David Gemmell

TRÓJA

AZ EZÜST ÍJ URA

Első kötet

Delta Vision Kiadó

Budapest, 2010
 David A. Gemmell
Trója – Az Ezüst Íj Ura

Első kötet
© Delta Vision Kft., 2010
Hungarian translation © Sziklai István, 2010
Borítógrafika © Tikos Péter, Vass Richárd
Szerkesztő: Járdán Csaba
Korrektor: Dobos Attila
Nyomdai előkészítő: Ádám Krisztina
Kiadja a Delta Vision Kft.

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

David A. Gemmell: Troy – Lord of the Silver Bow
Copyright © David A. Gemmell, 2005
Minden jog fenntartva

ISBN 978 963 9890 71 8 Ö

ISBN 978 963 9890 72 5

Delta Vision Kft.

1092 Budapest, Ferenc krt. 40.
Telefon: 36 (1) 769-1669
Fax: 36 (1) 216-7054
www.deltavision.hu
 Az Ezüst Íj Urát nagy szeretettel ajánlom Lawrence és Sally Bermannek, két barátnak,
akik a Nagy Zöldön hajóztak viharban és szép időben jachtjukon, a Golin. Támogatásuk és
barátságuk az elmúlt hét évben felbecsülhetetlennek bizonyult.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Köszönöm előolvasóimnak, Lawrence Bermannek, Jan Dunlopnak, Tony Evansnek,

Alan Fishernek, Larry Finlaynek, Stella Gemmellnek és Steve Huttnak. Külön köszönet
Lawrence-nek, aki összerakta és nagyrészt megírta Gersom hajója elsüllyedésének
részleteit. Hálás köszönetem továbbá szerkesztőimnek, Selina Walkernek a Transworld
UK-nál, és Steve Saffelnél a Del Rey US-nél, akik segítettek formálni és összetartani a
regényt, valamint kéziratszerkesztőimnek, Eric Lowenkronnak és Nancy Webbernek.
 TRÓJA
AZ EZÜST ÍJ URA
Első kötet
 ELŐHANG

Az alvás maga a halál.

Ezért kapaszkodott hát az uszadékfába, miközben a haragvó tenger a levegőbe emelte, hogy aztán a
mélybe taszítsa, a hullámok közti, vihartól sötét szurdokokba. Villám lobbant, melyet fülsiketítő
mennydörgés követett. Újabb hullám rohant neki, megpörgetve az uszadékfát, majdnem kitépve a
kezéből. Éles szálkák döftek vérző kezébe, ahogy összeszorította öklét. A sós vízpermet csípte
bedagadt szemét.
Korábban, még az éjszaka folyamán, amikor a tomboló szelek láthatatlan zátonynak hajszolták a
gályát, szétforgácsolva törzsét, még négyen csimpaszkodtak a fedélzetnek ebbe a lehasadt darabjába.
A vihar egymás után szívta el erejüket, hogy aztán letépje őket a deszkáról, kétségbeesett
halálüvöltéseiket elsodorta a szél.
Mostanra már csak a Gersom nevezetű férfi maradt – köszönhetően annak, hogy karját és vállát
megerősítették a küproszi rézbányában végzett munka hónapjai, a kalapácsozás, a csákányozás, és az
érccel teli zsákok cipelése. De az ő mesés ereje is fogyatkozni kezdett már.
A tenger ismét a levegőbe emelte, a fedélzet darabja pedig váratlanul rándult egyet. Gersom tovább
markolta, ahogy az egyik hullám nekizúdult.
Többé már nem érezte hidegnek a vizet. Mintha csak egy meleg kádban lett volna és hallotta, ahogy
a tenger szólongatja: Pihenj meg! Jöjj velem! Aludj el! Aludj el a Nagy Zöldben!
Az alvás maga a halál – suttogta magában ismét és vérző kezével még erősebben markolta a recés
élű fadarabot. Az éles, szúró fájdalom áttörte kimerültsége falát.
Egy test lebegett arra, hasra fordulva. Az egyik hullám elkapta és hátára fordította a tetemet.
Gersom felismerte a halottat. Három rézkarikát nyert az utolsó előtti éjszakán a Csontok Játékában,
mikor a gályát partra futtatták egy kis öbölben, toronymagas szirtek árnyékában. A tengerész akkor
még boldog volt. Három karika, bár nem valami fejedelmi summa, de ahhoz elég, hogy egy jó köpenyt
vagy egy éjszakára fiatal szajhát kapjon érte az ember. A férfi most nem tűnt boldognak, ahogy halott
szeme felfelé meredt az esőbe, száját pedig petyhüdten eltátotta.
Újabb hullám zúdult Gersomnak. Fejét ráhajtva a deszkára, erősen kapaszkodott. A hullám
elsodorta a halottat, és a férfi látta, hogy a test elmerül a vízben.
Ismét villám cikázott át az égen, de a mennydörgés nem követte azonnal. A szél csendesedett és a
tenger is nyugodtabb lett. Gersom feltornázta magát az uszadékfára és sikerült lábát átemelnie a törött
deszkadarabon. Majd óvatosan a hátára fordult és megborzongott a hideg éjszakában.
Az eső továbbra is zuhogott, kimosva a sót az arcából, a szeméből és a szakállából. Felbámult az
égre. A viharfelhők résén át egy holdsugárnyaláb döfött keresztül. Se balra, se jobbra nem látott
földet: sivár kilátások a túlélésre. Az összes kalmárhajó a part közelében haladt, és csak kevesen
merészkedtek a mélyebb vizekre.
A vihar dermesztő gyorsasággal érkezett, erős szélrohamok csaptak le a magas szirtekről. A gálya
az egyik öböl felé tartott, hogy ott leljen menedéket éjszakára. Gersom, aki a jobb oldalon evezett,
kezdetben nem aggódott. Semmit sem tudott a tengerről, és úgy vélte, ez teljesen megszokott dolog.
Majd megpillantva a többi evezős arcára telepedett szorongást, hátranézett. A szélrohamok hevessége
fokozódott: oldalra taszították a hajót, egyre messzebb terelve a parttól. Gersom már látta az öböl
bejáratát jelző hegyfokot, mely olyan közelinek tűnt. Az evezés ritmusa ekkor kezdett megtörni. Két
evező egymásba ütközött az ő oldalán, amitől az egész soron úrrá lett a fejetlenség. Mivel az evezők
többé nem egyszerre dolgoztak, a gálya orra szélbe fordult, ahogy a bal oldali evezősök ereje
körbefordította a hajót.
Egy nagy hullám csapott át a palánkon, elárasztva Gersomot és a jobb oldali evezősöket. Az
alaposan megrakott hajó megbillent, majd besiklott a hullámok vetette árokba és ekkor egy újabb
hullám maga alá gyűrte. Gersom reccsenést hallott, ahogy a deszkák nem bírták tovább a víz súlyát. A
tenger betört és a nagy mennyiségű réz miatt, melyet szállítottak, a gálya pillanatok alatt elmerült.
Ahogy a leszakadt fedélzetdarabba kapaszkodott, Gersomnak eszébe villant: valószínűleg ő
bányászta ki annak a réznek egy részét, ami a végzetébe rántotta a hajót, melyen utazott.
Nagyapja komor arca derengett fel lelki szemei előtt.
„Magad hozod a bajt a fejedre, fiú.”
Aznap éjjel ez határozottan igaz volt.
Másrészt, gondolta végig a dolgot, a bányában végzett hátropogtató robotolás nélkül nem lett volna
elég ereje ahhoz, hogy felülkerekedjen a vihar dühöngésén.
Nem kétséges, hogy nagyapjának örömet okozott volna, ha láthatja őt a bányában dolgozni azokban
az első napokban, amikor puha keze felhólyagzott és vérzett, hogy egy hónapnyi munkával annyit
keressen, amennyit otthon egy szívdobbanás alatt elköltött. Éjszakánként egy büdös lyukban aludt,
egyetlen kopott pokróc alatt, miközben fáradt testén hangyák mászkáltak. Egyetlen szolgálólány sem
leste óhajait, egyetlen szolga sem készítette ki öltözékét. Senki sem hajtotta meg a fejét, mikor
elhaladt mellettük. Senki sem hízelgett neki. Nagyapja palotájában és földjein az összes nő azt
mondogatta, hogy ő milyen szépséges, milyen férfias és milyen erős. Hogy milyen öröm a
társaságában lenni. Gersom felsóhajtott. Igaz, Küproszon a bányászok számára elérhető egyetlen nő is
ugyanezt mondta – amíg az embernek volt elég rézkarikája, amit felajánlhatott.
Villámlás vonta fénybe az eget délen. Talán elvonul a vihar, tűnődött magában.
Ismét nagyapjára gondolt, és elöntötte a szégyenkezés. Nem volt tisztességes az öreghez. Nagyapja
nem lelkendezett volna bukása láttán. Mint ahogy abban sem lelt volna nagyobb élvezetet, ha
végrehajtják a nyilvános kivégzést, melyet ő mért ki saját unokájára. Gersom azonban elmenekült a
városból és a tengerpart felé vette az irányt, ahol felszállt egy Küproszra tartó hajóra.
Ott is maradt volna, ha nem pillant meg egy csapat egyiptomit a városban néhány nappal korábban.
Közülük kettőt felismert: mindketten annak a kalmárnak az írnokai voltak, aki járt már nagyapja
palotájában. Az egyik írnok viszonozta a pillantását. Gersom addigra sűrű szakállat növesztett, haja
hosszú és fésületlen volt, de mégsem volt benne biztos, hogy ez elég lesz.
Felmarkolva a bányában keresett rézkarikáinak maradékát, kiment a kikötőbe, ahol leült a partra, és
az öbölben ringatózó hajókat nézte.
Egy ó lábú, cserzett bőrű, ráncokkal barázdált arcú öregember lépett oda hozzá.
– Tengeri munkát keresel?
– Lehetséges.
A férfi felfigyelt Gersom vaskos akcentusára.
– Gyiptó vagy?
Gersom bólintott.
– A gyiptók jó tengerészek. És a vállad remek evezőst sejtet. – Az öreg leguggolt, felkapott egy
követ és a vízbe hajította. – Több hajó is keres embereket.
– Mi van azzal? – mutatott rá Gersom egy hatalmas, karcsú, két fedélzetsoros gályára, mely az
öbölben horgonyzott. Gyönyörű volt, vörös tölgyből faragták és egyedül a jobb oldalon negyven
evezővel büszkélkedett. A gyérülő napfényben törzse aranyként csillogott. Gersom még sosem látott
ekkora hajót.
– Csak ha vágyod a halált – felelte az öreg. – Túl nagy.
– Túl nagy? És az miért baj?
– Poszeidón, a hatalmas isten nem szenvedheti a nagy hajókat. Kettétöri őket.
Gersom felnevetett, mert azt hitte, a másik csak tréfál.
Az öreg erre sértődött képet vágott.
– Nyilvánvaló, hogy nem ismered a tengert, fiatal barátom – felelte mereven. – Az öntelt hajóácsok
minden évben egyre nagyobb hajókat építenek. És azok minden évben elsüllyednek. Ha nem az
istenek, akkor kik okozzák ezeket a katasztrófákat?
– Bocsáss meg, uram! – mondta erre Gersom, aki nem akarta még jobban megbántani a másikat. –
De az a hajó nem úgy fest, mint ami elsüllyedne.
– Az az Aranyember új hajója. Egy eszelős építette neki, akit már senki más nem foglalkoztat. De
nem lesz meg a teljes legénysége, mert még az itteni féleszű tengerészek sem hajlandóak szolgálni
rajta. Az Aranyember a külső szigetekről hozatott át embereket evezősöknek. – Kuncogni kezdett. –
De még közülük is többen elszöktek, amikor meglátták… márpedig róluk köztudott, hogy tökfejek.
Nem, a hajó el fog süllyedni, amikor Poszeidón beúszik alá.
– Ki ez az Aranyember?
Az öreg meglepettnek látszott.
– Azt gondoltam volna, hogy még a gyiptók is hallottak Helikáónról.
– Azt hiszem, ezt a nevet hallottam már. Nem valami tengeri harcos? Nem ő az, aki mükénéi
kalózokkal végzett?
Az öreg elégedett képet vágott.
– Bezony, nagy harcos ő.
– Miért hívják Aranyembernek?
– Mert szentségtelen szerencsével áldották meg az istenek. Minden vállalkozása vagyonokat fial, de
szerintem más nevet kap majd, amikor ez a szörnyűség elsüllyed. – Kis időre elhallgatott. – Viszont
most csak sodortatjuk magunkat a széllel. Térjünk vissza inkább az eredeti irányhoz! Neked hajó kell.
– Mit tanácsolnál, barátom?
– Ismerek egy kalmárt, akinek a húszevezős gályája, a Mirion Trója felé indul holnapután.
Emberhiánnyal küszködik. Tíz rézkarikáért elviszlek hozzá és beajánllak.
– Nincs tíz rézkarikám.
– Húszat kapsz az útért és ennek felét, amikor leszerződsz. Add nekem a felét és azt mondom majd,
hogy mesteri evezős vagy.
– Nem telik bele sok idő, mire kiderül, hogy hazudtál.
Az öreg vállat vont.
– Addigra már a tengeren leszel, a kalmár meg a szárazföldön marad. Mire visszatérsz, remek
evezős válik belőled és senki sem veszít a dolgon.
Gersom hallott már Trójáról, hatalmas aranyfalairól és magas tornyairól. Azt regélték, hogy a hős
Héraklész ott vívta egyik háborúját jó száz évvel ezelőtt.
– Jártál már Trójában? – kérdezte a vénembertől.
– Sokszor.
– Azt mondják, gyönyörű.
– Bezony, szép látvány. Bár költséges. A szajhák aranyat viselnek és szegénynek tekintik azt, akinek
nincs legalább száz lova. Rézkarikáért még egy pohár vizet sem kapsz Trójában. De rengeteg más
megállóhely is útba esik arrafelé vagy onnan vissza, fiú. Ott van például Milétosz. Na, az a
hajósoknak való hely. Az ottani nagy csöcsű ribancok a lelküket is eladnák egy rézkarikáért – no, nem
mintha a lelkükért keresnék fel őket. Az az egyik legszebb vidék, amit valaha is láttál. És egy egész
élet áll még előtted, fiú!

***

Még aznap, miután a vén tengerész helyet kerített neki a Mirionon, Gersom lesétált a tengerpartra,
hogy vessen egy pillantást a hajóra. Semmit sem tudott az efféle készségekről, de még az ő képzetlen
tekintete is felfigyelt rá, hogy milyen mélyen ül a vízen. Nagydarab, kopasz, fekete szakállát két ágba
fésülő férfi lépett oda hozzá.
– Munkát keresel? – tudakolta.
– Nem. Holnapután kihajózom a Mirionon.
– A hajó túl van terhelve és vihar közeleg – felelte a nagydarab ember. – Dolgoztál valaha gályán?
Gersom megrázta a fejét.
– Remek hajó, ha a kapitány kifogástalan állapotban tartja, kagylótlanítja és ha a legénysége is jól
képzett. A Mirion ezek közül egyikkel sem dicsekedhet. – A férfi alaposan szemügyre vette. – Inkább
velem kellene tartanod, a Xanthoszon.
– A Halálhajón? Inkább nem.
A kopasz férfi arca elsötétült.
– Hát rendben, mindenki maga hozza a döntéseit, gyiptó. Remélem, te nem bánod meg a tiédet!
Ismét mennydörgés rázta meg az eget. A szél is feltámadt újra. Gersom óvatosan a hasára fordult és
megragadta az uszadékfa peremét.
Az alvás maga a halál.
 Első rész
A NAGY ZÖLD
 I.
a Szárnyak BArLANGjA

A bokáig érő fekete gyapjúköpenyt viselő tizenkét férfi némán állt a barlang szájában. Nem
beszéltek, nem is moccantak. A kora őszi szél természetellenesen hideg volt, de még csak meg sem
próbálták leheletükkel felmelegíteni kihűlt kezüket. A holdfény megcsillant bronz mellvértjükön és
fehér tarajos sisakjukon, cizellált csuklóvédőjükön és lábvértjükön, valamint a derekukra kötözött,
hüvelybe dugott rövidkardjukon. De a testükhöz érő fagyos fém érintésétől sem borzongtak össze.
Az éj egyre hidegebb lett és esni kezdett, ahogy közelgett az éjfél. Jégeső jött és a jég a páncéljukon
kopogott. De ők még mindig nem moccantak.
Ekkor újabb harcos érkezett: a sudár alak előredőlve közeledett, köpenyét vadul lobogtatta az erős
szél. Ő is páncélt hordott, bár az ő mellvértjét arannyal és ezüsttel verték ki, akárcsak sisakját és
lábpáncélját.
– Odabent van? – kérdezte mély hangján.
– Igen, királyom – felelte az egyik magas és széles vállú férfi, akinek mélyen ülő, szürke szeme
volt. – Hívatni fog minket, amikor az istenek szólnak.
– Akkor hát várunk – felelte Agamemnón.
Az eső elállt és a király végighordozta sötét tekintetét hívein. Majd bepillantott a Szárnyak
Barlangjába. Mélyen odabent ki tudta venni a sziklafalakon pislákoló tűz fényét és még kívülről is
érezte a jóstűzből felszálló kesernyés és fullasztó gőzöket.
Mivel nem szokott hozzá, hogy megváratják, érezte, hogy kezd méregbe gurulni, de nem engedte
felszínre törni haragját. Még egy királytól is elvárják, hogy alázatos legyen az istenek színe előtt.
A szokás az volt, hogy Mükéné királya és tizenkét megbízható híve négyévente meghallgatja az
istenek szavát. Amikor Agamemnón utoljára itt állt, nem sokkal előtte temette el apját és kezdte meg
uralkodását. Akkor is ideges volt, de ezúttal még inkább. Mert azok a jóslatok, melyeket akkor, első
ízben hallott, valóra váltak. Sokkal, de sokkal gazdagabb lett. Felesége három egészséges gyermeket
szült neki, bár csak lányokat. Mükéné seregei minden csatát megnyertek és egy nagy hős elesett.
De Agamemnón emlékezett arra az útra is, melyet apjával tett meg a Szárnyak Barlangjához nyolc
évvel korábban, és apja hamuszürke arcára, mikor az kijött onnan. Apja egy szót sem szólt az utolsó
jövendölésről, de az egyik híve elmondta a feleségének és a hír gyorsan terjedt. A látnok ezzel fejezte
be szavait: „Ég veled, Átreusz király! Többé nem látod meg a Szárnyak Barlangját.”
A nagy harcos és király egy héttel az újabb jóslat előtt halt meg.
Tetőtől talpig feketébe öltözött nő bukkant elő a barlangból. Még a fejét is fátyolszövet takarta. Egy
szót sem szólt, csak felemelte kezét és intett a várakozó férfiaknak. Agamemnón vett egy nagy levegőt
és elindult a csapat élén.
A bejárat szűk volt, így levették tarajos sisakjukat és libasorban követték a nőt, míg végül az utolsó
ember is ott állt a jóstűz maradéka előtt. A levegőt még mindig megülte a füst, és ahogy Agamemnón
beszívta, érezte, hogy gyorsabban kezd el verni a szíve. A színek fényesebbek lettek, az apró neszek –
mint a bőrök nyikorgása, a sarus lábak csusszanása a kövön – hangosabbnak, már-már fenyegetőknek
tűntek.
 A rituálé több száz éve ugyanúgy zajlott és arra az ősi hitre épült, hogy a papok csak a halál
peremén tudnak igazán társalogni az istenekkel. Ezért négyévente mindig kiválasztottak valakit, hogy
az meghaljon a királyért.
Agamemnón, ügyelve arra, hogy egyenletesen vegye a levegőt, lepillantott a priccsen heverő vézna
öregemberre. Annak arca sápadtan csillogott a tűz fényében, szeme tágra nyílva meredt felfelé. A
bürök már kezdte megbénítani a testét. Néhány perc és meghal.
Agamemnón várt.
– Tűz az égen – szólalt meg a pap –, és hegymagas víz érinti meg a felhőket. Óvakodj a Nagy Lótól,
Agamemnón király! – Az öreg feje hátranyaklott és a fekete ruhás nő letérdelt mellé, felemelve és
megtámasztva a törékeny testet.
– Ne beszélj nekem rébuszokban! – förmedt rá Agamemnón. – Mi lesz a királysággal? Mi lesz a
mükénéiek hatalmával?
A pap szeme egy pillanatra fellángolt és Agamemnón haragot látott benne. Aztán az elenyészett és
az öregember elmosolyodott.
– Az akaratod érvényre jut most, ó, király! Az igazság erdejét kínáltam volna neked, de te azt
kívánod, hogy egyetlen levélről szóljak. Legyen hát! Még mindig hatalmas leszel, mikor legközelebb
ezen a kőfolyosón jársz. Egy fiú apjaként. – Odasuttogott valamit a nőnek, aki egy kupa vizet emelt az
ajkához.
– És milyen veszélyek fenyegetnek majd? – tudakolta Agamemnón.
A vén pap teste összerándult és az öreg felkiáltott. Ezután tagjai elernyedtek és felnézett a királyra.
– Egy uralkodót mindig fenyegeti a veszély, Agamemnón. És ha nem leszel elég erős, akkor az
ledönt téged. Ha nem leszel bölcs, megfosztanak a tróntól. A végzet magvait minden évszakban
elvetik és sem napütés, sem eső nem kell ahhoz, hogy kihajtsanak. Egy hőst küldtél, hogy véget vessen
egy jelentéktelen fenyegetésnek, és ezzel elvetetted a magokat. Mostanra kihajtottak és a földből
kardok sarjadnak majd.
– Alektrűónról beszélsz, aki a barátom volt.
– Nem volt ő senkinek a barátja! Mészáros volt, aki nem hallgatott a figyelmeztetésre. Csak a
ravaszságában, a kegyetlenségében és a hatalmában bízott. Szegény, vak Alektrűón! Most már tudja,
milyen hatalmasat tévedett. Az önteltsége terítette le, mert egyetlen ember sem legyőzhetetlen. Az
istenek azokat pusztítják el, akikben először ültetik el a büszkeséget.
– Mi mást láttál még? Szólj már! Közeleg a halálod.
– Nem félek a haláltól, kardok királya, vérnek királya, rablók királya. Örökké fogsz élni,
Agamemnón, az emberek szívében és gondolataiban. Míg apád neve a porba hullt és elhordták az idő
suttogó szelei, addig a tiédet gyakran és hangosan emlegetik majd. Mikor vérvonalad emlék lesz már
csupán és minden királyság porrá omlik, a nevedet még akkor is visszhangozzák. Ez az, amit láttam.
– Ez már inkább a kedvemre való. Van még valami? Siess már, mert az időd rövid! Mondd meg a
nevét a legnagyobb veszélynek, ami rám les!
– Csupán egyetlen névre vágysz? Milyen… furcsák is az emberek. Kérhettél volna válaszokat,
Agamemnón. – Az öreg hangja gyengült és szavai összefolytak. A bürök elérte az elméjét.
– Mondd meg a nevet, és én tudni fogom a választ!
Az öreg szeme ismét haragosan villant, de valahogy megakadályozta, hogy a méreg még jobban
hatalmába kerítse. Mikor megszólalt, hangja ismét erősebben csengett.
– Alektrűón egy nevet kért tőlem, mikor még csak jós voltam és nem részesültem a haldoklás
bölcsességében – mint most. Én Helikáón, az Aranyember nevét mondtam neki. És erre mit tett ő… a
bolond? Kihajózott a tengerre, hogy megkeresse Helikáónt és ezzel saját vesztébe rohant. Most te is
egy nevet kérsz tőlem, király. A név ugyanaz. Helikáón. – A vén pap lehunyta a szemét, a csend
megsűrűsödött.
– Helikáón fenyegetést jelent rám?
A haldokló pap ismét szóra nyitotta a száját.
– Embereket látok, akik gyertyákként égnek, meg egy… lángoló hajót. Egy fej nélküli férfit látok és
elsöprő dühöt. Látok… látok sok-sok hajót… olyanok, akár egy madárraj. Háborút látok,
Agamemnón, hosszút és szörnyűt, és számos hős halálát. – A férfi reszketeg kiáltással hanyatlott
vissza a fátylas asszony karjaiba.
– Meghalt? – kérdezte Agamemnón.
A nő kitapintotta a pap csuklóján az eret, majd bólintott. A király elkáromkodta magát.
Egyik tagbaszakadt harcosa lépett oda hozzá, akinek szőke haja szinte fehérnek tödñnt a
lámpafényben.
– Egy nagy lóról beszélt, nagyuram. Helikáón hajóin a vitorlákra mindig egy ágaskodó fekete lovat
festenek.
A király nem válaszolt. Helikáón Priamosznak, Trója királyának a rokona volt, Agamemnón pedig
szövetségben állt Trójával és a keleti part legtöbb kereskedőkirályságával. Miközben ezeket a
szövetségeket fenntartotta, egyben pénzelte a mükénéi gályák kalóztámadásait is, szövetségesei
városainak kifosztását és a rézzel, ólommal, ónnal, alabástrommal vagy arannyal megrakott
kereskedőhajók elfogását. Mindegyik gálya tizedet fizetett neki a zsákmányból. A rablott javakból
tudta felszerelni seregeit és ezekből osztogatta kegyeit hadvezéreinek és katonáinak. A nép előtt
persze elítélte a kalózok tetteit és halállal fenyegette őket, ezért nyíltan nem nevezhette Helikáónt
Mükéné ellenségének. Trója gazdag és erős királyság volt, és a vele folytatott kereskedelem
önmagában nagy hasznot hajtott rézben és ónban, melyek nélkül nem lehetett sem bronzpáncélokat,
sem bronzfegyvereket gyártani.
A trójaiakkal vívandó háború közelgett, de Agamemnón még nem állt készen arra, hogy királyukat
ellenségévé tegye.
A jóstűz gőzeit már nem érezte olyan fojtogatónak; így úgy tűnt, kezd kitisztulni a feje.
A pap szavai több mint megnyugtatóak voltak. Születik egy fia és az Agamemnón nevet évszázadok
sora visszhangozza majd.
De az öreg a végzet magvairól is beszélt, és ő nem hagyhatta figyelmen kívül az intést.
Belenézett a szőke férfi szemébe.
– Kolánosz, terjeszd el, hogy súlya kétszeresét kapja aranyban az, aki megöli Helikáónt!
– A Nagy Zöld összes kalózhajója a nyomába ered ilyen jutalom reményében – felelte a férfi. – Az
engedélyeddel, királyom, magam is a keresésére indulok három gályámmal. Ugyanakkor nem lesz
könnyű kinyújtóztatni őt. Ravasz harcos, aki higgadtan küzd a csatában.
– Akkor intézd el, hogy elveszítse higgadtságát, Lélektörő! Keresd meg azokat, akiket Helikáón
szeret és öld meg őket! A családja Dardanoszban él, az öccse imádja. Kezdd vele! Ismerje meg
Helikáón a haragot és a csüggedést! Aztán tépd ki belőle az életet!
– Holnap indulok, nagyuram.
– A nyílt tengeren ronts rá, Kolánosz! Ha a szárazföldön éred, és lehetőséged adódik, szúrasd le,
fojtasd meg vagy mérgezd meg! Nem érdekel, hogy csinálod. De a halálának nyomai nem vezethetnek
el az én termemig. A tengeren azt teszel, amit csak akarsz. Ha élve fogod el, fűrészeld le a fejét a
nyakáról! De lassan csináld. A parton viszont gyors és csendes halált haljon. Mintha csak valami
magánjellegű viszály lenne. Értesz engem?
– Értelek, királyom.
 – Mikor utoljára hallottam Helikáónról, Küproszon volt és egy nagy hajó építését felügyelte. Úgy
mondták nekem, hogy az évszak végére vitorlát bonthat majd. Ez elegendő idő ahhoz, hogy lángra
lobbantsd a lelkét!
A hátuk mögül fojtott kiáltás hallatszott. Agamemnón megpördült. A vén pap ismét kinyitotta a
szemét. Felsőteste remegett, karjai időről időre megrándultak.
– A hősök korának vége! – kiáltotta ismét tiszta és átható hangon. – A folyók mind vérrel telnek
meg, az ég lángol! És nézzétek, hogy égnek az emberek a Nagy Zöldön! – Haldokló tekintete rátapadt
Agamemnónra. – A Ló! Óvakodj a Nagy Lótól! – Szájából vér freccsent elő, eláztatva fakó köntösét.
Arca eltorzult, szeme tágra nyílt rémületében. Majd újabb rángás futott végig a testén és torkából egy
utolsó, reszelős hörgés tört föl.
 II.
a szentély istene

1.

Az istenek a viharok idején járnak. A kis Phia tudta ezt, mert anyja gyakran mesélt neki történeteket
a halhatatlanokról: arról, hogy Árésznek, a háború istenének a lándzsája tűnik fel a villámokban és
hogy Héphaisztosz pörölye okozza a mennydörgést. Mikor a tengerek megharagszanak, akkor
Poszeidón úszik a hullámok alatt, vagy éppen delfin vontatta kocsiján száguld a Nagy Zöldön át.
Ezért a nyolcéves kislány megpróbálta legyűrni félelmét, ahogy a sáros lejtőn felfelé küzdötte
magát a szentély felé, kopott, viseltes tunikájában, ami semmiféle védelmet nem nyújtott neki a süvítő
széllel és a Küprosz partjait ostorozó zuhogó esővel szemben. Még a feje is fázott, mert anyja tíz
napja levágta aranyhaját, hogy megszabadítsa a fejbőrén élő tetvektől és bolháktól. Phia vézna testét
azonban így is elborították a csípések és a kelések. A zömük csak viszketett, de bokáján a
patkányharapás megduzzadt és sajgott, a var pedig vért fakasztva minduntalan felszakadt.
De ezek apróságok voltak és nem érdekelték a hegyi szentély felé tartó gyermeket. Mikor anyja
előző nap megbetegedett, Phia elrohant a város közepén élő gyógyítóhoz, aki mérgesen ráförmedt,
hogy ne közelítsen. Nem járt azokhoz, akiket az istenek szegénységgel vertek meg, és éppen csak
odafigyelt a kislányra, aki azt magyarázta neki, hogy az anyja nem tud felkelni az ágyból, a teste
tűzforró és fájdalmai vannak.
„Keress fel egy papot!”, mondta neki a férfi.
Így Phia elrohant a kikötőbe, Aszklépiosz templomába, ahol beállt az útmutatásért és segítségért
érkezők sorába. Az ott várakozók mindenféle adományokat vittek magukkal. Sokan kígyókat hoztak
vesszőkosárban, mások kutyakölyköket, megint mások étel- vagy boráldozatot. Mikor végül a kislányt
beengedték a magas kapuszárnyak között, ott egy ifjú állt elé, aki azt kérdezte tőle, hogy milyen
adományt hozott. Megpróbálta elmondani neki, hogy az anyja beteg, de az ifjú elküldte és már a
következőt szólította, egy öregembert, aki faketrecbe zárt két burukkoló fehér galambbal érkezett. Phia
nem tudta, mihez kezdjen, így hazatért. Anyja ébren volt és beszélt valakihez, akit lánya nem látott.
Majd az asszony sírni kezdett, mire Phia is sírva fakadt.
A vihar alkonyatkor érkezett és a kislánynak ekkor eszébe jutott, hogy az istenek a zord időt
kedvelik. Úgy döntött, ő maga beszél velük.
Apollónnak, az Ezüst Íj Urának szentélye közel volt a haragvó éghez és Phia úgy gondolta, hogy
talán az istenek jobban hallják őt, ha felmászik oda.
Most már vacogott, ahogy az éjszaka egyre hidegebbre fordult és aggódott, hogy a dombokon élő
vadkutyák kiszagolják a bokájából szivárgó vért. Megbotlott a sötétben, térdét beverte egy kőben,
mire felkiáltott. Mikor kicsi volt és megütötte magát, anyjához rohant, aki átölelte és addig simogatta,
míg el nem múlt a fájdalom. De ez akkor volt, amikor még nagyobb házban éltek, ahol volt
virágoskert és összes bácsikája gazdag és fiatal volt. Mára azok is megöregedtek és nem mosakodtak,
és nem hoztak drága ajándékokat, csak néhány rézkarikát. Többé nem ültek le és nevettek együtt az
anyjával. Többségük egy árva szót sem szólt. Éjjel szoktak jönni, ilyenkor Phiát kiküldték, majd nem
sokkal később már el is hagyták a házat. A legutóbbi időben pedig egyetlen bácsikája sem jött. Nem
voltak sem ajándékok, sem karikák, csak egy kis ennivaló.
Phia még feljebb kapaszkodott. A szikla tetején megpillantotta a szentélyt körülvevő fűrészes
sziklahalmot. Apollón Szökkenőjének hívták, mert ahogy azt anyja mondta neki, az aranyhajú Napisten
egykor itt pihent meg, mielőtt visszaröppent volna az égbe tűzszekeréhez.
A gyermek már ereje végén járt, mire felküszködte magát a meredek emelkedőn. A kimerültségtől
szédelegve botladozott oda a sziklákhoz. Villám ragyogta be az eget. Phia felkiáltott, mert a vakító
fény váratlanul egy, a magas szikla peremén felemelt karokkal álló alakot világított meg. Phia lába
megroggyant és a kislány a földre omlott. A felhők ekkor felszakadtak és áttört rajtuk a holdfény. Az
isten leeresztette mindkét karját és lassan megfordult. Csupasz felsőtestén csillogott az eső.
Phia tágra nyílt, rémült szemekkel meredt rá. Ő lenne az Ezüst Íj Ura? Biztos, hogy nem, mivel
ennek az istennek hosszú, sötét haja volt, míg Apollónról azt beszélték, hogy fürtjeit az aranyló
napsugár adja. A komor arcú, markáns vonású alak tekintete szúrós volt és fakó. Phia a bokájára
pillantott, abban a reményben, hogy megpillantja ott a szárnyakat, ami arra utalna, hogy ő Hermész, az
istenek hírnöke. Hermészről mindenki tudta, hogy barátságos a halandókhoz.
De nem látott szárnyakat.
Az isten odalépett hozzá és a kislány látta, hogy a szeme meghökkentően világoskék.
– Mit művelsz te itt? – kérdezte az istenség.
– A háború istene vagy? – kérdezte Phia remegő hangon.
Az alak elmosolyodott.
– Nem, nem én vagyok a háború istene.
Megkönnyebbülés söpört végig a kislányon. A hatalmas Árész nem gyógyítaná meg az anyját, mert
gyűlölte az embereket.
– Az anyám beteg és nem tudok adományt adni. De ha meggyógyítod, dolgozni fogok és még többet
dolgozni, és azután számos ajándékot hozok neked! Egész életemben.
Az isten hátat fordított neki és visszatért a sziklákhoz.
– Kérlek, ne menj el! – kiáltotta Phia. – Az anyám beteg!
Az alak letérdelt és a sziklák mögül kiemelt egy súlyos köpenyt, majd letelepedett a kislány mellé,
és a ruhadarabot Phia hátára terítette. A köpönyeget a legpuhább gyapjúból szőtték.
– Azért jöttél a szentélyhez, hogy anyádnak segítséget kérj? Gyógyító látta már?
– Nem jönne el hozzá – válaszolta a kislány az istenségnek. – Ezért mentem el a templomba, de
nem volt mit adományoznom. Így hát elküldtek.
– Jöjj, vezess el anyádhoz!
– Köszönöm – mondta a kislány, és megpróbált felállni, de összecsuklott és elesett, ám olyan
ügyetlenül, hogy sár fröccsent a drága köpenyre. – Sajnálom, nagyon sajnálom!
– Nem számít – érkezett a válasz, majd az isten a karjába vette és nekiindult a városba vezető
hosszú útnak.

***
Phia valamikor útközben elaludt, fejét az isten vállára hajtva. Csak akkor riadt fel, mikor hangokat
hallott. Az isten éppen beszélgetett valakivel. Mikor kinyitotta a szemét, megpillantotta az istenség
oldalán lépkedő óriási alakot. Kopasz volt ugyan, de villás szakállt hordott. Amikor ránézett, a
szakállas alak rámosolygott.
 Addigra már a házak közelében jártak és az isten megkérdezte tőle, hogy merre lakik. Phia
szégyellte magát, mert ezek szép házak voltak, fehér falúak és piros tetősek. Anyja és ő viszont csak
egy viskóban éltek, kint a városszéli pusztában. A tető szivárgott, a vékony fafalakban lyukak
tátongtak, melyeken át a patkányok ki-bemászkáltak. A földpadlós háznak nem voltak ablakai.
– Most már erősebbnek érzem magam – mondta, mire az istenség letette. Phia ekkor elvezette őket
az otthonához.
Ahogy beléptek, anyjától patkányok iszkoltak szerteszét. Az isten letérdelt mellé a padlóra és
megérintette a homlokát.
– Él – közölte. – Vidd vissza a házba, Tulok! – fordult a barátjához. – Nemsokára mi is ott leszünk.
Majd az isten kézen fogta Phiát és együtt sétáltak végig a városon, míg a gyógyító házához nem
értek.
– Ő egy nagyon mérges ember – figyelmeztette a kislány az istent, amikor az öklével bezörgetett a
faajtón.
Az ajtót feltépték és a gyógyító alakja magasodott fel előttük.
– Hádészra, mi a.? – kezdte, de ekkor megpillantotta a fekete hajú istent, és Phia látta, hogy
viselkedése nyomban megváltozik. Mintha összement volna. – Bocsáss meg, nagyúr! – hajtott fejet. –
Nem tudtam.
– Szedd össze a gyógyfüveidet, meg a medicináidat és azonnal jöjj Phaedra házához! – szólott az
isten.
– Természetesen. Máris!
Ismét elindultak, ezúttal a gazdagok házaihoz vezető úton, fel a hosszan kígyózó dombra. Phiát
ismét kezdte elhagyni az ereje. Az isten felvette.
– Kerítünk majd neked ennivalót.
Mikor végül elérték úti céljukat, a kislány ámultan nézett körül. Egy palotához értek, melynek
gyönyörű kertjét magas falak övezték és a nagy bejárat mindkét oldalán vörös oszlopok álltak. A
házba érve színes kövekkel borított padlón lépdeltek és a falakat élénk színű falfestmények díszítették.
– Ez a te házad?
– Nem. Akkor lakom itt, mikor Küproszon járok.
Az isten bevitte a kislányt a ház végében fekvő fehér falú szobába. Ott egy aranyhajú, ifjú nőt
pillantott meg, aki aranyszállal szegett zöld köntöst viselt. Az asszony nagyon szép volt. Az isten
köszöntötte, majd Phaedra néven mutatta be.
– Adj a gyermeknek enni valamit! Én megvárom a gyógyítót és megnézem, hogy van az anyja.
Phaedra Phiára mosolygott és friss kenyeret, meg mézet hozott neki. Miután evett, a kislány
köszönetet mondott a nőnek, majd egy ideig néma csendben ücsörögtek. Phia nem tudta, mit mondjon.
Az asszony töltött magának egy kupa bort, amihez vizet öntött.
– Te istennő vagy? – szólalt meg végül a gyermek.
– Akadtak férfiak, akik azt mondták, az vagyok – mosolyodott el szélesen Phaedra.
– Ez a te házad?
– Igen. Tetszik?
– Nagyon nagy.
– Tényleg az.
Phia közelebb hajolt és suttogva így szólt:
– Nem tudom, hogy ő melyik isten. A szentélyhez mentem és ott találkoztam vele. Ő az Ezüst Íj
Ura?
– Ő sok mindennek az ura. Szeretnél még kenyeret?
 – Igen, köszönöm.
Phaedra erre azt mondta, szolgálja ki magát bátran, majd fogott egy hideg tejjel teli korsót és
megtöltött a kislánynak egy kupát. Phia kiitta – fenséges volt az íze.
– Szóval – mondta a nő végül – anyád megbetegedett, te pedig felkerested a szentélyt, hogy
segítséget kérj. Az nagyon magasan van és nehéz út vezet fel oda. A vadkutyák falkában járnak
arrafelé.
A gyermek nem tudta, erre mit feleljen, így inkább hallgatott.
– Nagyon bátor tettet vittél véghez! Anyád szerencsés, hogy ilyen gyereke van. Mi történt a
hajaddal?
– Anyám levágta. Bolhás voltam. – Phiára ismét rátört a szégyenkezés.
– Ma éjjel készítek neked egy fürdőt. És keresünk balzsamot a karodat borító harapásokra és
horzsolásokra is.
Az isten ekkor visszatért. Átöltözött és már fehér, ezüstszállal szegett, térdig érő tunikát viselt,
hosszú, fekete haját hátrafogta és lófarokba kötötte.
– Anyád nagyon legyengült, de most már alszik. A gyógyító mindennap eljön hozzá, míg meg nem
gyógyul. Mindketten addig maradtok itt, amíg csak akartok. Phaedra majd talál munkát anyádnak.
Ezzel meghallgatásra találtak az imáid, Phia?
– Ó, igen. Köszönöm!
– Azon töpreng, hogy te vagy-e Apollón – mosolyodott el Phaedra.
Az isten letérdelt Phia mellé és a kislány belenézett abba a ragyogó kék szempárba.
– A nevem Helikáón, és nem vagyok isten. Csalódott vagy most?
– Nem – felelte a gyermek, pedig az volt.
A férfi ekkor felállt és Phaedrához fordult.
– Kalmárok jönnek majd. Egy darabig velük leszek elfoglalva.
– El akarsz még hajózni holnap Trójába?
– Muszáj. Megígértem Hektornak, hogy ott leszek az esküvőn.
– Beköszöntött a viharok évszaka, Helikáón, és az út közel egy hónap a tengeren. Sokba kerülhet ez
az ígéreted!
A férfi odahajolt a nőhöz és megcsókolta, majd kisétált a szobából.
Phaedra leült Phia mellé.
– Ne légy csalódott, kicsim! Ő tényleg isten, csak éppen nem tudja.

2.

Később, mikor a gyermeket megf"jusrdette, és ágyba dugta, Phaedra kisétált a tetővel fedett
verandára, hogy onnan figyelje a villámlást. Frissítő és hűs szél fújt, újra meg újra átsöpörve a kerten,
a nyugati falnál álló fák felől jázmin illatát hozva magával. A nő fáradtnak és furcsán mélabúsnak
érezte magát. Ez volt Helikáón utolsó estéje Küproszon. Az évszaknak már majdnem vége, és a férfi
új hajóján mérföldek százain át hajózik majd Trójáig, onnan pedig északra, Dardániába, ahol a telet
tölti. Phaedra arra számított, hogy szenvedélyes, forrósággal teli éjszakája lesz, ahogy a férfi kemény
teste hozzá tapad, ahogy megízleli majd a másik ajkát. Helikáón ehelyett egy, az éhhalál szélén álló,
bolhás gyermekkel tért vissza, akinek anyját, a fogatlan szajhát Tulok hozta meg nem sokkal korábban.
 Phaedra először mérges volt, de utóbb haragja nyugtalanságra váltott.
Az esőtől védve, a nő lehunyta szemét és maga elé képzelte a gyermeket, akinek leborotvált fejét
csípések borították, arca sovány volt és beesett, szeme hatalmas és rémült. A kislány már aludt, az
anyja melletti szobában. Phaedra késztetést érzett rá, hogy magához ölelje, hogy magához vonja, hogy
megcsókolja az arcát. El akarta tüntetni a fájdalmat és a félelmet abból a nagy, kék szempárból.
Mégsem tette. Csak felhajtotta az ágytakarót, hogy a vézna gyermek bemászhasson a széles ágyba, és
álomra hajtsa fejét a puha vánkoson.
– Aludj jól, Phia! Itt biztonságban leszel.
– Te a felesége vagy?
– Nem. Ő az egyik ajándékadóm. Olyan vagyok, akár anyád – egyike vagyok Aphrodíté leányainak.
– Már nincs több ajándékadó – felelte álmos hangon a gyermek.
– Ideje aludnod.
Persze, hogy nincs már több ajándékadó, gondolta magában Phaedra. Mert anyád csúf és vézna, és
idő előtt megöregedett.
Mint ahogy én magam is öregszem, ötlött az eszébe. Bár ifjú külsővel áldotta meg az ég, már
majdnem betöltötte a harmincötöt. Hamarosan az ő ajándékadói is elmaradoznak. Rátört a harag. Kit
érdekel, ha így lesz? Már így is gazdag vagyok.
De a búskomorság mégis megmaradt.
Az azóta eltelt tizennyolc évben, hogy Aphrodíté híve lett, kilencszer esett teherbe. Minden egyes
alkalommal felkereste Aszklépiosz templomát és lenyelte a keserű gyógyfüveket, melyek
megszakasztották a terhességét. Az utolsó esetre öt évvel ezelőtt került sor. Egy hónapon át hezitált,
azon tépelődve, hogy engedjen-e vágyának, és legyen még gazdagabb, vagy hallgasson az egyre
erősebb sürgetésre, és váljon anyává. „Legközelebb”, mondta végül magában. „Legközelebb
megszülöm a gyermeket.”
Csakhogy nem volt legközelebb, és most azon kapta magát, hogy gyermekekről álmodik, akik a
sötétben sírnak és őt szólítják. Ő pedig vakon rohangászik ide-oda, hogy nyomukra akadjon, míg
végül hideg verítékben úszva fel nem riad. Ilyenkor potyogni kezdtek a könnyei és zokogása
visszhangot vert üres életében.
„Az életem nem üres”, mondogatta magában. „Van egy palotám, vannak szolgáim és elég gazdag
vagyok ahhoz, hogy anélkül éljem az életem, hogy rászorulnék a férfiakra.”
De vajon igaz-e ez? – mélázott el magában.
Egész napja hullámzó hangulatban telt és már-már sírva fakadt, mikor Helikáón azt mondta, hogy
felmegy az Apollón-szentélyhez. Egyszer, egy évvel ezelőtt felkísérte oda a férfit és nézte, amint az
kinyújtott karokkal, lehunyt szemmel megáll a szikla legszélén.
– Miért tetted ezt? – kérdezte akkor tőle. – A szirt le is omolhatott volna. Te lezuhansz, a tested
pedig szétzúzódik a lenti sziklákon.
– Talán éppen ezért – felelte Helikáón.
Phaedrát meghökkentette a válasz, mert nem volt semmi értelme. De Helikáón oly sokszor dacolt a
logikával. A nő folyamatosan törekedett arra, hogy megértse a férfi rejtélyességét. Mikor vele volt,
nyomát sem lelte benne annak az erőszakosságnak, amiről mások suttogtak. Sem a nyersességnek, sem
a kegyetlenségnek, sem a haragnak. Az igazat megvallva, a férfi fegyvert is csak ritkán viselt, mikor
Küproszon járt, bár az asszony látta csatában hordott három bronzkardját, fehértollú sisakját, mell- és
lábszárvértjét. Helikáón mindet egy ládába zárta az emeleti hálószobában, ahol akkor lakott, mikor a
szigeten tartózkodott.
Egy ládába zárta. Mint ahogy az érzelmeit is, gondolta a nő. Az öt év alatt, amióta ismerte a férfit,
sosem sikerült közel kerülnie a benne lakozó emberhez. Eltöprengett azon, hogy vajon sikerült-e
bárkinek.
Phaedra kilépett az esőbe, arcát a fekete ég felé fordította. Megborzongott, ahogy zöld köntöse
átázott és a szelet már jegesnek érezte, ahogy az végigsimította nedves bőrét. Hangosan felkacagott és
visszalépett a tető alá. A hideg magával ragadta a fáradtságát.
Villám lobbant és mintha egy árnyékba vesző alakot látott volna elsuhanni a tőle jobbra álló bokrok
függönyén át. Mikor odapördült, már nem látott semmit. Csak a villámlás tréfálta meg? Immár
nyugtalanul visszatért a házba és behúzta maga mögött az ajtót.
Helikáón utolsó vendége is elment már, így elindult felfelé, a férfi lakosztályába. A szobában
sötétség honolt, egyetlen lámpa sem égett. Halkan lépett be és az ágyhoz sétált. Az üres volt. Kiment
az erkélyre és lepillantott a kertre. Nem látott senkit. A felhők egy időre szétváltak és a hold fényesen
sütött.
Megfordult, hogy visszamenjen, és ekkor egy sáros lábnyomot vett észre a padlón. Félelem ébredt
benne és körülnézett a szobában. Valaki járt itt, aki az ablakon át mászott be. Ismét kilépett az
erkélyre és újfent lepillantott.
Az egyik árnyék megmozdult és a nő látta, hogy egy csuklyás, sötét ruhás alak rohan a fal felé.
Ekkor az egyik szobor mögül Helikáón bukkant elő, tőrrel a kezében. A férfi észrevette az alakot és
irányt változtatott. Rohant tovább és a levegőbe szökkenve feltornászta magát a magas falra, majd
átlendülve rajta, földet ért a túloldali nyílt terepen. A felhők ismét összezárultak és Phaedra megint
nem látott semmit.
Kifutott a folyosóra, majd le a lépcsőkön, éppen akkor érve a bejárathoz, mikor Helikáón belépett.
A nő belökte az ajtót, és helyére csattintotta a zárórudat.
– Ki volt az? – tudakolta.
A férfi az asztalra dobta bronztőrét.
– Csak egy tolvaj. De már elszelelt. – A férfi besétált a konyhába, felkapott egy törülközőt,
megszárogatva vele az arcát és mindkét karját. Phaedra utána ment.
– Mondd meg az igazat!
Helikáón ledobta magáról a tunikáját és testét szárítgatta. Majd meztelenül átvágott a helyiségen és
megtöltött két kupát vizezett borral. Az egyiket az asszonynak nyújtva, belekortyolt a sajátjába.
– Ez az ember követett, amikor a szentélyhez mentem. Többször is megpillantottam, bár nagyon
ügyes és mindig az árnyékban maradt. Tulok és az embereim meg sem látták őt.
– De te igen?
A férfi felsóhajtott.
n>
– Sok ellenséged van, Helikáón?
– Minden hatalmasnak vannak ellenségei. Akadnak kalmárok, akik egy vagyonnal tartoznak nekem.
Ha meghalnék, megszabadulnának az adósságaiktól. Kalózokat öltem, akik bosszúszomjas fivéreket és
fiakat hagytak hátra. De ne beszéljünk erről többet ma éjjel! Az orgyilkos elment, te pedig gyönyörű
vagy.
Ha a hitvese lett volna, mondhatta volna neki, hogy többé már nincs kedve szeretkezni. Csakhogy
nem vagyok a hitvese, gondolta magában az asszony. Aphrodíté leánya vagyok, ő pedig az egyik
ajándékadóm. Akárcsak az emeleti hátsó hálóban alvó fogatlan banya, én is csak egy szajha vagyok.
Szomorúság tört rá, de ragyogó mosolyt erőltetett magára és hagyta, hogy a másik átölelje. A férfi
csókja meleg volt, lehelete édes, a Phaedrát átfogó karjai erősek.
– A barátod vagyok? – kérdezte később a nő Helikáóntól, miközben egymás mellett hevertek a
széles ágyon, és fejét a másik mellére hajtotta, combját pedig átvetette a férfién.
– Most és mindörökké.
– Még akkor is, mikor csúf leszek és öreg?
Helikáón megsimogatta a haját.
– Mit akarsz, mit mondjak?
– Az igazat. Az igazat akarom hallani.
A férfi odahajolt hozzá és homlokon csókolta.
– Nem adom könnyen a barátságomat, és az nem a fiatalságon és a szépségen alapszik. Ha
mindketten megéljük, hogy öregek és csúfak legyünk, én még mindig a barátod leszek.
A nő felsóhajtott.
– Meg vagyok rémülve, Helikáón. Rémít, hogy megöregszem, rémít, hogy megölnek téged, hogy
rám unsz, rémít, hogy olyan leszek, mint Phia anyja. Réges-régen én választottam ezt az életet, ami
vagyont és biztonságot adott nekem. Most azon töprengek, hogy vajon helyesen döntöttem-e. Szerinted
boldog lettem volna, ha hozzámegyek egy földmíveshez vagy halászhoz, és gyerekeket nevelek?
– Nem tudom, mi erre a válasz. Mindennap döntéseket hozunk – akadnak köztük jók és akadnak
rosszak. És ha elég erősek vagyunk, elviseljük a következményeket. Az igazat megvallva, egyáltalán
nem vagyok biztos abban, hogy tudom, mit értenek az emberek boldogság alatt. Léteznek örömteli,
nevetéssel teli pillanatok, ott van a barátság adta megnyugvás, de hogy van-e tartós boldogság? Ha
létezik is, én még nem találtam rá.
– Talán csak akkor jön el, ha szerelmes vagy.
– Voltál valaha is szerelmes?
– Nem – hazudta a nő.
– Mint ahogy én sem. – A férfi egyszerű szavai tőrként hatoltak az asszony szívébe.
– Milyen bánatos egy pár vagyunk – erőltetett magára mosolyt a nő, és keze lesiklott a másik lapos
hasára. – Óha! – mondta meglepetést színlelve. – Van itt valaki, aki nem tűnik bánatosnak. Sőt, egyre
inkább féktelenül boldogság keríti hatalmába.
Helikáón felnevetett.
– Te vagy rá ilyen hatással. – Mindkét kezével megmarkolta a nő csípőjét, maga fölé emelte az
asszonyt, majd közel húzta és szenvedélyesen megcsókolta.
 III.
az aranyhajó

1.

Az előző két napban dühöngő vihar elvonult nyugat felé, az ég kitisztult és ismét kék lett, a tenger
elcsitult, mikor Szpürosz utasával a nagy hajó felé evezett. Miután egész délelőtt utasokat hordozott a
Xanthoszra, mostanra már elfáradt. Szívesen mondogatta az embereknek, hogy nyolcvan éve dacára
éppen olyan erős, mint valaha, de ez nem volt igaz. Karja és válla sajgott, a szíve vadul vert, ahogy
nekifeszült az evezőknek.
Az ember addig nem öreg, míg tud dolgozni. Ez az egyszerű bölcsesség adott lendületet
Szpürosznak, és minden reggel, ébredés után, az új napot mosolyogva köszöntötte. Ezután kisétált a
házból, vizet húzott a kútból, megnézte benne tükörképét és azt mondta: „Örülök, hogy látlak,
Szpürosz.”
Rápillantott a csónak farában csendesen ücsörgő ifjúra. Az fekete és hosszú haját egy bőrszíjjal
fogta hátra. Mellkasa fedetlen volt, mindössze sarut és egyszerű férfiszoknyát viselt. Teste inas volt és
izmos, szeme a nyári ég ragyogó kékje. Szpürosz nem látta még korábban és gyanította, hogy idegen,
valószínűleg csavargó szigetlakó, netán krétai.
– Új evezős vagy? – szólította meg. Az utas nem felelt, csak elmosolyodott. – Egész héten hozzád
hasonló embereket szállítottam. A helyiek nem szállnak vízre a Halálhajón. Így hívjuk mi a Xanthoszt.
Csak tökfejek és idegenek mennek. Ez nem sértés akart lenni.
A férfinak mély hangja volt és a kiejtése igazolta Szpürosz sejtését.
– Viszont szép a hajó – felelte barátságosan. – És a hajóács azt mondja, megbízható.
– Az már igaz, hogy szemre tetszetős. Szemet gyönyörködtető látvány. – Szpürosz felvihogott. –
Csakhogy én nem bíznék meg a Milétoszi Eszelős szavában. Tudod, az unokaöcsém is dolgozott a
hajón. Azt mondja, hogy Khalkeusz magában motyogva járkált ide-oda. Időnként még rá is csapott a
homlokára.
– Ezt magam is láttam – bólintott az utas.
Szpürosz hallgatott, de közben enyhe bosszúság vett erőt rajta. A férfi fiatal volt és nyilvánvalóan
nem izgatta, hogy a tenger istenei gyűlölték a nagy hajókat. Ő viszont húsz évvel ezelőtt már látta,
amikor egy ilyen hajó elhagyta az öblöt. Két eseménytelen út után eltűnt egy viharban. Egyetlen ember
maradt csak életben, akit a keleti szárazföldön sodortak partra a hullámok. Történetét még évekig
mesélték a tengerészek. A hajógerinc kettéroppant, a hajó pedig néhány szívdobbanás alatt széttört.
Szpürosz arra gondolt, hogy elmeséli a történetet az ifjú evezősnek, de aztán lemondott róla. Mi
értelme lenne? A férfinak meg kell keresnie a húsz rézkarikáját és már úgysem fog innen
visszafordulni.
Szpürosz evezett tovább, de derekában egyre jobban érezte a perzselő fájdalmat. Ez volt a huszadik
útja a Xanthoszra hajnal óta.
A gálya körül mindenfelé rakománnyal megrakott csónakok lebegtek. Emberek kiabáltak és
versengtek a helyekért. A csónakok egymásnak ütköztek, amitől csak úgy röpködtek a szitkok és a
fenyegetések. A fedélzetről köteleket engedtek le, és velük lassan felhúzták a rakományt. Mind a
fedélzeten tartózkodó legénység, mind a kirakodásra váró csónakokban állók türelme fogytán volt.
Őrületesnek tűnt a káosz.
– Ilyen volt ez egész délelőtt – lassított le Szpürosz. – Nem hinném, hogy ma kihajóznának. Ez az
egyik gond az ekkora hajókkal: a rakományt fel kell juttatni a magas fedélzetre. Erre aztán nem
gondolt, mi… mármint az Eszelős, nemde?
– Ez a tulajdonos hibája – felelte az utas. – Ő akarta, hogy hajója a legnagyobb legyen, amit valaha
is építettek. Az ács a tengerbírásra és arra figyelt, hogy a gálya minél jobban legyen megépítve. Nem
foglalkozott azzal, hogy miként rakodnak be vagy ki.
Szpürosz bevonta az evezőket.
– Hallgass ide, kölyök, láthatóan nem tudod, hogy kivel kelsz majd útra! Jobb lesz, ha ilyesmiket
nem mondogatsz az Aranyember közelében. Lehet, hogy Helikáón fiatal, de igazi gyilkos is, tudod.
Levágta Alektrűón fejét és kitépte a szemeit. Állítólag meg is ette őket. Ő nem olyasvalaki, akit meg
akarnál sérteni, ha érted, mire gondolok.
– Megette a szemeit? Ezt a történetet még nem hallottam.
– Ó, rengeteg történet szól róla. – Szpürosz a gálya körüli nyüzsgést nézte. – Semmi értelme nincs
most átküzdeni magunkat a tatig. Várnunk kell egy darabig, míg néhány rakományos csónak el nem
megy.
Egy nagydarab, kopasz férfi, aki fekete szakállát beolajozta és két varkocsba fonta, bukkant fel a
fedélzet bal oldalán. Dörgő hangon utasított több megpakolt csónakot, hogy húzódjanak félre és
engedjék a hajóhoz legközelebb lebegőket kipakolni.
– Az a kopasz ott Zidanta – szólt Szpürosz. – De csak Tuloknak hívják. Egy másik unokaöcsém
egyszer hajózott vele. Tulok hettita, viszont jó ember. Az unokaöcsém néhány évvel ezelőtt eltörte a
karját az Ithakán és nem tudott dolgozni az út során, mégis megkapta a húsz rézkarikáját. Zidanta
gondoskodott róla. – Az evezős délre nézett. – Kezd megváltozni a szél, délire fordul. Szokatlan az
évnek ebben a szakában. Azt hiszem, ez majd segít a kifutásnál. Feltéve, ha még ma sor kerül rá.
– Ki fog futni a hajó – felelte a férfi.
– Valószínűleg igazad van, ifjú. Az Aranyember a szerencse gyermeke. Egyetlen hajója sem
süllyedt még el, tudtad ezt? A kalózok elkerülik és el is fogják, nem igaz? Te sem kereszteznéd annak
az útját, aki megeszi a szemed. – Az evezőspad alól kiemelt egy vizestömlőt. Jót húzott belőle, majd
megkínálta vele utasát, aki hálásan fogadta.
A fedélzeten bronz csillant és két harcos tűnt fel, akik mellvértet, és fehér lószőr forgós sisakot
viseltek.
– Korábban felajánlottam, hogy kihozom őket – dörmögte Szpürosz. – De nem tetszett nekik a
csónakom. Nem kétlem, hogy túl kicsi a számukra. Ám mindegy, a ragya verjen ki minden mükénéit!
Hogy nem barátai az Aranyembernek, az már biztos.
– Mit mondtak?
– Hát, inkább az öregebb beszélt. Azt mondta, hogy felfordul a gyomra, amiért egy hajón kell
utaznia Helikáónnal. Azt hiszem, ezért nem lehet hibáztatni. Az az Alektrűón – aki elvesztette a szemét
– szintén mükénéi volt. Helikáón rengeteg mükénéivel végzett.
– Abból, ahogy beszélsz róla, lerí, hogy nem tűri a sértéseket.
– Azon morfondírozom, hogy miért csinálja.
– Mit? A mükénéiek gyilkolását?
– Nem azt, hanem, hogy miért járják hajói a Nagy Zöldet. Az a hír járja, hogy palotája van
Trójában, birtoka Dardániában és még valahol másutt is, északon. Már nem emlékszem, merre.
Akárhogy is, már így is gazdag és hatalmas. Akkor miért teszi kockára az életét és harcol a kalózokkal
meg hasonlókkal?
Az ifjú erre felnevetett.
– Semmi sem az, aminek látszik. Ki tudja, miért teszi? Talán van egy álma. Azt hallottam róla, hogy
egy napon a Nagy Zöldön túlra akar hajózni, a távoli tengerekre.
– Pontosan így értettem – felelte Szpürosz. – Hiszen ott csak a világ vége van, ahol vízesés zúdul a
sötétségbe. Miféle őrült akarna a világ fekete szakadékába hajózni?
– Ez jó kérdés, csónakos. Talán olyasvalaki, aki nem elégedett. Az az ember, aki valami olyasmit
keres, amit nem lelhet meg a Nagy Zöldön.
– Na tessék! Nincs semmi olyan értékes, amit egy ember ne tudna megtalálni a saját falujában,
nemhogy a hatalmas tengeren! Ez a gond ezekkel a gazdag fejedelmekkel és királyokkal. Fogalmuk
sincs róla, mi az igazi kincs. Ők aranyban, rézben és ónban mérik. Ménesekben és gulyákban.
Kincseket halmoznak fel, nagy raktárakat építenek, melyeket aztán ádázul védelmeznek. Hogy aztán
végül meghaljanak. Hát akkor mi értelme az egésznek?
– És te tudod, hogy mi az igazi kincs? – kérdezte az ifjú.
– Hát persze. A hétköznapi emberek zöme tudja. Az elmúlt pár napban odafent jártam a hegyekben,
ahol egy fiatalasszony majdnem meghalt. A kisbabája ugyanis megfordult a méhében, de még időben
odaértem. Szegény kislány, csúnyán megszaggattatott. De rendbe jön és a kisfiú is egészséges és erős.
Néztem, ahogy az asszony magához szorítja gyermekét, és hogy milyen pillantást vet rá. Olyan gyenge
volt, hogy akármelyik pillanatban meghalhatott volna, de a szemében láthattad, hogy tudja, mit tart a
kezében. És az többet ért minden aranynál. Az apa pedig büszkébb és boldogabb volt, mint bármelyik
hódító király, akinek háza kincsektől roskadozik.
– A gyerek szerencsés, hogy ilyen szerető szülei vannak. De nem mindegyiknek jut ilyen.
– De akinek igen, azoknak a szíve sértetlen marad. A többieknél csak nem látod a soha be nem
gyógyuló sebeket.
– Hogy hívnak, csónakos?
– Szpürosznak.
– Hogyhogy révész is vagy, meg bába is, Szpürosz? Szokatlan párosítása ez az adottságoknak.
Az öregember jóízűt kuncogott.
– Nyolcvan évem során ott voltam jó pár gyerek születésénél. És valahogy kialakult bennem a
képesség arra, hogy miként segítsek világra egészséges gyermekeket. Több mint ötven éve kezdődött
az egész. Az egyik fiatal pásztor feleségének nehezen alakult a szülése és a kisbaba halva született. Én
is ott voltam és én vettem fel a kis gyerkőcöt, hogy elvigyem onnan. Ahogy felemeltem, hirtelen vért
köpött, aztán sírni kezdett. Így kezdődött hát a történetem, ami arról szól, hogy valahogy értek a
kisbabákhoz. A feleségemnek kedves asszony, hat gyereke született. Ezért valamivel talán többet
tudtam a szülés nehézségeiről. Az évek során aztán többször is megkértek, hogy szüléseknél
segédkezzek. Tudod, hogy megy ez. Híre megy az ilyesminek. És minden lány, aki ötven mérföldes
körzetben teherbe esik, a jó öreg Szpüroszért küldet, ha eljön az idő. Tudod, furcsa ez. Minél öregebb
vagyok, annál több örömet lelek abban, hogy új életet hozhatok a világra.
– Jó ember vagy – jegyezte meg az utazó –, és örülök, hogy találkoztam veled. De most ragadd meg
az evezőket, és jussunk át valahogy! Ideje a fedélzetre lépnem.
Az öreg a vízbe merítette a lapátokat és elevezett két hosszú csónak között. Fölöttük két hajós
megpillantotta őket és az evezősorok között leengedtek nekik egy kötelet. Majd az utas felállt és az
övére fűzött erszényből előhúzott egy vaskos karikát, aztán odanyújtotta Szpürosznak.
A fém megcsillant az öreg tenyerében.
 – Várj! – kiáltotta Szpürosz. – Ez arany!
– Tetszettek a történeteid, öreg – mosolyodott el a férfi –, úgyhogy nem eszem meg a szemeidet.

2.

A fenti fedélzetről hangos csattanás hallatszott, amit dühös kiáltások követtek. Amikor Helikáón
átlendült az oldalpalánkon, megpillantotta a két hajóst, aki elejtette az amforát, mely széttört. Sűrű,
vizezetlen bor áztatta a deszkázatot és bódító illata ott terjengett a levegőben. Az óriás Zidanta a két
férfival viaskodott, míg a többi tengerész kiabálva biztatta a küzdő feleket.
Abban a pillanatban, hogy meglátták Helikáónt, mindenki elhallgatott és legénység néma csendben
tért vissza munkájához.
Az Aranyember odalépett Zidantához.
– Fogytán az időnk, Tulok. És még mindig van áru a parton.
A délelőtt hátralevő részében Helikáón a magas tatfedélzeten maradt, ahonnan ráláthatott összes
robotoló emberére. Még mindig nagy volt a feszültség és a legénység továbbra is félt attól, hogy a
Halálhajón fognak dolgozni. Az Aranyember jelenléte ezt enyhítette és valamivel nyugodtabbak lettek,
így a munka is gördülékenyebben folytatódott. A férfi tudta, hogy mire gondolnak. Az istenektől áldott
Aranyember velük fog hajózni. Nem eshet hen tt bántódásuk.
Létfontosságú volt számukra a belé vetett hit. Helikáón azonban tudta, hogy a legnagyobb veszély
akkor fenyegetné, ha ő maga is elhinné ezt önmagáról. Az emberek a szerencséjét emlegették és azt,
hogy még egyetlen hajója sem veszett oda. Igaz, ehhez mindig volt köze a szerencsének is, de sokkal
inkább annak, hogy hajóit minden kereskedőidény után ellenőrizték az ácsai, partra vontatták őket és
megtisztították a kagylóktól, továbbá elvégezték a szükséges javításokat. Legénységét mindig
gondosan megválogatta és csak nagy tapasztalattal bíró kapitányokat vett fel. Ötven gályájából
egyetlen sem hajózott túlsúllyal, és sosem vállaltak felesleges kockázatot a nagyobb haszon
reményében.
Most, hogy a vihar elvonult, a szigettől a szárazföldig tartó hatvanmérföldes átkelés csak könnyed
próba elé állítja majd a hajót, így a legénységnek lesz ideje megszoknia – a járművet is, meg egymást
is. Amit a csónakos mondott a helyi hajósokról, az igaz volt. Nem lehetett könnyen olyan hozzáértő
tengerészeket találni, akik hajlandóak voltak a Xanthoszon hajózni, és így még hiányzott vagy húsz
ember. Zidanta bejárta a kikötőt, olyanok után kutatva, akiket felvehetne. Helikáón elmosolyodott.
Kétszer annyi embert is felvehettek volna már, de a hettita szigorú ember volt.
– Inkább legyen kevesebb jó ember, mint hogy tele legyünk haszontalanokkal. Viszont találtam
egyet, egy gyiptót, ő azonban már elszegődött a Mirionra. Ha Trójában ismét látom, megint
megpróbálkozom vele.
– A gyiptók nem szoktak hozzá a gályán végzett munkához, Tulok – mutatott rá Helikáón.
– Ez megszokná. Erős és olyan szívós, akár egy tölgyfa. Nem ismeri a megadást.
A fedélzeten enyhe szellő söpört végig. Helikáón a jobb oldali korláthoz sétált, ahonnan látta, hogy
a kis teherszállító csónakok visszafelé igyekeznek a partra. Már az utolsó árut is berakodták. A bal
oldali korlátnál megpillantotta legénysége legfiatalabb tagját, Xandroszt, amint némán ücsörögve
várja az utasításokat. Egy újabb szomorú gyermek, gondolta magában.
Aznap reggel, nem sokkal pirkadat után, amikor induláshoz készülődött, Phaedra kereste fel.
 – Ezt látnod kell! – mondta neki, és bevezette Helikáónt abba a hálóba, ahol a beteg asszonyt
helyezték el. A nő gyermeke, Phia saját szobát kapott, de a kislány visszaosont az anyjához.
Mindketten mélyen aludtak, a gyermek karját védelmezően vetette át anyja mellén.
– Köszönöm, amiért befogadtad őket! – fordult oda a férfi a nőhöz, amikor Phaedra csendesen
ismét behúzta az ajtót maguk mögött.
– Tőled kaptam mindezt, Helikáón. Hogy köszönhetnéd hát meg nekem?
– Mennem kell. Tudod, hogy komolyan gondoltam, amit a gyermeknek mondtam. Addig maradnak,
amíg csak akarnak.
– Hát persze, hogy tudom. Szerencse, hogy a kis Phia rád talált. A gyógyító azt mondta, hogy az
anyja máskülönben reggelre halott lett volna.
– Ha bármire is szükséged lenne, utasítottam Pariklészt, hogy lásson el vele.
– Gondoskodó vagy. Az összes szeretőm közül te vagy nekem a legkedvesebb.
A férfi ekkor felnevetett és magához ölelte a nőt, majd a levegőbe emelte és megpörgette.
– A barátságod megfizethetetlen.
– Éppen úgy, ahogy a testem nem az. Egyébként lehet, hogy én éltem volna abban a kunyhóban, ahol
Phia anyja.
A férfi elmosolyodott az emlék hatására és szemügyre vette a hajót. A két mükénéi a bal oldalon
állt. Mindketten vértet viseltek és kardjuk hüvelyben pihent a derekukra kötve. Az idősebb, a vésővel
faragott arcú Arguriosz felé pillantott; arcáról csak úgy sütött a rosszindulat.
Szeretnél megölni, gondolta Helikáón. Megbosszulni Alektrűónt. De te szemtől szemben jönnél
ellenem, Arguriosz. Nem döfnél tőrt a hátamba, nem mérgeznéd meg a kupámat. Az Arguriosz mellett
álló ifjú ekkor odaszólt valamit társának, mire az felé fordította az arcát. Helikáón azonban továbbra
is őt figyelte. Arguriosz nem volt nagydarab ember, bár karján dagadoztak az izmok, testét különféle
harci sebhelyek szelték keresztül-kasul. A Nagy Zöld minden kikötőjében keringtek regék hősökről,
amelyeket a harcokat és a bátorságot szerető hajósok terjesztettek. Arguriosz számos ilyen mondában
szerepelt. A nyugati földeken mindenfelé harcolt, a déli Spártától az északi Thesszáliáig, sőt egészen
a thrák határig. Az összes történet magasztalta bátorságát és egyetlen sem szólt arról, hogy erőszakot
tett volna nőn, megkínzott vagy orvul meggyilkolt volna valakit.
Helikáón gondolatai visszaszálltak arra, aki Küproszon őt követte. Azt hitte, hogy Phaedra házában
sikerült csapdába ejtenie az orgyilkost. Zidanta és négy embere a fal mögött várakozott, de a
gyilkosnak valahogy mégis sikerült kitérnie előlük. Tulok azt mondta, hogy úgy tűnt el, mintha varázs
segítette volna. Helikáón nem hitt a varázslatban. Az orgyilkos igen képzett volt – mint az, aki megölte
az Aranyember apját. Őt sem látta senki. Bejutott a palotába, beosont a király lakosztályába és átvágta
a torkát. Egyben – érthetetlen módon –, levágta apja fülét is, aztán elment. Egyetlen őr sem vette
észre. Egyetlen szolga sem találkozott egyetlen idegennel sem.
Talán rá is egy ilyen ember vadászott.
Látta, hogy a villás szakállú Zidanta közeledik felé, nyomában a legénység két veterán tagjával.
A hettita felkapaszkodott a hátsó fedélzetre.
– Készen állunk, Aranyember – közölte, mire Helikáón bólintott. Tulok megfordult. – Evezőket
készíts! A vitorlákhoz! – bömbölte. – Horgonyt felhúzni!
A legénység tagjai a helyükre siettek, az orr- és tathorgonynál állók nekiálltak felhúzni a vastag
köteleket, felemelve a nagy kőhorgonyokat a fenékről.
Helikáón az ifjú Xandroszra nézett. A fiú most rémültnek tűnt, ahogy tágra nyílt szemmel
nézelődött. Tekintete újra meg újra a partra villant.
– Az Ő nevében, rajta! – kiáltotta Tulok. Az evezők sora felemelkedett, majd a lapátok a tengerbe
merültek.
És a nagy hajó csendesen siklani kezdett az öböl vizén.

3.

