FERNANDO PESSOA

Portugál tenger

FERNANDO PESSOA

Portugál tenger
Válogatott versek

KALLIGRAM
2008
Válogatta és fordította:
Mohácsi Árpád
Az előszót írta:
Körösi Zoltán
A portugál eredetivel a fordításokat egybevetette:
Gelencsér Eszter
Az eredetileg angol nyelvű szövegek hűségét ellenőrizte:
Németh Adrienn
Felelős szerkesztő:
MÉSZÁROS SÁNDOR
Hungarian translation, afterword © Mohácsi Árpád, 2008Foreword © Körösi Zoltán, 2008
ISBN 978-80-8101-121-4
A súlyos bronzkéz

Lisszabon belvárosában, a fényes Chiado-negyed közepén, a Luís Camőes térre vezető Garett
utcán, a híres Brasileira kávéház előtt a napernyők védelmében mindig nagy a nyüzsgés:
helybéliek és turisták isz- szák a méregerős kávét, piritóst törnek, kavargatják a magas, vastag
falú üvegpohárba töltött galáo-t, tejeskávét, csipegetik a cukros tojáshabbal készült
süteményeket. Ragyog a napsütés, a Tej о felé futó utcák végén valószerűtlen azúr-kékséggel
fel-feltűnik a folyó, jód- és tengerszagú a levegő, a faszenes utcai sütők illatos füstje lustán
tekereg a földszinti éttermecskék elől, a templom márványlépcsőjén álmos koldusok zso-
lozsmáznak, az árnyékosabb, szűk sikátorok házfalain megcsillannak a festett csempék, fent a
téren éppen kanyarodik a híres, pirosra mázolt, 28-as villamos.
Legyen afrikai meleg, januári eső, a Brasileira egyik utcai asztala előtt egy kalapos, bajuszos,
szemüveges bronzalak üldögél. A turisták aligha mulasztják el, hogy mellételepedjenek,
tudják róla, ő a portugálok nagy költője, nem is csak nagy költő, sokan úgy mondják, ő maga
a modern portugál irodalom, tudható, valami furcsa, magányos ember volt, csokornyakkendő
és szigorú arc, sétapálca és vasalt nadrág, felemelt bronzkeze megfényesedett az érintésektől.
Fernando Pessoa várakozik itt, aligha másként, elgondolkodva és a zsivajban is magányosan,
mint ahogyan közel három évtizeden át csaknem minden nap tette, amíg Lisszabonban élt.
Fernando Antonio Nogueira Pessoa Lisszabonban született (1888), a belvárosban laktak, egy
csöndes kis téren, a lisszaboni Operával szemközt. Fernando öt éves volt, amikor tisztviselő
apja tuberkolózisban meghalt. Anyja (akitől vélhetően a költői tehetséget is örökölte) rövi-
desen újból férjhez ment, s a család, a mostohaapa konzuli kihelyezése révén Dél-Afrikába
települt (1896). Fernando tehát angol iskolákban, Durbanban és Fokvárosban végezte a
tanulmányait, az angol nem csupán tanult nyelve lett, hanem sokkal több annál: ezen a
nyelven olvasott,
5
írt és gondolkodott. Amikor nem kis részben nevelőapja akaratának megfelelve felvételi
vizsgát tesz a Fokvárosi Egyetemre, angol nyelvű munkája (egy, a babonával foglalkozó
esszé) révén elnyerte a „Viktória Királynő Emlékdíjat”, amely egyúttal az egyetemre is
felvételt jelentett. Ráadásul görögül, németül és franciául is értett, olvasott, jólétben és védett
környezetben élt, nyugodt és kimért polgári életek és minták sorakoztak előtte.
Mindehhez képest tizenhét évesen befejezi fokvárosi tanulmányait, odahagyja nem csupán a
családját, de mindazt, amit a neki jósolható
pályák kínálhattak: hazatért a luzitán fővárosba, egyes-egyedül azzal a céllal, hogy az
irodalommal, költészettel, mint az egyedül alkalmatos eszközzel, valóra váltsa eleve elrendelt
küldetését.
