MINDEN VÁRAKOZÁS ELLENÉRE TÚLÉLTE.

AZ ELMÚLT 50 ÉVBEN
EGY LÁNY SEM SZÜLETETT – AZTÁN JÖTT Ő. EVE-NEK NEVEZTÉK
EL.
Eve-et egész életében távol tartották a másik nemtől, múltja titkait pedig
sosem fedték fel előtte. Azonban 16 évesen a lánynak szembe kell néznie a
sorsával. Kiválasztották számára a lehetséges társjelölteket. Az emberiség
jövője az ő kezében van. És ő mindig is elfogadta a sorsát.
Amíg nem ismerte Bramet. Azonban most már Eve szeretné irányítani a
saját sorsát. Szabad akar lenni. De hogyan is lehet választani a szerelem
és az emberiség sorsa között?
GIOVANNA FLETCHER-
TOM FLETCHER
A JÖVŐ REMÉNYE
(Eve of Man-trilógia 1.)
 Prológus

Az első napon igazából senki sem vette észre. Talán a bábák nevetgéltek
egymás között, amikor meglátták a sok kék takaróba bugyolált kisbabát, és
sehol egy rózsaszínt. A különálló kórházak semmi különöset nem láttak
ebben. Nem sejtették, hogy ez a kék nap csak a kezdet.
A második napon a homlokukat ráncolva, zavartan fogadták a
huszonnégy órányi kékséget.
Csak fiúk.
Milyen különös! De még akkor is csupán véletlen egybeesésnek
vélték. Az Y-kromoszóma egyszerűen többször jelent meg a szokásosnál.
A harmadik napon a média viccelődött. Ez tényleg a férfiak világa. Ez
mindenki figyelmét felhívta a jelenségre. Az orvosok és nővérek
ráébredtek, hogy nem az ő kórházuk az egyetlen, amelyik kékbe borult. A
kék átvette az uralmat. Nemcsak egész kórházak, nemcsak egész országok,
hanem az egész világ felett.
Hová tűnt a rózsaszín?
Megközelítőleg két és fél millió kisbaba született hetente, annak
általában a fele lány volt, így az egyensúly hirtelen ki-billenését nem
lehetett figyelmen kívül hagyni. Összehívták a világ vezetőit és a
legmegbecsültebb tudósokat, hogy próbálják megérteni a történteket, és
vitassák meg, milyen lépéseket tehetnek, hogy megfigyeljék a helyzetet.
Etikus munkamódszereket kellett találniuk, nem akartak senkit sem
megfosztani emberi jogaitól. Ezt állították.
Kezdetben.
Először mindez csupán jelenség volt, de később veszélybe sodorta az
emberiség túlélését, a kihalás szélére sodorva minket.
A kormányok attól kezdve nem voltak kedvesek. Attól fogva a nőket
jobban ellenőrizték és elnyomták, mint valaha.
Kötelező vizsgálatokat végeztek. Első lépésként a terhes nőknél
megállapították a születendő gyerekek nemét. Aztán, amikor az idő
múlásával sem született lánygyermek, minden ötven alatti nőt
megvizsgáltak, hogy megpróbálják meghatározni a kék generáció okát.
Támogatták a szexet: a hatalmon lévők rengeteg kisbabát akartak,
abban a reményben, hogy végül is a lányoknak kedveznek az esélyek. És
fogantak is lányok. Látták őket az anyaméhben, ott fickándoztak a
magzatvízben, bökdösték az anyukáikat kalimpáló karukkal és lábukkal.
Egyikük sem élte túl.
 Végül ezek az esetek is megszűntek. Rózsaszínt nem lehetett sem
látni… sem elveszíteni.
A tudomány éveken át küzdött. Aztán tovább. És még tovább. Nem
találták meg az okát. Nem volt áttörés. Ok nélkül nem találhattak
gyógymódot. Az emberiség ideje lassan lejárt, ahogy a megmaradt
termékeny nők biológiai órája megállt.
A világnak azt mondták, sosem adják fel. Megmentik az emberi fajt.
Valahogy.
És az emberek tették, amit kellett. Imádkoztak. Imádkoztak sokféle
istenhez, hogy adja meg nekik fajuk újjászületését. Hosszú ideig úgy tűnt,
senki sem figyel rájuk. Az emberek erősebben, hosszabban imádkoztak,
sürgetően fordultak mindenféle hatalmas lényhez. Régi vallásokat ástak
elő, újakat kovácsoltak, és vágyakozva suttogták az imádó kántálást.
Aztán ötven leánygyermek nélküli év után megtörtént a csoda;
méghozzá nem egy steril tudományos laboratóriumban. Corinne és Ernie
Warren huszonöt éve voltak házasok. Mindig is akartak gyerekeket, de úgy
tűnt, az anyatermészet nem áll mellettük. Corinne egyik vetélésen esett túl
a másik után, végül a pár lemondott arról az álmáról, hogy szülőkké
váljanak. Corinne negyvenhárom éves volt, amikor kimondták, hogy
képtelen kihordani egy gyermeket. Nagy szomorúsággal és csipetnyi
megkönnyebbüléssel fogadták a kudarcot. Annyiszor sújtott már le rájuk a
bánat. Összetörtek, de legalább egymásba kapaszkodhattak.
Corinne nyolc évvel később, ötvenegy évesen váratlanul teherbe esett.
Természetes úton. Ernie-vel kicsattantak a boldogságtól, de gyötörte őket a
félelem. Mi lesz, ha ezt a babát is elveszítik, mint az összes többit?
Képtelenek lettek volna elviselni még egy vetélést.
Mint a többi nőt, Corinne-t is megvizsgálták, de a többi nővel
ellentétben Ernie-vel örültek a vizsgálatoknak. Biztosak akartak lenni
benne, hogy a babájuk ép és egészséges. Minden tőlük telhetőt meg
akartak tenni, hogy biztonságosan megérkezzen az a pici lény, akit máris
annyira szerettek, és akiért bármit megtettek volna.
Repesett a szívük, amikor meglátták kettőjük teremtményét
nyújtózkodni az ultrahangon. Az ő kisbabájuk. A boldogságuk.
A Corinne-nal foglalkozó bába számára az ultrahangvizsgálat
rutinszerű lett, monoton vizsgálatok sora, aminek mindig ugyanaz az
eredménye. Arra számított, hogy csakis kéket lát.
De ott volt.
Rózsaszín.
A kislány megjelenése nagy felzúdulást keltett.
 Pánikot. Abban a vizsgálóban olyan eredmény született, mely
elindította a hisztéria hullámait a föld körül. Az emberek el sem akarták
hinni, hogy végre jó hír érkezett. Minél többet akartak tudni arról a párról,
aki adott egy halvány reménysugárt.
De Corinne vetélésekkel teli kortörténete, a kora és a tény, hogy
évtizedek óta nem maradt életben lány az anyaméhben, aggodalomra adott
okot. Corinne-t és Ernie-t beköltöztették egy speciális orvosi intézetbe,
hogy maximalizálják a terhesség teljes kihordásának esélyét. A
mindennapos ultrahangon túl más vizsgálatokat nem végeztek. Ez
alkalommal hagyták, hogy az anyatermészet tegye a dolgát, legalábbis
addig, míg nincs ok a beavatkozásra. Talán itt az ideje újra megbízni az
emberi testben.
Corinne és Ernie megértették, hogy szükség van a kisbabájuk
fejlődésének megfigyelésére, és vigyázni akarnak a biztonságára. Örültek,
hogy a gyermekük olyan különleges mások számára is, mint számukra.
Nem berzenkedtek a kirótt megszorítások ellen. Sem az ellen, hogy nem
fogadhattak látogatókat. Beleegyeztek, hogy megtesznek bármit, amit csak
kell, hogy a gyermekük biztonságban világra jöhessen.
A szülőszobában komplikációk léptek fel. Anya és lánya az életükért
küzdöttek. Corinne meghalt nem sokkal azután, hogy megszülte a lányát,
teljesítve ezzel élete álmát, hogy anyává válhasson.
Ernie-t lesújtotta a gyász, képtelen volt megbirkózni a felesége
elvesztésével. Képtelen volt apává válni.
Soha sem tartotta a karjában a lányát.
Sosem puszilta meg.
Sosem mondta neki, hogy szereti.
És a kislány?
A világ lélegzet-visszafojtva várta az érkezését, vágytak a hírre, hogy
reményeik beteljesültek, és a kislányuk megszületett.
Így is történt.
Mindennek dacára életben maradt.
Ötven év óta ő volt az első lány, aki megszületett.
Eve-nek nevezték el.
Ő jelképezte az emberiség újjászületését. Ő volt a válasz az imáikra.
Csak vele törődtek, ő volt az utolsó reményük.
Eve volt az emberiség megmentője.
Én vagyok Eve.
 1.

Eve

Spicc és pipa, spicc és pipa, spicc és pipa…

Nézem a lábfejemet, miközben tökéletes spiccbe nyújtom, aztán
behajlítom, érzem a vádlim izmainak feszülését és a szellőt a bőrömön,
miközben kalimpáló lábakkal ülök a Meredélyen.
Szeretek itt ülni. Idekint. Sütkérezni a nap melegében. A magasság
nem zavar, ami jó dolog; már nem is emlékszem arra az időre, amikor
nem a felhők felett éltem a nekem épített menedékben. Itt alszom, eszem,
tanulok és növekszem. Minden, amire valaha szükségem lehet, az itt van, a
Kupola hatalmas félbuborékjában, ahol az üvegen át látszik a kinti világ
szépsége. A napsugarak visszaverődnek minden felületről.
Idefent, felhők fölötti otthonomban nem látszom és nem is látok, hála
a közöttünk elterülő fehér pászmáknak. Egy állandó fátyol rejt el engem a
világtól. Néha biztosra veszem: látom odalent a város körvonalait, de
lehet, hogy csak képzelődöm.
Mégis közelebb kell lennem hozzá. Meg kell tapasztalnom. Ezért
szeretek a Meredélyen ülni. Ez az én helyem, ide menekülök, a semmibe
vezető ösvény végére. Tökéletesen csendes hely, ahol eltöprenghetek a
napomon és a jövőmön.
A jövőnkön.
A jövőn.
– Hát, itt vagy! – sétál ki Holly az üvegajtón több méterrel a hátam
mögött, mintha lehetnék bárhol máshol is.
Ritkán vagyok teljesen egyedül idekint. Vagyis sosem vagyok sokáig
egyedül itt, mielőtt ő felbukkanna. Anélkül, hogy elfordítanám a
tekintetemet, üdvözlésre emelem a kezemet. Nem az ő hibája, hogy
megzavarja csendes elvonulásomat. Csak azt teszi, amire utasítják. Hallani
akarja a gondolataimat, különösen most, a holnapi nap előtt. Ideküldték,
hogy keressen meg. Holly. A legjobb barátom. Állandó kísérőm. A
horgom. Pár perccel ezelőtt órán voltunk, ahol arról beszélgettünk, hogy
Shakespeare hogyan képes a tragédiát szinte komédiává változtatni. Volt
pár érdekes meglátása, amit én lenyűgözőnek és éleslátónak találtam.
Néha ugyanannyit tanulok tőle, mint bármelyik másik tanítómtól.
De Holly most más, kevésbé megfontolt, viszont… közlékenyebb.
– Szép cipő – jegyzem meg, megpillantva a narancssárga belebújós
lábbelijét, ahogy leül mellém. Mézszőke haja nem moccan a szélben, ő
mégis szorosabbra húzza magán a farmerdzsekijét, mintha fázna.
Meglep, hogy nem mindig ugyanazt az öltözéket adják rá. Minden nap
kiválasztják, hogy mit viseljen, minden találkozónkra. Minek fáradnak
ezzel? Talán, hogy megmutassák, mit várnak tőlem, vagy, hogy
felébresszék a divatérzékemet, mert ugye hozzám hasonlóktól nem
tanulhatok. Én vagyok az egyetlen lány.
Konkrétan sosem mondják meg, hogy mit viseljek. Bármit
választhatok azokból a holmikból, amiket betettek a szekrényembe.
Leginkább vintage öltözékek, melyeket az elmúlt évtizedekből gyűjtöttek
össze: geometrikus minták, harangaljú nadrágok, válltöméses blézerek
vagy csinos ingruhák.
Igen, még megvan a választás szabadsága. Vegyük például a mai
napot! Ma reggel könnyű, türkizszínű nyári ruhát választottam finom,
fehér virágmintával. A térdem alá ér, felfedve néhány centinyi meztelen
bőrt a magas szárú barna bakancs fölött, amit felvettem hozzá. Láttam
fényképeket hasonló ruhákról telitalpú cipőkkel, szandállal vagy
vászoncipővel, de a lábbelimnek mindig magas szárúnak és fűzősnek kell
lennie, ha idekint vagyok a Meredélyen. Nekem nem lehet belebújós
cipőm. Itt nem.
Hollyval más a helyzet, ami bosszant, de csak azért, mert ez nem
tisztességes a részükről. Miért vezetnek be szabályokat, adják őt nekem,
aztán hagynak egy szürke zónát, ahol nem ugyanazok a szabályok
vonatkoznak mindkettőnkre? Ezzel ő is nevetséges lesz, ami pedig nekem
nem tetszik.
Próbálok nem túl nagyot sóhajtani, és elfordítom a tekintetemet.
Ujjaimmal beletúrok hosszú barna tincseim végébe, amit összekócolt a
szél.
Fiatalabb koromban az Anyák csinálták meg a hajamat. Akkoriban túl
bonyolultak voltak nekem azok a frizurák, de most órákon át
foglalkozhatok a hajammal, és igazi szakértő lettem. Fel tudom csavarni,
kontyba kötni, befonni, feltűzni… A lehetőségek száma végtelen. Hálás
vagyok érte. Legalább van mivel lefoglalnom magam. Régen
megengedték, hogy a sminkkel kísérletezzem, de most csak különleges
alkalmakkor sminkelek, hogy ne pazaroljak. Mivel az ilyen termékek iránt
nincs olyan kereslet, mint egykor, utánpótlás sincs. Amim van, annak
életem végéig ki kell tartania.
– Tehát holnap – töri meg a csendet Holly.
– Hűha, egyenesen a közepébe! – Félig nevetve felé fordulok, és
látom, hogy halványzöld szeme csillog, ahogy maga elé néz. Van, hogy
nagyon óvatosan közelít ezekhez a témákhoz, amitől én ideges és
védekező leszek, mert nem tudom, mire akar kilyukadni. Máskor, például
órán csak a munkára koncentrálunk. Én jobban szeretem, ha ez a helyzet.
Jobban kedvelem őt. Őszintébbnek tűnik. Szinte igazinak.
– A nagy nap – folytatja, és megvonja karcsú vállát.
– Életem legfontosabb napja – bólintok elkomorodva. El akarom vele
hitetni, hogy sikerült hatnia rám, és készen állok egy mély, értelmes
beszélgetésre. – Vagyis a születésemtől eltekintve, az monumentális volt.
– Igazából nem nagy ügy – válaszolja, és megpróbálja elrejteni a szája
sarkában bujkáló mosolyt.
– Nem valami nagy újság – folytatom.
– Pontosan – suttogja. – Akkor mesélj róla!
– Van odabent róla egy aktám, menj, és vess rá egy pillantást, ha
akarsz! Vagy kihoznád inkább ide? – javaslom csintalanul, pedig sejtem,
hogy már pontosan tudja, mi van benne, és nem hozhatná ki ide, még
akkor sem, ha lehetnének nálunk tárgyak a Meredélyen.
– Próbálsz megszabadulni tőlem? – kérdezi tágra nyílt, csillogó
szemekkel.
– Miért tennék ilyet? – nevetek, és a gondolataim az idegen felé
kalandoznak, akivel találkozni fogok. A lehetséges Nagy Ő.
– A neve Connor… A képek alapján, amiket láttam, egész jól néz ki.
– Az jó, bár a külső nem minden – válaszolja.
– Persze hogy nem, megtévesztő lehet. – Mindketten észrevesszük az
iróniát. Látom, hogy az ajka elvékonyul, próbál elfojtani egy újabb
mosolyt. Szeretem, hogy néha felvillan benne valami más.
– Van benne még valami különleges? – kérdezi, és egy szabad tincset a
füle mögé tűr, mintha ez csak egy ártatlan kérdés lenne két barátnő között.
Mintha nem információk után kutatna, és nem azt remélné, hogy
beleláthat a gondolataimba. Mert – amennyire tudom – azokat még nem
tudják ellenőrizni, megvizsgálni, sem hozzájuk férni. Szeretném, ha így is
maradna.
De ő itt Holly, emlékeztetem magam. Látom a szeméből, hogy ő
őszintén törődik velem, és több, mint egy küldönc, akit azért küldtek, hogy
kiszedje belőlem az aggodalmaimat és az örömeimet.
– Abból, amit eddig láttam, nehéz megmondani. Amikor holnap
találkozunk, többet tudok majd – felelem, és nyugodtabbnak tűnök, mint
ahogy érzem magam.
Évek óta ide tartottunk. Mindig tudtam, hogy lesz három Potenciális.
Nem kettő, nem négy, hanem három. Néhány válogatott férfi, akik már
méltónak találtattak az előttük álló feladatra. Nekem nem mondták el,
hogyan történik, de csak azt tudom elképzelni, hogy őket ugyanannyit
vizsgálták, képezték és tették próbára, mint engem. Most eljött az idő,
hogy én is beleszóljak a dologba. Hogy találkozzak a három férfival, és
egy életre társat válasszak. Egy társat. Egy hímet, akivel együtt élhetek.
Nem azért vagyok itt, hogy egy csapásra újra benépesítsem a világot,
hanem hogy legyen egy finom újraindítás, hogy újrakezdhessük, és
helyrehozzuk a dolgokat. Ez a remény és terv, amivel megbíztak.
– És mit érzel azzal kapcsolatban, hogy találkozol vele? –kérdezi
Holly, elkapva a tekintetemet.
Semmi sem kerüli el a figyelmét.
– Ideges vagyok, izgatott, félek, fel vagyok villanyozva, rettegek… –
Elhallgatok, ujjaim végigsimítják a durva, hold alakú megkeményedett
bőrrész körvonalát a bal csuklómon. Állandó emlékeztető ez, hogy milyen
sebezhető voltam a múltban, és miért érzem magam biztonságban itt, ahol
csak azok vesznek körül, akikben bízhatok. – Az ismeretlentől.
Holly mosolyog, mintha azonnal megértené. Ennek igaznak kellene
lennie, miután több mint egy évtizede a legjobb barátom, de sosem értheti,
milyen súlyt cipelek. Azt senki sem értheti. Ebben az értelemben teljesen
egyedül vagyok, nem számít, milyen trükköket vetnek be, hogy
meggyőzzenek az ellenkezőjéről. Ezek az idegenek úgy néznek rám,
mintha én lennék a válasz az imáikra, de mi van, ha mégsem?
– Ő mindent tud rólam, én nem tudok róla semmit, csak azt, ami abban
az aktában van – árulom el neki, megosztva aggodalmaim jéghegyének
csúcsát, és igyekszem nem törődni a mélyen megbúvó kételyekkel.
– Ő csak azt tudja, amit megmutattak neki – válaszolja Holly
tárgyilagosan, eszembe juttatva azokat az időket, amikor az arcomba
toltak egy kamerát, és arra kértek, hogy mondjak néhány szót a nehéz
helyzetben lévő emberiségnek. Tudom, hogy a tizenhatodik születésnapom
megünneplését is megörökítették a múlt héten. A harsány játékok, éneklés
és tánc közepette elmondattak velem néhány szót arról, milyen érzés, hogy
elértem ezt a mérföldkövet. Nem panaszkodtam, mert már megszoktam. A
világ mindig örvendezik, amikor egy újabb évvel idősebb leszek.
Fiatalabb koromban zavarban voltam az ilyen pillanatokban. Most
valódi kapcsolatot érzek a nyilvánossággal, mintha átléphetnék a lencsén,
és közvetlenül beszélnék minden egyes nézővel. Úgy érzem, együtt
vagyunk. Erősebbé tesznek, amitől már nem vagyok annyira egyedül.
– Ő jobbat látott annál a hülye videónál, amin ő egy pályán fut körbe
és csellózik; igaz, nagyon jól. – Felnyögök, ahogy a Connorról készült
klipekre gondolok, amit Vivian Silva, a főnök mutatott nekem, mintha
hálásnak kellene lennem egy idegen zenei tehetségéért, és hogy milyen
gyorsan tud mozogni a lába. – Többet akartam látni róla.
– Akkor tetszett, amit láttál? Meghozta az étvágyadat? – Rám
vigyorog, a fejét annyira lehajtja, hogy felfelé néz rám a szempilláit
rebegtetve.
– Igen. Nem… Nem tudom. Több kell. Tudni szeretném, milyen az
élete. Mitől mosolyog és mitől sír. Hogy vannak-e testvérei vagy van-e
anyja. Milyen az, ha az ember a Tornyon kívül él és rengeteg barátja van.
– Lehet, hogy nincs is rengeteg.
– Neki több van, mint nekem. Igaziak.
– Aú! Ez olcsó húzás! – Holly felnyög, a mellkasára teszi a kezét, és
megdörzsöli.
– Bocs – motyogom.
– Nem baj, ha ideges vagy, Eve – jelenti ki komolyabban, a viccelődés
elillan.
– Nem vagyok az, csak… – Elhallgatok és felforrósodik az arcom. –
Az is lehet, hogy utálni fogom.
– Ezért van még két másik Potenciális, akik közül választhatsz –
emlékeztet. – Vannak lehetőségeid. Te vagy Eve.
– Tudom. Eve, az emberiség megmentője. – Nehéznek érzem a
szavakat a számban.
– Nem – jelenti ki határozottan. – Erős, tehetséges, vicces, gyönyörű,
egyedi vagy. Neki kell idegesnek lennie. Itt te irányítasz. Ezt ne feledd!
Olyan, mint ő sok van. Olyan, mint te, csak egy.
– Köszönöm – suttogom, és tudom, hogy az arcom rózsaszínről
gyorsan vörösre vált. A gyomromban ideges energiabuborék úszkál. –
Éveken át tartó várakozás, viták, előkészületek, töprengés és aggódás után
holnap eljön a nap. Elérkezett. Találkozni fogok egy Potenciálissal. Egy
fiúval… egy férfival.
– Azt hiszem, a „fiú” pontosabb. – Holly felnevet, arcát a kezébe
temeti.
– Egy új kezdet.
Felvillan előttem Connor ifjú arca. Miután megszállottan
tanulmányoztam őt, emlékszem a pattanásokra az állán, kócos,
világosbarna hajára és a féloldalas mosolyára. De ez csak a felszín. Tudni
akarom, mi rejtőzik alatta.
A pillanat törtrészéig fájdalom cikázik át Holly arcán, aztán visszatér
tökéletes mosolya, és így folytatja:
– Láttad, hogy mindig kipöccinti a haját az arcából, mielőtt beszél?
Szerintem ez aranyos…
– Láttam. – Remeg a szám széle.
Azért nem vagyok elégedett a Connorról kapott információkkal, mert
kevés. Többre vágyom. Az az igazság, hogy órákon át néztem ugyanazt a
három perc huszonkét másodperces felvételt újra és újra. Folyamatosan
bámultam, megfigyeltem minden részletet, visszaléptem, és néztem,
ahogy a mellényét húzogatja, láttam, ahogy az ujjai találkoznak az
anyaggal, könnyedén siklanak a csellója húrjain, és hogyan hunyorog a
kottára. Ez sokkal lenyűgözőbb, mint bármi más, amit megengedtek, hogy
nézzek, tegyek vagy olvassak. Ez az élet. Odakintről.
Tudom, hogy figyelték, ahogy nézem.
Tudom, hogy azt feltételezik, hogy majd beleesek az első hímnemű
lénybe, akivel engedik, hogy találkozzam, de én egyszerűen csak le
vagyok nyűgözve. Magamba akartam szívni minden mozdulatát és hangja
minden rezdülését. Még nem engedték meg neki, hogy túl sokat beszéljen,
de ez minden információm, minden tudásom egy odalenti világról, amiről
szinte semmit sem tudok. Közös számunkra a gyönyörű éjszakai égbolt, de
ezen kívül teljesen más életet élünk. Én időm nagy részét idefent töltöm a
Toronyban, ahol nem fenyeget veszély, ő pedig szabadon barangolhat.
Szabadon élheti az életét. Hacsak persze a holnapi nap nem lesz sikeres.
Akkor az ő élete jobban hasonlít majd az enyémre, egy reménykedőbb
világban, az én életem pedig jobban hasonlít majd az övére…
– Szerintem remekül érzed majd magad – közli Holly egyenesen a
szemembe nézve. – Gondolok majd rád.
– Tényleg? – Összerezzenek, ahogy hallom a hangomban, mennyire
szükségem van rá. Holly néha tényleg megfoghatónak és igazinak tűnik.
Mintha valódi társam és egyetlen szövetségesem lenne. Szeretnék
belekapaszkodni, mert félek, hogy elhagy.
– Igen. Hát persze. Ez… egy fontos nap mindannyiunknak – dadogja. –
Kinek ne járna a fejében, hogyan sikerül?
– Igaz – sóhajtok.
 2.

Eve

Legalább egy órán át ülünk ott, ahogy szoktunk, beszélgettünk mindenről

és egyben semmiről. Néha hagyja, hogy az egyik Anyáról fecsegjek, vagy
arról, hogy nem értek egy matematikai elméletet, vagy hogy nehezen
sajátítom el a mandarin nyelvet. Néha csak hallgatunk. És azzal sincs
semmi baj. Lazák vagyunk egymás társaságában. Könnyen megy.
Összeszorul a szívem, ha a holnapra gondolok, és hogy mekkora
erőfeszítésembe kerül majd minden. Mennyire feszengő, merev és
ügyetlen leszek, nem is az én hibámból, hanem inkább a kényszeredett
helyzet miatt.
Gondolkodás nélkül a zsebembe nyúlok, és előveszem sokszínű
Rubik-kockámat. Mint az öltözékem, ez is egy letűnt korhoz köthető,
amikor biztosan sokkal egyszerűbb volt az élet. Ezért nyűgöz le mindig
annyira, megnyugtat, ahogy az ujjaim a kocka körül járnak és a csikorgás,
ahogy a műanyag darabkák egymáshoz dörzsölődnek.
Két kezembe fogva tekergetem, forgatom a mozgatható oldalakat,
hogy a színes négyzetek helyet cseréljenek. Ez egy rejtvény, amit mindig
szerettem megoldani. Először nagyon nehéz volt. Amikor kicsi voltam,
órákig bámultam, véletlenszerűen forgattam, miközben egyre bosszúsabb
lettem. Még erről is álmodtam! Emlékszem, hogy Holly cukkolt ezzel:
– Csak szedd le a matricát, aztán ragaszd vissza oda, ahova kell! –
mondta, tudva, hogy sosem csalnék. Most könnyedén meg tudom csinálni,
minden oldalt kirakok, közben szinte oda sem figyelek. Régen
megnyugtatta az elmémet, de most attól nyugszom meg, hogy van mivel
lefoglalni a kezemet.
– Mit csinálsz te azzal? – hüledezik Holly, és a hangja feljebb szökik
egy oktávval. Azonnal pánikba esik a kezemben tartott retró játékszer
láttán, és a hátunk mögött lévő üvegajtó felé tekintget.
– A zsebemben maradt még korábbról, és elfelejtettem, hogy nálam
van – hazudom, és úgy teszek, mintha nem lenne nagy ügy. Az az igazság,
hogy tudtam, hogy a zsebemben van, de a reakciója eléggé megdöbbentett
ahhoz, hogy azt kívánjam, bár visszatekerhetném az elmúlt harminc
másodpercet, és ott hagyhatnám, ahol rejtegettem.
– Tudod, hogy nem lett volna szabad kihoznod ide. Szabályellenes! –
sziszegi összefutó szemöldökkel.
– Nyugi, Holly! – Felnevetek. Pár centire a levegőbe dobom a kockát,
aztán két kézzel elkapom. Kockázatos mozdulat, bucskázik a gyomrom
tőle, de megéri látni Holly arckifejezését. El sem akarja hinni, hogy
megszegtem egy olyan aprócska szabályt, mint ez. Általában rendkívül
engedelmes vagyok. Idefent nincs sok lehetőség a lázadásra, és pezsdítő
érzés, ahogy a vér cikázik az ereimben.
– Ne! – rimánkodik, és az arcához kapja a tenyerét, mintha nézni sem
bírná. Kérlel, hogy hagyjam abba.
– Nem hiszem el, hogy ekkora nyuszi vagy!
– Eve, befelé! Most rögtön! – mennydörgi egy hang, amitől
mindketten összerezzenünk.
– Most komolyan? Ez csak egy… – A hátunk mögött lévő ajtó felé
kapom a fejem.
Vivian Silva áll ott, egyik kezét csípőre téve, a másikkal arra felé
mutatva, amerre mennem kell. A tartásától mindig meghunyászkodom. A
magassága, az ereje, egyetlen másik Anyára sem hasonlít. Egyetlen nőies
vagy lágy porcikája sincs, hála élesen metszett vonásainak, szürke
nadrágkosztümjének és hasonló színű rövid és elegáns ősz hajának, ami
elöl érinti az arccsontját, hátul viszont szinte teljesen leborotválták.
Szigorú arca mindig barátságtalan, de most a szokásosnál is
viharosabb, torkomra forrasztja a szót. Nincs értelme próbálkozni. Nála
nem.
A bátorságom tovaszáll, és földbe gyökerezik a lábam. Nem tudom,
mit tegyek, és megalázva érzem magam.
– Azt mondtam, most! – csattan fel, barna tekintete az enyémbe
fúródik.
– Csak a holnapról beszélgetünk – állítom halk, határozott hangon. El
akartam fojtani a haragját az előttünk álló fontosabb feladat felé fordítva a
figyelmét. Az, hogy egy játék kikerül a Meredélyre, ahhoz képest
semmiség.
– Vivian, nem akarta…
– Holly, el! – parancsolja, anélkül, hogy levenné rólam a szemét.
Leesik az állam, amikor a barátom szó szerint eltűnik, mintha
egyszerűen levegővé vált volna.
Ilyesmit még sosem csináltak. Holly általában egy nyitott ajtón át
távozik, segít megőrizni a látszatot, amit nekem teremtettek.
 Baj lehet.
Nagy baj.
Összeszoruló torokkal kászálódom fel, és elindulok a Meredély
betonösvényén Vivian felé. Kinyújtom a kezem, odanyújtom a Rubik-
kockát, hogy kobozza el, remélve, hogy elveszi, és ezzel elfelejtjük az
egészet. De nem teszi. Elutasítja a békeajánlatomat, és elfordítja a fejét.
– Befelé! – utasít halkan, azon a rideg, tekintélyt parancsoló és kimért
hangon, amit már megszoktam tőle.
– Bocsánat! – motyogom, és ostobának érzem magam, ahogy követem
őt befelé, a felső kert szintre, ami zöld levelű fák, növények és bokrok
labirintusa. Több millió faj mind otthonra talál a Kupola alatt. Ezt nekem
hozták létre. Ez az én égi üvegházam, ahol nézhetem, ahogy élőlények
virágoznak és nőnek. Ilyen gondoskodóak. Törődnek velem.
Elönt a bűntudat.
Vivian végigsétál velem az egyik, kerten végig kanyargó kőösvényen,
majd le a lépcsőn a munkahelyiségekhez. Megáll az irodája zárt ajtaja
előtt, és felém fordul. Az arca összeszedettebb, mint az előbb, a séta
lenyugtatta.
– Tudod, hogy ez mennyire komoly dolog? – kérdezi, és hangja alig
erősebb suttogásnál.
– Elfelejtettem, hogy a zsebemben van – hazudom, a torkomban lévő
gombóctól alig tudok megszólalni. Sosem viseltem jól, ha megszidnak, és
ritkán volt okuk, hogy megtegyék. Alig.
– Ha egy picit is megcsúszik a kezed, megölhettél volna valakit
odalent. Ugye nem felejtetted el, milyen magasan vagyunk? – A kérdésétől
bolondnak érzem magam.
– Nem, persze, hogy nem – feszengek.
– Olyan nagy szabadságot kapsz tőlünk, Eve. Azt akarod, hogy
elvegyük? – kérdezi, miközben a kézfejével kisöpri a haját az arcából.
– Ne! – könyörgök, és rájövök, hogy az Anyák valószínűleg parancsot
kaptak, hogy a jövőben motozzanak meg, mielőtt kimegyek oda, és
átkozom magam a hülyeségemért.
– Talán mostanában zárnunk kellene az ajtókat – mondja, mintha a
büntetés különböző módjain töprengene. Játszadozik velem, gyötör a
hatalmával. Tisztában vagyok ezzel, mégis félelem tölt el.
– Kérlek, ne! – esdeklek, és próbálom az érzelmeket eltüntetni a
hangomból, hogy felnőttebbnek és határozottabbnak tűnjek.
– Vagy talán úgy, ahogy van, megszabadulhatnánk a Meredélytől –
javasolja.
 – Azt nem… – hüledezem.
– Ha nem tudsz egyszerű utasításokat követni, Eve… – A szája széle
leheletnyit felszalad. Tudja, hogy ott fog meg, ahol akar. Csak annyit
tehetek, hogy megfelelő mértékű bánatot és megbánást tanúsítok, és
remélem, hogy kesztyűs kézzel bánik velem.
– Megígérem, hogy nem teszek ilyet többé! – jelentem ki, és lehajtom
a fejem.
Felnézek, és olyan szúrós szemmel mered rám, hogy újra le kell
néznem magas szárú barna bakancsomra.
– Te egy fogaskerék vagy – mondja lassan, halk és mély hangon,
miközben közeledik felém. – Jelentős fogaskerék, azt elismerem, de attól
még fogaskerék vagy. Ha mi nem védünk meg, semmi sem vagy.
Bólintok, lángol az arcom. Lehet, hogy rám nehezedik az a legfőbb
felelősség, hogy folytatódjon az élet ezen a bolygón, de őt bízták meg
azzal, hogy biztosan teljesítsem a rám mért kötelességet. Persze testileg
nem bánthat, de elveheti tőlem azokat a dolgokat, amiket szeretek, hogy
biztosan kihozzam magamból a legtöbbet. A Meredély jelenti a
mindennapi kapcsolatomat a külvilággal. Tudja, hogy összetörne, ha
elveszíteném, és bármit megtennék, hogy megőrizzem.
– Ígérem, hogy nem leszek többé engedetlen! – nyöszörgöm.
– Jó. – Elhallgat, hagyja, hogy elnyúljon a gyötrelmem, miközben az
undortól kitágulnak az orrlyukai. – Most menj a szobádba, és készülj az
első találkozásra! Nem akarom, hogy két nap egyhuzamban csalódást
okozz nekem! – figyelmeztet. – A nyilvánosság számít rád.
– Igen, Vivian! – Szinte pukedlizek, aztán elfordulok, és a
hálószobámba szaladok.
 3.

Bram

A szirénák felébresztik Hartmant. Ő a legjobb barátom. A társam. A

másodpilótám. Hajnali két óra van. Nem alszom.
– Vihar? – recsegi, a kerek arca alsó felét borító borostát vakarva. Az
előrejelzés viharokat jósolt, de a szobánk előtt elrohanó bakancsok zaja
másról árulkodik.
– Tüntetők – válaszolom.
– Átkozott Szabadárok! Menjetek haza! – morogja.
Alvás.
Olyan kevés jut nekem belőle, hogy kezdem elfelejteni, milyen is az.
Hartmannek ezen a téren sosem volt gondja. Amikor még csak kölykök
voltunk az akadémián, és én még féltem a sötétben, az ő agya kikapcsolt,
amint azt kiáltották, hogy „Lámpaoltás!”, az enyém meg tovább kattogott,
megpróbálta megérteni ezt az egészet. Megtalálni a helyemet ebben a
káoszban. Jó tudni, hogy van, ami sosem változik.
A szirénák tovább vijjognak. Azt hiszem, egy ideig még így lesz.
Megpróbálom elképzelni, milyen káosz tombol odalent a víz szintjén.
Emberek ezrei dacolnak az időjárással, térdig gázolnak a jéghideg
árban, ami évekkel ezelőtt öntötte el a városukat. Ezért kénytelenek voltak
behúzódni, felfelé kellett építkezniük a viharfelhőkbe, meleget és
biztonságot keresve. De ez a csőcselék? Ezek az eltévelyedett lázadók
elkóboroltak Central felhőkarcolóitól, és újra a falainkon kívül találták
magukat, ahol csak a tűz és a dühük melengette őket.
Miért?
Miatta, persze. A megmentőjük. Az emberiség jövője.
Eve.
A tüntetők nem jelentenek újdonságot errefelé. A Torony több millió
szenvedélyes arcot látott, milliónyi égbe kiáltó hangot hallott, milliónyi
ócska, nyirkos karókra szögezett kartontáblával masíroztak páncélozott
falai előtt, mind egyet akarnak: kiszabadítani Eve-et.
– Gyűlölöm a Szabadárokat… – morogja Hartman a párnájába.
Szerintem álmában beszél.
 Ma éjjel a tüntetés lázongásba fordul. Mindig így van, de nem vezet
sehova. Ez egy gyorsan eloltott tűz. Gyorsan el is felejtik.
Az évek során volt néhány nehéz helyzet, de mire számítanak? A lány
a legfontosabb emberi lény a történelemben. Eve gyerekkorában gyakoriak
voltak az emberrablási kísérletek. Vallási fanatikusok gyilkos
összeesküvései, terrorfenyegetések minden egyes nyilvános szereplése
idején. De az régen volt, amikor még kijött ide. A való világba. Csak egy
kislány volt, akivel mindenfelé parádéztak, hogy reményt adjanak a
reményteleneknek, megerősítsék a gyengéket, meggyőzzék a hitetleneket.
A lány ebből persze semmire sem emlékszik, és mi nem
emlékeztetjük. Az egy másik élet volt, mielőtt még a Kihalást Megelőző
Szolgálat szorosabban fogta volna a gyeplőt. Mielőtt véglegesen a
Kupolába költöztették volna.
A Kupola.
A gondolataim a kilencszáz emelettel alattam lévő vízről Eve felé
fordulnak öt szinttel felettem. A lány világa a Kupola. Teljesen önellátó.
Ha a Torony egy ország lenne, akkor a Kupola lenne a fővárosa.
Lakóinak száma: 1.
Eve.
Vajon most mit csinál? Persze, ő nem hallhatja a szirénákat, odafent
nem, de én ismerem Eve-et. Nem alszik. A feje tele van a holnappal. Mint
az enyém.
A szobánk megremeg.
Egy robbanás odalent.
Elkezdődnek a zavargások.
Hartman felhorkan. Ő ugyanúgy nem tud a lázadásról, mint Eve,
csakhogy neki nem jut ki a lengéscsillapítók, mozgás-stabilizátorok és a
valaha megalkotott legnagyobb felfüggesztési rendszerek luxusa, hogy
békés legyen az álma.
A víz fodrozódik az átlátszó kulacsomban, amikor újabb mély
dörrenés rázza meg a Tornyot. Eve ebből semmit sem érez. A Kupola
állandó, mindig tökéletesen nyugodt és békés, de sosem mozdulatlan.
Finoman hullámzik, akár egy hajó az óceánon, engedi, hogy a viharok
vagy ez esetben a robbanások okozta lökéshullámok körüljárják, miközben
a drága lakó áldott tudatlanságban él.
Újabb robbanás. A Szabadárok szép kis műsort csinálnak ma éjjel.
Úgy döntök, megnézem. Kimászok az ágyamból. Ahogy a lábam a
hideg padlóhoz ér, narancsosan felragyog, így látom, merre megyek,
anélkül, hogy felébreszteném Hartmant. A holoképernyő felvillan az
asztalomon, ahogy elmegyek mellette, úgy próbál munkára csábítani, hogy
a legtöbbször megnézett képemet mutatja: egy fát.
Nem törődöm vele, és a képernyő visszatér alvó állapotba. Miközben a
szoba ablaka felé tartok, érzékeli a testhőmet, és bekapcsol. Fura, hogy
még mindig ablaknak hívjuk ezeket. A Torony külső falán egyetlen
üvegtábla sincs. Ez egy erődítmény. Az ablakaink realiTV monitorok,
melyeket a Torony számára terveztek meg, és használtak fel, hogy úgy
nézzenek ki és olyan érzetet keltsenek, mint azok az ablakok, melyeket
egykor jól ismertünk. Egyike ez a zseniális apám, dr. Isaac Wells itteni
találmányainak. Egyértelműen inkább zseni, mint apa.
Kinézek az ablakon, vastag és sötét viharfelhőket mutat nekem.
Alapbeállítás: valóság. Elhúzom előtte a kezem, és egy vörös fénynyaláb
elvakít.
– Jesszus, Bram! – mordul fel Hartman, és elfordítja az arcát a fénytől.
– Bocs! – suttogom, a levegőben mozgatva a kezemet, beállítva a
fényerőt.
Amikor megállapodik, és a felhők eltűnnek, lenézek Central
maradványaira, a városunkra, ahol vörös foltok jelölik a hidegebb,
mélyebben ár alatt lévő területeket. Elképeszt, hogy ott még mindig élnek
emberek. Közelebb lépek, és lenézek. Sosem bírtam jól a magasságot, és
itt elképesztően magasan vagyunk.
Közvetlenül az ablakom alatt forrón izzó vörös ragyogás zizeg a
Torony lábánál. Az ezernyi Szabadár testhője lávaként bugyog. Az arcom
elé emelem az öklöm, és szélesre tárom az ujjaimat. Az ablak
engedelmeskedik, és felnagyítja a képet. A láva tűzhangyákká változik,
akik igyekeznek elözönleni, és elfoglalni a bolyunkat, hogy
visszaszerezzék a királynőjüket.
El fognak bukni.
Újra intek. Most látom az arcukat is. Dühük vörös hőségét. Van, aki
sír. Mind férfiak, természetesen. A legtöbben soha életükben nem fognak
hús-vér nőt látni. El odakint néhány nő, a legtöbben a csak nőknek
fenntartott védett házakban és eldugott menedékeken. A legfiatalabbak –
Eve-en kívül – hatvanhat évesek, ők az utolsók, akik az ötven éves aszály
előtt születtek. Eggyel sem találkoztam, amikor odakint éltem. Kivéve
persze az anyámat. A tüntetéseken alig látok nőt manapság, a legtöbben túl
öregek vagy túlságosan félnek. Tőlünk félnek. Félnek a férfiaktól. Félnek a
világtól, amiben élnek. Most egy veszélyeztetett faj vagyunk, és a nők a
legritkábbak.
Az ablak fehéren izzik. A szoba vibrál. Ez most nem az ő egyik
robbanásuk, hanem a miénk. Nem halálos, természetesen, hisz
veszélyeztetett faj vagyunk. A Félelemgáz általában teszi a dolgát, és még
a legeltökéltebb Szabadárokat is szétugrasztja. Elönti őket az iszonyatos
félelem, és mi nézzük, ahogy sírva hazaszaladnak.
Két kezemmel suhintok, és az ablak visszatér a valósághoz.
Viharfelhők. Mindig viharfelhők. Egy pillanatig nézem, mit tettünk ezzel a
bolygóval. Idióták. Szóval ez történik egy bolygóval, amit ötvenévnyi férfi
népesít be, fiúk nemzedéke, akiknek semmi reménye a jövőre.
Tönkreteszik. Hát persze. Három világháború, és csak ez maradt.
Ez mind azelőtt történt, hogy én megszülettem.
Eve Előtt.
Mire Eve megérkezett, már csak ennyi maradt, amit a Megmentő
megmenthet. Túl fiatal vagyok, hogy bármire emlékezzek, ami EE történt,
de olvastam az Eve Előtt-jelentéseket. Mivel nincs jövendő generáció, ami
örökölheti a világunkat, jobban kiszipolyoztuk, mint azt bárki képzelte
volna.
A fosszilis üzemanyagok túlfogyasztása miatt a legpesszimistább
becsléseket is felülmúlóan felgyorsult a globális felmelegedés. Háború.
Kapzsiság. Amit nem mi tettünk tönkre, azzal az időjárás végzett
helyettünk. A legcudarabb időjárási körülmények a bolygónk történetében,
állítják.
Önzőség. A természetünk része.
A Megmentünknek sok a dolga.
Egy vastag felhő az ablakhoz préselődik, és látom a tükörképemet, a
két arcom egyikét. Ez az arc meglepetésként ér, ez az, amivel születtem.
Végigsimítok lenyírt hajamon, a koponyám bizsereg, ahogy ez az érzés
enyhíti kissé a napi munka stresszét. Ez az arc fáradt. Mostanában egyre
kevesebbet látom ezt, és egyre többet a másikat. Egy női arcot.
Hollyét.
A munkaóráim majdnem megháromszorozódtak a holnapi nap
előkészületei miatt, és az időm nagy részét a stúdióban beöltözve töltöm,
vagy ahogy a pilótáink szeretik nevezni, a Ketrecben: ott lépünk ki
önmagunkból és válunk Hollyvá, Eve legjobb barátnőjévé.
Holly még mindig elképeszt, még ennyi év elteltével is. Tényleg
csúcs. Nincs hozzá fogható technológia. Persze, amikor egy szervezet
felelős lesz a bolygó legfontosabb emberi lényéért, végtelen forrásokhoz
férnek hozzá, végtelen pénzekhez, hogy bármi olyannak a fejlesztésére
fordítsák, ami pozitívan hathat Eve életére. Már évek óta szemmel
tartották apám technológiáját, de szerintem még a nagy Vivian Silva sem
tudta volna megjósolni Hollyt, sem azt, hogy hasznos lesz-e. A társas
érintkezés egy vele egykorú nővel gyorsan Eve megértésének kulcsává
vált.
Hozzáférni a gondolataihoz.
Befolyásolni őt.
Irányítani őt.
A legjobb barátnál senki sincs nagyobb hatással az emberre.
Befolyás vagy manipuláció. Vékony a határ, ahol Holly nap mint nap
jár, én járok ott.
Persze Eve tudja, hogy Holly nem igazi. Teljesen tisztában van saját
egyediségével. Legtöbbünk nehezen tudta volna Hollyt megkülönböztetni
egy valódi embertől, de Eve rájött Holly bemutatásának első hetében,
amikor még csak ötéves volt.
– A szeme – még most is emlékszem, ahogy ezt hajtogatta – folyton
változik.
Ez az egyébként tökéletes program egyetlen hibája. Tízből kilenc
ember nem szúrja ki, de Eve nagyon jó megfigyelő. Holly szemének
közvetlen kapcsolatban kell lennie az őt irányító személlyel: a pilótával,
vagyis velem. Apám tervezte így Hollyt, ettől lesz ilyen élethű. Ettől bízik
meg benne az ember. De a pilótáknak nem teljesen ugyanolyan a szeme.
Hárman irányítjuk Hollyt, és Eve megtalálta a különbségeket.
De persze erről nem beszélünk. Tilos. Sosem szegjük meg a
protokollt. Amikor az ember Hollyt irányítja, ő lesz Holly. Az ember többé
nem önmaga. Erre képeztek ki minket.
Néha elfelejtem, hol végződik Bram, és hol kezdődik Holly. Talán
ezért vagyok én Eve kedvence. Falán ezért nyílik meg nekem. Ezért én
kapom az összes nehéz feladatot. Vagy talán azért, mert én vagyok a főnök
fia. Nem tudom.
Újra végigsimítok a fejemen, miközben a gondolataim csapongnak.
Csak egy kisfiú voltam, amikor apa elkészítette Hollyt. A hardware-t
gyakorlatilag körülöttem alkotta meg. Mivel egykorú voltam Eve-vel, én
voltam a tökéletes kísérleti alany a legújabb találmányához. A KMSz
megőrült érte. Ez valódi áttörést jelentett. Apa remekműve. Ezzel felkerült
a neve a tudomány térképére. Most úgy bánnak vele errefelé, mint egy
koronás fővel. Akkor én nem herceg vagyok? Aligha. Lovagok vagyunk, és
Eve a királynőnk.
A távolban villám cikázik. Abból, ahogy a felhők kékesen ragyognak,
tudom, hogy elérte az árvíz szintjét, és egy pillanatra bevilágítja Centralt.
Azon tűnődök, Eve mit gondolna erről, ha látná.
 Milyen lehet neki, hogy mindebből semmit sem sejt? Most odafent
van a Kupolában, alatta a tökéletes csillagos ég. Hamarosan az ezernyi
előre programozott napfelkelte egyike ébreszti majd, aztán kinéz a puha,
fehér felhőtakaróra. Továbbra is abban a hitben él majd, hogy a világ békés
és csodálatos. Még egy napig él a hite az emberiségben, amit meg kell
menteni. Ez a Kupola célja. Ez Eve valósága. Azt hiszem, a valóság
egyszerűen az a világ, amivel szembetalálkozunk.
A szirénák elhallgatnak.
Vége van.
Visszatérek az ágyamhoz, felkapcsolom az olvasólámpát, és
újraolvasom Connor aktáját. Holnap nagy nap lesz mindannyiunknak. Az
első Potenciális.
Átfutom a tudományos zsargont a genetikai állományáról, ami leírja,
milyen tökéletesen is alkalmas arra, hogy utódot nemzzen Eve-vel. Ettől
az egész nagyon sterilnek, ridegnek tűnik. Mintha a lány valamilyen
állatkerti állat lenne egy tenyészprogramban. Hogy egyetértek-e ezzel?
Nem. Szükséges ez? Igen. Számít a véleményem? Fenéket!
Én nem látom ilyen fekete-fehéren a dolgokat. Emberi természet.
Érzelmek. Vonzalom. Szerelem. Arra nincs tudományos képlet, és Eve, hát
ő Eve. Sosem lehet kiszámítani.
Eve.
Rájövök, hogy mosolygok, miközben a párnám arra az ismeretlen
helyre visz, amit alvásnak hívnak.
Sok szerencsét, Connor! A holnapi nap megváltoztathatja a világot.
 4.

Eve

Egy nyugtalan éjszaka után felébredek, és a Kupola üvegén át nézem a

napfelkeltét. Lassan narancsos és rózsaszín árnyalatok terjednek szét az
égen, új hajnalt hirdetve, az új kezdet reményét.
Eljött a nap.
Itt van.
Ideje, hogy beteljesítsem a létezésem célját.
Körülnézek gyermekkori hálószobámban, és meglep, hogy olyan
maradt, mint előző éjjel volt. Torony egy toronyban, amit a felső
kertszinten helyeztek el. Két üvegfal nyújt csodálatos kilátást a
növényekre, egy darabka szépség ez a világból, amit próbálunk
megmenteni. Minden egyes alkalommal beleszeretek, amikor kinézek, és
minden reggel ezt teszem először négyoszlopos, fából készült ágyamban.
De ma ez az érzés más.
Úgy ébredtem, hogy érzem a változást. A felnőttkor küszöbén állok,
de a hálószobám pont olyan, mint volt. Közeledem ahhoz a felnőtthöz,
akivé még nem tudom biztosan, hogyan válják. Csak azt tudom, hogy ő
kell legyek, és a feladatai a vállamon nyugszanak.
Nemsokára kopognak az ajtómon. Mindig ott áll valaki percekkel
azután, hogy kinyitom a szemem, mintha odakint várt volna.
– Gyere be! – szólok ki. Felülök, és megigazítom a selyem hálóingem.
Nina anya lép a szobába a hivatalos egyenruhában, amit az Anyák
nyilvánosan hordanak. Sötét khakiszínű, földig érő ruhát visel, színben
hozzáillő kendőt kanyarítva általában laza lófarokba kötött hosszú, ősz
hajára. Ebben a pillanatban látszik ráncos arca, de később azt is elfedi.
Feszes kis száját, rózsás arcát és kissé horgas orrát elfátyolozza majd,
mielőtt elvisz, hogy találkozzam az első Potenciálissal, pont úgy, ahogy
elpróbáltuk. Nem láthatják őt. Láthatatlannak kell lennie.
– Jó reggelt, Nina anya! – üdvözlöm. Mosolyogni próbálok, ahogy
szoktam, de nehezemre esik. Ez nem átlagos nap, és kavarog a gyomrom.
Ő sokkal melegebb mosollyal viszonozza azt, amit nekem sikerült
kipréselnem magamból. Reménykedő, ami nem meglepő, mivel tudom,
hogy támogatja ezt a küldetést. Mindegyik Anya támogatja. Ezért jöttek
ide.
A ruhája suhog a bokája körül, ahogy odahozza hozzám a
reggelizőtálcát, és leteszi az ölembe. Egy nagy tál gyümölcs és egy bögre
mentatea. Azt hinné az ember, hogy a nap jelentőségét tekintve adnak
valami különlegeset, például palacsintát sziruppal, amit a szülinapomon
ehettem a múlt héten, vagy azt a sajtos-baconos szendvicset, amit múlt
karácsonykor kaptam, de nem. Ma nem. Nem akarják, hogy egy
felfúvódott gyomor elvonja a Potenciális figyelmét a varázslatos
pillanatról. A mai nap csak arról szól, hogy nő vagyok, méghozzá
tökéletes. Történelmi pillanat ez a népességünk számára, ami sok
érzelemmel és nyomással jár.
Úgy képzelem, hogy az emberek lesik a híreket, hallani akarják, hogy
a találkozás jól sikerült, vagy talán majd élőben közvetítik az eseményt,
hogy a tanúi lehessenek, és levonhassák a maguk következtetését azzal
kapcsolatban, hogy Connor-e számomra az ideális pár vagy sem. Aztán az
is lehet, hogy nem túlságosan izgatja őket. Végtére is nekem azt mondták,
ők nem vettek részt a kiválasztási folyamatban. Azon tűnődöm, milyen
lehet nekik, hogy minden hitüket belém kell helyezniük. Próbálom
elfelejteni.
Képtelen vagyok rá.
Eltolom magamtól a tálcát. Most úgysem tudnék enni. Görcsben van a
belsőm.
– Köszönöm – mondom, amikor Nina anya átnyújt egy műanyag
poharat, benne a reggeli piruláimmal, aznap az első adagot: a napi
vitaminjaimat. Öt tabletta van, különböző színűek és méretűek. A számba
öntöm, és lenyelem őket.
– Nem eszel semmit? – kérdezi Nina anya, és a korábbi öröm
nyugtalansággá változik, ahogy észreveszi az érintetlen tálcát. Sötét szeme
riadtan néz rám.
– Nem vagyok éhes – válaszolom szégyenlősen, majd fogom a
mentateát, és belekortyolok.
– De enned kell, Eve! Szükséged van az energiára.
Pánikba esik, és megsajnálom. Nina anya volt a legfőbb gondozóm,
amióta csak az eszemet tudom. Már jóval azelőtt itt volt, hogy Holly
megérkezett. A gyerekkori emlékeim mind vele kapcsolatosak. Mindig az
ő kedves arca üdvözölt először reggel, és ő kívánt jó éjszakát. Az ő
kötelessége, hogy etessen, öltöztessen, gondoskodjon róla, hogy
egészséges, tanult és boldog legyek. Azzal, hogy nem fogadom el a
felajánlott reggelit, ő kudarcot vall első feladatában felnőtt életem
legfontosabb napján.
Aggódó arca láttán fogom a villámat, és három körtedarabot teszek a
számba. A torkom összeszorul, és öklendezem, de folytatom.
– Köszönöm. – Nina anya bólint, és megkönnyebbülés terül szét az
arcán. – Esetleg egy kis banánt? Tudod, milyen kivételes helyzetben vagy,
hogy ilyen ételt ehetsz. Odakint már nem nő többé…
Felsóhajtok, de újabb adagot veszek a számba. Az anyatermészet véget
vetett a banánnak, ahogy a lányoknak is. Biztosra veszem, hogy Nina anya
csak azért mond nekem ilyeneket, hogy rávegyen az evésre. Ez egy bevett
taktikája.
– Jó kislány! – Mosolyog, felveszi a tálcát, és leteszi az éjjeli-
szekrényre. Azt reméli, hogy később majd csipegetek. Mellkasára tett
kézzel fordul vissza hozzám.
– Mind kész vagyunk, ha te is.
– Akkor kezdjük! – Egy félmosollyal iszok még egy korty teát, aztán
hátradobom a takarót, és kimegyek a fürdőszobába.
Összetettek az érzéseim a mai nappal kapcsolatban, de egy valami
világos. A lehető legkisebb fájdalommal akarom végigcsinálni. Túl akarok
esni rajta. Nem vagyok elutasító a terveikkel kapcsolatban, az egész
életem ezek felé a találkozások felé vezetett, de könnyebb lesz
megbirkózni velük, ha már tudom, mibe sétálok bele. Most minden
ismeretlen. A mai lesz a legrosszabb a három találkozás közül.
Miután lezuhanyoztam, több Anya is bemerészkedik, hogy segítsen.
Kadi anya, a törékeny, alig százötven centis nő a hajamat csinálja. Apró
kezei – tetoválások borítják előző életéből – csodát tesznek. Hasonló
hajfonatot készít, mint amilyenbe ősz tincsekkel tarkított fekete haját
rendezi. Elöl körbefon, mint egy szalag, így nem omlik a haj az arcomba,
de a többi laza hullámokban hullik alá. Kimberley anya Tabia anyának
segít a sminkemmel, különféle ecseteket és tégelyeket ad át neki olyan
komolyan, hogy úgy érzem magam, mintha műtőasztalon lennék, élet-
halál helyzetben. Hatvanhét évesen Kimberley anya a legfiatalabb az
anyák közül, és csak neki van lángvörös haja. A személyisége általában
ugyanolyan élénk, de ma nem, mert Tabia anya ugráltatja. Kedveskedve
Tabia anyát szoktam szigorúnak hívni, de ő koránt sem olyan rideg, mint
Vivian, bár büszke arra, hogy őt választották ki, hogy jelentsen a
vezetőknek. Onnan tudom, hogy így van, mert a többiek mind
elhallgatnak, amikor ő ott van.
Tabia anya keze mozog az arcomon, radíroz, paskolgat és simogat,
szakértőén kiemeli finomabb vonásaimat és kisebbíti i hibáimat.
Mindenki nagyon koncentrál, hogy tökéletesen végezze a munkáját.
Nagyon nagy szerepet játszottak a felnevelésemben, de most érzem, hogy
elkülönülnek tőlem, mert a mai nap sokkal többről szól, mint egy kislány
felneveléséről.
Egyesével elvégzik a feladatukat, majd távoznak.
Kibújok a köntösömből, és ott állok fehérneműben. Ma nincs
beleszólásom az öltözékembe. Hónapokkal ezelőtt megtervezték, külön
erre az alkalomra.
Nem egy alaktalan zsák van rajtam, mint azok a ruhák, amiket az
Anyák utasítására viselek. Ehelyett a krémszínű, A-vonalú, mély kivágású
és rövid ujjú ruha kiemeli nőies idomaimat. Földig érő, mint az Anyák
ruhája, de a szoknyarész csodásan suhog. A felsőrész gyöngyös, és a
derekamra csillogó övét kötöttek, amitől még karcsúbbnak látszom. Egyik
oldalról a másikra fordulok, hogy mindent lássak, aztán becsúsztatom a
lábam a rózsaszín balettcipőbe, amit Nina anya tett le elém a földre.
– Egek… – suttogja, és a szája elé kapja a kezét, ahogy
felegyenesedik, és rám néz.
Vannak pillanatok, amikor Nina anyát kevésbé érzem a fő szolgámnak,
mint az anyámnak, vagy legalábbis annak, amilyennek egy anyát képzelek.
Ez egy ilyen pillanat. A büszkeségtől elvörösödöm. Törődik velem.
És ezért szeretem őt.
A tükör felé fordulok, és meglátom magam a különleges ruhámban.
Csodálom, hogy az anyák mennyi munkát fektettek ebbe a változatomba.
Kitalált. Jobbított. Fejlesztett. Nem ismerem fel az előttem álló nőt,
hanem inkább mindazt, amit jelképez. Ez a lány nem én vagyok. Ez a lány
az övék, része annak a show-nak, amit ők látni akarnak.
Az Anyák elárasztottak a szeretetükkel és az idejükkel.
Kérlek, ne legyen hiábavaló!
Itt az ideje megismerni az első Potenciálist, és egy lépést tenni a
túlélés felé.

Amikor kisétálok a szobámból, minden Anya kíváncsian vár. Hüledeznek,

könnyes szemmel adnak hangot a csodálatuknak, és hitetlenkedve
csóválják a fejüket, hogy ez a nap végre elérkezett.
– Mintha csak tegnap készülődtem volna az első randevúmra –
pityereg Kimberley anya a ruhaujjába szipogva.
– Egyértelműen a fiatalkoromra emlékeztet – suttogja Kadi anya, és
bölcs tekintete megtelik egy olyan korszak emlékeivel, amit én sosem
fogok ismerni.
– Csodaszép! – bólint Tabia anya tömören, de kedvesen.
Kuncogva elhessegetem a bókokat. Az idegességtől bizonytalan
léptekkel elsétálok mellettük, és elérek a jelzett helyre a padlón, pontosan
oda, ahová a próbákon gyakoroltuk. Alakzatba rendeződnek körülöttem,
Nina anya tőlem balra áll, a többiek szétszóródnak, szárnyakat formázva
nekem. Hallom a ruhájuk suhogását, ahogy eltakarják az arcukat. Csak a
szemük látszód-hat. Semmi más.
Miután csend lesz, bevezetem őket a liftbe. Amint beérünk, az ajtók
automatikusan bezáródnak, a gyomrom pedig szakozik, ahogy elindulunk
lefelé.
Az idő nagy részében én a Kupolában vagyok odafent, és az emberek
jönnek hozzám, de a férfiaknak tilos. Ebben a biztos kikötőben még a férfi
testőrséget sem láttam soha. Nekem azt mondták, a csábítás olyan ördög,
aminek sokan nem tudnak ellenállni. Gyakran figyelmeztetnek erre.
Állítólag úgy a legjobb, ha a férfiakat és nőket távol tartják egymástól, így
nincs kockázni. Megkapom az Anyákat és Hollyt. Bárki mást látni
jutalom, különösen hatvanöt év alatti valódi felnőtteket.
Amikor az ajtók kinyílnak, látjuk, hogy kis biztonsági egység vár arra,
hogy elkísérjenek az út további részén. A jelenlétük azt üzeni nekem, hogy
távol vagyunk a Kupolától, bár kétlem, hogy messzire jöttünk. Mindent
annyira irányítani akarnak, amennyire lehet, anélkül, hogy túl sok változó
merülne fel. Újra azon tűnődöm, hogy vajon mit mutatnak az embereknek.
Nem ismerem fel magam körül a teret, de ismerem a figyelő férfiak
arcát. Órákat töltöttem azzal, hogy összerakjam abból, amit perifériás
látásommal felfogtam. Beszélni velük, vagy direkt rájuk nézni
természetesen szigorúan tilos. Azt mondták, hogy rossz benyomást
kelthet, ha figyelmet szentelek nekik, vagy nem tudnak annyira a
feladatukra összpontosítani. Az a kötelességük, hogy engem szolgáljanak.
– Már vár – mordul fel Vivian Silva, amint meglát minket, mintha
késésben lennék. Tudom, hogy nem így van, de talán türelmetlen, vagy a
találkozó miatt érzett nyugtalansága miatt bosszús… Vagy talán még
mindig ideges, mert rosszul viselkedtem a Meredélyen. Azon tűnődöm,
vajon meddig kell vezekelnem miatta. Sosem szokott ennyire szigorú vagy
hajthatatlan lenni. Fiatalabb koromban közelebb álltunk egymáshoz, de az
évek során feszültté vált a kapcsolatunk.
Vivian előre masírozik, és int, hogy kövessük. A biztonsági egység
kettéválik, az emberek fele előttem sétál, a többiek az Anyák mögött.
Vivian hirtelen megáll egy zárt ajtó előtt, és félrehúzódik.
 – Figyelni foglak – jelenti ki. Végignéz a folyosón, ami egy nyitott
ajtóhoz vezet, és látom, hogy a sok képernyő a helyiséget mutatja
mindenféle szögből, ahová belépni készülök. Ahogy arra számítottam is,
figyelni fognak. Dokumentálni kell. Ha Connorral van közös jövőnk, a mai
történelmi nap. Az elkészült felvételeket újra és újra megmutatják majd a
jövendő generációknak. Történetünk vagy szent lesz és hőn szeretett, vagy
szigorú figyelmeztetésként használják majd, hogy ugyanez még egyszer
biztosan ne történhessen meg.
Mélyet lélegzem, és az izmaim valamelyest ellazulnak.
Bólintok Vivian felé – jól jött volna, ha mellettem áll, ehelyett inkább
úgy néz rám, mint egy gyerekre, aki tönkreteszi a kemény munkáját. Én
ugyanúgy azt akarom, hogy jól sikerüljön, mint ő.
Mindig is Ketch volt a biztonsági személyzetem vezetője. Soha nem
léptem ki a Kupolából anélkül, hogy ő ne lett volna ott. Persze sosem
beszélünk, de olyan, mintha ismerném, úgyhogy most megnyugtat, hogy
velem van.
Megérinti előttünk a kilincset, egy pillanatra megáll, aztán kicsit
kihúzza magát.
Az ajtó egy ritkásan bútorozott, sötét szobába nyílik. Nincsenek
ablakok a külvilágra, ezért nincs természetes fény. Ehelyett a szobában
képernyők sorakoznak, mindegyiken az ismerős lógó, a nők piktogramja
egybefonódva egy kis e betűvel. A szimbólumom. A bélyegem.
A kócos Connor a szoba közepén ül egy asztalnál, és felpattan, amikor
a kíséretemmel belépek. Én inkább kecsesen és nőiesen lépkedtem volna
be, de mivel ilyen sokan vagyunk, lehetetlen. Ketch csapata és az Anyák
felsorakoznak a falaknál, mintha elpróbálták volna, amikor én nem voltam
jelen, és újra csend lesz.
Csend.
Várakozás.
Feszültség.
Mindenki arra vár, hogy történjen valami, hogy megszülessen a
varázs.
Hirtelen elbizonytalanodom, hogyan viselkedjek. Egy részem szeretne
üdvözlő mosollyal körbeszaladni a szobán, elvarázsolni az első
Potenciálisomat ellenállhatatlan bájammal, de egy nagyobb részem azt
kívánja, bár az Anyák egyike lehetnék, és beleolvadhatnék a mögöttem
álló nők sorába. Észrevétlenül.
Úgy tűnik, Connor is ideges. Először egyik lábáról a másikra Ugrál, és
tengerészkék nadrágja combrészébe törölgeti a kezét. De amikor felnéz
rám, és találkozik a tekintetünk, láthatóan összehúzza magát. A mellkasa
beesik, a térde befelé fordul, és mintha vonaglana. Rám mered, sötét
szeme hitetlenkedve tágra nyílik.
– Te létezel! – Nagyot nyel, alig tud megszólalni.
– Hát persze – válaszolom, a hangom magasabb és vékonyabb a
normálisnál, most össze tudom hasonlítani az ő kellemes basszusával. –
Nagyon örülök, hogy megismerhetlek, Connor! – üdvözlöm, és elindulok
felé.
– Én… én… én… – Elborzadva megragadja maga mellett az asztalt,
ráhajol, és a gyomrához kap.
– Rosszul vagy? – kérdezem, és a tekintetem a kamerák felé siklik,
amiket mindenhol látok körülöttünk, és rögzítik minden mozdulatunkat.
A fejét rázza.
– Jól vagyok – motyogja összeszorított fogakkal.
Ösztönösen megérintem karcsú vállát, hogy megnyugtassam. Idegen
környezet ez mindkettőnk számára, és csak ennyit ajánlhatok fel
vigaszként. Az Anyák ezt tennék értem, de nem ugyanazt a reakciót váltja
ki.
A teste összegörnyed az érintésem alatt, a térde összecsuklik, és
levegő után kapkod. Hirtelen hátrakapja a fejét, a keze pedig a szájára
repül.
A hányás beteríti az arcomat és a ruhámat.
A bűz csípi az orromat.
Az epe égeti a szememet.
Becsukom, és azt kívánom, bár eltűnne az egész. Halvány fogalmam
sincs, mit tegyek ezután.
– Annyira sajnálom! – suttogja Connor. Ugyanolyan nehezen lélegzik,
mint én.
– Ne! Nem kellett volna… – Megalázó helyzet.
– Te vagy Eve – mondja halkan, mintha magyarázkodna.
– Nekem is ezt mondták – válaszolom. Azt kívánom, bár véget érne ez
a beszélgetés, és azon tűnődöm, hogy a körülöttünk lévőknek miért tart
ilyen sokáig félbeszakítani az első találkozómat.
Miközben ránk borul a csend, elönt a kudarc érzése. Mielőtt
elemésztene, letörlöm az arcomat, és megdörzsölöm a szememet. Connor
homályos előttem, de még így is látom az arcán az iszonyatot.
– Köszönöm, hogy eljöttél, Connor! – préselem ki magamból olyan
kedves mosollyal, ami csak tőlem telik, aztán sarkon fordulok, és
kisétálok az ajtón.
 Senki sem állít meg, és senki sem próbál rávenni arra, hogy
visszamenjek oda. Szívtelen lenne tőlük, tekintve milyen állapotban
vagyok, de a világ különös hely.
Nina anya egy pillanat alatt mellettem terem. Egy szót sem szólunk,
mialatt a lifthez megyünk.
A szobámban képtelen vagyok elgyötört arcára nézni, miközben
kisegít a mocskos ruhámból. Megpróbálom kizárni a látványt, hogy némán
zokogva remeg, miközben én lezuhanyozom magamról a történtek
bizonyítékát.
Együttérzek vele.
Nem tudok szabadulni a rossz szagtól, nem számít, milyen erősen
dörzsölöm magam. Tudom, hogy a szörnyű emléktől sem tudok szabadulni
már, hogy rögzítették a világunk történelme számára.
 5.

Bram

A szobánk előtti folyosó szokatlanul forgalmas az éjszakai óra dacára. A

hír gyorsan terjed a Toronyban. A pletyka még gyorsabban.
– Állítólag öt másodpercig sem bírta vele egy helyiségben, aztán
megmutatta neki a reggelijét – hadarja Hartman. A szememet forgatom
felé. Élőben néztem a teremben, ahol Eve mozdulatait éjjel-nappal
figyelik. Néztem, ahogy az egyes számú Potenciális elszúrja az esélyét,
hogy megmentse a világot. A mostanra hírhedt Connor, más néven első
Okáciális.
Talán viccesnek találtam volna, ha nincs az a sok évi munka, több ezer
órányi kutatás és elképzelhetetlen mennyiségű pénz, ami néhány pillanat
alatt semmivé lett.
Az ilyen eseményeket nehéz elkendőzni idelent. Gyorsabban jutnak le
a Kupolából a földre, mint a lift, és a mai incidens különféle változatait
már ma éjjel suttogni fogják az utcán.
Persze most egy hamisított fényképet sugároznak az összes nyilvános
realiTV csatornán, hogy megőrizzék a látszatot. Connor és Eve tökéletes
mosolyú arca előrelépést sugároz. Hogy elfojtsanak bármilyen pletykát.
Ráadásul bármilyen pillanat, amikor Eve boldognak tűnik, féken tartja a
Szabadárokat egy darabig, talán elég ideig ahhoz, hogy a KMSz kitaláljon
egy tervet a második és a harmadik Potenciális számára.
– Az öreged mit fog mondani? – kérdezi Hartman, miközben a szájába
töm egy marékkal a kedvenc sajtos minikrékeréből, majd szűk
kezeslábasába törli zsíros kezét, és felveszi a jegyzeteit, melyek Eve
viselkedésmintáiról szólnak a Connorral való találkozás óta. Én is
átfutottam, de az ösztöneim többet tudnak Eve-ről, mint amit az EKG
elmondhatna nekem. Készen állok a ma esti sürgősségi eligazításra.
– Tuti nagyon pipa, nem? – folytatja Hartman, amikor nem válaszolok.
– Aha. – Vállat vonok. – Mondasz valami újat is?
A helyiség ajtaja automatikusan félrecsúszik, ez jelzi, hogy induljunk.
A szobánkat elönti a pilótatársaim harsány hangja. Na, tessék.
– Bram, igaz? – mordul rám Jackson, miközben gyülekezünk a
folyosón. – Az a dolog Connorról?
Nem felelek.
– Jaj, ne már! Ezt nem titkolhatod el előlünk! Nem lehetnek
különleges kiváltságaid úgy, hogy nem osztod meg a szaftos részleteket.
Az egész osztag röhög, miközben végigsétálunk a fémfolyosón az
eligazító felé.
Jackson mindig cikiz a helyzetem miatt. Hogy a főnök fia vagyok.
Biztos vagyok benne, hogy pár perc múlva megtudjuk, mi történt –
felelem higgadtan. Mind tudják, hogy a galérián voltam, és végignéztem.
A pilóták nem lehetnek odabent, de a biztonságiak félrenéznek, ha dr.
Wells fiáról van szó.
– Oké, értem. A régi mese apuci kisfiával, igaz? – ugrat Jackson,
miközben felgyorsít mellettem. – A belsős infókat megtartod magadnak.
Nem akarod, hogy bármelyikünk is közel kerüljön a te drága Eve-edhez. –
Kacsint. Az osztag nevet. Akkora barom! – Nem tudom, miért nem ejtik
egyszerűen Potenciálisokat, nyitják fel a Kupolát és hagyják, hogy mi is
tegyünk egy próbát Eve-vel. Valamelyikünk biztosan…
Az öklöm találkozik az állával, és Jackson a földre kerül. Keményen.
A francba!
Ezt nem kellett volna. Automatikus volt.
Az egész osztag megáll, és mielőtt még észbe kapnék, mi történik,
Jackson medveméretű kezei közé kapja a torkomat, és az arcomat az
acélborítású falhoz csapja.
Aú!
Ó, és most nem kapok levegőt.
Szuperül megy.
Nem érzem a talpam alatt a padlót, amikor felemel a levegőbe, és a
vér nehezen jut át a nyaki ereimen a marka szorításától.
Ösztönösen megpróbálom elhúzni a kezét, de vastag ujjait inkább
bicepszeknek érzem, az én kezeim pedig használhatatlanul kalimpálnak,
miközben kifut a szín a szemem elől. Ne ájulj el, Bram! El ne ájulj!
– Jackson! – Hallom, ahogy a higgadt hang áttör a káoszon. – Ha lenne
olyan szíves, és gyorsan megölné a fiamat, hogy azzal a fontosabb
feladattal foglalkozhassunk, hogy megmentsük az emberiséget? Nagyra
értékelném! – mondja az apám, dr. Isaac Wells, majd hátat fordít nekünk,
és belép az eligazítóba.
Jackson még egyszer utoljára megszorítja a nyakamat, aztán egy
kupacban a földre hajít. Még soha nem voltam ilyen hálás az oxigénért.
– Ez hülyeség volt! – suttogja Hartman, miközben megragadja a
könyökömet, és felsegít.
– Ja – értek egyet, és követjük az osztagot az elsötétített helyiségbe.
Kösz, apa!
Az eligazítóban leülünk hátul balra. Ugyanazokon a székeken
foglalunk helyet évek óta. Kissé meg vannak emelve, hogy elláthassunk a
kollégáink feje felett.
Próbálom visszamasszírozni a keringést a nyakamba, és elkapom,
ahogy Jackson belülről dörzsöli borostás arcát a nyelvével. Legalább
keményen bemostam neki.
– Jó estét, uraim… vagyis úgy tűnik, nem is annyira urak. – Apám rám
pillant a keret nélküli szemüvege felett, miközben elfoglalja a helyét a
pulpitusnál a H-osztag előtt.
Úgy érzem magam, mint egy gyerek.
– Biztosra veszem, mind hallottak az első Potenciális, Connor Dobbs
csalódást keltő szerepléséről.
Int a kezével, és a találkozóról készült videofelvétel életre kel a
realiTV monitoron a háta mögött. A pilóták mind látják, amit én korábban
végignéztem: Connor ül a hideg, lelketlen tanácsteremben. Suttogás és
nevetés fut végig a termen, miközben nézzük a felvételt. Olyan, mintha
újra az akadémián ülnénk.
Az apám még csak nem is pislog.
A képernyőn Eve biztonsági személyzete beront az ajtón, aztán
megjelenik a lány, gyakorlatilag belebeg a helyiségbe a fehér ruhájában. A
mai napig még soha nem láttam őt ilyesmiben.
A látványra a terem elnémul.
Ez a baj.
Még minket, pilótákat is letaglóz a látványa, pedig mi napi szinten
látjuk Eve-et. A haja. Az a ruha. Azok a szemek. Eve. Lenyűgöző.
A terem nézi Connor küzdelmét az elkerülhetetlen pillanat előtt, de
most már egyik pilótatársam sem nevet. Azt hiszem, mind védelmezzük
Eve-et. Ez egy új természetes ösztön. Kivéve Jacksont. Ő még mindig csak
egy barom.
Apám int a kezével, és a felvétel megáll.
– Mint látják, gondunk támadt. Ezek a Potenciálisok mások, mint
maguk vagy én. Mi folyamatosan látjuk Eve-et, és kapcsolatban vagyunk
vele, így viszonylag immunisak vagyunk a női jelenlét hatásaira, de ezek
közül a fiatalemberek közül a legtöbben még életükben nem találkoztak
hús-vér nővel. – Barna szeme a termet pásztázza, és végigméri a most
figyelmesen őt néző arcokat. Őszülő haja hátrafelé göndörödik, mintha
láthatatlan hullámokon lebegne, miközben a feje ide-oda jár közöttünk, a
hatfős csapat tagjai közt. Locke, Jackson, Kramer, Watts, Hartman és
jómagam mind esküt tettünk, hogy engedelmeskedünk a parancsainak.
– El tudják képzelni, hogy azt mondják maguknak, hogy esélyesek rá,
hogy az emberiség Megmentőjének párja váljon magukból? Képzeljék el a
felgyülemlő érzelmeket, az álmodozást és idegességet! Aztán gondolják
el, milyen érzés lehet, amikor először találkoznak szemtől-szemben vele!
– A képernyőre mutat, és megjelenik Eve fényképe. Makulátlan bőre
ragyog a fényben, miközben a fényképe forog. – Nem meglepő, hogy
testileg reagál rá, és ezt előre kellett volna látnunk.
– És mi hol jövünk a képbe? – kiált oda Locke lelkesen elölről,
kimondva a mindenki fejében motoszkáló kérdést. – Mi csak Hollyt
irányítjuk. Még a szobába sem mehetünk be, amikor a találkozók zajlanak.
Mit tehetünk?
Apám mosolyogva leveszi a szemüvegét.
Lelkesítő történet következik.
– Tudják, hogyan találtam fel Hollyt? – kérdezi, és rögtön tudom, hova
akar kilyukadni. Az osztag körülnéz a teremben. – Bram, miért nem
mesélsz a társaidnak?
Még egyszer kösz, apa!
– Hollyt úgy tervezték, hogy legyen Eve szociális… – Elhallgatok,
amikor apa felemeli a kezét, és félbeszakít. Úgy állít meg, mintha az egyik
képernyője lennék.
– Azelőtt, Bram. Hogyan találtam fel a technológiát, vagy még jobb,
miért?
Felsóhajtok. Nem hiszem el, hogy ezt elmesélteti velem.
– Kielégíteni a férfiak vágyait – mondom olyan professzionálisan,
amennyire csak képes vagyok rá.
A terem felröhög.
– Nos, ez részben igaz. A technológiámat a múltban konkrét
felhasználásra adtam el. Hogyan máshogy fedeztem volna a kutatásomat?
– kérdezi az apám.
A H-osztag vidáman tapsol és éljenez.
– Így van. Apa, a virtuális strici – teszem hozzá, és a terem kacag.
– Létrehoztam egy hologram-technológiát, ami olyan valóságos, olyan
élethű, hogy a legjobb megfigyelőt is meggyőzi a valódiságáról.
A terem elcsendesül, kész figyelni.
– Képzeljék el, hogy a világ legnagyobb tudású orvosa megoperálhat
valakit a bolygó túlfelén, úgy, hogy csak a beteg hologramjával van
kapcsolatban. A technológiám erre volt képes. Olyan precíz és pontos
hologramra volt szükség, hogy megkülönböztetéséhez egy valódi betegtől,
a kezünkkel át kell nyúlnunk a fényén. Ebből a technológiából alkottam
meg a Projektáns Programot.
– Projektáns Programot? – kérdezi Locke. Nem hiszem cl, hogy ezt
nem tudja. Mind túl régóta vannak itt. Az apám a szemüvegét méregeti, és
mindkét lencsét megtisztítja egyetlen mozdulattal, miközben azon
töpreng, belemerüljön-e a programba, aminek feladására kényszerült.
– A Projektáns Program. – Felsóhajt, az agya egy csodálatos helyen
jár. – Nem számítógéppel irányított hologramok, hanem valódi
személyiség projekciói valódi emberek valódi gondolatainak
felhasználásával.
Az osztag figyelmesen hallgatja. Egykor ezek az ötletek olyanok
voltak, mint egy vad science-fiction, és az emberek őrültnek hitték az
apámat, de a Projektánsok tényleg működtek.
– Még mielőtt maguk közül a legtöbben megszülettek, a
Projektánsaimat komolyan számításba vették a KMSz „Létezés
Kiterjesztés”-hez. Az elgondolás, hogy az elménk talán tovább működhet,
anélkül, hogy szükség lenne fizikai testre, azt jelentette, hogy az emberi
faj valamilyen formában mindig megmarad. A női nem nem hal ki, ha az
agyuk örökké képes élni.
A szájak tátva maradnak.
– De ez mind EE volt – mondja az apám, és visszatér a szobába. – És
mindannyiuk előtt. – Kuncog.
– Várjon… mi történt? – kiáltja Locke, aki nagyon szeretne többet
tudni. – A Projektánsokkal?
– Amint Eve megszületett, a Projektáns Programot leállították.
Minden figyelem afelé fordult, hogy mi szükséges az ő védelméhez és
táplálásához.
– De dr. Wells… – kezdi Locke.
– Talán a Projektáns Programot majd máskor vitatjuk meg – szól
közbe az apám. Egyértelműen szeretne visszatérni a mondandójához. –
Holly. Vivian úgy érzi, előnyös lehet a megmaradt Potenciálisok számára,
ha némi minőségi időt töltenek Hollyval, afféle első lépcsőfokként Eve-
hez. – Befejezi, és körülnéz a teremben.
Csend.
– Azt akarja, hogy arra használjuk Hollyt, hogy ezekkel a fiúkkal
flörtöljön? – kérdezi Jackson zavartan.
– A virtuális strici visszatér – poénkodik Kramer.
 – Én ezt a szarságot nem csinálom! – hőzöng Jackson, az örök
alfahím.
– Haver, azzal csináltál karriert, hogy lánynak adod ki magad, lépj túl
ezen! – hecceli Hartman mellettem, aztán lejjebb csúszik a székén. A
szememet forgatom felé, hogy fogja be.
– Ha befejezték, új utasításokat találnak, ha visszatérnek a szállásukra.
A második Potenciálissal való találkozó menetének átdolgozott tervezetét.
Szokás szerint nincs kérdés, nincs vita. Nagyon köszönöm, elmehetnek,
kivéve Bram és Hartman. Maguk ketten maradjanak a helyükön, kérem! –
Az apám befejezi a sürgősségi eligazítást, mire a H-osztag felkel, és
elhagyja a termet.
Hartmannel nem szokatlan számunkra, hogy maradunk, amit Jackson
ki nem állhat. Biztosra veszem, hogy nem ő az egyetlen. Lehet, hogy nem
vagyok csapatvezető, de a hosszú múltam Eve-vel természetesebbé teszi a
kapcsolatot. Ismerem őt és Eve ismer engem. Vagy legalábbis ismeri az én
Hollymat. Ez azt jelenti, hogy Hartmannel alkalmanként más megbízatást
kapunk, mint az osztag többi tagja.
Apám felénk sétál, és nekidől az előttünk álló szék támlájának. Látom
magamat az arcában. Sápadt, megereszkedett bőre mély ráncai mögött,
haja ősz tincsei alatt ott vagyok. Manapság szinte hallatlan, hogy az ember
tudja, ki a valódi apja, nemhogy bármilyen kapcsolata legyen vele.
Szerencsés vagyok. Vagy legalábbis annak kellene éreznem magam.
Régen ezt éreztem, amikor még odakint éltünk. Néhány lépessel
mögötte sétáltam a Centralban, és láttam, ahogy az apátlan, elhagyott fiúk
alamizsnáért könyörögnek.

Felhős az ég a lakásunk ablakából, a beton felhőkarcolók erdejében. Kicsi

vagyok, négy- vagy ötéves.
– Hol a táskád? – förmed rám az apám. A haja még nem őszül, de a
ráncok már elkezdték barázdálni az arcát.
– Kérlek, ne vidd el őt, még túl kicsi! – sikoltja az anyám, könnyek
gyűlnek az alsó szemhéja alatti ráncokba. – Vigyél egyet a többi gyereked
közül, egyet az utcákról! Vidd el bármelyiket, de ne az én kisfiámat! Ne az
én kisfiamat!
Az apám elmegy mellette.
– Ő az én fiam. Velem marad. Te egyértelmű parancsot kaptál a KMSz-
től, hogy add őt át. Ha el akarsz tőle búcsúzni, most tedd meg – förmed rá.
Az anyám hozzám szalad. Térdre rogy. Nagyokat nyel, nem énért! i,
hogy kibuggyanjanak a könnyei.
– Sose felejts el, fiam! – suttogja, és a homlokomhoz szorítja a
homlokát, hagyja, hogy sötét, göndör haja függönyként záruljon az arcunk
köré, miközben beszívja a levegőt, mintha megszagolna. Felemel egy
ezüstláncot a nyakából, áthúzza a fején, és az enyémre csúsztatja. Az alján
egy apró kereszt ringatózik.
– Elég ebből! – Az apám félrehúzza az anyámat az útból, és kivisz a
bejáraton. Az ajtó bezárul mögöttünk, de még hallom anyám sírásának
visszhangját a fejemben.

– Bram, Hartman, hogy érzitek magatokat? – kérdezi az apám.

Hartman sokatmondóan néz rám.
– Ha? Bocsánat! Elgondolkodtam… Mit mondtál? – dadogom és
kiűzöm az emlékeket a fejemből. Biztosan kezd kikészíteni az alváshiány.
– Dr. Wells azt kérdezte, hogyan érezzük magunkat – ismétli Hartman,
és finoman hunyorog felém. Apa sosem tesz fel személyes kérdéseket,
csak ha arra külön oka van. Mindig van valami indíték. Az apám számára
egy beszélgetés tudományos kísérlet, amihez már van vágyott eredménye:
csak meg kell találnia a megfelelő módszert, hogy elérje. Most épp
kedvességgel próbálkozik. Nem áll jól neki.
– Jól vagyok, uram – feleli Hartman. Én egyetértően bólintok.
– Tehát mindketten fittek és kipihentek vagytok? – puhatolózik.
Egymásra nézünk, és bólintunk. – Akkor öltözzetek be, és menjetek a
stúdióba! Eve ébren van, és Hollyt várja. – Egy aktát ejt az ölembe, aztán
elhagyja a termet.
Hartmanre pillantok.
– Nyisd ki! – kéri, ezért leveszem a piros ragasztócsíkot, és kinyitom a
barna aktát.
Tucatnyi fénykép csusszan az ölembe. Fényképek Eve-ről. Fehér
pongyolát visel, kócos haját nem tudja megszelídíteni a hajfonatait rögzítő
szalag, az arca vörös és püffedt. A szoba körülötte romokban, a párnájából
a tollak a levegőben röpködnek.
– Ez biztosan a találkozó után lehetett – jelenti ki Hartman a
nyilvánvalót.
Hosszú éjszakánk lesz.
 6.

