen a postán a levelekért? Valószínűleg
tudott a plakátról. Vagy talán mégsem. Sok más üzenet közé volt
kirakva. Vajon Davie-ből származik? Ha igen, akkor hogy járhat
ilyen nyugodtan az itteni postára? Persze, a rövid hajával meg a
sok sminkkel kétlem, hogy bárki is felismerné. Vajon elrabolták?
Az ő családját is megfenyegették, mint az enyémet?
Nagyon meg akartam kérdezni Grizztől, de nem tudtam, hogy
szabad-e. Grunttól bármikor megkérdezhettem volna, csak még
mindig vegyes érzéseim voltak iránta. Ha Moe már az eltűnése
óta bandatag, akkor nagyjából Grunttal egy időben érkezett a
motelbe. Érdekelt, hogy Grunt vajon mit tud róla.
Elhajtottunk. Moe mellékutakat választott. Most már Davie
szívében voltunk, és rákanyarodtunk egy földútra. Mintha
sokáig haladtunk volna egy kerítés mellett, aminek a másik
oldalán gyönyörű zöldterület volt. Lovakat is láttam a mezőn.
Félreálltunk egy árnyékos helyen. A kerítés túloldalán óriási
fikusz volt, alatta két lóval. Moe mosolyogva rájuk mutatott. A
lovakra néztem, aztán rá.
– Szereted a lovakat?
Mosolyogva bólintott. Aztán leolvadt az arcáról a mosoly, de
nem szomorúnak látszott, hanem inkább sóvárgott. Mintha
elmerengett volna a múlton.
– Neked is voltak lovaid?
Bólintott egy kicsit. Le sem vette a szemét a nagy barnáról.
– Olyan lovad volt, ami úgy nézett ki, mint ez?
Moe-ra néztem, aztán a barna lóra, végül megint Moe-ra.
Rögtön tudtam, hogy nem csak ilyen lova volt, hanem pont ez
volt az övé. Belecsöppentünk a múltjába. Megtisztelő és egyben
elszomorító volt, hogy a részesévé tett. Megint nem tudtam,
hogy mit mondhatnék. Sebességbe kapcsolta a Bogarat, és egy
ívben megfordult vele. Visszamentünk a motelbe.
Miközben bevittem a kajás szatyrokat a négyesbe, azt
mondtam neki, hogy vacsorát főzök, amire meg van hívva. Ő
behozta nekem a JC Penney-zacskókat, és letette őket a
kanapéra. Nem hallottam, amikor elment.
Letettem a visszajáró pénzt az asztalra, majd megetettem az
állatokat. Utána elraktam az új melltartóimat meg a
fürdőruhámat, és munkához láttam a konyhában.
Nem tudom, említettem-e már, hogy tudtam főzni. Ahogy
felcseperedtem, magamtól megtanultam otthon. Elég jól
csináltam. Biztos a túlélési ösztön. Vince és Delia általában a
Smitty’sben evett valamit, vagy a gyorsétteremből hoztak
ennivalót. Hamar meguntam a sajtos tésztát, a paradicsomlevest
meg a dobozos ételeket, így nekiálltam a kísérletezésnek. Vince
és Delia időnként rendelt tőlem valamit. Ebből tudtam, hogy jó
szakács vagyok.
Ez volt az első alkalom, hogy kedveskedni akartam valakinek
a motelben. Egészen mostanáig csak magamnak csináltam
egyszerűbb ételeket, vagy néha Grizznek. Ő sohasem kérte,
hogy főzzek neki. Lényegében hozott kajákon élt, amiket
rengeteg bárjának egyikéből szerzett. Én összeírtam egy kis
bevásárlólistát Moe-nak, aki minden héten beszerezte a
legszükségesebbeket. Eddig gabonapelyhen, sajtos
melegszendvicsen és szalonnás-zöldséges szendvicsen éltem.
Készen álltam rá, hogy megint főzzek.
Szóval ott voltam a motelben, és spagettit csináltam
húsgolyóval – fejből. Én csináltam hozzá mindent, csak a tésztát
vettem készen. Nem néztem körül elég alaposan Grizz
konyhájában, így túl későn vettem észre, hogy nincs tésztaszűrő.
Megkerestem Chowdert, aki gyorsan csinált nekem egyet
maradék hálóból. Durva szövésű volt, de működött.
Megköszöntem neki, és szóltam, hogy hétkor kész a vacsora.
Így talált rá Grizz hármunkra. A kanapén ültem Moe-val,
Chowder pedig a fotelban. A kezünkben tartott tányérból ettünk,
és nevettünk valamin, amit Chowder mondott.
– Minek van ilyen jó illata? – rakott le Grizz néhány papírt az
asztalra.
– A legfaszább spagettinek és húsgolyónak, amit valaha ettem
– felelte Chowder.
– Honnan van? – kérdezte Grizz.
 Chowdernek most már tele volt a szája, úgyhogy csak rám
mutatott az üres villájával.
– Megkértél valakit, hogy hozzon neked kaját? – nézett rám
Grizz. – Remélem, hagytál nekem is.
– Én csináltam. Moe elvitt bevásárolni. Bőven van még,
szolgáld ki magad.
– Helyes, mert éhen halok – indult el a konyhába.
Chowder már elkezdett felállni, hogy Grizz leülhessen, de
Grizz intett neki, hogy üljön vissza, és nekünk Moe-val, hogy
húzódjunk arrébb. Csináltunk neki helyet a kanapén. Kényelmes
csendben ültünk így négyen, és élveztük a házi kosztot.
Chowder és Moe végül visszamentek a szobáikba, én pedig
nekiláttam a mosogatásnak. Közben mintha azt hallottam volna,
hogy Grizz babrál a hifivel. Igazam volt. Mire észbe kaptam,
felcsendült Barry White szexi hangja. Grizz Barry White-ot akar
hallgatni? Megdermedtem egy pillanatra, aztán megengedtem
magamnak, hogy ellazuljak.
Benne volt a kezem a forró mosogatószeres vízben, és teljesen
átadtam magam a zenének, amikor éreztem, hogy Grizz mögém
lép. Átkarolta a derekamat, aztán gyengéden megcsókolta
oldalról a halántékomat.
– Cicc... Nem tudom, meddig vagyok még képes várni rád,
drágám. Igyekeztem türelmes lenni. Adtam neked időt. Csak
hogy tudd, ez nem rám vall.
Megállt a kezem a vízben.
– Egy kicsit félek, Grizz. Vagyis inkább ideges vagyok, mint
ijedt – néztem fel rá. – Tudom, hogy te tapasztalt vagy. Én
egyáltalán nem. Félek, hogy kialakítottál rólam egy ideális képet
a fejedben, aminek nem tudok megfelelni. Nem akarok neked
csalódást okozni.
Eddig a pillanatig magam sem tudtam, hogy milyen mélyek az
érzéseim. De rájöttem, hogy van igazság abban, amit mondtam.
Kezdtem beleesni Grizzbe.
A Grunt-dologra viszont nem találtam magyarázatot. Talán
igaz sem volt. Talán csak a fejemben játszódott le az álom miatt.
Nem tudom. Nem is volt fontos.
 Mert amíg beszéltem, Grizz a nyakamat csókolgatta, és
megengedtem magamnak, hogy élvezzem. Behunyt szemmel
nekidőltem.
– Sohasem tudnál csalódást okozni nekem, bébi. És nem
akarom, hogy tapasztalt legyél. Tőlem megtanulsz majd
mindent, amit tudnod kell – fordított szembe magával, hogy
megcsókoljon. – Csak tőlem.
Csókolózásban sem voltam valami tapasztalt, de tudtam
követni a mozdulatait, és úgy csókoltam vissza, ahogy akarta.
Most már teljesen hozzásimultam, és a hasamnál éreztem, hogy
én is kiváltok belőle valamit, tehát biztosan jól csinálom.
– Nagyon lassúra veszem veled a tempót, bébi. Megígérem.
Eluralkodtak rajtam az érzések. Nem gondoltam Gruntra.
Nem gondoltam Sarah Jóra. Nem gondoltam az elrablásomra,
Johnny Tillmanre, a kerítéses fazonra vagy Moe-ra. Elvesztem a
férfiban, aki átölelt és megcsókolt.
Leállítottam, hogy kézen fogva odavezessem a hálószobába.
Igaza volt.
Eljött az idő.
 Huszonkettedik fejezet

JOBB VOLT GRIZZ-ZEL, MINT AMILYENRE

SZÁMÍTOTTAM. Gyengéd volt, odaadó és türelmes. Annyira
más, mint amikor egy megszállottakból álló motoros bandát
vezényel!
A nyár további része eseménytelenül telt. Ugyanabba a
középiskolába iratkoztam be levelezőre, ahová Grunt is járt. Lett
egy fix napirendem otthon főzéssel és takarítással.
Elkényeztettem az állatokat. Minden este sakkoztunk vacsora
után Grizz-zel – az egyik bevásárlókörúton vettem egy kis
készletet. Ő kiment a gödörhöz, amíg én olvastam, leckét írtam
vagy gitároztam.
Sohasem kérdeztem Grizzt az üzleti ügyeiről, és magától nem
beszélt róluk soha. Csak nagyon ritkán mentem ki a gödörhöz –
ha kimentem egyáltalán –, de tudtam, hogy neki muszáj. A közös
időtöltésen kívül sok üzletről is szó esett a tűz körül. Mindig
jöttek-mentek az emberek.
Kétszer vagy háromszor elmentem Moe-val a postáért Davie-
be, és mindig megálltunk ugyanott, az óriási fikusz alatt.

Szerintem boldog voltam, csak nyugtalan. Valami zavart.

Küszködtem a sorsommal. Súlyos bűntudat kínzott, amiért
házasságon kívül szexelek. Egy augusztusi estéig nem is tudtam,
mekkora gond ez nekem.
 Éppen ágyban voltunk Grizz-zel, szeretkezés előtt. Már
rajtam volt, úgy csókolóztunk. Lassan elkezdett lefelé haladni
rajtam, hogy nyalogassa és puszilgassa a testemet. Valahányszor
lejjebb ért, én is lejjebb húzódtam, amitől neki is tovább kellett
araszolnia. A köldököm alá érve megállt, és felnézett rám.
A könyökömre támaszkodva, elkerekedett szemekkel
figyeltem.
– Cseszd meg, Cicc, mit csinálsz?
– Mire gondolsz? Én nem csinálok semmit. Te mit csinálsz?
– Próbálok odajutni a pun...
– Jaj, hagyd abba! Ne mondd ki! Utálom ezt a szót. Olyan
közönséges. Kérlek, ne mondd ki.
– Cicc, úgy fekszem itt, hogy lelóg a seggem az ágyról.
Kifejtenéd, hogy miért nem akarsz odaengedni?
– Csak azért, mert az túl intim.
Furcsálló pillantást vetett rám, és felmászott mellém.
– Hogy érted azt, hogy túl intim?
– Figyelj, ha arra gondolok, hogy ott van az arcodban a... a...
Láttam rajta, hogy be akarja fejezni helyettem a mondatot.
– Ne mondd ki! – figyelmeztettem.
A jobb kezemmel önkéntelenül piszkálni kezdtem a bal
fülbevalóját, amikor folytattam.
– Az, hogy odalent van a fejed, a lehető legintimebb dolog,
amit el tudok képzelni egy férfi és egy nő között. Még a közösülés
sem tűnik olyan intimnek, mint ez.
Tessék, végre kimondtam.
Már az első este óta – a spagettivacsorás este óta – kerültem
vele az orális szexet. Sohasem volt belőle probléma. Tartotta a
szavát, hogy lassúra veszi velem a tempót, és sohasem erőltetett
semmit. Amikor úgy láttam, hogy ilyesmivel próbálkozik, direkt
eltereltem a figyelmét. Amikor megvolt a menzeszem, és arra
gondoltam, hogy esetleg orált szeretne, nem mentem a közelébe.
Szerintem csodaszámba megy, hogy eddig sikerrel jártam.
Nagyon jó voltam a figyelemelterelésben. Csak egészen
mostanáig nem értettem, miért is csinálom. Igyekeztem a lehető
legjobban elmagyarázni.
 – Figyelj, Grizz! Gruntnak köszönhetően már nem leszek szűz
a nászéjszakámon.
Félbeszakított, mielőtt folytathattam volna.
– Emiatt még bocsánatot sem kértem tőled, Cicc. Sohasem
lett volna szabad rávennem Gruntot, hogy azt csinálja veled.
Elborult az agyam. Tudod, hogy nagyobb vagyok, mint az az
átkozott bot. Azt hittem, hogy kevésbé fog fájni neked, én pedig
nem akartam, hogy akár csak egy kicsit is fájjon neked. Ezért
hagytam, hogy Grunt intézze el. Nekem még soha egyetlen nő
sem volt fontos.
Elfordult, és rájöttem, milyen nehéz volt ezt kimondania.
Először és utoljára hallottam Grizztől, hogy megbánt valamit.
– Nem erre akarok kilyukadni – feleltem elpirulva. – Hanem
arra, hogy szeretnék megtartani magamból valamit akkorra,
amikor egy napon végre férjhez megyek. Kell valami, amit a
leendő férjemnek adok, és csak neki. Ez így érthető?
Esdeklő tekintettel néztem rá, de nem szólt semmit. Olyan
érzés tükröződött az arcán, amilyet még nem láttam tőle.
Számomra kifürkészhetetlen volt.
Előrehajolt, hogy összeérjen a homlokunk. Átkaroltam a hátát,
és csókolózni kezdtünk.
Aznap éjjel szeretkeztünk, utána pedig hálásan merültem
álomba, amiért nem erőltette a témát.
Két napig azt hittem, hogy ejtve van a dolog. Akkor azt
mondta, hogy öltözzek ki, mert elvisz egy különleges helyre.
Nem volt alkalmi ruhám, ezért egy nyári ruhát vettem fel
szandállal. Ő új farmert húzott elegáns inggel. Beszálltunk a
Corvette-jébe, és a part felé vettük az irányt. Többször is
rápillantottam menet közben. Mire készül? Mi lesz a
meglepetés?
Kicsit csalódott voltam, amikor Eddie tetoválószalonja előtt
álltunk meg. Azt mondtam Grizznek, hogy szívesen megvárom
kint, de ő meg azt válaszolta, hogy menjek be, mert olyan dolga
akadt ott, amihez nekem is közöm van.
Hát jó, akkor közöm van hozzá. Kiderült, hogy Eddie alkalmi
anyakönyvvezető is egyben.
 Aznap Mrs. Richard David O’Connell lett belőlem. Fél évvel a
tizenhatodik születésnapom előtt.
 Huszonharmadik fejezet

A SZALON KÉT VENDÉGE SZOLGÁLT TANÚKÉNT. Ann

Marie Morgannek tizennyolc évesen nem volt szüksége szülői
engedélyre a házasságkötéshez. Úgy lesokkolt az egész, hogy a
szertartásra nem is emlékszem.
Arra viszont igen, hogy szólok Grizznek: nincs gyűrűm a
számára, mire csak annyit felelt, hogy ne aggódjak, ez is el lesz
intézve. Feszülten figyeltem, ahogy Eddie a tetoválópisztolyával
gyönyörű jegygyűrűt fest Grizz bal gyűrűsujjára. Benne volt a
nevem, hogy Cicc, körülötte indákkal. Aztán én következtem.
– Nekem ez nem megy, Grizz.
Csak ennyit bírtam mondani.
– Mi az, hogy nem megy?
– Nem megy – ismételtem remegő hangon. – Utálom a
tűszúrást. Elájultam, amikor a fülemet lyukasztották. Kétszer is!
Delia mindkettőt varrótűvel és jégkockával csinálta, és én
mindkettőnél elájultam.
– Ez nem olyan rossz, Cicc – szólt közbe Eddie. – Mi lenne, ha
előbb felrajzolnám rád, és megnéznéd, hogy tetszik-e? Hm? Mit
szólsz hozzá? – emelt fel egy filcet. – Olyan pici az ujjad, hogy
nem kell majd hozzá sok tinta.
Vonakodva leültem. Grizz fogta a jobb kezemet, és azt
hajtogatta, hogy nem lesz olyan rossz.
Eddie tartotta a szavát, és egy nagyon vékony hegyű filccel
nekiállt felrajzolni Grizz nevét az ujjamra. Közben végig beszélt
hozzám, hogy oldja a feszültséget.
– Aztán idejövünk, és a „Z” aljából csinálunk egy indát, hogy
olyan legyen, mint Grizz kezén, utána pedig...
A többit már nem hallottam, mert elájultam. Mire magamhoz
tértem, Grizz széles vigyorral állt fölöttem.
– Semmit sem érezték ugye?
Annyira szégyelltem magam! Már azelőtt elájultam, hogy
Eddie hozzám ért volna a tűvel. Ez történt, és amíg a tetoválás
készült, végig ki voltam ütve. Tudtam, hogy paprikavörös a
fejem. Legszívesebben elsüllyedtem volna.
– Gyere, O’Connellné, menjünk haza.
Hazafelé megálltunk egy nagyon jó olasz étteremnél. Grizz
végig cukkolt az ájulás miatt. Végül én is megláttam a helyzet
vicces oldalát, és tudtam nevetni magamon.
– Csak egyszerűen nem értem – mondtam neki, amíg a
vacsoránkra vártunk.
– Mit, bébi? Mit nem értesz? – vajazott meg egy zsemlét.
– Miért pont én? Nyilván bármelyik nőt megkaphatnád,
amelyiket csak szeretnéd. Miért engem akarsz, Grizz? Őszintén,
miért?
Erre nagyon elhallgatott, és visszarakta a vajas zsemlét a
tányérra. Azt hittem, hogy nem is fog válaszolni. Fogalmam sem
volt, mit érez irántam. Semmi olyat nem tettem, amivel
felhívhattam volna magamra a figyelmet, amíg Guido
szomszédságában éltem. Nem értettem az egészet.
– Miért pont én? – kérdeztem megint. – Hallod, miután azt
mondtam neked, hogy kellemetlen nekem az orális szex, elvettél
feleségül. Mégis ki csinál ilyet?
Grizz ekkor elmesélt nekem egy történetet. Döbbent
csendben hallgattam, ahogy a magányos motorosról meg a
magára hagyott kislányról mesélt, aki csámpás lófarokban
hordta a haját, és elöl hiányzott két foga.
Akkor nem teljesen értettem a dolgot, de igen, most már
sejtettem a lényeget.
 Mire visszaértünk a motelbe, a szokásosnál nagyobb tömeg
gyűlt össze a gödörnél. Elindultam a négyes szoba felé, de Grizz
azt mondta, hogy néhány percre tartsak vele.
– Bejelentésem van – közölte, amikor megálltunk a többiek
előtt.
Grunt ekkor jött ki a szobájából, és odasétált hozzánk. Grizz
jobbján állva várta a bejelentést.
– Most már hivatalos: bemutatom nektek az újdonsült
Grizznét.
Amikor ezt kimondta, felemelte a bal kezemet, amin ott volt a
gyűrűtetoválás a nevével. Olyan pici volt, és olyan nehezen
lehetett kiolvasni távolról, hogy néhányan felugrottak, és
odajöttek megnézni. Nekem már túl sok volt a hujjogás és az
üdvrivalgás, úgyhogy egy pillantással közöltem Grizz-zel, hogy
részemről elég volt, bemegyek a négyesbe. Bólintott, hogy
menjek.
Megfordultam, hogy elinduljak a szobánkba, amikor
megláttam Gruntot a saját ajtajában. Most, hogy így
belegondoltam, ő nem jött oda gratulálni nekünk. Irányt
váltottam, hogy felé tartsak. Nem tudom, miért, de úgy éreztem,
meg kell ezt magyaráznom neki. Leszegett fejjel próbáltam
rájönni, mit mondjak, és megválaszolni a kérdést, hogy miért kell
egyáltalán mondanom neki bármit is. Már majdnem odaértem az
ajtajához.
De mire felnéztem, már nem volt ott.

Bekopogtam.
– Nyitva van! – kiabálta, úgyhogy bementem. A hifinél állva
keresgélt a lemezei között.
– Szia.
– Szia – köszönt kifürkészhetetlen hangon, mire egy szuszra
kibukott belőlem minden.
– Grunt! Nem tudom, hogy miért, de úgy érzem, hogy
magyarázattal tartozom velem és Grizz-zel kapcsolatban.
– Nem, Cicc – rázta a fejét Grunt. – Nem tartozol nekem
semmivel.
– Hát akkor miért érzem úgy, hogy mégis?
– Nem tudom. Talán a titkunk miatt?
– Lehet, hogy azért. Nem tudom. Meglepetés volt, tudod?
Nem mondta, hová visz. Nem tudom, miért fontos ez nekem, de
részedről oké?
– Igen is meg nem is.
Esdeklő pillantást vetettem rá, hogy folytassa.
– Nem tudom, miért kellett elvennie téged feleségül. Még
nagyon fiatal vagy. De nem csak ez a baj. Aggódom a biztonságod
miatt.
Már majdnem közbeszóltam, amikor felemelte a kezét, hogy
elhallgattasson.
– Grizznek sok ellensége van, Cicc. Igen, és olyanokból is sok
van, akik félnek tőle, és azt csinálják, amit mond. De mindig lesz
odakint valaki, aki fogást akar találni rajta. Azzal, hogy
bejelentette a házasságotokat, ütőkártyát adott a kezükbe.
Körbe fog járni a hír, tudod? Az emberek tudni fogják, hogy van
egy nő, aki annyira fontos neki, hogy elvette feleségül. Szóval
csak meglep, hogy bejelentette. Aggódom érted, ennyi az egész.
Nem tudtam, mit mondjak. Nem azt mondta, hogy kiborult,
amiért hozzámentem Grizzhez, és így már elérhetetlen vagyok a
számára. Mégis mi a fene bajom van? Már hónapok óta együtt
aludtam Grizz-zel. Meggyőztem magamat, hogy Grunt Sarah
Jóval van, és ha vannak is iránta érzéseim, hagynom kell őket
csillapodni. Akkor meg mi ez az egész?
– Sokat jelent, hogy aggódsz értem. Tényleg. Nem tudom,
hogy számít-e, Grunt, de biztonságban érzem magam Grizz-zel.
– Csak tegyél meg valamit a kedvemért, Cicc! Mindig légy
résen! Soha ne engedd el magad! Ilyen életmód mellett sohasem
tudhatod, ki kopogtat az ajtódon.
– Meglesz, köszi.
Mindketten előreléptünk egy ölelésre, ami mintha egy kicsit
tovább tartott volna a szükségesnél. Felnéztem rá, ő pedig
lenézett rám. Néhány másodpercig így álltunk, de mintha órák
teltek volna el. Ő bontakozott ki először az ölelésből, és
visszafordult a hifihez. Otthagytam, és átmentem a négyesbe.
 Huszonnegyedik fejezet

KÖZELEDETT A HÁLAADÁS, nekem pedig eszembe jutott, hogy

még sohasem voltam igazi hálaadás napi vacsorán pulykával meg
ilyesmivel.
Grizz az íróasztalnál ülve csinált valami papírmunkát, én pedig
a fotelban ülve varrtam az egyik elszakadt blúzomat. Biztos úgy
néztünk ki, mint a boldog házasélet mintaképei. Az igazat
megvallva tényleg boldog voltam. A menüről hablatyoltam, meg
arról, hogy életem első pulykáját fogom sütni, amikor Grizz
megszólalt.
– Nem leszek itt. Elmehetsz Blue-hoz Grunttal.
– Hogy érted, hogy nem leszel itt? Miért nem? '
– Á, üzleti ügy – fordult felém, és a szék támlájára tette a
karját. – Bocs, Cicc. Muszáj elmennem, és nem vihetlek
magammal. Jan nagy vacsorát rendez minden évben. Tetszeni
fog neked.
– Pff, tényleg? Egy vacsora Jannel? Nem hiszem...
Tudtam, hogy lerí rólam a csalódottság.
– Figyelj, már hónapok óta rágja Blue fülét, hogy vigyen vissza
téged hozzájuk. Megmondtam, hogy milyen. Annyira megbánta
már, hogy úgy viselkedett veled, hogy valószínűleg vörös
szőnyeget terít majd a lábad elé, és minden erejével igyekszik
maga mellé állítani. Komolyan el kéne menned. Moe és Chowder
is ott van minden évben.
 – Semmiképp. Inkább itt maradok egyedül, mint hogy még
egyszer betegyem a lábamat abba a házba. Nem. Kizárt, hogy
elmenjek.
Elmentem. Grunt elcsalogatott a szöveggel, hogy lelki
támaszra van szüksége. Utált a bátyjáékhoz menni, de igazából
szerette a kicsiket, Jan pedig mindig a legjobb arcát mutatta, ha
Grunt ott volt.
Bekopogtam Moe-hoz, hogy elkészült-e. Chowder már
kidumálta magát. Chickyhez volt hivatalos, és azt mondta, hogy
nem akarja megbántani. Nem tudtam, hogy ez igaz-e.
Moe ajtót nyitott, és beengedett a szobájába. Még sohasem
jártam odabent. Le voltam nyűgözve. A falakat gyönyörű lovas
rajzok borították. Kiszúrtam egy különösen jellegzetes barna
lovat.
– Hűha! Ezeket te rajzoltad, Moe?
Igent tátogott, és rám mosolygott.
– Nem tudtam, hogy ennyire tehetséges művész vagy. Ezek
fantasztikusak. Megkaphatom az egyiket, hogy kirakjam a
négyesben?
Moe még szélesebb mosollyal intett, hogy válasszak egyet. Azt
választottam, amelyiken a barna ló egy ismerős fa alatt legel.
– Köszi! Itt hagyom, amíg vissza nem érünk a vacsoráról.
Készen vagy, mehetünk?
Megrázta a fejét, hogy nem.
– Nem? Hogy érted, hogy nem? El kell jönnöd. Nem
hagyhatsz magamra, hogy egyedül nézzek szembe Jannel.
Vállat vont, és csak annyit tátogott, hogy „bocsi”.
– Nem hiszem el, hogy nem jössz. Ezért jössz nekem eggyel –
hecceltem.
Mosolyogva kikísért. Megígértem neki, hogy hozok egy tál
kaját, mire feltartotta a hüvelykujját.
Gruntot a kocsijában találtam. Szóltam neki, hogy Moe nem
jön, de nem tudom, miért.
– Nem téma – válaszolta. – Nála sose lehet tudni. Úgy tűnik,
csak ketten megyünk. Készen állsz?
– Ennél készebb már nem leszek.
 Pembroke Pines felé menet rájöttem, hogy az esküvőm óta
nem voltam kettesben Grunttal. Egyáltalán nem volt
szerencsétlen a helyzet, és azon kaptam magam, hogy lazán
beszédbe elegyedtünk. Mesélt nekem az egyetemi tárgyairól, én
pedig elmondtam neki, hogy állok a levelező gimivel. Egyszer
sem hoztam szóba Sarah Jót, és ő sem említette magától.
Az ajtóban Timmy és Kevin várt minket, akik szökdécselve
kiabálták, hogy „Grunt bácsi, Grunt bácsi, vegyél fel, vegyél fel!”
Rám is emlékeztek, úgyhogy nemsokára ölelésekkel és puszikkal
halmoztak el.
Ahogy Grizz mondta, Jan több mint kedves fogadtatásban
részesített. Körülugrált, mintha a rég nem látott húgicája lennék.
Élveztem a színjátékot, de azért figyeltem rá, hogy ne engedjem
túl közel magamhoz. Továbbra is kételkedtem az
őszinteségében. Még néhány korty bort is engedélyeztem
magamnak a vacsora mellé, amitől ellazultam egy kissé. Azelőtt
sohasem ittam alkoholt, és tetszett a kellemes bizsergés. Jannel
együtt hoztuk rendbe a konyhát.
– Cicc, olyan régóta szeretnék bocsánatot kérni tőled azért,
ami akkor történt, amikor legutóbb itt voltál.
– Semmi baj, Jan. Ne emészd magad! – kapartam bele az
ételmaradékot a kukába.
– De, igenis baj. Biztos hallottad, hogy miért vagyok néha
olyan, amilyen. Amikor itt jártál, azt hittem, hogy terhes vagyok,
ezért leálltam a gyógyszerekkel. Te ittad meg a levét. Nagyon
sajnálom. Kérlek, szólj, ha bármivel jóvátehetem. Tényleg
szeretném, ha barátok lennénk.
Hmm. Ezen elgondolkodtam egy pillanatra.
– Ja, igazából lenne itt valami...
– Bármit megteszek, csak mondd!
– Mesélj nekem Moe-ról!