Hazatér Lisszabonba, és soha többé nem is mozdul ki onnan. Mert hogy küldetése volt, afelől
nem támadhatott kétsége: a portugál nyelvet tekintette a hazájának, s feladatának (tán
ismerősen hangzik ez a mi tájainkon is) a dicső múlt után a hanyatlást mutató nemzet újra
ébresztését, egy új, talán nem is földrajzi paraméterekkel leírható birodalom megnyitását
tartotta. Messianisztikus hit volt az, ami mozgatta, ám korántsem holmi romantikus-
hagymázas vágyak révén: egyedülálló költészetét a transzcendencia, a nyelvművészet és a
rejtőzés határozták meg. Ami a transzcendenciát illeti, éppenséggel a végtelenül erős és
rendíthetetlen portugál katolicizmus olvadt össze Pessoa küldetésében a mágiával, horoszkóp-
készítéssel, a médium-szereppel és a megváltás-várással. (Olyannyira, hogy feljegyzéseiben
nem csupán Camöes utódának, médiumnak, de a kora középkori, véres küzdelmek után
eretnekké nyilvánított kathar szerzetesek kései utódának tartotta magát, s mint ilyen, az ő
tanításaikat követve, a teremtés anyagi természetű oldalát a sötét, tehát eredendően bűnhöz
vezető oldalhoz sorolta, egy kései összegzésében pedig mint gnosztikus keresztényt,
templomos lovagot aposztrofálja önmagát.)
Ami a nyelvet illeti: noha egész életében megmaradt az angol tökéletes ismeretében (haláláig
írt angolul is), tudatos és akaratlagos választása volt, hogy költészete portugálul szólaljon
meg.
Tévedés ne essék: ez nem puszta elméleti filozófia volt, sokkal inkább a gyakorlati életvitelre
(is) alkalmazott aszkézis.
Ami pedig a harmadik tételt, a rejtekezést illeti: nem árt tudni, hogy Pessoa már 1894-ben,
tehát egy évvel apja halála után, s még portugál
-6-
földön megalkotta első alteregóját, Chevalier de Pas-t, akinek a „nevében” leveleket írt saját
magának, s a rákövetkező évből maradt fent az első, egyébként édesanyjához címzett
költeménye; vagyis a korán magányossá vált, visszahúzódó kisfiú már ekkor a nyelvben, a
költészetben keresi a belső életet, az „anyagi” létezés feloldását.
Igaz, Lisszabonba való „hazaköltözése” után beiratkozott a bölcsészkarra, sőt, egy évvel
később, amikor anyja és nevelőapja visszaköltöznek a portugál fővárosba, velük él, de mindez
csupán átmenet. A család rá két évre visszatér Durbanba, Dél-Afrikába, Pessoa viszont marad.
1907- ben meghal a nagyanyja és viszonylag jelentős összeget hagy rá örökül. Pessoa ebből a
pénzből egy nyomdagépet vásárol, egy unoka- testvérével közösen kiadót és nyomdát alapít,
majd rövid úton tönkre is megy. Elhivatottságára utal, hogy a hírneves Coimbra-i Egyetemtől
is kap állásajánlatot, ám abbéli megfontolásból, hogy a tanítás és a költészet kizárják egymást,
a lehetőséget nem fogadja el.
1908- tól, húsz éves korától egy kereskedelmi vállalatnál helyezkedik el levelezőként.
Portugál, francia és angol nyelvű verseket ír, a költészetet keresi a nyelvekben, nyelveket
próbálgat a verseiben, prózáiban, kávéházakba jár, ír és beszélget.
1914 az a megnevezhető év, amikor egyszeriben megszületnek kitalált költőalakjai, alteregói,
s amikor elkezdi fantasztikus művét, A kétségekkönyvét A rákövetkező esztendőben jelenik
meg a barátaival együtt, s nagy reményekkel alapított Orpheu című folyóirat első száma.
Mi okozhatta a változást?
Mitől vált a keresés egyszeriben, szinte robbanásszerűen az altere- gók sokaságává?