Bram

Az öltöző üres. Senki más nem dolgozik ilyen későn. Csak én és Hartman.
Pont, ahogy mi szeretjük. Elhaladok a másodpilóták szekrényei mellett:
Jackson, Locke, Kramer, Watts. Ők mind visszatértek a szállásukra,
átolvassák az új megbízást, de csodálkozni fognak, hogy mi Hartmannel
mit csinálunk.
Nem újdonság, hogy Hartmannel késő esti, előre nem tervezett
találkozókra hívnak Eve-vel. Az élet nem mindig kiszámítható. Néha Eve-
nek szüksége van ránk, és mellette kell lennünk. Ez a mai ilyen éjszaka.
Hollynak a mai megbízás során nincs mögöttes szándéka. Egyszerűen az
lesz, akire Eve-nek szüksége van: a barátja.
Nincs forgatókönyv. Nincsen fontos üzenet. Teljes improvizáció. Ezért
vagyok én itt, nem Jackson vagy Kramer. Lehet, hogy rangban felettem
állnak, de ők nem ismerik úgy Eve-et, mint én. Ha Eve a gyerekkoráról
akar beszélni, én ismerem. Ott voltam. Nekik meg kell várniuk, hogy
Locke vagy Watts feltöltenek egy történelem aktát, és megkeressék az
ahhoz szükséges információt, hogy sikeresen meggyőző beszélgetést
folytassanak. Nekem nem.
Kinyitjuk a szekrényünket, és előveszem vékony fekete kinetikus
öltözékemet. Sokat hordtam, de még mindig olyan remekül működik, mint
amikor megérkezett. Milliónyi mikroszkopikus szenzor sorakozik a
rugalmas anyagon, amik készen álnak, hogy rögzítsék minden
mozdulatomat. Meztelenre vetkőzök, és felhúzom. Úgy simul az
izmaimra, mint egy második bőr. Ahhoz, hogy az ember pilóta legyen, kell
bizonyos fizikai erőnlét, és maga a munka formában tart. Sokat kivesz
belőlem. Fogom a maszkomat, a fejpántot és a kompressziós kesztyűt,
majd Hartman felé fordulok, aki nagyban programozza a mai megbízást a
laptopján mellettem a pádon. Piros medvecukor lapocska kandikál ki
vastag ajkai közül. Az ő munkája inkább szellemileg megterhelő, mint
fizikailag.
Két ember kell Holly irányításához: a programozó és a pilóta.
Hartman a programozóm, a másodpilótám. Ha Holly kisétál a Meredélyre,
és Eve felkap egy dzsekit, Hartman nekem is beprogramoz egyet, és az
megjelenik Holly kezében. Ha Eve pletyizni akar késő esti nasi felett,
Hartman készít nekem egy virtuális bögre teát. Ő irányítja Holly
külsejének minden aspektusát és digitális interakcióját az Eve-vel
folytatott beszélgetés alatt. Ő ebben a legjobb? Talán nem. Ő lenne az első,
aki ezt beismeri. De a hiányosságait kárpótolja azzal, hogy ki tudja
cselezni a rendszert. Ez mindig törvényes? Dehogyis! De ha elintéz egy
melót, a KMSz általában örömmel szemet huny afelett, hogy hajlamos a
hackerkedésre. Ők eredményeket akarnak. Nem érdekli őket, hogyan
kapják meg.
Az én munkám? Én vagyok Holly. A mozdulataim, a gesztusaim, a
fizikumom… A hiperérzékeny nyomáspontok, amiket beleszőttek a
kinetikus öltözetbe, mindent rögzítenek. Az arckifejezéseimet elemzik,
adaptálják, és alkalmazzák Holly arcán valós időben, ahogy a hangomat is.
Amikor beöltözöm, Holly vagyok, amikor belépek a stúdióba két szinttel a
Kupola alatt, Bram ott marad az ajtóban. Ez a kötelességem, ez az én
részem a jövőből. Én vagyok Holly.
– Feltöltöttem azt az éjszakai programot, amit néhány hónapja
használtunk. Nem a legjobb, de ez a legjobb, amit ilyen rövid idő alatt
összedobhatok – magyarázza Hartman, és megforgatja a monitorát, hogy
megmutassa Holly kinézetét, amilyennek majd Eve lát.
– Jó lesz – felelem, és az agyam már át is áll. Eltompítom Bram
érzelmeit és érzéseit. Leválok az apámról, nem törődöm a fájdalommal a
nyakamban, ami Jackson öklének műve. Ezek nem Holly ügyei, hanem
Bramé.
Holly vagyok.
Belépünk az elsötétített stúdióba, és hallom az elektromos
zümmögést, ahogy a szkennerek felmelegszenek, és a levegő statikus
elektromossága apró kék szikrákat jelenít meg a maszkomon, amikor
ráhúzom lenyírt, piszkosszőke hajamra. A helyiség hatalmas. Elég nagy,
hogy futni lehessen benne, ha kell. Bármilyen esemény vagy környezet
szimulálható, amivel Holly találkozhat a Kupolában Eve-vel együtt.
Lehúzom a maszkot a szemem elé, és várom a kapcsolatot. Bármit lát
Holly odafent, azt én látom idelent. Össze vagyunk kapcsolódva. Egy
személy vagyunk.
– Oké, Holly fel van töltve, és kapcsolódásra kész – hallom Hartmant
a fülhallgatómban. – Kész vagy, Bram?
Nem válaszolok.
– Bocsánat… kész vagy, Holly? – javítja ki magát. Négy éve vagyunk
együtt, és még mindig elszúrja az alapokat.
– Kész. Idióta! – válaszolom, és szúrós szemmel nézek rá .1 maszkon
keresztül, miközben ő az irányítópult mögött ül a stúdió sarkában, amit
halványvörös fény világít be.
– Sok szerencsét! Adom Hollyt! Kapcsolódás, három… kettő… egy –
mondja a fülembe, miközben megjelenik előttem a Kupola.
Körülnézek a sötét növényzetben. A felső kertszinten állok, egy
kőhajításnyira Eve hálószobájától. Eszembe jut az éjszakai program, amit
Hartman feltöltött egy pár héttel ezelőttről.
– Bocs, elfelejtettem helyszínt változtatni – recseg a hangja a
fülemben.
Pár héttel ezelőtt tettünk Eve-vel egy késő éjszakai sétát a kertben.
Eve szorongott a Potenciálisok miatt, és nem aludt jól. Holly feladata az
volt, hogy segítsen neki ellazulni.
Fák és virágok mellett sétálok el, amik kékesen ragyognak fejem
fölött a hatszögletű lombkorona túloldalán lévő hatalmas teliholdtól.
Egyáltalán nem hasonlít a valódi holdra, inkább olyan, mint amit álmaiban
lát az ember, az a tökéletes fajta, ami könnyedén, varázslatosan úszik a
világ felett. Ez Eve holdja.
Látom a szobájából kiszűrődő fényt az apró csigalépcső tetején és
felsétálok. A stúdió padlója a talpam alatt reagál a mozdulataimra, és
némán mozog, hogy szimulálja az élményt, ahogy felfelé sétálok.
Felérek, és egy üvegajtó előtt állok. Egy pillanatig várok, és
megnézem a tükörképemet. Halványrózsaszín pizsama. Természetes szőke
haj lágy hullámokkal. Metsző zöld szemek, vékony ajkak és hegyes áll
teszi Hollyt manószerű szépséggé. Aztán a figyelmem a programozott
szép vonásokról a természetesen gyönyörű Eve felé fordul.
Látom, hogy szomorú szeme kinéz rám. A párnája maradványába rejti
az arcát.
A hüvelykujjamat összenyomom a kisujjammal, ami rögzíti Holly
helyzetét, és lenémítja a hangomat a Kupolában, így beszélhetek
Hartmannel anélkül, hogy Eve meghallaná.
– Ne nyisd ki az ajtót! – mondom neki, megelőzve, amit tenni készült.
– Be fog engedni.
Elveszem az ujjaimat, és felemelem a kezem, hogy megkocogtassam
az üveget. A kinetikus kesztyűm vibrál, amikor kopogok. Igazinak érzem.
Hallom, hogy szimulált kopogásom hangja visszhangzik Eve kis
szobájában.
– Ma éjjel ne, Hols! – Eve hangját eltompítja a párna.
 Nem válaszolok. Adok neki egy percet.
Elfordítja a fejét, újból rám néz.
– Én csak… egyedül akarok lenni. – Szipog, közben újabb könnyek
potyognak oldalt az arcán.
– Ugyan, Eve! Beengedsz? – kérdezem.
Nem moccan.
– Nem akarok…
– Nem kell beszélnünk. Csak… üldögéljünk! – javaslom.
Rám néz. Gondolkodik. Tudja, hogy egyszerűen csak bejöhetnék, ha
akarnék. Az ajtókat egy gombnyomással ki lehet nyitni. A Kupolában
minden távirányítású. De én szeretem átadni neki az irányítást. Ez itt az ő
birodalma, nem az enyém, sem a KMSz-é.
— Eve, bennem megbízhatsz. Én vagyok az – mondom.
Az áttetsző maszkon át látom, hogy Hartman szúrósan néz rám. Talán
túlságosan kihangsúlyoztam azt az én-t.
Eve most jobban figyel. Az üvegajtón át Holly szemébe néz. Mintha
átlátna a maszkon, és az én szemembe nézne.
Tudja.
Azonnal lemászik az ágyról, átlép a káoszon, amit ő alkotott, és kitárja
az üvegajtót. Felemeli a karját, a nyakam köré fonja, és felzokog.
Nem érezhet engem. Nem igazán. Megérinteni Hollyt olyan, mint egy
statikus labdát érinteni. Többször megcsináltatták velünk az akadémián.
Meleg, bizsergető, de nem valódi érzés. Fizikailag nem szabad
megérintenünk Eve-et. Vivian úgy véli, az megtöri a valóság illúzióját, de
a ma éjszaka kivétel. Ma éjjel Eve-nek szüksége van erre. Megtartja a
karjait, az arcát a vállamra teszi, és elfogadja az érzést az arcán. A ruhám
reagál, érezteti velem Eve súlyát és mellkasa finom remegését, ahogy sír.
A gyomrom ugrik egyet erre a szimulált ölelésre. A karomban tartom őt,
ezt nem sokan tehetik meg.
Nem szólok semmit, várok, hogy kifogyjon a könnyekből, ahogy ott
állunk a holdja fényénél.
– Sétáljunk! – kéri. Kézen fog, és levezet a lépcsőn. Tudom, hova tart,
és ahogy elérjük a legalsó lépcsőfokot, felgyorsítok, hogy lépést tartsak
vele. Csendesen haladunk a növények között a lombsátor nyílása felé.
Nézem, ahogy a szél átfúj göndör, barna tincsein, amik kiszabadultak a
fonatokból, aztán lenézek a csuklómra. Pár másodperc alatt Hartman
megérti a gesztusomat, és amikor legközelebb újra a csuklómra nézek, egy
hajgumi vár ott. Egy pillanatra elengedem Eve kezét, lehúzom hajgumit,
és hátrakötöm szőke hajamat az arcomból, hogy úgy álljon, mint az övé,
közben pedig kilépünk a Meredélyre.
– Szóval… – sóhajt.
– Jó napod volt? – kérdezem szarkasztikusán.
– Mesés! – Eve mosolyog, és felfelé fordított hüvelykujjat mutat
nekem. – Minden a tervek szerint alakult. Már hallom is az esküvői
harangokat.
Nevetek, ő pedig a felhőtengert nézi alattunk.
– Nem lesz még egyszer ilyen, Eve.
– Nem? – kérdezi. – Ott kellett volna lenned, Hols. Alig tudott a
szemembe nézni. Mintha az arcom… – Elhallgat, és a fejét rázza.
– Annak semmi köze nem volt az arcodhoz. Sem semmihez, amit
tettél. Egyáltalán nem a te hibád volt.
Hitetlenkedve néz rám.
– Ők szúrták el, teljesen és tökéletesen – biccentek a beszélgetésünkbe
betolakodó legközelebbi kamera felé. – És higgy nekem, ezt ők is tudják!
Mármint persze, hogy ezeket a fiúkat letaglózza, amikor meglátnak téged.
Te vagy az egyetlen lány a bolygón! Ha engem kérdezel, elég nyilvánvaló,
és ezt számításba kellett volna venniük, mielőtt beküldenek téged abba a
terembe a Potenciálissal.
Eve elmosolyodik.
Tudom, hogy nem kellett volna utalnom a kamerákra, sem bírálni a
KMSz tetteit, de felhatalmazásom van megtenni, amit kell, hogy
együttműködésre bírjam Eve-et.
– Nem hiszem, hogy örülni fognak, hogy ilyeneket mondasz – ugrat
Eve.
– Aha, hát néha le kell szedni a ragasztást a kockáról – viccelődöm, és
középső ujjamat mutatom a kamerának.
Eve felkacag, és a kezemre teszi a kezét.
– Te mondtad mindig ezt.
– Ez igaz.
Elenged.
Órákig ülünk a Meredélyen, miközben Eve holdja ott úszik a fejünk
felett. Beszélünk az életről, a jövőről, férfiakról, szerelemről, mindenről.
Eve érdeklődő, kíváncsi, okos.
– És ki a következő? – kérdezi.
– Tessék? – kérdezem, azon tűnődve, miről beszél.
A második Potenciális, ki ő?
– Ó! Ő… kedves – felelem, sokat mondóan felvonva a szemöldököm.
– Hmm.
 – Nem, tényleg. Szerintem tetszeni fog neked – jelentem ki olyan
meggyőzően, amennyire tudom. A következő Potenciális ugyanolyan
unalmas.
– Miért nem lehetnek olyanok, mint te? – kérdezi Eve, és a kilátást
figyeli.
– Hát, nem mindenki tökéletes – viccelődöm. – Ráadásul azt hiszem,
nekünk kicsit nehezen menne ez a „népesítsük be újra a bolygót” dolog, ha
érted, mire célzok.
– Nem, én rád célzok – mondja, és felém fordul, hogy átnézzen Holly
szemén, le két emeletet, át a maszkon, egyenesen az én szemembe.
Kihagy a szívverésem. Égnek áll rajtam a szőr, és ledermedek. Ő most
hozzám beszél? Szóhoz sem jutok. Teljesen le vagyok döbbenve. Az agyam
elillan Hollyból, és önmagam vagyokk, szemtől szemben Eve-vel.
Ilyet még sosem csinált.
– Bram! – hallom Hartman kiáltását a fülhallgatóban, ami visszaránt a
valóságba. Eve valóságába.
– Már reggel van? – kérdezi Eve, miközben a szemünket árnyékoljuk a
távoli láthatárra felkúszó ragyogó napkeltétől.
A válasz nem. Vivian fejezi be így a találkozónkat.
– Azt hiszem, aludnod kellene, Eve. Menj be, zárd be a zsalut és
pihenj! Felejtsd el a mai napot! Nem fordul elő többé.
Eve még egyszer a szemembe néz, és én idegesen a fülem mögé tűröm
a hajamat, elfelejtve, hogy már hátrakötöttem. A fenébe, remeg a kezem.
– Oké, jó éjt, Hols! Kösz! – mondja, miközben az ajtó felé sétál. A feje
felett integet, közben ásít, és eltűnik odabent, így egyedül maradok a
Meredélyen.
A napfelkelte felé fordítom a tekintetemet, ami nem moccant azóta,
hogy először megjelent. Megállt. Magamban nevetek, miközben a kép a
maszkomban lassan elhomályosul, és Hartman hangja irritálja a
dobhártyámat.
– Szétkapcsolás, három… kettő… egy. Tiszta vagy.
A padlón ülök, leveszem a headsetet és kicipzározom a kinetikus
ruhát. Izzadok.
– Ez a lány bajba fog sodorni minket – jelentem ki, miközben Hartman
lecsukja a laptopját, és odasétál, ahol gubbasztok.
– Nem, nem fog – válaszolja. – Téged fog bajba sodorni.
 7.

Eve

– És egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét nyolc. Suhanj át a padlón, aztán
ötödik pozíció! Csodás, Eve! – dicsér Jacqui anya megnyugtató hangján,
amit modulál, hogy nyomatékosítsa az Dúsításait. Nemcsak ő az egyik
legfiatalabb Anya, de a legagilisabb is. Bár majdnem hetven éves, még
meg tudja érinteni a lábujját, és képes a füle mögé tenni a lábát. Nemrég
futásban is megelőzött. Nem tudom biztosan, hogy én lettem-e gyorsabb
vagy lassabb, de bárhogy legyen is, ezen tulajdonságai mini bízták meg
Holly és az én testnevelésemmel. Ebbe minden beletartozik az úszástól a
balettig, a netballtól a gimnasztikáig, a karatétól a futásig, mindezt azért,
hogy fitt és aktív maradjak. Hogy a testem biztosan rendesen működjön, és
felkészüljön arra, ami vár rá.
Sosem panaszkodom. Nem tagadom, hogy megkönnyebbülést hoz, ha
testmozgást végzek. A bizsergéstől, ahogy átcikázik rajtam a vér, bele az
ujjaimba és a lábujjaimba, úgy érzem, hogy élek. Különösen, ha
bokszolok. Felakasztanak egy zsákot, és hagyják, hogy horgokat vigyek
be, üssek, rúgjak, és püföljem a zene ütemére. Amikor végzek, mindig
kimerült vagyok, de élénkebb, mint valaha.
Az agressziót ellensúlyozva, amit a bokszban szeretek, táncot
tanítanak nekem, ami mindig felvillanyoz, sőt elvarázsol. Különösen a
balett, ami a történetmesélésnek egy nagyon érzelmes módja. Kisebb
koromban ültem és néztem, ahogy Jacqui anya áhítatosan pörög-forog
végig a termen.
Néha-néha megengedik, hogy megnézzek felvételeket színpadi
produkciókról. Nagyszabású események voltak hatalmas színházakban,
ahol mindenki kiöltözött, mintha fontos esemény lenne. Megértem, miért.
Az érzelmek, a részletek, a varázslat, egy test annyi mindent kifejezhet
azzal, ahogy mozog. Elvisz egy másik világba. Lenyűgöző.
Nem vagyok azon a szinten, de sok szempontból úgy érzem, igen, ha
az órán vagyok. Azokban a pillanatokban, ha lehunyom a szemem,
máshová kerülök. Nem egy színpadra, ahol többezres közönség néz – már
eleget néztek –, hanem egy üres színházterembe, ahol csak magamnak
táncolok. Ahol a saját dobom ritmusára mozgok. Néha kinyitom a
szemem, és meglep, hogy a táncteremben vagyok.
Pontosan erre volt szükségem, hogy megnyugodjak a Connoros
incidens után. Ebben a teremben semmi sem számít.
Érzem Hollyt a hátam mögött, mélyeket lélegzik egy intenzív
spicctáncóra után. Mindig sajnálom ezeken az órákon. Nem egy
őstehetség.
– Most emeld fel a jobb karodat, majd a fejed fölé, és lassan hajolj rá a
rúdra! – Jacqui anya hangja halk és levegős, miközben bemutatja, mit kér
tőlünk. – Érezd, hogy húúúúúz… Nyújtsd ki a karodat, Holly!
Elolly válaszul felnyög.
– Plié és nyújtás – énekli Jacqui anya. – Aztán ereszkedj meghajlásba!
Teszem, amit mond, a testem hálásan pukedlizik és örül, hogy az óra
véget ér.
– Szép volt! – Mosolyogva megtapsol, láthatóan örül a haladásunknak.
A terem sarkába sétál, és felhúzza egyenruhája szürke nadrágját a
balettharisnyájára, aztán bebújik fekete cipőjébe, és áthúzza rózsaszín
blúzát a fején. Egyszerű, csak egy hímzett fehér lógó van a mellkasa bal
oldalán. Ez az Anyák hétköznapi egyenruhája. Gyakorlatias és
meghatározhatatlan. Ezért szeretem látni, ha Holly besétál a helyiségbe az
ő mindig változó öltözékeivel. Mindig van valami új, amire ránézhetek.
– Ez nehéz volt – fújtatok, miután Jacqui anya kiment. Két kézzel
megragadom a rudat, aztán ráhajolok, hogy kinyújtsam a derekamat.
– Fejlődsz – jegyzi meg Holly.
Felnézek, és látom atyáskodó mosolyát.
– Keményen megdolgoztatnak – jegyzem meg tárgyilagosan, közben
kiegyenesedem. Holly ugyanúgy öltözik, mint én: rózsaszín harisnyát és
fekete keresztpántos dresszt visel. – Még a mandarinnal is tesz velem egy
újabb próbát.
– Már megint? Ha eddig nem sajátítottad el, sosem fogod.
– Kösz a bátorítást!
– Nem, én… – elakad. Soha nem szokott belesülni a szerepébe, ezért
arra gondolok, hogy sajnál azért, ami az első találkozón történt.
Megfeszítem az állam. Aztán kinyitom a számat, és hevenyészett
mandarin jön ki belőle.
– Micsoda? – kérdezi zavartan ráncolt homlokkal.
– Pontosan. – Felnevetek, tetszik, hogy sikerült Sylvia Platht idézni
mandarinul.
– A második Potenciális rendesnek tűnik – folytatja, lecsapva a jó
kedvemre.
– Igen – felelem elutasítóan. Hamarosan találkoznom kell Diegóval.
Le voltam sújtva Connor után. Holly eljött hozzám, de nem ez a Holly.
Vele nem lehetek olyan nyílt és nyers.
Három Holly van. Ezt a tényt sosem erősítették meg, nem is beszéltek
róla, de tudom, hogy így van. Ugyanúgy néznek ki és beszélnek, de a
szemük különbözősége mellett vannak más apró vonások is, amik
elárulják, nekem pedig segítenek megkülönböztetni őket. Ő itt nekem
beszél, nem velem. Azt hiszi, mindent ő tud a legjobban. Persze ő többet
tud nálam olyan bolyokról, amiket el akarnak titkolni előlem, de akkor
is… Bosszantó látni, hogy ezt élvezi. Folyamatosan vigyorog. Magamban
„Mindentudó Holly”-ként gondolok rá. Ő az, akivel általában kicsit
óvatosabb vagyok.
Aztán ott van „Egyetértek Holly”, aki mindenben helyesel, amit csak
mondok, nem számít, mennyire nevetséges. Általában csatlakozik hozzám
az óráimon, de alig látom, ha magam alatt vagyok.
És végül ott van Holly. Csak Holly. Az, aki mindig itt van. Az, akiben
jobban bízok, mint bárkiben, akit ismerek, még akkor is, ha vele igazából
sosem találkoztam.
Voltak mások is, „Mindentudó” és „Egyetértek” előtt, olyan Hollyk,
akikkel szoros kapcsolatot alakítottam ki. Szomorúan láttam, hogy
lecserélik őket, fájt, hogy elvették őket tőlem. Gyakran gondolok rájuk, és
eltűnődöm, mi lehet velük.
Ami ezt a hármat illeti, tagadhatatlan, hogy van kedvencem, de mindig
örülök, ha Holly felbukkan. Nem számít, melyik verziója, mindig örülök a
társaságának. Még ennek is. Legtöbbször.
– Ami Connorral történt, az szerencsétlen incidens volt – mondja,
óvatosan válogatva meg a szavait, miközben megigazítja a dressz pántját.
– Hmmm…
Erről inkább nem beszélgetnék vele. Nem akarom újra előszedni.
– Tetszik a göndör haja – felelem gyorsan, így gyorsan visszaterelem
Holly gondolatait Diegóra. A beszélgetés inkább előre haladjon, ne hátra.
– Tudom, fekete és gyönyörű. Selymesnek látszik.
Az ő megjegyzése ugyanolyan szánalmas, mint az enyém, de nem
törődöm a hanggal, amelyik ezt mondja a fejemben.
– Állítólag jól bánik a számokkal. És sokat tud a történelemről –
mesélem neki. Bár nem igazán volt kedvem többet megtudni a következő
Potenciálisról, mert túlságosan kínosnak érzem, hogy ilyen hamar újra
végigcsináljam, de felkeltette a kíváncsiságomat, amikor hallottam, mi
érdekli.
– Igazán?
– Nekem ezt mondták. Kíváncsi vagyok, ő ugyanazt a történelmet
tanulja-e, mint mi.
– Hát persze. Mi mást tanulna? – Nevet, mintha ostoba lennék.
– Mi ókori történelmet tanulunk – emlékeztetem tompán.
– És? – kérdezi, mintha mindaz, ami a görögök és az egyiptomiak után
történt volna, érdektelen lenne.
– Kíváncsi leszek, hogy megy majd – dohogom, és küzdök a
késztetéssel, hogy a szememet forgassam.
– Hát, átbeszélték veled az új protokollt. – Majdnem cicceg, mintha
bosszantaná, hogy el kell magyaráznia, pedig Vivian már megtette. –
Ezúttal fátylat viselsz majd, és Nina anya mögött maradsz. Én majd elöl
irányítom a besz…
– Úgy értem, hogy olyasmit hallok, amit nem kellene tudnom a
külvilágról – vágok közbe.
– Te mindent tudsz.
– Gondolod? – kérdezek vissza, majdnem nevetve a kijelentésén.
– Láttad, hogy perui? – kérdezi felszökő szemöldökkel.
– És te honnan jöttél?
Rosszallóan csóválja a fejét.
– Ne nehezítsd meg ennyire a dolgokat, Eve!
– Egy ártatlan kérdés volt – vágok vissza, bár tudom, hogy a
határaimat feszegetem. – Sosem mondtad – suttogom, és leülök a földre,
hogy levegyem a cipőmet, a lábujjaim élvezik szabadságot.
Holly nem válaszol. Inkább némán nyújtunk, míg úgy nem érzi, hogy
elég idő telt el, hogy újra próbálkozzon.
– Van konkrét kérdésed, amit szeretnéd, ha feltennék neki holnap –
kérdezi, visszatérve ahhoz a témához, amire fókuszálnia kell, miközben
megismétli mozdulataimat a padlón.
Úgy döntöttek, hogy Holly fog a helyemen ülni, míg én beolvadok az
Anyák közé és megfigyelek.
Beolvadni.
Az Anyák közé tartozni.
Megszabadulni a tehertől, hogy lebilincselő és kívánatos legyek.
– Szeretném tudni az első gondolatát, amikor felébred reggel –
válaszolom. Ezt a kérdést akartam feltenni Connornak is, mielőtt a
találkozónk gyors véget ér.
– Komolyan?
 – Igen, az első gondolatot, amikor az ember szeme kinyílik, és felfogja
az új napot, nem lehet irányítani – magyarázom. A bokámat a fenekemhez
húzom, és élvezem a belső combizmaim feszülését. – Tiszta. Kíváncsi
vagyok, hogy ha felébred, szerencsésnek érzi-e magát, hogy él, vagy hálás-
e a föld szépségéért…
Holly értetlenül néz.
– Ezt meg lehet kérdezni, igaz?
Ritkán kérek ettől a verziótól tanácsot, de ez alkalommal a riadalom
az arcán arra késztet, hogy megtegyem.
– Azt kérdezel, amit szeretnél – feleli lágyan. – Mi a te első
gondolatod? Ha esetleg visszakérdez.
– Minden reggel egy csodaszép napfelkeltére nyitom ki a szememet.
Látom a természet csodáját, és izgalmat érzek, hogy én vagyok az, aki itt
tarthat minket.
Holly látszólag kábán bólint, tekintetét a bokájára szegezi.
– Aztán az izgalom gyorsan letaglózó súlyú felelősségérzetté változik,
és szeretnék visszaaludni – ismerem be, a hangom leheletnyit keserűbb,
mint terveztem.
– Ezt a részt kihagyom – jelenti ki.
– Ha szeretnéd – felkelek. – Jobb, ha megyek. Le kell zuhanyoznom a
következő mandarinóránk előtt.
– Ott találkozunk! – kiált utánam, ahogy elhagyom a termet.
Holly ott lesz.
De mégsem.
 8.

Eve

Egy csontos kéz megrázza a vállam, és felébreszt. Ahogy kinyitom a

szemem, zavartan látom, hogy Nina anya magasodik fölém. A száját
szélesre húzza, arca mosolyogva ráncolódik. Álmosan olyannak látom,
akár egy angyal, hófehér haja glóriaként világít a fején a sötétségben.
Sötétség.
Ez a megállapítás megriaszt, ahogy kinézek mellette az égre.
Koromsötét van, nem hajnal, ami üdvözölni szokott. Éjszaka van. Valahol
a tegnap és a holnap között. Holnap. Ma… Mindjárt itt az idő, hogy
találkozzak a második Potencionálissal.
De még nem.
– Gyere! – suttogja Nina anya, és egy köteg ruhával int felém.
A homlokomat ráncolom, felfogom a jelenetet, az agyam lassan
mozog.
– De a találkozó… – hallom a motyogásomat.
– Időben visszaérünk.
– Kimegyünk? – kérdezem meglepetten, és teljesen felébredik.
Nina anya mosolyog, megerősíti a következtetésemet.
Hátradobom a takarót, energikussá tesz az események fordulata.
Pillanatok alatt felveszem a fekete topot és a melegítőnadrágot, amit
választott nekem. Nem várom meg, hogy húzza az időt és pepecseljen,
ahogy szokott. Nem kellenek a szokásos formaságaink.
Menni akarok.
Amint bekötöm az edzőcipőmet, egy biccentéssel Nina anya felé
fordulok, tudatom, hogy készen állok.
Kivezet a hálószobámból, le a lépcsőn, át a halványan megvilágított
kerteken a lifthez. Ritkán járok idekint ilyenkor. A hely kísértetiesen
csendes anélkül, hogy a többi Anya itt nyüzsögne a napi feladatait
végezve. A csend majdnem fülsiketítő.
Mély lélegzetet veszek, ahogy becsukódik a lift, és ereszkedünk. Úgy
érzem, örökké tart, mintha a végtelenség óta mennénk lefelé. De persze
így is van. Megyünk lejjebb, egyre lejjebb, a földre. Le a külvilágba. Erre
a gondolatra valami tágul a mellkasomban, az ajkam mosolyra húzódik,
amit próbálok elrejteni.
Az ajtó a hideg, szürke gyűjtőudvarra nyílik – nem egészen odakint,
kitéve az elemeknek, de egy lépéssel közelebb hozzá. A reggeli levegő
hidege bizsergeti az arcomat.
Ketch vigyázban áll egy fekete autó mellett. Tömör hátsó ajtaját
kinyitották, hogy szálljunk be. Örömmel megtesszük, vágyakozva,
várakozásteljesen.
Mindig így van. Boldog és elégedett vagyok a Kupolában, persze,
hogy így van, de ha arra gondolok, hogy odakint vagyok, arra vágyom,
hogy felfedezzem a világot, amit ritkán látok. Feltámad bennem egy
éhség, és annyit szeretnék falni, amennyit tudok, mielőtt visszavisznek az
otthonomba, amit ők választottak nekem.
Amint Nina anyával a fekete bőrülésen ülünk, Ketch nagy csattanással
becsukja az ajtót, sötétségbe borítva minket, hála az ablaktalan buroknak,
ahová bezáródtunk. A kocsi belseje egy vastagon bélelt cella. Pillanatokon
belül halvány fények villannak fel, így egy kicsit többet láthatunk, bár
nem nagyon van mit nézni.
Ülünk hátul a kényelmes helyünkön, halljuk, hogy Ketch beül a
vezetőülésre, és tompa puffanással becsukja az ajtót. Ez arról árulkodik
számomra, hogy csak hárman vagyunk; utazásunk nem nagy állami ügy.
Személyesebb, különleges és intim. A szívem dalra fakadt, amikor
rájövök, hová megyünk.
A kocsi elindul, és én átkarolom magam, mert tudom, hogy oda tartok,
ahol a legboldogabb vagyok. Elképzelem, ahogy távolodunk a Kupolától,
át a városon és a külterületén, élvezem, ahogy a testem ringatózik, amikor
Ketch kanyarodik, vagy beletapos a fékbe. A ritmus megnyugtató, mégis
felvillanyozó. Hátradöntöm a fejem, és lehunyom a szemem.
Szokás szerint mintha órákon át utaznánk, ezért eltűnődöm, mikorra is
kell visszatérnünk a találkozóra. Nem kérdezem meg Nina anyát. Nem
akarom, hogy lerövidítse a kirándulásunkat, vagy még rosszabb,
meggondolja magát, és visszaforduljunk, mielőtt elérnénk az úti célunkat.
Nagyon rég volt már, amikor utoljára elhoztak ide.
Alattunk egyenetlenné válik az út, érzem az autónk mozgásából. Sőt,
felismerem a bukkanókat és a kanyarokat. Közeledünk. Végül lassítunk.
Megállunk. Kalapál a szívem.
Az engem a kocsi hátuljában tartó szerkezet felnyög, amikor Ketch
kinyitja ajtót, és kienged. Már nincs olyan sötét, mint amikor Nina anya
felébresztett. Az ég világosodik. Biztosan mindjárt itt a hajnal.
 Kiszállok, érzem a csikorgást a talpam alatt, ahogy találkozik a
kaviccsal. A hangra az ajkam mosolyra húzódik. Amikor ellépek a
járműtől, beszívom a jázmin, a rózsa, a harangvirág és a gyöngyvirág
körülöttem lebegő, ismerős illatát. Madárcsicsergést és vízcsobogást
hallok, erre elönt a boldogság.
Évek óta ide járunk. Először Vivian hozott ide. Amikor beültünk a
kocsiba, elárulta, hogy találtak nekem egy kertet a külvilágban, egy helyet
a való világban, ami csak az enyém. Amikor először mesélt róla, nem is
érdekelt, hogyan néz ki. Tőlem akár egy kis földdarab is lehetett volna.
Egyszerűen odavoltam, hogy egy darabka idekintről az enyém lesz. Elállt
a szavam, amikor megérkeztünk egy virágba borult mezőre, amin egy
patak csörgedezett keresztül.
Megkérdeztem, miért hoztak ide, de közben nem bírtam abbahagyni a
mosolygást, míg magamba szívtam a látványt. Láttam, hogy Vivian örül,
hogy így reagálok. Annyira hálás voltam, hogy megöleltem őt. Engedte, és
azt suttogta a hajamba, hogy az egész az enyém. Csak az enyém.
Szaladgáltunk a csalitosban, és órákig játszottunk. Látom magam előtt
Viviant, ahogy mosolyog, miközben bújócskázunk. Hallom a nevetésünket,
ami felszáll a levelekhez a fejünk felett. Közelebb éreztem magam hozzá,
mint addig bármikor.
Ő azóta nem járt itt velem, bár tudom, hogy ugyanazt érezte, amit én.
Az öröme nem volt hamis vagy erőltetett. Őszintének hatott, Vivian
kedves, barátságos és gyengéd volt. De attól a naptól fogva eltávolodott
tőlem. Fátyol hullt kettőnk közé, ő tekintélyes személlyé vált, aki bírálta
minden mozdulatomat. Az itt töltött napunk olyan emlékké lett, amit
kétségbe vonok. Annyira különbözött attól, amilyenek most vagyunk.
Holly sem jön soha, de ez persze logikus. Nem tud. A való világ
szabad levegőjén nem működne. Számára a Meredély a határ.
Kinyitom a szemem, és tovább sétálok. Beleveszek a leveles zöldbe, a
megnyugtató illatba és a csobogó víz zajába. Amikor a patakhoz érek,
leülök a földre. Itt dúsabbnak tűnik a levegő, nyirkos és harmatos a reggeli
fényben, ami lassan körülvesz minket. Ülök, hallgatózom, és nézem a
fejem felett repülő madarakat. A fák táncolnak a szélben, a víz fodrozódik.
A Kupolában a Meredélyre menekülhetek. Szeretek odafent lenni,
üldögélni a felhők felett Hollyval az oldalamon. Itt, a természet lágy ölén
kevésbé érzem magam elszigeteltnek, inkább erősebbnek, mint valaha.
Elég erőt érzek, hogy minden tőlem telhetőt megtegyek, és biztosítsam az
emberiség túlélését e nagy szépség közepette. Ez a természet műve. Itt
senki sem metszi a túlburjánzó bokrokat, ahogy mi tesszük a Kupolában.
Helyette minden nőhet úgy, ahogy neki tetszik. A saját ritmusukban
virágoznak. Néha úgy érzem, szeretnék itt egy szál virág lenni. Egy rózsa,
ami követheti a maga útját…
Nina anya követett a kocsitól, és leült mögém. A szeme csukva, ő is
elengedi magát a békés reggel nyugalmában. Milyen lehet neki ilyen távol
lenni a világtól, ahol felnőtt? Én legalább nem ismerek semmi mást.
Elgondolkodva ráncolja a homlokát, fél tucat vonal lesz mélyebb a
szokásosnál. Talán egy emlék abból a régi időből.
– Köszönöm, hogy idehoztál!
Bólint, a szeme csukva marad. Egy pár pillanatig így maradunk, aztán
így szól:
– Van számodra egy ajándékom. – Előhúz a táskájából egy kis barna
papírba burkolt csomagot.
– Egy könyv? – tippelek izgatottan. Mindig úgy képzeltem, hogy a
könyvek idekint olyanok, mint a ruhák, amiket a Kupolában adnak nekem,
hatalmas mennyiség csak rám vár. Nem adnak nekem végtelen számú
könyvet. Tudom, hogy néhányat visszatartanak tőlem, mert azok, amiket
olvastam, több száz évvel ezelőtt íródtak, lejegyeztem a kiadásuk évét.
Nem olvastam semmit az elmúlt hetven évből, talán még régebbről.
Egyszer kérdeztem erről. Tudni akartam, miért van ekkora lyuk az
irodalomban. Természetesen kíváncsi voltam, annyi minden van, amit nem
tudok. Vivian azt mondta, hogy sok évtizeddel ezelőtt győzött a
technológia, ezért nem kellett többé papírkönyveket gyártani. De ez
minden. Megtanultam, hogy legyek hálás azért, amit kapok, és bizonyos
gondolatokat tartsak meg magamnak. A kapzsiság szörnyű bűn, és tudom,
hogy nem kellene vágynom rá, hogy részesüljek belőle… ám mégis elönt a
boldogság, ha valami újat kapok.
– Nem egészen könyv – válaszolja.
– Ó!
– Hát, az, csak… nyisd ki!
Nevetek, hogy rá nem jellemző módon nem találja a szavakat, és
mohón széttépem a papírt.
– Mi ez? – vizsgálgatom a kezemben tartott tárgyat. Inkább olyan,
mint egy füzet, mint amilyet az osztályteremben használok, bár a fekete
bőrkötésével elegánsabb.
A kezem markolja a gerincet, miközben végigsimítok a lapokon, és
kinyitom. A szívem megállt a kézírás láttán.
– Az anyádé – mondja Nina anya csendesen.
Az első oldalra lapozok, és gombóc gyűlik a torkomban.
Levelek a kisbabámnak, írta Corinne Warren.

Te még nem ismersz, de én vagyok az édesanyád. Lehet, hogy te nem hívnál

édesanyának, választhatod az anyát, az anyucit vagy az anyut, legyen
bármelyik, bőven elég lesz. Alig várom, hogy halljam, ahogy így szólítasz.
Alig várom, hogy lássam, ahogy felnősz. De mindennél jobban várom, hogy
a karomban tartsalak, és tudjam, hogy biztonságban vagy.
Az életem akkor lesz teljes, amikor itt leszel az édesapáddal és velem
együtt, de addig is, itt ez a kis levélgyűjtemény tőlem neked, anyától a
kisbabának.

– Miért nem láttam ezt eddig?

Nina anya arca töprengő, de szigorú.
– Legjobb arra koncentrálni, hogy most nálad van, Eve. Kérlek, tanuld
meg, hogy nem minden csatát kell megvívni, különösen azokat nem, amik
jó szándékkal kezdődnek!
Visszanézek a kezemben tartott könyvre, és végigsimítok az ujjaimmal
az anyám szavain. A szavakon, amiket nekem írt. Az egészet el tudnám
olvasni egy ültő helyemben, arra gondolva, hogyan siklott a keze a
papíron, ahogy a jövőnkről álmodott. Magamba tudtam volna szívni
minden apró részletet arról, hogy ki volt ő, mit szeretett volna tőlem, és
eltöprengeni azon, hogy vajon megvalósult-e bármi, de nem akarok
végigszáguldani az egyetlen megfogható dolgon, ami gazdát cserélt
köztünk. Most elég az első bekezdés. A mellkasomra teszem a könyvet és
ott tartom. Teljesebbnek érzem magam, szinte egésznek.
Kezembe veszem Nina anya kezét, a másikkal megsimogatom vékony
és ráncos bőrét. Lehet, hogy nem az igazi anyám, de itt van, és hidat
formál az űr felett.
Nem számítottam rá, hogy így kezdődik ez a nap, de örülök, hogy így
történt.
Telik-múlik az idő, miközben élvezem a környezetet, Nina anya
kezének melegét a kezemben, és az ígéret érzését, ami növekszik bennem
a gondolatra, hogy mi vár rám.
Most az egyszer minden valóságosnak tűnik.
 9.

Eve

Visszaúton elalszom a kocsiban, ami nem meglepő, tekintetve a korai

kelést, a kint lét által az érzékeimre tett mély benyomásokat és az engem
elöntő érzéseket.
Az első dolgom, amikor már újra a szobámban ülök az ágyon, hogy
kinyitom a leveles füzetet, újraolvasom az első bekezdést, megcsókolom
az oldalt, és a párnám alá rejtem. Nagyon szeretném folytatni, de későre
jár. Az Anyák hamarosan bejönnek, hogy felkészítsenek, és nem akarom,
hogy lássák vagy beszéljenek róla. Még nem. Egy pillanatig eltűnődöm,
vajon Vivian tud-e róla, hogy megkaptam, de persze ő mindent tud. Számít
ez? Ez a kérdés egy másik napra tartozik. Kaptam egy váratlan ajándékot
az édesanyámtól. A bölcs öreg Nina anya sok szempontból jól döntött,
hogy ezzel foglalja le az energiámat. A szívem repes a gondolatra, hogy
nemsokára visszatérhetek az anyám kézírásához, de most az előttem álló
napra kell koncentrálnom, és a találkozóra a második Potenciálissal.
Az Anyák tömegesen lépnek be, és nekilátnak a készülődésnek.
Minden érezhetőbben higgadtabb, mint legutóbb. Kevesebb zsongással
végzik feladataikat. Vagy talán rajtam múlik: nyugodtabb vagyok, mint
korábban. A kirándulás a pataknál lecsillapította az idegeimet, anyám
szavainak ajándéka pedig elindított az előttem álló napon. Persze nagyon
várom a találkozót, de alig várom, hogy utána egyedül lehessek anyám
füzetével.
Talán az Anyák azt tükrözik vissza, amit én sugárzok. Csend
ereszkedik ránk, miközben adnak nekem egy szép ruhát, hasonlót ahhoz,
amit az utolsó találkozón viseltem. Csak most az Anyák egyenruhája alá
rejtik. Hasonlóképpen a frizurámat is megcsinálják, aztán elrejtik.
Tökéletesítik a sminkemet.
Miközben Nina anya a helyére tűzi a fejkendőmet, ijedten felsóhajt.
Az engem legrégebben szolgáló barátom azóta töpreng, mióta hazatértünk.
Ráncos arca kissé ráncosabb a szokásosnál, ettől majdnem szigorú. Valami
jár a fejében, ezt az arckifejezését nem szoktam látni.
– Olyan kár, hogy el kell rejtenünk téged – motyogja, és a szeme
feletti megereszkedett bőr tovább nyúlik.
– Csak az első találkozón – nyugtatgatom. Felcserélődnek a szerepek,
ahogy én próbálom megnyugtatni. Remek reggelünk volt, felbátorít az
abból nyert erő.
– Csak így olyan művi – folytatja gyötrődő arccal, alig suttogva.
– Ebből itt bármit nevezhetsz természetesnek? – kérdezem halk,
kimért hangon.
– Talán nem – ért egyet, finoman megsimítva az arcomat. A kedves
gesztustól elmosolyodom.
Érthető, hogy csalódást érez a protokoll változása miatt. A legutóbbi
alkalom után tudom, hogy ezek a találkozók menynyit jelentenek az
Anyáknak. Láttam az arcukra kiülő csalódottságot, és hallottam Nina anya
zokogását. Ezek a találkozók nemcsak a jövő ígéretét hordozzák, de a
múltra is emlékeztetnek.
A kinti világ gondolatára tűz támad a bensőmben. Hamarosan Nina
anya régi világa az én jövőm része lehet, ha az utolsó találkozók jól
sikerülnek. Izgatottá tesz, hogy olvastam az anyám leveleit. Hitet és
megújult reményt ad a jövővel kapcsolatban.
– Hol ismerted meg a férjedet? – kérdezem.
Nina anya mély lélegzetet vesz, mintha nem tudná eldönteni,
válaszoljon-e vagy sem.
– Mesélj! – suttogom.
– Egy bárban, a városban – böki ki, mielőtt megálljt parancsolhatna
magának. Elpirul, miközben az öltözőasztalhoz fordul, és azzal foglalja el
magát, hogy elteszi a szépítőszereket. – Ez még akkor volt, amikor
beengedtek minket ilyen helyekre.
– Miért tiltották meg?
– Nem tartották jó ötletnek. Igazuk volt – jelenti ki Nina anya, és
hirtelen becsuk egy szemhéjfestéket, hogy nyomatékosítsa a szavait.
– Milyen volt? A megismerkedésetek? – Ülök az ágyon, és nem
vagyok benne biztos, hogy kapok-e választ. Többet szeretnék hallani most,
hogy kezd megnyílni előttem. Persze korábban is beszélt a férjéről. Csak
apróságokat itt-ott; eleget ahhoz, hogy tudjam, mennyire odavoltak
egymásért, és az asszony szíve mennyire összetört, amikor elveszítette. Ez
a helyzet az Anyákkal. A legtöbben azért vannak itt, mert tragikus a
történetük, bár ritkán mesélik el. Legalábbis nekem. Tudom, hogy Nina
anya szeretett, majd elveszített valakit, és a vesztesége hozta el őt hozzám.
Lenyűgöz, hogy Nina anya, aki olyan sokat tud rólam, többet mond el
magáról.
 – Mint a villámcsapás – válaszolja egyszerűen. Összerezzen, amikor
közel engedi magához az emléket. – Tudtam, hogy aznap éjjel nem
távozhatok anélkül, hogy ígéretet ne kapnék rá, hogy újra látom őt. Két
héttel később megkérte a kezemet.
– Két héttel? – hüledeztem.
Kuncog.
– Más idők jártak. Jól esett spontánnak lenni. Bár… – Elhallgat, arca
kissé beesik. – Nem változtatnék semmin. Arra születtünk, hogy együtt
legyünk. Bár sokkal hamarabb véget ért, mint kellett volna. A szíve az
enyém volt és a szívem az övé. Az életem miatta lett teljes.
– Nagyon romantikusan hangzik.
– Az is volt – suttogja, becipzározza az utolsó táskát, aztán még
egyszer végignéz rajtam. Az arca a szomorúsága ellenére is nyugodt. – Ő
megtöltötte az életemet, de te tetted teljessé. A jövő tele lesz ilyen
kapcsolódásokkal, azért, mert itt vagy, és teszed, amit teszel. Köszönöm! –
teszi hozzá. – Keresd azt a különleges valamit, Eve! Keress szerelmet…
Vagy inkább engedd, hogy a szerelem találjon meg téged!
Rámosolygok. Mi a szerelem? Olvastam róla könyvekben és
kifejeztem táncórákon, miközben a végtagjaimat nyújtottam, de milyen
érzés az?
– A mi kislányunk – mondja Nina anya, és megsimogatja arcomat úgy,
hogy egyenesen ránézzek. – Te vagy minden, amit csak kívánhattunk,
sokkal több, mint amiért imádkoztunk. Na, menjünk!
Elfordul. Követem, ki a szobából, és új helyemen állok az alakzatban,
Nina anya mögött, a többi néma Anya előtt. Ez alkalommal nincs izgatott
duruzsolás. Inkább olyan, mintha dolguk lenne, amit mindenki tökéletesen
akar végrehajtani.
Hallom a szövetek surrogását, ahogy az arcok elrejtőznek.
Követem őket, ujjaim ügyetlenül bánnak az anyaggal.
Elindulunk.
Ketch és a csapata vár miket, amikor kisétálunk a liftből. Ettől a
forróság hulláma kúszik fel a nyakamon az arcomig, mert eszembe jut a
találkozó az első Potenciálissal. Ahogy meglátom őket, elszégyellem
magam, és zavarba jövök. Bár tudom, hogy ez nem így van, úgy érzem,
mintha mind engem bámulnának, sőt talán még vihognának is.
Ahogy elsétálunk az alakzatuk mellett, rám tör a késztetés, és lopva a
legközelebbi őrre pillantok. Ilyesmit eddig még sosem tettem, de ma nem
tudom megállni. A kíváncsiság és a paranoia az idegen felé fordítja a
tekintetemet, akinek az a dolga, hogy megvédjen engem. Fiatal, talán
néhány ével idősebb nálam. Hihetetlenül magas, a haja sötét, a teste
izmos, az arca szép metszésű, a tekintete egyenesen előremered. Mintha
nem tudná, hogy egy méternyire állok tőle.
Pislog, nyel egyet, az ádámcsutkája felugrik. Aztán, mintha érezné,
hogy valaki figyeli, a szeme idegesen felém rebben, és a tekintetünk
találkozik.
Elakad a lélegzetem, az egész testem riadtan megfeszül.
Ennek nem kellett volna megtörténnie.
Ennek nem lett volna szabad megtörténnie.
– Minden rendben? – suttogja Nina anya.
– Biztos maradt egy gombostű a ruhámban vagy ilyesmi –hazudom,
miközben a combomat dörzsölöm, és mély lélegzetet veszek, hogy
megnyugtassam zakatoló szívemet.
Az biztos, hogy mostanában feszegetem a határokat, de kivinni egy
játékot a Meredélyre, és kérdőre vonni Hollyt, semmi ahhoz képest, hogy
nem tartom be a parancsokat, amiket azért adtak ki, hogy biztonságban
legyünk.
– Szeretnéd, ha megnézném? – ajánlja Nina anya, és lassít. A hátunk
mögött mozgolódás támad, amikor a többi anya ráébred, hogy valami
történt. Hallom, hogy Kimberley anya elnézést kér, Tabia anya pedig
cicceg.
– Ne, jól vagyok! – motyogom, a kedvessége csak növeli a
bűntudatomat.
Megyünk tovább. Ez alkalommal a földre szegezem a tekintetemet
előttünk, mert félek, hogy bárki másra siklik.
Mint korábban is, Vivian most is előlép a búvóhelyéről, és előresétál,
amint a kiválasztott gyűlésterem elé érünk, csizmája sarka szinte zajtalan
a márványpadlón.
– Minden világos? – reccsen rám.
– Igen. Hadd intézze Holly a beszédet!
– Így van – szipogja. – Belép, amint te leülsz. Diego nem tudja, hogy
itt vagy. Azt hiszi, ez egy újabb gyakorlás a későbbi találkozó előtt. Hogy
elismételjem, ami a korábbi beszélgetésünkön elhangzott: ne fedd fel
magad, míg én azt nem mondom!
Mindig megmondja nekem, mit csináljak, és ezt utálom. Ez az én
találkozóm, az én Potenciálisom. Ez az egész nem történne meg, ha én
nem léteznék. Vivian régen ezt megértette, de most egyáltalán nem
hasonlít a nőre, aki fogócskázott velem a mezőn. Helyette néha mintha
undorral nézne rám, és nem tudom pontosan, mire véljem ezt a változást.
 – Figyelni foglak – közli, és int Ketchnek, hogy nyissa ki az ajtót, és
kezdődjön a találkozó. – Indulj!

Diego alacsonyabb, mint képzeltem. Ezt veszem észre először, ahogy

besétálok a terembe. Majdnem olyan magas, mint én. A bőre durva és
sötét, a szeme kicsi, gyöngyszerű. Sima fehér inget visel a barna nadrág
felett, amihez illik barna bőrcipője. Mustárszínű zakója földes megjelenést
kölcsönöz neki, mintha a természet része lenne. Ez tetszik. Szalmakalapot
is visel, amit széles piros vászoncsík szegélyez, azt fehér masni tartja a
helyén. Ez elüt öltözéke többi részétől. Láttam valami hasonlót a
történelemkönyvekben, ezért gondolom, perui kötődéséhez lehet valami
köze. Megható, hogy tiszteleg az ősei előtt.
Ő nem tűnik idegesnek, mint Connor. Higgadt és összeszedett. Szinte
meg se rezdül, amikor belépünk.
Az Anyák egyikeként haladni teljesen más, mint egyedül belépni.
Most először vagyok a csoport része, nem velük megyek, és ettől
elszomorodom: ez egyszeri alkalom, és hamarosan megint csak Eve
leszek. Diego még csak tudomást sem vett a létezésünkről. Ehhez nem
vagyok hozzászokva: Eve-et segítik, amerre csak jár. Hogy levegőnek
néznek, az idegen érzés. Kicsit izgalmas észrevétlennek lenni. Beolvadni.
Gyorsan és könnyen megtaláljuk a helyünket.
– Remélem, nem vártál sokat – szól Holly, amikor földig érő rózsaszín
ruhában és krémszínű magas sarkúban belép a terembe.
Repes a szívem, amikor látom a leheletnyi finom csillanást a
szemében: az én Hollym. Nem voltam benne biztos, melyiküket fogom
megpillantani, de most, hogy látom őt, tudom, minden rendben lesz, jó
kezekben vagyunk.
Diego leverten vállat von.
– Finom vacsorád volt tegnap este? – kérdezi Holly jókedvűen. A
fiúval szemben ül a széken, nekünk háttal.
– Gazdagabb, mint amihez hozzá vagyok szokva, de étel volt –
válaszolja Diego, a hangjában sem melegség, sem kedvesség. Talán
bosszús, hogy megint Hollyval kell beszélnie ahelyett, hogy velem
találkozna. Vagy mint nekem, neki sincs hangulata a csevegéshez, amikor
az emberiség jövőjének súlya nyomja a vállát. Bárhogy legyen is,
meglepő, hogy nem adta meg magát Holly derűs személyiségének. Engem
mindig megmosolyogtat.
– Legyen ez a próba a későbbihez, rendben? – Láthatóan próbálja
feloldani őt, hogy ne legyen ez a találkozó is időpocsékolás. Fura így itt
lenni ebben a szobában, tudva, hogy Holly Viviannek dolgozik. Azon
tűnődöm, vajon kommunikálnak-e valahogyan, és vajon ugyanezt a
taktikát használják-e, amikor velem vannak. A gondolatra kicsit
elkomorulok. Diegóra nézek, és azt akarom, hogy felélénküljön, és áruljon
el nekünk valamit.
– Tegyünk úgy, mintha én lennék Eve! – folytatja Holly. – Beszélj
velem nyugodtan úgy, mintha vele beszélnél. Használd ezt az időt a
gyakorlásra!
Diego elfordítja a tekintetét Hollyról, és a padlót nézi előttem és az
Anyák előtt. A tekintete végigköveti a cipőink vonalát, majd folytatja a
teremben lévő többi férfi acéltalpú bakancsán. Ettől a torkomon akad a
levegő.
– Örülök, hogy megismerhetlek – mondja lassan, szavai tiszták,
akcentusa erős.
Felemeli a tekintetét, visszatér Hollyra, arca ellazul.
– Így már jobb – feleli erre Holly. Hallom a mosolyt a hangjában, és
Diego is tükrözi ezt, szája egyik sarka egy leheletnyit felkúszik.
– Bocsáss meg, ez új nekem – mondja a fejét csóválva.
– Ez mindenki számára új – nevet kedvesen Holly. – Egyikünk sem
tudja igazán, mit teszünk, úgyhogy csak lazán, barátságosan. Rendben?
Diego bólint, fészkelődik, kényelmesebb testhelyzetet vesz fel.
Holly megnyerte magának, tudtam én, hogy így lesz.
– Mesélj a perui életedről!
– Matematikát és történelmet tanulok. Szeretek tanulni.
– Az jó. Eve is mindig új képességeket és tudást gyűjt. Jó, hogy ez
közös bennetek – dalolja Holly.
Fura hallani, hogy úgy beszél rólam, mintha ott sem lennék.
Akaratlanul is azon töprengek, mi mást fog még mondani rólam Diegónak.
– Van családom – folytatja a fiú.
– Igen.
– Négy testvérem – mondja tovább. – A családunknak volt egy farmja.
A termés kipusztult. Az állataink meghaltak.
– Szomorúan hallom.
– Az apám meghalt – mondja Diego érzelmek nélkül, talán mert nem
akar összeomlani egy idegenekkel teli teremben. Bár én nem ismertem a
saját szüleimet, még mindig tele vagyok szomorúsággal, hogy nincsenek
itt velem. – Tanulok és okulok, hogy segítsek a családomnak – folytatja
komolyan. – Jó munkát akarok.
– Ez nagyszerű! Mindig fontos, hogy ambiciózus légy!
 – Az vagyok – ismeri be.
– Milyennek találod a folyamatot, ahogy Potenciálissá váltál? –
kérdezi Holly, fejét az egyik oldalra döntve. Könyöke átcsúszik az
asztalon, közelebb kerül Diegóhoz. Így néz rám, amikor azt akarja, hogy a
bizalmamba avassam; nagyon nyílt, barátságos és együttérző. – Képzelem,
hogy eddig nem lehetett könnyű. Talán az ambíciód segített.
Nagyon keveset tudok arról, hogyan választották ki a három
Potenciálist. Genetikai kompatibilitás, természetesen, pszichológiai profil,
fizikai tanulmányok, hitrendszer, talán. Gondolom alávetették őket
minden lehetséges vizsgálati formának, ami csak a KMSz-nek eszébe
jutott, hogy kiszűrje a lakosságból a kiválasztott keveseket. Azonban,
ahogy Diegót méregetem, az átlagos férfit, aki semmilyen tekintetben nem
tűnik különlegesnek, nehéz elképzelni, mit láttak benne. Vagy milyen
tulajdonságait érezték előnyösnek egy jövendő utód számára.
– Keményen tanultam – ért egyet Diego. Felkönyököl az asztalra, és a
tenyerén nyugtatja az állát. – Megtiszteltetés itt lenni. Hogy
kiválasztottak. Nagyon komolyan vettem. Imádkoztam. Útmutatást
kértem. Mindaz lettem, ami lehetek – mondja szenvedélyesen, és széttárja
kezét a mellkasán. – A földnek szüksége van arra, hogy erősek legyünk.
Hogy átadjuk magunkat az ügynek.
Külsőleg Diego kicsi és érdektelen, de belül tűz ég benne, ami vonz
hozzá. Szavai szenvedélyesek. Logikusan beszél.
– Mi az első gondolatod, amikor felébredsz reggel?
Levegőt sem veszek, amikor felteszik a kérdésemet, nagyon szeretném
hallani a válaszát.
– Az apámra gondolok. Hogy milyen büszke lenne rám, ha itt látna.
Azt tanította nekem, hogy az életben meg kell ragadnunk minden
lehetőséget. Reggel úgy ébredek, hogy őt akarom büszkévé tenni. Neki
volt bátorsága. Erős szíve. Én ugyanolyan vagyok. Mindig hálás leszek
neki.
Szóval rendszeresen a veszteségére gondol.
Újra a saját szüleim felé kalandozok, és a szobámban rejtőző leveles
könyvre. Fogalmam sincs, hogy örököltem-e az anyám szemét vagy az
apám édesszájúságát, de hamarosan megtudom. Hamarosan tudni fogom,
mit álmodtak meg nekem. Remélem, hogy egy nap én is gondolhatok úgy
a szüléimre, hogy tudom, büszkévé tettem őket.
Azon kapom magam, hogy oda sem figyelve dörzsölöm a sebet a
csuklómon.
Az apám.
 Megálljt parancsolok magamnak, és lassan a combomra teszem a
kezem.
Amikor felpillantok, Diego rám néz.
– A földbolygó törékeny. Szüksége van ránk, hogy tegyük a
kötelességünket – folytatja.
– Valóban, mindegyikünknek jut egy szerep, amit el kell játszanunk –
helyesel Holly ragyogó mosollyal.
– Segíteni akarok neki.
– A földnek? – kérdezi Holly értetlenül. – Az anyatermészetnek?
– Eve-nek – javítja ki Diego, közben fejével felénk, ülő nők felé int. –
Tudom, hogy itt van. Tudom, hogy hallja, amit mondok.
A lélegzetem a torkomon akad. Többet akarok hallani ettől a
valószínűtlen embertől.
– Együtt változást hozhatunk – mondja tovább, keze finoman
megütögeti a szívét. – Együtt biztosíthatjuk az emberiség jövőjét, ahogy
azt kell. Eve, mondd, hogy itt vagy! Állj fel, és mutasd magad! Mondd,
hogy ugyanazt akarod, mint én!
Mélyet lélegzem, a szavai megérintenek és rabul ejtenek, sajog a
testem, hogy egyetértőén megmozduljak.
– Igen, akarom – jelenti ki váratlanul Nina anya, megérezve, hogy
szólni készülök. Elfátyolozott álla fiatalos büszkeséggel felemelkedik,
engem utánozva.
Érzem, hogy a teremben minden szem az imposztorom felé fordul,
mindenkit meglep, ahogy túllép a kötelességén, hogy védje személyemet.
Hátrapillantok a terem közepe felé éppen akkor, amikor Diego üres
széke a padlónak csapódik. A fiú már nincs ott. Helyette Nina anya fölé
magasodik, és nem hagyja, hogy kihúzza magát.
Megfagy a szívem, ahogy látom, hogy Nina anya feje erősen
megrándul, Diego kezei a torkát markolják, szorítják a puha húst.
A termet sikoltások töltik be. Még soha nem hallottam ilyen hangot.
Most, hogy Nina anya elgyengül, Diego keze gyönyörű arca két oldalára
csúszik, megpendíti, hogy most felénk nézzen, a barátai, a családja felé,
akik iszonyodva merednek rá. Ketch biztonsági egységének tucatnyi
fegyveres tagja közül senki sem tud időben odaérni hozzá. Diego egyetlen
gyors mozdulattal megragadja Nina anyát a szájánál, és az ég felé rántja az
állát. Az anya tekintete az enyémbe kapcsolódik, ahogy szeme kidülled
fájdalmában. Félelem. Megkönnyebbülés.
Mielőtt odamehetnék hozzá, két erős kar hátulról megragad, kezek
fogják be a számat, elfojtva a sikolyomat, és valaki elrángat az előttem
lejátszódó iszonyattól.
 10.

Bram

A felfordulás közepette szem elől veszítem Eve-et. Kikapom a

fülhallgatómat és a stúdió padlójára dobom, hogy Hartman ne üvöltözzön
velem. Összpontosíts, Bram!
A szívem kalapál a kinetikus ruhában, miközben a gyűléstermet
pásztázom a maszkomon át. A tekintetem megakad Nina anya élettelen
testén, és a kezeken, amik még mindig a torkát szorongatják. Az Anyák
tehetetlenül ütlegelik Diegót, de gyenge, hetven éves ökleik semmi
hatással nincsenek rá.
Ketch biztonsági egységének fele hasztalanul kattogtatja a fegyvere
ravaszát. Az épületben minden fegyver chipes, arra programozva, hogy ne
tüzeljen, ha Eve-re tartják.
Eve. Hol van?
Az asztalra ugrom, és átviszem Hollyt a lefátyolozott nők tömegén.
Ahogy a káoszt fürkészem, meglátom őt.
Kék szeme felém villan fekete fátyla vékony résén át. Ketch egyik
embere átkarolja a derekát, és elhúzza a veszélytől, el a tűzvonalból, hogy
a fegyverek újra aktiválódjanak, és kiiktassák a fenyegetést.
Amikor visszafordulok, Diego arca alig egy méterre van az enyémtől.
Motyog valamit a bajsza alatt, úgy hangzik, mint egy ima. Egyáltalán nem
izgatja a körülötte dúló káosz, az Anyák tengerén át vadul felé igyekvő
fegyveresek. Összpontosít, elengedi a nőt, és leveszi a fátylat, felfedve
annak az arcát, akit megölt.
A motyogása abbamarad.
Kudarcot vallott.
Leejti a holttestet, és a legközelebbi fátylas Anyára veti magát. Tudja,
hogy Eve még a teremben van.
Hirtelen fémes kattanás hallatszik, ami visszhangzik a falakon.
Minden fegyver feltöltődik, Eve kikerült a tűzvonalból.
Visszafordulok, és látom, hogy Eve keze a nyitott ajtóba kapaszkodik,
miközben kivonszolják a szobából a lift felé. De csak miután tanúja lesz a
második Potenciális kivégzésének.
 A terem kivilágosodik, ahogy tucatnyi fegyver nyit tüzet Diegóra. Én
csak Eve riadt tekintetében látom, aztán kivonszolják őt a folyosóra.
Futás, Bram!
Eliramodok, olyan gyorsan, amennyire csak Hollyval lehet, nem
törődöm egyetlen útjában lévő akadállyal sem, átmegyek asztalokon és
székeken, át az Anyákon és Ketch biztonsági egységén, teljesen
kihasználom, hogy fényből van. Kinetikus ruhám pulzál és vibrál, jelzi az
embereket és a tárgyakat, amiken átfutok, de ügyet sem vetek rá. Most
nincs idő illúzióra.
Időben érem el a folyosót, hogy lássam, ahogy a lift ajtaja rácsukódik
Eve-re és az őrzőjére.
Kihagy a szívverésem attól, amit látok. Itt semmi sincs rendben. Eve
hátrál a kicsi, gömbölyű térben, az arcán rémület.
A biztonsági tiszt az ajtót bámulja, láthatóan azt akarja, hogy
gyorsabban záródjon. Felpillant, és találkozik a tekintetünk.
A másodpercnek abban a törtrészében olvasok a gondolataiban.
Mintha minden belső démona rám üvöltene, felfedve a mentőakciója
valódi célját.
Az ajtó bezáródik, ahogy a lift felé rohanok, a karomat nyújtom Eve
felé. Fél méternyire vagyok, amikor ereszkedni kezdenek, és egy velőtrázó
sikoly remegteti meg odabent a falakat.
– Holly!
 11.

Eve

A neve ott cseng a fülemben, ahogy a hangom rezonál a liftben, a torkom

fáj a rémülettől, ahogy a csukott ajtóra meredek közöttünk. Túlságosan
össze vagyok zavarodva ahhoz, hogy tudjam, melyik irányba mozgunk. Fel
vagy le, nem számít, mivel alig megyünk valamennyit, máris azt látom,
hogy a férfi keze a vészkarért nyúl, és megállít minket. Emeletek között
vagyunk. Egyedül.
Összehúzom magam. A lift falához simulok, és azt akarom, hogy
nyeljen el a fém. Nem lenne szabad itt lennem. Még a találkozón kellene
lennem, ahol mindent hallok a Potenciálisról, akit gondosan kiválasztottak
számomra. Még abban a teremben kellene lennem.
Az a terem.
Diego.
Nina anya.
A testem összerándul, előrebukom, ahogy öklendezek.
Nincs időm töprengeni. Nincs idő gondolkodni.
Most nem.
Nézem a fekete bakancsokat, amik felém fordulnak. Ő az. Az a férfi
korábbról. Az, akire ránéztem. Az, aki rám nézett. Derékon ragadott.
Kivonszolt abból a szobából. Biztonságos helyre vitt.
Biztonság.
Amikor a keze először rám talált, azt hittem, arról van szó. Azt hittem,
egy másik terv része, amibe engem nem avattak be, de túl sok minden
történt. Túl nagy volt a felfordulás, túl nagy volt a zűrzavar. Fátyol volt
rajtam, beolvadtam. Néhányan gondolhatták azt, hogy ő tényleg én
vagyok, de ő tudta, hol vagyok, amikor elvitt a barátomtól és a véres
káosztól.
A szemem lassan halad a bakancsától az uniformisán át ziháló
mellkasáig.
– Vedd le a fátylad! – utasít. Nagyokat nyel, ökölbe szorítja az ujjait.
– Nem – nyöszörgöm alig hallhatóan.
Odanyúl a kezével, és félrerántja az anyagot, amitől az elszakad.
 Ekkor felnézek rá. A megkönnyebbülés, az öröm, a kéj és a döbbenet,
ami átsuhan az arcán, elárulja nekem, hogy ő nem vett részt Diego
tervében, hanem spontán cselekedett, de az is kiderül, hogy ez senki
tervében nem szerepelt. Sem Ketchében, sem Vivianében, sem a
szervezetében, még az övében sem.
Ő ugyanolyan meglepett és zavart, mint amilyennek én érzem magam,
és ez megrémiszt.
– Mit fogsz tenni velem? – Remegek a félelemtől, remélem, hogy
esdeklő arckifejezésem megakadályozza abban, hogy meggyalázzon,
elvegye azt a részemet, amit nem neki szántak. Vivian mesélt nekem a
férfiak természetes ösztöneiről. Ez a gyengeségük. Régen volt vele erről
különórám. Jó ideje tudok már a testi különbségeinkről és arról, hogy mi
lesz a testünk dolga, hogy megtörténjen az Újjászületés. Ez egy szent
aktus, olyan, amire a férfiak vágynak, bár nem tehetnek róla. Ezért
választanak el minket, ezért nem hoznak soha ilyen helyzetbe. Akarják az
Újjászületést, de annak a megfelelő módon kell történnie.
Az előttem álló férfira meredek. Nem látszik gonosznak vagy
deviánsnak, bár most nehéz benne látni bármilyen gyengeséget.
Nagydarab. Erős és masszív. Éreztem, milyen erősen fog, amikor
kivonszolt a káoszból, és tisztában vagyok vele, hogy fájdalmat okozhat
nekem. Nem tudom, hogy van-e erőm őt megállítani.
Gondterhelten néz rám, miközben nyelvével benedvesíti az ajkát.
Talán – gondolom – még mindig őrlődik a logika, a kötelesség és emberi
vágya között. Látható kétsége felbátorít.
– Nem éri meg – szólalok meg csendesen. Próbálok nyugodt és
összeszedett maradni, bár érzem, hogy vadul zakatol a szívem.
– Nem? – mordul fel a sarkán hintázva.
– Láttad, mi történt odafent. – Bárcsak tudnék egy kis távolságot
teremteni köztünk, hogy ne érezzem, ahogy forró lehelete az arcomba
csapódik. – Láttad, mit tettek vele. Ugyanezt teszik majd veled is. Végül.
Kérdőn néz rám.
Lassan felemeli a kezét, ujjhegyei a ruhámon járnak. Megállnak a
torkom alatt. A pillanat törtrészéig azt hiszem, be akarja fejezni Diego
küldetését és megfojt, de ehelyett hallom, hogy pattan egy csat és a szövet
a fejem körül lehull. Elakad a lélegzetem, amikor a kezei közé fogja az
arcom, és közelebb hajol, lehunyja a szemét, beszívja az illatom és kéjes
hangot hallat.
– Az illatod. Olyan…
– Nem lenne szabad ezt tenned – vágok közbe.
 – Mit nem lenne szabad?
– Ezt. Nem lenne szabad itt lenned velem. Megtiltották.
– Védelek téged.
– Igazán?
– Igen. Persze. – Sápadtan lehajtja a fejét, a kezét elhúzza az arcomtól
az Anyák egyenruhájáig, amit undorodva babrál. – Nem kellene ezt
viselned.
Minden gombot nagy összpontosítással gombol ki. Újabb nagy levegőt
vesz, amikor a sötét khaki színű anyag lehullik, és előbukkan a ruhám.
Eve vagyok.
Kicsit kihúzom magam, ő pedig fejet hajt, bár nem tudom, hogy
megszokásból vagy tiszteletből teszi-e. Talán kicsit mindkettő igaz.
– Hogy hívnak? – kérdezem. Amit tett, attól magabiztosabb lettem.
– Turner – válaszolja. Az arca kedvesebbnek tűnik, mint korábban, a
keménység eltűnik a szeméből.
– A keresztneved? – firtatom. Az Anyákat a keresztnevükön ismertem,
és rájövök, hogy valószínűleg azért, mert úgy meghittebb és
gondoskodóbb.
– Michael.
– Michael – ismétlem. – Mióta dolgozol itt?
– Évek óta.
Bólintok.
– Köszönöm, hogy azóta vigyáztál rám. Tudom, hogy…
– Nem bántottalak volna – vág közbe. A homloka aggodalmasan
ráncolódik, és a tekintete a tekintetemet keresi. – Esküt tettem, hogy
megvédelek. Komolyan gondoltam. Én soha nem… sosem tudnék… Ki
kellett hozzalak onnan.
Kissé könnyedebben lélegzem. Éveken át azt plántálták belém, hogy
ez rossz. Hogy nem nézhetek oda. Nem nézhetek oda és nem
beszélgethetek. Azt mondták, semmi jó nem származna belőle. Elérték,
hogy féljek a közöttünk megbúvó ördögtől…
– Köszönöm – suttogom, és úgy döntök, hogy hiszek neki. – Örülök,
hogy megtetted.
És ott van a fejemben Holly, és körülötte minden, ami berobbant az
életembe pillanatokkal azelőtt, hogy beszálltam volna ebbe a liftbe. Nina
anya, Diego és az a terem villan fel a szemem előtt. Elönt a bánat, az
iszonyat és tehetetlennek érzem magam.
– Mi folyik itt? – nyöszörgök. Felzokogok. Kiáltok. Üvöltök.
Michael átkarolja a vállam, és az ölelésébe von. Nem félek. Akarom.
És szükségem van rá. Hálás vagyok érte. Megnyugtat.
Egyetlen gondolat visszhangzik a fejemben. Nina anya nincs többé, és
az egész miattam történt.
Cserbenhagytam őt.
 12.

Bram

Futok. Nem, sprintelek. Még soha életemben nem mozogtam ilyen

gyorsan. Hartman alig tud lépést tartani velem, ahogy átrepülünk az
öltözőn. Letépem a maszkot az arcomról, és ledobom a földre, ahol a
fémfolyosón át kicsúszik a stúdióból.
Szirénák visítanak. A vészfények mélyvörös csíkokat vetnek a sima
falakra, miközben befordulunk a sarkon a liftakna felé. Még mindig látom
azt az utolsó képet Eve-ről, ahogy Holly felé nyúl, felém, aztán rácsukódik
az ajtó… Rájuk.
A lány odabent van abban a fémgömbben azzal az őrrel. Azzal a
katonával. Azzal a férfival. Egyedül.
Egyszerre gondolok minden lehetőségre. Minden kimenetelre. Minden
végeredményre.
Oda kell jutnom Eve-hez.
Adrenalinhullám cikázik át a testemen.
Oda kell jutnom Eve-hez.
A szemem csak a liftet látja. A testem nekicsapódik a hideg fém és
üvegajtónak, de nem érzek semmit. Ujjaimat becsúsztatom a legkisebb
résbe, a fémkeret nyom a kompressziós kesztyűn át, ami még rajtam van.
Ezeket az ajtókat úgy tervezték, hogy ne lehessen betörni.
– Így tudod kinyitni! – üvölti Hartman, ahogy odaér hozzám. Nem
törődöm vele, és megpróbálom az öklömmel szétfeszíteni az ajtókat. –
Mágnesesen zárnak, Bram! – folytatja, miközben drótokat húz elő egy
kicsi elektromos kütyüből. – Tégy valami hasznosat, és csavard le a
fedelé… – Megáll a mondat közepén, félbeszakítja a zaj, ahogy letépem a
fémborítást a falról, mintha csak karton lenne. – Vagy ez is működhet.
Újabbakkal cseréli ki a drótokat a kezében a kütyüből. Amikor az
utolsó a helyére kattan, megnyom egy gombot a kezében tartott dobozon,
és halljuk, hogy a lift életre kell a vastag, átlátszó ajtók mögött.
Hartmannel egymásra nézünk, mindketten próbálunk nem gondolni
arra, mit találhatunk, ha azok az ajtók kinyílnak.
Ahhoz a ponthoz ugrok, ahol az agyam elemezni próbálja a helyzetet.
 Egy fegyveres katona elrabolta a legértékesebb emberi lényt a
bolygón, és most össze van zárva vele egy szűk térben, és mi épp
készülünk szembeszállni vele. Konkrétan a fajunk jövője függ attól, hogy
mit teszünk ezután. Fegyvertelenek vagyunk, és én testhez simuló Lycrát
viselek. Ha a pasi támad, nekünk annyi.
– Hol van? – dörrenek rá Hartmanre, átnézek az üvegen, várom, hogy a
gömbkamra megjelenjen. Egy örökkévalóságig tart. Hartman a kütyü
képernyőjét nézi, amit bedrótozott a falba.
– Három emeletre van. Kettő… egy… – Megáll, amikor halljuk a
közeledő lift halk surrogását. Aztán látjuk, ahogy az ajtó túloldalán
ereszkedik, krómozott külső fala eltorzítja a tükörképünket, amikor megáll
előttünk.
Odabentről nem hallunk hangokat.
Sem sikolyokat.
Kihagy a szívverésem, amikor szörnyű képek villannak fel az
agyamban a legrosszabb eshetőségekről. Kirázom őket a fejemből.
Nyílnak az ajtók, és az ösztöneim átveszik az irányítást.
 13.

Eve

Michaelt félelmetes sebességgel elrántják tőlem, aztán egy ököl repül a

látóterembe, és lesújt az állára. Azonnal kiüti, férfias teste élettelenül terül
el a földön.
– Ne bántsd! – kiáltom, és kitartom a karomat, hogy megállítsam a
támadót, közben letérdelek Michael mellé, ösztönösen elválasztva őt és a
másikat, miközben megnézem, hogy nem esett-e baja. Kezemmel
végigsimítok az arcán, ügyelek, hogy ne érjek hozzá a fájdalmasnak látszó
duzzanathoz, ami máris megjelent. Nem semmi ütés volt. – Segíteni
próbált! – korholom. Úgy beszélek, mint az egyik Anya.
– Nem lesz baja – közli egy bosszús hang.
Megfordulok és két férfit látok – inkább fiúkat –, korombeliek vagy
akörül, mindketten kivörösödtek és zihálnak. Egyikük az őrök ismerős
egyenruháját viseli, bár ez kék, és gondolom a nevét hímezték a
mellkasára: Hartman. A másik fényes fekete sportmezt visel, ami kiemeli
atletikus alkatát, ő volt az, aki ütött.
Épp azon tűnődöm, vajon most más fenyeget-e engem, amikor
megnézem a második fickó vonásait és a tekintetünk találkozik.
Holly.
Elakad a lélegzetem. Szinte minden nap belenézek azokba a szemekbe,
amióta csak az eszemet tudom. Ismerem mandulaalakját és a mögötte
lakozó lelket. Tátott szájjal nézem az idegen vonásokat, melyek
körbeveszik azt, ami ismerős. Gyakran eltűnődöm, milyen nő lehet valódi
formájában, persze mindig ott volt az a lehetőség, hogy az Anyák egyike,
és azt is megfontoltam, és elvetettem; egyszerűen fiatalabbnak tűnt.
Ledöbbent, hogy a fiú mennyire különbözik Hollytól, szőke, zöld
szemű társnőmtől, akinek kecses az alakja és gyönyörű az arca. A fiú arca
is gyönyörű, csak nagyon máshogy. Az ő szőke haját rövidre vágták, azt
hiszem, ez az egységes stílusuk, neki és a társának is ilyen van. Sima bőre
halványkreol árnyalatú. Apró verejtékgyöngyöket veszek észre széles
orrán és az arcán. A szeme lebilincselően sötét, mély, bársonyos barna,
ami megcsillan a fényben. A színe talán más, mint Hollyé, de ugyanazok a
szemek.
A fiú egyáltalán nem olyan, mint Holly, mégis ő az.
A fiú elfordítja a tekintetét, és megmozdul, meztelen lábfejével
megbökdösi Michael lábát. Semmi reakció.
– Nem esett bajod? – kérdezi anélkül, hogy felnézne rám.
– Nem tudom biztosan – felelem, végiggondolva mindazt, ami azután
történt, hogy reggel felébredtem.
– Nem bántott téged – mondja csendesen. Ez inkább megfigyelés, mint
kérdés.
– Nem… Azt hittem, fog, de nem. Össze volt zavarodva –magyarázom
neki, védve Michaelt, bár pontosan tudom, hogy máshogy is elsülhetett
volna. Vagy talán Michaelnek egyedülálló az akaratereje és elhivatottabb
az ügy mellett, mint a többi férfi.
– Értem – feleli hitetlenkedve, az arca gondterhelt, az állizmai
megfeszülnek.
– Minden olyan gyorsan történt. Nina anya. Meghalt –mondom neki, a
szavak csak úgy kibuknak a számon.
A fiú összerezzen, de nincs meglepve.
– Sajnálom! – feleli.
– Te nem…
– Nem, de nekem kellett volna…
– Talán – fejezem be.
– Nem tudtad volna – szól közbe a barátja.
Felnézek rá, és az arcát fürkészem, azon tűnődöm, hogy vajon ő is egy
Holly-e, de belőle semmi sem ismerős. Azon tűnődöm, ő mit keres itt, és
neki mi a kapcsolata Hollyval.
A padló felől érkező nyögés elvonja a figyelmemet. Michael
megmozdul, és az arcára szorítja a kezét.
Elindulok felé, de egy felemelt kar megakadályoz benne.
Megsemmisítő pillantást küldök „Holly” felé.
– Ne, Eve!
– Szerintem nem állt szándékában bántani engem – mondom nekik.
– Nem úgy tűnt – feleli.
– Láttad – mondom lassan, mert eszembe jut, hogy Holly ott volt,
amikor bezáródtak a liftajtók, és neki kiáltottam segítségért. Rettegtem az
ismeretlentől, és hisztérikus voltam Diego miatt.
A fiú megszabadult Holly alakjától, és rohant, hogy segítsen nekem.
Nem volt szükségem rá. Lehet, hogy először azt hittem, de Michael nem
jelentett fenyegetést. Ha az ellenkezője lenne igaz, ha megpróbálta volna
kihasználni a helyzetet, megmentettek volna. Segítettek volna.
Kiszabadítottak volna. A szavak cikáznak az agyamban. Nem tetszik a
törékenység érzése, ami ma a hatalmába kerített. Ám valójában gyenge
vagyok. Gyengébb, mint hittem.
– Én… – A fiú a fejét rázza, mintha ugyanolyan bizarrnak látná a
helyzetet, mint én, és nem tudná, hogyan reagáljon. Arra nyilvánvalóan
nincs protokoll, ha az álcájától távol találkozik velem, távol Hollytól.
– Hisz te vagy Hol…
– A pasinak csak egy kis jég kell – vág a szavamba gyorsan. – És hogy
kialudja magát.
– Nem semmi ütés volt – morogja a barátja, aki a szemét forgatva
karba teszi a kezét, és a károkat méregeti előttünk.
– Erősebben is megüthettem volna – dohogja a társa a bajsza alatt.
A padlón trappoló léptek zaját halljuk, aztán Ketch és az egysége tűnik
fel a szemünk előtt. Elözönlik a folyosót, a nyomukban több Anya, az
arcuk kétségbeesett és rémült.
Észreveszem Nina anya hiányát, és összeszorul a szívem.
– Hartman. Bram. – Ketch bólint feléjük, és jelzi, hogy lépjenek
arrébb, míg biztosítják a területet.
Bram.
A fiú neve Bram.
– Nem esett bajod? – óbégat Kimberley anya, és olyan erővel ölel át,
hogy majdnem feldönt. – Ő ugye nem…
– Nem – felelem elvörösödve. – Ő. Ők. Ők csak segítettek.
– Persze, hogy mi csak azt tettük! – hőzöng Bram, nem is érti, hogy jut
eszükbe bármi más.
Kimberley anya megkönnyebbülten kifújja a levegőt.
– Hadd vigyünk fel! Vivian hamarosan feljön hozzád.
Lesújtó gondolat. Ő az utolsó, akit látni szeretnék. Egy porcikám sem
akarja hallani, hogy mit akar mondani arról, ami történt, és hogy nekem
milyen szerepem volt benne.
Michaelt pillanatokon belül kiviszik a liftből, engem pedig az Anyák
által közrefogva visszakísérnek.
Ahogy az ajtó becsukódik, a fiút keresem, és újra megtalálom azt a
szempárt.
Bram.
A neve Bram.
Ülök az ágyamon, várok. Nemcsak arra várok, hogy Vivian jöjjön, és
megdorgáljon – valahogy levezetve, hogy az én hibám volt –, de arra is,
hogy elöntsenek az érzelmek. Bűntudat. Félelem. Gyász. Kétségbeesés.
Düh. Remény. Öröm. Bármi.
Semmit sem érzek. Azt hittem, fogok, és kellene is. Amíg abban a
liftben voltam, csordultig tele voltam érzelmekkel, de most nagy, fekete
lyuk van ott, ahol éreznem kellene valamit.
Zsibbadt vagyok.
A testem üres.
Az agyam lefagyott.
Alig tudok megmozdulni.
Alig tudok gondolkodni. A tekintetem az öltözőasztalra siklik, a
sminkes zacskókra és ecsetekre, amiket Nina anya csupán néhány órája
rakott el, amikor szeretetteljesen beszélgettünk.
Emlékszem ujjai melegére, ahogy megérintette az arcomat, és most
kísért, ami nem sokkal később történt. Ugyanaz a mozdulat
megismétlődött, de ez alkalommal nagyon erőszakosan. Látom ráncos
arcát Diego kezei között, és a zsibbadtság erősödik. Képtelen vagyok
felfogni az iszonyatot, aminek tanúja voltam. Nekem kellett volna az
áldozatnak lennem. Ehelyett az a férfi ellopta a barátom életét. Mi értelme
volt?
Ez a szoba. Ez a tér. Régen biztonságban éreztem magam itt. Talán
elnyomva, csapdába esve és ellenőrizve, de nagy a feladatom és ők itt
vannak, hogy segítsenek megtenni nekem, amit csak lehet, hogy
megmentsem a fajunkat. Ez a menedék támogatást, kedvességet és
biztonságot nyújtott nekem, mialatt felnőttem. Kényelmet, ösztönzést,
oktatást és barátokat kaptam tőlük. Nina anyát.
És aztán itt volt Holly. Egy ajándék volt, már látom. Hogy
korombeliekkel beszélhessek, kapcsolatban lehessek valakivel. Mert egy
napon a valódi társaim meghalnak, és egyedül maradok… És akkor? Mi
lesz velem?
Hollyra gondolok, és a fiút látom: Bramet, tele szenvedéllyel, dühvel
és tűzzel.
Azon tűnődöm, vajon meddig tart majd, hogy a képe elhalványuljon,
mielőtt az agyam megmásítja az orrlyukai ívét vagy a hajvonala hullámát,
magasabbá teszi vagy erősebb fizikumúvá. Meddig tart, míg a róla őrzött
képem fikcióvá válik?
Nem hiszem el, hogy tényleg találkoztam egy Hollyval.
Persze nagyon dühösek lesznek. Még ha tudják is, hogy meg tudom
különböztetni őket és tudom, hogy Holly csak az ő bábjuk, működik. Ezért
küldik mindig hozzám. Beszélgetek vele, a bizalmamba avatom… Ha azt
hiszik, hogy teljesen átláttam a hazugságot, lehet, hogy többé nem küldik
el hozzám azt a Hollyt. Az én Hollymat.
Lesújt rám, hogy Bram ezért állított meg, mielőtt kibukott volna
belőlem, hogy tudom, kicsoda. Ha kimondom azokat a szavakat,
mindennek vége. Most csak várnom kell, hogy vajon visszatér-e.
Remélem, hogy a kis pillanatunk beleveszett a reggeli hatalmas
katasztrófába.
– Sajnálom! – szólal meg egy hang a hátam mögött.
A szívem összeszorul, és apróra zsugorodik.
Vivian felé fordulok, aki a hálószobám ajtajában áll, összeszedetten,
mint mindig.
Hirtelen elönt a harag és a gyűlölet. Az ágyneműt markolom, nehogy
rávessem magam, mert arra vágyom. Oda akarok rohanni hozzá, és
szabadon engedni ezt az érzést, de nem tehetem.
– Tudom, mennyire szeretted Nina anyát – folytatja.
– Így volt – válaszolom, és gyűlölöm, hogy milyen gyorsan képesek
vagyunk múlt időben beszélni róla, és azt kívánom, bár ne kellene.
– Helyesen cselekedett – jelenti ki Vivian. Szégyenkezés nélkül
besétál a szobámba, aztán végigmér, mintha sérüléseket keresne rajtam.
Egyet sem fog találni.
– Igazán? – csattanok fel.
– Hát persze – válaszolja, és a hangja hátborzongatóan hideg, tekintve,
hogy egy ártatlan élet elvesztéséről beszél, és olyasvalakiről, akivel együtt
dolgozott az elmúlt évtizedben.
– És miért mondod ezt? – kérdeztem, és tovább forr bennem a harag.
– Tudta, hogy fel akarod fedni magad.
Ezt nem tagadhatom.
– Megmentett téged.
– Szóval, az én hibám?! – kiáltom.
– Azt nem mondtam – feleli Vivian kőmerev arccal.
– De céloztál rá! – visítom.
– Eve, uralkodj magadon! – figyelmeztet. A hangja higgadt marad,
nem úgy, mint az enyém. – Nina anya nyilván megérzett valamit, amit mi
többiek nem vettünk észre. Boldogan halt meg, tudva, hogy megment
téged.
– Te miért nem vetted észre? – kérdezem, felpattanva az ágyról. –
Hogy lett ő kiválasztva az összes többi férfi közül? Hogy engedhették be
ide? – A vér a fejembe száll, miközben záporoznak a számból a szavak.
– Az ügyet vizsgáljuk. – Vivian összeszorított szájjal pislog, a
legapróbb jelét sem mutatja annak, hogy zavarja a reakcióm. – Többé nem
fordul elő.
– És ennyi? – kérdezem elcsukló hangon.
– Azt hiszem, megfeledkezel a nagyobb egészről, Eve – vág vissza, a
szemöldöke felszalad, épp csak annyira, hogy lekezelőnek tűnjön, de nem
eléggé ahhoz, hogy jelen körülmények között embertelen legyen. – Túl
szentimentális lettél, pedig az ügyre kellene összpontosítani és arra, hogy
mit nyerhetünk vagy veszíthetünk. Válogasd meg a csatáidat! Koncentrálj
az előtted álló útra! Persze tragikus, ami Nina anyával történt, de az övé
csak egy élet volt.
– Az én életem miért lenne fontosabb, mint az övé? – kérdezem,
közben a torkomba gombóc gyűlik.
– Okkal hívnak téged Megmentőnek. Figyelsz egyáltalán a
történelemórákon? – gúnyolódik.
– Azt hittem, én csak egy fogaskerék vagyok – jegyzem meg szárazon.
– Eve… – Vivian türelmetlenül felsóhajt, és a blúza ujját húzogatja. –
Nina anya a nagyobb jót szolgálta azzal, hogy feláldozta magát. Legyünk
neki hálásak, és ne tipródjunk ezen!
Hallgatok, és a padlót bámulom kettőnk között.
– És a liftben mi történt?
– Semmi – felelem alig hallhatóan, mert elnémít a szomorúság. –
Megmentettek.
– Az őrt eszméletlenül találták.
– Az félreértés volt.
Rám szegezi a tekintetét, próbálja kitalálni, hogy igazat mondok-e
vagy sem. Nem tudom, miért fárad egyáltalán azzal, hogy megkérdezze.
Biztosan mindenhol vannak kamerák, már úgyis látta az egészet.
– Tehát egyik érintett fiatalemberrel sincs további teendő?
A fejemet rázom, képtelen vagyok felnézni a padlóról.
– Azt mondtad, bántani fognak. Hogy túl nagy lesz a kísértés.
– A kísértés vagy azonnal lesújt, vagy idővel növekszik, Eve. Ne
viselkedj érzelgősen, vagy talán legközelebb nem lesz ilyen szerencséd! –
figyelmeztet Vivian szúrós szemmel.
Bólintok.
Rendben – mondja erre, és az ajtó felé indul.
– Temetés! – kiáltok utána. – Lesz?
Vivian sóhajt a kellemetlenségre.
Gondoskodom róla, hogy valahogy megemlékezzenek róla feleli. –
Megbízom a többi Anyát, hogy beszéljék meg.
 Köszönöm – mondom szinte magamnak. – Tényleg rendkívüli nő volt.
Abban a pillanatban csak két ölelő karra vágyom. Michaelére,
Bramére… Nina anyáéra… Még Vivian is vigaszt nyújthatna
valamennyire. Ám ő nem ad nekem semmit. Vesz egy mély lélegzetet,
felszegi az állát, és némán kisétál a szobából. Magamra hagy, hogy
egyedül sírjam el tengernyi könnyemet.
 14.

Bram

Becsukom a szobám ajtaját, és remegő ujjakkal elhúzom a reteszt. Nem

tudom megállítani a remegést. Pár perccel korábban, a lift előtt sikerült
megfékeznem, de most, hogy egyedül vagyok, a testem szabadon
reagálhat, ahogy akar.
Hátratántorodom. Szürkés homály rajzol keretet a látómezőm köré,
akár egy régi fotó széle. Forog a szoba. Agy, ablak, ajtó. Ágy, ablak, ajtó.
Az egyensúlyom cserbenhagy, amikor a lábam megadja magát a
gondolataim súlya alatt, amik egy valami körül forognak.
Eve.

Végigvonszolom a bőröndömet az otthonom folyosóján a felhőkarcolóban.

Magasan vagyunk, valahol a felsőbb emeleteken. A felhők az üvegfalhoz
préselődnek és szürkévé teszik.
Ahogy kibámulok a ködös világra, a felhők felragyognak. Két hatalmas
ragyogó szem jelenik meg hirtelen az ablak előtt, és visszabámul rám.
„A Megmentőtök”. Egy kedves hang visszhangzik odakint a levegőben,
amit eltompít az üveg. „A jövőnk.” Eloszlik a köd, és előtűnik a csinos arc,
amit a szemközti felhőkarcoló oldalára vetítettek.
– Tudod, ki az? – kérdezi az apám.
Persze, hogy tudom.
– Eve – mondom, de a tekintetem visszavándorol a folyosóra a hang
felé, ahogy anyám zárt ajtó mögött zokog,
– Eve lesz az új barátod – közli az apám, aztán észreveszi, hová
kalandozott a figyelmem. – Ne nézz vissza! – mondja monoton hangon. A
lift ajtajában áll, arra vár, hogy megérkezzen. – Ez az egy esélyed van a
jobb életre. Egy napon meg fogod köszönni, hogy kijutattalak erről a
helyről.
– Anyát akarom! – A hangomat hallva rájövök, hogy sírok. Zokogok. –
Anyát akarom!
– Nem látod többé azt a nőt, arra pedig biztosan nem lesz szükséged,
ott nem, ahová megyünk. – Megrántja a kis ezüstkeresztet, mire a lánc
elszakad, és leesik a nyakamból. – Egy ostoba nő ostoba hite. Beszélni sem
fogsz róla.

Eve!
Hirtelen felülök. Hideg van. Bizsereg az arcom, mintha többször
megütöttek volna. Homályos a látásom és nem érzékelek színeket, de azt
látom, hogy Hartman áll felettem felemelt kézzel. A szája mozog, de nem
hallom a magas csilingeléstől, ami a koponyámban vibrál.
Visszahúzza a kezét, és pofon vág. Arcom bizsergése égéssé erősödik.
– Bram! – suttogja elfojtott pánikban. – Bram, ha hamarosan nem
jössz ki ebből, hívom az orvost!
– N-ne… – motyogom, ahogy felemelem hideg, ragacsos testemet a
padlóról. – Nem kell. Jól vagyok.
– Tényleg? – kérdezi.
Tényleg?
Mi a fene történt velem? A látásomba lassan visszatér a szín, a
pulzusom minden fülsiketítő dobbanásával a fülemben, a normalitás
lassan visszatér.
– Csak vegyél egy mély levegőt, és idd meg ezt! – Átnyújt egy
kulacsot. Gondolkodás nélkül kortyolok egyet, és a forró folyadék elér
hátul a torkomra. Azonnal kiköpöm.
– Ez mi? – adom vissza a kulacsot.
– Tea – vonogatja a vállát.
– Szólhattál volna, hogy forró!
– Bocs. Csak gondoltam, talán segít lehiggadnod.
– Elájultam? – kérdezem, bár már tudom a választ.
– Nem tudom. Csak azt tudom, hogy elrohantál, amint elkísérték Eve-
et. Amikor ideértem, az ajtó zárva volt, úgyhogy ezt is meg kellett
hackelnem, és amikor végre kinyitottam, te a földön hevertél, a szemed
fennakadt, és mindenféle fura dolgot motyogtál. – Meglóbálja a teáját. – A
francba, ez tényleg forró!
Nem fáradok azzal, hogy megkérdezzem, mit motyogtam. Nem azért,
mert félek, hogy mi lehetett, hanem mert már tudom, mi volt az. Az utolsó
dolog, amire gondoltam, mielőtt elájultam, és az első dolog, amire
gondoltam, amikor magamhoz tértem.
Eve.
Felfordul a gyomrom, és a másodperc törtrésze alatt a torkomban van
a tartalma. A szobánk padlójára hányok. Hartman még épp időben ugrik
félre.
– Mi a büdös f… – Nem tudja befejezni, mielőtt egy második adag
lőne ki a számon. – Pfúj! – nyújt felém egy törülközőt.
Letépem magamról a kinetikus ruhámat, és nagy sóhajjal
hátrahanyatlok az alsó ágyra. Mi történik velem? Lehunyom a szemem.
Eve.
Ezerszer láttam már az arcát, de így még sohasem. A saját szememmel
soha. Soha nem szívtam vele egy levegőt, és nem éreztem meg a haja
virágillatát.
Mély levegőt veszek, hogy megteljen a tüdőm, megpróbálok
visszaemlékezni, hogy milyen volt mellette lélegezni. Az illata. Valódi
illata volt.
Hirtelen eszembe jut, ahogy a szemembe nézett. Még soha, senki nem
nézett rám úgy. Mintha átnézne rajtam, bele a fejembe, megpróbálná látni
odabent az embert. Ahogy Hollyra néz, csakhogy most nem talált mást,
csak engem.
Látott engem.
Felismert engem.
Tudja.
– Sürgősségi eligazításunk harminc perc múlva lesz, de te itt maradsz
– közli Hartman, miközben feltörli a mocskomat egy törülközővel.
– Nem, jól vagyok. Hallanom kell, hogy mi történik – vitatkozom.
– Sokkot kaptál, Bram, pihenned kell.
– Sokkot? – majdnem felnevetek.
– Korábban valami szörnyűséget láttál, ember! A tested így reagál rá.
Valami szörnyűséget? Miről beszél?
Aztán bevillan. Az emlékek betörnek az agyamba, úgy vágnak, akár az
üveg. Nina anya mozdulatlan teste a padlón. Diego hideg tekintete és a vér
a kezén, ami megtölti az ujjpercei ráncait és beborítja a körmeit.
Szörnyűség.
– Igen, azt hiszem, igazad van – hazudom.
– Te nem vagy katona, Bram. Ilyesmi nem történik minden nap.
Legalábbis idefent nem. Mármint a francba is, odakint mindenki ilyen?
Mind ilyen hibbant?
– Nem emlékszel? – kérdezem.
– Az életemre mielőtt idejöttem? Alig. Hála istennek!
– Én igen – árulom el. – Darabkákra. Igazából csak villanásokra. Nem
volt olyan rossz.
– Nem volt olyan rossz? – Hartman tátott szájjal bámul rám. – Te
beteg vagy, haver! Egy rohadt háborús zóna volt úgy harminc évig.
– Igen, ez mind EE volt, mielőtt mi megszülettünk. Miután ő
megérkezett, jobb lett a helyzet, stabilabb.
– Naná, hogy jobb lett, jobb nekünk! Ha ő nem lenne, odakint lennénk
a Centralban, a viharban a többiekkel, és visszafelé számolnánk a napokat
a kihalásig.
– Megfagyhattunk volna, és a testünk megőrződne a jövőnek –
poénkodok.
– Na, ja. Vagy feltölthetnénk az agyunkat az apád egyik Projektánsába
– válaszolja Hartman. – Nem. Kösz szépen!
– Azt hittem, neked az tetszene. Évekig projekcióként élni. Te imádod
a számítógépeket!
– Ja, de inkább nem válnék azzá. – Hartman a teáját fújja, és
belekortyol. – Rendben! Maradj nyugton!
Hallgatok. Az lesz a legjobb, ha azt hiszi, hogy Nina anya halála miatt
gyötrődöm, minthogy tudná az igazat. De egy valamiben igaza volt. A
testem sokkot kapott. Az agyam sokkot kapott. De leginkább a szívem.
Még soha nem vert olyan sebességgel, mint ma. Egy célért dobogott.
Valakiért dobogott.
Eve-ért.
– Kiderítem, mi folyik itt. Ha megint kiakadnál, hívd az orvost! –
mondja Hartman, és a piszkos törülközőt kidobja a szennyes csúszdába,
aztán megmossa a kezét a csapnál.
– Úgy lesz – felelem, tudva, hogy nem teszem meg.
– Komolyan beszélek – válaszolja, és ő is tudja, hogy nem teszem
meg. Sokatmondóan rám néz, aztán kinyitja az ajtót, és eltűnik.
A fejemet a párnára fektetem, és bámulom az ágyat a fejem felett.
Minden pislantásomnál kék villanást látok. Mélykék. Eve szeme. A
fejemben van, úgy néz vissza rám, mintha örökre beleégett volna a
retinámba.
Hallom a halk surrogást, ahogy kinyílik az ajtónk.
– Jól vagyok, nem kell aggódnod miattam – közlöm.
– Jó tudni – válaszolja egy mély hang.
– Apa? – Azonnal felülök, és bevágom a fejem a felső ágyba. Remek!
– Feküdj le, mielőtt még kárt teszel magadban! – utasít, láthatóan nem
hatja meg a dolog. – Beszéljünk arról, ami ma történt! – Sosem volt az a
csevegős fajta.
– Aha. Kezdjük azzal, hogy mi a fasz történt, és hogyan engedhettek
egy komplett pszichopatát egy szobába Eve-vel? – csattanok fel. Talán
sokkot kaptam. Az apám egyértelműen úgy néz ki, mint aki igen.
– Hibák történtek – válaszolja higgadtan, nem ragad át rá a haragom. –
Foglalkozunk vele, és kiderítjük, Diego miért csusszant át a hálón.
– Átcsusszant a hálón? Én azt mondanám, elég nagy lyuk van rajta.
Eve meg is halhatott volna. Nem lenne többé.
– Mind tisztában vagyunk a helyzet súlyosságával…
– Igazán? Mert én nem vagyok benne biztos – vágok közbe, a düh és a
tehetetlenség forr a mellkasomban. – A fajunk jövőjét majdnem eltörölték
ma abban a teremben, és ez biztos több volt véletlennél. Valakit
felelősségre kell vonni. – A szenvedélytől felpattanok, és szemtől szemben
állok az apámmal.
– És mit javasolsz, kit vonjanak felelősségre, Bram? – mordul rám. –
Engem?
– Igen, téged. Téged és Viviant.
A tenyere hamarabb ér a torkomhoz, mint hogy reagálni tudnék, és a
fejemet nekicsapja a felső ágy acélkeretének.
Nem küzdök ellene. Túl erős. Fizikailag és mentálisan is. Voltak már
harcaink. Rajtam vannak a testi és lelki sebek.
– Ennyi elég! Tényleg azt hitted, hogy azért jöttem, hogy a
rendszerünk hibáiról beszélgessek veled? Hogy halljam a véleményed?
Azt hiszed, tudni akarom, mi zajlik a jelentéktelen agyadban?
A keze ellazul, és a torkom kiszabadul a markából.
– Sajnálom – motyogom. – Csak…
Habozok, ő pedig szúrós szemmel néz rám.
– Csak mi?
– Csak Vivian. Apa, ő…
– Elég! Én nagyon vigyáznék, merre kószálnak a gondolataid. Vivian
nem toleráns nő, és az indítékai megkérdőjelezéséhez sem
felhatalmazásod, sem intelligenciád nincs.
Apám jelenlétében újra gyerek vagyok.
Az ablakhoz lép, és a tenyerét az üveghez nyomja. A monitor
beolvassa a kezét, és hozzáférést biztosít számára bármilyen fájlhoz vagy
programhoz, amihez csak szeretne. Átpörgeti a délután készült biztonsági
felvételeket.
Áttekeri a találkozót. Újra végignézem a történteket kétszeres
sebességgel. Látom magam a teremben Hollynak álcázva, az álruhás Eve-
et az Anyák között. Mindketten ott vagyunk és mégsem.
– Azért jöttem, hogy Eve-ről beszéljünk – közli az apám, és elfordítja
a kezét a levegőben, mintha egy láthatatlan fogaskereket forgatna,
miközben a felvétel lemegy a realiTV képernyőjén.
– Mit akarsz tudni? – kérdezem, miközben aznap másodszor nézem
végig, ahogy Nina anya meghal. Az apám arca nem változik. Kemény.
Érzelemmentes.
A képernyő egy másik kamerára vált. Eve-et a lift felé vonszolják.
Holly utánuk ered, szinte tökéletes projekciója csak kicsit remeg meg a
lövések villanásában hátul a teremben.
– Itt is vagyunk – közli apám a képernyő felé biccentve.
Én vagyok az. Nem Hollyként. A valódi önmagam. Mindketten a
képernyőre meredünk, ahogy betörök a liftbe, és tökéletes ütést mérek az
őr áliára. A felvétel megáll.
– Tehát találkoztatok.
Íme. Egy történelmi pillanat, legalábbis nekem. Egy rögzített
felvételen. Állok a lány elrablójának mozdulatlan teste felett. Eve ott
térdel mellette, és most először egymás szemébe nézünk.
– Felismert téged? – kérdezi az apám.
– Nem – válaszolom habozás nélkül.
Az apám nem szól semmit.
– Nem – ismétlem. – Legalábbis nem hiszem.
Apám elfordítja a csuklóját, csettint az ujjával, és a felvétel elindul.
Rögzített hangunk átvág a szoba levegőjén.
– Te vagy Hol…
– A pasinak csak egy kis jég kell.
Apám legyint, és a felvétel megismétlődik.
– Te vagy Hol…
– A pasinak csak egy kis jég kell.
– Te… vagy… Hol…
Apám nem néz rám, csak egyenesen előre bámul, és megigazítja a
vékony szemüveget az orrán, úgy, mint amikor úgy tesz, mintha
elgondolkodna, hogy mit mondjon ezután.
– Azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy mit akart mondani, mielőtt te
okosan félbeszakítottad.
Hallgatok.
– Ezt a felvételt érthető okokból nem iktatjuk – közli, keresztet rajzol
az ujjával és kitörli eddigi életem legjobb pillanatát.
– Légy nagyon óvatos, Bram! – figyelmeztet, vagy talán megfenyeget.
Nehéz megmondani, miközben az ajtó felé indul.
– Lehet, hogy te vagy a legjobb pilótánk, de egyáltalán nem vagy
pótolhatatlan. Ha problémássá válnál, az, hogy a fiam vagy, irreleváns
lesz.
Az ajtó surrogva kinyílik, és apám magára hagy, hogy eltöprengjek.
 15.