Moe Davie-ben nevelkedett. Tízéves volt, amikor a

nevelőapja feleségül vette az anyját. A jómódú férfi el akarta
kényeztetni az újdonsült lányát. Ez a magyarázat a
nyomravezetőnek ígért hatalmas összegre. Moe anyukája
akkoriban egy nagyobb légitársaságnál dolgozott, ahol jól
keresett ugyan, de megtehette, hogy otthagyja az állását, és
otthon marad Moe-val. Három gyereket szült Moe
nevelőapjának. Csupa lányokat.
Moe állt a középpontban egészen addig, amíg négy évvel
később meg nem született az első féltestvére. Ő tizennégy volt
akkor, és abszolút lázadó. Rossz társaságba keveredett, drogozni
kezdett, és kimaradt éjszakára. Már nem érdekelték az imádott
lovai. A tizenhatodik szülinapjára egy vadiúj autót kapott, ami
egy tó fenekén kötött ki. Két hónappal a tizenhatodik szülinapja
után otthagyta a középiskolát. Végül a rendőrök szedték össze
egy bolti lopás miatt.
A szülők nem értették, mi ez az egész. Miért kellett lopnia,
amikor mindene megvolt?
Jan nem tudta megmagyarázni, miért csúszott szét Moe élete.
Egyszerűen megtörtént. Húszévesen elvileg még mindig otthon
lakott, bár nem sok időt töltött a házban. A barátainál aludt a
kanapén, és csak azért járt haza, hogy pénzt kérjen kölcsön.
Amikor a szülei végül nemet mondtak, betört a saját házukba, és
lopott. De még mindig nem tudtam, hogyan-került kapcsolatba a
bandával.
Jan szerint az egyik bandatag szedte össze Moe-t, akit talán
Chipnek hívtak, és már nincs itt. Moe a banda egyik bárjában
töltötte az időt, ahol szexuális szolgáltatásokat nyújtott
kábítószerért cserébe. Chip bevitte a motelbe, és osztozott rajta
a többiekkel. Janre néztem, aki tudta, mi jutott eszembe.
– Igen, biztos Grizz és Blue is együtt volt vele – jelentette ki.
Jan azzal folytatta, hogy Moe lényegében a motel kurvája volt.
Más nők is jöttek-mentek, de ő állandó bútordarabnak
számított.
Már nem bírtam visszafogni a kíváncsiságomat.
– Miért vágta ki Grizz a nyelvét?
Tudnom kellett a választ.
– Moe-nak nagy volt a szája – felelte halkan Jan. – Sohasem
lendült túl az elkényeztetett hercegnő szerepén, és állandóan
azzal dicsekedett, hogy neki nem kellene egy motelben élnie
kurvaként. Gazdag a családja, és bármikor hazamehet hozzájuk.
Csak egy baj volt ezzel. Hogy nem lehetett megbízni benne. Túl
sok titkot hallott már a motelben. Túl sokat látott. Igazából senki
sem vette őt komolyan, de ettől még kockázatot jelentett.
Jan azt mondta, hogy Moe-t többen is állandóan gúnyolták és
bántalmazták. És hogy tudja az ember feldolgozni a
bántalmazást? Jelen esetben úgy, hogy Moe az egyetlen ember
ellen fordult, akit gyengébbnek tartott saját magánál. Ez pedig
Grunt volt, aki akkor tíz- vagy tizenegy éves lehetett.
Blue éppen akkor ismerkedett meg Jannel, így nem sokat volt
a motelben. Ezért Grizz vette a szárnyai alá Gruntot. Nem
egészen tiszta a dolog, de Jan biztosra vette, hogy bár Moe
sohasem bántalmazta testileg Gruntot, gonoszul viselkedett vele.
Míg a többiek aranyosan viccelődtek a fiúval az alkata miatt, ő
kegyetlenül bánt vele, és parancsolgatott neki. Úgy kezelte, mint
egy rabszolgát. Megváratta, és elvégeztette vele a házimunkát.
De ügyelt rá, hogy Blue vagy Grizz ne legyen a tanúja ennek.
Moe viszont nem számított rá, hogy Grizz mindenről tud.
Mindössze két héttel azután történt a dolog, hogy kipécézte
magának Gruntot.
Grizz később azt mondta Blue-nak, hogy szexelni hívta a
szobájába Moe-t, aki bármikor hajlandó volt Grizz
rendelkezésére állni. Jan szerint titokban szerelmes volt belé.
Amikor beléptek a szobába, Grizz lehúzta a sliccét, és utasította
Moe-t, hogy térdeljen le. Moe megsértődött, amiért nem akart
közösülni vele, és csak egy cumizást szeretett volna. Csípőből
tett valami megjegyzést, hogy „a szopás a tökmag dolga”. Biztos
aranyosnak és viccesnek gondolta a saját beszólását, de Grizznél
elszakadt a cérna.
Sokkot kaptam. Képtelen voltam összerakni, hogy a jámbor és
szerény Moe egyenlő a taknyos, nagyszájú rosszlánnyal, akiről
Jan beszélt. Megértettem, hogy Grizz dühös lett a beszólás
miatt, de hogy kivágta a nyelvét...?
– Ettől csak még jobban utálta és lenézte Gruntot, nem?
– Azt hinné az ember – válaszolta Jan. – De nem mindig úgy
sülnek el a dolgok, ahogy várnánk.
– Ezt hogy érted?
– Hát Grizz magára hagyta a szobában Moe-t, aki vérzett és
hisztérikusan zokogott. Igazából senkit sem érdekelt, hogy
bántották. Hogy megcsonkították. Egy embert kivéve.
– Kit érdekelt? – kérdeztem, bár rögtön tudtam a választ.
– Gruntot. Teljesen egyedül ápolta Moe-t. Kisfiú volt még, de
nem mozdult mellőle. Még azután sem, hogy a lány olyan gonosz
volt vele.
El tudtam képzelni, ahogy Grunt ápolja Moe-t. Többször is
láttam már a motelben, hogy összevarrja annak a sebét, aki
verekedett. Tisztában voltam vele, hogy Grizz állandóan fizet
egy orvost, aki észrevette, hogy Grunt nagyon érdeklődik,
amikor éppen kijött valakihez. Megmutatta Gruntnak, hogyan
lásson el enyhébb sérüléseket, és hagyott neki
elsősegélykészletet. Grunt okos volt. Biztos, hogy mehetett volna
akár orvosira is.
Azonnal világossá vált előttem, hogy miért ragaszkodott hozzá
Grizz, hogy pont Grunt vegye el a szüzességemet. A gondoskodó
embert látta benne, aki mindent megtesz majd, hogy ne okozzon
nekem fájdalmat. Ettől még csodálkoztam a dolgon, hiszen Grunt
volt az, aki kerítéshez szegezett egy pasast.
Visszazökkentem a jelenbe, a Jannel folytatott beszélgetéshez.
Éreztem, hogy van valami különleges kötelék Grunt és Moe
között, csak nem tudtam, mi az. Őszintén szólva arra gondoltam,
hogy talán szexuális jellegű, de tévedtem. Nagyon furcsa volt
belegondolni, hogy egy Grunttal kapcsolatos beszólás volt a
megcsonkításának az oka. Ezek után akár jobban is utálhatta
volna őt, viszont a kisfiú szeretetteljes aggodalma mindent
megváltoztatott.
Meghatódtam.
Ezen tűnődtem hazafelé, és közben Gruntot figyeltem. Az
ölemben egy étellel megrakott papírtányér volt Moe-nak,
alufóliával lefedve.
Picit be voltam csípve a bortól. Hátrahajtottam a fejemet az
ülésen, de Grunt felé fordulva.
 Megálltunk egy stoptáblánál, és rám nézett. Felemeltem a
kezemet, hogy megsimogassam az arcát.
– Olyan jó ember vagy, Grunt. Örülök, hogy te voltál.
Először mintha nem értette volna, aztán leesett neki, hogy
arról az estéről beszélek, amikor begyógyszerezett a szobájában.
Megfogta a kezemet, és megcsókolta.
– Én is örülök, hogy én voltam, Cicc.
Átadtuk magunkat a pillanatnak, de aztán visszazökkentünk a
valóságba. Elhúztam a kezemet, és felegyenesedtem.
– Remélem, nem lett baj emiatt köztetek Sarah Jóval –
mondtam halkan. – Mármint sejtem, hogy ő nem tudja, de
fogalmam sincs, hogy van-e bűntudatod, amiért megcsaltad.
Sajnálom, ha van.
Grunt nem válaszolt rögtön, hanem egyenesen előrenézve
gázt adott.
– Sarah Jo nem a barátnőm, Cicc.
Erre felfigyeltem, úgyhogy megint rápillantottam.
– Tessék? Hogy érted, hogy nem a barátnőd? Láttalak titeket
együtt. Nekem nagyon úgy tűnt, mintha egy pár lennétek.
– Hát pedig nem vagyunk. Régóta a legjobb barátom. Fess
nem szerette magával hozni, de engem megkedvelt, úgyhogy
néha elvitt magukhoz. Két öccse van. Egy-két éve veszítették el
az anyukájukat mellrákban.
Ledöbbentem.
– Állj meg! Húzódj le itt, Grunt! Beszélni szeretnék veled, és
azt akarom, hogy rám figyelj.
Úgy tett, ahogy kértem, és jobbra fordult a Griffin Roadon. A
hetvenes években nem volt ott más, csak narancsligetek. Lazán
befordult két fasor közé.
Leállította a motort, aztán felém fordult.
– Nem a barátnőm, de nagyon fontos nekem.
– Te mindig mézes-mázosan viselkedsz azzal is, aki nem a
barátnőd?
Csak néhányszor láttam őket együtt. Mindig fogták egymás
kezét, vagy éppen átölelték a másikat. Így belegondolva viszont
sohasem láttam őket csókolózni.
 – Jo és én nagyon kedveljük egymást, de nincs benne semmi
olyan. Van barátja, már két éve ugyanaz a srác a gimiből. Valami
Stephen.
– Ugye tudtad, hogy azt hittem, egy pár vagytok? Válaszolj,
Grunt! Azt akartad, hogy azt gondoljam, hogy jártok, igaz?
Nem mondott semmit, csak lenézett az ölébe.
– Jobb ez így, nem gondolod? – suttogta végül.
Nem hittem el, amit hallok. Gruntnak érzései vannak irántam,
és próbálja leplezni őket? Vajon tudta, hogy én is éreztem iránta
valamit még nyáron, és direkt szerelt le azzal, hogy odahívta
Sarah Jót a motelbe?
Megérintettem az arcát, és magam felé fordítottam.
Egymásra bámultunk. Szörnyen meg akartam csókolni, de
képtelen voltam elárulni Grizzt. Nem tudtam, mit csináljak. Járt
az agyam. Eszembe jutott, mennyire igyekeztem Grunt
közelében lenni, miután azt álmodtam. Akkor bukkant fel Sarah
Jo. Lehet, hogy direkt szerelt le?
– Mi ez az egész, Grunt? – szöktek könnyek a szemembe.
– Mindegy – felelte üres hangon. – Sohasem történhet meg,
ezt mindketten tudjuk.
Nem tudtam elengedni a témát.
– Ha megtörténhetne, akarnád? Akarnál engem?
– Cicc, én már azóta akarlak, hogy az első este megláttalak.
Ott ültél a gödörnél, és olyan bátor és gyönyörű voltál abban a
farmerben meg a virágos felsőben! Gondoskodni akartam rólad.
Nem tudtam, mit akar kezdeni veled Monster, de
szembeszálltam volna vele érted. Akkor még nem tudtam, hogy
Grizznek hozott el.
Élénken emlékeztem arra az estére. Emlékeztem rá, hogy úgy
éreztem, mintha figyelnének. Rögtön eszembe jutott a
szüzességem elvesztése utáni reggel: odamentem Grunt
szobájához, hogy megkérjem, hogy vigyen el. Megkérdezte, mi
volt rajtam az első este, nehogy véletlenül ugyanazt vegyem fel.
Abban felismerhettek volna. Most már tudtam, hogy ez csak
színjáték volt. Pontosan tudta, milyen ruhában voltam a
motelben töltött első estémen.
 Összevissza cikáztak a gondolataim. Nem tudtam, mit
mondjak.
Nem is kellett mondanom semmit. Megtört a varázs, amikor
Grunt elfordította a slusszkulcsot. A motor zúgása visszahozott a
jelenbe, és szótlanul hajtottunk vissza a motelbe.
 Huszonötödik fejezet

ERRŐL AZ ESTÉRŐL SOHA TÖBBÉ NEM ESETT SZÓ.

Éltük tovább az életünket, mintha mi sem történt volna – semmi
lopott pillantás. Biztos mindketten ragaszkodtunk hozzá, hogy
meg sem történt az egész. Nem történhetett meg. Kiradíroztuk
az emlékezetünkből.
Egy jó dolog mégis kisült a beszélgetésből. Sarah Jo. Miután
megtudtam, hogy nem fűzik gyengéd szálak Grunthoz, megnyílt
a lehetőség valamire, aminek örültem: a barátságra. Egyre
jobban megszerettem Moe-t, de vele őszintén szólva nehézkes
volt a kommunikáció. Grizz és Grunt pasik. A Jannel való
kapcsolatom katasztrofális. Vágytam egy barátnőre.
Elkértem Grunttól Sarah Jo telefonszámát. Grunttal megint
olyan lazán tudtunk viselkedni egymás társaságában, mint
amikor úton voltunk Blue-ékhoz a hálaadás napi vacsorára. Én
kerestem meg először Sarah Jót, és rögtön működött közöttünk
a kémia.
Viszont nem indult valami könnyen. Az apja eleinte ellenezte a
barátságunkat. Fesst bizonyára zavarta, hogy a lánya egy
megszállott motoros banda vezetőjének kiskorú feleségével
barátkozik. Ki ne hibáztatta volna ezért?
Sarah Jo apja nem volt az a kemény bűnöző típus, amilyenre
egy motoros bandában számítana az ember. Igazából véletlenül
csöppent bele. A Fess becenév a „professzor” rövidítése. A helyi
főiskolán tanított. Akkoriban a tanári karrier, három kisgyerek
és egy haldokló feleség között próbált egyensúlyozni. Túl sok volt
neki.
Három hónappal a felesége halála után megkereste az egyik
tanítványának az apja. A diák bukásra állt Fess tárgyából, ami
megakadályozta volna, hogy lediplomázzon.
Fesst nem kellett megvesztegetni. Egyébként is úgy érezte,
hogy csalódást okozott a diákjainak, amiért nem állt mellettük a
felesége betegségének és halálának idején. Megmondta az
apukának, hogy ne aggódjon, a fia át fog menni.
Az apukáról kiderült, hogy kábítószerügyi nyomozó. Azt
mondta Fessnek, hogy mindenképpen szeretné neki meghálálni
a dolgot. Ha Fessnek szívességre lenne szüksége – mindegy,
milyenre –, bátran forduljon hozzá. Fess zsigerből érezte, hogy
az ember komolyan beszélt, amikor azt mondta, hogy bármiben
hajlandó segíteni neki.
Alig egy hónappal később Fess éppen alkoholba fojtotta a
bánatát egy bárban, ahol találkozott egy fiatal bandavezér-
üdvöskével, Grizz-zel.
Fessnek hiányzott a felesége, három kisgyerek nevelésével
birkózott egyedül, igyekezett helytállni a munkájában, ráadásul
szörnyen el volt adósodva. A felesége hosszan betegeskedett, és
bár Fess munkája megadta a társadalombiztosítást, az nem
fedezte a teljes ellátást. Pénzre volt szüksége. Különben
elveszítette volna a házát.
Így kezdődött a dolog. Bekerült Grizz bennfentes hálójába.
Fess behajtotta a szívességet az apukán, aki boldogan segített.
Grizz pedig jól fizetett. Fess tehát ezzel foglalkozott:
nyilvántartotta Grizz informátorait és azokat, akik más
feladatokat végeztek neki. Feljegyezte! hogy ki mivel foglalkozik,
és mennyit kap érte. Az ő keze alatt sohasem ment át pénz. Nem
lépett kapcsolatba senkivel. Sohasem használta az igazi nevét.
Soha semmi sem kötötte Grizzhez.
Végül vett magának egy Harley-t, és időnként kijött a
motelbe, A dzsekit viszont sohasem hordta. Sarah Jo csak azért
lett Grunt barátja, mert Fess sajnálta a motelben lakó kisfiút,
akit később nagyon megkedvelt. Gruntban bőven rejlett
lehetőség, és ő ezt látta.
Sarah Jo elárulta nekem, hogy Fess rendszeresen ellátogatott
Moe szobájába, amikor eljött. Jo tudta, hogy mennyire hiányzik
az apukájának az anyukája, de elfogadta, hogy ő is csak ember.
Szerinte lehet, hogy Fess érzett valamit Moe iránt, de ha volt is
köztük valami, jól titkolták a többiek elől.
Sarah Jo elmesélte, hogy tényleg felismert, amikor először
látott. Persze több esze volt annál, mintsem hogy szóvá tegye.
Abba a suliba járt, amelyik időtlen idők óta az enyémnek, a
Stranahannek a riválisa volt: a Fort Lauderdale High Schoolba.
Mégis elég barátja volt a Stranahanben ahhoz, hogy tudjon
rólam. A kitűnő tanulóról, akinek nyoma veszett. Arra gondoltak,
hogy elszöktem.
Beszélt nekem a barátjáról, Stephenről. Két éve jártak együtt,
és Sarah Jo éppen közte és egy új srác között őrlődött.
Eleinte döcögött a barátságunk, mert én nem sok helyre
mehettem, ráadásul egyikünknek sem volt jogsija. Gruntra,
Moe-ra, Grizzre vagy Fessre kellett hagyatkoznunk – vagy arra,
aki éppen ráért –, hogy néha eljussunk moziba, a partra vagy
egy távolabbi plázába.
Az akadályok ellenére mégis virágzott a barátságunk. Amikor
hozzámentem a férjemhez, ő volt a koszorúslányom. Ott volt
velem, amikor világra hoztam a két gyermekemet. Ott voltam
vele, amikor világra hozta a három gyermekét. Odakint várt a
szoba előtt, amikor Grizzt kivégezték.
Ő volt az egyik legjobb barátnőm, és a mai napig is az.

A hálaadás gyorsan eltelt. Már csak néhány hét volt hátra

karácsonyig. Sikerült néhányszor elmennem vásárolni Sarah
Jóval. Szép karácsonyi ajándékot találtam ki Grizznek, de
beletelt egy kis időbe. Megmondtam neki, hogy csak később
fogja megkapni. Szerintem sejtette, hogy készítek neki valamit,
hiszen nem volt saját pénzem, és nem akartam az övéből elvenni,
hogy ajándékot vegyek neki. Inkább azzal foglalkozott, hogy ő
mit adjon nekem.
Egyik este törökülésben írtam a leckét az ágyban. Grizz éppen
akkor lépett ki a zuhany alól, és amíg megtörülközött, végig azzal
nyaggatott, hogy mit szeretnék karácsonyra. Én csak azt
hajtogattam, hogy nincs szükségem semmire, hiszen mindenem
megvan, ami csak kell, és amit szeretnék.
– Biztos van valami, amit szeretnél, Cicc. Bármi – győzködött
a fehér törülközőt a dereka köré kanyarítva. Átvágott a szobán,
és még mindig vizesen leült mellém az ágyra. – Csak mondd
meg, mi az, és megkapod. Nem érdekel, mennyibe kerül. Nem
érdekel, ha nehéz beszerezni. Bármit kérhetsz, bébi. Akármit.
Becsuktam a könyvemet, és gyengéden megérintettem a
karját.
– Komolyan mondom, Grizz. Tényleg nincs semmi.
Félretolta a könyveimet, gyengéden lefektetett az ágyra,
aztán
egyetlen mozdulattal rám pattant, és közel hajolt az arcomhoz.
– Oké – vigyorgott le rám, és megpuszilta a homlokomat. –
Mit szólnál egy kiránduláshoz? Kivehetnénk egy házat Keysben
pár hétre. Csak mi ketten.
Erre mosolyogva néztem rá, átöleltem a nyakát, és
megcsókoltam. Néhány másodperc múlva viszont eszembe jutott
valami: volt egy dolog, amit szerettem volna megtenni.
– Tudod, van egy hely, ahová elvihetnél.
– Mondd meg, hogy hova, bébi! Eddie csinál neked útlevelet.
Elmehetünk Mexikóba, Párizsba vagy akárhova. Csak mondd,
hogy hova!
– El akarok menni templomba.
Akármilyen hihetetlen, jobban hiányzott a templom, mint az
otthonom. Már nagyon fiatalon megtanultam a hitemre
hagyatkozni a túléléshez. Már hiányzott az az érzés, a békesség.
A tudat, hogy valaki odafent feltétel nélkül szeret, és semmit
sem kell tennem, hogy kiérdemeljem azt a szeretetet. Nem
kellett főznöm vagy számlákat fizetnem. Csak egyetlen dolgot
kellett tennem: elfogadni Jézus Krisztust, mint Uramat és
Megváltómat. Ez kilencéves koromban történt meg.
Grizz megvakarta az állát, és felült.
– Már kíváncsi voltam, mikor jutsz el odáig, hogy ezt kérd.
Kérdő tekintettel néztem rá.
– Tudom, hogy templomba jártál minden vasárnap.
 Hát persze hogy tudta.
– Cicc, nem vihetlek el abba a templomba. Sőt, szerintem az
sem lenne jó ötlet, hogy a partvidék bármelyik templomába
elvigyelek.
Évekkel később tudtam meg: Grizznek azt mondták az
informátorai, hogy a felekezetem – vagyis azon belül különösen
az egyik apáca – erőltette a nyomozást utánam. Mary Katherine
nővér különösen a szívén viselte a sorsomat. Aggódott a
kislányért, aki minden vasárnap egyedül járt misére. Barátom és
bizalmasom lett. Jobban hiányzott nekem, mint Delia.
Ha megengedtem magamnak, hogy belegondoljak, arra
jutottam, hogy Delia egyáltalán nem hiányzott. Csak az érzés,
hogy van egy otthonom, ahol tudom, mire számíthatok.
Félelmetes volt egy motelben lakni, ahol mindent áthatott a
bizonytalanság. Ritkán hagytam arrafelé kalandozni a
gondolataimat, hogy vajon mi történik a négyes szoba ajtaján
kívül.
Így voltam képes évekig együtt élni a ténnyel, hogy a férjem
bűnöző: úgy tettem, mintha nem is lett volna igaz. Persze, voltak
dolgok, amiket nem tudtam elkerülni vagy figyelmen kívül
hagyni, és ilyenkor eljátszottam fejben egy kis játékot. Azt a
nevet adtam neki, hogy „meg sem történt”.
Amikor a nyomozók nem voltak hajlandók együttműködni
Mary Katherine nővérrel, ő a keleti part floridai szakaszának
összes katolikus felekezetét mozgósította, hogy reflektorfényben
maradjon az eltűnésem. Bár ez csak az egyházi köröket érintette,
nagyon kedves volt tőle.
– Miért nem? – kérdeztem akkor Grizztől. – Ha egy kicsit
északabbra vagy akár délebbre mennénk Miami felé, szerintem
biztonságos lenne.
– Azért nem, mert nagyobb az esélye, hogy felismernek. De
van egy ötletem. Bízz bennem, majd én megoldom.
És megoldotta. A beszélgetésünk után sok éven át eljutottam
Florida nyugati partjára az Alligator Alley-n át. Vagy maga Grizz
vitt el, vagy pedig megkért rá valakit. Nagyjából másfél óra volt
az út. Néha már pénteken vagy szombaton odavitt, és olyankor
szállodában aludtunk. Ő sohasem jött el velem a templomba, de
mindig odakint várt. Végül már a keleti parton is járhattam
misére, miután nyugat felé tolódott a terjeszkedés. Az első
években viszont Grizz állta a szavát.
A karácsony és a szilveszter hamar eltelt. Közeledett a
tizenhatodik születésnapom. Azt hittem, hogy Grizz talán nem is
tudja, mikor van. Tévedtem. Grizz mindent tudott. Vagyis
majdnem mindent.
Miután aznap reggel felkeltem, lefoglaltam magam a szokásos
teendőkkel. Grizz odakint csinált valamit Chowderrel.
Bekukucskált a szobába, és megkért, hogy menjek ki. Amikor
kiértem, egy csillogó fekete Pontiac Trans Am állt az épület előtt.
– Tetszik? – mosolygott rám Grizz.
– Új kocsid van? Persze hogy tetszik! Imádom! Vigyél el egy
körre!
– Nem, te vigyél el engem egy körre! A tiéd. Boldog
szülinapot, Cicc.
Azzal átölelt, és megpuszilta a fejem búbját. Nem tudom, min
lepődtem meg jobban: azon, hogy emlékezett az igazi
szülinapomra, vagy pedig azon, hogy ilyen váratlan és drága
ajándékkal kedveskedett.
– Benne van a kulcs. Induljunk! – mondta. – Te vezetsz.
– Nem lehet.
– Miért nem?
– Mert nem tudom, hogy vezessek – pirultam el.

Grizz annyi mindent tudott az életemről, ez a lényeges dolog

mégis elkerülte a figyelmét.
– Tudom, hogy neked nincs igazi jogsid, de Ann Marie
O’Connellnek van.
Eddie csinált nekem egy új jogosítványt az esküvő után.
– De Grizz, én tényleg nem tudom, hogy kell autót vezetni.
Tudod: kormányozni, gázt adni meg ilyenek.
– Ezt hogy érted? Láttam tavaly az ideiglenes jogsidat.
– Igen, tavaly februárban letettem az írásbeli vizsgát, amire
kiadták, de csak nyáron kezdődtek volna a gyakorlati órák. Nem
kell megmagyaráznom, miért nem vettem részt rajtuk.
Grizz erre vicces arcot vágott, aztán elkezdett nagyon röhögni.
– Erről meg hogyhogy nem tudtam?
– Nem tudom – nevettem én is. – De tényleg benézted.
– Ugorj be, menjünk! Megtanulsz vezetni.
A következő egy hónapban Grizz, Grunt, Chowder vagy Moe
volt az oktatóm. Mindig az tartotta az órát, aki éppen ráért. A
legtöbb időt viszont Grizz-zel töltöttem. Voltak bizonyos
szabályok, amikhez ragaszkodott. Legalábbis az elején. Soha
sehová nem mehettem egyedül. Soha nem mehettem a régi
lakóhelyem környékére. Ezekkel a szabályokkal együtt tudtam
élni, viszont volt egy kivétel, ami már feldühített: Sarah Jóval
sem mehettem sehová kettesben.
Érveltem Grizznek, hogy korábban azt mondta: nem mehetek
egyedül sehova, márpedig ha Sarah Jo velem van, akkor nem
vagyok egyedül. Ráadásul maga Grizz vitt el minket néha
moziba. De ez sem segített, mert nem tetszett neki az ötlet. Nem
Sarah Jo miatt. Hanem azért, mert nem akarta, hogy két fiatal
lány furikázzon egyedül egy Pontiacben.
– Akkor egy ronda régi roncsot kellett volna venned nekem –
kiabáltam.
Ez volt az első igazi vitánk, én pedig foggal-körömmel
harcoltam. Persze nem győztem. Napokig mérges voltam rá.
Levegőnek néztem. Nem főztem neki. Pláne nem aludtam vele.
Bezárkóztam az egyik használaton kívüli motelszobába, ahol
leckét írtam, olvastam, és csak enni jöttem ki, meg hogy
ránézzek Gwinnyre. Grizz békén hagyott, ami csak még jobban
felbőszített.
Aztán történt valami, amire nem számítottam: rájöttem, hogy
hiányzik.
Biztos azért, mert egy olyan otthontól szakítottak el, ahol
tulajdonképpen levegőnek néztek. Itt Grizz odafigyelt rám, és
ajándékokkal halmozott el. A kapcsolatunknak ezen a pontján
semmit sem tagadott meg tőlem – csak a szabadságomat. Ha
nem nézzük az első szexuális élményemet Grunttal, soha nem is
bántott.
Igazából szörnyen elkényeztetett.
Grizz hallgatag volt. Nem beszélt sokat, de mindig odaadó
volt. És nem csak szexuális értelemben. Szeretett hozzám érni:
nyilvános helyen vagy a gödörnél mindig fogta a kezemet. Ha
egyedül mentem ki a gödörhöz, akkor magához húzott, és
beültetett az ölébe. Minden áldott reggel az óvó, meleg
ölelésében ébredtem.
Próbáltam végiggondolni, hogy én mit adtam neki cserébe.
Hát, magamat, ha ez számít. A hűségemet. Kétségtelenül
megtalálhattam volna a módját, hogy megszökjek, és szóljak
Deliának és Vince-nek. De vajon elég a hűség? Addigra
bűntudatom támadt, úgyhogy visszamentem a négyes szobába.
Nem tudtam, hogy ő ott lesz-e.
Ott volt. Behunyt szemmel pihent a fotelban. Tudtam, hogy
nem alszik. Be volt kapcsolva a hifi. Az egyik albumomat
hallgatta. A Seals & Crofts Summer Breeze-e szólt.
Már saját lemezgyűjteményem volt. Ritkán egyezett az
ízlésünk Grizz-zel. Ő a kemény rockot szerette, ami nekem is
tetszett valamennyire, de a könnyebb zenéket is kedveltem: a
Loggins & Messinát, a Breadet, Paul Davist vagy az ABBA-t.
– Mióta szereted te a Seals & Croftsot? – álltam fölé.
– Nem szeretem.
– Akkor miért hallgatod őket?
– Mert te szereted őket, én pedig téged szeretlek, és
hiányoztál.
Tényleg azt mondta, Hogy szeret? Nagyot dobbant a szívem.
Grizz kinyitotta a szemét, és rám nézett.
– Meglepődtél, Cicc? – kérdezte csillogó zöld szemekkel. –
Hogy szerelmes vagyok beléd?
Nem tudtam, mit mondjak. Hiába magyarázta meg tavaly,
hogy miért van annyira oda értem, szerelemről még sohasem
beszélt.
Úgyhogy azt csináltam, ami eszembe jutott. Vele együtt ülő
helyzetbe állítottam a fotelt, aztán az ölébe ülve átöleltem.
– Én is szeretlek, Grizz.
 És komolyan gondoltam. Valószínűleg jobban megdöbbentem
rajta, mint ő.
Erre megcsókolt.
– Megtennél nekem valamit, bébi?
– Igen, Grizz. Bármit – mosolyogtam rá. Tudtam, mit fog
kérni, és szívesen teljesítettem volna.
– Nagyon fáj a fejem. Hoznál nekem egy kis aszpirint?
Hátrahúzódtam, és meglepve néztem rá.
– Persze.
– Mi a baj? – kérdeztem, miután visszatértem az aszpirinnel
meg egy pohár vízzel. – Túl sokáig voltál kint a napon, vagy
ilyesmi? Neked sohasem fáj a fejed.
– Á, szerintem csak a zenéd miatt van.
 Huszonhatodik fejezet

ELJÖTT A MÁRCIUS, és végre elkészült Grizz karácsonyi

ajándéka. Éppen végeztünk a vacsorával, ő pedig leült az
íróasztal mellé, hogy dolgozzon egy kicsit. Én bementem a
hálószobába az ajándékért. Nehéz volt.
Letettem a kis dohányzóasztalra, és rávigyorogtam.
– Boldog kései karácsonyt!
Grizz megfordulva észrevette az ajándékot. Mintha sokkot
kapott volna. Vagy nem volt hozzászokva az ajándékokhoz, vagy
azt hitte, hogy elfelejtettem, hogy tartozom neki eggyel. Csak
nézett.
– Most csak bámulni akarsz, vagy ki is bontod? – hecceltem.
Szó nélkül felállt, és egy kézzel fel akarta emelni a dobozt, de
szerintem meglepte a súlya.
– Hűha, mi ez?
– Ha kinyitod, kiderül.
Két kézzel megfogta, aztán leült vele a kanapéra. Mellé ülve
felhúztam a térdemet, és rátettem az államat. Lassan elkezdte
kibontani.
Egyszerű barna doboz volt a csomagolásban. Kinyitotta a
dobozt, és kivett egyet az egyenként becsomagolt darabok közül.
Nagyon figyeltem az arcát, miközben kibontotta az elsőt.
Egyedi sakk-készlet volt, kézzel készült elefántcsont
bábukkal: koponyákkal és más szimbólumokkal.
 Feltartotta az első bábut, és rám nézett.
– Hogy... ? Honnan szerezted ezt nekem, Cicc? Ha a többi
része is ilyen gondosan kimunkált, akkor egy vagyont fizethettél
érte.
– Nem számít. Tetszik? – fogtam körül még szorosabban a
térdemet. – Csak mondd, hogy tetszik! Ja, a tábla az ágyunk
alatt van. Túl nehéz ahhoz, hogy becsomagoljam. Tetszik, ugye?
Hirtelen aggódni kezdtem, hogy jó ajándékot választottam-e.
– Hogy fizetted ki? – kérdezte komoly arccal.
– Ez borzasztóan illetlen kérdés, Grizz! Ne aggódj! Nem
vettem el a pénzedből, ha erre gondolsz.
– Egyáltalán nem gondoltam erre. Csak nem értem, honnan
szedtél össze ennyi pénzt.
Óvatosan kicsomagolta az összes bábut, és egyenes sorba
rakta őket a dohányzóasztalon.
Tudtam, melyik pillanatban jött rá. Láttam az arcán. Összesen
csak kétszer láttam bepárásodott szemekkel. Másodjára akkor,
amikor megmutattam neki a lányunk fényképét a börtönben.
– Zaciba vágtad a gitárodat – suttogta.

Igaza volt. Zaciba vágtam a gitáromat. Különleges gitár volt,

úgyhogy jelentős összeget kaptam érte. Hála az égnek, Guido
felmarkolta Delia garázsvásárán, még mielőtt más elvitte volna.
Delia sohasem hitt nekem, amikor mondtam, hogy milyen
értékes.
Ajándékba kaptam azt a gitárt 1969-ben. Kilencéves voltam,
Deliával és Vince-szel érkeztem Woodstockba, Delia csak néhány
kifestőkönyvet meg filctollat engedett, hogy magammal vigyek.
Egy fiatal pár mellett állítottuk fel a kis sátrunkat. Bárcsak
emlékeznék a nevükre!
A fiúnak volt egy gitárja, amit kihozott, hogy játsszon rajta,
amikor nem lépett fel senki. Az első nap észrevette, hogy
bámulom. Szerintem mindketten sajnáltak, mert Delia és Vince
vagy totál kész volt, vagy pedig aludt. A srác gitározni tanított.
Megmutatta az alaphangokat, és megengedte, hogy gyakoroljak
a gitárján.
Hétvégén esett, úgyhogy elhalasztották a koncerteket.
Sártenger volt minden. A fiatal pár vasárnap késő este
hazament. A fiú odahívott, amíg a felesége pakolt, és azt mondta,
hogy szeretné, ha nálam maradna a gitárja, amíg meg nem
tanulok játszani rajta. A Csengőszót már megtanultam, és
szerinte azt jó dolog volt tudni, de gyakorolnom kellett a
hangokat is, amiket megmutatott. Hozzátette, hogy a gitár régi,
viszont jól be van hangolva, és megtarthatom. Nagyon izgatott
lettem.
Másnap reggelre az emberek nagy része eltűnt. Hangos
zenére ébredtem, ami annyira jó volt, hogy rabul ejtett. Jimi
Hendrix játszotta a Star-Spangled Bannen, az elektromos
gitárján. Próbáltam felébreszteni Deliát és Vince-t, de teljesen
kiütötték magukat. Mielőtt Jimi befejezte volna a szettjét,
fogtam az egyik fekete filcemet meg az újonnan szerzett
gitáromat, és odafurakodtam a színpad széléhez.
– Bocs, kicsi, nem engedhetünk be hátra – közölte a kapunál
egy férfi, akinek valami hivatalosnak tűnő biléta lógott a
nyakában. Túl kellett kiabálnia a zenét.
– A szüleim ott dolgoznak hátul, és nálam van az apukám
gitárja. Nagyon mérges lesz, amiért eltűntem. Kérem, engedjen
vissza, mielőtt még bajba kerülök – kiabáltam fel neki a
hazugságot.
Vagy hitt nekem, vagy rájött, hogy egy gyerek nem lehet
olyan veszélyes. Beengedett. Már hátul vártam Jimi Hendrixet,
amikor lejött a színpadról. Rögtön odarohantam hozzá, és
megállítottam.
– Aláírná, kérem, a gitáromat, Mr. Hendrix? Most hétvégén
tanultam meg játszani rajta – tettem hozzá, mielőtt
válaszolhatott volna.
Szerintem ez tetszett neki, mert szélesen elmosolyodott.
Csillogott az arca a verejtéktől, és a karjával törölte meg.
– Persze, van egy tollad vagy valamid?
Odaadtam neki a filcemet. Ráírta vele a gitárom hátuljára,
hogy „Gypsy Eyes, Jimi Hendrix, WS, 8/18/69”.
 – Mi az a Gypsy Eyes? – kérdeztem a macskakaparást
kiolvasva.
– Mi a neved?
– Gwinny.
– Na, Gwinny, az egy dalnak a címe, amit tavaly vettem fel,
de mivel neked van a legnagyobb és legbarnább szemed a
világon, szerintem most rád illik.
– Köszönöm! – villantottam rá a legnagyobb mosolyomat.
Nem válaszolt. Csak mosolyogva továbbment.
Fogtam a frissen aláírt gitáromat, és elindultam arra, amerről
jöttem.
– Hé! A szüleid mérgesek lesznek, ha megint kimész az
apukád gitárjával – szólt rám a pasas a kapunál.
– Nem lesz semmi baj. A szüleim odakint vannak a
kempingben – feleltem mellette elballagva.
– Mi? Nem azt mondtad, hogy a szüleid itt dolgoznak?
– De, azt mondtam. Bocsánatot kérek, amiért hazudtam. De
megkértem Jimi Hendrixet, hogy írja alá a gitáromat! –
tartottam fel neki.
– Ügyes húzás – mosolygott rám.
Amikor Delia és Vince végre eléggé kijózanodott ahhoz, hogy
elmenjünk, megmutattam nekik az aláírt gitáromat. Nem hitték
el, hogy igazi az autogram. Eléggé macskakaparás volt ahhoz,
hogy azt gondolják, hogy én csináltam. Vagy pedig túlságosan
másnaposak voltak ahhoz, hogy érdekelje őket.
– Igen, zaciba vágtam a gitáromat – válaszoltam Grizznek a
padlót bámulva. – Annyi mindent adsz nekem, és én csak
viszonozni akartam belőle valamennyit. Ne haragudj, hogy ilyen
sokáig tartott, de kézzel készült, és karácsonyig semmiképp sem
lehetett kész.
Grizz felállt és lenézett rám. Aztán kézen fogott, talpra állított,
és olyan szorosan átölelt, hogy alig kaptam levegőt.
– Ez a legszebb ajándék, amit valaha kaptam, Cicc. Köszönöm!
Imádom, és téged is imádlak – nyomott egy puszit a fejem
búbjára. – Most pedig menjünk, szerezzük vissza a gitárodat!
 Huszonhetedik fejezet

TELJESEN ELFELEJTETTEM, hogy emberrablás áldozata vagyok.