A tizenkét éves Xandrosznak a Xanthoszon tett út volt élete legnagyobb kalandja. Amennyire fel
tudta idézni, mindig arról álmodott, hogy egyszer a Nagy Zöldön hajózik majd. A küproszi hegyekben,
ahol nagyapja kecskéit terelgette, vagy amikor anyjának és nővéreinek segített festéket keverni a lenti
faluban eladott agyagedényekhez, sokszor elképzelte, hogy egy hajón áll és talpa alatt a tenger
hullámzik. Amikor a dombokat járta, gyakran megállt, hogy vágyakozva pillantson a délre,
Egyiptomba vagy keletre, Ugaritba – vagy akár Milétoszba, netán a színarany tornyú, legendás
Trójába – tartó hajókra.
Emlékezett rá, amikor apja, Akamász és a többi hajós a vízre lökte az Ithakát. Nagyapja mellett állt
a fövenyen, ahogy a gálya elszakadt a parttól és nézte, ahogy az evezősök elfoglalják a helyüket. Apja
remek evezős volt: erős és fáradhatatlan. Olyan ember, akiről nagyapja mindig azt mondta, hogy
„olyan jó ember ő, akit szívesen tudsz magad mellett a viharban”.
Xandrosz fájdalmasan tisztán tudta felidézni utolsó búcsúját. Apja a fedélzeten állt és integetett,
vörös haja tűzként csillámlott a pirkadat fényében. Néhány nappal később az ádáz mükénéi kalózzal,
Alektrűónnal vívott csatában esett el. Xandrosz tudta, hogy bátran halt meg, barátait és hajóját
védelmezve. Az Aranyember felkereste házukat a hegyekben, leült Xandrosz mellé és mesélt neki
arról, hogy apja milyen nagyszerű ember volt. Ajándékokat hozott anyjának meg nagyapjának, és
halkan elbeszélgetett mindkettejükkel. Ezzel nagy becsben részesítette őket, mert Helikáón egy király
fia volt. És egyben félisten.
Nagyapja felhorkant, mikor ez került szóba.
– Az összes nemes azt állítja, hogy az égiektől való, pedig csak olyan emberek, mint te vagy én,
Xandrosz. Helikáón a legtöbbnél azért jobb – ismerte el. – Nem sok nemesen született venné a
fáradtságot, hogy felkeresse a gyászoló családot. – Elfordította a fejét és a fiú látta, hogy sír. Ő is
sírva fakadt. Nagyapja egy idő múltán a vállára tette a kezét. – Nem szégyen sírni, fiú. Apád
kiérdemelte a könnyeket. Jó ember volt és mindig büszke voltam rá. Mint ahogy büszke leszek rád is.
Helikáón azt mondja, jövőre bevesz a legénységébe, hogy megismerd a tengert. Pompás és bátor
férfivá érsz majd, mint amilyen az apád volt, és megbecsülést hozol a családunkra.
– Evezős leszek én is, nagyapa?
– Egy ideig még nem. Túl alacsony vagy hozzá, de idővel megnősz és megerősödsz.
Az év vánszorogva telt el, de végül a nagy hajó elkészült és megkezdődött a legénység toborzása.
Nagyapja nem sokkal pirkadat előtt kísérte le a kikötőbe, annyi jó tanáccsal tömve tele a fejét, hogy
Xandrosz úgy érezte, ennyi el sem fér benne.
– Figyelj Zidantára! – így szólt az egyik tanács, amit fel tudott idézni. – Kiváló ember és apád jókat
mondott róla. Soha ne riasszon a feladat, amit Tulok rád szab! Mindig tedd meg, ami tőled telik!
– Megteszem, nagyapa.
Az öregember a nagy hajót nézte, a két evezősort és a gigászi árbocot. Majd megcsóválta a fejét.
– Sok szerencsét, Xandrosz! És légy bátor! Rájössz majd, hogy a bátorság és a szerencse gyakran
együtt hálnak.
 Xandroszt egy csónak vitte a hajóhoz, pont akkor, amikor a nap feltűnt keleten és aranyfényben
fürdette a Xanthoszt. Fenséges látvány volt és a fiú érezte, hogy szíve szinte szétrobban örömében. Ez
a csodás alkotmány lesz az ő hajója. Tanulni fog, hogy nagy hajós legyen belőle, akár az apja volt.
Nagyapja büszke lesz rá. És az anyja is.
A kis evezős csónak a hajó mellé, a felemelt evezők sora alá ért. Három másik tengerész is utazott
vele, akik most felhajították holmijukat és kötélen másztak fel a fedélzetre. Xandrosz ugyanígy tett
volna, de ekkor a zömök evezős odalépett mellé.
– No, gyerünk felfelé, kurta lábú – mondta neki és felemelte az egyik alsó evezőnyílásig. A fiú
bemászott rajta és orra bukott a keskeny evezőpadban.
A fedélközben sötétség és zsúfoltság uralkodott, de ahogy Xandrosz szeme hozzászokott a
félhomályhoz, már ki tudta venni az evezősök keskeny padjait és a gerendákat, amelyeknek nekivetik a
lábukat, hogy jobban tudjanak húzni. Letette a zsákját és leült az egyik evezőpadra, kinyújtva a lábát.
Nagyapjának igaza volt. Túl alacsony volt ahhoz, hogy megtámassza magát. De jövőre már elég
magas leszek, gondolta magában. Felkapva a holmiját, elindult a fedélzeti nyílás felé és kimászott
rajta.
A fedélzeten hajósokat pillantott meg és két, vértet viselő utast. Az idősebbik zord képű, szakállas
férfi volt, hideg, szúrós tekintettel. Xandrosz látott már hozzá hasonló embereket. Mükénéiek voltak,
ugyanabból a népből, mint a kalózok, akik megölték az apját. Seregeik bejárták a nyugati földeket,
kifosztották a városokat és a falvakat, rabszolgákat és aranyat zsákmányolva. A mükénéi kalózok
gyakran átkeltek a tengeren, hogy a partvidéki településeket fosztogassák. Nagyapja gyűlölte őket:
„vérszomjas népség, de egy napon porrá lesznek ők is”.
A fő raktárnyílás nyitva állt és Xandrosz látta, hogy hajósok árukat cipelnek be rajta: nyersbőrbe
bugyolált, kívülről fakéreggel védett nagy halom agyagtányért. Akadtak fegyverek is: kardok és
csatabárdok, pajzsok és sisakok. A fiú közelebb lépett, hogy bekukucskáljon a nyílásba. Látta, hogy
mély. Ekkor egy férfi érkezett lentről a lépcsőkön és majdnem nekiütközött.
– Óvatosan, fiú! – szólt rá, ahogy elhaladt mellette. Xandrosz elhátrált a sürgő-forgó hajósoktól.
Az oldalpalánkhoz ballagott és a part felé nézett, ahol nagyapja még mindig ott állt. Az öregember
észrevette és intett neki. Xandrosz visszaintegetett és hirtelen rátört a félelem. Hamarosan útnak indul
és az óriási kaland érzete már-már maga alá gyűrte.
Ekkor egy erős kéz ereszkedett a vállára. A fiú megugrott és megpördült. Egy óriási, villásszakállú,
kopasz férfi állt mellette.
– Zidanta vagyok. Te vagy Akamász fia?
– A nevem Xandrosz.
Az óriás bólintott.
– Apád büszkén mesélt rólad. Ezen az úton megtanulod, hogyan tedd magad hasznossá. Túl kicsi
vagy, hogy evezz és túl fiatal, hogy harcolj, úgyhogy azoknak fogsz segíteni, akik képesek ezekre.
Vizet viszel az evezősöknek és megteszel mindent, amit csak kérnek tőled. Amikor más
elfoglaltságaim megengedik, megtanítalak csomót kötni, vitorlát kurtítani, és így tovább. Ezeket
leszámítva ne legyél láb alatt és figyeld, hogy mit csinálnak az emberek! Így tanulunk mind, Xandrosz.
Beletelik némi időbe, mire felkészülünk az indulásra. A tervezettnél tovább tart a berakodás és a szél
nem kedvez nekünk. Úgyhogy keress valami helyet, ahol nem vagy útban és várd meg, amíg felhúzzák
a vitorlát! Akkor keress meg a hátsó fedélzeten!
Zidanta ezzel otthagyta és az ismeretlentől való félelem ismét rátört Xandroszra. Túl fiatal, hogy
harcoljon – ezt mondta Zidanta. Mi lesz, ha kalózok támadnak rájuk? Mi lesz, ha ő is úgy hal meg,
mint az apja, vagy ha belefullad a Nagy Zöldbe? Kicsiny szobája nagyapja házában hirtelen csodás
helynek tűnt. Ismét kinézett a partra és látta, hogy nagyapja már elindult felfelé a hosszú dombon.
Telt-múlt az idő és az emberek türelme lassan elfogyott, ahogy az áruk berakodása a magas
palánkozatú hajóra egyre hosszabbra nyúlt. Egy evezős csónak hosszú halászhálót hozott, hogy a
törékenyebb holmikat ezzel emeljék a fedélzetre. Viták robbantak ki és két hajós összetört egy nagy
borosamforát. Az agyagedényből sűrű vörös bor ömlött a fedélzetre. A férfiak veszekedni kezdtek és
a két hajós közül az egyik a másik felé ütött, holdkórosnak nevezve társát. A két férfi
összeakaszkodott. Zidanta ekkor odalépett és a tunikájuknál fogva szétválasztotta a verekedőket.
Mások hangosan biztatni kezdték a küzdőket és a feszültségtől összesűrűsödött a levegő.
Aztán egy szempillantás alatt minden tevékenység abbamaradt és a legénység elhallgatott.
Xandrosz látta, hogy az Aranyember lép a fedélzetre. Mellkasa fedetlen volt és mindössze egy bőr
férfiszoknyát viselt. Nem volt nála sem kard, sem más fegyver, de megjelenése mégis elnémította a
hajósokat, akik iszkoltak vissza dolgozni.
Xandrosz nézte, ahogy a férfi odasétál Zidantához, aki mi ég mindig a két férfit fogta, bár azok már
nem viaskodtak.
– Fogytán az időnk, Tulok. És még mindig van áru a parton.
Zidanta odébb lódította a két embert.
– Takarítsátok fel ezt a rendetlenséget! – utasította őket.
Helikáón Xandroszra nézett.
– Készen állsz arra, hogy hajóssá válj, Akamász fia?
– Igen, nagyuram.
– Félsz?
– Egy kicsit – ismerte be a fiú.
– Egy nagy ember egyszer azt mondta nekem, hogy nincs bátorság félelem nélkül. És igaza volt.
Emlékezz erre, amikor a gyomrod remeg és a lábad megrogy alattad!
 IV.
a Milétoszi Eszelős

1.

Khalkeusz mindig bosszankodott, mikor azt hallotta, hogy Milétoszi Eszelősnek hívják. Gyűlölte a
kifejezésben rejlő pontatlanságot. Nem is Milétoszból származott. Hogy eszelősnek hívják, az
egyáltalán nem zavarta.
A diera középső fedélzetének jobb oldalánál állt és a nagy kőhorgonyokat felhúzó hajósokat
figyelte. Közeledett a dél és az égnek hála végre berakodtak. Helikáón megérkezése újfent sietségre
ösztökélte a legénységet és a Xanthosz készen állt, hogy kifusson az öbölből.
Szélroham kapott bele Khalkeusz széles peremű szalmakalapjába és lefújta a fejéről. Megpróbált
utána kapni, de egy újabb széllökés a magasba emelte a fejfedőt, átrepítve az oldalpalánkon. A kalap
átvitorlázott a csillogó kék víz fölött, ahogy a szél jobbra-balra forgatta és tekergette. Majd, ahogy a
szél elült, a kalap leszállt a vízre és ott folytatta útját.
Khalkeusz vágyakozva meredt rá. Egykor sűrű és göndör vörös haja mostanra meggyérült és ősz
szálak vegyültek bele. Feje búbján ráadásul kopaszodott is és ezen a folton a fejbőre az erős
napsütéstől leégett és felhólyagzott.
A fedélközből az egyik evezős, meglátva a repülő kalapot, az evező tollát alá csúsztatva,
megpróbálta felemelni. Már majdnem sikerült neki, de ekkor a szél ismét feltámadt és odébb fújta a
fejfedőt. Most egy másik evezős próbálkozott. Khalkeusz nevetést hallott a fedélközből és a
„kalapelkapásból” hamarosan játék lett, ahogy az evezők egymásnak ütköztek. A széles tollú
evezőktől meggyötört szalmakalap kisvártatva teljesen elvesztette alakját. Végül csuromvizes és
megviselt rongydarabként emelték ki a vízből és került vissza a fedélzetre.
Egy ifjú hajós lökte fel a fedélzeti nyílás fedelét és mászott ki a fedélzetre, majd odaballagott
Khalkeuszhoz, kezében a csöpögő rongydarabbal.
– Megmentettük a kalapodat – közölte és megpróbálta visszafojtani a nevetését.
A férfi átvette tőle, leküzdve a késztetést, hogy darabokra tépje. Jókedve egy csapásra tért vissza
és a fejébe nyomta az elázott tökfödőt. Az arcára lefolyt a víz. Az ifjú tengerész ekkor nem bírta
tovább és kirobbant belőle a hahota. A kalap széles karimája lassan rákonyult Khalkeusz fülére.
– Azt hiszem, máris jobb – közölte Eszelős. Az ifjú megpördült és visszarohant az evezőfedélzetre.
A délelőtti napsütés ereje fokozódott, Khalkeuszt pedig élvezettel töltötte el a fejére simuló vizes
szalmakalap hűs simogatása.
A hátsó fedélzeten megpillantotta Helikáónt, aki a legénység három tapasztalt tagjával beszélgetett.
A három férfi idegesnek és komornak tűnt. De miért is ne lennének? – gondolta magában Khalkeusz.
Hiszen éppen azon a hajón készülnek útra kelni, amelyet a Milétoszi Eszelős tervezett és épített. Hátat
fordított az oldalpalánknak és szemügyre vette a nagy hajót. A legénységből többen is őt nézték, arcuk
vegyes érzelmeket tükrözött. Az új hajó sok gúnyolódás céltáblája volt, Khalkeuszra pedig – mint
hajóácsra – megvetéssel, sőt haraggal tekintettek. Most azonban Eszelős hajóján indulnak útnak, és
lázasan remélték, hogy Eszelős valójában egy lángész. Mert ha nem, akkor mindnyájuknak végük.
 A két mükénéi utas szintén őt nézte, de azok közömbösséget tettettek. A hajósoktól eltérően ők
valószínűleg nem voltak tisztában azzal, hogy az életük az ő képességeitől függ. Khalkeusz elmélázott
azon, hogy vajon törődnének-e vele, ha váratlanul valaki elárulná nekik az igazságot. A mükénéiek
nem ismerték a félelmet: fosztogató, rabló, gyilkos faj voltak. A halál nem rettentette ezeket az
embereket. A hajóács tekintete megállapodott rajtuk. Mindkettő magas volt és szikár, tartózkodó és
hűvös. Az idősebbiknek, Arguriosznak, véső formájú fekete szakáll díszítette az állát, tekintete
érzelemmentes és üres volt. Az ifjabbik, Glaukosz nyilvánvalóan csodálta társát. Ritkán beszélt,
legtöbbször csak Arguriosz egy-egy megjegyzésére felelt. Bár útjuk békés városok és falvak, csendes
szigetek között vezet majd, mégis úgy öltöztek, mintha háborúba készülnének: övükre rövidkardot és
tőrt kötöttek, derekukra bronzzal kivert bőr férfiszoknya feszült. Arguriosz pazar, bőrből cserzett
mellvértet hordott, továbbá vállát és mellét egymást átfedő bronzkarikák óvták. A szőke hajú
Glaukoszon egy horpadt mellvért volt, bal oldalán repedéssel. Khalkeusz ebből arra következtetett,
hogy az ifjú szegény mükénéi családból származott és az előrejutás reményében csatlakozott
Argurioszhoz. Mert a mükénéiek mindig a háború, a fosztogatás és a náluk szelídebbek vesztesége és
gyásza útján jutottak előre. Ezért utálta Khalkeusz egész gyűlöletes fajtájukat.
Arra gondolt, ha a hajó elsüllyed, páncéljuk kellően gyorsan rántja majd őket a halálba.
Belenyilallt a bosszúság saját kishitűsége láttán. A hajóm nem fog elsüllyedni, mormolta magában.
Majd újra és újra megismételte. A szíve gyorsabban kezdett dobogni, ujjai remegtek. Visszafordult az
oldalpalánkhoz, hogy belekapaszkodjon és mozdulatlanul állt, várva, hogy a rettegés elmúljon.
A tíz éven át tartó kudarcok és az, hogy nevetség tárgya lett, többet ártott a magabiztosságának, mint
gondolta volna. Az oldalán viselt erszényből előhúzott egy aprócska ezüstszürke fémdarabot, és
vastag, dolgos ujjával végigsimított a fényes felületen. Felsóhajtott. Ez volt hát nyomorúsága okozója
és reményeinek magva. A fémszilánk mélyén rejlett szerinte az a titok, amiről úgy hitte, nemcsak a
saját szerencséjét fordítja meg, de egész népek sorsát is. Milyen bosszantó hát, hogy képtelen volt
rájönni a titokra!
Komor gondolataiból egy dörgő hang rázta fel, mely parancsokat harsogott a hatvan evezősnek.
Zidanta, a tagbaszakadt hettita, az Aranyember helyettese hajolt át a hátsó fedélzet korlátján.
– Az Ő nevében, rajta! – bömbölte, és a napfény megcsillant borotvált koponyáján. A fedélközből a
vezérevezős kiáltása érkezett válaszul:
– Készülj! Emelj! Támassz! És húzz!
Khalkeusz nagy levegőt vett. Az evezőlapátok belehasítottak a kék vízbe és a Xanthosz siklani
kezdett a tengeren.
A hajóács a fa nyikorgását hallgatta, próbált felismerni minden egyes nyiszorgást, minden egyes
apró, elfojtott nyögést. Gyorsan ismét kiszámolta a hajó gerendázatához és palánkozatához szükséges
kőnehezék súlyát, majd kihajolt, hogy szemügyre vegye a szelíd hullámokat hasító hajóorrt.
A fedélzet alatt az evezősök dalra fakadtak, ritmikus harmóniát teremtve testük könnyed mozgása és
a dalolt ének között. Nyolcvan evezősre lett volna szükség, de még Helikáón, az Aranyember vagyona
és hírneve sem volt képes teljes legénységet vonzani a Halálhajóra. Khalkeusz hallotta, hogy mit
suttognak egymás között a küproszi ácsok, amikor a hajótörzs gerendázatát munkálták meg: „El fog
süllyedni, amikor Poszeidón alá úszik!”
Amikor Poszeidón alá úszik!
Miért kell az embereknek mindig az istenek tetteibe kapaszkodniuk, amikor egyszerűen csak a
természet erőiről van szó? Khalkeusz tudta, hogy a hosszabb hajók miért süllyednek el a viharban és
annak semmi köze nem volt a haragvó istenekhez. A háborgó vízben a hajó fel-lemozgása nagyobb és
egyenetlen nyomást gyakorol a hajógerinc közepére. A hajóács egy évvel ezelőtt ezt be is mutatta
Helikáónnak, amikor a két férfi együtt üldögélt az egyik kis küproszi hajóépítő műhelyre néző mólón.
Khalkeusz két kézzel megmarkolt egy hosszú botot, majd lassan fel- és le hajlítgatta, aztán előre-hátra.
A bot végül eltört. Minél hosszabb a bot, annál hamarabb törik el. Elmagyarázta, hogy amikor ez
bekövetkezik a haragvó tengeren haladó hajóval, akkor az gyors és rettenetes hatással jár és a hajó
pillanatok alatt darabokra törik.
A gondot tovább bonyolítja, folytatta Khalkeusz, annak módja, hogy miként épülnek a hajók.
Szokványos körülmények között a törzsnél először a külső deszkázatot építik meg és megcsapozzák
azt. Csak ezután kerül a helyére a belső váz, hogy megerősítse az alkotmányt. Khalkeusz meglátása
szerint ez merő ostobaság volt. Ehelyett kezdetben a vázat kellene felhúzni és ehhez rögzítenék a
palánkozatot, ami növelné a hajó közepének szilárdságát. A hajóács ezen az első találkozón további
újításokról is beszélt. A külön fedélzetről, ahol az evezősök ülhetnének, ami szabadon hagyná a felső
fedélzetet – akár az utasoknak, akár az árunak. Beszélt az elöl és hátul a hajótörzshöz szegecselt
támasztóuszonyokról – így, amikor a hajót partra húzzák, akkor az nem dől meg túlságosan. Ezekről és
még több minden másról is szót ejtett akkor Khalkeusz.
Helikáón figyelmesen hallgatta és végül azt kérdezte:
– Milyen nagy hajót tudnál építeni?
– Kétszer olyan hosszút, mint amilyen gályák most a Nagy Zöldet hasítják.
– Hány evezős lenne rajta?
– Nyolcvan-száz körül.
Ezután az Aranyember hallgatásba burkolózott és kék szeme a távolba révedt. Khalkeusz azt hitte,
hogy untatja a másikat és várta, hogy elbocsássák. Ehelyett azonban Helikáón egész sor kérdést
szegezett neki. Milyen faanyagot használna? Milyen magas és vastag árbocra lenne szüksége?
Khalkeusz hogyan oldaná meg, hogy egy ekkora hajó jól üljön a vízen, megőrizve gyorsaságát és
kormányozhatóságát? Eszelős meglepődött. Az Aranyember ifjú volt még, húszas éveiben járt, és a
hajóács nem várt tőle ilyen nagyfokú tudást.
Órákon át beszélgettek, majd együtt ebédeltek és a beszélgetés mélyen belenyúlt az éjszakába.
Khalkeusz nedves agyagba rajzolta ábráit, letörölte őket, finomított rajtuk, bemutatva az egyes
elemeket és a támvázakat.
– Hogyan lehet egy ekkora hajót éjszakára partra húzni? – kérdezte végül Helikáón. – És ha partra
is húzzák, miként lehet pirkadatkor ismét vízre bocsátani?
– Egykönnyen nem lehet teljesen a partra húzni – ismerte el Khalkeusz. – De erre nem is lenne
szükség. A legtöbb esetben elegendő lenne csupán az orrát vagy a tatját kivontatni a fövenyre, majd
kőhorgonyok és kötelek segítségével egy helyben lehet tartani éjszakára. Így a legénység is ki tud
szállni és megrakhatja a főzőtüzeit.
– A legtöbb esetben? – kérdezett rá Helikáón.
És itt jött a gondok fő forrása. A hirtelen jött viharok nagyon gyorsan érkeztek és a legtöbb hajó
ilyenkor a partra menekült. Lévén a gályák kicsik és könnyűek voltak, egyszerűen ki lehetett őket
vonszolni a föveny nyújtotta biztonságba. A Khalkeusz tervei szerinti méretű és súlyú hajót viszont
nem lehetett teljesen kivontatni a vízből, amikor az áruval volt megrakva.
Khalkeusz elmagyarázta, mi a gond.
– Egy ekkora méretű hajót nem bölcs dolog félig partra vontatni viharban. Az egyik oldalon a
háborgó tenger zúdul neki, a másik oldala pedig kavicsokon vagy a homokon fekszik: nos, ez
kettétörné.
– Akkor hát miként menekülnél el a vihar elől, Khalkeusz?
– Nem menekülnénk sehogy, Helikáón. Vagy meglovagolnánk a hullámokat vagy horgonyzóhelyet
keresnénk egy sziget vagy egy kiugró szirt szél felőli oldalának menedékében. Az általam felvázolt
hajónak nem kellene félnie a viharoktól.
Helikáón szúrósan meredt rá egy darabig, majd vonásai ellágyultak és felvillantotta ritka mosolyai
egyikét.
– Egy hajó, mely meglovagolja a vihart. Ez tetszik. Megépítjük, Khalkeusz.
A hajóács megdöbbent – és hirtelen megrémült. Ismerte jól az Aranyember hírét. Ha az új hajó
netán kudarcot vall, Helikáón akár meg is öletheti érte. Másrészt viszont, ha sikert arat, Khalkeusz
ismét gazdag ember lesz és folytathatja kísérleteit.
Eszelős belenézett az ifjú szemébe.
– Azt mondják, hogy kegyetlen vagy és halálos. Azt is mondják, hogy levágod azok fejét, akik
megsértenek.
Helikáón közelebb hajolt hozzá.
– És arról is regélnek, hogy félisten vagyok és Apollón az apám. Rólad meg az a hír járja, hogy
eszelős vagy, netán bolond. Mit számít, hogy miket híresztelnek? Tedd meg, amit csak tudsz,
Khalkeusz és én megjutalmazlak, akár sikert érsz el, akár nem! Én mindössze annyit kérek az engem
szolgálóktól, hogy teljes szívvel szolgáljanak. Ennél többet nem várok el senkitől.
Ez volt hát a kezdet.

***
A szél feltámadt, ahogy a hajó elhagyta a kikötőt és Khalkeusz érezte, hogy a hullámok is
nagyobbak lettek.
Kiérve a tengerre, felállították az árbocot, helyére illesztették a keresztrudat és kifeszítették a
vitorlát. A déli szél belekapott a vászonba. A vitorlára dacosan ágaskodó fekete lovat festettek. A
legénység ujjongásban tört ki, mikor meglátta.
Khalkeusz bizonytalan léptekkel indult meg az orr felé.
A baloldalon egy csapat delfin ugrott ki a vízből és merült alá ismét: karcsú testük csillogott a
napfényben. A hajóács felpillantott az égre. A távolban fekete fellegek gyülekeztek.
És a Xanthosz a hullámok hátán egyenesen feléjük száguldott.

2.

Mükénéi Arguriosz megvetette lábát az imbolygó fedélzeten és a köpcös, vörös szakállú Khalkeusz
felé pillantott. Mindenki azt mondta róla, hogy eszelős. A mükénéi remélte, hogy ez nem igaz.
Csatamezőn akart meghalni, ellenfeleket vágva le, kivívva magának a helyet az élüszioni mezőkön.
Hogy a Héphaisztosz alkotta Aranycsarnokban lakmározhasson és olyanok oldalán ülhessen, mint
Héraklész, Ormenosz vagy a hatalmas Alektrűón. Álmaiban nem szerepelt, hogy teljes csatavértben
merüljön a hullámok alá. De ha mégis ezen az elátkozott hajón kell meghalnia, akkor, mint mükénéi
harcoshoz illik, kardjával, sisakban és mellvértben távozik az elmúlásba. Ezért állt hát teljes
páncélzatban a reggeli napsütésben. Kíváncsian figyelte a fedélzeten serénykedő legénységet és
figyelmét nem kerülték el az oldalpalánkok mellett állványokra pakolt íjak és nyílvesszőkkel teli
tegezek. Akadtak ott kardok és kis, kerek alkarpajzsok is. Ha a Xanthoszt megtámadják, a hajósok
villámgyorsan átvedlenek majd harcosokká.
Az Aranyember kevés teret hagyott a véletlennek.
Az ívesen görbülő magas hajóorrban Arguriosz olyan szerkezetet látott, mint még egyetlen hajón
sem. Fából ácsolták, és négy helyen erősítették a fedélzethez. Furcsa készség volt és látszólag
semmilyen célt sem szolgált. Közepéből egy gerenda ugrott elő, a tetején egy kosárszerű valamivel.
Először a mükénéi arra gondolt, hogy rakodásra való, de közelebbről szemügyre véve rájött, hogy a
kosarat egyik oldalra se lehet leereszteni. Az egész alkotmány merő rejtély volt, de feltételezte, hogy
a közel egy hónapos trójai út alatt megoldódik magától.
Arguriosz a hátsó fedélzet felé nézett, ahol Helikáón állt a nagy kormánylapátnál. Nehéz volt
elhinni, hogy ez az ember győzte le Kardforgató Alektrűónt. A férfi legendának számított a mükénéiek
között. Valóságos óriás, félelmet nem ismerő, hatalmas harcos volt. Arguriosz büszke volt rá, hogy
mellette küzdhetett.
De mégis mindenki ismerte annak a napnak minden rettenetét. A mükénéi magától az egyetlen
túlélőtől hallotta. A férfi egy teherhajón érkezett vissza Mükénébe, ahol Agamemnón király elé
vezették. A férfi szörnyű állapotban volt. Levágott csuklójából még mindig szivárgott a vér és rettentő
bűz áradt belőle. A csontsovány alak ajka kék volt és alig bírt talpon maradni. Egyértelmű volt, hogy
a végét járja, ezért Agamemnón egy széket hozatott neki. A történteket a férfi egyszerűen és szépítés
nélkül mondta el.
A hatalmas Alektrűón meghalt, legénységét lemészárolták, a legendás Hüdrát lángoló fedélzettel és
vitorlával küldték útjára.
– Hogy halt meg? – kérdezte Agamemnón, és rideg, szúrós tekintete nem eresztette a hajóst.
Arguriosz emlékezett rá, hogy a férfi ekkor hirtelen megborzongott, ahogy ismét felidézte a
kegyetlen emléket.
– Átszálltunk a hajójukra és miénk volt a győzelem. Ekkor támadott az Aranyember. Olyan volt,
akár egy démon. Borzalmas volt. Borzalmas. Levágott három embert, aztán Alektrűónra rontott. A
harc rövid ideig tartott. Az Aranyember pengéjét Alektrűón nyakába vágta, majd levágta a fejét. Mi
még harcoltunk tovább, de mikor reménytelen lett a helyzet, ledobtuk a fegyvereinket. Ekkor a
vérmocskos páncélú Aranyember azt kiáltotta: „Egy kivételével öljétek meg az összeset!” Belenéztem
a szemébe: egy őrült szeme volt az. Egy megszállotté. Ekkor valaki megragadott és a karomnál fogva
lenyomott a földre. Ezután az összes bajtársamat darabokra vágták.
A férfi elhallgatott.
– És utána? – tudakolta Agamemnón.
– Azután Helikáón elé vonszoltak, aki levette a sisakját és Alektrűón fejével a kezében állt ott.
Belenézett a halott szemébe és azt mondta: „Nem érdemled meg, hogy lásd az élüszioni mezőket.” És
pengéjével kiszúrta Alektrűón mindkét szemét.
Az Oroszlános teremben összegyűlt harcosok mind felkiáltottak haragjukban és csüggedésükben ezt
hallván. Még a zord és általában érzelemmentes Agamemnón is levegő után kapkodott.
– Vakon küldte az Alvilágba?
– Igen, királyom. Miután ezt tette, a fejnt>
– Mit mondott?
– Így szólt: „Élni fogsz, hogy hírül vidd, amit itt láttál, de nem fogsz fosztogatni soha többé.” Ekkor
a parancsára két ember rászorította a kezemet az oldalpalánkra és az Aranyember átvágta a
csuklómat.
A férfi két nappal később halt meg.
 Alektrűón veresége megfosztotta Mükénét legyőzhetetlen hírnevétől. Halála sajgó csapás volt
minden harcos büszkeségére. A temetési játékok mélabúsak és csöndesek voltak. Arguriosz sem lelte
benne örömét, bár a gerelyhajításban nyert egy ékkövekkel kirakott kupát. A gyászoló harcosok
körében hitetlenkedés lett úrrá, hiszen Alektrűón tettei legendásak voltak. Az északi thrák Szamosztól
a keleti partvidék mentén egészen Palaisztinéig vezette fosztogatóit. Még egy olyan falut is kifosztott,
mely Trójától alig egynapi lovaglásra feküdt.
Vereségének és halálának hírét hitetlenkedve fogadták. A hír terjedt falun és városon, és az
emberek összegyűltek a tereken, hogy megvitassák. Arguriosznak az volt az érzése, hogy az
elkövetkező években minden mükénéi pontosan emlékezni fog rá, hogy mit tett abban a pillanatban,
amikor hírét vette Alektrűón elmúlásának.
A mükénéi palástolt gyűlölettel pillantott az Aranyember felé, majd néma fohászt küldött Árészhoz,
a Háború Atyjához. „Hadd legyek én az, aki megbosszulja Alektrűónt! Az én kardom legyen az, mely
kivágja az átkozott trójai szívét!”

3.

A szél kedvező maradt és a Xanthosz sebesen szelte a hullámokat. Küprosz zöldellő szigete lassan
eltűnt a láthatárról.
A tatfedélzeten Helikáón mellett ott magasodott Zidanta erőteljes alakja. Ötven évével ő volt a
legénység legöregebb tagja és majdnem harmincöt éve hajózott már ezeken a vizeken. Ez alatt az idő
alatt, minden vihar és förgeteg dacára, egyetlenegyszer sem szenvedett hajótörést. Mostanra szinte az
összes gyerekkori barátja halott volt már. Egyesek vízbe fúltak, mikor hajójuk elmerült; másokat
kalózok gyilkoltak meg. Kettővel a köhögős nyavalya végzett, egyet meg egy elveszett kecske miatt
öltek meg. Zidanta tudta, hogy szerencsésnek mondhatja magát.
Ma azon töprengett, hogy vajon elfogy-e a szerencséje. A Xanthosz nem sokkal dél előtt futott ki és
bár a szelíd déli szél eddig nekik kedvezett, Zidanta aggódott.
A Küproszról északnak tartó hajók általában pirkadat előtt indultak útnak, hogy átszeljék a nyílt
tenger legkeskenyebb szakaszát Lükia sziklás partvidékéig, hogy ott keressenek maguknak védett öblöt
éjszakára. A hajósok szerették alkonyatkor a partra vontatni hajójukat, és száraz földdarabon álomra
hajtani a fejüket. A Xanthosz legénysége sem volt más. Bátor emberek voltak és merészek is, ha
megkövetelte a helyzet, de mindnyájan vesztettek már el barátokat vagy rokonokat a tenger szeszélyes
isteneinek kegyetlensége miatt. Mind intettek már búcsút hajóstársaiknak, akik a kék ég alatt, nyugodt
vízen keltek útra, hogy aztán soha többé ne lássák őket viszont ebben az életben. Ádáz viharok,
alattomos partvidékek, kalózok, sziklazátonyok – mind vámot szedtek azokon, akik a Nagy Zöldön
éltek és dolgoztak.
Most, hogy eltűnt szem elől a part, a legénység elcsendesedett. A fedélközből számos evezős jött
fel, hogy megálljon az oldalpalánknál és onnan nézze a tengert. Nem sok szó esett köztük. Akárcsak
Khalkeusz, ők is a fa nyöszörgését hallgatták és az alattuk levő hajó mozgását figyelték. És mind
rémült tekintettel pásztázták a láthatárt, a veszély jelét kutatva az égen.
Zidanta osztotta és értette félelmüket. Ők is hallották, hogy más hajósok miként gúnyolódtak ezen az
újfajta alkotmányon, és hogy milyen szörnyű jóslatokba bocsátkoztak a veszélyekről, ami a rajta
hajózókra vár. A Xanthoszt Halálhajónak nevezték el. A legénység idősebb tagjai közül sokan
emlékeztek még azokra a nagy hajókra, melyek megépítésük után a végzetükbe indultak. Zidanta tudta,
hogy mire gondolnak az emberei. A Xanthosz most remekül haladt, de mi lesz akkor, ha Poszeidón
úszni indul?
A hallgatag emberekre pillantott és váratlanul rátört a büszkeség. Zidanta sosem hajózott együtt
gyávákkal. Felismerte a harcosokat és mindig alaposan felmérte a legénységet, mielőtt beállt volna
hozzájuk. Ezek az emberek most féltek ugyan az ismeretlentől, de ha kitör a vihar vagy ha kalózok
tűnnek fel, akkor bátran és ügyesen fogadják a sorscsapást. Mint ahogy tették ezt az Ithakán, mikor
Alektrűón megtámadta őket.
Annak a napnak az emléke máig kísértette. Felsóhajtott.
Fehér sirályok suhantak a feje fölött a fekete lóval ékített vitorla fölött körözve és le-lebukva a
mélybe. Feltámadt a szél, mire Zidanta felpillantott az égre. Az ősz hírhedt volt váratlan viharairól, és
csak kevés kereskedőhajó merészkedett messzire a nyár elmúltával.
– Bárcsak megfordulna a szél! – szólalt meg.
– Két napja vihar volt – felelte Helikáón. – Valószínűtlen, hogy hamarosan ismét kitör egy.
– Valószínűtlen, de nem lehetetlen – dörmögte Zidanta.
– Vedd át a lapátot, Tulok! – lépett el a kormánytól az Aranyember. – Jobban érzed majd magad, ha
te irányíthatod a hajót.
– Én otthon érzem magam a legjobban, amikor szótlanul ücsörgök a napsütésben – zsémbelt tovább
a hettita.
Helikáón megcsóválta a fejét.
– Mikor van rá esélyed, hogy szótlanul ücsörögj odahaza, amikor hat lány vesz körül?
Zidanta ellazította izmait és felvillantott egy foghíjas vigyort.
– Csend az sosincs – ismerte el, és átpillantott az oldalpalánkon, a tenger hullámzását figyelve. – A
víz simább, mint amire számítottam. Nagyobb hullámzást vártam. – Zidanta óriási karját a
kormánylapát köré fonta. – De boldogabb lettem volna, ha megvárjuk a holnap hajnalt. Most már nem
hibázhatunk és ez meg szokta kísérteni az isteneket.
– Hettita vagy és nem hiszel a mi isteneinkben.
– Ezt sosem mondtam! – háborgott a most már ideges Zidanta. – Lehet, hogy más vidékeken mások
az istenek is, én pedig semmiképpen sem kívánom megsérteni egyiküket sem. Mint ahogy téged sem.
Főleg nem akkor, amikor új hajón dolgozom.
– Ez igaz, de a mi isteneink közel sem annyira könyörtelenek, mint a tieid. Mondd csak, igaz az,
hogy amikor egy hettita fejedelem meghal, húsz katonát vele együtt égetnek el, hogy óvják őt az
Alvilágban?
– Nem, többé már nem. Ez egy régi szokás volt, bár úgy tudom, a gyiptók még mindig a fáraóik
mellé temetik a rabszolgáikat.
Helikáón megcsóválta a fejét.
– Milyen öntelt fajzatok vagyunk is mi! Miért kellene egy rabszolgának vagy katonának a halála
után is szolgálnia az urát? Mi lehet az, ami erre indítja őket?
– Nem tudom. Soha nem voltam sem rabszolga, sem hettita fejedelem.
Helikáón az oldalpalánkhoz lépett és hosszában végigmérte a hajót.
– Igazad van. A hajó szépen halad. Meg kell majd kérdeznem róla Khalkeuszt, de előbb az
utasainkkal kell szót váltanom. – Helikáón átugrotta a főfedélzetre levezető három lépcsőt és elindult
az odébb ácsorgó mükénéiek felé.
Zidanta még a tatfedélzet magasából is tisztán látta – bár beszélgetésüket nem hallhatta –, hogy az
idősebbik mükénéi gyűlöli Helikáónt. A férfi mereven állt, jobb kezének ujjai rövidkardjának
markolatával játszadoztak, arca szenvtelen maradt. Az Aranyember mintha észre sem vette volna a
másikból áradó rosszindulatot. Zidantának úgy tűnt, mintha csak könnyedén csevegne velük. Mikor
végül Helikáón otthagyta őket, a szakállas mükénéi haragos arccal bámult utána.
A hettita aggódott. Két nappal ezelőtt már szembeszállt a döntéssel, amikor az Aranyember
beleegyezett, hogy a mükénéieket elviszi Trójába.
– Menjenek csak a Mirionon! – mondta akkor. – Láttam, hogy telepakolták rézzel. Úgy fog
imbolyogni, akár egy berúgott tehén. Úgyhogy vagy tengeribetegek lesznek egész úton, vagy végül
Poszeidónnal ebédelnek majd.
– A Xanthoszt áruk és utasok szállítására építettem – válaszolta Helikáón. – És Arguriosz Trójába
tartó követ. Udvariatlanság lenne elutasítani.
– Udvariatlanság? Eddig három mükénéi gályát süllyesztettünk el. Gyűlölnek téged.
– Azok kalózgályák voltak – javította ki Helikáón. – És a mükénéiek szinte mindenkit gyűlölnek.
Ilyen a természetük. – Kék szeme ekkor megfakult, vonásai ridegebbek lettek. Zidanta jól ismerte ezt a
pillantást és ilyenkor mindig megfagyott benne a vér. Felidézte benne azokat a vérrel és halállal járó
emlékeket, melyeket a legjobb elzárva tartani az elme mélyének sötét bugyraiban.
A Xanthosz száguldott tovább. Zidanta ráhajolt a kormánylapátra. A hajót erősnek érezte a talpa
alatt, és azon kezdett el mélázni, hogy vajon a Milétoszi Eszelősnek igaza lesz-e végül. Buzgón
remélte, hogy igen.
Ekkor az egyik embere felkiáltott:
– Ember a vízben!
Zidanta jobbra pillantott. Először semmit nem látott a roppant vízen. Majd észrevett egy darab
uszadékfát a hullámok vetette völgyekben sodródni.
Egy ember kapaszkodott bele.
 V.
a tengerből jött ember

1.

Gersom többé már nem érzett semmit, azt sem tudta, hol van, mint ahogy az álom és a valóság közti
kapocs is elszakadt. Vállán és karján a bőr felhólyagzott a nap sugaraitól, kezei halálos szorításba
rándultak a fadarabon, de már nem érezte őket. Fejében hangok suttogtak, arra ösztökélve, hogy
engedje el a fát, lelje meg békéjét. Nem hallgatott rájuk.
Szeme előtt látomások úsztak tova: tűzszárnyú madarakat látott; egy férfit, akinek a kezében tartott
botja megmoccant és kígyó lett belőle; pikkelyes testű háromfejű oroszlánt. Majd több száz ifjút látott,
akik egy nagy kőtömböt faragtak és formáztak. Aztán egymás után préselték neki a testüket, mire a
tömb lassan beszippantotta őket, mintha csak vízből lett volna. Végül Gersom már csak a kezüket
látta, a kaparászó ujjakat, melyek menekülni próbáltak a kősírból, melyet ők maguk faragtak. És a
hangok szünet nélkül beszéltek hozzá. Az egyik mintha a nagyapjáé lett volna: komor és megbocsátást
nem ismerő. Egy másik az anyjáé volt, aki könyörgött, hogy viselkedjen úrhoz méltóan és ne úgy, mint
valami részeges ökör. Megpróbált felelni neki, de az ajka ki-cserepesedett, nyelvét csak száraz
szivacsnak érezte a szájában. Majd előző tavasszal elhalt öccse hangja szólt hozzá. „Jöjj hozzám,
evezős! Itt olyan egyedül vagyok.”
Talán engedett volna neki, ha az uszadékfa meg nem billen, mire kinyitotta véreres szemét. A tenger
felett egy fekete lovat pillantott meg a levegőben úszni. Nem sokkal később valami hozzáért a
testéhez, mire ismét kinyitotta a szemét. Egy erős, kopasz, villás szakállú férfi lebegett mellette.
Gersom tudta, hogy ismeri, de nem tudta, honnan.
– Él! – hallotta meg a másik kiáltását. – Dobjatok le egy kötelet! – A férfi ekkor odafordult hozzá. –
Most már elengedheted. Biztonságban vagy.
Gersom tovább kapaszkodott. Egyetlen álombeli hang sem csalja őt a biztos halálba.
Az uszadékfa nekiütődött egy hajó oldalának. Gersom felpillantott a feje fölött húzódó evezősorra.
Az evezőnyílásokon férfiak hajoltak ki. A derekára kötelet kötöttek és érezte, hogy kiemelkedik a
vízből.
– Engedd el a fát! – mondta neki szakállas megmentője.
Most már Gersom megtette volna, de nem érezte az ujjait. A másik ember óvatosan lefeszegette
ujjait a fáról. A kötél megfeszült a derekán, ő pedig felemelkedett a tengerből, hogy aztán az
oldalpalánkon keresztül a fedélzetre engedjék. Felkiáltott, ahogy a naptól véresre égett háta
nekiütődött a deszkázatnak: a kiáltás felszakította kiszáradt torkát. Egy fekete hajú és megdöbbentően
kék szemű ifjú guggolt le mellé.
– Hozzatok vizet! – parancsolta.
Gersomot felültették és egy kupát tartottak a szájához. Pergamenszáraz torka kezdetben képtelen
volt nyelni. Valahányszor megpróbálta, öklendezni kezdett.
– Lassan! – tanácsolta a kék szemű férfi. – Tartogasd a szádban és hagyd, hogy cseppenként jusson
le!
 A folyadékot a szájában lötyögtette, majd ismét megpróbálta lenyelni. Most egy kevés hűs víz
lejutott a torkán. Még soha nem ízlelt ilyen finomat és kívánatosat.
Majd elájult.

***
Mikor magához tért, hevenyészett sátorban feküdt, melyet az orrtól nem messze emeltek. Mellette
egy szeplős képű ifjú üldögélt. A fiú észrevette, hogy kinyitotta a szemét, mire felpattant és átrohant a
fedélzeten. Kisvártatva Gersom megmentője lépett be a sátorba és telepedett le mellé.
– Ismét találkozunk hát, gyiptó. Szerencsés flótás vagy. Ha nem késlekedünk ennyit, bizonyosan
elkerültünk volna. Zidanta vagyok.
– Fogadd… hálámat. Köszönöm… neked. – Gersom ülő helyzetbe tornászta magát és a
vizeskorsóért nyúlt. Csak ekkor vette észre, hogy mindkét keze be van kötve.
– Csúnyán összevagdostad magad. De meg fogsz gyógyulni. Hadd segítsek! – A férfi ezzel felkapta
a bőrbe tekert korsót. Gersom ivott belőle, ezúttal valamivel többet. A sátorból teljes hosszában
láthatta a hajót és felismerte. Csüggedés vett erőt rajta.
– Igen – szólt az óriás, aki olvasott az arckifejezéséből –, a Xanthosz fedélzetén vagy. De én
ismerem a hajók lelkét. Az övé óriási. Ő a tenger királynője és ezt ő is tudja.
Gersom elmosolyodott – aztán összerezzent, ahogy alsó ajka felhasadt.
– Pihenj, pajtás! – szólt rá Zidanta. – Az erőd hamarosan visszatér, és akkor hajósként
megdolgozhatsz az útért.
– Nem… is… ismersz. Nem… vagyok… hajós.
– Talán nem, de bátor vagy és erős. És Hádészra, elég sokáig utaztál egy darab deszkán.
Gersom visszafeküdt. Zidanta még beszélt tovább, de hangja hamarosan dallamos mormogássá
mélyült és Gersom álomtalan álomba zuhant.

2.

Helikáón a kormánylapátnál állt, testtartását folyamatosan a hullámokat hasító nagy hajóhoz

igazítva. A delfinek visszatértek és a Xanthosz mellett ugráltak ki a habokból vagy buktak alá, ő pedig
egy darabig figyelte őket, amitől általában nyughatatlan elméje lecsillapodott és békére lelt. Csupán a
tenger végtelenjében lelte meg ezt a háborítatlan szabadságot.
A szárazföldön annyi sok fárasztó dolog vonta el a figyelmét. Mivel flottáját több mint ötven hajó
alkotta, állandóan gondokat kellett orvosolnia. Jóvá kellett hagynia a gályák javítását, el kellett
olvasnia kapitányai jelentését, találkoznia kellett a főírnokokkal és kincstárnokokkal, ellenőriznie
kellett a leszállított áruk és a cserébe kapott javak vagy fémek értékét. Birtokai is felügyeletet
igényeltek és bár méneseit remek emberek gondozták, akik a határokat is figyelték, mégis akadtak
olyan ügyek, melyeket csak ő tudott megoldani. Jókedvre derült, amikor eszébe jutott az ifjú
Diomédész. Féltestvére majdnem betöltötte a tizenkettőt és néhány év múlva már valódi felelősséget
is rakhat a vállára. A szőke fiú könyörgött, hogy vele tarthasson a Xanthoszon, de az anyja megtiltotta.
– Én vagyok a király – mondta erre Diomédész. – Az embereknek engedelmeskedniük kellene
nekem.
 – Te leszel a király és az emberek engedelmeskedni fognak neked – felelte erre Helikáón. – De
most, kisöcsém, mindkettőnknek a királynőnek kell engedelmeskednünk.
– Ez nem tisztességes – tiltakozott Diomédész. – Te ifjúkorodban Odüsszeusszal hajóztál a
Pénelopén.
– Én akkor három évvel idősebb voltam, mint te most. Mikor azonban legközelebb találkozom
Odüsszeusszal, megkérem, hogy egy napon vigyen magával téged.
– Megteszed? Ó, az csodás lenne! Megengeded, ugye meg, mama?
A karcsú, aranyhajú királynő, Halüszia szeretettel, de rosszallóan nézett Helikáónra.
– Meg, feltéve, ha Odüsszeusz is úgy akarja.
– Ó, úgy akarja majd – mondta Diomédész –, mert én ugyanolyan bátor vagyok, mint Helikáón.
– Bátrabb – válaszolta az Aranyember. – Mikor annyi idős voltam, mint te, mindentől megijedtem.
– Még a pókoktól is?
– Főleg a pókoktól.
A fiú felsóhajtott.
– Ó, Helikáón, bárcsak veled tarthatnék Trójába! Úgy szeretnék találkozni Priamosz
nagybátyámmal és Hektorral. Igaz, hogy feleségül veszi a szép Kreuszát?
– Nem, nem igaz. És mit tudsz még a szép asszonyokról?
– Tudom, hogy állítólag nagy a mellük és állandóan férfiakkal csókolóznak. És Kreusza szép, nem
igaz? Pauszaniasz így mesélte.
– Igen, szépséges látványt nyújt. A haja sötét és hosszú, a mosolya bájos.
– Akkor miért nem veszed nőül? Priamosz bácsikám is ezt akarja, nem igaz? És anyánk is azt
mondja, hogy ez jó lenne Dardániának. Te pedig azt mondtad, mindkettőnknek engedelmeskednünk
kell neki.
Helikáón vállat vont és széttárta a kezét.
– Mindez igaz, kisöcsém, de anyád és én megegyeztünk valamiben. Én hűségesen szolgálom őt
minden ügyben, viszont csak akkor nősülök meg, amikor megtalálom a nőt, akit szeretek.
– Miért ne tehetnéd meg mindkettőt? Pauszaniasznak felesége van és két szeretője. Azt mondja,
hogy mindegyiküket szereti.
– Pauszaniasz egy csirkefogó.
Ekkor Halüszia királynő lépett oda, hogy kimentse a fiú kérdezősködésének áradatából.
– Helikáón azért nősülhet szerelemből, mert ő nem király és nem kell tekintettel lennie birodalma
igényeire. De te, kis ember, király leszel, és ha nem leszel rendes gyerek, olyan hitvest választok
neked, aki unalmas, kancsal, kiállnak a fogai és karikalábú.
Diomédész élettel telt hangon felkacagott.
– A feleségemet én magam választom ki és szépséges lesz. És bálványozni fog engem.
Igen, így lesz, gondolta magában Helikáón. Diomédészből jóvágású férfi lesz, és máris figyelmes
és kedves fiú.
Feltámadt a szél és Helikáón nekidőlt a kormánylapátnak. Gondolatai visszaterelődtek Priamosz
kedvenc lányára. Kreusza – ahogy azt Diomédésznek is mondta – nagyon szép volt. Egyben kapzsi és
mohó is, és a szeme csak akkor csillogott, amikor arany tükröződött benne.
De lehetett volna-e másmilyen, amikor egy szeretetet nem ismerő palotában nevelte egy olyan apa,
aki mindent értéktelennek tartott, amit nem lehetett lemérni?
Helikáónnak nem voltak kétségei afelől, hogy Priamosz utasította Kreuszát arra, hogy hízelegjen és
kedveskedjen neki. Dardánia földje, Trójától egyenesen északra, sosem volt gazdag. Nem álltak ott
aranyat, ezüstöt, rezet vagy ónt bőséggel termelő bányák. Viszont Dardánia termékeny vidék volt és
pusztái meglepően erős és kitartó méneseket neveltek fel. Bőséggel akadt búza is. Helikáón
kereskedőfejedelemként szerzett gyarapodó vagyonából kikötők építését pénzelte, így eljutottak ide
Egyiptom és az összes déli és nyugati földek árui. Dardánia gazdagodott és ezzel hatalma is nőtt.
Természetes hát, hogy Priamosz szövetségre törekedett északi szomszédjával. Nem kétséges, hogy a
trójai király néhány év múlva megpróbálja egyik lányát férjhez adni Diomédészhez. Helikáón
elmosolyodott. Talán a furcsa kis Kasszandrához vagy a szelíd Laodikéhez. Mosolya lehervadt. Vagy
akár Kreuszához. A gondolat, hogy kisöccse egy ilyen nőszemélyt vesz el, lehangolta.
Talán igazságtalan vagyok vele, morfondírozott magában.
Priamosznak nem sok ideje maradt a három feleségének és harminc ágyasának nemzett ötven
gyereke többségére. Akiket közel engedett magához, azokat kényszerítette, hogy bizonyítsák értéküket.
Lányait bőkezűen osztogatta idegen fejedelmeknek cserébe szövetségükért, fiai vagy kincstáraiban,
vagy a papság, netán a hadsereg soraiban munkálkodtak. Közülük mindössze kettő iránt mutatott
valamit, amit vonzódásnak lehetett nevezni: Kreusza és Hektor iránt. Lánya ismerte a vagyongyűjtés
titkait, Hektor pedig legyőzhetetlen volt a csatatéren. Mindkettő olyan értéket képviselt, amit ápolni
kellett.
Az öregembert mintha még szórakoztatta is volna, hogy számos gyermeke az ő halálát tervezgeti és
megpróbálja letaszítani a trónról. Kémei persze jelentették minden mozgolódásukat, hogy azután,
éppen mielőtt lépnének, lefogassa őket. Az elmúlt három évben Priamosz öt fiát ítélte halálra.
Félredobva Priamosszal kapcsolatos gondolatait, Helikáón felnézett az égre. Felhőtlen, ragyogó
kék eget látott és a déli szél erősen és kitartóan fújt. A nyár végeztével leginkább az északnyugati szél
volt az uralkodó, így az átkelés egész napos kemény evezést szokott jelenteni. De nem ma. A
Xanthosz dagadó vitorlával szelte a hullámokat, kecsesen és erősen emelkedve és süllyedve.
Helikáón megpillantotta a főfedélzeten fel-alá lépkedő, egyik kezével szalmakalapját a fejére
szorító Khalkeuszt. Időnként a hajó imbolygása miatt megbotlott és ilyenkor belekapaszkodott az
oldalpalánkba. A hajóács a szárazföldhöz szokott és teljesen idegenül mozgott a tengeren – ami csak
még különösebbé tette, hogy képes volt egy ilyen gyönyörű hajót megtervezni és megépíteni.
Az orrban Zidanta elhagyta a sebtiben felvert sátrat, ahol a hajótörött hevert és a tatfedélzet felé
indult.
– Életben marad? – tudakolta Helikáón.
– Igen. Kemény ember. Túl fogja élni – de én nem miatta aggódom.
Helikáón az óriás szemébe nézett.
– Te mindig aggódsz valami miatt, Tulok. Soha nem vagy boldog, csak akkor, ha akad valami gond,
amin rágódhatsz.
– Valószínűleg igazad van, de most vihar közeleg.
Helikáón tekintete délnek fordult. Zidanta már-már misztikus képességekkel rendelkezett, mikor
időjóslásról volt szó. Délen az ég tiszta volt és az Aranyember eleinte azt gondolta, Tulok talán téved
– most először. Ám ekkor fürkészni kezdte a mögöttük hagyott láthatárt. Az már nem volt többé tisztán
kivehető, éles vonalú, ami háborgó vízre utalt. Felpillantott a fekete lovas vitorlára. A szél még
mindig kedvezett nekik és üdén fújt, de már megjelentek az első szélrohamok.
– Mennyi időnk van?
Zidanta vállat vont.
– Látni fogjuk már, mielőtt megpillantanánk a földet és rajtunk lesz, mielőtt partra futtathatnánk a
hajót.
A köpcös Khalkeusz tartott feléjük, lehajtott fejjel és fellépdelt a tatra vezető három lépcsőn.
– Gondolkodtam azon, amit mondtál – fordult Helikáónhoz. – Azt hiszem az uszonyok lesznek a
megoldás. Amint azt tudod…
– Uszonyok? – kérdezett vissza Zidanta.
A hajóács fagyosan meredt rá.
– Bosszantó, ha valaki félbeszakít, mert azzal megzavarja gondolataim folyását. Udvariasan várj,
amíg be nem fejezem!
– Előrehajolt, hogy nyomatékot adjon szavainak, de kalapja a homlokára bukott. Mérgesen letépte a
fejéről és visszafordult Helikáónhoz. – Amint azt mondtam… tudod ugye, hogy a törzshöz a tatnál és
az orrban vastag palánkozatot rögzítettem, hogy a hajó egyenesen álljon a partra kivontatva is?
– Remek ötlet volt – felelte az Aranyember.
– Valóban az. Azonban teljesen más és hasznos célt is szolgál a tengeren. A kiugró uszonyok
ugyanis segítenek a sekély merülésű vizeken. Már akkor rá kellett volna jönnöm erre, mikor terveztem
a hajót, mert akkor talán még inkább meghosszabbítottam volna őket. Az uszonyok így még inkább
megkönnyítenék a kormányos dolgát, mivel úgy tudom, hogy a hajóval a partra futtatásra kiszemelt
pontnál feljebb – vagy lejjebb, az áramlattól és a széltől függően – levő pontot kell megcéloznod. Az
az érzésem, hogy így, ezekkel az uszonyokkal a hajó egyenesebben fut, és nem sodródik annyira, ami
igencsak kényelmessé teszi a kormányzást.
– Nos, reméljük, hogy egyben gyorsabbá is teszik a hajót – mondta Zidanta –, mert mögöttünk vihar
közeleg. Jó lenne, ha még azelőtt partra futhatnánk, hogy lecsap.
– Ó, ezt nem tehetjük – felelte Khalkeusz.
– Nem futhatunk ki a partra?
– Dehogynem. De ekkor a vihar, amiről beszélsz, szétzúzná a Xanthoszt.
– A parton? Ez képtelenség!
Helikáón közbevágott.
– Khalkeusz azt akarja mondani, Tulok, hogy teljesen nem futtathatjuk partra a Xanthoszt. Ahhoz túl
nagy. Nincs elég emberünk, hogy teljesen kivonszoljuk a tengerből, és ha meg is tennénk, nem tudnánk
ismét vízre bocsátani.
– Pontosan! – bólogatott a hajóács.
– Biztos, hogy elég nagy részét ki tudnánk vonszolni – erősködött Zidanta.
– Ha a vihar heves lesz, akkor széttöri a hajót – válaszolta Helikáón. – Akkor félig szilárd talajon
lenne, félig a háborgó vízben. A rá nehezedő nyomás megrepesztené a törzset.
– Akkor hát mit fogunk tenni?
– Meg kell lovagolnotok a vihart… vagy keresnetek kell egy védett kiszögellést – közölte
Khalkeusz.
– Meglovagolni? Megőrültél?
– A jelek szerint igen. Kérdezz csak meg bárkit! De még így is van jobb dolgom, mint hogy egymást
sértegessük egy félnótással. – És ezzel lesétált a tatról.
Az óriás vett egy nagy levegőt és egy darabig benn tartotta.
– Időnként elképzelem, hogy a husángommal kezelésbe veszem ezt az embert. – Aztán felsóhajtott.
– Elindulhatnánk a Balsors-öböl felé, partközelben horgonyt vethetnénk, és az evezőkkel
megakadályozhatnánk, hogy partra sodródjunk.
– Nem, Tulok. Ez még teljes legénységgel is szinte lehetetlen lenne – felelte Helikáón. – A viharral
való viaskodás egy óra alatt kimerítené őket. És mi van akkor, ha egész éjjel dühöngeni fog? A hajó a
partra sodródna és széttörne.
– Tudom, de legalább életben maradnánk. Nincs más választásunk.
Az Aranyember megrázta a fejét.
 – De van. Ahogy Khalkeusz mondta, úgy lesz: meglovagoljuk.
– Ne, ne, ne! – hajolt közelebb Zidanta, és lehalkította a hangját. – A Xanthoszt még nem próbáltuk
ki háborgó tengeren. Az igaz, hogy remek hajó, de a hátam már most sajog.
Ez erős vihar lesz, Helikáón. Olyan, mint egy pöröly. – Kis ideig hallgatott. – És a legénység nem
fogja kibírni. Már így is rémültek. Lehet, hogy a partra futtatás széttöri a hajót, de tudják, hogy azzal
megmenekülnek. Nincs rá mód, még neked se, hogy rávedd őket, hajózzanak be a viharba.
Az Aranyember a barátjára nézett és látta a félelmet nagy, őszinte arcán. Zidanta imádta hat lányát,
és a múlt évben gyakran beszélt arról, hogy nem száll többet tengerre, inkább azt nézi, mint
cseperednek. Helikáón hasznából ő is részesedett és mostanra gazdag ember lett belőle. Többé nem
kellett kockáztatnia az életét a Nagy Zöldön. Nehéz pillanathoz érkeztek. A hettita túl büszke volt
ahhoz, hogy kimondja a szíve mélyén lakozó igazságot, de Helikáón kiolvasta a tekintetéből. A
nagydarab hettita éppen annyira rémült volt, mint a legénység lesz majd.
Az Aranyember nem nézett a másikra, amikor beszélni kezdett.
– Meg kell lovagolnom a vihart, Tulok – mondta végül szelíden. – Tudnom kell, hogy nagy szíve
van-e a Xanthosznak. Ezért kérlek arra, hogy állj mellém! – Felpillantott az óriásra.
– Én mindig ott leszek, mikor szükséged van rám, Aranyember – felelte megroggyanó vállakkal
Zidanta.
– Akkor pihentessük még egy ideig a legénységet! Azután sort kerítünk néhány könnyű manőverre.
Mire feleszmélnek, hogy vihar lesz, már túl messze leszünk a szárazföldtől, hogy bármit is tehessenek,
azon kívül, hogy követik parancsainkat, és itt vészelik át a förgeteget.
– Rengeteg új ember van a fedélzeten. Hatalmas kockázatot vállalsz. Ha fordulásnál összeütköznek
az evezők, vagy pánik tör ki az evezősök között, akkor elsüllyedünk.
– Te választottad a legénységet, Tulok. Te pedig sosem veszel fel gyávákat. – Helikáón szélesen
elvigyorodott. – Ez legalább olyasmi lesz, amiről mesélhetsz majd az unokáidnak. Együtt úszunk majd
Poszeidónnal a valaha épített legnagyobb hajón.
Az erőltetett tréfát kár volt Zidantára pazarolni.
– Már alig várom – dörmögte letörten.
Helikáón teljes hosszában végigmérte a Xanthoszt.
És remélte, hogy a Milétoszi Eszelősnek igaza volt.
 VI.
Amikor Poszeidón úszik

1.

Xandrosz elszunyókált a napsütésben, de egy hajós elbotlott benne és káromkodni kezdett. A fiú
zavart bocsánatkérést motyogott és talpra kászálódott. Ekkor figyelt csak fel arra, hogy valaki a nevén
szólítja. Megpördült és majdnem elesett, amikor a hajó megrándult. Látta, hogy Zidanta hívja, így
futva indult a tatfedélzetre.
– Vigyél vizet az evezősöknek! – közölte a hatalmas ember. – Átkozottul meleg van odalent. Mondd
meg Oniakosznak, hogy pihentesse az embereket, és húszas egységekben küldje őket a fedélzetre!
– Húszas egységekben – ismételte Xandroszt.
– No, indulj hát, fiú!
– Igenis, Zidanta! – Rövid szünet után így szólt: – Hol találok vizet?
– Mindkét evezőfedélzet közepén teli bőrtömlők lógnak kampókon.
Xandrosz lesietett a fedélzeti lejáróhoz, kinyitotta és lemászott a szinte függőleges lépcsőkön.
Idelent félhomály és hőség uralkodott. Most, hogy a hajó vitorlával haladt, látta, hogy az evezősök
kiemelték a vízből az evezőket és a nyelüket bőrhurkokba csúsztatták. Mikor megtalálta a
vizestömlőket, az egyiket leemelte és odavitte a bal oldalon ülő első evezőshöz, egy széles vállú, sűrű
és göndör, fekete hajú ifjúhoz.
– Merre van Oniakosz? – tudakolta a férfitól, amikor az kihúzta a fadugót és a szájához emelte a
vizestömlőt, majd hosszan ivott.
– Én lennék az.
– Zidanta azt üzeni, hogy pihentesd az embereket, és húsz egységben küldd fel őket a fedélzetre!
– Húszas egységekben – javította ki Oniakosz.
– Igen.
– Biztos, hogy ez a parancs? Általában nem szoktunk megpihenni ilyen közel a szárazföldhöz.
– Biztos.
A férfi rávigyorgott.
– Te Xandrosz leszel. Apád mesélt rólad. Azt mondta, hogy hét- vagy nyolcéves lehettél, mikor
elbántál egy egész falka vadkutyával.
– Egyetlen kutya volt csak és a kecskéinkre támadt.
Oniakosz felnevetett.
– Nagyon őszinte vagy, fiú. És látom benned apád vérét. – Visszaadta a vizestömlőt Xandrosznak,
majd hátrakiáltott: – Látni fogunk egy kis napsütést, cimborák! Minden harmadik ember felmegy… de
figyeljetek, hogy az evezőket szorosan rögzítsétek! – Emberek kezdtek kicsusszanni az evezőpadokból
és indultak a feljárók felé. Oniakosz nem moccant. – Vigyél vizet a többi embernek is! – fordult
Xandroszhoz.
A fiú átküzdötte magát a zsúfolt és mozgó fedélközben, vízzel kínálva az izzadó evezősöket. Végül
egy sovány, idősebb férfihez ért, aki görbe tőrével éppen a tenyerén levő hólyagokat vagdosta fel.
Marka vérzett és sebes volt.
– Fájdalmasnak tűnnek – jegyezte meg Xandrosz, de az evezős a füle botját se mozgatta, csak
átvette a tömlőt és nagyot kortyolt belőle.
Oniakosz jelent meg mellette, kezében kötélre erősített vödörrel. Kihajolt az egyik evezőnyíláson, a
vödröt leengedte a tengerbe, majd felhúzta.
– Ebbe mártsd bele a kezed, Attalosz! A sós víz kiszárítja a hólyagokat és a bőr pillanatok alatt
megkeményedik. – A hajós szótlanul mártotta bele mindkét kezét a vízbe, majd hátradőlt. Oniakosz
keskeny vászondarabokat mártogatott a vízbe. – Majd én bekötözöm őket.
– Nem kell bekötözni – felelte az evezős.
– Akkor te nálam is keményebb ember vagy, Attalosz – felelte a vezérevezős barátságosan. – Mert
minden egyes új idény kezdetén az én markom vérezni szokott, és akkor olyan érzés az evezőt fogni,
mintha tűzbe nyúlnék.
– Igen, kellemetlen érzés – ismerte el a férfi, ezúttal szelídebb hangon.
– Bármikor kipróbálhatod a kötéseket. Ha netán mégsem válnának be, még mindig leveheted őket.
Az evezős bólintott és kinyújtotta mindkét kezét. Oniakosz a vizes szövettel átkötötte Attalosz
felhólyagzott tenyerét, majd széthasította a vásznat és a csuklónál megkötötte.
– Ő Xandrosz – mondta kötözés közben. – Az apja a barátom volt. Tavaly halt meg egy csatában.
Kiváló ember volt.
– A halottak mindig kiváló emberek – felellte Attalosz fagyosan. – Az apám egy részeges gazember
volt, aki összetörte anyám csontjait. A temetésén az emberek mégis sírtak, hogy milyen nagyszerű
ember veszett oda.
– Van abban igazság, amit mondasz – bólintott Oniakosz. – De az Ithakán, akárcsak a Xanthoszon,
csak kiváló emberek voltak. Tulok nem válogat be gazembereket. Varázsos szemével a szívünkbe lát.
Meg kell valljam, ez időnként dühítő és emiatt hajózunk most kevesebb emberrel. Tulok csak tegnap
legalább húsz embert hajtott el. – Oniakosz Xandroszhoz fordult. – Ideje, hogy visszatérj a
feladataidhoz!
Xandrosz visszaakasztotta a majdnem kiürült vizestömlőt a kampójára és felmászott a főfedélzetre.
Helikáón odakiáltott neki. Kezében viasszal lepecsételt korsót tartott, melyen feltörte a pecsétet, hogy
aranyló folyadékkal töltsön meg két kupát.
– Vidd ezeket mükénéi utasainknak!
Xandrosz, kezében a két kupával, óvatosan lépdelt le a lépcsőkön és szelte át a megdőlő fedélzetet.
Nem volt egyszerű megtartani az egyensúlyát és igencsak örült, hogy egy csepp se veszett kárba.
– Helikáón úr arra kért, hogy ezeket hozzam el nektek.
A fagyos és kemény arcú férfi köszönet nélkül vette át mindkét kupát. Xandrosz úgy kotródott el
onnan, hogy nem is nézett a szemébe. Ő volt a legrémítőbb ember, akit a fiú valaha is látott. A
fedélzet túlsó feléről látta, hogy a mükénéiek intenek az Aranyembernek, majd felhajtják az italt. Az
oldalpalánk mellett álltak és Xandrosz azon kapta magát, hogy reméli, a hajó hirtelen megbillen, és
mindketten átzuhannak a palánkon. Ekkor észrevette, hogy az idősebb férfi őt nézi. Belehasított a
félelem és azon kezdett töprengeni, hogy vajon a gonosz ember képes-e olvasni a fejében. A mükénéi
kinyújtotta felé a kupát, mire a fiú ráeszmélt, hogy feltehetően vissza akarja adni neki. Odasietett hát,
átvette a kupákat és visszavitte őket Zidantához.
– Most mi lesz a dolgom? – tudakolta.
– Menj és figyeld a delfineket, Xandrosz! Amikor szükség lesz rád, hívatnak majd.
A fiú visszatért oda, ahol a javait tartotta egy kis zsákban. Benne egy darab sajt és néhány szárított
gyümölcs lapult. Mivel megéhezett, leült és falatozni kezdett. A mogorva, vén hajóács egyszer
arrafelé vette az irányt és majdnem rálépett.
A fiú a következő két órát izgalmasnak találta. Helikáón és Zidanta parancsokat kiabált és a
Xanthosz táncot lejtett a hullámokon. A bal oldali evezősöknek neki kellett feszülniük az evezőknek,
míg a jobb oldaliak a sajátjukat kiemelték a vízből. A Xanthosz ilyenkor megrándult és fordult, irányt
váltott, hogy aztán ismét egyenesen száguldjon tovább, amikor mindkét oldal evezői ismét a vízbe
merültek. Xandrosz imádta a két óra minden pillanatát – főleg amikor a fiatalabb mükénéi harcos
térdre hullt és kiadta magából az ebédjét. A sziklaarcú idősebb férfi is elzöldült kissé, de csak
markolta zordan az oldalpalánkot és a tengert bámulta. Végül a manőverek befejeződtek és Zidanta
felszólította az embereket, hogy pihenjenek.
A szél most már kissé szabálytalanabbul fújt, meg-megrázva a fekete lovas vitorlát. Xandrosz dél
felé nézett. Ott az ég sötétebb színt öltött. Számos evezős jött fel a felső fedélzetre és a zömük, hozzá
hasonlóan, szintén dél felé nézett. Többen csoportokba verődtek, és Xandrosz hallotta, hogy egyikük
azt mondja:
– Poszeidón úszni indult. Szerencsénk lesz, ha még azelőtt partot érünk, hogy lecsapna.
– Az átkozott gyiptó miatt van ez az egész – mondta erre valaki más. Xandrosz a beszélőre meredt.
Széles vállú férfi volt, gyérülő szőke hajjal és gubancos szakállal. – Poszeidón egyszer már
elragadta, de mi beleköptünk a levesébe.
Ez a gondolat nyugtalanította és megrémisztette Xandroszt. Mindenki tudta Poszeidónról, hogy
haragvó istenség, de az fel sem merült benne, hogy a halhatatlannak esetleg az lett volna a kívánsága,
hogy az idegent a tenger nyelje el. A beszélgetés folytatódott és mások is bekapcsolódtak. Xandrosz
érezte félelmüket, amikor arról beszéltek, hogy miként lehetne legjobban megbékíteni az istent.
– Vissza kell dobni őt – közölte a gubancos szakállú. – Ez az egyetlen megoldás, különben mind
meghalunk. – Többen egyetértően mormogtak, de a többség hallgatott. Mindössze egyvalaki
ellenkezett: a göndör fürtű vezérevezős, Oniakosz.
– Kicsit korai még gyilkosságról beszélni, Epeiosz, nem gondolod?
– Poszeidón megjelölte őt – felelte Epeiosz. – Nem akarok én megölni senkit, de ez az ember
menthetetlen. Ha az isten őt akarja, el is viszi. Azt akarod, hogy vele együtt minket is magával rántson
a mélybe?
Xandrosz látta, hogy a két mükénéi is a beszélgetést hallgatja, de megtartották maguknak a
véleményüket. A szél erősödött és a hajó erősebben kezdett dülöngélni. Xandrosz otthagyta a
legénységet és a tatfedélzet felé indult. Ott találta a szalmakalapos öreget, amint éppen Zidantával és
az Aranyemberrel beszélget. A fiú a lépcső aljában megállt, elbizonytalanodva, hogy mit tegyen. Nem
akarta, hogy a sebesültet a vízbe dobják, de Poszeidón dühét sem akarta felszítani. Megpróbált
rájönni, hogy apja mit tett volna az ő helyében. Visszadobta volna a férfit a tengerbe? Xandrosz ezt
nem hitte. Az apja hős volt és ezt az Aranyember mondta. A hősök pedig nem gyilkolnak le tehetetlen
embereket.
A fiú felkapaszkodott a tatra. Helikáón észrevette.
– Ne riadj meg egy kis szellőtől, Xandrosz! – szólt oda neki.
– Nem félek én a széltől, nagyuram – felelte Xandrosz, és elmesélte neki, hogy mit hallott az
evezősöktől. Mielőtt a nagyúr felelhetett volna, máris egy csapat hajós verődött össze alattuk.
Xandrosz megfordult és észrevette, hogy két tengerész a hajótöröttet vonszolja át a tömegen.
– Poszeidón mérges! – harsogta a tagbaszakadt Epeiosz. – Vissza kell adunk neki azt, amit
elloptunk tőle, Aranyember.
Helikáón elhaladt Xandrosz mellett és lepillantott a hajósokra. Felemelte a kezét, mire azonnal
csend támadt, amit csak a bömbölő szél tört meg. A férfi egy ideig csak hallgatott, pusztán ott állt.
 – Hát bolond vagy, Epeiosz? – kérdezte végül. – Poszeidón eddig nem volt mérges. De most már
az! – És ezzel a bajkeverőre mutatott. – Miattad gyúlt haragra irántunk.
– Én nem tettem semmit, nagyuram! – felelte Epeiosz, és hangjába hirtelen félelem költözött.
– Ó, de igen! – harsogta Helikáón. – Szerinted Poszeidón olyan gyenge isten, hogy nem képes
megölni egyetlen embert, aki két napig a tengeren hányódott? Szerinted nem tudta volna lerántani a
mélybe egyetlen szívdobbanás alatt, ahogy azt a többi hajóssal tette? Nem! A tenger hatalmas istene
nem akarta, hogy meghaljon. Azt akarta, hogy a Xanthosz kimentse. És most te támadtál rá, és azzal
fenyegetőzöl, hogy megölöd. Talán mindnyájunk vesztét okoztad ezzel. Mert most, ahogy azt
mindnyájan látjátok, Poszeidón úszni indult! – Beszéde közben az ég egyre jobban besötétült.
Megdördült a menny is.
– Mit tehetünk, nagyuram? – kiáltotta egy másik ember.
– Elfutni nem tudunk – felelte Helikáón. – Poszeidón gyűlöli a gyávákat. Meg kell fordulnunk és
férfiként kell szembenézünk a nagy istennel, megmutatni neki, hogy érdemesek vagyunk az áldására.
Vitorlát bevonni! Minden evezős a fedélközbe és várjátok a parancsaimat! Csináljátok, méghozzá
gyorsan!
A férfiak szétszóródtak, hogy engedelmeskedjenek, a fedélzeten hagyva az értetlenkedő Gersomot.
Zidanta odahajolt Xandroszhoz.
– Támogasd vissza a középfedélzetre! Ott nem fog a hajó annyira imbolyogni és rázkódni.
Kötözzétek magatokat az árbochoz! Vad utazásban lesz részünk.
Xandrosz lekecmergett a fedélzetre, mely most már ugrált és ide-oda csúszkált a talpa alatt. Elesett,
hogy aztán felpattanjon és megragadja Gersom karját. Talpra támogatta és elindult, mutatva az utat.
Szinte lehetetlenség volt felegyenesedve haladni és többször is majdnem elestek, mire elérték az
árbocot. Xandrosz egy szabadon lengő kötélvéget Gersom köré hurkolt és feszesre húzta. Majd
körülnézett, keresve valamit, amivel magát is odakötözhetné, de semmi ilyesmit nem látott. A vihar
üvöltő széllel, a fedélzetet korbácsoló esővel csapott le rájuk. Xandrosz belekapaszkodott a
Gersomra hurkolt kötélbe. A nagydarab férfi kinyújtotta bekötözött kezét és magához húzta a fiút. A
szél süvítését is túlharsogta az evezősöknek parancsokat bömbölő Zidanta hangja. A hajó megdőlt,
majd vadul megrázkódott, ahogy egy irdatlan hullám csapódott a törzsének. A Xanthosz lassan
szembefordult a viharral. Újabb nagy hullám csapódott a hajóorrnak, végigsöpörve a főfedélzeten.
Xandrosz majdnem elengedte a kötelet, ahogy testébe belekapaszkodott a hullám és oldalra rántotta.
Gersom felkiáltott, de sérült keze összezárult a fiú tunikáján és nem eresztette.
Odafent felordított valaki. A vitorlát rögzítő egyik hajós elvesztette fogódzóját és Xandrosz látta,
hogy lezuhan. Teste a jobb oldalon csapódott a fedélzetre, kitépve az oldalpalánk egyik darabját,
aztán már el is tűnt. Sötétség ereszkedett rájuk. A délutánból villámgyorsan este lett, majd máris éj.
Xandrosz a kötelet markolta, mikor a vihar nekirontott a nagy hajónak. Olyan szorosan fogta a kötelet,
amennyire csak tudta, de ujjai hamarosan elgémberedtek és ereje is fogytán volt. Csak Gersom erős
marka óvta meg attól, hogy a tenger elsodorja. A sötétséget időnként ragyogó villámok világították
meg, amit olyan hangos mennydörgések követtek, hogy Xandrosz azt hitte, mindjárt széttépik a hajót.
A fedélzet ide-oda dőlt, az egyik pillanatban felfelé billent, majdnem hanyatt lökve a fiút, a
következőben aztán előrefelé zuhant, amitől kis híján hasra esett. A fázó, csuromvizes és rettegő fiú az
életéért imádkozott.
Egyre fáradtabban kapaszkodott már. A Xanthosz egyenesen a viharba tartott, hullámokat mászott
meg, hogy aztán lecsusszanjon a hullámok közti árkokba. Víz záporozott szanaszét az orról. A hajó
hirtelen megrándult, ahogy a fáradó bal oldali evezősök egy pillanatra eltévesztették a ritmust.
Bömbölő vízfal szabadult rá a Xanthoszra. Nekicsapódott Xandrosznak, felkapta és az árbocnak
vágta. A félig elkábult fiú elengedte a kötelet és a tenger kitépte Gersom markából. A nagy hajó
hevesen előrebukott és Xandrosz végigszánkázott a vizes fedélzeten. Villám lobbant az égen. A fiú
látta, hogy feltartóztathatatlanul siklik a kiszakadt oldalpalánk helyén tátongó rés felé. Kezével
fogódzó után kapkodott.
Amikor a rés már ott volt előtte, bronzos csillámláson akadt meg a tekintete. A mükénéi harcos,
Arguriosz, meglátva szorult helyzetét, elengedte az oldalpalánkot és a földre vetette magát.
Megragadta Xandrosz tunikáját, így már ketten csúsztak pörögve a nyílás felé. Arguriosz az utolsó
pillanatban kapott el egy szabadon lengő kötélvéget. A fiú érezte, hogy a fedélzet kicsusszan alóla és
már közvetlenül a dühöngő tenger volt alatta. Felpillantott és látta, hogy a mükénéi is lesodródott a
hajóról, mindössze a kötélbe csimpaszkodik, és arcát fájdalom torzítja el. Xandrosz tudta, hogy
Arguriosz abban a páncélzatban nem mentheti meg mindkettejüket. A mükénéi bármelyik pillanatban
elengedheti és akkor neki vége.
De nem engedte el. A Xanthosz meglódult és előrebukott. Arguriosz nekivágódott az oldalának. A
fiú tunikája kezdett elszakadni.
Ekkor a szél csitulni kezdett, az eső szelídült és holdfény tört át a felhőkön. Két hajós elhagyta
biztos menedékét és kimerészkedett az ide-oda dőlő fedélzetre. Xandrosz látta, hogy Oniakosz
megragadja Argurioszt és visszarángatja őt a fedélzetre. Majd Attalosz hajolt ki és megmarkolva
Xandrosz karját, felhúzta a hajóra.
Az oldalpalánknak dőlő fiú remegni kezdett. Képtelen volt megálljt parancsolni keze
reszketésének. Az Aranyember jelent meg mellette és vállon veregette. Majd odalépett, ahol az ujját
masszírozó Arguriosz állt. Xandrosz látta, hogy a mükénéi keze véres.
– Ez bátor tett volt – mondta Helikáón.
– Nincs szükségem a dicséretedre – felelte Arguriosz, aki hátat fordított a másiknak és visszatért a
társához.
Zidanta guggolt le Xandrosz mellé.
– No, kölyök, élvezted az első viharodat?
– Nem.
– De azt élvezted, hogy túlélted, nemde?
– Ó, azt igen. – Kézremegése kezdett csillapodni. – Azt hittem, meghalok.
– Szerencsés voltál, Xandrosz. Csak egy élet veszett oda.
– Epeioszé?
– Nem. Egy ifjú lükiaié, Hippolatoszé. Jó cimbora volt.
– Nem értem. Ha Poszeidón Epeioszra volt mérges, miért Hippolatoszt ölte meg?
– Az élet tele van rejtélyekkel.
Ahogy a tenger egyre nyugodtabb lett, a legénység félszívvel éljenezni kezdett. Helikáón odasétált
hozzájuk, azok pedig köré gyűltek.
– Poszeidón megáldotta a Xanthoszt – kiáltotta. – Vele együtt úsztunk és ő kiolvasta a bátorságot a
szívünkből. Minden ember kétszeres fizetséget fog kapni. – Az éljenezés immár hangosabb volt és
ujjongás söpört végig a hajón.
Xandrosznak nem volt kedve ujjongani.
Helikáón tért vissza hozzá és guggolt le a reszkető fiúhoz.
– A világ telve van félelemmel, Xandrosz, de te ma hős voltál.
– Nem tettem semmit, nagyuram.
– Láttalak ám! Először Gersomot kötözted az árbochoz és nem magadat. Az ő életben maradását a
sajátod elé helyezted. Apád büszke lenne rád és én is az vagyok. Te pedig láthattál két másik hőst is.
Gersom nem eresztett, pedig a keze vérzett és felhasadt, Arguriosz pedig az életét kockáztatta, hogy ne
halj meg. Mindkét emberben ott lakozik a nagyság, akárcsak benned.