Eve

Olyan, mintha a Kupolában megnyomták volna a Pause gombot. Egy felhő

ereszkedett ránk, és nem volt hajlandó eloszlani. Rossz érzés nevetni,
mosolyogni, enni… lefolytatni egyetlen jelentéktelen beszélgetést is, ami
esetleg felvidítaná a szívünket, és segítené a normalitást. Nina anya
meggyilkolása komoly ébresztő volt a számunkra azzal kapcsolatban,
hogy mi forog kockán, de egyben olyan fájdalom sújtott le rám, amit addig
még nem tapasztaltam. Nemcsak nem voltam még tanúja annak az
iszonyatnak, hogy egy emberi lény meghal a szemem előtt, de még nem is
vettek el tőlem soha senkit, aki ilyen közel áll hozzám. Bár már
megtapasztaltam más Anyák elvesztését, olyan nőkét, akik nyolcvan-
kilencven évesek voltak, egyikük sem volt olyan fontos számomra, mint
Nina anya. A mi kapcsolatunk különleges volt.
Az anyám, Corinne meghalt a szülés közben, apámat Ernie-t pedig
bezárták, miután megzavarodott az anyám halála után. Nem éreztem és
most sem érzek olyan érzelmi vihart a hiányuk miatt, mint Nina anya
esetében. Talán mert ez frissebb, nyers érzés. Vagy talán mert ez igazi,
nem olyasmi, amiről úgy meséltek nekem, mintha történelemórán
tanulnék a múltról.
Emlékszem a napra, amikor Vivian mesélt nekem a családomról, és
hogy mi történt velük. Megkérdeztem az Anyákat, melyikük az „igazi”
anyám, így foglalkozni kellett a témával.
A születésem „túl nagy fizikai megerőltetést” jelentett Corinne
testének, aminek nem kellett volna nagy meglepetést okoznia: anyám
idősebb volt a legtöbb évtizedekkel korábban gyermeket szülő nőnél.
Vivian elmondta nekem, mennyire igyekeztek megmenteni őt. Ötven év
óta ő volt az első nő, aki leánygyermeket szült, ezért logikus, hogy minden
tőlük telhetőt megtettek, hogy életben tartsák, de sajnos anyám élete
elillant. Azt mesélték nekem, hogy békés halála volt, és hogy akkor már a
karjában tartott. Ebben mindig vigaszra leltem, még ha nem is
emlékeztem rá.
A helyzet az apámmal kicsit más. Rá sem emlékszem igazán, de
tudom, hogy megpróbált elrabolni engem, amikor hároméves voltam, az
pedig ahhoz vezetett, hogy teljesen elzárták őt. Az incidensre rendszeresen
emlékeztet a hold alakú sebhely a csuklómon, amit ő okozott. Egy kis
durva folt, amit mindig dörzsölgetek. Valószínűleg megszokásból. Nem
sokra emlékszem a történtekből, csak arra, hogy egy ajtó nyikorogva
kinyílik a sötétben, egy kéz megragadja a kezemet, és kiráncigál az
ágyamból, nagy a kiabálás és a zűrzavar, dulakodás, aztán az apám
elgyötört arca, amikor meglátta a véres karomat, miközben elhurcolták őt.
Nem tudom, ebből mennyi igaz, vagy álmodtam-e. Az álmok elferdítik,
elnyújtják, és elfedik a határt aközött, hogy mi valós és mi nem. Csak azt
mondhatom teljes bizonyossággal, hogy a legtöbb éjszakán apámról
álmodom.
Vivian apámról is tájékoztatott, leginkább arról, mi történt, amikor
utoljára voltam a társaságában. A felmenőimről keveset árult el. Azt
mesélte, nagyon szerették volna, ha apám kulcsszerepet játszik az
életemben, miközben felnövök, de túl nehéz volt számára a közelemben
lenni. Azt mesélték, hogy engem hibáztatott a felesége elvesztéséért. Ez
aligha meglepő. Állítólag boldogok voltak, mielőtt anya terhes lett velem.
Az úgy tűnik, mindent megváltoztatott.
Az elmúlt három éjszakán az anyám könyvével a párnám alatt
aludtam, de nem volt bátorságom kinyitni. Nem akarom, hogy a szavait
elhomályosítsa friss szívfájdalmam.
Anyám is gyakran ott van apámmal az álmaimban, bár Corinne-t csak
fényképeken láttam, amiket ők adtak nekem, és az interjúiról fennmaradt
videókon. Látszik a boldogsága, ahogy szeretettel simogatja a hasát. Egyik
felvétel sem elég hosszú ahhoz, hogy valóban felfogjam, miről van szó, de
sokat néztem mindet. Tanulmányoztam, csakúgy, mint a Potenciálisokról
készült felvételeket.
Egyáltalán nem hasonlítok anyámra. Apámnak vagyok kiköpött mása.
Nina anya kitöltötte a szüleim által hagyott űrt. A gondolat, hogy soha
többé nem láthatom őt, hogy nem ő lesz az első, akit reggelente
megpillantok, és soha többé nem tudok tőle rendesen elbúcsúzni, sem
megköszönni neki mindent, amit értem tett, többek között azt, hogy az
életét adta, összetör.
Kezdeti zsibbadtságom dacára sokat sírok, mióta Vivian elhagyta a
szobámat, és hagyta, hogy elmerüljek Nina anya halálában. A lelkemet
olyan feketének és nehéznek érzem, mint a ruhákat, amiket hordani
engednek.
Gyászolok.
 A hálószobámban maradok, nem akarok kimerészkedni. Csak ülök itt,
miközben elemészt a bűntudat és a bánat.
Valahányszor kopogtatnak az ajtómon, egy pillanatra elfelejtem az
iszonyatot, és arra számítok, hogy Nina anya sétál be, de most eljött az
idő, hogy véget vessek ennek a nevetséges reménynek, és elengedjem őt.
Vivian megtette, amit ígért, és megengedte nekünk, hogy elbúcsúzzunk
olyan módon, ami szerintünk kifejezi Nina anya iránt érzett hálánkat és
szeretetünket.
Percekkel a szertartás kezdete előtt ülök odakint a Meredélyen, mert
szükségem van néhány pillanatnyi csendes elmélkedésre, mielőtt el kell
búcsúznom. A tekintetemet a felhőkre szegezem, és érzem, hogy Holly
végigsétál az ösvényen a hátam mögött, aztán leereszkedik mellém.
Nem köszön. Nem próbál beszélgetést erőltetni, vagy kiszedni
belőlem, hogyan érzem magam, hogy pszichoanalizálhassák a
lelkiállapotomat. Csak ül és békén hagy. Ebből tudom, hogy ő az.
A fiú.
Bram.
Gondolatban megköszönöm a vezetőségnek, hogy engedték, hogy az
én Hollym legyen itt akkor, amit életem legnehezebb napjának érzek.
Képtelen vagyok ránézni, de már az is segít, hogy itt van.
Megnyugtató a csend. Erre van szükségem. Lehunyom a szememet, és
magamba szívom.
– Gyere! – szólalok meg rekedten. Finom emlékeztető ez, hogy az
elmúlt néhány napban alig beszéltem. – Jobb, ha bemegyünk. Várnak. –
Feltápászkodom.
Sajog a szívem, ahogy az épület felé nézek, és tudom, hogy azért
sétálok be, hogy elbúcsúzzak. Lassan beszívom a levegőt, megpróbálom
megakadályozni, hogy potyogjanak a könnyeim, miközben kifújom a
levegőt, és felnézek az égre.
– Itt vagyok – mondja Holly olyan halkan, mintha csak képzeltem
volna.
Lenyelem a gombócot a torkomban, és bólintok. Értékelem a gesztust.
Amikor legközelebb kifújom a levegőt, sikerül egyik lábamat a másik
elé raknom, és visszasétálunk a felső kerten keresztül, épp amikor a többi
Anya gyülekezni kezd. Mint Holly és én, ők is feketét viselnek és
komorak, de mosolyognak, amikor megöleljük egymást. Egységesít
minket a veszteség és a gyász.
Nem sokat várunk, és Tabia anya előrelép. Őszülő haját szokásos
alacsony kontyába tűzte, ám úgy tűnik, a felsőbbrendűség légköre most
nem lengi körül. Ma ő is gyászol, mint mi, többiek.
Ahogy az Anyák halála után szokás, egy fehér kerámiaedényt
dédelget. Nincs holttest. Ehelyett az edény az Anya néhány kedves tárgyát
rejti. Tárgyakat, amik örömet okoztak neki, míg vele voltak, általában
fényképeket és ékszereket, egy előző élet apró mementóit egy urnába
zárva, jelképezve a nőt, aki volt.
– Néhány nappal ezelőtt szörnyű igazságtalanság történt az
elképzelhető legszörnyűbb módon – kezdi Tabia anya, miközben óvón
magához húzza az urnát. – Bár talán úgy érezzük, nem akarunk
továbblépni, emlékeznünk kell rá, hogy az élet mindig fejlődik, mindig
változik. Nina szerelmet és kedvességet élt át az előző életében, ami
lehetővé tette, hogy itt is terjessze a jóságát. Szerencsések vagyunk, hogy
közöttünk járt, és emlékeznünk kell minden tulajdonságára…
Miközben ő beszél, én a barátunkra gondolok, és szabadulni szeretnék
a bánattól, de túlságosan hiányzik.
Mocorgok a helyemen, rázom a vállamat, és próbálom enyhíteni a rá
nehezedő súlyt.
– …körbeadom ezt – mondja Tabia anya, sötét szeme lenéz a kezében
tartott urnára, és pár centire felemeli. – Biztosra veszem, hogy a legtöbben
visszhangozzátok az én gyötrelmemet, hogy sosem volt lehetőségem
rendesen elbúcsúzni a mi Ninánktól. Tudom, hogy Eve így érez – folytatja,
és rám néz végtelen szomorú mosollyal. Rendszeresen meglátogatott az
elmúlt három napban. Lehet, hogy ő a legszigorúbb Anya, és Vivian
könnyen befolyásolja őt, de meghallgatott, és megpróbált kicsalogatni a
sötétségből. – Tehát amikor ezt a kezetekbe veszitek – folytatja –,
gondoljatok arra, milyen érzést ébresztett bennetek! Köszönjétek meg
neki! A szeretet, amit sugárzott, örökre ragyogjon be minket! – Ezzel a
homlokát ráncolva lehunyja a szemét, mintha a saját érzelmeivel
küszködne, miközben egy magasabb rendű lénnyel kommunikál. Én akkor
is nézem őt, amikor a szeme körüli halvány ráncok ellágyulnak, és
kisimulnak. Békés kifejezés terül szét sötét bőrén, miközben mosolyog,
kivillantva fehér fogsorát.
Kinyitja a szemét, és átadja a tárgyat Kadi anyának, majd végig a
csoporton. Nézem, ahogy egyformán elfogadás és nyugalom tölti el őket.
Amikor rám kerül a sor, szinte megsebez, amikor az edényhez érek, hátha
én nem tudom magamba szívni azt a nyugalmat, amit nekik nyújtott.
Átveszem Kimberley anyától, és a mellemhez szorítom, karom átöleli.
Nem emlékszem az utolsó ölelésünkre Nina anyával, és a gondolat
elszomorít. A halála reggelén történt? Nem vagyok benne biztos. A
szerelemről beszéltünk, és a múltjáról… Bárcsak többször öleltem volna
meg, mint amikor kisebb voltam! Bárcsak hálásabb lettem volna! Bárcsak
gyakrabban kimutattam volna, milyen sokat jelentett nekem!
Arra gondolok, ahogy gondoskodott rólam, és a szívem megtelik
boldogsággal és örömmel. Nem szomorúsággal. Szeretett engem. Én is őt.
Elfogadó mosoly terül szét az ajkamon.
Köszönet.
Búcsú.
Kinyitom a szemem, és megfordulok, hogy átadjam az urnát a
mellettem állónak, de amikor kinyitom a szemem, Holly néz az edényre
sajnálkozva és a homlokát ráncolva.
Nem tudja elvenni.
Abban a pillanatban nem érzem magam okosnak, amiért kiismertem a
rendszert és a trükkjeit. Nem érzek önelégültséget a zavart helyzet láttán,
ahogy az anyák besietnek, és próbálják helyrehozni a hibát. Sajnálom
Hollyt, mert neki is meg kellett volna tudni szabadulni a Nina anyával
kapcsolatos gondolataitól.
– Örülne, hogy eljöttél – mondom neki, úgy mondva ki a szavakat,
mintha ez egyfajta vigaszdíj lenne, miközben elborzadok magamtól.
Holly vállat von, és a földet bámulja, ez a mozdulat nem túl Hollys.
Bárcsak én is megadhatnám neki azt a vigaszt, amit ő nyújt nekem. Nem
Hollynak, hanem a fiúnak. Nem biztos, hogy tudom, hol ér véget Holly, és
hol kezdődik Bram. Eveken át próbáltam rájönni, de az, hogy találkoztunk,
összezavart. Nagyon sok szempontból nagyon más volt, mint Holly, ám
mégis ismerős. Ez nem meglepő, tekintve, hogy milyen sok időt töltöttünk
együtt az évek során. Igenis ismerem a mellettem álló személyt, és azt
kívánom, bár megvigasztalhatnám Hollyt. A fiút.
Amint Tabia anya visszakapja az urnát, énekelni kezd, egy altatót,
amit Nina anya dúdolt nekem kiskoromban. Mindenki csatlakozik. Még
Holly is. Én kértem, hogy ez a dal is elhangozzon. Egy törött szárnyú
madárról szól, akit szabadon engednek. Ma így akarok gondolni Nina
anyára, hogy repülni tanul. Ez reményt ad, és eltölt szeretettel.
– Köszönöm mindenkinek! – mondja végül Tabia anya, keze egy
intésével jelezve, hogy elmehetünk.
– Hova ment Nina anya? – kérdezem, még mielőtt bárki
megmozdulhatna.
– A férjéhez – válaszolja.
– Azt hittem, a férje…
– Nem – jelenti ki határozottan, belepirulva a ránk ereszkedő zavart
csendbe. – Örülni fog, hogy visszakapja.
Örülök, hogy Nina anya visszatér oda, ahol a szíve van. De nem
először látom a lyukakat az információkban, amit elmondanak nekem. A
hazugságokat. Biztosra veszem, hogy valaki úgy gondolja, az én
érdekemben kell óvniuk a világtól, amiről semmit sem tudok, de hirtelen
úgy érzem magam, mint egy színész egy darabban. Tudom a saját
szövegemet, de a többiek tudják a sajátjukat, az enyémet, és olvasták az
egész darabot. Meg akarom szerezni a forgatókönyvet, és kideríteni, mit
rejtegetnek még előlem. Többet akarok tudni a világról, ahová a
gyerekeim születnek majd, és az életről, amit élünk majd, ha sikerül
segítenem az újjászületést. Tudni akarom az igazságot.
Amikor az emberek elmennek a dolgukra, és én visszaindulok a
Meredély felé, az agyam még mindig telis-tele van kérdésekkel.
– Te mit gondoltál Nina anyáról? – kérdezem Hollyt, megérezve, hogy
pár méterrel mögöttem van. Lelassítok, hogy utolérjen.
– Ő a jók közé tartozott – sóhajt.
– Ő volt a legközelebb ahhoz, hogy igazi anyám legyen – mondom, és
ránézek, hogy a reakcióját lessem.
– Megértem. – Összeszorított szájjal bólint.
– Tényleg? – kérdezem, és a szájáról ismerős szemére nézek.
Belenézek, olyan erősen amennyire csak tudok, arra vágyom, hogy ez az
alakja eltűnjön, és lássam az igazi valóját. – A te szüleid milyenek voltak?
Mesélj róluk!
– Az anyám varrónő, az apám tanár – ismétli monoton hangon a
történetet. – Igencsak meglepődtek, amikor…
– Nem ezt a választ akarom – állítom meg, és bosszant a folyamatos
hazugság. – Nem ezt kérdeztem. A te szüleid milyenek. A tieid.
Felém kapja a fejét, és egy pillanatnyi kihagyás nélkül válaszol.
– Kicsi koromban ott kellett hagynom az édesanyámat. Az apám…
irányító típus. A kapcsolatunk bonyolult. – Holly fájdalmas arca elárulja,
hogy az igazat mondja, nem tartja magát a forgatókönyv szabályaihoz,
amit betanítottak neki.
– Bárcsak nekem lenne ilyen!
– Komolyan? Egy vita az apámmal, és meggondolnád magad –
dohogja.
– Talán. Talán nem. – Vállat vonok. – Egy vérből valók vagytok, belőle
teremtődtél, ő alkotott… Ez csak számít valamit.
Holly csüggedtnek tűnik, és mintha még mondani akarna valamit, de –
ahogy elérjük a Meredély szélét, és visszatérünk korábbi ülőhelyünkre,
meggondolja magát.
– A szülők hátsó szándék vagy ítélkezés nélkül szeretnek. Azt
kívánom, bár más időkben születtem volna. Akkor az apám még velem
lenne – mondom ki, megosztva olyan gondolatokat, amiket még sosem
mondtam ki eddig. Egy olyan szeretet után vágyakozva, amit sosem
ismertem.
A benti hangszórókból szóló zene elárulja, hogy eljött a vacsoraidő.
– Máris? – suttogom, és bosszant, hogy nem üldögélhetek itt tovább.
Holly felnevet, és rájövök, hogy én vagyok a ludas. Azért van
vacsoraidő, mert azt akarják, hogy ez a beszélgetés véget érjen. Hát
persze, hogy hallgatnak minket.
– Van kedved vacsorázni? – kérdezem csintalanul, miközben
hívogatóan megvonom a vállam. A hosszú évek alatt, mióta Holly a
legjobb barátom, még soha sem láttam enni. Nem tartott sokáig, mire
rájöttem, hogy azért hiányzik étkezésekről, mert nem tud úgy enni, mint
én.
– Vissza kell mennem…
– Ideje indulnom – mondom.
– Igen.
– És ideje, hogy távozz.
– Egyelőre – mosolyog, de egyáltalán nem akarja itt hagyni a helyet,
ahol ül.
– Mi történik, ha nem megyek? Amúgy sem vagyok különösebben
éhes – közlöm.
– Visszajövök, Eve.
– Igen… – felelem, mindennél jobban remélve, hogy így lesz.
– Hát persze – mondja, és lassan pislog, miközben szomorúan
elmosolyodik.
– Nélküled nem tudtam volna végigcsinálni. Vagy igazából végig
tudtam volna…
– Kösz! – nevet.
– …de örülök, hogy nem kellett. – Én is nevetek.
– Megértem. – Nem tűnik megbántottnak. – Nincs rám szükséged.
– Talán nem, de szeretem, hogy itt vagy – ismerem be elhalkuló
hangon. – Te más vagy, mint a többiek.
– Kösz! – válaszolja mosollyal tökéletes ajkain.
Megfordulok, hogy távozzak, amikor forróság cikázik az arcomon.
Elpirulok. Kiveszem a Rubik-kockát a tálból, amit az üvegajtó mögé tettek
a holmijaimnak, aztán elindulok vacsorázni, közben igyekszem ügyet sem
vetni a remegésre a gyomromban.
 16.

Bram

A Kupola elhalványul a maszkomban.

– És tiszta vagy – mondja Hartman a fülhallgatómba. Érzek egy kis
bizonytalanságot a hangjában, aztán újra megnyílik a vonal, mintha még
mondani akarna valamit, de nem hallom, hogy mit.
A fejemet durván hátrarántják, a maszkot letépik az arcomról. A belső
szkennerek kék ragyogása bevilágítja a támadóm kemény, ráncos arcát.
– Dr. Wells! – üvölti Hartman, miközben a látómezőm szélén az alakja
átugrik az irányítópulton, és rohan felém meg az apám felé.
Nem ér ide időben.
A maszk gyorsabban csapódik az arcomnak, mint reagálni tudnék. A
csúcsminőségű technológia oldalról vágódik a fejemnek, és beborít
üvegdarabokkal. A benti projektorok meghibásodnak az ütődéstől és
fénynyalábokat vetnek körbe a szobában.
A stúdió falai fényesen világítanak a naplementétől, amit pár
pillanattal ezelőtt néztem végig Eve-vel, de ahogy az apám ökle elindul
egy második menetre, a horizont mélyvörös színe már nem tűnik olyan
reménykeltőnek.
Nekicsapódok a padlónak. Még meleg az alatta működő motoroktól.
Felnézek, és látom, hogy Hartmannek nem sikerül visszatartani az apámat.
Ahogy az ökle utoljára közeledik felém, Eve mennyezetre vetített képe
jelent vigaszt. Ott van, hogy átsegítsen ezen.
Lehunyom a szemem.

Sötét van. Futok, hogy lépést tartsak a férfival, akit alig ismerek, és aki
elragadott az életemtől. Túlságosan rémült vagyok ahhoz, hogy sírjak. Az
apám előtt nem sírok.
– Szerencsés vagy, hogy van apa az életedben – suttog az agyamban az
anyám rekedt hangja. Segít megnyugodni.
A cipőm tépőzárja kinyílt, eláztatta a járdán hömpölygő ár, ahogy
közeledünk az előttünk álló hegyhez. Egy felvillanó villám
elektromossággal tölti meg a felhőket, és rájövök, hogy az nem hegy: egy
épület. A bejárat felett hatalmas betűket pillantok meg, amikor a legalsó
vékony felhőréteg eloszlik egy széllökéstől.
KMSz.
– Csak azt tedd, amit mondok! – utasít az apám, miközben egy fénycsík
szkenneli a szemét, és nehéz üvegajtók csúsznak félre, így beléphetünk a
tágas előcsarnokba.
– Jó reggelt, dr. Wells! – köszön egy fiatal nő egy asztal mögül.
Megállok, amikor meglátom. Még soha nem láttam hozzá hasonlót.
– Apa, az ő arca sima – csodálom a tökéletes vonásait.
– Ebből elég. Hallgass! – szól rám az apám.
– De apu, az a nő miért…
– Elég! – csattan fel az apám.
Hallgatok, de teljes elképedéssel nézem a nőt. Ő egy számítógép
képernyőjére mered az asztala mögött, ujjai valamit gépelnek a
billentyűzeten. Észreveszem, hogy nem nyomja le a billentyűket. Ujjai
érintik a betűnégyzetek felszínét, de nem fejtenek ki nyomást.
– Miss Silva várja önt. Engedélyt kapott, hogy felmenjen a csúcsra,
amint átesett a biztonsági ellenőrzésen. Te is, fiatalember. – Rám villant
egy mosolyt, és apró, piros rúzsfoltot látok a fogán. – Hány éves vagy? –
kérdezi kedvesen.
– Négy – válaszolom büszkén. A nő elmosolyodik.
– Köszönöm, Stephanie – mondja az apám. – Hogy tetszik az új
munkád?
– Nagyon, dr. Wells! Még egyszer köszönöm! – válaszolja a nő
ugyanazzal a mosollyal. Fiatal. Fiatalabb, mint az anyám. Még soha nem
láttam hozzá hasonló nőt.
Az apám elsétál. Újra kézbe veszem a bőröndömet, és utána iszkolok.
A biztonságiak mindent ellenőriznek a bőröndömben. Minden játékot.
Minden könyvet. Amint végzünk, liftbe szádunk, és emelkedünk.
– Aú! – jajdulok fel, amikor pattan a fülem.
– Ne aggódj, nem hiszem, hogy sokat fogunk járkálni – közli az apám,
észrevéve, hogy kellemetlenül érzem magam.
– Apu, az a hölgy. Miért volt más? – kérdezem.
Az apám elmosolyodik. Ezt az arckifejezését eddig nem sokszor láttam.
– Hogyhogy más? – kérdezi, és ezen a napon először tűnik úgy, hogy
tényleg érdeklem.
Egy pillanatig elgondolkodom, hogyan írhatnám le legjobban.
 – Csinos – mondom.
Az apám nevet.
– Valóban. Nagyon csinos egy halott nőhöz képest – válaszolja.
– Halott? – kérdezem, mert nem értem.
– Igen, Stephanie, az igazi Stephanie halott. A személy, akivel az imént
találkoztál, nem volt valódi, csak a valóság projekciója. – Mosolyog.
Nem értem, miről beszél.
A lift kinyílik, és először lépek új otthonomba, de nekem egy kérdés jár
a fejemben. Az előbb egy szellemmel beszéltem?

Amikor kinyitom a szemem, elvakít az erős fehér fény.

Hideg van, és viszketek az anyag alatt, amit rám húztak, legyen bármi
is az.
– Ssss! Mindjárt kész vagyok, aranyom – mondja egy lágy hang
kedvesen valahonnan a fény mögül. – Nem semmi meghibásodás lehetett!
– Meghibásodás? – kérdezem. Női hang, tehát nem az egyik orvosi
szinten vagyok. Csakis a Kupolában lehetek.
– Igen, a jelentés szerint a berendezés meghibásodott a stúdióban a
leállás során. Ne aggódj, ha nem emlékszel! Némi memóriavesztés
teljesen normális fejsérülés után – magyarázza az Anya. Nem tudok
rájönni, ki az. Az arca a fény mögé rejtőzik, amivel dolgozik.
– Szóval, ő ezt a mesét találta ki erre a kis balesetre, mi? – nevetek.
– Ő? – kérdezi az Anya.
– Dr. Wells. Az apám.
– Nos, attól tartok, nem adhatok több információt a balesetről,
fiatalember, de bármi történt is, pihenned kell – utasít, amint végez az
utolsó öltéssel a homlokomon. Kikapcsolja a vakító fénykort, és végre
megpillantom a finom ráncokat az arcán.
– Kadi anya – mondom, és kissé felülök, hogy rendesen ránézhessek.
Üveggolyószerű szeme vizenyősen csillog, visszatükröződik benne a
helyiség. Varázslatos tulajdonság, szinte elbűvölő. Elvékonyuló bőréről
tapasztalat és tudás sugárzik, miközben az ajka anyai mosolyra húzódik.
Az arca egy történet, minden ránca egy mondat, ami az idővel íródott a
bőrébe, és arra vár, hogy az ember elolvassa, tanulmányozza.
– Azt hiszem, szóltam, hogy pihenj!
– Fogok is. Csak azon tűnődtem, miért vagyok itt, és nem az egyik
orvosi szinten odalent. – Lazán beszélek.
– Attól tartok, erre a kérdésre sincs válaszom. Amikor Miss Silva
parancsot ad, mi engedelmeskedünk – közli nyugodtan, majd az ajtó felé
sétál, nyomában két másik nővel, akiket nem láttam az árnyékban. Tabia
és Kimberley anya. Még eszméletlenül, félholtra verve sem maradhat egy
férfi egyedül egy nővel. Különösen nem a Kupolában. A második
Potenciális fiaskója után nem.
– Pihenj! Miss Silva pár perc múlva eljön hozzád – mondja Kadi anya,
ahogy kimegy a szobából. Az ajtó sziszegve becsukódik, és kattan: be
vagyok zárva. Az Anya az ajtóra teszi a kezét, és elkapom a tekintetét,
miközben az üveg elkezd befagyni. Épp mielőtt teljesen megszűnne az
átlátszósága, finoman, bátorítóan rám kacsint. Nem vagyok benne biztos,
hogy ez mit jelent, de melegséggel tölt el, ahogy a fejem a párnához ér.
Próbálok nem arra gondolni, mit tartogathat Miss Silva látogatása.

A Meredélyen állok, a lábamat lógatom a szélén, lenézek a távoli városra.

A cipőm ide-oda lifeg, miközben a munkások százait figyelem, akik minden
pixelt megnéznek a képernyőkön, letisztítják és kicserélik azokat,
előkészülve Eve első napjára a Kupolában.
Ahogy a lábam hátralendül, hozzáér a fémpárkány aljához, és a cipő
leesik apró lábamról, majd lehullik az alant fekvő világba.
Hirtelen megáll, lebeg a levegőben, csupán néhány méterre a
Meredély alatt, elkapja egy látszólag láthatatlan erőmező.
A munkások túl elfoglaltak ahhoz, hogy észrevegyék. Megfordulok, és
látom, hogy apám Viviannel beszélget az ösvény másik végén, apám
kivörösödött arcából úgy látszik, vitatkoznak.
Visszanézek a remegő cipőmre. Azt hiszem, el tudom érni. Átmászok a
Meredélyt körbevevő korláton, és a fényes fémen állok, de megcsúszik a
zoknim, és leesek. Bár tisztában vagyok az illúzióval, a testem mégis úgy
reagál, mintha a halálba zuhannék. Ez egy szörnyű érzés, és halkan
felkiáltok.
Keményen nekiesek a képernyőknek, és azok, amiken fekszem,
pislákolnak a súlyom alatt. Felnézek. Senki sem vette észre. A képernyőket
megszállottan tisztogató laborkabátos csapat tagjait túlságosan lefoglalja
a feladatuk. Felállok, aztán teszek egy lépést. Aztán még egyet.
Keresztülsétálok a hamis égen, minden lépést természet-ellenesnek érzek,
ahogy a lábam tönkreteszi az illúziót, amit Eve számára hoznak létre.
Lenyúlok, és felveszem elejtett cipőmet.
 – Bram! – kiálltja egy távoli hang. Körülnézek, és senkit sem látok. –
Bram! – kiáltja újra, miközben felhúzom a cipőmet. A hang ismerősnek
tűnik.
– Bram! – sikoltja Vivian. Vagy az apám az? Talán mindketten.
Felnézek. Észrevették. A játéknak vége. Most bajban vagyok.
– BRAM!

Döbbenten felülök.
– Bram! – Vivian Silva az ágy lábánál áll. – Rosszat álmodtál? –
kérdezi, miközben próbálom rendezni a légzésemet.
– Igen, olyat, ami valóságosnak tűnik, mert az ember nem emlékszik
rá, hogy elaludt – magyarázom.
– Azok a kedvenceim – válaszolja Vivian, és ujjai végigszaladnak az
ágy fémkeretén. – Néha azok az álmok jelentik az egyetlen menekvést a
valóságból. – Gondterheltnek tűnik. Ilyennek még sosem láttam; nem áll
jól neki.
– Az apád bonyolult ember – vált témát hirtelen, és nem néz a
szemembe.
Gyerekkorom óta ismerem Miss Silvát, mióta alkalmazza az apámat
és a Toronyba költöztünk, de mostanában nem sokat látom. Persze,
elfoglalt asszony. A bolygó legbefolyásosabb emberévé tette, hogy ő a
felelős az emberi faj kihalásának megállításáért. Kormányok
engedelmeskednek neki, koronás fők hajtanak fejet, vallási vezetők félnek
tőle. Szinte lehetetlen találkozót kérni tőle, így az, hogy minőségi időt
töltsön velem, aligha áll a fontossági listája élén. Ez azt jelenti, hogy bár
nem ismerem őt úgy, mint régen, még mindig megérzem, ha valami nem
stimmel.
– Tudom, hogy néha olyasmit tesz, ami…
– Őrültség – szakítom félbe, amit még sosem tettem ezelőtt. Nem
hiszem, hogy sokan félbeszakítják.
– …szokatlan – folytatja higgadtan. – Néha a tettei indokolatlanok, a
vérmérséklete kontrolálhatatlan, és ahogy veled bánik, néha
elfogadhatatlan. De minden tőle telhetőt megtesz, hogy megbirkózzon a
nyomással, amivel mind szembenézünk. Sajnos a fiaként az a nyomás
fizikailag rajtad csattan.
– Aha, és a sebhelyeim bizonyítják – mutatok a homlokomat borító
kötésre.
Vivian félrenéz, mintha szégyellné, hogy így lát.
– Jobban ismered az apádat, mint bárki, Bram. Szereti irányítani a
dolgokat, szereti, ha az élet megtervezett és kiszámítható. Amikor a
dolgok nem mennek úgy, mint a karikacsapás, ha az élet nem olyan, mint
tervezte, nehezen birkózik meg vele. Különösen, ha hozzád is köze van,
Bram. – Legyint a kezével, és elindul egy hangfelvétel. Holly hangja. Az
én hangom, ahogy Eve hallja.
Az apám… irányító típus. A kapcsolatunk bonyolult.
Vivian újra legyint, és a felvétel megáll.
Szégyenkezve lehajtom a fejemet. Nemcsak megszegtem a protokollt,
nyíltan kritizáltam az apámat, és mindenki hallhatta, aki figyelt minket.
– Képzelem, milyen nehéz lehetett ezeket a szavakat a fiától hallani –
találgat Vivian. – Egyben nagyon károsak lehetnek Eve számára is.
– Tudom. Sajnálom! – mondom őszintén. – Nem fordul elő többet.
– Nem fog. Nem szabad! – parancsolja Vivian, és hirtelen már jobban
hasonlít a nőre, akit ismerek. – Ez egy figyelmeztetés, Bram. Nem az
apádtól, hanem tőlem. Nem fogok játszadozni veled. Nem foglak megütni.
De ha még egyszer megszeged a protokollt, annak komoly következménye
lesz számodra és Hartman számára is. Világos?
– Igen, Miss Silva – felelem, mint egy rossz diák az igazgatónő előtt.
– Amint helyrejöttél, visszakísérnek a szállásodra, és a mai
eseményekről nem beszélsz senkivel. – Az ajtó felé indul, ami sziszegve,
automatikusan kinyílik. – Pihenj, fiam! – mondja, aztán eltűnik a
Kupolában.
A fagyüveg ajtó becsukódik és bezáródik mögötte. Még soha nem
beszélt így velem. A Torony vezetésével telt évek rideggé tették, de azt
hiszem, még a legkeményebb jégen is vannak repedések.
 17.

Eve

Vacsora után a léptem könnyebb, de eltökéltebb a szobámba vezető

lépcsőn. Napokig ott lebegett felettem ez a súly, de miután ma
elbúcsúztattuk Nina anyát, és köszönetét mondhattam neki, kevésbé
nehezedik rám a bűntudat és a szomorúság. Kezd visszatérni a remény.
A kérdések, amik az elmúlt néhány napban megfogalmazódtak, erőt
adnak, hogy folytassam. Ahogy Holly is. Egyre jobban tudatára ébredek,
mennyire értékes számomra ez a barátság, és élvezem, hogy vele vagyok.
Bram nem ment ki a fejemből, ezért ki akarom deríteni, mi folyik ebben
az épületben.
Azért megyek oda az ágyhoz, és nyúlok a párnám alá, mert ezt érzem.
Előveszem az anyám füzetét, az ujjhegyeim végigsimítják a fedelét.
Kinyitom, újraolvasom az első bejegyzést, aztán folytatom a
következővel.

Már jártam itt. Nem egy kislánnyal, hanem egy kisfiúval. Ami azt illeti, hét
fiúval. Szomorúan kell elárulnom, hogy mindegyik bátyád meghalt az
anyaméhben. Mindet megszültem, és sírtam, miközben törékeny testüket a
karomban tartottam, aztán elvették őket tőlem. Iszonyatosan fájt a szívem.
Letaglózott a bánat. Kudarcot vallottam, mint anya, bár sosem tehettem
olyasmiket, amiket az anyáknak kell, például pelenkát cserélni, azon
aggódni, hogy mikor adjak szilárd ételt vagy hallani, amikor a gyermekem
azt mondja, szeret. Ehelyett csak csüggesztő veszteség jutott nekem.
Az álmunk, hogy gyermekeink legyenek, lassan lehetetlennek tűnt, bár
senki nem tudta megmondani apádnak és nekem, mi történik, és miért
kellett elbúcsúznunk azoktól az aprócska lelkektől oly korán. Feladtuk a
reményt. Nem kockáztathattuk, hogy ugyanaz újra és újra megtörténjen. A
testemet haszontalannak tekintették, ezért az orvosom és a csapata a
kórházban lemondott rólam, akár egy öreg tragacsról, aminek rossz a
motorja. Azt mondtuk, nagyon örülünk, hogy nem próbáljuk újra, hogy
annyiban hagyjuk. Nem tudtam szembenézni újabb búcsúval. Nem tudtam
szembenézni újabb bábával, aki „úgy” néz rám az újabb rutinvizsgálaton.
Nem tudtam végigcsinálni egy újabb meddő szülést. Gyengének,
boldogtalannak és üresnek éreztem magam.
Nem volt könnyű, de amint a döntés megszületett, megkönnyebbültem,
hogy nem tölt el a sóvárgás. Apáddal még jobban egymásba szerettünk,
amit lehetetlennek tartottam. Apád a hibáim és kudarcaim dacára szeretett
engem. ENGEM szeretett. Boldogok voltunk. Igazán, olyan nagyon-nagyon
boldogok.
Egy hónapja elmentem az orvoshoz. Állandóan felpuffadtam, fájt a
mellem. Rendszeresen hangulatingadozások gyötörtek, és gyakran
émelyegtem. Sok barátnőm átesett a „változáson”, így mindent arra
fogtam, de aggódtam, hogy többről van szó, így biztosra akartam menni.
Rettenetesen nevettem, amikor az orvos átnyújtott egy terhességi
tesztet. Apád azt mondta, még a váróból is hallotta. Engedelmesen
pisiltem, és visszamentem az orvoshoz anélkül, hogy megvártam volna az
eredményt. Még visszaadni is úgy adtam vissza a doktornőnek, hogy azt
sugároztam: „Ez nevetséges!” Nem számítottam rá, hogy azt mondja:
„Igen, pont, mint gondoltam”, és aztán elküld ultrahangra… De pontosan
ez történt.
Féltem és szorongtam, amikor megkerestem apádat, és elmentünk a
specialistához. Újabb terhesség. Sírtam. Apád is sírt. Megdöbbentünk.
Aztán pillanatokon belül egymás karjában kacagtunk, képtelenek voltunk
elhinni, hogy ez történt, amikor nem is terveztük. Olyan volt, mint egy
ajándék.
Visszatartottam a lélegzetem, miközben az asszisztens tologatta a
bőrömön az ultrahang rudat, és nézte a monitort maga előtt. Tudom, hogy
a legrosszabbra készültem fel, mert tapasztalatból azt ismertem. Minden
remény és öröm odalett, amikor az elkerülhetetlen „Sajnálom!”-ot
suttogták.
De a rúd mozgott tovább, a nő egyre kattintgatott, számokat és
méreteket írogatott be.
Ahogy levegő után kapkodott, az szinte vicces volt.
– Mindjárt visszajövök – mondta ügyetlenkedve, a rúd kiesett a
kezéből, és a padlón kötött ki. Apáddal zavartan egymásra néztünk. Nem
úgy tűnt, mintha azt akarná mondani, hogy a kisbabám meghalt.
Különlegesnek tűnt. És az is volt. Öt perccel később a személyzet négy
másik tagja lépett a szobába, és nézte, ahogy az asszisztens megismétli az
ultrahangot.
– Látjátok? – nézett fel rájuk.
Mind felém és az apád felé fordultak. Megfizethetetlen volt az
arckifejezésük. Komolyan, soha nem felejtem el a leesett állukat!
Végül Vivian előrelépett, bemutatkozott, és valami olyasmit mondott,
hogy:
– Igazán figyelemreméltó, Mrs. Warren: kislányt vár!
Apád majdnem helyben elájult, de én csak sírtam. Fogjuk a
hormonokra! Ahelyett, hogy hazaküldtek volna minket, azt kérték,
maradjunk néhány napot, hogy rendesen kivizsgálhassanak. Tekintve a
kortörténetemet és a tényt, hogy időskori (idős, a rohadt életbe)
terhességem van, a legkisebb hezitálás nélkül igent mondtam. Ez egy
hónapja történt, és azóta itt vagyok. Nem kényszerítettek. Sőt, én mondtam,
hogy nem bánnám a rendszeres vizsgálatokat, hogy vigyáznak rám.
Ráadásul odakint megőrült a világ. Apád egy nap megpróbált hazamenni,
hogy elhozzon néhány holmit, de kész emberáradat várta odalent, akik
beszélni akartak vele. Mindenki rólam és rólad kérdezgette. A világ
meghibbant. Szerintem boldogok vagyunk itt. Biztonságos, és Vivian
nagyon sokat segít, mindent elintéz, hogy nekünk ne kelljen.
Tehát itt vagyunk. Ez a nyolcadik terhességem. Jártam már itt, de ez
teljesen más érzés.
Ez teljesen más.
Nem hiszem el, hogy hat hónapos terhes vagyok egy kislánnyal.
Remélem, ez a kezdet, és megváltoznak a dolgok odakint, hogy boldog és
teljes jövőd lehessen.
Máris annyira szeretlek, és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy
biztonságban világra hozzalak.
Szeretettel:
Anyukád

Hallottam már ezt a történetet, de sokkal jobb anya beszámolóját olvasni

róla. Szívszorító, mégis vicces. Azon tűnődöm, vajon így mesélte volna-e
el a történetet minden születésnapon, ha még itt lenne. Még mindig azt
mondaná, hogy fogalma sem volt, hogy terhes velem, és megnevettetne
azzal, hogy előadja az ultrahangos döbbent reakcióját? És ő áthidalná a
szakadékot Vivian és köztem? Úgy tűnt, anya örült Vivian támogatásának,
sőt jól esett neki. Nem érzett nyomást amiatt, amit várnak tőle. Inkább úgy
írt, mint egy anya, aki izgatottan várja a kisbabája érkezését. Egy újabb
babáét, akit nem látott felnőni, ahogy arról álmodott.
Becsukom a füzetet.
Egyelőre ennyi elég.
 18.

Bram

Jobban érzem magam, de még mindig nem lehetek Holly pilótája. Az

utolsó három napot abban a kicsi szobában töltöttem, valahol a Kupola egy
rejtett szegletében, amit inkább bebörtönzésnek érzek, mint lábadozásnak.
Azt hiszem, börtön volt. Azért küldtek oda, hogy elhallgattassanak,
megvédjenek az apámtól. Ha leküldenek az orvosi szintre, az túl sok
gyanakvásra adott volna okot. Az anyák voltak a legbiztonságosabb
lehetőség. Ez eltért a protokolltól, de ők nem tettek fel kérdéseket.
Örülök, hogy végre visszatérhetek a szállásomra, vissza Hartmanhez.
– Haver, tiszta szívás volt! Nem hagyták, hogy elhagyjam a szállást.
Három napig! – Észreveszi, hogy nem vagyok túl együttérző.
Rámutatok a kis piros foltra a homlokomon, apám verésének nyomára,
ami most már alig több egy szinte észrevehetetlen hegszövetnél, hála Kadi
anya kitűnő öltéseinek. Persze, ha az orvosokhoz küldtek volna, semmi
nyoma nem maradna, hála a technológiának, amihez hozzáférnek, de
sosem tartottam a sebhelyektől. Durva ujjaimat végigfuttatom a sápadt,
huplis bőrön, a bal kézfejemen.

Megint tízéves vagyok, és apám lesújt az ujjperceimre. A könnyeim nem

akadályozzák meg.
– Soha többé nem beszélhetsz magadról Eve-nek! – morogja
összeszorított fogain át. – Nem vagy Bram, ha vele vagy. Nem vagy a fiam,
ha vele vagy.
Nem vagy a fiam.
Nem vagy a fiam.

Újra a szobánkban vagyunk, és a kezemet dörzsölöm. Nemcsak Eve-nek

volt fizikai mementója az apjától.
– Jesszus, most keményen elagyabugyált, Bram! – mondja Hartman
halkan.
– Mind ugyanúgy fáj – vonok vállat.
Egy papírdarab csúszik be az ajtónk alatti résen.
 Hartmannel egymásra nézünk. Egy megbízás? Végre mehetünk vissza
dolgozni?
– Eligazítás, ma este 19:00-kor – olvassa fel Hartman az egyetlen
gépelt sornyi utasítást a papírról. Mosolyogva néz rám. – Azt hiszem,
visszatérünk!

Az eligazító szoba él a szokásos izgatott suttogástól, ami minden váratlan

eseményt követ a Toronyban. Az, hogy Hartmannel mi három napig
titokzatos módon távol voltunk, nem marad észrevétlen.
– Hé, Bram, olvastam a legutolsó adásod átiratát – kiabálja át Jackson
a zajt. – Nagyon feszegetted a határokat, mi?
Nem adom meg neki az elégedettséget azzal, hogy válaszolok.
– Melyik határt? – kérdez vissza Hartman.
Remek, kezdődik.
– Beszélgetni Eve szüleiről. A te szüleidről. Ez az egész kicsit túl
valódi, az én ízlésemnek – közli Jackson, miközben a vacsorája maradékát
szedegeti ki a fogából egy fogpiszkálóval.
– És ki nem szarja le a te ízlésedet, Jackson? – szítja a tüzet Hartman.
– Én csak azt mondom, vigyázz! – figyelmeztet Jackson, és ránk sem
néz.
– Most törődsz velünk, Jackson? – kérdezi Hartman.
– Figyeljetek, nem tudom, ti ketten hol bujkáltatok az elmúlt pár
napban, de gondolom, valami köze van ahhoz, ami a legutóbbi alkalomkor
elhangzott. Senki sem ússza meg büntetés nélkül, ha ilyen durván
megszegi a protokollt. Az a pletyka járja, hogy bezártak valahova
pszichológiai kezelésre, Bram. Igaz ez? Elmondtad, ami a szívedet nyomja
arról a bonyolult kapcsolatról? – heccel Jackson.
– És hol kezdődtek ezek a pletykák? – kérdezi az apám belépve a
hátunk mögött. Az osztag tagjai zavartan fészkelődnek a helyükön,
azonnal éberebbek és profibbak lesznek a jelenlétében.
A szívem összeszorul, ahogy megpillantom. Most először látom őt
azóta, és azon kapom magam, hogy megérintem a fejemet. Elkapom a
kezemet, és elűzöm az emléket.
– Túl sok forog kockán ahhoz, hogy energiát pazaroljunk pletykákra és
hazugságokra. Ez nem az akadémia. Maguk nem gyerekek. Maguk
fiatalemberek fajunk története legfontosabb pillanatának epicentrumában,
és a személyes problémáik egyáltalán nem fontosak azzal a kihívással
összehasonlítva, amivel szembenézünk. Most vegyenek egy mély levegőt,
és lássanak munkához!
 Akaratlanul is úgy érzem, hogy a szavait csak nekem címezte.
Vegyenek mély levegőt, és lássanak munkához! O így kért bocsánatot.
– A harmadik Potenciális – kezdi, nem vesztegetve az időt, miközben
felvillantja egy fiatalember képét, akit még nem láttunk. – Bár a
Potenciális már nem megfelelő kifejezés, mivel mindenképpen szükséges,
hogy a partnerség sikeres legyen.
Az apám végigbeszéli velünk a harmadik Potenciális élettörténetét,
genetikáját, politikai nézeteit, a termékenységét, elveit és erkölcseit.
– Vizsgáltuk, keresztpróbának vetettük alá, elemeztük, kiképeztük, és
a legkisebb részletekig eligazítottuk. Ő, ha ez egyáltalán lehetséges, a
legtökéletesebb társ Eve-nek, aki jelenleg létezik.
– Papíron – szólok közbe.
Néhány fej kissé megmozdul, és zavartan néz rám.
– Van valami hozzáfűznivalód, Bram? – kérdezi az apám.
A terem elnémul.
– Nos, csak annyi, hogy… – hirtelen elbizonytalanodtam a számon
kiáramló szavakban – …hogy nem az intelligenciája vagy a genetikája a
kérdés. A kapcsolatok nem ezen alapulnak.
– Folytasd! – biccent az apám.
– Tehát nem számít, ha Eve fejét teletömjük azzal, hogy ezt vagy azt,
mennyire neki szánták. Ő egy fiatal nő, akinek önálló agya és szíve van.
Jackson erőltetetten felnevet, amire én nagyon igyekszem ügyet sem
vetni.
– Őt nem lehet így irányítani. Azok után, ami legutóbb történt, nem
lehet beterelni őt egy szobába az egyik ilyen fickóval, és elvárni, hogy
boldog családot játszanak – fejezem be.
– Köszönöm, Bram – mondja apám higgadtan. – Ezért nem kérjük őket
erre többé. Az már nem opció.
Az osztag nagyon figyel. Úgy tűnik, mindenki ugyanúgy kíváncsi az új
tervre, mint én.
– Mostantól tudományosabban közelítjük meg a kérdést. Eve-nek nem
szükséges érzelmi kapcsolatban állnia a harmadik Potenciálissal. Még
csak találkoznia sem kell vele, ha nem akar. Egyszerűen az
együttműködésére van szükségünk, a beleegyezésére, és a folyamat
egyszerű és fájdalommentes lesz. Ha ez sikerül, jövő hónapban már terhes
is lehet. Jelenleg ezt az időhatárt céloztuk meg. – Apám befejezi, áll a
képek előtt, amiken különböző statisztikák és adatok látszanak arról, hogy
a harmadik Potenciális genetikailag mennyire kompatibilis Eve-vek
Kell pár perc, míg megértjük az új tervet. A megközelítést, amit
alkalmaznunk kell, hogy rávegyük Eve-et az együttműködésre.
– Egy hónapon belül terhes lesz, és még csak találkoznia sem kell a
fickóval? – szólalok meg. – Így kezdődik a jövőnk? Ezekre az alapokra
épüljön az emberiség?
Érzem a pilótatársaim pillantásait, ők láthatóan nem tartják
kényelmetlennek ezt az új megközelítést.
– Bármilyen jövő jobb, mint a semmilyen – jelenti ki az apám, és
mélyen a szemembe néz.
– Igazán? – kérdezem.
 19.

Eve

– Nagyon tudományosnak és ridegnek hangzik – nyögök fel Hollyhoz

fordulva, aki a kanapén fekszik a szobámban, és hallgatja a kiakadásomat,
amióta csak tíz perce dühöngve elhagytam Vivian irodáját.
Ki lehet mondani, hogy nem a találkozások álltak a figyelmem
középpontjában a múlt héten, ami furcsa számomra, tekintve, hogy azokra
készültem, amióta csak az eszemet tudom. Ehelyett a szüleim járnak a
fejemben, Nina anya, Bram, Holly, Michael, és hogy megbirkózzam a
megválaszolatlan kérdésekkel a fejemben, miközben próbálom megérteni,
mi folyik itt. Úgy tűnik, a „mi folyik itt” az én sikeres összepárosításom a
harmadik Potenciálissal, bár sosem találkozunk.
Miután az első és a második Potenciálist elvetették – fogalmam sincs,
mit csináltak Diego holttestével, és nem is érdekel –, ez maradt az utolsó
lehetőség a listájukon. Nem döbbentem meg túlságosan ettől az
információtól, mert számukra egyértelmű döntésnek tűnik, ha nagyon azt
akarják, hogy haladjanak a dolgok. Azt mondták, hogy egyáltalán nem kell
találkoznom a harmadik Potenciálissal. Nem lesz körben álló emberekkel
teli terem, miközben először beszélünk, sem megtévesztő taktikák, hogy
próbára tegyék őt. Az életet adó részeink egy laboratóriumban találkoznak,
az embriókat később beültetik a méhembe, hogy éljenek és növekedjenek.
Emlékszem, hogy Vivian két éve bejött a szobámba, és elmondta, mi
fog történni, miután először találkozom a Potenciálisokkal. Kiválasztom a
kedvencemet, és vele annyit találkozhatok, amennyit csak szeretnék. A
megfelelő időben, amikor a testem készen áll, megtörténik az
Újjászületés. Amikor elmondta, hogy a férfi teste mit tesz majd az
enyémmel, megrémültem.
– Mi ott leszünk veled – mondta. Vigasztalni próbált, de a gondolat,
hogy az Anyák tanúi lesznek az aktusnak, egyáltalán nem nyugtatott meg.
Azóta az Újjászületés tervei kidolgozottabbá és részletesebbé váltak,
ahol egyhetes ceremónia jelzi majd az Újjászületés első fázisát. Ez alatt az
idő alatt megértem majd a tett fontosságát és szükségességét. Már nem
tekintek olyan szégyenlősen a gondolatra.
 Vivian rengeteg előkészülete után meglepetten hallottam a
megváltozott tervekről. Az, hogy kihagyják a ceremóniát, és hogy a
tudományos utat választják, drámai változás, és nagyon más, mint ahogy
én teremtődtem.
– Így kevesebb változó lesz. Kisebb esély az emberi hibára – mondta,
amikor egyértelmű lett, hogy nem értem, miért változnak a dolgok. –
Természetesen ez a te döntésed.
– Az enyém? – Gyakorlatilag nem kaptam levegőt.
Nem maradt észrevétlen előttem az öröm az arcán.
Holly most hallgat. Pontosan tudom, hogy mit csinál. Hagyja, hogy
kiadjak mindent, hogy aztán ő is racionalizáljon nekem mindent, miután
elmondtam vad gondolataimat. Tudja, hogy nincs értelme félbeszakítani,
amikor ilyen vagyok, mivel nem hallgatok rá. Én pedig sejtem, hogy ő már
előbb tudta, mi fog történni Vivian szobájában, mint én, úgyhogy készen
áll erre a reakcióra. Sőt számít rá. Nem véletlen, hogy ugyanazon a napon
beszéltek nekem az új eljárásról, mint amikor az én Hollym visszatért
néhány nap távoliét után. Ez az egész a tervük része.
Hiányzott Holly.
Bram.
Tudom, hogy engem büntetnek azzal, hogy távol tartják őt tőlem, és a
másik kettőt hagyják nekem társaságként. Vivian biztosan így emlékeztet
arra, hogy ő dönti el, hogy ki jön-megy a Kupolában, és mi történik itt.
Nina anya halála nem mentség a dacoló viselkedésre, akkor, amikor
komoly biztonsági gondunk támadt, és újra kellett gondolniuk a terveiket,
amiket évek óta készítettek. Vivian jelzi, hogy tisztelnem kell a számomra
felállított határokat, ne legyek ilyen hálátlan vagy szemtelen. És most
hihetetlenül szemtelen voltam.
Kérdezni az emberről a technológia mögött kétségtelenül vakmerő
dolog volt tőlem. Sőt őrültség. Az, hogy utána bevallottam, mennyire
élvezem a társaságát, több szempontból is butaság volt. Akkor először
ismertem be hangosan, hogy tudom, Holly nem valódi személy, bár nem
hihettek ennyire ostobának. Ötven éve én vagyok az első és egyetlen lány,
aki megszületett. Kinek szánják Hollyt, ha el akarják hitetni, hogy igazi?
Nem mintha valaha is érdekelt volna, hogy nem az. Sosem számított. Mint
már korábban is mondtam, mindig örültem a társaságának. De most
tudom, hogy Holly nagyon nagy része nagyon is valóságos. Most pontosan
tisztában vagyok vele, hogy Bram irányítja Hollyt, és csak Hollyn
keresztül maradhatok vele továbbra is kapcsolatban.
Hűtlenségnek érzem, hogy erre a következtetésre jutottam, mintha arra
használnám Hollyt, hogy közelebb kerüljek Bramhez, de ez nem igaz.
Szándékosan nem kértem, hogy csatlakozzon hozzám, és nagyon
igyekeztem nem tervezni plusz kirándulásokat a Meredélyre, azt remélve,
hogy láthatom őt. Hagytam, hogy ők döntsék el, mikor van velem. Sikerült
nem kérdezősködnöm az én Hollym után, sem megjegyezni, hogy a dolgok
nem a szokásos menetrend szerint zajlanak. Ellenálltam a kísértésnek, ami
nem épp a legkönnyebb, amikor kezdek átlátni a repedéseken.
Az anyámra gondolok, és azon töprengek, vajon rosszul teszem-e,
hogy kételkedem az életben, amit felépítettek nekem, amikor ő annyira
szívesen volt itt. Beléjük helyezte a hitét, megbízott Vivianben. Biztosan
jó oka volt rá. Ráadásul nem hagyhatom figyelmen kívül azt sem, hogy
hagynak dönteni a jövőmről. A döntés pedig mindannyiunkra hatással
lesz…
De aztán eszembe jut Michael, és hogy nem próbált bemocskolni,
Nina anya és a férje, Bram és Holly, és azon tűnődöm, hogy hoztam-e
döntést valaha, volt-e egy igaz gondolatom is, ha a tényeket, amiket velem
közöltek, manipulálták. A valóságomban lyukak vannak. El kell kezdenem
nézelődni, hogy egy kicsit világosabban lássam a dolgokat.
Tehát, amikor arra kerül a sor, hogy döntést hozzak a harmadik
Potenciálissal kapcsolatban, és elutasítsam a ceremóniát, nem tudom
eldönteni, hogy az egész egy trükk-e vagy sem. Hogy megpróbálnak
rávenni, hogy beleegyezzek valamibe, ami számukra előnyös, vagy
őszintén tőlem függ.
Ha a döntés tényleg az enyém lenne, függetlenül az agyamban cikázó
összes többi gondolattól, még akkor sem tudnám biztosan, mit akarok. A
találkozások elveszítették minden varázsukat. Nem tudom, hogy kész
vagyok-e végigcsinálni még egyet, két igazán borzasztó élmény után.
Persze talán ha hagyjuk, hogy a természet tegye a dolgát, megkönnyíti
a miénket. Talán engednem kellene, hogy kinyerjék és beültessék a
petéimet, miután megtermékenyítette a harmadik Potenciális győztes
spermája. Ez egyszerűen nem tűnik olyan különlegesnek, mint az
Újjászületési-ceremónia, amire készültem.
– Minden olyan hirtelennek tűnik – mondom, míg a kezem a Rubik-
kockán jár, abban a reményben, hogy enyhíti a tehetetlenségemet és
szorongásomat, amit ma érzek.
– Eve – Holly felsóhajt, az ujjai a hajvégeit babrálják.
– Nem arról beszélünk, hogy találkozunk egy Potenciálissal, csak
arról, hogy a sor kudarcnak hála gyorsított eljárással összehoznak vele.
Akár találkozom vele, akár nem, heteken belül terhes lehetek. Nem tudom,
hogy készen állok-e – suttogom. Szívemre tett kézzel felé fordulok, az
arcom szorongva grimaszol.
– Igen, ez letaglózó – jegyzi meg higgadtan, és alig moccan.
– Igen. – Tovább olvastam az anyám szavait, és tökéletesen
egyértelmű, menyire felkészült rá, hogy megszüljön engem. A dolgok nem
úgy alakulnak velem, ahogy mindig is képzeltem, ezért én nem érzem így.
Még mindig olyan vagyok, mint egy kislány. Egyáltalán nem olyan, mint
egy anya.
– Az eredmény és a vágyott cél még mindig az, mint korábban, Eve.
Ez nem változott – válaszol Holly, és lehunyja a szemét. – Csak új utakat
keresnek, hogy elérjék a fajunk hosszú távú létét anélkül, hogy veszélybe
sodornák a túlélés egyetlen reményét.
– A fajunk hosszú távú létét? Hallod, miket mondasz? Egy kisbabáról
beszélsz! Az én kisbabámról! – mondom, és egy pillanatra elfelejtem,
hogy ő az én Hollym.
Anya vidám és derűs a leveleiben. Őt nem bénítja a nyomás és nem
birkózik meg nehezen azzal, hogy a világ azt várja tőle, hogy megszülje a
Megmentőt. Boldog anyukának tűnik, aki izgatottan várja, hogy
megismerje a lányát. A mi kilátásaink mások, és fáj, hogy az a nő, aki
valamennyire osztozhatna a szorongásaimban, nem hallhatja őket.
– Nem fognak ugyanabba a szörnyű helyzetbe kényszeríteni, mint
legutóbb – mondja Holly, miközben felül, és bocsánatkérően néz rám. –
Nem akarják elkövetni ugyanazokat a hibákat.
– Remélem, nem – dohogok.
– Azt akarják, hogy neked kényelmes legyen.
– Aha, persze.
– Azt akarják – mondja, majd gyengédebben hozzáteszi. –Én is azt
akarom.
A szívem röpke táncra perdül. Egy részem tudja, hogy aggódnom
kellene. Holly talán még mindig a tervük része. De nem tudom
megakadályozni, milyen érzést ébreszt bennem. Mindig is szerettem vele
lenni, de most, hogy tudom, Bram mondja ezeket a szavakat, akaratlanul is
őt képzelem magam mellé, ahogy támogat és törődik velem.
– Szóval, akarsz vele találkozni? – kérdezi Holly betörve a
gondolataimba, miközben mély lélegzetet vesz, és újra hátradől.
– Nem tudom. Tényleg szükséges, hogy társalogjunk? – A
homlokomat ráncolom, a döntés súlya rám és az érzelmeimre nehezedik. –
Számít, hogy kedvelem-e? És kedvelés alatt azt értem, hogy egyszerűen
kellemesnek találom. – Ennél többet nem remélek, tekintve, hogy előzőleg
kivel hoztak össze. Mármint ki volt a vizsgálatok vezetője? Egyszerűen
kihúzták a neveket egy kalapból?
Holly hátravetett fejjel nevet. Ez nem az aranyos kis kuncogás, amit
megszoktam. Ez nagyobb. Bátrabb. Ez biztosan inkább ő.
Ez tetszik.
– Levegőre van szükségem – fújtatok. Leteszem a Rubik-kockát, és
merev karokkal az oldalamnál kivonulok az ajtón. Nem bírom tovább
elviselni a szobámat. Itt a gondolataim forgószelének csapdájában vagyok.
– Gyere! – kiáltok hátra. Akár azért van itt, hogy utat mutasson, akár nem,
még nem akarom, hogy itt hagyjon. Hisz olyan sokáig volt távol.
– Jövök! – kiáltja, felpattan és követ, ahogy végigmegyünk az
ösvényen a szokásos helyünkre.
A hálószobám, az étkező, a tanterem és a Meredély, mindig csak ezt
látom, eltekintve a rideg orvosi vizsgálótól és az alkalmankénti
kirándulásokat a kinti kertembe. Ez az életem, és csak ezt ismerem. Az
évek során izgatott voltam, hogy mi történik majd ebben az első néhány
hétben és ebben az első évben, de most, hogy elérkezett, ilyen szorongást
még sosem tapasztaltam. Nem akarom, hogy azután értsem meg jobban a
világot, hogy teherbe estem. Nem akarom úgy érezni, hogy csak a kép
felét látom, amikor világra hozom a gyermekemet. Nem akarom, hogy túl
későn érkezzen el a tudás és a megvilágosodás.
– Nem kell elsietned a döntést – mondja Holly, miközben leül, ügyet
sem vetve alattunk a Meredélyre. Ma a leglányosabb szerelést viseli,
amiben valaha láttam: babarózsaszín farmer, cseresznyeszínű szűk, pántos
top rojtokkal és csillogó ezüst telitalpú szandál. Valaki megpróbálja
eltörölni a tényt, hogy ő egy bú, de én csak arra tudok gondolni, hogy
Bram van a felszín alatt a Lycra ruhájában, és ő diktálja Holly minden
mozdulatát.
– Szerinted mit tegyek? – kérdezem, és elborzadok a könyörgő éltől a
hangomban. A véleményét akarom hallani.
– Erre nem válaszolhatok.
– De te mindig válaszolsz – fordulok felé döbbenten.
– Nem, ez nem igaz. – Holly a homlokát ráncolja.
– Komolyan? Elég meggyőző tudsz lenni – nyafogok. – Biztosra
veszem, hogy egy csomó dologra rábeszéltél az évek alatt.
– Eve!
– Tagadod? – kérdezem kihívóan.
Egy kissé megbántottnak és feszengőnek tűnik.
– Sosem kényszerítelek olyasmire, amit nem akarsz, Eve… Vagy
igen?
– Nem, azt hiszem, nem – mondom, mert nem akarom megbántani, és
szeretném, kedveskedve vállon veregetni, hogy megkérdezzem, jól van-e.
– De mindig van véleményed.
– Ez más. Ezt neked kell eldöntened – válaszolja továbbra is
gondterhelt arccal. – A te döntésed. A te tested. Én… sem tudom
elképzelni, milyen lenne.
– Melyik? A tudományos módszer vagy a közösülés? – Elpirulok.
Nem a választás miatt, amivel szembenézek, hanem mert az
Újjászületésről beszélek az én Hollymmal.
Újra feltűnik az emlékeimben az arca és izzadt, izmos teste. Nem
hiszem, hogy ilyen nehéz lenne a döntés, ha róla lenne szó. Bár talán az,
hogy ilyen csalódott vagyok, mert nem ő az, segíthet dönteni. Tudom,
hogy kötelességem van a világ felé, de arra nem kényszeríthetnek, hogy
érzéseim legyenek valaki iránt. Ha találkozom a harmadik Potenciálissal,
és nem érzek semmit, le lennék sújtva. Ha tényleg nem kedvelném,
kétségbe lennék esve. Miközben hallgatok, Holly a hátam mögé ér.
Amikor a keze újra az ölében pihen, egy Rubik-kockát tart benne,
ugyanolyat, mint amilyet a szobámban hagytam.
– Azt meg hol szerezted? – kérdezem a hátam mögé pillantva, és azon
tűnődöm, vajon meddig tart, mire Vivian kimasírozik ide, hogy
megfeddjen, és visszacitáljon a szobámba, vagy egyszerűen úgy döntenek,
hogy kikapcsolják Bramet.
– Minden rendben. Engedélyeztettem. Az enyém.
– Ó! – Megértem. Az ki van zárva, hogy az enyémet tartja a kezében.
Az övé olyan, mint Holly: itt van, de még sincs.
Holly felnevet. Ugyanolyan hangosan és szabadon, mint korábban.
Szeretem ezt a nevetést.
– Gondoltam segít kitisztítani a fejedet. Ez a hely a felhők között, a
buta kis kütyüd… majd segít.
Akaratom ellenére mosolyra húzódik a szám széle, és
gondterheltségem tovaszáll.
– De nem érhetsz hozzá – figyelmeztet, a hangja szigorú, miközben a
szeme csillog. Nagyon elégedett magával, hogy ezt kitalálta.
– Ó? – válaszolom, és a lélegzetem a torkomon akad.
– Csak el kell mondanod, hogyan csináljam – magyarázza. Megnyalja
az ajkát, és szúrósan nézi a kockát, mintha csak az előtte álló feladatra
koncentrálna. – Tudod, ebben mindig pocsék voltam.
– Most majd talán kirakod – ugratom.
 – Egyszer már kiraktam, nem emlékszel? – kérdezi, és a hangja
tiltakozva felmegy egy oktávot.
– Csak azért, mert aprólékosan leszedted a ragasztást, és csaltál. –
Nevetek, és érzem, hogy a testem felé billen.
– De elértem, amit akartam, nem? Néha egy kis csalás jót tesz a
léleknek.
– Jó érzés volt? – kérdezem, és meglepőnek találom a választ.
– Igen, amíg te ki nem szimatoltad, és bevallattad velem, hogy
csaltam. Még az Anyáknak is beárultál – teszi hozzá, és úgy tesz, mint aki
meg van bántva.
– Felgyűrted a ragasztó szélét. Pontosan láttam, mit műveltél,
úgyhogy naná, hogy rájöttem. – Emlékszem Holly ártatlan arckifejezésére,
amikor sok évvel ezelőtt kérdőre vontam emiatt, aztán végignéztem,
ahogy Tabia anya keményen megfeddi. – Képzeld el, milyen jó érzés
lenne, ha rendesen csinálnád!
– Elfelejted, hogy ez csak egy játék? – kérdezi felvont szemöldökkel.
– Úgy érzed majd, hogy igazán elértél valamit.
– Teszteljük le az elméletedet! – kéri Holly, és elénk tartja a színes
tárgyat.
– Rendben. – Elmosolyodom, és a színek mintázatát nézem, míg az
agyam kitalálja, hogyan a legjobb elkezdeni. – Tedd a jobb kezedet a
tetejére, és fordítsd el egyszer jobbra…
Holly félreérti, amit mondok, és a kocka felső kétharmadát fordítja el
a felső sor helyett.
– Ne! – kiáltom, és elfojtok egy nevetést arra a gondolatra, hogy
összeszorult a bensőm a szorongástól, amiért hibázott. Talán igaza van, és
nekem kell emlékeznem rá, hogy ez csak egy játék. – Menj oda vissza,
ahol kezdtük!
Engedelmeskedik.
– Rendben – mondom, és áthurkolom a karomat az övén úgy, hogy a
jobb kezem az övé felett pihenjen. Begörbítem az ujjaimat, mintha a kocka
az én kezemben lenne, és megismétlem az utasítást, megmutatom neki,
mit csináljon. – Most fordítsd meg a kockát úgy, hogy a sárga ezen az
oldalon alulra kerüljön és… – Megmutatom.
Holly megérti, és megfordítja.
– Három sárga van egy sorban! – sikolt fel, és nagyon elégedett
magával.
– Te tényleg csaltál, ha azt hiszed, ez már valami – kuncogok, és
kisöpröm a hajat az arcomból a Hollytól távolabbi vállamra.
 A szeme megpillantja ki villanó nyakamat, és látom, hogy az ajka
leheletnyit biggyeszt, aztán újra a kockára koncentrál.
A testem bizsereg a meghittség új szintjétől, és még többre vágyom.
Óvatosan a karjába fűzöm a karomat, hogy úgy folytathassuk, mint
eddig, de ezúttal egy szót sem szólok. Csak a kezemmel instruálom.
Tökéletesen utánozza a mozdulataimat, megfigyelve, pontosan hogyan
forgatnak, fordítanak és manipulálnak a kezeim, mielőtt ő is ugyanazt
tenné.
Csend ereszkedik ránk, de valami teljesen új kommunikáció történt.
Érzem Hollyt.
Tudom, hogy abszurd, de így van. Egymásba font karunkkal, és mert a
testünk közelebb ül egymáshoz a szokásosnál, új energián osztozunk.
Tisztában vagyok minden lélegzetével, ahogy a levegő ki-be jár a
testéből, minden egyes izmával, ahogy utánozza a mozdulataimat, és hogy
ő ugyanúgy érzi a változást, mint én. Nem képzelődöm. Valódi. Tudom,
hogy Holly is érzi. Csiklandoz, kínoz és megmagyarázhatatlan éhséget
ébreszt bennem.
Akarom Hollyt.
Nincs szükségem szavakra, hogy megfogalmazzam a közös
gondolatokat, hisz amikor a bensőm vergődik a bizsergető érzéstől, hogy a
teste közel van az enyémhez.
– Megcsináltuk – mondja csendesen a megoldott rejtvénnyel a
kezében. Többé egyikünket sem érdekli a játék.
Hallgatunk.
A gondolataim a jobb oldalamon végigcikázó forróság körül forognak.
Valóságos. A felkavart érzések itt vannak és valódiak, és senki nem
győzhet meg az ellenkezőjéről.
Telik-múlik az idő. Lehet, hogy másodpercek, lehet, hogy órák,
fogalmam sincs.
– Mennem kell. – Holly megsimogatja a kocka tetejét, aztán feláll.
Elkezd még mondani valamit, de aztán megálljt parancsol magának.
Ehelyett sarkon fordul, és elindul befelé.
– Döntöttem! – kiáltom, a lábamon túli felhőre nézve. – A tudományt
választom.
Nem kell megfordulnom ahhoz, hogy tudjam, nincs ott.
 20.

Eve

Egy ideig üldögélek a Meredélyen, próbálok lehiggadni és gondoskodni

róla, hogy az arcom ne legyen vörös a találkozástól.
Találkozás…
Szokatlan kótyagosság ébred bennem: meleg, bizsergető izgalom. Idő
kell, hogy megemésszem, kiélvezzem, de ahhoz is, hogy elfojtsam
magamban, míg már el tudok töprengeni az elkerülhetetlenül csalódást
keltő végkimenetelen. Amit remélem, addig halaszthatok, amíg csak lehet.
A tudományt kell választanom, mert képtelen vagyok megbirkózni a
gondolattal, hogy találkozom a harmadik Potenciálissal, és nem ezt érzem.
Bármi is legyen ez.
Miközben itt ülök, az előttem lévő tökéletességre koncentrálok. Ezt a
látványt igyekszem nem egyértelműnek venni. Felkavar, hogy itt élek,
látom a földet teljes szépségében. A zöld talaj, amiket néha megpillantok a
távolban, az ég kékje. Mind olyan hívogató. Eltölt az anyatermészet iránti
szeretettel, bár a hibáit is felfedi, vagy csak az erejét fitogtatja, hogy
figyelmeztessen minket, mennyire hatalmas. Ő a főnök, az biztos. Bár-
hogy próbálkozunk is, a törvényeit nem változtathatjuk meg. Akkor nem,
ha ő nem akarja. Baj, hogy ez kezd vigaszt jelenteni számomra?
Egy harang figyelmeztet, hogy kezdődik a délutáni foglalkozás.
Kertészkedés. Holly itt nem csatlakozik hozzám: néha a valóság és az
illúzió egyszerűen nem működik együtt. Egy óra, ami csakis arról szól,
hogy tiszteljük a földet, tápláljuk az életet, és nézzük, ahogy fejlődik egy
érintésünkre. Ironikus lehet, ha
Holly is ott van. Nem bánom, hogy nincs itt, mivel ezen az órán
amúgy is a gondolataimba merülök. Számomra bármilyen manuális
feladat igencsak terápiás jellegű. Épp erre van most szükségem. És egy
másik Hollyra a legkevésbé.
Kimberley anya vár, amikor megérkezem a veteményeskerthez a
Kupolában. Az Anyák máshol termesztik mindazt a zöldséget és
gyümölcsöt, amiket az étkezésekkor fogyasztunk, de ez a földdarab csak
az enyém. Tele van virágokkal: rózsák, nárciszok, levendula, iszalag,
szarkaláb és pipacs; csak hogy néhányat említsek. Fogom a
metszőollómat, és lecsippentem az elszáradt és sárguló leveleket.
– Jól vagy? – kérdezi Kimberley anya. Előszed két összehajtható
széket a fészeremből, és leül. Úgy fest, mint általában: kerekded testén
tengerészkék kertésznadrág, krémszínű gyapjúblúz, lábán edzőcipő van,
rövid vörös haja a fülénél göndörödik, de a csillogó kék szemében
fáradtság látszik, ami pedig általában a boldogságtól ragyog. Feszes az
ajka, ami általában mosolyog. Összetörtnek tűnik. Elfelejtettem, hogy a
mostani események mennyire megterhelhették az Anyákat is. Hosszú
időbe telik, mire a dolgok visszatérnek a rendes kerékvágásba. Már ha
visszatérnek valaha.
Hatalmasat sóhajtok.
Válaszul bólint, rózsás arcán együttérzés látszik, miközben az ajka
vékony vonallá húzódik.
– Hallottam.
– Ha rá sem akarok nézni egy újabb Potenciálisra, akkor hogyan
engedhetném, hogy hozzám érjen? – kérdezem, miközben leszedek egy
rózsabimbót, ami nem nyílt ki, és elszáradt a bokron, így több energiát
fordíthatok azokra, amik ígéretesebbek. Életet teremteni tanulok.
– Nem tudod, mit érzel majd vele kapcsolatban, míg nem vagy a
társaságában – tanácsolja Kimberley anya mindentudó hangnemben.
Általában élvezem, ha az Anyák megosztják velem a tapasztalatból fakadó
tudásukat a jelenlegi berendezkedés előttről, bár nem vagyok benne biztos,
hogy mindig megértik, milyen is nekem.
– Nem hiszem, hogy leszek a társaságában – mondom ki kereken.
– Ó!
Nézem, hogy nyúlik meg az arca, ahogy megérti, mit is mondtam, és
belém nyilall a bűntudat.
– Kár.
– Úgy gondolod? – kérdezem, közben fogok egy üres vödröt, és
kidobom a lenyesett darabokat.
– Bármely gyermek, akit a világra hozol, részben belőle lesz –
válaszolja Kimberley anya határozottan. Nyakát kicsit kinyújtja, ahogy
megpróbál diplomatikus maradni. Kétlem, hogy kijelentené, hogy tévedek,
az távol áll a természetétől, de arra számítok, hogy megosztja a témával
kapcsolatos gondolatait.
– Számít az? – kérdezem.
– Neked számít, hogy fele részben az apádból származol? Hogy csak
miatta létezel? – kérdezi lassan, és oldalra billenti a fejét. – Eltűnődsz
néha azon, hogy olyan vagy-e, mint ő valamiben?
Ritkán tesznek fel ilyen direkt kérdést vele kapcsolatban. Szerepel a
gondolataimban, de azok leginkább az anyámra fókuszálnak.
Nem válaszolok, mert nemcsak van igazság a szavaiban, de ráadásul
tudja is a választ minden irányított kérdésére.
– A te gyereked nem érezne ugyanígy?
– Talán – motyogom.
Az életemet annyira afelé kormányozták, hogy találkozom a
Potenciálisokkal, és megtalálom a tökéletes párom, hogy nem igazán
gondolkodtam a nemzésen az Újjászületésen túl. Mostanáig nem igazán
képzeltem el az életet egy gyerekkel. Egy kisbaba. Az én kisbabám. Az
biztos, hogy az egésznek az a legfontosabb része, hogy életet hozzak a
világra. Az volt fontos az anyámnak is. Tervei voltak számomra,
számunkra. Végiggondolta a közös életünket.
Azon tűnődöm, vajon milyen anya leszek, és hogy egyáltalán hagyják-
e, hogy felneveljem a gyerekemet, ha elég szerencsés vagyok, hogy
egyáltalán lesz gyermekem. Lehet, hogy elveszik tőlem, és Anyák újabb
csoportja neveli majd fel, és kap saját Hollyt, aki mellett felnőhet. A
gondolat, hogy ezen megy keresztül, rettegéssel tölt el.
Mi történne, ha fiút szülnék? Folytatjuk tovább, amíg meg nem
születik egy újabb lány? Biztosan ezért indítják el mindezt nálam ilyen
fiatalon, hogy kihozzák belőlem a legtöbbet, amíg lehet.
– Elég idős vagyok, hogy emlékezzek az időre előtted – szipog
Kimberley anya. Előrehajol a széken, összedörzsöli a kezét, és a térdén
pihenteti a könyökét. – A vizsgálatokra. A hormon-kezelésekre. A
próbálkozásokra. Hogy mindez hasztalan volt. Biztosak voltak benne,
hogy a hiba valahol bennünk, nőkben rejlik, és ki kell deríteniük, mi az.
Végül értéktelennek tartottak minket. Ez így volt a te édesanyádig és
édesapádig.
Abbahagyom a metszést, és felnézek rá, tudatom vele, hogy már
csakis rá figyelek.
– Az anyád nagyon különleges nő volt.
– Te ismerted? – kérdezem feltámadt érdeklődéssel. Most, hogy
kezdem megérteni a nőt, aki kilenc hónapig hordott engem a szíve alatt,
mindent hallani akarok, amit tudni lehet róla.
– Személyesen nem – ismeri be csipetnyi szomorúsággal.
A szívem csalódottan összeszorul.
Körülnéz, hogy biztosan senki sincs hallótávolságban, aztán folytatja,
halk és rekedt hangon, ami nagyon különbözik attól a finom hangtól, amit
tőle megszoktam.
– De számunkra, nők számára nem az tette őt különlegessé, hogy lányt
várt, hanem hogy nem laboratóriumban fogant meg. Bármin is osztozott
egymással az anyád és az apád, az hatásosabb volt egy rakás fehér
köpenyes férfinél és nőnél, akik közölték velünk, hogy a testünk selejtes.
– De őt is vizsgálták, mint mindenki mást. – Olvastam erről a
leveleiben, a kudarccal kapcsolatos gondolatai egybecsengtek Kimberley
anya gondolataival.
– Igen, neki is azt mondták, hogy selejtes, és hazaküldték az
apádhoz… Ezt beszélik – teszi hozzá diplomatikus vállrándítással, ami
arra utal, hogy nemcsak nekem gyanús az, amit mondanak. Rájövök, hogy
nemcsak én tapogatózom sötétben.
– Ez igaz – bólintok. – Az anyám írt róla.
– Igen. – Mosoly jelenik meg az arcán, de nem ér el a szeméig. Nem
tudom, hogy ez az én érdekemben van-e vagy az övékben. – Csak azon
gondolkodom, hogy a vonzalom és az érzelmek hatalmát ilyen gyorsan el
kell-e vetni, Eve. A tudomány korábban már cserbenhagyott minket.
– Biztosan fejlődött már azóta. Mi mást csináltak volna ennyi idő
alatt? – kérdezem.
Kimberley anya a fejét csóválja. Azt hiszi, nem figyeltem oda rá, hogy
a szavai egyik fülemen be, a másikon ki, de téved. Hallottam mindent, és
csak még határozottabb lettem a döntésemben.
A tudomány korábban már kudarcot vallott.
Talán most is kudarcot vall.
Titokban ebben reménykedem, mert a feladat, hogy egy másik emberi
lényt – akár az én gyerekem, akár nem – erre a világra hozzak, nem tűnik
helyesnek. És talán, csak talán, elsősorban a kísérleteik az okai annak,
hogy az anyatermészet megpróbál végezni velünk.
 21.

Bram

Nem tudok aludni.

Azt hiszem, ez nem meglepetés, bár a ma éjszaka más. Általában az
agyam tart ébren, a küldetésekre gondolok, a jövőre és Eve-re (persze).
Nappal a gondolatok folyamát egy gát tartja kordában az agyamban, de
éjszakánként átszakad, és a folyóba fullad az alvás minden esélye.
De ma éjjel nem az agyam tart ébren. Egy érzés, egy testi érzés, hogy
valahol a testem mélyén valami settenkedik. Azt hiszem, ezt hívják
„pillangóknak”, bár az sokkal lágyabb képet jelent a fejemben, mint amit
én érzek. Bennem csapdába esett kolibrik vannak, akik megállás nélkül
repdesnek ide-oda, a szárnyaik megállás nélkül verdesik az érzéseim
húrjait, miközben az ágyamon fekszem.
Egy apró pukkanás töri meg a csendet, mire én átgördülök, és azt
látom, hogy Hartman az olvasólámpája fényében ül az asztalánál a szoba
távolabbi sarkában.
– Rágóguminak hívják – mondja, amikor megérzi, hogy figyelem.
– Ha? – kérdezem. Csücsörít a szájával, és megjelenik egy kék gömb.
Egyre nő, aztán kipukkan, és az orrára ragad.
– Ez vintage! – jelenti ki, és odadob hozzám egy kicsi, fényes téglalap
alakú papírdarabot. – Kóstold meg!
– Jesszus, édes illata van! – mondom, kibontva az ezüstfóliát, és
megszaglászva a kék gumicsíkot.
– Ne pazarold el! Nem olcsó az a cucc!
– Kösz – felelem, és úgy úszom meg, hogy ki kelljen próbálnom, hogy
finoman a kezeslábasom mellényzsebébe csúsztatom.
– Az elmúlt harminc percben folyamatosan összedörzsölted az ujjaidat
– közli, és hirtelen észreveszem, hogy azt a pontot masszírozom, ahol Eve
korábban megérintett. Emlékszem az érzésre, amit a kinetikus kesztyűim
generáltak az ujjaimon, amit Eve kreált azzal, ahogy vezette a kezemet a
kockán.
– Haver tudod, hogy ma megint a határokat feszegetted –közli
Hartman, és akaratlanul is úgy érzem, nehezen közelít ehhez a témához. –
Ugye tudod, hogy láttam, mi folyik ott, hogy mindketten úgy tettetek,
mintha nagyon ki akarnátok rakni a Rubik-kockát, ami egyébként tök
romantikus gesztus volt a részedről.
Oké, talán mégsem közelíti meg nehezen a témát.
– Mindketten tudjuk, hogy maximum húsz lépésben ki tudja rakni azt
az izét. Tudom, hogy te is ki tudod rakni. Ültem, és néztem, ahogy
babráljátok, átaludtam a folyamatos kattogást, amikor évekkel ezelőtt
rájöttél. De ma Eve többször is hibázott. Szándékosan utasított, hogy
rosszul forgasd, és így kicsit tovább maradj a Meredélyen.
Nem mondok semmit. Mit mondhatnék? Teljesen igaza van.
– Figyelj, ha én látom, akkor fogadhatsz a következő varrataidban,
hogy az apád is látja, és ha valami rohadt csoda folytán ő nem, akkor Miss
Silva biztosan. – Vár, hogy megtörjem a csendet, de nincs mit mondanom.
– Légy óvatos! Néha azt kívánom, bár ne hoztak volna ilyen jól
rendbe! Akkor lennének sebhelyeid, amik emlékeztetnek arra, mi történik,
ha megszeged a szabályokat. Az apád talán nem büntet meg nyilvánosan,
de az rohadtul biztos, hogy megfizetsz érte, haver! – Felsóhajt.
– Ma voltunk Eve-vel a legtovább testi kontaktusban – mondom,
miközben Hartman ágyának alját bámulom. – Tudom, hogy tilos.
– Pontosan! Gondolj bele, hány pilóta veszítette el a munkáját vagy
még rosszabbat pont ezért! Lucas, Kook, az a másik, fura orrú pasas.
– Saunders?
– Ja, mindannyian lassan beleszerettek, aztán feszegették a
megbízatásaik határait. Ez bűncselekmény, Bram! Bármi, ami esetleg
veszélyeztetheti Eve-et, azért börtön jár, haver! – figyelmeztet Hartman. –
Ne hidd, hogy nem látom, mi folyik köztetek!
Túlságosan jól ismer. Eve-et is ismeri. Ráadásul igaza van. Ez
hatalmas hülyeség. Régen kinevettem azokat a pilótákat, akik idejöttek,
felesküdtek a KMSz-nek, aztán bumm, a munka első hónapjaiban
beleszerettek Eve-be. Saunders, Lucas, Kook… Idióták. Én Eve-vel nőttem
fel, és mégis profi maradtam. A szándékaim, az indítékaim mindig tiszták
voltak. Mi ez a változás? Miért most? Honnan jönnek ezek az érzések?
Féltékeny vagyok a Potenciálisokra? Talán. Ez a szerelem a félelemből
született, hogy elveszíthetem Eve-et, most, hogy felszólították, teljesítse
be a sorsát?
Az előbb a szerelem szót használtam?
Talán mindig is szerettem.

*
– Hahó? – kiált ártatlan hangja. – Hogy hívnak?
– Holly vagyok – válaszolom, és bámulom Eve hihetetlen arcát a maszk
prototípusán keresztül, amit az apám most fejezett be. Eve nagy kék szeme
megpróbál megfejteni engem, mintha az agyamba nézne, pedig nem is
vagyunk egy szobában.
– Igazából ki vagy? – kérdezi. Nagyon okos.
Érzem a körülöttem álló felnőttek ideges energiáját, bár nem látom
őket az arcomon viselt maszkon túl.
– Fejezze be! – suttogja Vivian az apámnak, amit aztán apa ingének
zizegése követ, amikor felkel, hogy befejezze a programot.
– Gyerek vagyok – válaszolom Eve-nek gyorsan. – Pont olyan, mint te.
Eve rám néz. A bensőm megremeg.
– Én Eve vagyok – mondja erre ö, és megpróbálok elfojtani egy
mosolyt.
Érzem a pillantásokat a szobában.
– Lehetünk barátok?— mondom a szöveget, ahogy arra utasítottak a
program kezdete előtt.
– Talán – ugrat.