Továbbra is álcáztam magam, amikor elhagytam a motelt, de
feltételeztem, hogy az emberek egyszerűen megfeledkeztek
rólam. Ez nem zavart, hiszen nem akartam, hogy megtaláljanak.
Mindig jöttek-mentek új emberek, és én mindent megtettem,
hogy elkerüljem őket. Tudtam, hogy kicsoda Grizz. Hogy bűnöző.
Mint az emberek többsége, akikkel kapcsolatba került.
Gyűlöltem, hogy a férfi, akit szeretek, törvénytelen dolgokkal
keresi a pénzt. Csak úgy tudtam kezelni az egészet, hogy nem
vettem róla tudomást. Ami nem volt mindig könnyű.
Már majdnem egy éve ott laktam a motelben. Egyik nap
hangoskodást hallottam a gödör felől: kiabálást és lármát. Lucifer
és Damien ugatott. Grizz kiment megnézni, mi történik. A zaj
nem csillapodott, úgyhogy én is kimentem. Beletelt néhány
másodpercbe, mire rájöttem, mi folyik ott, és amikor ez
megtörtént, elszörnyedtem.
Egy fiatal pár volt. A férfit éppen megverték, a nőt pedig
megerőszakolták. Grizz csak ott állt, és egy pasassal beszélgetett.
Rá sem hederített az eseményekre. A kutyák abbahagyták az
ugatást, mert Grizz rájuk parancsolt, de ezt leszámítva
ugyanolyan eszeveszett nyüzsgés és hangzavar volt. Nem hittem
a szememnek.
A fiatal párt valamilyen trükkel vehették rá, hogy eljöjjenek a
motelbe. Az elkövetők nem rájuk pályáztak, hanem a
motorjukra. Csak viccből leckéztették meg őket.
 Egyenesen Grizzhez mentem, és félbeszakítottam a
beszélgetést.
– Véget vetnél ennek, kérlek? Látod, mi folyik itt?
– Nem a te dolgod, Cicc – vetett rám szigorú pillantást. –
Menj vissza a szobába!
Körülnéztem, hátha találok ismerős arcot, de egyet sem
láttam. Hol van Grunt, Chowder vagy Moe? Monstert láttam,
ám ő nagyon is jól érezte magát. Biztos már azelőtt
megerőszakolta a lányt, hogy kiértem, mert éppen felhúzta a
sliccét, miközben oldalba rúgta a fiút. Felháborodtam. Nem az én
dolgom? Nemi erőszak tanúja voltam, az isten szerelmére!
– Grizz, állítsd le őket! Kérlek, állítsd le őket a kedvemért.
Grizz bólintott a fazonnak, akivel beszélgetett. Őt akkor
ismertem fel. Chicónak hívták. Egyszer-kétszer láttam már a
motelben. Nem volt bandadzsekije.
– Miguel, vess véget ennek! – mondta Chico az egyik
kempingszéken ülő férfinak, aztán folytatta a társalgást Grizz-
zel.
Hála istennek! – gondoltam, és próbáltam véget vetni a
kezem remegésének. Mielőtt viszont köszönetet mondhattam
volna, végignéztem, ahogy a Miguel nevű fickó odamegy a földön
fekve zokogó lányhoz. Összerezzentem. Miguel aztán a fiatal
sráchoz ment, aki frissen megverve ugyancsak a földön feküdt.
Úgy vetett véget a dolognak, hogy mindkettőnek
beleeresztett egy-egy golyót a fejébe. Ekkor voltam először
kivégzés tanúja.
Olyan gyorsan történt, hogy nem is tudtam reagálni rá.
Sokkot kaptam, de több eszem volt annál, hogy hisztérikusan
viselkedjek Grizz- zel ezek előtt az emberek előtt.
Gyorsan visszamentem a négyesbe, és becsuktam magam
mögött az ajtót. Nekidőltem, hogy vegyek néhány mély
lélegzetet, de ekkor megint kinyílt, én pedig hátraestem Grizz
karjaiba. Elkapott és bevitt.
– Nem kellett volna kijönnöd.
– Tényleg? Komolyan, Grizz? Mi a fene volt ez? Te csak ott
álltál, miközben egy srácot megkínoztak, a barátnőjét pedig
megerőszakolták? – emeltem fel egyre inkább a hangomat, mert
már alig tudtam kordában tartani az indulataimat. – Hogy
hagyhattad ezt?
– Ez nem az én dolgom volt, Cicc.
– Ez a te területed, Grizz. A te embereid.
– Chico meg a kompániája nem hozzám tartozik. Miguel az ő
embere. Egy szállítmányt intéztek. Azok ketten járulékos
veszteségnek számítanak. Nem az én gondom. Nem is a tiéd.
Azzal ellépett mellettem, és leült a kanapéra. Csípőre tett
kézzel követtem.
– Szóval lényegében azt mondod, hogy simán megvakítottad
Monstert, hogy megments egy kiscicát, de nem akartad leállítani
két ártatlan ember kivégzését? Grizz...
Hatásszünetet tartottam. Kalapált a szívem.
– Te csak bólintottál egyet, mire két embert kivégeztek.
– Cicc, nem nekem kellett velük foglalkozni – kapcsolta be a
tévét. – Te kérted, hogy állítsam le a dolgot. Nem tartozik rám,
hogyan intézték. Ha nem tetszik, ami odakint folyik, akkor
maradj bent. Vetted?
Nem hittem a fülemnek. Mintha addig egy másik Grizzt
láttam volna. Egy együttérzőt, aki kiscicákat ment, és az én
zenémet hallgatja. Olyat, aki gondoskodik róla, hogy a kis
felesége minden vasárnap eljusson a templomba.
Hihetetlen, mennyire naiv voltam. Ez mind igaz is volt rá, de
folyton kiment a fejemből, hogy nem a gyengédsége miatt lett
ennek a bandának a vezére. Hanem mert kemény. Hidegvérű.
Könyörtelenül megszerzi, amit akar.
Megfogadtam a tanácsát. Olyan gyakran maradtam bent,
amennyire csak lehetett.

Utána még napokig zakatolt az agyam. Azon gondolkodtam,

hogy csinálhattam-e volna valamit másképpen. Persze hogy
csinálhattam volna. Besétálhattam volna a szobába, hogy hívjam
a rendőrséget. De megmentettem volna vele azt a két embert?
Nem.
Több mint valószínű, hogy Grizzhez eljutott volna a hír, még
mielőtt kiér a rendőrség, és a többiekkel együtt én is a
mocsárban végeztem volna. Ezt mondjuk nem tartottam
valószínűnek, ám inkább bele sem gondoltam, mit művelt volna
velem Grizz, ha tényleg feldühítem.
Újra és újra végigjátszottam a fejemben az egészet. Ha
bejelentést teszek, azzal lehet, hogy embereket mentek meg a
haláltól? Talán. De mi más történne? Vissza akarok térni a régi
életembe Deliához és Vince-hez? Börtönben akarom látni Grizzt,
Moe-t, Chowdert és Gruntot? Látni akarom, ahogy Blue rács
mögé kerül, és szétesik a családja? Mi lenne Fess-szel?
Az az igazság, hogy nem tudtam ugyan, miféle
bűncselekmények folynak a motelben, de nem lehettek
rosszabbak a gyilkosságnál.
Vagy mégis?
Próbáltam Grizz-zel beszélni erről, de sohasem avatott be.
– Jobb neked, ha nem tudsz bizonyos dolgokról.
Csak ennyit válaszolt.
A Chicóval és a kompániájával történt eset után észrevettem,
hogy Grizz még inkább a kedvemben akar járni, már ha ez
egyáltalán lehetséges volt. Egyébként is elkényeztetett.
De akkor megváltozott valami, másképpen kezdett bánni
velem. Nem tudom megmagyarázni, az viszont biztos, hogy
éreztem. Szerintem hiába állt ki határozottan amellett, hogy nem
hajlandó erről beszélni, titokban aggódott, hogy talán túl sok volt
nekem, amit akkor láttam. Esetleg azon rágódott, hogy már nem
fogom szeretni őt. Nem tudom.
De aztán történt valami, amitől beigazolódott a gyanúm.
Egy héttel később, szombat délután éppen a nyugati partra
indultunk a templomba. Összepakoltam a kis utazótáskámat. Jó
időt ígértek, úgyhogy Grizz motorral akart menni. Az ágy
végében állva megkérdezte, hogy nem akarom-e inkább a
kocsimat vezetni. Szerettem az autómat, de még jobban
szerettem vele motorozni. Úgy tűnt, mintha csak azért
mondanám ezt, hogy boldoggá tegyem, pedig tényleg igaz volt.
Pont ekkor vágódott ki az ajtó, és Moe rohant be rajta
eszeveszetten. Folytak a könnyei. Megfogta Grizz karját, és az
ajtó felé húzta. Nem kellett rángatnia. Mindketten riadó
üzemmódba kapcsoltunk, és kiszaladtunk, ahogy csak bírtunk.
Odakint követtük Moe-t a motel udvarának széléhez, ahol
megláttuk Damient. A hatalmas kutya az oldalán feküdt, Lucifer
pedig idegesen ugrált körülötte sírva és vonyítva. Előbb
hallottuk, hogy mi a gond, mint hogy láttuk volna.
Egy hatalmas csörgőkígyó ágaskodott fel, hogy rávesse magát
Luciferre. Lucifer ki tudta kerülni, aztán folytatta az ugatást és a
járkálást. Amint elég közel értünk hozzájuk, Grizz felemelte a bal
kezét, és intett, hogy maradjak hátul. Mire észbe kaptam, már
elő is húzott egy pisztolyt hátulról a nadrágjából. Egyetlen
lövéssel megölte a kígyót.
– Biztos a fészkét védte – jelentette ki. – Máskülönben
elsiklott volna, miután megharapta. Nem maradt volna itt
küzdeni.
Semmit sem tudtam a kígyókról, ezért csak bólintottam,
mintha tudtam volna, miről beszél.
Azt mondta, hogy szálljak be a kocsimba. Berohantam a
négyesbe, és megfogtam a slusszkulcsot. Odaszaladtam a
kocsihoz, és bepattantam. Indítottam, aztán odahajtottam hozzá.
Ölben hozta Damient, és szólt, hogy üljek át az anyósülésre.
Üresbe tettem a kocsit, átugrottam a másik ülésre, majd
megvártam, hogy berakja Damient az ölembe. Chowder ekkor
jött ki, hogy mi ez a lárma.
– Hívd az állatorvost, és mondd meg neki, hogy
csörgőkígyómarás! Úgy tűnik, hogy talán kétszer marta meg. Tíz
perc múlva ott leszek – válaszolta Grizz, és Moe-hoz fordult. –
Te nem jöhetsz.
Szerintem Moe erre számított, de láttam rajta, hogy fáj neki,
és aggódik Damienért. Még inkább átláttam a dolgot, amikor
odaértünk Davie-be az állatorvoshoz. Hát persze hogy Moe nem
jöhetett. A földbirtokos közösség tagjaként a családja lovakat
nevelt, így valószínű, hogy az állatorvosi rendelőben valaki
felismerte volna.
Chowder beszélhetett velük, mert már vártak, amikor
leparkoltunk. Grizz kiszállt, hogy kivegye Damient az ölemből.
Hoztak egy gurulós hordágyat, de Grizz nem törődött vele.
Miután kapcsoltak, hogy Grizz nem fogja ráfektetni Damient,
felrohantak a lépcsőn, és kinyitották előtte az ajtót. A két
asszisztens nyomában bementünk a várón keresztül az egyik
kezelőhelyiségbe, ahol Grizz lefektette egy asztalra Damient. Ott
volt az állatorvos, aki azt mondta, hogy odakint várjunk.
Nem mentünk vissza a váróba, inkább az ajtó mellett ültünk
le két székre. Nem vettem észre, hogy mások is várnak, amikor
besiettünk, de úgysem számított. Gondoltam, hogy egy halálos
kígyómarás elsőbbséget élvez.
Mintha egy örökkévalóságig várakoztunk volna, de igazából
egyáltalán nem is telt el sok idő. Az állatorvos kijött, és elmondta,
hogy Damien infúziót kap az ellenméreggel és jó adag
antibiotikummal. Legalább egy hétig bent kell maradnia a
klinikán. Figyelni fogják a harapásnyomok környékét, és hogy
továbbra is pozitívan reagál-e a kezelésre. Az állatorvos
hozzátette, hogy teljes felépülésre számít, de még korai lenne
ilyet ígérni. Mondta, hogy menjünk haza, és reggel hívjuk fel.
Hosszúnak ígérkezett a hét.
Grizz kezet fogott vele, aztán kinyitotta nekem az ajtót, hogy
kimenjek a váróba. Megálltunk az asztalnál a recepción, és
szóltunk az ott ülő lánynak, hogy másnap rendezzük a számlát. A
lány megrebegtette Grizznek az összecsomósodott festékkel
kikent szempilláit, és azt válaszolta, hogy rendben. Aztán
átvágtunk a várón, és nem is figyeltünk rá, hogy kik vannak ott.
Grizz éppen a bejárati ajtót tartotta előttem nyitva, amikor
meghallottam egy hangot.
– Ginny? Ginny Lemon, te vagy az?
 Huszonnyolcadik fejezet

MINDIG LEHET ARRÓL HALLANI, hogy a halál árnyékában

lejátszódik az ember előtt az élete. Régen titokban azon
töprengtem, hogy lehet ez. Egy egész élet másodpercek alatt? A
balesetek szemtanúi pedig azt mondják, hogy mintha lassított
felvételen látták volna az eseményeket, és minden apró részletre
emlékeznek. Egészen addig nem hittem az ilyen történetekben.
Addig a napig, amikor csaknem egy év után először hallottam
azt a nevet.
Rögtön láttam Grizz arckifejezését. Tudtam, hogy abban a
pillanatban úgy érezte, hogy elveszített. És azt is tudtam, hogy
tényleg megváltozott benne valami a kivégzések óta.
Grizz tudta, hogy valami visszafordíthatatlan dolog történt,
amikor tanúja voltam azoknak az eseményeknek a gödörnél.
Aggódott, hogy talán el akarom hagyni, most pedig szembe
kellett néznie a lehetőséggel. Már nem állta meg a helyét a
fenyegetés, hogy Deliának és Vince-nek baja eshet. Nem kellett
volna szökéssel próbálkoznom, ha valaki felismer. Csak annyit
kellett volna tennem, hogy megfordulok, és azt mondom az
illetőnek, hogy igen, én vagyok. Ennyi az egész. Rengeteg tanú
volt a váróban.
Grizznek két választási lehetősége lett volna. Vagy megfog, és
kivonszol a kocsihoz, vagy egyedül elmenekül onnan. Az egyik
azzal a kockázattal jár, hogy elveszít engem, a másik pedig azzal,
hogy nem tud visszajönni Damienért.
Ekkor állt meg az idő. Ha az egész életem nem is, de az elmúlt
egy évem lejátszódott előttem. Találkozott a pillantásom
Grizzével, és ösztönösen tudtam, mit fogok csinálni.
Az ajtóban megállva hátrafordultam, hogy ki szólt hozzám.
Rögtön felismertem: Diane Bergen Nem voltunk barátok, de
több órára is együtt jártunk. Kedves lány volt. Hasonlítottunk
abban, hogy ő sem volt menő, viszont nem is számított
számkivetettnek.
Szörnyen meggyőző brit akcentussal szólaltam meg.
– Hogy én, drágám? Hozzám beszélsz?
Ezen meglepődött.
– Ööö... igen. Hasonlítasz az egyik iskolatársamra, aki eltűnt.
Szerintem jövő hónapban lesz egy éve. Az ikertestvére lehetnél.
– Amelia vagyok, az unokatestvéremhez jöttem látogatóba –
hazudtam a kamu brit akcentusommal.
– Ne haragudj! Csak olyan hihetetlen, hogy nem Ginny vagy!
Elképesztő a hasonlóság köztetek.
– Nem, drágám, te ne haragudj! Bárcsak én lennék a
barátnőd! Remélem, egyszer majd megtaláljátok.
Grizz kézen fogva kisétált velem a kocsihoz. Nem mondott
semmit. Elindultunk vissza a motelbe, és én törtem meg a
csendet.
– Szerinted elhitte? – kérdeztem halkan.
– Igen. Basszus, szerintem még én is elhittem – felelte
csodálkozva. – Mégis hol tanultál meg úgy beszélni?

– Jaj, tudod, mennyire szeretem a Masterpiece Theatert!

– Nem tudtam, mit fogsz csinálni – vetett rám oldalpillantást
vezetés közben Grizz.
Erre nem válaszoltam.
– Tudod, hogy nem engedtelek volna el, ugye? Kivonszoltalak
volna a kocsihoz, és meg sem álltam volna. Elvittelek volna
valahova máshova, ahol senki sem talál ránk.
– Es a motel? – kérdeztem meglepetten. – A kocsid, a
motorjaid, a pénzed, a kutyáid?
– Nem számítanak. Megvan a módja, hogy minden cuccomat
visszaszerezzem, ha kell.
– Azt akarod mondani, hogy ha valahol felismernének, és
lenne rá esély, hogy megmentsenek vagy megtaláljanak, akkor
sem mondanál le rólam?
– Soha, Cicc. Soha.
Az út hátralévő része csendben telt. Amikor odaértünk a
motelbe, megkérdezte, hogy szeretném-e, ha valaki elvinne
reggel misére. Ő visszamegy Damienhez a rendelőbe, de szerinte
nem kéne vele mennem.
– Nem, kihagyhatom a holnapi misét. Itt akarok lenni
melletted.
Tudtam, hogy ezzel boldoggá teszem. Összeütöttem egy gyors
vacsorát, aztán kiment egy kicsit a gödörhöz. Mire visszaért, már
ágyban voltam. Befeküdt mellém, és magához húzott.
– Ébren vagy? – suttogta.
– Most már igen.
– Helyes – bújt oda a nyakamhoz.
– Miért?
– Szeretném, ha disznó dolgokat mondanál nekem.
Ez új volt, úgyhogy nevettem.
– Tényleg? És mit is mondjak pontosan?
– Á, az mindegy. Használd a fantáziád!
– Nincs túl sok tapasztalatom a disznó dolgok mondásában, de
megpróbálom – pirultam el.
– Megtennél nekem egy apró szívességet?
– Persze.
– Tudnád azzal a brit akcentussal mondani őket?

Damien felépülése gyorsabb volt a vártnál, és eseménytelenül

telt. A kígyó előtt sohasem jutott eszembe, hogy a mocsár milyen
veszélyeket rejteget. A néha felbukkanó aligátorokat leszámítva
sohasem gondoltam más ártalmas teremtményekre. Egészen
mostanáig.
Megint napirend szerint éltünk, engem pedig lefoglalt a
levelező iskola. Mire észbe kaptam, már 1977-et írtunk, és Ann
Marie Morgan O’Connell egy érettségi bizonyítvány büszke
tulajdonosa volt. Ginny Lemon csak egy évvel később vizsgázott
volna. Már jól vezettem, és a legtöbb helyre eljutottam, ahová
akartam, de még mindig követnem kellett Grizz szabályait.
Gondoltam, hogy ez pár hónapon belül változni fog.
De mégsem voltam elégedett a helyzettel. Többet akartam.
Unatkoztam. Szellemi kihívásra volt szükségem. Amit véletlenül
találtam meg.
Már majdnem két éve laktam a motelben. Egyik nap a
kanapén ülve lakkoztam a lábkörmömet. Grizz az íróasztalánál
dolgozott. Sohasem gondoltam bele, hogy miféle papírmunkát
végezhet. Gyanítottam, hogy biztos a törvénytelen dolgokkal van
összefüggésben, és mint ahogy egyszer említette, minél
kevesebbet tudtam azokról, annál jobb. Éppen végeztem a
lakkozással, és visszacsavartam az üvegre a kupakot, amikor
Grizz az öklével az asztalra csapott. Összerezzentem.
– Francba! – kiáltotta.
– Mi az? Mi a baj?
Még szerencse, hogy kész voltam a körmeimmel. Olyan
hangosan akadt ki, hogy talán elrontottam volna a festést.
– Csak próbálok dűlőre jutni ezekkel az átkozott számokkal.
Ez nem a szakterületem.
– Amúgy mit is csinálsz pontosan azokkal a számokkal?
– Mérleget vonok ebből a kibaszott bankszámlakivonatból.
Három hónapja nincs egyensúlyban a bevétel meg a kiadás, és
fogalmam sincs, miért.
Rögtön felélénkültem.
– Bankszámlakivonat? Hadd nézzem! Tudok segíteni. Imádok
számokkal dolgozni.
– Á, úgyis rá fogok jönni.
– Komolyan mondom, Grizz. Nagyon szeretnék segíteni.
Fogadjunk, hogy rájövök, mi a gond!
Ekkor hátrafordult, és rám nézett. Láttam rajta, hogy számba
veszi a lehetőségeket. Ki volt akadva annyira, hogy hagyjon
segíteni, ugyanakkor nagyon óvatosnak kellett lennie, hogy távol
tartson az üzleti ügyeitől.
– Lehetnék olyan, mint egy titkárnő vagy könyvelő. Nem kell
tudnom a részleteket arról, hogy honnan jönnek azok a számok.
Hidd el, hogy engem csak a számok érdekelnek, Grizz! Örülnék a
kihívásnak.
Nem válaszolt rögtön. Ebből tudtam, hogy győztem.
Felugrottam, és a sarkamon egyensúlyozva elindultam felé, hogy
ne tegyem tönkre a friss pedikűrt.
– Oké, Cicc – mondta végül. – Az egész a tiéd. De semmi
kérdés. Csak mérleget vonsz a csekk-könyvből. Itt vannak a régi
kivonatok – húzta ki az egyik fiókot.
Leültem, és munkához láttam. Nagyon hamar rájöttem, mi a
probléma. Egy korábbi adat mínuszban szerepelt plusz helyett.
Miután több könyvelési hibából összejött még 21,65 dollárnyi
különbség, már értettem, Grizz miért nem találta meg őket.
Csupán egy kis türelem kellett volna hozzá.
Így kezdtem el a pénzügyeivel foglalkozni. Nemsokára
megtudtam, hogy nem csak egy álnevet használ. És
mindegyikhez tekintélyes bankszámla tartozott.
Egy kicsit jobban belemerültem a dolgokba, aztán egyik
délután csak úgy mellékesen megkérdeztem:
– Miért hagyod ezt a sok pénzt ott állni haszon nélkül? Miért
nem fekteted be?
Egy éven belül Grizznek – és a sok álnevének – jó kis tőzsdei
portfoliója lett. Szép summát kerestem neki. Titokban azt
reméltem, hogy felhagy a bűnözéssel, ha segítek neki másképpen
pénzt keresni.
Újabb naiv feltételezés.
 Huszonkilencedik fejezet

EGYMÁSBA FOLYTAK A NAPOK, és mire észbe kaptam,

már majdnem három éve laktam a motelben. Nem mintha
eseménytelenek lettek volna az évek. Emlékszem valamire, ami
pár hónappal azután történt, hogy elkezdtem intézni Grizz
könyvelését. Sarah Jóval úgy terveztük, hogy a parton töltünk
egy napot. Odahajtottam kocsival a házukhoz, onnan pedig az
övével mentünk tovább. Grizznek dolga volt Eddie-nél, úgyhogy
addig követett, onnan pedig egyedül mentem. Egyáltalán nem
volt messze, mégis apró győzelemnek éltem meg, és Grizz
vezetésre vonatkozó szabályainak aznap lett vége.
Sarah Jo nagyon szép környéken lakott a Federal Highway
óceán felőli oldalán. Régebbi, de jó karban lévő házak voltak ott.
Tizenegyre értem oda, és leparkoltam a kocsija mellé a feljáróra.
Nyitva volt a garázsajtó. Kiszálltam, hogy bepakoljam a
strandcuccomat a nyitva hagyott kocsijába, aztán bekopogtam a
bejárati ajtón. Éppen hétköznap volt, az öccsei táboroztak, Fess
pedig nyári kurzust tartott az egyetemen. Sarah Jo tehát
egyedül volt otthon.
– Kész vagy? – kérdeztem, amikor ajtót nyitott.
– Aha. Csak ki kell hoznom a nyugágyakat a garázsból.
Kértem, hogy használhassam a mosdót, ő pedig azt mondta,
hogy elkezd bepakolni a kocsiba. Kisebb volt az autója, talán egy
Pinto. Tökéletesen illett hozzá. Mire kijöttem, a kocsija előtt állt,
aminek fel volt nyitva a motorházteteje, és két sráccal beszélt,
akiket nem ismertem.
– Mi az? – érdeklődtem feléjük közelítve.
– Nem indul – meredt rá a motorra Sarah Jo. – Sam lehet,
hogy tud nekem segíteni.
– Telefonáljak, hogy most az egyszer mehetünk-e az
enyémmel?
Mielőtt válaszolhatott volna, az egyik srác megszólalt.
– Szerintem meg tudom csinálni – mondta a fiatalabbik. Sam
volt az, a szomszéd. Most már felismertem. Rendes srác, kicsit
idősebb Jónál, és tudtam róla, hogy nemrég belekeveredett
valamibe. Érettségi után rossz társaságba került. Szerintem Jo
azt mesélte, hogy vandalizmus, kábítószer meg a szokásos dolgok
miatt vitték be a rendőrök. Vanessa, az anyukája egyedül
nevelte, és segítséget kért Fesstől, hogy ki tudja hozni a
börtönből. Jo biztosra vette, hogy Vanessa tud a motoros
bandáról, illetve Fess lehetséges részvételéről, de ettől még
rendes volt. A saját dolgával foglalkozón, tartotta a száját, és
sohasem volt távolságtartó. Nagyon kedvesen viselkedett a
családdal, amikor évekkel ezelőtt meghalt Jo anyukája, és azóta
meleg, baráti viszonyban voltak. Természetesnek tűnt, hogy
pont Fesshez forduljon segítségért.
Fess kihozta Samet a börtönből, és segített neki beiratkozni
egy iskolába, hogy szakmát tanuljon. Azóta nem hallottam felőle,
ezért gondoltam, hogy minden rendben: még otthon lakik, de
remélhetőleg kimarad a balhékból. A másik fiút viszont, akivel
volt, nem ismertem.
– Cicc, emlékszel Samre a szemközti házból?
– Szia, Sam – üdvözöltem mosolyogva. – Hogy vagy?
Remélem, minden oké.
Erre felpillantott, és szélesen rám vigyorgott. Hűha! Nem is
emlékeztem rá, hogy ennyire helyes. De aztán eszembe jutott,
hogy akkoriban nem nagyon vettem észre más férfiakat.
– Örülök, hogy látlak, Cicc – mosolygott még kedvesebben. –
Igen, minden oké. És nálad?
– Tök jól vagyok. De még jobban leszek, ha meg tudod javítani
Jo kocsiját.
– Engem be sem mutatsz?
Addig nem is figyeltem a másik srácra, de most ránéztem.
Nem tetszett, amit láttam. Először is a kocsimnak dőlve sörözött.
Harmincas lehetett, szóval egy kicsit öreg ahhoz, hogy Sammel
lógjon, és ápolatlannak tűnt. Nem köszöntem neki, csak
bólintottam, aztán megint a motorteret néztem Sammel és Jóval.
– Ő Neal – közölte Sam anélkül, hogy felpillantott volna.
– Hölgyeim, ti nem úgy néztek ki, mint egy motoros banda
tagjai – jegyezte meg Neal eltúlzott délies hadarással.
– Fogd be, Neal! – intette le Sam, mielőtt válaszolhattunk
volna.
– Ne csináld már, Sam! Te dicsekedtél vele a sitten, hogy
valami motorosok fognak kihozni. Hogy vannak kapcsolataid –
mondta Neal, és lesújtó pillantást vetett a házra. – De csak úgy
tűnik, hogy egy öregember néhány gyerekkel. Felszállt valaha
arra az apucid? – kérdezte Sarah Jótól, és Fess garázsban álló
motorja felé biccentett.
Neil meg sem várta a választ, rögtön elindult a garázs felé.
Sam addigra teljesen megsemmisült, és folyamatosan bocsánatot
kért Sarah Jótól, miközben kérlelte Nealt, hogy fogja be a száját,
és menjen el.
Most már kezdtem érteni a helyzetet. Sam biztos akkor
ismerkedett meg Neallel, amikor néhány hónapja börtönben
töltött egy kis időt. A mostani kapcsolatukat viszont nem láttam
át. Azt hittem, hogy Sam jó útra tért, és azon is maradt. Nem
tudtam, hogy fér bele ebbe Neal.
– Hívjuk fel Grizzt Eddie-nél! – suttogtam Jónak.
Sam meghallotta, mire kifürkészhetetlen arcot vágott.
Félelem látszott rajta? Vagy megkönnyebbülés? Jo odasietett a
bejárati ajtóhoz. Neal felült Fess motorjára, és brummogó hangot
hallatott, közben pedig odakiáltott Jónak:
– Jaj, felhívod az öregedet, a nagymenő rosszfiút a bandában?
Hát csak menj, és csináld, kislány! Fogadjunk, hogy rá tudom
venni, hogy ideadja egy körre ezt a cukiságot. Tudod, mit? Ne is
várjuk meg a válaszát! Add ide a kulcsot!
Sarah Jo nem foglalkozott vele, csak bement a házba. Én
imádkoztam, hogy Grizz még mindig ott legyen Eddie-nél.
Kérlek, legyen ott! Kérlek, legyen ott! Ez még jóval a
mobiltelefonok előtt történt. Közben igyekeztem fejben
összeállítani egy tervet arra az esetre, ha Grizz mégse lenne ott.
– Mi ütött ebbe a pasasba? – fordultam Samhez.
– Nem tudom lerázni, Cicc – válaszolta halkan. – És soha egy
szót sem mondtam neki a bandáról. Esküszöm! Biztos a
börtönben hallott dolgokat. Amióta a szabadulásom után öt
nappal felbukkant, úgy tesz, mintha a legjobb barátok lennénk.
Nem tudom, mit akar tőlem, és tényleg fogalmam sincs, hogy
szabaduljak meg tőle. Nem mondta ki egyenesen, de utalt rá,
hogy bántaná az anyukámat. Adtam neki pénzt, hogy eltűnjön,
de azóta is fel szokott bukkanni váratlanul és hívatlanul, mint
például ma délelőtt. Nem akarok balhét.
– Minden rendben lesz. Ne aggódj, Sam!
– Nem akarok balhét a bandával, Cicc.
– Mondtam, hogy ne aggódj.
Sarah Jo pont ekkor nyitotta ki az ajtót, és bólintott nekem.
Ebből tudtam, hogy már úton a segítség.
– Most haza kell menned – mondtam Samnek. – Menj be a
házba, és ne gyere ki! Oké?
– Nem hagyhatlak itt téged meg Jót ezzel az őrülttel. Nem
lenne helyénvaló.
Egy kis ideig még ott álltunk, és hallgattuk Neal hablatyolását
a garázsból. Intettem Jónak, hogy rendben vagyok, és zárja
kulcsra a bejárati ajtót. Tudta, hogy tényleg megleszek, így
habozás nélkül úgy tett.
Neal pont ezt a pillanatot választotta, hogy elkezdjen kiabálni
Sarah Jóval. Nyílt egy ajtó a garázsból a konyhába, ami hiába
volt becsukva, a pasas tudta, hogy hallja.
– Hozd ide a kulcsot, te kis kurva! Akkor elhúzok innen, és
semmi rossz nem fog történni – ordította negédes hangon. –
Motoros banda... persze, lófaszt.
Meghallottam, hogy közeledik egy motor. Végre! Alig tíz perc
alatt megérkezett, mégis egy órának tűnt.
– Most menj, Sam! – mondtam neki halkan és
jelentőségteljesen. – Most! Csukd be az ajtót, és ne gyere ki!
Kérlek, menj! Rendben leszünk. Tudod, ki jön, ugye?
Erre csak bólintott, és azt suttogta:
 – Ne haragudj, Cicc!
Azzal átsétált az utca túloldalára, bement a házba, és becsukta
maga mögött az ajtót.
Sarah Jo kocsijának hátuljára támaszkodtam. Grizz úgy
húzódott le a padkára, mintha az égvilágon semmi baj sem lenne.
Neal biztos meghallotta, mert hirtelen csend támadt a garázsban.
Grizz leállította a motort, és leszállt, aztán végigsétált a
kocsifeljárón.
– Hoztál erősítést? – kérdeztem, amikor odaért hozzám. –
Vársz segítséget?
– Te várj itt, édes! – felelte, miután csak forgatta a szemét.
Biztosra vettem, hogy Grizz el tudja intézni Nealt, viszont
aggódtam, hogy a fickónál fegyver lehet, amit nem vettem észre.
Bármikor előhúzhat egy pisztolyt, hogy rálőjön Grizzre.
Csak hát Grizznél is mindig volt fegyver. Valószínűleg nem
kell aggódnom.
Nem követtem Grizzt a garázsba. Jo kocsija előtt álltam meg
karba tett kézzel. Még mindig fel volt hajtva a motorháztető, a
mellette álló autóm pedig eltakarta a kilátást, így nem látszott,
mi történik odabent.
Megkönnyebbültem. Nem akartam, hogy valami kotnyeles
szomszéd kihívja a rendőrséget. Még mindig nem tudtam, hogy
fogja Grizz elintézni Nealt, de nem kellett sokáig várnom.
Amíg Grizz végigsétált a kocsifeljárón, Neal leszállt Fess
motorjáról. Láttam, ahogy reszket, amikor Grizz belépett a
garázsba.
– Jaj, baszki, haver! Sajnálom, öreg. Esküszöm, nem tudtam,
hogy te vagy az – szólalt meg remegő hangon Neal. – Csak
szívattam egy kicsit a kölyköket.
Ismerte Grizzt. Érdekes.
Grizz csak ott állt lazán lógó karokkal, és hagyta Nealt
hadoválni.
– Hallottam pár balféket arról beszélni a sitten, hogy a
srácnak vannak barátai egy motoros bandából. Nem tudtam,
hogy a te bandád az, öreg. Esküszöm. Sohasem mondtak nevet.
Már megyek is, mintha mi se történt volna.
 Neal mögé pillantva láttam, hogy Jo kinéz a garázst a
konyhával összekötő ajtón. A világ legszélesebb vigyorát
villantotta rám. Visszamosolyogtam rá.
– Térdelj le!
– Mi? Mit akarsz csinálni velem, ember? Kérlek, ne nyírj ki!
– Térdelj le, te faszkalap!
Neal zokogva térdre ereszkedett. Most már még jobban
reszketett. Grizz háttal állt nekem. Lassan odament Nealhez, és
hallottam, hogy lehúzza a sliccét.
Micsoda? Miért húzza le a sliccét?
Neal megint nyivákolni kezdett.
– Jaj, öregem, nem vagyok köcsög! Mit csinálsz?
Ja, mit csinálsz?
– Nyisd ki a szád! – mordult rá Grizz.
– Fúj, haver, ne kelljen már ezt csinálnom, légyszi!
Sarah Jóval egymásra néztünk. Akkorára kerekedett a szeme,
mint egy kistányér.
– Most azonnal nyisd ki a kibaszott szádat! – kiabálta Grizz.
Neal úgy tett, ahogy mondta, de Grizz nem lépett hozzá
közelebb. Mielőtt rájöttem volna, mi történik, Neal fuldokolni
kezdett. Ekkor jöttem rá, mi folyik itt. Belevizelt Neal szájába.
Neal elhányta magát. Grizz hátralépett, és felhúzta a sliccét.
Neal négykézláb összehányta Jo garázsának padlóját. Amikor
befejezte, a sarkára ülve behunyta a szemét.
– Sarah Jo, kicsim, lennél olyan kedves, hogy hozol nekem egy
kanalat?
– Persze, Grizz.
Jo visszatért a kanállal, és Nealt meg a hányást megkerülve
átadta Grizznek. Grizz Neal felé nyújtotta a kanalat, és azt
mondta neki:
– Edd meg! Mindet!
Miközben igyekeztem minden tőlem telhetőt megtenni, hogy
ne foglalkozzak azzal, amit Neal csinál – és nem igazán jártam
sikerrel –, elmeséltem Grizznek, hogy Jo kocsija nem indul, és
hogyan találkoztunk Neallel. Azt is, hogy a börtönben
ismerkedett meg Sammel, és megfenyegette Vanessát.
 Grizz odakísért Jo kocsijához.
– Menjetek csak a te kocsiddal a partra. Én itt maradok
elintézni ezt a seggarcot.
– Nem hiszem el, hogy belepisiltél a szájába! Azt hittem, hogy
orális szexre akarod kényszeríteni.
Hallottam, hogy Jo ezen kuncogni kezd, amíg átpakolta a
strandcuccot az ő kocsijából az enyémbe.
– Milyen régóta velem vagy, és még mindig nem tudod
kimondani azt, hogy szopás! – forgatta a szemét Grizz.
– Egyszer kimondtam, Jannek – suttogtam.
Grizz nevetve megfogta az államat.
– Még mindig az én aranyos Kiscicám vagy. Szeretlek, bébi.
– Én is szeretlek. Csak ígérd meg, hogy miután feltakarít,
békén hagyod. Ígérd meg! Semmi erőszak vagy ilyesmi. Kérlek!
– Megígérem, bébi.
Azzal megcsókolt, én pedig igyekeztem figyelmen kívül hagyni
a garázs felől jövő öklendezést.
Sarah Jo és én elindultunk a kocsimmal. Észrevettem, hogy
amikor elhajtottunk, lecsukódott a garázsajtó. Imádkoztam, hogy
Grizz tartsa a szavát, és ne bántsa még jobban a fickót. A
rádióban az új kedvenc együttesem szólt. A Boston énekelte a
More Than a Feelinget. Jo odanyúlt, hogy lejjebb tekerje a
hangerőt.
– Fenébe, Cicc! Azt hittem, legjobb barátnők vagyunk.
– Azok vagyunk – néztem rá meglepve. – Miért mondod ezt?
– Mert a barátságunk alatt egyszer sem említetted, milyen
hatalmas farka van a férjednek.
 Harmincadik fejezet

