lenne belőle, a fejére olvasnák, hogy mit lófrált arra, hogy ez­

zel veszélybe sodorta önmagát meg a családi üzletet is. Ami­

ben egyébként igazuk volt. Röviden, nem érdekelt senkit, rá­
adásul pénzt sem lehetett belőle csinálni. De az ember, bár ér­
telemmel megáldott lény, mégsem elég racionális, így kedves
Abrahám unk azt a kis botot, ami nem volt hosszabb tíz centi­
méternél, végül megtartotta. Maga sem tudta, m iért is csinálja,
m int ahogy előtte nem tudta, m iért nem dobta el útközben, és
m iért hozta hazáig. Becsavarta egy darab pergamenbe, amire
ráírta, hogy Konstanz 1415, majd betekerte egy vászondarab­
ba, és elrejtette egy kis ládába, amelyben az értékeit őrizgette,
olyan apróságokat, amelyeket valamiért fontosnak, érdekes­
nek talált. Idővel aztán, amikor megöregedett, és a fiai felnőt­
tek, akkor már Húszról és a huszitákról akarva-akaratlan min­
denki tudott Csehországban, hiszen mindenfelé harcok dúl­
tak, megmutatta nekik a kis botot, és elmesélte, honnan van
és hogy is volt akkoriban. És ez így folytatódott generációról
generációra, és csak a csodának köszönhető, hogy a kis ládika
nem veszett el a sok kitelepítésben, üldöztetésben, egyik hely­
ről a másikra hurcolkodásban. A botocska a legendával együtt
a család tulajdona maradt. És ez nem minden. Évekkel később
történt egy váratlan esemény. Ahogy a harcok és a civódások
folytatódtak, egymást öldösték az emberek, és a katolikusok
megint fölénybe kerültek, betiltották a Cseh Testvérek Egyhá­
zát. És némely cseh testvér felekezetű család, akik közül legtöb­
ben Kelet-Csehországból származtak, ahelyett, hogy visszatér­
tek volna az egyetlen, igaz, katolikus vallásra, inkább titokban
zsidó hitre tértek. Abban az időben azért nem túl gyakran tör­
tént ilyesmi, meg igazából manapság se nagyon fordul elő, és
az igazat megvallva az üldöztetés szempontjából nézve a dol­
got, az áttérés nem segített rajtuk semmit. De megtörtént. A le-

148
származottaik már zsidók voltak, ugyanolyanok, mint a többi
normális zsidó, csak a nevük volt egy kicsit más. És aztán az
történt, hogy idővel beházasodott a családunkba egy ilyen. És,
habár igazhitű zsidókká váltak, természetesen alaposan tisz­
tában voltak a származásukkal is, úgyhogy ez a botocska, meg
a hozzá kapcsolódó történet új, különleges jelentőséget kapott,
így volt, ilyen valószerűtlen történetek is vannak a világban. Az
ember sohasem tudhatja, miért történt valami éppen úgy, és
nem máshogy. És felesleges ezen sokat kérődzni, főleg olyan­
kor, ha nem az életünk forog kockán, de tulajdonképpen ez
utóbbi esetben sincs túl sok értelme.
- Akkor ide vele! Mutasd azt a botot!
- Ugyan, nincs nálam.
- Miért, kinél van?
- Talán az unokabátyámnál, a bécsi ágnál. Vagy az ő gyere­
keinél, nem tudom. De a történet igaz. A nagyapám még gye­
rekkorában a kezében tarthatta.
- Ezt mindenki mondhatja.
- Ez igaz, de az én nagyapám soha nem hazudott. Ameny-
nyire én tudom. Istenfélő ember volt.
- Bizonyítékot, Bondy, bizonyítékot! A modern kor bizo­
nyítékot követel, nem pedig hablatyolást. Nem veszünk be ám
mindent.
- Milyen bizonyítékot akartok? Milyen bizonyítékot kelle­
ne benyújtanom nektek? Nem vagyok Einstein, hogy bizonyí­
tanom kellene az igazamat.
- Na, azt észrevettük.
- Egyébként meg sokáig neki sem akartak hinni. Elhiszi-
tek-e vagy sem, a ti dolgotok. Nekem aztán tökmindegy.
- Na látod, Hubert, azt a szálkát tényleg tedd el inkább, és ne
felejtsd el mellé írni, hogy abból a székből való, amelyen a vi-

149
lághírű író, a Svejk, egy derék katona szerzője, Jaroslav Hasek
üldögélt. De türelmesnek kell lenned, és meg kell várnod, amíg
meghalok, mert egyelőre még nem hozna sokat a konyhára. Ha
most valamelyik prágai kritikus megtudná, hogy rendelkezel
ezzel a szálkával, eljön, fűt-fát megígér neked, kicsalja tőled,
majd a szemedbe szúrja.
Mezítláb lépked, csiklandozza meg bökdösi is a fű, a talpbőre
még puha, érzékeny a tél után. Idén először vette le a cipőjét.
A cókmókot a testvérével együtt a víznél hagyta, egy kis m a­
gányra vágyott. Egyik pillanatban a gyalogúton lépdel, a m á­
sikban keresztülvág a magas füvön. Itt az erdő alatt még nincs
lekaszálva, tele van margarétával és harangvirággal. A zöld h ét­
féle árnyalatát számolta meg, mindegyik szép telt zöld, sehol
sincs nyoma okkernek vagy barnának. A napnak még nem
volt ideje megégetni a leveleket. Minden felfelé mutat, és még
nem következett el a fordulópont, még semmi jele az elm ú­
lásnak, ha nem számolja azt a széttaposott csigát az úton, és
a hangyaboly halottas menetét, amely ugyanazon a helyen az
előbbi kötött alakzatból istentelen lakomázásba kezdett. Köny-
nyű szellő lengedez, a haját az arcába fújja, fellebbenti az illa­
tokat, de a szagokat nem. Még nincs szárazság. Megpillant egy
fácánt, gyönyörű példány, és nevetségesnek tűnik, ahogy pöf-
feszkedik. A bátyja ugyan azt mondaná, hogy a fácánok nem
pöffeszkednek. Sőt, nem vágnak semmilyen képet. De ez nem
igaz. Ez igenis pöffeszkedik és tetszeni próbál.
Nemsokára dél lesz, nem mintha ez fontos lenne. Nem is
éhes. Nem hiányzik neki semmi. A Slávia Bank boldog tiszt­
viselője helyet foglal a földön. Örökre itt marad a fácánnal
és a döglött csigával, és a zsebébe gyűrött noteszével. A haja
a nyakát verdesi. Talán majd ír egy verset is, ha megszállja az
ihlet, de nem most. Lefekszik a fűbe, a feje körül lándzsás úti­

151
fű, mezei komócsin, muharsás nő, a többi növény nevére nem
emlékezett, pedig a nagyapja azokra is megtanította. Hogy is
hívják azt a növényt, am inek olyan poshadt mocsár szaga van?
Azt nem nagyon szereti. Becsukja a szemét, egy pillanatra meg­
lepi, hogy lélegzik, és hogy ezt észrevette. Elszundít.
Fehér libatop! Büdös libatopnak hívják azt a növényt. De az
nem a réten nő, inkább kőrakásokon, trágyadombon és kocs­
mák körül. Azokban a bűzös sarkokban, ahova a részegek pi­
sáinak. Itt nem, itt a réten nem nő. Mégsem hagy neki békét az
a libatop. Facsarja az orrát. Bűzlik. Még a szájába is belement ez
a szag, egészen a torkáig lehúzódott. Fojtogatja ez a szag, felke­
veredik tőle a gyomra. Olyan rosszul lesz, hogy felébred. Nagy
nehezen feltápászkodik a matracról. Megmozdítja nehéz, fájó
testét, és még időben odaér a vécére. Hány. Másodszorra vagy
talán harmadszorra is. Mielőtt visszafeküdne, még kinyitja az
ablakot. Megint havazik.
„Egészen addig minden paraszt, zsellér, és szolgáló, de a többi
ember is, akik például a városban éltek, a bányászok és varró­
nők, elnyomásban éltek, mert robotolniuk kellett, és ez három­
száz évig tartott. Sokat éheztek, szenvedtek, és németül kellett ta­
nulniuk, és egyébként is nagyon rossz volt a helyzetük. Például
Húsz Jánoshoz hasonlóan mártírrá vált Karel Havlícek Borovsky
Brixenben vagy Bozena Némcová, aki a koporsójára töviskoro­
nát tett, és ezután nem sokkal maga is nehéz körülmények között
meghalt. Habár lehetetlen volt ezt az igát levetni, mert a császár
Bécsből parancsolgatott, és még Prágában is mindenkinek enge­
delmeskednie kellett neki. Csak Tomás Garrigue Masaryk sza­
badította fel szenvedő cseh népünket, és alapította meg a Cseh­
szlovák Köztársaságot, amibe a szlovákokat is bevette. Ezért na­
gyon hálásnak kell lennünk neki, amit szorgalmas munkánkkal
fejezhetünk ki leginkább...”

Az iskolaigazgató felsóhajtott és letette a szemüvegét. Ez volt

a tizenötödik fogalmazás, amit olvasott, és kezdett elege lenni
belőle. Mit adjon ennek a Liduskának? Helyesírási hibái iga­
zából nincsenek, az egyik legjobb dolgozat. Kissé leegyszerűsí­
tett, az igaz. Mennyit sulykolta már beléjük ezt a témát, meny­
nyi mindent elmagyarázott nekik. Kénytelen lesz neki csilla­
gos ötöst adni, mert különben... Hány osztályzatra lenne itt
szükség?!
- Maga még itt van?

153
 A tanító elnézést kért, hogy kopogás nélkül lépett be, de nem
gondolta, hogy ebben az órában még itt találja.
- Semmi baj. Nem akartam hazacipelni. De muszáj lesz,
kezd akadozni a munkatempóm.
- És, volt nála?
- Voltam, de csak egy pillanatra. Tulajdonképpen csak be­
adtam neki az újságot, meg két könyvet.
Az igazgató összeszedte a füzeteket, és megtömte velük ko­
pott aktatáskáját.
- Biztosan örült - jegyezte meg halkan - folyton minden­
kit invitál.
Aztán kibukott belőle. Hogy mindig, m indenben kiállt mel­
lette, mindenütt, az sem zavarta, hogy folyton ugratja, és hü­
lyét csinál belőle, hiszen nem olyan kisstílű, hogy ezt felve­
gye. Olyan, amilyen, de mindenképpen tehetséges ember. De
most? Amit azzal a patkánnyal művelt? Az m ár neki is sok.
Itt nem a katolikusokról van szó, ő sem szereti őket túlzottan,
meg azért a papért sem rajong igazán. De ez m ár nem vicces,
ez m ár gusztustalan, ízléstelen! Sajnos.
- Maga tényleg azt hiszi, hogy ő tette?
- Miért, maga nem? És akkor ki volt?
A tanító nem tudta. Azt mondta, igazából bárki lehetett. Pél­
dául Prokop vagy az a szörnyűséges Masková, állítólag valaki
látta annakidején a tem plom körül lődörögni, és rögtön gya­
nús volt neki. Az is olyan önjelölt forradalmár, sőt, még büsz­
ke is rá. És a templomszolga? Fura ember, lehet, hogy maga
tette, direkt, hogy Jarda fejére varrják. Gyűlöli őt.
- Na igen, de ezért megszentségteleníteni az oltárt? Éppen
ő? Nekem ez túl közhelyes megoldásnak tűnik. És a Masková
belekeverése szintén.

