FUKAR MAROK

LAKOMÁJA

ÉSZAK-AMERIKA NYUGATI
PARTVIDÉKÉNEK
INDIÁN MÍTOSZAI ÉS MESÉI

EURÓPA KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST 1983
 TOTEMJELVÉNY AZ ÓCEÁNBÓL

Három napon át egyvégtében halászott egy tszimsian

indán, de semmit sem fogott, s emiatt nagyon
elszomorodott. Miközben felszedte kőhorgonyát, hogy
újabb halászó helyet keressen, a Tenger Lényeihez
fohászkodott. Kérte, hogy a jó szerencse melléje
szegődjék.
Elevezett a szigetnek addig a végéig, ahol egy magas
hegy lába veszett bele az óceánba. Ott eresztette le nehéz
horgonyát fatörzsből vájt kenuja oldalán. Nem sejtette,
hogy a horgony nagy zajjal éppen a gyilkos bálna
házának a tetejére esett. Gyilkos Bálna volt a Tenger
Lényeinek leghatalmasabbika. Mikor meghallotta a háza
tetején támadt zajt, kiment utánanézni, mi történhetett.
Akkor aztán jól megmarkolta a horgonyt tartó kötelet, és
a kenut a halásszal együtt lehúzta a víz alá, be a házába.
Megrettent a halász, azt hitte, megöli a bálna, vagy
rabszolgájává teszi. Nem így történt. Gyilkos Bálna azt
óhajtotta, hogy az indiánnak ő legyen a totemjelvénye, s
ehhez képest, mint egy tiszteletre méltó vendéggel, úgy
bánt a halásszal. Hónapokon át tanítgatta, hogyan
rajzoljon és miként fessen gyilkos bálna alakokat. Azt is
megmutatta, hogyan kell járni a gyilkosbálna-táncot;
elkészítették a bálna-álarcokat és fejdíszeket. Mikor az
ember jól megtanulta, hogy mindezeket hogyan kell
csinálnia. Gyilkos Bálna kenuba ültette, és felvitte őt a
tenger színére.
Míg meg nem látta a házát, a halász azt hitte, hogy
csak egy holdhónapot töltött odalent! A házat bizony
azalatt, míg ő odajárt, majdnem teljesen elpusztította a
tengerár. Csak a váza maradt meg, azt is belepte a tengeri
moszat. A halász új házat épített, és a homlokzatra egy
gyilkos bálnát festett. Ezután meg egy takarón álló
gyilkos bábát festett, és egy gyilkos bálnát formázó
maszkot készített. Megverte a vendéghívó dobot,
sereglett hozzá a nép a faluból. A halász ámulatba ejtette
vendégeit, mikor eljárta előttük a gyilkosbálna-táncot.
Ettől az éjszakától kezdve jogosan használhatta a
halász, s majd minden leszármazottja a gyilkosbálna-
jelvényt házaik homlokzatán és a totemoszlopokon.
 MEDVE ANYA

A Farkas Nemzetség főnökének leánya, Rhpiszunt

hercegnő két fiatal lány társaságában gyümölcsbogyót
szedegetett a hegyvidéken.
Mikor Rhpiszunt a dombra hágott, medvepotyadékba
lépett. Szar-maszatos lett a lába. Haragra lobbant
Rhpiszunt:
- Azt a mocskos medvéjét! Meggondolatlan! Mintha
neki fontos volna az, hogy oda pottyantson, ahová én,
egy hölgy, lépek! - mondta.
És egész nap emiatt zsémbelődött. Amint valamelyik
barátját meglátta, dühös kifakadásokat hallatott, a
medvéket szidalmazva.
Telt a nap. A hercegnő társaitól elszakadt, egymaga
barangolt el, messzire az erdőbe. Mikor végre teleszedte
kosarát, fordult, hogy kenujukhoz visszatérjen; aUg ment
pár lépést, a kosár tartószíja megnyílt, minden
gyümölcsbogyó kiborult a földre, összeszedegette a
bogyókat, és ismét útnak indult. Társnői után kiáltott, de
válasz nem érkezett. Ekkor megint észrevette, hogy
szétnyílnak a kosarat tartó szíjak, leült hát, hogy
megerősítse őket.
Valamivel ezután két ifjú legénnyel találkozott. Az
egyik így szólította meg:
- Szépséges hölgy! Minket azért küldtek, hogy
segítségedre legyünk! Hadd vigyük mi a kosaradat, és
hadd vezessünk téged.
A hercegnő nem ismerte az ifjakat, de igen
jóképűeknek találta őket, különösebben a fiatalabbik
vezetőt. Rhpiszunt nem vette észre, hogy nem a kenuhoz
vezető úton haladnak hegyről lefelé, hanem fölfelé
kaptatnak, a hegyek közé. Az ösvény igen jó volt, és a
leányzó nevetgélve, csevegve ment véges-végig a
mutatott úton.
Nemsokára egy faluba érkeztek, ott is a falu közepén
álló nagy házhoz. A vezető ifjú a házhoz tessékelte a
hercegnőt, és azt mondta:
- Maradj itt, míg apám megtalálom.
Azzal az ifjú bennebb ment a házba, honnét beszédük
jól érthetően kihangzott:
- Meglelted azt, amit keresni küldtelek?
- Meg. Ott áll ő a ház előtt.
- Hozd be, hadd látom az új
menyemet! Kiment az ifjú, s szólította:
- Kövess. Apám látni akar.
A hercegnő követte az ifjút a ház belsejébe. Annak
hátsó sarkában óriási, ülő alakot pillantott meg. Az óriás
alak mellett behunyt szemű asszony ült. A házban körös-
körül medvebőr voltak felaggatva, öreg, félholtnak rémlő
szolgák jártak álmatagon körbe, nesztelenül. Felkiáltott a
nagy főnök:
- Ide a leányt! Közelembe! Üljön mellém! Gyékényt
terítsetek, hogy a látogatóm mellém telepedjék.
Uruk lába elé gyékényt terítettek a szolgálók. Arra ült
le Rhpiszunt meg az ifjú ember. Miközben a főnök
szolgáival beszélt, érzi a hercegnő: megcsípi valaki.
Lenéz maga mellé, s lát egy öregasszonyt. Az súgva szól
hozzá:
- Van gyapjúd, meg zsírod? Egér Asszony vagyok. Ha
van egy kis gyapjad, hajad, tudok segíteni rajtad.
A hercegnő levette gyapjúból font fülkarikáit, hajából
is előhúzott némi kis gyapjú díszt, s Egér Asszonynak
adta azokat. A kicsiny asszonyság, amint megkapta
ezeket a díszeket, már el is tűnt. De jött is vissza
csakhamar, s így szólott:
- A Medve Nép fogott el téged. Megsértődtek.
Szidalmaztad medvéket, mikor ma a potyadékba
beleléptél. Ezért dühös Medve Főnök. No, van most egy
kis hájacskád? Adj, ha van, s én pártfogollak. A főnök
haragja még lobog.
Volt a hercegnőnél egy kevés hegyikecske-háj. Azzal
szokta arcát dörzsölgetni, hogy a bőre szép sima
maradjon. Odaadta azt a kicsiny asszonyságnak, s az
tovament ismét. De már tért is vissza:
- Mikor ki kell menned, hogy könnyíts magadon, ássál
egy mély gödröt, és a potyadékod abba rejtsd el. Ha
dolgod végezted, takard be a gödröt. Majd törj egy
darabot a réz karkötődből, s azt tedd a befedett gödör
tetejére. Mindig így csináljad! A Medvék Hercege
feleségül óhajt. Légy résen, óvakodj, mindig lesni fognak
rád. Látod-e ezt a sok öreg szolgát? A Medve Nép csalta
ide őket mindet, mert ők, mint te, a medvékből csúfot
űztek. Néhányuk megcsonkította az általuk megölt
medvéket, azért jutottak sorsukra, mert a Medve Népnek
tabuit megszegték.
Medve Főnök hírvivőket küldött barátaihoz.
Meghívatta őket az új hercegnő tiszteletére adandó
fogadásra. Már jóval ezelőtt Rhpiszunt kiment dolgát
végezni. A bokrok mögött, ahogy az szokásos. Ott egy
gödröt ásott, s mikor belehullott az ürülék, betakarta
földdel. A réz karperecéből egy darabot letört, s a
kupacra tette. Aztán megbújt és figyelt. Lestek bizony őt
a medvék, a kémkedők. Odarohantak, ahol a lány
kuporgott az imént. Meglátták a rézdarabot. Elámultak!
Meglepődtek.
- Nicsak - szóltak -, a leánynak igaza van, ha azt
mondja, hogy a medvepotyadék kellemetlen. Ő igazi
rezet hullajtott magából!
A főnökhöz vitték a rézdarabot.
És nemsokára beállítottak a meghívottak. Mikor már
majd együtt voltak, megszólalt a főnök. Erre felébredt
végre a felesége, s nyomban meg is jegyezte, hogy a
meghívottak közt sok emberi lény van! Ő maga fertelmes
szerzet volt. Emlői élő és mozgó emberi fejek voltak,
szeméből fénysugár lövellt s világított ebben a túlvilági
házban. Medve Főnök így szólt vendégeihez:
- Ez itt az én menyem. Mindenki támogassa, védje őt,
ha veszélyben lelné. Gyermekei lesznek a Medve Nép
unokái.
Nagy tálakat hoztak be, telis-tele hegyikecske-zsírral.
Ezt a sok zsiradékot abból a szépítésre szolgáló hájból
varázsolták, amit Rhpiszunt adott volt a kis Egér
Asszonynak.
És ekkor a medve felesége lett Rhpiszunt. Azt
tapasztalta, hogy a Medve Nép tűzgyújtáshoz sohasem
használt száraz fát; ebben a másféle-világban csakis
folyók fenekén ázott fákat égettek. Ha bármelyik
medvelény útra kelt, mindig medvebőr köpenyét vitte
magával, s mikor a házból kiment, felöltötte magára a
bőrt, és attól kezdve állat módjára viselkedett. Előfordult,
hogy a medvék elmentek, és egyesek közülük sohasem
tértek vissza. Ilyenkor ezt egyik visszatért így jelentette:
- Leesett a mi testvérünk ajakpöcke!
 Azt jelentették ezek a szavak ott az északnyugati
parton, hogy aki nem tért vissza: legértékesebb tulajdonát
veszítette el, vagyis az életét.
Mire ideje érkezett, hogy melegebb téli
szálláshelyükre költözzenek, Rhpiszunt teherbe esett.
Elköltözködtek egy fák közé rejtett faluba, honnan
Rhpiszunt saját, egykori földi otthonára láthatott.
Rhpiszunt új otthona egy magas sziklán levő barlang
mélyében készült el.
Odahaza, Niszkae faluban a nép régóta nélkülözte
Rhpiszuntot. Küldött a főnök utána kutató csapatokat
mindenfelé, s azok nyomon is követték az ösvényt,
melyen útnak indult volt a hercegnő, meg is lelték azt a
helyet, ahol a gyümölcsös kosara leesett, majd egy olyan
helyre érkeztek, ahol a hercegnő lábnyomai mellett
mindkét oldalon nagy medvelábnyomok látszottak.
Bizonyosra vették, hogy medvék ölték meg a leányt.
Átkutatták a vadászok az egész vidéket, azt remélték,
hogy legalább a lány tetemét meglelik, hiszen a medvék
embert nem meg soha. Az öreg varázsdoktor azt állította,
hogy nem halt meg a hercegnő. Vissza kell térnie. Nem
lehet messzire tőlük. Erre minden vadász kiment a
hegyekbe, számos medvét megöltek, de nem akadtak a
hercegnő nyomára.
A Medve Nép szerfelett boldogtalan lett, mivel oly
sokat elpusztítottak közülük. Medve Herceg ezért azt
mondta feleségének, hogy biztonságos helyre kell
menekülniük, mégpedig ő apjának háza közelébe, ahol
békességben hozhatja világra gyermekeit. Igen keskeny,
veszedelmes ösvényen másztak fel a hegyoromra, ahol
védve voltak a vadászok elől. De már jóval ezelőtt
ikerfickókat szült a hercegnő. És nőttek ezek a kölykök,
mintha húzták volna őket; szépek voltak és élénkek.
A niszkaebéli nép közt élt Rhpiszunt három fivére. Ők
egyvégtében keresték nővérüket. A legfiatalabb fivér és
Maeszk nevű kutyája elhatározták, hogy ők ketten nem
hagyják abba oly egykettőre a leány felkutatását, mint a
többi vadász. Minden helyet bebarangoltak, de semmit
sem találtak. Akkor olyan helyek felkutatására gondoltak,
ahova lehetetlennek látszott eljutniuk. Es el is érkeztek
annak a sziklának a tövébe, amelyikben Rhpiszunt
Medve Anyának és férjének lakóbarlangja volt.
Felvonított Maeszk kutya. Rhpiszunt legifjabb öccse
ebből nyomban kitalálta, hogy ez csak azt jelentheti: a
közelben van a nénje. Föl kell hágniuk a csúcsra. A
fiatalember csöndben visszasietett a faluba, és ettől
kezdve minden szabad idejében a meredek sziklás
lejtőkön a hegymászást gyakorolta. Medve Herceg a
barlangból figyelte. Ahányszor vadászok közelítették
meg rejteküket, családját a barlang mélyébe mentette, és
közben olyan varázsigéket mormolt, amelyektől üldözőik
elgyöngültek és hazamentek. Hanem egyik napon nagyon
csüggedt, boldogtalan lett. Meg is mondta okát
feleségének. Tudja, hogy legifjabb sógora és Maeszk
kutya meglelik és meg fogják ölni őt. Elszomorodott
Medve Anya, de tudomásul vette, hogy öccsére vigyáznia
kell.
Egyik nap megpillantotta a fiút a barlang nyílásához
vezető ösvényen, és ekkor Medve Anya egy hólabdát
gyúrt, és legurította azt a hegy oldalán. Az a fiú lábához
hullott. Mikor a fiú a hógolyót felemelte, felismerte rajta
nővérének keze nyomát. Odatartotta a hógolyót a kutya
orrához, az eb felismerte a hercegnő szagát. Ugatni
kezdett. Felfelé tekint a fiatalember, s azt látja, hogy
valami elhalad a barlang nyílása előtt. Vadász és kutyája
óvatosan-ügyesen felértek a sziklára; az egyik fogódzóról
a másikra hágva.
Medve Herceg megérezte, hogy közeleg a vég.
- Én most teljesen kiszolgáltatott leszek - mondta a
feleségének.
- Hadd megyek a magam odújába. Arra kérlek, ne
hagyd megcsonkítani a tetememet. Ha majd
megnyúznak, mondd nekik, hogy égessék el a
csontjaimat, és akkor én majd rajta leszek, hogy segítsem
gyermekeinket. Amint én meghaltam, ők emberi
lényekké változnak, és kiváló vadászok lesznek.
És felkészült Medve Herceg, hogy sorsával
szembenézzen.
A fiatal vadász fölérkezett, és úgy cselekedett,
ahogyan azt a medve megjósolta. Kifüstölte, felnyársalta.
Mielőtt kimúlt volna Medve Herceg, még elénekelte azt a
varázséneket, melyet örökségbe hagyott feleségének és
sógorának. Megígérték, hogy bőrét majd apósának adják,
hadd hozzon az neki jómódot, jó szerencsét, gyermekei
pedig gazdag házban legyenek boldogok.
Minden úgy történt, ahogyan Medve Herceg
hagyatkozott. A két kis medvebocs anyjukkal és
nagybátyjukkal elügetett nagyapjuk falusi házába. Amint
a főnök házának kapuján beléptek, a medvebőr köpenyt
levetették, és nyomban két csinos kisfiú vált belőlük.
Idők múltával, mikor már a medvevarázsének és a
medvebőr köpeny birtokában a főnök igen
meggazdagodott, és a kisfiúk szép szál vadászokká
serdültek, nagyapjok egy magas oszlopot állíttatott nekik,
hogy arra másszanak fel. Az oszlop tetejéről látni lehetett
a Medve Nép falujából felszálló füstöt, és a
medvenagyapjok otthonát.
Végül aztán anyjok, Rhpiszunt megöregedett és
meghalt. A fiúk anyjok halála után elhagyták a falut, és
elhagyták a kutyát is. Felöltötték medvebőr köpenyeiket,
és mikor az erdő sűrűjébe beérkeztek, csatlakoztak a
Medve Néphez.
Ezután a Farkas Nemzetség szerencsésen élt, és nem
feledte el, hogy a Medve Néppel rokonságba került.
Vadászataikban mindig a medvék segítették őket.
 A NYÍRFAJDOK

Gyönyörű szép leánya volt egy főnöknek. Akadt a

leánynak számos ifjú legény kérője, de ő mindet
kikosarazta. Történt ezután, hogy a Nyírfajdok főnöke
lerepült, és rászállt ennek a főnöknek a háza tetejére.
Rókabőr takarókba burkolódzott, és férfi alakját öltötte
magára.
Amikor besötétedett. Nyírfajd főnök a ház gazdájának
tudtán kívül besurrant a házba, és a leányhoz feküdt. A
leánynak tetszett, hogy együtt háljanak. És Nyírfajd
csakhamar rávette a leányt, hogy szökjék meg vele.
Éjfélkor felkeltek és elmentek. A folyót átszelték, úgy
jutottak el abba a nagy városba, ahol Nyírfajdék éltek. Az
ifjú házas Nyírfajdnak az apja nagy lakomát adott a fia és
menye megérkezésének örömére. Ott töltötte a pár az
egész telet. Nyárra a fiatalasszony négy gyermeket szült.
A lány apja, az öreg főnök, mindenütt kerestette az
eltűnt leányt, de képtelen volt rátalálni.
Mikor a Nyírfajd gyerekek már felserdültek, kérdezte
az anyjok:
- Nem akarnátok-e látni nagyapátokat? Nagy főnök ő;
a folyó túlsó partján él. Sok lépcsős, nagy házban lakik,
háza előtt oszlop áll.
Kíváncsiak lettek a fiatal Nyírfajdok nagyapjok
házára.
Átalmentek a befagyott folyó jegén. Menet közben
egyre azt mondogatták:
- Psz, psz, psz, psz.
Meghallják a falubéli gyermekek a madár csárogást-
pisszegést, s látják, hogy négy Nyírfajd közeledik.
Megdobálják a gyerkőcök a fajdokat, kővel, kaviccsal.
Erre az ifjú Nyírfajdok visszarepültek.
Következő napon ismét próbálkoztak eljutni
nagyapjokhoz. De a gyerekek ekkor is visszakergették
őket. Mindennap újra kísérleteztek. Végtére azt mondták
a falubéli emberek:
- Ha legközelebb megint fajdok szállnak ide, ne
zavarjuk el őket.
S másnap ismét eljött a négy fajd fiú. Egyenesen a
nagy főnök házáig értek. Ajtót tárt előttük a főnök, s ők
négyen beléptek. A főnök gyékényt terített a
látogatóknak, azok arra le is telepedtek, özönlött a sok
nép, hogy a madarakat lássa. Végtére egy öregember így
szólott a főnökhöz:
- Nem emlékszel rá, hogy néhány évvel ezelőtt a
leányod elveszett? A madarak az ő gyerekei kell hogy
legyenek, hiszen tudták, hogy melyik a te házad!
Ezt hallván, így szólt az öreg főnök:
- Mondjátok meg apátoknak: ezennel meghívom őt,
minden népével együtt a holnapi napra, nagy lakomára.
Kérjétek anyátokat, hogy ő is eljöjjön!
Felkeltek erre a madarak, elhagyták a házat. A jég
hátán tértek vissza.
Következő napon töméntelen sok fajd ment át a
folyón. A folyó jege feketéllett a rajta haladó fajdok
tömegétől. Közöttük volt a főnök leánya is. Bementek a
főnöki házba. Aki elfért odabent, az a földre letelepedett.
De sokan az ajtófélfára mega gerendára ültek. Ha egyszer
a szoba földjén nem jutott nekik hely!
Mikor a fiúk ezt észrevették, megrázták az
ajtócölöpöt, és ekkor a madarak a ház egyik szegletéből a
másikba repültek. A főnök szárított lazac és
gyümölcsbogyó lakomát készíttetett. Majd így szólt:
- öreg vagyok én már. Képtelen vagyok már én fát
hasogatni. Nem szíveskednék az én vőm itt maradni, és
segíteni nekem?
A főnök leánya tolmácsolta az apja szavait a férjének,
aki így válaszolt:
- Psz, psz, psz, psz!
A többi madár is ilyenképpen beszélt a leánnyal.
Ezután a főnök leánya megmondta, hogy a madarak
holnap elmennek fát hasogatni.
Másnap reggel a főnök kinyitja házának füsteresztő
lyukját. Erre a főnök veje beszédet tartott, és huss!
Kirepült minden madár utána.
Mikor mind elmentek, a főnök leánya kisöpörte a
házat. Déltájt ismét madárcsirregés hallatszott. A főnök
tüzet rakott bent a házban, és a madarak a füsteresztő
lyukon át visszatértek. Mindenik madár vetett egy kis
zsiradékot a tűzre, amitől az egyre magasabb lánggal
lobogva égett.
Hoztak a madarak egy hegymagasságnyi oszlopot, az
az oszlop véges-végig zsiradékkal volt borítva.
A madarak főnöke adta azt az oszlopot az apósának, s az
szétosztotta a törzs tagjai között. A főnök és népe
viszonozta az ajándékot Nyírfajdéknak; ők is adtak
ajándékokat. Egy nagy búcsúlakoma után minden madár
eltávozott.
A főnök leánya és gyermekei visszamentek a
Nyírfajdok Városába.
 ÚTMUTATÓ BÚVÁRMADÁR

Mikor még új volt a világ, egy csapat tlingit indián

kenuval a Kisrák-öbölbe járt el halászni. Mikor egyszer
ott halásztak, hirtelen olyan sötétség kerekedett, hogy a
partot sem látták, és az öböltől távoli falujukhoz vezető
utat sem tudták megtalálni. Ekkor, nem messze
kenuiktól, egy madárnak különös, vad rikoltása hangzott.
A halászok a hang irányába eveztek, s hát egy nagy
búvármadarat pillantottak meg, amint lassan úszott éppen
a kenuik előtt. Elhatározták, hogy követik a madarat.
A sötétségben időnként bizony nem látták a fehér
csíkokat a madáron, de sivító rikoltása mindegyre fel-
felhangzott. Sokáig követték a gyorsan úszó madarakat.
Végtére elhagyták az öblöt, amely bezárta volt őket, és
kijutottak a világosságra.
Ettől kezdve a tlingit törzs és a törzs ivadékai saját
jelvényüknek választották az útmutató búvármadarat.
 KUTYA-POFÁJÚ LAZAC HÁZA

A fiúk azt játszották a tengerparton, hogy hurokkal

sirályt fognak. Játék közben megéhezett az egyik gyerek,
befutott az anyjához, s enni kért. Egy darab szárított
lazacot adott az anyja.
- Miért adsz nekem mindig ilyen vacak kutya-pofájút?
- zsémbelt a fiú, s a halat mérgesen a földhöz csapta.
Azzal visszament a partra. Ott a hurokban egy sirályt
talált. Belegázolt a tengerbe, hogy a madarat elcsípje, de
az erősebb volt nála, és magával húzta a fiút, ki a
tengerre. Ott a gyermeknek nyoma veszett.
A fiút egy lazac magával vitte a falujába, s ott éppen a
főnök házába. Szépen ki volt pingálva a főnök házának a
homlokzata. De a fiú nem tudta, hogy a lazacok falujában
van, mert emberformájúaknak látta az ottaniakat. Amiért
az anyjától kapott lazacról olyan csúfot mondott volt, a
lazacék Vacak Pofának nevezték el. Ha megéhezett, az
egyik lazac egy kövecskét adott neki, rágja azt. Az ikrát
rakó lazac, míg az ivás tart, sohasem eszik, csak egy kicsi
követ tart a szájában, hogy ne legyen éhes. Egy napon
Vacak Pofa elveszítette a kövecskéjét, s nagyon
megéhezett. A fiúnak egy társa azt tanácsolta, hogy
csapjon agyon egy falubéli játszadozó gyermeket, azt
süsse s egye meg, de gondosan gyűjtse össze s égesse el a
csontokat s minden más maradékot is. Úgy is tett a fiú, de
nem vette észre, hogy egy szem alól való csontocska egy
lyukba belepottyant. Mikor visszament a főnök házába,
nem lelte a főnök fiát. Azt mondta a társa Vacak
Pofának, siessen vissza a tűzhelyhez, keresgéljen ott
alaposan.
 Meglelték a csontocskát, s azt mondta a társa:
- Vesd belé gyorsan a vízbe!
Úgy tett, s a főnök fia azon nyomban jól lett. Azt
mondják, ez az eredete annak a szokásnak, hogy jól
bánjanak a hal minden csontocskájával. Ez kell ahhoz,
hogy a lazac új életre kelhessen, s a következő
esztendőben újra megjelenjék.
Mikor Vacak Pofa elunta magát nagy egyedüllétében,
a lazacok elvitték a tengeri szórakozóöblöcskébe, ott
táncra kerekedtek, s más mulatságokat űztek. Ilyenkor a
fiú elfeledte honvágyát.
Tavasszal felkészültek a lazacok, hogy ivásra a
folyókhoz visszatérjenek. A főnök egész népét ahhoz az
öbölhöz vitte, amelyiknek a partján Vacak Pofa szülei
éltek.
Az anya látja, hogy a vízből egy nagy kutya-pofájú
lazac szökken fel, noszogatja a férjét, hogy nosza,
gyorsan, éppen azt fogja el. Az apa megszigonyozta azt a
lazacot, odavitte a feleségének. Hasítani kezdi az asszony
a halat, hát a kése valami keménybe ütközik a hal nyaka
táján. Ott bizony éppen az ő saját fiának a réz nyaklánca
volt. Hívta az asszony a férjét. A lazacot cédrusfa kéregre
fektették, és felvitték a háztetőre. Ott a lazac ismét
visszaváltozott fiúvá. Elmesélte szüleinek kalandos
tapasztalatait a lazac főnök házában, s el azt is, amit a
kutya-pofájú lazacok az életmódjukról tanítottak neki.
Ennek a fiúnak a leszármazottjai a kutya-pofájú
lazacot választották jelvényükül, lazac országban járt
ősük egykori kalandjának emlékezetére.
Házaik homlokzatán a festmények mai napig is a
kutyapofájú lazac házán levő képet utánozzák.
 TŰZVIRÁG-LÁTOMÁS

Egy tszimsian főnök unokaöccse éhezett. Már napok

óta koplalt, mert tél volt; embermagasságnyi hó borította
a földet, és a fiatalember vadászni akart menni. Minden
ügyességére szüksége volt, hogy vadhúst és prémeket
szerezhessen s vihessen haza a falujába. Csapdákat,
hurkokat vitt magával, mert azt remélte, hogy csak tőrbe
tud ejteni nyércet, házifecskét, nyulakat s más apró
állatot, ha ugyan lel egyet is.
Messzire vándorolt a legény, míg végre állatnyomokra
lelt. Akkor elhelyezte a hurkokat; gátat |épített egy olyan
keskeny ösvényen, amelyik a folyóval és az erdő
szegélyével párhuzamosan haladt. Egy éjszaka hóból
kivájt enyhelyén aludt, s ragyogó fény villogására ébredt.
Kiment, s hát egy nagy tűz-fát lát, amelyik
karmazsinvörös tűzvirágokkal telten izzott, lobogott. Az
egy szál büszke fa vörösen világító virágaival az égig ért.
Megértette a fiatalember, hogy látomása támadt. Amint a
nap felkelőben volt, kiment csapdáihoz. De mielőtt
messze ment volna, még visszanézett a nagy tűzvirágra.
Az már tovatűnt.
Azon a napon kedvezett neki a jó szerencse; lelt is
állatokat csapdáiban. Amikor messzire levő falujába
visszaérkezett, elmondta nagybátyjának, milyen látomása
volt. Egybehívták a nemzetség tanácsát, és úgy
határoztak, hogy attól kezdve a nemzetség jelvénye a
tűzvirág legyen.
Az egy szál tűzvirágbot ma annak a nemzetségnek a
leszármazottainál látható a „beszélő-boton".
19
 KÉT PRÓBATÉTEL - HÁROM TOTEM

