PALATINUS

A mű eredeti címe:
A Passage to India

Copyright © The Provost and Scholars of King’s College,

Cambridge, 1924, 1979

Fordította és az utószót írta

GÖNCZ ÁRPÁD

Hungarian edition © Új Palatinus Könyvesház Kft., 2006

Hungarian translation and afterword © Göncz Árpád, 2006
 TARTALOM

ELSŐ RÉSZ A mecset

I
II
III
IV
V
VI
VII
VIII
IX
X
XI
MÁSODIK RÉSZ A barlangok
XII
XIII
XIV
XV
XVI
XVII
XVIII
XIX
XX
XXI
XXII
XXIII
XXIV
XXV
XXVI
XXVII
XXVIII
XXIX
XXX
XXXI
XXXII
HARMADIK RÉSZ A templom
XXXIII
XXXIV
XXXV
XXXVI
XXXVII
A SZERZŐ JEGYZETEI
UTÓSZÓ
Syed Ross Masoodnak és barátságunk
tizenhét esztendejének
ELSŐ RÉSZ
A mecset
 I
Csandrapur városa nem kínál semmi rendkívülit, csak a marabári
barlangokat, s azok is húszmérföldnyire vannak a várostól. A Gangesz
inkább szegélyezi, mintsem mossa, a város ott húzódik mérföldhosszan a
partján, s alig különbözik a szeméttől, amit a folyó oly bőven sodor a partra.
A rakparton nincsenek fürdőlépcsők, hisz a Gangesz itt történetesen nem
szent, sőt, rakpart sincs, bazárok takarják el a folyam nyílt és változatos
látképét. Az utcák nyomorúságosak, a templomok semmitmondók, s bár
akad néhány szép ház is, azok kertek mélyén vagy hitvány sikátorokban
rejtőznek, ahonnét a szemét mindenkit elriaszt, csak a meghívott vendéget
nem. Csandrapur sohasem volt nagy vagy szép város, de kétszáz évvel
ezelőtt itt húzódott az országút az akkori felső-indiai császárság és a tenger
között, s a szép házak még az idő tájt épültek. De e díszítő buzgalomnak,
mely amúgy sem volt soha demokratikus, a tizennyolcadik században vége
szakadt. A bazárok falán nincs festés, és faragás is alig. Még a fa is mintha
sár volna, és sáremberek a város lakói. Olyan hitvány, olyan egyhangú
minden, amibe az ember szeme beleütközik, hogy szinte azt várná, ha a
Gangesz kilép a medréből, visszamossa a földbe ezt a torz kinövést. Kilép,
házak dőlnek össze, emberek fulladnak vízbe, s ott rohad a hullájuk, de a
város nagyjából mégis marad változatlan; itt megduzzad, ott
összezsugorodik, mint valami kezdetleges, de elpusztíthatatlan élőlény.
Bent a városban változik a kép. Van ott egy ovális sétatér, s egy
hosszú, fakósárga kórház. A vasútállomás mellett, a magaslaton, a félvérek
házai állnak. A vasútvonalon túl – ez párhuzamosan fut a folyóval – süllyed
a talajszint, majd ismét meredeken emelkedik. E második magaslaton terül
el a kis tisztviselőtelep, s innét nézve Csandrapur már egészen másnak,
kertvárosnak látszik. Nem is város, hanem kunyhókkal gyéren teliszórt
erdő. Tropikus díszkert a nagyszerű folyam partján. Innét látni lehet a bazár
mögött rejtőző cukorpálmákat, olvasófákat, mangókat és pippalákat, innét
azok takarják el a bazárt. Kiemelkednek a kertekből, ahol régi-régi
ciszternákból táplálják őket, fölszöknek a fojtogató környezetből, a
gondozatlan templomokból. Fényt és levegőt keresve – erősebbek lévén,
mint az ember és műve – fölröppennek a lenti üledék fölé, hogy ágaikkal és
bókoló leveleikkel köszöntsék egymást, s várost építsenek a madaraknak.
Főleg eső után takarják el, ami lent folyik, de perzselten is, lombtalanul is,
megszépítik a várost a magaslaton lakó angolok szemében; az újonnanjöttek
el se hiszik, hogy a város valóban olyan sivár, mint mondják, s le kell
hajtatniok, hogy kiábránduljanak belőle. Ami a tisztviselőtelepet illeti, az
nem vált ki semmilyen érzelmet a látogatókból. Nem vonzó, és nem is
taszító. Alaprajza józan; fent a tetőn a vörös téglás klub, hátrább egy
vegyeskereskedés és a temető, az egymást derékszögben metsző utak
mentén a villák.
Nincs rajta semmi csúnya, de szép se más, csak a kilátás; a várossal
csak egyvalamin osztozik: a föléje boruló égbolton.
Az ég is változik, de nem olyan feltűnően, mint a növényzet vagy a
folyó. Időnként felhők rajzolnak térképet rá, de rendesen a színek egymásba
olvadó boltozata, s színei között uralkodó a kék. De nappal a kék fehérré
fakul ott, ahol az ég a föld fehérjével érintkezik, s napnyugta után megint
más szín szegi: narancsszín, mely feljebb lehelethalvány bíborba olvad. De
középen mindig kék, még éjszaka is. Ilyenkor a roppant boltozatról mint
lámpák csüngenek a csillagok. A csillagok és a boltozat között a távolság
szinte semmiség a mögöttük érezhető távlatokhoz képest, s ez a háttérbeli
messzeség, színen túli színű tér az, mely utoljára veti le a kéket.
Az ég szab meg mindent, nemcsak a klímát és az évszakokat, hanem
azt is, hogy mikor legyen szép a föld. Magától a földtől nem sok telik, csak
halovány, elszórt virágfoltok. De ha az égnek úgy tetszik, ragyogó fény
záporozik Csandrapur bazárjaira, vagy jótékonyan hull az áldás a látóhatár
egyik szélétől a másikig. Könnyű neki, oly erős és olyan véghetetlen. Ereje
a naptól származik, az önt belé erőt keltétől nyugtáig, nagysága a föld
tágasságától. Hegy nem csorbítja görbületét. Laposan nyúlik mérföld
mérföld után, emelkedik kissé, majd elsimul újra. Csak délen szakad meg a
határtalan tágasság, ahol öklök és ujjak merednek fölfelé a talajról. Ezek az
öklök és ujjak marabári dombok, s méhükben: a különös barlangok.
 II
A fiatalember elengedte a biciklijét – az feldőlt, mielőtt még egy
szolga elkaphatta volna s fölszökkent a verandára. Csupa tűz volt. –
Hamidullah, Hamidullah, elkéstem? – kiáltotta.
– Ne is mentegetőzzék – mondta a házigazda. – Mindig elkésik.
– Kedves válasz, nem mondom. Elkéstem? Mahmud Ali már mindent
fölfalt? Ha igen, már megyek is máshová. Hogy van, Mr. Mahmud Ali?
– Köszönöm, Aziz doktor. Haldoklom.
– Haldoklik, vacsora előtt? Ó, szegény Mahmud Ali!
– Hamidullah már meg is halt. Akkor lehelte ki a lelkét, mikor maga
éppen fölfelé taposott.
– Igen, így van – mondta a másik. – Képzelje, most mindketten más és
boldogabb világból szólunk magához.
–  S ebben a maguk boldogabb világában történetesen nem akad egy
vízipipa?
– Aziz, ne fecsegjen. Szomorú dologról beszélgetünk.
A pipát, mint barátja házában mindig, most is túltömték, s csak kínnal-
bajjal bugyborékolt. Megpiszkálta. A dohány végre föllazult, és füstje
fölszökött a tüdejébe meg orrlyukába, s kihajtotta onnét az égő tehéntrágya
füstjét, amivel megtelt, miközben a bazáron karikázott át. Jólesett.
Érzékeny, de egészséges révületben hevert, s így barátai beszélgetését nem
érezte különösképpen szomorúnak; azt vitatták, tarthat-e fenn barátságot az
ember egy angollal, vagy sem? Mahmud Ali azt állította, hogy nem,
Hamidullah ellentmondott neki, de oly sok fenntartással, hogy nem is volt
közöttük semmi ellenérzés. Jólesett hevernie a tágas verandán, míg
szemközt kelt a hold, hátul a szolgák vacsorához készülődtek, s nem volt
semmi, ami aggasztotta volna.
– Nos, vegyük csak a ma reggeli élményemet.
– Én pusztán csak annyit állítok, hogy Angliában lehetséges – vetette
ellene Hamidullah, aki valamikor régen, még a nagy felfordulás előtt, járt
odaát, s Cambridge-ben igen szívélyesen fogadták.
 – De itt lehetetlen, Aziz! Az a vörös orrú kölyök megint megsértett a
bíróságon! Nem hibáztatom. Megmondták neki, hogy ezt kell tennie. Idáig
elég rendes kölyök volt, de most már ő is a többiek hatása alatt áll.
–  Igen. Szerintem semmi kiútjuk. Eljönnek, szeretnének gentlemanek
lenni, de mást se hallanak, csak hogy az úgyis lehetetlen. Itt van például
Lesley vagy Blakiston, most ez a vörös orrú kölyök, legközelebb meg
Fielding. Még emlékszem, mikor Turton érkezett. Még a tartomány egy
másik városába. El se hinnék, de valaha együtt ültem Turtonnel a
kocsijában – bizony, Turtonnel! Igen, igen, valamikor régen egész jóban
voltunk. Még a bélyeggyűjteményét is megmutatta.
–  Most már feltételezné, hogy ellopja. Turton! De ez a vörös orrú
kölyök még annál is komiszabb lesz, mint Turton!
– Nem hinném. Előbb-utóbb mind egykutya, se jobb, se rosszabb. Egy
angolnak két évet adok, akár Turton, akár Burton, más különbség úgysincs
köztük, csak az az egy betű. Nőnek meg hat hónapot. Egykutya mind. Nincs
igazam?
–  Nincs – mondta Mahmud Ali, és bántotta is, mulattatta is minden
kiejtett szó, ahogy belement a keserű tréfába. – Ami engem illet, én nagyon
is nagy különbségeket látok az uraink közt. A vörösorrú motyog, Turton
tisztán ejti a szavakat, Mrs. Turton zsebre vágja, ha megkenik, Mrs.
Vörösorr nem, nem is teheti, mert mind ez ideig még nem létezik Mrs.
Vörösorr.
– Megkenik?
–  Hát nem tudja, hogy mikor kiküldték őket Közép-Indiába valami
öntözési terv miatt, egy ottani rádzsától színarany varrógépet kapott, csak
hogy az ő államán vezessék át a vizet?
– És átvezették?
– Nem. Ez az, amihez Mrs. Turton annyira ért. Ha minket, nyomorult
feketéket megkennek, meg is tesszük, amiért megkentek, s utol is ér a
törvény. Az angolok meg zsebre vágják, amit kapnak, és nem tesznek érte
semmit. Bámulom őket.
– Bámuljuk mind. Aziz, legyen szíves, tolja ide a vízipipát.
– Jaj, még ne… most olyan jólesik.
–  Önző gyerek maga, Aziz. – Emelt hangon vacsoráért kiáltott. A
szolgák visszaszóltak, hogy kész. Ezzel azt akarták mondani, hogy jó volna,
ha kész volna, s ők úgy is értették, mert egyikük se mozdult. Most
Hamidullah vette át a szót, de más hangulatban, szemmel láthatólag
megindultan folytatta:
– Vagy vegyük az én esetemet az ifjú Hugh Bannisterrel. Itt van az én
drága elhunyt barátaim, Bannister tiszteletesék fia. Bannisterék olyan jók
voltak hozzám Angliában, hogy azt sohase felejtem el, és elmondani se
tudom. Valósággal a szüleim voltak, úgy beszéltem velük, ahogy most
beszélek. Szünidőben a parókia volt az otthonom. Rám bízták az összes
gyereket – mindenfelé jártam a kis Hughesszal –, fölvittem magammal
Viktória királynő temetésére, a karomon tartottam, hogy lásson a tömegben.
– Viktória királynő az más volt – dörmögte Mahmud Ali.
–  Most hallom, hogy a gyerek bőrkereskedő Kaunpurban.
Gondolhatják, hogy szívesen látnám, fizetném az útiköltséget is, csak hogy
ez a ház az otthona legyen. De semmi értelme. Biztosan már régóta egy
követ fúj a többi indiai angollal. Még azt találná hinni, hogy akarok tőle
valamit, azt meg nehezen viselném el a régi barátaim fiától. Miért van az,
hogy ebben az országban minden balul üt ki, kérdem én, vakil száhib?
Aziz közbeszólt: – Minek az angolokról beszélni? Brrr!… Még hogy
barátkozni vagy nem barátkozni? Ki velük, és kész! Viktória királynő és
Mrs. Bannister volt a két kivétel, s már ők se élnek.
– Nem, ezt azért nem állítanám, találkoztam én másfajtával is.
–  Én is – jelentette ki váratlan fordulattal Mahmud Ali. – Az angol
hölgyek távolról sem mind egyformák. – Megváltozott a hangulatuk,
eszükbe jutott sok apró kedvesség, figyelem. – Azt mondta, és egész
természetes hangon: „Nagyon köszönöm.” Cukorkával kínált, mikor a por
kaparta a torkomat. – Hamidullah jelentősebb példáira is emlékezhetett az
efféle angyali szolgálatoknak, de Mahmud Ali, aki csak Angol-Indiát
ismerte, kénytelen volt feltárni minden emlékét, míg ilyen foszlányokra
akadt, s csöppet sem volt meglepő, hogy végül megint csak kijelentette: –
Persze ez mind csak kivétel. S a kivétel erősíti a szabályt. Az átlagnő olyan,
mint Mrs. Turton, s maga, Aziz, tudja, hogy Mrs. Turton milyen. – Aziz
nem tudta, de ráhagyta. Ő is általánosított a csalódásaiból; nehezen tehetne
másként, aki elnyomott fajtához tartozik. Elismerte, hogy tisztelet a
kivételnek, de az angol nő gőgös és kapzsi. A beszélgetésnek már kialudt a
fénye, laposan, kietlenül nyúlt el a végtelenségig.
Egy szolga jelentette, hogy kész a vacsora. Ügyet se vetettek rá. A két
idősebb férfi kilyukadt az örök témára, a politikára, Aziz pedig kioldalgott a
kertbe. A fák – zöld virágú csampakfák – édesen illatoztak, s neki perzsa
verstöredékek jutottak eszébe. Vacsora, vacsora, vacsora… de mire
visszatért a házba vacsorázni, Mahmud Ali eltűnt, hogy inasával beszéljen.
– Jöjjön, nézzen be a feleségemhez – hívta Hamidullah, s húsz percet
töltöttek a párda mögött. Hamidullah bégum Aziz távoli nagynénje volt,
egyetlen nőrokona Csandrapurban, s ez alkalommal bőven akadt
mondanivalója valami családi körülmetélésről, amit szabálytalanul
ünnepeltek. Nehéz volt elszabadulniuk, mert míg a férfiak meg nem
vacsoráztak, az asszony nem kezdhetett az étkezéshez, tehát húzta a
beszélgetést, nehogy azt higgyék, hogy türelmetlen. Miután ítéletet mondott
a körülmetélésről, eszébe jutott más rokon téma is, és megkérdezte Azizt,
mikor nősül.
Aziz tisztelettel, de bosszúsan válaszolt: – Egyszer elég volt.
–  Megtette a kötelességét – mondta Hamidullah. – Ezzel ne
bosszantsd. Eltartja a családját, két fiút s a kislányt.
–  Nénikém, kényelmesen megvannak feleségem anyjánál, ahol a
feleségem is élt a haláláig. Meglátogathatom őket, valahányszor csak
akarom. De nagyon-nagyon kicsik még.
–  És nekik adja az egész fizetését, ő meg úgy él, mint egy alacsony
rangú tisztviselő, és nem mondja el senkinek, hogy miért. Hát kívánhatsz
tőle egyebet?
De Hamidullah bégumnak nem ez volt az álláspontja, s miután
udvariasan másra fordította a szót, pár pillanat múltán megint visszatért rá
és kimondta: – Mi lesz a lányainkból – kérdezte –, ha a férfiak nem
hajlandók házasodni? Vagy rangjukon alul mennek férjhez, vagy… – és
belekezdett a gyakran hallott történetbe egy fejedelmi származású hölgyről,
aki nem talált magának férjet abban a szűk körben, ahol büszkesége
megengedte a párválasztást, nem ment férjhez, harmincéves, és már így is
hal meg, mert most már senkinek sem kell. Míg mondta, a két férfi igazat
adott neki; úgy tetszett, e tragédia foltot ejt az egész társadalmon; még a
többnejűség is inkább, mint hogy egy nő mindazon örömök nélkül haljon
meg, melyeket az Isten neki szánt. Nász, anyaság, hatalom a házban – mert
mi másra született, s hogyan nézhet szembe önmagával és teremtőjével a
férfi, aki ezt megtagadta tőle? – Talán… majd később… – mondta
búcsúzóul Aziz. Az ilyesféle buzdításra mindig ez volt a válasza.
– Sose halogassa, ha egyszer helyesnek tartja – mondta Hamidullah. –
India ezért került ilyen siralmas állapotba, mert mindig halogatjuk a
dolgunkat. – De látván, hogy fiatal rokona milyen gondterhelt, hozzáfűzött
még néhány csillapító szót, s igyekezett enyhíteni a hatást, amit felesége
szavai kelthettek.
Míg távol voltak, Mahmud Ali kocsiba ült és elhajtott, de üzenetet
hagyott, hogy öt perc múlva visszajön. Eszük ágában se volt várni rá.
Asztalhoz ültek a ház egyik távoli rokonával, Mohammed Latiffal, aki
Hamidullah kenyerén élt, s helyzetét tekintve sem szolga, sem egyenrangú
nem volt. Csak akkor szólt, ha megszólították, s minthogy senki se szólt
hozzá, szépen csendben maradt. Latif időről időre böffentett egyet a kiadós
vacsora dicséretéül. Nyájas, derűs és semmirekellő öregember volt:
világéletében egy szalmaszálat odébb nem tett. Tudta, hogy míg egy
rokonának is háza van, nem marad fedél nélkül, az pedig valószínűtlen volt,
hogy ekkora család minden tagja tönkremenjen. Felesége ugyanígy élt pár
száz mérfölddel távolabb – nem látogatta meg, mert a vasúti jegy is pénzbe
kerül. Aziz ingerkedett vele és a szolgákkal is, aztán szavalt: perzsa, urdu
verseket, sőt, egy-kettőt arabul is. Minden megragadt az eszében, s fiatal
korához képest már sok mindent olvasott: kedvenc témája az iszlám
hanyatlása s az elröppenő szerelem volt. Élvezettel hallgatták, s a
költészetről az általános felfogást vallották, nem volt egyéni véleményük,
mint az angoloknak. A szavakat, a szavakat sose unták; itták a hűvös estéli
levegővel, s nem álltak meg, hogy elemezzék; a költő neve – Háfiz, Hali,
Iqbal – elég volt biztosítékul. India – száz India – suttogott kint a hold
közömbös fényében, de most úgy tetszett, India egy és az övék,
visszanyerték régmúlt dicsőségüket, mert elmúltát hallották siratni, s úgy
érezték, fiatalok, mert eszükbe idézték, hogy elszáll a fiatalság. Egy
bíborruhás szolga szakította félbe Azizt; a tisztiorvos küldönce volt,
üzenetet nyújtott át.
– Az öreg Callendar hívat – mondta, és nem állt fel. – Lehetett volna
olyan udvarias, hogy megírja, miért.
– Valami beteg, gondolom.
– Én meg azt gondolom, nem, úgy vélem, semmiség lehet. Megtudta,
hogy mikor vagyunk együtt, mikor vacsorázunk, ez az egész, s hogy a
hatalmát fitogtassa, megzavar most is, mint minden alkalommal.
– Minden alkalommal megzavarja, az igaz, de az is lehet, hogy valami
súlyos eset, nem tudhatja – mondta Hamidullah, megfontoltan egyengetve
az engedelmesség útját. – Nem volna jó fogat mosnia a bétel után?
–  Ha fogat kell mosnom, inkább el se megyek. Indus vagyok, s
Indiában szokás bételt rágni. A tisztiorvos kénytelen lesz elviselni.
Mohammed Latif, a biciklimet, legyen szíves.
A szegény rokon fölállt. Leereszkedett valamicskét az anyag világába,
kezét rátette a bicikli nyergére, de tolni már egy szolga tolta. Ahogy együtt
gurították, a bicikligumiba rajzszög fúródott. Aziz a kancsó alá tartotta
kezét, megszárogatta, fejébe nyomta zöld filckalapját, s váratlan energiával
kisuhant Hamidullah körülkerített kertjéből.
– Aziz, Aziz, meggondolatlan ifjú… – De Aziz már messze járt, vadul
karikázott lent a bazárban. Nem volt se lámpája, se csöngője, még féke se;
de mi haszna az effélének egy olyan országban, ahol a biciklista csak abban
reménykedhet, hogy ha egyenesen nekirohan valaminek, az az utolsó
pillanatban majdcsak elenyészik? S a város ilyenkor már majdnem üres
volt. Mikor a gumija lelapult, leugrott a bicikliről, és tongáért kiáltott.
De nem talált tongát mindjárt, s még a biciklit is le kellett tennie egy
barátja házánál. S az is időbe telt, míg fogat mosott. De végtére, a
gyorsaságot élénken érzékelve, mégiscsak a tisztviselőtelep fasorai felé
ügetett. Mikor a fasorok takaros kietlensége körülvette, egyszerre úrrá lett
rajta a levertség. A győztes generálisok nevéről elnevezett és egymást
merőlegesen metsző utcák a hálót jelképezték, amelyet Nagy-Britannia
borított Indiára. Úgy érezte, maga is tőrbe esett. Mikor Callendar őrnagy
kertjébe befordult, alig volt képes visszatartani magát, hogy a kocsiból ki ne
szálljon, és ne gyalog közelítsen a bungalóhoz, nem mintha szolgaiélek lett
volna, hanem mert érzelmileg – lénye érző felével – visszariadt attól, hogy
durván elutasítsák. Előző évben előfordult egy ilyen „eset”: egy indus úr
hajtatott egy tisztviselő háza elé, s a szolgák visszafordították, azt mondták,
jöjjön illendőbb módon – egyetlenegy eset a tisztviselők százainál tett
ezernyi látogatás közül, de nyomban híre futott. A fiatalember borzadt attól,
hogy megismétlődjék. Közbülső megoldást választott, ott parancsolt a
kocsisnak megállást, ahol a verandán át kiömlő fény elhalt.
A tisztiorvos nem volt odahaza.
– De a száhib csak hagyott számomra valami üzenetet?
A szolga közömbös „nem”-mel válaszolt. Aziz kétségbeesett. Ennek
az embernek egyszer elfelejtett borravalót adni, s most itt állt tehetetlenül,
pedig a hall nem volt üres. Aziz szentül meg volt győződve, hogy van a
számára üzenet, csak a szolga bosszúból letagadja. Míg vitatkoztak, a hall
ajtaján két hölgy lépett ki. Aziz kalapot emelt. Az első, estélyiruhás hölgy
futó pillantást vetett az indusra, és ösztönösen elfordult.
– Mrs. Lesley, itt a tonga! – kiáltotta a hölgy.
 –  A miénk? – kérdezte a másik. Ő is ránézett Azizra, s ő is úgy tett,
mint a társa.
– Akárkié, fogadjuk el az istenek ajándékát – rikácsolta az asszony, és
mindketten beugrottak a kocsiba. – O tonga wallah, klub, klub. Miért nem
indul ez a szamár?
– Menj, majd holnap kifizetlek – mondta Aziz a kocsisnak, s miközben
a kocsi kifelé tartott, udvariasan utánuk kiáltott: – Parancsoljanak,
hölgyeim. – A két asszony nem válaszolt, a maguk dolgával voltak
elfoglalva.
Tehát bekövetkezett, ami szokott – ahogy Mahmud Ali mondta. Az
elkerülhetetlen visszautasítás; köszönését nem fogadták, a kocsiját elvették.
Lehetett volna rosszabb is, némileg vigasztaló, hogy Madam Callendar és
Madam Lesley is hájas, hátul egész lenyomják a tongát. Ha szépek, az fáj.
A szolgához fordult, adott neki vagy két rúpiát, s megint megkérdezte, hogy
van-e számára üzenet? A szolga, most már udvariasan, megint csak nemmel
felelt. Callendar őrnagy félórája kikocsikázott.
– Nem mondott semmit?
Ami azt illeti, valamit mondott. „Az a feneette Aziz” – mondta, s
szavait a szolga értette is, de udvariasabb volt, semhogy megismételje. Az
ember vagy sok borravalót ad, vagy keveset, de olyan pénzt még nem
vertek, hogy azon a való igazat megvásárolhatná.
– Akkor írok neki pár sort.
Hívták a házba, de több volt benne a büszkeség, semhogy betegye a
lábát. A papírt meg a tintát kihozták a verandára. „Uram – kezdte –, mint
alárendeltjéhez illő, siettem eleget tenni utasításának…” Itt megállt. –
Mondd meg, hogy kerestem, ez elég – mondta, és széttépte a tiltakozó
levelet. – Itt a névjegyem. Hívj egy tongát.
– Uram, mind a klubnál van.
–  Akkor telefonálj le egyért az állomásra. – S mikor a szolga sietve
elindult, utánaszólt: – Megállj, megállj, mégis inkább gyalog megyek. –
Tüzet kért, és rágyújtott. A figyelem, bár pénzen vette, megnyugtatta.
Addig tart, amíg a pénzéből futja, de az is valami. Csak lerázhassa a lábáról
Angol-India porát! Csak menekülhessen a hálóból, vissza oda, ahol ismeri
az erkölcsöket, és tudja, hogyan kell viselkednie! Nekivágott a gyalogútnak,
a szokatlan testgyakorlatnak.
Izmos kis ember volt, testalkata kecses, de valójában nagyon erős. A
gyaloglás mégis fárasztotta, mint ahogy Indiában mindenkit fáraszt, csak az
újonnanjöttet nem. Ebben a földben van valami ellenséges. Vagy süpped, és
a láb elvész valami mélyedésben, vagy váratlanul merev és kemény,
kövekkel és kristályokkal kerül a talp alá. A sorozatos apró meglepetések
fárasztók; s a lábán ráadásul mélyen kivágott topán volt, semmilyen vidékre
nem jó. A tisztviselőtelep szélén betért hát a mecsetbe megpihenni.
Mindig is kedvelte a mecsetet. Tetszett neki az épület kecses tagolása.
Bent az udvaron – ide egy romos kapun át lehetett belépni – volt egy tiszta,
friss vizű, mosakodás célját szolgáló víztartály, a víz mindig áramlott
benne, mert a várost ellátó vízvezetékbe kapcsolódott. Az udvart törött
kőlapokkal kövezték ki. A mecset fedett része tágasabb volt a szokásosnál;
úgy hatott, mint egy angol plébániatemplom, csak az oldalfal hiányzott.
Onnét, ahol ült, belátott három boltív alá, sötétjüket egy kis függőlámpa és
a holdfény enyhítette. A templom homlokzatán – a telihold fényében –
meglátszott, hogy márvány, s az ég hátterén fehérlő párkányon feketén
bontakozott ki az Isten kilencvenkilenc neve. E kettőség s a bent küzdő
árnyak harca elszórakoztatta Azizt, s ebben az egészben valami vallási
igazság vagy a szerelem szimbólumát kereste. Egy mecset, ha tetszett neki
elszabadította képzeletét. Más hit temploma, hindu, keresztény vagy görög,
untatta, nem ébresztette föl a szépérzékét. De ez az iszlám volt, tulajdon
hazája, több, mint hit, több, mint csatakiáltás, több, sokkal több annál…
iszlám, életfelfogás, kényesen szép és időálló, teste és szelleme itt talált
otthont.
Az alacsony falon ült, mely bal felől határolta az udvart. Alatta a város
felé lejtett a táj, nem látszott belőle más, csak összemosódott fák, s a csönd
hangos volt a sok apró nesztől. Jobb kéz felől, fent, a klubban, az angolok
műkedvelő zenekara játszott. Másutt valahol hinduk doboltak – tudta, hogy
hinduk, mert nem tetszett neki a dobszó ritmusa –, ismét mások halottat
sirattak; tudta, hogy kit, ő állította ki délután a halotti levelét. És hallotta a
baglyokat, érezte, hogy itt a pandzsábi posta… virágok illatoztak a
postamester kertjében. De a mecset, csak az számított, ahhoz tért vissza az
éjszaka bonyolult varázsából, s olyan jelentéssel ékesítette fel, amelyet
építője sose szánt neki. Egyszer majd ő is épít egyet, kisebbet, mint ez, de
kifogástalan ízléssel, hogy bárki elmegy előtte, ugyanazt a boldogságot
érezze, mint ő most. S a mecset mellett, alacsony kupola alatt, ott lesz a
sírja, rajta a perzsa fölirat:

Ezredévek óta nem leszek már,

 De a rózsa tavasszal akkor is kihajt,
S aki titokban megérti a szívem,
E sírhoz, ahol fekszem, ellátogat.