154
 - Hát, történt, ahogy történt, most már biztos nem csinál­
ná. Ugyanis már el se tudná vonszolni magát odáig.
- Olyan rossz a helyzet?
- Sajnos igen. Bezárjak én, vagy még marad?
- Nem, már megyek. Nem kellett volna ezt tennie, tudja,
nem kellett volna. Annyira...
Az igazgató befejezetlenül hagyta az utolsó mondatot, de
a mondat hiányzó részét le lehetett olvasni az arcáról.
Ezen a pénteken két levél is érkezett. Direkt félretette őket ké­
sőbbre. Legalább lesz mit csinálnia. A szeles idő estére újabb
havat hozott, de a megrakott kályha mellett így is kellemes
volt. Sőt, még ennivalója is volt. Az egyik lábasban pacalpör­
költ, a másikban mákosnudli. Ez utóbbit m ár meg is kóstol­
ta. Finomabb volt mindennél, amit annakidején a gazdasszo­
nya főzött neki. Buktát is kapott, olyan nagy, formátlan darab
volt, de az illata jó volt. A templomszolga felesége karolta fel,
de csak ideiglenesen, amíg talál valakit. Örökké nem főzőcs-
kézhet neki, ezt senki sem kívánhatja tőle. Nem is akarta. Kü­
lönben is, az utóbbi időben az volt az érzése, hogy senki sem
akar tőle semmit. A keresztelőn, az utolsó kenet feladásán meg
persze a misén kívül. De ki tudja, mennyire fontos ő ezeknek?
Mennyire ragaszkodnak hozzá? Hogy valakinek az itteniek kö­
zül komolyan szüksége van-e rá, olyan őszintén és konkrétan,
m in t a mindennapi kenyérre? Őszintén szólva, először a za­
ba szó jutott eszébe. Úgy, mint alkohol, fajtalanság, szórako­
zás. Szórakozás. Eszébe ötlött, hogy ez egy új kifejezés. Vagy­
is, pontosabban, nem új, de mostanában új értelemben hasz­
nálják. És sokkal gyakrabban, állapította meg. M ár nem csak
a szürettel vagy a farsangi mulatsággal kapcsolatban.
Fontos ő valakinek legalább annyira, mint ezek a hiábavaló­
ságok? De azt is tudta, hogy jobb, ha nem kapargatja meg na­
gyon ezeket a kérdéseket. A templomba azért még eljárogat-
nak, egyesek. De ez nem ugyanaz. A megszokás ugyan néha

156
átváltozik szükségletté, de itt nem erről van szó. Mi lenne, ha
egy napon egyszer csak bezárnák a templomot, például vala­
mi felülről jött rendelet hatására? Nem küldenének másik pa­
pot, és egyik napról a másikra mindennek vége lenne. Bánta­
na ez valakit? Hányuknak hiányozna igazán? Nem a templom,
nem az orgona, nem ő maga, hanem... Ki se merte mondani,
mert sejtette, hogy a válasz nem lenne túl boldogító. Nem m er­
te végiggondolni, de tudta, hogy Őt nem csaphatja be. De ki
tudja, nem azért fél-e megválaszolni ezt a kérdést, mert ő m a­
ga a boldogtalan? Bármikor hasonló eszmefuttatásokba kez­
dett - nem, nem is így volt - az eszmefuttatások kísértették őt,
azok fúrták be folyton magukat az elméjébe, mindig összeza­
varodott és elöntötte a méreg. Dühös volt önmagára, és a tö­
kéletlenségére. Mennyire kevéssé ismeri ki magát közöttük, az
emberek között, pedig már mióta itt él! Milyen kevéssé lát bele
még a legegyszerűbb öregasszonyok fejébe is! És ez nem azért
volt, mert büszke vagy fanatikus lett volna, és nem is a fenn-
héjázás volt az oka. Nem akart ő távolságot tartani, az a távol­
ság egyszerűen ott volt. Igazából ezalatt a húsz évnyi szolgá­
lat alatt m ár a legegyszerűbb dolgokban is elbizonytalanodott,
már azt is kétségbe vonta, valaki kedveli-e őt az itteniek kö­
zül. Normálisan, mint embert, mint szomszédot, mint akár­
mit. Egyszerűen szereti-e valaki?
Meggyújtotta a gyertyát, az asztalra tette, és a kredencből
elővette a leveleket. Az egyik Josefától jött, azt rögtön felismer­
te, a másik Prágából. Talán Petrtől. Ki más küldhetné neki le­
velet onnan? Josefáét kicsit közelebb húzta, úgy döntött, azt
olvassa el előbb. Semmi különös hírt nem várt ugyan a levél­
től, mégis kivételes figyelmet szentelt neki. Mielőtt a kés után
nyúlt, a papírvágó késért nem volt kedve felmenni az emelet­
re, megnézte, be van-e zárva az ajtó, rátett a tűzre, és töltött

157
m agának egy pohár vörösbort, amit már vagy fél órája kinyi­
tott. Éppen úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Ezt az
üveget a püspöktől kapta, azóta tartogatta, valami különleges
alkalomra, ami, úgy érezte, most elkövetkezett. Bár egy kicsit
másképp, mint azt elképzelte. De képzelt-e valamit egyáltalán?
Igazából nem. Kortyolt egyet, aztán még egyet. Jó bor volt. Sőt,
kiváló, bár nem volt nagy borszakértő. Felvágta a borítékot, és
valami nevetésféle hagyta el a száját. Amíg Josefa itt volt, soha
nem szentelt neki ilyen koncentrált figyelmet. Az is igaz, hogy
m ásnak se. Talán a püspök az egyetlen kivétel. Mielőtt egyál­
talán belekezdhetett volna az olvasásba, a pohár kiürült. Mi­
lyen szórakoztató eljátszogatni az árnyékokkal, ha épp olyan
a helyzet. Milyen kellemes, megnyugtató, felszabadító érzés!
A lány azt írta, hogy jól vannak. A megözvegyült unokanő­
vére örül, hogy nincs egyedül a gyerekeivel a házban, és Josefa
jelenléte nem idegesíti, sőt. Még hálás is érte. Jól megértik egy­
mást, és anyagilag is jól megvannak. Ha jól értelmezte a leve­
let, esténként varrással foglalatoskodnak, plusz ott van a gaz­
daság. Kielégíti a szükségleteiket. Nincsenek nagy igényeik.
Karlík szépen fejlődik, hála Istennek, és ott senki sem kérde­
zősködik az apja után. Szép emlékei vannak Lipnicéről. És ab­
ban reménykedik, hogy róla is szép emlékeket őriznek. Elné­
zést kér, hogy ilyen hirtelen távozott. Bocsássa meg, kéri, hogy
bocsássa ezt meg neki. Nem volt helyes így cselekednie. Talán
m ár nem haragszik rá. Nem tudta, mit tegyen. Az ő hibája. De
nem akarta, hogy az ő vétkéért Karlíknak is bűnhődnie kell­
jen, és Isten segedelmével talán...
Töltött magának még egy pohárral. Soha, soha nem hallotta,
nem kérdezte meg az alatt a két hónap alatt, hogy hogyan hív­
ják a gyereket. Tudta, persze, hogy tudta, hiszen saját kezűleg
írta be az anyakönyvbe. Az apja ismeretlen. De soha nem jutott

158
eszébe, hogy ugyanaz a neve, mint neki. Hogy tehette ezt? Ezek
után hogy a csudába ne mutogatnának rá, rájuk? Elnézést kér.
Ő kér elnézést? Hogy már nem bírta ki... Beletúrt a kredenc-
fiókba, és előhalászott egy doboz cigarettát. Tett a tűzre és köz­
ben meggyújtotta a cigarettát is. Még jó, hogy nem pravoszláv
pap, most jól megrángatnák érte a szakállát. Kétségbeesetten
nevetni kezdett a saját viccén. Most hangosan. Visszament az
asztalhoz, és újra elolvasta a levelet. A betűi szépek, minimális
a helyesírási hiba, csak a fogalmazás sutácska. Mintha a leve­
let az asztallap vagy az istállóajtó írta volna. Körülbelül annyi
benne az érzelem. Ilyen volt az unokahúga, ez mindig is ide­
gesítette benne. Az a hűvösség, az a különcség. Harmadszorra
is töltött magának, és csak aztán jutott eszébe. Lehetséges len­
ne? Lehetséges volna ilyesmi? Nem akarta elhinni. Időben egy­
beesett volna, még mindig a fejében volt az a naptár. Hányszor
számolgatta már át rosszkedvében! Lehetséges lenne, hogy ő,
aki évente legfeljebb egyszer részeg, hogy miután a püspököt
a hálószobájába kísérte, utána... Életében másodszor, és hogy
nem emlékezne rá? Hogy utána otthagyta volna, mint aki jól
végezte dolgát, azt se tudta, mikor és hogyan, és reggel a saját
ágyában ébredt, nem emlékezve semmire, és a lány sem m on­
dott neki semmit? Sem akkor reggel, sem máskor? Olyan ré­
szeg volt, mint ahogy az a nagykönyvben meg van írva, de
akkor is. Hogy lett volna képes ilyesmire abban az állapot­
ban? A részegek állítólag nem ... Lehetetlen, teljesen lehetetlen!
Karel... Mennyire nyomta most ennek a királyi névnek a sú­
lya. Mindig úgy érezte, hogy a cseh környezetben ennek a név­
nek minden fenségessége eltűnik. Más fennkölt dolgokéhoz ha­
sonlóan. Csehországban még a király is valamilyen titokzatos
módon joviális, komikus nagybácsivá változott. A Carlos vagy
a Charles egyáltalán nem volt komikus. A Karel viszont igen.

159
Minden nagysága megszűnt, és áldozatul esett az alattomosan
felforgató kocsmai röhögéseknek. Talán csak IV. Károly, ő tar­
totta magát valamennyire. Szóval Karelnek nevezte el. Nem je­
lent ez semmit, nem jelenthet. Legfeljebb, hogy ezzel akarta ki­
mutatni a háláját. De persze ezt ugyanolyan ügyetlenül, és su­
tán csinálta, m int m inden mást, amibe belekezdett. A csontos,
szögletes Josefára gondolt, de akarata ellenére megjelent előt­
te egy másik nő képe. Azé, akit - azt remélte - egyszer s min­
denkorra kitörölt az emlékeiből, de csak majdnem. Ez olyan
harmincöt éves lehetett, talán még több. Bögyös volt, és szőke.
- Először csak nézz - utasította - , hogy tudd, mit akarok.
Borzalmas volt, kim ondhatatlanul borzalmas. Megpróbált
elmenekülni, de a nő nem hagyta.
- Szoktál te egyáltalán fürödni? Nem ártana.
Valószínűleg rosszabbul is végződhetett volna, sokkal rosz-
szabbul. A Jóisten semmiféle gusztustalan betegséggel nem
büntette meg, csak a szégyen, meg az undor érzésével. Az osz­
tálytárainak annakidején nem vallotta be az igazi érzéseit, de
ez a gimnáziumi élmény megerősítette egyvalamiben, hogy so­
ha nem akarja ezt még egyszer átélni. Soha. Lehetséges, hogy
azon az ominózus estén ezt az elhatározását megszegte? Hogy
éppen abban a fennkölt és lelkesült pillanatban ilyen undo­
rító, alantas cselekedetre adta volna a fejét? Képtelen volt el­
hinni. Hiszen ebben az esetben valami, legalább valami csak
megmaradt volna az emlékezetében. Kizárt dolog! De hiszen
a lány sem állít semmi ilyesmit, nem is utal ilyesmire. Majd­
nem elszúrta az estéjét azzal, hogy ilyen illetlen gondolatokon
spekulál, amelyek m inden logikát nélkülöznek. A másik levél
után nyúlt. Talán mindezt m egírhatná Petrnek, de volna-e en­
nek értelme? Egy pillanatra megkönnyebbülne, de aztán? Az­
tán csak még rosszabb lenne.