2.

Gersom a Xanthosz orrában ült, felhúzott térdekkel, felszakadt vállára és sebes karjára egy
rongyos vászondarabot terített. A vihar mostanra elvonult és bár a hold fent ragyogott a csillagokkal
teleszórt égen, teste időnként még mindig meg-megremegett. Váratlanul rátörő borzongások rázták.
Dagadt szemhéjai között hunyorogva fürkészte a közeledő földet és szerette volna, ha az még
gyorsabban közeledik. Még soha nem várta ilyen türelmetlenül, hogy ismét szilárd talajt érezzen a
talpa alatt. A közelében Zidanta dőlt neki az oldalpalánknak az orr alatti sötét vizet kémlelve
figyelmesen. Mellette a legénység egyik, mindössze egy fekete ágyékkötőt viselő tagja döfködte a
vizet egy hosszú, rovátkolt rúddal és kiáltotta hátra hangosan, hogy milyen mély a tenger. A Xanthosz
lassan araszolt előre.
– Mennyi ideig leszünk a parton? – tudakolta Gersom, és remélte, hogy a hettita néhány napot
mond.
– Csak ma éjszaka – válaszolta Zidanta kurtán. Anélkül, hogy a hajó tatja felé nézett volna, jobb
kezével kétszer jelzett a kormányosnak, az egyiptomi pedig érezte, hogy a nagy hajó alig
észrevehetően irányt vált. Mások elmondták neki, hogy ezeken a vizeken igen veszélyes zátonyok
húzódnak, így hallgatott, mert nem akarta megzavarni a tapasztalt hajósok összpontosítását. Látta,
hogy az evezők zöme kiemelkedik a vízből, mindössze hat merült rendszeresen a vízbe és emelkedett
ki onnan, ahogy a Xanthosz a biztonságos part felé evickélt.
A jobb oldalon egy magas sziget emelkedett, teteje buja növényzetbe burkolózott, sziklái
fehérlettek a sirályoktól és potyadékuktól. Ahogy a hajó elsiklott a sziget mellett, Gersom észrevette,
hogy addig egy nagy öböl bejáratát takarta. A látványtól torkán akadt a szó és hallotta, hogy mellette
Xandrosz is levegő után kap.
Az öböl hatalmas volt és majdnem kör alakú. Körülötte cakkos szürke és fehér szirtek toronylottak
magasra. A szirtek közepén, egyenesen előttük, két hosszúkás, kékes sziklacsúcs állt őrt, ragyogva a
holdfényben. Aljuknál ezüstösen tündöklő vízesés zúdult át a vadul burjánzó növényeken, hogy egy
kis folyóba hulljon alá. Gersom megpillantott egy épületcsoportot, mely fehér falak és piros tetők
kusza dzsungeleként kapaszkodott a magasba, és amit legfelül egy tengerre néző vár koronázott meg.
A folyótorkolat a fehér fövenyt takarosan kétfelé osztotta. Más hajók már a fövenyen pihentek és a
parton tábortüzek égtek.
A fiú tátott szájjal pillantott a férfira.
– Ez gyönyörű! – mondta, és szeme lángra gyúlt a csodálattól.
Gersom rámosolygott és érezte, hogy jobb kedvre derül. A gyermek még csak egyetlen napja járta a
Nagy Zöldet, túlélt egy ádáz vihart, szembenézett a biztos halállal – de semmi se tudta elrettenteni.
Alig várta már a következő kalandot és szeme tágra nyílt a várakozástól.
– Hol vagyunk? Mi ennek a helynek a neve? – kiáltott fel Xandrosz.
Zidanta végül elszakította tekintetét a tengerről és felegyenesedett, megmasszírozva derekát.
– Most már zátonymentes vízen vagyunk – fordult a hajóshoz, aki bólintott, majd – kezében a
rúddal – visszatért a főfedélzetre. Aztán a hettita a fiúra nézett. – A helyiek a Kék Baglyok Öblének
hívják. Mások meg Balszerencseöbölnek.
– Miért jöttünk ide, ha ez balszerencsés hely? – kérdezte Gersom, aki magában azt gondolta: Éppen
elég balszerencsét láttam már, nemhogy még keressem is.
Zidanta mosolya minden vidámságot nélkülözött.
– Nekünk sosem hozott még balszerencsét, gyiptó. Csak más hajóknak.
Gersom most már tisztán ki tudta venni a partot. A hajók zömét a folyótól jobbra vontatták ki, de
balra is hevert három fekete hajó, messze a többiektől. Látta, hogy Zidanta arca elsötétül, ahogy a
fekete gályák felé pillant.
– Ismered őket?
– Igen, ismerem őket.
– Rivális kereskedők?
Zidanta közelebb hajolt, hogy a fiú ne hallja szavait és azt suttogta:
– Ezek vérrel kereskednek, gyiptó. Kalózok.
Xandrosz felmászott a magas, ívelt orr legmagasabb pontjára.
– Nézzétek azokat az embereket! – kiáltotta, és a part felé mutatott.
A homokon felállított tucatnyi bodega körül tömeg tolongott és mindenfelé apró tüzek égtek, majd
újabbak lobbantak életre, míg a hajósok őket nézték. Gersom már-már elhitte, hogy érzi a sülő hús
illatát. Gyomra egy pillanatra fájdalmasan összerándult.
– Igen – mondta Zidanta –, zsúfolt egy hely ez. A királyságot gazdaggá teszik a Kövér Király
kivetette vámok. Viszont az öböl minden hajónak biztonságot nyújt és jobbára minden hajósnak is,
jöjjön bármilyen földről. Jók és rosszak: találkozhatsz itt mindkettővel. Jönnek egy kicsit
kalmárkodni, egy kicsit szajhákat hajkurászni. – Rákacsintott Xandroszra, aki erre elpirult. – De
leginkább biztonságos horgonyzóhelyet keresnek egy éjszakára. A vihar mindenféle uszadékot sodor
ma éjjel a Balszerencse-öbölbe.
Helikáón hívásának engedelmeskedve a kopasz óriás sietős léptekkel átszelte a fedélzetet, hogy
visszatérjen a kormányrúdhoz. Kisvártatva a hajó élesen elfordult, míg orra ismét a tenger felé nem
mutatott.
– Mi történik? Miért nem futunk ki a partra? – kérdezte Xandrosz nyugtalanul, aki mostanra
visszatért Gersom mellé.
Az egyiptomi nem tudott felelni a kérdésre.
– Hátrafelé evezés! – dörrent Zidanta parancsa.
A Xanthosz – kezdetben bizonytalanul – tattal indult meg a part felé. A hettita és két legénye
kiemelte a kormánylapátot a vízből és belecsúsztatták a tatfedélzet palánkjának vájatába.
Harminc evező merült bele a borszínű vízbe, az emberek harsány dalra fakadtak és a Xanthosz tatja
csak úgy szelte a tengert a széles homokos part felé tartva. A közelben egyetlen gálya tartózkodott,
melynek orrára hatalmas, vérvörös szemet pingáltak. Körülötte emberek hevertek a homokon, de
közülük sokan felálltak, mikor a Xanthosz közelebb ért.
A víz szinte mozdulatlan volt a part közelében és a hajó hegyes tatja szekerceként szelte a szelíd
hullámokat. Gersom megkapaszkodott az oldalpalánkban. A harminc evező fáradhatatlanul emelkedett
és süllyedt, az evezősök dalának ritmusa és hangereje egyre fokozódott, a part fehér csíkja szinte
száguldott feléjük.
Gersom erősen markolta a palánkot és behunyta a szemét.
– Állj!
Egy pillanatra csend támadt, ahogy az éneklés elhallgatott, az evezők kinyújtva maradtak a
levegőben, majd a Xanthosz tatja kisiklott a partra, reszelős morajlással homokot és kavicsot szórva
szét mindkét oldalon, ahogy fából készül törzse végigcsúszott a kövecses parton. Aztán egy pillanatra
megállt, kissé az egyik oldalára dőlt, majd mozgása végleg megszűnt.
Hatalmas ujjongás csapott fel mind a legénység, mind a parton levők soraiból. Xandrosz és
Gersom is a fedélzetre zuhantak, de a fiú máris felpattant és csatlakozott az éljenzőkhöz.
Ragyogó tekintettel fordult oda az egyiptomihoz:
– Hát nem izgalmas volt?
Gersom úgy döntött, ott marad még egy darabig, ahova esett. Bármennyire is szeretett volna szilárd
talajt a talpa alatt tudni, tartott tőle, hogy a lába most nem tudná eljuttatni oda.
– Igen – fújtatott levegő után kapkodva. – Az izgalmas az ideillő szó.
A fedélzeten mozgolódás támadt, ahogy az emberek felkészültek a hajó gyors elhagyására,
egymással tréfálkozva és viccelődve, ahogy az aznap történtek rettenete elenyészett, ahogy a tenger
habja is eloszlik. Az evezősök behúzták, gyorsan megszárították és elpakolták a lapátokat, mielőtt
felmarkolták volna motyóikat az evezőpadok alól. Helikáón lendült át elsőként a hajó oldalán és
Gersom látta, hogy a palánkozatot vizsgálgatja. A fedélzet közepén kinyitották a raktárajtókat, mire
Zidanta és a zsémbes Khalkeusz azonnal eltűntek a Xanthosz zsigereiben – nyilván a sérüléseket
vették szemügyre.
A legénység lesorjázott a hajóról, köteleken csúszva le a szárazföldre.
– Gyerünk, Gersom! – kapta fel kis bőriszákját Xandrosz, aki türelmetlenül állt egyik lábáról a
másikra. – Ki kell mennünk a partra! – Gersom tudta, hogy a fiú a kínok kínját éli át, nehogy
elszalasszon valamit.
– Menj csak! Én is mindjárt indulok.
Xandrosz beállt a kiszállásra készülő hajósok sorába. Mikor rákerült a sor, átmászott az
oldalpalánkon, megragadta a kötelet és a kezét használva lemászott a fövenyre. Aztán futni kezdett,
vissza se nézve oda, ahol a Xanthosz legénysége már nekiállt tüzet rakni. A nagy hajó elcsendesedett
és Gersom egyedül maradt a fedélzeten. Lehunyta szemét, élvezve a pillanatnyi békét.
Kiáltás zökkentette ki merengéséből: felpattant a szeme.
– Hé, Helikáón! Mindig tudod, ha trójaival van dolgod, mert az először a seggét mutatja neked! Bár
hajónál ezt még sosem láttam.
Pirospozsgás képű, sáfrányszínű tunikát viselő férfi ballagott a homokon a Xanthosz felé. Nem volt
magas, ellenben izmos és széles igen, homokszínű, borzas hajjal és szakállal. Tunikája mocskos volt,
bőrsaruja régi és viseletes, viszont díszesen faragott, arannyal és drágakövekkel díszített övet hordott,
melyről görbe tőr függött alá. Helikáón arca felderült, mikor meglátta.
– Te ronda, vén kalóz! – kiáltotta oda üdvözlésül, majd láthatóan elégedetten megveregetve a
Xanthosz törzsét, kigázolt a partra és megölelte a jövevényt.
– Szerencséd van, hogy itt találsz – mondta a férfi. – Az én legénységemre és a tiédre is szükség
lesz, hogy ezt a hájas tehenet betoljuk a vízbe pirkadatkor.
Helikáón felnevetett és büszkén pillantott rá a nagy hajóra.
– Meglovagolta a vihart, barátom. Félelem nélkül és dacosan. Benne testesül meg mindaz, amiről
álmodtam.
– Emlékszem az álmaidra. Elhajózni Szkülla és Kharübdisz között, át a feltérképezetlen tengereken
egészen a világ végéig. Büszke vagyok rád.
Helikáón egy darabig hallgatott, majd így szólt:
– Nélküled egyetlen álmom sem válhatott volna valóra, Odüsszeusz.
 VII.
az elveszett hős

Odüsszeusz az ifjúra nézett és csodálkozva tapasztalta, hogy nem jönnek ajkára a szavak. Hirtelen
támadt zavarát legényeinek érkezése fedte el, akik sietve Helikáón köré gyűltek. Hátba veregették
vagy megölelgették, majd vonszolni kezdték arra, ahol még többen vártak arra, hogy üdvözöljék.
Odüsszeusz felpillantott a nagy hajóra és eszébe jutott az a hollófekete hajú kisgyerek, aki egyszer
azt mondta neki:
– Meg fogom építeni a világ legnagyobb hajóját. És tengeri szörnyeket ölök majd, és elhajózom a
világ végére, ahol az istenek élnek.
– Azt mondják, hogy az Olümposzon élnek.
– Él közülük valamelyikük a világ végén?
– Egy tűzszemű, rettenetes asszony. Ha valaki csak egy pillantást is vet az arcára, máris gyertyaként
hamvad el.
A gyermeket ez láthatóan aggasztotta, de aztán vonásai megkeményedtek.
– Akkor hát nem nézek majd az arcába.
Az idő gyorsabban száll, mint Pégaszosz, gondolta Odüsszeusz, és hirtelen öregnek érezte magát.
Az év végén már negyvenöt lesz. Vett egy nagy levegőt, ahogy rátört a mélabú. Ekkor megpillantott
egy fiatal kölyköt, aki száguldva hagyta el a Xanthoszt. A fiú álmélkodva nézett erre-arra, a tüzekre, a
bodegákra és az embertömegre.
– Mit gondolsz, hova mész, kisember? – szólt rá Odüsszeusz zordan.
A homokszín hajú ifjonc ránézett.
– Ez a te fövenyed, uram?
– Lehetséges. Tudod, hogy ki vagyok én?
– Nem tudom, uram. Még sosem hajóztam.
Odüsszeusz ábrázata továbbra is komor maradt.
– Ez nem mentség, fiú. Talán nem hallottál még rólam a csodás mesékben? Életem legendáit nem
regélték el neked a főzőtüzek körül?
– Nem tudom – felelte a kölyök őszintén. – Még nem mondtad meg a nevedet.
– Én Ithaka királya vagyok. Ithaka harcos királya. A legnagyobb hajós a világon. Dereng már
valami?
– Ez itt Ithaka?
Odüsszeusz megrázta a fejét.
– Nem, ez nem Ithaka. Látom, hogy tanulmányaid sajnálatosan hézagosak. Eredj hát odébb! Élvezd
a Kék Baglyok Öblének örömeit!
A fiú hátat fordított neki, de aztán visszapördült.
– A nevem Xandrosz, és én is hajós vagyok.
– Méghozzá jó hajós, azt már látom. A nevem Odüsszeusz.
– Tényleg?
– Tényleg.
– Rólad valóban hallottam már. Nagyapa azt mondja, hogy te vagy a világon a legnagyobb hazug,
és te meséled a legjobb történeteket. Elmesélte nekem azt, amikor a hajódat egy nagy vihar felkapta és
egy hegyoldalba vetette, ahol kettévágtad a vitorlát és az evezőkhöz kötötted, majd szárnyként
csapkodva velük visszarepültél a tengerre.
– Bár egy időre eltévedtünk a felhőkben és nekem kötélen kellett leereszkednem, hogy
visszataláljunk a vízre.
A fiú felnevetett.
– Én Helikáón úrral hajózom. Átvészeltünk egy nagy vihart és én majdnem lesodródtam a hajóról.
– Egykor én is hajóztam Helikáónnal. Nagyjából annyi idős volt, mint most te. Varázslattal
tanítottam meg őt repülni.
– Tud repülni?
– Mint a sas. Talán majd később elmesélem neked, de most vizelnem kell és utálom, ha közben
néznek, úgyhogy tűnj el innen!
A fiú elfutott. Odüsszeusz, akinek jókedve visszatért, elindult a parton. Letelepedett egy kiálló
sziklára és arra nézett, ahol Helikáónt körülvette a Pénelopé legénysége. Úgy sejtette, hogy a régi
időket emlegetik fel.
A régi időket.
Húsz év telt el azóta, hogy Odüsszeusz először találkozott Helikáónnal. Húsz év! Időnként úgy tűnt,
mintha csak néhány kereskedőidény lett volna. Odüsszeusz akkor fiatal volt, ereje teljében és élénken
emlékezett még az első alkalomra, amikor elindult felfelé a Dardanosz hegyi várába vezető meredek
ösvényen. A sziklás fellegvár Ankhíszész királynak,
Helikáón apjának uralma idején lett Dardánia fővárosa. A királyról azt suttogták, hogy ebül szerzett
jószág révén gazdagodott meg. Ám ennél fontosabb volt Odüsszeusznak, a kalmárnak, hogy szépséges
ifjú feleséggel büszkélkedhetett. Ezért mászta meg a sziklákkal teleszórt meredek hegyet három
legénye és ritka illatszerekkel, ékszerekkel, arannyal, pompás szövetekkel és csecsebecsékkel –
mindazzal, ami csak vonzó lehet egy tehetős asszonynak – megrakott két szamara társaságában.
A vár kapujában jóízűen eltréfálkozott az őrséggel, miközben felmérte a védelmet. A kapu vaskos
volt, de túlságosan széles – szinte biztosan a király ostoba hiúsága miatt. A falak azonban magasak és
rendesen megépítettek voltak: a mészkőtömböket habarcs nélkül, ügyesen illesztették egymáshoz. A
kapuőrök ébernek és jól tápláltnak tűntek. Kíváncsian mérték végig, ami várható is volt. Eddigre már
szerzett magának némi hírnevet, még ebben a távoli északi birodalomban is.
Hirtelen egy izgatott, vékony hang csendült fel mögötte:
– Uram, uram, ez a te hajód?
Megfordult és megpillantott egy hét-nyolcéves, éjsötét hajú és ragyogó kék szemű kisfiút. A fiú a
part felé mutatott, ahova a Pénelopét kihúzták, és ahol a hajó a halászcsónakok fölé magasodott.
– És ha igen, te csúnya kis törpe? – vakkantott rá.
A fiú hátrahőkölt, de nem tágított.
– Nem törpe vagyok, uram, hanem fiú. Aineiász vagyok, Ankhíszész király fia.
Odüsszeusz rámeredt.
– Azt várod, hogy ezt el is higgyem? Nem úgy nézel ki, mint azok a fiúk, akiket láttam. Az összes
fiúnak, akivel eddig találkoztam, négy karja volt. Ne próbálj meg bolonddá tenni, kölyök, mert
megbánod! – Kezét tőre markolatára tette és fenyegetően előrelépett.
A fiú még mindig bizonytalan volt – amíg meg nem látta a széles vigyort a palotaőrök arcán és
ekkor elnevetette magát.
– Apám mondta, hogy ithakai Odüsszeusz lesz megbecsült vendégünk, aki remek mesemondó.
Mesélsz majd nekem a négykarú fiúkról, uram? És arról is, hogy hány fejük volt?
 Odüsszeusz zsémbesen elmosolyodott.
– Majd meglátjuk, kölyök. Majd meglátjuk.
Ebben a pillanatban egy bosszús arcú, középkorú asszony tűnt fel a gyerek mögött.
– Aineiász, merre csavarogtál? Már azt hittem, sosem talállak meg. Egészen a partig lementem,
téged keresve. Gyere, gyere ide! Anyád látni kíván. Rossz fiú vagy – fűzte hozzá mintegy mellékesen.
Ezzel karon ragadta a gyereket és vonszolni kezdte a királyi termekhez vezető úton. Aineiász a
válla fölött rávigyorgott Odüsszeuszra, majd hagyta, hogy felráncigálják a kőlépcsőkön arra a tágas
teraszra, ahol egy karcsú, kék köntösű, sötét hajú, szépséges asszony álldogált. A nő letérdelt, hogy
megölelje fiát, aki ismét Odüsszeusz felé pillantott és a szemét forgatta.
Odüsszeusz a királlyal Ankhíszész megaronjában, a nagy kőcsarnokban találkozott, ahol az
uralkodó vendégeit fogadta, és ahonnan parancsait osztogatta nap nap után. A férfi bőre sápadt volt,
haja ősz, és jégkék szemével hűvösen mérte végig a kalmárt, mintha csak az nem lenne több egy
palotaszolgánál.
Odüsszeusz hozzászokott már az ehhez hasonló felkapaszkodott rablókhoz. Szerette azt gondolni,
hogy rugalmasan áll hozzá az üzlethez és egész fegyvertárra támaszkodhatott, a szégyentelen
hízelgéstől kezdve az elbájoló viselkedésen át az alig leplezett fenyegetésekig. A király azonban
hűvös és tartózkodó volt, és a kalmár csak nehezen tudott olvasni belőle. Megvitatták a kereskedelem
alakulását a környékbeli partokon, megfelelően felvizezett bort iszogattak, Odüsszeusz pedig
elmondott jó pár történetet, hogy megnevettesse Ankhíszészt. De legjobb meséi – még a szűzről és a
skorpióról szóló – hallatán is éppen csak aprót rezdült a király zord arca és szeme továbbra is fagyos
maradt.
Odüsszeusz már-már megkönnyebbült, mikor a mezítlábas és mindössze vászontunikát viselő
Aineiász szaladt be a megaronba, hogy csúszva fékezzen le a király előtt.
– Elszalasztottam valamit, atyám? Elkéstem?
– Mit szalasztottál el? Miről beszélsz, Aineiász? – tudakolta Ankhíszész türelmetlenül, és jeges
tekintetét a sötét hajú asszonyra szegezte, aki a fiút követve lépett be a terembe.
– A regéket, atyám. A vadállatokról, a kétfejű fiúkról és a nyílt tengeren esett kalandokról – felelte
a gyerek és arca eltorzult az aggodalomtól. – A leckéimet csináltam – magyarázta Odüsszeusznak, aki
jól szórakozott.
– Fáradt vagyok, kölyök és mára kifogytam a történetekből.
– Jöjj, Helikáón, ne zargasd atyádat és vendégét! – mondta az anyja és szelíden megfogta a karját.
A nő törékeny, sápadt bőrű szépség volt és Odüsszeusz arra gondolt, hogy tekintete mintha a távoli
láthatárt fürkészné. Látott már ilyen pillantást korábban, így újult érdeklődéssel vette szemügyre az
ifjú királynét.
– Már korábban is mondtam – szólalt meg a király nyersen –, hogy azon a néven szólítsd, melyet én
adtam neki: Aineiásznak. Büszke név az.
A királyné riadtan nézett és bocsánatkérést kezdett el dadogni. Odüsszeusz észrevette, hogy a fiú
arckifejezése megváltozik és elhúzódva anyjától, így szólt:
– Mikor öregebb leszek, meg fogom építeni a világ legnagyobb hajóját. Én leszek a legnagyobb
hős. Az istenek megmondták anyámnak.
Az asszony homloka rosszalló ráncba szaladt. Letérdelt fia elé, és ismét átölelte úgy, ahogyan a
teraszon is tette korábban. Belenézett a fiú szemébe, mintha valamit keresne benne. Odüsszeuszt
lenyűgözte a kölyök. Nagyon fiatal volt még, de mégis megérezte anyja fájdalmát és azért szólalt meg,
hogy elterelje róla apja dühét.
– Én ismerem az emberek és a hősök szívét, fiú, és szerintem anyádnak igaza van.
 – Most távozzatok! – intett ujjaival a király az anya és gyermeke felé, úgy, mintha csak szolgáit
bocsátaná el.
A három nap alatt, amit a Pénelopé Dardániában töltött, a gyermek úgy követte Odüsszeuszt,
mintha csak az árnyéka lenne. A kalmár megtűrte társaságát, mert a fiú eszes volt, értelmes, kíváncsi a
körülötte levő világra, barátságos minden idegennel, de mégis olyan független gondolkodású, amit a
kalmár szokatlannak talált. A hajók elbűvölték, és kicsikarta Odüsszeusztól az ígéretet, hogy egy
napon visszatér Dardániába és elviszi egy hajóútra a Pénelopé fedélzetén. A kalmárnak esze ágában
sem volt megtartani ígéretét, de a fiút elégedettséggel töltötte el, és az utolsó napon addig állt a parton
és integetett a kereskedőhajónak, amíg az el nem tűnt a láthatáron. Még azon a nyáron meghalt
Ankhíszész hitvese: titokzatos körülmények között lezuhant egy szikláról. A hajósok sokat beszéltek a
tragédiáról. Az egyik történet szerint Ankhíszész – akit hidegszívű királynak ismertek – taszította
feleségét a halálba. Mások azt suttogták, hogy az asszony megölte magát, miután éveken át szenvedett
Ankhíszész ütlegeitől. Néhányan ennél bonyolultabb történettel álltak elő és azt mondták, hogy a
királynét Aphrodíté szállta meg. Odüsszeusz ezt a mesét azonnal elvetette. A gondolat, hogy a
szerelem istennője beleszeret egy olyan száraz és unalmas rablóba, mint Ankhíszész, nevetséges volt.
Nem: ő látta a királyné szemét. Az asszony mákonyt fogyasztott. Számos magas rangú nő volt tagja
titokzatos szektáknak és vett részt titkos dáridóikon. Odüsszeusz fiatalon – tizenkét éves lehetett – a
fejét kockáztatta, hogy kikémleljen egy ilyen összejövetelt Ithakán. Az ottani asszonyok teljes
önfeledtségben táncoltak és énekeltek, ruháikat a földre szórva. Aztán egyszer csak egy gödölyét
vonszoltak be a tisztásra. A nők késekkel estek neki és darabokra vagdalták, majd vérével kenték be
magukat. Odüsszeusz döbbenten és borzadva figyelte mindezt, és el is osont onnan.
Ankhíszész hitveséről az a hír járta, hogy Dionüszosz papnője volt, és mint olyan, nem lehetett neki
nehéz bódítószerekhez jutni. Azoktól pedig kétségkívül megtébolyodott.
Odüsszeusz az elkövetkező hét évben többször megállt Dardániában, de csak azért, hogy
éjszakánként megpihenjen. Nem látta sem a királyt, sem a fiút, és nem is érdeklődött utánuk, míg egy
napon beszélgetésbe nem elegyedett Leszbosz szigetén egy krétai kalmárral, aki nem sokkal korábban
Dardániában hajózott.
Ö mesélte Odüsszeusznak, hogy a király ismét megházasodott.
– Unalmas és kellemetlen fráter – mondta Odüsszeusz elmélázva –, de gondolom, még egy olyan
hideg halnak is, mint amilyen ő, kell feleség.
– Igen, és az új királyné már meg is szülte fiát és örökösét.
– A fiát? – Odüsszeusznak eszébe jutott a fekete hajú kisfiú a parton, aki úgy integetett, hogy majd
kiszakadt a karja. – Már van egy fia, Aineiász. Nem hallottam arról, hogy meghalt.
– Majdhogynem halott – felelte a krétai. – Már szinte kész férfi, de mégis mindentől fél, azt
mesélik. Egész nap a szobájában gubbaszt, a királynak meg nincs rá ideje. Mint ahogy nekem se lenne.
Odüsszeusznak nem volt rá oka, hogy visszatérjen Dardániába, de attól a pillanattól fogva a fiúról
szóló kérdések befészkelték magukat az agyába. Nem tudta lerázni őket és egy hónappal később azon
kapta magát, hogy ismét a meredek úton sétál felfelé, hogy meghallgatást kérjen Ankhíszésztől. Ezúttal
ellenségesen fogadták a kapunál és a király megaronja előtt órákon át várakoztatták. Igencsak fel volt
már dühödve, mire Ankhíszész méltóztatott fogadni őt. Nagy nehezen legyűrve a haragját, elfogadta a
királytól kapott kupa bort és Aineiász után érdeklődött.
A király zord arca elsötétült és elkapta pillantását.
– Nyilván azért jöttél, hogy eladj valamit, és nekem ónra lenne szükségem.
Hosszas alkudozás után megszületett az egyezség. Odüsszeusz azzal a szándékkal tért vissza a
Pénelopéra, hogy hajnalban elhajózik, de meglepetésére a király késő éjjel ismét maga elé hívatta.
 A megaronban jéghideg volt és szinte teljes sötétség uralkodott: csupán egyetlen tűz fénye
világította be. Ankhíszész szinte láthatatlanul gubbasztott nagy, faragott trónjának árnyai között. Intett
Odüsszeusznak, üljön le és átnyújtott neki egy kupa bort. A bort felmelegítették, de a kalmár még így
is borzongott és gyapjúköntösét szorosabbra vonta magán.
– Az anyja megölte magát – szólalt meg váratlanul a király. – A fiú azóta nem önmaga. Az az
ostoba asszony azt mondta neki, hogy ő Aphrodíté, és hogy vissza fog repülni az Olümposzra. Ezután
leugrott a szikláról. A fiú látta és megpróbálta követni, de én lefogtam. Nem volt hajlandó elhinni,
hogy az anyja eszelős volt. Ezért hát levittem a testhez és láthatta, hogy miként ütötték át a törött
csontok azt a szép bőrét. A fiú azóta… haszontalan számomra. Fél mindentől. Nem beszél senkivel és
nem megy sehova. Nem fog megülni egy lovat, nem fog úszni az öbölben, nem merül a víz alá. Ezért
hát van egy ajánlatom a számodra.
Odüsszeusz kérdően felhúzta a szemöldökét.
– A fiú tizenöt éves. Vidd magaddal!
– Nincs szükségem hajósra. Főként nem egy gyávára.
Ankhíszész összehúzta a szemöldökét, de lenyelte mérgét.
– Gondoskodom a méltó kárpótlásról.
– Fizeted a költségeit és fizetsz azért a szörnyű kényelmetlenségért, amit egy ilyen puhány jelent a
hajómon?
– Igen, igen – felelte Ankhíszész türelmetlenül. – Gondoskodom róla, hogy megérje neked.
– A Nagy Zöld veszedelmes hely, király. A fiad lehet, hogy nem éli túl az utat.
A király közelebb hajolt hozzá és Odüsszeusz látta, hogy szeme megcsillan a tűz fényében.
– Ez nekem is eszembe jutott. Van egy másik fiam is: Diomédész. Benne megvan mindaz, ami
Aineiászban sosem lesz. Nem ismeri a félelmet, okos és királynak született. Ha a tengeren valami
tragédia történne, gazdagon megjutalmaználak, hogy megfelelő temetést rendezhess. Értjük egymást?
A mellette levő asztalról felkapott egy összehajtogatott gyolcsdarabot és Odüsszeusznak dobta. A
kalmár kibontotta és benne finom bőrből és aranykarikákból készített, borostyánnal és karneollal
berakott mesés övet és egy elefántcsont-berakású görbe tőrt talált. Értő szemmel vizsgálta meg
mindkettőt.
– Ez szép darab – mondta habozva, és előhúzta a tőrt.
– Akkor megegyeztünk? – erősködött a király.
– Azt akarod, hogy fogjam a fiadat és… faragjak belőle férfit – mondta Odüsszeusz, élvezve a
király vonásaira kiülő bosszúságot. – Hogy sikerrel járjak, ahhoz persze sok veszélyt kell kiállnia. A
veszedelem a mag, amiből a bátorság kinő.
– Pontosan. Sok veszélyt – bólintott a király.
– Holnap beszélek a fiúval.
Odüsszeusz visszatért a jutalommal a Pénelopéra és sokáig töprengett a király kérésén. A férfi meg
akarta gyilkoltatni a saját fiát, és a kalmár megvetette érte.
Éjféltájban ledobta a tunikáját és a Pénelopé fedélzetéről bevetette magát a sötét tengerbe. Átúszta
a holdfényben fürdő öblöt. A hűs víz segített kitisztítani a fejét. Az az undorító király levonszolt egy
érzékeny gyereket, hogy az lássa anyja összetört testét. Hát csoda, hogy a fiú szíve sebet kapott?
Odüsszeusz a sziklaszirtre vezető ösvény egyik kiugró pontja alá úszott. A víz itt mély volt és csak
néhány szikla akadt.
Élvezet volt itt úszkálni, de nem jutott közelebb a döntéshez, mikor visszatért a Pénelopéra.
Régi, viseltes tunikáját viselte, mikor másnap reggel találkozott Aineásszal a tengerre néző palota
melletti kertben. Mikor Odüsszeusz utoljára itt járt, a növények valóággal burjánzottak, ami sok
törődésről és figyelemről árulkodott, hiába fújt errefelé örökösen a szél és szállt a sós permet. Azóta
viszont a kert minden törődést nélkülözött és ugyanolyan lett, mint Ankhíszész palotájának összes
többi zuga: sziklás és kopár.
Aineiász rengeteget nőtt az elmúlt években, de tizenöt évesen is alacsonyabb volt az átlagosnál: kék
szemű, karcsú ifjú. Térdig érő fehér tunikát hordott és hosszú, fekete haját bőrszíjjal kötötte hátra.
Odüsszeusz észrevette, hogy nem megy a szirt szélének közelébe és még csak egy pillantást sem vetett
a lenti öbölben ringatózó Pénelopéra.
– Nos, kölyök, rengeteg beszélgetnivalónk van – kezdte a társalgást a kalmár. – Valóra váltottad
már a vágyadat?
– Milyen vágyamat, uram? – Az ifjú jeges kék tekintete Odüsszeuszra szegeződött, aki érezte, hogy
megfagy az ereiben a vér. Az ürességet tükröző szempár felszíne alatt azt a ragyogó szikrát kereste,
ami megvolt a gyermek Aineiászban.
– Hát, hogy megépíted a világ legnagyobb hajóját. Nem emlékszel rá?
– Akkor még kisfiú voltam és a gyerekeknek furcsa ötleteik támadnak – fordított hátat neki
Aineiász.
Odüsszeusz haragja, ami sosem távolodott el tőle messzire, fellángolt, hallva az ifjú hangjának
fagyosságát.
– Azt mondják, hogy rettegsz – folytatta társalogva. – Rettegsz a magasságtól. Nos, ez nem is
teljesen indokolatlan, hiszen anyád egy szikláról vetette le magát. Te pedig láttad, így hát rettegsz a
magasságtól, ami érthető.
Ha választ remélt az ifjútól, akkor csalódnia kellett.
– Viszont – fűzte hozzá –, úgy hallom, válogatós vagy, akár egy kis szűz. Félsz attól, hogy lenyelsz
egy szálkát és megfulladsz tőle; félsz attól, hogy romlott kagylót eszel és belehalsz. Többé nem ülöd
meg lovaidat, mert gondolom attól félsz, hogy leesel. Azt is mondták nekem, hogy ritkán hagyod el a
szobádat. – Közelebb hajolt Aineiászhoz. – És mit művelsz egész nap a szobádban? Hímezel… mint
egy lány? Ezt csinálod? Igazából álruhás lány vagy? Arról a napról álmodsz, amikor majd valami
ronda fickó a farkát a seggedbe dugja?
Ekkor megpillantotta, egy szívdobbanás töredékéig. Az ifjú szemében megcsillant a harag
kezdeménye, de azonnal ki is aludt.
– Miért sértegetsz? – kérdezte Aienász.
– Hogy feldühítselek. Miért fojtod el a dühödet?
– Mert semmi értelme. Mikor elveszítjük az önuralmunkat, akkor… – Habozott. … –Y Hibákat
követünk el – fejezte be sután.
– Levetjük magunkat egy szikláról. Ezt akartad mondani?
A fiú elvörösödött.
– Igen – felelte végül. – De, megkérlek, ne említsd ezt többé. Még mindig fájó emlék.
Odüsszeusz felsóhajtott.
– Időnként szükség van a fájdalomra, kölyök. Tudod, az istenek nagy ajándékkal ruháztak fel, mert
tudok olvasni az emberek szívében. Elég egyetlen pillantást vetnem rájuk, hogy tudjam, hősök-e vagy
gyávák.
– És engem gyávának tartasz – mondta az ifjú, és ismét le kellett gyűrnie a haragját. – Az apám
mindennap elmondja nekem, hogy hasznavehetetlen alak vagyok, egy puhány. Nem kell ezt hallanom
egy idegen hajós szájából. Most már végeztünk?
– Te egyik se vagy. Hallgass ide! Öt évvel ezelőtt a Pénelopé zátonynak ütközött. A hajótest
megrepedt és víz ömlött be rajta. Úgy ténfergett a Nagy Zöldön, mint egy disznó a dagonyában.
Gyorsasága odalett és majdnem elsüllyedt. De sikerült a felszínen tartanunk és elevickélnünk vele egy
kikötőbe, ahol megjavítottuk. Ettől még nem tartottam rossz hajónak. Egyszer megsérült egy viharban,
és én annak alapján ítélem meg, hogy miként hajózik, amikor törzse sértetlen. Te olyan vagy, mint az a
hajó. A szíved léket kapott, mikor anyád meghalt és a bátorság a szívből ered.
A fiú hallgatott, de Odüsszeusz látta, hogy fülel.
A kalmár elsétált a sziklaszirt széléről és leült az egyik füves dombocska oldalába.
– Nincs bátorság félelem nélkül, Aineiász. Az az ember, aki félelem nélkül rohan a csatába, nem
hős, csupán egy erős ember, nagy karddal a kezében. A bátor tettekhez felül kell kerekedni a
félelmen. – Felemelte mindkét kezét, kifordítva a tenyerét, és arra kérte a fiút, tegyen ő is ugyanígy,
majd tenyerét a fiúéhoz nyomta. – Nyomd a kezedet az enyémhez! – Aienász engedelmeskedett,
Odüsszeusz pedig ellenállt a nyomásnak. – Így működik a bátorság és a félelem, kölyök. Mindegyik
örökösen nyomakszik előre, és sosem nyugodnak meg. – Elhúzta a kezét és kinézett a tengerre. – És az
ember nem dönthet úgy, hogy véget vet tusájuknak, mert ha meghátrál, a félelem utána megy és még
egy lépést hátralöki, majd még egyet. Azok, akik engednek a félelemnek, olyanok, mint azok a
királyok, akik abban bíznak, hogy váraik távol tartják az ellenségeiket, ahelyett, hogy a nyílt mezőn
támadnának rájuk és szétszórnák őket. Így hát az ellenség letáborozik a várnál és a király mo st már
nem juthat ki. Az élelme lassan elfogy, és akkor rájön, hogy a vár nem is olyan nagyon biztonságos
hely. Te is várat emeltél a fejedben. Csakhogy a félelem átszivárgott a falak résein és most már nincs
hova rejtőznöd előle. Mélyen belül te is tudod ezt, mert a hős, akit én látok benned, folyamatosan ezt
mondogatja neked.
– Talán nincs is bennem hős. Mi van akkor, ha az vagyok, akinek apám nevez?
– Ó, dehogy nincs ott a hős, fiú! Még mindig hallod a hangját. Valahányszor apád arra kér, hogy
menj lovagolni vagy tegyél valamit, a benned levő hős szívesen engedelmeskedne neki, mert sóvárog
a mosolya vagy egy dicsérő szava után. Nem így van?
A fiú lehajtotta a fejét.
– De igen – vallotta be.
– Remek! Ez a kezdet. Most mindössze annyi a dolgod, hogy megleld ezt a hőst, és magadhoz öleld
őt, fiú. Én segíthetek neked, mert tudom, hogy mi a neve.
– A neve?
– A benned levő hős neve. Akarod tudni a nevét, hogy te is szólhass hozzá?
– Igen – válaszolta Aineiász, és Odüsszeusz megpillantotta szemében a kétségbeesést.
– A neve Helikáón.
A fiú arca eltorzult és Odüsszeusz látta, hogy sírva fakad.
– Senki nem hív így engem többé – mondta, majd mérgesen letörölte a könnyeit. – Nézz rám!
Bőgök, mint egy gyerek.
– A fenébe is, fiú! Mindenki sír néhanap. Én hetekig sírtam, mikor meghalt a fiam. Addig zokogtam,
míg nem maradt már erőm. De csak vesztegetjük itt az időt. Meg kell találnod Helikáónt.
– És hogyan tegyem?
– Nos, törj ki a várból és szórd szét az ellenségeidet! Ő pedig odakint fog várni rád.
– Beszélj egyenesen, mert nincs itt semmiféle vár.
Odüsszeusz együtt érzett az ifjúval, de felismerte, hogy az apja évek óta tartó durvasága okozta
sérüléseket nem lehet semmissé tenni pár szóvirággal. Arra gondolt, hogy valójában éveket fog
igénybe venni. És Odüsszeusznak nem voltak évei egy megtört szívű fiúra.
Ugyanakkor nem vihette őt magával a Pénelopéra, hogy aztán megölje – bármilyen mesés kincseket
is ígért neki Ankhíszész.
 Így hát egy utolsó hazárdjátékba kezdett.
– Ha arra kérnélek, hogy vesd le magad erről a szirtről a száz lábnál is lejjebb fekvő tengerbe, nem
vetnéd le magad, igaz-e?
– Nem – felelte Aineiász, és szeme tágra nyílt a félelemtől, pusztán attól, hogy rágondolt.
– Persze, hogy nem. Nagy a mélység és odalent láthatatlan sziklák is lehetnek, melyeken
szétzúzódhat az ember. Csakhogy Helikáón ott vár rád, kölyök. Ezért adok rá okot, hogy mégis
leugorj.
– Semmi nem vesz rá erre!
– Talán nem. De én le fogok ugrani erről a szikláról, és mivel nem tudok úszni, ha nem jössz
utánam, megfulladok.
– Ezt nem teheted! – pattant fel Aineiász, ahogy Odüsszeusz felállt.
– Dehogynem tehetem. Helikáón és én odalent várunk rád, fiú. – Majd minden további szó nélkül a
sziklaszirt peremén termett.
Még most, sok évvel később is borzongás rázta meg Odüsszeuszt, ahogy arra a pillanatra gondolt.
Előző éjjel lentről pillantott fel erre a szirtre, és akkor nem tűnt olyan magasnak. De amikor odaért és
lepillantott, mintha a tenger valahol elérhetetlenül messze terült volna el alatta. A Pénelopé hirtelen
csak egy játék hajónak tűnt, melyen a hajósok hangyák.
Bár soha nem fogja másnak beismerni, Odüsszeusz szörnyen megrémült akkor.
– Kérlek, ne tedd! – kiáltott rá a fiú.
– De muszáj, kölyök. Mikor az ember kimond valamit, elég mersznek kell lennie benne, hogy meg
is tegye.
Ezzel vett egy nagy levegőt és a levegőbe vetette magát. Karjával szélmalomként csapkodott, hogy
megtartsa egyensúlyát, de a zuhanás mintha egy örökkévalóságig tartott volna. Azután olyan
kecsességgel csapódott a tengerbe, mint egy disznó a tóba.
Kínkeservesen érte el a felszínt: testét a fájdalom kapta marokra, tüdeje lángolt. Odüsszeusz úgy
tett, mintha mindjárt elmerülne, mindkét karjával a vizet csapkodta. Felpillantott és látta, hogy az ifjú
ott áll, magasan felette. Most már ostobának érezte magát, hiszen egy rémült fiú semmiképpen sem
ugorhatott le onnan, Odüsszeusz úgy vélte, ezzel az egésszel inkább csak ártott a kölyöknek. De hát azt
mondta neki, hogy nem tud úszni és most már kötelességének érezte, hogy folytassa még egy ideig a
színjátékot. A kalmár kifújta a levegőt és lebukott a felszín alá, addig maradva odalent, amíg csak
tudott. Aztán felbukkant, vett néhány nagy levegőt – közben még mindig úgy csalapált, mint egy
fuldokló – és ismét elsüllyedt. Amikor újra felbukkant, még egyszer felnézett.
És megpillantotta Aineiász karcsú alakját maga fölött magasan a levegőben úszva, kinyújtott
karokkal, ahogy teste kirajzolódott az ég ragyogó kék háttere előtt. Szemkápráztatóan szép ugrás volt –
és Odüsszeusz kis híján elfeledkezett a szerepéről. Amikor a fiú felbukkant és úszni kezdett felé,
Odüsszeusz ismét elmerült. Ezúttal azonban egy erős ifjú kéz ragadta meg a csuklóját és rántotta
vissza.
– Végy egy nagy levegőt! – parancsolt rá az ifjú, majd húzni kezdte a Pénelopé felé, ahonnan
köteleket dobtak le és a két ember azon kapaszkodott fel a fedélzetre.
A víztől csöpögő, fújtató és lihegő Odüsszeusz körülpillantott ámuló legénységén.
– Ő itt Helikáón, cimborák – kiáltotta, és vendége felé intett. – Dardánia fejedelme, aki
megmentette az életemet!
Az első tiszt, Biász – sebhelyes, sötét bőrű férfi őszülő hajjal – hátba veregette az ifjút.
– Láttam az ugrásodat: elképesztő volt. Szép munka, kölyök!
Odüsszeusz Helikáónhoz lépett, vaskos karjával átfogta a vállát és közelebb hajolt.
 – Milyen érzés volt leugrani?
– Úgy éreztem… – Az ifjú küszködve kereste a szavakat. – Nem is tudom, mit éreztem.
– Ujjongtál?
– Igen, pontosan
– Szétszórtad az ellenségeidet, Helikáón. El nem tudom mondani, mennyire büszke vagyok rád.
Meglelted a hősödhöz vezető utat és soha többé nem veszíted el azt. – Legénységéhez fordulva, így
kiáltott: – Evezősök a helyükre, vitorlát felvonni! A Nagy Zöld már vár.
– Nem értem – mondta erre Helikáón.
– Ó, kölyök, hát nem mondtam? Apád úgy gondolta, hogy egy tengeri út jót tenne neked, úgyhogy
mostantól a legénységemhez tartozol. Szerintem élvezni fogod.
A parton immár egyedül maradt Odüsszeusz elmosolyodott, amikor erre gondolt. Látta, hogy
Helikáón feláll és körülnéz. A kalmár intett neki, mire az Aranyember odasétált.
– A következő hajmeresztő kalandodat tervezed? – kérdezte Helikáón.
Odüsszeusz elvigyorodott.
– Az a nap jutott eszembe, amikor egy ifjú fejedelmet láttam sasként repülni a tenger felett.
 VIII.
a Kék Baglyok Öble

1.

Xandrosz a legendák egyik hősének érezte magát, azok közül valónak, akikről nagyapja mesélt az
éjszakai tűznél, mielőtt nővéreivel együtt ő is elszenderült volna. Átszelte a világot, ismeretlen földre
ért, a rejtélyek és bűbájok vidékére, ahol még a csillagok is másként ragyogtak. És találkozott a
legendás Odüsszeusszal is. Olyan volt, akár egy mesés álom.
A Kék Baglyok Öblének teljes hosszában száraz uszadékfával megrakott kordékat látott, melyeket a
partra vontattak. Érezte a sülő hűs illatát és számos tűz felől lantok és sípok hangját hozta felé a szél.
Megpillantotta a fekete szakállú gyiptót, Gersomot, aki otthagyta a Xanthosz legénységét és hátát egy
sziklának vetve letelepedett a földre. Hátára egy ósdi vászondarabot terített, de így is vacogott.
Xandrosz odafutott hozzá.
– Hozhatok valamit?
Gersom elmosolyodott.
– Jó lenne még víz. Olyan a torkom, mintha egy egész sivatagot nyeltem volna le. – Xandrosz már
indult is, hogy egy vizestömlővel térjen vissza. Gersom kis kortyokban nyelte a vizet, hogy végül
elterüljön a homokon és álomba szenderüljön.
Xandrosz egy ideig ücsörgött mellette és így telt-múlt az éjszaka. Felpillantott a fénylő csillagokra,
melyekről valójában nem tudta megmondani, hogy másfélék-e vagy sem, de azt gyanította, hogy biztos
mások. Mikor Gersom horkolni kezdett, a fiú felállt és elindult a körülnézni. A parton több tucat
bodega és kordé állt, mindenféle áruval megrakva: ékszerekkel, ruhákkal, korsókkal, edényekkel,
védőamulettekkel és fegyverekkel. Máshol a kalmárok a homokra kiterített takarókra pakolták ki a
javaikat. Akadtak látnokok és jövendőmondók is, csillagjósok és misztikusok, akik megjósolták az
ember szerencséjét és megmondták a jövendőt. Bármerre nézett is Xandrosz, mindenütt valami
izgalmasat látott. Tágra nyílt szemmel és álmélkodva indult el a tömegben.
Egy ideig a szikrázó ékszereket, fülbevalókat, karpereceket és színes kövekkel berakott rézgyűrűket
nézegette. A következő asztalon edények és kupák álltak, de mind silány munka: közel sem voltak
olyan jók, mint amilyeneket anyja készített. Ezt meg is mondta az árusnak, egy mérges kis embernek,
aki erre rákiabált. Xandrosz odébb libbent, mikor a férfi azzal fenyegetőzött, hogy pofon vágja. De
persze nem rémült meg tőle, hiszen Xandrosz hős volt, aki kiállta a vihart és nem ijedt meg egy
fazekastól.
Megállt egy ruhákkal teli asztalnál, ahol saruk, köpenyek és combig érő, erős vászonból szőtt
khitónok hevertek összevissza. Az árukat megvilágító lámpások fényénél a fiú felemelt egy kis sarut.
– Öt rézkarikába fog kerülni – mondta a kerek képű asszonyság, akinek hiányzott elöl a metszőfoga.
– De ma bőkezű vagyok azokhoz, akik átvészelték a vihart, úgyhogy mit szólnál négy karikához? De
elég csak rád néznem, kis hajósom és a látvány megmelengeti a szívemet, ezért lényegében
ajándékként adom neked, mindössze három rézkarikáért.
– Nincs egyetlen rézkarikám se.
 – Nincs karikád – ismételte az asszony, majd közelebb hajolt hozzá. – De csinos fiú vagy és én
ismerek egy embert, aki megveszi neked ezt a sarut, ha kedves leszel hozzá. Szeretnél találkozni vele?
Egy óriási alak lépett Xandrosz mellé.
– Nem, nem szeretne – mondta Zidanta. Kivette a sarut Xandrosz kezéből, és szemügyre vette. – Az
első záporban megszívná magát. Ennyi erővel akár agyagszandált is húzhatna.
Az asszony ráförmedt Zidantára, aki erre felnevetett.
– Gyere innen, Xandrosz! Ha saru kell, a túloldalon áll egy bodega, ahol finom áruk vannak. De
előbb együnk!
Az ételes bódénál mindketten kaptak egy tál ragut és hozzá laposra sütött kenyeret. Innen Zidanta a
part egy sziklás részéhez ballagott, távol a mulatozóktól és leült. Néma csendben ettek, és Xandrosz
csak most eszmélt rá, hogy milyen éhes is volt. Miután végzett a raguval és a kenyérrel, elrohant egy
másik bódéhoz, ahonnan két, mézzel töltött lepénnyel tért vissza és az egyiket Zidantának adta. Az
óriás elvigyorodott.
– Igaz ugyan, hogy szeretem, de megfájdul tőle a fogam. Edd csak meg mindkettőt!
Xandroszt nem kellett biztatni; befalta a két lepényt, végül még a mézet is lenyalogatta az ujjairól.
– Varázslatos ez a hely.
Zidanta lesöpörte a morzsákat villás szakálláról.
– Igen, ez egy remek öböl, és a Kövér Király jól tartja a hajósokat.
Xandrosz körülnézett és megpillantotta nem messze onnan Helikáónt, aki egy másik hajó
legénységével beszélgetett és időnként felnevetett.
– Az Aranyembernek sok barátja van – jegyezte meg.
– Odüsszeusz remek barát.
A fiú ekkor kúp alakú sisakot és bőr mellvértet viselő katonákat vett észre a tömegben. Mind kurta
husángot szorongatott.
– Verekedés lesz?
– Általában egy-kettő ki szokott robbanni még napfelkelte előtt. Ez elkerülhetetlen, amikor erős
italokról, könnyű nőkről és több száz hajósról van szó. De a katonák idejében közbelépnek majd és be
fognak törni néhány koponyát.
– Lesznek halottak is?
Zidanta vállat vont.
– Ismertem olyanokat, akik itt haltak meg. Nekik vályogból volt a fejük. A többségüknek azonban
csak fájni fog a feje és nyomorultul érzik majd magukat.
Xandrosz visszapillantott a Helikáónt körülvevő emberekre.
– Miért jó barát Odüsszeusz?
Zidanta felnevetett.
– A gondolataid úgy csaponganak összevissza, mint egy lepke, fiú. Aludnod kellene, mert holnap
hosszú napunk lesz.
– Nem vagyok fáradt, Zidanta, de tényleg nem. És semmit nem akarok kihagyni. – A közelben
meglátott egy jóst, aki az egyik hajós tenyerét vizsgálgatta és hallotta, hogy gazdagságot jövendöl
neki.
– Honnan tudja ezt?
– Nem tudja.
– Akkor miért adnak neki rézkarikákat?
Zidanta felnevetett.
– Mert ostobák, mert hiszékenyek, és mert hajósok.
 – Te is hajós vagy – mutatott rá Xandrosz.
– Igaz, de én vén hajós vagyok. Egész palotákat építhetnének azokból a rézkarikákból, melyeket
azoknak adtam, akik megígérték, hogy kiolvassák nekem a jövőt.
– Kérdezhetek még valamit?
– Olyan vagy, akár egy kérdésekkel megrakott hajó. Az egyik lányom pont olyan, mint te. A kis
Thea. Mindig mindenre válaszokat akar. Honnan jönnek a fellegek? Hogy kerül beléjük az eső? Azért
szállok a tengerre, hogy ezt ne kelljen hallgatnom.
– Ezért szállsz a tengerre? Tényleg?
Zidanta megint felnevetett.
– Nem, csak tréfálok. Hiányoznak a lányaim, főleg a kis Thea, aki mindig sír, mikor vízre szállok.
Anyjával együtt a parton fognak várni, mikor hazatérünk. Ugrándozni fog, integet majd és lerohan a
vízhez. – Felkuncogott. – Bármilyen korú legyen is, a gyerekeket élvezet nézni, de azt hiszem az
ötéves a legjobb kor. No, mi is volt az a kérdés?
– A tenger kék, de akkor miért hívják Nagy Zöldnek?
– No, ezt a kérdést minden hajós felteszi, mikor először száll vízre. Magam is sokszor
megkérdeztem és sok választ kaptam rá. Mikor Poszeidón a tenger istene lett, megváltoztatta a színét,
mert a kéket jobban szerette. Mások azt mondják, hogy ott, ahol a tenger mély és amerre egyetlen hajó
sem jár, úgy ragyog, mint a smaragd. Egyszer egy gyiptó kalmár azt mondta nekem, hogy a Nagy
Zöldnek eredetileg az ő földjükön folyó hatalmas folyamot nevezték. A Neiloszt, mely minden évben
megárad és elsöpri a növényzetet, ezért lesz a színe zöld. Azt mesélte, hogy amikor az első ember
hajóra szállt rajta, Nagy Zöldnek nevezte el és a név később a világ összes vizére átragadt. A válasz
tehát az, hogy nem tudom, de nekem tetszik a csengése. Van benne valami fenséges, nem gondolod?
– De igen – felelte Xandrosz. – Csodás elnevezés.
Zidanta arcáról lehervadt a mosoly és a fiú látta, hogy egy hatfős csoport felé néz, nem messze
tőlük. A csoport tagjai egy helyben álldogáltak és arrafelé figyeltek, ahol Helikáón üldögélt
Odüsszeusszal és a legénységével. Az újonnan jöttek egy sudár, széles vállú harcos köré gyűltek, aki
hasonlított kissé Argurioszra. Az ő álláról is szakáll meredezett és nem volt bajsza. De a férfi haja és
szakálla szinte fehérnek tetszett a holdfényben. Ahogy Xandrosz figyelte, látta, amint a fehér hajú ifjú
harcos megrázza a fejét, és elvonul az embereivel. A fiú mellett álló Zidanta láthatóan
megkönnyebbült.
– Kik voltak ezek? – tudakolta Xandrosz.
– Mükénéi kalmárok, vagy legalábbis ők így hívják magukat. Pedig martalócok, kölyök. Kalózok.
A göndör hajú evezős, Oniakosz sétált oda hozzájuk. Rámosolygott Xandroszra, felborzolta a haját,
majd leguggolt Zidanta mellé.
– Kolánosz itt van – közölte.
– Tudom. Láttuk.
– Küldjek vissza pár embert a hajóra, hogy hozzanak fegyvereket?
– Ne! Kétlem, hogy Kolánosz bajt akarna a Kövér Király öblében.
– Az Aranyembernek ma a Xanthoszon kellene aludnia – vetette fel Oniakosz. – Lehet, hogy
Kolánosz nyíltan nem keresi majd a harcot, hanem egy tőrre épít a sötétben. Figyelmeztetted
Helikáónt?
– Nincs rá szükség, mert észre fogja venni őket. Én majd ügyelek az orgyilkosokra, de azért maradj
éber te is, Oniakosz! És figyelmeztess néhány kemény embert is! A többieknek viszont ne szólj!
Zidanta felállt, kinyújtózott, majd otthagyta őket. Oniakosz rávigyorgott a most már ideges
Xandroszra.
 – Ne aggódj, kis ember! Zidanta tudja, mit csinál.
– Azok az emberek az ellenségeink? – kérdezte a fiú félve.
– Az igazat megvallva, ők mindenki ellenségei. Azért élnek, hogy fosztogassanak. Lopnak,
rabolnak, gyilkolnak. Aztán bátorságukkal, hősiességükkel és becsületükkel kérkednek, de hát a
mükénéiek furcsa egy fajta.
– Arguriosz is mükénéi – és megmentette az életemet.
– Ahogy azt mondtam, fiú, furcsa népek. De az tényleg bátor tett volt és nem mondhatjuk, hogy
bátorságnak híján volnának. Minden másnak, mint az irgalomnak, a részvétnek, a sajnálatnak, igen, de
a bátorságnak nem.
– A bátorság fontos. Mindenki ezt mondja.
– Persze, hogy az – bólintott Oniakosz. – De abból is akad többféle. A mükénéiek a harcért és a
hadi dicsőségért élnek. A háború a civilizáció ellensége. A háború révén nem gyarapodhatunk,
Xandrosz, mert az lealacsonyít minket, gyűlölettel és bosszúálló gondolatokkal töltve el bennünket. –
Felsóhajtott. – A kereskedelem a kulcs. Minden fajtának van mit adnia és van valami, amit meg kell
vennie. És ahogy kereskedünk, úgy új készségeket tanulunk egymástól. Várj csak, amíg meglátod
Tróját, és akkor megmutatom neked, hogy értem ezt. Egyiptomi kőfaragók segédkeztek a falak, a
tornyok és a Szkaiai kapu szobrainak kifaragásánál; phrüg és nüsz ácsok alkották meg Hermész, az
utazók istenének templomát. Ugyanakkor trójai aranyművesek utaztak Egyiptomba és tanították meg az
ottani mesterembereknek a gyönyörű ékszerek készítését. És ahogy a kereskedelem fejlődött, úgy
fejlődött az ismeretek cseréje is. Ma már magasabb falakat, erősebb épületeket tudunk emelni,
mélyebb kutakat tudunk ásni, színesebb ruhákat tudunk szőni. Öntözni tudjuk a mezőket, és több búzát
tudunk termelni, hogy táplálhassuk az éhezőket. Mindezt a kereskedelem miatt. De mi van a
háborúval? Amellett nem szól semmi, fiú.
– Viszont a háború szüli a hősöket – szállt vele vitába Xandrosz. – Héraklész és Ormenosz
harcosok voltak, és halhatatlanná lettek. Zeusz atya csillagokká változtatta őket az éjszakai égen.
Oniakosz felhorkant.
– Héraklész részeg dühében agyonverte a feleségét, Ormenosz pedig feláldozta a lányát, hogy
Poszeidón kedvező szelet adjon neki Kréta megtámadásakor.
– Sajnálom, Oniakosz. Nem akartalak felmérgesíteni.
– Egyszerűen csak túl fiatal vagy még, Xandrosz. Én pedig nem vagyok mérges rád. Remélem, soha
nem látod meg, hogy mit csinál a háború az emberekből. Remélem, hogy a jelenlegi béke megmarad
egész életedben, mert ha így lesz, nagyszerű dolgokat látunk majd. A Nagy Zöld körül boldog,
elégedett és biztonságban élő népek fognak élni és családokat felnevelni. – Ismét felsóhajtott. – De
addig nem, amíg Kolánoszhoz hasonló gyilkosok szelik a vizeket. Addig nem, amíg Agamemnónhoz
hasonló királyok uralkodnak. És addig biztos nem, amíg az ifjak olyan mészárosokat bálványoznak,
mint Héraklész vagy Ormenosz. – Hátrapillantott a Helikáón köré gyűlt emberekre. – Váltanom kell
pár szót néhány cimborámmal. És senkinek egy szót se!
Ezzel Oniakosz ismét felborzolta Xandrosz haját és elindult a Xandrosz legénysége felé.
A fiú felsóhajtott. Most már nem akart hős lenni. Gonosz emberek járták a partot – gyilkosok, akik
sötétben forgatták tőreiket. Felállt és Oniakosz példáját követve letelepedett a legénység tagjai között.
Azok nevetgéltek és fecsegtek. Xandrosz pillantása végigkúszott rajtuk. Nagydarab, erős emberek
voltak és magabiztosabbnak érezte magát a társaságukban. A fiú elnyúlt a homokban, fejét karjára
hajtva és egy pillanat múlva már aludt is.
 2.

Ha nem töltött volna két évet Théra szigetén, a lángvörös hajú Andromakhé talán nem értette volna
meg, hogy milyen unalmas is tud lenni az élet. Ezen merengett, miközben a Kék Baglyok Öblére néző
szánalmas királyi palota erkélyén állt. Nem emlékezett rá, hogy gyerekként unatkozott volna, amikor
apja csodás palotájának kertjében játszadozott a Plakosz alatti Thébában, vagy a legelőkön szaladgált
a hegyek árnyékában. Az élet akkor gondtalannak tetszett.
A serdülőkor véget vetett ezeknek az egyszerű örömöknek, és őt a palota női szárnyába zárta,
magas falak mögé, ahol idős matrónák zord tekintete vigyázta. Kezdetben lázadozott a fojtogató légkör
ellen, de végül megadta magát a bágyadt csordogálásnak és a nyugodt, már-már békés közegnek.
Végül három húga is megérkezett. Lévén nála csinosabbak, ígéretes kérőket csalogattak velük, hogy
aztán a szomszédos birodalmak fejedelmeinek tenyésztésre használt tehenei legyenek majd: tárgyak,
amelyekkel kereskedni lehet egyezmények vagy szövetségek megkötése során. Maga a sudár és
szigorú Andromakhé, szúrós zöld szemével – ami apja szerint félelmetes volt – minden esetleges
tüzet kioltott a jövendő kérők szívében, így hát őt másfajta szolgálatra szánták. Két évvel ezelőtt,
amikor betöltötte a tizennyolcat, apja elküldte Thérára, hogy papnőt neveljenek belőle.
Nem istenfélő jámborságból tette. A templomnak királyi vérből származó szüzekre volt szüksége a
szükséges rítusok elvégzésére, a királyok pedig aranytárgyakat kaptak ajándékba, amiért odaküldték
lányaikat. Andromakhét két talentum ezüstért „adták el”. Nem annyiért, mint amennyit apja kapott a
hettita királyi udvarba házasodott két lányáért és jóval kevesebbért, mint amennyit legfiatalabb
húgáért, az aranyhajú Palesztéért ígértek, ha hozzámegy Trója hőséhez, Hektorhoz.
Apja azonban így is elégedett volt azzal, hogy hideg zöld szemű, jellegtelen lánya szolgálatot tett a
királyságnak. Andromakhé tisztán emlékezett az éjszakára, amikor közölték vele, milyen sors vár rá.
Atyja magántermeibe hívatták, ahol leültek egy aranyozott kerevetre. Apja aznap vadászni volt,
bűzlött a lovak verítékétől és megalvadt vér borította a kezét. Sosem volt valami vonzó férfi – még
akkor sem, mikor megfürdött és finom kelmékbe öltözött –, de Éetion most inkább tűnt
kecskepásztornak, mint királynak. Ruhái mocskosak voltak az úttól, gyönge állát borosta csúfította,
szemét a fáradtság vörös karikái övezték.
– Thérába mégy, ahol a Minótaurosz papnőjévé avatnak – közölte Éetion. – Tudom, hogy a feladat
fáradságos lesz, de te erős lány vagy. – Andromakhé csendben ült és a csúnya embert nézte.
Hallgatása felbőszítette a férfit. – Csak magadat hibáztathatod. Sok ember kedveli az egyszerű nőket.
De te meg sem próbáltál azon kérőid kedvére tenni, akiket én kutattam fel neked. Sem egy mosollyal,
sem egy bátorító szóval.
– Unalmas embereket kutattál fel.
– Jó családból származtak.
– Nos, atyám, nem kétlem, hogy ettől függetlenül is meggazdagodsz húgaim eladásából.
– Pontosan erre gondoltam! – tajtékzott Éetion. – Minden csúfnak tetszik, amikor a te szádból hallja
az ember. Húgaid örömüket lelik majd gyermekeikben és férjük vagyonában. A kis Palesztét máris
eljegyezte Hektor. Trója aranyvárosában fog élni és a legnagyobb hős veszi nőül, aki bálványozni
fogja, Paleszté pedig boldog lesz.
– Hát hogyne, emiatt aggódsz a leginkább – felelte szelíden Andromakhé, mire apja szúrósan
rámeredt. – Mit fogok Thérán csinálni?
– Csinálni? Nem tudom, hogy mit csinálnak ott a nők. Kiengesztelik a dühös isteneket. Áldoznak.
Énekelnek, amennyire én tudom. Férfiak viszont nincsenek ott. – Andromakhé kihallotta hangjából a
rosszindulatot.
– Nos, ez csak áldás lesz. Már alig várom.
Ez nem volt igaz, de élvezte az apja szeméből sugárzó haragot.