Pessoa az újkori filozófia és költészet olvasása mellett alkímiai és asztrológiai tanulmányokat
folytatott. A legendárium szerint nem csupán rejtőzött, mint szerző, de írásainak és
feljegyzéseinek többségét egy hatalmas, zöld ládába gyűjtötte, óvakodott mindenféle vagyon
birtoklásától, mint ahogyan attól is, hogy személyét bármilyen módon előtérbe tolja. Nem
dicsőségről, hanem feladatról gondolkodott: arról, hogy a gondolat, s megtestesülése, a nyelv,
miképpen válhat alkalmassá a földi és nem földi út bejárására, mi több, az út megmutatására.
A fran- cia-angol-spanyol hármasság közt élő portugál irodalmat (és gondolkodást) ezért ő
nem egyszerűen megújítani akarta, de újjáteremteni.
-7-
Nem egyszerűen a portugál nyelvű irodalom nagy költője akart lenni, hanem alakmások
sokaságát ötlötte ki, hívta életre, s éltette is - mert magát az új portugál nyelvű irodalmat
akarta megírni. Beszédmódokat és életeket alkotott, melyek együttesen jelenthetik az új hazát,
az új portugál nyelvet.
Mindig is írt, költött és fordított, eleinte néhány (nem túl sok) barátjával és költőtársával új
utakat kereső, s rövid ideig élő modernista lapok alapításán töri a fejét (Orpheu, Centauro,
Portugal futurista stb.), magát a költészet nyelvét akarja a legkülönbözőbb izmusok révén
megalkotni, átformálni, majd, húszas éveinek közepén, átfordítja mindezt: nem Pessoaként
akar stílusokról beszélni, hanem költőket és alkotókat hoz létre, akik ezeket a stílusokat és
nyelvi rétegeket beszélik. S hogy ez mennyire nem csupán játék volt (vagy hogy a játék
mennyire élet), azt az is mutatja, hogy az utcán sétálva, a kávéházba betérve gyakorta említett
egy-egy költőt, írót, akivel csupán az imént volt szerencséje találkozni, beszélt a szavaikról, a
műveikről, anélkül, hogy elárulta volna, valójában ő rejtőzik az álnevek mögött. Azt már
kevesebben tudják, hogy a négy legismertebb „Pessoa-alak” éppenséggel az alkimista
megfontolást is leképezi: Ricardo Reis, az epikureista, antikvitás felé forduló, bölcselő költő,
Alberto Caeiro, a földhöz tapadó, bukolikus, anyagszerűséget kutató szabadverselő, Álvaro de
Campos, a whitma- ni, tüzes lázakkal, futurista indulatokkal szabadverselő avantgardista, és
maga Pessoa, a tünékeny, lebegő költő: ez a négy alak a négy alkímiai alapelem, a víz, föld,
tűz és levegő nyelvbe transzformált megtestesülése is volt.
Négyük közül egyébként Alberto Caeiro-t tekinti valahányuk mesterének („1889-ben
született, csupán elemi iskolát végzett, alkalmi munkákból élt, s mindössze 26 évesen,
tüdőbajban halt meg”). A Caeiro-t követő tanítvány volt Ricardo Reis („1887-ben született,
orvos, aki Brazíliába települ át - az egyetlen a fő alteregók közül, akinek Pessoa már nem
tudta lezárni az életét, ezt Jósé Saramago tette meg remekmívű regényében [Ricardo Reis
halálának éve]: doktor Reis Pessoa halála után egy évvel tér haza az esős Lisszabonba, hogy
megtalálja a saját halálát.) Álvaro de Campos délen, Algarve-ban született, hajómérnökséget
tanult Glasgow-ban, s egy rövid utazás után Lisszabonba megy, hogy aztán lényegében soha
többé ne is mozduljon ki onnan. (O az,
-8-
aki a legszorosabban él együtt Pessoaval, olyannyira, hogy Fernando olykor napokig is
Álvaro de Campos-ként viselkedik, barátait is arra kényszerítve, hogy így nevezzék őt..., mi
több, Álvaro de Campos roppant féltékeny volt Pessoa szerelmi életére, s végső soron meg is
akadályozta azt.) S persze hozzájuk csatlakozott a mai tudás szerint immár több tucatnyira
tehető kisebb-nagyobb életműveket létrehozó, vagy csupán már a nevüket örökül hagyó
kitalált költők, filozófűsok és prózaírók sokasága az angol nyelven verselő Alexander Search-
től A kétségek könyvétíró Bernando Soaresig.