160
 Örömmel olvasta, ahogy Petr viccesen kommentálja a kö­
zösen eltöltött prágai napjukat, és hogy azt írja, szép emlékei
vannak róla. Még az egyetemi viszonyokat is olyan érdekesen
és humorosan adta elő, hogy - bár nem ismerte sem a helyze­
tet, sem a szereplőket - élvezettel olvasta. Petr három oldalon
keresztül két ismert irodalmi személyiség, egy katolikus és egy
kommunista költő veszekedését írta le a kisoldali borozóban,
meg annak folytatását a párt újságjának hasábjain. A levélben
írt egy kis paródiát is mindkettő versére. Szinte látta őket maga
előtt. Nagyon jól szórakozott, sőt, még egy leheletnyi féltékeny­
séget is érzett. Pedig pontosan tudta, hogy ez nem neki való
élet lenne, hogy nem tartozik közéjük. Mindenből a legjobban
azt irigyelte, hogy ilyen könnyedén is lehet viselni a hit terhét,
ebben a nem túl barátságos világban. Minden visszataszító he­
veskedés nélkül. Hogy Petr hite éppen olyan őszinte és igazi,
mint az övé, abban nem kételkedett egy pillanatig sem. Csak
szerencsésebb volt a természete, vidámabb, legalábbis így tűnt.
Csak a legvégén olvashatta azt, amire egész végig várt. Rö­
viden volt megfogalmazva, nagyon udvariasan és igazából elég
tapintatosan. Azokkal a gondolatokkal, amelyeket a páter meg­
fogalmaz a cikkében, lehetetlen nem egyetérteni. Talán túlon­
túl egyértelmű is. Őszintén szólva, nincs benne sok újdonság,
ami egyáltalán nem hibája - mégiscsak katolikusok vagyunk,
nem pedig forradalmárok, nem igaz? - de azért a formája le­
hetne egy kicsit modernebb. A havilap alapvetően irodalmi fo­
lyóiratként szerepel a köztudatban, a szerző viszont egy kissé
tapasztalatlannak tűnik ezen a téren. Azonban ezt a véleményt
nem kell olyan drámaian értelmezni, és talán Karel emellett az
egyáltalán nem könnyű hivatása és szolgálata mellett is talál
majd egy kis időt, hogy visszatérjen a szöveghez. És az új szö­
vegváltozatot, ami lehetne egy kicsit, mondjuk a felével rövi-

161
debb, ismét elküldi majd neki. Csak nyugodtan gondolja át
még egyszer, van elég ideje, nem hajtja a tatár. Ő - Petr - a sa­
ját szövegeit rendszeresen átdolgozza, de gyakran van olyan
is, hogy végül kíméletlenül kidobja őket. Ezért Karel ne hara­
gudjon, mert mindezt teljesen őszintén és barátilag írta neki,
(horribile dictu) a saját anyjának se írt volna mást. Neki az­
tán pláne nem, viccelődik Petr, hogy elhessegesse az esetleges
rossz érzést. Persze hiába.
Kitárta a kertre nyíló ablakot. Ott áll az ablakban, az egyik
kezében cigaretta, a másikban az üveg bor a maradékkal. Most
m ár egyenesen az üvegből iszik. Úgy érzi magát, mintha a ba­
rátja az arcába köpött volna. A szerző egy kissé tapasztalatlan­
nak tűnik ezen a téren... És m ost ennyi bor után bizonytalan­
nak és egyensúlyát vesztettnek is. Milyen megalázó! Cseszd
meg a folyóiratodat, te undorító amőba, te nyálas prágai pióca.
Töröld ki vele a segged, másra úgysem jó. Mint az újságok ál­
talában. Micsoda fura elnevezéseket ad a rosszindulat a szájá­
ba, és valahogy mindet az evolúció kezdetéről. Nyald ki a seg­
gem, te polip! Ez talán azért van, m ert nincs hozzászokva, hogy
csúnyán beszéljen, képtelen visszafogni magát. Képtelen. Még
erre is. A vécé felé tántorog. Visszafelé majdnem agyontapos
egy egeret. Alig hallható kiáltással az utolsó pillanatban át­
ugorja. A macska hozta be neki, m ár kimúlt szerencsére. Egy
teljesen egyszerű döglött egér. Ő t viszont megszállja az ördög.
M agára kapja a kabátját, az egérre egy madzagot köt, és neki­
indul a sötétségnek.
M ár javában elmúlt éjfél, amikor átvág a az üres téren. A ne­
héz felhők közül egy pillanatra kikukucskált a kerek hold. Szin­
te m ár telihold van. Az ismert, holtsápadt arc, valami borzasztó
sikolyra húzódó szájjal éppen a vár felett, amelyről az a hülye
azt írta, hogy úgy fest, mint valami szétroncsolódott mozdony.

162
Vagy valami ilyesmit. Most észre sem veszi azt a csodálatos,
díszletszerű, romantikus, és kissé kísérteties képet, amely más
körülmények között igen ösztönzően hatna rá. Csakis ő jár
a fejében. Minden figyelmével arra az emberre koncentrál. N e­
ki minden szösszenetét elfogadnák, őt nem utasítanák vissza!
És teljesen mindegy, melyik újságnak adná le. Csak úgy ver­
sengenek érte, majd megvesznek az írásaiért, és jól megfizetik
azért a trágyáért. Az bezzeg nem tűnik tapasztalatlannak. El­
lenkezőleg, lapok százait, talán ezreit mocskolta már be. Szó-
rakozzuk magunkat halálra, erre vágyik mindenki. És most
már a katolikus folyóiratokban is szórakoztatni kell a szerzők­
nek, legyenek eredetiek, legyenek... Megbotlott és majdnem
orra bukott Nepomuki Szent János szobrának együttérző ar­
ca előtt. Az egeret azonban nem engedte el, ide-oda lengette
a madzagon. Úgy nézett ki, mint valami nagyra nőtt fiú, aki
a búcsúban szerzett szőrös kismajmot lógatja a kezében. Ne­
ki biztos egyik bolsevik kurva sem mondta, hogy megfüröd-
hetne. Ez az emberfajta sosem büdös. Ez a normális, ez az el­
várt. Mindenki bűzlik valamitől, tudatlanságtól, piától, olcsó
cigarettától. A zsidók fokhagymától ráadásul, a vérükben van
ez a bűz. Ezt jól ismerte.
Biztos ki kellett volna kérnem a véleményét, az én kedves
barátomnak, viccelődött, miközben a sárga ház ajtajának ki­
lincsére kötözte az egeret. Elég lett volna megkérni, néhány fe­
les után biztos szívesen meghúzta volna, és beleszőtt volna né­
hány gusztustalan viccet. Úgy tűnt, az egér egyetért. Nem el­
lenkezett, egyszer vagy kétszer még megfordult a saját tengelye
körül, majd lógva maradt.

163
Haladás börtönben ült. Már három hete ott volt, és még egy hé­
tig bent is lesz. A Koronában beszélték. Kliment apja, Frantisek
Stépánek mesélte, a csendőr. Úgyhogy valószínűleg igaz. Hol
a csodában lehetne máshol? Senki nem bírt ki vele többet, mint
egy nap, legfeljebb kettőt. Jihlavában tüntetett, ő vitte az egyik
transzparenst, sőt, a főtéren betörte két boltnak is a kirakatát.
Legalábbis azt mondják. Az udvara m ár régóta olyan állapot­
ban volt, hogy képtelenség volt megállapítani, vajon otthon
van-e a gazda, vagy sem.
Egy nagy halom szétkorhadt deszka előtt igen furcsa, el­
lenszenves párt pillantott meg. Leült a falra. Ez a pár száz mé­
ter, és főleg a látvány teljesen kimerítette. Az ember képtelen
kikerülni a tekintetével, nincs hova menekülnie a látvány elől.
A pusztulás közepén, két barát, a gácsér és a vörös macska,
együtt, vállvetve, mozdulatlanul és komolyan bámultak kifelé
a léckerítésen. Az eddigi esküdt ellenségek kapcsolatának, bi­
zonyos toleranciát mutató átalakulása különös volt ugyan, de
a kedvezőtlen körülményekre való tekintettel, nem teljesen ért­
hetetlen. De mit csinált itt a macska? Hogy visszajött, az érthe­
tő. Az ő háza volt, az ő területe, ide vonzotta az örök és indo­
kolatlan remény, amelyet önmagában meglehetősen materiá­
lis és önző érdekek tápláltak. De a kacsához? Nem volt ennek
sem m i értelme, de közben kétség sem fért hozzá. Mennyi min­
den m arad örökre rejtve előttünk, ha figyelmen kívül hagy­
juk a nyilvánvalót! Nagy nehezen feltápászkodott és átkutatta

164
a zsebeit. Az egyikből előhúzta a döglött egeret, amelyet reg­
gel a kilincsen talált, kirázta a zacskóból, és átdobta a kerítésen.
A másik zsebéből egy karéj kenyeret, meg egy fél fonnyadt al­
mát vett elő. Azokat is áthajította a lécek felett. A kenyér meg
az alma csak véletlenül voltak nála, mindkettőt reggelinél tet­
te a zsebébe, hogy Sura ne vegye észre, hogy semmit sem evett.
- Na, szevasztok.
Messzebbről még visszanézett. Ügy tűnt, hogy nekiestek az
ennivalóknak. Megelégedve ezzel, csendben a sorsukra hagy­
ta őket.
A fejfájáson kívül valami fura nyugtalanság is hozzájárult ah­
hoz, hogy felébredt. A valódi okát akkor fogta fel, amikor le­
m ent a konyhába, és megpillantotta az estéről otthagyott ma­
radványokat. Először azt hitte, hogy a legrosszabb, amit maga
után hagyott, a teljesen nyitva hagyott kályhaajtó volt. Az első,
bűnbánó imájában megköszönte Istennek, hogy nem enged­
te meg, hogy önnön könnyelműsége miatt tűz üssön ki a ház­
ban. Amikor levette a borfoltos abroszt, amelyen kihűlt per­
nye és parázsdarabok hevertek, még egyszer hálát adott. Csak
a zavara lett még nagyobb. A következő tanúja a pusztulásnak
a tárva maradt ablak volt, amely reggelig, m int egy nyílt seb tá­
tongott az éjszakába. A legrosszabb akkor következett be, ami­
kor meglátta az ablakpárkányon a kötélgombolyagot. Hirtelen
m inden szörnyűségével és borzalmával megjelent lelki szemei
előtt mindaz, amit tegnap cselekedett, és az is, miért. Nem csi­
nált magának tejeskávét, ahogy az eredetileg szándékában volt,
és a kályhát sem gyújtotta be. Csak egy tiszta abroszt hozott.
Szétterítette az asztalon a szép, fehér abroszt, de olyan rosszul
volt, hogy másra nem volt képes. Csak amikor tíz kilométer
legyaloglása után, átázva, átfázva hazaért, akkor gyújtott be,
és akkor készítette el a pótkávét.
Tegnap senki sem látta meg. Biztos, hogy senki. Észrevette
volna, ha igen. M indenre emlékezett, legalábbis úgy gondolta.
Hogyan is gondolhatta, hogy nem? Mennyire ostoba és naiv
elgondolás ez? Nem csak a szerző tűnik itt tapasztalatlannak.