E négysoros sírverset egy dekkáni király sírján látta, s úgy érezte, mély
bölcsességet rejt; a pátoszt mindig mélységnek vélte. Titokban megértett
szív! Könnyekkel a szemében ismételte a mondatot, s eközben mintha
megrezzent volna a mecset egyik oszlopa, megingott, majd kettévált a
homályban. Aziz vérében meglódult a szellemhit, de nem mozdult, csak ült
tovább. Megmoccant még egy oszlop, egy harmadik, s egy angol nő lépett
ki a holdfényre. Azizt elöntötte a veszett harag, és rákiáltott: – Asszonyom!
Asszonyom!
– Jaj! – kapott az asszony levegő után.
–  Asszonyom, ez egy mecset, magának nincs joga itt tartózkodni. Le
kellett volna vetnie a cipőjét; ez a muzulmánok szent helye.
– De hisz én levetettem!
– Igen?
– Otthagytam a bejáratnál.
– Akkor elnézését kérem.
Az asszony, még mindig döbbenten, kifelé igyekezett a víztartály túlsó
oldalán. Aziz utánaszólt: – Kérem, bocsásson meg, hogy megszólítottam.
– De hisz szabad volt bejönnöm, nem? Ha levetem a cipőmet, szabad?
– Természetesen, de ritka az a hölgy, aki vállalkoznék erre, különösen
ha azt hiszi, hogy nem látja senki.
– Az nem számít. Isten itt van.
– De asszonyom!
– Legyen olyan jó, engedjen elmennem.
– Szolgálatára lehetnék valamiben most vagy bármikor?
– Nem, köszönöm, igazán semmiben, jó éjszakát.
– Megmondaná a nevét?
Az asszony már a kapu árnyékában volt, s így Aziz nem láthatta az
arcát, de az asszony látta az övét, és most már más hangon mondta: – Mrs.
Moore.
–  Mrs… – Aziz előrelépett, és látta, hogy az asszony idős. Valami
nagyobb épület omlott össze benne, mint a mecset, s nem tudta, örül-e vagy
szomorú. Az asszony öregebb volt, mint Hamidullah bégum, arca vörös,
haja ősz. A hangja tévesztette meg. – Mrs. Moore, félek, hogy
megrémítettem. Elmondom találkozásunkat az enyémeknek, a barátaimnak.
Hogy Isten itt van… ez igazán nagyon jó, nagyon szép volt. Gondolom,
csak most jöhetett Indiába.
– Most… Honnan tudta?
– Abból, ahogyan hozzám szólt. Nem parancsolja, hogy kocsit hívjak?
–  Csak innen jöttem, a klubból. Olyasmit játszottak, amit Londonban
már láttam, és olyan meleg volt.
– És mit játszottak?
– A Kati húgom-at.
– Azt hiszem, nem volna szabad éjszaka egyedül sétálnia, Mrs. Moore.
Akadnak itt rossz emberek is, párduc is beszökhet a marabári dombok
közül. Kígyó is.
Az asszony fölsikoltott; kígyóra nem gondolt.
–  Vagy például a hatpöttyös bogár – folytatta Aziz. – Csak hozzáér,
megcsípi és belehal.
– Hiszen maga is egyedül van.
– Én már megszoktam.
– Megszokta a kígyókat?
Mindketten elnevették magukat. – Orvos vagyok – mondta Aziz. –
Nem mernek megmarni. – Leültek egymás mellé a kapuban, és bebújtak
estélyi topánkájukba. – Szabad kérdeznem valamit? Miért épp az évnek
ebben a szakában jött Indiába, mikor a hűvös évszak véget ér?
– Korábban akartam elindulni, de elháríthatatlan akadálya volt.
– Rövidesen beáll az egészségtelen idő. Az nem tesz jót magának. És
miért éppen Csandrapurba jött?
– A fiamat jöttem meglátogatni. Ő a városi főbíró itt.
–  Bocsásson meg, ez lehetetlen. A mi főbírónkat Mr. Heaslopnak
hívják. Jól ismerem.
– Akkor is a fiam – mondta az asszony mosolyogva.
– De hát ez hogy lehet, Mrs. Moore?
– Kétszer voltam férjnél.
– Értem, s az első férje meghalt.
– Meg, és meghalt a második is.
–  Akkor egy hajóban evezünk – mondta Aziz titokzatosan. – És a
főbírón kívül senkije sincsen?
– Van még két gyermekem Angliában, ők fiatalabbak. Ralph és Stella.
– És ez az úr itt Ralph és Stella féltestvére?
 – Így van.
–  Mrs. Moore, ez az egész hihetetlenül különös, hisz akárcsak
magának, nekem is két fiam és egy lányom van. Nem több a soknál ennyi
azonosság?
–  S őket hogy hívják? Talán csak nem Ronnynak, Ralphnak és
Stellának?
Az ötlet mulattatta Azizt. – Nem, dehogy. Milyen mulatságosan
hangzik. Egészen másként, csodálkozni fog. Figyeljen csak. Most
elmondom, hogy a gyermekeimet hogy hívják. Az első Ahmed, a második
Kerim, a harmadik – ő a legidősebb, a kislány – Dzsámila. Három gyerek
elég. Igazam van?
– Nagyon is.
Kis ideig mindketten hallgattak, családjuk járt az eszükben. Aztán az
asszony fölsóhajtott, és fölállt, hogy elinduljon.
– Nem volna kedve valamelyik délelőtt ellátogatni a Minto-kórházba?
– kérdezte Aziz. – Mást Csandrapurban nem tudok mutatni.
–  Köszönöm, már láttam, de igazán szívesen néztem volna meg
magával.
– Gondolom, a tisztiorvossal járt ott.
– Igen, s Mrs. Callendarrel.
Aziz hangja megváltozott: – Mrs. Callendarrel! Elbűvölően kedves
hölgy!
– Talán, ha az ember jobban megismeri.
– Hogyan? Ön nem kedveli?
– Igazán nagyon igyekezett, de elbűvölőnek éppen nem találtam.
–  Épp az imént vitte el kérés nélkül a kocsimat – tört ki Azizból. –
Ugye, elbűvölő? És Callendar őrnagy napról napra, minden este zaklat,
mikor a barátaimmal vacsorázom, s én félbeszakítom a kellemes
szórakozást, és nyomban megyek is, csak hogy ne találjam otthon, és egy
szó üzenetet ne hagyjon számomra. Elbűvölő, hát nem? De számít is az?
Nem tehetek ellene semmit, s ezt nagyon jól tudja. Alárendeltje vagyok, az
időmnek nincs értéke, az indusnak jó a veranda is, igen, igen, hadd
álldogáljon, és Mrs. Callendar elviszi a kocsimat, és keresztülnéz rajtam…
Az asszony hallgatott.
Aziz izgatott lett, részint sérelmei ajzották fel, részint az, hogy megértő
lélekre talált. Ez vitte rá, hogy túlozzon, önmagát ismételgesse,
ellentmondásokba keveredjék. Az asszony bizonyítékát adta
együttérzésének, mikor ő honfitársnőjét kritizálta előtte, jóllehet addig is
tudta, hogy megértő. A láng, melyet nemcsak a szépség táplál, fölszökött, s
bár szavai békétlenek voltak, szíve titokban sugárzott. S ez egyszerre
szavakban talált utat.
– Maga megért, maga tudja, hogy más mit érez. Bárcsak a többiek is
mind magához hasonlítanának!
Az asszony ugyancsak meg volt lepve. – Nem hiszem – mondta –,
hogy valami nagyon érteném az embereket. Csak azt tudom, hogy
kedvelek-e valakit, vagy sem.
– Akkor maga keleti ember.
Az asszony megengedte, hogy Aziz visszakísérje a klubba, s a
kapuban azt mondta, bárcsak klubtag volna, akkor most behívhatná Azizt.
– Indusok még vendégként se tehetik be a lábukat a csandrapuri klubba
– mondta Aziz egyszerűen. Most nem kerített nagy feneket a sérelmének,
mert boldog volt. Mikor a holdfényben a dombról lefelé ballagott,
viszontlátta a bájos mecsetet, s úgy érezte, legalább annyira övé ez a föld,
mint bárki másé. Mit számít az, hogy megelőzte már itt pár pipogya hindu s
utánuk néhány fagyos angol?
 III
Mire Mrs. Moore a klubba visszaérkezett, már alaposan benne jártak a
Kati húgom harmadik felvonásában. Az ablakokat befüggönyözték, nehogy
a szolgák játszani lássák úrnőiket, s így bent hihetetlen hőség volt. Egyetlen
ventillátor forgott, az is mint egy meglőtt madár, a másik elromlott. Az
asszonynak nem akaródzott visszatérnie a nézők közé, bement hát a
biliárdterembe. Felkiáltás fogadta: – Úgy szeretném az igazi Indiát
megismerni! –, s ezzel egyszerre visszatért valóságos élete. Adela Quested
fordult így hozzá, a különös, körültekintő lány, akit Ronny kérésére hozott
magával Angliából; Ronny, az ő hasonlóképpen körültekintő fia kérésére,
akihez Miss Quested feltehetőleg feleségül megy, bár ez még nem biztos.
Maga Mrs. Moore korosodó úrihölgy volt.
– Én is szeretném, és remélem is, hogy megismerjük. Turtonék keddre
nyilván terveznek valamit.
– Majd az is elefántlovaglással végződik, mint mindig. Itt van, teszem
azt, a mai este. A Kati húgom! Képzelje csak, épp a Kati húgom! Merre
járt? Sikerült meglesnie a holdat a Gangeszben?
A két hölgy előző este véletlenül megpillantotta a hold visszfényét a
folyó egy távoli ágában. A víz megnövelte a képet, s így a hold nagyobbnak
látszott, mint a valóságban, fényesebbnek is, s ez tetszett nekik.
– Elmentem a mecsetbe, de a holdat nem láttam.
– A szög változhatott, most később kel.
– Egyre később és később – ásított Mrs. Moore, akit elfárasztott a séta.
– Hadd gondolkozzam… nem, itt se látjuk a hold túlsó felét.
– Ugyan, nem is olyan rossz hely ez az India – mondta egy kellemes
hang. – Ha úgy tetszik, hát a föld másik oldala, de az öreg hold itt is csak
ugyanaz. – Egyikük se tudta, ki volt, aki megszólalt, nem is látták többé.
Barátságos szavaival együtt eltűnt a vörös téglaoszlopok közt a sötétben.
–  Még ha legalább a világ másik oldalát látnánk, de még azt se –
panaszkodott Adela. Mrs. Moore egyetértett vele; őt is kiábrándította új
élete szürkesége. Romantikus utat tettek meg a Földközi-tengeren és
Egyiptom homokján át a bombayi kikötőig, csak hogy útjuk végén katonás
rendben sorakozó bungalókat leljenek. De ő nem vette annyira szívére a
csalódást, mint Miss Quested, hisz negyven évvel volt idősebb nála, és
megtanulta már, hogy az élet sosem akkor teljesíti a kívánságainkat, mikor
elvárnánk tőle. A kalandok megjönnek, de nem időben. Így hát
megismételte, hogy reméli, keddre valami érdekeset szerveznek.
– Igyanak valamit – mondta egy másik kellemes hang. – Mrs. Moore,
Miss Quested, igyanak egy pohárral, igyanak meg két pohárral. – Most
tudták, ki az: Mr. Turton, a kerületi főbiztos volt, náluk vacsoráztak.
Akárcsak ők, Turton is forrónak találta a Kati húgom atmoszféráját. Ronny
– mondta Turton – éppen ügyelősködik Callendar őrnagy helyett, akit
cserbenhagyott valami bennszülött alárendeltje vagy más efféle, és igen jól
csinálja; aztán rátért Ronny egyéb érdemeire, és halk, határozott hangon sok
minden hízelgőt mondott. Nem mintha a fiatalember olyan jól sportolna,
vagy nagyon ismerné a nyelvet, vagy különösképpen konyítana a joghoz, de
– és ez szemmel láthatólag nagyon fontos de volt – Ronnyban van
méltóság.
Mrs. Moore-t ez őszintén meglepte, minthogy a méltóság nem az a
tulajdonság, amit az anyák méltányolnának fiaikban. Miss Quested is némi
aggodalommal vette tudomásul, mert még nem döntötte el, hogy kedveli-e a
méltóságteljes férfiakat. Megpróbálta a kérdést megvitatni Mr. Turtonnel,
de az egy vidám kézmozdulattal elhallgattatta, és folytatta a mondókáját: –
Heaslop minden ízében száhib; ilyen ember kell nekünk, miközülünk való.
– S egy másik tisztviselő, aki a biliárdasztal fölé hajolt, megerősítette:
– Úgy, úgy! – A kérdés ezzel el volt döntve, s a főbiztos továbbment,
elszólította tőlük a kötelesség.
Időközben az előadás véget ért, s a műkedvelő zenekar eljátszotta a
himnuszt. Megszakadt a beszélgetés és a biliárd, az arcok megmerevedtek.
A himnusz a megszálló hadsereg himnusza volt. A klub valamennyi
tagjának eszébe juttatta, hogy brit, s hogy száműzetésben él. Kissé
meghatotta őket, és hasznosan gyarapította akaraterejüket. A silány dallam,
a Jehovához intézett kurta felszólítások sorozata Angliában ismeretlen
imádsággá olvadt össze, s noha nem érzékelték sem a király, sem Isten
jelenlétét, valamit mégiscsak érzékeltek, s ez megerősítette őket, hogy
elviseljék a másnapot is. Aztán töltöttek, és kínálgatták egymást.
– Adela, egy pohárkával; anya, igyék egyet.
Nem ittak többet – elegük volt az italból -, és Miss Quested, aki
mindig pontosan azt mondta, ami a szívén feküdt, újólag kijelentette, hogy
az igazi Indiát szeretné megismerni.
Ronnynak már magasra hágott a hangulata. A kívánságot
mulatságosnak találta, s odakiáltott valakinek, aki épp ott ment el mellettük:
– Fielding! Hogy ismerheti meg az ember az igazi Indiát?
– Igyekszik megismerni az indusokat – mondta a férfi, és eltűnt.
– Ki volt ez?
– Az iskolaigazgatónk, az Állami Kollégiumból.
–  Próbálja csak elkerülni, hogy megismerje őket! – sóhajtott fel Mrs.
Lesley.
– Nekem sikerült – mondta Miss Quested. – Mióta partra szálltam, más
indussal, mint a szolgálómmal, még szót is alig váltottam.
– Micsoda szerencse.
– De ha egyszer szeretném megismerni őket.
Egyszeriben a kacagó hölgykoszorú központjába került. – Meg akarja
ismerni az indusokat! Hát ez egészen új! – mondta az egyik. – A
bennszülötteket! Micsoda ötlet! – így a másik. A harmadik, komolyabban,
azt mondta: – Engedje meg, hogy megmagyarázzam. Tudja, ezek a
bennszülöttek, ha megismerkedik velük, többé nem tisztelik.
– Ez gyakran megesik mások között is.
De a hölgy, aki nemcsak barátságos, de végtelenül ostoba is volt,
folytatta: – Higgye el, én aztán csak tudom. Mielőtt férjhez mentem,
ápolónő voltam, és rengeteg dolgom volt velük. Én aztán igazán tudom,
hogy az indusokkal mi az igazság. Ápolónő voltam egy bennszülött
államban, s az nagyon nem való egy angol nőnek. Az ember mást nem
tehetett, kénytelen volt tőlük szigorúan távol tartani magát.
– A betegeitől is?
–  Nos, a legjobb, amit egy bennszülöttel tehet, ha hagyja meghalni –
mondta Mrs. Callendar.
–  És akkor mi lesz a mennybemenetelével? – kérdezte Mrs. Moore
alattomosan nyájas mosollyal.
–  Felőlem mehet, ahova akar, csak a közelembe ne jöjjön. Attól
végigfut a hátamon a hideg.
–  Ami azt illeti, már nekem is eszembe jutott, amit kérdezett, s ezért
vagyok ellene a misszionáriusoknak – mondta a hölgy, aki ápolónő volt. –
Szívemből kedvelem a mi papjainkat, de nagyon ellene vagyok a
misszionáriusoknak. Ha megengedi, megmagyarázom.
De mielőtt még megmagyarázhatta volna, a főbiztos közbelépett.
 –  Hát igazán meg akar ismerkedni árja testvérünkkel, Miss Quested?
Ennél mi sem könnyebb. Nem tudtam, hogy ez magának örömöt szerez. –
Egy pillanatra elgondolkozott. – Azzal az emberfajtával ismerkedhetik meg,
amelyikkel akar. Én a tisztviselőket ismerem, meg a földbirtokosokat,
Heaslop előállíthatja magának az ügyvédeket, ha meg a közoktatás érdekli,
rászállhatunk Fieldingre.
–  Unom már, hogy mint egy frízen, örökké csak festői alakok
vonuljanak előttem – magyarázta a lány. – Mikor partra szálltunk, még
csodálatos volt, de ez a felületi varázs hamar eloszlik.
De a főbiztost nem érdekelték a lány benyomásai, csupán azzal
törődött, hogy elszórakoztassa. Mit szólna egy bridzs-partihoz?
Megmagyarázta, hogy ez micsoda; ne a kártyajátékra gondoljon, hanem a
szó eredeti értelmére, a hídra; az összejövetel célja, hogy áthidalja a
szakadékot Kelet és Nyugat közt; a kifejezést ő találta ki, s aki csak hallotta,
mind mulatott rajta.
– Csak azokra az indusokra gondoltam, akikkel az ember társadalmilag
is érintkezik, mint a barátaival.
– Nos, mi nem érintkezünk velük társadalmilag – nevetett a főbiztos. –
Mind csupa erény, mi meg nem, most viszont már fél tizenkettő, késő
ahhoz, hogy ezt megmagyarázzam.
– Miss Quested, micsoda név! – jegyezte meg Mrs. Turton, miközben
férjével hazafelé hajtattak. Nem rokonszenvezett ezzel az új ifjú hölggyel,
udvariatlannak és hóbortosnak találta. Bízott benne, hogy nem azért jött,
hogy férjhez menjen a kedves kis Heaslophoz, bár nagyon is úgy festett a
dolog. Férje a szíve mélyén egyetértett vele, de ha elkerülhető volt, egy
rossz szót nem szólt egy angol nőre, s így most is csak annyit mondott,
hogy Miss Quested természetesen tévedésben van. Hozzátette: – India
teljesen megzavarja az ember ítélőképességét, főleg a meleg évszakban;
még Fieldinget is megzavarta. – Mrs. Turton a név hallatára lehunyta a
szemét, és megjegyezte, hogy Mr. Fielding nem pukka angol – nem igazi –,
s jól tenné, ha Quested kisasszonyt venné feleségül, hisz ő sem pukka.
Hazaértek alacsony, irdatlan nagy bungalójukba, az egész tisztviselőtelep
legnagyobb és legkényelmetlenebb házába, mely mélytányérforma
gyepszőnyeg közepén állt, megittak még egy pohárral, de ezúttal
árpanyákot, aztán lefeküdtek. Távozásukkal felbomlott a klubban a
társaság; mint minden összejövetel, az aznap esti is kissé hivatalos
színezetű volt. Egy közösségnek, mely térdet hajt az alkirály előtt, s hiszi,
hogy a királyt körüllengő istenség átszármaztatható, okvetlenül hódolatot
kell éreznie minden alkirálypótlék iránt. Csandrapurban Turtonék kisistenek
voltak, de már nem sok hiányzott, hogy visszavonuljanak valami kertvárosi
villába, s száműzve a dicsőségből, várják a halált.
–  Ez igazán szép a nagy embertől – csevegett Ronny, akit mélyen
meghatott a főbiztos udvariassága vendégei iránt. – Tudják-e, hogy még
sose rendezett bridzs-partit? És rögtön vacsora után eljött. Bárcsak magam
is szervezhetnék valamit, de ha az ember jobban megismeri a
bennszülötteket, akkor rájön, hogy a barra száhib ezt mennyivel
könnyebben megteheti, mint ő maga. Őt ismerik – tudják, hogy nem lehet
bolonddá tenni –, én meg még viszonylag új vagyok itt. Az ember akkor
kezdi megismerni ezt az országot, ha már legalább húsz éve itt van. Üdv,
mama! Itt a köpenye!… Nos: csak egyetlen példát arra, hogy milyen
hibákat követhet el az ember. Röviddel azután, hogy ideérkeztem,
meghívtam az egyik védőügyvédet, hogy szívjunk el együtt egy cigarettát,
csak egy cigarettát, képzeljék. Később megtudtam, a felhajtok szétküldte a
bazárba, hogy ezt mindenütt elhíreszteljék, mondják el minden
pereskedőnek: „Okosan teszi, ha Mahmud Ali vakilhoz fordul, ő jóban van
a főbíróval.” Azóta úgy rászállok a bíróságon, ahogy csak bírok. Én
tanultam a leckéből, s remélem, ő is.
– Ebből nem az a tanulság, hogy valamennyi védőügyvéddel el kellett
volna szívnia egy cigarettát?
–  Lehet, de az idő véges, és a test esendő. Jobban szeretem azt a
bizonyos cigarettát a klubban elszívni, a magamfajták közt.
–  De hát miért nem hívja meg az ügyvédeket a klubba? – erősködött
Miss Quested.
– Nem szabad. – Heaslop nyájas volt és türelmes, szemmel láthatólag
értette, hogy a lány ezt miért nem érti. Kimondatlanul is éreztette, hogy
valamikor, bár csak rövid ideig, így volt maga is. Kimentek a verandára,
Heaslop fölnézett a holdra, és szigorúan elkiáltotta magát. Inasa válaszolt, s
ő, változatlanul a holdat nézve, megparancsolta, hogy állítsák elő a fogatát.
Mrs. Moore, akit elzsongított a klub, csak kint ocsúdott föl. A holdat
figyelte: ragyogása bársonyosra lágyította az ég bíborvörösét. Angliában a
hold halottnak és idegennek látszott: itt mintha együvé ölelné a földdel és a
csillagokkal az éjszaka leple. Az öregasszonyt, mint medencét a víz,
egyszerre átjárta az érzés, hogy egy velük, hogy az égitestek rokona, s az
érzés nyomában valami különös frissesség támadt. Sem a Kati húgom, sem
a himnusz nem volt számára ellenszenves, de dallamuk most valami új
dallamba olvadt, s a szivarfüst, a koktél is láthatatlan virágokká alakult át.
Mikor a hosszú és kupolátlan mecset megcsillant az útkanyarban,
fölkiáltott: – Igen. Ez volt az… itt jártam!
– Mikor járt itt? – kérdezte a fia.
– Felvonás közben.
– De anyám, ilyesmit nem szabad csinálnia.
– Nem szabad? – kérdezte az asszony.
–  Nem. Ebben az országban igazán nem. Nem helyes. Hogy mást ne
mondjak, itt vannak a kígyók. Éjszaka gyakran kint lappanganak.
– Igen, mondta az a fiatalember is a mecsetben.
– Jaj de romantikus! – kiáltott fel Miss Quested, aki roppantul kedvelte
Mrs. Moore-t, és örült, hogy az idős hölgy elkövette ezt az apró csínyt. –
Egy fiatalemberrel ismerkedett meg a mecsetben, és egy szóval se említette.
–  El akartam mesélni, Adela, de valami más került szóba, és
elfelejtettem. Egyre gyalázatosabb az emlékezetem.
– És legalább csinos volt?
Az öregasszony hallgatott, aztán nyomatékosan kijelentette: – Nagyon
csinos.
– Ki volt az? – kérdezte Ronny.
– Egy orvos. A nevét nem tudom.
–  Orvos? Csandrapurban nem ismerek egyetlen fiatal orvost sem.
Különös. Hogy nézett ki?
– Elég alacsony, kis bajsza volt és élénk szeme. Rám kiáltott a mecset
sötétjében… a cipőm miatt. Így kezdődött a beszélgetésünk. Félt, hogy cipő
van rajtam, de szerencsére nem felejtettem el levetni. Mesélt a gyerekeiről,
aztán visszasétáltunk a klubba. Jól ismer téged.
– Kár, hogy nem mutatta meg. Nem tudom, ki lehet az.
– Nem jött be a klubba. Azt mondta, nem szabad neki.
Heaslop most döbbent rá a valóságra, és fölkiáltott: – Te jó isten! Csak
nem volt mohamedán? Miért nem mondta, hogy bennszülöttel beszélt?
Igazán megtévesztett.
– Mohamedán! Hát ez csodálatos! – ujjongott Miss Quested. – Ronny,
ez igazán a mamájára vall. Mi csak beszélünk, hogy szeretnénk megismerni
az igazi Indiát, ő meg megy és megismerkedik vele, aztán elfelejt szólni,
hogy ismeri.
 De Ronny csak háborgott. Anyja szavai alapján azt hitte, hogy az
orvos a kis Muggins lehetett a Gangesz túlsó partjáról, s ez fölkeltette benne
a bajtársiasság érzését. Micsoda tévedés! Legalább a hangjával éreztette
volna, hogy indusról beszél. Érdes és parancsoló szavakkal faggatta: –
Megszólította a mecsetben, igen? Hogyan? Szemtelenül? Mit keresett ott
ilyenkor éjszaka?… Nem, ilyenkor nem szoktak imádkozni. – Ezt válaszul
szánta Miss Quested egy megjegyzésére; a lányt mélységesen érdekelte a
dolog. – Tehát rákiáltott a cipője miatt. Akkor mégiscsak szemtelen volt. Ez
régi trükk. Bárcsak ne vette volna le.
–  Magam is szemtelenségnek tartom, de nem hiszem, hogy trükk lett
volna – mondta Mrs. Moore. – Nagyon ingerült volt… éreztem a hangján.
De amint válaszoltam neki, megváltozott.
– Nem kellett volna válaszolnia.
–  Miért? – kérdezte a következetesen gondolkodó lány. – Hát egy
mohamedántól nem várná el, hogy válaszoljon, ha megkérné, hogy a
templomban vegye le a kalapját?
– Az más, az más; ezt maga nem érti.
– Jól van, nem értem, de szeretném megérteni. Mégis mi a különbség?
Heaslop szívesebben vette volna, ha a lány nem szól bele. Az anyja
nem számít: turista, futóvendég, hazamegy Angliába, és olyan benyomást
visz magával, amilyet akar. De Adela, aki fontolgatja, hogy itt éli le az
életét az országban, már komolyabb ügy; idegesítő volna, ha azzal kezdené,
hogy fönnakad a bennszülött-problémán. Visszatartotta a kancát, és azt
mondta: – Itt a Gangeszük.
Figyelmük most másra terelődött. Alattuk egyszerre földerengett
valami. Nem a víz volt, nem is a holdfény, valami csillogó kéveféle feküdt a
sötét mezőben. Heaslop elmondta, hogy ott épp egy új homokzátony van
kialakulóban, s fönt az a csipkés szélű fekete folt a homok, oda sodorja a
víz a hullákat Benáreszből, vagy inkább sodorná, ha a krokodilok engednék.
– Nem sok holttest ér le Csandrapurig.
– Hát még itt is vannak krokodilusok; milyen szörnyű! – mormolta az
édesanyja. A fiatalok egymásra néztek és elmosolyodtak; mulattatta őket az
öregasszony halk borzadozása, s ettől helyreállt köztük az összhang. Mrs.
Moore ámuldozott, szörnyülködött. – Milyen félelmetes folyó, és milyen
gyönyörű! – tette hozzá sóhajtva. Megváltozott a csillogás is, elmozdult a
hold vagy a homokpad; a csillogó kéve eltűnt, s a hömpölygő semmi színén
csak egy táguló gyűrű ragyogott. A nők vitatkoztak, hogy megvárják-e, míg
az is eltűnik; a csönd közben nyugtalan szilánkokra hasadt, s a kanca
megborzongott. Szánták az állatot, nem vártak tovább, fölhajtottak hát a
főbíró bungalójához, Miss Quested lefeküdt, Mrs. Moore-nak pedig rövid
beszélgetése volt a fiával.
A főbíró a mecsetben látott mohamedán orvosról akart érdeklődni.
Kötelessége volt, hogy jelentést tegyen a gyanús személyekről, s
elképzelhető, hogy ez valami csibész hakim, aki a bazárból lopózott föl.
Mikor az öregasszony elmondta, hogy az orvos a Minto-kórházzal van
valamiféle kapcsolatban, Heaslop megkönnyebbült, s kijelentette, hogy a
fickót nyilván Aziznak hívják, vele meg nincs semmi baj, az égvilágon
semmi kifogás ellene.
– Aziz! Milyen szép név.
– Szóval beszélgetett vele… És mi volt a benyomása, jó szándékú?
Az öregasszony nem volt tisztában a kérdés jelentésével.
– Igen, az volt – mondta –, legfeljebb az első pillanatban nem.
– Úgy értem, általában. Hogy szível-e bennünket, a brutális hódítókat,
napszítta agyú bürokratákat, és más efféle.
– Ó igen, azt hiszem… talán csak Callendaréket nem… Callendaréket
csöppet sem szíveli.
–  Ó-ó! És ezt elmondta, mi? Az őrnagyot érdekelni fogja. Kíváncsi
volnék, mi volt vele a célja.
– Ronny! Csak nem akarod ezt elmondani Callendar őrnagynak?
– Dehogynem! Kötelességem.
– De drága fiam!…
–  Az őrnagytól is elvárnám, hogy közölje, ha fülébe jut, hogy
valamelyik bennszülött alárendeltem utál.
– De drága fiam, ez magánbeszélgetés volt.
–  Indiában nincs magánügy. Ne aggódjon, ezt Aziz is tudta. Valami
szándéka volt azzal, amit mondott. Én személy szerint nem is hiszem, hogy
amit mondott, az igaz volna.
– Miért ne volna igaz?
– Azért szidta az őrnagyot, hogy ezzel jó benyomást keltsen.
– Nem tudom, hogy érted ezt, drágám.
–  Ez a művelt bennszülöttek legújabb trükkje. Valamikor
meghunyászkodtak, de a fiatalabb generáció szeret a férfias bátorságával
kérkedni. Úgy vélik, ez jobban kifizetődik egy-egy átutazó parlamenti
képviselőnél. De akár hetvenkedik, akár hajbókol, a bennszülött minden
egyes megjegyzése mögött van valami, mindig van, ha más nem, hogy az
izzat-ját növelje – tisztes angol nyelven, hogy fölénybe kerüljön. Persze,
akad kivétel is.
– Odahaza sose ítéltél így az emberek fölött.
– Indiában nem vagyunk odahaza – vágott vissza gorombán Heaslop.
Hogy anyját elhallgattassa, olyan frázisokat, olyan érveket használt,
amelyeket idősebb tisztviselőktől tanult el, s most nem volt egészen biztos
önmagában. Mikor azt mondta, hogy „persze, akad kivétel is”, Mr. Turtont
idézte, az izzat-ját növelni” Callendar őrnagy szófordulata volt. Az efféle
kifejezések nagyon jól megtették, s használatosak is voltak a klubban, de
anyja elég jól értett ahhoz, hogy ez eredetit a fölszedettől
megkülönböztesse, s még megeshet, hogy megszorongatja és példát
követel.
De az öregasszony csak annyit mondott: – Nem tagadom, amit
mondasz, az észszerűen hangzik, de akkor se szabad elmondanod Callendar
őrnagynak semmit, amit Aziz doktorról meséltem.
Heaslop, bár úgy érezte, hogy hűtlenné válik kasztjához, megígérte, de
hozzátette: – Én viszont arra kérem, hogy Adelának ne beszéljen Azizról.
– Ne beszéljek? Miért?
–  Ez jellemző magára, anyám… igazán nem magyarázhatok meg
mindent. Nem akarok Adelában aggodalmat kelteni, ez az igazság; még
majd elkezd kíváncsiskodni, hogy jól bánunk-e a bennszülöttekkel, meg
más efféle szamárság jut eszébe.
–  Hisz épp azért jött, hogy aggodalmai legyenek, pontosan ezért van
itt. Az egészet megbeszéltük a hajón. Mikor Adenben kiszálltunk, volt egy
hosszú beszélgetésünk. Azt tudja, hogy sportembernek milyen vagy,
mondta, de munkában még nem látott, és úgy érezte, el kell jönnie és körül
kell néznie, mielőtt határoz, vagy te határozol. Nagyon-nagyon becsületes
gondolkozású lány.
– Tudom – mondta leverten Heaslop.
Hangja olyan szomorú volt, hogy az öregasszony úgy érezte, még
mindig kisfiú, és meg kell kapnia, amire vágyik, így hát megígérte, hogy
kedve szerint tesz, megcsókolták egymást, és elköszöntek éjszakára. De
Ronny nem tiltotta meg, hogy gondoljon Azizra, és gondolt is, mikor
szobájába visszavonult. Fia megjegyzéseinek fényében még egyszer
végiggondolta a mecsetben lejátszódott jelenetet, hogy megállapítsa,
melyikük benyomása volt helyes. Igen, át lehet alakítani a történteket
egészen visszatetsző jelenetté. A doktor azzal kezdte, hogy legorombította;
majd azt mondta, hogy Mrs. Callendar kedves asszony, s miután látta, hogy
nincs mitől tartania, fordított egyet a köpenyegén; hol siránkozott a
sérelmein, hol fölényeskedett vele, tucatszor is elmondta ugyanazt,
megbízhatatlan volt, kíváncsi és hiú. Igen, ez mind igaz, de milyen
félrevezető; ha így akarja jellemezni ezt az embert, valódi lényét öli meg.
Mikor föl akarta akasztani a köpenyét, észrevette, hogy egy pici darázs
ül az akasztó csúcsán. Még nappalról emlékezett a darázsra, vagy legalábbis
a rokonaira; mások voltak, mint az angol darazsak, hosszú, sárga lábuk volt,
s mélyen lelógatták röptükben. Lehet, hogy ágnak nézte a fogast; egyetlen
indiai állat se veszi észre, hogy házon belül van. Denevér, patkány, madár,
rovar, mindnek mindegy, hogy házon belül vagy kívül fészkel; számukra a
ház az örök dzsungel folytatása, mely felváltva terem fát, házat s ismét fát.
Megkapaszkodott és aludt, míg a síkságon sakálok vonították el vágyaikat,
s hangjuk elkeveredett a dobok pergésével.
– Picikém – mondta Mrs. Moore a darázsnak. Az nem ébredt fel, de az
idős asszony hangja kiszűrődött s beleömlött a szorongató éjszakába.
 IV
A főbiztos szavának állt. Másnap szépszámú indiai úriembernek
küldött meghívót; közölte, hogy kedden öt és hét közt ott lesz a klub
kertjében, s Mrs. Turton is szívesen látja családjuk bármely hölgytagját, aki
kijön a párda mögül. Lépése nagy izgalmat keltett, és több helyt
megvitatták.
– A kormányzóhelyettes utasítása – magyarázta Mahmud Ali. – Turton
ugyan meg nem hív, ha nem muszáj neki. De a főtisztviselők azok mások,
azok együtt éreznek velünk, az alkirály is együtt érez, ők illő módon
kezelnének minket. De ritkán járnak mifelénk, és messze élnek. S közben…
–  Könnyű valakivel messziről együtt érezni – mondta egy szakállas
öregúr. – Én többre becsülöm a nyájas szót, amit a fülem hallatára
mondanak ki. Mr. Turton kimondta, bármi volt az oka rá. Ő szól, s mi
meghallgatjuk. Nem értem, mi van ezen még megvitatnivaló. – Ezután
idézetek következtek a Koránból.
–  Mi nem vagyunk sem olyan szelídek, sem olyan bölcsek, mint ön,
naváb bahádur.
–  A kormányzó, meglehet, nagyon jó barátom, de nem okozok neki
semmi gondot. „Hogy van, hogy van, naváb bahádur?” „Köszönöm, jól, Sir
Gilbert; és ön?” S ezzel kész is. De Mr. Turton szemében szálka lehetek, s
ha meghív, elfogadom a meghívását. Külön ezért bejövök Dilkashából, bár
egyéb dolgomat kell elhalasztanom.
– Ez rangján alul van, naváb bahádur – mondta váratlanul egy fekete
emberke. A társaság felzúdult. Ki ez a neveletlen kis senki, hogy leszólja a
környék legtekintélyesebb muzulmán földesurát? Mahmud Ali, bár
egyetértett vele, úgy érezte, köteles ellentmondani neki. – Mr. Ram Csand!
– mondta, és csípőre tett kézzel ridegen előrehajolt.
– Mr. Mahmud Ali!
–  Mr. Ram Csand, a naváb bahádur, gondolom, nélkülünk is el tudja
dönteni, hogy mi az, ami rangján alul van.
– Biztosra veszem, hogy nincsen rangomon alul – mondta nyájasan a
naváb bahádur Mr. Ram Csandnak, mert tisztában volt vele, hogy ez az
ember udvariatlan volt, s meg akarta védeni udvariatlansága
következményeitől. „Biztosra veszem, hogy rangomon alul van” – futott át
agyán először a válasz, de ezt, mint az udvariatlanabb alternatívát, elvetette.
– Nem tudom, miért lenne ez méltatlan hozzánk. Igazán nem tudom. A
meghívás fogalmazása nagyon szívélyes. – Úgy érezte, tovább már nem
csökkentheti a társadalmi szakadékot maga és hallgatói közt, elküldte hát
elegáns unokáját, aki elkísérte, hogy kerítse elő a kocsiját. Mikor a kocsi
előállt, még egyszer megismételte, amit korábban mondott, ez alkalommal
hosszabban, s így fejezte be: – Akkor hát viszontlátásra, uraim, kedden,
mikor is remélem, valamennyien találkozunk a klub virágoskertjében.
Véleménye sokat nyomott a latban. A naváb bahádur gazdag volt és
nagy emberbarát, jó szándékú és bátor ember. Jellemét a tartomány minden
körében nagyra becsülték. Becsületes ellenfél volt és szilárd jó barát,
vendégszeretete közmondásos. „Adj, ne kölcsönözz; halálod után ki mond
köszönetet?” – ez volt a szavajárása. Becstelenségnek tartotta, hogy
gazdagon haljon meg.
Ha egy ilyen ember kész huszonöt mérföldet autózni, csak hogy a
kerület főbiztosával kezet fogjon, a meghívás nyomban más színezetet nyer.
Mert a naváb bahádur nem olyan volt, mint más előkelőség, aki kijelenti,
hogy eljön, s az utolsó pillanatban mégis távol marad, hadd tátogjanak
szárazra vetve a kishalak. Ha azt mondta, hogy eljön, el is jön, még soha
nem hagyta cserben a követőit. Az urak, akiket megleckéztetett, most
egymást buzdították, hogy eleget tegyenek a meghívásnak, bár szívük
mélyén biztosra vették, hogy a naváb bahádur tanácsa helytelen.
A naváb abban a kis teremben szólt hozzájuk, ahol az ügyvédek a
bíróság szomszédságában ügyfeleikre vártak; az ügyfelek, ügyvédeikre
várva, kint üldögéltek a porban. Ok nem kaptak meghívót Mr. Turtontől. S
még rajtuk kívül is voltak mások: emberek, akik nem viseltek mást, csak
ágyékkötőt, s emberek, akik még azt sem, s azzal töltötték az életüket, hogy
két fadarabot ütögettek össze egy veres bábu előtt; emberek mind lejjebb és
lejjebb és túl a művelt ember szemhatárán, míg nincs az a földi meghívás,
mely rájuk is kiterjedjen.
Hisz végső soron tán minden meghívás a mennyekből származik; tán
haszontalan is, ha az emberek egységre törekednek, hisz ha megkísérlik,
azzal csak a közöttük tátongó szakadékot szélesítik. Az öreg Mr. Graysford
és az ifjú Mr. Sorley, a két buzgó misszionárius mindenesetre így
vélekedett. Ott éltek túl a vágóhídon, harmadosztályon utaztak, és sose
mentek föl a klubba. Az én Atyámnak házában sok lakóhely van, tanították,
s csupán ott talál otthont, ott talál vigasztalást az emberiség egyesíthetetlen
sokasága. Arról a verandáról senkit ki nem utasítanak a szolgák, se feketét,
se fehéret, senkit meg nem várakoztatnak, aki szerető szívvel közeledik. És
miért szűnnék meg itt az isteni vendégszeretet? Vegyük csak, kérem
tisztelettel, a majmokat. Számukra tán nincs ott szállás? Az öreg Mr.
Graysford azt mondja, nincs, de az ifjú Mr. Sorley szerint, aki haladóbb
gondolkozású, van; ő nem látja semmi okát, miért ne osztozhatnának a
majmok is a közös áldásban, s megértő vitákat folytat róluk hindu
barátaival. És a sakálok? A sakálokat Mr. Sorley kevesebbre becsük, de
elismeri, hogy Isten kegyelme, lévén végtelen, tán minden emlősre kiterjed.
És a darazsak? Mikor a darazsak szóba kerülnek, kezdi magát
kényelmetlenül érezni, s legszívesebben fordítana egyet a beszélgetés
kerekén. És a narancsfák, kaktuszok, kristályok és a sár? És a baktériumok
bennünk, Mr. Sorley? Nem, nem, ez már túlságosan messzire vezet. Valakit
csak ki kell zárnunk a gyülekezetünkből, különben magunk válunk
semmivé.
 V
A bridzs-parti nem sikerült jól – vagy legalábbis nem az volt, amit
Mrs. Moore és Miss Quested a szokott értelemben sikeresnek tekintett
volna. Mindketten korán érkeztek, hiszen az összejövetelt az ő tiszteletükre
rendezték, de az indus vendégek java része még náluk is korábban ott volt, s
most egy tömegben, tétlenül tébláboltak a teniszpályák gyepének túlsó
oldalán.
– Pontosan öt óra – mondta Mrs. Turton. – Az uram egy percen belül
itt lesz, és megindítja a dolgot. Fogalmam sincs, mit kell csinálnunk. Ez az
első eset, hogy efféle fogadást adunk a klubban. Mr. Heaslop, ha meghaltam
és nem leszek már, rendez majd ilyesfélét? Ez csak arra jó, hogy egy régi
vágású barra száhib forogjon a sírjában.
Ronny tiszteletteljesen nevetett. – Valami festőire fájt a foga – mondta
Miss Questednek –, s mi gondoskodtunk róla. Hogy tetszik árja testvérünk
trópusi sisakban és kamásnival?
Sem ő, sem Mrs. Moore nem válaszolt. Szomorú pillantást vetettek a
teniszpályákon túlra. Nem, ez igazán nem volt festői; Kelet, ősi pompáját
levetve, leszállt a völgybe, melynek kijáratát ember nem láthatta.
– A lényeg az, hogy aki itt van, egy se számít; aki számít, az nem jött
el. Nem, Mrs. Turton?
– Tökéletesen igaza van – mondta a nagy ember felesége, és hátradőlt.
Ő „takarékoskodott magával”, mint mondani szokta; nem olyasmire
tartogatta önmaga legjavát, ami aznap délután vagy akár a héten történik,
hanem valami homályos jövendő alkalomra, valami magas rangú tisztviselő
esetleges látogatására, aki megtaksálja majd társadalmi helyzetét.
Nyilvánosság előtti viselkedését többnyire ez a tartózkodás jellemezte.
Helyeslésén fölbátorodva Ronny folytatta: – A tanult indusokból, ha
összecsapásra kerül a sor, semmi hasznunk, egyszerűen nem érdemes
békítgetni őket, ezért nem is számítanak. Akiket itt látnak, azok java része a
szíve szerint úgyis zendülő, aki meg nem, az jajgatva futna el. A földműves
az más. A pathán – az férfi, ha úgy tetszik. De ezek itt… nehogy azt
higgyék, hogy ezek itt indusok. – Rámutatott a cigányképű várakozókra az
udvar túlsó oldalán; itt-ott megvillant egy-egy csíptető, megcsosszant egy-
egy cipő, mintha csak tudná, hogy Heaslop rajta gúnyolódik. Az európai
viselet terjedt, mint a lepra. Kevesen hódoltak be teljesen, de senki sem
maradt érintetlen. Mikor Heaslop elhallgatott, csönd lett az udvar mindkét
oldalán; ha nem is több, egy-két újonnan jött hölgy csatlakozott az angolok
csoportjához, de szavaik mintha azon nyomban elhaltak volna, ahogy
elhangzottak. Néhány kánya körözött odafent közömbösen; a kányák fölött
elhúzott egy raj keselyű, s azok fölött mindent fölülmúló közönnyel ott
terült szét az ég – most áttetsző volt, nem mélyszínű –, s ontotta a fényt
körös-körül mindenütt. Úgy tetszett, az éggel nem szakadhat meg a sor. Az
égbolton túl talán van még valami, ami minden égboltnak föléje borul?
Azon túl meg…
A Kati húgom-ról beszélgettek.
A maguk életfelfogását próbálták visszaadni a színpadon, s igyekeztek
olyan angol polgári módra öltözködni, amilyenek a valóságban is voltak. A
jövő évben majd az Előkelő utcá-t vagy a Testőr a Towerban-t adják elő.
Évente csak egyszer rúgtak ki a hámból, az irodalmat különben békén
hagyták. A férfiaknak nem telt az idejéből, az asszonyok meg nem
műveltek semmi olyat, amiben ne osztozott volna férjük is. Feltűnő volt,
hogy mennyire lebecsülik a művészetet; egyetlen alkalmat el nem
mulasztottak, hogy ennek egymás közt hangot ne adjanak; ez az előkelő
tanintézetek álláspontja volt, s itt hihetőleg még jobban fitogtatták, mint
Angliában. Az indusokról hivatalból beszéltek, művészetről beszélni rossz
modorra vallott, s Ronny letorkolta az édesanyját, mikor a brácsája után
érdeklődött; a brácsa itt szinte bűnnek számított, és semmi esetre se volt
olyan holmi, amit az ember nyilvánosság előtt emleget. Mrs. Moore
észrevette, hogy fia most milyen elnézően és konvencionálisan ítél; mikor
annak idején Londonban együtt megnézték a Kati húgom-at, Ronny
lefitymálta, most viszont úgy tett, mintha jó darabnak tartaná, csak hogy
meg ne sértse senki hiúságát. A helyi újságban egy „barátságtalan
közlemény” jelent meg, olyasmi, amit „fehér embernek nem illett volna
leírnia”, mint Mrs. Lesley megállapította. A darabot dicsérte, az igaz,
úgyszintén a rendezést és az előadást is a maga egészében, de a cikknek
volt egy mondata, mely így hangzott: „Miss Dereknek, bár elbűvölő volt
szerepében, nincs színészi tapasztalata, és olykor belesült a szövegébe.” Ez
a leheletnyi őszinte kritika goromba sértésnek számított; nem is Miss
Dereket sértette, aki kemény volt, mint a kő, hanem a barátait. Miss Derek
ugyanis nem volt csandrapuri. Csak két hétre jött a rendőrfőnök McBryde-
ékhoz, s az utolsó pillanatban volt szíves beugrani, hogy egy kiesett
szereplőt pótoljon. Most szép kis benyomást vihet haza a helyi
vendégszeretetről.
–  Munkára, Mary, munkára! – kiáltotta a főbiztos, s megérintette
felesége vállát lovaglópálcájával.
Mrs. Turton nehézkesen föltápászkodott. – Mit akar, most mit
csináljak? Ó, ezek a háremhölgyek! Nem hittem, hogy egy is eljön. Te jó
ég!
Az indus hölgyek kicsiny csoportja külön verődött össze egy harmadik
helyen, a rusztikus nyári lak tövében, ahol a félénkebbek máris menedéket
leltek. A többiek hátat fordítottak a társaságnak, úgy álldogáltak ott, arcukat
a nyírott bokorba temetve. Tőlük nem messze férfi hozzátartozóik álltak, s
figyelték a vállalkozást. Érdekes látvány volt; sziget, melyet letarolt a
visszahúzódó ár, s most éppen növekszik.
– Úgy vélem, nekik kellett volna idejönniük hozzám.
– Gyerünk, Mary, essünk túl rajta.
– Én nem fogok kezet egyik férfival sem, csak a naváb bahádurral.
–  Ki van itt már? – Turton végignézett a soron. – Hm. Amit várt az
ember. Ezt tudom, miért jött, azt hiszem… a szerződés érdekében, ez a
támogatásomat szeretné megszerezni moharremre, ez meg az asztrológus,
aki a városi építési szabályokat akarja kijátszani, ez itt az a párszi, ez meg…
A mindenit! Ez jellemző rá… bele a sűrűjébe. A bal gyeplőszárat húzta meg
a jobb helyett. Mint mindig.
–  Nem lett volna szabad megengedni, hogy behajtsanak; ez olyan
kínos nekik – mondta Mrs. Turton, aki végre-valahára elindult a nyári lak
felé Mrs. Moore, Miss Quested és egy terrier kíséretében. – Nem értem,
egyáltalán miért jöttek el? Legalább úgy utálják a dolgot, mint mi. Kérdezze
meg csak Mrs. McBryde-ot. Ő a férje kívánságára, amíg csak meg nem
bokrosodott, adott annak idején párda-partikat.
– Ez nem párda-parti – helyesbített Miss Quested.
– Ó, persze – hangzott a gőgös válasz.
–  Lenne olyan kedves megmondani, kik ezek a hölgyek? – kérdezte
Mrs. Moore.
–  Akárkik, maga mindegyiküknek fölötte áll. Erről ne feledkezzék
meg. Indiában mindenkinek fölötte áll, kivéve egykét maharánit, azokkal
egyenlő.
 Előrelépett, kivel-kivel kezet fogott, s néhány üdvözlő szót szólt urdu
nyelven. Megtanulta a nyelvet, de csak hogy a szolgákkal beszélni tudjon;
az udvariasabb formákat nem ismerte, s az igéknek is csak az imperativusát.
Miután szavai végére ért, odafordult két társnőjéhez, és megkérdezte: – Ezt
parancsolták?
–  Legyen olyan jó megmondani a hölgyeknek, hogy nagyon
szeretnénk beszélni a nyelvükön, de csak most érkeztünk Indiába.
– Mi talán beszélünk egy kicsit angolul – mondta az egyik hölgy.
– Nicsak, hisz értenek angolul! – jegyezte meg Mrs. Turton.
–  Eastbourne, Piccadilly, Hyde Park Corner – tette hozzá egy másik
hindu hölgy.
– Persze; aki angolul tud, az jött el.
– Akkor beszélgetni is tudunk, ez pompás! – kiáltott fel Adela, és arca
földerült.
– A feleségem Párizst is ismeri – mondta az egyik bámészkodó férfi.
–  Tudja, útközben megállnak Párizsban – magyarázta Mrs. Turton,
mintha a vándormadarak útvonaláról beszélne. Modora egyre tartózkodóbb
lett, mert fölfedezte, hogy az asszonyok közül egyik-másik nyugati
műveltségű, s lehet, hogy őt is a maga mértékével méri.
–  Az alacsonyabbik hölgy a feleségem, Mrs. Bhattacsarijja –
magyarázta a mellettük álló férfi. – A magasabbik hölgy a húgom, Mrs.
Dasz.
Az alacsonyabbik hölgy is, a magasabb is a száriját igazgatta és
mosolygott. Volt valami furcsa tétovaság a mozdulataikban, mintha valami
új érintkezési formát kerestek volna, amivel sem Nyugat, sem Kelet nem
szolgálhat. Mikor férje beszélt, Mrs. Bhattacsarijja elfordult tőle, a többi
férfit viszont nyugodtan nézte. Igen, valamennyi hölgy tétova volt, félénk,
rezzenékeny, kacarásztak, apró bocsánatkérő és kétségbeesett
kézmozdulatokkal kísértek mindent, ami elhangzott, hol becézték a
kiskutyát, hol riadoztak tőle. Miss Quested most megkapta, amire vágyott:
barátságos indusok álltak előtte, s ő igyekezett szóra bírni őket, de hiába,
minden igyekezete lepergett udvariasságuk faláról. Mondhatott akármit, az
mind csak bocsánatkérő mormolást váltott ki, s mikor zsebkendőjét
leejtette, ez aggodalmas mormolássá változott. Megpróbálta és elhallgatott,
hogy lássa, mi lesz a válasz. Elhallgattak ők is. Nem járt több sikerrel Mrs.
Moore sem. Mrs. Turton közömbös arccal várt; ő már kezdettől fogva tudta,
hogy ez az egész ostobaság.
 Búcsúzáskor Mrs. Moore-nak támadt egy ötlete, s megkérdezte Mrs.
Bhattacsarijját, akinek az arca megtetszett neki: – Nem venné rossz néven,
ha valamelyik nap meglátogatnánk?
– Mikor? – kérdezte az asszony, bájosan fejet hajtva.
– Amikor alkalmas.
– Mindig alkalmas.
– Talán csütörtökön…
– Nagyon jó lesz.
–  Nagyon-nagyon kedves, nem is tudja, hogy nekünk milyen örömöt
szerez. És hánykor menjünk?
– Amikor tetszik.
–  Mégis, mikor volna kellemesebb? Most járunk először itt, nem
tudjuk, mikor szoktak látogatót fogadni – mondta Miss Quested.
Láthatólag maga Mrs. Bhattacsarijja se tudta. Kézmozdulata mintha
arról árulkodott volna, hogy mióta a csütörtököt kitalálták, mindig is tudta,
hogy egy csütörtökön az angol hölgyek eljönnek hozzá látogatóba, s ezért
mindig otthon van. Mindennek örült, és semmi sem lepte meg. Majd
hozzátette: – Ma elutazunk Kalkuttába.
–  Elutaznak? – mondta Adela, s kezdetben nem értette, hogy ez mit
jelent. Majd felkiáltott: – De hát ha elutaznak, akkor nem találjuk otthon!
Mrs. Bhattacsarijja nem szállt vitába vele. De férje messziről
odakiáltott: – Dehogynem, dehogynem, csak jöjjenek csütörtökön.
– De hiszen Kalkuttában lesznek.
–  Ugyan, ugyan, dehogy leszünk – s gyors bengáli szóval odaszólt
valamit a feleségének. – Csütörtökön várjuk magukat.
– Csütörtökön… – visszhangozta az asszony.
–  De hát csak nem csinálnak olyan szörnyűséget, hogy a mi
kedvünkért elhalasztják az utazásukat? – kiáltott fel Mrs. Moore.
– Nem, dehogyis, nem vagyunk mi olyan emberek! – nevetett a férfi.
– Félek, hogy igen. Nagyon kérem… ez kimondhatatlanul bántana…
Mindenki nevetett, de semmi jele, hogy bakot lőttek volna.
Összevissza beszélgetés indult, s közben Mrs. Turton csöndesen
mosolyogva visszavonult. Végül megállapodtak, hogy csütörtökön mennek,
de kora reggel, hogy a lehető legkisebb mértékben zavarják meg
Bhattacsarijjáék terveit, Mr. Bhattacsarijja majd elküldi értük a kocsiját s a
szolgáit, hogy mutassák az utat. És tudja, hogy ők hol laknak? Már hogyne
tudná, tud ő mindent – nevetett újra. Repkedő bókok és mosolyok
zűrzavarában búcsúzkodtak, s közben váratlanul, mint három tarkabarka
fecske, előröppent a nyári lakból három hölgy, aki nem vett részt a
fogadtatásukban, s most szálámmal köszöntötte őket.
Időközben a főbiztos is körbejárt. Nyájas megjegyzéseket tett, elejtett
egy-két tréfás szót, ezeket buzgón megtapsolták, de szinte valamennyi
vendégéről tudott valami rosszat, így hát fölényes volt. Aki nem csalt, az
hasist szívott, vagy nőügyei voltak, vagy annál is rosszabb, s még
elfogadható vendégei is mind akartak tőle valamit. Bízott benne, hogy a
bridzs-parti inkább hasznos, mint káros, különben nem is rendezett volna
ilyet, de nem voltak illúziói, s az első adandó alkalommal visszavonult a
gyep angol oldalára. Jelenléte vegyes benyomást keltett. A vendégek közül
sokan, főleg a szerényebb helyzetűek és akiken kevésbé fogott még az
angol hatás, őszintén hálásak voltak. Egy ilyen magas rangú tisztviselő
megszólítása tartós érték. Nem bántotta őket, hogy csak álldogálnak, s alig
történik valami, s mikor eljött a hét óra, úgy kellett kitenni őket. Mások
okosabban voltak hálásak. A naváb bahádurt, aki csöppet sem volt rátarti, s
nem érdekelte, hogy milyen megkülönböztetett tisztelettel fogadták, a
meghívás, a puszta jóindulat hatotta meg. Ő ismerte a nehézségeket. A
főbiztos Hamidullah szerint is kitett magáért. Mások viszont, például
Mahmud Ali, cinikusak voltak: szilárdul hitték, hogy a főbiztos felettesei
parancsára rendezte a fogadást, egész idő alatt ette őket a tehetetlen harag, s
ezzel megfertőztek olyanokat is, akik egyébként józanabbul vélekedtek. De
még Mahmud Ali is örült, hogy eljött. A szent helyek mindig vonzók, főleg
ha ritkán nyílnak meg, s jól elszórakozott az angol klub rítusainak
megfigyelésével, hogy utóbb majd kifigurázza ezeket a barátai előtt.
Mr. Turton után Mr. Fielding, a kis Állami Kollégium igazgatója
végezte legderekabban kötelességét. Keveset tudott a kerületről, s még
annyit se lakóiról, s így még nem uralkodott el rajta a cinizmus.
Tagbaszakadt volt és vidám, hol itt lármázott, hol ott, hibát hibára
halmozott, alig győzték hibáit elsimítani tanítványainak szülei, akiknek
körében népszerű volt. Mikor elérkezett az evés ideje, nem ment vissza az
angol oldalra, inkább borssal csípette össze a száját. Beszélgetett
mindenkivel, és evett mindenből. Sok újat megtudott, többek között azt is,
hogy az Angliából érkezett két új hölgy nagy sikert aratott, s udvarias
kívánságuk, hogy látogatást kívánnak tenni Mrs. Bhattacsarijjánál, nemcsak
nekik okozott örömöt, hanem minden indusnak, aki hallotta. Ám rajtuk
kívül Mr. Fieldingnek is. Alig ismerte a két új hölgyet, de elhatározta, hogy
megmondja nekik, milyen tetszést arattak barátságos modorukkal.
A fiatalabbik hölgyet egyedül találta. A kaktuszsövény egy hézagán át
a távoli marabári dombokat nézte, melyek, mint napnyugtakor mindig,
egyre közelebb kúsztak; ha a napnyugta tovább tart, talán még a várost is
elérik, de az, trópusi este lévén, kurta volt. Megmondta, amit mondani
akart, s a lány annyira örült neki, olyan őszintén mondott köszönetet érte,
hogy Fielding megkérdezte, eljönne-e hozzá ő is, a másik hölgy is teára.
– Boldogan, s tudom, hogy Mrs. Moore is.
– Tudja, én itt afféle remeteéletet élek.
– Azt hiszem, ez a legokosabb.
– A munkám miatt, meg egyébként is, nemigen járok fel a klubba.
– Értem; mi meg soha nem jutunk le innét. Irigylem, hogy indusokkal
érintkezik.
– Szeretne néhányukkal megismerkedni?
– Nagyon; ez a vágyam. Ez a fogadás itt dühít és elkeserít. Szerintem a
honfitársaink itt kint egyszerűen nem épeszűek. Micsoda dolog ez,
meghívni valakit, s aztán így bánni vele! Magán, Mr. Turtonön és talán még
Mr. McBryde-on kívül más aztán egy csöppet se volt udvarias.
Szégyenkezem miattuk, s a dolog egyre csak rosszabb és rosszabb lesz.
Úgy is lett. A férfiak még csak megtették volna a magukét, de az
asszonyaik nem engedték, ott kellett legyeskedni körülöttük, kiszolgálni
őket teával, tanácsot adni a kutyájukkal kapcsolatban, és így tovább. Mikor
a tenisz is megkezdődött, a fal áthághatatlanná vált. Eredetileg úgy
tervezték, hogy lesz egy-két kelet-nyugati játszma, de erről elfeledkeztek, s
a pályákat kisajátították a szokott párok. Fieldinget ez is bántotta, de a
lánynak nem szólt róla, mert kissé elméletinek érezte a kitörését. – Szeretne
indiai zenét hallani? – kérdezte. – Lent a kollégiumban van egy öreg
professzor, aki énekel.
– De még mennyire! Mondja, maga ismeri Aziz doktort?
– Tudom, hogy kicsoda, de személyesen nem. Hívjam meg őt is?
– Mrs. Moore azt mondja, nagyon kedves ember.
– Rendben van, Miss Quested. Csütörtök megfelel?
–  Tökéletesen; aznap reggel megyünk az indus hölgyhöz is. Úgy
látszik, csütörtökre vár minden jó.
–  A főbírót nem akarom arra kérni, hogy hozza el magukat. Tudom,
olyankor épp el van foglalva.
 –  Igen; Ronny folyton csak dolgozik – mondta a lány, és
elgondolkozva nézte a dombokat. Egyszerre milyen szépek lettek! De
megérinteni nem tudta őket; mint egy redőny, úgy ereszkedett le elébe
házaséletének képe. Ronnyval minden este benéznek majd valami efféle
klubba, aztán hazahajtanak átöltözni; látogatóba járnak Lesleyékhez és
Callendarékhez és Turtonékhez és Burtonékhez, egyszer ők hívják meg
azokat, másszor azok őket, s közben az igazi India észrevétlenül elsiklik
mellettük. A színek maradnak ugyanazok – a kora reggeli madárparádé, a
barna testek, fehér turbánok, a bíbor vagy kék testű bálványok –, és a
sokadalom is, míg csak lesz ember a bazárokban, és fürdenek a
medencékben. Ő majd kucorog fenn a könnyű kétkerekű bakján, s onnét
nézi őket. De az erő, amely a színek és a sokadalom mögött rejlik, még
biztosabban elkerüli a figyelmét, mint most. Számára India mindig csak
festett kép marad, sohase szellem, s a szellem volt az, gondolta, amiből
Mrs. Moore már meglesett valamit.
S valóban, pár percen belül elhajtottak a klubból, átöltöztek, vacsorára
vendégül látták McBryde-ékat és Miss Dereket, s az étrend az alábbi volt:
zöldségleves, kopogós, kemény konzervborsóból, házikenyérutánzat,
valami lepényhalra emlékeztető szálkás hal, megint csak konzervborsó a
sült mellé, tejszínhabos piskóta és szardínia pirított kenyéren: a szokásos
angolindiai étrend. Egy fogással több vagy egy fogással kevesebb, aszerint,
hogy valaki emelkedett vagy süllyedt a ranglétrán, a borsó kopogós vagy
kevésbé kopogós, a szardínia és vermut származhat ettől vagy attól az
import cégtől, de a hagyomány marad; a száműzöttek kosztja, s olyan
szolgák főzik, akik nem értenek hozzá. A fiatal férfiakra és fiatal nőkre
gondolt, akik hajószám érkeztek őelőtte, ugyanerre a kosztra és
ugyanezekre az eszmékre ítéltettek, ugyanilyen kedélyesen fitymálták le
őket, míg ők is ugyanazt a nótát nem fújták, s maguk is le nem kezeltek
másokat. „Én sose leszek ilyen” – gondolta, mert maga is fiatal volt;
ugyanakkor tudta, hogy ami ellen lázad, az álnok is, szívós is; tudta, hogy
szövetségesekre szorul. Maga köré kell gyűjtenie néhány embert
Csandrapurban, aki úgy érez, mint ő, örült hát, hogy Mr. Fieldinggel és a
kimondhatatlan nevű indiai hölggyel megismerkedett. A mag már
mindenesetre megvan; két nap múlva majd jobban tudja, hányadán áll.
Miss Derek – egy maharáni társalkodónője valamelyik isten háta
mögötti bennszülött államban – természetes és vidám nő volt, és
mindnyájukat megnevettette szabadságának históriájával. Nem azért vett ki
szabadságot, mert a maharáni megengedte, hanem mert úgy érezte,
megérdemli. Most ki akarta venni még a maharadzsa kocsiját is; Delhibe
szállították az államfői értekezletre, s neki nagy tervei voltak, hogy
visszaszállítása közben hogy lopja le a vonatról az állomáson. A bridzs-
partiról is mulatságosan beszélt; ami azt illeti, egész Indiát vígoperának
tekintette. – Ha az ember ennek a népségnek nem a mulatságos oldalát nézi,
már vége is – mondta Miss Derek. Mrs. McBryde – ő az, aki ápolónő volt –
fel-felkiáltott: – Ó, Nancy! Hát ez óriási! Ó, Nancy! Hát ez haláli! – Mr.
McBryde nem sokat szólt; nyájas embernek látszott.
Mikor a vendégek elmentek és Adela lefeküdt, újabb beszélgetésre
került sor anya és fia közt. Heaslop tanácsot és támogatást várt, s
ugyanakkor rossz néven is vette, hogy anyja beleszól a dolgába. – Sokat
beszélgetnek Adelával? – kezdte. – Annyira tele vagyok munkával, hogy
kevesebbet lehetek vele, mint hittem, de remélem, úgy érzi, megvan a
kényelme.
–  Főleg Indiáról beszélgetünk. Különben, ha már megemlítetted,
igazad van, drágám, jobb volna, ha többet lennétek kettesben.
– Talán igen, de akkor pletykálnának.
– Kell néha pletykálniuk is. Hadd pletykáljanak!
– Furcsák itt az emberek, itt nem olyan, mint otthon; az ember mindig
kint van a rivaldafényben, mint a barra száhib mondta. Itt van például egy
ostoba kis példa: mikor Adela kiment a klub kertjéből és Fielding kísérte,
láttam, hogy Mrs. Callendar észreveszi. Mindenen fennakadnak, míg
tökéletesen meg nem bizonyosodtak, hogy az ember magukfajta.
– Azt hiszem, Adela sose lesz teljesen magukfajta, ahhoz túlságosan is
önálló egyéniség.
– Tudom; ez az, ami olyan figyelemre méltó benne – mondta Heaslop
gondterhelten. Mrs. Moore kissé nevetségesnek tartotta a fiát. Ő, aki
megszokta, hogy Londonban magánélete van, képtelen volt megérteni, hogy
Indiában, amely látszólag oly titokzatos, magánélet nincs, s így a
konvenciók is erősebbek. – Remélem, Adela lelkét nem nyomja semmi…
– Kérdezd meg, kérdezd meg tőle te, édes fiam.
–  Nyilván hallotta a meséket a hőségről, de hát úgyis minden
áprilisban fölvinném a hegyekbe… nem vagyok az az ember, aki engedné a
feleségét a síkságon megsülni.
– Ó, nem hiszem, hogy az éghajlat aggasztaná.
 – Indiában más sincs, csak az éghajlat, anyám; az az alfája és ómegája
itt mindennek.
– Igen, Mrs. McBryde is azt mondja, de én valószínűnek tartom, hogy
inkább az itteni angolok idegesítik Adelát. Szerinte nem valami szépen
bánnak az indusokkal.
–  Hát nem megmondtam? – kiáltott fel Heaslop, nyájas modorát
levetve. – Már a múlt héten tudtam! Hogy mit emésztik magukat a nők
semmiségeken!
Mrs. Moore meglepetésében megfeledkezett Adeláról. –
Semmiségeken? Semmiségeken? – ismételte. – Hogyhogy semmiségeken?
– Nem azért vagyunk itt, hogy jól bánjunk velük.
– Ezt hogy érted?
–  Ahogy mondom. Azért vagyunk, hogy igazságot tegyünk és
fenntartsuk a békét. Nekem ez a véleményem. India nem úri szalon.
– Úgy beszélsz, mintha egy isten lennél – mondta halkan Mrs. Moore,
de nem annyira fia véleménye, mint inkább a modora bosszantotta.
Heaslop igyekezett visszanyerni hidegvérét. – India szereti az isteneket
– mondta.
– És az angolok szeretnek istent játszani.
–  Ennek az egésznek semmi értelme. Itt vagyunk, itt is akarunk
maradni, és az ország kénytelen elviselni minket, akár istenek vagyunk,
akár nem. De hát mit akarnak – tört ki meglehetős szánalmasan –, mit akar
tőlem anyám és Adela, mit csináljak? Forduljak az osztályom ellen, azok
ellen, akiket itt kint tisztelek és becsülök? Mondjak le a hatalomról, amit az
ország javára fordítok, csak azért, mert a magatartásom nem minősíthető jó
bánásmódnak? Egyikük sem érti ezt a munkát, különben nem beszélnének
ilyen képtelenségeket. Utálok így beszélni, de néha muszáj. Ez már beteges
érzékenység, ahogy anyám meg Adela viselkedik. Ma megfigyeltem
mindkettőjüket a klubban… miután a főbiztos mindent megtett, hogy jól
érezzék magukat. Én azért vagyok itt, hogy dolgozzam, igen, és ha kell,
akár erőszakkal is megtartsam ezt a nyomorult országot. Nem vagyok se
misszionárius, se munkáspárti képviselő, se ködevő szentimentális
irodalmár. Egyszerűen csak a kormány szolgája vagyok; ám tessék, anyám
akarta, hogy ezt válasszam. Mi itt Indiában nem akarunk senkivel „jól
bánni”, s eszünk ágában sincs szépelegni. Van annál fontosabb dolgunk is.
Őszintén beszélt. Nap mint nap keményen dolgozott a bíróságon;
hazugsággal és hízelgéssel körülvéve igyekezett eldönteni, hogy két hamis
tanúvallomás közül melyik a kevésbé hamis, igyekezett bátran igazságot
tenni, a gyöngét megvédeni a kevésbé gyöngétől, különbséget tenni a
mellébeszélés és az igaz szó között. Aznap délelőtt egy vasutast ítélt el,
mert túlfizettette a zarándokokkal a vasúti jegyet, s egy pathánt, mert
erőszakot akart elkövetni. Nem várt hálát, még csak elismerést sem,
számított rá, hogy a vasutas is, a pathán is fellebbez, időközben még jobban
megkeni tanúit, és sikerül megváltoztattatniuk az ítéletet. Ez volt a hivatása.
De a maga fajtájától rokonszenvet várt, s ezt meg is kapta, csak az
újonnanjöttektől nem. Minek bridzs-partikkal bajoskodni, gondolta, ha az
ember a napi munkájával végzett már, és teniszezni szeretne a
hasonszőrűekkel, vagy kinyújtóztatni a lábát a heverőn.
Őszintén beszélt, de az idős asszony azt kívánta, bár kissé kevesebb
tűzzel tenné. Ronny örömét lelte a helyzet fonákságában. Nem azért van
Indiában, hogy szépelegjen, dörgölte az orra alá, s méghozzá milyen
önelégülten. Eszébe jutott, milyen volt a fia, mikor még tanult. A
fiatalember emberbaráti érzésének nyoma se maradt már, úgy beszélt
megint, mint egy értelmes, megbántott iskolás gyerek. Ha hangját nem
hallja, szavai esetleg hatottak volna rá, de hallotta, milyen önelégülten
csengenek, s látta, hogy pici piros orra alatt milyen ön telten és mindentudó
módon mozog a szája, s ettől, teljesen logikátlanul, úgy érezte, nem
hangzott még el az utolsó szó Indiáról. Egy árnyalatnyi megértés – nem
óvatos álsajnálat, hanem szívből fakadó valódi – más emberré tehette volna
Ronnyt, s a Brit Birodalmat is más intézménnyé.
–  Márpedig ezzel nem értek egyet, sőt, határozottan ellentmondok
neked – mondta gyűrűjét csörgetve. – Az angolok igenis azért vannak itt,
hogy jól bánjanak az itteniekkel.
–  Hát ezt honnan veszi, anyám? – kérdezte Heaslop szelíden, mert
szégyellte előbbi ingerültségét.
– Mert India is a földön van. És Isten azért küldött bennünket a földre,
hogy jók legyünk egymáshoz. Az Isten… szeretet. – Habozott, mert látta,
hogy fiának mennyire nincsen ínyére ez a vita, de valami mégis arra
ösztökélte, hogy folytassa: – Isten azért küldött a földre minket, hogy
szeressük felebarátainkat és ennek jelét is adjuk, és Isten mindenütt jelen
van, és még Indiában is látja, hogy eleget tettünk-e szándékának.
Heaslop elszomorodott, s kissé aggódott. Ismerte anyja vallásos
hajlandóságát, tudta, hogy ez nála a rossz egészségi állapot jele; legutóbb
akkor vett nagyon erőt rajta, mikor férje, az ő mostohaapja, meghalt.
„Öregszik – gondolta magában –, akármit mond, nem szabad
bosszankodnom.”
–  Az az Istennek tetsző viselkedés, ha jól bánunk velük… Az igaz
szándék, ha kudarcot vall is, meghozza az Úr áldását. Azt hiszem, mindenki
vétkezik, de vétkezni olyan sokféleképpen lehet. Csak jóakarat legyen,
minél több és több jóakarat. Bár az én szavam…
Heaslop várt, míg anyja, befejezi, majd gyöngéden azt mondta: –
Tökéletesen igaza van, anyám. De azt hiszem, át kell néznem még az
aktáimat, és ideje már, hogy anyám is lefeküdjék.
–  Bizony, ideje bizony. – Pár percig még együtt maradtak, de
beszélgetésüknek nem volt többé gyakorlati alapja, mivelhogy a
kereszténység került szóba… Ronny egyetértett a vallással mindaddig, míg
az a Nemzeti Himnusszal szentesítette magát, de nyomban ellene szegült,
ha az életébe szólt bele. – Nem hiszem, hogy erről akár beszélgetni is
érdemes, mindenkinek magának kell megteremtenie a maga vallását –
mondotta ilyenkor tiszteletteljes, de határozott hangon, s akárki hallotta,
mind halkan helyeselt: – Úgy, úgy!
Mrs. Moore érezte, hogy hibázott, mikor Istent említette, de ahogy
öregedett, egyre nehezebb volt ezt elkerülnie, s mióta Indiába megérkezett,
örökké Isten járt az eszében, bár furcsa módon most kevésbé talált
megnyugvást. Fogalmai szerint Isten volt a legnagyobb, nevét is gyakran
vette ajkára, de úgy érezte, még ebben sem talál mindig megnyugvást. Úgy
tetszett, az égbolton túl egy másik égbolt feszült, s a legtávolabbi
visszhangon túl ott a csönd. És utóbb sajnálta, hogy nem szorítkozott az
egyetlen komoly témára, Adela és Ronny kapcsolatára, hisz azért jött
Indiába. Vajon lesz ebből eljegyzés?
 VI
Aziz nem ment el a bridzs-partira. Alighogy Mrs. Moore-ral
megismerkedett, más ügyek kötötték le a figyelmét. Adódott néhány
sebészeti eset, és ez állandó elfoglaltságot jelentett.
Egyszerre nem volt se költő, se kitaszított, tudós orvossá vált,
fölélénkült, teli volt a műtétek részleteivel, ontotta őket barátai egyre
süketebb fülébe. Hivatása olykor elbűvölte, kívánta az izgalmát, de inkább a
keze volt tudós, nem az agya. A kés szerelmese volt, ügyesen is használta, s
kedvvel pumpálta az emberekbe a legújabb szérumokat. De az unalmasan
rendszeres életformától és higiéniától undorodott. Miután beoltott valakit
tífusz ellen, ment és maga is szűretlen vizet ivott. – Mit várjon az ember
ettől a fickótól? – mondta a savanyú Callendar őrnagy. – Se gerince, se
esze. – De a szíve mélyén tisztában volt vele, hogy ha egy évvel azelőtt
nem ő operálja Mrs. Graysford vakbelét, hanem Aziz, az öreg hölgy
valószínűleg megmarad. S ez csöppet sem növelte jóindulatát alárendeltje
iránt.
A mecsetbéli találkozás másnapján összeszólalkoztak; napirenden volt
köztük a veszekedés. Az őrnagy, aki fél éjszaka fenn volt, átkozottul
szerette volna tudni, Aziz miért nem jött nyomban, mikor hívatta.
– Bocsánat, uram, azonnal indultam. Biciklire ültem, de az állatorvosi
rendelő előtt defektet kaptam. Így aztán tongát kellett kerítenem.
–  Defektet kapott az állatorvosi rendelő előtt, igen? Ha szabad
kérdeznem, hogy került oda?
– Parancsol?
– Szerelmes egek! Ha én egyszer itt lakom – mondta, s belerúgott egy
kőbe –, maga meg itt… még tízpercnyire se tőlem… az állatorvosi rendelő
meg legalább olyan messze van, de az ellenkező irányban. ..ott… akkor
hogyan mehetett el hozzám jövet az állatorvosi rendelő előtt? Most pedig a
változatosság kedvéért talán dolgozzék is egy kicsit.
Dühösen elrohant, meg se hallgatta Aziz mentségét, márpedig az, ami
azt illeti, helytálló volt: az állatorvosi rendelő pontosan útba esett, ha Aziz
Hamidullah-tól hazafelé tartott, természetes volt hát, hogy elment előtte. Az
őrnagy nem tudta, hogy a tanult indiaiak állandóan látogatják egymást, s
ezzel – bármilyen kínkeservesen – egy új társadalom szövetét szövögetik,
jóllehet a kasztrendszer és más effélék ezt ugyancsak gátolják. Az őrnagy,
bár húsz éve élt már az országban, csak annyit tudott, hogy soha senki nem
mond neki igazat.
Aziz nézte, hogy megy, és mulatott rajta. Mikor jó hangulatban volt, az
angolokat valamiféle komikus intézménynek érezte, s mulattatta, hogy
következetesen félreértik. De ez az indulatok és idegek mulatsága volt, s a
véletlen vagy az idő múlása bármikor elronthatta, semmi köze ahhoz az
alapvető derűhöz, amelyet akkor érez az ember, ha olyanokkal van együtt,
akikben megbízik. Egy csöppet sem hízelgő hasonlat jutott eszébe Mrs.
Callendarrel kapcsolatban. „El kell mondanom Mahmud Alinak, nevetni
fog rajta” – gondolta. Aztán nekifogott a munkájának. Értette a dolgát, és
nélkülözhetetlen volt, s ezt tudta is. Miközben hivatását űzte, a hasonlat
teljesen kiment az eszéből.
E kellemes és elfoglalt napok során hallott valamit harangozni arról,
hogy a főbiztos fogadást ad, s hogy a naváb bahádur azt mondta,
mindenkinek ott kell lennie. Alorvostársa, Panna Lal doktor, tűzbe jött a
várakozástól, s igyekezett rábeszélni, hogy együtt menjenek el az ő új,
kétkerekű kocsiján. Ez mindkettőjüknek megfelelne. Aziz tekintélye nem
szenved csorbát, hogy biciklin megy, s a pénze megmarad, ha nem fogad
kocsit, Lal doktor meg, a félénk és idősecske ember, kerítene valakit, aki
bánni tud a lóval. Maga is tudott ugyan hajtani, de csak most tanult meg, és
félt az autóktól, meg attól, hogy így ismeretlenül beforduljon a klub
kapuján. – Bekövetkezhet valami katasztrófa – mondta udvariasan –, de ott
mindenesetre biztonságban leszünk, még ha nem is jövünk vissza. – Aztán
logikusan hozzátette: – Gondolom, jó benyomást kelt, ha két orvos
egyszerre érkezik.
Mikor elérkezett az indulás ideje, Aziz hangulata hirtelen
megváltozott, és elhatározta, hogy mégsem megy el. Egyrészt mert sokáig
dolgozott, s munkája varázsa alatt megőrizte egészséges függetlenségét,
másrészt mert a fogadás napja véletlenségből felesége halálának
évfordulójára esett. Az asszony röviddel azután halt meg, hogy ő
beleszeretett; kezdetben ugyanis nem volt szerelmes belé. Megérintette a
Nyugat szele, nem volt ínyére olyan nővel házasságra lépnie, akit sose
látott; s ráadásul, mikor meglátta, még csalódást is érzett, s első gyermekét
merőben állati ösztöneinek hatására nemzette. Érzelmei a gyermek
születése után kezdtek megváltozni. Lefegyverezte az asszony iránta érzett
szerelme, együttértő hűsége, mely több volt, mint alázatos engedelmesség, s
erőfeszítése, hogy művelje magát, fölkészüljön rá, hogy a párda függönye
fölemelkedik, ha nem az ő, hát a következő nemzedék életében. Az asszony
okos volt, de volt benne valami ódivatú báj. Aziz mindinkább úgy érezte,
hogy rokonai jól választottak. Az érzéki élvezet – igen, ha történetesen
része van benne – egy év alatt úgyis ízét veszti; ehelyett olyasvalamit
kapott, ami úgy tetszett, annál inkább gyarapszik, minél tovább élnek
együtt. Az asszony egy fiúgyermek anyjává lett… s mikor Aziznak a
második fiút szülte, meghalt. Ekkor döbbent rá Aziz, hogy mit veszített, s
hogy nincs asszony, aki felesége nyomába léphetne; egy jó barát még
jobban megtette az asszony helyett, mint egy másik asszony. Elment, nincs
senki hozzá fogható, s mi volna más oly pótolhatatlan, mint a szerelem?
Aziznak megvolt a szórakozása, időnként meg is feledkezett az asszonyról;
de néha úgy érezte, hogy magával vitte a Paradicsomba a világ minden
szépségét és örömét, s ilyenkor azon járt az esze, hogy megöli magát. A
síron túl találkoznak vajon? S van hely, ahol találkozzanak? Ortodox hívő
volt, de ezt nem tudta. Afelől, hogy egy az Isten, nem volt kétsége, a
kinyilatkoztatás minden kétséget kizárt, de minden más kérdésben ingatag
volt, akár az átlagkeresztény; a túlvilági életbe vetett hite halvány volt
ahhoz, hogy remény legyen, egyetlen mondat, tucatnyi szívdobbanás során
elenyészett és újra felbukkant, s úgy tetszett, inkább vértestecskéi döntik el,
mintsem ő, hogy mi a véleménye, s hogy amellett mennyi ideig tart ki. Így
volt valamennyi nézetével. Egy sem volt állandó, egy sem enyészett el úgy,
hogy vissza ne térjen; szakadatlan volt a körforgás, és épp ez őrizte meg
Aziz fiatalságát: azért gyászolta őszintén feleségét, mert ritkán gyászolta.
Egyszerűbb lett volna, ha megmondja Lal doktornak, hogy
meggondolta magát, és nem megy el a fogadásra, de egészen az utolsó
pillanatig maga se tudta, hogy másként döntött; sőt, nem is ő döntött,
önmagától változott elhatározása. Legyőzhetetlen ellenszenv támadt benne
Mrs. Callendar és Mrs. Lesley iránt; nem, gyászában nem volna képes
elviselni őket, és ezt megéreznék – az angol matrónákat képzeletében
különös léleklátással ruházta fel –, s örömüket lelnék abban, hogy gyötörjék
és gúnyt űzzenek belőle a férjük előtt. Abban az időpontban, amikor már
készen kellett volna lennie, éppen a postán volt, gyermekeinek adott fel
táviratot, s mikor hazament, értesült róla, hogy Lal doktor beszólt érte és
elment. Nos, hadd menjen, ez illik természete nyerseségéhez. Ő a maga
részéről inkább a halottal vállal közösséget.
S kihúzott egy fiókot, elővette felesége fényképét. Nézte, és szeméből
kicsordult a könny. „Milyen boldogtalan vagyok!” – gondolta, s minthogy
valóban boldogtalan volt, önsajnálatába rövidesen más is keveredett:
szeretett volna visszaemlékezni a feleségére, de nem tudott. Miért képes
visszaemlékezni másokra, akiket nem is szeretett? Azok élénken éltek az
emlékezetében, míg felesége képét annál kevésbé tudta felidézni, minél
tovább nézte a fényképet. Mióta sírba tették, az asszony bujkált előle.
Tudta, hogy keze és szeme számára elvész, de azt hitte, megőrizheti az
emlékezetében; nem volt tisztában a ténnyel, hogy akit szeretünk, az
halálában többet veszít valóságából, s minél szenvedélyesebben idézzük,
annál jobban eltávolodik. Egy kis barna kartonlap és három gyermek – az
asszonyból mindössze ennyi maradt. Ez elviselhetetlen. „Milyen
boldogtalan vagyok! – gondolta ismét, s ettől boldogabb lett. Egy pillanatra
beszívta a halál levegőjét, mely körülvesz minden keletit és minden embert,
de kilélegezte, mert fiatal volt. – Ezt soha-soha nem fogom kiheverni –
mondta magában. – Az életem biztos kudarc, és a fiaimat rosszul nevelik. –
Minthogy ez igaz volt, igyekezett a gondolattól szabadulni, s ránézett
valami följegyzésre, melyet a kórházban készített egy esetről. Egy szép nap
talán valami gazdag emberen kell majd elvégeznie ugyanezt a műtétet, s
jókora summát keres rajta. A följegyzés önmagában is érdekelte, a
fényképet tehát visszatette a fiókba. A pillanat elmúlt, többé nem gondolt a
feleségére.
Teázott, ettől megjavult a hangulata, s elment meglátogatni
Hamidullah-t. Hamidullah a fogadáson volt, pónija azonban nem, s így Aziz
kölcsönvette a lovat, barátja lovaglónadrágját és pólóütőjét. Kilátogatott a
sétatérre. A tér üres volt, csak a szélén nem, ott néhány bazárbeli
fiatalember edzett. Edzett, de mire? Aligha tudták volna megmondani, de a
szó benne volt a levegőben. Csámpásan, cingáran futottak körbe – a
csandrapuriak testalkata nyomorúságos –, s arcukra nem is annyira az
elszántság ült ki, inkább az, hogy elszánták magukat, hogy elszántnak
látszanak. – Maharadzsa, szálám! – kiáltott oda nekik Aziz tréfából. A
fiatalemberek megálltak és nevettek. Aziz a lelkükre kötötte, hogy ne
erőltessék túl magukat. Megígérték, és futottak tovább.
Aziz belovagolt középre, és csapkodta a labdát erre-arra. Ő nem tudott
játszani, a lova igen, és most, hogy mentes volt minden emberi
feszültségtől, rászánta magát, hogy megtanul pólózni. Miközben a sétatér
nagy barna síkján ide-oda nyargalászott, s homlokát fújta az esti szél, és
szeme megpihent a környező fákon, teljesen megfeledkezett az egész
átkozott életről. A labda elszállt egy magányosan gyakorló altiszt felé, az
visszaütötte, és odakiáltott Aziznak: – Üsse vissza!
– Jó!
Az újonnanjött konyított valamit a játékhoz, de a lova nem, s így
kettőjük ereje kiegyenlítődött. Minden figyelmük a labdán csüngött, s
valahogy megkedvelték egymást; mikor pihenésül visszafogták lovaikat,
egymásra mosolyogtak. Aziz szívelte a katonákat – vagy befogadták, vagy
ordítoztak vele – s ez még mindig jobb, mint a tisztviselők fennhéjázása, a
tiszt meg szívelt mindenkit, aki lovagolni tudott.
– Gyakran játszik? – kérdezte.
– Soha.
– Játsszunk még egyet.
Ütött, lova leszegte a fejét, s már esett is le róla. – Az istenit! –
kiáltotta, és újra nyeregbe pattant. – Maga sosem esik le?
– Rengetegszer.
– Maga aztán nem.
Megint visszafogták a lovukat, és szemükben ott tüzelt a cimboraság.
De ahogy testük hűlt, kialudt az is, mert a sport szította tűz rövid életű.
Visszatért nemzetiségük, de mielőtt még mérge hatni kezdett volna,
tisztelegtek és elváltak. „Bár mind ilyen lenne!” – gondolták mindketten.
Napnyugta volt. Aziz néhány hitsorsosa kijött a sétatérre, és arccal
Mekka felé fordulva imádkozott. Egy brahmanbika sétált feléjük, s Aziz,
bár semmi hajlandóságot nem érzett, hogy maga is imádkozzék, nem látta
be, minek zavarná meg őket ez az otromba bálványállat. Rácsapott hát a
pólóütővel. Alighogy rácsapott, egy hang üdvözölte az országútról: dr.
Panna Lal volt, épp a főbiztos fogadásáról tartott haza agyongyötörten.
–  Aziz doktor, Aziz doktor, hol volt? Tíz teljes percig vártam a
lakásán, aztán elmentem.
– Szörnyen sajnálom… kénytelen voltam lemenni a postára.
Ha Lal doktor az ő köréből való, tudomásul veszi, hogy időközben
meggondolta magát, az pedig nagyon is mindennapos ahhoz, hogy érdemes
legyen róla véleményt nyilvánítani. De Lal doktor alacsony származású
ember volt, s nem tudta, nem szándékosan sértették-e meg, s az is
bosszantotta, hogy Aziz megütötte a bikát. – A postára? És nem a szolgáját
küldte? – kérdezte.
– Kevés a szolgám… nagyon keveset keresek.
– Hisz beszéltem a szolgájával. Láttam a szolgáját.
–  De Lal doktor, gondolkozzék csak. Hogyan küldhettem volna el a
szolgámat, ha egyszer tudtam, hogy maga jön; megérkezik, együtt
elmegyünk, s a ház ott marad üresen; a szolgám esetleg hazamegy, de
időközben lába kél mindenemnek, ami csak mozdítható. Hát kell az nekem?
A szakács süket – a szakácsomra nem számíthatok –, az inas meg még
kisfiú. Soha-soha elő nem fordul, hogy Hasszán meg én egyszerre menjünk
el hazulról. Ez nálunk szabály. – Mindezt elmondta, s még sok minden mást
is, merő udvariasságból, hogy doktor Lal hiúságát meg ne sértse. Nem volt
igaz, nem is annak szánta, s nem is lett volna szabad úgy elbírálni. De Lal
doktor romba döntötte védekezését, s ez nem volt sem nehéz, sem
tisztességes dolog. – Még ha így van is, mi akadálya volt, hogy egy cédulán
megüzenje, hova ment? – és így tovább. Aziz utálta a neveletlenséget; most
a lovát ficánkoltatta. – Menjen odébb, mert merő együttérzésből mindjárt az
enyém is rákezdi – siránkozott Lal doktor, s ezzel elárulta bosszúsága igazi
okát. – Az állat egész délután vad volt és rakoncátlan. Letaposta a klub
kertjében a legértékesebb virágokat, négyen tudták csak megfékezni,
mindezt az angol hölgyek és urak szeme láttára, még maga a főbiztos száhib
is észrevette. De Aziz doktor, nem akarom elrabolni az értékes idejét. Ez
magát, akinek annyi az elfoglaltsága és annyi táviratot küld, úgyse érdekli.
Én csak szegény öreg orvos vagyok, aki tiszteletét teszi, ha meghívják, és
ott, ahová hívják. A maga távolléte, ha szabad megjegyeznem, kritikát
váltott ki.
– A fene abba, aki kritizál.
–  Jó dolog fiatalnak lenni. Átkozottul jó. Ó, nagyon-nagyon jó. Kibe
álljon a fene?
– Ha akarok, megyek, ha nem akarok, nem.
– De nekem megígéri, aztán kitalálja ezt a táviratmesét. Gyi! Szürke!
Elmentek, s Azizt elfogta a féktelen vágy, hogy egy életre szóló
ellenséget szerezzen. Ezt igazán könnyen megtehette, csak el kellett
vágtatnia mellettük. Meg is tette. A szürke megugrott, ő pedig
visszanyargalt a sétatérre. Kis ideig még áthatotta a tiszttel lejátszott játék
gyönyörűsége, fel-alá nyargalászott és csapkodott, ömlött róla a verejték, s
míg be nem kötötte a pónit Hamidullah istállójába, úgy érezte, ér annyit,
mint bárki más. A lóról leszállva, alattomos félelme támadt. Vajon nem
keverte rossz hírbe magát a hatalmasoknál? Nem sértette meg a főbiztost,
hogy nem ment el a fogadásra? Panna Lal nem számított, de mégis, bölcs
dolog volt vele is összeszólalkoznia? Agya az emberi kérdést politikai
kérdéssé formálta át. Nem azt kérdezte: „Megférek-e az emberekkel?”,
hanem a mindenütt jelen lévő miazmát belélegezve: „Erősebbek, mint én?”
Odahaza egy levél várta, rajta hivatalos bélyegző. Úgy feküdt az
asztalán, mintha robbanóanyag volna, mely gyatra bungalóját egyetlen
érintésre darabokra szaggathatja. Elbocsátják, mert nem vett részt a
fogadáson? Fölbontotta a levelet, de az egészen másnak bizonyult. Mr.
Fielding, az Állami Kollégium igazgatója hívta meg másnapra teára. Megint
magasra csapott a kedve. Mindenképpen visszanyerte volna jókedvét, mert
lelke szenvedni tudott, de megmerevedni nem, s hiába minden
változékonysága, kiegyensúlyozott életet élt. De ez a meghívás különös
örömöt szerzett, mert Fielding egy hónappal azelőtt is meghívta teára, s ő
megfeledkezett a meghívásról – még csak nem is válaszolt rá –, nemhogy
elment volna; egyszerűen elfelejtette. És íme, másodízben is meghívja, nem