Szegény, árva fiúcska növekedett egy tszimsian

faluban. Jóllehet a falu főnöke a fiú anyai nagybátyja
volt, a gyerekkel mégis rosszul bántak, mert gyönge volt
és sömörös bőrű. A többi fiú kicsúfolta, s nem engedte,
hogy játékukhoz csatlakozzék. Csak öreg nagyanyja
törődött vele, de ő szegényebb volt, semhogy segíthessen
a fiún.
- Imádkozz gyakran és tisztogassad magadat – mondta
neki -, akkor majd erős leszel, és játszanak veled a
többiek.
Megfogadta a fiú nagyanyja tanácsát, gyakran
könyörgött Ég Főnökhöz, sokat fürdött a tengerben és a
jéghideg folyamban, hogy megtisztítsa magát,
futógyakorlatokat végzett az erdőben meg a tengerparton.
Hogy kezét, karját, vállát erősítse, ágakat tört le fákról és
cserjékről, és úszott egyre a tavakban és a tengerben.
Minden új hóhullásra kissé erősebb és tisztább lett, de
hibás bőre még gondozásra szorult. Már felserdült,
legénnyé cseperedett, de még akkor sem állt szóba vele
senki. Ez szerfelett bántotta, de a nagyanyja azt mondta:
imádkozzék csak tovább, és higgyen. Ég Főnök
bizonyára megkönyörül és segít rajta.
Egy éjszaka a fiatalember nagybátyja, aki még mindig
a falu főnöke volt, lement a tengerpartra. Feltekintett az
égre, és azt látta, hogy tüzes villámok cikáznak a falu
felett. Majd egy olyan lobogó fény ereszkedik alá, mint
egy kis tűzlepel, s annak a nagy cédrusfának az egyik
ágán akadt fenn, amelyik a főnök házának a háta megett
nőtt. Napkeltekor meglátta a főnök, hogy a tűzlepel
melyik faágon függ, de az akkorra már nagy rézpajzzsá
változott. Tudta ám a főnök, hogy az a pajzs sok tengeri
vidra bőrénél értékesebb, meg is próbálta, hogy a pajzsot
a fára mászva elérje, de még csak a közelébe sem tudott
férkőzni. Akkor aztán azzal próbálkozott, hogy köveket,
meg botokat vágott hozzá, hogy azokkal verje le, de nem
találta el a rézpajzsot, és a földről nem is tudta a köveket
eléggé magasra felhajítani, hogy azok célt érjenek.
Tanakodásra hívta hát tanácsosait. Azok attól tartottak,
hogy a réz megrongálódik, még ha hajlított végű
nyilakkal próbálják is leverni. Azt tanácsolták, hogy a
főnök kérje meg a falu fiatal legényeit, próbálkozzanak
azok gömbölyű kövekkel másnap, napkeltekor.
Összehívta a főnök a népét, és így szólt:
- A házam melletti fán réz függ. Holnap, napkeltekor
fiatalemberek megkísérlik, hogy azt ormán gömbölyű
kövekkel leverjék. Leányomat, a hercegnőt ahhoz az
ifjúhoz adom feleségül, aki lehozza nekem a rézpajzsot.
Ezen az éjszakán lement a szegény fiatalember a
tengerpartra.
A tenger felől egy hatalmas idegen ment oda hozzá, és
azt kérdezte:
- Mi újság van a falutokban?
A fiatalember beszélt neki a titokzatos rézpajzsról és a
főnök ígéretéről, melyet a falubéli legényeknek tett.
- Neked kell megpróbálnod a rézpajzs leütését! –
mondta az idegen.
- Nagyon magasan van az, és nem hiszem, hogy elég
magasra tudok hajítani, és eléggé erősen meg tudom
csapni az ágon levő rezet - válaszolta a szegény
fiatalember.
 - Higgyél és cselekedj! - felelte az idegen. Felvett a
partról négy nagy gömbölyű kavicsot, és a
fiatalembernek adta:
- Mikor a nap felkel, látni fogod, hogy ezek közül a
kavicsok közül egy fehér, egy fekete, egy kék, egy meg
piros. Ebben a sorrendben dobd fel a kavicsokat, de meg
ne mutassad a kavicsokat senkinek!
Az idegen tovalépkedett a tenger felé, és nyoma
veszett.
Másnap reggel az egész falu a nagy cédrusfa alá
sereglett. A fiatalok sok kavicsot hajítottak a rézhez,
addig hajigáltak, míg csak bele nem fáradtak, de
egyiknek sem sikerült megütnie. Mikor a szegény ifjú
akarta felhajítani a maga kavicsait, a többiek félrelökték,
míg végre egy bölcs öregember azt rendelte:
- Hagyjuk, hadd próbálkozzék ő is!
A szegény ifjú jól célzott, mikor a fehér kavicsot
elhajította, de tévesztett, a kavics csak elsuhant a réz
mellett és eltűnt. A két másik kavicsa már nagyon közel
került a rézpajzshoz. Akkor aztán fogta a piros kavicsot,
az utolsót, meglóbálta és elhajította. Rácsapódott a piros
kavics hangos koppanással a rézpajzsra. És az lehullt.
Mielőtt a szegény ifjú a rézhez nyúlhatott volna, a
többiek odaugrottak, felkapták, és bevitték a főnök
házába. És mindenik azt mondta:
- Ó, főnök, én voltam az, aki leütötte a rézpajzsot a
fáról.
Felelte a főnök:
- Közületek sokan csalafinta nyelvvel szólnak.
Várjatok, míg én eldöntöm, hogy melyikőtök cselekedett.
A szegény ifjú, aki követte a többieket a főnök házába,
egy szót sem szólt.
 Mikor az éj eltakarodott, hogy helyét a nappalnak adja
át, egy hatalmas medve rontott bömbölve a faluba. Az a
vadász mondta, hogy a medve óriási és fehér, amelyik
sikertelenül próbálkozott vele, hogy leterítse. Másnap a
főnök megmondta a falu népének, hogy ő nem tudta
eldönteni, melyik fiatalember verte le a rézpajzsot, de a
hercegnőt egészen biztosan annak fogja adni, aki a nagy
fehér medvét megöli.
Azon az éjszakán, mikor éppen útjokra indultak az ég
csillagai, a szegény fiatalember a tengerparton járt-kelt.
Az idegen hirtelen ismét megjelent előtte, és azt kérdezte:
- Mi újság a falutokban?
A fiatalember beszélt neki a fehér medvéről, és azt is
mondta, hogy a főnök nemsokára pompás íjakat és
nyilakat ad azoknak az ifjaknak, akik a medvére vadászni
merészkednek.
- Menj a főnök házába, és kérj tőle egy íjat és egy
nyilat. A medvét te fogod megölni.
Azzal belépett a ködbe, és nyoma veszett.
Elment a szegény ifjú a főnökhöz. A főnök a tűzhelye
előtt megjelent minden ifjúnak adott erős íjat és két
nyilat. Mikor a szegény ifjú egy nyilat és egy íjat kért a
nagybátyjától, a többiek nevettek rajta. A főnök nem
adott volna íjat meg nyilat az ifjúnak, ha a bölcs
öregember azt nem tanácsolja, hogy adjon. Az öreg bölcs
az ifjúra mosolygott, mikor az megkapta az íjat meg a
nyilat, de mit se szólt.
Kimentek a vadászok medvelesre. Meg is pillantották
a medvét már pirkadatkor, a falu végén. Mindahányan
voltak, nekirohantak, de a szegény ifjú, aki annyi
futógyakorlatot végzett, mindnél gyorsabb volt,
megközelítette a fenevadat, lőtt, és a nyíl keresztülment
egyenesen a medve szívén, s azon túl egy fába vágódott
bele. A szegény ifjú odament, kihúzta a fából a nyilat. A
nyíl meg volt csavarodva, és medveháj fedte.
Mialatt az ifjú a nyilát húzta ki a fából, a többiek a
maguk nyilait belemártották a halott állat vérébe, és
mentek a véres nyilakkal a főnökhöz. Az egyik
odanyújtotta nyilát a főnöknek, és mondta:
- Lásd, én öltem meg a medvét. Még rajta van a vére a
nyilamon, láthatod.
Újabb s megint egy másik fiatalember állította, hogy ő
végzett a medvével. Mindenik szerette volna feleségül
venni a hercegnőt, azért beszéltek ilyen csalafinta módon.
Haragra lobbant a főnök az ifjak beszéde miatt, hiszen
látta, hogy hazudnak.
- Adjátok ide a nyilaitokat - parancsolta. - Magam
fogom megvizsgálni mindet, és eldöntöm, hogy ki ölte
meg a medvét.
A főnök alaposan megnézte a nyilakat. Úgy találta,
hogy mindenik egyenes. Aztán, amint feltekintett,
meglátta, hogy a szegény ifjú ott áll a többiek háta
megett.
- A te nyilad ezek közt van? - kérdezte tőle.
- Nem, főnök - válaszolta a fiatalember, aki nem merte
a főnököt „nagybátyámnak" szólítani.
A főnök átvette az unokaöccse nyilát, és megvizsgálta
az elcsavarodott, medvehájjal fedett vesszőt, és ebből
megtudta, hogy ki lőtte meg a medvét.
Az öreg bölcs, aki azt tanácsolta volt a főnöknek, hogy
íjat meg nyilat adjon az ifjúnak, beszélt a főnökkel.
Megmondta neki, hogy ugyanaz ölte meg a medvét, aki a
rézpajzsot is leütötte.
 A főnök lesütötte a szemét, és egy szót sem szólt.
Megszégyenült, mivel a szegény fiatalember a falu
minden előkelő, nemesifját legyőzte.
Az ifjú emberek is megszégyenítettnek érezték
magukat, nem azért, mert hazudoztak meg fecsegtek,
hanem mert a szegény ifjú a harcosok képzettsége nélkül
győzött.
A főnök otthonaikba küldte az embereket, aztán mivel
gonosz szívű volt, úgy határozott, hogy elhagyja a falut
népével együtt, s csak a szegény ifjút meg a nagyanyját
hagyja ott. Elküldte a nemzetségfőket meg a szolgáit,
adják hírül minden házban: minden család kenuja álljon
útra készen, elmennek, amint felkél a nap.
Másnap reggel a falu népe csöndesen elevezett, mert
ők a főnök parancsának mindig is engedelmeskedtek.
Csak három személy maradt vissza: a hercegnő, a
szegény ifjú ember, meg az ifjú nagyanyja.
Nem hagyott a főnök a faluban semmi élelmet, de a
nagyanyának volt egy kevés szárított, füstölt lazaca. A
hercegnő nem akart abból enni, és a fiatalember is
visszautasította az ételt, hogy maradjon ennivalója
nagyanyjának. A hercegnő azért nem állt szóba a
fiatalemberrel, mert az szegény volt, és sömöre még nem
múlott el egészen. A hercegnő apja nagy házában töltötte
az éjszakát, mialatt a fiatalember nagyanyja szegényes
házikója előtt a tűz mellett üldögélt. Egész áldott éjszaka
Ég Főnökhöz könyörgött segedelemért. Mikor az éjszaka
visszahúzódott, hadd mehessen helyébe a nappal,
különös álmot látott. Tudta már, hogy mit tegyen!
Egy olyan keskeny erdei ösvényen rohant el, amelyik
a folyó mellett vezetett. Tovább ment felfelé, a forrás
iránt, míg csak egy tisztáson levő tóig nem ért. Nagy
cédrusfák álltak a tó körül. Az a tó volt a megtisztulás
tava. Az álma ezt a tavat mutatta meg neki. Megállt a víz
partján, és nagyot kiáltott. A víz nyomban felkavarodott.
Nagy hullámok görögtek a partra, ahol az ifjú állt. Az
egyik hullámból egy óriási béka bukkant ki.
Sokkal nagyobb volt, mint az ifjú ember. Rézből volt a
béka szeme, és éles rézkarmai voltak. Mielőtt a béka
megfoghatta volna a fiatalembert, az visszaszaladt az
ösvényre. Üldözőbe vette őt a béka, de nem tudta utolérni
és megfogni; így aztán visszament a tóba.
Visszarohant a fiatalember a faluba. Mikor az
elhagyott házakhoz érkezett, addig keresgélt köröttük,
míg csak egy kőfejszét nem talált. A fejszének jó hosszú
nyelet készített, a fejét kiélesítette, és visszament a
tisztáson levő tóhoz. Ott úgy vágott le egy cédrusfát,
hogy az keresztülessék az ösvényen. A fa egyik vége az
ösvény mellett egy sziklának a tetejére került. Akkor a
törzs egyik végét felemelte, és egy olyan ékre helyezte,
amit egy fiatal facsemetéből csinált. Éket csinált, hogy az
tartsa helyben a torlaszt. Alája mászott, és úgy találta,
hogy azon kúszva kell az ösvényre átmenni.
Azzal visszament a tópartra. Könyörgött Ég Főnökhöz
segedelemért, s utána négyszer nagyot kiáltott. Azon
nyomban feljött az óriási béka a víz színére, és a part felé
úszott. Üldözőbe vette a fiatalembert, az rohant a torlasz
felé, és alája kúszott a nagy fatörzsnek. A béka követni
akarta a fiatalembert, de nem fért el egészen a fatörzs
alatt. Mielőtt a nagy fatörzs alól vissza, kimászhatott
volna, az ifjú fogta a súlyos fejszét, és k i ütötte vele az
éket, amelyik a csapdát felemelve tartotta. Az
lecsapódott, és a békát agyonütötte.
A fiatalember fokokat vert a szikla meg a fatörzs közé
úgy, hogy azon aztán ügyesen fel tudta húzni a nagy
békát. Lassan, nagy küzdelemmel vitte át a nagy
fenevadat a torlasz alatt. Lebőrölte a békát, de a bőrön
rajta hagyta a rézkarmokat, és maga bújt bele a
békabőrbe. Egy kissé nagy volt neki, de a karjára meg a
lábára jól illett. Magán tartotta a békabőrt, erős cédrusfa
rosttal az elejét összefűzte.
És nemsokára egészen jól érezte magát a békabőrben.
A tóba vetette magát, és ugrándozott a fenéken. A
rézkarommal egy nagy, pompás pisztrángot fogott, és
azzal kiúszott a tó végébe. Partra ment, levetette a
békabőrt, gondosan elrejtette egy fa odvában, és
sötétedéskor visszatért a faluba. A nagy pisztrángot a
főnöknek a parton álló háza elébe helyezte.
Reggel hangos hollókárogás hallatszott a parton. Az
ébresztette fel a hercegnőt. Kiment a bejáraton, és
szólította a fiatalembert. Úgy szólt hozzá, mintha egy
szolgát hívna. Mikor az ifjú odament, kérdezte tőle, hogy
miért hívta őt ki a holló károgása?
A fiú lement a partra, és visszatért a pisztránggal.
- A holló találta - mondta a hercegnőnek.
Felajánlotta, hogy megfőzi a pisztrángot a hercegnőnek,
de az visszautasította az ajánlatot, így a fiatalember a
pisztrángot a nagyanyjának adta. Az öregasszony nagyon
örvendett a halnak. És egy falásig megette, mivel a
fiatalember azt mondta, hogy ő nem éhes. Éhes volt
bizony, de koplalással akart még több varázserőt
szerezni.
Azon az éjjelen a békabőrbe bújt ifjú egy még
nagyobb pisztrángot fogott, és azt ugyanúgy a partra
tette, mint a másikat azelőtt. A hollókárogás megint
kiszólította a hercegnőt. A fiatalember elment, megtalálta
a halat. Nagyon boldog lett, mert ezúttal a hercegnő egy
kis figyelemre méltatta, egypár szót is váltott vele, de
csak rövid ideig, amint jogos is, hogy egy nemes főnök
leánya úgy tegyen. Nagyon szép leány volt, és az ifjú
ember erősen beleszeretett. A hercegnő kezdett törődni a
fiatalemberrel, mert észrevette, hogy a bőre már
majdnem egészen megtisztult, s hogy egyenes tartású,
erős ember.
Estére kelve a hercegnő elbújt egy nagy cédrusfa
mögé, és meglátta az ifjút, amint az felkél a tűz mellől, és
az erdőbe szalad. A hercegnő követte a fiatalembert, és
leste őt, míg csak a nap fel nem kelt az óceán fölött.
Alaposan elámult, mikor egy óriási békát látott, amint
az egy nagy lazacot cipel kifelé a tengerből, és megy a
part felé. De még jobban elálmélkodott, mikor azt látta,
hogy a békabőrből a fiatalember lép ki. A fiú a lazacot a
leány háza elé tette, és eltűnt az erdőben.
Kevéssel ezután, mikor felkárogott a holló, a partra
szaladt a hercegnő, és ott lelte az ifjút a nagy lazac
mellett. A fiatalember most már teljesen tiszta bőrű lett,
csak úgy ragyogott, és a főnök leánya érezte már, hogy
beleszeretett.
- Tudom én, hogy te fogtad a pisztrángot meg a
lazacot. Nem a holló találta azokat. A jó halászember te
vagy – mondta neki a hercegnő.
- Így igaz, hercegnő! - válaszolt az ifjú. - S most, hogy
figyelemre méltattál, örvendezek, büszkeség tölt el, és jó
vadász és jó harcos is leszek.
Már éppen elköltötték a lazaclakomát, mikor a
fiatalember azt a titokzatos idegent pillantotta meg, aki
kitanította, hogyan dobja meg a rézpajzsot, és biztatta,
hogy a medvét ő lője meg. A titokzatos ember feléjök
ment a tengeren, de nem látszott, hogy kenuja volna.
Gazdagon díszített szertartási köpenyt viselt, és fején
hordta a sámánok meg a főnökök magas, kúp alakú
süvegét.
- A szelek megsúgták nekem - mondta mosolyogva - ,
hogy az, aki mindkét próbát megállta, ebben az időben itt
kell hogy legyen. Összeházasította a fiatalokat, és a
szegény ifjú ember boldogan élt hercegnőjével. Mikor a
nép a faluba nagy messziről visszatért, az ifjú lett a
főnökük, azelőtti kegyetlen főnöküket egy fehér medve
ölte meg.
Az ifjú főnöknek jogosan lett totemje a rézpajzs, a
medve és a béka. Totemoszlopát, nagy szertartások
közepette, ajándékosztogatással állították fel. A
totemoszlop aljára egy nagy fehér medvét faragtak, amint
az rézpajzsot tart mancsaiban. A nagy cédrusfa oszlop
tetejét megfaragták és kifestették, az egy óriási, hosszú
körmű béka alakját mutatja.
Az új főnök nagyanyja büszkén, boldogan élt, és egy
pompás, új házat építettek neki cédrusfából.
 FARAGÓ MESTER

Mikor még új volt a világ, a haidák nem értettek a

faragás művészetéhez. Ekkor egy különös Lény ment
közibük. Ragyogó fénysugár körötte, hegyi kecske
szőréből való ingén különleges rajzolatok. Különböző
szmekkel kifestett, fából faragott fejdíszt viselt. Testét
tetovált jelek, rajzok borították. A kápráztató fénytől
elámult haidák legjobban az idegen körmeit csodálták.
Minden egyes körmén emberi vagy állati arcmás volt
látható, formájában, kifejezésében más és más
valamennyi. Mikor ez a férfi - akit későbben megtanultak
Faragó Mesternek nevezni - a haida faluba érkezett, azt
mondta az embereknek:
- Valami csodálatos fog történni ma éjszaka. Ne
törjétek rajta a fejeteket, hogy micsoda. Menjetek aludni,
ha besötétedik. És mindenekfelett: ki ne nézzetek a
házatokból, és ki ne menjetek belőle, míg meg nem
pillantjátok a felkelő napot.
Érezték a haidák, hogy az idegenben nagy szellemerő
lakozik, így hát engedelmeskedtek neki. Azon az
éjszakán favágás, csapkodás és ledőlő fa zuhanásának
hangjait hallották, de takaróik alatt maradtak úgy, ahogy
mondták nekik. Magasan járt a nap, mikor elhagyták
házaikat. Hát csak azt látják, hogy a nagy közösségi ház
sarokoszlopai ki vannak faragva, és a cédrusfából való
hátsó válaszfal emberi és állati alakokkal van telefestve.
Ahogy a napvilágra kimentek, álmélkodva néztek a ház
elé állított három faragott, kifestett oszlopra. Egy oszlop
pontosan a ház elejének a közepénél, a másik kettő a ház
egyik és másik szegleténél magasodott. A ház
homlokzata is csupa faragás meg festmény. Furcsa
emberi, állati alakok, madár- meg halfigurák meredtek a
haidákra a ház homlokzatáról. Meghökkentek és rettegtek
az emberek, mert ilyen dolgokat sohasem láttak azelőtt.
Faragó Mester azt mondta az embereknek, hogy jól
nézzenek meg mindent, amit ő mívelt, aztán próbálják ők
is utánozni azokat. Töprenkedtek a dolog felett, és erősen
megfigyelték a csodálatos munkát. Egynémely férfi igen
jól utánozta is.
Faragó Mesternek tetszett a haidák iparkodása, és
ezért időnként vissza-visszatért hozzájuk, hogy
művészetéből még többre megtanítsa őket. A legjobb
munkásoknak minden alkalommal megmutatta a körmein
levő festményeket, megmagyarázta, mit jelentenek, és
megtanította, hogyan másolják azokat.
Hát így tanulták meg a haidák a faragás és a festés
művészetét.
És megtanulták érteni és készíteni a beszélő oszlopon
levő titkos jeleket. Még manapság is lehet látni egy
ragyogó totemoszlopot, melyről azt tartják, hogy az
Faragó Mester munkája.
 AZ ELSŐ TOTEMOSZLOP

Búsan ballagott Ifjú Vidra egy tiszta vizű folyó

mentén. Nyár volt, ragyogott a nap, az ifjú vidám kellett
volna, hogy legyen, ám szívében megcsappant a derű.
Azon búsongott, hogy még nem tett szert olyan hímévre,
amilyent egy hatalmas erejű varázsdoktor jósolt volt.
Sok-sok évszakkal azelőtt mondotta a sámán az ifjú
édesanyjának, hogy fia az északnyugati parti indiánok
között már fiatal korában hírnevessé válik. Olyan
hőstettet fog végrehajtani, mondta a varázsdoktor,
amelyre az északnyugati törzsek még akkor is
emlékeznek majd, mikor nagyobb harcosok hadi tetteit
már elfeledték. Törzsek közti csatározásokban Ifjú Vidra
és két fivére bátran harcolt. És Vidra egyre remélte, hogy
sikerül a főnökök figyelmét fölkeltenie. Idáig ez a
szerencse elkerülte.
Léptei a mindig bugyborékoló forráshoz vezettek. Ott
lelte két fivérét; azok a gőzölgő tócsa partján ültek. A
meleg vizű forrást ez a kis tócsa fogta körül. Lehajolt,
hogy a remegő víz mélyébe tekintsen, és döbbent
ijedséggel ugrott hátra, mert óriási alakot pillantott meg,
amint az lassan, csöndesen emelkedett föl a
bugyborékoló forrás közepéből. Rendre-rendre magasra,
egyre magasabbra, addig emelkedett az emberforma, míg
Ifjú Vidra feje fölé nem tornyosult. Ifjú Vidrának úgy
rémlett, hogy sziklatömbből faragott, ülő férfi alakot lát.
Az alak kezei a két oldalán csüngtek. Legjobban azon
ámult el Ifjú Vidra, hogy az alak fejére, mint valami
fejdísz, hét faragott holló telepedett.
 Ifjú Vidra fivérei talpra szöktek, s úgy álltak ott,
mintha odafagytak volna. De Ifjú Vidra szélsebesen a
faluba rohant, hogy megkérje a főnököket meg a falu
bölcseit, jöjjenek, nézzék meg a varázslatos alakot, míg
az gyorsan arra nem határozná magát, hogy eltűnjék a
forrás mélyén, ahonnan felbukkant. Mikor Ifjú Vidrának
sikerült elhitetnie a főnökökkel meg a falusiakkal, hogy
nem álmot látott, azok a tavacskához szaladtak. A
látvány megriasztotta, megfélemlítette őket. Még a
főnökök sem mertek a varázslatos alak közelébe menni.
Különös módon Ifjú Vidrát elhagyta a félelem. Olyan
közel ment az alakhoz, amennyire csak tudott, és kérlelte
barátait, segítsenek neki, hogy húzzák ki azt a forrásból.
Barátai félelmökben előbb vonakodtak, de az ajándékok s
még több ígéret csak rávett néhány fiatalembert meg
idősebb harcost is, hogy segítsenek a figurát a forrásból
partra húzni. Mikor az emberek meggyőződtek róla, hogy
az alak mozdulatlan, és nem varázsolja el őket, vagyis
nem árt nekik, segítettek Ifjú Vidrának. Hengeres szálfán
görgették fel az alakot Ifjú Vidra házához. Egyre több és
több ember húzta, tolta, a leányok vontatódalra
zendítettek, míg végre a varázslatos alak ott állott Ifjú
Vidra tengerpartra néző háza előtt.
- Nézd, anyám! - súgta Vidra a cédrusdeszkából való
ház előtt álmélkodó édesanyjának. - Talán ő hozza meg
azt a jó szerencsét, amelyről a varázsdoktor jövendölt
neked.
Ifjú Vidra és segítőtársai a nehéz munkától elnyűtten,
fáradtan, addig aludtak, míg másnap már delelőjén járt a
nap. Akkor ismét a nagy alak köré sereglettek, hogy
megbámulják. Az úgy feküdt ott a földön, ahogyan
otthagyták.
 - Fel kell a varázslatos embert állítanunk! - mondta
Ifjú Vidra. - Nem helyes az, hogy a földön hever.
Az idősebbek azt mondták, hogy egy gödröt kellene
ásni a földbe, hogy abban álljon az alak.
- A gödörnek mélynek kellene lennie, sok férfi kell
hozzá és cédrusfa rostból való erős kötelek, hogy fel
lehessen állítani - mondta a törzsfőnök.
- Én biztosan tudom, hogy feláll ez az ember, ha mi a
végérc ráülünk - jelentette ki Ifjú Vidra.
Maga is csodálkozott későbben, hogy ilyent hogyan is
talált ki. Úgy tetszett, hogy a nagy alak átesnék, ha
alátámasztás nélkül ülnének rá a végére.
Mivel Ifjú Vidra azt ígérte, hogy Ajándékosztást
rendez, sok takarót és más ajándékot oszt szét a
varázserejű alak felemelését követő ünnepségen,
készségesen siettek a segítőtársak, emelő póznákért és
hosszú, oszlopvonó kötelekért, hogy munkához
foghassanak.
Hosszú ideig tartó, kemény munka után az
oszlopszerű alak ott állott egyenesen, szilárdan, pontosan
Ifjú Vidra háza előtt. Mindnyájuk nagy meglepetésére
nem zuhant el. Ha meglökték, meg sem rezzent. Egy
főnök figyelt fel rá, hogy az alak még a tenger felé sem
hajlik el, pedig az arra lejtő parton áll.
Ifjú Vidra hírmondó követeket küldött örömében a
szomszédos nemzetségekhez, hadd beszéljenek azoknak
a nagy, varázslatos emberről, és hívják meg
mindannyiukat Ajándékosztójára; arra az éjszakára,
mikor éppen kerekké lesz a hold.
Hajnalban, Ifjú Vidra és két fivére készen állt rá, hogy
induljanak, hogy az ünnepségre halakat fogjanak.
Mindhárman az előttük álló soha-meg-nem-haló,
csodálatos, óriási alakra bámultak. Akkor Ifjú Vidra
vadul felkiáltott, mert a varázslatos alak megmozdult
hirtelen. Semmi kétség! Az alak lassan a tenger felé
indult.
Abbeli vágyukban, hogy az alakot a helyén tartsák,
Ifjú Vidra s két testvére egy pillanat alatt elfeledték, hogy
félnek tőle, s megpróbálták a nagy testet visszatartani.
Hiába erőlködtek, a többi ember segítsége sem használt,
pedig a nagy izgalomban a félelem elpárolgott azokból is.
Csak nem tudták megállítani a varázslatos emberalak
lassú, lefelé, a tengerpart iránt tartó mozgását.
Lassan, nyugodtan, biztosan érkezett az óriási alak a
partra. Ifjú Vidra abban reménykedett, hogy ott, a
süppedő homokban meg kell állnia. De nem állt meg.
Úgy lökte félre útjából a nagy, fatörzsekből vájt kenukat,
mint valami apró fagallyakat, áthaladt a tágas
tengerparton, és belépkedett az óceánba. Nemsokára már
térdig vízben állt, majd dereka, válla is elmerült. Csak
hollókkal koronázott feje maradt még egy pillanatra a víz
fölött, majd eltűnt az is.
A főnökök meg a nép haragosak meg szomorúak is
voltak. Ifjú Vidrát hibáztatták, mert segítőtársaival nem
egy mély gödörbe állíttatta a varázslatos emberalakot.
- Ő most velünk lenne, ha megfogadod a tanácsot –
mondta egy haragos főnök Ifjú Vidrának. - Mikor
meghívott látogatóink megérkeznek, és nem lesz
mutogatni való varázslatos emberünk, örökre
megszégyenülünk.
Az búsította legjobban ezt a büszke népet, hogy ha a
szomszéd törzsbéliek odamennek majd csodát látni,
semmit sem találnak. Akkor aztán a látogatók
gúnyolódnak, és kijelentik majd, hogy ilyen csodájuk
nem is volt soha. Még háborút is indíthatnak ellenük,
amiért így becsapták őket.
Azon az éjszakán Ifjú Vidra az erdő sűrűjében
rejtőzött el, és napkeltéig egyvégtében imádkozott.
Akkor visszament a faluba, mert tudta már, hogy mit
tegyen. Kapott szerszámokat, meg segítőtársakat is
tervéhez, olyanokat, akik reménykedtek még benne, hogy
csak megtarthatják az Ajándékosztó lakomát, s ezekkel
visszament az erdőbe. Kivágtak ott egy hatalmas
cédrusfát, tüzet és baltát használtak, hogy ledönthessék,
úgy csinálták, ahogy nagy kenuk készítésekor szoktak
cédrust kivágni. Amint az erdő faóriása a földön feküdt.
Ifjú Vidra nekifogott, hogy alakká faragja meg a
fatörzset. Segítőtársai levágták a gallyakat, csak magát a
hosszú törzset hagyták meg.
Ifjú Vidra vágott és faragott, míg csak a nap át nem
adta helyét a szürkületnek. Következő nap ismét
dolgozott. A főnökök és a falusiak csodálkozva látták,
hogy Ifjú Vidra munkálkodása nyomán az elveszített
varázslatos ember alakja menynyire hozzá hasonlóan
formálódik.
Az ifjú ember nem fáradt bele a munkába, és kezeit
mintha vezette volna valami. Mire másodnap estéjén
felkelt a hold, még a hollófigurák is igazi hollóknak
tetszettek az alak fején. A következő napon is dolgozott
rajta Ifjú Vidra kora reggeltől kezdve, és éppen akkor
fejezte be a munkát, mikor a nap delelőre hágott. Sem a
főnökök, sem a falu bölcsei nem találtak semmi
különbséget az új figura meg az eltűnt, varázslatos alak
között.
Mindenki ujjongva vonta, gurította a nagy cédrusfa
oszlopot Ifjú Vidra háza elé. Akkor aztán ott egy jókora
gödröt ástak, ennek egyik fele lejtős volt, hogy az oszlop
töve a gödörbe belecsúszhasson. Volt, aki kötelekkel
húzta, volt, aki taszította az oszlopot. Mások köveket
halmoztak fel, és földet tömködtek az oszlop tövéhez,
úgyhogy az végezetül egyenesen, szilárdan felállott.
Senki sem mondhatta, hogy nem ugyanaz az alak, mint
amelyik három nappal azelőtt állt ugyanott.
Mikor a törzsek megérkeztek Ifjú Vidra
Ajándékosztójára, ámultak, bámultak, rettegve csodálták
az óriási, hollókoronás alakot. Soha addig senki ilyent
nem látott, és ilyennek hírét senki sem hallotta. Úgy
vélték, hogy hatalmas, mágikus erő lakozhat benne, és
magasztalták Ifjú Vidrát rettenthetetlenségéért. És azért
is, mert az oszlopalakot ő merte először kezével
megérinteni. Nagy hímévre tett szert Ifjú Vidra, és törzse
előtt becsben állt.
Az északpart menti indiánok mind a mai napig nagy
cédrusfa oszlopokat vágnak és faragnak ki. Arra
vágynak, hogy utánozni tudják az Első Totemoszlop
csodálatos, mágikus erejét.
 A LÁTOMÁSBAN MEGJELENT TOTEM

Olyan régen, hogy annak idejét sem a napjárásnak

idejével, sem holdhónapokkal kiszámítani nem lehet, egy
haida főnök és hercegi fia egy nagy kenuval kitelepítette
népét a szigetekről, és úrnak indította a szárazföld felé.
Azért mentek, hogy egy nagy ünnepre sok élelmet meg
olajat szerezzenek. A kereskedés lebonyolítása után
hazafelé indultak. Amikor a számos sziget közül egyik,
falujokhoz közel eső mellett haladtak el, a hercegnek
látomása támadt. Kitekintett a kenu oldalán, és egy
pompás házakból álló falvat pillantott meg a tenger
fenekén. Egyes házak előtt akkora oszlopok állottak,
amekkorákat sohasem látott. Egy nagy ház előtt egy
mindeniknél magasabb, pompás oszlop volt. Az lehetett a
főnök háza? A herceg világosan látta az oszlopra faragott
figurákat, amilyeneket nem ismert eddigelé. Csak akkor
tudott megszólalni, mikor a látomás elenyészett. Akkor
aztán beszélt az apjának a haida szigetek legkeletibb
partjánál levő faluról, a messzi Rózsa Zátonynál levőről,
meg arról a gyönyörű oszlopról, mely a víz alatti főnök
lakása előtt állt.
Megértette a főnök, hogy fiának látomása támadt.
Elhatározta, hogy hívatja a legjobb munkát végző haida
faragókat, és elkészítteti velők másolatát annak az
oszlopnak, melyet a herceg látott, s melyre oly jól
visszaemlékezett. Keményen dolgoztak a faragó
mesterek, és nagy ünnepet hirdettek arra a napra,
amelyiken az elkészült oszlopot a talajba illesztik.
Meghívókat küldtek a szigetek és a szárazföld főnökeihez
és királyi családjaihoz. Sokan ígérték meg, hogy részt
vesznek az ünnepen.
Azon a napon, mikor elkészült az oszlop, számos, az
ünnepségre tartó vendég volt útban a tengeren, és már
közel jártak Ék Kapu faluhoz. Ekkor minden eddigelé
látottnál magasabb dagály támadt a tengeren a szigetek
között. A dagály felkapta a kenukat, és felvitte azokat
annak a szigetnek a legmagasabb pontjára, ahol az
ünnepet tartók éltek.
Erősen meglepődtek a falu lakói is, a látogatók is, de
készen voltak rá, hogy az oszlopot a helyére vontassák.
Kötelekkel vontatták, és az oszlop töve már annak a
gödörnek a közelében volt, amelyet az oszlop
befogadására készítettek, mikor a tengerpartot a dagály
újabb nagy árja seperte végig. Elborította az egész
szigetet. A vendégeket valamely hatalmas mágikus erő
fehér meg fekete piros csőrű lunda madarakká
változtatta. Fölrepültek, és tovatűntek az óceán fölött. A
nagy oszlop megelevenedett, messze kiúszott a tengerre,
és eltűnt szem elől.
A sziget népe haragra lobbant, a herceget meg apját
hibáztatták a rájuk zúdult baj miatt. Azt hitték, hogy ez
azért történhetett meg, mert az az oszlop, melyet a herceg
a tenger fenekén látott: tabu volt. Túlságosan is
szentséges ahhoz, hogy utánozható legyen. Ezért jártak
ők szerencsétlenül.
 BÉKAPORONTY,
AKI MIATT A FÖLDI VIDRÁK HARCBA
SZÁLLTAK

Volt évekkel ezelőtt a tlingit indiánoknak egy nyári

helyük. A halászat évadján szoktak odatelepedni,
lazacfogásra meg-szárításra. Az egyik táborhelyen négy
fiú lakott. Ezek eltökélték, hogy átkelnek Dombos
öblöcskén. Ott fognak lazacot, s ott is sütik meg. Fogtak
is hamarosan rengeteget. A part mentén tüzet raktak, és a
főzéshez köveket hevítettek. Ezután sekély gödröt ástak,
s abba tették a felforrósított köveket. Vadkáposzta
levelekkel borították a hevített köveket, a halakat
ugyancsak káposztalevelekbe burkolták, s úgy tették oda
sülni a forró kövekre. Telhetetlenek voltak ezek a
gyerkőcök, nem volt elég nekik, amit eladdig fogtak. Egy
nagyobb tűzhelyet építettek, egyre több lazacot fogtak s
tettek oda sülni. Mikor az elevenen megsülő halak
kínjukban izegtek-mozogtak, tekergőztek, a fiúk
tréfálkoztak, gúnyolódtak velők. Javában röhögték a sülő
halak kínját, mikor egy béka cammogott oda hozzájuk.
Azt is megfogták, a tűzbe hajították, s nagyot nevettek
rajta.
Az elkészült halakból addig lakmároztak a fiúk, míg
degeszre nem ették magukat. Végezetül mégis annyi sok
maradt, hogy a kifogott lazacokkal a kenujuk pereméig
megtelt. Megrakottan indultak vissza a falujokba.
Csakhamar viharos szél kerekedett, víz csapott át a
kenun, fel is borította. Kapaszkodtak a fiúk a kenu
oldalába, s kétségbeesetten ordítottak segítségért. Láttak
is hamarosan egy feléjök közeledő kenut. Azt hitték,
hogy szüleik meg rokonaik érkeznek rajta. De bizony
valójában nem azok mentek oda, hanem a Földi Vidrák.
Az a lény vezette őket, Akit-Földi-Vidrák-Mentettek-
Meg. Egy férfiember volt az valaha, a vízbe fúlt és
vidrává változott. Ez a lény felvette a fiúkat, de nem a
falujok felé indult velők, hanem a vidrák barlangjához.
Hogy a fiúk csak nem tértek haza, családjaik keresni
kezdték őket. Dombos öblöcskében meg is lelték - a
kihunyt tűzhelyüket. Mikor a falujokba visszatértek,
Dukszta sámánhoz fordultak tanácsért. Kérve kérték,
lelje meg fiaikat.
Duksztának kapcsolata volt egy vidrahatalommal
teljes szellemi lénnyel, Klukvával. Őt küldte a fiúk
táborhelyére. Ez a szellemi lény nem lelt ott mást, mint
annak a békának a tetemét, amelyet a fiúk a tűzbe
hajítottak volt. A sámán ismét elküldte a szellemet, és
ekkor Klukva felfedezte a felborult csónakot, és
megtalálta a vidratelepen a fiúkat.
Elmondta Dukszta sámán az embereknek, hogy mit
derített ki a szellem. Tanácsot ültek, s elhatározták, hogy
gyantát gyűjtenek, a vidrák otthonához mennek és
felgyújtják. Már kora reggel el is érkeztek arra a helyre,
Dukszta mondta meg nekik, hogy hová menjenek. A
parton tüzet raktak. Mikor a tűz már hatalmas lánggal
lobogott, belevizeltek, hogy erős füst keletkezzék, s abba
belefulladjanak az állatok. - Mert úgy tartották, hogy a
vizelet igen hatásos szer a gonosz szellemek ellen.
Ezután visszamentek kenuikhoz, és onnan lestek, hogy
mi lesz.
A négy fiú, két asszonyszemély, aki ugyancsak ott volt
fogságban és a legtöbb vidra elpusztult. Egy fehér vidra
azonban, és Akit-Földi-Vidrák-Mentettek-Meg,
megmenekült, mert ők idejében beugrottak a
vidrabarlang mellett levő tavacskába. Ez a szörnyűség
nem következett volna be, ha nem akarták volna a fiúkat
megmenteni. A nép visszatért a faluba; örvendtek, hogy
elpusztíthatták az állatokat, és búslakodtak, mert fiaikat
nem tudták megmenteni.
Két nappal ezután férfiak keltek útra a faluból.
Fókavadászatra. Alig valamicskét haladtak túl a Lincs-
fokon, mikor mintha két fekete búvármadarat meg egy
sirályt láttak volna a parton. Oda eveztek, s hát bizony
valójában két fekete vidra volt az, amit búvármadárnak
néztek. Az a két vidra éppen halat hozott egy fehér
Valakinek. Rádöbbentek, az a Valaki az, Aki-A-Tűzből-
Kimenekült.
Nosza a vadászok elfogták, cédruskéreg szőnyegbe
göngyölték, s magukkal hurcolták a falujokba. Olyan
Ajándékosztást terveztek útközben, amilyen akkoriban
szokásban volt. Hogy a nagy lakomára meghívjanak más
törzsbeli vendégeket is. A meghívott vendégek közt az
ünnepségen egyiknek az lesz majd a szerepe, hogy ő
legyen az „Őz", vagyis a békeszerző. Igenis, határozták
el: békét fognak kötni.
Ahogy a faluhoz közeledtek, máris kikiáltották a
népet, hadd seregeljenek elébök, s mikor
összetalálkoztak, nyomban megegyeztek benne, hogy az
ünnepségen éppen Fehér Vidra lesz a békeszerző. A
meghívott vendégek meg - a Földi Vidrák.
Fehér Vidrát becipelték a házba, s ott annak
legtávolabbik sarkában egy új cédruskéreg szőnyegre,
vagyis a díszhelyre ültették le. De előbb még a béke és a
barátság jeleként saspehelytollakat szórtak az
ülőalkalmatosságra. A tüzet ébren tartották egész éjszaka,
hogy a vendég jól érezze magát.
Tudta ám Akit-Földi-Vidrák-Mentettek-Meg, hogy
mit terveznek ezek az emberek. Hiszen ő volt az egyik,
aki a fekete állatok közül annak a parti barlangnak a
felégetésekor megmaradt. Most ő ment el minden másik
vidrabarlanghoz, s ő hívta meg az állatokat az
Ajándékosztóra. Elmondta, hogy az emberek békét
akarnak velük köti.
Másnap pitymallatkor a falubéliek a Lincs-fok felé
tekintettek, merthogy sűrű ködgomolygást láttak arrafelé.
A ködfellegből dobpergés meg énekszó hallatszott.
Mikor a köd felszállt, tisztábban lehetett az énekszót
hallani, de hogy kik is énekelhetnek ott, azt nem tudták
megfejteni. És semmi előkészületet sem tettek ezeknek a
ködben érkező látogatóknak a fogadására. Pedig az volt a
szokás, hogy a látogatók a közelben letáboroznak, hogy
énekkel meg tánccal fogadják őket. Mikor a ködtömeg a
faluig érkezett, a falubélieket álmosság lepte meg, s
csakhamar mind mély álomba zuhantak. Csak nem
tudták, hogy alszanak.
A Földi Vidrák közeledtek. S tőlök csak Duksztát
mentette meg varázstudománya.
A Látogatók partra szálltak, a gyülekezeti házba
mentek, oda, ahol a Fehér Békeszerző székelt volt. Éppen
Akit-Földi-Vidrák-Mentettek-Meg vezette most az
érkezőket, egy dalt énekelve. Fején, vállán, mellén egy-
egy Földi Vidra ült, s mindkét kezében egy-egy lunda
madár csőrből készült csörgő volt. Ütemesen rázogatta
csörgőit, erre a nőszemélyek mind sorba álltak, s ropni
kezdték a táncot. Három dalt énekeltek el. A
harmadiknak a vége felé a falubéliek már kezdtek
kábulatukból felocsúdni. Az ének elhalkult, és egyszer
csak a Földi Vidrák meg velők a Fehér Békeszerző -
eltűntek. Csak tajtékozó pára maradt a part szegélyén,
mikor onnan tovamentek. Ezek a vendégek nem várták
meg, hogy meghívóik, vendéglátóik - ahogy az szokás
lett volna - énekeljenek és táncoljanak nekik. Nagyon
aggasztotta ez a falubélieket, hiszen ez azt jelentheti,
hogy a Földi Vidrák nem fogadták el békeajánlatukat.
Elhatározták, hogy addig semmit sem tesznek, míg az
eltávozott vendégek igazi szándékáról bizonyosságot
nem szereznek.
Volt abban a faluban négy olyan fiú, akik erősen
elunták a tétlen várakozást, s elhatározták, hogy ők
bizony elmennek a Dombos öblöcskéhez. Egyikük tudott
ott egy helyet, ahová egy kenut rejtett volt el. Megtalálták
az elrejtett kenut, s nekiindultak a tónak. Amint indultak
volna, a tó csücskénél furcsa lényt pillantottak meg.
Olyanforma volt az, mint egy béka. De emberi alakban.
És medvebőrből volt az öltözete.
Ez a lény nagyot kiáltott, s úgy hívta oda magához a
fiúkat. Azok nagy rettegve odamentek. Azt mondta nekik
ez a furcsa lény:
Menjenek vissza gyorsan a faluba. Mondják meg
Duksztának, hogy korábban kellett volna felkelnie ahhoz,
hogy egy nálánál hatalmasabb sámánt láthasson. Mert hát
meg fog halni hamarosan. Azt is mondta ez a furcsa lény,
hogy mikor elindulnak, először a kenu orrában ülő fiú
fog holtan összeesni. Mikor a tó közepéig érkeznek, a
második fiú hal meg. A harmadiknak akkor lesz vége,
mikor elérik a kijáratot. A negyedik eljut a faluba, átadja
Duksztának az üzenetet. Aztán ő is holtan esik össze.
 A negyedik fiú csakugyan elérte a falut, átadta
Duksztának az üzenetet, s már holttá is változott.
Szertelen méregre lobbant Dukszta. Felöltötte összes
sámáni jelvényét, kiment a ház eleibe, s akkorát kiáltott,
hogy mindenki meghallhassa. Azt kiabálta, hogy van
neki hatalma Odaföntről, Odalentről, s még a földividra
varázserő sem tudja őt elpusztítani. De alig jutott odáig,
hogy befejezze a kérkedő kiáltozást, a szája vérezni
kezdett. Rövid idő alatt meghalt. A Földi-Vidra-Ember
tulajdonképpen álcája volt magának Kustaka szellemnek.
Ő küldte aki hívást Duksztának, és az ő ereje
hatalmasabb volt, mint a sámáné.
Dukszta halála vetett véget a Földi Vidrák és az
emberek közötti háborúnak.
 A KÖNNYHULLATÓ TOTEMOSZLOP