166
És Petr még óvta őt. Nem, nincs semmiféle gyereke. De akkor
is meg kell tennie. Meg kell köveznie önmagát. Teljesen. Ebben
biztos volt. És nem fogja tovább halogatni, megissza ezt a ká­
vét, és megteszi. Közben az jutott eszébe, hogy milyen kévésén
múlik, hogy a reggeli tejeskávé kiadós büntetéssé váljon. De
ezzel nem fogja Petret fárasztani, biztos jobban örülne valami
viccnek. Vicc? Igazából, lehet, hogy nem is olyan rossz. Talán
a legjobb, amit életében elkövetett. Csakhogy neki nincs sen­
kije, akinek ezt megírhatná. Még annak a kettőnek sem, akik
esetleg megértenék, azoknak sem fogja megírni.
Örül, hogy mindketten jól vannak. Nem haragszik. Egyál­
talán nem haragszik. Talán nem mindig minden történt úgy,
ahogy annak történnie kellett volna. Elnézést kér. Mármint
úgy, ahogy ő maga szerette volna, hogy történjenek. A munká­
ja nehéz, felelősségteljes, néha túlontúl megterhelő, néha m a­
ga alá temeti, elnézést kér miatta. Azt is tudja, hogy bonyolult
jellem. Se nem optimista, se nem kellemes, pedig mit nem ad­
na, ha az lehetne. Elnézést kér. Josefa, kérlek! Ha a gyerek, ha
a gyereke... Ha Karlík felé több kötelezettsége lenne, mint azt
gondolja, akkor kéri, írja meg neki. Elnézést kér, hogy a leve­
lével olyan helyzetbe sodorja, amely valószínűleg mindkettő­
jük számára igen kellemetlen. Elnézést kér. De már nem tu d ­
ja, mit tegyen. Kezd beleőrülni ebbe az egészbe. Nem akarta
megsérteni, vagy megbántani, ő csak teljesen kétségbe van es­
ve. Bár ugyanakkor úgy hiszi, hogy mindabból, amit itt fen­
tebb vázolt, semmi sem igaz. Képtelen elhinni, hogy ilyet tett
volna, és el se tudja képzelni, mit tenne, ha mindez igaz lenne.
Mindennek ellenére, kétségbe van esve. Talán ezt megérti. El­
nézést kér. És minden jót kíván neki. Akármi lesz is a válasza,
kész azt alázattal és istenfélelemmel elfogadni.

167
- Egyszer éjfélkor a M ontmartre-ban, most arra a prágai, kis-
oldali kocsmára gondolok, m edvetáncot táncoltam Emca
Revolucéval. Ő választott ki. Csak képzeld el, Bondy! Én, med­
vejelmezben, egy félig meztelen nővel a karjaimban.
- És? Mi volt aztán?
- Mi lett volna? Semmi. Az ilyen dolgokban sohasem vol­
tam túl jó. Azért is választott engem, m ert szerintem tudta,
hogy nem fogom zavarni. Utána sem. El akarta táncolni a sa­
ját kis táncát, aztán meg hagyja mindenki békén.
- Gondolod?
- Tuti. Hiszen ismert engem. Legfeljebb akkor lehetett vol­
na máshogy, ha abban a medvejelmezben maradhatok. Akkor
talán m inden máshogy alakul.

168
Tonda a vár ablakában ülve nézett szét a tájon. Azt képzelte,
hogy az árbóckosárban áll. A hajó szeli a hullámokat, őrül­
ten hullámzik a tenger, de ő jól érzi magát, nincs hányingere.
A hullámok olyan hatalmasak, mintha kisebb hegyek lennének,
ott, Lipnice horizontján, ahonnan a hajó elsőtisztje származik.
De mi az neki? Sem tengeri betegség, sem honvágy nem kínoz­
za. Soha nem fog oda visszatérni. Sötétedni kezdett, a kilátó­
ban este lett. Hópelyhek kezdtek szállongani. Rövid idő múl­
va teljesen besötétedik, és lehet, hogy a hóesés is felerősödik.
A felhők úgy torlódtak előtte, mint egy kocsisor, lassan höm ­
pölyögtek közelebb és közelebb.
- Föld! - kiabálta. - Föld a láthatáron!
Majd kiadott még néhány parancsot. „Bevonni a vitorlá­
kat!” és hasonlókat. És indult volna haza. De hirtelen idekeve­
redett a nagymama.
Keresztelő Szent János napja előtti este volt. A faluban min­
denfelé hallani lehetett a legény hangját és a kiabálást, amely
a várhoz közeli dombon meggyújtandó Szent János napi tűzhöz
hívogatta az embereket. Először Zuzanka ért fel a dombtetőre.
Amikor meglett a máglya, és meggyújtották, a suhanc kézen ra­
gadott valakiket, és ugrálva-szökellve táncolni és énekelni kezd­
tek. Amikor befejezték az éneklést, átugrották a lángot. És ekkor
történt, hogy Zuzanka megbotlott valamiben. Lehajolt, felemel­
kedett, és meglátott egy alabástrom fehér kis kezet.

169
 - Dobd el, ez varázslat! - kiabálta a legény.
- Ne, ne dobd el! - ellenkezett egy öreg katona, aki a legény­
nyel együtt bicegett fel a dombtetőre. - Fűzd fel egy zsinegre, és
akaszd a nyakadba, meglátod, szerencsét hoz majd!
Jobban szereti, ha a nagymamája inkább felolvas neki, mert
akkor kevésbé kuszálja össze a történetet.
- Lányok, ne menjünk még haza, menjünk fel a várhoz!
De most nincsenek itt lányok, nincs éjszaka, csak szürkü­
let, és nem Keresztelő Szent János előtti este van, hanem Szent
M iklós előtti. Megint nem fog kapni semmit. De most már
m ennie kell, vagy kikap. De a nagymamát nem lehetett lerázni.
A legénnyel m ent egészen a faluig, de aztán visszaszökött
a várromhoz, ráült a székre, amelyet saját kezűleg készített, és
onnan kémlelte a csillagos eget, amíg le nem csukódott a szeme.
Ekkor muzsikaszót hallott a távolból, olyan szépet és olyan szív­
hez szólót, hogy a szíve hevesen dobogni kezdett, és a csalogató
hangok egyre közelebbről és közelebbről hangzottak...
A nagymama m indig összeszidta, ha valamerre elcsatan­
golt, most meg ő fogja bujtogatni? Jól tudja ő, Tonda, hogy ki
az az öreg veterán katona, ha m ár itt tartunk. Kincset találtál?
Az öreg veterán, aki biceg, és mindig jó a kedve. Már amikor.
Tonda nagyon utálja őt.
- Senkinek se mondjátok el, mit találtatok, és többé ne is ma­
radjatok a faluban.
M ár megint kezd belezavarodni ez a nagymama.
- A földet, nézd a földet. Meglátsz majd egy vasalt ládát.
Hagyd már abba!
- A z úton az öreg katona panaszkodott a barátjának, hogy
már borzasztóan hiányzott neki, hogy rosszul ment a sora, és
hogy elindult ide, hogy még egyszer az életben találkozhassanak.
Elég! Hagyjál! A Tarzan könyvemet bezzeg elégetted!

170
 - A z úr így szólt Mózeshez: „Miért kiáltasz hozzám? Paran­
csold meg Izrael fiainak, hogy induljanak...'
Honnan került ide megint a nagyanyja? Tonda ahogy h a­
zaért, felmászott a padlásra. És tényleg ott volt. Nem is ázott
el annyira, csak a pókok szőtték be hálóval. Három nap alatt
kiolvasta. És csak azért tartott neki ilyen sokáig, mert direkt
nagyon lassan olvasta. Egyébként egy éjszaka alatt befalta vol­
na. De ezzel a művi lassúsággal se tartott tovább. Negyedik
nap elindult Hasekhez. Nem azt szándékozott neki elmesél­
ni, hogy s mint esett a dolog, de már nem kellett félnie. A Tar­
zan miatt nem. Azt remélte, hogy jó kedvében találja. Hasek
az asztal mögött ült és egyedül volt, ami jó előjelnek ígérke­
zett. Valamit írt, de amint meglátta Tondát, abbahagyta, és teá­
val kínálta. Igazi szamovárból, az volt ám a csodálnivaló darab!
Senkinek nem volt ilyenje. Megkérdezte, hogy a Svejket írja-e?
Azt felelte, hogy most éppen nem azt, egy színdarabon dolgo­
zik. Vagyis hát inkább olyan színjátékon, néhány felvonást ír
műkedvelőknek. És hogy nem nagyon megy neki, de muszáj
megírnia, mert már megígérte. Tonda tudni akarta, miről fog
szólni. Először azt gondolta, hogy majd egy gonosz anyósról,
hogy egyszerű legyen, és nagyon vicces, mert ilyet kértek tőle.
Csakhogy aztán elment tőle a kedve. Ez a mostani egy öregasz-
szonyról és a kutyájáról szól. Tonda megörült, ha kutya is van
benne, akkor biztos jó lesz.
- Elolvashatom majd, ha elkészül vele? De csak ha n em ... -
megijedt. Nem tudta, kimondhatja-e, nehogy arcátlanságnak
tűnjön.
- De csak, ha nem, milyen? Na, mondjad nyugodtan.1

1 Kivonulás könyve 14:15 Szent István Társulat Biblia-fordítása

171
 - Hát, nehogy rossz vége legyen a kutyának. Mint a Kat’ou-
rákékban.
- Ismered?
Bólintott.
- Hogyha lehetséges.
- Hát, nem is tudom, nem ígérhetek semmit. És mit kap­
nék cserébe?
- Mutatok valamit, ha akarja.
Kihúzott a zsebéből egy gyűrött papírt, óvatosan széthajtot­
ta, és átnyújtotta neki az asztal felett.
„Erdei tündérfürt, vörös here, apró here, forrasztófű, mérges
bürök, fenyőspárga, füstös riba, orvosi vérfű, viperafű, med­
dő rozsnok...”
- Jó, nem?
- Az. De némelyiket még életemben nem hallottam. Melyi­
ket találtad ki te? A füstös ribát, mi? Valid be!
- Nem, egyiket se találtam ki, mindegyik létezik.
- És mihez kell ez neked?
- Az iskolába. Össze kellett írnunk tíz olyan növényt, amit
ismerünk.
- Rozsnok... Na jó, még elgondolkozom rajta. Meglátom,
m it lehet tenni azzal a kutyával. Várj, én is mutatok valamit -
firkált valamit a papírra, és Tonda elé tette. „Kísértet, Genny,
Apó, Picsás.” - Na, mik ezek?
- Ezek a tanáraim nevei az iskolában!
Tonda elnevette magát, és a zsebébe dugta ezt a kincset.

172
A következő két napban ki sem mozdult otthonról. Megivott
két sört, néhány kávét, de enni valahogy nem akaródzott neki.
Klimenten és Surán kívül csak Böhmmel beszélt. De az sem
maradt sokáig, csak beadta nekik a nyulat. Sietett, a másikat
a papnak kellett elvinnie. Hasek üdvözöltette az atyát, de Hu­
bert értetlen képet vágott. Muszáj ezt? Nehogy az atya megint
provokációnak gondolja. Amennyire ő tudja, a pap még m in­
dig haragszik Hasekre. Ószintén szólva azzal a patkánnyal sze­
rinte is túlzásba esett egy kissé.
Túlzásba? Lehet, hogy túlzásba vitte, valószínűleg kezd bün-
tethetően szentimentális lenni. De megsajnálta szegényt. És
mégis, mit kellett volna tennie vele, ha egyszer nincs macská­
ja? Úgyhogy elvitte neki. Egyáltalán nem érti, miért kell ezért
valakinek haragudnia. Egyáltalán, mi köze ehhez bárkinek is?
Micsoda, hogy megsajnálta? Sajnálatból tette azt a döglött pat­
kányt az oltárra? Nem fura ez egy kicsit? Hogy nem ő tette oda?
Komolyan? De hát mindenki azt hitte egész idő alatt! És ak­
kor most miről beszélt egyáltalán? Végül aztán elmagyarázták
egymásnak, ki, miről beszél. Nagyot röhögtek egymáson. Mi
mást tehettek volna?
Mindenki ezt hiszi... Eddig mindenki ezt hitte? Vajon mi
mindent hisznek még róla?