tesz szemrehányást, még csaknem is utal a figyelmetlenségére. Ez aztán
udvariasság – jó szívre valló udvarias tett –, fölkapta hát a tollát, meghatott
választ írt, s átsietett hírekért Hamidullah-hoz. Mert az igazgatóval még
sose találkozott, s hitte, hogy ezt az egyetlen űrt az életében most sikerül
betöltenie. Sóvárgott rá, hogy erről a pompás fickóról megtudjon mindent, a
fizetését, kedvteléseit, elődeit, s hogy mivel lehet legjobban kedvében járni.
De Hamidullah még mindig nem volt otthon, s Mahmud Ali, aki otthon
volt, mást se csinált, csak ostoba és durva tréfákat faragott a fogadásról.
 VII
Ezt a Mr. Fieldinget India későn ejtette rabul. Már negyvenéves is
elmúlt, mikor belépett azon a roppant furcsa kapun, a bombayi Viktória
pályaudvar kapuján, s miután megkent egy európai jegyellenőrt, elhelyezte
poggyászát élete első trópusi vonatának fülkéjében. Erre az útra mindig
mint jelentős eseményre emlékezett vissza. Két fülketársa közül az egyik
fiatalember volt, Keleten újonc, akárcsak ő, másik meg magakorabeli,
viharvert angol-indiai. Mindkettőjüktől szakadék választotta el; túlságosan
sok embert és sok várost ismert ahhoz, hogy olyan legyen, mint az első,
vagy olyanná vált volna, mint a második. Megrohanták az új benyomások,
de ezek nem az ortodox új benyomások voltak: átszínezte őket a múlt, s így
volt ez a hibáival is. Az például, hogy az ember egy indust valami
olaszfélének tekintsen, nem nindennapos, bár nem is végzetes hiba,
márpedig Fielding minduntalan analógiát keresett a másik, kisebb és
elragadóbb alakú, a Földközi-tenger klasszikus vizébe belenyúló félsziget
meg az itteni közt.
Életpályája, bár mindvégig tanított, változatos volt, magába foglalta a
züllést, s a züllés utáni megbánást is. Mostanára nyakas, jóakaratú, értelmes
fickóvá lett, aki már közel jár életútja feléhez, és hisz a nevelésben. Sose
bánta, kit tanít, előkelő gyerekeket-e előkelő intézetben, értelmileg
fogyatékosokat vagy rendőröket – gyakorlatában mindez előfordult –, és
semmi kifogása nem volt az ellen, hogy e sort most indusok egészítsék ki.
Barátai befolyására kinevezték a kis csandrapuri kollégium igazgatójának;
kedvelte az iskolát, és úgy vélte, jól végzi a dolgát. Diákjai szerették, de
honfitársai és közte elkeserítően mélyült a szakadék, amit már a vonaton
megfigyelt. Kezdetben nem értette, mi a hiba. Nem hiányzott belőle a
hazafiság, Angliában mindig megfért az angolokkal, minden jó barátja
angol volt, miért nincs hát ez így idekint is? Kék szemű, tagbaszakadt,
bozontos, tenyeres-talpas ember volt, külsejével bizalmat keltett
mindenkiben, míg meg nem szólalt. Modorában azonban volt valami, ami
zavarba ejtette az embereket, s nem tudta eloszlatni a bizalmatlanságot,
amelyet foglalkozása természetszerűen fölkeltett. Mert a tudás ugyan
szükséges rossz Indiában, de jaj annak, aki gyarapítja! Egyre jobban
gyökeret vert a meggyőződés, hogy Mr. Fielding destruktív erő, s ez igaz is
volt, hiszen az eszmék minden kasztra végzetesek, s ő az eszméket a
leghatásosabb módon alkalmazta: eszmecsere útján. Nem lévén sem
hittérítő, sem diák, legnagyobb örömét az olyan beszélgetésekben lelte,
amelyek során adott is, kapott is. A föld – vallotta – olyan emberek világa,
akik igyekeznek valahogy utat találni egymáshoz, s ennek legjobb eszköze
a jóakarat, a műveltség és értelem – ez a hitvallás nem illett Csandrapurhoz,
de Fielding későn jött ide ahhoz, hogy szabaduljon tőle. Nem voltak faji
előítéletei; nem mintha felsőbbrendű ember lett volna, mint tisztviselő
kollégái, hanem mert más légkörben nevelkedett, s ott a nyájösztön nem
virult. Legtöbbet egyik megjegyzése ártott neki, egy meggondolatlan
félreszólása a klubban, hogy az úgynevezett „fehér” fajok tulajdonképpen
szürkésrózsaszínűek. Valami mulatságosat akart mondani, ez volt az egész,
de nem volt tisztában vele, hogy a „fehér”-nek éppúgy semmi köze a
színhez, mint az „Isten óvd meg a királyt”-nak az Istenhez, s hogy a
legnagyobb fokú illetlenség azon gondolkozni, hogy a szó maga mit jelent.
A szürkésrózsaszínű férfi, akivel beszélt, enyhén megütközött: föltámadt
benne a bizonytalanság, és érzését közölte a nyáj többi tagjával is.
A férfiak még csak szenvedhették valamennyire jó szívéért és testi
erejéért; a feleségek döntötték el, hogy Fielding nem vérbeli száhib. Az
asszonyok nem állhatták. Fielding ügyet se vetett rájuk, s ez, ami fölött
észrevétlenül elsiklottak volna a feminista Angliában, itt, egy olyan
közösségben, amely elvárja, hogy a férfi élénk legyen és szolgálatkész,
káros volt számára. Mr. Fielding sose szolgált tanáccsal a kutyájukra vagy
lovukra nézve, nem járt el vacsorákra, déli vizitekre, nem díszített
karácsonyfát senki gyerekének, s bár a klubba még csak föl-fölment, oda is
csak azért, hogy lejátsszon egy-egy tenisz- vagy biliárdjátszmát, aztán
odébbálljon. Valóban így volt. Fielding fölfedezte, hogy az ember jó
viszonyban lehet angolokkal is meg indusokkal is, de ha az angol
asszonyokkal is szeretné fönntartani a jó viszonyt, el kell ejtenie az
indusokat. A kettő nem fér össze. Kár ezért bármelyik felet is hibáztatni, kár
őket azért hibáztatni, hogy egymást hibáztatják. Így van, s az embernek
választania kell. Az angolok java része a fajtája asszonyait választotta; mind
nagyobb számban jöttek ide, s otthoni mintára évről évre elviselhetőbbé
tették itt az életet. Fielding kényelmesnek és kellemesnek találta, hogy az
indusokhoz csatlakozzék, s ezért meg kellett fizetnie az árat. Angol nő
másként, mint hivatalból, be nem tette a lábát a kollégiumba, s ha Fielding
Mrs. Moore-t és Miss Questedet teára hívta, azt azért tette, mert ők, mint
újonnanjöttek, ha felületesen is, de ugyanazzal a szemmel néztek mindent, s
tudta, hogy nem változtatnak majd a hangjukon, ha többi vendégével
beszélgetnek.
Magát a kollégium épületét a Közmunkahivatal csapta össze
hevenyészve, de területe magába zárt egy ősrégi kertet s egy kerti házat is;
itt lakott Fielding az év nagy részében. Éppen fürdés után volt, öltözködött,
mikor Aziz doktort bejelentették. Emelt hangon kikiáltott a hálószobából: –
Érezze otthon magát! – Nem gondolkozott, hogy mit mondjon, mint ahogy
többnyire azt se fontolta meg előre, amit tett; ez jött a nyelvére.
De Aziz úgy érezte, e szavaknak határozott jelentésük van. – Igazán,
Mr. Fielding? Ez nagyon kedves magától! – kiáltott vissza. – Igen kedvelem
a fesztelen viselkedést. – Jókedve fellobbant, és körülnézett a társalgóban.
Valamelyest fényűző, de rend az nincs – semmi, ami a szegény indus
bátorságát elvenné. És szép is ez a tágas helyiség, három magas faboltívvel
a kertre nyílik. – Az az igazság, hogy már régóta szerettem volna találkozni
magával – folytatta. – A naváb bahádur sokat mesélt a meleg szívéről. De
hol találkozhattunk volna ilyen nyomorúságos fészekben, mint Csandrapur?
– Odament az ajtóhoz. – Mondok én valamit: amikor még újonc voltam itt,
egyenesen azt kívántam, bár betegednék meg Mr. Fielding, akkor talán
megismerkedhetnék vele. – Nevetett, és sikerén fölbátorodva rögtönözni
kezdett: – Vajon hogy van ma reggel Mr. Fielding? – kérdeztem magamban.
– Sápadt? A tisztiorvos is sápadt, nem tud majd elmenni hozzá, ha kitör
rajta a váltóláz. Helyette majd engem küldenek. És akkor jókat
beszélgetünk, hisz Mr. Fielding a perzsa költészet nagy hírű ismerője.
– Akkor hát látásból ismer?
– Természetesen. Természetesen. És maga engem?
– Névről nagyon jól.
– Még csak rövid ideje vagyok itt, és mindig a bazárban. Nem csoda,
hogy sose látott, még azon is csodálkozom, hogy a nevemet ismeri.
Mondjak valamit, Mr. Fielding?
– Mondjon.
– Találja ki, mielőtt kijön, hogy milyen vagyok. Csupán játékból.
–  Öt láb kilenc hüvelyk magas – mondta Fielding, mert a
hálószobaajtó tejüvegén át ennyinek nézte.
– Elég pontos. És? Tiszteletre méltó fehér szakállam van?
 – Affene!
– Valami baj van?
– Ráléptem az utolsó gallérgombomra!
– Vegye föl az enyémet.
– Van tartalék inggombja?
– Van, van; egy pillanat!
– Nehogy levegye.
–  Á, itt van a zsebemben. – Oldalt lépett, hogy alakja ne lássék,
lerántotta gallérját, ingéből kihúzta a hátsó – arany – gallérgombot, annak a
készletnek egyik darabját, amelyet sógora hozott neki ajándékba Európából.
– Itt van! – kiáltott be a hálószobába.
– Ha nem ragaszkodik az udvariassági formákhoz, legyen szíves, adja
be.
–  Egy pillanat. – Megigazította a gallérját, és imádkozott, hogy csak
tea közben föl ne csússzék hátul. Fielding inasa, aki urának öltözködni
segített, ajtót nyitott előtte.
–  Nagyon köszönöm. – Mosolyogva kezet ráztak, Aziz úgy nézett
körül, mintha régi barátjánál járna. Fieldinget nem lepte meg viszonyuk
hirtelen támadt közvetlensége. Ilyen érzelmes emberek közt a barátság vagy
egyszerre megjön, vagy soha, s ő is, Aziz is, csak jót hallottak egymásról,
így hát megengedhették maguknak, hogy mellőzzék a bevezetést.
– Én mindig azt hittem, hogy az angolok rendben tartják a szobájukat.
Úgy látszik, tévedtem. Akkor nekem se kell szégyenkeznem. – Aziz
vidáman leült az ágyra; majd tökéletesen elengedve magát, a lábát is maga
alá húzta. – Minden hűvösen sorakozik a polcon, én azt hittem. Mi az, Mr.
Fielding, nem akar a gomb bemenni?
– A szentségit a keserves…
–  Ez az utóbbi mondat mit jelentett? Lenne olyan jó megtanítani
néhány új szóra, hogy angol nyelvtudásomat tökéletesítsem?
Fielding kételkedett, hogy a „minden hűvösen sorakozik a polcon”
egyáltalán tökéletesíthető-e. Gyakran meglepte, hogy a fiatalabbak milyen
rugalmasan beszélnek egy-egy idegen nyelvet. A szóhasználat változik, de
bármit akarnak mondani, azt könnyedén kifejezik; a klubban emlegetett
hindu-angolságnak nyoma sincs. De hát a klub lassan mozdul; még mindig
azt állítja, hogy nincs az a hindu, és mohamedán is alig, aki hajlandó volna
angol ember asztalánál étkezni, s hogy minden indus asszony
áthatolhatatlan párda mögött él. A klub csak tudja; azért klub, hogy a
változásról ne vegyen tudomást.
–  Engedje meg, hogy betegyem a gombot. Igen… a hátsó gomblyuk
elég pici, és kár volna beszakítani.
–  Mi az ördögnek hord az ember egyáltalán gallért? – dörmögött
Fielding, ahogy lehajtotta a fejét.
– Hogy megússza a rendőrséget.
– Hogyhogy?
–  Angol ruhában biciklizem, keménygallérban és puhakalapban, így
észre se vesznek. Ha fez van rajtam, utánam kiabálnak: „Hé, nem ég a
lámpája!”: Curzon lord erre nem gondolt, mikor arra igyekezett rávenni az
indusokat, hogy tartsák meg festői viseletüket. Hurrá! Bent van a gomb.
Néha behunyom a szemem, és azt álmodom, hogy pompás ruhát viselek, és
Alamgirral lovagolok a csatába. Mr. Fielding, hát nem volt India gyönyörű,
mikor a mogul birodalom elérte hatalma teljét, s Delhiben Alamgir székelt a
pávatollas trónon?
– Két hölgyet várok teára, szeretnének találkozni magával. Azt hiszem,
ismeri őket.
– Velem találkozni? Nem ismerek hölgyeket.
– Mrs. Moore-t és Miss Questedet sem?
– Igen, emlékszem már. – A mecsetben esett regényes találkozás azon
nyomban kihullott a tudatából, amint véget ért. – Egy rendkívüli, koros
hölgy; de lenne olyan kedves megismételni társnője nevét is?
– Miss Quested.
–  Ahogy parancsolja. – Csalódást érzett, hogy más is jön; jobban
szeretett volna kettesben maradni új barátjával.
–  Ha kedve van, Miss Questednek mesélhet a pávatollas trónról; azt
mondják, olyan művészféle.
– Posztimpresszionista?
–  Még hogy posztimpresszionista! Gyerünk teázni. Ez a világ már
kissé magas nekem.
Aziz megsértődött. Fielding megjegyzéséből azt olvasta ki, hogy neki,
az ostoba indusnak, nem volt joga a posztimpresszionizmusról hallania, ez
az előjog csak az uralkodó fajt illeti. – Mrs. Moore-t nem tekintem
barátomnak – mondta ridegen –, mindössze egyszer, merő véletlenségből
találkoztam vele a mecsetben – s még hozzáfűzte –, egyetlen találkozás
meg kevés ahhoz, hogy valakit barátunkká tegyen. – De mielőtt még a
mondatot befejezte volna, elillant belőle minden ridegség, mert megérezte
Fielding alapvető jóindulatát. Ez fölkeltette az övét is, mely ott küszködött
az indulatok árapályában; csak azon át juthatott biztos révbe, de éppúgy
zátonyra is futhatott. Ő maga voltaképpen biztonságban volt – éppoly
biztonságban, mint a partlakó, aki csak az állandóságot képes megérteni, és
azt hiszi, hogy minden hajó szükségszerűen hajótörést szenved, de érzékelt
olyasmit is, amit a partlakó nem. Igen, inkább érzékeny volt, mint
fogékony. Minden megjegyzésnek értelmet tulajdonított, de nem mindig hű
értelmet, s így bármilyen elevenen, de mégiscsak javarészt álomvilágban
élt. Fieldingnek például eszébe se jutott, hogy az indusok ostobák, ő a
posztimpresszionizmust tartotta annak; egy világ választotta el
megjegyzését Mrs. Turton szavaitól – „Nicsak, hisz értenek angolul!” –, de
Aziz fülében a kettő azonosan csengett. Fielding megértette, hogy valami
baj van, s azt is, hogy rendbe kell hoznia, de nem idegeskedett, mert
személyes kapcsolatok dolgában optimista volt, beszélgetésük tehát
ugyanazon a vágányon zakatolt tovább, mint az előbb.
– És a hölgyeken kívül az egyik tanáromat is várom, Narajan Godbole-
t.
– A dekkáni brahmant!
– Ő is visszasírja a múltat, ha nem is éppen Alamgirt!
–  Gondolom, hogy nem. Tudja, hogy a dekkáni brahmanok mit
mondanak? Hogy az angolok tőlük hódították el Indiát – tőlük, képzelje,
nem a moguloktól. Hát nem pimaszság? Még a pénzt se sajnálták, hogy ez
bekerüljön az iskolakönyvekbe, hisz olyan ravaszok és határtalanul
gazdagok. De abból ítélve, amit hallottam róla, Godbole professzor
bizonyára más, mint a többi dekkáni brahman. Őszinte ember.
– Maguk miért nem alapítanak klubot Csandrapurban, Aziz?
– Talán… majd egyszer… Látom, jön is már Mrs. Moore és… hogy is
hívják a kisasszonyt?
Milyen szerencse, hogy ez ilyen „fesztelen” összejövetel volt, s hogy
mellőztek minden ceremóniát! Ilyen körülmények közt Aziz könnyen
elbeszélgetett az angol hölgyekkel, úgy kezelte őket, mintha férfiak
lennének. A szépség zavarba hozta volna, hisz annak is megvannak a maga
törvényei, de Mrs. Moore olyan idős volt, Miss Quested pedig olyan nyílt,
hogy ezt a gondot elvethette. Adela szögletes alakja, szeplős arca az ő
szemében szörnyű hiányosság volt, s elcsodálkozott, hogyan is lehetett az
Isten ilyen szűkmarkú egy nőhöz. Így hát nyíltan és őszintén viselkedett
velük.
–  Szeretnénk magától kérdezni valamit, Aziz doktor – mondta Miss
Quested. – Mrs. Moore meséli, hogy milyen szíves volt hozzá a mecsetben,
és milyen érdekes ember. Többet tudott meg Indiáról az alatt a pár perc
alatt, míg magával beszélgetett, mint a partraszállásunk óta eltelt három hét
alatt összesen.
– Szóra sem érdemes, semmi az egész. Talán érdekli valami, meséljek
az országról?
–  Ma reggel csalódás ért bennünket; szeretném, ha megmagyarázná;
nyilván valami indiai etikettkérdés.
–  Ilyen, őszintén szólva, nincs – mondta Aziz. – Nekünk vérünkben
van a fesztelenség.
– Félek, hogy valami baklövést követtünk el, és megsértettünk valakit
– mondta Mrs. Moore.
– Ez még inkább lehetetlen. De szabad volna megtudnom a tényeket?
–  Úgy volt, hogy egy indus hölgy és úr értünk küldi a kocsiját ma
reggel kilencre. De a kocsi nem jött. Csak vártunk és vártunk; el nem tudjuk
képzelni, mi történhetett.
– Valami félreértés – mondta Fielding; rögtön látta, hogy ez olyan eset,
amit jobb nem tisztázni.
– Nem, nem lehet félreértés – erősködött Miss Quested. – Még arról is
letettek, hogy elutazzanak Kalkuttába, csak hogy nekünk kedvünkre
tegyenek. Mindketten biztosra vesszük, hogy valami ostoba hibát követtünk
el.
– Én emiatt nem aggódnék.
–  Pontosan ezt mondja Mr. Heaslop is – vágott vissza a lány kissé
elpirulva. – De attól, hogy az ember nem aggódik, még nem érti a dolgot.
A házigazda hajlott rá, hogy másra terelje a beszélgetést, de Aziz
lelkesen rávetette magát, s miután töredékesen értesült a tettesek nevéről,
kijelentette, hogy hinduk.
–  Hanyag hinduk, fogalmuk sincs a jó modorról; én aztán ismerem
őket, a kórházban is van egy hindu doktor. Még egy olyan hanyag,
pontatlan fickót! Már csak azért is jó, hogy nem mentek el, mert hamis
képet kaptak volna Indiáról. Semmi higiénia. Még azt is el tudom képzelni,
hogy szégyellték a házukat, azért nem küldtek kocsit.
– Szeszély – mondta a másik férfi.
 – Ki nem állhatom a rejtélyeket – jelentette ki Adela.
– Mint mi, angolok, általában.
–  Nem azért, mert angol vagyok, hanem mert ez az egyéni
véleményem – torkolta le a lány.
–  Én szeretem a rejtélyeket, csak a zavaros ügyeket nem – mondta
Mrs. Moore.
– A rejtély zavaros ügy.
– Gondolja, Mr. Fielding?
– A rejtély csak a zavaros ügyek jól csengő elnevezése. Sem ezt, sem
azt nem érdemes megpiszkálni. Aziz, akárcsak én, nagyon jól tudja, hogy
India mekkora zűrzavar.
– Hogy India… ijesztő ötlet!
–  Ha hozzám jönnek látogatóba, nem lesz semmiféle zűrzavar –
mondta Aziz megindultan. – Mrs. Moore… mindnyájan… kérem…
jöjjenek el…
Az idős hölgy ráállt: még mindig roppant kedvesnek találta a fiatal
orvost; s azonkívül valami új érzés, félig bágyadtság, félig izgalom tiltotta,
hogy új ösvényre térjen. Miss Quested kalandvágyból fogadta el a
meghívást. Ő is kedvelte Azizt, s azt remélte, ha jobban megismeri, ő majd
fölfedi előtte hazáját. Örült a meghívásnak, s megkérdezte Azizt, hol lakik.
Aziznak rémülten jutott eszébe a háza. Gyűlöletes vityilló volt, közel
egy hitvány bazárhoz. Gyakorlatilag egyetlen szoba, s az is tele apró fekete
legyekkel. – No de beszéljünk másról is! – kiáltott fel. – Bárcsak itt
lakhatnék! Nézzék ezt a gyönyörű termet. Gyönyörködjünk benne együtt.
Nézzék ott fenn az ívek görbületét. Micsoda ízlés! Ez a megépített Kérdés
és Válasz. Mrs. Moore, itt Indiában vannak; ez nem tréfa. – A szoba
megihlette. Valamikor fogadóhelyiség volt, a tizennyolcadik században
építették egy magas rangú tisztviselő számára, s bár faépület volt,
Fieldinget a firenzei Loggia del Lanzira emlékeztette. Körül kicsiny, most
már európai ízlés szerint átépített szobák tapadtak hozzá, de a központi
csarnok falain nem volt tapéta s ablakain üveg, így a kert levegője szabadon
áramlott be. Az ember kint ült a szabadban – szinte közszemlére téve – a
kertészek szeme előtt, akik hol a madarakra kiabáltak, hol meg arra az
emberre, aki a ciszternát bérelte sulyomtermelés céljára. Fielding
meghagyta a mangófákat is – csak az nem jött be, aki nem akart –, s szolgái
éjjel-nappal ott ültek a lépcsőn, hogy a tolvajokat távol tartsák. Igazán szép
volt; Fielding, az angol, nem csúfította el, míg Aziz egy nyugati
pillanatában bizonyára Maude Goodman-képeket akasztott volna a falára.
És mégse volt kétséges, hogy a terem valójában kit illet…
–  Itt osztok igazságot. Szegény özvegyasszony jön, kirabolták, ötven
rúpiát adok neki, másiknak százat és így tovább. De szép is volna.
Mrs. Moore elmosolyodott, a fiában testet öltött új módszerek jutottak
eszébe. – Attól tartok, nem futná örökre a rúpiából.
–  Az enyémből igen. Isten, ha látná, hogy elosztogattam, adna még.
Légy mindig adakozó, mint a naváb bahádur. Apám is ilyen volt, azért halt
meg szegényen. – És kört írt le a karjával, a termet benépesítette
méltóságokkal és írnokokkal, és mind jó volt, mert mind régen élt. – És itt
ülnénk mindig és adakoznánk, szőnyegen ülnénk, nem széken, ez a
legnagyobb változás azóta, és azt hiszem, nem büntetnénk meg senkit.
A hölgyek helyeseltek.
– Szegény gonosztevő, adjunk neki még egy lehetőséget. Ha börtönbe
küldjük, attól csak rosszabb lesz, elzüllik. – Arca ellágyult; rá volt írva
annak az embernek gyöngédsége, aki képtelen kormányozni, és nem érti,
hogy ha a szegény gonosztevőt futni hagyjuk, újra csak kirabolja a szegény
özvegyet. Gyöngéd volt mindenkihez, csak néhány családi ellenségéhez
nem; azokat nem tekintette embereknek: irántuk bosszúvágyat érzett. Még
az angolokhoz is gyöngéd volt: szíve mélyén tudta, hogy nem az ő bűnük,
ha olyan hidegek és furcsák, s mint a jégár keringenek hazája földjén. –
Nem büntetünk meg senkit, senkit – mondta újra –, és este lakomát adunk,
táncjáték lesz, és gyönyörű lányok tündökölnek a medence körül, és
mindnek fáklya lesz a kezében, és mindenki másnapig vigadozik és
ünnepel, és másnap megint igazságot osztunk, mint előbb – ötven rúpiát,
száz rúpiát, ezret –, míg el nem jön a béke. Ó, miért nem akkor éltünk…
Hát nem gyönyörű Mr. Fielding háza? Nézzék, az oszlopok kékre vannak
festve, és a veranda kiugrói – hogy is mondják angolul? – itt fölöttünk,
bent, szintén kékek. És nézzék csak a kiugrók faragását. Képzeljék, hány
órába telt, míg kifaragták. S a tetőcskék is úgy ívelnek, hogy bambuszt
formáljanak. Milyen szép… és kint a medence szélén a lengedező
bambuszok. Mrs. Moore! Mrs. Moore!
– Nos? – kérdezte nevetve az öregasszony.
–  Emlékszik a vízre a mecsetünkben? A mogulok okos rendelkezése:
onnan folyik le, az a víz tölti meg ezt a medencét is.
Útközben Bengál felé, megálltak itt. Szerették a vizet. Akárhova
mentek, mindenütt kutakat, kerteket, fürdőket teremtettek. Mondtam Mr.
Fieldingnek, bármit megadnék, csak őket szolgálhatnám.
Ami a vizet illeti, tévedett: nincs az a mogul, bármilyen okos is, aki rá
tudná venni a vizet, hogy fölfelé folyjék: a mecset és Fielding háza közt, a
horpadásban, ott terült el egész Csandrapur. Ronny letorkolta volna Azizt,
Turton kísértést érzett volna, hogy letorkolja, de türtőztette volna magát.
Fielding még csak kísértést se érzett; unta ezt a sóvár vágyakozást a szavak
igazságára, ő inkább a hangulatok igazságával törődött. Miss Quested szó
szerint elfogadott mindent, amit Aziz mondott; tudatlanságában Indiával
azonosította, s nem is gyanította, hogy látóköre korlátolt, gondolkodása
pontatlan, s hogy nincs ember, aki India volna.
Aziz izgatott volt, csak fecsegett-locsogott, s még egy-egy „fene” is
kicsúszott a száján, ha mondataiba belezavarodott. Munkájáról beszélt, a
műtétekről, amelyeket látott vagy végzett, s olyan részletekbe bocsátkozott,
hogy Mrs. Moore-t megriasztotta velük, bár Miss Quested – tévesen – Aziz
széles látókörének bizonyítékát látta ezekben is; odahaza haladó szellemű
egyetemi körökben hallott ilyen szándékosan szabados beszédet. Azizt
felszabadult gondolkozású és megbízható embernek vélte, s olyan
magaslatra helyezte, hogy ott aligha maradhatott meg. Most magasan járt,
az igaz, de nem állt szilárd talajon. Szárnyak röpítették; ha szárnyai
ellankadnak, lezuhan.
Godbole professzor érkezése némileg lehűtötte, de a délután így is az
övé volt. Az udvarias és titokzatos brahman nem gátolta, sőt dicsérte
ékesszólását. Godbole e kivetettektől kissé távolabb fogyasztotta teáját,
alacsony asztalka állt valamivel a háta mögött, hátranyúlt, s keze szinte
véletlenül találkozott az étellel; étkezése iránt mindenki közönyt tettetett.
Godbole professzor aszott képű idősebb ember volt, bajsza ősz, szeme
kékesszürke, arcbőre világos, akár egy európaié. Keskeny, halványbíbor
turbánt viselt, zakót, mellényt, dhotit, nyílmintás zoknit. A nyíl színe illett a
turbánéhoz; Godbole egész megjelenése harmóniát sugallt; mintha csak
összebékítette volna – lelkileg éppúgy, mint testileg – Kelet és Nyugat
termékeit, s e harmóniát most már soha nem lehetne megbontani. A
hölgyeket érdekelte a professzor, remélték, hogy kiegészíti Aziz doktort, s
valamit a vallásról is mond. De ő csak evett – evett és evett, mosolyogva, s
közben egy pillantást se vetett a kezére.
Aziz fölhagyott a mogul uralkodókkal, s olyan témára tért át, mely
senkit se sértett. Leírta a mangó érését, s hogy gyermekkorában hogyan
szaladt ki az esős évszak idején egy nagy mangóligetbe, mely egyik
nagybátyjáé volt, s mint falta tele magát mangóval. – Aztán hajrá vissza a
zuhogó esőben, s talán még a hasam is fájt. De bántam is én. Velem
szenvedett minden barátom. És van egy urdu közmondásunk: „Mit számít a
boldogtalanság, ha együtt vagyunk boldogtalanok?” – s ez nagyon
vigasztaló volt, így mangóérés idején. Miss Quested, várja meg, míg
megérik a mangó. S egyáltalán, miért nem marad itt Indiában?
– Sajnos, nem tehetem – mondta Adela. Mikor kimondta, nem gondolt
rá, hogy megjegyzése mit jelent. Úgy érezte, akárcsak a három férfi, hogy a
beszélgetésből következik, s csak pár perc – sőt, majd egy félóra – múltán
döbbent rá, hogy amit mondott, milyen fontos, s hogy először talán
Ronnyval kellett volna közölnie.
– Ritka az olyan látogató, mint maguk.
– Ritka bizony – mondta Godbole professzor. – Ilyen kedvességgel az
ember alig találkozik. De mit kínáljunk, hogy itt tartsuk őket?
– Mangót.
Nevettek. – Ma már Angliában is kap az ember mangót – vetette közbe
Fielding. – Jéghideg kamrában szállítják hajón. Az ember láthatólag éppúgy
megteremtheti Indiát Angliában, mint Angliát Indiában.
– Mindkét esetben szörnyű drágán – mondta a lány.
– Ez bizony igaz.
– És csúf is lesz.
De a házigazda nem engedte, hogy a beszélgetés ilyen súlyos
fordulatot vegyen. Az idős hölgyhöz fordult, aki zavartnak és nyugtalannak
látszott – Fielding el nem tudta képzelni, miért –, és a tervei felől
érdeklődött. Mrs. Moore azt mondta, szeretné megnézni a kollégiumot.
Mind fölálltak, csak Godbole professzor maradt ülve, ő épp egy banánnak
járt a végére.
– Nem kell jönnie, Adela; tudom, hogy nem szereti az intézeteket.
– Így igaz – mondta Miss Quested, és visszaült.
Aziz habozott. Széthullóban volt a közönsége. A barátibb fele elmegy,
a vonzóbb fele marad. Eszébe jutott, hogy ez „fesztelen” összejövetel, hát
maradt.
A beszélgetés úgy folyt tovább, mint előbb. Megkínálhatja-e vendégét
az ember éretlen mangóval tejszínhabos felfújtban? – Mint orvos mondom:
nem. – Majd küldök magának egy-két ártalmatlan csemegét – mondta az
öregember. – Hadd szerezzem meg magamnak ezt az örömöt.
 – Miss Quested, Godbole professzor csemegéi igen finomak – mondta
szomorúan Aziz, mert ő is szeretett volna csemegét küldeni, de nem volt
felesége, aki megsüsse. – Hamisítatlan indiai élvezetben lesz része. És én a
magam nyomorúságos helyzetében nem tudok magának semmit adni.
– Nem tudom, miért beszél így, mikor olyan kedves volt, és meghívott
minket.
Aziznak ismét eszébe jutott a ház, és megrémült. Szent ég, ez az
ostoba lány még szaván fogja! Mit tegyen? – Igen, ez rendben is van! –
kiáltotta. – Meghívom mindnyájukat, legyenek a vendégeim a marabári
barlangokban.
– Nagyon köszönjük!
–  Ez nagyszerű mulatság lesz, nem úgy, mint az én szegényes kis
csemegéim. Miss Quested, nem látta még a mi barlangjainkat?
– Nem. Még csak nem is hallottam róluk.
–  Nem hallott róluk? – kiáltott fel a két férfi. – A marabári
barlangokról a marabári dombok közt?
– Fenn a klubban nem hallunk semmi érdekeset. Örökké csak a tenisz,
a tenisz, meg a nevetséges pletykák.
Az öregember elhallgatott, talán úgy érezte, hogy illetlenség a lány
fajtáját kritizálnia, talán attól félt, hogy ha helyesel, a lány jelenti, hogy
megbízhatatlan. De a fiatalember rávágta: – Tudom.
– Akkor hát meséljenek, különben soha meg nem értem Indiát. Azok a
marabári dombok, amelyeket esténként néha látok? És a barlangok
milyenek?
Aziz vállalkozott rá, hogy megmagyarázza, de nyomban kiderült, hogy
még maga se járt ott sohasem – örökké „tervezte”, hogy elmegy, de a
munkája vagy a magánügyei mindig visszatartották, és különben is olyan
messze vannak. Godbole professzor szelíden incselkedett vele: – Kedves
fiatal barátom! Bagoly mondja verébnek… Hallotta már ezt a hasznos
közmondást?
– Mélyek a barlangok? – kérdezte a lány.
– Nem, nem mélyek.
– Mesélje már el, hogy milyenek, Godbole professzor!
– A legnagyobb örömmel. – Godbole közelebb húzta székét, és arcára
feszült kifejezés ült. A lány elővette cigarettatárcáját, megkínálta őt is,
Azizt is, aztán maga is rágyújtott. A professzor hatásos szünetet tartott,
aztán azt monda: – A sziklában van egy nyílás, azon át kell belépni, s a
nyílás mögött ott a barlang.
– Olyasféle, mint az elephantai barlangok?
–  Ó nem, egyáltalán nem; Elephantában Siva- és Párvatiszobrok
vannak. A marabári barlangokban meg nincs semmiféle szobor.
–  De bizonyára mérhetetlenül szentek – mondta Aziz, hogy az
előadáson lendítsen.
– Ó nem, dehogyis.
– Mégis, valamilyen díszük csak van.
– Ó nem, nincsen.
–  De hát akkor miről olyan híresek? Mindig csak úgy emlegetjük,
hogy a híres marabári barlangok. Vagy az egész csak üres hencegés?
– Nem. Azt azért nem mondanám.
– Akkor hát mesélje el Miss Questednek, hogy mégis milyenek?
–  A legnagyobb örömmel. – Az örömöt csak előlegezte; Aziz
rádöbbent, hogy a professzor valamit elhallgat a barlangokról. Rádöbbent,
mert maga is gyakran szenvedett hasonló gátlásoktól. Néha, Callendar
őrnagy bosszúságára, egyszerűen átugrott valaminek a lényegén, és hosszan
elidőzött a kérdés száz jelentéktelen vonatkozásán. Az őrnagy azzal vádolta,
hogy színlel, és többé-kevésbé igaza is volt, de csak többé-kevésbé, mert
ilyenkor olyasmi vett erőt rajta, amin uralkodni nem tudott, és akaratán
kívül kihagyott az esze. Most Godbole-é hagyott ki; nem kétséges, hogy
akaratlanul, de valamit titkolt. Ha Aziz finoman kezeli, esetleg úrrá lesz
maga fölött, és közli, hogy a marabári barlangok – mondjuk – tele vannak
cseppkövekkel; Aziz erre igyekezett rávezetni, de nem voltak tele.
Párbeszédük továbbra is könnyed maradt és barátságos, s Adelának
fogalma se volt, hogy mi zajlik a felszín alatt. Nem tudta, hogy a
mohamedán férfi viszonylag egyszerű agya most az Őséjszakával
viaskodik. Aziz izgalmas játékot játszott. Egy emberi játékszerrel babrált,
mely fölmondta a szolgálatot; ezt Aziz nagyon is jól tudta. Ha működésbe
hozza, abból se neki, se Godbole professzornak nincs a legcsekélyebb
haszna sem, de ez az elvont elmegyakorlattal rokon kísérlet lenyűgözte.
Csak csevegett tovább, és lépésről lépésre alulmaradt egy olyan ellenféllel
szemben, aki még azt sem ismerte el, hogy lépett; attól, hogy megtudja, a
marabári barlangok miért rendkívüliek – ha ugyan egyáltalán rendkívüliek
–, távolabb volt, mint valaha.
Ekkor állított be Ronny.
 Bosszúsan s bosszúságát még csak nem is titkolva kiáltott föl a
kertből: – Fieldinggel mi van? Anyám hol van?
– Jó estét! – felelt a lány hűvösen.
– Gyerünk azonnal, maga is, meg anyám is. Meglesz a póló.
– Azt hittem, elmarad.
– Minden megváltozott. Megjött néhány katona.
– Uram, édesanyja rövidesen itt lesz – mondta Godbole professzor, aki
tiszteletteljesen fölemelkedett. – A mi szegény iskolánkban kevés látnivaló
van.
Ronny nem vett róla tudomást; továbbra is Adelának címezte
megjegyzéseit; munkáját hagyta ott, és sietett, hogy elvigye őt a
pólómeccsre, mert azt hitte, ennek örülni fog. Nem szándékosan viselkedett
tapintatlanul a két férfival, de másként, mint hivatalból, nem észlelte az
indusokat, s történetesen egyikük sem volt alárendeltje. Mint
magánemberekről megfeledkezett róluk.
Sajnos Aziz nem volt olyan hangulatban, hogy meg lehetett volna
feledkezni róla. Nem volt hajlandó lemondani az előző óra biztonságos és
meghitt hangulatáról. Nem állt fel, mint Godbole, s ülve, sértően barátságos
hangon lekiáltott: – Talán följönne és velünk tartana, Mr. Heaslop, s volna
szíves helyet foglalni, míg édesanyja előkerül!
Ronny válaszképpen ráparancsolt Fielding egyik szolgájára, hogy
nyomban kerítse elő a gazdáját.
–  Talán nem érti… Ha megengedi… – és Aziz tájnyelven is
megismételte az utasítást.
Ronny kísértést érzett, hogy rendreutasítsa; minden típust ismert: Aziz
az elrontott, elnyugatiasodott indus volt. De a kormány szolgája lévén,
kötelességének tartotta, hogy elkerüljön minden „incidenst”, s így nem is
vett tudomásul Aziz kötekedéséről. Mert Aziz kötekedett. Akármit mondott,
minden szavának valami szemtelen vagy sértő íze volt. Szárnya megbénult,
de másként, mint harc árán nem volt hajlandó lezuhanni. Esze ágában se
volt szemtelenkedni Mr. Heasloppal, aki soha nem ártott neki, de Heaslop
angol-indiai volt, s emberré kellett válnia, különben nem áll helyre a
nyugalom. És esze ágában se volt csöpögősen bizalmaskodni Miss
Questeddel, csak szerette volna megnyerni a támogatását; és nem akart
Godbole professzorral se lármásan kedélyeskedni. Furcsa egy kvartett
voltak: ő a földön vergődött, a lányt zavarba ejtette a váratlan csúfság,
Ronny fortyogott a méregtől, a brahman pedig figyelte hármukat, de
lesütött szemmel, összekulcsolt kézzel, mintha nem lett volna mit
észrevennie. Színpadi jelenet, gondolta Fielding, mikor távolról, a kert túlsó
oldaláról észrevette négyüket a gyönyörű csarnok kék oszlopai közt.
– Ne fárassza magát, édesanyám – kiáltotta Ronny –, már megyünk is!
– Aztán odasietett Fieldinghez, és félrevonta: – Már megbocsásson,
öregem, de szerintem nem lett volna szabad magára hagynia Miss
Questedet – mondta hamisan barátságos hangon.
–  Elnézést kérek, de mi történt? – kérdezte Fielding erőltetett
jóindulattal.
– Nos… aszott fejű bürokrata vagyok, nem vitás; de nem kedvelem, ha
azt kell látnom, hogy egy angol lány egymaga két indus társaságában
cigarettázik.
– Ő akart itt maradni, öregem, és a maga jószántából gyújtott rá.
– Nem is volna semmi baj, ha Angliában lennénk.
– Igazán nem értem, hogy ez miért baj?
–  Ha nem érti, hát nem érti… És azt nem látja, hogy ez a fickó
kötekedő fráter?
A csupa tűz Aziz éppen Mrs. Moore-t patronálta.
– Nem az – tiltakozott Fielding. – Csak nagyon ideges, ez az egész.
– S vajon mi ment a drága idegeire?
– Nem tudom. Mikor elmentem, még nem volt semmi baja.
– Nos, én nem mondtam semmi olyat – mondta megnyugtató hangon
Ronny. – Még csak nem is szóltam hozzá.
–  No jó, akkor gyerünk, és kísérje el a hölgyeit; a baj már úgyis
megesett…
–  Fielding… nehogy azt higgye, hogy most haragszom, vagy más
efféle… Nem volna kedve eljönni velünk a pólómeccsre? Mind nagyon
örülnénk.
–  Sajnos, nem áll módomban, de azért nagyon köszönöm. Sajnálom,
Heaslop, hogy most gondatlannak tart. Igazán nem akartam.
S ezzel kezdetét vette a búcsúzkodás. Mind ingerültek vagy levertek
voltak. Úgy tetszett, még a föld is bosszúságot izzad. Hát lehet az ember
ilyen kicsinyes a skót mocsarakban vagy az olasz Alpokban? – tűnődött el
később Fielding. Itt, Indiában, úgy látszik, nincs nyugalomtartalék, hogy
merítsen belőle az ember. Vagy semmi nyugalom valakiben, vagy – mint
Godbole professzorban – annyi, hogy minden mást elnyel. Itt Aziz minden
ízében hitvány és utálatos, Mrs. Moore és Miss Quested kótyagos, ő meg
Heaslop látszólag méltóságteljes, de igazában mindketten undorítók, és
utálják is egymást.
–  Viszontlátásra, Mr. Fielding, nagyon köszönjük… Nagyon szép az
iskolája.
– Viszontlátásra, Mrs. Moore.
– Viszontlátásra, Mr. Fielding. Igazán érdekes délután volt…
– Viszontlátásra, Miss Quested.
– Viszontlátásra, Aziz doktor.
– Viszontlátásra, Mrs. Moore.
– Viszontlátásra, Aziz doktor.
– Viszontlátásra, Miss Quested. – Aziz lelkesen rázogatta a lány kezét,
hogy bebizonyítsa, milyen fesztelen. – Igen-igen szép volna, ha nem
feledkeznék meg a barlangokról. Ugye, nem feledkezik meg? Egy pillanat
alatt összehozom az egész kirándulást.
– Nagyon köszönjük, Aziz doktor…
Az ördög Azizt még egy utolsó erőfeszítésre ösztökélte. – Kár, hogy
olyan hamar hazautazik – mondta a lánynak. – Gondolja meg, maradjon itt.
–  Viszontlátásra, Godbole professzor – folytatta a lány, váratlanul
izgatottan. – Kár, hogy nem hallottuk énekelni.
– Még énekelhetek – felelte Godbole, és már bele is fogott.
Vékony, magas hangon zendített rá; hang hangot követett, néha érezni
lehetett a ritmust, néha a dallam nyugati benyomást keltett. De az újra meg
újra zavarba ejtett fül rövidesen elvesztett minden fonalat, csak tévelygett a
hangok útvesztőjében, melyek közül egy se volt harsány vagy kellemetlen,
és egy se volt érthető. Ismeretlen madár énekének hangzott. Csak a szolgák
értették; egymás közt sugdolóztak. A sulyomgyűjtő ember anyaszült
meztelenül kimászott a ciszternából, ajka szétnyílt a gyönyörűségtől, s kint
felejtette piros nyelvét. A hangok csak követték egymást, s pár pillanat
múltán, éppoly hirtelen, ahogy elkezdődtek, meg is szakadtak – érezhetően
taktus közben és szubdomináns fölött.
– Nagyon köszönjük; mi volt ez? – kérdezte Fielding.
–  Részletesen megmagyarázom. Ez egy szent ének. Az énekben
fejőlány vagyok. „Csak hozzám, csak hozzám jöjj el!” – mondom Shri
Krishnának. De az isten nem jön. Egyre alázatosabb leszek: „Ne hozzám
jöjj hát. Százszorozd meg magad, légy száz Krishna, s száz társnőm
mindegyikéhez menj el, de egy alakban, ó Mindenség Ura, hozzám jöjj el!”
De nem jön. Ez többször ismétlődik. Az ének a napszakhoz, az estéhez illő
rága formájában íródott.
– De más énekben, remélem, eljön? – kérdezte szelíden Mrs. Moore.
–  Nem, nem jön el – ismételte Godbole. Lehet, hogy a kérdést meg
sem értette. – Mondom: „Jöjj el, ó, jöjj, jöjj, jöjj, jöjj el!” De nem jön.
Ronny léptei elhaltak, s egy pillanatra teljes csend volt. Egyetlen fodor,
egyetlen falevél nem borzolta a víz felszínét.
 VIII
Noha Miss Quested jól megismerte Ronnyt Angliában, tanácsosnak
vélte, hogy meglátogassa, mielőtt elhatározza, hogy hozzámegy feleségül.
India Ronny jellemének olyan oldalait fejlesztette ki, amelyeket a lány
sohase becsült. Önelégültsége, bírálgató hajlama, a finomság hiánya mind
élénken kiütközött a trópusi ég alatt; úgy tetszett, még közömbösebb
aziránt, hogy embertársainak lelkében mi játszódik le, mint régen, még
biztosabb benne, hogy neki van igaza mindenkivel szemben, vagy ha nincs,
hát nem számít. Ha bebizonyosodott, hogy nincs igaza, különösen
bosszantó volt; mindig megtalálta a módját, hogy a lánnyal közölje: kár
azzal próbálkoznia, hogy igazát bebizonyítsa. A lány kérdései szerinte
sosem a lényegre vonatkoztak, érvei igazak voltak, de üresek, Ronny
mindig emlékeztette rá, hogy ért a kérdéshez, ő meg nem, s hogy a
tapasztalat se mondana neki semmit, mert úgyse tudná értelmezni. Az
intézetet, a londoni egyetemet, az egyéves gyorstalpaló tanfolyamot, az
adott tartományban, adott egymásutánban betöltött munkaköröket, leestét a
lóról és a könnyű váltólázat úgy tálalta, mintha más előgyakorlat nem is
léteznék, hogy az ember az indusokat és az ország valamennyi lakóját
megérthesse; azazhogy más előgyakorlat, ami a lány felfogását még nem
haladja meg, mert a magasabb rendű tudás birodalma természetesen még
Ronny fölött helyezkedett el, s ez Callendarékben és Turtonékben öltött
testet; ők nem egy, hanem húsz éve éltek az országban, és ösztöneik
egyenesen emberfelettiek. Önmagáról alkotott véleménye nem volt ilyen
szertelen; ő csak vágyott rá, hogy ilyen legyen. Ez a tejfelesszájú tisztviselő
minősített ostobasága volt. – Nem vagyok tökéletes, de… – s ez a lány
idegeire ment.
Milyen otrombán viselkedett Fieldingnél – elrontotta a beszélgetést, és
kisétált a sejtelmes ének kellős közepén! Miközben a könnyű kétkerekű
kocsin hazafelé hajtottak, a lány ingerültsége már-már elviselhetetlenné
vált, de nem ébredt rá, hogy javarészt önmaga ellen irányul. Csak alkalomra
várt, hogy kifakadhasson, s minthogy Ronny is bosszús volt, s minthogy
mindketten Indiában voltak, az alkalom nem váratott magára sokáig. Alig
hagyták el a kollégium területét, hallotta, hogy Ronny odaszól az
édesanyjának, aki ott ült mellette elöl: – Mi van azokkal a barlangokkal? –
és máris tüzet nyitott.
–  Mrs. Moore, a maga aranyos doktora úgy döntött, hogy inkább
pikniket tartunk, és nem otthon lát vendégül minket; odakint találkozunk,
maga meg én, Mr. Fielding és Godbole professzor… a mai társaság.
– Odakint hol? – kérdezte Ronny.
– A marabári barlangoknál.
–  Roppantul örvendek – dörmögte Ronny némi szünet után. – És
részletekbe is bocsátkozott?
– Nem. Ha hajlandó lett volna szóba állni vele, akkor megbeszélhettük
volna.
Ronny a fejét rázta és nevetett.
– Olyan mulatságos, amit mondtam?
–  Csak eszembe jutott, hogy a kiváló doktornak hogy ágaskodott a
gallérja.
– Azt hittem, a barlangokról beszélünk.
–  Úgy is van. Aziz kifogástalan volt a nyakkendőtűtől a kamásliig,
csak éppen a hátsó gallérgombjáról feledkezett meg; tessék, indus, a
részleteket elhanyagolja; a fajtát jellemző alapvető hanyagság. Ilyen ez is: a
barlangoknál „találkoznak”, mintha a Charing Crosson találkoznának az óra
alatt, mikor a barlangok mérföldekre vannak az állomástól és egymástól.
– Maga már járt ott?
– Még nem, de természetesen mindent tudok róluk.
– Ó, természetesen!
– Anyám is lekötötte magát?
–  Édesanyád semmire se kötötte le magát – mondta Mrs. Moore
meglehetősen váratlanul. – Erre a pólómeccsre meg éppenséggel nem.
Megtennéd, hogy először hazaviszel és leteszel? Pihenni szeretnék.
– Engem is tegyen le – mondta Adela. – Engem se érdekel a póló, az
biztos.
– Akkor már egyszerűbb a pólóról letenni – mondta Ronny. Fáradt volt
és csalódott, önuralma végére járt, és emelt, leckéztető hangon hozzátette: –
Nagyon szeretném, ha a jövőben nem közösködnének indusokkal! Ha meg
akarják nézni a marabári barlangokat, nézzék meg brit vezetéssel.
– Sose hallottam a barlangokról, azt se tudom, mifélék és hol vannak –
mondta Mrs. Moore de a civakodásból és idegeskedésből – csapott a
párnára maga mellett – most már igazán elegem van.
A fiatalok elszégyellték magukat. Mrs. Moore-t letették a háznál, s
együtt kihajtottak a pólómeccsre; úgy érezték, ez a legkevesebb, amit
megtehetnek. Feszült idegességük elmúlt, de kedélyük továbbra is nyomott
maradt; az égzengés ritkán teremt derült időt. Miss Quested a viselkedésén
töprengett; csöppet se volt magával megelégedve. Ahelyett, hogy Ronnyt és
önmagát mérlegre téve valami logikus döntésre jutott volna a házasság
dolgában, a vegyes társaság színe előtt, miközben épp a mangóról folyt a
szó, csak úgy kapásból megjegyezte, hogy nem szándékszik itt maradni
Indiában. Ez annyit jelent, hogy nem megy hozzá Ronnyhoz; de hogy lehet
ezt csak úgy kijelenteni, hogy viselkedhet így egy kulturált lány?
Magyarázattal tartozott Ronnynak, de sajnos nem volt mit
megmagyaráznia. Az „alapos megbeszélést”, ami annyira megegyezett az
elveivel és vérmérsékletével, addig halogatta, míg elkésett vele. Semmi
értelmét nem látta, hogy kellemetlenkedjék neki, hogy megfogalmazza
jellemével kapcsolatos kifogásait, épp ebben a napszakban, este… A
mérkőzést a sétatéren, a városkapu szomszédságában játszották. A nap már
lemenőben volt, és minden egyes fa estét sejtetett. Otthagyták a
csoportosulást, leültek egy távoli padra, s ott a lány – úgy érezve, hogy
ezzel Ronnynak és önmagának tartozik – nagy nehezen kimondta a
megemésztetlen megjegyzést: – Sajnos, Ronny, beszélnünk kell.
– Bocsánatot kell kérnem, de nyavalyás hangulatban vagyok – mondta
Ronny. – Eszem ágában sincs parancsolgatni magának meg édesanyámnak,
de persze bosszantott, ahogy azok a bengáliak felültették magukat ma
reggel, s nem akarom, hogy ilyesmi újra előforduljon…
– Ennek semmi köze ahhoz, hogy én…
–  Nem, de Aziz ugyanígy megkeverné a dolgot a barlanggal. Nem
vette komolyan a meghívást. A hangjából meg tudtam ítélni; egyszerűen így
akarnak kedveskedni.
–  Amiről beszélni szeretnék magával, az egészen más, semmi köze a
barlangokhoz. – A fakó füvet bámulta. – Végül is úgy döntöttem, hogy nem
megyek feleségül magához, Ronny.
Ez fájt. Ronny hallotta, hogy Aziz arra kérte a lányt, ne menjen haza,
de ügyet se vetett a megjegyzésére, mert álmában se jutott eszébe, hogy egy
industól kell megtudnia, ami két angolt illet. De uralkodott magán, és
nyájasan csak annyit mondott: – Sose állította, hogy hozzám jön, Adela;
nem hitegetett sem engem, se önmagát – nem szabad emiatt bánkódnia.
 A lány szégyenkezett. Hogy Ronny milyen tisztességes!
Ráerőszakolhatta volna a véleményét, de még csak meg se kísérelte rábírni
az eljegyzésre, hisz akárcsak ő, Ronny is hitt az emberi kapcsolatok
szentségében; ez vonzotta egymáshoz őket már megismerkedésük
pillanatában, az angol tóvidék nagyszerű környezetében.
Megpróbáltatásának vége, de úgy érezte, fájdalmasabbnak, hosszabbnak
kellett volna lennie. Adela nem megy hozzá Ronnyhoz. A remény elillant,
mint az álom. – Beszéljük meg a dolgot – mondta. – Ez roppant fontos; nem
szabad semmi olyat tennünk, ami helytelen. Most azt szeretném, ha maga
mondaná el rólam a véleményét, az talán mindkettőnknek hasznos volna.
Ronny szomorú volt és tartózkodó. – Nem hiszem, hogy sok értelme a
beszélgetésnek, s ha nem haragszik, halálosan fáradt vagyok attól a
különmunkától, amit a moharrem okozott.
–  Csak azt akartam, hogy mindent tisztázzunk, és szerettem volna
válaszolni, ha velem kapcsolatban valami kérdeznivalója van.
–  Nincs semmi. Csak azt tette, amihez joga volt: tökéletesen jogos,
hogy eljött és megnézte, hogy itt, ahol dolgozom, ki vagyok; pompás ötlet,
nincs erről mit beszélni, azzal csak fölizgatnánk magunkat. – Dühös volt és
sértődött; ahhoz büszke, hogy megkísérelje a lányt visszahódítani, az meg
eszébe se jutott, hogy a lány talán csúnyán viselkedett; honfitársait mindig
nagylelkűen ítélte meg.
–  Gondolom, itt nincs már mit tenni; de megbocsáthatatlan, hogy
magának és az édesanyjának ennyi gondot okoztam – mondta Miss Quested
fáradtan, s elgondolkozva fölnézett a fára, amely alatt ültek. Egy pici zöld
madarat látott; az őt nézegette, s olyan csillogó és takaros volt, mintha
skatulyából vették volna ki. Mikor a madárka elkapta a lány pillantását,
behunyta a szemét, odébb szökkent, s elülni készült. Valami indiai
vadmadár volt. – Nincs már mit tenni – ismételte a lány, s úgy érezte, jó
volna, ha Ronny is meg ő is, de legalább egyikük szenvedélyesen őszinte
lenne. – Ebben szörnyűségesen angolok vagyunk, de gondolom, így is van
ez rendjén.
– Minthogy angolok vagyunk, gondolom, igen.
– De mindenesetre nem vesztünk össze.
– Képtelenség. Miért kellett volna összevesznünk?
– Gondolom, jó barátok maradunk.
– Feltétlenül, jó barátok.
– Így van.
 Amint ezt kimondták, mindkettőjükön átfutott a megkönnyebbülés
hulláma, majd immár gyöngédséggé átalakulva, ismét elöntötte őket.
Fölengedtek a maguk tisztességétől, s már-már úgy érezték, magányosak és
oktalanok. Élményeik voltak mások, nem a jellemük; hasonlítottak,
amennyire csak emberileg lehetséges; sőt, azokhoz viszonyítva, akik térben
legközelebb álltak hozzájuk, gyakorlatilag azonosak voltak. Sem a bhil, aki
az egyik tiszt lovát tartotta, sem az a félvér, aki a naváb bahádur kocsiját
vezette, sem maga a naváb bahádur, sem a naváb bahádur züllött unokája
nem nézett volna ilyen hűvösen, őszintén szembe egy nehézséggel. Csupán
attól, hogy szembenéztek vele, máris csökkent. Hát persze hogy jó barátok,
örökre azok. – Hogy hívják azt a zöld madarat ott fenn, nem tudja? –
kérdezte a lány, és vállával ugyancsak közel hajolt hozzá.
– Méhészmadár.
– Ugyan, Ronny, annak piros csíkok vannak a szárnyán.
– Papagáj – próbálkozott a férfi.
– Jaj, istenem, dehogy.
A madár eltűnt a lomb közt. Nem volt fontos, mégis tudni szerették
volna, hogy mi lehetett; attól valahogy megenyhült volna a szívük. De
Indiában semmiről se lehet tudni, micsoda, elég a puszta kérdés, és elillan
vagy mássá változik.
–  McBryde-nak van egy képes madárkönyve – mondta Heaslop
kedveszegetten. – Nem értek semmit a madarakhoz; csak a munkámhoz
értek, más téren hasznavehetetlen vagyok. Nagy kár.
– Én is. Én mindenre hasznavehetetlen vagyok.
–  Mit hallok? – kiáltotta a naváb bahádur torkaszakadtából, s ettől
mindketten összerezzentek. – Miféle teljesen valószínűtlen kijelentést
hallok? Hogy egy angol hölgy hasznavehetetlen? Ugyan, ugyan – nevetett
nyájasan, magabiztosan, fegyelmezett jóindulattal.
–  Üdv, naváb bahádur! Megint pólót nézünk? – mondta Ronny
langyosan.
– Bizony, száhib, bizony.
–  Jó napot – mondta Adela, szintén megemberelve magát. Kezet
nyújtott. Az öregúr már ebből a meggondolatlan kézmozdulatból is látta,
hogy újonnanjött, de nem sokat törődött vele. A nők, akik arcukat föltárták,
ezzel az egy tettükkel olyan érthetetlenné váltak szemében, hogy hajlandó
volt őket a magukfajta férfiak s nem a maga mértékével mérni. Talán nem is
erkölcstelenek, de semmi esetre se voltak ínyére. Mikor a városi főbírót s a
lányt meglátta a szürkületben, vendégszerető szándékkal tört rájuk. Volt egy
új kis kocsija, azt akarta rendelkezésükre bocsátani; döntse el a főbíró, hogy
elfogadható-e az ajánlat, vagy sem.
Ronny már szégyellte, hogy goromba volt Azizzal és Godbole
professzorral, s most itt volt az alkalom, hogy bebizonyítsa: tud ő
figyelmesen is viselkedni indusokkal, ha megérdemlik. Azon a szomorúan
barátságos hangon, ahogy a madárról beszélt, megkérdezte Adelát: – Mit
szólna egy félórás kiruccanáshoz?
– Nem volna okosabb hazamennünk a bungalóba?
– Miért? – bámult rá Ronny.
–  Gondolom, illenék gondoskodnia az édesanyjáról, és megbeszélni
vele a jövő terveit.
– Ez magára vall, de annyira talán mégse sürgős.
– Ha megengedik, én majd hazaviszem magukat, de előbb kocsikázunk
egy kicsit! – kiáltotta az öregember, és a kocsihoz sietett.
– Lehet, hogy olyasvalamivel ismerteti meg, amivel én nem tudnám, és
amellett tökéletesen megbízható. Azt hittem, magának se lesz ellenére egy
kis kikapcsolódás.
A lány semmiképpen nem kívánt neki több gondot okozni, ráállt hát a
kirándulásra, de egyszerre sokkal kevésbé vágyott rá, hogy Indiát
megismerje. Úgy látszik, vágyában volt valami mesterkélt elem.
De hogy férnek el? Az elegáns unokát ott kellett hagyniok, a naváb
bahádur pedig beült előre, mert nem akart egy angol lány mellé ülni. –
Hajlott korom ellenére vezetni tanulok – mondta. – Mindent meg lehet
tanulni, csak akarni kell. – De látta, hogy ez újabb problémát okoz, és
hozzátette: – Kormányozni nem én kormányozok. Csak ülök, és kérdéseket
teszek fel a sofőrnek, s így megtudom, hogy mit miért kell tenni, mielőtt
magam is csinálnám. E módszerrel elkerülhetők az olyan komoly és, ha
szabad azt mondanom, groteszk balesetek, mint amilyen honfitársaim
egyikével történt az angol klubban a pompás fogadás során. Szegény Panna
Lal! Remélem, száhib, nem érte nagy kár a virágaikat. Tegyünk talán egy
kis kirándulást a gangavati országúton. Fél tengeri mérföld előre! – Azzal
elnyomta az álom.
Ronny szólt a sofőrnek, hogy a marabári országúton menjen, s ne a
gangavatin, mert ez utóbbit éppen javították, s beült az elveszített hölgy
mellé. A kocsi felbúgott, s végigrobogott a köves úton, mely töltésen futott
a mélabús mezők fölött. Az utat nyomorúságos fák szegélyezték, az egész
táj hitvány volt, s láttára az emberben az a gondolat támadt, hogy
túlságosan nagy, azért nem lehet tökéletes. Hiába kiáltott itt minden
sóvárogva: „Ó, jöjj el, jöjj el!” – annyi isten nem volt, hogy mindennek
jutott volna. A fiatalok akadozva beszélgettek, érezték jelentéktelenségüket.
Sötétedett, s úgy tetszett, a sötétség a gyatra növényzetből fakad;
mielőtt túlcsordult volna az úton, körös-körül ellepte a mezőt, s Ronny arcát
is elnyelte a sötétség – ilyenkor a lány mindig jobban megbecsülte a
jellemét. A kocsi zökkent, a lány keze hozzáért a férfiéhoz, végigfutott
rajtuk az állatok birodalmában oly gyakori izgalom, s tudtukra adta, hogy
minden nehézségük együttvéve nem több, mint szerelmes civódás. Túl
büszkék voltak ahhoz, hogy bármelyikük is megszorítsa a másik kezét, de a
magáét se vonta el egyik sem, s az a hazug érzésük támadt, hogy egyek, de
ez az egység helyhez kötött és tünékeny volt, mint a szentjánosbogár fénye.
Elillan, s talán feltűnik újra, de állandó csak egy van: a sötétség. S az
éjszaka, mely körülvette őket, bármilyen teljesnek látszott, maga is hazug
egység volt csupán, mert csonkították a föld szegélyén fölszivárgó nappali
fények és a csillagok.
Megfogták egymás… bumm, a kocsi megugrott, megfarolt, két kerék a
levegőben, fék, neki egy útmenti fának, csönd. Baleset. Nem nagy.
Senkinek semmi baja. A naváb bahádur fölriadt. Arabul kiabált, szakállát
ráncigálta.
–  A kár? – kérdezte Ronny pillanatnyi szünet után; ennyit
engedélyezett magának, mielőtt átvette volna az irányítást. A félvér, aki
hajlott rá, hogy fejét elveszítse, hangjától megemberelte magát, s minden
ízében angol ember módjára válaszolt: – Öt perc, uram, s pontosan
megmondom.
– Megijedt? – kérdezte Ronny a lányt, és elengedte a kezét.
– Csöppet sem.
–  Szerintem meg nem ijedni kész nevetség! – kiáltotta gorombán a
naváb bahádur.
– Most már túl vagyunk rajta, kár sírni – mondta Ronny és kiszállt. –
Még szerencse, hogy nekimentünk a fának.
–  Túl vagyunk rajta… igen, a veszélyen túl vagyunk, szívjunk hát el
egy cigarettát, tegyük, amire kedvünk szottyan… Igen… mulassunk jól…
istenem… – A naváb bahádur szavai megint arabba fulladtak.
– Nem a híd volt. Megcsúszott a kocsi.
 –  Nem csúszott meg – mondta Adela, aki látta a baleset okát, és azt
hitte, a többiek is látták. – Elütöttünk egy állatot.
Az öregember fölordított; rémülete mértéktelen volt és nevetséges.
– Egy állatot?
–  Valamilyen nagy állat rontott ki a sötétből jobb felől, és nekünk
szaladt.
– Istenemre, igaza van! – kiáltott fel Ronny. – Lejött a zománc.
– Istenemre, uram, a hölgynek igaza van! – visszhangozta a félvér. Az
ajtó sarokvasánál horpadás volt, s az ajtó nehezen nyílott.
– Persze hogy igazam van. Világosan láttam a szőrös fekete hátát.
– És mondja, Adela, milyen állat volt?
–  Az állatokat sem ismerem jobban, mint az itteni madarakat…
kecskének nagy volt.
– Ez az; kecskének nagy… – mondta az öregember.
– No, majd meglátjuk – mondta Ronny. – Keressük meg a nyomát.
– Ez az; parancsoljanak, itt egy zseblámpa.
Az angolok pár lépésnyire behatoltak a sötétbe; egyek voltak és
boldogok. Fiatalságuknak és nevelésüknek hála, nem dúlta fel őket a
baleset. A keréknyomon haladtak visszafelé, oda, ahol a baj megesett. Épp a
hídfő után történt; az állat nyilván a száraz folyómederből tört elő. Addig
egyenletes és zavartalan volt a kocsi nyoma, rombuszokkal rovátkolt szalag,
de ott minden összezavarodott. Nyilván valami külső erő ütközött nekik, de
az országút túlságosan járt volt ahhoz, hogy meg tudtak volna különböztetni
egyetlen nyomot is, a zseblámpa meg olyan éles fényt s fekete árnyékot
vetett, hogy még amit láttak, azt se tudták értelmezni. S ráadásul Adela
izgalmában letérdelt, szoknyája végigsöpört a földön, s végül már az volt a
látszat, hogy ha valaki, hát ő támadta meg a kocsit. A baleset mindkettőjük
számára megkönnyebbülést jelentett. Elfeledkeztek kudarcba fúlt
kapcsolatukról, s ahogy a porban matattak, elfogta őket a kaland izgalma.
– Azt hiszem, bölény volt! – kiáltott oda a lány a kocsi gazdájának, aki
nem tartott velük.
– Ez az.
– Hacsak nem hiéna.
Ronny megerősítette ezt a feltevést. A hiéna ólálkodik folyómederben,
s a reflektorfény elvakítja.
–  Pompás; akkor hát hiéna – mondta harapós gúnnyal az indus, és
beleintett az éjszakába: – Mr. Harris!
 – Egy pillanat. Csak tíz percet kérek.
– A száhib azt mondja, hiéna volt.
–  Ne bántsa Mr. Harrist. Csúnya balesettől óvott meg minket. Jól
csinálta, Harris!
–  Csúnya balesettől, száhib, amire nem kerül sor, ha Mr. Harris
engedelmeskedik, és Gangavati, nem Marabár felé visz bennünket.
– Az az én hibám. Én mondtam, hogy erre jöjjön, mert erre jobb az út.
Mr. Lesley megcsinálta, s most pukka egészen föl a dombokig.
–  Á, kezdem már érteni. – Láthatólag összeszedte magát, s most
vontatottan, cikornyásan mentegetőzött a baleset miatt. – Nem tesz semmit
– mormolta Ronny; megillette ez a bocsánatkérés, már korábban meg kellett
volna történnie; azért, mert az angolok a bajban megőrzik a nyugalmukat,
nem szabad azt hinni, hogy ne volnának fontosak. A naváb bahádur nem
szerepelt valami ragyogóan.
E pillanatban egy nagy kocsi tűnt fel ellenkező irányból. Ronny pár
lépést tett előre, s parancsoló hangon és kézmozdulattal megállította. A
motorházon keresztben ez állt: Madkul Allam. Bent Miss Derek ült,
játékosan eleven és barátságos hangulatban.
– Mr. Heaslop, Miss Quested, miért tartóztatnak fel az országúton egy
ártatlan nőszemélyt?
– Balesetünk volt.
– Ezt a pechet!
– Nekimentünk egy hiénának.
– Micsoda nyamvadt helyzet!
– Elvinne?
– Persze.
– Engem is vegyen föl – mondta a naváb bahádur.
– És énvelem mi lesz, mi? – kiáltotta Mr. Harris.
– Hogy képzelik? Nem vagyok omnibusz – közölte határozottan Miss
Derek. – Rajtam kívül még két kutya és egy harmónium van a kocsiban.
Hármat fölveszek, ha egyvalaki előreül, és ölbe veszi a mopszlit. Többet
nem.
– Majd én előreülök – mondta a naváb bahádur.
– No, akkor ugorjon be; fogalmam sincs, hogy maga kicsoda.
– És a vacsorámmal mi lesz, mi? Nem hagyhatnak itt egész éjszakára –
szólt közbe támadó hangon a sofőr, aki igyekezett európainak látszani és
úgy is érezni. A trópusi sisak most, a sötétben is rajta volt, s képe, amelyhez
az uralkodó faj a fossz fogakon kívül édeskevéssel járult hozzá,
szánalmasan meredt elő a sisak alól, mintha azt mondta volna: „Miről is van
itt szó tulajdonképpen? Mit bántotok, ti feketék és fehérek? Én éppúgy
megfeneklettem ebben az átok Indiában, mint ti, s most abban
mesterkedtek, hogy még jobban benne rekedjek.”
– Nassza majd hoz valami rendes vacsorát biciklin – mondta a naváb
bahádur, aki már visszanyerte szokott méltóságát. – Küldöm, amilyen
gyorsan csak lehet. Addig javítsa a kocsimat.
Elrobogtak, s Mr. Harris, miután szemrehányó pillantást vetett utánuk,
lekucorodott. Ha angolokkal és indusokkal volt együtt, pózolt, mert nem
tudta, hova tartozik. Kis ideig még háborgatták vére ellentétes áramlatai,
aztán elkeveredtek, s már nem tartozott sehova, csak önmagához.
Miss Derek viszont csipkelődő kedvében volt. Sikerült ellopnia a
maharadzsa kocsiját. A férfi szörnyű mérges lesz, de ő nem bánta, rúgja ki,
ha úgy tetszik. – Ha nem hajtanám ki az ördögöt is a lukából, ugyan hol
lennék? Ostoba szamár, minek neki a kocsi? Az államának csak javára
szolgál, ha engem abban látnak furikázni a szabadságom alatt
Csandrapurban. Okosabban tenné, ha így nézné a dolgot. Kénytelen lesz így
nézni. A maharánim az más, a maharánim angyal. Ez az ő foxija, szegény
kis jószág: Kifogtam ezt a két kutyát, a sofőrrel együtt. Képzeljék, kutyát
vinni egy államfői értekezletre! De lehet, hogy épp annyi értelme van, mint
államfőket vinni! – Visítva nevetett. – A harmónium, a harmónium az az én
kis melléfogásom, arról én tehetek. Jól kitoltak velem. Ott akartam hagyni a
vonaton. Szerelmes egek!
Ronny kényszeredetten nevetett. Nem helyeselte, ha angolok
szolgálatot vállalnak bennszülött államban, ahol szert tesznek ugyan némi
befolyásra, de az az általános tekintély rovására megy. Az ilyen kóbor
zsoldosok mulatságos diadalai nem szolgáltak a kormányhivatalnokok
előnyére. – Ha így folytatja – mondta a fiatal hölgynek –, a maguk területén
győzi le az indusokat.
– Mindig kirúgnak, mielőtt erre sor kerülne, aztán megyek egy házzal
odébb. India nyüzsög a maharániktól, rániktól és bégumoktól, s mind kapva
kapnak a magamfajtán.
– Tényleg? Ezt nem tudtam.
–  Honnan tudta volna, Mr. Heaslop? Mit tud az úr a maharánikról,
Miss Quested? Semmit. Legalábbis remélem, hogy nem.
 –  Gondolom, ezek a nagy emberek nem különösebben érdekesek –
mondta Adela halkan, mert nem tetszett neki a hangnem, ahogy a lány
beszélt. Keze megint hozzáért a sötétben Ronnyéhoz, s a
véleményközösséghez most még ez az állati izgalom is hozzájárult.
– Téved! Megfizethetetlenek!
–  Aligha állítanám, hogy téved – szólalt meg elszigeteltségében elöl,
ahova száműzték, a naváb bahádur. – Egy bennszülött állam, egy hindu
állam uralkodójának felesége minden bizonnyal pompás hölgy, s egy
pillanatig ne higgyék, hogy egyetlen szavam volna őfelsége a madkuli
maharáni jelleme ellen. De félek, hogy tanulatlan, félek, hogy babonás. De
hát miképpen is lehetne más? Mi lehetősége nyílott a hölgynek a tanulásra?
Ó, a babona szörnyű, szörnyű dolog! Indiában ez jellemünk nagy hibája! – s
mintha csak bírálatát tódítanák, jobbra fent föltűntek a tisztviselőtelep
fényei. A naváb bahádur egyre bőbeszédűbb lett. – Minden egyes polgárnak
szent kötelessége, hogy lerázza a babonaságot, s bár keveset tudok a hindu
államokról, a szóban forgó államról – azaz Madkulról (melynek
uralkodóját, gondolom, csak tizenegy ágyúlövés illeti meg) – éppenséggel
semmit, nem tudom elképzelni, hogy oly szerencsések volnának, mint Brit-
India, ahol a józan ész és a rend, mint az éltet adó ár, minden téren
rohamosan terjed!
– A mindenit! – mondta Miss Derek.
De az öregembert nem tántorította vissza a megjegyzés, csak mondta
tovább. Eszébe jutott egy és más, s megeredt a nyelve. Meg akarta erősíteni
Miss Quested állítását, hogy a nagy emberek nem érdekesek, mert ő
nagyobb volt, mint sok független államfő; de erre a lányt sem emlékeztetnie
nem volt szabad, sem felvilágosítania nem illett, még kevésbé éreztetni
vele, hogy udvariatlanságot követett el. Ez volt a szónoklat motorja; de ott
működött még a háttérben a hála is, hogy Miss Derek fölvette, s készsége,
hogy karjában tartsa azt az undorító dögöt, és a sajnálkozás, hogy mekkora
bajt okozott az emberiségnek aznap délután. És azt is szerette volna, ha a
város határában teszik le, hogy megkereshesse kenyérpusztítóját, és
megtudja, unokája miféle gazságra szánta rá magát már megint. S miközben
mindezt a sok aggodalmát egyetlen szálba fonta, gyanította, hogy untatja a
hallgatóit, s hogy a harmónium fedezéke mögött a városi főbíró a két lány
egyikét ajnározza, de a jó nevelés arra kényszerítette, hogy folytassa a
beszédét; ügyet se vetett rá, hogy unatkoznak, mert nem tudta, mi az
unalom, s arra se vetett volna ügyet, ha bujálkodnak, mert az Isten úgy
teremtette az embert, hogy minden fajta más legyen. A baleseten túl volt, s
élete éppoly előkelően, hasznosan és boldogan folyt tovább, mint azelőtt, és
gondosan megválogatott szavak áradatában nyert kifejezést.
Mikor az öreg gejzír elbúcsúzott tőlük, Ronny nem tett rá megjegyzést,
a pólóról csevegett; Turton megtanította, hogy okosabb várni, s csak aztán
megvitatni valakit; amit a naváb jelleméről mondani akart, eltette későbbre.
Keze, amelyet a búcsúzkodáskor elvont Adelától, most megint megtalálta
Adela kezét; a lány megcirógatta, s ő viszont; kölcsönös és erős
kézszorításuk nyilván jelentett valamit. Mikor a bungalóhoz megérkeztek,
egymásra néztek, mert Mrs. Moore odabent volt. Miss Questednek kellett
megszólalnia, s ő azt mondta idegesen: – Ronny, szeretném visszavonni,
amit a sétatéren mondtam. – A fiú ezt tudomásul vette, s ezzel eljegyezték
egymást.
Erre egyikük se számított. A lány csak a korábbi sokat ígérő és
kulturált bizonytalanság állapotát akarta helyreállítani, de ezt a kellő
pillanatban elmulasztotta. A zöld madárral és a szőrös állattal ellentétben,
most már beskatulyázták. Megint úgy érezte, hogy megalázták, mert
helytelenített minden beskatulyázást, s volt olyan érzése is, hogy helyénvaló
lett volna, ha szerelmese és közte a kérdésben valami újabb jelenet
játszódik le, drámai és hosszú. De Ronny örült, és nem volt elkeseredve;
meglepődött, de igazán nem lehetett mit szólnia. Miért, mi van ezen
beszélnivaló? Házasság vagy sem, ez volt a kérdés, és most eldöntötték.
–  Gyerünk s mondjuk el mindezt anyámnak – s már nyitotta is a
lyuggatott bádogajtót, mely a bungalót a szárnyas teremtmények rajától
védelmezte. A zajra anyja fölébredt. Ritkán emlegetett távollévő
gyermekeiről, Ralphról és Stelláról álmodott, s először nem értette, mit
akarnak tőle. Maga is hozzászokott már az óvatos halogatáshoz és megriadt,
mikor az véget ért.
Mikor a közlésen túl voltak, Ronny nagylelkű és becsületes
megjegyzést tett: – Ha szeretnék megismerni Indiát, csak nézzék meg
nyugodtan, amit akarnak, és úgy, ahogy tetszik… tudom, hogy ma
meglehetősen nevetséges voltam Fieldingnél, de… szóval, most már más.
Akkor még nem voltam biztos magam felől.
„Az én dolgom itt már szemmel láthatólag véget ért, India már nem
érdekel; csak a hazautazás van hátra” – gondolta Mrs. Moore. Eszébe jutott
minden, amit egy boldog házasság jelent, eszébe jutott két boldog
házassága; egyiknek Ronny volt a gyümölcse. Adela szülei is boldog
házaséletet éltek, és jólesett látnia, hogy ez most a fiatalabb nemzedékben is
megismétlődik. Csak tovább és tovább! Az ilyen párok száma nyilván
növekszik, ahogy a közoktatás terjed, az eszmék nemesednek, és az
emberek jelleme szilárdabb lesz. De az Állami Kollégiumban tett látogatás
elfárasztotta, fájt a lába. Mr. Fielding gyorsan járt, és messzire elvitte, a
fiatalok fölbosszantották a kocsiban, már-már arra kellett gondolnia, hogy
szakítanak, s most, hogy minden rendbe jött, a lány még mindig nem
lelkesedik annyira az esküvőért, mint illenék. Ronny egyenesben van, most
haza kell utaznia, s a többieknek kell segítenie, ha segítségére igényt
tartanak. Ő már nemcsak a boldog házasságról, de arról is letett, hogy
egyáltalán férjhez menjen; egy dolga van csak, hogy másoknak segítsen, s
jutalma, ha tudtára adják, hogy megértőnek találták. Idős hölgynek ennél
többet nem szabad várnia.
Vacsoránál maguk voltak. Sok jóleső és meghatott szó esett a jövőről.
Később a nap eseményeiről beszélgettek; Ronny is fölidézte a napját, s a
maga szemszögéből számolt be róla. Másként telt, mint az asszonyoké; míg
ők szórakoztak és gondolkoztak, Ronny dolgozott. Közeledett moharrem, a
Hold-újév;
a muzulmánok, mint Csandrapurban szokás volt, papírtornyokat
építettek, s ezek a papírtornyok nagyobbak voltak, semhogy elférjenek egy
bizonyos pippálafa ágai alatt. Az ember tudta, mi következik: a torony
elakad, egy muzulmán majd fölmászik a fára, levágja az ágat, a hinduk
fölháborodnak, kitör a vallási zavargás, s csak az ég tudja, mi van még
hátra, talán még csapatokat is ki kell rendelni. Most küldöttség küldöttséget
ér, békéltető bizottság ült össze Turton elnöklete alatt, és Csandrapurban
megbénult a hétköznapi élet. Más útvonalon haladjon a körmenet, vagy a
tornyok legyenek alacsonyabbak? A muzulmánok az előbbi megoldást
ajánlják, a hinduk az utóbbi mellett kardoskodnak. A főbiztos a hinduk
álláspontját pártolta mindaddig, míg gyanút nem fogott, hogy az ágat
mesterségesen hajlították a föld közelébe. Azt állították, magától hajlott le.
Méricskéltek, terveket kovácsoltak, hivatalosan is kiszálltak a helyszínre.
De Ronnynak mindez kedvére volt, mert azt bizonyította, hogy a britek
nélkülözhetetlenek Indiában; ha ők nincsenek, kitör a vérontás. Hangja
megint önelégülten csengett; nem azért vannak itt, hogy jól viselkedjenek,
hanem hogy fenntartsák a békét, és most, hogy Adela ígéretet tett, hogy
hozzámegy feleségül, az ő megértésében is bízott.
 –  S öregurunknak a kocsiban mi a véleménye? – kérdezte a lány, s
hanghordozása most pontosan olyan közönyös volt, amilyennek Ronny
óhajtotta.
–  Öregurunk szolgálatkész és józan, mint közügyekben mindig. Az ő
személyében a mintaindusunkkal találkozott.
– Igazán?
–  Sajnos, így van. Hát nem hihetetlen, hogy ez még a legjava? Ezek
mind… előbb vagy utóbb mind megfeledkeznek a hátsó gallérgombjukról.
Ma háromféle indussal volt dolga, Bhattacsarijjáékkal, Azizzal és ezzel a
fickóval, s igazán nem véletlen, hogy mind felültette magát.
– Azizt kedvelem, Aziz a barátom – szólt közbe Mrs. Moore.
–  Mikor az állat nekünk szaladt, a naváb elvesztette a fejét,
cserbenhagyta azt a szerencsétlen sofőrt, ráerőszakolta magát Miss
Derekre… nem nagy bűnök, igazán nem nagyok, de fehér ember mégse
tette volna.
– Miféle állat?
– Semmi, csak egy apró baleset ért bennünket a marabári országúton.
Adela szerint hiéna volt.
– Baleset? – kiáltott fel az öregasszony.
– Még annyi se; nem sérült meg senki. Csak kiváló házigazdánk kissé
dúltan riadt fel álmából, láthatólag minket hibáztatott, s csak szónokolt,
szónokolt, be nem állt a szája.
Mrs. Moore megborzongott: – Szellem! – De a szó épp csak hogy
kiszaladt a száján. A fiatalok eleresztették a fülük mellett, lekötötte őket a
maguk gondja, s minthogy ügyet sem vetettek rá, elenyészett, beleveszett
lelkének abba a zugába, mely ritkán szólal meg.
–  Igazán nem bűn – foglalta össze Ronny –, de ilyenek a
bennszülöttek, többek közt ezért nem engedjük be őket a klubjainkba, s
ezért nem értem, hogy vállalhat bennszülötteknél szolgálatot egy olyan
jóravaló lány, mint Miss Derek… No, de dolgoznom kell. Krishna! –
Krishna a bennszülött rendőr volt, akinek az aktákat a hivatalából haza
kellett volna hoznia. De nem került elő, s ebből iszonyú hűhó támadt.
Ronny tombolt, ordítozott, bömbölt, s csak a tapasztalt megfigyelő vehette
észre, hogy nem is haragszik, nem is nagyon hiányoznak neki az akták, s
csak azért csapja a hűhót, mert úgy szokás. A megértő szolgák
viharlámpával a kezükben tempósan ide-oda szaladgálnak. Krishna, a föld,
Krishna, a csillagos ég válaszolt, s végül visszhangjuktól az angol is
megbékélt, a kötelességmulasztó rendőrt megbírságolta nyolc annára, s
nekiült restanciájának a szomszéd szobában.
–  Adela kedves, kirakna egy pasziánszot leendő anyósával, vagy az
túlságosan is szelíd játék?
–  Szívesen… csöppet sem vagyok izgatott… örülök, hogy ez végre
elintéződött, de valahogy nem érzem még az óriási változást. Ugyanazok
vagyunk mind a hárman.
– Így is van ez rendjén – felelt Mrs. Moore, és kirakta a „démon” első
sorát.
– Talán… – mondta a lány elgondolkozva.
– Mr. Fieldingnél már attól féltem, hogy más lesz a vége… pikk bubi a
kőr dámára… – Kellemesen tereferéltek a kártyák járásáról.
Adela egyszerre kimondta: – Bizonyára hallotta: Aziznak meg
Godbole-nak azt mondtam, hogy nem szándékszom itt maradni az
országban. Miért mondtam, ha egyszer nem úgy gondoltam? Most valahogy
úgy érzem, nem voltam elég őszinte, elég figyelmes, meg más efféle.
Mintha mindenben elvesztettem volna a mértéket. Mrs. Moore olyan jó volt
hozzám, és én is jó akartam lenni, mikor még a tengeren voltunk, s
valahogy mégis másként lett… Mrs. Moore, mi értelme az életnek, ha az
ember nem talpig becsületes?
Az öregasszony csak rakosgatta a lapokat. A szavak homályosak
voltak, de a szorongást, mely szülte őket, megértette. Maga is kétszer átélte
ugyanezt – az eljegyzésekor –, ezt a homályos lelkiismeret-furdalást és
kétséget. Később úgy-amennyire minden rendbe jött, és kétségtelenül most
is így lesz, a házasság úgy-amennyire mindent rendbe hoz. – Én nem
aggódnék – mondta. – Részben a furcsa környezet teszi; mindkettőnk
figyelmét apróságok kötik le, és nem a lényeg; a magunkfajtát hívják itt
„újonnanjöttnek”.
– Gondolja, hogy tulajdonképpen India idegesít?
– India… – Az öregasszony elhallgatott.
– Miért mondta az előbb Mrs. Moore, hogy szellem?
– Mire mondtam?
– Arra az állat-micsodára, ami nekünk szaladt. Azt mondta, csak úgy
magában: szellem!
– Nem is gondoltam rá, hogy mit mondok.
– Ami azt illeti, valószínűleg hiéna volt.
– Bizony; nagyon is meglehet.
 És folytatták a pasziánszot. Lent Csandrapurban a naváb bahádur a
kocsijára várt. Városi háza mögött ült (kis bútorozatlan épület volt, ahova
alig tette be a lábát), a pici udvar közepén, amely mindig pillanatok alatt
megtelt tekintélyes indusokkal. Mintha a sötétség turbánt teremne: föltűnt
elöl egy-egy turbánbuborék, meghajolt, aztán hátravonult. A naváb bahádur
gondolataiba merült, beszédmodora alkalmazkodott a vallási tárgyhoz.
Kilenc évvel ezelőtt az első kocsijával halálra gázolt egy részeg embert, s az
azóta les rá. A naváb bahádur Isten és a törvény előtt ártatlan volt,
kétszeresét kifizette az illő kártérítésnek, de ez az ember valami
meghatározhatatlan alakban azóta is lesett rá a baleset színhelye közelében.
Erről az angol nem tudott, még a sofőr sem; faji titok volt, inkább a vér,
mint szavak közvetítették. Most erről a legutóbbi szörnyűségről beszélt;
másokat vitt veszélybe, két ártatlan és nagyra becsült vendége életét tette
kockára. – Ha én halok meg, semmi baj – ismételgette –, egyszer úgyis meg
kell halni; de ők, akik megbíztak bennem… – A jelenlevők megborzongtak,
s kérték Isten kegyelmét. Csak Aziz maradt közömbös; fogva tartotta
személyes élménye; vajon nem annak köszönhette-e Mrs. Moore-ral kötött
ismeretségét, hogy fittyet hányt a szellemeknek? – Tudja, Nureddin – súgta
oda az unokának (az unoka nőies fiatalember volt, Aziz ritkán találkozott
vele, mindig rokonszenvesnek találta, s utóbb kivétel nélkül mindig
megfeledkezett róla) –, tudja, drága öregem, nekünk muzulmánoknak meg
kell szabadulnunk ezektől a babonaságoktól, különben India sose jut előre.
Meddig kell még hallanom erről a vaddisznóról a marabári országúton? –
Nureddin lesütötte szemét, Aziz pedig folytatta: – Nagyapja más
nemzedékhez tartozik, s mint tudja, tisztelem és szeretem az öregurat. Egy
rossz szavam nincs rá, csak épp a mi szemünkben, mert fiatalok vagyunk,
nincs igaza. Szeretném, ha megígérné… Nureddin, figyel rám?…
Szeretném, ha megfogadná, hogy nem hisz a rossz szellemekben, s ha én
történetesen meghalnék (hisz az egészségem egyre gyatrább), úgy neveli fel
az én három gyermekemet, hogy ők se higgyenek bennük. – Nureddin
mosolygott, s jóvágású ajka épp az illő válaszra készült, de még mielőtt
kimondhatta volna, megjött a kocsi, és nagyapja magával vitte.
Fent, a tisztviselőtelepen, a pasziánsz tovább tartott. – Kőr tízes a pikk
bubira – mormolta Mrs. Moore, Miss Quested pedig kibicelt neki, s a játék
bonyodalmai közé bele-beleszőttek valami részletet a hiénáról, az
eljegyzésről, a madkuli maharániról, Bhattacsarijjáékról, s általában a
napjukról, melynek érdes és szikkadt felszíne, most, hogy távolodott,
kezdett egyre határozottabb formát ölteni, kezdett olyanná válni, mint India
volna, ha történetesen a holdból néznénk. Aztán mégiscsak lefeküdtek, de
akkor már mások, másutt ébren voltak; emberek, akikkel nem voltak közös
érzelmeik, s akiknek még a létezéséről se tudtak. A soha el nem nyugvó,
soha koromsötét éjszaka lassan-lassan elkopott már; a többi éjszakától nem
különböztette meg más, csak két-három kemény és tömör szélroham, mely
mintha merőlegesen az égből zuhant volna alá, s oda is pattant volna vissza,
nem hagyván maga mögött semmi hűvöset: közeledett a forróság.
 IX
Aziz, mint előre megjósolta, megbetegedett – könnyű betegség volt.
Három nap múlva ágynak dőlt, adta a nagybeteget. Volt némi
hőemelkedése, de ha a kórházban történetesen valami fontos dolga akad, fel
se veszi az egészet. Olykor-olykor nyöszörgött, és arra gondolt, jó lenne
meghalni, de a gondolaton nem időzött el sokáig. Vasárnap volt, s ez
Keleten mindig bizonytalan nap, mentség a henyélésre. Miközben el-
elszunyókált, hallotta a harangszót – a tisztviselőtelepről is, a
misszionáriusok templomából is a vágóhídon túlról –, a két harang másként
szólt és más szándékkal, az egyik határozott hangon az angol-indiaiakhoz, a
másik félénken az emberiséghez. Az elsőt nem bánta; a másodikról
tudomást se vett, mert tudta, hogy milyen hatástalan. Az öreg Mr. Graysford
és az ifjú Mr. Sorley szerzett ugyan híveket egy éhínség során, amikor
élelmiszert osztogattak, de amint jobb idők jártak, természetesen magukra
maradtak megint. Valahányszor ez előfordult, mindig meglepődtek és
megsértődtek, de nem okultak belőle. „Más angol nem ért meg minket, csak
Mr. Fielding – gondolta Aziz –, de őt hogy láthatnám viszont? Ha belép a
szobámba, megöl a szégyen.” Hasszánért kiáltott, hogy takarítson, de
Hasszán, aki épp azt ellenőrizte, jó pénzben kapta-e a bérét, a veranda
lépcsőjéhez ütögetve a pénzdarabokat, azt képzelte, hogy nem hallja meg;
hallotta is, nem is, aminthogy Aziz kiáltott is, nem is. – Ez India, akárhova
mégy… hogy hasonlítunk mind… íme, ezek vagyunk mi… – Itt
elszundított újra, és gondolatai elkalandoztak az élet változatos arculatán.
Lassan-lassan mégis megültek egy ponton; a misszionáriusok szerint
ez a Feneketlen Verem, de ő sose tekintette többnek, csak zökkenőnek.
Igen, egy estét lányoknál akart tölteni, énekelni, meg más efféle, arra a
meghatározhatatlan vidámságra vágyott, mely érzékiségben csúcsosodik ki.
Igen, pontosan erre vágyott. De hogy lehetne ezt megoldani? Ha Callendar
őrnagy indus volna, eszébe lehetne juttatni, hogy milyenek a fiatalok, és
minden további kérdezősködés nélkül kiutalna neki két-három napi
szabadságot Kalkuttába. De az őrnagy vagy azt hiszi, hogy alárendeltjei
jégemberek, vagy hogy a csandrapuri bazárba járnak – mindkettő
visszataszító ötlet. Mr. Fielding az egyetlen, aki…
– Hasszán!
A szolga futva jött.
–  Látod azokat a legyeket, testvér? – s rámutatott a mennyezetről
lecsüngő szörnyűséges légytömegre. Ennek magva egy villanydrót volt,
melyet az elektromosság iránti tiszteletadásul illesztettek a falba. De az
elektromosság ezzel mit sem törődött; villany nem jött, csak legyek:
feketéllett tőlük a huzal.
– Látom, uram, legyek.
– Nagyon helyes, valóban legyek, de mit gondolsz, miért hívtalak?
– Hogy elzavarjam a legyeket – mondta Hasszán kínos töprengés után.
– Ha elzavarod, visszajönnek.
– Úgy van, uram.
–  Márpedig valamit tenned kell; azért vagy a szolgám – mondta
nyájasan Aziz.
Akkor hát elküldi a kisfiút, hogy Mahmud Ali házában kérjen kölcsön
egy létrát; megmondja a szakácsnak, hogy gyújtsa be a Primus-kályhát, és
melegítsen vizet; ő pedig majd fölmászik a létrán a vödörrel, és a tekercs
végét belelógatja vödörbe.
– Helyes, nagyon helyes; és akkor mit csinálsz?
– Megölöm a legyeket.
– Helyes. Csak csináld.
Hasszán visszavonult, a terv már kicsi híján befészkelte magát a
fejébe, nekifogott hát megkeresni a gyereket. De nem találta, léptei
meglassultak, visszalopózott őrhelyére, a verandára, de most már nem
próbálgatta a rúpiáit, nehogy gazdája meghallja csöngésüket. Csiripeltek a
vasárnapi harangok; Kelet az angol kertvárosokon át visszatért Keletre, s e
vargabetű során nevetségessé vált.
Aziz továbbra is szép nőkre gondolt.
Emlékezete szigorú volt és célratörő, bár nem durva. Hála a társadalmi
rendnek, amelybe beleszületett, már hosszú évekkel azelőtt minden
szükségeset megtanult a testéről, s mikor tanulmányainak nekikezdett,
visszataszítónak találta azt a szőrszálhasogatást és fontoskodást, ahogy
Európa a nemiség tényeit lajstromba szedte. A tudomány látszólag mindent
a rossz oldaláról fogott meg. Élményei minden értelmüket elvesztették,
mikor egy német kézikönyvben találkozott velük, s már puszta ottlétüktől
megszűntek az ő élményei lenni. De amit apja, anyja mondott, vagy amit a
szolgáktól tudott meg, az másfajta értesülés volt, azt hasznosnak találta, s
ha alkalom nyílt rá, tovább is adta másoknak.
Gyermekeire viszont nem hozhat szégyent ostoba virtuskodással. Még
a végén híre járna, hogy méltatlanul viselkedett! Orvosi hírnevére is
gondolnia kell, bármit tartson is efelől Callendar őrnagy. Aziz tartotta az
illem szabályait, bár nem övezte morális dicsfénnyel; legfőképpen ebben
különbözött az angoloktól. Konvenciói társadalmi konvenciók voltak.
Abból, hogy a társadalmat megtéveszti, nem származik semmi kára, míg a
társadalom rajta nem kapja, hiszen a társadalom is csak akkor károsodik, ha
őt rajtakapja; nem olyan az, mint a jó barát vagy az Isten, akit a hűtlenség
már önmagában is sért. Minthogy efelől semmi kétsége nem volt, azon
töprengett, miféle hazugságot agyalhatna ki, hogy elszabaduljon
Kalkuttába, s épp azon gondolkozott, hogy ki volna az, akivel
táviratoztathatna vagy levelet írathatna magának, hogy a táviratot vagy
levelet Callendar őrnagynak megmutassa, mikor keréknyikorgást hallott a
kertből. Látogatója jön! A részvét gondolatától fölszökött a láza, s egy
szívből fakadó nyögéssel fejére húzta a paplant.
–  Aziz, drága öregem, aggódtunk magáért. – Ez Hamidullah hangja.
Egyszer, kétszer, háromszor, négyszer taszítanak az ágyán, annyian ülnek a
szélére.
–  Ha egy orvos megbetegszik, az nem tréfadolog. – Ez Mr. Szejjíd
Mohammed, a segédmérnök hangja.
–  S ha egy mérnök megbetegszik, az se kevésbé. – Ez Mr. Haq, a
rendőrfelügyelő hangja.
– Igen, mi mind roppant fontosak vagyunk, a fizetésünk is bizonyítja.
– Aziz doktor együtt teázott az igazgatónkkal csütörtök délután – ez a
lelkendező hang Rafié, a mérnök unokaöccséé. – Godbole professzor, aki
szintén ott volt, szintén megbetegedett, s ez legalábbis furcsa, nem?
Valamennyiükben magasra csapott a gyanú lángja. – Marhaság! –
kiáltott fel Hamidullah, s lehűtötte őket ellentmondást nem tűrő hangjával.
– Hát persze hogy marhaság – visszhangozták szégyenkezve. A vásott
diák, most, hogy nem sikerült botrányt kavarnia, elvesztette önbizalmát,
fölállt és hátát a falnak vetette.
– Godbole professzor beteg? – kérdezte Aziz, mikor felfogta a hírt. –
Őszintén sajnálom. – Értelmes és együtt érző arca kikandikált a paplan
fényes bíbor redői alól. – Jó napot, Mr. Szejjíd Mohammed, Mr. Haq.
Kedves, hogy eljöttek. Jó napot, Hamidullah. Rossz hírt hoztak. És ugyan
mi baja ennek a pompás embernek?
–  Miért nem felelsz, Rafi? Te vagy a szaktekintély – mondta
nagybátyja.
–  Igen, Rafi nagy ember – szólalt meg Hamidullah az ugratást
folytatva –, Rafi a csandrapuri Sherlock Holmes. Halljuk, Rafi.
A diák alig hallhatóan mormolta: – Hasmenés. – De alighogy
kimondta, fölbátorodott, mert ez javított a helyzetén. Az idősebbekben
megint föllángolt a gyanú, de most másra gyanakodtak. Vajon ez az
állítólagos hasmenés nem korai koleraeset?
–  Ha hasmenés, akkor ez komoly dolog; még alig van március vége.
És engem miért nem értesítettek? – kiáltotta Aziz.
– Panna Lal doktor kezeli, uram.
–  Igen, mindketten hinduk; lám, egy húron pendülnek, egyik
tizenkilenc, másik egy híján húsz, aztán minden titokban marad. Rafi, gyere
ide. Ülj le. Mesélj el mindent részletesen. Hányt is?
– Igen, persze hogy hányt, uram, és komoly fájdalmai vannak.
– Akkor teljesen egyértelmű. Huszonnégy órán belül vége.
Valamennyien megrendültek, s ez meg is látszott rajtuk, bár Godbole
professzor varázsából sokat elvett, hogy sorsát egy hitsorsosa kezébe tette
le. Így korántsem volt olyan megindító, mint mikor a professzort csupán
szenvedő embernek tekintették. Kis idő múltán már kárhoztatták is, mint a
fertőzés forrását. – Minden járvány hinduktól ered – mondta Mr. Haq. Mr.
Szejjíd Mohammed járt már vallásos vásárokon Allahabadban, Udzsainban,
s most azokról mesélt harapós megvetéssel. Allahabadban még csak volt
folyóvíz, az elhordta a szennyet, de Udzsainban elzárták a kis Szipra folyót,
s a medencében lerakodtak a fürdőzők ezreinek betegségcsírái. Undorral
mesélt a forró napsütésről, a tehéntrágyáról, a körömvirágról és az ott
tanyázó szaddukról, akik egyike-másika anyaszült meztelenül járkál az
utcán. Megkérdezték, hogy Udzsainban hogy hívják a főbálványt, de azt
mondta, nem tudja, utált kérdezősködni, és különben se pazarolta volna az
idejét ilyen ocsmányságokra. Indulatkitörése elvesztegetett idő volt,
izgalmában önkéntelenül visszaesett a pandzsábi nyelvjárásba (onnét
származott), azt pedig nem értette egyikük sem.
Aziz szívesen hallgatta, ha vallását dicsőítik. Ettől elsimult gondolatai
felszíne, s közben alant gyönyörű képek születtek. Mikor a mérnök lármás
tirádája végére ért, rábólintott: – Pontosan ez az én nézetem is. – Tenyerével
kifelé fölemelte a kezét, szeme fölcsillant, s szíve csordultig megtelt
gyöngédséggel. Kitakarózott, s rákezdett Ghalib egy versére. A versnek
semmi köze nem volt az előbb elhangzottakhoz, de szívéből fakadt, s a
szívükhöz szólt. Lenyűgözte őket pátoszával; a pátosz, ebben egyetértettek,
a művészet legmagasabb foka; a versnek a hallgatóban föl kell ébresztenie
gyöngeségének futó érzését, s valami hasonlóságot kell éreztetnie az ember
és a virág közt. A szurtos hálószobába békesség költözött; miközben a
halhatatlannak tartott szavak betöltötték a közömbös levegőt, elcsitult az
ostoba intrika, a pletyka, a sekélyes elégedetlenség. Most nem
csatakiáltásként, hanem nyugodt biztonságként támadt fel az érzés, hogy
India egy; hogy India mozlim; hogy mindig is az volt; s ez a biztonság
mindaddig eltartott, míg ki nem néztek a kapun. De akármit érzett Ghalib,
Indiában élt, s ettől az ő szemükben valósággá vált minden szava; Ghalib
nincs már, magával vitte rózsáit, tulipánjait, de rózsa, tulipán mindig lesz. S
míg Ghalib énekelt, szomorúan feléjük nyújtották kezüket az északi
testvérbirodalmak – Arábia, Perzsia, Fergána, Turkesztán –, szomorúan,
mert minden szépség szomorú, és köszöntötték a nevetséges Csandrapurt,
ahol minden utca, minden ház meghasonlott és szemben áll önmagával, s
azt mondták, India egy és önmagában teljes.
A társaságból csupán Hamidullah konyított valamit a költészethez. A
többiek gondolkozása alantas volt és csiszolatlan. De mégis örömmel
figyeltek, mert műveltségüktől a költészet még nem szakadt el. A
rendőrfelügyelő nem érezte, hogy Aziz önmagát emészti, ha verset mond,
de nem is röhögött teli torokból, mint egy angol, hogy a szépség fertőzete
ellen védekezzék. Csak ült kiürült lélekkel, s mikor javarészt nemtelen
gondolatai agyába visszaáramlottak, úgy érezte, jólesően frissek. A vers
egyiküknek sem szolgált „javára”, csupán elröppenő figyelmeztetés volt, az
isteni szépség ajkának sóhajtása, pacsirtaszó két sivatag közt. S ha nem is
olyan nyíltan, mint a Krishnához intézett kiáltás, ez is magányosságunk,
elszigeteltségünk hangja volt, sóvárgásunké barát után, aki soha el nem jön,
de nem biztos, hogy nincsen. Aziz később is csak nőkre gondolt, de
másként: tárgytalanabbal, elmélyültebben. A költészet néha így hatott rá,
néha viszont csak pillanatnyi vágyait korbácsolta fel, s előre sose tudta,
melyik következik: erre éppúgy nem talált szabályt, mint ahogy az életben
semmi másra.
Hamidullah egy előkelőségekből alakult nacionalista akcióbizottság
ülésére tartott, útközben nézett be Azizhoz; a bizottságban voltak hinduk,
muzulmánok, volt két szikh, két párszi, egy jainista és egy bennszülött
keresztény, s mindannyian igyekeztek jobban szeretni egymást, mint
természetükből fakadt. Míg az angolokat szapulta valaki, nem volt semmi
baj, de konstruktív eredményt nem értek el semmit, s ha az angoloknak egy
szép nap eszükbe jut otthagyni Indiát, a bizottság is nyomban föloszlik.
Hamidullah örült, hogy Aziz, akit szeretett, s akihez rokoni kapcsolat is
fűzte, nem érdeklődik a politika iránt, mert az, bár nélküle semmi el nem
érhető, tönkreteszi a jellemet és az ember karrierjét. Cambridge-re gondolt,
szomorúan, mint egy más, immár befejezett versre. Milyen boldog is volt
ott, húsz évvel ezelőtt! Bannisteréknél, a parókián, nem számított a politika.
Összeszövődött a sport, a munka és a kellemes társasági élet, s úgy tetszett,
ez elegendő alap egy ország életéhez. Itt csupa intrika és félelem a létezés.
Itt van, teszem azt, Mr. Szejjíd és Mr. Haq; az ő kocsiján jöttek, s még csak
meg sem bízik bennük, a diák meg valóságos skorpió. Előrehajolt és azt
mondta: – Aziz, Aziz, drága fiam, mennünk kell, máris elkéstünk.
Gyógyuljon meg gyorsan, mert nem tudom, hogy a mi kis társaságunk mit
kezd majd maga nélkül.
– Soha el nem felejtem kedves szavait – mondta Aziz.
– Én is csatlakozom – mondta a mérnök.
– Köszönöm, Mr. Szejjíd Mohammed, majd igyekszem.
– Én is csatlakozom… Gyógyulást, uram! – kiáltották a többiek, ki-ki
a maga jóakarat-tartalékának mértéke szerinti lelkesedéssel. Kiolthatatlan,
hatástalan kis lángocskák! A társaság maradt; üldögéltek Aziz ágya szélén,
cukornádat rágcsáltak – Hasszán szaladt el nádért a bazárba –, Aziz pedig
megivott egy csésze fűszeres tejet. Egyszer csak hallották, hogy újabb kocsi
jön. Lal doktor volt, a szörnyű Mr. Ram Csand kocsiján. Nyomban
helyreállt a betegszoba-hangulat, a beteg visszahúzódott paplana alá.
–  Uraim, megbocsátanak, Callendar őrnagy utasítására jöttem, hogy
megvizsgáljam Aziz doktort – mondta a hindu: idegesítette ez a
fanatikusokkal teli odú, ahova kíváncsisága folytán csöppent be.
– Itt fekszik – mondta Hamidullah, s rámutatott az elnyúlt alakra.
– Aziz doktor, Aziz doktor, eljöttem, hogy megvizsgáljam.
Aziz kifejezéstelen arccal meredt a hőmérőre.
–  A csuklóját, legyen szíves. – Megfogta, a legyeket bámulta a
mennyezeten, s végül közölte: – Némi hőemelkedés.
–  Gondolom, nem sok – mondta Ram Csand, mert égett a vágytól,
hogy bajt keverjen.
 –  De van; ágyban kell maradnia – ismételte Panna Lal doktor, és
lerázta a hőmérőt; a láz magassága most már örökre ismeretlen maradt.
Mióta a Szürkével az a baleset érte, utálta fiatal kollégáját, szívesen tört
volna borsot az orra alá, s jelentette volna Callendar őrnagynak, hogy
szimulál. De valamikor még neki is kedve kerekedhet ágyban maradni… s
amellett, bár Callendar őrnagy mindig a legrosszabbat tételezte fel a
bennszülöttekről, sose hitte el, ha egymásról mondtak valami rosszat. Az
együttérzés biztonságosabb útnak ígérkezett. – A gyomra? – kérdezte. – A
feje?
– S egy pillantást vetve az üres csészére, tejdiétát rendelt.
–  Kedves, hogy benézett, orvos száhib; ez nagy megkönnyebbülés
nekünk – mondta Hamidullah, hogy egy kicsit hízelegjen neki.
– Kötelességem.
– Tudjuk, hogy milyen rengeteg dolga van.
– Ez igaz.
– És sok a városban a megbetegedés?
Az orvos a kérdés mögött csapdát gyanított; akár igent mond, akár
nemet, egyaránt ellene lehet fordítani. – Betegség mindig van – mondta –, s
én mindig nyakig vagyok a munkában; ez az orvos sorsa.
– Egy perce sincs, most éppen az Állami Kollégiumba megy – mondta
Ram Csand.
– Netán Godbole professzort látogatja meg?
Az orvos hivatásához illő képet vágott és hallgatott. – Reméljük, hogy
már szűnik a hasmenése.
– Gyógyul, de hasmenése nem is volt.
–  Pedig már aggódtunk érte; ő és Aziz szívbéli jó barátok. Nagyon
lekötelezne, ha elárulná, hogy mi baja volt? Az orvos óvatos hallgatás után
kibökte: – Aranyér.
–  Lám, kedves Rafi, ez a te kolerád – mondta Aziz. Képtelen volt
türtőztetni magát.
–  Kolera, kolera, még mit nem! – kiáltotta felindultan az orvos. – Ki
terjeszt ilyen hazug híreket a betegeimről?
Hamidullah rámutatott a bűnösre.
–  Hol kolera, hol bubópestis, amilyen hazugságot csak akar. Mi lesz
ennek a vége, kérdem néha. Tele a város rémhírekkel, csak tudnám, ki az,
aki kitalálja, hadd büntetnék meg szigorúan.
– Rafi, hallod? Nos, miért etetsz bennünket ezzel a sok marhasággal?
 A diák dünnyögött valamit, hogy egy másik fiútól hallotta, s hogy az a
rossz angol nyelvkönyv, amit kötelesek használni, gyakran helytelenül adja
meg a szavak értelmét, s ebből születnek a diákok közt a félreértések.
–  Ez még nem ok arra, hogy megvádolj egy orvost – mondta Ram
Csand.
–  Így van, így van – helyeselt Hamidullah, aki mindenáron el akarta
kerülni a bajt. A perpatvar gyorsan elharapózik és messzire terjed, s látta
hogy Mr. Szejjíd Mohammed és Mr. Haq egyaránt ingerült már, és
mindkettőjüknek mehetnékje van. – Bocsánatot kell kérned, Rafi, látom,
hogy nagybátyád is azt szeretné – mondta. – Eddig még egy szóval se
mondtad, hogy elnézést kérsz a bosszúságért, amit az úrnak a
könnyelműségeddel okoztál.
– Hisz gyerek még – mondta megbékülten dr. Panna Lal.
– Éppen a gyerekeknek kell tanulniok – mondta Mr. Ram Csand.
–  Ha jól tudom, az ön fia nem ütötte meg még a legalacsonyabb
mértéket sem – mondta váratlanul Szejjíd Mohammed.
–  Igazán? Hogyne, meglehet. Nincs olyan szerencséje, hogy egy
rokonának a Prosperity Nyomdánál legyen összeköttetése.
– És önnek sincs olyan szerencséje, hogy a nyomda ügyeit a bíróságon
egy percig is tovább képviselje.
Hangjuk fölcsapott. Homályos célzásokkal támadtak egymásra,
ostobán hajba kaptak. Hamidullah és a doktor pedig igyekezett kettőjük
közt békét teremteni. A csatazaj kellős közepén valaki megszólalt: – Nohát!
Most beteg vagy nem beteg? – Mr. Fielding lépett be észrevétlenül.
Valamennyien fölálltak, és Hasszán az angol tiszteletére egy cukornáddal a
legyek közé csapott.
–  Foglaljon helyet – mondta hűvösen Aziz. Ez a szoba! És ez a
csoport! Kosz és csúf beszéd, bételfoltos padló, teliszórva dióhéjjal és
cukornádmaradvánnyal, a képek ferdén lógnak a mocskos falon, punka –
szobalegyező – nincs. Nem szántszándékkal él ő így, ilyen harmadrendű
emberek közt. És ebben a zűrzavarban csak a senki kis Rafi járt az eszében,
akit kinevetett, és engedett megkínozni. A gyereknek jókedvűen kell
elmennie innét, különben mindenestől csődöt mond a vendégszeretete.
–  Mr. Fielding, nagyon kedves, hogy barátunkhoz leereszkedett, és
eljött hozzá látogatóba – mondta a rendőrfelügyelő. – Jósága
mindnyájunkat mélyen meghat.
 – Ne beszéljen így vele, nem kívánja, és három székre sincs szüksége,
Mr. Fielding nem három angol – csattant fel Aziz. – Rafi, ide gyere! Ülj
csak le. Nagyon örülök, kisfiam, hogy eljöttél Mr. Hamidullah-val; ha
látlak, hamarabb meggyógyulok.
–  Elnézésüket kérem, ha hibáztam – mondta Rafi, hogy helyzetét
megszilárdítsa.
– Nos, Aziz, beteg vagy nem beteg? – ismételte Fielding.
– Semmi kétségem, hogy Callendar őrnagy azt mondta, szimulálok.
– Hát szimulál? – A társaság barátságosan és vidáman nevetett. „Egy
angol, ha felülmúlja önmagát – gondolták. – Hogy milyen nyájas!”
– Azt Lal doktortól kérdezze, ne tőlem.
– Biztos, hogy nem fárasztom, ha maradok?
Ugyan dehogy! Eddig is hatan voltak ebben a kis szobában. Maradjon
csak nyugodtan ülve, ha nem veszi rossz néven az udvariatlanságomat. –
Rafihoz fordult, és folytatta a beszélgetést; a gyereket megrémítette az
igazgató érkezése; eszébe jutott, hogy megrágalmazta, s alig várta már,
hogy kívül legyen innét.
–  Beteg is, meg nem is – mondta Hamidullah, és cigarettával kínálta
Fieldinget. – Azt hiszem, ezzel majdnem mind így vagyunk.
Fielding igazat adott neki; a kellemes és értelmes ügyvéddel jól
kijöttek. Meglehetősen jó viszonyban voltak, s kezdtek már megbízni
egymásban.
–  Az egész világ olyan, mintha haldokolna – én legalábbis olyannak
látom –, és mégse hal meg; kénytelenek vagyunk hát föltételezni, hogy
mégiscsak létezik valami jótékony Gondviselés.
–  Igaz, de mennyire igaz! – mondta a rendőr, abban a hitben, hogy a
vallást magasztalják.
– Mr. Fielding szerint is igaz?
– Mármint hogy mi igaz? A világ nem haldoklik. Ebben biztos vagyok.
– Nem, nem az, hanem hogy létezik Gondviselés.
– Hát, én nem hiszek a Gondviselésben.
– És akkor Istenben hogyan hisz? – kérdezte Szejjíd Mohammed.
– Istenben sem hiszek.
A társaság összerezzent, s mintha ez az apró rezdülés azt mondta
volna: „Ugye megmondtam?” Aziz egy pillanatra megbotránkozva
föltekintett. – Igaz az, hogy Angliában a legtöbb ember ateista? – kérdezte
Hamidullah.
 – Tanult, gondolkozó ember? Azt kell mondanom, hogy igen, bár ezt
az elnevezést nem szeretik. Az igazság az, hogy Nyugaton manapság már
nemigen törődnek a hit vagy hitetlenség kérdésével. Ötven évvel ezelőtt,
vagy mikor mi ketten még fiatalok voltunk, az ilyesmin sokkal többet
nyűglődtek.
– És nem hanyatlik az erkölcs is?
– Attól függ, hogy mit hívunk annak… igen, azt hiszem, hanyatlik.
–  Bocsásson meg a kérdésért, de ha ez a helyzet, akkor mi joga van
Angliának megtartani Indiát?
Na tessék! Megint a politika! – Hogy őszinte legyek, ezen még sose
gondolkoztam – mondta Fielding. – Én személy szerint azért vagyok itt,
mert állásra volt szükségem. Hogy Anglia miért van itt, vagy miért kell itt
lennie, azt meg nem tudnám mondani. Meghaladja a képességemet.
– Akadnak jól képzett indusok is, azoknak is kell a tanári állás.
–  Azt elhiszem; de én szemfülesebb voltam – mondta Fielding
mosolyogva.
–  Megint csak elnézését kérem… de tisztességes dolog, hogy angol
töltsön be egy állást, ha van rá megfelelő indus is? Persze ezt nem a
személyére értem, Mr. Fielding. Személy szerint valamennyien nagyon
örülünk, hogy ön itt van, és nagyon üdvös számunkra ez az őszinte
beszélgetés.
Az effajta beszélgetések során ilyenkor csak egy válasz adódott: –
Anglia azzal, hogy Indiához ragaszkodik, India javát szolgálja. – De ettől a
választól Fielding visszariadt. Tűzön-vízen át igyekezett megőrizni
becsületességét. – Én is nagyon örülök… ez a válaszom és ez az egyetlen
mentségem is. A tisztességről meg mit mondhatnék? Talán még az se
tisztességes, hogy megszülettem. Valahányszor lélegzetet veszek, mindig
elszívom valaki elől a levegőt, hát nem? Mégis örülök, hogy megszülettem,
és annak is, hogy itt vagyok. Bármilyen csibész valaki, ha ebben örömét
leli, máris némileg igazolva van.
Az indusok meghökkentek. A gondolatmenet nem volt idegen
számukra, de fogalmazása túlságosan határozott, túlságosan sivár volt. Ha
egy mondat legalább futólag nem bókolt az Igazság és az Erkölcs előtt,
nyelvtana sértette a fülüket, és megbénította agyukat. Amit mondtak és amit
éreztek, az csak ritkán (szerelem esetében) volt azonos. Megvolt a maguk
szép számú hagyományos gondolkozásformája, s ha ezeknek valaki fittyet
hányt, nehezükre esett mozgásba hozni az agyukat. Hamidullah tért
magához először: – És azoknak az angoloknak, akik nem örülnek, hogy itt
vannak Indiában, azoknak nincs mentségük? – kérdezte.
– Nincs. Ki kell rúgni őket.
–  Nehéz volna megmondani, hogy melyik melyik – nevetett
Hamidullah.
–  Nemcsak nehéz, helytelen is – jegyezte meg Mr. Ram Csand. –
Nincs az az indiai úriember, aki helyeselné, hogy kirúgjanak valakit. Ebben
különbözünk mi más népektől. Mi spirituálisan gondolkozunk.
– Ez igaz, de mennyire igaz! – mondta a rendőrfelügyelő.
– Igaz, Mr. Haq? Én nem hiszem, hogy spirituálisak lennénk.
Képtelenek vagyunk szervezni, ez az egész. Képtelenek vagyunk
szervezni. Képtelenek vagyunk tartani a megállapodásokat, képtelenek
vagyunk elérni a vonatot. Mi más a sokat emlegetett spiritualitás, mint ez?
Magának meg nekem már rég ott kéne lennünk az akcióbizottságban; Panna
Lal barátunkat várják a betegei, de ő itt van. És ez így megy tovább, így
folytatjuk, gondolom, az idők végezetéig.
–  Haha! Nem vagyunk ám még az idők végezetén, még csak fél
tizenegy! – kiáltotta Panna Lal doktor, most magabiztos hangulatban. –
Uraim, ha megengedik, egypár szót szólnék; nagyon-nagyon érdekes volt ez
a beszélgetés, és őszinte hála és köszönet illeti Mr. Fieldinget, először azért,
mert tanítja fiainkat, és tapasztalatainak, bölcsességének minden áldásából
részesíti…
– Lal doktor!
– Tessék, Aziz doktor?
– A lábamon ül.
– Elnézést, Aziz doktor, de úgy is mondhatnám, hogy ön rugdos.
– Akkor hát gyerünk, ne fárasszuk tovább a beteget – mondta Fielding,
és fölálltak valamennyien, négy mohamedán, két hindu és egy angol. A
verandán várakoztak, míg járműveik innen-onnan az árnyékból előálltak.
– Aziz nagyra becsüli önt, csak a betegsége tette ilyen szótlanná.
–  Tökéletesen meg tudom érteni – mondta Fielding, aki ugyancsak
csalódott ebben a látogatásban. „Még jobban lejáratja magát” – futott át
agyán a klub szokásos kommentárja. Még a lovát se vezették elő. De Azizt
annyira megkedvelte első találkozásukkor, hogy bízott a folytatásban.
 X
Egy óra alatt beszökött a meleg, az utcák kihaltak, mintha a céltalan
beszélgetés idején katasztrófa pusztította volna ki az emberiséget. Aziz
bungalójával szemben egy asztrológus testvérpár hosszú, befejezetlen háza
állt, s egy mókus, hasát a forró állványhoz szorítva, koszlott farkát
tekergetve csüngött le róla fejjel lefelé. Úgy tetszett, a mókus a ház egyetlen
lakója; visítása nem rítt ki a mindenség dallamából, de csak a többi
mókusnak okozott gyönyörűséget. Egy poros fa felől, amelyen barna
madarak vadásztak pityegve rovarokra, más zaj is hallatszott; egy másik
madár, a láthatatlan üstfoltozó kezdett rá a kopácsolásra. Az élőlények
többségének édeskeveset számított, hogy a kisebbség, mely önmagát
embernek hívja, mit kíván, vagy mit határoz. Bánta is India lakóinak java
része, hogy az országot hogyan kormányozzák! Anglia alacsonyabb rendű
állatait se érdekli Anglia, de a trópusokon e közöny szembetűnőbb, mert e
beszélni nem tudó világ közelebb van, s készebb átvenni az uralmat, amint
az ember kimerül. A hét úriember, aki odabent oly eltérő nézeteket táplált,
kilépett a házból, és egyszerre tudatára ébredt a közös tehernek, a
bizonytalan fenyegetésnek, melyet úgy fogalmaztak meg, hogy „jön a rossz
idő”. Úgy érezték, vagy nem tudják ellátni, vagy nem fizetik meg
tisztességgel a munkájukat. Közöttük és kocsijuk közt nem volt többé üres a
tér; olyan közeggel telt meg, mely húsukhoz tapadt, a kocsi kárpitja égette a
nadrágjukat, szemük szúrt, katlannyi forró víz gyűlt össze a fejfedőjük alatt,
és folyt végig az arcukon. Bágyadt szálámokat váltva szétszóródtak más
bungalók közt, hogy egy-egy ház belsejében megint visszanyerjék
önbecsülésüket és emberi tulajdonságaikat, melyek egymástól
megkülönböztetik őket.
Városszerte, sőt, India-szerte majdnem mindenütt kezdetét vette az
emberiség visszavonulása a pincékbe, a hegyekbe, a fák alá. Április, a
szörnyűségek hírnöke, már itt áll a küszöbön. A nap visszatérni készült
királyságába, hatalmas volt, de nem szép, s épp ez volt vészjósló benne. Ha
legalább szép lett volna! Kegyetlenségét mindjárt könnyebb lett volna
elviselni. Még mértéktelen fényével sem sikerült diadalt aratnia, még neki
sem; a sárgásfehér fényár nemcsak az anyagot, de magát a csillogást is
megfojtotta. Nem volt többé emberek, madarak, más napok elérhetetlen jó
barátja, nem volt többé örök ígéret, lelkiismeretünket kísértő, örök életű
sugallat; most teremtmény volt, akárcsak más, s ez megfosztotta
dicsfényétől.
 XI
Bár az indusok már elhajtottak, és Fielding látta, hogy lova ott áll egy
kis színben az udvar sarkában, eszébe se jutott senkinek, hogy elővezesse.
Elindult, hogy elhozza maga, de kiáltást hallott a házból, s ez megállította.
Aziz most ült az ágyban, zilált volt és szomorú. – Erezze otthon magát –
mondta keserű gúnnyal. – íme, a híres keleti vendégszeretet. Tessék, legyek,
a salétrom kiüt a falon. Szép? Gondolom, szeretne már kint lenni innét,
most, hogy látott egy keleti otthont belülről is.
– Aziz, pihennie kell.
–  Hála a kitűnő Lal doktornak, aki, mint bizonyára tudja, Callendar
őrnagy spiclije, de aki jelen esetben csődöt mondott, egész nap pihenhetek.
Engedélyezett számomra némi hőemelkedést.
–  Callendar senkiben sem bízik, se angolban, se indusban: ilyen a
természete, s szívemből sajnálom, hogy épp alatta szolgál; de hát így van,
ezen nem lehet segíteni.
– Látom, hogy nagyon siet, de mielőtt elmenne, lenne szíves kinyitni
azt a fiókot? Látja fent azt a barna kartonlapot?
– Igen.
– Fordítsa meg.
– Ki ez?
– A feleségem volt. Maga az első angol, aki láthatja.
Fielding meglepődött, mint az utazó, aki a sivatag kövei közt virágot
lel. A virág mindig is ott volt, de ő csak most vette észre. Igyekezett a
fényképet nézni, de nem látott rajta mást, csak egy asszonyt száriban, aki
szembenéz a világgal.
– Nem tudom, Aziz, mivel érdemeltem ki ezt a nagy megtiszteltetést,
de igazán méltányolom – mormolta.
– Ó, nem tesz semmit… nem volt művelt asszony, még csak szép se,
de hát számít is az? Akkor is látta volna, ha életben marad, miért ne láthatná
a fényképét?
– Megengedte volna, hogy lássam?
 –  Miért ne? Én híve vagyok a párdának, de nyilván azt mondtam
volna, hogy maga a testvérem, s hogy neki is látnia kell magát. Hamidullah
is ismerte, s még többen mások.
– S valóban azt hitte, hogy a testvérei?
–  Á, dehogy, de ez a szó rá, s ez kellemes így. Minden ember a
testvérem, ha úgy viselkedik, hogy láthatja a feleségem.
– S ha az egész világ így viselkednék, nem lenne többé párda?
–  Azért mutattam meg a fényképet, mert így érez, és így beszél –
mondta Aziz komolyan. – Erre kevesen képesek. Azért mutattam meg, mert
szépen viselkedett, míg én csúnyán. Nem reméltem, hogy visszajön, amikor
maga után kiabáltam. Megsértettem; most bizonyára elege van belőlem,
gondoltam. Mr. Fielding, nincs, aki tudná, hogy mennyire, de mennyire
rászorulunk mi, indusok, a kedvességre; még mi magunk se tudjuk. De azt
észrevesszük, ha megkapjuk valakitől. És nem felejtjük el, még ha más is a
látszat. Csak kedvességet kapjunk, mind több és több kedvességet.
Biztosíthatom róla, hogy más kiút nincs. – Hangja, mintha álomból tört
volna föl, most megváltozott, bár még mindig mélyebben csengett, mint
egyébként. – Másra nem építhetjük Indiát, csak arra, amit érzünk. Mi
haszna mindezeknek a reformoknak, a moharremi békéltető bizottságoknak,
miért legyen a tázia alacsonyabb, miért menjen a körmenet más úton, mire
jó az akcióbizottság, a hivatalos fogadások, ha egyszer az angolok
lefitymálnak minket a bőrünk színe miatt?
– Rosszul fogják meg a dolgot, ugye? Én értem, csak a kormány és a
hivatalok nem. – Fielding újra ránézett a fényképre. Az asszony, férje és a
maga kívánságára, szembenéz a világgal, de milyen megdöbbentő, amit lát,
milyen megdöbbentő ez az ellentmondásoktól visszhangos világ!
–  Tegye vissza, meghalt már, nem fontos – mondta Aziz szelíden. –
Megmutattam, mert nem volt más mutatnivalóm. Most már körülnézhet a
házamban, üres minden. Más titkom nincs, a három gyerekem távol él a
nagymamánál, ez minden.
Fielding leült az ágy mellé; jólesett neki a bizalom, mégis szomorú
volt. Úgy érezte, öregember. Bár őt is magukkal ragadnák az érzelem
hullámai. Ha legközelebb találkoznak, lehet, hogy Aziz óvatos lesz és
zárkózott. Ezt tudta, s épp az szomorította, hogy tudja. Kedvesség,
kedvesség és még több kedvesség – igen, ezzel még szolgálhat, de valóban
ez volna minden, amire ez a furcsa náció rászorul? S vajon nem kell még
ehhez is néha meglódulnia az ember vérének? Mit tett azért, hogy ezt a
túlcsorduló bizalmat megérdemelje, és mit adhat cserébe érte?
Visszatekintett az életére. Milyen nyomorúságosan kevés titkot termett!
Volt, amit nem mutatott meg senkinek, de ez annyira nem érdekes, nem
érdemes érte föllibbentem a párdát. Szerelmes volt, eljegyzett egy lányt, a
lány fölbontotta az eljegyzést, később is gondolt rá, s emléke egy ideig
távol tartotta a nőktől; majd jött a megértés, nyomában a megbánás és az
egyensúly. Nem sok; talán csak az egyensúly ér valamit, s Aziznak igazán
nem hiányzik, hogy ebbe beavassa – azt mondaná, „minden hűvösen
sorakozik a polcon”.
„Nem leszek igazán jóban ezzel a fickóval – gondolta Fielding. – És
mással sem” – fűzte hozzá utóbb. De kénytelen volt bevallani, hogy ezt
maga se gondolja komolyan, hogy örömöt okoz neki, ha segíthet valakin, s
hogy mindaddig kedveli az embereket, míg nincs ellene kifogásuk, s ha
van, hát derűs nyugalommal mond le róluk. A tapasztalat sokat tehet, s az a
sok minden, amit Angliában és Európában tanult, javára volt, segített, hogy
tisztábban lásson, de ez a tisztánlátás megfosztotta az újabb
tapasztalatoktól.
– Hogy tetszett az a két hölgy, akivel csütörtökön találkozott nálam? –
kérdezte.
Aziz elutasítóan rázta a fejét. A kérdésről eszébe jutott a marabári
barlangokkal kapcsolatos ígérete.
– S hogy tetszenek az angol nők általában?
– Hamidullah-nak Angliában tetszettek. Itt rájuk se nézünk. Keserves
dolog ez. Beszéljünk másról.
–  Hamidullah-nak igaza van: Angliában sokkal kellemesebbek. Ez a
környezet itt valahogy nem tesz jót nekik.
Aziz hallgatott egy ideig, aztán megkérdezte: – Miért nem nősült meg?
Fielding örült a kérdésnek. – Mert, úgy-ahogy, megvagyok anélkül is –
mondta. – Gondolom, ha érdekli, egyszer majd elmondok magamról egyet-
mást. A hölgy, aki tetszett, nem akart hozzám jönni; ez a lényeg, de ennek
már tizenöt éve, s most már nem számít.
– De így nincs gyereke.
– Nincs.
– Ne vegye rossz néven: törvénytelen se?
– Az se. Ha volna, szívesen megmondanám.
– De hát akkor kihal a neve.
– Nyilván.
 –  Nahát – csóválta a fejét Aziz. – Ezt a közömbösséget keleti ember
soha meg nem értené.
– Nem vágyom gyerekre.
– A vágynak ehhez semmi köze – mondta Aziz türelmetlenül.
–  Nem érzem a hiányukat, nem akarom, hogy ott sírjanak a halálos
ágyam körül, s udvariasan emlegessenek a halálom után, márpedig, azt
hiszem, ez így szokás. Inkább egy gondolat maradjon fenn utánam, mint
hogy gyereket hagyjak hátra. Legyen csak másnak gyereke. Így semmi se
köt, Anglia lassan úgyis megtelik, és állást keresve elárasztja Indiát.
– Miért nem veszi el Miss Questedet?
– Jó isten! Még csak az kéne; azt a kékharisnyát!
– Kékharisnya? Az mit jelent? Csúnya szó?
–  Tulajdonképpen nem is ismerem, de az a benyomásom, hogy a
nyugati nevelés ritka szánalmas terméke. Engem nyomaszt.
– De kékharisnya, Mr. Fielding? Mit jelent az?
–  Örökké úgy viselkedik, mintha órán volna: figyel és igyekszik
megérteni Indiát meg az életet, s néha még jegyzeteket is készít.
– Én kedvesnek és őszintének találtam.
–  Valószínűleg az is – mondta Fielding, elszégyellve nyerseségét; a
nősülésre vonatkozó jó tanács mindig kiváltotta belőle ezt az
agglegénytúlzást, és fölborzolta az idegeit. – De különben se vehetném el,
még ha akarnám se, most jegyezte el a városi főbíró.
– Igazán? Ennek örülök! – kiáltott fel megkönnyebbülten Aziz, mert ez
fölmentette a marabári kirándulás kötelezettsége alól: azt aligha kívánhatják
tőle, hogy hivatásos angol-indiaiakat szórakoztasson.
–  Az öreg mama műve. Félt, hogy a drága fiacskája még maga talál
választani, kihozta hát a lányt, és sikeresen összeboronálta őket.
– Mikor beszélgettünk, Mrs. Moore nem említette, hogy ez is a tervei
közé tartozik.
–  Lehet, hogy tévedek… nem vagyok otthon a klubpletykákban. De
akárhogy is, eljegyezték egymást.
– Igen, hát ebből kimaradt, öregem – mosolygott Aziz. Miss Quested
tehát nem lesz Mrs. Fielding. – Különben is, Miss Quested nem szép. Ha az
ember jól meggondolja, nincs is melle.
Fielding is mosolygott, de kissé ízléstelennek találta ezt az utalást egy
hölgy mellére.
 – A főbírónak talán megteszi, s ő is megfelel a lánynak. De magának
kerítek én olyan hölgyet, akinek a melle, akár a mangó…
– Tudja mit? Ne kerítsen.
–  No, nem komolyan mondom, hisz a maga helyzetében veszélyes is
volna. – Gondolatai a nősülésről Kalkuttára tévedtek. Arca elkomolyodott.
Még rágondolni is rossz: tegyük fel, hogy sikerül rávennie az igazgatót,
hogy vele menjen, s ott bajba keveredik! Egyszerre megváltozott barátja
iránti magatartása, s mint aki India veszélyeit jól ismeri, pártfogó és feddő
modort öltött. – Nem lehet elég óvatos, Mr. Fielding; ebben az átkozott
országban mondhat vagy tehet akármit, mindig van irigye, aki lesi. Talán
meglepi, de mikor betoppant látogatóba, legalább három besúgó ült itt.
Kétségbe voltam esve, hogy úgy beszélt Istenről. Biztos, hogy jelentik.
– Kinek?
– Ez még nem is volna baj, de az erkölcsöt is ócsárolta, és azt mondta,
azért jött, hogy elvegye más állását. Nem volt valami bölcs kijelentés. Ez itt
szörnyűséges botrányfészek. Igen, még egy diákja is hallotta.
–  Köszönöm a figyelmeztetést; igyekeznem kell, hogy óvatosabb
legyek. Ha a téma érdekel, könnyen megfeledkezem magamról. De annyi
baj legyen.
– Az őszinte szó még bajba keverheti.
– Ez már gyakran megesett.
– Figyelje meg! Még az lesz a vége, hogy elveszti az állását.
– Ha el, hát el. Túlélem. Nem köt semmi.
–  Nem köti semmi! Furcsa egy fajta maguk – mondta Aziz, és hátat
fordított Fieldingnek, mintha aludni készülne, de nyomban visszafordult. –
Az éghajlat teszi, vagy micsoda?
– Indiai is van rengeteg, akit nem köt semmi: a szadduk és más effélék.
Többek közt épp ez az, amit annyira bámulok a maga hazájában. Senkit se
köt semmi, míg felesége és gyereke nincsen. Részben épp ezért vagyok
ellene a házasságnak. Én is szent ember vagyok, csak szentség híján. Ezt
közölje talán a három spiclijével, és mondja meg, hogy tehetnek nekem egy
szívességet.
Azizt elbűvölte Fielding, egészen föllelkesült, s ezt az új gondolatot
forgatta az agyában. Szóval ezért nem tudja Mr. Fielding s egy-két hozzá
hasonló, hogy mi a félelem? Nincs mit veszteniük. Ő azonban
belegyökerezett a társadalomba és az iszlámba. Egy hagyományé volt, s e
hagyomány megkötötte; gyermekeket nemzett a világnak, a jövő
társadalmának. Bármilyen tétova életet él ebben a gyatra bungalóban,
megvan a helye.
– Engem nem lehet kirúgni a hivatalomból, mert a hivatalom az, hogy
neveljek. Ez az én hitem: ránevelni az embereket, hogy merjenek önmaguk
lenni, s értsenek meg mást is, aki az. Ezen kívül másban nem is hiszek. Az
Állami Kollégiumban ebbe még trigonometriát is keverek és így tovább. Ha
szaddu leszek, majd mással keverem.
Befejezte manifesztumát, és mindketten hallgattak. A legyek
komiszabbak voltak, mint valaha, ott zsongtak a pupillájuk
tőszomszédságában, s bemásztak a fülükbe. Fielding vadul csapkodott
maga körül. A testmozgástól melege lett; fölállt és menni készült.
–  Megmondhatná a szolgájának, hogy vezesse elő a lovamat.
Láthatólag nem méltányolja az urdu nyelvtudásomat.
–  Tudom. Én mondtam, hogy ne értse. Így szoktuk mi megtréfálni a
szerencsétlen angolokat. Szegény Mr. Fielding. De most már elengedem.
Egek! Maga és Hamidullah, más nincs, akivel az ember itt szót válthatna.
Ugye, kedveli Hamidullah-t?
– Nagyon.
– Ígérje meg, ha egyszer bajba keveredik, rögtön szól nekünk.
– Én ugyan soha nem keveredem bajba!
„Fura egy fickó, remélem, nem végzi rosszul” – gondolta Aziz, mikor
egyedül maradt. Most már nem csodálta, inkább fölényt érzett vele
szemben. Nehezére esett továbbra is tisztelnie valakit, aki valamennyi lapját
kiterítette az asztalra. Most, hogy közelebbről is megismerte, fölfedezte,
hogy Fielding valóban melegszívű és fesztelen ember, de bölcsnek éppen
nem mondható. Őszintesége Ram Csand, Rafi és társai jelenlétében
veszélyes volt és csöppet sem elegáns. S amellett semmi értelmes célt nem
szolgált.
De barátok lettek, testvérek. Ez tisztázódott, szerződésüket a fénykép
pecsételte meg, megbíztak egymásban; hiába, nagy ritkán mégiscsak
diadalmaskodik az érzelem. Elszundított, s körülvették az elmúlt két óra
kellemesebb emlékei: Ghalib költészete, a női szépség, a kedves öreg
Hamidullah és a derék Fielding, tisztelettel övezett felesége és aranyos
kisfiai. Olyan birodalomban járt, ahol ezeket az örömöket nem fenyegette
ellenség, mind összhangban virultak egy örök életű kertben, csörgedeztek le
faragott márvány ereszen, vagy alkottak boltozatot, amelyre bent, fehéren
feketével, rá volt vésve az Isten kilencvenkilenc neve.
MÁSODIK RÉSZ
A barlangok
 XII
A Gangesz, bár Visnu lábánál fakad és átfolyik Siva haján, nem ősi
folyó. A geológia, mely messzebbre tekint, mint a vallás, ismeri az időt,
mikor még sem a folyó, sem a folyót tápláló Himalája nem volt, és óceán
hullámzott Hindusztán szent helyei fölött. Fölemelkedtek a hegyek,
málladékuk föliszapolta az óceánt, az istenek helyet foglaltak a hegyekben,
kiagyalták a folyót, s létrejött a szerintünk öröktől való India. De valójában
India sokkal régibb. A félsziget déli része már a prehisztorikus óceán
napjaiban is megvolt, s Dravídia magaslatai szárazföldek, mióta szárazföld
csak van; látták, mint süllyed el egyfelől a kontinens, mely őket Afrikával
kötötte össze, s mint tornyosul fel másfelől az óceánból a Himalája.
Régebbiek, mint a földön bármi más. Soha víz nem borította őket, s a nap,
mely számlálatlan korok óta rajtuk tartja a szemét, körvonalaikban talán
olyan formákat is fölfedez, amelyek már azelőtt megvoltak, hogy a glóbusz
kiszakadt a nap kebléből. Ha valahol, akkor itt, e hihetetlenül ősi dombok
közt illethető test a nap testéből.
De még ezek is változnak. A Himalája emelkedik, ez az India, az ősi,
süllyed, s lassan-lassan újra belesimul a föld görbületébe. Lehet, hogy még
néhány kor, és itt is óceán hullámzik, s a napszülte sziklát iszap borítja.
Addig a Gangesz síkja keríti őket némileg tenger módján. Lesüllyednek az
újabb földek alá, tömegük érintetlen, de előőrseiket a szélen már elvágta az
előrenyomuló talaj, s most térdig, nyakig benne állnak. Ezekben az
előőrsökben van valami kimondhatatlan. A világon nincs ehhez fogható,
egy pillantás, és eláll az ember lélegzete. Hirtelen, bolondul merednek
égnek, nyoma sincs bennük az arányosságnak, ami a legvadabb hegyekben
is mindenütt föllelhető; sem látottakhoz, sem álomhoz semmi közük. Ha azt
mondjuk, „földöntúliak”, kísértetre utalunk, márpedig ezek régebbiek, mint
bármiféle szellem. A hinduizmus kikapart és kifoltozott néhány sziklát, de e
szent helyeket ritkán látogatják, mintha a zarándokok, jóllehet általában a
rendkívülit keresik, itt már sokallanák a rendkívüliséget. Az egyik
barlangba valamikor régen betelepedett néhány szaddu, de kifüstölték őket,
s még Buddha is, bár nyilván erre vette útját Gayába a Bofához, visszariadt
ettől a magáénál is teljesebb önmegtagadástól; Marabárhoz se harc, se
győzelem legendája nem fűződik.
A barlangokat könnyű leírni. Nyolc láb hosszú, öt láb magas, három
láb széles alagút vezet a mintegy húsz láb átmérőjű kerek csarnokhoz.
Ugyanez újra meg újra megismétlődik, mindegyik dombcsoportban, ez az
egész, ilyen egy marabári barlang. Akár egy, akár két, akár három, négy,
tizennégy vagy huszonnégy barlangot lát az ember, ha Csandrapurba
visszatér, nem tudja megmondani, hogy érdekes vagy unalmas élményben
volt-e része, vagy volt-e élménye egyáltalán. Nehezére esik beszélnie róluk,
nehéz emlékezetében megkülönböztetnie őket, mind egyformák, se faragás,
se egy darázsfészek, se egy denevér sehol, mely bármelyiket is mássá tenné.
Semmi, semmi nem fűződik hozzájuk, s hírüket – mert van hírük – nem
emberi szóbeszédnek köszönhetik. Mintha csak a környező síkság vagy az
arra repülő madarak hirdetnék „rendkívüliségüket”: mintha a szó benne
volna a levegőben, s az emberiség a levegővel szívná magába.
A barlangok sötétek. A kerek csarnokokba a bejárati alagúton át még
akkor is alig szűrődik be fény, ha szájuk a napra nyílik. Bent kevés a
látnivaló, s nincs szem, mely látna valamit, míg a látogató öt perc múltán
gyufát nem gyújt. S egyszerre másik láng is lobban a szikla mélyén, s mint
a börtönbe zárt szellem közelít a szikla felszínéhez: a kerek csarnokok fala
tükörfényes. A két láng közeledik, egyesülni szeretne, de nem tud, mert
egyikük levegőt lélegzik, másikuk követ. A szeretőket gyönyörű színekben
játszó tükör választja el; számtalan rózsaszín és szürke csillag, törékeny
szépségű, az üstökös csóvájánál, a déli holdnál halványabb csillagköd, a
gránit csak itt látható tünékeny élete ékelődik közéjük. Öklök és ujjak
hatolnak át az előnyomuló talajon – ez itt a bőrük, finomabb, mint bármi,
ami az állatokat borítja, simább, mint a szélcsendes víztükör, bujább, mint a
szerelem. A fény fölragyog, a két láng összeér, egy csók, és kilobban. A
barlang, mint minden barlang, újra sötét.
Csak a kör alakú kamrák fala tükörfényes. Az alagutak érdes fala mind
e belső tökélyt fitymálja. Bejárat kellett, az ember vágott magának. De
másutt, a gránit mélyén, van-e kamra, amelynek nincsen bejárata? Mióta az
istenek eljöttek, nem tártak fel kamrát. A szóbeszéd szerint több ilyen van,
mint ahány meglátogatható – a halott is több, mint az élő –, van vagy
négyszáz, négyezer, négymillió. Bent semmi sincs; lezárultak, mielőtt még
megteremtődött volna a métely vagy a kincs; ha az emberiség kíváncsisága
megnő, s kiássa őket, se a jó, se a rossz summája semmivel nem szaporodik.
A szóbeszéd szerint egy ott van a sima, kerek szikla közepében, a
legmagasabb domb csúcsán; buborékforma barlang, melynek se
mennyezete, se feneke nincsen, s a tulajdon sötétjét tükrözi minden
irányban a végtelenségig. Ha a szikla lezuhan és szétzúzódik, szétzúzódik a
barlang is – üres, mint a húsvéti tojás. A szikla, minthogy üres, inog a
szélben, s még attól is megmoccan, ha varjú ül rá: innen kapta a nevét is, ez
a „csodálatos talpkő”, a Kawa Dol.
 XIII
E dombok kellő távolságból és egy adott megvilágításban
romantikusan festenek, s láttukra egy este a klub felső verandáján Miss
Quested csak úgy futólag megjegyezte Miss Dereknek, szívesen elmenne
megnézni őket, s hogy Aziz doktor Mr. Fieldingnél azt mondta, szervez
majd valamit, de az indusok, úgy látszik, feledékenyek. Ezt meghallotta a
szolga, aki a vermutot felszolgálta. A szolga értett angolul. S ha nem is volt
éppenséggel kém, de nyitva tartotta a fülét, s ha Mahmud Ali nem is fizette
le, jó néven vette, ha lejött és odakucorodott az ő szolgái közé, ilyenkor
ugyanis merő véletlenségből épp arrafelé ballagott. Míg a történet megjárta
a maga útját, szépen megszínesedett, s Aziz már rémülten hallotta, hogy
mélyen megsértette a hölgyeket, nap nap után várják a meghívását. Azt
hitte, könnyed megjegyzését már régen elfelejtették. Neki két emlékezete
volt, egy a futó, egy a tartós emlékeknek, s a barlangokat az előbbibe
száműzte. Most egyszer s mindenkorra visszakerültek, nekifogott hát a terv
megvalósításának. A barlanglátogatás a tea csodálatos mása volt. Azzal
kezdte, hogy biztosította Fielding és az öreg Godbole részvételét, aztán
megbízta Fieldinget, hogy környékezze meg Mrs. Moore-t és Miss
Questedet, mikor egyedül vannak – így ugyanis meg lehet kerülni Ronnyt,
kettőjük hivatalos protektorát. Fieldingnek nem volt különösebben ínyére a
megbízatás, de nem akarta visszautasítani barátja első kérését, és kívánsága
szerint járt el. A hölgyek elfogadták a meghívást. Bár az eljegyzéssel
kapcsolatos tennivalók közt kissé rosszkor jött, remélték, hogy ha Mr.
Heasloppal megbeszélik a dolgot, mégis sikerül nyélbe ütni a kirándulást.
Megkérdezték Ronnyt, s ő nem emelt ellene kifogást, feltéve, hogy Fielding
teljes felelősséget vállal a kényelmükért. Nem lelkesedett a piknikért, s
akkor már a hölgyek sem; senki az égvilágon nem lelkesedett érte, mégis
sor került rá.
Aziz szörnyűségesen aggódott. Nem volt hosszú az út – épp hajnal
előtt indult egy vonat Csandrapurból, s egy másikkal délre már hazaérnek –,
de ő mégiscsak alantas beosztásban dolgozott, és félt, hogy szégyenletesen
leszerepel. Félnapi szabadságot kellett kérnie Callendar őrnagytól; főnöke
ezt nem adta meg, legutóbbi lógása miatt; Aziz kétségbeesett, s Fielding
útján környékezte meg Callendart, aki most viszolygó megvetéssel megadta
a szabadságot. Aziznak evőeszközt kellett kölcsönkérnie Mahmud Alitól,
akit meg se hívott. Aztán ott volt a szesz kérdése; Mr. Fielding s talán a két
hölgy is iszik; kell-e whiskyt, szódavizet, portóit vennie? És ott volt a
szállítás kérdése az útmenti Marabár állomásról a barlangokig. Ott volt
Godbole professzor meg az étkezés kérdése, és Godbole professzor meg a
többiek étkeztetése – ez két kérdés volt, nem egy. A professzor nem
vakbuzgó hindu, megissza a teát, szódavizet, megeszi a gyümölcsöt,
édességet, bárki készíti, a zöldséget és rizst, ha brahman főzi, de a húst és a
süteményt, ha tojás van benne, már nem, azt pedig senkitől nem tűri, hogy
marhahúst egyék; egyetlen szelet marhahús egy távoli tányéron elhervasztja
a jókedvét. A többiek talán ehetnének ürühúst, ehetnének sonkát. De a
sonka ellen Aziz vallásos meggyőződése berzenkedett: még elképzelni se
tudta, hogy valaki sonkát egyék. Gond gondot követett, mert kihívta India
földjének szellemét, mely igyekszik mindenkit megtartani a maga zugában.
Végre eljött a várt pillanat.
Aziz barátai csöppet sem tartották okos dolognak, hogy angol
hölgyekkel közösködik, s figyelmeztették, hogy nagyon ügyeljen a
pontosságra. Ezért az éjszakát kint töltötte az állomáson. A szolgák a
peronon kuporogtak egy csoportban, hogy el ne kóboroljanak. Ő maga fel-
alá sétált az öreg Mohammed Latiffal, aki a háznagy szerepét töltötte be.
Bizonytalannak érezte magát, s mindent valószínűtlennek. Kocsi jött, azt
remélte, Fielding száll ki, s majd erőt önt belé. De Mrs. Moore és Miss
Quested érkezett, meg a goai szolgájuk. Elébük sietett, s egyszerre jókedve
támadt. – Hát végül mégiscsak megjöttek! Ez nagyon-nagyon kedves! –
kiáltotta. – Ez életem legboldogabb pillanata.
A hölgyek udvariasak voltak. Ha ez nem is volt életük legboldogabb
pillanata, remélték, hogy amint a korai indulás bosszúsága elmúlik, jól érzik
majd magukat. Azizzal, mióta a kirándulásban megállapodtak, nem
találkoztak, s így most illő módon köszönetet mondtak.
–  Jegyre nincs szükség, mondják meg, kérem, a szolgájuknak. A
marabári szárnyvonalon nincsen jegy, ez a különlegessége. Üljenek be a
kocsiba és pihenjenek, míg Mr. Fielding megérkezik. Tudják-e, hogy
párdakocsiban utaznak? Nem bánják?
–  Nagyon szívesen – mondták mindketten. A vonat beállt, s a
szolgahad majmok módjára özönlötte el a kocsit. Aziz a barátaitól
kölcsönzött szolgákat, s elhozta a maga három emberét is, így aztán kitört a
civódás az elsőbbségen. A hölgyek szolgája megvető arccal félreállt. Még
Bombayben, turistaként fogadták föl. Szállodában vagy elegáns emberek
közt ragyogóan bevált, de ha olyan emberekkel érintkeztek, akiket ő
másodrendűnek ítélt, megvonta tőlük kegyeit.
Az éjszaka még sötét volt, de már a végét jelző átmeneti sötét. Az
állomásfőnök tyúkjai a szín tetején gubbasztva már kányáról álmodtak, nem
bagolyról. Oltogatták már a lámpákat, hogy később ne legyen gond a
lámpaoltással. A sötét zugok, a harmadosztályú utasok felől bagószag és
köpködés zaja támadt; turbánokat tekertek le, szájat mostak egy fácska
ágaira. Egy vasutas olyannyira bízott az új nap fölvirradtában, hogy
lelkesen megkongatta a harangot. A szolgák ettől megrémültek. – Indul a
vonat! – visongattak, s rohantak előre is, hátra is, hogy ezt
megakadályozzák. Még sok mindent kellett berakni a párdakocsiba; egy
sárgaréz pántos ládát, egy dinnyét és rajta egy fezt, egy kendőt guajava-
körtével, egy létrát s egy puskát. A vendégekkel igazán nem volt semmi baj.
Nem voltak fajtudatosak – Mrs. Moore öreg volt hozzá, Miss Quested meg
új –, s Azizzal úgy viselkedtek, mint más fiatalemberrel, akitől az
országban kedvességet tapasztalnak. Ez Azizt mélyen meghatotta. Azt
várta, Fieldinggel jönnek, nem számított rá, hogy gondjára bízzák magukat,
s percekig egyedül maradnak vele.
–  Küldjék haza a szolgájukat – tanácsolta Aziz. – Nincs rá szükség.
Hadd legyünk itt mindannyian muzulmánok.
–  Különben is szörnyű ember. Antony, elmehetsz; nincs rád
szükségünk – mondta a lány türelmetlenül.
– Gazda azt mondta, jöjjek.
– Úrnő azt mondja, menj.
– Gazda azt mondta, maradj hölgyek mellett egész délelőtt.
–  Nos, a hölgyeknek nincs szükségük rád. – Azizhoz fordult: –
Szabadítson meg tőle, Aziz doktor!
– Mohammed Latif! – kiáltotta Aziz.
A szegény rokon fezt cserélt a dinnyével, és kilesett az ablakon a
kocsiból, ő volt a főparancsnok a zűrzavarban.
–  Az unokatestvérem, Mr. Mohammed Latif. Ó, nem, ne fogjanak
kezet vele; régi vágású indus, jobban szeret szálámmal köszönni. Íme, mit
mondtam! Mohammed Latif, szép a köszöntése. Ej, hisz nem érti; nem tud
angolul.
 – Hazud – mondta az öregember nyájasan.
–  Hazud! Hát ez aranyos! Hát nem mulatságos öregember? Később
majd eltréfálkozunk vele. Ő intéz minden apróságot. Közel sem olyan
ostoba, mint hinnék, de szörnyűségesen szegény. Még szerencse, hogy
családunk olyan népes. – Megölelte a koszos nyakú öreget. – De szálljanak
csak be, helyezkedjenek kényelembe; igen, igen, dőljenek csak le
nyugodtan. – A nagy hírű keleti zűrzavar láthatólag lassan a végére járt. –
Megbocsátanak, elébe kell mennem két másik vendégünknek.
Egyre idegesebb lett, már csak tíz perc hiányzott az indulásig. De
Fielding angol, ő nem késik el, Godbole pedig hindu, így nem számít. Ez a
gondolat, ahogy az indulás közeledett, lassacskán megnyugtatta.
Mohammed Latifnak időközben sikerült lepénzelnie Antonyt, hogy ne
tartson velük, s most hasznos beszélgetésbe merülten sétálgattak fel-alá a
peronon. Mindkettőjüknek az volt a véleménye, hogy sok a szolga, kettőt-
hármat ott kell hagyni a marabári állomáson. Aziz megmagyarázta, hogy
kint a barlangoknál majd meg-megtréfálja Mohammed Latifot, nem
rosszindulatból, hanem hogy vendégeit megnevettesse. Az öregember kissé
félrebillentette a fejét és beleegyezett; mindig kész volt eltűrni, hogy
kinevessék, s biztatta Azizt, hogy ne kímélje. Fontosságától megittasultan
belekezdett egy illetlen történetbe.
–  Majd máskor, testvér, ha több időm lesz, mert most, mint már
mondtam, nem muzulmánokat kell szórakoztatnunk. Három európait meg
egy hindut, erről sose szabad megfeledkeznünk. Roppant figyelmesnek kell
lennünk Godbole professzorral, nehogy kevesebbnek érezze magát többi
vendégünknél.
– Vele majd elfilozofálok.
– Ez nagyon kedves lesz; de a szolgák még fontosabbak. Nem szabad a
szervezetlenség benyomását keltenünk. Ez megoldható, és ezt várom
magától…
A párdakocsiban valaki fölsikoltott. A vonat elindult.
– Kegyelmes Isten! – kiáltotta Mohammed Latif. Utánavetette magát a
vonatnak, és fölugrott az egyik kocsi lépcsőjére. Így tett Aziz is. Nem volt
nagy hőstett, hisz egy vicinális igazán nem henceghet a gyorsaságával. – Ne
aggódjanak, majmok vagyunk mi! – kiáltotta nevetve, és a korlátra
csimpaszkodott. Majd torkaszakadtából elkiáltotta magát: – Mr. Fielding!
Mr. Fielding!
 Ott volt Fielding és az öreg Godbole, útjukat állta a sorompó az
útkeresztezésnél. Döbbenetes katasztrófa. A sorompót korábban engedték
le, mint szokták. Kiugrottak a tongából, hadonásztak, de mi haszna! Ilyen
közel és mégis milyen távol! Közben a vonat elzakatolt előttük, s így
válthattak néhány kétségbeesett szót.
– Tönkretettek.
– Godbole pádzsája az oka! – kiáltotta az angol.
A brahman lesütötte a szemét, szégyellte a vallását. Mert ez volt az
igazság: elszámította az imádság időtartamát.
– Ugorjon fel, muszáj velünk jönnie! – kiáltotta magánkívül Aziz.
– Adja a kezét!
–  Jaj ne, még rossz vége lesz! – tiltakozott Mrs. Moore. Fielding
ugrott, de elhibázta, nem sikerült elkapnia barátja kezét, és visszahuppant a
sín mellé. A vonat tovább zakatolt. Fielding föltápászkodott, és utánuk
ordított: – Nincs semmi bajom, maguknak se lesz, ne aggódjanak! – aztán
már a hangját se hallották.
–  Mrs. Moore, Miss Quested, oda a kirándulásunk. – Előretornászta
magát a kocsi mentén a lépcsőn, s könnye is majd kicsordult.
– Szálljon már be, szálljon már be; még a végén rosszul jár, mint Mr.
Fielding. Nem tudom, miért lenne oda?
–  Hát nincs? Hát lehet az? – kérdezte szánalmasan, mint egy
kisgyerek.
– Most mind muzulmánok leszünk, mint ígérte.
A drága Mrs. Moore most is tökéletes volt, mint mindig. Azizban
fölbuzgott mindaz a szeretet, amit az öregasszony iránt a mecsetben érzett, s
bár időközben elfeledkezett róla, érzelmei ettől csak frissebbé váltak. Nincs,
amit meg ne tenne érte. Akár az életét is boldogan odaadná.
–  Szálljon be, Aziz doktor, szédülök, ha magára nézek! – kiáltotta a
másik hölgy. – Ha olyan ostobák, hogy lekésnek a vonatról, az ő bajuk, nem
a miénk.
– Az én bűnöm. Én vagyok a házigazda.
– Badarság. Menjen csak a helyére, a másik kocsiba. Pompásan fogjuk
érezni magunkat nélkülük is.
Ha nem is olyan tökéletes, mint Mrs. Moore, de őszinte és kedves.
Csodálatos két hölgy, s egy becses délelőttre mindkettő az ő vendége.
Fontosnak és rátermettnek érezte magát. Fielding személy szerint hiányzik,
hiszen a barátja, egyre kedvesebb barátja, de ha itt volna, ő mégiscsak
pórázon maradna. – Indusokra nem lehet rábízni semmit – mondogatták a
tisztviselők, sőt, néha még Hamidullah is. Hát most majd megmutatja a
pesszimistáknak, hogy igenis lehet. Büszkén elmosolyodott, és kinézett a
még mindig láthatatlan tájra, melyből mindössze valami sötét mozgás volt
észlelhető, majd föl az égre, ahol már sápadni kezdett az elterpeszkedő
Skorpió. Majd belépett egy másodosztályú fülkébe.
–  Igaz is, testvérem, Mohammed Latif, mi van ezeken a barlangokon
látnivaló? Mit akarunk megnézni bennük?
A kérdés már meghaladta a szegény rokon tudását. Mindössze annyit
tudott mondani, hogy annak csak az Isten a tudója és az odavalósi
parasztok, s az utóbbiak bizonyára szívesen elszegődnek vezetőül.
 XIV
Az élet túlnyomórészt olyan szürke, hogy nincs mit mondani róla, s a
könyvek és történetek, melyek azt állítják, hogy érdekes, kénytelenek
túlozni, ezzel is létük jogát igazolván. Munkából és társadalmi
kötelezettségekből szőtt gubójában az emberi lélek javarészt csak
szendereg, észleli ugyan a gyönyör és a kín különbségét, de távolról sem
olyan élesen, mint tettetni szoktuk. Még a legizgalmasabb napnak is vannak
szakaszai, mikor nem történik semmi, s bár egyre azt hajtogatjuk: – Úgy
örültem! –, s hogy: – Szörnyen meg voltam ijedve! –, nem vagyunk
őszinték. – Ha egyáltalán éreztem valamit, az öröm volt vagy rémület –
ennél többet igazán nincs mit mondani, s erre a körülményekhez tökéletesen
alkalmazkodó szervezet elhallgat.
Így esett, hogy már vagy két hete nem észlelt sem Mrs. Moore, sem
Miss Quested semmit élesen. Azóta is többé-kevésbé begubózva éltek, hogy
Godbole professzor elénekelte azt a furcsa kis éneket, s mindössze annyi
volt kettőjük közt a különbség, hogy az öreg hölgy beletörődött a
fásultságába, a fiatal viszont bosszankodott rajta. Adela hitte, hogy a
rázúduló sok esemény mind fontos és érdekes, s ha mégis unatkozott,
szigorúan hibáztatta önmagát, s ajkát szélsőséges lelkesedésre
kényszerítette. Ennek az egyébként őszinte jellemnek ez volt az egyetlen
őszintétlensége, s ez is fiatal szellemének tiltakozása volt. Most különösen
bosszankodott: itt van Indiában, s eljegyezte magát – e két eseménynek
napjai minden pillanatát át kellett volna hatnia lelkesedéssel.
India aznap reggel kétségkívül kietlen volt, hiába nézte most indusok
védnöksége alatt. Vágya teljesült, de későn. Sem Aziz, sem a kirándulás
előkészületei nem hozták izgalomba. Csöppet sem volt rosszkedvű vagy
levert, s körülötte a sok fura holmi – a komikus „párdakocsi”, a takaró- és
párnahegyek, a szétguruló dinnyék, a friss olajszag, a létra, a sárgaréz
pántos láda, Mahmud Ali komornyikja, amint váratlanul betoppan a
mosdóból, s tálcán teát és lágy tojást hoz –, ez mind új volt és mulatságos,
és kellőképpen méltányolta is, csak épp a leikébe nem hatolt be.
Vigaszképpen igyekezett arra gondolni, hogy ezután már Ronny a fő
gondja.
– Milyen rendes és vidám szolga! Micsoda megkönnyebbülés Antony
után!
–  Egy kicsit megijesztett. Elég furcsa helyen főzik a teát – mondta
Mrs. Moore, aki szeretett volna még egy csöppet szundikálni.
–  Antonyt elküldöm. Azután, ahogy a peronon viselkedett, végleg
elhatároztam.
Simlában még megnyilvánulhat Antony jobbik énje, gondolta Mrs.
Moore. Úgy volt ugyanis, hogy az esküvőt Simlában tartják; Miss
Questednek élt ott valami unokatestvére, az hívta meg; a házuk ablaka
egyenesen Tibetre nézett.
–  Mindenképpen szükségünk lesz egy második szolgára, mert Mrs.
Moore Simlában a szállodában száll meg, és nem hiszem, hogy Ronny
Baldeója… – Szeretett tervezgetni.
–  Jó, csak fogadjon fel mást, Adela, én megtartom Antonyt. Már
megszoktam az ízléstelen szokásait. Majd gondoskodik rólam a meleg
évszakban.
–  Én nem hiszem ezt az egész forróságot. Csak az ilyen Callendar
őrnagyok emlegetik állandóan; azt hiszik, ettől az ember majd
tapasztalatlannak és jelentéktelennek érzi magát. Ez is olyan, mint az az
örökös „én már húsz éve élek itt”.
– Én elhiszem, de azt sose hittem volna, hogy fönt rekedjek. – Ronny
és Adela ráérős bölcsességének hála, az esküvőt nem lehetett május előtt
megtartani, s így Mrs. Moore sem utazhat haza nyomban az esküvő után
Angliába, mint eredetileg remélte. Májusra már tűzsorompó torlaszolja el
Indiát és a vele határos tengert, s így Mrs. Moore is kénytelen lesz fent
gubbasztani a Himalájában, várva, míg lehűl a világ.
– Én nem is fogok fönt rekedni – közölte a lány. – Nem állom ezeket
az asszonyokat, hogy hagyják a férjüket lent sülni a síkságon. Mrs.
McBryde még egyetlenegyszer se maradt lent, mióta férjhez ment; fél évre
magára hagyja azt az értelmes embert, s aztán csodálkozik, hogy lazul
köztük a kapcsolat.
– Tudja, gyerekei vannak.
– Igen, ez igaz – mondta Miss Quested szórakozottan.
– A gyerek az első. Míg fel nem nő, és maga is családot nem alapít. Ha
ez megtörtént, az ember már magának élhet, joga van hozzá… síkságon,
hegyek közt, ahogy tetszik.
– Igen, tökéletesen igaza van. Erre nem gondoltam.
– Ha az ember addig túlságosan el nem butul és meg nem öregszik. –
Visszaadta az üres csészét a szolgának.
–  Úgy gondolom, az unokatestvérem majd talál nekem Simlában
valakit, aki ellát az esküvő idején, aztán pedig Ronny úgyis átszervezi a
cselédséget. Most még nagyon jól megteszi legényembernek, de ha egyszer
megnősült, kétségtelenül szükség lesz több cserére is; a régi cselédei aligha
fogadnának el parancsokat tőlem, és ezért nem is hibáztathatom őket.
Mrs. Moore felhúzta a redőnyt és kinézett. Ronnyt és Adelát, minthogy
mindketten kívánták, összeboronálta, de több tanáccsal már igazán nem
szolgálhat. Egyre inkább úgy érezte (látomás volt vagy lidércnyomás?),
hogy bár az emberek fontosak, kapcsolatuk nem az, s különösen a házasság
körül csapnak túlságosan nagy hűhót; megszámlálhatatlan századok óta
egyesül a test, s az ember semmivel sincs közelebb, hogy értse a másik
embert. S ez ma olyan erővel tört rá, mintha az érzés önmagában is
megszemélyesült kapcsolat volna, szinte a keze után nyúlt.
– Látni már valamit a dombokon?
– Csak sötétebb-világosabb foltokat.
–  Nem lehetünk messze a hiénás helyemtől. – Kikémlelt az időtlen
félhomályba. A vonat épp egy vízmosást keresztezett. Pam-pam, pam-pam,
pam-pam – dobolt a kerék, miközben a vonat csigalassan átgördült a hídon.
Százyardnyira újabb vízmosás következett, majd egy harmadik, s ez is
mutatta, hogy a közelben emelkedik a vidék. – Talán itt történt; az út, azt
tudom, párhuzamos a vasútvonallal. – A baleset kellemes emlék volt; száraz
és becsületes módján érezte, hogy az rázta helyre, az tanította meg Ronny
igazi értékére. Aztán megint visszatért a tervezgetéshez; kislány kora óta a
tervezgetés volt a szenvedélye. Olykor-olykor adózott valamivel a jelennek
is, megjegyezte, hogy Aziz milyen kedves és értelmes, megevett egy
guajava-körtét, nem vett a sült csemegéből, és gyakorolta a szolgán urdu
nyelvtudását, de gondolatai rövidesen megint átváltottak a közeljövőre és az
angol-indiai életre, melyet, mint eltökélte, majd csak elvisel valahogy. S
míg ezt értékelgette a vele járó Turtonökkel és Burtonökkel együtt, a vonat
„pam-pam, pam-pam, pam-pam”-okkal kísérte mondatait, a félig alvó
vonat, a jelentéktelen utasokkal a határozatlan semmibe tartó, a szürke
mezők közt alacsony töltésen tévelygő vicinálisvonat. Mondanivalója –
mert volt neki – elkerülte a lány jól felfegyverzett elméjét. Messze hátul,
hivatalosat füttyentve robogott a postavonat, mely olyan fontos városokat
köt össze, mint Kalkutta és Lahore, s ott érdekes dolgok esnek, érdekesek
az emberek. Ezt értette. Sajnos Indiában kevés a fontos város. India a vidék,
a mezők, a mezők, a dombok, a dzsungel, a dombok és megint a mezők. A
vicinális megáll, az út autóval csak egy darabig járható, a mellékvágány
mentén bivalyfogat ballag, ösvények szakadoznak szét a mezőn és tűnnek el
egy vörös tócsa közelében. Hogyan lehetne úrrá az elme egy ilyen
országon? A hódítók nemzedékei próbálták megérteni, de megmaradtak
száműzöttnek. Építettek fontos városokat, de mind csak menedék, s
civódásaik az olyan ember rossz közérzetét tükrözik, aki nem találja a
hazavezető utat. India ismeri a gondjukat. Ismeri a világ minden gondját,
minden gondját mérhetetlen mélységében. – Jöjj el! – kiáltja száz szájjal,
nevetséges és fenséges tárgyak szájával. De hova? Ezt sose határozta meg.
India nem ígéret, India könyörgés.
–  Ha elég hűvös lesz, majd elviszem Simlából. Nem engedem ott
rekedni – folytatta a megbízható lány. – Megnézünk majd egy-két ilyen
mogul dolgot. Szép is lenne, ha hagynám, hogy épp a Tadzs Mahalt ne
lássa! Aztán elkísérem Bombay-be. Amit utoljára lát az országból, az is
érdekes lesz. – De Mrs. Moore elaludt, elfárasztotta a korai indulás. Nem
volt rendben az egészsége, nem is kellett volna vállalkoznia erre az útra, de
erőt vett magán, nehogy a lány öröme vallja kárát. Álmai szövete mindig
hasonló volt, de most a másik két gyermeke, Ralph és Stella szorult
segítségére, s ő azt magyarázta nekik, hogy nem lehet egyszerre két
családnál. Mikor fölébredt, Adela fölhagyott a tervezgetéssel, kihajolt az
ablakon, és megjegyezte: – Hát ez igazán csodaszép.
A tisztviselőtelep magaslatáról is döbbenetes marabári dombok itt
istenek voltak, s számukra a föld csak árnyék. A Kawa Dol esett hozzájuk
legközelebb. Fala függőlegesen szökött fel, s tetején egy szikla ült, ha
ekkora tömeget szabad még sziklának nevezni. Mögötte külön-külön, széles
síkságcsatornákkal szegve feküdt a többi domb, s bennük a többi barlang.
Miközben a vonat elkúszott előttük, a tíz domb, mintha a vonat érkezését
figyelné, váltogatta a helyét.
–  A világ minden kincséért oda nem adnám, hogy ezt láthatom –
mondta a lány túlzott elragadtatással. – Nicsak, most kel fel a nap… ez
csodaszép lesz… gyorsan… ott ni! A világ minden kincséért! Ezt soha meg
nem látjuk, ha mindig csak Turtonékhez meg az örökös elefántjaikhoz
ragaszkodunk.
 Míg beszélt, bal kéz felől haragos narancsvörössé vált az ég. Szín
lüktetett és emelkedett a fák csipkéje mögött, elmélyült, mind fényesebben
és fényesebben tündöklött, s hihetetlen fényben égve kívülről nekifeszült a
légburának. Várták a csodát. De e felséges pillanatban, mikor az éjszakának
meg kellett volna halnia, s a nappalnak föl kellett volna támadnia, nem
történt semmi. Mintha kimerült volna a mennyei forrás ereje. Keleten
fakultak a színek; a dombok, bár több fény esett rájuk, most úgy tetszett,
komorabbak, s a hajnali hideg fuvallat mélységes csalódást hozott. Vetve a
nászágy, a kürt s a nádsíp szavára miért nem lép be a vőlegény, hisz az
emberiség azt várja tőle? A nap fölkelt, és semmi pompa. Látták, hogy
sárgásan húz fölfelé a fák közt, majd a fakó ég háttere előtt, s megérinti a
mezőn már kint dolgozó testeket.
– Ó, ez bizonyára csak az álhajnal volt… a felső légrétegekben lebegő,
éjszaka le nem ülepedett portól ilyen, ugye? Úgy emlékszem, Mr. McBryde
említette. Azt kell mondanom, hogy ezzel az angol napkelte is fölér.
Emlékszik Grasmere-re?
–  Istenem, az a drága Grasmere! – Pici tavaiba és hegyeibe, melyek
regényesen s mégis szelíden emelkedtek valami nyájasabb planétán,
mindketten szerelmesek voltak. Itt rendetlen síkság nyúlt a marabári
dombok térdéig.
– Jó reggelt, jó reggelt, tegyék fel a sisakjukat! – kiáltott át távolabbról
Aziz. – Tegyék fel rögtön a sisakjukat, a reggeli napsütés nagyon veszélyes.
Ezt mint orvos mondom.
– Jó reggelt, jó reggelt, tegye fel maga is.
–  Az én kemény fejemnek nem árt! – nevetett Aziz. Megdöngette a
fejét, és beletúrt a hajába.
– Kedves fickó – mormolta Adela.
–  Ide figyeljenek… most Mohammed Latif kíván „jó reggelt”. –
Értelmetlen viccek következtek.
– Aziz doktor, mi történt a hegyeivel? A vonat elfelejtett megállni.
– Lehet, hogy ez itt hurokvágány, és a vonat megállás nélkül visszatér
Csandrapurba. Ki tudja?
Miután mérföldnyire kifutott a síkságra, a vonat lassított, és megállt
egy elefánt előtt. Itt is volt rakodó, de belezsugorodott a jelentéktelenségbe.
Egy elefánt, mely festett homlokával bólogatva köszönti a hajnalt! –
Micsoda meglepetés! – kiáltották a hölgyek udvariasan. Aziz egy szót se
szólt, de majd szétvetette a büszkeség és a megkönnyebbülés. Az elefánt
volt a piknik egyik fénypontja, s csak a Jóisten a megmondhatója, hogy mi
mindent kellett végigcsinálnia, míg sikerült szert tennie rá. Elefánthoz
félhivatalosan legkönnyebb volt a naváb bahádur útján hozzájutni, a naváb
bahádurhoz viszont Nureddinen át vezetett az út, de Nureddin sose válaszolt
semmilyen levélre, anyjának viszont, aki Hamidullah bégum barátnője volt,
nagy befolyása volt rá, és Hamidullah bégum roppant kedvesen megígérte,
hogy ellátogat hozzá, ha a párdakocsi törött redőnye időközben
visszaérkezik Kalkuttából. Hogy egy elefánthoz ilyen hosszú és vékony
szálon lehet csak eljutni, megelégedéssel töltötte el Azizt, jókedvűen
méltányolta Keletet, ahol a barátom barátja valóság, s ahol valamikor
minden megoldódik, s előbb-utóbb mindenki kiveszi részét a boldogságból.
És hasonlóképpen elégedett volt Mohammed Latif is, mert két vendég
lekéste a vonatot, s így ő is a haudában utazhatott, s nem kordén hátul, s
elégedettek voltak a szolgák is, mert az elefánt növelte az önérzetüket, és
ordibálva, lökdösődve hajigálták le a poggyászt a porba, parancsszavakat
kiabáltak, és majd megszakadtak a jóindulattól.
–  Egy óra oda, egy óra vissza, két órát töltünk a barlangoknál, és
megnézünk hármat – mondta elbűvölően mosolyogva Aziz. Volt benne
valami királyi fenség. – A vonat tizenegy-harminckor indul vissza, s a
szokott időben, azaz pontosan egy óra tizenötkor asztalnál ülnek Mr.
Heasloppal. Mindent tudok magukról. Négy óra – rövid kis kirándulás –, s
egy óra fenntartva váratlan eseményekre, mert az ilyesmi itt minálunk
gyakori. Úgy gondoltam, kitervelek mindent, magukkal meg se beszélem,
de ha bármit másképpen kívánnak, Mrs. Moore és Miss Quested, egy
pillanat és megvan, még ha annyit jelent is, hogy a barlanglátogatást kell
elejteni. Jó lesz így? Akkor másszanak fel erre a vadállatra.
Az elefánt – szürke és magányos, mintha domb volna maga is –
letérdelt. A hölgyek fölmásztak rá a létrán, Aziz pedig sikar módjára szállt
fel, először az elefánt kemény szélű sarkára, aztán feltartott farka hurkába
lépett. Mikor Mohammed Latif következett, a farkot a szolga, aki a végét
tartotta, az utasítás értelmében elengedte, a szegény rokon lecsúszott, és ott
lógott az állat ülepe fölött, a hálóba csimpaszkodva. Ez afféle kis udvari
bohóckodás volt, s nem is keserített senkit, csak a hölgyeket, pedig épp az ő
szórakozásukat kívánta szolgálni. Mindketten irtóztak a durva tréfáktól.
Ezután az állat két rengő mozdulattal talpra állt, s fölemelte őket tízlábnyira
a síkság fölé. Közvetlenül alattuk ott volt az élet hordaléka – falusiak, pucér
csecsemők ami mindig összegyűlik egy elefánt lába körül. A szolgák
behajigálták a tongákba az edényeket. Hasszán kisajátította az eredetileg
Aziznak szánt csődört, s a ló magasából kezelte le Mahmud Ali embereit. A
brahmant, akit azért fogadtak fel, hogy Godbole professzornak főzzön,
letelepítették egy akácfa alá, hogy ott várja visszaérkezésüket.
A vonat, szintén a visszatérés reményében, tovaimbolygott a mezők
közt, jobbra-balra ingatva fejét, akár egy százlábú, s más, mint valami
csápszerű mozgás már nem is látszott; kútgémek emelkedtek, süllyedtek
síkságszerte, és osztották szét a vékonyan csörgedező vizet. A kép a lágy
reggeli világításban inkább kellemes volt, mint visszatetsző, de szín alig
akadt benne, s élet is alig.
Miközben az elefánt a dombok felé baktatott (a fakó napfény ekkorra
már lábukig megvilágította ezeket, s árnyékkal rajzolta ki gyűrődéseiket), új
élménnyel szolgált, hogy valami különös lelki csönd ülte meg nemcsak a
fület, hanem az ember valamennyi érzékét. Az élet folyt, mint rendesen, de
következmény nélkül, vagyis a hangok nem keltettek visszhangot, s nem
támadtak gondolatok. Mintha gyökerétől elszakadva káprázattá vált volna
minden. Az út mentén például volt néhány alacsony, összehányt, tessék-
lássék kimeszelt kőkupac. Miféle kupacok ezek?… Sírok, Párvati istennő
keblei? A falusiak odalent ezt is, azt is helybenhagyták. De zavar támadt
egy kígyó körül is, és ez sohasem tisztázódott. Egy csatorna túlsó oldalán
Miss Quested vékony, fekete, ágaskodó valamit pillantott meg, s felkiáltott:
– Kígyó! – A falusiak igazat adtak neki, s Aziz megmagyarázta: – Igen,
fekete kobra, nagyon mérges, ágaskodik, hogy az elvonuló elefántot lesse. –
De mikor a lány Ronny távcsövén át szemügyre vette, úgy vélte, mégsem
kígyó, csak egy pálma kiszáradt, megtekeredett csonkja. – Nem kígyó –
állapította meg. A falusiak ellentmondtak neki. A lány beültette agyukba a
szót, s most nem voltak hajlandók kivetni onnét. Aziz elismerte, hogy
távcsövön nézve valóban olyan, mintha fadarab volna, aztán hetet-havat
összehordott az álcázó mimikriről. Ezzel semmire nem adott magyarázatot,
de odalett a romantika is. A Kawa Dol sziklafaláról levált hőségrétegek
csak növelték a zűrzavart. Szabálytalan időközökben érkeztek, szeszélyes
útvonalon. A mező egy-egy darabkája, mintha zsírban sülne, egyszer csak
fölpattant, majd mozdulatlanná merevedett. Mikor közelebb értek, a
káprázat megszűnt.
Az elefánt egyenesen a Kawa Dolnak tartott, mintha a sziklát
homlokával megdöngetve bebocsátást kérne, majd elkanyarodott, és rátért a
domb lábát megkerülő ösvényre.
 A sziklák úgy meredtek ki függőlegesen a földből, mint szirtek a
tengerből, s alighogy ezt Miss Quested megjegyezte, s megállapította, hogy
ez milyen meglepő, a síkság észrevétlenül eltűnt, szinte azt mondhatnók,
lehámlott, s már se erre, se arra nem látszott más, csak gránit, halott és
hallgatag gránit. Mint mindig, most is a mennybolt uralkodott, de úgy
tetszett, betegesen közel van, szinte mennyezetként csatlakozik a sziklafal
szegélyéhez. Úgy tetszett, a szorosban soha semmi nem változott. Aziz,
tulajdon nagylelkűségétől eltelve, nem figyelt meg semmit. Vendégei se
sokat. Úgy érezték, a hely nem valami vonzó, aligha érdemes nézni, s nem
bánták volna, ha valami mohamedán épületté alakul át, például mecsetté,
amit házigazdájuk méltányolt volna, és meg is tudott volna magyarázni.
Aziz tájékozatlansága szembeszökő, már-már kényelmetlen volt. Hiába
beszélt vidáman és magabiztosan, fogalma se volt, hogy mit kezdjen
Indiának ezzel az aspektusával: Godbole professzor nélkül éppolyan
elveszett volt, mint ők maguk.
A szoros elkeskenyedett, majd széttárult, mint egy tál. Valahol itt volt
a céljuk. Egy romos vízmedencében állt némi víz, az állatoknak elérhető
magasságban, s közvetlenül a pocsolya fölött fekete nyílás mélyedt a falba:
az első barlang. A tálat három domb határolta. Kettő buzgón sugározta a
forróságot, a harmadik árnyékot vetett; itt táboroztak le.
– Szörnyű fülledt egy hely – dünnyögött magában Mrs. Moore.
–  Milyen fürgék a szolgái! – kiáltott fel Miss Quested. Már le is
terítettek egy asztalterítőt, közepére egy váza művirágot tettek, s Mahmud
Ali komornyikja immár másodízben teával és bevert tojással kínálta őket.
–  Úgy gondoltam, együnk valamit, mielőtt megnézzük a barlangot, s
majd utána megreggelizünk.
– Ez nem reggeli?
–  Ez, reggeli? Csak nem gondolták, hogy ilyen fura módon látom
vendégül magukat? – Azizt figyelmeztették, hogy az angolok örökké csak
esznek, s okosan teszi, ha kétóránként enni ad nekik, addig is, míg sor kerül
a kiadós étkezésre.
– Hogy maga milyen jól megszervezett mindent!
–  Ezt majd akkor mondja, ha megint Csandrapurban leszünk.
Bármilyen szégyent hozzak magamra, a vendégeim maradnak. – Ezúttal
komolyan beszélt. Most néhány óra hosszat tőle függenek, s hálás volt
nekik, amiért rábízták magukat. Eddig még jól ment minden: az elefánt
szájához emelte a frissen vágott ágat, a tonga rúdja fölmeredt a levegőbe, a
konyhagyerek hámozta a krumplit. Hasszán kiabált, Mohammed Latif,
tiszte szerint, egy lehántott vesszővel a kezében álldogált. A kirándulás
sikeres és indus volt: egy jelentéktelen fiatalembernek alkalma nyílt rá,
hogy udvariasnak mutatkozzék más országból jött látogatók előtt; erre
sóvárog minden indus – még ha olyan cinikus is, mint Mahmud Ali –, csak
éppen lehetőség nem adódik ilyesmire. Aziz bebizonyította
vendégszeretetét, itt voltak az „ő” vendégei; ha jól érzik magukat, az neki
tisztesség, s ha kellemetlenség éri őket, az ő lelkén szárad.
Mint a keletiek többsége, Aziz is túlértékelte a vendégszeretetet, s
bizalmas barátságnak vélte; nem vette észre, hogy beszennyezi a birtoklás
érzete. Csak akkor látott távolabbra, ha Mrs. Moore-ral vagy Fieldinggel
volt együtt, csak akkor értette meg, hogy mennyivel áldásosabb barátságot
kapni, mint adni. Ők ketten különös és üdvös hatással voltak rá – barátai
örökre, s ő is az övék, örökre –, annyira szerette őket, hogy ha velük volt,
adni és kapni eggyé vált. Jobban szerette őket, mint Hamidullah-ékat, mert
akadályokat kellett legyőznie, hogy találkozzék velük, és ez nagylelkűségre
ösztönözte. Örökkévaló nyereségként halála napjáig szívében viseli
képüket. Elnézte az öregasszonyt, amint a nyugágyon pihent és teáját
kortyolgatta, s egy pillanatra elfogta az öröm, mely magában viselte az
elmúlás csíráját, hisz azt juttatta eszébe: „Mit tehetnék érte még?”, s ettől
elméje megint visszakanyarodott az ostoba vendégszeretetre. Szeme két
fekete golyója lágyan, beszédesen fénylett, mikor megkérdezte: –
Emlékszik még a mecsetünkre, Mrs. Moore?
–  De mennyire! – mondta váratlanul élénken és fiatalosan az
öregasszony.
– Milyen nyers, milyen goromba voltam, s maga milyen jó.
– S milyen jól éreztük magunkat mind a ketten.
–  Gondolom, így kezdődnek a legtartósabb barátságok. Vajon
vendégül láthatom-e valamikor a többi gyermekét is?
–  Maga tud a gyerekeiről? Nekem sose mesél róluk – mondta Miss
Quested, s ezzel akaratlanul megtört valami varázst.
–  Ralphról és Stelláról? Hát hogyne, mindent tudok róluk. De ne
feledkezzünk meg a barlanglátogatásról se. Életem álma teljesült, hogy
maguk ketten most az én vendégeim. El se tudják képzelni, hogy számomra
ez mekkora megtiszteltetés. Valósággal Babár császárnak érzem magam.
– Miért épp annak?
 –  Mert az őseim vele jöttek be Afganisztánból. Hirátnál csatlakoztak
hozzá. Gyakran neki se volt több elefántja, csak egy, sőt, néha még egy