Az Északi Sziget főnökét úgy hívták, hogy: Sose-

Ráncolja-Szemöldökét. A haidák boldogan éltek, mert ez
a főnök bölcs ember volt, a környező szigeteken élő
törzsekkel békességet tartott. Érezte az öreg, hogy Nagy
Szellem addig jóságos gyermekeihez, míg azok
békességben élnek, és csakis akkor ölnek madarakat,
állatokat vagy halakat, ha élelem és ruházat szűkében
vannak.
Mikor a főnök egyik nyomkeresője azt jelentette, hogy
pompás kövér szarvasok vannak a Tanú nevű szigeten,
elrendelte, hogy nagy vadászatra készülődjenek. Még
alacsonyan járt a nap, mikor hét nagy, vadászokkal telt
kenu hagyta el az Északi Szigetet Tanú felé. A főnök fiai
és két kisunokája is a vadászokkal tartott. Napszálltára a
kenuk elérték Tanú szigetét. Nemsokára dörzsfákkal
gerjesztett tűz lobogott fel az erdő szélén.
Mikor ismét felkelt a nap, a vadászok kis cserkésző
csapatokra szakadva eredtek a szarvasok nyomába. A
főnök a táborhelyen hagyta két unokáját.
- Őrizzétek jól a tüzet - mondta nekik. - Könnyebb
táplálni a tüzet, mint újat gyújtani.
- Lobogó lánggal égőn fogjuk tartani a tüzet - ígérte a
két fiú.
Azon az éjjel, mire a főnök a vadászokkal a
táborhelyre visszatért, ki volt hunyva a tűz. Elszenesedett
tuskók, ágak hevertek szanaszét. Sem eleven szenet, sem
parazsat nem találtak. Még egy szikrát sem. A két fiú
sem volt sehol sem látható. A harcosok leltek rájuk, a
bokrok között rejtőzködtek.
 - Miért hagytátok kialudni a tüzet? - kérdezte tőlük a
főnök szigorúan.
- A békák oltották ki - mondta az idősebbik fiú
remegő hangon.
- Igen - erősítette meg a másik unoka. - Mikor fát
hoztunk, egy nagy békát találtunk. Beledobtuk a tűzbe.
Felpukkadt, és nagy zajjal szétrepedt, erre azután még
hajigáltunk békákat a tűzbe. Mindegyik nagyot pukkant,
mikor szétrepedt.
- Az utolsó béka oltotta ki a tüzet - magyarázta a
nagyobbik fiú. - Akkora zajt csapott, mint a
mennydörgés. A tuskók meg az ágak szanaszét repültek,
és a tűz gyorsabban aludt el, mint ahogyan egy sirály
lebukik a víz alá.
- Elvesztünk - kiáltott fel a főnök. - A ti gonoszságtok
miatt veszünk el. Mindketten jól tudjátok, hogy a Nagy
Szellem megbünteti azokat, akik szükségtelenül irtják
teremtményeit. Rohanjatok a kenukhoz. Hagyjátok itt a
szarvasokat - parancsolta.
Rohanvást rohantak kenuikra a vadászok.
Mennydörgött. Villámlott. Megrázkódott a föld. Nagy
fák zuhantak a földre. Egy nagy üreg támadt a földön, és
az elnyelte egy szálig a vadászokat. A Nagy Szellem csak
az öreg főnök életének kegyelmezett.
Mikor Sose-Ráncolja-Szemöldökét az Északi Szigetre
visszaérkezett, annyira megváltozott, oly búskomorrá
vált, hogy a nép ettől fogva így nevezte őt: „Aki-Siratja-
Gyermekeit". Bánatába nemsokára belehalt. Atyafisága a
tiszteletére egy nagy totemoszlopot állított. Arra
kifaragták Aki-Siratja-Gyermekeit-nek az alakját, amint
mindkét kezében egy békát tart. Nagy könnypatak
csordult az öreg főnök mindkét szeméből egyik unokája
fejére. A két fiú alakja alá egy óriási békapofát faragtak.
A nép úgy tudta, hogy az a totemoszlop a
Könnyhullató Főnöké. Azt még ma is látni lehet.
 A VARÁZSEREJŰ TOTEMOSZLOP

Ez az északnyugati nemzetség története.

Elégedetlenkedett és mérgelődött a nép. Ifjú főnökük,
Jahkdszi egyre lustább lett. Önző volt, mit sem törődött a
főnöki kötelességeivel. Ha elaggott öreg lett volna,
megértették volna ezt. De Jahkdszi fiatal volt, erős és
saját érdekében tettre kész. De népe szükségleteiről
megfeledkezett.
Összeültek a nemzetség tanácsosai és bölcs öregjei, és
elhatározták, hogy mivel főnökük henye életmódján nem
akar változtatni, uralmának véget vetnek. A fiatal főnök
nem volt sem gonosz, sem kegyetlen, így hát meg nem
ölték. Más tervök volt. Egy éjszakán, midőn Jahkdszi az
erdőn töltött henyéléséből hazatért, azt kellett látnia,
hogy nemzetsége felkerekedett. Elmentek, miután porig
égették maguk mögött a falut.
Sajnálta önmagát a fiatal főnök keservesen. Jól tudta,
hogy a szomszéd törzsek barátságtalanok iránta. Nem
mert menedéket kérni azoknak a területén. A kenuk
eltűntek, és velük együtt minden télire tárolt élelem.
Jelek bizonyították, hogy a falu pusztulását és a nép
elvonulását nem ellenséges fosztogatók okozták. Őt saját
népe, saját akaratából hagyta el.
Jahkdszi meggyászolta egykor pompás házát annak
üszkei fölött.
- Kegyetlen volt az én népem, hogy engem elhagyott -
siránkozott hangosan. Aztán szívébe tekintett, és
megtalálta ott az okát, hogy miért. - Én vagyok a hibás!
Minden az én vétkem - mondta.
 Amint kiejtette e szavakat, egy tengerszagú Lény
termett mellette hirtelen. Óriási alak volt. Árnyékszerű,
különleges. Tengeri moszat borította. Megriadt a fiatal
főnök. Megértette, hogy a tengernek egyik
természetfölötti szelleme áll fölötte, az, aki az óceánból
érkezett. Jahkdszi el akarta takarni kezével a szemét, de
kezei félelmében az oldalához dermedtek.
- Tudom, most már megbántad, hogy népeddel nem
törődtél! - szólott a tenger szelleme. - Most már tudod,
hogy egy főnöknek előbb kell népére gondolnia, mintsem
magamagára. Lesz új lehetőséged, mert szívedben
megértetted, hogy hibáztál.
És amint ezt a tenger szelleme kimondta, máris egy
pompás ház előtt lelte magát az ifjú főnök. Jóképű
fiatalasszony állt a kis tojásdad alakú bejárat előtt, és
meghajolt előtte.
- Ő a te szellem-feleséged - mondta Tenger Szellem az
ifjú főnöknek. - Légy jó hozzá mindenkor, mert ha nem,
ő is elhagy, és elhagy vele együtt a jó szerencse is.
Mielőtt Jahkdszi megköszönhette volna ezt a
szellemnek, az lesuhant a tengerpartra, és a homokos
partra verődő hullámok halk neszei közben tovatűnt.
Akkor fedezte fel az ifjú főnök, hogy a háza és a
tengerpart között pompázatos totemoszlop tornyosul. A
felesége odament hozzá, és együtt csodálták a finoman
kifestett, faragott oszlopot. Az oszlop tetején behúzott
szárnyú nagy sasmadár gubbasztott, az oszlop lábánál
egy polip terjesztette szét nyolc szívókarját a tenger felé.
Jahkdszi hirtelen visszaugrott:
- Úgy látom, hogy a totemoszlop a tengerből való és
mozog - kiáltotta feleségének.
 - Bizonyára igen - felelte az nyugodtan. - Mágikus
erejű totemoszlop ez.
A segítő és bátorító feleség oldalán férfivá érett az ifjú
főnök. Vadászott, halászott, és oly keményen dolgozott,
mint soha azelőtt. Feleségét, Tengeri Dalt, boldoggá tette.
Egy kora reggelen odakintről éles sasvijjogást hallott a
főnök. Kidugta fejét az ajtórésen, és kitekintett. Úgy
elképedt azon, amit látott, hogy felkiáltott.
Az a sas vijjogott, amelyik a totemoszlop tetején
gubbasztott. Erős szárnyaival csapkodott, és csőréből
éles, hangos kri-i-i-i-i-t hallatott. A polip kinyújtotta
hosszú karjait az óceán felé, megragadott velük egy
partra sodort fókát, és a ház mellé vetette, mialatt
Jahkdszi megbabonázottan bámult.
A főnök a totemoszlophoz szaladt, és kikerekedett
szemmel meredt a sasra és a polipra. Már ismét
mozdulatlan volt mind a kettő. A nagy sas behúzott
szárnyakkal ült. A főnök a házból kisiető Tengeri Dalhoz
fordult.
- Mondtam én neked, férjem, hogy mágikus erejű
totemoszlop ez - mondotta az asszony, és nevethetnék
bujkált tengerzöld szemeiben.
Attól kezdve sas vijjogása jelezte a partra sodort,
ehető állatot, és a polip felhúzta a házhoz a vízben
termett élelmet, mielőtt a tengeri teremtmények
visszaszökhettek volna a mély vizekbe.
Egy csupa napfényes reggelen az ifjú főnök háza
irányába közeledő kenukat pillantott meg a tengeren.
Nemzetsége, mely hallott volt főnökének szerencséjéről,
most abban a reményben tért vissza hozzá, hogy a jó
sorsban osztozkodhatik. Mióta elégették elhagyott
falujokat, sorsuk rosszra fordult. Nagy szükséget láttak.
Jahkdszi nem fogadta szívesen a falu bölcseit, akik a
partra érve megkérdezték tőle, hogy visszatérhetnek-e?
- Sok holdhónap telt el azóta, hogy ti engem
elhagytatok
- mondta nekik haragosan - , és most szánalmamat és
segítségemet kéritek.
- Bocsáss meg népednek! - kérlelte Tengeri Dal. -
Csak a nagy főnökök elég nagyok ahhoz, hogy meg
tudjanak bocsátani.
Követte a főnök felesége tanácsát, és megbocsátott
népének. A kenukat partra vonták, és nemsokára egy
jobb, szebb falu épült szemközt az óceánnal.
Kérlelte a nép Jahkdszit, hogy ismét legyen a főnökük,
és ő, miután Tengeri Dallal megbeszélte, ebbeli
keresőkbe beleegyezett. Ettől fogvást úgy uralkodott,
mint azt jó főnököknek kell tenniök. Népe boldog volt és
gyarapodott. Nemsokára Jahkdszi egyre inkább az
Ajándékosztók rendezésével foglalkozott, és mindinkább
az anyagi természetű dolgokkal törődött. Tengeri Dalt
elhanyagolta, és ő minden napnyugtával egyre jobban
haloványodott.
Az ifjú főnök későn vette észre ezt. Egyik este, mikor
a tűzhely előtt Tengeri Dallal beszélgetett, az asszony
hangja egyre bágyadtabbá, erőtlenebbé vált. Mialatt a
főnök ezt figyelte. Tengeri Dal már inkább látszott
árnyéknak, mint élő asszonynak. És Tengeri Dal elhagyta
őt. Jahkdszi úgy érezte, hogy metsző téli szél fúj rá.
Körülnézett. Eltűnt a ház. A hold hideg fényében meg
kellett látnia, hogy nincsen már ott a ház előtt a
varázserejű totemoszlop; eltűnt az is.
Csak egy másik totemoszlop látható manapság: az ifjú
főnök emlékezetére emelték. A mágikus odalett. Többé
nem vijjogott a sas, és a polip nem nyújtogatta
szívókarjait.
 FUKAR MAROK LAKOMÁJA

A Nutka falubéli Fukar Marok, meg a felesége

pompás, cédrusfa palánkokból készült házuk előtt
üldögélt. Jóllehet késő délutáni napsugár ragyogott rájuk,
mégsem voltak jókedvűek. A boldogtalanság sötét felhőit
nem tudták szívükről elűzni, mert Fukar Marok
feleségének igen sok keserves gondolatjárt a fejében, és a
férje nem tudta, hogy az asszony miért táplál magában
sötét gondolatokat.
„Miért nem lehetek én boldog? - tépelődött. –
Korunkhoz képest jó erőben, jól vagyunk, és semmiben
sem szenvedünk hiányt. Szárítórúdjaink lazacoktól,
füstölt tőkehalaktól roskadoznak, van olajunk bőségesen,
tartóink szárított gyümölcsbogyóval teltek, vannak finom
takaróink és prémjeink, hát akkor miért lógatja az én
feleségem a fejét? Talán - gondolta - a feleségem
búbánata miatt járok én is sötét gondolatok között."
Tudta azonban, hogy nem így áll a dolog.
A falu homokos tengerpartján egy fiatalemberekből
álló csoport titokban összeszövetkezett.
- Igenis, ezt kell tennünk - jelentette ki egy fiatalember
komolyan.
- Helyesen és őszintén, igazat beszélsz! - tette hozzá a
nemzetség egy másik ifjú tagja.
- Fukar Maroknak túl sok java van, és törzsünk
számos emberének igen kevés. Jóllehet Fukar Maroknak
sok takarója, lazaca, olaja és más élelme áll felhalmozva
ládáiban, sohasem küld meghívót Ajándékosztásra az
embereinek. A többi főnökök, még azok is, kiknek csak
csekély javaik voltak, tartottak Ajándékosztást, mert azok
szerettek adakozni - mondta egy másik falusi.
- Hiszen ők azért főnökök! - tette hozzá egy magas,
fiatal halász, akinek cethal-dárda volt a kezében.
- És ez az, amiért Fukar Marok nem is főnök!
Nagy komolysággal mindaddig tanakodtak, míg csak az
éjszaka fekete köpenye rá nem borult az óceánra. Majd
mikor már éppen indulóban voltak hazafelé, az ifjak
csapata egy idősebb tagjának csodálatra méltó ötlete
támadt:
- Kényszerítsük Fukar Marokot, hogy tartson
Ajándékosztó ünnepet!
A csapat többi tagja meglepetésében sokáig válaszolni
sem tudott. Mind ez ideig soha senki sem csináltatott egy
főnökkel szántszándékkal Ajándékosztást, azokban az
időkben soha ilyesmi nem történt, amennyire csak vissza
tudtak emlékezni. Úgy tudták, hogy ilyen ünnepséget
csakis annak az akaratából lehet tartani, aki hajlandó az
ajándék osztogatására. A tengerpartnak azon a részén
még a falusiak mindegyike szeretett volna ilyen ünnepet
ülni, amint ehhez elég élelmiszere meg más
elajándékoznivalója összegyűlik. Voltak emberek, akik
éveken át keményen dolgoztak azért, hogy egyszer majd
bőkezűen osztogathassanak. Arra vágytak. De Fukar
Marok más volt, mint ezek az emberek.
Az összeesküvőknek sok tennivalójuk akadt,
legelőször az, hogy szándékukat teljes titokban tartsák,
nehogy arról Fukar Marok meg a felesége tudomást
szerezzen. Az ifjú cselszövők bíztak benne, hogy
tervükről a falubéliek közül senki sem fog semmit
kikottyantani, míg csak a dolog ki nem pattan – akár egy
ügyes kelepce. A Hírmondókkal közölték először a
dolgot, mert az ő feladatuk, hogy efféle ünnepségekről
hírt vigyenek, ha arra felszólították őket. Álmélkodtak a
hírvivők, mikor azt mondták nekik, hogy az
Ajándékosztást Fukar Marok szándékszik tartani, s hogy
az ünnepséget a falu minden egyes részén hirdessék meg,
de csakis egy fél órával azelőtt, hogy megszólalnának,
verjék meg az ünnepség kezdetét jelző dobokat. A titkos
cselszövők nem kötötték a Hírmondók orrára, hogy ők
már a falu minden egyes családjának megsúgták nagy
kuncogások közepette, hogy mikor, ki és hol tartja az
Ajándékosztó ünnepet.
Napnyugta után, holdtölte előtt, egyszer csak hallják a
falusiak a Hírmondók hangját, amint kihirdetik az
ünnepet. Csupán Fukar Marok meg a felesége nem
hallották, mit kiabálnak a kikiáltók, úgyis tervezték a
cselszövők, hogy Fukar Marok házának közelében az
újságot ne hirdessék meg. A falu túlsó feléről meg nem
hallatszott el a csínytevők hírmondóinak hangja az
áldozatok füléig; Fukar Marokék szorosan bezárt ajtó
mögött ültek egy tüzecske előtt, közel ültek a tűzhöz,
mert a házigazda úgy vélekedett, hogy nem kell sok fát
pazarolni, mikor egy kevéske is elég meleget ad.
Csak mikor az egész faluban megperdültek a dobok,
akkor vette tudomásul Fukar Marok, hogy valami nagy
dolog van készülőben, vagy történik is már valami.
Mialatt ő meg a felesége azon töprengtek, hogy mi is
történhetett, felhangzott a dobok pergése, az
összeveregetett ütőfák zaja, és közeledett, egyre
közeledett házuk felé a zenebona. Akkor aztán hirtelen
egy sereg meggyújtott fáklya világát pillantották meg
odakint. Amikor Fukar Marok a nagy meglepetésből
magához tért, a bejárati oszlop mellett kikukucskált. Egy
sereg falusit láthatott közeledni egyre nagyobb tömegben.
Egyenesen az ő háza felé. No, akkor azután megtudta
végre a háza közelébe került kikiáltótól, hogy éppen ő.
Fukar Marok hívta meg ezúttal a falu minden egyes
lakóját Ajándékosztó ünnepségre.
Kábultan kászolódott ki a kapurésen, de ott kint azután
vidám képpel üdvözölte a falusiakat, és szívesen invitálta
őket az Ajándékosztó lakomára, melyet ő maga tart ma.
„Fukar Marok nagy fösvény, de nem ostoba. Úgy lehet,
hogy Nagy Szellem felokosította a szívét" - gondolta a
nép.
Keveset-Adó-Szűk-Markú, a felesége félénken bújt ki
a keskeny kapurésen, de a fáklyák világánál büszke
mosollyal fény- lett az ábrázata, amint férjeura szívélyes
fogadásához csatlakozott. Hangos muzsikára zendítettek.
A falusiak vidáman ropták a táncot a ház előtti tágas
térségen. Nagy ámulatukra Fukar Marok kérte elsőnek
táncra a feleségét, s ugyancsak jól járták, pedig az
asszony nem tudott róla, hogy a férje j ó táncos. Ezután
az egyik főnök hívta táncba Fukar Marok feleségét, és
úgy bánt véle tánc közben, mint egy hercegnővel.
Ezek után mindnyájuk ámulatára Fukar Marok azt
kérte, hogy tartsanak táncvetélkedőt, ő maga három ifjú
táncost hívott ki a táncpárbajra. A falusiak azt vélték,
hogy ez a tánckihívás csak valami tréfa lehet, de annak
nagyon örvendtek, hogy Fukar Marok nehéz helyzetében
annyi szívességet, jókedvet, tréfálkozást mutat.
Kihirdették, hogy a fiatalok három legjobb, legügyesebb
táncosa próbára kél a nagylelkű, Ajándékosztót tartó
házigazdával.
Fukar Marok pompás tánckötényt öltött magára, és
kiállt a tér közepére, hogy ott mérkőzzék a három
mosolygó, ifjú táncossal. No és akkor aztán ők táncra
perdültek. És hogy táncoltak! A fiatalemberek, mint
általában a falusiak hasonló szertartásokon, udvariasan,
néhány könnyed lépéssel kezdték, amelyet, úgy vélték, az
öregebb ember könnyen követhet.
De nem úgy folytatták, amikor az „öreg" egyre
nagyobbakat ugrott és pörgött, gyorsabban, mint az ifjú
táncosok. Ekkor már nemcsak az ifjú táncosok látták,
hogy itt valódi táncpárbajról van szó, megérezték azt a
dobosok is. Képedeztek a falusiak, hogy a dobosok
milyen gyors ütemet vernek, és a táncos lábak
szökellnek, a testek forognak, kígyóznak, ahogyan az a
tánckihíváshoz illik.
Az ügyes, ravasz dobosok még nehezítették is a táncot
azzal, hogy hirtelen, a legváratlanabb pillanatban tempót
változtattak. De a tánc csak folytatódott hibátlanul. Mikor
belátták, hogy Fukar Marokot nem tudják legyőzni, az
egyik főnök kijelentette, hogy az öregebb ember a
győztes, és a fiatal táncosok Fukar Marok vállára tett
kézzel hagyták el a táncteret. A tánc meg az éneklés
hosszú ideig folytatódott, majd Fukar Marok sugárzó
arcú felesége jelt adott az urának, akit éppen egy sereg
falusi fogott körbe.
Fukar Marok ekkor háza kapujához ment, és behívta
házába mindannyiokat arra a lakomára, melyet számukra
az asszonyok készítettek. A bevonulók seregét a főnökök
vezették, és mikor a bejáraton mind bementek a nagy
házba, hatalmas ünnepet ültek. Volt ott bőséggel minden
ünnepre való, és mindenből a legeslegjobb.
Magasan járt már a nap, mikor az utolsó ünneplők is
eltávoztak. Fukar Marok és felesége körülnéztek: üresek
voltak a halszárítók, kiürültek az élelmet tároló ládák. De
az öreg házaspár egyre boldogan mosolygott.
Ezután történt az, hogy a falu főnöke a
varázsdoktorkodó sámán kíséretében betért Fukar Marok
házába. Azt mondták, azért jöttek, hogy meghívják:
vegyen részt a falu tanácsának ülésén, amit másnap
tartanak.
- Megtiszteltetésnek tartom a meghívást - hebegte
Fukar Marok -, de ti egy nagyon szegény embert fogtok
látni személyemben a holnapi tanácsülésen.
- Te egy leszel a többiek közt - mondta mosolyogva a
főnök -, de mi nem azt nézzük, hogy ki a szegény, hanem
azt, hogy kinek gazdag, adakozó a szíve.
 AZ ELSŐ AJÁNDÉKOSZTÓ LAKOMA

Mikor még fiatal volt a világ, egy sokszínű nagy

madár szállt le a tengerre, szemközt egy indián községgel
az északnyugati parton. A nemzetség ifjú emberei
megpróbálták lelőni. Vadásztak rá a partról, célba vették
kenuikból is. Egyiknek sem sikerült.
A főnök, akit Arany Sasnak neveztek, ott állt a parton
szolgájával. Kék Szajkóval. Szomorúan látta a főnök,
hogy a nemzetség ifjú tagjai mennyire gyarló vadászok.
- Még az én zsenge gyermekeim is le tudnák lőni ezt a
különös madarat! - kiáltott fel.
- De hiszen leányok! - rebegte a megdöbbent szolga,
mivel tudta, úgy tartják, hogy leányok nem vadászhatnak
sem madárra, sem nagyvadra.
A főnök nem válaszolt. A két leány nem volt messze
tőlük, a parton levő házban meghallották apjok szavait.
Nem mondták el, hogy hallották, amit az apjok mondott.
A következő napot titokban az erdőben töltötték, leltek
ott nyílnak való fát, és készítettek nyilat meg íjat erős
tiszafából. Elrejtették az íjat meg a nyilakat egy nagy
cédrusfa odvába.
Egyszer aztán, még napkelte előtt, az erdőbe szöktek.
Fiúruhát vettek magukra, hosszú hajókat az arcukba
fésülték, így nem hasonlítottak a főnök leányaihoz.
Elővették az elrejtett íjat meg a nyilakat, és lementek a
tengerpartra. Ott csak egy kicsiny halászkenut leltek.
A többi nagy kenu mind kint volt a vízen ifjú
legényekkel, akik a varázserejű „Szivárványos madárra"
vadásztak. Mikor a leányok kis távolságnyira eleveztek a
parttól, nyomban meglátták a madarat. Ott reppent föl az
őt körbevevő kenuk között. A kisebbik leány nagy
csöndben addig evezett, amíg az óceánra ismét leszálló
madarat nyíl-lőtávolságra beérték. Az idősebbik leány,
aki a nyilazást az erdőben sokat gyakorolta, csak egyetlen
nyilat lőtt ki. Szíven találta a madarat. Gyorsan kihúzták
a nagy madarat a tengerből, majd a két leány szélsebesen
a partra evezett, mielőtt a nagy kenuk meglepődött
harcosai megelőzhették volna őket.
A leányok az erdő sűrűjében rejtették el a szép
madarat, és azután elmondták az apjoknak, hogy mit
cselekedtek. A főnök megdorgálta őket, amiért vadászni
mentek, de leányai ügyessége büszke örömmel töltötte el
a szívét.
- Mi azért kívántuk annyira azt a madarat –
magyarázta apjának az idősebb leány -, hogy
szétoszthassuk szivárványszínű tollait a mi madár
barátainknak.
Az adakozásnak ez a szelleme igen tetszett a
főnöknek. Elhatározta, hogy a következő estén nagy
ünnepséget rendez, olyant, amelyen a leányai a mulatozás
végén elajándékozhatják a tollakat.
Másnap Kék Szajkó már pitymallatkor útra kelt a kis,
meghívóul szolgáló ajándék pálcikákkal. Arany Sas háza
előtt egész álló nap verték a vendéghívogató dobot.
Nyomban, ahogy a nap távozott az égről, különböző
fajtájú madarak falkája sereglett Arany Sas házához.
A nagy lakoma után Arany Sas büszkén beszélt
vadászó leányai ügyességéről, és kijelentette, hogy
most ajándékot ad minden vendégének. Akkor a
leányok bevitték a madarat. Szinte lángolt sok szép,
különféle színű tolla. Megkezdődött a madár tollainak
Ajándékosztó szertartása. Az erdei kacsának kedves
szürke, zöld, piros, kék, fehér és sárszínű tollakat
adtak.
A mezei pacsirta barna és sárga színeket kapott. A
jégmadárnak világoskék, sötétkék és fehér tollakat
osztottak. A nyugati pintynek piros, sárga és fekete
tollak szereztek örömöt, és még sok madár kapott
tollakat, mielőtt a szertartás véget ért. Azóta ezt az
ünnepet Ajándékosztó ünnepségnek hívják - és a nekik
osztogatott tollakat a madarak azóta is viselik, és azóta
még sok-sok ünnepséget tartottak.
 FEKETE-MINT-A-HOLLÓ

Jóllehet Holló sok zűrzavart okozott az égi Nagy

Változtatónak és segédeinek, mégiscsak bölcs madár
volt, és azért őt küldték le a földre, hogy az átváltoztatás
erejével segítsen az emberek gondjait-bajait megoldani.
Ezt ő néha jól, máskor meg bizony rosszul végezte. Holló
nagyon bölcs is volt, meg roppant bolondos is, igen okos
is, meg roppant buta is. Legostobább éppen akkor volt,
mikor azt akarta megmutatni, hogy mekkora esze van.
Holló szörnyen hiú madár volt. Mielőtt a Nagy
Változtató a földre küldte őt, azt mondta segédeinek:
- Holló legyen a legszínpompásabb madár!
Dolgoztak is a segédek keményen, hogy uruk
parancsának eleget tegyenek, de bizony feladatuk nehéz
volt. Több holdhónapnyi szorgos munka után úgy vélték,
hogy jó munkát végeztek. Holló oly csodálatosan
tarkabarka lett, hogy mellette Kék Madár s még Bíborka
Madár is fakónak látszott. De Holló akárhogyan
nézegette magát az égi tó tükrében, csak nem volt
megelégedve küllemével. Azt kérte, cseréljék ki
szárnytollait. Más színeket óhajtott. Mikor ezt a kérését
teljesítették, akkor azt kívánta, hogy a farktollainak
adjanak más színárnyalatot.
A segédek türelmesen, egyre változtattak Holló
színein. De így sem tetszett Hollónak. Ekkor a segédek
elpanaszolták a Nagy Változtatónak, hogy milyen
gondban vannak. Nagy Változtató kiment a munkahelyre,
hogy utánanézzen kézműveséinek. Holló olyan volt, mint
a szivárvány, de még így is azt mondta a Nagy
Változtatónak, hogy gondolna még egyes szépíteni
valókra, mielőtt az emberek közé leszáll. Nagy
Változtató türelemmel hallgatta végig a nagy madár
kívánságait.
- Egy ennyire hiú és elégedetlen madár már csakis
egyetlen egy változtatást érdemel! - mondotta a Nagy
Változtató, majd parancsot adott segédeinek.
Azok addig szórták a kormot meg a hamut Hollóra,
míg olyan fekete nem lett, mint az éjszaka. Fekete volt,
midőn leszállt az emberek közé, és bizony, fekete ő mind
a mai napig.
 HOLLÓ SZÜLETÉSE

Volt a világon olyan hely, ahol csupán egyetlen

testvérpár élt. A fivér nem is kívánt semmi mást, csak
hogy ő meg a húga együtt legyenek. De a leány erősen
magányosnak érezte magát.
Egy napon a part mentén sétálgatott, majd felhágott a
sziklás hegyfokra. Tiszta vizű tavacska volt éppen a
hegyfok alatt. Sírdogálva üldögélt odafent a leány. Azon
búslakodott, hogy mennyire egyedül is él ő ezen a
világon. Ahogy lefelé tekintett, a tavacskában egy
kicsiny, fehér kristálykavicsot vett észre. Sírva
ereszkedett le, felvette a tojás formájú kavicsot. Azt hitte,
meghal, ha azt lenyeli. Le is nyelte.
Eltelt egy kis idő, s a leány azt veszi észre, hogy
gyermek nő benne. Jaj, csak a bátyja meg ne tudja! Attól
félt, hogy a bátyja megpróbálná elpusztítani a csecsemőt.
Megszületett Holló-gyermek, s rohamosan növekedett.
A leány azt sem tudta, hová rejtse el. Lement a partra, s
ott az erdők vadjait meg az ég madarait hívta segítségül.
Rengeteg sok válasz érkezett. Csak úgy visszhangzott
tőle a levegő, valamit mind mondtak neki, s ő mindtől azt
kérdezte:
- Mit tehetsz?
Arra vágyott, hogy a gyermeket erőssé, bátorrá
neveljék, jól megeddzék. Hogy fivére ne árthasson neki.
A leány könyörgésére végre hallható szóval Daru
válaszolt:
- Én felnevelem a
gyermekedet! A leány ismét
feltette a kérdést:
- Mit tehetsz?
 Felelte a Daru:
- Én télen-nyáron vízben állok. Úgy fogom tartani s
nevelni a fiadat is.
Örvendett a leány, s odaadta a fiút Darunak. Daru
fogta a gyermeket, levitte magával a partra, s ott
gondozta, hideg vízbe tette-vette minden napon. így
serdült a gyermek erős, keménykötésű ifjúvá. Hiszen a
régi időben ez volt a módja, hogy a nép fiai bátor
férfiakká edződjenek.
Mikor Holló egészen nagyra nőtt. Daru visszaküldte őt
az anyjának.
Dühbe gurult a nagybátyja, amikor meglátta. Meg
akarta ölni Hollót. Legelőször erdőlni küldötte, de előre
úgy ügyködött, hogy egy fa a fiúra essék. De hát Holló
kristálykőből lett ám. így aztán nem őt nyomta agyon a
fa, hanem az törött szét az ő fején. Nem bírt neki ártani.
Próbálta a nagybátyja a fiatalembert másképpen is
elveszejteni.
De az unokaöcs mindig túljárt a nagybátyja eszén.
Utoljára a nagybátyja azzal próbálkozott, hogy akkora
dagályt csináljon, hogy árvíz támadjon. Ügyködésére a
víz szintje növekedett, de Holló kiment, s az árnak
megálljt parancsolt. De hiába, az árapályt csak nem tudta
feltartóztatni, azt csakis a nagybátyja tudta. így hát
belátta, hogy a nagybátyjának nagyobb a hatalma.
Győzött felette. Fogta magát, kiment, s lőtt egy libuc
madárhoz hasonlatos tollas repülő lényt. Annak bőrét
tollastul magára vette, s azzal felszárnyalt az égbe.
Odafent Hollót maga a Nap fogadta nagy szívesen. Majd
újból felöltötte a madárbőrt, és lerepült, de amikor leért, a
földet még víz borította. Addig szálldosott, míg csak bele
nem fáradt.
Végre-valahára egy sűrű felleget talált, no, akkor ő
abba ütötte bele a csőrét. Hogy milyen sokáig függött ott
a fellegben, a csőrénél fogva, azt senki sem tudja, de a
vizek végtére visszatakarodtak. Holló könyörgött, hadd
leljen egy füves helyecskét, ahová leszállhat. Lelt olyat, s
elhagyta a felleget. Épségben földet ért, ott a madárbőrt
levette magáról, s máris újabb kalandokra készülődött.
 MIÉRT FEKETE A HOLLÓ?