173
 1922. decem ber 4., P rága
Ú J IDŐK

Apróhírek

Hlinka politikája

A Szlovák Néppártnak jelentős bűne van abban a politikai és

kulturális szektásodásban, amely megmérgezte a szlovák kö­
zéletet. Először éket v ert - vagy legalábbis próbált - a csehek
és szlovákok közé, m ajd m egosztotta a szlovákságot az auto­
nóm ia-pártiakra és autonóm ia ellenzőire, és most pedig az
autonóm iát tám ogatók táborát osztotta m eg egymással har­
coló kisebb és nagyobb csoportokra, amelyek közül némelyek
nem riadnak vissza attól sem, hogy szlovák politikai ellenfe­
leikkel szemben összeálljanak a kom m unistákkal, a magya­
rokkal vagy a németekkel.
Hlinka képtelen bárm iben is m egállapodni a többi szlo­
vákkal, sőt, még saját p á rtjá n belül se képes féken tartani
az indulatokat. Milyen sorsára hagyott lenne hát Szlovákia,
milyen következményei lennének annak, h a az ő vezetése
alatt összpontosulnának a szlovák erők, és Szlovákia elnyer­
né autonómiáját! Ebben az esetben Szlovákia az egymás el­
len acsarkodó pártok és csoportosulások poklává változna, és
nem m aradna sem idő, sem energia az alkotó munkára. Ez
lenne a hlinkai politika gyümölcse.

174
 A prágai német egyetem
ügyeiről

Egy cseh diák írta nekünk: A prágai német egyetemen tö r­

tént legutóbbi tüntetés és csatározások hatására komolyabb
figyelem összpontosult erre az intézményre, és érdekes dol­
gokat tártak fel az ügyeiről. Ami elsőként szemet szúr az em­
bernek, az a cseh diákság és a prágai német diákság életvi­
tele közti különbség. A cseh egyetemen, habár sokféle nem ­
zetiség és sokféle felekezet tanul együtt, toleráns a légkör,
és az előadások látogatottsága akkora, hogy a termek kicsi­
nek bizonyulnak. Hogy hogyan állnak a toleranciával, elfoga­
dással a németek, azt a legutóbbi események mutatják a leg­
jobban, amelyeknek következményei még mindig tartanak.
Az egész csetepaté a prágai ném et diákok buja életmódjából
fakad, akik a cseh kollégáikhoz képest a szüleiktől nagyobb
támogatásban és zsebpénzben részesülnek. A ném et egye­
tem előadótermei üresek, m ert a hallgatóság a „Germania”,
„Teutonia” és egyéb m ulatókban átdorbézolt éjszakák után
képtelen időben felkelni. A kocsmákban a professzoraiknak
mindenféle gúnyneveket adnak, gúnyverseket írnak róluk, és
kifigurázzák a tanítási módszereiket, stílusukat a teli kancsók
mellett. Az egyetemet „kupinak" nevezik egymás között, és
aki igazán tanulni akar közülük, az átiratkozik Berlinbe vagy
Münchenbe. A prágai ném et egyetemet mostanság a zsidók
és a magyarok töltik meg, akik a legutóbbi „Bristol”-beli ösz-
szejövetelen kijelentették, hogy ha tudnának csehül, biztos
nem odajárnának. A ném et professzorok napi szinten adnak
hangot politikailag inkorrekt véleményüknek, és néha olyan

175
 m e g je g y z é s hangzanak el a katedráról, hogy azok hallatán
a leglágyabb szívű cenzor is megcsóválná a fejét. A diploma-
osztáskor a ném et diák azon nyafog, milyen szörnyű, hogy
a németek arra vannak kényszerítve, hogy „Tschechei”-ben
éljenek. Ezek a kalapos, virslizabáló, nagynémet színekbe öl­
tözö tt pojácák szégyent hoznak a köztársaságunkra, miköz­
ben a rektoruk a bajsza alatt somolyog. így nevelik az egyete­
mi ifjúságot a ném et iskolákban. Ki csodálkozna azon, hogy
ezek után a vadságuk néha kirobban és más lehetőség híján,
a saját soraikon csapódik le.

A teplái premontrei kolostor

területének államosítása

A pilzeni „Slovan” hírlap jelenti, hogy a teplái premontrei

kolostor birtokaiból 9000 ha területű földet fog államosíta­
n i a Földhivatal.

Lázadó koldus

A csavargó Antonín Hohlfeld, akinek ez idő szerint se háza,

se munkahelye, tegnap este 7 órakor a Légió hídon koldu­
lással zavarta az arra járókat. A szolgálatot teljesítő járőr fel­
szólította, hogy kövesse az őrszobára. Hohfeld azonban nem
hallgatott rá, és egy faléccel m egfenyegette a járőrt annyira,

176
hogy az puszta önvédelemből kénytelen volt a gumibotjával
kiverni a kezéből a lécet. Amikor odasietett az erősítés, a csa­
vargót elszállították a rendőrőrsre, és lecsukták.

Kanárikiállítás

A Nemesített Kanárik Tenyésztésével Foglalkozó Első O r­

szágos Egyesület prágai szervezete, december 8-9-10-ig
nagyszabású kanárikiállítást rendez a prágai „Kék Csillag”
Hotelben (Prága, Príkopy 34.).

Prága és a külvárosok
színházi programja:

Nemzeti Színház: Káía Kabanová

Rendi Színház: A nő a tulajdonom
Városi Színház - Vinohrady: A külvárosi lány
Svanda Színház - Smíchov: Kokot-képző
Uránia Színház: Molly, miért vagy olyan szomorú?
Tyl Színház - Nusle: Venda és Standa

177
Az igazgató belépett a félig üres kávéházba, szétnézett, és ki­
választott egy asztalt, amelytől jó volt a kilátás a térre, ugyan­
akkor az egyik oszlop takarásában egy kicsit el is bújt. Megbe­
szélte a tanítóval, hogy itt találkoznak. Még egy óra hátra volt
ugyan a találkáig, de már mindent elintézett, és kezdett fázni
odakint. Teát rendelt, tejjel. A pincér meglepett arcot vágott,
és megkérdezte, hogy ez alatt rum os teát ért-e tejjel? Az igaz­
gató csodálkozva nem et intett. Úgy néz ki, mint valami piás?
M icsoda átok ez az alkohol! Még csak délután két óra van, és
ők azt feltételezik, hogy inni fog?
- Csak, hogy felmelegedjen - mosolygott a pincér.
De hát éppen ezért rendelte a teát! A mellette álló székre le­
tette az aktatáskáját és néhány csomagot, amelyek sehogy sem
akartak beleférni. A városban töltött időt könyvtárlátogatással
tette hasznossá, és néhány fontos dolgot is beszerzett. Nemsoká­
ra karácsony van, és ki tudja, eljut-e még ide az ünnepek előtt?
A feleségének egy kockás kendőt vett, neki ugyan nem na­
gyon tetszett, szerinte túl színes és extravagáns volt, skót koc­
kásnak nevezik ezt a mintát, ha jól tudja. Marenka viszont na­
gyon vágyott valami ilyesmire, néhányszor m ár említette. Bű­
nös tizenöt koronába került, úgyhogy talán örülni fog neki. És
még egy ajándékot vásárolt neki szokása ellenére. Éppen a köny­
vesboltban válogatott a fiának, Jirásek A z uraság udvarán1című

1 Na dvofe vévodském

178
könyvére esett a választása, és akkor akadt meg a szeme Emily
Bronte Üvöltő szelek című, szép kiadású, finom, áttetsző papír­
ra nyomtatott, gazdagon illusztrált regényén. Szerette az ilyene­
ket. Megköszönte a pincérnek a teát, és arra gondolt, hogy iga­
zi brit délutánja van. A sál, aztán a könyv, és most a tea. Ezen
nevetnie kellett. Főleg azon a sálon - piros, zöld, kék és még ki
tudja, milyen színek. Most ez a divat, és Maruska úgy döntött,
hogy mostantól modern nő lesz. Aranyos, áldozatkész, rendes
asszony, jobbat nem is remélhetne, miért is ne venne neki aján­
dékba ilyen kendőt? Lipnicében még senkinek sem lesz ilyen,
majd bámulnak az asszonyok! Sokkal jobb egy skót kendő, mint
azok az orosz ingek vagy azok a borzalmas mamuszok, jutott
eszébe önkéntelenül. Aztán hirtelen felderengett az igazi ok, ami
miatt itt ül a kávéházban.
Igazából nagyon sok energiájába került, mire rábeszélte a ta­
nítót az útra. Amint kiderült, hogy Brodba kéttagú delegátus
érkezik az Iskola- és Nemzetfejlődésért felelős Minisztérium­
ból, főleg, miután megtudta, konkrétan kik ezek, megkezdte az
előkészítő munkálatokat. Az egyikük Hladky professzor volt,
a másikuk egy középkorú férfiú, Evzen Pazdera, aki minden
közéleti funkciója mellett is aktív irodalmár, és a tanító jó isme­
rőse volt. Rögtön ráébredt, hogy a tanítóval még a háborúból
ismerik egymást, hiszen az sokszor mesélt erről. Nem m intha
olyan közeli barátok lennének, a tanító jóval fiatalabb volt, de
ott a távoli orosz földön együtt töltöttek valamennyi időt. És az­
tán együtt vészelték át a cseh-szlovák légiósok végtelen orosz-
országi bolyongását. Szerette hallgatni ezeket az elbeszéléseket.
Újra és újra elcsodálkozva rajtuk, és egyre nagyobb tiszteletet
érzett fiatal kollégája iránt. Hallgatta, és rengeteg kérdést tett
fel, elsősorban önmagának. Nagyobb siker nélkül azt is meg­
kísérelte elképzelni, hogy állt volna helyt ő maga.

