z esszé (franciául: essai) a szépirodalmi alkotások egyik sajátos válfaja.

Műfaja közismerten nehezen

definiálható. Valószínűleg nyugodt szívvel állíthatjuk, hogy annyiféle esszé létezik, ahány esszéíró. Samuel
Johnson (1709–1784), aki maga is kiváló esszéíró volt, az alábbi meghatározást adta:

„ Az agy gondolatainak szabad folyása; egyetlen, nyers mű, s nem szabályszerű, rendezett alkotás.
”

– Richard Aczel: Hogyan írjunk esszét? (hely nélkül): Osiris. 2004. ISBN 978-963-389-693-8

Rövid terjedelmű, témáját merítheti az irodalomból (Magyarországon ennek van a legnagyobb

hagyománya), a tudomány felfedezéseiből, a politikai életből, vagy a mindennapi élet megfigyeléséből.
Erősen tükrözi írója véleményét, nézőpontját, sokszor szépirodalmi igénnyel íródik.

Az irodalmi műnemek hagyományos hármas csoportosításában (líra–dráma–epika) hagyományosan az

epikánál szerepel, azonban ha fogalmát a végsőkig kibővítjük (ez alapján létezik esszévers, esszéregény
stb.) akkor a lényegét tekintve a negyedik műnemnek tekinthetjük.[1]

Azonban még a szűkebben vett „esszé” is átmeneti műfaj, mégpedig az irodalmi-irodalmiatlan/irodalom

alatti szöveg között, hiszen írója az irodalmi és bölcseleti beszédmód határsávján mozog.