Indián ország Mondd-Ki-A-Nevét-Ha-Bírod-nak

nevezhető szépséges tengerpartján táncmulatságra gyűlt
össze a madarak mindennémű-nemű serege. Csuda szép
színekkel festették ki tollruhájukat a táncünnepélyre.
Ott gubbasztott közöttük a Holló is, de meg sem
moccant, pedig a madarak váltig biztatták, hogy pingálja
ki ő is magát. Azzal azután megperdítették a dobokat, és
énekre zendítettek. Mindenik madár eljárta a maga
táncát.
Végtére Holló is felpattant, s azt gondolta: most kifesti
ő is magát. De nem lelt már semmiféle színes festéket,
azokat addigra felkente magára a többi madár. Csak
fekete festék maradt.
Mit volt mit tennie, azzal kente be tollazatát, és azóta
folyvást, mind a mai napig fekete a Holló.
Az is éppen abban az időben történt, hogy Szarvas a
tengerpart északi csücskén kenuja kiégetésén
munkálkodott. Azt akarta, hogy az kívül-belül tiszta
legyen. Az emberek éppen Szarvastól tanulták el, hogy
égetéssel miként tisztítsák meg kenuik külsejét. A
táncoló nép odasereglett Szarvas köré, és Szarvas
felnézett munkájából, rajok csodálkozott, és
megfeledkezett kenujáról. Tüzet is fogott az ott is, ahol
nem kellett volna, s már-már egészen elégett volna, de a
táncosok rákiáltottak:
- Nézz a kenudra, hé!
De a Szarvas csak nem törődött a kenujával, el is
emésztették azt a lángok.
 Ettől kezdve a Szarvasnak soha többé nem lett kenuja.
És ma is: a Szarvas, ha embert lát, rábámul, és semmi
másra nem figyel.
 DAGÁLY ASSZONY

A haidák azt regélik, hogy Nagy Földnyelv Dagály

Asszonya mindig szorgoskodott. Egyik kötelessége az
északnyugati part ár-apály szabályozása volt. Ezt úgy
mívelte, hogy egyenesen lefeküdt a hátára, és emelgette a
lábait le és föl. Mikor fölemelte, akkor magasra szökő
árhullámlás örvénylett a parttól legmesszebb levő sziklák
körött is. Mikor Dagály Asszony leeresztette lábait, akkor
apály keletkezett. Nem borította többé tengerár a
partokat.
Nemcsak apállyal-dagállyal törődött Dagály Asszony;
volt más dolga is. Karját, kezét még szorgalmasabban
foglalkoztatta, mint lábait. Minden halat
varázsdobozokban tartott, s azok a dobozok ott
sorakoztak a háza körött.
Előfordult, hogy néhány hal kiszökött ezekből a
zsúfolt dobozokból, majd a dagály a partra vetette őket.
Dagály Asszonyt ette a méreg, ha a halai eliszkoltak a
dobozokból, és tombolt dühében, mikor K-Ke, a Holló,
az ő háza közelében szállt partra. Amint Holló földet ért,
elváltozatta magát; szárnya, fekete ruhája, csőre eltűnt;
emberré alakult át. Dagály Asszony házához ment, és
bekukkantott kapuján.
- Hol voltál, és mit míveltél? - kérdezte Dagály
Asszony haragosan, de fekvő helyzetén nem változtatott,
s nem nézett körül, hogy ki is volna ott.
- Nagyon fáradt és éhes vagyok. Árapálynak Asszonya
- mondta Holló búbánatosan. - Apró halra halásztam.
- Azt nem tehetted! - kiáltott fel az asszony dühösen. -
Minden egyes kishal biztonságban, a dobozomban van.
Kifelé a házamból! És ott kint maradj!
Az elbátortalanodott Holló lekocogott a tengerpartra, s
ott közel a vízhez, egy sziklára ült. Észrevette, hogy egy
sirály döglött kishalat kap be, mielőtt azt egy daru
elragadhatta volna előle. A halacska láttán Hollónak
ötlete támadt. Csak éppen egy ilyen kis olajos halra volt
szüksége ahhoz, hogy kifundált tervét végrehajtsa.
Mohón lesett minden befelé tartó hullámot, de több
halacska nem sodródott a partra. Hogy célt érjen, fogta
magát, és összeveszítette a sirályt a daruval.
- Daru azt mondja, hogy nagy a szád, és túl sokat
használod - mondotta a sirálynak.
Méregre lobbant a sirály, de akkora nagy madárral,
mint a daru csak nem mert kikezdeni.
Holló odasétált a daruhoz.
- Tengeri sirály azt mondja, hogy nem kellene mások
dolgába ütnöd azt a hosszú orrodat! - mondta neki.
Daru hangos rikoltással rohant a sirályra, és oly erősen
rúgta farktövön, hogy a hal, amit az lenyelt volt, kirepült
a szájából, és a partra. Holló elébe pottyant. Mielőtt a
daru felkaphatta volna a kis olajos halat, Holló ragadta
fel, és erősen bedörzsölte vele a kalapját. Annak a halnak
roppant erős szaga volt.
Azzal Holló visszament Dagály Asszony házához, és
bedugta fejét az ajtónyíláson. Az asszony egyszeriben
megérezte a halszagot, gyorsan Holló felé fordította a
fejét:
- Hol kaptad azt a halat? - kérdezte élesen.
Holló megveregette a pocakját, udvariasan böffentett,
és azt mondta:
 - Sok-sok hal van az óceánban, a parthoz közel.
Sokkal több, mint amennyit te a varázsdobozaidban
őrizgetsz.
Jajveszékelésben tört ki Dagály Asszony:
- Iszamlósak, csuszamlósak azok a halak! Mindig
kiszöknek a dobozaimból! - siránkozott.
- Ó, hiszen annyi a gondod az árapállyal! - mondta
Holló. - Gyakran tűnődöm rajta, ugyan miért törődsz még
a halakkal is? Egy olyan okos, ügyes asszony, mint te,
aki több dolgot végez, mint amennyire férfiember képes
volna, eleget tenne, ha semmi mással nem törődne, csak
az árapály szabályozással! Ugyan miért nem szórod bele
a tengerbe azokat a kellemetlen halakat?
- Az fogom tenni! - kiáltott fel az asszony, és olyan
hirtelen szökkent fel, hogy csaknem kirúgta Hollót a
partra. Holló felhasználta az alkalmat, hogy
elmeneküljön, miközben Dagály Asszony minden
dobozát halastul j ó messzire behajította az óceánba.
Holló fortélyának köszönhető, hogy attól az időtől
fogva az indiánok oly sokféle-fajta halat lékek a
tengerben.
 HOLLÓ, A KENU-KÉSZÍTŐ

Holló, miután a világot körberepülte, ismét a

tszimsian indiánok területén szállt le, és ott emberi alakot
öltött. Elfárasztotta a hosszú repülő körút és útközben
átélt kalandjai. Mindenekfölött: éhes volt. Mint mindig.
Az erdőből felszálló füstöt pillantott meg, arrafelé
tartott, és ott egy magas fák közé rejtett kunyhóra lelt.
Szépséges, fiatal tszimsian leányzó élt abban a házban
özvegy édesanyjával, aki nagyon szíves vendéglátó
asszony volt. Volt is a házában ennivaló bőséggel, és
Hollónak a kiadós lakmározás után kedélyes hangulata
támadt. Rengeteget fecsegett, főképpen saját magáról
nem feledkezett el megemlíteni, hogy ő mennyire okos;
ügyességével kérkedett, s azt mondta, hogy ő valóságos
és elképzelt dolgokat is el tud készíteni. Furfangosságot
termő csalafinta fejében egy ötlet született:
- Ha hozzám adod, feleségül veszem a lányodat -
mondta az özvegynek. Az készséggel beleegyezett.
Holló boldogan élt feleségével az özvegy házában
több holdhónapon át. Mikor észrevette, hogy anyósa kezd
csodálkozni rajta, hogy veje semmi kézzel fogható dolgot
nem mivel – kivéve az evést -, akkor ahhoz a
mesterséghez fogott, amihez legjobban értett: a
csalafintasághoz. Egyik éjszaka azt mondta a
feleségének, hogy annyira szereti őt, hogy elmegy, és
készít egy pompás kenut az asszony anyjának. Nem
felejtette el hozzátódítani, hogy ő mesteri kézműves; a
kenu szépséges, kecses lesz. Olyan pompás lesz az új
kenu - bizonygatta a feleségének -, hogy ők soha többé
nem tartják érdemesnek, hogy az öreg ócska kenut
használják.
- Mondd meg kedves anyádnak - itt egy pillanatra
észbe kapott Holló, mert eszébe villant, hogy milyen
pompásan főz az anyósa -, hogy holnap, amint felkél a
nap, bemegyek az erdőbe, és keresek ott egy olyan vörös
cédrusfát, amiből érdemes kenut építenem. A
rákövetkező napon akarok hozzáfogni, hogy kivájjam a
kiválasztott törzset.
A leány büszkén továbbította Holló üzenetét az
anyjának, aki azt örvendezve fogadta.
Következő nap, egy hatalmas reggeli után, Holló
közölte az asszonyokkal, hogy most elmenne a környező
erdőségbe, hogy a kenu számára való legalkalmasabb fát
megkeresse. Be is ment az erdő mélyébe, ott is maradt,
míg csak a nap el nem bújt a fák mögé, aztán visszament
a feleségéhez.
Egy, a szokottnál is bőségesebb vacsora után - mert,
mint magyarázta, a kenufa keresgélése közben
fogcsikorgató éhsége támadt - , azt mondta az
asszonyoknak, hogy rengeteg fát megszemlélt, míg végre
megtalálta azt, amelyik céljának legjobban megfelel.
Bizonygatta az asszonyoknak, hogy másnap hajnalban
megint az erdőbe megy, kivágja a fát, és munkához lát. A
feleség igen epekedett, hogy csinálja hát azt a kenut,
különösen mióta Holló arról mesélt neki, hogy micsoda
boldog időket fognak ők tölteni abban a csodálatos, új
kenuban. Holló, mint egy született mesemondó,
szavakból festett ragyogó képet a közeli jövőről. Mikor
majd ők szélsebesen eveznek a közeli szigetek között!
Felesége a kenu farában, felesége anyja a kenu közepén,
és ő maga elöl, a kenu orrában! Következő reggel, még
világosodás előtt az erdőbe távozott, hogy hozzálásson
feladatához. Nemcsak azt az óriási mennyiségű ennivalót
vitte magával, amelyet az anyósa reggelire készített
számára, s amit ő farkasétvággyal bezabált, vitt ő még
ezenfelül is élelmet magával, hogy a dolgos napon legyen
mivel erősítenie magát. Magával vitte anyósa
kőszerszámait is.
Mikor az aznapi hőség csillapodott, hallják az
asszonyok a favágást jelző fejszecsapások hangjait. Kis
idő mltán meg a földre zuhanó fa reccsenése hangzott.
A fülelők egyre hallották a visszhangzó fejszecsapások
hangjait. Azt hitték, hogy a kenu-készítő nagy mester
hozzáfogott a kenu kivájásának nehéz munkájához.
Mikor besötétedett, Holló ernyedten vonszolta magát
haza, azt mondta nekik, hogy belefáradt a kenu
megmunkálásába. Kimerültsége szemmel láthatóan
csöppet sem kisebbítette étvágyát. Nekiült a két asszony
készítette hatalmas lakomának. Ekkor az anyós egy éles
pillantást vetett a gyorsan ürülő élelemtárolókra. Azon az
éjjel Holló arra kérte a feleségét, hogy az anyja egyedül
neki minden estére egy nagy lazacot főzzön, mert ilyen
erősítő táplálékra van szüksége egy kenu-építőnek. Még
négynapi csalafintáskodás után Holló lazacvacsorázás
közben kijelentette, hogy a kenu készítését hamarosan
befejezi. A „hamarosan" nagyon is hosszú időre terjedt,
úgyhogy végül is az anya így szólt leányának:
- Menj titokban az erdőbe. Arrafelé, ahonnan hallod a
fejszecsapásokat. A hang nyomán a kenu-építőig jutsz.
Nézd csak meg, mennyire van a kenu attól, hogy készen
legyen. Azután siess vissza, és mondd meg nekem, mit
láttál, de a férjed meg ne tudja, hogy a nyomában jártál.
A kenu-készítő mesterek többnyire nem szeretik, ha
asszonyszemély megnézi a munkájukat, mielőtt az
elkészült volna!
A leány szót fogadott az anyjának, és némi
nehézséggel ugyan, de nyomon követte a hangjelzést. A
nehézség az volt, hogy amint telt a nap, a fejsze egyre
kevesebbet jelzett. Mikor a fiatalasszony óvatosan
megközelítette azt a helyet, ahol a kenuépítő dolgozott,
megállt, majd elbújt egy nagy cédrusfa törzs megett, és
onnét leste az emberét. Holló éppen felmászott a cédrusfa
összeborult ágaira, és arra háttal, mint egy ágyra,
ráfeküdt, ott boldogan dudolászta azt a kis dalt, amit
kenu-készítők szoktak dünnyögni munka közben. De
azért munkáját sem hagyta teljesen abba. Egyszer-
egyszer lekászálódott a fagally ágyról, és az előtte heverő
nagy cédrusfa törzsbe fejszéje fokával nagy gyöngéden
egyet-egyet belecsapott. A félig már elrohadt nagy törzs
egyik végén nagy lyuk támadt, ott visszhangzott a
csapkodása, sőt a hangok felerősödtek, és így aztán
távolról könnyen lehetett azt képzelni, hogy ott egy férfi
keményen munkálkodik.
Az asszony olyan csöndesen suhant ki az erdőből,
mint egy eloszló füstgomolyag. Amikor meg hazaért,
szégyenkezve mondta el az anyjának, mennyire haladt a
munka, az új kenu készítése hogyan is áll.
Azon este megint dögfáradtan tért haza a nagy kenu-
készítő mester, de már előre örvendezett a rá váró
pompás ételeknek.
A boldogságának azon nyomban vége szakadt,
mihelyt a nehéz cédrusfa kaput belökte. Minden eltűnt
nyomtalanul. Ételtartók, szép feleség, jóságos, jótékony
anyós. Holló kirohant a házból, a tengerhez sietett, oda,
ahol a megvetett, ócska, öreg kenu szokott állni. Eltűnt az
is.
Ekkor megértette, hogy az asszonyok visszaeveztek
saját nemzetségükhöz.
Szomorkodott Holló, szerfelett búslakodott –
mivelhogy Holló szörnyen - éhes volt.
 HOLLÓ ÉS KÖDASSZONY

Nagyon fiatal volt még akkor a világ, mikor Holló

két szolgájával az északnyugati part egy tengeröblében
halászgatott. Azt remélték, hogy lazacot fognak. Csak
békák akadtak hálójukba, így hát Holló szolgáival
elevezett a patak torkolatához. Menet közben egyszerre
csak olyan sűrű köd lepte be kenujukat, hogy még az
evezőlapátjaikat sem látták. Akkor meg váratlanul
föllebbent egy kicsit a ködfüggöny, s nagy
meglepetésükre egy asszonyságot találtak, ott ült a
kenujuk kellős közepén. Az asszony elkérte Hollótól
fenyőfa gyökérből font kalapját, fogta a kalapot, bal
kézzel maga elé tartotta. Abban a pillanatban a köd
utolsó foszlányáig a kalapba takarodott, és ők
akadálytalanul evezhettek tovább.
Megértette Holló, hogy az asszonynak varázsló
hatalma van, így hát feleségül vette őt. Egy napon Holló
elindult halászni. Egyik szolgáját otthagyta a szállásukon
Köd Asszonnyal - ugyanis így nevezte el a feleségét: Köd
Asszony. Mikor Holló hosszú ideig távol maradt, Köd
Asszony megéhezett, szólt a szolgának, hogy az a
forrásból töltsön tele egy vízhordó korsót, s vigye oda
neki. Mikor a szolga ezt megtette, az asszony egyik ujját
a vízbe dugta, majd azt mondta a szolgának, loccsantsa ki
a vizet a víztartóból a tenger irányába. így tett a szolga,
hát a vízzel együtt egy nagy lazac loccsant ki. Az asszony
azt parancsolta, hogy a szolga úgy csapja agyon a halat,
hogy az ne szenvedjen sokáig, aztán egykettőre főzze
meg, mielőtt a férje visszatérne. Miután elköltötték a
lazacot, azt parancsolta a szolgának, hogy alaposan
tisztítsa meg a fogait, hogy a Holló ne tudja meg, mit is
ettek. Intette a szolgát: szót se szóljon Hollónak a
lazacról.
Mikor Holló visszatért, a szolga elébe rohant. A
szolga arca olyan elégedettnek látszott, hogy Holló
megkérdezte tőle, mi történt, míg ő odavolt? A szolga
hímezett-hámozott, hogy semmi sem történt, de Holló
fenyegetésére végül beszélt a semmiből jött lazacról.
Holló bement Köd Asszonyhoz, és megkérdezte, hogy
valójában honnan került a lazac. Férje iránti szerelme
rábírta Köd Asszonyt, hogy elárulja a titkot. Arra kérte
férjét, hogy töltse tele forrásvízzel a kalapját, s a vízzel
teli kalapot vigye oda neki. Holló ezt örömmel megtette.
Halász-kirándulása nem járt szerencsével, semmit sem
fogott; és szerfelett éhes volt. Amint Holló bevitte a
vízzel telt kalapot, felesége négy ujját dugta bele a vízbe,
és mikor Holló kiürítette a kalapból a vizet, négy
pompás, guvadt szemű lazac pottyant a földre a kiöntött
vízzel. A szolga megölte és megfőzte mind a négyet,
Holló és felesége lakmároztak és énekeltek.
Nyomban, ahogy befejezték a lakmározást. Holló
máris arra kérte Köd Asszonyt, hogy varázsoljon több
olyan nagy halat, mint amilyeneket most faltak föl, mert
életében először látott és evett ilyenfajta lazacokat. Az
asszony azt felelte, hogy van neki varázsereje ahhoz,
hogy megtegye, amit Holló kér, ám mielőtt elővarázsolná
a halakat, építsen Holló egy füstölőházat, sok-rúdú
ráccsal.
Holló csakhamar megépítette a nagy füstölőházat, és
örömmel engedelmeskedett Köd Asszonynak, mikor az
azt mondta, hogy hozza a nagy víztartót vízzel telten
hozzá. Az asszony megmosta a haját a vízben, és azt
mondta, hogy most aztán a vizet öntse vissza Holló abba
a forrásba, ahonnan merítette. Megtette ezt Holló, és a
forrásban egyszerre csak úgy hemzsegtek a pompás
halak. Holló és szolgája sok halat fogott ki, megölték,
megtisztogatták és felaggatták őket a füstölő rácsaira.
hogy száradjanak. Három füstölőházra elegendő lazac
volt a forrásban.
Holló boldogan gondolt rá, hogy lesz a télire bőséges
élelemkészlete, de egy idő múltán minden apróság miatt
házsártoskodott a feleségével. Vitatkoztak, össze is
kaptak, és a heves természetű Holló megütötte Köd
Asszonyt.
- Azon nyomban elmegyek! - mondta ekkor Köd
Asszony. Itthagyja Hollót, visszatér apja házába.
Holló eleinte nem akarta elhinni ezt. Az asszony ekkor
szétfésülte a haját, és olyan zúgás támadt, mint mikor az
orkán tombol, és a füstölőház felől özönlött a víz.
Köd Asszony a házból lassú nyugalommal sétált a
tenger felé, a szél süvöltése egyre erősödött, s úgy
rémlett, hogy a szélzúgás hangja követi őt. Mikor az
asszony már majdnem a vízhez érkezett. Holló
utánarohant, és könyörögve kérte, ne hagyja el, maradjon
ott, de az asszony egy szót sem válaszolt, csak ment,
egyre közelebb a tengerhez. Holló próbálta megfogni és
visszatartani, de kezei keresztülhatoltak rajta, éppúgy,
mintha ködöt markolt volna.
Holló üvöltött bánatában. Végül azt is meg kellett
tudnia, hogy mit okozott az a nagy szélvihar, a nagy
zúgás: minden lazac, még a rácsokon fekvő, szárított és
felfüstölt halak is zúgva követték Köd Asszonyt a
tengerhez. Holló és szolgája kapkodtak, iparkodtak, hogy
egy-egy lazacot elkapjanak, de egyet sem tudtak
visszatartani. Lassacskán minden guvadt szemű lazac
eltűnt Köd Asszonnyal együtt az óceánban.
A hosszú tél alatt Holló csak egy-egy békát evett.
Bizony, Holló a leghatásosabb varázserejével sem tudott
visszahozni egy lazacot sem, és nem tudta visszacsalni
többé Köd Asszonyt sem.
Azóta Köd Asszonynak a leánya: Csermely Asszony
hívogatja föl a halakat a tengerből a folyókba.
 HOLLÓ ÉS A BÁLNA

A tengerparton csámborgott Holló, mikor jó messzire

a parttól egy bálnát vett észre a vízben. Törte a fejét,
hogyan ölhetné meg? Kirepült a nyílt tengerre, s mikor a
bába a vízből felbukkant, Holló fogta magát, s belerepült
tátott szájába. A bálna hasában tüzet rakott, s mind
megsütötte azt a sok halat, amit a bálna lenyelt volt.
Mikor már elfogyott odabent a sütni való. Holló a bálna
oldalából nyesett egy-egy darab hájat. Addig s addig,
hogy a bálna belepusztult. Holló meg a holt állat
bendőjének foglya lett. De elkezdett ám énekelni
odabent:

Azt kívánom, hogy a bálnát

hullámverés sodorja
finom homokpartokra,
kívánom, kívánom,
puha fövényre vágyom.

Hát nem is sokára partra sodródott egy falu végénél.

Az odavalósi fiatalemberek észrevették a bábát, oda is
siettek, hogy feldarabolják. Mikor a közelébe érkeznek,
csak hallják, hogy valaki azt énekli:

Erős legyen az a férji,

aki szét tudja metélni
ezt a bálnát,
azt kívánom!
 Megijedtek a fiatalok a bálnából hangzó énekszótól.
Visszarohantok falujokba, hírül adták, hogy mit hallottak.
Erős, edzett férfiak tértek vissza vélek, és febyitották a
bálnát.
Kiröppent belőle Holló, s első gondja lett, hogy
tisztogassa magát, mert merő egy zsiradék lett a tollazata.
Csináltak is a szemtanúk egy csúfolkodó éneket a bába
hasából kiröppent, csupa zsiradék illetőről; nem tudták,
hogy az maga Holló volt. Holló úgy szégyellette magát,
hogy arra a helyre sohasem tért vissza, így a falu népe
ette meg azt a bábát, amit Holló a maga táplálására szánt
volna.
 HOGYAN SZERZETT HOLLÓ
LAZACOKAT?

Amint Holló hírét hallotta a pompás lazacoknak,

szerezni akart néhányat, hogy azok országának nagy
folyóiba rakják ikráikat. Egy szellem-lény mondta meg
Hollónak, hogy minden lazac Hódé, de az nagyon
gondosan őrzi azokat.
Próbálkozott Holló egypár ravasz cselfogással, hogy
az öreg Hód adna neki néhányat a lazacaiból, de bizony
attól egyet sem kapott. Ekkor ön-átváltoztató
tudományához folyamodott, úgy módolta ki, hogyan
kaphatná meg, amit kíván. Jóképű fiúvá változtatta
magát, és meglátogatta Hódot a hódszálláson.
Az öreg főnök először azt sem akarta megengedni,
hogy az álruhás Holló a kunyhójába bekukkantson.
Szegény, árva fiú ő - mondta Holló neki; nincsenek
barátai, majd éhen hal, oly kevés az ennivalója. S
hozzátette, hogy boldogan segítene Hódnak a
munkájában, csupáncsak élelemért, s hogy tető legyen a
feje felett.
Attól kezdve Holló együtt lakott Hóddal, s mindent
elkövetett, hogy az öreg főnök minél kevésbé
gyanakodjék. Eleinte, mikor Hód lazachalászatra indult,
mindig otthon hagyta, és bezárta Hollót a kunyhóba. De
idő múltán megengedte, hadd kószáljon az ifjú ember
szabadon.
Egyik este a pompás lazaclakoma elköltése után Holló
megkérdezte Hódot, hogy ugyan hol fogott annyi
gyönyörű halat.
 - Van egy tavam meg egy folyóm, telve lazaccal –
válaszolta az öreg főnök -, de azok mind az enyémek, és
belőlük senki sem kaphat egyet sem.
Ezek után Holló keményen, egyre keményebben
dolgozott, míg végre megbízott benne Hód annyira, hogy
magával vigye lazachalászatra. A fiú olyan ügyes, jártas
halásznak bizonyult, hogy végre Hód egymagában is
elengedte őt halászni. Ezek alatt a halász-kirándulások
alatt Holló azon mesterkedett, hogy ellophasson néhány
pompás lazacot, és elhelyezte azokat egy kis eldugott,
hűs tavacskában.
Egy napon aztán Hollónak már elég sok lazaca gyűlt
össze ahhoz, hogy tavakba, folyókba széttelepíthesse
szerzeményeit. Mikor Hód éppen szundikált. Holló
visszaváltozott óriási hollóvá, és az értékes halakkal
együtt elrepült. A halakat tavakba és folyókba helyezte
el, és azok ott olyan gyorsan elszaporodtak, hogy az
északnyugati parti indiánoknak annyi lazacuk lett,
amennyit csak el bírtak fogyasztani.
 HOLLÓ ÉS HAL ASSZONY

Éhezett az alakját-változtató-madár. Holló gyakran

volt éhes, hiszen az ön-átváltoztatás nehéz, fárasztó
munka. A haida indiánok azt mondják, hogy minden
varázslat-űző közt Holló a legfalánkabb. Egy napon
elhatározta, hogy kenuval evez ki halászni. Fogott is
Holló sok halat, kint a nyílt tengeren, de azok, alig hogy
lerakta őket a fatörzsből vájt kenuja fenekére, zsuppsz!
máris kiugrottak belőle. Dühbe gurult az alakját-
változtató, hiszen nagy lakomát remélt volt.
Támadt hirtelen egy ötlete; kievezett a partra. Lelt a
parton egy szurokfenyőt, szedett róla egy nagy maroknyi
gyantát, és abból egykettőre asszony alakot formált.
- No most aztán gyorsan növekedj és hízz meg! –
parancsolta meg neki. Az asszony engedelmeskedett.
Holló kivitte az asszonyt a tengerre; az a kenu tatjában
ült; Holló a kenu közepén. Halászott. Ahányszor fogott
egyet, azt nyomban a háta mögé hajította, és azt
parancsolta az asszonynak, hogy üljön rá a halra, nehogy
az visszaszökjön a tengerbe.
Csak úgy tűzött a nap az égen, és Holló halászott, és
fogta egyre-másra a halat, és hajigálta hátra
segítőtársának, anélkül, hogy körülnézett volna. Csak
arra törekedett, hogy minél rövidebb idő alatt, minél
nagyobb zsákmányra tegyen szert, aztán evezhessen
vissza, az erdő szíves, kedves hűvösébe.
Az asszonyság olyan kicsiny neszeket hallatott, hogy
Holló csinuk tájszólással kérdezte meg tőle:
- Kla hovja? (Hogy vagy?) - Időnként megismételte
ezt a kérdést. Az asszony először azt felelte:
 - Klosh! (Jól!) - De hangja igen bágyadt volt, és úgy
tetszett, hogy egyre halkabb és még halkabb. Nemsokára
Holló kérdésére már csak azt felelte-sóhajtotta:
- Óhh! - azután egészen elcsöndesedett. Hátrafordul
Holló, hogy megtudja, mi az oka, hogy az asszony nem
válaszol többé a kérdéseire. Eltűnt az asszony.
Ugyancsak odalett minden hal is, egyet kivéve. Egy apró,
dülledt szemű halacskára rátelepedett a súlyos asszony,
az ottmaradt, de szurok folttá nyomva szét.
Annak a halnak az alsó fele fehér maradt. A
szétlapított teteje meg szurokfekete. Holló nem akart enni
abból a halból, melyre a gyantából gyúrt asszony
maradványa ráragadt, mérgében visszadobta hát az
óceánba.
Manapság még mindig fekete a teteje, fehér az alja a
dülledt szemű lapos halacskának.
Az indiánok nem felejtették el, hogyan járt egykor
Holló az elszökő halakkal, s ezért halászatra mindig
visznek magukkal egy botot, s minden kifogott lapos
halat nyomban agyoncsapnak, amint a kenujukba húzták.
 HOLLÓ ÉS A TÁNCOSNŐ

Végtére csak muszáj egy kenut építenem" - mondta

magában Holló. A bűvészkedő Holló, mikor a maga lusta
emberi formájában élt, egy igen ócska kenun próbált
nagy lassan ki evezni egy haida patak torkolatához. Az
öreg kenun számos így-úgy betoldozott, ragasztott, vizet
beeresztő lyuk tátongott. Régen volt az, mikor Holló
maga épített kenut magának. Mostanság inkább
kölcsönkért egy-egy kenut, s ha ezt sem tehette, volt
ravasz esze hozzá, hogy leljen a parton egy félig kész
kenut, s azt tegye vízre.
Holló derékig csuromvizesen igyekezett partra
kászálódni. Dobpörgést hallott az erdő felől, onnan már
nem lehet messze a falu. Most Holló alaposan
végigfürkészte a mérföldekre nyúló, cédrusfák erdejével
borított partot. Egy könnyen-gyere-ide, elcsíphető
csónakot lesett, de bizony egyet sem talált.
Végtére is felhagyott a kenukeresgéléssel. Lelt a
tenger partján egy erdőhöz közeli j ó helyet, befalt ott egy
halom ennivalót, aztán nekiindult, hogy kivágjon és
lepörzsöljön egy akkora cédrust, amekkorára a
kenukészítéshez szüksége volt. Keményen dolgozott a
legyél-kenun. Fokozatosan formálta és vájta ki a törzset,
majd parázsló faszén segítségével kiégette a kivájt
belsőből a még benne maradt, felesleges fát. Később
vízre bocsátotta néhány falubéli segítségével. Holló azt is
tudta, hogy a kiégetési eljárás még egy-két napot igénybe
venne. Ezért aztán eleinte állhatatosan dolgozott, és
visszautasította a falu népének tiszteletteljes, de
mégiscsak gyanakodó, számos meghívását. Hogy tekintse
magáénak a falut!
 A főnök felesége különösképpen kedves volt
Hollóhoz; egyre egy szép és ügyes táncosról beszélt neki,
aki két éjjelen át fogja táncát bemutatni a faluban. És
nemcsak szavaival festett csábító képet a táncról - szavai
gondolkodóba ejtették Hollót -, hanem két fiút is
odaküldött, hogy beszéljenek neki a táncról, meg annak
táncosáról, s közben figyeljék, amint Holló a kenut
készíti.
- Főnökök és nézők jönnek mindenfelől! -
bizonygatták a fiúk Hollónak. - Senki sem akar lemaradni
erről az előadásról. Anyánk azt mondta, hogy számodra
díszhelyet tart fenn, pontosan amellett a hely mellett,
ahol majd a szép táncosnő ropja a táncát.
- Mondd meg anyádnak, hogy nem leszek ott! A
kenura kell figyelnem. Holnap alkonyatig készen kell
lennie – mondta Holló. Amikor a fiúk elmentek, még
több parázsló faszenet tett a kenu belső, gyantás falú
széleihez, és leheveredett a kenu mellé, várva a reggelt.
A következő nap vége felé úgy látta, hogy még csak egy
keveset kell kiégetnie ahhoz, hogy a kenu a kellő
vastagságúra szenesedjék. Állhatatosan dolgozott a far és
a tat cölöpjein, pedig a faluból sötétedéskor felhangzó
dobszó meg dalolás erősen csábította.
Idővel Holló hatalmas képzelőerejével maga elé
varázsolta a szép karcsú táncosnőt, s az igen csábosán
éppen arra az ütemre járta a táncot, amilyet Holló
elgondolt magában.
Mikor ez a Holló-agya-szülte leányzó közeledett
hozzá, majd meg besurrant az erdőbe a falu felé tartó
ösvényen. Holló követte őt. Mikor elérkezett a nagy
táncházig, azt látta, hogy ott a valóságos táncosnő készül
táncolni. Hollót díszhelyre vezették, leültették, és amikor
leült, tiszteletteljes szertartással néhány saspihét szórtak
rá. Ezután megkezdődött a tánc.
Nagy, kikerekedett szemmel bámulta Holló a csinos
táncosnő szép lépéseit, forgásait, ahogy az kígyózva-
tekergőzve mozgott a dob és a faverők ütemére. Sokáig
táncolt a leányzó. de Holló észre sem vette, hogy telik-
múlik az idő. Mikor úgy látszott, hogy a táncosnő egy
pillanatra megpihen, a nézők botjaikkal, dorongjaikkal
verték a földet, és a táncosnő akkor még fürgébben
pörgött, mint addig.
Már nagyjából el is múlt az éjszaka, amikor Holló a
nagy cédrusfaerdőn át vezető ösvényen elindult a part
felé. Még egyre kábulatban volt, mikor arra a helyre ért,
ahol a kenujának kellett volna lennie. No, akkor aztán
hirtelen felébredt kábulatából! Azt gondolta, hogy
tolvajok lophatták el a kenuját. Akkor villámcsapásként
érte a valóság felismerése, mert csak néhány
elszenesedett deszkát, meg rudat látott a homokon. A
faluig hallatszott, akkorát rikoltott. A falu népe éppen
erre várt! Mert mialatt Holló a táncosnőt nézte, az
őrizetlenül hagyott tűz alaposan elvégezte a maga dolgát.
Csak néhány üszkös deszka és rúd maradt meg a
kenuból.
 HOLLÓ ÉS AZ ÁRNYÉKOK NÉPE