179
 Miután meghallotta a hírt, megkérte a tanítót, hogy elmen-
ne-e vele Brodba? És hogy meg tudná-e kérni Pazderát, talál­
kozzon vele, hogy Hasekről beszélgethessenek. A tanítónak na­
gyon nem akaródzott teljesítenie a kérést, hevesen ellenállt. Ké­
telyeit fejezte ki, hogy ennek valamiféle értelme lenne. Mégis
mit kéne Pazderának mondania? Mit kérjen tőle? És mégis mit
gondol, milyen eredményt remél ettől a találkozástól? Hogy
Haseknek kisír valamilyen pénzjutalmat vagy fizetést? Arról
ne is ábrándozzon. Mégis, honnan vennék? Haseknek pénzt?
Felejtse el! Vagy tiszteletet és elismerést akar neki kieszközöl­
ni? Csak röhögni fognak rajtunk, higgye el. Vagy valami hiva­
talt vagy funkciót? Micsoda abszurd ötlet, még ha véletlenül
egyet is értenének vele, de úgysem fognak belemenni. Jarda
sem m i ilyesmire nem vágyik, és képtelen is volna ellátni a fel­
adatát. Nem m ondtam magának, hogy m ár a templomig, il­
letve jobban mondva a kocsmáig sem bír elcsoszogni? De hi­
szen maga is pontosan tudja, milyen állapotban van. Még ha
egy kicsit javulna is, maga például kezeskedne egy ilyen embe­
rért, egy ilyen embert tiszta lelkiismerettel ajánlana? Én ked­
velem őt, szeretem, de m it fecséreljük itt a szót, egy alkoholis­
ta, notórius alkoholista és megbízhatatlan ember. Ő maga ne­
vetné ki őket először ezért az ötletért.
Ez m ind igaz volt, nagyon igaz. De az igazgató semmi ilyes­
m it nem akart. Már letett erről. Megpróbálta elmagyarázni,
m iről is lenne szó. Hogy nem lehetne-e, hogy valamelyikőjük,
vagy valaki a tanítványaik, követőik közül meglátogatná
Hasekot? Hogy ezzel az egyszerű gesztussal adják tudtára, hogy
Prágában számon tartják. Hogy maguk közé valónak tartják.
Hogy szerzőként is becsülik. Hiszen ez senkinek semmibe nem
kerül. És ha ez, elnézést, hogy ezt mondom, naiv elképzelés
lenne, nem lehetne elintézni, hogy írjanak róla, vagy a mun-

180
kásságáról? De szépen, tudja, némi elismeréssel. Azt mondják,
hogy ezekben a körökben minden csak az ismerősökön, b a­
rátokon keresztül megy, érti, hogy gondolom. Én ezt nagyon
nem szeretem, undorít az egész, nem is akarok ezekről tudni,
de hát ő mégiscsak megérdemelné.
- M inden tiszteletem, de ez az ötlet tényleg nagyon naiv -
ellenkezett a tanító. És nem is fog segíteni, meglátja.
Akkor nem fog segíteni, de egy próbát azért megér. Ha nem
is segít, ártani nem árthat, magának biztos nem. És ha m ár
ezzel a Pazerával ismerik is egymást... Vagy árthat? Attól fél,
hogy kellemetlen helyzetbe kerül miatta? Mert azt természete­
sen nem akarja. Nincs joga ilyet kérni tőle, és respektálni fog­
ja, ha visszautasítja. Ő, az igazgató ezt megtenné, és meg is te­
szi, ha szükség lesz rá, de a tanító ismeri Pazerát. Ez az egyet­
len oka annak, hogy talán mégis jobb lenne, ha... Elkíséri, ha
akarja, de a megbeszélést mégiscsak kettejükre hagyná.
Meggyőzte. Végül beadta a derekát. De azért még megkér­
dezte tőle, miért csinálja ezt egyáltalán? Az igazgató belekez­
dett, beszélt hóról és esőről, kisebb hazájukról, a Cseh-Morva
Felföldről, a Vysocináról, erről a gyönyörű, de embert próbá­
ló klímájú tájról, erdőkről és hegyekről, a nyomorról, eldugott,
elfeledett és még Csipkerózsika-álmukat alvó városokról és fal­
vakról. Arról, milyen nyomor készíti ki jobban az embert, az
idő múlásáról, amely becsapósan relatív, és arról, hány éves is.
Nem volt túl sok értelme, és végül megint visszatért az időjá­
ráshoz. Igen, a leghosszabban mind közül az időjárásról be­
szélt, mint valami idióta.
- Na jó - nevette el magát utóbb a tanító. Hagyjuk. Mintha
őt magát hallanám. Még véletlenül sem adna egyenes választ
az egyenes kérdésre. Hagyja csak. Magát is szeretem, meg őt
is. Jó ember. Vicces, szórakoztató, elismert író. Maga egy kicsit

181
többet is belelát. Én ugyan ebben nem vagyok annyira biztos,
de ezen nem veszünk össze. Megteszem, amit kér.
Az igazgató m ost m ár a második teáját iszogatta. Kifelé né­
zett a térre, a karácsonyi vásár bódéira és a körülöttük sündör-
gő emberekre. Hétköznap volt, tizennégy nap múlva karácsony.
Ő is végigjárta az asztalaikat, kicsit felhorkanva azon, mennyi­
vel több emberrel futhat itt össze az ember, m int a templom­
ban vagy a könyvtárban, és zavarba jőve attól a gondolattól,
hogy inkább hol kellene lenniük. Érezte az ellentétet, a felhá-
borodottságot, azt a meteoritszerű gondolatot a fejében. Pedig
ő maga is ateista volt. Erre m ár nem volt olyan büszke, mint
tizenhét évesen, de még mindig annak számított. A fordulat
után a Csehszlovák Huszita Egyházhoz csapódott, de ez in­
kább világnézeti kérdés volt. A hithez nem volt sok köze. Az
új államnak szólt, amelyben boldogan hitt és amelynek jövőjét
olyan fényesnek látta. De mi köze volt ennek Istenhez? Miért
haragudott most annyira ezekre az emberekre? Miért zavar­
ta annyira, hogy ha megtehetik, inkább vásárolnak vagy bár­
m i más, hasonlóan felesleges dolgot csinálnak, isznak, táncol­
nak, moziba járnak? Hol szeretné tudni őket inkább? Pontosan
hol? A Sokol tornaklubokban? A kocsmák kibérelt nagyterme­
iben az utálatosan gyűlölködő politikai pártok vitáin és gyűlé­
sein? Oda tényleg sokan jártak. Vagy a filozófusok és írók lá­
bainál ücsörögve, akik egyébként egymást is gyűlölik, mind­
egyik mást vall, és akiknek a valódi élete oly kevéssé hasonlít
ahhoz, amit hirdetnek? Mitől különbek tehát a színészeknél,
akik hangjukat, testüket és arcukat kölcsönzik ehhez vagy ah­
hoz a gondolathoz, néha még nemes elvekhez is, de akik min­
dennapi életüket a megvásárolhatóság és a tettetett szenve­
dély mocsarában élik, és egyetlen céljuk van, hogy valaki vég­
re észrevegye őket, hogy megjegyezze őket, megszeresse őket,

182
és gondoskodjon a megélhetésükről? Akkor meg miért ha­
ragszik rájuk?
A tanító megjelent az ajtóban. Elég vidáman odaintegetett
az igazgatónak, leült az asztalához, és sört rendelt.
- Nem fogok mindent részletesen elmesélni magának, ne
haragudjon. Ahhoz, eléggé, már elnézést, be kéne rúgnom.
- Akkor igaza volt.
- Igen, igazam volt. De magának is természetesen. Jöjjön,
megiszunk egy felest. Meghívom.
- Tudja, hogy nem iszom.
Röviden elmesélte, hogy, s mint történt a megbeszélés. Az
igazgató figyelmét nem kerülte el, hogy már ivott ezt-azt. Ta­
lán nem sokat, de ő akár egy pohárka italt is felismert az em ­
bereken. Habár ez most inkább több lehetett. Látta a szemén,
ahogy a szemüveg mögött csillogtak. Igazából nem tudott meg
többet, mint amit más forrásból már úgyis tudott. Pazdera is
azon az állásponton volt, hogy Hasek egy lumpen elem, kom ­
munista, bigámiában él, egyszóval disznó. Nem egy elátkozott
költő. Idétlen hülyeségeket ír, nem is igazán jó író. De ezekkel
a hülyeségekkel jól keres. Az emberek szeretik a feslettséget lát­
ni maguk körül, és szívesen fizetnek érte. A maga módján tehát
sikeresnek is mondható. Csakhogy ott, ahol népszerűség és si­
ker van, ott általában hiányzik az igazi művészet. Ez a két d o ­
log ugyanis kizárja egymást. Hogyhogy ezt tanító létére nem
tudja? Pazdera nem tudott semmi olyanról, amit Hasek érde­
kében elintézhetett volna, és beismerte, hogy a továbbiakban
nem is szándékozik foglalkozni vele. Látogassák csak a cim ­
borái. Egyébként, nyilván látogatják is. Tulajdonképpen még
írnak is róla, amennyire tudja. Még sokat is. Ne is haragudjon
a tanító, de az egyetlen, amit fel tud ajánlani, az még egy k u ­
pica slivovice. Dél-morvaországi, hazai. Az apja meg a testvé-

183
re még mindig művelik a szőlőjüket, van pincéjük is, a falán
festett virághímzéssel meg szívekkel, ahogy annak lennie kell.
Gyönyörű vidék, meghatóan szép. Kár, hogy a végzettségével
arrafelé nem tudna megélni, olyan keveset keresne. Mindany-
nyiszor, amikor reggel ott áll a szőlőhegy tetején, olyan érzése
van, hogy m indennek ellenére szereti a világot. A pavlovicei
hegyek mögül felkel a nap, a madarak csiripelnek...
A tanító félig ném et családból szárm azott a dél-csehor­
szági Sumava hegységből, így kizárólag a dél-cseh táj, Cesky
Krumlov és környékének vadromantikus, kesernyés, szomor­
kás szépségét ismerte el, de végül is nem azért ült itt, hogy ezt
a másik orrára kösse.
Dél-Morvaországnak van valami szerelmetes kisugárzása,
nem így érzi? Olyan szemérmesen szerelmetes, mint Szűz Má­
ria. Amikor még fiatal volt. Az olyan lányé, aki épphogy csak
a felnőttség küszöbén áll, bájos, hamvas és egy kicsit félénk.
Úgy, ahogy ott állt az angyali üdvözlet utáni pillanatban. Min­
dig úgy képzelte el, hogy ott áll kicsit szétnyílt, csodálkozó aj­
kakkal, a felső ajka felett talán apró pillékkel. De tényleg csak
alig láthatókkal, csak olyan leheletszerűvel.
A találkozó nem tartott sokáig. A m ásodik slivovice után
otthagyta Pazderát. M egrázta a feléje nyújtott kezet, hogy
majd jelentkezik. M indketten tudták, hogy ez nem fog bekö­
vetkezni. Közben képtelen volt elhessegetni a kissé irigy gon­
dolatot, hogy mennyibe kerülhet vajon egy ilyen öltöny, mint
Evzené? Gyapjúszövet vékony csíkokkal. De rögtön el is szé-
gyellte magát. Még egyszer végighallgatta, hogy Pazdera sze­
mében Hasek egy korcs, egy hétköznapi, jellemtelen korcs. És
akkor Evzen még visszafogta magát. Az olyanok, mint ő, sem­
miféle együttérzésre nem jogosultak. Ne haragudjon rá a ta­
nító, de ez így van.