Felsóhajtok.
– Mi az? – kérdezi Hartman.
– Szerinted… – Megállítom magam, mielőtt feltenném a kérdést.
– Mi az?
Ránézek. Benne bízhatok. Jobban, mint bárkiben.
– …szerinted ő is érzi?
A szemét forgatja, aztán lefejeli az asztalt.
– Atyaúristen, Bram! Nem hiszem el, hogy ezt kérdezted! Mármint
tudom, hogy közelebb kerültetek, látom, bárki láthatja, de komolyan,
haver, ő Eve! A személy, akiről beszélsz, a lány, akiről azt kérdezed tőlem,
hogy érez-e valamit irántad, az Eve. Az emberiség Megmentője. E.V.E.
Nem lett volna szabad kinyitnom a számat.
– Mármint gondoltam rá, hogy így érzel iránta, de igazából sosem
gondoltam, érted, amit mondok? Azt sosem hittem, hogy leszel olyan
hülye, hogy hagyod, hogy az érzéseid irányítsanak. Hogy hagyod, hogy
kihasson a küldetéseinkre.
– Oké, oké, felejtsd el, hogy bármit is mondtam!
– Ó, hidd el, úgy lesz! Kitörlöm ezt az egész beszélgetést a
memóriámból, aztán a kukát is kiürítem – közli, miközben úgy tesz,
mintha az agya tartalmát kiborítaná az asztala melletti szemetesbe. –
Elmegyek zuhanyozni. Vagyis nem, te mész.
– Tessék? – kérdezem, amikor a szobánk fürdőszobája felé mutat.
– Te, zuhany, most! Le kell hűtened magad. Mosd le magadról ezt az
őrültséget, és gyere vissza tiszta fejjel! Vissza akarom kapni a régi
Bramet, a profi Bramet, a győztes Bramet. Nem ezt a szerelemittas zombi
Rómeót, aki mindkettőnket le fog csukatni életünk végéig. Zuhany, most!
– parancsolja.
Vonakodva felkelek az ágyról, és behúzott nyakkal kimegyek a
fürdőszobába.
Hát, ez nem ment túl jól, Bram, te komplett idióta!
Jólesik a hideg zuhany. Szükségem van rá. Frissítő és azonnal
kiszellőzteti a fejemet. A gond csak az, hogy Hartman tizenöt perces
kiselőadását is eltünteti, és már megint itt maradok az új, repdeső
kolibrikkel, amiket a hideg víz felébreszt.
Az a helyzet, hogy ő talán ismeri Eve-et, de nem úgy, mint én. Ez nem
csak az én fejemben létezik. A dolgok megváltoztak, mióta látta az
arcomat. Most már tudja, hogyan nézek ki, hogy néz ki az arc Holly
mögött. Amikor Hollyt látja, vajon őt látja vagy engem? Ami még
fontosabb, kinek az arcát akarja látni?
Kilépek a zuhany alól. A víz automatikusan eláll, és beindul az
újrahasznosító folyamat zaja, ami megtisztítja vizet és visszapumpálja a
rendszerbe. Megnézem az arcomat a tükörben. Mélybarna szemeim
önmagukat fürkészik, keresnek valamit. Választ? Egy jelet? Jézus Mária,
Bram, szedd össze magad!
Tudom, hogy ma feszegettem a határokat, azt nem tagadhatom. A
szabályok fekete-fehérek: Holly nem kezdeményezhet fizikai kontaktust
Eve-vel. Ilyen egyszerű. De ha Eve kezdeményez fizikai kontaktust
Hollyval? Az a terület szürke. A mai egy teljesen szürke küldetés volt.
Azt hiszem, elmentem horgászni a Rubik-kockával, és Eve bekapta a
csalit. Nem ígérhetem meg, hogy nem horgászom többé.
Megtörölközöm, és visszamegyek az ágyamhoz.
– Jobb? – szól oda Hartman.
– Sokkal jobb, kösz – válaszolom. – Figyelj, csak felejtsük el, amit
korábban mondtam, oké?
– Mit felejtsek el? – kérdezi, fel sem nézve abból, amit éppen olvas.
Felmászom az ágyamra a kolibrikkal együtt, összeteszem a kezem,
folytatom a felső ágy bámulását, és azon tűnődöm, vajon mi történik majd,
amikor legközelebb látom Eve-et.
 22.

Eve

Lehet, hogy ezt a csinos Kupolát nekem alkották meg, hogy ott nőjek fel,
de korai éveim lahoratóriumai sosem voltak messze. Követtek engem ide.
Külön erre a célra létrehozott vakító fehér orvosi szobák, ahova havonta
kétszer ellátogatok, hogy megvizsgáljanak és vérvizsgálatot végezzenek.
Annyira rutinszerű és monoton, hogy általában lazán kezelem, hogy ülnöm
kell egy orvosi székben, és szét kell tennem a lábamat egy kengyelben,
hogy munkához láthassanak.
A mai nap más.
Ideges vagyok. Feszült.
Általában azért vagyok itt, hogy megfigyelhessék a testem bármilyen
változását. Gyakorlatilag bulit tartottak, amikor először ovuláltam. Ma a
helyiség még hidegebbnek és sivárabbnak tűnik. Most, hogy fontos
feladatuk van.
– Húzd fel a térdedet az oldaladhoz! – kéri dr. Rankin, anélkül, hogy
rám nézne, miközben a mintavételi pálcikát igazgatja, én pedig
összerándulok az érzéstől. Egy orvosom volt egész életemben, de nincs
közöttünk személyes kapcsolat, se kedveskedés, bár a nő többet látott
belőlem, mint bárki más. Én csupán egy tudományos rejtvény vagyok a
számára, semmi több.
Azon tűnődöm, mi történne, ha sikerülne lányokat szülnöm, és ez az
orvos meghalna. A mogyoróbarna szeme alatti többszörös redőkből és
gerince S-alakú görbületéből ítélve biztosan legalább a hetvenes éveiben
jár. Fehér köpenye lazán lóg sovány testén, és a járása csoszogássá vált,
mióta járok hozzá.
Nem öregszik valami szépen. Egyszer csak el lóg tűnni, mint a
többiek. Az én lánygyermekeimet is így tanulmányozzák majd,
kiszolgáltatva egy férfinak?
– Maradj nyugton! – csattan fel dr. Rankin, nagy orrlyukai kitágulnak
dühében.
– Bocsánat! – motyogom.
– Mit gondolsz? – kérdezi Vivian a fejem felett. Az elmúlt pár percben
némán állt a sarokban. Általában nem veszi a fáradtságot, hogy eljöjjön,
de a mai nap más. Nem tűnt meglepettnek, amikor közöltem vele, hogy
úgy döntöttem, nem találkozom a harmadik Potenciálissal. Sőt, akkor
láttam először megkönnyebbülés-félét átsuhanni kemény vonásain.
– Még korai, de úgy egy hét múlva kivonhatom a sejteket. Addig
szoros megfigyelés alatt kell tartanunk – válaszolja dr. Rankin, és vastag
keretes szemüvegén át az előtte álló képernyőre hunyorog.
A sejtlevétel nem újdonság. Valószínűleg van valahol egy fagyasztó
fiókjuk tele a meg nem termékenyített petesejtjeimmel, de ez alkalommal
a petesejtjeim más utat tesznek meg. Ahelyett, hogy eltennék és
megőriznék ezeket, arra bátorítják őket, hogy éljenek és fejlődjenek,
segítsenek nekem beteljesíteni a sorsomat.
– Hány darab lesz? – kérdezi Vivian és körbesétál, hogy lássa a
monitort.
Én sosem látom, mi van rajta. Nekem sosem mutatják meg a
bensőmet, bár kétlem, hogy megérteném, mit látok, még akkor sem, ha
felém fordítanák a monitort.
– Úgy jósolom, hogy ebben a ciklusban csak egyet vagy kettőt –
válaszolja dr. Rankin, és mutatóujja hegyével kétszer megkocogtatja a
képernyőt előttük. – De egészséges méretűek. Pontosan, ahogy akarjuk.
– Nagyszerű! – Vivian tekintete a monitorra tapad.
– Jövő hónapban több lesz, ha ebben a ciklusban nem jön össze.
– Összejön – jelenti ki Vivian, előrebiccentve a fejét, amiről tudom,
hogy annyit tesz, hogy követeli a kívánt eredményt. Gondolni sem akar a
B-tervre.
– Én csak ennyit tehetek. Még mindig van néhány változó, mint tudjuk
– emlékezteti dr. Rankin.
– Nos, minimalizáld őket!
A két nő egymásra néz, és a pillanat törtrészéig úgy tűnik,
összecsapnak. Aztán dr. Rankin többször bólint, elismerve, hogy ki a
főnök.
– Friss mintára van szükségem a donortól – közli Viviannel, miközben
megkocogtatja a képernyőt.
– Rendben.
– Naponta – teszi hozzá határozottan.
– Rendben – Vivian egy mordulással préseli ki magából a szót.
Gyakorlatilag hallom, ahogy csikorgatja a fogát, mert parancsot kap, amit
követnie kell. – Koa már itt van – teszi hozzá.
Úgy döntöttem, nem nézem meg a harmadik Potenciális aktáját, de
most tudom a nevét: Koa. Azon tűnődöm, milyen lehet a háttere és honnan
jött, milyen örökséget ad majd tovább a külsejével együtt,
A donor. Ezzé degradáltam a jövő lehetséges apját: néhány úszóvá egy
pohárban.
A pálcikát megmozdítják, és én megnyikkanok.
– Most komolyan! – sziszegi dr. Rankin, aztán visszafordul Vivianhez.
– Megtermékenyítjük mindkettőt, és azt választjuk, amelyik jobb
osztályzatot kap. Ha mindkettő kitűnő, nem javaslom, hogy ez alkalommal
mindkettőt egyszerre ültessük be.
– Ezt megbeszélhetjük akkor, ha aktuális lesz. – Vivian láthatóan nem
ért egyet az orvosi tanáccsal.
– Még az elején vagyunk, és javaslom, hogy haladjunk lassan. Fennáll
a kockázat, hogy túlságosan megterheljük a testet. Tekintve az anya
kortörténetét…
– Doktornő! – köpi ki magából Vivian. – Ne feledje, hol a helye!
Dr. Rankin döbbenten elhallgat, az arca élénkszínűre vörösödik.
Egyetlen további hang nélkül lehúzza az orvosi kesztyűjét, és elhagyja a
helyiséget.
Vivian még egy utolsó kemény pillantást vet a monitorra, aztán
anélkül, hogy rám nézne, követi a nyitott ajtón át.
Megkönnyebbülten felsóhajtok, hogy vége van, várok pár pillanatot,
hogy ne sírjam el magam, aztán kiszabadítom a lábamat a kengyelből.
Felülök az ágyon, és szánok rá egy pillanatot, hogy megnyugtassam
zakatoló szívemet.
 23.

Eve

– Távol jársz – jegyzi meg Holly, miközben felvesszük a cipőnket egy

újabb táncóra végén. Kellett a testmozgás. Eltávolodtam az
aggodalmaimtól és felszabadultam, miközben a testem hajlongott, pörgött
és rugdosott, nagy sebességgel kigörgetve a nemkívánatos gondolatokat a
fejemből. Most, hogy megálltunk, ideje beszélgetni, és a gyötrelem
visszafurakodik.
Egész idő alatt kerültem, hogy beszéljek Hollyval, és tőle nem
egyszerű megszabadulni. Kitartó és nem a kedves módon. Nem bízom meg
„Mindentudó Holly”-ban.
– Igazán? – gondterhelten nézem a padlót, jelezve, hogy ma nincs
hozzá hangulatom.
– Jár valami a fejedben? – nógat tovább. Tudom, hogy gondoskodónak
és aggódónak kell látszania, de ehelyett hamisnak érzem.
– Sok minden – csattanok fel.
– Akarsz róla beszélni?
– Nem.
– Lefogadom, hogy megtennéd, ha kint lennénk a Meredélyen.
– Ezt hogy érted? – kérdezem, felnézve savanyú arcába.
Az övét sosem láttam szépnek, bár ugyanúgy néz ki, mint a többiek.
Eléri, hogy Holly ronda legyen, ami pedig nem könnyű.
– Sehogy – válaszolja, és kissé megriad, hogy visszakérdeztem.
– Rendben. – A hátam dacosan bizsereg.
– Csak mintha ott nyíltabb lennél.
– Biztosan a kilátás miatt – vágok vissza, majd kimegyek, és
becsapom magam mögött az ajtót.
Lezuhanyozom magamról a nap eseményeit és bő, fekete, földig érő
nyári ruhát veszek fel. Hagyom, hogy a hajam magától száradjon meg,
engedem, hogy a vállamra hulljon, aztán mezítláb kimegyek a
Meredélyhez.
Nagyon szeretném látni őt!
Bosszantó, hogy észreveszik a különleges kapcsolatomat az én
Hollymmal, de egy részemet nem érdekli. Most épp visszaszámolunk egy
egész életre kiható változásig, amit én nem irányíthatok, és még jobban
bebörtönöz majd, mint valaha, és esélyem sem lesz a menekülésre
Ez az. Most utoljára szánhatok időt magamra.
Az úgy nevezett fiatalságomnak vége.
– Mi tartott ennyi ideig? – kérdezem néhány perccel később. Úgy
érzem, mintha órákig ültem volna egyedül, bár tudom, hogy nem lehetett
több pár percnél.
Ahogy felteszem a kérdést, hirtelen belém nyilall a félelem, hogy nem
ő az. De ő az, és a mosolyom szélesebb, mint valaha, engem is meglep. Ez
megerősíti azt, amit már tudok.
– Semmi. – Vállat von, és kissé felvonja a szemöldökét.
– Mi van rajtad?
Lenéz, és leesik az álla fodros, csipkerózsaszín ruhája láttán. Szörnyű!
– Csak egy kis semmiség. – Felnevet, és lendületes ívben nekifeszíti a
hátát a Meredély fémkeretének, és drámai pózban széttárja a karját.
– Jól áll.
– Úgy gondolod? – kérdezi huncut csillogással a szemében, amitől
újra mosolyra húzódik a szám.
– Meg kell néznem, van-e hasonló az én méretemben – mondom
elfojtott kacarászás közepette. – Mindig is hatalmas divatikon voltál
számomra. Vivian nagyon örülne, ha követnélek.
– Abban biztos vagyok.
Élvezem a könnyed nevetést, ami ránk ereszkedik.
– És milyen volt? – kérdezi. Átveti a karját a korláton, és a kilátást
nézi. – Olyan szörnyű, mint képzelem?
– Rendben volt – hazudom. – Őrült gondolat, hogy egy kis részem
hamarosan találkozik a fiúval egy tudományos laborban.
– És hogy valamiben, ami ilyen picike, benne rejlik a lehetőség, hogy
ilyen hatalmas hatással legyen a világra – mondja Holly, és nem néz rám.
– Az is – felelem, de a gondolattól, hogy mi fog történni az
elkövetkező néhány alkalommal, amikor a laborban leszek, nyugtalan
leszek. Én döntöttem így, de ez nem jelenti azt, hogy akarom, hogy
megtörténjen. Egyszerűen csak az volt a kisebbik rossz.
– Fájt? – kérdezi csendesen. Elkapja a tekintetemet, aztán
szégyenlősen a felhőket nézi.
A kérdése meglep, főleg az őszinte gyötrelem miatt az arcán, mintha
minden fájdalom, amit én érzek, valahogy rá is hatással lenne.
Megrázom a fejem, és diplomatikusan elmosolyodom, amin tudom,
hogy átlát.
– Sajnálom! – mondja, és próbálja a ruhája végtelen anyag
mennyiségét a térde mögé gyűjteni, hogy leülhessen mellém. Sok minden
van, amit nem egyszerű megoldani. Ha más lenne a beszélgetés mostani
témája, nevetségesnek találnám a küszködését.
– Nem tehetsz róla – felelem, és elfordítom róla a tekintetemet, hogy
előre nézzek. – A világ, amiben élünk. Az élet, amibe születtem. Már meg
kellett volna szoknom.
– Aha… – mondja. Szóra nyitja a száját, hogy folytassa, de megáll.
Hosszan kifújja a levegőt.
– És hozzá is szoktam – mondom elgondolkodva. Hagyom, hogy
csapongjanak a gondolataim. – Korábban volt egy terv, és tudtam, mi vár
rám. Ezekre az eseményekre nem számítottam.
– Senki sem jósolhatta volna meg.
– Azt hiszem, nem.
Pár percig némán ülünk. Kényelmes, de számunkra akkor is ritkaság.
– Eltűnődsz néha azon, hogy mi lenne, ha más időkben élnénk?
– Például mikor? – kérdezi. Hátratolja a testsúlyát, hogy a könyökére
támaszkodjon, és az eget nézi. Utánzóm a mozdulatait.
– Nem tudom. – Felsóhajtok. – Az 1960-as években, amikor folyton
táncoltak? – javaslom az első korszakot, ami az eszembe jut. Szerintem az
történelmünk egyik boldogabb korszaka lehetett.
– Lefogadom, hogy igazából nem így volt.
– Azt mondod, a történelemleckéim hazugságon alapulnak?
– Nem! – dadogja.
Felkacagok.
– Vagy talán a tizenhetedik században, ahol nagy színész lehettem
volna a színpadon, melodramatikusan Shakespeare-t szavalva – mondom a
karomat lóbálva.
– Akkoriban fiatal fiúk játszották a lányszerepeket. Esélyed sem lett
volna. – Holly velem kuncog.
Akaratlanul is elfordítom a fejemet, hogy megnézzem tökéletesen
ívelt, felhúzott orrát és rózsaszínű, szív alakú ajkát: egy fiú, aki lányt
játszik. Nézzenek oda!
– Miért gondolkodsz azokon az időkön? – Köhög, elhal a nevetése.
Felül, a bokáját vakargatja, mintha nem a beszélgetés miatt mozdult volna
meg.
– Csak lefogadom, hogy egyszerűbb volt. – A tekintetemet magára
vonja egy kis fekete pont, magasan a felhők felett. Nézem, ahogy pislákol
és lebeg.
– Mindnek megvolt a maga baja – mondja Holly. Felém fordul, és int,
hogy egyenesedjek ki.
– És nekem egyszerűen nem mondják el? – kérdezem, és ahogy
ülőhelyzetbe tornászom magam, megpillantom a púpos sebhelyet a
csuklómon,.
– Te többet tudsz, mint én – jelenti ki, ami valószínűleg igaz, mert
azokra az órákra nem jár velem. Fogalmam sincs, hogy Bram mennyit tud
a történelmünkről, sem arról, hogy amit én tudok, igaz-e egyáltalán.
Viccelődünk, de akár az egészet újraírhatták volna, hogy átmossák az
agyam, és úgy gondolkodjak, mint ők. Lehet, hogy a múltunk hatalmas
darabjairól semmit sem tudok, mert ők úgy döntöttek, hogy nem
megfelelő a számunkra, és nekem fogalmam sincs róla.
Anya megbízott Vivianben és a körülötte álló csapatban. Egyik
veszteséget szenvedte el a másik után, aztán egy nagyhatalmú figura
gondoskodott róla, és azt mondta, mindent megtesznek, ami a
hatalmukban áll, hogy a lányát épségben világra hozzák. Persze, hogy
megbízott bennük. Persze, hogy hallgatott a tanácsaikra, és megtett
mindent, amit kértek tőle. Bízott a tudásukban. Biztosan úgy érezte, nincs
más választása.
Az ő tudásuk szerint éltem tizenhat éven át, és bár lehet, hogy nincs
velem az anyám élettapasztalata, az itteni manipuláció elég sokáig
ködösítette a látásomat. Ideje, hogy a dolgok megváltozzanak. Ideje
ledönteni azt a falat, és átnézni a repedéseken.
– Azon tűnődöm, milyen volt régen szabadon és egyértelműen
szerelembe esni – mondom remegő hangon. Tudom, hova akarok
kilyukadni. – Követni a szívünk vágyát, pontosan azt tenni, amit mond, és
nem visszafogni magunkat.
– Minden generációnak megvannak a maga szabályai, Eve – jegyzi
meg Holly, majd hanyagul hozzáteszi: – Kivéve az 1960-as éveket, akkor
úgy tűnik, azt csináltak, amit csak akartak.
– Én is így hallottam – mondom, bár semmi különösebben érdekesre
nem emlékszem abból az évtizedből. – Azon tűnődöm, milyen lehetett
anyának és apának. Szerelmet találni.
– Szerelmet? – kérdezi Holly halkan, miközben változik körülöttünk
az energia, újra megtelik elektromossággal.
– Igen… Megtalálni egymást az ezrek tengerében – teszem hozzá, és
kényszerítem magam, hogy folytassam, mert ezt akarom. El akarom neki
mondani ezeket a dolgokat. – Te soha nem sajnálod ezt? Hogy elveszett,
ami lehetett volna? Nekünk is járna ez a jog. A szerelmet nem lehet
korlátozni. De számunkra korlátozzák.
– Én… – Küszködik. A szavaim készületlenül érték őt. Bramet. Holly
most csak ő a számomra. Ennek egyre jobban tudatában lettem minden
beszélgetésünkkel, minden rólunk szóló gondolatommal, ha nem vagyunk
együtt. Többé már alig látom Hollyt. Csak azokat a sötétbarna szemeket
észlelem. Bramet látom.
– Tudni szeretnéd, mi az egyetlen dolog, ami miatt szomorú vagyok? –
kérdezem remegő gyomorral.
– Micsoda? – kérdezi rekedten.
– Hogy soha nem fogom tudni, milyen az, ha megcsókolnak. Igazából
megcsókolnak. Olyan, akit szeretek. – A mondattól elakad a lélegzetem.
Most kimondtam, és várnom kell, hogy megértse, mit várok tőle.
Lesütöm a szemem, majdnem lehunyom, ahogy felé fordítom az arcomat.
Az ajkam bizsereg a gondolatra, hogy mi következik, és mennyire vágyom
rá, hogy megtörténjen. Egy nagy részem attól retteg, hogy egyszerűen
eltűnik, mielőtt lenne esélyünk. De nem siettethetem.
Hihetetlenül lassan felfogom, hogy az arca Holly arca mögött elindul
felém. A világ megáll. Visszatartom a lélegzetemet, miközben odahajolok,
arcom egyre közeledik a legjobb barátomhoz. Az én Hollymhoz, aki
röhejes rózsaszín szerelést visel, ám mégis gyönyörű, mint mindig. Az
ajkam megduzzad.
Lehunyom a szemem, hogy csak Bramet lássam a fejemben.
– Csókolj meg! – suttogom.
Aztán megérzem őt.
 24.

Bram

A kapcsolat megszakadt.
A szavak elvakítanak, ahogy bevilágítják a maszkom belsejét.
– Mi történt? – kérdezem, összenyomva a hüvelyk és kisujja-mat,
hogy egyenesen Hartmanhez beszélhessek, ha esetleg Eve még mindig
hallana.
Eve. Ajkaink egy nagyon rövid pillanatig összeértek, az első csókom
egy lánnyal, az ő első csókja valaha, és vége volt szinte még mielőtt
elkezdődött volna.
– Hartman? Mi történik? Szétkapcsolódtunk? – kérdezem, és egyre
jobban kétségbe esem, ahogy múlik a pillanat. Eve engem választott.
Tudom, hogy nem Hollyt csókolta meg. Hozzám fordult, a valódi
önmagamhoz.
Lecsúsztatom a maszkomat, félig-meddig arra számítok, hogy megint
kitépik a kezemből, és a fejemhez vágják. Ehelyett sokkal aggasztóbb
látvány fogad.
– Miss Silva. – Tisztelegve fejet hajtok, amikor megakad a tekintetem
összetéveszthetetlen alakján, miközben a szemem alkalmazkodik a
helyiség sötétjéhez. Eddig még sosem láttam őt a stúdióban. Valami
mozog a látómezőm szélén. Gyorsan odapillantok, és látom, hogy
Hartmant biztonságiak kísérik ki az ajtón az öltözőbe.
– Az az enyém. Azon… bizalmas adatok vannak! – kiáltja, miközben
az őr kitépi a meghajtóját a terminálból, és bedobja egy fekete műanyag
zacskóba.
– Szerintem beszélnünk kell, Bram. Szerinted nem? – kérdezi Vivian
higgadtan, a háta mögé tett kézzel, rideg arcát megvilágítják a stúdió
tompa fényei.
Hartmant kitessékelik a helyiségből, és az ajtó sziszegve bezáródik.
Most már csak ketten vagyunk Viviannel.
Hirtelen fázni kezdek, és ráeszmélek, milyen védtelennek is érzem
magam, hisz csak egy Lycra ruhát viselek előtte.
Vivian nem szól egy szót sem, csak hagyja, hogy az agyam dolgozzon
helyette. A csend félelmetes. Olyan könnyedséggel árad belőle a hatalom,
hogy máris legyőzött.
– Hartmannek semmi köze nem volt hozzá. Az egész az én művem –
jelentem ki.
– Az lehet, de egy csapatot alkottok, és egyikőtök tettei kihatnak a
másikra. Megkérhetett volna, hogy állj le. Szólhatott volna nekünk, hogy
zavarja a mostani viselkedésed.
– Úgy érti, jelenthetett volna rólam? – kérdezem.
– Pontosan. A csapatotokból csak ő nem tette meg. – Elhallgat, hogy
felfogjam a szavait.
Az egész osztag jelentett engem? Ennyire felelőtlen voltam? A tetteim
ilyen nyilvánvalóan önzőek voltak? Tényleg kockára tettem mindent, amit
próbálunk elérni? Az emberiség jövőjét? A szívem majdnem olyan
gyorsan ver, mint néhány perccel ezelőtt, amikor az ajkam milliméterekre
volt Eve ajkától.
Majdnem.
– Fel vagy függesztve, Bram – közli Vivian. – Te, és persze Hartman
is.
– Nem, ezt nem teheti! Most nem. Annyira közel járunk. Ezért
dolgoztunk egész életünkben. Most szüksége van rám! – kérlelem,
ráébredve, hogy nem láthatom majd Eve-et. Soha nem kapom vissza azt a
pillanatot.
– Elfelejtetted, hol a helyed? – kérdezi Vivian nyugodtan, szinte
mintha élvezné a pánikomat. – Eve-nek nincs rád szüksége. Eve-nek nem
Bram Wellsre van szüksége. Eve-nek Holly kell – javítja ki nyilvánvaló
tévedésemet. – Eve megkapja a tervezett időt Hollyval, mint mindig,
csakhogy a személy a szeme mögött nem te leszel, amíg be nem
bizonyítod nekünk, hogy újra eléred azt a színvonalat, amit a pilótáinktól
elvárunk.
Képtelen vagyok ránézni. Hosszú a közös múltunk. Itt nőttem fel.
Álltam előtte kisfiúként, ő adta ki a parancsokat, hogy mire vegyem rá
Eve-et. Most tizennyolc éves vagyok, férfi, de újra annak a kisfiúnak
érzem magam.
– Egy hetet kapsz, hogy átállítsd magad. Hogy újra rendbe hozd a
fejedet. Szükségünk van rád, Bram, most jobban, mint bármikor, de nem
engedhetem meg, hogy Eve-vel legyél, míg eszedbe nem jut, hogy miért
vagyunk itt mindannyian. Szükségünk van rád, de attól még pótolható
vagy. – Vivian rám mered, én pedig lehajtom a fejemet, hogy így tudassam
vele, hogy hallottam, felfogtam és megérettem a szavait.
 Vivian sarkon fordul, hogy távozzon, és vár, hogy az ajtó
félrecsusszanjon. Mielőtt kilép, visszanéz rám.
– Ó, és Bram, nem csak a te karriered forog kockán. Ha nem hozod
magad újra formába, örökre lekísérnek a Toronyból. Ki a lenti világba.
Téged és Hartmant is. Ez ne felejtsd el!
– Te idióta! – üvöltök magamra, miközben belebokszolok az
öltözőszekrénybe. Kihúzom az öklöm az ujjperceim körül kialakult
mélyedésből, aztán visszatolom, és kétszeresére mélyítem.
– Mi jutott eszedbe, te agyalágyult?
Belefejelek a fémbe, és ott tartom, próbálom lecsillapítani az agyam
dühöngő gondolatait.
– Igen, pontosan. Mi jutott eszedbe? – szakítja félbe Hartman az
önostorozásomat, ahogy belép az öltözőbe kezében a fekete
szemeteszsákkal, amibe a meghajtóját tették.
– Sajnálom, haver! Egyszerűen elragadtattam magam. Eve odahajolt a
csókért, és én…
– Oké, oké, vágom! – mondja, és akaratlanul is észreveszem aggódó
arckifejezését. – Haver, jól vagy? – A merevlemezt leteszi a padra, és
odalép hozzám. Csak amikor nedves cseppek keretezik a látásomat, és
homályosítják el a helyiség széleit, akkor jövök rá, hogy sírok.
– Ja. Ja. Jól vagyok. – Elnevetem az ügyet, és letörlöm a könnyeket,
mielőtt kibuggyannának. – Csak kicsit besokalltam ettől az egésztől.
– Tudom, hogy nehéz, Bram. Te Eve-vel nőttél fel. Egész életedben
azért dolgoztál, ami a következő néhány hétben megtörténik, és
természetes, hogy te több érzelemmel állsz a dologhoz, mint mi többiek. –
Hartman minden tőle telhetőt megtesz, hogy vigasztaljon. Ha nem lenne
ekkora tévedésben, talán még valami hatása is lenne.
Persze, mindaz, amit mond, igaz. Tényleg több érzelemmel állok a
dologhoz, mint a többiek. Az elejétől fogva itt vagyok, és közeledünk a
pillanathoz, amiért mindannyian olyan keményen dolgozunk. De az az
igazság, hogy szerintem nem ezért vagyok feldúlt. Kutatok az agyamban,
és folyton oda lyukadok ki, hogy valahogy be kell fejeznem azt a csókot.
 25.

Eve

A csók. A csók. A csók.

Úgy érzem, órákig ülök ott csukott szemmel. Minden szőrszálam
égnek áll. Az egész testem úgy érzi, hogy él, akarják és akar. Forróság
gyűlik azon a ponton, ahol ajkaink találkoztak, aztán szétterjed, megérinti
minden porcikámat, még a lábujjaimat is.
Mélyen belélegzem, élvezem a minket körülvevő csendes zizegést,
elnémítva minden logikus gondolatot, ami talán arra sarkallna, hogy
megállják. Nem fogok. Nem akarom hallani. Most nem.
Semmi más nem számít.
Csak.
A.
Csók.
Amikor érzem, hogy távozik, tudom, hogy elvették tőlem, ott
maradok, a levegőt csókolom. Még mindig érzem az energiát, amit
alkottunk, hála a perzselő érzésnek az ajkamon.
A testem ellazul, és időtlen idők óta nem éreztem magam ilyen
boldognak és elégedettnek. Talán még soha.
Ki gondolta volna, hogy az egyik Holly ébreszthet ilyen érzéseket
bennem? Talán ostobának kellene éreznem magam, amiért nem vettem
észre közöttünk a potenciális szikrát hamarabb.
Potenciális szikra.
Potenciális.
Bram lehet Potenciális? Megengednék?
A gyomromban kavargó pillangók azt üzenik, hogy ennek is
lehetségesnek kell lennie. Nem tudom, miért nem jutott ez eszembe
hamarabb. Bármilyen köröket kellett is Connornak, Diegónak és Koának
végigcsinálnia, hogy bejussanak a terembe, bármilyen teszteket töltöttek
ki, bármilyen különleges DNS-ük van, hogy Potenciálisok lehettek, az nem
hasonlítható össze a természetes bizsergéssel, ami közöttünk van
Brammel. Ugyanez történt az anyámmal és az apámmal. Ahogy ők is, mi
is valami valódin osztozunk. Ez varázslatos. És hagyták, hogy döntsék az
utolsó találkozóról egy Potenciálissal. Ez biztosan azt jelenti, hogy az én
véleményem és az én vágyaim végre nyomnak valamit a latba,
odafigyelnek rám.
Hirtelen a szám a legszélesebb mosolyra húzódik, ami az arcomon
valaha elterült, és felkacagok. Kénytelen vagyok mindkét kezemet a szám
elé kapni, mert a nevetés egyre erősödik. A Meredély hideg fémje ott van
alattam, ahogy a hátam nekiütődik a talajnak.
Eddig nem vettem észre az elnyomást és a kontrollt, még ha az nem is
áll szándékában azoknak, akik szeretettel gondoskodnak rólam, mint
például az Anyák. Mindig is tudtam, milyen irányba tart az életem, mi a
célom, de ahogy a kék eget nézem a fejem felett, letaglóz a remény érzése.
Most az egyszer a jövő valami különlegeset tartogat számomra. Végre
fontos a számomra, és az élet, amit élhetek, boldogsággal tölt el.
Azon tűnődöm, hogy tudnánk megváltoztatni a jelenlegi felállást,
hogy Bramnek legyen benne helye, és hogy vajon lesz-e rendes találkozó,
amilyen Connorral és Diegóval volt. Kínos lenne, ha ott lenne körülöttünk
mindenki, és tudom, hogy nem akartam találkozni Koával, de ez más.
Valamennyire ismerem Bramet, és ő biztosan ismer engem. Ez a találkozó
nem arról szólna számunkra, hogy megerősítse azt, amit már tudunk a
kapcsolatunkról, hanem hogy kihangsúlyozzuk számukra az érzéseink
erejét, hogy ne vitathassák azokat. Támogatniuk kell minket.
Nem látom, miért ne tehetnék.
Telnek a percek és órák, miközben álmodozok, és azon tűnődöm, vajon
mi lehet a következő lépés. Még az esküvőnk is eszembe jut. Ilyesmi
valószínűleg nem történik túl gyakran mostanában, mivel odakint csökken
a számuk, de adna az embereknek egy reménylöketet, hogy a régi élet
visszaérhet a jövő nemzedékei számára.
Aztán végig kell gondolni a lakhelyünk kérdését is. Azon tűnődöm,
vajon Bram ideköltözne-e hozzám a Kupolába. Logikus lenne, ha az
élettársam mellettem lenne, és nem odakint élne a többiekkel. Milyen
csodálatos lenne reggel úgy felébredni, hogy alszik mellettem valaki! Egy
állandó társ, nem csak valaki, akit beküldenek hozzám, ha akarnak
valamit.
Ami a legfontosabb: a gyerekeimre gondolok. Eltöprengek, vajon hogy
néznek majd ki. Sötétbarna szemük lesz, mint Bramnek vagy élénkkék,
mint nekem? Az én göndör barna hajamat öröklik, vagy inkább Braméhez
hasonlót? Az arcuk szögletes lesz vagy kerek, mint az enyém?
Beleveszek az előttem álló lehetőségekbe. Minden kérdés egy
másikhoz vezet, és észre sem veszem, a nap máris a látóhatárhoz közelít.
Besurran a sötétség, hogy körülölelje a Meredélyt.
Csak akkor jövök rá, hogy valami nem stimmel, amikor észreveszem,
hogy a nappal éjszakába fordul. Senki sem jött Holly helyére. Sem egy
másik Holly, sem egy Anya, még Vivian sem. Egyedül hagytak idekint.
Lehet, hogy az incidens felfordulást okozott a Hollyk között, de még ha
így is varr, egy Anyát sem küldtek ide, hogy bekísérjen, és Vivian sem járt
itt, hogy meg-feddjen az előbbiért, és száműzzön a szobámba.
Semmi.
Egyszerűen hagytak itt álmodozni. Megengedték, hogy tovább legyek
egyedül kint a Meredélyen, mint eddig valaha. És nemcsak percekkel
tovább, hanem órákkal.
Egy kis részem el akarja hinni, hogy ez azért van, mert tanúi voltak
annak, amit Brammel csináltunk, és buzgón új terveket szövögetnek,
amiknek mindketten részesei vagyunk. De egy nagyobb részem aggódik,
hogy ez valami rosszat jelent.
Hideg kúszik fel a vállamon, és megborzongok. Lassan felhúzom
kalimpáló lábamat, és óvón a mellkasomhoz húzom a térdemet. Hirtelen
nem érzem magam olyan szabadnak és könnyűnek. Szorongással teli
szívvel felállók, és visszaindulok az ösvényen a Kupolába.
Átsétálok a kert-zónákon. Általában van itt-ott néhány Anya, akik a
növényeket gondozzák, de most nem találkozom senkivel.
Egyedül vagyok.
Továbbmegyek az étkezőbe, ahol általában vacsorázom, de nincs ott
senki és semmi. Se étel, se emberek. Semmi.
Utolsó menedékként azon kapom magam, hogy oda sétálok, ahová a
legkevésbé szeretnék menni: Vivian szobájába. Bezárt ajtóján kopogtatva a
semmi fogad. Nincs válasz. Vivian vagy nincs itt vagy levegőnek néz.
Bárhogy legyen is, nem vesz körül más, mint hátborzongató csend.
Így büntetnek meg.
Lehajtom a fejemet.
A magány a rosszallás vagy a csalódottság bármely szavánál
hangosabban beszél. Jobban is fáj. A bosszúság vagy hitetlenség szavait
leráztam volna magamról, de az elhagyatottság, amivel itt hagytak, lesújtó
és kegyetlen. Miért hagynák, hogy ilyen nagyot zuhanjak ilyen magasból?
Attól félek, már tudom a választ. Így emlékeztetnek arra, hogy
nélkülük teljesen egyedül vagyok.
 26.

Eve

Nem alszom sokat. Helyette újra és újra lejátszom a fejemben a nap

eseményeit. A teljes boldogság pillanatát a nyomasztó kétségbeesés
követte, mert tudtam, hogy azért büntetnek, mert tiltott örömben volt
részem.
Bármennyire is naivság, még mindig kapaszkodom a reménybe, hogy
meglátják a gondolataim logikáját. Végtére is együttműködünk az
anyatermészettel, nem harcolunk ellene. Ok is azt akarják, hogy legyek
kooperatív és boldog, és ne úgy viselkedjek, mint egy durcás tini, akivé a
heccelésükkel tettek.
Bár bőven van min gondolkodni, valamikor éjszaka biztosan
elaludtam, mert amikor felébredek, reggel van, és a nap szokás szerint
besüt az ablakon. A pillanat törtrészéig azon tűnődöm, vajon minden
visszatért-e a rendes kerékvágásba. Talán úgy döntöttek, hogy
bizonyították, amit akarnak, és nem kell folytatnom a száműzetésemet.
Talán még az ötleteimet is át akarják beszélni.
Hamarosan rájövök, hogy tévedek.
Csend tölti meg a fülemet, a hálószobám ajtaja zárva marad, és nem
küldenek be egy Anyát a reggelimmel, vagy hogy felkészítsen a napra.
Semmi.
Korog a gyomrom. Miután tegnap este kihagytam a vacsorát, éhes
vagyok. Teljesen idegen érzés ez számomra.
Várok pár percet, hogy biztosan nem jön-e be valaki, de amikor az
ajtóm nem nyílik ki, úgy döntök, készülődök. Amúgy is nevetséges
gondolat, hogy mindenben az Anyákra támaszkodom. Nem csinálhatják
ezt életem végéig.
Besétálok a fürdőszobámba, és levetkőzöm. Míg leveszem a
hálóingemet, megpillantom a meztelen testemet a tükörben. Megállok, és
felé sétálok. Ritkán tudom magamat így megnézni. Valaki mindig figyel,
nógat, hogy menjek már, hogy felkészíthessen az előttem álló napra, de
most, hogy nincsenek itt, szabadon tanulmányozhatom magam.
A tekintetem végigköveti aszimmetrikus melleim hetykeségét, karcsú
derekamat és a csípőm ívét, mindet bársonyos fehér bőr borítja. Egy nő
testének így kellene kinéznie? Mivel nincs mivel összehasonlítanom, azon
tűnődöm, hogy másoknak vajon kellemes látvány lenne-e. Számít ez?
Igen, Bram miatt. Azt akarom, hogy lásson így, és élvezze a látványt.
A gondolat váratlan szomorúsággal tölt el.
A tény, hogy egyedül állok itt, nem jó jel az álmaimra nézve.
Visszanyelem a könnyeimet, miközben beállók a zuhany alá. Csak itt
sírhatok anélkül, hogy látnák.
 27.

Bram

A felfüggesztésem első napja tiszta szívás volt. Az időt nagyrészt azzal

ütöttem el, hogy járkáltam a szobában, átkoztam a helyzetet, próbáltam
nem Eve-re gondolni, de legtöbbször kudarcot vallottam. Örültem, hogy
ágyba kerülök, és alig vártam, hogy az alvás pihentesse az agyamat. Az
alvás, ami rövid időre megjelent, de aztán tovatűnt.
Már három órája és huszonkét perce ébren vagyok. Azt hiszem, a
felfüggesztésem második napja elkezdődött. A második nap a csúszós
padlón való járkálásból az aprócska szobámban. Nem mintha nem
mehetnék el innen, hogy máshol üssem el az időt ebben a hatalmas,
városméretű épületben, de anélkül, hogy tudnám, mi történik odafent a
Kupolában, és hogy mikor látom újra Eve-et, minden céltalan.
Hartman még alszik. Ő jól viseli, tekintve, hogy nem tehet semmiről,
de engem mardos a bűntudat, ha arra gondolok, hogyan kockáztattam a
jövőnket. A horkolása azonban megnyugtató, sőt vigasztaló. Átfordulok,
az ágyamról fellesek az övére, és látom göndör barna haja néhány
kikandikáló tincsét, ami repked a légzése huzatában. Mindazok ellenére,
ami történik, ő képes mélyen aludni.
Mi a szerencsés elit tagjai vagyunk, akik ennek a Toronynak az óvó
falai között élik az életüket. Többé nem lennénk képesek odakint élni, és
ha ezt elveszítenénk… Gondolni sem akarok rá. Mit képzelek, hogy így
játszom Hartman életével?
Elegem lesz a forgolódásból az átizzadt takaró alatt. Félredobom, és
csendesen felkelek. Hétköznapi ruhába bújok.
Ezen is rajta van a KMSz lógója, még mindig egyenruha, de
kényelmes. Ha van miért örülni ennek a napnak, akkor azért, hogy nem
kell a kötelező tengerészkék kezeslábast és bakancsot viselnem.
Mezítláb az üvegasztalomhoz sétálok, ami világítani kezd, amikor
leülök mellé. Alulról megvilágítja a jegyzetpapírokat és az aktakupacokat,
amikor a rendszer felismeri az arcomat, és a holoképernyőm az
üdvözlőképet mutatja, egy fa fotóját.
Mindig is szerettem ezt a képet. Nem tudom, ki készítette, vagy hol
van a fa. Előrenyúlok, és végigsimítok a vetített leveleken, és eszembe jut,
amikor kisfiúként először láttam apám irodájában.

– Magányos vagy? – kérdezem.

– Nem! – csattan fel. – Holly ilyet nem kérdezne.
Leveszi a maszkot az arcából, és megdörzsöli a szemét.
Aztán valamin megakad a szemem. Valami csillog az asztalán, tőlem
jobbra. Anyám ezüstkeresztje az elszakadt láncon. Ott hever az aktái és
egy törött áramköri lap darabjai közt, mint valami furcsa szuvenír a
múltból.
– Próbáljuk meg még egyszer! – suttogja, miközben visszatolja a
ragyogó maszkot az arcára.
Nem gondolkodom. Amint eltakarja a szemét, kinyújtom a kezem, és
visszaveszem a kis keresztet, nem azért, mert Istenhez van köze, hanem
mert az anyámhoz.
Ahogy a lánc átcsusszan az asztalon a kezembe, a mozdulat felébreszti
az apám holoképernyőjét.
– Ha készen állsz… Holly! – csattan fel, azt várva, hogy elkezdjem a
próbát Holly új megbízásához, de nem tudom levenni a szememet az
asztaláról, ami most hihetetlen zöld és sárga színekben kel életre, ahogy ez
a fényfa ott lebeg.
Soha nem láttam igazi fákat, Centralban nem. Az utcákat elöntötte az
ár, és a talaj mélyen a víz színe alatt volt, amikor megszülettem. Aztán nem
volt több zöld, csak beton és felhők. Szürke.
Elkezdem hadarni Holly szövegét, miközben az apám Holly képét nézi,
a programozását javítgatja kesztyűs keze varázslatos suhintásaival a
levegőben.
Odanyúlok a holokijelzőhöz, és klónozom a fáljt. A fa az enyém.

Azóta az én holokijelzőm. Ott van nekem, hogy nézzem, tanulmányozzam,

amikor csak akarom, egyszerre emlékeztetője a világnak, amit
tönkretettünk, és egy ígéret, hogy mi lehet újra. Ez a hatalmas növény
győzedelmesen magasodik egy távoli nagy téglaépület felett. A természet
győzedelmeskedik az ember alkotása felett. A napfény úgy csillan meg a
leveleken, ahogy még sosem láttam. Ez valódi. Nem úgy, mint a nap a
Kupolában.
Még mindig nem láttam valódi fát. Amik a Kupolában állnak, nem
számítanak, azokkal babráltak, mesterségesen növesztették őket olyanná,
amit mi tökéletesnek tartunk, de én csak sokkal fenségesebb rokonaik
mutációját látom bennük. Az anyatermészet mindig egy lépéssel előttünk
jár, ha a szépségről van szó. Igazi művész.
Leteszem az aktákat a földre, helyet csinálok magam előtt az asztalon.
Valami feltűnik. Egy fotó. A harmadik Potenciális: Koa. Visszacsúsztatom
a kartonba, ahonnan kiesett. Arra még nem állok készen.
Benyúlok a fa levelei közé, a ragyogó zöldek úgy repkednek az ujjaim
között, mintha össze lennénk kötve.
– Reggelt! – recsegi Hartman a hátam mögött.
– Szia! – válaszolom, és elhúzom a kezemet a képernyőtől.
– Kávét? – kérdezi.
– Mindenképpen. – Pontosan erre van most szükségem. Az egyik
előnye annak, hogy a Toronyban élünk: itt termesztenek kávét.
– Elhiszed, hogy ez az izé régen odakint nőtt? – kérdezi Hartman,
miközben kávékapszulát tesz a gépbe. A vadonban teljesen kihalt. Kár.
Nincs kávé! Mi a csudát isznak odakint?
Mély lélegzetet vesz, és élvezi az erős aromát.
– Áááá! Isten áldja a tudományt! – keresztet vet, utánozva az Atya, a
Fiú és a Szentlélek vallási jelét. Nevetek a női jelenlét hiányán ebben az
ősi gesztusban, amihez még mindig sokan ragaszkodnak.
– Mi olyan vicces? – kérdezi Hartman.
– A kávé – válaszolom. Erre zavartan ráncolja a homlokát.
– Egy nagyhatalmú növény, amit az anyatermészet elvett tőlünk, ám
nekünk még mindig megvan, elzárva ezen a helyen a mi
megelégedésünkre. Tanulmányozzuk, kísérletezünk vele, fogyasztjuk, és
próbálunk belőle annyit reprodukálni, amennyit csak lehet, az eljövendő
generációknak. – Még mindig zavartan néz rám. – Nem emlékeztet ez
téged valamire?
– Jött az ár, és mi építettünk egy bárkát, haver. Üdv a fedélzeten! –
Hartman a szemét forgatja felém, és átad egy csészével.
Az orrlyukaim kitágulnak, ahogy várakozom a koffeinre, aminek az
illata felém száll. Oké, talán azok a mutáns fák mégsem olyan rosszak.
– Imádom a kávét! – sóhajtok.
– Aha, már ezért a cuccért is megéri, hogy ne penderítsenek ki minket
innen – mondja Hartman, és az enyémhez koccintja ütésálló bögréjét. –
Egs!
– Egs!
Némán kortyolunk, és élvezzük a kávét, kimondatlan szavainktól
mindketten elmosolyodunk. Sok mindent éltünk át ketten.
 A szobát hirtelen mélyvörös fény borítja be, és sivító sziréna tépi a
dobhártyámat.
Tűz
– A francba! Ez gyakorlat? – kiáltja túl Hartman a riasztót.
– Nem láttam a menetrendben – hazudom. Meg sem néztem.
– Ez nem a tűzriadó szirénája. Hallgasd! – kéri, és az ajkára teszi az
ujját. Figyeljük a tompán hallatszó bejelentést az ajtón túl.
– Ez vészkiürítés. Kérem, kövessék a vezetőiket a kívánt evakuálási
pontra! – Ez Vivian előre rögzített hangja.
– A francba! – pánikol be. – Indulás!
Követem őt, nehéz bakancsomat meztelen lábamra húzom. Az ajtónk
kinyílik, ahogy közeledünk hozzá, és hirtelen bekebelez minket a káosz.
Több száz ember közeledik felénk a folyosón, holografikus háziasszonyok
kíséretében. Virtuális nőiességük nincs hatással a KMSz alkalmazottjaira:
mind megszoktuk a fiatal női test ilyen megjelenési formáját. Úgy
beszélgetünk velük, ahogy bármely más alkalmazottal tennénk. Legalábbis
ez az elgondolás, de most, hogy vészkiürítés zajlik, nagyobb gondunk is
van, mint a KMSz hologramprotokollja.
– Mi a fene? – kérdezi Hartman a felfordulást nézve, amikor az első
KMSz alkalmazott enged a késztetésnek, és előrefurakodik.
– Ez nem jó – mondom, amikor az első férfiak átlépnek a
hologramokon, megtörve az illúziót. Mások is követik őket a fényen át, és
a holoháziasszonyok legyőzötten lépnek félre, tovább hadarva előre
beprogramozott vészforgatókönyvüket.
– Lassan kövessék a fénycsíkot a kijelölt evakuációs pontig! Ne
tolakodjanak! Ne fussanak! – motyogják, miközben a férfiak – akik velünk
egy emeleten laknak – a vészcsúszda felé igyekeznek.
– Azt hiszem, jobb, ha megyünk! – kiáltom.
Hartmannel kilépünk a testek áramló folyamába, és igyekszünk, hogy
ne sodorjon el minket az ár. A mi kijelölt evakuációs pontunk más, mint az
övék. Sajnos.
A Torony csúcsa több mint négyezer méter magasan van a Kupola
tetején. Ez négy kilométeres magasság. Átfurakodunk az emberáradaton a
szintünkön, ahogy a kívánt menekülési útvonalhoz tartunk.
– Lassan! – parancsolja az egyik holotiszt, amikor néhány embert
eltaposnak a folyosón a hátunk mögött, és a vörös vészfény csak növeli a
pánikot.
– Istenem, remélem, ez csak gyakorlat! – üvölti Hartman. – Ma nincs
kedvem az „Ugráshoz az ismeretlenbe”.
 Amikor a Tornyot építették, kellettek olyan biztonsági intézkedések,
melyek szükség esetén kijuttathatják a lakókat a talajszintre. Mindennel
próbálkoztak: ejtőernyők, ballonok, apró, pilóta nélküli repülőgépek.
Végül a menekülés két külső módszerét választották.
Az első és legbiztonságosabb a csúszdák alkalmazása. Hosszú csövek,
melyek majdnem függőlegesen leereszkednek az épület oldalánál. Az
elgondolás az, hogy az ember bemászik, lehunyja a szemét, és élvezi az
utazást, miközben imádkozik, hogy biztonságosan megérkezzen a
légpárnákra a talajszinten. Azonban egyszerre csak egy ember használhat
egy csúszdát. Körülbelül ötven másodpercbe telik lejutni a csúszdán a
felső szintektől legalulra. Az épület teljes kiürítése csupán ezzel a
módszerrel napokig tartana.
A menekülés másik módja az, ami felé most rohanunk. Úgy hívjuk,
hogy „Ugrás az ismeretlenbe”, és kiképzés után használhatjuk, úgyhogy a
Torony személyzetének csak kis százaléka számára elérhető. Sajnos a
pilóták benne vannak ebben a kis százalékban.
– Ez gyakorlat? – kiáltja Locke a hátunk mögött, ahogy átfurakodunk
egy tolóajtón, ami elvezet minket a csúszdákhoz tartó tömegtől.
– Nem t’om – feleli Hartman, miközben gyorsulunk.
– Ha ez nem gyakorlat, le fog fagyni a tököd abban a rövidgatyában –
utal Locke az öltözetemre. Van benne valami.
Hartman bevezet minket az evakuációs folyosóra. Már a Torony
személyzetének száz tagja sorakozik odabent. Mind férfi. Az itt dolgozó és
élő nőknek külön belső evakuációs módszere van, ami nyilvánvaló
okokból sokkal biztonságosabb, mint a miénk.
– Álljanak be hátul a sorba! – parancsolja Ketch a hosszú, kör alakú
terem távolabbi végéből. Engedelmeskedünk. Zakatol a szívem. Enyhe
szellő fúj át a lábszőreimen. Hideg levegő. Valódi levegő. Valahol a fejünk
felett kinyitottak egy ajtót.
– Érzitek ezt? – kérdezem.
– Hideg levegő? Aha – válaszolja Locke.
– Ez most komoly? Tényleg megtesszük? – kérdezi Hartman a fiúkat
előttünk, akik az egyik mérnökcsapat tagjai lehetnek piszkos
kezeslábasukból és mocskos kezükből ítélve.
– Nem biztos, de eddig még sosem nyitottak ki csapóajtót egy
gyakorlat alatt – válaszolja a legközelebb álló izgalommal vegyes
aggodalommal az arcán. Az emberek imádják itt, ha van egy kis dráma.
– Kérem, sétáljanak nyugodtan és csendben! – táncol az idegeinken
egy női hang.
 – Azt a rohadt! – válaszolja a mocskos mérnök, amikor egy fiatal nő
megjelenik előttük. Tökéletessége váratlan látványától elakad a lélegzete.
A nő végigméri a sort, hogy biztosan mindenki követi-e a protokollt.
Fekete haját szoros lófarokba kötötte.
– Ő csak egy újabb hologram, te idióta! – közli Locke a tátott szájú
férfival. – Nem valódi. Biztosan azért küldték ide, hogy lenyugtassanak
minket.
– Igazából ő egy Projektáns – javítom ki.
– Egy micsoda? – kérdezi Locke, és közelebbről szemügyre veszi.
– Nincs programozva. Valódi, gondolkodó elméje van – felelem. A
hologramok és a Projektánsok között leheletnyi a különbség, főleg egy
hétköznapi találkozás során, mint ez itt, de én elég jól emlékszem a
programra, hogy felismerjem. A tökéletlenségek árulják el őket. Az ajak
ideges remegése, a szem finom rángatózása. Annyira közel állnak a
valósághoz, amennyire lehet, de mint az emberek, senki sem tökéletes.
Ennek a kisujja nem áll meg, ezért összefogja a két kezét a háta mögött,
hogy megőrizze a tekintélyét: egy hologram ezt sosem tenné. Már ez
elárulja, még ha csak nekem is.
– Ki a közlekedőfolyosóra! Egyesével! – mondja, ahogy elmasírozik a
férfiak sora mellett, olyan tekintélyt sugározva, amire Vivian Silva is
büszke lenne.
– Uraim, úgy néznek ki, mint akik szellemet látnak.
Koncentrálhatnánk az előttünk álló feladatra? Gyűlölném, ha ma
bármelyikük a halálba zuhanna. – Mosolyog. A szavait hallva a férfiak
elkomorulnak, miközben ő visszasétál a sor mentén, ki a nyitott ajtón.
– Kérem, kövessenek a hídra, és ne felejtsenek felvenni egy Oxynátot
kifelé menet! – mondja nyugodtan, és feltart egy kis orrba való
szerkezetet, miközben projekciója ellép a szemünk elől, mire pletykálkodó
suttogás fut végig a tömegen.
– A közlekedőfolyosóra? A francba! – sziszegem Hartmannek. – Mi
folyik itt? Valami történt a Kupolában? – Kihagy a szívverésem. Ha ez
nem gyakorlat, ha ez valódi evakuálás, mi történt? Hol van Eve? Ki van
vele?
– Ne állj meg, te idióta! – Egy mogorva kopasz férfi hátulról
megtaszajt, és továbblök az alagútban. – Látni akarjuk a hologramot!
– Ő egy Projektá… oké, oké! – mondom, miközben végiglökdösnek az
alagúton.
Az egész Toronyban hologramok dolgoznak, még odakint Centralban
is. Programozott, szervezett fényrészecskék, amik alantas, nem fizikai
feladatokat látnak el, dicső számítógépes programok. A bonyolultabb
feladatokat apám félbehagyott Projektáns Programjának megmaradt
tagjainak ajánlották fel. A vészevakuálás folyamatának felügyelete
nyilvánvalóan túlságosan kiszámíthatatlan ahhoz, hogy előre programozott
hologramokra bízzák. Gondolkodó elme szükséges hozzá. Még akkor is,
ha azt feltöltötték.
A fal mellett óvakodunk a nyílás felé, a külvilág felé. Zúg a fejem. Mit
keresek itt? Most Eve-vel kellene lennem. Vele lennék Hollyként, ha nem
lettem volna akkora ökör. Nyugtatnom kellene, vigasztalni, védeni őt,
ahogy eddig.
Vakító fény találja el a szemem és égeti a retinámat. A levegő
jéghideg a tüdőmben, és elakad a lélegzetem, mintha beugrottam volna
egy jéghideg medencébe.
Odakint vagyunk.
– Ne felejts el egyet ezekből! – sziszegi Hartman, és egy apró
műanyagdarabot nyom a kezembe. Gyorsan beteszem az Oxynátot, ezt a
kicsi, szívószálszerű csövet, mindkét orrlyukamba, és érzem, ahogy áradni
kezd a hűs oxigén.
– Lélegezz lassan! Ezek az izék nem bírják sokáig – magyarázza
Hartman. – Csak annyi oxigén van bennük, hogy kijuss, aztán le.
– Mi történik, ha kifogy az Oxi-izém? – kiáltja Jackson valahol
előttünk.
– Visszafordíthatatlan agyi károsodás – válaszolja a Projektáns
hűvösen.
– Te valószínűleg nem vennél észre nagy különbséget, Jackson – szól
oda neki Hartman.
– Haladjanak, uraim! – utasít a Projektáns.
A szemem alkalmazkodik, a szívem pedig a gyomrom mélyére
csúszdázik, amikor az agyam felfogja az elém táruló látványt. Egy alig
több, mint fél méter széles folyosón állunk, és nincs alattunk más, mint
négy kilométernyi levegő. Ez nem olyan, mint odakint a Meredélyen. Ez
valódi. Félelmetesen valódi.
Sokan remegő térdekkel haladnak. Többen is hánynak a gondolattól,
hogy mi vár rájuk.
Merev ujjakkal haladok Hartman mögött.
– Lassíts! – suttogom. – Kicsit szédülök.
– Menj tovább! Együtt megcsináljuk – válaszolja.
– Uraim – kiáltja a Projektáns, ahogy elmegy mellettünk az ellenkező
irányba. Felfordul a gyomrom, ahogy veszélyesen közel lép a peremhez. –
Köszönöm az együttműködésüket! Most Ketch hozzáértő kezei között
hagyom önöket, aki végigveszi önökkel a menekülés útvonalát.
Megyünk tovább, míg meg nem találjuk a helyünket. Mindenkinek van
kis sárga doboza, amire feketével rányomtatták a nevünket, és a hídhoz
erősítették.
– Figyeljenek ide! – Ketch hangja túlharsogja a szelet a tőlünk néhány
méterre lebegő KMSz-drónokra felfüggesztett hangprojektorokból.
Legalább tizenkettőt számoltam össze, amikor odanéztem. Ha kinézek
rájuk, kihagy a szívverésem.
– A maguknak kiosztott dobozban megtalálják a kesztyűket! Kérem,
vegyék ki, és húzzák fel! – mennydörgi a hangja, mi pedig
engedelmeskedünk.
Én csak ügyetlenkedek a zárral. Kétszer is.
– Majd én! – közli Hartman, és óvatosan félretol az útból.
– Vigyázz! – Megragadom a korlátot, és levegő után kapkodva térdre
rogyok, miközben halk nevetést hallok magam körül. Idefent ritkább a
levegő, és az oxigén alig elég, hogy a tüdőm megelégedjen vele, még úgy
is, hogy ez az izé az orromban van. Ez, és a szédítő látvány elég, hogy
kóvályogjon a fejem.
Nem mindenki osztozik a magassággal szembeni ellenérzésemben.
– Na, állj fel, ne rendezz jelenetet! – utasít a fölém magasodó
Hartman, aki felém nyújtja a dobozból kivett kesztyűt.
Fogom a felszerelést, ő pedig segít felállni, de észreveszek valamit a
hátam mögött. A Kupolát. Láttam kívülről kiskoromban, még mielőtt
végleg beköltöztünk, de már évekkel ezelőtt, és soha nem ebből a szögből.
– Elég lenyűgöző, nem? – kérdezi Jackson látva, hogy mit nézek. Nem
vettem észre, hogy ilyen közel került hozzánk ide-kint.
– Aha – értek egyet.
– Mármint egy remekül kiépített börtöncella, de attól még lenyűgöző
– teszi hozzá. Valamit mindig hozzátesz.
Eve Kupolája déli oldalának aljánál állunk. Kiugrik a Toronyból
felettünk, saját horizontot alkotva. Felnyúlok, hogy megérintsem a külső
borítását, de hirtelen a Kupola egész felülete megfordul. Egy széllökés fúj
át felettünk, és a folyosón mindenki a korlátba kapaszkodik. A Kupola
szenzorai érzékelték az érkező szelet, és alkalmazkodtak hozzá, mielőtt mi
megéreztük volna.
– Kesztyűket fel, uraim! – parancsolja Ketch. Fémes kattanások
hallatszanak, és rozsdás motorok melegszenek fel. Bedugom a kezemet a
golyó alakú fémkesztyűbe, és a töve automatikusan rászorul a csuklómra,
inkább úgy, mint egy bilincs, nem úgy, mint egy karkötő. A belső kesztyű
gumírozott és jó szoros, nehogy kicsússzon a kezem.
– Uram, ezek az izék több mint tízévesek. Honnan tudjuk, hogy még
működnek? – kiáltja túl egy arctalan hang a drónok propellereit és a szelet.
– Ezért vagyunk ma itt – válaszolja Ketch. Csend lesz, ahogy az egész
csapat, beleértve engem is, átnéz a platform peremén a felhőkre. –
Nyugalom! Nagy megkönnyebbüléssel hallják majd, hogy ez egy
gyakorlat – közli. Nyilván érzi a hangulatunkat négy kilométerrel a föld
felett.
Még soha nem tapasztaltam olyan energialöketet, mint ami ezeket a
szavakat követte. Páran megint rosszul lesznek.
Ma azért teszteljük ezeket, hogy – ha úgy alakulna, hogy szükségük
lesz az „Ugrásra az ismeretlenbe”, ahogy tudomásunk szerint nevezik –
mind nyugodtak lehessünk, hogy még ha a hitük cserben is hagyja
magukat, a felszerelésük nem fogja. Most, ha lennének szívesek a karjukat
átnyújtani a peremen és álljanak legalább egyméteres távolságra
egymástól! Remek! Ha készen állnak, követhetik a kesztyűjük oldalára
nyomtatott utasításokat, és aktiválhatják a propellereket.
Azonnal megállók, és kitárom a karomat. A lehető leggyorsabban túl
akarok lenni ezen, és eltűnni a párkányról a fenébe. Százszor vagy annál is
többször olvastam már, hogyan kell aktiválni ezeket az izéket. Ha az
ember annyira utálja a magasságot, mint én, tesz róla, hogy tudja, hogyan
jut le vészhelyzet esetén.
Szabad kezemmel árnyékolom a szememet, és elfordítom a kart a
kesztyűben, mintha egy motorkerékpárt indítanék be. Ahogy forog,
vibrálást érzek, aztán valamiféle kioldódást. Az érzés, ahogy valódi
alkatrészek mozognak, elavultnak tűnik a nap mint nap a Toronyban
használt technológiához képest.
Hangos surrogás, mint amikor egy kardot húznak elő a hüvelyből, és
rozsdaszínű füstfelhő kíséretében három üvegszálas propeller lő ki a
fémkesztyű oldalából.
– Ez nem túl megnyugtató.
– Ha a felszerelésük három propellert bocsát ki, akkor ugrásra
alkalmas, és visszakerül a dobozba. Ha kevesebbet, akkor köszönjék a
mázlista hátsójuknak, hogy ez csak gyakorlat. A kesztyűjüket lecserélik
újabb modellre – magyarázza Ketch.
Lenézek a korrodálódott rozsdás propellerlapátra a felkaromon, amit
most nyilvánítottak használhatónak, és megköszönöm a mázlista
hátsómnak, hogy ma ez csak gyakorlat.
 28.

Eve

Órák telnek el, és senki sem jön értem. Többször próbálkozom az ajtóval,
de zárva marad. Ók nem jöhetnek be ide. Én nem mehetek ki.
Elkülönítettek, elszigeteltek. Bebörtönöztek.
Lesújtó. Tudom, hogy meg akarnak törni, hogy adjam meg magam az
akaratuknak, és lelohasszák a vágyaimat.
Bolond vagyok, ha bármilyen közös jövőben reménykedek Brammel.
Mialatt egyre jobban félek attól, hogy mi vár rám, a kényszerű éhség
miatt hullámzóak az érzéseim. Egyre jobban bosszant, hogy nincs
hatalmam a saját sorsom felett, és dühít, hogy nem hajlandóak
meghallgatni engem.
Ülök, várok és gondolkodom.
Hát nem tudják, hogy sosem kellene hagyniuk, hogy gondolkodjak?
Biztosan elaludtam, mert hirtelen arra ébredek, hogy napfény ömlik a
szobába, és az ajtóm kattanva kinyílik. Örömmel kellene eltöltenie, hogy
kiszabadulok a négy fal közül, de nem így van. Ehelyett ökölbe szorul a
kezem, és kitágulnak az orrlyukaim.
Több mint huszonnégy órára egyedül hagytak, és most rajtam a sor,
hogy játsszam a játékukat, megmutassam a saját hatalmamat.
– Jó reggelt! – énekli Kadi anya, ahogy besétál. Mintha nem csak az
elzártságból engednének ki.
Meglátok egy tálcát aprócska kezében, és főtt étel illata száll felém.
– Barnacukros zabkása. Én magam csináltam – közli velem büszkén,
amikor nem fordulok meg, és ülök fel, hogy letehesse a tálcát az ölembe.
Összefut a nyál a számban. Tudom, milyen mennyeien főz.
Lefogadom, hogy megbeszélték, mit hozzanak nekem először. Az Anyák
tudják, hogy mik a kedvenceim és miket utálok. Egy részem gondoskodó
gesztusnak akarja tekinteni a felajánlást. Egy nagyobb részem nem.
Persze együtt érzek az Anyákkal. Tudom, hogy tegnap parancsokat
követtek. Tudom, hogy szörnyű lehetett látniuk, hogy így büntetnek
engem, de – akár boldogan, akár nem – belementek, és elárulták az irántuk
érzett szeretetemet.
 Hinni akarok abban, hogy a szerepük az életemben sokkal
személyesebb annál, mint hogy a főnökeik kívánalmainak tesznek eleget.
Végtére is ők állnak a legközelebb ahhoz, hogy valódi anyáim legyenek.
De az anyák nem hagyják el a gyermekeiket. Küzdenek értük. Talán az
Anyák közelebb állnak hozzájuk, mint hozzám. Mivel nem tudom, kiben
bízhatok, ki kell állnom magamért mindannyiukkal szemben. És ebbe a
drága Kadi anya is beletartozik, a tetovált bőrével, akinek vidám
viselkedése általában nagy örömmel tölt el. Ma nem hat rám.
– Eve? – búgja halkan.
Nem válaszolok. Csak bámulom a kinti kék eget.
– Itt vannak a vitaminjaid is… – A hangja remeg és szipog.
Hallom, hogy beszívja a levegőt a tüdejébe, és azon tűnődöm, hogy
könnyes-e a szeme. Gombóc gyűlik a torkomba. Megpróbálok jobban
hallgatózni, hogy jól van-e, bár eszemben sincs odafordulni, és tenni, amit
mond.
– Ezt itt hagyom. – A hangja határozottabb, erősebb, és hallom, hogy a
tálcát leteszi az éjjeliszekrényre. – Pár perc múlva visszajövök, hogy
lezuhanyozz – közli, majd áthajol fölöttem, és megigazítja a takarómat,
hogy betakarja a vállamat. A szövet alatt érzem, hogy a keze lenyúl, és
erősen megszorítja a karomat. Gyorsan megfordul, és elsétál.
Megértem, hogy őszintén törődik velem, és ez a rövid érintés volt az
egyetlen módja, hogy kommunikáljon velem, mert figyelnek minket.
Hát persze.
Nem én vagyok ellenünk, hanem mi vagyunk ellenük. Hogy ez csak
engem és Kadi anyát jelenti, vagy engem és az összes Anyát, abban nem
vagyok biztos. De megnyugtató a tudat, hogy nem vagyok egyedül az
érzéseimmel. Az egység megacélozza az idegeimet.
Nem fogom megenni azt a tálca ételt, és nem fogok beszélgetni, ahogy
szoktam. Ma nem. Talán holnap sem. Néma leszek. Sőt, azt akarom, hogy
az Anyák tudják, nem söprőm a szőnyeg alá, ahogy velem bántak.
Szükségem van rá, hogy lássanak, és tudniuk kell, hogy nem vagyok
félénk kislány, aki nem akarja élni a saját életét. Ha halálra kell
éheztetnem magam, hogy megértessem velük, akkor azt fogom tenni. Bár
kétlem, hogy odáig fajulnának a dolgok. Hagyni fogják, hogy Bram az
enyém legyen. Úgy lesz.
Feltüzelve kikelek az ágyból azokban a ruhákban, amiket tegnap
kaptam magamra, és egyenesen az első órámra megyek. Piszkos ruha,
mosdatlan test és fedetlen láb, ha ez az egyetlen módja, hogy lázadjak, ám
legyen.
 29.

Bram

Hartman meggyőzött, hogy a közös étkezőben egyek.

– Jót tesz neked, ha megmutatod magad – közli séta közben. – Csak
akkor fognak baromságokat kitalálni rólad, ha nem teszed.
Amúgy is baromságokat találnak ki rólam, úgyhogy nem nyomós
indok, hogy végigüljek egy Jacksonnal közös vacsorát. A valódi oka
annak, hogy belemegyek ebbe az új, közösségibb hozzáállásba, az az, hogy
mióta korlátozták a hozzáférésemet a napi jelentésekhez, csak így
szerezhetek információkat Eve-ről.
– Nézzenek oda, ki döntött úgy, hogy megtisztel minket a jelenlétével!
– jelenti be Jackson, ahogy besétálunk egy kényelmes méretű helyiségbe,
aminek magas a mennyezete, és egy hosszú büféasztal áll benne, amit még
nem töltöttek fel. Valamilyen oknál fogva a falakat zöldre festették: felül
világoszöldre sötétzöld bordűrrel. Nyugtatónak szánták, de inkább kórházi
hatást kelt, amitől mindig úgy érzem, hogy ront az étel ízén. Ezért eszek a
legtöbbször a szobámban.
– Jackson, uraim! – biccentünk mindenkinek, ahogy leülünk a pad
végére. – Érdekes napunk volt – mondom, és rögtön próbálok
becsatlakozni a beszélgetésbe.
— Én tökre ugrottam volna, ha azt akarták volna, hogy valaki tesztelje
– állítja Jackson, és beleállít egy vajazókést az asztalba, a két ujja közötti
egyik résbe. Ebben a kezét borító vékony sebhelyekből ítélve nem valami
jó.
– Azelőtt vagy azután ugrottál volna, hogy kihánytál az oldalán? –
poénkodik Locke, Jackson pedig elvörösödik, és felnyársalja a
tekintetével.
– Komolyabbra fordítva a szót, hallottátok, hogy a kesztyűk több mint
fele megbukott? – kérdezi Watts, feltolva fekete szemüvege keretét, mert
folyton lecsúszik zsíros orrán.
– Több mint a fele? – kérdezi Hartman hitetlenkedve.
– Aha. A csapat tagjainak legalább a fele számára az „ugrás az
ismeretlenbe” a hirtelen halálba vezetett volna, ha tegnap valódi evakuáció
lett volna. – Watts a kezével illusztrál, és lecsap az asztalra. – Placcs!
– Piszok nagy kár, hogy végül nem akarták, hogy ugorj, Jackson! –
viccelődök.
Jót nevetünk rajta.
– Miért nem cserélik le egyszerűen az összeset? – kérdezi Jackson, a
poénra ügyet sem vetve.
Jó kérdés.
– Az esély, hogy katasztrofális vészhelyzet következik be, ami
megkövetelné tőlünk, hogy leugorjunk erről az épületről azokkal a
nevetséges izékkel, úgy egy a tizenegymillióhoz. Ha az erőforrásokra
gondolunk, ami ahhoz kell, hogy lecseréljék, és karban tartsák az összes
kesztyűt, látjátok, hogy jelen pillanatban miért nem az a prioritás –
magyarázza Watts. Ő mindig képben van a hely működésével kapcsolatos
politikában, és imádja a statisztikákat. – De a Titanicról is azt hitték, hogy
elsüllyeszthetetlen.
– A miről? – kérdezi Jackson.
– Nem fontos – válaszolja Watts a szemét forgatva.
– Hé, és mi van azzal a Projektálható izémizével, ami odalent volt?
Eddig egyet sem láttam errefelé. – Jackson továbbra is a vajkéssel matat.
Senki sem felel. Aztán észreveszem, hogy minden szem rám tapad.
– Úgy emlékszem, apám azt mondta, hogy nincs belőlük túl sok.
Amikor a programot leállították, sokat vitatkoztak arról, hogy mihez
kezdjenek velük – mesélem.
– Vitatkoztak? – kérdezi Watts.
– Igen, hisz mind tudattal rendelkező elmék. Etikus egyszerűen csak
kikapcsolni őket? – kérdezem, nem várva választ. A H-osztag ezen egy
pillanatra elgondolkodik.
– És mi történt? – kérdezi Kramer.
– Nem alkottak többet, a létező Projektánsokat pedig szétszórták a
lakosság között.
– Jézusom! Többen vannak odakint? – kérdezi Kramer lenyűgözve.
– Ez tipikus KMSz baromság. Egyszerűen csak ki kellett volna
kapcsolni mindet. Puhapöcsök.
– De ők azt hiszik, hogy élnek, igaz? – kérdi Kramer, aki tökéletesen
érti.
– Amennyire tudom, igen – vonok vállat.
A zöld falak elhalványulnak, és a rajtuk sorakozó realiTV monitorok
életre kelnek. Egy hirdetést harsognak az étkezőben. Az ilyen hirdetéseket
az egész Toronyban bemutatják. Bármit is akar nekünk mutatni a KMSz,
bármit is akarnak ránk lőcsölni, azt egész nap ismétlik szabályos
időközönként minden nyilvános realiTV-képernyőn, nemcsak itt, hanem az
egész városban.
Ti vagytok a fajunk utolsó asszonyai – mondja egy érett női hang,
miközben egy gyönyörű naplementét látunk. A nő hangja mindig eléri,
hogy a férfiak elhallgassanak.
A testetek a legértékesebb eszköz, amink van az emberi faj jövője
érdekében. A testetekbe zárva ott lehet a válasz fiatal nők egy új
generációjához, de a technológia nem találta fel hozzá a kulcsot… még.
Bárcsak meg tudnánk állítani az időt!
A nap lemegy.
Nos, most már meg tudjuk állítani.
A képernyőkön ugyanaz a kép látszik többször minden falon és a több
ezer képernyőn szerte a Toronyban. Egy fehér, tiszta csúcstechnológiájú
helyiség tele ezüstcsövekkel.
A testeteket le lehet fagyasztani, tökéletesen megőrizzük úgy, ahogy
van, a Toronyban, amíg a technológia megtalálja a választ.
Amikor meglesz, újjáélesztünk, felélesztünk titeket, feltöltünk
energiával, nekünk pedig meglesznek az eszközeink, hogy elkezdjük az új
jövőt, és anyja lehetünk azoknak a lányoknak, akiket érdemlünk.
– Nem maradhattak sokan, akiket le lehet fagyasztani – szól közbe
Jackson.
– Sssh! – Kramer megdobja egy kanállal, hogy fogja be.
Mind a képernyőt nézzük. Tükröződő felületű, lezárt fedelű
hibernálótartályok, bennük a lefagyasztott nők teste, odabent a szívük egy
ütés per hónap sebességgel ver. Az idő nem áll meg, csak drasztikusan
lelassult.
Az egyik tartály a terem végében csábítóan kinyílik. Hívogatja a
nézőt, hogy lépjen be a gomolygó szárazjégen át.
Ha eljönne az időd, mielőtt úgy döntöttél volna, hogy lefagyasztod
megmaradt éveidet, még mindig meg tudjuk őrizni értékes testedet, és arra
használhatjuk, hogy formáljuk a jövőt, amint a technológia utoléri az
ambíciónkat.
Nem szükséges, hogy te legyél az utolsó nő a földön. Látogasd meg a
legközelebbi KMSz hibernálóklinikát még ma!
A képernyők újra áttetszővé vállnak, visszatér a szoba zöld
nagyszerűsége.
– Szerintetek Eve-nek van fogalma róla, hogy az anyukája egy
fagyasztóban fekszik pár emelettel alatta? – kérdezi Jackson, miközben
feláll, és a most már teljesen feltöltött büféasztalhoz megy.
– Aha, persze, ahogy azt is tudja, hogy a legjobb barátja, Holly
személyiségének egyharmada szerszámkészlet – viccelődik Kramer.
– Őrület belegondolni, hogy ő minderről semmit sem tud – teszi hozzá
Locke.
– Nem vagyok benne biztos, hogy annyira tudatlan, mint ahogy azt
elhiteti mindenkivel. – Nem tudok kimaradni a beszélgetésből.
A Fagyasztó raktár szintjei elfoglalják alattunk a Torony
alapterületének nagy részét. Tele vannak teljesen tartósított nőkkel, akik
számára megállt az idő, és akik megmentik testüket a jövőnek, abban a
reményben, hogy egy napon egy új világra olvasztják ki őket, ahol a
tudomány már megfejtette ezt a kétségbeejtő rejtvényt.
– Ti voltatok már valaha odalent? – kérdezi Jackson.
– A Fagyasztóraktárban? Nem, miért? – kérdezem.
– Csak kíváncsi voltam. – Vihog, és egy kis kenyeret tol a szájába.
Locke oldalba vágja a könyökével, miközben sorban állunk kajáért.
– Mit kerestél te a Fagyasztóraktárban? – kérdezi Hartman. Nem
vagyok benne biztos, hogy bármelyikünk is tudni akarja a választ.
– Ezért jelentenem kellene téged – figyelmezteti Kramer.
– Aha, persze, nyugodtan, én meg talán elmondom dr. Wellsnek, hogy
mit csináltok Hollyval munkaidő után a stúdióban – válaszolja Jackson
higgadtan.
Kramer mélyen elvörösödik, szóra nyitja a száját, aztán újra becsukja,
és legyőzötten ül az asztalnál.
– Azt hiszem, itt mindannyiunknak megvan a maga bűnös élvezete.
Végtére is mind férfiak vagyunk. Ugyanaz a programozás. – Jackson fél
kezével megragadja a golyóit, miközben a másikkal a tányérját tartja. –
Igaz, Bram?
Mindenki elcsendesül, és rám néz, a válaszomat várja. Nyilván tudják,
hogy mi történt köztem és Eve között.
– Ki ma az ügyeletes? – kérdezem, és nem kapom be Jackson csaliját.
– Hogy van?
Csend.
Az asztaltársak gyorsan egymásra pillantanak, velem viszont kerülik a
szemkontaktust.
– Mi az? – kérdezem.
– Figyelj, haver, utálom, hogy én vagyok a rossz hír hozója – mondja
Watts zavart mosollyal.
 – Egyértelmű parancsot kaptunk, hogy ne beszéljünk veled semmiről,
ami a Kupolában történik – szól közbe Jackson, lelőve a poént.
Akaratlanul is észreveszem a leheletnyi mosolyt a szája szegletében. – Eve
biztonsága érdekében.
Felforr a vérem. Hartman megfogja a karomat, és észreveszem, hogy
ökölbe szorul a kezem.
Jackson rám mered, könyörög, hogy tegyem meg.
Mély levegőt veszek. E pillanatban már így is elég nagy bajban
vagyok. Jackson ezt tudja. Ellazulok és mosolygok. Beleharapok a
kenyérbe.
– Uralkodnod kell magadon, Bram! – mondja Jackson teli szájjal. –
Igencsak kiszámíthatatlan vagy, az egyik pillanatban csupa mosoly, a
következőben az öklödet használnád. Kiszámíthatatlan. Tudod, ki volt még
ilyen? Eve apja, és nézd meg, mit tettek vele!
– Eve apja őrült volt. Megérdemelte, amit kapott – csatlakozik a
beszélgetéshez Hartman.
– Ti azt elhiszitek? – kérdez közbe Watts.
Csend ereszkedik a csapatra, ahogy az egész osztag szúrós szemmel
néz rá. A szavak veszélyesek lehetnek egy olyan világban, ahol a falnak is
füle van.
– Többről van itt szó, mint azt mi valaha megtudjuk – töri meg a
csendet Jackson. – Csak azok tudják, akik legfölül vannak.
– Ez meg mit jelentsen? – kérdezem, észrevéve a röpke pillantást,
amit felém küldött, amikor kimondta.
– Semmit – válaszolja.
– Ne, folytasd csak, akik legfelül vannak. Az apámra célzol? –
kérdezem, életemben először védekezve vele szemben. Különös érzés.
– Igen, azt hiszem. Erre így még soha nem gondoltam – von vállat
Jackson. – Talán te is tudod – röhög.
Kell egy pillanat, mire felfogom, mire céloz.
– Mind ezt gondoljátok? – kérdezem a csapatot. – Hogy én valami
hatalmas összeesküvés részese vagyok, hogy elválasszuk Eve-et a
családjától?
Az úgynevezett barátaim egymásra néznek, és egyáltalán nem
meggyőzően rázzák a fejüket.
– Nem, haver, tudjuk, hogy közénk tartozol – feleli Locke, de
mindegyikükben érzek némi bizonytalanságot. Igenis eszükbe jutott, még
ha nem is hiszik el.
– A szobámban fejezem be a vacsorámat – közlöm rezzenéstelenül
Hartmannel, és otthagyom, hadd konspiráljon a többiekkel.
 30.

Bram

Egy ideig sétálok. A testem végighalad a Torony végtelennek tűnő

folyosóin, miközben a gondolataim az agyam kacskarin-gós folyosóit járja
be. Rengeteg zsákutca, rengeteg megválaszolatlan kérdés. Eve anyja és a
halála körüli összeesküvések, amiknek a legnagyobb része azokból az
interjúkból születtek, amiket Eve apja adott azokban a hetekben, amikor
elválasztották a lányától, mielőtt megpróbálta elrabolni őt.
Megölték őt.
Az agyam felidézi a férfi hangját a sok interjú egyikéből. Lesújtva és
kétségbeesve. Egy férfi, aki nemrég tanúja volt a felesége halálának. Egy
férfi, aki félig felelős a bolygó leghíresebb emberének megalkotásában. A
valaha élt legfontosabb emberi lény apja.
Elég ez ahhoz, hogy az őrületbe kergesse?
Talán.
Elmegyek két KMSz-alkalmazott mellett, tengerészkék egyenruhájuk
alapján mindketten technikusok.
– Uram – tisztelegnek.
Bólintok. Utálom az itteni hierarchiát. Ezek az őszülő férfiak
valószínűleg háromszor olyan idősek, mint én, ám a munkám miatt
tisztelegniük kell nekem, vagy akár parancsot fogadni tőlem, ha úgy tartja
kedvem.
Mindig úgy éreztem, hogy az élettapasztalat, a kor, az órán megtett
mérföldek egyfajta rangot jelentenek, megérdemelnek némi tekintélyt.
Úgy tűnik, itt nem.
Ahogy lecsillapodnak a gondolataim, rájövök, hogy elsétáltam annak a
szárnynak a bejárata mellett, ahol a szobánk van. Kiértem a lakószobákhoz
vezető legközelebbi liftig. A fémgömb elegánsan suhan felfelé a
szintünkön túl a vákuumzáras üvegajtók mögött, a fényei
visszatükröződnek a fényezett fekete padlón.
Gondolkodás nélkül intek a kezemmel a szenzor előtt, hogy az egyik
álljon meg. Öt másodpercen belül megérkezik, ami még mindig elképeszt:
1000 szint van ezen a helyen.
 Az ajtók némán kinyílnak, és belépek a gömbbe. Odabent kis
fénynyaláb lő a szemembe, szkenneli a retinámat.
– Jó estét, Mr. Wells! – üdvözöl egy automata hang. Utálom, ha így
hívnak.
– Mr. Wells az apám. Bram vagyok. Csak Bram – utasítom, és a
rendszer megérti. Minden nap erre kell utasítanom, mert a KMSz nem
hajlandó átprogramozni, hogy a keresztnevemen azonosítson, ahogy
mindenki más. Atkozott szabályok!
– Rendben, Csak Bram! Hová vihetem? – kérdezi a hang. Azt hiszem,
így próbál viccelni. Amikor tízéves voltam, viccesnek találtam. Nyolc
évvel később? Szakállas poén.
– FR, 24 – felelem. – Fagyasztóraktár.
A fénynyaláb újra kilő: a rendszer még egyszer ellenőrzi a
hozzáférésemet.
Várok. A lift nem mozdul, mióta beléptem.
– Természetesen, Csak Bram. Úton vagyunk. Szeretne zenét hallgatni
az utazás során! – kérdezi.
– Nem, kösz – utasítom el a választható szórakozást, amit akkor
ajánlanak fel, ha az ember egyedül liftezik.
Ereszkedünk. Lüktet a dobhártyám a gyors szintváltozástól. A fülkém
átlátszó falain át a Torony egyik emeletét látom a másik után, és
mindegyik szinten akkora a személyzet, ami egy városnak is elég.
Természetesen mind férfi.
Férfiak dolgoznak a konyhákban.
Férfiak a mérnökök.
Férfiak dolgoznak a kutatólaborokban.
Van egy női menedék a Toronyban, a felső szint. A Kupola. Az Anyák
biztonságban vannak ott, vigyáznak rájuk. Megtiszteltetés számukra, hogy
ott élhetnek. Én a másik olyan helyre tartok, ahová beléphetnek nők
ezeken a falakon belül: a Fagyasztóraktárba.
A nőket vagy a Kupolába zárják, ahol passzívan őrzik a látszatot Eve
kedvéért, vagy lefagyasztják az alagsorban. Ha az anyatermészet figyel
minket, nem csoda, hogy nem ad nekünk nőket.
– FR, 24, Csak Bram – jelenti be a lift, ahogy lassulunk. Megállunk, és
az ajtó sziszegve kinyílik. A liftet hideg levegő tölti be. Frissítő.
Belégezem, élvezem az ízét a vegyi anyagnak, amivel sterilen tartják,
bármi legyen is az.
Kilépek a félhomályos előcsarnokba.
– Üdv, fiatalember! – Ismerős arc mosolyog rám a sötétben.
 – Jó estét, Stephanie! – köszöntőm őt a Fagyasztóraktár recepciós
pultja felé lépve.
– Rég láttalak – mondja, és kivillantja a tökéletes fogsorát azzal az
aprócska vörös rúzsfolttal.
– Sok a dolgom. Sok minden történik mostanában – válaszolom.
– Az anyádra mindig van idő, fiatalember – ugrat, és úgy beszél,
mintha még mindig ugyanaz a kisfiú lennék, aki sok évvel ezelőtt besétált
a KMSz ajtaján. Sok minden megváltozott. Nemcsak számomra, számára
is.
– Ami azt illeti, még ne írj be! – Előrenyúlok, hogy megállítsam
gépelő ujjait. Azonnal elkapja a kezét, mielőtt még egymáshoz érnénk.
– Bocsánat, én…
– Nem, semmi baj – mosolyog. – Csak senki sem ér hozzánk.
Bólintok, mire visszateszi a kezét.
– Öt percet adok neked, mielőtt beírlak, de csak azért, mert jó fiú vagy,
és nem felejted el az anyukádat, oké?
– Kösz, Stephanie! – Mosolygok, ő pedig biccent, hogy menjek csak.
Nehéz lehet neki idelent. Elrejtve itt, ahol senki sem emlékszik rá.
Senki sem kérdőjelezi meg a létezését. Végignézek az előttem nyújtózó
folyosókon, és azon tűnődöm, vajon egy Projektáns mit csinálna idelent
egész nap. Ezen a helyen nem jár sok látogató.
Hirtelen eszembe jut, hogy ő is biztosan idelent van. Stephanie. A
valódi Stephanie. A lefagyasztott teste, örök álomba merülve, miközben az
agya harminc méternyire él, és egy rideg íróasztal mögött ül. Szép kis
túlvilág!
Elhaladok egy ellenkező irányba tartó férfi mellett. Elrejti előlem
könnyes szemét, ahogy megpillantom a biztonságiak egyenruháját hosszú
kabátja alatt. Ő egy pillantásra sem méltat, nem mintha számítana, hogy
meglát. A Pilóták a Torony nagy részében szabadon járhatnak. Persze
vannak kivételek. A Kupolába nem szambázhatunk csak úgy be,
nyilvánvaló okokból, Miss Silva lakrésze pedig csak meghívásra kereshető
föl. Jobbra fordulok a kék folyosóra, és ujjaimat végighúzom a hűtött
falakon. Vékony jégréteg gyűlik a körmöm alá, nyomokat hagy maga után,
mint amikor egy dobozból kanalazunk fagylaltot.
A lábam minden lépéssel jobban érzi a hűvös levegőt. A hideg még
nehéz bakancsomon is áthatol. Teljesen felhúzom a kezeslábasom
cipzárját. Nem vagyok megfelelően öltözve ehhez a spontán látogatáshoz,
de most már itt vagyok.
Elhaladok az első ajtók mellett, tőlem balra, amiket a mennyezetről
lelógó, félig átlátszó műanyagcsíkok díszítenek, és vetek egy pillantást az
üres folyosóra. Régen kinevették a hibernálás úttörőit, elvetették az
ötletet, mondván, hogy nem több, mint science fiction. Amíg nem vált
szükségessé. Nők milliói, akik úgy értek életük végére, hogy nem
teremtettek új generációnyi nőket, akik a helyükre lépnek. Elhamvasztani,
eltemetni őket: micsoda pazarlás! Valamit tenni kellett.
Bekukkantok az első helyiségbe. A jövő temetője. Megpróbálom
megbecsülni, hány nő fekszik némán a vízszintes ezüstcsövek látszólag
végeérhetetlen soraiban előttem. Lehetetlen megmondani.
Ez a szint a halott nőknek van fenntartva. Olyan nőknek, akiket
lefagyasztottak, miután fizikailag halottnak nyilvánították őket, abban a
reményben, hogy a sejtjeiket valamikor a jövőben fel lehet éleszteni, és
ami még fontosabb, használni.
Vannak más szintek azoknak a bátor nőknek, akik önként vállalkoztak
az elő-halál folyamatára. Az esély, hogy a testük a jövőben hasznosabb
lesz, drasztikusan megnőtt. De nyilvánvaló a dolog hátránya.
Megyek tovább a folyosón. Befordulok jobbra a sarkon, és újabb alak
sétál felém, egy szemét törölgető fiatalember. Már láttam őt idelent.
Vékony testfelépítésű, korombeli, szőke haj kandikál ki a fordítva hordott
baseball sapka alól.
Nem szólunk egy szót sem, ahogy elhaladunk egymás mellett. A
szeme bedagadt, az arca püffedt a sírástól. Ez a hely talán úgy néz ki, mint
egy tudományos labor, de van valami spirituális a légkörében. Sőt békés.
Olyan, akár egy temető, csakhogy az itteni látogatók azért imádkoznak,
hogy ne ez legyen a barátjuk vagy családtagjuk végső nyughelye.
Amikor elérek a bejárathoz, ahová jöttem, megfordulok. A fiatalember
elment. Egyedül vagyok.
Átlépek a műanyagon, és megborzongok, amikor a hőmérséklet tovább
csökken, ehhez képest a folyosó melegnek tűnik. Elakad a lélegzetem,
ahogy a tüdőm megtelik a fagyos levegővel. A karom libabőrös lesz az
egyenruhámban.
A fényeket halványan tartják, hogy ne sugározzanak meleget. Ha a
tudomány tényleg felfedezi a kulcsot, ami véget vet a nők aszályának,
ezen a helyen van a jövő, és rendesen karban kell tartani.
A lábam nem működik anélkül, hogy a fejem ne instruálná külön.
Lehet, hogy Jacksonnak nem vallottam be, de rengeteg-szer jártam itt
kisfiúkorom óta. Gyakrabban, mint manapság, akkor, amikor válaszok
kellettek, amikor megnyugtatásra volt szükségem.
Három blokk után jobbra fordulok, és leszámolok tizennégy tartályt.
Megállok, amikor elérem a tizenötödik fémhengert. Beszívom a levegőt,
és a sima fémre teszem a kezemet. Jobbra-balra nézek, hogy biztosan
egyedül vagyok-e, aztán leguggolok, és az ujjaimat végigfuttatom a tartály
alján. Hirtelen rátalálnak a kis ragasztószalag darabra, pontosan ott, ahol
hagytam. Leszedem, hagyom, hogy a tárgy, amit rejt, a kezembe hulljon.
Felállok, és a fény felé tartom a tenyerem, hogy lássam a patinás
ezüstláncot, és rajta az apró keresztet. Felsóhajtok, és a tartályon
pihentetem a fejem.
Szia, anya!

Elhúzom a kezem a szenzor előtt, hogy hívjam a liftet. Harminc perce

vagyok idelent, és a hidegtől már sajognak a csontjaim. Zúg a fejem. Pár
perc az anyámmal általában elég, hogy megnyugtasson, de most annyi
minden történik, hogy még ő sem tud segíteni. A tudat, hogy Eve semmit
sem tud minderről, de minden körülötte forog, nagy súllyal nyomja a
vállamat. Megérdemli, hogy megtudja az igazat.
Az igazság.
Mi az igazság? Ki tudja, hogy mi történt valójában Eve szüleivel?
Vivian és a KMSz nem gyilkosok, de ha mégis történt valami más is,
akkor a csapatomnak egy valamiben igaza van: a/, apám tudna róla.
A lift megérkezik, és kinyílnak az ajtók, de távolabb a fokoson hangos
csattanás visszhangzik a sarkon túl, elér a liftig, aztán elenyészik a hátam
mögött.
Még nem hallottam ekkora zajt ezeken a békés szinteken.
Otthagyom a liftet, és elindulok a zaj forrása felé, a bakancsom dobog
a szárazjéggel borított felületen.
Az ég szerelmére, ember, mindent elszúrsz! – csattan fel egy mély,
mogorva hang suttogása az előttem nyúló folyosón, ahogy közeledek a
műanyag falhoz.
Átlesek rajta, és két fejlámpás férfit látok magam előtt, akik
valamilyen gépet működtetnek. Egy hatalmas hibernálótartály van rajta,
aminek kissé behorpadt a külső felszíne, ami eltorzítja i tükröződést.
– Ki van ott? – kiáltja a másik férfi, észrevéve, hogy átdugom a fejem.
Belépek. A férfiak elejtik a szerszámaikat, és tisztelegnek nekem
abban a pillanatban, ahogy meglátják a jelvényt az egyenruhámon.
– Elnézést, uram! Nem tudtuk, hogy nem vagyunk egyedül idelent –
mondja a mogorva, aki láthatóan ideges a jelenlétemtől.
A hat pilóta egyikeként, akik közvetlen kapcsolatban állnak Eve-vel,
bizonyos hírnévre tettem szert ezen a helyen. A jelvényemen büszkén
díszeleg a Kupola emblémája, és a nagy H betű bármely megfigyelőt
tájékoztat, hogy az elithez tartozom. A lenti szinteken ez mindig hat.
– Semmi baj, nyugalom! – mondom. – Mit csinálnak?
– Jött egy új – fecsegi a mogorva, és a gépen lévő hibernálótartály felé
biccent. – Most installáljuk a nőt.
Amilyen csúcstechnika vesz minket körül, elképeszt, hogy a
megőrzött emberek installálását olyanokra bízzák, mint ez a kettő.
– Értem. És nem aggasztja magukat, hogy megsérült? – kérdezem, az
ököl nagyságú horpadásra mutatva.
– Nem, ezek az izék gyakorlatilag atombiztosak. Az a kis valami nem
árt neki. – A vékony kollégája vihog. – Az biztos, hogy odakint
hepehupásabb volt az élete. Örülni fog, hogy itt van.
– Ezt hogy érti? – kérdezem. A megjegyzése felkeltette a
kíváncsiságomat.
– A vén madárkáknak nincs odakint semmijük. Csak ezekben a
csövekben juthatnak be a Toronyba. Ezért jelentkeznek mind önként –
magyarázza. – Odafent nincs számukra munka – folytatja, és ujjával az
egyenruhámon lévő Kupolára mutat. – Tehát, hacsak nem egy ilyenben
jönnek be, a kapuk odakint zárva maradnak.
– Értem – bólintok. – Nos, ha nem bánják, folytassák kissé
óvatosabban! A jövő fekszik azokban a tartályokban.
– Igen, uram! – feleli a sovány, és újra nekilát, hogy feltegye a tartályt
a piros emelőgépre. Elsétálok, néha hátrapillantok, miközben a helyére
csúsztatják az ezüst csövet, bekötve a tömlőket, amik a belső
hőmérsékletet szabályozzák.
Visszatérek a lifthez, és belépek abba, ami leghamarabb érkezik.
– Merre, Mr. Wells? – kérdez meg újra.
A szememet forgatom az apám nevének hallatán, de támad egy
ötletem. A mellkasomra teszem a kezemet, érzem, hogy az anyám
keresztje ott lóg a kezeslábasom alatt. Valami ez alkalommal
megakadályozott abban, hogy visszategyem a tartálya aljára. Szükségem
volt rá, hogy velem legyen.
– Dr. Wells irodája – válaszolom.
Retinaszkenner.
– Szeretne zenét…
– Nem.
Az ajtók záródnak, és a lift emelkedik.
 31.