Holló lassú szárnycsapásokkal szállt Hecate

földnyelv viharos vize fölött, amikor odalent egy haida
falut pillantott meg. Úgy vélte, hogy amott sikerülne
valami galibát okozni, így hát leszállt a partra. Az
Átváltozni-képes most emberi alakot öltött. Nemsokára
leereszkedett néhány másik holló közelében. Azok
valami ennivaló után kutakodtak. Holló, jóllehet okosnak
tartotta magát, mégsem gyanította, hogy a faluból éles
tekintettel figyelik. Nem is sejtette, hogy meg kell
mérkőznie az Árnyékok Népével.
Lassan botorkált föl a sziklás talajon. Gyönge lábai
nem szokták meg a járást az ilyen durva földön. Lábát az
éles kagylók összevissza vágták, kövek, sziklák
horzsolták, megsebesítették.
Átfutott a fején egy pillanatra, hogy visszaváltozik,
szárnyra kél, és úgy jut el a faluba, de úgy vélte, mégsem
bölcs így tennie, mert valaki még megláthatná, amikor
emberből hollóvá, hollóból meg emberré változik. Egy
vörös cédrusfa deszkából épített, nagy ház felé tartott.
Úgy látszott, hogy az a főnök háza lehet. Odabent a
házban suttogó hangok hallatszottak:
- Jön Holló, az ármányos. Gonosz csínyje ellen
védelemre készülődj!
Holló belépett a hatalmas házba, és meglepődve látta,
hogy milyen kitűnően van ott elrendezve minden. A
tetőfedő deszkák úgy voltak elhelyezve, hogy áteresszék
a napsugarat, és ettől ennek a szállásnak minden
szegelete ragyogva tündökölt. Az még jobban
elképesztette Hollót, hogy sem a házban, sem körötte
sehol senkit sem talált. A házban halomban állt
mindenféle élelem. Ehető gyökerek és fakérgek, bogyók,
takarosan elrendezve a polcokon. A kampókról szárított
lazacok meg lapos halak függtek elkészültén, csak le
kellett venni és elfogyasztani őket.
„Ez olyan helynek látszik, hogy még egy átváltozó
lény is boldog lehet, különösen akkor, ha magára
hagyják, hogy étvágyát finom eledelekkel elégítse ki" -
gondolta Holló.
Igaz, hogy Holló ezúttal nem volt éppen éhes, de azért
eltökélte, hogy miután kíváncsiságát kielégítve a házban
alaposan körülnézett, csap egy jó lakomát. Amint egyik
helyről a másikra ment, észrevette, hogy egy sötét árnyék
követi. Sietett, oly gyorsan, ahogy csak fájós lábával
sietni bírt, majd meg alig mozdulva, lassan csoszogott.
Akár így, akár úgy, az árnyék sohasem hagyta el. Holló
lecsapott az árnyékra. A fekete alakzat meg sem rebbent,
és a közelből vihogás hallatszott.
Holló visszament a halakat tartó állványhoz, és levett
róla egy nagy, vörös lazacot. Körülnézett, helyet keresett,
hogy hol költhetné el a lazacot kényelmesen. Csodálatos
szépen faragott, vörös cédrusfa ládát talált, a ládát puha
tengeri vidraprém takaró fedte, a láda egy emelvényen
állott, amely rendszerint a főnök nyugvóhelye. Holló
maga mellé helyezte a lazacot, miközben sebesült lábára
pillantott. Majd a halért nyúlt. De az nem volt sehol!
Holló annyit használta, csűrte-csavarta az eszét
átváltozásai nehéz munkájában, hogy most nem tudta: ő
képzelődik-e, vagy vele csalárdkodik valamely erőteljes,
mágikus hatalom. Visszament a haltartóhoz, és leemelt
onnét egy másik pompás lazacot. Ezúttal úgy tette le,
hogy könnyen elérhesse, és elhatározta, hogy egy-két
pillanatig rajta tartja a szemét, mielőtt megevéséhez
kezdene. Az elmúlt holdhónap alatt azon tépelődött, hogy
vajon az esze gyengült-e meg, vagy hogy varázsereje
van-e fogyatkozóban? Hogy ezen az őt szerfelett
nyugtalanító dolgon jobban tudjon gondolkodni, egy
pillanatra behunyta a szemét.
Mire kinyitotta szemét, eltűnt a lazaca!
Holló még egyszer odament a halak fogasához. Ismét
visszatért a főnök ülőhelyéhez, hogy ott élvezze nagy
kényelemben a halat. Most a két lábszára közé tette a
lazacot, és míg óvatosan körülnézett, még a kezét is a
halon tartotta. Egy sötét árny közeledett feléje a
padlózaton. Holló vad dühkitöréssel kapta el kezét a
halról, és dühösen az árnyékra ugrott.
Ugrás, rugdalózás nem tett valami jót meggyötört
fájós lábának, de végre legalább eltűnt az árnyék.
Epekedő sóhajjal nyúlt a halért. De az sem volt ott!
Holló ismét a csábos kincsekkel teli haltartóhoz
bicegett. Ezúttal nem akasztott le kampójáról lazacot,
mert nagy ámulatára az a három pompás lazac, melyeket
ő már kiválasztott és leemelt volt, megint ott függött azon
a kampón, amelyikről levette.
Holló belátta vereségét. Maga mögött az árnyékkal a
kapuhoz sántikált, s ott gyorsan madárrá változtatta
magát. Messze szállt, maga mögött hagyva az árnyékot.
Bizony, Holló belátta, hogy az ő varázsereje nem volt
olyan erős hatású, mint hitte, az Árnyékok Népének
tapasztalata mellett.
 AZ ASSZONY, AKIT A GYILKOS BÁLNÁK
ELLOPTAK

Egy ember kint volt a tengeren, halászott, meg

tőkehalat akart szárítani. A felesége segített neki. Egyik
nap valami igen súlyosat érez a horgon. Nem tudta
kihúzni. A férfi a zsinórt az evezőpadhoz kötötte, s úgy
evezett a part felé. Nagy igyekezettel sikerült a halat
partra húznia. Hívta a feleségét, hogy ölje meg hamar a
halat. Az egykettőre elintézte. Késével megölte,
feldarabolta, s felaggatta száradni, ahogy az a tőkehallal
szokás. A halász nem tudta, miféle halat fogott. Az a fajta
még akkor egészen ismeretlen volt számára, de úgy
gondolta, hogy jó ennivaló lesz. Mikor az asszony
elvégezte a munkáját, lement a vízhez, hogy a kezét
megmossa.
Ahogy kezét a vízbe dugta, valami megragadta, és
lehúzta az asszonyt a tenger fenekére. A Gyilkos Bálnák
közül való bálna vitte el az asszonyt, az, amelyik így
akarta megbosszulni egy barátja megölését.
A férfi a víz alatt úszott, úgy követte nyomon az
asszonyt meg a rabló bálnát. Elérkezett Hal Főnök
házához, s megkérdezte tőle: nem tudja-e, hol lehet a
felesége? Azt felelte a főnök:
- Igen, tudom. Gyilkos Bálna vitte el, hogy
rabszolgája legyen.
Kérdezte akkor a férfi Hal Főnököt, tudna-e az ő
csapatából való halat, aki segítene neki, hogy az asszonyt
visszaszerezze? A főnök megkérdezte a hal-népet,
akadna-e köztük, aki segítő szolgálatát felajánlaná az
embernek? Cápa azt mondta, hogy ő hajlandó. S indult is
Cápa előre, egyenesen Gyilkos Bálna háza irányába. Az
embert meg elrejtette az ajtó mögött, ő maga bement, s
azt látta, hogy Gyilkos Bába és háza népe éppen
vacsorázik.
Azt mondta a főnök:
- Nagy lánggal lobogjon a tűz, hadd lássunk jól!
Cápa állt a legközelebb a tűzhöz. Pattant, s olyan
rengeteg sok fát vetett a tűzre, hogy az csak úgy lobogott.
Parancsot adott a főnök:
- Hozzon valaki vizet!
Felkapta Cápa a vödröt, elrohant vízért. Amikor
visszatért, a tűz mellett szántszándékkal megbotlott, s az
egész vödör vizet a tűzre loccsantotta. Sűrű felleg
keletkezett, csak úgy ömlött a gőz, meg a hamu.
Megfogta Cápa gyorsan az asszonyt, kiugrott vele a
házból, az ajtó mögött várakozó ember karjába tette,
azzal indultak is. Elöl a pár. Cápa a nyomukban. Mondta
az embernek:
- Ti csak menjetek megállás nélkül, ha utolérnének,
majd én megküzdök velük!
Mikor az ember meg a felesége már majdnem partot
értek, hátrapillantanak, s hát azt látják, hogy folyik ám a
nagy, kemény küzdelem. Cápa minden Gyilkos Bába
ellen harcolt. Éles fogakkal megharapta és durva bőrével
megtépte őket.
 ERŐSEBB-MINT-AZ-ÉSZAKI-SZÉL

Ormányos fókára vadászni, csak a tlingit vadászok

legerősebb és legbátrabbika merészkedett. Nyíl vagy
lándzsa gyenge fegyver volt olyan hatalmas, erős
fenevadak ellen. Egy napon, midőn heves harc folyt az
Ormányos Fóka Sziklán a fókák meg a tlingit vadászok
között, a legnagyobb szörnyeteg állat csapkodó farkával
megölt egy főnököt.
- Mi most elmegyünk - kiáltották a vadászok,
miközben kenuikhoz vitték a holttetemet -, de ennek a
főnöknek az unokaöccsei, akit ti megöltetek,
visszatérnek, és bosszút állnak. Puszta kezükkel fognak
kettőbe hasítani titeket.
Elnehezült a szíve a két unokaöcsnek, mikor a
vadászok kérkedését hallották; olyan volt az, mint egy
fogadalom. Hiszen meg akarták ők bosszulni
nagybátyjuk halálát, de az a gondolat, hogy egy
felizgatott, nekivadult, hatalmas fenevadat
megszigonyozzanak, aggállyal töltötte el őket. Még
rosszabb ötlet volt az, hogy az ormányos fókát puszta
kézzel öljék meg. De csakis úgy akarták elpusztítani a
fenevadat, ahogyan azt a vadászok megfogadták, nehogy
elveszítsék a becsületüket.
Töprengtek az unokaöcsök egy ideig, de mit sem
tettek. Hogy bátorságot öntsenek beléjük, a falu erős
férfiai hozzáláttak a harcra edzéshez. Erős emberek
voltak az unokaöcsök is; ők is edzésbe fogtak. A férfiak a
folyam vagy a tenger jéghideg vizében fürödtek, hogy
edződjenek, és testüket a kegyetlen téli széllel
szárítgatták. Erős fákat csavartak ki tövestül-ágastul.
nagy sziklákat hajigáltak a tengerbe, hogy kezöket,
karjokat erősítsék.
Mikor úgy érezték, hogy már-már eléggé
megerősödtek az ormányos fókákkal való küzdelemre,
azt tervezték, próbát tesznek, hadd derüljön ki hogy
valóban készek-e a harcra, vagy csak azt hiszik, hogy
azok. Pontosan a faluvégén egy erős, kemény
szurokfenyőfa nőtt. Kétszer olyan magas volt, mint egy
ember. Az első próba az volt: ki tudja lehajlítani és
tövestül kicsavarni a fát. Volt ott egy nagy, kiszáradt fa is
egy vastag ággal, amit egy ember éppen el tudott érni a
földről. A második erőpróba az volt, hogy azt az ágat
húzzák ki a fatörzsből. Három hónap is eltelt, de ezeket a
tetteket senki sem tudta véghezvinni.
Élt abban a faluban egy szelíd, szerény ember, akiről a
többiek nem sokat tudtak. Ó is egyik unokaöccse volt
annak a főnöknek, akit az ormányos fóka megölt, és ő is
meg akarta bosszulni nagybátyja halálát. Szándékáról
senki másnak nem szólt, csakis a nagynénjének. Mások
lenézték őt, gyáva, gyenge alaknak tartották. A falubeli
férfiak azt hitték, hogy ez az ember nem fürdik s nem
gyakorol eleget. Elfeledték, hogy ez az ember is
unokaöccse a halott főnöknek. S csak úgy hívták ezt a
férfit, hogy a Mocskos Illető.
Csakis halott nagybátyjuk felesége tudta igazán, hogy
milyen keményen edzi magát ez az ember az ormányos
fókával való leszámolásra. Mások nem tudtak erről, mert
ő éjszaka szaladt el sziklákat hajigálni, és élőfákat
kicsavarni, éjjel, míg mások aludtak. Olyan sokáig
fürdött és úszott az óceánban, hogy örömmel aludt azután
a tűzhely meleg hamujában, miután a dermesztő hideg
vízből kikecmergett. Ettől még mocskosabb lett, mint
valaha is volt, és az emberek kinevették.
Egyik éjszaka, amikor a tengerben időzött, hirtelen
egy kis emberke jelent meg a parton, és intett neki, hogy
menjen oda hozzá. A fiatalember felment hozzá a
tengerpartra, és a kis emberke azt mondta:
- Én kicsinynek látszom, de az a nevem, hogy:
Erősebb-Mint-Az-Északi-Szél. Birkózz meg velem.
Az unokaöcs az idegenhez lépett, elkezdtek birkózni,
de csak igen kis ideig gyürkőztek, mert Erősebb-Mint-
Az-Északi-Szél fogta a fiatalembert, s áthajította a fején.
- Még nem vagy harcra kész - mondta az idegen -, még
nincs itt az ideje, hogy ágat húzz a száradt fatörzsből, és
annak sem, hogy az erődet próbára tevő fát gyökerestül
kicsavard. Mikor erősebb leszel, ismét meglátogatlak -
ígérte a kis ember.
És ezzel eltávozott.
Újhold volt, mikor a kis ember ismét megjelent a
parton. Az unokaöcs, aki éppen sziklákat hajigált az
óceánba, megérezte, hogy ránéz a kis ember és
hozzásietett. Birkóztak, és ezúttal az unokaöcs győzött.
- No, most már készen vagy! - mondta neki Erősebb-
Mint-Az-Északi-Szél. - Menj, tépd ki a nagy ágat, és
csavard ki a fát.
Mohón rohant az ifjú ember a fához, és könnyedén
kihúzta a törzsből a nagy ágat.
- Tedd vissza a kihúzott ágat - parancsolta Erősebb-
Mint-Az-Északi-Szél. Az unokaöcsnek ez eleinte nem
sikerült, mert az ág nem akart a helyére visszailleszkedni,
akkor beleköpött abba az üregbe, mely az ág kitépése
folytán támadt, és akkor a nagy rönk a helyére került.
 - No, most a fa-próba! - mondta Erősebb-Mint-Az-
Északi-Szél.
A fiatalember a szurokfenyőfához szaladt,
megragadta, és gyökerestül, j ó mélyről megcsavarta.
- No, most már kész vagy rá, hogy megküzdj az
ormányos fókával! - jelentette ki Erősebb-Mint-Az-
Északi-Szél. – Olyan erős vagy, akár én. Senki emberfia
nincsen ilyen erős.
Mikor ismét felkelt a Nap, a két másik unokaöcs és a
falu erős férfiai elmentek a fakihúzó próbára. Az
idősebbik fivér tövestül kicsavarta a fát, és a többiek azt
vélték, hogy már harcra kész. Mikor az ágas próba-fához
mentek, előbb a fiatalabb fivérnek kedvezett a szerencse.
Könnyedén kihúzta az ágat a fából.
- Most már mindketten alkalmasak lettetek rá, hogy
ormányos fókával megküzdjetek - mondták az
unokaöcsöknek az idősebb férfiak. Beválasztották a
csapatba a legerősebb férfiakat s velük együtt a
tengerpartra és az Ormányos Fóka Sziklához eveztek.
Észrevette őket a harmadik unokaöcs. Rohant
nagynénjéhez:
- Add ide nekem a nagybátyám menyétbőr süvegét -
kérlelte.
- Készen vagyok kiállni, együtt akarok menni a
többiekkel.
Fején a süveggel a tengerpartra rohant, és a nagy kenu
harcosainak nagy meglepetésére, azt kérte, vegyék fel őt
is maguk közé.
Kinevették, és evezőikkel félrelökdösték, de ő meg
sem moccant, állt szilárdan a helyén. És úgy megragadta
a kenu farát, hogy nem tudtak indítani és elevezni. Alig
várták, hogy az Ormányos Fóka Sziklához
indulhassanak, és tudomásul kellett venniök, hogy
micsoda erő tartja vissza a nagy kenut, amelynek hat
evezőse volt.
Végtére, mivel ez a fiatalember is unokaöccse volt a
halott főnöknek, őt is bevették a kenuba, azzal, hogy
majd meregesse a vizet a kenuból, ha azt a nagy
hullámok vízzel fröcskölik tele.
Nagy küszködéssel érkeztek el a Sziklához, szilárdan
helyben tartották a kenut a nagy hullámok tetején, és az
idősebbik fivér azon ügyködött, hogy ráugorjék a
sziklára. Az ormányos fókák összegyűltek, és
megfeszített erővel készültek életük és otthonuk
védelmére. Közéjük rohant a fivér, és a fejüket a
sziklafokokhoz verte. Közben egyre a felé a nagy
ormányos fóka felé nyomakodott, amelyik a nagybátyját
ölte volt meg.
Végtére hozzá ért, meg is ragadta a farkánál fogvást,
és megpróbálta kettészakítani. A bika-fóka sokkal
erősebb volt nála, és farkuszonyának egyetlen csapásával
a sziklához verte, agyonzúzta az unokaöcsöt. Ekkorra
már a második unokaöcs is a szikla tetején termett.
Nekirohant a bikának; az őt egy rettenetes farkcsapással
gyilkolta meg.
A többiek ijedtükben máris sietve eleveztek volna a
rettenetes szikla mellől, de az életben maradt harmadik
unokaöcs felkiáltott:
- Álljatok! Én húztam ki először a nagy ágat a fából;
én csavartam ki elsőként a szurokfenyőt. Azért sikerült az
későbben a többieknek. Én is keményen edzettem
magamat erre a küzdelemre, és én is az unokaöccse
vagyok a halott főnöknek. Azért jöttem ide, hogy érte
bosszút álljak. Láthatjátok: az ő süvegét viselem, és
harcra kész vagyok!
A férfiak közelebb eveztek a sziklához. Az unokaöcs a
kenu orrába sietett, egy szívdobbanásnyi ideig ott
egyensúlyozta magát a kenuban, majd nekirugaszkodott,
és a sziklára ugrott. A kisebb ormányos fókákat
félretaszította útjából, mikor azok harcolni próbáltak,
farkuknál fogva felkapta őket, meglengette a fókákat a
feje fölött, s úgy csapkodta egyenként a sziklához, hogy
koponyájuk kettérepedt. Két kisebb bika is nekirohant, de
ő a feje fölött azokat is a tengerbe hajította. Az Ormányos
Fóka Vezér fordult ekkor feléje. Az unokaöcs mögéje
lopózott, megragadta a farkánál fogva, és kettészakította.
Így bosszulta meg nagybátyjának halálát a nagy gyilkos
bika vérének hullatásával. Az Erős Illetőt - ahogyan ettől
fogvást őt a meglepődött férfiak elnevezték -
diadalmenetben vitték vissza a faluba, és ő lett
nemsokára a főnökük.
Manapság a tlingitek házainak nagy, belső faragott
oszlopa mondja el, hogyan szakított puszta kézzel kétfelé
egy nagy ormányos fókát az Erős, a Holló nemzetség
harcos főnöke.
 GYILKOS BÁLNÁK

Az ősidőkben a tengeren a legnagyobb hatalma a

Gyilkos Bálnák szellemeinek volt. Nagy vadászról szól
most a hősi történet. Ez a Gyilkos Bálnákkal a
tengerfenék alatti, elvarázsolt bálnaotthonban találkozott,
és mégis - megmenekült! Úgy hívták a vadászt, hogy:
Gunarhneszemgjet. Ez a hős egy napon fehér tengeri
vidrát ölt és nyúzott meg. Miközben a bőrt nyúzta az
állatról, egypár csöpp vér a prémre csöpögött. Odaadta a
bőrt gyorsan a feleségének, hogy tisztítsa meg. Mosta az
asszony szorgalmasan a bőrt úgy, hogy a tengerparton
állva mindkét lábával rálépett a bőrre. A bőr megmozdult
alatta, és lehúzni őt, magával vitte ki a vízre. Nagy fekete
bálna bukkant fel, az kapta hátára a bőrt, asszonyostul.
Belekapaszkodott az asszony a vidrabőr hátán levő
uszonyba, és kétségbeesetten kiabált segítségért a part
felé. A falusiak felé kiáltozott. De a bálna döbbenetes
sebességgel vitte őt, és az asszonnyal együtt a tenger alá
merült.
Gunarhneszemgjet felkapta vadászfegyvereit, egy
barátját segítségül hívta, kenujához rohant, s amilyen
sebesen csak bírt, a bálna üldözésére indult. Addig a
hegyig követte, ahol alámerült a bálna. Ott hősünk
elővett egy hosszú bőrkötelet, annak egyik végét
hajójához kötötte, a másikon magát tartotta, s úgy merült
alá az óceánba. Egy másik világban lelte ott magát ez a
vadász.
Először is egy sereg, vak kormoránnal találkozott.
Megközelítette őket, és felvágta leragadt szemhéjaikat, s
hát nyitott szemhéjjal láttak már az azelőtt vak
kormoránok... Nos, a kormoránok viszonzásképpen
megmondták a vadásznak, hogy merre menjen. Arra
intették, hogy nehogy ugyanazon az úton térjen majd
vissza, mint amelyiken odamegy. Tegyen majd egy nagy
kerülőt, hogy a fogságba esést elkerülje.
Gunarhneszemgjet követte a kormoránok mutatta
útirányt. Úszott valameddig, mikor aztán vágás- meg
csapkodásféle hangokat hallott. Körülnéz, s észrevesz
egy favágót. Az éppen eltörte a kő-ékét, amivel fát
szokott hasogatni. Sírt a favágó, nagyon félt, hogy
gazdája. Gyilkos Bálna, haragudni fog rá a kő-ék eltörése
miatt. Végighallgatta Gunarhneszemgjet a favágó
történetét, aztán szájába vette a törött kő-éket, majd
szájából kivette, ráfújt, s azzal már egybe is forradt a
törött ék. Épen adta vissza a favágónak. Hálából a favágó
elmondta neki, hogy ő éppen Gunarhneszemgjet felesége
számára vágja a fát; az asszonynak kell odabent a bálnák
házában tüzet raknia. Intette a favágó a vadászt,
vigyázzon! A bálnák varázslathoz folyamodnak. Azon
törik az eszüket, hogy uszonyt tegyenek az asszony
hátára, hadd legyen az olyan, mint közülök egy.
Gunarhneszemgjet kérésére a favágó több vödörnyi
forrásvizet hordott be nagy óvatosan a bálnaházba.
Gunarhneszemgjet az ajtó mögé rejtőzött, és a tűzhely
közelébe tett vizes vödröket egy hosszú rúddal addig
lökdöste, míg azokból a víz mind ráborult a tüzes
kövekre. Lett is olyan pára egykettőre, hogy ködbe borult
tőle a ház. A támadt zűrzavarban Gunarhneszemgjet
berohant a feleségéhez, rákiáltott:
- Jöjj! Menekülj!
És az ajtó felé rohantak. Gunarhneszemgjet
varázsszert tett a szájába, s úgy fújt rá az
utánanyomakodó bálnára. Ettől a Gyilkos Bálnák főnöke
egyszerre akkorára dagadt, hogy a már kiszaladt pár után
teste az ajtónyílást egészen eltorlaszolta. Rohantak a
bálnafeleségek, hogy megmentsék ellenvarázslattal a
főnököt, és ezért mindnyájan gyorsan rávizeltek, hogy
visszazsugorodjék eredeti méretére, s a kijárat szabad
legyen. De lassan működtek, s ezalatt a pár időt nyert és
elmenekült, mielőtt a bálnák kijuthattak volna az ajtón.
Mire a bálnák elérték volna a menekülő párt, azok már
kenujuknál voltak. Gunarhneszemgjet megrántotta a
szíjat, ami a kenuhoz volt kötve. Pajtása fönt a kenuban
megérezte a rántást, és felvontatta Gunarhneszemgjetet és
feleségét.
Míg ez történt, a kormoránok sem tétlenkedtek. Olyan
csapdákat állítottak fel, amelyekbe különleges füveket
helyeztek. A bálnák megették ezeket a füveket, és tőlük
nyomban mélységes álomba estek.
Végezetül Gunarhneszemgjet és felesége épségben
hazaérkezett. És Gyilkos Bálna meg a népe is visszatért a
maga világába.
 A NAP PRÓBÁRA TESZI A VEJÉT

A Bella Coola folyó egyik szakaszát lazacfogó zárta

el. Azon a területen egy főnök élt a feleségével. Egyik
nap az asszony a folyó partján lazacokat hasított. Mikor
az utolsó lazacot is felvágta, egy pici fiúcskát talált
benne. Kivette és a folyóban megmosdatta. Elhelyezte a
közelben, bement a házba, s mondta az embereknek:
- Gyertek, s nézzétek csak, hogy mit találtam a
lazacomban!
Volt a házban még egy csecsemője a bölcsőben. Az a
pici fiú, a lazacban talált, csak félakkora volt, mint az
asszony karja. Bevitte a házába, s az emberek azt
tanácsolták neki, hogy jól viselje gondját. A fiúcskát az
asszony a saját kicsijével együtt gondozta. Mikor az
emberek odabent beszédbe elegyedtek, a csöppség úgy
nézett körül, mintha értené, hogy mit mondanak. A
következő napon azon lepődtek meg az emberek, hogy
mekkorát nőtt az apróság. Az aztán néhány nap alatt
akkora lett, mint egy rendes gyerek. Az asszony saját
gyermeke is csodálatos gyorsasággal növekedett. Néhány
nap múltán a gyerekek már jártak és beszéltek.

……………………………………………………………

(Érett korukban a fiúk kalandos vándorútra keltek.)

Elhaladt a két ifjú ember a házak előtt sorra, és a
kapukon be-betekintett. Volt annak a falunak a közepén
egy ház, annak a háznak a közepén egy szépséges
leányzó ült. Meglátták azt a leányt. Vörös haja éppen a
földig ért. S a leány igen fehér volt. A szeme nagy és
csillogó, akár a hegyi kristály. Beleszerettek a fiúk ebbe a
leányba. Továbbmentek, de csak a leányon járt az eszük.
Azt mondta a Lazac-fiú:
- Én ebbe a házba bemegyek. Te lessed a közelből,
hogy mit csinálok és utánozzál. Ennek a háznak a kapuja
minden belépőt meg akar harapni.
A kapu megnyílt, és Lazac-fiú beugrott. A kapu
becsapódott, de nem csípte oda. Mikor a kapu megint
megnyílt, a másik fiú is beugrott a házba. Egy sereg
embert talált odabent, s azok hívták, hogy tessék, üljön le
náluk. Eleséget terítettek elébe, de a fiú nem kedvelte az
eledelüket. Nagyon erős szagú étel volt, és furcsának
látszott. Afféle moszatokból volt, amilyenek a folyóban
heverő fatörzseken nőnek.
Mivel a fiú nem nyúlt az ételhez, az egyik férfi azt
mondta neki:
- Úgy lehet, hogy ezt a két gyereket akarod megenni.
Vidd le őket a folyóhoz, dobjad belé mind a kettőt, de ne
nézz rájuk. - A két gyermek felkelt, s a fiú levitte őket a
folyóhoz. Aztán úgy dobta bele őket a vízbe, hogy nem
nézett rájuk.
Azon a helyen, ahová a gyermekeket behajította, egy
hím meg egy nőstény lazac bukkant fel. Felvitte a
lazacokat a házhoz, ott megsütötte őket. A házbéliek azt
mondták, hogy a lazacok belsőségeit meg a csontjaikat
őrizze meg gondosan. Mikor az evést bevégezte, az egyik
férfi azt mondta, hogy a belsőségeket meg a csontokat
vigye el ugyanarra a helyre, ahol a gyermekeket a vízbe
dobta volt. A két kezébe fogva vitte oda a
maradványokat, s nem nézett oda, mikor azokat a vízbe
vetette. Mikor a házba be akar menni, csak észreveszi,
hogy két gyermek követi. A leányka az egyik szemét a
kezével eltakarta; a fiú meg sántított, mert a fiatalember a
csontokból egyet elveszített. Akkor a ház népe
megvizsgálta azt a helyet, ahol a fiú ült volt, és találtak
egy szemet, meg a hím lazac egyik fejcsontját. Azt
parancsolták a fiúnak, hogy ezeket dobja bele a vízbe.
No, a fiú vitte a gyerekeket, vitte a szemet meg a
fejcsontot, és belehajította azokat a folyóba. Ettől a
gyermekek meggyógyultak, s attól fogva egészségesek
voltak.
Azt mondta egy kis idő múltán a fiatalember Lazac-
bátyjának, hogy:
- Én abba a másik házba akarok menni, ahol a szép
leányt láttam.
Ők oda is mentek, s mondta a fiú Lazac-testvérének:
- Menjünk be. Szeretném jól megnézni a leány arcát.
Bementek. Felkelt az ember előttük, leterített egy
rénszarvas takarót, hogy üljenek le arra, s a többiek
ennivalót hoztak elébek.
Odasúgta akkor a fiú a bátyjának:
- Mondd meg, hogy feleségül akarom venni a leányt.
A Lazac-fiú megmondta ezt a leánynak, az
elmosolyodott, és így felelt:
- Nem szabad engem elvennie. Aki engem feleségül
vesz, annak meg kell halnia. Én kedvelem, őt és nem
akarom, hogy elpusztuljon; de ha meg akar halni, akkor
csak vegyen el.