TELT-MÚLT AZ IDŐ. Gruntot alig láttam. Még mindig

egyetemre járt, és két mesterszakon tanult egyszerre. Az
építészet érdekelte. Időnként megjelent a motelben, de a dolgai
nagy részét elvitte. Egy lánnyal, Cindyvel élt az ő tengerparti
lakásában.
Hiányzott a barátságunk, de boldog voltam Grizz-zel. Csak
már kezdtem megunni a motelt. Megmondtam Grizznek, hogy
készen állok valami újra. Nagyon szerettem volna továbbtanulni.
Szerintem irigyeltem Grunt sikerét és boldogságát. Több
akartam lenni Grizz nőjénél. Nem kell félreérteni – Grizz
továbbra is nagyon jó volt hozzám. De az ember nem kaphat meg
mindent egy párkapcsolattól. Kezdenem kellett valamit az
életemmel.
Eszembe jutott, hogy milyen volt, amikor elraboltak. Még
csak tizenöt éves voltam, de tele tervekkel. Tudtam, mit akarok.
Ennek nyoma veszett Grizz figyelmének rózsaszín felhőjében.
Kezdtem érezni, hogy megszólal bennem: többre vágyom.
Grizz hamarabb észrevette ezt rajtam, mint én magam, és
megpróbálta elterelni a figyelmemet. Terveztetett nekünk
Grunttal egy házat. Azzal töltöttük a hétvégéket, hogy
kocsikáztunk és kerestük hozzá a megfelelő telket.
Ez vajon azt jelentette, hogy feladja értem a motelt? Meg a
bandát? Dehogy. Ő ugyanúgy folytatja, amit csinál, én pedig
olyan leszek, mint Jan. Szép házban élek majd, és kipottyantok
pár gyereket. Tépelődtem.
Nem kellett sokáig agyalnom. Történt valami, ami elterelte a
figyelmemet az egyre növekvő elégedetlenségemről. Történt
valami, amire senki sem számított. Valami, amire Grunt már
évekkel azelőtt figyelmeztetett.
1978 nyara volt. Forró, júliusi kedd este. Grizz elment üzleti
útra. Csak két napra ment, és tényleg megkérdezte, hogy vele
tartok-e. Nem volt hozzá kedvem. Unatkoztam, rosszkedvem
volt, és egyedül akartam dagonyázni benne. Úgyhogy pont azt
csináltam. Az ágyunkban fekve egyetemi prospektusokat
nézegettem. Nagyon vágytam a továbbtanulásra.
Már elmúlt tizenegy óra, de nem tudtam aludni. Damien és
Lucifer Moe-val volt a szobájában. Elgondolkodva simogattam
Gwinny fejét.
Hallottam nyílni az ajtót. Különös volt. Talán Moe az? Kell
valami az egyik kutyának? Vagy Grizz ért haza hamarabb?
Kiugrottam az ágyból.
Egyszer csak egy hatalmas, bárdolatlan alak állt előttem. Nem
Grizz volt az. Ez az ember csupa feketébe öltözött, és símaszkot
viselt. Mielőtt egyáltalán tudatosulhatott volna bennem a
félelem, behúzott nekem egyet, amitől hátraestem az ágyra.
Elég erősen megütött ahhoz, hogy elájuljak, de ez sajnos nem
történt meg. Bárcsak úgy lett volna!
Két órán keresztül kínzott tovább, és többször is
megerőszakolt. Végig gúnyolódott velem, beszélt hozzám. Nem
ismertem fel a hangját.
– Grizz nője vagy, mi? Majd meglátjuk, akar-e még téged,
miután végeztem veled.
A két óra lényegében így telt. Legalábbis csak kettőre
emlékszem. Aztán tovább vert az eszméletvesztés széléig, de
figyelt rá, hogy azért magamnál legyek. Az első ütés és az utána
következő brutális viselkedése annyira legyengített, hogy
esélyem sem volt. Nem járt az agyam eléggé ahhoz, hogy
kieszeljek egy menekülési tervet.
Miért nem zártam kulcsra az ajtót? – szidtam magamat. De
hát sohasem zártam kulcsra. Nem volt rá szükség.
Ki van még a motelben? Hát Moe ott volt, a védelmezőim
pedig hozzá bezárva. Chowder éppen a ritka szabadságát
töltötte, hogy meglátogassa a haldokló testvérét. Mivel Grizz
elment, kihalt volt a gödör is.
Egyedül maradtam.
A fülembe csengtek Grunt szavai.
„Csak tegyél meg valamit a kedvemért, Cicc. Mindig légy
résen! Soha ne engedd el magad! Ilyen életmód mellett sohasem
tudhatod, ki kopogtat az ajtódon.”
Nos, ez a pasas nem kopogott. Csak úgy besétált. Nem voltam
résen. Abba a hitbe ringattam magam, hogy Grizz mellett
sebezhetetlen vagyok.
Nem is tévedhettem volna nagyobbat.
Moe másnap reggel talált rám. Nem voltam magamnál,
úgyhogy csak sejtem, mennyire pánikba esett. Nem tudott
segítséget hívni, ezért mindenkire rácsipogott, akinek volt
személyhívója.
Blue érkezett elsőnek. Nem hívhatott mentőt. Hiába teltek el
évek az eltűnésein óta, túlságosan kockázatos lett volna
közkórházba vinni. Úgyhogy kihívta az orvost, akit Grizz fizetett.
Mire a doki megérkezett, kezdtem magamhoz térni. Nem láttam
semmit. Teljesen bedagadt mindkét szemem. Az összes fogam
megvolt, de össze kellett varrni a számat és az arcomat. Szinte
felismerhetetlen voltam. Duplájára dagadt az arcom.
Harapásnyomok éktelenkedtek a mellemen, a hasamon és a
combom belső oldalán. Több bordám is eltört a bal csuklómmal
együtt, mert felemeltem a kezemet, hogy megpróbáljam védeni
magam.
Elég fájdalomcsillapítót kaptam ahhoz, hogy ne érezzék
semmit, és küzdenem kelljen az ébren maradásért. Nem tudom,
mennyi idő telt el, mire meghallottam őt: Grizzt. Kiabálva és
káromkodva rontott be a szobába. Nem láttam, mert úgy be volt
dagadva a szemem.
– Az isten segítse meg a faszkalapot, aki ezt művelte. Úgy fog
szenvedni, ahogy ember még nem szenvedett soha.
Már majdnem megsajnáltam a fickót. De nem tartott sokáig az
érzés.
Akkor még nem tudtam, hogy megölte a macskámat.
 Harmincegyedik fejezet

LASSAN GYÓGYULTAM. Elképesztő fájdalmaim voltak, ám

ragaszkodtam hozzá, hogy kevesebb fájdalomcsillapítót kapjak.
Rendszeresen kijött hozzám az orvos. Két nap múlva tudtam
kinyitni az egyik szememet.
A felépülésem idején Grizz halálra kényeztetett.
Megszállottan kereste a pasast, aki ezt művelte velem.
Állandóan nyaggatott, hogy mire emlékszem, még a legapróbb
részletek miatt is. Hallottam-e motort megállni? Milyen színű
volt a szeme? Hosszú volt-e a haja, látszott-e a símaszk alatt?
Mit mondott még nekem?
Nemcsak én részesültem a nyaggatásban, hanem szegény
Moe is. Neki jutott Grizz haragjának oroszlánrésze.
– Mi a faszt csináltak a kutyáim a szobádban, amikor valaki
rátámadott Ciccre? Azok a kutyák arra vannak, hogy őt védjék,
amikor nem vagyok itt, nem pedig téged!
Könyörögtem neki, hogy ne legyen vele ilyen kemény.
Látszott, hogy Moe szörnyen érzi magát, és némileg felelősnek a
történtekért.
Grizz folyton szidta. Nagyon sajnáltam szegényt, így amikor
végre fel tudtam kelni, mindent megtettem, hogy közbelépjek.
De mint már mondtam, Grizz megszállottan viselkedett. És
mivel nem tudta, ki művelte ezt velem, Moe-n csattant az ostor.
Fogalmam sincs, hogy kezet is emelt-e rá. Remélem, nem.
Igazából bármit tett is, Moe már úgysem érezhette volna magát
rosszabbul.
Grizz átmenetileg átruházta Blue-ra az üzleti ügyeit. Minden
erejét arra akarta fordítani, hogy megtalálja a tettest. Minden
informátorának szólt, hogy nagy összegű jutalom jár annak, aki
segít nyomra bukkanni.
A következő néhány hónapban csak pár téves nyom volt. El
sem tudom mondani, milyen rettegő arcot vágtak a férfiak,
amikor Grizz felvonultatta őket előttem. Beszéltette őket, hátha
felismerem valamelyiknek a hangját. Símaszkot adott rájuk,
hogy abban ismerősnek látszanak-e. Biztos voltam benne, hogy
felismerném a támadóm hangját és külsejét. Ezek a pasik egy
kicsit sem hasonlítottak rá.
Végül teljesen felépültem. Az érzelmi része viszont nem ment
olyan könnyen. Úgy éreztem, mintha meggyaláztak volna, és
biztosra vettem, hogy ezek után Grizznek már nem fogok kelleni.
De nem is tévedhettem volna nagyobbat. Bár habozott, amikor
elárultam neki, hogy meggyógyultam. Nem tudtam, hogy csak
azért, mert félt, hogy fájdalmat okoz nekem. Miután
meggyőztem róla, hogy nem fog fájni, folytattuk a testi
kapcsolatot.
Eleinte nehéz volt. Nem tudtam behunyni a szememet. Végig
nyitva kellett tartanom, és égnie kellett a lámpának. Látnom
kellett, hogy Grizz az. Sokáig tartott, mire hagytam, hogy
megcsókolja a testemet. Megfeszültem, mert vártam a fájdalmas
harapást. A tudat, hogy ez nekem még mindig gondot okoz, csak
olaj volt nála a tűzre. Megint elkezdte piszkálni Moe-t.
Bárcsak észrevettem volna a változást Moe-n! Túlságosan
lefoglaltak a történtek és a gyógyulás. Így visszatekintve már
tudom, hogy fel kellett volna hívnom Gruntot, és megkérni, hogy
jöjjön vissza a motelbe egy kis időt eltölteni vele. Szégyellem
bevallani, hogy nem tűnt fel, hogy Moe mennyire kétségbe van
esve, és milyen magányos. Csak akkor tudatosult bennem,
amikor már túl késő volt.
1979-et írtunk, az elrablásom negyedik évfordulója körül.
Néhány hónappal a megtámadásom egyéves évfordulója előtt. A
támadás után Grizz direkt távol tartotta Moe-tól Damient és
Lucifert. Szerintem ez mindennél jobban fájt Moe-nak, és én is
szörnyen éreztem magam miatta. Elég szörnyen ahhoz, hogy
amikor Grizz nem volt ott, a parancsát megszegve hagytam,
hogy Moe meglátogassa a kutyákat.
Chowder így talált rá. Grizz elment valahova, én pedig este
átengedtem hozzá Damient. Lucifert magam mellett tartottam.
Chowder másnap reggel hallotta, hogy Damien szűköl, úgyhogy
bement Moe szobájába.
Moe békésen feküdt az ágyon, mellette egy üres gyógyszeres
üveggel.
Holtan.
El sem tudom mondani, mennyire elkeseredtem. A létező
összes érzés egyszerre lett úrrá rajtam: a gyász, a düh, a
kétségbeesés, a lehangoltság, a bűntudat. Sok-sok bűntudat.
Mindig is gondoskodó embernek tartottam magamat. Hogyhogy
nem vettem észre, milyen súlyos Moe depressziója?
Ekkor eszembe jutottak az apróságok. Eszembe jutott, amikor
Grizz elvitt telket nézni az új otthonunknak. Moe sohasem
szerepelt a tervben. Vele mi történt volna, ha elköltözünk a
motelből? Neki örökre ott kellett volna maradnia?
Elszörnyedtem, hogy Grizz számításba sem vette a jövőjét.
Eszembe jutott, hogy nyafogtam és zúgolódtam, mert
elégedetlen voltam az életemmel. Moe vajon mit gondolt a saját
életéről? Mégis milyen élete volt? Tulajdonképpen semmilyen.
Chowder elintézte a szükséges telefonokat, aztán nemsokára
megjelent a motelnél Grunt, Blue és Grizz.
Grizz a kanapé szélén ülve talált rám, ahogy az üres
tévéképernyőt bámultam. Felugrottam, és rávetettem
magamat. Azt hitte, át akarom ölelni, szóval nem számított arra,
hogy nekimegyek. Minden csepp erőmmel ütöttem, ő pedig csak
ott állt, és tűrte.
Végül eluralkodott rajtam a kimerültség, és belezuhantam a
karjaiba. Elkapott, és megpróbált átölelni, de ellöktem magamtól.
Visszaültem a kanapéra.
 – Mit fogsz csinálni vele? – kérdeztem hűvös, távolságtartó
hangon.
– Ugyanazt, mint bárki mással.
– Nem! – öntött el a forróság, és felpattantam. – Nem! Nincs
az az isten, hogy Moe-ból aligátoreledel legyen. Nem, Grizz!
– Akkor talán kivihetjük távolabbra eltemetni, ha azt
szeretnéd, Cicc.
– Nem – feleltem némi gondolkodás után. – Az nem elég jó.
Tudok egy helyet. De majd csak este. És egyedül akarok lenni
egy kicsit a szobájában.
Grizz követett kifelé. Odamentem Moe szobájához. Grunt egy
kempingszéken ült a járda mellett, a tenyerébe temetett arccal.
Amikor felnézett rám, láttam rajta, hogy sírt. Odamentem hozzá,
és a karjaiba vetettem magam, ahogy felállt. Nem tudom,
meddig öleltük sírva egymást, de Grizz békén hagyott minket.
Megkértem Gruntot, hogy jöjjön be velem Moe szobájába.
Keresni akartam valami személyes dolgot, amit eltemethetünk
mellé. Amikor beléptünk, Moe még mindig ott feküdt az ágyon.
Senki sem vette a fáradságot, hogy letakarja az arcát. Így
visszagondolva örülök, hogy láthattam.
Moe szebb és békésebb volt, mint amilyennek valaha láttam.
Nem volt rajta az a sok smink. A moteles ágytakarón hevert
néhány számmal nagyobb fehér pólóban. Csak ekkor láttam őt a
feketétől eltérő színben. Eszembe jutott, hogy ezt vajon előre
kitalálta-e.
Átnéztem a fiókjait, amikben nem sok minden árulkodott Moe
életéről. A fekete ruhákon, sminkcuccokon, rajzeszközökön és
kutyanasikon kívül semmi sem volt ott. Már majdnem kijöttünk
Grunttal, amikor beugrott, hogy nézzek be az ágy alá. Volt ott
egy fémdoboz. Nem értem el. Grunt letérdelt mellém, és ő ki
tudta húzni.
Kinyitottuk. Két tárgy volt benne. Az egyik egy műanyag
ételtartó. Grunt levette a fedelét. Amit benne találtunk, egy
celofánba csomagolt régi húsdarabra emlékeztetett. Moe nyelve
volt.
A másik tárgyat azonnal felismertem: a pénztárcámat.
 Grunttal ugyanolyan arcot vágva néztünk egymásra.
Mindketten tudtuk, hogy Moe miért tartotta meg a nyelvét.
Személyes okból. Ha ez néhány évvel korábban történik,
valószínűleg elhányom magam. A motelben viszont biztos
megkeményedtem valamennyire. Láttam, ahogy embereket
gyilkolnak meg, úgyhogy nem borultam ki egy lenyesett
nyelvtől.
De a pénztárcám? Ezzel megszegte Grizz egyértelmű
parancsát. Miért csinálta?
Arra jutottunk, hogy a kedvemért rakta el. Tőle elvették az
életét és az identitását. Talán nem volt szíve ahhoz, hogy
megsemmisítse a személyazonosságomat, mint ahogy Grizz
utasította akkor este.
– Köszönöm, Moe! – suttogtam.
Megfogtam a pénztárcát, és eltettem a farzsebembe. Kérés
nélkül is tudtam, hogy Grunt soha nem fogja elmondani
senkinek.
A négyes szobába visszaérve megtaláltam a táskát, ami nálam
volt, amikor Monster elrabolt. Már nem használtam.
Besuvasztottam a szekrény sarkába. Beleraktam a
pénztárcámat, aztán meg is feledkeztem róla.
Aznap este Chowder és Blue gondosan betekerte Moe-t az
ágytakaróba, aztán kivitték Blue furgonjához, ahol betették
hátra. Én elöl utaztam Blue-val és Grizz-zel, Grunt pedig hátul
maradt Chowderrel, Moe-val meg az ásókkal.
Odakalauzoltam őket az egyetlen helyhez, ami megfelelőnek
tűnt. Sötét volt, de telihold. Annak a fényénél pont megláttam az
árnyat adó hatalmas fikuszt azon az elhagyott davie-i földúton.
Rámutattam egy pontra, ahol Chowder és Grunt nagy
műgonddal felvágta és feltekerte a füvet. Utána elkezdtek ásni.
Mondtam nekik, hogy legyen jó mély. Nem akartam, hogy
hozzáférjenek az állatok. Grizz óvatosan átnyújtotta Moe-t az
alacsony kerítés fölött Blue-nak, aki odavitte őt a frissen ásott sír
széléhez. Mielőtt leeresztette, benyúltam az ágytakaró alá, és
betettem hozzá a műanyag dobozt.
Miután betemették a sírt, visszarakták a gyepet. Alig látszott,
hogy bárki is hozzányúlt volna. Biztosra vettem, hogy senki sem
veszi majd észre.
Ahogy elhajtottunk, muszáj volt hátranéznem. Ott állt Moe
gyönyörű barna lova. A sír mellett.
Évekkel később, amikor kihallgattak a rendőrök, hogy mit
tudok az emberekről, akik a motelben éltek, képtelen voltam
rávenni magam, hogy eláruljam Moe végső nyughelyét. Őszintén
elmondtam nekik, hogyan halt meg. Így legalább a családja
lezárhatta magában a történteket. De nem bírtam kibökni, hogy
a saját birtokukon van eltemetve. Nem tudtam, hogy kiásták
volna-e, hogy átvigyék egy temetőbe, és rendezzenek egy igazi
szertartást a tiszteletére. A szívem mélyén tudtam, hogy Moe
pont olyan temetésre vágyott, amilyet kapott.
Grunt hazafelé menet beugrott Fesshez, és elmondta neki, mi
történt. Sarah Jo később elmesélte, hogy az apja egész éjjel úgy
sírt, mint egy csecsemő. Kiborította, hogy nem tudott elköszönni
Moe-tól, de megértette, hogy minél kisebb hűhót csaptunk,
annál jobb. Fess megkérdezte, hol róhatja le a tiszteletét. Grizz
nem árulta el neki, hová temettük, de Grunt szerintem
elképzelhető, hogy igen.
A következő években gyakran elkocsikáztam a hatalmas
fikusz mellett, hogy üdvözöljem a régi barátnőmet. Még mindig
néptelen volt a terület, nem láttam senkit arrafelé. Néha viszont
hervadt, halott virágok hevertek a fikusz tövénél. Biztos Fess
hagyta ott őket.
Tudat alatt Grizzt hibáztattam Moe haláláért. Basszus, talán
még saját magamat is! Küszködtem a saját életemmel. Mégis
milyen jogom lenne egy boldog élethez, amikor Moe már
meghalt, így neki semmilyen sem lehet?
Kezdtem megkérdőjelezni azt, amiben hittem. Ki vagyok én?
Emlékeztettem magamat, hogy gyilkosságok tanúja voltam.
Utána azon rágódtam, amiért egyáltalán emlékeztetnem kellett
magamat. Egy gyilkosság nem tragikus? Nem kéne eszembe
jutnia mindennap?
És ami talán még rosszabb, szerelmes voltam egy
megkérgesedett bűnözőbe. Addigra szerintem már kezdtem
magamhoz térni az álomból, hogy tökéletes életem van Grizz
mellett. Hogyan tudtam meggyőzni magamat arról-, hogy
rendben van, ahogy élünk? Kivé váltam mellette? El tudom
képzelni vele a jövőmet? Akarok tőle gyereket?
Egyre mélyebb depresszióba süllyedtem. Azon a nyáron csak
romlott a helyzet, amikor Grizz végül megtalálta a fazont, aki
rám támadott.
 Harminckettedik fejezet

ŐSZINTÉN MONDOM, hogy egy pillanatra sem szűntem

meg szeretni Grizzt, de miután elbánt a támadómmal, úgy féltem
tőle, mint még soha. Nem mintha velem is megtette volna – a
lelkem mélyén tudtam, hogy Grizz engem sohasem bántana. De
nagyon féltem attól, amire mások ellen volt képes.
Kiderült, hogy nagyon is személyes támadásról volt szó. A
pasast Darryl Hinesnak hívták. Szerelmes volt egy Miamiban
dolgozó szőke prostiba.
A szőke prostit Willow-nak hívták.
Darryl Hines sok mindent hallott Willow-tól arról, hogy Grizz
évekkel korábban miattam száműzte a bandából. Ezért
elhatározta, hogy csinál valamit. Darryl megőrült Willow-ért, és
ki akarta mutatni az iránta érzett szerelmét.
A puszta véletlen műve, hogy egy olyan estén jött a motelbe,
amikor éppen a legvédtelenebb voltam. Bedrogozva még csak
azt sem tudta, hogy ott leszek-e, amikor beront. Tudnia kellett,
hogy ha bejön, és Grizzt ott találja, akkor biztos halál vár rá. De
annyira be volt állva, hogy nem érdekelte. Próbára tette a
szerencséjét, és sikerrel járt.
Vagyis a szerencse mostanáig volt vele.
Én is úgy gondoltam, hogy Darryl Hinesnak meg kellett
fizetnie azért, amit velem tett. Ennek ellenére sohasem leszek
képes elfogadni, ahogy Grizz elintézte.
 Amikor behozták a motelbe, rögtön beazonosítottam a hangja
alapján. Sohasem fogom elfelejteni azt a hangot. A négyesben
maradtam, amíg Grizz kimasírozott vele a gödörhöz. Chowder
mesélte el, hogy a fickó a gödör szélén térdelve zokogott.
Mindent bevallott. A legjobban az borította ki, hogy Willow
kidobta, miután elmondta neki, mit csinált. Willow arra
használta, hogy bosszút álljon rajtam, és amikor ez megtörtént,
már nem kellett neki.
– Szerintem inkább amiatt kéne aggódnod, hogy én mit fogok
csinálni veled – közölte vele Grizz.
– Semmi olyat nem csinálhatsz velem, ami jobban fájna, mint
amit Willow csinált – bőgte Darryl.
– Azt majd meglátjuk.
Július volt, kibírhatatlan dél-floridai hőség. Aznap este Grizz
átvitt kocsival Naplesbe a nyugati partra. Egy drága hotelben
szállásolt el az óceán mellett. Azt mondta, nem akarja, hogy ott
legyek, amikor elintézi Darrylt. Úgyhogy csak pihenjek, és
érezzem jól magam, ne aggódjak. Mintha képes lettem volna rá.
Hagyott nekem egy csomó pénzt, utána pedig visszatért a
motelbe.
Chicky két nap múlva jött oda, és velem töltötte a napot.
Igazából még nem volt alkalmam megismerni őt, így jó volt
beszélgetni vele. Egy kihalt partszakaszon töltöttük az időt.
Mesélt magáról.
Chicky negyvenhat éves volt. Ez lesokkolt. Azt hittem, sokkal
fiatalabb. A legtöbb nő kiéltnek látszik a kábítószer meg a
bandában megszokott életmód miatt. Ő viszont nem. Azt
mondta, hogy csak pár éve volt benne a bandában, amikor
felbukkantam.
– Igen – válaszolta a ki nem mondott kérdésemre. – Én is
szerelmes voltam Grizzbe. Ki nem?
Aztán nevetve legyintett, mintha semmiség volna. Elmondta,
hogy pincérnő egy helyi szórakozóhelyen, ami a csípős
csirkeszárnyról híres. Grizz odament hozzá, és megkérdezte,
hogy dolgozna-e neki. Chicky fiatal korában sztriptíztáncosnő
volt, de a félmeztelen pincérkedés könnyebb munka volt, és
sokkal jobban fizetett. Ráadásul volt egy lánya, akit etetni és
iskolázni kellett.
Ezen is megdöbbentem. A lánya akkor volt végzős a főiskolán.
Chicky tudta, hogy meglep vele.
– Az, hogy kemény életem volt, és nem mindig hoztam jó
döntést, nem jelenti azt, hogy ne akarnék ennél jobbat a
lányomnak.
– Te hogy teszed helyre magadban a dolgokat, Chicky? –
túrtam bele a lábujjammal a homokba. – Azokat a
szörnyűségeket, amiket a motelben és más helyeken látsz?
– Csak úgy. Amennyire tudom, én nem ártottam senkinek.
Kivéve, ha rossz dolognak számít szeretni valakit.
Ránéztem. Most sem kellett kimondanom a kérdést a
válaszért.
– Nem. Nem Grizzt, édesem. Azért maradok, mert
reménykedem, hogy Fess egy napon majd észrevesz. Tudom,
hogy neki Moe tetszett, de szerintem nyerő páros lennénk mi
ketten.
– Igen – mosolyogtam. – Szerintem is, Chicky.
Azzal mindketten hátradőltünk a nyugágyon, és behunytuk a
szemünket. Kisvártatva megszólalt.
– Tényleg szerelmes beléd, tudod? Grizz. Mindenféle nővel
láttam már – mondta, és egy pillanatra elhallgatott. – Bocsi, nem
úgy értettem. Csak arról van szó, hogy lényegében bárkit
megkaphat, és ki is használta a lehetőségeket, amíg nem jöttél te.
Ilyet még sohasem láttam. Sok férfi munkára fogta a nőjét, vagy
megosztja a többiekkel. Ez a normális. De nem akkor, ha rólad
van szó.
Felkönyökölve ránéztem.
– Chicky, én tiszta szívemből szeretem Grizzt. Tényleg. De
tudod, hogy nem megyek el vele az összes motoros találkozóra
meg a különböző összejövetelekre. Bárkivel összejöhet, sosem
tudnám meg.
– Ja, csakhogy nem teszi – ült fel Chicky. – Én is voltam
azokon a találkozókon. Azokon az összejöveteleken. Láttam,
ahogy a nők leveszik a ruhájukat, és az arcába nyomják, amijük
van. Ő meg csak félretolja mindet.
– Tényleg?
Meglepődtem. Ebbe eddig nem is nagyon mertem
belegondolni.
Most viszont, hogy mégis, rájöttem, hogy több oka is volt
annak, amiért kerültem a gödör környékét. Az egyik, hogy
csúnyán néztek rám a nők. Sohasem voltak velem gonoszak vagy
tiszteletlenek. Grizz nem hagyta volna. Alkalomadtán viszont
elcsíptem egy-egy lesújtó pillantást. Vajon azért, mert Grizz
hűséges volt hozzám? Ez egy kicsit lesokkolt.
Aztán eszembe jutott az este, amikor rajtakaptam Willow-val.
Ki is buktak belőlem a szavak, mielőtt lakatot tehettem volna
a számra.
– Miután rájuk nyitottam Willow-val, biztosra vettem, hogy
tőlem függetlenül azt csinál, amit akar.
– Ó, emlékszem arra az estére – sóhajtott fel Chicky. –
Amikor átmentél Grunt szobájába zenét hallgatni. Igen, jól
emlékszem rá. Direkt csinálta, hogy féltékennyé tegyen téged.
Erre felkaptam a fejemet.
– Hogy csinálhatta volna direkt? Tökéletesnek kellett lennie
az időzítésnek, hogy rajtakapjam.
– Jelezte Gruntnak, hogy jelezzen vissza, amikor úgy látja,
hogy néhány perc múlva kijössz a szobájából.
– Micsoda? – ültem fel a nyugágyon.
– Kitaláltak egy jelrendszert – ült fel Chicky is, és lazán
legyintett. – Meglep, hogy nem tudsz róla. Egy ideje már
használták akkor. Most, hogy így belegondolok, azóta nem is
láttam Grizzt, hogy csinálja, de egyébként gyakori volt.
– Milyen jelrendszert? Milyen célból?
– Régen, amikor valaki olyan jött a motelbe, akit nem
ismertek vagy nem bíztak benne, bevitték az egyik szobába, és
vendégszeretőnek mutatták magukat, ha érted, mire célzok. Ez
lehetőséget adott a bandatagoknak arra, hogy szaglásszanak.
Átnézték a kocsiját vagy a motoron hagyott oldaltáskáját. Aki
pedig bent volt vele, kétszer egymás után felkapcsolta a kinti
lámpát, hogy jelezze: egy-két percen belül ki fog jönni az illető.
Grunt is ezt csinálta, mielőtt elmentél. Felkapcsolta az ajtó előtti
villanyt. Látnod kellett volna Grizzt, ahogy őrült módjára
beráncigálja Willow-t a szobátokba.
– Gruntot is beavatták?
– Á! Csak látta a jelzést, hogy Grizz valamiért tudni akarja,
mikor jössz ki a szobájából. A srácnak fogalma sem volt az okáról.
Elnevettem magam. Nagyon röhögtem. Grizz megpróbált
féltékennyé tenni? Hát most, hogy így belegondolok, működött.
Ha ahelyett, hogy visszarohanok Grunthoz, benéztem volna a
négyes szoba ablakán, biztos azt láttam volna a függöny résén
keresztül, hogy Grizz ellöki magától Willow-t, felhúzza a
nadrágját, és közli vele, hogy vonszolja ki a seggét a szobából.
Mindezt igen széles mosollyal.
Hátradőltem a nyugágyon.
– Köszi, Chicky. Köszönöm, hogy elmondtad.