sem, de akkor is mindig szerette a vendéget. Akár harcolt, akár vadászott,
akár menekült a hegyek közt, mint most mi, mindig megállt; a
vendégszeretetről és az örömökről sose mondott le; ha kevés élelme volt,
azt is szépen tálaltatta, s ha nem volt hangszere, csak egy, azon is gyönyörű
dallamot kellett játszani. Ő az eszményképem. Szegény úr volt, s nagy
király vált belőle;
–  Azt hittem, más császár a kedvence… hogy is hívják csak…
Fieldingnél emlegette: az én könyvemben Aurangzib a neve.
–  Alamgir? Igen, kettőjük közül ő volt a jámborabb. De Babár soha
életében nem hagyta cserben egyetlen barátját sem, s ma reggel folyton
csak rajta jár az eszem. És tudja, hogy halt meg? Önként lemondott az
életéről a fia javára. Így nehezebb meghalni, mint csatában. Utolérte őket a
forróság: a rossz időre vissza kellett volna érniök Kabulba, de
államérdekből nem mehettek, és Agrában Hamaján megbetegedett. Babár
háromszor megkerülte az ágyát, és azt mondta: „Magamra veszem a
betegségét” – és magára vette; fiát otthagyta a láz, átszállt őrá, és elvitte.
Hát ezért szeretem én jobban Babárt Alamgirnál. Lehet, hogy nem helyes,
mégis így van. De nem akarom feltartani, látom, már útra kész.
–  Dehogy tart fel – mondta a lány, és visszaült Mrs. Moore mellé. –
Szeretjük, ha ilyesmit mesél. – Mert Aziz most végre olyasmiről beszélt,
amit ismert és érzett, úgy beszélt, mint Fieldingnél a kerti házban; most
megint az a keleti útikalauz volt, akit mindketten oly nagyra értékeltek.
– Mindig szerettem a mogulokról beszélni. Ez a legnagyobb örömöm.
Az az első hat uralkodó mind csodálatos ember volt; ha szóba kerül
valamelyikük – mindegy, hogy melyik –, a világon minden egyébről
megfeledkezem, csak a másik ötről nem. Nincs a világon még egy ország,
ahol hat ilyen királyt találnának, már úgy értem, hatot egyvégtében, apát és
fiút.
– Meséljen valamit Akbárról is.
– Szóval hallotta már az Akbár nevet? Nagyszerű. Hamidullah – majd
őt is megismeri – azt mondja, Akbár a legnagyobb mindnyájuk közt. Én azt
mondom: „Igen, Akbár csodálatos, de félig hindu volt; nem igazi
muzulmán”, s ilyenkor Hamidullah kiabál, hogy „Babár se jobb; ő meg bort
ivott!”. Igen ám, de Babár utána mindig megbánta, s ez nagyon nagy
különbség, Akbár viszont sose bánta meg, hogy új vallást agyait ki a Szent
Korán helyett.
–  De hát Akbár új vallása jó dolog volt, nem? Az volt a célja, hogy
egész Indiát egyesítse.
–  Jó, de nevetséges. Maga is ragaszkodik a vallásához, én is. Ez a
leghelyesebb, amit tehetünk. Indiát semmi nem egyesítheti, semmi, de
semmi, ebben tévedett Akbár.
– Gondolja, Aziz doktor? – mondta a lány elgondolkozva. – Remélem,
hogy nincs igaza. Kell ebben az országban valami univerzális – nem
vallásra gondolok, hisz magam se vagyok vallásos –, de valami, különben
hogy lehet majd ledönteni a korlátokat?
Nem ajánlott mást, mint azt az általános testvériséget, amit olykor
megálmodnak, de amint a valóság nyelvére lefordítják, mindjárt tartalmát
veszti.
–  Vegyük csak az én esetemet – folytatta a lány, s nyilván az ő esete
volt az, ami fölélénkítette. – Nem tudom, hallotta-e, hogy hozzámegyek Mr.
Heaslophoz?
– Fogadja szívből jövő jókívánságaimat.
– Mrs. Moore, mit gondol, terhelhetem-e Aziz doktort a gondunkkal, a
mi angol-indiai gondunkkal?
– A maga gondja, nem az enyém, kedvesem.
–  Ez igaz. Nos, ha feleségül megyek Mr. Heaslophoz, magam is az
leszek, amit itt angol-indiainak hívnak.
Aziz tiltakozva emelte föl a kezét:
– Képtelenség. Ne is mondjon ilyen szörnyűséget.
–  De igen; ez elkerülhetetlen. A címke ellen nem tehetek semmit; a
gondolkodásmód az, amit szeretnék elkerülni. Az olyan asszonyok, mint…
– itt elhallgatott, mert nem tartotta helyénvalónak, hogy neveket említsen;
két héttel korábban még kereken kimondta volna: „Mrs. Turton és Mrs.
Callendar.” — Szóval egyesek… igen, igazságtalanok, gőgösek az
indusokkal, s én kimondhatatlanul szégyellném, ha olyanná lennék, mint
ők, de… szóval, ez az én gondom… bennem nincsen semmi különös… se
különösen jó, se különösen erős nem vagyok, hogy ellen tudnék állni a
környezetemnek, és ne válnék olyanná, mint ők. Szánalmasan gyönge
vagyok. Ezért vágyom én Akbár „univerzális vallására”, vagy valami más
effélére, hogy megőrizhessem a tisztességemet és a józan eszemet. Érti,
hogy mire gondolok?
 Aziznak jólestek a lány szavai, de agya egyszerre bezárult, mert a lány
a házasságára utalt. Az ügynek ebbe a felébe nem kívánta beleártani magát.
– Mrs. Moore fia mellett bizonyára megtalálja a boldogságát – mondta
udvariasan meghajolva.
– Ó, a boldogságom… az egészen más kérdés. Én ezt az angol-indiai
gondomat akartam megbeszélni magával. Tud valami tanácsot adni?
–  Maga semmiben nem hasonlít a többiekhez, erről biztosíthatom.
Maga soha nem lesz kíméletlen a népemhez.
– Én úgy hallom, egy év, és mindenki kíméletlenné válik.
– Hazugság! – lobbant fel Aziz, mert a lány igazat mondott, és ez az
elevenébe vágott; az adott körülmények közt ez önmagában is sértő volt. De
nyomban magához tért, és elnevette magát, ám a lány hibája végét
szakította a beszélgetésüknek – kis híján az udvariasságuknak is –, úgy
hullott szét a párbeszéd, mint a sivatagi virág szirmai, s egyszerre ott voltak
megint a dombok közén. – Induljunk – mondta Aziz, s mindkettőjüknek
kezét nyújtotta, hogy felsegítse őket. Kissé vonakodva keltek fel és szánták
rá magukat a barlangnézésre.
Az első barlangot aránylag könnyű volt megközelíteni.
Megkerülték a pocsolyát, fölkapaszkodtak néhány csúf sziklán, s
közben a nap lecsapott a hátukra. Lehajtott fejjel, egymás után tűntek el a
dombok közt. Egy pillanatra feltűnt változatos formájuk és színük, s már ott
ásított előttük a kis fekete nyílás. Elnyelte őket, mint csatorna a vizet.
Csupaszon és gúnyosan szökött fel a meredély; gúnyos és ragacsos volt az
ég, mely a meredély szegélyéhez csatlakozott; tömören és fehéren, szinte
szándékos idétlenül csapkodott egy brahman-kánya a sziklák közt. Ilyen
lehetett a föld, mielőtt a kies tájékra vágyó ember megszületett. A kánya
elrepült… S mikor még madár se volt, talán… A nyílás böffentett, s az
emberek visszatértek.
Ami Mrs. Moore-t illeti, szörnyűnek találta a barlangot; kis híján
elájult odabent, s nem kis önmegtartóztatásába került, hogy ezt meg ne
mondja, mikor kint volt végre a szabad levegőn. Ez érthető; mindig is
ájulós volt, s a barlang zsúfolásig megtelt, egész kíséretük követte őket. A
kerek csarnok bűzlött a parasztok és szolgák tömegétől. Azizt elvesztette a
sötétben, nem tudta, ki ér hozzá, nem jutott lélegzethez, valami csupasz
undokság csapott az arcába és tapadt a szájára, mint a párna. Megpróbált
visszajutni a bejárati alagúthoz, de a befelé igyekvő parasztok visszalökték.
Fejéhez kapott. Egy pillanatra elvesztette önuralmát, csapkodott és zihált,
mint az őrült. Mert nemcsak a zsúfoltság és a bűz riasztotta, hanem a rémítő
visszhang is.
A visszhangot Godbole professzor nem is említette; lehet, hogy észre
se vette. Indiában akad néhány pompás visszhang; ott van például a suttogó
bidzsapári kupola; Mandában pedig hosszú, töretlen mondatok vándorolnak
a levegőben, hogy csonkítatlanul térjenek vissza forrásukhoz. A marabári
barlang visszhangja nem ilyen, az teljesen tagolatlan. Szóljanak akármit,
ugyanaz az egyhangú zúgás a válasz; föl-alá repdes, míg a mennyezet
teljesen el nem nyeli. Amennyire emberi hangokkal leírható, valahogy így
szól: „búúm”, vagy még inkább „búúúúm”, esetleg „úú-búúm” –
hihetetlenül tompán. Remény, udvariasság, orrfúvás, csizmanyikorgás,
mind csak „búúm”. Még a gyufa sercenése is megindít egy
kukactekeredésnyi hangot, mely pici ahhoz, hogy teljes kört fusson be, de
örökéber. S ha többen beszélnek egyszerre, zavaros, bömbölő zaj támad,
visszhang visszhangot szül, s a barlang megtelik az egymástól függetlenül
zsugorodó kicsi kígyókból álló nagy kígyóval. Mrs. Moore nyomában a
többiek is mind kizúdultak. Ő adta meg a jelt a kiáramlásra. Aziz és Adela
mosolyogva lépett ki, s Mrs. Moore nem akarta, hogy Aziz azt higgye,
rosszul sikerült a vendéglátás, így hát ő is mosolygott. Amint egyenként
kibújtak, kereste, ki lehetett a gazember, de egyet se lelt, s ráébredt, hogy
mind jámbor ember, s mind arra vágyott, hogy őt megtisztelje, s hogy a
csupasz párna egy szegény kis csecsemő volt az anyja ölében. Nem akadt a
barlangban semmi rossz, csak ő nem érezte jól magát; igen, nem érezte jól
magát, s elhatározta, hogy a következőt már nem nézi meg.
– Látta a gyufa tükörképét? Szép, ugye? – kérdezte Adela.
– Nem is tudom…
–  Aziz azt mondja, ez nem is az igazi barlang, a legnagyszerűbb a
Kawa Dolon van.
– Azt hiszem, oda már nem megyek el. Nem szeretek mászni.
– Jó, akkor üljünk vissza az árnyékba, míg elkészül a reggeli.
–  Igen ám, de ez bántani fogja Azizt, hisz úgy igyekszik. Ne vegye
rossz néven, de magának mennie kell.
–  Igen, azt hiszem – mondta a lány. Mindegy volt neki, hogy mit
csinál, és nagyon szeretett volna kedves lenni.
A szolgák és más effélék négykézláb tülekedve értek vissza a táborba,
nyomukban Mohammed Latif a súlyos szidalmaival.
 Jött Aziz, hogy átsegítse vendégeit a sziklákon. Soha még ilyen
erősnek nem érezte magát, élénk volt és szerény, s annyira magabiztos,
hogy nem sértette a kritika, s őszintén örült, mikor hallotta, hogy
szeretnének tervén változtatni. – Jól van, Miss Quested, akkor elmegyünk
mi ketten, Mrs. Moore-t meg itt hagyjuk. Nem leszünk el sokáig, de
sietnünk sem kell; Mrs. Moore is azt akarja, hogy elmenjünk.
– Hát akkor ez rendben van. Ne vegye rossz néven, hogy nem megyek
magukkal, de nem vagyok jó gyalogló.
–  De kedves Mrs. Moore, mit számít ez, ha egyszer a vendégem?
Örülök, hogy nem jön; ez talán furcsán hangzik, de az őszintesége esik jól,
az, hogy barátjának tekint.
– Barátja vagyok, tudja – mondta az öregasszony, s kezét Aziz karjára
tette. Fáradt volt, de arra gondolt, hogy milyen kedves, milyen jó fiú is
Aziz, s hogy ő mennyire szeretne örömöt szerezni neki. – Akkor mondhatok
még valamit? Ne engedje, hogy ilyen sokan menjenek magukkal.
Gondolom, úgy kellemesebb lesz.
–  Igaza van! – kiáltotta Aziz, s most a másik végletbe esett:
megtiltotta, hogy egy vezetőn kívül bárki más elkísérje Miss Questedet meg
őt a Kawa Dolhoz. – Így jó lesz? – kérdezte.
– Tökéletesen. Erezzék jól magukat, s ha visszajönnek, meséljenek el
mindent – mondta Mrs. Moore, és hátradőlt a nyugágyban.
Ha elmennek a nagy barlangcsoportig, majdnem egy óra hosszat
lesznek távol. Elővette mappáját és írni kezdett: – Kedves Stella és Ralph…
– de itt abbahagyta, nézte a furcsa völgyet és a három alak botladozó
előnyomulását. Itt még az elefánt is semmivé vált. Az állatról a barlang
bejáratára tévedt a szeme. Nem, ezt nem kívánta még egyszer átélni. Minél
többet gondolt rá, annál undorítóbb és rémítőbb lett. Most jobban
nyugtalanította, mint az előbb. A tolongást és a bűzt még elfelejtette volna,
de a visszhang valahogy az életkedvét ásta alá. Elérkezett az a pillanat,
hogy a visszhang emléke fáradtságában azt mondatta vele: – Szánalom,
jámborság és bátorság… ez mind van, de mind ugyanaz, a szenny is
ugyanaz. Minden van, de semmi sem ér semmit. – Mondhatott az ember
odabent ocsmányságot, idézhetett fenséges verseket, a visszhang ugyanaz
volt: – Úú-búúm. – Szólhatott az ember az angyalok nyelvén,
könyöröghetett a múlt, a jelen, a jövő minden emberi boldogtalanságának és
félreértésének mentségéért, minden nyomorúság végezetéért, amit
embernek, bárhol éljen és bármiképpen gondolkozzék, bármi furfangot
agyaljon ki és bármit hazudjon, ki kell állania, a visszhang ugyanaz: a kígyó
leereszkedik, és visszatér a mennyezetre. Az ördögök Észak szüleményei,
róluk lehet verset írni, de Marabári nem lehet romantizálni, mert az
végtelenségét és örökkévalóságát határtalan kietlenségétől, egyetlen olyan
tulajdonságától fosztaná meg, mely az emberiség számára elviselhetővé
teszi.
Megpróbálta folytatni a levelet, figyelmeztette önmagát, hogy
egyszerű öregasszony, korán kelt és hosszú utat tett meg, s hogy a benne
alattomosan eluralkodó kétségbeesés csupán az ő kétségbeesése, egyéni
gyöngesége, s még ha történetesen napszúrást kapott és megbolondult
volna, a világ akkor se áll meg. De gondolatai szegélyén egyszerre feltűnt a
Vallás, a szegény kis szószátyár kereszténység, s megértette, hogy sok isteni
szava a „Legyen világosság”-tól a „Bevégeztetett”-ig mind csak „búúm”. S
ekkor rémületében tágasabb vidékre tévedt, mint máskor; a mindenség, amit
fölfogni sose tudott, nem kínált nyugalmat a lelkének, az elmúlt két hónap
hangulata egyszerre határozottabb formát öltött, s ő rádöbbent, hogy nem
akar írni gyermekeinek, nem akar érintkezni senkivel, még Istennel sem. A
rémülettől megdermedve ült, s mikor az öreg Mohammed Latif odament
hozzá, azt hitte, ő talán észrevette rajta a változást. Egy ideig, hogy vigaszt
találjon, még arra gondolt: „Megbetegszem” – aztán megadta magát a
látomásnak. Minden érdeklődése megszűnt, már Aziz se érdekelte, s mintha
Azizhoz intézett szeretetteli, őszinte szavait sem ő, hanem a semmi mondta
volna.
 XV
Miss Quested, Aziz és a vezető folytatták a kissé unalmas utat. Nem
sokat beszéltek, mert a nap mind magasabbra szállt. A levegő olyan volt,
mint a meleg fürdő, amelybe mind több és több forró víz szivárog, s hőfoka
mind magasabb és magasabb lesz; a sziklatömbök azt mondták: „Élek”, a
kisebb kövek meg: „Majdnem élek”, s a repedések apró növények
hamvával voltak teli. Eredetileg föl akartak menni a csúcsra, az ingókőhöz,
de ez messze volt, s végül is megelégedtek a nagy barlangcsoporttal. Útba
ejtettek több különálló barlangot, a vezető rávette őket, hogy nézzék meg
ezeket is, de valójában nem volt bennük semmi néznivaló: gyufát
gyújtottak, megcsodálták visszfényét a csillogó falon, próbára tették a
visszhangot, majd kijöttek. Aziz biztosra vette, „hogy rövidesen valami
érdekes régi faragásra bukkannak”, de ez mindössze annyit jelentett, hogy
szerette volna, ha ez történik. Gondolatai mélyén a reggeli járt. Mikor
eljöttek a táborból, ott a szervezetlenség jelei mutatkoztak. Gondolatban
végigfutott a menün: angol reggeli, zabkása, ürüszelet, de egy-két indiai
fogás is, hogy legyen miről beszélgetni, s utána bétel. Miss Questedet sose
kedvelte annyira, mint Mrs. Moore-t, alig volt mit mondania neki; most,
hogy férjhez megy egy brit tisztviselőhöz, különösen nem.
De Adela se tudott mit mondani Aziznak. Míg Aziz gondolatai a
reggelin jártak, ő a házasságán tűnődött. A jövő héten Simla,
megszabadulni Antonytól, kilátás Tibetre, a fáradságos esküvői szertartás,
októberben Agra, gondoskodni, hogy Mrs. Moore baj nélkül útnak induljon
Bombayből – a hőségtől elmosódottan újra elvonult előtte mindez, s
figyelme most csandrapuri élete, komolyabb gondja felé fordult. Itt rejlett
az igazi nehézség – Ronny természetében meg az övében –, de Adela
szeretett szembenézni a nehézségekkel, s eldöntötte, hogy ha sikerül
legyőznie ingerlékenységét (mindig ez volt a gyönge pontja), és nem
zárkózik el Angol-Indiától, de nem is hódol be neki, akkor házasélete
boldog lesz és gyümölcsöző. Nem szabad túlságosan elméletinek lennie,
külön-külön kell elbírálnia minden problémát, meg kell bíznia Ronny és a
maga józan eszében. Szerencsére mindkettőjüknek fölösen van józan esze,
és megvan mindkettőjükben a jóakarat is.
„És a szerelem?” – jutott eszébe hirtelen, miközben föltornászta magát
egy leborított tányérhoz hasonló sziklára. A sziklán két sor lábnyom
rajzolódott ki, s valahogy ez sugallta a kérdést. Hol látott ilyen lábnyomot?
Igen, ilyen volt a nyom a naváb bahádur kocsijának keréknyoma mellett. Ő
és Ronny… nem, nem szeretik egymást.
–  Gyors tempót diktálok? – kérdezte Aziz, mert Adela kétkedő
kifejezéssel megállt. Olyan hirtelen érte a felfedezés, hogy valósággal úgy
érezte magát, mint a hegymászó, akinek elszakadt a kötele. Nem szereti a
férfit, akihez feleségül megy! És erre csak most ébredt rá, az utolsó
pillanatban. Sőt, mind ez ideig még csak föl se tette magának ezt a kérdést!
Valami másra kell gondolnia. Még mindig mozdulatlanul állt, inkább
bosszúsan, mint döbbenten, szeme a sziporkázó sziklán. A megbecsülés
megvolt, s az állati vonzódás is a félhomályban, de hiányzott az érzelmi
kapcsolat. Bontsa föl az eljegyzést? Hajlott az ellenkezőjére – ezzel annyi
gondot okozna másoknak; s különben is, nélkülözhetetlen a szerelem a
sikeres házassághoz? Ha a szerelem minden, akkor alig volna házasság,
mely túléli a mézesheteket.
–  Nem, semmi bajom, köszönöm – mondta, s miután indulatait
megrendszabályozta, újra nekifogott a kapaszkodásnak, bár egy kissé
kedveszegetten. Aziz fogta a kezét; a vezető úgy tapadt a szikla felszínére,
úgy surrant ide-oda, mint a gyík, mintha mozgását valami személyi
gravitációs központ szabályozná.
–  Maga házasember, Aziz doktor? – kérdezte Miss Quested, és
homlokát ráncolva megállt.
–  Hogyne, természetesen. Jöjjön el, és ismerkedjék meg a
feleségemmel. – Aziz úgy érezte, művészibb, ha feleségét egy pillanatra
feltámasztja.
– Köszönöm – mondta a lány elgondolkozva.
– Most éppen nincs Csandrapurban.
– És gyerekei vannak?
–  Hogyne, természetesen, három – felelt Aziz most határozottabb
hangon.
– És örömét leli bennük, ugye?
– Hát persze, imádom őket! – nevetett Aziz.
 –  Gondolom. – Amilyen csinos kis keleti, nyilván a felesége meg a
gyerekei is szépek; az ember általában azt kapja, amije már úgyis megvan.
Nem érzett a férfi iránt személyes vonzalmat, nem volt benne semmi
kalandorvér, de sejtette, hogy Aziz vonzza a fajtája- és rangjabeli nőket, és
sajnálta, hogy se magában, se Ronnyban nincs semmi báj. Az mindjárt
megváltoztatja a személyi kapcsolatot – a szépség, a dús haj, hamvas bőr.
Lehet, hogy ennek az embernek több felesége is van; Mrs. Turton szerint a
muzulmánok legalább négy feleséget tartanak. S minthogy nem volt mit
mondania ezen az örökkévaló sziklán, szabad folyást engedett a házasság
témájának, és becsületes, tisztességtudó, érdeklődő hangon föltette a
kérdést: – És egy felesége van, vagy több?
A kérdés hallatlanul megbotránkoztatta a fiatalembert. Közösségének
új meggyőződését sértette, s új meggyőződésére mindenki érzékenyebb,
mint a régire. Ha azt kérdezi a lány: „Egy Istent imád, vagy többet?” –
semmi kifogása nem lett volna ellene. De azt kérdezni egy művelt indiai
muzulmántól, hogy hány felesége van – megdöbbentő, undorító! Gondban
volt, hogyan rejtse el zavarát. – Egy, történetesen nekem csak egy – bökte
ki, és elengedte a lány kezét. Az út fölött számos barlang volt. „Vesszen
meg minden angol, még a legrendesebb is!” – gondolta, s beszökött az
egyik barlangba, hogy visszanyerje az egyensúlyát. A lány figyelme
elkalandozott, fogalma se volt, hogy hibát követett el, s minthogy Azizt
nem látta, ő is betért egy barlangba; egyrészt az járt az eszében, hogy
„unom már ezt a mászkálást”, másrészt pedig a házasságán tűnődött.
 XVI
Aziz egy percig várt a barlangban, rágyújtott egy cigarettára, hogy
visszatérve megjegyezhesse: „Beugrottam egy pillanatra, hogy kikerüljek a
huzatból” – vagy más effélére hivatkozzék. Mikor visszament, a vezetőt
egyedül találta: félrefordított fejjel állt. Valami zajt hall, mondta, s már Aziz
is hallotta: motorzúgás volt. Most a Kawa Dol külső oldalán jártak, s csak
húszyardnyit kellett mászniok, hogy lepillanthassanak a síkságra. Lent, a
csandrapuri úton egy kocsi közeledett a dombok felé. De nem látták jól,
mert a meredek kőszirt fent beugrott, s így nem lehetett jól lelátni a hegy
lábához: a kocsi közelebb ért, és eltűnt a szemük elől. Nem kétséges, hogy
majdnem alattuk állt meg, ott, ahol a jó út ösvénnyé satnyul, s ahol az
elefánt beballagott a dombok közé.
Aziz visszaszaladt, hogy a különös újságot vendégével is megossza.
A vezető közölte, hogy a lány betért egy barlangba.
– Melyikbe?
A szolga határozatlanul mutatott a barlangcsoportra.
–  Szem előtt kellett volna tartanod, az a dolgod – mondta Aziz
szigorúan. – Itt legalább tizenkét barlang van. Most honnan tudjam, hol a
vendégem? Én melyikben voltam?
Hasonló tétova kézmozdulat. Aziz körülnézett, s most még azt se
tudta, vajon ugyanahhoz a barlangcsoporthoz tért-e vissza. Mindenfelé
barlangok tátongtak – mintha ez lett volna az ívási helyük –, s a nyílások
mind ugyanakkorák. „Kegyelmes Isten – gondolta –, Miss Quested
elveszett” –, aztán megemberelte magát, és fegyelmezetten hozzáfogott a
kereséshez.
– Kiálts! – parancsolt rá a vezetőre.
Miután egy ideig kiáltoztak, a vezető megmagyarázta, hogy hiábavaló,
mert a marabári barlangok más hangot nem hallanak meg, csak a magukét.
Aziz megvakarta a fejét, s ruhája alatt elöntötte a veríték. A hely
megzavarta: fennsík is volt, zegzugos útvesztő is, tele kígyónyomként erre-
arra kanyargó vízmosásokkal. Igyekezett mindbe leszállni, de sose tudta
megjegyezni, hogy honnan indult. Barlang barlang mögé rejtőzött,
összebújtak kettesével, sőt egy szakadék szájában is akadt néhány.
– Gyere ide! – hívta szelíden a vezetőt, s mikor odaért, büntetésül arcul
csapta. A vezető elmenekült, s ő magára maradt. „Befellegzett a
karrieremnek – gondolta –, elveszett a vendégem.” S akkor fölfedezte a
rejtély egyszerű és kielégítő megoldását.
Miss Quested nem veszett el, csak csatlakozott az autóban ülőkhöz;
nyilván barátai jöttek, talán Mr. Heaslop. Föl is tűnt egy pillanatra, messze
lent a szakadékban – csak egy pillanatra, de ő volt az, a sziklák közt egy
másik hölggyel beszélt. Aziz annyira megkönnyebbült, hogy nem is
furcsállotta a lány viselkedését. Számára nem volt szokatlan, hogy valaki
megváltoztassa a terveit, feltételezte hát, hogy a lány ötletszerűen leszaladt
a Kawa Dolról, mert kedve kerekedett egy kicsit kocsikázni. Elindult ő is a
táborhely felé, s hirtelen megpillantott valamit, ami egy perccel azelőtt még
nyugtalanította volna: Miss Quested távcsövét. Ott feküdt egy barlang előtt,
félúton a bejárattól. Vállára akarta akasztani, de elszakadt a szíja, így hát
zsebre vágta. Már megtett néhány lépést, mikor eszébe jutott, hogy a lány
esetleg mást is elveszített, visszament hát, hogy körülnézzen. De megint a
korábbi nehézség: nem tudta a barlangot azonosítani. Hallotta, hogy lent a
síkon indul a kocsi, de látni most nem látta. Lemászott a domb völgyre néző
oldalán, arra, amerre Mrs. Moore-t sejtette, s most nagyobb sikerrel járt:
rövidesen szemébe ötlött a kis táborhely színes zűrzavara, s a kellős
közepén trópusi sisakban egy angol, és a sisak alatt – micsoda öröm! – nem
Mr. Heaslop, hanem Fielding mosolygott.
– Fielding! Ó, hogy hiányzott! – kiáltotta, s most első ízben elhagyta
neve elől a „mister”-t.
És barátja elébe szaladt, kedvesen és vidáman, csöppet sem
méltóságteljesen, már messziről magyarázkodott, és mentegetőzött a vonat
miatt. Fielding az imént érkezett kocsival jött – Miss Derek kocsijával –, a
másik hölgy pedig maga Miss Derek volt. Csak beszéltek, beszéltek, s
minden szolga abbahagyta a főzést, hogy füleljen. A pompás Miss Derek!
Fieldinggel véletlenül találkozott a postán. – Miért nem ment el Marabárba?
– kérdezte, s mikor hallotta, hogy lekésett a vonatról, felajánlotta, hogy
kiviszi és vissza is hozza. Megint egy kedves angol hölgy. És most hol van?
Lent maradt a kocsival és a sofőrrel, míg Fielding megkeresi a táborhelyet.
A kocsi nem tudott feljönni – hát persze hogy nem –, százaknak kell
lemenni, hogy felkísérjék Miss Dereket, és megmutassák neki az utat. És az
elefántnak is…
– Aziz, kaphatok inni valamit?
– Szó se lehet róla! – és repült, hogy hozza.
–  Mr. Fielding! – kiáltotta Mrs. Moore az árnyékból; még nem
beszéltek, mert Fielding érkezése egybeesett azzal, hogy Aziz lezúdult a
hegyről.
–  Még egyszer jó reggelt! – kiáltotta Fielding megkönnyebbülten,
hogy mindent rendben talált.
– Mr. Fielding, nem látta Miss Questedet?
– Ebben a pillanatban érkeztem. Hol van?
– Nem tudom.
– Aziz! Hova tette Miss Questedet?
Aziz, aki pohárral a kezében éppen visszajött, kénytelen volt egy
pillanatra elgondolkozni. Szíve csordultig volt az új boldogsággal. A
piknik, egy-két komisz megrázkódtatás után, most úgy alakult, hogy ezt
még álmodni se merte: Fielding nemcsak megjött, de még váratlan vendéget
is hozott. – Semmi baj – mondta –, lement Miss Derek elé. Nos, hát
egészségére! Csin-csin!
– Egészségére, de semmi csin-csin! – nevetett Fielding, aki utálta ezt a
frázist. – Igyunk Indiára!
– Igyunk a szerencsére és Angliára!
A farsangi felvonulást, mely éppen indulni készült, hogy Miss Dereket
fölkísérje, a sofőr állította meg: közölte, hogy Miss Derek a másik fiatal
hölggyel visszament Csandrapurba; őt azért küldték, hogy ezt megmondja.
Miss Derek maga vezetett.
–  Igen, ez valószínű – mondta Aziz. – Tudtam, hogy elmennek egy
kicsit kocsikázni.
– Csandrapurba? Ez nem lehet igaz! – kiáltott fel Fielding.
– Miért ne? – Aziz is csalódott, de legyőzte magában csalódását; nem
kérdéses, hogy a két fiatal lány jó barát. Szívesebben látta volna vendégül
mind a négyüket; de hát a vendég azt teszi, amit akar; ha nem, rabbá válik.
Vidáman elment, hogy a zabkása és a jég után nézzen.
–  Mi történt? – kérdezte Fielding, aki nyomban megérezte, hogy itt
valami kizökkent a kerékvágásból. Idejövet Miss Derek egész úton a
piknikről fecsegett, azt mondta, ez váratlan öröm, bár ő jobban szereti az
olyan indusokat, akik nem hívják meg szórakozásaikra, mint azokat, akik
igen. Mrs. Moore ült, és a lábát lóbálta; morcosnak és nyomottnak látszott.
–
Miss Derek mindig ilyen lehetetlen; nyughatatlan, siet, örökké valami
új kell neki; a világon mindent megtesz, csak hogy az indus hölgyhöz, aki
fizeti, vissza ne menjen – mondta.
–  Mikor elváltunk, csöppet se sietett – mondta Fielding, aki
meglehetősen kedvelte Miss Dereket. – Szóba se került, hogy visszamenne
Csandrapurba. Én úgy látom, inkább Miss Quested sietett.
–  Adela?… Adela életében még nem sietett – mondta az öreg hölgy
csípősen.
–  Majd meglátjuk, de én biztosra veszem, hogy Miss Quested
kívánsága volt – erősködött az iskolaigazgató. Haragudott, de főleg
önmagára. Azzal kezdte, hogy lekésett a vonatról – ez olyan bűn, amit
életében még sose követett el –, és azzal, hogy megjött, másodízben is
felborította Aziz terveit. Legalább részben át akarta hárítani másra a hibát, s
most meglehetősen szigorú arccal meredt Mrs. Moore-ra.
– Aziz kedves fickó – jelentette ki.
– Az – mondta az öregasszony ásítva.
–  Rengeteg gondot vett a nyakába, csak hogy ez a piknik jól
sikerüljön.
Alig ismerték egymást, s visszásnak érezték, hogy épp egy indus révén
kerültek össze. A faji probléma olykor bonyolult formát ölt. Az ő esetükben
féltékenységet s valami kölcsönös gyanút szült. Fielding igyekezett
fölkelteni az öregasszony lelkesedését; de Mrs. Moore alig szólalt meg.
Aziz reggelihez hívta őket.
– Nincs abban semmi különös, hogy Miss Quested elment – jegyezte
meg, mert agyában, hogy ne érezze olyan sértőnek, kissé átalakította a
történteket. – Érdekes beszélgetésünk volt fenn a vezetővel, aztán
észrevettük a kocsit, s Miss Quested elhatározta, hogy lemegy a
barátnőjéhez. – Gyógyíthatatlan pontatlanságában már el is hitte, hogy
valóban így történt. Pontatlan volt, mert érzékeny volt. Nem akaródzott
visszaemlékeznie Miss Quested többnejűséggel kapcsolatos kérdésére, mert
az nem volt vendéghez méltó, így tehát kivetette az emlékezetéből, s vele
együtt azt is, hogy bemenekült a lány elől egy barlangba. Pontatlan volt,
hogy a lányt becsülhesse, s minthogy a tények összekuszálódtak, elrendezte
őket, mint ahogy az ember a talajt is elegyengeti, ha kiirtotta a gyomot.
Még véget sem ért a reggeli, máris jó néhány hazugságot összehordott. – Ő
az ő barátjához futott, én az enyémekhez – folytatta mosolyogva. – S most a
barátaimmal vagyok, ők meg velem és egymással, s ez a boldogság.
Aziz mindkettőjüket kedvelte, s elvárta volna tőlük, hogy ők is
kedveljék egymást. De hiába. „Tudtam, hogy ez a két nő bajt kavar” –
gondolta ellenségesen Fielding. „Lekésett a vonatról, s még minket
hibáztat” – gondolta Mrs. Moore, de gondolatai bágyadtak voltak; mióta a
barlangban elalélt, apátiába és cinizmusba süllyedt. Első heteinek csodás
Indiája, hűvös éjszakáival és a végtelenség oly szívesen látott jegyeivel,
már elenyészett.
Fielding fölszaladt, hogy megnézzen egy barlangot. Nem volt
elragadtatva tőle. Aztán fölültek az elefántra, a piknik kigombolyodott a
szorosból, s a forróság döfései elől a sziklafal tövéből a vasútállomásra
menekült. Mikor megérkeztek arra a helyre, ahol kiszállt a kocsiból,
Fieldingnek kellemetlen gondolata támadt, és megkérdezte: – Aziz,
pontosan hol és milyen körülmények közt vált el Miss Questedtől?
– Ott fent! – mutatott fel Aziz vidáman a Kawa Dolra.
–  És milyen körülmények közt? – Szakadék vagy inkább csak
vízmosás irányult a fenti sziklák felé; itt-ott kaktusz tarkította. – A vezető,
remélem, segített lejönni neki?
– Hát persze; nagyon szolgálatkész volt.
– Vezet le ösvény odaföntről?
– Millió, édes öregem.
Fielding nem látott mást, csak a vízmosást. Másutt mindenütt csak
földbe merült csillogó gránit.
– És látta, hogy épségben lejutottak?
– Igen, és Miss Dereket is láttam, és hogy elmentek a kocsival.
– A vezető utána visszament magához?
– Igen. Rágyújt?
–  Remélem, nem érezte rosszul magát… – folytatta az angol. A
vízmosás a síkon mederré alakult, ott vonult le a víz a Gangesz felé.
– Ha rosszul lett volna, megkér, hogy én kísérjem le.
– Igen, ez logikus.
–  Látom, hogy bosszankodik; beszéljünk inkább másról – mondta
nyájasan Aziz. – Miss Questeddel megállapodtunk, hogy azt csinál, amit
akar. Látom, hogy miattam bosszankodik, de engem igazán nem bánt a
dolog; sosem akadtam fenn semmiségeken.
 – Igenis, maga miatt bosszankodom. Szerintem udvariatlanok voltak! –
mondta Fielding, hangját lehalkítva. – Miss Questednek nem volt joga
meglógni, és Miss Dereknek se, hogy segítsen neki.
A máskor olyan érzékeny Azizt ma nem lehetett megsérteni. A szárny,
amely röpítette, nem csuklott meg, mert ma kötelességét híven teljesítő
mogul uralkodó volt. Elefántján kuporogva a távolodó marabári dombokat
figyelte, s mint birodalma tartományait, sorra viszontlátta a komor és
kietlen síkságot, az eszelősen és tétován fel-alá járó vödröket, a fehérre
meszelt ereklyetartókat, megülepedett sírokat, a derült eget, a fának látszó
kígyót. Tőle telhetően elszórakoztatta vendégeit, s ha elkéstek vagy korán
mentek el, az nem az ő dolga. Mrs. Moore a hauda rácsának neki-nekidőlve
aludt. Mohammed Latif ügyesen és tisztelettel átölelte; mellette pedig
Fielding ült, akit gondolatban már Cyrilként emlegetett.
– Aziz, kiszámította már, hogy mibe kerül magának ez a piknik?
–  Csst! Édes öregem, erről ne is beszéljünk. Több száz rúpiába. A
végeredmény iszonyú lesz; barátaim szolgái ott loptak, ahol tudtak, ami
meg az elefántot illeti, az, úgy látszik, aranyat zabái. Remélem, nem akarja
utánam csinálni. M. L. pedig – elég, ha így beszél róla, mert idefigyel –, M.
L. volt mind közül a legrosszabb.
– Mondtam, hogy mihaszna fráter.
– A maga hasznát ismeri; kilopja a szememet.
– Aziz, ez szörnyű.
–  Én mégis örültem neki; gondoskodott a vendégeim kényelméről, s
különben is kötelességem volt, hogy alkalmazzam, hiszen unokatestvérem.
Ahol a pénz megy, ott a pénz jön, ahol a pénz marad, ott a halál jön. Ismeri
ezt az okos urdu közmondást? Nyilván nem: most találtam ki.
–  Az én közmondásaim: ki a kicsit nem becsüli, az a nagyot nem
érdemli; ki korán kel, aranyat lel; ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát – a
Brit Birodalom ezeken nyugszik. Innen ugyan ki nem rúgnak minket, míg
maguk itt ilyen M. L.-eket és hasonlókat alkalmaznak.
–  Kirúgni, magukat? Mi közöm az ilyen piszkos ügyekhez? Törjék
rajta a fejüket a politikusok… Igen, mikor még diák voltam, engem is
ingereltek az istenverte honfitársai; de ha hagyják, hogy békén űzzem a
mesterségemet, s ha hivatalból nem túlzottan gorombák, nekem aztán
igazán nem kell tőlük más.
– Dehogynem: piknikre hívja őket.
 – Ennek a pikniknek semmi köze angolokhoz vagy indusokhoz; ez jó
barátok kirándulása.
A farsangi felvonulás tehát véget ért: kinek kellemesen, kinek nem. A
brahman szakácsot fölszedték, a vonat befutott, izzó torkát végighurcolta a
síkságon, a tizenhatodik századot felváltotta a huszadik, Mrs. Moore
beszállt a kocsijába, a három férfi is a magáéba, beállították a zsalut,
bekapcsolták a villanyventillátort, és megpróbáltak aludni egyet. A
félhomályban akár a hullák, olyanok voltak – még a vonat is halottnak
tetszett, bár mozgott –, az volt a tudós északról származó koporsó, mely
napjában négyszer megzavarja a színt. Amint elhagyta a marabári
dombokat, eltűnt a csúf kis kozmosz, és helyet adott a távolból látott,
elhatárolt és meglehetősen romantikus Marabárnak. A mozdony egy ízben
megállt egy szivattyú alatt, hogy megáztassa a szeneskocsi szénkészletét.
Majd megpillantotta a távolban a fővonalat, ebből bátorságot merített,
zötyögve elindult, megkerülte a tisztviselőtelepet, lerohanta az
útkeresztezést (épp akkor konyult le a sorompó), és csörömpölve megállt.
Csandrapur! Csandrapur! A kirándulásnak vége.
S minthogy vége, fölálltak a homályban, nekikészültek, hogy
kilépjenek a mindennapi életbe, s akkor egyszerre kettéroppant a hosszúra
nyúlt, különös reggel. Kivágódott a kocsiajtó, és metsző hangon beszólt Mr.
Haq, a rendőrfelügyelő: – Aziz doktor, engedje meg, hogy teljesítsem
fájdalmas kötelességemet, és önt letartóztassam.
–  Hallja, itt valami félreértés lesz – mondta Fielding, aki rögtön úrrá
lett a helyzeten.
– Uram, ez az utasításom. Többet nem tudok.
– És milyen vád alapján tartóztatja le?
– Ezt tilos megmondanom.
– Nekem ne válaszolgasson így. Mutassa a végzést!
–  Uram, elnézését kérem, de jelen esetben nincs szükség végzésre.
Forduljanak Mr. McBryde-hoz.
–  Fogunk is. Gyerünk, Aziz. Csak nyugalom, öregem, itt valami
tévedés van.
– Aziz doktor, lesz szíves velem jönni? Kint csukott kocsi várja.
A fiatalember fölzokogott – ez volt az első hangja –, és megpróbált a
túloldali ajtón a vágányok felé menekülni.
– Kénytelen leszek erőszakot alkalmazni – nyöszörgött Mr. Haq.
 –  Az istenfáját!… – kiáltott fel Fielding, most már ő is pattanásig
feszült idegekkel, és visszahúzta Azizt, mielőtt még kitört volna a botrány.
Megrázta, mint egy gyereket. Egy másodperc, és már késő, füttyszó,
embervadászat… – Édes öregem, elmegyünk együtt McBryde-hoz,
megkérdezzük, mi a baj… az rendes fickó, nem tehet róla… meglátja, majd
bocsánatot kér. Csak ne viselkedjék úgy, mint egy bűnöző.
– A gyermekeim, a nevem! – zihált Aziz, s szárnyai letörtek.
– Semmi baj. Igazítsa meg a kalapját, és karoljon belém. Elkísérem.
– Hála istennek, jön! – kiáltott fel a rendőrfelügyelő.
Kart karba öltve kiléptek a déli hőségbe. Az állomás forrongott.
Utasok és hordárok rontottak elő minden zugból, tisztviselők, rendőrök
mindenütt. Ronny Mrs. Moore-t támogatta. Mohammed Latif siránkozni
kezdett. S mielőtt még áttörhettek volna a zűrzavaron, Mr. Turton
parancsoló hangon magához szólította Fieldinget, és Aziz egyedül indult el
börtönébe.
 XVII
A főbiztos a váróteremből nézte végig Aziz letartóztatását, s a terem
lyuggatott bádogajtaját kivágva úgy jelent meg, mint egy isten a
szentélyben. Mikor Fielding belépett, az ajtó becsukódott, egy szolga állt
őrt előtte, s a pillanat fontosságának jeleként egy punka lebegtetett a fejük
fölött koszos alsószoknyákat. A főbiztos kezdetben képtelen volt
megszólalni. Arca sápadt volt, fanatikus, szinte szép; ugyanaz a kifejezés
ült az ő arcán is, mint napokon át Csandrapurban minden angol arcon.
Turton mindig bátor volt és önzetlen, de most valami fehéren izzó
nagylelkűség hevítette; látszott, ha helyénvalónak tartja, életét is kész
föláldozni. Végül megszólalt.
–  Életemben ilyen gonoszságot még nem értem – mondta. – Miss
Questedet támadás érte az egyik marabári barlangban.
–  Nem, nem, nem… – kapkodott levegő után Fielding, és
fölkavarodott a gyomra.
– Megmenekült… Istennek hála.
– Nem, nem… Aziz nem… Aziz nem…
A főbiztos bólintott.
– Képtelenség, az nem lehet.
–  Idehívtam, mert nem akartam, hogy szégyen érje, hogy lássák vele
együtt bemenni a rendőrségre – mondta Turton, Fielding tiltakozására ügyet
se vetett, lehet, hogy nem is hallotta.
– Nem, nem… – ismételgette Fielding, mint a bolond. Nem talált más
szót. Úgy érezte, feltorlódik az őrültség, s elönteni készült mindnyájukat;
valahogy vissza kell terelni a medrébe, de nem tudta, hogyan, mert az
őrültséget nem értette meg; ha nehézsége támadt, mindig megőrizte
nyugalmát és józan eszét, míg az valahogy meg nem oldódott. – És ki
emelte ezt az alávaló vádat? – kérdezte megemberelve magát.
– Miss Derek… és az áldozat maga… – Turton kis híján sírva fakadt,
képtelen volt kimondani a lány nevét. – Miss Quested, személyesen, azzal
vádolta Azizt, hogy… – A főbiztos bólintott, és félrefordította az arcát.
– Ez a nő megőrült.
 – Visszautasítom a megjegyzését – mondta a főbiztos. Tudatára ébredt,
hogy nincsenek egy véleményen, s most reszketett a haragtól. – Azonnal
vonja vissza. Ilyen megjegyzést már sokat megengedett magának, mióta itt
van Csandrapurban.
– Végtelenül sajnálom, uram; feltétel nélkül visszavonom. – Most már
Fielding is majdnem elvesztette az eszét.
– Mr. Fielding, mi vitte rá önt, hogy velem ilyen hangon beszéljen?
– Elnézését kell kérnem, de a hír nagyon megrázott. Képtelen vagyok
elhinni, hogy Aziz doktor bűnös.
A főbiztos az asztalra csapott. – Ezzel… ezzel megismételte az előbbi
sértést, csak súlyosabb formában!
–  Ha szabad azt mondanom, nem – mondta Fielding falfehéren, de
kitartva igaza mellett. – Nem vonom kétségbe a két hölgy jóhiszeműségét,
de az általuk Aziz doktor ellen emelt vád nyilván félreértésen alapszik, és öt
perc alatt tisztázható. Aziz viselkedése nem erre vallott; s amellett tudom,
hogy képtelen minden aljasságra.
– Igen, félreértésen alapszik – hangzott a másik vékony, csípős hangja.
– Félreértésen. Huszonöt éves tapasztalatra tekinthetek vissza ebben az
országban… – itt elhallgatott, s ez a „huszonöt év” mintha eltöltötte volna a
várótermet poshadt kicsinyességével -… s ez alatt a huszonöt év alatt
tudomásom szerint mindig katasztrofális következménnyel járt, ha angolok
indusokkal próbáltak barátkozni. Érintkezni velük? Azt igen. Udvariasnak
lenni? Feltétlenül. De barátkozni… soha, soha. Minden erőmmel ellene
vagyok. Hat esztendeje töltöm be a hivatalomat Csandrapurban, s ha azóta
minden simán ment, ha kölcsönös tisztelet és megbecsülés uralkodott, az
annak köszönhető, hogy mindkét nép tartotta magát ehhez az egyszerű
szabályhoz. Most az újonnanjöttek megszegték a hagyományt, s tessék,
évek munkája egy pillanat alatt semmivé lett, s egy nemzedékre oda a
kerület jó híre. Én… én nem tudom, mi lesz a vége annak, ami a mai napon
történt, Mr. Fielding. Maga, aki már új eszmék híve, maga bizonyára tudja.
Csak egyet tudok: inkább meg se születtem volna, semhogy a kezdetének
tanúja legyek. Számomra ez a vég. Hogy egy hölgyet, egy fiatal hölgyet,
legkiválóbb beosztottam menyasszonyát… hogy őt… egy angol lányt, aki
most jött Angliából… hogy ezt kellett megérnem…
Erőt vett rajta az indulat, képtelen volt folytatni. Amit mondott, az
fennkölt is volt, meg szánalmas is, de mi köze mindennek Azizhoz? Ha
Fieldingnek van igaza, semmi. Egy tragédiát képtelenség egyszerre két
szempontból mérlegelni, s ha Turton elhatározta, hogy bosszút áll a lányért,
ő azt remélte, hogy a férfit sikerül megmenteni. Szeretett volna menni már,
hogy McBryde-dal beszéljen, vele jóban volt, McBryde általában értelmes,
s abban mindenképpen megbízhat, hogy megőrzi a hidegvérét.
–  Én elsősorban maga miatt jöttem, míg szegény Heaslop az
édesanyjáért. Úgy véltem, ennél nagyobb baráti szívességet nem tehetek.
Szerettem volna megmondani, hogy ma este a klubban nem hivatalos
összejövetelt tartunk, s megvitatjuk a helyzetet, de őszintén szólva kétlem,
hogy hajlandó lenne eljönni. Általában ritkán jár fel.
–  Feltétlenül ott leszek, uram, s végtelenül hálás vagyok, hogy ilyen
kényelmetlenséget vállalt a kedvemért. Ha szabad kérdeznem: hol
tartózkodik jelenleg Miss Quested?
A főbiztos egy kézmozdulattal válaszolt: beteg.
– Ejnye, ez megdöbbentő – mondta melegen Fielding.
De a főbiztos szigorúan nézett rá, mert Fielding megőrizte a
hidegvérét. Nem kótyagosodott meg attól az egyetlen mondattól, hogy „…
egy angol lányt, aki most jött Angliából…”, s nem állt be a sorba fajtája
lobogója alá. Még mindig a tények érdekelték, holott a nyáj az indulatok
mellett döntött. Nincs, ami Angol-Indiát jobban dühítené, mint a logika
lámpása, ha egy perccel azután lobban fel, hogy kioltását ünnepélyesen
meghirdették. Csandrapurban az európaiak aznap mind levetkőzték
hétköznapi egyéniségüket, s belevetették magukat a közösségbe. Szánalom,
harag, hősiesség töltötte el őket, de a kétszerkettőt végképp félretették.
A beszélgetés végeztével a főbiztos kisétált a peronra. Felháborító volt
a zűrzavar. Ronny egy küldöncét utasították, hogy vigyen haza egy-két
apróságot, ami a hölgyeké, s erre az olyasmit is eltulajdonított, ami nem járt
neki: ő a haragos angolok táborához húzott. Mohammed Latif meg se
kísérelte, hogy ellentmondjon. Hasszán lekapta a turbánját és zokogott. Az
a sok minden, ami olyan bőkezűen szolgálta a vendégek kényelmét, most
mind prédára vetve hevert a napon. A főbiztos egy pillantással fölmérte a
helyzetet, s bár a haragtól magánkívül volt, igazságérzete működött.
Kimondta a szükséges szavakat, s a fosztogatás abbamaradt. Aztán kocsiba
szállt, hogy hazahajtasson a bungalójába, s újra odavetette a gyeplőt az
indulatainak. Látta a kulikat az árokban, s látta a boltosokat, amint fölállnak
kis dobogóikon, hogy köszöntsék, s magában azt mondta: – Most legalább
tudom, hogy kik vagytok: ezért megfizettek, megálljatok: fogtok ti jajgatni
még!
 XVIII
A csandrapuri tisztviselők közül Mr. McBryde, a kerületi rendőrfőnök
volt a legmegfontoltabb s legműveltebb ember. Sokat olvasott és
gondolkozott, s hála némileg rosszul sikerült házasságának, életfilozófiája
is kialakult. Cinizmus volt benne sok, de erőszakosság semmi; soha nem
jött ki a sodrából, soha nem viselkedett durván. Azizt is udvariasan, szinte
bátorítóan fogadta. – Kénytelen vagyok önt őrizetbe venni – mondta –, míg
le nem teszik önért az óvadékot. Semmi kétségem, hogy barátai kérni
fogják szabadlábra helyezését, s a szabályok adta lehetőségek keretén belül
természetesen látogathatják is. Birtokomba jutottak bizonyos adatok, azok
alapján kellett eljárnom, én nem vagyok az ön bírája. – Aziz sírva fakadt.
Mr. McBryde megbotránkozott az önuralom eme hiányán, de soha egyetlen
indus se lepte meg, mert volt egy éghajlati övezetekkel kapcsolatos
elmélete. Ez így hangzott: – Ezek a szerencsétlen bennszülöttek a szívük
mélyén mind bűnözők, csupán azért, mert a harmincadik szélességi foktól
délre élnek. Nem lehet hibáztatni őket, semmi választásuk nincs, hogy
mások legyenek, mi is ilyenek volnánk, ha itt telepedtünk volna meg. – Ő
Karacsiban született, s ez mintha ellene szólt volna elméletének, s ezt
olykor szomorú és halk mosollyal be is ismerte.
„Egyről megint kiderült” – gondolta, és nekifogott, hogy
megfogalmazza a bíróság számára a tényvázlatot.
Fielding érkezése szakította félbe.
Fenntartás nélkül közölt vele mindent, amit tudott. A két lány a
madkuli állami kocsin érkezett egy órával ezelőtt, Miss Derek vezetett.
Mindketten szörnyű állapotban voltak. Egyenest a lakására jöttek,
véletlenül épp otthon volt, ott nyomban jegyzőkönyvbe vette a vádat, és
intézkedett, hogy Azizt az állomáson őrizetbe vegyék.
– És pontosan mi a vád?
–  Aziz követte Miss Questedet a barlangba, és ott erőszakkal
közeledett hozzá. Miss Quested megütötte a távcsövével, Aziz megragadta
és rángatta a távcsövet, a szíj elszakadt; így tudott Miss Quested
elszabadulni. Mikor az előbb megmotoztuk Azizt, a távcsövet megtaláltuk a
zsebében.
–  Nem, nem… ennek öt perc alatt tisztázódnia kell! – jajdult fel
Fielding.
– Tessék, nézze!
A szíjon látszott, hogy a szakadás új keletű, a lencse kicsorbult. A
bizonyítékból logikusan következett, hogy Aziz „bűnös”.
– S mondott Miss Quested valami mást is?
–  Valami visszhangról beszélt, az szemmel láthatólag megrémítette.
Járt bent a barlangokban?
– Az egyikben. Volt visszhang. Az ment az idegeire?
–  Nem akartam túl sokat zaklatni a kérdezősködéssel. Lesz még mit
kiállnia, ha tanúskodik. Még gondolni se szeretek az elkövetkező hetekre.
Bár süllyedtek volna a marabári dombok mindenestül a tenger fenekére! Az
ember esténként nap nap után látja őket a klubból, és sohase jelentettek
többet ártalmatlan névnél… Igen, kezdődik már. – Névjegyet nyújtottak át
neki; Mahmud Ali vakil, az őrizetbe vett személy jogi tanácsadója
látogatási engedélyt kér. McBryde fölsóhajtott, megadta az engedélyt, és
folytatta: – Miss Derek többet is elmondott; mindkettőnknek régi barátja és
teljesen őszinte hozzánk; nos, beszámolója így hangzik: elindult megkeresni
a táborhelyet, de alighogy elindult, zaj ütötte meg a fülét, látta, hogy kövek
zúdulnak le a Kawa Dolról, és megpillantotta Miss Questedet, amint
toronyiránt nekiszalad a meredélynek. Valami vízmosásfélén elébe
kapaszkodott. Miss Quested szinte teljesen magánkívül volt, mikor Miss
Derek ráakadt… a sisakja elveszett…
– Volt vele vezető? – szakította félbe Fielding.
–  Nem. Kaktuszok közé keveredett, s Miss Derek mentette meg az
életét azzal, hogy idejében érkezett, mert szinte magánkívül dobálta magát.
Letámogatta a kocsihoz. Miss Quested nem bírta elviselni az indus
gépkocsivezetőt. „Ne engedje hozzám!” – kiabálta, s ez volt az, ami Miss
Dereket nyomra vezette. Egyenesen hozzám jöttek, ott vannak most is.
Ennyit tudok. A gépkocsivezetőt önhöz küldte. Szerintem nagyon
értelmesen járt el.
– Gondolom, nincs rá lehetőség, hogy Miss Questedet meglátogassam?
– kérdezte Fielding váratlanul.
– Alig hiszem, hogy használ az ügynek. Biztos, hogy nem.
 –  Féltem, hogy ez lesz a válasza. Pedig nagyon szeretnék beszélni
vele.
– Nincs olyan állapotban. S amellett maguk nem is közeli ismerősök.
– Alig ismerem… De tudja, úgy érzem, valami szörnyű érzékcsalódás
áldozata, és az a szerencsétlen fiú ártatlan.
A rendőr összerezzent meglepetésében, s árnyék futott át az arcán,
mert nem állhatta, ha a tényvázlatát felborították. — Fogalmam sincs, mire
gondol – mondta, s támogatásul ránézett az előtte fekvő aláírt tényvázlatra.
– Az a távcső megzavart egy pillanatra, de gondolkoztam a dolgon; ha
erőszakot próbál elkövetni, a távcsövet nem vágja zsebre.
–  Képes rá, sajnos; ha egy indus egyszer rosszra vetemedik, abból
nemcsak hogy nagyon rossz, de valami hibbant dolog kerekedik.
– Nem értem.
–  Hogyan is érthetné? Maga a bűncselekményen angol
bűncselekményt ért. De itt más a lélek. Merem állítani, hogy most majd azt
mondja: Aziz teljesen normális lelkiállapotban volt, mikor lejött a dombról,
hogy magát üdvözölje. Miért ne lett volna? Olvasson el csak egyet is a
szipojlázadás jegyzőkönyvei közül: ezek az ország igazi bibliái, nem a
Bhagavad Ghíta. Bár nem tudom, nincs-e a kettő közt szoros összefüggés.
Gonosz vagyok? De tudja, Fielding, egyszer már mondtam magának, maga
tanár, s így a legjobb oldaláról ismeri ezt a népet. Kölyökkorukban igazán
aranyosak. De én olyannak ismerem őket, amilyenek a valóságban, mikor
már fölcseperedtek. Nézze például ezt. – Kezébe vette Aziz irattárcáját. –
Átfutottam a tartalmát. Nem valami épületes. Itt van például egy levél egy
barátjától, aki láthatólag nyilvánosházat tart fenn.
– Ne haragudjon, a magánlevelei nem érdekelnek.
–  Úgyis felolvassák a bíróságon, mint erkölcsi magatartásának
bizonyítékát. Nőkhöz készült Kalkuttába.
– Ó, hát persze, persze!
McBryde gyerekes megdöbbenésében elhallgatott. Természetesnek
tartotta, hogy két száhib, akárki légyen is, elmondhasson egymásnak
mindent, amit egy indusról tud, s elképzelni se tudta, mi kivetnivaló lehet
ebben.
–  Magának bizonyára megvan a joga, hogy követ vessen a
fiatalemberre, de nekem nincs. Én is megtettem ilyet az ő korában.
A rendőrfőnök is, de úgy vélte, hogy a beszélgetés nemkívánatos
fordulatot vett. Nem volt ínyére Fielding ezt követő megjegyzése sem.
 – Hát igazán nem lehet Miss Questedet meglátogatni? Ebben biztos?
–  Még mindig nem mondta meg, hogy mi jár az eszében. Mi az
ördögnek akarja meglátogatni?
–  Hátha van valami csekélyke valószínűsége, hogy visszavonja a
vádat, mielőtt maga elküldené a jelentését, Azizt bíróság elé állítanák, és az
egészet megenné a fene? Öregem, erről ne vitatkozzunk, inkább tegye meg
nekem azt a szívességet, hogy fölhívja a feleségét vagy Miss Dereket, és
megkérdezi tőle. Nem kerül az magának semmibe.
–  Semmi értelme – mondta a rendőrfőnök, s nyúlt a telefon után. –
Úgyis Callendar dönti el. Még mindig nem érti, hogy Miss Quested súlyos
beteg?
–  Az őrnagy úgyse engedi, nem volna ő, ha nem mondana nemet –
mondta Fielding keserűen.
Megjött a várt válasz: az őrnagy hallani sem akar róla, hogy betegét
zaklassák.
– Csak annyit szerettem volna kérdezni tőle, hogy biztos, holtbiztos-e
benne, hogy Aziz volt az, aki utánament a barlangba.
– Ennyit a feleségem is nyugodtan megkérdezhet.
–  De ezt én akartam megkérdezni. Azt akartam, hogy olyasvalaki
kérdezze, aki megbízik Azizban.
– Miért, mi a különbség?
– Olyan emberek közt van, akik nem bíznak az indusokban.
– Végül is azt mondja, amit akar, nem?
– Azt, de magának mondja.
McBryde fölvonta a szemöldökét. – Ez egy kicsit magas nekem –
mormolta. – Akárhogy is, Callendar hallani sem akar a látogatásról.
Sajnálom, de semmi jót nem mondott az állapotáról. Azt mondja, a lány
távolról sincs még túl a veszélyen.
Mindketten hallgattak. Újabb névjegyet hoztak, Hamidullah-ét.
Gyülekezett a szemben álló sereg.
– Be kell fejeznem a jelentésemet, Fielding.
– Bár ne fejezné be!
– Hogy tehetném?
–  Nemcsak hogy nem érzem megnyugtatónak a dolgot, de szerintem
egyenesen katasztrofális. Iszonyú kudarcnak nézünk elébe. De, gondolom,
Azizzal csak beszélhetek?
McBryde habozott. – Az övéi már fölkeresték.
 – Ha velük végzett.
– Nem akarom megvárakoztatni: a szentségit, maga előbbre való, mint
bármelyik indus. Csak azon gondolkozom, mi a helyesebb. Minek ebbe
belekeverednie?
– Én azt mondom, ártatlan…
– Akár ártatlan, akár bűnös, minek ebbe magának belekeverednie? Mi
értelme?
– Mi értelme, mi értelme! – kiáltotta Fielding, s úgy érezte, fordul vele
a világ. – Az ember lélegzetet sem azért vesz, mert értelme van, legalábbis
én nem. Nem beszélhetek a lánnyal, és most nem beszélhetek vele sem.
Megígértem, hogy vele jövök el magához, de még két lépést se tettem,
Turton magához hívott.
– Fehér kiállás, a főbiztosunkra vall – suttogta meghatottan McBryde.
Aztán kinyújtotta a kezét az íróasztal fölött, s az atyáskodás árnyékát is
kerülni igyekezve, azt mondta: – Sajnos, öregem, most kénytelenek leszünk
összetartani. Fiatalabb vagyok, mint maga, de sokkal régebben szolgálok
itt; ezt a mérgezett országot nem ismeri úgy, mint én; ocsmány heteink
lesznek Csandrapurban, ocsmány heteink, nekem elhiheti.
– Ezt mondtam én is.
–  És ilyenkor nincs helye… hogy is mondjam csak… a személyes
nézeteknek. Aki kiáll a sorból, az elveszett.
– Értem, mire gondol.
– Nem, nem érti teljesen. Ha kiáll a sorból, rés támad a helyén. És ezek
a sakálok – a két ügyvéd névjegyére mutatott –, ezek a sakálok csak azt
lesik, hogy hol támad rés.
– Beszélhetek Azizzal? – volt a válasz.
–  Nem. – Most, hogy Turton viselkedéséről tudomást szerzett, a
rendőrfőnök már nem habozott. – Bírósági engedéllyel talán
meglátogathatja, de én, a magam felelősségére, nem engedélyezem. Ez csak
újabb bonyodalmat okozna.
Fielding elhallgatott, s azon tűnődött, hogy ha tíz évvel fiatalabb volna,
vagy tíz évvel régebben élne Indiában, hogyan hatottak volna rá McBryde
szavai. De fegyelmezte magát, csak azután szólalt meg: – Kihez kell
engedélyért folyamodnom?
– A városi főbíróhoz.
– Ez vigasztalóan hangzik.
– Igen, az ember nem szívesen zaklatja szegény Heaslopot.
 E pillanatban újabb „bizonyíték” tűnt fel: egy káplár kezében az
íróasztalfiók Aziz bungalójából.
– Egy nő fényképe!
– A felesége – mondta Fielding, és megrezzent az arca.
– Hát ezt honnét tudja?
– Ő mondta.
McBryde halványan, hitetlenkedve elmosolyodott, és beletúrt a fiókba.
Arca kíváncsi s némileg bestiális kifejezést öltött. De fennhangon azt
mondta: – No, öregem, akkor szedje a sátorfáját, és Isten segéljen, Isten
segéljen mindnyájunkat…
S mintha fohásza meghallgattatott volna, nyomban fölcsendült a
templom harangjának gingallója.
 XIX
Hamidullah volt a következő állomás. Kint várt a rendőrfőnök
előszobájában, és tisztelettel pattant föl, amint Fieldinget megpillantotta. –
Félreértés az egész – mondta hevesen az angol, mire ő így válaszolt: – Ah,
és van erre valami bizonyíték?
– Lesz – mondta kezet nyújtva Fielding.
– Igen, Mr. Fielding, de ha egyszer egy indust letartóztatnak, sose lehet
tudni, meddig mennek el. – Modora tisztelettudó volt. – Nagyon szép öntől,
Mr. Fielding, hogy nyilvánosság előtt üdvözöl, én értékelem is, de a
bíróságot, Mr. Fielding, csak a bizonyítékok győzik meg. Mr. McBryde nem
tett semmiféle megjegyzést, mikor megkapta a névjegyemet? Mit gondol,
nem bosszantotta a kérésem, nem fogja a barátom ellen hangolni? Ha igen,
készségesen visszavonom.
–  Nem, nem bosszankodott, s ha történetesen bosszankodott volna,
számítana az valamit?
–  Ön nyugodtan megteheti, hogy így beszéljen, de nekünk itt kell
élnünk, ebben az országban.
Csandrapur választékos modorú, Cambridge-ben végzett vezető
ügyvédje zavarban volt. Ő is szerette Azizt, s tudta, hogy megrágalmazták;
de nem engedte, hogy ez a hit magával ragadja: „eljárás”-ról és
„bizonyíték”-ról fecsegett, s ezzel elszomorította az angolt. Fieldingnek is
megvoltak a maga aggodalmai – nem tetszett neki ez a távcsőügy meg az
ellentmondás a vezető dolgában –, de kétségeit félretette, s nem engedte,
hogy megfertőzzék gondolatai lényegét. Aziz ártatlan, és minden
lépésüknek ezen kell alapulnia; aki azt állítja, hogy bűnös, annak nincs
igaza, és úgyis reménytelen azzal próbálkozni, hogy jobb belátásra bírják.
Abban a pillanatban, hogy az indusok mellé állt, rádöbbent, hogy milyen
mély a szakadék, amely tőlük elválasztja. Mindig melléfognak: Aziz
megpróbált elmenekülni a rendőrség elől, Mohammed Latif nem fékezte
meg a fosztogatást. Most meg Hamidullah! Nemhogy dühöngene vagy
lerántaná az angolokról a leplet, még őt csillapítja. Gyávák az indusok?
Nem, csak nehezen ugranak vágtába, és olykor visszahőkölnek az akadály
előtt. Félelem mindenütt; a brit rádzs félelmen alapszik; az a tisztelet, az
udvariasság, amit Fielding önmagán tapasztalt, öntudatlan békítgetés volt. –
Fel a fejjel – mondta Hamidullah-nak jóra fordul minden – és Hamidullah
föl is szegte a fejét, harciassá vált és érzékennyé. McBryde megjegyzése –
„Ha kiáll a sorból, rés támad a helyén” – igaznak bizonyult.
– Először és elsősorban, itt van az óvadék kérdése…
Még délután be kell nyújtani a kérvényt. Fielding akart kezességet
vállalni. Hamidullah arra gondolt, hogy a naváb bahádurt kell
megkörnyékezni.
– Minek őt is belevonni?
Mindenkit belevonni, épp ez volt az ügyvéd célja. Ezután azzal az
indítvánnyal állt elő, hogy az ügyet hindu ügyvéd képviselje; a védelemnek
így sokkal nagyobb visszhangja lesz. Megemlített egy-két nevet, csupa
távolabb élő embert, akiknek a bátorságát a helyi körülmények nem
bénítják, majd azt mondta, legszívesebben Amritrao, a nagy szakmai és
személyi tekintélynek örvendő, hírhedten angolellenes kalkuttai
védőügyvéd mellett döntene.
Fielding akadékoskodott: úgy vélte, ez az ellenkező véglet lenne. Azizt
tisztázni kell, de legkevésbé a fajok közti gyűlöletkeltés árán. Amritraót
utálják a klubban. Ha őt fogadják fel, azt az angolok politikai kihívásnak
tekintik.
–  Nem; teljes erővel kell visszaütnünk. Mikor az előbb egy koszos
rendőr kezében megláttam a barátom magánleveleit, azt mondtam: „Ezt
Amritraónak kell tisztázni.”
Gyászos csönd lett, csak a harang handabandázott lármásan. Ez a véget
nem érő, katasztrofális nap még délutánba is alig fordult. A domínium
kerekei forogtak, most egy lovas küldöncöt szalajtottak át a
rendőrkapitányságról a városi bíróságra az őrizetbe vételről szóló hivatalos
jelentéssel. – Ne bonyolítsuk, kár keverni a kártyát – könyörgött Fielding,
miközben figyelte, mint fedi el a küldöncöt szem elől a por. – Így is, úgy is
győzünk, ez biztos. A lány képtelen alátámasztani a vádat.
Ez megnyugtatta Hamidullah-t. – Hiába, bajban az angolnak nincsen
párja – jegyezte meg teljes őszinteséggel.
– Hát akkor isten vele, kedves Hamidullah… azt hiszem, a „mister”-t
már nyugodtan elhagyhatjuk. Ha Azizzal találkozik, mondja meg, hogy
ölelem, és csak a nyugalmát, a nyugalmát őrizze meg. Most visszamegyek a
kollégiumba. Ha kellek, hívjon fel; ha nem hív, az se baj, mert rengeteg
dolgom van.
–  Isten vele, kedves Fielding. Hát valóban a mi oldalunkra áll a
honfitársaival szemben?
– Igen. Fenntartás nélkül.
Fielding fájlalta, hogy állást kell foglalnia. Szeretett volna címke
nélkül beólálkodni Indiába. Ezentúl „angolellenes”, „lázadó” lesz – csupa
olyan kifejezés, ami már a könyökén jön ki, s amellett hasznavehetőségét is
csökkenti. Előre látta nemcsak a tragédiát, hanem azt is, hogy minden
összekuszálódik; máris több bosszantó kis gubancot látott, s ahogy újra meg
újra visszatévedt rájuk a szeme, úgy tetszett, egyre nagyobbak.
Szabadságban született, nem félt a zűrzavartól, de fölismerte létezését.
A napnak ez a szakasza azzal ért véget, hogy furcsa, homályos
beszélgetése volt Godbole professzorral. Megint a Russell-vipera soha
véget nem érő ügye került szóba. Néhány héttel azelőtt a kollégium egyik
tanára, egy népszerűtlen párszi, egy Russell-viperát talált az osztályában.
Lehet, hogy a vipera magától kúszott be, de az is lehet, hogy nem, s a tanári
kar azóta is szakadatlanul erről tárgyalt az igazgatóval, s ki-ki a maga
föltevéseivel lopta idejét. Veszedelmes hüllő volt ez; az igazgatónak hát
nem akaródzott tanáraiba belefojtani a szót, s ezt tudták is. Elméjét most
más gondok feszegették, azt latolgatta, ne folyamodjék-e levélben Miss
Questedhez, s közben kénytelen volt Godbole-t hallgatni, aki csak beszélt,
beszélt bele a levegőbe, hetet-havat összehordott. Mikor Godbole kifogyott
végre a szóból, föltette Fieldingnek a kérdést: – Megengedi, hogy
távozzam? –, s ez mindig annak a jele volt, hogy még nem tért rá
mondanivalója lényegére. – Mielőtt elmegyek – mondta –, még csak annyit:
örömmel hallom, hogy mégis sikerült eljutnia Marabárba. Féltem, hogy
pontatlanságom ezt lehetetlenné teszi, de ön mégis elment – sokkal
kellemesebb módon – Miss Derek kocsiján. Remélem, a kirándulás jól
sikerült.
– Úgy látszik, még nem hallotta a híreket.
– De igen.
– Nem hiszem; Azizt szörnyű katasztrófa érte.
– Tudom. Az egész kollégium erről beszél.
–  Nohát, egy kirándulás, ahol ilyesmi történik, aligha nevezhető
sikerültnek – mondta Fielding csodálkozó tekintettel.
– Azt nem tudhatom. Nem voltam ott.
 Fielding döbbenten nézett rá, s ez tökéletesen haszontalan volt, mert
nincs szem, amely beláthatna egy brahman lelke mélyére, pedig Godbole-
nak feje is volt, szíve is, és valamennyi barátja megbízott benne, bár
egyikük se tudta, miért. – Szörnyen el vagyok keseredve – mondta.
–  Rögtön észrevettem, amint az irodába beléptem. Nem akarom
föltartani, de van egy kis személyes gondom, és a segítségére volna
szükségem; mint tudja, rövidesen kilépek az ön szolgálatából.
– Sajnos.
–  És visszamegyek a szülőföldemre, Közép-Indiába, és ott fogok
tanítani. Egy középiskolát akarok nyitni megbízható angol mintára;
amennyire csak lehet, az Állami Kollégiumhoz hasonlót.
– Igen? – sóhajtott Fielding, és igyekezett érdeklődést mutatni.
–  Mauban jelenleg csak népnyelven folyik oktatás. Kötelességemnek
érzem, hogy ezen változtassak. Igyekszem majd rávenni őfenségét, a
rádzsát, hogy a fővárosban s lehetőleg minden járásban legalább egy-egy
középiskolát létesítsen.
Fielding karjára hajtotta a fejét; igen, az indusok néha
elviselhetetlenek.
– A probléma… a probléma; amiben segítségét kérem, a következő: mi
legyen az iskola neve?
–  A neve? Az iskola neve? – kérdezte Fielding, s egyszerre megint
fölémelyedett a gyomra, mint a váróteremben.
– Igen, a neve: valami alkalmas név kell, hogy általában azon a néven
emlegessék az intézetet.
– Hogy őszinte legyek… nem jut eszembe most semmi név. Másra se
tudok gondolni, csak szegény Azizra. Fölfogta, hogy Aziz börtönben van?
– Ó, hogyne! Nem, nem várok azonnali választ. Csak annyit kérek, ha
történetesen van egy kis szabad ideje, gondolkozzék rajta, s javasoljon két-
három iskolanevet, hogy választani lehessen. Én arra gondoltam: Mr.
Fielding Középiskola, vagy ha ez nem felel meg: V. György Középiskola.
– Godbole!
Az öregember összekulcsolta a kezét, és alamuszi, magakellető képet
vágott.
– Ártatlan Aziz, vagy bűnös?
–  Azt a bíróság dönti el. Semmi kétségem, hogy az ítélet szigorúan
összhangban áll majd a bizonyítékokkal.
 – Jó, de mi a maga véleménye? Itt egy köztiszteletben álló ember, akit
mindketten kedvelünk; él csöndben, és végzi a dolgát. Nos, mit tartsak
felőle? Képes ilyesmit elkövetni, vagy sem?
–  Ah, ez más kérdés, mint az előbbi, s még annál is nehezebb: úgy
értem, a mi filozófiánk értelmében nehéz. Aziz doktor roppant derék
fiatalember, és én nagyon nagyra becsülöm; de ha jól értem, azt kérdi tőlem,
követhet-e el az egyén jót vagy rosszat, s erre választ adni számunkra
meglehetősen nehéz. – Minden indulat nélkül beszélt; kurtán, könnyedén
ejtette a szótagokat.
– Azt kérdem: elkövette-e vagy sem? Világos? Én tudom, hogy nem,
és ebből indulok ki. Szeretném pár napon belül megkapni az ügy helytálló
magyarázatát. Legutóbbi feltevésem, hogy a vezető volt a tettes, aki velük
ment. Az lehetetlen, hogy az egész Miss Quested rosszindulata volna, bár
Hamidullah azt hiszi. Valami ijesztő élménye csak volt. De maga azt
mondja… nem; nem… mert a jó és a rossz ugyanaz.
– Elnézést, de ez nem így hangzik, a mi filozófiánk szerint ez így nem
pontos. Mert semmi nem jöhet létre elszigetelten. Mindenki részt vesz egy
jó cselekedetben, s egy rossz tettben is mindenki részes. Vegyük például ezt
az esetet; annak megvilágítására, hogy amit mondtam, hogy értem… Úgy
értesültem, hogy valami rosszat követtek el a marabári dombok közt, s hogy
egy nagyra becsült angol hölgy most ennek következtében súlyos beteg.
Válaszom a következő: a tettet Aziz doktor követte el. – Elhallgatott, és
beszívta szikkadt arcát. – A vezető követte el. – Újra elhallgatott. – Ön
követte el. – Majd merészen és mégis szégyenlősen hozzátette: – Én
követtem el. – Szemérmesen lesütötte szemét, s a kabátja ujját nézte. – És a
diákjaim. Sőt, a hölgy maga. A rossz mindig az egész világmindenséget
tükrözi. És ugyanígy a jó is.
–  És így van ez a szenvedéssel is, és így tovább és így tovább, a
minden semmi, és a semmi minden – mordult fel ingerülten Fielding, ő
ugyanis rászorult a szilárd talajra.
–  Elnézését kérem, de ön megint megváltoztatja beszélgetésünk
alapját. A jóról és a rosszról beszéltünk. A szenvedés viszont kizárólag
egyéni ügy. Ha egy fiatal hölgy napszúrást kap, annak semmi jelentősége a
világmindenség szempontjából. Semmi, de semmi. Az égvilágon semmi.
Elszigetelt dolog, kizárólag őrá tartozik. Ha úgy véli, hogy nem fáj a feje,
akkor nem beteg, s ezzel kész. De egészen más a helyzet a jóval és a
rosszal. Egyik se az, aminek hisszük; mindkettő az, ami; s mindkettőből van
mindkettőben.
– Maga azt prédikálja, hogy a jó és a rossz ugyanaz.
– Megint csak elnézését kell kérnem, de nem azt. A jó és a rossz, mint
neve is mutatja, más. De szerény véleményem szerint mindkettő egyaránt
az én Uram megjelenési formája. Az egyikben jelen van, a másikban távol,
s a jelenlét és távoliét között roppant nagy a különbség, olyan nagy, hogy az
én gyönge elmém fölfogni se képes. De a távoliét fogalmában rejtve benne
van a jelenlét, a távoliét nem nemlét, s ennek folytán joggal mondhatjuk
újra meg újra: ó, jöjj el, jöjj el, jöjj el! – S szinte lélegzetvétel nélkül,
mintha csak meg akart volna semmisíteni minden szépséget, ami netán a
szavában rejlik, hozzáfűzte: – És volt ideje, hogy megnézzen valamit az
érdekes marabári műemlékek közül?
Fielding hallgatott, elmélkedni próbált, és pihentetni az agyát.
–  Még a víztartályt se látta a szokásos táborhelyen? – zsémbelt
Godbole.
–  Láttam… láttam… – válaszolt Fielding szórakozottan, miközben
egyszerre féltucatnyi kérdésen tűnődött.
– Nagyon helyes: akkor hát látta a Tőr Medencéjét. – És elmesélt egy
legendát, amit szívesen hallottak volna két hete a teadélutánon. Egy hindu
rádzsáról szólt; a rádzsa megölte húga fiát, s a tőr, amellyel tettét elkövette,
kezéhez nőtt. Évek múltán eljött a marabári dombok közé, megszomjazott,
inni akart, de megpillantott egy szomjas tehenet, s parancsot adott, hogy
először azt kínálják a vízzel, s alighogy a parancsot teljesítették, „a tőr
kihullott a kezéből, s a csoda emlékére azon a helyen medencét építtetett”.
Gyakran megesett, hogy Godbole professzor szavai valami tehénhistóriában
csúcsosodtak ki. De ezt most Fielding komor hallgatással fogadta.
Délután engedélyt kapott és meglátogatta Azizt, de nyomorúságában
teljesen megközelíthetetlennek találta. – Cserbenhagyott – ez volt Aziz
egyetlen logikus megjegyzése. Fielding ment, hogy megírja a Miss
Questednek szóló levelet. Persze ha kézhez kapja, akkor sincs semmi
értelme, s különben is, McBryde-ék nyilván nem adják át. Miss Quested
elgondolkoztatta. Száraz és józan lány, nincs benne egy szemernyi
rosszindulat: ha akad valaki Csandrapurban, aki alaptalanul nem vádol meg
egy indust, hát ő az.
 XX
Bár Miss Quested nem volt népszerű az angolok közt, most kiváltott
belőlük mindent, ami jellemükben szép. Valami emelkedett indulat vett erőt
rajtuk néhány órára, s ezt az asszonyok még mélyebben átérezték, mint a
férfiak, bár náluk nem tartott annyi ideig. – Mit tehetnénk a húgocskánkért?
– Ez volt Mrs. Callendar és Mrs. Lesley egyetlen gondja, miközben a
zuhogó hőségben elmentek beteglátogatóba. De mást nem bocsátottak be a
betegszobába, csak Mrs. Turtont. Önzetlen bánatától megnemesedve jött ki
onnét. – Ő az én drága kicsi lányom – mondta, majd eszébe jutott, hogy
nem tartotta „pukká”-nak, s hogy helytelenítette eljegyzését a kis
Heasloppal, és sírva fakadt. A főbiztos feleségét még senki se látta sírni.
Volt könnye, hogyne, de mindig a megfelelő alkalomra tartogatta, s az most
elérkezett. Ah, miért nem voltak mind kedvesebbek, türelmesebbek az
idegenhez, miért csak vendégszeretetüket s miért nem a szívüket adták
neki? Lelkiismeret-furdalásuk ösztönzésére most egy csöpp hasznát vették
annak, amihez egyébként oly ritkán folyamodtak, a szívük mélyén rejtőző
gyöngédségüknek. Nos, ami történt, az megtörtént (mint Callendar őrnagy
sejteni engedte), nincs mit tenni, de a lányt ért súlyos sérelemért mind
valami meghatározhatatlan felelősséget éreztek. Ha nem volna közülük
való, hát azzá kellett volna tenniük, de most már hiába, most már késő
befogadni. – Miért nem törődik az ember többet másokkal? – sóhajtott a
szórakozni vágyó Miss Derek. De ez a megbánás tiszta formában csak
néhány óra hosszat tartott. Még le sem nyugodott a nap, máris
meghamisították más megfontolások, s a bűntudat (mely furcsa módon
nyomban fölébred, ha szenvedést látunk) lassan elhalványult.
Megjátszott nyugalommal hajtattak föl a klubba – a vidéki földesúr
álmos nyugalmával a zöld sövények közt nehogy a bennszülöttek
észrevegyék, hogy izgatottak. A szokott módon koccintgattak, de most
mindennek más volt az íze, majd kinéztek az ég bíbor torkát átdöfő
kaktuszokra, s rádöbbentek, hogy ezer meg ezer mérföldnyire vannak a
környezettől, amelyet értenek. A klub jobban megtelt, mint máskor, akadt
egy-két szülő, aki magával hozta gyermekét is a felnőtteknek fenntartott
termekbe, s ettől olyan hangulat támadt, mint Lakhnauban volt, a
kormányzósági palotában. Egy fiatal anya – ostoba, de gyönyörű
fiatalasszony – a dohányzóban ült az alacsony ottománon, karján csecsemő
fiával; férje valahol kint járt a kerületben, s most nem mert hazamenni a
bungalójába, mert „hátha megrohanják a niggerek”. Általában semmibe
vették; egy vasúti kistisztviselő felesége volt; de termékeny testével és dús
búzaszőke hajával ma este ő jelképezte mindazt, amiért harcolni és
meghalni érdemes, s talán időtállóbb jelkép volt, mint szegény Adela. – Ne
aggódjék, Mrs. Blakiston, csak moharremre szólnak a dobok – mondogatták
a férfiak. – Akkor már elindultak – zokogta az asszony, magához szorítva a
gyermeket, s szívesebben vette volna, ha a kicsi ilyen jelentős pillanatban
nem ereget nyálbuborékokat. – Nem, dehogy indultak, s különben is, ide a
klubba nem jönnek fel. – És a barra száhib bungalójába se, drágám, ma
éjszaka pedig ott alszik a picivel együtt – vigasztalta Mrs. Turton, aki úgy
tornyosult mellette, mint Pallasz Athéné, s eltökélte magában, hogy soha
többé nem lesz sznob.
A főbiztos tapsolt, és csöndet kért. Most sokkal higgadtabb volt, mint
mikor Fieldingre rátámadt. Ami azt illeti, ha többekhez szólt, mindig
higgadtabb volt, mint négyszemközt. –
Elsősorban a hölgyekhez volna néhány szavam – mondta. – Az
égvilágon semmi ok riadalomra. A hidegvér, a hidegvér a legfontosabb. Ne
járjanak ki többet, mint szükséges, ne menjenek le a városba, és ne
beszéljenek a szolgáik előtt. Ez az egész.
–  Harry, mi hír a városból? – kérdezte felesége. Ott állt az oldalán,
kicsit hátrább, s szintén felöltötte a közbiztonsági hangot. A fenséges
párbeszéd során mindenki más hallgatott.
– Semmi rendkívüli.
– Így hallom én is. A dobok, persze, csak moharremre szólnak.
– Csak készülődnek, a körmenet a jövő héten lesz.
– Igen, hétfőn.
–  Mr. McBryde odalent szent embernek öltözik – mondta Mrs.
Callendar.
– Pontosan ez az, amit nem szabad mondani – jegyezte meg a főbiztos
és rámutatott. – Mrs. Callendar, nagyon kérem, ilyen időkben legyen
óvatosabb.
–  Én… én… igen. – Nem volt megsértve, a főbiztos szigorúsága
biztonságérzetet adott.
 – Más kérdés? Lényegre vonatkozó kérdés?
– Az a… hol van most? – rebegte Mrs. Lesley.
– Börtönben. Az óvadék elutasítva.
Fielding volt a következő felszólaló. Azt szerette volna tudni, hogy
adtak-e ki hivatalos jelentést Miss Quested egészségi állapotáról, vagy a
komor hírek csak pletykának minősíthetők. Kérdése rossz hatást keltett,
részben mert kimondta a lány nevét; akár Azizra, őrá is csak körülírt
formában volt szabad utalni.
–  Remélem, Callendarnek hamarosan módjában áll tájékoztatni
bennünket a lány állapotáról.
–  Nem értem, hogy ez az utóbbi kérdés mennyiben vonatkozik a
lényegre? – mondta Mrs. Turton.
–  Lesz szíves valamennyi hölgy elhagyni a dohányzót? – kiáltotta a
főbiztos, és megint összecsapta a tenyerét. – Jól jegyezzék meg, mit
mondtam. Elvárjuk maguktól, hogy segítsenek átvészelnünk ezt a nehéz
időt; s hogy azzal segítenek a legtöbbet, ha úgy viselkednek, mintha minden
rendben volna. Mindössze ennyi a kérésem. Megbízhatom magukban?
–  Meg, hogyne, ó, hogyne – visszhangozták kórusban az aggódó,
megviselt arcú nők. Kivonultak, megenyhülten s mégis emelkedett
hangulatban, s közöttük szent lángként Mrs. Blakiston. A főbiztos egyszerű
szavai eszükbe idézték, hogy ők a Birodalom előőrsei. Adela iránti együtt
érző szeretetük mellett új érzés sarjadt, s ez előbb-utóbb óhatatlanul végez a
másikkal. Első jelei prózaiak voltak és jelentéktelenek. Mrs. Turton
hangosan és durván tréfálkozott bridzs közben, Mrs. Lesley pedig egy sálat
kezdett kötni.
Mikor a dohányzó kiürült, a főbiztos fölült egy asztal szélére, s így
minden hivatalosságot mellőzve megőrizte uralkodó helyzetét. Ellentétes
indulatok kavarogtak benne. Szerette volna megbosszulni Miss Questedet
és megbüntetni Fieldinget, s ugyanakkor aggályosan ügyelt a tisztességre.
Legszívesebben megkorbácsoltatott volna minden bennszülöttet, aki a
szeme elé kerül, de óvakodott mindentől, ami zavargásra vagy katonai
közbelépésre vezethet. Élénken élt benne, hogy milyen szörnyű az, ha
csapatokat kell kérni; a katonák egyvalamit egyenesbe hoznak, de tucatnyi
mást összekuszálnak, és boldogok, ha megalázhatják a polgári
közigazgatást. A teremben aznap este volt egy katona, az egyik gurkha
ezred egy alacsonyabb rangú tisztje; kissé be volt csípve, s úgy érezte,
jelenléte itt gondviselésszerű. A főbiztos fölsóhajtott. Úgy látszik, nincs
más hátra, csak az unalmas, régi nóta: a megalkuvás és mérséklet.
Sóvárogva gondolt a régi szép időkre, amikor egy angol még elégtételt
vehetett a becsületét ért sérelemért, s utána nem vonták kérdőre. Szegény
kis Heaslop tett egy lépést ebben az irányban, mikor elutasította az
óvadékot, de a főbiztos úgy érezte, ezt szegény Heaslop nem valami
bölcsen tette. Megharagítja a naváb bahádurt és másokat is, sőt, fölfigyelhet
rá az indiai kormány – s a mögötte álló nyúlszívű és hóbortos gyülekezet, a
brit parlament. Kénytelen volt újra meg újra emlékeztetni önmagát, hogy a
törvény szemében Aziz még nem bűnös, s ez az erőfeszítés kimerítette.
A többiek, akiken nem nyugodott ekkora felelősség, megengedhették
maguknak, hogy természetesen viselkedjenek. Már „asszonyokról és
gyermekekről” beszéltek, s ez az a frázis, amely, ha többször megismétlik,
megfosztja józan eszétől a férfiembert. Úgy érezték, hogy kockán forog
mindaz, ami csak ér valamit számukra a világon, bosszút követeltek, jóleső
tűzben égtek, s ebben a tűzben elenyésztek Miss Quested hűvös és alig
ismert vonásai, hogy helyükbe lépjen mindaz, ami magánéletükben kedves
és meghitt volt. – Az asszonyokról és gyermekekről van szó – hajtogatták, s
a főbiztos tudta, hogy okosabban tenné, ha megakadályozná, hogy ebbe
belerészegedjenek, de nem volt szíve hozzá. – Kényszeríteni kell őket, hogy
túszokat adjanak – és így tovább. Az említett asszonyok és gyermekek
közül pár napon belül sokan már indulni készültek a hegyek közé, s most
elhangzott a javaslat, hogy nyomban ültessék különvonatra és küldjék el
őket együtt.
–  Nem rossz ötlet! – kiáltotta a tiszt. – A hadseregnek előbb-utóbb
úgyis be kell avatkoznia (elméjében a különvonat elválaszthatatlanul egy
volt a csapatokkal). Erre az egészre soha nem kerül sor, ha az a Barabás-
domb katonai őrizet alatt áll. Néhány gurkha a barlangbejárat elé, más nem
is kell.
–  Mrs. Blakiston azt mondja, bár lenne itt néhány hazai baka –
jegyezte meg valaki.
–  Angol nem ér semmit! – kiáltotta a tiszt. Összekeveredett benne a
hovatartozása. – Bennszülötteket Indiának! Adjanak csak belevaló
bennszülötteket, adjanak gurkhákat, rádzsputokat, adjanak dzsatokat,
adjanak pandzsábiakat, szikheket, marátákat, bhileket, afridiket, pathánokat,
vagy ha arra kerül a sor, én azt se bánom, adják a bazár söpredékét. Már
úgy értem, kellő vezetés alatt. Én elvezetném őket akárhova…
 A főbiztos nyájasan odabiccentett neki, és azt mondta az övéinek. – Ne
viseljenek fegyvert. Szeretném, ha minden pontosan úgy menne, mint
rendesen, mindaddig, míg nem lesz ok az ellenkezőjére. Küldjék fel az
asszonynépet a hegyekbe, de minden kapkodás nélkül, s az isten
szerelmére, szót se halljak többé különvonatról. Nem számít, hogy az ember
mit gondol vagy mit érez. Lehet, hogy nekem is vannak érzéseim. Egy szál
indus egymagában elkövetett – azzal vádolják, hogy állítólag elkövetett –
egy bűncselekményt. – Keményen megfricskázta a homlokát, s mind
rádöbbentek, hogy ő is éppoly mélyen érez, mint ők: szerették, s eltökélték,
hogy nem szaporítják ők is a gondját. – Eszerint cselekedjenek, mindaddig,
míg nem tudunk többet – fejezte be. – Abból induljanak ki, hogy minden
indus angyal.
– Igaza van, úgy lesz – dörmögték. – Angyalok… ez az… – A tiszt: –
Ez az, amit én is mondok. Nincs a bennszülöttel semmi baj, ha békén
hagyják. Lesley! Lesley! Emlékszik arra, amelyikkel a múlt hónapban a
sétatéren ütögettem? No, hát azzal nincs semmi baj. Amelyik bennszülött
pólózik, azzal nincs baj. Akit el kell taposni, az a tanultja, én tudom, hogy
mit beszélek.
Kinyílt a dohányzó ajtaja, s behallatszott a nők zümmögése. Mrs.
Turton felkiáltott: – Jobban van – s ettől mindkét közönség tagjaiból
fölszakadt az örömteli és megkönnyebbült sóhaj. Belépett a tisztiorvos, az