Pessoa soha nem nősült meg: 1920-ban az irodai munka révén ismerkedett meg Ophelia
Queiroz-zsal (anyja és húga ugyanebben az évben települnek haza Lisszabonba), s még
ugyanebben az évben szakított is vele, majd kilenc évvel később kerültek újra közelebb
egymáshoz, hogy aztán két év után megint szakítsanak. (Feltűnő, hogy kapcsolatuk termé-
szetrajza milyen különös rokonságot mutat Franz Kafka és Felice Bauer történetével. Kutatók
és értelmezők közt máig dúló heves vita tárgya, hogy a szerelmi levelezésben meglepően
érzelmes, mi több, infantilis hangot megütő Pessoa vajon élt-e valaha is „normális” szerelmi
életet, vagy egész életében érintetlen maradt.)
1925 márciusában meghal Pessoa anyja.
Ekkoriban, az 1920-as és 1930-as évek fordulóján változás áll be Pessoa elismertségében,
irodalmi sikereiben. Egy új, felnövekvő költőgeneráció immár a legnagyobb költők között
tartja számon, mesterének választja, lapjukat Pessoáék Orpheu-ja örökösének és követőjének
nyilvánítják. Franciául is megjelennek a versei, tanulmányok születnek a költészetéről.
1934-ben, negyvenöt éves korában jelenik meg sok éven át érlelt, s sokak szerint költészete
summázatának szánt hírneves kötete (Üzenet),Pessoa első, és életében egyetlen önálló
könyve, aminek „jutalmaként” egy állami pályázaton (egy befolyásos barátja
közbenjárásával) az első díjat nem, csupán azzal azonos mértékű vigasz-pénzdíjat kapott. A
díj átadására egyébként, tiltakozásul Salazar elnök intézkedései, többek közt a titkos
társaságok betiltása és a cenzúra ellen, mivel a diktátor is jelen van, nem megy el.
A legenda szerint Pessoa ekkoriban készíti el (sokadszor) a saját horoszkópját, s annak
alapján a halálát mintegy két évvel későbbre teszi.
-9-
Egy barátja, akinek megmutatja, tévedést vél felfedezni a számításokban, és sokkal
közelibbnek jósolja a véget, de ezt, hogy ne bántsa meg, nem említi a költőnek.
Pessoa költészetének teljes erejében van, terveket halmoz, ám egyre kevésbé tud megküzdeni
eluralkodó alkoholizmusával. Súlyosbodik a májkárosodása, egy alkalommal hosszú ideig
eszméletlenül hever, mielőtt rátalálnak.
1935 novemberében a Szent Lajos kórházba szállítják, 30-án hal meg, a legenda szerint a
betegágyánál feljegyzett utolsó szavai angolul, és így szóltak: „I know not what tomorrow
will bring... "
Nem tudom, mit hoz a holnap.
„Eu näo sei о que о amanhä trará."
A családi kriptába temették el, a gyerekkorában oly rémületesen kísértő, bomlott elméjű
hajdani nagynénije mellé. 1985-ben, halálának ötvenedik évfordulóján, a születésnapján innen
szállították át a Jeromosok kolostorába, oda, ahol a felfedező Vasco da Gama és a nagy előd,
a nemzeti eposz költője, Luis Camöes hamvai is nyugszanak.
A négyszögletű oszlopra, amit a rokokó kerengőn felállítottak, felvésték Alberto Caeiro,
Ricardo Reis, Álvaro de Campos és Fernando Pessoa nevét.

Körösi Zoltán
Fernando Pessoa
SAJÁT NÉVEN ÍRT PORTUGÁL VERSEI
https://www.szaktars.hu/kalligram/view/pessoa-fernando-portugal-tenger-valogatott-versek-
2008/?pg=16&layout=s