……………………………………………………………
 Az asszony volt a Lazac Ikra Tojó. Egy nap múlva
fiút, másnap leányt szült. Az asszony a Forrásbéli Lazac
leánya volt.
Egy idő múltán azt mondja a leány apja:
- Eresszük vízre a kenut, s vigyük vissza a
fiatalembert a maga fajtájához. Hírmondót küldött a falu
minden lakójához, egybehívta őket, azok neki is
készültek, s másnap reggel kenuikkal útnak eredtek. A
fiatalember a Forrásbéli Lazac kenuján utazott; az volt a
leggyorsabb járatú. Utána Duvadt Szemű Lazac kenuja
következett. A Tarka Lazac kenujában utazók egész idő
alatt nevetgéltek. Felfelé eveztek a folyón, s a falu alatt,
nem messze a fiatalember apjának falujától, partot értek,
és kikötötték kenuikat. Aztán felküldtek a folyón két
hírmondót, nézzenek utána, hogy ott befejezték-e a
halfogó készítését. Azok hamarosan azzal tértek vissza,
hogy a halfogó elkészült. Akkor aztán elengedték a
fiatalembert meg a feleségét, hogy menjenek a fiú apja
házába. Sok ajándékot is küldöttek velük.
Az az őr, aki a lazacfogónál szolgált, látja, hogy két
szép lazac megy be a csapdába. Ezek valójában a lazac-
kenuk voltak, de neki úgy rémlett, hogy két lazacot lát.
Akkor az őr a csapda záróját leeresztette, s hát egy nagy
sereg lazacot lát a fogóba özönleni. Mikor a fogó tele lett,
felnyitotta, és kiszedte belőle a halakat. Azt gondolta a
fiatalember:
- Azt kívánom, hogy velem meg a feleségemmel
gondosan bánjék.
S amit kívánt, az meglett. Az őr a többi lazac fejét
beverte, de a fiatalemberét meg az asszonyáét nem
bántotta. A kifogott halakat a házba vitte, s ott egy
oszlopra felakasztotta őket.
 Az éjszaka folyamán a fiatalember meg a felesége
visszavette emberi alakját. Az ifjú bement apja házába. A
fejét saspelyhek borították. Azt mondta apjának:
- Én az a hal vagyok, akit tegnap fogtál. Emlékszel rá,
hogy mikor veszítettél el? Lazac-országban éltem, a
lazac-nép elkísért engem ide. Ők egy kissé távolabb,
lefelé a folyón tartózkodnak.A lazacok szeretik látni a
halevő népet. - Majd az anyjához fordult, és így folytatta:
- Óvatosnak kell lenned, mikor lazacot hasítasz. Sohase
törd el egy csontjukat sem, sőt őrizd meg azokat, és
szórjad a vízbe.
A fiatalember két gyermeke is a fogóba került. Az ifjú
bizonyos leveleket tett a földre, azokra vörös meg fehér
cédrusfakérget rakott, az egészet meg saspelyhekkel
borította be, és azt mondta az anyjának, hogy a lazacokat
ezekre rakja.
Amint megadta utasításait, a folyón megindult a
lazacvonulás. Áthatoltak a lazacfogón, és a csapdába
jutottak. Olyan messzire felmentek a folyón, mint ide
Stuick, és a nép a kapott utasítások szerint szárította a
halakat. A csontokat a vízbe dobták, a lazacok új életre
keltek, a húsukat odahagyták az embereknek, ők maguk
meg hazatértek a maguk országába. Tarka Pettyes Lazac
kenuja volt a leglassúbb, azért ő érkezett utolsónak a
faluhoz. Ő adott még csak sok ajándékot az indiánoknak.
Ő adta a sokszínű faleveleket; ezért változik meg a
falevelek színe minden ősszel.
Most már minden lazac elvonult. Velők tért vissza
Lazac Ikra Tojó és gyermekei is. Akkor a fiatalembernek
az jutott eszébe, hogy épít egy kis kunyhót, amellyel
sasokat szándékozott fogni. Hosszú rudat használt, amire
egy hurkot illesztett. A sasokat lazacokkal csalogatta oda.
A kis házikóban egy kis gyékényt terített ki, és mikor
fogott egy sast, kitépdeste a pelyheit. Nagy mennyiségű
saspihét halmozott fel. Azzal hazament, és hívta az
öccsét, hogy vele tartson. Mikor a sasfogásra szolgáló
házikóhoz értek, adott a fiúnak egy kis pálcát. És azt
mondta neki:
- Ne szomorkodj, mikor elhagylak téged. Megyek,
meglátogatom a Napot. Nem maradok ott sokáig. Lazac-
országban sokáig időztem, de az Égben nem fogok
sokáig ott maradni. Én most lefekszem erre a gyékényre.
Takarj be engem pelyhekkel, és a pálcával csapkodj
ütemesen. Mikor azt látod, hogy egy nagy toll repül fel,
hagyd abba a csapkodást.
Engedelmeskedett a fiú, s minden úgy történt,
ahogyan azt a másik mondta. Látta a fiú a nagy köröket
róva felrepülő tollat. Mikor az nagyon magasra ért, széles
körökben szárnyalt felfelé, és végül az egekben tűnt el.
Elsírta magát a fiú, és visszament az anyjához.
Az égbe szállott fiatalember tágas házat talált odafent.
Az volt az Égi Titkok Háza. Ott a fiatalember emberi
alakot öltött, és bekukucskált az ajtónál. Töméntelen lány
volt odabent, voltak, akik arccal a falnak fordulva ültek.
A ház sarkában ültek ezek alacsonyan egy emelvényen.
A ház jobb oldal felőli sarkában nagy tüzet látott, akörül
asszonyszemélyek ültek. Előrehajolt, úgy nézett be a
házba. Egy öregasszony észrevette, és intett neki, hogy
menjen oda. Odalépett az öregasszonyhoz, az meg
jelekkel intette: vigyázzon, ne menjen a ház hátuljába.
Azt mondta:
- Légy óvatos! A ház végében levő férfiak ártani
akarnak neked.
 Az öregasszony kinyitott egy kis dobozt, és a
fiatalembernek adott egy hegyi kecske hólyagot. Abban a
hólyagban volt a hideg szél. Az öregasszony megmondta
a fiatalembernek, hogyha azok a férfiak ártó merényletet
akarnak ellene elkövetni, csak nyissa meg a hólyagot.
Akkor semmiféle tűz sem égetheti meg. Megmondta,
hogy a férfiak a tűz mellé fogják ültetni, avégből, hogy
megégessék, egyik közülük arcul fogja csapni, s akkor
tűz tör fel a talajból, és összeéget mindent. Elmondott
neki mindent az öregasszony arról, hogy mire készülnek
ellene azok a férfiak. No, akkor a ház leghátulján levő
férfi körbefordult. Ő maga volt az, a Nap. Nekiindult,
hogy kipróbálja a látogató erejét. Mikor szemügyre vette
a fiatalembert, így szólt az öregasszonyhoz:
- Hozzád jött valaki látogatóba? No, hadd jöjjön fel a
fiatalember hozzám. Magam mellé akarom ültetni őt.
A fiatalember fellépkedett a Naphoz, és alighogy
melléje leült, a Nap arcul csapta azzal, hogy felé
fordította az arcát. Óriási hőséget érzett a fiatalember.
Takaróját szorosan a testéhez kötözte, és kinyitotta az
öregasszonytól kapott hólyagot. Akkor a hegyekről
lezúduló téli szél kiszabadult, és a fiatalember jóleső
hűvösséget érzett. A Nap nem tudott neki ártani. Nem
szólt az öreg Nap egy szót sem, csak jól megnézte a
látogatóját.
Kis idő teltén így szólt hozzá:
- Egy föld alatti helyet akarok mutatni neked, ami ez
alatt a ház alatt van.
Felkeltek mind a ketten s kimentek. A kis háznak
ajtaja nem volt. Bemenni úgy lehetett, hogy a teteje
közepén levő lejáratot felnyitják. Onnan egy létra
vezetett le a talajig. Egy lélegzetnyi levegő sem volt
abban a házban. Merő kőből volt csinálva. Mikor
lementek, a Nap egy kis tüzet rakott a házacska közepén,
aztán ő visszamászott a létrán, a bejáratot elzárta, s
odalent hagyta a látogatóját. A Nap a létrát felhúzta maga
után, hogy a fiatalember ne bírjon onnan kiszabadulni. A
házikóban roppant nagy hőség keletkezett. Mikor a fiú
úgy érezte, hogy ezt a hőséget tovább már ki nem
állhatja, ki nyitotta a hólyagot, és kijött abból a hideg
szél, hó szállt a tűzre; a tűz kialudt, a tetőn jégcsapok
keletkeztek. Odalent meg kellemes hűvösség támadt. Egy
kis idő múlva szólította a Nap a négy leányát, azt
mondta:
- Menjetek le a föld alatti helyre, amelyik a mi házuk
alatt van, és söpörjétek ki.
Azt értette ez alatt, hogy takarítsák el a fiatalember
maradványait, mert azt hitte, hogy elégett. Egyszeriben
engedelmeskedtek a leányok, mohón tülekedtek, hogy
elsőként melyik menjen be. Mikor a házat kinyitották,
nagyon meglepődtek, hogy annak a tetejéről jégcsapok
lógnak le.
Mikor a leányok a létrán lemásztak, a fiatalember
felkelt, és megkarmolta a leányokat. Legutolsónak a
legkisebb leány érkezett le. Visítottak a leányok, mikor a
fiatalember hozzájuk ért, és elszaladtak. Meghallja a Nap
a visítozást, kérdi az okát. Nagyon meglepődött és
felmérgesedett, mikor megtudta, hogy a fiatalember
életben van. Akkor aztán mást módolt ki, hogy a
látogatóját hogyan ölje meg. Azt mondta a leányoknak,
hogy hívják be a fiatalembert a házba. A leányok
elmentek érte, és az ifjú belépett az Égi Titkok Házába.
Este lefeküdt aludni. Azt mondta akkor a Nap a
leányainak:
- Holnap hajnalban másszatok fel a házunk megetti
hegyre. Én azt fogom mondani a fiúnak, hogy menjen
utánatok.
A fiú még aludt, amikor a lányok útnak indultak.
Felmentek arra a hegyi tisztásra, amelyik mellett egy
szakadék volt. Ott hegyi kecskékké változtak. Mikor a
Nap látta, hogy a leányai már ott vannak a hegyi réten,
szólította látogatóját, mondván:
- Nézd csak azokat a hegyi kecskéket!
A fiatalember felkelt, mikor a kecskéket meglátta.
Szerette volna megölni őket. A Nap azt tanácsolta neki,
hogy menjen a hegy jobb kéz felőli oldalán, mert a bal
kéz felőli út veszélyes. A fiatalember magával vitte az
íját meg a nyilakat. Azt mondta a Nap:
- Ne használd a saját nyilaidat. Az enyémek jobbak!
No, akkor nyilakat cseréltek, a Nap négyet adott a
fiatalembernek a maga nyilaiból. Ezeknek a nyilaknak a
hegye szénből volt.
A fiatalember nekifogott a hegy megmászásának.
Mikor a kecskékhez érkezett, elővett egy nyilat, célzott
és lőtt. A nyíl érte az állatokat, de visszaesett anélkül,
hogy ölt volna. Az történt a többi nyíllal is. Mikor
minden nyilát kilőtte, a négy lény négy felől rárohant,
hogy megöljék. Nem volt más útja a menekülésre, csakis
a szakadék felé. A négy lény rárohant, és lelökte az ifjút a
hegy tetejéről. Fejjel előre zuhant lefelé, de m i kor úgy
félúton volt, madártoll-gombolyaggá változtatta magát.
Könnyedén leszállott egy kövekkel borított helyen. Ott
emberi alakját ismét felöltötte, a Nap házába rohant a
saját nyilaiért. Fogta a nyilait, felkúszott a hegyre, megint
ott lelte a négy kecskét a hegyi legelőn. Lelőtte, megölte
őket, aztán ledobta mindet a szakadékba. Azzal
visszatért. A kecskéket meglelte a szakadék mélyében, és
ott levágta a lábaikat. Hazavitte a levágott lábakat. Ott
lelte a Napot, amint üldögélt a háza előtt. Felajánlotta
neki a levágott lábakat, mondván:
- Számold meg, és lásd, hogy hányat öltem meg. - A
Nap megszámolta, és ebből megtudta, hogy meghalt már
mind a négy gyermeke. Felkiáltott:
- Te ölted meg a gyermekeimet!
Akkor a fiatalember összeszedte a kecsketetemeket, a
lábakat a testekhez illesztette, és mindet beledobta abba a
kis folyóba, amelyik éppen ott folydogált, ahová a
leányok lezuhantak. Ezáltal a leányok új életre keltek. A
fiatalember ezt a tudást Lazac-országban sajátította el.
Aztán azt mondta a leányoknak:
- No, most szaladjatok, hadd lásson apátok! Gyászol
titeket!
A leányok ekkor egy új nevet adtak a fiatalembernek,
azt hogy: Aki-Minket-Életre-Keltett. A fiú ment a
leányok után.
Azt mondta a Nap, mikor hozzá bementek:
- Elveheted a legidősebb leányomat.
Másnap reggel, mikor felkeltek, azt mondja a Nap az
embereknek
- Mitévő legyek a vőmmel?
Hívatta, s azt mondta neki:
- Hadd nyissuk fel az én lazacfogó csapdámat.
Feleveztek a folyón, a Nap kenujával mentek. A folyó
vize forrott, főtt. A fiatalember a kenu orrában ült,
mialatt a Nap kormányozott. A Nap a kenut azzal a
szándékkal vitte neki egy sziklának, hogy a fiatalembert a
vízbe veszejtse. A folyó kis vízeséssé alakulva zuhogott
le a halfogóra. A Nap azt mondta a fiatalembernek, hogy
menjen a gát tetején a halfogóig, hogy úgy érjen el a
csapdáig. A fiú megtette, a fogó tetején levő gerendán
végigment. Mikor a varsákig elérkezett, a gerenda
felbillent, s ő a vízbe zuhant. A Nap úgy látta, hogy a
zubogó alatt az örvénylő víz kétszer is feldobja a
fiatalembert. Mikor aztán úgy vette észre, hogy többé
nem bukkan fel a vízből, megfordította kenuját, s azt
gondolta: „No, most aztán a fiú bizonyosan
Nuszkjakekbe került, a Holtak Birodalmába." Hazament
a Nap, és azt mondta a leányainak:
- Elvesztettem a vejemet a folyóban. Képtelen voltam
megtalálni.
Ettől a leányai igen elszomorodtak.
Mikor a fiú eltűnt a vízben, az ár az Alvilágba sodorta,
de ő már a vízben lazac alakot öltött volt magára, s mikor
talajt ért, akkor visszavette emberi alakját, s csak
visszament a feleségéhez. Látta a Nap, hogy visszatér a
fiú, igen meglepődött.
Este lefeküdtek aludni. Tépelődött másnap reggel a
Nap:
- Hogyan tudnám én a vejemet
megölni? Később így szólította meg:
- Kelj fel! Elmegyünk tűzre való fát hasogatni
Vette a szerszámjait. Kenuba szálltak, és a folyón
lementek a tengerre. Mikor odaérkeztek, a tenger teljesen
nyugodt volt.
A folyó torkolatának az iszapjába sok farönk volt
beleágyazódva, belesüppedve, volt olyan is, amelyik csak
félig süllyedt az iszapba. Jó messzire a parttól
kiválasztottak egyet ezek közül, és elkezdték hasogatni.
Akkor a Nap szántszándékkal vízbe ejtette a fejszéjét, és
magában azt gondolta:
 „Fejsze, ne ess le egyenesen, ess ferdén, félre, hogy
nagyon nehéz legyen tégedet megtalálni."
Azzal beült a kenujába, és így szólt:
- Ó! Elveszítem a fejszémet! Azt a fejszét, ami azóta
az enyém, hogy engem, a Napot, megteremtettek.
A fiú csak bámult a vízbe, s egy szót sem szólt.
Kis idő után azt kérdezte a fiatalembertől:
- Tudsz-e te víz alá merülni? Meg tudnád keríteni a
fejszémet? A víz itt nem túl mély.
A fiatalember nem válaszolt. Csak folytatta a Nap:
- Nem akarok visszamenni a fejszém
nélkül. Akkor megszólalt a fiú:
- Tudom én, hogyan kell víz alá merülni. Ha kívánod,
megpróbálom meglelni a fejszédet.
A Nap azt ígérte, hogy csodálatos, természetfeletti
hatalmat ad neki, ha visszahozza a fejszéjét.
Amikor a fiatalember beugrott a vízbe, a Nap
megparancsolta a tengernek, hogy áradjon, növekedjék.
Szólította a hideg szelet, hogy a tengert fagyassza be.
Olyan hideg keletkezett, hogy egy ölnyi jéglepel borult a
tenger fölé.
„No - gondolta a Nap -, most már bizonyosan
megöltelek."
Hagyta, hogy a kenu odafagyjon a vízbe, s ő maga
hazament. Otthon azt mondotta leányainak:
- Elvesztettem a vejemet! Elsodorta őt a hideg szél,
mikor fújni kezdett a hegyek felől. És elveszett a kis
fejszém is.
Mikor a kis fejszéjét megemlítette, a leányok
egyszeriben megértették, hogy mi történt.
A fiatalember rátalált a fejszére, s meg is indult vele,
hogy azt a kenuba visszavigye, de bevágta a fejét a
jégpáncélba, nem volt képes kimenni alóla. Mindenfelé
próbált valami repedést keresni. Lelt is végre egy igen-
igen szűket. Hallá változtatta magát, és a jégrepedésen át
a felszínre szökkent. Halként csapkodott a jégen egy
ideig, majd ismét emberré változott.
Visszament a Nap házába, magával vitte a meglelt
fejszét. A Nap éppen a tűz előtt üldögélt, fölhúzott
térddel, szétterpesztett lábbal. Szeme csukva volt, úgy
melengette magát. Fogta a fiatalember a fejszét, s
odavágta egyenesen a Nap pocakjának, s így szólt:
- Máskor vigyázz jobban a kincseidre! - És megfeddte
a fiatalember a Napot, szólván: - Most aztán hagyd végre
azt, hogy megölésemmel kísérletezz. Ha megint
megpróbálod, én öllek meg téged. Azt hiszed, hogy én
valami közönséges ember vagyok? Nem tudsz te engem
leigázni. - A Nap nem válaszolt.
Este azt mondta a vejének:
- Madáréneket hallok. Nagyon szeretném magamnak
azt a madarat!
- Miféle madár az? - kérdezte a fiatalember.
- Nem tudom - válaszolta a Nap. - Less rá holnap
hajnalban.
A fiatalember elhatározta, hogy megfogja a madarat.
Pitymallatkor felkelt s csakugyan meghallotta a madár
énekét. Egyszeriben kitalálta, hogy az a hófajd. Elhagyta
a házat, s ezt gondolta: „Akarom, szállj le!" A madár
leszállt. Mikor eléggé közelébe került, a fiatalember
rálőtt, a szárnyát lőtte meg csak, mert az volt a szándéka,
hogy a madarat élve fogja el. Megvárta, míg a Nap felkel.
A madár megértette, hogy mit mond neki a fiatalember,
mikor az így beszélt hozzá:
 - Az itteni főnök látni akar téged. Ne félj, nem foglak
megölni téged. A főnök már sokszor megpróbálta, hogy
elpusztítson engem, de nem sikerült neki, nem volt rá
képes. Nem kell megrémülnöd. - Majd így folytatta: -
Mikor majd besötétedik, azt fogom mondani a Napnak,
kérjen meg téged, hogy ülj le mellé. Azt kívánom, hogy
mikor a Nap elalszik, te vágd ki a szemét.
Mikor a Nap felkelt, bement hozzá a fiatalember, vitte
a madarat, és jelentette:
- Megfogtam a madarat. Remélem, kíméletesen bánsz
vele. Ő fog minket felkelteni, mikor eljön az ébredés
ideje. Ha lefekszel, helyezd a madarat a közeledbe, akkor
aztán ő fog reggel felkelteni.
Este a Nap arra kérte a madarat, hogy az arca mellett
helyezkedjék el. Mikor a Nap elaludt, a madár kivágta a
szemét anélkül, hogy a Nap erről tudott volna. Hallja a
Nap hajnalban, hogy énekel a madár. Ki akarja nyitni a
szemét, hát nem képes rá. Hívta a fiút s mondta neki:
- Megvakított engem a madár.
Felpattant a fiatalember, odament az apósához, s
mondta neki:
- Hát miért kívántad te ezt a madarat? Azt hitted, hogy
jó féle madár? Gonosz madár ez. Kivágta a szemedet.
Fogta a madarat, kivitte, megköszönte neki a
szolgálatát, aztán elengedte, s a madár tovaszállt.
Mikor eljött az ideje, hogy a Nap elinduljon
mindenkori útján, azt mondta:
- Félek, hogy legurulok, mert nem látom az utat
magam előtt. - Négy napon át ki sem mozdult a házból.
Egy falatot sem evett, olyan búbánatos lett. Akkor aztán a
veje elhatározta, hogy meggyógyítja. Azért nem tette ezt
előbb, hadd bűnhődjék a Nap a gonoszságai miatt. Vizet
vett magához, és azt mondta apósának:
- Megpróbálom visszaadni a szemed világát.
Vizet hintett a Nap szemüregébe, és az ettől egyszeriben
meggyógyult. Mondta az ifjú:
- No, most már megérthetted, hogy mekkora hatalmam
van nekem. Az én vizem mindenféle kórságot, nyavalyát
meg tud gyógyítani, mert mikor én Lazac-országban
éltem, a lazacokkal együtt, ugyanabban a vízben
fürödtem, ezért aztán az a víz, amiben én mosakodom,
mindenkit megfiatalít, és rendbe hoz.
Ettől kezdve a Nap nem próbált a fiatalembernek
ártani. Végül aztán haza akart térni az ifjú az apja
falujába. Elhagyta a házat, lyukat ütött az égen, és azon át
leugrott a földre. Észrevette a felesége, hogy
saspelyhekből való gombolyaggá változott a férje. Az a
gombolyag puhán szállongott lefelé. Akkor a leány apja
azt mondta, hogy másszon le ő is, amilyen hamar csak
tud, lemászhat az ő szempilláin. Úgy tett az asszony,
talajt is ért. Éppen akkor érkezett le a földre a férje is.
összetalálkoztak a fiatalember öccsével, az rája sem
ismert. Mivel a fiatalember egy egész esztendőt töltött az
egekben.
 A NYÚJTÓZKODÓ FA

Volt egyszer egy öreg férfi meg egy fiatal, akik két
asszonnyal éltek egy fedél alatt. A két nő a fiatal férfi
felesége volt. Történt, hogy a fiatalembernek a nyilaihoz
bizonyos tollakra volt szüksége, és egyik nap
megpillantott egy magas fa legtetejében egy
sólyomfészket. Neki is indult, hogy felmászik, s szerez
onnan sólyomtollakat. Igen ám, de az öregember
féltékeny volt a fiatalra, s a nyomába settenkedett. Mikor
látta, hogy a fára kapaszkodik, elővette
varázstudományát, bűvölte-bájolta, és megnyújtotta a fát.
Magasra s még magasabbra. S közben az ágakat meg a fa
kérgét alulról lehántotta úgy, hogy a fatörzs erősen
sikamlós lett. A fiatal férfi meg mezítelen volt. Nem
tudott leszállni. Ott kellett maradnia a fa tetején.
Mivel a fiatalember estére sem került elő, az öreg
kijelentette, hogy szálláshelyet akar változtatni, s a két
asszonynak vele kell mennie. Mit volt mit tenni: útnak
eredtek a következő reggelen. Az egyik asszony kedvelte
az öregembert. De a másik, akinek egy kicsinye is volt, ki
nem állhatta. Mikor éjszakára letanyáztak, ez az asszony
felkapta csecsemőjét, elvitte jó messzire az öreg
szálláshelyétől, s ott rakott tüzet maguknak, így történt ez
napokon át.
Ezalatt a fiatalember egyvégtében a fa tetején ült.
Hideg volt ott, ő meg ruhátlan. Összefogta hosszú haját,
tollakat szedett, belefonta őket a hajába, s így készített
magának egy védelmező köpönyeget. Azok az apró
madarak, amelyek fészkeiket a sólyomé mellé rakták
volt, meg-megpróbálták, hogy a férfit levigyék a fa
tetejéről, de nehéz volt, felemelni sem bírták. Úgy, hogy
az ott gubbasztott továbbra is.
Végtére aztán egy napon megpillantja, hogy messze,
kint az úton, egy hajlott hátú vénasszony jődögél arrafelé.
Annak mind a két kezében egy-egy bot volt. A
vénasszony odament a fa tövéhez, amelyiken az ember
kuksolt, s mászni kezdett felfelé. Addig kúszott, addig
mászott, míg a fiatalemberig nem érkezett, s hát akkor
átváltozott. Pók lett belőle. Akkor Pók font az embernek
egy hálót, a hálóból az kötelet font, s leereszkedett rajta a
földre.
Merő pusztaságot talált, mikor régi szálláshelyükre
ért. De meglelte a szökevények nyomait. S meg is indult
azokon a nyomokon utánuk.
Sokáig követte a nyomokat, míg végre nagy
messzeségből megpillantotta őket. Az az asszony volt ott,
amelyik az öregembert nem szerette, ő ment leghátul,
mögötte a kicsi fia. A kicsi fiú hátranézett, meglátta az
apját s felkiáltott:
- Hű! Ott van az én apám!
Azt felelte az asszony:
- Olyat hogy gondolhatsz! Régen meghalt már a te
apád!
De csak hátranézett ő is, s meglátta a férjét. Megvárta,
hogy odaérkezzék, azután ott együtt megállapodtak.
Elmondta az asszony az urának, hogy mi minden történt,
hogy a vénember el akarta vinni magával mind a két
asszonyt, s hogy neki mennyire nem kellett a vénember,
meg hogy a másik asszony mennyire kedvelte az öreget.
Ez az asszony egy nagy kosárral hurcolkodott.
Beletette a férjét a nagy kosárba, s jól befödte. Mikor
elérkeztek az öregember szállására, az asszony a kosarat
a tűz közelébe helyezte, de az öreg fogta s messzebbre
tette. Az asszony visszavitte a kosarat a tűz mellé, s
amint letette, kiugrott belőle a fiatalember. Egyben
agyoncsapta, megölte a vénembert. Megölte a hűtlen
másik asszonyt is. Amelyik hűséges volt hozzá, azt
magához vette a kicsi fiúcskával együtt, s hárman mentek
vissza régi szálláshelyükre.
 A REPÜLŐ LÁNC

Az északnyugat-parti indiánok földjét fjordok és nagy

folyók szelik át. Ahogy a folyók a tengerbe ömlenek, úgy
szaggatnak ki a földből különböző méretű szigeteket. E
szigetek keletkezésének történetét egy öreg sámán
ilyenformán mesélte el:
Egy napon óriási madár repült a falu felé. Mértéktelen
nagyságán megdöbbent a nép. Egyesek óriási sasnak
vélték, mások azt hitték, hogy egy viharmadár, az a
bizonyos nagy szárnyas, mely a mondák szerint hozhat
áldást is, de hozhat átkot is az indiánokra.
Akadtak falubéli férfiak, akik szerették volna lelőni a
nagy madarat, hogy szertartásaikra megszerezzék
pelyheit, tollait pedig rátegyék legjobb íjaikra. Az agg
varázsdoktor intette a népet: ne ártsanak a nagy
madárnak, ha nyilaik hatótávolságába kerülne. Úgy vélte,
hogy annak a nagy madárnak hatalmas, mágikus ereje
van.
Az öregembert a háta megett kinevették a falusiak. És
ámuldozva lestek, amint a nagy madár lesiklott a
magasból, hogy aztán megálljon s mozdulatlan szárnnyal
lebegjen a falu felett. A falu főnöke elküldte a
leggyorsabb futóját, keresse meg, s hívja vissza a faluba a
legjobb, most távol levő vadászt. Ez a vadász éppen a
folyó felső szakaszán járt, de csatlakozott a főnökhöz,
mikor az arra kérte, hogy terítse le a nagy madarat.
A vadász megfeszítette az íj húrját, beleillesztett egy
nyilat, és célzott. Aztán leengedte íját.
- Úgy lehet, gonosz varázslat lenne lelőnöm ezt a
különös madarat - mormolta.
 A varázsdoktor odament hozzá, és intette, hogy meg
ne próbálja megölni a titokzatos madarat. De mivel úgy
vette észre, hogy óvását nem veszik komolyan, a
varázsdoktor hazasietett, és magára öltötte szép
szertartási ruháit. Feltette cédrusfából faragott fejékét,
melyet hermelinbőr és tengerifóka-tüske díszített, volt a
süvegen különféle tengeri kagylókból való berakás is.
Feltűnő rajzolatok díszítették azt a kecskeszőr köpenyt a
vállak körött, melyet szintén magára öltött az öreg. Végül
elővette tengeri madár formájára faragott varázs-
csörgőjét, és visszasietett a faluba. Környékezte a
kétségbeesés, mert félt, hogy elkésve érkezik.
Az öregember távolléte alatt a madár könnyen elérhető
lőtávolságban körözött a falu felett.
A vadász többször is célba vette, anélkül, hogy egy
nyilát is elengedte volna. Végül némely falusi bátorító
meg gúnyolódó kiáltozására csak elhatározta a vadász,
hogy lő. Nyila felrepült az ég felé. Mintha éppen csak
arra várt volna odafent a nagy madár, röptében megállt
egy pillanatra a levegőben. A nyíl ártalmatlanul suhant el
mellette. Erre aztán ahány férfi meg fiú akadt a faluban,
az mind elkezdte nyilazni a madarat, de egyetlenegy sem
találta el.
Az öreg varázsdoktor mindenkit félrelökdösve a
középre furakodott, kérve kérte az embereket, hogy
hagyják abba a lövöldözést. Rázni kezdte csörgőjét, és
varázsdalra zendített, abban a reményben, hogy erre
elrepülésre készteti a nagy madarat. A madár
mozdulatlanul maradt odafönt egy pillanatig. Az alatta
tolongok hallhatták tollainak szellő lengette halk
zizzenését.
 Akkor aztán hirtelen, mint égből a mennykőcsapás,
levágódott a nagy madár a megrémült falusiak csapatára.
Éles karmaival fejbőrén fogva felragadta a vadászt, és
lassan emelkedett vele együtt fölfelé. Rúgkapált az
elragadott vadász keservesen, de nem tudott a madár
karmaiból kiszabadulni. Egy férfi, aki ennek a vadásznak
a közelében állott, megragadta a felfelé emelkedőnek
bokáit, abban a reményben, hogy így le tudja rántani, és
visszatartja a madarat. De a madár ismét meglengette
szárnyát, és följebb szállt. De most már vitte magával a
második embert is, aki az első bokáiba kapaszkodott. Az
agg varázsdoktor úgy érezte, hogy most már neki is
cselekednie kell és azt remélve, hogy két embert is
megmenthet, ő a második férfi bokáit ragadta meg. De
bizony azon ő is függve maradt. Egy pillanat múlva
érezte már, hogy lába a földtől elválik, és a bokát fogó
kezeit nem tudja szétnyitni, hogy elengedje magát.
Akkor aztán, mintha a tömegbéli minden férfi meg fiú
eszét vesztette volna, félelem nélkül egymás után
akaszkodtak a felfelé repülő láncba, és a nagy madár
rendületlenül hurcolta őket fölfelé. Mindnyájan
képtelenek lettek arra, hogy elengedjék azt, amit
megmarkoltak.
Egyre följebb és följebb repült az óriás madár, és az
emberekből fonódott lánc úgy fityegett alatta, mint egy
óriási sárkányfarok.
A titokzatos madár lassan az óceán felé vette útját. így
figyelték azt meg a lent rettegő leányok és asszonyok.
Aztán egyszerre csak hatalmas mennydörgés rázta meg a
levegőt; a viharmadár kinyitotta karmait, melyek addig a
vadászokat fogva tartották. Abban a pillanatban megtört
a varázslat. A nagy lánc láncszemekre szakadt. Minden
egyes láncszem egy-egy férfi vagy fiú volt, aki mint a kő,
úgy zuhant bele az óceánba. Volt, amelyik a falujához
közel, volt olyan, amelyik távolabb hullott a tengerbe.
Amint a vízbe értek, mindegyikből egy-egy sziget lett.
Egyik kicsiny, másik nagy, de szigetté vált már
mindegyik, mindörökre.
A falusiak a kenuikkal manapság is eveznek azok
körül a szigetek körül, melyek egykor a viharmadárral
dacoló emberi lények voltak.
 A NYILAK LÁNCA

Volt két előkelő nemzetségből származó fiú. Jó

pajtások voltak. Az egyiknek a falu közepén lakó
nagyfőnök volt az apja, a másiké meg a falu végén lakó
második főnök. A fiúk kölcsönösen látogatták egymást,
óriási mennyiségű nyilat eszkábáltak, s azokkal addig
játszottak, míg mindet el nem törték.
Egyszer azon vetekedtek, hogy vajon melyik tud több
nyilat csinálni. Volt a falu végén egy selymes fű borította
domb, az lett a fiúk jó játszóhelye. S egy szépséges,
holdvilágos este el is mentek oda. A kisebbik főnök fia
ment elöl, s ahogy mendegélnek arrafelé, azt mondja:
- Oda nézz, barátom. Nézd a Holdat. Hidd el, hogy
ennek a Holdnak éppen olyan formája van, mint az
anyám ajakpörkének, és éppen csak akkora is.
Ráfelelt a másik:
- Dehogyis. Nem szabad a Holdról így beszélned!
Ekkor hirtelen nagy sötétség borult rájuk, majd a
nagyobbik főnök fia azt veszi észre, hogy egy szivárvány
gyűrű fogja körül őket. Mire az eltűnt, eltűnt vele a
pajtása is. Hívta a magára maradt a pajtását, szólongatta,
de sehol senki. Válasz nem érkezett, és nem is látta a fiút.
Gondolta: „Bizonyára felszaladt a hegyre, hogy a
szivárvány karikájából kikerüljön."
Feltekintett az égre, hát ott volt a Hold. Felcaplatott a
fiú a hegy tetejére, ott sem lelte a barátját. No, gondolta:
„Úgy kell lennie, hogy a barátomat a Hold vitte el. Ő volt
az a kör alakú szivárvány."
Elpityeredett a magára maradt fiú, sírt egy sort, aztán
elkezdte kipróbálni az íjakat. Mindegyikre kötött egy-egy
húrt, kipróbálta, hogy meghúzza azokat, de mind eltörött.
Eltörte az összes saját íját, meg a pajtásáét is, kivéve egy
olyant, amelyik igen kemény fából készült. „No -
gondolta -, most megyek, s meglövöm a Hold mellett
levő csillagot!" Igen nagy, fényes csillag látszott a Hold
mellett. Rálőtte a nyilat erre a csillagra, s leste, mi lesz.
Hát bizony a csillag eléggé elsötétedett. Akkor aztán
tovább lövöldözött arra a csillagra azokkal a nyilakkal,
amelyeket ő meg a pajtása halomszámra készítettek volt,
s nekibátorodott, amikor észrevette, hogy ezek a nyilak
már nem pattannak vissza. Egy ideig tartó lövöldözés
után csak észreveszi, hogy valami ereszkedik lefelé, s
éppen az ő közelében! No, akkor egy újabb nyilat lőtt ki,
az eltalálta a lefelé ereszkedőt, megint lőtt egyet, az az
alsóba akadt, addig lőtte az egymásba akadó nyilakat,
míg egy egész nyíl-lánc keletkezett, s az a fiúig leért. No,
hogy még jobb legyen, még egy utolsót hozzálőtt a
nyilakhoz.
A fiú búslakodott barátja elvesztése miatt, rosszul
érezte magát, lefeküdt hát, s el is aludt. Egyszer csak
felébred, s eszébe jut, hogy a hegyen aludt volt el, eszébe
jutottak a nyilak is, amiket kilőtt volt, feltekint az égre,
hát nyilak helyett egy égig érő létrát lát maga előtt.
Felkelt a fiú, jól megvizsgálta a létrát, hogy a dolgában
biztos legyen, aztán eltökélte, hogy azon ő fölmegyen.
De előbb különféle ágakat tördelt, s azokat a hajában
levő kontyba betűzködte. Egész álló nap mászott a létrán
felfelé, s még éjszaka is azon tanyázott. Gondolta, hogy
majd másnap folytatja az utazást. Mikor másnap
felébredt, nagyon nehéznek érezte a fejét. Kiragadta
hajából a vörösbogyó-bokrot, hát csak úgy roskadozott az
a rajta termett sok bogyótól. Megette a fiú a bogyókat
egy szemig, visszatűzte az ágat a hajába, s máris sokkal
erősebbnek érezte magát. De aznap déltájt újfent elfogta
az éhség, s mivel a fejét megint nagyon nehéznek érezte,
kirántott egy bokrot a feje másik oldaláról, hát az a bokor
is telis-tele volt kék áfonyával. Az égen, odafent már
nyár volt, azért lehetett, hogy ott már megérett az áfonya.
Mikor másnap folytatta az utazást, délig nem érezte,
hogy nehéz volna a feje. Délben kihúzta a feje hátsó
feléhez tűzött bokrot, s az tele volt piros áfonyával.
Mikor jó idő múltán a fiú elérte a létra tetejét, nagyon
elfáradt már. összeszedett ekkor néhány gyenge ágat,
meg szedett mohát is, s azokra lefeküdt aludni egyet. De
mialatt ő aludt, valaki odament hozzá, hogy megrázza, s
szólt is:
- Kelj fel! A nyomodban vagyok!
Felébred, körülnéz; senkit sem lát. A másik oldalára
fordult, s úgy tett, mintha ismét elaludnék, de a
szempillája alól kileselkedett. Hát lassan csak észreveszi,
hogy egy icipici, csinos leányka lépeget feléje. Tiszta,
csinos bőrruhája volt a leánykának, a nadrágját meg
sündisznó-tüskék díszítették. Mikor éppen odaérne, hogy
felköltse a fiút, az megszólalt:
- Már megláttalak ám!
A leány még ott állott s megszólalt:
- Érted jöttem. Nagyanyám küldött, hogy vigyelek az
ő házába.
Elment a fiú ezzel a leánnyal, s egy kicsiny házba
jutottak, ahol egy vénasszony élt. Azt mondta a
vénasszony:
- Mi végett jöttél ide fel, unokám?
Felelte a fiú:
- A játszópajtásom miatt, akit idehoztak.
- Ó - felelte a vénasszony -, a fiú a következő házban
van, nem messze innét. Ide hallom a sírását egész napon
át. Az a fiú a Hold házában van.
Ezután a vénség állandóan táplálta a fiút. Csak a
szájára kellett hogy tegye a kezét, s amit akart, az
nyomban megjelent. Adott lazacot, bogyókat meg húst,
tudta a vénasszony, hogy a hosszú úton a fiú megéhezett.
Miután megetette, adott neki egy fenyőtobozt, egy
rózsabokrot, egy darab ördögfarkkórót meg még egy
köszörűkövet, hogy azokat is vigye magával.
Mikor a fiú mindezekkel felszerelve elindult a Hold
háza felé, meghallotta pajtásának fájdalmas sikoltozását.
Azt a fiút föltették volt jó magasra, a kéménybe. Mikor a
megmentője odaért, felhágott a tetőre, benyúlt a
kéménybe a barátjáért, s kihúzta onnan. így szólt hozzá:
- Jöjj, barátom. Azért jöttem, hogy segítsek rajtad!
A nagy fenyőtobozt odatette a fiú helyére, s azt
mondta a toboznak, hogy utánozza a fiú jajgatását. Azzal
a két jó pajtás eliszkolt.
Egy kis idő múltán azonban a nagy toboz lepottyant
onnan, ahová föltették volt, s így a ház népe fölfedezte,
hogy foglyuk megszökött. A Hold nyomban üldözésére
indult. Mikor a nagyfőnök fia ezt észrevette, maga mögé
hajította azt az ördögfarkkórót, amit a vénasszonytól
kapott, és az ördögfarkkóróból egy olyan bozót
kerekedett, amelyen a Hold csak nagy üggyel-bajjal
tudott átvergődni. így a fiúk nagy előnyt nyertek. Mikor a
Hold már megint a nyomukba ért, a nagyfőnök fia
hátravetette a rózsabokrot, no abból meg egyszerre olyan
sűrű vadrózsabokrok kerekedtek, hogy a Holdat megint
megakasztották, s feltartóztatták egy időre. Mikor
harmadjára is utolérte őket a Hold, a fiú a köszörűkövet
hajította a hátuk mögé, lett is abból egy olyan magas
kőszirt, amelyen már a Hold sem tudott áthaladni.
Visszagurult róla. Ennek a kőszirtnek lehet köszönni,
hogy mostanában az emberek büntetlenül mondhatnak a
Holdról akármit is. Nagyon boldog volt a két fiú, mikor a
vénasszony házáig érkezett. Hiszen addig nem volt
idejük rá, hogy egymással elbeszélgessenek.
Adott az öreg a fiúknak enniök, s mikor az evéssel
végeztek, így szólt a pajtását megmentő fiúhoz:
- Menj és heverj le azon a helyen, ahová először
feküdtél volt le, mikor ide felérkeztél. S ne gondolj
semmi másra, csakis arra a játszóhelyre, amelyik a tiétek
volt.
Mind a ketten odamentek, s leheveredtek. De egy kis
idő múltán az a fiú, akit foglyul ejtettek volt, az
öregasszony házára gondolt, s abban a minutában ott is
lelték magukat nála mind a ketten. Mondta akkor a
vénasszony:
- Menjetek vissza, és reám többé ne gondoljatok.
Feküdjetek ott le, s csakis arra a helyre gondoljatok, ahol
játszani szoktatok.
Most úgy tettek, és mikor felébredtek, ott hevertek
mind a ketten a játszóhelyükön, a létra tövében.
Ahogy ott fekszenek a fiúk, a nagyfőnök házából
gyászzene, dob pergése hallatszott. Bizony éppen
gyászünnepet tartottak érettük.
A nagyfőnök fia azt mondta:
- Menjünk oda!
De a másik azt felelte:
- Nem. Várjuk meg, míg a gyászünnep véget ér!
Később csak lementek a fiúk, s lestek a gyászoló
népet. Arcuk a gyász miatt feketére volt befestve, úgy
jöttek ki a házból. Ott állott a két fiú a ház sarkánál, de
mivel a gyásztáncot mindig este járják, hát nem látták
meg őket.
Azt gondolta ekkor a nagyfőnök fia:
„Azt kívánom, hogy az öcsém jöjjön ki."
S alighogy onnét a sok ember elment, ki is jött a fiú
öccse.
A fiú odakiáltott az öccsének:
- Gyere ide. Én vagyok!
De a gyermek megrémült, berohant a házba, s azt
mondta az anyjának:
- Bátyám s a barátja odakint vannak.
- Miért beszélsz te ilyeneket? - kérdezte az anyja. -
Hát nem tudod, hogy a bátyád nemrégen meghalt?
S nagy haragra lobbant a főnök asszonya. De a
gyermek csak bizonygatta, hogy kit látott, s azt mondta:
- Ismerem én a hangját, meg őt magát is.
Az anya ekkor nagyon megzavarodott. Azt mondta a
kicsi fia:
- Anyám, megyek, s hozok egy darabot a bátyám
ingéből.
- Menj - mondta az asszony. - Tégy úgy. Akkor majd
hiszek neked.
Mikor a fiúcska vitt egy darabot a bátyja ingéből, az
anya végre megbizonyosodott. Küldött is nyomban
hírvivőket mindenfelé, legelőször az alfőnök családjához,
a második fiú szüleihez, de ott tartotta magánál mind a
két fiút, hogy a másiknak a szülei is hozzájuk menjenek,
s a fiúk megkerülésének együtt örvendezhessenek. A falu
minden lakója odament, hogy lássa a fiúkat.
 ESŐCSINÁLÓ