Nagyjából egy nappal azután, hogy Chicky elment, Anthony

Bear látogatott meg a barátnőjével, Christyvel. Anthony Grizz
egyik barátja volt, aki hozzá hasonlóan a saját motoros bandáját
vezette, de Florida nyugati partján.
Emlékszem az első estére, amikor találkoztam Anthonyval.
Egykét évvel korábban történt, az egyik templomi
kirándulásunk alkalmával a nyugati parton. Megálltunk, mielőtt
ráhajtottunk volna az Alligator Alley-re hazafelé.
Biztos, hogy tátott szájjal meredtem az egyik legjóképűbb
férfira, akit életemben láttam. Grizz nagydarab volt és a maga
módján határozottan jóképű. De míg Grizznek világos volt a
szeme és a haja, Anthonynak sötét. Finom és egzotikus vonásait
indián származásának köszönhette. Magas volt, sötét és jóképű.
Fekete szem, fekete haj, és ahogy egyszer tanúja voltam: fekete
hangulat. Termetesebb volt Grizznél, legalább két méter magas,
izmos és tetovált. A haját pedig derékig érő copfban hordta.
Christy alacsony volt, napbarnított és természetes szőke.
Tincsei az álláig értek, a szemei hatalmas kékek. Nem filigrán,
hanem klasszikus homokóra alkat, pont jó helyen kerekded. Öt is
elrabolták, mint engem. Csak nemrég találkoztam vele, és akkor
nyilvánvalónak tűnt, hogy nem elégedett a helyzetével. Még rá is
akart venni, hogy segítsek neki megszökni.
Kellemes napot töltöttünk el hármasban, a parton lazítottunk.
A nap végén visszamentünk a hotelszobámba, Christy pedig
éppen a mosdót használta.
– Ne haragudj, amiért nem engedtem el hozzád egyedül. Egy
kicsit még mindig rendezetlenek a dolgok. Továbbra sem
szeretném hagyni, hogy ne legyen szem előtt – szólalt meg
halkan Anthony.
– Nem kell magyarázkodnod, megértem. Emlékszem, milyen
volt nekem Grizz-zel az elején. Úgyhogy csak örülök, hogy
mindkettőtökkel találkozhattam ma – válaszoltam.
– Boldog vagy vele? Soha nem akarod elhagyni?
– Szeretem Grizzt. De azt nem szeretem, amit csinál.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem álmodozom olyan
jövőről, amelyikben távol tartja magát ettől az életmódtól.
– Én feladnám ezt érte – jegyezte meg Anthony a földet
nézve. – Próbáltam megmondani neki. Nem tudom, elhiszi-e.
Hűha! – gondoltam magamban. Nem számítottam ilyen
vallomásra, pláne Anthonytól. Őszintén szólva egy kicsit
féltékennyé tett vele.
– Próbált mostanában elmenni?
– Nem, néhány hónapja nem. Nem tudom, hogy azért-e, mert
végre boldog velem, vagy csak azt várja, hogy elengedjem
magam.
Végiggondoltam az elmúlt néhány óra eseményeit. Ha Christy
meg is akart szökni Anthonytól, nekem nem tűnt fel. Pont ekkor
jött ki a fürdőszobából, és a vártnál hosszabban átölelt. Nem
búcsúzott el. Csak felnézett Anthonyra, aki kézen fogta őt, és
kivezette az ajtón. Halkan becsuktam mögöttük. Szomorú
voltam, amiért elmennek.
Kisétáltam az erkélyre, és lenéztem a partra. Nemsokára
valami mozgolódást érzékeltem balról. Anthony motorja a szűk
járdán parkolt. Mielőtt felszállt, hátranézett Christyre, két
tenyere közé fogta az arcát, és gyengéden szájon csókolta.
Gyengéd pillanat volt, és szinte bűntudatom támadt, amiért
láttam.
Christy rendben lesz. Azzal visszamentem a szobába, és
becsuktam magam mögött az erkélyajtót.
Grizz minden reggel és minden este felhívott. Egy hét után
kezdett rossz érzésem lenni. Semmi kétségem nem volt afelől,
hogy meg fogja ölni Darrylt, de azt mostanra már megtette
volna, nem? És amúgy miért nem hívtam a rendőrséget? Mi
ütött belém?
Nem értettem a saját érzéseimet.

Nyolc nap telt el, mire Grizz megjelent, és visszavitt a

motelbe. Darryl nem volt ott. Minden olyannak látszott, mint
előtte. Biztosra vettem, hogy Darryl halott, a részletekről viszont
nem tudtam semmit. Nem tudtam, hogy akarok-e tudni
egyáltalán.
Grunt végül elmesélt pár dolgot. Bár ne tette volna! Az én
hibám, én kérdeztem. Nem volt ott végig, de eleget tudott.
Amíg Grizz elvitt engem a menő naplesi hotelbe, az emberei
felkutatták Willow-t. Megtalálták, és visszahozták a motelbe.
Amikor Grizz visszaért, azonnal utasította az embereit, hogy
szabadítsák meg Willow-t és Darrylt az összes ruhájuktól. Ezután
odaküldte őket az üres betonfalú medencéhez. Megmondta
nekik, hogy ereszkedjenek bele a lépcsőn, és maradjanak is ott.
Ők pedig megtették. Napokig a medence foglyai voltak étel és
víz nélkül, az időjárás viszontagságainak kitéve. Forró júliusi
időben, szellő és fedél nélkül. Hamar piros és hólyagos lett a
bőrük. Az éjszakák hűvösebben teltek, akkor viszont szúnyogok
és más rovarok támadták meg őket.
És mintha ez még nem volna elég, Grizz két mérges
korallkígyót is bedobott melléjük. A kígyók napközben mindig
árnyékot kerestek, így Willow és Darryl alig tudott nyugton
maradni napkeltétől napnyugtáig. A kígyók mindig be akartak
férkőzni a fonnyadó testük alá, hogy enyhülésre leljenek.
Grizz még gúnyolódott is velük. Nem szavakkal, hanem
tettekkel. Odaállította Lucifert és Damient a medence mellé,
hátha megpróbálnak kimászni. A kutyák fölé viszont napernyőt
rakott, és hosszabbítót szereltetett fel Chowderrel, hogy legyen
nekik hűsítő ventilátor. Gondoskodott róla, hogy mindig legyen
előttük több nagy tál víz, amit Willow és Darryl épp hogy nem
tudott elérni. A kutyák utasítást kaptak, hogy ha Willow vagy
Darryl megpróbál kimászni a medencéből, akkor támadjanak. Az
ő döntésük volt tehát, hogy halálra marcangolják őket a kutyák,
vagy éhen és szomjan halnak a napon.
Grizz szórakoztatásra is használta őket a gödörnél töltött idő
helyett. Akárki érkezett a motelbe, a medence mellé ült le, és a
foglyokat gúnyolta. Grizz viszont sohasem volt ott. A vendégek
azt csináltak Willow-val és Darryllel, amit akartak, csak nem
segíthettek nekik, és nem ölhették meg őket. Mondani sem kell,
hogy Grizz bandájának fiatalabb, újabb tagjai mennyire élvezték
ezt. Súlyos kövekkel, petárdákkal és égő cigarettákkal dobálták
őket. Egyik este, amikor Grunt ott volt, néhány srác köpdöste
őket. Olyan szomjasak voltak, hogy próbálták meginni a nyálat.
Grunt eleget látott, és inkább elment.
Willow halt meg először. Aztán Darryl. Lassú kínhalált haltak,
ami napokig tartott, és a délután néha szemerkélő eső
elnyújtotta. A pici víz csak arra volt elég, hogy meghosszabbítsa
a haláltusájukat. Grizz bedobatta őket a mocsárba, és semmi
bizonyíték nem volt rá, hogy bármelyikük valaha is létezett.
Hitetlenkedve hallgattam, amikor Grunt elmesélte, mi
történt. Ő csak egyszer volt ott, és nem bírta nézni. Chowder
mondta el neki a többit. A rangidős Chowder akármennyire
megvetette, is amit Darryl tett, túlzásnak találta a megtorlást.
Még Grizzhez képest is.
Froggy egyáltalán nem is tudta rávenni magát, hogy
odamenjen.
Hányingerem lett. Üresnek éreztem magam.
Mégis hova menjek innen? Tizenkilenc éves voltam. Fél év
múlva húsz. Még mindig nem tudtam, mihez kezdjek az
életemmel. Nem láttam, mi történt Darryllel és Willow-val,
mégis kísértett a kép. Néha azon kaptam magam, hogy csak
bámulom Grizzt, és eltöprengek, hogy ki ez az ember, akibe
ennyi gonoszság fér. Az sem segített, hogy amit tett, bosszú volt
az ellenem és Gwinny ellen elkövetett dolgokért.
De akármennyire akartam is – legalábbis azt mondtam
magamnak, hogy akarom –, nem tettem kísérletet a
változtatásra. Szerelmes voltam Grizzbe. Utáltam, amit csinált,
de szerettem őt.
Sajnos pont az iránta érzett szerelem miatt kezdtem el utálni
magamat.
 Harmincharmadik fejezet

1980 JANUÁRJÁBAN VÉGRE MEGGYŐZTEM GRIZZT,

hogy engedjen el egyetemre. 1978-ban érettségiztem volna
eredetileg, így komoly volt a kockázat, hogy összefutok
valamelyik osztálytársammal. De elmagyaráztam Grizznek, hogy
letagadnám – úgy, mint évekkel korábban az állatorvosi
rendelőben, amikor egy lány felismert. Már így is kihagytam két
évet. Sarah Jo rögtön a Florida State Universityre ment, miután
leérettségizett. Én a Cole Southeastern Universityre iratkoztam
be, ahol vállalati gazdálkodást kezdtem tanulni, könyvelésre
specializálódva. Felismertem egy-két embert a gimiből, de ők
engem nem. Megtartottam a frufrumat, mert Grizz imádta,
viszont megszoktam, hogy kifésültem az arcomból, ha elhagytam
a motelt. Új öltözködési stílusom is lett. Szerettem szép ruhákat
hordani a suliban, üzletasszonyosakat. Ha bárki felismert, semmi
jelét nem adta. A lány, aki 1975-ben állítólag megszökött, a
feledés homályába merült.
Egyik nap éppen a kocsim felé tartottam, amikor
meghallottam, hogy valaki a nevemet kiabálja. Nem az igazit, és
nem is az álnevemet. Hanem a bandabéli becenevemet.
– Cicc! Várj meg, Cicc!
Megfordultam, és egy nagyon helyes srác kocogott felém
mosolyogva. Rögtön felismertem. Sam volt az, Sarah Jo
szomszédja. Akkor láttam legutóbb, amikor az az incidens
történt Neallel Jo garázsában.
– Sam! Hogy vagy? Rég láttalak.
– Éhes vagy? – kérdezte, miután megölelt. – Elmegyünk
ebédelni?
Addig a pillanatig eszembe sem jutott, hogy milyen jó lenne
beszélgetni valakivel. Valaki olyannal, aki sejt valamit rólam.
Kezdtem ráébredni, hogy a titkok fárasztóak lehetnek. Végig a
saját kis világomban éltem, és Sarah Jón kívül csak két
barátnőm volt: Carter és Casey. Egykorúak voltunk. Bár nagyon
különböző háttérrel rendelkeztünk, és más szakra jártunk,
rögtön megtaláltuk a közös hangot. Persze, sohasem vihettem el
őket a motelbe, így a barátságunk eleinte csak az iskolára
korlátozódott. De akkor még nem oszthattam meg az új
barátnőimmel a történetemet. Miután Grunt és Moe már nem
lakott a motelben, csak én maradtam Grizz-zel és Chowderrel.
Már Chicky sem járt ki olyan gyakran. Moe halála után pedig
Fess is ritkábban jött. Rájöttem, hogy magányos vagyok.
Azonnal elfogadtam Sam ajánlatát, és követtem egy davie-i
étterembe.
Órákon át csevegtünk. Furcsa volt, mert egyáltalán nem
ismertem olyan jól Samet, ráadásul még csak Sarah Jótól sem
hallottam róla az elmúlt években. Sam elmesélte, hogy 1977
nyarán a nappalijuk ablakából nézte végig a büntetést, amit
Grizz kiszabott Nealre. Látta, hogy elhajtok, és azután lecsukódik
a garázsajtó. Tőle tudtam meg, hogy alig fél perc múlva jött egy
autó. Két durvának tűnő alak ment be a házba, hogy a síró Nealt
kihozza, akivel aztán elhajtottak. Grizz felpattant a motorjára, és
elment, Neal pedig sohasem zaklatta többé Samet és az
anyukáját.
– Tudod, mindig rosszul éreztem magam, amiért nem
tehettem semmit, hogy segítsek nektek Jóval. Nyúlbélának
éreztem magam, Cicc. Ne haragudj!
– Kérlek, ne magyarázkodj – néztem rá kedvesen. – Az isten
szerelmére, kölyök voltál még, Sam. Az az ember pedig
agresszívan fenyegette az anyukádat. Te nem csináltál semmi
rosszat. Ne érezd magad rosszul! Sohasem tartottalak
nyúlbélának. Sem akkor, sem pedig most. Most pedig áruld el,
mit csinálsz a Cole-on!
Elmesélte, hogy a szakiskola nem igazán jött be neki. Rájött,
hogy szeret emberekkel foglalkozni, különösen a nehéz sorsú
fiatalokkal, így most a helyi keresztény ifjúsági szervezetben
dolgozott teljes munkaidőben, közben pedig részidős képzésen
tanult a diplomáért. Szociális munkás akart lenni.
– Szóval ööö... még mindig együtt vagy Grizz-zel, Cicc? Még
mindig a barátnője vagy, vagy ilyesmi?
– Igazából a felesége vagyok – mosolyogtam rá.
Tudtam, hogy ezzel lesokkoltam.
– Hűha, a felesége... – dőlt hátra Sam. – Erre nem
számítottam. Udvariatlan kérdés lenne, hogy boldog vagy-e
vele? Csak kíváncsi lennék, ennyi az egész.
– Nem, nem udvariatlanság. És igen, boldog vagyok. Szeretem
Grizzt. Nem kell elmagyaráznom neked, hogy az életmódját nem
szeretem, de őt magát igen.
Sam bólintott.
– De azért nem egészen értem. Mármint tudom, ki ő és mit
csinál, te pedig olyan aranyos és okos lánynak látszol. Nem
tudlak elképzelni egy olyan emberrel. Bocsáss meg! Tudom,
hogy szereted. Csak nehéz felfogni.
– Ne érezd rosszul magad emiatt! Néha nekem is nehéz
felfogni. Tudom, hogy nem kéne erről beszélnem, de próbálom
jóvátenni, legalábbis magamban. Hátha kisül valami jó abból,
hogy együtt vagyunk. Hátha van olyan negatívum, amit át tudok
változtatni pozitívra.
– Mire gondolsz?
Ekkor elmeséltem neki egy történetet, ami feszültséget
okozott a házasságomban. Grizz többször is figyelmeztetett, de
nem tudtam uralkodni magamon.
– Baszki, Cicc! Nem vihetlek sehova – közölte egy nap
tehetetlenül.
– Kértelek már, hogy ne beszélj ilyen csúnyán – forgattam a
szememet.
 – Hát én pedig arra kértelek, hogy ne mássz bele minden
random veszekedésbe a környéken.
– Azért csinálom, mert amikor segítséget kérek tőled, akkor
nem segítesz! Téged nem érdekel! Így nincs más választásom,
mint beavatkozni. Amúgy meg kezdjük ott, hogy ha nem ilyen
szar környéken élnénk, mint ahol a dolgaidnak köszönhetően
élünk, feleennyi balhét sem látnék.
– Azt akarod, hogy letartóztassanak engem? Ez a célod?
– Ne légy már nevetséges! Ez a segítségnyújtásról szól, nem
pedig arról, hogy te bajba kerülj.
– Ja, de nem érted, hogy ölni is tudok érted? Ha kinyírok
valakit, az a te lelkeden fog száradni.
Ez a beszélgetés jóval Darryl és Willow esete előtt történt.
Tudtam, hogy Grizz hogyan ölte meg Johnny Tillmant, de
meggyőztem magamat, hogy az valamennyire más volt. Egyedi
eset, ami nem fog megismétlődni. Nealt végül is nem nyírta ki a
garázsos történet végén.
Grizz-zel egy aznapi dolog miatt vitatkoztunk. Elvitt magával
egy üzlettársával való találkozóra. A kocsijával mentünk, és egy
lepukkant raktárépület előtt álltunk meg a Pompano Beach
rosszabbik felén. Emlékeztem rá, hogy jártam már ott. Egy autó
parkolt előtte.
Grizz úgy hagyta a motort, és hozzám fordult.
– Öt percen belül jövök. Ismerik a kocsimat, úgyhogy senki
sem fog zavarni téged. Amúgy meg látlak abból az ablakból –
mutatott az emeletre.
Sok üzleti találkozóra elkísértem már Grizzt, és folyton
hallottam ezt-azt. Tudtam, hogy igaza van. Amúgy sem akartam
bemenni, hogy lássak bárkit is. Elővettem egy könyvet, és
rögtön olvasni kezdtem.
Két oldalig sem jutottam el, amikor egy gyorsan érkező kocsi
megállt mögöttem. Színes villanást láttam a visszapillantóban.
Balra néztem, és a vezetőülésen túl megláttam, hogy mi az.
Egy vadonatúj sárga Mustang volt. A sofőr biztos azt hitte,
hogy megkerülheti az épületet, de miután jobbra kanyarodott a
sarkon, csikorogva lefékezett. Jártam már ebben az épületben.
Tudtam, hogy a hátulját betonfal tartja. Nincs hátsó parkoló. A
mustangos fürgén hátramenetbe kapcsolt, és kitolatott volna, ha
nem állja el az útját egy másik.
Elszörnyedve figyeltem, ahogy két pasas száll ki a jellegtelen
zöld autóból. Egyiküknél baseballütő volt, amivel a tenyerét
ütögette. Úgy néztek ki, mintha kemény bűnözők lennének.
Láttam, hogy az egyik beszél, de nem hallottam, mit mond.
Áthajoltam a vezetőülésen, és lehúztam az ablakot. Tört
angolsággal közölték a mustangossal, hogy szálljon ki a kocsiból.
Ha kiszáll, és odaadja a kulcsot, nem fog történni semmi rossz. Ez
egy autólopás volt.
Felpillantottam, hogy látom-e Grizzt az ablakban. Nem
láttam. Biztos hallotta a fékcsikorgást, és másodperceken belül
lejön. Vártam. Nem jött.
Kiszálltam a kocsiból, és bementem ugyanazon az ajtón,
amelyiken Grizz tette két perccel korábban. Felsiettem az
egyetlen lépcsőn, aztán odasétáltam hozzá, miközben egy idős
férfival beszélt. Nem figyeltem, mit mondanak, és nem is kértem
bocsánatot, amiért félbeszakítottam őket.
– Kérlek, hívd a rendőrséget – lihegtem levegőért kapkodva.
– Odalent éppen elveszik egy embertől a kocsiját.
Az idős férfi mondott volna nekem valamit, Grizz viszont
felemelte a kezét, hogy hallgasson.
– Oké, kihívjuk őket. Menj, és várj meg odalent! Ne menj
vissza a kocsihoz!
– Jó – ziháltam. – Köszi!
Lementem a földszintre, ahol kinéztem annak az ajtónak az
üvegén, amelyiken bejöttem. A mustangos kölyök ott volt még.
Kiszállt a kocsiból, ahogy parancsolták, de biztos csinált valamit,
amivel feldühítette őket. Az egyik fazon nekipréselte az autónak,
míg a másik a bokrokat csapkodta a baseballütővel. Ekkor esett
le nekem, hogy mi történhetett. A srác biztos leállította a motort,
és kiszállt, ahogy kérték, csak közben megfogta a kulcsot, és
bedobta a bokrok közé.
Ebben a pillanatban az a fickó, amelyik a kocsihoz nyomta,
megfogta a grabancánál, és elindult vele a bokrok felé. Résnyire
nyitottam az ajtót, hogy halljam, mit beszélnek. A rosszfiú tört
angolsággal mondta neki, hogy jobb, ha megtalálja a kulcsot,
különben meg fog halni.
Meghalni? Egy kocsi miatt? Négykézláb lökte a srácot, hogy
végigkússzon a bokrok tövében. Láttam, hogy a mustangos kezd
pánikba esni. Biztos azt kívánta, hogy bárcsak odaadta volna a
kulcsot, aztán meg kihívta volna a rendőrséget. Kőkemény
bűnözőknek akart túljárni az eszén, és most megfizet érte.
Egyikük elkezdte oldalba rugdosni, amíg a bokrok alatt kúszott.
– Grizz! – kiabáltam az ajtót becsukva. – Jönnek a rendőrök?
Semmi válasz. Rögtön tudtam, hogy nem hívta őket. Grizz
ilyen volt. Nem érdekelte, mi történik másokkal. Tudtam, mit
kell tennem. Nyugodtan kisétáltam a raktárépületből, és
odamentem a három emberhez.
– Elnézést. Elnézést, uraim. Csak gondoltam, jó, ha tudják,
hogy úton van a rendőrség. Szerintem, ha most elmennek, akkor
már rég nem lesznek itt, mire ideérnek.
Mindhárman abbahagyták, amit éppen csináltak. A két
bűnöző megpördült a tengelye körül, hogy felém forduljon. A
fiúnak könnyes volt az arca. Megtalálta a kulcsot, és fél kézzel a
magasba emelte. Még mindig térdelt, másik kezét pedig a földön
tartotta. Megálltam. Most már közel voltam hozzájuk, de nem
olyan közel, hogy meg tudjanak ütni.
– Csak gondoltam, jó, ha tudják – ismételtem. Rekedten
sikerült.
Nem mozdultak felém, és nem is válaszoltak a kijelentésemre.
Megfordultam, és elindultam vissza a raktárépület ajtajához.
Hallottam, hogy az egyik összegyűjt a torkában egy méretes
nyákgombócot, aztán éreztem, ahogy a tarkómra fröccsen.
Utána nevetést hallottam.
Erre úgy kivágódott a raktárépület ajtaja, hogy széttört benne
az üveg. Grizz masírozott felém. Biztos látta az emeleti ablakból,
hogy odamegyek a rosszfiúkhoz. Az ajtóból látta, ahogy a pasas
utánam köp.
A mögöttem álló férfiak elkezdtek spanyolul hadarni. Elég
hosszú ideig tanultam spanyolt az iskolában ahhoz, hogy értsem,
miről beszélnek.
– Baszd meg, Manny! Látod, mekkora ez a faszkalap? Miért
kellett leköpnöd a csajt? Te hülye fasz! Hagyjuk a kölyköt meg a
kibaszott kocsit. Menjünk! Most rögtön!
– Szállj be a kocsiba, Cicc! – morogta Grizz.
– Ne bántsd őket! Kérlek! Nem akarom, hogy bárkinek is baja
essen, Grizz.
– Szerencséjük, ha életben hagyom őket.
Nem bocsátkoztam további részletekbe Sammel. Grizz nem
ölte meg őket. Legyen elég ennyi.
– Szóval lényegében tudtad, hogy ha közbeavatkozol, akkor a
segítségedre siet, és ezzel megmenti az áldozatot is? – kérdezte
elkerekedett szemekkel Sam.
– Igen, pontosan ezt csináltam. Volt már ilyen, csak sohasem
durvult el annyira a helyzet, mint a köpéses esetnél. Az emberek
általában már attól meghátráltak, hogy meglátták Grizzt. Ez volt
az első, hogy erőszakot kellett alkalmaznia, de biztos nem tette
volna, ha nem köp le a fickó.
– De ugye tudod, hogy neki volt igaza?
Ez meglepett. Éppen belekortyoltam a jeges teámba, és
felpillantottam Samre.
– Miben?
– Abban, hogy nem hívta a rendőrséget. Nem keveredett
bele. Tudat alatt talán azt akartad, hogy kapják el.
– Nem, egyáltalán nem – vágtam rá döbbenten. – Nem
akarom, hogy letartóztassák. Szeretem.
– Pont ez az, Cicc. Szereted, és bűntudatod van amiatt, hogy
szereted, ezért próbálod arra használni őt, hogy javítson a
helyzeten ott, ahol te nem tudsz. Folyton ezt csinálod, és csak idő
kérdése, hogy meddig fog működni. Szerencséd, hogy nem nyírta
ki azokat a pasasokat.
Samnek igaza volt.
Aznap, amikor hazamentem, bocsánatot kértem Grizztől,
amiért belerángattam mások dolgába. Megesküdtem rá, hogy
soha többé nem fogok megmentőt játszani. Nagyszerű: most
találhattam ki valami más módot, hogy könnyítsék a
lelkiismeretemen.
Sam nem csak szociális munkás lett, mert pszichológiával
folytatta a tanulmányait. Évekkel később, miután megtudtam,
hogy Grizz tényleg elrabolt engem, Sam írt egy könyvet a
Stockholm-szindrómáról. Arról a jelenségről, hogy a fogoly
elkezd gyengéd érzéseket táplálni a fogvatartója iránt.
A könyvben szereplő lány kísértetiesen hasonlított rám. Az
évek során megmaradt közöttünk a barátság Sammel, de az a
könyv kis híján tönkretette a kapcsolatunkat.
 Harmincnegyedik fejezet

TOVÁBBRA IS GYAKRAN BELEBOTLOTTAM SAMBE A

SULIBAN, és néha együtt ebédeltünk. Tépelődtem, hogy
elmondjam-e Grizznek. Nem éreztem úgy, hogy bármi rosszat
csinálnék, de annyira védett engem, hogy talán elriasztotta volna
Samet.
Csak később tudtam meg, hogy tudott a közös ebédekről
Sammel. Hát persze hogy tudott róluk! Mindenről tudott. De
sohasem hazudtam neki. Ha kérdezte, mit csináltam iskola után,
megmondtam, hogy egy barátommal ebédeltem. Akivel
figyeltetett engem, biztos meggyőzte az első alkalom után, hogy
szigorúan baráti ebédről volt szó. Talán azért nem bántotta
Samet, mert pont az első ebédünk után mentem úgy haza, hogy
bocsánatot kértem tőle. Talán titokban hálás volt Samnek,
amiért jobb belátásra bírt engem.
Akárhogy is, Sam végül szívesen látott vendég lett az
otthonunkban. Éppen a tavaszi és a nyári kurzusok közötti
szünetet töltöttem, amikor Blue telefonált a motelbe, hogy kérne
egy szívességet. Én továbbra is jó viszonyt ápoltam Jannel az
első hálaadás napi vacsora után. Sohasem lettünk közeli
barátnők, de imádtam a srácait, és szívesen vigyáztam rájuk,
amikor csak tudtam. Már iskolába jártak, Jan pedig egy jogi
vállalatnál dolgozott. Úgy tűnt, hogy élvezi a munkáját, és
amennyire láttam, a gyógyszer és a szeretett munka
kombinációjával sikeresen elkerülte az idegösszeomlást.
Blue azt mondta, hogy mindkét fiú bárányhimlővel ment haza,
és nem tudnak elmenni a nyári táborba. Jannek különösen sűrű
hete volt az irodában: részmunkaidős recepciósból előbb teljes
munkaidős lett, aztán jogi asszisztens. Blue megkérdezte, hogy
néhány napig a srácokkal tudnék-e maradni, vagy esetleg egész
héten.
Nem kellett gondolkodnom a válaszon. Szuper kiskölykök
voltak, és örültem a lehetőségnek, hogy időt tölthetek velük.
Amúgy is olvashattam a medenceparton, amíg délután aludtak.
Elgondolkodtam, hogy vajon alszanak-e még délután.
Valószínűleg nem. Mindegy. Nekem is jó kikapcsolódásnak
ígérkezett. Blue érdeklődött, hogy be tudnék-e ugrani a
drogériába valami kenőcsért, ami elvileg enyhíti a viszketést.
Szóltam Grizznek, aki rábólintott. Egyébként is elfoglalt volt.
Végül sikerült kiválasztanunk egy telket Davie délnyugati
részén, egy Shady Ranches nevű részen. Építkeztünk, és éppen a
kivitelezési fázis elején tartottunk. Grizz felbérelt egy felügyelőt,
de nehezen adta ki a kezéből az irányítást. Annyi időt töltött ott,
amennyit csak tudott. Tudtam, hogy nem akar ráijeszteni arra
az emberre, egyszerűen csak élvezi az építkezést. Chowder is
sokat volt kint vele.
Bementem a hálószobába, és kerestem valamit, amibe
pakolhatok. Eszembe jutott a régi hátizsákom. A szekrény
sarkában találtam meg, ahova több mint egy éve dobtam.
Beleraktam a bikinimet, egy naptejet, két könyvet meg a
hajkefémet. Nem kellett éjszakára csomagolnom, mert nem
készültem ott aludni.
Beugrottam a drogériába, hogy megvegyem a kenőcsöt. Azt is
bedobtam a hátizsákba, és elmentem Blue-ékhoz. Jan egy
öleléssel üdvözölt, amikor odaértem.
– Tényleg kihúzol minket a csávából, Cicc. Próbáltuk
felosztani Blue-val, hogy mikor ki maradjon itthon a srácokkal.
Enyém lett volna a délelőtt, övé pedig a délután. De kezdtek
szólni miatta a munkahelyünkön, úgyhogy életet mentesz.
– Szívesen segítek. Tudod, hogy imádom a srácokat. Hol
vannak? – kérdeztem, és ledobtam a táskámat a padra az ajtó
mellett.
– A nappaliban.
Odamentem, Kevin pedig nagy öleléssel üdvözölt. Ő volt a
kisebb. Timmy félénken nézett rám. Szerintem már elég nagy
volt ahhoz, hogy zavarba hozza a bébiszitterkedés.
– Eszedbe jutott kenőcsöt hozni? – kiáltotta Jan a folyosóról.
– Igen. Ott van a táskámban az ajtó mellett.
Ha nem foglalnak le annyira a srácok, talán észreveszem,
milyen sokáig tartott Jannek odahozni a kenőcsöt a nappaliba.
Talán eszembe jut, hogy több mint egy évvel korábban
megtaláltam a pénztárcámat Moe szobájában. És az is, hogy
bedobtam a régi hátizsákomba.
Mert miközben Kevinnek és Timmynek szenteltem az
osztatlan figyelmemet, az anyjuk megjegyzett magának egy
különösen érdekes nevet. Egy olyan nevet, amit már több mint
öt éve nem hallottam, sőt, eszembe sem jutott.
Azt a nevet, hogy Guinevere Love Lemon.