Eve

Ülök a nyitott könyvek felett, és órák óta a levegőt bámulom magam előtt.
Nem olvasok. Nem írok. Néha még csak nem is figyelek. Egyszerre
vagyok távol és mégsem. Angol, francia, spanyol és biológia, mind a
homályosan kótyagos semmibe vész.
Ebédidőben ülök a kertrészem közepén, nem csinálok semmit, de úgy
teszek, mintha látnám, ahogy a virágok virágoznak, és gyarapodnak a
szemem előtt. Az agyam felgyorsítja fejlődésük hosszadalmas folyamatát.
Kimberley anya odajön, hogy étellel kínáljon – szendviccsel azt hiszem –
de visszautasítom. Azt mondom, visszautasítom, de igazából csak
levegőnek nézem őt, miközben a tekintetemet egy szorosan zárt
rózsabimbóra szegezem. Hamarosan nagyot sóhajt, és magamra hagy.
Matekórán ülök Juliet anyával és „Egyetértek Holly”-val, és
fogalmam sincs, milyen feladatot próbálnak megoldani, hangjuk csupán
zümmögés a fülemben. Még ha akarnám, sem tudnám megérteni a
szavakat, amik elhangzanak közöttük, nem értem, mit jelentenek. Csak
beborítanak. Nem fontosak, haszontalanok, tekintve milyen fordulatot vett
nemrég az életem. Amúgy sem értem, miért akarják, hogy megtanuljam
ezt a sok marhaságot. Szerintük hol használhatnám a Pitagorasz-tételt?
Mindig is tudtam, hogy az életem számára van egy terv, események
előre meghatározott sorozata, amit követnem kell, hogy elérjük a kívánt
eredményt, de amióta csak ez a terv működésbe lépett az első
Potenciálissal, Connorral, az életem elkezdett többet mutatni, mint amitől
valaha féltem, vagy amit megjósoltam. Úgy érzem, minden, amit valaha
tudtam, soha lóhbé nem lesz ugyanolyan, vagy mindazt, amiről azt hittem,
hogy ismerem, mégsem ismertem soha.
Ennek nagy része Nina anya halálából eredt, de a nemrég történt
események olyan spirált indítottak be, amik még jobban eltávolítottak régi
hitemtől és eszméimtől. Nem érzem magam annak a lánynak, aki a
tizenhatodik születésnapomon voltam, vagy akkor, amikor találkoztam
Connorral. Még annak a lánynak sem érzem magam, aki tehetetlenül
végignézte, ahogy a barátját meggyilkolják, sem annak, aki megcsókolta a
virtuális szerelmét.
Kezdem felfedezni, hogy ki is vagyok valójában, vagy mi lehetek.
Mindig úgy gondoltam magamra, hogy eléggé jóvá válhatok, hogy az
legyek, akinek szerintük lennem kell, de most nem tudom, hogy az ő
véleményük számít-e valójában.
Lelkileg megerősödve ülök, és sok mindenen gondolkodom. Egy
ponton elmerengek azon a csodás csókon, és azon, hogy az első
tapasztalatom a valódi kapcsolatról szó szerint kicsapta a biztosítékot.
Nem lep meg, hogy újra és újra Hollyra gondolok, és hogy mennyire
hiányzik Bram. Az a kapcsolat volt a számtalan katalizátor egyike, amik
változást idéztek elő bennem.
Azon töprengek, hogy Bram mit csinál, és vajon ő gondol-e rám.
Minden idegszálam azt súgja, hogy igen. Így kell lennie. Nem lehet, hogy
csak én képzeltem a szikrát kettőnk között. Ez túltesz bármin, amit
kitalálhattam volna.
Az ételre nem gondolok, nem úgy, mint eddig. Nem gondolok a
gyümölcssalátára, amit szívesen megennék vagy a tej turmixra, amit
szívesen elszürcsölnék. Most arra gondolok, hogyan érzi magát a testem
majdnem két teljes éhezéssel telt nap után. Kezdek hozzászokni az
ürességhez a gyomromban. Még azt is mondanám, hogy tetszik. Azt
mutatja, hogy én uralkodom a testemen, és átveszem tőlük az irányítást.
Az, hogy képes vagyok magamat ilyen szédelgővé és gyengévé tenni, azt
mutatja, hogy hatalmam van a dolog fölött, és tetszik ez az érzés.
– Hozzád beszélek, Eve. Nézz rám!
Éles hangja visszaránt a terembe. Nem tudom, mikor ért oda, hogy
fölém magasodjon, de a jelenlététől Juliet anya összehúzza magát a terem
sarkában, „Egyetértek Holly” pedig eltűnt. Remélem, hagyták őt az ajtón
át távozni, különben tényleg nagyon hanyagul kezelik ezt az egész
„technológia a valósággal szemben” dolgot.
A tekintetem lassan felkúszik Vivian ránctalan fehér blúzán, és
kényszerítem magam, hogy egyenesen a szemébe nézzek.
Nem félek! – üvölt rá a belső hangom. Nem félek tőled!
Vivian szeme várakozásteljesen kitágul, mintha hallotta volna a
suttogó hangot a fejemben, és azt akarná, hogy ki merjem mondani, adjam
fel választott halálos hallgatásomat.
Tőlem szokatlanul dacosan pillantok rá, azt üzenve, hogy nem fogok
megmoccanni, kész vagyok néma maradni, és csüggedten elsorvadni.
Hogy az egyetlen esélyük a túlélésre az összeomlás szélén áll.
– Befejezted? – kérdezi lekicsinylő hangon, azon, amit már
megszoktam tőle. – Kiszórakoztad magad? Most ideje továbblépni, és
abbahagyni a duzzogást!
Nem mozdítom el róla a rezzenéstelen tekintetemet.
– Mit akarsz?
Hosszú csend. Tudom, hogy azért teszi fel nekem ezt a kérdést, hogy
gyengeséget mutassak, nemcsak a büszkesége, hanem mindenki más
érdekében. Számunkra az egy dolog, hogy éhező némát csinálnak belőlem,
de egészen mást üzen azoknak, akik azt figyelik, vajon saját akaratomból
cselekszem-e. Gondolom a dacolásom nem a reményt sugározza, amit
pedig elvárnak tőlem.
Viviannek szüksége van arra, hogy beszéljek. Két nappal ezelőtt
akartam is. Meg akartam kérdezni őt Bramről, és kitalálni egy módszert,
hogy a Potenciálisommá váljon, az igazimmá. De a tettei erre már
megadták a választ. Őket nem érdekli a boldogságom, és én sem. Csak azt
akarják, hogy elfogadjam a parancsaikat és eszméiket.
– Tényleg azt hiszed, hogy érdekel minket, ha nem beszélsz? –
kérdezi, mintha olvasna a gondolataimban. – Dehogy. De a testednek meg
kell adnod, amire szüksége van. Ez nem kérdés.
Hirtelen inkább kívülről látom magamat, mint hogy önmagam lennék.
A látvány, ahogy Vivian ilyen fenyegetően hajol fölém, mosolyt csal az
arcomra. Maga a tény, hogy ilyen megfélemlítő taktikákat kell
alkalmaznia, hogy nyomást gyakoroljon rám, azt mutatja, hogy nagyobb
hatalmam van, mint hittem. A szavai, a tettei: mind üres fenyegetések.
Végtére is mit tud velem csinálni?
Felvonom felé a szemöldökömet.
– Ó, ez most komoly? – Felnevet, az arca megfeszül a meglepetéstől,
aztán felemeli a karját, és az osztályterem ajtaja felé int. – Anyák!
Tabia, Kimberley és Kadi anyák lépnek be félénken, és lenéznek a
kezükben tartott tárgyra. Egyikük sem látszik boldognak. Aggodalmasak
és szomorúak.
– Vagy eszel, vagy utasítom az Anyákat, hogy dugják le ezt a csövet a
torkodon, és tömjenek meg, akár egy libát!
– Azt nem tennéd – hallom magamat, bár szeretnék néma maradni.
Nem hiszem el, hogy ilyen barbár lenne.
Az önbizalmam olyan gyorsan szertefoszlik, mint ahogy megszületett.
– Nem? – kérdi rideg, szigorú arccal. – Persze, egyszerűen injekcióban
is beadhatnám neked a megfelelő vitaminokat, hogy életben maradj. Azt
hiszem, elfelejtetted, hogy mi milyen okosok vagyunk itt – teszi hozzá
baljósán, és meg sem rezzen, amikor Kadi anya nagy csattanással leejti a
tálcát, és a felszerelést a földre, majd térdre ereszkedik, hogy összeszedje.
– Nem kell ahhoz enned, hogy életben maradj, Eve – vicsorog Vivian.
– Igazából addig éheztetheted magad, ameddig csak akarod. De, és ez egy
határozott de, többről van itt szó. Hányszor fogsz dacolni velem?
Hányszor fogsz szabályt szegni, és apró zökkenőket okozni a terveinkben?
Mert csupán azok. Apró zökkenők.
Hallgat, időt ad, hogy válaszoljak.
Hallgatok.
– Ha nem működsz együtt, meg kell leckéztetnünk – fenyegetőzik.
– Kell lennie más módszernek – suttogja Tabia anya, aki láthatóan
gyötrődik.
– Nem akar rosszat – esdekel Kimberley anya, és képtelen odanézni.
– Egyszerűen csak fiatal – teszi hozzá Kadi anya, amikor végre újra
feláll.
– Csend legyen! – csattan fel Vivian, akit bosszant, hogy az
alárendeltjei megkérdőjelezik a módszereit.
– Nem akarunk tiszteletlenek lenni, Miss Silva – nyekergi Tabia anya.
Mindhárman kicsit kihúzzák magukat, és fejet hajtanak.
Vivian rájuk néz, aztán vissza rám.
– Adok neked egy utolsó esélyt, hogy egyél – közli hűvösen. – Vagy
ezek a hölgyek leerőltetnek egy sor tápanyagot a nyelőcsöveden, aztán
megteszik újra és újra, míg együtt nem működsz. Megértetted?
Hallom, hogy az egyik Anya feljajdul.
– És ne hidd, hogy nem teszik meg! Ha bármelyikük visszautasítja,
hogy kövesse a parancsaimat, kénytelen leszek kilakoltatni őket az
épületből. – Halk, mérges hangja nem hagy kétséget bennünk a szándékai
komolysága felől. Figyelmeztetés ez mindannyiunk számára. – Nem azért
vagyok itt, hogy barátkozzak, Eve. Örömmel hozzákötöznélek az ágyhoz,
és kényszertáplálnálak az idők végezetéig. Akkor legalább nem kellene
elviselnem ezt a lázadó, önző marhaságot.
Lesütöm a szemem, az ölemet nézem. Észreveszem, milyen szorosan
kulcsolódnak össze a kezeim, és ez segít nyugodt maradni.
– Mindjárt itt lesz a petesejtlevétel, és egy lépéssel közelebb kerülünk
ahhoz, hogy elérjük a fajunk túlélését. Játszd a szerepedet, Eve! Tedd. A.
Kötelességed! – Lassan és határozottan beszél, de alig több morgásnál. Ez
ijesztőbb, mint amikor üvöltözik velem. Ez számítóbb és manipulatívabb,
több üres fenyegetésnél.
A testem összegömbölyödik és összemegy, ahogy záporoznak rám a
szavai.
 – A nyilvánosság melletted áll, de ha nem szülsz, ez gyorsan
megváltozik. Egyszer reményt adtál nekik, de rendkívül vulgárisan és
durván viselkednek majd, ha azt, amiért élnek és harcolnak, elveszik tőlük.
Nagyon utálnám, ha megtudnák, hogy a te önző tetteid okozták az
emberiség pusztulását. Nem tartanák olyan sokra a drága Eve-üket, ha
hallanák, hogy nem működött együtt, és nem vigyázott magára. És ha nem
teszed, amit kérünk, nem vagy hasznos számunkra. Tovább keresnénk más
alternatívákat, téged pedig kiküldenünk oda. Egyedül. – Valami odakint
biztosan felkeltette a figyelmét, mert átnéz a válla fölött, hallgatózik,
aztán visszafordul hozzám, és folytatja: – De biztos vagyok benne, hogy
erre nem kerül sor. Úgy neveltelek, hogy több eszed legyen ennél.
Nagy levegőt vesz, mintha mondani akarna még valamit, de ehelyett
kisétál az osztályterem ajtaján.
Megkönnyebbülten felsóhajtok, és zúg a fejem. Az utolsó dolog, amit
felfogok, az, hogy Kimberley anya felkiált, aztán a világ elsötétül, és én a
padló hideg csempéjére rogyok.
 32.

Bram

– Nem elérhető – közli az apám asszisztense, Woo, miközben hófehér

holografikus fogait piszkálja holografikus hüvelykujjának körmével.
Szinte fel sem néz rám tömör acélasztala mögül.
– Mondd meg neki, hogy én vagyok az, és fontos! – kérem, mert
egyáltalán nincs kedvem ahhoz, hogy szórakozzanak velem. Sosem
értettem, hogy az apám miért programozott ilyen nehéz természetű
asszisztenst.
Woo rosszallóan néz rám kis szürke szemével, mintha hangya lennék
egy pikniken. Talán csak arra programozták a nőt, hogy ne kedveljen.
– Nézd, Bram, elfoglalt, és azt mondta, nem akarja, hogy zavarják.
Rendben? – kérdezi, mintha még mindig az a tízéves fiú lennék, aki azt
akarja, hogy az apja javítsa meg az eltörött játékrepülőjét. Az egyik
hátránya annak, ha az ember egy helyen nő fel ugyanazon emberek között,
hogy egyeseknek én még mindig a főnök gyerkőce vagyok. Úgy tűnik,
még a hologramoknak is.
– Most fontos munkát kell folytatnom. – A tekintete visszatér
valamilyen szemét olvasásához, amire programozták.
– Mondd meg neki, hogy lent voltam anyánál! – közlöm, és Woo arca
azonnal megváltozik. Felsóhajt. Tudtam, hogy erre majd figyelni fog. Apa
gyűlöli, ha meglátogatom anyát. Tudja, hogy odamegyek, amikor zaklatott
vagyok, amikor kérdések gyötörnek. Különös, hogy a halottaknak néha
több válaszuk van, mint az élőknek. De remélem, hogy ma este nem ez a
helyzet.
Woo rám mered „nem tetszik”-arcával.
Elegem van a várakozásból.
Apám irodájának ajtaja felé sétálok. Azt nem védi olyan technológia,
mint az épület többi részét. Apa megalkotja a legfejlettebb technológiai
rendszereket, de inkább olyan holmikkal szereti körülvenni magát, amik a
múltjára emlékeztetik, a világra, ahonnan jött. Az acélasztal az utolsó
fémfelület, amit látok, ahogy végigmegyek a tölgyfaborítású folyosón
apám irodája felé.
 Közeledve fényt látok a tejüveg ajtón át, a sziluettje hadonászik a
karjával a levegőben.
– Bram! – kiált utánam Woo, hologramja kicsit ugrál, ahogy próbál
lépést tartani velem. – Dr. Wells!
Kopogás nélkül ajtót nyitok.
Apám felém perdül bőrborítású asztala mellett, de nem láthat a fején
viselt maszkban. Egy pilóta maszkjában.
Letépi magáról, és egy röpke pillanatig látom a belső kijelzőt.
Azonnal felismerem. A Kupola az.
– Bram? Mit keresel itt? – Láthatóan ideges.
– Bocs, apa – mondom, amikor Woo megérkezik az ajtóba zihálva.
– Dr. Wells, elment mellettem, nem tudtam…
– Semmi baj, Woo – emeli fel a kezét apám, hogy megnyugtassa. –
Magunkra hagyhatsz minket.
Woo nagyon csúnyán néz rám, aztán eltűnik a folyosón.
– Gyere be, és csukd be az ajtót! – utasít az apám.
Engedelmeskedem, és miközben háttal állok, hallom az elasztikus
csattanást, ahogy leveszi a kinetikus kesztyűjét.
– Kipróbáltam a rendszer néhány szoftverfrissítését. Azt hiszem,
tetszeni fog – közli az asztalán heverő maszkra mutatva.
– Izgalmasan hangzik – felelem, de egyáltalán nem tűnök izgatottnak,
miközben az agyam előreszalad, latolgatva a legjobb lehetőséget, hogy
megkapjam tőle a válaszokat, amire szükségem van.
– Már ha visszatérsz a felfüggesztésedből persze. Hogy bírod? Mióta
is… két napja? – kérdezi, közben beteszi a maszkot egy titániumtartóba.
– Jól – hazudom, mert nem akarom megadni neki az örömöt.
– Komolyan? – A habszivacs bélés megnyikkan, ahogy ügyesen
becsúsztatja a maszkot. A zajra kiráz a hideg. – Az sajnálatos. Azt
reméltem, hogy jó lecke lesz számodra, fiam.
Fiam. Ahogy a szót hangsúlyozza, erőltetettnek tűnik. Nincs
hozzászokva, hogy kimondja.
– Lecke? – kérdezem.
– Igen, lecke a fegyelemről. Lecke az önmérsékletről. Túl sokáig
feszegetted a határokat, és a neved, az én nevem tartott itt, amikor oly
sokan mások sokkal többet veszítettek volna a munkájuknál – böki ki, és
nem néz a szemembe.
– Csak ezért vagyok itt, ugye? A te neved miatt? Nem azért, mert én
vagyok a legjobb pilóta, akit a KMSz valaha alkalmazott, vagy az osztag
legrégebb óta szolgáló, legelhivatottabb tagja? Az, akiben Eve
mindenkinél jobban megbízik? – Elhallgatok, a szívem kalapál.
– Eve bízik benned, ez igaz, de te visszaéltél azzal a bizalommal, mint
más ostoba fiatalemberek előtted. – Óvatosan és precízen lecsukja a
maszktartó fedelét, és lezárja a hüvelykujja ujjlenyomatával.
– Hát, azt hiszem, ez mindannyiunkban közös errefelé! –csattanok fel.
Nem szól semmit, de kihívóan néz rám, hogy folytassam csak a
gondolatot. – Mi mind visszaéltünk a bizalmával. Ezen a helyen mindenki:
az őröktől kezdve a zéró szinten egészen Vivianig a tetőlakosztályban. Eve
odafent él a „tökéletes” világban, amit Vivian teremtett meg a számára,
egy világban, amit te segítettél létrehozni, és halvány fogalma sincs a
valóságról.
– Beismerem, bűnös vagyok – feleli erre az apám feltartva a kezét,
megjátszva a megadást. – De áruld el, fiam – az ablakhoz lép, és legyint a
csuklójával –, ez téged inspirálna arra, hogy megmentsd az emberiséget?
A kinti vihar életre kel a képernyőn. Eső veri a Torony oldalát,
miközben egy villámlás bevilágítja a szennyezés felhőit, sötét, kísérteties
lila színben fürdetve a szobát.
– Te meg akarnál menteni egy fajt, amely nem tett mást, csak teljesen
tönkretette a bolygót, ami táplálta? – kérdezi, és olyan tűz ég a szemében,
amit azóta nem láttam, hogy először idejöttünk. Amikor Vivian kihalászta
őt a csatornából, és célt meg hatalmat adott neki.
– Ha úgy döntene, akkor biztosan megérdemeljük. Milyen jogon
döntünk helyette? – kérdezem lassan és higgadtan.
– Istenem, te gyerek, kezdesz úgy beszélni, mintha közéjük tartoznál!
– Őszinte undor ül ki az arcára a kérdésem hallatán, miközben a város
távoli felhőkarcolóinak halvány sziluettjére mutat.
Csend van. Sűrű a levegő. Érzem, hogy egyre nő benne a tehetetlenség
velem kapcsolatban, akár egy vihar. Gyűlöletes jelzéseket küld. Az apám
rám sem bír nézni.
– Ő hogy van? – kérdezem.
– Azt nem tudhatod, míg fel vagy függesztve – válaszolja.
– Jaj, ugyan, apa! Jól van? – kérdezem újra.
Apám lehunyja a szemét, és felsóhajt, hagyja, hogy a válla beessen
ropogós, mélyvörös ingében.
– Azt hiszem, ideje, hogy visszatérj a szobádba tanulni – közli
kereken.
– A szobámba küldesz? Nem vagyok már gyerek.
Hallgat. Érzem, hogy a makacsságom bosszantja, de kitartok. Nem
megyek sehova.
 – Miért jöttél ide? – kérdezi. Egyértelműen szabadulni akar tőlem.
– Válaszokat akarok.
A szoba csendes, az apám nem moccan. Látom a városra lesújtó
villámlást, ahogy visszatükröződik kifelé bámuló apám szemüvegében.
Felnagyítva és torzan. Ö így látja a világot.
– Válaszokat?
Bólintok.
– A válaszokhoz kérdések kellenek – közli.
– Corinne Warren – mondom ki lassan. Ezt a nevet sosem mondják ki
itt, csak zárt ajtók mögött suttogják. Furcsa érzés a számmal megformálni
a szavakat.
Apám szemöldöke tikkel. A ráncok a szeme sarkában elmélyülnek,
ahogy hunyorog, eltüntetve a szeplőket és anyajegyeket körülötte.
– Ez egy név, nem egy kérdés – feleli.
– Nem, de ez a név annyi kérdést vet fel, hogy azt sem tudom, hol
kezdjem – válaszolom. – Rengeteg történetet hallottam Eve anyjáról,
rengeteg elméletet, és ha bármelyik igaz…
– Igen? – töri meg apán a hallgatásomat.
– Akkor arról te biztosan tudsz.
Kimondom.
Csak így egyszerűen.
Csak a szeme mozog. Farkasszemet nézünk. Olyan intenzitással
bámul, ami arra sarkall, hogy félrenézzek. De nem teszem.
– Milyen történetekre célzol? – kérdezi.
– Tudod, miről beszélek. Ne játszd a hülyét, apa! – Úgy tanulmányoz,
ahogy egy sakktáblával tenné, megfontoltan kitervel három lépést előre, és
sosem árulja el a szándékait.
Most ő töri meg a csendet.
– Felteszem a Corinne halála körüli pletykákra célzok Azokra, amiket
egy mentálisan beteg, érzelmileg instabil férfi ötölt ki. – Úgy hangzik,
mintha valamilyen sajtóközleményt olvasna. Tökéletesen megtanult bánni
a médiával.
Bólintok.
– Áruld el, ki beszél itt ezekről a történetekről! – kérdezi.
Hallgatok. Próbál eltéríteni ezzel a kérdéssel, úgy tesz, mintha ki
akarná deríteni az információim forrását, miközben igazi támadásra
készül.
– Mindenki – felelem egyszerűen, lerázva magamról a dolgot, mintha
nem lenne nagy ügy.
 – Értem, és mindenki azt feltételezi, hogy mert a fiam vagy, biztosan
tudsz valamit. Hogy te is benne vagy? – kérdezi szinte mosolyogva.
– Valami ilyesmi, igen.
Apám miért nevet? Vesztésre állok a játékában, vagy ez egy blöff?
– Vicces, igaz, hogy az emberek hogyan saccolják meg egy kapcsolat
fontosságát? Mekkora jelentőséget ruháznak rád, mert én úgy döntöttem,
hogy megáldalak a nevemmel. – Összeilleszti az ujjhegyeit, a mutatóujja
az ajkát simogatja, miközben az mosolyra húzódik. – Az az igazság, Bram,
hogy egyszerű szükségszerűségből kíméltelek meg téged.
Most rajtam a sor, hogy a hallgatásommal vegyem rá, hogy folytassa.
– Amikor az anyád csatlakozott a milliókhoz, akik nem tudtak
lánygyermeket szülni, tőled is meg akartak szabadulni a számtalan többi
fiúval egyetemben, akiket ez a bolygó nem tudott eltartani.
A szavai jobban az elevenembe vágtak, mint arra számítottam. Jobban,
mint azt ő valaha megértené. Az anyám beleegyezett ebbe?
– Nem volt ellenvetésem. Semmi szokatlan nem volt a dologban. De
az anyádnak más tervei voltak. – Kényelmesen belecsusszan a székébe, és
lazán keresztbe teszi a lábát. Élvezi a helyzetét. – Elbújtatott téged.
Eltitkolt előlem, míg már túl voltál azon a koron, amikor bárki
tiszteletreméltó… elintézett volna téged.
A szívem kalapál a létezésemről kapott új információtól. Sajog a
gondolattól, hogy az anyám küzdött azért, hogy éljek.
– Persze hatalmasat tévedtem.
Ezt most kimondta?
– Azt hittem, te csak egy újabb hím vagy, aki csatlakozik az elveszett
fiúk végtelen sorához, vagy akárhogy is hívják őket manapság. Annyira
nyilvánvaló volt, de én nem vettem észre a benned rejlő lehetőséget. Aztán
megjelent ő.
– Eve – mondom.
– Nem – felnevet – Miss Silva.
Hirtelen feláll, felélénkül, ahogy visszaemlékszik.
– Kihúzott engem annak a pokolnak a mélyéből, és meglátta a
munkámban rejlő lehetőséget. Neki megvoltak az erőforrásai, hogy a
képzelőerőm elszabaduljon. – Az ablakhoz lép. – Persze téged soha nem
akartalak idehozni.
Ha az ablak nem csak egy realiTV képernyője lenne, nagy lenne a
kísértés, hogy kilökjem rajta.
– Viviannek szüksége volt egy fiatal társnőre Eve mellé, és az én
ötleteim jelentették a választ. Ekkor született meg a pilótatechnológia, és
nekem egészen véletlenül megvolt a tökéletes kísérleti malacom az
újításaimhoz.
– Kísérleti malac? – ismétlem, és a szó a torkomon akad.
– Azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy nem vagyok mintaapa. Még a
mai katasztrofális mérce szerint sem – jelenti ki.
– Ez most mentegetőzés vagy bocsánatkérés? – tudakolom.
– Egyik sem. Egyszerűen ez az igazság.
– És mi az egyszerű igazság Eve anyjáról és apjáról? Ők mintaszülők
voltak?
– Sajnos azt hiszem, azok lettek volna, igen – csattan fel.
– Sajnos? Az problémát jelentett? A szülők sosem voltak része az Eve-
vel kapcsolatos terveknek?
– Corinne és Ernie túl nagy kockázatot jelentettek. A jelenlétük Eve
életében kiszámíthatatlanná tette a jövőt. Vivian nem tudta elfogadni a
kiszámíthatatlanságot… – Megálljt parancsol magának. Az arca vörös, és
a homlokán lüktet egy ér, ahogy lélegzik.
Hallgatok.
Ő is hallgat.
A szívem olyan erővel ver, hogy esküszöm, látom, ahogy az
egyenruhám cipzárja ugrál. Adnom kellett magamnak egy percet, hogy
felfogjam az információt, amit most megosztott velem. Hogy kitaláljam,
mit is jelent ez.
– Vivian tényleg tett valamit Corinne-nal. – A szavak kitolulnak a
számból. Inkább magamnak mondom, mint az apámnak.
Óvatosan felnéz, mintha kettévágna a tekintetével.
A híresztelések igazak.
Az apám tudja.
 33.

Bram

Továbbra is kapkodva lélegzik. Farkasszemet nézünk, és a teste nem

moccan, de az agyában száguldanak a gondolatok. A szenvedély
elgyengítette. Rosszul döntött.
– Tehát igaz? – suttogom, először hitetlenkedve. – Tényleg több
történt… – Ahogy beszélek, rájövök, mennyire nyilvánvaló. – És te tudtál
róla! Mindig is tudtad.
Azonnal felállok, és az ajtó felé indulok, de egy erős marok
megragadja a csuklómat. Lenézek: az apám sápadt keze fogja.
– Fiam – morogja.
Elrántom a karomat, és megkerülöm a viharvert borszéket, így az
kettőnk közé kerül.
– Hadd magyarázzam meg! Összezavarodtál, és az érzelmek
elhomályosítják az ítélőképességedet – kezdi apa.
– Nem, apa! Tiszta fejjel gondolkodom. Talán életemben először
annak látom a dolgokat, amik.
– És az milyen? Mit látsz? – kérdezi.
– Látom, hogy nem csak Eve-et tartjátok az illúzió felhőjében.
Mindannyiunkat. Mindenkit ezen a helyen. Mindenkivel megetettek egy
hazugságot, és az igazi gyomorszájon rúgás az, hogy mindezt azért, hogy
életben tartsátok ezt a hazugságot – válaszolom, és széttárom a karomat,
amikor megértem ennek a helynek a valódi célját. Zúg a fejem. – Ez egy
tökéletes rendszer. Teljesen elcseszett, de tökéletes.
Az apám hátrál. Hallgat, figyeli, ahogy az agyam megnyílik annak a
világnak a valóságára, amiben élek.
– Tehát hol van?
– Kicsoda?
– Eve apja. Most hol van?
– Ó, biztonságos helyen. Valahol, ahol nem árthat Eve-nek.
– Hagyd abba a hazudozást! – üvöltöm. – Most már tudom, apa!
Tudom az igazat!
– Értem – feleli, és ráhajol az asztalára. – De ha igazad lenne, ha a
pletykák igazak lennének, ha a KMSz szándékosan kiiktatta Eve szüleit a
jövőből, hogyhogy csak te jöttél rá erre? Hogyhogy nincsenek mások?
– Ó, vannak mások – felelem, miközben apám realiTV monitorához
sétálok. – Több százezren, tán több millióan, akik nálam sokkal előbb
rájöttek. Akik kikiabálták, felvonultak ellene, tiltakoztak évekig. –
Kimutatok az elárasztott városra, amit elrejt a szennyezés. – Soha nem
hittem volna, hogy ezt mondom, de a nyavalyás Szabadároknak igazuk
volt.
– Akkor miért nem csináltak ez ellen semmit? Miért nem állítottak
meg minket? – kérdezi, és észreveszem, hogy az a kis, rosszindulatú
mosoly visszatér az arcára.
Kihagy a szívverésem.
– Az emberek igenis rájöttek. Évek óta tudják. De valahányszor valaki
túl közel jut az igazsághoz, ők…
Hirtelen vörös vészfény borítja be a szobát, és egy sziréna éles visítása
vibrál a koponyámban.
Üvegcserepeket látok a padlón az apám lábánál. A vészriasztó üvege.
Az apám vészriadót hívott rám.
A pulzáló vörös fényben meglátok egy villanást az apám
szemüvegének üvegében, ahogy a fejét odakapja régi íróasztalának
legmagasabb polcához. Valami megcsillant a fényben. Nehéznek tűnik a
kezében, ahogy felém emeli a hosszú csövet.
Lebukom egy szék mögé, amikor meghúzza az antik fegyver ravaszát.
A robbanás kétszer nagyobb lyukat hagy a bőrben, mint a fejem.
A testem átcsúszik a fényesített keményfa padlón, és csak a fal állít
meg.
– Ezt abban a pillanatban meg kellett volna tennem, ahogy
megszülettél. – Apám újra meghúzza a ravaszt. A faanyag a lábamnál ezer
darabra robban. A tapasztalatlansága a célzásban és a fegyver kora az
egyetlen ok, hogy nem a darabkáim borítják be a falat.
– Dr. Wells? – szól be Woo az ajtó túloldaláról.
Kihasználom a figyelemelterelést, és eliramodok arra. Az apám nem
habozik. Azt akarja, hogy meghaljak. Most már túl veszélyes vagyok. Túl
sokat tudok.
Lő.
Az üveg összetörik, és feltűnik Woo meghunyászkodó alakja. Átugrok
a most már üres ajtókereten, és hátra sem nézek.
Woo kővé dermedve áll, programozott félelme lebénítja a folyosó
közepén. Úgy rohanok át rajta, mintha csak levegő lenne, megzavarom a
fényáramot, ahogy végigszáguldok a folyosón olyan gyorsan, ahogy csak a
lábam visz. Nem állok meg megnézni, hol ér célba a következő lövés, de a
faforgács-zuhatag és a törmelék arra utal, hogy a tőlem jobbra lévő falba
fúródott.
A lábam megérzi a sima öntött betont, ahol landolok. Amikor
feldöntöm az acélasztalt, a fények mindent vörösbe, majd koromsötétbe
borítanak.
Vörös.
Koromsötét.
Vörös.
Koromsötét.
Ketch.
Az osztaga csőre töltött fegyverrel lép ki a liftből.
– Tartóztassák le! – üvölti az apám, ahogy befordul a sarkon, a
fegyverének nyoma sincs. – Egy áruló hazug, nem lehet megbízni benne.
Mostantól fenyegetést jelent Eve számára. Parancsot adok, hogy
tartóztassák le, használjanak bármilyen szükséges módszert!
Ketch szemébe nézek. Látom, hogy összezavarodott.
– Bram – szólít meg. – Nyugodjunk meg, rendben?
Lehet, hogy ismerem ezeket a fiúkat, de az apám kezében vannak.
Mostantól nem bízhatok bennük. Nem feltételezhetem, hogy kíméletesek
lesznek velem. Az ő szemük még nem nyílt fel. Ok továbbra is részei a
hazugságnak. Erre képezték ki őket.
– Nem kell ezt tennie, Ketch – mondom neki. A biztonsági egység
mind az öt tagját szemmel tartom, miközben átrendeződnek, hogy
előnyben legyenek velem szemben. – Ne bízzatok benne, fiúk!
Mindannyiunknak hazudnak.
– Átmosták az agyát. Egy szavát se higgyék el! Azonnal tartóztassák
le! – követeli az apám az acélasztala mögött állva.
– Tudod, mi a teendő ilyenkor, Bram! – mondja Krutz, a második a
parancsnoki láncban, miközben közeledik felém. – Fogd meg a kezem, és
nem lesz semmi gond!
Felém nyúl, szélesre tárja kesztyűs ujjat. Az ujjhegyei kéken
ragyognak, és halvány, gőzszerű ködöt bocsátanak ki. Ez egy
békéltetőkesztyű, amit arra találtak ki, hogy békés, eszméletlen állapotba
jutassa azt, aki megfogja a viselője kezét. A kézfogás az együttműködést,
a megadást szimbolizálja, amikor elfogyott az összes más lehetőség, és
már nincs hová menekülni.
– Bram – Egy kicsit közelebb lép. Szélesebbre tárja az ujjait.
 Apró kis pontok jelennek meg a mellkasomon a látómezőm szélén.
Inkább érzem, mint látom őket. A másik módszer a békéltetőkesztyű
használatára: félmillió volt pulzál át az alany mellkasán át a szívébe. Nem
olyan békés, mint az első megoldás, de sokkal gyakoribb.
– Ne kényszeríts erre, Bram! Kedvellek, haver – mondja, miközben az
osztag kicsit közelebb jön. Félkört alkotnak, elzárják előlem az utat a
lifthez. Az apám irodája tőlem jobbra van, az zsákutca… szó szerint.
Mögöttem tömör fal, elképzelhetetlenül vastag, olyan, mintha Ketch
csapatának hatodik tagja lenne, körülzár.
A környezetemet pásztázom, végignézek minden felületen, minden
tárgyon. Érzem, ahogy az adrenalin átcikázik az ereimen, amikor a testem
„üss vagy fuss” üzemmódba kapcsol. Az ütés nem opció. Fussak?
A hátam nekiütközik a falnak, ahogy egy utolsó lépést hátrálok előlük.
Kihagy a szívverésem.
Miközben ők tovább közelednek, a kezemet diszkréten a hátam mögé
csúsztatom, és kitapogatom a hideg panelt. Sima, nincs ott semmi, ahogy
végighúzom a kezemet, de aztán…
Itt van! Érzem.
Egy vészcsúszda.
Nem kell látnom ahhoz, hogy pontosan tudjam, mit érintenek az
ujjaim. Egy kis üvegdobozt, benne egy piros fogantyúval. Felette felirat:
Húzza meg, hogy aktiválja a csúszdát! Csak vészhelyzetben használható.
Minden szinten szabályos távolságokra vannak a falakon, ez alól az apám
irodája sem kivétel. Istennek legyen hála az egészségügyi és biztonsági
előírásokért!
A lézerfény kék nyalábjai forróbban égetik a mellkasomat, ahogy a
csapat közelebb merészkedik.
Egy másodpercet sem akarok tovább vesztegetni.
Az öklömmel benyomom az üveget, kinyitom a számat, és meghúzom
a kart, amilyen erősen csak bírom.
Azonnal érzem a jéghideg levegőt, ahogy a csúszda bejárata kinyílik.
A légnyomáskülönbség kirántja a panelt a falból, és beszívja a csúszdába.
Az osztag térdre rogy, kezüket a fülükhöz kapják, a dobhártyájuk abban a
pillanatban beszakadt, ahogy lyukat nyitottam az épület oldalán. Ha az
ember kinyitja a száját, távozik a nyomás. Egyszerű, de hatékony.
A fájdalmuk nyer nekem néhány másodpercet. Ezt arra használom,
hogy az apámra pillantsak, aki épp feltápászkodik az asztala mögött.
Arcán félelem, harag és fájdalom.
A tekintetünk találkozik, és abban a pillanatban tudja, hogy vissza
fogok jönni.
Visszajövök Eve-ért.
Hátradőlök, és hagyom, hogy a levegő berántson a csúszdába az épület
peremén át, le a lenti világ felé. A Tornyon kívüli világba.
A valódi világba.
 34.

Eve

Amikor magamhoz térek, az Anyák összevissza tekintgetnek a szobában.

Először azt hiszem, azért, mert elájultam, de a gyorsaság, amivel Tabia
anya megragadja a karomat, és talpra állít, arról árulkodik, hogy másról
van szó. Lassan felfogom a folyosói hangszórókból dübörgő szirénákat,
amik mindannyiunkat cselekvésre késztetnek, mert valamilyen ismeretlen
veszélyre figyelmeztetnek.
– Mi folyik itt? – suttogom. Törékenynek, gyengének érzem magam,
és félek.
– Biztos helyre kell vinnünk téged – mondja Kadi anya, és a szeme
tágabbra nyílik, mint Tabia anyáé, mintha ezzel megerősítené a tervet.
Aztán int, hogy kövessük. Tabia és Kimberley anya óvón belém karolnak,
nagyrészt ők tartják meg a súlyomat, miközben kimegyünk a szobából.
Végigfutunk a folyosón, át a kerteken. Több más anya is csatlakozik
hozzánk, mind olyan zavartak, mint ahogy én érzem magam. Körénk
gyűlnek, én vagyok a csoport közepén, a tekintetük körbejárja a teret,
mintha veszélyforrások után kutatnának. Az, ahogy átlépnek akadályokon,
és réseken bújnak át, meghazudtolja a tényt, hogy mind bőven benne
járnak a hatvanas éveikben vagy még idősebbek.
Megpróbálom kifaggatni a körülöttem állókat, hogy megértsem, mi
történt, hová megyünk, vagy mi elől menekülünk, de nincs válasz. Még
csak rám sem néznek. Mindenki arra összpontosít, hogy eljussunk oda,
ahová kell.
Meglepetésemre a hálószobám felé vezetnek. Miután felmásztunk a
csigalépcsőmön, az üvegajtó becsukódik mögöttünk. Halljuk, ahogy a zár
a helyére kattan, ahogy a vastag panel eljegesedik, elválasztva minket a
Kupola többi részétől.
Körülöttem a nők – mind zihálnak – megkönnyebbülten felsóhajtanak.
Még soha egyiküket sem láttam ilyen gyorsan mozogni.
– Mi folyik itt? – ismétlem a korábbinál határozottabban.
Kimberley anya elgyötört tekintettel fordul felém.
– Fogalmam sincs – suttogja riadt hangon.
 Elkapom Kadi anya tekintetét. Talán ő felvilágosíthat. De ő Tabia
anyára néz.
– Ne ülj le, ugyan már! – kiált oda Tabia anya Caroline anyára, aki
letelepedett a kanapém szélére. Együtt érzek vele, ahogy újra
feltápászkodik. Kilencvenhat évesen ő itt a legöregebb anya. Ez általában
nem tartja őt vissza semmitől, de nem szokott végigszaladni az egész
épületen.
Megfordulok, és azt látom, hogy Tabia anya magában motyog,
miközben remegő kézzel lesöpör egy sor könyvet a polcról a padlóra.
Ráncos kezét a fehér falra helyezi, ami ettől hirtelen felragyog. A
polcrendszer széle sziszeg, miközben az egész előreugrik és észreveszem,
hogy ez egy ajtó, nem csupán egy hely, ahol kevéske holmimat tárolhatom.
– Mi? Hogyan? … Mikor? – kérdezem a nők tarkójától, miután
mindenki az újonnan felfedett ajtónyílás felé tart, majd továbbindul az
acéllal szegélyezett keskeny folyosón.
Úgy száz métert sétálunk, aztán Tabia anya újabb ajtót lök be, és
belépünk egy szobába. A fényesen megvilágított térben van néhány
rozzant kanapé, több emeletes ágy, egy polcrendszer könyvekkel és régi
társasjátékokkal, egy kis konyhasarok és egy fürdőszoba. Amennyire én
látom, nincsenek ablakok vagy kijáratok, kivéve azt, amin bejöttünk. Van
egy fekete telefon és egy csillogó képernyő a falon, amin nem látszik más,
csak három betű – KMSz – forog szüntelenül.
– Egy pánikszoba? – A hangom nem azért meglepett, mert létezik
ilyen. Sok ilyenben jártam az évek során, általában Hollyval, hogy ne
legyek egyedül. Ezek a kis helyiségek mindenfele vannak a Kupolában, de
arról fogalmam sem volt, hogy abból a szobából is elérhető egy, ahol több
mint egy évtizede alszom, és azt hittem, úgy ismerem, mint a tenyeremet.
Érthető módon kicsit úgy érzem, becsaptak és átvágtak. Nem hazudtak
nekem, de ezt eddig eltitkolták előlem.
Csörög a telefon, mire az anyák elhallgatnak, tudják, hogy ez a hívás
majd válaszokkal szolgál.
– Itt Tabia anya – mondja az asszony a sajátjánál élénkebb és
kellemesebb hangon, amikor felveszi a kagylót. Figyelem őt, ahogy
feszülten hallgatja az illetőt a vonal másik végén, miközben az ujjai a
zsinórt markolják. Felsóhajt. A homlokát ráncolja. Az ajkába harap és
bólint. A szemembe néz, aztán le a padlóra. – Persze. Itt maradunk, míg
nem tudunk többet. Köszönöm!
Amint leteszi, a többi Anya felteszi az összes kérdést, ami az én
fejemben jár.
 – Mi történt?
– Veszélyben vagyunk?
– Hol vagyunk?
– Meddig leszünk itt?
– Ki telefonált?
– Nyugalom, nyugalom! – kéri Tabia anya, és integet a kezével, hogy
elhallgattasson minket. – Ketch volt az. Történt egy incidens a földszinten.
– Miféle incidens? – kérdezi Kimberley anya.
– Nem tudom pontosan.
– És mit mondott? – tudakolja Caroline anya türelmetlenül, kezével a
csípőjét dörzsöli.
Tabia anya rám pillant, és elhallgatnak.
Á! Úgy döntöttek, hogy ez nem az én füleimnek való.
– Mi történt? – kérdezem, és tudom, hogy a hangom hangosabb, mint
terveztem.
– Minden rendben. Ez csupán óvintézkedés – feleli Tabia anya
higgadtan.
– Óvintézkedés mi ellen?
– Azt nem tudom biztosan.
– Akkor mit mondtak a telefonban? – Tudatom vele, hogy nem
hagyom annyiban a dolgot, míg nem mondanak nekem többet.
– Valaki fenyegeti a biztonságunkat – árulja el, közben összeteszi a
tenyerét, mintha imádkozna.
Az összes anya egyszerre kezd beszélni, újabb kérdéseket tesznek fel,
vagy maguknak motyogják el aggodalmaikat.
– Ugyan, ugyan! – szól rájuk Tabia anya. – Itt biztonságban vagyunk,
úgyhogy ne essünk pánikba, míg többet nem tudunk! Egyelőre csak
maradjunk nyugton! Nem leszünk itt sokáig, abban biztos vagyok.
– Felteszem a teavizet – jelenti ki Kimberley anya határozottan, és
elsiet a konyhasarokba, miközben a többi Anya csoportokba vegyülve
tovább spekulál. Vannak, akik egyszerűen a szoba közepén állnak, mások
kényelembe helyezik magukat a falaknál álló piros kanapékon. Bármilyen
szörnyű is ez, némi vigaszt nyújt a tény, hogy nem csak engem hagynak
sötétben tapogatózni.
– Le kellene pihenned – mondja Kadi anya. Megfogja a könyökömet,
és az egyik alsó ágyhoz vezet.
– Nem akarok! – nyögök fel.
– Hát, pedig fogsz! – közli, aztán odaadja a Rubik-kockámat, amit
biztosan a szobámból hozott el. Leteszem magam mellé az ágyra. Örülök,
hogy elhozta, de ezt nem fogom neki elárulni. – És valamit eszel is.
A hangja határozottsága megakadályozza, hogy feleseljek.
Lerogyok az ágyra, ahogy kéri, és szinte megkönnyebbülök, ahogy
fáradt testem beleolvad a matracba. Ki vagyok ütve, szellemileg és
fizikálisan is. Kimerültem.
Elégedetten, mert hallgattam rá, Kadi anya megsimogatja a vállam,
aztán elfordul. Nézem, ahogy mindenkivel vált néhány szót, majd végül
eléri az aprócska konyhasarkot, ahol átkutatja a szekrényeket, aztán
konzervdobozokat szedeget elő. Olyan hangos csattanással érkeznek a
pultra, hogy hasogatni kezd a fejem.
A halántékomat dörzsölöm, és azon tűnődöm, hogyan állhatott ilyen
drámaian fejre az életem az elmúlt negyvennyolc órában.
Miközben Kadi anya ételt rakosgat egy tálcára, Tabia anya odaáll
mellé. Mivel hátat fordítanak nekem, nem tudom, miről van szó, de a
suttogásuk mindent csak még érdekesebbé tesz. A beszélgetés zajlik
tovább, és Kadi anya egyetértőén bólint. A láthatóan elégedett Tabia anya
azzal foglalatoskodik, hogy átválogatja a könyveket, Kadi anya pedig fog
néhány evőeszközt meg a tányért, aztán felém tart.
Hátrahúzódok, helyet csinálok, hogy leülhessen az ágy szélére. A
tányért leteszi mellém, és felém nyújtja a kést meg a villát. Bár nem
vagyok éhes, felülök, a számba teszek egy kanálnyi hideg sült babot, és
megrágom. Korog a gyomrom. Egyik kanállal a másik után lapátolom
magamba, míg ki nem ürítem a tányért. Azonnal nehéznek érzem magam
és émelygek.
– Köszönöm – suttogja Kadi anya, a keze a csuklómon pihen, aztán
felveszi a Rubik-kockát a párnámról, és játszik vele. Úgy, mint egy
labdával.
Ahogy ránézek, eszembe jut Vivian fenyegetése, hogy kilakoltatja őt
és a többieket. De ha a kinti világ olyan kellemes, mint ahogy azt elhitetik
velem, mi lenne azzal a gond? Odakint élni és üldögélni a kis patak
mellett, igazi áldás lenne. Biztosan ezért vagyok itt: hogy a jövendő
nemzedékek is élvezhessék ezt a szépséget.
Vivian úgy beszélt a kinti világról, mint az őrökről sok évvel ezelőtt:
hogy el kell bújnom, és kerülni velük a szemkontaktust, nehogy
bemocskoljanak.
Nina anya beismerte, hogy a nők többé nem járnak bárokba. Nem
hiszem, hogy ilyesmiben hazudott volna nekem. Olyan időben, amikor
nincs remény, szinte meg tudom érteni, hogy a dolgok változnak, ezzel
védik meg a nők utolsó generációit. De ez azelőtt volt, hogy
megszülettem. Mielőtt én lehetőséget adtam fajunk túlélésének
biztosítására.
Ha az emberek tényleg reményt várnak tőlem, akkor biztosan nem
bántanának. És ha így van, miért van szükség arra, hogy Vivian diktáljon?
Biztosan van rá mód, hogy mindez természetesen történjen.
Biztos vagyok benne, hogy – ahogy Vivian is mondta -a kinti világban
vannak kegyetlen, barbár emberek, de mások tele vannak együttérzéssel.
Idefent élek elzárva, vagyis fogalmam sincs mindenről.
– Jobban érzed magad? – kérdezi Kadi anya.
Mosolyogva bólintok.
– Mi történt? – kérdezem halkan, azt remélve, hogy a bizalmába avat.
– Eve… – Felsóhajt, és visszateszi mellém a játékot. Rájön, hogy
legfőképpen azért teljesítettem a kéréseit, hogy információt szerezzek.
– Tudni akarom, miért vagyunk itt.
– Volt egy incidens – suttogja, és a többi Anyára pillant, akik egymás
között beszélgetnek.
– Folytasd! – suttogom, és kézbe veszem a Rubik-kockát, mintha nem
is egymással beszélnénk.
– A barátod.
Bram.
– Történt valami?
– A barátod elment – válaszolja.
Latolgatom a szavakat a fejemben, és próbálom megérteni, azon
tűnődöm, kidobták, vagy elmenekült, mert biztosan maradt volna, ha van
rá lehetősége.
– Hova ment? – kérdezem lassan, tovább forgatom a játékot a
kezemben, miközben az agyam végigjárja a lehetőségeket, és pánikba esik
a gondolatra, hogy nélküle éljek. – Jól van?
– Nem tudom.
– Mi történt? – Felülök, hogy tisztábban halljam őt.
– Nem mondták meg pontosan, de aggódtak, hogy támadás fenyeget
téged.
– Sosem bántana engem – mondom, miközben a vér kifut az arcomból
a gondolatra, hogy valaki, aki ilyen fontos nekem, képes lenne ilyesmire.
– Eve. Nem minden ember jó.
– Tudom. – A homlokomat ráncolom, bosszant, hogy ilyen
hiszékenynek és naivnak tart. Napi rendszerességgel találkozom Vivian
haragjával, és tanúja voltam a legkedvesebb nő meggyilkolásának, akit
valaha ismertem. Persze, hogy vannak rossz lelkek, de biztos vagyok
benne, hogy Bram nem tartozik közéjük.
– Igazán? – kérdezi nyugodtan és kedvesen, miközben ujjait áthúzza a
lófarkamon. – Néha azon tűnődöm, nem ártanak-e neked azzal, hogy
hagynak itt burokban élni.
– Nem élek burokban. – Az állam megfeszül.
Szóra nyitja a száját, de aztán megálljt parancsol magának.
– Tudom, hogy vannak rossz emberek a világban – makacskodom. – Ő
nem tartozik közéjük. Ő egyáltalán nem olyan, mint Diego.
– Talán nem, de vannak olyan emberek is, akik jónak hiszik magukat,
de nem tudják megkülönböztetni, hogy tetteik jó vagy rossz célt
szolgálnak-e. Nézeteik kérdésesek, rossz emberekben bíznak meg.
– Honnan tudod, hogy veled nem így van?
Szigorú pillantást vet rám, közben hosszan és lassan vesz levegőt.
– Esküt tettem, hogy megvédlek, ahogy az összes többi asszony is
ebben a szobában – feleli. – Úgy szeretünk, mintha a tulajdon gyermekünk
lennél.
– Neked vannak gyerekeid? – kérdezem.
– Többször elvetéltem – mind lány volt –, de nyolc fiút szültem –
meséli nyugodt hangon.
– És most hol vannak?
A nyakában lévő fagyöngyök összekoccannak, ahogy vállat von.
– Választottam, amikor idejöttem. Téged. Téged választottalak.
– De a fiaid…
Az arca rezzenéstelen.
– Tehát kényszerítettek, hogy lemondj a saját véredről?
– Nem ilyen egyszerű, sem szívtelen. Jövőt akarunk a
gyermekeinknek. – Szipog, körülnéz a szobában, aztán a mellkasához
hajtja a fejét. – Hiszünk benned Eve, úgyhogy mindenünket neked adjuk.
– Ilyen áron? – kérdezem, mert kihallom a fájdalmat a hangjából.
Mindig is vonzódtam Kadi anyához. Van valami benne, ami
varázslatosan egyedi. Tele van bölcsességgel és valamiféle világiassággal.
Talán a színes gyöngyök vagy az idő fakította tetoválások miatt, amik
kulturált életről tanúskodnak, mielőtt idejött volna. Aprócska asszony, de
félelmet nem ismerően erős a lelke. Nem értem, hogy egy ilyen nő hogyan
tud elsétálni a családjától olyasvalakiért, akit nem is ismer. Számomra
ennek semmi értelme.
– Amiatt te ne aggódj! – kéri, majd feláll, véget vetve a
beszélgetésnek. Mielőtt itt hagy, felém fordul, és a fülemhez teszi az ajkát:
– Csak úgy megjegyzem, szerintem sem bántana téged. De nem akarják,
hogy a közeledben legyen.
Figyelem, ahogy fölegyenesedik, és a mosogatóhoz viszi a
tányéromat, aztán elfogad egy csésze teát Kimberley anyától.
Lehunyom a szemem, úgy teszek, mintha aludnék, de csak egyre
jobban összeszoruló szívemre és a veszteség letaglózó érzésére tudok
gondolni.
Tényleg itt hagyott engem.
 35.

Bram

Fejjel előre zuhanok, lefelé a keskeny, szénszálas csőben. Egy

vészfénycsík száguld el mellettem, elvakít.
Megpróbálok visszanézni, felfelé a csúszdán. Követ valaki? A
gyorsulási erőnek hála, ami a falhoz szorít, amikor a csúszda a hegynek
kinéző Torony kontúrjait követve kanyarodik, lehetetlen mozdítani a
fejemet. A testem a süllyedési végsebességről kissé kényelmesebb
sebességre lassul.
Újra tudok mozogni. Éppen hogy. Az esésből eredő erők csökkennek,
ahogy közeledek a talajszinthez. Gyorsan kell mozognom. Gyorsan kell
gondolkodnom. Ketch csapata odamegy majd, ahol ez a csúszda végződik.
Nem lesz sok időm.
Felemelem a fejem, és végigkémlelek a több kilométernyi csúszdán,
amit magam mögött hagyok. Sosem hittem, hogy valaha használni fogok
egy ilyen izét. Bár inkább ez, mint a kesztyű.
Valami nekem csapódik. Jéghideg erő találja el a fejem búbját, azután
végigcikázik a nyakamon és a hátamon, akár a villámcsapás. Fel akarok
üvölteni fájdalmamban, de a lélegzetem elakad, amikor a jeges hideg az
egész testemet beborítja.
Sárga fényárral felvillan mellettem az újabb vészfény, és látom, hogy
a csúszda félig megtelt vízzel. Ez nem normális.
Ez baj.
Az egész testem ég, ahogy belemerülök a folyadékba, ereszkedésem
gyorsan lassul. Nincs visszaút: a csúszda egyirányú út egyetlen kijárattal.
A kesztyűkhöz hasonlóan, a Torony nem minden csúszdája működik a mai
gyakorlat után. Néhányat veszélyesnek ítéltek és karbantartást írtak ki. Azt
hiszem, ezért.
A víz a mellkasomig ér, ahogy tovább csúszom lefelé. A fülem is
elmerül, és a testem tovább lassul. A szívem kalapál. Milyen messzire van
a kijárat? Meddig tudom visszatartani a lélegzetemet? Ez a cső elég nagy
ahhoz, hogy ússzak benne? Hamarosan megtudom az összes választ.
Gyorsan történik. A csúszda megint dob rajtam, ahogy megkerüli a
tornyot, és teljesen alámerülök. Fejjel lefelé. A testem lassul, ahogy
belesüllyedek a vízbe.
Felhúzom a karom, és úszni próbálok, de a könyököm beleütközik a
cső falába. Csak a lábammal tudok rugdalni, hogy valamennyit haladjak.
Ennek elégnek kell lennie. Csak ennyit tehetek. Kinyitom a szemem és a
fájdalom erős. Gyötrelmes. Mintha a folyadék meg akarna fagyni benne.
Rúgok. Tudom, hogy a testem gyorsan használja az oxigént, de nem
fogok harc nélkül meghalni.
Az ujjaimmal markolom a falat, azzal segítek lekorlátozott lábamnak,
hogy lefelé húzzam magam a csőben, jégdarabokat lökve félre az utamból.
Hallom a szívverésemet. Gyakorlatilag visszhangzik, mintha egy
dobos lenne a fejemben. Egyre gyorsul. Gyorsul. Végigzeng előttem a
csőben.
Le kell jutnom. Ez minden ösztönnel ellenkezik: ha az ember víz alá
merül, felfelé akar törni, de ha visszafordulok, sosem jutok ki. Itt fogok
megrohadni. Haladnom kell. Most már csak két választásom van: kijutok,
vagy belehalok a próbálkozásba.
Hirtelen meglátom.
A csúszda kiegyenesedik előttem, egy szűk kanyarral függőlegesből
vízszintesre vált, annak a végén újabb sárga égőpanel, ezt zöld veszi
körbe.
A zöld az jó.
A zöld a kijáratom.
A szívem zakatol a látványra, és adrenalin lüktet az ereimben.
Véletlenül kifújok egy kis levegőt. Buborékok lebegnek arrébb, mint apró
menekülő mentőcsónakok.
Sikerülni fog. Sikerülnie kell! Olyan erősen rúgok vízzel teli
bakancsommal, amennyire csak tudok, minden rúgással eltalálva a cső
oldalát. A hang végigzeng a csúszdában előttem, szinte mutatja nekem a
biztonságba vezető utat, akár egy radar.
Megmarkolom a falat, és próbálom gyorsabban lökni magam, de az
ujjaim megcsúsznak a felszínre rakódott jégrétegen. A pulzusom lüktet a
nyakamban, miközben a testem sajogva követeli az oxigént.
A kijáratot jelző gyönyörű zöld fényekre meredek, amik bevilágítják a
homályos, jeges vizet. A látómezőm széle elsötétedik és elhomályosodik.
Markolom a falat, belemélyesztem a körmömet a csúszda fagyos belső
borításába. Hirtelen minden csillog-villog, mintha a víz tele lenne
gyémántokkal vagy olyan mikroszkopikus élőlényekkel, melyek az óceán
mélyén laknak, és saját fényt bocsátanak ki.
 Gyönyörű az eszméletvesztés. Békés.
Egy jégtömb nekicsapódik a fejemnek. Eget, de egy pillanatra észhez
térít. Néhány méternyire látom a kijárati nyílás körvonalát, de a lábam
nem működik együtt velem. A testem kikapcsol, próbál védekezni a hideg
ellen. Az ujjaim is használhatatlanok.
Lebegek, akár egy rossz műhold, elveszve az űrben.
A zöld letaglózó. A nyílás közel. Pislogok, mire jégkristályok
repednek szét, és úsznak el a szemgolyóimtól. Van előttem egy kis piros
fénynégyzet a kör alakú nyílás közepén, ami bevilágít egy fémkart.
Próbálom kinyújtani a karomat. Engedelmeskedik, de lassított felvételben.
A fények elhalványulnak, a színek kifakulnak. Most már csak fehér fény
van a szürke ajtón.
Az ujjaim súrolják a fémet. Végigbizsereg tőle a karom. Mozgatom az
ujjaimat, de nem tudok markolni: csak néhány milliméterrel, de túl
messze van. A megmaradt levegő a tüdőmben égeti a torkomat,
kétségbeesetten követeli, hogy engedjem ki és cseréljem le tiszta, friss
oxigénre.
Itt a vég. Haldoklom. Az agyam most száguld, a gondolataim
fénysebességgel cikáznak, képek törnek elő tudatom maradékában.
Az apám.
Az anyám.
Hartman.
Eve.
A Kupola.
Egy Rubik-kocka.
Eve.
Lelógatni a lábam a Meredélyről.
Eve.
Eve.
Eve…
Bármilyen erőtartalékot is tárolt a testem, azt most kiengedte az
összes izmomba. Melegség terjed szét bennem. A látásom elsötétedik, de
amikor még egyszer utoljára nyújtózom, megjelenik Eve arca. Az ujjaim
megragadják a fogantyút, és miközben a levegő buboréklökettel kirobban
a számból, erősen megrántom, és elveszítem az eszméletemet.
 36.

Bram

Ég a tüdőm. Eddig soha sem éreztem, hogy van, most pedig azt kívánom,
bár ne tapasztalnám ezt. Átúszok egy kis udvaron, úszom a jeges vízzel
együtt, ami velem együtt jutott ki a csúszdából. Nincs erőm küzdeni az
áramlattal.
Sötétség van, sőt feketeség, vagy talán nem tért vissza a látásom.
Biztos vagyok benne, hogy elvesztettem az eszméletemet. Az utolsó,
amire emlékszem, az az, hogy a víz alatt vagyok és a fogantyú után
nyúlok.
Arccal felfelé megállók, lebegek a harminc centis vízben. Minden
lélegzetvételnyi friss oxigénnel ugyanannyi megkönnyebbülés és kín jut.
A látásom még mindig homályos és színtelen, de ki tudom venni a KMSz-
torony hatalmasságát, ahogy fölém magasodik. Kisfiú korom óta nem
láttam ebből a szögből. Ha az ember bejut a Toronyba, nem hagyja el, csak
ha muszáj. Kivéve, ha kényszerítik.
Pislogva veszek néhány mély, perzselő lélegzetet, félreteszem a
fájdalmat, és élvezem, ahogy az oxigén elönti a testemet. Ahogy kezd
visszatérni a szín a látásomba, a hallásom is élesedik. A csendet magas,
állandó csengés váltja fel. Fáj, de mielőtt még lerázhatnám magamról,
valami más lép a helyére, valami mélyebb, aminek ritmusa van, valami
ismétlődő.
Hangok. Kántáló hangok.
Összegyűjtöm az erőmet. Nincs idő teljesen helyrejönni. Rendezem a
légzésemet, amennyire tudom, de fel kell állnom. Ki kell találnom, hol a
fenében vagyok, és a lehető legmesszebbre kell jutnom innen. Ketch most
úton van lefelé, és nincs kétségem afelől, hogy a megfigyelő drónok
bármelyik pillanatban leszállhatnak a felhőszinten át, hogy megtaláljanak.
Oldalra gördülök, és rábírom magam, hogy feltérdeljek, amikor
valami beleakad a könyökhajlatomba, és felemel a lebegőbe, akár egy
babát.
– Valaki közülük! – harsogja egy mogorva hang. Amikor erősen
megrántja a vizes egyenruhámat, a háborgó tömeg körvonalait látom.
Most először látom zavarosan azt, hogy kihez beszél, és kihez tartoznak a
kántáló hangok.
Szabadárok.
A tiltakozók dühöngő tömege mintha megsokszorozódna, a közvetlen
közelemben levő férfiak a fejük fölé emelnek, éljenezve, kiabálva
körbeadnak, vonulnak velem. Ütni próbálok, de levegőt találok. Újra
lendítem a karom, mire nevetést kapok cserébe. Alulról öklök csépelik a
bordáimat, az egyik a gyomromat találja el, amitől elakad a lélegzetem.
– KMSz-söpredék!
– Bűnöző!
– Szabadítsuk ki Eve-et! Szabadítsuk ki Eve-et!
– Öljétek meg!
– Szabadítsuk ki Eve-et!
A férfihangok mindenfelé kántálnak körülöttem. Teljesen az ő
irgalmukra vagyok bízva. A levegőbe emelő kezek egyszerre markolnak, a
ruhámat rángatják, ide-oda taszigálnak. Mindenhol kezek vannak,
nyújtogatják a végtagjaimat, tépik a bőrömet. Az oroszlánok elé vetettek.
Nem, én vetettem magam eléjük.
Hirtelen a kezek megcsúsznak vizes bakancsomon, és látom, hogy a
mocskos férfi a földre esik. Az ötvenes évei közepén járhat a bőre ráncai
alapján.
Ráncok? Visszatért a látásom!
Meglendítem a szabad lábamat, és a bakancsom acél lábujjvédője
keményen álion találja az izmos Szabadárt, aki a másik lábamat húzta.
Fogak repülnek a levegőben, és a támadásom okozta felfordulásban
tudom, hogy itt a lehetőség. Ez az egyetlen esélyem. Menekülnöm kell.
A lábaim szabadok, és nem habozok használni őket. Egy ifjú Szabadár
feje köré kulcsolom őket: korombeli, de kétszer akkora, mint én. Ahogy a
tömeg próbál elhúzni, az ő lendületüket használom, hogy előre vigyem a
fiút, és arccal a vízbe nyomjam. Minél nagyobbak, annál nagyobbat esnek.
Az engem körülvevő tömeg elveszti együttes egyensúlyát, hátraesik,
és elereszt. A testem a vízbe csapódik, de a pillanat törtrésze alatt újra
talpon vagyok, az öklöm készenlétben vár bárkit, aki először talpra áll.
Körülöttem a férfiak lassan kecmeregnek fel, és először látom
közelről az arcukat. Nem olyan, mint realiTV képernyőkön nézni őket,
amikor rájuk közelítek a szobámból, miközben odakint tiltakoznak. Ez a
valóság. Érzem áporodott szakálluk, verejtékáztatta ruháik szagát. Látom a
szenvedélyt véreres szemükben, az irántam és mindaz iránt érzett
gyűlöletüket, amit képviselek. Nem, mindaz iránt, amit eddig képviseltem.
 Ahogy visszanézek a kábé tíz férfira, akik az úgy százfős tömeget
vezetik, meglátom mögöttük a Tornyot. Fényes fémborítását,
áthatolhatatlan falait. Ronda kívül-belül. Lenyűgöző, de ronda. Most
először látok valami valódit magam előtt. Férfiakat, akik kiállnak
valamiért, amiben hisznek, valamiért, amit én csak most kezdek
megérteni. Az igazságért.
– Várjatok! – tartom fel a karomat. – Nem az vagyok, aminek hisztek.
Nem tartozom közéjük.
A Toronyra mutatok, ami mindannyiunk fölé magasodik. Hirtelen
meglátom a kárt a csúszdámon. Víz ömlik ki robbanás okozta lyukakon.
Mázlim van, hogy sikerült.
– Az egyenruhád szerint igen – mordul vissza egy karakán hang.
Lenézek a kezeslábasomra. A névkitűzőm és a mellkasomra varrt
küldetésjelvények elárulnak.
– Tudom, minek látszik, de nem úgy van, ahogy gondoljátok. Többé
nem tartozom közéjük. – Próbálok őszintének hangzani, ami mindig
nehezebb, ha az ember tényleg őszinte.
– Ne hallgassatok erre a szarkupacra! Olyan, mint az összes többi
rohadék, akik odafent bezárva tartják őt – mondja a testes, fiatalabb
Szabadár.
– Várjatok, nézzétek! – mondja az egyik legidősebb szürke, vizes
szakállán keresztül. Sötétbarna, sebekkel borított arca baljósan néz az
elárasztott udvaron át az egyenruhámra. – Nézzétek a jelvényét… Pilóta.
Suttogás és hüledezés hullámzik végig a tömegen, aztán elhallgatnak
körülöttem. Hallgatok. A szívem kalapál.
– Igaz ez? – kérdezi a karakán férfi, fekete szemének kemény tekintete
az enyémbe fúródik. – Találkoztál Eve-vel?
Elmondjam nekik? Egyáltalán hinnének nekem? Bízhatok bennük?
Bólintok, és amikor szóra nyitom a számat, valami lehullik az égből,
átesik a felhőkön, úgy zizeg, mint a pokol darazsai. Drónok.
– Futás! – parancsolja a férfi. – Visszavonulás!
Mintha valaki káoszbombát dobott volna a tüntetőkre. Emberi roham
indul felém, miközben a fényes, fekete tárgyak a több száz arcot
pásztázzák, és félelemgáz-tartályokat dobnak le bizonyos területekre,
amint megbizonyosodtak róla, hogy én nem vagyok ott.
A sodrás lelök a földre. A fejem a vízfelszín alá bukik, ahol a
Szabadárok bakancsos lábai minden békét halálra taposnak.
Hirtelen felhúznak. Újra kapok levegőt.
– Ha pilóta vagy, velünk jössz. – A sebhelyes arcú férfi leheleté bűzlik,
ahogy pár centire az arcomtól felém köpi a szavakat.
A szemébe nézek.
– Vigyél olyan messzire innen, amennyire tudsz, és esküszöm, segítek
nektek megszerezni, amit akartok!
Vigyorogva visszanéz a Toronyra.
– Tudod, hány „belsős” mondta ezt? Hányszor fizettünk információért,
bíztunk meg magadfajta férfiakban, és nem jutottunk semmire?
– Olyannal még sosem volt dolgotok, mint én. – Megragadom a karját.
– Esküszöm!
Latolgatja a szavaimat. Aztán bólint, miközben vízcseppek potyognak
fakó ősz hajáról, raszta tincsei vadul csapkodnak, amikor megáll, hogy
parancsoljon a csapatának.
– Menjünk! – utasít. Az emberei lenyúlnak a vízbe, előveszik otthon
barkácsolt rohampajzsaikat, és a fejük fölé emelik. Ahogy összebújunk
alattuk, és átvonulunk egy, a védőkerítésen lőtt lyukon, védelmünk egy
nyílásán át egy utolsó lopott pillantást vetek a Toronyra, és bár a felhőkön
át nem látom a Kupolát, arra felé bámulok, és teszek Eve-nek egy ígéretet.
Visszajövök érted!
 37.

Bram

A szél az arcomba vág, miközben ennek a hatalmas városnak az egykori

utcáin egy gubóban utazunk, ahogy az egyik Szabadártól hallottam. Ez egy
házi készítésű csónak, aminek ívelt üvegfeneke lehetővé teszi, hogy
némán és gyorsan elhajózzunk. A hátuljára szíjazott hevenyészett motor
egészen lenyűgöző, ahhoz képest, hogy a technikát abból eszkábáltak
össze, amit találtak vagy loptak.
– Amikor közelebb érünk, kössétek be a pilóta szemét! – hallom a
sebhelyes arcút. Feltételezem, hogy ő a vezér. A fiatalabb, termetesebb
bólint, és elővesz egy hosszú, fekete szövetdarabot.
– Még kettő jön! – kiáltja egy Szabadár a tőlünk balra haladó gubóból,
miközben két elsüllyedt épület teteje között lavírozik.
A hét férfi az én gubómban abba az irányba néz, amerre mutat, én is,
és látjuk, hogy két megmaradt drón követ minket. Láttam, hogy ötöt
leszedtek menekülés közben a városfalon át, úgyhogy ez a kettő sem
jelenthet gondot.
– Szedjétek le őket! – parancsolja a vezér.
A mellettünk lévő gubó azonnal lassít, és hátramarad. Megáll egy
lapos háztető mellett, ami úgy egy méterrel az ár színe felett van. Két
ember felmászik rá, alakjukat bevilágítja a távolban álló, hatalmas
Toronyból kiáradó fény. Pár kilométere eljöttünk a határtól, a Torony
egyáltalán nem tűnik kisebbnek. Sőt, Central ősrégi épületeinek elsüllyedt
maradványai mellett még nagyszabásúbb.
Két rakéta robbanása az égen bevilágítja az árvizet, mintha tűzijáték
lenne. De nem szép kis szikrák pislákolnak, mint a csillagok, hanem éles
villámok cikáznak mindenfelé, elektromossággal töltve fel mindent,
amihez hozzáérnek: felhőket, épületeket, vizet… drónokat.
Mindkét drón zizegve kisül a villámoktól, aztán lehullnak az égből.
Hatalmas hullámokat vernek, amikor becsapódnak a vízbe, amik
megrengetik a gubónkat.
– Szedjétek ki! – kiáltja a sebhelyes arcú. A két férfi visszaszáll a
gubóba, a becsapódás helyszíne felé indulnak, és nekiállnak kihalászni a
füstölgő drónokat a vízből. Szóval innen van technológiájuk. Okos!
A sebhelyes arcú bólint, mire a gubónk gyorsít, hideg, sós vizet
fröcskölve az arcomba. Lenyelek egy adagot, aztán felköhögöm. A férfiak
nevetnek, de nem bánom: üdítő valami valódit érezni. Ha az életem nem
lenne épp nagy veszélyben, talán még élvezném is.
Az épületek egyre magasabbak lesznek, ahogy bejutunk Central
szívébe, amit egykor Londonnak hívtak. Követjük az alattunk elsüllyedt
utcákat, ahol ezeknek az épületeknek gyökere érintetlenül fekszik ennek a
folyvást növekvő óceánnak a fenekén.
A gubóinkból szűrődő fény behatol a lenti vizes szellemvilágba. A
szívem nagyot dobban, amikor megpillantok egy arcot, ami majdnem az
utcaszinten bámul, de az csupán egy szobor, ami felénk nyúl, mintha
könyörögne, hogy mentsük meg. Befordulunk egy sarkon, egy szélesebb
elsüllyedt utca felett lebegünk, és újabb szobrokat veszek észre, melyek a
mélyből figyelnek minket, mintha a jelenlétünk megzavarná békés
álmukat.
Láttam fényképeket ezekről a szobrokról, amikor még kecsesen álltak
ebben a mesés városban, mielőtt a viharok a magukévá tették volna. Pont
úgy, mint minden más várost, vagy legalábbis nekünk azt mondták.
Emlékeztetem magam, hogy régen idekint éltem, és ahogy
megpillantom a város egykori látnivalóit, nem hiszem el, hogy van, aki
még mindig itt él.
– Tetszik a kilátás, mi? – kérdezi a kövér, és a könyökével hátba vág.
– Csak emlékszem – válaszolom. – Egykor itt éltem.
– Komolyan? – A fekete anyagot a fejem köré teszi, és hátraránt, így
nekicsapódom a gubó üvegfenekének. – Üdv itthon!
Hallom, ahogy köp, és érzem, ahogy az arcomon landol. A gubó
oldalába mászok, bosszant, hogy a kötés miatt nem látok semmit.
A következő tíz percben a csónakunk többször kanyarodik. Próbálom a
fejemben követni a mozgását. Szinte egész életemben lebámultam ezekre
az utcákra a Toronyból, és úgy emlékszem rájuk, mintha egy térképet
olvasnék. Ha az érzékeim nem csalnak, hamarosan bejutunk arra a
területre, ahol a háztetők közötti rések egyre szélesebbek, és a leomlott
épületek tornyai és ormai nem találkoznak, oda, ahol a régi folyó úgy
tekergőzött, akár egy kígyó.
Szél fúj az arcomba, és nagyobb teret érzékelek körülöttünk. Igazam
van. A régi Temze útvonalán hajózunk.
Egy kattanás, és bár azt hittem, nem látok, valahogy minden sötétebb
lesz. Lekapcsolták a gubó fényeit. Most sötétben hajózunk.
 – Kössétek ki mindkettőt, és a dingivel megyünk tovább! – parancsolja
a sebhelyes férfi. Senki sem felel, de érzem az egyetértésüket, ahogy a
gubó jobbra fordul, és átszeli a folyót.
Lassítunk, és a kötésem anyagán át zseblámpa fényét látom
valahonnan a csónakon kívülről.
– Hányan vagytok? – kiáltja mellettünk egy fiatal hang.
– Mindenki megvan, plusz egy fő – válaszolja valaki mellettem.
– Ő meg ki a fene?
– Egy pilóta.
Csend lesz, és érzem, hogy az emberek engem bámulnak.
– Mondd még egyszer! Mintha azt mondtad volna, hogy felszedtél egy
pilótát.
Valaki megragad, és felállít. Érzem a zseblámpája fényét a
mellkasomon, ahogy bevilágítja a jelvényeimet.
– Ne itt, idióták! – csattan fel a vezér. – Vidd el Benhez, aztán ti
kölykök annyit pletykáltok, amennyit akartok!
– Rendben, Frost. Vagyis uram. Elnézést, uram – dadogja a fiatal hang.
A gubó valami fémesnek ütközik, és előredőlök, ahogy az egész
csónakot kiemelik a vízből. Teljesen megállunk. Meg sem moccanunk.
Utunk rövid szünetében a fejem megtelik kérdésekkel. Hova
megyünk? Megérkeztünk? Elmenekülhetek? Ki az a Ben?
Hirtelen felemelnek az ívelt üvegfenékről, és a gyomrom a torkomba
ugrik, ahogy zuhanok.
A víz csípi a bőrömet, ahogy belemerülök, a hideg megmarkolja a
csontjaimat, mintha a Kaszás jeges keze húzna lefelé. Kidobtak a
csónakból. Csapdosok a karommal, mire a hideg szorosabban markol.
Hirtelen felemelnek, és kihúznak a vízből.
Egy dingibe lódítanak, a szemem még mindig be van kötve. Hangok
nevetnek és vitatkoznak körülöttem, miközben sós vizet köhögök a
csónakba.
– Jesszusom, ha okádni fogsz, hajolj át az oldalán! – mondja egy új
hang enyhe északi akcentussal, miközben a lábával megmutatja, hol a
gumicsónak oldala.
Felkapaszkodom rá, és érzem, hogy a jármű gyorsul. Kihasználom a
pillanatot, hogy igazítsak a szemkötőmön, így egy leheletvékony sávban
látok az arcom és az anyag között.
Miközben átkelünk a folyó túlpartjára, látom, hogy az üveggubó,
amiben utaztunk a kikötőben pihen, egy félig a vízbe merülő, hatalmas kör
alakú fémkeretbe függesztve. A Szabadárok jól kihasználják Central
történelmét.
Leleményes bagázs!
Miközben a kicsi csónak a nyílt vízen bukdácsol, félrebillentem a
fejem, hogy lássam, merre tartunk, és rájövök, hogy tudom, hova
megyünk. Pontosan tudom, ki az a Ben.
 38.

Eve

Telnek az órák, gubbasztunk a védett szobában, azon tűnődünk, mi történik

odakint, közben céltalanul lődörgünk. Nincs kiút: bezártak minket.
Italokat töltünk, még többet eszünk, kártyázunk, szunyókálunk.
Mindeközben várjuk, hogy megszólaljon a telefon, hogy többet tudhassunk
az incidensről, ami megzavarta a napirendünket, és eltávolította Bramet.
Fekszem az ágyon, unottan játszom a Rubik-kockámmal, közben kissé
kótyagos a fejem, hála az ételnek, amit eszek. Azon tűnődöm, mit tehetett
Bram, ami ekkora pánikot okozott. A felismerés, hogy nem küldték el
hozzám Hollyt, folyton ott motoszkál a fejemben. Nem kellene
meglepődnöm, hisz a Holly-csapat egyik tagja okozta a felfordulást, de az
sokatmondó, hogy betettek egy olyan szobába, amiről nem is tudtam. Ha
én nem tudtam róla, csak arra gondolhatok, hogy a Hollyk sem ismerték.
És ők ezt akarják: olyan helyre küldeni engem, ahol Bram nem talál meg.
A gondolattól végigfut a hátamon a hideg, és megborzongok. Nem akarok
arra gondolni, hogy többé nem engedik köztünk a kapcsolatot, sem arra,
hogy Bram nincs itt. Ő volt a napom fénypontja, amióta csak az eszemet
tudom.
Azon töprengek, mi történhetett. Két napja volt az a pillanatunk a
Meredélyen, és nem hiszem, hogy eddig tartott, hogy megfeddjék érte.
Túlságosan fontos voltam neki ahhoz, hogy elhagyjon. Tudom, hogy
így van. Nem hiszem el, hogy egyetlen szó nélkül távozott volna, anélkül,
hogy mondott volna valamit arról, hogy mit gondol erről. De én minden
találkozásnál egyre többet nyúztam volna, hogy mutassa meg magát
nekem. Talán túl nagy kockázatnak tartották őt. Vagy talán rájött valamire,
és azzal fenyegetőzött, hogy elmondja nekem. Talán azt akarták, hogy
megtegyen valamit, ami számára kellemetlen volt, és Vivian feláldozta őt
példát statuálva, hogy mi történik, ha valaki nem teljesíti a parancsokat.
Vagy talán Bramnek elege lett az itteni életből, és egyszerűen ki akart jutni
innen.
Ezt még én sem hiszem el, de a lehetőségek száma végtelen, és ha
csak valaki nem hajlandó nekem válaszokat adni, azt hiszem, soha nem
fogom megtudni az igazat.
Így töltöm az időt: aggódom Bram miatt, és álmodozom mindarról,
amit nem tudok a Toronybeli életről és a kinti világról, és arról, hogyan
deríthetem ki, amit eltitkolnak előlem.
Három zenei hang harsan fel, mire a hölgyek halkabban beszélgetnek
körülöttem, és a képernyőre figyelnek, ahol a szokásos lógó Vivian arcára
vált.
Átmegyek az ágy másik oldalára, hogy jobban lássam. Vivian
ugyanolyan szigorú, rideg és higgadt, mint mindig, a szeme úgy hunyorog
a képernyőn, mintha mindannyiunkat látná. Talán így is van. Nem kétlem,
hogy itt is kamerákkal figyelnek minket. Vivian ül, mereven, mint a kő,
vár, hogy biztosan csak rá figyeljünk.
Olyan, mintha az irodájából jelentkezne be, bár kétlem, hogy ott
maradt, amikor betereltek minket ebbe a kis bunkerba. Gondolom, túl sok
lett volna neki együtt lenni velünk. Nem kétlem, hogy az irodája
ugyanannyira védve van, mint ez a hely, és praktikusabb is: onnan tovább
irányíthat mindenkit. És jól tudjuk, mennyire szeret irányítani. Végtére is
ő egy fontos nő. Biztosra veszem, hogy aki ilyen pozícióban van, annak
vannak ellenségei, függetlenül a viselkedésüktől, de mivel ő szívtelen,
biztosra veszem, hogy őt gyűlölik a leginkább. De lehet, hogy tévedek:
hisz az emberek tették ebbe a hatalmi pozícióba. Visszagondolok arra a
Vivianre, akit régen ismertem, és a nőre, akiről az anyám írt a leveleiben.
Nehéz elhinni, hogy ő az a személy, akit most a képernyőn nézek. Ég és
föld a kettő.
Ez a Vivian annyira céltudatos, határozott és összeszedett, hogy
elfelejtette, hogyan legyen ember. Hogyan lehet egy ilyen nő az irányítója
az emberi faj megmentésének?
– Üdv, hölgyeim! – Felsóhajt, úgy tesz, mint aki kimerült, közben
lassan oldalra dönti a fejét, mintha próbálna együtt érezni velünk, akik
idebent kuksolunk, míg ő odakint van. – Bízom benne, hogy kényelmes
helyetek van! Ügyesek voltatok, hogy gyorsan és pánik nélkül mentetek be
oda. Ezt a forgatókönyvet sosem próbáltuk el, de tökéletes profizmussal
oldottátok meg. Köszönöm – mondja, és lassan fejet hajt. Körülnézek, és
sok nő mosolyogva bólint. Örömüket lelik a dicséretében, de én nem
veszem be. Szerintem nem őszinte, sem a szavai, sem a reakciói.
– Nos – folytatja Vivian –, tudom, mind kíváncsiak vagytok rá, hogy
mi folyik itt, de a biztonságotok érdekében bizonyos dolgokat titkosítunk.
Titeket odafönt ezek nem érintenek, mert gondoskodtunk róla, hogy
biztonságban legyetek, ahogy Eve is. Csak ez számít, és csak ez járjon a
fejetekben. Nyugodjatok meg, megoldjuk a helyzetet, és a dolgok
hamarosan visszatérnek a rendes kerékvágásba! A tűrhetetlen problémát
gyorsan megoldjuk. Köszönöm az együttműködéseteket!
Vivian arca újra a lógóvá halványul, miközben ugyanaz a három hang
csendül fel, hogy jelezze, az üzenetnek vége. Semmit sem tudtunk meg a
lenti helyzetről. A halk moraj, ami ezután hallatszik, arról árulkodik, hogy
az Anyák ugyanazt érzik, amit én, bosszantja őket, hogy sötétben
tapogatóznak, és be vannak ide zárva.
Azon tűnődöm, aggódik-e valamelyikük Bram miatt. Egyedül van, és
barátjuk volt a Toronyban, akivel rendszeresen együtt dolgoztak. Hollyn
keresztül megismerték őt. Azon tűnődöm, vajon félnek-e tőle, és örülnek-
e, hogy itt vannak, vagy úgy érzik, elárulták őket. Vagy hozzám hasonlóan
egyszerűen féltik őt, és aggódnak, mi lesz vele, ha elkapják.
Láttam mit tettek Diegóval, amikor az életemre tört. Ezért bár nehéz a
szívem, hogy soha többé nem látom Bramet, jobban szeretném, ha
sértetlenül elmenekülhetne.
Amikor egy könnycsepp hull az arcomra, bebújok a takaró alá, hogy az
Anyák ne láthassanak. Eltemetkezem, és lehunyom a szemem, azt akarom,
hogy az agyamban cikázó gondolatok és félelmek tovatűnjenek.
Pillanatokon belül egy kart érzek a karomon, valaki fölém hajol, aztán
csókot nyom az arcomra.
– Kérlek, ne sírj, kicsikém! – suttogja remegő hangon Kimberley anya.
– Annyira sajnálom, hogy magadra hagytunk, Eve! Tévedtünk. Mi érted
vagyunk itt. A tied vagyunk. – Az arca pár pillanatig még az arcomon
nyugszik. Aztán újra magamra hagy.
Rájövök, hogy félnek.
Legalább amikor Vivian engem fenyeget, tudom, hogy nem tehet
ellenem semmit. Igen, elveheti a tulajdonomat, az ételemet, bezárhat a
szobámba, de azt mondta, „apró fogaskerék” vagyok. Tudom, hogy
létfontosságú vagyok. Enélkül a fogaskerék nélkül Vivian infrastruktúrája
széthullna, és ezt ő is tudja.
Az Anyák helyzete azonban veszélyesebb. Tudom, hogy Vivian nem
gondolkodna sokat, hogy példát statuáljon-e velük. Ha én „apró
fogaskerék” vagyok, el sem tudom képzelni, őket minek hívja, amikor
nem vagyok ott.
Az anyámra gondolok, aki selejtesnek érezte magát, miután
elveszítette a fiait, és arra a számtalan nőre, akik értéktelennek érezték
magukat, mert természetes képességük, hogy gyermek foganjon bennük,
odalett. A nőknek nem volt könnyű útjuk. A vezetők oly esztelenül
munkálkodnak az Újjászületésen, küzdenek azért, hogy nők új generációit
hozzák a világra, hogy elfelejtenek azokkal törődni, akik itt vannak. Vivian
rabszolgái lettek, aki nem hiszem, hogy megérdemli a hatalmát.
 39.