Szietmultnak, az Esőcsinálónak nagy házán másminő

ajtó volt, mint az előkelő szkvemiseknek és a népnek
általában. Furcsa figurákkal volt kifaragva és kifestve az
ajtó mindkét oldala. Az alakok nagyon mások voltak.
Nagy oka volt ennek. Varázs-ajtó volt. Gazdája ennek az
ajtónak a segítségével csinált esőt.
Mikor Esőcsináló csak egy csöppet nyitotta meg az
ajtót, majdnem azonnal, ahogy az ajtó forgó bőrpántjain
kifelé lendült, könnyű zápor hullott. Mikor kissé
tágasabbra nyílt az ajtó: esett kitartóan. Ha Szietmult
egészen szélesre kitárta ajtaját, olyan felhőszakadás
keletkezett, hogy majd lesöpörte lábukról az embereket.
Ez a varázsló bölcsen élt hatalmával. Volt is a szkvemis
népnek elég esőben része; talaja mindig nedves, jól termő
maradt. Tavaikban volt víz bőséggel, volt a folyókban,
folyamokban is elég a halaknak, elég a szárazföldnek is.
Itta is a föld mohón a rajta átáramló, áttetsző, tiszta vizet.
Nyelték a vizet a nagy cédrusok. Úgy növekedtek, hogy
egyenes ágaiknak büszke koronái a magasságba értek.
Virultak a virágok, megértek a bogyók, és a szkvemisek
boldogak voltak.
Egy nagy Ajándékosztó ünnep alkalmával azonban
mindez megváltozott. Esőcsináló varázsmester hevesen
összeszólalkozott minden szkvemisek főnökével,
Kapalanával. Azt állította, hogy a főnök nem viseltetett
kellő tisztelettel iránta az Ajándékosztó ünnepen, melyre
a tengerpart mentéről számos varázsló, nemesember és
főnökök s köznép sereglett össze. Az alfőnökök és a
nemesek mind Kapalana pártjára álltak. Szerintök
Esőcsinálót helyzetéhez méltó tisztelettel fogadták, és
neki illő díszhelyre ültették. Ezek az emberek nem
ijedtek meg túlontúl, mikor Esőcsináló azzal
fenyegetőzött, hogy ellenök fordítja varázstudományát.
Azt hitték: csak eltelik egy-két nap. Esőcsináló haragja
csillapul, s végül az egészet el is felejti. Nem úgy történt.
Esőcsináló nem felejtett. Mikor hazaérkezett, esőt csináló
házának ajtaját olyan szélesre kitárta, hogy a nyomban
lezúduló fellegszakadás őt magát is elsodorta volna, ha
idejében házába nem surran.
Odabent addig várakozott Esőcsináló, míg az éjszaka
sötétje eltakarodott. Akkor kissé behúzta ajtaját, és
hallgatózott. A faluból éneklés, zeneszó hallatszott, a nép
egyre ünnepelt, táncolt, nem törődve Esőcsináló
fenyegetőzésével. Szietmult erre még nagyobb méregre
lobbant. Kegyeden gondolata támadt. Elmosolyodott
saját gonosz gondolatán. Felöltötte varázsló ruháját,
álorcát tett, és rohanva rohant, át az erdőn, míg csak
Kapalana főnök házáig nem ért.
Az őrök nem merték megállítani. Szietmult beugrott a
hatalmas terembe. Egy madzagot megrántott, s ettől
álarca felnyílt. Dühöngő arca láttán a vigadozás azonnal
abbamaradt, nem zenéltek, nem daloltak, nem táncoltak
tovább.
- Ide hallgass! - ordította Esőcsináló, amint ott állt a
tűz mellett, a főnök oldalán: - Nem lesz több eső. Ajtóm
örökre csukva marad!
Azzal kirohant Kapalana házából, mielőtt az
feltartóztathatta volna. Ahogy hazaérkezett, feleségével
együtt vadszőlőindát nyestek, s abból felhúzható, hosszú
hágcsót csináltak. Elért ez az inda kötélhágcsó a
füstlyuktól a ház tetejéig, meg le a földig. Egykönnyen
fel lehetett húzni, ha valaki odament volna. Sok más
bűvölés-bájolást is mívelt; nagy házában rengeteg
ennivalót s vizet varázsolt és halmozott fel. Ezután pedig
úgy becsukta az esőcsináló ajtót, hogy azt odakintről
erőszakkal sem lehetett kinyitni.
Nem esett eső több napon át. „Majdcsak küld esőt
Esőcsináló - gondolták az emberek -, ha a haragja
lecsillapul."
De bizony az nem küldött esőt.
Telt egyik holdhónap a másik holdhónap után. A nap
megaszalta a földet, minden szikár, kopár, kiégett lett.
Kiszáradtak a tavak, folyók, folyamok. Szenvedett a nép.
Szietmult felesége sajnálta a gyermekeket, hiszen neki is
volt egy kicsiny fia. Kérlelte is férjét, hogy hozzon esőt a
szkvemisek földjére. De Esőcsináló hajthatatlan maradt.
Kapalana főnök összehívta a főnökök és varázslók
nagy tanácsát, döntsék el, mit tegyenek? Elmentek
Esőcsináló háza elé. Vezeklő szavaikra, kiáltásaikra
senki sem válaszolt. Pedig mozgolódás hallatszott
odabentről.
- Népünk szomjan vész! - kiáltották a főnökök. Válasz
helyett gúnyos hahota hangzott a füstlyuk nyílása felől.
A varázsajtót még a jelenlevő varázslók sem merészelték
megérinteni. Voltak főnökök, akik azt állították, hogy ők
legsúlyosabb fejszéikkel át tudnák vágni Esőcsináló
házának kemény cédrusfa deszkaajtaját, és foglyul
ejtenék őt. De Kapalana főnök bölcsebb volt a többinél,
és ekként szólt:
- Nem! Ha meghallja, hogy betörjük a falát, belülről
rombolná szét a varázsajtót. Sajnos, semmi érdemlegeset
nem tehetünk!
 Volt a varázslóknak és a szkvemis ifjaknak egy titkos
társaságuk. Ők sütötték ki, hogy mit tegyenek. És
jelentették a főnöknek
- Tudjuk, mit kell tennünk, ó, főnök!
Mialatt a nap gyilkos tüze egyre jobban égette a
földet, ezek a varázslók ahhoz a réges-régi varázslathoz
folyamodtak, amit hajdan a föld ifjú korában űztek a
Bölcs Férfiak: megfürödtek, imádkoztak, varázsszavakat
mondottak, felkészültek, hogy mire az éj beáll, tervöket
végrehajtsák.
Ahogy beesteledett, néhány varázsló szúnyoggá
változott és változtatta át a társaság tagjait. Egyesek
éppen a rettegett parányi csípős fullánkú szúnyogokká
váltak. Minden szúnyog a tető keskeny résein hatolt be
Esőcsináló házába.
Szietmult és felesége csakhamar hangosan üvöltözött
a fájdalomtól. Vakon csapkodták láthatatlan ellenfeleiket
a sötétben. A kis gyermeküket nem csípték meg. Az
békésen szunnyadt bölcsőjében.
Míg Esőcsináló és felesége a csaknem kihunyt tűzhely
felé tapogatózott, hogy a parazsat felélesszék, s egy kis
világosságot nyerjenek, a szúnyogok kireppentek a
házból, és visszatértek a faluba. Csak két láthatatlan
„szúnyog" maradt ott a háztetőn.
Végül, mire Esőcsináló és felesége súlyosan
összecsípve, kimerülten mély álomba zuhant, a háztetőről
a két,,szúnyog" lerepült. Elmondták a négy átváltoztató
varázsigét, és nyomban visszaváltoztak ifjú harcosokká.
Csöndben a bölcsőhöz lopóztak, ahol mély álmát aludta a
kisgyermek. Az egyik harcos felvette, gyöngéden karjára
vette, a másik harcos ifjú halkan, óvatosan megnyitotta
egy kissé az esőcsináló ajtót. Azon kisurrantak, és addig
mentek át az erdőségen, míg rájuk várakozó kenuikat
elérték. Az evezősök a tengerparttól kifelé eveztek a sötét
vízen.
Valamivel később erős szél kerekedett, s az teljesen
kivágta Esőcsináló kissé megnyitott ajtaját. Esőcsinálóék
a háztetőre zúduló fergeteg hangjaira ébredtek. Rohant a
varázsló, hadd lássa, miért van nyitva az ajtó. Futott az
asszony a gyermek bölcsőjéhez. Megdermedt Esőcsináló,
akkorát sikoltott az asszony az üres bölcső előtt.
- Mi történt? - kérdezte ordítva.
- Oda a gyermekem! - kiáltott az asszony. - Eltűnt.
Futott a férjéhez. Az nagyon megrémült. Szomorúan
rohant ki a félig nyitott ajtón, átcsörtetett az esővíztől
lucskos erdőségen. A törzs tanácsházáig meg sem állt.
Várták is ott már őt az összegyűlt tanácsosok és főnökök.
- Adjátok vissza a gyermekünket! - esedezett
Esőcsináló.
- Ugyan miért tennénk mi azt? - kérdezték a főnökök.
- Te kőszívű voltál, mikor éhségtől-szomjúságtól
szenvedtek a mi gyermekeink. Miért kellene nekünk
tégedet és a tieidet megszánnunk?
Ríva fakadt Esőcsináló, úgy könyörgött: adják vissza a
gyermeket, mielőtt az égen delelőjére érne a nap.
- Ha visszaadjátok a gyermeket, mindig mindent úgy
teszek, ahogy parancsoljátok! - ezt ígérte.
Végtére beleegyeztek a főnökök. A gyermek
hazatérhet, mivel Esőcsináló ünnepélyesen megfogadta,
hogy Kapalana főnök rendeleteit ezentúl pontosan,
engedelmesen végrehajtja.
Vancouver környékén, mikor a háztetőt verdeső eső
kopogása hallatszik, még a mai napig is azt szokták
mondani:
„Szietmult megtartja, amit megígért."
 A JÉGHÍD

A tszimsian Főnök-Aki-Kétkedett gonosz dolgot

cselekedett, összeveszett az öreg Bölcs Emberrel, és a
veszekedést követő küzdelemben az öreget megölte.
Viszály kerekedett ebből. Főnök-Aki-Kétkedett törzsének
rengeteg ellensége támadt. A Stikine folyó túlsó partján
olyan sok volt az ellensége, hogy a főnök kis csapata
azokkal nem mérkőzhetett. Legbiztosabb a menekülés,
döntötték el a tanácsosok és Főnök-Aki- Kétkedett. Hat
nagy kenuval menekültek a gyors sodrású folyón, s míg
haladtak, gyászénekeket énekeltek. A széles folyam
sebes folyása miatt megmenekültek tőle, hogy üldözőik
utolérjék őket, és a kis csapat dolga jól is ment
mindaddig, míg meg nem láttak egy nagy akadályt: jég
torlaszolta el előlük az utat.
A menekülést csak kenuval lehetett folytatniok, így
aztán Főnök-Aki-Kétkedett és tanácsosai kikötöttek a
nagy folyó partján, hadd lássák, hogy mit tehetnének. Az
egyik éles szemű tanácsosnak úgy rémlett, hogy látja
átfolyni a tajtékzó vizet a csillogó jégtorlasz alatt. Úgy
tetszett, mintha egy rohanó alagút volna a nagy jégfal
alatt, de azt nem lehetett látni, hogy az alagút milyen
széles és milyen magas.
Főnök-Aki-Kétkedett kimódolta, hogy miként
mehetne át ő meg csapata épségben a jég alatt a nagy
kenukkal. Előreküldötte néhány emberét, menjenek a part
mentén, s figyeljék a jégtorlasz messze levő oldalát,
mialatt a többiek úgy vágtak ki egy nyárfát, hogy az a
folyóba essék. A fa ágait nem vágták le, és azt őrjöngő
sebességgel sodorta lefelé a rohanó ár. Így azok, akik a
kenuból figyelték a fa útját, szemük elől vesztették,
mikor a jégtorlaszig érkezett. Még a legélesebb szeműek
is úgy látták, hogy a fa eltűnt az ár közepén. Mikor a
férfiak a jégtorlasz túlsó végéről visszatértek, jelentették
a főnöknek, hogy ők egy nagy nyárfát vettek észre,
amelyik sértetlenül áthaladt a jégtorlasz alatt, az ágai sem
törtek le.
- Ha a fa ágait megtartva épségben áthaladt - mondta a
főnök -, mi is úgy tudunk tenni. - És beült a hat kenu
legelsőjének az orrába. A nagy, kúp alakú süvegét
viselte, s az a feje fölé tornyosult. Az evezősök behúzták
kenuikat a rohanó árba, a többi kenu követte emezeket, s
nekivágtak a tajtékzó víznek, amely fehéren habzott a
kék jégtorlaszon.
Amint közelebb értek, azt vették észre, hogy a kenukat
behúzza valami abba, ami egy nagy, setét barlangnak
látszott. Az evezősök gyorsítottak, előre a kenukkal,
előre, egyenesen a nyiladék közepét vették célba. Úgy
rémlett nekik, hogy sokáig rohannak előre a zöldes
sötétségben, aztán mint erős íjból kilőtt nyílvessző:
kicsapódtak a ragyogó napvilágra.
Addig folytatták utazásukat, míg a folyóban sós vízre
nem leltek, akkor már előttük terült el a tenger.
Manapság a nagy, kúp alakú süveg látható némely
totemoszlop tetején, olyan, amilyent annak idején Főnök-
Aki-Kétkedett viselt. Azokat a totemjeleket a jéghídon
tett veszélyes utazás emlékezetére faragták.
 VARÁZSLÓ FÓKA

A mai Vancouverben a Stanley Park területén volt

valaha a szkvemis népnek és szövetségeseinek fő faluja.
Sok felfegyverzett harcos indult portyázó útjára, hatalmas
kenukon, ebből a központi helységből. Utjok az óceán
keskeny öblein át a környező szigetekhez vezetett. Híres
főnökök, hatalmas erejű varázslók otthona volt ez a falu.
Mind között orvoslás, varázslás művészetében egy Tszak
nevű volt a leghíresebb. Tszaknak maga a szkvemisek
főnöke, Kapalana volt személyes jó barátja, és Tszak
tekintélyes tagja volt a tanácsosok testületének.
A szkvemisek nagy tengeri támadást terveztek.
Céljok: élelemszerzés és rabszolgák zsákmányolása. A
portyát Kapalana fivére vezette. A rajtaütés sikerült.
Maga a vezér egy szép kvakiutl leányzót ejtett rabul. A
törzs törvénye szerint a leány, csakúgy, mint minden
másik foglyul ejtett férfi vagy nő, rabszolga lett.
A diadalmasan hazatérő szkvemisek megtartották a
szokásos győzedelmi örömünnepet. Az ünneplő
közönség meglepődésére, az ifjú vezér, aki a támadást
vezette, nem nagy érdeklődést mutatott az ünnepség
szertartásai iránt. Csöndes volt, elmélázó, mikor - ahogy
az szokásban volt - felvezették Kapalana főnök és
tanácsosai elébe a foglyokat.
A szépségesen kifaragott, kifestett szertartási
teremben lobogó tűz lángja sok fogolyra vetette világát:
férfiak, nők, gyermekek járultak egyre-másra a hatalmas
főnök elébe. Hosszú hajok már rövidre volt lenyírva; ez
lévén a jele annak, hogy ők immár a szkvemisek
rabszolgái.
 Mikor a szépséges kvakiutl leányt vitték a főnök elé,
olyan dolog történt, amilyenre még a legeslegvénebb
szkvemis sem emlékezhetett, hogy megtörténhetett volna
valaha is. Mert Kapalana főnök fivére, a dicső harcos,
minden szkvemisek főnökéhez lépett, és így szólt:
- Hatalmas főnök, nemesek, szkvemisek népének
főnökei! Régen tanácsoljátok már nekem, hogy főnök
létemre ideje megházasodnom. Sok holdhónapon át
tépelődtem én a ti bölcs tanácsotokon. Most
megfogadom. Ezt a fiatal nőt akarom feleségemül, akit
hatalmas törzsével együtt harcban nyertem el!
Csodálkozó kiáltozás, tiltakozó morgás kelt szavaira.
Az összesereglett nemesség és a nép megbotránkozott.
Hogy egy főnök, egy szkvemis herceg szakítson a törzsi
szokásokkal, és rabszolganőt válasszon magának
feleségül!
Kapalana főnök csendet parancsolón felemelte kezét:
- Jóllehet népünk történetében ilyesmi még sohasem
fordult elő, mégis úgy vélem, jó dolog lehet abból, amire
fivérem kér. Én ezennel fivéremnek adom a leányt, és
minden jót kívánok neki.
Senki sem merte megkérdem Kapalana főnököt, hogy
miért határozott így. így történt, hogy egy rabszolgaleány
lett a harcosok vezérének felesége.
Boldog éveket töltött együtt az új pár, a fiatalasszony
mindenben segítőtársa lett férjének, és mindig
felvidámította őt. A szkvemisek féltékenykedtek, de
egyelőre csak titokban. Nyilván akkor kezdtek nagyon is
féltékenykedni, mikor a házaspár négy fia deli legénnyé
serdült. Ugyanis ezek a fiúk minden sportban és a
harcban is ügyesebbek voltak, mint a többiek.
A nép ilyeneket kérdezgetett, pusmorgott:
 - Miért kell, hogy a rabszolgaasszony fiai legyenek a
jobb vadászok, halászok, jobb harcosok, mint a szabad
asszonyok gyermekei?
A nép irigy keserűsége egyre nőtt. Egy napon maga
Tszak, a varázsló döbbent rá, hogy a négy fiatalember
életét veszély környékezi. Tszak egy napon besurrant az
erdőbe, ott elrejtőzött s ügyesen kihallgatott egy sereg
törzsbéli ifjat. Azt tervezték azok ott titokban, hogy
lesben állnak, és a rabszolgaasszony négy fiát megölik.
- Nem szabad - szólalt meg a varázsló, amint előlépett
rejtekéből.
- Ezt nem tehetitek! A fiúk apja derék harcos vezér,
híven szolgálja népét. Szkvemis vér folyik azoknak az
ifjaknak ereiben, akiket meg akartok ölni. Unokaöccsei
az én barátomnak, Kapalana nagyfőnöknek. Szégyenlitek
magatokat, mert e fiúk ügyesebbek nálatok. Nekem
varázshatalmam van rá, hogy ettől a szégyentől
megszabadítsam a népet. Ti mit se tegyetek, míg én nem
rendelkezem. Szólottam.
Rettegték a varázsló hatalmát az ifjak, ezért aztán
beleegyeztek, hogy megvárják utasításait.
Mikor a nap vérvörös fénnyel árasztotta el nyugatot,
Tszak felvonta kenuját a szkvemisek partjára, aztán
elindult, és addig hatolt az erdő mélyébe, míg egy
tavacskához nem érkezett. Hatalmas cédrusfák övezték
ezt a tószerű tengeröblöcskét. A varázsló kiválasztotta a
víz partján nőtt hatalmas fák legvastagabbikát, égetéssel
és kőfejsze-csapásokkal fogott hozzá, hogy ledöntse.
Harmadjára nyugodott le már a nap, mire földre zuhant a
faóriás.
Alig pirkadt, a sámán máris tovább működött.
Kőszerszámaival vágta-fúrta-faragta a fát.
 Még három napon át formálta az óriási cédrusfa
rönköt, ki is égette a varázsló, addig dolgozott rajta, míg
az már nem rönk alakot mutatott, hanem ott, ahol a
megfaragott fatörzs feküdött, most egy hatalmas fóka
hevert. Tszak most hathatós varázsolajat készített.
Különleges füvekből, hal olajából, kígyófejekből keverte-
kotyvalta. Ezt a varázsolajat a nagy fóka fejére,
uszonyaira meg a farkára dörzsölte. Ezután fohászkodott,
varázséneket énekelt, és kört táncolt a fóka körött. Vele
volt varázsló csörgője is, azt egyre a fóka feje mellett
rázta. És az állat megmoccant! Tszak ekkor ismét
elénekelte varázsénekét, mire a fóka megrázkódott, és
belecsusszant a vízbe.
Hét napon át tartózkodott Tszak ezen a földnyelven.
Tanította, edzette a fókát. Egy szerepre.
Mikor Tszak visszatért a faluba, titkos gyűlésre hívta
össze az erdőbe azokat, akik meg akarták ölni a
rabszolgaasszony fiait.
- Holnap, pontosan, mikor beáll az apály, és kifelé
rohan a víz, egy nagy fóka úszik partközeibe a mi falunk
felé. Ti lessetek az érkezését. Amint megpillantjátok,
rohanjatok szigonyotokért, lándzsáitokért, üvöltsetek,
úgy vegyétek célba a fókát. De ne menjetek ki utána a
nagy vízre kenuitokon, és mondjátok meg a többi
törzsbélinek is, hogy ők se menjenek. A fókára csakis a
rabszolgaasszony négy fia vadászhat. Ezt rendelem.
Bölcsen szólott a varázsló. Másnap árapály-
forduláskor egy nagy fóka szökdécselt, játszadozott a
falu előtt a tengerben. Üvöltöttek az ifjak, rohantak
házaikba, hogy kapják fegyvereiket, de bizony a
rabszolgaasszony négy fia hamarébb felfegyverkezett,
mint ők, kenuikba ugrottak, és a fóka nyomába eredtek.
Mikor lőtávolságra beérték a fókát, fölállott a kenuorrban
a legidősebb fivér, és kivetette szigonyát. Az éles fegyver
mélyen belevágódott a fóka vállába. Ennek a szigonynak
a foka oda volt rögzítve a fiatalember csuklójához, egy
hosszú, erős, bálnainakból sodort kötéllel.
Pillanat múltán a második fiú is az állat oldalába vágta
szigonyát. A fóka most meggyorsította úszó tempóját,
átúszott a keskeny tengerszorosokon, ki az öböl vizére.
Hogy lassítani próbálják a fóka sebességét, a másik két
fiú is a fóka testébe vágta a maga szigonyát.
A kenut s benne a négy fivért halálveszélyt jelentő
gyorsasággal hurcolta a fóka. Felkiáltott ekkor a
legidősebb fiú:
- Vágjátok el a kötelet, eresszük szabadon a fókát!
Megpróbálták, erőlködtek, de az éles kő-kés még csak
meg se karcolta a bálnainakat, nemhogy elvágta volna.
Sem a legidősebb fivér, sem a többi nem tudta csuklóit a
szíjaktól meg- szabadítani. Mihamar meg kellett érteniök,
hogy egy varázserejű fóka foglyai lettek.
Az vitte őket tovább. Egyre a Valdez-sziget felé
vonszolódtak, oda is értek, s mikor a nap éppen
lenyugodni készült, elámulva látták a fivérek, hogy a
nagy fóka egy jókora cédrusfa törzzsé változik. A
szigonyok belehulltak az óceánba, s mikor a fivérek
behúzták azokat kenuikba, hirtelen szélroham kerekedett.
Evezőket ragadtak az ifjak, de evezés nélkül vitte őket
egy nagy hullám a hátán, vitte, vitte, majd egy magas
partra vetette föl. Valahol egy távoli szigeten. Szép
vidékre kerültek. Tetszett nekik a környék, el is
határozták, hogy ők ott élnek ezután.
Mikor aztán idővel híre terjedt a fivérek halász-vadász
jártasságának, ügyességének, mind a négyen
megházasodhattak: elvehettek feleségül a környező
szigetvilág főnökeinek leányait.
A szigeti törzsek tanácsában nemsokára ezek az ifjak
lettek a vezérek.
 SZIKLA FŐNÖK RÁKÓRIÁSA

Így mondja el a haida mesemondó a történetet:

Volt a nadeni kikötőnél egy kicsiny, de igen fontos
sziget. Szikla Főnöknek hívták. Az után a nagy főnök
után nevezték el így, akinek óriási háza fenyőfákkal
felöltöztetett sziklán állott. A kikötő bejáratánál élt egy
óriási rák. Az ellenséget megállította, a főnök barátait
beengedte. A főnök elhatározta, hogy Ajándékosztót
rendez a családja tiszteletére emelt, hatalmas totemoszlop
megünneplésére. Nagy ajándékosztás szokott olyankor
lenni, s a főnök sok barátját meghívta, még Gyilkos
Bálna családját is a Rózsa Zátonyról.
Mikor a szolgalegények nagy kenuikkal a kikötőbe
eveztek. Gyilkos Bálna háza népe hatalmas füstoszlopot
látott. Az éppen Szikla Főnök házából szállott fel. A
főnök bábák bolondoztak, gúnyolódtak, azt mondták,
hogy Szikla Főnök leégeti a házát, s azt azért teszi, hogy
ne kelljen a látogatóinak sok ajándékot szétosztania.
Szikla Főnök egyik szolgája elébe ment a látogatóknak,
hogy fogadja őket. Mikor véletlenül meghallotta Gyilkos
Bálna háza népének gúnyolódását, visszaevezett, hogy
jelentse főnökének. „Úgy látszik - gondolta Szikla Főnök
-, hogy a Gyilkos Bálnák inkább ellenségként érkeznek,
mintsem barátokként." Nyomban kirendelte harcosait s
mindenféle-fajta szolgáját, köztük az óriási rákot is.
Támadjanak. És semmisítsék meg a Gyilkos Bálnákat.
A nagy rák nyomban elrekesztette a kikötő bejáratát,
és Gyilkos Bálna mikor meglátta, hogy a szigetről nagy
harci kenu indul ki, megtámadta az óriási rák-őrt, hogy a
tengerre utat nyerve elmenekülhessenek. A rák szétzúzta
a kenukat, és a legtöbb Gyilkos Bálnát megölte. A
Gyilkos Bálnák hősiesen harcoltak, de az ádáz rák
páncélját sem lándzsáik, sem késeik nem tudták átdöfni.
Alig egynéhány Gyilkos Bálna mentette meg a bőrét a
part mentén elmenekülve.
A legyőzhetetlen rák nagy hatalmáról nemsokára
regék terjedtek el a szigeteken. A Szikla Főnök
szigetéhez legközelebb tanyázó Sas Nemzetség
elmenekült falujából, Skidegate-ből. Siettükben-
futtukban egy öregasszonyt, meg annak a fiúunokáját
s annak egy leánytestvérét otthagyták, mert azok nem
tudtak olyan gyorsan evezni, hogy a menekülőkkel tartva
a baráti nemzetséget elérjék.
Telt-múlt az idő, a fiú nagy, erős legénnyé serdült,
segített a nagyanyjának meg a húgának élelmet szerezni,
de azért bizony nehéz, kemény soruk volt. Olyan
kagylókon meg apró halakon éltek, amilyeneket a fiú a
kis tutajáról fogni tudott, meg olyan apró madarakat s
más állatokat ettek, amilyeneket a fiú le tudott lőni maga
készítette íjjal kilőtt nyilakkal. Az elmenekültek közül
senki sem mert visszatérni az elhagyott faluba.
Egy reggel azt látja a fiú, hogy a magasságos egekből
egy nagy sas száll feléje. Amint a madár nagy
szárnycsapásokkal a fiú közelébe ért, a fiú észrevette,
hogy a sas erős karmaiban egy nagy, fénylő tárgyat hoz.
Mikor a sas már egészen alacsonyan repült a fiú feje
fölött, leejtett elébe a homokba egy nagy ezüsthalat. Vitte
a fiú nagy boldogan nagyanyjának a jókora halat,
örvendett az öreg erősen, hogy ilyen finom falathoz
jutottak.
Az öregasszony éppen egy darabot akart volna a hal
farkából éles késével kikanyarítani, mikor mindenfelől
tiltakozó hangokat hallott. A fák meghajoltak és nyögtek,
gördülő sziklák egymáshoz csapódtak, a tenger hullámai
magasra szöktek. Mivel az öreg meg a gyerekek annyira
élelemszűkében voltak, a vénasszony azon volt, hogy
levágja a hal fejét. Akkor megint tiltakozó hangok
riasztották meg.
- Úgy kell lennie, hogy varázserő van ebben a halban -
mondta az unokájának. - Ezt gondosan, vigyázva kell
elkészíteni.
- Ekkor elkezdte óvatosan lebőrölni a nagy ezüsthalat.
Nem hallott tiltakozó hangokat. Tovább nyúzta tehát a
halat nagy gonddal, s közben bizonygatta, hogy nagyon
megtisztelve érzi magát, amiért ilyen pompás halat
nyúzhat meg. A hal fejét meg a farkát rajta hagyta a
bőrön, aztán a bőrt fejestül, farkastul felakasztotta
száradni egy faágra.
Mikor a bőr megszáradt, a fiúnak kedve kerekedett rá,
hogy azt játssza, hogy ő hal. így hát leakasztotta a bőrt,
és belebújt. A bőr igen jól illett rá, és nagy meglepetésére
puha és finom volt a belseje. Olyan jól érezte magát
benne, mint egy hal. Bele is ugrott az óceánba, s valami
különös hatalom segítségével úgy úszott ki, el, messzire,
körös-körül az összes szigetek körött; úszott egy álló nap
s egy éjszaka. Egy cseppet sem érezte magát fáradtnak,
mikor partra szökkent, s akkor sem, mikor hazament, és a
halbőrből kibújt. A nagyanyja meg a húga örömmel
fogadták visszatérését, és nem feddték meg a miatt az
ijedség miatt, amit nekik vakmerő, hosszú távolléte
okozott. Meghökkentette a fiút, hogy a nagyanyja nem
kérdezősködik afelől, amit tett, s nem faggatta utazása
felől sem. „Nagyanya bizonyára tudja, hogy varázserő
van a halbőrben" – gondolta a fiú.
 Mindennap elment a fiú úszni, és egyik nap, mikor
annak a nagy sziklának a közelében úszott, aminek most
Dawson Harbor a neve, a varázsbőr megszólalt:
- Te most már nagy, erős, félelmet nem ismerő ifjú
vagy. El kell menned Naden kikötőbe, és meg kell ölnöd
a vérengző rákot.
Egyet sem kérdezett a fiú, gyorsan tovasuhant. Addig
úszott a nyugati part körött, míg végre meglátta az óriás
rákot; az most is a kikötő bejáratát őrizte. Tudta a fiú,
hogy a rák ollói darabokra szaggathatják őt - ha szemközt
közelíti meg. így hát lebukott az óceán mélyébe, és
hátulról ment rá a rákra. Egyenesen hátulról támadta
meg, oda ütött bele, ahol leglágyabb volt a rák páncélja.
Egyre mélyre, még mélyebbre fúrt bele a rákba, az
kétségbeesetten próbálta lerázni magáról a fiút, de erős
küzdelem után a fiú meggyilkolta a rákot.
A fiú sokáig pihent, azután szétszabdalta a rákot, majd
meg apró darabokra harapdálta, és minden egyes
darabkát beleköpött a tengerbe.
- Úgy lehet, hogy minden darabkából egy-egy kis rák
nő, a kis rák nagy rákká nő, és legyen az én nemzetségem
tápláléka - mondta a fiú. És így is történt.
 METSZŐ-ORRÚ-OSZLOP