Hihetetlenül gyorsan haladt az építkezés. Biztos vagyok

benne, hogy a kivitelező halálra rémült Grizztől, és igyekezett
minél hamarabb letudni. Nem mintha Grizz bármit is tett volna,
hogy direkt ráijesszen a pasasra. Egyszerűen csak önmagát adta.
Nyár vége felé az egyik szombaton lementünk Sarah Jóval a
strandra, amíg még neki is tartott az iskolai szünet. Szörnyen
megfájdult a fejem, úgyhogy megkértem, hogy vigyen haza. Az
én kocsimmal mentünk. Kértem, hogy tegyen ki a motelnél, és
menjen haza a kocsimmal. Biztosra vettem, hogy Grizz
visszahozza majd a motelhez.
Sarah Jo kitett, és segített kipakolni a cuccomat. A világ
legjobb barátnőjeként el is rakta őket a szobában, megvárta,
hogy gyorsan lezuhanyozzak, aztán két aszpirin után ágyba
dugott. Behúzta a függönyt a hálóban, és adott egy puszit a
homlokomra.
– Később hívlak, hogy hogy vagy, Cicc. Próbálj meg aludni!
Lehet, hogy elmúlik a fejfájás, mire felébredsz.
Annyira fájt a fejem, hogy nem is tudom, válaszoltam-e neki.
Végül elaludtam, és amikor felébredtem, azt sem tudtam, hol
vagyok. A fejem már csak tompán lüktetett. Hangokat hallottam.
Biztos arra ébredtem fel. Grizz volt az, és egy ismeretlen női
hang tulajdonosával vitatkozott.
– Nem értem, miért nem találkozhatok vele. Nem mintha
magyarázattal tartoznék neked, de rendbe hoztam a dolgokat.
Megállapodtam vele.
– Nincs itt, Candy.
– Ne hívj már azon a béna bandás néven, J...
– Kussolj! – mordult rá Grizz. – Ne szólíts úgy! Soha senki
sem szólíthat engem úgy!
Ki ez a nő? Majdnem valami J-vel kezdődő néven szólította
Grizzt. Vajon tudta az igazi nevét? Nyilvánvaló volt, hogy Grizz
nem tudta, hogy ott vagyok. A kocsimat nem láthatta, szóval
biztos azt hitte, hogy még mindig Sarah Jóval vagyok.
Tépelődtem, hogy tudassam-e a jelenlétemet vagy ne. Szinte
láttam, ahogy a nő forgatja a szemét Grizz legutóbbi mondatától.
– Te meg a hülye bandás álneveid! Esküszöm, Grizz, te
nagyon el vagy tájolva. Én már nem hallgatok a Candyre.
– Leszarom, mire hallgatsz, akkor sem fogsz találkozni vele.
Nem is lakik itt. Már megállapodott és boldog. Semmi értelme
visszasunnyognod az életébe, csak mert bűntudatod van.
– Mekkora arrogáns seggfej vagy! Nélkülem nem tarthatnál
ott, ahol most vagy. Ne feledd, hogy én találtam rád, amikor
tizennégy évesen egy benzinkút mögött tengetted a szánalmas
életedet! Én mutattalak be azoknak, akiknek köszönhetően
eljutottál idáig. Én!
– Senki másnak nem köszönhetem, hogy eljutottam idáig,
csak saját magamnak. Amúgy meg, amikor elvileg rám találtál,
már egy kiélt drogos kurva voltál, de még csak tizenhét. Ha
bármelyikünk is tartozik a másiknak, akkor te tartozol nekem,
amiért gondoskodtam róla, hogy ne az utcán kelljen élned.
Tehát ez a nő már akkor is ismerte Grizzt, amikor kamasz
volt. Szerintem még senkivel sem találkoztam, aki ilyen régóta
ismerte volna.
– Hát egyáltalán nincs szükségem az engedélyedre, hogy
találkozzak vele. Majd megkeresem egyedül, és nem állíthatsz
meg.
– Tényleg, Candy? Nem állíthatlak meg?
Csend lett. Tudtam, hogy a nő az esélyeit latolgatja. Végül
nyugodtabb hangon szólalt meg.
– Rendben. Megtennél nekem egy szívességet? – kérdezte, de
meg sem várta a választ, hanem folytatta. – Legalább
megmondanád neki, hogy kerestem? Mondd meg neki, hogy
egyenesbe jöttem! Mondd meg neki, hogy csak látni akarom, és
bocsánatot kérni az összes szarságért! Nem akarom kiborítani
vagy beavatkozni az életébe. Csak annyit akarok mondani neki,
hogy sajnálom.
Grizz erre felelt valamit, de nem hallottam, mit.
Kinyílt és becsukódott az ajtó. Felkeltem, és kimentem a kis
nappaliba. Grizz nem volt ott. Biztos kikísérte a nőt.
Észrevettem, hogy elmúlt vacsoraidő, úgyhogy átmentem a
konyhába, és elővettem pár dolgot a hűtőből, hogy elkezdjek
főzni. Ha egy kicsit is érdekelt volna, hogy néz ki ez a Candy,
talán odamentem volna az ablakhoz, hogy kilessek.
Utólag már tudom: jól tettem, hogy nem mentem oda. Tanúja
lettem volna annak, hogy a férjem valami szörnyűséget követ el.
Láttam volna, ahogy Grizz odakíséri a kocsijához, és amikor
Candy a kilincsért nyúl, akkor hátulról elkapja, és egy pillanat
alatt elroppantja a nyakát. Láttam volna, ahogy hanyagul
felkapja a vállára, aztán int három arctalan pasasnak a gödörnél,
hogy szabaduljanak meg az autótól, majd lazán odasétál a motel
hátuljához, hogy Candy létezésének minden nyomát eltüntesse.
De én ebből semmit sem láttam, és csak sok év múlva tudtam
meg.
Grizz alig tíz perccel később jött vissza, és megtorpant.
– Mikor értél haza? Nem láttalak leparkolni.
– Jo korábban hazahozott. Előjött az a szörnyű fejfájásom.
Próbáltam kialudni magam.
– Tényleg? Jobban vagy?
 – Sokkal. Már csak egy tompa fájdalmat érzek. Közel sem
olyan, mint amilyen volt. Sarah Jo elvitte a kocsimat.
Hazahozatnád valakivel?
Láttam Grizz arcán, hogy tudta: ott voltam a szobában,
amikor Candyvel vitatkozott. Próbált rájönni, hogy hallottam-e
valamit. Eldöntöttem, hogy megkönnyítem a dolgát.
– Amúgy ki ez a Candy? – érdeklődtem csevegő hangon,
miközben a gombát pároltamba tűzhelyen. – El fogod mondani
neki? Elmondod Blue-nak? – tettem hozzá, mielőtt válaszolt
volna.
Grizz értetlenül nézett rám.
– Blue exbarátnője volt, nem? Akiről meséltél. Akivel
szakított, mielőtt megismerkedett Jannel.
– Ja, igen, ő volt.
– Nem tűnsz valami határozottnak, Grizz.
– Nem erről van szó, bébi. Csak nem emlékszem, hogy
meséltem volna róla neked.
– Hát pedig meséltél. Egyszer sem mondtad a nevét, de szóba
került, miután először találkoztam Jannel.
Grizz odajött hozzám, és hátulról átölelt. A bal vállamra tette
az állát. Ehhez alaposan össze kellett görnyednie, mert sokkal
alacsonyabb voltam nála.
– Szerintem igazad van, Grizz. Abban, hogy nem hagytad,
hogy találkozzon Blue-val. Lehet, hogy Jan összeomlott volna
tőle – jegyeztem meg. – Majdnem az igazi neveden szólított. Azt
elárulod nekem valaha is?
– Már ezerszer megbeszéltük, Cicc – húzódott el, hogy rám
nézzen, mire én is felé fordultam. – Ez a saját érdekedben van
így. Neked Rick O’Connell az igazi nevem.
– Aha, Grizz, csakhogy nem az – zártam el a gázt, és gyorsan
arrébb tessékeltem Grizzt. Bementem a hálószobába, és
magamra csuktam az ajtót.
Meg fog nyílni előttem valaha?
A felesége voltam, de lényegében nem tudtam róla semmit.
Sem a nevét, sem a múltját. Vagyis most már tudtam, hogy egy
benzinkút mögött élt tizennégy éves korában.
 Bejött, én pedig úgy tettem, mintha a kivitelezőtől kapott
színpalettákat böngészném. Nem néztem rá.
– Jason. Az igazi keresztnevem Jason. Jó? A többi részét nem
mondom el. Majd egyszer, talán amikor gyerekeink lesznek,
majd el fogom mondani. De nem azért, mert hagynám, hogy az
én vezetéknevemet kapják. Az övék is O’Connell lesz.
Aztán mesélt még magáról egy kicsit. Floridában született, a
West Palm Beachen. Nem ismerte az apját, a titokban tartott
vezetéknevét pedig az anyjától kapta, akit Idának hívtak, és
tizenöt évesen szülte Grizzt. Ez tényleg megmagyarázta, hogy
miért érzett „elég idősnek”, amikor elraboltatott.
Az anyja házvezetőnő volt egy tehetős családnál. Grizz azt
mondta, hogy Ida tökéletesen teljesített abban a szerepben, a
saját családja viszont romokban hevert. Elhanyagolta a fiát.
Sohasem verte vagy bántotta, egyszerűen csak nem foglalkozott
vele. Ismerősnek tűnt a helyzet. Grizz majdnem tizennégy
évesen szökött el. Biztosra vette, hogy az anyja megkönnyebbült,
és nem is kereste. Grizz nem is egy benzinkút mögött élt, amikor
Candy rátalált. Igazából lopott autóalkatrészeket árult.
Megkérdeztem tőle, hogy miért szökött el. Hiszen nem
bántották, csak nem foglalkoztak vele. Miért választotta inkább
az utcát? És hogy jutott el a West Palm Beachről Fort
Lauderdale környékére?
– Nálam idősebbekkel lógtam, és kimaradtam a suliból, mert
olyan sok pénzt kerestem – felelte Grizz könnyedén. – A csapat
végül dél felé moccant, én pedig velük sodródtam.
Nem az utcán élt, hanem egy garázs fölötti kis lakásban, ami
egy olyan fazoné volt, aki azért fizette Grizzt, hogy különleges
autóalkatrészeket szerezzen neki. Közöltem vele, hogy elég okos
ahhoz képest, hogy olyan fiatalon lemorzsolódott az iskolából.
– Tudtam olvasni és alapszinten számolni. Másra nem is volt
szükségem – vont vállat Grizz. – Amúgy meg az utcán több
dolgot tanultam, mint amennyit bármilyen diplomáért kell.
Most már ott ült mellettem az ágyon, én pedig odabújtam az
ölébe.
– Miért kell, hogy gyerekeink legyenek, mielőtt elmondod
nekem az igazi nevedet? – fúrtam bele az arcomat a nyakába, és
a bal fülében lévő karikát piszkáltam. Ez volt az egyik kedvenc
időtöltésem.
Éreztem, ahogy rázkódik a teste. Nevetett, mire felnéztem rá.
– Nem tudom – válaszolta vigyorogva. – Gondoltam, hogy
azzal nyerek egy kis időt. Szerintem majd csak évek múlva lesz
kisbabánk.
– Nos, Mr. Válaszkerülő, szerintem hamarabb ráveszlek, hogy
elmondd, mint tervezted.
– Ó, tényleg? – fúrta most ő az arcát a nyakamba. – Mivel
akarsz megkísérteni?
Mielőtt válaszolhattam volna, csörgött a telefon. Letett az
ágyra, és felállt, hogy felvegye.
– Igen? – szólt bele, majd hosszabb szünet következett. –
Várj egy picit, drága! Cicc, Sarah Jo az – kiabálta a konyhából.
Odamentem, és elvettem tőle a kagylót.
– Igen, már majdnem teljesen elmúlt. Már csak egy kicsit fáj.
Hallgattam, amíg Sarah Jo kérdezett tőlem még valamit.
– Nem, még nem mondtam el neki.
– Mit? – érdeklődött Grizz, és kivett egy sört a hűtőből.
– Lehet, hogy terhes vagyok – fordultam felé.
 Harmincötödik fejezet

GRIZZ MÁSNAP ELVITT ORVOSHOZ. Kiderült, hogy tényleg terhes

vagyok. Értetlenül álltam a dolog előtt, mert akkurátusán
szedtem a fogamzásgátlót, és egyszer sem felejtettem el bevenni.
Előző hónapban viszont volt egy csúnya torokgyulladásom, a
doki pedig elmondta, az antibiotikum néha gátolhatja a tabletta
hatását. Nálam is ez történhetett.
Szóltam az orvosnak, hogy még mindig szedem a tablettát, és
csak abból gyanítottam a terhességet, hogy a legutóbbi
menstruációm nagyon rövid volt és enyhe a megszokott egész
heti erős vérzéshez képest. Erre azt válaszolta, hogy hagyjam
abba a gyógyszert, és ne aggódjak. Vannak, akik tabletta mellett
esnek teherbe. Nem példátlan a dolog, nálam pedig hamar
kiderült.
Grizzre néztem, aki mosolygott. Örült a terhességemnek. Ha
most kellett megtörténnie, nem pedig néhány év múlva, hát
legyen.
Grizz elvitt ebédelni, ahol rögtön fiú- és lánynevekkel állt elő.
Cikáztak a gondolataim. Túl sok minden járt a fejemben
egyszerre. Mi lesz a diplomámmal? Anyaként is folytathatom az
iskolát? Beleszédültem, hogy vajon hogy alakulhat a jövő.
Sikerült némi erőt merítenem abból, hogy már az új
otthonunkba fog érkezni a baba. Utáltam volna úgy világra hozni
egy gyereket, hogy motelben élek.
Grizz meglepett még valamivel. Közölte, hogy nagyjából fél
évbe telik neki lezárni egy üzletet, és aztán lezárja a bandás
időszakot. Örökre. Nem is lehettem volna lelkesebb. Jannek
végre teljesülni fog a kívánsága: Grizz átadja a banda vezetését
Blue-nak.
Úgy döntöttünk, hogy egy kicsit titokban tartjuk a
terhességet. Még korai fázisban volt. Sarah Jo az egyetlen, aki
tudott róla, de az ő hűségében és titoktartásában nem
kételkedtem.
Gonoszul lecsaptak rám a reggeli rosszullétek. Nem is
nevezhettem őket reggelinek, mert egész nap émelyegtem.
Annyira, hogy semmi sem maradt meg bennem, Grizz pedig
vissza akart vinni az orvoshoz, hátha felír valamit, ami segít.
Nemet mondtam. Kibírom. Nem akartam gyógyszert szedni úgy,
hogy terhes vagyok. A terhességi vitamint kivéve, de azt is csak
akkor, ha megmarad bennem.
Nagyjából tízhetes terhes lehettem, amikor Grizz szólt, hogy
beszélni akar velem valamiről. Éppen a kanapén ültem, és
lakberendezési magazinokat nézegettem. Már kiválasztottam a
gyerekszoba színét: világoszöldet. Most a tematikán
gondolkodtam. Talán lehetne Noé bárkája. Vagy plüssmackós.
Grizz kivette a magazint a kezemből, és letette a
dohányzóasztalra. Komoly arcot vágott.
– Cicc, van valami, amit el kell mondanom.
– Mit? Mi történt?
– Nem akarom, hogy kiborulj. Főleg így, hogy terhes vagy. De
szeretlek, és félek, hogy ha nem mondom el neked, akkor nem
fog tetszeni, ha később tudod meg.
Kezdett rám ijeszteni.
– Most mondd el! Akármiről van is szó, ne titkold el előlem!
Történt valami Sarah Jóval, Fess-szel vagy Grunttal? Vagy
Grizz került bajba? Mi kerültünk bajba?
 – Most beszéltem Guidóval – szorította meg a kezemet. – Azt
mondta, hogy a szüleid tegnapelőtt meghaltak autóbalesetben.
Arra gondolt, hogy tudnunk kell róla.
Megdöbbentem. Erre aztán nem számítottam. Évek óta szinte
eszembe sem jutott Delia vagy Vince. Nem mondhatnám, hogy
hiányoztak, mert mégis mi hiányozhatott volna? Kiskoromtól
fogva egyedül voltam. De Grizznek igaza volt. Jó, hogy elmondta.
Elárasztottak az emlékek.
– Hogy történt? – kérdeztem halkan.
– Frontális ütközés. Egy nagy kamionnal. A sofőr elaludt,
áttért a szemközti sávba. Egy pillanat volt az egész.
Megkönnyebbültem, hogy nem szenvedtek, és nem ők
okozták a balesetet. Nem utáltam Deliát és Vince-t. Nem is
hiányoztak nekem. De meg akartam tenni, ami helyénvaló.
– Grizz, nincs más hozzátartozójuk rajtam kívül. Mit fognak
csinálni velük?
– Valószínűleg kapnak egy dobozt meg egy állami temetést.
Azt hiszem. Talán hamvasztás lesz. Tényleg nem tudom. Akarod,
hogy intézkedjek, Cicc? – kérdezte, mielőtt megszólalhattam
volna. – Azt szeretnéd? Hogy rendes temetésük legyen?
Ezen meglepődtem, de biztos emlékezett rá, milyen fontos
volt nekem, hogy Moe rendes temetést kapjon. Legalábbis
annyira rendeset, amennyire lehetett.
– Igen – bólintottam. – Szerintem azt szeretném. Nem kell,
hogy puccos legyen, Grizz. Csak egy normális temető, és fejfa
helyett talán sírkő. Amin rajta van a nevük, a születési dátumuk
és amikor meghaltak.
– Mindent írj le nekem, bébi, és én majd elintézem.
Úgy is történt. Nagyon jó volt abban, hogy megadjon nekem
mindent, amit csak szerettem volna. Egyszer sem jutott
eszembe, hogy ez újabb esély volt a szabadulásomra. Persze, az
évek során sok alkalom lett volna rá, hogy visszakapjam a
szabadságomat. A szüleim halála jelentette az egyiket, ám nem
foglalkoztam ezzel. Nem akartam elhagyni Grizzt. Legalábbis
szándékosan nem.
Néhány hét múlva pecsételő vérzésem lett. Kétségbeesve
felhívtam az orvost, aki azt mondta, hogy semmit sem lehet
tenni. Lehet, hogy semmiség. Csak várjak, és ne erőltessem meg
magamat. Grizz három napra befektetett az ágyba. A vérzés
nem állt el, ezért ragaszkodott hozzá, hogy elvigyen orvoshoz.
A papírral borított vizsgálóasztalon feküdtem, amikor éreztem
valamit. Nem moccantam, csak könnyes szemmel ránéztem
Grizzre.
– Szerintem most vesztettem el a babát.
 Harminchatodik fejezet

MINDKETTEN SZOMORÚAK VOLTUNK, amiért elveszítettük azt a

kisbabát, de abban is egyetértettünk, hogy folytassam a
tablettát. Még mindig lehetnek majd gyerekeink. Beköltözünk
majd az új otthonunkba. Le fogok diplomázni. Az élet megy
tovább.
Tényleg ment tovább. A költözés után sohasem tértem vissza
a motelbe, de Grizznek persze muszáj volt. Chowder onnantól
kezdve a régi szobánkban lakott. Monster is beköltözött egy
másikba.
Berendeztem az új házunkat. Gondoskodtam Damienről és
Luciferről. Ahogy teltek az évek, látszott, hogy lassúbbak lettek.
Gyakran hívtunk vendégeket vacsorára. Grunt rendszeresen
jött Cindyvel. Sikeres építész lett egy menő cégnél a Las Olas
Boulevardon. Grunttal nagyjából egy évvel azután lett közeli a
kapcsolatunk, hogy összeköltözött Cindyvel. Akármilyen fura,
sok időt töltöttünk együtt. Szerintem azért, mert Grizz nem volt
féltékeny, hiszen Grunt olyan régóta együtt volt Cindyvel. Így is
nehéz lehetett Grizznek, de tudta, hogy azzal tehet engem
boldoggá, ha nem úgy viselkedik, mintha ki akarna sajátítani. Jó
volt Grunt barátjának lenni: biztonságos, otthonos érzés. A
főiskolai barátnőimmel is közelebb kerültünk egymáshoz,
Carterrel és Casey-vel. Velük is sok időt töltöttem. Sarah Jo
ugyancsak rendszeres vendég volt a vacsoraasztalnál, miután
lediplomázott és visszajött Fort Lauderdale-be. Ő is férjhez
ment, és jó barátságban maradt az exével, Stephennel, meg a
feleségével, Aprillel. Mindannyian törzsvendégek voltak nálunk,
mint Anthony és Christy is, a Florida nyugati partján élő
barátaink. Még Sam és az éppen aktuális barátnője is beugrott
néha.
Chowder csak hálaadáskor jött. Végre eljutottam odáig, hogy
megcsináljam azt a pulykát, és Jan szemlátomást nem bánta,
hogy átadja nekem a gyeplőt. Annyira lefoglalta a munkája, hogy
megkönnyebbülve és örömmel ruházta át a konyhai feladatokat.
Így telt a következő néhány év. Telis-tele barátokkal,
utazással, koncertekkel, az otthonunk szépítésével, az állatokról
való gondoskodással, hosszú motoros túrákkal és a lehető
legnagyobb boldogságban. Nagy telkünk volt, távoli
szomszédokkal. Mégsem akartam, hogy féljenek tőlünk az
emberek. Egyetlen szabályom volt, és Grizz egyetértett velem:
otthon nincs bandával kapcsolatos üzlet.
Persze, az életünk egy illúzióra épült. Közelebbről megnézve
igazából nem is voltam Grizz felesége. Ann Marie Morgant vette
el, aki, lássuk be, nem én vagyok. A bevételünk, aminek már
növekedett jóindulatú és becsületes úton szerzett része, még
mindig javarészt törvénytelen dolgokkal szerzett pénzből állt.
Mégpedig sok törvénytelen dologból szerzett pénzből. Akkoriban
minden Grizz kezében volt Dél-Floridában: a prostitúció, a
kábítószer-kereskedelem, az autólopások, a szerencsejáték, a
zsarolások meg az uzsora is. Komolyan gondolta, hogy átadja a
vezetést Blue-nak, amikor teherbe estem, de mivel nemsokára
elvetéltem, nem látott sürgős okot a nyugdíjba vonulásra.
Úgyhogy dőlt a pénz. Sohasem kérdeztem rá, de az ember ennyi
év után megérzi, miben sántikál a másik. Innen-onnan elcsíptem
egy-egy információt. Nem voltam naiv, de megengedtem
magamnak, hogy úgy tegyek, mintha az lennék.
Tudtam, hogy az életünk a bűnözésre épül, ám amíg nem
vettem részt benne, meg tudtam feledkezni róla. Néhány évvel
korábban abbahagytam a csekk-könyvek mérlegelését és a
befektetések megfigyelését. Ezek átkerültek egy könyvelőhöz.
Amikor a férjem reggel elment dolgozni, úgy tettem, mintha a
munkájának nem lenne része semmiféle bűncselekmény. Én
elvállaltam egy részmunkaidős állást egy kis könyvelőirodánál
Miramarban. Nem kellett dolgoznom, és nehéz volt meggyőznöm
Grizzt, hogy engedje meg, de végül megtette. Azért volt
szükségem a munkára, hogy legyen célja az életemnek.
Amint megszereztem a diplomámat, közöltem Grizz-zel, hogy
szeretnék teherbe esni. Ha a gyerekvállalás befolyásolja Grizzt,
hogy felhagyjon a bűnözéssel, akkor az iskola befejezése után
mielőbb akartam egy kisbabát. Beleegyezett, úgyhogy
abbahagytam a tablettát. Sajnos nem sikerült olyan gyorsan,
mint vártam. Egy évvel a diplomaosztó után még mindig nem
fogantam meg.
Akkoriban nem tudtuk, hogy éppen szétesik Blue és Jan
házassága. Blue rajtakapta a feleségét, hogy megcsalja őt.
Többször is. Olyan ügyvédekkel, akikkel a munkahelyén
találkozott. Jan vonzó nő volt, és mindig jobbra törekedett. Már
nem volt számára olyan vonzó, hogy egy motoros banda
másodhegedűsének a felesége. Többre vágyott. De meglepődtem
rajta, hogy megcsalta Blue-t. Azt hittem, hogy fél keresztbe tenni
neki. Hát nem félt.
Blue egyszer eljött hozzánk, és elmesélte a történetet. Jogosan
gondoltam, hogy Jannek lett volna oka félni. Eszembe jutott a
néhány hónappal azelőtti cserbenhagyásos gázolás. Jan éppen a
kocsijához ment a szupermarket parkolójában. Jó kocsija volt,
ezért mindig messze parkolt a bejárattól, hogy elkerülje a
gondatlanságból elkövetett koccanásokat. Két szatyrot cipelt, és
éppen a kulcsát vette elő, úgyhogy lefelé nézett, amikor jött egy
autó a semmiből, és elütötte. A sofőr lelépett, Jan pedig
elveszítette az eszméletét, és nem emlékezett semmire. Csoda,
hogy csak elájult, és nem tört el semmije. Sőt, az autó sebességét
tekintve az is csoda, hogy életben maradt.
Blue nem viselte könnyen az árulást. Miközben mesélt,
rájöttem, hogy nemcsak egy cserbenhagyásos gázolásról volt szó,
hanem ő bérelt fel valakit. Azt is tudtam, hogy ehhez a férjem
hozzájárulása kellett. Megborzongtam.
Blue folytatta a történetet, és azt mondta, hogy végül elege
lett, ezért kirúgta Jant. Közölte vele, hogy ő akar lenni a fiúk
gyámja. Grizz arról vallatta, hogy pontosan mennyit tudott Jan a
bandáról. Blue azt felelte, hogy soha nem mondott el neki
semmit, és a felesége még arról az estéről sem tudott, amikor
elhozta Gruntot.
– Oké – bólintott Grizz. – Akkor mit tud nekünk ártani, ha
tud egyáltalán?
A kérdés kimondatlan része így hangzott: hozzánk tudja-e
kötni a gázolást vagy bármi más törvénytelen dolgot?
– Megkérhetett volna valakit, hogy belenézzen a privát
pénzügyeinkbe, de azzal csak belekeverte volna magát. Azt
leszámítva, hogy van egy motorom és egy dzsekim, az ő részéről
minden csak találgatás. Nem hiszem, hogy bárki komolyan
venné. Ami pedig a gyámságot illeti, talán kap ingyen jogi
tanácsot, de a cég, ahol dolgozik, ingatlanilletékkel meg
ilyesmikkel foglalkozik.
– Blue, Jan tud néhány dolgot – szóltam közbe. – Mesélt
nekem Moe életének korai szakaszáról és arról, hogy hogy került
a motelbe. Hogy veszítette el a nyelvét. Elmondta, hogy ki lakott
a motelben és ki nem. Még arról az estéről is tudott, amikor
Gwinny hozzám került. Ha nem te mondtad el neki, akkor ki?
– Nem tudom – nézett ránk Blue értetlenkedve. – Őszintén
mondom, Grizz. Talán Chicky vagy Willow jött át, amikor Jan
terhes volt, és éppen nem szedte a gyógyszereket? Emlékszel,
amikor néha a lányok maradtak vele? Szerintem akkor
hallhatott dolgokat. De nem mondtam neki semmit arról, hogy
honnan jött Cicc, meg semmi ilyesmit. Basszus, még csak nem is
járt a motelben. Nem tud igazi neveket. Még az enyémet sem.
Álnéven vettem el.
Grizz rám pillantott, én pedig a padlóra. Tudta, mi jár a
fejemben. Mi is álnéven házasodtunk össze. Legalább Jan az igazi
nevét használta az esküvőjén.
Grizz egy kis ideig hallgatott. Láttam rajta, hogy komolyan
gondolkodik.
– Szerinted máskor is beszélt Willow-val azon kívül, hogy
Willow átment hozzátok rajta tartani a szemét? – kérdezte
végül.
– Lehet. Baszki, tényleg nem tudom. Bocs, Cicc – sandított
rám Blue. – Tudom, hogy nem szereted a káromkodást. Rossz
szokás.
Grizz megint nem szólt semmit. Tudtam, hogy feltétel nélkül
megbízik Blue-ban, és próbált rájönni, hogy volt-e ballépése. De
miután Willow annyira utált engem, nagyon is lehetséges, hogy ő
beszélt Jannel. Talán azt hitte, hogy szövetségesre lel majd
benne. Semmiképp sem lehetett biztosra tudni. Jan kizárt, hogy
elárulja, Willow pedig már évekkel korábban meghalt.
– Szóval azt akarod, hogy Timmy és Kevin nálad legyen? –
kérdezte Grizz.
– Igen. A fiaimmal akarok lenni, Grizz. Nem tudok lemondani
róluk.
– Oké. Megbízom benned. Menj, és küzdj meg értük! Ha a
banda bármilyen formában, módon vagy helyzetben szóba kerül,
azonnal tudni akarom. Érthető? Mondd meg neki! Tudasd vele,
hogy ez mit jelent!
– Meglesz. Megmondom neki, és meg fogja érteni. Igazságos
eszközökkel fogok harcolni a fiaimért. A banda kimarad belőle.
Erre a szavamat adom.
A beszélgetésnek vége lett, és jó ideig ez volt az utolsó
alkalom, hogy Blue és Jan válásáról meg a gyermekelhelyezésért
folyó harcról hallottam. Jan szerette volna folytatni a
barátságunkat, de én nem tudtam rávenni magam, hogy
továbbra is találkozzak vele. Szerintem más miatt akart
barátkozni velem. Talán félt, hogy Grizz még jobban bosszút áll,
és azt hitte, hogy a barátságunk talán javít a helyzetén. Talán
csak tudni akarta, hogy én mit tudok, pedig hát semmit. Ha Blue
mondott is valamit Grizznek a válásról meg a
gyermekelhelyezési perről, Grizz nem mesélte el nekem. Arra
jutottam, hogy mindenkinek az a legjobb, ha távol tartom
magam Jantől.
Így dolgoztam fel az egészet. Mindig így. Kimaradtam belőle
testileg-lelkileg.
 A dolgok csak a gyermekelhelyezési per idején fajultak el. A
válást már hónapokkal korábban véglegesítették. Blue és Jan
megosztott felügyeleti jogot kapott. Blue azt mondta Grizznek,
hogy úgy tűnik, az ő javára alakul az ügy. A motoros banda
felmerült a tárgyalások során, de bizonyíték híján lényegében
kiröhögték Jant a bíróságon. Blue ügyvédje bosszút állt: felhozta
Jan küzdelmét a mentális betegségével, és a hűtlenségét is.
Szerintem a bandát illetően ez ringatta a biztonság hamis
illúziójába Blue-t és Grizzt. Úgy gondolták, hogy most már
semmivel sem árthat nekik.
De Jan nem bírta tovább. Végül előhúzta az aduászt, mint oly
sok évvel korábban, amikor Blue el akarta hagyni, és ő hirtelen
teherbe esett.
Ez a helyzet viszont más volt. Az aduász most
felbecsülhetetlen erejű pillangóhatást indított el. Embereket tett
tönkre. Sok embert.
Jan úgy döntött, hogy itt az idő megosztani a világgal, amit
Guinevere Love Lemonről tud.
 Harminchetedik fejezet