hozta a jó hírt. Durva vonású, puffadt képe mogorva volt. Körüljáratta
szemét a társaságon, megpillantotta Fieldinget, aki ott kuporgott egy
ottománon, s fölmordult: – Hm! – Mindenki megpróbált részleteket is
kicsikarni belőle. – Ebben az országban akinek láza van, az nincs túl a
veszélyen – válaszolta. Mintha csak haragudott volna, hogy betege gyógyul;
aki az öreg őrnagyot és modorát ismerte, ezen meg se ütődött.
– Telepedjék le, Callendar; aztán halljuk.
– Korai még nyilatkoznom.
– Hogy van a leányzó?
– Lázas.
– Feleségem úgy hallotta, gyöngül.
–  Lehet. Én nem garantálhatok semmit. Nem állom, ha nyaggatnak,
Lesley.
– Elnézést, öregem.
– Rögtön itt lesz Heaslop.
 Heaslop neve hallatára minden arcon kiújult a finom és szép kifejezés.
Miss Quested csak áldozat volt, de a kis Heaslop vértanú; ő volt a célpontja
mindannak a gonoszságnak, melyet ellenük forralt az ország, ellenük, akik
szolgálni igyekeztek; ő viselte a száhib keresztjét. Az is bosszantotta őket,
hogy nem volt mit tegyenek viszonzásul; úgy érezték, nyúlszívűek, csak
ülnek kényelemben, és figyelik, mit végez a törvény.
–  Bár ne engedte volna az Isten, hogy szabadságot adjak az
asszisztensek gyöngyének. A nyelvemet majd kivágtam, mikor
meghallottam. Magamat is felelősnek érzem, ez az, ami bánt. Először
elutasítottam, aztán addig szorongattak, míg megadtam úgy bizony, fiaim,
megadtam.
Fielding kivette a pipát a szájából, és gondterhelten nézett maga elé.
Callendar ezt ijedségnek vélte, és folytatta:
– Úgy értesültem, egy angol is részt vesz a kiránduláson. Ezért adtam
meg.
–  Senki se hibáztatja, kedves Callendar – mondta a főbiztos az
őrnagyra tekintve. – Valamennyien hibásak vagyunk abban az értelemben,
hogy látnunk kellett volna: a kirándulás nem elég biztonságos, és meg
kellett volna akadályoznunk. Ebben az értelemben valamennyien
bűnrészesek vagyunk, de személy szerint magát egy szemernyi felelősség
se terheli.
–  Én nem így érzem. Bár képes volnék így érezni. A felelősség
szörnyű dolog, és szerintem mihaszna ember, aki kibújik alóla. – Szemét
Fieldingre szegezte. Aki csak annyit tudott, hogy Fielding vállalkozott a
hölgyek kíséretére és lekésett a vonatról, az sajnálkozott rajta: így jár, aki
bennszülöttekkel közösködik; a vége mindig valami szégyen. A főbiztos,
aki többet tudott, hallgatott, mert a benne rejlő tisztviselő még mindig azt
remélte, hogy Fielding is beáll a sorba. A beszélgetés megint az
asszonyokra és gyermekekre terelődött; a beszélgetés leple alatt Callendar
őrnagy elővette a tisztet, és ráuszította az igazgatóra. A tiszt részegebbnek
tettette magát, mint valójában volt, és sorra tette a piszkálódó
megjegyzéseket.
– Hallotta, mi történt Miss Quested szolgájával? – adta alája a lovat az
őrnagy.
– Nem, mi volt vele?
–  Heaslop előtte való este figyelmeztette, hogy egy pillanatra se
veszítse el szem elől az úrnőjét. A letartóztatott ezt megtudta, és lerázta a
szolgát. Lefizette. Heaslop épp az imént szerzett tudomást az egész
históriáról, nevekről, összegekről; a pénzt egy jól ismert tányérnyalójuk,
bizonyos Mohammed Latif fizette ki. Ennyit a szolgáról. És az angol… a
mi barátunk itt? Attól hogy szabadultak meg? Megint csak pénzzel.
Fielding fölállt; zsongás, fölkiáltások támogatták, mert mind ez ideig
senki se vonta kétségbe becsületességét.
–  Elnézést, félreértett – mondta sértő hangon az őrnagy. – Nem úgy
értettem, hogy Mr. Fieldinget fizették le.
– Hanem hogy?
–  A másik indust, hogy Fielding lekéssen miatta a vonatról.
Imádkozott. Ismerem én az ilyen imákat!
–  Nevetséges… – Fielding haragtól reszketve leült. Egyik embert a
másik után mocskolják be.
Miután az őrnagy ellőtte az egyik nyilát, a másodikra készülődött. –
Heaslop még valamit megtudott az édesanyjától. Aziz lefizetett egy egész
hordára való bennszülöttet, hogy a barlangba fojtsák. Vesztére törtek, csak
hogy lerázzák. Jól kiagyalták, mi? Pompás. Aztán mehetett a lánnyal. Ő, a
lány meg a vezető, akit szintén az a Mohammed Latif kerített. A vezető
nincs sehol. Pompás. – Bömbölésbe csapott át a hangja. – Elmúlt az az idő,
hogy csak úgy nyugodtan üldögéljünk. Ez a tettek ideje! Gyerünk a
katonasággal, fésüljék át a bazárt!
Az őrnagy kitöréseit sose vették komolyan, de ez most mindenkiben
szorongást keltett. A bűncselekmény ocsmányabb volt, mint gondolták:
1857 óta nem akadt, ami kimondhatatlan cinizmusával fölért volna.
Fielding egyszeriben elfeledkezett a szegény Godbole miatt érzett
haragjáról, és elfogta az aggodalom; ezt a gonoszságot majd úton-útfélen
terjesztik, s függetlenül attól, hogy ki mit tett vagy mondott, önálló életre
kel; most már jobban megértette, miért hajlott Aziz is, Hamidullah is arra,
hogy harc nélkül megadja magát. Ellenfele észrevette Fielding aggodalmát,
s most újabb megjegyzést kockáztatott meg. – Remélem, abból, ami itt a
klubban elhangzik, semmi se szűrődik ki? – kacsintott Lesleyre.
– Miért szűrődnék? – kérdezte Lesley.
–  Semmi, semmi. Csak éppen fülembe jutott a hír, hogy az egyik
jelenlevő klubtag ma délután meglátogatta a letartóztatottat. Az ember vagy
nyúl, vagy kutya, a kettő együtt nem lehet, legalábbis ebben az országban
nem.
– S akad közöttünk, aki erre törekszik?
 Fielding erősen eltökélte, hogy nem ugrik be újból. Ő is akart mondani
valamit, de szerette volna kivárni az idejét. A támadás tehát nem
bontakozott ki, a főbiztos nem támogatta. Egy időre elterelődött róla a
figyelem. Újra fölhangzott az asszonyok zsongása. Nyílt az ajtó, Ronny
lépett be.
A fiatalember láthatólag fáradt volt, és arca tragikus, de szelídebb is,
mint egyébként. Mindig hódolatot tanúsított felettesei iránt, s ez a hódolat
most igazán a szívéből fakadt. Mintha védelmüket kérné a rászakadt
szerencsétlenségben, s azok, ösztönös tiszteletadásul, mind fölálltak. De
Keleten minden cselekedetnek hivatalos színezete van, s a Ronnynak szóló
tiszteletadás egyet jelentett az India és Aziz fölött kimondott ítélettel.
Fielding tudta ezt, és ülve maradt. Kegyetlen és durva dolog volt, talán nem
is okos dolog, de úgy érezte, elég már a passzivitásból, s ha nem foglal
állást, a végén még rossz felé sodorja az áram. Ronny, aki nem vette őt
észre, fátyolos hangon azt mondta: – Kérem, nagyon kérem… foglaljanak
helyet… csak azt szeretném tudni, mit határoztak.
– Azt mondtam, Heaslop, hogy én ellene vagyok az erő fitogtatásának
– mondta bocsánatkérő hangon a főbiztos. – Nem tudom, úgy érez-e, mint
én, de ez a helyzetemből következik. Ha megszületik az ítélet, persze
minden más lesz.
– Nyilván ez a legokosabb; én nem tudom, nekem nincs tapasztalatom.
– És hogy van az édesanyja, kedves barátom?
– Köszönöm, jobban. Nagyon kérem, foglaljanak helyet.
– Van, aki föl se állt – mondta a fiatal tiszt.
–  És az őrnagytól nagyszerű híreket hallottunk Miss Questedről –
folytatta Turton.
– Úgy ám, úgy ám; meg vagyok elégedve.
– Pedig korábban súlyosnak ítélte az állapotát, ugye; őrnagy úr? Ezért
utasítottam el az óvadékot.
Callendar őrnagy barátságosan, melegen nevetett. – Heaslop, Heaslop
– mondta –, ha megint óvadékot akarnak letenni, csak hívja fel nyugodtan
az öreg doktort, mielőtt elfogadja; annak széles a válla, sokat elbír, s
egészen köztünk szólva, nem kell az öreg doktor véleményét túlságosan
komolyan vennie. Fecsegő öreg hülye; rá kell hagyni, hadd mondja, de
megteszi ám azt a keveset, ami tőle telik, hogy benn tartsa a dutyiban azt
a… – Tettetett udvariassággal elhallgatott. – Ó, bocsánat, hisz itt az egyik
barátja!
 A tiszt elkiáltotta magát: – Álljon fel, maga disznó!
–  Mr. Fielding, mi akadályozza, hogy fölálljon? – szállt be a vitába
nagy sokára a főbiztos. Fielding támadásra várt: most válaszolnia kellett.
– Megengedi, uram, hogy véleményt nyilvánítsak?
– Parancsoljon.
Az igazgató tapasztalt volt és független, mentes a nemzeti érzés és a
fiatalság hevétől: azt tette, ami számára viszonylag könnyű volt. Fölállt és
leszögezte: – Meggyőződésem, hogy Aziz doktor ártatlan.
– Ha úgy tetszik, jogában áll fönntartania a véleményét, de talán arra
felelne, mi jogon sértette meg Mr. Heaslopot?
– Megengedi, uram, hogy befejezzem a mondanivalómat?
– Parancsoljon.
–  Megvárom a bíróság ítéletét. Ha a bíróság Aziz doktort bűnösnek
találja, lemondok az állásomról, és itt hagyom Indiát. A klubból ezennel
kilépek.
–  Nahát! – mondta egy-két nem is teljesen ellenséges hang, mert
tetszett nekik a fickó szókimondása.
–  Még nem válaszolt a kérdésemre. Miért nem állt fel, mikor Mr.
Heaslop belépett?
–  Minden tiszteletem az öné, uram, de nem azért vagyok itt, hogy
kérdésekre válaszoljak, hanem hogy személyes véleményemet közöljem,
ezt pedig megtettem.
– Szabad talán megkérdeznem, ön vette át a kerület vezetését?
Fielding elindult az ajtó felé.
–  Egy pillanat, Mr. Fielding. Még ne távozzék. Mielőtt elmegy a
klubból, amelyből, nagyon helyesen, kilépett, lesz szíves elítélni a
bűncselekményt, és bocsánatot kérni Mr. Heasloptól.
– Ezt hivatalból mondja, uram?
A főbiztos, aki másként, mint hivatalból sohase mondott semmit,
annyira feldühödött, hogy elvesztette a fejét. – Nyomban hagyja el a
helyiséget! – kiáltotta. – Mélyen fájlalom, hogy odáig alacsonyodtam és az
állomáson vártam magát. A barátai szintjére süllyedt; gyönge jellem,
gyönge jellem, ez a baj magával…
–  Szívesen távoznék, de nem áll módomban, míg ez az úr itt nem
enged – mondta könnyedén Fielding; a tiszt elállta az útját.
– Hadd menjen! – mondta Ronny szinte sírva.
 Ez volt az egyetlen kérés, amely megmenthette a helyzetet. Amit
Heaslop kívánt, annak meg kellett lennie. Némi dulakodás támadt az
ajtóban, és Fielding valamivel gyorsabban penderült ki, mint természetes
lett volna, abba a szobába, ahol a hölgyek kártyáztak. „Még elgondolni is
rossz, mi lett volna, ha elvesztem a fejem vagy feldühödök” – gondolta.
Persze, dühös volt kissé. Magafajták még sose bántalmazták vagy nevezték
gyönge jellemnek, s amellett Heaslop eleven tüzet gyűjtött a fejére. Bárcsak
ne épp a szegény szenvedő Heaslop révén robbantotta volna ki a
civakodást, akadt volna rá tisztességesebb ürügy is.
De akárhogy is, ami történt, megtörtént, átevickélt rajta, s hogy lehűtse
magát és visszanyerje lelki egyensúlyát, egy percre kiment a felső
verandára, s ott mindjárt legelsőnek a marabári dombok ötlöttek szemébe.
Ilyen messziről és ebben az órában hirtelen megszépültek; Monsalvattá,
Valhallává, szentekkel és hősökkel benépesített, virágborította
katedrálistornyokká váltak. Miféle gonosztevő bujkált a gyomrukban, akit a
törvény leleplezni készül? Ki volt a vezető, s vajon meglelték-e már? Mi
volt az a „visszhang”, amire a lány panaszkodott? Nem tudta, de rövidesen
tudni fogja. Súlyos a vád, és a lány kerekedik majd felül. Ez volt a
világosság utolsó pillanata, s ahogy búcsúzásul a marabári dombokra
tekintett, azok mintha kecsesen lejtettek volna feléje, akár egy királynő,
majd varázsuk a mennybolt varázsává lett. S amint elenyésztek, ott voltak
mindenütt, leszállt az éjszaka hűvös áldása, sziporkáztak a csillagok, s az
egész világmindenség egyetlen dombbá vált. Gyönyörű, páratlan pillanat –
de elfordított arccal, gyorsan libbent el az angol mellett. Nem az ő élménye
volt; mintha más mesélte volna, hogy van ilyen pillanat, s neki el kellett
volna hinnie. S egyszerre elfogta a kétség és az elégedetlenség, eltűnődött,
vajon sikerült-e valóban, igazában embernek lennie. Negyven év
tapasztalata tanította meg, hogyan irányítsa életét, s fejlett európai
mértékkel mérve jól is irányította: megteremtette egyéniségét, földerítette
tulajdon határait, megzabolázta indulatait, s mindezt úgy, hogy sem
kicsinyessé, sem fölényessé nem vált. Tiszteletre méltó eredmény: de amint
a pillanat elmúlt, úgy érezte, valami máson kellett volna munkálkodnia
egész idő alatt – hogy min, azt nem tudta, soha nem is tudhatja, s ez volt az,
ami szomorította.
 XXI
Sajnálkozását félretette, mert úgy vélte; az adott helyzetben nem
helyénvaló, s a nap utolsó szakát azzal töltötte, hogy kilovagolt új
szövetségeseihez. Örült, hogy szakított a klubbal; ott bizonyára fölszedett
volna pletykafoszlányokat, s ezeket elmondta volna lent a városban, s most
örült, hogy erre nincsen lehetősége. Hiányozni fog a biliárd, hébe-hóba a
tenisz, a beszélgetés McBryde-dal, de ezzel aztán kész is, könnyű a
poggyásza. A bazár bejáratánál tigris riasztotta meg a lovát – tigrisnek
álcázott kölyök, testére sárga-barna csíkokat mázolt, álarcot viselt. Javában
folytak a moharrem előkészületei. Szóltak a dobok, de úgy látszott, a város
nyugodt. Meginvitálták, hogy nézzen meg egy kis táziát – gyatra és frivol
építmény volt, inkább krinolinhoz hasonlított, mint a Próféta Kerbelában
kivégzett unokájának sírboltjához. Vázára izgatott gyerekek ragasztottak
papírcsíkokat. Az este hátralevő részét a naváb bahádurral, Hamidullah-val,
Mahmud Alival és a szövetség más tagjaival töltötte. Javában folytak a
hadjárat előkészületei. Táviratoztak a híres Amritraónak, s megkapták
választáviratát, hogy vállalja a megbízatást. Megismételték a szabadlábra
helyezési kérelmet – most, hogy Miss Quested túl volt az életveszélyen,
nem lehetett az óvadékot elutasítani. A megbeszélés komoly volt és
megfontolt, csak néhány vándorzenész zavarta; megengedték nekik, hogy a
kertben játsszanak. Mindegyikük jókora cserépköcsögöt tartott a kezében,
benne kavicsokat, s azt rázogatta a gyászos dallam ütemére. Fieldinget
idegesítette a zaj, ajánlotta, hogy küldjék el a zenészeket, de a naváb
bahádur nemet mondott; azt mondta, a messze földről jött zenészek talán
szerencsét hoznak.
Késő éjszaka kísértést érzett, hogy elmondja Godbole professzornak,
mekkora erkölcsi és taktikai hibát követett el, mikor faragatlanul viselkedett
Heasloppal, és meghallgassa a véleményét. De az öregúr már lefeküdt, s
egy-két nap múltán háborítatlanul illant el új munkahelyére; mindig is
értette, hogyan kell elillanni valahonnét.
 XXII
Adela napokig McBryde-ék bungalójában feküdt. Napszúrást kapott, s
bőréből száz meg száz kaktusztüskét kellett kiszedni. Miss Derek és Mrs.
McBryde óráról órára nagyítóval vizsgálta végig, s mindig új meg új
tüsketelepekre bukkant, aprócska szőrszálakra, melyek, ha idejében ki nem
húzzák, könnyen betokosodnak, és bekerülnek a véráramba. Mozdulatlanul
feküdt a kezük alatt, s ez csak fokozta a sokkot, mely a barlangban érte.
Mind ez ideig nem sokat törődött vele, hogy hozzáérnek-e vagy sem:
érzékei természetellenesen renyhék voltak, s mást, mint szellemi
érintkezést, meg sem érzett. Most minden átszármazott a teste felszínére, s a
test bosszút állt önmagán, egészségtelenül táplálkozott. Úgy tetszett, az
emberek mind egyformák, csak van, amelyik közel jön, s van, amelyik távol
marad. – A térben minden érintkezik, az időben minden szétválik –
ismételgette magában, miközben a tüskéket távolították el a bőréből; agya
olyan gyöngén működött, hogy képtelen volt eldönteni: ez bölcs mondás-e,
vagy pusztán játék a szavakkal?
Mindenki kedves volt hozzá, sőt túlzottan is kedves: a férfiak
túlságosan tisztelettudók, a nők túlságosan együtt érzők; de az egyetlen,
akire vágyott, Mrs. Moore, nem jött el hozzá. Senki nem értette, mi baja,
senki nem tudta, miért ingadozik a szigorú józanság és hisztéria közt.
Olykor belekezdett valami mondókába; arról, hogy tulajdonképpen nem is
történt vele semmi különös. – Bementem abba az undok barlangba –
mondta szárazon –, s emlékszem, körömmel megkarcoltam a falat, hogy
megszólaltassam a visszhangot, s akkor, mint mondtam, megjelent a
bejárati alagútban az az árnyék vagy árnyékféle, és én bent rekedtem.
Mintha egy örökkévalóság lett volna, pedig valójában az egész aligha tartott
tovább fél percnél. Feléje csaptam a távcsövemmel, szíjánál fogva
körbevonszolt a barlangban, a szíj elszakadt, és én kimenekültem. Ennyi az
egész. Hozzám se ért. Az egész olyan képtelenségnek tűnik. – Aztán
elöntötte szemét a könny. – Persze fel vagyok dúlva, de majd csak
kiheverem. – Aztán volt, hogy teljesen letört, és ilyenkor a nőket áthatotta a
közösség érzése és vele sírtak, a férfiak pedig a szomszéd szobában
fölmordultak: – Jóságos Isten! – Senki se döbbent rá, hogy ő utálja a
könnyeket, körmönfontabb megaláztatásnak tartja, mint mindazt, amit a
barlangban átélt, hogy a könnyeket haladó szemlélete, természettől
becsületes gondolkodásmódja megcsúfolásának érzi. Adela újra meg újra
megkísérelte „végiggondolni” az esetet, újra meg újra emlékeztette magát,
hogy voltaképpen nem bántották. No de a „sokk”, az mitől van? Egy időre
sikerült magát logikailag meggyőznie, majd egyszerre megint feltámadt
fülében a visszhang, sírt, kijelentette, hogy méltatlan Ronnyhoz, s reméli,
támadója megkapja a legszigorúbb büntetést. Egy-egy ilyen roham után a
bazárba vágyott, s szeretett volna bocsánatot kérni mindenkitől, akivel
találkozik, mert valahogy homályosan úgy érezte, hogy miatta gonoszabb
lett a világ, mint annak előtte volt. Úgy érezte, ez az ő bűne, mindaddig,
míg újraéledt értelme meg nem győzte, hogy pontatlan volt, s el nem
kezdődött megint a terméketlen körforgás.
Csak legalább Mrs. Moore-ral találkozhatna! De az öreg hölgy maga
sincs jól, és nem hajlandó hazulról kimozdulni, közölte Ronny. Így hát a
visszhang élt és virult, tombolt, akár egy eleven idegszál a hallószervében, s
a barlang zúgása, az értelmileg semmitmondó nesz rátelepedett élete egész
felszínére. Megütötte a tükörfényes kőfalat – minden ok nélkül –, s mielőtt
még a visszhang elhalt volna, a férfi követte őt, s mindezek betetőzéséül: a
távcső elejtése. A hang bugyogott utána, amint menekült, s áradt, akár a
folyó, mely lassan elönti az egész síkságot. Csak Mrs. Moore tudná elűzni,
csak ő tudná betömni a léket. A gonosz elszabadult… szinte még azt is
hallotta, mint tör be mások életébe… S Adela napokat töltött a bánatos
levertség nyomasztó légkörében. Barátai véres bosszút esküdtek a
bennszülöttek ellen, s ez megőrizte jó kedélyüket, de ő nagyon is
gondterhelt és gyönge volt ehhez.
Mikor sikerült már eltávolítani bőréből valamennyi kaktusztüskét, és
láza megszűnt, Ronny eljött érte. Megviselte a felháborodás és a szenvedés,
s Adela nagyon szerette volna, ha meg tudná vigasztalni; de meghitt
viszonyuk mintha önmaga karikatúrája lett volna; minél többet
beszélgettek, annál feszültebbek s nyomorultabbak lettek. Még a gyakorlati
témák fájtak legkevésbé; Ronny és McBryde most elmondott neki egyet-
mást, amit az orvos utasítására a krízis idején eltitkoltak. Ekkor hallott
először a kis híján zavargássá fajult moharremről. Az ünnep utolsó napján a
nagy körmenet letért a hivatalos útvonalról, és a tisztviselőtelepnek vette
útját. Letéptek egy telefonvezetéket, mert útját állta egy nagyobb
papírtoronynak. McBryde és rendőrsége derekas munkát végzett, s
valahogy egyenesbe hozta a dolgokat. Majd áttértek egy másik, nagyon
kínos témára, a tárgyalásra. Adelának meg kell majd jelennie a bíróságon,
meg kell állapítania a vádlott személyazonosságát, s válaszolnia kell az
indus ügyvéd kérdéseire.
Adela mindössze annyit kérdezett:
– És Mrs. Moore ott lehet?
–  Persze, és én is ott leszek – mondta Ronny. – Az ügyet nem én
tárgyalom; ez ellen személyes elfogultság címén kifogást emeltek. De itt
lesz a tárgyalás Csandrapurban; bár egy időben úgy véltük, hogy okosabb
lenne máshol tartani.
– Miss Quested nyilván tudja, hogy ez mit jelent – mondta McBryde
szomorúan. – Az ügyet Dasz fogja tárgyalni.
Dasz Ronny helyettese volt, annak a Mrs. Bhattacsarijjá-nak a bátyja,
akinek kocsiját egy hónappal azelőtt hiába várták. Udvarias és értelmes
ember, s a bizonyítékok alapján csak egyfajta ítéletet hozhat; de az, hogy ő
bíráskodjék egy angol lány ügyében, határtalanul dühítette a
tisztviselőtelepet, s az asszonyok közül néhányan távirattal fordultak e
tárgyban Lady Mellanbyhez, a kormányzó feleségéhez.
– Valakinek csak kell tárgyalnia.
– Ez az… így kell ezzel szembenézni. Magának aztán nem száll inába
a bátorsága, Miss Quested. – McBryde-ot mélységesen keserítette ez az
elintézés; „tessék, a demokrácia gyümölcse”, állapította meg. Annak idején
egy angol nő meg se jelent volna a tárgyaláson, s nem akadt volna indus,
akinek lett volna mersze tárgyalni egy angol nő magánügyeit.
Jegyzőkönyvbe vették volna a vallomását, s annak alapján kiszabták volna
az ítéletet. McBryde mentegetőzött, az országos helyzetre hivatkozott, s
ennek eredményeként Adelának váratlanul megint kibuggyantak a könnyei.
Míg Adela sírt, Ronny föl-alá járkált kínjában; taposta az elmaradhatatlan
kasmírszőnyeg virágait, dobolt a benáreszi sárgaréz tálakon. – Napról napra
kevesebbet sírok, nemsokára már semmi bajom – mondta Adela, kifújta az
orrát, és ocsmányul érezte magát. – Valamit csinálnom kéne, az hiányzik.
Azért ez az örökös nevetséges sírás.
–  Csöppet se nevetséges; maga nagyszerű ember – mondta nagyon
őszintén a rendőr. – Csak az bosszant, hogy nem tudunk többet segíteni. Az,
hogy itt volt nálunk… ilyen időkben… számunkra a legnagyobb
megtiszteltetés… – Rajta is erőt vettek az érzelmei. – Most jut eszembe,
míg beteg volt, levele érkezett – folytatta. – Furcsa vallomással tartozom,
de fölbontottam. Ugye, nem haragszik? A körülmények kényszerítettek rá.
A levél Fieldingtől jött.
– Miért ír nekem Fielding?
– Siralmas, de így van: a védelem kaparintotta meg a maga számára.
– Á, félnótás fickó – jegyezte meg könnyedén Ronny.
–  Maga így fogja fel, de azért, mert félnótás valaki, még nem kell
pimasznak is lennie. Jobb, ha Miss Quested is tudja, hogyan viselkedett
magával szemben. Ha maga nem, úgyis elmondja neki más. – És elmondta.
– Mondanom se kell, ő most a védelem oszlopa. Ő az egyetlen igaz angol a
zsarnokok bandájában. Küldöttségeket fogad a bazárból, mind bételt rág, s
összekenik egymás kezét illatszerrel. Az ember nehezen éli bele magát egy
ilyen alak gondolkodásmódjába. A diákjai sztrájkolnak, iránta érzett
lelkesedésükben nem tanulják meg a leckét. Ha Fielding nincs, nem kerül
sor moharrem idején rendzavarásra. Nagyon rossz szolgálatot tett a
közösségnek. A levél itt feküdt egy vagy két napig, vártuk, hogy maga talán
jobban lesz, aztán annyira elmérgesedett a helyzet, hogy elhatároztam,
felbontom, talán valami hasznát vehetjük.
– És vették? – kérdezte Adela bágyadtan.
– Nem. Nincs benne más, csak az a pimasz állítás, hogy maga tévedett.
–  Még hogy tévedtem! – Átfutotta az óvatosan és hűvös
udvariassággal fogalmazott levelet. – Aziz doktor ártatlan – olvasta. –
Hangja megint megreszketett. – Még elgondolni is rémes, hogy viselkedett
Fielding magával, Ronny! Mikor úgyis annyi mindent kellett kiállnia
miattam. Ez fölháborító. Kedvesem, mit adhatnék én magának kárpótlásul?
Hogy kárpótolhatnám, ha egyszer nincs mit adnom? Mi haszna a személyi
kapcsolatoknak, ha mind jobban és jobban elszegényednek? Úgy érzem,
legokosabb volna, ha évszázadokra visszamennénk a vadonba, és
igyekeznénk megjavulni. Én legszívesebben az egészet újrakezdeném. Úgy
érzem, amit elgondoltam, amit tanultam, az mind csak hátrány, nem tudás.
Nem vagyok emberek közé való. No, akkor gyerünk, gyerünk, Ronny. Mr.
Fielding levele nem érdekes; azt gondol és azt ír, amit akar, csak ne lett
volna olyan goromba magával, mikor úgyis annyit kellett kiállnia. Csak ez
számít… Nem, ne karoljon belém, Ronny, nagyon jól megy a járás, ne is
érjen hozzám, nagyon kérem.
Mrs. McBryde érzékeny búcsút vett tőle – Mrs. McBryde, akivel az
égvilágon semmi közösséget nem érzett, s akinek a közelsége nyomasztotta.
S most már évről évre összejárnak, míg egyikük férje nyugdíjba nem megy.
Most utolérte a hamisíthatatlan Angol-India bosszúja, bár meglehet, hogy rá
is szolgált, mikor megpróbálta a maga útját járni. Megalázva és mégis belső
ellenkezéssel mondott köszönetet. – Jóban-rosszban össze kell tartanunk –
mondta Mrs. McBryde. Ott volt Miss Derek is, fáradhatatlanul faragta
tréfáit nevetséges maharadzsájáról és maharánijáról. Szükség volt rá
tanúként a tárgyaláson, nem volt hajlandó visszaküldeni a madkuli kocsit;
azok most pukkadhatnak a méregtől. Mrs. McBryde is, Miss Derek is
megcsókolta, s mindketten keresztnevén szólították. Ezután Ronny
hazahajtott vele. Kora reggel volt, mert most, hogy közeledett a forróság, a
nap, mint valami szörnyeteg, kétfelé kinyúlt, s mind kevesebb és kevesebb
teret hagyott a halandók nyüzsgésére.
Mikor már közel jártak a bungalóhoz, Ronny megszólalt: – Anyám
alig várja, hogy találkozzanak; de egyet nem szabad elfelejtenie, Adela:
anyám öreg már. Véleményem szerint az öregek mindent másként fognak
fel, mint az ember elvárná.
Mintha csak a rá váró csalódásra akarta volna előkészíteni a lányt, de
az nem vette észre. Barátságuk Mrs. Moore-ral olyan mély és olyan igaz
volt, hogy úgy érezte, bármilyen eseményt túlél. – Mit tehetnék, hogy
magán könnyítsék? Most csak maga számít – sóhajtotta.
– Aranyos kislány, hogy így beszél.
– És maga aranyos fiú. – Majd fölkiáltott: – Ronny, csak nem beteg az
édesanyja is?
Ronny megnyugtatta: Callendar őrnagy úgy-ahogy meg van elégedve
Mrs. Moore állapotával.
–  De félek, hogy majd ingerlékenynek találja. Tudja, mi ingerlékeny
család vagyunk. Ezt majd a maga bőrén tapasztalja. Nem vitás, hogy az én
idegeim sincsenek rendben, s többet várok anyámtól, mint amennyit, úgy
érzi, adni képes. De magával szemben bizonyára erőt vesz majd magán;
nem szeretném, ha hazaérkezése csalódást jelentene. Ne várjon túl sokat.
Már látták is a házat. Hajszálra ugyanolyan volt, mint az a bungaló,
melyet épp elhagytak. Mrs. Moore-t a díványon találták: arca puffadt, piros
és furcsamód rideg volt. Föl se kelt, mikor beléptek, s Adela ezen annyira
meglepődött, hogy még a maga bajáról is megfeledkezett.
– Hát megjöttetek? – Más üdvözlő szava nem volt az asszonynak.
Adela melléje ült, és megfogta a kezét. Mrs. Moore elhúzta a kezét, s a
lány érezte, hogy ő éppúgy taszítja az öregasszonyt, mint mások őt.
 – Jól van, édesanyám? Mikor elmentem, úgy láttam, jól volt – mondta
Ronny, s igyekezett legyőzni hangja ingerültségét; megmondta az
édesanyjának, hogy fogadja kedvesen a lányt, s most, akár akarta, akár nem,
kénytelen volt bosszankodni.
–  Semmi bajom – mondta az öregasszony zihálva. – Megnéztem a
visszafelé szóló jegyemet. Ki lehet cserélni, s így több hajó közt
válogathatok, mint gondoltam.
– Ezt később is ráérünk megbeszélni, nem?
– Ralph és Stella nyilván tudni szeretné, mikor érkezem.
–  A tervezgetésre még bőven van időnk. Mit szól hozzá, édesanyám,
Adela milyen jó színben van?
– Mrs. Moore, úgy vágyom már a segítségére; istenáldás, hogy végre
együtt vagyunk, hisz itt mindenki más idegen – mondta sietve a lány.
Az idős asszony nem sok segítőkészséget mutatott. Valami
neheztelésféle áradt belőle, mintha csak azt mondta volna: „Hát örökké csak
zaklatnak?” Keresztényi szelídsége elmúlt, részvétlenséggé, az emberiség
iránti bosszúsággá alakult át; Aziz letartóztatása nem érdekelte, alig
kérdezett valamit, s még a moharrem utolsó szörnyű estéjén se volt
hajlandó fölkelni az ágyból, pedig várható volt, hogy a házat támadás éri.
– Tudom, hogy semmi az egész; muszáj értelmesen viselkednem, és én
igazán megpróbálok… – folytatta Adela könnyeivel küszködve. – Nem is
bánnám, csak történt volna másutt; vagy tudnám, hogy valójában hol
történt.
Ronny azt hitte, érti, hogy a lány mire gondol; Adela képtelen volt
azonosítani vagy pontosan leírni a szóban forgó barlangot, sőt, szinte
visszariadt attól, hogy ezt tisztázza önmagában, márpedig tudták, hogy a
védelem a tárgyalás során ebből óhatatlanul tőkét kovácsol. Megnyugtatta a
lányt: a marabári barlangok hírhedten egyformák, de a jövőben mindegyik
fölé fehér festékkel kiírják a számát.
– Igen, erre gondoltam, ha nem is pontosan; és itt van ez a visszhang,
ami azóta nem megy ki a fülemből.
–  Mi van a visszhanggal? – kérdezte Mrs. Moore, s most először
mutatott érdeklődést a lány iránt.
– Képtelen vagyok szabadulni tőle.
– Azt hiszem, sose fog.
Ronny nyomatékosan közölte az anyjával, hogy Adela betegen jön
haza, s lám, most mégis kifejezetten rosszmájú.
 – Mrs. Moore, mi ez a visszhang?
– Nem tudja?
– Nem… mi ez? Nagyon kérem, mondja meg! Úgy érzem, maga meg
tudná magyarázni… és ez úgy megnyugtatna…
– Ha nem tudja, hát nem tudja; én nem mondhatom meg.
– Nem éppen szép, hogy nem mondja meg.
– Ugyan, ugyan, ugyan – mondta fanyarul az öreg hölgy. – Mintha azt
bárki is megmondhatná! Másból sem állt életem, mint hogy mondtam, és
meghallgattam, amit mások mondtak; ebből már elegem van. Ideje, hogy
békén hagyjanak. Nem a halálban – tette hozzá savanyúan. – Tudom:
elvárjátok, hogy meghaljak; ha láttam, hogy megesküdtetek, és láttam már a
másik kettőt is, és tudom, hogy ők is családot akarnak alapítani. .. majd
visszavonulok a magam barlangjába. – Elmosolyodott, és megjegyzését,
hogy még keserűbbé tegye, lefordította hétköznapi nyelvre: – Valahova,
ahol nincsenek fiatalok, hogy kérdezzenek és választ várjanak. Valamiféle
feledésbe.
– Helyes: de most itt a nyakunkon a tárgyalás – mondta fia hevesen s
mi legtöbben úgy véljük, hogy össze kell tartanunk és segítenünk kell, nem
bántanunk egymást. Így akar majd beszélni akkor is, ha tanúként
kihallgatják?
– Miért hallgatnának ki tanúként?
– Hogy alátámassza egyik-másik bizonyítékunkat.
–  Semmi közöm ehhez a ti nevetséges tárgyalásotokhoz – mondta az
öregasszony mérgesen. – Engem ugyan nem fogtok belekeverni.
– Én sem akarom, hogy Mrs. Moore-t belekeverjék; nem akarom még
tetézni a gondokat – sírta Adela, és megint megfogta az öregasszony kezét,
s az megint csak elvonta tőle. – Hisz a vallomása csöppet se lényegbevágó.
–  Azt hittem, szívesen megteszi. Senki se hibáztatja, édesanyám, de
tény, hogy maga kidőlt az első barlangnál, és biztatta Adelát, hogy csak
menjen el vele kettesben, pedig ha jól van és kitart, akkor mindez nem
történik. Ezt ő főzte ki, tudom. De mégis, maga éppúgy beleesett a
csapdájába, mint korábban Fielding és Antony… Bocsásson meg, hogy
ilyen nyers vagyok, de szerintem nincs joga, hogy ilyen fensőbbségesen és
gőgösen vélekedjék a tárgyalásról. Ha beteg, az más; de azt mondja, nincs
semmi baja, és nem is úgy fest, mint aki beteg, ebben az esetben pedig
szerintem meg kell tennie a magáét, komolyan mondom.
 –  Akár beteg, akár nem, én nem akarom, hogy zaklassa, Ronny! –
jelentette ki Adela; fölkelt a díványról, és karon fogta Ronnyt, majd leejtette
a kezét, fölsóhajtott és visszaült. De Ronnynak jólesett, hogy a lány odaállt
mellé, és jóindulatú fölénnyel méregette az édesanyját. Anyjával szemben
sosem érezte magát biztonságban. Mrs. Moore semmi esetre se volt olyan
kedves öreg hölgy, amilyennek a kívülállók vélték, s most India felszínre
hozta valóságos énjét.
– Az esküvőtökre elmegyek, a tárgyalásotokra nem – szögezte le Mrs.
Moore, azzal a térdére csapott; roppant nyugtalan volt és elég rideg. –
Aztán hazamegyek Angliába.
– Májusban nem lehet utazni, édesanyám; ezt már egyszer tudomásul
vette.
– Most így akarom.
– Fejezzük már be ezt az áldatlan veszekedést – mondta a fiatalember,
miközben öles léptekkel rótta a szobát. – Szemmel láthatólag ki akar
maradni mindenből, és kész.
– A testem, az a nyomorúságos testem! – sóhajtott fel az öregasszony.
– Hogy az miért nem erősebb? Miért nem tudok elmenni és meghalni?
Miért nem tudok végére járni a dolgomnak és meghalni? Miért fáj a fejem,
és miért fulladok ki, ha megyek? És folyton csak ez a csináld ezt, meg
csináld azt, és csináld ezt a magad módján, és csináld azt az ő módján, és
folyton ez az együttérzés és zűrzavar, és osszuk meg egymás terhét. Miért
nem csinálhatom ezt is, azt is a magam módján, mire való ez mind, és miért
nem hagynak békén? Nem értem, minek mindig csinálni valamit? Minek ez
az egész házasság?… Ha a házasságnak valami haszna volna, az emberiség
már réges-régen eggyé vált volna. És ez a sok sületlenség a szerelemről,
szerelem a templomban, szerelem a barlangban, mintha a kettő közt volna
valami különbség, és én nem végezhetem a dolgomat ilyen semmiségek
miatt!
– Tulajdonképpen mit akar? – kérdezte haragosan Ronny. – Nem tudná
ezt egyszerűbb nyelven elmondani? Ha igen, legyen szíves.
– A pasziánszkártyámat akarom.
– Tessék, itt van.
Mint várta, szegény lány elsírta magát. S mint mindig, ezúttal is ott állt
az ablak alatt egy bennszülött, jelen esetben egy kertész, és a kiszűrődő
hangokra fülelt. Ronny egy pillanatra megállt, elnémult, s az édesanyjára,
édesanyja szenilis erőszakosságára gondolt. Bárcsak sose hívta volna meg
Indiába, bárcsak ne tartoznék neki semmivel!
–  Nos, kedvesem, ez aztán hazaérkezés – mondta végül. – Nem is
álmodtam, hogy anyám ezt tartogatja meglepetésül.
Adela már nem sírt. Valami rendkívüli kifejezés tűnt föl az arcán, félig
megkönnyebbülés, félig iszonyat. – Aziz, Aziz – ismételgette magában.
Ezt a nevet ki sem ejtették soha; szemükben a gonoszság hatalmának
szinonimája volt. Csak „letartóztatott”-ról, „szóban forgó személy”-ről,
„védelem”-ről beszéltek, s most úgy csengett a név, mint egy új szimfónia
nyitóhangja.
– Aziz… tévedtem volna?
–  Agyonfárasztotta magát! – kiáltotta Ronny, s nem is döbbent meg
túlságosan.
– Ronny, ez az ember ártatlan; szörnyű hibát követtem el.
– Akárhogy is, most üljön le végre. – Körülnézett a szobában, de mást
nem látott, csak két kergetőző verebet. A lány engedelmeskedett, kezét
Ronny kezére tette. Ő megsimogatta, a lány elmosolyodott, és zihálva
szedte a levegőt, mintha víz mélyéről bukott volna fel, majd megérintette a
fülét.
– Jobb már a visszhangom.
– Akkor jó. Pár napon belül teljesen rendbe jön, de addig is kímélnie
kell magát a tárgyalásra. Dasz rendes fickó, és mi mind magával vagyunk.
–  De Ronny, drága Ronny, talán nem is kéne megtartani azt a
tárgyalást.
– Nem egészen értem, mit beszél, és azt hiszem, maga sem.
–  Ha Aziz doktor nem követett el semmit, akkor helyesebb volna
kiengedni.
Ronny megborzongott. Mintha a halál szele érintette volna. Sietve
közölte: – Kint volt, egész a moharremi zavargásig, akkor megint le kellett
csukni. – Hogy a lány figyelmét elterelje, elmondta az általában
mulatságosnak vélt történetet. Nureddin ellopta a naváb bahádur kocsiját, s
Azizt a sötétben árokba fordította. Mindketten kirepültek a kocsiból, és
Nureddin arca megsérült. De jajgatásukat elfojtotta a hívok ordítozása, s jó
időbe telt, míg a rendőrség segítségükre ment. Nureddint bevitték a Minto-
kórházba, Azizt pedig visszaszállították a börtönbe, s újabb vádat emeltek
ellene csendháborításért. – Egy fél percre, ha megengedi – mondta, mikor
az anekdotával végzett; kiment a telefonhoz, és felhívta Callendar őrnagyot:
arra kérte, nézzen be hozzá, amint módja van rá, mert a lánynak nem tett jót
az út.
Visszatért, s a lányt megint idegrohamban találta, de a roham most más
formát öltött; Adela belékapaszkodott, és úgy zokogott: – Segítsen, Ronny,
segítsen, hogy azt tegyem, amit kell! Aziz jó. Hallotta, hogy az édesanyja is
ezt mondta.
– Mit hallottam?
– Hogy Aziz jó; és én bűnös vagyok, hogy megvádoltam.
– Anyám sose mondott ilyet.
– Nem mondta? – kérdezte a lány teljesen józanul, készen arra, hogy
bármit tudomásul vegyen.
– Még a nevét se ejtette ki egyszer sem.
– De Ronny, hisz én magam hallottam.
– Képzelődés. Nem lehet valami jól, ha ilyesmiket képzel.
– Nem vagyok jól, az biztos. De ennyire bogaras lennék?
–  Nagyon is figyeltem arra, amit anyám mondott, már amennyire
egyáltalán figyelni lehetett; meglehetősen összefüggéstelenül beszélt.
–  Mikor elhalkult a hangja, akkor mondta… a vége felé, mikor a
szerelemről beszélt… a szerelemről… nem tudtam követni… akkor
mondta: „Aziz doktor nem követett el semmit.”
– Ezekkel a szavakkal?
– A gondolat több, mint a szó.
–  Soha, soha nem mondta ezt, kedvesem. Az egész csak képzelődés.
Még a nevét sem említette senki. Tudja-e, mire gondol? Fielding levelére.
– Ez az, ez az! – kiáltott fel a lány megkönnyebbülten. – Tudtam, hogy
valahol hallottam a nevet. Úgy örülök, hogy rájött… úgy aggasztanak az
ilyen tévedések, ez a legjobb bizonyíték rá, hogy rosszak az idegeim.
– Akkor hát nem állítja többé, hogy ártatlan, ugye? Hisz minden egyes
szolgám spicli. – Odament az ablakhoz. A kertész már nem volt ott, vagy
legalábbis átalakult két kisgyerekké; lehetetlen, hogy azok tudtak volna
angolul, mégis elzavarta őket. – Mind gyűlölnek minket – magyarázta. – Ha
meglesz az ítélet, minden rendbe jön, mert javukra szól, elismerem, hogy
tudomásul veszik a kész tényeket; de most semmi pénz nem sok nekik,
hogy rajtakapjanak egyetlen elszóláson, és pontosan olyan megjegyzésekre
vadásznak, mint a magáé az előbb. Így aztán szétkürtölhetik, hogy az egész
ügy koholmány, s mi, tisztviselők, főztük ki. Érti, mire gondolok?
 Mrs. Moore éppolyan mogorván, amint elment, visszajött és lehuppant
a kártyaasztal mellé. Ronny, hogy a zűrzavart tisztázza, kereken
megkérdezte tőle, említette-e a letartóztatottat. Az öregasszony nem értette
a kérdést, Ronnynak meg kellett magyaráznia, miért kérdi. – Nem – mondta
az asszony, és nekifogott kirakni a pasziánszot.
– Mintha úgy hallottam volna, hogy azt mondja: „Aziz ártatlan”, de ezt
Mr. Fielding írta a levelében – mondta Adela.
–  Persze hogy ártatlan – jelentette ki az öregasszony közömbösen. A
kérdésről most nyilvánított először véleményt.
– Látja, Ronny, igazam volt – mondta a lány.
– Nem volt igaza; nem mondta.
– De gondolta.
– Ki törődik azzal, hogy mit gondol?
– Kőr kilences a treff tízesre… – hangzott a kártyaasztal felől.
–  Higgye ő is, Fielding is, amit akar; gondolom, létezik olyasmi is,
hogy bizonyíték.
– Tudom, de…
–  Megint az én dolgom, hogy megmondjam? – tekintett föl Mrs.
Moore. – Nyilván, mert különben miért zavarnátok minduntalan?
– Csak ha valami értelmes mondanivalója van.
–  Ó, milyen unalmas ez… milyen semmiség… – s mint mikor a
szerelmet, a szerelmet fitymálta, most is mintha távolból, sötétből közelített
volna feléjük a gondolata. – Miért mindig az én dolgom minden? Mikor
szabadulok végre a fontoskodásotoktól? Ott volt-e ő a barlangban, ott
voltál-e te a barlangban, és így tovább és így tovább… és Fiát adta
minékünk, és megszületett számunkra a Gyermek… és én jó vagyok-e, és ő
rossz-e, és üdvözülünk-e?… És a vége mindennek a visszhang.
– Már nincs annyira a fülemben – mondta Adela, és odament hozzá. –
Elűzte, Mrs. Moore, maga mindig csak jót tesz, maga olyan jó.
– Nem vagyok jó, rossz vagyok. – Most nyugodtabban beszélt; tovább
rakosgatta a kártyákat, s közben mondta: – Rossz öregasszony, rossz, rossz,
kellemetlen öregasszony. Valamikor jó voltam, míg a gyerekek föl nem
nőttek, és ezzel a fiatalemberrel is találkoztam a mecsetjében, és azt
szerettem volna, ha boldog. Jó és boldog kis emberek. Nincsenek, csak
álomban voltak… De abban nem segítek, hogy megkínozzátok olyasmiért,
amit soha nem követett el. Így is lehet gonosz az ember, úgy is, és én már
akkor inkább vagyok a magam módján gonosz.
 –  Birtokában van valami bizonyítéknak, ami a letartóztatott mellett
szól? – kérdezte Ronny az igazságos tisztviselő hangján. – Ha van, akkor
kötelessége, hogy tanúskodjék, ha nem mellettünk, hát őmellette. Senki sem
akadályozza ebben.
–  Az ember ismeri mások jellemét, ahogy ti mondani szoktátok –
vágott vissza Mrs. Moore megvetően, mintha többet is tudna, csak nem
akarná megosztani velük. – Angoloktól is, indusoktól is csak jót hallottam
felőle, s érzem, hogy ilyesmire képtelen lenne.
– Kevés, édesanyám, ez kevés.
– Nagyon kevés.
– És erősen tapintatlan Adela iránt.
–  Szörnyű lenne, ha kiderülne, hogy tévedtem – mondta Adela. –
Inkább megölném magam.
Ronny odafordult hozzá. – Mit mondtam magának épp az előbb?
Tudja, hogy igaza van, és tudja az egész telep.
– Igen, ő… Ez az egész olyan rettenetes. Én most is éppen olyan biztos
vagyok benne, hogy bejött utánam… csak… csak nem lehetne mégis
inkább visszavonni a vádat? Egyre jobban rettegek, hogy tanúskodnom kell
ellene, és maguk mind olyan jók itt a nőkhöz, és annyival nagyobb
hatalmuk van, mint odahaza Angliában… itt van például Miss Derek
kocsija. Ó, hát persze nem erről van szó, szégyellem, hogy egyáltalán
említettem; bocsásson meg, Ronny.
–  Semmi baj – mondta minden meggyőződés nélkül a fiatalember. –
Én megbocsátok, ha már ezt a kifejezést használta, ez csak természetes. De
az ügynek most már bíróság elé kell kerülnie; muszáj, a gépezet már
megindult.
– Ez a lány indította meg; s most már működni is fog, míg le nem jár.
Adela legszívesebben sírva fakadt volna, olyan ridegen hangzott ez a
megjegyzés; Ronnynak pedig remek ötlete támadt: elővette a hajózási
menetrendet. Legokosabb, ha édesanyja nyomban elutazik; itt se magának,
se másnak nem tesz jó szolgálatot.
 XXIII
Lady Mellanbynek, a kormányzó feleségének hízelgett a kérés, amit
Csandrapur hölgyei intéztek hozzá. Tenni ugyan semmit se tehetett, s
ráadásul épp Angliába készült; de kérte, hogy tájékoztassák, hátha más
úton-módon bizonyíthatná együttérzését. Mrs. Turton azt válaszolta, hogy
Mr. Heaslop édesanyja szeretne hazautazni, de addig halogatta az indulást,
míg elkésett, s most már valamennyi hajó megtelt; latba vethetné-e Lady
Mellanby a befolyását? A hajók térfogatán még Lady Mellanby se
változtathatott, de nagyon kedves hölgy volt, nyomban visszatáviratozott, s
fölajánlotta az ismeretlen és jelentéktelen öregasszonynak, hogy megosztja
vele fönntartott kabinját. Ez égből pottyant ajándék volt; a szerény és hálás
Ronny nem is tekinthette másnak, mint megpróbáltatása méltánylásának.
Hála szegény Adelának, nevét megismerik a kormányzóságon, s Mrs.
Moore még bele is vési Lady Mellanby agyába, míg átkelnek az Indiai-
óceánon, és fölhajóznak a Vörös-tengeren. Megint elfogta a gyöngédség
anyja iránt – így vagyunk a hozzátartozóinkkal, ha föltűnő és váratlan
megtiszteltetésben részesülnek. Anyját nem veheti semmibe: ő keltette fel
iránta egy főtisztviselő feleségének figyelmét.
Mrs. Moore is megkapott mindent, amire vágyott; megúszta a
tárgyalást, az esküvőt, a forróságot; kényelemben és figyelemmel övezve
térhetett vissza Angliába, hogy másik két gyermekét meglátogassa. Fia
tanácsára, és a maga vágyát követve, útnak indult. De lelkesedés nélkül
fogadta a jó szerencsét. Ő már eljutott oda, hogy egyszerre látta a
világmindenség iszonyúságát és kicsinységét – e derengő kettős látomást,
amelyben annyi öregembernek volt része már. Ha ez a világ nincsen
ínyünkre, még ott van az Ég, a Pokol, a Megsemmisülés – e nagy dolgok
egyike vagy másika, s a háttérben csillagok, tüzek, a kék vagy fekete égbolt
roppant díszlete. Ami hősies erőfeszítés, ami szerintünk művészet, az mind
feltételezi e háttér létezését, míg a hétköznapi igyekezet, ha ínyünkre van a
világ, abból indul ki, hogy a világ minden. De e kettős látomás
derengésében spirituális zűrzavar uralkodik, melyre nincsen fennkölt szó;
sem tettre nem vagyunk képesek, sem tartózkodni nem tudunk a tettől;
tagadni is, tisztelni is képtelenek vagyunk a Végtelent. Mrs. Moore mindig
is hajlott a belenyugvásra. Alighogy Indiában partra szállt, ezt találta jónak,
s mikor látta a mecset vízmedencéjén átáramló vizet, a Gangeszt, vagy az
ég leplén fennakadt holdat és csillagokat, úgy tetszett, gyönyörű és könnyen
elérhető cél ez. A mindenséggel eggyé válni! Oly fennkölt és egyszerű. De
mindig közbejött valami apró tennivaló, valami új kártyalap, amit le kellett
emelni a mind vékonyabb kártyacsomagról és a helyére kellett tenni, s míg
ezzel piszmogott, Marabár megütötte a gongot.
Mi szólította meg őt abban a csiszolt falú gránitüregben? Mi lakott
abban a legelső barlangban? Nagyon régi s nagyon kicsi valami. Korábbi,
mint az idő, s így korábbi, mint a tér. Fitos orrú, nagylelkűségre képtelen
valami, maga a halhatatlan ősféreg. Mióta hallotta a hangját, nem bíbelődött
nagy gondolatokkal, s valósággal irigyelte Adelát. Ennyi hűhó egy rémült
lány miatt! Nem történt semmi, s ha történt volna – fedezte föl magában
egy kiaszott papnő cinizmusát –, még ha történt volna, akkor is van, ami
rosszabb, mint a szerelem. Ez a megnevezhetetlen merénylet az ő szemében
szerelem volt: barlangban, templomban – búúm, egyre megy. A
látomásokról általában azt hiszik, hogy eleve mély értelműek, pedig… Várj
csak, nyájas olvasó, míg neked is látomásod támad! A mélység is lehet
semmitmondó, s az örökkévalóság kígyójáról is kiderülhet, hogy kukac.
„Kevesebbet kell törődnöm leendő menyemmel, és többet önmagammal;
nincs olyan bánat több, mint az én bánatom” – járt a fejében örökösen, bár
ingerülten elhárította, ha figyelemmel voltak iránta.
Fia nem kísérhette el Bombaybe, mert Csandrapurban egyre inkább
kiéleződött a helyzet, s valamennyi tisztviselőnek a helyén kellett maradnia.
Antony se mehetett vele, mert akkor soha vissza nem tér, hogy tanúskodjék.
Így hát senki sem utazott vele, aki a múltra emlékeztethette volna. Ez
megkönnyebbülés volt. A hőség kissé visszavonult, mielőtt újból
nekigyürkőzött volna, s így az utazás nem telt kellemetlenül. Mikor
Csandrapurból elutazott, megint telihold volt; ott tündökölt a Gangesz
fölött, érintésével ezüstfonallá változtatta az apadó vizű csatornákat, majd
helyet változtatva bekandikált az ablakán. A gyors és kényelmes postavonat
átsiklott vele az éjszakán, s másnap reggeltől estig Közép-Indiában
robogott, kiégett, kifakult, de mégsem olyan reménytelenül mélabús
tájakon, mint a síkság. Az asszony figyelte az ember elpusztíthatatlan életét,
változó arcát, s a házakat, melyeket önmagának és Istennek épített, s
szemében most mindez nem a maga gondjának kivetülésévé, hanem
látnivalóvá lett. Ott volt például egy Asirgarh nevű helység – épp
napnyugtakor robogott el mellette, és kereste meg a térképen –, egy
erdőborította hegyek közt épült hatalmas vár. Asirgarh-nak még a nevét sem
említette senki, pedig roppant bástyafokai bámulatosan szépek voltak. A vár
mellett jobb felől egy mecset állt. Elhagyták, elfelejtette, de tíz perc múltán
Asirgarh újra felbukkant, s a mecset most balra esett a bástyáktól. A vonat
félkört írt le Asirgarh körül, ahogy a Vindya-hegységből leereszkedett. Mi
más emléke fűződött Asirgarh-hoz, mint a neve? Semmi: egy lelket sem
ismert lakói közül. De a vár kétszer nézett le rá, mintha azt mondta volna:
„Nem tűnök el!” Éjféltájt fölriadt, mert a vonat kirobogott a nyugati
sziklapartra. Holdfényben fürdő szirtek rohantak feléje, a tenger rojtos
szegélye, aztán egy rövidke síkság, majd már a valóságos tenger, a híg
bombayi hajnal. „Nem láttam, amit látnom kellett volna” – gondolta, s a
Viktória pályaudvar peronjai közé beágyazva megpillantotta a vágányok
végét: egy kontinensen át szabták meg az útját ide, de vissza már sose
viszik. Már sose látja Asirgarh-t vagy a többi ismeretlen várost; Delhit sem,
Agrát sem, a Rádzsputána városait, Kasmírt sem, s azokat a homályosabb
csodákat sem, amelyek olykor-olykor átcsillantak a férfiak beszédén: Gimar
kétnyelvű szikláját, Shri Belgola emlékművét, Mánda és Hampi romjait,
Khádzsrahá templomait, Shalimár kertjeit. Mikor keresztülhajtatott az
irdatlan nagy városon, amelyet a Nyugat épített, majd elkeseredetten
otthagyott, elfogta a vágy, hogy bár ez csak Bombay, mégis itt maradjon, s
kibogozza azt a száz Indiát, mely az utcákon összegubancolódott. De a
lovak lába továbbvitte, és indult a hajó, és ezernyi kókuszpálma tűnt fel
körös-körül a kikötőben, hogy búcsút intsen. – Hát azt hitted, hogy India
egyetlen visszhang, hogy a marabári barlangok a vég? – nevettek. – Mi
közünk nekünk a barlangokhoz, s azoknak Asirgarh-hoz? Isten veled! –
Majd a gőzhajó megkerülte Kolabát, süllyedt, emelkedett a kontinens, s a
Ghatok szirtjei beleolvadtak a trópusi tenger párájába. Fölbukkant Lady
Mellanby, s figyelmeztette, hogy ne álldogáljon kint a hőségben. – Baj
nélkül kerültünk ki a serpenyőből – mondta Lady Mellanby –, most már ne
essünk bele a tűzbe.
 XXIV
Miután Mrs. Moore elutazott, a hőség hirtelen rákapcsolt, s fokozta a
tempót annyira, hogy végül a hőmérő negyvennégy fokos állása mellett
kellett a létezést is elviselni, a bűnöket is megtorolni. Villanyventillátorok
zümmögtek és fújták a szelet, víz fröccsent az ernyőkre, jég csörgött, s e
védővonalon kívül, a szürkés ég és a sárgás föld közt, tétova porfelhők
vonultak tova. Európában az élet a hideg elől vonul vissza, s tűz mellett
gyönyörű mítoszok születtek – Baldr, Perszephoné –, de itt az élet forrása,
az álnok nap elől kell elhúzódni, s ezt a visszavonulást semmiféle költészet
nem ékíti, mert a kiábrándulás nem lehet szép. Az emberek sóvárognak
költészet után, bár nem vallják be; arra vágynak, hogy az öröm szépséges s
a bánat fenséges legyen, és formát öltsön a végtelen, de India ezzel nem
szolgál. Az április fejetlensége, mikor az ingerlékenység és a paráznaság
mint a fekély burjánzik el, csak India egyik válasza az emberiség
rendszerező vágyaira. A halak jobban intézik a dolgukat; a halak, ha a
medrek kiszáradnak, befurakodnak az iszapba, s ott maradnak, míg az eső
ki nem mossa őket. De az emberek igyekeznek tartani egyensúlyukat egész
éven át, s ez néha végzetes következménnyel jár. A civilizáció diadalmas
gépezete váratlanul elakad és mozdulatlanná merevedik, mint egy kőkocsi,
és a sors e pillanataiban az angolok mintha elődeikre hasonlítanának, akik
azzal a szándékkal jöttek az országba, hogy átszabják, de végül – porával
borítva India gyúrta a maga képére őket.
Adela hosszú évek szabad gondolkodása után minden reggel térden
állva adózott a kereszténységnek. Úgy vélte, ebből semmi kára nem
származhat, ez a láthatatlanhoz vezető legrövidebb és legkényelmesebb út, s
megpróbálta lelki kínjait a vallásra hárítani. A hindu hivatalnokok
Laksmihoz folyamodnak fizetésemelésért, ő Jehovához könyörgött kedvező
ítéletért. Isten, aki óvja a királyt, bizonyára a rendőrséget is támogatni fogja.
Istenétől vigasztaló választ kapott, de keze érintése szinte égette az arcát, s
mintha ugyanazt az ízetlen, alvadt levegőt nyelte és köhögte volna ki, mely
egész éjjel a tüdejére súlyosodon. Még Mrs. Turton hangja is zavarta. –
Készen van, ifjú hölgy? – csattant fel a szomszéd szobában.
 –  Fél perc – mormolta ő. Miután Mrs. Moore elutazott, Turtonék
fogadták magukhoz. Hihetetlenül kedvesek voltak, de helyzete és nem a
lénye indította meg őket; ő volt az angol lány, akinek az a szörnyű élmény
jutott ki, s akiért nem lehet eleget tenni. Senki más nem tudta, mi játszódott
le a lelkében, csak Ronny, ő is csak homályosan, mert ahol a hivatal az úr,
ott azt az emberi kapcsolatok sínylik meg. – Csak bajt hoztam magára –
mondta Ronnynak keserűségében. – Igazam volt a sétatéren, okosabb lett
volna, ha csak jó barátok maradunk –, de Ronny tiltakozott; minél többet
szenved, mondta, neki annál drágább. Szerelmes volt Ronnyba? Ezt a
kérdést valahogy besározta Marabár; ez járt az eszében, mikor belépett abba
a végzetes barlangba. Egyáltalán, tud ő szeretni valakit?
–  Miss Quested, Adela, mi lesz már? Fél nyolc; gondolnunk kell az
indulásra, a tárgyalás kezdődik.
– Imádkozik – hallatszott a főbiztos hangja.
–  Bocsásson meg, drágám… csak nyugodtan… Jólesett az a kis
előreggeli?
–  Nem bírok enni; kaphatnék egy kis brandyt? – kérdezte, hűtlenül
elhagyva Jehovát.
Hoztak, de megborzongott, s azt mondta, készen van, indulhatnak.
– Igya csak meg: nem rossz ötlet, ez lelket önt magába.
– Nem hiszem, hogy komolyan segítene, barra száhib.
– A bíróságra is küldetett brandyt, ugye, Mary?
– Hát persze, pezsgőt is.
– Este majd megköszönöm, de most alig élek – mondta a lány, s olyan
gondosan ejtett minden egyes szótagot, mintha könnyítene a gondján, ha
pontosan meghatároz mindent. Félt, hogy nem tud megszólalni, s akkor
valami, amit maga sem ért, formát ölt a hallgatása alatt, s ezért Mr.
McBryde-nak furcsa, szenvelgő módon fölmondta az egész szörnyű
barlangkalandot: az az ember egy ujjal se ért hozzá, de körbehurcolta és így
tovább. Ma reggel az a cél vezette, hogy aggodalmas pontossággal közölje:
megdöbbentően feszült idegállapotban van, feltehetőleg összeomlik Mr.
Amritrao keresztkérdéseinek súlya alatt, és szégyent hoz a barátaira. –
Megint rútul visszatért a visszhangom – mondta.
– És mit szólna egy aszpirinhez?
– Nem a fejem fáj, a visszhang az.
Callendar őrnagy képtelen volt elűzni füléből a zúgást, ezért
képzelődésnek minősítette, amelynek nem szabad tápot adni. Turtonék tehát
másfelé terelték a beszélgetést. A hűvös pici szellő, jelezvén, hogy most
válik el az éjszaka a nappaltól, éppen akkor futott végig a föld színén; tíz
perc, és eláll, most ki kell használni, addig kell lemenniök a városba.
– Biztos, hogy összeroppanok – hajtogatta a lány.
– Nem roppan – mondta a főbiztos, és hangja csupa gyöngédség volt.
– Hát persze hogy nem, egy ilyen derék lány.
– De Mrs. Turton…
– Tessék, kicsikém?
–  Ha nem bírom erővel, akkor sincs semmi baj. Más tárgyaláson baj
volna, itt nem. Ezt én így fogalmaztam meg: viselkedhetem, ahogy akarok,
lehetek ostoba, sírhatok, akkor is én maradok felül, hacsak Mr. Dasz nem
rettentő igazságtalan.
–  Feltétlenül felül marad – mondta a főbiztos nyugodtan, és nem
juttatta eszébe, hogy a fellebbezés elkerülhetetlen. A védelem költségét a
naváb bahádur fedezte, az pedig inkább belepusztul, semhogy „veszni
engedjen egy ártatlan muzulmánt”, s a háttérben más, kevésbé
tiszteletreméltó érdekek is hatottak. Az ügy valószínűleg bíróságról
bíróságra vándorol, s nincs tisztviselő, aki előre láthatná a
következményeket. Szemlátomást változott Csandrapur hangulata. A kocsi
elhagyta a kertet, s ostobán, haragosan koppant valami az oldalán: egy
gyerek dobta meg kaviccsal. A mecset közelében nagyobb kövek érték. A
sétatéren egy osztag motorkerékpáros bennszülött rendőr várt a kocsira,
hogy átkísérje őket a bazáron. A főbiztos ingerült volt: – McBryde
vénasszony – morogta. – Ugyan miért? – kérdezte erre Mrs. Turton. –
Moharrem után nem árt erőt mutatni. Nevetséges azzal áltatni magunkat,
hogy nem gyűlölnek. Hagyjunk fel a komédiával. – A főbiztos furcsa,
szomorú hangon válaszolt: – Én nem gyűlölöm őket, nem is tudom, miért –,
és valóban nem gyűlölte őket; ha gyűlölte volna, egész pályafutását
elhibázottnak kellett volna tekintenie. Megőrzött valami megvető szeretetet
a sakkfigurák iránt, akiket annyi éven át tologatott; csak nem vesződött
hiába. – Az asszonyaink nehezítenek meg idekint mindent – ötlött fel a
lelke mélyén, amint megpillantott egy hosszú fehér falon valami
trágárságot; Miss Quested iránti lovagiasságának színe alatt neheztelés
bujkált, még eljön a napja, mikor feltör. Lehet, hogy minden lovagiasságban
van egy szemerke neheztelés. A bíróság előtt összeverődött néhány diák,
hisztérikus kölykök, nyugodtan szembenéz velük, ha egyedül van, de így
utasította a sofőrt, hogy kerüljön az épület háta mögé. A diákok pfujoltak, s
Rafi (egy diáktársa háta mögé bújva, nehogy felismerjék) ordítva gyávázta
az angolokat.
Ronny szobájába mentek; már várakoztak ott néhányan magukfajták.
Egyikük se viselkedett gyáván, de mind ideges volt, mert egyre-másra
érkeztek a furcsa hírek. A söprögetők sztrájkba léptek, s ennek
következtében Csandrapur közterei felerészben elárvultak, de csak
felerészben, mert a kerület többi söprögetői, akiket nem indított meg
annyira Aziz doktor ártatlansága, délután megérkeztek és megtörték a
sztrájkot, de mire való ez a groteszk incidens? És számos mohamedán
hölgy megesküdött, hogy mindaddig egy falatot nem eszik, míg a vádlottat
föl nem mentik; haláluk, lévén láthatatlan, igazán nem sokat nyom a latban,
hisz amúgy is holtak módjára élnek, de mégis nyugtalanító. Valami új
szellem ütötte föl a fejét, valami átcsoportosulás, amire a fehérek e komor
kis csapatának egyik tagja se talált magyarázatot. Hajlottak rá, hogy
mindezek mögött Fieldinget lássák; azt, hogy gyönge jellem és félnótás,
már elvetették. Hevesen szidalmazták; látták, hogy a két ügyvéddel,
Amritraóval és Mahmud Alival érkezett; lázító célzattal karolta fel a
cserkészmozgalmat; leveleket kapott külföldi bélyeggel, valószínűleg japán
kém. A ma reggeli ítélet végezni fog az árulóval; de már eddig is
kiszámíthatatlan kárt okozott az országnak és a Birodalomnak. Miközben
gyalázták, Miss Quested, kezét a karfán nyugtatva, behunyt szemmel
hátradőlt, hogy erejével takarékoskodjék. Egy idő múltán fölfigyeltek rá, s
elszégyellték magukat, hogy ilyen zajt csaptak.
– Segíthetnénk valamit? – kérdezte Miss Derek.
– Semmit, Nancy; még én se tudok segíteni magamon.
– Szigorúan tilos így beszélnie; maga egyszerűen csodálatos, Adela.
– Komolyan az – visszhangozta a tisztelettudó kórus.
– Ez az én Daszom derék egy fickó – mondta Ronny, s ezzel suttogva
új témát vetett fel.
– Egyik se rendes – mondott ellent Callendar őrnagy.
– De Dasz igazán az.
–  Ezt úgy érti, hogy jobban fél fölmenteni őt, mint elítélni, mert ha
fölmenti, elveszti az állását – mondta Lesley ravaszul kuncogva.
Ronny így értette, de hivatalának nemesebb hagyományait követve,
bizonyos „illúziókat” táplált alárendeltjeiről, s szívesen hangoztatta, hogy
ebben a derék Daszban igazán megvan az az erkölcsi bátorság, ami az
előkelő intézetekben nevelkedett emberek sajátja. Rámutatott, hogy
bizonyos szempontból még előnyös is, hogy indus tárgyalja az ügyet. Az
elmarasztalás elkerülhetetlen, mondja csak ki indus, így a távolabbi jövőben
nem lehet akkora hűhót csapni körülötte. Belemelegedett a beszélgetésbe,
Adeláról majdnem megfeledkezett.
–  Akkor hát helyteleníti azt a kérést, amit Lady Mellanbyhez
továbbítottam – szögezte le figyelemre méltó hévvel Mrs. Turton. – Ne is
mentegetőzzék, Mr. Heaslop, már megszoktam, hogy amit teszek, az
mindig rossz.
– Igazán nem…
– Rendben van. Mondtam, hogy ne mentegetőzzék.
–  Ezek a disznók csak úgy lesik, mikor éri őket sérelem – mondta
Lesley, hogy Mrs. Turtont megbékítse.
–  Disznók, ez a helyes kifejezés – visszhangozta az őrnagy. – S van
még valami, majd én megmondom maguknak, hogy mi. Tulajdonképpen
átkozottul jól jött nekünk ez, nem számítva természetesen a jelenlévőket.
Ettől visítani fognak, s ideje már, hogy egyszer visítsanak. Majd
megtanítom én őket a kórházban, megtanulják, hol lakik az Isten. Csak
látnák ennek az úgynevezett főlojalistának az unokáját! – Durván
heherészett, és elmesélte, hogyan fest most a szerencsétlen Nureddin. – Oda
a szépsége, fent öt, lent két foga tört ki, és fölszakadt az orra lika… Bőgött,
mikor az öreg Panna Lal tegnap odaadta neki a tükröt… Én nevettem;
nevettem bizony, én mondom maguknak, és nevettek volna maguk is. Ez
olyan piperkőc nigger volt, gondoltam, s most itt rohad; vesszen meg, hogy
az isten pofozza meg… öö… szerintem kimondhatatlanul erkölcstelen…
öö… – Valaki oldalba bökte, elcsöndesedett, de még hozzátette: – Bárcsak
megnyirbálhattam volna ezt az én volt asszisztensemet is; ezeknek semmi
sem elég rossz.
–  Végre egy értelmes szó! – kiáltott fel Mrs. Turton, férje nem kis
nyugtalanságára.
–  Ezt mondom én is; az után, ami történt, szerintem nincs többé
kegyetlenség.
– Úgy van; ezt ne felejtsék el, maguk férfiak. Mindig csak gyöngeség,
gyöngeség, gyöngeség. Nos, ezeknek térden kéne csúszniok, ha angol nőt
látnak, szóba se szabad állni velük, le se szabad köpni, porba kell taposni
őket, nem bridzs-partikat adni és még kedveskedni velük.
Elhallgatott. Dühének hála, rárontott a hőség. Haragját citromlébe
fojtotta, s egy-egy korty közt magában mondogatta: – Gyöngeség…
gyöngeség… – és ez így ment tovább. A Miss Quested kapcsán fölmerült
bonyodalmak jóval érdekesebbek voltak, mint az ő személye, s így róla
menthetetlenül megfeledkeztek.
Egyszer csak szólították őket, kezdődött a tárgyalás.
Karosszékeiket előttük vitték be a terembe, mert fontos volt
külsőségekben is a méltóság. Miután a bennszülött rendőrök mindent
elrendeztek, ők is leereszkedően bevonultak a kopott tárgyalóterembe, mint
valami vásári sátorba.
A főbiztos, miközben helyet foglalt, megkockáztatott valami hivatalos
kis tréfát, sleppje mosolygott, s az indusok, minthogy nem hallották, mit
mondott, úgy érezték, megint valami gonoszságot forralnak ellenük,
máskülönben a száhibok nem nevetgélnének.
A terem zsúfolásig megtelt, természetesen nagy volt a hőség, s Adela
szeme elsőnek azon akadt meg, aki a jelenlevők közül a legnyomorultabb, s
akinek a tárgyaláshoz semmiféle hivatalos köze nem volt: a
punkahúzogatón. A pompás alakú férfi kis híján meztelenül ült egy
emelvényen a terem hátterében, a padok közén: Adela nyomban felfigyelt
rá; úgy tetszett, ő irányítja az eljárást. Megvolt benne az az erő és szépség,
mely olykor épp az alacsony sorban született indusokban hajt virágot. Ha ez
a különös faj az érinthetetlenség ítéletével már-már a porhoz kerül közel, a
természetnek eszébe jut a másutt már elért testi tökély, s létrehoz egy-egy
istent – nem sokat, csak itt-ott egyet, hogy a társadalomnak bebizonyítsa,
kategóriái mennyire nem érdeklik. Ez a férfi mindenütt feltűnt volna. Bár ő
is csandrapuri volt, a város hulladéka táplálta, s a város szemétdombján
fogja végezni, úgy ütött ki a lapos farú, horpadt mellű átlag csandrapuriak
közül, akár egy isten. A kötelet húzta, megeresztette, ritmikusan,
légáramlatot keltett mások feje fölött, de magának nem jutott belőle semmi;
úgy tetszett, kívül áll az emberi sorson, hímnemű végzet, lelkek rostálója.
Vele szemben, szintén emelvényen, ott ült a művelt, nagyképű,
lelkiismeretes kis helyettes főbíró. Az ő tulajdonságainak egyikével sem
bírt a punkahúzó; még annak is alig ébredt tudatára, hogy létezik, nem
értette, miért zsúfoltabb a tárgyalóterem, mint rendesen, sőt, tán azt se vette
észre, hogy zsúfoltabb, azt se tudta, hogy legyezőt hajt, azt hitte, csak egy
kötelet húzogat. Volt ebben a közönyben valami, ami mélyen hatott az
angol középosztályból jött lányra. Mi jogon csődítette ő ide ezt a teremnyi
embert? Az a bizonyos szemlélet, mely az övé, s a kertvárosi Jehova, aki
szentesíti, mi jogon igényel fontosságot e világban, és sajátítja ki a
civilizáció nevet? Mrs. Moore… körülnézett, de Mrs. Moore már messze
járt, a tengeren; ez olyasféle kérdés volt, hogy megbeszélhették volna az
úton, mielőtt még az öreg hölgy barátságtalanná és bogarassá vált.
Mialatt Mrs. Moore járt az eszében, hangokat hallott, s ezek egyre
határozottabb formát öltöttek. Kezdetét vette a korszakalkotó tárgyalás, s a
vád képviselőjeként a rendőrfőnököt illette az első szó.
Mr. McBryde nem törte magát, hogy érdekesen beszéljen; az
ékesszólást átengedte a védelemnek, az rászorul. Álláspontja ez volt:
„Úgyis tudja mindenki, hogy ez az ember bűnös; az én dolgom csak annyi,
hogy ezt nyilvánosan is kimondjam, mielőtt elküldenék az Andaman-
szigetekre.” Sem erkölcsi felháborodást, sem indulatokat nem akart kelteni,
de modorának kiszámított egykedvűsége lassanként hatott, és felkorbácsolta
a hallgatóság egy részének dühét. Aprólékos részletességgel ismertette a
piknik létrejöttének körülményeit. A vádlott Miss Questeddel az Állami
Kollégium igazgatójánál ismerkedett meg, ott fogamzott meg a lánnyal
kapcsolatos szándéka; a vádlott feslett erkölcsű személy, ezt az őrizetbe
vételekor nála talált dokumentumok is bizonyítják, de tanúságot tehet erről
alorvos kollégája, Panna Lal doktor is, aki abban a helyzetben van, hogy
fényt vethet jellemére, s e tárgyban majd maga Callendar őrnagy is
vallomást tesz. Itt Mr. McBryde szünetet tartott. Amennyire csak lehet,
igyekezett megőrizni az eljárás tisztaságát, de kedvenc témája, a keleti
ember pszichopatológiája annyira kézenfekvő volt, hogy nem tudott
ellenállni, elővette. A szemüvegét, mint máskor is, ha általános érvényű
igazságot készült kimondani, levette, szomorúan a hallgatóságra tekintett,
és megjegyezte, hogy a sötétebb bőrű fajok testi vonzalmat éreznek a
világosabbak iránt, de fordítva nem – ezen nem szabad elkeseredni, nem is
lehet bűnül felróni, egyszerűen tény, amit minden tudományos megfigyelő
megerősít.
– Akkor is, ha a hölgy annyival csúfabb, mint a férfi?
A megjegyzés a semmiből jött, talán a mennyezetről. Ez volt az első
közbeszólás, és a bíró úgy érezte, köteles megtorolni. – Távolítsák el azt az
embert! – mondta. Az egyik bennszülött rendőr megragadott egy férfit, aki
egy szót se szólt, és durván kipenderítette. Mr. McBryde föltette a
szemüvegét, és folytatta. De Miss Questedet elkeserítette a megjegyzés.
Teste berzenkedett ellene, hogy csúfnak nevezték, és reszketni kezdett.
–  Ájulás környékezi, Adela? – kérdezte Miss Derek, és gyöngéd
megbotránkozással hajolt feléje.
 –  Mint máskor, Nancy. Majd csak túl leszek rajta, de szörnyű ez,
szörnyű.
Ez vezetett az első jelenethez, s ezt később több is követte. Barátai ott
fontoskodtak Adela körül, s az őrnagy felkiáltott: – Ilyen körülmények közt
nem tudok a betegemről gondoskodni; miért nem adnak helyet neki az
emelvényen? Itt nem kap levegőt.
Mr. Daszt szemmel láthatóan feszélyezte a megjegyzés, de kijelentette:
– Tekintettel Miss Quested egészségi állapotára, a legnagyobb készséggel
adok helyet a székének idefent. – De a bennszülött rendőrök nemcsak azt az
egy széket tették föl, hanem a többit is, s az egész társaság követte Adelát
az emelvényre. Más európai nem is maradt a teremben a nézők közt, csak
Mr. Fielding.
– Így már jobb – jegyezte meg Mrs. Turton, miközben letelepedett.
–  Nagyon is kívánatos változás, több okból is – jegyezte meg az
őrnagy.
A bíró tudta, hogy most az volna rendjén való, ha rendreutasítja, de
nem volt mersze hozzá. Callendar látta, hogy Dasz fél, és parancsoló
hangon felkiáltott: – Jól van, McBryde, csak folytassa; elnézést, hogy
félbeszakítottam.
– Minden rendben? – kérdezte a rendőrfőnök.
– Rendben, rendben.
–  Folytassa csak nyugodtan, Mr. Dasz, nem azért vagyunk itt, hogy
zavarjuk – mondta a főbiztos pártfogó hangon. Valójában nem is annyira
zavarták, mint inkább átvették tőle a tárgyalás vezetését.
Míg a vád képviselője beszélt, Miss Quested szemügyre vette a termet
– kezdetben tétován, mintha égetné a szemét. A punkás embertől jobbra is,
balra is sok félig ismert arcot látott. Alatta gyűlt össze India megismerésére
irányuló ostoba kísérletének minden roncsa: emberek, akiket a bridzs-
partiról ismert, a férfi és a felesége, aki nem küldött érte kocsit, az
öregember, aki kölcsönadta nekik az autóját, szolgák, parasztok,
hivatalnokok és a vádlott maga. Ott ült, izmos, csinos kis indus, nagyon
fekete haj, hajlékony kezek. Nézte, és nem érzett semmi különöset. Mióta
utoljára találkoztak, képzeletében a rossz jelképévé emelkedett, de most
csak annak látta, ami volt: távoli ismerősnek. Jelentéktelen, elvesztette
minden fontosságát, száraz, mint a csont, s bár „bűnös” volt, nem övezte a
bűn légköre. „Gondolom, bűnös. Vagy tévedtem volna?” – tűnődött a lány.
Ez a kérdés már máskor is fölmerült benne, bár Mrs. Moore elutazása óta
nem zaklatta többé a lelkiismeretét.
Most a védő, Mahmud Ali állt föl, és esetlen, balul elsült iróniával
megkérdezte, vajon nem kaphatna-e helyet védence is az emelvényen; néha
még az indusok is rosszul érzik magukat, bár Callendar őrnagynak,
minthogy az Állami Kórház főorvosa, erről nyilván más a véleménye. –
Pompás humorérzékük újabb példája – csicseregte Miss Derek. Ronny
ránézett Mr. Daszra, hogyan lesz úrrá a helyzeten; Dasz zavarban volt, és
szigorúan rendreutasította Mahmud Alit.
– Elnézést kérek… – Most a híres kalkuttai ügyvéd következett. Finom
arcú, magas, szikár, ősz férfi volt, haja rövidre nyírva. – Kifogást emelünk
az ellen, hogy ennyi európai úr és hölgy foglaljon helyet a bírói emelvényen
– mondta hibátlan oxfordi kiejtéssel. – Ez hatással van tanúinkra, elvesztik
bátorságukat. Az ő helyük is ott van a többi hallgató közt, lent a teremben.
Az ellen nincsen kifogásunk, hogy Miss Quested fent maradjon az
emelvényen, mert nem érzi jól magát; a legteljesebb udvariassággal
viseltetünk irányában, a tudományos tények ellenére, amelyeket a
rendőrfőnök úr volt szíves föltárni előttünk; a többiek ott-tartózkodását
azonban kifogásoljuk.
– Elég a locsogásból, gyerünk az ítélettel – morgott az őrnagy.
A tekintélyes vendég a bíróra emelte tiszteletteljes tekintetét.
–  Elfogadom a kifogást – mondta Mr. Dasz, és kétségbeesésében az
aktákba temetkezett. – Csupán Miss Quested kapott engedélyt, hogy az
emelvényen helyet foglaljon. Nagyon kérem a barátait, szíveskedjenek
elhagyni az emelvényt.
–  Helyes, Dasz; ezt okosan csinálta – mondta Ronny lefegyverző
becsületességgel.
–  Még hogy lemenjünk, micsoda hihetetlen pimaszság! – kiáltott fel
Mrs. Turton.
– Nyugalom, Mary, nyugalom, gyerünk – mormolta a férje.
– Úgy, és a betegemre ki vigyáz?
–  Mr. Amritrao, az ellen is kifogást emelt, hogy a tisztiorvos fent
maradjon?
– Kénytelen vagyok. A bírói emelvény tekintély forrása.
–  Akkor is, ha csak egy láb magas; gyerünk hát le mindannyian –
mondta a főbiztos, és nevetni próbált.
 – Nagyon köszönöm, uraim – mondta Mr. Dasz megkönnyebbülten. –
Köszönöm, Mr. Heaslop; köszönöm, hölgyeim.
És a társaság, Miss Questedet is beleértve, leszállt hebehurgyán
elfoglalt kivételes helyéről. Megaláztatásuk híre gyorsan kiszivárgott, kint
gúnyosan viháncolt a nép. A külön karosszékek utánuk vándoroltak.
Mahmud Ali (akit egészen megbolondított és hasznavehetetlenné tett a
gyűlölet) még a székek ellen is kifogást emelt; milyen rendelkezés vezette
be a külön karosszéket? Miért nem kapott a naváb bahádur is? – és így
tovább. Az egész teremben megindult a beszélgetés a különleges és
közönséges székekről, a szőnyegekről s az egy láb magas emelvényekről.
De ez a kis kiruccanás jót tett Miss Quested idegeinek. Most, hogy a
teremben mindenkit látott, könnyebben érezte magát.
Olyan volt ez, mintha a legrosszabbját már ismerné. Most már biztosra
vette, hogy ezen is „becsülettel”, azaz lelki megszégyenülés nélkül túlesik, s
a jó hírt nyomban közölte Ronnyval és Mrs. Turtonnel is. De
mindkettőjüket jobban feldúlta a brit tekintély veresége, semhogy ez
fölkelthette volna az érdeklődésüket. Helyéről láthatta a renegát Mr.
Fieldinget. Az emelvényről jobban szem előtt volt, s tudta, hogy egy indus
kisgyerek kuporog a térdén. A férfi figyelemmel kísérte az eljárást, és
figyelemmel kísérte őt is. Mikor a szemük találkozott, Fielding
félrefordította a tekintetét, mintha ez a közvetlen kapcsolat nem érdekelné.
A bíró is felvidult. Megnyerte az emelvénycsatát, és megnőtt az
önbizalma. Értelmes volt és pártatlan, a bizonyításra összpontosította
figyelmét, s igyekezett nem is gondolni rá, hogy később ennek alapján
ítéletet kell mondania. A rendőrfőnök eltökélten kocogott előre; számított
efféle arcátlan kitörésekre – egy alacsonyabb rendű faj természetes
megnyilvánulásai –, és semmi gyűlöletet nem mutatott Aziz iránt, csupán
mélységes megvetést.
A beszéd hosszan foglalkozott a vádlott „balekjaival” – Fieldinget,
Antonyt, a szolgát és a naváb bahádurt emlegette így. Az ügynek ezt a
vonatkozását Miss Quested mindig is kétesnek érezte, s arra kérte a
rendőrséget, hogy ezzel az érvvel ne éljenek. De ők súlyos ítéletre
törekedtek, s bizonyítani akarták, hogy előre megfontolt merénylet történt.
S e stratégia illusztrálására bemutatták a marabári dombok térképét,
feltüntették rajta a társaság útvonalát és a táborhelyet a Tőr Medencéjénél.
A bíró tanújelét adta régészeti érdeklődésének.
 A rendőrség példaképpen egy barlang – „buddhista barlang” –
alaprajzát is benyújtotta.
– Nem buddhista; tudtommal jainista…
–  Végül is milyen, buddhista vagy jainista barlangban követték el az
állítólagos bűncselekményt? – kérdezte Mahmud Ali, mint aki
összeesküvést szimatol.
– Minden marabári barlang jainista.
– Helyes; akkor hát melyik volt az a jainista barlang?
– Majd később megkérdezheti.
Mr. McBryde halványan elmosolyodott az oktalanságukon. Az indusok
mindig ilyen kérdéseken botlanak el. Tudta, a védelem bolondul bízik, hogy
alibit bizonyít; hogy nem sikerült megállapítaniok a vezető
személyazonosságát; hogy Fielding meg Hamidullah kiment a Kawa Dolra,
s egy holdvilágos éjszaka minden távolságot lelépett és megmért. – Mr.
Lesley azt mondja, a barlangok buddhisták, s ha valaki, hát ő tudja. De
szabad talán felhívnom a figyelmet a barlang alakjára? – És leírta, hogy a
barlangban mi történt. Majd Miss Derek érkezéséről beszélt, Miss Quested
keserves futásáról a vízmosáson, a két hölgy visszatéréséről Csandrapurba,
a jegyzőkönyvről, amelyet Miss Quested megérkezésekor aláírt, s amelyben
említés történt a távcsőről. Ezután következett a döntő bizonyíték: a
távcsövet a vádlottnál találták meg. – Ehhez nincs mit hozzátennem –
fejezte be, és levette a szemüvegét. – A szó most már a tanúké. Beszéljenek
a tények. A vádlott kettős életet élt. Merem állítani, hogy fokról fokra
züllött idáig. Ravasz és titkolózó – az ilyen embernél ez gyakori –, a
társadalom becsületes tagjának tettette magát, s még állami állást is vállalt.
Sajnos, ma már végképp erkölcstelen, teljességgel javíthatatlan. Brutális
kegyetlenséggel bánt el másik vendégével, egy másik angol hölggyel is.
Hogy megszabaduljon tőle, s bűnének elkövetésére szabad kezet nyerjen,
szolgáival beszoríttatta az egyik barlangba. De ezt csak mellékesen
említem.
Ez utóbbi szavak újabb vihart keltettek: egyszerre új név, Mrs. Moore
neve tört forgószélként a bíróságra. Mahmud Ali tombolt, idegei pattanásig
feszültek, mint az őrült, ordított; vajon védencét gyilkossággal is vádolják
— kérdezte –, nemcsak nemi erőszakkal, és az a másik angol hölgy
kicsoda?
– Megidézését nem javasolom.
 –  De nem ám, mert nem is tudná: kicsempészték az országból; Mrs.
Moore az, ő bizonyította volna, hogy a védencem ártatlan, ő a mi
oldalunkon állt, a nyomorult indusok barátja volt.
–  Önnek is módjában lett volna megidéztetnie! – kiáltotta a bíró. –
Egyik fél se kérte megidézését, most hát egyik sem hivatkozhat rá tanúként.
–  Addig rejtegették, míg már késő volt… későn tudtam meg… ez az
angol igazságszolgáltatás, ez a maguk Brit-Indiája. Csak öt percre kapjuk
vissza Mrs. Moore-t, megvédi a barátomat, megóvja fiai nevét; ne mondjon
nemet, Mr. Dasz; vonja vissza a szavait, maga is apa; mondják meg, hova
tették, ó, Mrs. Moore…
–  Ha történetesen érdekel valakit, anyám már elérte Adent – mondta
Ronny szárazon; nem lett volna szabad közbeszólnia, de ez a féktelen
kirohanás megdöbbentette.
–  Bebörtönözték, mert tudta az igazat! – Mahmud Ali már-már eszét
vesztette: a felzúdulás közepette is hallani lehetett, hogy kijelenti: – Bánom
is én, tönkreteszem a karrieremet; úgyis mindnyájunkat tönkretesznek,
egyiket a másik után.
– Ha az ügyet védeni akarja, nem ez a módja – figyelmeztette a bíró.
–  Én nem védek, s maga nem tárgyal semmiféle ügyet: mindketten
rabszolgák vagyunk.
–  Mr. Mahmud Ali, egyszer már figyelmeztettem; ha nem ül le, élek
törvény adta jogommal.
–  Éljen csak; megyek már, úgyis komédia az egész. – Átadta iratait
Amritraónak és elment, de az ajtóból még színpadiasan, de őszinte
szenvedéllyel visszakiáltott: – Aziz, Aziz… isten veled örökre! – A
felfordulás fokozódott, itt is, ott is fölhangzott Mrs. Moore neve; a nép, nem
tudva, hogy e néhány szótag mit jelent, varázsigeként szajkózta. A nevet,
mely immár indus formát öltött, Izmisz Izmúrrá változott, kint az utcán is
fölkapták. A bíró hiába fenyegetőzött, hogy kiürítteti a termet. Tehetetlen
volt, meg kell ott várnia, míg a varázs erejét veszti.
– Ez váratlanul jött — jegyezte meg Mr. Turton.
Ronny megmagyarázta. Mielőtt édesanyja elutazott volna, többször is
rajtakapták, hogy álmában a marabári barlangokról beszél, főleg
délutánonként, mikor a szolgák kint voltak a verandán; Mrs. Moore Azizra
vonatkozó összefüggéstelen megjegyzéseit nyilván elmondták néhány
annáért Mahmud Alinak. Az efféle sose szűnik meg Keleten.
 –  Gondoltam, hogy valami ilyesmivel fognak próbálkozni. Ötletes. –
Nézte tágra nyitott szájukat. – így viselkednek, ilyen a vallásuk – tette
hozzá nyugodtan. – Elkezdik, és képtelenek abbahagyni. Minden részvétem
a szegény Daszé; itt nemigen jeleskedhet.
– Mr. Heaslop, gyalázat, hogy az édesanyját is belerángatják – mondta
Miss Derek előrehajolva.
– Trükk az egész, véletlenül épp ezt vették elő. Most látszik, hogy mire
kellett nekik Mahmud Ali, hogy az első adandó alkalommal botrányt
kavarjon. Ehhez ért. – De nehezebben viselte a dolgot, mint ahogy mutatta.
Felháborító volt hallania, hogy anyja átalakul Izmisz Izmúr hindu
istennővé.