Bram

– Frost vagyok! – kiáltja a sebhelyes arcú, hallom, hogy mellénk húzódik

egy külön csónakban. A köhögő motorból feltételezem, hogy ez egy újabb
felfújható dingi. – Kinyitni!
Frost. Agyamban elraktározom a nevet.
Felfelé fordítom az arcomat, hogy növeljem a rést az arcom és a
viszketős anyag között. Vastag faajtó nyílik az egykor csodálatos
üvegórában, hatalmas mutatói most némán lógnak, emlékeztetőül a
múltra. Ez az arc, mely egykor lenézett a városra, most állig a vízbe
merül, és felnéz a felhőkarcolók új nemzedékére, amik ügyet sem vetnek
rá.
– Vidd le a pilótát a Mélységbe! – mordul fel Frost, és a dagi talpra
rugdos. Még nem hallottam az igazi nevét, de ha még egyszer megrúg, a
Dagi talán rajta ragad.
Játszom a vakot, nem árulom el, hogy pár millimétert látok, ahogy
kikecmergek a csónakból be az óra számlapjába.
A levegő sűrű és áporodott odabent. Mégis jólesik bent lenni a
hidegből. Miközben előre taszigálnak, éles, fehér fényt érzékelek az arcom
alsó felén. Az a fajta, amitől megfájdul az ember feje, ha túl sok időt tölt
benne. Lepillantok, lépcsőt látok, a sötét vízbe vezet, ami fodrozódik a
mindenhonnan ráhulló vízcseppektől. Valahogy megőrizték a Toronynak
ezt a szakaszát, elválasztották az árvíztől, úgy, hogy odabent a vízszint
néhány emelettel lejjebb van, mint odakint a folyóé.
– Lefelé! – parancsolja Dagi, és hátba lök. Elindulok lefelé a lépcsőn,
a fagyos fémkorlátot használom irányzóként. Min-
den lépéssel egyre melegebb lesz, és megállók, amikor a lábam vízbe
placcsan. Idáig mehetek.
– Most hova? – kérdezem.
– Csend! Akkor beszélsz, ha hozzád szólnak! – A fickó föléin hajol, és
látom, hogy pufók vizes karja megérinti a falat tőlem balra. Félrebillentem
a fejem, és egy kapcsolót pillantok meg. Felkapcsolja, és vörös fény
villan.
 A málladozó kőlépcsők morognak a talpam alatt. A víz bugyborékolni
kezd körülöttünk.
– Lépj hátra! – mordul rám Dagi, megrángatja nedves egyenruhámat,
és a fal felé húz.
Tekergetem, grimaszolom az arcom, hogy átlássak a résen: valami
kiemelkedik a vízből odalentről. Kék fények világítják be a mély lyukat az
épület vasszerkezetének közepén. Ahogy a fények közelednek a felszínhez,
a víz sziszeg és fröcsög. Egy nagy fémgömb tör a felszínre mellettünk, és
a kapcsoló a falon zölden villan.
– Felszín! – kiáltja Dagi, és egy horoggal rögzíti a mellettünk lebegő
vasgolyót. Mély koppanást hallok, fém csattan a fémen, aztán nyikorgás,
valami elfordul.
– Jó estét, Pufi! – üdvözli egy új hang Dagit a most már nyitott vas
tengeralattjáró belsejéből. Pufi. Majdnem eltaláltam.
– Ma hoztam még egy utast – közli Pufi, miközben a gömb felé lök.
– Vigyázz a fejedre! – figyelmeztet a hang, és máris jobban szeretem,
mint Pufit.
Lehajolok, miközben lelépek a kőlépcsőről, be a gömbbe. Egy kéz a
karom körül befelé irányít. A gömb inogva megbillen.
– Jesszus, Pufi! – hördül fel az új fickó, miközben oldalt
támaszkodunk, hogy megtartsuk magunkat, míg Pufi bemászik a járműbe.
– Oké, mindenki a fedélzeten? Ajtók csukva és lezárva! – Csattanásokat és
nyikorgást hallok, ahogy előkészítik a gömböt. – Merülésre kész? –
kérdezi.
– Kész! – válaszolja egy recsegő hang valamilyen fedélzeti
hangszóróból.
A vasgolyó le-fel ugrál, és buborékok kopognak az ívelt falakon
körülöttünk.
– Azt hiszem, ezt most már levehetjük – közli a kedves hang, és kiköti
a kendőt. A szemem azonnal hozzászokik a halvány fényhez, és nem
hiszem el, amit látok.
– Saunders! – kiáltok fel, felismerve horgas orrát és hosszúkás arcát.
– Bram? – Saunders öleléssel üdvözöl. – Ezt nem hiszem el!
– Én sem! Mi a fenét keresel te itt? Azt hittem, letartóztattak –
mondom értetlenül, mert nem tudom, hogy egy volt pilóta hogyan jutott le
ide.
– Úgy volt! Letartóztattak, elítéltek, bebörtönöztek, megszöktem –
sorolja büszkén.
– Kimentettek – jegyzi meg Pufi.
 – Hát, ja, gyakorlatilag ezek a srácok szabadítottak ki, de nélkülem
tuti nem jutunk ki. Segít, ha az ember retinája regisztrálva van az ajtó-
rendszereken. – Kacsint, és megsimogatja nagy orrát.
– És akkor? Most Szabadár vagy? – kérdezem halk nevetéssel.
– Igen, azt hiszem. Hát, miután az apád úgy döntött, veszélyt jelentek
Eve-re, Miss Silva pedig rácsok mögé küldött, már máshogy látom a
dolgokat. Hirtelen megértettem, hogy Eve-nek talán nincsenek rácsai, de
ugyanúgy be van zárva arra a helyre, mint én. Amint ezek a fickók
elkaptak, olyasmiket mutattak nekem, amiről fogalmam sem volt, Bram.
Te nem tudod, mi a KMSz, hogy mit tesznek ezzel a hellyel.
– Centrallal? – kérdezem.
– Centrallal? Inkább az egész világgal! Ez a csőcselék idelent
látszólag nem ér sokat a Toronybeli élethez képest, de ez valódi. Őszinte.
Segítenem kellett nekik – magyarázza Saunders. – Várj, mi a francért
rólam beszélünk? Te mit keresel itt, a Csodálatos Varázsló fia, akinek
bekötötték a szemét ezek a tökfilkók?
– Egy pillanat, te dr. Isaac Wells fia vagy? – kérdezi Pufi. – Ha ezt
Frost megtudja! – összedörzsöli kövér kezét.
Ereszkedő járművünk hirtelen megáll, és odakint tompa csengetés
jelzi az érkezésünket.
– Megmentett a csengő! – mondja Saunders. – Később mindent
elmondhatsz. Isten hozott a Mélységben!
Valaki kintről kinyitja az ajtót, és érzem, hogy forró, sűrű levegő árad
a kis vasjárműbe.
Megvárom, míg Pufi kiszáll, aztán Saundersszel követjük. Átlépünk a
kis lezárt kamrán át egy szomszédos szobába, aztán újabb lépcsőkön
megyünk le. A falakat vastag gumiszerű anyag borítja, amit
kondenzcseppek tarkítanak. Hosszú sötét folyosóra jutunk, amit halványan
elszórt LED-lámpák világítanak be.
– Erre! – mordul fel Pufi, és végigcsörtet a folyosón. Zsákutcába
jutunk, felemeli a vízhatlan borítás egy részét, és előbukkan egy ajtó.
Öreg, a régi épület része, és a faanyag forgácsolódik, rohad a
nyirkosságtól. Belépünk egy váróteremnek tűnő helyiségbe, és
beszélgetést hallok egy hátsó helyiségből.
– Sok szerencsét! – mondja Pufi hetyke mosollyal, amikor belépünk a
hatalmas terembe. A mennyezet fölénk magasodik, és az eredeti
gerendákat, amik a helyén tartják, most ugyanaz a vízhatlan anyag borítja
és acéllal erősítették meg, hogy kitartson a külső víz nyomásával szemben.
A hely olyan, mint egy hevenyészett katonai főhadiszállás. Több sorban
asztalokat állítottak fel egy keskeny padlócsíkra a terem közepén,
lépcsőzetesen több sor pad néz velük szembe.
A falak vastagok és szigeteltek. Már több tucatnyi Szabadár veszi
körül az asztalokat, és tölti meg a széksorokat, és még többen jönnek a
helyiség távolabbi vége felől, a fejünk feletti félemeletre. Nemcsak
férfiak, de nők is, sokkal többen, mint amennyit egy helyen láttam a
KMSz-toronyban. Belépnek a terembe, izgatottan beszélgetnek egymással,
a férfiakkal. Azonnal eszembe jutnak az Anyák a Kupolában, csakhogy
ezek a nők nem hordanak olyan egyenruhát, melyet nőiességük elrejtésére
terveztek. Itt nincs elkülönítés, nincs szegregáció. Ezek erős nők erős
férfiak között, és felvillanyozó ez az energia. Fertőző. Nézem, ahogy egy
csuromvizes Szabadárt, akit felismerek a Torony mellől, egy nő üdvözöl.
Megcsókolják egymást, és ölelkeznek, miközben a tömeg üdvözli a
hazatérő csapatot. A nő ősz hajtincseiből ítélve idősebb a férfinál. A nők
idősebbek, mint a legtöbb férfi.
Elfordítom a tekintetemet a párról az asztalokra bekötött elektromos
lámpákra. Lenyűgöző a berendezésük. Sokkal fejlettebb, mint azt a KMSz-
nél bárki sejtené.
Holoképernyők lopott, titkosított fényképeket vetítenek a levegőbe
Eve-ről. Az asztalokat a Torony térképei és alaprajzai borítják, mind tele
feliratokkal és gombostűkkel.
Átsétálunk az asztalok közti résen, miközben a Szabadárok
megbámulnak, az egyenruhámat méregetik. A terem hangos, mély hangok
pattannak vissza a magas mennyezetről.
– Rendben, nyugi, cimborák, nyugi! – Frost dörgő hangja lecsillapítja
őket, miközben áttör a tömegen egy középen álló asztalhoz. A férfiak és
nők körbeveszik. – Tehát, mielőtt megbeszélnénk a ma este eseményeit,
szólni szeretnék arról, amiről biztosra veszem, hogy mind beszéltek: új
vendégünkről. – Frost felém nyújtja a kezét. A fejek arra fordulnak.
– Minden vendégeteknek bekötitek a szemét? – kérdezem, olyan
magabiztosságot sugározva, ami nem biztos, hogy megvan bennem.
– Ha ezt az egyenruhát viselik, igen – válaszolja Frost tengerészkék
kezeslábasom felé biccentve, ami tele van KMSz küldetések jelvényeivel.
– Szóval, mesélj még magadról! Bram, igaz? – olvassa a névkitűzőmet.
– Ő dr. Wells fia – bukik ki Pufiból.
Kísérteties csend lesz, mintha valaki megnyomta volna az élet Pause
gombját.
– Igaz ez? – kérdezi Frost a vállára simítva nyirkos, ősz rasztáit, sötét
szeme a szemembe néz, próbál olvasni bennem.
 Bólintok.
– Hát, úgy tűnik, a mai fogás igazi trófea.
– Könnyebb kifogni azt a halat, amelyik menekülni akar a tengerből –
válaszolom.
– Baromság! – közli Pufi enyhén selypítve ott, ahol korábban kirúgtam
néhány fogát. – Senki sem akarja önként elhagyni azt a helyet, főleg nem a
doki fia, az alapján nem, amit rólad hallottam. Nagyon pöpecül elvoltál te
odafönt. Süt róla, hogy kém.
Mindenhonnan rám siklanak a tekintetek. Érzem a gyanakvást, az
idegességet, a gyűlöletet. Azonnal verejtékgyöngyök ülnek ki a
homlokomra, és a szemöldökömre hullanak.
– Kérlek, világosíts fel minket, miért menekültél! Bajba keveredtél? –
kérdezi Frost, pókerarca még nem árulja el, mit gondol rólam.
– Egész életemet odabent töltöttem. A Torony olyan, mint egy élőlény,
aminek be van kötve a szeme. Azt hiszem, egyszerűen kész voltam
kinyitni a szememet – felelem.
– És jól sejtem, hogy apád nem repesett az ébredésedtől? – kérdezi
Frost.
– Így is mondhatjuk – felelem. – De úgy is, hogy megpróbált megölni,
nem sikerült neki, erre utánam küldte a biztonsági egységét.
Elmenekültem. Pár perccel később nekem estek az embereid, és most itt
vagyok.
– Akkor elég eseménydús estéd lehetett – mondja Frost, aki az ujjaival
fésüli a szakállát.
A körülöttünk álló padok elcsendesülnek a nyugtalanságtól, miközben
a Szabadárok Frost parancsait várják.
– Tudod, kik vagyunk? Mit képviselünk? Mi a küldetésünk? – kérdezi
Frost, és leül a hosszú asztal végébe.
Bólintok.
– Ki akarjátok szabadítani Eve-et.
A termen nevetés söpör végig.
Frost feltartja a kezét, és csend lesz.
– Igen, ez is része annak, amire vágyunk, de csak kis része. Ez nem
csak a drága foglyod kiszabadításáról szól. – A szinte katonai haditervekre
mutat. – Az igazságról van szó.
– Az igazságról? – kérdezem.
– Igen. Igazságot akarunk Eve-nek, önmagunknak és az emberek
millióinak, akik a KMSz és hasonló szervezetek uralma alatt élnek ott,
ami ebből a bolygóból megmaradt. Az ilyen szervezetek elpusztítása lenne
az igazságos, megtörni az önkényes hatalmukat, mielőtt még jobban a
befolyásuk alá hajtják azt a nagyon értékes kevés dolgot, ami ebből a
bolygóból megmaradt, miközben csak bujkálnak az őket szolgálni nem
akaró emberek pajzsa mögött, és Eve-et használják, hogy elfedjék a valódi
céljaikat.
– Valódi céljaik? Miféle valódi célok? – kérdezem.
Frost kényelembe helyezi magát ültében, és babrálni kezdi a Torony
kicsinyített mását kemény, bütykös ujjaival.
– Hogy lesz valami a bolygó legbefolyásosabb szervezete?
Hatalmasabb kormányoknál, koronás főknél, seregeknél, még istennél is?
Úgy, hogy a bolygó legfontosabb személyét ők irányítják. Eve-et. Csak
azért törődnek Eve-vel, mert korlátlan hatalmat biztosít számukra. Ha
kivesszük Eve-t az egyenletből, mi marad nekik? – Oldalára dönti a bábut.
– Amint nálunk lesz Eve, amint tönkretettük a KMSz-t, visszahozzuk a
rendet. Az első lépés Eve megmentése.
– Megmentése? – kérdezem.
– Igen. Ő az emberiség Megmentője. Ideje, hogy az emberiség
visszaszerezze őt, és a te segítségeddel most van erre a legnagyobb
esélyünk.
 40.

Bram

Pufi, újonnan kinevezett gardedámom elkísér egy szobába, ahol

pihenhetek. Kicsi és nyirkos, de amint leteszem a fejemet a deszkapadlóra,
különös, idegen érzés kerít hatalmába.
Alvás.
Az ideiglenes ajtón dörömbölő ököl zajára ébredek.
– Reggeli – közli Pufi valamit rágcsálva. Felállók, és visszahúzom a
kezeslábasomat. Most viszonylag száraz a helyzet, de azt hiszem, idelent
soha semmi nem lesz igazán száraz a nyirkos szagból ítélve.
Kinyitom az ajtót, és követem őt egy szűk folyosón. Gyenge fényű
villanykörték meleg, narancsos fényt vetnek a falakra, melyek mindenféle
anyagból épültek, amit csak el lehet képzelni. Fa, fém, műanyag, bármi,
amit ki tudnak szedni más épületekből, azt hiszem. Imitt-amott egy lyuk a
belső rétegben fényes, vízhatlan felületet mutat mögötte, amin vízcseppek
szaladnak le.
Eltűnődöm, vajon milyen mélyen vagyunk, és mennyi víz van
körülöttünk. Hány liter víz nyomja ezeket a falakat és a mennyezetet? Erre
a gondolatra összeszorul a mellkasom.
– Nem valami klassz idelent a reggeli. De van bőven, úgyhogy egyél
annyit, amennyit bírsz! Úgy festesz, mint akire ráfér egy jó kaja – közli
Pufi.
Még soha nem volt ilyen kedves velem, úgyhogy visszatartom a
nyilvánvaló választ.
– Kösz.
– A kaja jobb fent, Centralban, de ott túl sok a figyelő szem. Ezt nem
úszhatnánk meg – mondja, és egy ajtónyíláson át egy másik nagy
helyiségbe mutat, olyanba, mint amilyenben tegnap álltunk. Ebben az
asztalok fegyverekkel és lőszerekkel, testpáncélokkal és különböző
technikájú fegyverekkel vannak megrakodva.
– Miért nem? Nem mindenki érez úgy, mint ti? – kérdezem.
– Ó, naná, dehogynem! Mind megvetjük a KMSz-t. Mármint csak
nézd meg, hogyan néz ki ez a hely!
 – És ez a KMSz hibája?
Pufi felnevet.
– Haver, neked lila gőzöd sincs, mi? Hát persze, hogy a rohadt KMSz
hibája! Szerinted ki zárja el a generátorokat, hogy a Tornyot táplálja nagy
viharokban? Ki befolyásolja a vízfolyást, hogy a város biztosan előbb
süllyedjen el, mint a Torony valaha is? A KMSz számára mi csak vérszívó
piócák vagyunk.
– De ha mindenki ugyanígy érez, miért bujkáltok idelent?
– Előlük bujkálunk, a KMSz elől, nem a magunkfajta centraliak elől.
A te fajtád és a kiküldött őrszemeik elől – magyarázza Pufi. – Naponta
egyszer szkennert küldenek Centralra, lázadó tevékenység után kutatnak.
Így kötöttünk ki itt. A vas kizárja a szkennereket, nem látnak át rajta.
– Értem – felelem, és őszintén elképeszt, mit értek el, és hogy a KMSz
naponta szkenneli ezt a helyet. Nem tudtam, hogy ilyesmi megtörténik.
Azt hiszem, sok mindent nem tudok a cégről, aminek dolgozom.
Dolgoztam…
– Ráadásul mindenki ráépített ezekre az elsüllyedt épületekre. Nem
számítanak rá, hogy bárki van idelent, idebent. Az hiszik, el vannak
árasztva. Tökéletesen biztonságban vagyunk.
Belépünk az étkezőbe, ahol felszolgálnak nekem egy tányér barna
növényt.
– Az házi termesztésű jóság – vág hátba Saunders, amikor leül mellém
a saját tányérjával. – Árfű, itt nő, rögtön a folyómederben. Tele van
tápanyaggal!
– De szar íze van! – kiáltja a szakács a nyitott konyhából, és
viccelődve befogja az orrát, miközben egy fortyogó lábast kavargat.
– Idekint már nem sok minden nő, így kihozzuk a legtöbbet abból,
amink van. Amikor kiástuk ezt a helyet, és eltávolítottuk a vizet, több
tonnányit találtunk ebből az izéből. Ez Szabadár-titok. Nem osztozunk
rajta Centrallal. Arra nem elég, hogy osztogassuk.
Egy villányit beveszek a számba, és azonnal megbánom. Öklendezek.
Köhögök. Köpök.
A Szabadárok nevetésben törnek ki.
– Majd megszokod. Mint mindent, ezen a helyen – közli Saunders.
– Szeretsz idelent lenni? – kérdezem, miután sikerül lenyelnem egy
keveset.
– Hát, azt hiszem, meg kell nézni az alternatívákat. Dolgozhattam
volna tovább a KMSz-nek, úgy tehettem volna, mintha nem érdekelne,
ahogy a bolygóval bánnak, ahogy Eve-et irányítják. Mondhattam volna
nemet, amikor ezek a renegátok kiszabadítottak a Toronybeli cellámból, és
ott maradhattam volna, hogy letöltsem a büntetésemet, vagy élhetek
idelent olyan emberekkel, akik abban hisznek, amiben én, és hajlandóak
harcolni érte. Úgyhogy, igen, azt hiszem, a lehetőségek közül ez tetszik a
legjobban.
Reggeli után körbevezetnek. Egyszerre lehetetlen mindent felfogni.
Rengeteg szoba van. Szobákból nyíló újabb szobák. Kicsik, amikből privát
hálószobákat csináltak, nagy termek, ahol egyik végétől a másikig
emeletes ágyak állnak, konyhák, orvosi létesítmények, egy fegyverraktár.
Mindenük megvan, ami valaha ahhoz kellhet, hogy teljesen önellátóak
legyenek.
Elég sok minden jár a fejemben ahhoz, hogy lefoglaljon, miután
visszakísértek a szobámba, és magamra hagytak. Úgy tűnik, még nem
bíznak bennem eléggé, hogy kíséret nélkül sétálgathassak.
Kinyújtom a kezem, és végighúzom az egyik falra szerelt, nedves
deszkán. Egy szálka beleáll a kezembe, amitől fájdalom nyilall az
ujjamba.
– Én azt a helyedben kiszedném – jegyzi meg Frost az ajtómból.
– Bocs, nem vettem észre, hogy itt vagy – szabadkozom, miközben
felállok.
– Ne, ne, ülj le! – kéri, miközben belép az apró helyiségbe, és leül
mellém. – A szálkák fájdalmas kis dögök, tekintve milyen kicsik.
Nézem az apró barna fadarabot, ami kiáll az ujjamból, és ahogy a bőr
megduzzad, és kivörösödik körülötte, mert a testem próbál megszabadulni
tőle.
– Csak egy kis darabka, ami, ha jó időben, jó helyen megtámadja a
bőrt, és áttöri a felszínt, behatolhat a test védelmi rendszerébe. Ha nem
szeded ki a szálkát, elfertőződik, és ha a fertőzés agresszív, és elterjed,
elveszítheted a kezedet vagy a karodat, mindezt egy jelentéktelen fadarab
miatt.
Kihúzom a fogammal, és kiszívom a csepp vért az ujjhegyemről.
Észreveszem, hogy Frost mosolyog ősz szakállán át.
– Mi az? – kérdezem.
– Azt hiszem, te lehetsz a szálka, amire vártunk – válaszolja, majd
leejt egy aktát mellém a padlóra. Egyetlen fénykép csusszan ki belőle, és
kihagy a szívverésem.
Szemcsés kép, de elég tiszta ahhoz, hogy azonnal felismerjen. Egy kép
a Kupola biztonsági kamerájából Eve-ről és Hollyról, és azonnal tudom,
hogy akkor én irányítottam Hollyt.
Egy kép az első csókunkról.
 41.

Bram

Közelebb emelem a szememhez a nyomtatott képet, megfigyelek minden

részletet, próbálom felidézni az érzést, a pillanat izgalmát. Holly ajka, az
én ajkam, a másodperc törtrészéig Eve-hez értem, és abban a pillanatban
tudtam, hogy amit érzek, az nem egyoldalú. Ahogy Eve odahajolt, ahogy a
keze hozzám ért. Ő is akart engem.
Elakad a lélegzetem, amikor felidézem az érzést, ahogy a teste az
enyémhez ért, kinetikus ruhám mikroszkopikus motorjai lemásolták Eve
domborulatait és a bőre melegét a Meredély mesterséges szellőjében.
Frost a torkát köszörüli, és visszahoz a felhők fölül az elárasztott
város alá temetett szobába.
– Ezt hogy a francba szerezted? – kérdezem. – Ez a titkosnál is
titkosabb. Még mi, pilóták sem férhetünk hozzá ezekhez a felvételekhez. –
Az agyam zakatol, próbálja összerakni a kirakóst. Annál a helynél nincs
jobban megfigyelt terület a bolygón, de a felvételeket érthető okokból
szigorúan őrzik.
– Mondjuk úgy, hogy fontos pozíciókban vannak barátaink – mosolyog
Frost drótszakálla alól.
– De ennek semmi értelme! Valaki belülről, titokban összedolgozik a
Szabadárokkal? Ki kockáztatna ilyesmit? – kérdezem, nyomok után
kutatva az emlékezetemben, hogy ki lehet a belső emberük. – Ilyen
hozzáféréssel dolgozni, ahhoz évek kellenek, bizalom…
– Áldozatot kíván – szól közbe Frost komolyabb hangon.
– Áldozatot? – kérdezem.
A férfi bólint.
– Hátrahagyni az életed, búcsút mondani a családodnak, a
szeretteidnek – A hangja megremeg, mintha meglepnék az érzelmei.
Tudja, hogy észrevettem, ezért köhög.
– Az ügynek szentelni magad. Harcolni a hitünkért, azért, ami helyes –
morogja.
– Ezt hátrahagyni a Torony kedvéért? Ki jelentkezne önként a
feladatra? – kérdezem, miközben azt nézem, hogy a víz beszivárog az
egyik repedésen.
Frost kikapja a képet a kezemből.
– Ha ez a hely nem felel meg az elvárásaidnak, biztosra veszem, hogy
nem lenne nehéz megszervezni a visszautat a Toronyba. A szkennereik
félóránként berepülnek a felszín fölé, és nyugodtan menj fel, nézd meg a
régi cimboráidat! – közli Frost. Már az ajtóban áll, indulni készül.
– Ne, várj! – állítom meg. – Nem mehetek vissza! – A kezében tartott
fénykép felé biccentek, és ő is rápillant.
– Aha, igen, azt hiszem, ez nincs benne a munkaköri leírásodban –
mutat bütykös ujjával összeérő ajkunkra. – A főnök fia belezúg a
Megmentő lányba, pont, mint az összes többi forróvérű hímnemű azon a
helyen, aki a gatyájában tartja az agyát.
– Nem így volt! – csattanok fel.
– Jaj, hadd találjam ki, veled más. Eve tényleg érez valamit irántad –
gúnyolódik Frost, amitől ostoba kölyöknek érzem magam. Az ő szájából
teljesen nevetségesen hangzik. – Ugyan, kérlek, tudod, hány fiút hoztunk
ki onnan pont ugyanezért? Oké, talán nem olyan magasan képzettek, mint
te, de akkor is, attól a pillanattól fogva, hogy Eve megszületett, a bolygó
minden férfija arról fantáziái, hogy elérik, hogy őrülten beléjük szeressen.
Idelent minden fiú ugyanazt gondolta, mint te. A fiúk fele még most is azt
hiszi, afelől nincs kétségem. Ugye, nem hiszed, hogy én toboroztam ezt a
rengeteg férfit, vagy hogy azért építették ezt a helyet, mert helyesen
akartak cselekedni? – Felnevet. – Dehogy! Azért, mert mindegyikük, még
ha maguknak nem is ismerik be, úgy érzi, hogy van esélye, hogy ő legyen
az A férfi, akibe A lány őrülten beleszeret. – Visszalöki a fényképet a
kezembe. – Vagy legalább kap egy kicsit ebből, te mázlista gazember.
– Idelent mindenki tud erről? – kérdezem, azon tűnődve, hogy a
Szabadárok mit fognak gondolni egy újabb fiúról, aki beleszeretett Eve-be.
– Még nem. Idelent is megvannak a magunk titkosítási szintjei.
Felsóhajtok. Ez jó.
– De hamarosan mind megtudják – teszi hozzá. – A kapcsolatod, vagy
bárminek is akarod nevezni, hasznunkra lehet.
– Hasznotokra? Fel akartok használni?
– Idelent mindenkinek van valami haszna, kölyök. Ha nem lenne, már
nem lennének itt.
– Te nem ismered úgy Eve-et, ahogy én, vagy ahogy ő ismer engem! –
kiáltok utána, amikor kilép a szobámból, és eltűnik a főhadiszállása sötét
folyosóján.
Tudom, hogy amit mondok, őrültség – tényleg az, totális esztelenség.
Minden tökfilkó ezt gondolja, amikor dolgozni kezd a Toronyban.
Statisztikailag az emberek ezért jelentkeznek ott munkára, ezért nincs
betöltetlen állás. Amint az ember munkát kap a Toronyban, nem megy el
onnan, csak ha nyugdíjba vonul. Vagy meghal… Vagy őrülten beleszeret
Eve-be, majdnem megöleti magát a biztonságiakkal menekülés közben, és
elszökik egy rakás Szabadárral. Jézusom, Bram, mi a fene folyik itt?
A kezembe temetem a fejem, próbálok megszabadulni száguldó
gondolataimtól. Kopogtatnak az ajtón.
– Bejöhetek? – kérdezi Saunders a réseken át.
– Persze – válaszolom, és meg sem próbálom elrejteni a
rosszkedvemet.
– A francba, haver, jól vagy? – kérdezi, és leül mellém a padlóra.
– Az előbb meglátogatott Frost – magyarázom.
– Ó, értem. Hát, ő egy kemény gazember, de a nagy szakálla alatt jó
ember. Őszinte. Nem úgy, mint a legtöbb agyatlan féleszű idelent. Mit
mondott?
Átadom neki a képet. Ha mindenki megtudja, lehet ő az első. Olyan
gyorsan felismeri a Kupolát, mint én. Ha az ember pilóta, az a hely az
otthona.
Leesik az álla. Nézegeti a fotó fényes felületét, a fény felé fordítja,
hogy lássa a részleteket.
– Te megcsókoltad? – suttogja.
– Nem – válaszolom. – Ő csókolt meg engem.
Csend.
– Úgy érted, Hollyt csókolta meg – mondja önelégülten, mintha
próbálna rést találni a sztorimban.
– Nem, engem csókolt meg…
– Úgy érted, tudta, hogy te vagy?
Bólintok.
– De…
– Találkoztunk – dobom be a bombát, mire tátott szájjal bámul rám. –
Csak rövid időre, de ennyi elég volt. Valahogy felismert. A szememről, azt
hiszem.
– Szóval, egyszerűen visszaengedtek hozzá? Miss Silva megengedte?
– kérdezi, és próbálja feldolgozni a kezében tartott lehetetlen fényképet.
– Nem, ők nem tudták, mi történik. Vagyis valamennyire tudták, de
alábecsülték Eve-et. Alábecsültek minket.
– Minket… minket? – Saunders arcáról süt a hitetlenkedés, talán egy
kis féltékenység is. – Te most úgy beszéltél kettőtökről, hogy mi Bram és
Eve… Breve – poénkodik.
A szememet forgatom.
– Ez azért nagy szám!
– Tudom – visszaveszem tőle a képet, és a kezeslábasom zsebébe
teszem.
– És mi a terved? Gondoltad, kijutsz onnan, és lelépsz ezzel a
bagázzsal? – kérdezi Saunders.
– Nem volt más választásom. Lejárt az időm odabent. Nem vehetek
részt abban a hazugságban. Rá kell találnom az igazságra, és azt a
Toronyban nem tehetem meg.
– Milyen igazságra?
Mély lélegzetet veszek, hogy felkészüljek. Már tudom, hogy amit
mondani akarok, őrültségnek hangzik.
– Megkeresem Ernie Warrent.
Saunders hallgat.
– Miért? – kérdezi.
– Tudnom kell az igazat. Nem hallgathatok több hazugságot az
apámtól vagy a KMSz-től, és senki másban sem bízhatok. Csak annyit
tudok, hogy az egész Eve szüleiig nyúlik vissza. Ha bárkinek vannak
válaszai, akkor neki.
Ahogy a szavak elhagyják a számat, látom, hogy Saunders ajka
mosolyra húzódik.
– Mi az?
– Jól be fogsz illeszkedni ide. – Nevet. – Már évek óta keressük őt.
Összeszorul a szívem.
– És nem találtátok meg?
Saunders a fejét rázza.
– Nem. Túl sok az elvarratlan szál. Végtelen a helyek listája, ahol
lehet. Az a hír járja, hogy annyira begyógyszerezték, hogy már ő maga
sem tudja, hogy kicsoda, és akik gondoskodnak róla, szintén nem tudják,
ki ő. Hogy találsz meg valakit, aki maga sem tudja, hol van? – Saunders
vállat von.
– Ti, Szabadárok mit akartok Eve apjától? – kérdezem, mire zavart
kifejezés ül ki Saunders arcára.
– Viccelsz? Eve apjáról beszélünk. Ő az, aki egyedül neki támadt a
KMSz-nek, amikor Central lakói túlságosan féltek bármit is tenni. Ő vájta
az első repedést a KMSz falán, és mi azóta azt bontogatjuk.
– Ernie az első Szabadár.
– Az eredeti – tiszteleg Saunders. – Ha valaha sikerül a vizes kezeink
közé keríteni Eve-et, ha valaha sikerül kiragadni őt a KMSz összeszorított
ökléből, szerinted hallani akarna egyetlen szót is a mi mondandónkból?
Nem tudom, hogy választ vár-e. Nem is mondok semmit.
– Dehogy akarna. De talán hallgat azokra, akik összehozzák őt az
apjával. Akkor talán van esélyünk.
– Szóval ő a csali Eve-hez? – kérdezem félig viccből, félig halálosan
komolyan.
– Bingó! – kacsint Saunders. – Csak először el kell kapnunk a fickót.
Üdv a keresőcsapatban, barátom!
 42.

Eve

Hangos csattanás riaszt fel. Egy pillanatra azt hiszem, valaki betört a
védett szobánkba, és a gyomrom összeszorul a félelemtől. Azon tűnődöm,
barát vagy ellenség áll-e a vastag fémréteg mögött. De nem erővel
közelednek. Ehelyett a nehéz ajtó, ami bezárt minket ide, kattanva
kinyílik, és finoman előrelendül pár centit, majd magától megáll.
A körülöttem ülő nők mind hallhatóan veszik a levegőt, ahogy ülünk
és várunk, várjuk, hogy valaki előugorjon mögüle. Telnek a másodpercek.
Felharsan a telefon, és mind megriadunk. A mellkasomra teszem a
kezem, és érzem, hogy a szívem kalapál.
Tabia anya a telefonhoz siet, Kadi anya pedig leül mellém az ágyra. A
teste továbbra is a fenyegető ajtó felé fordul, mintha meg akarna védeni. A
gondolatra melegség tölt el, bár mindketten tudjuk, hogy a kor és az
erőnlét mellettem szól.
– Tabia anya – veszi fel az asszony a telefont, és mély koncentrációval
hallgatja.
Pár másodperc múlva visszateszi a kagylót, és megkönnyebbülten
biccent felénk.
– Mehetünk – suttogja.
– De mi van…
– Ne most! – figyelmezteti Tabia anya az egyik Anyát a felső ágyon.
Tudom, hogy az asszony meg akarta kérdezni, mi van Brammel, hogy
többé nem jelent-e fenyegetést. Eltűnődöm, vajon elmenekült-e, vagy a
legrosszabb következett be. Elviselhetetlen a tudatlanság.
Többet is el fognak mondani. Muszáj. Nem várhatják el tőlem, hogy
meghajoljak az akaratuk előtt, és cserébe nem kapok semmit.
Tabia anya az ajtóhoz lép, és szélesre tárja. Bár azt mondták, hogy
nem leselkedik ránk veszély mögötte, mégis megdöbbent és
megkönnyebbüléssel tölt el, hogy nincs senki a túloldalon, hogy
üdvözöljön minket.
Szabadon visszatérhetünk a rendes kerékvágásba, mintha nem
gubbasztottunk volna itt, de valódi magyarázatot nem kapunk.
 A nők csevegnek körülöttünk, miközben megvetik az ágyakat,
elmosogatják az edényeket, felsöprik a padlót, abban az állapotban
hagyják a szobát, amiben találták.
Felállok, és az ajtó felé tartok, de mielőtt kilépnék rajta, hátrapillantok
az asszonyokra, akik egész életükben gondoskodtak rólam. A nőkre, akik
törődtek velem, öltöztettek, megtanítottak a dupla piruettre, vagy rosszul
beszélni mandarinul, és megmutatták, milyen könyörületes emberi
lénynek lenni. Rengeteg mindent feláldoztak annak a nőnek a
szolgálatában, aki egyáltalán nem törődik velük. Számára ők nem
jelentenek semmit, de nekem nagyon sokat. Nekik köszönhetem, aki
vagyok, és én nem akarok vak lenni, mint az a nő.
– Nem vagytok észrevétlenek. Mindent látok, amit tesztek – mondom,
a hangom túlbeszéli a csacsogásukat, míg már csak rám figyelnek. –
Bármi hozott is ide titeket, hogy mellettem legyetek, azt akarom, hogy
tudjátok, hálás vagyok, hogy így történt. Még annyi mindent kell
tanulnom, de egy valamit pontosan tudok: hogy mit érzek mindannyiótok
iránt. Nemrégiben kételkedtem abban, hogy milyen anya leszek, de ha
követem azoknak a nőknek a példáját, akik felneveltek, tudom, hogy jó
leszek. Olyan anya, aki kész feláldozni magát, és mindent megtesz, hogy
megvédje a gyermekeit, és gondoskodjon róluk.
– Köszönöm – válaszolja Kadi anya széles mosollyal.
– Nem csinálnék semmit másként – szól közbe Kimberley anya.
– Én sem – recsegi Caroline anya. – Ezek életem legjobb évei, pedig
hosszú életem volt.
– Ne túlozz! – nevetek.
– Így igaz! – kiáltja valaki a szoba hátsó feléből, de mielőtt
azonosíthattam volna, a többi nő is hozzáteszi bátorító vagy örömteli
szavait, amiért velem van.
Fura érzés, hogy ekkora szeretetről tanúskodnak, de örülök neki.
Szükségem van rá.
Tabia anyára nézek, ő az egyetlen, aki csendben marad. Egy pillanatig
azt hiszem, hogy mond valami lehangolót, de ehelyett elmosolyodik.
Ennyi elég.
Visszasétálok a szobámba, egyenesen a hálószobámba, és erősnek
érzem magam. Komolyan gondoltam, amit mondtam: rengeteget kaptam
tőlük, és ezért mindig is hálás leszek, de a jövőmet én írom. Hirtelen a
felelősség, hogy én biztosíthatom az emberiség létezését, már nem tűnik
olyan félelmetesnek, hisz enyém az Anyák támogatása.
Ott maradok, nézem magam a tükörben, és észreveszem a tüzet a
szememben. Lehet, hogy ez csak pillanatnyi lendület, de örülök neki.
Nemsokára hallom, hogy a hálószobám ajtaja becsukódik, és utána
csend lesz. Egyedül vagyok.
Kisétálok a fürdőszobából, veszek egy mély levegőt, aztán egyenesen
anyám leveihez sétálok. A lapok igencsak viseltesek lettek a rövid idő
alatt, mióta a füzet nálam van. De nem hinném, hogy anya bánná. A szavai
közelebb vittek hozzá, még akkor is, ha nem segítettek megválaszolni
egyetlen bennem felmerült kérdést sem.
Ahogy lapozgatok, hogy újra elolvassam a kedvenc részemet, ahol
felsorolja mindazt, amit nagyon szeretne velem együtt csinálni, miután
világra jövök, a tekintetemet magára vonja valami új. Egy oldal, amit
eddig nem láttam.
Drága kislányom!

Félek, hogy elveszítelek, mielőtt még megérkeznél. Apád bolondnak néz, de

azt hiszem, korán bekapcsolt az anyai ösztönöm. Létrehoznak neked egy
biztonságos helyet. Egy tornyot, ahol szerető környezetben töltheted a
napjaidat, és nem ismerhetsz mást, csak jó dolgokat. Ez boldoggá tesz. Azt
akarom, hogy lásd a jót, amit az élet kínál, mert maga a létezésed ígérete
is sok változást hozott. De olyan nagyban gondolkodnak, a tervük olyan
összetett és bonyolult, hogy félek, a szeretetem nem lesz elég ahhoz, hogy
mellettem maradhass. Rengeteget tudnak nyújtani neked, még egy kertet is,
amit magadénak mondhatsz, hogy soha ne kelljen elmenned onnan.
Vivian még mindig hihetetlenül kedves és támogató, úgyhogy talán
feleslegesen esek pánikba. Nem nehéz észrevenni, hogy nagy nyomás
nehezedik rám. Rengeteg mindent kell befogadnom, és felkészülni rá.
Mindig is anya akartam lenni, de ötven éve az első lány anyjának lenni
sokkal nehezebb. Máris azt érzem, hogy megítélnek az emberek, azon
gondolkodnak, hogy vajon jó leszek-e neked és nekik. Persze lehet, hogy
csak paranoiás vagyok. A terhességi hormonok ezt teszik egy nővel…
készülj fel rá!
Tudom, mennyire szeretnek téged, és látom, hogy a valaha élt legjobb
életed lesz. De kicsikém, mi lesz, ha én nem leszek elég? El fognak venni
téged. Elvesznek téged, és a maguk módján nevelnek, hogy azzá válj, amivé
ők akarnak. Már megint kezdem.
Szeretnek téged. Te önmagadé vagy. Nem az enyém, nem az övék. Ezt ne
feledd!
Puszi, szeretettel: az anyukád

Néhányszor elolvasom az üzenetet, hogy teljesen megbizonyosodjak a

hitelességéről. Persze, biztos vagyok benne. Ezek az anyám szavai, amiket
arra szántak, hogy elolvassam. Bár kitépték őket a könyvből, amit nekem
adtak, és ami ezek szerint egy alternatív verziója anyám valóságának,
manipulálták, hogy én az általuk választott úton maradjak. Hogy azt
higgyem, ő ezt akarta nekem, de mint nekem, neki is komoly kétségei
támadtak. Csak azt kívánom, bárcsak ne kételkedett volna magában
annyira. Tudom, hogy fantasztikus anyám lett volna.
Újra a szavaira pillantva azon tűnődöm, vajon ki dugta ezt az oldalak
közé, amiket olyan jól ismerek. Korábban nem volt itt, tehát vagy azelőtt
történt, hogy beküldtek abba a védett szobába vagy az alatt, vagy miután
kijöttünk onnan, és én a fürdőszobában voltam. Bárhogy történt is, valaki
úgy döntött, hogy kihasználja a lenti felfordulást, és becsempészi ezt
nekem. Vajon hány bejegyzést szerkesztettek át, vagy téptek ki az anyám
szándékairól?
Kinézek a szobám ablakán a lenti kert-zóna szépségeire, a Toronyra,
amit nekem építettek, és amiben felneveltek, mert az anyám nem volt
mellettem, hogy a maga módján intézze a dolgokat. Bárcsak Vivian ne
veszítette volna el a képességét, hogy úgy kötődjön hozzám, mint régen!
Eszembe jut valami.
Csak nem?
Lehet, hogy minden hazugság?
Most kell kiderítenem, amíg még nem késő.
 43.

Bram

Lenyelek egy adag árfüvet. Azonnal visszajön, de újra leerőltetem.

Megpróbálom a gyengeség egyetlen jelét sem adni.
– Úgy látom, kezdesz hozzászokni – nevet Pufi, amikor észreveszi,
hogy berzenkedem, miközben ő a harmadik adagot nyeli.
Fogom az üres konzervdobozomat, kiöblítem a nagy vastálban, amit
ők mosogatónak hívnak, és odateszem a kupacba, ami a következő
étkezést várja. Nem otthon vagyok, de kezdem látni, hogyan működnek
idelent a dolgok. Mindenkinek megvan a maga helye.
Frost a vezérük, aki olyan durva, mint a világ, amiben él. Saunders,
ex-KMSz-es, a tudása felbecsülhetetlen, Pufi, Johnny, Nix és még egy
csomó név, amit még meg kell jegyeznem, ők alkotják Frost seregét, a
Szabadárokat.
Egy pillanatig a helyiséget pásztázom, nézem a kábé tíz Szabadárt,
akik esznek, titkokat suttognak, információt osztanak meg. Eve neve
néhány másodpercenként hallható, és a fülembe jut, mintha valaki a saját
nevemet mondaná.
– Bram? – riaszt fel egy nő hangja.
– Igen, bocs… Helena, ugye? Én csak…
– Álmodoztál? Nem hibáztatlak. Bármi esély, hogy máshol legyél,
mint ők, megéri, hogy ellógj oda – mondja, oldalt megkocogtatva ráncos,
szeplős fejét.
Felemeli a legalább száz használt konzervdobozzal és bögrével teli
műanyag tartót. Látom a karjában lüktető ereket, ahogy átviszi a
konyhaként használt helyiség másik végébe. Fizikailag erős ahhoz képest,
hogy a hetvenes évei elején jár.
– Még soha nem láttál nőt felemelni valamit? – viccelődik, majd a
bicepszét hajlítgatva kimegy.
Kimegyek utána, és abba a helyiségbe tartok, ami a szobám lesz a
következő időben.
Navigálok a látszólag végtelen folyosókon, kikerülöm a minden
kereszteződésnél csöpögő árvizet, és rájövök, hogy rossz felé fordultam.
 – Hahó? – kiáltok. A hangom elhal a nehéz levegőben.
A francba! Csak ez kellett. Ekkora dinkát!
– Hé? – kiált egy vékony hang.
Megfordulok, és egy fej kandikál ki az egyik ajtón, úgy tíz méterre
tőlem.
– Ó, te vagy az! A pilóta! – mondja elvéve a színezett védő-
szemüvegét a szeméről.
– Szia, Johnny! – A szívem összeszorul. Ő a legfiatalabb a
Mélységben, sőt az egyik legfiatalabb a bolygón. Úgy tippelem, tizennégy
éves, és nem hagyott magamra, amióta megérkeztem. Mint valami Eve
rajongó, aki megszállottan hallani akar minden infót, minden részletet
Eve-ről, Hollyról és az apám találmányairól.
– Eltévedtél? – kérdezi.
Nincs értelme eltitkolni, és jobb Johnnyba botlani, mind Frostba.
Bólintok.
– Gyere be! Igazából segíthetsz nekem. – A feje hirtelen eltűnik a
szobában, az ajtó nyitva marad, várja, hogy kövessem.
Sóhajtva besétálok.
A szemem összehúzódik, és felemelem a kezem, hogy védjem a
fénytől, ami fogad.
– Jaj, bocs! – motyogja. – Tessék, használd ezt!
Odadob nekem egy színezett szemüveget, olyat, amilyet ő is visel.
Felveszem, mielőtt még a fény szétolvasztaná a retinámat.
– Jobb? – kérdezi.
Bólintok, mert a szemüveg blokkolja a fényt, és végre látom, hol
vagyok.
Kihagy a szívverésem. Itt áll előttem…
– Eve? – suttogom, és letépem a szemüveget.
– Tedd vissza! – kiáltja Johnny, amikor elvakít az erős fehér fény.
A fejemre húzom és pislogok. Eve újra megjelenik. Ő az, ott áll a
szoba közepén, és a falat bámulja.
– Nem igazi, te idióta! Azt hittem, te felismersz egy hologramot, ha
látod.
Hirtelen látom a szoba sarkában felállított holoprojektorból áradó
fénynyalábokat.
– D-de hogy csinálod ezt? – dadogom, leginkább azért, mert újra
látom Eve tökéletes arcát.
– Nem ismered fel a saját apád találmányát? – kérdezi (ohnny, és
felveszi a megvilágított billentyűzetet a padlóról.
 Bepötyög pár dolgot, és Eve hirtelen felém fordul.
– Szia, Bram! Hiányoztál. – Kacsint.
– Hagyd abba! – kérem, és ráteszem a kezem Johnnyra, hogy fejezze
be a gépelést.
– Oké, oké.
Odalépek a szoba sarkába, és közelebbről szemügyre veszem az apró
projektorokat, amik odavetítik Eve képét Johnny nyirkos szobájába a
Mélységben. WELLS TALÁLMÁNYOK, olvasom a matt fekete külső
borításon.
– Honnan szerezted ezt? – kérdezem.
Felém fordul.
– Ezeket? Ó, ilyenek mindenfelé vannak Centralban, sima
holoprojektorok.
Visszanézek rá, és várok. Ez hazugság, és tudja, hogy tudom. Persze
már évek óta vannak holoprojektorok Central minden épületén belül és
kívül. Apám Projektáns Programjának részeként telepítették őket, azzal a
szándékkal, hogy használatukkal lehetővé tegyék a Projektánsoknak, hogy
szabadon járhassanak a társadalomban. Amikor a programját leállították, a
projektorok maradtak, és új szerepük lett, hirdetéseket és KMSz-
propagandát vetítettek az utcákra, a legújabb csónakmodelleket és úszó
házakat pedig a folyóra.
De ezek nem alap holoprojektorok.
– Oké – ismeri be Johnny. – Tudtam, hogy kiszúrod.
A kicsi H betűre céloz, amit a WELLS TALÁLMÁNYOK után
nyomtak.
Holly.
– Azok az én projektoraim – mondom. – Azokat csak egy helyen
használják.
– A Kupolában. – Johnny felvonja a szemöldökét.
– Hogyan…
– Néhány jó ember az életét adta, hogy megszerezzék ezeket –
válaszolja, és az arckifejezése hirtelen megváltozik.
– Ó, sajnálom! – A vállára teszem a kezem.
– Nem, semmi baj. Erre vállalkoztunk. – Vállat von. – Csak
működésre kell bírnom ezt a vackot.
Eve-re pillantok, aki most úgy áll, mintha egy pillanatra mélyen
elgondolkodott volna. Aztán körülnézek Johnny szobájában. Vezetékek,
áramköri lapok, monitorok, számítógépek, billentyűzetek. A szerepe
idelent elég nyilvánvaló.
 – Mi a francra akarod azokat használni? – kérdezem, és próbálok
választani a végtelen számú lehetőség közül.
– Hát, az titkosított – vigyorog –, de magunk között szólva mondjuk
azt, hogyha Eve valaha is kijutna arról a helyről, egy csali talán nem a
világ legrosszabb ötlete. – Kacsint.
Bólintok, kicsit felemelem a szemüveget, és ráhunyorgok a kis
szobában ugráló fényre.
– Hát, most még messze nem tökéletes – nevetek.
– Szerinted tudsz segíteni? – Nem tudja eltüntetni a reménykedő
mosolyt az arcáról. – Ha bárki elérheti, hogy ez működjön, akkor az te
vagy.
Az elmúlt pár nap döntő pillanatai, az összes életemet megváltoztató
döntések közül ez tűnik a legfontosabbnak. Apám végleges elárulása. A
szívem kalapál a gondolatra, hogy segítek a Szabadároknak a saját
találmányát elenne felhasználni.
– Igen, segítek – felelem, és leülök mellé a padlóra. – De
figyelmeztetlek, én nem vagyok az apám.
– Az alapján, amit hallottam, az valószínűleg jó dolog – állítja Johnny.
– De csak tanultál ezt-azt az évek alatt, amíg vele dolgoztál.
– Vele? – nevetek. – Senki sem dolgozik dr. Wellsszel. Az ember neki
dolgozik.
– Jesszus, és én még azt hittem, hogy nekem rossz – válaszolja Johnny.
– Mire célzol? – kérdezem, mert nem értem a megjegyzését.
– Frost. Apa. Az apám – magyarázza Johnny.
– Frost az apád? – kérdezem kicsit talán túl döbbenten.
– Aha. Az alma tényleg elég messze esett a fájától. – Nevet. – Apa
nagy sajnálatára.
A következő néhány órában megosztom a hologramokkal kapcsolatos
korlátozott tudásomat Johnnyval. Ő két kézzel kap minden szó után, kitölti
a hézagokat. Mire levesszük a szemüvegünket a vakító fény megszelídült,
a fénykibocsátást kijavítottuk, a fókuszt kalibráltuk, és ott áll előttünk Eve
tökéletes mása.
– A csudába! – sóhajt Johnny a szépsége láttán.
– Látnod kellene az igazit – felelem.
– Ha te mellettünk állsz, talán látni is fogom. – Elmosolyodik.
Talán igaza van.
 44.

Bram

– Hasadra süt a nap, ifjú Bram! – recsegi a nő az ajtóm vékony repedésén

keresztül.
Fáradt agyamnak kell néhány pillanat, míg eszébe jut a neve.
– Jó reggelt, Helena! – ásítok.
– Igazából délután van – válaszolja, amikor belép, és átad nekem egy
bádogbögrét.
Az órák gyorsabban telnek a Mélységben. A napfény a viharfelhőkön
is alig tör át, nemhogy eljusson a Szabadár méhkas katakombáiba, mélyen
Central folyói alatt.
– Lehetetlen megállapítani, mikor ér véget a nappal, és kezdődik az
éjszaka idelent – mondom a vizet kortyolgatva, ajkammal megszűrve a
virágszirmokat, amit ízesítésként tesznek bele.
– Nappal, éjszaka, itt nem számít, fiam. Valaki mindig ébren van,
valaki mindig alszik – magyarázza Helena, közben öklével veri a
szobámat a következőtől elválasztó falat, ahol Pufi még biztosan durmol.
– Fent vagyok! – nyögi tompa hangja.
Kedvelem Helénát. Kicsit megkönnyíti a Mélységben töltött időmet,
gyors esze és éles nyelve a helyemre tesz, ahogy másokat is. Itt mindenki
tiszteli őt.
– Talpra hát, Toronyfiú! Frost nem szereti, ha megvárakoztatják –
közli, aztán figyeli, ahogy felállók, és meztelen testemre húzom a nyirkos
kezeslábasomat.
– Jól megnézel? – ugratom.
– Pimasz flótás! Olyan öreg vagyok, hogy a nagyanyád lehetnék –
viccelődik, aztán fogja a bögrémet, kiissza a vizemet, és eltűnik a
folyosón.
Lemegyek a padlóra, és elkezdem új rituálémat a száz fekvőtámasszal.
Ha az ember idelent van, nem érzi magát fittnek, úgy érzi, nincs formában.
És én egyiket sem engedhetem meg magamnak. Érzem, ahogy oxigén önti
el az izmaimat, és az adrenalin felébreszti az érzékeimet. Ébernek kell
lennem, ha Frost magához hívat.
 Egy. Kettő. Három. Négy…. Frost, Pufi, Helena, Saunders… Sorolni
kezdem a neveket, próbálom felidézni az új családot, amibe kerültem.
Bizonyos szemszögből belezuhantam. Egész családok élnek idelent. Apák,
anyák és fiúk, mind együtt vannak a harcban, hogy kiszabadítsák Eve-et a
KMSz markából.
– Bram – suttog Johnny az ajtómon át.
– Gyere be! – nyögöm, miközben fekvőtámaszozom. Nyílik az ajtó, és
belép, a védőszemüveg ott lóg a nyakában.
– Helló… Frost küldött érted.
– Jesszus, nagyon sürgős lehet, Helena csak most ment el.
Johnny szeme tágra nyílik.
– Rólam és Eve-ről van szó, igaz? – kérdezem máris találgatva.
Bólint.
– Ti tényleg csókolóztatok? – A kezével végigszánt a haján, izgatottan
várja a válaszomat.
– Igen és nem. Bonyolult – felelem, közben felállók, és átfurakodom
mellette az ajtón.
– Szóval… az ajkaitok tényleg… Én el sem tudom… Hogyan…
– Oké, nyugi, Johnny, nyugi! Sokkal többről van szó – magyarázom, és
próbálok gyorsítani. Már hallom a tömeget a központi, legnagyobb
teremben. Ott tartják a gyűléseket.
Befordulok a sarkon, és Helena alakja tölti ki a nyitott ajtót.
– Sok szerencsét! – suttogja, és fenéken paskol, miközben Johnnyval
belépünk mellette az oroszlán barlangjába. Követ minket a hosszú, gyéren
megvilágított terembe. Minden tekintet felénk fordul.
A terem elnémul.
Minden szem rám szegeződik.
Most látom, hogy miért. A központi asztalon kicsi, régimódi projektor
áll, a legnagyobb falra vetít. A fénynyalábot a mennyezet egyik csövéből
ömlő apró páraszemcsék szakítják meg. A vetítés a párán olyan, mint egy
rögtönzött hologram, a teremben mindenki látja a projektorra tett
fényképet. A fényképet a csókról. A mi csókunkról.
A fogadtatás vegyes. Néhány Szabadár a földre köp a lábamnál. Mások
nevetnek és jókedvűen gratulálva oldalba böknek. Látom, hogy a nők
Helena köré gyűlnek. Ő továbbra is mögöttem jön, miközben egyik
suttogást hallgatja a másik után. Hátrapillantok némi megnyugtatásért.
Elhessegeti őket, mint a bosszantó legyeket, amik a feje körül
döngicsélnek, és biccent felém, hogy menjek tovább.
– Kérlek, nyugodjatok meg! – utasítja rendre Frost a csőcseléket. –
Nyilván láttátok, hogy rendkívüli híreket kaptunk a Kupolából
díszvendégünkről és legújabb tagunkról, Mr. Bram Wellsről.
A fél terem tapsol. Nem tudom, mit reagáljak. Ez fura. Kínos. A
padlót bámulom, próbálom kerülni a tekinteteket körülöttem. Érzem, hogy
a bizalom, amit próbálok felépíteni, egy hajszálon függ.
Miközben mindent megteszek, hogy ne nézzek senkire, rájövök, hogy
a hosszú asztalon szétszórt fényképekkel nézek szembe, miközben Frost a
tömeghez beszél.
– Kiszivárogtatott KMSz-felvételek – suttogja Helena a hátam mögül,
megérezve az érdeklődésemet.
– Mit kerestek? – suttogom vissza, hangunkat elnyomja a Szabadárok
állandó moraja.
– Ernie Warrent – válaszolja. Eve apját.
Válaszul felvonom a szemöldököm, keresem a képek szénakazlában a
tűt, ami talán nem is létezik. A fotókat pásztázom, vannak ott képek
düledező felhőkarcolókról és családi fotók is, melyek KMSz-
alkalmazottak otthonai előtt készültek. A Szabadárok honnan szerezték
ezeket?
Hirtelen valamin megakad a szenem.
Egy kis színes folt az egyik kép sarkában kitűnik a kupac alól.
Felismerem a kép szélén látszó néhány levél mélyzöldjét.
Miközben az engem körülvevő zajos termet lefoglalja Frost beszéde,
én lazán előrehajolok, és finoman kihúzom a képet, hogy lássam az
egészet. A szívem gyorsan ver miközben a képet bámulom, azt, ami kisfiú
korom óta a holoképernyőm háttérképe: a hatalmas, gyönyörű fát.
Hirtelen lehetetlen gondolat hasít az agyamba, mint egy hírsáv. Mi
másért lett volna pont ez a kép az apám irodájában olyan sok évvel
ezelőtt?
Kell, hogy jelentősége legyen ennek a helynek.
A kezemet végighúzom a képen, mintha az ujjaim a leveleket
érintenék, és megállítom őket az alján, ott, ami egész életemben az
arcomba meredt.
Ez egyáltalán nem egy fa képe. Hanem az épületé mögötte. Ifjú
elmémet elvakította a természet szépsége, elfedte a kis téglaépületet a
háttérben. Egész idő alatt ott volt, ott állt egy kavicsos feljáró végében, a
csodálatos fa védi a napfénytől.
Apám nem szentimentális ember. Nincsenek családi portréi vagy fotók
a múltjából. Mindennek van célja; mindennek van haszna. Az apámnál
csak konkrét okkal lehetett ott az a fénykép, és ha benne volt valaminek az
eltusolásában, ha része volt Érnie eltűnésében…
Zakatol az agyam.
Hirtelen ráébredek, hogy többet tudok, mint bármelyik férfi ebben a
teremben. Tudom, hol van Eve apja.
– Tehát, Mr. Wells – fordul hozzám Frost.
– Csak Bram.
– Ám legyen, Bram.
– És nem azért vagyok idelent, hogy csatlakozzam hozzátok –
mondom mindannyiuknak, miközben belenézek Frost szemébe. A szívem
kalapál. Semmit nem gondoltam át, de valahogy tudom, hogy így van.
– Ó, igazán? – kérdezi Frost, és piszkos ujját belemélyeszti a széke
karfájába.
– Azért vagyok itt, hogy vezesselek titeket.
 45.

Eve

– Eve – hallom, miközben valaki lágyan felráz.

– Hmm – megmoccanok, kábának érzem magam. Nehéz a fejem,
amikor megemelem. Kadi anya aggódó arccal néz le rám.
– El kell mennünk az orvoshoz. A petesejt kivételre – teszi hozzá
szomorú mosollyal.
Megnyugtat.
Az az arc.
Az együttérzés a helyzet iránt, amibe csupán azért kerültem, mert
megszülettem.
Alig aludtam. Előző éjjel annyira energikusnak éreztem magam, hogy
képtelen voltam elaludni. Az éjszaka sötétje úgy tűnt, örökké tart,
miközben a kanapémról figyeltem. Valamikor biztosan elbóbiskoltam, és a
testem azért sajog, mert nem feküdtem ágyba.
– Gyere! Készülődjünk! – kéri Kadi anya lágyan.
– Velem maradsz? – kérdezem. – A sejtlevétel nem újdonság, tudom
jól. De ez más. Ez alkalommal úgy mondok búcsút a petesejtjeimnek,
hogy tudom, talán visszajutnak hozzám.
– És ez jó – bátorít.
– Nyilván. – Úgy döntök, nem teszem hozzá, hogy a gondolat, ahogy
belém ragasztják a megtermékenyített petesejteket fizikailag rosszulléttel
tölt el.
– Maradhatok. – Kadi anya felém nyújtja a kezét. Felsegít, és követ a
fürdőszobába. Miközben levetkőzöm, ő megnyitja a zuhanyt, ellenőrzi a
hőfokot, aztán összeszedi a ruháimat, és beteszi a szennyeskosárba.
Tegnap este nem zuhanyoztam. Miután otthagytuk a védett szobát,
akartam, de a terveim semmivé váltak, amint megtaláltam az anyám
levelét.
Besétálok a zuhany alá, lehunyom a szemem, ahogy a forró víz veri a
testemet, és teljesen felébreszt. A szememet csukva tartom, miközben
Kadi anya besamponozza a hajamat, a párkányon ül felettem és
belemasszírozza a fejbőrömbe. Leöblíti, majd a balzsam következik.
 Épp le akar mászni, és hagyni, hogy én mossam ki, de érzem, hogy ott
marad mellettem, mintha várna valamire.
Kinyitom a szemem, ő pedig kezei közé fogja az arcomat.
– Erősebb vagy, mint hinnéd, Eve! – suttogja. – És az anyád is az volt.
Bízz az ösztöneidben! Kövesd őket!
A szemem az arcomra folyó vízen át hunyorog rá.
A zuhanyra pillant, aztán az egyik felettünk lógó mikrofonra. A
folyóvíz zaján túl nem hallhat minket, és nem is láthatnak minket hála a
gőznek az üvegen. Nem mintha óvatosak lennénk. Ám még mielőtt
esélyem lenne mondani, vagy kérdezni valamit, elmegy, hogy törölközőt
hozzon a fűtött tartóról. A pillanat elszállt.
Amikor kilépek a zuhany alól, az arcát fürkészem, de nem olvasok le
róla semmit. Olyan, mintha csak képzeltem volna a beszélgetést.
 46.

Bram

Amint a nevetés elhal, a Szabadárok az arckifejezések legfurább

keverékével néznek vissza rám. Van, aki zavart, mások dühösek, de Frost
arca kifürkészhetetlen. O magánál tartja a lapjait.
Felemeli a kezét, és a suttogás elhalkul.
– Vezetni minket? – kérdezi higgadtan. – Te pontosan hova vezetsz
minket, Bram?
Felveszem a fényképet az asztalról, és átsétálok a tömegen oda, ahol a
projektor áll. Lecsúsztatom az első csókunk fényképét a fénytálcáról, és a
helyére teszem ezt a képet.
A kivetített fa betölti a terem közepét, és a férfiak hátralépnek a
fényéből.
– Mentőakciót fogok vezetni Ernie Warrenért, ide. – A fa árnyékában
megbúvó téglaépületre mutatok. Minden Szabadár mormog és suttog a
teremben, miközben a fényképre merednek maguk előtt. Megpillantom
Helena hosszú, ősz haját, és látom, hogy még mindig a sutyorgókat
hessegeti maga körül, akik a véleményét kérik. Oldalra billentett fejjel
vár, hogy többet halljon tőlem.
– És miből gondolod, hogy ez az a hely? – kérdezi egy vékony hang
hátulról. – A több százezer helyszín közül, ahol lehet, az összes szóba
jöhető fénykép közül az asztalon, véletlenül ráakadsz a hollétét ábrázoló
egyetlen fényképre?
A tömeg azonnal kitör, újabb kérdéseket zúdítanak rám. Frost a káosz
néma megfigyelője marad.
– Figyeljetek ide! – A kezemmel csitítom őket, de ez nem elég, hogy
elhallgattassa őket. Fellépek egy padra az asztalnál, felemelkedem, így
belátom az egész termet, és ők is látnak engem. – Figyeljetek rám! Évek
óta keresitek, és nem jártatok szerencsével. Igen, tudom, hogy nehéz
elhinni, hogy besétálok ide, és kiválasztom ezt a fényképet, de számomra
még nagyobb őrültség, hogy itt találom. – A nyirkos, emberekkel teli
helyiség elcsendesül, amikor egy pillanatra elhallgatnak, hogy rám
figyeljenek. – Vagy talán nem is őrültség. Talán így kellett lennie. Talán
nekem is itt kellett lennem, hogy megtaláljam ezt a fényképet, mert egy
valamit biztosan tudok. A világon senki sem tudná, hogy ez az a hely,
legalábbis senki közületek. Csak rövid ideje ismertek engem, de meg kell
bíznotok bennem. Ez túl fontos ahhoz, hogy ne bízzatok. Szinte az egész
életemet odafent töltöttem, abban a Toronyban, azon dolgoztam, hogy
életben tartsam a hazugságukat. Eve szemébe néztem, átadtam az
üzeneteiket, rávettem Eve-et, hogy működjön együtt a követeléseikkel, és
ő a kedvemért mindig megtette. Hogy miért?
– Feltartom a csókunkról készült képet. – Mert Eve megbízik bennem,
jobban, mint bárki másban, és ezért kellene nektek is. Ezért kell
megtennetek, Eve kedvéért.
Megszereztem a terem figyelmét. Helena lenyűgözve felvonja a
szemöldökét, azt hiszem, a beszédem miatt.
– Eve apja itt van, tudom. Többet néztem ezt a képet, mint bármelyik
másikat, és csak most jöttem rá, hogy mi ez.
– Mit fogsz csinálni vele, ha megtalálod? – kérdezi Pufi.
– Meghibbantál? A pasi nem lesz ott. Meghalt! – kiáltja az egyik
idősebb férfi a csoportból, és ezzel egy sor beszélgetést indít el a spontán
tervemről, hogy én vezessem őket Eve rég elveszett apjának felkutatása
során.
– Mi van, ha hazudik? Mi van, ha ő csak újabb KMSz-kém? – kérdezi
másvalaki az érettebb férfiak közül.
– És ha nem? – kérdezi Helena. Rekedt hangja eléri, hogy az emberek
hallgassanak. – Mi van, ha igaza van?
A teremben a fejek felé fordulnak, de ő rám szegezi határozott
tekintetét.
– Ez a kölyök mindaz, amire valaha vártunk.
Csend van, míg megemésztik a szavait.
– Ha valaha lesz esélyünk megtalálni Eve apját, az biztosan Brammel
lesz – teszi hozzá ügyetlenül Saunders.
– Hogy bízhatnánk benne? Mi van, ha csak csapdába csal minket?
A zaj újra kitör, elviselhetetlen a hangerő. Frost felemelt karokkal
feláll. Csend ereszkedik a teremre, és rájövök, hogy ezek az ő emberei.
Nem őket kell meggyőzöm, hanem Frostot.
Felém fordul, a szemembe néz, és látom, hogy dolgoznak az agyában a
fogaskerekek.
– Figyelj! – mondom neki. – Ugyanúgy ki akarom hozni Eve-et arról a
helyről, mint ti mindannyian, de tudnom kell az igazat, és Ernie a kulcs,
tudom. Ha még életben van, itt találjuk.
 – Oké, Bram – feleli Frost.
Csend. Döbbent csend.
– Oké? – kérdezek vissza.
– Csináljuk a te módszereddel! Te vagy a főnök! Ha vezetni akarod ezt
a bagázst, tedd!
A szoba csendesen zizeg. Érzem, hogy milyen nyugtalanságot okoznak
a szavai.
– Komolyan? – kérdezem.
– Eve-ért – válaszolja. Egyetértően bólintok, és kezet rázok vele.
– Eve-ért! – kiáltja a terem egyszerre, egyes hangok vonakodóbbak,
mint mások.
Frost leül, és hátraköti vastag rasztáit.
– Tehát, Bram, mi a terv?

A gubókat telerakodták felszereléssel, főleg fegyverekkel. Ben törött

üvegén keresztül távozunk, miközben a gyenge napfény a szennyezés
felhőit sötétliláról ólomszürkévé változtatja.
– Biztosan tudod, hogy mit csinálsz? – kérdezi Saunders, amikor belép
a gubóba, amiben várakozom.
– Nem – válaszolom őszintén. – De ha van rá esély, hogy igazam van,
meg kell ragadnunk, igaz? – Mielőtt válaszolhatna, Frost lép mögöttünk a
gubóba.
– Kész vagyunk, ha te is, kapitány – közli. Sötétzöld vízhatlan dzsekije
kapucniját fakó fürtjeire húzza, és a parancsaimat várja.
Megterveztük, amennyire tudtuk. Helena jött rá, hogy ez valószínűleg
egy menedék, vagyis jól elrejtik. Védik. De ez az információ legalább
leszűkítette a keresést. Ha Eve apja ott van, okos húzás a KMSz-től olyan
helyen rejtegetni, ahova senki sem mehet. Agyafúrt. Olyasmi, ami az
apámnak jutna eszébe.
Az, hogy ez a hely áll-e még, az más kérdés. Arról a területről a
legfrissebb adatok mind EE, az áradás előtt készültek. Lehet, hogy már
romos, de az ösztöneim mást súgnak. Már csak oda kell menni, és ki kell
deríteni, hogy igazam van-e, vagy feleslegesen vezetem Frost lázadóit.
– Tudom, hogy nem mindenkinek tetszik ez a küldetés, de köszönöm,
hogy elkötelezitek magatokat mellettem – mondom, ami túlságosan is
elpróbáltnak hangzik.
– Eve mellett köteleződünk el, te marha! – mondja egy ifjú, szőke
Szabadár a három gubó közül a másodikban. Látom, hogy Pufi a
könyökével oldalba vágja, hogy elhallgattassa.
 – Igaza van. Mind Eve mellett köteleződtünk el. Menjünk, és találjuk
meg az apját! – Biccentek Saunders felé, és beindítja a motort. Kijutunk a
nyílt vízre a folyón, ahol először látom az élő várost.
El sem tudom hinni, menyire nyüzsgő. Nagyon más, mint azon az
éjszakán, amikor megérkeztünk. Nagy csónakok, szinte hajók
horgonyoznak az elsüllyedt háztetőknél. Az emberek gyalogpallókon
járnak jó néhány méterre a víz felett, amik áthidalják az épületek és
csónakok közötti réseket.
– Elképesztő, hogy milyen gyorsan felépítették ezeket! – mondja
Saunders, amikor észreveszi, hogy a tekintetem Centralt pásztázza.
Elfelejtettem, milyen volt ez a hely. Hatalmas szerkezetek a régi
épületekhez csatolva, mintha egy fuldokló ember vállán ülnének, onnan
törnek az ég felé. Kockaépületek magasodnak a közöttük hömpölygő folyó
fölé. Ezeket az új felhőkarcolókat nem úgy tervezték, hogy jól nézzenek
ki, csak hogy ellenálljanak a viharoknak, otthonokat biztosíthassanak, és
az élet mehessen tovább.
És az élet tényleg ment tovább, meglepően normálisan, tekintve, hogy
mi történt. Magamba szívom a látványt és a szagokat, miközben északra
hajózunk, át a Regent’s Lake-en. A férfiak idekint boldognak tűnnek.
Beszélgető, csókolózó férfiakat látok, akik kávészimulánst isznak, híreket
olvasnak a hololejátszóikon munkába menet, ahogy a viharverte utakon
járnak.
Persze nők nincsenek. Nem biztonságos a néhány megmaradt nőnek
elhagyni a csak nekik fenntartott kommunákat. Azt hiszem, a nők a
Mélységben a KMSz törvényein kívül élnek. Újabb ok, hogy
rejtőzködjenek.
– Minden több, mint három méterrel a jelenlegi vízszint felett van, így
az árszint tovább emelkedhet, és emelkedni is fog – magyarázza Saunders
a fejét csóválva. – Lehet, hogy bombákat már nem potyogtatnak, de az
óceán nem hagyta abba az emelkedést.
A gubónkat megzavarja egy mellettünk elhaladó nagyobb hajó farvize.
– Én a helyedben leszegném a fejemet, kölyök – üzeni Frost adó-
vevőn a gubójából, és ahogy a hajó elhalad mellettünk, látom, hogy miért.
A fekete hajótesten a „FAGYASZTÓRAKTÁR” felirat áll nagy, fehér
betűkkel. A tetején kék fény villog, jelzi a többi hajónak, hogy tűnjön az
útból. Fegyveres őrök járkálnak a fedélzeten, a KMSz biztonsági
egyenruháját hordják ugyanolyan fekete testpáncél alatt, mint amit Ketch
emberei viselnek.
– Szállítmány a Toronyba? – kérdezem, és Saunders bólint. Hátulról
hideg permet hullik ránk, mint nehéz gőz, ami megül a víz felszínén.
Nézem a nagy hajót, ami a régi otthonom felé tart, és azon tűnődöm hány
nőt vihet magával különleges helyükre a Torony mélyébe az anyám mellé.
Ösztönösen megérintem az ezüstkeresztet a nyakamban.
Ahogy a KMSz-hajó eltűnik az épületek között, tekintetemmel
követem felfelé a legtávolabbi épületet. A nyakamat nyújtogatom, és
látom az oldalára erősített hatalmas realiTV monitorokat, apám
technológiáját. Nem tudok menekülni előle: olyan, mintha lenézne rám,
bármerre is megyek.
– Régen folyamatos tájékoztatást adtak Eve-ről – mondja Frost mély
hangja a rádióban. – Mindenki figyelte, de összegyűltünk idekint a
legfrissebb hírekért, hogy lássuk, hogy megy a Megmentő sora, hogyan
telnek a napjai. Mindenkinek reményt adott. Emlékeztetett minket, hogy
miért élünk. Hogy meg kell óvnunk a bolygót a gyermekeinknek.
Miközben a nyílt vízen hajózunk, visszanézünk a városra, és látszik,
hogy minden épületet tetőtől-talpig képernyők borítanak.
– Ki ne akarna egy pillantást vetni a lányra, aki meg fogja menteni az
emberiséget a kihalástól? – kérdezi Frost.
– Tudtam, hogy megmutatják az embereknek, hogy mi történik, de
arról nem, hogy így – mondom. – Olyan ez, mint valami valóságshow.
– Most viccelsz? A barátnőd egykor a bolygó legnagyobb realiTV
sztárja volt – poénkodik Saunders.
– Egykor? – kérdezem.
– Aha, míg úgy nem döntöttek, hogy mi már nem vagyunk fontosak, és
jobb eltitkolni, ami odafent folyik – magyarázza Frost. – Kikapcsolták az
élő közvetítést a Kupolából, csak pillanatokra mutatták meg nekünk Eve-
et, akkor, amikor nekik tetszett. Általában szerkesztett videókon és
meghamisított képeken. Az első pillanattól kezdve tudtuk, hogy nem
valódiak.
Hirtelen a képernyők életre kelnek. Három hatalmas betű világítja be a
finom párát, ami úgy üli meg a levegőt, akár a köd. EaE
– EaE? – kérdezem.
– Eve az Embereké – magyarázza Saunders. – Ez a szlogenje. Azt
akarják elhitetni velünk, hogy ő a mi Eve-ünk.
– Most már csak ezt a propaganda szarságot kapjuk. Azt, amit a KMSz
meg akar mutatni nekünk, amiről azt gondolják, hogy kordában tart
minket – magyarázza Frost a gubóból, miközben tőlem balra halad. –
Arról szól, hogy a hatalmas hatalmas maradjon, mi többiek pedig, hát, az
kit érdekel? Eve csak a poszterlányuk. Leszednénk a képernyőket, ha nem
lennének védve.
– Védve? – kérdezem.
– Igen, mind napelem. Azok a képernyők hazugságokkal etetnek
minket és energiát adnak. Ezek látják el az egész várost. Nélkülük nem
élhetünk, úgyhogy ki kell bírnunk ezt a szarságot – feleli Saunders.
– Nagyon okos! – Ez apám újabb zseniális ötlete. Ordít róla, hogy az ő
műve.
– Tessék – mutat Saunders a videóra, ami körülöttünk minden épület
felületén elindul.
Eve virágot szed a kertjében a Kupolában. Aztán váltás az edző Eve-
re, az álláról izzadtság csöpög. Aztán kecsesen pliézik a rúdnál a
balettcipőjében. Most zöld levet iszik.
Mély hang hallatszik a háttérben, visszhangzik a tó felett.
– Eve keményen dolgozik, készül a jövőre, a ti jövőtökre. Ő a ti
Megmentötök. Eve az embereké.
Eve egyedül áll a Meredélyen, a naplementét nézi.
– Ez mind régi felvétel – mondom Saundersnek.
– Ja, tudom – feleli. – Folyton újravágják, váltogatják a képeket,
változtatnak a kameraszögeken, megtesznek bármit, hogy újnak és
frissnek tűnjenek. Ritkán kapunk mostani felvételeket róla.
A három hatalmas betű, EaE, még egyszer utoljára ránk mered, aztán a
képernyő újra elsötétül.
Elfordulok, és előre nézek oda, ahol a nyílt víz összeszűkül. A mély
hang ott visszhangzik a fejemben, és akaratlanul is eltöprengek, hogy
készen állok-e a jövőre. Azt hiszem, hamarosan megtudom.
 47.

Eve

– Velem marad! – jelentem ki határozottan, amikor belépek a kórházi

vizsgálóba Kadi anyával az oldalamon. Az engem kísérő Anyát általában
elküldik, azt mondják, itt nincs rájuk szükség, de ma igenis szükség van
Kadi anyára. Mellettem. Szükségem van rá, hogy vigasztaljon. A
kedvességére. Az együttérzésére. A jelenlétére.
Vivian tekintete ide-oda jár közöttünk, ahogy próbálja kitalálni, hogy
tervezek-e valamit, de aztán ingerült sóhajjal elveti az ötletet.
– Ám legyen. Örülök, hogy hajlandó vagy beszélni, Eve. – Gúnyosan
mosolyog. – Látom, eszel is. Remek, remek.
A csipkelődésére ügyet sem vetve állok a fémszék mellett a sarokban,
és leveszem a ruháimat. Aztán Kadi anya besegít a nekem kikészített
öltözékbe, egy kék kórházi hálóingbe.
Gondolkoztam rajta, hogy mondok valamit, mielőtt megtörténik a
beavatkozás. Őrlődtem, hogy elmenjek-e Vivianhez vagy sem, hogy
szóljak, meggondoltam magam, és nem akarom, hogy így történjen, de
tudom, hogy akkor ő lenne nyeregben, és megsejthetné, hogy mi jár a
fejemben. Meg kellene indokolnom, és azt nem akarom. Nem akarnám
neki elmondani, hogy kétlem, hogy a valóságot mutatják nekem. Először
meg kell bizonyosodnom az igazságról.
Ugyanezért nem beszéltem vele Bramről és Hollyról sem. Amúgy sem
tudom, mit számítana most, hogy Bram elment. Vivian nem engedné, hogy
Potenciális legyen. Biztosra veszem, hogyha megkérdezném, nemet
mondana és kigúnyolna, amiért beleszerettem Brambe. A szerelmünket
gyerekes vonzalommá degradálná. Tudom, hogy ami köztük van, az sokkal
több ennél. Szeretem Bramet és Hollyt, mindegy, milyen az alakjuk, így
részem boldog lenne, ha a dolgok úgy maradnának, mint légen, ha mi
ketten örökké ott maradhatnánk a Meredélyen, ekkora hatással volt rám
Holly, Bram. De tudom, hogy az sosem történhet meg.
Felmászok az asztalra dr. Rankin mellé, aki már ott áll egy bot alakú
eszközzel gumikesztyűs kezében, és alig várja, hogy munkához lásson.
Mélyet lélegzem, hogy megnyugodjak, mert a bensőm megfeszül a
látványtól. Az egész még kellemetlenebb lesz, ha nem lazítom el az
izmaimat. Fészkelődöm, hogy kényelembe helyezzem magam, a
szintetikus anyag zizeg alattam.
– Lábakat fel! – utasít az orvos. Nem néz az arcomra, csak az előtte
álló feladatra koncentrál, közben a szokásos pozícióba nyomja a térdemet.
Lehunyom a szememet, miközben ő a lábaim között áll, felemeli a
szemérmemet védő anyagot, és nekilát a vizsgálatnak. A bot hidegétől,
ahogy belém hatol, megborzong az agyam. Amikor különféle szögekbe
fordítja, és a belsőmet bökdösi, hányni szeretnék. Megfeszítem az állam,
hogy ne jöjjön fel epe.
– Egyet elveszítettünk – mondja halkan dr. Rankin egy pár pillanattal
később, egy helyben tartva a rudat, aztán határozottan mozdít rajta.
– Tessék? – Vivian a képernyőhöz sétál. Nem tudom biztosan, hogy
vajon rám haragszik-e, amiért elveszítettem, vagy dr. Rankinra, amiért
nem tudta begyűjteni.
– A másik még megvan – folytatja dr. Rankin a szokásosnál több
örömmel a hangjában. – Bár ha vártunk volna, azt is elveszítjük.
Mondtam, hogy minden nap jöjjön.
– Történt egy incidens, és a biztonsága fontosabb volt – közli Vivian.
A tekintetét le sem veszi az előtte lévő monitorról, miközben mohón
bámulja az egyetlen petesejtemet, ami érett és kész arra, hogy learassák.
Dr. Rankin nem válaszol, de hallom, hogy az eszköz koppan
mellettem, ebből tudom, hogy kész folytatni a következő fázissal.
– Régen is így ment? – kérdezem hirtelen.
– Tessék? – kérdezi dr. Rankin rövid szünet után.
– A nőknek előttem.
Csend ereszkedik a szobára. Csak arra tudok gondolni, hogy azon
töprengenek, hogy mit válaszoljanak. Kisebb koromban egy rakás nem
illendő kérdést feltettem, mert nem tudtam, hogy azok. Aztán azért tettem
fel kérdéseket, mert tudtam, hogy nem illendőek. De most? Most
egyszerűen csak tudni akarom, hogy mit mentek meg azzal, ha új életet
hozok a világra.
– Az eljárás hasonló volt – válaszolja dr. Rankin közönyös hangon.
– Tehát mind tudjátok, hogy milyen érzés itt ülni. Itt feküdni
csupaszon, védtelenül. Úgy érezni, hogy csak egy húsdarab vagy –
mondom, és várom, hogy megállítsanak, miközben végignézek rajtuk.
Annyira hozzá vagyok szokva, hogy Vivian rám szól, hogy szokásommá
vált addig feszíteni a húrt, míg megfedd. Meglep, hogy most még nem
szidott le, bár mivel dr. Rankin még teszi a dolgát, kétlem, hogy Viviant
túlságosan érdekli, hogy mi jön ki a számon. Még csak rám sem néz.
– Én sokszor éltem át ezt. Tudom, min mész keresztül – válaszolja
gyengéden Kadi anya, a kezével oldalt lesimítja a fekete ruháját, kiemelve
a csípője ívét. – De hamarosan vége lesz, Eve!
– Hányszor? – kérdezem tőle erősebb és nyíltabb hangon, mint
szoktam.
– Én… – küszködik, rólam Vivianre néz.
– Hányszor tették kengyelbe a lábad, és fosztottak meg a
méltóságodtól? – kérdezem.
– Te kérted, hogy így történjen, Eve – vág közbe Vivian higgadtan,
mintha egy gyerekhez beszélne. – Koa még itt van, ha szeretnéd, hogy
behozzam. Biztosra veszem, hogy nagyon élvezné.
– Amikor terhes voltál és megszülted a fiaidat – beszélek tovább Kadi
anyához, Vivianre ügyet sem vetve –, mennyi időt vártak, hogy helyrejöjj,
mielőtt visszakényszerítettek egy ilyen asztalra?
Kadi anya szeme esdeklően tágra nyílik, könyörög, hogy hagyjam
abba.
Folytatni akarnám, de az égő érzéstől az altestemben fájdalmasan
felkiáltok.
Elhallgatok.
Szorosan lehunyom a szemem, érzem, hogy a mellkasom beesik,
amikor egyetlen könnycsepp végiggördül az arcomon. Ez sem különbözik
attól, amit általában tapasztalok. Nem fájdalmas. Nem újdonság. De mégis
az. Mert tudom, hogy ha ez sikerül, az csak a kezdet. Nem arról van szó,
hogy megtermékenyítik a petesejtemet, aztán hagyják, hogy felneveljek
egy gyereket. Ez örök körforgás lesz. Addig fogják ismételgetni, míg
többé már nem leszek hasznukra.
– Csak tudni akarom, mire számítsak – mondom összeszorított
fogakkal. – Hogy milyen lesz az életem.
– Már volt életed, Eve. Megadtunk neked mindent: szórakozást,
oktatást, egy barátot. Csak nézd meg ezt a helyet, ezt a világot, amit neked
alkottunk! Most itt az ideje, hogy visszaadj valamit. Tedd a
kötelességedet! Hozz világra lányokat, és az életedet nagyjából úgy fogod
élni, mint eddig.
– És nekik milyen jövőjük lesz?
– Jobb, ha azzal nem foglalkozol – csipkelődik Vivian, bosszúsan
forgatva a szemét. – Először neked kell eljátszanod a szerepedet a sors
játékában.
Sors. Néhányszor elismétlem magamban a szót. Sors. Mi az én
sorsom? Hogy mindenki más érdekében úgy bánjanak velem, mint egy
tenyészállattal? Vagy az, hogy Bram megtalált, és ilyen erős kapocs volt
közöttünk, hiába választott el minket egy ember alkotta illúzió, a része
annak? Talán az anyatermészet megint eljátszadozik velünk, és
megakadályozza, hogy mi, emberi lények elkövessük ugyanazokat a
hibákat. Hogy beleavatkozzunk a nekünk szánt tervébe.
Hibák.
Mindig is tudtam, hogy hatalmas felelősséget ruháztak rám, de a
küldetésem körüli döntések mögötti gondolatok sosem voltak az enyémek.
Sosem rólam volt szó. De mi van, ha az anyatermészet okkal választott
engem, hogy megkapjam ezt a kötelességet? Mi van, ha úgy volt megírva,
hogy Brammel találkozzunk? Mi van, ha ez az egész a szabad akaratról és
az emberi természet szépségéről szól? Az ösztön hatalmáról.
Hibák.
Mindig is azt akartam, hogy ez a beavatkozás kudarcot valljon, de mi
van, ha sikerül? Akkor kudarcot vallók a sorsomban? Hibák.
Folyamatosan a gyermekeimre gondolok, és az életre, amit élnek
majd. Sőt, azon is gondolkodom, mit gondolnának a szüleim, ha most
látnának. Ők ezt az életet akarták volna nekem? Ők ezt választották volna?
Hibák.
Tudom, hogy anyu megalázónak találná, ha így látna, ahogy én is, ha a
lányomat látnám ezen az ágyon feküdni az eljövendő években.
– Mondom, elmehetsz – szól rám Vivian, visszarántva a figyelmemet a
jelenbe. – Hívatunk, ha újból szükségünk lesz rád.
A beavatkozásnak vége. Dr. Rankin már elment, magával vitte a
petesejtemet megtermékenyítésre, hogy elindítsa az élet folyamatát. Még
mielőtt visszatennék belém, az a pici lény máris elkezdte a saját útját,
hogy valódi személlyé váljon.
Hibák.
Ideje próbára tenni a világot, amit nekem teremtettek.
 48.

Bram

Elhajózunk Centraltól. Lassan haladunk, mert kerüljük azokat a

területeket, ahol a KMSz járőrözik, vagyis igyekszünk nem szem előtt
lenni, amennyire lehet. Könnyebb volt ott, ahol az épületek magasabbak
voltak, közöttük a folyón és a csatornákon pedig nyüzsgött az élet. Idekint
a gubók feltűnőek. És mi nem akarunk feltűnést kelteni.
Ahogy ritkulnak az épületek, csúszós sárrétegek törnek a felszínre,
néhol zöld foltokkal. A csapatunkat alkotó tizenkét ember feje a füves
halmok felé fordul: megbámulják ezt a ritka látványt.
– Fa! – kiáltja Pufi, integetve az előttünk elterülő szmogból épp csak
kikandikáló levelek felé.
– Nincs messze – közli Frost. Nincs értelme a rádiót használni, mivel
a motorok majdnem némák, most, hogy ilyen lassan hajózunk, és ilyen
közel egymáshoz.
Ahogy a szmog eloszlik, újabb fák jelennek meg előttünk, úgy lépnek
elő a ködből, mint egy letűnt idő szellemei, amit tönkretettünk.
Nagy barikád tűnik fel előttünk, odáig nyújtózkodik a túloldalon,
ameddig csak ellátok.
– Ez a határ – morogja Frost. – A KMSz nem akarja, hogy ennél
tovább menjen az ember.
Ahogy tisztul a köd, újra látom a betűket: KMSz, körülötte
figyelmeztetések. Sugárzás. Robbanószerek. Mérgező hulladék. Az ember
csak kimondja, a tábla ott van, ráaggatva a rozsdás fémbarikádra.
– Hívogató – viccelődik Pufi.
– Biztonságos? – kérdezi Saunders.
A határon túli teret bámuljuk, ami halványzöldes árnyalatú.
– A fák számára elég biztonságosnak tűnik – válaszolom.
– Persze, hogy rohadtul biztonságos! – nevet Frost. – Ez mind
szemfényvesztés, kölyök. A KMSz próbál egy helyen tartani minket, ahol
figyelhetnek minket.
– Haladjunk! – Jelt adok, és a gubók folytatják az útjukat, átúsznak a
félig elmerült barikád nagy résein.
 Minél tovább megyünk, annál inkább úgy érezzük, hogy az
anyatermészet felénk nyúl. Ebben a pillanatban csak a magasabb fák teteje
látszik, legmagasabb ágaik a felszínre törnek, mint egy alig pislákoló nap
felé nyúló karok, néhány fakózöld levél rebeg rajtuk. Az anyatermészet
szívós teremtés.
Az alattunk hömpölygő vízen át látok egy elsüllyedt utcát, a háztetők
piros cserepeit, az utcai lámpák fekete festékét. Még lejjebb áll egy pad,
amit most befon a nád és más növényzet.
– A víz itt elég tiszta – mondom Saundersnek.
– Kevesebb ember, kevesebb szennyezés – magyarázza, és bólintok,
miközben egy halraj úszik el a gubóink alatt, ami látszik az üvegfenéken
keresztül.
Belélegzem a levegőt. Valódi levegő. Nem szűrt, nem módosított.
Nincs tele rovarirtó szerrel, sem sterilizáló vegyi anyagokkal. Csak
egyszerű, természetes levegő. Csodálatos és hideg a tüdőmben.
Hirtelen a gubónk megugrik, és előrelendülök, épp csak sikerül
megakadályoznom, hogy az arcom az első korlátnak csapódjon. Felállók,
és azt látom, hogy a többiek is épp összeszedik magukat.
– Szárazföldnek ütköztünk – kiáltom, amikor meglátom a vizenyős
földet, ami az üveggubóhoz préselődik a lábam alatt. – Innentől
sétálhatunk.
Kiugrunk a térdig érő vízbe, bakancsunk és vízálló árvízi öltözékünk
távol tartja a vizet, de a hideget nem. Kellemetlen, de nem elviselhetetlen.
Összegyűlünk az első hajó orrában, ahol Johnny, új csapatom leglelkesebb
tagja épp egy kézi GPS-egységet olvas.
– Milyen régi ez az izé? – kérdezem.
– Régebbi, mint bármelyikünk, de megbízható, és a drónok nem
követhetik le – magyarázza az arcába hulló hajtincsein át, le sem veszi a
szemét a régimódi érintőképernyős kijelzőről. – Úgy egy mérföldre
vagyunk onnan, ahol a fénykép készült, ha az épület még létezik.
– Konkrétan ott van a térképen – mutat rá Pufi, tisztán látható Johnny
GPS-ének madártávlat nézetén.
– Igen, de ezek a térképek EE készültek, úgy 40 évesek, tökfej. Nézd,
ott nincs víz! – magyarázza.
– Rendben, rendben, ne veszítsük el a fejünket! Nem tudjuk pontosan,
mibe sétálunk bele – mondom nekik, és elveszem a GPS-t Johnnytól.
– Elnézést, uram – mondja idegesen.
– Semmi baj – nyugtatom meg. Bárcsak a Mélységben maradt volna!
A fiatalsága és a vágya, hogy lenyűgözzön másokat, nem segít.
 – Haladjunk libasorban, én megyek elöl! – közlöm, és elindulok a GPS
kis piros pöttye felé.
Séta közben a talaj a lábunk alatt emelkedik és süllyed, a víz hol
bokáig, hol derékig ér. Minél közelebb érünk, annál több fa emelkedik
előttünk. Észre sem vesszük, és már egy régi, emberalkotta ösvényen
sétálunk. Egyikünk sem látott még ehhez hasonlót.
A férfiak némán haladnak, megfigyelnek mindent, minden nyugodtnak
látszik.
Belerúgok valami keménybe, ami a vízben lebeg. Megfordítom a
lábammal.
– Ez egy jelzőtábla. – Saunders továbbadja a minket követő sorban.
– Grim’s Ditch – olvasom hangosan. – Ez az a hely. Megjöttünk.
Előre nézek, és látom, hogy a fák között van egy nyílás, amiből az
ösvény jobbra ágazik. Ahogy közeledünk, zakatol a szívem.
– Ott van! – suttogom. Lágy szellő fúj a fa sötétzöld levelei között,
amit évek óta néztem. Most itt vagyok, és még gyönyörűbb, a környezete
dacára is. A szürke ég és a vagy harminc centi víz ellenére, amiben áll.
Még mindig olyan elegáns és kecses, mint azt reméltem.
Közelebb lépek, lehúzom a kesztyűmet, és megérintem durva, nedves
törzsét. A Szabadárok körém gyűlnek, és ők is megcsodálják. Senki sem
tagadhatja, milyen fenséges fa, főleg, mivel túlélt ilyen körülmények
között, kitartott mindazzal szemben, amit az emberek rá zúdítottak. Erről
eszembe jut Eve.
– Társaságunk van – jegyzi meg Pufi, észrevéve a téglaépület
ajtónyílásában álló alakot, aki úgy húsz méterre van tőlünk. – Egy nő.
A férfiak igyekeznek, hogy jobban láthassák.
– Nyugodjatok le! – parancsolja Frost határozottan és tekintélyesen.
Szúrós szemmel néz rám.
Helénának igaza volt. Ez egy menedék.
– Nem lehetnek itt – kiált át a nő hozzánk az elárasztott ösvényen át.
Hosszú ruha rejti el, ősz haját rövidre nyírták. – Azonnal távozzanak!
Frost rám néz.
– Nos… kapitány? – kérdezi csendesen. – Te akartál vezetni minket.
Lépek egyet a törékeny nő felé.
– Figyelmeztetlek, ez egy menedék. Törvényes védelem alatt állunk.
– Hölgyem, elnézést kérek, hogy csak így megjelentünk! Tudom, hogy
ez ellenkezik a protokollal, de mi KMSz-katonák vagyunk.
A nő rám mered. Vizenyős kék szeme az arcomról a vízhatlan
ruhámra, és a vállamra akasztott fegyverre siklik.
 Lassan leveszem, mire ő azonnal rám szegezi a ruhája alá rejtett
puskát.
A mögöttem álló férfiak ráemelik a fegyvereiket.
– Hé! – kiáltom, hátat fordítva az idős nőnek, karomat a Szabadárok
felé emelve. – Fegyvereket le! Azonnal!
Haboznak, tekintetük a célpontjukról Frostra siklik.
– Hallottátok őt, emberek! Fegyvert le! – utasít Frost. – Elnézést…
uram! – Finoman a karomra pillant, és azonnal megértem, mi a következő
lépésünk.
– Kezdjük elölről! Bram Wells kapitány vagyok, a Kihalás Megelőző
Szolgálat tisztje. – Aprókat lépek az idős nő felé, ráncai egyre
határozottabbak lesznek, minél közelebb érek. Megfordítom, és felé
nyújtom a fegyveremet. – Azért jöttünk, hogy begyűjtsünk valamit, ami a
miénk.
A nő hallgat, a fegyverét továbbra is a mellkasomra szegezi. A szeme
mélyen a szemembe néz, az igazságot kutatja.
Lassan kicipzárazom nehéz, vízhatlan dzsekimet, közben végig rajta
tartom a szemem. Kinyitom a dzsekim, és megmutatom a névkitűzőmet a
KMSz-kezeslábason.
Kell egy pillanat, míg elolvassa, és elgondolkodik.
– Wells? – kérdezi.
Bólintok.
– Mint dr. Isaac? – kérdezi.
Kihagy a szívverésem. Ismeri az apámat. Jó helyen vagyunk.
– Az apám – magyarázom, és látom, hogy a válla felemelkedik, ahogy
mély levegőt vesz, majd kifújja.
– Halálra ijesztettek minket, hogy bejelentés nélkül megjelentek itt.
Tudja, okkal van a látogatásoknak rendje. Szétlőhettem volna a fejét,
fiatalember – dohog, miközben leereszti a fegyverét.
– Elnézést, hogy váratlanul jöttünk. Vészhelyzet van. Látnunk kell őt.
Itt van? – kérdezem, mire megfordul, és gyanakodva méreget.
– Hogy itt van-e? Persze, hogy itt van! Hol máshol lenne? – kérdezi,
de mielőtt válaszolhatnék, folytatja. – Azt nem értem, miért küldenek
mindig ennyi embert. Tudják, mi a protokoll: egyszerre két ember.
Hagyják a fegyvereiket az ajtónál! – Megfordul, és belép a házba.
Frostra pillantok, és egy biccentéssel magamhoz hívom. Leveszi a
fegyverét, átadja Saundersnek, majd odajön hozzám.
– Eddig jó – suttogom.
– Légy észnél, kölyök! Ha a pasi tényleg itt van, akkor nem csak egy
vadászpuskás idős hölgy vigyáz rá – válaszolja, miközben átlépünk egy
homokzsákfalon, és követjük a nőt a menedékbe.
 49.