NEM TUDOM, HOGY SIKERÜLHETETT NEKI. Hogy volt képes

utánam járni a nevem alapján anélkül, hogy felhívta volna
magára a Grizz informátoraiból álló hálózat figyelmét, a
rendőrségét vagy bárki másét. Biztosra veszem, hogy nem tudta,
eltűntem-e, vagy pedig elraboltak, de valahonnan megtudta:
1975-ben eltűntem, és azóta semmit sem hallani felőlem.
Ez volt Jan első lépése, hogy megszerezze a gyámságot a fiúk
felett. Úgy akarta padlóra küldeni Blue-t, hogy padlóra küldi az
egész bandát. És Grizzt.
Meg kell hagyni, hogy bátor nő. A hatóságokkal
együttműködve belépett a tanúvédelmi programba. Blue
tévedett. Jan sokkal, de sokkal többet tudott, mint hitte.
Sohasem tudtam meg, hogy találta meg Froggyt anélkül, hogy
felfigyeltek volna rá. Froggy nem heverte ki, amit Grizz Willow-
val tett. Az ő száműzetése után lassan elkezdett távolodni a
bandától, a halála után meg pláne. A tanúk padján tett
vallomásából látszott, hogy teljes mértékben megveti Grizzt
azért, amit Willow-val csinált.
Froggy védelemért cserébe nagyon szívesen beszámolt a
hatóságoknak arról, amit tudott.
 A rendőrök házkutatási paranccsal jelentek meg a Shady
Ranches-i házunkban, és letartóztatták Grizzt. Nem ellenkezett,
amikor megbilincselték és ismertették vele a jogait. Nyugodt
volt. Biztos volt benne, hogy az ügyvédje órákon belül elintézi,
hogy óvadékkal szabadulhasson.
Grizzt korábban is letartóztatták már, de sohasem nagy
dolgok miatt. Mindig apró vádakkal, és csak azért, hogy
zaklassák. Komoly bűncselekményért sohasem tartóztatták le.
De ez volt az első eset, amelyik a jelenlétemben történt. Engem
bámult, miközben higgadtan hallgatta, hogy felolvassák neki a
jogait, és elkezdik sorolni az ellene szóló vádakat.
– Jason William Talbot, jogában áll hallgatni...
Akkor hallottam először a teljes nevét.
Már évekkel korábban kihevertem a mániámat, hogy
megtudjam az igazi nevét. Sohasem láttam, hogy a bandatagok
bármire is használnák az álnevüket a zavarkeltésen kívül. Azt
pedig nem tartottam nagy dolognak.
De amikor felsorolták a vádakat, hirtelen megváltozott Grizz
viselkedése. Még a háta mögé bilincselt kézzel is őrjöngeni
kezdett, amikor az igazi nevemen szólítottak, és kérdéseket
kezdtek feltenni nekem.
– Ön valóban Guinevere Love Lemon, aki 1975. május 15-én
tűnt el a floridai Fort Lauderdale-ből?
Nem tudtam válaszolni. Sokkot kaptam.
– Elszökött otthonról, vagy ez az ember elrabolta?
Grizz ekkor már tudta, hogy nem csekély vádak miatt
tartóztatják le. Ez most más. Tudták, ki vagyok. A nagy kérdés,
hogy elraboltak vagy elszöktem-e otthonról? És mennyire
keveredtem bele Grizz bűncselekményeibe?
– Nagyon körültekintően válaszoljon, Guinevere! – mondta az
egyik rendőr. – Ha ez a férfi akarata ellenére rabolta el önt 1975-
ben, az egy dolog. Ha viszont elszökött otthonról, és önként lett a
Sátán Serege nevű banda tagja, az már teljesen más tészta.
– Kurvára ne válaszolj semmire, amíg nem beszéltünk az
ügyvédünkkel! – csattant fel Grizz. – Ne szólj egy szót se, Cicc!
Semmit! Maguk meg takarodjanak a picsába a feleségemtől!
 Azzal lefejelte az egyiket, aki hanyatt vágódott a kővel
kirakott kandallónkba. A férfi elkábult, de nem tűnt úgy, hogy
baja esett volna.
Elkezdtem sírni. Bár ezek az emberek kedvesek voltak velem,
féltem. Ketten elkezdték ütni Grizzt, aki szinte meg sem rezzent.
– Hagyják abba! – kiabáltam. – Mindenkit kérek, hogy hagyja
már abba! Magukkal megyek. Csak legyen vége.
– Őt nem vihetik börtönbe! – mordult fel Grizz. – Nem
kerülhet börtönbe. Neki ehhez semmi köze. Hagyják békén!
– Őt nem tartóztatjuk le, csak téged, te szarházi – közölte az,
amelyiket Grizz lefejelte. Persze, tisztes távolságból tette.
– A kapitányságon majd mindent elrendezünk – szólalt meg a
legidősebb.
Ez a mondat olyan volt, mintha valami fekete-fehér
akciófilmből származott volna. A nyomozó pedig olyan, mint egy
jóságos nagypapa. Biztos közel járt már a nyugdíjhoz, és bárhol
szívesebben lett volna, mint itt.
– Minden rendben lesz vele – tette hozzá rám utalva. – Nem
fog baja esni. Nyugodjon meg, ez csak formaság. Tudja, hogy
megy ez, Jason.
Aztán felém fordult, és gyengéden karon fogott.
– Banner nyomozó vagyok. Minden rendben lesz, Guinevere.
Csak fel kell tennünk önnek néhány kérdést. Ez mind a folyamat
része. A férje túlreagálja a dolgokat.
– Csak aggódik értem, mert terhes vagyok – néztem
szomorúan a nyomozóra.
Még csak egy hete tudtam meg, hogy megint teherbe estem.
Egyáltalán nem voltam előrehaladott szakaszban, de Grizz-zel
mégis megengedtük magunknak a lelkesedést.
– Hívd fel Markot! Estére kihoz – mondta Grizz, amikor kifelé
vitték az ajtón.
– Most nem, Talbot – vágott közbe egy fiatal rendőr. – A bíró
szerintem nem fog lehetőséget adni az óvadékra. Az emberrablás
szövetségi szintű bűncselekménynek számít. A tárgyalásig rács
mögött fog maradni.
– Hívd csak fel, Cicc!
 – Nem, Grizz – szóltam utána. – Ő ehhez nem elég jó.
Eszembe jutott valaki más.
Figyelemmel kísértem egy nagyon sikeres és ismert
védőügyvéd karrierjét. Fiatal volt, de máris hírnevet szerzett
magának Dél-Floridában.
– Ki? – kiáltott hátra a válla fölött Grizz. Most már mögötte
lépdeltem Banner nyomozó oldalán.
– Matthew – feleltem eltökélten.
– Milyen Matthew? – kérdezte, amikor betessékelték a
rendőrautó hátsó ülésére.
Matthew Rockman. A srác, aki egyszer hazakísért.
Azzal becsapódott a kocsiajtó, és Grizz már ott sem volt.
Senkinek sem árultam el, még Sarah Jónak sem, hogy megint
tartottam a kapcsolatot egy baráttal a gimiből. Egyszerűen nem
éreztem szükségét.
Matthew 1980-ban talált rám. Nem volt nehéz dolga. Még
akkoriban történt, amikor a motelben laktam, és értesült az első
terhességemről. Nem volt titok, hogy a Sátán Seregének vezére
a Glades Motelben lakik.
Matthew úgy bukkant fel, hogy eltévedt motorosnak álcázta
magát. Chowder közölte vele, hogy kilométerekkel túlhajtott a
Flamingo Roadon, úgyhogy vissza kell fordulnia. Matthew csak
úgy mellesleg megkérdezte, hogy üzemel-e a motel. Chowder
gyanúsan méregette, és nem válaszolt, csak az útra mutatott. De
Matthew közben észrevett engem.
Éppen kijöttem, beszálltam a kocsimba, és a tudtomon kívül
követtem őt a 84-es útra. Így már a birtokában volt az
információ – a lakhelyem és a kocsim típusa –, amivel ki tudta
terveim, hogy találkozzunk.
Matthew akár aznap is követhetett volna, amikor meglátott,
de aggódott, hogy Chowder gyanút fogott. Ezért megállt a Pete s
parkolójában az autópályával szemben két napra. Azután szúrt
ki engem, ahogy a Trans Ammel a szupermarket felé tartottam.
Követett, és amikor kiszálltam, odajött hozzám.
Először fel sem ismertem. Azt mondta, hogy nem akar bajt
csinálni, csak beszélgetni szeretne. És tényleg csak
beszélgettünk. Szinte mindent elmondtam neki – kivéve azt,
amit Grizz bűncselekményeiről tudtam.
– Nem kell azzal próbálkoznod, hogy eltitkold, mit csinál az a
pasas, Gin. Az egy bűnbanda, amit irányít. Csak tudni akartam,
hogy vagy.
– Jól vagyok, Matthew. Tudom, hogy Grizz megfenyegetett
téged annak idején. Sajnálom. De őszintén mondom, hogy boldog
vagyok vele. Jó hozzám. Gyereket fogok szülni neki.
Ezen meglepődött.
– Csak muszáj volt beszélnem veled, mielőtt bármit is teszek.
Már nem vagyok az a kissrác. Nem félek tőle.
– Hát pedig félned kellene. Attól még, hogy felnőtt vagy,
ugyanúgy megtalálhat. Ez nem fenyegetés, Matthew. Csak
tényközlés. Baráti figyelmeztetés valakinek, aki fontos nekem,
hogy tartsa magát távol tőle. Kérlek, hagyj minket békén.
– Biztos vagy ebben, Gin? Megtartom magamnak az egészet,
ha most őszinte vagy.
– Az vagyok, Matthew.
Ezután hosszas magyarázatba bocsátkoztam, hogy mennyire
nem helyeslem Grizz tevékenységét a bandában, de így is
beleszerettem. Matthew nem tudott egyenlőségjelet tenni a
szelíd, kitűnő tanuló kislány és egy motoros banda könyörtelen
vezérének felesége közé. De emlékezett rá, hogy mennyire
elhanyagoltak otthon, és mennyire szerettem, amikor az ő
családja figyelmében fürödhettem.
Megváltozott a beszélgetésünk vezérfonala. Eleinte meg
akartam győzni, hogy hagyjon minket békén, de aztán már úgy
csevegtünk, mint két barát, aki beavatja egymást az életük
alakulásába. Éppen a kocsijában ülve meséltem, amikor egyszer
csak mélyen elhallgatott, és kibámult a szélvédőn. Szerintem
csak nem tudta megemészteni, amit hallott.
– Tudod, az elrablásod hozzájárult a döntésemhez, hogy jogi
egyetemre menjek – nézett rám. – Nem tetszett az érzés, hogy
megfenyegettek, és tehetetlen voltam. Tudtam, hogy aki elrabolt
téged, az egy bűnöző. Azért megyek ügyvédnek, hogy
lebuktassam a hozzá hasonló köcsögöket.
 Észrevettem, hogy elfehéredtek a bütykei, úgy szorította a
kormányt.
– Kérlek, ne hívd őt így – szöktek könnyek a szemembe.
Matthew közbe akart szólni, de felemeltem a kezemet. – Jobban
bánt velem, mint bárki más. Szeretem őt, Matthew. Mindent
megteszek, amit csak tudok, hogy abbahagyja ezt az életmódot.
Kérlek, hagyj minket békén. Megígérte nekem, hogy kiszáll,
amikor megszületik a baba. Hiszek neki.
Matthew mélyet sóhajtva megint a szélvédő felé fordult.
Utána megint könnyed fordulatot vett a beszélgetésünk.
Elmesélte, hogy mennyire szereti a jogi egyetemet. Viccesen
megjegyeztem, hogy örülök, hogy a korrepetálás vége nem
hatott ki a továbbtanulására. Kellemesen eltársalogtunk.
Azóta nem láttam Matthew-t, és nem is beszéltem vele. De
olvastam az újságokat, és néztem a híradót. Fiatal kora ellenére
üstökösként robbant be az igazságszolgáltatásba azzal, hogy
lehetetlennek tűnő ügyeket is megnyert. Nyilván éreztem a
helyzet iróniáját, hogy évekkel korábban még azért járt jogi
egyetemre, hogy lecsukassa a rosszfiúkat, mostanra pedig ő lett
a legjobb abban, hogy kiszabadítsa őket.
Mindezt Banner nyomozó irodájában ülve gondoltam végig,
miközben vizezett kávét szürcsöltem, és Matthew-ra vártam.
Végül megjelent, és hozott magával egy férfit is, akit nem
ismertem.
– Gin, ő itt Cary Lewis. Ő nem az irodámnak dolgozik. Én nem
képviselhetem Jasont a közös múltunk miatt. De olyan ember
kezébe adom az ügyeteket, aki mindenki másnál jobb az
ilyenekben. Remélem, megbízol a döntésemben.
– Ha azt mondod, hogy nem neheztelsz rá, és közben a
szemembe is tudsz nézni, akkor igen – vettem mély lélegzetet. –
Megbízom benned.
 Harmincnyolcadik fejezet

NEM KELL RÉSZLETEKBE BOCSÁTKOZNOM a következő éveket

illetően. Amúgy is túl sok volt nekem a hivatalos eljárás menetét
kísérő szakzsargon, ezért inkább az emlékeimre hagyatkozom.
Grizzt soha többé nem láttam szabad emberként.
Megtagadták tőle az óvadék lehetőségét, és csaknem két évig ült
a megyei börtönben, amíg Cary Lewis az ügyészséggel
alkudozott. Matthew-val végig közeli kapcsolatban maradtam.
Még ha hivatalos kereteken kívül is, de szükségem volt rá, hogy
elmagyarázza, mi történik.
Cary minden tőle telhetőt megtett értem, de a terhességem és
a médiaérdeklődés közepette Matthew-ra és Samre is
támaszkodnom kellett. Az ő segítségükkel került át az
érettségim és a diplomám az igazi nevemre. Ők védtek meg az
újságíróktól. Már a rémálom kezdetétől fogva mellettem voltak.
Még azt is elrendezték, hogy Stephenhez és Aprilhez költözzek.
Stephen Sarah Jo gimis barátja volt, akivel közeli barátságban
maradtunk. És ami a legfontosabb: neki és Aprilnek semmi köze
nem volt a bandához. Szívesen láttak az otthonukban, amíg a
médiaőrület lecsillapodott. Az egyetemi barátnőim, Carter és
Casey felváltva voltak a házunkban, hogy gondoskodjanak
Damienről. Lucifert egy évvel korábban veszítettük el
csontrákban. Amikor végre haza tudtam költözni, Carter velem
jött.
Grizz egyvalamihez ragaszkodott már az elejétől fogva: hogy
engem mindenből kihagy. Elmondta nekik, hogy elraboltatott.
Elmondta nekik, hogy megfenyegetett, hogy ne szökjek meg, és
hogy csellel vett rá a házasságra.
Olyan szalagcímek jelentek meg az újságokban, mint például:
„Az eltűnt lány lett az elvetemült motoros banda vezérének
felesége”. Az embereknek kezdett összeállni a kép.
– Igen, mintha felismertem volna, de olyan boldognak tűnt,
hogy arra gondoltam, biztosan nem rabolhatták el.
– Az a gazember megfenyegetett, hogy megöl, ha nem adom
vissza a lány gitárját.
Utóbbit a zálogház tulajdonosa nyilatkozta, ahová az első
karácsonyunk előtt beadtam a gitáromat.
– Azt állítja, hogy megfenyegette, hogy megöli? – kérdezte
Cary a tárgyalóteremben. – Nem részesült anyagi
kompenzációban a gitár visszaszolgáltatásáért?
– Ja, de. De pénz ide vagy oda, nem volt más választásom. Az
életem forgott kockán.
Még Diane Berger is próbált segíteni, a lány az állatorvosi
rendelőből. Valójában viszont nem tüntetett fel túl jó színben.
– Rögtön rákérdeztem, hogy ő-e Ginny Lemon, és nemet
mondott. Még valami furcsa akcentust is használt. Biztos
átmosták az agyát.
– Ne foglalkozz vele! – mondta nekem Cary és Matthew. –
Nem tudja bizonyítani, hogy tényleg téged látott. Lehet, hogy
tényleg egy hasonmásodat, akinek akcentusa volt.
Csakhogy nem így történt. Az ügyészség elő tudta ásni a
kartont, amin szerepelt, hogy Rick O’Connellnek tényleg
odakerült a kutyája akkoriban, akit kígyómarással kezeltek.
Valahányszor úgy tűnt, hogy már a kedvünk szerint alakul a
dolog, mindig előkerült valaki. Jan és Froggy vallomásaival
együtt pedig tudtuk, hogy ez sziszifuszi küzdelem lesz. Froggy –
akit igazából Larry Mostnak hívtak – eskü alatt vallotta, hogy
Grizz több embert is megölt a szeme láttára. Hiába szolgált
viszont részletekkel, nem voltak holttestek, amikkel alá lehetett
volna támasztani az állításait. Még több tanú kellett hozzá. És
lett is.
Már az elejétől fogva meglepett, hogy Gruntot és Fesst soha
nem hozta szóba senki. Jan és Froggy egyszer sem említette
őket. Szerintem azért, mert Jannek tényleg fontos volt Grunt.
Fesst pedig mindketten sajnálták, hiszen ő csak egy hétköznapi
fickó volt, aki próbált a három gyermekét egyedül nevelve
megélni. A hatóságok végül a többi tanún keresztül eljutottak
hozzájuk, de Grizz addigra alkut kötött.
A tárgyalásig eltelt két évben férjhez mentem, és megszültem
a lányunkat. Miriamnak neveztük el, és Miminek becéztük.
Talán nehéz elhinni, de Grizz szó szerint rám erőltette, hogy
házasodjak össze valakivel. Jól emlékszem arra a napra. Még
csak két hónapos terhes voltam, és éppen meglátogattam őt a
börtönben.
– Szeretsz engem, Cicc, ugye? – kérdezte.
– Tudod, hogy szeretlek, Grizz. Túlleszünk ezen. Ki fogsz
jutni. Visszakapjuk az életünket.
– Sohasem fogok kikerülni innen, Cicc. Ezt tudnod és értened
kell.
– Hagyd abba! Ne beszélj így!
– Okos lány vagy. Szembe kell nézned az igazsággal, hogy
kitalálhassunk egy tervet. Azt mondtad, hogy szeretsz. Akkor
bizonyítsd is be nekem!
– Mondd meg, hogyan! – néztem rá könnyes szemmel. –
Hogy bizonyítsam?
– Azt akarom, hogy férjhez menj.
Úgy meglepődtem, hogy még tiltakozni is elfelejtettem.
Telefonba beszéltünk, és üvegfal választott el minket.
– Azt akarom, hogy megígérd nekem, hogy lesz egy apja a
gyerekünknek, amikor megszületik. Ígérd meg, Cicc!
– Lesz apja a gyerekünknek, Grizz. Te. Megkaphatja tőlem a
vezetéknevedet, hogy Talbot – válaszoltam, de aztán eszembe
jutott még valami. – Kihez menjek hozzá? Ki vehetne el? Amúgy
is, mi házasok vagyunk.
A szívem mélyén tudtam, hogy a mi házasságunk nem
törvényes. Rick O’Connell és Ann Marie Morgan talán házasok,
de Jason Talbot és Ginny Lemon nem. Lélekben viszont azok
voltunk.
 – Öt pasit is fel tudnék sorolni, Cicc, akiknek elég fontos vagy
ahhoz, hogy akár holnap elvegyenek feleségül. Ketten szerintem
szerelmesek is beléd. Basszus, még akár Fess is elvenne, ha
megkérnénk rá.
– Ezt nem mondod komolyan! Akármennyire szeretem Sarah
Jót, nem akarok a nevelőanyja lenni. Ki jár még a fejedben?
Egyébként nehéz elhinnem, hogy nem is egy, hanem két férfi is
szerelmes belém, és még életben vannak.
Azzal kifújtam az orromat, a kagylót pedig addig a vállamra
tettem.
– Egyszer azt mondtad nekem, hogy okos fickó vagyok.
Emlékszel rá? Aznap este, amikor először elmondtad, hogy
terhes vagy.
Elmeséltem neked, hogy kimaradtam a suliból, te pedig
meglepődtél rajta, hogy éltem túl. Hogy teremtettem a semmiből
valamit. Emlékszel?
– Igen, emlékszem. És?
– Igazad volt, bébi. Okos vagyok. Elég okos ahhoz, hogy
hagyjam, hogy azok a fickók beléd szeressenek, mert tudtam,
hogy eljöhet ez a nap.
Nem hittem a fülemnek, de miután beszéltem Caryvel, aki
elmagyarázta, milyen komoly Grizz ügye, beadtam a derekamat.
A beszélgetésünk után heteken belül férjhez mentem. Nem
kellett hozzá elválnunk, hiszen Grizz-zel sohasem volt törvényes
a házasságunk. A kérésének megfelelően férjes asszonyként
szültem meg a lányunkat.
Nagy baba volt, ami az apja termetét nézve nem meglepő.
Huszonnégy órát vajúdtam vele a sürgősségi császármetszés
előtt. Amikor betoltak a műtőbe, emlékszem, hogy az újdonsült
férjem és a barátaim azt mondták:
– Itt leszünk, amikor felébredsz.
Grizz ragaszkodott hozzá, hogy a kicsi a férjem vezetéknevét
kapja, és soha ne tudja meg, hogy ki a vér szerinti apja. Meg
kellett esküdnöm rá, hogy sohasem árulom el neki.
– Hiszek neked, amikor azt mondod, hogy szeretsz engem,
Cicc. Ha tényleg így van, akkor sohasem árulod el neki.
 – Ha nagyon akarja, akkor egy napon majd rá fog jönni az
időpontokból, Grizz. Nem tudom, hogyan titkolhatnám el előle.
– Hazudj! Mondd azt neki, hogy megcsaltál! Engem nem
zavar, ha azt mondod. Nem akarom, hogy tudja, hogy én vagyok
az apja.
Mimiből gyönyörű kislány lett. Sohasem kérdezett rá a
dologra, így tartani tudtam a Grizznek tett ígéretemet.
Cary szólt, hogy Grizz készen állt bűnösnek vallani magát,
hogy mindenki mást megvédjen. A baj csak az, hogy akkor
tényleges életfogytiglanit kapott volna. És semmiképpen sem
ment volna bele, hogy az egész életét börtönben töltse.
Úgyhogy inkább halálbüntetésért cserébe vallja magát
bűnösnek.
– Nem! – sikoltottam fel, amikor elmondták nekem.
– Ne aggódj! – nyugtatott Cary. – Szerintem Florida állam
nem pártolja az önkéntes eutanáziát. Nem fognak belemenni.
Bíróság elé kell majd állnia. Örülne, ha börtönben élné le a
hátralévő életét, de valamikor majd lehetőséget kaphat a
feltételes szabadlábra helyezésre. Semmi kétségem, hogy az
ügyészség a halálbüntetésre fog hajtani. Még nem tudhatjuk,
hogy megkapja-e, és fel kell készülnöd arra, hogy esetleg igen.
– Nem érdekel, hogy ő halálbüntetést akar kapni. Számítok
rád, Cary, hogy elintézed az életfogytiglanit. És ha az megvan,
akkor talán majd feltételesen szabadlábra helyezhetik.
– Ginny, természetesen mindent meg fogok tenni, hogy
megvédjem őt a halálbüntetéstől. De tudnod kell, hogy ha
életfogytiglanit kap, nincs rá garancia, hogy bármikor is
szabadulhat.
– De Matthew azt mondta, hogy te vagy a legjobb, Cary! Azt
hittem, hogy ki tudod rángatni ebből!
– Nem érted, Ginny. Innen nincs kiút. Ezt Jason is tudja.
Azért alkudozik az ügyészséggel, hogy bizonyos embereknek ne
essen bántódásuk. Főleg neked. Áskálódni fognak. Megtalálják a
módját, hogy lebuktassanak téged, és ezzel fogják meg őt. Ezt
próbálja elkerülni.
– De itt van nekünk Sam! – bukott ki belőlem könnyes
szemmel. – Ő majd tanúskodik mellettünk. Beszélni fog a
Stockholm-szindrómáról. Hogy nekem az volt a normális, hogy
Grizz-zel maradtam.
– Te vagy a fő ok, Ginny, de el kell magyaráznom, hogy hány
ember érintett még ebben? – Hány név merülhet még fel az
ügyészségen? Grunt, Fess, Blue, Chowder, Chicky, sőt még Eddie
is a tetoválószalonból. Még őt is békén fogják hagyni. Persze,
vissza kell váltania a tetoválásra, mindenféle extra szolgáltatás
nélkül. A lista viszont végtelen.
Cary ezután a kimondatlan kérdésemre is válaszolt.
– Csak azokat az informátorokat fogja feladni, akiket
lefizetett. Akiket megzsarolt, azokat nem.
A lelkem mélyén megkönnyebbültem, hogy Grizznek nem is
olyan rossz a hatósági besúgó rendszere. Örültem neki, hogy
Dél-Floridában mégsem annyira korrupt az igazságszolgáltatás,
mint eredetileg gondoltam.

Lényegében így telt el a két év a tárgyalásig. Kétévnyi

egyezkedés. Kinek eredjenek a nyomába? Kit hagyjanak békén?
Grizz ragaszkodott hozzá, hogy Chowder – akinek John
Lawrence volt az igazi neve – addig maradhasson a motelben,
ameddig csak akar. De ez nem számított. Chowder szívrohamot
kapott, és meghalt, mielőtt sor került a tárgyalásra.
Az otthonunk is sérthetetlen maradt. Megtarthattam a házat
és benne mindent, ami Grizz letartóztatásakor megvolt.
Beleértve az összes tárgyat, a kocsijainkat és az ő motorjait is. A
pénz miatt sem kellett aggódnom. Jutott elég arra, hogy
kifizessem az ügyvédeket, és nagyon sokáig kényelmesen
megéljek.
Grizz évekkel korábban a tudtomon kívül megkérte Fesst és
Gruntot, hogy nyissanak befektetési számlákat az igazi nevemre.
Ennyit a szabályról, hogy a bandán belül egyáltalán nem
használhattunk valódi neveket. Egyébként nem volt belőle
probléma. Gruntot, Fesst és a pénzügyi dolgaikat már az elejétől
fogva békén hagyták Grizz közreműködéséért cserébe. Grizz
elárulta a drogbirodalma két irányítójának a nevét azért cserébe,
hogy ők ketten védettséget élvezzenek. Már az alkudozási
szakasz elejétől kezdve lekerültek a napirendről, így sohasem
került nyilvánosságra a nevük. Hálás voltam érte. Hátrányosan
érintette volna a karrierjüket. Amúgy is úszkáltak még nagyobb
halak a vízben.
Az egyezkedés folytatódott. Grizz egy harmadik embert is
feladott – szerintem a Pompano Beach-i raktárházból az öreget
– Chicky védelméért cserébe. És ez így folytatódott egészen a
tárgyalás napjáig. Grizz gondosan kitervelt minden egyes lépést,
mint valami sakkjátszmában. Azért adott fel embereket, hogy
megvédjen vele másokat. Még ahhoz is ragaszkodott, hogy
néhány ellene tanúskodó is védelmet kapjon.
Mindent megtett, hogy meggyőzze az esküdtszéket, hogy
halálbüntetést érdemel.
Meg is győzte őket.
 Harminckilencedik fejezet

GRIZZ EGY ÉSZAK- FLORIDAI HALÁLSORON VÁRAKOZOTT, nagyjából

ötórányi autóárra. Próbáltam bejárni hozzá, de az első év végén
azt mondta, hogy ne menjek többet, mert tovább kell lépnem.
Fel kell nevelnem a lányunkat. Jó anyának és jó feleségnek kell
lennem.
– Szereted őt? – kérdezte egy nap a férjemre utalva. –
Nyugodtan megmondhatod, Cicc. Semmi baj, ha szereted. Ő
szeret téged, és gondoskodik rólad meg Mimiről. Az én időm
lejárt.
– Igen – néztem az ölemben nyugvó kezemre. – Szeretem.
Akkor láttam utoljára Grizzt a kivégzés napjáig.
A beszélgetésünk utáni egy év volt a legnehezebb. Szerintem
akkor gyászoltam Grizzt a legjobban. Nagyon sok érzelem
kavargott bennem. Kínzott a bűntudat. Miért tartottam meg azt
a hülye pénztárcát? Miért nem álltam ki a tanúk padjára, hogy
megmondjam az esküdteknek, milyen jó volt hozzám?
Azért, mert Grizz nem hagyta. Az ügyészség a közelembe sem
jött, a Grizztől kapott információkért cserébe. Olyan volt nekik,
mintha előrehozták volna a karácsonyt. Egyik ajándék a másik
után. Azon túl, hogy megkértek, hogy támasszam alá, amit Grizz
mondott, tartották a szavukat. Békén hagytak.
Évekkel később felhívtam Grizzt, hogy szültem még egy
kisbabát. Talán meglepő, hogy egy halálsoron várakozó elítélt
telefonhívást fogadhat. Itt viszont Grizzről volt szó. Még a
halálsoron is a Sátán Seregének vezére maradt. Még mindig
képes volt rá, hogy nagymértékben befolyásolja a körülményeit.
Tudta, hogy terhes vagyok. Még a börtönben is megtalálta a
módját, hogy szemmel tartson minket a férjemmel. Mégis
olyasmit közöltem vele, amit nem tudott.
– A Jason nevet adtuk neki.
Hosszú csend következett a vonalban. Azt se tudtam, hogy
tartja-e még.
– Szeretlek, Ginny. Mindig is szeretni foglak.
Ez volt az első és utolsó alkalom, amikor az igazi nevemen
szólított. Elkezdtem mondani, hogy én is szeretem őt, de akkorra
már letette.
Igaz volt. Még mindig szerettem Grizzt. Már nem voltam belé
szerelmes úgy, mint régen, de nagyon fontos volt nekem. A
férjem megértette. Nem volt benne kétség vagy féltékenység
emiatt. Egyébként, ha Grizz nincs, akkor nem lenne a férjem az
az ember, akibe ma menthetetlenül, fülig szerelmes vagyok.
 Negyvenedik fejezet