***

Szíve nehéz volt azon a napon, amikor a kereskedőhajó horgonyt vetett Théra kerek öblében.
Megkezdődött unalmas száműzetésben leélendő élete.
Ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna. Néhány napon belül élete mérhetetlenül kiteljesedett.
Megtanult nyilazni, félvad lovakat megülni, Artemisz ünnepén részegen és örömteli szívvel táncolni.
Vagyis anélkül önmaga lenni, hogy félnie kellett volna bárki panaszától vagy szigorától. A férfiak
uralta társadalom korlátai nélkül Thérán a nők kiélvezték szabadságukat. Minden nap új szórakozást
hozott: futóversenyt vagy íjászviadalt. Kincsekre vadásztak, és úszásban versengtek, esténként pedig a
költészetről beszélgettek vagy történeteket meséltek egymásnak. Néhány hetente lakomákon hódoltak a
számos isten valamelyike előtt, ahol erős italokat ittak, táncoltak, énekeltek és szeretkeztek.
Théra papnői gondozták a Ló Templomát is, ahol áldozati szertartásokat mutattak be a rettegett
Minótaurosznak, hogy így csitítsák le háborgó lelkét. Ez nagyon fontos tevékenység volt. Két
évszázaddal ezelőtt Minótaurosz lerázta láncait és forró lávát köpött ki a föld mélyéből. A hegy
csúcsa felrobbant és Apollónt, a napistent ez annyira lehangolta, hogy a világ három napig sötétségbe
burkolózott. Poszeidón, a krétaiak miatt érzett haragja folytán, akiknek az volt a feladatuk, hogy
megbékítsék Minótauroszt, árhullámot indított útnak a Nagy Zöldön, elpusztította Kréta olajfaligeteit
és szőlőit, sóval hintve be a földet, ahol nem termett többé semmi. Akkoriban Kréta nagyhatalom volt,
ám a krétaiakat alázatra tanította az isteni harag eme ádáz megnyilvánulása.
Most kétszáz papnő tartotta féken Minótauroszt – bár ő azért időről időre megcsörgette láncait,
amitől megrendült a föld. Az egyik esetben a hosszú étkezőcsarnok nyugati fala meg is hasadt, amitől
széthullott az azt díszítő freskó.
Az esetenként előforduló válságok dacára Andromakhé élvezte a két évig tartó szabadságot. Aztán
egy napon, nyárközép napján, rettenetes hírt kapott. Húga, Paleszté – a legédesebb leány, akinek
mosolya még a leghidegebb szívet is felolvasztotta – megfázott és belázasodott. És néhány nappal
azután, hogy megbetegedett, meghalt. Andromakhé alig akarta elhinni, hiszen összes húga közül
Paleszté volt a legerősebb és ő vibrált leginkább az élettől. Úgy volt, hogy ősszel nőül megy a trójai
király fiához, Hektorhoz, hogy így biztosítsák a szövetséget Théba és Trója között. Apja megírta, hogy
Trója királya, Priamosz, volt olyan kegyes és beleegyezett, hogy Andromakhé lépjen Paleszté helyére
és ő menjen hozzá Hektorhoz.
Így, húszévesen és a férfiak nélküli életre készülve, Andromakhé kénytelen volt elhagyni Thérát,
szeretett társait, és Trójába kellett utaznia, hogy ott nőül menjen egy olyan emberhez, akit sosem
látott.
Nem fog többé felszerszámozatlan lovon vágtatni a thérai dombokon vagy a dionűszoszi lakomákon
énekelni és táncolni. Nem fogja többé füléig húzni az ideget és figyelni, hogy nyila miként röppen ki
egyenesen és ér célt, nem fog többé meztelenül úszni éjfélkor a tengeröbölben. Nem fogja többé
érezni Kalliopé szenvedélyes ölelését vagy megízlelni a bor ízét szerelme ajkán.
Andromakhéban gyűlni kezdett a düh, és szívesen fogadta, mert egy rövid időre kioltotta az
unalmat. Trójában csak egy tenyésztésre használt tehén lesz, ahol egy széles ágyon fog heverni,
szétvetett lábakkal, hogy magába fogadja egy nyögdöső, izzadó férfi magját. Neki is olyan szaga lesz,
mint egy disznónak, aztán sikoltozni fog, amikor a csecsemő utat tör magának belőle. És mindezt
miért? Hogy apja kapzsiságát kielégítse.
Nem, gondolta magában, nem csak a kapzsiságát. Ebben az erőszakos és bizonytalan világban
minden népnek szövetségesekre volt szüksége. Az egyiptomi fáraók örökösen a hettitákkal
hadakoztak, a mükénéiek pedig lecsaptak ott, ahol gyengeséget sejtettek. Apja kapzsi volt, de
szerződések és szövetségek nélkül földjeit felfalta volna valamelyik nagyhatalom. A Plakosz alatti kis
Théba nagyobb biztonságban lesz Trója és mesés lovassága oltalma alatt.
Lepillantott a partra, ahol már meggyújtották a tüzeket, és az alkonyi szellő halk muzsikaszót sodort
a fülébe. Odalent olyan szabadság honolt, amilyet ő már sosem fog átélni. A köznapi emberek köznapi
életet élnek, nevetve, tréfálkozva, szeretve.
Egy gondolat villant az agyába. Csábító volt és kéjes. Hamarosan megérkezik a hajó, ami majd
Trójába viszi. Addig – már amennyiben a dolgokat ügyesen kezeli – még szabad volt. Átszelte
aprócska termeit, felkapta sötétzöld kámzsás gyapjúköpenyét, és a hátára terítette. Illett arannyal
hímzett, olívazöld ruhájához. Vörös haját bőrszíjjal fogta hátra, majd elhagyta szobáit és végighaladt
a kinti folyosón, majd a külső lépcsőn leszaladt a fallal övezett kertbe, ahol a kapunál egy őr állt. Az
meghajolt felé, amikor meglátta és kitárta előtte a kaput.
A szirtek fölött feltámadt a szél, ahogy Andromakhé a főkapu felé haladt, ahonnan a partra vezető
meredek út indult. Két másik őrt pillantott meg. Azok nem ismerték őt és nem is hajoltak meg előtte,
csak félreálltak, ahogy rátért az útra.
Milyen könnyű volt, gondolta magában a lány. De hát kinek jutott volna eszébe, hogy egy király
leányának, Théra papnőjének kedve támad maga mögött hagynia a palota biztonságát és sétára indulni
a tenger kemény és erőszakos fiai között?
A gondolat kijózanította. Egyetlen testőr sem védelmezte és nem volt nála fegyver sem. Azonban a
veszély gondolata sem késztette megtorpanásra, csak a szíve vert gyorsabban.
A zene egyre hangosabb lett, ahogy közeledett, és látta, hogy részeg férfiak és nők járják táncukat.
Valamivel odébb többen üzekedtek. Lepillantott a legközelebbi párra. A férfi ülepe fel-le járt, és
Andromakhé megpillantotta vaskos szerszámát, amivel felnyársalta a lányt, akit meglovagolt.
Andromakhé a lányra pillantott és tekintetük találkozott. A lány elvigyorodott és felhúzta a
szemöldökét, majd rákacsintott a papnőre, aki visszamosolyogott és továbbment.
A zsúfolt bodegák között sétálgatva látta, hogy azok zöme olcsó és silány árukkal van megrakva.
Egy férfi lépett oda hozzá, felemelte tunikáját és meglóbálta előtte a férfiasságát.
– Mennyi egy vágta, te lány? – érdeklődött. Andromakhé szúrósan rámeredt a megmerevedő
hímvesszőre, majd tekintetét a férfi arcára emelte.
– Amikor utoljára láttam ilyen kicsit, az éppen egy almából mászott ki – felelte, mire a közelben két
nő gyöngyöző kacajra fakadt.
– És máris kezd még inkább összemenni! – kiáltott oda egyikük.
Andromakhé továbbindult, átcsusszanva a tömegen. Nem messze nagyobb sokaság gyűlt egy férfi
köré, aki az egyik árus üres asztalán állt. Hangos ujjongás tört elő, amikor felemelte mindkét karját.
– Akartok hallani egy igaz történetet? – harsogta.
– Nem, mi a te egyik történetedet akarjuk hallani! – kiáltott fel valaki a tömegből. A férfi erre
öblösen felkacagott.
– Akkor hát mesélek nektek a rettegett szörnyetegről, aminek csak egy szeme van. Tíz ember magas
volt, a fogai olyan élesek és hosszúak, mint egy kard.
És a tömeg elhallgatott.
 3.

Helikáón mindig örömét lelte Odüsszeusz előadásaiban, aki nemcsak elmondta a remek meséket,
de el is játszotta azokat. Most éppen négy ember emelte fel a fából ácsolt asztalt, előre-hátra ringatva,
a megdőlő fedélzetet jelképezve. A rajta egyensúlyozó Odüsszeusz bömbölve mesélte annak az óriási
viharnak a történetét, amely a Pénelopét egy bűvös szigetre sodorta. A háttérben a Pénelopé
legénységéből többen dobokat vertek, hogy így utánozzák a mennydörgést, míg mások a szünetekben
élesen füttyentgettek. Helikáón még nem hallotta korábban ezt a mesét, így most hátradőlt, hogy
élvezze annak minden meglepetését. Odüsszeusz váratlanul leugrott az asztalról.
– Mindnyájan egy különös szigeten találtuk magunkat és nem sokkal távolabb a legmagasabb fák
emelkedtek, amelyeket valaha is láttam. Mind göcsörtös volt és torz. Amikor már éppen arra
gondoltunk, hogy biztonságban vagyunk, szörnyű kiáltást hallottunk.
A Pénelopé legénységének hat tagja, akik a tömeg végén álltak, egyszerre kiáltottak fel.
– Vérszagot érzek! – Mulatságos volt, hogy egy pillanatra pánik tört ki a tömegben. Az időzítés
tökéletes volt.
– Egy irdatlan lény adta ki a hangot. Feje közepén egyetlen szeme volt. Fogai hosszúak voltak és
hegyesek. A fák közül rontott elő és egyik emberemet a derekánál fogva megragadta és a magasba
rántotta. Aztán azok a rettentő fogak szétmarcangolták.
Ebben a pillanatban Helikáón észrevette, hogy Kolánosz legényei közül többen megindulnak felé a
tömegen át, egyre közelebb férkőzve hozzá. Tekintete végigsöpört a tömegen és látta, hogy Zidanta,
Oniakosz és a Xanthoszról többen szintén felé igyekeznek, szemüket le sem véve a mükénéiekről.
Odüsszeusz mostanra teljesen kieresztette a hangját, felidézve a kalandot a küklopsszal. Veríték
csorgott végig az arcán, lecsöpögve szakálláról. Hallgatóságát elbűvölte az előadás, mely, mint
mindig, most is lendületes, magával ragadó és féktelen volt.
Helikáón körülnézett. A Kövér Király egyetlen katonája sem járt a közelben. A mükénéiek
fegyvertelennek tűntek, de egyikük bőrzekét viselt, ami alatt elrejthette a kését. Volt rá esély, hogy a
mükénéiek ne csináljanak semmit, mivel a Kövér Király könyörtelenül elbánt azokkal, akik
megszegték a törvényt. Vagyona javarészt az öblében kikötő hajókról származott, melyek főként azért
maradtak itt, mert cserébe a király katonái biztosították a legénység és az áru épségét.
De még így sem ártott óvatosnak lenni. Helikáón hátrafelé indult a tömegben, majd balra fordult,
megpróbálva megkerülni a tömeget és eljutni Zidantához.
Ekkor látta meg a nőt.
Nem messze állt a sokadalomtól, hosszú, zöld köpenyt és hímzett ruhát viselt. A tűz és a holdfény
miatt nehéz volt megítélni, hogy milyen színű a haja, de hosszú volt, göndör és hátrafogva viselte,
szabadon hagyva arcát. És milyen arc volt az! Úgy festett, akár egy istennő arca. Nem csupán bájos,
hanem elképesztően szép. Helikáón szája kiszáradt és képtelen volt levenni róla a szemét. A nő is
észrevette, és az ifjú magán érezhette pillantása erejét. Hűvös volt ez a pillantás, ám különös mód
mégis kihívó. Nagyot nyelt és elindult felé. Ebben a pillanatban a nő arckifejezése megváltozott és
tekintete átugrott valamire mögé. Helikáón megpördült. A bőrzekés férfi állt mögötte késsel a
kezében. Az orgyilkos előreszökkent. Helikáón elhajolt a döfés elől, megragadta támadója csuklóját,
elrántotta a tömegből, majd lépett egyet előre és lefejelte a férfi orrát. Az orgyilkos kábán tántorodott
hátra, orrából csorgott a vér. Az Aranyember utána lépett és ismét lefejelte. Az orgyilkos térde
megroggyant és a homokba rogyott, kése kicsusszant az ujjai közül. Helikáón felkapta és a pengét a
férfi torkába mártotta, majd kitépte belőle. A sebből vér fröcskölt.
Mivel Odüsszeusz meséje még mindig lenyűgözte a hallgatóságot, a tömegben senki sem figyelt fel
a gyors küzdelemre. A földön heverő test még pumpálta kifelé a vért, de aztán ez lassan megszűnt,
ahogy a férfi meghalt. Helikáón felállt, további támadók után kutatva, de csak Zidanta lépett ki a
tömegből.
– Sajnálom – szólt, és lesújtottnak tűnt. – Melletted kellett volna lennem, de ügyesen játszottak. A
rossz embert figyeltük.
Helikáón némán állt, lepillantva a halottra. Fiatal férfi volt, göndör, fekete hajjal. Valamerre él a
felesége vagy szeretője és a szülei, akik táplálták. Ő is játszott egykor a többi gyerekkel és az
ígéretetekkel teli fényes jövőről álmodott. Most pedig itt hever a homokban, ahol élete véget ért.
Helikáónt sivár gondolatok gyötörték.
– Jól vagy? – kérdezte Zidanta.
Az Aranyember arra nézett, ahol a nő állt, de az mostanra eltűnt. A férfi megborzongott. Aztán erőt
vett rajta az ismerős, csata utáni fejfájás, a tarkójából sugárzó lüktető fájdalom, ami felkúszik majd
egészen a feje búbjáig. Ekkor vette csak észre, hogy Tulok őt nézi, méghozzá aggodalmas arcot vágva.
– Remekül vagyok, Tulok.
Zidanta nem úgy festett, mint akit meggyőztek. Oniakosz tört át a tömegen és lépett oda hozzájuk.
– A mükénéiek visszatértek a gályáikra – közölte. Ekkor megpillantotta a halottat, mire
elkáromkodta magát. – Sajnálom, uram, itt kellett volna lennem. Elbolondítottak minket azzal.
– Már elmagyaráztam! – fortyant fel Zidanta. – De senkinek sem esett baja, csak eggyel kevesebb
lett a mükénéi a világban. Mindent összevetve, remek az éjszaka.
Mennydörgő éljenzés harsant, ahogy Odüsszeusz befejezte meséjét. Oniakosz ismét káromkodott
egyet.
– Lemaradtam a végéről – zsémbelt.
– Mint ahogy ő is – bökött a hullára Helikáón. – Menjünk innen! – A tőrt a halott mellé dobva
elindult vissza a Xanthosz tábortüzéhez. Mögötte valaki felkiáltott és a tömeg a holttest köré gyűlt.
Helikáón felkapott egy vizeskorsót és nagyot kortyolt belőle, majd vizet öntött a tenyerébe, lemosva
róla vért. A tűz fényénél észrevette, hogy tunikájára még több vér fröcskölt.
Odüsszeusz baktatott oda a tűzhöz. Kezében egy vászongyolcsot tartott, amivel időnként
megtörölgette verejtékező arcát. Lerogyott Helikáón mellé.
– Kezdek túl öreg lenni ezekhez az atlétaszámokhoz. Kell váltanom egy-két keresetlen szót azokkal
a birkatöcskölőkkel, akik az asztalt tartották. Átkozott legyek, ha nem próbáltak meg ledobni a
homokba.
A férfi fáradtnak tűnt. Helikáón az idősebb férfi vállára tette a kezét.
– Az egész világ homályba borul, ha te valaha is abbahagyod a meséidet.
– Hát, a ma esti közönség jó volt. Régebben ezt a történetet két küklopsszal meséltem. Milyen
furcsa, hogy eggyel jobban megy. Sokkal, ijesztőbb és mégis valahogy olyan szánandó. – Odahajolt
Helikáónhoz. – Felteszem, hogy a halott Kolánosz legénységéhez tartozott?
– Igen.
– Sosem kedveltem Kolánoszt. Valamikor régen együtt voltam vele egy lakomán és egyszer sem
hallottam, hogy fingott volna. Nem bízhatsz meg olyasvalakiben, aki nem fingik egy lakomán. –
Helikáón felnevetett. – De ne vedd félvállról őt, kölyök! Iszonyatos rosszindulat lakozik benne és
Mükénében csak Lélektörőként ismerik.
– Vigyázni fogok, barátom. Mondd csak, előadás közben nem láttál véletlenül egy zöld köpenyes,
sudár nőt? Aki úgy festett, mint egy istennő?
– Ami azt illeti, láttam. Tőlem jobbra állt. Miért? Elvett tőled valamit?
– Azt hiszem, igen. Elvette az eszemet.
Odüsszeusz felkapta a vizeskorsót és nagyot húzott belőle, majd lerakta és hangosat böfögött.
– A férfinak nem árt vigyázni, mikor asszonyt választ. Vagy inkább követnünk kellene a gyiptókat,
akiknek egy-két tucat van belőlük. Egy-két rossz ott fel sem tűnik.
– Szerintem Pénelopé érdeklődve hallgatná ezt a véleményt.
Odüsszeusz kuncogott.
– Hát, az bizonyos. Lepofozná a fejemet. De hát nekem szerencsém volt, kölyök. Ezen a zöldellő
földön nincs jobb asszony az én Pénelopémnál. El nem tudom képzelni, hogy mással osszam meg az
életemet. Te is meglelhetnéd ezt Kreuszával.
Helikáón a barátjára nézett.
– Hát már te is? Nincs senki, aki ne hallott volna Priamosz házasságkötési szándékairól?
– Hallottam, hogy elutasítottad a lányt. És ezzel Priamoszt sem tetted boldoggá, kölyök.
– A boldogtalansága a legkevésbé sem izgat. Ami pedig Kreuszát illeti. emlékszem, hogy nagyon
erőlködtél, hogy valami kedveset tudj róla mondani. Végül mit is böktél ki? Á, igen! „Szép a
beszédhangja.”
– Hát, ez így van – mosolyodott el szélesen Odüsszeusz. – És egyben gyönyörűség ránézni is. Az
igazat megvallva, vakító szépség, ráadásul nem is gyenge virágszál. Viszont értem, hogy mire célzol.
Nem az a nő, akiért bemerészkednék egy viharba, hogy hazahajózzam hozzá. Nos, el kellene venned,
aztán palotákat emelned a Nagy Zöld körül és mindegyikbe berakni egy víg kedélyű feleséget. Azt
mesélik, hogy a gyiptó nők a legjobbak. Építhetnél egy nagy palotát is akár. A munkások olcsóak és
úgy hallottam, hogy százával veszed a rabszolgákat.
Helikáón megrázta a fejét.
– Nem akarok több palotát, Odüsszeusz. – Megdörgölte a szemét, ahogy a fejfájása erősödött.
– Milyen kár, hogy Phaedra nem egy király lánya volt. Na, ő az az asszony, aki felvidítja bármely
férfi szívét.
– Számos erénnyel bír.
– De nem vagy belé szerelmes?
Helikáón vállat vont.
– Nem tudom biztosan, hogy ez mit jelent, barátom. Hogy mondhatjuk meg, mi az?
Odüsszeusz a vállára terítette a kelmét és kinyújtózott.
– Emlékszel, amikor fakardokkal gyakoroltunk? Az összes mozdulatra, a hárításokra, a
visszavágásokra, a megfelelő lábmunkára, arra, hogy mindig megőrizd az egyensúlyodat?
– Hát hogyne. Kemény tanítómester voltál.
– És emlékszel arra, amikor először keveredtél igazi harcba, ahol vért ontottak és halálfélelem ülte
meg a levegőt?
– Emlékszem.
– A mozdulatok ugyanazok, de a különbség mégis nagyobb, mint a Nagy Zöld. A szerelem is ilyen,
Helikáón. Elidőzhetsz egy szajhával, kacagva és megismerve az öröm csúcsait, de amikor beüt a
szerelem – ó, a különbség elsöprő! Több örömet lelsz szerelmed egyetlen érintésében, mosolya
látványában, mint amit bárki mással átélnél több száz szenvedélyes éjszakán. Az ég kékebb lesz, a nap
fényesebben ragyog. Ó, ma éjjel úgy hiányzik Pénelopém!
– Az évszaknak már majdnem vége és télre otthon leszel.
– Nos, már alig várom. – Odüsszeusz felkapta a vizeskorsót és alaposan meghúzta.
 – Diomédész arra kért, hogy jutassam az eszedbe, miszerint reméli, hogy megengeded, hogy veled
vitorlázzon, amikor nagyobb lesz.
Odüsszeusz kuncogott.
– Remek, bátor kiskölyök! Hány éves is most?
– Hamarosan tizenkettő és már nem is olyan kicsi. Egy napon kiváló király lesz belőle, ha az
istenek is úgy akarják. Féltem attól, hogy apámra üt esetleg, érzéketlen és fagyos lesz. Hála az égnek,
anyja szelleme lakozik benne.
– Tudod, aznap megleptél, Helikáón. De kellemes meglepetés volt, ami ráadásul a javadra írandó.
Mielőtt az Aranyember felelhetett volna, kúp alakú sisakot és bronz mellvértet viselő katonák
jelentek meg a tűznél. A legelső mélyen meghajolt.
– Helikáón nagyúr, a király arra kér: csatlakozz hozzá.
Helikáón felállt.
– Mondd meg neki, hogy meghívása megtisztelő és azonnal ott leszek, amint visszatérve hajómra,
felöltöttem a királyi palotához illő öltözéket.
A katonák ismét meghajoltak és távoztak. Odüsszeusz talpra kászálódott.
– Vidd magaddal Argurioszt és a társát! Biztosra veszem, hogy szívesen találkoznának a királlyal.
– Nem kedvelem a mükénéiek társaságát, Odüsszeusz.
– Akkor tedd meg régi tanítódért!
Helikáón felsóhajtott.
– Érted akár Hádész színe elé is járulnék. Legyen hát! Az estét az ő unalmas társaságukban töltöm.
De te is megtennél valamit értem?
– Hát hogyne, kölyök.
– Nézz körül, hátha megleled az istennőt! Szívesen találkoznék vele.
– Valószínűleg egy lükiai szajha, akitől bujakórt fogsz kapni.
– Mindegy, csak találd meg! Pirkadat előtt visszatérek.
– Rendben. Amúgy is szívesen állok sorba, hogy beszéljek vele, míg ő a hajósaimmal üzekedik.
 IX.
Andromakhé jövendölése

1.

Odüsszeusz tekintetével követte a Xanthoszra visszatérő Helikáónt, aki mellett ott lépkedett az
óriási termetű Zidanta, éberen figyelve újabb mükénéi orgyilkosokra. Helikáón megmarkolta a
fedélzetről lelógó kötelet és felkapaszkodott rajta a hajóra.
Ma éjjel még több erőszak várható, futott át a gondolat Odüsszeusz fején.
A gondolattól, hogy Helikáónt akár meg is ölhetik, megborzongott. Megszerette a fiút a Pénelopén
töltött két éve alatt. Pedig az első néhány hét nehéz volt. Odüsszeusznak nem voltak erkölcsi aggályai
amiatt, hogy a haszon reményében öljön. A maga idejében fosztogató és rabló volt ő maga is, de a
gondolat, hogy hidegvérrel legyilkolja az ifjú fejedelmet, elborzasztotta. Ehelyett egyre inkább atyai
szemmel kezdte figyelni a fiút, örömét lelve a kölyök frissen meglelt szabadságában, és eltöltötte a
büszkeség, ahogy az ifjú egyre inkább felülkerekedett félelmein. Napról napra többet győzött le. Erős
szélben is felmászott már az árbocra, hogy segítsen kurtítani a vitorlát; bár hamuszürke arccal, hogy
rettegése kézzel fogható volt. Dacosan kiállt a fedélzetre karddal a kezében, amikor kalózhajó
közeledett és a martalócok csatakiáltásokat harsogva átugráltak a palánkon. Majd belevetette magát az
összecsapásba, noha ösztöne azt üvöltötte felé, hogy meneküljön le és bújjon el. De leginkább azzal
nyerte meg magának a legénységet, ahogy evezett. Helikáón tenyerén a bőr puha volt, és amikor
rákerült a sor a lapátoknál, hamarosan vérezni kezdett a keze. Ám sosem panaszkodott, csak átkötötte
a nyers húst, és evezett tovább. Odüsszeusz meggyőzte magát arról, hogy a fiú apja is elvetné
megöletésének minden gondolatát, ha látná, hogy milyen remek ifjúvá serdült a fiacskája.
Egészen addig a napig, míg Karpophórosz, az orgyilkos fel nem szállt a Pénelopéra.
És most még több orgyilkos állt lesben. Odüsszeusz a hegytetőre vezető útra pillantott. Nyíltabban
kellett volna figyelmeztetnie? Említést kellett volna tennie a vérdíjról, amit Agamemnón tűzött ki
Helikáón fejére?
A válasz nemleges volt. Odüsszeusznak nem voltak ellenségei, ami ritkaságszámba ment ezekben a
durva és véres időkben. Nyíltan sosem állt egyik fél mellé sem, semleges maradt, így aztán szívesen
látták bármelyik kikötőben. Ám ez nem mindig volt könnyű. Amikor Alektrűón elárulta neki, hogy az
Aranyember nyomába szegődik, Odüsszeuszban nagy volt a kísértés, hogy figyelmeztetést küldjön, de
végül mégsem tette. Szerencsére minden jól alakult. Alektrűón meghalt, amivel a világ csak nyert,
Odüsszeusz pedig egy pazar kék köpenyegre tett szert a temetési játékokon, amikor íjazásban
túlszárnyalta Mériónészt. Mostanra azonban Helikáón saját súlya kétszeresét érte aranyban annak, aki
megöli. Akadtak királyok, akik ennél kevesebbért is eladták volna.
Kisvártatva ismét megpillantotta az ifjút, amint lefelé mászik az óriási hajóról. Sötétkék, térdig érő
tunikát viselt, derekára rövidkardot kötött. Zidanta egy hatalmas husángot szorongatott. Odüsszeusz
elmosolyodott. Á, megértették hát, gondolta magában megkönnyebbülve. Helikáón és Zidanta arrafelé
indultak, ahol Arguriosz és Glaukosz üldögéltek a Xanthosz hajósainak tüze mellett. Odüsszeusz
nézte, ahogy a két mükénéi feláll és csatlakozik az Aranyemberhez. Mindketten viselték vértjüket,
kardjuk az oldalukra kötött tokjában pihent.
Odüsszeusz ekkor felfigyelt egy hosszú, szőke hajú ifjúra, akinek kezét egy bájos leány fogta és
éppen rámosolygott. A férfi váratlanul derékon ragadta a lányt és magához rántotta, aki felnevetett és
hátravetette a fejét, várva a csókot. Odüsszeusz elmosolyodott.
Gyerekként arról álmodozott, hogy ő is olyan jóképű és kecses lesz, mint ez a fiú, olyan arccal, ami
irigységgel tölti el a férfiakat, a nők pedig elalélnak, amint meglátják. Ehelyett köpcös lett és zömök,
és túlságosan szőrös. A szőr vöröses csomókban nőtt a testén, még a vállát sem kerülve el.
Nem: az istenek, az ő végtelen bölcsességükben úgy döntöttek, hogy Odüsszeusz csúnya legyen.
Nyilván gondos tervezés előzte meg ezt a lépésüket, mivel feladatukat zseniálisan oldották meg, vonta
le a következtetést magában Ithaka királya. Karja túl hosszúra nőtt, keze túl formátlan lett, lába olyan
óláb, mint bármelyik thesszáliai lovasé. Még a fogai is összevissza álltak. Pénelopé egyszer nevetve
mutatott rá arra, hogy az egyik füle nagyobbra nőtt, mint a másik. Miután ilyen összevisszára
sikeredett, legalább az egyik isten megszánta és megáldotta a történetmesélés adományával. Szédítően
bonyolult meséket tudott szőni, és ugyanolyan jól tudott olvasni hallgatóságában is, ha nem jobban,
mint ahogy meg tudta érezni a kereskedés szeleinek finom változását. Amikor hajóját partra futtatja,
tömegek gyűlnek köré, és ülnek le, várva a pillanatot, amikor kegyeskedik megkezdeni előadását.
Időnként azt mondja nekik, hogy fáradt, vagy, hogy már amúgy is ismerik minden meséjét. Erre azok
tiltakozásban törnek ki, és kérlelni kezdik. Végül sóhajt egyet és kezdetét veszi az előadás.
Történeteinek varázsa volt. Odüsszeusz tisztában volt ezzel, de hogy a bűbáj miért működött, az
meghaladta értelmét. Mindet képzelete szülte, ám mégis igazzá váltak valami módon. Helyettese,
Biász, pávaként járt-kelt azután, hogy Odüsszeusz azt mondta egyszer hallgatóságának, hogy ő dobta
azt a gerelyt, ami eltörte a hajót üldöző démon szárnyát. Ezt követően Biász szabadideje nagy részét a
gerelyhajítás gyakorlására fordította, és annyira ügyes lett benne, hogy az Alektrűón temetésén tartott
játékokon egy rabszolgalányt nyert vele.
Az előző nyáron, amikor a Pénelopéra kalózok támadtak, a legénység minden tagja hősként harcolt,
hogy megfeleljenek a meséknek, amelyeket Odüsszeusz mesélt róluk. A diadal után köréje gyűltek,
bátorságukkal kérkedtek és már alig várták, hogy beleszője legfrissebb kalandjukat következő
előadásába.
De a varázslat, amit Odüsszeusz csak „kegyes hazugságnak” hívott, a legjobban Helikáónnál
működött. Rémült ifjúként lépett a Pénelopé fedélzetére, a hajósok azonban ifjú hősként kezelték, aki
levetette magát a szirtről, hogy megmentse vezérüket. Szerették és nagy tetteket vártak tőle, ő pedig
cserébe szállította is ezeket a tetteket, hogy megfeleljen elvárásaiknak. A nagyszerű meséből
nagyszerű és igaz történet vált. A bátorságáról szóló hazugság valódi hősiességgé alakult.
Helikáónból, a hajó kabalájából Helikáón, a kalandor vált. A rémült kisfiúból félelmet nem ismerő
férfi lett.
Odüsszeusz leheveredett a homokba, a csillagokat bámulva. A meséiért kapott ajándékok kezdték
meghaladni azt az összeget, amit a Nagy Zöldön kereskedve szerzett. A múlt évben, Agamemnón
udvarában, az Oroszlános teremben egy fenséges és epikus történetet kerekített egy titokzatos
szigetről, amelyen a boszorkánykirálynő uralkodott, aki az embereit disznókká változtatta. A mesét
egész este gombolyította és hallgatóságából senki sem hagyta el a termet. Végül Agamemnón két,
smaragdokkal és rubinokkal kirakott aranykupát ajándékozott neki. Még aznap éjszaka Agamemnón
leszúrt egy részeg mükénéi nemest, aki kétségbe vonta szavait.
Milyen furcsa, mélázott el, hogy azt, aki légből kapott hazugságokkal traktálta, arannyal és
drágakövekkel fizette ki, míg a másiknak, aki az igazat mondta, tőrt döfött a szemébe.
Előadás után sosem volt képes elaludni, hiába telepedett rá medveként az ólmos fáradtság. Most is
felkönyökölt, majd felült. Végül leballagott a vízhez és leguggolva egy arcot gyúrt a nedves
homokból. Mint mindig, most is hitvese, Pénelopé szépséges vonásait próbálta megformálni. És mint
mindig, most is kudarcot vallott. Tőre lapjával alakítgatta ki a vonásokat: a hosszú, egyenes orrot, a
telt ajkat, míg a penge hegyével a haját formázta meg. A szoborból váratlanul fekete féreg bújt elő.
Odüsszeusz hátrahőkölt. A gyűrűsféreg átsiklott a homokba rajzolt arcon, majd ismét beásta magát.
Odüsszeusz kinevette magát, amiért annyira megijedt egy ártalmatlan tengeri féregtől.
Ekkor egy történet kezdett formálódni a fejében. Egy kígyóhajú nő meséje, aki egy ködbe burkolózó
szigeten él. A Pénelopé horgonyt vet a szigetnél, hogy ivóvizet vételezzen. A legénység egyik tagja
eltűnik. A többiek a keresésére indulnak. Megtalálják a csontjait… nem is! Ezt már túl sokszor
használtam, mélázott el Odüsszeusz. Rábukkannak a… a kővé vált hajósra. A hajósra, aki belenézett a
kígyóhajú nő szemébe, és ettől a teste kővé dermedt. Odüsszeusz elmosolyodott.
Felpillantott a meredek, hegyre vezető ösvényre.
– Sok szerencsét, fiú! – suttogta maga elé.

2.

Amikor kitört a harc, Andromakhé gyorsan otthagyta az erőszak színterét, és elindult az elhagyatott
bodegák között. Amikor beért közéjük, fedezékükből visszalesett és látta, hogy az egyik ember
meghalt, a másik pedig ott áll felette, véres késsel a kezében. A lány döbbent volt, de még jobban
megdöbbent volna, ha nem látott volna már korábban embereket meghalni. Apjának szokása volt saját
kezével végezni a bűnösökkel: ezeket a király udvarába vonszolták, ahol térdre kényszerítették őket.
Atyja ilyenkor próbálta ki fegyvertára különféle darabjait. A csatabárd volt a kedvence, és gyakran
kérkedett azzal, hogy egyetlen csapással képes lefejezni egy embert. Amikor Andromakhé kénytelen
volt végignézni néhány ilyen kivégzést, sosem látta, hogy képes lenne rá. Általában két ütésre volt
szüksége. Gyerekként gyakran töprengett el azon, hogy az áldozatok miért nem küzdöttek, amikor
bevonszolták őket. Volt, aki könyörgött, volt, aki sírt, de egyre sem emlékezett, aki megpróbált volna
elfutni.
De legalább amit ma éjjel látott, az küzdelem volt. Egy orgyilkos megpróbált megölni valakit, és
belehalt. Andromakhé megborzongott. A hosszú, sötét hajú férfit először inkább költőnek vagy
dalnoknak nézte. Még mindig maga előtt látta a szemét: világoskék volt és meseszép. De aztán
bizonyította, hogy éppen olyan ádáz, mint bármelyik mükénéi martalóc: meg se próbálta leütni
támadóját, egyszerűen csak kitépte belőle az életet. De az a szempár…
Gondolj valami másra, te ostoba lány! – intette magát.
Elindult a bódék között. Egy rühes kutya rámordult, mire Andromakhé csettintett. Az eb néhány
lépést odébb futott, hogy aztán baljós pofával nézzen vissza rá. A lány jobbra indult, a sziklákon át a
tengerhez. Ledobta saruját, lábát a vízbe mártotta, és a sötét tengert kezdte fürkészni. A magány
ráborult, és arra vágyott, hogy felmászhasson valamelyik hajóra, és azt mondja a kapitányának:
„Vigyél Thérára! Vigyél haza!”
Ha akárki máshoz kellene hozzámennie, és nem éppen Hektorhoz, akkor tárt karokkal fogadnák
ismét a templomban. Megtapsolnák bátorságát és a férfiak ostobaságáról sütnének el tréfákat. Hektor
azonban Hekabénak, Trója királynéjának fia volt, aki a Ló Temploma legnagyobb patrónusának
számított. A papnők semmilyen körülmények között nem tennének olyat, amivel megsértenék a nagy
hatalmú asszonyt. Nem: melegen üdvözölnék Andromakhét, aztán feltennék a keleti szárazulatra
induló következő hajóra, valószínűleg őrizet alá rendelve. Ekkor eszébe jutott Kalliopé, de nem
könnyáztatta, búcsúzó arca, hanem az előző őszi Démétér ünnepén látott Kalliopé. Amikor a csillagok
alatt lejtette táncát, ahogy meztelen teste csillogott a tűz fényében. Sudár volt, erős és félelmet nem
ismerő. Ő nem tűrné el, hogy Andromakhét örömtelen frigyre kényszerítsék.
Ami csak újabb ok volt arra, amiért Andromakhé nem térhetett vissza. A thérai nők közül Kalliopé
volt a legelégedettebb. Mivel utálta a férfiakat, egyedül a sziget jelentette az egyetlen helyet a
világon, ahol meglelhette a békét, ahol kacagása felcsendülhetett, ahol lelke szabadon szárnyalhatott.
Andromakhé visszatérte és az ezt követő felfordulás azzal járna, hogy Kalliopét száműzik Théráról.
Hűs szél kezdett fújni a tenger felett, Andromakhé pedig maga köré tekerte köpenyét. Telt-múlt az
idő. Tudta, hogy vissza kellene térnie Kügonész, a Kövér Király palotájába, de még a gondolat is
taszította, hogy feladja a tengerpart jelentette szabadságot.
– Te nem vagy idevalósi – szólalt meg ekkor egy férfihang. A lány felnézett, dühös visszavágásra
készülve. A történetmondót pillantotta meg. A holdfényben csúnyasága már-már másviláginak tetszett.
Szinte látta maga előtt, hogy homlokából dionűszoszi szarvak ugranak elő.
– Hova való vagyok hát? – kérdezett vissza.
– Természetesen az egyik mesémbe, hova máshova? A barátomnak igaza volt: olyan vagy, akár egy
istennő. De nem vagy az, ugye? – A férfi letelepedett a közelben egy sziklára. A hold mostanra kitelt,
és a lány látta, hogy a másik arca, bár csúf, de egyben kisfiúsan bájos is. – A nevem Odüsszeusz. És
még nem feleltél a kérdésemre.
– De igen, istennő vagyok. És most itthagylak, hogy kitaláld, melyik.
– Vadászó Artemisz.
– Nem Aphrodité hát? Micsoda csalódás!
– Nem sokat tudok arról, hogy az istenek valójában miként festenek – ismerte be a férfi –, de
szerintem a szerelem istennőjének nagyobbak a tőgyei. A tekintete pedig kedves lenne és csábos.
Nem, azt hiszem Artemisz inkább illik hozzád. Mondd, hogy értesz az íjhoz!
Andromakhé felnevetett.
– Értek az íjhoz.
– Tudtam! Azokhoz a gyenge egyiptomiakhoz vagy az igazi, szaruból, fából és bőrből készült phrüg
íjakhoz?
Andromakhé elmosolyodott.
– Thérán mindkettőt használtuk, de én tényleg jobban kedveltem a phrügöt.
– Van egy íjam, amit senki sem tud kifeszíteni. Sokat nevetek, amikor azt látom, hogy erős férfiak
arca vörösre gyúl, ahogy próbát tesznek vele. Hatalmas fegyver. Egyszer kilőttem vele egy nyilat a
holdba. Kötelet kötöttem rá és így vontattam le a hajómat a partról.
– Jó hosszú kötél lehetett.
Odüsszeusz felnevetett.
– Kedvellek, te leány. Honnan jöttél igazából, és mit keresel itt, szajhák és hajósok között?
– Honnan tudod, hogy nem vagyok szajha?
– Ha szajha lennél, akkor sem lennél itt, mert itt nincs olyan férfi, aki megengedhetne magának. Hát,
talán Helikáónt kivéve. Szóval, ki vagy?
– Hogyan jellemeznél egy szajhát?
– Ó, egy játék! Imádok játszani. Legyen hát… mi is a szajha? Olyan nő, akit azzal az adománnyal
áldottak meg, hogy egy kemény férfiból puhát faragjon; Aphrodíté papnője, azon hajósok öröme,
akiknek hiányzik a hitvesük és az otthonuk.
 – Ez nem játék! – vágta rá élesen Andromakhé. – A szajha az a nő, aki a testét kínálja fel némi
rézért, csecsebecséért vagy ajándékért annak a férfinak, akit nem szeret. Nem így van?
– Nekem jobban tetszik az én változatom, de hát én hajlok a romantikára. Viszont mindkét jellemzés
helytálló.
– Akkor hát szajha vagyok, mert testemet a gazdagságért és a biztonságért cserébe annak az
embernek kínálom fel, akit nem szeretek.
– Ó! – kiáltott fel Odüsszeusz. – Inkább azt kellett volna kérdezned, hogy mi a különbség egy király
lánya és egy szajha között. És akkor azt feleltem volna: „Az ár.” És ki a szerencsés flótás?
Andromakhé a csúf arcba bámult, és arra gondolt, kiadja a férfi útját. De volt valami megnyugtató
Odüsszeusz társaságában, amitől fesztelenül érezte magát.
– Trójai Hektor – mondta ki végül, és látta, hogy Odüsszeusz szeme tágra nyílik.
– Rosszabbul is járhattál volna. Hektor jó ember.
– Ami alatt azt érted, hogy addig iszik, amíg össze nem esik, büfögni szokott az asztalnál és imád
elrohanni háborúzni és dicsőséget hajhászni. Az istenek mentsenek meg mindnyájunkat a jó
emberektől! Házas vagy, Odüsszeusz?
– Az vagyok. És én vagyok a legszerencsésebb férfi a Nagy Zöldön, mert a hitvesem Pénelopé, aki
szeret engem. – Kuncogott. – Amikor ezt mondom, mindig elcsodálkozom. Felfoghatatlannak tartom,
hogy szerethet.
– Akkor hát, ahogy mondtad, szerencsés vagy. Ám úgy sejtem, csak a hajósok házasodnak
szerelemből, mert az királyoknál is gazdagabbá teszi őket.
– Hát, felteszem, hogy így van. Viszont azt el kell árulnom, hogy én király vagyok.
– Aki nyilakat lő a holdba? – mosolygott Andromakhé.
– Tudom, hogy nem úgy festek, mint egy király, de tényleg az vagyok. A királyságom Ithaka szigete,
és Pénelopé a királyném. És mielőtt még megkérded, a válaszom nem. Nem, nem szerelemből léptünk
frigyre. Atyám rendezte így. Csak az esküvőnk napján találkoztunk.
– És gondolom abban a pillanatban, hogy megláttátok egymást, szerelemre gyúltatok?
– Nem. Szerintem, amikor Pénelopé meglátott, gyűlölt. Nem nehéz belátni, hogy miért. Az első
néhány hónap… mondhatjuk azt, hogy nyögvenyelős volt? Aztán leterített a láz. Majdnem belehaltam
és ő ápolt. Azt mondja, beszéltem lázálmomban. Soha nem árulta el, hogy mit mondtam, de valahogy
utána a dolgok megváltoztak. Tudtunk együtt nevetni, aztán hosszú sétákat tettünk a sziklák között. Egy
napon. – megvonta a vállát. – Egy napon ráébredtünk, hogy szeretjük egymást.
Andromakhé a csúf férfira pillantott, új színben látva most. Volt valami megindító őszinteség a
szárnyaló mesék mögött és a védekezése mögé szinte észrevétlenül belopódzott a férfi bája.
– Láttad a Helikáón elleni támadást? – kérdezte Ithaka királya váratlanul.
Egy pillanatra nem értette, hogy mire gondol, de aztán eszébe jutott a késes alak.
– Igen, láttam a harcot. Helikáón az, akinek hosszú, fekete haja van?
– Ő Hektor közeli barátja. Sokkal többet tudna mesélni neked róla, amint amennyit én.
– Miért akarta a halálát az orgyilkos?
Odüsszeusz vállat vont.
– Túl kellemes ez az éjszaka ahhoz, hogy unalmas történeteket meséljek kalmárokról, kalózokról és
régi viszályokról. Kérdezz inkább valami mást!
– Helikáón volt az a barátod, aki azt mondta, hogy úgy nézek ki, mint egy istennő?
– Igen. Még sosem láttam ilyen megigézettnek. De most, hogy már találkoztam veled, persze értem.
A lány odahajolt hozzá.
– Ne játsszuk tovább ezt a játékot, Odüsszeusz! Tudom, hogy milyen vagyok. Sudár, jellegtelen és
Trója egyik fejedelmének tenyésztésre használt tehene. Nincs szükségem hamis hízelkedésre.
– És én nem is hízelgek. Nem vagy bájos, ez igaz, Ám, érjen bármit is a véleményem, osztom
Helikáónét. Mert gyönyörű vagy.
– Ezt mondta?
– Azt mondta, hogy istennő vagy. Én csak egy kicsit kiszíneztem a freskót. – A lány észrevette, hogy
másik újra meg újra a hegyre vezető út felé tekint.
– Untatlak, Ithaka királya?
A férfi kuncogott, és mintha zavarba jött volna.
– Nem, egyáltalán nem. Csak éppen. Helikáón visszatértét várom.
– Szerinted ismét megpróbálják megölni?
– Ó, szinte biztosan. – A lány látta, hogy Odüsszeusz nagy levegőt vesz, majd kifújja. Amikor
tekintetét követve felpillantott, egy csapat embert pillantott meg, akik egy testet cipeltek lefelé az
úton. – De nem sikerült nekik – mondta boldogan a férfi.
– Ő a fiad… vagy a szeretőd?
– A fiam meghalt. És nem, Helikáón nem a szeretőm. Én sosem kalandoztam el abba az irányba. Ez
ifjúkoromban bosszúsággal töltött el, mert úgy éreztem, kihagyok valami fontosat, amiben a barátaim
élvezetüket lelték. Helikáónra azonban úgy gondolok, mintha majdnem a fiam lenne. Vagy talán
fiatalabb kiadása annak a férfinak, akivé én szerettem volna válni. Már ha van ennek értelme.
– Szerettél volna jóképű lenni?
– Még jó! Olyan, akár egy ifjú isten!
– És Pénelopé szeretett volna azután is?
A férfi felsóhajtott.
– Eszes nő vagy. Elárulod a neved?
– Thébai Andromakhé.
– Ismerem atyádat, Eetiont. Nem mondhatom, hogy különösebben kedvelem.
Andromakhé gyöngyözve felkacagott.
– Senki sem kedveli atyámat. Életében nem becsült semmit – kivéve azt, amit ezüstért el tud adni.
– Rengeteg hozzá hasonló emberrel fogsz találkozni. Új atyád, Priamosz király is ilyen. Nem
találod furcsának, hogy az ilyen emberek csodás gyerekeket nemzenek? Hektor nagylelkű és bátor. Az
ifjú Parisz szelíd és tudós. Még a furcsa kis Kasszandra lelkében sincs alattomosság. Atyád pedig
téged nemzett, Andromakhé, és én látom, hogy mily óriási a lelked.
– Talán összetéveszted az észt a lélekkel, Odüsszeusz.
– Dehogy, te lány! Az embereket nem tudom rosszul megítélni. Két adottságom van, melyek jól
szolgáltak. Értek a mesemondáshoz és tudok olvasni a férfiak és nők szívében. Olyan vagy, mint az én
Pénelopém. Neked, amint azt mondtad, jól vág az eszed. De egyben kedves is vagy, őszinte és nyílt.
Bátor is vagy és tudod, mi az a kötelesség. Apám egyszer azt mondta, hogy szerencsés az a férfi, aki
olyan nőt talál, akivel meglovagolhatja a vihart is. Te ilyen asszony vagy. Hektor nagyon szerencsés.
– Nem izgat a szerencséje. Mi van az enyémmel?
– Tudjuk meg! – állt fel Odüsszeusz.
– És miképpen csináljuk?
– Felkeressük Aklidészt. Ő a legjobb látnok Lükiában. Vagyis, akkor, ha nem részeg vagy kába.
Palaisztinén túlról, egy sivatagos országból jött. Rengeteg jövendőmondó jön a sivatagból. Ő majd
kiolvassa a jövődet.
– Igen, és azt mondja majd, hogy kilenc gyerekem születik, gazdag leszek, boldog és sokáig élek.
– Csak nem félsz egy látnoktól, Thébai Andromakhé? – csipkelődött Odüsszeusz.
 – Nem félek semmitől, Ithakai Odüsszeusz.
– Akkor jöjj velem! – A férfi kinyújtotta a karját, a lány pedig engedte, hogy felsegítse. Együtt
sétáltak át a bodegák között, végig a parton, el az üzekedő párok, részeg hajósok és a tábortüzek
mellett, ahol férfiak trágár nótákat daloltak. Végül megérkeztek a szirtek alatt egy kis sátorhoz, ahol
hosszú sor állt. Odüsszeusz felvetette, hogy odébb várakozzanak inkább és addig is keressenek
valami harapnivalót. Andromakhé még nem szándékozott visszatérni a palotába, így aztán
beleegyezett. Odasétáltak az ételes bódék sorához, ahol Odüsszeusz fatányérjára jócskán rakott a
húsból és a kenyérből. Andromakhé egy kis pitét választott, melyet mézben áztatott gyümölcsökkel
töltöttek meg, majd lementek a vízpartra, ahol letelepedtek egy alacsony kőfalra.
Mindenféléről beszélgettek. Andromakhé Théráról mesélt és a Ló Templomáról, bár nem említette
Kalliopét, sem egyetlen ottani barátnőjét. Ehelyett azokról a rítusokról szólt, amelyeknek állítólag le
kell csitítaniuk az Alvó Istent. Odüsszeusz éppen olyan jó hallgatóságnak bizonyult, mint
mesemondónak, és olyan kérdésekkel hozakodott elő, melyek jelezték, hogy érdekli a történet.
– Egyszer jártam Thérán, még jóval azelőtt, hogy úgy határoztak, csak nők tudják kiengesztelni
Minótauroszt. Furcsa egy hely. Ott van az a föld alatti robajlás, meg a sziklahasadékokból elősüvítő
bűzös gőz. Örültem, amikor visszatérhettem a Pénelopéra. Mondd csak, hiszel Minótauroszban?
– Furcsa kérdés attól, aki olyan sok szörnyeteget és démont látott.
– Éppen erre céloztam, te leány. Mert én soha nem láttam egyet se. Utazásaim során láttam fortyogó
forrásokat és lávatavakat, csakhogy egyikük sem büszkélkedhetett egyetlen árva minótaurosszal sem.
Te vetettél rá legalább egy pillantást?
– Senki sem látja őt, de hallhatod, ahogy a föld alatt morog és fújtat, meg felfelé tör, ahogy szökni
próbál. Egy idősebb papnő esküszik rá, hogy a sziget évekkel ezelőtt még kisebb volt, és hogy az
erőlködő fenevad emelte azt kijjebb a tengerből.
– Szóval te tényleg hiszel benne?
– Őszintén szólva nem tudom. De valami kelti azt a zajt és rázza a földet.
– És mivel engesztelitek ki?
– Dalokkal csitítjuk le felkavart lelkét, meg boráldozattal. A nagy istenekhez fohászkodunk, hogy
nyugtassák meg. Azt mesélik, hogy a krétaiak régebben, a régi időkben szüzeket áldoztak neki, arra
kényszerítve őket, hogy mély hasadékokba ereszkedjenek le és keressék fel a barlangját. Ám ezzel
nem engesztelték ki, mert Minótaurosz sok-sok évvel ezelőtt majdnem kiszabadult.
– Nagyapám mesélt erről. Hogy a nap miként rejtőzködött hosszú időn át. Hogy miként hulltak
sziklák és hamu az égből, számos keleti szigetet elborítva. Szól egy régi hajós legenda arról, hogy a
tenger az égig emelkedett és mennydörgések egész serege rázta meg az eget. Szívesen megnéztem
volna, mert remek mese rejlik benne. Tudtad, hogy újdonsült anyád három évet töltött Thérán, és hogy
hozománya a Ló Templomának építésére szánt mesés adomány volt?
– Igen. Thérán Hekabéról nagy tisztelettel szólnak.
– Erős asszony. És eszes, akárcsak te. Szép, mint a téli reggel és rettenetes, mint a fergeteg.
Szerintem meg fogod kedvelni.
– Úgy hangzik, mintha kissé félnél tőle, Ithaka királya – mosolyodott el Andromakhé.
A férfi közelebb hajolt és összeesküvő módjára elvigyorodott.
– Mindig is megrémített az nő. Nem tudom, miért, de szerintem még Priamosz is retteg tőle.
Az ég kezdett kivilágosodni. Az éj már majdnem véget ért és Andromakhé szinte el sem akarta
hinni, hogy órákat töltött el egy idegen társaságában. Ásított egyet és megdörgölte fáradt szemét.
– Azt hiszem, kezdek kicsit belefáradni a várakozásba – mondta ekkor a rút király, és
feltápászkodott. Visszasétált a mostanra összement sorhoz. Amikor odaért, így szólt az odagyűlt
férfiaknak: – Cimborák, van velem egy gyönyörű nő, akinek meg kell jósoltatnia a szerencséjét.
Ellenkeznétek, ha mi lennénk a következők?
Andromakhé látta, hogy a férfiak egymás után fordulnak felé. Odüsszeusz ekkor az övén lógó
erszényből rézkarikákat húzott elő, melyeket aztán a kinyújtott tenyerekbe ejtett.
Kisvártatva egy férfi lépett ki a sátorból. Nem tűnt éppen boldognak. Odüsszeusz intett
Andromakhénak, és felhajtva a sátorlapot, lesunyt fejjel belépett. A lány követte. Odabent kopott
takarón középkorú férfi üldögélt. Két lámpás égett mellette, a levegő pedig fojtogatóan forró és
kesernyés szagú volt. Andromakhé leült és a jósra bámult. Annak jobb szeme opálszerű, tejfehér volt,
a bal pedig olyan sötét, hogy úgy tűnt, nincs is szembogara. A férfi arca furcsán hosszúkás volt és
vézna, mintha a fejét valahogy összepréselték volna.
– Ezúttal mit hoztál nekem, Odüsszeusz? – kérdezte a látnok mély és öblös hangon.
– Egy ifjú nőt, aki tudni kívánja jövőjét.
Aklidész nagyot sóhajtott.
– Fáradt vagyok. Közeleg a pirkadat és nincs időm kisdedeket számolgatni és hajadonoknak szóló
közhelyeket ismételgetni.
– Akkor tedd meg egy régi barátért! – nyitotta ki ismét az erszényét Odüsszeusz, és ezúttal csillogó
ezüstkarikát húzott elő belőle.
– Nincsenek barátaim – dörmögte Aklidész. Egyetlen ép szemével Andromakhéra meredt. – Nos,
add hát a tenyered és nézzük, mi látnivaló akad rajta!
Andromakhé előredőlt, karcsú ujjait a másik zsíros tenyerébe fektetve. A férfi keze forró volt és a
lány összerezzent, ahogy a férfi ujjai az övé köré záródtak. A jós lehunyta szemét és némán ült, alig
véve levegőt. Hirtelen felugrott és tompa nyögés tört elő reszelősen a torkából. Arca eltorzult, fejét
hátrarántotta, szeme felpattant.
– Nos? – tudakolta Odüsszeusz, ahogy a csend egyre hosszabbra nyúlt.
– Időnként jobb nem ismerni a jövendőt – suttogta Aklidész.
– Ugyan, ugyan, Aklidész! Te nem ilyen vagy – mondta Ithaka királya, árnyalatnyi haraggal a
hangjában.
– Legyen hát! Egy gyermeked születik. Egy fiú. – Aklidész felsóhajtott. – Ónként nem mondok
semmi többet. De kérdezz, amit csak akarsz!
– Megismerem a szerelmet? – tette fel a kérdést Andromakhé, akinek hangja elárulta, hogy
unatkozik.
– Három szerelmed lesz. Az egyik olyan, akár a Nagy Zöld, hatalmas és viharos, a másik olyan,
akár a tölgy, erős és igaz, a harmadik pedig olyan, akár a Hold, örök és fényes.
– A viharos jól hangzik – felelte a lány gunyorosan. – Kit kellene keressek?
– Az egysarus férfit.
– És a tölgy?
A jós halványan elmosolyodott.
– A sárból emelkedik majd ki, testét disznók piszka borítja.
– Nagyon várom már ezt a pillanatot. És a Hold?
– Vér és kínok közepette jön el hozzád.
– Micsoda badarság! – fortyant fel Andromakhé. – Vedd vissza az ezüstödet, Odüsszeusz!
– Csak az igazat mondom, Théra papnője – felelte Aklidész. – Elégedett voltam ma éjjel, de soha
többé nem leszek az. Rajtad keresztül világok bukását, hősök halálát láttam, és figyelhettem, amint a
tenger megérinti a tűzvörös eget. És most távozzatok!
Andromakhé kilépett az éjbe. A köpcös Odüsszeusz követte.
 – Általában szórakoztatóbb szokott lenni.
A lány nem messze onnan megpillantotta a Kövér Király egyik őrszemét, amint éppen útját rója,
vállára vetve fahusángját. Kúp alakú, bronzperemű sisakján és arcvédőjén megcsillant a hold fénye.
A férfi váratlanul megbotlott, ahogy saruja egyik szíja elszakadt. Dühösen lerúgta magáról és folytatta
útját.
– Milyen kár! – jegyezte meg Andromakhé szárazon. – Ott megy életem viharos szerelme, és már
sosem találkozunk. – Színpadiasan felsóhajtott. – Mit gondolsz, kiabáljak utána? – Odüsszeuszhoz
fordult. – Köszönet a társaságodért, Ithaka királya. Pompás barát voltál ezen a csillagos éjszakán, de
most vissza kell térnem a palotába.
– Szívesen veled tartok.
– Nem, nem tennéd szívesen. Tartogasd a hazugságaidat a hallgatóságodnak, Odüsszeusz!
Egyezzünk meg, te és én! Arról, hogy mindig csak az igazat mondjuk.
– Ez nehéz lesz, ugyanis az igazság gyakran unalmas. – A férfi elvigyorodott és széttárta kezét. – De
egy istennőnek nem tudok nemet mondani, úgyhogy beleegyezem.
– Vissza akarsz jönni velem a palotába?
– Nem, te lány. Rémesen fáradt vagyok, és csak arra vágyom, hogy a takarómba burkolózhassak a
tüzemnél.
– Így már jobb, és így is kellene ennek lennie barátok között. Úgyhogy jó éjt neked, Mesemondó! –
Andromakhé felpillantott a távoli várra és nehéz szívvel elindult a hegyre vezető úton.
 X.
a Kövér Király lakomája

1.

Ahogy lassan bandukolt felfelé a várhoz vezető úton, Helikáón képtelen volt másra gondolni, mint a
sudár nőre, akit Odüsszeusz előadása alatt látott. Ahogy ott állt – választékosság és magabiztosság
simult össze harmóniává; ahogy dacos és kihívó tekintete találkozott az övével. Még amikor azt látta,
hogy rátámadnak, arca akkor sem árulkodott félelemről. A szeme összeszűkült, arca zordra váltott.
Helikáón szíve gyorsabban dobogott, amikor gondolatban felidézte az arcát. Oldalán Zidanta
cammogott némán, óriási, szögekkel kivert husángját a vállán nyugtatva. Arguriosz és Glaukosz kissé
lemaradtak.
Éjszaka nem volt veszélytelen a séta, hiába égett számos lámpás a sziklafal repedéseiben. Balra
meredek szakadék zuhant alá, az út pedig sziklás volt, tele kátyúkkal. Helikáón lepillantott az öbölre
és szíve megdobbant, amikor tekintete megakadt a Xanthosz karcsú testén. Még innen is ki tudta venni
Odüsszeusz apró alakját a távolban. Tanítómestere lesétált a vízhez és tőrével rajzolgatott a
homokban. Helikáón tudta, mit csinál. Gyakran látta ezt a két év alatt, amit a Pénelopén töltött.
Odüsszeusz hitvese arcát formálta meg a homokban.
Helikáón hallotta, hogy mögötte Glaukosz szitkozódik, amikor megbotlott egy kőben.
A mükénéi harcosokat láthatóan meglepte, amikor meginvitálta őket a királlyal való találkozójára.
Erre a gesztusra nyilvánvalóan nem számítottak és Arguriosz majdnem megköszönte neki. Helikáón
elmosolyodott, amikor felidézte a pillanatot. A mükénéi nyelve nyilván elfeketedett volna, gondolta
magában, ha valami kedveset kellett volna mondania.
Arguriosz zárkózott fel mellé, a holdfény csillogva verődött vissza mellvértjének díszesen faragott
bronzkorongjairól.
– A király a barátod?
– Minden józan gondolkodású ember a barátom, Arguriosz.
A mükénéi arcvonásai megkeményedtek.
– Ne játssz velem! Nem lenne okos dolog.
– Miért játszanék veled? – felelte Helikáón fagyosan. – Igenis minden józan gondolkodású ember a
barátom, mert én nem keresek ellenségeket. Kalmár vagyok, nem martalóc.
Arguriosz alaposan szemügyre vette.
– Te az az ember vagy, aki egész Mükéné gyűlöletét kivívta. Meg kellene értened, hogy nagy lesz
az öröm, amikor bejelentik halálhíredet.
– Nem kétlem – torpant meg Helikáón, és odafordult a harcoshoz. – Mükénében mindig nagy az
öröm, amikor valaki szenved vagy valakit kifosztanak. Népetek mások legyilkolása és nyomorúsága
árán virágzik.
Arguriosz megragadta kardja markolatát. Helikáón egy pillanatra azt hitte, hogy kihívja őt. Amikor
a mükénéi megszólalt, hangja reszketett elfojtott dühétől.
– Az Út Törvénye tiltja, hogy megfeleljek erre a sértésre, de ismételd meg a parton és megöllek! –
Ezzel továbbindult, a nyomában loholó Glaukosszal. Zidanta Helikáón mellé lépett és felsóhajtott.
– Milyen vidám társaságot választottál!
– Nem én választottam, Tulok. Odüsszeusz javasolta, hogy hozzuk őket magunkkal.
– Miért?
– Talán mert valahol útközben mükénéi gyilkosok akarják a véremet ontani.
– Ó, így már tényleg sok értelme van – dörmögte Zidanta. – Gyilkosokkal állunk szembe, ezért
Odüsszeusz rávesz minket, hogy vigyünk magunkkal erősítést nekik. Térjünk inkább vissza a partra!
Ott magunk mellé vehetünk még embereket.
– Tudod, Tulok, bizonyos értelemben éppen olyan vagy, mint a mükénéiek. Nem érdekelnek más
kultúrák. Nem, nem megyünk vissza a partra, hanem szépen megyünk tovább – és majd meglátjuk, mi
történik.
– Itt nem jó harcolni – mutatott rá Zidanta. – Elég egy rossz lépés és ez ember máris alábukik a
mélybe. És hosszú az út lefelé.
Helikáón nem felelt, csak meggyorsítva lépteit, felzárkózott a mükénéiekhez. Előttük az út balra
kanyarodott és a sziklába lépcsőket vájtak. Helikáón tudta, hogy a tetejére érve az út kiszélesedik. És
akadt jó pár barlang, ahol fegyveresek rejtőzhettek el.
– Hamarosan? – súgta oda Zidanta.
– Szerintem a lépcső tetején. Ám ne támadj rájuk, Tulok! Várj és meglátjuk, hogy mi lesz.
Szorosan a két harcos mögött haladva mászták meg a lépcsőket. Az elöl haladó Arguriosz elérte a
tetőt és hirtelen megtorpant. Helikáón mellé lépett. Hat harcos állt előttük, mind bőr mellvértben,
kezükben rövidkarddal. Nem rohanták meg őket, sőt zavartnak és bizonytalannak tűntek. Egyikük
Argurioszra nézett.
– Lépj félre, fivérem, mivel a mi ügyünk nem tartozik rád!
– Örömmel megtenném, te ostoba! – fortyant fel Arguriosz. – Ám te is ismered az Út Törvényét. Ha
mások társaságában járod az utat, kötelességed az ő oldalukon szembenézned a vésszel.
– Ez a mükénéi utazókra vonatkozó mükénéi törvény – vitázott vele a férfi.
– Én Helikáón társaságában vagyok. Mármost éppen annyira utálom őt, ahogy ti, de támadjatok rá
és nekem a törvény miatt az ő oldalán kell harcolnom. Ismersz engem és ismered a képességeimet.
Mind meg fogtok halni.
– Nincs választásunk – felelte a férfi. – Ez becsület dolga.
Arguriosz kardja reszelős hang kíséretében tört elő tokjából.
– Akkor haljatok meg becsületes férfiakként!
– Várjatok! – lépett előre Helikáón. – Nem akarom, hogy vér ontassék, de ha a harc elkerülhetetlen,
akkor legyen párviadal. – Rámutatott az Arguriosz előtt álló harcosra. – Te és én, mükénéi. Vagy
akármelyik bajtársad, akit választasz.
– Én harcolok meg veled, te hitvány alak!
Helikáón kihúzta kardját.
A harcos felemelte pengéjét és támadott. Az Aranyember előreszökkent, hárított egy döfést, majd
kardjával a harcos mellére vágott, visszaszorítva őt. A mükénéi ismét rohamozott, kardjával
vagdalkozva. Helikáón hárított és nyugodtan riposztozott. A férfi nem bánt ügyesen a karddal, és ezt
vadságával igyekezett ellensúlyozni. Helikáón kivárta a megfelelő pillanatot, majd blokkolt egy erős
vágást, és megragadta a férfi kardforgató csuklóját. Lábát a másik térde mögé csúsztatva felbuktatta az
ellenfelét. A mükénéi hatalmasat esett és a hátára zuhant. Az Aranyember a torkának szegezte a
kardját.
– Vége? – tudakolta.
 – Igen – felelte a férfi gyűlölettől égő szemmel. Helikáón hátralépett és a többiek felé fordult.
– Hallottátok – lökte tokjába kardját. – Vége.
Balról mozgás támadt, mire arrafelé pördült. A férfi, akinek megkímélte életét, nesztelenül talpra
szökkent és magasra emelt karddal rontott rá. Nem maradt ideje fegyvert rántania. Arguriosz ugrott
kettejük közé, pengéje átszelte támadója nyakát. A férfi elfojtott kiáltással hanyatlott hátra, vér
fröcskölt felszakított nyaki eréből. A haldokló harcos teste még rángatózott, amikor Helikáón a
megmaradt öt emberhez fordult.
– Térjetek vissza a hajótokra! – parancsolt rájuk. – Itt csak a halál vár rátok. Nincs remény arra,
hogy győzzetek.
Amazok néma csendben álltak és Helikáón látta, hogy támadásra készülnek. Ekkor Arguriosz
szólalt meg.
– Hüvelybe a kardokkal! Elnehezülne a szívem, ha meg kellene ölnöm még egy mükénéit. És
vigyétek magatokkal az áruló tetemét – mutatott a holttestre. Helikáón látta, hogy ez lecsillapítja az
embereket. Tokjukba lökték kardjukat és előreóvakodtak, felemelték a halottat, majd elindultak a
lépcsőhöz.
A fagyos és haragos Arguriosz kihívóan odaállt Helikáón elé.
– Tudtad, hogy itt lesznek? Ezért hívtál magaddal, trójai?
– Először is, Arguriosz, én dardán vagyok. Mivel a Nagy Zöldnek erre a felére rendelt követ vagy,
értékes lehet számodra, ha megérted, hogy azok, akik ezen a vidéken élnek, nem mind trójaiak. Élnek
itt maiónok, lükiaiak, károk és thrákok. És még sokan mások. Másodszor, mit gondolsz, valószínű,
hogy elindulok ezen az úton két mükénéi harcossal, ha tudom, hogy még hat másik vár arra, hogy
megöljön?
Arguriosz hosszan felsóhajtott.
– Nem, nem valószínű – ismerte el. Belenézett Helikáón szemébe. – Ma éjjel kétszer is
szerencsével áldottak meg az istenek, de az efféle jószerencse nem tart soká.

2.