Eve

Néhány pillanatig némán állunk, miután az orvos és Vivian távozott. Idő

kell, hogy feldolgozzam, amit érzek. Összezárom a lábam, kórházi
hálóingem zizeg, ahogy lecsusszanok az ágyról, és azon kapom magam,
hogy Kadi anya vállába kapaszkodom.
Kecses karját keresztbe teszi maga előtt, de a keze megtalálja az
enyémet, és gyengéden megsimogatja.
– Ügyes voltál! – suttogja együttérzőn, a tekintete azt üzeni, hogy
megérti, hogyan érzem magam egy ilyen invazív beavatkozás után.
Örülök, hogy ez a helyzet, de ő nem tudja, mi zajlik le a fejemben. Igen,
úgy érzem, bántottak, de a tűz, ami eddig is bennem égett, most tombol. A
lángok ropognak és rombolnak, azt üzenik, itt az idő.
Megfordulok, hogy visszatérjek a hálószobám biztonságos
menedékébe, de mielőtt elmennék, a szemem megakad valamin.
– Le akarok zuhanyozni – mondom Kadi anyának.
– Persze. Menjünk vissza a szobádba! – Összeszedi a ruhákat, amiket
korábban levetettem.
– Nem. Itt zuhanyozok – közlöm, és a sarokban álló zuhanyzóhoz
sétálok.
Mielőtt azt mondhatná, hogy ne tegyem, letépem, és félredobom a
hálóingemet, mert gyűlölök mindent, amit képvisel. Gyűrött kupacban
esik le a földre.
– Mosd meg a hajamat! – pillantok hátra a zavart arcára. Kinyitom a
zuhanyfülke üvegajtaját, és elfordítom a csapot. A testem bizsereg, ahogy
besétálok a forróság alá, és érzem, hogy a víz beborítja a testemet.
Kadi anya pillanatokon belül mellettem van, az ujjai végigfutnak a
hajamon, a fejbőrömet masszírozza.
– Hol vannak a laborok? – kérdezem olyan hangosan, hogy csak ő
hallja, miközben ügyelek, hogy ne nézzek rá.
– Elnézést? – hallom suttogni, mert készületlenül érte a kérdésem.
Most nem a szobámban vagyunk. Talán nem érzi biztonságosnak, hogy
olyan dolgokat osszon meg, amiket nem lenne szabad, de most kell
tudnom, amíg cselekedhetek azok alapján, amiket megtudok.
– Az orvos hova ment? Ezen a szinten maradt? – sziszegem.
Néhány pillanatig csak a víz csobogását hallom a fülkében.
Épp újra megkérdezném, amikor meghallom halk válaszát.
– Odakint. Fordulj jobbra! A harmadik ajtó balra.
– És a kedvenc helyem a pataknál? – nézek fel rá.
Kadi anya szeme elkerekedik, nem úgy, mintha meglepődne, hogy
felteszem a kérdést, hanem inkább hogy ebben a konkrét pillanatban
teszem meg.
– Tudnom kell, hogy az nem egy újabb hazugság – árulom el neki.
– 800-as szint. Az egész – válaszolja gyorsan.
Az állam megfeszül, ahogy elfordítom a tekintetemet. Még csak a
közelében sincs a talajszintnek.
– Hogyan juthatok oda?
– A lifttel.
– Arra esélyem sincs – felelem elutasítóan.
– Ezt a helyet neked építették – sziszegi. – Csak mondd ki a számot!
Azt hiszem, biztosan rosszul hallottam, de a hangszíne
magbiztossággal tölt el.
– De Eve, a nyomodba erednek majd. Ők…
– Jöjjenek csak! – jelentem ki határozottan, közben próbálom kitalálni
a legjobb tervet.
– Hadd kísérjelek el!
– Nem! Teljességgel kizárt – nézek fel rá komoly arccal.
Szomorú beleegyezéssel lehajtja a fejét, és cserébe én is azt teszem.
Nem kell jobban belekeverednie ebbe, mint amennyire már megtette.
Kimossa a habot a hajamból. Hálás vagyok a gyorsaságáért. Gyorsan
kell cselekednem, és tudom, hogy ő megérti.
Miután kilépek a zuhany alól, Kadi anya fehér törülközőbe bugyolál,
és megszorítja a karomat, miközben szárítgat. Nem vagyok benne biztos,
hogy ez bátorítás, vagy figyelmeztetésnek szánja, de remélem, hogy az
előbbi.
Remegő lábakkal lépek bele a bugyimba, aztán a khakiszínű ruhába,
amit odanyújt nekem. Próbálok gyorsan öltözni, de anélkül, hogy úgy
tűnne, sietek, mert rájövök, hogy valaki ügyelhet. Nem cselekedhetek
kapkodva, vagy rám nem jellemzően. Nem akarok gyanút kelteni, vagy
felhívni magamra a figyelmet előbb, mint szükséges.
Kontyba rendezem nedves hajam, miközben Kadi anya segít térdig érő
fekete bakancsommal.
 – A nyakláncomat a fülkében hagytam? – kérdezem tőle.
– Milyen nyakláncot? – kérdezi kellően értetlenül. Ritkán hordok
ékszert.
– Megnézed nekem? Az, amelyiken a születési kövem van – mondom,
és a mellkasomra teszem a kezem, mintha szeretett holmim lenne.
Még a homlokát sem ráncolja, hanem teszi, amit mondok.
Amint belép a fülkébe, bezárom utána, és odahúzok egy orvosi
berendezést, hogy ne tudjon kijönni.
– Eve – suttogja, nyitott tenyere ott nyugszik közöttünk az üvegen,
tágra nyílt szeme csillog.
– Sajnálom! – motyogom, aztán elindulok az ajtó felé. Nem arról van
szó, hogy nem bízom benne, de csak így lehetek biztos benne, hogy nem
hiszik azt, hogy ő is benne volt.
Megpillantom magam a tükörfalban, és látom az eltökéltséget az
arcomon. Nem tudom, miért nem látszik a pánik, amit érzek, mert a
belsőm összefacsarodik a gondolatra, hogy mit akarok tenni a következő
néhány percben. Az arckifejezésem látványa feltüzel.
Erősebb vagyok, mint hinném.
Meg tudom tenni!
Elfordítom a kilincset, és kinyitom az ajtót. A szívem a torkomban
dobog, ahogy kilépek az ismeretlenbe. Arra számítok, hogy valaki vár
rám, vagy egy seregnyi biztonsági őr megállít, és nem mehetek tovább. De
nincs ott senki, csak a steril, kék folyosó, amin idefelé végigsétáltam.
Jobbra fordulok, majd elmegyek balra a harmadik ajtó előtt, ahol már
tudom, hogy a labor van. Először valami mást kell megtennem.
Egyenesen a lifthez megyek. Már vár rám, amikor odaérek. Amikor
belépek, és egy robothang megkérdezi, hova, kimondom a szavakat,
melyeket eddig még soha.
– 800-as szint. A kertem – hallom magamat.
– Ahogy kívánod, Eve.
Az ajtók záródnak, és a szívem nagyot dobban, amikor ráébredek,
hogy lefelé tartunk. Nem repes, mint általában amikor úton vagyok az én
kis zugomhoz odalent. Inkább összeszorul az izgalomtól, hogy mit találok
majd ott.
Az út néhány percig tart, addig, mint általában, amikor megengedik,
hogy „kimenjek”, de csak olyan utazásokhoz tudom hasonlítani, amikor a
találkozókra vagy vizsgálatokra mentem, és azok biztosan sokkal közelebb
zajlanak ahhoz, mint ahol engem tartanak, mert akkor csak néhány
másodpercig tart az út.
 A lift lassít és megáll, majd az ajtó elvileg a gyűjtőudvarra nyílik.
Koromsötét van, és rájövök, hogy nem csap meg a friss, hűs levegő, ahogy
szokott. Helyette nincsen semmi. Egyáltalán nem változik a légkör.
Tudom, hogy nincs visszaút, ezért kényszerítem magam, hogy néhány
lépést távolodjak a lifttől. Amikor megteszem, fény fodrozódik előttem a
térben, megmutatja nekem a gyűjtőudvart, de nem úgy, ahogy ismerem. A
villámlás durvább és egyáltalán nem hívogató. A szokásos fekete autó áll
előttem, az ajtaja nyitva, de Ketch nem áll mellette, mint legutóbb, amikor
itt jártam.
Becsukom az ajtót, amin általában be szoktam szállni, és
körbemegyek a sofőrülésig. Még sosem vezettem vagy láttam valakit
vezetni, de amikor beszállok, és megnézem magam körül a teret, rájövök,
hogy nem lesz gond. Egy gomb fekete fémjébe az „indítás” szót vésték.
Megnyomom, tudva, hogy nincs sok időm. Az autó felberreg. Ezen kívül
csak egy fekete bőrkormányt látok közvetlenül magam előtt és két pedált a
lábamnál. Megnyomom az egyiket, mire nem történik semmi, de amikor a
másikra teszem a lábam, a jármű előreugrik, és meginog. Hála a kormányt
fogó kezemnek, rájövök, hogy elkormányoz majd arra, amerre menni
akarok. A padlóra teszem a lábam, és észreveszem, hogy az autó lassít.
Megnyomom a másik pedált, erre hirtelen megáll.
Oké, azt hiszem, rendben van. Megy, megáll, kormányoz. Csak erre
kell emlékezni.
Miközben mély levegőt veszek, árnyakat látok a kis tükörben kissé
felettem, ami olyan szögben áll, hogy magam mögé látok. Valaki jön.
Ebben a tudatban a „megy” pedálra teszem a lábam, és elhúzok tőlük, a
kezem markolja a kormányt, hogy én irányítsak. Nem tudom, hova
megyek, de az „egyenesen el innen” jónak tűnik.
Pillanatokon belül kijutok a gyűjtőudvarról. Nincs más körülöttem,
csak unalmas szürke beton. Megyek tovább.
Aztán észreveszem, hogy élénksárga vonalakat festettek a padlóra.
Nehéz nem nevetni. Mindig tudtam, hogy mikor vagyunk közel a kis
kertemhez, kívülről ismertem az utat, ahogy eljutottunk oda. A testem
megjegyzett minden bukkanót és kanyart, ami azt jelentette, hogy
közeledem az én kis mennyországomhoz. Ezt biztosan tudták.
Szegény kicsi, hiszékeny Eve!
A távolban látok egy zöld halmot, és észreveszem, hogy a padlóra
festett labirintus végül oda vezet. Úgy döntök, nem az ő értelmetlen
útvonalukat követem, hanem lerövidítem.
Csak amikor észreveszem, milyen magasak a fák, akkor nézem meg,
milyen magasan van felettem a mennyezet. Hatalmas a tér. Van egy
egyértelmű nyílás az ember alkotta erdőben, ahol át lehet menni, és az
ösvény nemsokára egyenetlen lesz, és a kocsi ugrál. A lábamat lassan a
fékre teszem, nehogy az a veszély fenyegessen, hogy letérek az útról, de
azért még haladjak.
És aztán meglátom a helyet, ahol a kocsi általában megáll, mielőtt
kilépek a kipárnázott cellából, hogy magamba szívjam a természet
szépségét.
Le akarok lassítani, hogy kiszálljak, és megnézzem a kinti világ hamis
szeletét, amit azért adtak nekem, hogy megtöltsék kíváncsi agyamat. Szét
akarom tépni a leveleket, és megnézni, miből készültek. Le akarom
vadászni a szivattyút, ami a tökéletes patakomat működteti, és a lámpákat
a fejem felett, amik mindent olyan varázslatosnak láttattak, amikor pedig
az egész nem más, mint kitaláció. Ezt akarom, de nem tehetem. A kezem
szorosan fogja a kormányt, a lábam a padlóhoz tapad.
– Állj meg, Eve! Azonnal állj meg! – Vivian hangja olyan erős, mintha
ott lenne mellettem a kocsiban.
Levegő után kapkodok, de továbbra is előre nézek, és a kormányzásra
összpontosítok. Tudom, hogy Vivian nincs itt, csak lejátsszák a hangját a
nyolcszázadik szint emberalkotta szívtelen ürességében.
Azt hittem, ez a hely különleges, de csak újabb része volt a
csapdájuknak, hogy itt tartsanak, kérdések nélkül, hogy úgy éljem az
életemet, ahogy ők mindig is akarták.
Ez a manipuláció újabb formája. Újabb hazugság. Azt lég alább
mindig is tudtam, hogy Holly valaki képzeletének szüleménye. Ez az
átverés sokkal kegyetlenebb.
Többé már nem tudom, mi valódi.
Tényleg azt akarják, hogy agyatlan bábbá váljak, és azt tehessék, amit
akarnak, anélkül, hogy magamnak akarnék dolgokat? Akkor az élet
könnyebb lenne mindannyiunknak?
Erősebben lenyomom a lábamat, és gyorsítok.
A kocsi válaszul felmordul, és hátralök az ülésemben.
– Veszélyezteted a nemzetbiztonságot. Kénytelenek leszünk drasztikus
lépéseket tenni, ha nem állsz meg azonnal, Eve! –harsogja Vivian.
– Csak rajta! – vicsorgóm. Nem mintha bárhová is mehetnék.
Egy koccanás hátulról, és a mellkasom nekicsapódik a kormánynak.
Mivel a koncentrációm oda, a kocsi önállósítja magát. Küzdök, hogy
visszanyerjem az irányítást. Újra belém jönnek hátulról, amitől balra
perdülök. A hamis csalitos a kocsi orra alá kerül és megdobja a járművet.
 A pillanat tört részéig repülök.
Aztán megpördülök.
Látom, hogy előttem a fa lassítva egyre közelebb jön. Összeül közünk.
Csattanást hallok, egy reccsenést és egy koppanást, ahogy a fejem valami
keménynek ütközik.
Körülöttem betörik az üveg.
Nincs jázminillat. Nem hallok madárdalt, sem a mezőn átcikázó patak
csobogását.
– Eve! – kiáltja.
Csak Vivian hangja harsan fel.
 50.

Bram

– Semmi gond, hölgyeim. Csak a KMSz újabb, nem annyira rutinszerű

látogatásra érkezett a vendégünkhöz! – kiált fel az idős hölgy a lépcsőre,
ahol vagy tucatnyi ugyanilyen ráncos arc néz le ránk.
Rájuk mosolygok, de senki sem viszonozza. Néhányan undorodva
elfordulnak és egy, a fejünk fölött lévő szobából zokogást hallok.
– Ne törődjenek velük! Sosem túl kedvesek azokhoz a férfiakhoz,
akiket a KMSz küld, hogy ránézzenek Mr. Warrenre.
A nő szavaira tűz gyullad az ereimben.
Itt van.
Megtaláltuk.
Most már csak meg kell őriznünk az álcánkat, és ki kell juttatnunk
innen.
– Uraim, kérnek valamit inni?
– Nem, köszönjük, Miss…?
– Mrs. Sutcliffe vagyok. De szólíthatnak Anne-nek – mondja Frostnak
csillogó szemmel. Lehet, hogy öreg, de fiatalos szenvedély lengi körül.
– Mi csak szeretnénk látni Ernie-t, aztán amilyen gyorsan csak lehet
eltűnni az önök útjából – mondom neki.
– Rendben. A földszinten van. Magukra hagyom önöket. Az ajtó
nyitva van. – Arrafelé biccent, ahol a lépcső önmagába kanyarodik, aztán
eltűnik az alagsorban.
Frosttal egymásra nézünk. Az ajtó nyitva van? Én megyek elöl, és
lesétálunk az alsó szintre.
Olyan látvány fogad minket, amitől elakad a lélegzetem. Hatalmas
nyílt tér, ahol a hosszú fapadló az épület egész hosszában végignyúlik. A
téglafalakat lágy fényű égők világítják be, melegséget kölcsönözve a
tulajdonképpeni pincének. A helyiség távolabbi végében két ablak a
vízpartra néz, ahol áttetsző hullámok csapódnak a fehér homoknak.
Hirtelen eltűnik és buja esőerdő áll a helyén. Napfény tör be a sötétzöld
színek közé, és az ultrarealisztikus képek ezeken a kijelzőkön segítenek
megteremteni az illúziót, hogy ez nem csak egy ablaktalan alagsor
mindössze egy ajtóval.
Belépve ütött-kopott bőrkanapét látok mély ülésnyomokkal a
párnákon. Egy asztalon magas halomban állnak papírok, mellettük számos
félig üres bögre, telehalmozva cigicsikkekkel. Kicsi, egyszemélyes ágy áll
a szoba túlsó felén, közel egy vécékagylóhoz és egy kádhoz. Egy férfi
borotválkozik a mosdókagyló feletti tükörben.
– Uraim! – szólal meg Ernie, miközben a finom ősz szőrt borotválja a
felső ajka körül.
– Mr. Warren – kezdem.
– Mr. Warren? Már jó ideje nem hívott így senki. Maguk biztosan
újak. Essünk túl rajta? – lemossa a borotvahabot az álláról, és fehér trikót
húz ráncos testére.
Nem tudom, mire számítottam, de semmiképpen nem erre az emberre.
A rengeteg történet, pletyka után a veszélyes, lelkileg instabil egyén körül,
akit el kellett ítélni, és le kellett szedálni, az, aki most előttünk áll, majd
leül jól kikoptatott helyére a kanapén… normálisnak tűnik.
A férfi hátradől, és felénk nyújtja a csuklóját.
Frosttal üres tekintettel meredünk egymásra.
– Nos? Gyorsan, ahogy maguk szeretik, fiúk. Tudják, az ízületi
gyulladás miatt ez nem túl kényelmes – magyarázza Ernie.
Néhány másodperccel később ellazítja a karját, és ránk néz.
– Most megnézik ezt a vackot vagy sem? – kérdezi egy kicsi sebes
bőrdarabra mutatva oldalt a csuklóján.
– Sajnálom, Mr. Warren, de a mai nem olyan lesz, mint a szokásos
látogatásaink – mondom.
– Ó? És miért nem, fiam? Egek, hány éves? Tényleg hagyják, hogy ezt
kölykök intézzék? – kérdezi, inkább magához beszélve, mint hozzánk.
– Elmegyünk – közli Frost. – És maga velünk jön.
Ernie kővé dermed. Felnéz Frostra, aztán rám. A tekintete a KMSz-
jelvényre siklik a mellkasomon.
– Elmegyünk? – kérdezi.
– Igen, most rögtön. Sok mindent el kell magyaráznunk, de nem itt –
felelem.
– Hová megyünk? – kérdezi az idős férfi aggodalmasan. – Alkut
kötöttünk! Még egyszer sem próbáltam megszökni! Nem hagytam itt ezt a
szobát. Megtettem mindent, amit mondtak. Eve-ről van szó? Jól van? –
Megragadja a karomat, fáradt arcáról süt az aggodalom. Körülnézek a
szobában, és minden felületen Eve fotóit látom. Újságcikkek, magazinok,
ceruzarajzok, beborítják az asztal minden szabad centijét, az összes üres
széket. Fáj érte a szívem, a férfiért, aki elveszítette a lányát.
– Eve jól van – felelem, és a vállára teszem a kezem, hogy
megnyugtassam. – Csak biztonságosabb helyre kell vinnünk magát. Szedje
össze a fontos holmijait, és induljunk!
– Akkor ezt kiveszik? – kérdezi Ernie, újra a sebre mutatva a
csuklóján.
– Mit vegyünk ki? – kérdezem.
Ernie ránk mered. A ráncai átrendeződnek, és szinte hallom a kérdést a
fejében.
– Ti nem a KMSz-től jöttetek, igaz? – kérdezi lassan, eres keze kissé
remeg.
Magamon érzem Frost tekintetét. Nincs idő játszadozni.
– Nem, nem onnan – ismerem be. – Magáért jöttünk, aztán
kiszabadítjuk Eve-et.
Az öregembernek kell egy perc, hogy felfogja, amit mondok, aztán
visszahanyatlik a kanapéra, és a kezébe temeti az arcát.
– Nem, nem, nem! – mondja az ujjain keresztül. – Már úton vannak.
– Kik? – mordul fel Frost.
– Ők! A KMSz! Mi… azt hittétek, hogy bezártak ideiem, és
megfeledkeztek rólam? Most is figyelnek minket! Mindannyiunkat!
Felemeli csontos ujját egy folt felé a mennyezeten, pont a felünk
felett. Frosttal felnézünk, és egy háromszázhatvan fokos kamera figyel
minket mozdulatlanul és ridegen, apró piros fénye minden leheletnyi
mozdulatunkra villan.
– A francba! – csattan fel Frost. – Nincs sok időnk.
– Azonnal indulnunk kell – mondom Ernie-nek.
– Egy szavamat sem halljátok. Nem mehetek el. Csak ha kiveszik ezt
az izét a karomból – integet felénk Érnie.
– Mi van a karjában? – kérdezem.
– Robbanószer, igaz? – folytatja Frost.
– Több annál. Egy kioldó – feleli Érnie.
– Minek a kioldója?
– A többi robbanószeré – mondja Anne a hátunk mögött a lépcsőről.
Megfordulok, és újra szembe kerülök puskája csövével.
– Milyen robbanószer? – kérdezem.
– Ez az épület nem az, aminek hiszitek – válaszolja Anne egyszerűen,
miközben szorosabban fogja a fegyvert, hogy biztosabban célozhasson. –
Ha ő kilép azon az ajtón… bumm! Mindannyiunkat megöl. Ő a kioldó, és
ez az egész ház a bomba. Rájöttek, hogy csak így lehet megakadályozni,
hogy szökni próbáljon.
– Ez nem menedék, ez börtön! – csattan fel Frost.
Felforr a vérem. Hogy tarthatják őt így itt? Hogyan tehetik ki ezeket a
nőket ilyen kínzásnak?
– Miért nem mennek el mind? Együtt? – kérdezem.
– És hova mennénk? Megtalálnak minket. Mindannyiunkat megölnek
– válaszolja Anne.
– Nem tudjuk kivágni? – kérdezi Frost Ernie sebes karját méregetve.
– Nem, hacsak nem tudod hatástalanítani. Szenzorjai vannak. Tudja,
ha kivágják, akkor mindegyiket bekapcsolja – válaszolja Ernie.
– Ide Johnny kell – mondom Frostnak, de hirtelen a mennyezet
vibrálni kezd felettünk. A padlódeszkák repedésein át por hullik alá, és a
közeledő repülőgépek fenyegető zúgása végigmorog a lépcsőn.
– Itt vannak – közli Ernie.
Tompa fegyverropogás hallatszik a fejünk felett, és férfiak kiabálása
épp túlharsogja egy valahol felettünk lebegő repülőgép zaját.
– Nem hagyhatom, hogy elvigyétek. Mindannyiunkat meg fogtok ölni!
– ismétli Anne, és a fegyvere ravaszára kulcsolja az ujját.
– Gyorsan el kell tűnnünk innen! – jelenti ki Frost.
– Nem azért jöttem el egészen idáig, hogy most hátrahagyjam! –
ordítom túl a fejünk fölött a téglákba csapódó golyók zaját.
– Nem vihettek el! Annyian próbálták már, és vallottak kudarcot.
Mindnek ugyanaz a sorsa, fiam, és te ahhoz még túl fiatal vagy – jelenti ki
Érnie megfáradt kedvességgel a hangjában. Olyasvalaki hangja ez, akiben
már nem maradt tűz. – Azonnal tűnjetek innen!
– Igaza van, Bram – mondja Frost. – Itt kell hagynunk őt.
– Nem! – ordítom vissza. – Nem hagyom itt! – Farkasszemet nézek
Frosttal, nagy teste fölém tornyosul. – Ha most elmegyünk, elviszik őt
innen, és soha többé nem találjuk meg,
Frost állja a tekintetemet. Próbál olvasni bennem, próbálja eldönteni,
meddig megyek el ezért az emberért, Eve-ért. Nem hátrálok.
– Egy módja van, hogy megoldjuk – szakítja félbe Ernie a
szempárbajunkat.
– Ernie, ne! – suttogja Anne élesen.
Ernie elhessegeti a könyörgését, és Frost bakancsára mutat.
– Jól sejtem, hogy egyikőtöknél sincs kés? – kérdezi.
– Fegyvertelenek – válaszolja Anne, de Frost már be is nyúl nehéz
bakancsa száján, és elővesz egy kis macsetét.
– Csináld gyorsan, és ne bánkódj miatta! Keményebb vagyok, mint
amilyennek tűnök. Évekkel ezelőtt én is megpróbálkoztam vele, de rajta…
Ernie nem tudja befejezni a mondatot, Frost máris a feje fölé emeli a
kést.
– Várj! – kiáltja Anne. Leejti a fegyverét, és Frost felé nyúl, de öreg
lábai nem viszik elég gyorsan. Frost egyetlen gyors, erőteljes mozdulattal
lesújt, tisztán levágja az idős férfi karját könyöktől lefelé.
Ernie mellé ugrok, lekapom az övemet, és szorosan a karjára kötöm. A
sebes bőrdarab alatta a kioldóval a kéz életlenül hever a padlón a lábánál.
– A francba, Frost! – mondom, a szavaim alig törnek át a
döbbenetemen, azon, amit tett.
Frost lehajol, és óvatosan felveszi Ernie alkarját. Leveszi a saját övét,
és hihetetlenül szorosan elköti a végét, miközben szivárog belőle a vér.
Anne a szája elé kapja remegő kezét, próbálja feldolgozni a
történteket.
– Ezt melegen kell tartani – mordul fel Frost, miközben felkap egy
gyapjútakarót a velünk szemben álló székről, és szépen körbecsavarja
Ernie amputált csuklóját. A szemközti falhoz sétál, a mosogató mellé, és a
törülközőtartóra teszi. – Ne kapcsolják ki a fűtést!
 51.

Bram

Felvonszoljuk Ernie-t a lépcsőn, közben véres csonkját a levegőben

tartjuk. Amikor a lépcsőfordulóba érünk, kivágódik az ajtó, és a
Szabadárjaink elözönlik a folyosót, nyomukban golyók záporoznak a ház
első része felől.
Fedezékbe bukunk. A nők fülsiketítő sikolyai rosszabbak a golyóknál.
– Mi a fene történt? – kérdezi Saunders, miközben odasiet, hogy
segítsen felemelni az öreget.
– Később elmagyarázom. Most ki kell őt vinnünk innen.
Felemeljük Ernie-t, és átvisszük a ház hátsó részébe.
– Leszálltak! – kiáltja Pufi, miközben a ház elülső részének egyik
törött ablakából céloz és lő.
– Kell lennie másik kiútnak – mondom Saundersnek.
– A-arra – Ernie gyenge hangja akadozik, egy tőlünk balra nyíló
folyosó felé mutat.
– Menjünk! Kövessetek! – kiáltok a férfiaknak a hátam mögött,
miközben viszonozzák a tüzet az ablakokon és az aj tó nyíláson át a ház
elülső részén. – Frost, azonnal el kell mennünk!
Repeszzuhatag remegteti meg a házat, akár egy földrengés.
A villanás egy pillanatra elvakít minket, és az éles, magas hang
minden mást elnyom. Ahogy visszatér a látásom, körülnézek, hogy
ellenőrizzem Ernie-t. A látványtól kihagy a szívverésem.
– EMBER A FÖLDÖN! – üvölti Pufi.
Frost egy véres test felett térdel.
Nem Ernie az.
– Johnny az! – kiáltja Saunders, amikor ő is hátranéz.
Johnny élettelen teste a fapadlón hever.
Frost gyengéden a homlokára teszi nagy tenyerét, és látom, hogy
könnyek hullnak a szeméből, és eltűnnek a szakállában.
– A fia – suttogja Saunders, a szavak a torkán akadnak.
– Tudom – recsegem vissza.
Alig tudok odanézni.
 Johnny.
Ez az én hibám. Én hoztam őket ide.
Fáj érte a szívem. Mindkettőjükért. De a szomorúságnak abban a
pillanatában, az öldöklés közepette hirtelen furcsa csodálat tölt el. Mintha
valamilyen gyönyörű eseményt néznék. Tragikus persze, de gyönyörű.
Látni egy apa fia iránti szeretetét a legrendhagyóbb formájában, ahogy
könnyek tengerével ömlik belőle, a hangja az égre kiált. Én sosem
érezhettem ilyen szeretetet.
Frost feláll, felveszi Johnny és a saját fegyverét, majd az ajtóhoz
masírozik.
– Ne! Frost! – kiáltom, és Ernie-t átadom Saundersnek. Olyan gyorsan
rohanok felé, ahogy csak tudok, de nem érek oda, mielőtt kilépne a
verandára, és tüzet nyitna. A fegyvere villanásai közepette látom, hogy a
közeledő KMSz-osztag fedezéket keres.
Frost bosszúszomjas vérengzése végez egy, két, három emberrel.
Aztán meglátom őt. Ketchet.
Ő is észrevesz. A tekintetünk találkozik, aztán egy robbanás közöttünk
sarat és vizet küld több méter magasan a levegőbe.
Frost árnyékolja a szemét, én pedig kihasználom a figyelemelterelést,
megragadom a dzsekije kapucniját, és visszarántom a házba. Pufi mellém
lép, és segít Frost hatalmas testét becipelni, miközben ő küzd ellenünk.
– Azzal nem segítesz Eve-nek, ha meghalsz! – üvöltök rá. – Lesz
esélyed megbosszulni Johnnyt, csak nem itt. Nem ma.
Frost ellazítja az öklét, és egy utolsó könnycseppet hullat a fiáért. A
szemembe néz, és bólint.
– Menjünk! – kiáltom, mire a férfiak visszahúzódnak az ablakokból,
és végigmennek a folyosón a ház hátsó részébe.
– Valakinek maradnia kell, és fedezni minket, vagy elkapnak – mondja
Pufi, és kiereszt pár sorozatot nehéz fegyveréből a bejárati ajtón keresztül,
aztán becsukja.
– Menjetek! Majd utolérlek titeket! – közli Frost. Elveszi Pufi
fegyverét is, és átveszi a helyét az ablaknál.
– Ne, Frost, szükségünk van rád! – ragadom meg a karját.
– Utolérek titeket – morogja, és olyan erővel lök el magától, amit
eddig nem éreztem.
Nincs más választásom, mint engedelmeskedni. Nincs idő vitatkozni.
Feltápászkodom, és Ernie mellé lépek, Saundersszel együtt tartom meg az
idős ember súlyát.
– Nem fest túl jól, Bram.
 – Tartson ki, öreg! Eve-ért! – suttogom.
– Eve-ért – ismétli halkan, és tudom, hogy túléli.
– Várjatok! – kiáltja egy törékeny női hang, és Anne jön fel a lépcsőn.
Egyáltalán nem hasonlít az erős nőre, aki pár perccel ezelőtt fegyvert
fogott ránk. – Nem hagyhattok itt minket! Mindannyiunkat meg fognak
ölni! – esdekel.
– Jönnek. El kell vinnetek innen Ernie-t most! – csattan fel Frost. –
Vigyétek magatokkal a nőket!
Anne Frostról rám néz.
– Vagy velünk jönnek, vagy kockáztatnak a KMSz-szel –közlöm vele.
A nő felrohan a lépcsőn, és hívja a társait.
– Tűnjetek el most rögtön! – parancsolja Frost, majd lebukik, amikor
golyózápor csapódik a ház elülső falába. Gyorsan viszonozza a tüzet. –
Ezekkel az idiótákkal elbírok, de többen is úton vannak még. Ha nem
mentek el most, nem juttok ki élve!
Hátat fordítok Frostnak, és segítek vinnie Ernie-t. Végigmegyünk a
folyosón, nyomunkban Anne, és ránézésre még öt rémült nő a háta mögött.
Követjük Anne elkiabált útbaigazítását a nagy ház folyosóján át.
Miután pár percig fegyvertűz, és gránátrobbanások háttérzajaiban cipeljük
Ernie súlyát, a zaj hirtelen abbamarad.
A csend majdnem rosszabb, mint a fegyverropogás.
– Most mit csinálunk? – kérdezi Saunders.
– Megyünk tovább – felelem. Követjük a megmaradt embereinket, és
megtaláljuk a kijáratot a télikerten át, onnan egy nagy verandára, majd a
kertbe.
– Kijutott! – suttogja Saunders Ernie-nek, aki fájdalmai dacára lázadó
mosolyt villant.
– Tizenhárom éve várok erre a pillanatra – motyogja.
– Még nem úsztuk meg – mondom, miközben egyre gyorsítunk a
bokrok felé a kert hátsó részében.
Hirtelen fegyverropogás rázza meg annak a folyosónak az ablakait,
ahonnan az előbb kimenekültünk.
Megfordulunk.
– Frost? – suttogom.
– Bejutottak? – kérdezi Ernie. – A-a KMSz?
– Vissza kell mennem – szólok Saundersnek. – Segítenem kell
Frostnak. – Lövések zaja szakít félbe. Árnyékalakok bukkannak fel a
folyosóról.
A lövések villanásai bevilágítják robbanásálló sisakjukat és
rohampajzsaikat.
– Jönnek! – üvöltöm. – Menjetek a fákhoz! – Anne és a rémült nők
gyülekezete elmegy mellettünk a kert mélye felé.
Hirtelen lövés vág át a levegőn. Közelebbről, mint korábban.
– Frost az? – kérdezi Saunders egy hatalmas alakot nézve, elsietve az
ablakok előtt a hosszú folyosón, üldözői lövéseinek fényében.
– Futnunk kell! – jelentem ki. Felkapom Ernie reszkető testét, és
eltávolodok a háztól, amilyen gyorsan csak tudok, Saunders segít. –
FUTÁS! – üvöltöm, erre a Szabadárok és a rémült nők nem tétlenkednek.
Visszatérünk a fák közé, a talpunk alatt a fű bokáig érő vízzé alakul át.
Hátranézek, és azt látom, hogy Frost átvetődik a télikert üvegén. Egy
pillanatra látom az őrületet a tekintetében, ahogy vadul bontogat egy
gyapjútakarót.
A szívem a torkomban dobog, amikor rájövök, hogy mii tett. Hogy mi
következik.
Golyók csapódnak Frost hátába, de már túl késő. KiveSZI Ernie sérült
karját a takaróból. Ahogy átbotorkál a ház küszöbén, és kilép a kertbe,
szétrobban körülötte az üveg. Újabb golyók és töltényhüvelyek érnek oda
hozzá Ketch csa patától.
– FROST! – üvöltik a Szabadárok.
– Nem fog neki sikerülni! – kiáltja Pufi hátulról.
– Soha nem is akarta, hogy sikerüljön – suttogom, miközben elhajítja
a véres végtagot a háztól. Repül a hideg levegőben, a belé ültetett eszköz
vörösen villan a hideg bőr alatt.
Még le sem ér a földre, de már érzem a forróságot. Nagy meleg vág az
arcomba, mint amikor kinyitják egy sütő ajtaját. Aztán éles narancsvörös
ragyogás, mint amikor a nap előtűnik a felhők mögül, majd vakító
fehérség és égő érzés az arcomon, a nyakamon, a kezemen és minden
szabad bőrfelületemen. Óvom a szememet, és próbálok akkora
testfelülettel Ernie elé vetődni, amekkorával csak tudok, hogy védjem őt,
miközben Frost bukdácsoló alakja mögött az egész ház darabjaira hullik,
és nagy tűzgolyóval felrobban, elnyelve Frostot, és elhamvasztva odabent
mindenkit.
Feltápászkodom, miközben a lángok csillapodnak, a sűrű fekete füst
pedig a szürke ég felé gomolyog. Sajog a testem, de a szívem még jobban.
Sajog Frostért, Johnnyért, Ketchért és a férfiakért, akiket régen a
Toronyban láttam. Hányan vesztek oda a robbanásban? Vannak túlélők?
Előrelépek, ösztönösen keresni akarnám a tűzben azokat, akiknek
segítségre van szükségük, amikor egy kéz megragadja a lábamat.
 – Ernie! – suttogom, és talpra segítem a férfit.
– Mennünk kell… most rögtön! – mordul fel Saunders. Eve apjának
törékeny alakjára pillantok. Ő most már az én felelősségem. Túlságosan
belekeveredtem.
Saunders segítségével megemelem Ernie-t, és elfordulunk a parázsló
romhalmaztól, ahol egykor a ház állt. Már nincs visszaút.
 52.

Eve

Bíípp, bíípp, bíípp. A hang olyan monoton, hogy az agyam is pittyeg vele
együtt. Bíípp, bíípp, bíípp. Bíípp.
Próbálok megmozdulni, de összerezzenek a fájdalomtól.
– Semmi baj, Eve! – hallom Kimberley anyát, barátságos hangja
megremeg. – Rendben vagy.
Én nem így érzem. Drótok vannak a mellkasom körül, csövek az
orrom alatt, csipesz az ujjamon, mind engem figyel, és kicsipogja az
eredményeimet.
– Emelje a gyógyszeradagját! – utasít Vivian szigorúan.
– Igenis – motyogja dr. Rankin.
Annyiban hagyom.

Nagy nehezen kinyitom az egyik szemem, és a vakító fehérségtől előttem

éles fájdalom hasít a fejembe. Ez nem a szobám.
– Hol vagyok? – kérdezem, azt remélve, hogy beszédes ember van
mellettem.
– A földszinten. Gondoskodnak rólad – válaszolja Tabia anya, és
minden szigorúság és tekintély eltűnik a hangjából, ahogy anyáskodik
körülöttem.
– Miért? Mi bajom van? – kérdezem erőtlenül.
– Most csitt! Baleset történt. Te…
– Elég! Kifelé! – parancsolja Vivian hangja.
Lehunyom a szemem, és igyekszem visszaaludni, próbálok nem
törődni a szorítással a mellkasomban.
A légzésem nyugodtabb. A testem jobban érzi magát. Az agyam
kevésbé ködös. Ez alkalommal, amikor kinyitom a szemem, minden
különösebb baj nélkül sikerül. Fel tudom fogni, mi van körülöttem: egy
rideg vizsgáló. Legalább többé már nem vagyok ahhoz a rengeteg
monitorhoz kötve.
– Szép kis kalandod volt.
Vivian az ágyam végében áll, összeszedetten, mint mindig, szürke
nadrágkosztümjében, de élénken emlékszem rá, ahogy a nevemet sikoltja:
az iszonyatra, a félelemre, a kétség-beesésre.
– Mi történt? – kérdezem, a homlokom pedig zavartan ráncolódik. –
Mit keresek itt?
– Megpróbáltál megszökni.
– Tényleg? Miért?
– Pánikba estél – válaszolja kimérten, közben tetőtől talpig végigmér.
– Mitől?
– A petesejtlevétel miatt.
– Tényleg?
– Úgy tűnt.
– Hova mentem? – kérdezem, miközben bevillan az agyamba a
gyűjtőudvar, a kocsi, azok a fák, és ahogy repülök az egyik felé, az összes
hazugsággal és csalással egyetemben.
– Nem elég messzire ahhoz, hogy a közvélemény meglásson, ne
aggódj! – válaszolja olyan pillantással, ami azt üzeni nekem, hogy sajnál.
Nem arról árulkodik, hogy hirtelen eltöltötte az együttérzés, hanem inkább
szánalmasnak talál. – A kis titkod itt marad, az épület biztonságos falai
között. Nem engedhetjük, hogy azt higgyék, hogy félbe akartad hagyni a
küldetést, és magukra hagyni embereket!
– Nem, azt sosem tenném – rázom a fejem, és az jár a fejemben, vajon
tényleg azt hiszi-e, hogy szökni akartam.
– Rendben.
– Meddig voltam… ?
– Most múlt huszonnégy órája – szakít félbe Vivian az órájára nézve.
– Ó! – Nem vettem észre, hogy kimaradt egy nap. Nem akartam, hogy
ez történjen. Csak megerősítésre volt szükségem arról, amit szerintem
tudok, mielőtt visszatérek ide. Bár bárhogy máshogy alakul, most fent
lennék a szobámban. Így jobb. – Kadi anya hol van?
– Szegény Kadi anya! – sóhajt Vivian gyötrődést színlelve, és
bánatosan csóválva a fejét. Az a rossz érzésem támad, hogy bajba került
miattam, és Vivian elküldte vagy még rosszabb. – Szörnyen bántál vele.
– Én? – kérdezem zavartan.
– Igen. Úgy tűnik, bezártad a zuhanyzóba.
– Nem akartam, hogy megállítson – erősítem meg.
Vivian csak közönyösen mered rám, a tekintetéből süt a megvetés.
– Aludj, Eve! Pihenj! Később visszajövök – közli az ajtóra pillantva.
Egyértelműen máshol kell lennie. – Most hunyd le a szemed!
Engedelmeskedem, és megkönnyebbülten hallom, hogy elmegy.
 – Hol van Vivian? – kérdezi Kimberley anya néhány pillanattal
később. Bedugja vörös hajú fejét az ajtón, és körülnéz.
– Most ment el.
– Biztosan elkerültem. Jó – mondja, és megkönnyebbültnek hangzik,
ahogy besétál. Rózsás arca telt és kerek, keze a mellkasán pihen. – Hogy
vagy?
– Jól.
Az ágyam mellé lép, megfogja és megsimogatja a kezem.
– Tényleg? Nagyon aggódtunk miattad, hogy csak úgy elmentél.
– Sajnálom!
– Ne tedd! – csitít, és határozottan megszorítja a kezemet.
– Megtennél egy szívességet? – kérdezem.
– Hát persze.
– Hoznál valami szebb ruhát? Ki nem állhatom ezt a hálóinget. Arra
emlékeztet, hogy… – Elhallgatok, és mélyet lélegzek.
Csak szerintem jobban érezném magam valami másban.
– Jaj, édesem! Máris jövök.
Amint az ajtó kattanásából tudom, hogy elment, lassan felülök.
Kóvályog a fejem, de lehunyom a szemem, hogy összeszedjem magam. A
testem tele van fájdalmas zúzódásokkal, de nincs időm tudomást venni az
állapotomról. Egyszerűen hálás vagyok a gyógyszerekért.
Az ajtóhoz sétálok, és olyan halkan nyomom le a kilincset, amennyire
csak lehet. Körülkémlelve látom, hogy Kimberley anya a liftek felé tart,
de ezen kívül a folyosó üres. Örülök, hogy ez a szokásos hely. Tudom, hol
vagyok.
Meztelen lábbal kilépek, és úgy ötven méter múlva elérem azt az ajtót.
Zárva van, bár ezen nem kellene túlságosan meglepődnöm, tekintve, hogy
emberi életet alkotnak odabent, valószínűleg az emberiség új
Megmentőjét, akit körülvesz majd a hazugság, ahogy engem is.
Hátborzongató a gondolat.
Megütöm a fémajtót, amilyen erősen csak tudom, olyan erő hat vissza
az izmaimra és a csontjaimra, hogy felkiáltok kínomban.
A króm kilincs nyikorogva ereszkedik, majd az ajtó kinyílik, és
megjelenik egy arc.
– Eve? – Dr. Rankin homlokráncolva a szemembe néz, ami részéről
ritkaság. – Szükséged van valamire?
A háta mögött megcsörren a telefon. Az arca a hang felé fordul,
közben a mellkasa elernyed, formálódik benne egy kérdés.
Rájövök, hogy nincs időm.
 Berontok, közben véletlenül feldöntöm őt, és összerezzenek, amikor a
csípője nekiütődik egy alacsony szekrény sarkának, és feljajdul.
Az első gondolatom az, hogy odamenjek hozzá, és nézzem meg, nem
esett-e komoly baja miattam, de aztán a tekintetemet magára vonja az
előttem elterülő helyiség, és a testem megfeszül a rémülettől. Nagy, hideg,
csupasz és steril asztalok hosszú sora áll előttem, mindegyiken
tudományos berendezések és technikai apparátus. De amitől megfeszül az
állam, és felfordul a gyomrom, az a kémcsövek, üvegek és nagyobb
üvegtartályok látványa, mindegyik folyadékkal tele. Halványzöld
árnyalata kísérteties fénycsíkokat vet a hideg padlóra. De az üvegek
tartalmáról nem tudom levenni a szemem. A kísérleteik eredményei
élettelenül lebegnek odabent. A szemembe gyűlő könnyeken át elolvasom
az üveg oldalára ragasztott egyik címkét. Dátumozták: kétszer is.
Kihagy a szívverésem, ahogy rájövök, mi ez a két dátum, mit
jelentenek. Nem hagynak bennem kétséget afelől, hogy valamikor ezek a
lények éltek. A tüdejük megtelt volna levegővel, a szívük vert volna, ám
most mindössze megkínzott lelkek, amik kinéznek az őket és a
testvéreiket megőrző üvegekből.
Beszélni akarok dr. Rankinnel, azt remélve, hogy válaszokat kapok, de
úgy nem tudok koncentrálni, ha körülvesznek az emberi élet kudarcai, és
az, ahogy mennyire torzították el őket. Úgy tűnik, munkájuk évtizedekre
nyúlik vissza.
Nem arról van szó, hogy nem bíznak az anyatermészetben vagy
istenben. Ez kísérleti tudomány. Tudomány, ami többször is kudarcot
vallott.
– Mit művelnek itt? – kérdezem zihálva, dr. Rankin felé fordulva, aki
figyelte a reakciómat. Mivel most rá összpontosítok, ő hátrál, a csípőjét
dörzsöli, és dacos némasággal csóválja a fejét. – Árulja el!
– Megteszünk, amit csak tudunk, hogy meghosszabbítsuk az életet,
Eve. Te is tudod – magyarázza. Az álla megfeszül, miközben próbálja
megőrizni a nyugalmát.
– Velem. Azt velem csinálják – jelentem ki, és eszembe jut, hányszor
vettek ki belőlem valamit, és döftek belém tűket.
– Nos, igen.
– Ezek micsodák? – kérdezem az üvegekre és kémcsövekre mutatva.
– A tudomány korábban cserbenhagyott minket. Évtizedeket töltöttünk
vizsgálatokkal, monitorozással és manipulációval, de hasztalanul. Újra és
újra rossz eredmények jöttek ki. Hát, nem tanultál? Szükségünk van rá,
hogy lányod legyen – jegyzi meg kurtán. – Megtanultuk, hogyan zárjuk ki
a változókat.
– Hogyan?
– Parancsolsz?
– Azt hogyan csinálják?
Körülnéz a helyiségben.
– Alkotnak és ölnek – mondom élénken.
– Légy hálás, hogy te nem vagy a kísérletek része!
– De már része vagyok, nem igaz? „Ez már csontomból való csont, és
testemből való test… – idézem, miközben közeledem hozzá, és egyre nő
bennem a megvetés.
Nem tagadja a feltételezésemet.
– Soha nem is lett volna „Újjászületési-ceremónia”, igaz? – mondom
ki, és a szavak akkor válnak logikussá. – Mindig is így tervezték.
– Nekem nem lenne szabad… Nem tehetem…
Újabb hazugság.
Mielőtt megállíthatnám, egy telefonért nyúl, és a fülére teszi.
– Itt van – sziszegi. – Jöjjenek gyorsan!
Mivel nincs időm gondolkodni, egyszerűen cselekszem. Megragadok
egy fém poroltót, és azzal kezdem, hogy többször rávágok az ajtó zárjaira,
megszakítva a zármechanizmust, és remélhetőleg nyerve magamnak egy
kis időt. Aztán lesöpröm az asztalokról a tartalmukat. Az üvegtartók
felborulnak és összetörnek, a fémeszközök csörömpölnek, a fa reccsen és
forgácsolódik. Minden fülsiketítő zajjal érkezik a padlóra. Ez
határozottsággal és dühvel tölt el, és továbbküld a következő
munkaállomásig pusztításom útvonalán. Azt akarom, hogy tűnjön el
minden. Nem játszhatnak istent, nem dönthetik el, melyik kísérlet élhet, és
melyik hal meg.
A testem úgy mozog, mintha nem is az enyém lenne, égő izmaim
percről-percre vadabbak lesznek. Az agyam az elsődleges okra koncentrál,
amiért itt vagyok: a kinyert petesejtemért jöttem. Eszembe jut, hogy itt
van ebben a horrorba illő laboratóriumban, és dühösen felkiáltok. Bárhol
lehet ezek között a falak között, úgyhogy minden célponttá válik.
Vakon hadakozva úgy döntök, nem állok le, míg marad bármi, amit
összetörhetek, vagy tönkretehetek, hogy semmit se használhassanak így
még egyszer.
Dr. Rankin nyilván aggódik, hogy a segítői nem érkeznek elég
gyorsan, és próbálja átvenni a helyzet irányítását. A karját a mellkasom
köré fonja, és megpróbál visszahúzni a munkaállomástól, amit épp
pusztítok. Sikerül leráznom magamról, és nagy puffanással újra a földre
lököm.
Otthagyom, és megyek tovább, a fejem fölé emelve a piros
fémfegyvert, hogy nekilendítsem egy sor kémcsőnek és Bunsen égőnek, de
dr. Rankin újra próbálkozik.
Kinyújtja a kezét, és megragadja a bokámat. Nehezen szabadulok erős
markából. Körülnézek. Látom a rengeteg berendezést és kísérletet, amik
arra várnak, hogy elpusztítsam, és felnyögök tehetetlenségemben. Vadul
rázom a lábfejem, érzem, hogy a szorítása enyhül. Valahogy sikerül
kiszabadítanom, és hallom, hogy rémülten felkiált, amikor átrohanok a
helyiségen.
Repkedek körbe, káoszt teremtve, közben pedig üvöltök. Verejték
csöpög a hátamon, miközben lesöprök, török, zúzok és eldobok mindent,
amit csak elérek. Körberohanok a szobán, mint egy emberi hurrikán, és
szeretnék elpusztítani mindent, amit csak látok. Először reméltem, hogy
megtalálom a lelkem darabkáit, amiket kinyertek belőlem, de most, ahogy
lüktet bennem az adrenalin, olyan tűz és gyűlölet tölt el, amit még sosem
engedtem szabadon. Úgy érzem, élek, gonosz és határozott vagyok. A
bennem tomboló hatalmas erő megmutatja, hogy fizikailag sokkal többre
vagyok képes, mint azt valaha képzeltem. Hajt tovább. Ösztönöz. Ezek az
életek, amiket alkottak, és elpusztítottak, ezek a kísérletek, amiket
megalkottak, és amikben kudarcot vallottak, mind a barbárságuk
eredménye. Azt akarom, hogy tűnjön el minden. Nem akarom, hogy
tökéletes kisfiúkat tudjanak alkotni, csak hogy aztán megszabaduljanak
tőlük, mert túl sok van belőlük. Nem akarok a hazugságuk részévé válni.
A dörömbölés az ajtón emlékeztet rá, hogy nincs sok időm cselekedni.
Hamarosan idebent lesznek, hogy újra felvonszoljanak, és továbbra is úgy
éljek, ahogy azt kitalálták nekem. Soha nem voltam a teremtményük, és
gyűlölöm, hogy ilyen nagy beleszólásuk van abba, hogyan éljem az
életem.
Szétzúzok mindent, ami csak a kezem ügyébe kerül; nem csak
magamért, hanem minden gyermekért, aki akarva-akaratlanul a kezeik
közé került.
 53

Bram

Némán hajózunk haza. Nem maradtak holttestek, amiket megkereshettünk.

Nem maradtak személyes tárgyak, amiket magunkkal hozhatunk. Frost és
Johnny nincs többé.
Csak egy romhalmaz maradt ott, ahol egykor a nagy ház állt. Ernie
álcázott börtöne elpusztult.
Miközben lassan kanyargunk a külváros sekély vizében, az orvosok
munkához látnak Ernie-n.
– Túléli – mondja egy hang a rádióban. A csónak hátsó részébe
csusszanok, hogy kezembe vegyem a mikrofont.
– Jó. A nők hogy vannak? – kérdezem, és átnézek az úgy egy méterrel
mögöttünk haladó gubóra.
Semmi válasz.
– Halló? Hall engem? – kérdezem.
– Igen, uram – válaszolja a hang, és látom, hogy a fiatal Szabadár
felém fordul ugyanabból a testhelyzetből a hátsó gubóban. Szavai
visszhangoznak a fejemben. Uram. A kifejezést, amit régen Frost
megszólítására használtak, most nekem címzik. A hangja félbeszakítja a
gondolataimat.
– A nők nem hagyják, hogy megvizsgáljuk őket, uram.
Felállok, hogy megnézzem a gubót, ami legújabb utasainkat szállítja.
Anne és az öt másik nő együtt gubbaszt, és annyira remegnek a félelemtől,
hogy az még a vízen haladó gubók vibrálásán túl is látszik.
– De megtesszük, amit tudunk, uram. Fizikailag sértetlennek
látszanak.
– Kösz… Hogy is hívnak?
– Grobbs, uram.
– Kösz, Grobbs, én pedig Bram vagyok, nem uram – mondom, és
bontom a kapcsolatot.
A fejemben milliónyi gondolat küzd a figyelmemért. Az első Eve,
mindig Eve. Aztán Ernie, de most, hogy tudom, hogy túléli, az a gondolat
elcsendesül. Mihez kezdünk ezekkel a rémült nőkkel, akiket elhoztunk?
Hogyan közöljük Frost halálának híréi a csapat többi tagjával, a csapatom
többi tagjával? Aztán az agyam visszatér Eve-hez, és nem engedi el azt a
képet, miközben beérünk a folyó forgalmasabb szakaszára, és sűrűbb lesz
a köd.

Az érkezésünk jár a fejemben, miközben besétálok a bázis szívébe, mélyen

a felszín alatt. A két nőt, akiket le kellett szedálni a leereszkedéshez a
Mélységbe, most végigviszik a fával borított folyosókon. Pufi és Grobbs a
többieket kíséri.
– Ezt a két nőt egyesen a gyengélkedőre viszik Ernie-vel együtt –
mondja Grobbs. – Kövesd a Fiatalkorúak bírósága felé mutató régi
táblákat, és megtalálsz minket!
Nehéz döntés volt benyugtatózni a nőket, de a nézelődőknek kezdtek
feltűnni a sikolyaik a folyón, amikor ellenálltak az erőfeszítéseinknek,
hogy bevigyük őket a régi óra lapjának bejáratán. A női hangok nem
maradnak észrevétlenek idekint.
Miután azt a kettőt óvatosan bevittük a vasliftbe, a többiek vonakodva
követték őket.
Saundersszel belépünk a gyűlésterembe, és érzem a minket követő
tekinteteket, ahogy a benyúló erkély alatt és a zöld padok között
odasétáltunk a nagy tölgyfa íróasztalhoz. A projektor még ott áll előttem
az asztalon, akár a letűnt idők szelleme.
A torkomat köszörülöm, és a Szabadárok körém gyűlnek. Hallom
Ernie nyögéseinek fojtott visszhangját a folyosón.
– Saunders, gondoskodj róla, hogy senki ne mehessen be Ernie-hez!
Hadd jöjjön helyre az öreg! – suttogom. Ő bólint, és azonnal visszamegy
arra, amerről jöttünk.
Hirtelen egyedül érzem magam az idegenekkel teli szobában.
Idegenek, akik híreket várnak.
– Mi a fene folyik itt? – kiáltja egy hang.
– Hol van Frost? – kérdezi egy másik.
– Mit keresnek itt ezek a nők? Ez nem egy menedék – szól közbe
valaki más.
Kinyújtom a karomat, és elcsendesülnek, ahogy Frosttal tették volna,
és hirtelen megértem az felelősség súlyát a vállamon. Végignézek a
helyiségben a várakozásteljesen rám meredő harminc-negyven szempáron.
Még több férfi lép be az emeleti erkélyre.
Mély lélegzetet veszek.
– Frost halott – mondom nekik röviden és tömören, bár a szavak olyan
furcsák, mintha ki sem mondtam volta őket. – Johnny is. – Egyenesen a
dolgok közepébe vágok, és az előttem álló férfiak szívébe.
Kiáltásokat és sírást hallok a tömegből.
– Frost feláldozta magát értünk, Ernie-ért.
– Dehogy! – kiálltja valaki.
A tömeg szétválik, és megpillantom Helénát. Könny gyűlik a szemébe,
és lassan az arcára pottyan, úgy követve a ráncait, akár a folyó.
– Tessék? – kérdezem.
– Nem értetek vagy Ernie-ért áldozta fel magát – préseli ki magából.
Elfordítja a fejét, és követem a tekintetét a távoli falig, aztán fel az
erkélyre. A fejünk felett fellógatott lámpák tompa fényén túl mélyen a
tetőgerendák fájába vésve egy szó néz le mindannyiunkra: EVE-ÉRT.
– Eve-ért – értek egyet.
– Eve-ért – ismétli a terem.
– Azért halt meg, hogy mi el tudjunk menekülni, hogy folytathassuk a
harcot. – Elhallgatok. – Nem, azért, hogy befejezhessük a harcot – javítom
ki magam, és érzem a mozgolódást, ahogy a szavaim utat találnak a
hallgatósághoz.
– Nálunk van Eve apja. Ha ki fogjuk hozni Eve-et, abban létfontosságú
szerepet játszik majd. A világnak tudnia kell a történetét. Eve-nek tudnia
kell az igazat. A legfontosabb számunkra most Eve apjának biztonsága.
Azt akarom, hogy teljesen zárjuk le ezt a helyet! Senki sem jön a
Mélységbe, vagy megy el innen anélkül, hogy arról először én ne tudnék. –
Beszéd közben rájövök, hogy ez az első parancsom a csapatnak.
Megválasztottam magam vezetőnek.
Senki sem kérdőjelezi meg. Rám néznek, várják a következő utasítást.
– Ezen kívül isten hozta hat új női tagunkat. Azt akarom, hogy a hely
egy részét tegyük biztonságossá és kényelmessé számukra, míg
megszokják az életet idelent. Helena…
Az asszony letörli a könnyeit.
– …talán te gondoskodhatnál erről.
Bólint.
– És most? – Minden fej az erkély felé fordul, és a vastag szemüveges
férfi felé, aki lekiált. – Azt hiszed, te vagy a vezérünk?
A férfiak újra felém kapják a fejüket.
Várok egy pillanatot.
– Nem ismertem jól Frostot, nem úgy, ahogy ti ismertétek, de jó ember
volt. Elég jó mindannyiótoknak. Annyira jó, hogy feláldoztátok volna érte
az életeteket, elköteleződtetek mellette, emellett a hely mellett, hogy
harcoljatok azért, amiben hisztek – mondom, miközben az asztal mögé
sétálok. Amikor a lábam beleütközik egy kis lépcsőbe, felállok rá, a
magasságot arra használom, hogy elvigye a hangomat a terem minden
figyelő füléhez. – Soha nem terveztem, hogy Eve-vel egymásba szeretünk,
de szüksége volt rám, és ott voltam. Frost nem akart meghalni, de
szükségünk volt rá, és ott volt. Most csak nektek van esélyetek
kiszabadítani Eve-et onnan. Kell nektek egy vezető, és itt vagyok én.
– Igaza van! – kiáltja Pufi, amikor belép a hosszú terem hátsó felén. –
Rohadtul igaza van! Nem akartam, hogy ez a KMSz-srác a Mélység
közelében legyen, amikor először kihúztuk a seggét a vízből. De ő az
egyetlen, aki eljuttathat minket Eve-hez.
– És te megbízol benne? – kérdezi a szemüveges férfi fentről.
– Frost megbízott benne – válaszolja Pufi.
– És nézd, mit ért ezzel Frost! – csattan fel Szemüveges.
– Pontosan! – kiált vissza Pufi. – Frost az életét adta érte.
Hátramaradt, hogy ez az idegen túlélhesse. Ott voltam. A saját
szememmel láttam. Oly sokáig dolgoztunk, oly sok éven át, és az egész az
itt és mosthoz vezetett. Soha nem volt jobb esélyünk kiszabadítani Eve-et,
szabaddá tennünk a Megmentünket. Veled tartok, Bram – fejezi be, és a
fejek újra felém fordulnak.
Hálásan biccentek felé, és a tömeget nézem, hogy van-e bárkinek
bármi hozzáfűzni valója.
Csend.
– Nem fogom cserbenhagyni Eve-et és titeket sem – mondom
mindannyiuknak, és ez az igazság. Érzem a szenvedélyüket, és ugyanaz a
szenvedély lüktet az én ereimben is. Abban a pillanatban úgy érzem,
megtaláltam azt a helyet, ahová tartozom.
– És most mi lesz? – töri meg a csendet Pufi.
– Ami ezután történik, mindent megváltoztat – válaszolom.
 54.

Eve

Annyira eltölt a pusztítás iránti vágy, hogy nem veszem észre, hogy
másoknak sikerült bejutniuk a helyiségbe, csak amikor rám teszik a
kezüket, és megfosztanak rögtönzött fegyveremtől. Egy őr a földre lök, és
odaszögez, az arcom a hideg padlócsempén pihen. Nincs idő szabályokra,
akadályokra vagy határokra. Meg kell engem fékezni, meg kell állítani.
Nyilván bármilyen szükséges eszközzel. A protokollt, ami szerint a
születésem óta élek, villámgyorsan elfelejtik.
– Szállj le rólam! – kiáltom, próbálom kiszabadítani a karomat,
miközben a lábammal rugdosok. – Ezt nem teheted!
– Azt mondták, muszáj! – suttogja egy ismerős hang.
Michael.
Az agyam gyorsan visszaugrik: a második Potenciális, a találkozó,
Diego, Nina anya, a lift, a fenyegetettség érzése, a félelem, az ölelés, aztán
Bram ütése. Olyan, mintha egy másik életben történt volna.
– Nyugodj le, vagy csak rontasz a helyzeteden. Kérlek, Eve! –
könyörög, a hangja csak elsziszegett suttogás, miközben a lélegzete
melengeti a fülemet.
Kicsit kevésbé nehezedik rám, hogy megfordulhassak, így látom
aggodalmas arckifejezését, de ott maradok alatta.
Eltűnődöm, vajon miért ő kapta azt a feladatot, hogy durván bánjon
velem, de gyorsan ráébredek, hogy az Anyák képtelenek lettek volna
megfékezni. Csak néhány arcot ismerek fel a szokásos egységből, és ez
nyugtalanít.
– Hol van Ketch? Beszélni akarok vele! Tudnia kell, mit művelnek itt!
– követelem, miközben szabadulni próbálok. Biztosan egyikük sem tudott
a kísérletekről, amik ebben a helyiségben zajlanak, és mivel azért vannak
itt, hogy megvédjenek engem, kell, hogy legyen rá mód, hogy segítsenek
megakadályozni a további kíséreteket, különösen, ha a végrehajtásukhoz
az én részeimet használják.
Michael hangosan felsóhajt, amiért nem vagyok hajlandó teljesíteni a
kérését és megnyugodni.
 – Ki kellett mennie – közli homlokráncolva, miközben körülnéz a
helyiségben, és felfogja a pusztítást, amit végeztem.
– Ki? – ismétlem, és képtelen vagyok leplezni a meglepetésemet. –
Hová?
– Nem tudom. – Vállat von, tekintete végigjár a véres halmokon a
padlón.
– A biztonsági főnököm elhagyta az épületet, és én nem tudhatom
meg, hogy hová ment? – követelek magyarázatot.
– Fontos küldetése van – mondja összeszorított fogai között, és
elfordítja a tekintetét az előbb látottakról.
– Fontosabb annál, mint hogy én biztonságban legyek itt? – vonom
kérdőre.
– Nem fenyeget veszély.
– Gondolod? – kérdezem magas hangon.
Szóra nyitja a száját, de nem jön ki hang a torkán. Tekintete a padlóra
siklik mellettünk, bár tudom, hogy szeretne visszatérni a pusztításhoz a
laborban. Neki is fel kell dolgoznia, mit is látott.
– Bilincseljék meg! – parancsolja Vivian kemény, rideg hangja,
miközben besétál, és elnémít minket.
Michael testsúlya áthelyeződik rajtam, aztán megragadja a csuklómat,
és érzem, hogy a hideg fém szorosan rázáródik.
– Fel! – parancsolja Vivian.
Michael testsúlya felemelkedik rólam, feláll, majd gyengéden engem
is talpra állít, és szembefordít Viviannel. A nő undorodva néz rám. Merő
undorral. A tekintete végigjár rajtam, látja piszkos hajamat, szakadt
kórházi hálóingemet, erőlködéstől vörös arcomat és a küzdelemtől sérült
kezemet. A pusztító káosz szinte kísértetté változtatott.
– Kifelé! – suttogja, amikor a tekintete véres, meztelen lábfejemhez és
az üvegszilánkokkal borított padlóhoz ér.
Michaellel nem mozdulunk, látszólag mindketten újabb utasításokra
vagy csípős megjegyzésekre várunk.
– Most!
A hangja halk, szigorú, és süt belőle a gyűlölet.
Michael megfogja a kezem közötti láncot, és elhúz onnan, ahol földbe
gyökerezett a lábam. Felszisszenek a fájó lábfejem miatt.
Elsétálunk Vivian, az orvos és a biztonsági osztag többi tagja mellett,
ki a szobából, a liftek felé.
Miután az ajtó csipogva kinyílik, Michael bevezet, de gyorsan kilép.
Az arcát kémlelem a felismerés nyomai után, de ő a padlót nézi kettőnk
között, láthatóan alig várja, hogy visszatérjünk a formaságokhoz.
Az ajtó záródik, a lift elindul. Csak néhány másodperc, és kinyílik a
szintemen.
A Kupola szintje.
A hazugságbörtönöm.
Tabia anya siet felém, ahogy kitámolygok a liftből.
– Hol a csudában…? – kérdezi, amikor látja, milyen állapotban
vagyok.
Aztán észreveszi a bilincseket.
– Jóságos ég! – Átkarol, és valamennyire megtartja a súlyomat.
– Te tudtad? – nyöszörgöm kimerülten.
– Mit tudtam? – kérdezi értetlenül.
– Mindent.
– Menjünk a szobádba! – kéri, és kicsit szorosabban ölel magához. –
Minden rendben lesz!
Bárcsak osztozni tudnék az optimizmusában!
 55.

Bram

– Felébredt! – ront be Saunders a kicsi, nyirkos szobám ajtaján. Érnie

folyamatosan aludt az események után, amik lejuttatták ide. A karja
elvesztésétől legyengült teste sokkot kapott, és az itteni kis orvosi csapat
egy ideig azt hitte, elveszítjük őt, de szívós az öreg, azt meg kell hagyni.
Egy harcos.
– Láthatom? – kérdezem, miközben felállók.
– Persze, ha azt szeretnéd – feleli Saunders. – Most te adod ki a
parancsokat idelent, emlékszel?
Még mindig nem szoktam meg, hogy ezek az emberek tőlem várják a
vezetést. Még azok is elfogadták, mióta meghoztam a hírt, akik először
berzenkedtek.
Az emberek felének még mindig nem tudom a nevét, még abban sem
vagyok biztos, hogy találkoztam-e már mindenkivel. Folyamatosan új
arcokat látok, ahogy a folyosókat járom, vagy mellém állnak, amikor az
ételes tálcákért állunk sorba. De az orvosokat és az orvosi csapat tagjait
egyre jobban ismerem, hála a velük töltött időnek. Az elmúlt huszonnégy
órában folyamatosan látogattam a kórházszerű szobákat, először Ernie-re
néztem rá, aztán a nővendégeinkre, akik lassan elfogadják új
környezetüket. Anne állandóan szóba hozza, hogy nem hagyom, hogy
elhagyják a Mélységet.
– Mi értelme kiszabadítani minket az egyik börtönből, hogy aztán egy
másikba vessenek? – csattan fel.
Igaza van, de még nem engedhetem el őket. Nem kockáztathatom
meg, hogy a KMSz megtalálja ezt a helyet, megtalálja Ernie-t.
Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy kézben tartsam a helyzetet,
minden nyugodt és higgadt maradjon.
Egyelőre egy külön udvarban élnek ebben az elsüllyedt labirintusban,
Helena szigorú felügyelete alatt.
Követem Saunderst a szobámból a „Miniszterek folyosóján” át,
átlépem a vastag, kék csövet, ami kiszivattyúzza a vizet lezárt
épületünkből. Bár a belsejét vízálló falborítás és vastag polietilén rétegek
fedik, még mindig elképeszt, amit abból az épületből látok, amit a
Szabadárok elfoglaltak. Néhol előbukkan az eredeti famennyezet és a
gerendák, akár egy elmúlt élet szellemei, amik lenéznek ránk séta közben.
– Mr. Bram – biccenti kopaszodó fejét üdvözlésképpen dr. Oliva. –
Biztosra veszem, hogy hallotta a jó hírt.
– Így van. Láthatom őt? – kérdezem.
– Természetesen. Sőt, hívta magát – mondja dr. Oliva, és a háta
mögötti nyitott ajtóra mutat.
Belépek, és látom, hogy az idős férfi az ágyán ül az üres szoba
közepén. Ez nem kórház, de nagyon jó munkát végeztek, hogy a hely
megfeleljen az igényeiknek.
– Bram, ugye? – kérdezi Ernie felém hunyorogva. – Bocsánat, a
szemüvegemet biztosan a házban hagytam. Anne, a nők…?
– Jól vannak – emelem fel a kezem, hogy megnyugtassam. – Anne
megnehezíti az életemet, amiért megmentettem, de mit lehet tenni? –
viccelődöm.
– Na, abban átkozottul biztos vagyok. Egy rakás férfi csak akkor jelent
meg azon a helyen, ha valamilyen bajt akartak keverni – mondja Ernie.
– Mi nem a bajt kerestük, uram. Magát – mondom erre.
– Hát, ha nem is kerestétek a bajt, az biztos, hogy magatokkal
hoztátok. A barátod… Frost, igaz?
Bólintok.
– Sajnálom! Jó embernek látszott. – Érnie a könyöke végében lévő
kötésre pillant, ahol régen a karja volt. – Ezt már rég meg kellett volna
tennem. Gyáva voltam.
– Uram…
– Kérlek, szólíts Ernie-nek!
– Rendben. Ernie, maga olyan messze van a gyávaságtól, amennyire
csak egy férfit el lehet képzelni. Amit a KMSz magával tett, az
felfoghatatlan – mondom, és leülök a kis műanyag székre, és odahúzom az
ágy mellé.
– Nem az a lényeg, hogy velem mit tettek, fiam – jelenti ki.
– Igaza van. Amit Eve-vel csinálnak az borzasztó, és…
– Nem – szakít félbe. – Nem is Eve miatt.
Zavartan nézek rá.
– Az a legrémisztőbb, amit az egész világgal művelnek – jelenti ki
Ernie, és szenvedély villan Eve-kék szemében. – Eve csak a fegyverük, az
aduászuk, amit bárki ellen bevethetnek, miközben a világuralomért
küzdenek. Számukra ez nem az emberiség jövőjéről szól, kölyök. Azzal a
világ többi része törődik, amíg náluk van annak a kulcsa, amíg ők
irányítják Eve-et, a világot is ők irányítják – magyarázza, és egyenesen a
szemembe néz. – Kormányok hajolnak meg az akaratuk előtt, országok
engedelmeskednek a parancsaiknak, és nézd meg, milyen állapotban van a
világ, milyen állapotban van a jövő, amiért állítólag küzdenek! De ők csak
még több hatalomért harcolnak. Ha Eve lányokat szül, mit gondolsz, mi
lesz velük?
Vállat vonok.
– Egy ideig persze tűpárnák lesznek, ahogy Eve is az volt kisbaba
korában. Aztán az egész folyamat újrakezdődik majd. Tényleg azt hiszed,
hogy Eve lányainak valaha is nagyobb szabadsága lesz, mint az
anyjuknak?
Ezen egy pillanatra elgondolkodom.
– Dehogy lesz! – dohog Érnie. – Már előre elrendezték az egész
életüket. Már a Potenciálisaikat is kiválasztották.
– Tessék?
– Igen, azokat az alkukat már megkötötték.
– Alkukat? Miféle alkukat? – kérdezem, zakatoló agyam próbál lépést
tartani vele.
– Nagyhatalmú emberek azt akarják, hogy nagyhatalmú férfiak vére
folyjon a jövő gyermekeinek ereiben, Eve gyermekeinek ereiben. Ezt
egyetlen egy ember teheti lehetővé.
– Vivian Silva – suttogom.
Ernie egy biccentéssel válaszol.
De miért kötné Vivian ezeket az alkukat? Mit kap cserébe?
– Hatalmat – feleli Ernie. – Folyamatos, korlátlan hatalmat.
Hallgatok, iszom a szavait. – Ha Eve biztosítja számunkra a jövőt,
Vivian olyan alkukat köt, amik biztosítják, hogy ő legyen az, aki azt a
jövőt irányítja.
– Szóval, már nemcsak az emberiség megmentéséről van szó, hanem
az irányításáról is?
– Attól tartok, Vivian Silva számára már régóta így áll a helyzet. Drága
Corrine-ommal megteremtettük Eve-et, aki tökéletes volt, és Vivian az
első naptól fogva tudta, hogy az ő irányítása egyenlő a világ irányításával.
– Honnan tudja mindezt?
– Amikor az ember olyan sokáig él, mint én, amikor mindent
elvesznek tőle, két lehetősége van. Feladja és meghal, vagy kitart és
harcol. Lehet, hogy nekem nem jutott ki a szabadság fényűzése, de az
emberek beszélnek, kölyök. Látnak, tudnak, megtudnak dolgokat. Tedd fel
a megfelelő embereknek a megfelelő kérdéseket, és megkapod a megfelelő
válaszokat. Vannak olyan emberek, akiknek jár a szája, és apró az agya –
magyarázza.
Hallgat, én pedig a hátam mögé nézek, hogy csukva van-e az ajtó.
Csukva van.
– Feltehetnék egy személyes kérdést?
– Persze, kölyök. Neked köszönhetem a szabadságomat. Bármit is
akarsz tudni, itt vagyok, hogy segítsek – válaszolja Ernie meglepően
fiatalos gyorsasággal egy kórházi ágyban fekvő, sebesült öregemberhez
képest.
– Hogyan került arra a helyre? Mármint azt pletykálják, hogy maga
ártani próbált Eve-nek, és beleőrült a felesége elvesztésébe. ..
– Hadd mondjak el valamit neked, fiam! Valamit tudnod kell rólam.
Eve a kislányom, a mindenem. Egy hajszálát sem húznám ki, ha tudnám,
hogy azzal fájdalmat okozok neki. Tudom, mit mondtak rólam, hogy
elment az eszem, hogy veszélyt jelentek Eve-re. Ez volt a legnehezebb az
egészben.
– De tényleg megpróbálta elrabolni őt? – kérdezem.
– Elrabolni? A saját lányomat? – kérdezi nyugodtan. – Hazavinni a
saját lányomat a kórházból? Nincs ehhez joga mind egyik apának?
Bólintok.
Az idős férfi kicsit reszket.
– Jól van? – kérdezem.
– Láttam, hogy szörnyű dolgokat tettek az én Corinne-ommal. Még ma
is itt lehetne. Meg tudták volna menteni. De nem tették. Az a nő nem tette.
– Miss Silva? – kérdezem, Ernie pedig úgy bólint, mintha annak a
nőnek a gondolata is égetné az agyát.
– Hagyta meghalni a feleségemet. Kényelemből. Az, hogy ő kikerült a
képből, eggyel kevesebb akadályt jelentett.
– És maga ettől egyszerűen kikészült – jelentem ki.
– Pontosan – feleli, és lenyeli az érzelmeit. – Megpróbáltam
elmondani az embereknek, mi történik, hogy mit láttam a saját
szememmel, de minél inkább próbáltam, annál őrültebbnek tűntettek fel.
„Eve őrült apja, hibbant apu, veszélyes apu!”, sütött rólam az egész.
Elegem lett. Miután elveszítettem Corinne-t, csak Eve maradt nekem az
egész világon, és nem akartam azok kezei között hagyni, akik hagyták
meghalni az anyját.
– Szóval betört, hogy elvigye őt?
– Betörtem? Kölyök, én besétáltam – dohogja.
 Kell egy pillanat, hogy feldolgozzam ezt az információt.
– De az összes sztori, amit olvastam, arról szólt, hogy maga betört Eve
őrzött lakosztályába, és elvitte őt az ágyából – mondom neki.
– Ők szőtték így a mesét. Az igazság az, hogy besétáltam a
főbejáraton, egyenesen a szobájába, aztán újra ki. Nem láttam egy
teremtett lelket sem, csak mikor már félig kint voltam a bejáraton. Akkor
egy egész osztagnyi barmot eresztettek rám. Kiütöttek az egyik olyan
bénító kesztyű-izével. Az utolsó, amire emlékszem, mielőtt a fejem a
padlónak csapódik, az az, hogy egyikük megégeti Eve karját egy
sokkolóval. A sikolya és az égő bőr szaga azóta is kísért.
– Ezt nem hiszem el! Nyilván nem azt mondom, hogy hazudik, de ez
hihetetlen.
– Még mindig nem hiszem el én sem – vallja be Érnie.
Hosszú évek óta azt hittem, hogy ez az ember őrült, kockázatot jelent
Eve biztonságára, akit jogosan ítéltek élethosszig tartó elzártságra egy
titkos helyszínen Eve védelme érdekében. Most egy gondoskodó apát
látok, akit elszakított a lányától egy olyan nagyhatalmú társaság, hogy
senki sem kérdőjelezhette meg a tetteiket, még akkor sem, ha akarták
volna.
Megpróbálom elképzelni, ahogy az idős férfi egyedül besétál oda, akár
egy túrázó egy hegy lábánál viharos időben. Azon tűnődöm, mi járhatott a
fejében azon az éjszakán, amikor elment, hogy visszaszerezze a lányát, és
utoljára lépett át a küszöbön, miközben a fénynyalábok szkennelték a
szemét, és engedélyt adtak, hogy beléphessen kudarcra ítélt jövőjébe.
– És mi a terv? – szakítja félbe az öreg a gondolataimat.
– A terv ugyanaz, mint a magáé volt évekkel ezelőtt. Visszaszerezzük a
lányát – közlöm vele meggyőződéssel.
– Ez mind szép és jó, de pontosan hogy akarod megtenni? Gondolom,
nem látnák szívesen, ha odaszambáznál a bejárathoz és becsöngetnél.
Hirtelen úgy kattannak a helyükre a gondolataim, mint az együttálló
bolygók. Látom magam előtt a terv villanásait, sarokköveit, melyek
elvezetnek a győzelemig, köztük pedig a hatalmas, alattomos lyukakat.
Hirtelen felállok, amitől az idős férfi megriad.
– Támadt egy ötletem! – nézek a szemébe. – Tudom, hogyan jutunk el
Eve-hez.
 56.

Eve

Mire felérünk a szobámba, Kimberley és Kadi anya is csatlakozik

hozzánk, szörnyülködve veszik szemügyre az állapotomat.
– Sajnálom! – mondom mindegyiküknek, de lecsitítatnak.
Nincs más választásuk, minthogy kivágjanak a kórházi hálóingemből,
megmosdassanak és felöltöztessenek úgy, hogy a csuklómat még mindig
összefogja a bilincs. Ellátják sebesült lábfejemet, gyorsan és némán
munkálkodnak, nem tudják, mikor csap le ránk Vivian, és tartanak az
érkezésétől.
Amikor teljesen felöltöztem, és elkészültem, a szoba hátborzongatóan
csendes, hiába vannak velem az Anyák. Nem beszélünk. Biztosra veszem,
hogy – hozzám hasonlóan – ők is átgondolják a cselekedeteimet, és hogy
milyen következményei lehetnek. Nem számítottam rá, hogy lesz időm
végiggondolni, amit tettem, vagy megemészteni, amit láttam. Vivian
reagál. Nem ül, és tervezi meg a választ. Vagy talán pontosabb, ha azt
mondjuk, hogy általában minden helyzetben néhány lépés előnyben van,
csak arra vár, hogy úgy cselekedjek, ami neki nem tetszik, hogy aztán
lesújthasson matriarchális hatalmával.
Most mit fog csinálni velem? A mostani tetteim biztosan
keresztülhúzták évek óta építgetett terveit. Azt akarta, hogy teljesen
függjek tőle és a világtól, amit nekem épített. Mivel megleptem őt, és
tönkretettem több év munkáját, el sem tudom képzelni, milyen mélységű
gyűlöletet érezhet most irántam. De gyűlöljön, amennyire csak akar, a
haragja semmi ahhoz a viszolygáshoz képest, amit én érzek iránta és
mindaz iránt, amit képvisel.
Nem leszek a cinkosa, és nem hozok újabb gyermekeket ebbe a kitalált
világba, ahol fogalmunk sincs arról, mi történik azokkal a fajokkal, amiket
meg kellene mentenünk.
– Le kellene feküdnöd, amíg ideér. Eseménydús néhány nap áll
mögötted – mondja Kimberley anya. Az ágyamhoz megy, hátrahúzza a
paplanomat, kicsit megpaskolja, mintha a puhádig hangja belecsábíthatna.
– Jól vagyok – rázom a fejemet, és próbálok ügyet sem vetni a testem
kimerültségére. Mintha minden tagomról mázsás súlyok lógnának.
– Fáradtnak tűnsz – kérlel, és keze most a paplan anyagát dörzsöli.
– Ti tudtátok? – Fel kell tennem ezt a kérdést, hogy megértsem,
milyen mélyre hatol ez a hazugság.
Kimberley anya bűntudatosan felsóhajt, miközben lopva a másik két
Anyára pillant, majd visszanéz rám.
– Melyik részét?
– Értem – felelem, és összetörtnek, ostobának érzem magam.
– Azt akartuk, hogy boldog légy – szól közbe Tabia anya. – Számunkra
gyönyörű hely volt, ahová elmenekülhettél, távol a Kupolától.
– De én nem azért szerettem annyira, mert messze volt innen, hanem
mert igazi volt és kézzelfogható. Egy kapocs. Amikor odalent voltam, nem
éreztem azt, hogy túlféltenek és védenek. Úgy éreztem, hogy a része
vagyok. Soha nem tettem ki a lábam ebből az épületből, mióta beléptem
ide – mondom, és hallom, milyen nevetséges, ahogy kimondom, és még
jobban elkedvetlenedem. – És mégis folytatnom kellene azt, ami odakint
van. Ezt akarom a gyerekeimnek? Ezt az életet akarjuk az újjászülető
generációnak? Hogy bezárjanak, mint a tenyészrabszolgákat?
– Nem, Eve! – kiált fel Kimberley anya vadul rázva a fejét.
– Mert mi értelme lenne ennek az egésznek, ha akik meghosszabbítják
az életet, nem élhetik saját életüket?
– Ironikus megközelítés – jegyzi meg Kadi anya eltöprengve.
– Túlgondolod – dohog Tabia anya. – Nem ezért volt, hanem hogy jobb
kedvre derítsen téged.
– De arra nem volt szükségem. Ti, Anyák és a szeretetetek elég lett
volna, hogy higgyek abban, amit próbálunk megmenteni. – Ránézek
hármukra, mind komorak és szomorúak, és tudom, hogy nem csak engem
tájékoztattak félre és manipuláltak. Már megmondták, hogy „értem”
vannak itt, de akkor is itt lennének, ha tudnának a lenti borzalmakról?
– Tudtátok, hogy kisbabák vannak odalent? – kérdezem, és a szám
előbb beszél, minthogy az agyam eldöntené, hogy megosszam-e, amit
láttam, vagy sem. Nem tudom magamban tartani a rémálmot. Azt akarom,
hogy megértsék. Mivel nincs mellettem Holly, akit a bizalmamba
fogadhatnék, mással kell megosztanom. Az Anyáknak elvileg úgy kellene
szeretniük és gondoskodni rólam, ahogy egy biológiai anya tenné. Hangot
kell adnom a fejemben lévő képeknek.
– Hagyd abba! – mondja Kadi anya, és a tekintete Tabia anyára siklik,
aki azonnal aggódó és fájdalmas arcot vág.
– Biztosan tévedsz – motyogja Kimberley anya, a keze a szája és a
füle között mozog, mintha istenkáromlást követtem volna el, és hallani
sem bírná. – Most te vagy az egyetlen élő lány, aki szaporodni tud… az
utolsó reményünk.
– Természetes úton igen, de kísérleteznek. Próbálnak lányokat
csinálni. Nem, sikertelenül próbálják megalkotni őket.
– Biztosan nem – mondja halkan Tabia anya. Feszülten néz rám,
látszik, hogy szeretne többet hallani, de fél, hogy mit fogok mondani. –
Miért tennének ilyesmit?
– Mert semmit sem tanultak a múltból – közlöm tárgyilagosan. – Azt
hiszik, ők jobban tudják. Nem lennék meglepve, ha úgy szervezték volna
meg a találkozókat, hogy kudarcba fulladjanak, és ők úgy folytathassák a
dolgokat, ahogy nekik tetszik.
– Ezt nem értem – mondja Tabia anya csendesen. Együtt érzek vele.
Nagyon sokáig volt Vivian bűntársa, de világosan látszik, hogy őt
ugyanolyan könnyen manipulálták, mint minket, többieket.
– Idefent ti is ugyanúgy el vagytok zárva, persze – mondom
gyengédebben, mint eddig. Én már egy ideje együtt élek a gondolattal,
hogy a dolgok nem azok, aminek látszanak, de Tabia anya számára, aki
egyértelműen soha nem kételkedett ebben, képzelem, mekkora sokkot
jelenthet meglátni a repedéseket. Ő mindig is hitt benne, hogy ez az igaz
és isteni terv. – Így kell lennie! Különben Vivian hogyan vett volna rá
titeket, hogy hagyjátok ott a családotokat?
– Én miattad jöttem – válaszolja. – Emlékszem, hol voltam, amikor
először hallottam rólad. Az anyám beteg volt, és én lettem az éjjel-nappali
ápolója. A születésed előtt halt meg. Az apám már régen eltávozott, és
nem volt más rokonom, sem testvérem, sem társam, sem gyermekeim.
Egyedül voltam, magányosan. Úgy éreztem, hogy kudarc az életem, de te
voltál a jelzőfényem. Azt gondoltam, hogy az érkezésed lehetővé teszi,
hogy részt vegyek valami csodálatosban.
– Így is volt, Tabia – mondja Kadi anya halkan, és megfogja a másik
Anya kezét, akinek könnybe lábad a szeme.
– Elnézést… – szipog.
– Mennünk kell! – mondja Kadi anya nagy lélegzetet véve. – Vivian
nemsokára itt lesz, és nem akarna itt találni bennünket.
Az Anyák sokatmondóan néznek egymásra a gondolatra, hogy itt kell
hagyniuk. Meg akarom kérni őket, hogy maradjanak, de tudom, hogy már
így is többet tettek, mint kellett volna, és mind bánatosan sétálnak az ajtó
felé.
– Visszajövünk! – ígéri sóhajtva Kadi anya, és megszorítja a kezemet,
mielőtt kilép a szobából. Jól van. Jól vagyunk. Vagy legalábbis azt akarja,
hogy így legyen. Az ajtó halk kattanással becsukódik, mégis kegyetlen
béklyót hagy a szívemen.
Újra egyedül vagyok.
Tabia anya vallomása jár a fejemben. Ő odakint volt magányos,
csakúgy, ahogy én vagyok idebent. Gyakran van olyan érzésem, hogy
várok, de hogy mire, azt nem tudom. Hogy anyává váljak? Hogy
beteljesítsem sorsomat, és várandós legyek? Hogy jöjjön valaki, és
megmentsen ettől a tehertől? Hogy kiszabadítsanak, és dönthessék?
Elgondolkodom, milyen lenne a szabadság. Annyira elérhetetlen
számomra, hogy el sem tudom képzelni.
Körülnézek a szobámban, és üresség tölt el. De szeretném, ha más
időkben élnék! Belefáradtam, hogy ebben a buborékban éljek. Hogy nincs
semmim, csak amit ők megengednek nekem. Az Anyáim, a barátaim, a
potenciális szerelmeim… mindenkit mások választottak ki számomra.
Többé nem akarok csak újabb bábú lenni a játékukban. Valódi döntéseket
akarok. Azt akarom, hogy komolyan vegyék a vágyaimat. Azt akarom,
hogy a gyerekeim tudják, az édesanyjuk mindent megtett értük. Azt
akarom, hogy ők soha ne tapasztalják meg ezt a fogságot és manipulációt.
Kegyetlenségnek tűnik, hogy megengedték, hogy elrontsam a
bonyolult tervüket. Talán boldogan leéltem volna itt az életem abban a
hitben, hogy számít, amit teszek, és elhittem volna bármilyen hazugságot,
amit megetetnek velem.
Lesújt rám, hogy talán még ez is – az, hogy itt ülök, és meg kell
emésztenem mindazt, amit tettek – a tervük része. Talán én is egy nagy
változó vagyok, amit szeretnének stabilabbá tenni. Jobban szeretnék, ha
élettelen lennék vagy egy érzéketlen robot, aki egyszerűen kérdés nélkül
teszi, amit mondanak.
Egy nagyon kicsi fogaskerék.
Az ő tervükben az vagyok.
Ha életem végéig a hazugságukat kell élnem, azt akarom, hogy
tompítsák el a fájdalmat a szívemben, állítsák meg ezt a vágyakozást
olyasmi után, ami számomra nem elérhető.
Zsibbasszanak el.
Süssék ki az agyamat.
Tartósítsák a testemet egy üvegben, mint a többiekét.
Csak ne kelljen többé gondolkodnom, és éreznem, amikor nem fogad
más, csak ez az üresség.
– Gyertek hát! – kiáltom bele a levegőbe, és a vér elönti az agyamat. –
Gyertek, és büntessetek meg! Tegyetek, amit akármit! Változtassatok át az
egyik szörnyetekké, és ezzel legyen vége! Akkor kísérletezhettek velem,
amennyit csak szeretnétek! Szaporítsatok annyit, amennyit akartok! Én
befejeztem! Halljátok? Befejeztem!
Sikoltok. Szavak nélkül. Csak élesen, fülsüketítően sikoltok. Sikoltok,
míg a tüdőm összeszorul, és belefájdul a levegő hiányába. Aztán levegőt
veszek, és újrakezdem.
Sikoltok.
Sikoltok.
Sikoltok.
Sikoltok.
Sikoltok, míg már nincs hangom, ég a torkom és a szemem.
Sikoltok, amíg a testem fel nem adja.
Sikoltok, míg már nem marad bennem semmi.
Sikoltok.
Egyedül maradok.
 57.

Bram

– Neked elmentek otthonról, haver! – üvölti Pufi, a hangja visszapattan a

magas, csöpögő mennyezetről.
– Ssh! Halkabban, az ég szerelmére! – sziszeg át Saunders a nagy
középső asztalon. A hatalmas gyűlésterem ebben az órában csendes. Nem
mintha bárki meg tudná mondani, hogy hajnali öt óra van. A vízbiztos
zárakon nem jut át fény.
Csak azok vannak itt, akiket meghívtam, csak azok, akikre rábízhatom
ezt a tervet ebben a korai szakaszban: Saunders, Pufi és Ernie.
– Igaza van. Ez az egyetlen módszer – közli Ernie. Egészen felderült,
mióta az orvosok megengedték neki, hogy elhagyja a kórtermét, és részt
vegyen a találkozón. Mondjuk, azt hiszem, nekem is gondom lenne azzal,
hogy be vagyok zárva, ha úgy töltöttem volna az elmúlt tizenöt évet.
– De lehetséges ez egyáltalán? Mármint, ha valami rosszul sül el,
meghalsz. Kell lennie más módszernek! – jelenti ki Pufi.
– Bízz bennem, ismerem a Tornyot! Nem juthatsz ki vagy be, csak ha a
retinád regisztrálva van a biztonsági rendszerben, és az enyém tuti, hogy
most nincs a listán – magyarázom nekik. – Ha azoknak a
retinaszkennereknek a közelébe megyek, letartóztatnának, mielőtt elérném
a bejáratot.
– Letartóztatnak? – kérdezi Saunders nevetve. – Tényleg azt hiszed,
hogy mindezek után törődnek azzal, hogy leküldjenek valakit, aki
letartóztat? Nálad nagyobb kockázat soha nem létezett Eve számára.
Halott leszel, mielőtt eléred a bejáratot, cimbora!
Ezért ez az egyetlen módja! Erre sosem fognak gyanakodni mondom
nekik.
– Akkor tisztázzuk! Lefagyasztod magad, míg már nem is élsz, elbújsz
az egyik ilyen tartályban és imádkozol, hogy a haverod ki tudjon
olvasztani a másik oldalon?
Ha így hallja az ember, őrültségnek hangzik.
– És biztos vagy benne, hogy a haverod újra tud éleszteni? Nem
tudtam, hogy ahhoz már elfogadták a technológiát – jegyzi meg Ernie.
 A „nem elfogadott” nem jelent túl sokat arrafelé – magyarázza
Saunders. – Folyton kiolvasztanak nőket a Fagyasztóraktárból, újraélesztik
őket, tesztelik a folyamatot. Kísérleteznek.
– Akkor mi miért nem hallunk róla? – kérdezi Pufi.
Saundersszel egymásra nézünk.
– Miért nem hallasz a kiskutyákról, amin a himlőkrémedet tesztelik?1
– kérdezi Saunders a száraz, töredezett bőrrészre nézve Pufi karján. Erre ő
gyorsan eltakarja zavarában. – Mert néha az eredmény nem túl szép.
– És mi történik azokkal a nőkkel, akiket kihoznak a FR-ből?
– Kiolvasztják, felboncolják, visszafagyasztják, kiolvasztják,
lefagyasztják. Az ember kéri, ők megcsinálják, és senki sem
akadályozhatja meg őket ebben – közli Saunders talán kissé
színpadiasakban, mint én tettem volna. – Amint a KMSz-nek
adományozod a testedet, azt tehetnek vele, amit akarnak. Csak nem így
reklámozzák.
– Mindig olvasd el az apró betűs részt! – poénkodik Pufi.
– Szóval, a barátod a Toronyban el tud jutni hozzád, és kiolvaszthat,
mielőtt bárki más rád talál? – kérdezi Érnie.
– Hartman? Igen, ő rá fog jönni. Ő mindig rájön – mondom, és szinte
el is hiszem. – De ez csak a probléma egyik fele – folytatom a
halántékomat dörzsölve, hogy segítsen gondolkodni a fejfájásom dacára.
– Mi a másik fele? – kérdezi Pufi.
– Igazából értesíteni Hartmant a tervről. Ez minden, kivéve, ha
fogalma sincs róla, hogy mit várunk tőle. Ha nem tudok neki eljuttatni egy
üzenetet, azt sem fogja tudni, hogy újra a Toronyban vagyok. Egyszerűen
ott leszek, lefagyasztva egy örökkévalóságig, vagy legalábbis addig, míg
valaki végül fel nem fedez egy tökéletesen megőrzött férfit az egyik
tartályba passzírozva, és úgy nem dönt, kiolvasztja, hogy megtudja, miért
– fejezem be, és mindenki hallgat.
Mindenki fejében ez a rejtvény jár.
– Én átadom neki az üzenetedet – töri meg Ernie a csendet.
– Maga? Hogyan? – kérdezi Saunders az öreget, aki elgondolkodva ül
a zseblámpánk fényében.
– Besétálok, és elmondom neki – mondja Ernie egyszerűen.
Senki sem szól egy szót sem.
Aztán Pufi nevetésben tör ki, a hasa remeg.
A nevetés a következő pillanatban elakad, amikor rájövünk, hogy az
öreg komolyan beszél.
– Jézusom, és én még azt hittem, hogy Bram őrült! – szólal meg
Saunders. – Maguk ketten egymásnak vannak teremtve.
– Lelövik, amint beteszi oda a lábát. Nem fog bejutni – közli Pufi.
– Dehogynem – feleli Ernie.
– Mitől ilyen biztos ebben? – kérdezi Saunders.
– Nagyon messzire mentek, hogy eltusolják a feleségem
meggyilkolását, aztán nagyon bonyolult mesét találtak ki, hogy
megindokolják, miért zártak be ilyen sok évre, pedig simán meg is
ölhettek volna. Minden az érzékelésről szól, hogy milyen látszatot
keltsenek a közvélemény előtt, hogy megmutassák a világnak, hogy azt
tették, ami Eve érdekében helyes.
– De a dolgok megváltoztak. Más világ jár – mondja Pufi. – Az
embereket már nem érdekli annyira, mióta elkezdtek titkolózni Eve-ről.
Kevesebbet mutatnak a valódi Eve-ből, akit régen láttunk, és többet a
manipulált változatból.
– Igaza van – szól közbe Saunders. – Ha a közvéleményt nem érdekli,
a KMSz gondolkodás nélkül megöli magát.
– Akkor fel kell keltenünk a közvélemény érdeklődését. El kell érnünk,
hogy az embereknek újra fontos legyen – jegyzem meg.
– Hogyan? – kérdezi Pufi.
– Centralban minden embernek a KMSz kapujába kell gyűlnie.
Minden kamera minden lencséjének, minden hololejátszónak azokra a
kapukra kell néznie, pont úgy, mint amikor Eve született, hogy sugározzák
azokon a képernyőkön egész Centralban, az egész világon, és legyenek
tanúi, ahogy Eve apja annyi év után visszatér. Megváltozva, rehabilitálva,
készen arra, hogy találkozzon a lányával – mondom, miközben a
csapatomra nézek.
Ernie a szemébe gyűlő könnyek dacára mosolyog.
– Nem lesz más választásuk, mint kinyitni a kapukat, és beengedni –
teszi hozzá Saunders izgatottan.
– De mi lesz, ha egyszer bejut? – kérdezi Pufi.
– Csakis Kartmannel leszek hajlandó beszélni – feleli Ernie.
– Hartmannel! – javítom ki.
– Bocsánat, Hartmannel. Ne aggódj, azon az estén nem fogom
elrontani! – nevet a lázadás fiatalos csillogásával öreg szemében.
– Jó, de amint nincs a tömeg szeme előtt, nincs rá garancia, hogy
együtt fognak működni magával, nem lesz rá garancia, hogy Hartman
közelébe engedik – mondja Saunders.
– Igaza van. Ki kell hívni magához – mondom.
– Tessék? – kérdezi Ernie.
 – Meg kell állnia a bejárat előtt fényes nappal, és közölni, hogy nem
megy be és nem beszél senkivel, csak Hartmannel. Ha az egész világ
figyeli, nem fognak fizikai erőszakot alkalmazni – folytatom.
– Tegyük fel, hogy a terv eddig működik, és Hartman kijön, és aztán
mi lesz? Hogy mondhatnám el neki anélkül, hogy az egész világnak
elmondanám? – kérdezi Ernie.
Mi négyen újra hallgatunk, és latolgatjuk az újabb fogós kérdést.
– A KMSz-től akár halott is lehetnék – mondom, miközben a fejemben
formálódik egy terv. – Könnyen ott maradhattam volna a robbanásnál
Grim’s Ditchnél.
– Igaz – válaszolja Saunders. – Nem fogják feltételezni, hogy
meghaltál, de azt biztosan tudják, hogy az is előfordulhat.
– Akkor mondja azt, hogy azért jött, hogy személyesen adjon át egy
üzenetet Hartmannek – mondom, mert hirtelen támad egy ötletem. –
Mondja azt, hogy semmilyen kérdésre nem válaszol, míg át nem adja neki
az üzenetet. Hadd higgyék azt, hogy a halálomról hoz hírt a legjobb
barátomnak.
Ernie mosolyogva bólint, és látom, ha a szerepére gondol ebben a
küldetésben, az tüzet gyújt benne, mintha egész életében arra várt volna,
hogy kiszabadítsa a lányát, és eljött az esélye.
– Feltéve, hogy belemennek a játékba, és Hartman kijön, hogy
üdvözölje, mondja neki ezt: Drága barátod, Bram békére lelt. Most az
anyjával van.
– Az anyáddal? – kérdezi Pufi.
– A FR-ben van – válaszolom.
– Biztos vagy benne, hogy tudni fogja, mit jelent ez? – kérdezi Pufi. –
Nem sok támpontot ad.
– Annyira nyilvánvaló, amennyire megengedhetjük magunknak –
felelem.
– És mi van, ha nem hisz nekem? – kérdezi Érnie.
Egy pillanatig elgondolkodom. Aztán megérzem: a nyakamban lógó
hideg fémet. Átcsúsztatom az ezüstkeresztet a fejemen, és Ernie-nek
nyújtom.
– Adja oda neki ezt!
– Hiszel istenben?
– Az anyám hitt. Ez az övé volt – magyarázom.
– Hát, most nagyobb szükségünk van istenre, mint valaha – mondja
Ernie, áthúzza a fején, és bedugja a pólója alá.
– Ha el tudjuk érni, hogy Ernie visszatérését lássa a közvélemény, az
egész világ figyelni fog. Várni fogja, hogy vajon mi történik azután –
mondja Saunders.
– Tudom – felelem.
Tudom.
 58.