GRIZZ KIVÉGZÉSÉNEK MÁSNAPJÁN ÚGY

DÖNTÖTTÜNK otthon a férjemmel, hogy valami különleges
dolognak szenteljük a napot.
– Hé, ti ketten! Ezer éve nem láttalak titeket – ölelt át
bennünket Eddie.
Azóta nem jártunk Eddie-nél, hogy kiegészíttettük a fiunk
nevével a tetoválást a férjem bal karján, aki a harmadik
házassági évfordulónkra lepett meg ezzel. A tetoválás egy
gyönyörű sast ábrázolt, ami egy szívet tartott a szárnyai között.
A szívben az a név állt, hogy Ginny. Köszönetét mondtam neki
azért, hogy nem Guinevere.
A férjem azzal viccelődött, hogy az ki sem fért volna. A szívet
egy szalag ölelte körül, aminek az egyik oldalán a „Mimi” felirat
szerepelt. Miután megszületett a fiunk, a férjem visszament,
Eddie pedig újabb szalagot varrt oda „Jason” felirattal.
Gyönyörű, művészi munka volt. A boldog családunk jelképe.
– Megint kell egy szalag? – pillantott Eddie viccelődve a
hasamra.
- Nem – emeltem fel a jobb kezemet. – Kérlek, most erre
használd a kreatív varázserődet – dugtam az orra alá a
gyűrűsujjamat. Ezúttal nem ájultam el.
 Vasárnap reggel volt, Grizz kivégzése után két nappal. A
nappaliban várakoztunk a férjemmel, hogy megcsörrenjen a
telefon. Direkt a hajnali misére mentünk el, hogy otthon legyünk
a híváskor. Így visszagondolva azt kívánom, hogy bárcsak
lekéstük volna. Mert ez is visszavonhatatlan kárt okozott az
életemben – csakúgy, mint az, amikor huszonöt évvel ezelőtt
felszálltam Monster mögé a motorra.
Amikor csörgött a telefon, rögtön kihangosítottam.
– Itt vagyunk, Leslie. Ki vagy hangosítva.
Leslie hebegett egy kicsit. Biztosan érezte, hogy nyomaszt
minket ez az egész interjú, és vonakodva várjuk az első kérdést.
Tudtam, mi következik.
– Szerintem arra lennék kíváncsi, hogy mi volt az a kis jelenet
Ginny és Jason között épp a kivégzés előtt – mondta Leslie
egyre magabiztosabban. – Mármint nyilvánvaló volt, hogy van
köztetek valamiféle kommunikáció, ami szerintem fontos
lehetett, és jó lenne belevenni az interjúba. Tudjátok, hogy
pontot tegyünk a hatalmas szerelmi történet végére.
– Semmi – feleltem határozottan. – Csak Grizz megint próbált
felülkerekedni. Heccelt engem, régi poén. Nem fontos, és a cikk
szempontjából egyáltalán nem számít. Nem maradtál le
semmiről.
Leslie egy pillanatra elhallgatott, aztán kibökte.
– De hát a szerelmi történet! Igazából azt szeretném
hangsúlyozni. A kőkemény bűnöző és az édes, ártatlan kislány
szerelmét. Az olvasók ezt akarják, egy szerelmi történetet, és
szükségem van egy csattanóra a végén – köszörülte meg a
torkát. – Adott neked egy jelet. Biztos jelentett valamit. Nem
árulnád el nekem, Ginny?
Mélyet sóhajtva hátradőltem a széken. Nem tudtam, hogy
rám összpontosul a figyelem.
– Csak annyit mondhatok, Leslie, hogy három hónapig
hagytam, hogy kérdezgess engem, és ez a szerelmi történet
végig ott volt az orrod előtt, te pedig nem vetted észre. A férfi
története, aki már az első pillanatban belém szeretett, ahogy
meglátott. Azé a férfié, aki mindig is a lelki társam volt, és most
is az. Most csak ez az egy szerelmi történet van. Igen, szerettem
Grizzt, ez igaz. De annak a történetnek már vége. Ne akard
rózsaszínben bemutatni! Azóta új életet kezdtem...
– Ginny még nem tudja, ugye? – vágott közbe Leslie. – Még
nem mondtad el neki. Biztos megteszed, mielőtt olvassa a
cikkemben.
Kihez beszél? A férjemre néztem, aki nem válaszolt neki. Csak
kinyomta a telefont.
– Na, így is be lehet fejezni egy interjút – állapítottam meg.
A férjem, Tommy – akit már nem Gruntnak szólítottam, és ő
sem hívott Ciccnek soha – csak mosolyogva rám kacsintott. De
aztán elkomolyodott.
– Gin, el kell mondanom neked valamit. Valami rosszat.
Ciccegtem. Mégis milyen rossz dolgot mondhat nekem
Tommy?
Komolyan kételkedtem benne, hogy bármivel képes lenne
meglepni.
– Oké, hallgatlak. Nem lehet olyan szörnyű.
De az volt.
Ahogy ott ültem, és Tommy elmesélte nekem Leslie három
héttel korábbi balesetének történetét, csak döbbenten
hallgattam. Olyan érzés volt, mintha kívülről nézném az egészet,
mintha valaki másnak mondanák, én pedig csak úgy mellesleg
hallanám.
Nem tudom, hogy magyarázzam el. Ismertem a főszereplőket.
Elég időt töltöttem Leslie-vel ahhoz, hogy megismerjem a
személyiségét, és hogy tényleg értsem, mi történt közte és Grizz
között.
Miközben Tommy a részleteket mesélte, egy film elevenedett
meg előttem. Hánynom kellett tőle.
 Negyvenegyedik fejezet

LESLIE COWAN MAGABIZTOSAN ÜLT A FÉMASZTAL

MÖGÖTT. Több száz emberrel készített már interjút, így egy
kicsit önelégülten várta a soron következőt.
Egy ismerős ismerősétől hallotta a történetet, és arra gondolt,
hogy nagyszerűen illeni fog a Rolling Stone magazin híres
motorosokról szóló számába. Az utóbbi néhány hónapot a
történet többi főszereplőjének kérdezgetésével töltötte, és
pontosan egy órája volt rá, hogy összegezze az egyetlen
emberrel, aki nem fog rendelkezésére állni további válaszokkal a
következő hetekben.
Jason Talbot arra várt, hogy heteken belül kivégezzék. Leslie
előre eldöntötte, hogy nem ad majd túl sok hitelt a
mondandójának. Úgy érezte, hogy az oroszlánrésze már úgyis
megvan. A puszta kíváncsiság vezérelte ide.
Hallott a férfi erőszakosságáról, de nem az a fajta nő volt, aki
bárkitől is zavarba jön. Interjúvolt már bandatagokat az utcáról,
drogdílereket, nemi erőszaktevőket és gyilkosokat is. A
társadalom legalját. Ez most habostorta lesz.
A Ginny Lemonnal, vagyis most már Ginny Dillonnal való
kapcsolatról akart kérdezni. Érdekesnek ígérkezett megtudni a
férfitól, aki olyan kegyetlen volt másokhoz, hogy vajon miért
táplált gyengéd érzéseket egy tizenöt éves lány iránt. Miért nem
ölte meg? Miért nem tartotta maga mellett, ameddig csak
lehetett? Miért fekszik fel érte az asztalra, ahol majd a halálos
injekció várja?
Leslie biztosra vette: Ginny túlzott, hogy Jason mit érez
iránta. Ezért meg akarta tudni, hogy a férfi valójában mit gondol.
Ki fogja szedni belőle az igazságot, hiszen kiváló oknyomozó. Még
a legrosszabb interjúalanyt is képes az ujja köré csavarni. Csinált
már ilyet, úgyhogy most is megteszi majd.
Egy ember, aki heteken belül szembenéz a halállal, biztosan
sebezhető. Teljesen szét fog esni, és perceken belül kiönti a
lelkét.
Leslie felnézett, amikor hallotta kinyílni az ajtót. Egy őr jött
be, mögötte a hihetetlenül nagy termetű férfival. Leslie látta már
fényképen, így tudta, hogy hatalmas. De nem hitte volna, hogy
ennyire.
Mögötte egy másik őr állt. A rab narancssárga overallban volt,
megbilincselve és a derekán megbéklyózva. Kis lépésekben
haladt. Leslie hallotta, hogy a bokájánál is zörög a béklyó. Addig
vándorolt felfelé a tekintete, amíg a férfi szemébe nézett.
Az igéző zöld szempárba, amit Ginny többször is említett.
Leslie még csak fényképen látta, amin nem jött át a lényeg. Azt
hitte, hogy ez is túlzás. Tévedett.
A rab le sem vette róla a szemét, amikor lehuppant a
szemközti székre, az őr pedig leoldotta a bilincset a derekára
erősített béklyóról, hogy rögzítse az asztal fölötti fémrúdhoz.
– Köszönöm, innentől megleszek – nézett az őrre Leslie.
Az őr nem volt hajlandó távozni, és közölte, hogy senkit
semmilyen körülmények között nem hagyhatnak egyedül Jason
Talbottal.
– De hát meg van béklyózva! – döbbent meg Leslie.
– Nem számít. Ha ez gond magának, menjen el. Itt kell
maradnunk magával.
A magasabbik őr kulcsra zárta az ajtót, és mindketten egy-
egy falnak dőltek, egymással szemben.
Leslie tiltakozni kezdett, de hasztalanul. Az őrök higgadt
határozottsággal ismételték meg, hogy mi a szabály.
– Ez a maga biztonságát szolgálja, a béklyóktól függetlenül –
magyarázta az alacsonyabbik.
Leslie ciccegett, mintha nevetséges lenne a dolog, mire az őr
megint megszólalt.
– Akkor felteszem, hogy az interjúnak vége.
Nekiállt ismét eloldozni a foglyot, Leslie viszont leállította.
– Jó. Maradjanak, nem bánom.
Aztán megint Jasonre nézett, és kirázta a hideg. Még sohasem
került ilyen átható pillantás kereszttüzébe. A férfi pillantása
jeges volt, úgyhogy próbált nem reszketni tőle.
– Köszönöm, hogy beleegyezett a találkozásunkba, Jason –
fogott hozzá. – Tudja, hogy az elmúlt néhány hónapban interjút
készítettem Ginnyvel. Érdekesnek tűnik a kettejük múltja.
Abban reménykedem, hogy tud még mesélni a kapcsolatukról.
– Biztosra veszem, hogy Cicc elmesélt magának mindent.
Nincs semmi hozzáfűznivalóm.
Leslie kezdett valami olyasmit érezni, amit interjú közben
még soha. Enyhe szétszórtság lett úrrá rajta.
Volt valami erős és hatalmas ebben a férfiban, ami szörnyen
vonzotta, és alig tudott koncentrálni. Ostobának érezte magát,
amiért Jason ezt váltotta ki belőle. Úgy áradt belőle a nyers
szexuális erő, mint még soha senkiből.
Leslie elképzelte, hogy tizenöt évesen hogy bírná ezt. Csoda,
hogy Ginny túlélte.
– Nos, akkor meséljen nekem valamit, amiről Ginny nem tud.
Lepjen meg!
– Jaj, de szeretném meglepni, drágaság!
Leslie megborzongott. Elképzelhető, hogy tényleg élvezi a
flörtölést ezzel a gyilkossal? Magára öltötte a legnegédesebb
mosolyát, és folytatta a kérdezősködést. Jason egyszavas
válaszokkal felelt. Olyan kérdések voltak ezek, amire Leslie már
tudta a választ Ginnytől. Szóval Ginny igazat mondott. Helyes,
helyes.
 – Jason, én csak ilyen alapdolgokat tudok. Mesélne nekem
még valamit? Valami olyat, ami sokkolná az olvasókat?
A rab egy darabig csak bámulta, mielőtt megszólalt.
– Minden kérdésére válaszoltam. Mit akar tudni pontosan?
Lesbe bosszúsan nyelt egyet.
– Először is: nem hiszem el, hogy a Ginnyvel töltött rengeteg
idő alatt egyetlenegy titkot sem tartott meg magának. Valamit,
amiről ő sohasem tudott. Most sem tud. A valódi neves titkot
már tudom. Annak nyilván ki kellett derülnie – dőlt előre
provokatívan Lesbe. – Mi más van még?
– Semmi. Miért titkolóztam volna Cicc előtt?
– Hát, talán mert ő is titkolózott maga előtt?
Leslie erre a pillanatra várt. A felvezetés csak csali volt.
Istenem, milyen jó vagyok!
Ezzel a reményeinek megfelelően sikerült felhergelnie Jasont.
Milyen egoista! El sem tudta képzelni, hogy Ginny rejteget előle
bármit is.
A férfi szeméből viszont egy másodperc alatt eltűnt a
kételkedés, hogy a megszokott arrogancia váltsa fel.
Intett Leslie-nek, hogy folytassa. Hiába volt odaláncolva az
asztalhoz, ennyit tudott mozdulni.
– Akkor hát halljuk, újságíró kisasszony! Mi ez az állítólagos
titok, amit Cicc elhallgatott előlem?
– Ha elmondom, akkor utána elmesél nekem valamit?
Valamit, amit Ginnynek soha nem árult el. Megígéri?
– Igen, persze. De előbb halljam!
– Rendben. Mit szól ahhoz, hogy Ginny Grunttal veszítette el
a szüzességét?
– Hülye kurva – röhögött fel Jason. – Ezt tudtam. Én
utasítottam a srácot.
– Nem érti, Jason. Ginny Grunttal veszítette el a szüzességét.
Nem pedig azzal az undorító gumibottal, amit maga adott a
fiúnak.
Leslie tudta, hogy ezt nem kellett volna elmondania. De
gyorsan emlékeztette magát, hogy azt ígérte Ginnynek: nem lesz
benne a cikkben. Olyat sohasem ígért, hogy nem árulja el
Jasonnek.
Tudta, hogy ezzel meglepte a férfit. Rögtön érezte, hogy ezt
egyébként sohasem tudta volna meg. Hát menjen a francba a
hülye idiótája! Hadd eméssze csak egy kicsit!
Leslie olyan arckifejezéssel hajolt hozzá közel, mint aki épp
most falta fel az áldozatát, és a lehető legfennhéjázóbb hangon
hozzátette:
– Akkor most tartozik nekem egy...
Villámgyorsan történt, még az őrök sem tudták
megakadályozni. Grizz két lábbal kirúgta a széket Leslie alól. A
fürge mozdulat Leslie előrehajolásával párosítva odáig vezetett,
hogy arccal előreesett, és Jason így már elérte. Meg tudta
ragadni a fejét, hogy odaláncolt kézzel nekivágja az asztalnak.
Gyomorforgató volt a fogak reccsenésének hangja, meg a
mindenfelé spriccelő vér.
Az őrök felocsúdtak, amint bírtak. Egyikük elhúzta Leslie-t a
keze ügyéből, a másik pedig elkezdte bottal ütni. Jason meg sem
rezzent, csak nevetett.
– Te faszkalap! – kiabálta Leslie.
Ömlött a vér a homlokán éktelenkedő sebekből, az orrából és
a szájából. Nehéz volt megszólalnia. Kétségtelenül fájt neki, de
nem kezdett el sírni. Sokkot kapott.
Az őr talpra állította, és félig vonszolva kivitte az ajtón.
Grizz ekkor utánaszólt.
– Akar tudni valamit? Akkor majd mesélek. Jöjjön vissza
meglátogatni!
 Negyvenkettedik fejezet
TOMMYRA MEREDTEM.
– Ezért nézett ki úgy a kivégzéskor, mint aki balesetből épül
fel? Grizz csinálta ezt vele?
– Igen, ő csinálta.
– Jaj, Tommy! Tudta. Tudta, mielőtt meghalt, hogy mi
történt közöttünk – temettem a tenyerembe az arcomat. –
Biztos nagyon fájt neki, és úgy érezte, hogy elárultuk őt.
– Úgy érezte, Ginny. Ezért adott Leslie-nek még egy interjút
telefonon a halála előtt. Elmesélt neki valamit. Valamit, ami
benne lesz a cikkben. Amiről te nem tudsz. Ami fájni fog.
Mielőtt rákérdezhettem volna, mi az, Tommy folytatta.
– Tudod, Grizz megbánta. Beszéltem vele, miután beszélt
Leslie-vel. Azt mondta, hogy miután elcsitult a haragja,
megbánta, hogy elmondta neki. Basszus, még egy bérgyilkost is
felbérelt volna a börtönből, hogy ne kerüljön nyomtatásba, csak
lebeszéltem róla. Nem akartam, hogy az a nő meghaljon, csak
mert kiderül egy titok. A gyilkosságok ideje lejárt. Remélem,
ebben egyetértünk.
– Fáj a szívem attól, hogy az árulás tudatával halt meg.
– Nem úgy halt meg. Beszéltem vele, és láttad, hogy bólintott
nekem. Megértette.
Ekkor eszembe jutott valami.
– Jaj, ne! Kérlek, mondd, hogy nem azt árulta el neki, hogy
Miriam a lánya. Kérlek, mondd, hogy nem azt.
Szerintem ezt nem lett volna nehéz kitalálni az esküvőnk és
Miriam születési dátumának fényében. Ez viszont nem érdekelt
senkit, és meglepő módon rá sem kérdeztek nálam. Nem
akartam, hogy ez nyomtatásban megjelenjen, és Mimi is
elolvashassa.
– Nem, hanem...
– Annak az igaz története, amikor először meglátott engem? –
szakítottam félbe. – Hogy nem úgy volt, hogy Guido háza előtt
látott meg tizenhárom éves koromban? Mert még csak hat
voltam. Te ezt tudtad, nem? Grizz elmesélte, hogy őrjöngött,
amikor Delia és Vince elvitt engem Woodstockba. Akkor
költöztette Guidót a szomszédba. Ez nem nagy dolog. Nem
tudom, kinek fájhatna – hadováltam.
– Ja, ismerem azt a sztorit. Nem erről van szó.
Tommy vett egy mély lélegzetet, és elkezdett Grizz
gyermekkoráról mesélni. Igen, Grizz említette nekem az igazat
az anyjáról, de nem bocsátkozott részletekbe. Ami nem lep meg,
hiszen Tommy olyan borzalmas részletekkel szolgált,
amilyeneket még elképzelni is nehéz. Úgy végződött, hogy Grizz
a saját kezével vetett véget a szülei életének. Mindkettejükének.
Ez már teljesen más fényben tüntette fel, hogy miért volt olyan,
amilyen. Nem tudom, hogy élhetett volna túl valaki sértetlenül
egy olyan gyerekkort, mint amilyen az övé volt.
– Hát ez egy szörnyű történet, de nem tudom, mit árthatna
nekem, ha kiderül – szóltam közbe.
– Nem, Cicc, nem is erről van szó – csattant fel Tommy. –
Hadd fejezzem be.
Megdöbbentem. Tommy még sohasem emelte fel a hangját
előttem, és csaknem tizenöt éve nem szólított már Ciccnek.
– Csak azt akartam, hogy mindent tudj, az elejétől fogva.
Nyilván kiskorában kezdődött a dolog, de nem ez az, amit elárult
Leslie-nek.
És akkor Tommy elmondta.
Nemcsak azt, amit Grizz mérgében bökött ki Leslie-nek,
hanem egy másikat is. Igaza volt. Tényleg fájt.
Bárcsak az a történet lett volna, hogy ő Mimi vér szerinti apja!
Bárcsak az lett volna, hogy hatéves koromban látott meg először
a bolt előtt! Grizz ezt az esküvőnk napján mesélte el nekem.
Nem, ezeknél valami sokkal, de sokkal rosszabbról volt szó.
 Úgy hallgattam a férjemet Grizz árulásáról, mint egy őzike,
akit elvakít az autó reflektora. Olyan titkok hangzottak el,
amiket Tommy már kezdettől fogva tudott. Amiket előlem is
elhallgatott. Amitől olyan érzésem támadt, mintha kitépnék a
szívemet.
Az első nem lepett meg annyira. Deliáról szólt. Fájt, de
igazából volt benne ráció.
A másik titkot viszont biztos, hogy sohasem fogom teljesen
kiheverni. Benne lesz Leslie cikkében.
És mindenki ostobának fog tartani érte.
Életemben másodszor elkáromkodtam magam.
– Baszd meg, Grunt! – vetettem rá jeges pillantást. – Nem
kellett volna leállítanod, hogy bérgyilkost küldjön Leslie-re.
 Epilógus

A KÉT FÉRFI EGYMÁST NÉZTE a jellegtelen, viszont hatalmas

faasztal fölött. Egy irodában voltak. A legjobban őrzött észak-
floridai börtönben található iroda tulajdonosa szemlátomást
minimalista volt. Semmi csecsebecse sem volt az egyetlen
könyvespolcon. Semmi oklevél a falon. Az asztalon csak a
legszükségesebbek sorakoztak: egy telefon, egy naptárba épített
pecsétnyomó meg egy toll- és ceruzatartó. Semmi növény,
semmi családi fénykép.
Csak egyvalami utalt rá, hogy rendszeresen használják az
irodát. Ez a valami egy térdmagasságban lévő kisasztalon hevert
a fal mellett. Egy elefántcsontból készült sakk-készlet. Gondosan
megmunkált bábukkal. Látszott, hogy egy parti éppen
folyamatban van. A kisasztal mellett két kárpitozott, fa karfás
szék állt. A fali gyertyatartó felől meleg fény vetült az asztalra. A
csendélet éles ellentétben állt az iroda berendezésének többi
részével, aminek a láttán pislognia kellett az embernek, hogy jól
lát-e.
A hatalmas asztal mögötti szék – amiben a két férfi közül a
nagyobbik ült – óriási volt és kényelmes. A vele szemközti szék
pedig kemény és a legkevésbé sem hívogató. Valószínűleg nem
véletlenül. Ha valaki látja ezt a jelenetet, soha nem gondolta
volna, hogy a nagyobbik férfit egy héten belül méreginjekcióval
kivégzik. Nem úgy nézett ki, mint egy rab. Nem úgy nézett ki,
mint akinek kitűzték a kivégzés időpontját. Nem volt rajta
rabruha. Farmerben és pólóban volt. Erő és magabiztosság
sugárzott belőle. Mintha tekintélyes pozícióban lett volna.
– Jól van, mit találtál? – kérdezte Grizz.
Blue szótlanul nézett rá. Az arckifejezése váratlanul érte
Grizzt. Nem látta még őt ilyennek. Blue bizonytalannak tűnt,
mintha habozna. Találkozott a tekintetük. Egyikük sem nézett
másfelé.
– Nem fog neked tetszeni – szólalt meg végül Blue.
– Mi nem fog nekem tetszeni? Tudod, mit? Nem is számít! –
csattant fel, mielőtt Blue válaszolhatott volna. – Kezdjük a
legfontosabbat! Sikerült elintézni Leslie-t?
– Igen. Még győzködni kell, de intézkedem.
– És a másik dolog?
– Kész. Makulátlanul. Ahogy mondtad.
– Jó. És akkor mi nem fog nekem tetszeni?
– Megtaláltam.
– Kit?
– Jant. Megtaláltam a fiaimat.
Grizz hátradőlt a széken. Addig előredőlve ült, az asztalra
könyökölve.
– Tudtam, hogy még mindig keresed őket. Mi nem fog
tetszeni nekem? – kérdezte oldalra biccentett fejjel.
– Beszéltem Jannel. Úgy ráijesztettem, hogy beszart.
Sohasem hitte volna, hogy megtalálhatjuk. Azt mondta, hogy
mindent elmond nekem, és hagyja, hogy megint jelen legyek a
srácok életében, ha békén hagyom – mesélte Blue gúnyos
félmosollyal. – Mintha lett volna más választása.
– Mindent elmond neked? – vonta fel a szemöldökét Grizz. –
Mit mondhatna még?
Blue rádobott az asztalra egy óriási borítékot.
– Itt vannak a fényképek Janről és a fiúkról. A
magánnyomozó csinálta, akit felbéreltem, hogy találja meg őket.
Grizz felbontotta a borítékot, és feszült figyelemmel
egyenként átnézte a képeket. Az egyiknél megállt.
 – Mit keres itt egy régi kép Gruntról? – érdeklődött fel sem
pillantva.
Blue nem válaszolt. Grizz felnézve megismételte a kérdést.
– Miért van Grunt ezen a képen?
– Ez nem Grunt – közölte színtelen hangon Blue, de a
tekintete kemény maradt. – Ő a kisebbik fiam, Kevin. Úgy tűnik,
nem te vagy az egyetlen, akinek Grunt megdugta a nőjét.
Grizz gyorsan felocsúdott a döbbenetből. Megint előrehajolt,
ledobta a képeket az asztalra, és a tekintélyes alkarját a
könyökére támasztotta. Intett Blue-nak, hogy folytassa.
– Jan azt mondta... azt mondta, hogy Grunt eszelte ki a
letartóztatásodat, Grizz.
Tessék, most kiderült.
Grizz egy darabig csak ült, hogy felfogja a hallottakat. Hihető
vajon, amit Jan mondott Blue-nak? Lehet. Talán. Azt már tudta,
hogy Grunt igencsak manipulálta őt, amikor elvette Cicc
szüzességét. A gumibot ugyanis Grunt ötlete volt. Igen, így
visszanézve már összeállt a kép. Grizznek megfeszült az
állkapcsa.
Blue vészjósló hangon szólalt meg ismét.
– Az a kis húgyos öcséd volt végig az ellenség. Nem mintha
Jan angyal lett volna. Az a ribanc biztos lefeküdt vele, amikor
még kissrác volt. Az a kurva végig azt hitte, hogy az én öcsém, és
mégis megtette!
Grizz Blue-ra nézett, és felsóhajtott. Eszébe jutott, Grunt
érkezésekor mennyire ragaszkodott hozzá, hogy Blue a jövevény
bátyjának tettesse magát. Parancsot adott ki rá, aminek Blue
örömmel engedelmeskedett. Blue mindig is sejtette, hogy Grunt
igazából Grizz öccse. Sohasem kérdőjelezte meg.
– Baszki, Blue. Van itt valami, amiről sohasem meséltem
neked. Szerintem volt egy sejtésed, amit én nem cáfoltam meg.
Szerintem nem nagyon számított, és azt hittem, hogy a kölyköt
védem vele. Megjelent volna annak a picsának a cikkében. Hála
neked, mégsem fog, de attól még tudnod kell.
Grizz vett egy mély lélegzetet, mielőtt kimondta, amire
készült.
 – Grunt nem az öcsém – közölte, majd egy pillanatnyi
szünetet tartott. – Hanem a fiam.
 1966 novembere
EGY FIATAL MOTOROS ÉPPEN MOST HAJTOTT a Mindy’s Market
elé a Davie Boulevardon. Az is magánkézben lévő élelmiszerbolt
volt, csak otthonosabb fajta. Az a hely, amiről nem az üzletlánc
jut az ember eszébe, hanem egy családi vállalkozás.
Leállította a motort, aztán lerúgta a támasztékot. Aztán
szemügyre vette a kormányon nyugvó jobb kezének bütykeit.
Az eleven húsig le voltak horzsolva, és nagy cafatokban hiányzott
róluk a bőr. Nagyon véreztek. Néhány másodperc múlva kivette
az utolsó szál Lucky Start a gyűrött dobozból, amit aztán
ledobott a földre, és eltöprengett, hogy vajon korai-e még az idő
egy sörre. Rágyújtott a szájából kilógó cigire, és megint
megvizsgálta a kezét. Lehet, hogy eltört. Most jött egy
verekedésből, amilyenből úgyis sok lesz még. Majd rendbe szedi
magát a bolt mosdójában, és akkor jobban látszik majd a sérülés.
De előbb még elszívja a cigit.
Ekkor látta meg a lányt, aki éppen befordult a sarkon. Nem
volt parkoló a bolt mellett, mert pont az út menti járda szélén
állt. Nem volt körülötte felnőtt. Biztos egyedül jött. A motoros
arra gondolt, hogy a lány túl kicsi még, hogy egyedül mászkáljon.
Elgondolkodott, hogy vajon milyen közel lakhat. Aranyos kis
teremtés volt. Hosszú barna haját csámpás lófarokba fogta. A
frufruja majdnem eltakarta az óriási barna szemét. Gyűrött,
rózsaszín póló volt rajta kék farmersorttal. A térdén horzsolás
éktelenkedett, de nem vérzett. A fehér vonalak éles
kontrasztban álltak a lebarnult, csontos lábával.
Fehér tornacipő volt rajta lila pomponokkal.
Ekkor egy nála kicsit idősebb fiú csörtetett elő a bolt mögül.
Helyes, nincs egyedül. Itt a bátyja.
Mielőtt a motoros eltűnődhetett volna, hogy egyáltalán miért
érdekli ez, a fiú megszólalt.
– Hé, Gwinny! Az anyád egy füves hippikurva!
– Te pedig szírva fogsz neki könyörögni a fűért tinikorodban,
Curtith Armthrong – felelte a kislány anélkül, hogy felé fordult
volna. A válasz rendkívül higgadt hangon érkezett, kissé pöszén.
A motoros ekkor vette észre, hogy a lánynak hiányzik az első két
foga.
Curtis Armstrong nem tudta, mit feleljen erre, úgyhogy csak
legyintett, és beszaladt vissza a bolt mögé. A lányka bement.
A motoros azon kapta magát, hogy mosolyog, pedig ritkán
szokott. Milyen karakán kiscsaj! A cigijét már majdnem elszívta.
Levette a napszemüvegét, és megtörölte az arcát a karjával.
Izzadt és ragacsos volt a verekedés után.
Pont visszavette a napszemüvegét, amikor a kislány kijött.
Egyenesen felé tartott. Egy kis barna zacskó volt nála. A motoros
ledobta a cigarettavéget a földre, és rálépett. Még mindig a
motorján ülve taposta a csikket a nagy csizmájával, amikor a
lány megjelent mellette.
Benyúlt a barna zacskóba, és elővett belőle egy doboz
sebtapaszt.
– Tesszék, esz a tiéd – nyújtotta oda. – Úgy látom, nagyon
megszérült a keszed.
A motoros nem tudta, mit mondjon vagy csináljon. Azon kapta
magát, hogy elveszi az apró kézből a dobozt. Megdöbbent, hogy a
kislány észrevette a sebeit. Hiszen figyelte, amikor megjelent a
boltnál, és nem emlékezett, hogy visszanézett volna rá. Hogy
szúrhatta ki a kezét?
Mielőtt felelhetett volna, a kislány lehajolt, hogy felvegye a
földről a nemrég eldobott gyűrött cigarettásdobozt. Odasétált
vele a sarokhoz, ahol először felbukkant, és kidobta a kukába.
Aztán megállt, és visszanézett.
– Nem kéne cigiszned. Attól tüdőjákot kapsz. Ész szenki sze
szejet tüdőjákot kapni – tette hozzá némi hatásszünet után.
Azzal eltűnt.
A motoros nem tehetett róla, megint mosolyognia kellett.
Leszállt a motorról, és odasétált a bolt sarkához. Látta, hogy
minden lépésnél ide-oda himbálózik a kislány lófarokba fogott
haja. Curtis Armstrong viszont sehol nem volt, úgyhogy sarkon
fordult, és besétált a boltba. Odament a pénztároshoz. A
kislányról akart kérdezni, de nem szerette volna, ha a fickó
pedofilnak nézi.
– Most láttam, hogy egy nagyobb srác piszkálja a kislányt, aki
nemrég jött ki innen. Elég jól kezelte a dolgot annak ellenére,
hogy milyen pici.
Várta, hogy a pasas mondjon valamit. És mondott is.
– Ja, az Gwinny volt. Mindennap beugrik az anyukájának
cigiért. Aranyos kislány. Okos is. A fiú biztos Curtis volt, és biztos
jól leiskolázta. Az a srác mindig piszkálja.
– Remélem, itt lakik a közelben a kislány – felelte a motoros,
aztán rádöbbent, hogy ez hogy hangzik, és gyorsan hozzátette, –
Mert ha sokáig kell sétálnia, akkor nagyobb az esély rá, hogy a
fiú piszkálni fogja.
– Itt lakik a szomszéd utcában – mutatott a pénztáros arra,
amerről Gwinny jött. – De nem tudom, milyen messzire. Kér
valamit?
– Igen, egy doboz Luckyt.
A pénztáros anélkül ütötte be a vásárlást, hogy észrevette
volna a motoros kezét. Vagy legalábbis nem adta jelét, hogy
észrevette volna. A motoros kifizette a cigit, aztán kiment az
ajtón, és kidobta a szerzeményét a kukába. Tizenkét éves kora
óta dohányzott. Talán eljött az ideje, hogy leszokjon.
Meg is feledkezett róla, hogy fáj a keze. Felpattant a motorra,
aztán indított. A sarkon arra fordult, amerre Gwinny haladt.
Megnézte az utcanévtáblát: „S.W. 23rd Avenue”. Megállt, hogy
végignézzen az utcán, és megállapította, hogy mindkét oldalán
szép kis házak sorakoznak. A kislányt is látta a távolban. Még
nem ért haza, és nem is fordult le semelyik mellékutcába.
Az út kanyarodott, és ott a kislány eltűnt a szeme elől. A
motoros lassan elhajtott odáig. Óvatosan vette be a kanyart.
Nem akarta megijeszteni azzal, hogy esetleg meghallja a motort,
és azt hiszi, hogy követik. Pedig a motoros követte. De nem
számított, mert a kislány már nem volt ott. Biztos bement
valamelyik házba.
A motoros nem nagyon ismerte a környéket. Úgy döntött,
hogy megfordulás helyett inkább végigmegy az utcán, és
meglátja, hol lyukad ki.
Sajnos zsákutcába ért. Gwinnyék háztömbjének végén már
menőbb épületek voltak. Egy kicsit drágábbak. A hátsó kertekbe
pillantva látszott, hogy ezek már a vízre épültek. Tehát ezért
zsákutca. A motoros megfordult, és elindult arra, amerről jött.
Ekkor látta meg a kislányt. Észrevette, hogy jobbra tőle
megmozdul valami színes. A lányka egy túlméretezett locsolót
próbált felemelni, hogy megöntözze a felfüggesztett növényeket.
Alig bírta el. Ha észre is vette a motorost, nem adta jelét.
A motoros azon kapta magát, hogy nézni akarja, de nem
teheti. Nem lenne helyénvaló, és talán megijesztené, vagy
felfigyelne rá egy környékbeli.
Csak akkor adott gázt, amikor már túlhajtott a kanyaron, és
senki sem láthatta elrobogni Gwinnyék háza előtt. Az járt a
fejében, hogy a füves hippikurva anyja vajon foglalkozik-e a
kislánnyal. Fogalma sem volt, miért érdekli ez. Aztán leesett
neki.
A sebtapaszos jelenet volt az első eset az életében, amikor
valaki tényleg tett valamit érte. Sohasem tapasztalta még a
nyomát annak, hogy bárkinek is érne akár egy lyukas garast is.
Soha. Ez a pici lány volt az első.
Ekkor jött rá, hogy a bátyjaként akarja védelmezni.
Akkor és ott megesküdött rá, hogy rajta tartja a szemét a
kislányon. A háttérben maradva figyeli, hogy biztosan jól van-e.
Úgyhogy a következő kilenc évben ezt tette.
Fogalma sem volt róla, hogy a testvéri szeretet egyszer majd
szerelembe fordul. Hogy a lány megszállottja lesz, és benne lel
majd rá élete egyetlen igaz szerelmére. Hogy végül miatta fog
meghalni.
De ha tudta volna, akkor sem tett volna semmit másként.

– VÉGE –