A félrevezető módon Kövér Királyként ismert Kügonész magas háttámlájú székében ült,
csontvázszerű alakját egyszerű, dísztelen tunika takarta. Vacsoráját csipegette, miközben éber
tekintettel fürkészte vendégeit. A két gyiptó követ alig nyúlt az ételhez, és suttogva beszélgettek
egymással. A maión kalmár három ember helyett is falt, úgy lapátolta az ételt barlangszerű szájába,
mintha hetek óta nem evett volna. A húslé végigfolyt többszörös tokáján. Helikáón, a dardán
fejedelem némán üldögélt a villás szakállú Zidanta és két mükénéi harcos mellett, akik csak marhát
ettek, ügyet se vetve a felsorakoztatott ínyencségekre: a méztől csöpögő édességekre, a megborsozott
birkaszemre, a pirított vesére, melyet először borban pácoltak.
Helikáón mértékkel evett, és láthatóan elmerült gondolataiban.
A király fáradt tekintettel pillantott a többi vendégre: főként messzi földekről jött kalmárok voltak,
akik selymet, üveget vagy – ami fontosabb volt – aranyat és ezüstöt hoztak ajándékba.
Kügonész megvakargatta himlőhelyes arcát és hátradőlt ültében, azt kívánva, bárcsak gyorsabban
telne az idő. Egy szolga lépett mellé, tiszta vízzel töltve tele kupáját. A király a férfira nézett és
köszönetképpen bólintott. Volt idő, amikor Kügonész a lelkét eladta volna azért, hogy palotaszolga
lehessen, hogy legalább napi egy étkezése biztos legyen, és hogy legyen tető a feje felett, ami megóvja
a széltől és az esőtől.
A végeérhetetlen lakoma végül csak befejeződött. A szolgák elhordták a fogásokat, újratöltötték a
boroskupákat, Kügonész pedig tapssal jelezte, hogy kezdődhet a mulatság. Krétáról jött táncosnők
libbentek a megaron mozaikpadlójára, karcsú, ruganyos testüket ritmikusan ringatták a lantok
dallamára, láttatni engedve feszes, meztelen mellüket. Bőrükön csillogott az olaj. A tánc ritmusa
vadabbá vált, a nők ide-oda szökelltek és pörögtek. A vendégek a zene dallamára püfölték az asztalt,
Kügonész pedig lehunyta szemét és gondolatai visszaszálltak a múltba. Apja azt bizonygatta neki,
hogy a kemény munka és a hű szolgálat boldogságot ad bármelyik földművesnek. Akárcsak a legtöbb
ifjú, ő is hitt az apjának, és hajnaltól napnyugtáig robotolt a kis tanyán minden áldott nap. Anyja a
szeme láttára öregedett meg, két fivére meghalt, három nővérét szolgasorba adták, apját pedig a
harmadik invázió idején ölték meg a gyiptók. Kügonész ekkor jött rá, hogy mi a siker igazi titka.
Az pedig nem abban rejlett, hogy a földet túrja az ember naphosszat egy ásóbottal, hanem abban,
hogy erős kezébe kardot ragad.
A zene abbamaradt és a nők kecsesen kilibbentek. Helyükre akrobaták léptek, majd zsonglőrök,
végül pedig egy ugariti dalnok, aki varázsos szörnyekről és hősökről szőtt regét. Unalmas mese volt
és Kügonész azon kapta magát, hogy azt kívánja, bárcsak meghívta volna Odüsszeuszt is a lakomára.
A két gyiptó már akkor felállt, amikor az énekmondó még beszélt, majd mélyen meghajoltak és
elhagyták a megaront. A dalnok hangja elhalkult, ahogy a két férfi elhaladt előtte és Kügonész látta,
hogy az udvariatlanság eme kinyilvánítása elbátortalanította a férfit. Felemelt kezével intett, jelezve,
hogy folytassa, miközben gondolatai a távozó vendégek körül kószáltak.
A két gyiptó furcsa párost alkotott. Ajándékokkal megrakva érkeztek: egy aranyberakásos
elefántcsont csuklópántot és egy drágakövekkel kivert tőrt hoztak. És bár kereskedelemről, meg
fűszerszállítmányokról beszéltek, nem kalmárok voltak. Kügonész hallani akarta látogatásuk valódi
okát és elfojtotta mosolyát, amikor az idősebb végül azt mondta:
– Van itt egy apróság, Kügonész király, amire fel szeretném hívni a figyelmedet, ahogy arra gazdám
utasított. – Beszámolt arról a latorról, aki elszökött az egyiptomi törvények elől, miután megölte a
fáraó két palotaőrét. Ezután leírta, hogy néz ki a férfi: magas, széles vállú, szakálla sötét. – Nem ért
semmihez, azt leszámítva, hogy jól harcol, így lehet, hogy be akar lépni a seregedbe. Gazdám, aki
tudja, hogy ennek az embernek a lefogása kényelmetlenséget okozna neked, arra utasított, hogy
tudassam veled, elfogása esetén jutalom üti a markodat. Öt aranyrúd.
– Azt mondod, nagydarab ember?
– Így igaz.
– Utasítom a vezéreimet, hogy kutassanak utána. Van neve?
– Nem fogja használni. Rábukkantunk egy hajóskapitányra, aki Küproszra vitt valakit, akire illik a
leírás. A férfi Gersomnak nevezte magát.
– Akkor esetleg Küproszon kellene keresnetek őt.
– Keressük ott is és minden más vidéken.
A dalnok befejezte a regét, amit udvarias, de nem kitörő éljenzés fogadott. A férfi meghajolt a
hallgatóság felé és vöröslő képpel elhagyta a megaront.
Kügonész felállt, megköszönte vendégeinek, hogy jelenlétükkel megtisztelték társaságát, majd intve
Helikáónnak és a mükénéieknek, elindult a palota hátsó része, magántermei felé. Itt kisétált az emeleti
teraszra és a sötét tenger felé nézett. Hűs és felpezsdítő volt az éjszakai szellő.
– Kissé fáradtnak tűnsz, barátom – szólalt meg Helikáón, mire Kügonész megfordult, hogy
üdvözölje.
 – A csaták kevésbé fárasztóak, mint a lakomák. – A király az Aranyember mögött érkező két
mükénéire nézett. Az első szikár volt, harcedzett és zord tekintetű. A második fiatalabb volt és
gyengeséget látott a szemében. Végighallgatta Helikáónt, aki bemutatta őket, majd kérte, hogy
foglaljanak helyet. A terem tágas volt, több kerevettel, és két nyitott teraszon át jutott be az éjszakai
szellő, szétoszlatva a falakra akasztott lámpások kipárolgását. – Rólad már hallottam, Arguriosz –
mondta az uralkodó, miután vendégei leheveredtek. – A mürmidónokkal vívott háborúban megtartottál
egy hidat, és tizenhét embert öltél meg aznap.
Elégedetten vette tudomásul a férfi arcán tükröződő meglepetést.
– Nem gondoltam, hogy a történet ilyen messze eljutott. És csak kilenc volt az a tizenhét. A többiek
csak megsebesültek és elcipelték őket a csatatérről.
– A hősökről szóló regék gyakran túloznak – felelte Kügonész. – Úgy tudom, hogy közel állsz
Agamemnón királyhoz.
– Az a megtiszteltetés ért, hogy a király híve lehettem.
– Te vagy a második közülük, aki tiszteletét teszi partjaimon. Kolánosz nagyúr is itt van. Barátok
vagytok?
– A legtöbb barátság csatában kovácsolódik. Én sosem harcoltam az oldalán.
– Úgy tudom, hogy ő Agamemnón hívei között az első és élvezi a király bizalmát.
– Minden híve élvezi a bizalmát. Helyüket a királyhoz való hűségük és a földnek nyújtott
szolgálatuk révén kapják.
Kügonész bólintott.
– Értem. – Nem kedveled őt, harcos, gondolta magában. Féltékenység vagy valami más az ok? A
király letelepedett az egyik kerevetre és intett a vendégeinek, hogy üljenek oda hozzá. Arguriosz és
Helikáón a falhoz tolták kereveteiket, míg Glaukosz leült háttal az ajtónak.
– Kolánosz legényei közül ma ketten meghaltak, köztük az egyik a parton, egy másik pedig a
palotámhoz vezető úton – szólalt meg ismét a király.
Arguriosz hallgatott, így Kügonész figyelme Helikáón felé fordult.
– Megróttam az őrség kapitányát, mert nem vitt elég embert, hogy a partot járják. És most egy
csekély szívességet kérek tőled, Helikáón barátom. A Hektornak szánt ara tíz napja várakozik már itt.
És nagyon szeretném, ha már Trója felé hajózna.
Helikáón meglepődött.
– Azt hittem, már ott van.
– Nos, nem ott, hanem itt van, és én máris sajnálom Hektort. Az idő, amit ez a nő itt töltött, egy
egész évszaknak tűnt. Az istenekre, olyan a nyelve, hogy még a követ is átvágja! Csodálkozom, hogy
Priamosz egy ilyen banyát keresett a legidősebb fiának. Részegnek vagy bódultnak kell lenned ahhoz,
hogy felnyergeld ezt a kancát. Levennéd vállamról a terhet?
– Hát hogyne, barátom! Bár azt hallottam, hogy a lány szégyenlős és elbűvölő.
– Paleszté lehet, hogy az volt, csakhogy meghalt. És most Hektornak a nővére, Andromakhé kezét
kínálták. Az elbűvölő és a szégyenlős szavak az ő esetében nem állják meg a helyüket. – Kügonész
kuncogott. – Thérai papnő volt és én hallottam történeteket azokról a nőkről. Az bizonyos, hogy nem
rajonganak a férfiakért.
– Mind hallottunk történeteket azokról a nőkről – szólalt meg az ifjú Glaukosz nyersen. – Ha
igazak, akkor nehezékekkel megrakott ládákba kellene zárni őket, és a tengerbe vetni azokat.
Kügonész elrejtette meghökkenését a férfi felhördülése láttán.
– Érdekes gondolat – mondta rövid szünet után. – Mondd csak, hasonló büntetést kellene kiróni
azokra a férfiakra is, akik más férfiak között keresik az örömöt?
 – Én nem beszéltem férfiakról – felelte Glaukosz. – Egy jóravaló asszonynak az a kötelessége, hogy
a férjétől kapja meg a testi örömöket és senki mástól.
Kügonész vállat vont, de hallgatott. A férfi ostoba volt. Figyelme ismét Helikáónra irányult.
– Pompás a kardod.
Az Aranyember kihúzta, megfordította és átnyújtotta a királynak. A megerősített markolaton nem
voltak díszítések, de a pengét szépségesre formálták és tökéletes egyensúllyal ruházták fel. Kügonész
megmarkolta, felállt, lépett egyet hátra és kétszer a levegőbe suhintott vele.
– Fenséges. Az egyik legjobb, amit valaha is a kezemben fogtam. – Megnézte az élét, majd a
lámpás fényében megvizsgálta a bronzpengét. A harcos szemével vette szemügyre a csillogó fémet. A
bronzkardok hírhedten szeszélyesek voltak. Ha túl puhák, akkor meghajlanak a harcban. Ha túl
kemények, akkor eltörnek a becsapódástól. Ám ez a penge másmilyennek tűnt. – Igazi mestermunka.
Még sosem láttam ilyet korábban.
Ahogy arra Kügonész számított, Helikáón túl éles eszű volt ahhoz, hogy ne kerülje el figyelmét, mit
vár tőle.
– Örülök, hogy tetszik, barátom, mert ajándékba hoztam neked – mondta fesztelenül. Leemelte a
kardhüvelyt az övén viselt hurokról, és átnyújtotta a királynak.
Kügonész kuncogott.
– Ismered a módját, hogy lágyítsd meg egy öreg harcos szívét. Íme! – kiáltott oda Arguriosznak. –
Egy hozzád hasonló harcos nagyra értékelne egy ilyen fegyvert. – Ezzel csuklóból elhajította a pengét,
melyet a mükénéi hozzáértő mozdulattal kapott el és a király látta, hogy szeme megcsillan az örömtől,
ahogy megérezte a kard kiegyensúlyozását.
– Páratlan – csendült fel a mükénéi álmélkodó hangja.
– Ki tudja – vette vissza a pengét Kügonész –, talán nemsokára használni is fogom. De most
nyugovóra térek.
A férfiak meghajoltak és elindultak az ajtó felé.
– Á! – kiáltott utánuk a király. – Helikáón, egy pillanatra!
Arguriosz és Glaukosz elhagyták a termet. Az Aranyember megállt az ajtóban. Kügonész intett neki,
hogy csukja be az ajtót és térjen vissza a terembe.
– Ülj le és beszélgessünk még egy kicsit!
– Azt hittem, fáradt vagy, barátom.
– A mükénéiek társasága mindig kifáraszt. – Felemelt egy vizeskorsót és megtöltötte kupáját. –
Kellemetlen egy népség mind egy szálig. A szívük az oroszláné, a gondolataik a kígyóé. Ezért akartam
veled magunk közt beszélni. Bár Arguriosz úgy fest, hogy jobb ember, mint a fajtája. – Kügonész
alaposan szemügyre vette vendégét, Helikáón arca sápadt volt és a szeme körül a feszültség ráncai
húzódtak. – Beteg vagy, barátom?
– Nem. Csak egy kis fejfájás, de már múlóban van.
Kügonész egy másik kupába friss vizet öntött és átnyújtotta Helikáónnak.
– Általában kétszer ennyi katonám van kéznél, amikor hajók kötnek ki a parton, de a hettiták négy
napja ötszáz harcost kértek tőlem és emiatt csapataim meggyérültek.
– Ötszázat? Egyiptomi inváziótól tartanak?
– Az már be is következett. A gyiptók serege már Palaisztinében jár és észak felé nyomul. Hektor
és ezer trójai lovasa csatlakozott a hettitákhoz, hogy megütközzenek velük. A lenti hájas maión kalmár
három nappal ezelőtt látta őket elvonulni. Érdekes idők várnak ránk és azt hiszem, a világ változni
készül. Túl sok a király. Túl sok a munkanélküli fegyveres. A hettita birodalom haláltusáját vívja és
valaki a helyére fog lépni.
 – Nem Egyiptom lesz az. Mert bár remekül értenek a sivatagi hadviseléshez, csapataik túlságosan
könnyű fegyverzetűek az északi éghajlaton vívandó harcokhoz. És Hektort nem fogják legyőzni. A
Trójai Mén csatában verhetetlen.
– Mi van Mükénével?
Helikáón láthatóan meglepődött.
– A mükénéi birodalom nyugaton fekszik. Nincsenek sem alkalmas hajóik, sem embereik arra, hogy
megtámadják a keletet.
– Agamemnón új becsvágyakat dédelget, bár jelen pillanatban nem ez a legsürgetőbb gond.
Jelenleg leginkább a tenger aggaszt. A kereskedőidénynek már majdnem vége, de az jár a fejemben,
hogy a gyiptók megpróbálnak-e partra szállni a partjaimon. Remek figyelemelterelés lenne. Ennek a
fenyegetésnek az elhárítására hasznát tudnám venni, mondjuk… tíz gályának tavaszig.
Kügonész magában elmosolyodott, ahogy észrevette, hogy az Aranyember arckifejezése
megváltozik, szeme összeszűkül, ahogy gondolatban a költségeket mérlegeli. Nem akarja elveszteni
egy hatalmas király barátságát, de egyben nem akar összetűzésbe kerülni Egyiptom hatalmával sem.
Kalmárként szüksége volt arra, hogy bejusson az egyiptomi kikötőkbe, ahol olívaolajat, díszes
rézedényeket és mükénéi korsókat adhatott el, és ezekben a kikötőkben egyiptomi árukat – aranyat,
sót, alabástromot és papiruszt – rakodhatott be. Kügonész hátradőlt. Tudta, mi jár Helikáón fejében.
Egy ilyen portya, minden velejáró hátrányával együtt, igen-igen valószínűtlen volt, így azzal, hogy a
gályákat és legénységüket bérbe adja Kügonésznak, az bevételhez juttatja a szűkös téli hónapokban,
amikor a kereskedelem a Nagy Zöldön szinte nem is létezik.
– Tíz nem lenne elég egy invázió megfékezésére – szólalt meg az Aranyember váratlanul.
– Már béreltem továbbiakat. Ezért van itt Kolánosz: az ő három gályája már a flottám része. És más
kapitányok is idehajóznak majd a télre.
– Eladok neked tíz hajót, és akkor azoknak úgy parancsolsz, ahogy kedved tartja. Aztán tavasszal
visszavásárlom őket ugyanazért az árért, feltéve, ha sértetlenek. Ugyanakkor neked kell ellátnod a
vitorlásokat, mert Dardanosz Fekete Paripája nem tűnik fel semmilyen háborúban.
– És a legénység?
– Olyanok lesznek, mint a mükénéiek: zsoldosok. A kincstárad harci zsoldot fizet nekik. Száz
rézkarikát minden egyes embernek.
– Bah! És mi van akkor, ha nincs harc? Ötven karika egy embernek.
– Tíz hajó, tíz legénység, száz karika emberenként. Ugyan, ugyan, barátom, te is tudod, hogy ez így
tisztességes! Csak képtelen vagy leszokni az alkudozásról.
– Tisztességes? Miért nem téped le mindjárt az ingemet és lopod el a csizmámat is?
– Múlt tavasszal én adtam neked azt a csizmát.
Kügonész felnevetett.
– Te adtad és átkozottul jó csizma. Jól van, Helikáón, belemegyek, hogy hetven karikát kapjon
minden ember. De csak azért, mert kedvellek.
– Mennyit fizetsz a mükénéieknek?
– Hatvanat.
Az Aranyember jó darabig hallgatott és arcára maszk merevült, semmilyen érzelem nem látszott
rajta. Kügonész magában szitkozódott. Meggondolatlanság volt ezt mondania. Az összeg helytálló
volt, de túl alacsony és ez felkeltette Helikáón gyanakvását. Ám aztán a dardán láthatóan levetkőzte
feszültségét és vállat vont.
– Barátságok nem bukhatnak el ilyesmin. Legyen hát hetven karika! A gályákat Trójából fogom
küldeni.
 – Kiváló! És most tényleg nyugovóra térek. Utadat kísérje jó szél és tiszta ég! – Ahogy Kügonész
kimondta, rádöbbent, hogy komolyan is gondolta. Mindig is kedvelte Helikáónt.
Milyen kár, hogy még ma éjjel meg kell halnia.
 XI.
Kardok a holdfényben

1.

Kügonész lakosztályát elhagyva Helikáón visszaindult a megaronba, ahol éppen a vacsora

maradványait takarították el. Körülnézett, Zidantát keresve, majd magához intett egy szolgát.
– Nem láttad a társamat, a villás szakállú nagydarab embert?
– Nem, nagyuram.
Megkérdezett másokat is. Végül egy csapott vállú, vizenyős szemű szolga tudott választ adni a
kérdésére.
– Láttam, amint Galeosz kapitánnyal beszélget, aztán elment.
– Hol találom Galeosz kapitányt?
Az ember útmutatását követve elhagyta a megaront és kisétált a kinti teraszra. Az éjszaka csípős
volt és esőt ígért, a tenger felől hűvös szél fújt. Helikáón megállt a gyalogjáró korlátjánál és
lepillantott a partra. A tüzek még mindig égtek, de a hajósok zöme – akik keményen dolgozni fognak a
hajnal első fényétől fogva – mostanra már aludt. Számos asztalt terítettek be vászonponyvával,
takarókba burkolózó tulajdonosaik pedig mellettük ücsörögve vigyázták őket a tolvajok ellen. Ahogy
Helikáón ott állt, belélegezve az édes levegőt, végiggondolta az éjszaka történeteket.
Meglepőnek találta, hogy a mükénéiek megpróbáltak végezni vele a Kövér Király partjain.
Kügonész nem volt megbocsátó ember. A törvényszegőknek torokmetszés járt. A második támadás
pedig, ilyen közel a palotához, az ostobasággal volt határos. Vagy legalábbis korábban így gondolta.
Mostanra azonban már másképp vélekedett. Kügonész azért bérelte fel a mükénéieket, hogy a
vizein hajózzanak, és ezt igen olcsón megúszta. Helikáón tudta, hogy a király elárulta. Az olyan
mükénéi harcosok, mint Kolánosz, nem bocsátják áruba szolgálataikat, ha nem kapnak cserébe tisztes
vérdíjat, hiszen kalózkodással és fosztogatással többet gyűjtenének be. Azért fogadták el a hatvan
karikát, mert valami nagyobbat és értékesebbet kínáltak nekik a különbözet kiegyenlítésére.
Az életüket.
Minden a helyére került immár. A hettita seregnek adott ötszáz ember nem gyengítette volna meg
Kügonész erőit annyira, hogy csökkentenie kelljen a partot felügyelők számát. És még ha így is lett
volna, akkor is kellett volna lennie katonáknak a tömegben, mikor Odüsszeusz előadta meséjét. Ám
igazából nem volt ott egy sem.
Emellett túl kevés fáklya égett a hegyre vezető úton és ott sem látott katonákat.
Kügonésznak nem volt szüksége még több gályára. Csak azért tartotta fel Helikáónt, hogy Arguriosz
és Glaukosz nélküle térjenek vissza. Már nem kellett megkeresnie az őrkapitányt, mert rájött, mi
történt. A kapitány Zidantának azt mondta, hogy Helikáón a palotában tölti az éjszakát, így Tulok
visszatért a partra.
Az árulást megkoronázó pillanat az volt, amikor Kügonész megfosztotta őt egyetlen fegyverétől.
Érezte, hogy kezd haragra lobbanni – de nem a királyra haragudott, hanem magára. Hogy lehetett
ekkora bolond? Ott voltak az árulkodó jelek, ő mégsem vett észre egyet sem. Egy ideig csak állt egy
helyben, megvárta, míg haragja elmúlik, hogy aztán rendezze a gondolatait. Kolánosz újabb embereket
küldhetett a hegyi úthoz, hogy ott várjanak, így vagy ott marad pirkadatig, ahol most van, vagy más
utat keres lefelé. Elsőre a palotában maradás tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak. Kügonész biztosan
nem haragítaná magára Tróját azzal, hogy ténylegesen részt vesz egyik szövetségese megölésében.
Ám ahogy jobban belegondolt, rájött, hogy megölhetik a palotában is, hogy aztán testét a hegyi úton
hagyják. Kügonész talán már ki is adta a parancsot bizalmasainak.
Amint leér a partra, és saját emberei veszik körül, Helikáón ismét biztonságban lesz. De hogy jut le
oda?

2.

Kolánosz, a mükénéi harcos sosem volt türelmes ember. Az éjszaka már majdnem eltelt és az
emberei nem tértek vissza. Így aztán felöltvén sisakját és kardját, gyorsan nekiindult a partnak, az út
felé vezető sziklák vonalát követve. Ekkor kibukkant a hold a vékony felhőtakaró mögül és észrevette,
hogy tunikája vérfoltos. A halvány anyagot vörös foltok fröcskölték be. Mindkét keze is véres volt.
Megállt, felkapott egy marék homokot és ledörzsölte a vért a tenyeréről.
A hajósok zöme aludt a parton, kivéve néhányukat, akik a leégő tábortüzek fényénél
csontkockáztak. Tőle jobbra a Xanthosz tüzei égtek. Fényénél megpillantotta Argurioszt, aki a tengert
nézte.
Fellobbant benne a harag. Sosem kedvelte a férfit. A becsületről alkotott fogalmai nevetségesek
voltak. Az ellenséget bármi áron meg kell ölni. Hogy miként védhette meg Helikáónt, az olyan rejtély
volt, amit Kolánosz sosem fog megérteni. Amikor Agamemnón értesül majd erről, tombolni fog. És
Kolánosz gondoskodik róla, hogy a király nagyon is halljon felőle. Arguriosz most még élvezheti,
hogy a király híve, de meg fogják fosztani ettől a megbecsüléstől. Némi szerencsével és Agamemnón
hangulatától függően, akár még törvényen kívül is helyezheti, birtokait elkobozhatja, vérdíjat tűzhet ki
a fejére. Ekkor bosszúság lett rajta úrrá. Túl sokat remél. Arguriosz, a múlt rítusaihoz való minden
ostoba ragaszkodása dacára, még mindig Mükéné hőse volt.
Kolánosz nekivágott a hegyi útnak. A tetejétől nem messze, szinte látótávolságra a palota kapujától,
megtalálta az öt embert, akiket Helikáón megölésével bízott meg. Azok egy mély sziklahasadék
árnyékában rejtőztek. Kolánosz elindult feléjük. A tagbaszakadt asszír, Habuszasz lépett ki a
holdfénybe.
– Semmi jele, nagyuram – jelentette.
– Elment erre valaki?
– Néhány őr meg pár szajha.
Kolánosz belépett az árnyékba és Habuszasz követte, lehalkítva hangját.
– Lehet, hogy éjszakára ott maradt.
– Ha így van, akkor Kügonész megöleti és testét a partra vetteti. De reméljük, hogy eljön. Látni
akarom a fattyú arcát, amikor kivágom a szemét.
– Valaki jön! – suttogta az egyik ember. Kolánosz a szemét meresztgetve fürkészte a sötétséget.
Kúp alakú sisakot viselő, vállán husángját megtámasztó katona ballagott lefelé a palotából.
– Menj és kérdezz Helikáón felől! – adta ki a parancsot Kolánosz.
Habuszasz rákiáltott a férfira, aztán kisétált elé. Egy darabig beszélgettek, aztán az asszír visszatért.
 – Azt mondta, hogy a trójai visszatért a király termeibe. Ez minden, amit tud.
Kolánosz felnézett az égre. Kevesebb mint egy óra volt még hátra az éjszakából.
– Még egy kicsit várunk.
Telt-múlt az idő és Kolánosz egyre bosszúsabb lett. Netán Kügonész meggondolta magát és úgy
döntött, nem öleti meg Helikáónt?
Ekkor Habuszasz finoman karon veregette és az útra bökött. Sötét khitónt viselő férfi lépett ki a
palota kapuján és indult lefelé az úton a partra.
– Kapjátok el és szorítsátok le a karját! – húzta elő kését Kolánosz.
Ahogy az alak közelebb ért, Habuszasz elé lépett, elállva az útját. Mások közrefogták a megriadt
utazót, és vezérük elé lökdösték.
A férfi rövidre nyírta sötét haját, arca húsos volt és tömött. Kolánosz gyorsan tokjába csúsztatta a
kését.
– Honnan kerítetted ezt a tunikát? – kérdezte nyersen, mert felismerte a nyak és az ujjak körül futó
arany hímzést. A férfi, ahelyett, hogy felelt volna, megpróbált elszaladni. Habuszasz és két másik
mükénéi elkapták és visszaráncigálták Kolánosz elé.
– Kérdeztem valamit. Felelj!
– A trójai fejdelemtől, nagyuram.
– Miért adta neked az öltözékét?
– Ruhát cseréltünk. Én a király katonája vagyok. Azt mondta nekem, hogy tréfát akar űzni a
barátaiból, így kölcsönkérte az egyenruhámat és a husángomat. Azt mondta, holnap menjek le a partra
és ott visszaad mindent.
Kolánoszt elöntötte az epe. Hátralépett és Habuszaszra nézett.
– Vigyétek le a partra! A gyorsabbik úton.
A mükénéiek a szakadék peremére vonszolták a vergődő katonát, aki kétségbeesésében körmeivel
esett nekik. Habuszasz kétszer megütötte, amitől félig elkábult. Kolánosz, késével a kezében,
odaugrott, a pengét belemártotta a férfi mellébe, majd kitépte belőle. A halálos sebet kapott katona
térdre rogyott. A mükénéiek odaléptek mellé és lábukkal átlökték a szakadék szélén. A test a lenti
sziklákra zuhant.
Az ég kezdett kivilágosodni.
– Nem lesz több tőr az éjszakában – jelentette ki Kolánosz. – A tengeren kapjuk el.

3.

Helikáón elhagyta a hegyi utat és nekivágott a köves homoknak. Mostanra elfáradt, de jókedvre
derítette az, hogy bolondot csinált a mükénéiekből. Maga Kolánosz várakozott a sötétben öt
emberével. Nagy bóknak tekintette, hogy ilyen jelentős erőt tartottak szükségesnek ahhoz, hogy
elkapják.
A kúp alakú sisak oldalra billent a fején, mivel az álladzót nem húzta meg, a bronzzal kivert
bőrmellvért pedig túl nagy volt rá és felhorzsolta vállán a bőrt. Sután érezte magát, ahogy a fövenyen
a Xanthosz tüzei felé indult. Megbotlott, ahogy jobb saruján a szíj elszakadt. Lerúgta a lábbelit és
ment tovább.
Emberei zöme már aludt, amikor megérkezett. Levette a sisakot, a homokba lökte, majd kioldotta a
mellvértet. Oniakosz ekkor vette észre.
– Szebb volt az öltözéked, mikor elindultál – vetette fel.
– Hosszú nap lesz a holnapi… jobban tennéd, ha aludnál – felelte Helikáón, és elindult a Xanthosz
felé. Felmászott a hátsó fedélzetre, ahol két ember aludt, egy harmadik pedig őrködött. Helikáón
kinyitotta a fedélközbe vezető nyílás ajtaját és lemászott a sötétbe. Ládáját inkább csak érzés,
semmint látása útján találta meg és felhajtotta a fedelét. Belenyúlva kitapogatta tartalék tunikáját,
visszatért a felső fedélzetre és kibújt a katona bokáig érő vászonruhájából. Ismét saját ruhájába
öltözve nézett vissza a palotára.
Meglepte, hogy Kügonész elárulta. Nem mintha barátok lettek volna, de közösen kötött üzleteik
jövedelmezőek voltak, így nyilván a Kövér Királynak hatalmas összeget kínálhattak azért, hogy
cinkostárs legyen az ő meggyilkolásában. Egyetlen kalóz sem engedhette meg magának, hogy
lefizessen egy királyt – még Kolánosz sem. Nem: a vagyont csakis Agamemnón ígérhette. Helikáón
ennek nem látta értelmét. Több mint egy évvel ezelőtt végzett Alektrűónnal és azóta semmi olyat nem
tett, amivel megsértette volna a mükénéieket. Agamemnón új keletű neheztelésének okai azonban most
másodlagosak voltak. Az igazi kérdés az volt, hogy a kereskedelmi útvonalakon hány másik királynak
kínáltak egy egész vagyont azért, hogy összejátsszon a mükénéiekkel? Hány kalózvezérnek? És hány
orgyilkosnak?
Saját apját, Ankhíszészt, pont egy ilyen ember ölte meg. És meg is csonkította. A gyilkos éles
késsel metszette át a király torkát, aztán levágta a fülét. Hogy miként jutott be a palotába, az rejtély
maradt. Egyetlen őr sem jelentette, hogy idegent látott volna, bár egyikük azt mondta, hogy látott egy
árnyékot mozogni a keleti fal magasában. De azt hitte, csak a fény csalja meg a szemét.
Helikáón emberei még most, kilenc évvel később is járták a Nagy Zöld városait és falvait, az
orgyilkosnak és annak az embernek a nyomait kutatva, aki felbérelte őt.
Helikáón mozgásra figyelt fel a szeme sarkából. A mükénéi gályákat tolták a vízre és
megpillantotta a parton álló Kolánosz szőke üstökét. A mükénéi felpillantott és tekintetük találkozott.
– Élvezd ezt a napot, Aranyember – kiáltott oda neki Kolánosz –, mert emlékezetes lesz!
Helikáón füle botját se mozdította és a hajók fedélzetén nyüzsgő mükénéieket figyelte. A három
fekete gálya hosszú volt és karcsú, mindegyik felső fedélzetén ötven evezővel. Az orrhoz bronzfejű
kosokat erősítettek. Kolánosz utolsóként gázolt a vízbe és mászott fel hajója fedélzetére. A felfelé
ívelő orr deszkázatára hatalmas vörös szemet festettek, amitől a gálya démonian festett.
Ahogy a hajók kifelé indultak az öbölből, az evezősök nekifeszültek a lapátoknak, mások pedig
nekiálltak szétszedni az árbocokat. Helikáón tudta, hogy az öblön túl fognak várni a Xanthoszra. A
gályák jobban manővereztek csatában, ha az árbocaik nem álltak. És azt akarták, hogy tudjon róla,
különben vártak volna addig, míg el nem tűnnek szem elől.
Ez kihívás volt, méghozzá olyan, amit nem lehetett figyelmen kívül hagyni.
Kolánosznak minden oka megvolt arra, hogy úgy vélje, a nap az övé lesz. A mükénéi gályák
kisebbek és gyorsabbak voltak, mint a Xanthosz és háromszor annyi emberük volt.
Csakhogy mit sem tudtak a Milétoszi Eszelős, Khalkeusz lángelméjéről.
A nap a keleti szirtek fölé emelkedett, az eget korallpiros és arany színben fürdetve.
Helikáón a középső fedélzetet otthagyva felsétált a tatra és lepillantott a partra, szemügyre véve
emberei arcát.
Hádészra, merre járhat Tulok?
 XII
a közelgő vihar

1.

Andromakhé egy órával korábban indult el felfelé a hegyi úton, azon töprengve, amit a látnok
mondott a jövőjéről. Odüsszeusz igazat szólt: a férfi nem volt szórakoztató. De honnan tudta, hogy ő
thérai papnő? Talán, mélázott el, oda kellett volna kiáltanom a félsarus embernek. Elmosolyodott.
Hogy mi derüljön ki róla? Hogy egy földműves fia a síkságról, vagy hogy felesége van és hét
hangoskodó gyereke? Könnyebb szívvel lépkedett tovább. Odüsszeusszal folytatott beszélgetése több,
mint kellemes volt. Olyan volt az eszes és értelmes, egyben kedves és szórakoztató férfival találkozni,
mint amikor víz éri a pergamenszáraz nyelvet. A Kövér Királynak úgy vágott az esze, mint a tőr, de
nem akadt benne semmi emberség – vagy legalábbis észrevehető nem.
Ahogy felfelé indult az úton, azon kapta magát, hogy a kék szemű férfira gondol, akit megtámadtak.
Éppen mondani akart neki valamit, amikor a késes rárontott. Andromakhé azon töprengett, hogy mit
szándékozott mondani. Kedvesen üdvözölte vagy csak nyersen szeretkezni hívta volna a homokba?
Most már soha nem tudja meg.
A kőlépcsők tetejére érve vért pillantott meg a sziklákon. Az út szélén szétkenődött foltot látott, ott,
ahol a szakadék a lenti sziklák fölé tornyosult. Andromakhé nem nézelődött tovább, hanem elindult a
várkapu felé.
Belépve rajta a lépcsőkön felsétált a neki kirendelt lakosztályáig. Karcsú, sötét hajú szolgálólánya,
Polüszia odabent várt rá. A fáklyafényben nyúzottnak, idegesnek tűnt, és amikor megpillantotta
Andromakhét, kézzelfoghatóan megkönnyebbült. Odarohant úrnőjéhez.
– Ó, merre jártál? Már betegre aggódtam magam. Azt hittem, hogy elraboltak!
– Sétáltam egyet a parton.
– Nem lett volna szabad. Ma éjjel gyilkosság történt.
Andromakhé bólintott.
– Tudom. Amikor férfiak gyűlnek össze, annak nem mindig gyilkosság, harc vagy nők
megerőszakolása a vége?
Polüszia összeráncolta a homlokát.
– Nem értelek. Ha ezt tudod, miért mentél le?
Andromakhé az asztalhoz lépett és bort, meg vizet töltött egy agyagkupába.
– Miért ne? Nem változtathatom meg a férfiak világát, de nem óhajtok egy barlangba se bebújni.
– Nagy bajba kerültem volna, ha eltűnsz. A Király megkorbácsoltatott volna, vagy megölet.
Andromakhé letette a bort és odalépett a lányhoz. Egy sötét hajtincs hullott a homlokába. A papnő
kisimította, majd odahajolt hozzá és szájon csókolta.
– Csakhogy nem tűntem el. Itt vagyok és minden rendben. – Polüszia elpirult. – Most eredj és
feküdj le! Én is alszom egy keveset.
– Szeretnéd, ha veled maradnék?
– Ma éjjel nem. Menj már!
 Amikor Polüszia távozott, Andromakhé kisétált az erkélyre és lepillantott a partra. Az ég már
világosodott. Látta, hogy három mükénéi gályát tolnak a vízre és emberek kapaszkodnak fel rájuk.
Kibújt a ruhájából, ráterítette az egyik szék támlájára és bemászott az ágyba. Az álom gyorsan érte
jött és Kalliopéról álmodott. Együtt úsztak az öbölben éjszaka. Pompás álom volt. Aztán Kalliopé
egyszer csak Hercegnőnek kezdte el hívni, ami azért volt különös, mert Thérán mind hercegnők
voltak.

***
– Hercegnő!
Andromakhé kinyitotta a szemét és Polüsziát pillantotta meg az ágya mellett. A nyitott erkélyen át
látta, hogy az ég odakint tisztán és kéken ragyog, a nap süt. Andromakhé erőlködve felült, gondolatai
szerteszét kószáltak.
– Hozz vizet! – Polüszia engedelmeskedett, ő pedig hosszan ivott.
– Szörnyű baj történt. A király dühös és katonák vannak lenn a parton.
– Lassabban! Mi történt?
– Újabb gyilkosságok. Az egyik palotaőrt leszúrták és ledobták a sziklákról, egy hajóst pedig
szörnyen megcsonkítottak. Valaki azt mesélte, hogy levágták a fejét.
– Ez aztán tényleg vad vidék – suttogta Andromakhé. Kiszállt az ágyból, meztelenül kisétált az
erkélyre és vett egy nagy levegőt. Az frissítő volt és hűs.
– Be kellene jönnöd. Valaki még megláthat.
Andromakhé megfordult. Kalliopéról szóló álma még mindig ott lángolt benne, teste forró volt és
zaklatott.
– És mit látnának? – kérdezte a szolgálólányt.
Polüszia elpirult.
– Azt, hogy nagyon szép vagy – suttogta.
Andromakhé felnevetett.
– Tegnap még jellegtelen voltam, ma meg mindenki azt mondja, szép vagyok. – Talpra rántotta
Polüsziát és megcsókolta. Ezúttal a lány ajkai szétváltak és a csók mélyre hatolt.
Ekkor valaki megdöngette az ajtót.
– Fel vagy öltözve? – harsant egy férfihang. Andromakhé felismerte benne Kügonészét.
– Várj egy pillanatot! – kiáltott ki. Polüszia felsegítette rá hosszú, zöld ruháját, majd a lány az
ajtóhoz szaladt, kitárta és lehajtott fejjel hátralépett.
Kügonész lépett be, sápadt arccal és a feszültség köpönyegként járt a nyomában.
– Ma útnak indulsz Trójába. Szedd össze az ingóságaidat! Leviszlek a partra.
– Izgalmas séta lesz. Úgy tudom, hogy partjaidon pár percenként meghal valaki.
A férfi arca kővé merevült.
– A múlt éjjel kivétel volt. Nem vagyunk vademberek.
– Úgy tudom, valakit lefejeztek.
– Készülj el, amilyen gyorsan csak lehet! – felelte a férfi, és kicsörtetett a szobából. Andromakhé
Polüsziához fordult.
– Azt hiszem, élveznéd a thérai életet.
– Bárcsak ne mennél el! – mondta a lány szomorúan.
– Talán találkozunk még. Én remélem. És most szedd össze az ingóságaimat, Polüszia! A király
már türelmetlen.
 2.

Kügonésznak a hegyről levezető út során nem volt kedve beszélgetni Andromakhéval. Húsz katona
kísérte őket, akik közül kettő a papnő ruháit rejtő ládát cipelték. Az út során a király egy pillanatra
sem engedte el a bronzkard markolatát, melyet Helikáóntól kapott. Remélte, hogy nem lesz szükség
arra, hogy használja is.
Zeusz nevére, az Aranyember honnan tudta meg, hogy orgyilkosok lesnek rá?
A Kövér Király azt kívánta, bárcsak sose hallgatott volna Kolánoszra, sose hagyta volna, hogy
Agamemnón aranya elcsábítsa. Ám az arany mennyisége megegyezett a Helikáón hajóival folytatott
kereskedelem kétévnyi hasznával, és az Aranyember halála nem befolyásolhatta lényegesen ezt a
hasznot. Mások örökölték volna a hajóit, és azok is a Kék Baglyok Öblét használták volna. Olyan
egyszerűnek tűnt az egész: csak visszarendeli a katonáit, és hagyja, hogy Kolánosz a parton végezzen
Helikáónnal. Amikor ez nem sikerült, meghívta a palotájába az Aranyembert. Biztosra vette, hogy az
orgyilkosok a hegyi úton végeznek vele. Csakhogy nem így történt. Így nem maradt más hátra, mint az
út lefelé, vissza a partra.
Kügonésznak sikerült megfosztania Helikáónt a kardjától – és ő még így is megúszta a merényletet.
A király megborzongott és azon mélázott, hogy talán maguk az istenek óvják az Aranyembert.
A legnagyobb kérdés azonban az volt, ami most is egyre csak ott zakatolt a fejében, ahogy a vízpart
felé haladt: hogy vajon tudja-e mindezt Helikáón?
És ott volt még a két másik ember halála. A palotaőr meggyilkolása értelmetlen tett volt. Nem
kellett hozzá sok ész, hogy rájöjjön, Kolánosz vagy valamelyik embere – akit felbőszített, hogy
elszalasztották a lehetőséget Helikáón megölésére – haragudott meg ennyire arra a szegény
szerencsétlenre, aki ruhát cserélt a fejedelemmel.
Na de a fejetlen holttest! Az már teljesen más ügy volt. A testet összevagdosták, megégették és
kibelezték, mielőtt lefejezték volna. Csuklóit összekötözték és a kötél körül a bőre felszakadt és
széthasadozott, elárulva, hogy a megkínzott férfi hogyan vergődött és rángatta kötelékét
haláltusájában.
Ez olyan barbárság volt, amit még Kügonész is nehezen fogadott el. Egy embert megölni, az
rendben volt, na de megkínozni és megcsonkítani? Egyetlen civilizált embernek sem lenne szabad
részt vennie ilyen aljasságban. Milyen hatással lesz mindez Helikáónra? A király katonáira pillantott.
Figyelmeztette őket, hogy ügyeljenek minden ellenséges lépésre.
A part még mindig zsúfolásig tele volt, de csak kevesen jöttek-mentek és komor hangulat
uralkodott. Mivel a hírek nyilvánvalóan már elterjedtek, Kügonésznak nyugalmat kellett erőltetnie
magára, ahogy a Xanthosz felé indultak. Helikáón az ithakai királlyal, Odüsszeusszal beszélgetett.
Mögöttük Kügonész kalapácsolás és fűrészelés zaját hallotta a nagy hajó felől. Felpillantott, de a
fedélzet túl magasan volt ahhoz, hogy lássa, honnan ered a lárma. Helikáón és Odüsszeusz
elhallgattak, amikor Kügonész közelebb ért hozzájuk.
A király belenézett az Aranyember szemébe és belül megborzongott. A férfi tekintete fagyos volt és
a király úgy érezte, mintha hirtelen lehűlt volna a levegő, ahogy tekintetük találkozott.
– Sajnálom az embered halálát – szólalt meg a király. Helikáón csak hallgatott, és a csend
megsűrűsödött. Kügonész látta, hogy a férfi élénk figyelemmel fordul Hektor jövendőbelije felé. –
Engedd meg, hogy bemutassam Andromakhét, a Plakosz alatti Théba királyának leányát.
– Te mész hozzá Hektorhoz?
– Ez atyám parancsa – felelte a lány. Helikáón ismét csak hallgatott, a csendet végül Kügonész
törte meg.
– Múlt éjjel beleegyeztél, hogy elviszed őt Trójába.
Helikáón nem nézett a királyra, tekintete továbbra is Andromakhéra irányult.
– Odüsszeusszal kell utaznod – közölte az Aranyember. – Az öblön túl három hadihajó várakozik,
arra várva, hogy befejezzék, amit éjjel elkezdtek.
Ismét Kügonész vette át a szót.
– Kolánosz egy… vadember. Többé nem tagja a flottámnak.
És az Aranyember még mindig nem volt hajlandó felelni, ehelyett a tenger felé pillantott. Ezután
olyan bizarr dolog történt, hogy felkavarodott tőle Kügonész gyomra. A fejedelem letérdelt a
homokban heverő véres zsák mellé. Kinyitotta és kiemelt belőle egy levágott fejet. A fejet
megcsonkították, mindkét szemet kinyomták. Alvadt vér borította a nyak csonkját és kente össze
Helikáón kezét.
– Emlékszel a barátomra, Zidantára – mondta nyugodt hanghordozással, szinte társalogva, de
arckifejezése jottányit sem változott. Testtartást váltva a fejet a melléhez emelte. A mozdulattól az
egyik átvágott ér felnyílt. A vér csigalassúsággal csöpögött rá az Aranyember kék tunikájára, de ő
mintha észre sem vette volna. Az ezt követő csendben Kügonész tisztán hallotta a saját szívverését.
Helikáón folytatta mondandóját. – Zidanta bizalommal telve jött ide, pihenőt keresett éjszakára. Azért
ebbe az öbölbe, mert köztudott volt, hogy Kügonész király gondoskodik a biztonságáról. Az ő katonái
járják a partjait. Ott vannak mindenhol, meggátolva minden harcot. De nem múlt éjjel. Múlt éjjel ezt a
jó embert elcsalták a palotádból. Aztán megkínozták. Majd megölték.
Kügonész torka kiszáradt. Megnyalta az ajkát.
– Már elmagyaráztam, mi az oka katonáim hiányának. Osztozom a hajósod elvesztése miatt érzett
fájdalmadban, de gondolj Andromakhéra, barátom! Ez a szörnyű látvány minden bizonnyal
megrendíti.
Helikáón ezen mintha meglepődött volna.
– Megrendít a látvány, istennő? A barátom, Zidanta látványa felkavar?
– Nem – felelte a lány nyugodtan. – Nem ismertem őt. Nyilván jó ember lehetett, ha elvesztése
ennyire fáj neked.
Kügonész látta, hogy a lány gyengéd szavai áttörik Helikáón védelmét. A fejedelem arcán egy izom
megrándult, ahogy megpróbálta legyűrni az érzelmeit. Felemelte a fejet, homlokon csókolta, majd
visszatette a véres zsákba.
– Igen, jó ember volt. Hat lánygyermek apja. Hűséges volt, bátor, és jobbat érdemelt, minthogy így
haljon meg, gyilkos mükénéi vademberek kezétől.
– Igen, vademberek gyilkolták meg – szólalt meg ekkor egy hang. – De ne bélyegezz meg minden
mükénéit ezzel a szörnyűséges tettel!
Kügonész megfordult és megpillantotta a tömegen át közeledő Argurioszt.
– Nem látlak itt szívesen – közölte Helikáón. – Úgy tudom, hogy Glaukosz barátod Kolánosszal és
gyilkosaival tartott. Talán neked is csatlakoznod kellene hozzájuk. Akkor találkozhatnánk a tengeren
és megpróbálhatnál bosszút állni.
– Igaz, hogy meg akarom bosszulni Alektrűónt, de azt szemtől szembe teszem, karddal kard
ellenében. Én senkit sem döfök hátba, Helikáón. És nem kínzok meg senkit.
– Á – felelte az Aranyember –, íme egy jó ember, aki ráadásul még hős is! Akkor talán
csatlakoznod kellene hozzánk, amikor Kolánosz nyomába eredünk és igazságot szolgáltatunk. Nem
kell túl messzire mennünk.
Kügonész látta, hogy Arguriosz arcvonásai megkeményednek.
– Kolánosz megérdemli a halált, de nem emelhetem a kardomat a király egy másik hívére.
Mindenesetre jelenteni fogom ezt a kihágást uralkodómnak. Azonban nem lenne szabad elfelejtened,
Helikáón, hogy nem Kolánosz az első, aki fejeket vág le, és szemeket tol ki.
Helikáón bólintott.
– Van benne igazság, bár ez a mükénéiek igazsága, ami azt jelenti, hogy a felismerhetetlenségig el
van torzítva. Alektrűón egy barbár gyilkos volt, ki tiszta párviadalban esett el, miután minden ok
nélkül megtámadott egy semleges hajót. Zidanta hajós volt, akit túlerő gyűrt le, és akit megkínoztak. A
kezeit összekötözték. Arcán a vér elárulja, hogy szemét akkor nyomták ki, mikor még élt. – Rövid
szünet után folytatta. – Múlt éjjel bebizonyítottad, hogy becsületes vagy és megmentetted az életemet.
Ezért az adósod vagyok, vagyis biztonságban vagy, Arguriosz. Ám ahogy azt korábban mondtam, nem
látlak itt szívesen.
Kügonész a mükénéi harcosra nézett, aki merev tartásban állt ott, kezét kardja markolatán
nyugtatva. Majd a férfi megpördült és távozott.
Az Aranyember most Kügonészhoz fordult.
– Többé nem várja itt biztos rév a becsületes hajósokat. Hajóm kapitányai parancsba kapják
ezentúl, hogy kerüljék el az öblödet. – Ezzel felmarkolta a véráztatta zsákot és a Xanthosz felé indult.
Kügonészt a rosszullét kerülgette. A Helikáón ötven hajója jelentette bevételkiesés óriási csapást
jelent majd a kincstárára nézve. Egy év múlva képtelen lesz fizetni zsoldosait, ami azt jelenti, hogy a
hegyi banditák ismét fosztogatni kezdik majd a birodalmán áthaladó karavánokat. Ami még több
bevételkiesést jelent.
A Xanthosz és a Pénelopé hajósai nekiálltak, hogy a vízre tolják a hatalmas hajót. Amikor az
elszakadt a parttól, a legénység utolsó tagjai is felkúsztak a köteleken, az evezősök pedig elfoglalták
helyüket. A titokzatos kalapácsolás rendületlenül folytatódott. Ahogy a Xanthosz hátrafelé araszolt,
Kügonész látta, hogy mindenféle faállványzatok emelkednek a fedélzeten. Mostanra viszont a királyt
már nem érdekelte, hogy mit építenek. Úgy érezte, mintha leszúrták volna, és életadó vére elfolyt
volna a homokon.
Ekkor Odüsszeusz szólalt meg, jéghideg hangon.
– Az ithakai hajók sem futnak itt többé partra, Kügonész. És amikor elterjed a hír, mások is erre a
következtetésre jutnak majd.
Kügonész nem felelt, így Odüsszeusz otthagyta. A parton szokatlan nyugalom honolt. Egyetlen hajót
sem bocsátottak a vízre, mert mind tudták, hogy mi zajlik majd le az öblön túl.
És kivárják, míg a csata véget ér.

3.

Andromakhé némán haladt Odüsszeusz oldalán. A férfiak között lezajló közjátékot érdekes volt
figyelni, és akadtak olyan mögöttes dolgok, amelyeket nem értett. Kügonész már akkor ideges volt,
mikor odaértek Helikáónhoz. Miért kellett annak lennie? Bár utálta a Kövér Királyt, nem volt sem
gyáva ember, sem könnyen megrémiszthető. A partra vezető úton is feszült volt és figyelmeztette
embereit, hogy ügyeljenek minden ellenséges lépésre. Miért számított ellenségeskedésre? Nem az ő
katonái támadtak Helikáónra. Odüsszeusz is másmilyennek tűnt ma. Szomorúbbnak és öregebbnek
látszott. A férfira pillantott, ahogy együtt haladtak a Pénelopé tábortüzének maradványai felé. A férfi
félt, arca sápadt volt és lehangoltnak tűnt.
A tűz köré egy csapat férfi gyűlt, meg egy homokszín hajú, hamuszürke arcú, tágra nyílt szemű
kisfiú. Odüsszeusz letérdelt mellé.
– A Pénelopé jó hajó, Xandrosz. Legendás hajó. El fogod mesélni az unokáidnak, hogy hajóztál
rajta.
A fiú felnézett.
– Miért tették ezt Zidantával?
– Hallgass ide, kölyök! Egy egész életen át törhetnéd a fejed, hogy megértsd a gonosz emberek
tetteit. Aminek ők örülnek, az nem a mi örömünk. Szeretnek fájdalmat okozni, szenvedést előidézni,
bajt és halált hozni. Ez eltelíti őket, mert a bőrük alatt üresek és semmire sem érdemesek. Zidanta az
élüszioni mezőket járja majd az örök napsütésben, mert az istenek szeretik a jó embereket.
– Én csak haza akarok menni – felelte a fiú szánandóan.
– Én is – felelte Odüsszeusz. – De most menj és keríts magadnak reggelit, nekem meg hozz egy
szelet édes pitét abból a bódéból!
Megérkezett a két katona és lerakták a homokba Andromakhé ládáját. A lány köszönetet mondott
nekik, azok pedig távoztak. Odüsszeusz ekkor megfordult és az öblöt átszelő Xanthoszra nézett.
Lesétált a partra, Andromakhé követte, majd csendben álldogáltak ott jó ideig, figyelve, ahogy az
új nap töredezett aranya miként tükröződik vissza a tenger kékjében.
– Mi a baj, Odüsszeusz? – szólalt meg a papnő. – A közelgő csata? Félted a barátodat?
Odüsszeusz váratlanul megborzongott.
– Elönt a félelem, de nem a biztonságáért aggódom. Helikáón harcos, ám olyan mélységek rejlenek
egy emberben, melyekbe soha nem lenne szabad alábucskáznia.
– Nem értelek.
A férfi felsóhajtott.
– Időnként, mikor a félelmeinknek hangot adunk, az istenek kihallgatnak minket, és valóságossá
teszik őket. Úgyhogy várjunk és lássuk, alaptalanok-e a félelmeink.
Andromakhé ott maradt mellette, míg a Xanthosz az öböl mélyebb vizeire nem ért hátrafelé
haladva. Kisvártatva Xandrosz is megérkezett a szelet pitével. Odüsszeusz megköszönte. Miután a fiú
távozott, Ithaka királya néma csendbe burkolózott.
– Miért tették ezt a barátjával? – kérdezte végül Andromakhé.
– Hogy haragra gerjesszék Helikáónt, hogy megfosszák a józan eszétől. Hogy kicsalják, miközben
dühöng. – Halkan elkáromkodta magát. – Ám Kolánosz legfőképpen azért tette, mert imád fájdalmat
okozni. Nyomorult féreg.
– És úgy tűnik, sikerült is nekik. Helikáónt mintha… megtörte volna a veszteség.
– Nem fog sikerülni nekik. Ismerem Helikáónt. Amikor kihajózik, teljesen higgadtan teszi. –
Odüsszeusz kipréselt egy mosolyt. – Megint istennőnek hívott.
– Tudom. Meglep, hogy korábban még nem hallottam róla.
– Pedig valószínűleg hallottál. Helikáónnak a barátai hívják. Valójában Aineiász a neve, és
Dardánia fejedelme.
– Igazad van, Odüsszeusz, ezt a nevet már hallottam. Az ember, aki nem akart király lenni.
– Ennél sokkal többről van szó. Nem annyira arról, hogy ő mit szeretett volna, sokkal inkább arról,
hogy méltó akart lenni az apjához. Nem mintha az a fattyú megérdemelt volna egy ilyen fiút.
Ankhíszész aljas féreg volt és pikkelyes bőrrel kellett volna születnie, mint egy gyíknak. Kisemmizte
Helikáónt és másik fiát, Diomédészt jelölte ki örökösének.
– Miért?
– Ez egy hosszú történet. Majd elmesélem a Trójába tartó úton. Ankhíszészt azonban meggyilkolták
azon az éjszakán, amikor hajónkkal befutottunk az öblébe. Helikáón akkor már két éve szolgált a
Pénelopén és éppen csak partra futtattuk a hajót apja vára alatt. Az orgyilkos azon az éjszakán csapott
le. Mivel a király meghalt, kijelölt örököse pedig még csecsemő volt, belháború fenyegetett. Egy
népnek csak egy királya lehet. És tudod, hogy mi történik ilyenkor legtöbb királyságban?
– A gyermeket és az anyját megölik. Vagy a királynéhoz hű emberek megpróbálnak végezni
Helikáónnal.
– Pontosan. A királyné több híve is lejött a partra, azzal a céllal, hogy megöljék. Mások meg azért
gyűltek oda, hogy megállítsák őket. A Pénelopé legénysége is fegyvert ragadott és harcba szálltak
volna Helikáónért, mert szerették őt. Még most is szeretik. Bármikor kirobbanhatott a csata. –
Odüsszeusz kuncogott egyet. – Árész golyóira, tudod, hogy mit csinált ő? Tizenhét évesen?
Megparancsolta, hogy mindenki dugja hüvelybe a kardot, aztán odaállt azok elé, akik azért jöttek,
hogy megöljék és közölte velük, hogy vigyék a királyné színe elé. Az asszony termeiben várakozott,
hűséges őrei gyűrűjében. Rémült volt, mert Halüszia… bár édes egy leány, nem erőskezű asszony.
Helikáón megmondta neki, hogy a gyermeke biztonságban lesz és neki sem esik bántódása. Ezután
fogadalmat tett, hogy követi atyja kívánságát és hűséget esküdött Halüsziának és Diomédésznek. Ott
állt fegyvertelenül, teljesen kiszolgáltatva kényükre-kedvükre, mégis győzött. Tekintélye mindenkit
lenyűgözött. Csak úgy áradt belőle, az őszinteségével együtt. A következő néhány hónapban
átszervezte a királyságot, új tanácsosokat jelölt ki a királynő szolgálatára. Nem voltak csaták, nem
volt háború, sem gyilkolás. Szokatlan, nemde?
– Igen, az. Miért csinálta?
– Tőle kell megkérdezned. Lehet, hogy neked el is mondja. – Odüsszeusz lesétált a vízhez és leült
egy sziklára. – Egy darabig egyetlen hajó sem bont vitorlát, úgyhogy itt fogunk reggelizni. – Ezzel
nekilátott a pitének, melyet Xandrosz hozott neki.
– Mesélj még Helikáónról! – ült le mellé Andromakhé. – Vannak gyerekei?
Odüsszeusz felnevetett.
– Úgy érted, házas-e? Nem. A szerelmet várja és remélem, megleli.
– Miért ne lelné meg? Fiatal, gazdag és bátor.
– Igen, bátor, de a szerelemhez másfajta bátorság szükségeltetik, Andromakhé.
A lány elmosolyodott.
– Ennek szerintem semmi értelme.
Odüsszeusz megvonta a vállát.
– Van egyvalami, ami miatt minden harcos azért fohászkodik, hogy soha ne kelljen megtennie
Márpedig meg kell tenniük, ha meg akarják ismerni a szerelmet.
– Ez megint egy talány, és én nem vagyok jó a talányokban.
– Kevesen azok. A harcosok félnek a megadástól, mert büszkék és dacosak. Halálig harcolnak
azért, amiben hisznek. Azért küzdenek, hogy diadalt arassanak. A szerelem azonban nem a diadalról
szól. Az az igazság, hogy az ember csak akkor találhatja meg az igaz szerelmet, amikor behódol neki.
Amikor feltárja szívét lelki társa előtt és azt mondja neki: „Íme, itt van! Ez leglényegem! Rajtad áll,
hogy ápolod vagy elpusztítod.”
Andromakhé belenézett a rút király arcába és hirtelen nagy szeretet fogta el iránta.
– Ó, Odüsszeusz! Most már értem, hogy miért szeret téged Pénelopé.
 A férfi elvörösödött.
– Túl sokat beszélek – morogta.
– Szerinted Helikáón fél a szerelemtől?
– Helikáón remek ember, de egykor tragikus sorsú és bánatos gyermek volt és ez rajtahagyta a
kézjegyét.
Egy ideig csendben üldögéltek, majd Andromakhé azt mondta:
– Említetted, hogy Hektor barátja.
– Több annál. Közelebb állnak egymáshoz, mintha fivérek lennének. Helikáón egy éven át élt
Trójában, hogy megépítse flottáját és akkor Hektornál lakott. Úgy tudom, hogy egyszer még ki is
lovagolt a Trójai Ménnel. Márpedig az olyan látvány, amit érdemes látni. Ők a legjobb lovasság.
Kedveled a lovakat?
– Szeretek lovagolni.
– Akkor imádni fogod Hektort. Nála senki sem tud többet a lovakról, és nem tud pompásabb
hátasokat fedeztetni. A ló a szenvedélye.
– Ez nyugtalanító gondolat – felelte a lány kimérten.
Odüsszeusz nevetett.
– És hogy válaszoljak múlt éjszakai megjegyzéseidre: Hektor nem rúg be, és csak udvariasan
böfög. Ami pedig a háborúba rohangászást illeti, még sosem találkoztam senkivel, aki kevésbé
szeretné a háborút, és jobban csinálná, mint ő. Ha Hektoron múlna, a ménesével maradna, és soha
nem indulna csatába.
– Kedveled őt.
– Bezony, kedvelem, Andromakhé. Ebben az erőszakos világban ő a vihar utáni derűs reggel.
Megtesz majd minden tőle telhetőt, hogy boldoggá tegyen.
– A boldogságom nem mások ajándékától függ. Vagy boldog leszek vagy nem. Egyetlen férfi sem
adhatja meg és nem is foszthat meg tőle.
– Kemény elvek szerint élsz, Andromakhé. Viszont igazad van abban, hogy egyikünk sem felel
mások boldogságáért. Ironikus módon azonban felelhetünk mások boldogtalanságáért. – Az öböl felé
nézett, ahol a Xanthosz a nyílt tenger felé tartott.
– Azt hiszem, keservesen megbánják majd, amit Zidantával műveltek – mondta Ithaka királya, és
felsóhajtott. – És az is lehet, hogy mind keservesen megbánjuk.
 XIII.
a lángok hajója

1.

A Xanthosz fedélzetén a legénység lázasan dolgozott. Khalkeusz új fegyvereiből újabb négyet

hoztak fel a fenékből szétszedve, és most, Oniakosz árgus tekintete előtt, a fedélzeten ácsolták össze
őket. Azok, akik nem az összeszerelésen fáradoztak, bőr mellvértet és -sisakot öltöttek, íjakat,
tegezeket és kardokat kötve. Helikáón belebújt bronzpáncéljába. Szeme sarkából azt látta, hogy egy
keménykötésű, fekete szakállú alak közeledik felé. Elöntötte a megkönnyebbülés, mert egy pillanatra
azt hitte, Zidanta az. Ekkor azonban Tulok halálának nyers valósága berobbant az agyába, amitől
felkavarodott a gyomra. Az egyiptomi, Gersom lépett oda hozzá.
– A parton kellett volna maradnod – mondta neki Helikáón, durvábban, mint ahogy szándékában
állt. – Itt ma csak harcosokra van szükség.
A férfi sötét szeme haragosan megvillant.
– Nem vagyok hajós, Helikáón, de majd rájössz, hogy harcolni tudok.
– Mutasd a kezed! – Gersom kinyújtotta mindkettőt, tenyérrel felfelé. Mindkettő be volt kötve és a
gyolcson még mindig szivárgott át a vér. – Nem is tudsz kardot fogni.
– Nem – ismerte el az egyiptomi. – De ha megengeded, Zidanta husángját forgatnám. Csak egy
napja ismertem, de ő mégis beugrott értem a tengerbe és az adósa vagyok. Oniakosztól pedig tudom,
hogy Zidanta mindig melletted harcolt.
Helikáón bólintott.
– Így volt. – Vett egy nagy levegőt. – Legyen úgy, ahogy mondtad, Gersom. Maradj a közelemben!
– Odakiáltott Oniakosznak, mire a fekete hajú evezős a tatfedélzetre szaladt. – Tudod, hogy mire
számíthatunk az öblön túl? – kérdezte tőle Helikáón.
– Poszeidón szigonyára számítok.
– Én is így sejtem – bólintott az Aranyember. – Kolánoszé lesz a vezérhajó, tehát ő lesz tőlünk a
legmesszebb, a szigony első szakálla. Amint meglátjuk, hatos tempójú evezést akarok. A lehető
legnagyobb sebességgel haladunk felé.
Oniakosz szemlátomást aggódott.
– De akkor a másik két gályával szemben védtelen lesz az oldalunk – mutatott rá. – Ha gyorsan
közelednek, meglékelhetnek minket.
Helikáón elengedte füle mellett a megjegyzést.
– Az orrba és a tatba kötelekkel és kampókkal felszerelt embereket akarok, meg a tíz legjobb
harcost, hogy megcsáklyázzák a hajót.
Oniakosz bólintott.
– Gondolod, hogy a Szárnyaszegett hattyú beválik három ellenséggel szemben?
– Nem. Legalább egyet el kell intéznünk a tűzvetőkkel. A vezérhajóra összpontosíts! Azt vissza kell
szorítanunk, különben két oldalról öklelnek fel minket. Szerintem a Xanthosz kibírná, de mindegyik
gályának több mint ötven harcosa van. Ha pedig mind hozzánk férkőznek, akkor több mint kétszer
annyian lesznek, mint mi.
– Én magam leszek az orrköpőnél és nem fogok hibázni, Aranyember.
Oniakosz volt a legképzettebb azok közül, akik Küproszon titokban gyakoroltak az új fegyverrel. A
leghiggadtabbakat és legkevésbé izgulósakat választották ki. Helikáón tudta, milyen fontos az, hogy
egyetlen felelőtlen hajós se kerüljön a nephthár közelébe. A csípős és bűzös szagú folyadék igen
gyúlékony és szinte lehetetlen eloltani, miután meggyújtották. Ha vizet öntöttek rá, csak annál jobban
égett. A Xanthosz nyolcvan, viasszal lepecsételt agyaggolyóbist szállított, tele az értékes folyadékkal.
Mindegyik golyóbis, akkorák, mint egy emberfej, öt jó ló, nyolc marha vagy húsz képzetlen rabszolga
árát érte. De elég egyetlen baleset és a Xanthoszból a lángok hajója lesz.
– Gondoskodj róla, hogy az emberek pontosan tudják, mi a tervünk! – figyelmeztette Helikáón az
evezőst. – Csupán az utolsó pillanatban fogjuk megtudni, hogy melyik gálya lesz a hattyú. Nem
akarom, hogy az evezőink szétzúzódjanak fordulásnál, vagy egyetlen nephthár golyóbis is elguruljon.
– Igen, nagyuram – felelte Oniakosz.
Helikáón odasétált a kormánylapáthoz, ahova Zidanta szögekkel kivert husángját támasztotta.
Felkapta és átnyújtotta Gersomnak.
– Keríts magadnak mellvértet és sisakot, aztán térj vissza ide!
Az egyiptomi távozott és Helikáón a kormányoshoz, a kusza szakállú Epeioszhoz fordult.
– Hol a pajzsod?
– Elfeledkeztem róla, nagyuram.
– Azonnal kerítsd elő! – lépett oda a kormánylapáthoz az Aranyember, és megmarkolta. – Te leszel
az, akit minden mükénéi íjász megpróbál leteríteni.
– Nem fognak eltalálni – mosolygott szélesen Epeiosz. – A múlt éjjel egy jós azt mondta nekem,
hogy nyolcvanéves koromig élek, tíz gyerekem és harminc unokám lesz.
– Bárcsak igaza lenne! De most kerítsd elő a pajzsod!
Ahogy a kormányos elrohant a főfedélzet felé, Helikáón tekintete az öbölre és azon túl a nyílt
tengerre szegeződött. Az ég tiszta volt és kék, a tenger nyugodt, enyhe szellő fújt. A mükénéi gályák
még nem látszottak. Gyanította, hogy az egyik a déli hegyfok mögött rejtőzködik, míg a másik kettő egy
kisebb sziget mögött: az egyik nyugaton, a másik északon. Háromágú szigonyt formázva törnek majd a
Xanthosz ellen, tudván, hogy bármilyen fordulékony is egy hajó, semmiképpen sem védheti meg az
oldalát egy háromirányú támadással szemben. A cél az, hogy egy – esetleg két – gálya a középfedélzet
magasságában találja el orrával a Xanthoszt, léket ütve rajta. Amint elkapták, és harcra kényszerítik,
a többi gálya is a közelébe férkőzhet, harcosaik pedig megrohamozhatják. Kolánosz tisztában volt
vele, hogy hajói gyorsabbak, mint a nehezebb Xanthosz, de nem tud a tűzvetőkről, sem a
nephthárkészletről, amit a hajó szállít.
Epeiosz visszatért, bal karjára egy nagy, ívelt pajzsot szíjazva. Fekete-fehér marhabőrrel
borították, bronzzal szegték, és a legtöbb nyíl nem fogja tudni átütni. Mögötte érkezett Gersom. A férfi
igazi izomkolosszus volt, és bár nem volt akkora, mint Zidanta, úgy festett, mint akinek nem okoz
gondot a súlyos husáng forgatása. Zidanta körül forgó gondolatai miatt Helikáónra rosszkedv
telepedett, miközben a hajó átszelte az öblöt.
Arguriosznak igaza volt. Ha nem csonkította volna meg Alektrűón tetemét, Zidanta valószínűleg
még ma is élne. Vadállatként marcangolta a bűntudat a lelkét. Egész életében csak három barátja volt:
Odüsszeusz, Hektor és Zidanta. És most egyikük örökre eltávozott.
Gersom hangja hasított bele sötét gondolataiba.
– Mi az a Szárnyaszegett hattyú?
– A hajó megfordításának egyik módja. Képzelj magad elé egy törött szárnyú hattyút, amint az
megpróbál felszállni a tóról. Körbe-körbe forog. Jól képzett legénységgel erre egy gálya is képes. Ha
beválik, kövess, mert átugrom valamelyik hajóra és ott ádáz tusa várható!
– Melletted leszek, Aranyember.
Helikáón a part felé nézett. Még ki tudta venni a vízparton álló Odüsszeusz pöttöm alakját és
mellette a csodaszép Andromakhét. A lány arca felderengett gondolatai között. Odüsszeusz gyakran
mesélt történeteket olyanokról, akik egy szempillantás alatt szerelemre gyúltak, Helikáón azonban
nem hitt az ilyen csodákban. A szerelemnek gyarapodnia kell, a megértés és a barátság, a kölcsönös
bizalom és a gyerekek születése révén. Most már nem volt annyira biztos ebben.
Múlt éjjel, pusztán az, ahogy a lány festett, villámként sújtotta le. Ma, habár gyötrődött barátja
elvesztése miatt, amikor Andromakhéra nézett, olyan sóvárgás kerítette hatalmába, amit korábban még
sosem élt át. Hirtelen eszébe jutott valami, amitől rátört a szégyenkezés. Gersomra pillantott.
– Elég közel voltál ma a parton, hogy halld, mit beszéltem a Kövér Királlyal?
– Igen.
– És rémlik, hogy minek hívtam a vele levő nőt?
– Istennőnek.
Helikáón erre elkáromkodta magát.
– Rideg az arca.
– Nem rideg, hanem erős. Könyörületes és egyben szenvedélyes asszony. Értelmes, bátor és
körömszakadtáig hűséges.
– Ismered hát? Azt hittem, hogy idegen számodra.
– A lelkem ismeri.
A Xanthosz lassan elsiklott az öböl szájánál fekvő sziget mellett. Előtte, jó fél mérföldre nyugat
felé, Helikáón megpillantotta Kolánosz vezérhajóját: a mükénéi gálya orrára festett vörös szem
mintha rosszindulatúan meredt volna a Xanthoszra.
– Látod, Oniakosz? – kiáltott előre az Aranyember.
– Látom, nagyuram! – kiáltott vissza az evezős. Helikáón tekintete végigszaladt a Xanthoszon. Az
öt tűzvető mindegyikénél öten álltak. Mellettük íjászok térdeltek. A hajó oldalpalánkjaira égő szénnel
teli kis réz parázstartókat erősítettek, az íjászok pedig olajjal bevont rongyokat tekertek szorgosan a
nyílvesszőkre.
– Nephthárt készíts! – harsogta Helikáón. A tűzvetők személyzete azonnal mozgásba lendült: ketten
felajzották a fegyvereket, beakasztva az indítóköteleket az előreugró vetőkarokba. Majd a viasszal
lezárt agyagedényeket óvatosan a tűzvető kosarakba emelték.
A Xanthosz mostanra kiért a nyílt tengerre. Dél felől újabb gálya bukkant elő a hegyfok mögül,
evezői szinte hasították a vizet, ahogy feléjük száguldott. Helikáón jobbra nézett. A harmadik gálya is
felbukkant észak felől, a napfény megcsillant az orra alá erősátodtett bronz öklelőkoson.
– Evezősök, készülj! – bömbölte Helikáón, és tekintete nyugatra vándorolt, a mükénéi vezérhajóra.
Az sebesen szelte a vizet, jó negyed mérföldre tőlük. – Hatos evezés!
A Xanthosz megugrott, ahogy hatvan evező csapódott a még mindig kék vízbe. A felgyorsuló hajó
egyenesen Kolánosz és vérszemű vezérgályája felé suhant. A dél felől közelgő ellenséges gálya
közeledett, de már a Xanthosz mögé került.
Tüzes nyilak süvítettek feléjük. Több égő vessző becsapódott a fedélzetbe. A legénység tagjai
vizes gyolcsokkal csapkodva oltották ki őket. Az északi gálya evezősei veszettül dolgoztak, hajójuk a
Xanthosz jobb oldala felé száguldott. Ha eléri, olyan lesz, mint a szívet felnyársaló lándzsa, ahogy a
bronzkos szétforgácsolja a hajó törzsét. Helikáón zord arccal figyelte a közelgő hajót.
Most minden a nephthárt kezelők ügyességén múlott.
 Ebben a pillanatban nagy nyugalom lett úrra a dardán fejedelmen. Mintha lelassult volna az idő.
Mellette, Zidanta szögekkel kivert husángjával felfegyverkezve állt az erős Gersom. Nem látszott
rajta, hogy félne.
Oniakosz parancsot harsogott és a jobb oldali vető működésbe lépett: a fa hajítókar felfelé lendült.
A nephthárgolyó átszelte a levegőt és darabokra tört a közeledő mükénéi hajó fedélzetén. Újabb
golyóbis követte. Az is célt ért, szilánkokra zúzódott, maró folyadékot permetezve a bal oldali
evezősökre. A Xanthosz íjászai nyilaikat a parázstartókba nyomták, majd kilőtték az égő vesszőket,
melyek az égen suhanva száguldottak a gálya fedélzete felé.
Ahol tűz gyulladt és elképesztő sebességgel terjedt szét a fapalánkozaton. Mindenfelől lángok
csaptak fel. Az egyik evezős, akit a nephthár jócskán beterített, kezével csapkodta égő tunikáját, de
ettől a keze is lángra kapott. Két mükénéi vödörből vizet zúdított a tűzre, ami katasztrofális
eredménnyel járt. A tűz nagy hussanás kíséretében csak még inkább lobogni kezdett. Az emberek
pánikba esve menekültek az evezőktől és a gálya elfordult balra.
Ahogy a Xanthosz elsuhant mellette, az íjászok bronzhegyű nyilakat lőttek ki az ellenséges hajó
pánikba esett legénységére. A mükénéiek, akik közül sokaknak égett a ruhája, a tengerbe ugráltak. Ám
a tűz még ott sem csillapodott. Két újabb agyaggolyóbis csapódott be a gálya fedélzetének közepére.
A nephthár lefolyt a fedélközbe és az elhagyott hajó ide-oda hintázott a tengeren, miközben tűz
emésztette el a gerendázatát.
A másik négy vető is tüzelt – ezúttal Kolánosz vezérhajójára. Három golyóbis a tengerbe hullt, de
az egyik eltalálta a hajó bal oldalát, az evezősökre fröcskölve tartalmát. Ismét tüzes nyilak hasították
az eget. Az egyik vessző belecsapódott a fedélzetbe és Helikáón látta, amint a hajósok takarókkal és
köpenyekkel kezdik csapkodni a lángokat, de azok is lángra kaptak már.
Ekkor a vezérhajó irányt váltott és elmenekült a csatából.
Helikáón már éppen parancsot akart adni az evezősöknek az üldözésre, mikor egy nyíl süvített el
mellette és csapódott az oldalpalánkba. Hátrapillantva látta, hogy az utolsó gálya hátulról közeledik
felé. Harag kerítette hatalmába: nem maradt ideje a menekülő Kolánosz üldözésére.
– Szárnyaszegett hattyú jobbra! – rikoltotta. A bal oldali evezősök lapátjaikat mélyen a vízbe
merítették, aztán teljesen kiemelték, míg a jobb oldaliak teljes erővel evezni kezdtek. A Xanthosz
megrándult, hogy aztán gyorsan fordulni kezdjen. Az üldöző gálya vadul suhant feléjük, megpróbálva
felöklelni őket, amíg a Xanthosz az oldalát mutatja felé. Ám a gálya kapitánya rosszul mérte fel a
fordulás sebességét, és ahogy a két hajó összeütközött, már majdnem szemtől szembe voltak. A
Xanthosz jobb oldali evezősei behúzták lapátjaikat. A mükénéiek nem voltak elég gyorsak, így
számos evezőjük eltört vagy szétzúzódott, ahogy a hajók összeakadtak. A Xanthosz orrában állók
közül többen elhajították csáklyáikat, azok kampós vége pedig beleakadt a kisebb gálya
oldalpalánkjába. Mások a tatnál tették ugyanezt. A köteleket megrántva a két hajó egymás mellé
simult.
Helikáón feltette bronzsisakját és lerohant a középfedélzetre, ahol legkeményebb legényei
várakoztak, karddal a kezükben.
Helikáón felmászott a palánkra és elordította magát:
– Zidantáért! – Majd leugrott a mükénéi gálya fedélzetére. Kardokkal, szekercékkel és husángokkal
felfegyverzett hajósok rohama fogadta a támadókat. Helikáón pengéjét belevágta az első képébe,
vállával egy másikat a fedélzetre lökött, majd előreszökkent, hogy egy harmadikat mellbe szúrjon. A
negyedik a fejét vette célba, de ekkor egy hatalmas husáng kisöpörte alóla a lábait. Gersom belegázolt
a közelharcba, Zidanta husángja bronzvérteken csattant és embereket taszított a fedélzetre. A
Xanthoszról még többen ugrották át, és ádáz, véres tusa vette kezdetét. Helikáón megölt egy újabb
hajóst. A csata most kezdett csak dühöngeni igazán. Három harcos rohanta meg az Aranyembert. Az
első kardszúrását hárította – de aztán lába megcsúszott a vértől iszamos fedélzeten. Ahogy elzuhant,
máris előrevetette magát, másik támadója lábára érkezve felborította a férfit. A hátára hengeredett és
kivédet egy kardszúrást, majd lesújtott a hajós lábára.
A Xanthosz egyik karcsú hajósa, aki két görbe tőrt forgatott, ugrott oda, pengéjével felhasítva a
támadó torkát. Helikáón talpra szökkent. Gersom a jobbján állt, a hajós a balján. Mükénéi harcosok
rohamozták meg a hármast.
Az Aranyember előrevetette magát, hogy fogadja rohamukat. Gersom és a hajós vele együtt
szökkentek előre, és így hárman hasítottak bele a mükénéiek soraiba, vagdalkozva és ölve.
Helikáón megpillantotta Glaukoszt, karddal a kezében. Harag söpört végig rajta, levágta a vele
szemben álló ellenfelét és rárontott a mükénéi harcosra. Ekkor nyilak kezdtek el záporozni a felső
fedélzetről.
Helikáón éppen elérte Glaukoszt, amikor meghallotta, hogy valaki felkiált:
– Megadjuk magunkat! Dobjátok el a fegyvereket, cimborák, az ég szerelmére! Megadjuk magunkat!
– Mindenfelől a fedélzetre hulló fegyverek koppanása hallatszott.
Glaukosz egy pillanatra szúrós tekintettel meredt Helikáónra, de látva, hogy körülötte mindenki
abbahagyja a harcot, kardját ő is a fedélzetre dobta. Az Aranyember az ifjúra nézett és látta a
szeméből sütő gyűlöletet.
– Együtt hajóztál Zidantával. Tudtad, hogy mit tettek vele, mégis csatlakoztál hozzájuk. Ki kellene
belezzelek, mint egy disznót, de mégsem teszem. Elviszlek oda, ahol Arguriosz vár.
Glaukosz hallgatott, Helikáón pedig hátat fordított neki. A karcsú hajós, aki a segítségére sietett,
éppen a tőrét tisztogatta. Helikáón odasétált hozzá. A férfi már nem volt fiatal, legalább negyvenes
éveiben járt.
– Köszönöm neked. Hogy hívnak?
A férfinek sötét szeme volt, arca higgadt.
– Attalosz a nevem.
– Bátran harcoltál és én az adósod vagyok, Attalosz.
Helikáón otthagyta a férfit és parancsokat kezdett osztogatni az embereinek.
– Ragadjatok kötelet! Azt akarom, hogy minden foglyot kötözzetek az oldalpalánkhoz! És dobjatok
le köteleket azoknak is, akik még a vízben vannak a másik hajóról.
A Xanthoszról újabb hajósok érkeztek, a mükénéieket összeterelték a fedélzeten és csuklójuknál
fogva az oldalpalánkhoz kötözték őket. Ekkor Helikáón megparancsolta, hogy Zidanta testét eresszék
le a gályára. Vérmocskos takarókba bugyolálva fektették le a fedélzet közepére. Az Aranyember
kivette fejét a zsákból és a levágott nyakra illesztette. Majd az oldalán viselt erszényből előhúzott egy
aranykarikát és Zidanta szájába tette – ajándékként a Zidantát a Hádész birodalmába a sötét folyón
átvivő Révésznek.
Csend támadt, ahogy letérdelt a test mellé. Kis idő múlva ismét felállt és tekintete végigfutott a
foglyokon.
– Ő volt Zidanta. Közületek páran ismertétek egy rövid ideig. Talán akad köztetek olyan is, aki
legyűrte őt és a táborotokba vonszolta. Remek ember volt, hat leány apja. Régebb óta hajózott a Nagy
Zöldön, mint amennyi évet többségetek számlál. Hettita volt és hettita módon küldjük el őt isteneihez.
Mind részt vesztek a szertartáson és ezalatt lesz időtők, hogy eltöprengjetek, mi részetek volt a
meggyilkolásában.
 2.