Eve

– Vivian nem járt itt – közlöm másnap reggel, amikor hallom, hogy Kadi
anya besétál az ajtón. Örömmel látom, hogy hozott kulcsot a bilincshez,
ami egész éjszaka a csuklómon maradt. Alatta a bőr kivörösödött és fáj, de
ez egyáltalán nem zavar. Ehelyett az agyam folyamatosan küzd az
elkerülhetetlen, rémálomszerű víziókkal, amik a fejemet támadják.
Először megpróbáltam megakadályozni, hogy elszundítsak, hisz az
iszonyat biztosan betörne az álmomba, de így is rám találtak, és magukkal
hoztak egy hideg verejtékkel, hányással és szorongással teli éjszakát.
Megkönnyebbülés, hogy most új nap kezdődik. Egy új nap valahogy
reményteli, mintha új felfedezések új lehetőségeit hordozná. Még mindig
nem tudom, merre lépjek tovább a tegnapi leleplezés után, de egy új nap
annak új lehetőségeit szimbolizálja, hogy megértsem az egészet.
Azt mondogatom magamnak, hogy idővel még több dologra derül
fény. A világ körülöttem kezdi felfedni magát, és megmutatni igaz valóját.
Csak nyitottnak és ébernek kell lennem arra, amit látok és hallok magam
körül. Amint többet tudok, valahogy kitalálhatok egy új tervet.
– Elfoglalt volt – mondja Kadi anya, és szórakozottnak tűnik, ahogy
átadja a tablettáimmal teli csészét, majd letesz mellém egy tálcát, felfedve
a gyümölcsből és gyógyteából álló reggelit.
Miközben elrendezi a ruháimat aznapra, a kezembe borítom a
tablettáimat és közelebbről megnézem. Belegondolok, menynyit szedtem
ezekből az évek során.
Vitaminok, ahogy állítják, vagy újabb hazugság?
Gyorsan a párnám alá teszem őket, mielőtt Kadi anya visszafordulna
hozzám.
– Minden rendben? – kérdezem.
– Hát persze, kedvesem! – mosolyog és bólogat szokásos derűs
modorában. De hallom a hangja remegését, és látom, hogy a szeme
megtelik könnyel. Tudom, hogy hazudik.
Megáll, és mélyet lélegzik.
– Sajnálom! – préseli ki magából, és leteszi az összeszedett ruhákat az
ágyra. – Meg kell kérnem Tabia anyát, hogy ma ő segítsen neked
elkészülni. Nem érzem túl jól magam.
– Kadi anya? – kiáltok utána, ahogy nézem, amint kimenekül a
szobából.
Úgy volt, hogy előkészülök a beültetésre, amikor a megtermékenyített
petesejtet visszakapom, és női mivoltom először vizsgázik igazából. Mivel
nem vagyok benne biztos, hogy sikerült-e a küldetésem, hogy elpusztítsam
azt a petesejtet és bármi mást, ami tőlem van náluk, nem világos, hogy az
előző terv halad-e tovább. Csak azt tudom, hogyha igen, akkor azt akarom,
hogy Kadi anya mellettem legyen. Tudom, hogy benne megbízhatok.
– Maradj velem! – kiáltom. Kezemet kinyújtva könyörgök, és azon
tűnődöm, mi változhatott tegnap óta, hogy ilyen távolságtartó és
szórakozott lett.
Hátradobom a takarót, és épp utánamennék, de miközben ő kivágja az
ajtót, és kiszalad, megszédülök. Mély levegőt veszek, és lehunyom a
szemem, de az érzés erősödik, a testem nehéz és irányíthatatlan. Próbálok
segítségért kiáltani Kadi anyának, de nem történik semmi. Úgy tűnik, nem
tudom nyitni vagy zárni a számat.
Tudom, hogy kimerítettek az előző nap eseményei. Bár próbálták
fejleszteni az erőnlétemet tánccal, boksszal és harcművészetekkel az évek
során, tegnap úgy mozogtam, mint még soha. Túl hamar megerőltettem
magam a baleset után. A testem most fizet érte.
Néha az agyam az anyám felé fordul. Az ő teste nem tudta őt és engem
életben tartani. Cserbenhagyott minket. Talán az enyém is ugyanolyan
lesz. Talán az én jövőmnek is lőttek. Talán a történelem – elkerülhetetlenül
– ismételni fogja önmagát.
Az ujjaim a durva bőrdarabon pihennek a csuklómon, és nyomasztó
szomorúság lesz úrrá rajtam a gondolatra, hogy mi történhetett volna.
A szédülés hullámokban tör rám, hányingerem lesz. Lehunyom a
szemem, és mélyet lélegzem, lassan fújom ki a levegőt, majd magamba
szívok egy új adagot, és érzem, hogy szétterjed meggyötört csontjaim
körül.
– Szép volt!
Kipattan a szemem. Vivian áll az ágyam lábánál, és a körmeit nézni,
mintha nem érdemelném a teljes figyelmét.
– Tényleg nagy kupit hagytál odalent. A pusztítás terme.
– Jó – felelem dacosan, és kicsit kihúzom magam a fejtámlánál,
kényszerítem kótyagos fejemet, hogy szedje össze magát, míg Vivian
előttem áll. Nem akarom, hogy gyengének gondoljon. És nem csak ez:
nem akarom, hogy pánikba essen, és még jobban lekorlátozza az itteni
életemet. Iszonyatos lenne, ha ágyhoz lennék kötve.
Felpillant, és farkasszemet nézünk, majd undorodva hunyorog.
– Tudok az összes hazugságodról. Nem akarok részt venni benne –
jelentem ki, és az egyik szemöldököm az ég felé szalad.
– Tudom. Hallottuk – mondja negédes mosollyal a szoba sarkába
pillantva, ahol egy króm biztonsági kamera bámul vissza ránk. – Szép,
érzelmes kis műsort adtál tegnap éjjel. Az a sok sírás és zokogás –
gúnyolódik, a keze körkörös mozdulatokat tesz, miközben az arca az
enyémet utánozza. Hirtelen abbahagyja, kifürkészhetetlenné válik a
tekintete. – Nem lenne szabad így megerőltetned magad.
– Törődsz is te azzal!
– Eve… – Bosszúsan felsóhajt, mintha nem lenne okom megsértődni.
– Ideje a fejed és nem a szíved után menni.
– Vagyis?
– Amit itt teszünk, azt a nagyobb jóért tesszük.
– Azzal, hogy istent játszunk?
– Úgy, hogy feláldozzuk a túlnépesedetteket azért, hogy esélyt adjunk
azoknak, akik változtatni tudnak – mondja oldalra döntve a fejét.
– A lányoknak?
– Természetesen.
– És mi van, ha én csak fiúkat tudok szülni?
– Dolgoztunk ezen az érdekedben – osztja meg velem, mintha cinkos
lennék a tervében. – Nem bízhattuk ezt a véletlenre. Egy fiú kudarc lett
volna. Azt nem akartad volna. Minden, amit odalent láttál, érted van.
Iszonyodva leesik az állam.
– Nem akarom. Én nem csináltam…
– Az érzelmi kötődésed természetes, Eve. De itt sokkal többről van
szó, mint egy gyermek anyjának lenni. Ez a túlélésért vívott harc. Ha nem
manipuláljuk a természetet, ha nem használjuk ki teljesen a tudományt,
amit alkottunk, elveszítjük a jogunkat, hogy itt legyünk.
– Ez több, mint egy játék, amit vagy megnyerünk, vagy elveszítünk.
Ha azt tesszük, amit te javasolsz, amúgy sem érdemeljük meg, hogy itt
legyünk! – kiáltom, és beszéd közben felforrósodik a testem. – Az
anyatermészet nem hirtelen kapcsolta ki az irántunk érzett szeretetét. Az
olyan tettek, mint amit te művelsz, fordította őt elsősorban ellenünk. Hogy
nem tiszteljük a… varázsát – keresem a megfelelő szavakat, ami nem
könnyű, amikor Viviannel vitázok. – Az ő képessége vezetett minket ide,
hogy életet és szerelmet adjon. Meg kell neki mutatnunk, hogy nekünk is
fontos, és vezekeltünk, bármilyen szörnyűségek is történtek korábban.
– Érdekes gondolat. – Vivian lassan bólint.
– Komolyan beszélek. Nem ismételhetjük meg a múlt hibáit –
mondom a mellkasomra tett kézzel.
– Igazad van – Vivian összeszorítja a száját, de képtelen elrejteni egy
mosoly csíráját. – Nézzük, mit tesz az anyatermészet holnap a te
„vezeklő” és gondoskodó szíveddel!
– Tessék? – Nagyot nyelek.
– A beültetés – suttogja Vivian színpadiasán, és meglepetten
elkerekedő szemmel gúnyol. – Ugye, nem felejtetted el? Monitoroztuk a
folyamatot. A megtermékenyített sejtek tökéletesen osztódnak…
Az elhatározásom az arcizmaimmal együtt elernyed.
Vivian arcára gúnyos mosoly ül ki.
– Így van. Holnap lesz az a különleges nap, amikor begyűjteni a
lehetséges utódodat, és adsz neki egy esélyt az életre. A kislány már vár
rád, Eve anya. A sejtjei osztódnak, rügyező jövője szikrázik a
lehetőségektől. Most már csak arra van szüksége, hogy a kedves
édesanyja, aki felismeri az élet szépségét, és az élet bármely ígéretének
elpusztítását iszonyatosnak és kegyetlennek találja, begyűjtse. A kislány
már itt van, Eve! Gratulálok!
Én nem ajánlhatok neki cserébe semmit.
– Élvezd a napot, amit a Kupola csodáinak felfedezésével töltesz! –
mondja Vivian, és hangjából süt a szarkazmus. – Holnap este várlak a
lányoddal együtt.
Tévedtem. Vivian, mint mindig, most is két lépéssel előttem jár.
Pontosan ott vagyok, ahol ő akarja. Kevesebb, mint huszonnégy órán belül
a sorsom megpecsételődik. Örökre csapdába esek itt.
 59.

Bram

– Két csapat lesz – jelentem be a figyelő tömegnek, ami ennek az elmerült

teremnek minden zugából lenéz rám. Egy pillanatra felfogom a pillanat a
jelentőségét, hogy milyen hatással lesznek a szavaim mindannyiuk
jövőjére. Bárhogy lesz is, amit ezután teszünk, azzal történelmet írunk.
– De honnan fogjuk tudni, hogy a másik csapat sikerrel jár? – kiáltja
Helena, és látom, hogy a menedékből érkező nők ott állnak körülötte.
– Sehonnan – mondom habozás nélkül. – Teljesen a sötétben fogunk
dolgozni, kommunikáció nélkül. Miután én bekerülök a tartályba, nem
fogom tudni, hogy Ernie-nek sikerült-e átadni az üzenetet, csak miután
felélesztenek. Ha kudarcot vall, arra sosem jövök rá.
– És ha te vallasz kudarcot? – kiáltja egy másik hang. – Mi lesz Ernie-
vel?
– Akkor egyedül nézek szembe a sorsommal a Toronyban – válaszolja
Ernie mellettem állva. – Túl sokáig voltam szemlélődő fogoly. Ideje, hogy
kivegyem a részem.
Körülnézek a teremben. Néma. Ezek a férfiak és nők, ezek a
Szabadárok csupán tüntetők és zendülők voltak évekig. Most katonák, egy
sereg, és közeleg a háború.
– Helena, te vezeted a Torony-csapatot. Elkíséred Ernie-t a KMSz-
toronyhoz napkeltekor. Centralban mindenfelé üzeneteket szivárogtattunk
ki, arra célozgattunk, hogy nagy horderejű esemény történik ma a
Toronyban. Tömegre számítsatok. Ennek békésen kell zajlania. Ez Eve
apjának nagy visszatérése.
Nem tüntetés. Ernie-t el kell rejteni és megvédeni, amíg készen nem
áll. Aztán adj neki teret. Azt akarom, hogy a világ lássa mindezt.
Mutassátok meg az embereknek, hogy a KMSz még ennyi év után sem
pusztíthatja el egy apa lánya iránt érzett szeretetét.
Néhol mormogás hallatszik a teremben, az emberek megvitatják a
tervet, de senki sem kérdőjelezi meg. Helena biccent felém, elfogadja a
feladatot.
– Fagyasztó csapat, ti velem vagytok. Ez kicsit rázós lesz. Titokban
felszállunk a Torony hűtőszintjeire tartó reggeli szállítmány mellé.
Megpöccintek egy kapcsolót, és a projektor felvillantja a nagy hajó
képét, aminek a fedélzetén fegyveres őrök járkálnak. Suttogás fut végig a
termen.
– Körülbelül húsz percünk lesz, hogy feljussunk a hajóra, elérjünk a
raktárszintjüket és, nos, a többi a dokikon múlik. – Biccentek dr. Oliva és a
kis orvosi csapata felé, akik elkísérnek minket a hajóra.
– Utána mi lesz? Miután Ernie megjelenik, ki fog törni a káosz
odalent. Hatalmas tömeg lesz! – kiált le egy idősebb Szabadár az
erkélyről.
– Igen, és pontosan ezt akarjuk! – felelem.
– Megint ki fog törni a hisztéria, mint Eve születésekor – teszi hozzá
Ernie. – A tömeg nem fog elmenni.
– És mi sem! – ujjong Helena, és egyetértő hangok hallatszanak.
– Maradjatok rejtve a tömegben, azt nem tudom megmondani,
meddig, de ha sikerrel járunk, odakint kell várnotok ránk. Ha kijutok
onnan, nem leszek egyedül.
A terem elnémul. Mindenki próbálja elképzelni a lehetetlent, hogy
Eve elhagyja a Tornyot.
– Honnan fogjuk tudni? – szólal meg újra az idős hang. –Honnan
fogjuk tudni, hogy sikerrel jártál-e?
– Bízzatok bennem! Ha eljön az idő, tudni fogjátok.
A gyűlés órákon át tartó szenvedélyes beszélgetés, folyókanyarulatok
megjegyzése, a KMSz-hajó alaprajzának tanulmányozása, fegyverek
előkészítése, és a szükséges felszerelések bepakolása után ér véget.
Átnyújtok egy hordozható hololejátszót Pufinak, és miközben az ujjam a
projektor képernyőjének sima felületén siklik, az agyam visszatér
Johnnyhoz. Szegény Johnny! Ennek a tervnek sikerülnie kell érte,
mindazért, amit értünk tett, Eve-ért.
A szívverésem kihagy egy pillanatra. Johnny munkája.
Támad egy ötletem.

Nehéz volt otthagyni Ernie-t. Láttam az érzelmeket a szemében, amikor

beszállt a gubóba az új csapatával. Ezek az emberek úgy néznek rá, mint
valamiféle szentre, a férfira, aki reményt adott nekik, szeretett Eve-ük
apja. Egész élete efelé a pillanat felé tartott, a pillanat felé, hogy
visszatérjen a Toronyba, és kiszabadítsa a lányát.
De nem történik meg, ha a tervem nem sikerül. Mégis mi a fenére
készülök? Ez őrültség! Belépek a kis fekete dingibe, amiben már ott ül
Pufi és Saunders.
Helena kilép az órából, és egy harcra kész nő arckifejezésével néz le
rám. Rajta látszik a leginkább, hogy készen áll.
Oldalra billentem a fejem, és magamhoz hívom.
– Fogd! – suttogom.
Elveszi tőlem a csomagot, megpróbálja kitalálni, mit rejthet a nagy
katonai válltáska.
– Nehéz – mondja halkan, vizenyős szeme az enyémet kutatja nyomok
után.
– Van benne neked egy levél. Csak neked.
– Elég hosszú lehet. Mihez kezdjek vele?
– Amikor szükséged lesz rá, tudni fogod. Életbevágó, hogy senki se
tudjon a tervnek erről a részéről. Csak mi ketten – magyarázom.
– Készen állsz? – szakít félbe minket Pufi.
Helena bólint.
– Induljunk! – kiáltja Pufi.
A hajnali levegő hűvös, és mintha az ígéret érzését hozná magával,
mintha új korszak indulna a kelő nappal együtt, és csak mi kiválasztott
kevesek tudnánk róla.
Dr. Oliva vezeti a kis orvosi csapatot egy ugyanolyan dingiben, a
miénk mellett. Ellökjük magunkat a hatalmas óralaptól, és kisodródunk a
nyílt vízre.
Helena nézi, ahogy elúszunk, hosszú ősz haja lassan belevetik a
közöttünk formálódó ködbe. Látom, hogy egy szót tátog el, és én is
visszatátogom.
Eve-ért.
A folyó már nyüzsög: emberek hajóznak az üzletükbe, árulóit
cserélnek a hullámokon, egyik hajóból a másikba. Szürreális érzés ilyen
normalitást látni egy ilyen, talán történelmi napon.
Hamarosan a hololejátszóikat és képernyőiket az Ernie-ről szóló hírek
uralják majd. Eve apja visszatér. Egy részem azt kívánja, bár a tanúja
lehetnék, de nekem most a saját feladatomra kell koncentrálnom.
– Ott van – jelenti be Saunders.
A távolban a szennyezés homályos felhőjén át megjelenik egy nagy
fekete hajó árnyéka. Áttör a szmogon, és felfelé tart a folyón.
– A francba, ez ijesztő! – hördül fel Pufi.
– Semmi gond – mondom tettetett nyugalommal. Nem tudhatja meg,
hogy mennyire reszket a belsőm az idegességtől.
– Van egy kis felszálló fedélzet a taton, a jobb oldalon. Legfeljebb egy
őr, már ha van – magyarázza Saunders. – Öt bízd rám! – teszi hozzá,
miközben egy vörös kart pumpál egy hosszú, puskaformájú fegyveren.
Éles csörgés jelzi, hogy töltve van.
Megnyugtatásra várva ránézek, és ő megérti.
– Néhány órára kiüti. Nem halálos. Nem fog emlékezni rá. Ne aggódj!
Hálásan bólintok. Nem akarok szükségtelen haláleseteket, sem a
feltűnést, amit okoznának.
Átkormányozzuk két egymáshoz kötött dinginket a forgalmon,
beleolvadunk a számtalan csónak, tutaj és hajó közé. Nem fogják
észrevenni, hogy jövünk.
A KMSz-hajó közeledik. Látom az ismerős egyenruhát a felső
fedélzeten álló fegyveres őrökön. Felforr a vérem, amikor megpillantom
azt a foltot, amire a Tornyot hímezték, és kiviláglik az őr mellkasáról.
Minden, amit képvisel, hazugság.
– Itt az idő – szólal meg Saunders, és jelez a kapitányunknak, aki a
folyó közepe felé kormányozza a dinginket, kanyarogva a forgalomban. A
KMSz hajója mellettünk halad, lassan megelőzi a csónakunkat és az
összes többi kicsi járművet, amik között rejtőzünk.
A csónakunk elején lévő pozíciójából Saunders finoman céloz, a
fegyvert elrejti vízhatlan dzsekije alatt. Ahogy a hajó elhúz mellettünk,
látom a kis dokkolóteret, egy nyílást hátul. Érzem, hogy a dingink vibrál a
talpunk alatt, ahogy a kapitányunk gyorsít, hogy alkalmazkodjon a
célpontunk sebességéhez.
– Nem látok senkit – mondom, és igyekszem nem túlságosan bámulni
a hajót.
– Én sem – válaszolja Saunders.
– Közeledik a híd – jelzi Pufi.
Körülnézek a hatalmas fekete hajó oldalánál, amit követünk, és
meglátom. Ez a jelünk. Itt az esélyünk. Az egyetlen esélyünk.
– Ha alá érünk, úgy nagyjából hatvan másodpercig sötétben leszünk,
hogy a fedélzetre szálljak – mondom csendesen, bár az egészet vagy
százszor átvettük, inkább az én kedvemért, mint bárki máséért.
A híd, egy hatalmas betonszerkezet, úgy fél méterrel előttünk szeli át
a folyót. Egyike a kevés átkelőhelynek, ami összeköti az új város egyik
oldalát a másikkal, most, hogy az eredeti hidak mind ennek a hatalmas
folyónak a mélyén rohadnak. A teljes vízi forgalomnak el kell haladnia
alatta. Sötét és zajos hely, tökéletes itt feljutni a hajóra.
Ahogy a hajó belép a híd alatti sötétségbe, a beton árnyéka ott
fodrozódik rajta, akár egy hullám, aztán minket is beborít.
 Felberreg a motorunk, és gyorsan lendületet gyűjtünk. A dingik
oldalán lévő nedves köteleket a csuklómra csavarom, abba kapaszkodom,
miközben vakon imbolygunk a KMSz-hajó farvizén.
Amikor a szemem megszokja a sötétséget, látom, hogy Saunders egy
szemüveget csúsztat a fejére, ami halványan bevilágítja a szemét. Lát a
sötétben.
Hirtelen hasra veti magát, áthajol a dingi elején, miközben a hajó
végében lévő nyílás felé siet.
A kezében tartott ezüstszínű fegyveren nyugtatja a fejét, és éles kék
fény lövell ki, bevilágítva a közvetlen környezetünket, mint egy villámeső.
A villanásban látom, hogy egy test a hajó nyitott részén a fedélzetnek
csapódik, elektronos villámok sütik ki fekete overallját, miközben ő nem
mozdul.
– Tiszta! – üvölti túl Saunders a hajó motorjának fülsüketítő robaját,
miközben felfújható csónakunk orra felfut a nyitott fedélzetre.
Pufi felé biccentek, aki követ, amikor felugrok a hajóra.
Amint mindketten a fedélzeten vagyunk, a dingink hátracsúszik,
helyet ad, hogy az orvosi csapat is a fedélzetre lépjen. Leguggolok, és
megnézem a kiütött őr pulzusát. Nincs magánál. Él, de eszméletlen.
Miközben dr. Oliva és a két asszisztense a csónakjuk eleje felé
igyekszik, egy második vakító fénynyaláb villan a fejünk felett. Nagy
csattanást hallok, aztán hirtelen puffanás, és újabb test csapódik a
fedélzetnek. Egy újabb őr. Kinézek a folyóra és Saunders pillantása azt
üzeni: Ez közel volt. Köszönetképpen biccentek felé, miközben az orvosi
csapat a fedélzetre mászik.
Mélyet lélegzem. Feljutottunk.
 60.

Bram

Gyorsan mozgunk, a bakancsaink dobogását elnyomja a hajó zaja, ahogy

átszeli a folyót a Torony felé.
– Két szintet lefelé! – mondja Pufi a hololejátszóján villogó
háromdimenziós térkép alapján, ahol az úti célunkat egy villogó piros
pötty jelzi a hajó fenekén, a hajótest egy lezárt helyiségében.
Az ötösünk ereszkedik a halvány fényben, a hőmérséklet változása
észrevehető, mert látszik a leheletünk.
– Nincs messze – mondom az orvosi csapat aggódó arcát látva, ahogy
dr. Oliva és a két embere tétovázva követ minket. Egyikünk sem katona, de
a három reszkető orvos végképp nem az, önként jelentkeztek, hogy itt
legyenek. Kezd megmutatkozni rajtuk a harci kiképzés és a tapasztalat
hiánya. – Nem lesz semmi bajunk – közlöm, miközben levezetem őket a
sötét fémlépcsőn az ismeretlenbe.
Leérünk az aljára, és egy tekintélyes ajtóval találjuk szembe
magunkat, ami úgy néz ki, mintha inkább egy katonai tengeralattjárón
lenne a helye. Egy nagy fémkerék zárja le mögötte a helyiséget. Egy
vastag üveg kémlelőnyílás ragyog hideg kék fénnyel, de lehetetlen átlátni
a felszínén kialakult jégrétegen.
– Ez az – jelenti ki Pufi.
Elfordítom a kereket. Merev. Lefagyott. Pufi is megfogja, és együtt
elfordítjuk. Minden erőnkre szükség van, de végül jégdarabkák
repedeznek, és hullanak a padlóra, ahogy a fémlakat elfordul a kezünkben.
Három fordulat után a kerék megáll. Hátralépünk, és előhúzzuk a fegyvert,
amit Saunders adott nekem, mielőtt elhagytuk a Mélységet. Újra
ellenőrzőm, hogy „nem halálos”-ra van-e állítva, célzok, aztán megadom
Pufinak a jelet. Az orvosi csapat lebukik mögém, amikor a vastag fémajtó
kitárul. Ha van helyiség, amit őrizni fognak ezen a hajón, akkor ezt, ahol
az értékes rakományukat tárolják.
Miközben egy hideg levegőfelhő elszökik, a Fagyasztóraktár hideg,
kék fénye az arcomba világít.
Egy pillanat alatt felmérem a helyiséget.
 – Tiszta – suttogom.
Pufi elém lép, gömbölyű alakja kitölti az ajtónyílást, ahogy a menet
élére áll. Érzem, hogy minden lépéssel nő a félelme, a hatalmas hajó
hátborzongató belseje felé haladva. Lassan követjük őt, mindegyikünk arra
számít, hogy valaki bármelyik pillanatban elő ugorhat.
A helyiség tele van hatalmas, kétméteres hengerekkel. Eltorzult
tükörképünk néz vissza ránk a fagyos krómról, ahogy besétálunk a hajótest
mélye felé.
– Rengeteg van! – suttogja Pufi, ahogy felfogja a legalább ötven
hibernálókamra látványát, amik állításuk szerint tökéletesen megőrzik a
lakóik testét. Békésen le vannak fagyasztva, míg eljön az ideje, hogy
felélesszék őket. Ma muszáj, hogy ez az állítás igaz legyen.
A szívem kalapál a mellkasomban, mintha hirtelen felfogná, hogy mi
van készülőben. Szinte hallom a motor moraján túl a dobogást, mintha be
akarná hozni azokat a szívveréseket, amiket kihagy majd.
– Rendben, doki! Most maga jön – mondja Pufi, miután megáll a
helyiség közepén.
– Nyissunk ki egyet, és készítsük elő a tartályt két embernek! – szólal
meg dr. Oliva.
Végigsétál a tartályok közötti folyosón, apró szeme a szemüvegén át
méregeti őket, aztán az utolsó tartálynál, a hajó falához legközelebb
megáll. A kezével letörli róla a jeget, és elolvassa a bent fekvő nő adatait.
A folyamatos zöld fény az oldalán azt jelzi, hogy odabent normál
körülmények uralkodnak.
– Ez jó lesz.
– Remek! Mennyi időre van szüksége? – kérdezi Pufi.
– A hűtési folyamat gyors, szinte azonnali. Arról a kamra
gondoskodik. A test előkészítése… – Dr. Oliva elhallgat, rájön, hogy ez
nem átlagos beavatkozás. – Normál esetben a páciens halott, vagy
mesterséges kómába kerül a folyamat kezdete előtt. Élő, egészséges férfin,
mint maga, még nem próbálták ki – közli velem. Újra.
– Nincs más lehetőségünk – közlöm, és már bújok is ki a
kezeslábasomból. A ruháimat leejtem a földre, míg már csak vékony
termoalsóban állok ott, amit úgy terveztek, hogy gyorsan és egyenletesen
ossza szét a hideget a testem körül, miközben az megfagy.
Miközben én a folyosón járkálok, és sikertelenül próbálom magam
felmelegíteni, dr. Oliva két asszisztense felmászik a tartály oldalára
erősített rövid létra fémfokain, és nekiállnak a fedelet rögzítő reteszek
kinyitásának. A pecsét halkan szisszen, ahogy a nyomás, ami zárva tartja,
kiszabadul.
Felemelik a hibernálókamra vastag fedelét, amelyből sűrű, fehér gáz
ömlik ki, lefolyik az oldalán egészen a padlóig, ahol minden irányban
szétterjed, végül megtalálja a meztelen lábfejemet.
A két férfi átcsúsztatja a fedelet a szomszédos tartályra, és
belenéznek.
– Bármi történjen is, ne érintsék meg a folyadékot! – figyelmeztet dr.
Oliva. – Mínusz 190 fokos. Azonnal megfagyna a vérük.
A férfiak hátralépnek a nyílástól, és elindulnak lefelé.
– Uram, elég szorosan lesznek odabent – mondja az első asszisztens
dr. Olivának, ifjú tekintete elárulja a kétségeit.
Nekem is látnom kell a belsejét. Átfurakodom mellettük, és felmászok
a nyitott tartály teteje felé. A jeges fokok égetik a talpamat, de elnyomom
a fájdalmat. Ez semmi ahhoz képest, amit a testem mindjárt átél.
Felérek legfölülre, és épp eltűnik a felhőszerű fehér gáz, így látszik a
belsejét kitöltő folyadék. Kristálytiszta, mint az üveg, és halványkék
árnyalatú.
– Pufi, add ide a zseblámpámat! – kérem, és a kezemet nyújtom. –
Bele kell néznem.
– Nem kell zseblámpa – közli dr. Oliva, és egy, a tartály külsejére
erősített kis dobozhoz lép. Egy pillanatig rámered, keres valamit.
Megtalálja és megnyom egy gombot. A tartály belseje azonnal fénybe
borul.
A fény fehér és éles, árnyékolnom kell a szememet, hogy hozzá tudjak
szokni. Ahogy benézek a nyíláson, érzem a fényt az arcomon. Lenézek, és
látom, hogy a tartály alja lapos fénypanelekből áll, ami bevilágítja a bent
lévő testet. Egy élettelen nőt, aki békésen lebeg.
A kétkedő asszisztensnek igaza van. Szorosan leszünk, de ezen az
utazáson nem számít a kényelem.
– Be fogok férni – mondom a csapatnak.
A nő odabent mozdulatlan. A vonásai nyugodtak, ahogy 1 teste ebben
a szuper-hideg folyadékban pihen. Még a haja is normálisan lebeg, semmi
jele sincs, hogy jelen pillanatban a teste minden sejtje mélyhűtött
állapotban van.
– Még sosem láttam egy ilyet belülről, csak fényképeken – mondom
szinte magamnak. Az agyamba bevillannak az anyámmal kapcsolatos
gondolatok, és a számtalan nála tett látogatásom, amikor beszéltem hozzá
a tartály vastag falán át, és azon tűnődtem, mi lehet a másik oldalon.
Megnyugtat, hogy látom a nő békéjét, akivel osztozni fogok egy tartályon.
 – Bram – szakítja félbe a gondolataimat Pufi. – Nincs sok időnk.
Bólintok. A szoba fagyos hőmérséklete már elviselhetetlen. Reszketve
a szomszédos tartály tetejére csusszanok, és leülök a fedelére.
– Várj! – kiált fel hozzám Pufi. – A haverod hogy fog megtalálni?
Körülnézek a teljesen egyforma hibernálókamrákkal teli helyiségben.
– Ezekből az izékből a Toronyban még több van, igaz? – kérdezi.
A szívem hirtelen kihagy egy pillanatra.
– Add ide a kezeslábasomat! – kérem, és lenyúlok Pufi felé.
Felnyújtja a ruháimat, és a remegő ujjaim átkutatják a zsebeket.
– Mit keresel? – kérdezi Pufi.
– Egy jelet – válaszolom. Becsúsztatom az ujjaimat a mellényzsebbe,
és előhúzok egy kicsi, ezüst papírcsíkot. Kibontom, és az édes illat betölti
az orrlyukaimat.
– Az meg mi a fene? – kérdezi dr. Olíva.
– Rágóguminak hívják – felelem, és a számba teszem a kék csíkot. –
Vintage.
Pár pillanatig rágom, érzem, hogy a csík puha és ragacsos lesz a
számban. Kiveszem a rágógumit, és a nyitott tartály oldalára ragasztom. –
Kicsi, de jobb, mint a semmi. – Biccentek dr. Olivának, aki felmászik
utánam, és leteszi mellém az orvosi táskáját a tartályra.
A felszerelésére pillantok, három injekciós tű fekszik ott szép sorban,
az ezüst tűk megcsillannak a hideg fényben.
– Ez nem lesz túl kellemes – figyelmeztet.
– Essünk túl rajta! – válaszolom, és nem akarok arra gondolni, milyen
hatással lesznek a gyógyszerek a testemre.
– Azonnali orvosi segítségre lesz szüksége, miután kiszedték a
folyadékból. A barátja, Hartman el fogja tudni vinni egy orvoshoz? –
kérdezi a doktor.
Nincs szívem elmondani dr. Olivának az igazat, így csak bólintok.
– Ezt tekerje a karjára! – Átad nekem egy gumiszalagot, majd
néhányszor ökölbe szorítja, és kinyitja a kezét, mutatva, hogy mit vár
tőlem. Csak pár másodperc kell, hogy az ereim engedelmeskedjenek, a
sötétkék vonalak, amik körbeszállítják a vért a testemben,
megemelkednek, mintha jeleznék, hogy készen állnak.
– Nagyszerű! – mondja dr. Olíva a karomat csodálva. Kezébe veszi az
első injekciós tűt. – Ez az első csak infúzió, hogy beadhassuk a többit.
Félrenézhet.
Nem mozdítom a fejemet. Látni akarom.
Vállat von, és beledöfi a tűt a karomba. Nem érzek semmit, ahogy a
bőrömbe hatol, a hideg már eltompította az érzékeimet. Egy kis ragtapaszt
tesz a behatolás helyére, a helyén tartja a tűt, ahogy a végére illeszt egy
tubust.
– Rendben. Készen áll?
– Igen – válaszolom habozás nélkül.
– Amint ezt bejuttatom a testébe, nincs visszaút. – Felmutatja az első
injekciós tűt, hogy megmutassa.
Bólintok.
Készen állok.
Hozzáilleszti a tubushoz, és egyenesen a vénámba nyomja.
– Ez lelassítja a szívverését, hogy a teste ne kapjon sokkot, amikor
belemerül a folyadékba – magyarázza, és vesz egy mély lélegzetet. Látom,
hogy a hüvelykujja idegesen remeg az apró injekciós tű dugattyúja felett.
Azonnal odanyúlok, és megnyomom helyette, lassan bejuttatva a
tartalmát a szervezetembe, felmentve őt a felelősség alól.
– Most már nincs visszaút – mondom, amikor a gyógyszer utolsó
cseppje is kijut a fecskendőből az ereimbe.
Az orvos leválasztja a most már üres fecskendőt, és odailleszti a
következőt.
– Ez fura érzés lesz. Megakadályozza, hogy jég alakuljon ki a
sejtjeiben.
– Mint a fagyálló? – kérdezem.
– Pontosan – válaszolja. – Nem mérgező, de nem arra tervezték, hogy
eszméletüknél lévő alanyoknál alkalmazzák. Lehetővé teszi, hogy a sejtjei
megfagyjanak anélkül, hogy merevvé válnának. Megakadályozza a
hagyományos fagyás okozta károkat.
– Okos cucc – jegyzem meg.
– Miután bejut a szervezetébe, várnunk kell három percet, hogy
egyenletesen szétoszoljon a testében, mielőtt belépne a tartályba. Ha a
sejtjeibe nem jut el ez a szer, akkor nem élik túl a gyors hűlési folyamatot.
Lassan benyomja az injekciót, és elindítja az órája stopperét.
Három perc.
Érzem, ahogy ez az orvosi fagyálló belefolyik a testembe. Bizsereg a
pont a karomon, ahol bejut, mintha hűs tűk és gombostűk lennének ott. A
bizsergés végigterjed a karomon, és hirtelen beborít. Még soha nem volt
ilyen furcsa érzésem. Mintha tudatában lennék a testem minden erének.
Érzem őket. Az összesét. A több ezer bonyolult alagutat és ösvényt, ami
körbeveszi a szerveimet, keresztültekereg a végtagjaimon. Az összes
életre kel, mintha áramra kötötték volna.
 Erősödik. A bizsergés hasogató fájdalommá változik. A testem
minden részét erős sokkok érik, borotvaéles szélű láthatatlan ujjak
szorítják az agyamat. A testem irányíthatatlanul rázkódik. Hátraesek a zárt
tartályra. A remegés és rángatózás közben hallom, ahogy dr. Oliva
segítséget kérve leszól az asszisztenseinek.
Egy pillanatra elvesztem az eszméletemet. Hirtelen három test áll
felettem.
– Bram – hallom dr. Olivát.
– Én… jól vagyok – mondom, és felülök. Kavarog a fejem. A testem
gyenge.
– Lassul a szívverése. Egy perce van, aztán alámerülhet a kamrába.
Maradjon nyugodt, és lélegezzen a fájdalom dacára is! A testének még
szüksége van oxigénre – utasít dr. Oliva.
A hasogató fájdalom újabb hulláma önti el a testemet.
– Nyugtatót! – hallom dr. Oliva kérését. – Ez majd csillapítja a
rohamait – mondja, miközben tűt döf a nyakamba.
Megszólal a karóra ébresztője.
– Itt az idő – mondja.
A testem béna. A látásom homályos. Nem tudok állni.
A három férfi belém karol, és felemel.
Nagy, homályos alakot látok odalent, a tartály mellett.
– Pufi! – kiáltom, de csak motyogó suttogás hallatszik.
A férfiak küszködnek tehetetlen súlyommal, miközben átemelnek a
nyitott tartályon.
– Gyorsan kell leeresztenünk – utasít dr. Oliva hangja, miközben
erőlködik, hogy két kollégájával együtt egyenesben tartson.
– Pufi… – kiáltom újra, miközben a fejem előrebukik. Nincs erőm
felemelni.
A férfiak a folyékony nitrogén fölé tartanak. A lábfejem pár centit
lelóg. Már nem érzem. Semmit sem érzek. Az agyam menekül, miközben
szembenézek a sorsommal, a tartállyal alattam. A lebegő nővel.
– Számolok – kiáltja dr. Olíva. – Három, kettő, egy…
Ahogy beleesek a tartályba, a világ elhalványul. Nem érzek hideget. A
szuper-hűtött folyadék lefagyasztja a testem minden sejtjét, de a vegyi
anyagok, amiket dr. Oliva a vérembe juttatott, megakadályozzák, hogy
jéggé változzanak. Egy nagyon rövid pillanatig, a másodperc törtrészéig
elönt a valaha érzett leggyötrelmesebb fájdalom. Ez a röpke,
elviselhetetlen szenvedés hirtelen véget ér, amikor Pufi aggódó hangja
visszhangzik a hajótestben.
– Eve-ért! – kiáltja nekem.
 61.

Eve

A szemem a leggyönyörűbb napfelkeltére nyílik, amit valaha láttam.

Lilák, rózsaszínek, narancssárgák és kékek töltik ki az ablakot a szemem
előtt, egymásba folynak, hogy megalkossák a harmónia tökéletes képét.
Ahogy ott fekszem, és nézem ezt a csodát, könnyű lenne elfelejteni a
fenntartásaimat az előttem álló nappal kapcsolatban. Azt hinni, hogy az
anyatermészet próbál rávenni valamire. Mi másért szórná ránk művészetét
és kegyét ma és minden áldott nap, amióta csak az eszemet tudom?
Elcsábít minket, folyamatosan lefegyverez, azt mondja nekünk, hogy vele
kell meghosszabbítanunk a létezésünket ezen a földön.
A nehéz kő a gyomromban mást üzen. Bajsejtelemmel és a bukás
érzésével tölt el. Az életemet mindjárt összetörik, irányítják és eldobják,
az álmaimat félredobják, hogy mások nyerjenek vele, de nem a
gyermekeim érdekében. Ehelyett én leszek az első a nők sorában, akikkel
mind így bánnak majd. Életet adnak, hogy ne élhessék az életüket. Újabb
kis fogaskereket teremtenek.
Inkább ébredtem volna arra, hogy nem látok semmit. Jobban örültem
volna a feketeség tengerének ezen a szomorú napon.
Kadi anya besétál.
Pirulák.
Reggeli.
Ugyanaz a régi rend, ám most mégis nagyon másnak érzem. Ahogy
Kadi anya kiegyengeti a takarót körülöttem, puffanást hallok a padlón.
Lehajol, és felveszi az anyám füzetét. A párnám alatt tartom, úgyhogy
biztosan elmozdítottam alvás közben.
Elveszem tőle, és az ölembe fektetem, miközben kinézek a kertre a
hálószobám ablaka előtt. Nem olyan gyönyörű, mint egykor volt, ezért
elfordulok, és inkább a kezemben tartott tárgyat nézem, a könyvet, ami
tele van anyám reményeivel, hogy szerelemmel és szabadsággal teli életet
élhetek. Szavakkal, amiket nekem írt. Nem sejthette, hogy az élete olyan
hirtelen ér véget, hogy percekkel azután, hogy megismerkedtünk elveszik
őt tőlem, de ebben a könyvben a szeretet, a bátorítás és támogatás szavait
írta le. Amikor a kezemben van, mintha velem lenne.
Átlapozom, részleteket olvasgatok, aztán gombóc gyűlik a torkomba.
Cserbenhagytam őt. Közel sem vagyok az a lány, akinek ő hitt.
Az ujjhegyeim megtalálják a titokban beletett oldalt. Egy sor kitűnik
onnan.
Szeretnek téged. Te önmagadé vagy. Nem az enyém, nem az övék. Ezt ne
feledd!
Bárcsak tudnám, hogyan valósíthatom ezt meg, mert most úgy érzem,
hogy minden, ami vagyok, az az övék!
 62.

Bram

Hallok.
Ez az első, aminek a tudatára ébredek.
Hallom a gép zümmögését. A szívmonitor pittyegést. A sziszegést,
ahogy friss oxigént pumpálnak a helyiségbe. Mindegyik éles és durva.
Nem érzem a testemet.
Hirtelen visszatér a szaglásom, mintha valaki megnyomott volna egy
kapcsolót. Az illatok orrba vágnak, és letaglózzák ködös agyamat.
Sterilizált felszerelések, mosott ruha, sőt még üveg is. Úgy tűnik,
mindennek külön szaga van. Ezek az illatok csoportosítva egy képet
alkotnak a fejemben, amit azonnal felismerek.
A Torony.
Az agyam zakatol, rengeteg a kérdés. Mit keresek itt? Mi történt? Hol
van Eve?
Eve.
Emlékszem.
A Szabadárok. Ernie. A hibernálókamra.
Sikerült?
A Toronyban vagyok.
Megpróbálom kinyitni a szememet, de még nem áll készen. A
szemhéjam csukva marad.
Ha érzek szagokat, akkor biztosan lélegzem. Megpróbálom a
gondolataimat a levegő egyenletes áramlására összpontosítani, ki és be a
számon át. Pár pillanattal később észreveszem a mellkasom ütemes
hullámzását, ahogy hozzáér az engem fedő lepedőnek.
Hirtelen zaj robban a fülemben, ahogy annak a helynek az ajtaja, ahol
vagyok, kinyílik. Hallom, hogy kattanva becsukódik, és bezáródik.
Megpróbálok beszélni.
Semmi.
Megpróbálok megmozdulni.
Semmi.
Teljes bénultság.
 Lépteket hallok. Valaki ellenőrzi a szívmonitort, aztán lehuppan egy
székre mellettem, egy gomb vagy cipzár a ruháján zizeg a szék
műanyagján. Csak a hallásomra hagyatkozva minden éles és erős.
Aztán meghallom a légzését. Egy sóhaj.
– Hartman… – A suttogás anélkül szökik ki a számon, hogy
gondolkodnom kellene. Feltüzeli az adrenalin, hogy a tervem működik,
hogy kiszabadítjuk Eve-et.
– Bram! – suttog izgatottan Hartman. – Ébren vagy? Hallasz engem?
– Ern…ie? – Csak annyi erőt gyűjtök össze, hogy kipréseljem
magamból a férfi nevét, aztán a fekete világ még feketébb lesz, és újra
elveszek.
Hirtelen felülök.
Ég a torkom. Nem kapok levegőt. Kapkodok utána. Előrevetődve, a
semmi után nyúlva legördülök az ágyról, és keményen a padlónak
csapódom. Felragyog, ahogy a bőrömhöz ér, és halványkéken világít.
Látok.
– Bram! – Hartman odajön mellém. – Lélegezz!
A torkomhoz kapok, ahogy a testem oxigénért kiált. Hartman átnyúl
felettem, és előhúz egy vörös csövet. Lepattintja a fedelét, előkerül egy tű,
amit habozás nélkül a nyakamba szúr.
A gyógyszer azonnal reagál, és a torkom kitágul. Oxigén, édes oxigén
áramlik a tüdőmbe, átcsusszanok a semmibe.
– Bram? – kérdezi Hartman halkan. Érzem meleg kezét a jobb
karomon. – Bram?
Kinyitom a szemem, és a szobámat látom. A régi szobámat, amin
osztoztunk, mielőtt elmenekültem innen.
– Hartman – sóhajtok, és az arcom fáj a mosolytól. Jó ideje most
jelenik meg ilyen az arcomon először. – Hol van Ernie?
– Jól van. De nem juthatsz el hozzá. Most náluk van – magyarázza.
Kerek, borotválatlan arca a legkedvesebb látvány, amit valaha láttam.
– Eve? – kérdezem.
Hallgat.
– Mi az? – kérdezem, és kényszerítem fájó izmaimat, hogy felüljek.
– Hé! Lassíts! Még nem állsz készen rá, hogy megmozdulj. A
testednek alkalmazkodnia kell – közli.
– Mi van Eve-vei? Hogy van?
– Jól. Volt néhány… incidens, míg nem voltál itt – válaszolja
Hartman. Leveszi vastag szemüvegét, és úgy tesz, mintha azt tisztogatná,
hogy ne kelljen a szemembe néznie.
 – Incidens?
– Egyelőre jól van, de nem sokáig – mondja Hartman a szívmonitort
figyelve.
Rámeredek, több információra várva.
– A mai napra tervezik a beavatkozást. Kora este – magyarázza.
Az agyam hirtelen összerakja a kirakóst. Eve készen áll, hogy
megpróbáljon kihordani egy babát. Ahogy az agyamba eljut ez a gondolat,
rájövök, hogy az nem Eve babája lenne. Még csak nem is a biológiai apáé.
Ez az ő gyerekük. A KMSz-é.
Mi van, ha kislány? Mi van, ha komplikációk lépnek fel, amikor Eve
szül, és nem lesz többé esélye, hogy megfoganjon? Akkor ő is eldobhatóvá
válik, mint az anyja?
– Akkor nincs sok időnk – jelentem ki. Átlendítem a lábam, és a
padlóra teszem. – Ki tudja még, hogy itt vagyok?
– Kadi anya – feleli Hartman.
– Kadi anya? – Összezavarodom.
Igen. Megkeresett, amint Ernie visszatérésének híre feljutott hozzá.
Úgy tűnik, vannak közös barátaitok.
Frost.
Összeszorul a szívem, ahogy Frost szavai visszhangoznak a fejemben.
Vannak barátaink fontos pozíciókban. És megértem, milyen áldozatról
beszélt. Kadi anya volt az informátora. A felesége.
– Frost… nem élte túl – mondom Fíartmannek.
Sokatmondóan bólint.
– Már sejti. Napok óta nem lépett vele kapcsolatba senki, és tudta,
hogy valami baj történt. Jó asszony. Kemény. Erős. Várja az utasításaidat!
Mind várjuk.
– Mind?
– Amikor elmentél innen, az emberek pletykálni kezdtek, hogy miért
is köröznek téged, miért vagy ennyire veszélyes, és nem mindenki látta
úgy, ahogy azt a KMSz el akarta hitetni velük. Az emberek kedvelnek
téged itt, Bram. Segíteni akarnak.
Az agyam belesajdul a hírekbe.
– Az emberek többé nem akarják, hogy hazudjanak nekik, Bram.
Egyszerűen tudni akarják az igazságot. Arra várnak, hogy megmutasd
nekik.
Kinyújtom a kezem, és a vállára teszem.
– Ez nem lesz egyszerű.
– Persze, hogy nem. Rólad van szó! – válaszolja mosolyogva, és egy
röpke pillanatig örülök, hogy visszatértem.
– És mi a terv? Van terved, igaz? Mert abban biztos vagyok, hogy ezt
nem a semmiért csináltad végig. – Hartman az orvosi berendezések felé
biccent, amik kis kórházzá változtatták a szobánkat.
– Hogy úszod ezt meg? Senki nem tesz fel kérdéseket? – tudakolom,
mert nehéz elképzelnem, hogy lenne lehetséges titokban tartani az
érkezésemet.
– Hidd el, amióta Eve elkezdte pusztítani ezt a helyet, és felbukkant
Ernie, máshogy mennek itt a dolgok! – magyarázza, és az orrára tolja a
szemüvegét. – És meghackeltem a szkennereket idebent, úgyhogy csak egy
ember hőjeleit mutatják.
– Tudtam, hogy rád számíthatok.
– Bár az, hogy Eve apja visszatért, és csak velem akar beszélni, alapos
vizsgálódásnak tett ki engem. Semmiképpen sem volt sétagalopp – mondja
Hartman, és a gondolataim visszaugranak Ernie-hez.
– Most hol van?
– Ahogy utoljára hallottam, az alsóbb szinteken tartják – válaszolja
Hartman. – Olyan távol Eve-től, amennyire csak lehet.
– Okos – jegyzem meg.
– Nyilván nem akarják, hogy Eve tudjon a visszatéréséről. A pilóták
mind szigorú eligazítást kaptak az új viselkedési kódexszel kapcsolatban,
ha esetleg Eve említené őt – Hartman a szemét forgatja.
– Szóval, nem lehet eljutni hozzá? – A gyomrom összeszorul a
bűntudattól, amiért egyedül küldtem be ide az öreget.
Hartman a fejét rázza.
– Meddig nem voltam magamnál?
– Egy ideig… – Vállat von, és összébb rendezi kócos, mosdatlan haját.
Szúrós szemmel nézek rá. – Hé, az is majdnem egy napomba telt, hogy
megtaláljam azt a nyamvadt hibernálókamrát, amiben dekkoltál. Ja, és
egyébként jössz nekem egy csomag rágóval. Mondtam, hogy ne pazarold
el! Az a cucc vintage!
A szememet forgatom.
– Nem volt könnyű annyi időt észrevétlenül tölteni odalent, ráadásul
megszerezni a fagyott hátsódat, és felhozni ide anélkül, hogy bárki
kérdezősködne!
Hirtelen megremeg a padló.
Hartmanre nézek, aki úgy tűnik, nem reagál. Mintha ez normális
lenne.
Újra megtörténik, és a vibrálástól remeg a szívmonitorom képernyője.
 Felállok, de a lábam meginog, és cserben hagy. Hartman megfogja a
karomat, és segít újra talpra állni.
– Az ablak – mutatok a realiTV monitorokra.
A képernyők remegnek, miközben közeledünk. Mint mindig, most is a
szürke felhőket mutatják. Intek a kezemmel, mire a kinti világra vált
infravörösben. Hirtelen az ablakok vibráló vörösséggel felvillannak.
Alattunk emberek tengere hömpölyög, a Torony lábánál gyülekeznek.
– Odakint vannak, amióta csak Ernie felbukkant. A számuk csak egyre
nő – mondja, miközben nézzük a minket körülvevő hatalmas tömeget.
Zoomolok és éljenző, kántáló embereket látok. Vannak, akik Eve
fényképeit vagy hatalmas transzparenseket tartanak Ernie arcképével.
Mások festett táblákat lengetnek i levegőbe.
Szabadítsuk ki Eve-et!
KMSz – Engedd el Eve-et!
Szabadítsuk ki az igazságot!
– A világ figyel – mondja Hartman.
– Akkor jobb, ha mutatunk neki valamit, amit láthatnak. Hol van Kadi
anya?
 63.

Bram

Kadi anya megérkezik az ajtónkhoz, bár a fátyla elfedi arcát, de a

szemében jól látható az idegesség. Az anyák saját felelősségükre
beléphetnek erre a szintre, de ritkán történik ilyesmi.
– Jó estét, Mr. Hartman! – mondja nyugodtan és egyszerűen, amikor
belép. A folyosón nincs senki. Hartman rövid időre lezárta az ajtókat és
lifteket, hogy megtörténhessen ez a titkos látogatás.
– Kadi – szólalok meg kilépve a szoba árnyékos sarkából.
Ledermed, és rám mered. Tudom, hogy az arcomat fürkészi,
megpróbál megbizonyosodni a férjével és a fiával kapcsolatos gyanúról.
– Szörnyen sajnálom! – mondom, mert nem akarom, hogy tovább
szenvedjen a várakozástól.
Nem sír. Nem mozdul. Nagyot nyel, és lehajtja a fejét.
– Frost és Johnny erős férfiak voltak. Feláldozták magukat értünk –
mondom.
– Eve-ért – javít ki.
– Eve-ért – értek egyet. A végén megtanulom.
– Akkor nem hagyhatjuk, hogy az áldozatuk felesleges legyen –
mondja Kadi anya. A hangja elárulja, hogy kész hallani a tervet.
– Nincs sok időnk – közlöm. – Valamit oda kell adnia Eve-nek. – A
szobát pásztázom. – Egy üzenetet.
Kinyújtom a kezem, hogy megmutassam, mire elmosolyodik.
– És mit mondjak neki? – kérdezi Kadi anya.
Semmit. Eve tudni fogja, hogyan értse.
– De azt hittem, az a terv, hogy kijuttatjuk innen, hogy kiszabadítsuk.
Azért jött, hogy megmentse, nem? – kérdezi Kadi anya.
– Nem. Eve-et nem kell megmenteni, magát kell kiszabadítania.
Látnia kell. Én csak felnyitom a szemét. A többit megteszi ő – válaszolom,
mire elveszi tőlem a tárgyat, és a ruhájába rejti.
– És ha ezt odaadom neki?
– Csak álljon készen! Rejtőzzön el! Veszélyes lesz. Nem akarom, hogy
bárkinek baja essen! – felelem.
 A szeme csillog a közelgő események gondolatára. Ugyanazt a lázadó
tüzet látom benne, mint Frostban. Fogadok, hogy egykor félelmetes párost
alkottak.
– Ha most csak ennyit kér tőlem, visszatérek a Kupolába – közli. – Én
viszem be Eve vacsoráját, mielőtt átviszik a kórházi szintre.
– Akkor tegyen róla, hogy megkapja az üzenetet, mielőtt eljönnek érte!
– kéri Hartman, mielőtt visszakíséri az ajtóhoz. Először ellenőrzi a
monitorját, hogy a folyosó üres-e. Bólint, és az asszony távozik. Mielőtt az
ajtó becsukódna, visszafordul hozzám.
– Eve-ért – mondja.
– Frostért és Johnnyért – válaszolom.
Könnyek gyűlnek a szemébe. Aztán megfordul, és eltűnik a folyosón.
– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – kérdezem.
– Nincs más mód – válaszolja Hartman anélkül, hogy rám nézne, csak
a ruhájára koncentrál, amibe próbálja bepasszírozni magát. – A francba,
nem tudom, te hogyan hordod ezt!
Akaratlanul is elnevetem magam, ahogy beöltözve látom. A Lycra
nem áll jól neki.
– Csinos! – mondom, és felfelé fordítom a hüvelyujjam, miközben ő
felhúzza a kinetikus kesztyűt duzzadt ujjaira.
– Bele se kezdj! – szól rám.
Furcsának tűnik, hogy ő van beöltözve Holly pilótájaként.
Természetellenesnek hat. De tudom, hogy képes rá. Megbízom benne.
– És biztos vagy benne, hogy innen be tudsz jelentkezni a Kupolába? –
kérdezem.
– Ugyan már, rólam beszélsz – közli, miközben magabiztosan
megigazítja a szemüvegét, ami a verejtéktől lecsúszik az orrára. –
Sétagalopp!
– De ha lekövetik a jelet…
– Te csak gondoskodj róla, hogy kihozd onnan Eve-et! Miattam ne
aggódj! Ő fontosabb mindegyikünknél – mondja, én pedig bólintok.
Kihúzom a tűt a karomból, ami kivonja a fagyálló gyógyszereket
belőlem, és helyrehozza a véremet. Letépem a szívverésemet figyelő
tappancsokat a mellkasomról, és leejtem a földre. Készen állok. Muszáj.
Belecsusszanok egy régebbi kezeslábasomba, keresek egy pár bakancsot,
ami még mindig a szokásos helyen vár, mintha semmi sem változott
volna.
De minden megváltozott.
Most lépek be utoljára ebbe a szobába.
 – Beprogramoztam neked egy rést, amikor a biztonsági rendszer
lefutatja a beállításokat. Ez azt jelenti, hogy egy pillanatra nem lesz áram
– mondja Hartman, és vadul integet az asztalán lévő holoképernyő előtt, és
hol ráfókuszál, majd vissza a Torony tervrajzára. – Egy pillanatra –
ismétli. – Nem lesz sok időd odaérni.
– Mennyi? – kérdezem.
Elhallgat, gondolkodás közben babrálja a haját.
– Hartman, mennyi?
– Harminc – válaszolja.
– Perc? – kérdezem.
– Másodperc – néz vissza rám.
Az arcát bevilágító vetítésre meredek, az útvonalamat egy vékony
sárga vonal jelzi, ami cikk-cakkban halad a folyosókon, szolgálati
lépcsőkön, és vészkijáratokon át.
Halk pittyegés szakítja félbe a gondolataimat.
– Itt az idő – közli Hartman. A hang azt jelzi, hogy Eve tíz perc múlva
kapja meg a vacsoráját. Rám néz. – Hát, itt az idő – mondja, felnagyított
szeme rám néz.
Arra a lehetőségre gondolni sem akarok, hogy soha többé nem látom.
Vagy, hogy milyen sors vár rá, ha lebukik.
Feláll, és megöleljük egymást.
Barátok.
Társak.
Fivérek.
– Kösz. – Ez a szó nem elég, de másom nincs.
– Menj! – lök az ajtó felé. Hallom az érzelmeket a hangjában. – Ne
cseszd el!
Felnevetek.
– Ismersz.
– Pontosan – válaszolja.
A szobánk lezárt ajtajánál állok, és mély lélegzetet veszek.
– Készen állsz? – kiált oda Hartman.
A vállam felett nézek rá.
– Harminc másodperc. Ne állj meg! – kéri. Ujjával a képernyőre
koppint, és az ajtónk kinyílik. Hallom kint a folyosón kamerák kattanását,
ahogy lekapcsolnak.
– MENJ! – kiáltja.
Rohanok.
 64.

Eve

– Öltözz fel, aztán adok neked vacsorát! – sürgölődik Kadi anya, miközben
kisétálunk a fürdőszobából.
– Nem – válaszolom. Egész nap görcsben van a gyomrom. Már az ételt
gondolatától is hányingerem van.
– Jót fog tenni neked a finom vacsora – állítja bosszantóan derűsen,
majd elmegy a ruháimért, amiket már kikészített nekem, aztán átnyújtja
pamut fehérneműmet.
Emlékszem a napra, amikor először adott nekem melltartót, hogy
próbáljam fel. Majdnem olyan volt, mint egy ceremónia. Nina anya
behozott egy mérőszalagot, és különböző méreteket ugyanabból a
modellből, és néhány kiválasztott Anya is csatlakozott hozzánk, mind
büszke volt arra, ahogy a testem változik. A kislány, akit neveltek, lassan
nővé válik. Számukra a nap tele volt reménnyel és ígérettel. Számomra
csak egy újabb ruhadarab volt, ami korlátozott engem, és
megkönnyebbülés volt levenni minden egyes nap végén.
– Nadrág? – kérdezem rekedten, mert összezavar a barna színű
ruhadarab, amit felém tart.
– A ruhádban leszel, amikor átmész az orvoshoz, de addig lehetsz
kényelmes öltözékben is – érvel, és felém nyújtja.
– Igaz. – Elveszem tőle, és felhúzom. Az ujjam ügyetlenkedik, amikor
megpróbálom begombolni, és riadtan látom, hogy remeg a kezem, amit
eddig észre sem vettem.
– Majd én – ajánlja Kadi anya lágyan. Begombolja, aztán felhúzza a
cipzárt. A keze a csípőmön pihen, mintha próbálna megtartani.
– Kösz. – Felsóhajtok.
Fog egy világosszürke pólót, a kezébe gyűjti, és áthúzza a fejemen.
Miközben az ágyamon ülök, és a fejem azon jár, hogy mi jön még,
fekete zoknit és edzőcipőt ad rám.
– Ezt is vedd fel! Hideg van ma este! – mondja, miközben a kezemet
beirányítja egy fekete kapucnis pulcsiba, és elöl felhúzza a cipzárt.
A meleg úgy vesz körül, mint egy ölelés, amire nagy szükségem van.
De nem egy ruhadarab vigaszára vágyom. Egy emberre van szükségem,
akitől fizikai támogatást kapok. Ez egy annyira természetes ösztön, olyan
egyszerű vágy. Valami valódira vágyom.
Hirtelen előreugrom, és meglepem Kadi anyát. Lehajolok, es a
mellkasához bújok, átölelem törékeny testét.
– Isten áldjon, gyermekem! – suttogja, a keze kisimítja a kóbor
tincseket az arcomból, és mélyen a szemembe néz. Homlokon csókol,
arcát az arcomhoz szorítja, a keze nem ereszt.
– Bárcsak Nina anya is itt lenne! – suttogom a puhaságába.
– Nagyon szeretett téged, Eve!
– Köszönöm, hogy mellettem vagy, amikor szükségem van rád –
mondom. Mindig nagyon szerettem Kadi anyát, érdekes kis teremtés a
legbölcsebb szemekkel, amiket valaha láttam, de csak az utóbbi néhány
hétben kerültünk közel egymáshoz, miután elvették tőlünk Nina anyát.
– Még nincs vége a melletted betöltött szerepemnek, Eve – mondja, és
visszahúzza az arcát az arcomhoz, mintha magába akarna szívni, ez a tette
megkérdőjelezi bennem a szavait. Ha a dolgok nem változnak meg a ma
esti beavatkozás után, nem beszélne így velem.
Így állunk néhány percig, tudva, hogy alig egy óra múlva más lesz
közöttünk a kapcsolat, az életünk megváltozik. Bár a részleteket nem
ismerjük pontosan, a változásban biztosak vagyunk.
– Ülj le, Eve! – suttogja, és az íróasztalom felé int, ahogy elhúzódik
tőlem.
– Tényleg nem vagyok éhes – nyögöm, és epe gyűlik a torkomba.
– Enni fogsz – közli szigorúan, és ráncolja a homlokát.
Mivel nem akarok vitatkozni, engedelmeskedem, és leülök az
asztalhoz, készen arra, hogy tologassam az ételt a tányéromban, hogy
legalább úgy tűnjön, hogy próbálok engedelmeskedni.
Izgek-mozgok a széken, amikor elém kerül a tálca. Ám, amikor Kadi
anya felemeli az ezüst fedőt, alig pillantok az étel felé. Mert van egy
másik tárgy is a tálcán. Egy Rubik-kocka. És azonnal tudom, hogy nem az
enyém. Mert ezt megbuherálták. A színes négyzetek mellett látom a fehér
gyűrődéseket. A matricákat leszedték és visszatették.
Pislogok.
Csak egyszer láttam olyan Rubik-kockát, ami így nézett ki, de az nem
volt igazi. Igazából sosem létezett.
Kihagy a szívverésem, ahogy az agyam megpróbálja megérteni, hogy
mit is tartok a kezemben. Ez Bramé. Csak úgy tudta kirakni a kockát, hogy
leszedte és újra rakta a matricákat. Én rengeteg időt töltöttem azzal, hogy
tökéletesítsem a technikámat, és megtanuljam legyőzni a kockát, de
Bramnek sosem sikerült. Úgy gondolta, hogy az ő módszere sokkal jobban
működik, és az ő Hollyja ezt mindig széles mosollyal közölte.
Kényszerítem magam, hogy elfojtsam a mosolyomat, ami szét
szeretne terülni az arcomon, miközben forgatom a tárgyat a kezemben,
élvezem, hogy valaminek, ami Bramé, ilyen súlya van. Eltűnődöm, hogy
vajon ezt a tárgyat használták-e az átverésüknél, vagy azért alkották-e
meg, hogy most a kezemben tartsam. Nem tudom, mit gondoljak. Csak
arra tudok koncentrálni, hogy ez valódi. Ez többé nem csak illúzió. Az ő
valósága most már az enyém is. A testem bizsereg a gondolatra, hogy a
közelben van, hiába tudom, hogy arra nincs esély, de ez egy híd, és én
kihozom a legtöbbet abból, hogy a köztük lévő távolság kicsit kisebb.
A kezemben tartom a kockát. Forgatom, dörzsölöm, az ujjam
végigkövet minden mélyedést és repedést, amit érintett, vágyom rá, hogy
valami, ami az övé hozzám érjen, közelebb akarok kerülni hozzá.
Miközben játszom vele, és megfigyelem a legapróbb részleteket is,
mintha ez a játék ismeretlen lenne számomra, és egyáltalán nem
hasonlítana az enyémre – mert az ő kezében volt és másmilyennek érzem
–, a körmöm elsiklik egy fényes piros négyzet szamárfüle alatt.
Otthagyom, felidézve egy régi beszélgetésemet Hollyval.
„Néha le kell szedned a matricát a kockáról…” – mondta nekem.
A kezem megáll. Hinni akarok benne, hogy lehet ott valami, vár
rám… Lassan leszedem a piros négyzetet. Elakad a lélegzetem, ahogy
elolvasom a két szót: Dobj el!
Lehúzom a zöld matricát mellette, biztos, ami biztos, és újra azt
olvasom, hogy: Dobj el! A kék alatt az van: Dobj el! és a sárga alatt: Dobj
el!
Dobj el!
Dobj el!
Dobj el!
– Sétáljunk egyet, Eve!
Felkapom a fejem az ismerős hang hallatán, amit olyan régóta nem
engedtek hallani.
Hiányzott…
Megzavar, hogy ki áll előttem. Ez nem az a Holly, akit szeretek. Egyik
Holly sem, akit ismerek.
Kadi anya felé nézzek, hogy jelezze, ez nem Vivian újabb trükkje, de
gyorsan rájövök, hogy ő a szekrényemnél tesz-vesz, nem figyel arra, mi
történik, bár nincs kétségem afelől, hogy ő is a részese. Ugyanúgy vagyok
öltözve, mint Holly.
– Na, Eve – kérlel Holly, gyorsan integetve felém, a figyelmemért
küzdve. – Indulás!
Nem ismerem ezt a Hollyt, de tekintve, hogy közvetlenül azután jelent
meg, hogy megkaptam a titkos üzenetet, túlságosan kíváncsi vagyok
ahhoz, hogy csak üljek, és kérdezgessem őt. Azt hittem, csapdába estem
itt, de most talán megkaptam az egyetlen esélyemet, hogy elmeneküljek.
Hogy elvegyem, amit az élet nekem kínál és szeretetben, tisztán látva
éljek.
– Azt hozd magaddal! – parancsolja.
Felkelek, és a hálószobám ajtajához sétálok, tudva, hogy követni fog.
Bár fogalmam sincs, mi folyik itt, azt tudom, hogy nincs sok időm.
Sürgető érzés lángol bennem, a lábam egyre gyorsabban mozog.
Dobj el!
Tudom, hova kell mennem.
Dobj el!
Tudom, hogy mit vár tőlem.
Olyan gyorsan rohanok át a lakószobákon és a kert-zónákon,
amennyire csak tudok, a lábam meg sem áll, míg ki nem rontok a
Meredély üvegajtaján, és meg nem csap az esti szellő melege.
Az elém táruló gyönyörű látványra nézek, a makulátlan kék égboltra
az újabb gyönyörű naplemente peremén, ugyanarra a csodás kilátásra, amit
évek óta úgy szeretek.
Mélyet lélegzem, a mellkasom hullámzik a futástól, és előrelendülök.
Amikor pár méterre vagyok a peremtől, hátralendítem a karom, majd
elengedem Bram ajándékát, és az egekbe küldöm.
Nézem, ahogy magasra kúszik az égen, majd végül ívben lefelé indítja
a gravitáció húzása, és a színek egybefolyva forognak a lenti világ felé.
Az útja hangos puffanással ér véget. A kocka nekicsapódik egy
láthatatlan erőnek, a mozgása irányt vált, és irányíthatatlanul pörög, majd
hirtelen megáll a levegőben.
A levegőben.
A Meredély szélén guggolok, olyan közel megyek hozzá, amennyire
tudok, és próbálom megérteni, mi folyik itt.
A kék égnek az a része, amihez először hozzáért a kocka, vibrál.
Fekete-fehér statikus vonalak terjednek a tökéletesség darabkáján. Pár
másodperc múlva pislákolva fekete négyzetté változik, lyuk lesz a
horizonton. Egy folt semmi.
 Levegő után kapkodok. Hát persze! Már tudtam, hogy nem Holly az
egyetlen kitalált valóság, amit nekem alkottak, a fejlett technológia egy
darabja, amivel hamis kapcsolatom van. De erre nem számítottam.
– Ez most komoly? – kiáltom, és Hollyhoz fordulok, aki ott áll
mögöttem, és úgy néz, hogy az arcáról süt a szomorúság.
– Mi ez? – kérdezem, az agyam még mindig képtelen felfogni az
illúzió méretét, amit látok. – Minden hazugság? – Nehezen teszem fel a
kérdést.
– Talán csak el akarták érni, hogy fontos legyen számodra – mondja,
és kinyújtja a kezét a hamis égbolt felé.
De fogalma sincs róla, mit éltem át mostanában, sem hogy milyen
messzire ér el ez a hazugság.
– Azért vannak, hogy itt tartsanak – mondom ki halkan, miközben
feltámad bennem az indulat a gondolatra, hogy egy szép kis börtönben
tartottak, míg a testem meg nem érett, és hasznos nem lett számukra.
Talán – ismeri el Holly egy apró biccentéssel.
 65.

Eve

– Eve, nincs sok időnk! – sziszegi Holly.

Elnézek mellette, és látom a Meredély üvegajtaját, amit biztosan
bezártak mögöttünk, amint kiléptünk ide. Már látom is a biztonsági
őröket, akik a fegyvereikkel verik az üveglapokat, küzdenek, hogy
kijussanak. Mögöttük meglátom őt, Vivian Silvát. Az arca eltorzul a
haragtól, üvöltözik velük, hogy dolgozzanak keményebben, érjenek el
hozzám gyorsabban.
Kizárt dolog, hogy én még egyszer visszamenjek azokon az ajtókon át.
– Mit csináljak? – kérdezem Hollyt. Kifújom a levegőt, és visszanézek
a látványra a lábam alatt. Hatalmas szakadék a felhők közé, majd még
tovább az ismeretlenbe.
– Csak pár méter – mondja, miközben előresétál mellém. – Láttad a
kockát. Ez nem valódi.
Biccentek, hogy hallgatom, de közben arra is készülök, amit tenni
fogok.
– Húzd össze a testedet, amennyire tudod, és akkor csak nagyon kis
esés lesz.
– Tényleg?
– Esküszöm! – mondja határozottan, miközben leguggol, és
veszélyesen kihajol – az én ismereteim szerint – a peremen túlra,
miközben rámutat valamire odalent.
– Köszönöm – mondom, miközben fenékre ülök, és előre csusszanok
úgy, hogy a lábam a levegőben kalimpál. Ezt a testhelyzetet megszoktam
itt, de soha többé nem teszem meg. Kupolabeli életemnek ezzel vége.
– Igazából milyen odakint? – kérdezem hirtelen idegesen. Olyan
sokáig gyártottam ideákat a fejemben, miután Vivian megálmodta nekem a
saját verzióját, hogy fogalmam sincs, mire számítsak, vagy hogy miért
akarta ennyire elrejteni előlem valóságot. Annyira szörnyű volt, hogy úgy
döntött, megépíti nekem ezt az egészet, de nem hiszem el, hogy a valóság
rosszabb lenne, mint az az üresség, amit nekem adtak.
– Azt hiszem, azt neked magadnak kell látnod – válaszolja Holly.
 – Igen. Tényleg így van. – Hasra fordulok, és hátrafelé kúszok az
alkaromon. – Velem jössz?
– Kizárt, hogy ezt kiha… – Jobbra fordul, az arca aggodalmas és
várakozásteljes.
– Mi az? – sziszegem. Visszamászok a peremre, és odafutok hozzá, de
nem segíthetek. Nem ott vagyok, ahol ő.
– Jackson, haver. Mit keresel itt? – kérdezi Holly, mintha
olyasvalakihez beszélne, akit ismer, de nincs itt senki. Az arca gondterhelt
lesz, pánikba esik. – Tévedsz. Joga van önmagáért dönteni. Válasz…
Egy erő előrelöki, és félbeszakítja. Ehelyett fájdalmas kiáltás
hallatszik, és az arca eltorzul a fájdalomtól.
– Mi folyik itt? Mi történik? – sikoltom. Bár tudom, hogy ő nem az én
Hollym, és nem is olyan Holly, akit ismerek, tudom, hogy kínozzák az
embert az illúzió mögött. A teste ki-be ugrál a fókuszból. Valahányszor
újra megjelenik a Meredély talaján, más-más gyötrelmes testhelyzetben
van.
– Menj, Eve! Most! Most! – hajtogatja. Képtelen kinyitni a szemét,
hogy egyáltalán rám nézzen.
– És aztán? És aztán? – sikoltom.
De nem hall engem a saját kiáltásaitól.
Nézni sem bírom, mégis nehezen hagyom ott. Egy csattanás az
üvegajtó felé vonja a figyelmemet, amit berobbantottak, ezért
üvegszilánkok repkednek a levegőben.
– Állítsák meg! – kiabálja túl Vivian a felfordulást.
Miközben tucatnyi láb rohan felém, én megfordulok, és futásnak
eredek. Nincs idő finoman leereszkedni az ismeretlenbe. Ehelyett, amint a
lábam megtalálja a Meredély szélét, a levegőbe ugrom, és felkészítem a
testem a landolásra. A talaj sokkal hamarabb csapódik nekem, mint
hittem. A mellkasomon landolok, kiszökik belőlem a levegő. Felpillantok,
és látom a helyet, ahol gyermekkorom lusta napjait töltöttem. Azt hittem,
hogy az univerzumot kémlelem, és a jövő végtelen számú lehetőségeiről
álmodoztam. Ez a gondolat elszomorít. Nem azért, mert nosztalgiát érzek
egy olyan időszak iránt, amit úgy szerettem, hanem mert sajnálom azt a
hiszékeny kislányt.
A lábam alatti látványtól élesen veszem a levegőt. Most a Rubik-
kockához hasonlóan én is a levegőben lógok, miközben kemény felületen
állok, ami meg sem hajlik a talpam alatt. Rossz érzés nyugodtan állni,
amikor az agyam azt mondja, hogy most tehetetlenül kellene zuhannom a
halálba. Azt mondom magamnak, hogy ne nézzek le, de az agyam
egyszerűen képtelen feldolgozni a látványt.
A mostani feladatomra koncentrálok. A szabadságomra. A
menekülésemre.
– Jobbra, menj jobbra! – hallom Holly akadozó hangját a hátam
mögött.
Arrafelé vetődök, futok a levegőben, sprintelek az égen át, a zaj a
hátam mögött megtölti a testemet adrenalinnal. Olyan vagyok, mint egy
gép, az agyam eltökélt és céltudatos, arra koncentrál, hogy kiutat találjon.
Nincs más választásom, mint az épület közelében maradni, az ég íve
miatt magához húz a gravitáció, mintha az egyik férfi, akit a hátam mögött
hallok itt akarna tartani. De nem fogom hagyni. Nem leszek többé ehhez
az épülethez és az ő meséjükhöz kötve. Kiutat kell találnom. El kell
mennem. El akarok menni.
Hajszolom magam, ahogy csak tudom, a talpam dong a padlón, ahogy
megyek tovább.
Tudom, hogy férfiak közelednek. Hallom a ruhájuk zizegését és
bakancsuk súlyát. Lopva a hátam mögé pillantok, és két férfit látok
egymás mellett, egyenesen felém tartanak, arcukon eltökéltség tükröződik.
De én jobban akarom ezt, mondom magamnak.
– Menj tovább! – szólít egy új hang, bár ez most a sajátom.
Felnézek, és két változatom fut felém. Bármit is használnak, hogy
megalkossák Hollyt, biztosan azzal hoztak létre engem is.
– Mi a… – kiáltok fel.
– Ne törődj velünk! – kiáltja egyikük. – Menj tovább!
– Közelednek – figyelmeztet a másik.
– Amikor odaérsz, Eve, nyisd ki a szádat! – utasít az első, ahogy
elrohan mellettem. – Ne feledd! Nyisd ki a szádat!
Megfordulok, amikor az egyik férfi utánam ugrik a levegőbe. Vetődés
közben szélesre tárja a karjait, hogy elkapjon.
Próbálok gyorsítani, és ügyet sem vetni az égő érzésre a lábamban és a
tüdőmben.
Az őr csikorogva landol mellettem. Épp, amikor már
megkönnyebbülnék, nagy, izmos keze elkapja a bokámat.
– Ne!
– Elkaptam. Megcsináltam! – nyögi, mintegy gratulálva magának.
Elnézek mellette, és látom, hogy a másik verzióim azzal foglalkoznak,
hogy összezavarják a többi őrt. Ők nem segíthetnek.
Olyan közel vagyok a szabadsághoz, hogy kegyetlenség lenne most
elbukni.
 Lenézek a lábamnál fekvő férfira, elmotyogok egy bocsánatkérést,
majd teljes testsúlyommal rálépek az arcára.
Felüvölt fájdalmában, aztán elenged, hogy törött orrához kaphasson.
Kiszabadulva újra nekiiramodok, remélem, hogy felismerem a
megváltást, ha meglátom, és hogy még maradt bennem elég tűz.
A felfordulás egyre halkul, és egyre távolabb kerül, ahogy futok.
Sikerült távolságot teremteni közöttünk.
Észreveszek magam előtt egy fekete lyukat az égen. A látványtól
könnyedség önt el.
Az egyetlen olyan panel felé futok, ami nem próbál meg becsapni.
Gondolkodás nélkül rávágok az öklömmel. Kitárul, mintha egy
egyszerű ajtó lenne. Egyértelműen itt kell lennem.
Még egyszer utoljára a hátam mögé pillantok a helyre, ami az
otthonom volt, amióta csak az eszemet tudom, aztán elfordulok. Sosem
volt az otthonom, csak egy börtön.
Felnyomom magam a nyílásba, és egy felfelé vezető létrát látok.
Fellépek az első fokra, és nem nézek le, ahogy egyre feljebb mászok.
Inkább mereven arra nézek, amerre megyek.
– Odafent! – hallom Vivian dörgő hangját lentről.
Nem nézek vissza, csak előre.
Amikor a létra véget ér, egy kör alakú fogantyúnál találom magam,
egy keréknél, ami könyörög, hogy fordítsam el, nyissam ki az ajtót, amit
lezár. Úgy érzem, mintha megnyertem volna a fődíjat. Megragadom a
hideg fémet, teljes erővel meghúzom, és érzem, ahogy lassan megszűnik
az ellenállás, és a kerék elfordul. Egyre gyorsabban tekerem. Készen állok,
hogy kivívjam a szabadságomat.
Kinyitom a számat, ahogy arra utasítottak, ösztönösen tudom, hogy jó
helyen vagyok, és megnyomom az ajtót.
Hirtelen fülsiketítő sziszegés és hatalmas hideg, nedves széllökés
fogad, ami nem hátralök, hanem egy új nyílásba húzza a lábam az ég
oldalában, mintha a világ, ahol fogva tartottak, azt akarná, hogy menjek
tovább.
A nehéz ajtó kinyik, és magával húz egy ismeretlen ég vakító fényébe.
Ösztönösen szorosan lehunyom a szemem, részben azért, hogy védjem a
fénytől, részben azért, hogy felkészüljek arra, amit mindjárt látni fogok.
A hajam az arcomba csap. A levegő ritkás és kényelmetlen a
torkomban, nehezen lélegzetű. Magamba szívok egy nagy adagot,
felkészülök, bármi is vár idekint. Csábít a gondolat, hogy még egy
pillantást vessek a világra, amit nekem alkottak. De nem teszem. Eleget
láttam belőle. Eleget éltem azt az életet.
Ideje továbblépnem.
Kinyitom a szemem.
Nincs előttem a makulátlan ég egy tökéletes naplemente szélén.
Ehelyett homályos szürke felhők úsznak különböző magasságokban,
körbeveszik a mögöttem álló épületet és bármerre nézek, felhőszakadással
fenyegetnek.
Lentről csattanások sora, szirénák és hangos robbanások hallatszanak,
amitől a híd, amin állok, inog és reszket.
Rémisztő és letaglózó, a szívem mégis repes a látványtól. Ezt a nem
irányított víziót titkolták előlem, ám mégis sokkal tökéletesebb, mint
bármi, amit a Kupolában láttam.
Így néz ki a való élet: nem egy idilli, hamis utópia, hanem egy világ
tele energiával, ahol nyüzsög az élet.
Amikor egy széllökés nekem támad, és majdnem felbukom, el kell
fojtanom a hisztérikus nevetést. Olyan, mintha az anyatermészet
gyakorlatilag kirepedne a varrásnál, hogy valódi karjába öleljen, és
megmutassa, mire képes.
– Eve, itt vagyok! – kiáltja valaki.
Megfordulok, és látom, hogy a felhőn át rohan, a kezét nyújtja felém,
hogy megfogja az enyémet.
Bram.
 66.

Bram

Átnyúlok a Kupola külső felszínét beborító vastag felhőkön a lány

összetéveszthetetlen alakja felé, akire vártam, a lány felé, akire mind
vártunk.
Ő is kinyújtja a karját, és megöleljük egymást. Életünkben először ez
valódi. A teste remeg a karomban, ahogy átölelem. A feje a vállamon
pihen, ahogy a világot nézi.
A valódi világot.
Kótyagos a fejem a szédüléstől, amit nemcsak az eksztázis okoz, hogy
végre a karomban tarthatom Eve-et, hanem hogy ilyen sokáig vártam
ebben a magasságban és az Oxinátban fogyóban az oxigén. Sajog a testem,
de az adrenalin bizsergése új energiát ad az izmaimnak.
– Mennünk kell! – mondom. – Tessék, ezt tedd be! – Adok neki egy
apró műanyag kütyüt, és hátradöntöm a fejem, hogy megmutassam neki a
sajátomat. Gyorsan beteszi az orrába, és mély lélegzetet vesz a friss
oxigénből.
– Próbálj rendesen lélegezni! – kiáltom, de a szavaim belevesznek a
szél süvítésébe, ami hirtelen ránk támad. Lazít a szorításán, és oldalra
billenti a fejét, hogy az arcomra nézhessen. Az utolsó könnycsepp, ami a
szemébe gyűlik, kibuggyan, és lepereg az arcán. A szempár, amit egész
életemben láttam egy maszkon át, most visszanéz rám, és valóságosabb és
gyönyörűbb, mint valaha képzeltem. Elmosolyodik, és ez a szürke valóság
gyönyörűbb, mint bármi, amit valaha a Kupolába vetítettünk.
Ismerős hang hallatszik a levegő suhogásán át, és támadja a
dobhártyámat. Drónok.
Tudják, hogy idekint vagyunk.
– Nincs sok időnk! – kiáltom, de nem hall engem, mert a hang a
torkomon akad. Megfogom a kezét, és futásnak eredek.
Végigvezetem egy keskeny folyosón körbe a Kupola peremén, az íves
külső felszínt ölelem, mint egy eltévedt műhold egy bolygó körül. Nem
nézek le, de így sem könnyű megfeledkezni a hihetetlen magasságról.
Hirtelen forróság önt el, és egy energiahullám lüktet át rajtunk.
Fülsüketítő zaj követi.
Eve ösztönösen letérdel, és magával ránt. Próbálom felhúzni, de az
ujjai a folyosó lyukait markolják, miközben lefelé néz, egyenesen lefelé.
A sötét fellegek résein át feltűnik néha odalent a világ. A látványtól az
én lélegzetem is elakad.
Emberek százezrei, talán milliói gyűltek össze a Torony lábánál, úgy
verik körülötte a falat, ahogy a hullámok nyaldossák a sziklákat a
tengerparton.
Újabb robbanás hallatszik, és újabb hőhullám önt el minket.
– Nem halálos fegyverek! – kiáltom, és remélem, hogy néhány szavam
eljut Eve fülébe a szél suhogásán át. – Nem fogják kockáztatni, hogy
elveszítsenek, Eve! Nem fognak bántani! Tovább kell mennünk!
Eve zihál és dacosan áll, tekintetét a KMSz-drónok rajára emeli,
amiket csak a ködön keresztül lehet látni, ahogy felénk fordítják a
kameráik lencséjét. Látom az erőt Eve arcán. Sugárzik belőle, ahogy a
szeme elkerekedik minden új látványra, amivel szembetalálkozik. Mint
egy újszülött, aki először lát.
Megrántom a karját, és követ. Most gyorsabb. Többet akar, érzem. A
szívem majd felrobban az idegességtől, izgalomtól, szerelemtől… mind
rémisztő.
– Lefelé! – kiáltok fel, és lerohanok egy rövid lépcsőn egy
alacsonyabban fekvő szintre. Eve habozás nélkül követ.
Ahogy visszanézek rá, katonák sötét árnyékát látom, akik a felhőkön
át követnek minket, kezükben fegyver, rohannak mögöttünk a
fémfolyosón.
Újra karon ragadom Eve-et, és magammal húzom.
Már nincs messze.
Sikerülhet.
Az agyam kikapcsolta a tériszonyát. Ez most nem fontos. A lábamnak
új célja van, mintha erre a pillanatra, és csakis erre a pillanatra tervezték
volna, ahogy dübörögnek az acélon, távolságot teremtenek köztünk, és
azok között, akik Eve-et fenyegetik.
– Eve, állj! – zeng egy éles hang, ami átvág a zajos levegőn, mint egy
kés, egyenesen a dobhártyánkba. Mindenki megáll.
Mi.
A katonák.
Mintha még a szél is elállna egy pillanatra.
Azonnal felismerem a hangot, és abból, ahogy Eve teste
megmerevedik, tudom, hogy ő is. Vivian.
 – Eve – ismétli, a hangja úgy verődik vissza a Kupola külső
fémfalairól, mintha valamilyen isten szólna le az égből. – Nem mehetsz el,
Eve!
Eve kinéz a világra. Látja a fejünk felett lebegő drónok sötét
körvonalait. Látja a szmog réseit és Central felhőkarcolóinak csúcsait a
távolban. Egy várost, ahol még sosem járt. Egy egész életet, amit sosem
élt.
Megszorítom a kezét.
Bár még csak most találkoztunk másodszor szemtől szemben, az egész
életünket együtt töltöttük. Tudom, hogyan gondolkodik.
– Az a hely, az a világ nem biztonságos számodra, Eve –mondja Vivian
higgadtan. Magabiztosan. Mintha arra számítana, hogy Eve sarkon fordul,
és visszaszalad, mint egy ijedt gyerek. – Ez az otthonod, Eve. A te világod.
A tied és csakis a tied. Tökéletes.
Eve viszonozza a szorításomat.
Végignézek a folyosón, és meglátom a sárga dobozt. Majdnem ott
vagyunk. Elindulok, és Eve követ.
Most lassan lépünk.
A padló vibrál a minket követő katonák dobogásától, de többé nem
félünk. Nekik kellene félniük.
– Eve, nem bízhatsz benne – mondja Vivian, és a hangjába bekúszik a
pánik. – Csapdába vezet.
Megállok a doboznál, amire fekete betűkkel rá van írva a nevem –
WELLS – és berobban az agyamba apám arca. Tudom, hogy nézi ezt.
Kinyitom a lakatot, és előveszem a golyó alakú krómkesztyűt. Eve-re
nézek, aki végignéz a folyosón előttünk. Követem a tekintetét és egy
másik katonai osztag felemelt fegyvereit látom.
– Fegyvert le! – üvölti Vivian. A férfiak azonnal engedelmeskednek.
Egy pillanatot sem vesztegetek. Előhúzok egy szőtt anyagból készült
hosszú szalagot a zsebemből, beakasztom a kesztyűbe, és áthurkolom az
erős kormányon. Áthúzom Eve fején a válla alá, akár egy hámot, aztán
becsúsztatom a kezemet a fémkesztyűbe.
– Eve, ebből elég! – ordítja Vivian.
Eve a szemembe néz, és még mielőtt megkérdezhetném, hogy biztosan
ezt akarja-e, felteszi a lábát a korlátra.
– Bram! – A hang úgy csap le az égen át, mint a mennydörgés. Az
apám. – Van fogalmad róla, mit művelsz? Gondolj arra, mi mindent
csináltunk, milyen messzire jutottunk együtt!
Együtt. A szó befészkeli magát a fejembe, miközben Eve átlendíti a
lábát a biztonsági fémkorláton, és a gyomrom liftezik az izgatott
félelemtől, ahogy rám néz, hogy csatlakozzam. Ő legalább annyira
megment engem, mint én őt. Egész életemben az apám parancsait
követtem, tudva, hogy rosszak. Végre van esélyem helyesen cselekedni.
Esélyt adni a bolygónk utolsó lányának, az egyetlen reményünknek egy
olyan életre, amit érdemes élni. Megmutatni neki, hogy az emberiségért
érdemes küzdeni.
Egyik kezemmel megragadom a korlátot, és megvetem a lábam, nem
akarom, hogy az agyam logikus oldala közbeszóljon, és megakadályozza,
hogy leugorjak a világ legmagasabb épületének oldaláról, a történelem
legfontosabb emberéhez szíjazva.
A szívem olyan hangosan ver, hogy elnyom minden racionális
gondolatot, elnémít minden kétséget.
Ezt akarom.
Eve ezt akarja.
A világnak erre van szüksége.
Eve átkarolja a nyakamat, hátat fordít a figyelő drónoknak és az
odalent várakozó világnak. Érzem, ahogy a teste az enyémhez préselődik,
és magához húz. Szorosabban fogom a hideg fémkorlátot az egyik
kezemmel, miközben a másikkal a fejünk fölé emelem a kesztyűt.
– Hát ennyi – mondom Eve fülébe. – Biztos, hogy ezt akarod?
Felém fordul, az orra az orromhoz ér, vibráló szeméből süt a
csodálkozás.
Egy szót sem szól, hanem az ajkamra szorítja hideg, remegő ajkát.
Ez a pillanat, ez a csók, ez minden.
A keze végigsiklik a karomon, és amikor megtalálja a szorosan a
korlátra kulcsolódó öklömet, ujjai végigfutnak az ujjperceimen, és
ellazítja feszes öklömet. A csókunk közben érzem, hogy az ajka mosolyra
húzódik.
 67.

Eve

Annyi minden történhet egy röpke pillanat alatt.

Csókolózunk.
Mosolygunk.
Zuhanunk.
Szabad vagyok.

Folytatjuk…