Izmisz Izmúr
Izmisz Izmúr
Izmisz Izmúr
Izmisz Izmúr

– Ronny…
– Tessék, kedvesem?
– Hát nem furcsa mindez?
– Félek, hogy magát felizgatja.
– Egy csöppet sem. Nem is törődöm vele.
– Akkor jó.
Adela józanabbul és egészségesebben beszélt, mint egyébként.
Barátaihoz hajolt, és azt mondta: – Miattam ne aggódjanak, sokkal jobban
vagyok, mint voltam; csöppet sem érzem gyöngének magam; nem lesz
velem semmi baj, és mindent, mindent köszönök, köszönöm a
kedvességüket. – Kénytelen volt kiabálva hálálkodni, mert a kántálás, az
Izmisz Izmúr, nem akart véget érni.
Hirtelen szakadt meg, mint mikor az imádság meghallgatást nyer, s az
ereklyét közszemlére teszik. – Elnézést kérek kollégám nevében – mondta
Mr. Amritrao, a jelenlevők nem kis meglepetésére. – Védencünk jó barátja,
s elragadták az érzelmei.
– Mr. Mahmud Alinak személyesen kell bocsánatot kérnie – mondta a
bíró.
–  Helyes, uram, személyesen is megteszi. De most jutott
tudomásunkra, hogy Mrs. Moore fontos bizonyítékok birtokában volt, és
tanúvallomást kívánt tenni. Fia sietve eltávolította az országból, mielőtt
még tanúskodhatott volna; ez hozta ki a sodrából Mr. Mahmud Alit; az
egésznek olyan színezete van, mintha meg akarnák félemlíteni egyetlen
európai tanúnkat, Mr. Fieldinget. Mr. Mahmud Ali egy szót se szólt volna,
ha a rendőrség nem hivatkozik tanúként Mrs. Moore-ra. – Leült.
– Ez nem tartozik az ügyhöz – mondta a bíró. – Ismétlem: Mrs. Moore
tanú mivoltában nem létezik. Sem önnek, Mr. Amritrao, se Mr. McBryde-
nak nincs joga arra hivatkozni, amit a hölgy esetleg vallott volna. Mrs.
Moore nincs jelen, ennélfogva nem mondhat semmit.
–  Helyes, visszavonom, amit mondtam – jelentette ki fáradtan a
rendőrfőnök. – Már tizenöt perce visszavontam volna, ha szóhoz jutok.
Ennek a vád szempontjából a legcsekélyebb jelentősége sincs.
–  Kérem, a védelem nevében már vissza is vontam. De szíveskedjék
talán odahatni, hogy az urak odakint is visszavonják – tette hozzá Amritrao
hamisítatlan ügyvédhumorral, mert kint változatlanul föl-fölcsendült a
refrén.
– Odáig, sajnos, nem terjed a hatalmam – mondta Dasz mosolyogva.
A béke tehát helyreállt, s mikor Adelára került a sor, hogy megtegye
vallomását, a légkör nyugodtabb volt, mint a tárgyalás kezdete óta
bármikor. A szakértőket ez nem lepte meg. Ezekben a bennszülöttekben
nincsen kitartás. Fölfortyannak az első apróságon, s a döntő pillanatra már
nem futja az erejükből. Csak sérelemre vadásznak, s azt most megtalálták
az öreg hölgy állítólagos megszöktetésében. Ha Azizt deportálják, már nem
is igen fáj nekik.
De a krízis még hátravolt.
Adela mindig az igazat és csak az igazat akarta vallani, újra meg újra
fölmondta, mint valami nehéz leckét, mert nehéz volt, hisz a barlangban
bekövetkezett katasztrófa, ha csak egy szállal is, de összefüggött élete egy
másik részével, Ronnyval kötött eljegyzésével. Közvetlenül azelőtt, hogy
bement a barlangba, a szerelem járt az eszében, és Azizt gyanútlanul
faggatta a házassága felől, s most úgy érezte, ez volt az, ami a gonoszságot
kiváltotta belőle. De hihetetlenül kínos lett volna erről beszámolnia; mást
nem akart elhallgatni, csak ezt; még olyan részleteket is hajlandó volt
elmondani, amelyek más lányt kétségbe ejtettek volna, de magánéletének e
kudarcára félt hivatkozni, és rettegett, hogy nyilvános kihallgatása
alkalmával valahogy kiderül. De amint fölállt, hogy a kérdésekre
válaszoljon, és meghallotta a tulajdon hangját, elmúlt ez a félelme is. Mint
valami pompás páncél, új és ismeretlen érzés vette védelmébe. Nem
gondolt rá, mi történt, még csak nem is emlékezett vissza a szó hétköznapi
értelmében, ott volt a marabári dombok közt, s onnét válaszolgatott valami
sötétségen át Mr. McBryde kérdéseire. Felidéződött emlékzetében a
végzetes nap minden részletével, és benne ő maga is meg nem is, s ettől a
kettősségtől az egész élmény valami leírhatatlan fényben ragyogott. Hát
lehetséges, hogy a kirándulást annak idején „unalmas”-nak találta? Megint
napkelte volt, várta őket az elefánt, fakó sziklatömeg övezte mindenfelől, és
odaért az első barlanghoz; belépett, a tükörfényes fal visszaverte a gyufa
fényét – mindez szép és jelentős, bár akkor nem volt látó szeme hozzá.
Kérdezték, s minden kérdésre megtalálta a pontos választ: igen, látta a Tőr
Medencéjét, de nem tudta, hogy így hívják; igen, Mrs. Moore az első
barlang után elfáradt, és leült a nagy szikla árnyékában, a kiszáradt
pocsolya közelében. Sima volt a hang útja a távolból, az igazság ösvényét
követte, s őt közben meg-megcsapta hátulról a punka légárama…
– …mikor a vádlott és a vezető elvitte önt a Kawa Dolra, más nem volt
jelen?
– A legcsodálatosabb az összes domb közül. Igen. – Miközben beszélt,
megalkotta a Kawa Dolt, látta a mélyedéseket a szikla hajlata fölött, s
érezte, hogy arcába sújt a hőség. És ki tudja, miért, még hozzátette: –
Tudtommal más nem volt jelen. Látszólag magunk voltunk.
–  Nagyon helyes; félúton fölfelé van egy kiszögellés, vagy inkább
töredezett fennsík, s egy vízmosás fejénél szétszórtan több barlang.
– Tudom, melyikre gondol.
– És e barlangok egyikébe egyedül belépett.
– Pontosan így volt.
– És a vádlott követte önt.
– Most megfogjuk – jegyezte meg az őrnagy.
A lány hallgatott. A terem, a kérdés színtere, várta a választ. De a lány
mindaddig nem adta meg, míg Aziz be nem lépett a válasz színterére.
–  A vádlott követte önt, ugye? – kérdezte McBryde ugyanazon a
monoton hangon, amelyet mindketten használtak; mindvégig a
megállapodás szerinti szavakat alkalmazták, s így az eljárásnak ebben a
szakaszában nem volt semmi meglepő.
– Kaphatnék fél percet, mielőtt erre választ adok, Mr. McBryde?
– Tessék.
 Képzeletében több barlang is fölmerült. Az egyikben bent látta
önmagát, s ugyanakkor kint is volt, a barlang száját figyelte, mert Aziz
éppen belépett rajta. Nem sikerült a férfi hollétét megállapítania. E kétség
korábban is gyakran fölmerült benne, de most szilárd és csábos volt, mint a
dombok. – Nem… – Beszélnie nehezebb volt, mint látnia. – Nem vagyok
egészen biztos benne.
– Tessék? – kérdezte a rendőrfőnök.
– Nem vagyok egészen biztos…
– Nem értem a válaszát… – A férfi arcára kiült a rémület, elharapta a
szót. – Ön tehát ott van azon a kiugrón, vagy nevezzük, ahogy akarjuk, és
belép az egyik barlangba. Mondom, a vádlott bement ön után.
A lány megrázta a fejét.
– Ezt hogy érti, kérem?
– Nem – mondta Miss Quested fakó, tompa hangon. A teremben itt-ott
apró neszek támadtak, de még senki sem értette, mi történt, csak Fielding.
Látta, hogy a lány az idegösszeomlás határán jár, s hogy barátja
megmenekült.
– Mit mond? Ismételje meg, kérem – hajolt előre a bíró.
– Sajnos, azt hiszem, tévedtem.
– Miben tévedett?
– Aziz doktor nem jött be utánam a barlangba.
A rendőrfőnök lecsapta a papírjait, majd újra fölkapta. – Nos, Miss
Quested, folytassuk csak – mondta nyugodtan. Felolvasom, amit a
lakásomon jegyzőkönyvbe diktált és aláírásával erősített meg két órával
azután, hogy az eset megtörtént.
–  Bocsánat, Mr. McBryde, nem folytathatja. A tanúval most én
beszélek. A hallgatóság maradjon csöndben. Ha még egy szót hallok,
kiüríttetem a termet. Miss Quested, lesz szíves hozzám intézni a szavait, én
vagyok ennek az ügynek a bírája. Gondoljon arra, hogy amit mond, annak
rendkívüli súlya van. Ne felejtse el, hogy eskü alatt vall, Miss Quested!
– Aziz doktor nem…
–  Egészségügyi okokból megszakítom a tárgyalást! – kiáltotta
Callendar őrnagy Turton egy szavára, s valamennyi angol nyomban
felpattant – szálas, fehér alakok, az apró termetű bíró valósággal elveszett
mögöttük. Az indusok is fölálltak, egyszerre százféle esemény játszódott le,
s így utólag mindenki másként mesélte el a katasztrófát.
 –  Visszavonja a vádat? Válaszoljon! – kiáltotta átható hangon az
igazságszolgáltatás képviselője.
Egyszerre erőt vett a lányon valami, amit maga sem értett, s ez
átsegítette a nehézségen. Bár a látomás elmúlt, s ő megint itt volt e színtelen
világban, nem felejtette el, amit megtudott. A vezeklés és bűnbánat várhat
még. Kemény, hétköznapi hangon jelentette ki: – Teljes egészében
visszavonom.
–  Elég… foglaljon helyet. Mr. McBryde, ilyen körülmények közt is
folytatni kívánja?
A rendőrfőnök úgy meredt a tanújára, mintha elromlott gép volna. –
Megőrült? – kérdezte.
–  Uram, ne tegyen fel a tanúnak kérdéseket; ezek után nincs joga
hozzá.
– Időt kérek, hogy megfontoljam…
– Száhib, vissza kell lépnie; ez már botrány – zendült fel váratlanul a
terem hátterében a naváb bahádur hangja.
–  Nem lép vissza! – kiabált Mrs. Turton a növekvő zűrzavarban. –
Szólítsák a többi tanút; így egyikünk sincs biztonságban… – Ronny
igyekezett megfékezni, de az asszony ingerülten félrelökte, és sipítva
gyalázta Adelát.
A rendőrfőnök barátai segítségére sietett, s közben hanyagul odaszólt a
bírónak: – Jól van, visszalépek.
Mr. Dasz az izgalomtól félholtan fölállt. Hajszálon múlt, de mégiscsak
sikerült kézben tartania az ügyet. Megmutatta, hogy indus is tud elnökölni.
Azok számára, akik hallották, kihirdette az ítéletet: – A vádlottat
bűncselekmény hiányában azonnali hatállyal szabadlábra helyezem; az
eljárással kapcsolatban fölmerült költségek kérdését most nem tárgyalom.
A tárgyalás törékeny kerete darabokra tört, a megvető ordítozás és a
düh tetőpontjára hágott, emberek sikoltoztak és átkozódtak, csókolóztak,
zokogtak szenvedélyesen. Itt az angolok, szolgáik fedezete alatt, ott Aziz
ájult Hamidullah karjába. Győzelem itt, vereség ott – pillanatnyi teljes
antitézis. De az élet visszatért bonyolult formáihoz, egyik ember a másik
után tülekedett ki a teremből, mind más-más célt követett, s rövidesen senki
se maradt a képzelet színpadán, csak a gyönyörű, meztelen isten. Még arra
se döbbent rá, hogy valami szokatlan történt, csak húzogatta a punka
zsinórját, nézte a megürült emelvényt, a felborított külön karosszékeket, s
ritmikusan föl-fölverte a leszálló porfelhőt.
 XXV
Miss Quested lemondott övéiről. Elfordult tőlük, és egy csoport indus
kereskedőféle közé keveredett, azok magukkal sodorták a nyilvános kijárat
felé. Megcsapta a bazárok enyhe, jellemezhetetlen illata, mely kellemesebb,
de nyugtalanítóbb is, mint a londoni nyomornegyedeké: egy öregember
fülébe dugott illatosított vatta, fekete fogai közé szorult bétel, illatos púder
és olaj szaga – a hagyomány illatozó Kelete, de ez most elvegyült a
verejtékbűzzel, mintha egy nagy király, alja nép közé keveredvén, nem
tudna szabadulni, vagy mintha a nap a világ minden tündöklését egyetlen
ragaccsá főzte-sütötte volna össze. Ügyet sem vetettek rá. A válla fölött
kiabáltak, szorongatták egymás kezét, mert ha az indusok nem akarnak
tudomást venni uralkodóikról, ösztönösen megfeledkeznek még a
létezésükről is. Megszűnt tagja lenni a maga teremtette világnak, s a tömeg
nekisodorta Mr. Fieldingnek.
– Maga mit keres itt?
Fieldingről úgy tudta, az ellensége, szó nélkül faképnél hagyta, kiment
a napsütésbe.
A férfi utánakiáltott: – Hova megy, Miss Quested?
– Nem tudom.
– Így nem mászkálhat. Hol a kocsi, amivel idejött?
– Majd elmegyek gyalog.
– Őrültség… zavargások várhatók… a rendőrség közbelép, ki tudja, mi
lesz. Miért nem maradt a többiekkel?
–  Velük kell tartanom? – kérdezte a lány fásultan. Üresnek,
értéktelennek érezte magát; elhagyta minden lelkiereje.
–  Már késő. Innen soha vissza nem jut a különbejárathoz. Jöjjön
velem… gyorsan… üljön be a kocsimba.
– Cyril, Cyril, ne hagyjon el! – kiáltotta remegő hangon Aziz.
– Megyek mindjárt… Erre, ne vitatkozzék. – Megragadta a lány karját.
– Bocsássa meg a modortalanságomat, de nem tudom, kit hol talál. Holnap
majd, legyen szíves, küldje vissza valamikor a kocsimat.
– Most hová menjek?
 – Ahová akar. Hát tudom én, miben állapodtak meg?
A hintó biztonságban állt a csöndes mellékutcában, csakhogy a lovász
kifogta a lovat, és elment látogatóba egy barátjához; nem számított rá, hogy
a tárgyalás ilyen hirtelen véget ér. A lány engedelmesen beszállt. Fielding
nem hagyhatta magára, mert a felfordulás fokozódott, s itt-ott már
fékevesztett hangok is hallatszottak. A bazáron átvezető főutat
eltorlaszolták, s az angolok kerülőutakon keveredtek vissza a
tisztviselőtelepre; ők fennakadtak, s most könnyen megeshet, hogy
eltapossák őket, mint a hernyót.
–  Mi az… mit csináltok ti itt? – kiáltott fel Fielding hirtelen. –
Játsztok, az életet tanulmányozzátok, vagy mit?
– Ezt magának hozzuk – kurjantotta egy diák, feléjük futva a fasoron,
karján jázminfüzérrel.
– Nem szeretem a sületlenséget: gyerünk innét!
–  Én vagyok a ló; mi leszünk a lovai! – kiáltotta egy másik, és
fölemelte a hintó rúdját.
– Inkább a lovászomat kerítsétek elő, Rafi; gyerünk, öregem!
– Igazgató úr, ez megtiszteltetés nekünk.
Fielding unta a diákjait. Minél jobban tisztelték, annál kevésbé
fogadtak szót. Jázmin- és rózsahurkot vetettek a nyakába, a sárhányóval a
falat súrolták, ordítva szavaltak, s ez egész tömeget csalt a fasorba.
–  Szálljon be, igazgató úr, majd mi elhúzzuk! – És félig szeretettel,
félig pimaszul betuszkolták a kocsiba.
–  Nem tudom, mit szól hozzá, de itt legalább biztonságban van –
mondta Fielding a lánynak. A kocsit a főbazárba vonszolták, s ott jókora
feltűnést keltett. Miss Questedet utálták Csandrapurban, egyszerűen nem
hitték el, hogy visszavonta a vádat; az a hír járta, hogy hazudozása közben
lesújtott rá az ég. De most, hogy a hős, az igazgató oldalán látták,
megéljenezték (volt, aki Mrs. Moore-nak szólította!), virágfüzért
akasztottak nyakába, csak hősük kedvéért. Így félig istenként, félig
maskaraként, nyakukban virágkolbásszal vonszolták kettőjüket Aziz
diadalhintójának nyomdokában. A tapsba, ami üdvözölte őket, némi gúny is
keveredett. Hiába, az angolok összetartanak! Ezt rosszallták, s nem is alap
nélkül. Fielding is osztotta a véleményüket; tudta, ha a lányt valami
félreértés folytán szövetségesei megtámadják, akár élete árán is védeni
köteles. De nem volt kedve meghalni érte, Azizzal szeretett volna együtt
örvendeni.
 Merre tart a menet? Baráthoz, ellenséghez, Aziz házához, a főbiztos
házához, a Minto-kórházhoz (a tisztiorvos ott nyelte a mérgét), hogy a
betegeket (mintha rabok lennének) kiszabadítsák, vagy Delhibe, Simlába?
A diákok úgy vélték, a kollégiumba. Mikor a hintóval az útkanyarhoz értek,
befordultak jobbra, különféle mellékutcákon leszaladtak a dombról, a
kertkapun át be a mangóültetvényre; itt már – legalábbis Fielding és Miss
Quested számára – béke és nyugalom honolt. A fákat pompázó lomb és sok
karcsú zöld gyümölcs borította, szunnyadozott a vízmedence; s azon túl ott
magasodtak a kerti ház gyönyörű kék ívei. – Igazgató úr, hozzuk a többieket
is! Igazgató úr, ez elég nehéz volt! – hallotta Fielding. Irodájába menekült;
megpróbálta fölhívni McBryde-ot. Nem sikerült: elvágták a vezetéket.
Szolgái mind megléptek. Megint csak nem hagyhatta magára a lányt.
Kijelölt neki néhány szobát, ellátta jéggel, itallal, süteménnyel, javasolta,
hogy feküdjék le, és – mit tehetett egyebet – lefeküdt maga is. Hallotta,
hogy a menet távolodik, nyugtalan volt és csupa visszás érzés: örömét
ugyancsak elrontotta az ijedelme. Győzelem, győzelem, de milyen bolond
győzelem.
–  Cyril, Cyril… – kiáltozott mindeközben Aziz. A naváb bahádurral,
Hamidullah-val, Mahmud Alival, s két kisfiával tuszkolták egy kocsiba,
elhalmozták virággal, de mégse békéit meg: szerette volna, ha ott van
körülötte mindenki, akit szeret. A diadalban nem telt gyönyörűsége: ahhoz
túlságosan sokat szenvedett. Őrizetbe vétele pillanatában teljesen
összeomlott, elnyúlt, mint a sebesült állat; kétségbeesett, nem gyávaságból,
hanem mert tudta, hogy egy angol nő szava mindenképpen többet nyom a
latban, mint az övé. – Ez a végzet – állapította meg –, ez a végzet –, mikor a
moharremet követőleg megint bebörtönözték. Ebben a szörnyű időszakban
csak egyvalami létezett, a szeretet, s szabadsága első fájó pillanataiban nem
is érzett mást, csak szeretetet. – Cyril miért nem jön? Forduljunk vissza! –
De a menet nem tudott visszafordulni. Úgy kúszott előre a sétatér felé a
bazár keskeny sikátorán, mint kígyó a csatornában; ott összetekeredett,
hogy rávesse magát zsákmányára.
–  Előre, előre! – süvöltötte Mahmud Ali, akinek minden egyes szava
csatakiáltás volt. – Vesszen a főbiztos, vesszen a rendőrfőnök!
– Mr. Mahmud Ali, ez nem bölcs dolog – esedezett a naváb bahádur.
Tudta, ha az angolokat megrohanják, nem nyernek semmit; saját vermükbe
estek, maradjanak benne; különben pedig neki is hatalmas vagyona volt, és
elítélte az anarchiát.
 – Cyril megint elhagyott! – kiáltott fel Aziz.
–  Valami fegyelmezett tüntetésre mégiscsak szükség van – mondta
Hamidullah –, különben még azt hiszik, hogy félünk.
– Vesszen a tisztiorvos… mentsük meg Nureddint!
– Nureddint?
– Kínozzák…
– Istenein… – Nureddin is a barátja volt.
– Dehogy kínozzák – tiltakozott az öregember. – Az unokám ürügyén
ne támadják meg a kórházat.
– De kínozzák. Callendar eldicsekedett vele a tárgyalás előtt. A magam
fülével hallottam, hogy azt mondja a függöny mögött: „Jól megkínoztam
azt a niggert.”
– Istenem, Istenem… niggernek nevezte, csakugyan?
– Borsot szórtak a sebeibe fertőzésgátló helyett.
–  Mr. Mahmud Ali, ez lehetetlen… egy kis nyerseség nem árt a
gyereknek, fegyelmet kell tanulnia.
–  Borsot. A tisztiorvos mondta. Azt remélik, rendre mindnyájunkat
tönkretesznek; de nem fog sikerülni.
Ez az új kegyetlenség fölkorbácsolta a tömeg dühét. Mind ez ideig
nem volt célja; híján volt a sérelemnek. De most, hogy kiért a sétatérre és
megpillantotta a Minto-kórház sárga árkádjait, csoszogva, ordítozva
megindult az épület felé. Délre járt az idő. A föld és az ég észvesztően csúf
volt: újra elszabadult a gonoszság szelleme. Csak a naváb bahádur szállt
szembe vele; a hír nem lehet igaz, hajtogatta. Egy hete sincs, hogy unokáját
a kórházban meglátogatta. De az öregurat is magukkal sodorták az újabb
szakadék felé: kiszabadítani Nureddint, bosszúból bántalmazni Callendar
őrnagyot, aztán majd jöhet a tisztviselőtelep.
De a katasztrófa elhárult, Panna Lal doktor hárította el. Hogy az
angoloknak kedvében járjon, s mert Azizt gyűlölte, Panna Lal fölajánlotta,
hogy terhelő tanúvallomást tesz. Mikor a vád összeomlott, kínos helyzetbe
került. A közeledő bukásra hamarabb fölfigyelt, mint legtöbben, és a
tárgyalóteremből már azelőtt elillant, hogy Mr. Dasz lezárta volna az ügyet;
menekült a várható dühvihar elől, vágtában hajszolta át a Szürkét a bazáron.
A kórház biztonságos, gondolta, ott megvédi Callendar őrnagy. Csakhogy
az őrnagy nem jött, s még rosszabbra fordult minden, itt a vérére szomjazó
csőcselék, a kórházi szolgák a zendülőkkel tartottak, nem segítették át a
hátsó falon, illetve a magasba emelték, aztán a betegek mulatságára ismét
visszaeresztették. – Az ember csak egyszer hal meg! – kiáltott fel kínjában,
átkacsázott a kerten, hogy szembenézzen az invázióval, fél kezében
halványsárga napernyőt tartott, fél kezével szálámozott. – Bocsásson meg –
nyöszörögte, mikor a diadalhintó közelébe ért. – Aziz doktor, bocsássa meg
aljas hazugságaimat. – Aziz hallgatott, a többiek keményen, megvetően
fölszegték az állukat. – Féltem, félrevezettek – folytatta könyörögve. – Itt,
ott, mindenütt csak rágalmazták. Bocsásson meg az öreg hakimnak, aki tejet
adott önnek, mikor beteg volt. Ó, kegyelmes naváb bahádur, hát épp ez az
én nyomorúságos gyógyszertáram kell? Vigyék, ahány üveg van, mind! –
Dúlt volt, de éber; észrevette, hogy elmosolyodnak lompos angolságán; és
akkor elkezdett bohóckodni, földhöz vágta és megtaposta napernyőjét,
megbotlott, orra esett. Tudta, hogy mit tesz, mindenki tudta. Az ember ilyen
megaláztatása se nem szánalmas, se nem maradandó. Az alacsony
származású Panna Lal nem hozhat szégyent magára, s ezért bölcsen úgy
döntött: hadd érezze magát királynak a többi indus, attól majd jobb kedvre
derülnek. Mikor megtudta, hogy Nureddint akarják, ugrott, mint a kecske,
futott, mint a tyúk, hogy parancsuknak eleget tegyen. A kórház
megmenekült, s ő élete végéig nem értette, miért nem léptették elő ezért a
délelőtti teljesítményéért. – Egyetlen gyors elhatározás, uram, az önéhez
hasonló egyetlen gyors elhatározás – érvelt Callendar őrnagynak, mikor
előléptetését kérte.
Mikor Nureddin bepólyált arccal előkerült, a tömegből, mintha a
Bastille esett volna el, kitört a megkönnyebbült ordítás. Ez volt a tüntetés
krízise, és a naváb bahádurnak sikerült úrrá lennie a helyzeten.
Nyilvánosság előtt magához ölelte a fiatalembert, kivágott egy szónoklatot
az Igazságról, Bátorságról, Szabadságról és Mértékletességről, pontról
pontra vette mindegyiket, s ez lehűtötte a tömeg szenvedélyét. Bejelentette
továbbá, hogy lemond angolok adományozta címéről, s a jövőben
közönséges magánemberként, mint egyszerű Mr. Zulfiqar kíván élni, s
éppen ezért nyomban haza is tér vidéki rezidenciájába. A hintó megfordult,
a tömeg követte, a krízis elmúlt. A marabári barlangok iszonyú terhet róttak
a helyi közigazgatásra; sok életet megváltoztattak, és számos karriert
kettétörtek, de nem bontották meg a kontinens békéjét, sőt, még a kerület
életét se zilálták szét.
– Ma este örömünnepet ülünk – mondta az öregúr. – Mr. Hamidullah,
megkérem, hozza ki Fielding és Amritrao barátunkat, s az utóbbit kérdezze
meg, kíván-e valami különleges ételt? A többiek velem tartanak.
Természetesen csak este megyünk ki Dilkashába, mikor már hűvösebb lesz.
Nem tudom, az urak hogy érzik magukat, de nekem kissé fáj a fejem, és
őszintén sajnálom, hogy nem jutott eszembe egy aszpirint kérni attól a jó
Panna Laltól.
Mert a hőség is megkövetelte a magáét. Ha őrjítenie már nem sikerült,
legalább butított, s kis idő múltán a csandrapuri küzdő felek java része
álomba merült. Fent a tisztviselőtelepen egy ideig még őrködtek, mert
támadástól tartottak, de akkorra már ők is átléptek az álmok világába – abba
a világba, ahol az ember élete egyharmadát tölti, s amely egyes
pesszimisták szerint figyelmeztetés az öröklétre.
 XXVI
Már estére járt az idő, mikor Fielding találkozott Miss Questeddel, és
sor került első különös beszélgetésükre, melyet később sok hasonló
követett. Fielding fölébredt, és azt remélte, közben valaki hazavitte már a
lányt, de a kollégium továbbra is sziget maradt a világmindenségben. Adela
megkérdezte, van-e „egy kis ideje a számára”, s mikor nem kapott választ,
föltette a kérdést: – Meg tudná magyarázni, hogy miért viselkedtem ilyen
különösen?
–  Nem – válaszolt kurtán Fielding. – Miért emelt vádat, ha egyszer
vissza akarta vonni?
– Csakugyan, miért?
– Most bizonyára hálásnak kéne lennem, de…
– Nem várok hálát. Csak azt hittem, érdekli, amit mondani szeretnék.
–  Tessék, parancsoljon… – mondta barátságtalanul Fielding, és
valósággal iskolás kölyöknek érezte magát. – Bár nem hiszem, hogy
érdemes volna bármit megbeszélnünk. Hogy őszinte legyek, ebben az
undorító ügyben én a másik oldalon álltam.
– És az, amit mondanék, nem is érdekli?
– Nem különösebben.
– Nem akarok bizalmas dolgokat közölni. Akármit mondok, azt mind
továbbadhatja a többieknek, mert valami jó mégiscsak kiderült ebből az
egész mai kínszenvedésből: nincs titkom többé. Elmúlt a visszhangom… a
fülemben a zúgó hangot, azt hívtam visszhangnak. Tudja, mióta a
barlangokhoz kirándultunk, nem éreztem jól magam, s lehet, hogy már
azelőtt sem.
Ez a megjegyzés fölkeltette Fielding érdeklődését: ilyesmit gyanított
néha maga is. – Mi baja volt? – kérdezte.
A lány megérintette a halántékát, aztán megrázta a fejét.
–  Nekem is ez volt az első gondolatom, mikor Azizt letartóztatták:
hallucináció.
– Gondolja, hogy az volt? – kérdezte a lány alázatosan. – De hát mitől
támadt volna kényszerképzetem?
 – Marabárban három lehetőség közül egy bizonyosan bekövetkezett -
mondta Fielding, s akarata ellenére már benne is volt a beszélgetésben. –
Vagyis inkább négy közül egy: az első, hogy Aziz bűnös – ez a maga
barátainak a föltevése –, a második, hogy maga szándékos rosszindulattal
megvádolta – ez az én barátaim föltevése –, én viszont arra hajlok –
folytatta, miközben fölkelt és föl-alá járkált –, most, miután elmondta, hogy
már a kirándulás előtt sem érezte jól magát, egyre inkább arra hajlok… ez
nagyon fontos bizonyíték… hogy maga szakította el a távcső szíját, s hogy
mindvégig egyedül volt a barlangban.
– Talán…
– Nem emlékszik rá, mikor érezte először, hogy nincs rendben?
– Mikor eljöttem magához teára, a kerti házba.
–  Szerencsétlen egy délután volt. Aziz és az öreg Godbole is
megbetegedett utána.
–  Én nem voltam beteg… az egész annyira homályos, hogy kár
beszélni róla; és annyira összeszövődött a magánügyeimmel. Élveztem az
éneket… de fölébredt bennem valami szomorúság, amit akkor még észre se
vettem… nem, nem volt az még szomorúság sem: határozatlanabb volt,
valami nyomott, rossz érzés, ez a pontos kifejezés. Nyomott, rossz érzés.
Emlékszem, kimentünk Mr. Heasloppal a sétatérre, a pólómérkőzésre. Ott
történt velem egy és más, mindegy, micsoda, lényeg az, hogy nagyon
nyomasztott. Ebben a lelkiállapotban voltam akkor is, mikor megnéztem a
barlangokat, és maga – se meg nem botránkozom, se meg nem sértődöm
rajta –, maga szerint hallucináltam, valahogy úgy – bár ez sokkal szörnyűbb
–, mint mikor egyik-másik nő azt képzeli, hogy feleségül kérték, pedig
senki se kérte.
– Ezt becsületesen megfogalmazta.
– Arra neveltek, hogy becsületes legyek; a baj az, hogy semmire nem
jutok vele.
Fielding most jobban kedvelte a lányt, és elmosolyodott: – Ez az út
vezet a mennyországba.
– Gondolja?
– Ha van mennyország.
–  De ha szabad megkérdeznem, maga nem hisz benne, ugye? –
kérdezte Miss Quested félszegen.
–  Nem. De abban mégis hiszek, hogy a becsületes ember
mennyországba jut.
 – Az hogy lehet?
– Térjünk vissza a hallucinációra. Ma reggel, a tanúvallomás közben,
figyeltem magát, s ha nem tévedek, a kényszerképzete – maga nyomott,
rossz érzésnek hívja, s ez az elnevezés éppúgy megteszi – egyszerre
megszűnt.
A lány megpróbálta fölidézni magában, hogy mit érzett a tárgyalás
során, de képtelen volt rá: amint szavakba akarta önteni, az emlékkép
nyomban szertefoszlott. – A történtek logikusan elrendeződtek bennem –
mondta, de ez távolról sem fedte a valóságot.
–  Én azt hiszem… márpedig gondolhatja, hogy árgus szemmel
figyeltem, hátha elcsúszik valamin… én azt hiszem, szegény McBryde űzte
ki magából az ördögöt. Föltett magának egy egyenes kérdést, maga egyenes
választ adott rá, és kész.
–  Szóval így érti az ördögűzést. Azt hittem, arra gondol, hogy
kísértetet láttam.
– Azt azért nem.
– Van, akit őszintén tisztelek, és hisz a szellemekben – mondta a lány
elég csípősen. – Például Mrs. Moore.
– Mrs. Moore idős már.
–  Szerintem semmi oka rá, hogy akár róla, akár a fiáról tiszteletlenül
nyilatkozzék.
–  Eszem ágában sincs gorombáskodni. Egyszerűen csak azt akartam
mondani, hogy amint öregszik az ember, egyre nehezebb ellenállnia a
természetfölöttinek. Ezt magamon érzem. Eddig még csak eldöcögtem így:
de micsoda kísértés, negyvenöt évesen meggyőzni magunkat, hogy a
halottak tovább élnek; a magunk halottai, persze; a mások halottai nem
számítanak.
– Pedig aki meghalt, nem él tovább.
– Attól tartok, nem.
– Én is.
Pillanatnyi csönd támadt, mint általában, ha a józan ész kerekedik
felül. Ezután Fielding lovagiasan bocsánatot kért, amiért a klubban sértően
viselkedett Heasloppal szemben.
–  És Aziz doktor rólam hogy vélekedik? – kérdezte a lány rövid
hallgatás után.
–  Aziz… Aziz képtelen volt gondolkodni a nyomorúságában; persze
nagyon el van keseredve – mondta Fielding kissé félszegen, mert Aziz
megjegyzései nem csupán keserűek, hanem durvák is voltak. „Már az is
szégyen, hogy egy ilyen boszorkánnyal emlegetnek együtt” – ez rejlett
mindig a felszín alatt. Dühítette, hogy olyan nő emel vádat ellene, akiben
semmi fizikai vonzóerő nincs; szexuális téren sznob volt Aziz. Ez zavarba
ejtette és bántotta Fieldinget. Az érzékiség, míg nyílt és egyenes, nem
taszította, de ez a másodlagos érzékiség, amely a szeretőt, ha szép, valami
autófélének, ha rút, dongólégynek tekinti, számára idegen volt, s
valahányszor fölbukkant, mindig úgy érezte, hogy sorompó közte meg Aziz
közt. Ez is csak annak a réges-régi betegségnek új megnyilvánulási formája,
mely előbb-utóbb minden civilizáció magját megrothasztja: a sznobságnak,
a bírhatnámságnak, a tekintélyt szülő tulajdon vágyának; a szentek nem
annyira a test bujasága, mint inkább ez elől menekültek a Himalája hegyei
közé. Változtatni akart a témán, és azt mondta: – Fejezzük csak be az előbbi
gondolatmenetet. Abban tehát megegyeztünk, hogy sem ő nem gazember,
sem maga nem gonosz, de nem lehetünk holtbiztosak abban sem, hogy
maga hallucinált. Van még egy negyedik lehetőség, s azt sem szabad
teljesen kihagynunk a számításból: lehet, hogy valaki más volt?
– A vezető.
–  Ez az; a vezető. Ez nekem is gyakran eszembe jutott. Sajnos Aziz
felpofozta, ettől megrémült és elillant. Ez baj; a rendőrség meg nem segített
előkeríteni, a vezető nem érdekelte.
–  Lehet, hogy a vezető volt – mondta a lány egykedvűen; a kérdés
váratlanul elvesztette számára minden érdekességét.
–  Vagy egy pathán abból a bandából, amelyik itt csatangol a
kerületben?
–  Hogy bent lett volna valamelyik barlangban, s mikor a vezető nem
nézett oda, utánam jött? Nem lehetetlen.
E pillanatban beállított Hamidullah; szemmel láthatólag nem örült
neki, hogy együtt találja őket. Mint Csandrapurban senki, ő se tudta, mire
vélje Miss Quested viselkedését. A legutóbbi megjegyzés megütötte a fülét.
– Üdv, édes öregem – mondta. – Végre sikerült elcsípnem. Ki tudna jönni
most azonnal Dilkashába?
– Most azonnal?
– Egy perc, és remélem, én már itt se vagyok, miattam ne zavartassa
magát – szólt közbe Adela.
–  Megszakadt a vonal, Miss Quested nem tudja fölhívni a barátait –
magyarázta Fielding.
 – Megszakadt itt sok minden, több, mint amennyit valaha is össze lehet
foltozni – mondta Hamidullah. – De valamilyen módja csak van, hogy a
hölgyet visszafuvarozzuk a tisztviselőtelepre. A civilizáció erőforrásai
kimeríthetetlenek. – Miközben beszélt, nem nézett a lányra, s így elkerülte
figyelmét Adela apró kézmozdulata.
Fielding úgy vélte, a találkozás ugyanígy lehetne barátságos is, tehát
közölte: – Miss Quested némi magyarázattal szolgált ma reggeli
magatartásáról.
– Lehet, hogy megint a csodák idejét éljük? Az embernek mindenre föl
kell készülnie, mondják filozófusaink.
–  A kívülálló szemében bizonyára csodának tetszett – fordult Adela
idegesen Hamidullah-hoz. – A tény azonban az, hogy mielőtt még késő lett
volna, rádöbbentem, hogy tévedtem, s volt annyi lélekjelenlétem, hogy ezt
ki is mondjam. Ennyi az egész rendkívüliség.
–  Ami azt illeti, épp elég – vágott vissza Hamidullah haragtól
reszketve, de fékezte magát, mert attól tartott, hogy a lány neki is csapdát
állít. – Magánemberként, magunk közt szólva, bámulattal adózom a
magatartásának, s őszinte örömömre szolgál, hogy melegszívű diákjaink
megkoszorúzták. De akárcsak Mr. Fielding, én is meg vagyok lepve; sőt, a
meglepetés szó talán kevés is. Végignéztem, hogy meghurcolja,
bemocskolja legjobb barátomat, aláássa az egészségét, tönkreteszi a jövőjét,
annyira, hogy azt felfogni sem képes, mivel egyáltalán nem ismeri a
társadalmunkat és vallásunkat, aztán a bíróság előtt tanúvallomásában
egyszerre kijelenti: „Ó, nem, Mr. McBryde, végül is nem vagyok egészen
biztos benne, talán engedje inkább mégis szabadon.” Észnél vagyok? –
azóta is egyre csak ezt kérdem magamtól. Álmodom? S ha igen, mióta?
Kétségtelenül álmodom, és az álom még nem ért véget. Mert ha jól
értettem, még nem végzett velünk, most épp az a szerencsétlen vezető van
soron, aki a barlangoknál kalauzolta magukat.
– Szó sincs róla, csak a lehetőségeket taglaltuk – szólt közbe Fielding.
–  Érdekes időtöltés, csak kissé hosszadalmas. E jeles félszigeten
százhetven millió indus él, s valamelyikük természetesen ott volt a
barlangban. Mert az csak természetes, hogy indus a bűnös, efelől semmi
kétségünk nem lehet. S minthogy e lehetőségeket mind végigtaglalni,
kedves Fieldingem, elég hosszú ideig eltart… – megölelte az angolt, és
szelíden ide-oda ingatta – …nem tartaná okosabbnak, ha mégis inkább
kijönne a naváb bahádurhoz, vagyis Mr. Zulfiqarhoz, mert az a kívánsága,
hogy ezután már így szólítsuk?
– Boldogan, egy perc csak…
–  Én már kész vagyok – mondta Miss Quested. – Elmegyek a
vendégházba.
–  Nem Turtonékhoz? – kérdezte csodálkozva Hamidullah. – Azt
hittem, az ő vendégük.
A csandrapuri vendégház nem ütötte meg az átlagot sem, és
köztudomású volt, hogy nincs személyzete. Fielding gondolatai, bár
Hamidullah egyre csak hintáztatta, a maguk útját járták. – Nekem jobb
ötletem van, Miss Quested. Maradjon itt a kollégiumban. Legalább két
napig nem leszek idehaza, tekintse a lakást a magáénak, és tegyen mindent
a kedve szerint.
–  Ezt nem helyeslem – jelentette ki Hamidullah, szemmel láthatólag
megütközve. – Az ötlet teljesen elhibázott. Könnyen megtörténhet, hogy
este újabb tüntetésre kerül sor, s tegyük fel, hogy a kollégiumot támadás éri.
Akkor pedig maga a felelős a hölgy biztonságáért, édes öregem.
– A vendégházat is érheti támadás.
– Hogyne; de azért nem maga felel.
– Ez igaz. Épp elég bajt okoztam így is.
– Hallja? A hölgy maga is beismeri. Nem is attól félek, hogy a mieink
támadják meg a kollégiumot – csak látta volna, hogy a kórháznál milyen
fegyelmezettek voltak –, inkább attól, hogy a rendőrség szervez titokban
támadást, hogy magát lehetetlenné tegye. McBryde bőven talál rá
csirkefogót, az alkalom meg egyenesen kínálkozik rá.
–  Mindegy. Miss Quested nem megy a vendégházba – mondta
Fielding. Természetében rejlett, hogy a gyöngébbel tartson –         részben
azért is állt Aziz mellé –, és eltökélte, hogy nem hagyja cserben ezt a
szerencsétlen lányt. S annak alapján, amit elmondott, valami hirtelen támadt
tiszteletet is érzett iránta. Bár Adela modorának tanárnős szigora
megmaradt, most nem ő vizsgáztatta az életet, hanem az élet őt; most vált
emberré.
–  És aztán hova megy? Hát már sose szabadulunk tőle? – Mert
Hamidullah nem érzett vonzalmat Miss Quested iránt. Ha a tárgyaláson a
lány fölindul, összeomlik, mellét veri, Isten nevét hívja tanúbizonyságul,
akkor fölcsigázza a képzeletét, és fölébreszti benne a nagylelkűséget, mert
Hamidullah egyiknek se volt híján. De így csak fölszabadította a keleti
képzeletet, s mindjárt le is hűtötte, Hamidullah tehát aligha hihette, hogy a
lány őszinte, s az ő szemszögéből nem is lehetett az. Magatartásának alapja
hűvös igazságérzete és becsületessége volt; mikor a vádat visszavonta, nem
érzett szenvedélyes szeretetet azok iránt, akiknek kárt okozott. Ezen az
igényes földön az igazság nem igazság, ha nem jár együtt gyöngédséggel,
gyöngédséggel és megint csak gyöngédséggel, aminthogy az Ige, mely
Istentől van, egyben Isten is. S a lány áldozatát – mely nyugati fogalmak
szerint olyannyira tiszteletreméltó – joggal utasították vissza, mert bár
szívéből fakadt, nem adta vele a szívét is. Indiától nem is kapott érte
viszonzásul mást, csak a diákok néhány virágfüzérét.
– És hol étkezzék, hol aludjon? Én azt mondom, itt, s ha a csőcselék
betöri a fejét, hát betöri. Mást nem mondhatok. Nos, Miss Quested?
–  Nagyon kedves, Mr. Fielding. Lehet, hogy okosabb volna igent
mondanom, de Mr. Hamidullah-nak igaza van. Azt hiszem, a leghelyesebb,
ha visszamegyek Turtonékhez, és meglátom, alhatok-e ott, s ha kidobnak,
elmegyek a vendégházba. A főbiztos még csak befogadna, de Mrs. Turton
ma reggel azt mondta, hogy látni sem akar. – Nem volt a szavában semmi
keserűség; – Hamidullah szerint – semmi illendő büszkeség.
Egy célja volt csak: igyekezett a lehető legkevesebb alkalmatlanságot
okozni.
–  Sokkal okosabb, ha itt marad, és nem teszi ki magát egy képtelen
nőszemély sértéseinek.
– Képtelennek tartja? Én is úgy voltam vele. Most már nem…
–  Nos, itt a megoldás – mondta az ügyvéd; fölhagyott Fielding
valamelyest fenyegető becézgetésével, és az ablakhoz ballagott. – Íme,
megjött, itt a városi főbíró. Álcázás kedvéért csak ócska bérkocsin, kíséret
nélkül, de ő az, a városi főbíró.
–  Végre – mondta Adela olyan élesen, hogy Fielding tekintete feléje
fordult.
– Jön, jön, jön. Jaj nekem! Reszketek.
– Megkérdezné tőle, Mr. Fielding, hogy mit akar?
– Nyilván magát.
– Talán nem is tudja, hogy itt vagyok.
– Ha akarja, beszélhetek vele.
Mikor kiment, Hamidullah csípős hangon megkérdezte: – Mondja,
feltétlenül ki kellett tennie Mr. Fieldinget ennek az újabb
kellemetlenségnek? Fielding túlságosan is jószívű. – A lány nem válaszolt,
mindketten mélyen hallgattak, míg a házigazda vissza nem jött.
– Szeretne magával közölni valamit – mondta Fielding. – Kint várja a
verandán. Nem akar bejönni.
– Azt üzente, menjek ki hozzá?
–  Gondolom, akár üzente, akár nem, úgyis kimegy – mondta
Hamidullah.
A lány még nem indult. – Tökéletesen igaza van – mondta, majd pár
szóval megköszönte az igazgatónak egész napi sok szívességét.
–  Istennek hála, ezen is túl vagyunk – jegyezte meg Fielding; nem
kísérte ki a lányt, mert szükségtelennek tartotta, hogy Ronnyval újra
találkozzék.
– Sértő, hogy nem jött be.
– Nemigen tehette, azután, ahogy a klubban viselkedtem vele. Heaslop
nem szerepelt rosszul. S amellett ma elég gorombán bánt el vele a sors.
Táviratot kapott, hogy az édesanyja, szegény jó lélek, meghalt.
– Ejnye! Mrs. Moore. De sajnálom – mondta közömbösen Hamidullah.
– A tengeren halt meg.
– Gondolom, a hőség.
– Feltehetőleg.
–  A május nem az a hónap, mikor az ember egy idős hölgyet útjára
enged.
– Így van. Heaslopnak nem lett volna szabad elengednie, és ezt tudja
is. Indulunk?
– Várjuk meg, míg a boldog pár eltakarodik a portájáról… nem állom,
hogy itt andalognak. Igaz is, Fielding, ha jól tudom, maga nem hisz a
Gondviselésben. No, hát én hiszek. Ez Isten büntetése, mert megszöktette a
tanúnkat, csak hogy ne tudjunk alibit bizonyítani.
–  Túlzás. Szegény öreg hölgy tanúvallomása amúgy sem ért volna
semmit, hiába kiabál és handabandázik Mahmud Ali. Még ha akar, se
láthatott volna keresztül a Kawa Dolon. Azizt senki más nem menthette
meg, csakis Miss Quested.
–  Aziz azt mondja, Mrs. Moore szerette őt, és szerette Indiát, és ő is
szerette az öregasszonyt.
–  A szeretetnek semmi bizonyítóereje nincs, ezt mint ügyvédnek,
tudnia kell. Azt viszont látom, kedves Hamidullah-m, hogy Csandrapurban
alakul már az Izmisz Izmúr-legenda, és én aztán igazán nem teszek ellene
semmit.
Az indus mosolygott, és az órájára nézett. Mindketten fájlalták, hogy
az öregasszony meghalt; de jócskán benne jártak már a férfikorban, másra
tartogatták indulataikat, senki se várhatott tőlük fájdalomkitörést egy távoli
ismerős halála miatt. Mindenkinek csak a maga halottja számít. Ha egy
pillanatra úgy érezték is, hogy egyek a bánatban, ez elmúlt. Hogy is
érezhetné át emberi lény mindazt a szomorúságot, amivel a föld színén
találkozik, hogy osztozhatna nemcsak az emberek, hanem az állatok, a
növények, sőt talán a kövek kínjában is? A lélek egy pillanat alatt elfárad, s
féltében, hogy azt a keveset is elveszíti, amit megértett, visszahúzódik a
szokás vagy a véletlen diktálta örökös falak mögé szenvedni. Fielding talán
ha kétszer vagy tán háromszor találkozott az elhunyt öregasszonnyal,
Hamidullah pedig csak egyszer látta, akkor is messziről, s most sokkal
jobban foglalkoztatta mindkettőjüket a dilkashai összejövetel, a „diadal”-
vacsora, amelyről máris diadalmasan elkéstek. Megállapodtak, hogy
Aziznak másnapig nem szólnak Mrs. Moore haláláról; annyira szerette az
öregasszonyt, hogy a rossz hír még elrontaná a jókedvét.
–  Hát ez már tűrhetetlen – dörmögte Hamidullah, Miss Quested
ugyanis visszajött.
– Mr. Fielding, Ronny közölte az újabb csapást?
Fielding bólintott.
– Istenem! – Leült, és szoborrá merevedett.
– Úgy hiszem, Heaslop várja magát.
–  Úgy vágyom rá, hogy végre egyedül legyek. Mrs. Moore volt a
legjobb barátom, sokkal közelebb állt hozzám, mint őhozzá.
Nem bírom Ronny társaságát… nem is tudnám megmagyarázni…
Megtenné nekem azt az igen-igen nagy szívességet, és megengedné, hogy
mégis itt maradjak?
Hamidullah az anyanyelvén káromkodott.
– A legnagyobb örömmel; de mit szól hozzá Mr. Heaslop?
– Nem kérdeztem; olyan zaklatottak vagyunk mindketten… bonyolult
dolog ez… gondolom, más, mint a boldogtalanság. Most nagyon
rászorulunk az egyedüllétre, hogy gondolkozhassunk. Nagyon kérem, Mr.
Fielding, beszéljen Ronnyval.
–  De most talán ő jöjjön be – mondta Fielding; úgy érezte, ennyivel
tartozik a méltóságának. – Legyen olyan jó, hívja ide.
 A lány Ronnyval jött vissza. A fiatalember szomorú is volt, meg
nyegle is – furcsa keverék, nem vitás –, és nyomban, izgatottan rákezdett: –
Tulajdonképpen azért jöttem, hogy Miss Questedet magammal vigyem, de
Turtonék vendéglátása véget ért, és egyelőre más megoldás nincs, az én
házam pillanatnyilag legényszállás…
Fielding udvariasan félbeszakította: – Szóra sem érdemes. Miss
Quested itt marad. Mindössze az ön hozzájárulása felől akartam
megbizonyosodni. Miss Quested, talán helyes volna, ha elküldene a
szolgájáért, amennyiben egyáltalán megtalálható. Én mindenesetre hagyok
itt utasítást az enyémeknek, hogy álljanak a rendelkezésére, és értesítem a
cserkészeket is. Ok őrzik a kollégiumot, mióta zárva van, továbbra is
bizonyára megteszik. Szerintem itt van olyan biztonságban, mint bárhol
másutt. Én csütörtökre megjövök.
De Hamidullah a legkisebb fájdalomtól sem akarta megkímélni az
ellenséget. – Halljuk, uram, hogy édesanyja meghalt – jegyezte meg. –
Szabad megkérdeznem, honnan jött az értesítés?
– Adenből.
–  És ön a bíróságon még azzal dicsekedett, hogy édesanyja már
Adenben van.
–  Amint elhagyta Bombayt, meghalt – vágott közbe Adela. – Mikor
ma reggel a nevét idézték, már nem élt. Nyilván a tengeren temették.
Ez elhallgattatta Hamidullah-t, felhagyott a tapintatlansággal, mely
mindnyájuk közül Fieldinget botránkoztatta meg leginkább. Hallgatott, míg
elrendezték Miss Quested ott-tartózkodását a kollégiumban, mindössze egy
megjegyzése volt:
– Szeretném világosan az értésére adni, uram, hogy se Mr. Fielding, se
közülünk senki nem vállal felelősséget a hölgy biztonságáért az Állami
Kollégiumban –, s ezt Ronny tudomásul is vette. Ezután csöndes derűvel
figyelte a három angol áludvariaskodásait, s arra gondolt, hogy Fielding
hihetetlenül ostoba és pipogya, és elámult azon, hogy a fiatalokból
mennyire hiányzik minden büszkeség. Dilkasha felé menet a kocsiban, késő
este, megkérdezte a társaságukban levő Amritraót: – Mr. Amritrao,
gondolkozott már, hogy milyen összegű kártérítést lehetne Miss Questeddel
fizettetni?
– Húszezer rúpiát.
Több szó nem esett, de Fieldinget megrémítette az összeg.
Elviselhetetlennek érezte, hogy ez a különös, becsületes lány elveszítse a
pénzét, s lehet, hogy a vőlegényét is. Egyszerre a lány került tudatának
előterébe. Kimerítette a könyörtelen és rendkívüli nap; józansága, ahogy az
emberi viszonylatokról máskor vélekedett, most csődöt mondott, s úgy
érezte, senki sem önmaga, mindenki az, amilyennek más fogalmaiban él – s
bár ezt semmiféle logikus érv nem támasztja alá, ez a gondolat egy ízben
már föltámadt benne a katasztrófát megelőző este, mikor a klub
verandájáról úgy látta, hogy a marabári dombok öklei és ujjai addig-addig
duzzadnak, míg az egész éjszakai égboltot egybe nem fogják.
 XXVII
– Aziz, ébren van?
– Alszom, beszélgessünk hát, álmodjuk meg a jövőt.
– Arra én alkalmatlan vagyok.
– Akkor hát jó éjszakát, édes öregem.
A győzelmi lakoma véget ért, az ünneplő vendégek most fönn
feküdtek az egyszerű Mr. Zulfiqar udvarházának tetőteraszán, s aludtak,
vagy a moszkitóhálón át bámulták a csillagokat. Közvetlenül a fejük fölött
az Oroszlán csillagképe csüngött, a Regulus korongja nagy és fényes
alagútra emlékeztetett, s ha ezt valaki képzeletben elfogadta, valahány
csillag mind egy-egy alagútnak tűnt.
–  Cyril, meg van elégedve a mai művünkkel? – folytatta bal felől a
hang.
– És maga?
– Csak azzal nem, hogy túl sokat ettem. „Amilyen a gyomra, olyan a
feje?” Meglátja, Panna Lalnak is, Callendarnak is kiadják az útját.
– Nagy tisztogatás lesz Csandrapurban.
– És magát előléptetik.
– Ki nem rúghatnak, akárhogy szeretnék.
– A szabadságunkat mindenesetre együtt töltjük, elmegyünk Kasmírba,
talán Perzsiába is. Rengeteg pénzem lesz, az elszenvedett
igazságtalanságért kapom – magyarázta Aziz cinikus nyugalommal. – Ha
velem van, Cyril, egy vasat se szabad költenie. Mindig ez volt a vágyam,
csak ez a csapás kellett, s most megvalósul.
– Nagy győzelmet aratott… – kezdett rá Fielding.
– Tudom, drága öregem, tudom; nem kell ilyen ünnepélyes és aggódó
hangon beszélnie. Tudom, mi következik: „Engedd, ó, engedd el Miss
Questednek a kártérítést, hadd mondják az angolok: itt egy bennszülött, aki
talpig gentleman módjára viselkedett; ha nem volna az a fekete pofája,
szinte még a klubba is beengednénk.” De a honfitársai helyeslése többé
nem érdekel; angolellenessé váltam; bár váltam volna korábban, sok bajtól
megóvott volna.
 – Attól is, hogy velem megismerkedjék.
–  Mit gondol, ne öntsük nyakon Mohammed Latifot? Mulatságos, ha
álmában nyakon öntik.
E megjegyzés nem kérdés volt, hanem pont. Fielding annak is vette,
elhallgatott, és a csöndet jólesően töltötte be a szellő, amint végigsöpört a
tetőn. A lakoma, bár zajos, de kellemes volt, s most a tarka társaságra
leereszkedett a szabad idő Nyugaton ismeretlen áldása – a Nyugat vagy
dolgozik, vagy a napot lopja. A kultúra úgy kóborol itt, mint a szellem,
visszajár a birodalom romjai közé, s nem művészi alkotásokban, nagy
tettekben kísért, hanem a jól nevelt, üldögélő vagy heverésző indusok
kézmozdulataiban. Fielding indus öltözékben volt, s ez roppantul
feszélyezte; ez árulta el neki, hogy minden mozdulata hamis. Ha a naváb
bahádur ételért nyúlt, vagy Nureddin megtapsolt egy dalt, valami oly
szépség teljesült be, mely nem fokozható. A mozdulat nyugalma, az a
békesség, mely meghaladja az értelmet, végül is a jóga társadalmi
megfelelője. Amint vége a nyüzsgő tevékenykedésnek, láthatóvá válik, s
olyan kultúra tárul a szemünk elé, melyet a Nyugat csak megzavarni képes,
elsajátítani nem. A kinyúló kéz időtlen, a fölhúzott térdben a sír
örökkévalósága lakik, de komorsága nem. Aziz csordultig eltelt e zárt,
méltóságteljes, sőt szigorú kultúrával aznap este, s Fielding ezért némileg
bátortalanul jegyezte meg: – Igen, feltétlenül könnyen kell kiengedni Miss
Questedet a kutyaszorítóból. Fizettesse csak meg minden költségét, ezt az
elemi tisztesség is megkívánja, de ne kezelje úgy, mint a leigázott
ellenséget.
– Gazdag az a lány? Nézzen utána.
–  Azok az összegek, amelyeket olyan lelkesen emlegettek a vacsora
közben, teljesen tönkretennék, ez teljes képtelenség. Nézzen csak ide…
–  Nézek, bár egy kicsit sötét van. Látom, hogy Cyril Fielding rendes
fickó, nekem a legjobb barátom, de kissé bolond. Azt képzeli, ha Miss
Questedet simán futni hagyom, azzal becsületet szerzek magamnak is, meg
általában az indusoknak. Hát nem. Gyöngeségnek nézik, és azt hiszik, hogy
így akarok fölkapaszkodni a ranglétrán. Én már döntöttem: semmi közöm
többé Brit-Indiához, ez az igazság. Valamelyik muzulmán államban,
Haidarabadban, Bhopalban keresek állást, ott az angolok nem tudnak még
egyszer megsérteni. Ne is próbáljon lebeszélni.
– Hosszú beszélgetésem volt Miss Questeddel, és annak során…
– Nem érdekelnek a hosszú beszélgetéseik.
 – Hallgasson már. Hosszú beszélgetésem volt Miss Questeddel, s most
már kezdem érteni a jellemét. Nem könnyű, mert a lány kékharisnya. De
teljesen őszinte és nagyon bátor. Mikor belátta, hogy tévedett,
megemberelte magát és kimondta. Szeretném, ha megértené, hogy ez mit
jelent. Ahány barátja van, az egész brit rádzs, mind csak őt uszította. Mégis
megmakacsolta magát, és az egész ügyet pozdorjává zúzta. Az ő helyében
nem hiszem, hogy álltam volna a sarat. De ő megtette, és kis híján a nemzet
vértanújává vált; még szerencse, hogy a diákjaim ránk akadtak egy
mellékutcában, mielőtt a tömeg tüzet fogott. Viselkedjék vele méltányosan.
Igazán nem szolgált rá ez a lány, hogy mindkét világtól a legrosszabbat
kapja. Tudom, hogy ők itt mit akarnak – mutatott a beburkolózott alakokra
a tetőteraszon –, de ne hallgasson rájuk. Legyen irgalmas. Cselekedjék úgy,
mint a hat mogul császáruk akármelyike, vagy mint a hat egy személyben.
– Még a mogul császárok se irgalmaztak, míg bocsánatot nem kértek
tőlük.
– Ha csak ez a baj, hát bocsánatot kér! – kiáltotta Fielding és felült. –
Ide hallgasson, van egy ajánlatom. Diktálja le a bocsánatkérés szövegét úgy,
ahogy magának tetszik, s holnap ilyenkor itt lesz aláírva. Ez természetesen
nem pótol semmiféle nyilvános bocsánatkérést, amire esetleg a bíróság
kötelezi. Ez ráadás.
– „Kedves Aziz doktor, bár bejött volna utánam a barlangba: csúf, vén
boszorka vagyok, mást nemigen várhatok.” Ezt aláírja?
– Hát akkor jó éjszakát, jó éjszakát, ezek után igazán ideje már, hogy
aludjunk.
– Jó éjszakát; én is azt hiszem, hogy ideje.
– Jobb lett volna, ha nem teszi ezt az utóbbi megjegyzést – szólalt meg
kis idő múltán Fielding. – Ez az egy, amit magában nem szeretek.
– Én meg mindent szeretek magában; most mit csináljunk?
– Bánt, ha így beszél. Jó éjszakát.
Csönd volt, majd álmosan, de érzelmesen megszólalt a hang: – Cyril,
van egy ötletem, az majd megnyugtatja azt a gyöngéd lelkét: megbeszélem
a dolgot Mrs. Moore-ral.
Fielding kinyitotta a szemét; megpillantotta az ezernyi csillagot, és
nem jutott szóhoz, a csillagok csendre intették.
–  Majd ő eldönti, benne tökéletesen megbízom. Ha azt mondja,
bocsássak meg a lánynak, megbocsátok. Ő nem ad olyan tanácsot, ami
igazi, jól felfogott érdekembe, a becsületembe ütközik, maga talán igen.
 – Majd holnap reggel megbeszéljük.
– Hát nem furcsa? Mindig elfelejtem, hogy már nincs Indiában. Mikor
a bíróságon a nevét kiáltozták, úgy éreztem, jelen van. Behunytam a
szemem, szándékosan megtévesztettem magam, hogy elnyomjam a
fájdalmamat. Most megint elfelejtettem. Majd írnom kell neki. Messze jár
már, Ralphhoz és Stellához utazik.
– Kihez?
– A másik két gyermekéhez.
– Róluk nem is tudtam.
–  Mrs. Moore-nak, akárcsak nekem, két fia és egy lánya van. A
mecsetben mesélte.
– Alig ismertem.
– Én is háromszor ha találkoztam vele, de tudom, hogy keleti ember.
–  Hát maga fantasztikus… Miss Quested iránt nem hajlandó semmi
nagylelkűségre, de Mrs. Moore-ral makulátlanul lovagias. Miss Quested
végül is tisztességesen viselkedett ma reggel, az öreg hölgy viszont soha a
kisujját nem mozdította magáért, az puszta cselédpletykára alapított
föltevés, hogy hajlandó lett volna kiállni maga mellett. Az érzelmei, Aziz,
szemmel láthatólag soha sincsenek arányban a tárgyukkal.
– Miért, az érzelem tán egy zsák krumpli, hogy súlyra mérjék? Hát gép
vagyok én? Már csak az hiányzik, hogy kijelentse: ha élek az
érzelmeimmel, elfogynak.
– Ha jól meggondoljuk, így van. Egész észszerűen hangzik. A kecske
még a szellem világában se lakhat jól úgy, hogy a káposzta is megmaradjon.
–  Ha igaza van, a barátságnak sincs semmi értelme; az egész csak
hoci-nesze, adom-veszem, ez pedig undorító, akkor már jobb, ha most
rögtön átvetjük magunkat a korláton, és nyakunkat törjük. Mi ütött magába
ma este, hogy ilyen materialista?
– A maga méltánytalansága rosszabb, mint az én materializmusom.
–  Értem. Van még valami panasza? – Aziz szívélyes és ragaszkodó
volt, de kissé félelmetes is. A börtön kibontakoztatta egyéniségét: soha nem
hányódik többé olyan szélsőségek között, mint azelőtt. – Mert ha egyszer s
mindenkorra jó barátok akarunk maradni, akkor jobb, ha most mindjárt
kitálalja. Nem szereti Mrs. Moore-t, s bosszantja, hogy én szeretem; de
meglátja, idővel majd maga is megkedveli.
Az a hit, hogy él, aki meghalt, megmérgezi a beszélgetést. Fielding
képtelen volt elviselni ezt a feszültséget, és kibökte: – Mrs. Moore, sajnos,
már nem él.
De Hamidullah beszélgetésük minden szavát végighallgatta, és most
megijedt, hogy odavész az este ünnepi hangulata, átkiáltott a szomszéd
ágyból: – Csak ugratja, Aziz, ne higgyen a csirkefogónak!
Fielding elhallgatott. A tény az tény, s reggel úgyis mindenki
megtudja, hogy Mrs. Moore meghalt. De megdöbbentette, hogy az ember
mindaddig nem hal meg igazán, míg a halálát tudomásul nem veszik. Míg
tart e félreértés, az elhunyt szinte halhatatlanság részese. Emellett szólt egy
személyes élménye is. Évekkel azelőtt elvesztette egy jó barátját, egy
asszonyt, aki hitt a keresztény mennyországban, s váltig hangoztatta, hogy
bármily viszontagságos, változatos is e halandó élet, ott föltétlenül
találkoznak. Fielding őszinte és nyílt istentagadó volt, de tisztelte barátja
valamennyi véleményét: ez a barátság lényege. Egy ideig olyasfélét érzett,
hogy a halott várja őt, s mikor illúziója eloszlott, nem maradt utána más,
csak valami űr, s ő szinte bűnösnek érezte magát. „Ez az igazi vég –
gondolta –, én mértem rá a halálos csapást.” Most éjjel megpróbálta
megölni Mrs. Moore-t a naváb bahádur házának tetőteraszán, de az
öregasszony egérutat nyert, s a hangulat nyugalmát nem zavarta semmi.
Fölbukkant a hold – a napkeltét megelőző fakó holdkaréj –, kis idő még, s
ember és ökör megkezdi véget nem érő robotját, s a szépséges közjáték,
melyet kurtítani próbált, magától véget ér.
 XXVIII
Halott volt Mrs. Moore – testét átadták a mélységnek, miközben a hajó
még egyre délnek tartott, mert Bombayból indult, s így mindaddig nem
fordulhatott Európa felé, míg Arábiát meg nem kerülte; most, hogy testét
utoljára érte nap, és elsüllyedt egy másik Indiába – az Indiai-óceánba
messzebbre jutott a trópusokon, mint a parton élete során. Valami fájó
szorongás maradt utána, mert a halál a hajónak rossz hírét kelti. Ki volt ez a
Mrs. Moore? Mikor a hajó elérte Adent, Lady Mellanby táviratozott, írt,
megtett mindent, ami csak illik, de egy kormányzó felesége ilyen élményre
igazán nem számíthat: – Alig voltam együtt szegénnyel néhány órát, máris
megbetegedett; hát kellett nekem ez a szomorúság, most elrontja az egész
hazautazást? – hajtogatta. Kísértet követte a hajót véges-végig a
Vöröstengeren, de a Földközi-tengerre már nem sikerült behatolnia. Valahol
Szuez táján mindig bekövetkezik a hangulatváltozás: Ázsia elhalványul, és
érezhetővé válik Európa, s ez az átalakulás Mrs. Moore-ral is végzett. Port
Saiddal kezdődött a szürke, szeles Észak. Az idő üdítően hűvösre fordult, s
az utasok úgy érezték, bizonyára betör ez a légáramlás arra a földre is,
amelyet éppen maguk mögött hagytak, de a forróság ott annak a rendje és
módja szerint egyre csak fokozódott.
A haláleset Csandrapurban titokzatosabb és maradandóbb formát
öltött. Szárnyra kapott a legenda, hogy egy angol megölte az édesanyját,
mert az menteni próbálta egy indus életét, s ebben volt annyi igazság, hogy
a hatóságoknak gondot okozzon. Olykor tehénné vált az áldozat, olykor
Gangeszből kimászott vaddisznóagyarú krokodillá. Az effajta
képtelenséggel nehezebb megküzdeni, mint a kézzelfogható hazugsággal.
Megbújik szemétdombban, s továbblopózik, mikor senki se látja. Egyszerre
két olyan sírhantot is jelentettek, mely Izmisz Izmúr porhüvelyét rejti: egyik
a bőrgyár mellett volt, a másik fönn a teherpályaudvar közelében. Mr.
McBryde megtekintette mind a kettőt, s mindkettőn fölfedezte a kezdődő
kultusz jeleit, cseréptálakat és más egyéb effélét. De tapasztalt tisztviselő
volt, és nem tett semmit, ami a kultuszt szíthatta volna, s az egy hét múlva
magától lelohadt. – Az egész mögött uszítás rejlik – mondta McBryde, és
elfeledkezett róla, hogy száz évvel azelőtt, mikor az európaiak még vidéken
telepedtek le és hatottak a vidék képzeletére, haláluk után olykor helyi
démonokká lettek, ha nem is istenekké, de az istenek részeivé; egy-egy
jelzővel, gesztussal járultak hozzá a már létezőhöz, mint maguk az istenek
is a nagyobb istenekhez, s mint azok a Brahma bölcseletéhez.
Ronny ismételgette magában, hogy édesanyja maga akart elutazni, de
lelkiismerete nem volt tiszta. Csúnyán viselkedett anyjával, s most vagy
megbánást kellett éreznie (de ez gyökeres lelki változást igényelt volna),
vagy ki kellett tartania iránta tanúsított korábbi ridegsége mellett. Az
utóbbit választotta. Milyen fárasztó volt, hogy örökké csak védte Azizt! S
milyen káros befolyással volt Adelára! S azzal, hogy a bennszülöttekkel
közösködött, még most is csak bajt okoz: itt vannak ezek a nevetséges
„sírok”. Erről persze nem tehet, de életében is mindig ilyen elkeserítő
dolgokat művelt, s így ezt is a terhére rótta. A fiatalembernek bőven volt
gondja-baja – a hőség, a kiélezett helyi viszonyok, a kormányzó
küszöbönálló látogatása, az Adelával kapcsolatos problémák s az egészet
groteszk füzérként egybefonta Mrs. Moore indussá válása. Mi történik az
ember édesanyjával, ha meghal? Feltehetőleg a mennyországba jut; de
mindenesetre eltisztul az útból. Ronny vallásossága afféle steril intézeti
vallás volt, amely a trópusokon se romlik meg. Mecsetben, barlangban,
templomban, mindenütt megőrizte a diákgyerek szellemi távlatát, s a
megértésre irányuló mindennemű kísérletet „gyöngeség”-nek bélyegezett.
Lelket vert magába, s anyját száműzte a lelkéből. Ha eljön az ideje, majd
féltestvéreivel, öccsével és húgával együtt márványtáblát állíttat neki abban
a northamptonshire-i templomban, ahova eljárt imádkozni, megörökítteti
rajta születése és halála időpontját, s a tényt, hogy tengeren temették. Ez
elég.
És Adela – neki is el kell mennie; remélhetőleg rövidesen ő maga veti
fel az ötletet. Igazán nem veheti feleségül, ez karrierje végét jelentené.
Szegény, szánalomra méltó Adela Fielding előzékenységéből még mindig
ott lakott az Állami Kollégiumban – ez nem helyénvaló, és megalázó is, de
a tisztviselőtelepen senki sem fogadta volna be. Halogatta a négyszemközti
beszélgetést, míg a lány ellen indított kártérítési kereset kérdésében a
bíróság döntést nem hoz, mert Aziz benyújtotta keresetét. Aztán megkéri,
hogy adja vissza a szabadságát. A lány megölte benne a szerelmet, mely
különben se volt soha valami erős; soha el nem jegyzik egymást, ha nincs
az a baleset a naváb bahádur kocsijával. Adela zsenge diákkorához
tartozott, abból pedig kinőtt már: Grasmere, komoly beszélgetések, séták és
más efféle.
 XXIX
A marabári bomlás következő fokozata a tartomány kormányzójának
látogatása volt. Sir Gilbert, bár nem volt felvilágosult ember, felvilágosult
nézeteket vallott. Minthogy hosszú ideig szolgált a külügyminisztériumban,
s ez fölmentette az alól, hogy indiaiakkal személyesen érintkezzék,
megőrizte azon képességét, hogy udvariasan beszéljen velük, és
helytelenítette a faji előítéleteket. Örömmel üdvözölte a tárgyalás
kimenetelét, és gratulált Fieldingnek, hogy „…kezdettől fogva a széles
látókörű, értelmes és egyedül üdvös nézetet vallotta”. – Köztünk legyen
szólva… – folytatta, s bár Fielding utálta a bizalmas közléseket, Sir Gilbert
ragaszkodott hozzá, hogy bizalmába avassa – …egynémely barátunk a
dombon helytelenül fogta fel a kérdést, és nem észlelte, hogy az óra
mutatója előre forog és nem hátra – és így tovább és így tovább. De
egyvalamit garantálhat: az igazgatót a lehető legudvariasabban fölkérik,
hogy lépjen vissza a klubba, s ő nagyon kéri, sőt elvárja, hogy e fölkérésnek
eleget tegyen. Elégedetten tért vissza himalájai magasába; az, hogy Miss
Questednek mennyi kártérítést kell fizetnie, vagy hogy a barlangban
pontosan mi is történt, helyi részletkérdés, nem őrá tartozik.
Fielding rádöbbent, hogy mind mélyebben és mélyebben keveredik
bele Miss Quested ügyeibe. A kollégium zárva maradt, ő Hamidullah-nál
lakott és étkezett, s így semmi se szólt az ellen, hogy a lány, ha kívánja, ott
maradjon. Fielding az ő helyében már rég hazautazott volna, inkább, mint
hogy elfogadja Ronny langyos és zavart figyelmességét, de a lány
megvárta, míg végleg lepereg ott-tartózkodásának homokórája. Házat, ahol
fedelet talál, kertet, ahol sétálhat a hűvös percekben, mindössze ennyit kért,
s Fielding ezt megadhatta neki. A bajban megmutatkoztak előtte önnön
korlátai, s Fielding csak most látta, hogy a lány milyen szép és becsületes
jellem. Alázata megható volt. Soha nem sopánkodott, hogy mindkét világ
olyan csúnyán elbánt vele; büntetésnek tekintette, amire ostobaságával
rászolgált. Mikor Fielding célzott rá, hogy netán illő volna személyesen is
elnézést kérnie Aziztól, szomorúan kijelentette: – Hát persze. Már régen
gondolnom kellett volna rá, de nekem magamtól soha nem jut eszembe
semmi. Miért nem siettem hozzá mindjárt a tárgyalás után? Igen, megírom a
bocsánatkérő levelet, de ugye segít megfogalmazni? – Össze is ütötték
ketten a levelet, mely őszinte volt és csupa megható frázis, de egészében
valahogy mégse meggyőző. – Írjak másikat? – kérdezte. – Semmi se számít,
ha helyrehozhatom vele a kárt, amit okoztam. Ebben is, abban is
megtalálom a helyes utat, de két dolgot már képtelen vagyok jól csinálni.
Ez a baj velem, s ezt egész mostanáig nem tudtam. Azt hittem, ha igazságos
vagyok és magamban mindent tisztázok, akkor soha semmi baj nem érhet. –
Világos, hogy a levelünk miért nem jó – válaszolt Fielding –, jobb, ha ezzel
szembenézünk. Maga igazából nem kedveli Azizt, és az indusokat
általában. – A lány egyetértett vele. – Mikor először találkoztunk, maga
szerette volna megismerni – nem az indusokat – Indiát. Akkor az jutott
eszembe: így nem sokra megy. Az indusok tudják, ki szereti őket s ki nem,
nem lehet őket megtéveszteni. Az igazság nem elég nekik, ezért van az,
hogy a Brit Birodalom homokra épült. – De hát szeretek én valakit
egyáltalán? – kérdezte a lány. Heaslopot feltehetőleg szerette, s ezért
Fielding inkább másról beszélt, mert a lány életének ez az oldala nem őrá
tartozott.
Indus barátai viszont valamelyest kijöttek a sodrukból. A győzelem,
ami az angolokat kenetteljessé tette volna, bennük a támadókedvet
élesztette. Offenzívába akartak átmenni, s ennek érdekében mindent
megtettek, hogy új, gyakran nem is létező sérelmeket és
igazságtalanságokat fedezzenek föl. Ők is megszenvedték a háborút
általában követő csalódást. A csata célja és a győzelem gyümölcse sohasem
ugyanaz: ez utóbbinak is van bizonyos értéke, szent legyen, aki lemond
róla, de amint a kezünket rátettük, nyomban kiderül, hogy az sem
örökbecsű. Bár Sir Gilbert udvarias volt, sőt, szinte mézesmázos, a
rendszer, amit képviselt, semmi esetre se hajtott fejet. A brit bürokrácia
továbbra is éppúgy átjárt mindent és éppoly kellemetlen maradt, mint a nap;
s hogy mit lehetne még tenni ez ellen, azt még Mahmud Ali se látta
világosan. Hangoskodással és kisebb törvénysértésekkel próbálkoztak, de
mindezek mögött őszinte, de homályos tanulni vágyás rejlett. – Mr.
Fielding, mindannyiunknak sürgősen műveltségre kell szert tennünk.
Aziz baráti volt és fontoskodó. Mint mondta, szeretné, ha Fielding
„beadná a derekát a Keletnek”, s valami ragaszkodó függőségbe kerülne
tőle. – Bennem megbízhat, Cyril. – Efelől semmi kétség, és Fielding amúgy
sem gyökerezett a maga fajtájában. De azt talán mégse kívánhatja, hogy
valami Mohammed Latif-félévé váljék. Ha erről folyt a szó, vitájuknak
mindig volt valami faji színezete – nem bántó, de nyilvánvaló, mint a bőrük
színe: kávébarna kontra szürkésrózsaszín. Aziz mindig erre lyukadt ki: –
Hát nem érti, hogy hálás vagyok a segítségéért, és szeretném
megjutalmazni? – Fielding pedig így vágott vissza: – Ha meg akar
jutalmazni, engedje el Miss Questednek a kártérítést.
Fieldinget bántotta ez az Adela iránti közöny. Akárhogy is nézte,
helyénvalóbb lett volna a nagyvonalúság, s egy szép nap már az az ötlete
támadt, hogy Mrs. Moore emlékére hivatkozik. Aziz továbbra is
hihetetlenül nagyra becsülte Mrs. Moore-t. Meleg szívének az idős asszony
halála valóban fájdalmat okozott; sírt, mint a gyerek, s ráparancsolt három
gyermekére, hogy sirassák meg ők is. Nem vitás, hogy tisztelte és szerette
őt. De Fielding első kísérlete csődöt mondott. A válasz: – Értem én a
trükköt. De bosszút akarok állni az angolokon. Miért sértettek meg, és miért
szenvedtem, miért forgatták ki a zsebemet, és vitték a feleségem fényképét
a rendőrségre? És a pénzre is szükségem van: megmondtam kereken, hogy
taníttatni akarom a fiaimat. – De puhult már, és Fielding nem röstellt némi
szellemidézéshez folyamodni. Valahányszor a kártérítés kérdése szóba
került, mindig bedobta a halott öregasszony nevét. Ha mások propaganda
céljából sírboltot agyaltak ki neki, ő az öregasszony kétes hitelű képét
idézte Aziz szívébe; semmi olyasmit nem mondott, ami meggyőződése
szerint ne lett volna igaz, csak éppen olyasvalamit hozott ki belőle, ami
nagyon is távol esett a valóságtól. Aziz váratlanul megadta magát. Úgy
érezte, Mrs. Moore óhaja, hogy kímélje a lányt, aki fiához készül feleségül
menni, s hogy megbecsülésének másként nem adhatja tanújelét; egy
szenvedélyes és szép felbuzdulással lemondott minden kártérítésről, s csak
a költségeire tartott igényt. Ez nemes gesztus volt tőle, s mint előre látta, az
angolok nem írták a javára. Ok változatlanul bűnösnek tartották; annak
tartották hivatali pályafutásuk végezetéig, s nyugdíjba vonult angol-indiaiak
Tunbridge Wellsben vagy Cheltenhamben még mindig azt dörmögik
egymás fülébe: – Az a marabári eset csúnya egy ügy volt, azon bukott meg,
hogy az a szerencsétlen lány képtelen volt tanúvallomást tenni.
Amint az ügy hivatalosan lezárult, Ronny igyekezett áthelyeztetni
magát a tartományon belül máshová. Szokott feszengő módján
odasündörgött Fieldinghez, és közölte vele: – Szeretném megköszönni a
Miss Questednek nyújtott segítségét. Tovább, természetesen, nem él vissza
a vendégszeretetével; a helyzet az, hogy elhatározta, hazamegy Angliába.
Épp az elutazása ügyében járok. Ha jól értettem, szeretne találkozni
magával.
– Rögtön átmegyek.
Mikor a kollégiumba megérkezett, a lányt elég rossz kedélyállapotban
találta. Megtudta, hogy Ronny fölbontotta az eljegyzésüket. – Neki így
sokkal jobb – mondta Adela szánandóan –, tulajdonképpen nekem kellett
volna fölajánlanom, de én csak éltem bele a világba, és vártam, hogy mi
történik. Csupán tehetetlenségből még képes lettem volna továbbra is
mérgezni az életét… így van az ember, ha nincs mit csinálnia, nem tartozik
sehová, botránykővé válik, s még csak nem is tud róla. – S hogy a férfit
megnyugtassa, hozzátette: – Csak Indiáról beszélek. Angliában már
megtalálom az utat. Ott megvan a helyem… nem, nem hiszem, hogy ott is
bajt okoznék. Ha egyszer hazazsuppoltak, majd elmegyek valami állásba.
Ahhoz, hogy elkezdjem, van elég pénzem, s van egy halom magamfajta
barátom. Egész jól megleszek. – Felsóhajtott. – Istenem, hogy itt mennyi
gondot okoztam mindenkinek!… Ezt sose fogom megbocsátani
magamnak… Az óvatoskodásom, hogy férjhez menjek-e vagy sem… s
végül mégiscsak elválnak az útjaink Ronnyval, s még csak nem is bánjuk.
Nem is lett volna szabad házasságra gondolnunk. Nem volt megdöbbenve,
mikor először hallott az eljegyzésünkről?
–  Nem mondhatnám. Az én koromban már nehezen döbben meg az
ember – mondta Fielding mosolyogva. – A házasság mindig képtelenség.
Minden valamirevaló ok nélkül jön létre, s anélkül is marad fenn. Egyfelől
a társadalmi, másfelől a teológiai hókuszpókusz támasztja alá, de hát
önmagában az még egyik se házasság, ugye? Van olyan barátom, aki már
nem is emlékszik, hogy miért nősült, s a felesége se jobban, hogy miért
ment hozzá. Gyanítom, hogy találomra történt, bár utólag különféle nemes
indokokat találtak rá. Házasság dolgában cinikus vagyok.
–  Én nem. Ez az elhibázott indulás az én bűnöm volt. Ronny nem
kapott tőlem semmit, amit kapnia kellett volna, tulajdonképpen ezért is
bontotta föl az eljegyzést. A barlangba is azzal a gondolattal léptem be:
„Hát szeretem én Ronnyt?” Ezt eddig nem mondtam el magának, Mr.
Fielding. Úgy éreztem, nincs hozzá jogom. Gyöngédség, tisztelet, megértő
bizalom… ezzel próbáltam helyettesíteni a…
– Nekem már nem hiányzik a szerelem – mondta ki a szót Fielding.
– Most már nekem se. Az élményeim kigyógyítottak. De szeretném, ha
másoknak hiányozna.
 – De térjünk csak vissza az első beszélgetésünkre (hisz azt hiszem, ez
az utolsó): mikor a barlangba belépett, ki ment be maga után, vagy
egyáltalán, bement maga után valaki? Meg tudja már mondani? Nem
tetszik, hogy ez még mindig levegőben lóg.
–  Mondjuk, hogy a vezető – mondta a lány közömbösen. – Sohase
fogjuk megtudni. Olyan ez, mintha az ujjamat végighúznám a sötétben a
tükörfényes falon, és nem jutnék tovább. Itt megrekedtem, s megrekedt
maga is. De Mrs. Moore… ő tudta.
– Honnan tudta volna, ha egyszer mi nem tudjuk?
– Talán telepátia révén.
A hetyke, semmitmondó szó a földre koppant. Telepátia? Micsoda
magyarázat! Okosabb visszaszívni, s Adela vissza is szívta. Spirituális
képességeinek végére ért, s Fielding szintén. Vajon léteznek-e odaát
világok, amelyeket sosem érinthetnek, s elkövettek-e minden lehetőt, hogy
ezeket fölfogják? Nem tudták. Mindössze annyit tudtak, hogy
szemléletmódjuk hasonló, s ebben örömüket lelték. Lehet, hogy az élet
rejtély, lehet, hogy értelmetlen összevisszaság: ezt se tudták. Lehet, hogy a
száz India, amely olyan fárasztóan zsivajog és civódik, csak egy, s egyetlen
mindenséget is tükröz. Nem volt eszközük hozzá, hogy megítéljék.
– Írjon, ha Angliába megérkezett.
–  Írok, majd gyakran írok. Maga olyan hihetetlenül kedves volt
hozzám. Csak most fogom föl igazán, mikor elmegyek. Bárcsak valahogy
viszonozni tudnám, de látom, mindene megvan, amire vágyik.
–  Azt hiszem – mondta Fielding rövid hallgatás után. – Még soha
boldogabb nem voltam, s nagyobb biztonságban nem éreztem magam, mint
idekint. Az indusokkal jól kijövök, megbíznak bennem. Az is jólesik, hogy
nem kellett lemondanom az állásomról. És az is, ha az embert a kormányzó
megdicséri. A legközelebbi földrengésig maradok, aki vagyok.
– De ez a haláleset fölkavart.
– Aziz is nagyon kedvelte.
–  Eszembe juttatja, hogy mindannyiunknak meg kell halnia; az
életünket alkotó sok személyes kapcsolat mind elmúlik. Valamikor úgy
éreztem, hogy a halál válogat. Az ilyen ötletet a regényekből meríti az
ember, mert a szereplők közül valaki mindig megmarad, hogy elmondhassa,
mi lett a végén. Most kezd valósággá válni, hogy a „halál senkit sem
kímél”.
 –  Ne engedje, hogy túlságosan valósággá váljék, mert akkor maga is
meghal. Ezért nem szabad a halálon törni a fejünket. Ha beleéljük
magunkat, fölénk kerekedik. Én is éreztem ezt a kísértést, nagyon kellett
őrizkednem tőle. Még élni szeretnék egy picit.
– Én is.
A baráti érzés, két kezet szorító törpe barátsága, ott volt a levegőben.
A férfi is, a nő is ereje teljében, okos, becsületes, sőt, kifinomult mindkettő.
Ugyanazt a nyelvet beszélték, azonosak voltak a nézeteik, sem a
korkülönbség, sem az, hogy másmás nemhez tartoztak, nem választotta el
őket. És mégse voltak elégedettek. Mikor leszögezték, hogy „még
szeretnének élni egy picit”, vagy hogy „nem hisznek Istenben”, szavaiknak
valami furcsa sodra támadt, mintha a világmindenség kimozdult volna a
helyéből, hogy betöltsön egy icipici hasadékot, s úgy tetszett, roppant
magasból nézik minden gesztusukat – két törpe beszélget, két törpe kezet
ráz, s bizonygatja egymásnak, hogy az ösztönös megértés ugyanazon
talpalatnyi talaján áll. Eszükbe se jutott, hogy ne volna igazuk; a becsületes
ember, ha nem hisz az igazában, nyomban elveszíti a biztonságérzetét is.
Számukra nem létezett határtalan cél a csillagokon túl, nem is keresték. De,
most is, mint máskor, leereszkedett rájuk valami halk vágy; pontosan
körvonalazott érdeklődésükre egy álom árnya telepedett, mintha mindaz,
amit többé nem látnak viszont, üzenet volna egy másik világból.
–  Ha szabad azt mondanom, nagyon-nagyon megkedveltem magát –
szögezte le Fielding.
– Örülök, mert én is magát. Ugye találkozunk még?
– Igen, Angliában, ha egyszer majd ott töltöm a szabadságom.
– De, gondolom, ez egyelőre nem valószínű.
– Pedig megtörténhet. Épp ez a tervem.
– Nagyon örülnék neki.
S ez az érzés is lassan elenyészett. Adela tíz nap múltán útnak indult,
ugyanazon az útvonalon, mint halott barátnője. A búcsúzásra még azelőtt
került sor, hogy a monszun beköszöntött volna. Az ország hűdött volt és
kiégett. Házait, fáit és mezőit mind ugyanabból a sárból mintázták.
Bombayben meleg lötty tenger nyaldosta a rakpartot. A lány utolsó indiai
kalandját Antonynak köszönhette: fölment utána a hajóra, és zsarolni
próbálta. Mr. Fielding szeretője volt, mondta Antony. Nyilván kevesellte a
borravalót. Adela csöngetett és kidobatta, de ez az állítás elég nagy botrányt
kavart, az emberek nem álltak szóba vele az út első felében. Az Indiai-
óceánon és a Vörös-tengeren magára hagyták Csandrapur szennyes
emlékével.
De Egyiptomba érve megváltozott a légkör. A csatorna két partján
fölhalmozott tiszta homok mintha eltemetett volna mindent, ami terhes és
kétértelmű: még Port Said is tisztának és bájosnak tetszett a rózsásszürke
reggeli fényben. A lány egy amerikai misszionáriussal kiment a partra,
kisétáltak a Lesseps-emlékműhöz, itták Levante üdítő levegőjét. – Most,
hogy a trópusokat megízlelte, miféle kötelezettség várja vissza a hazájába,
Miss Quested? – kérdezte a misszionárius. – Talán észrevette, nem azt
mondtam, hogy várja, hanem hogy visszavárja? Várni és visszavárni, ez az
élet. E nagy hírű úttörő – mutatott az emlékműre – világossá teszi a kérdés
értelmét. Várta a Kelet, és visszavárta a Nyugat. Ezt ravasz kézmozdulata is
elárulja, fél kezében kolbászfüzért tart. – A misszionárius huncut pillantást
vetett a lányra, hogy gondolatainak ürességét palástolja. Fogalma se volt,
mit ért „várás” és „visszavárás” alatt, de éles erkölcsi ítélőképességének
fitogtatására gyakran használt páros szavakat. – Értem – mondta a lány. E
mediterrán tisztaságban egyszerre megértette. Ha Angliába megérkezik,
legelső kötelessége, hogy fölkeresse Mrs. Moore másik két gyermekét,
Ralphot és Stellát, majd hogy foglalkozásához visszatérjen. Mrs. Moore
ugyanis hajlott rá, hogy két házassága sarjait egymástól távol tartsa, s Adela
az ifjabb ággal eddig még nem találkozott.
 XXX
A tárgyalás másik helyi következménye a hindu-muzulmán
megegyezés volt. Mindkét oldalról ontották a vezető polgárok a nagyhangú
baráti nyilatkozatokat, s ez felkeltette bennük a megértés őszinte vágyát.
Aziz egy napon éppen a kórházban tartózkodott, mikor látogatója érkezett:
elég megnyerő figura, Mr. Dasz. A bíró két szívességet kért: írjon valami
gyógyszert övsömör ellen s egy verset sógora havonként megjelenő új
folyóiratába.
–  Kedves Dasz, s ha akkor próbáltam volna verset küldeni Mr.
Bhattacsarijjának, mikor maga épp azon fáradozott, hogy engem börtönbe
dugjon? Hm? Persze, tréfálok. Meglesz a vers, már amilyen jó telik tőlem;
de azt hittem, a maguk folyóirata hinduknak szól?
– Nemcsak hinduknak, indusoknak általában – felelte félszegen Dasz.
– Olyasmi, hogy „indus általában”, nincs.
–  Eddig nem volt, de még lehet, ha megírja a verset. Maga a mi
hősünk; az egész város, mindegy, hogy mi a hite, maga mögött áll.
– Tudom; de vajon meddig marad ez így?
–  Félek, hogy nem soká – mondta a világosan látó Dasz. – És éppen
ezért, ha megengedi, arra kérném, ne legyen a versben nagyon sok perzsa
szó, se túl sok bülbül.
– Egy pillanat – mondta Aziz a ceruzáját rágva. Megírta a receptet. –
Parancsoljon. Nem ér ez többet, mint egy vers?
– Boldog ember, aki mindkettőt meg tudja írni.
– Csupa bók ma a beszéde.
–  Tudom, hogy neheztel rám, mert én tárgyaltam az ügyet – mondta
Dasz, és ösztönösen feléje nyújtotta a kezét. – Kedves, barátságos, de
örökké ott érzem a gúnyt a modorában.
–  Jaj, hogy mondhat ilyet! – tiltakozott Aziz. Kezet szorítottak, s az
egyetértés jeléül majdhogy össze nem csókolóztak. Messziről, különböző
égöv alól jött emberek közt mindig szövődhet romantikus vonzalom, de az
indusok válfajai nagyon is sokat tudnak egymásról ahhoz, semhogy
könnyedén áthidalhatnák a megismerhetetlent. Itt a közeledés prózai. –
Nagyszerű – mondta Aziz, miközben a zömök hátat paskolta, és arra
gondolt: „Csak ne emlékeztetnének tehéntrágyára.” Dasz meg: „Hogy
egyik-másik muzulmán milyen erőszakos!” Szomorkásan egymásra
mosolyogtak, mindkettő azt kutatta, mi rejlik a másik szívében, és Dasz, a
világosabb fejű, kimondta: – Nézze el a hibáimat, legyen tekintettel a
korlátáimra. Mint tudjuk, nem könnyű itt élni a földön.
–  A versről jut eszembe… honnan tudja, hogy írogatok? – kérdezte
Aziz elégedetten és ugyancsak meghatva, mert az irodalom volt mindig a
vigasza; olyasmi, amit a tények csúfsága sem ronthat el soha.
– Godbole professzor gyakran emlegette, mielőtt Mauba költözött.
– És ő honnan tudta?
– Ő is költő; és a költők ezt fölfedezik egymásban.
Aziznak hízelgett a felkérés, neki is fogott este a munkának. Az az
érzés, hogy toll van a kezében, nyomban bülbült szült. A vers az iszlám
hanyatlásáról és a szerelem rövidségéről szólt; szomorú volt és szelíd,
amilyen Aziztól csak telt, de nem személyes élmények táplálták, és így nem
lehetett érdekes e kitűnő hinduk számára. Nem volt megelégedve vele, s
most a másik végletbe esett, szatírát írt, de ez túlságosan is vaskosra sikerült
ahhoz, hogy elbírja a nyomdafestéket. Vagy dagályosan, vagy epésen
fejezte ki magát, másként nem ment, bár élete java részében ez is, az is
távol állt tőle. Imádta a költészetet – a tudomány csak újabb szerzemény
volt, ha nem látták, le is vetette nyomban, akár az európai öltözetet –, s
aznap este elfogta a vágy, hogy olyan új éneket szerezzen, amelyet nagy
tömegek lelkesen fogadnak, sőt a mezőn is éneklik. Milyen nyelven írja?
Mit fejezzen ki a vers? Ünnepélyesen megfogadta, hogy nagyobb
megértéssel közeledik a nem muzulmán indusokhoz, és nem néz a múltba.
Ez az egyetlen helyes út. Mi haszna itt és most Córdoba és Szamarkand
dicsőségének? Elmúlt, s míg ezen siránkoztunk, az angolok elfoglalták
Delhit, kiszorítottak bennünket Kelet-Afrikából. Az iszlám, bár maga igaz,
hamis fényben tüntette föl a szabadsághoz vezető utat. A jövő dalának felül
kell emelkednie a hitvalláson.
Soha nem írta meg a verset Mr. Bhattacsarijjának, de valamire
rávezette. Homályosan és bizonytalanul kibontakoztak előtte a szülőhaza
körvonalai. Soha nem volt benne ösztönös szeretet szülőföldje iránt, de a
marabári dombok most hazája felé fordították. Félig lehunyta szemét, és
megpróbálta szeretni Indiát. Japán útját kell járni. Míg India nemzetté nem
válik, fiait nem tisztelik. Megkeményedett, és nem lehetett olyan könnyen
közelíteni hozzá. Az angolokon eddig csak nevetett, vagy semmibe vette
őket, most mindenütt üldözték, még az álmaira is hálót vetettek.
–  Az volt az én nagy hibám, hogy tréfára vettem az elnyomóinkat –
mondta másnap Hamidullah-nak.
– Messze ez a legokosabb, de soká nem megy – mondta Hamidullah és
fölsóhajtott. – Előbb vagy utóbb bekövetkezik egy olyan katasztrófa, mint a
magáé volt, és fölfedi, hogyan vélekednek magukban a jellemünkről. Ha a
Jóisten maga szállt volna le a mennyekből a klubjukba és közli velük, hogy
maga ártatlan, akkor se hitték volna el. Most legalább érti, hogy Mahmud
Ali meg jómagam miért vesztegetünk annyi időt intrikákra, és társulunk
olyan emberekkel, mint Ram Csand.
– Nem állom a bizottságokat. Elmegyek innét.
– Hova? A Turtonök és Burtonök mindenütt egyformák.
– A brit rádzs egyik államába sem megyek.
– Azt hiszem, a politikai biztosokat jobb modorra kötelezik. De mást
nem értünk el.
– Mindenképpen el akarok menni Brit-Indiából, még ha rossz állásba
is. Gondolom, verseket is írhatnék. Bár éltem volna Babár idejében,
harcolhattam volna mellette, és a költője lehettem volna. De ha egyszer
elmúlt, elmúlt, s még annak sincs értelme, hogy hajtogassuk, hisz azzal is
gyöngülünk, hogy kimondjuk, „elmúlt”. Király kellene nekünk,
Hamidullah, az könnyítene az életünkön. Akárhogy is, jobban meg kell
becsülnünk ezeket a fura hindukat. Az az ötletem támadt, hogy
megpályázok valami orvosi állást az egyik államukban.
– Ez azért túlzás.
– Még mindig inkább, mint Mr. Ram Csand.
–  De a pénz, a pénz… ezek a barbár rádzsák sose fizetnek
tisztességesen.
– Úgyse lennék gazdag sehol, nem vagyok én az az ember.
– Ha lett volna esze, és megfizetteti Miss Questeddel…
– Úgy döntöttem, hogy nem. Ami elmúlt, azt kár feszegetni – mondta
Aziz váratlanul élesen. – Megengedtem, hogy megtartsa a vagyonát, és
odahaza férjet vegyen magának; pénz nélkül az nem megy. Erről ne is
beszéljünk többet.
–  Helyes, de akkor továbbra is szegény emberként kell élnie;
Kasmírban nem nyaralhat csak úgy, ki kell tartania a foglalkozása mellett,
jól fizetett állásba kell emelkednie, nem pedig elbújni egy
dzsungelállamban, és verseket irkálni. Taníttatnia kell a gyerekeit, olvasnia
kell a legújabb tudományos folyóiratokat, versenyeznie kell az európai
orvosokkal, hogy kivívja a tiszteletüket. Fogadja férfi módjára tetteinek
következményeit.
Aziz összevont szemmel lassan ráemelte a tekintetét, és azt mondta: –
Most nem vagyunk a bíróságon. Az ember többféleképpen is lehet férfi: én
úgy, hogy kifejezem a szívem legmélyebb érzéseit.
–  Ehhez nincs mit szólnom – mondta meghatottan Hamidullah.
Összeszedte magát, és elmosolyodott. – Hallotta, Mohammed Latif milyen
csúf pletykát szedett fel?
– Mit?
–  Mikor Miss Quested a kollégiumban lakott, Fielding rendszeresen
látogatta… késő este, mondják a szolgák.
–  Ha igaz, kellemes változatosság lehetett a lány számára – mondta
Aziz, és furcsa képet vágott.
– Érti, hogy ez mit jelent?
A fiatalember kacsintott, és azt mondta: – Persze! De akármit jelent, az
rajtam nem segít. Elhatároztam, hogy itt hagyom Csandrapurt. A probléma
csak az, hogy hova menjek? Elhatároztam, hogy verseket írok. A probléma
csak az, hogy miről? És magától semmiféle segítséget nem kapok. – Majd
önmaga és Hamidullah meglepetésére cserbenhagyták az idegei. – Ugyan ki
is segítene? Nincs nekem barátom. Mindenki elárul, még a gyerekeim is.
Torkig vagyok a barátaimmal!
– Márpedig épp azt akartam javasolni, hogy menjünk be a párda mögé,
de ott az a három hűtlen gyereke, nyilván nem akar találkozni velük.
–  Ne haragudjon, de furcsán indulatos lettem a börtönben; menjünk
csak, és bocsásson meg.
– Itt van a feleségemnél Nureddin édesanyja. Gondolom, nem baj.
–  Együtt még nem találkoztam velük. Okosan tenné, ha előkészítené
őket a megrázkódtatásra, amit az arcom látványa majd kettőjüknek okoz.
– Nem; rontsunk rájuk figyelmeztetés nélkül; még mindig nagyon sok
bolondság járja a hölgyeink közt. A tárgyalása idején úgy tettek, mintha
hajlanának föladni a párdát; sőt, aki írni tudott közülük, ezt még írásban is
adta, s a végén ebből se lett semmi. Tudja, mennyire tisztelik valamennyien
Fieldinget, de egyikük sem ismeri. Feleségem kijelentette, hogy szívesen
megismerné, de valahányszor nálunk jár, mindig kitalál valami kifogást:
nem érzi jól magát, szégyelli a szobáját, nincs mivel megkínálnia, csak
elefántfüllel, s ha azt mondom, hogy az elefántfül Mr. Fielding kedvenc
csemegéje, akkor kijelenti, hogy épp ez az, Fielding majd látja, hogy az övé
milyen rosszul sikerült, s ezért nem találkozhat vele. Tizenöt éve, édes fiam,
tizenöt éve vitatkozom a bégummal, és soha egy jottányit nem jutottam
előre, s a misszionáriusok még azt mondják, hogy mi nyomjuk el az
asszonyokat. Ha téma kell, hát erről írjon: az indus hölgy, aki olyan,
amilyen, és nem olyan, mint amilyennek tartják.
 XXXI
Aziznak nem volt valóságérzéke. Meggyőződéseit változó indulatai
szabták meg, s ez tragikus elhidegülést eredményezett közte és angol
barátja közt. Győztek ugyan, de győzelmük koronája elmaradt. Fielding épp
valami konferencián volt, s miután felütötte fejét a pletyka, hogy napokig
zavartalanul együtt élt Miss Questeddel, Aziz föltételezte, hogy ez így igaz.
Semmi erkölcsi ellenvetése nem volt az ellen, hogy barátja elszórakozzék, s
Cyril, minthogy benne járt már a korban, nem is igen válogathatott a
nőpiacon, ott keresett szórakozást, ahol talált. Azt nehezményezte, hogy épp
ezzel a nővel kezdett, akit ő még mindig az ellenségének tekintett; meg
aztán, miért nem mondta el neki? Mit ér a barátság bizalom nélkül? Ő néha
még olyasmit is elmesélt, amit maga is megbotránkoztatónak tartott, s az
angol megértően végighallgatta, de viszonzásul nem adott semmit.
Fieldinget, mikor hazajött, a vasútállomáson várta, s beleegyezett,
hogy együtt vacsorázzanak, majd kerülő úton, látszólag vidáman,
tapogatózni kezdett. Az európaiak közt éppen kipattant egy botrány – ezt
mindenki tudta – Mr. McBryde és Miss Derek közt. Egyszerre
magyarázatot nyert, hogy Miss Derek miért ragaszkodott olyan hűségesen
Csandrapurhoz: Mr. McBryde-ot rajtakapták a lány szobájában, s Mrs.
McBryde válni készült.
– Az a tiszta lelkű fickó… Nyilván az indiai éghajlat a bűnös. Ez is a
mi hibánk. Nos, fontos hírt közöltem magával, Cyril?
– Nem mondhatnám – mondta Fielding, akit édeskevéssé érdekeltek e
távoli bűnök. – De hallgassa meg az enyémet. – Aziz arca földerült. – A
konferencián elhatározták…
–  Iskolai ügyekről majd este. Most egyenesen a kórházba kell
mennem, csúnyának ígérkezik a kolera. Már helyi esetek is akadnak,
nemcsak behurcoltak. Az egész élet valahogy olyan szomorú. Az új
tisztiorvos se más, mint a régi, csak egyelőre nincs bátorsága hozzá. Ennyi a
változás. A szenvedésem nem használt nekünk semmit. De míg eszemben
van, hadd mondjak valamit, Cyril. Magáról is pletykálnak, nemcsak
McBryde-ról. Azt mondják, túlságosan közeli kapcsolatba keveredett Miss
Questeddel. Sőt, hogy őszinte legyek, azt mondják, viszonyuk továbbment a
megengedettnél.
– Hadd mondják.
– Az egész város beszéli, a végén még árt a jó hírének. Tudja jól, hogy
nemcsak barátai vannak. Én minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy
elhallgattassam ezt a mesét.
– Ne fárassza magát. Miss Quested végre elment.
– Az ilyen meséket sosem az sínyli meg, aki elment, hanem aki marad.
Képzelheti megdöbbenésemet és aggodalmamat. Alig aludtam egy
szemhunyásnyit az éjjel. Először az én nevemet emlegették vele, most meg
a magáét.
– Hagyjuk az ilyen nagy szavakat.
– Mint?
– Mint a döbbenet meg az aggodalom.
–  Miért, én talán nem Indiában élek, mióta megvagyok? Nem tudom
talán, mi az, ami itt rossz vért szül? – csapott fel Aziz hangja ingerülten.
–  Hogyne, de a mérték, a mérték. Mindig a mértéket véti el, édes
öregem. Sajnálatos, hogy ez járja, de azért nem olyan nagyon sajnálatos,
nem annyira, hogy ne beszélgethetnénk nyugodtan másról.
– De azért bántja, Miss Quested miatt. Látom az arcán.
– Amennyire engem bánt! Könnyű a poggyászom.
–  Cyril, ez lesz a veszte, hogy mindig a könnyű poggyászával
dicsekszik. Ezzel szerez magának ellenséget mindenütt. Roppantul aggaszt
a dolog.
– Miféle ellenséget?
Minthogy Aziz csak önmagára gondolt, nem tudott válaszolni.
Ostobának érezte magát, és ez felbosszantotta. – Már több ízben
megmondtam, kik azok a városban, akikben nem bízhat meg. A maga
helyében nekem volna annyi eszem, hogy tudjam: mindenütt ellenség vesz
körül. Talán észrevette, hogy most is suttogok. Suttogok, mert látom, hogy
új lovásza van. Honnan tudhatnám, nem besúgó-e? – Még jobban
lehalkította a hangját. – Minden harmadik szolga besúgó.
– Ki vele, mi bántja?
– Tagadja az utóbbi megállapításomat?
– Egyszerűen nem izgat. Annyi a besúgó, mint a szúnyog, de még sok
év eltelik, míg azzal a moszkitóval akadok össze, amelyik a halálomat
okozza. Magának valami más nyomja a lelkét.
 – Ugyan, nevetséges.
– De igen. Valamiért orrol rám.
Azizt minden közvetlen támadás harcképtelenné tette. Egyszerre
kibökte: – Szóval maga és Madmasell Adela jól elszórakoztak esténként.
Huncut fiú!
Azok a szürke, fennkölt beszélgetések aligha mentek enyelgésszámba.
Fielding annyira megdöbbent, hogy ezt a mesét valaki komolyan veszi, és
annyira viszolygott tőle, hogy huncut fiúnak mondják, hogy elvesztette a
fejét, és fölkiáltott: – Nézzék csak, a kis senkiházi! Fene, aki megeszi! Még
hogy elszórakoztunk! Hisz ilyen körülmények közt ennél mi sem
természetesebb.
–  Ó, bocsánat, ezer bocsánat! A buja keleti képzelet – felelte Aziz
vidáman, de a szíve sebet kapott; még órákkal e balfogás múltán is vérzett
befelé.
–  Aziz, értse meg, ilyen körülmények közt… és a lány még Heaslop
menyasszonya volt, és én sem éreztem soha…
–  Persze, persze, de egy szóval sem tiltakozott, hát azt hittem, igaz.
Istenem… Kelet és Nyugat… mennyire félrevezeti az embert… Lesz szíves
letenni kis senkiháziját a kórháznál?
– De nem sértődött meg, ugye?
– Már hogy sértődtem volna?
– Mert ha mégis, ezt tisztáznunk kell.
–  Már megtörtént – mondta Aziz méltóságteljesen. – Tökéletesen
elhiszem, amit mond, erre vonatkozólag nincs mit kérdezni többet.
–  De a hang, ahogy mondtam; azt kell tisztáznunk. Szándékom
ellenére, de mégiscsak goromba voltam. Mélységesen sajnálom.
– Én voltam a hibás.
Efféle bonyodalmak máskor is meg-megzavarták együttlétüket. Egy
rosszkor elharapott szó, egy félreértett hangsúly, és félresiklott az egész
beszélgetés. Fielding csak meghökkent, nem háborodott fel; de hogyan
tüntesse el a félreértést? Mindig bajt okoz, ha két férfi nem ugyanakkor
gondol nőre, ez mindig meglepetés és kölcsönös neheztelés forrása, még
akkor is, ha egyazon fajtához tartoznak. Megpróbálta hát röviden
megfogalmazni Miss Questedhez fűződő érzelmeit. Aziz félbeszakította: –
Elhiszem, elhiszem. Mohammed Latif szigorú büntetést kap, amiért ezt
kitalálta.
 – Nem kell bolygatni; mint minden pletyka, ez is csak félig-meddig él,
egyike azoknak a dolgoknak, amelyeket, ha hagyjuk, a való élet úgyis kitúr
a helyéből. Ügyet se kell vetni rá, és volt-nincs, mint szegény öreg Mrs.
Moore sírhantjai.
– Mohammed Latif szeret áskálódni. Már mind nagyon meguntuk. Mit
szólna hozzá, ha egyik napról másikra hazaküldenénk a családjához?
– M. L. dolgát majd megbeszéljük vacsoránál.
Aziz szeme összeszűkült és megkeményedett. – Vacsoránál. Roppant
kellemetlen… elfeledkeztem róla. Megígértem Dasznak, hogy vele
vacsorázom.
– Hozza el Daszt is.
– Talán másokat is meghívott.
–  Nálam vacsorázik, ahogy megbeszéltük – mondta Fielding, és
elnézett mellette. – Ezt nem állom. Eljön, és ma este velem vacsorázik.
Eljön, érti?
Megérkeztek a kórházhoz. Fielding egyedül folytatta az útját a sétatér
körül. Haragudott magára, de remélte, hogy a vacsora majd rendbe hozza a
dolgot. A postánál megpillantotta a főbiztost. Kocsijuk egymás mellett
várakozott, szolgáik pedig odabent versenyt tülekedtek. – Jó reggelt; tehát
visszajött – mondta Turton fagyosan. – Nagyon örvendenék, ha ma este
szerencséltetne bennünket a klubban.
–  Tudomásul vettem az újrafelvételemet, uram. Szükségesnek tartja,
hogy fölmenjek? Hálás volnék, ha fölmentene ez alól: vacsoraprogramom
van ma estére.
–  Ez nem kedv kérdése, hanem a kormányzó kívánsága. Ha
történetesen azt kérdezné, hogy ezt hivatalból közlöm-e, hát hivatalból.
Elvárom, hogy hatkor ott legyen. A későbbi programját nem zavarjuk.
E nyomasztó kis feladatának Fielding annak a rendje és módja szerint
eleget tett. Zörögtek a szíveslátás csontvázai: – Egy szódás whiskyt, igyunk
valamit. – Öt percig beszélgetett Mrs. Blakistonnal, aki mutatóban
megmaradt az asszonyok közül. Elbeszélgetett McBryde-dal, aki kihívóan
emlegette a válást, tudatában volt, hogy száhib mivoltában bűnt követett el.
Elbeszélgetett Roberts őrnaggyal, az új tisztiorvossal, az ifjú Milnerrel, az
új városi főbírával; de bármilyen nagy volt a változás, a klub most is csak
ugyanannak ígérkezett. „Nincs ez így rendjén – gondolta, miközben a
mecset mellett hazafelé tartott –, homokra építünk mind; minél korszerűbbé
válik az ország, annál nagyobb robajjal omlik majd össze. A régi jó
tizennyolcadik században, mikor még dúlt a kegyetlenség és
igazságtalanság, valami láthatatlan erő minden kárt helyrehozott. Most meg
minden visszhangzik; a visszhangot semmi sem hallgattatja el. Az eredeti
hang talán ártalmatlan, de a visszhang mindig gonosz.” Ez a
visszhanghasonlat ott bujkált Fielding tudata mélyén, de sose tudta formába
önteni. Ahhoz az univerzumhoz tartozott, melyet vagy nem talált meg, vagy
elutasított. De nem talált rá a mecset sem. A lapos árkádok, akár Fielding
énje, csak korlátozott menedékül szolgáltak. „Nincs más Isten, csak az Isten
– ezzel nem jutunk messzire a szellem és az anyag zűrzavarában; játék a
szavakkal, vallásos szójáték, nem hitigazság.” Azizon látta, hogy holtfáradt
és levert, ezért úgy döntött, hogy félreértésüket csak az este előrehaladtával
hozza szóba; akkor talán könnyebben elviseli. Őszintén kipakolt a klubban,
megmondta, hogy csak parancsra ment föl, s nem megy többé, míg újra rá
nem parancsolnak. – Más szóval valószínűleg soha, mert rövidesen
Angliába utazom.
–  Gondoltam, hogy Angliában végzi – mondta Aziz nagyon halkan,
majd témát váltott. Feszélyezetten ették végig a vacsorát, majd kiültek a
mogul kerti házba.
–  Csak rövid időre megyek el. Hivatalos ügyben. A fölötteseim egy
időre mindenáron el akarnak távolítani Csandrapurból. Kötelesek nagyra
becsülni, de ki nem állhatnak. A helyzet elég komikus.
– És mi az a hivatalos ügy? Marad mellette szabad ideje?
– Arra elég, hogy a barátaimat meglátogassam.
–  Gondoltam, hogy ezt feleli. Maga hűséges jó barát. De beszéljünk
valami másról.
– Szívesen. Miről?
– A költészetről – mondta könnyekkel a szemében Aziz. – Arról, hogy
miért veszítette el az erejét a költészet, miért nem önt ma már a férfiakba
bátorságot? Anyám apja szintén költő volt, és a zendüléskor harcolt maguk
ellen. Ha újabb zendülés törne ki, lennék én is annyi, mint ő. De így csak
orvos vagyok; megnyertem egy pert, eltartom a három gyerekemet, és fő
témám a hivatali tervem, elképzelésem.
– Beszéljünk hát a költészetről. – Fielding az ártalmatlan témára terelte
gondolatait. – Maguk, költők, szomorú körülmények közé jutottak. Mert
miről is írnának? Nem hajtogathatják örökkön-örökké, hogy „elhervadt a
rózsa”. Elhervadt, tudjuk. S még olyan „India, én Indiám” típusú hazafias
költészetet se űzhetnek, mert nincs, aki Indiát magáénak vallhatná.
 – Látja, ez tetszik nekem. Ebből a beszélgetésből még kisülhet valami.
–  Igaza van, a költészetnek valóban hatnia kell az életre. Amikor
megismerkedtünk, maga még varázsigének tekintette.
–  Mikor megismerkedtünk, még gyermek voltam. Akkor még
mindenki a barátom volt. A Barát: a perzsák az Istent is barátnak nevezik.
De én vallásos költő sem akarok lenni.
– Pedig én azt reméltem, hogy az.
– Miért, ha egyszer maga istentagadó?
– Van valami a vallásban, ami lehet, hogy nem igaz, de eddig még nem
énekelték meg.
– Magyarázza meg részletesebben.
– Valami, amit a hinduk már megtaláltak.
– Akkor csak énekeljék meg ők.
– A hinduk nem tudnak énekelni.
– Cyril, maga néha egész értelmes dolgokat mond. Akkor hát egyelőre
elég is a költészetből. Térjünk vissza az angliai utazására.
–  Még két perce sincs, hogy a költészetről beszélgetünk – tiltakozott
mosolyogva Fielding.
De Aziz rabja volt a kámeáknak. Kezében tartotta a kicsiny
beszélgetést, s úgy érezte, magába sűríti egész problémáját. Egy pillanatra
eszébe idézte feleségét, s mint mikor egy emlék nagyon eleven, a múlt most
is jövővé változott, ott látta az asszonyt maga mellett, egy csöndes hindu
dzsungelállamban, távol minden idegentől. – Gondolom, meglátogatja majd
Miss Questedet – mondta.
– Ha az időmből futja. Különös lesz Hampsteadben találkozni vele.
– Mi az a Hampstead?
– London egy művészi szépségű, komoly kis kertvárosa…
–  És most ott él kényelemben; öröm lesz meglátogatnia… Istenem,
hogy fáj a fejem ma este. Lehet, hogy én is megkapom a kolerát? Ugye,
nem veszi rossz néven, ha korán hazamegyek?
– Mikorra kell a kocsi?
– Ebből ne csináljon gondot, majd biciklivel megyek.
–  De hisz nem azzal jött. A kocsim volt magáért, s az majd haza is
viszi.
– Az érv helytálló – mondta Aziz, és igyekezett vidámnak látszani. –
Nem hoztam biciklit. De már sokat látnak a kocsijában. Arra gondoltam,
hogy az előzékenységéből majd Mr. Ram Csand kovácsol tőkét magának. –
Levert volt és feszélyezett. A beszélgetés minduntalan meg-megszakadt,
egyik témáról a másikra ugrált. Szeretet, meghittség, mind hiába, valahogy
semmi se ment simán.
– Aziz, ugye megbocsátja a reggeli ostoba megjegyzésemet?
– Mikor senkiházinak nevezett?
–  Annak: örök szégyenemre. Tudja, mennyire kedvelem. – Ugyan,
nem tesz semmit; mindannyian követünk el néha hibát. Barátok közt, mint
mi vagyunk, egy-két kisiklás nem számít.
Mikor elment, Azizt mégis nyomasztotta valami, valami felszínre
kívánkozó tompa testi vagy lelki fájdalom. Hazaért a bungalójába, de
legszívesebben visszafordult volna, csak hogy valami gyöngédséget
mondjon Fieldingnek: ehelyett jókora borravalót adott a lovásznak,
komoran leült az ágyra, s Hasszán ügyetlenül megmasszírozta. A legyek
most egy láda tetejét szállták meg, a szőnyegen pedig megsűrűsödtek a
vörös foltok, mert Mohammed Latif itt aludt, míg ő börtönben volt, és
rengeteget köpködött; az íróasztal fiókja csupa karcolás, ahol a rendőrök
feszegették; Csandrapurban minden elhasználódott, még a levegő is. Most
fölvetődött a felszínre, ami bántotta: gyanakodott; az a gyanúja támadt,
hogy barátja a pénzéért feleségül akarja venni Miss Questedet, és ezért
utazik Angliába.
– Uram? – kérdezte a szolga, mert motyogott magában.
– Nézd, mennyi a légy a mennyezeten. Miért nem fojtottad vízbe őket?
– Úgyis visszatérnek.
– Mint minden rossz.
Hogy a beszélgetést másra terelje, Hasszán elmesélte, hogy a
konyhagyerek hogyan ölt meg egy kígyót, s ez jó, de úgy ölte meg, hogy
kettévágta, s ez rossz, mert a kígyó így két kígyóvá válik.
– S ha eltörsz egy tányért, abból két tányér lesz?
– Poharak is kellenek, meg egy teáskanna, és nekem egy kabát.
Aziz fölsóhajtott. Mindenkinek kell valami: az egyiknek kabát, a
másiknak gazdag feleség; és mind ravasz kerülővel éri el a célját. Fielding
megmentette a lányt a húszezer rúpiás kártérítéstől, s most utánamegy
Angliába. Ha a lányt el akarta venni, minden világos: így nagyobb a lány
hozománya. Aziz nem hitt a gyanújában, de jobb lett volna, ha hisz, mert
akkor megfogalmazza és tisztázza magában. Agyában egymás mellett élt a
gyanú és a hit. Mindkettő más forrásból fakadt, és sohase keveredett. A
gyanú a keleti emberben rosszindulatú daganatféle, lelki betegség,
váratlanul feszélyezetté és barátságtalanná teszi; bízik is, meg nem is
egyszerre, s ezt a nyugati ember képtelen megérteni. Ez az ördöge, mint a
nyugatiaknak a szemforgatás. Most Azizt is hatalmába kerítette, s képzelete
pokoli kastélyt épített; alapjait még akkor rakta le, mikor Dilkashában a
csillagok alatt beszélgettek. A lány, míg ott lakott a kollégiumban, nyilván
Fielding szeretője volt; Mohammed Latifnak igaza van. De ennyi csupán az
egész? Lehet, hogy éppen Cyril az, aki bement a lány után a barlangba…
Nem; ez lehetetlen. Cyril ott se volt a Kawa Dolon. Képtelenség.
Nevetséges. De ez a képzelődés annyira gyötörte, hogy belereszketett.
Micsoda árulás… ha ez igaz… ilyen még nem volt India történetében; még
az se volt ekkora gonoszság, mikor Szivadzsi meggyilkolta Afzul Khant.
Reszketett, mintha igaz volna; Hasszánnak megmondta, hagyja magára.
Másnap elhatározta, hogy visszaviszi gyermekeit Masszuriba. A
tárgyalásra jöttek, hisz kis híján búcsút kellett vennie tőlük; az örömünnep
idejére pedig Hamidullah-éknál szálltak meg. Roberts őrnagy megadja neki
a szabadságot, s míg távol lesz, Fielding elutazik Angliába. Az ötlet hitének
is, gyanújának is tápot adott. Az események úgyis bebizonyítják, hogy mi
az igazság, de akár így, akár úgy lesz, ő megőrzi a méltóságát.
Fielding érezte az ellenséges indulatot, s minthogy őszintén kedvelte
Azizt, cserbenhagyta az optimizmusa. Ha az érzelmek közbeszólnak,
nehezebb könnyű poggyásszal utazni. Képtelen volt beleringatni magát
abba a jámbor reménybe, hogy úgyis minden rendbe jön, megírt hát egy
csiszolt, de meglehetősen modern hangú levelet: „Úgy érzem, prűdnek hisz
nődolgokban. Higgyen inkább akármi másnak. Ha az életem ma olyan
makulátlan, az csak azért van, mert benne járok már a negyvenes éveimben,
s ez a visszatekintés ideje. A nyolcvanas években jön a következő. S mielőtt
még a kilencvenediket elérném, énrám fognak visszatekinteni. De akár élek,
akár sem, nem vagyok erkölcscsősz. Ezt, legyen olyan jó, vegye
tudomásul.” Aziznak egyáltalán nem tetszett a levél. Sértette az ízlését.
Szerette a bizalmas közléseket, akár vaskosakat is, de az általánosítás és az
összehasonlítás mindig taszította. Az élet nem tudományos kézikönyv.
Hűvösen válaszolt, sajnálkozott, hogy képtelenség visszaérkeznie
Masszuriból, mire barátja útnak indul. „De hát kénytelen vagyok kivenni
azt a nyomorúságos kis szabadságomat, amíg lehet. Most már mindennel
takarékoskodnom kell, a kasmíri reményeknek egyszer s mindenkorra
befellegzett. Mire visszajön, én már távol, más állásban rabszolgáskodom.”
 Fielding elutazott hát, Csandrapur utolsó pocsolyái pedig még föl sem
száradtak – az ég és a föld egyaránt olyan volt, mint a karamell –, az indus
csúf elképzelései máris megszilárdultak. Épp a barátai adtak tápot nekik;
bár kedvelték az igazgatót, nyomasztotta őket, hogy magánügyeikről annyit
megtudott. Mahmud Ali hamarosan kijelentette, hogy küszöbön az árulás.
Hamidullah dünnyögött: – Az biztos, hogy az utóbbi időben nem volt olyan
őszinte hozzánk, mint régen és figyelmeztette Azizt, hogy ne várjon semmi
jót, végül is ők ketten ugyanaz a fajta. „És hol a húszezer rúpiám?” –
gondolta Aziz. Nem érdekelte a pénz – nemcsak hogy bőkezű volt, de
adósságait is nyomban kifizette, ha eszébe jutottak –, de e rúpiák
kísértették, mert ravaszul fosztották meg ettől az összegtől, s mert ő maga
segített, hogy tengerentúlra szöktessék, mint India vagyonának oly nagy
részét. Cyril feleségül veszi Miss Questedet – ezt most már egészen biztosra
vette és hitében megerősítette Marabár megoldatlan rejtélye. Ezt a
természetes következtetést vonta le a szörnyű, értelmetlen piknikből, és
nem telt hosszú időbe, s arról is meggyőzte magát: már meg is volt az
esküvőjük.
 XXXII
Egyiptom elbűvölő volt: zöld szőnyegcsík, melyen fel-alá sétál az
állatok négy s az ember egy fajtája. Fieldinget elfoglaltsága pár napra ott
marasztotta. Alexandriában szállt újra hajóra: világoskék ég, állandó
széljárás, töretlen, lapos partvonal, nem Bombay útvesztője. Ezután Kréta
üdvözölte elnyúló hegyei havas vonulatával, majd Velence következett.
Mikor a piazzettán partra szállt, mintha a szépség kupáját emelné ajkához, s
bár némileg hűtlennek érezte magát, kiitta. Velence házai, akár Kréta hegyei
és Egyiptom mezői, mind a helyükön voltak, míg a szegény Indiában
mintha minden rossz helyen állna. A bálványtemplomok és darabos
dombok közt elfelejtette a forma szépségét; márpedig ahol forma nincs,
hogyan lehetne ott szépség? Itt-ott egy mecsetben földadogott a szépség, ám
még ott is megmerevedett idegességében; de ezek az olasz templomok! A
San Giorgio a szigeten, amely, ha a templom nincs, alig emelkednék ki a
habokból; ott fogadja a csatorna torkolatának köszöntését, mely nélküle
nem is volna Canale Grande! Régen, egyetemista korában, beburkolózott a
Szent Márk tarka takarójába; de most valami értékesebb kínálkozott, mint a
márvány és a mozaikok; az emberi mű és a föld harmóniája, amely e művet
magáénak vallja, a zűrzavartól megmenekült kultúra, az ésszerű, hús-vér
alakot öltött szellem. Képeslapokat írt indus barátainak, s érezte, hogy
egyikük sem értené ezt az örömöt, amit ő most átél, a forma örömét, s ez
jelentős válaszfal közöttük. A pazar pompát észlelnék Velencében, nem a
formát, s ámbár Velence nem Európa, része a földközi-tengeri harmóniának.
A Földközi-tenger az emberi zsinórmérték. Ha az ember, akár a
Boszporuszon, akár Herkules oszlopai közt, elhagyja ezt a páratlan tavat, a
torzhoz és mértéktelenhez közelít; s a legfurcsább élmény felé épp a déli
kijárón vezet az út. Ő ettől egyre, mindjobban távolodott; vonatra szállt
észak felé, s mikor megpillantotta a júniusi százszorszépet és boglárkát,
kivirágzott benne sok gyöngéd és regényes, örökre halottnak hitt gondolat.
HARMADIK RÉSZ
A templom
 XXXIII
Két évvel később, pár száz mérföldnyire a marabári domboktól
nyugatra, ott állt Narajan Godbole professzor Isten színe előtt. Isten még
nem született meg – csak éjfélkor jön el –, de évszázadokkal ezelőtt meg is
született már, vagyis sohasem születhetik meg, mert Ő a világmindenség
Ura, fölötte áll mindennek, ami emberi. Van, nem volt, nincs, volt. Az Isten
és Godbole professzor egyazon szőnyegsáv két végén állt egymással
szemközt.

Takáram, Takáram,
Te vagy az én atyám, anyám és mindenki más.
Takáram, Takáram,
Te vagy az én atyám, anyám és mindenki más.
Takáram, Takáram,
Te vagy az én atyám, anyám és mindenki más.
Takáram, Takáram,
Te vagy az én atyám, anyám és mindenki más.
Takáram…

Mau palotájának e folyosója más folyosókon át a palota udvarára

nyílott. Szép, kemény, fehér stukkó borította, de oszlopsora, boltozata alig
látszott a tarka rongyoktól, színjátszó gömböktől, homályos rózsaszín
üvegcsillároktól, hitványul keretezett elmosódott fényképektől. Végében
állt a dinasztikus kultusz kicsi, de híres ereklyetartója, benne a
megszületendő Isten: kávéskanál nagyságú ezüstszobor. A szőnyeg körül
hinduk ültek, ki-ki ahol helyet talált, ellepték a szomszéd folyosókat, az
udvart – csupa, csupa hindu, szelíd arcvonású férfiak, javarészt falusiak,
számukra minden, ami falujukon kívül esik, álom. Robotoló parasztok,
némelyek szerint az igazi India. Közéjük keveredve akadt néhány kisvárosi
kereskedő is, tisztviselő, udvaronc, az uralkodócsalád egy-két
leszármazottja. Diákgyerekek tartották fenn, úgy-ahogy, a rendet. Angolok
közt elképzelhetetlen, hogy sokadalom ilyen szelíd és boldog legyen;
zubogott, mint valami jótékony bájital. Valahányszor a falusiak áttörték a
kordont, hogy egy pillantást vessenek az ezüstszoborra, sugárzóan szép
kifejezés ült ki az arcukra, valami személyhez nem kötött szépség, mert arra
a pillanatra, míg bennük lakozott, valamennyien hasonlókká váltak
egymáshoz, s csak mikor ez lehervadt róluk, változtak vissza ismét egyedi
sárrögökké. És így volt a zenével is. Oly sok forrásból eredt a zene, hogy
gáttalan egyveleggé folyt össze. A harsogás, csengés-bongás, zümmögés
egyveleggé olvadt, és ez, csatlakozva az égzengéshez, körbefutott a palotán.
Éjszaka hosszat eleredt-elállt, eleredt-elállt az eső.
Most Godbole professzor kórusa következett. E különleges
megtiszteltetés mint oktatásügyi miniszternek jutott osztályrészéül. Mikor
az énekesek előző csoportja szétszóródott a tömegben, hátulról
előrefurakodott a professzor, s már közben is teli torokból fújta, nehogy a
szent hangok lánca megszakadjon. Mezítláb volt, fehérben, fején világoskék
turbán; aranycsíptetője fennakadt egy jázminfüzéren, az orra alatt oldalt.
Hat tanártársa kíséretében verték a cintányért, kis dobjaikat ütögették,
zengették a hordozható harmóniumot, és énekeltek:

Takáram, Takáram,
Te vagy az én atyám, anyám és mindenki más.
Takáram, Takáram,
Te vagy az én atyám, anyám és mindenki más.
Takáram, Takáram…