Arguriosz egy darabig még elüldögélt a parton, elmerülve a gondolataiban. Kolánosz tettei ismét
bemocskolták a mükénéiek becsületét. Zidanta megkínzása és meggyilkolása felesleges és borzalmas
tett volt. És nem Kolánosz lesz az egyetlen, aki megszenvedi a Kövér Király öblében történteket.
Amikor Agamemnón értesül róla, hogy Arguriosz megmentette az Aranyembert, méregbe gurul majd.
Arguriosz azon kapta magát, hogy azt kívánja, bár soha ne egyezett volna bele, hogy Helikáónnal tart.
Ha a parton maradt volna, akkor esetleg sikerrel járhatott volna a merénylet és az olyan jó ember,
mint Zidanta, most arra készülhetne, hogy hazatér a feleségéhez és a lányaihoz.
Az ifjú Glaukosz pedig miként hozhatta meg azt a döntést, hogy veszett gyilkosok oldalára áll?
Rejtély volt ez Arguriosz előtt, ami szomorúsággal töltötte el.
Ekkor látta meg a kisfiút, Xandroszt, aki felé tartott éppen, láthatóan idegesen. Egyik kezében egy
fatálat hozott, másikban sajttal leöntött cipót.
– Az jutott eszembe, hogy éhes lehetsz, uram.
Arguriosz szúrós pillantást vetett a szeplős fiúra, aztán bólintott.
– Éhes is vagyok. – Kezébe fogta a tálat és nekilátott az ételnek. Híg ragu volt, de a fűszerek
kellemesen csípték a nyelvét. A kenyér is túlságosan keletlen volt. Felpillantott és látta, hogy a fiú
még mindig ott őgyeleg. – Van még valami más is?
– Köszönetet akartam mondani, amiért megmentettél.
Arguriosz mindig kényelmetlenül érezte magát ifjak társságában, még fiatalkorában is. Most sem
tudta, mit mondjon. A fiúra nézett. Az sápadt volt és jól láthatóan rémült.
– Ne félj tőlem! Nem bántok gyerekeket.
– Bárcsak sose jöttem volna ide! – tört ki váratlanul Xandrosz. – Bárcsak otthon maradtam volna!
– Én is kívántam ilyesmiket. A gyerekkor biztonságot nyújt, de amikor a gyerekből férfi lesz,
olyannak látja a világot, amilyen az valójában. Én is gyászolom Zidantát. Nem minden mükénéi olyan,
mint azok, akik megölték.
– Tudom – ült le Xandrosz a homokba Arguriosz lábához. – Te megmentettél, és majdnem
meghaltál közben. Én halálra rémültem akkor. És te?
– A halál engem nem rémít, fiú, hiszen eljön minden emberért. A szerencsések hősi halált halnak és
nevük fennmarad. A balszerencsések lassan halnak meg, hajuk fehérre vált, tagjaik törékenyek
lesznek.
Arguriosz végzett a raguval és a kenyérrel. Az üres tálat a mellette fekvő sziklán hagyva felállt,
felkapta a sisakját és odasétált, ahol a Pénelopé hajósai összegyűltek, az öblöt figyelve és azon
tanakodtak, hogy vajon melyik hajó tér vissza győztesen.
Odüsszeusz embereitől távolabb üldögélt, a zöld ruhás Andromakhéval beszélgetve, aki feltűnő
jelenség volt. Arguriosz nők társaságában még kényelmetlenebbül érezte magát, mint gyerekek
közelében, de most beszélnie kellett Odüsszeusszal. Ahogy elindult feléjük, észrevette, hogy
Xandrosz is vele tart.
A fiú felnézett és vidáman rámosolygott. Arguriosz kísértést érzett, hogy leszidja, és elzavarja, de a
nyílt mosoly végül lefegyverzőnek bizonyult.
Odalépett Odüsszeuszhoz, aki felpillantott és intett neki, hogy üljön le mellé, majd bemutatta
Andromakhét. Arguriosznak nagy nehezen ennyit sikerült kinyögnie:
– Sajnálom, hogy látnod kellett ezt a szörnyű jelenetet – idézte fel a pillanatot, amikor Helikáón
kivette Zidanta fejét a zsákból.
– Láttam már korábban levágott fejeket – válaszolta a nő hűvösen.
Arguriosz képtelen volt rájönni, hogyan folytathatná a beszélgetést, de nem is állt szándékában.
Odüsszeuszhoz fordult inkább:
– Küldetésem Trójába szólít. Utazhatok a Pénelopén?
– Nem tudom, hogy van-e helyem az útra – felelte Ithaka királya fagyosan.
– Megmentette az életemet – közölte váratlanul Xandrosz.
– Megmentette? Nos, ez olyan történet, amit szívesen meghallgatnék.
Arguriosz felállt, hogy otthagyja őket.
– Várj, várj! – kiáltott utána Odüsszeusz. – Hadd hallgassam meg, mit akar mondani a kölyök!
Gyerünk, fiú! Meséld el ezt a vakmerő cselekedetet! – Arguriosz megállt. Nem óhajtott az ellenséges
ithakai társaságában maradni, de el kellett jutnia Trójába. Feszengve állt ott, míg Xandrosz elhebegte
a történetet a viharról, a kitört oldalpalánkról, és hogy miként lebegett a dühöngő tenger felett.
Odüsszeusz figyelmesen hallgatta, majd Arguriosz szemébe nézett, ezúttal barátságosabb arccal. – A
meglepetések embere vagy, Arguriosz. A meglepetések embereinek pedig mindig akad hely a
Pénelopén, bár zsúfoltan leszünk.
– Az nem zavar.
Valaki felkiáltott, mire az emberek a parton egyszerre pattantak fel.
Az öblön túl a Xanthosz haladt, a sekély vízben navigálva és egy hadigályát vontatott maga után.
Az események ilyetén fordulatától meglepett Arguriosz leballagott a vízpartra és a közeledő hajókat
figyelte. A gálya legénysége az oldalpalánknál sorakozott fel. Ahogy közelebb értek, Arguriosz
észrevette, hogy a jó ötven ember ki van kötve. Mélyebb vizekre érve a Xanthosz elengedte a
vontatókötelet és a gálya lassan megállt, Helikáón hajója pedig odébb siklott.
Ekkor Arguriosz megpillantott valami sötét foltot átröppenni az égen a Xanthosz felől, ami a gálya
fedélzetén csattant. Újabb sötét foltok húztak ívet az égre. A megkötözöttek kiabálni, ordibálni
kezdtek és köteleiket rángatták. Vagy tucatnyi tüzes nyíl röppent fel a Xanthosz felől.
Nagy lángnyelv csapott fel a gálya fedélzetéről. Üvöltések harsantak és Arguriosz látta, hogy
Glaukosz lángra kap. Tűz harapózott el tunikáján és vértjén, aztán a haja is meggyulladt. Most már
rémes volt hallani az ordítozást, ahogy az emberek gyertyaként lángoltak a fedélzeten. A tenger felett
fekete füst gomolygott. Arguriosz egyszerűen nem akart hinni a szemének. Legalább ötven
magatehetetlen ember vívta haláltusáját. Egyiküknek sikerült kiszabadulnia és a tengerbe ugrania.
Döbbenetes volt, hogy amikor felbukkant, a lángok még mindig falták a testét.
Az egész parton végig csend honolt, ahogy a döbbent hajósok a gályát és legénységét emésztő
varázsos tüzet bámulták.
– Azt kérdezted, hogy mitől félek – szólalt meg Odüsszeusz, és Arguriosz látta, hogy
Andromakhéhoz beszél. – Most már látod, mi volt az.
– Ez szörnyűséges – mondta Arguriosz, miközben az ordítások visszhangot verve még mindig
érkeztek a halálra ítélt hajó felől.
– Bezony az – felelte Odüsszeusz szomorúan.
A megpecsételődött sorsú gálya felett fekete füst örvénylett, és a Xanthosz lassan siklani kezdett a
nyílt tenger felé.
 XIV.
Búcsúdal

1.

Ahogy a hosszú délután lassan telt-múlt, a Xanthosz folytatta útját a part mentén dél felé, Kolánosz
gályáját keresve. Gersom az orrban állt, bekötözött tenyere még mindig égett attól az ecetes és
olívaolajos kenőcstől, amit Oniakosz tett a sebére. Mellette éppen Oniakosz kémlelte a déli láthatárt,
az üldözött hajó nyomai után kutatva. Attalosz, a csendes hajós állt mellette. A messzi távolban
kétszer is megpillantották a gályát, de a tengerre pára szállt és egy ideig a látótávolság jócskán
lecsökkent.
– Elvesztettük – mondta Oniakosz, és Gersom úgy érezte, megkönnyebbülést hall ki a szavaiból.
Visszapillantott a kormányállásra, ahol Helikáón állt a nagy lapátnál. Senki sem volt mellette, és az
evezősök is némán húztak. Aznap senki sem dalolt, nem nevetett vagy elegyedett könnyed csevelybe,
ahogy a Xanthosz zsákmányát kutatva suhant előre. Gersom először azt hitte, hogy a komor hangulatot
Zidanta halála váltotta ki, de ahogy telt-múlt a nap, rájött, hogy ennél többről van szó. A hajósok
feszültek és nyugtalanok voltak, Gersom pedig megpróbálta kitalálni, hogy mi lehet csendességük
mögött. Talán az újabb csatától féltek? Ez nem tűnt hihetőnek, mivel látta őket harcolni és nem voltak
félősek. Emellett csak csekély veszteségeket szenvedtek el a tengeri ütközetben. Epeioszt, a
kormányost hátba lőtték, de még így is képes volt irányban tartani a Xanthoszt addig, míg meg nem
csáklyázták az ellenséges gályát. Ekkor Epeiosz összerogyott és meghalt. Három másik embert is
megöltek, de közülük ketten láthatóan új hajósok voltak és nem szolgáltak még elég időt ahhoz, hogy
tartós barátságokat kössenek. A tagbaszakadt egyiptomi értetlenül állt a győzelmi mámor elmaradása
előtt.
Végül Oniakoszhoz fordult.
– Ti, tengeri népek, a lehető legfurcsábban ünneplitek a győzelmet. Amikor mi nyerünk egy csatát,
dalolunk és nevetünk. Az emberek hőstetteikkel hencegnek. Jó érzéssel tölti el őket, örülnek, hogy
élnek. Ám én most úgy érzem, mintha egy holtakkal teli hajón lennék.
Oniakosz értetlenül meredt rá.
– Az égő hajósoknak a látványa egyáltalán nem hatott rád, gyiptó?
Gersom összezavarodott. Hogy lehet gyászolni ellenségeink halálát?
– Ők támadtak ránk és mi legyőztük őket.
– Legyilkoltuk őket, méghozzá kegyetlenül. Ők a tengerből éltek, volt családjuk és voltak szeretteik.
Gersom érezte, hogy harag keríti hatalmába. Miféle badarság ez?
– Akkor inkább otthon kellett volna maradniuk szerető családjuknál és nem halálra kínozni egy
becsületes embert. Amikor rád támad egy oroszlán, nem állsz le azon gondolkodni, hogy vajon
vannak-e kölykei. Egyszerűen csak megölöd.
– Ezzel nem lehet vitatkozni – bólintott Attalosz.
Oniakosz dühös pillantást vetett mindkettejükre.
– Tulokot Kolánosz ölte meg. Ő az, akit fel kellett volna gyújtani. El kellett volna süllyeszteni azt a
gályát és kimenteni a legénységet.
Gersom felnevetett.
– Kimenteni őket? Hogy újra ránk támadjanak? Ha ők foglalták volna el a Xanthoszt, elengedtek
volna téged?
– Nem, nem tették volna – válaszolta a göndör hajú evezős. – Megöltek volna minket. Ám ez
választja el a gonoszságot a jóságtól. Amikor úgy viselkedünk, mint ők, olyanok leszünk, mint ők. És
akkor mi igazolja a létünket? Az ő erkölcseik elfogadásával elvetjük a jogot, hogy kárhoztassuk őket.
– Á, akkor tehát a filozófiáról beszélgetünk! – mondta erre Gersom. – Remek! Egyszer, jó régen,
kitört egy lázadás Egyiptomban. A fáraó elfogta a főkolomposokat. Tanácsosai arra biztatták, hogy
ölesse meg mindet, de ehelyett meghallgatta az ellene lázadók panaszait és megpróbálta orvosolni
azokat. Mindet elengedte. Még az adókat is csökkentette a lázongó vidékeken. Ő is filozofikus ember
volt. Néhány évvel később ismét lázadás tört ki, de ezúttal a fáraót csatában legyőzték és megölték.
Lemészárolták asszonyait és gyermekeit is. Kevesebb mint öt évet ült a trónon. Az egyik főkolompos
foglalta el aztán a helyét. Alatta is voltak lázongások, de ő mindet szétverte és végzett mindenkivel,
aki felkelt ellene. Nemcsak őket ölette meg, de a családjukat is. Ő negyvenhat éven át uralkodott.
– Mit akarsz ezzel mondani, gyiptó? Hogy a barbárság a célravezető? Hogy a legkönyörtelenebbek
mindig diadalmaskodnak, míg a részvétet mutatók sorsa meg van pecsételve?
– Pontosan. Ez megalapozott történelmi tény. Azonban én inkább arra akarok célozni, hogy a
szélsőségek mindig magukban hordozzák a veszélyt. Az az ember, aki mindig könyörtelen, az gonosz,
aki mindig könyörületes, az könnyen kihasználható. Ez inkább az egyensúlyról, vagy ha úgy tetszik, a
harmóniáról szól. Erő és részvét, míg a könyörtelenség időnként könyörülettel párosul.
– Ma több jutott a kegyetlenségből – felelte Oniakosz. – Sosem gondoltam volna, hogy Helikáón
ilyen bosszúálló.
– Ez többről szólt, mint a bosszúról – szólt közbe Attalosz.
– Hogyhogy?
– A tengeren is felgyújthattuk volna őket, hogy aztán gyorsan Kolánosz nyomába eredjünk. Ehelyett
a gályát bevontattuk az öbölbe, hogy mindenki láthassa azt a szörnyűséget. A parton levő minden
hajós tovább fogja adni a történetet. Néhány héten belül nem akad olyan kikötő a Nagy Zöldön, ahol
ne beszélnének róla. Szerintem ez volt a veleje.
– Hogy az egész világ megtudja, hogy Helikáón és hajósai vademberek?
Attalosz vállat vont.
– Ha mükénéi hajós lennél, volna kedved most Helikáónra támadni?
– Nem – ismerte el Oniakosz. – Nem lenne. Ám ugyanakkor nem hiszem azt sem, hogy sokan
akarják majd őt szolgálni. Amikor visszaérünk Trójába, szerintem számos hajós dönt úgy, hogy kilép
a szolgálatából.
– Te is? – tudakolta Gersom.
Oniakosz felsóhajtott.
– Én nem. Én dardán vagyok és Helikáón az uram. Én hűséges maradok.
Lenge, meleg szellő kelt dél felől. Ismét delfinek bukkantak fel a hajó mellett, versenyt úszva vele
és Gersom egy ideig őket figyelte. A köd megsűrűsödött és hallotta, hogy Helikáón rákiált az
evezősökre, hogy lassítsanak. Attaloszt az orrban hagyva, Oniakosz elindult hátra. Gersom követte,
elsétálva a tűzvetők legénysége mellett. A két férfi fellépdelt a tatfedélzetre vezető lépcsőkön.
Helikáón arca kifejezéstelen maszkot idézett.
– Partot kell keresnünk, Aranyember – szólalt meg Oniakosz. – Hamarosan alkonyodik.
A következő órában a Xanthosz a hegyek vonalát követte, ami végül egy mély, félhold alakú
öbölbe nem torkollt. A part üres volt, Helikáón pedig utasította a tűzvetők kezelőit, hogy pakolják el a
nephthárgolyóbisokat. Amint végeztek, a Xanthoszt tattal előre partra vontatták.
Tüzeket gyújtottak a parton és a hajósok csapatostul vetették be magukat a sziget belsejébe, hogy
még több tűzifát és friss vizet keressenek. Gersom azonban a fedélzeten maradt. A keze még mindig
túlságosan sajgott ahhoz, hogy megmarkolja valamelyik leeresztett kötelet és lecsusszanjon rajta.
Ennek dacára érezte, hogy az ereje kezd visszatérni. Helikáón is a Xanthoszon maradt. Ahogy lassan
eljött az este és meggyújtották a főzőtüzeket, a hangulat egy fikarcnyit sem javult.
Mire a köd felszállt és a csillagok fényesen ragyogni kezdtek az égen, egy-két hajós már álomba is
szenderült. A többség azonban ébren maradt és Gersom, aki szunyókált egy keveset a tatfedélzeten,
látta, hogy nagy csapatokat alkotva, fojtott hangon beszélgetnek egymás közt.
Helikáón ennivalót hozott az egyiptominak: kerek sajtot meg sózott-szárított húst. Volt nála egy
vizestömlő is.
– Hogy van a kezed?
– Gyorsan gyógyul – felelte Gersom, aki hálásan fogadta az ételt. A sajtot alaposan megfűszerezték,
akárcsak a húst, és csípte is a nyelvét. Helikáón megállt a taton és a partot meg az ott összegyűlt
embereket figyelte. Az egyiptomi nézte őt egy darabig, felidézve azt, amikor átvetette magát az
ellenséges gálya fedélzetére. Gersom akkor egy ifjú fejedelmet látott, aki harci vértjében rendet vág a
mükénéiek soraiban. Kardját könyörtelen hatékonysággal forgatta, támadásai védhetetlenek voltak.
Csak úgy sugárzott belőle a legyőzhetetlenség. Ez volt az, ami minden másnál nagyobb félelmet
csempészett a mükénéiek szívébe és megadásra késztette őket.
– Attól tartok, hogy a hajósaid nem boldogok – törte meg a csendet az egyiptomi.
– Jó emberek, bátrak és becsületesek. Zidanta remek emberismerő volt. Csak olyanokat vett fel,
akiknek van szíve. Ma éjjel rá fognak gondolni, mint ahogy én is.
– Szerintem ennél több mindenen fognak gondolkodni.
Helikáón bólintott.
– Igen, ennél többön. Jól harcoltál ma, Gersom. Zidanta büszke lett volna arra, ahogy a husángját
forgattad. Ha a szolgálatomban akarsz maradni, forgathatod tovább is.
– Arra gondoltam, hogy Trójába érve elhagyom a hajót.
– Sokan tesznek majd így, neked azonban el kellene töprengened azon, hogy bölcs lenne-e ez a
lépés.
– Már miért ne lenne bölcs?
Helikáón hátat fordított a partnak, és Gersom megérezte magán tekintetének súlyát.
– Milyen bűnt követtél el Egyiptomban?
– Mi indít arra, hogy ezt kérdezd? – tért ki a kérdés elől Gersom.
– Óvatos vagy, gyiptó, és ez olyan erény, amit becsülök. De ez most nem a titkolódzás ideje. A
Kövér Király említette, hogy minden kikötőben egyiptomi küldöttek érdeklődnek olyan hírek után,
amelyek egy erős, fekete szakállú menekültről szólnak, aki talán a Gersom nevet viseli. Jókora
summát fizetnek aranyban azoknak, akik átadják őt az igazság szolgáinak. Úgyhogy újfent megkérdem:
mi a bűnöd?
Gersom elcsüggedt. Eddig nem volt vele tisztában – bár tudhatta volna –, hogy nagyapja ilyen
messzire elmegy, csakhogy elfogathassa.
– Megöltem a fáraó két testőrét.
– Akik megpróbáltak elfogni?
– Nem. Láttam, amint egy asszonnyal erőszakoskodnak, és meg akartam állítani őket. Azok kardot
rántottak, így hát végeztem velük. Részeg voltam, és nem a magam ura. Ma már persze sajnálom.
 – Ha erőszakoskodtak egy nővel, akkor helyesen tetted, hogy szembeszálltál velük.
– Nem, nem tettem helyesen. A lány rabszolga volt, és ha a testőrök üzekedni akarnak egy
rabszolgával, akkor az nem bűn. A nő rosszul tette, hogy ellenkezett velük.
– Így aztán elmenekültél.
– Bűnöm büntetése az lett volna, hogy kivájják a szememet, aztán elevenen elégetnek. Nincs
balzsamozás, nincs séta Ozirisszel a Mesés Vidékre, nincs csillagok közt élt jövő. Úgyhogy igen,
elmenekültem. De úgy fest, nincs biztos menedék a Nagy Zöldön sem.
– A legényeim között biztonságban lennél Dardániában. Ott fogunk telelni.
– Gondolkodni fogok az ajánlatodon, Helikáón. És köszönöm, hogy felajánlottad.
Az Aranyember felsóhajtott.
– Nem kell megköszönnöd, Gersom. Sok hajósom elmegy, amikor elérjük Tróját. Nem engedhetem
meg magamnak még egy olyan jó harcos elvesztését, amilyen te vagy.
– Biztosra veszem, meg tudnád győzni őket, hogy maradjanak.
Helikáón keserűen elmosolyodott.
– Csak akkor, ha elmondom nekik az igazat, ezt pedig nem tehetem meg.
– Meg kell magyaráznod majd ezt a rejtélyt.
– Talán megteszem – ha jobban megismertelek.
– És most mi lesz?
– Elvesztettük szem elől Kolánoszt és az évszaknak majdnem vége. Tavasszal folytatni fogom a
vadászatot. Tartson bár egész életemen át, de egy napon kézre kerítem. Hacsak nem hozza el nekem
valaki.
– A csillagok alatt nincs nagyobb erő a gyűlöletnél.
– A gyűlölet nem erény, az ember mégsem tud megszabadulni tőle – felelte Helikáón keserűen. –
De hiába tudom ezt, addig mégsem lesz nyugalmam, amíg Kolánosz meg nem hal. Az ilyen gonosztett
nem maradhat büntetlen.
– Orgyilkosokat küldesz rá?
– Nem. Én magam kerítem elő.
Helikáón hallgatásba süppedt.
– Mi az, amin töprengsz? – kérdezte Gersom.
Az Aranyember vett egy nagy levegőt, majd lassan kifújta.
– Apámra gondolok, ahogy utoljára láttam őt. Egy orgyilkos végzett véle. A gyilkos levágta a fülét.
Hogy miért, nem tudom.
– Soha nem jöttél rá, ki bízta meg?
– Nem, de az embereim még mindig kutatnak ut/fonna. Jutalmat tűztem ki bármilyen értesülésért, ám
eddig semmi sem derült ki. Viszont egy napon majd megjön a hír és akkor az az ember, aki elrendelte
apám halálát, meg fog halni, akárcsak Kolánosz. Erre tettem esküt.
Ekkor a parton az egyik ember kiabálni kezdett. Gersom a tatkorláthoz lépett és lepillantott.
Oniakosz volt az.
– Halld szavunkat, ó, Hádész, a Legnagyobb Sötétség Ura, mert barátaink közül most többen a te
földedet járják az élüszioni mezőket keresve! – harsogta.
A hajósok énekelni kezdtek.
Helikáón átmászott a palánkon és leereszkedett a partra. A hajón maradtak Gersom köré gyűltek és
ők is énekelni kezdtek. Gyászos ének volt ez, a halál és a búcsú dala. Mikor véget ért, az egyiptomi
látta, hogy az Aranyember odalép a homokon kört alkotó hajósokhoz. Beszélni kezdett Zidantáról,
bátorságáról, hogy mennyire szerette a családját és a hajósait, hogy milyen hűséges volt, és milyen
nagy volt a lelke. Utána ismét Oniakosz következett. Ő is beszélt Zidantáról, meg Epeioszról és a
többi halottról, de ő személyesebb és emberközelibb dolgokat mondott: hogy Zidanta milyen
nagylelkű volt, hogy volt humorérzéke, hogy Epeiosz mennyire szeretett hazardírozni. Mások is
meséltek történeteket, és mindegyik végén a legénység azt kántálta: „Halld szavunkat, ó, Hádész!
Gersomban csak ekkor merült fel, hogy valahol a partvidéken egy másik hajó legénysége is
valószínűleg ugyanezeket a szavakat kántálja, és azoknak a barátaiknak a haláláról szólnak, akik a
Xanthosz megtámadása során estek el.
A korláthoz gyűlt emberek sorai között átverekedve magát keresett egy helyet a középfedélzeten,
ahova letelepedhetett. A hátára fekve a csillagokat kezdte el bámulni.
Vajon figyelnek rájuk az istenek? Törődnek egyáltalán azoknak a jelentéktelen életével, akik őket
imádják? Ejt-e könnyet az arany Ozirisz veszteségeinkért? Velünk gyászol Ízisz? Vagy ez a görög
isten, ez a Hádész? Vagy Jahve, a sivatagi rabszolgák komor istene? Vagy az asszírok tűzokádó
Molochja?
Gersom erősen kételkedett benne.
 Második rész
AZ ARANYVÁROS
 XV.
AZ ÁLMOK VÁROSA

1.

Helikáón gyásza nem csökkent, ahogy hajóját megfordítva északnak tartott a part mentén. Sőt,
inkább úgy érezte, hogy egyre dagad benne és a szívét marcangolja. Akadtak idők, mikor úgy érezte,
levegőt sem kap a rá nehezedő teher miatt. Ahogy a Xanthosz átszelte a hullámokat a Kék Baglyok
Öble mellett elhaladva, az emlékek még élesebben tértek vissza és úgy érezte, hogy Zidanta
elvesztése maga alá gyűri.
Gyászának súlya őt is megdöbbentette. Zidanta jó barátja volt és hűséges híve, de Helikáón
korábban észre sem vette, hogy mennyire támaszkodott a férfi rendíthetetlenségére és elszántságára.
Helikáón egész életében ódzkodott a bensőséges érzésektől, attól, hogy másokat közel engedjen, hogy
megossza másokkal legbensőbb gondolatait, álmait és félelmeit. Tulok sosem volt tolakodó, sosem
akarta erővel kitudni, hogy mit érez. Tulok maga volt a biztonság.
Odüsszeusz egyszer azt mondta neki, hogy az ember nem bújhat el a félelem elől, hanem meg kell
lovagolnia, és szembe kell néznie vele. Nem lehet belőle olyan király, akit saját vára ejt csapdába.
Helikáón megértette ezt. Emiatt szabadult ki és lett belőle az Aranyember, a Tenger Fejedelme.
De így is tudta, hogy csak önmaga egy része rontott ki a várból. Az erőd még mindig ott állt
gondolatai között, és a lelke benne rekedt.
Mit is mondott az a vén csónakos, Szpürosz a tragédiát átélt gyerekekről? Hogy a szívükön seb
esik. Helikáón ezt is értette. Kiskorában a szíve tárva-nyitva állt. Aztán aranykékbe öltözött anyja,
drágaköves diadémmal homlokán levetette magát a szirtről. A kisfiú azt hitte, hogy felszáll az
Olümposzra, és némán, rettegve nézte, ahogy teste a lenti sziklákra zuhan. Ezután apja levonszolta őt a
tengerpartra, hogy megnézze anyja megtört szépségét, szétzúzódott arcát, üregéből kilógó egyik
szemét. Apja szavait mintha tűzzel maratták volna a szívébe. „Itt fekszik hát ez az ostoba szuka. Nem
volt istennő. Csak egy hulla, amiből a sirályok lakmározhatnak.”
A gyermek sebzett szíve még egy ideig nyitva állt, ahogy próbált vigaszt nyerni Ankhíszésznél. Ám
amikor arról beszélt, hogy mit érez, apja ráparancsolt, hogy hallgasson, és ordibált vele puhánysága
miatt. Kezdetben gúnyolódott rajta, aztán nem is törődött vele. Azoknak a szolgálólányoknak és -
fiúknak, akik kedvesen vagy szeretetteljesen viselkedtek vele, megmondták, hogy ezzel csak a
gyengeségét táplálják és hideg, rideg banyákkal váltották fel őket, akiknek nem volt türelmük egy
gyászoló gyermekhez. Végül aztán megtanulta érzelmeit magában tartani.
Évekkel később, Odüsszeusz útmutatása nyomán megtanult férfi lenni, nevetni és tréfálkozni a
legénységgel, velük dolgozni és megosztani velük az életét. Ám mindig kívülálló maradt, aki csak
bekukkant egy percre. Meghallgatta az embereket, akik érzelmeiket felfedve beszéltek szeretteikről,
álmaikról és félelmeikről. Az igazat megvallva csodálta azokat, akik képesek voltak erre, de soha
nem lelte meg a módját annak, hogy megnyissa vára kapuit, és maga is részt vegyen ebben. Egy idő
után úgy festett, nem is számít már. Elsajátította a hallgatás művészetét és a beszélgetés képességét.
Odüsszeusz, akárcsak Zidanta, sosem erőltette, hogy mutassa ki érzelmeit. Phaedra viszont igen, és
látta szemében a sértődöttséget, amikor kitért kérdései elől, és amikor bezárta előtte a kapukat.
 Viszont mostanáig nem ismerte fel, hogy Tulokot nem tartotta kívül a váron, ami a szíve volt. A
hettita észrevétlenül osont be a legbelsőbb kamrákig. Meggyilkolása leomlasztotta a falakat, amitől
Helikáón ugyanolyan csupasz lett, mint amilyen azokban az években volt, mikor anyja bódítószeres
csüggedésében véget vetett életének a sziklákon.
Ehhez a kínhoz társult még az is, hogy elméje tréfát űzött belőle, amikor nem fogadta el azt a tényt,
hogy Tulok meghalt. Egy nap többször is előfordult, hogy őt keresve járt a pillantása erre-arra.
Éjszakánként azt álmodta, hogy látja őt, és elhitte, hogy az álom a valóság és a valóság az álom.
Ilyenkor vidám szívvel ébredt, csak hogy a rettenet fekete árként söpörjön át rajta.
A nap lenyugodni készült és keresni kellett valami helyet, ahol partra futtathatják a Xanthoszt.
Helikáón megparancsolta hajósainak, hogy evezzenek tovább, minél messzebb kerülve a Kék Baglyok
Öbléhez fűződő emlékeitől.
A hajó immár lassabban haladt tovább a nem látható sziklák miatt és Oniakosz az orrba embereket
rendelt, akik hosszú rudakkal tapogatták ki az utat, parancsokat kiáltva hátra az evezősöknek.
Helikáón magához intett egy hajóst, hogy vegye át a kormánylapátot és a bal oldalra ment, ahol
megállt, az egyre sötétebb tengert figyelve.
– Meg foglak ölni, Kolánosz – suttogta. A szavak cseppet sem javítottak hangulatán. Lemészárolt
ötven mükénéi hajóst és a bosszúállás nem enyhítette kínjait. Vajon Kolánosz halála helyrebillentené
a Tulok elvesztése miatt kibillent egyensúlyt?
Tudta, hogy ezer olyan ember, mint Kolánosz, sem állhatna egyetlen Zidanta helyére. Még ha az
egész mükénéi népet lemészárolná, akkor sem hozhatná vissza semmi a barátját.
A nyomás ismét erősödött a mellében és a gyomrába valódi, testi fájdalom mart. Lassan, nagy
kortyokban szedte a levegőt, megpróbálva megszabadulni a kétségbeeséstől.
Az ifjú Diomédész jutott eszébe és anyja, Halüszia. Ekkor egy kis időre napfény ragyogta be
kínlódó lelkét. Igen, gondolta magában, Dardániában békét lelek majd. Megtanítom Diomédészt,
hogyan ülje meg az aranyszőrű lovakat. Helikáón egy csődört és hat kancát vásárolt Thesszáliából
négy évvel ezelőtt és sikerült tenyészteni őket. Az erős tagú és kecses jószágok a legszebb lovak
voltak, melyeket Helikáón valaha is látott: testük fakóarany, sörényük és farkuk fehér, akár a felhő.
Vérmérsékletük is egészségesnek bizonyult: szelídek, higgadtak és félelmet nem ismerők voltak, de
amikor vágtába ugratták őket, úgy száguldottak, mint a szél. Diomédész imádta őket és számos boldog
napot töltött a csikók társaságában.
Helikáón elmosolyodott, mikor eszébe jutott egy ilyen emlék. Négy évvel ezelőtt, az első
évszakban történt: a nyolcéves Diomédész felült a karám kerítésére. Az egyik aranyszőrű ló ekkor
elindult felé és mielőtt bárki közbeléphetett volna, a kisfiú felmászott a jószág hátára. A kanca
megijedt és hányta-vetette magát. Diomédész felröpült a levegőbe. Ha nincs Tulok a közelben, meg is
sérülhetett volna, de a nagydarab ember odaugrott és elkapta a kisfiút. Mindketten nevetve huppantak
a földre.
A férfi mosolya elhalványult és a beledöfött a kín, de olyan élesen, hogy Helikáón felnyögött.
Attalosz éppen a közelben időzött. Odanézett, de nem szólt egy szót sem.
Ekkor Oniakosz kiáltott hátra az orrból. Helikáón odasietett a férfihoz. Jobb kézre egy szűk öböl
húzódott és partjára egyetlen hajót sem húztak ki.
– Vigyél be minket! – adta ki a parancsot Helikáón.
Később, már a parton, otthagyta a tüzeket és a gyér erdőségen át felkapaszkodott a szirtek csúcsára.
Itt leült, gondolatai csak úgy örvénylettek.
Mozgást hallott maga mögül, mire felpattant. Attaloszt pillantotta meg a fák között: a hajós vállán
két dagadozó vizestömlőt cipelt. A férfi megtorpant.
 – Találtam egy patakot – mondta. – Kérsz vizet?
– Igen. És köszönöm. – Helikáón átvette az egyik tömlőt és hosszan ivott. Attalosz néma csendben
várt. – Nem beszélsz sokat – jegyezte meg az Aranyember.
A férfi vállat vont.
– Nincs sok mondandóm.
– Ez ritkaság egy hajósnál.
– Elkészült a meleg étel. Le kellene jönnöd enni.
– Nemsokára megyek. – Helikáón ebben a pillanatban késztetést érzett rá, hogy az erdő csendjében
elbeszélgessen ezzel a hallgatag emberrel, hogy megossza vele gondolatait és érzéseit. Ám ahogy
mindig, most sem tette. Csak állt némán, míg Attalosz elballagott a vizestömlőkkel.
Helikáón még egy darabig a szirttetőn maradt, aztán visszatért a tábortüzekhez. Kerített egy takarót
és leheveredett, karján támasztva meg fejét. Körülötte és felette fojtott hangon beszélgettek.
Ahogy ott hevert, maga elé képzelte Andromakhé arcát, amilyennek a tűz fényében látta. Ő is Trója
felé tartott. A gondolat, hogy ott talán újra láthatja, jobb kedvre hangolta.
Így jött el érte az álom.

2.

Xandrosz szégyellte magát. Aznap délelőtt már harmadszor lett rosszul és hányt át a hajó palánkján.
A feje lüktetett, a lába meg-megrogyott alatta. A Pénelopé jóval kisebb volt, mint a Xanthosz – fele
olyan hosszú és szörnyen zsúfolt, így sehova sem bújhatott el, hogy elrejtse szégyenét. Az evezősök
padjai a főfedélzeten kaptak helyet, és amikor a hajót evezővel hajtották, csak egy keskeny folyosó
maradt az evezősök sorai között, ahonnan a hajó egyik végéből el lehetett jutni a másikba. Eltérően a
csillogóan új Xanthosztól, a fedélzet tölgydeszkái megviseltnek tűntek és lyukacsosak voltak, az
evezők közül pedig többet átformált már a napsütés és a sós tengervíz.
Komor hangulat ülte meg az apró előfedélzetet, ahol a többi utassal együtt kellett várakoznia, míg
el nem érik Tróját. Xandrosz az első napon még örült a lehetőségnek, hogy a legendás Odüsszeusszal
hajózhat, de az izgalom gyorsan elenyészett, mert kevés dolga akadt. Nézte, ahogy a szárazföld
elsuhan mellettük és a körülötte levők beszélgetését hallotta. Andromakhé kedves volt hozzá és
beszélgetett vele a fiú otthonáról és családjáról. Ellenben Arguriosz egy árva szót sem szólt hozzá. Az
igazat megvallva, a mükénéi senkivel sem beszélt sokat. Szoborként állt az orrban és a hullámokat
bámulta. Khalkeusz, az öreg hajóács is mogorva volt és hallgatag.
Még az éjszakák is komoran teltek. Odüsszeusz nem mesélt semmit, a Pénelopé legénysége pedig
nem közösködött az utasokkal. A hajósok vagy kockáztak, vagy halkan beszélgettek a barátaikkal. Az
utasokat leginkább magukra hagyták. Andromakhé gyakorta sétálgatott a parton Odüsszeusszal,
Arguriosz pedig magában üldögélt. Khalkeusz is lehangoltnak és rosszkedvűnek tűnt.
Az egyik éjszaka, mikor egy sűrű zápor elől a parttól távolabb álló fák ágai alatt kerestek
menedéket, Xandrosz azt vette észre, hogy a hajóács mellé keveredett. A férfi, mint mindig, most is
levertnek tűnt.
– Jól vagy? – kérdezte a fiú.
– Csuromvizes vagyok! – fortyant fel Khalkeusz. Megsűrűsödött körülöttük a csend, míg végül az
öregember felsóhajtott. – Nem akartam mérgesnek tűnni, de még mindig gyötörnek tettem
következményei. Korábban sosem terhelte még a lelkiismeretemet mások halála.
– Megöltél valakit?
– Igen. Azt a sok embert azon a gályán.
– Nem te ölted meg őket, Khalkeusz. Te a parton voltál, velem.
– Milyen kellemes is lenne, ha ez az egyszerű kijelentés lenne az igazság. Ám majd rájössz, ifjú
Xandrosz, hogy az élet nem ilyen egyszerű. Én terveztem a tűzvetőket, és én javasoltam Helikáónnak,
hogy szerezzen be nephthárt. Érted már? Azt hittem, hogy a kalózoktól és a martalócoktól fognak
védeni minket. Fel sem vetődött bennem – milyen ostoba is voltam! – hogy gyilkolásra is lehet
használni őket. Pedig kellett volna. Az igazat megvallva, minden találmány arra sarkallja az embert,
hogy azt mondja magában: használhatom-e ezt ölésre, csonkításra, mások megfélemlítésére? Tudtad,
hogy a bronzból kezdetben ekét kovácsoltak, hogy az ember jobban tudja felásni a földet? Sejtésem
szerint nem tartott soká, mire használni kezdték kardokhoz, lándzsákhoz és nyílhegyekhez. Felingerelt,
mikor a küprosziak a Xanthoszt Halálhajónak nevezték. Pedig milyen találónak bizonyult a név! – Az
ács elhallgatott, Xandrosz pedig nem akart beszélgetni az égő emberekről és a halálról, így ő is némán
ücsörgött, míg el nem állt az eső.
Az utazás huszadik napján Xandrosz már úgy vélte, hogy bele fog halni az unalomba. Ekkor gyűrte
le a rosszullét. Aznap délelőtt csúnya fejfájással ébredt. A szája kiszáradt, a teste forró volt.
Megpróbált legyűrni egy kevés szárított húst, de aztán futva hagyta ott a többieket, hogy kiokádja
magából a homokba.
Aznap nem fújt szél és a hajó körül összesűrűsödött köd letompította az evezők zaját, a fa
recsegését és a bőr nyiszorgását. Az idő ólomlüprobakon vánszorgott és a Pénelopé mintha függve
maradt volna időben és térben.
A mellette ülő Khalkeusz a kezeit bámulta, újra meg újra megforgatva benne a vén szalmakalapot,
még jobban összegyűrve a lekonyuló, viharvert peremet és időnként olyan nyelven motyogott
magában, amit Xandrosz nem értett. Andromakhé úrnő neki háttal ült, úti céljuk felé fordítva arcát.
Nemkívánatos kép villant fel az ifjú gondolatai között az égő hajóról, a felharsanó kiáltásokról és a
robajló lángokról.
Elhessegette a képet és erővel idézte fel magában anyja és nagyapja házát. Bár a napot köd takarta,
gyanította: dél már jócskán elmúlt és sejtése szerint nagyapja a kis fehér ház tornácán üldögélt, lila
virágú növényei árnyékában és ebédjét fogyasztotta. Már az étel gondolatától felkavarodott a gyomra.
Belekotort iszákjába és kihúzott belőle két kerek kavicsot. Az egyik barnával pettyezett kék kő volt,
olyasféle, mint egy madártojás. A másik fehér volt és annyira áttetsző, hogy szinte átlátott rajta.
– Meg fogod enni őket, fiú?
Xandrosz megfordult és látta, hogy Khalkeusz szólt hozzá.
– Megenni? Dehogyis, uram!
– Láttam, hogy az iszákodban kotorászol és azt hittem, éhes vagy. Amikor megláttam a kavicsokat,
azt hittem, megeszed őket. Mint egy csirke.
– Csirke? – értetlenkedett a fiú. – A csirkék kavicsokat esznek?
– Bizony hogy esznek! Az segít összemorzsolni az elfogyasztott magokat. Mintha malomkő lenne a
gyomrukban. – Az öregember kivillantotta pár megmaradt fogát és Xandrosz most ébredt rá, hogy
megpróbál barátságos lenni hozzá.
A fiú visszamosolygott.
– Köszönöm. Ezt eddig nem is tudtam. A kavicsokat még otthon szedtem a tengerparton, mielőtt
elindultunk. A nagyapám azt mondta, azért fényesek és kerekek, mert több száz évig voltak a tengerben
és a víz ide-oda görgette őket.
 – Nagyapádnak igaza volt. Nyilvánvalóan értelmes ember lehet. De miért ezt a kettőt választottad?
Mások voltak, mint a körülöttük heverők?
– Igen. A többi barna volt vagy szürke.
– Ó, akkor hát ezek a kavicsok éppen olyan utazók, mint te és én. Régen elhagyták azokat a
tengereket, ahol először létrejöttek és bejárták a világot. Mostanra másfajta kövekkel keveredtek és az
otthonuk már csak halvány emlék.
Xandrosz nem tudott mit felelni erre a zavarba ejtő kijelentésre, így inkább témát váltott.
– Trójában fogsz letelepedni?
– Igen. Veszek egy kovácsműhelyt és visszatérek az eredeti hivatásomhoz.
– Azt hittem, hogy hajóépítő vagy.
– Valójában sok mindenhez értek, de a szívem a fém megmunkálásához húz. Tudod, hogyan állítjuk
elő a bronzot?
– Nem – felelte Xandrosz, de nem is akarta tudni. A bronz az bronz. Xandrosz fikarcnyit sem
törődött vele, hogy a földön terem-e vagy a fákon nő. Khalkeusz jóízűt kuncogott.
– Az ifjak túlságosan őszinték – mondta barátságos hangon. – Minden rá van írva az arcukra. – A
zsebéből előhúzott egy kék kövecskét, majd kivonta az oldalán viselt tokból bronzkését. A penge
megcsillant a napfényben. Feltartotta a kövecskét. – Ebből lesz ez – emelte fel a kést.
– A bronz kő?
– Nem. A kő rezet rejt. Először lefejtjük belőle a rezet, aztán egy másik fémet, ónt adunk hozzá.
Méghozzá pontosan a kellő mennyiséget. Végül megkapjuk a megmunkálható bronzot. Időnként… a
réz minőségétől függően… silány bronzot kapunk, ami törékeny és hasznavehetetlen. Időnként
túlságosan lágy lesz. – Khalkeusz közelebb hajolt. – Ám én ismerem a titkot, amivel a világon a
legjobb bronzot lehet készíteni. Akarod tudni ezt a titkot?
Xandrosz kíváncsiságát felcsigázta a titok.
– Igen.
– A titok a madárpiszok.
– Az igazat akarom tudni!
Khalkeusz felnevetett.
– Fiú, hidd el, hogy ez a titok! Valamiért, ha madárürüléket használsz a készítésénél, az így
keletkezett bronz kemény lesz, de elég rugalmas ahhoz, hogy ne törjön szét. Így szereztem az első
vagyonomat. A madárpiszok révén.
A furcsa beszélgetés véget ért, mikor az árboc keresztrúdján üldögélő őrszem váratlanul felkiáltott
és dél felé mutatott. A fiú lelkesen felugrott és arrafelé bámult, amit a hajós jelzett. De nem látott
semmit, csak a kékesszürke köd végtelen birodalmát.
Ekkor újabb kiáltás harsant és észrevette, hogy Odüsszeusz integet neki a tatfedélzetről. Lelkesen
és szélsebesen rohant fel a fedélzetre, ahol a kalmár álldogált.
– Hamarosan elérjük Trója partjait, kölyök – szólt Odüsszeusz és jócskán meghúzta a vizestömlőt,
de úgy, hogy a víz a mellén csorgott végig. – Azt akarom, hogy Biász mellett legyél. Amint az
evezősök behúzták a lapátokat, leszedjük az árbocot, mert pár napot eltöltünk a városban. Biász
megmutatja, hogyan bontjuk le az árbocot és tároljuk biztonságosan. Emellett azt akarom, hogy te
figyelj arra, nehogy valamelyik utas a Pénelopén hagyja valami ingóságát.
Xandroszt megijesztette a kalmár zord modora.
– Igen, uram.
Napok óta most először kerítette hatalmába a szorongás. Még sosem járt egyetlen városban sem. A
Balszerencse-öbölben tett látogatásig soha nem volt még a falujánál nagyobb településen. Hova
menjen majd, ha egyszer elérik Tróját? Hol fog megszállni? Eltöprengett azon, hogy vajon
maradhatna-e a Pénelopén. Az jutott eszébe, hogy valakinek biztos kell őrködnie.
– Mit tegyek majd, ha megérkezünk a városba? Azt mondják, hogy nagyon nagy és én nem tudom,
hova menjek.
Odüsszeusz homlokráncolva nézett rá.
– Hova menj, kölyök? Most már szabad ember vagy. Azt teszed, amit a hajósok tesznek. Trója
bővelkedik falatozókban és kocsmákban, akárcsak minden másban. És most eridj a dolgodra!
Xandrosz csüggedten és tétován fordított hátat a kalmárnak.
– Várj, fiú! – szólalt meg Odüsszeusz. Amikor Xandrosz megfordult, látta, hogy a rút király
mosolyogva néz rá. – Csak tréfálok. Addig maradsz velünk, míg el nem indulunk. Ha Helikáón addig
nem jön meg, épségben visszajuttatlak Küproszra. Ami pedig a várost illeti, nos, velem tarthatsz, ha
nem bánod. Sok dolgot kell elintéznem, és sok embert kell felkeresnem. Talán még a királlyal is
találkozol.
– Nagyon szívesen tartanék veled, uram – felelte Xandrosz lelkesen.
– Remek! Tarts Odüsszeusszal és földművesekkel reggelizel, hogy királyokkal ebédelhess! – A
férfi elmosolyodott. – Nézd csak, ott van! Az álmok városa.
A fiú a szemét meresztgetve bámult a ködtakaróba, de még mindig nem látott semmit.
– Nézz fel! – tanácsolta Odüsszeusz.
Xandrosz felpillantott és félelem járta át. Messze balra, magasan fent az égen, túl a ködön mintha
vörös és arany lángokat látott volna. Magas tornyokat és olvadt bronzként csillogó tetőket tudott
kivenni.
– Ég a város? – kérdezte félve, és a lángoló hajó képe ismét a gondolatai közé furakodott.
Odüsszeusz felnevetett.
– Hát még soha nem hallottál az aranyvárosról, fiú? Mit gondolsz, mit jelent ez a név? Trója
tornyainak tetőit bronzzal fedték be, a palota tetejét pedig arannyal rakták ki. Az csillog úgy a
napsütésben, akár valami festett, rossz életű luvnya, magához csábítva a bolondokat és a bölcseket
egyaránt.
Ahogy a hajó közelebb ért és a köd kezdett szertefoszlani, Xandrosz először vethetett pillantást a
hatalmas aranyfalakra, melyek magasabbak voltak még az álmaiban látottaknál is és a messzeségbe
nyúltak. A város egy nagy fennsíkon állt és a fiú a nyakát nyújtogatta, hogy a csillogó tornyokat
láthassa. A fal mentén három, tengerre nézőt tudott kivenni, de mindegyik eltörpült a délen
magányosan álló mellett. A pártázatos fal rézként csillogott, és Xandrosz azt hitte, az egész város
fémből készült és úgy csillog, mint a frissen suvickolt vért.
– Itt nyilván számos nagy harcos él – jegyezte meg.
– Bezony. Ez a lovak hazája és csikósok otthona. A Trójai Mén – a város lovassága – legendás
hírű és vezére a király legidősebb fia, Hektor, aki nagyszerű harcos.
– Ismered őt? – Xandrosznak már azon járt az esze, hogy vajon találkozhatna-e a király harcos
fiával.
– Én mindenkit ismerek, fiú. Hektor… – Habozott, és Xandrosz látta, hogy Andromakhé lépdel fel
a fedélzetre és áll meg mellettük. – Hektor remek lovas és kocsihajtó: a legjobb, akit valaha is
láthatsz.
– Csodálatos a város – mondta a kisfiú váratlanul.
Odüsszeusz ismét nagyot húzott a vizestömlőből, aztán megtörölte a száját, majd szórakozottan
lesöpörgette a vízcseppeket tunikájáról.
– Tudod, mi az az érzékcsalódás, fiú?
 – Nem, azt hiszem nem – felelte Xandrosz bizonytalankodva.
– Nos, az érzékcsalódás egy rege vagy egy mese, ha úgy tetszik. Egy szépen csillogó történet, ami
elfedi a mögötte rejtőző sötétséget. Trója az érzékcsalódások városa. Semmi sem az, aminek látszik.
Xandrosz most már látta a magas fennsík körül elterülő vidéket is. Zöld volt és buja, és ki tudta
venni az alacsony dombokon mozgó lovak és birkák pettyeit. A fennsík és a tenger között, a város
falai előtt egy hatalmas település nyújtózott. Xandrosz sokszínű épületeket látott, sőt még az utcákon
sétálgatók is jól látszottak. Trója nagy déli tornyától széles út indult, míg végül le nem ért a
tengerpartra, ahova hajók százait húzták ki, és ahol lázas tevékenység folyt: zajlott a ki- és berakodás.
A zsúfoltság láttán Odüsszeusz odamordult Biásznak:
– Emiatt az átkozott köd miatt már túl késő nagy kerülőt tenni. Apollón aranygolyóira, még sosem
láttam az öblöt ennyire tele! Félig fel kell hajóznunk a Szkamandroszon, mire a hajógerinc homokot
ér.
Ám ekkor egy nagy hajó kezdett elválni a parttól, és Biász gyors parancsot vakkantott a
kormányosnak. A Pénelopé fordult és a föveny felé indult, közel haladva el a távozó hajó, egy széles,
alacsony teherbárka mellett, melynek orrára lila szemet festettek és vitorlája foltokból volt varrva.
– Hé, Pénelopé! – integetett át a másik hajóról egy feketébe öltözött, tagbaszakadt, fekete hajú férfi.
– Hé, Phaisztosz! Későn bontotok vitorlát! – kiáltott vissza Odüsszeusz.
– A krétai hajók akkor is szelik a tengert, mikor az ithakai hajósok már rég az ágyukban
szenderegnek! – kiáltott vissza a fekete ruhás. – Szép álmokat, Odüsszeusz!
– Jó szelet, Mérionész!
A nap már lefelé tartott az égen, mire Xandrosz talpa alatt érezhette Trója homokját. Több zsák
súlya alatt rogyadozott. Ott volt a saját kis iszákja, egy hímzett vászonzsák, melyet Andromakhé bízott
a gondjaira, meg két nagy, telepakolt bőr hátitáska, szorosra húzott zsinórokkal, melyeket Odüsszeusz
parancsára kellett cipelnie. Felpillantott a fölé magasodó városra és azon töprengett, hogy miként fog
ennyi mindent felcipelni olyan magasra. A lába rogyadozott, a feje sajgott, és hol jobban, hol
kevésbé, de szédült. A csomagokat a homokba dobva fáradtan rogyott a földre.
A parton nagy volt a nyüzsgés és a hangoskodás. Teherhajókat rakodtak ki és az árukat kocsikra, és
szamarakra pakolták. Xandrosz színes ruhákkal megpakolt bálákat, szalmával tömött, agyagedényeket
rejtő ládákat, kicsi és nagy amforákat, faketrecekbe zárt élő állatokat látott. Odébb a parton
megpillantotta Odüsszeuszt, aki éppen egy szürke ágyékkötős, girhes férfival vitatkozott. Mindketten
kiabáltak és hadonásztak, Xandrosz pedig idegesen azon morfondírozott, hogy lesznek-e újabb
halottak. Ekkor Andromakhé csendesen odalépett a két férfihoz és egyáltalán nem tűnt riadtnak. Most
hosszú, fehér köntöst viselt, vállára fehér kendőt terített, fejét és arcát pedig vékony fátyollal fedte el.
Végül Odüsszeusz hátba veregette a férfit és Xandrosz felé fordult, magához intve a fiút. A fiú
talpra kászálódott, a bőr hátitáskák sután verdesték a lábát. Odüsszeusz rábökött az egyik, közelben
álló, viharvert, két szamár vontatta kordéra.
– Ez egy harci szekér? – tudakolta Xandrosz.
– Olyasmi, kölyök.
A fából ácsolt kordénak két kereke volt és négyen foglalhattak benne helyet – ketten-ketten az U
alakú tákolmány mindkét oldalán. A girhes férfi felszállt a bakra és megmarkolta a kantárt.
– Befelé, kölyök! Gyorsan! – parancsolta Odüsszeusz.
Xandrosz felmászott, maga után vonszolva a táskákat és a zsákokat, a lábánál halmozva fel őket.
Odüsszeusz felsegítette Andromakhét a kordéra és a lány leült a kisfiú mellé. Korábban még sosem
volt ilyen közel a papnőhöz, és most orrát megcsapta a hajának illata. Sután odébb húzódott, nehogy
véletlenül hozzáérjen. A nő felé fordult, és Xandrosz a fátylon át is látta, hogy mosolyog. A fátyol
végeit lehúzó kis ezüst csikóhalak csilingelve összeverődtek, ahogy Andromakhé megmozdította a
fejét, és a fiú érezte a vállának súrlódó áttetsző szövet puhaságát.
– Kié ez a harci szekér? – kérdezte Xandrosz. – Odüsszeuszé? Megvette?
– Nem – felelte a nő. – Ez a kordé az utazóknak van. Ez visz majd fel minket a városba.
Xandrosz feje zúgott ettől a sok furcsaságtól. Rosszulléte mintha elmúlt volna, de szörnyen melege
volt és azt kívánta, bárcsak hűtené arcát a tengeri szél. Izzadtság csöpögött a szemébe, amit tunikája
ujjával söpört ki.
A szamarak nekivágtak az alsóvároson keresztül tekergőző útnak, egyre feljebb hágva, a városfal
felé. A fiú nyakát nyújtogatva bámulta az élénk színűre pingált házakat – közülük egyeseket virágok
borítottak be, másokat fafaragásokkal díszítettek. Látott fazekasműhelyeket, ahol az áru magasra
tornyozva állt a műhely előtti faládákban, a nyílt színen dolgozó fémműveseket, akik a kemencéből
áradó hőtől bőrköténnyel védték magukat, meg takácsműhelyeket, ahol a festett szövetek a kinti
állványokon száradtak. Orrát megcsapta a forró fém, a sülő kenyér és a virágok szaga, az állati trágya
és az illatszerek fojtó aromája, meg száz másik illat, aminek nevet sem tudott adni. Körülötte
mindenfelé nevettek és panaszkodtak az emberek, szamarak bőgtek, kordék kerekei nyikorogtak és
bőrhámok nyiszorogtak, a nők magas hangon kiabáltak és házalók óbégattak.
Xandrosz most már közelről is szemügyre vehette a falakat. A sziklából olyan szögben emelkedtek
ki, hogy nem is tűnt lehetetlennek felmászni rajtuk, hogy aztán hirtelen kiegyenesedjenek és az ég felé
törjenek.
Az óriási kapu, ami felé tartottak, a falaknál majdnem kétszer nagyobb és egyben legmagasabb
torony árnyékába burkolózott, és ahogy Xandrosz a fejét hátradöntve próbálta meglátni a tetejét, úgy
érezte, mintha az teljes súlyával felé dőlne, így aztán gyorsan elkapta a pillantását. A torony előtt egy
sor kőtalapzat állt, melyen hat, ádáz harcost ábrázoló félelmetes szobor magasodott – mindegyik
harcos tarajos sisakot viselt és kezében lándzsát fogott. Xandrosz észrevette, hogy a girhes kocsihajtó
többé már nem kiabál a szamaraival és a kurta csendben meghajtja fejét, ahogy a kordé elhaladt a
szobrok között.
– Ez itt a Szkaiai kapu, Trója első nagykapuja – mondta neki Odüsszeusz. – Ez a város főbejárata a
tenger felől.
– Irtózatosan nagy – jegyezte meg Xandrosz. – Értem már, hogy miért hívják nagykapunak.
– Trójában mára számos kapu és torony áll, és a város szünet nélkül terjeszkedik, de a négy
nagykapu őrzi a felsővárost, ahol a gazdagok és hatalmasok laknak.
Amikor a szamárkordé elérte a kaput, hirtelen sötétség vette őket körül. Körülöttük minden
elnémult és a kapubejáróban hideg volt a késő délutáni napsütés után. A fiú most már csak az
egyenletes patadobogást és saját légzését hallotta.
Aztán ismét kiértek a napsütésbe és le kellett árnyékolni a szemét a vakító fény és az arany és a
bronz csillogása miatt. Az út haladt tovább, de a városkapun belülre érve már kövek borították,
melyeket ugyanazokból a nagy, aranyszínű tömbökből véstek ki, melyekből a falakat húzták fel. Olyan
széles volt, hogy Xandrosz nem volt benne biztos, át tudná-e dobni széltében. Az út óriási épületek
között kanyargott felfelé – a legkisebb is nagyobb volt, mint amit Kügonész fellegvárában látott a Kék
Baglyok Öblében. Xandrosz hangyának érezte magát a falak tövében, melyeket mintha legendás és
gigászi lények faragtak volna ki. A széles ablakokat és a tetők peremét csillogó fémekkel díszítették,
és a fiú zöldellő udvarokra és márvány szökőkutakra látott rá.
Tátott szájjal bámult körbe-körbe. Andromakhéra pillantott, aki felhajtotta fátylát és az ő szeme is
kerekre tágult.
– Minden város ilyen? – nyögte ki végül Xandrosz.
 – Nem, kölyök – felelte Odüsszeusz, aki jól szórakozott. – Csak Trója.
– Mindenki úgy öltözik, mint a királyok és királynék – suttogta oda a fiú Andromakhénak.
A nő nem felelt, ehelyett Ithaka királyához fordult.
– Az összes épület a királyé?
– Trójában minden Priamoszé – érkezett a válasz. – Ez a vacak kordé is az övé, mint az út is,
melyen döcög, amott az a halom alma is. Minden Priamoszé. Az épületek Trója előkelőinek palotái.
– Melyik Hektor otthona? – nézett körül Andromakhé.
Odüsszeusz előremutatott.
– Odafent van, túl a hegytetőn és az északi síkra néz. De most Priamosz palotájába megyünk.
Azután Hektoré már egy parasztviskónak fog tűnni.
A kordé döcögött tovább és hamarosan felbukkant a palota. Xandrosz a falait olyan magasnak látta,
mint a városéit, és ki tudta venni a tetőzet arany csillogását, ahogy a nyugatra tartó nap fénye
belekapott a szélébe. A palota előtt – miután ismét áthaladtak egy bronzzal megvasalt kétszárnyú
kapun – vörös oszlopokkal alátámasztott csarnok várta őket, ahol a kordé megállt, ők pedig leszálltak.
Az oszlopcsarnokot bronz mellvértet és ezüsttel berakott arcvédős, a szélben libegő, fehér tollas,
hosszúkás sisakot viselő, sudár katonák sorfala övezte kétfelől. Mindegyikük keze kardjuk markolatán
pihent, míg a másikkal lándzsájukat markolták, zordan meredve egy pontra a fiú feje fölött, éppen
olyan mozdulatlanul és némán, mint a Szkaiai kapunál látott szobrok.
– Ők Priamosz Sasai, fiú – bökött a katonákra Odüsszeusz. – A legkiválóbb harcosok, akiket
valaha is láthatsz. Nézd csak, Xandrosz! – folytatta. – Hát nem oly látvány ez, ami felderíti a szívet? –
A fiú megfordult, hogy arrafelé nézzen, amerről jöttek, át a paloták csillogó teteje, az aranyfalak és az
alsóváros felett, le egészen a tengerig. Az ég rózsás és rezes színt öltött a haldokló napfényében, a
tenger odalent pedig olvadt aranytócsává változott. A messzeségben Xandrosz csillogó korallpiros-
arany szigetet pillantott meg.
– Milyen sziget az? – kérdezte, és úgy képzelte, valami varázsos hely lehet az.
– Az nem egy, hanem két sziget. Az első, amit innen is látsz, Imbrosz, de az a nagy csúcs már thrák
Szamoszhoz tartozik.
Xandroszt elbűvölte a látvány. Az ég elsötétült, vérvörös csíkok, aranyszínű és fekete felhők
képződtek a szeme láttára.
– És amott? – bökött észak felé, ahol a vérvörös tenger fölé sötét dombok magasodtak.
– Az a Hellészpontosz, kölyök, azon túl pedig Thrákia terül el.
Andromakhé a fiú vállára tette a kezét, gyengéden délnek fordítva. Messze-messze, egy szikrázó
folyón és egy tágas síkságon túl Xandrosz óriási hegyet pillantott meg.
– Az ott Ida szent hegye – súgta Andromakhé –, ahol Zeusz őrtornya áll. Mögötte pedig a kis Théba,
ahol születtem.
Mostanra Xandrosznak annyira melege lett, hogy alig kapott levegőt. Felpillantott a lányra, de
annak az arca mintha csillogott volna. Ekkor a föld meglódult a talpa alatt, ő pedig elesett.
Szégyenkezve próbált talpra állni, de a karjában nem maradt erő, így ismét összeesett, arccal rá a
hideg kőre. Gyengéd kezek fordították a hátára.
– Lázas – hallotta meg Andromakhé szavait. – Be kell vinnünk.
Ekkor az áldott sötétség megszüntetette a hőséget, ő pedig egyre mélyebbre és myónlyebbre hullt
benne alá.
 XVI.
a Szaru- és az Elefántcsont kapu

1.

A köd sűrűsödött és Xandrosz nem látott se házat, se fákat, csak a szeme előtt lebegő, látását
akadályozó fehér foszlányokat, Nem emlékezett rá, hogy miért jár a ködben, de hangokat hallott a
közelből. Megpróbált arrafelé menni, de képtelen volt rájönni, merről jönnek a hangok.
– Gyengül – hallott meg egy férfihangot. Ekkor Odüsszeusz hangja harsant.
– Xandrosz! Hallasz?
– Igen – kiabálta fiú. – Igen! Merre vagy?
Csend támadt.
A fiú most már félt és pánikba esve futni kezdett, karjait maga elé nyújtva, ha esetleg
nekirohanna egy falnak vagy fának.
– Van karikád a szemére? – ütötte meg fülét a kérdés. Xandrosz körülnézett, de a köd sűrű volt és
nem látott senkit.
– Még ne beszélj a halálról! – felelte Odüsszeusz. – A fiúnak van szíve és még harcol.
Xandrosz támolyogva indult meg valamerre.
– Odüsszeusz! – kiáltotta. – Merre vagy? Félek!
Ismét hangokat hallott és a köd felszállt. Éjszaka volt, ő pedig egy széles fövenyen állt, melynek
homokján a Xanthosz pihent. Látta Helikáónt és hajósait, amint egy nagy tüzet ültek körül. A
férfiak énekeltek: „Halld szavunkat, ó Hádész, Legnagyobb Sötétség Ura!” Xandrosz hallotta már
korábban ezt az éneket: temetéseken zengték. A férfiak felé indult, kétségbeesetten vágyva arra,
hogy ne maradjon egyedül.
Megpillantotta Oniakoszt a kör szélén és hallotta, hogy Helikáón Zidanta nagyságáról beszél.
Ekkor eszébe jutott a zsákból kihúzott fej szörnyű emlékképe. A körhöz érve odakiáltott
Oniakosznak:
– Nem tudom, hogy kerültem ide! – A férfi azonban ügyet sem vetett rá. Xandrosz leguggolt a
homokban ülő férfi elé, de az evezős szeme meg se rebbent. – Oniakosz! Szólj hozzám, kérlek! –
Megpróbálta megfogni a férfi karját, de furcsamód, nem érzett semmit az ujjai között, és a hajós
sem vette észre tapogatózó kezét. Így aztán Xandrosz némán hallgatta tovább Helikáón szavait.
Végül Oniakosz felállt és történeteket kezdett mesélni Zidantáról és Epeioszról. Xandrosz
körülnézett.
Négyen álltak a körön kívül, némán figyelve a búcsúztatást.
Egyikük Zidanta volt.
Xandrosz odafutott hozzá.
– Szólj hozzám, kérlek!
– Nyugodj meg, fiú! –felelte erre a hettita. – Hogyne szólnék hozzád. – Fél térdre ereszkedett és
átölelte Xandrosz vállát.
– Oniakosz nem tudott beszélni velem. Valami rosszat csináltam?
 – Nem csináltál semmi rosszat, Akamász fia. Oniakosz nem láthatott.
– Hogyhogy? Hiszen te látsz.
– Bezony, én látlak.
– Azt hittem, meghaltál, Zidanta. Mind azt hittük, hogy meghaltál.
– Mit keresel itt, fiú? Megsebesültél a harcban?
– Nem. Én Trójába mentem Odüsszeusszal. Mindössze arra emlékszem, hogy megbetegedtem, de
most már jobban vagyok.
– Kihagy a szíve – mondta ekkor egy hang.
– Hallottad ezt? – fordult Xandrosz Zidantához.
– Igen. Vissza kell térned Trójába, méghozzá sürgősen!
– Nem maradhatnék veled? Nem akarok egyedül lenni.
– Mi a sötét úton indulunk el, ami nem neked való. Még nem. Hallgass rám! Azt akarom, hogy
hunyd be a szemed és gondolj Trójára és arra a helyre, ahol voltál. Megértetted? Egy ágyban
fekszel, vagy a tengerparton heversz. Gondolj az emberekre, akikkel voltál.
– Állandóan hallom Odüsszeusz hangját.
– Akkor hunyd le a szemed és gondolj rá! Gondolj Odüsszeuszra, Xandrosz! Csináld! Most!
Gondolj az életre! Gondolj a kék égre és a tenger felől fúvó szélre!
Xandrosz lehunyta a szemét. Még mindig érezte a vállán Zidanta érintését és nagy melegség
burkolta be. Ekkor a hettita ismét megszólalt:
– Ha találkozol az én kis Theámmal, mondd meg neki, hogy mindig nagy örömmel töltötte el a
szívemet. Mondd el ezt neki, fiú!
– Hallod a hangomat, kölyök? – ütötte meg Xandrosz fülét Odüsszeusz hangja. – Figyelj a
hangomra és térj vissza hozzánk!
A fiú felnyögött és érezte, hogy mellére valami nagy súly telepszik. Tagjait ólomsúlyúnak érezte,
szája kiszáradt. Kinyitotta a szemét és megpillantotta maga fölött Odüsszeusz rút arcát.
– Há! – kiáltott fel Ithaka királya. – Hát nem megmondtam? A fiúnak helyén van a szíve. – Ránézett
Xandroszra és megborzolta a haját. – Mindnyájunkat a félelem kerülgetett miattad egy jó darabig.
Odüsszeusz segített neki felülni és egy kupa vizet emelt a szájához. Xandrosz hálásan ivott.
Körülpillantott és látta, hogy napfény tűz be az ablakon, rá az ágyra, melyben feküdt. Odüsszeusz
mögött egy magas és vézna férfi áll, bokáig érő fehér khitónban. Haja sötét volt, halántékánál már
gyérült és a férfi nagyon fáradtnak tűnt. Odalépett Xandroszhoz és hűvös kezét a fiú homlokára tette.
– A láz alábbhagy. Ennie és pihennie kell. Itt hagyom az egyik segédemet némi elemózsiával.
– Mikor kelhet útra? – tudakolta Odüsszeusz.
– Leghamarabb egy hét múlva. A láz még visszatérhet, és nagyon le van gyengülve.
A férfi távozása után Xandrosz körülnézett a kis szobában.
– Mi ez a hely?
– Ez a Kígyók Háza… a gyógyítás helye – magyarázta Odüsszeusz. – Öt napja fekszel itt.
Emlékszel belőle valamire?
– Semmire. Csak arra, hogy láttam Zidantát. Azt mondta, hogy térjek vissza Trójába. Olyan
valóságosnak tűnt, pedig csak egy álom volt.
– Láttál valamilyen kaput?
– Kaput?
– Pénelopé azt mondja, hogy kétféle álom van. Az egyik az Elefántcsont kapun át érkezik és
jelentése talányos. A másik a Szarukapun át jön és az a sorsot hordozza magában.
– Nem láttam kapukat.
 – Akkor talán tényleg csak egy álom volt. Én viszont itt foglak hagyni, Xandrosz. Az évszaknak már
majdnem vége és még a tél beállta előtt vissza kell érnem Pénelopémhoz.
– Ne! – mondta erre rettegve Xandrosz. – Nem akarok megint egyedül maradni! Kérlek, ne menj el!
– Nem leszel egyedül, kölyök. A Xanthosz lent van az öbölben és vele Helikáón is megérkezett.
Majd hírt adok neki felőled, de most pihenned kell és mindent úgy csinálnod, ahogy a gyógyító
mondja. Vissza kell térnie az erődnek.
Xandrosz már beszéd közben is érezte, milyen gyenge.
– Mi volt a bajom?
Odüsszeusz vállat vont.
– Belázasodtál. A gyógyító azt mondta, talán valami romlottat ehettél vagy rossz levegőt szívtál be.
Most viszont már jobban vagy, kölyök. És hamarosan ismét erős leszel. Tudod, én képes vagyok
olvasni az emberi szívekben és meg tudom különböztetni a hősöket a gyáváktól. Te pedig hős vagy.
Elhiszed?
– Nem érzem magam hősnek – vallotta be Xandrosz.
Odüsszeusz jobb szeme alatt megütögette saját arcát.
– Ez egy bűvös szem, Xandrosz, és soha nem téved. És most ismét csak azt kérdezem, hiszel-e
nekem?
– Igen. Persze, hogy hiszek.
– Akkor mondd meg, hogy mi vagy!
– Hős vagyok.
– Remek! Mikor kétségeid támadnak, ahogy az mindig előfordul, emlékezz ezekre a szavakra!
Mondogasd őket magadban! És tavasszal ismét találkozunk, ha az istenek is úgy akarják.

2.