184
 Nem ment rögtön az igazgató után, körbejárta a tem plo­
mot, beült egy kellemes kis kocsmába a templom mögötti ut­
cában, és ott ivott még egy felest magában. Valószínűleg az it­
teni koszos krumpliból készült. Kénytelen volt leöblíteni egy
tolakodó és kellemetlen emléket, amely valahonnan most elő­
kúszott. Visszaemlékezett Martin Srpre, arra a Louny környé­
ki fiúra, és arra, mit magyarázott neki ott, valahol Oroszor­
szágban, amikor, közvetlenül a visszatérés előtt, utoljára látta.
M artin egy tavi csónakázásról mesélt neki, ott a sötét erdők
mélyén. Búcsúestélynek volt kikiáltva, éjszakai meglepetéssel.
Egy kis vízi ünnepség, olyasmi, mint Velencében, csak orosz
módra. Csak a csónakok nem gondolákra hasonlítottak, nem
azokra az úszó koporsókra, és bor helyett természetesen vod­
kát ittak. De nem mindenki ivott, sőt, a jelenlévők közül nem
ivott senki. Az estélyen természetesen a nők sem hiányoztak,
az orosz nők. Nem Hasek volt az egyetlen, aki becsajozott. És
nem is ő volt az egyetlen, akinek otthon már felesége volt. És
ez volt a probléma. Vagyis az lehetett volna. Éjfél táján, mesz-
sze a parttól, egy csapatnyi csehszlovák légiós bedobálta az
akkor már feleslegessé vált, alkoholtól részeg nőcskéit a jeges
vízbe. Vízbe fojtották őket, mint a kölyökmacskákat. Pazdera
volt az egyik. Mihez is kezdtek volna ezek a tisztességes férfiak
a hazájukban egy másik asszonnyal? A saját szerepét a történ­
tekben Martin elhallgatta. De az is lehet, hogy nem, alig lehe­
tett érteni, mit motyog. Halálos részegen vinnyogott, és hányt,
a keze remegett, de újabb és újabb italt követelt. Semmi pén­
zért le nem feküdt volna aludni. Végül a tanító otthagyta, és
aludni ment. Már pirkadt, és elege volt mindenből. Nem hitt
Martinnak. Hogy is hihetett volna?
Többé nem találkoztak. A hazafelé úton valakitől megtud­
ta, hogy meghalt. Hogy valahol leesett egy lépcsőn, és a nya-

185
kát törte. Egy pillanatra lelkiismeret-furdalása lett, hogy akkor
úgy otthagyta. De senki sem állította, hogy ez azon az éjsza­
kán történt, állítólag a végén m ár folyton ilyen állapotban volt.
De azért gyakran eszébe jutott. Sokáig kísértette éjjelenként
egy halálra rémült lányos arc, amely olyan kerek és fehér volt,
m int a telihold. A szája nyitva volt az ijedtségtől és az iszony­
tól. Látta a lányt, mindig csak azt az egyet, ahogy a szőke ha­
ja szétterül a vízen, a szoknyája fel van fúvódva, mint egy lég­
gömb, és a nyitott szájából kis halak úsznak ki. A szeme is ki­
dülled, ott lebegett a víz alatt, távol a mélytől, de a vízfelszíntől
is, de még biztosan nem halt meg. Az álom néhányszor meg­
ismétlődött mindenféle változatban, de lényege ugyanaz ma­
radt. Az is m indig ugyanúgy volt benne, hogy egy hang nél­
kül játszódott le. A lány némán üvöltött, és a víz csobbanásait
sem lehetett hallani. Az egyetlen, amit hallott, a saját sikolya
volt, amire rendre felébredt. Idővel mindez elült, Martinról is
szinte megfeledkezett. Pazdera nevének kiejtésekor sem törtek
elő az emlékek, még akkor sem, amikor meglátta. Csak ami­
kor szóba hozta Szűz Máriát.
Soha nem beszélt senkivel ezekről a dolgokról, nem volt
hozzá mersze. Annyira abszurdnak és őrültnek tűnt mindez.
Nem emlékezett annak a tónak a nevére, és más nevekre sem.
Egészen máig. Ma sajnos m inden eszébe jutott. Semmi értel­
m e az egésznek, abban reménykedett, hogy ha iszik még egy
kis töményét, teljesen visszanyeri a lélekjelenlétét és a nyugal­
mát. Muszáj volt beismernie, hogy a Pazderával szembeni el­
lenszenve nemcsak a prágai entellektüel fennhéjázó modorá­
ból és annak Hasekról alkotott véleményéből fakad.
- Üvöltő szelek, gondolom ismeri. Egy kicsit mi is ilyenek
vagyunk. Szerintem jó választás, m it gondol? Habár, nem tu­
dom , Marenka értékeli-e majd? A történet meglehetősen ko-

186
mór, már nem vagyok olyan biztos benne, hogy örülni fog ne­
ki. A lipnicei január, plusz még az Üvöltő szelek, hát nem is tu ­
dom, nem is tudom...
A tanító felettese naiv arcába nézett, az arca kicsit kipirult
volt a két teától, és attól az intimitástól, amire most elszán­
ta magát. Csak félig hallotta, nézte, ahogy a kezében forgatja
a könyvet, azt mérlegelve, nem ment-e túl messzire, és egyszer
csak ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy megkérdezze, h o ­
gyan értékeli ő ezt az egészet? Hogy vélekedik arról, hogy tíz -
vagy mennyien voltak - nemzeti hős, tíz csehszlovák légiós, tíz
komoly, nős ember, kegyetlenül meggyilkolta az orosz jegye­
sét vagy már feleségét? Hogy értékeli ezt? Lehetségesnek ta rt­
ja? Tudta, hogy nem lenne értelme, de hirtelen kedve tám adt
mindezt elmesélni a legapróbb részletekig, amelyek most egy­
szerre eszébe jutottak. És hogy az egyik, aki nem volt annyira
részeg, mint gondolták, könyörgött, hogy hagyják békén, hogy
még csak tizenhét éves. Hagyják élni. Hogy nem akar ő sem ­
mit tőlük, ott marad Oroszországban, és senkinek nem szól
egy szót sem. Különben is, kit érdekelne? Háború volt, aztán
meg forradalom, ki a fenét érdekelne? Egyszerűen kicsit bán­
tani akarta az igazgatót.
- Az utóbbi időben az az érzésem, hogy ha kiszaladnék
a templommal szembeni térre, és elkiáltanám magam, hogy
„szajhasegg”, a visszhang azt ismételgetné „Hasek”, „Hasek”. És
viszont - mondta ehelyett.
Az igazgató csak legyintett.
- Na igen, tudom. Nem kellett volna erre bujtogatnom. Ne
haragudjon, már tanultam az esetből. Tudja, mi jutott eszem­
be? Lehet, hogy megcserélem a könyveket. Marenkának adom
A z uraság udvaránt, az mégiscsak kedvesebb történet, és jó ér­
telembe vett cseh, úgy hiszem. Petrnek pedig az Üvöltő szele-

187
ket. Lehet, hogy megtetszik neki. Elég drasztikus a történet, 6
meg még gyerek, ha érti. Még csak tizennégy éves.
- Amikor bevonultam, húsz éves voltam, az öcsém meg
csak tizenhét.
Nem m ondta tovább, nem m ondta meg neki, hogy Richard
haza sem tért. Hogy júniusban vonult be, m int frissen érettsé­
gizett, és karácsonykor eltalálta egy golyó. Nem is eltévedt go­
lyó volt. Éppen nem is folytak harcok, és csak a kúthoz ment
ki, ami az utca közepén állt. A háború közepén. Egy orosz lőtte
le. Nem mondta el neki, de az igazgató ennyitől is éppen elég­
gé megrémült, és azonnal bocsánatot kért.
- Tegyen úgy, ahogy érzi. Ha érti, mire gondolok - ismé­
telte a tanító. - Ha rajtam m úlna, én mindkettőt Maruskának
adnám, Petrnek pedig megvenném a Svejket.
Az igazgató elnevette magát. Valószínűleg viccnek gondolta.
Habár ki tudja, lehet, hogy nem. Ki ismeri ki magát rajta? A ta­
nító biztos nem, és most nem is vágyakozott semmi ilyesmire.

188
Befeküdtek a sírok közé. Nem volt más lehetőség. A lövöldözés
minden pillanattal erősödik. A lövedékek a temető kőfaláról,
a keresztekről és a sírokról pattognak vissza. Pattognak, repül­
nek, zuhannak, esnek a tárgyak, a kődarabok. Ehhez még hoz­
zájön egy eltévedt repülő. A cinikus viccek kezdenek elm ara­
dozni. Már nem csak oldalról, fentről is tüzelnek rájuk. És egy­
szer csak ott vannak közöttük. Koponyák és csontok, és nem
csak az. A halottak szó szerint kiugrálnak a sírokból. Nem csak
csontok. Félig rothadt, mondhatni friss tetemek is. Vagyis hát
a testrészeik. Az oszlás különböző stádiumaiban lévő hullák,
kezdenek elvegyülni ezekkel az újonnan érkezőkkel. A sebe­
sültekkel, haldoklókkal és a félholtakkal. Félholtnak számíta­
nak most mindannyian, az élők is. Egy félig elrothadt kar esik
közvetlenül melléjük. Abban a pillanatban esik el Procházka
is, Hermanból. Annak a szerencsés hullának a csontvázszerű
ujjai, aki természetes halállal halt meg néhány hónappal az­
előtt, hogy ideért volna a front, mintha éppen rá mutatnának.
Egy kis hús is lóg még rajtuk, olyan ütemben libeg a csonton,
mint amilyen ütemben remeg az egész temető. Herman, az ott
van a közelükben. Jan Procházkának egyszer csak nincs arca.
Herman egy köpésre van Razicétől, Razice meg Písektől. Egy­
szer csak egy rakás véres húshalmot lát. Elhányja magát, és et­
től felébred.
Délután két óra van. Ha valaminek nem kell megtörténnie,
akkor nem kell megtörténnie. Megint rosszul volt. Szinte foly-

189
ton rosszul érzi magát. Iszonyatosan fáj a háta. Semmit sem
csinált délelőtt, csak összegörnyedve szenvedett. Klimentet el­
küldte, egyre gyakrabban küldi haza. Feküdt így, úgy, de ren­
desen megmozdulni sem tudott, a gyomra is fájt. Pedig már
vagy három napja nem ivott, és szinte nem is evett. Aztán el­
aludt. Nemcsak az éjszakai, agypihentető alvás, de a délutáni
szundítás is szörnyeket szül. Tudja. De nem védekezett, örült,
hogy legalább a fájdalom elől elmenekül. De m ost megint itt
van, és még rosszabb, m int volt. Sajnos be kell hívnia Surát és
Terezkát. Egyedül nem tudná eltakarítani, és nem akar ben­
ne henteregni.
Surát, azt az örökké cigarettázó, örökké a nyitott ablakban
pöfékelő ném bert, pedig m ennyit fizetnek a fűtésért! Sura
az ordító gramofonjával. Képtelen volt kivárni a karácsonyt.
Nem tud ez várni semmire. Sura szőnyeget akart a konyhá­
ba. A kályha elé. Hogy legyen mire hullania a pernyének, meg
a szikráknak. Szőnyeget! A szőnyeg a kelet jelképe. Konyhai
szőnyeg, előszobaszőnyeg, jurtába való szőnyeg. Szőnyegek és
elektromos eszközök m inden mennyiségben, amit csak be le­
het szerezni. Nagyon felbosszantotta azzal a szőnyeggel. Nem
is adta be a derekát. És győzött. De milyen áron. Azóta is fa-
sírtban vannak. Egy unatkozó dohányos a puha szőnyegen. Ha
repülő szőnyeg lenne, esküszik, megvette volna neki. Meny­
nyire elszarta ezt az egészet! És m ost még össze is hányta. De
Sura így is szereti, így undorítóan, dagadtan, részegen, bete­
g en.. . Nem akar tőle semmit. Egyáltalán semmit sem akar tő­
le. A szőnyegen kívül. Meg a gramofonon.
Szinte szó nélkül eltakarították. Semmi mást nem akart tőle,
csak hogy ne igyon annyit. De m ost már nem is iszik annyit.
És a szőnyeg-csatát is megnyerte. Végül is egész sok mindent
megnyert. Innia kellene valamit. Megünnepelnie, hogy ezt-