Énekük nemcsak Istenhez szólt, aki szembenézett velük, hanem egy

szenthez is; nem egyvalamit műveltek, s amit műveltek, azt a nem hindu
nem érezte volna drámailag hibátlannak; India e közelgő diadala kusza volt
(mondanánk mi), a józan ész és forma megcsúfolása. Hol volt maga az
Isten, akinek tiszteletére e gyülekezet összesereglett? Valahol ott,
megkülönböztethetetlenül oltárának zsibvásárában, elkeveredett szem elől
az alacsonyabb származásúak ábrázolatai közt, ellepték a rózsalevelek,
fölötte olajnyomatok függtek, túlragyogták a rádzsa őseit felsoroló
aranytáblák, s ha fújt a szél, teljességgel homályba borították egy banánfa
cafatos levelei. Száz meg száz villanykörte égett a tiszteletére (az
áramfejlesztő dohogása szétzilálta a himnusz ritmusát), de arca mégse volt
látható. Ezüsttálkák százait halmozták föl körülötte, semmivel nem fokozva
a hatást. A föliratokat – az állam költőinek szerzeményeit – úgy
függesztették ki, hogy nem lehetett elolvasni őket, vagy a rajzszög jött ki a
falból, s egy angol nyelvű fölirat – az angol nyelv is az Isten
egyetemességét volt hivatva hirdetni – a rajzoló sajnálatos hibája folytán
így hangzott: – Za Isten szeretet.
„Za Isten szeretet.” Ez India legvégső mondanivalója?
„Takáram, Takáram…” – énekelte a kórus túlharsogva a párdafüggöny
mögül kiszűrődő civódást, ahonnét két anya is szerette volna egyidejűleg
előretuszkolni gyermekét. Mint az angolna, úgy bújt elő a függöny alól egy
kislány lába. Kint az esőáztatta udvaron keringőre zendített rá az európai
mintájú kis rezesbanda. A „Boldogság éjszaká”-ját játszotta. De az
énekeseket nem zavarta a versenytárs, ők fölötte álltak a versenynek.
Hosszú idő eltelt, míg Godbole professzornak az a porcikája, mely a
külvilággal érintkezett, eldöntötte, hogy csíptetője veszélyben forog, s míg
meg nem igazítja, nem tud új himnuszt választani. Letette az egyik
cintányért, a másikkal a levegőt csapkodta, szabad kezével meg a nyakában
lógó virágfüzéren matatott. Egy kollégája segített neki. Beleénekeltek
egymás ősz bajuszába, míg sikerült kibogozniuk a láncot az arany
orrcsíptetőből. Godbole az énekkönyvet tanulmányozta, majd odaszólt a
dobosnak, az megtörte a ritmust, bizonytalan, homályos kis hangot hallatott,
és belevágott az újba. Ez izgalmasabb volt, egyértelműbb belső képeket
idézett, de az énekszó homályosabbá és bágyadtabbá vált. Az énekesek
szerettek minden embert, az egész világmindenséget, föl-fölmerült bennük
múltjuk egy-egy foszlánya, egy-egy apró, szilánknyi részlet, hogy
beleolvadjon az egyetemes szeretetbe. Így Godbole-nak, bár nem volt
számára fontos, eszébe jutott egy öregasszony még csandrapuri napjaiból.
Találomra jutott eszébe, hevükében, nem maga választotta, véletlenül
merült fel a zsongó, csábító képek közül, szilánknyi emlék, s ő spirituális
erejével kényszerítette oda, ahol a teljesség található. A teljesség, s nem az
újjáéledés. Tudata föllazult, eszébe jutott egy darázs, nem tudta, hol látta,
talán egy kövön. Szerette a darazsat is, ugyanúgy, s azt is hasonlóképpen
kényszerítette, Istent játszott. S a követ, amelyen a darázs csüngött, tudná-
e… nem, nem tudná, hibázott, mikor a kővel próbálkozott, elcsábította a
logika és a tudatos erőfeszítés, visszatért a vörös szőnyegre, és fölfedezte,
hogy táncol rajta. Ide-oda, a szőnyeg hosszának egyharmadától az oltárig és
vissza, veri a cintányért, rövid lába szára fel-felvillan, társai is táncolnak,
vele és egymással. Zaj és zaj, az európai módi rezesbanda egyre hangosabb,
az oltáron füstölő, veríték, szikrázó fények, szél a banánfán, zaj, dübörgés,
tizenegy-ötven a karóráján, látja, amint a karját fölveti, és elválik tőle a pici
visszhang, ami a lelke volt. A sokadalom hangosabb, ő csak táncol. A
folyosón guggoló fiúkat és férfiakat erőszakkal fölkapják, és – alakjuk mit
sem változik – szomszédaik ölébe lökik. Az imigyen megtisztított ösvényen
gyaloghintó közelít.
Az állam öreg uralkodója; idehozzák, az orvosok tanácsával
szembeszegülve, hogy tanúja legyen a születési szertartásnak.
A rádzsát senki se köszöntötte, de nem is várta el, ez nem az emberi
dicsőség pillanata. A gyaloghintót se lehetett letenni, nehogy trónussá válva
bemocskolja a templomot. Lába a levegőben, a rádzsát kiemelték belőle, a
szőnyegre tették az oltár közelében, roppant szakállát megigazgatták, lábát
alája hajtották, s egy papirosban vörös port adtak a kezébe. Ott ült, egy
oszlopnak dőlve, betegségtől kimerülten, szeme nagy volt a sok elsíratlan
könnytől.
Nem kellett sokáig várakoznia. Az országban, ahol minden pontatlan,
a Születés óráját tudományos pontossággal állapították meg. Három perccel
bekövetkezte előtt egy brahman előhozta s az oltár elé helyezte Gokál falu
(e homályos történet Betlehemének) modelljét. A modell négyzetyardnyi
fatálcán állt; agyagból készült, vidám kék-fehérre volt festve, és
zászlócskák díszítették. Itt, egy termetéhez képest kicsi széken ült a nagy
fejű Kansa király – Heródes –, és parancsot adott több ártatlan
legyilkolására, az egyik sarokban meg ott állt az Úr hasonlóképpen
aránytalanul formált apja és anyja; álmukban érkezett hozzájuk az intelem,
hogy meneküljenek. A modell nem szent, de puszta cifraságnál több,
eltereli az emberek figyelmét az Isten valóságos képmásáról, és fokozza
szent döbbenetüket. A falusiak közül némelyek azt hitték, a Születés már
megtörtént, hittel hangoztatták, hogy az Úr megszületett, hisz máskülönben
nem láthatnák. De az óra éjfelet ütött, felhangzott a kagylókürt szaggatott
hangja, s nyomában az elefánttrombitálás; s akinél csak volt por, mind az
oltárra szórta, s a rózsás porban és füstben, csengés-bongás és kiabálás
közepette, a Véghetetlen Szeretet magára öltötte SHRI KRISHNA alakját,
és megváltotta a világot. Véget ért minden szomorúság, nemcsak az
indusok, de az idegenek, madarak, barlangok, vasutak és a csillagok
szomorúsága is; minden örömre, nevetésre váltott; nem volt többé se
betegség, se kétség, se félreértés, kegyetlenség, félelem. Volt, aki fölpattant
a levegőbe, volt, aki arcra vágódott, s megölelte az egyetemes szeretet
csupasz lábát; az asszonyok a párda mögött csapkodtak és visítoztak; a
kislány kibújt, és táncolt egymagában, röpködött fekete hajfonata. Ez nem a
test orgiája volt; tiltotta az ereklye hagyománya. Az emberi szellem próbált
kétségbeesett fintorral erőszakot tenni az ismeretlenen, próbálta leteperni a
tudományt és történelmet, sőt, magát a szépséget is. Sikerült? Később írt
könyvek szerint igen. De ha sikerült, lehet-e az ilyen pillanatra később
visszaemlékezni? Hogyan fejezhető ki mással, mint önmagával? A
misztérium nemcsak a hitetlen előtt marad rejtve, de a beavatott maga se
tudja felidézni. Ha úgy tetszik, hiheti, hogy eggyé vált Istennel, de amint
hiszi, hite történelemmé válik, s máris érvényesek rá az idő törvényei.
Papírkobra tűnt fel a szőnyegen, s egy keretben rengő fabölcső.
Godbole professzor, karján vörös selyemkendővel, odament a bölcsőhöz. A
kendő Isten volt, és nem volt Isten, az istenkép ott maradt az oltár
homályában. Csak kendő volt, úgy összehajtva, hogy csecsemő képzetét
keltse.
A professzor megringatta, odaadta a rádzsának, s az erejét megfeszítve
kimondta: – E gyermeknek a Shri Krishna nevet adom s belevetette a
bölcsőbe. Szeméből ömlött a könny, mert látta az Urat, a megváltót.
Gyönge volt ahhoz, hogy éljen előjogával, és mint más években tette,
fölmutassa népének a selyemcsecsemőt. Kísérői fölemelték, utat nyitottak a
tömegen át, s átvitték a palota kevésbé szent traktusába. Ott, egy olyan
szobában, amelyhez egy külső lépcsőházon át hozzáférhetett a nyugati
tudomány, orvosa várta, Aziz doktor. Hindu orvosa, aki elkísérte az
ereklyéhez, röviden beszámolt a tünetekről. Mámora múltán a beteg
nyűgössé vált. Bosszantotta a dinamót hajtó gőzgép dohogása, s
megkérdezte, minek hozták be ide, az otthonába? Azt mondták,
utánanéznek, s beadtak neki egy nyugtatót.
Lent, a szent folyosókon, az örömből örvendezés fakadt. Játszani
kellett, hogy elszórakoztassák a ma született Istent, s hogy utánozzák a
játékot, amit ő a csintalan brindabani fejőlánnyal játszott. E játékokban a
vaj kiemelkedő szerepet játszott. A bölcsőt eltávolították, s az állam
főnemesei ártatlan mókára gyűltek össze. Levették turbánjukat, egyikük egy
darab vajat tett a homlokára, s várta, hogy a vaj az orrán a szájába csússzék.
De mielőtt a vaj odaért volna, valaki a háta mögé lopózott, elemelte és
bekapta az olvatag vajdarabkát. Mind ujjongva nevették, hogy az isteni
humorérzék mennyire megegyezik az övékkel. „Za Isten szeretet!” A
mennyekben is létezik tréfa. Az Isten önmagát is meg tudja tréfálni,
elhúzhatja a széket tulajdon becsesebbik fele alól, fölgyújthatja a saját
turbánját, ellophatja a saját szoknyáját, mialatt fürdik. Ez az istentisztelet
föláldozta a jó ízlést, de elérte azt, amitől a kereszténység visszariadt:
magába olvasztotta a vidámságot. A megváltásban a szellem és az anyag
egészének részesednie kell, s ha a tréfa tilos, a kör nem teljes. Miután a
vajat bekapták, mást játszottak, s ez történetesen kedves játék volt: gyermek
képében becézték Krishnát. Földobtak egy piros-arany labdát, s aki elkapta,
kiválasztott egy gyermeket a tömegből, karjára vette, s körülhordozta, hogy
kényeztessék. A Teremtőt képviselő aranyos teremtést mind
megsimogatták, s vidám szavakat gügyögtek neki. A gyermeket visszaadták
szüleinek, újra földobták a labdát, s egy percre másik gyermek vált a világ
vágyává. Az Úr ide-oda pattogott a folyosókon, találomra, s a véletlen
játéka az Úr halhatatlanságával sugározta be a pici halandókat… Mikor ezt
már elég hosszú ideje játszották – mert soha meg nem unva újra meg újra
eljátszották, újra meg újra eljátszották –, botokat hoztak, és piff-puff
összeütögették, mintha a pandava-háborúkat vívnák, csépeltek, köpültek
velük, majd a templom mennyezetére hálóban fölakasztottak egy nagy,
fekete, itt-ott vörös foltos, szárított fügével koszorúzott agyagkorsót.
Elkezdődött a magával ragadó játék. Fölugráltak, bottal csapkodták a
korsót. Az agyag megrepedt, eltört, s arcukba jókora tömeg maszatos rizs és
tej ömlött. Ették s egymás szájára kenték, lebuktak egymás lábához, azért,
amit a szőnyegbe tapostak. Addig-addig terjedt az isteni mocsok, míg a
tömeget eddig úgy-ahogy visszaszorító diákfiúk sora is föl nem bomlott; ők
is ki akarták venni a játékból a részüket. Az udvar, a folyosó egyaránt
megtelt az áldott zűrzavarral. A legyek is fölébredtek, s ők is részüket
követelték az isteni adományból. Civakodás nem volt, hála az ajándék
jellegének, mert áldott az, aki az ajándékból mást is részeltet, hisz ezzel az
Istent utánozza. S az „utánzás”, a „helyettesítés” vágya még órák hosszat
parázslott a gyülekezetben, s képességéhez mérten mindenkiben fölébredt
egy érzés, amit máskülönben nem érzett volna. Képük az Úrról nem maradt:
a Születéskor még az is kérdéses volt, hogy egy ezüstbábu, egy agyagfalu,
egy selyemkendő, érinthetetlen szellem vagy jámbor elhatározás született-
e? Talán mindez együttvéve. Talán egyik sem. Talán minden születés csak
jelkép. De mégis ez volt a vallási év fő eseménye. Különös gondolatokat
keltett. Godbole professzor maszatosan, porosan még egyszer életre keltette
szellemét. Újra látta, egyre élesebben, Mrs. Moore-t, s körülötte halványan
a rátapadó gondokat. Ő brahman volt, Mrs. Moore keresztény, de ez nem
számított, mint ahogy az se számított, hogy az emlékezete játszik vele, vagy
telepatikus tünemény tanúja. Kötelessége volt, s vágyott is rá, hogy Isten
helyébe lépjen, és szeresse az öregasszonyt, s az öregasszony helyébe
lépjen, s hívja az Istent: – Ó, jöjj, ó, jöjj el, jöjj el! – Mindössze ennyit
tehetett. Milyen kevés! De ki-ki annyit tesz, amennyi telik tőle, s ő tudta,
hogy tőle csak kevés telik. „Egy angol öregasszony, és egy icipici darázs –
gondolta, mikor kilépett a templomból a szürke hajnal csatakos
nedvességébe. – Úgy tetszik, nem sok, de még mindig több, mint én
magam.”
 XXXIV
Aziz doktor is ugyanakkor hagyta el a palotát. Miközben hazafelé
tartott – háza kellemes kertben állt följebb, a város főútja mentén –, látta,
hogy öreg patrónusa ott előtte tapossa, kerülgeti a sarat. – Halló! – kiáltott
utána, s ezt helytelenül tette, mert a révült ember köröző kézmozdulatokkal
hárította el, hogy megzavarják. – Bocsánat – tette hozzá, s ezt helyesen
tette, mert Godbole, fejét annyira kicsavarva, hogy szinte már nem is
tartozott a testéhez, gondolataitól független, feszült hangon azt mondta: –
Talán már ott is van az európai vendégházban… legalábbis lehetséges.
– Igen? Mióta?
De az idő túlságosan egyértelmű. Godbole tétován búcsút intett, és
eltűnt. Aziz tudta, kiről van szó – Fieldingről –, de nem volt hajlandó
gondolni rá, nehogy a gondolattal az életét megzavarja; még mindig abban
reménykedett, hogy az árvíz Fieldingnek útját állja. Kertje kapujánál szép
kis folyócska fakadt, ebből merítette a reményt. Lehetetlen, hogy a Deorán
ilyen időben bárki átkelhessen. Fielding hivatalosan készült ide.
Csandrapurból áthelyezték, s elküldték felülvizsgáló körútra Közép-
Indiába, hogy sorra járja a távol eső államokat, és állapítsa meg, mire
jutottak az angol rendszerű oktatás terén.
Megnősült, azt tette Miss Questeddel, amire Aziz számított, így többé
látni sem akarta.
„Kedves, öreg Godbole” – gondolta és elmosolyodott. Nem volt benne
vallási kíváncsiság, nem tudta, mi az értelme ennek az évről évre
megismétlődő bohóckodásnak, de azt tudta, hogy Godbole aranyos
öregember. Az ő révén került Mauba, s neki köszönhette, hogy itt is maradt.
Nélküle sosem értett volna meg sok, a csandrapuriaktól annyira különböző
problémát. Mert a szakadék itt a brahmanok és a nem brahmanok közt
húzódott; a muzulmánok és angolok itt számba se jöttek, s napokig még
csak szóba se kerültek. Minthogy Godbole brahman volt, Aziz ellen is
áskálódtak. Erről gyakran eltréfálkoztak egymás közt. India földjén se szeri,
se száma a szakadékoknak. A távolról oly egységesnek látszó hinduizmus
szektákra és kisebb közösségekre bomlik, ezek szétágaznak, összeforrnak, s
nevük is változik, attól függően, melyiket honnan nézzük. Tanítsák az
embert évekig a legjobb tanárok, ha fejét fölemeli, semmi se pontosan
olyan, amilyennek mondták. Beiktatása napján Aziz megjegyezte: –
Semmit sem tanulmányozok, mindent tiszteletben tartok –, s ez nagyon jó
benyomást tett. Már alig tápláltak ellene előítéletet. Névleg egy hindu orvos
beosztottjaként működött, de valójában ő volt az udvar főorvosa. Le kellett
mondania a védőoltásokról és más efféle nyugati szeszélyekről, de hivatását
már Csandrapurban is játéknak tekintette, melynek központja a műtőasztal,
s itt, az isten háta mögött, nem bánta, ha rozsda eszi a műszereit, kis
kórházát félgőzzel vezette, nem csapott semmi szükségtelen hűhót.
Az angolok elől helyes ösztönnel menekült. Szakadatlan rettegésben
élt, s e rettegésnek csak két ellenszere lehetett: vagy bizottságokban
kapálózik s kiabál ellenük, vagy visszavonul a távoli őserdőbe, ahova ritkán
keveredik száhib. Öreg ügyvéd barátai azt szerették volna, ha ott marad
Brit-Indiában, és segít nekik agitálni, s ha Fielding árulása nem következik
be, lehet, hogy enged nekik. A hír csöppet se lepte meg. Már akkor
bekövetkezett köztük a szakadás, mikor a tárgyalás után Fielding nem
csatlakozott hozzá, s ezt csak elmélyítette, hogy pártolta a lányt, majd
megérkeztek Velencéből azok a hűvös, barátságtalan hangú levelezőlapok, s
mindnyájan egyetértettek, hogy valami baj van, s végül, némi hallgatás
után, megjött a várt levél is Hampsteadből. Mikor a levelet megkapta, épp
nála volt Mahmud Ali. „S egy hír, ami talán meglepi. Nősülni készülök:
olyasvalakit veszek el, akit ismer…” Nem is olvasta tovább. – Tessék, itt
van, válaszoljon helyettem… – és odalökte a levelet Mahmud Alinak.
Fielding további leveleit már olvasatlanul tépte szét. Ezzel véget ért egy
ostoba élmény. S bár néha fölmerült benne, hogy Fielding áldozatot hozott
érte, ez az érzés összekeveredett ösztönös angolgyűlöletével. „Végre indus
vagyok” – gondolta, s mozdulatlanul állt az esőben.
Élete kellemesen telt, az éghajlat egészséges volt, gyermekei egész
éven át vele lehettek, újranősült – s ha házassága nem is volt éppen
házasság, szerette annak tekinteni –, olvasott perzsául, írta a verseit, lovat
tartott, elment néha vadászni, s ilyenkor a jó hinduk félrenéztek. Versei
mind egy témáról szóltak: a keleti asszony sorsáról. – A párdából elég volt
– ez volt mindnek a mondanivalója –, különben sose leszünk szabadok. –
Állította (teljesen légbőlkapottan), hogy Indiát soha meg nem hódítják, ha
Plasseynél a férfiak oldalán ott harcolnak a nők is. – Külföldieknek nem
mutatjuk meg a feleségünket – mondta, de hogy ez miként oldható meg,
arra nézve nem szolgált magyarázattal, mert a vers az végül is csak vers. A
bülbül és a rózsa megmaradt: a sajnálkozás az iszlám vesztén a vérében
volt, azt modernkedéssel nem lehetett kiűzni belőle. Versei
ellentmondásosak voltak, mint szerzőjük maga is. Mégis megütöttek egy
igaz hangot: nincs anyaföld új otthonok nélkül. Egyik versében – a
mulatságos öreg Godbole ezt az egyet szerette – túlszökkent még az
anyaföldön is, mert ahhoz nem ragaszkodott igazán, és egyenesen eljutott a
nemzetköziségig. – Ah, ez az odaadás; ah, fiatal barátom, ez egészen más,
ez nagyon jó. India, bár mozdulatlannak látszik, megy előre a maga útján, a
többi ország csak az idejét vesztegeti. Megengedi, hogy ezt lefordítsam
hindire? Sőt, szanszkritba kívánkozik, olyan felvilágosult. Persze a többi
verse is mind nagyon jó. Őfensége mindig mondja is Maggs ezredesnek,
hogy büszkék vagyunk önre… – negédeskedett kissé.
Maggs ezredes a környék politikai biztosa volt, és Aziz kinevezésekor
nem vették figyelembe tiltakozását. A bűnügyi rendőrség a tárgyalás óta
nem vette le szemét Azizról – nem volt ellene semmi adata, de az
indusokat, ha egyszer bajba keveredtek, szemmel kellett tartani, s Miss
Quested tévedése folytán Aziz most már élete végéig megfigyelés alatt
marad. Maggs ezredes aggodalommal vette tudomásul, hogy gyanús
személy készül Mauba költözni, s játszi modort öltve csipkelődött az öreg
rádzsával, hogy egy muzulmán orvost enged szent személye közelébe.
Néhány évvel azelőtt a rádzsa még elértette volna a célzást, hisz a politikai
biztos akkor még félelmetes figura volt, mindig a legalkalmatlanabb
pillanatban csapott le a Birodalom mennyköveivel, visszájára forgatta az
alkotmányt, autóra s tigrisvadászatokra tartott igényt, kivágatta a fákat,
amelyek rontották a vendégház kilátását, megkövetelte, hogy a jelenlétében
fejjék a teheneket, s általában szemérmetlenül beleszólt a belügyekbe. De
magasabb körökben változott a politika. Nem engedélyezték többé a helyi
mennyköveket, s a politikai biztosságot alkotó kis államok ezt észre is
vették, és gyümölcsözően váltottak híreket egymás közt. Mauban kezdetét
vette a kellemes társasjáték annak kipuhatolására, hogy milyen sokat,
illetőleg milyen keveset tűr el Maggs ezredes, s e játékban az állam
valamennyi minisztériuma részt vett. Most éppen Aziz doktor kinevezését
kellett Maggsnek eltűrnie. A rádzsa tehát nem értette el a célzást, s azt
felelte, hogy a hinduk, hála az alkirály felvilágosult útmutatásainak, már
nem olyan zárkózottak, mint korábban, s úgy érzi, ő is köteles haladni a
korral.
 Igen, ez idáig minden jól ment; de most, hogy az állam többi lakója
nyakig merült az ünneplésbe, Aziz egészen más válságnak nézett elébe.
Odahaza értesítés várta. Nem kétséges, hogy Fielding az éjjel megérkezett,
és az se volt kétséges, hogy Godbole tudott róla, mert az értesítés neki szólt,
olvasta is, mielőtt átküldte volna Aziznak, hiszen a margóra ráírta: „Hát
nem pompás hír? Sajnos, vallási kötelezettségeim gátolnak abban, hogy
intézkedjem.” Fielding közölte, hogy befejezte Madkulban (Miss Derek
korábbi vadászterületén) felülvizsgáló útját, hogy kis híján belefulladt a
Deorába, hogy menetrend szerint megérkezett Mauba, két napig szeretne itt
maradni, és tanulmányozni régi barátja oktatásügyi újításait. Nem egyedül
jött. Vele van felesége és sógora. S ezután az értesítés ugyanolyan
értesítéssé vált, mint amilyen az állami vendégházból általában érkezni
szokott. Kell valami. Nincs tojás. Rongyosak a szúnyoghálók. Mikor teheti
tiszteletét őfenségénél? Igaz-e, hogy fáklyásmenet készül? Ha igen,
megnézhetnék-e? Nem akarnak gondot okozni, de talán egy erkélyre
kiállhatnának, vagy végignézhetnék a körmenetet csónakról… Aziz
összetépte az értesítést. Abból már bőven elege lett, hogy Miss Questednek
bennszülött életet mutogasson. Undorító, áruló boszorkány! Minden
porcikája gonosz. Remélte, hogy sikerül elkerülnie őket, bár ez nehéz lesz,
mert bizonyára napokig itt ragadnak Mauban. Lent, az alföldön, még
nagyobb az árvíz, s az asirgarh-i vasútállomás táján már fakószürke tavak
kezdenek föltünedezni.
 XXXV
Jóval azelőtt, hogy Aziz fölfedezte volna Maut, egy másik fiatal
muzulmán is visszavonult ide: egy szent. Anyja azt mondta neki: –
Szabadítsd ki a rabokat. – Az ifjú kardot kötött, és fölment az erődhöz.
Kinyitotta a kaput, kiözönlöttek a rabok, s visszatértek korábbi
foglalatosságukhoz, de a rendőrség fölbosszankodott, s a fiatalembernek
fejét vette. De ő ügyet se vetett e hiányra, utat vágott a sziklák közt,
amelyek az erődöt a várostól elválasztották, útközben aprította a rendőröket,
s csak anyja háza előtt esett össze, miután parancsát már teljesítette.
Ennélfogva most két szentély őrzi emlékét: egy fönt, ahol a feje nyugszik,
egy pedig lent, ahol a teste, s mindkettőt imádta az a néhány muzulmán, aki
ott lakott a környéken, de imádták a hinduk is. – Nincs még Isten, csak az
Isten –, de e szabatos parancs megenyhült Mau szelíd légkörében;
zarándokoknak s egyetemeknek szólt, nem földesuraknak s
földműveseknek. Mikor Aziz ideköltözött, és megtudta, hogy az iszlám is
bálványimádó, fölébredt benne a gőg, és szeretett volna rendet teremteni,
akárcsak Alamgir. De rövidesen már ügyet se vetett rá, akárcsak Akbár.
Végül is ez a szent rabokat szabadított, s ő maga is sínylődött börtönben. A
Szent Test a kertjében feküdt, hetente megtermette mécseseit és virágait, s
ezek Azizt, valahányszor látta, mindig szenvedéseire emlékeztették. A
Szent Fej a gyerekeknek kellemes, rövid séta volt. A nagy szertartást követő
reggel, Aziz nem lévén szolgálatban, hívta őket, hogy menjenek vele.
Dzsámila a kezét fogta, Ahmed és Kerim meg előtte szaladgált; arról
vitatkoztak, hogyan is festhetett a tetem, mikor lefelé botorkált, s vajon
megijedtek volna-e, ha találkoznak vele. Aziz nem akarta, hogy babonásak
legyenek, s rájuk szólt. – Igen, papa – felelték, mert jól nevelt gyerekek
voltak, de, akárcsak Aziz, ők se hallgattak a józan észre; udvariasan
elhallgattak, de egy idő múltán megint csak mondták, amit a természetük
parancsolt.
A lejtő felső végében, néhány bokor közt, karcsú, magas, nyolcoldalú
épület állt. Ez volt a Szent Fej sírja. Tulajdonképpen csak fal, mert teteje
nem volt. Bent szerény kupola domborodott, s azon belül – a rácson át látni
lehetett – a vászonba bugyolált, csonka sírkő. A fal belső szögleteiben
méhek tanyáztak, fészkük felől szelíden szitált a szárnytörmelék és más légi
hulladék, s hamva elborította lent a nyirkos padlót. Ahmed, aki Mohammed
Latiftól értesült a méhek természetéről, kijelentette: – Minket nem
bántanak, mert mi szűzi életet élünk –, s bátran berontott, de nővére már
óvatosabb volt. A sírtól átmentek a mecsetbe, mely nagyságát és alakját
tekintve egyaránt kályhaellenzőre emlékeztetett; a csandrapuri árkádok itt
díszes stukkólappá zsugorodtak, két végén minaretre utaló kinyúlókkal. S e
mulatságos kis jószág még csak egyenesen sem állt, mert a szikla, amelyre
épült, megcsúszott a lejtő felé. Ez is, a sír is, az ünnepélyes arábiai
kinyilatkoztatás furcsa vadhajtása volt.
Ezután átsétáltak a kihalt, régi erődhöz, s azt innen is, onnan is
megcsodálták. A táj, az ő mértékükkel mérve, gyönyörű volt: az ég szürke
és fekete, lóg az eső lába, a föld pocsolyáktól himlős és sártól sikamlós.
Nagyszerű a monszun; három éve nem volt már ilyen jó, máris megteltek a
víztartályok, rekordtermés várható. A folyó vidékén (ott vezetett Fielding
útja, mikor a Deorából megmenekült) hatalmas felhőszakadás volt, még a
postát is kötélen kellett átvontatni. Látták a kidőlt fákat, ahol a szurdok
áttört az erdőn, s fönt a gyémántbányát jelző, nedvesen csillogó sziklákat.
Ráláttak, ott volt alattuk az ifjabb ráni külvárosi rezidenciája, körülötte víz,
s őfensége, aki nem veszi komolyan a párdát, szolgálólányaival a kertben
lubickol, száriját lengetve riogatja a majmokat a tetőről. De okosabb, ha
nem néznek oda, s az európaiak vendégháza felé sem. A vendégházon túl
újabb homályos, szürkészöld hegy; oldalában, mint fehér lángocskák, csupa
templom. Csak arra több mint kétszáz isten lakik és jár egymáshoz
szakadatlanul látogatóba, rengeteg tehenük van, övék az egész bétellevél-
termelés, sőt vannak Asirgarh-autóbuszrészvényeik is. Sok közülük most
épp a palotában tartózkodik, minthogy megszületett; mások, akik nagyok
vagy büszkék, hogy utazzanak, csak jelképeik útján képviseltetik magukat.
A levegő vallással és esővel terhes.
Ahmed és Kerim vidáman kiáltozott, fehér ingük lobogott, ahogy az
erődben szaladgáltak. Váratlanul felsorakozott rabokba ütköztek; a rabok
egy öreg bronzágyút nézegettek céltalanul. – Melyiktek kap kegyelmet? –
kérdezték a gyerekek. Mert este kerül sor a Főisten körmenetére: az állam
egész fegyveres erejének kíséretében ma este elhagyja a palotát, elmegy a
börtön előtt, mely most lent áll a városban, s mikor odaér, civilizációnk
vizeit megzavarva szabadon bocsátanak egy rabot, majd folytatja útját Mau
nagy víztartályáig, mely egészen a vendégház kertjéig nyúlik, s ott
befejezésül vagy ráadásul megint megdicsőül, majd aláveti magát az álom
élményének. Az Aziz család, minthogy muzulmán, még ennyit se fogott fel,
de azt mindenki tudta, hogy az Isten ellátogat a börtönbe. A rabok lesütött
szemmel, mosolyogva beszélgettek az urakkal szabadulásuk esélyeiről.
Csak a lábukon levő vas különböztette meg őket más emberektől, s
ugyanúgy is éreztek, mint mások. Öten közülük, minthogy még nem volt
meg a tárgyalásuk, nem remélhettek kegyelmet, de azok, akiket már
elítéltek, mind tele voltak reménnyel. Elméjükben nem tettek különbséget
Isten és a rádzsa közt, mindkettő nagyon is magasan állt fölöttük; de az
őrök tanultabbak voltak, s még őfensége egészségi állapota felől is
merészkedtek kérdezősködni.
– Állandóan javul – mondta az orvos. Ami azt illeti, a rádzsa meghalt;
az éjszakai szertartás meghaladta az erejét. Halálát azonban titokban
tartották, nehogy elhomályosítsa az ünnepség fényét. A hindu orvos, a
rádzsa magántitkára és bizalmas szolgái ott maradtak a holttest mellett,
Azizra viszont az a kötelezettség hárult, hogy nyilvánosan mutogassa
magát, s így vezesse félre a népet. Nagyon szerette az uralkodót, lehet, hogy
utóda alatt nem lesz ilyen jó dolga, de az efféle problémák egyelőre nem
aggasztották, mert maga is az illúzió rabja volt, amelynek megteremtésében
részt vett. A gyerekek továbbszaladtak, egy békát kergettek, hogy majd
betegyék Mohammed Latif ágyába, a kis csacsik. Százával van béka
odahaza is a kertben, de nekik pont ezt kellett megfogniok fent az erődben.
Két trópusi sisakot látnak, újságolták a gyerekek. Fielding és sógora tehát
még csak meg se pihent az utazás után, máris nekivágott a szent sírjához
vezető lejtőnek!
– Megdobáljuk őket? – kérdezte Karim.
– Tegyünk porrá tört üveget a bételjükbe?
–  Hogy mondhatsz ilyen csúnyát, Ahmed! – Aziz fölemelte a kezét,
hogy elsőszülöttjét nyakon vágja, majd mégis inkább kézcsókra nyújtotta.
Jólesett, hogy két fia e pillanatban vele van, s hogy tudja: bátrak és szeretik
őt. Megmagyarázta, hogy az angolok az állam vendégei, tehát nem szabad
megmérgezni őket, s a gyerekek, mint mindig, gyöngéd, de lelkes
egyetértéssel fogadták szavait.
A két látogató belépett a nyolcszögű épületbe, de nyomukban a
méhekkel nyomban ki is rontottak onnét. Futottak ide-oda, fejüket
csapkodták; a gyerekek megvetően visítottak, s az égből, mintha csak
megnyitották volna a csapot, ömölve megindult az eső. Aziz nem akarta
üdvözölni volt barátját, de a balesettől ragyogó jókedve támadt. Ügy érezte:
szilárd és erős. Odakiáltott nekik: – Halló, uraim, valami baj van?
A sógor felordított; megszúrta egy méh.
– Feküdjön be egy pocsolyába, drága uram, azt bőven talál. Ne jöjjön a
közelembe… én se bírok velük; állami méhek, tegyen panaszt rájuk
őfenségénél. – A veszély nem volt komoly, mert az eső erősödött. A raj
visszahúzódott a sírba. Aziz odament az idegenhez, csuklójából kihúzott
néhány fullánkot, és megjegyezte: – Ugyan, emberelje meg magát, legyen
férfi!
– Jó napot, Aziz, hogy van ennyi idő után? Hallottam, itt telepedett le!
– kiáltott oda neki Fielding, de nem valami barátságos hangon. –
Gondolom, pár csípés nem sokat árt.
– Csöppet se. Majd átküldök a vendégházba valami kenőcsöt. Hallom,
ott lakik.
–  Miért nem válaszolt a leveleimre? – kérdezte Fielding egyenesen a
tárgyra térve, de nem ért célt, mert ömlött az eső. Társa még nem ismerte az
országot, s felkiáltott, amint az esőcseppek dobolni kezdtek a sisakján, azt
hitte, a méhek rohama folytatódik. Fielding élesen rászólt, hogy ne
bohóckodjék, aztán megkérdezte: – Nem tudunk átvágni itt valamerre a
kocsink felé? Abba kell hagynunk a sétát. Dögvész ez az idő.
– De igen. Arrafelé.
– Maga nem jön velünk?
Aziz komikusan meghajolt, és szívéhez szorította a kezét. Mint minden
indus, ő is mestere volt az efféle apró pimaszkodásnak. – Reszketek,
engedelmeskedem – mondta mozdulata, s ez nem kerülte el Fielding
figyelmét. A göröngyös ösvényen leereszkedtek az országútra, elöl a két
férfi, mögöttük a sógor (inkább kamasz még, mint férfi), merő aggodalom
fájó karja miatt, hátul meg a három indus gyerek, zajosan és hetykén, de
mind a hatan bőrig ázva.
– Hogy van, Aziz?
– Egészségem a régi.
– Itt hogy boldogul?
– És maga hogy boldogul?
– Ki a felelős a vendégházért? – kérdezte Fielding. Föladta még ezt a
csekélyke erőfeszítést is, hogy régi meghittségüket életre keltse; hangja
hivatalosabbá vált; meg is öregedett, meg is szigorodott.
 – Gondolom, őfensége magántitkára.
– És ő hol található?
– Nem tudom.
– Még felénk se nézett senki, mióta megérkeztünk.
– Ejnye.
–  Írtam az udvarnak, s megkérdeztem, nem alkalmatlan-e a
látogatásom. Azt a választ kaptam, hogy nem, s eszerint szerveztem meg az
utamat; de úgy látszik, a vendégház szolgái nem kaptak semmiféle utasítást,
még tojáshoz se jutunk, s a feleségem szeretett volna kimenni csónakázni.
– Két csónak is van.
– Van; csak épp evező sincs.
– Maggs ezredes törte el, mikor legutóbb itt járt.
– Mind a négyet?
– Erős ember.
–  Ha kitisztul az idő, szeretnénk ma este a vízről végignézni a
fáklyásmenetet – folytatta Fielding. – Megírtam Godbole-nak, de nem
kaptam semmi választ; olyan ez a hely, mintha halottak laknák.
– Lehet, hogy levele el se jutott a szóban forgó miniszterhez.
– Nincs akadálya, hogy a körmenetet angolok is végignézzék?
– Az itteni vallásról semmit se tudok. Nekem még eszembe se jutott,
hogy megnézzem.
–  Madkulban is, Deorában is másként fogadtak; Deorában maguk
voltak a megtestesült kedvesség, a maharadzsa és maharáni azt szerette
volna, ha mindent látunk.
– Akkor kár volt eljönnie onnét.
A kocsihoz értek. – Szálljon be, Ralph.
– Szálljon be, Mr. Quested, Mr. Fielding.
– Ki az ördög az a Mr. Quested?
– Talán rosszul ejtettem e jól ismert nevet? Nem felesége öccséhez van
szerencsém?
– Mit gondol, kit vettem én feleségül?
–  Ralph Moore vagyok – mondta a fiú elpirulva; e pillanatban
rocskányi esővíz zúdult rájuk és borította gőzbe a lábukat. Aziz szeretett
volna visszavonulni, de már elkésett.
–  Quested? Quested? Hát nem tudja, hogy a feleségem Mrs. Moore
lánya?
 Aziz reszketett, vörösszürkévé vált; gyűlölte ezt a hírt, gyűlöletes volt
a Moore nevet hallania.
– Talán ez magyarázza furcsa viselkedését?
– Ha szabad kérdeznem, mi baj a viselkedésemmel?
–  Az a pimasz levél, amit engedelmével Mahmud Ali írt a maga
nevében.
– Azt hiszem, ennek a beszélgetésnek semmi értelme.
– Micsoda tévedés! – mondta Fielding, már barátságosabban, mint az
előbb, de csípősen gúnyos hangon. – Szinte hihetetlen. Ha jól emlékszem,
legalább hatszor írtam magának, s minden egyes levelemben megemlítettem
a feleségem nevét. Még hogy Miss Quested! Micsoda ötlet! – E mosolyból
Aziz arra következtetett, hogy Stella gyönyörű.
–  Miss Quested a legjobb barátunk, ő mutatott be egymásnak, de…
micsoda megdöbbentő feltevés! Aziz, ezt a félreértést még tisztáznunk kell.
Világos, hogy ez Mahmud Ali ördögi praktikája. Ő tökéletesen tisztában
volt vele, hogy Miss Moore-t vettem el. Abban a pimasz levélben csak
„Heaslop húga”-ként emlegette.
Ez a név fölébresztette Azizban a haragot. – Az is, és itt van Heaslop
öccse, és maga a sógora, és különben is isten áldja meg! – Szégyene
haraggá változott, s ez visszaadta önbecsülését. – Érdekel is engem, hogy
maga kit vett feleségül? Mindössze annyit kérek, hogy itt Mauban ne
zaklasson. Nekem nem hiányzik, egyikük se hiányzik az életemből, ezt az
utolsó lélegzetemig állítom. Igen, ostoba baklövést követtem el; csak
nézzen le, utáljon nyugodtan. Azt hittem, az ellenségemet vette el. A
leveleit el sem olvastam. Mahmud Ali becsapott. Azt hittem, ellopta a
pénzemet, de – tapsolt, s a gyerekei odagyűltek köréje –, de végül is olyan
ez, mintha valóban ellopta volna. Mahmud Alinak mindent megbocsátok,
mert szeretett. – Elhallgatott, s közben ropogott az eső, mint a pisztolylövés.
– A szívem ezentúl már a népemé – mondta és elfordult. Cyril csak ment
utána a sárban, mentegetőzött, el-elnevette magát, vitatkozni próbált,
földeríteni, mi történt, s megdönthetetlen okfejtéssel mutatott rá, hogy nem
Heaslop jegyesét, hanem Heaslop húgát vette feleségül. De mit számított
mindez a napnak ebben az órájában? Aziz tévedésre építette az életét, de
fölépítette. Urdu nyelven, talán hogy a gyerekek is értsék, azt mondta: –
Nagyon kérem, ne jöjjön velünk, akárkit vett feleségül. Se angollal, se
angol nővel nem akarok barátkozni.
 Izgatottan és jókedvűen tért haza. Kényelmetlen, nyugtalanító pillanat
volt, amikor Fielding Mrs. Moore nevét említette; az fölkavarta az emlékeit.
– Izmisz Izmúr… – mintha az öregasszony a segítségére sietett volna. Mrs.
Moore mindig jó volt hozzá, s a fiatalember, akire alig nézett rá, az ő fia
volt, Ralph Moore; Stella és Ralph, megígérte, hogy kedves lesz hozzájuk,
és Stella Cyrilhez ment feleségül.
 XXXVI
A palotában mindvégig szólt a dram-tamtam. A kinyilatkoztatás
megtörtént, de hatása tovább élt, s e hatás alatt az emberek úgy érezték,
hogy a kinyilatkoztatás még nem történt meg. A beteljesülés ellenére, mint
majdan a mennyben, még élt a remény. Bár az Isten megszületett,
körmenetére – sokan, ha határozatlanul is, azt hitték, hogy ez a születés –
még nem került sor. Más, rendes években, e nap déli óráinak fényét a rádzsa
magánlakosztályában tartott gyönyörű játékok emelték. A rádzsának
férfiakból s fiúkból álló szent tánccsoportja volt; dolguk, hogy eltáncolják
előtte hitének eseményeit és gondolatait. Kényelemben üldögélve lehetett
tanúja a Három Lépésnek, amellyel a Megváltó-Indra vesztére fölhágott a
Világmindenségre, a sárkány halálának, a hegy ernyővé válásának s annak,
mikor a szaddu – komikus eredménnyel – vacsora előtt idézte meg az Istent.
Mindez a fejőlányok Krishna előtti táncában csúcsosodott ki, s abban a még
nagyobb táncban, amelyet Krishna lejtett a fejőlányok előtt; ilyenkor
muzsikus és muzsika a színészek sötétkék ruháján át azok aranylemez
koronájába örvénylett át, s minden eggyé vált. A rádzsa is, vendégei is
megfeledkeztek róla, hogy ez drámai játék, s imádták a színészeket. De
aznap nem volt semmi ilyesmi, mert a halál közbeszólt. Nem, nem olyan
mélyen, mint Európában: pátosza nem volt oly szívet tépő, iróniája nem oly
kegyetlen. A trónra ketten tartottak igényt, és sajnos mindketten ott voltak a
palotában, gyanították is, hogy mi történt, de nem okoztak bajt, mert a
vallás a hinduknál eleven erő, s van pillanat, hogy legyűr mindent, ami a
természetükben kicsinyes és időleges. Az ünnepély féktelenül és nyíltan
burjánzott, mindenki szeretett mindenkit, és ösztönösen kerülte, ami
másnak kényelmetlenséget vagy fájdalmat okozhat.
Aziz ezt képtelen volt megérteni; semmivel sem értette jobban, mint
egy átlagkeresztény. Elámult azon, hogy Mau egyszerre megtisztult a
gyanútól és önérdektől. Bár kívülről jött, szertartásaikban nem vehetett
részt, mindvégig kivételesen kedvesek voltak hozzá; őt is, házát is
elhalmozták apró figyelmességekkel és ajándékokkal, épp azért, mert nem
tartozott közéjük. Egész nap nem volt mit tennie, csak a kenőcsöt kellett
átküldenie a vendégházba. Estefelé eszébe jutott, tűvé tette a házat valami
csillapítószerért, mert a gyógyszertár már bezárt. Talált egy tégely kenőcsöt,
de az Mohammed Latifé volt, s az öregember nem szívesen vált meg tőle,
mert varázsigét olvastak rá, mikor kotyvasztották; de Aziz megígérte, hogy
visszahozza, ha bekente a csípések helyét; valami ürügy kellett, hogy
kilovagoljon.
Mikor a palotát elhagyta, a körmenet már kezdett kialakulni. A tömeg
figyelte, hogyan rakják meg az állami gyaloghintót, melynek ezüst
sárkányfejet formázó orra kinyúlt a félig nyitott büszke kapun. Istenek,
nagy és kicsi istenek szálltak be a hintóba. Elfordította a szemét, mert sose
tudta, mennyit illik látnia, s kis híján nekiment a közoktatásügyi
miniszternek. – Ah, majdnem elkésetett – ez annyit jelentett, hogy újra
kellett volna fürdenie, ha nem hindu érinti; szavaiban nem volt semmi
erkölcsi hevület. – Bocsánat – mondta Aziz. Godbole mosolygott, s megint
említést tett a vendégházi társaságról, s mikor hallotta, hogy Fielding
felesége nem is Miss Quested, megjegyezte: – Ó, dehogy, Fielding Mr.
Heaslop húgát vette el. Igen, hogy pontos legyek, ezt már több mint egy éve
tudom. – Szavának most sem volt melege. – Miért nem mondta? A
hallgatása miatt most jó kis pácba kerültem. – Godbole, aki
köztudomásúlag soha senkinek semmit el nem mondott, újra elmosolyodott,
s rosszalló hangon azt felelte: – Sose haragudjon rám. Amennyire szerény
képességemből telik, jó barátja vagyok; s ráadásul most ünnepelek. –
Különös jelenlétében Aziz csecsemőnek érezte magát, csecsemőnek, aki
váratlanul játékot kap. Ő is elmosolyodott, s lovával befordult egy fasorba,
mert egyre nagyobb lett a tülekedés. Megjött a söprögetők zenekara.
Rostákon s mesterségük egyéb jelképein játszottak, s győzelmes hadsereg
módjára nyílegyenesen a palota kapujának tartottak. Minden más zene
elhallgatott, mert a rítus értelmében ez a Megvetettek és Kitaszítottak
pillanata volt; az Isten mindaddig nem hagyhatta el templomát, míg a
tisztátalan söprögetők el nem játszották dallamukat, ők voltak a szenny,
amely a szellem kohézióját biztosítja. Egy pillanatig csodálatos volt a szín.
A kapuk kivágódtak, s odabent láthatóvá lett az egész udvar, mindenki
mezítláb és fehérben; a pázsiton állt az Úr aranyszövettel bevont, pávatollal
s merev, kerek bíborpajzsokkal szegett bárkája. Színükig tele volt
szobrocskákkal és virágokkal. Amint a földről hordozói vállára emelkedett,
fölragyogott a monszunok barátságos napja, színekkel öntötte el a világot, a
palotára festett sárga tigris szinte ugrani s a rózsaszín, zöld
felhőgomolyagok szinte lógni látszottak a mennybolton. A gyaloghintó
megindult… A fasor zsúfolva volt állami elefántokkal, ezek mennek majd a
gyaloghintó után, üres haudával az alázat jeléül. Aziz nem törődött e
rítusokkal, mert semmi közük nem volt a magáéihoz; unatkozott, kissé
cinikus volt, mint kedves Babár császárja, aki északról ereszkedett le,
Hindusztánban nem talált jó gyümölcsöt, friss vizet, szellemes társalgót, s
még barátot sem.
A fasoron hamarosan kiért a városból, föl a magas sziklákra és az
őserdőbe. Itt meghúzta a gyeplőszárat, s szemügyre vette a nagy maui
víztározót, melynek most legtávolabbi hajlata is föltárult előtte. Visszaverte
az esti felhők képét, s ettől a lenti világ is úgy ragyogott, mint az ég; a föld
és a mennybolt közel hajolt, s mámorában már-már összecsapni készült.
Aziz kiköpött, cinikusan, cinikusabban, mint az elébb. Mert a csillogó kör
közepén fekete pötty haladt előre: a vendégház csónakja. Az angolok hát
csak azért is összeütöttek valamit evező helyett, és végrehajtják, amit
maguk elé tűztek, járják Indiát. E látvány szívébe lopta a hindukat,
hátranézett a palota tej fehér púpjára, remélte, élvezettel hurcolják körbe a
bálványukat, hisz ezzel semmi esetre sem ártják bele magukat mások
életébe.
Ez a póz, ez a „megismerni Indiát”, mellyel annak idején
Csandrapurban Miss Quested meghódította, csak az India fölötti uralom
egyik formája; nincs mögötte rokonszenv; pontosan tudta, hogy most mi
folyik a csónakban: a társaság a lépcsőt nézi, amelyen a szobor épp
leereszkedik, és azt vitatja, mennyire mehet közel, hogy ne legyen belőle
semmiféle hivatali bonyodalom.
Nem fordult vissza, mert nyilván akad majd szolga a vendégházban,
akit kikérdezhet; egy kis tájékozódás sosem árt. A komor hegyfok felé vette
az útját, ahol a királyi sírboltok álltak. Mint a palotát, ezeket is hófehér
gipszvakolat borította, megcsillant belső világításuk, s a leereszkedő
félhomályban kísértetiessé vált ragyogásuk. A hegyfokot magas fák
borították, a gyümölcsdenevérek leereszkedtek az ágakról, s cuppanva rá-
rácsaptak a víztározó felszínére; naphosszat csak lógtak fejjel lefelé, estére
megszomjaztak. Megsokasodtak a nyugodt indus este jelei: a békák szava
mindenfelől, az örökösen égő tehéntrágya, fent egy raj elkésett szarvcsőrű
madár, mint megannyi csapkodó szárnyas csontváz az alkonyatban. Halállal
volt terhes a levegő, nem szomorúsággal; megszületett a kompromisszum a
sors és a vágyak közt, s ebbe még az emberi szív is beletörődött.
 Az európaiak vendégháza kétszáz lábnyira a víz felszíne fölött állt, egy
őserdőből kiszögellő sziklás, erdős sarkantyún. Mire Aziz odaért, a víz
lilásszürke hártyává fakult, s a csónak teljesen eltűnt. Az őr szunyókált a
ház verandáján, s a kereszt alakban elhelyezkedő kihalt szobákban égett a
lámpa. Aziz kaján kíváncsisággal járta végig a szobákat, egyiket a másik
után. A zongorán két levél feküdt, ez volt a jutalom; nyomban lecsapott
rájuk, és elolvasta őket. Még csak nem is szégyenkezett. Kelet sosem
ismerte el a levéltitok szentségét. S különben is: McBryde is elolvasta
annak idején az ő leveleit, s még terjesztette is, amit olvasott. Az egyiket –
ez volt az érdekesebb a kettő közül – Heaslop írta Fieldingnek. Ez fényt
vetett volt barátja gondolkodásmódjára, s még jobban megkeményítette
szívét iránta. Javarészt Ralph Moore-ról szólt, aki, úgy látszik, kis híján
bolond. „Fogja keményen az öcsémet. Csak azért írok, mert biztosra
veszem, hogy valami szörnyű baklövést követ el.”
Majd: „Igaza van: az élet rövid ahhoz, hogy a sérelmeinket
dédelgessük, s azon is nagyon megkönnyebbültem, hogy legalább bizonyos
mértékig képes együttműködni »India elnyomóival«. Minden támogatásra
szükségünk van, amit csak kaphatunk. Remélem, hogy Stella, ha
legközelebb felém jár, magát is elhozza: ígérem, hogy olyan kényelmet
biztosítok, amilyen legényembertől csak telik – mindenesetre ideje már,
hogy találkozzunk. Anyám halála, majd az, hogy húgom magához ment
feleségül, s végül a magam problémái nagyon megviselték az idegeimet,
nem viselkedtem józanul. Helyénvaló volna kibékülnünk már, mint írja,
maradjunk hát annyiban, hogy mindketten hibáztunk. Örülök fiának és
örökösének. Ha legközelebb ír valamelyikük Adelának, valami üzenetfélém
nekem is volna a számára: szeretnék már vele is kibékülni. Maga viszont
örülhet, hogy pillanatnyilag nem Brit-Indiában tartózkodik. Egyik incidens
a másikat követi, hála a propagandának, s nem tudjuk kézbe kaparintani az
összeköttetés szálát. Minél tovább él itt az ember, annál jobban
meggyőződik róla, hogy minden összefügg. Én személy szerint a zsidókra
gyanakszom.”
Így a vörösorrú. Aziz figyelmét egy pillanatra elterelték a levelekről a
víz felől érkező tompa hangok; vonult a körmenet. A második levelet Miss
Quested írta Mrs. Fieldingnek. Ebben is akadt egy-két érdekesség. Írója azt
remélte, hogy „Ralph majd jobban élvezi az ő Indiáját, mint én az
enyémet”, s úgy látszik, a fiú pénzt is kapott tőle erre a célra: „Az
adósságom, amit már sose tudok személyesen visszafizetni.” Milyen
adósságra gondolhat Miss Quested, mivel tartozik az országnak? Nem volt
ínyére a mondat. Sok szó Ralph egészségéről. Csupa „Stella és Ralph”, meg
„Cyril” és „Ronny” – barátságos és józan hangon, olyan szellemben, ami
számára idegen volt. Irigyelte ezt a könnyed érintkezési módot, mely csak
ott lehetséges, ahol a nők szabadok. Ez az öt ember elintézte egymás közt a
maga kis nehézségeit, s idegenekkel szemben rendezte szétzilált sorait. Még
Heaslop is beáll közéjük. Ez Anglia ereje. Haragjában belecsapott a
zongorába, s minthogy a hangok hármasával zendültek föl és tapadtak
össze, sikerült nem csekély zajt csapnia.
–  Ki az ott? – kérdezte egy ideges és tiszteletteljes hang; Aziz nem
tudott visszaemlékezni, korábban hol hallotta. Valami megmozdult a
szomszéd szoba félhomályában.
–  Állami orvos, átlovagolt beteget vizsgálni, nagyon kevés angol –
felelte, zsebébe csúsztatta a leveleket, s hogy megmutassa, mennyire szabad
bejárása van a vendégházba, még egyszer belecsapott a zongorába.
Ralph Moore lépett a világosságra.
Milyen fura külsejű fiatalember, nyurga és koraérett, nagy kék szemét
elhomályosítja az aggodalom, haja gyér és zilált! Nem az a típus, akit a
birodalom exportálni szokott. Azizban az orvos arra gondolt: „Öreg volt az
anya, aki szülte”, a költő viszont szépnek találta.
– Rengeteg dolgom volt, nem tudtam korábban jönni. Hogy vannak a
nevezetes méhcsípések? – kérdezte fölényesen.
–  Én… én lefeküdtem; a többiek szerint ez a legokosabb; a csípések
meglehetősen lüktetnek.
Félénksége és szemmel látható „újonnanjött” volta bonyolult hatással
volt Aziz elégedetlenségére. Fenyegetően azt mondta: – Jöjjön ide, kérem,
hadd lássam. – Gyakorlatilag csak ketten voltak, megvolt a módja rá, hogy
betegét úgy kezelje, mint Callendar kezelte Nureddint.
– Ma reggel azt mondta…
–  A legjobb orvos is tévedhet. Jöjjön ide, kérem, hadd nézzem
lámpánál. Nem érek rá.
– Au…
– Mi baj, kérem?
– Barátságtalan a keze.
Megdöbbent, és lenézett a kezére. A különös fiatalembernek igaza
volt, háta mögé rejtette a kezét, s látszólag haragosan kijelentette: – Mi
köze magához a kezemnek? Furcsa egy kijelentés. Orvos vagyok, bizonyára
nem fogok fájdalmat okozni.
– A fájdalommal nem törődöm, nem is fáj.
– Nem fáj?
– Igazán nem.
– Nagyszerű – gúnyolódott Aziz.
– Csak kegyetlen a keze.
–  Hoztam magának valami kenőcsöt, csak az a probléma, hogyan
kenjem be a kezét, ha ilyen ideges – mondta Aziz rövid szünet után.
– Hagyja itt, legyen szíves.
–  Azt nem lehet. Rögtön vissza kell vinnem a gyógyszertáramba. –
Kinyújtotta a kezét, a fiatalember meg elhúzódott az asztal távolabbi
végére. – Nos, mit akar: kezeljem a csípéseit, vagy angol orvos kell?
Asirgarh-ban van egy. Asirgarh negyven mérföld, s a ringnodi gát átszakadt.
Gondolom, okosabban tettem volna, ha Mr. Fieldinggel beszélek magáról;
képtelenség, ahogy viselkedik.
– Kint vannak a csónakkal – mondta a fiú, és körülnézett támogatásért.
Aziz meglepetést színlelt. – Remélem, nem Mau felé mentek. Ilyen
éjszaka, mint a mai, a tömeg fanatizmusa veszedelmes lehet. – Szinte szavai
megerősítéséül, zokogás hallatszott, mintha valami óriás ajkán tört volna ki;
a körmenet a börtönhöz közeledett.
– Nem volna szabad így viselkednie velünk – vonta felelősségre a fiú,
s Aziz most megtorpant, mert a hang, bár ijedt volt, nem volt erőtlen.
– Hogy?
– Aziz doktor, mi nem ártottunk magának.
–  Aha, látom, ismeri a nevemet. Igen, Aziz vagyok. Nem, persze;
szívbéli jó barátjuk, Miss Quested sem ártott nekem Marabárban.
Az állami ágyúk beledördültek Aziz utolsó szavaiba. Rakétát lőttek fel
a börtön kertjében, az adta meg a jelet. A rabot szabadon bocsátották, s
megcsókolta az énekesek lábát. Rózsaszirom szitált a házakból, fűszert és
kókuszdiót hoztak elő megszentelni… Ez az engesztelődés pillanata volt; az
Isten kitárta templomát, s ujjongva megállt. A megváltás zavaros híradása
útközben más hangokkal keveredve a vendégházba is behatolt. Meglepődve
léptek ki a verandára, vonzotta őket a váratlan kivilágítás. A bronzágyú fönt
az erődben föl-fölvillant, a város egyetlen fényözönné változott, s benne a
házak mintha táncolnának, a palota mintha apró szárnyakkal integetett
volna. Lent a víz és fent a hegyek és az égbolt még nem vett részt az
ünneplésben; a világmindenség alaktalan tömegei közt még csak egy apróka
fény és az énekszó küszködött. Hallották az éneket, újra meg újra
ismétlődött ugyanaz; a kar az istenek neveit ismételgette és cserélgette.

Radhakrishna Radhakrishna
Radhakrishna Radhakrishna
Krishnaradha Radhakrishna
Radhakrishna Radhakrishna

– énekelték, s ez fölébresztette a szunyókáló őrszemet a

vendégházban; vashegyű lándzsájára támaszkodott.
–  Most mennem kell, jó éjszakát – mondta Aziz, s kezet nyújtott a
fiúnak, tökéletesen megfeledkezve arról, hogy nem barátok; szíve most a
barlangoknál is távolabbi valamire, valami szépre irányult. A fiú elfogadta a
kezét, s Aziznak eszébe jutott, milyen förtelmesen viselkedett vele
szemben, és szelíden megkérdezte: – Most nem tart barátságtalannak?
– Nem.
– Furcsa egy fickó maga: most honnan tudja, hogy nem vagyok az?
– Nem nehéz: ez az egy, amit mindig tudok.
– Mindig meg tudja mondani, hogy egy idegen a barátja-e?
– Meg.
–  Akkor maga keleti ember. – Elengedte a fiú kezét, s egy csöppet
megborzongott. Ezek a szavak… Mrs. Moore-nak mondta ezt a mecsetben,
mikor a körforgás megindult, s mennyit kellett szenvednie, míg szabaddá
lett. Sose barátkozz angolokkal! Mecset, barlang, mecset, barlang. És itt ez
a fiú most újrakezdi. Átnyújtotta neki a varázskenőcsöt. – Tessék, jussak
eszébe, ha használja. Nem kérem vissza. Szeretnék valami kis ajándékot
adni, de másom nincs; maga Mrs. Moore fia.
–  Az vagyok – suttogta a fiú; s Aziz lelkének egy része, mely eddig
rejtőzött, most mintha igyekezett volna felszínre törni.
– De Heaslop öccse is, és sajnos, a két nép közt nincs barátság.
– Tudom. Még nincs.
– Tett rólam említést az édesanyja?
– Tett. – A fiú hangja is, teste is megrezzent, mikor hozzátette, de Aziz
ezt nem vette észre: – A leveleiben. A leveleiben. Szerette magát.
– Igen; édesanyja volt a legjobb barátom a világon. – Elhallgatott; még
őt magát is megdöbbentette, hogy milyen hálás neki. Miből állt Mrs. Moore
örökkévaló jósága? Semmiből, állapította meg gondolatban. Nem tett
mellette tanúvallomást, nem látogatta meg a börtönben, s mégis szívébe
lopta magát, azóta is imádja őt. – Ez a mi monszununk, ez itt a legjobb idő
– mondta, míg táncoltak a körmenet fényei, mint a szélfútta függönyön a
hímzés. – Bárcsak ő is megélhette volna az esőinket. Ilyenkor itt mindenki
boldog; fiatal is, öreg is. Amilyen vad zajjal vannak, ők is boldogok ott, bár
mi nem értjük őket; megteltek a víztározók, tehát táncolnak; és ez India.
Bárcsak ne tisztviselőkkel jött volna, most megmutatnám magának a
hazámat, de így nem lehet. Jöjjön, kiviszem a vízre, ha többre nem, hát egy
rövid félórára.
Megint elkezdődik a körforgás? Tele volt a szíve ahhoz, hogy
visszahúzódjék. Ki kell surrannia a sötétbe, s ezzel az egy cselekedettel
hódolnia kell Mrs. Moore emlékének a fiával szemben. Tudta, hol vannak
az evezők; el voltak rejtve, nehogy a látogatók kimenjenek a vízre, elhozta
mind a két párat, hátha a másik csónakkal is találkoznak; Fieldingék hosszú
póznákkal hajtották a csónakot, s lehet, hogy bajba kerülnek, mert kezdett
föltámadni a szél.
Kint a vízen jól érezte magát. Egyetlen baráti tett mindig is csatornául
szolgált nála a többihez: rövidesen utat tört benne a vendégszeretet áradata,
és rákezdett Mau dicsőítéséhez; meggyőzte önmagát, hogy érti a vad
körmenetet, mely egyre hangosabbá és egyre fényesebbé vált, amint a
bonyolult szertartás kibontakozott. Alig kellett evezniök, mert a friss szellő
épp a kívánt irányba hajtotta őket. Tövisek karmolták a csónak gerincét,
rászaladtak egy szigetecskére, s fölriasztottak néhány darumadarat. Az
augusztusi öntésvizek időleges, de örökkévalónak tetsző élete csalta fel
őket.
A csónak kormány nélküli lélekvesztő volt. A vendég a farában
kuporgott a tartalék pár evezővel, és nem kérdezett semmit a részletekről.
Egyszerre fölvillant egy villám, aztán még egy: pici vörös karcolások a
tömör égen. – Ez a rádzsa volt? – kérdezte váratlanul.
– Mi… mire gondol?
– Evezzen csak vissza.
– Hisz nincs rádzsa… semmi…
– Evezzen csak vissza, mindjárt meglátja, mire gondolok.
Aziz nehezen küszködve evezett szél ellen visszafelé. Szemét a
vendégházat jelző tűhegynyi fényre szegezve, hátrált néhány
evezőcsapásnyit.
 – Ott…
A sötétben egy király lebegett; baldachin alatt ült csillogó királyi
ruhában.
–  Fogalmam sincs, mi lehet – suttogta Aziz. – Őfensége meghalt.
Forduljunk vissza.
A hegyfok közelében jártak, a sírboltoknál, s a fák közt egyenesen
beláttak a rádzsa édesapjának sírboltjába. Ez volt a magyarázat. Aziz már
hallott a szoborról – hihetetlenül sokba került, s úgy készült, hogy
elevennek látsszék –, de eddig még sose látta, bár gyakran evezett a tavon.
Csak egy helyről volt látható, s Ralph most épp oda irányította. Gyorsan
továbbevezett, mert úgy érezte, társa nem annyira látogató, mint inkább
vezető. – Forduljunk vissza? – kérdezte.
– Még tart a körmenet.
– Nem szívesen megyek közelebb, furcsa szokásaik vannak, s esetleg
sérti magát.
– Egy kicsit legalább.
Aziz engedelmeskedett. A szívével tudta, hogy Ralph Mrs. Moore fia;
míg a szíve meg nem szólalt, nem tudott semmit. – Radhakrishna
Radhakrishna Radhakrishna Radhakrishna Krishnaradha – folytatódott az
ének, aztán egyszerre megváltozott, s közben Aziz szinte biztosra vette,
hogy azokat a megváltó szótagokat hallja, amelyek tárgyalása során
csendültek fel Csandrapurban.
–  Mr. Moore, ne mondja el senkinek, hogy a rádzsa meghalt. Azt
hiszem, mondanom is fölösleges, hogy ez még titok. Az ünnepségek végéig
fenntartjuk a látszatot, hogy él, nem akarjuk megszomorítani a népet.
Menjünk talán még közelebb?
– Ha lehet.
Aziz igyekezett a csónakot a túlsó parton is fel-felcsillanó fáklyák
fénykorén kívül tartani. Szálltak a rakéták, dörögtek az ágyúk. Most
hirtelen, közelebb, mint számított rá, egy romfal mögül előbukkant Krishna
gyaloghintója, s leereszkedett a faragott, csillogó vízparti lépcsőkön. Két
oldalán az énekesek botorkáltak, s közöttük egy nő, féktelen, gyönyörű
fiatal szent, hajában virágok. A szóval jellemezhetetlen Istent dicsőítette,
amint ő értette Istent. A többiek ugyancsak a szóval jellemezhetetlen Istent
dicsérték, s a test egy-egy pontján vagy valami égi jelben vélték fölfedezni.
Letódultak a part elé, a sekély hullámokban gázoltak, szent eledelt
készítettek, megosztották mindenkivel, aki erre méltónak érezte magát. Az
öreg Godbole fölfedezte a hideg szélben part felé sodródó csónakot,
integetett, de hogy haragosan-e vagy örömmel, azt Aziz sosem tudta meg.
Fent Mau világi ereje sorakozott fel – elefántok, tüzérség, néptömeg –, s
még feljebb, egyelőre csak a légkör felső rétegeiben, kitört a zivatar.
Szélroham zilálta össze a fényt és a sötétséget, esőfüggöny csapott le
északról, megtorpant, majd lecsapott délről, alulról tört fel ismét, de minden
viharon áttörtek az énekesek, mindenre volt dallamuk, csak a rémületre
nem; az Istent készültek vízbe dobni, Istent magát (Istent, akit nem lehet
vízbe dobni). Évről évre vízbe dobták, s vízbe dobtak mást is – Ganpati
apró szobrait, kosárszám a tizednapos gabonát, apró táziákat moharrem után
–, bűneik jeleit, pelyvát, az átalakulás jelképeit; egy átalakulásét, mely nem
volt könnyű, nem itt és nem most történt, s csak akkor fogható fel, ha
elérhetetlen; az Isten, akit vízbe dobni készültek, maga is annak a jelképe.
Föltűnt a tálcán hordozott Gokál faluja. Ez az ezüst képmást
helyettesítette, mert az sose hagyta el virág félhomályát; egy másik jelkép
jelképeként pusztulnia kellett. Egy szolga tartotta kezében, s szaggatta róla
a kék-fehér szalagokat. A szolga csupasz volt, széles vállú, keskeny derekú
– diadalmas indus test –, örökölt hivatala, hogy bezárja a megváltás kapuját.
Belépett a sötét vízbe, maga előtt tolta a falut, míg az agyagbábuk le nem
csúsztak a székükről, szét nem olvadtak az esőben, s Kansa király össze
nem keveredett az Úr atyjával és anyjával. Keményen és tömören
csobbantak a sekély hullámok, egy nagy hullám közeledett, s angol hangok
kiáltották: – Vigyázat!
A két csónak összeütközött.
A négy idegen hadonászott, küszködött, s föltartott evezővel,
csáklyával keringett, mint mesebeli szörnyeteg, a forgószélben. A hívők
üvöltöttek – dühösen, örömmel? –, amint tehetetlenül nekisodródtak a
szolgának. Az várta őket, gyönyörű sötét arca kifejezéstelen, s mikor az
utolsó rög is leolvadt a tálcáról, a tálca nekik csapódott.
Alig lehetett érezni a koccanást, de Stella, aki a tálcához legközelebb
ült, férje karjába csimpaszkodott, kinyújtotta a kezét, nekivágódott Aziznak,
s kapkodásától mindkét csónak fölbillent. Elmerültek a meleg, sekély
vízben, s a zajok tornádójában buktak fel. Az evezők, a szent tálca, Ronny
és Adela levele most mind elszabadult, s összevissza úszott lefelé. Dörögtek
az ágyúk, peregtek a dobok, trombitáltak az elefántok, s mint pöröly az
égbolton, villámlás kíséretében megdöndült az ég.
 Ez volt a betetőzés, már amennyire India ege alatt ez elmondható. Az
eső rákezdte, ömlött, szakadt, elázott minden és mindenki, ronggyá mállott
az aranyszövet s a drága díszpajzsok a gyaloghintón. Egyik-másik fáklya
kialudt, befulladt a tűzijáték, elhalkult az ének, a tálca visszakerült Godbole
professzorhoz, aki kimarkolt belőle egy kevés rátapadt sarat, s minden
ceremónia nélkül homlokára kente. Ami történt, megtörtént, s mialatt a
betolakodottak kikászálódtak a vízből, a hindu tömeg szanaszét szóródva
visszaözönlött a városba. Visszaköltözött a képmás is, és másnap
végbement külön személyes halála, mikor bíborvörös és zöld drapériákkal
függönyözték el a dinasztikus szentélyt. De az énekszó… a vallás rongyos
szegélye… a semmitmondó, éppenséggel nem drámai összevisszaság…
csak folytatódott… „Za Isten szeretet.” Az elmúlt huszonnégy órára, e nagy
ködös homályra visszatekintve senki meg nem tudta mondani, mi volt az
érzelmi magja, mint ahogy azt sem tudja megmondani senki, hol a felhő
középpontja.
 XXXVII
Barátok voltak megint, de tudták, hogy soha többé nem találkoznak,
így lovagoltak ki ketten – Aziz és Fielding még utoljára, Mau őserdejébe.
Az ár visszahúzódott, a rádzsa hivatalosan is meghalt, a vendégházi
társaság tehát másnap reggel indulni készült, ahogy azt az illendőség
megkívánta. Ami a látogatást illeti, az a gyász és az ünnep miatt nem járt
sikerrel. Fielding alig találkozott Godbole-lal; az öreg mindennap
megígérte, hogy megmutatja az „V György király és császár középiskolá”-t,
de mindig talált valami kifogást. Délután Aziz megtudta, mi történt: az
iskolát magtárrá alakították át, s a közoktatásügyi miniszternek nem fűlött a
foga hozzá, hogy ezt volt igazgatójának beismerje. Az iskolát csak az
elmúlt évben nyitotta meg a főkormányzó politikai biztosa, s még csak
papíron virágzott; Godbole azt remélte, hogy újra megindíthatja, mielőtt
hiányát észrevennék, s összegyűjtheti diákjait, mielőtt maguk is családot
alapítanak. Fielding nevetett e bonyodalmon és erőpazarláson, de már nem
utazott olyan könnyű poggyásszal, mint a múltban; állandó gondja volt a
közoktatás, mert ettől függött jövedelme és családja kényelme. Tudta, hogy
kevés olyan indus akad, aki a műveltséget önmagáért való jónak tartja, s ezt
a lehető legmélyebben helytelenítette. Már épp valami gorombát készült
mondani a bennszülött államokról, de Aziz baráti kedvessége visszatartotta.
A kibékülés mindenképpen eredmény. A mulatságos hajótörés után Aziz
többé már nem ostobáskodott és érzékenykedett, s mintha mi sem történt
volna, nevetve újították fel régi kapcsolatukat. Most vidám cserjések és
sziklák közt lovagoltak. Egyszerre megnyílt előttük a napsütötte táj,
pillangóktól fénylő füves lejtőre láttak, feltűnt egy kobra, de épp csak
elsiklott előttük, nem művelt semmi különöset, s eltűnt néhány elefántpálma
közt. Kerek, fehér felhők ültek az égen, s fehér pocsolyák a földön. A táj
parkszerű volt, mint Angliában, de így is különös. Visszatartották lovaikat,
hogy a kobrának egérutat adjanak, s Aziz elővett egy levelet, amelyet Miss
Questednek szeretett volna elküldeni. Rendkívül kedves levelet írt.
Köszönetet akart mondani régi ellenségének két évvel azelőtti szép
viselkedéséért. Már világosan látta, hogy a lány szépen viselkedett. – Mikor
beleestem a legnagyobb maui víztározóba – ennek körülményeiről majd
barátaink beszámolnak –, arra gondoltam, hogy Miss Quested milyen bátor
volt, s elhatároztam, hogy ezt, ha a magam tökéletlen angolságával is, de
elmondom neki. Boldogan élek itt a gyermekeimmel, nem vagyok
börtönben, és semmi kétségem, hogy ezt magának köszönhetem.
Gyermekeimet is arra tanítom, hogy a legnagyobb szeretettel és tisztelettel
emlegessék.
–  Ez jólesik majd Miss Questednek. Boldog vagyok, hogy végre
méltányolja a bátorságát.
–  Szeretnék mindenütt jót tenni, és szeretném ennek az átkozott
marbári ügynek még az emlékét is eltörülni. Szégyenletesen
meggondolatlan voltam; azt hittem, hogy megkaparintotta a pénzemet: ez
épp olyan csúf félreértés volt, mint maga a barlangügy.
–  Aziz, szeretném, ha beszélne a feleségemmel. Ö is hiszi, hogy a
marabári ügynek vége.
– Miből gondolja?
–  Nem tudom; talán magának megmondja, mert nekem nem. Vannak
gondolatai, amelyeket én nem osztok, sőt, ha nem vagyunk együtt,
egyenesen nevetségesnek tartok. Mikor együtt vagyunk, másként érzek,
talán mert szeretem, ilyenkor valósággal süket vagyok és vak. A feleségem
törekszik valamire. Maga meg én és Miss Quested, hogy úgy mondjam,
nem törekszünk semmire. Elkocogunk becsületesen, ahogy telik tőlünk,
maga egy kicsivel előttünk jár – dicséretre méltó kis együttes vagyunk. De a
feleségem, ő nem közülünk való.
–  Ezt hogy érti, Cyril, talán csak nem hűtlen magához Stella? Ez
aggaszt.
Fielding habozott. Házassága nem volt felhőtlenül boldog. Teste
szenvedélyes lett megint – a kiégett férfikort megelőző utolsó fellobbanás –,
tudta, hogy jobban szereti a feleségét, mint az őt, s épp ezért szégyellte
nyaggatni. De itt Mauban javult a helyzet. Úgy tetszett, végre mégis
létrejött köztük a kötődés, a kettőjük személyétől független valami, ami
minden kapcsolatban elengedhetetlen. A teológia nyelvén szólva, megjött
az áldás frigyükre. Most hát biztosíthatta Azizt, hogy Stella nemcsak
hűséges hozzá, hanem valószínűleg erősödik is a hűsége; s kifejezni
igyekezvén azt, ami még önmaga előtt se volt világos, ostobán hozzátette,
hogy ahány ember, annyiféle gondolkodás. – Ha nem akar Stellával
beszélni Marabárról, miért nem beszél Ralphfal? Igazán okos gyerek. És
(hogy ugyanazt a képet használjam) ő Stellával tart, de valamivel mögötte
lovagol.
– Hogy őszinte legyek, nincs mit mondanom neki, de az biztos, hogy
okos gyerek, és van egy indus barátja, aki mindig is az marad. Részint azért
szeretem, mert ő hozott vissza magához, hogy elbúcsúzhassam. Mert ez
búcsú, Cyril, bár a gondolata is elszomorít, és elrontja a lovaglásunkat.
– Nem, ne gondoljunk rá. – Fielding maga is érezte, hogy ez az utolsó
kötetlen beszélgetésük. A sok ostoba félreértés mind tisztázódott, de
társadalmilag nincsen hol érintkezniük.
Azzal, hogy egy honfitársnőjét vette feleségül, sorsközösséget vállalt
Angol-Indiával, bizonyos mértékig elfogadta korlátait, s már csodálkozott
korábbi hősiességén. Szembeszállna-e újra egy szál indusért a maga
fajtájával? Aziz mementó volt, győzelmi emlék, büszkék voltak egymásra, s
mégis óhatatlanul elvált az útjuk. De vágyott rá, hogy megtegyen minden
tőle telhetőt, legalább ezen az utolsó délutánon, s kényszerítette magát,
hogy meghitten meséljen Aziznak a feleségéről, aki számára a legdrágább.
– Stella szempontjából – mondta – a maui látogatás sikeres volt.
Megnyugtatta; a nyugtalanság mindkettőjük közös betegsége, az övé is, a
helyé is. Itt valahogy megenyhült, megoldást talált furcsa gondjaira. –
Elhallgatott – körülöttük a csókok miriádjai, ahogy a föld beitta a vizet –,
majd folytatta: – Tud valamit erről a Krishna-izéről?
–  Drága öregem, hivatalosan Gokál Ashtami. Minden állami hivatal
bezár; máskülönben mi köze magának meg nekem az egészhez?
–  Gokál a falu, ahol Krishna született, vagyis ahol többé-kevésbé
született, mert akárcsak Betlehem és Názáret esetében, itt is van valami
homály Gokál és egy másik falu körül. De engem a dolog spirituális oldala
érdekel, ha ugyan van ilyen.
– Velem nem érdemes hindukról beszélgetnie. Közöttük élek, de nem
tudok róluk semmit. Mikor azt hiszem, hogy bosszantom őket, kiderül,
hogy nem. Mikor azt hiszem, hogy semmi bosszantót nem cselekedtem,
kiderül, hogy mégis. Megeshet, hogy kiteszik a szűrömet, mert be találok
tévedni a babaházukba, de az is lehet, hogy megduplázzák a fizetésemet.
Majd az idő megmondja. De miért érdeklik annyira?
–  Nehéz volna megmagyaráznom. Úgy igazán sose értettem és sose
kedveltem őket, legfeljebb néha-néha Godbole-t. Még mindig mondogatja
az öreg, hogy: jöjj el, ó, jöjj el?
– Nyilván.
 Fielding felsóhajtott, szóra nyitotta száját, összezárta megint, halkan
elnevette magát, és azt mondta: – Nem tudom megmagyarázni, hisz erre
egyáltalán nincsen szó: miért kedveli a feleségem és az öccse a
hinduizmust, bár a formái nem érdeklik őket? De erről nem beszélnek
velem. Tudják, hogy az életük egyes vonatkozásait tévesnek tartom, s ezért
tartózkodók. Ezért szeretném, ha maga beszélne velük, végül is maga keleti
ember.
Aziz nem felelt. Se Stellával, se Ralphfal nem akart újra találkozni, s
tudta, hogy ők sem akarnak vele, a titkaikra meg nem volt kíváncsi, s úgy
érezte, hogy a drága jó Cyril kissé idétlen. Valami elsuhant mellette – nem
kép, inkább hang –, s ez arra késztette, hogy még egyszer végigolvassa
Miss Questednek írt levelét. Mintha még valamit szeretett volna mondani
neki. Elővette a tollát, és hozzáfűzte: – Mostantól fogva a maga emlékét
azzal a névvel kapcsolom össze, mely számomra a legszentebb, Mrs.
Moore-éval. – Mikor befejezte, a gyeptükör összetört, a rét pillangókra esett
szét. Most egy vers suhant el mellette – Mekkáról, az Egység Kába-kövéről
–, a tüskés bozótról, ahol a zarándokok halálukat lelték, mielőtt Barátjukat
meglátták volna; feleségére gondolt; majd véget ért ez az egész félig
misztikus, félig érzéki, spirituális életére annyira jellemző felbolydulás, és
mint a megcsúszott föld, a kellő helyen megállt, s ő azon kapta magát, hogy
az őserdőben lovagol a kedves Cyrillel.
–  Hallgasson már végre – mondta. – Ne rontsa el az utolsó óránkat
ostoba kérdésekkel. Hagyja az ördögbe Krishnát, és beszéljünk valami
értelmes dologról.
Így is tettek. Visszafelé mentükben belebonyolódtak a politikába.
Csandrapur óta mindketten megkeményedtek, s egy jó összecsapás most
élvezetesnek bizonyult. Megbíztak egymásban, bár épp elválni készültek,
vagy lehet, hogy annál inkább, mert elválni készültek. – Az
udvariaskodásnak semmi haszna – mondta Fielding, s ezt úgy értette, hogy
a Brit Birodalmat, mert kíméletlen, még nem lehet megszüntetni. – Helyes
– vágott vissza Aziz –, de nekünk sincs semmi közünk magukhoz – s elvont
gyűlölettel bámult rá.
– Ki velünk, s India mindjárt fölvirágzik – mondta Fielding. – Íme, az
V György király és császár középiskola! Íme, maga: elfelejti az
orvostudományt, és visszatér a ráolvasáshoz! Íme, a versei!
– Nagyon jó versek, Bombayben jelennek meg.
 – Igen; s miről szólnak? „Szabadítsuk föl az asszonyainkat.” S India is
szabad lesz. Próbálja meg, öregem. Kezdje azzal, hogy fölszabadítja a
hölgyét, s majd meglátja, ki mossa meg Ahmed, Kerim és Dzsámila arcát.
Nem rossz.
Aziz egyre jobban indulatba jött. Fölállt a kengyelben, és meghúzta a
hajtószárat, abban a reményben, hogy a ló majd fölágaskodik. Legalább
érezné, hogy csatázik. – Ki innen minden Turtonnel és Burtonnel! –
kiáltotta. – Tíz évvel ezelőtt még szerettük volna megérteni magukat, de
most már késő! Ha szóba állunk magukkal, ha beülünk a bizottságaikba,
annak politikai oka van, nehogy félreértse! – Lova fölágaskodott. –
Tisztuljanak innét, azt ajánlom. Miért vállaljunk mi annyi szenvedést?
Valamikor magukat hibáztattuk, de azóta bölcsebbek lettünk, s ma már
önmagunkat. Míg Anglia bajba nem kerül, hallgatunk, de törjön csak ki
legközelebb Európában a háború – hej! –, akkor jön el a mi időnk! –
Elhallgatott, s a táj, bár mosolygott, mint a sírkő nehezedett minden emberi
reménységre. Egy hanáman templom előtt vágtattak el – annyira szerette
Isten a világot, hogy majomtestet öltött majd egy szajvita templom előtt,
mely bujálkodásra csábított, de az örökkévalóság színe alatt e bujaságoknak
semmi köze testünk és vérünk bujaságához. Békákon és pillangókon
tapostak; a bozótban tányérnyi levelű nagy fák magasodtak. Visszatérőben
volt a napi élet rendje, a szentély már szinte bezárult.
–  És kit akarnak az angolok helyett? A japánokat? – gúnyolódott
Fielding, s rövidre fogta a szárat.
– Nem, az afgánokat. Az őseimet.
– Hindu barátai bizonyára örülnek majd nekik, nem?
– Ez megoldható a keleti államférfiak értekezletén.
– Hát persze, megoldható.
– A régi mese, „kirabolunk minden férfit, és megerőszakolunk minden
asszonyt Pesavartól Kalkuttáig”, gondolom; kerít az ember egy senkit, aki
ezt hajtogatja, s aztán már idézni lehet hétről hétre a Pioneer-ban, hogy
megrémüljünk, és itt marasszuk magukat! Ezt ismerjük! – De az afgánok
valahogy nem illettek Mauba; érezte, hogy sarokba szorították, s addig
ficánkoltatta a lovát, míg eszébe nem jutott, hogy van neki, vagy legalábbis
jó volna, ha volna, hazája is. Elkiáltotta magát: – Indiának nemzetté kell
válnia! Nem kell ide idegen! Egy lesz minden hindu, muzulmán, szikh!
Éljen! Éljen India! Éljen! Éljen!
 –  India nemzet! Micsoda megdicsőülés! Megkésve a tizenkilencedik
század e színtelen testvériségében. Most szépen bedöcög, és elfoglalja a
helyét. India, amelyhez fogható csak a Római Szent Birodalom volt, beáll
egy Guatemala vagy – mondjuk – Belgium mellé! – gúnyolódott Fielding.
Aziz iszonyú dühében azt se tudta, mit csinál, táncoltatta a lovát, és
kiabált: – Akkor is, vesszenek az angolok! Ez biztos. Ki innét, öregem, de
gyorsan, azt ajánlom! Lehet, hogy egymást is gyűlöljük, de mindennél
jobban magukat. Ha nekem nem sikerül magukat kikergetni, kikergeti
Ahmed, kikergeti Kerim, s ha ötvenszer ötszáz évig eltart, akkor is
megszabadulunk maguktól; igen, a tengerbe kergetünk minden nyomorult
angolt, aztán… – dühösen nyargalt feléje – …aztán… – fejezte be, és kis
híján megcsókolta Fieldinget – … aztán majd barátok lehetünk.
– De miért ne lehetnénk barátok most? – kérdezte Fielding, és melegen
megölelte. – Én ezt akarom. És maga is ezt akarja.
De a lovak nem akarták, szétfaroltak; és nem akarta a föld se, sziklákat
állított az útjukba, s a lovasok kénytelenek voltak egymás nyomában
átrúgtatni rajtuk; a templomok, a víztartály, a börtön, a palota, a madarak, a
dögbogár, s a vendégház, melyet most – hogy a szurdokból kijöttek, s alant
feltűnt Mau – megpillantottak, egyik sem akarta, s száz hangon kiáltotta: –
Nem, még nem! –, s az égbolt ráfelelt: – Nem, itt nem!

Weybridge, 1924
 A SZERZŐ JEGYZETEI
Minthogy feltehetőleg ez az utolsó kiadás, mely e könyvből még
életem során megjelenik, s minthogy az az India, amelyet én ismenem, már
régen a múlté, megengedtem magamnak, hogy utólag néhány jegyzetet
fűzzek hozzá. Fejezetenként rendeztem el a jegyzeteket, s ahol
szükségesnek láttam, a lapszámot is föltüntettem. Java részük forrásokra
utal; a tévedéseket, pedig bizonyára akad belőlük bőven, különösen a
Huszonnegyedik fejezetben, nem is próbáltam helyesbíteni; az
anakronizmusokra sem utalok, például arra, hogy kormányzóról, Angol-
Indiáról beszélek; s magyarázattal se szolgálok sehol.
A regény címét Walt Whitman verséből merítettem.
A regény három része, A mecset, A barlangok és A templom, az indiai
év három szakaszára is utal, a hűvös évszakra, a meleg évszakra és az esős
évszakra.

Első fejezet:
Csandrapur földrajzilag Bankipurral azonos, de lakói mind a képzelet
szülöttei.
Második fejezet:
A négysoros sírvers (23. o.) Ali Barid bidari tizenhatodik században épült
sírboltjáról származik. A hatpöttyös bogarat (25. o.) valamikor iszonyodva
mutatták meg nekem, de azóta megtudtam, hogy ez rovartani képtelenség.
Harmadik fejezet:
A darázs (41. o.) az indiai társasdarázs (Polistes).
Hetedik fejezet:
Fielding kerti háza Aurangabád szomszédságában állt.
Nyolcadik fejezet:
A madár (99. o.) a közönséges iora. Az állat (104. o.-tól) annak idején
valóban fel-felbukkant az indore-dewasi országúton. Én ugyan sose láttam,
de létezésének döbbenetesen meggyőző bizonyítékaival találkoztam.
Tizedik fejezet:
A barna madarak: a hét nővér vagy a szüfrazsettek.
Tizenkettedik fejezet:
A szín a barabári dombok Gaya mellett, s a fejezetben helyet kapott több
helyi legenda is, például az, amely a Kawa Dolról (148. o.), vagy egyik
későbbi fejezetben a Tőr Medencéjéről (209. o.) szól. A barabári barlangok
azonban köztudomás szerint buddhisták, s bejáratuk nem dísztelen.
Huszonegyedik fejezet:
E moharremmel kapcsolatos kegytárgyakat Dzsabbalpurban láttam.
Harmincharmadik fejezet:
Mau színterének és építészetének mintájául két kis közép-indiai állam,
Cshattarpur és Dewas szolgált. A város lakói mind a képzelet szülöttei,
különösképpen az öreg rádzsa. A Krishna-ünnep leírása szorosan követi a
Gokál Ashtami ünneplését szolgáló nagy szertartást, amelyben kilenc napon
át magam is részt vettem a dewasi államfő palotájában, s mely életem
legkülönösebb és legmaradandóbb indiai élménye volt. A dewasi
uralkodócsalád maráta; Takáram (333. o.) maráta szent.
Harmincötödik fejezet:
A Szent Fej és a Szent Test sírja – ereklyetartója – Dharban látható. A Szent
Fej sírjának építészeti leírását egy Bidar melletti dombon látott épület
sugallta.
Harminchatodik fejezet:
A szent táncokat (356. o.) annak idején Cshattarpurban táncolták; leírásuk
megtalálható J. R. Ackersley: Hindu Holiday (Hindu ünnep) című
művében.
Harminchetedik fejezet:
A vers (375. o.) Dzsalaláddin Rámi: Masnavi című kötetére utal; Aziz
szavaiban e mű mondanivalójával többször is találkozunk. Azt a kultúrát,
illetőleg a kultúráknak azt a keverékét, amely Azizt létrehozta, a
közelmúltban megindító hűséggel hívta életre egy fiatal lakhnaui regényíró,
Ahmed Ali: Twilight in Delhi (Szürkület Delhiben) című művében.

E. M. F.
 UTÓSZÓ
Edward Morgan Forster, az Út Indiába írója, 1879-ben született. Élete
a konzervatív, imperialista Disraeli utolsó kormányától a munkáspárti
Harold Wilson második kormányáig terjed: a brit világbirodalom
fénykorától a brit szigetország napjaiig. Cambridge-ben végezte az
egyetemet, barátai közé tartozott Leonard és Virginia Woolf, Bertrand
Russel, Maynard Keynes – a cambridge-i „Apostolok” –, annak a szellemi
körnek legjava képviselői, amely liberális eszméivel, tudományos és
művészi alkotásaival az egész világra hatott, s a korabeli angol szellem
legjavát jelentette.
Élete majd egy évszázadot, életműve fél évszázadot fog át. S ez a
század, ez a félszázad a gyökeres történelmi korszakváltás ideje;
kegyetlenül nehéz forduló, mely egyaránt próbára tesz embert és művet, s
könyörtelenül kirostálja, ami nem időálló. Forster, bár már életében tisztelet
övezte, soha nem volt a bestsellerlisták élén szereplő „népszerű” író. De
amit már életében sejtettek, az napjainkra, mikorra a történelmi és művészi
korszakváltás régen befejeződött, bizonyossággá vált: Forsternek
vitathatatlanul ott a helye az angol irodalom legnagyobbjai közt. S ezt
mindenekelőtt ez a regény bizonyította, amelyet – mert legfeltűnőbb eleme
politikai mondanivalója – talán leginkább érinthetett volna a brit
világbirodalom felbomlása.
Ám épp ez igazolta Forster történelemszemléletének,
problémalátásának helyességét, megalapozottságát. Az a kép, amit Forster
1912-ben és 1921-ben szerzett közvetlen tapasztalatai alapján rajzol
Indiáról, India többszörösen megosztott társadalmáról, az indiai brit
gyarmati tisztviselők köreiről, hajszálpontos, akár egy hibátlan, minden
tünetet, minden kórokot számba vevő orvosi diagnózis. A könyv befejező
mondatai prófétikusak: ha a politikai éleslátás elegendő volna, hogy egy
művészi alkotást időállóvá tegyen, a könyv már csak a végkövetkeztetése
miatt is dacolna a feledéssel.
Számunkra azonban – ma – a műnek nem ez a vonatkozása a
legfontosabb. Mint az igazán jó írásokkal olykor megesik, a regény
mondanivalójának súlypontja az idők során eltolódott. Vagy lehet, hogy
nem is tolódott el; ott volt mindig, ahol ma keressük, csak épp hogy
valamikor elfedte a regény politikai aktualitása; ott volt akkor is, ahol
Forster valamennyi regényének súlypontja: ahol az író ember és ember
sokszorosan meghatározott viszonyát, e viszony meghatározóit ábrázolja. S
mert erre a húszas évek Indiájának rendkívül bonyolult, keresztül-kasul
megosztott társadalmának körülményei bőséges lehetőséget nyújtanak, a
regény sarkított formában, szinte laboratóriumi tisztaságában ábrázolja, ami
tán nem ilyen szembetűnően, de minden emberi közösségben
megmutatkozik. Az az India, amit Forster látott, ismert, ember és természeti
környezet, ember és hagyomány, kultúra és kultúra, elnyomott és elnyomó
szembenállását, kölcsönhatását egyaránt végletes élességgel tükrözte: az
ember képe, India tükrében, páratlanul sokatmondó és történelmileg
általánosítható kép.
India tükrében: ebben a regényben a tükör majdnem olyan fontos, mint
a kép tárgya, az ember. Hiszen a kép attól hangsúlyos, attól több, mint a
valóság egybemosódó egésze, hogy keretben látjuk, s ez a keret, a tükör:
India.
Roppant tükör: a világrésznyi ország maga az időtlenség és
határtalanság. Erre utal, hogy a regény három része, A mecset, A barlangok
és A templom, az indiai esztendő három évszakának, a hűvös évszaknak, a
meleg évszaknak és az esős évszaknak a megjelenítése. Azaz mindennek,
ami időtlen, ami földtörténeti korok óta változatlan, évről évre visszatérő,
emberek fölött áll, de őket is magába foglalja, életüket meghatározza, mégis
független tőlük.
A könyv szereplői a közönyös öröktől valónak ebben a
körvonalazhatatlan közegében élik a maguk kis, körülhatárolt életét,
gyűlölködnek, fenekednek, hatalmaskodnak, s keresik – többnyire hiába –
egymás megértését, szeretetét. Ettől a gyöngyházszínű időtlenségtől válik
olyan lebegővé a történet, ettől oldódnak egymásba színei, ettől mosódik el
való és valótlan közt a határvonal, válik hihetővé, hogy a korhadt faág
mérgeskígyó, hogy a gépkocsinak a mezőről nekirontó sakál évekkel azelőtt
elütött parasztember. Hogy a jó barát ellenség.
Ez a lebegő időtlenség az, amit a könyv szereplői közül –
megszemélyesítve – csak egyvalaki képvisel, épp az, akinek a történtekhez
az égvilágon semmi köze sincs: a punkahúzogató a tárgyalóteremben. Aki
isteni szépségében túlságosan is közönyös, nagyon is megfoghatatlan
ahhoz, hogy a történet többi szereplőinek túlfűtött, ésszerűtlen, mégis szinte
végzetszerűen meghatározott cselekvésére magyarázattal szolgáljon.
A három évszak sosem változó időtlenségének hátterére azonban
szinte rikítóan rajzolódik rá annak a három, jellegzetes emberfajtának a
képe, amelynek a mecset, a barlang és a templom szintúgy jelképéül
szolgál: a harcos muzulmán, a helyzeténél fogva korlátolt európai és a
szemlélődő hindu – ha úgy tetszik: Aziz, Adela és Godbole professzor.
Nézeteiket, magatartásukat, cselekvésmódjukat áthághatatlan korlátok közé
szorítja környezetük, kultúrájuk, hovatartozásuk. Egymáshoz való
viszonyukat szigorúan megszabja az időpont és a hely. A hatalmi helyzet.
És természetesen a személyiségük.
Ennek az összetett és sokszorosan torzító kapcsolatrendszernek a
jelképe – s talán az egész könyv kulcsszava – a visszhang. A falak közt ide-
oda verődő, a szót igazi jelentésétől megfosztó, hangzását öblösen
fölerősítő visszhang.
A visszhangos, dísztelen és üres marabári barlangokban játszódik le
az, ami a történet szereplőit, akár a centrifuga, szétválasztja és fajsúlyuknak
megfelelően összegyűjti.
A visszhang zilálja tragikomédiává a talpig becsületes és jó szándékú
Adela bírósági helytállását – a visszhang, amitől sem a maga fajtája, sem az
indiaiak nem értik egyetlen szavát sem, sőt, ettől – a marabári sziklaüreg
visszhangjától – zavarodik meg maga is, olyannyira, hogy képtelen
különbséget tenni a képzelt és a tárgyi valóság között.
Adela neve – Quested – beszélő név; a könyvben az egyetlen, nemcsak
hangzásával, hangulatával, de az értelmével is sokat elárul. (A quest első
szótári értelme keresés, kutatás, de jelent hivatalos vizsgálatot, nyomozást,
sőt, a vad űzőbe vételét, lovagi szolgálatot is.) Tehát Adela az, aki
megfaggattatott, akit űzőbe vettek (az övéi ugyanúgy, mint természetes
ellenfelei), Adela a jóhiszemű, tárgyilagosságra törekvő, de tétova és
tájékozatlan, s ezért könyörtelenül megbűnhődő kérdező – az univerzum
közönyös végtelenségével szembekerült európai tragikomikus
tehetetlenségének jelképe. Ugyanannak az európaiságnak gyámoltalanabb
képviselője, mint a makacsul megértésre törekvő, de szilárdan öntörvényű
Fielding, aki a könyv végén, rezignáltan bár, de szembenéz a valósággal:
tudomásul veszi helyzete adta hovatartozását, ráébred, hogy India roppant
marabári barlangjában képtelen olyan szót kimondani, amit torzítatlanul
értenének indiai embertársai, s maga sem értheti meg az ő szavukat. – Nem,
itt nem! – feleli füle hallatára az égbolt az elgyötört föld kérdésére, s
foglalja össze a regény emberi és politikai mondanivalóját reményt is
kifejező röviden.
Ám a visszhang, amit Indiában roppantul fölerősít a fajták és múlt, a
gyarmatosító és gyarmatosított megbékíthetetlen ellentéte, ha nem is
egyforma erősen, de mindig és mindenütt jelen van: két ember egy szón a
legritkább esetben érti ugyanazt, s ha az egyik úgy véli, joggal uralkodik a
másikán, de a másik ezt jogtalannak érzi, soha. A Forster-Fieldingek talán
gyöngék, hogy ezt egyszer s mindenkorra megszüntessék, de az ő dolguk,
hogy a tényt s e tény okát felismerjék, kimondják. S mint ez a könyv is
bizonyítja, emberi igazságukat, tisztességüket olykor igazolja a történelem.
Ha a könyvet magát nem olvasta valaki, a fentiek alapján még azt
hihetné, hogy nehezen követhető, jelképekkel túlzsúfolt, alig fölfejthető,
homályos történet vár rá. Hadd nyugtassam meg: a regény világsikerének
titka épp kristálytiszta, érdekfeszítő meséje. Az Út Indiába érdekes
környezetben játszódó, teljesen valószerű, sőt, megtörtént tényeken alapuló
történetet mond el hűvösen távolságtartó, élőbeszédre épült, majdnem hogy
jelzőtlen prózában. A könyvben minden szónak megvan a szerepe:
jellemez, embert vagy körülményeket, előbbre viszi a történést. Egyetlen
szálat nem lehet úgy kihúzni a történet szövetéből, hogy az egész meg ne
bomoljon, de hiányozni sem hiányzik belőle senki: a regény, bármilyen
összetett és sokrétű, hihetetlenül kiegyensúlyozott, kiérlelt és kerek. Annak
ellenére, hogy mérhetetlenül sok továbbgondolni érdemes gondolatot
görget. Tökéletesen ráillik a jelző, amivel jellemezni szokták: valóban
klasszikus.
Ha hasonlítanom kéne valamihez, azt mondanám, olyan, mint egy
gránitból csiszolt kőbalta: megtestesíti alkotója korának minden tudását,
tapasztalatát. Tökéletesen megfelel a célnak, amire készült. Anyaga
kemény, formája zárt, épp ezért időálló.

Göncz Árpád
 A Palatinus Kiadó az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők
Egyesülésének tagja

Kiadónk könyvei kaphatók:

1118 Budapest, Rahó u. 16.
Tel.: 319-3020, tel./fax: 319-3019

Könyveinket megtalálja az interneten:

http:// www.palatinuskiado.hu
E-mail: palatino@axelero.hu

ISBN 963 9578 88 6

Kiadta az Új Palatinus Könyvesház Kft. 2006-ban

A kiadásért az ügyvezető igazgató felel
Felelős szerkesztő: Pólyák Béla
Műszaki szerkesztő: Neyer Eva
Szedés, tördelés: Manadvice Bt.

Nyomás: Séd Nyomda Kft., Szekszárd

Felelős vezető: Katona Szilvia