Mükénéi Argurioszra nem volt jellemző az önvizsgálat. Életét királya és népe szolgálatának
rendelte alá. Nem kérdőjelezte meg uralkodója döntéseit, nem elmélkedett azon, hogy mi a jó és mi a
rossz a háborúban. Arguriosz számára az élet bonyodalmaktól mentes és világos volt. Az erősek
uralkodtak, a gyengékből szolgák vagy rabszolgák lettek. Ugyanez volt érvényes a népekre is.
Ám ez az egyszerű filozófia magában rejtette Agamemnón apjának, Átreusz királynak az elveit is: a
lelkiismeretes uralkodást, a kegyetlenségtől mentes erőt és az ellenség iránti gyűlöletet nélkülöző
hazaszeretetet.
Ezért aztán Arguriosz soha egyetlen ellenségét sem kínozta meg, nem tett erőszakot nőn, nem ölt
meg gyermeket. Nem gyújtott fel házakat, nem törekedett azok megfélemlítésére, akiket legyőzött.
A Balszerencse-öbölben történt szörnyűségekhez vezető események állandóan gyötörték. Zidantát
brutálisan és élvezettel gyilkolták meg. Hinni akarta, hogy Kolánosz egyszerűen egy vadember, egy
szörnyeteg, aki elkülönül a mükénéi nép nagyszerű fiaitól.
De tényleg így volt?
Végig ezen mélázott az Odüsszeusszal közösen megtett úton, de még mindig nem lelt rá választ.
Most, ahogy a Szkaiai kapuhoz vivő hosszú dombon lépkedett felfelé, nem a város szépségét csodálta,
és észre sem vette a paloták csillogó aranytetejét. Azokra a hadvezérekre gondolt, akik beférkőztek
Agamemnón király kegyeibe, azokra a könyörtelen és kegyetlen férfiakra, akiknek rémtettei
bemocskolták Mükéné becsületét. Az elmúlt hónapokban vérfagyasztó történeteket hallott.
Egy egész falut mészároltak le: a férfiakat fákhoz kötözték, felhasították az oldalukat és beleiket
botokkal tartották a helyükön. A nőket megerőszakolták, aztán megölték. A támadást vezető mükénéi
hadvezér nem más volt, mint Kolánosz.
Arguriosz felkereste ezzel a történettel Agamemnónt. A király figyelmesen végighallgatta.
„Ha minden úgy van, ahogy mondtad, Arguriosz, akkor a bűnösökkel könyörtelenül leszámolok.”
De nem számolt le. Ezt követően Argurioszt már ritkán hívták a király színe elé. Sőt, amikor
Agamemnón felkereste a Szárnyak Barlangját, Arguriosz nem volt ott a király tizenkét híve között, míg
Kolánosz igen.
Arguriosz félredobta ezeket a gondolatokat, amikor elérte Trója alsóvárosát és elindult a Követek
utcája felé. Hamarosan eltévedt, de utált útbaigazítást kérni. Megállt egy kút mellett és leült egy fal
árnyékába, melyre Vadászó Artemisz alakját vésték fel. Pompás alkotás volt: az istennőt futás közben,
megfeszített íjjal ábrázolta, amint zsákmányát üldözi.
– Azt akarom, hogy Trójába menj! – mondta neki Agamemnón király az utolsó találkozójukon.
– Ahogy parancsolod, királyom. Mit kívánsz tőlem, mit tegyek ott?
– Mérd fel a védelmüket! Amit találtál, tudasd Erekosszal, a követünkkel! Ő majd továbbítja
nekem a beszámolóidat.
– Tisztelettel mondom, királyom, de ő is fel tudja mérni az erődítéseket. Mi célt szolgál az
odautazásom?
– Az én céljaimat. És te ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy az erődítések önmagukban még nem
adják meg a kulcsot. A háborúkat emberek nyerik meg vagy vesztik el. Mérd fel a katonákat! Figyeld
meg, mennyire fegyelmezettek és hogy mik a gyengéik! Trója a Nagy Zöld legnagyobb városa.
Vagyona mesés, befolyása még hatalmasabb. Egyetlen tengerentúli kaland sem sikerülhet Trója
ellenében. Ezért aztán Trójának be kell hódolnia Mükénének.
– Megtámadjuk Tróját?
– Nem azonnal. Lehet, hogy nem is lesz rá szükség, mivel most vannak barátaink a királyi
családban. Az egyik ilyen barátból hamarosan király lehet, és ekkor nem lesz szükség a város
ostromára. Ám ahogy azt apám tanította, bölcs dolog, ha az embernek mindig egynél több terve van.
Glaukosszal fogsz utazni, aki Erekosznak, a követnek a rokona. Tud írni-olvasni – és azt hiszem, te ezt
a készséged nem sajátítottad el.
– Valóban nem, nagyuram.
– Glaukosz hasznodra lehet.
– A fiúnak nincs helyén a szíve. Nem bíznék meg benne egy ádáz tusában.
– Nem fogsz ádáz tusákat vívni, Arguriosz.
– Megkérdezhetem, hogy mire jutottál a mészárlás feltárása során?
Agamemnón legyintett.
– Túlzó mendemondák voltak. Néhány embert valóban megöltek, de csak azért, hogy megmutassák,
milyen hiábavaló szembeszegülni a mükénéi uralommal. Még ma útnak indul a hajód. A kapitánya
már vár rád.
Ennek az utolsó beszélgetésnek az emléke szemfödélként borult rá. Agamemnón több mint hűvösen
viseltetett iránta. A királyból sugárzott a burkolt ellenségesség.
Arguriosz felállt és továbbindult, de csak egyre jobban eltévedt az utcák labirintusában. Végül
kénytelen volt segítséget kérni egy utcai árustól.
A férfi útmutatását követve egy nagy, de jellegtelen ház előtt találta magát az alsóvárosban, Trója
nyugati falának tövében. A kapu előtt egy fegyveres őrködött. Nem viselt vértet – Arguriosz később
megtudta, hogy a mellvért és a sisak viselése csak a trójai katonák kiváltsága –, de testtartása elárulta,
hogy mükénéi harcosról van szó. A magas, komor és szürke szemű katona rápillantott a látogatóra, de
egy szót sem szólt.
– Arguriosz vagyok, Agamemnón egyik híve. Kihallgatást kérek Erekosztól.
– Milétoszban van, uram – válaszolta az őr. – Néhány nap múlva tér csak vissza. A királlyal
találkozik ott.
– Agamemnón Milétoszban van? – A hír meglepte Argurioszt. Milétosz nagy kikötőváros volt,
félúton Lükia és Trója között. A Pénelopé azok mellett a partok mellett hajózott el. Dühítette, hogy
ilyen közel járt a királyhoz, anélkül, hogy tudott volna róla. Akkor beszámolhatott volna neki a
Balszerencse-öbölben történetekről.
Az őr útbaigazította a házhoz, ahol a látogatók megalhatnak és étkezhetnek. Arguriosz csak kevés
holmit vitt magával és egy kis szobát kapott, melynek ablaka a távoli hegyekre nézett. Az ágy rozoga
volt, a fal penészes, de Argurioszt nem izgatta. Úgyis csak alvásra használja majd.
A következő hat napban minden áldott reggel felkereste a követ házát, hogy megtudja, megérkezett-
e már. Amikor megtudta, hogy Erekosz még nem tért vissza, bejárta a várost, felmérve annak
védelmét, ahogy azt Agamemnón megparancsolta.
Hamarosan rájött, hogy Trója nem egyetlen városból áll. Gyarapodó gazdagsága gyors
terjeszkedést vonta maga után, így aztán egyre jobban ráépült a dombokra és a síkságra. A város
legmagasabb pontján a király palotája állt. Ez volt eredetileg a fellegvár és számos ősi épületet
foglalt magába, melyekből kincstárakat vagy a király tanácsosainak házait alakították ki. Két kapu
vezetett ide: az egyik a nők szállásán át, a másik pedig egy udvarra, ahonnan a király megaronjába
lehetett jutni egy újabb óriási kétszárnyú kapun át.
A palota körül széles körben terült el a felsőváros, ahol a gazdagok házai álltak: kalmároké,
fejedelmeké, nemeseké. Az itteni nagy palotákat és házakat szobrok és virágzó fák, valamint
pompázatos kertek tették még szebbé. Több olyan nagy térség is akadt, ahol kézművesek és iparosok
dolgoztak a tehetőseknek: ékszerészek, szabók, fegyverkovácsok, fazekasok és bronzművesek.
Lakomacsarnokok és gyűléstermek is álltak itt, meg egy tornacsarnok, és egy színház. A felsővárost
hatalmas falak és gondosan elhelyezett tornyok óvták.
A falakon kívül feküdt az egyre terebélyesebb alsóváros, ami lényegében védhetetlen volt. Nem
voltak falai, csak egy sor széles árok övezte, és ezek közül is többet még éppen csak elkezdtek kiásni.
Egy nagyobb sereg gond nélkül végigmenetelhetett az utcáin, bár nem sok fosztogatnivalóra akadt
volna. Itt csak kevés palota állt és a terület zömét a szegényebb lakosok házai alkották: szolgák,
iparosok, kelmefestők vagy a halászatból élők lakhelyei. A környéket helyenként mészpor és a
kelmefestéshez használt marhavizelet, vagy a hallevesbe használt halbelsőségek bűze lengte be.
Ám itt a városért vívott egyetlen csatát sem lehetett sem megnyerni, sem elveszteni.
Arguriosz rájött, hogy Tróját csak akkor lehet kifosztani, amikor az ellenség áttör a nagykapukon,
vagy ha megmássza hatalmas falait.
A Keleti kaput megrohamozni felért egy rémálommal. A falak „S” alakban kanyarodtak vissza
önmagukhoz, így a támadók összezsúfolódnak és könnyedén támadhatják őket fentről az íjászok, a
peltasztészek és a lándzsavetők. Még a fentről lehajított súlyos kövek is képesek agyonütni egy
páncélos harcost. Maga a kapu vastag volt és bronzzal erősítették meg. Nem lesz könnyű felgyújtani
sem.
Ám Argurioszt nem annyira az élettelen védelem izgatta. Agamemnón jól tudta, hogy harcosa igazán
a katonák és azok erényeinek és gyengeségeinek felméréshez ért. A háborúkat négy létfontosságú elem
alapján nyerik meg és vesztik el: a fegyelem, a harci kedv, a szervezettség és a bátorság a döntő.
Elég, ha az egyik hiányzik és a vereség máris biztos. Ezért aztán szemügyre vette a falakon
strázsálókat, hogy mennyire éberek és hogyan viselkednek. Gondatlanok és hanyagok-e? Tisztjeik
határozottak és fegyelmezettek-e? Bíznak-e erejükben vagy pusztán önhittek? Agamemnón ezekre a
kérdésekre várt választ. Így hát Arguriosz beült a kocsmákba és a falatozókba, kihallgatta a katonák
beszélgetését, figyelte őket járőrözés és menetelés közben. Kalmárokkal elegyedett szóba
bodegájuknál, meg a kutak körül üldögélő öregemberekkel, akik a seregben töltött idejükről meséltek.
Arguriosz mindebből megtudta, hogy a trójai sereg roppant fegyelmezett és igen jól képzett.
Beszélgetései során kifürkészte, hogy Priamosz rendszeresen küld katonákat a hettiták megsegítésére
háborúik idején, sőt még lovasait, gyalogosait és harci szekereit is a szomszédos királyságok
zsoldjába adta, hogy emberei ezáltal harci tapasztalatra tegyenek szert. Bár maga Trója két emberöltő
óta nem látott háborút, katonái harcedzettek voltak. Nehéz volt pontosan felmérni, hogy Trója hány
harcost szólíthatott hadba, de Arguriosz hite szerint tízezernél semmiképpen sem kevesebbet, és ebbe
beletartozott az egyiptomiak ellen Hektorral kilovagoló Trójai Mén ezer harcosa is.
Első benyomása alapján Trója bevehetetlennek tűnt, de Arguriosz tudta, hogy nincs vár, amit ne
lehetne elfoglalni. Ám hogyan törjék át a védelmét? Hány emberre lenne ehhez szükség?
Az ostromlott ellenség elpusztításához szükséges túlerőt általában a védők létszámának
ötszörösében adták meg. A trójaiaknak tízezer emberük volt, így legalább ötvenezer harcost kell
felvonultatni ellenük. Ez önmagában kizárt bármiféle mükénéi támadást, mivel Agamemnón
tizenötezer embernél többet akkor sem tudott volna összeszedni, ha Mükéné összes harcosát
összehívja. És még ha össze is gyűlik ötvenezer ember, akkor is felmerülne egy másik, a hadtáppal
összefüggő kérdés. Hogyan etessenek egy ekkora sereget? Ehhez ki kellene fosztani a környező
vidékeket, ami viszont felszítja az ottani lakosok haragját, és ez lázongásokhoz és elégedetlenséghez
vezet. Igencsak fogas kérdés volt ez, de Arguriosz eltökélte, hogy királyához használható tervvel tér
vissza.
Aztán a hetedik napon megtudta, hogy Erekosz, a követ visszatért Milétoszból.

3.

A kétségbeesett nyerítés visszhangot vert a fejében és Arguriosz érezte, hogy lüktetni kezd a
koponyája. Felpillantott a kör alakú sírbolt magasban húzódó tetejére, próbálva kirekeszteni a vér
és a félelem sűrű szagát, meg a haldokló, rúgkapáló lovak keltette zajt. A nemes jószágok Zeusznak
áldozása a nagy király temetéséhez illő rítus volt és jobb kedvre derült, mikor arra gondolt, hogy
Átreusz király ilyen pompás hátasokon fogja megtenni útját az élüszioni mezőkre.
A két lovat, immár holtan, a sírbolt közepén magasodó királyi ravatal mellé vonszolták. Átreusz
arany-ezüst vértjében hevert ott: kedvenc kardja a jobbján, három ékköves tőre és íja a balján.
Fejénél a Mükéné oroszlánjával díszített aranykupa állt, valamint borral és olajjal megtöltött
korsók az útra. A király három szeretett kutyája hevert a lábánál vérükbe fagyva.
A sötét, dohos kriptát megtöltötték a király hívei, lesújtott családja, tanácsosai és más
gyászolók. Agamemnón dísztelen gyapjúköntöst viselt és arcán könnyek csorogtak. Fivére,
Meneláosz könnytelen szemmel állt ott, de hamuszürke és kifejezéstelen arca elárulta gyászát.
A sötétségben kavargó zenészek és énekesek a dallamok valóságos kakofóniáját idézték elő.
Aztán a lantok és lírák hangja kezdett elhallgatni.
 Arguriosz előrelépett, hogy még egy pillantást vethessen a királyra. Összevonta a szemöldökét.
A ravatalon pihenő férfi szakállas arca nem Átreusz arca volt. A szakáll nem egyezett, mint ahogy
az arc is túl széles volt. Egy csaló lett volna?
Zavarodottsággal és félelemmel a szívében, tétován lépett még egyet előre és ekkor már látta,
hogy a ravatalon fekvő férfi arca az övé.
Körülnézett, hogy vajon valaki más is észrevette-e. Csakhogy nem volt ott senki. A gyászolók és
a zenészek, a király fiai és a tanácsnokok mind eltűntek, a nagy, kör alakú sírboltban sötét volt és
hideg, a levegőt sűrűn ülte meg a dohszag és a rothadás.
Egyedül volt. Senki sem gyászolta meg őt. Senki észre sem vette elmúlását, és észrevétlenül
távozik a föld alá. Senki sem emlékszik majd a nevére.
A feje most már hasogatott. Ugyanakkor a gyomrában is szörnyű kín lobbant fel. Csak ekkor
figyelt fel rá, pedig tudta, hogy mindvégig ott volt. Felkiáltott…
Kőfalú ajtóbenyílóban hevert a hűvös éjszakában. A hold magasan járt és Arguriosz a fényénél jól
láthatta, hogy tunikáját vér áztatja. A közelben három test hevert és a bejárónál megpillantott egy
vérmocskos kardot. Megpróbált felállni, de visszazuhant, mire perzselő fájdalom hasított a hátába és
a mellébe. Fogait összecsikordítva feltérdelt. Összefolyt előtte a világ és nekiesett az ajtófélfának.
Kisvártatva a kín enyhült, mire körülnézett. A holdfényben az ezüstös tengerre néző, szerény
külsejű házakkal szegélyezett utcácskát pillantott meg. Ekkor eszébe jutott, hogy Trójában van.
A fájdalom ismét végigvágott rajta. A feje lüktetni kezdett és a földre hányt. Okádéka véres volt.
Ismét megpróbált talpra állni, de a lábában nem maradt erő. Az általa megöltek tetemeire nézett. Az
egyik éppen felé nézett. Felismerte benne az őrt, aki akkor volt szolgálatban, mikor a hetedik napon
felkereste Erekosz házát.
A férfi közölte vele, hogy Erekosz visszatért és intett, hogy Arguriosz lépjen be az udvarba.
– Itt várj, uram! – mondta aztán.
Az udvar nem adott árnyékot és még egy bokor sem nőtt benne. Arguriosz egy ideig fel-alá sétált,
aztán merev tartással leült a lenyugvó nap felé néző kőpadra.
A házba vezető ajtón három férfi lépett ki. Az első magas volt és szikár, gyér vörös hajjal. Szakáll
nélküli arca szürke volt és a szeme vörös, mintha csak megfázott volna, Tunikája és nadrágja felett
hosszú, fekete köpönyeget viselt és nem volt nála fegyver. A másik kettő – az egyik sötét hajú, a másik
szőke – kardot viselt. Arguriosz szemügyre vette a vonásaikat és eluralkodott rajta a nyugtalanság.
Amazok kifejezéstelen arccal mérték végig. Felállt.
– Múlt éjjel tértem vissza – szólalt meg a vörös hajú, mellőzve minden üdvözlési formulát. Ez a
bántó udvariatlanság bosszantotta Argurioszt, de lenyelte haragját. – Éppen a királynál voltam,
amikor Kolánosz beszámolt Helikáón, a gyilkos gyáva mészárlásáról. Egyben Helikáón zsoldjában
álló árulónak nevezett téged.
– Á! – felelte erre fagyosan Arguriosz. – Gyáva és hazug is hát. – A követ tekintete összeszűkült és
a férfi elvörösödött.
– Kolánosz azt állította, hogy megölted egyik hajósát és megmentetted Helikáón életét.
– Ez igaz.
– Akkor talán megmagyarázhatnád ezt.
Arguriosz az Erekosz mellett álló fegyveresekre pillantott.
– Arguriosz vagyok, Agamemnón híve és mükénéi nemesember. Csak a királyomnak felelek és nem
egy idegenbe küldött önjelölt földművesnek.
A követ mellett állók a kardjukért nyúltak, de Erekosz leintette őket. Elmosolyodott.
– Lükiában meghallgattam a teljes történetet. Sok jó mükénéi halt meg, beleértve Glaukosz
unokafivéremet is. Semmit sem tettél azért, hogy megóvd, sőt még segítetted is Helikáónt, a gyilkost.
Nem látlak itt szívesen, Arguriosz. A vendéglátás törvényei megkövetelik, hogy ne ontassék vér a
házamban, de tudd meg, hogy Agamemnón kimondta rád a száműzetés szavait. Többé nem vagy
mükénéi. Földjeidet elkobozzák és téged az Oroszlános terem ellenségévé nyilvánítanak.
Arguriosz egyenes derékkal, de szédelegve hagyta el a házat. Nem volt diplomata, és nem ő kérte,
hogy Trójába utazhasson. Ám mégis büszkén szolgálta királyát, egyfelől értesüléseket gyűjtve
Priamosz politikai és katonai helyzetéről, másfelől üzeneteket továbbítva külhonban élő mükénéi
fivérének. Bőriszákjába nyúlva kivette az Erekosznak szánt lepecsételt papiruszokat. A harag
megkísértette és majdnem a szélbe szórta őket, de némi habozás után elrakta a leveleket. Agamemnón
főírnoka nyomta a kezébe azokat, mikor elhagyta a palotát indulása napján. A férfi futva érte utol az
utcán. „Úgy hallom, hogy Trójába tartasz. Ezeket az üzeneteket három napja kellett volna elküldeni,
de egy ostoba szolga elfelejtette átadni őket a hajó kapitányának. Elvinnéd őket, Arguriosz nagyúr?”
Mindegyik levélen Agamemnón pecsétje virított, így aztán tisztelettel viseltetett irántuk. Nem
hajíthatja a király szavait az utca sarába.
Száműzetés!
Szinte el sem akarta hinni az ítéletet, de még inkább fájt neki, hogy Agamemnón, akit igaz hűséggel
szolgált, ily módon cselekedett. Arra gondolt, hogy legfőképpen a király tudhatta volna, hogy soha
nem adja el magát Helikáónnak, vagy népe bármely más ellenségének. Hát életének tettei fikarcnyit
sem számítottak? Az elmúlt húsz évben, mióta csak betöltötte férfikorát, soha nem gyűjtött vagyont és
nem engedett egyetlen olyan csábításnak sem, ami akadályozhatta volna a király szolgálatát. Nem
hazudott, nem vett részt a palota intrikáiban, ahol egyik ember a másik ellen áskálódott, hogy így
férkőzzön Agamemnón kegyeibe. Még csak nőt sem vett magához, hogy életét teljes egészében
királyának és népének szentelhesse.
És most árulónak bélyegezték, megfosztották földjeitől és polgárjogától.
Ahogy távolodott Erekosz házától, úgy döntötte el, hogy kerít egy hajót és visszatér Mükénébe, ahol
magánál a királynál fellebbez. Az uralkodó bizonyosan ráébred majd, hogy félrevezették. Ettől jobb
kedvre derült. Amint visszatér Mükénébe, felfedi, hogy Kolánosz mekkora gazember, milyen hazug és
minden rendbe jön
Már szállása közelében járt, mikor észrevette, hogy követik.
És ekkor már tudta, hogy nem fog egykönnyen visszajutni a szülőföldjére. Gyilkosokat küldtek a
nyakára. Mint népe ellensége, élete csak annyit ért, amennyit Agamemnón vagy Kolánosz kitűzött a
fejére.
Fagyos harag lobbant benne és megpördült, hogy bevárja az orgyilkosokat. A követ házához nem
vitt magával sem kardot, sem tőrt, így fegyvertelenül állt ott, ahogy az öt férfi közelebb ért.
Vezetőjük sötét, kámzsás köpenybe burkolózott. Most előrelépett és így szólt:
– Renegát, tudod, hogy mily sötét tettek idézik fejedre büntetésedet.
Arguriosz higgadtan állt és belenézett a férfi szemébe.
– Nevemet egyetlen tett sem vonja sötétbe. Arguriosz vagyok, egy hazug ember áldozata. Haza
akarok térni, és a királyhoz fellebbezni.
A férfi durván felnevetett.
– Életed itt ér véget, áruló. Nincs fellebbezés. – A kezében tőr villant és előreszökkent. Arguriosz
odaugrott, megragadta a tőrt tartó kezet és nagy erővel arcba vágta a férfit. Ahogy az hátratántorodott,
Arguriosz mindkét kezével elkapta a csuklóját, körbepördítette az orgyilkost, majd vadul megcsavarta
a karját, kificamítva azt vállgödréből. A férfi felkiáltott és elejtette a pengét. A négy másik alak
előrevetette magát. Arguriosz a megbénított támadót visszarúgta társai közé, aztán felkapta a tőrt.
 – A nevem Arguriosz! – dörögte. – Aki ellenem tör, az meghal!
A támadók haboztak, de mindegyikük karddal volt felfegyverezve. Sérült vezérük feltérdelt.
– Öljétek meg! – kiáltotta.
Rárontottak. Arguriosz eléjük ugrott. Oldalába kard mart, egy másik a bal vállába hasított. A
fájdalommal mit sem törődve, átdöfte az egyik férfi szívét, egy másikat jobb térden rúgott, amitől az
orgyilkos a földre zuhant, aztán birokra kelt a harmadikkal. A negyedik támadó felé döfött, de a penge
lecsúszott a bordáiról. Arguriosz érezte, hogy rohamosan fogy az ereje. Öklével támadója arcába
sújtott, majd lefejelte, amivel eltörte az orrát. Az orgyilkos félvakon tántorodott hátra. Arguriosz
oldalra ugrott, majd térden rúgott egy másik támadót. Émelyítő reccsenés hallatszott, ahogy az ízület
eltört, amit fülsiketítő fájdalomüvöltés követett. A harmadik támadó közben ismét talpra kecmergett.
Arguriosz a földre vetette magát, megmarkolt egy elejtett kardot, aztán éppen időben hengeredett át,
hogy védjen egy lefelé sújtó csapást. Felpattant, vállával nekirohant támadójának, hátrataszítva azt.
Mielőtt a férfi összeszedhette volna magát, Arguriosz kardjával átdöfte a mellét. A pengét kitépve
hárította azt a hatalmas csapást, ami különben kibelezte volna. Kardja megvillant és átjárta az
orgyilkos arcát, egészen az agyáig hatolva. Arguriosz kirántotta a pengét és hagyta, hogy a földre
hulljon.
A szétzúzott térdű férfi hangosan nyöszörgött. Arguriosz balra pillantott, ahol most a vezér állt, bal
kezében tartva tőrét, miközben jobb karja erőtlenül csüngött oldala mellett.
– A társad nem tud járni. Szüksége lesz a segítségedre, hogy elvidd egy gyógyító házába.
– Lesz még másik nap – fogadkozott a férfi.
– De nem neked, te kutyakölyök. Valódi kopók kellenek ahhoz, hogy levadásszák ezt a vén farkast.
És most tűnj el innen!
Szálegyenesen állt és erősnek tűnt mindaddig, míg a vezér talpra nem támogatta nyöszörgő társát.
Aztán a páros lassan elenyészett a sötétben.
Arguriosznak még egy kis ideig sikerült talpon maradnia.
Fogalma sem volt, hogy mennyi idő telt el azóta. Gyomrában a kín alábbhagyott, viszont fázott, bár
azt még érezte, hogy meleg vér folyik a keze alatt. Megpróbált egyik karját használva felállni, de a kín
ismét belevágott. Ekkor lépteket hallott. Szóval visszajöttek, hogy bevégezzék a munkát. A haragtól
erőre kapott és talpra kászálódott, elszántan arra, hogy talpon éri a halál.
Tarajos sisakot viselő katonák bukkantak fel. Arguriosz nekitántorodott a kapubeugrónak.
– Mi történt itt? – szólította meg az elöl haladó katona, és közelebb lépett. A világ megpördült és
Arguriosz elesett. A katona ledobta lándzsáját és elkapta, majd leengedte a földre.
Egy másik felkiáltott.
– Az egyik halott Mükénéi Philométor! Az a hír járta róla, hogy remek harcos.
A házból egy idős férfi lépett ki és odaszólt a katonának.
– Az erkélyemről láttam az egészet. Öten támadtak rá. Nem volt nála fegyver, mégis legyőzte
mindet.
– Hát – felelte erre a katona –, a templomba kell őt vinnünk. Akit a mükénéiek holtan akarnak látni,
az érdemes az életre.
 XVII.
AZ ARANYKIRÁLY

1.

Amikor Helikáón utoljára állt a Trója alatti tengerparton, oldalán ott volt Zidanta is. Úton voltak
Küproszra, hogy a Xanthoszt első útjára bocsássák. Mintha egy élettel korábban történt volna mindez.
A hajót mostanra kirakodták, a rakományt raktárakba vitték. Mivel az évszak véget ért, már csak
néhány kalmár lézengett a tengerparton, a Xanthosz pedig jóval könnyebben folytatja majd útját
Dardániába. A legénységet kifizették, és huszonnyolc evezős közölte azt a szándékát, hogy elhagyja a
hajót. Oniakosz bejárta a kocsmákat, új embereket keresve a régiek helyére a hazaútra.
Helikáón végighordozta tekintetét a parton és látta, hogy Odüsszeusz és legényei hamarosan vízre
bocsátják a Pénelopét. A karcsú, öreg hajó kecsesen rásiklott a vízre és az emberek felkapaszkodtak
a fedélzetére. Odüsszeusz máris parancsokat harsogott. Helikáón egy pillanatra azt kívánta, bárcsak
félresöpörhetné az éveket és ismét a Pénelopé fedélzetén teremhetne, hogy a Nagy Zöldön hajózva
Ithakában telelhessen. Az élet akkor bonyodalmaktól mentesnek tűnt, csak kevés gondja akadt és
könnyen orvosolható bajokra kellett figyelnie: a vitorlán bestoppolható szakadásokra, a bekötözendő
felhólyagzott tenyérre.
Korábban, de még aznap délelőtt leült barátjával beszélgetni a parton. Először találkoztak a Kék
Baglyok Öble mellett vívott csata óta. Odüsszeusz megemlítette neki a fiút, Xandroszt, majd egy ideig
csendben, de fesztelenül üldögéltek.
– Nem beszéltél Zidantáról – mondta végül Odüsszeusz.
– Meghalt. Mi mást mondhatnék még róla?
Odüsszeusz alaposan szemügyre vette.
– Emlékszel még arra, amikor az elveszett hősről beszéltem, és arról, hogy meg kell lelned?
– Hát hogyne! Gyenge és rémült kisfiú voltam akkor, de ő már rég eltűnt.
– Rémült volt, ez igaz, de nem volt gyenge. Értelmes volt és használta a fejét. Bezony, meg törődő
volt és szelíd. És időnként őt is meg kell keresned.
Helikáón erőltetetten és nyersen felnevetett.
– Az én világomban ő nem sokáig maradna életben.
Odüsszeusz megcsóválta a fejét.
– Világod hemzseg az erőszakos emberektől, akik kardot és pajzsot markoló hősök, akik készek
átverekedni magukat a zsákmányig, amire vágynak. Hát nem látod, hogy a fiú, aki voltál, ugyanaz, aki
megpróbálja meggátolni, hogy olyan legyél, mint ők? Ne veszítsd őt szem elől, Helikáón!
– Elpusztította volna ő Kolánosz gályáit? Legyőzte volna Alektrűónt, vagy túlélte volna a Kék
Baglyok Öblében az árulást?
– Nem, nem tette volna! – horkant fel Odüsszeusz. – Mint ahogy nem gyújtott volna fel, és küldött
volna a halálba ötven fegyvertelen és megkötözött embert. Le akarod győzni Kolánoszt… vagy azzá
akarsz válni?
Helikáón érezte, hogy elfogja a harag barátja kirohanása hallatán.
 – Hogy mondhatod ezt nekem? Nem tudod, mi lakozik a szívemben.
– Ki tudhatja azt? – kérdezett vissza Odüsszeusz. – Hiszen vértbe bújtattad. Mint ahogy mindig is
tetted.
– Nem kell végighallgatnom ezt – lökte magát talpra Helikáón.
Odüsszeusz is felállt.
– Hány barátod van, Helikáón? Saját fiamként szeretlek, és tudom, hogy tévedsz. És igenis
belelátok a szívedbe. Látom, hogy szenvedsz és tudom, hogy Tulok mit jelentett neked. Gyászolsz és
úgy érzed, mintha kitépték volna a zsigereidet. Álmodban gyötrődsz, ébren töltött óráid is
gyötrelmesek. Mindig őt keresed, a szemed sarkából lesed. Azt várod, hogy egyik reggel felébredsz,
és ott találod őt, olyan hatalmasan, mint amilyen a hatalmas maga az élet. És egy részed meghal,
valahányszor felébredsz és rájössz, hogy nincs ott.
Helikáón válla megrogyott, ahogy haragja elillant.
– Honnan tudod mindezt?
– Láttam meghalni a fiamat – ült le ismét Odüsszeusz, és kibámult a tengerre.
Helikáón meg sem moccant, de végül letelepedett a barátja mellé.
– Sajnálom, Odüsszeusz. Elfelejtettem.
– Nem ismerted őt – sóhajtott fel a rút király. – Akarsz most beszélgetni Tulokról?
– Képtelen vagyok rá.
Odüsszeusz csalódottnak tűnt, de bólintott.
– Megértelek, de remélem, hogy egy napon megtanulod majd kitárni a szívedet, különben mindig
egyedül leszel. Ám most ne rágódjunk ezen! Térjünk vissza inkább Kolánoszhoz, aki mostanra
valószínűleg a szárazföld felé vette az irányt. Vagy visszatér Mükénébe vagy a thrák Szamosztól délre
a kalózok szigetén keres menedéket. Az ottani vizek alattomosak és kevés hajó kockáztatna meg
arrafelé egy téli vihart. Ám még ha meg is kockáztatna, áll ott egy cölöpvár, és hozzá több száz kalóz.
– Ismerem azt a szigetet. A Pénelopé kikötött ott az első utamon. A kalózok köréd gyűltek, és olyan
mesét mondtál nekik, melyen nevettek, sírtak és ujjongtak, majd ajándékokkal halmoztak el. Időnként
még mindig eszembe jut. Száz könyörtelen és barbár férfi, amint zokognak a szerelemről, a
becsületről és a bátorságról szóló regén.
– Hát, az remek egy este volt. Ha Kolánosz ott van, akkor biztonságban tudhatja magát a télre. Ám
tavasszal ismét vitorlát bont majd.
– Én pedig meg fogom találni őt, Odüsszeusz.
– Azt hiszem, igen, de ami ennél fontosabb, hogy most vigyázz magadra. Ravasz gyilkosok
ólálkodnak mindenfelé. Hogy ezt észben tartsd, íme, egy csekély ajándék!
Odüsszeusz a málhájából előhúzott egy sötétbarna bőrtunikát és átnyújtotta Helikáónnak.
Súlyosabb volt a vártnál és Helikáón érezte, hogy a puha bőr alatt valami kemény feszül.
– Néhány évvel ezelőtt szereztem Krétán – közölte Ithaka királya. Helikáón felemelte a
ruhadarabot. A tunika térdig ért és selyemmel szegték. – Ravasz egy darab. A selyem és a bőr között
vékony, egymásra boruló elefántcsont korongok helyezkednek el. Egy tőrdöfést eltérítenek, de kétlem,
hogy kibírnának egy erős kardcsapást, egy lesújtó bárdot vagy megvédenének egy szaruíj pontos
lövésétől.
– Ez csodás ajándék, barátom és köszönöm neked.
– Ugyan! Én már amúgy is kihíztam. Viseld, mikor a parton vagy – és igyekezz ne egyedül járni a
városban!
– Óvatos leszek – ígérte meg Helikáón. – Hamarosan elhajózom Dardániába és otthon már hűséges
katonák vesznek körül.
 – Atyádat is ők óvták – mutatott rá Odüsszeusz. – Ne gondold az, hogy bárhol is biztonságban
lehetsz! És ugyancsak ne gondold azt, hogy a hűséget kőből faragták!
– Ezt én is tudom.
– Hát persze, hogy tudod – dörmögte a rút király bocsánatkérően. – Hallottál Argurioszról?
– Nem.
– Az a hír járja, hogy száműzték és törvényen kívülinek nyilvánították. Azt mesélik, megvetted.
Helikáón hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Nem vehetsz meg egy olyan embert, mint Arguriosz. Kinek juthatna eszébe ilyesmi?
– Olyanoknak, akiket meg lehet venni – felelte Odüsszeusz. – Kétlem, hogy több lenne hátra neki
egy hónapnál. Meddig tervezel Trójában maradni?
– Még néhány napig. Tiszteletemet kell tennem Priamosznál, és pár kalmárt fel kell keresnem.
Miért kérded?
– Van valami a levegőben – felelte az idősebb férfi, és megérintette az orrát. – Nyugtalanság lengi
be a várost. Az a gyanúm, hogy újabb palotaforradalom érlelődik.
Helikáón felnevetett.
– Itt mindig érlelődik egy palotaforradalom, és úgy vélem, hogy Priamosz még élvezi is. Így
legalább csavaros elméjének van min töprengenie.
– Igazad van – helyeselt Odüsszeusz –, tényleg odavan a kockázatért. Ismertem egyszer egy embert,
aki szinte mindig mindenre fogadott. Leült egy fa alá és fogadott rá, hogy melyik galamb repül el
elsőként, vagy melyik delfin bukik le a hajó orra alá. Egyre nagyobb és nagyobb tétben játszott. Egy
napon feltette a földjeit, a lovait, a marháit és a hajóját egyetlen kockadobásra. És mindenét
elvesztette.
– Szerinted Priamosz ilyen bolond lenne?
Odüsszeusz vállat vont.
– Aki szeret kockáztatni, az szereti próbára tenni magát. Valahányszor győz, úgy érzi, hogy fokoznia
kell a veszélyt. Priamosz számos gyermekét elismerte fiaként, de csak néhány olyan helyet adhat, ami
hatalommal bír. Nem lehet utódja az összes fia.
– Ott van neki Hektor – mutatott rá Helikáón. – Ő pedig sosem árulná el az apját.
– Hektor a kulcs mindenhez – válaszolta Odüsszeusz. – Egyszerre félik és szeretik. Annak, aki
Priamosz ellen indul, szembe kell néznie Hektor haragjával. Egyedül ez gátolja meg a belháborút.
Priamosz legalább hadvezéreinek felét eltávolította magától és egyedül az istenek tudják, hogy mennyi
tanácsosát. Kénye-kedve szerint fosztja meg őket titulusaiktól és nevez ki helyükre másokat. Dőzsöl a
körülötte levők megalázásában. A fiait túlságosan gyakran feddi meg a nyilvánosság előtt. Ostoba
ember. Ha Hektor elesne egy csatában, az úgy szaggatná szét a királyságot, mint ahogy az ósdi
vitorlával teszi a szél.
Helikáón felnevetett.
– Hektor nem fog csatában elesni, mert legyőzhetetlen. Ha a hajója elsüllyedne, akkor Poszeidón
egyik delfinét meglovagolva emelkedne ki a habokból.
Odüsszeusz elvigyorodott.
– Hát igen, sugárzik belőle valami istenszerűség. – A mosolya máris elenyészett. – Csakhogy ő sem
isten, Helikáón. Csupán egy ember, habár nagyszerű ember. És az emberek meghalnak. Én pedig nem
szívesen lennék Trójában, amikor ez bekövetkezik.
– Nem fog bekövetkezni. Az istenek mindig is szerették Hektort.
– Zeusz atya hallgassa meg szavaidat és tegye őket igazzá! – állt fel Odüsszeusz. – Fel kell
készülnöm az indulásra, úgyhogy vigyázz magadra, fiú! – A két férfi megölelte egymást.
 – Jó szelet és nyugodt tengert, Odüsszeusz!
– Ez kellemes változatosságot jelentene. Mondd csak, felkeresed majd Andromakhét?
– Talán.
– Remek lány! Nagyon-nagyon kedvelem. – Odüsszeusz felnevetett. – Szeretnék ott lenni, amikor
találkozik Priamosszal.
Helikáón Trója királyára gondolt. A hatalmas és mások felett uralkodó férfi megpróbált mindenkit
megfélemlíteni, aki a színe elé járult. Ekkor viszont eszébe jutott Andromakhé kihívó tekintete.
– Én is – bólintott. – Azt én is szívesen megnézném.

2.

– Úrnőm, ébredj! Ó, kérlek, ébredj!

Andromakhé lassan föleszmélt. Egy hatalmas viharról álmodott, ahol a tenger hegyként magasodott
az égre. Amióta találkozott a látnokkal, Aklidésszel, azóta kísértették az álmok: látomások az egysarus
férfiról vagy gigászi viharokról. Egyszer még azt is álmodta, hogy feleségül ment egy disznótartóhoz,
akinek arca lassan egy vadkanévá változott, szakállas arcából pedig agyarak ugrottak elő.
Ágya fehér vásznak kusza gubanca volt és érezte, hogy testét síkos veríték borítja. Álmaiban
tobzódott a félelem, és a rettegés kósza érzetét hagyták maguk mögött. Felült és végigmérte a
szolgálólányt, az ifjú és mindenórás Axát.
Az általában mosolygós és magabiztos Axa most aggodalmaskodva tördelte a kezét, egyszerű és
dundi arcán a szorongás álarca feszült.
– Hála az isteneknek, úrnőm! Már azt hittem sosem ébredsz fel. Érted küldettek – halkította le
hangját, és úgy nézett körül, mintha Andromakhé szobája tele lenne kémekkel. Ami akár igaz is lehet,
gondolta magában a papnő. Az egész palota gyanakvó tekintetek tengeréből állt. Ahol emberek gyűltek
össze, ott azonnal megjelentek a szolgák és a közelben tébláboltak, így mindenki suttogva beszélt.
Andromakhé megrázta a fejét, hogy kitisztítsa gondolatait, és hosszú lábait lelendítette a földre. A
magasba vágott szögletes ablakon át ki tudta venni az éjszakai égen megjelenő halvány hajnalpírt.
– Ki küldetett értem ilyenkor?
– A király, úrnőm. – Axa azonnal nekilátott leráncigálni Andromakhéról a hálóruháját. – Gyorsan
meg kell mosdanod, és fel kell öltöznöd, úrnőm, hogy sietve megjelenhess a király előtt. Ez nem tűr
halasztást.
Andromakhé kiérezte a kétségbeesést a nő hangjából és megértette, hogy Axát teszik felelőssé
azért, ha megváratja Priamosz királyt. Amikor a szolgálólány egy szivacsot nyomott az arcába, kitépte
a kezéből.
– Majd én elintézem. Addig kerítsd elő a sáfrányszínű ruhámat és azt a magas sarkú sarumat,
melyet Laodikétől kaptam tegnap! – Mosakodás közben elmorfondírozott annak jelentőségén, hogy
miért váratták hét napig, mielőtt Priamosz színe elé bocsátották volna. Talán még meg is tisztelték
ezzel. Lehet, hogy más ifjú aráknak hónapokat kellett várniuk, mielőtt találkozhattak volna a királlyal.
Megkérdezte erről Laodikét, de a király legidősebb leánya csak a vállát vonogatta. Rengeteg olyan
dolog volt, amit Andromakhé nem tudott Trójáról. Azt viszont tudta, hogy Priamosz palotája nem
valami vidám hely. Káprázatosan szép volt, tömve kincsekkel, köztük számos színaranyból készült: a
kérkedés emlékművének emelték, ami rettentő ellenpontot alkotott azzal a sompolygással, ahogy az
emberek közlekedtek benne. Laodikét jelölték ki Andromakhé mellé, hogy igazítsa el őt a palota
szokásai között: hogy mely részeken járhatnak a nők, és hogy mely szobák és folyosók vannak zárva
előttük. Ám Andromakhé ennél sokkal többet tudott meg: Laodikével folytatott beszélgetései mindig
figyelmeztették valamire. Hogy mit ne tegyen. Hogy mit ne mondjon. Hogy kire mosolyogjon, és kivel
legyen udvarias. Hogy kit kerüljön el.
Laodiké neveket sorolt, de ezek zöme úgy suhant el Andromakhé füle mellett, mint a vadászó
sólyom. Néhányat megjegyzett, de csak azután, hogy találkozott a név viselőjével: a vizenyős tekintetű
Polítésszel, a király kancellárjával, a hájas Antiphonosszal, az istállómesterrel. Andromakhé nagyon
elcsodálkozott volna, ha a ziháló férfi képes lett volna megülni egy lovat. Aztán ott volt még
Déiphobosz, a kikötő hercege. A férfi, akit leginkább csak Diosznak hívtak, kicsit hasonlított
Helikáónra, bár nélkülözte a másikból áradó erőt. Sőt, a szemei rémítőek voltak.
Andromakhé ekkor ébredt rá, hogy Axa aggódva ráncolja a homlokát.
– Az a bájos kis saru, úrnőm… – hebegte.
– Megvan, Axa?
– Meg, úrnőm, de… az nem illik erre az alkalomra.
– Ne vitatkozz velem! Félsz a király haragjától és ezt megértem. De jól tennéd, ha félnél az én
haragomtól is. – Kedvesen szólt, de szúrósan nézett Axára, amitől a fiatalasszony lesütötte a szemét.
– Sajnálom, úrnőm, de nem érted. Nem veheted fel a sarut. A királlyal a Nagytoronyban találkozol,
ahol a lépcsők csúszósak, és parancs úgy szól, hogy megfelelő sarut kell viselned.
Később, amikor a kövezett utcákon lépdelt az egyre fényesebb pirkadatban, mögötte a lábait szedő
Axával, két oldalán pedig egy-egy Királyi Sassal, Andromakhé elmélázott azon, hogy milyen játékot
is űz vele Priamosz. Bárcsak lett volna esélye szót váltania Laodikével a király választotta furcsa
találkahelyről.
Rengeteg szóbeszédet hallott Priamoszról a Trójában töltött hét napja alatt – ezek zöme dicsérte, de
mind lényegtelen volt. Állítólag ötven fia van, súgta oda neki Axa egyszer, noha a királyné csak négy
fiúval ajándékozta meg. Köztudott volt róla, hogy fiatalkorában nagy kan hírében állt és számos fia –
akár elismerte őket a király, akár nem –, telepedett le Trójában, apjuk dicsőségének árnyékában. A
király, aki immár több mint negyven éve ült a trónon, még mindig szemet vetett időnként a bájos fiatal
lánykákra, mondta máskor egy szolgálólány kuncogva. Andromakhét az undor kerülgette. Itt van még
egy vénember, aki képtelen illő módon tudomásul venni, hogy üzekedésének ideje lejárt. Csakhogy a
gazdagok egyben hatalmasak is és a hatalom ajzószerként hatott: Priamoszról pedig azt rebesgették,
hogy ő a világon a leggazdagabb.
A nőt elkápráztatták a király megaronjában, a királyné termeiben látott kincsek és az arany, meg az
ékszerek, melyekről Laodiké úgy gondolta, hogy a köznapi viselet részei. Laodikét szinte elborította
az arany, csuklóin és nyakán karkötők, karperecek és nyakláncok sora burjánzott, búzaszín hajában
aranyhuzal futott, ruháját brosstűk húzták lefelé. Nem mintha bármelyiktől is szebben festene, gondolta
magában Andromakhé. Az ékszerek csak azt a célt szolgálták, hogy elvonják a figyelmet apró,
gesztenyebarna szeméről, hosszú orráról és enyhén megereszkedett tokájáról. Viszont mindezt
káprázatosan szép mosolyával és kedves természetével ellensúlyozta, ami szerethetővé tette.
– Szegény Andromakhé – tette rá kezét új húga karjára Laodiké. – Nincsenek ékszereid, sem
aranyad, csak néhány olcsó gyöngy és egy kevéske ezüst. Ráveszem apámat, hogy adjon neked
aranyból, borostyánból és agátból készült, a szemedhez illő gyöngysorokat és fülbevalókat, a kecses
bokádat és. – nevette el magát vidáman – a nagy lábadat díszítő aranyláncokat.
– Azt mondják a nagy láb nagyon szép – válaszolta Andromakhé komolyan. – Minél nagyobb, annál
jobb.
 A papnő magában elmosolyodott, ahogy most lepillantott az Axától kölcsönkapott esetlen,
háncstalpú saruba tuszkolt lábára. Majd felnézett. Ílion nagytornya büszkén magasodott Trója déli
falán, majd kétszer olyan magasra nyúlva, mint maga a városfal. Messze a legmagasabb építmény
volt, amit Andromakhé valaha is látott. Ahogy haladt felé, teteje összes sarkán megpillantotta a
mindenütt jelen levő őröket. Apró rovaroknak tűntek innen, ahogy a nap megcsillant sisakjukon és
lándzsájuk csúcsán.
Mikor Axát a Nagytoronyba való hívásról kérdezgette, a szolgálólány furcsamód szűkszavúnak
bizonyult.
– Ez csak valami nagy megtiszteltetés lehet – felelte, de mintha maga sem hitte volna a saját
szavait. – Priamosz király időnként felmegy oda, hogy végignézzen a városán és tekintetével
végigpásztázza a tengert meg a szárazföldet, behatolók után kutatva. A király éberen őrködik népe
felett.
– Szokott látogatókat fogadni a Nagytoronyban?
Axa elpirult és nem nézett a szemébe.
– Nem tudom. Nem tudom, hogy mit tesz a király. Az a város legmagasabb pontja. Ez csak valami
nagy megtiszteltetés lehet – ismételte.
Andromakhé látta az ijedtséget a lány arcán, így átölelte és magához húzta.
– Jól bírom a magasságot – nyugtatta meg Axát. – Ne aggódj!
A hatalmas és szögletes torony legalján léptek be, a Szkaiai kapu mellett. A kőfal nagyon vastag
volt, a torony pedig hideg és dohos. Andromakhé látta, hogy keskeny kő csigalépcső kígyózik fel a
magasba. Felpillantott és látta, hogy a torony csak egy nyirkos és szögletes, belül üres henger, melybe
a fény a sötétség falába egyenletes távolságokra ütött lyukakon át jut be. A belső fal mellett haladó
lépcsősor meredek emelkedőkből állt, melyeket a következő szakasszal vízszintes fordulók kötöttek
össze, míg el nem érték messze odafent a fény négyszögét. Korlát nem volt. Fáklyák pislákoltak a
falba vert tartókban; az egyik katona meggyújtott egy hordozható parázstartót, hogy megvilágítsa vele
a lépcsőket a felfelé vezető úton.
– Akarod, hogy veled tartsak, úrnőm? – Andromakhé a fáklyafényben látta, hogy Axa szeme
hatalmasra tágul a félelemtől, keze pedig önkéntelenül is duzzadó hasára téved.
– Nem. Maradj csak itt és várj meg! – felelte a papnő.
– Kéred a vizet?
Axa nekilátott, hogy leoldja a csípőjén viselt vizestömlőt. Andromakhé egy pillanatig töprengett
csak, majd így szólt:
– Nem, tartsd csak magadnál! Később még szükségem lehet rá.
A papnő ekkor jött rá, hogy a két katona arra készül, hogy felkíséri. Kinyújtotta a kezét.
– Ide a fáklyával! – parancsolta.
A fáklyát fogó férfi, bizonytalanul társára pillantva átnyújtotta az égő parázstartót.
– Maradjatok itt! – parancsolta a lány kurtán, és mielőtt mozdulhattak volna, gyorsan nekivágott a
lépcsőknek, könnyed léptekkel haladva felfelé a csillogó kövön.
Egyre feljebb és feljebb hágott, a Thérán sétálással vagy futással eltöltött sok-sok órától
megerősödött lábai valósággal lökték őt felfelé a meredek lépcsősoron. A fokok mindegyike majd
térdmagasságig ért és a lány érezte, hogy teste örömét leli az erőkifejtésben, combja és vádlija szinte
bizsereg gyönyörűségében a kemény erőpróbától. Soha nem gyötörte a magasság kiváltotta szédülés,
de nem engedett a csábításnak, hogy lenézve meglássa, mennyit haladt. Ehelyett inkább felfelé nézett,
a fény apró négyszöge felé.
Úgy érezte, most már tisztán lát az öreg királlyal kapcsolatban. Azért kérette a toronyba, hogy
megfélemlítse, talán meg is alázza, azt remélve, hogy zokogva rogy össze a torony lábánál, és majd
ölben kell felvinni őt, mint egy gyermeket. Elcsodálkozott rajta, hogy egy ilyen hatalmas és gazdag
király szükségét érzi annak, hogy így bizonyítsa fölényét egy fiatal nő fölött. Andromakhé arra
gondolt, hogy az efféle kicsinyes zsarnokokkal el tud bánni.
A lépcsők keskenyebbek lettek, ahogy közeledett a végükhöz és itt mintha sokkal jobban elkoptatták
volna őket, ráadásul nyirkosság telepedett rájuk. A lány ekkor ébredt igazán tudatára a jobbján
ásítozó sötét mélységnek, így óvatosabban kezdett lépkedni. Eltöprengett azon, hogy a lépcsők vajon
miért a torony tetején kopottabbak. Amikor rájött, felnevetett. Megállt és a magasba emelte fáklyáját.
Jó harminc lépéssel lejjebb, a torony túlsó felén megpillantott egy sötét beugrót. Abból keskeny ajtó
nyílt, melyet észre sem vett, mikor elhaladt mellette. Az ajtó nyilván a déli fal gyilokjárójára vezetett.
Az öregember nyilván arról jött, míg neki az egész tornyot meg kellett másznia. Priamosz, gondolta
magában, már most nem kedvellek.
Amikor kilépett a toronyból, megkönnyebbült. Az alacsonyan járó nap fénye szúrta a szemét, a szél
a haját borzolta és egy pillanatra elvesztette tájékozódási képességét. Lassan körülnézett, csillapítva
zihálását.
A fatetőzet fele akkora volt, mint a király megaronja, de a négy őrt leszámítva üres: azok
mozdulatlanul álltak a torony négy sarkában és a külvilágot figyelték. A délnyugati fal mellvédjénél
sudár, széles vállú férfi állt, a szélben lobogott hosszú, ezüst-arany haja.
A férfi erőteljes felépítésű volt, bőre sötét a naptól. Hosszú, kék tunikát viselt, és a hűvös hajnalra
fittyet hányva napbarnított karját fedetlenül hagyta. A férfi oldalt állt Andromakhénak, így jól láthatta
annak kiugró, csőrszerű orrát és erős állát. Úgy festett, mintha a férfi észre sem venné őt, így a papnő
elbizonytalanodott.
– No, egész nap ott fogsz álldogálni, te lány?
Andromakhé ekkor odasétált hozzá és lehajtott fejjel megállt előtte.
– Thébai Andromakhé vagyok.
A király hirtelen odafordult hozzá. A lányt meglepte, hogy a másik milyen fiatal, és hogy duzzad az
életerőtől. Magassága és széles válla volt a legszembetűnőbb, fizikai megjelenése gigásznak tüntette
fel.
– Hát nem tanították meg neked, hogy miként szólj királyodhoz, te lány? Térdre! – A férfi a papnő
fölé magasodott, akit már-már a másik puszta jelenléte térdre kényszerített.
Ám ehelyett kihúzta magát.
– Nálunk, a Plakosz alatti Thébában, senki sem hajt térdet senki előtt, még az istenek előtt sem.
Priamosz olyan közel hajolt hozzá, hogy Andromakhé láthatta sárgás szemfehérjét, és érezhette a
reggel elfogyasztott bort a leheletében. A férfi halkan csak ennyit mondott:
– De most nem a kis Thébában vagy. Nem mondom még egyszer!
Ebben a pillanatban a lépcső felől zörgés támadt és egy Királyi Sas lépett ki a tetőre. Sisakja
taréján a kapitányok fekete-fehér tollforgója húzódott. A férfi odasietett a királyhoz.
– Nagyuram! – Andromakhéra nézett, és tétovázott. Priamosz türelmetlenül intett neki, hogy
folytassa. – Nagyuram, elkaptuk! Valaki biztosan figyelmeztette őt, mert majdnem eljutott az
egyiptomi hajóhoz. Most hallgatják ki.
– Pazar! Később magam is ott leszek a kihallgatáson. – A király ismét az öböl felé pillantott. – Az
a szörnyűség ott Helikáón új hajója?
– Igen, uram, a Xanthosz. Tegnap éjjel érkezett.
Ez felkeltette Andromakhé figyelmét. Alaposan szemügyre vette Priamoszt, de arckifejezéséből
nem tudta eldönteni, hogy ezt jó vagy rossz hírnek tartja-e. A király kisvártatva elbocsátotta a
kapitányt és ismét a lányhoz fordult.
– Hadd mutassam meg neked a városomat! – mondta a férfi, és egyetlen könnyed ugrással fent
termett a magas mellvéden, majd megfordult és kezét nyújtotta Andromakhénak.
Ő nem habozott, mire Priamosz a csuklójánál fogva megragadta és felrántotta maga mellé. A szél itt
erősen fújt és Andromakhé lenézett a szédítő mélységbe.
– Szóval nem térdelsz le előttem?
– Egyetlen ember előtt sem térdelek le – felelte a lány, és felkészült a lökésre, ami a halába taszítja
majd. Készen állt rá, hogy a másikat is magával rántsa.
– Érdekes vagy, te lány. Nincs benned félelem.
– Mint ahogy láthatóan benned sem, Priamosz király.
A férfi meglepődött.
– A félelem a gyengék sajátja. Nézz csak körül! Ez itt Trója. Az én Trójám. A világ leggazdagabb
és leghatalmasabb városa. Nem félős emberek emelték, hanem olyanok, akikben volt bátorság és
képzelőerő. Gazdagsága napról napra gyarapszik és vele a befolyás is, amit a gazdagság magával
vonz.
Andromakhét meglepve a király hirtelen megmarkolta a bal mellét. A lány meg se rezzent.
– Te megteszed – mondta Priamosz, és elhúzta a kezét, majd elbocsátóan intett. – Erős gyerekeket
fogsz nemzeni nekem.
A félelem jeges férge kúszott erre a lány szívébe.
– Azt hiszem úgy értetted, hogy a fiadnak, Hektornak, királyom – javította ki, az okosabbnál több
éllel a hangjában.
Gyorsabban, mint ahogy arra számíthatott volna, a király ismét ott termett előtte és fölé magasodott.
– A királyod vagyok – suttogta az a fülébe forró és borgőzös leheletet árasztva. – Hektor pedig
nincs itt. Lehet, hogy tavaszig vissza sem tér.
A lehetőség, hogy a tél hosszú heteire bezárva marad Priamosz palotájában, kétségbeeséssel
töltötte el Andromakhét.
– Most elmehetsz – fordult el tőle a király, az öblöt szemlélve.
Andromakhé könnyedén leszökkent a mellvédről és elindult a lépcső felé. Ekkor Priamosz utána
kiáltott. A lány megfordult.
– Felteszem, még szűz vagy?
– Vagyok, aki vagyok, Priamosz király – felelte, mert képtelen volt haragját elrejteni.
– Akkor hát emlékezz rá, hogy ki és mi vagy! – tanácsolta az uralkodó. – Mert Priamosz tulajdona
vagy mindaddig, amíg ő úgy nem dönt, hogy másvalaki tulajdonává tesz.
 XVIII.
A KÍGYÓK HÁZA

1.

A Kígyók Háza nagyobb volt, mint amilyennek Xandrosz először hitte. Négy óriási épületből állt,
melyek egy nyitott kert négy sarkán álltak, hol Aszklépiosz istennek emeltek oltárt.
Mindenfelé emberek nyüzsögtek: hosszú, zöld ruhát viselő nők, fehér tunikába bújt férfiak, lobogó,
kék-arany köntösű papok. Aztán ott voltak még a kérelmezők hadai, akik az oltár előtt elhelyezett
három asztal előtt kígyózó sorokban álltak. A sorban állók mindegyike hozott valami adományt:
egyesek ketrecbe zárt fehér galambokat, mások illatszereket, megint mások réz- vagy ezüsttárgyakat.
Xandrosz észrevette, hogy mindegyik adományozó egy négyszögletes papiruszdarabkát kap, melyet a
szájához emel, hogy aztán beledobja az asztalnál ülő pap melletti nagy rézedénybe.
A fiú, aki nem értette az egészet, átküzdötte magát a tömegen, sétálgatott egy darabig a kertben,
majd úgy határozott, visszatér a szobájába.
Csakhogy fogalma se volt róla, hogy az merre van. Mind a négy épület tökéletesen egyformának
tűnt. Belépett az egyikbe, végighaladt a folyosón, hogy egy hatalmas, kör alakú teremben találja
magát. A falmélyedésekben az istenek szobrai álltak. Mindegyik szobor lábánál öblös ezüstkupa állt,
meg egy kis parázstartó, benne izzó parázs. Felismerte Démétérnek, a termékenység istennőjének
szobrát, mert egyik karjában búzával teli kosarat tartott, míg a másikban a kisded Perszephoneiát
szorította a melléhez. A többiekről nem tudta, kicsodák. A levegőt sűrűn megülte a tömjén szaga és
észrevett két papot, akik a szobrok körül foglalatoskodtak. Az egyik áldozati bort töltött az
ezüstkupákba, a másik pedig négyzet alakú papiruszdarabkákat szórt a parázstartók tüzébe.
Xandrosz most már mindent értett. A kérelmezők négyzeteit küldték el így az isteneknek. Elmélázott
azon, hogy Démétér a hamvakból hogyan fogja megtudni, mit is kértek tőle pontosan a hívei.
A templomot elhagyva megpillantotta Makháónt, a gyógyító papot, aki őt is ápolta. Xandrosz
odakiáltott neki, mire a férfi felé fordította a fejét. Makháón magas volt, de görnyedt, rövid, sötét haja
a halántékánál már gyérült. Szeme fáradtságot tükrözött.
– Látom, már jobban érzed magad, Xandrosz.
– Igen.
– Azért ne erőltesd túl magad! Még mindig csak gyógyulófélben vagy.
– Igen, uram. Meg tudnád mondani, hogy merre van a szobám?
Makháón elmosolyodott.
– Ez a ház olyan, akár egy labirintus. Időbe telik, mire kiigazodik benne az ember. Ismered a
jeleket?
– Nem, uram.
– Te a Tűz hetesben vagy. Itt mindegyik épületet más jellel jelölnek, és mindegyik szobának van
egy száma. – Rámutatott a legközelebbi ajtóra. – Az ajtón az első jel azt az elemet ábrázolja, ami után
a terület a nevét kapta. – Xandrosz rámeredt az ajtóba vésett jelre. – Minek látod ezt?
– Olyan, akár egy tál.
 – Gondolom, tényleg annak tűnik. Valójában azonban ez a felfordított félkör egy kupa. Így ez az
épület a Víz. Az alatta található jel mutatja a szoba számát. Északon áll a Föld, melynek jele egy
teljes kör, mivel minden dolog a földből jön és a földbe tér vissza. A Tűz közvetlenül a kert
túloldalán található és ott mindegyik ajtón látni fogsz egy másik félkört, mely egy egyenes vonalra
borul. Ez a felkelő napot jelképezi. A Levegő az innen balra álló épület. Falain ismét csak félkört
látsz, ami azonban a talpán áll, mint a szélben duzzadó vitorla.
– Köszönöm, uram. Honnan tudják az istenek, hogy ki csókolta meg a papiruszt?
Makháón elmosolyodott.
– Az istenek mindent látnak, Xandrosz. Tudják, mi lakik a szívünkben és a gondolatainkban.
– Akkor miért van szükség egyáltalán a papiruszra?
– Ez a hit rítusa: a tisztelet és hódolat jele. Holnap mindenről szót váltunk majd, amikor
felkereslek, de most vissza kell térnem a munkámhoz. – Makháón felállt. – Sétálhatsz még egy kicsit,
de próbálj meg senkit nem háborgatni.
Xandrosz áthaladt a mostanra kiürült kerten és megtalálta a szobáját. Szörnyen fáradtnak és
gyengének érezte magát. Reszkető lábakkal botorkált az ágyáig, ahol lefeküdt. A szoba mintha mozgott
volna, mint amikor a hajón utazott. Ahogy ott feküdt, ajtónyitódás hangját hallotta és egy alak jelent
meg előtte.
Helikáón volt az. Xandrosz megpróbált felülni.
– Maradj csak, fiú! – ült le az ágy szélére az Aranyember.
– Köszönöm, nagyuram.
– A Xanthosz hamarosan útra kél Dardániába. Makháón úgy véli, hogy j ali lenne, ha itt maradnál
télre. Azt mondja, időre lesz szükséged, mire visszanyered az erődet.
A fiú nem felelt. Egyszerre érzett megkönnyebbülést és csalódottságot. Szeretett a legénység tagja
lenni, de félt egy újabb csatától, és rémálmaiban még mindig kísértették az égő emberek.
Helikáón mintha olvasott volna a gondolataiban.
– Nagyon sajnálom, hogy első utadon egy ilyen tragédiát kellett látnod. Odüsszeusz azt mondja,
hogy míg lázasan feküdtél, láttad Zidantát.
– Így volt, nagyuram. Mindenki ott volt a parton, ő pedig a többekkel együtt a közelben állt. Az
egyikük Epeiosz volt.
– Epeiosz elesett a csatában. Beszélt veled Zidanta?
– Igen. Azt mondta, hogy gondoljak az életre és jöjjek vissza Trójába. Vele akartam menni, de azt
felelte, hogy ő a sötét úton fog járni. Megkért, hogy mondjam meg a lányának, Theának, hogy mindig
nagy örömmel töltötte el a szívét.
Helikáón egy darabig némán ült.
– Azt hiszem nem álmodtál, Xandrosz – mondta végül. – Szerintem valódi látomásod volt. Hagyok
aranyat a templomban, fizetve az ittlétedet. Tavasszal számítok rád a legénységemben. Ám van
valami, amit megtehetnél nekem cserébe.
– Bármit, nagyuram.
– Arguriosz is itt van. Megszúrták, és úgy tudom, haldoklik. Azt akarom, hogy látogasd meg, és
gondoskodj róla. Felbéreltem embereket, hogy figyeljék őt, és állítsák meg a gyilkosokat, ha
visszatérnének. Megteszed ezt nekem?
– Megteszem, nagyuram, de Arguriosz nem kedvel engem.
– Meglepő lenne, ha Arguriosz bárkit is kedvelne.
– Mit tehetek érte?
– Nem hajlandó sem enni, sem inni. Vigyél neki ételt és vizet!
 – Miért nem akar enni?
– Gonosz emberek elvették mindenét, amije csak van. Azt hiszem, egy része nem akar tovább élni.
– Nem tudom rávenni, hogy egyen, nagyuram.
– Mondd neki, hogy beszéltél velem, és én nevettem, mikor hallottam a nyomorúságáról! Mondd
neki, hogy azt mondtam, ünnepelni kellene, hogy eggyel kevesebb mükénéi harcos van a világon!
– Meg fog gyűlölni téged ezért, nem?
Helikáón felsóhajtott.
– Igen, azt hiszem meg. Menj és keresd majd meg, amikor kipihented magad! A Levegő épületében
van, a szobája közel áll az oszlopcsarnokos bejárathoz.

2.

Karpophórosz, az orgyilkos követte Helikáónt a palotába vezető dombra. Közel húsz év telt el
azóta, hogy utoljára ölt Trójában. A város azóta sokat változott, szinte minden irányban terjeszkedett.
Az utolsó itteni merénylete után egy legelőn át bemenekült az egyik kiserdőbe. A legelőn most
többtucatnyi házikó állt a keskeny utcákat szegélyezve, az erdőt pedig kivágták, hogy helyet
csináljanak egy kaszárnyának. Az akkor megölt kalmár tekintélyes házának nyoma sem maradt. Milyen
kár, gondolta magában, pedig igazán jól megépített lak volt, tetszetős vonalakkal.
Nem sokkal előtte Helikáón megállt egy ruhaárusnál és szóba elegyedett a tulajjal. Karpophórosz
lemaradt és az eszmecserét figyelte. A nap fényesen ragyogott az aranyváros felett és sokan gyűltek
össze a piactéren.
Milyen különös, gondolta magában, hogy Helikáón olyan nyugodtnak tűnik itt. Pedig tudta, hogy
mükénéiek vannak a városban és bármikor ráronthat egy gyilkos. Karpophórosz gyanakodva pásztázta
végig a tömeget, a lehetséges támadó után kutatva, a feszültség jeleit keresve az emberek arcán.
Eltökélte, hogy nem engedi át másik orgyilkosnak a jutalmat.
Ekkor Helikáón továbbindult.
Karpophórosz követte őt, fel egy másik dombra, Priamosz aranytetejű palotája felé.
Ekkor vette észre a két épület közül kilépő ifjút. Sötét hajú volt és karcsú, zöld tunikát és sarut
viselt. Övébe kést tűzött. Karpophórosz látta őt a piactéri tömegben is. Az orgyilkos, lépteit
megszaporázva, csökkentette a távolságot kettejük között. Ahogy Helikáón befordult az egyik sarkon,
a jövevény lassan előhúzta kését és utána indult.
Karpophórosz saját kése villanva tört elő hüvelyéből és az orgyilkos futásnak eredt.
Mikor befordult a sarkon, azt látta, hogy az ifjú széttárt karokkal hever az utcán. Helikáón
magasodott fölé.
– Bocsáss meg! – szólalt meg Karpophórosz. – Kissé lassú voltam.
– Badarság, Attalosz! Az én hibám volt, hogy hátraparancsoltalak. – Helikáón rávigyorgott. –
Reméljük, hogy ez a bolond volt a legjobb, akit küldeni tudtak.
– Reméljük – bólintott Karpophórosz.
Az ifjú még élt és magánál volt, bár kése mostanra átkerült Helikáón kezébe. A férfi gyűlölködve
bámult fel az Aranyemberre. Helikáón a földre dobta a kést és továbbindult. Karpophórosz követte.
Néma csendben ballagtak el a fellegvár palotájáig, ahol Helikáón elsétált a kétszárnyú kaput
vigyázó őrök mellett, és továbbmentek a falak vetette árnyékban, míg ki nem értek egy tágas, kövezett
udvarra.
– Egy darabig a palotában időzöm – fordult a másikhoz Helikáón –, addig keríts magadnak
ennivalót! Alkonyatkor találkozunk a bejáratnál.
Az Aranyember elindult a palota bejáratának vörös oszlopai felé, Karpophórosz pedig keresett
magának egy árnyékos helyet. Leült az egyik kőpadra, mely mellett kellemes illatú, bíborvirágú
kúszónövény kapaszkodott a falon. Élvezetes volt itt üldögélni és pihenni egyet. Megnyugodott,
amikor látta, hogy aznap délelőtt a Pénelopé vitorlát bont. A Balszerencseöble óta Karpophórosznak
minden egyes lépését gondosan meg kellett terveznie. Odüsszeusz ismerte az arcát és nem kétséges,
hogy sejtette, Helikáónra vadászik.
Kilenc évvel ezelőtt, mint a Pénelopé egyik utasa, igencsak meglepődött, amikor az ithakai király
felkereste azt követően, hogy egyik éjjel partra futtatták a hajót. Karpophórosz, rá jellemző módon, a
többiektől távolabb keresett magának alvóhelyet, és éppen a csillagokat nézve üldögélt, mikor
Odüsszeusz odasétált hozzá. A rút király letelepedett az egyik közeli sziklára.
– Ismerlek – szólalt meg.
Ez nagyon megdöbbentette. Karpophórosz legnagyobb erénye a névtelenség volt. Olyanfajta arca
volt, amit senki sem jegyez meg, és csak azzal, hogy hátrakötötte sötét haját vagy szakállat növesztett,
drámaian meg tudta változtatni kinézetét. Ráadásul Dardániába tett útja előtt még soha nem találkozott
Odüsszeusszal.
A kertelés mellett döntött.
– Hogyhogy?
A király felnevetett.
– Az egyik barátom felbérelt téged. Láttam, amikor egyik nap távoztál a házából. Azt mondják, te
vagy az egész világon a legkiválóbb orgyilkos, Karpophórosz. Hogy sosem hibázol.
– Összetévesztesz valaki mással.
– Nem követek én el ilyen hibát. És szeretnélek felbérelni.
– Azt mondják, hogy nincsenek ellenségeid. Ki lenne az, akit esetleg megöletnél?
Odüsszeusz vállat vont.
– Az mindegy. Csak azt akarom, hogy elmondhassam, egyszer felbéreltem a nagy Karpophóroszt.
– Neked mindegy, hogy ki hal meg?
– A legteljesebb mértékben.
– Azt akarod mondani, hogy öljek meg bárkit, te kifizetsz engem?
– Hmm – morfondírozott a rút király. – Azt hiszem, ez egy kissé túl sokat hagyna a véletlenre. –
Egy ideig hallgatott. – Na jó, mit szólnál ehhez? Felbérellek, hogy öld meg a következő embert, aki
megpróbál felbérelni téged?
– Én már most is tudom, hogy ki akar felbérelni. Ennek az embernek hatalma van, és jól őrzik.
Szolgálatom ára egyenes arányban áll a vállalt kockázattal.
– Nevezd meg a díjad!
– Nem akarod tudni, hogy ki az?
– Nem.
Most Karpophórosz hallgatott el. Visszapillantott a partra, ahol az emberek körülülték a tüzet.
Pillantása a sötét hajú, ifjú fejedelemre esett, aki Odüsszeusz útitársa volt. És éppen ez jelentette a
nehézséget. Az út során eddig úgy találta, hogy Ithaka királya megkedvelte az ifjút. Vajon a rút király
sejtette, hogy Karpophóroszt arra akarják felbérelni, hogy ölje meg őt? Ha igen, és az orgyilkos nem
tudta elvetni ezt a lehetőséget, akkor Odüsszeusz megölethette volna őt itt a parton. Felpillantott a
királyra és tekintetük találkozott. Agyafúrt volt az ithakai. Úgy próbálta megmenteni az ifjút, hogy
megöleti az apját, és ha Karpophóroszt mégis elfogják, akkor sem lesz vérviszály. Mert az ithakai
király végtére is csak szeszélyből bérelte fel Karpophóroszt, hogy megölessen egy ismeretlent.
– Honnan tudod majd, hogy a tettet elkövettem? – tudakolta az orgyilkos, folytatva az abszurd
párbeszédet.
– Vágd le az ember fülét és küldd el nekem! Az bizonyítja majd, hogy megtetted.
– Egy birka árába fog kerülni ezüstben.
– Rendben – csakhogy Ithakán nagyon soványak a birkák. És még valami. Az ember, akiről
beszélünk, talán már meg is nevezte azt, akit holtan akar látni. Vagy esetleg megnevezheti még azelőtt,
hogy teljesítenéd a nekem tett ígéretedet.
– Ez lehetséges.
Odüsszeusz szeme ekkor fagyossá lett. Ebben a pillanatban Karpophórosz egy röpke pillanatra
meglátta az embert, akiről a legendák szóltak, az ifjú haramiát, aki rettegésben tartotta a falvakat
mindenfelé a Nagy Zöld mentén. Odüsszeusz félelmetes hírnevet szerzett magának harcosként és
gyilkosként. Karpophórosz tökéletesen higgadt maradt. Élete abban a pillanatban gyertyalángként
pislákolt a viharban. Elég most egyetlen rossz szó és a láng kialszik.
– Azt hiszem – mondta Odüsszeusz –, nem lenne bölcs dolog elfogadni olyasvalakinek az ajánlatát,
akit meg fogsz ölni. Egyetértesz ezzel?
– Természetesen.
– Kiváló!
Ezután megállapodtak a fizetés módjában. Mögöttük a Pénelopé legénysége hangosan nevetett.
Karpophórosz odapillantott és látta, hogy a sötét hajú, ifjú fejedelem mímelt verekedésbe
bocsátkozott Odüsszeusz első tisztjével, Biásszal.
– Remek kölyök – jegyezte meg Ithaka királya. – Emlékeztet arra az ifjú hajósra, aki egykor velem
szolgált. Mikor meggyilkolták, öt évszakba telt mire ráakadtam a gyilkosára. A fejét egy lándzsára
tűzettem. Az én Pénelopém mindig azt mondja nekem, hogy könyörtelen vagyok, és hogy meg kellene
tanulnom félretenni a neheztelésemet. Bárcsak képes lennék rá! – Megvonta a vállát. – De hát azok
vagyunk, amik vagyunk, Karpophórosz. – Húsos kezével az orgyilkos vállára csapott. – Örülök, hogy
jót csevegtünk.
Karpophóroszt bosszantotta, hogy a rút király kijátszotta, és most, az Agamemnón ígérte arany
fényében illőnek tűnt, hogy teljesítse Ankhíszész király eredeti kívánságát.
Helikáón végül mégiscsak Karpophórosz pengéjének esik áldozatul.

***
Eredetileg Küproszon akarta megölni és követte is a sötétben a magas szirtfokra. A vihar ekkor
csapott le, Helikáón pedig kisétált a szirt peremére, ahol széttárt karokkal megállt, mintha csak arra
készülne, hogy a mélybe vesse magát. Karpophórosz nesztelenül haladt a szentély nagy kövei között.
Nem lesz szüksége a pengéjére. Elég lesz egyetlen gyors lökés és a férfi az örökkévalóba hullik.
Ekkor bukkant fel a gyerek. Karpophórosz ismét beleolvadt az árnyékokba és hallgatta, mit mond a
kislány az anyjáról. Amikor Helikáón letérdelt a gyerek mellé, egyszerű lett volna előlépnie és
késének pengéjét a vállai közé mártania. De nem olthatott ki egy életet egy gyermek szeme láttára.
Karpophórosz visszagondolt a küproszi éjszakára. Akkor sokat tudott meg, mind Helikáónról, mind
magáról. Arról, hogy az önteltség gyökeret vert benne. És ez majdnem halálos leckének bizonyult.
Helikáón tudta, hogy követik és embereket állított a falon kívülre. Az Aranyembernek majdnem
sikerült csapdába csalnia a kertben. Megborzongott az örömtől, ahogy eszébe jutott az akkor érzett
izgalom.
A hirtelen kisütő hold felfedte Helikáónt, ahogy az futva igyekezett megelőzni őt. Karpophórosz a
fal és a mögötte ásítozó sötétség felé vette az irányt. Ekkor vette észre Zidantát. A nagydarab férfi
nem vette észre őt a sötétben. Újabb emberek tűntek fel. Karpophórosznak minden ügyességére
szüksége volt, hogy elkerülje őket.
Most pedig erre emlékezve üldögélt az árnyékban, majd nemsokára elszunnyadt. Árnyék vetült rá,
mire azonnal felriadt, tőre a kezében termett. Az előtte álló idős szolga majdnem elejtette a kezében
tartott, étellel, itallal megrakott tálcát. Karpophórosz hüvelybe dugta kését.
– A gazdád arra kért, hogy hozzak neked frissítőt – szólalt meg komoran a szolga és letette a padra
a tálcát. Hideg vízzel teli kancsó, egy serleg, mellette cipó és sóban szárított halszeletek sorakoztak
rajta.
A szolga minden további szó nélkül magára hagyta, Karpophórosz pedig nekiállt enni és inni.
Egyre jobban megkedvelte Helikáónt. Íme, egy nemes, aki törődött azok jólétével, akik őt szolgálták!
Nyilván kinézett valamelyik emeleti ablakból és meglátta a várakozó Karpophóroszt. Az ilyen embert
Mindenek Atyja a legszívélyesebb fogadtatásban részesíti majd, mikor Karpophórosz elküldi neki a
lelkét. Bizonyos értelemben, merengett el az orgyilkos, Helikáón megölésével egyfajta ajándékot ad a
férfinak.
A gondolattól elégedetten hátradőlt, hogy ismét szunyókáljon egyet és eszébe jutott az az ember,
akit először ölt meg. Baleset volt. Karpophórosz egy kőfejtőben dolgozott, vésőjének pengéje
elpattant és messzire repült. A mellette dolgozó férfit találta torkon vele és feltépte a nyaki erét. A
férfi a kőfejtő porában vergődve halt meg. Karpophóroszt elborzasztotta a látvány, de később egy pap
helyreállította a lelki nyugalmát. Szavaira még ma is emlékezett az orgyilkos:
– Hádész, a Holtak Ura, ismeri születésünk pillanatát és halálunk napját és idejét. Megíratott, hogy
minden embernek jut egy bizonyos idő, amit Hádész szab ki neki. És amikor ez az idő letelik, teste
visszatér a földbe.
– Vagyis mindenki a neki kiszabott időben hal meg?
– Pontosan.
– Akkor hát a Holtak Ura engem használt arra, hogy elvegyem az életét?
– Így igaz, fiam. Úgyhogy nem kell bűntudatot érezned.
Bűntudatot a legkevésbé sem érzett, sőt, az ifjú Karpophórosz valósággal új erőre kapott.
Megérintették az istenek és abban a pillanatban Hádész szolgája lett. Az volt életének legnagyszerűbb
pillanata, ami megváltoztatta a sorsát.
Ismét Helikáónra gondolt. Ma nem ölhette meg, mert Oniakosz őt rendelte ki az Aranyember mellé
testőrnek. Hogy Helikáón közelében maradhasson, Karpophórosz beállt a legénység soraiba
Küproszon, és mint a hajósok egyike hűségesküt tett. Az ilyen dolgokat nem lehetett félvállról venni –
ezért harcolt hát olyan ádázul az Aranyember oldalán a Kék Baglyok Öblében vívott csatában.
De a tettet már nem halaszthatta tovább. Démétér ünnepe holnap éjszaka lesz. Még ma otthagyja a
hajót, és holnap végez Helikáónnal.
Döntésével elégedetten elnyúlt a padon és álomtalan álomba merült.