190
azt megnyert, meg kellene ünnepelnie. Meg kellene. Felesle­
gesen értékeli alul magát. Némely dolgokat megnyert, néme­
lyeket meg nem. Hoztak neki teát. Kettesben, mintha félnének
tőle. Inkább kávét inna, attól jobban magához térne. Lábra állt.
Sura semmit nem tud főzni teán és kávén kívül. Nem tud, na
és akkor mi van? De szereti. Szereti, hogy szereti.
M ár reggel megbeszélték, amikor Bondy belebotlott Böhmbe
a téren. Szinte szó szerint. Az előre görnyedt Hubert éppen az ő
háza előtt kötözte be a cipőfűzőjét, miközben Bondy kifelé hát­
rált a borozóból, és közben nagy beszélgetésben volt egy kun­
csafttal, aki az ajtóban álldogált. Ha még két lépést hátrál, meg­
történ t volna a karambol. De így csak üdvözölték egymást sze­
m et hunyorgatva, m erthogy közben, csodák csodájára, kisütött
a nap. Ilyen gyönyörűen legutóbb augusztus közepén sütött.
Böhmnek jutott eszébe, hogy összejöhetnének délben, ebéd
helyett, és mindannyian vinnének magukkal kenyeret meg va­
lam i kolbászt, felvágottat, ki, mit akar, és hozzá mindenki egy
üveg sört. És piknikezhetnének. Fent a várban. Ha nem romlik
el az idő. Kihasználják, hogy süt a nap, az étvágyuk a duplája
lesz, ha egyszer egy kicsit mozognak is felfelé mászva.
Az égiek ezúttal nem hagyták cserben őket, dél előtt tíz
perccel Vítéslav már integetett Hubertnek az iskola felől, ahol
a találkozó volt. A napszemüvegével és simlis sapkájával egy
kicsit nagyvilágiam egy kicsit komikusán festett, Hubert el­
ismerőleg veregette m eg a vállát. Amikor elütötte a tizenket­
tőt, éppen Hasek háza mellett mentek el, meg kellett állniuk,
m ert Jarda, mintha sugallatra tenné, éppen kinyitotta az abla­
kot. N em akartak m aradni, hiszen alig volt egy órájuk a pik­
nikre. Hétköznap volt, és hát valakinek dolgozni is kell. Tudni
akarta, hova mennek, m ondták neki, hogy fel a várba. Csodál­

192
kozott, hogy azt meg minek? Egy kicsit zavarba jöttek, amikor
megemlítették neki a pikniket. De csak lakonikusan válaszolt:
- Kedden? És nélkülem?
- Gondolod, hogy a csütörtök alkalmasabb nap? - tréfálko­
zott Bondy, szándékosan hagyva ki a meghívást.
Nem szívesen magyarázta volna el neki, hogy nem bírna
odáig eljönni, és ezt ő tudja a legjobban. És pláne nem tíz perc
alatt, amit az odaútra szánhattak, hogy fent aztán egy kellemes
fél órácskát eltölthessenek. Hubert leszegett fejjel keresett vala­
mit a tarisznyájában, valószínűleg ő is ugyanolyan ostobának
és bűnösnek érezte magát, így inkább nem mondott semmit,
amíg meg nem találta a kolbászt, amit odanyújtott Haseknek.
Szegény Bondy ugyanígy tett az egyetlen üveg sörével, mert,
ahogy helyesen felmérte, az ebédre vitt kemény tojásával nem
kenyerezhette volna le.
- És te m it csinálsz?
- Írok - válaszolta alattomosan az író, kajánul figyelve, hogy
már legszívesebben mennének, és hogy emiatt mennyire kelle­
metlenül érzik magukat. Úgy döntött, hogy nem könnyíti meg
a helyzetüket. Szartak rá, ezért semmiféle együttérzés nem il­
leti meg őket.
- A Svejket? - kérdezte meg Hubert egy pillanattal később,
mint ahogy illett volna.
Közben türelmetlenül hol az egyik, hol a másik lábára állt,
ami nem kerülte el Hasek figyelmét.
- Nem, most egy mesét írok, illetve mondát. „A csiga és az
antilop” a címe. Erkölcsi tanulsággal megspékelve természe­
tesen. Hallani akarjátok, mi az?
- Hogy jó, ha az embernek tető van a feje felett, még jobb,
ha a saját tulajdona.

193
 - A saját feje?
- Saját fedél.
- Saját fedél a saját feje felett. Akkor mi most...
- Na, ez elég ostoba erkölcsi tanmese lenne, megmondom
nektek őszintén. Nem, semmi ilyesmi. A tanulság úgy szól,
hogy a sietség néha nem kifizetődő. Ez nem esett le nektek,
am ikor a csigát említettem?
- Az az antilop egy kicsit megzavart.
- Én viszont ismerek egy szép mesét. Ugyan nem a csigá­
ról szól, hanem a meztelen csigáról, de azért hasonló. Ez a te
házas csigád juttatta eszembe.
Bondy Böhmre nézett, de megértette, hogy semmi értelme.
Elővette a táskájából a főtt tojást, leült a járdaszigetre, és elő­
ször látványosan, aztán m ár csak úgy beletörődve, kocogtatni
kezdte a kőhöz. Hubertet ez nem zavarta, felé se nézett.
- Ennek a mesének a címe - kezdte - „A meztelencsiga bosz-
szúja, avagy hogyan ölte meg a döglött meztelencsiga a három
fuvarost”. Több változata van, de eredetileg a Grimm testvérek
gyűjteményében található.
- Persze, hol máshol? - sóhajtott fel Bondy, és elkezdte há­
mozni a tojást.
- Szóval az úgy volt, hogy az úton mászott egy meztelencsiga.
Kora tavasz volt, éppen eső után, amit a meztelencsigák nagyon
szeretnek. A meztelencsiga ott tekergőzött é s...
- Akartad mondani, mászott, nem? - szólalt meg Bondy
- Mászott, nagyon lassan az úton, nem sietett sehova, csak
sétálgatott. Boldog volt, hogy milyen szép a világ, és a követ­
kező lépésnél, vagy hogy is mondjam, belekezdett egy nótá­
ba: „Jóisten a mennyekben, adj tisztességet a szívünkbe, szárnyat
a lelkűnknek és békét a csontjainknak”.
- A meztelencsigáknak nincs csontja!

194
 - Csönd! Szárnyat a lelkűnknek, békét csontjainknak! Ez
egy régi, ősi germán ének. Ezt énekelgette a meztelencsiga, és
közben alázatosan örvendett kicsiny életének. Éppen elm á­
szott az útkereszteződésig, ahol három út keresztezte egymást.
A madarak vidáman csiripeltek, az orgona bódítóan illatozott,
olyan boldog volt, mint már régen nem. Amikor is egyszer­
re kifarolt a kanyarban egy lovaskocsi, a kocsis tökrészeg volt,
és áthajtott a meztelencsigán. Csak egy kis foknyi nyálka m a­
radt belőle.
- Fújj, de undorító. Legalább adj egy kicsit a sörödből - kér­
te Bondy, mivel Hubert közben kinyitotta a sajátját.
- Nekem is - követelte Hasek, mivel a Bondytól kapottat
már rég megitta. Nem volt ínyére szárazon ácsorogni itt az
ablakban.
- Az a kocsis hajtott tovább, mint az őrült, nem lassított,
hátra se nézett, mivel igazából észre se vette, mit tett. Ő is éne­
kelt magában, de az övé istentelen, sőt istenkáromló ének volt,
amit a kocsmában tanult előző este.
- Mi volt az?
- Mit tudom én, már elfelejtettem. Nem fontos.
- Azt a másikat bezzeg nem felejtetted el! Kicsit olyan, m int­
ha begyulladtál volna. Nem fura ez, Jarda?
- Mondom, hogy nem fontos. Valami vörös Trudi fehér
combjairól szólt, de nem tudom pontosan. Szóval az a kocsis...
- A comb, az olyan eufemisztikus kifejezés volt valaha, tu­
dod mire? A Bibliában, igaz?
- Én tudom, Jarda, de Hubert erről életében nem hallott.
Nem igaz?
- A kocsis vidáman robogott tovább. Nem volt semmi gond­
ja. Csakhogy mi történt? A meztelencsigáknak ugyanis van
egy tulajdonságuk, hogy mindent megesznek. Mindent, még

195
a szart is akár, láttatok m ár ilyet? Az aztán a borzalmas látvány.
Hányszor lehet látni egy kupac szart, mindegy milyet, akár em­
berét is, és rajta tíz, tizenöt meztelencsigát, ahogy lakmároz-
nak. Degeszre tömik magukat, hogy a fülük ketté áll. Képlete­
sen szólva, nehogy megint belém kössetek. De most ez mind­
egy is, nem tartozik a történethez. Csak azt akartam mondani,
hogy m indent megzabálnak, egymás hulláját is. A döglöttet
megzabálják a többiek. Na, most mi van, csak azért, hogy vi­
lágos legyen, na. Számunkra ez furcsa, nem igaz? De ők meg
nem tehetnek róla. így lettek teremtve. De hiszen ez annyira
nem is rossz dolog, legalább semmi nem megy pocsékba, nem
igaz? Szóval ennek a m i...
- A tied...
- ...döglött meztelencsigánknak néhány pillanat múlva
odamásztak a fajtársai, és nekiestek. Ezen az úton nem volt
éppen nagy a forgalom, úgy kétóránként egy kocsi. Vagy hát
mit tudom én, de valahogy így képzeltem el m indig a történe­
tet. Na, szóval, amikor egy újabb kocsis hajtott arra, akkor már
legalább öt meztelencsiga zabáit ott az út közepén. Ő is szét-
trancsírozta őket. A következő kocsi két óra múlva már mond­
juk tíz csigát gázolt halálra. Tíz meztelencsiga, és mindegyik
széttaposva, kása állapotúra.
- Atyám, én mindjárt elhányom magam.
- Na, és másnap még szebb napra virradhattak az embe­
rek. A nap arany fénnyel ragyogta be a vidéket, minden élő­
lény jó érezte magát. Jött az a kocsis is, aki éppen a városból
tartott hazafelé, és aki mindig olyan gyorsan hajtott. Az út szá­
raz volt és egyenes, mint a kapa nyele. Csakhogy Isten malmai
lassan őrülnek, de biztosan. Azon a helyen, ahol előző nap át­
ment azon a meztelencsigán, megcsúszott a kocsi kereke egy
nagy halom nyálkás trutyin. Ötszáz vagy ezer meztelencsiga

196
tetemén, vagy mit tudom én, mennyi volt ott végül, mennyi
mászott oda. Olyan gyorsan ment, hogy képtelenség volt lelas­
sítania, a kocsi kisodródott, a lovak megbokrosodtak, és ami
a legrosszabb, ugyanabban a pillanatban ért oda a keresztező­
déshez a másik két lovaskocsi is, és egyik sem volt képes idő­
ben reagálni, és lelassítani. Mindhárman összeütköztek, ösz-
szekaramboloztak, összetörték, összenyomták egymást, senki
nem élte túl. Így történt, hogy egyetlen meztelencsiga elbánt
három kocsissal. Na, de most már tényleg mennünk kell, már
csak harminc percünk maradt.
- Az bőven elég lesz, Hubert, úgysincs már mit ennünk,
meg innunk. Úgyhogy csak felmászunk, meg visszajövünk.
- Három ember, hat ló, ezer meztelencsiga... Hát, nem tu­
dom, hogy mennyire legyek elégedett ezzel a történettel. Nem
sok ez kicsit arra az egyetlen meztelencsigára? De mivel ez egy
mese akart lenni, tisztelettudóan hallgatok.
- Tudod mit, Jadra, nyasgem! Nem én írtam, én csak elme­
séltem nektek. Nem állítom, hogy szép történet, de amikor gye­
rek voltam, sokat gondolkoztam rajta.
- Azt nem csodálom.
- Hogy egészen apró dolgoknak is miféle következményei
lehetnek.
- Hát nem egy némcovái történet az biztos, inkább erbeni,
nem? - védte Bondy az egyik barátját a másikkal szemben. -
Helyenként Erben is tud elég kegyetlen lenni. Például amikor
Jirík leszúrja a hűséges lovát, hogy megetethesse a hollófiakat,
és közben ezt pozitív, jó cselekedetként kellene érteni. Na, sze­
rintetek, van ebben valami logika? Ott nem sántít egy kicsit az
erkölcsi mondanivaló?
- Jaj, ne is emlegesd! Mennyit szenvedtem én ettől a résztől
kicsi, romlatlan Jarousekként.

197