3.
 Helikáón belépett a király megaronjába vezető kapun, be a hatalmas terembe, ahol kérelmezők
várakoztak abban a reményben, hogy vitájukat a király elé vihetik. Kalmárok álltak itt, meg
közemberek. Zsúfoltság uralkodott és nagy volt a zaj, így Helikáón gyorsan átvágott a termen. Egy
fényes páncélt viselő, fehér sisaktaréjos Királyi Sas nyitotta ki előtte a palota kertjébe vezető
oldalajtót, melyen át Helikáón kilépett a napfénybe. Kövezett utak vezettek a fénylő szirmú virágok
alkotta térségek között és kőpadok sorakoztak a vastag tetőlécek között burjánzó kúszónövények
szövevényének árnyékában.
Itt is emberek vártak, de ők már királyi vérből származtak. Helikáón Priamosz két fiát is látta
köztük: a király kancellárját, Polítészt és a hájas Antiphonoszt. Polítész az árnyékban üldögélt, egy
halom papirusszal az ölében. Mindketten bokáig érő fehér köntöst és aranyövet viseltek, ami jelezte,
hogy ők a királyt képviselik. Közel egy év telt el azóta, hogy Helikáón utoljára látta őket. Polítész
fáradtnak, már-már betegnek tűnt. Világos haja gyérült, szemét vörös karikák övezték. Antiphonosz
még nagyobb lett, mint amilyenre Helikáón emlékezett: hasa kidudorodott széles aranyöve fölé, arca
felpuffadt és pirospozsgás volt, szeme alatt nagy táskák húzódtak. Helikáón arra gondolt, nehéz
elhinni, hogy mindketten még a húszas éveikben járnak.
Antiphonosz látta meg őt elsőnek és széles vigyort eresztett meg.
– Hé, Aineiász! – kiáltott oda. – Üdv ismét itt! – Termetéhez képest szokatlan gyorsasággal termett
ott Helikáónnál és megölelte, majd mindkétfelől arcon csókolta. A férfi fantasztikus erőben volt,
Helikáón azt hitte, a bordái mindjárt szétroppannak. Végül Antiphonosz elengedte. Polítész nem állt
fel, csak szégyenlősen elmosolyodott.
– Kalandjaidról beszél egész Trója – mondta most Antiphonosz. – Tengeri csatákról és égő
kalózhajókról. Nem éppen unalmas életet élsz, barátom.
– Jó visszatérni.
Helikáón felfigyelt arra, hogy a másik a kalóz szót használta, de nem fűzött hozzá megjegyzést.
Trója még mindig Mükéné szövetségese volt, és senki sem kockáztatja meg, hogy megsértse
Agamemnónt. Az Aranyember beszélgetett velük még egy darabig, megtudta, hogy Priamosz éppen
„pihen”, ami azt jelentette, hogy valami szolgálólánnyal vagy valamelyik fiának a feleségével
hentereg. Polítész idegesnek és nyugtalannak tűnt.
Talán éppen az ő feleségével, gondolta magában Helikáón.
– Mi hír a városban? – tudakolta tőlük. Látta, hogy arckifejezésük megváltozik: mintha csak
álarcokat vettek volna fel.
– Ó – válaszolta Antiphonosz –, nagyjából minden ugyanolyan. Láttad Hektor aráját?
– Találkoztam vele.
– Rideg nő. A szeme olyan, akár a zöld kovakő. Ráadásul thérai papnő! Vékony, mint a karó, nincs
rajta semmi markolnivaló!
Helikáón nem óhajtott Andromakhéról beszélgetni velük. A megjegyzést elengedve a füle mellett,
így szólt:
– Van hír Hektorról?
– Csak mendemondák – törölte meg Polítész vizenyős szemét fehér ruhája ujjával. – Egy kalmár
arról számolt be, hogy nagy csatát vívtak. Senki nem tudja, ki győzött.
– Hektor győzött – bizonygatta Antiphonosz. – Hektor mindig győz. Lehet, hogy unalmas vele
beszélgetni, és képtelen megkülönböztetni egy finom bort egy kupa tehénhúgytól, de a harcban sosem
veszít. Hát nem találjátok elképesztőnek?
– Hogy érted ezt?
– Ó, te mindig a diplomatát játszod, Polítész! – rótta meg a fivérét Antiphonosz. – Tökéletesen
tudod, hogy hogyan értem. Mindketten Hektorral nőttünk fel. Sosem szeretett verekedni, még a
gyerekek közti csetepatékért sem volt oda. Mindig józan, mindig jólelkű, mindig vigyorog, mint egy
marha. Hádész nevére, hogy lett belőle ekkora harcos?
Helikáón erőltetetten elmosolyodott.
– Ugyan, ugyan, Antiphonosz! Emlékszem még rá, amikor te voltál a leggyorsabb futó Trójában.
Neked nem lehetne feltenni egy hasonló kérdést? Hogy miként lett egy olyan csodás atléta ilyen
kövér?
Antiphonosz is elmosolyodott, de a szeme rideg maradt.
– Tiéd a pont, Aineiász. Hektor az, aki. A szeretett trónörökös. Felteszem, neki így jó, de egy
várost vezetni sokkal több, mint ahogy azt egy harcost feltételezi. Amikor rossz a termés vagy beüt a
ragály, egy fikarcnyit sem számít, hogy a király képes-e megfordítani harci szekerét a tusa sűrűjében
vagy le tudja-e metélni az ellen fejét.
– Hektornak viszont szerencséje van, amiért ilyen fivérei vannak, mint ti.
Ekkor egy szolga tűnt fel és állt meg Helikáón előtt.
– A király kész fogadni, Aineiász nagyúr – szólt. Helikáón köszönetet mondott, és követte a férfit
vissza a palotába az oldalajtón át, majd fel, a királynénak az épület felső szintjén található termeihez
vezető széles lépcsősoron.
– A királyné a szobáiban van?
– Nem, nagyuram. Még mindig a nyári palotában tartózkodik, viszont Priamosz király az ő
termeiben, tért nyugovóra a nap során.
Két Királyi Sas állt a lépcsősor tetején nyíló bejáratnál. Helikáón felismerte egyiküket, a
tagbaszakadt harcost, akit Kheónnak hívtak. A katona üdvözlésképpen bólintott és elmosolyodott,
miközben kitárta a királyné szobáiba vezető ajtót, de egy szót sem szólt.
Helikáón belépett a terembe, Kheón pedig behúzta mögötte az ajtót. A hosszú fátyolfüggönyöket
meg-meglibbentette a széles ablakon befúvó szelíd szellő, és a terem levegőjét átható illatszeraroma
lengte be. Az egyik nyitott ajtón keresztül Helikáón ki tudott venni egy bevetetlen ágyat. A szobából
egy piros arcú, lesütött szemű fiatal nő bukkant elő. Eliszkolt Helikáón mellett, kinyitotta az ajtót és
távozott.
Ekkor megjelent maga Priamosz is, nagy aranyserleggel az egyik kezében, aranykancsóval a
másikban. Az egyik öblös kerevethez lépett, leült rá, kiitta a serleget, majd újra megtöltötte.
– Na, kerülj beljebb és ülj le! – intett a király az alacsony asztal túloldalán álló szék felé. – Hacsak
nem az a terved, hogy átvágsz a városomon és mükénéi kalózokat gyújtasz fel. – Helikáón leült és a
másikra nézett. Mintha több ezüstös szál vegyült volna a férfi aranyló hajába, de még mindig ereje
teljében volt.
– Hallottad, hogy Agamemnón Milétoszban járt? – tudakolta Priamosz.
– Nem. Messzire került otthonától.
– Az elmúlt két évben rengeteget utazgatott. Thrákia, Phrügia, Kária, Lükia. Ajándékokat
osztogatott a királyoknak, fennen hangoztatta barátságát és szövetségeket kötött.
– Miért lenne szüksége szövetségesekre a Nagy Zöldnek ezen a felén?
– Vajon miért? – A király hallgatásba merülve hátradőlt. – Láttad a lányt?
– Igen.
– Bájos, de unalmas. Volt idő, mikor minden nő tüzesnek és szenvedélyesnek látszott. Egy egész
pompás napon át üzekedhettél, de ma mind csak azt hajtogatja: „Igen, nagy király, bármit, ami csak
óhajtasz, nagy király. Szeretnéd, hogy úgy ugassak, mint egy kutya, nagy király?” Miért van ez, mit
gondolsz?
 – Már ismered a választ.
– Akkor vidíts fel!
– Nem. Ám nem is azért jöttem, hogy vitázzak veled. Miért vágysz mindig az összeütközésre velem,
amikor találkozunk?
– Itt nem a vágyról van szó, csak arról, hogy nem kedveljük egymást. Megmondjam neked, hogy
mire gondoltál, amikor feltettem a kérdést?
– Ha ez szórakoztat.
– A múltban a lányok beleszerettek Priamoszba, a szép ifjúba. Ma már csak szolgálni igyekeznek
Priamoszt, a buja, vén királyt. Igazam van?
– Hát hogyne! Vagy talán nem úgy hiszed, hogy neked mindig igazad van?
Priamosz felnevetett.
– Te tudod, hogy miért nem kedvelsz engem, fiú. Azért, mert én mindaz vagyok, amihez neked nincs
merszed. Belőlem király lett. Te meghátráltál és hagytad, hogy a kis Diomédész vegye vállára a
terhet.
– Az ilyen pillanatok eszembe juttatják, hogy miért töltök olyan kevés időt Trójában – állt fel
Helikáón.
– Ugyan, ülj már vissza! Beszélnünk kell, úgyhogy egy időre hagyjunk fel egymás sértegetésével.
Kérsz bort?
– Nem.
– Térjünk vissza Agamemnónhoz! – folytatta Priamosz, amikor Helikáón ismét leült. – Találkoztál
vele?
– Nem.
– Én sem, bár ismertem az apját, Àtreuszt. Harcos volt – de annak is kellett lennie. A nyugati népek
állandóan háborúskodtak egymással azokban az időkben. Ám Agamemnón.? Ő egy rejtély. Atyja hű
embereinek javát vagy leváltotta, vagy megölette. Mostanra már csak vademberek veszik körül – mint
Kolánosz. Tudtad, hogy Agamemnón ismét bevezette a csaták előtti emberáldozatokat?
– Nem, erről nem hallottam. De aligha meglepő: a mükénéiek vérszomjas egy népség.
– Való igaz, Aineiász. Viszont Átreusz és az ő atyjának idejétől kezdve mégis tiszteletben tartották
a még Héraklész lefektette hősi elveket. A dicsőséget és az istenek szolgálatát. A bátorságot és a
szülőföld szeretetét. A kegyetlenség nélküli erőt. Ám mindez megváltozik Agamemnón alatt.
Hadvezérei durva alakok, akik katonáikat túlkapásokra ösztönzik. Kémeim rémtörténeteket mesélnek
azokról a földekről, melyeket kifosztottak. Lemészárolt nőkről és csecsemőkről, halálra kínzott és
megcsonkított férfiakról számolnak be.
– De miért lenne Agamemnón rejtélyes? Hiszen csak egy vadember egy olyan népségből, mely
vademberekből áll.
– Nem ilyen könnyű őt megfejteni, Aineiász. Hadvezérei vérszomjasak, ő maga mégsem vesz részt
ezekben a túlkapásokban. A lakomákon nem dönti magába a bort, nem nevet és nem dalol. Csak
csendben üldögél, és azokat figyeli, akik ezt teszik. A követeim azt mondják, hogy éles eszű, szép
szavakkal szól a trójai szövetségről és a békés kalmárkodás szükségességéről. Ám mégis a
partvidékeinket fosztogató kalózflottákat szerel fel. Most pedig a keleti királyokkal próbál
szövetkezni. Követei aranyat ajándékoznak Maioniának, Káriának, Lükiának – egészen Phrügiával
bezárólag. A királyoknak a szomszédaikkal kell szövetkezniük, hogy így gátolják meg a felesleges
háborúskodást. A Trójával kötött szövetség is érthető, hiszen mi vagyunk a Nagy Zöld legnagyobb
kereskedővárosa. Na de Lükia és Phrügia? Mi értelme az ilyen ajándékosztogatásnak? Mit remél
ettől?
 Helikáón vállat vont.
– Mükénével mindig együtt jár a háború és a fosztogatás.
– Ez motoszkál az én fejemben is. És éppen itt van a rejtély. Kémeim azt mondják, hogy
Agamemnón nagyon is értelmes, de egy keleti háború ostobaság lenne, és eleve kudarcra ítéltetett.
Lehet, hogy a hettiták nem olyan hatalmasak, mint egykor, de seregeik mellett eltörpülnek a
mükénéiek. Ráadásul a gyiptók is belekeveredhetnének. Emellett, ha Agamemnón megtámadná
szövetségeseinket, akkor kiküldenénk a Trójai Mént – és nem létezik olyan erő, ami megmérkőzhetne
az én Hektorommal.
– Mindez igaz, de mégis aggódsz – mutatott rá Helikáón.
– A pásztor mindig nyugtalan, amikor a farkasok szabadon járnak – idézte Priamosz. – Emellett az
is aggaszt, hogy Agamemnón rengeteg hajó építését rendelte el. A kérdés az, hogy mire fogja
használni őket? És hova megy velük? – Priamosz felállt és besétált a hálószobába, ahonnan egy pácolt
bőrlappal tért vissza, melybe a Nagy Zöld térképét vésték. Kiterítette az asztalon. – Nagyapám idején
a mükénéiek megtámadták Küproszt, és a szigeten még ma is van egy nagy mükénéi település. Ha nagy
erőkkel támadnak, elfoglalhatják a rézbányákat. Csakhogy Küprosz szövetségben áll Egyiptommal és
a hettita birodalommal, és mindkettőnek tízszer akkora a serege, mint Agamemnónnak. A flották
körülzárnák a szigetet. Hatalmas seregek szállnának partra és legyőznék a mükénéieket. – A király
ujja felfelé vándorolt, Lükia partjaira. – Tegyük fel, hogy a Kövér Király földjeit támadják meg.
Máris vannak gyarmataik Rhodoszon és Kószon, valamint Milétoszban. Onnan el tudják őket látni.
Csakhogy Kügonész vén hadfi és remek harcos, és ami ennél is fontosabb, a szövetségesem. A Trójai
Mént küldeném a segítségére és a mükénéiek sehonnan sem kaphatnának erősítést.
Ugyanez elmondható Milétoszról és Maioniáról. Bárhova néz is az ember, Agamemnón sehol sem
remélhet győzelmet. És tudod, hogy ez mit jelent, Aineiász?
– Hogy Agamemnón vagy nem annyira értelmes, mint ahogy azt a követeid jelentik – vagy azt, hogy
valami elkerüli a figyelmedet.
– Pontosan! És nincsenek kétségeim az észbeli képességei felől. Tavasszal megkéred kapitányaidat,
hogy gyűjtsenek értesüléseket, amikor majd nyugatra hajóznak?
– Persze.
– Remek! Ezalatt a kémeim és a követeim továbbra is küldik majd a jelentéseiket. Agamemnón
tervei előbb-utóbb tisztázódnak. Mikor indulsz haza?
– Egy-két nap múlva. Miután tiszteletemet tettem a királynénál.
Fájdalom futott végig Priamosz arcán.
– Haldoklik – mondta, és megborzongott. – Nehezemre esik elhinni, mert azt hittem, túlél
mindnyájunkat.
– Ez szomorú. Hallottam róla, hogy beteg. Nem lehet semmit sem tenni?
Priamosz megrázta a fejét.
– Bódítószerrel csillapítja kínjait, de a papok megmondták, hogy nem éli túl a telet. Tudod, hogy
még ötven sincs? Az istenekre, egykor ő volt a legszebb asszony a világon! Tűzzel árasztotta el
lelkemet és bearanyozta a napjaimat. Hiányzik, Aineiász. Mindig is ő volt a legjobb tanácsosom.
– Úgy beszélsz róla, mintha már halott lenne.
– Hetek óta nem láttam. Azóta, hogy a papok megmondták, nem kereshetem fel, mert túl fájdalmas
volna. A Szkamandrosz túlpartján, a nyári palotában találod, Kasszandrával és az ifjú Parisszal.
Helikáón felállt.
– Fáradtnak tűnsz. Hagylak pihenni.
– Jó lenne pihenni – ismerte be Priamosz. – Mostanában nem alszom túl jól. Viszont van valami,
amiről jó, ha tudsz – fűzte hozzá. – Agamemnón felbérelte Karpophóroszt a megölésedre.
– Hallottam már ezt a nevet.
– Hát hogyne, hiszen mind hallottuk. Amit viszont még talán nem hallottál, az az, hogy ő gyilkolta
meg az apádat.
Mintha hirtelen megfagyott volna a levegő. Helikáón meg se moccant és a szíve majd kiugrott a
helyéről.
– Honnan tudod ezt? – sikerült végül kipréselnie.
– Tegnap a katonáim elfogtak egy embert és elvitték kikérdezni, amibe természetesen belehalt. A
vallatás alatt azonban rengeteg mindent elmondott. A férfi, akit elfogtunk, tárgyalt az orgyilkos
nevében és ő rendezte el az általa elfogadott feladatokat. Az egyik fiam megpróbálta felbérelni
Karpophóroszt a megöletésemre. Addigra Karpophóroszt azonban már felbérelték Agamemnón
emberei a te megöletésedre.
– Melyik fiad akart holtan látni?
– Valószínűleg mindegyik. Hektor kivételével mindnyájan hitványak. A közvetítő azonban anélkül
halt meg, hogy megnevezte volna az árulót. Az igazat megvallva, nem hiszem, hogy tudta, melyik
herceg hívatta magához. Egy küldönc kereste fel arannyal Milétoszban és hívta meg Trójába. Éppen
az ismeretlen herceggel való találkozásra indult. Sajnos túl hamar kaptuk el. Viszont nálunk van a
küldönc is, aki azonban elképesztően bátornak bizonyul. Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy
meg tudjuk törni.
– Tudjuk, hogy néz ki Karpophórosz?
– Olyan negyvenéves lehet, átlagos magasságú és karcsú. Hol van szakálla, hol nincs. Ez nem sokat
segít, igaz?
– Nem. Megtudtad azt is, hogy ki bérelte fel apám megölésére?
– Nem. A jelek szerint azt nem a közvetítőn keresztül intézték. Valaki egyenesen Karpophóroszt
kereste fel. Jobb, ha óvatos leszel, Aineiász! És jobb, ha megfontolod, kiben bízol meg.
– Csak hűséges emberek vesznek körül.
– A hűség csak egy portéka – mosolygott gúnyosan Priamosz. – Agamemnón pedig nem szűkölködik
aranyban.
Helikáón érezte, hogy harag keríti hatalmába.
– A te átkod az, hogy azt képzeled, mindennek van ára.
Priamosz elmosolyodott.
– A te gyengéd pedig az, hogy azt képzeled, ez nem igaz.
 XIX.
Szárnyak az Olümposz felett

1.

A napok egyre furcsábbak lettek Hekabé királyné számára. A kerti utat szegélyező szobrok gyakran
rámosolyogtak, tegnap pedig fent az égen a fehér szárnyú lovat, Pégaszoszt látta nyugat felé
szárnyalni. Akarata megfeszítésével tudott csak értelmet adni ezeknek a látomásoknak. Bódítószerei
erősek voltak és a szobrok természetesen nem tudtak mosolyogni. Pégaszoszon kicsit többet kellett
töprengenie. Végül amellett döntött, hogy valószínűleg nem lehetett más, csak egy csapat sirály.
Másrészt viszont kellemesebb volt arra gondolni, hogy a haldoklás felerősítette a látását és talán
mégiscsak a fehér lovat látta az Olümposzra visszatérni.
A háta mostanra megfájdult, de nem volt elég ereje ahhoz, hogy a tollal tömött vánkost
megmozdítsa, és kényelmesebben üljön. Hűs szél fújt a tenger felől és Hekabé felsóhajtott. Mindig is
imádta a tengert – főként Héraklész öblét. Fentről, a sziklafal tetején húzódó kertből lelátott a Nagy
Zöldre, és elég volt csak jobbra fordítani a fejét, hogy a csillogó Szkamandroszon túlra pillantson,
ahol Trója égbe nyúló aranyfalai álltak a messzeségben.
A Király Örömének hívott palota mindig is kedvenc helye volt és tökéletesen helyénvalónak tűnt,
hogy itt haljon meg. Priamosz építette neki még akkor, amikor mindketten fiatalok voltak, amikor úgy
tűnt, örökké élnek majd, mint ahogy szerelmük is. Fájdalom vágott a hasába, de tompa volt és erőtlen,
nem pedig éles és metsző, mint alig nappal néhány ezelőtt.
Jó húsz lépéssel odább az ifjú Parisz herceg ült az árnyékba húzódva, egyiptomi tekercsek fölé
hajolva. Hekabé elmosolyodott, ahogy őt nézte: komoly képét, a megfeszített összpontosítást. Még
huszonöt sem volt, de máris gyérült a haja, akárcsak fivérének, Polítésznek. A karcsú és szorgalmas
Parisz soha nem rajongott azokért a férfias szórakozásokért, melyekért apja annyira oda volt. Nem
érdekelte a lovaglás, kivéve akkor, ha egyik helyről a másikra utazott. Nem értett sem a kardhoz, sem
az íjhoz. Lelkesedést kizárólag a tanulás iránt mutatott. Szeretett növényeket és virágokat rajzolgatni.
Ifjonckorában számos boldog délutánt töltött növényi szárak felboncolásával és levelek
vizsgálgatásával. Priamosz hamar ráunt a fiúra. De hát Priamosz előbb-utóbb hamar ráunt mindenkire,
gondolta magában a királyné.
Szomorúság simított végig rajta.
Parisz ebben a pillanatban nézett fel. Arcát aggodalom felhőzte el, félretette a tekercset és a rózsát.
– Hadd igazítsam meg a párnád, anyám! – Segített előrehajolni Hekabénak, hogy aztán odébb
mozdítsa a vánkost. A királyné hálásan dőlt hátra.
– Köszönöm, fiam.
– Hozok egy kis vizet.
Anyja tekintetével kísérte, ahogy Parisz elsiet. Nem mozgott olyan kecsesen, mint Hektor, a háta
pedig máris kezdett meggörnyedni a sok-sok órányi üldögéléstől és olvasástól. Volt idő, amikor
Hekabé is csalódottságot érzett miatta, de mára csak hála töltötte el fia kedvessége, és a felőle áradó
részvét láttán.
 – Jó fiakat neveltem – suttogta magának. A fájdalom erősödni kezdett, így kihúzott egy fiolát a
derekára csatolt erszényből és megtörte rajta a pecsétet. Majd remegő kézzel az ajkához emelte és
kiitta a tartalmát. Keserű volt, de a kín kisvártatva elenyészett, ő pedig elszenderedett.
A kis Kasszandráról álmodott, újraélve azt a szörnyű napot, amikor a hároméves gyermeket
leterítette az agyláz. Minden pap azt jósolta, hogy meg fog halni, de mégsem úgy történt. A legtöbb
kisgyerek nem élte túl ezt a betegséget, de Kasszandra erős volt és tíz napig küzdött az életéért,
miközben a láz fel-alá száguldozott kicsiny testében.
A láz elmúlt ugyan, de Hekabé öröme rövid életűnek bizonyult. A boldogan kacagó kislány helyett,
aki egykor Kasszandra volt, megjelent egy hallgatag, fagyos gyermek, aki azt állította, hogy hangokat
hall a fejében, és időnként olyan zagyvaságokat kezdett mondani, amit senki sem értett. A most
tizenegy éves gyermek visszahúzódó és zárkózott lett, kerülte az embereket és megriasztotta a
kedveskedés – még anyja kedveskedése is.
Egy kéz nehezedett finoman a vállára. Hekabé kinyitotta a szemét. A nap erősen sütött, a fölé hajló
arcnak csak a körvonalait látta.
– Ó, Priamosz, hát csak eljöttél meglátogatni – szólalt meg jobb kedvre derülve. – Tudtam, hogy
eljössz.
– Nem, anyám. Én Parisz vagyok. Itt a vized.
– A vizem. Igen, hát persze. – Hekabé belekortyolt a nedűbe, aztán megtámasztotta fejét a fonott
szék háttámláján. – Hol a húgod?
– Az öbölben úszkál a delfinekkel. Nem kellene ezt tennie. A delfinek nagyok és még megsebesítik.
– A delfinek nem fogják bántani, ő meg imád úszkálni. Azt hiszem csak akkor igazán boldog,
amikor a vízben lehet.
Hekabé a Szkamandrosz folyó felé pillantott. Egy kentaur vágtatott a síkságon. A királyné pislogott
és próbált összpontosítani. A kentaurok állítólag szerencsehozó teremtények voltak. Félig emberek,
félig lovak és mindig hoztak ajándékot. Talán azért jött, hogy meggyógyítson, gondolta magában.
– Egy lovas közeleg, anyám – szólalt meg Parisz.
– Lovas? Á, igen. Felismered?
– Nem. Hosszú, fekete haja van. Lehet, hogy Diosz az.
A királyné megrázta a fejét.
– Ő olyan, mint az apja, és nincs ideje haldokló öregasszonyokra. – Hekabé a kezével árnyékolta le
a szemét. – Jól lovagol – mondta, és még mindig a kentaurt látta.
Amikor a lovas közelebb ért, Parisz így szólt:
– Aineiász az, anyám. Nem is tudtam, hogy Trójában van.
– Azért, mert minden idődet a tekercseiddel és a pergamenjeiddel töltöd. Menj és üdvözöld! És ne
felejtsd el, hogy nem szereti az Aineiász nevet! Jobban kedveli, ha Helikáón-nak hívják.
– Rendben, észben tartom. Te pedig azt ne felejtsd el, hogy más vendégeid is várnak arra, hogy
meghallgasd őket. Itt van Laodiké Hektor jövendőbelijével. Egész délelőtt várattad őket.
– Már mondtam neked, hogy nincs kedvem fiatal leányokkal beszélgetni.
Parisz felnevetett.
– Szerintem meg fogod kedvelni Andromakhét, anyám. Pontosan az a nő, akit te is választottál
volna Hektornak.
– Hogyhogy?
– Nem, nem! Neked magadnak kell látnod őt. És udvariatlanság lenne fogadni Helikáónt, miközben
mellőzöd saját lányodat és Hektor jegyesét.
– Haldoklom, nem érdekelnek a buta viselkedési szabályok.
 Fia arca szomorúvá vált és a királyné látta, hogy alig bírja visszatartani a könnyeit.
– Ó, Parisz! – mondta anyja, és megcirógatta fia arcát. – Ne légy ennyire elpuhult!
– Nem szeretek úgy gondolni rád, mint, érted, ugye?, mint aki nincs itt többé velem.
– Aranyos fiú vagy. Fogadom a vendégeimet: hozass a szolgákkal székeket és frissítőket nekik!
Parisz anyja kezét az ajkához emelte és megcsókolta a tenyerét.
– Amikor elfáradsz, és el akarod küldeni őket, csak jelezz valahogy nekem! Mondjuk, kérj mézes
fügét, vagy valami ilyesmit.
Hekabé kuncogott.
– Nekem nem kell jeleket adnom, Parisz. Amikor elfáradok, megmondom nekik, hogy távozzanak.
De most menj és hívd ide Kasszandrát is!
– Ó, anyám, tudod, hogy semmit nem csinál meg, amire kérem. Örömét leli mindenben, amiben
ellentmondhat nekem. Szerintem gyűlöl engem.
– Lehet, hogy akaratos kedvében van – bólintott erre Hekabé. – Jól van, kérd meg Helikáónt, hogy
menjen le hozzá! Ő mindig szót értett vele.

2.

A sziklába vágott ösvény becsapós volt és meredek, görgetegkövekkel teli, melyek ide-oda
csúszkáltak sarujának talpa alatt. Helikáón óvatos léptekkel érte el a lenti partot, majd a hullámokat
nézte, ahol időről időre Kasszandra sötét fürtű feje bukkant fel két karcsú, szürke delfin mellett. A
nap magasan járt és forrón tűzött le a ragyogó kék égről. A kislány észrevette és integetni kezdett.
Helikáón viszonozta az integetést, majd elsétált egy sziklapárkányhoz és leült rá.
A Priamosszal folytatott találkozó nyugtalansággal töltötte el. A király öntelt volt, Helikáón sosem
rajongott érte. Csakhogy Priamosz agyafúrt is volt egyben. Úgy hitte, hogy a mükénéiek nagy erőkkel
készülnek egy keleti portyára és érvei meggyőzőek voltak. A háborúért élő-haló nép mindig olyan új
területeket keresett, ahol hódíthat és fosztogathat. A kelet pedig bőségesen megérett egy ilyen
kalandra. A hettiták egyszerre több háborút is vívtak. Az Assur népével, az elámitákkal és a
kasszitákkal vívott csaták megcsapolták erejüket, és most a Phoinikiába behatoló egyiptomiak még
tovább gyengítették fogyatkozó erőforrásaikat.
A tenger felől feltámadt a szél, és Helikáón nagy levegőt vett, megízlelve a szél szárnyán érkező
sót. Kasszandra még mindig úszkált, de nem kiabált oda neki. Azokban a szép napokban, amikor
Hektornál élt és időnként Kasszandra is velük lakott, megtanulta, hogy a kislány nem az a gyerek, aki
túlságosan engedelmeskedne a parancsoknak.
Így hát csendben üldögélt tovább a napsütésben és várt. Kisvártatva észrevette, hogy Kasszandra
könnyed mozdulatokkal úszik vissza a part felé, hogy aztán kigázoljon a vízből. A kislány leemelte az
egyik sziklára kiterített fehér, térdig érő tunikáját, belebújt és odafutott a várakozó Helikáónhoz. A
vékony és apró Kasszandra, törékeny és finom csontozatú arcával egy napon gyönyörű nővé érik
majd. Hosszú, sötét haja vastag volt és fényes, szeme a szürke és a barna puha ötvözete.
– A delfinek aggódnak – közölte a gyermek. – A tenger változik.
– Változik?
– Melegszik. Nem szeretik.
A férfi már majdnem elfelejtette, hogy mennyire elvarázsolt is a kislány, és hogy képtelen
megkülönböztetni a valóságot a képzelettől. Időnként éjszaka a kertben csatangolt és úgy csacsogott,
mintha csak régi barátaival lenne, noha senki sem volt ott rajta kívül.
– Jó, hogy újra látlak, Kasszandra.
– Miért? – Tágult kerekre a gyermek szeme, ahogy tökéletesen ártatlanul feltette a kérdést.
– Mert a barátom vagy, és mindig jó a barátokat látni.
A kislány leült mellé a sziklára, felhúzta a térdét és karját ráfektetve, elnézett a tenger felé.
– Az a nagy ott Kavala – mutatott rá az egyik delfinre. – Az meg a hitvese, Vora. Öt vándorlás óta
együtt vannak. Nem tudom, hogy az mennyi idő. Szerinted hosszú idő lehet?
– Nem tudom. Anyádnak viszont vendégei vannak, és azon töpreng, hogy szeretnél-e találkozni
velük.
– Nem kedvelem a vendégeket – rázta meg hosszú, fekete haját a lány. Vízcseppek záporoztak
mindenfelé.
– Én is vendég vagyok – mutatott rá a férfi.
A gyermek bólintott – mint mindig, most is komoly volt az arca.
– Igen, azt hiszem tényleg az vagy. Akkor hát tévedek, mert téged kedvellek, Helikáón. Kik a
többiek?
– Laodiké és Hektor jegyese, Andromakhé.
– Ő ért az íjhoz és nagyon jól bánik vele.
– Andromakhé?
– Igen.
– Nem is tudtam.
– Anya hamarosan meghal. – A kislány érzelmek nélkül ejtette ki a szavakat: hidegen és
távolságtartóan.
Helikáón megőrizte a nyugalmát. Bárki más esetében méregbe gurult volna, de Kasszandrát nem
lehetett a szokványos viselkedési szabályok szerint megítélni.
– Ez nem szomorít el?
– Miért szomorítana el?
– Hát nem szereted?
– Dehogynem szeretem. Ő a legjobb barátom. Anya, te és Hektor. Mindnyájatokat szeretlek.
– De ha meghal, már nem látod őt többé, és nem tudod megölelni.
– Dehogyisnem, te buta! Majd amikor én is meghalok.
Helikáón hallgatott. A tenger nyugodt volt és gyönyörű, és ahogy itt üldögélt Héraklész csendes
öblében, olyan volt, mintha az egész világon béke honolna.
– Régebben arról álmodoztam, hogy feleségül veszel – törte meg a csendet Kasszandra. – Amikor
még kicsi voltam. Mielőtt okosabb lettem volna. Arra gondoltam, hogy csodás lesz veled élni egy
palotában.
A férfi felnevetett.
– Amennyire én emlékszem, Hektorhoz is hozzá akartál menni.
– Igen. Az is csodás lett volna. Tudod, Egyiptomban a fivérek és a nővérek összeházasodhatnak.
– Mégis meggondoltad magad velem kapcsolatban – mosolyodott el a férfi. – Azért, mert
meghallottad, hogy horkolok?
– Nem horkolsz, Helikáón. A hátadon alszol, szétvetett karokkal. Régebben ott ültem melletted és
figyeltem, hogy alszol. És hallgattam az álmaidat. Azok pedig rémisztőek voltak.
– Hogy tudod hallgatni az álmokat?
– Nem tudom. Egyszerűen csak tudom. Szeretem ezt az öblöt, mert olyan békés.
 – No és elmondod nekem, hogy miért döntöttél úgy, nem jössz hozzám feleségül?
– Sosem fogok férjhez menni. Az én sorsom nem ez.
– Néhány év múlva majd meggondolod magad. Amikor felnősz. Hiszen még csak tizenegy vagy, és
lefogadnám, hogy mire annyi idős leszel, mint én, nagyon másként fogod már látni a világot.
– Addigra mindenki másként fogja már látni. Én viszont még előtte meghalok és ismét anyámmal
leszek.
Helikáón megborzongott.
– Ne mondd ezt! Egy gyereknek nem lenne szabad ilyen félvállról beszélnie a halálról.
A kislány szürke szempárja találkozott az övével és látta benne a szomorúságot.
– Egy sziklán leszek, fent az égben és három király lesz ott velem. Látni foglak téged, messze alant.
A szikla a csillagokba röpít majd engem: nagyszerű utazás lesz.
Helikáón talpra szökkent.
– Indulnom kell anyádhoz. Boldog lenne, ha velem jönnél.
– Akkor hát boldoggá teszem őt.
A kislány megfordult és az öböl felé nézett.
– Itt fognak jönni – súgta. – Mint ahogy Héraklész tette. Csakhogy ezúttal hajóik megtöltik majd az
öblöt. Ameddig a szem ellát, egészen a láthatárig. És a partot vér és halál szennyezi be.

3.

Laodikénak a délután egy volt a szüntelen szomorúsággal. Pedig olyan jól indult! Andromakhéval
együtt jót nevetgéltek és tréfálkoztak az északi síkságra néző keleti szobáiban. Andromakhé
felpróbálta azokat a kalapokat és ruhákat, melyeket Laodiké kapott a külhoni követektől. A többsége
persze nevetséges volt és elárulta, mennyire ostoba és primitív is a többi nép: ott volt az a phrüg
gyapjúkalap, hozzá olyan sűrű fátyollal, ami minden nőt félvakká tesz; vagy a magas, kúp alakú,
kikalapált ezüstkarikákból készült babülóniai kalap, mely vészesen imbolygott az ember feje búbján
és csak az állszíja tartotta meg a helyén. Andromakhé és ő ide-oda dülöngéltek a szobákban, szinte
megszakadva a nevetéstől. Andromakhé belebújt egy sűrű szövésű, arannyal hímzett krétai
vászonruhába is. Az öltözéket úgy tervezték, hogy szabadon hagyja a melleket, a derekára pedig
csontfűző került, hogy kihangsúlyozza viselője vonalait.
– Ez a legkényelmetlenebb ruha, amit valaha is viseltem – húzta hátra a vállait Andromakhé, amitől
mellei büszkén a magasba emelkedtek. Laodiké jókedve ekkor kezdett elenyészni. Abban az ostoba
öltözékben a tűzvörös hajú Andromakhé úgy festett, akár egy istennő és Laodiké hirtelen
elmondhatatlanul köznapinak érezte magát mellette.
Hangulata javult valamelyest, amikor útnak indultak anyja nyári palotája felé, de nem sokat. Az
anyja soha nem szerette őt. Laodiké gyerekkora összeforrt az állandó korholásokkal. Képtelen volt
felidézni a Nagy Zöld összes államának nevét, és ha eszébe is jutottak, akkor meg a városokat keverte
össze. Olyan sok hasonló volt – Maionia, Műszia, Mükéné, Khiosz és Kósz. Végül minden
összekavarodott a fejében. Anyja leckéi során eluralkodott rajta a rettegés és elméjének kapui
bezárultak, meggátolva, hogy bármi is bejusson rajtuk – még az sem, amit amúgy könnyen
elsajátíthatott volna. Kreusza és Parisz mindig tudták a választ, akárcsak – ahogy ezt tudatták vele –
előttük Hektor. Nem kételkedett benne, hogy a furcsa kis Kasszandrával is elégedett volt anyja.
 Talán most, hogy beteg, kevésbé lesz nyers hozzá, gondolta magában, ahogy a kétkerekű kocsi
áthajtott a Szkamandrosz hídján.
– Milyen az anyád? – tudakolta Andromakhé.
– Nagyon kedves.
– Úgy értem, hogy néz ki?
– Ó, hát sudár és sötét a haja. Apám azt mondja, hogy ő volt egykor a világon a legszebb asszony,
de még ma is nagyon vonzó. Szürkéskék a szeme.
– Thérán nagy tiszteletnek örvend. Részben a hozományából emelték a Ló Templomát.
– Igen, mondta anyám. Nagyon nagy az a templom.
Andromakhé felnevetett.
– Nagyon nagy? Inkább gigászi, Laodiké. Már a tengerről lehet látni, mérföldekre Thérától. A ló
feje olyam hatalmas, hogy egy nagy csarnok kapott benne helyet, ahol az ötven főpapnő tanácskozik,
imádkozik és mutat be áldozatot Poszeidónnak. A két szeme két óriási ablak. Ha kihajolsz, az olyan,
mintha madár lennél, mert olyan magasan vagy fent az égben.
– Ez. csodásan hangzik – mondta Laodiké unottan.
– Rosszul vagy? – hajolt közelebb Andromakhé, és átkarolta.
– Nem, jól vagyok. De tényleg – felelte Laodiké. Belenézett Andromakhé zöld szemébe és látta,
hogy a másik aggódik érte. – Csak éppen.
– Héra átka?
– Igen – válaszolta, és örült, hogy nem is hazudott teljesen. – Hát nem furcsa, hogy éppen egy
istennő átkozta meg a nőket az időnkénti vérzéssel? Inkább egy szeszélyes isten művének kellene
lennie, nem?
Andromakhé felnevetett.
– Ha hinni lehet az összes mesének, akkor a férfi istenek inkább azt szeretnék, hogy mindig
üzekedni lehessen a nőkkel. Talán Héra ezzel csak egy kis pihenőt adott nekünk.
Laodiké látta, hogy a kocsihajtó előredől, mintha csak igyekezne minél messzebb kerülni a
beszélgetéstől. Hangulata egy csapásra megjavult és kuncogni kezdett.
– Ó, Andromakhé, te igazán csodásan látod a dolgokat! – Hátradőlt és előrenézett, a Király
Örömének falaira: félelme elenyészett.
Laodiké hónapok óta nem látta anyját, és amikor Parisz bevezette őket a kertbe, meg sem ismerte.
Fonott székében egy fehér hajú matróna ült ott, csupa csont és bőr, arca megsárgult pergamenmaszk,
bőre annyira szorosan tapadt rá koponyájára, hogy úgy festett, bármelyik percben felhasadhat.
Laodiké földbe gyökerezett lábbal állt, azt sem tudva, mit tegyen. Először azt hitte, hogy ez a banya is
az anyjához jött látogatóba, de aztán a matróna megszólalt:
– Egész nap ott fogsz álldogálni, te ostoba lány, vagy megcsókolod az anyádat?
Laodiké megszédült. A szája kiszáradt, gondolatai örvénylettek, mint azoknak a szörnyű leckéknek
az idején.
– Ő itt Andromakhé – sikerült végül kinyögnie.
A haldokló királyné tekintete átvándorolt másik látogatójára. Laodiké megkönnyebbült. Ekkor
Andromakhé előrelépett és arcon csókolta a Hekabét.
– Sajnálom, hogy ilyen rossz bőrben talállak.
– A fiam azt mondja, hogy meg foglak kedvelni – felelte a királyné fagyosan. – Mindig utáltam ezt a
szófordulatot. Azonnal azt az érzetet kelti bennem, hogy arra ítéltettem, hogy ne kedveljem meg azt az
embert. Úgyhogy mondd meg, miért is kellene, hogy kedveljelek!
Andromakhé megcsóválta a fejét.
 – Elképzelni sem tudom, Hekabé királyné. Úgy látom, hogy Trójában mindenki valamiféle játékot
játszik. Én azonban nem játszom. Kedvelj, ha úgy tetszik, vagy ne kedvelj, ha ezt akarod. Akárhogy
lesz is, a nap attól még sütni fog.
– Jó válasz. – A királyné fénylő szeme ekkor szúrós pillantást lövellt Andromakhéra. – Azt hallom,
hogy fent voltál a mellvéden Priamosszal, és nem voltál hajlandó letérdelni előtte.
– Te letérdeltél Priamosz előtt?
– Sem Priamosz, sem egyetlen férfi előtt sem! – fortyant fel a királyné.
Andromakhé felnevetett.
– Akkor hát, látod, Hekabé királyné, máris van bennünk valami közös. Nem tudjuk, hogyan kell
letérdelni.
A királyné mosolya lehervadt.
– Igen, van bennünk valami közös. A férjem megpróbált már ágyba vinni?
– Nem. És nem fog sikerülni neki, még ha meg is próbálja.
– Ó, meg fogja próbálni! Nem csak azért, mert sudár vagy és bájos, de azért is, mert nagyon
hasonlítasz rám. Vagy inkább arra, aki egykor voltam, én, a thérai papnő. Egykor én is erős voltam. A
dombokon száguldottam, íjat feszítettem és a mulatságokon táncoltam. Nekem is volt egy telt ajkú,
nagy mellű szerelmem. Kalliopé hogy viselte az elválásotokat?
Laodikét megdöbbentették a hallottak, és Andromakhéra nézett. Arra gondolt, hogy a barátnője
szégyenkezni fog és levert lesz, de Andromakhé csak elmosolyodott.
– Micsoda egy város ez! – mondta. – Mindenfelé kémek és sutyorgások: egyetlen titok sincs
biztonságban. Nem gondoltam volna, hogy a királyi udvar ennyit tud a Thérán történtekről.
– Nem a királyi udvar tudja, hanem én. Szóval, Kalliopé sírt? Könyörgött, hogy meneküljetek el
együtt?
– Te így váltál el a szerelmedtől?
– Igen. Távozásom összetörte a szívét és megölte magát.
– Nagyon szerethetett.
– Biztos vagyok benne, hogy igen, de csak húsz évvel később ölte meg magát, amikor valami
szörnyűség nőtt a torkában és lerágta a húst a csontjairól, úgy, hogy se beszélni, se lélegezni nem
tudott már rendesen. Ekkor kivetette magát a Ló Szeméből, szétzúzva életét a lenti sziklákon. Most
ugyanez a szörnyűség fészkel a hasamban. Mit gondolsz, az istenek büntetnek minket így kéjvágyó
mivoltunk miatt?
– Te mit gondolsz?
Hekabé megvonta a vállát.
– Néha elmélázok rajta.
– Én nem hiszem. Dühös férfiak járják a vidéket karddal és tűzzel, gyújtogatva, öldökölve, nőket
erőszakolva, ám mégis azt mondják, hogy az istenek csodálják őket. Ha ez igaz, akkor nem értem,
miként büntethetnék a nőket azért, mert szeretik egymást. Ha viszont tévedek, és az istenek gyűlölnek
minket örömeinkért, akkor nem érdemlik meg, hogy higgyek bennük.
Hekabé hirtelen felkacagott.
– Ó, mennyire hasonlítasz rám! És sokkal jobban illesz az én Hektoromhoz, mint az a sótlan húgod!
Viszont Priamoszról beszélgettünk. Ő nem fog erőszakot tenni rajtad, bár megpróbál majd elcsábítani
vagy valami más módon kierőszakolni a behódolásodat. Körmönfont egy alak, bár azt hiszem
megvárja, míg meghalok. Úgyhogy még van egy kis időd, hogy szabad légy.
– Hogy szerethetett bárki is egy ilyen embert?
Hekabé felsóhajtott.
 – Priamosz makacs és időnként kegyetlen, de van benne nagyság is. – Elmosolyodott. – Amikor
majd kissé jobban megismered, meg fogod látni benne. – A királyné tekintete visszatért Laodikére. –
Nos, te lány, megcsókolod hát anyádat?
– Igen – felelte a kérdezett jámboran, majd odalépett és lehajolt. Lehunyta a szemét és gyors puszit
nyomott anyja arcára, aztán sietve visszahúzódott. A királynén a szegfűszeg szagát érezte, ami
fojtogatta és émelyegni kezdett tőle.
Szolgák érkeztek székekkel, hűsítőkkel és mindenki leült. Parisz otthagyta őket és egy tekercset
kezdett olvasgatni. Laodiké nem tudta, mit is mondjon. Tudta, hogy anyja haldoklik, és a szíve
belesajdult a tudatba. Ismét gyermeknek érezte magát: szerencsétlen, magányos, szeretetet nem kapó
gyermeknek. Anyjának még a halál szélén állva sem volt hozzá egy kedves szava. A gyomra
összeugrott, és az Andromakhé és Hekabé közti beszélgetés mintha rendszertelen méhzümmögéssé
tompult volna. Anyja újabb szolgákat hívatott, hogy állítsák fel körülötte a festett, naptól védő
vászonfalakat, és bár az árnyék kellemes volt, nem hangolta jobb kedvre Laodikét.
Ekkor érkezett meg Helikáón és Laodiké, ettől máris jobban érezte magát. Felállt és odaintett a
sziklacsúcs fakó füvében feléjük tartó ifjú fejedelemnek, aki mellett Kasszandra lépkedett. A férfi
elmosolyodott, amikor megpillantotta Laodikét.
– Bájosabb vagy, mint bármikor, rokon – ölelte meg szorosan Helikáón. Laodiké azt szerette volna,
ha az ölelés örökké tart, így valósággal csüngött rajta és megcsókolta mindkét orcáján.
– Az istenekre, Laodiké, muszáj úgy viselkedned, mint egy szajhának?
A durva hang ostorként csapott le rá, de hát ő volt az, aki szörnyű vétket követett el az illem ellen.
A vendéget ugyanis elsőként a királynénak kell köszöntenie. Helikáón azért így is közelebb hajolt és
homlokon csókolta, majd rákacsintott és ajkával hangtalanul a következő szavakat formázta:
– Ne aggódj! – Ezután odalépett a királyné székéhez és letérdelt mellé. – Elhoztam Kasszandrát,
ahogy kérted.
– Senki sem hozott – szólalt meg erre Kasszandra. – Azért jöttem, hogy boldoggá tegyelek, anyám.
– Te mindig boldoggá teszel, drágaságom – felelte Hekabé. – Ülj le körünkben, Helikáón! Azt
hallottam, hogy nem kisebb dolgot cselekedtél, mint hogy kalózokkal csatáztál és felgyújtottad őket.
– Túl szép ez a nap ahhoz – mondta a férfi –, hogy vérontásról és barbárságról szóló történetekkel
rontsuk el. Andromakhé úrnő pedig már úgyis tud a csatáról és annak következményeiről. Ő is ott volt
parton.
– Irigyellek – szólt Hekabé. – Én is szívesen megnéztem volna, ahogy azok a mükénéiek elégnek.
Szívtelen kutyák mindannyian. Még sosem találkoztam olyan mükénéivel, akit kedveltem, sem
olyannal, akiben megbíztam.
– Mesélj anyámnak az álruháról! – kérte Laodiké. – Az egyik szolgám hallott róla valamelyik
hajóstól.
– Álruháról? – vonta össze szemöldökét Hekabé.
– Semmiség volt az egész. Tudtam, hogy gyilkosok várnak rám, ezért lefizettem Kügonész egyik
őrét és kölcsönvettem a vértjét. Attól tartok, nincs benne semmi drámai. Egyszerűen csak elsétáltam a
mükénéiek mellett. – Helikáón hirtelen kuncogni kezdett. – Az egyikük még oda is kiáltott, hogy nem
láttam-e Helikáónt.
– Őrnek álcáztad magad? – érdeklődött Andromakhé. – Véletlenül nem vesztetted el az egyik
sarudat a parton?
– De igen, elszakadt a szíja. Különös, hogy tudsz erről.
– Egyáltalán nem az, mert láttalak.
Laodiké ifjú barátnőjére nézett, akinek arca nagyon sápadt volt, és első ízben azóta, hogy
megismerte Andromakhét, most feszültnek és nyugtalannak tűnt.
– Olcsó saru volt – magyarázta Helikáón.
– Mesélj a hajóról! – kérte Hekabé. – Mindig is imádtam a hajós történeteket!
Laodiké csendben ült, míg Helikáón a Xanthoszról, az azt tervező és építő Milétoszi Eszelősről
mesélt. Mesélt arról, hogy milyen jól állja a tengert, és hogyan táncolt a hullámokon, mint a tengerek
királynője. Beszélt a többieknek a viharról, és hogy a hajó miként vészelte át. Laodiké teljesen
elmerült a mesében. Arról álmodott, hogy messze hajózik Trójától, hogy egy zöld szigeten éljen, ahol
soha senki nem hívja majd őt ostoba lánynak, vagy követeli tőle, hogy idézze fel olyan földek nevét,
ahol soha nem járt.
Alkonyodott már, amikor Hekabé panaszkodni kezdett, hogy elfáradt és két szolgát hívatott, hogy
vigyék vissza a házba. Helikáón is távozott kisvártatva. Ma akart elindulni Dardániába, de most már
meg kell várnia a pirkadatot. Megcsókolta Laodikét és ismét megölelte.
– Nem akart durva lenni hozzád – mondta a férfi.
Ó, de igen, gondolta magában a nő, de csak annyit mondott:
– Biztos igazad van, Helikáón.
A férfi letérdelt Kasszandrához és így szólt:
– Megölelsz, kis barátném?
– Nem.
– Jól van – felelte erre a férfi, és kezdett felállni.
– Meggondoltam magam – mondta erre a kislány gőgösen. – Hagyom, hogy megölelj, mert az
boldoggá tesz téged.
– Igazán kedves tőled – érkezett a válasz. Kasszandra vézna karjával átfogta a férfi nyakát és
erősen megölelte. Helikáón megcsókolta az arcát. – A barátoknak mindig meg kellene ölelniük
egymást – fűzte hozzá. Aztán felállt és Andromakhéhoz fordult. – Jó volt újra látni téged, úrnőm –
mondta. Laodiké arra számított, hogy odalép a nőhöz, és őt is megöleli, de nem tette. Ehelyett ők
ketten csak nézték egymást, Andromakhé általában szigorú arca pedig ellágyult és pirosság költözött
rá.
– Visszatérsz az esküvőre?
– Nem hiszem, így hát sok boldogságot kívánok neked. Mindig is tudtam, hogy Hektor szerencsés,
de most már azt is tudom, hogy az istenek áldása van rajta.
– De vajon rajtam is? – kérdezte a papnő szelíden.
– Remélem, igen – méghozzá teljes szívemmel remélem.
– Őt is megöleled? – tudakolta Kasszandra. – Meg kellene tenned.
Helikáón bizonytalannak tűnt, de Andromakhé odalépett hozzá.
– Azt hiszem, barátoknak kellene lennünk.
– Mindig azok is leszünk, Andromakhé. Erre megesküszöm. – Helikáón átölelte a nőt és magához
húzta.
Laodiké gyomrába hirtelen valami hideg hasított, ahogy őket nézte. Látta, hogy Helikáón lehunyja a
szemét és hallotta, ahogy Andromakhé felsóhajt. Szomorúság öntötte el. Immár évek óta képzelgett
arról, hogy atyja elrendez egy házasságot közte és Helikáón között. Tudta, hogy a férfi nem szereti őt,
de hitt abban, hogy ha ez a frigy létrejönne, akkor boldoggá tenné Helikáónt. Amikor megtudta, hogy a
férfi visszautasította a szép Kreusza kezét, ujjongott. Helikáón megmondta Priamosznak, hogy csak
szerelemből fog nősülni. Laodikéban élt a nagyon halvány remény, hogy a férfi végül mégis belé fog
szeretni. A remény parázsként csillogott magányos éjszakáin. És most kialudt. Helikáón őt sose ölelte
így.
 És most már tudta, hogy soha nem is fogja.
Soha nem ismered meg a szerelmet, suttogta sötét félelemmel teli szíve.
Andromakhé kibontakozott az ölelésből. Elpirult és mintha bizonytalanul állt volna a lábán.
Gyorsan ellépett Helikáóntól, majd letérdelt a vékony Kasszandra mellé.
– Mi is lehetünk barátok?
– Még nem – felelte a kislány. – Most elmegyek úszni, mert a delfinek várnak rám.
 XX.
HERMÉSZ TEMPLOMA

1.

Karpophórosz nyugtalan volt, ahogy ott ült a tetőn és a Szkamandrosz túlpartját vizslatta, ott is a
távoli, sziklacsúcson álló palotát. Ma este, ahogy lenyugszik a nap, megkezdődik Démétérnek, a
gabona istennőjének ünnepe. Az emberek hálát adnak a nyári bőségért. Lesznek ott erős párlatok,
finom borok, étkekkel megrakott tálak és nagy sütőgödrök. Az emberek táncolni és énekelni fognak,
egy napra félredobva bút és bajt. Kilenc hónap múlva több száz kisded jön majd a világra kiabálva és
sírva. Karpophn>
A mostani viszont különleges volt.
Amikor először szólította a halál, a thrák Szamosz szigetére utazott, hogy egy ott élő látnok
bölcsességéhez folyamodjék. A jós ismert volt szerte a Nagy Zöldön. Egy barlangban lakott, elvetve a
gazdagságot a lelki tökéletesség kereséséért cserébe. A barlang alatti hegyoldalban mindig emberek
tucatjai nyüzsögtek, ajándékokkal és kérésekkel árasztva el a látnokot, aki csendben üldögélt a
napsütésben és időnként magához szólított valakit. Ezzel aztán halkan szót váltott, majd a kérelmező
némán távozott a tömegen át. Ezeknek az emberek mindig odakiabáltak, hogy mit mondott a bölcs, de
választ soha nem kaptak.
Karpophórosz tizenkilenc napot várt. A huszadik nap reggelén, ahogy az öregembert nézte, látta,
hogy annak tekintete megállapodik rajta. És az öreg magához szólította. Alig akart hinni a fülének, és
körül is nézett, nem áll-e valaki a háta mögött.
A látnok nem volt olyan vén, mint amilyennek gondolta. Bár szakálla fehér volt, arcát nem
szabdalták ráncok.
Karpophórosz keresztbe tett lábakkal leült előtte.
– Milyen bölcsességért jöttél ide? – tudakolta a látnok.
– A Hatalmas Atya szolgálatára rendeltek – felelte Karpophórosz. – De útmutatásra van
szükségem.
– Hogyan érkezett a hívás?
Karpophórosz elmesélte neki a másik munkás halálát és a felismerést, hogy szolgálnia kell a nagy
istent, lelkeket küldve a hosszú útra.
– Szerinted Hádész azt kívánja tőled, hogy embereket ölj?
– Igen – felelte Karpophórosz büszkén.
A férfi kifejezéstelen arccal nézett rá, nagy kék szeme fogva tartotta az orgyilkos sötét tekintetét.
– Hány embert öltél meg mostanáig?
– Kilencet.
– Várj, míg tanácskozom a szellemekkel! – mondta a látnok, a fes lehunyta a szemét.
Olyan sok idő telt el, hogy Karpophórosz már azt gondolta, a látnok elaludt. Ekkor a férfi kinyitotta
a szemét.
– Minden embernek követnie kell az egyik vagy a másik utat, Karpophórosz. Ha azt mondanám
neked, hogy megtévesztettek és a Holtak Ura nem szólított téged, hinnél nekem? Felelj őszintén!
– Nem. A Nagy Isten a szolgájává tett.
A férfi bólintott.
– Mondd csak, hiszed-e azt, hogy az az akarata, hogy gyerekeket ölj?
– Nem hiszem.
– Vagy nőket?
– Nem tudom. Akarja, hogy nőket öljek?
– Akkor ne legyenek se nők, se gyermekek. És senkit nem fogsz megölni Démétér ünnepe és
Perszephoneia ünnepe között. Amikor az évszakok között a föld alszik, pihenni fogsz te is. És minden
egyes sikeres feladatért fizetséged felét a szegényeknek és a rászorulóknak adományozod. – A
Karpophórosz oldalán lógó tőrre mutatott. – Add ide a pengét! – Az orgyilkos kihúzta és átnyújtotta a
látnoknak. Pompás penge volt, a markolatot ezüstszállal futatták, a markolatgomb oroszlánfőt
formázott. – Csak ezt a tőrt használod majd feladataidra. Nem használsz mérget, sem kardot, sem
kötelet. Sem a kezedet, sem lándzsát, sem íjat. És amikor ez a tőr eltörik vagy elvész, többé nem
szolgálod a Nagy Istent újabb halállal. Ha ezeket a szabályokat megszeged, életed hét napon belül
bevégeztetik.
– Úgy lesz, ahogy mondod, szent ember.
Az évek során Karpophórosz minden egyes szabályt zokszó nélkül követett. Három városban álltak
a szegényeknek és a nyomorgóknak fenntartott házak, melyeket Karpophórosz pénzelt. Egyetlen nő
vagy gyermek sem hullt el a tőre alatt; a fegyvert szeretettel ápolta, kizárólag megbízásaira használta,
nehogy a penge megsérüljön. Általános használatra két kést hordott magánál és ezeket forgatta a Kék
Baglyok Öblének csatájában is.
Ma éjjel tartották Démétér ünnepét – és ma az oroszlángombos tőr véget vet Helikáón e világi
életének.
Aznap délelőtt kifigyelte a Szkamandrosz hídján átlovagoló nagyurat, aki a király istállójában
kölcsönbe kapott lovat hasznmes lta. Jó esély volt rá, hogy alkonyattájt tér vissza, és a városon át
azonnal a partra indul. És akkor áthalad a téren is, ahol Hermész temploma áll. Ott pedig nagy lesz a
tömeg.
Karpophórosz úgy vélte, hogy ott nem lesz nehéz megölnie. Csak odasétálok, a tőrt az ingem ujjába
rejtem. Helikáón mosolyogva üdvözöl majd. Aztán gyorsan és biztosan a markomba ejtem a tőrömet
és átvágom a torkát. Majd beleolvadok a tömegbe és eltűnök, Helikáón pedig szabad lesz, hogy
meglelje az élüszioni mezőket és élvezze az istenek és hősök társaságát az örökkévalóságig.
Karpophórosz felsóhajtott.
Nem lehet nehéz ott végezni vele.
Helikáón megölése sokkal nehezebbnek bizonyult, mint bármelyik közelmúltbeli gyilkossága. Az
Aranyember éber volt és éles eszű, aki gondolkodott és tervezett. Mint arra Karpophórosz rájött,
ennél sokkal rosszabb volt az, hogy ő maga volt az, aki habozott teljesíteni a megállapodást.
Mostanában furcsa gondolatok keringtek a fejében: kételyek és aggodalmak. Korábban ilyen még
sosem történt vele. Karpophórosz szerette a munkáját és óriási büszkeséggel töltötte el, hogy Hádész
őt választotta. De miután beállt a Xanthosz hajósai közé, elbizonytalanodott.
Karpophórosz egész életében magányos ember volt, aki csak a saját társaságában érezte jól magát.
Sőt mi több, kimondottan idegesítette a tömeg. Úgy gondolta, hogy a Xanthoszon feszült és
kellemetlen utazás vár rá. Ehelyett egyfajta nyugalomra lelt ott. Oniakosz tegnap még meg is ölelte a
parton, miután Karpophórosz közölte vele, hogy kilép a legénységből. Furcsa érzés volt. Utána
megpróbálta felidézni, mikor ölelték meg utoljára, de nem emlékezett már rá. Feltételezte, hogy anyja
dédelgette valamikor, de bármennyire próbálta is felidézni, nem rémlett egyetlen olyan alkalom sem,
amikor megérintette volna. „Hiányozni fogsz, Attalosz”, mondta Oniakosz. „Tudom, hogy az
Aranyember nagyra értékel. Igen csalódott lesz, amikor megtudja, hogy többé mát nem tartasz
velünk.”
Ez a fajta búcsúzkodás teljesen idegen volt az orgyilkostól. Elcsodálkozott rajta, hogy majdnem
kibuggyantak a könnyei. Mivel nem tudta, mit mondjon, egyszerűen csak odébbállt, az erszényében
csörgedező rézérmékkel.
Az éjszakát a palotára néző egyik kapualjban töltötte, szenderegve. Pirkadatkor ébredt, máris
Helikáónt keresve.
Most a tető alól játszadozó gyerekek nevetése ütötte meg a fülét. Kifújta a levegőt és lepillantott
rájuk. Öt fiú dobált egymásnak egy vén háncslabdát. Ekkor észrevett még egy gyereket, aki a
többiektől külön üldögélt. A girhes és vézna kölyök arca szomorúságot tükrözött.
Ne csak üldögélj ott! – gondolta magában Karpophórosz Menj oda és állj be! Ne különülj el tőlük!
Szerez barátokat!
A fiú azonban csak ült és a többieket figyelte. Az orgyilkos érezte, hogy elromlik a kedve és
eljátszadozott a gondolattal, hogy lemegy és beszél vele. De mit mondhatnék? És ő miért hallgatna
rám?
Ekkor a labdázó fiúk egyike, egy magas, karcsú kölyök, hosszú, gesztenyebarna hajjal, otthagyta a
többieket és leült a kisebb fiú mellé, majd átkarolta a vállát. A gyermek erre elmosolyodott. A
magasabb fiú talpra húzta, és magával vitte oda, ahol a többiek játszottak.
Karpophóroszt elöntötte a hála. Csak ült és nézte, miként játszanak, míg haza nem mentek. A kisfiú
sokat nevetett.
– Ki tudja, hogy mi lesz belőled? – suttogta Karpophórosz.
Ekkor a szomorúság visszatért.
A gyérülő fényben látta, hogy egy lovas indul vissza a Szkamandrosz hídjához. Túl sötét volt
ahhoz, hogy kivegye a vonásait, de felismerte a módot, ahogy Helikáón lovagolt: egyik kezével a
kantárt markolta, a másikat könnyedén a combján nyugtatta.
Karpophórosz nézte, amint visszaviszi a lovat, egy darabig elbeszélget a lovásszal, majd besétál a
palotába. A férfi kisvártatva sötét bőrtunikába öltözve, oldalán két, tokban pihenő bronzkarddal,
nekivágott a partra vezető utcáknak.
Karpophórosz tőrét ingujjába csúsztatva lemászott a tetőről és elindult, hogy útját állja.

2.

A kikötő felé tartó Helikáón Andromakhéra gondolt. Még mindig érezte az öleléskor a testének
préselődő teste melegét, és hajának illatától elöntötte a vágy. Most már azt kívánta, bárcsak korábban
elhajózott volna Trójából, és ne látogatta volna meg a haldokló Hekabét.
Felpillantott az égre, a nyugaton leereszkedő felhőkre és elmélázott azon, hogy elkövetett-e vajon
valamiféle bűnt Aphrodíté, a szerelem istennője ellen. Talán kevesebbet áldozott neki, mint a többi
istennek. A helyzet ironikus volta nem kerülte el a figyelmét. Nem volt hajlandó megnősülni, csakis
szerelemből, és most, hogy találkozott a szíve és az álmai szerinti nővel, az valaki máshoz megy
hozzá. Ami még ennél is rosszabb volt, hogy a legjobb barátjához készült férjhez menni.
 Nem most van az ideje annak, hogy ezen rágódj! – intette magát, ahogy az árnyékok hosszabbra
nyúltak Trója utcáin.
Átjutott a piactereken tolongó, élénk színű ruhákba öltözött trójaiak tömegén, akik a legjobb alkukat
próbálták kicsikarni a közelgő éjszaka miatt már legszívesebben pakoló árusoktól. Egy szajha
rámosolygott, megmarkolta súlyos melleit és megnyalta festett ajkát. A férfi megrázta a fejét, mire a
nő érdeklődése megszűnt, ragyogó mosolya elenyészett.
Immár a tömeggel a háta mögött, most még éberebben haladt lefelé a dombon a part felé. Mükéné
kémei nagyon is jól tudhatják, hogy utolsó napját tölti Trójában. Azt is tudták, hogy pirkadatkor
elhajózik. Ha újabb támadásra készülnek, akkor az most következik be, amikor úton van a Xanthosz
felé.
Nyugat felől hűs szél fújt és esőcseppek kezdtek hullani. Helikáón szemügyre vette az előtte álló
épületet. Egy szűk utcához közeledett, ami Hermésznek, az utazók istenének a temploma előtti térre
vezetett Ott sokan lesznek, a biztonságos utazás miatt áldozatot bemutató hajósok és más utazók, akik
az isten áldását keresik.
Tökéletes hely arra, hogy lest vessenek egyetlen embernek, alig látótávolságra annak hajójától.
Érezte, hogy egyre feszültebb lesz, ahogy belépett a térre vezető utcába. Maga előtt megpillantott
egy köpönyeges, csuklyás embert. A férfi éles szögben elfordult és megindult a tér felé.
Fagyos harag telepedett Helikáónra. Ő volt tehát a felderítő. Amint megjelenik a téren, azzal
elárulja a többieknek, hogy Helikáón közeledik. Vajon még hányan várnak? A szíve gyorsabban
kezdett verni. Ezúttal biztosra akarnak majd menni. Nyolc vagy tíz gyilkos rohan majd rá, ennél
biztosan nem több. Ennél nagyobb csapat csak akadályozná egymást. Tíz lesz a legtöbb, vélekedett
magában. Legalább ketten hátulról jönnek majd, hogy elállják a visszautat az utca felé, melyen most
haladt. A többiek körbeveszik, aztán rárontanak.
Helikáón megállt és imát suttogott a háború istenéhez.
– Tudom, hogy ezek a mükénéiek minden istennél jobban imádnak téged, hatalmas Árész, de a téren
levők gyávák. Arra kérlek, áldd meg ma a pengéimet!
Azzal továbbindult.
A tér bejáratához érve jobbra és balra nézett. Ahogy ment tovább, észrevette, hogy két csuklyás
ember mögé kanyarodik, elállva visszavonulásának útját.
Látta, hogy Attalosz tart felé a tömegen át.
Ebben a pillanatban négy alak ledobta magáról a köpenyét, kardot rántott és rárontott. Mindannyian
bőrmellvértet és kerek bőrsisakot viseltek. Helikáón előhúzta két kardját és eléjük ugrott, hogy
összecsapjon velük. Körülötte a tömeg szétszóródott. Még több mükénéi rohant felé. Helikáón hárított
egy ádáz döfést, pengéjével átdöfve támadója torkát. Oldalának kardpenge csapódott. A fájdalom
erős volt – de a bőrtunikába varrt rejtett elefántcsont karikák megóvták bordáit a töréstől. Helikáón a
kardjával rásújtott az egyik mükénéi bőrsisakjára. A penge belehasított a férfi arcába, kettészelve
állcsontját. Az Aranyember nem állt meg, csak vagdalkozott és hárított. Bár az ellene törőkre
összpontosított, tudta, hogy Oniakosz és a legénység gondosan kiválogatott harcosai előrontanak
rejtekhelyeikről és megtámadják a mükénéieket. A kardokon csattogó kardok dala visszhangot vert a
téren. A tömeg félrehúzódott az útból, a középső részt meghagyva a küzdő feleknek. Helikáón a
jobbjában tartott fegyvert megpördítette, a rövidkardot most tőrként tartotta, majd hárított egy döfést
balkezes pengéjével, hogy aztán a jobbkezessel áthasítsa támadója kulcscsontját. A penge mélyre
hatolt és szörnyű rikoltás hagyta el a mükénéi torkát.
Helikáón megpördült és látta, hogy Attalosz tőrt döf az egyik mükénéi szemébe. Attalosz tunikája
véres volt elöl.
 A mükénéiek menekülőre fogták. Helikáón látta, hogy egy magas harcos levágja egyik hajósát és a
keskeny utca felé rohan.
Gersom állta útját és Zidanta husángja csapódott a férfi arcába. A mükénéit leterítette az ütés ereje,
koponyája betört.
Két másik támadó a földre dobta a fegyverét, de könyörtelenül levágták őket.
Helikáón látta, hogy Attalosz támolyog felé, tőréről vér csöpög. A férfi megtántorodott. Az
Aranyember odaugrott hozzá. A sebesült ember belerogyott a karjába. Helikáón lefektette a
kövezetre. Attalosz keze meglendült, tőrének pengéje végigkaristolta Helikáón tunikáját.
– Minden rendben, Attalosz – vette ki a tőrt a férfi kezéből az Aranyember. – A harcnak vége.
Hadd lássam a sebedet!
A jobb csípő felett egy mély szúrt seb húzódott és folyt belőle a vér. Ekkor Helikáón meglátott egy
újabb sebet a férfi mellén. Abból ömlött a vér. Oniakosz leguggolt Helikáón mellé.
– Nyolc mükénéi halt meg, de mi is ötöt vesztettünk, míg hárman sebet kaptak.
– A Xanthoszon vár a gyógyító?
– Igen, Aranyember, Pontosan úgy, ahogy parancsoltad.
– Akkor vigyük a fedélzetre a sebesülteket!
– Add ide… a tőrömet! – suttogta Attalosz.
Helikáón rátette kezét a másik vállára.
– Pihenned kell, Attalosz! Ne erőltesd meg magad! A tőröd biztonságban van, magam
gondoskodom róla.
– Úgy fest, végül mégiscsak velünk maradsz, Attalosz barátom – szólt oda Oniakosz. – Ne aggódj,
mindjárt ellátjuk azokat a karcolásokat!
Helikáón felállt és körülnézett a templomtéren. Az emberek most már közelebb óvakodtak, és a
tetemeket bámulták. Egy csapat trójai katona érkezett futva, hogy kardot rántva szétszóródjanak.
Helikáón elindult feléjük. A tiszt odalépett hozzá. Az Aranyember nem ismerte a férfit.
– Mi történt itt? – tudakolta a tiszt.
– Mükénéi orgyilkosok próbáltak végezni velem.
– És miért tennének ilyet?
– Dardán Aineiász vagyok, akit Helikáónként ismernek.
A tiszt viselkedése azonnal megváltozott.
– Bocsáss meg, nagyuram! Nem ismertelek meg. Még új vagyok a városban. – A halottakra és a
sebesült hajósokra nézett. – Elmenekült valamelyik orgyilkos?
– Amennyire én láttam, egy se.
– Ezt jelentenem kell az őrség parancsnokának.
– Természetesen – válaszolta Helikáón, és nagy vonalakban elmesélte a támadást. Amikor végzett,
a tiszt megköszönte és már ott akarta hagyni. – Várj! – mondta Helikáón. – Nem kérdezted meg, hogy a
mükénéiek miért is akarnának holtan látni.
A tiszt mereven elmosolyodott.
– Ó, elég régóta vagyok a városban ahhoz, hogy tudjam, miért – felelte. – A vérükkel mocskoltad
be a Nagy Zöldet.
Helikáón visszatért az embereihez. A saroglyavivők elcipelték a súlyos sebesülteket a Kígyók
Házába, míg a többieket társaik kísérték le a partra, ahol Makháón, az orvos várt rájuk. Az öt
holttestet szintén levitték a partra és a Xanthosztól nem messze, a homokba fektették őket. Helikáón
letérdelt mindegyikük mellé és ezüstpénzt helyezett a szájukba.
– Miért csinálod ezt? – érdeklődött Gersom.
 Helikáón felállt.
– Ez ajándék Kharónnak, a Révésznek. Minden léleknek át kell kelnie a Fekete folyón, hogy
eljusson az élüszioni mezőkre. Ő az, aki átviszi őket.
– Hiszel te ebben?
Helikáón megvonta a vállát.
– Nem is tudom. Ám az ajándék egyben tiszteletadás a holtaknak, és ezzel adózunk bátorságuk előtt.
Egy sudár, ezüstös hajú férfi, hosszú, fehér köpenyben, rajta Priamosz házának jelével, lépett oda
hozzájuk és hajtotta meg a fejét.
– Aineiász nagyuram, komor hírt hozok a királytól.
– Csak nem beteg Priamosz?
– Nem, nagyúr. A hír Dardániából jött.
– Akkor mondd, ember!
A férfi habozott, majd vett egy nagy levegőt és nem nézett Helikáón szemébe.
– Azt a hírt kaptuk, hogy egy csapat mükénéi kalóz a sötétség leple alatt betört Dardánia
fellegvárába. – A hírnök tétovázott. – Nem fosztogatni jöttek, hanem gyilkolni.
Helikáón néma csendben hallgatta eddig.
– Engem kerestek?
– Nem, nagyuram. A gyermekkirályra vadásztak.
Fagyos félelem telepedett Helikáón szívére.
– Mondd, hogy nem bukkantak rá!
– Sajnálom, nagyuram. Megölték Diomédészt, megerőszakolták és megsebesítették az anyját, aki
még él, de attól tartunk, már nem sokáig.
Emberek, köztük Oniakosz, gyűlt köréjük. Senki sem szólalt meg. Helikáónnak küzdenie kellett,
hogy megőrizze önuralmát. Lehunyta a szemét, de nem látott mást, csak Diomédész ragyogó,
mosolygós arcát, a haján megcsillanó napfényt. A csend megsűrűsödött.
– A kalózokat visszaverték, nagyúr, ám a többségük lejutott a partra, az ott várakozó hajókhoz.
– Hogy halt meg a fiú?
– Olajjal locsolták le a ruháját, meggyújtották és ledobták a szirtről. A királynő ruháját is olajjal
locsolták le, de Pauszaniasz hadvezérnek és embereinek sikerült átverekedniük magukat hozzá. A
mükénéieknek nem maradt idejük meggyújtani, és felteszem, ezért szúrták le. Senki sem tudja, ki
vezette a rajtaütést, csak azt tudjuk, hogy egy fehér hajú, fiatal harcos volt.
Helikáón otthagyta a hírnököt, a néma hajósokat és távolabb megállt, a tengert nézve. Oniakosz
lépett mellé.
– Mik a parancsaid, királyom?
– Ma éjjel kihajózunk. Hazatérünk Dardanoszba.
 TARTALOMJEGYZÉK

Előhang 11

A Nagy Zöld
A szárnyak barlangja 17
A szentély istene 22
Az aranyhajó 31
A Milétoszi Eszelős 42
A tengerből jött ember 52
Amikor Poszeidón úszik 60
Az elveszett hős 71
A Kék Baglyok Öble 83
Andromakhé jövendölése 98
A Kövér Király lakomája 110
Kardok a holdfényben 120
A közelgő vihar 126
A lángok hajója 137
Búcsúdal 147

Az aranyváros
Az álmok városa 154
A Szaru- és Elefántcsont kapu 167
Az Aranykirály 179
A Kígyók Háza 190
Szárnyak az Olümposz felett 205
Hermész temploma 217