Egy tszimsian faluban az idősebb emberek teljesen

belemerültek a téli ünnepek szertartásaiba. Egy csöpp
idejök sem maradt, hogy bármi másra is gondoljanak. Túl
a falim, egy csapat akkora gyermek, amelyik még nem
volt elég idős hozzá, hogy az ünnepségeken részt
vehessen, felnőttesdit játszott. Megtartották a maguk téli
ünnepi szertartásait. Faágakból egy nagy házat építettek,
énekeltek, ujjongva rikoltoztak, és táncoltak napkeltétől
holdkeltéig. Még akkor is táncoltak a bőrdobok
pergésének ütemére. Zenebonájuk miatt ébren virrasztott
az erdő, nem tudott nyugovóra térni, mert a
gyermekeknek nem volt széles cédrus deszkájuk, amivel
berekeszthették volna tákolt-mókolt házuk ablakait.
Az ég felé hatolt a gyermekek verte nagy lárma, meg a
tüzük füstje is, és Ég Főnök emiatt sem tudott elaludni.
Haragra lobbant, és leküldte egyik szolgáját, nézzen
utána, mi is történik.
- Mondd meg azoknak a földi lényeknek, hogy
szűnjenek meg zajongani, mert ha nem,
varázshatalmammal én hallgattatom el őket! Indulj! - így
rendelkezett.
A szolga engedelmeskedett. Beszélt a zajongókkal,
figyelmeztette őket, hogy ha a lárma abba nem marad,
valami rettenetes történhetik.
Látták a gyermekek, hogy az idegen csak egy szolga, s
nem törődtek a szavaival.
A szolga visszatért, és jelentette Ég Főnöknek, hogy a
lármás gyerekek Ajándékosztót játszanak, ő megmondta
nekik, hogy a zajongást azonnal abba kell hagyniok.
 - Jó - felelte Ég Főnök. - Tehát nem
engedelmeskedtek. Rikoltozásuk még egyre háborgat
engem. Ha a zenebona sötétedésig is eltart, végy magad
mellé segítőtársakat, és hozzátok ide az összes zajongót.
Szólottam!
A lármázás folytatódott, így hát Ég Főnök szolgái
lementek, hogy végbevigyék, amit gazdájuk parancsolt.
Mire elérkeztek az ágakból tákolt nagy házhoz, a kifáradt
gyerekek már mind elaludtak.
- Jobb lett volna nekik, ha korábban alszanak el -
mondta az egyik szolga, miközben fogta s vitte a
gyerekeket, a házat s magát a talajt, amin a ház állott, föl.
Ég Országába.
Mikor a gyermekek felébredtek, egy fiú kikukkantott a
ház ajtaján. Nagyon megijedt attól, amit látott.
- Valami gonoszság van itt! - kiáltott, a többieket
híván.
Kiáltására mind felserkentek. Az a szolga, amelyik
figyelmeztette volt őket, éppen a gyermekek háza előtt
állott, mikor azok felébredtek. Egy óriás állott a szolga
mögött. Néhány nagyobb fiú megpróbált elszaladni, de a
hosszú kezű óriás elkapta, és visszadobta őket a házba.
- Nem engedelmeskedtetek úgy, ahogy gyermekeknek
kellene - mondta a szolga nekik. - Sokáig zajongtatok
azután, hogy elmentem hozzátok. Gazdám nem tudott
aludni tőletek. Most megbüntetnek a zajongás miatt.
A szolga nyakon csípte a legnagyobb fiút, akár egy
nyulat, és elvitte, pedig a fiú küszködött, harcolt, de csak
elvitte őt a közeli nagy ház hátsó kapujához.
- Előállítottam egy zajongót, uram! - kiáltotta.
Ég Főnök azon gondolkodott, hogy mivel is büntesse
azokat, akik őt háborgatták, mikor a rémülettől sikoltozó
többi gyermek hangja hallatszott s komorította el Ég
Főnök ábrázatát.
- Hozd a ház eleibe azt az egyet, amelyiket elfogtál! –
parancsolta haragosan.
A szolga a ház eleibe vitte a fiút, ahol egy nagy,
fényes totemoszlop állott. A totemoszlopon élőnek
tetsző, fénylő alak. Orra olyan hosszú volt, mint a
karvalynak a csőre. A szolga az oszlop elé állította a
remegő fiút. Zokogott a fiú hangosan, de megmoccanni
sem mert. Az oszlopon levő alak éles, metsző csőre
hirtelen kettészelte a fiút. Akkor asszonyok mentek oda,
és elvitték a két fél-tetemet.
Mikor a fiú sírása megszűnt, és a házba nem ment
vissza, a gyermekek még jobban megrémültek, mint
azelőtt. Sírtak, sikoltoztak borzalmukban. Szörnyű volt a
lárma. A leánykák közül csak az egyik nem sírt.
- Én hercegnő vagyok - mondta gőgösen -, és a
hercegnők nem sírnak.
Ég Főnök aludni szeretett volna. Dühbe gurult az újra
kitört jajveszékelés miatt.
- Vigyétek a második zajongó kölyköt az oszlop elé! –
kiáltotta szolgájának. - Mondd meg a többinek, hogy
amelyik bőg, azt egyenként mind elvitetem, amíg csak
zajongást hallok.
Elment a szolga az őrizetbe vett gyermekekhez.
- Egy másikat viszek most - mondta. - A síróknak egytől
egyig szembe kell nézniök gazdám totemoszlopával. Ez a
parancsolata.
Felkapott egy nagy, jajveszékelő leányt és a Metsző-
Orrú-Oszlop elé állította.
Nemsokára már nem sírt az a leány, és a szolga egy
újabb rívó gyermekért ment.
 - Miért nem engemet viszel, te szolga? - kérdezte a
nem síró hercegnő. - Én nem félek sem a gazdádtól, sem
varázslatos totemoszlopától!
Tisztán és hangosan szólt a hercegnő, és a szolga arca
ijedtében elsápadt.
- Ne beszélj így, hercegnő - kérlelte, miközben
felkapott egy másik fiút, és kisietett vele. Nemsokára már
csak egyetlen gyermek maradt, a hercegnő maga, aki túl
büszke volt ahhoz, hogy sírjon.
Mikor a szolga jelentette gazdájának, hogy most már
csak az utolsó gyermek van hátra, hogy azt az oszlop elé
állítsa s hogy az egy leányka, azt mondta Ég Főnök:
- Különös, én nem hallom a leányka sírását.
- Nem, főnök - mondta a szolga -, ő hercegnő, és igen
bátor.
Ég Főnöknek támadt akkor egy gondolata, de
elhessentette, mert még mindig roppant mérges volt
álmatlansága miatt.
- Nem! Az összes zajongóval végezni akarok. Állítsd a
leányt az oszlop elé!
Nagyon sajnálta a szolga a hercegnőt, de a parancsot
csak nem merte megszegni.
- Éretted küldtek, hercegnő - mondta szomorúan,
mikor a leányért ment.
A leány a haját fonta.
- Előbb ki kell mosnom és rendbe tennem a ruhámat,
azután majd megyek, szolga.
Nemsokára ott állott az ágakból vert ház kapujában.
Tengeri-vidrabőrből való ruha volt rajta; nyugodtnak és
félelem nélkülinek látszott.
Búbánatosan vezette őt a szolga Metsző-Orrú-Oszlop
elébe. A hercegnő kihúzta magát, úgy állott meg
egyenesen a szörnyeteg előtt. Belenézett a kegyetlenül
rámeredő szörnyeteg hideg halszemébe. Az éles csőr-orr
felemelkedett, és villámgyorsan lecsapott. Áthasította a
vidrabőr ruhát, majd hangos reccsentésekkel diribdarabra
vagdalta. Csapkodása olyan zajt ütött, mint mikor nagy
magasságból jégcsapok hullanak alá. A hercegnő
sértetlen maradt.
Ég Főnök nagy léptekkel sietett ki a házából, hadd
lássa, hogy mi történt. Egy szempillantás alatt megértette.
- Jöjj ide, bátor leányom - mondta, és kitárta karját a
fiatal hercegnő felé. Bevitte magával a maga házába, és
maga mellé ültette sok finom puha prémre.
- Nagyon bátor vagy, hercegnő. A félelmet nem
ismered. Feleségül kell menned a fiamhoz.
- Csak akkor, ha ő királyi vérből való, és ha úgy
látom, hogy szeretem őt - válaszolta a leány határozott
hangon.
Ég Főnök hangosan nevetett, és elragadtatva nézte a
leányt. Hívatta a fiát.
Magas, jóképű fiatalember lépett be a szobába. A
hercegnőnek az első pillanatra megtetszett. Ég Főnök
nagy ünnepséget rendeztetett, s mikor annak vége lett,
egy varázsló összeadta a fiatal párt. A fiatalok boldogan
éltek, de a hercegnőnek saját nemzetsége jutott eszébe, és
elszomorodott. Egy idő múltán fiúgyermeket szült. Nagy
testű gyermek volt, s nem sírt, mint más csecsemők. Ég
Főnök nagyon szerette a kisgyermeket, és megtelt a szíve
bánattal, mikor egy napon a hercegnő arra kérte, hogy
férjestül, gyerekestül az övéihez térhessen vissza.
- Igaz, hogy én itt nagyon boldog vagyok, de
mégiscsak vágyakozom az enyéimhez; a
nemzetségemnek szüksége lehet rám.
 Tudta Ég Főnök, hogy hiányozni fognak neki a
gyermekei, de azt akarta, hogy a hercegnő boldog legyen,
és belátta, hogy a fia is óhajtja meglátogatni a Föld népét.
S ők nemsokára útra készen álltak.
Az ifjú főnök egy puha takaróval borította be a
felesége fejét.
- Nem jó látnod - mondta -, hogy miként megyünk le.
Az asszony szorosan magához szorította kicsinyét, mikor
röptükben csak úgy elsüvöltött mellettük a levegő. Férje
karjai szilárdan tartották a hercegnőt. Nemsokára talajt
érzett a lába alatt. A takaró lekerült a fejéről, és ott találta
magát nagybátyja hatalmas háza előtt.
Az emberek kikiáltották a nagybácsit, az kiment a
kapun. Jóval öregebbnek látszott, mint mikor őt a
hercegnő utoljára látta. Nem tudta az öreg, hogy ki az a
szép, fiatal asszony, aki a háza előtt áll.
A hercegnő elénekelt egy saját családjáról szóló
éneket. Ebből tudta meg a nagybácsi, meg a többiek,
hogy ki érkezett, és szívesen üdvözölték őt, férjét és
gyermekét. A nagybácsi házában elmondta a hercegnő a
rokonoknak meg a főnököknek Ég Főnöknél töltött
idejének, a főnök fiával kötött házasságának történetét.
Nagybátyja hatalmas Névadó Lakomát rendezett. A
sok ünneplés, örvendezés múltán fogta szónoki pálcáját,
és beszédet intézett vendégeihez.
- Megöregedtem, és most nevemet, ezt a hercegséget
és a főnökséget az unokaöcsémre ruházom. Metsző-Orrú-
Oszlop, kinek hallottátok a történetét, ezután
unokaöcsém és leszármazottainak jelvénye lesz.
Szólottam.
 ZSÁKMÁNYSZERZŐ SAS FŐNÖK

Egy félelmet nem ismerő ifjú főnök olyan nagy

csatában halt meg, melyben sok harcos támadt ellene. Jó
szellemek a sasok szellem-országába vitték őt, a
Charlotte királyné-szigetek fölött magasló égbe. Az öreg
Sas Főnök, a szellem-ország legidősebb tagja testvérként
üdvözölte az ifjút, és örvendett mind a többi sas vitéz is,
hogy az ifjú harcos hozzájuk került. Sasszárnyakat adtak
neki, és ő azokkal nemsokára megtanult messzire szállni,
erősen, bátran repülni.
Éjszakánként, mikor a tábortűz köré gyűltek, az öreg
Sas Főnök kedvtelve emlegette sok kalandját. Mikor
arról beszélt, hogy milyen hősiesen harcolt nagy
bálnákkal, hogyan győzte le azokat ésszel és erővel, csak
a fiatal harcos hitt neki. A többi ifjú sas harcos azt
gondolta, hogy az öreg dicsekedővé vált agg korára, és
történeteit a képzelete szövögeti.
Öreg Sas Főnök történetei úgy felbátorították a derék
ifjút, hogy eltökélte: átrepül az óceánon, keres egy bálnát,
és egymaga megküzd vele. Mikor felkelt a nap, feltűzte
sastollait, és kirepült a tengerre. Látott néhány
hátuszonyos bálnát, de ezektől félt. Hiszen az öreg főnök
azt mondta, hogy gyilkos bálnákkal még ő sem mert
megküzdeni. Látott másféle bálnákat is, de azok olyan
nagyok voltak, hogy belátta, ha sikerülne is egyet
megölnie, nem bírná a karmaiban visszavinni mint
győzelmének zálogát.
Mikor a nap már arra készülődött, hogy helyét a
sötétségnek adja át, a fiatal főnök már-már azon volt,
hogy szellem-országba visszaszáll, de akkor majdnem
maga alatt egy bálnát pillantott meg az óceánban. Ennek
nem volt tüskés háta, viszont tízszer olyan hosszú volt,
mint egy igen magas ember. Mohó harci vággyal csapott
le az ifjú főnök a bálnára, és éles karmait mélyen az állat
hátába fúrta. Erős szárnycsapásokkal próbált az ifjú
főnök zsákmányával felrepülni, de nem tudott. A bálna
nem látszott tudni róla, hogy valaki azon mesterkedik,
hogy őt a vízből kiemelje. Mikor az ifjú főnök a bálnát
nem tudta kimozdítani, és karmait sem tudta a bálna
hátából kihúzni, rémület fogta el, és nagy hangosan
elkárogta a bajba jutott sasok vészkiáltását.
Meghallották a hangos kri-i-i-i-i vészkiáltást a
távolban levő sas harcosok, és megmentésére repültek.
Ők mindnyájan megfogadták volt, hogy veszély esetén
egymás segítségére sietnek, így hát mindenik elindult
onnan, ahol éppen volt, a bajba került testvér segítségére.
Mikor a fiatal főnökig érkeztek, egymás után vetették
magukat a bálnára. Egyesek karmaikat mélyesztették a
fenevadba, míg mások megpróbálták lecibálni az ifjú
harcost a bálna hátáról.
A támadás erejét végre csak megérezte a bálna.
Süllyedni kezdett. Akkor magasan a sasoknak feje fölül
egy sasnak éles, sivító kiáltása hangzott, olyan erős,
aminőt sohasem hallottak azelőtt. Az öreg Sas Főnök volt
felettük. Meghallotta a segélykiáltást, és megértette, hogy
bajba kerültek az ifjú vitézek. Mikor pontosan a fej fölé
érkezett, villámsebesen a bálnára csapott. Az azon
nyomban eltűnt a víz alatt. Magával vitte az ifjú főnököt,
meg a többi sas harcost. Erős íj nyílvesszejének
sebességével vetette magát az öreg Sas Főnök a már víz
alá merült bálnára, hatalmas karmait belemélyesztette a
bálna hátába.
 Lassan, erőteljes szárnycsapásokkal húzta föl öreg Sas
Főnök a nagy bálnát, fölemelte a levegőbe az óriási
fenevadat, és elrepült vele a sasok szellem-országába.
Megértették a sas harcosok, tudta az ifjú főnök,
hogyha az öreg Sas Főnök őket meg nem menti,
lesüllyedtek volna a tenger fenekén levő lelkek
birodalmába. Hála töltötte el szívüket az öreg főnök iránt,
s megszégyenült az, aki az öreg történeteinek igaz
voltában kételkedett. Mindnyájan azt tervezték, hogy egy
nagy Névadó Ünneppel tisztelik meg az öreget.
A szertartást a nagy tábortűznél tartották. Kérlelték az
öreg főnököt, hogy regélje el nekik más bálnákkal
folytatott harcainak történeteit is, és bámulattal, hittel
hallgatták őt. Aztán új nevet adtak az öreg főnöknek. Ezt:
Bálnáknál-Hatalmasabb.
Manapság sok, díszhelyen álló toronymagas
totemoszlop tetején látható a nagy sasmadár faragott
figurája.
 MENNYDÖRGÉS-MADÁR ÉRKEZÉSE

Egy kvakiutl főnök néhány emberével faházat akart

építeni, a gyors sodrású folyó partján. Először történt,
hogy ilyen házat építeni próbáltak az emberek. Nem
tudták a módját, hogy hogyan emelhetnének föl úgy egy
nehéz gerendát, hogy az fönntartsa a tetőt. Ahányszor
sikerült a gerenda egyik végét a magas tartóoszlop
tetejéhez helyezniök, leesett, mielőtt a másik végét is a
megfelelő helyre illeszthették volna. Újra meg újra
nekigyürkőztek, de mindig felsültek.
Elbátortalanodtak, nekikeseredtek. Hát egyszer csak
hatalmas szárnycsapások hangja hallatszott a magas
égből. Nagy, sötét árnyék borult az indiánokra.
Közelükben szállt le egy hatalmas, nagy madár. Az
indiánok úgy megijedtek, hogy félelmükben még a
szemüket is eltakarták. Csak a főnökük merészelt
felpillantani, s ekkor éles, metsző hangon azt kérdezte
tőle az óriási madár:
- Mit míveltek ti?
Megértette a főnök a sashoz hasonlatos madáróriás
szavait, és azt mondta:
- Ó, Hatalmas Személy! Házat próbálunk építeni, de
nem tudjuk a nagy gerendákat a helyükre emelni. Te
volnál talán az a hatalmas viharmadár, kiről nagyatyáink
regéltek nekünk egykoron? Te bizonyára tudnál rajtunk
segíteni.
- Ez az. Segíthetek. Azért vagyok itt - válaszolta a
viharmadár.
- Mit kívánsz, mit tegyek?
 A főnök a nehéz gerendára mutatott, amit nem tudtak
támasztó gerendaként fölemelni. A hatalmas madár
szárnycsapásai akkora szelet támasztottak, hogy az
indiánok csak úgy imbolyogtak tőle, miközben a
madáróriás fölszárnyalt az ég felé. Onnan, a nagy
magasságból csapott le a gerendára. Megragadta a nagy
rönköt hosszú, éles karmaival, fölemelte, és a
függőlegesen álló, magas gyámfára helyezte, ahogy
kellett. Ezután még több, súlyos gerendát vitt a házra a
viharmadár. Csak úgy hálálkodott neki a főnök, meg a
nép. Mikor beállt a sötétség, így búcsúzott el tőlük a
viharmadár:
- Barátotok leszek, és rajtatok tartom a szemem.
Azzal tovarepült az éjszakában. A főnök és csapata egy
óriási követ görgetett arra a helyre, ahova leszállt volt a
viharmadár. A falut, melyet azon a helyen építettek, máig
is úgy hívják, hogy: „A-Hely-Hol-Viharmadár-Hozzánk-
Érkezett." És az indiánok meg is tudják mutatni azt a
hatalmas, oda hengergetett követ.
 VARÁZSLATBÓL NŐTT AKADÁLYOK

A haida indiánok egyik hercegkisasszonya ragyogó,

napsütéses napon útra kelt, hogy az erdőben vad
bogyókat szedegessen. Egymagában ment, mert bátor is
volt, meg mert nem akarta, hogy fecsegő leányok
kövessék őt az erdei ösvényen, hiszen azok
zajongásukkal elriasztanák az erdő madarait és vadjait.
Eleinte csak lelt néhány bogyót a hercegkisasszony,
aztán addig ment bogyót kutatva egyik bozóttól a
másikig, míg egyszerre csak egy fekete medvére bukkant.
Jámbor medve volt, sok mézet lelt, s abból igen jól
belakott, hát nem volt barátságtalan.
- Medve, mondd, hol lelhetek bogyókat? - kérdezte
tőle az ifjú hölgy.
- Szedd fel azokat - dörmögte a medve, és orrával
maga mögé bökött, oda, ahol a földön néhány nagyon
koszos bogyó hevert.
Azok egyáltalán nem hercegnőnek való gyümölcsnek
látszottak. A leány kereken meg is mondta a medvének,
hogy olyan bogyókhoz ő hozzá sem ér. Haragra lobbant a
medve a leány szavaira, s máris támadóállásba állt, de
éppen akkor három férfi érkezett oda, és láttukra a medve
gyorsan eliszkolt az erdőbe. A férfiak megmondták a
hercegkisasszonynak, hogy merre találhat finom
bogyókat, a leány megköszönte az útbaigazítást, s elment
a mondott irányba.
Mikor az új helyre érkezett, ott egy bogyót szedegető
öregemberre bukkant. Egy ideig együtt szedegették a
vadon termett gyümölcsöt. Már majdnem megteltek
kosaraik, mikor a hercegnő mozgolódást hallott, a tisztás
túlsó feléről. A bokrok közül jött a zörej. Odapillantott, s
éles szeme máris észrevette, hogy egy medve feje van ott
a bokrok között. Megrémült a hercegnő, és gyorsan
elmondta szedegető társának, mi is történt vele, mielőtt
találkoztak volna.
Varázsló erejű bölcs lehetett az öregember, mert
egyszeriben átérezte a fenyegető veszélyt, s azt mondta a
hercegnőnek:
- A medve úgy véli, hogy megsértetted, s azért követ
nyomon, hogy bosszút álljon rajtad. Szerencsére van
erőm hozzá, hogy meneküléshez segítselek. Szaladjunk
amoda a folyóhoz, s töltsük gyorsan tele vízhordó
edényeinket.
Sietve mentek oda, ahol a tiszta víz csörgedezett, és
megtöltötték edényeiket.
Az öregember, mielőtt visszamentek, felkapott a víz
partjáról néhány kavicsot.
Megbizonyosodtak róla, hogy nyomukban a medve!
Zörögtek, ropogtak a bokrok mögöttük. S a medve
igencsak dörmögve, egyre közelebb került hozzájuk. A
hercegkisasszony remegett a félelemtől.
- Fogd ezt a kavicsot, hajítsd át a fejeden a hátad
mögé, majd meglátod, mi lesz!
Úgy tett a leány, ahogyan az öregember mondta.
Hátrapillant a válla fölött, s csak elálmélkodik, mert ahol
addig lapos síkság terült el, ott most magas hegy
meredezett. S a medvének semmi jele.
- A medve a hegy másik oldalán van - mondta
mosolyogva az öregember -, körbe kerüli a hegyet.
Jó sokáig eltartott, míg a medve megkerülte a hegy-
akadályt, de mikor már éppen lenyugvóban volt a nap,
hogy helyét az éjszakának adja át, ismét hallja a
hercegnő, hogy a medve ott dörmög a háta mögött.
- Hints egy kis vizet az edényedből a földre, magad
mögé! Majd meglátod, mi lesz! - mondta az öregember.
A hercegkisasszony gyorsan teljesítette az öregember
parancsát, hát egyszerre csak egy nagy tó keletkezett a
két üldözött ember meg a medve között, aki üldözte őket.
Már egészen besötétedett, de azért az öregember
biztonságosan és épségben elvezette a hercegkisasszonyt
a haida faluban levő apai házba. Amikor a hercegnő
megfordult, hogy vezetőjének köszönetet mondjon, az
öreg már nem volt sehol. Ekkor értette meg a
hercegkisasszony, hogy egy nagy hatalmú varázslóval
járta az erdei ösvényt, vagy talán éppen a Nagy
Átváltoztató volt az, aki a medvétől megmentette őt.
 AZ ELSŐ FEKETE HALAK

Tlingit törzsbéli Netszihlen jó vadász volt.

Irigykedett is rá emiatt az idősebbik sógora. Netszihlen
fiatalabbik sógora szerette őt. Egyszer, amikor Netszihlen
meg az idősebbik sógor közös vadászatra indultak, a
fiatalabb sógor azt kérte, hadd mehessen ő is velük.
Különválva, más-más helyeken vadásztak; a fiú a
bátyjával, az idősebbik sógorral vágott neki kenun a
vadászútnak. Netszihlen egymagában vadászott, majd
amikor visszatért oda, ahol a kenut hagyták volt, azt
kellett látnia, hogy sógorai már jó messzire eleveztek a
parttól.
- Gyertek vissza! - kiáltott utánuk Netszihlen, és a
partra dobta az odáig vállán cipelt, elejtett őzet. Úgy
látta, hogy a fiatalabbik sógora próbálja a kenut
visszafordítani, és visszaevezni, de az idősebbik sógor
olyan keményen tartotta a kenut a maga akarta irányban,
hogy az csakhamar tovatűnt a messzeségben.
Nekibúsulva tépelődött Netszihlen, miként
menekülhetne el a szigetről? Nem volt semmi szerszáma,
amivel fatörzsből kenut vájhatott volna. Rakott egy kis
tüzet, s végül is elaludt mellette. Különös hangot hallott
álmában:
- Ébredj! Az van itt, akit éretted küldöttek!
Felserkent, de semmit sem látott. Azt hitte, hogy
álmában hallotta a hangot, és felébredt megint. Ezúttal
két lényt is látott a közelben: egy nagy sirályt meg egy
növendék fókát, mindkettőt a parton. Netszihlen megint
csak visszafeküdt helyére, de ezúttal csak úgy tett,
mintha aludnék, és a takarója alól ügyesen kileselkedett.
Látja, hogy a sirály a takarójához közeledik, s hallja,
hogy a madár beszél! Fölpattant ekkor a tlingit ifjú, és
rákiáltott:
- Hallottam, hogy beszélsz!
- Hallhattad - felelte a sirály. - Én mondtam azt, hogy
valaki ideküldött. Kövess!
A sirállyal a tenger széléig mentek, ott lelték a fókát a
vízben. Az így szólt hozzá:
- Én jöttem éretted. A tengeri fókák főnöke látni óhajt
téged. Mássz föl a hátamra. De tartsd csukva a szemedet,
míg azt nem mondom, hogy ismét kinyithatod!
Netszihlen engedelmeskedett, mert úgy érezte, jóféle
varázslat van a dologban. A fóka sokáig úszott, s azután
Netszihlen úgy érezte, hogy már kifelé másznak a vízből.
- Nyisd ki a szemed! - mondta a fóka.
Megtette a tlingit ifjú, s egy földnyelv tetején levő
sziklán találta magát. A szikla egyszer csak megnyílt, és
a dingit ifjú egy nagy házba került. A házban levő lények
emberféléknek látszottak, de ő úgy érezte, hogy inkább
tengeri fókák azok. A főnökük nagy, faragott
karosszékben ült:
- Ha segítesz a fiamon, mi segítünk a te bajodon! -
szólt az ifjúhoz.
A főnök a háta mögé mutatott, és Netszihlen ott egy, a
földön heverő fókafiút látott, meg egy varázslót, aki
csörgőjét rázta a beteg fóka fölött. A dingit ifjú, aki
járatos volt a jó szellemek felidézésében, nyomban látta,
hogy a fókafiú oldalába, jó mélyen a bőre alá, egy csont
hegye, egy szigony van beütve.
-, Ó, főnök! - mondta a tlingit. - Én meggyógyítom a
fiadat, ha gondoskodsz róla, hogy hazajussak a nagy
szárazföldre, az enyéim közé!
 - Úgy lesz, ahogy kívánod! - felelte a főnök.
Netszihlen elhitte, hogy a főnök őszintén beszél, és
csakhamar kihúzta a szigonyhegyet a sebesült fókából. A
főnök hálálkodott a dingit ifjúnak, dús ételekkel
vendégelte meg, majd egyik szolgájának azt parancsolta,
hogy töltsön meg levegővel egy száraz fókabendőt.
Nemcsak levegőt, hanem ételt és friss vizet is tettek a
bendőbe, majd mielőtt a tlingit ifjút is beletették volna,
így szólt a főnök:
- Ha jól használjuk, akkor a Gondolat a
leghatalmasabb varázsszer. Gondolj erősen a falud menti
tengerpartra. Ne engedd, hogy gondolataid másfelé
kanyarodjanak, és semmiképpen se gondolj a mi
házunkra.
A szolgák a tengerre tették a bendőt, és az kezdett
tovalebegni a vízen. Odabent a bendőben Netszihlen arra
gondolt, hogy mennyire megbarátkozott vele a fókák
főnöke. Kellett neki erre gondolnia? No, máris,
gyorsabban, mint ahogyan egy sirály a víz alá bukik,
vissza is került oda, ahonnan útnak indult: a főnök
házának kapuja elé.
A szolgák ismét belökték a vízbe a bendőt, és a tlingit
ifjú ezúttal másra se gondolt, csakis a házukhoz közeli
partra. Nemsokára el is vitte őt az ár a hazai partokra. Ott
késével felhasította a bendőt, elhagyta a különleges vízi
járművet, és bement az erdőbe, s elrejtőzött odabent.
Eltökélte, hogy csak akkor megy majd haza, ha tudja
már, hogyan álljon bosszút a gonosz sógorán. Egy benső
hang adott tanácsot neki. Különféle fákról ágakat nyesett
le, és kifaragta azokat. Szurokfenyő ágakból nyolc hal-
formát faragott ki, és a közelben lelt agyaggal sávokat
festett a halfigurákra. A tenger közelében sorban lerakta a
halfigurákat a partra.
Titkos varázsszavakat mormolt el felettük, és azt
parancsolta nekik, hogy ugorjanak a vízbe. A faragott
halak engedelmeskedtek a parancsnak, de élettelenül
lebegtek a víz felszínén. Akkor az ifjú vörös cédrusfából
vágott és faragott újabb nyolc halat, és azokat is sorba
fektette a homokon, varázséneket dúdolt felettük, és a
tengerbe parancsolta őket. A vörös hal-formák be is
mentek a vízbe, úszkáltak is egy kis ideig, de aztán a
dagály a partra mosta őket. Készített a fiatalember
halakat bőrökből is, de azok sem voltak életrevalók.
- Még egyszer megkísérlem! - fogadkozott, s ezúttal
holdfénynél dolgozott, és sárga cédrusfából formált ki
nyolc halat. Ekkor végezte munkáját a legjobban.
Mindegyik halat kifestette, a halfejek köré egy-egy fehér
csíkot, a hátuszonyok köré meg egy karika alakot. Soha
azelőtt nem látott ilyen halakat. Sorba helyezte ezeket is
csakúgy, mint az előzőket, és eltáncolta, elénekelte nekik
legnagyobb hatású szellemdalát. Akkor azután olyan éles
hangon parancsolt a halakra, ahogyan a reggelt üdvözlő
holló szokott károgni. Azt rendelte, hogy ugorjanak a
vízbe, ússzanak és éljenek!
A halak megtették, amit parancsolt nekik. Annyira
fröcskölték egymást a dagályban, hogy csak úgy
tajtékzott a víz, merthogy ott a vízben a halak egykettőre
igen nagyra nőttek, és fekete bálnákká változtak. A
bálnák azután halakat hordtak Netszihlennek, és
engedelmeskedtek parancsainak.
Mikor azután végre az is megtörtént, hogy nagy
messziségben megpillantotta sógora kenuját, magához
szólította a nagy fekete halakat.
 - Ússzatok ki oda, pusztítsátok el a kenut, s mindenki
veszszen, pusztuljon el, kivéve a legifjabb fiút. Őt
hozzátok el épségben hozzám!
Csak a lazacok tudnak olyan gyorsan úszni, ahogyan a
nyolc hal repült a vízben a távoli kenu felé. Netszihlen
nemsokára láthatta, mint fogják körül a halak a kenut, és
azt is látta, hogy a kenu eltűnik. A dingit ifjú aggódott
egy ideig kisebbik sógora miatt, hogy vajon épségben
maradt-e. Nemsokára meglátta, amint a fiú biztonságban
ül két egymás mellett szorosan úszó nagy, fekete hal
hátán. Odaúsztak azok Netszihlenhez. A tlingit ifjú
kiszólította a halakat a vízből, és ismét sorba fektette őket
a homokra.
- Azért csináltalak benneteket, hogy bosszút állhassak
- mondta nekik. - Gonoszság volt ezt tennem. Soha többé
nem szabad embernek ártanotok!
Miután így szólt hozzájuk, elbocsátotta őket. Azok
kiúsztak az óceánra, és ott nyomuk veszett. Ezek voltak a
tengerben élő első fekete halak.
 VARÁZS-SZIKLA

A szkvemisek súlyosan megrakott kenui lassan

szelték át Burard-öböl csöndes vizét. Messziről már
odalátszott Vancouver, előtte a magas öreg Heggyel,
mikor elállt a könnyű szellő.
- Füttyentsek-e a szélnek, Tillikum? - kérdezte e
történet lejegyzője.
- Örvendeni fogok, ha kedved tartja - hangzott a
válasz.
Én ekkor három hosszú, mély dallamot fütyültem el.
A tengerjárók szokása ez. Ilyen füttyszóval szólítják fel a
szelet ünnepélyesen, hogy fújjon kedvező irányból. Hogy
mi a varázslat titka, azt nem tudom, de már máskor is
bevált, azt gondoltam hát, hogy most sem sülök fel.
Persze, nem akartam elveszítem tekintélyemet a
szkvemisek előtt.
Nem csalódtam. Néhány perc múltán könnyű szellő
borzolta a csöndes vizet, és a kenu csakhamar
biztonságosan siklott az Öreg Hegyfok irányába. Amint
délnyugat felé megkerültük a hegyfokot, indián barátom
leengedte a vitorlát, és a kenut az evező néhány erőteljes
csapásával szilárdan megállította. Egy nagy szikla felé
mutatott. Az csak homályos körvonalaiban látszott az esti
szürkületben.
- Homolszom - mondta a sziklára, és megkérdezte: -
Ismered ennek a sziklának a legendáját? A vitorlázó
indiánok a szél előfütyölése helyett ehhez a sziklához
folyamodnak szélért.
- Mondd el nekem azt a legendát, Tillikum - kérleltem
én, s ő így mondta el:
 Ez a nagy szikla nem volt ám mindig ott. Sok-sok
idővel ennek előtte, mielőtt még a fehér emberek
idejöttek volna, hatalmas szellem lakott itt: Tájinak
hívták. A mi népünk úgy tudta, hogy ő a Nyugati Szél
Irányítója. Táji olyan iszonyatos nagy vihart támasztott
egyszer, hogy maga Nagy Szellem küldötte el ellene
Négy Varázsló Mesterét, hogy győzzék le, vegyenek erőt
a rettenetes Tájin, a Nyugati Szél Irányítóján. Meglátta
ám Táji a Négy Küldöttoek az óceán háborgó vizén
közeledő hatalmas kenuját.
- No, most aztán megérzitek hatalmamat - kérkedett -,
szétszaggatom kenutokat, úszó halak közt lelitek
halálotokat!
És Táji előfütyölte a szelet. A szél megindult,
növekedett, viharrá fajult, majd rettenetes hurrikán
keletkezett. A tengerszoros partjait hegymagas hullámok
korbácsolták. Ostromolták a csatornákat s földnyelveket
is. Szigetek mozdultak el helyükből és sodródtak tova.
Óriási faágak úgy vágódtak át a sötét ég alatt, mint sasok
tollai.
És ebben a rettenetes viharban mégis haladt tovább a
Négy Küldött varázserejű szellem-kenuja. Egyre
közelebb kerültek a most már megriadt Tájinak, a
Nyugati Szél Irányítójának lakóhelyéhez. Táji utolsó
ellenállásul azt a hegyfokot választotta, amit ma öreg
Hegyfok néven ismerünk.
A Négy Küldött varázs-kenuja a Hegyfok szélén
önmagától partra szökkent. A Küldöttek megparancsolták
Tájinak, hogy csöndesítse le a vihart. És a szél és vihar
egyre gyengült, majd teljes csöndbe enyészett el. A
megfélemlített és megalázott Táji csöndesen állt a
hegyfok csúcsán.
 - Te Kőszívű Gonosz! Dacoltál Nagy Szellemmel. Sok
halált okoztál. Most megfizetünk gonosz tetteidért! -
kiáltották a Négyek. - Sziklává változva élsz tovább
örökkön, az óceán vize tisztán megőriz. És mostantól
kezdve és mindörökké segítője és nem ellensége leszel
ezeken a vizeken vitorlázó népünknek!
Pisszenés sem törte meg a csöndet, mialatt így
folytatták a Négyek:
- Mikor nem fúj a szél, és látod, hogy a körötted levő
vizeken nem haladnak, csak lebegnek, ringanak a kenuk,
akkor olyan irányú szelet fújsz, amilyennel
vitorlázhatnak megint.
És Táji, a Nyugati Szél Irányítója sziklává változott.
Ettől az időtől kezdve nem ő uralkodik a vízen járók
felett, hanem ő szolgál segítséggel nekik.
- Nézd! Ott van! Még ott áll ő! - mondta szkvemis
vezetőm, és a pontosan előttünk égre meredő sziklára
mutatott.
A sötét éjen felragyogtak a csillagok. Leszállt az éj,
elállt a szél. Leheletnyi szellő sem borzolta a sötét vizet.
- Fogjak hozzá az evezéshez, Tillikum? - kérdeztem
tőle.
A szkvemis nem felelt, de meghúzta evezőlapátját, és
a kenut Homolszom szikla mentén megindította.
Evezőlapátjával gyengéden megérintette a sziklát, aztán
hátrafelé tolta a vizet, hogy kenuja szabadon lebeghessen
a szikla mentén. Fölvonta a vitorlát, és csöndben ült
néhány pillanatig a kenu farában. Én sem beszéltem.
Nyakszirtemen hirtelen kellemes, lenge szellő érintését
éreztem. Felduzzadt a vitorla, a szél megindult, s fújt k i
tartóan mindaddig, míg a szkvemis kenuja Vancouvernél
partot nem ért.
 BÉKA DALA

Egy tlingit indián meg a felesége halász-csónakukkal

a nagy tavon eveztek át. A vízre hirtelen sötétség borult.
Oly sűrű köd, melyben az indiánok egymást sem látták.
És a szél elállt. Eltévedtek. Addig eveztek hol egyik, hol
másik irányba, míg úgy elfáradtak, hogy már az evezőt
sem bírták tartani. Egy szemernyit sem láttak. Váratlanul
a messzeségből énekszó zendült. Magas, éles hangú
ének.
Új erőre kapva, fogták evezőiket, és a titokzatos
énekhang irányába indultak el. Végtelennek tetsző idő
alatt érkeztek odáig, ahonnét, úgy rémlett, a hangok
hangzanak. A hang eredetét kutatva, messzire kihajoltak
kenujuk oldalán, és azt látták, hogy egy kis béka hallatja
az énekhangokat. Sokáig eveztek a béka után. Az úszott
előttük, s mikor az evezősök túlságosan elfáradtak,
megállt a béka s várt. Aztán megint csak követték, a
teméntelen sűrű ködön át a béka-dal jelezte útirányt.
Hajnaltájt végre feloszlott a köd, és az indián házaspár
ujjongva pillantotta meg a messzi távolban levő saját
partjokat.
- Ezt a békát én meg fogom magamnak tartani! -
mondta a férj, amint a kenu a békáig ért.
- Nem úgy ám - feleselt az asszony -, azt akarom,
hogy a béka az enyém legyen.
Vitatták egy jó darabig, hogy kié legyen a béka.
Végtére a férj azt mondta, hadd legyen hát az asszonyé.
Az indián nő gyöngéden emelte ki a békát a vízből, és a
mellette levő karóra rakta. Épségben partot értek. Ott az
asszony fogta a békát, és óvatos gyöngédséggel elvitte,
be az erdőbe, és ott egy kedves, kis hűvös tavacska
partjára tette le.
Amikor az asszony a faluba visszatért, rázendített arra
a békadalra, melyet hosszú vízi bolyongásuk alatt tanult.
Tetszéssel hallgatta a falu népe azt a dalt. És ettől az
időtől kezdve az asszony nemzetségét a békák népeként
ismerik; övék lett a békadal és jelvényükké a béka mása.
 TEREMTÉS

Az embereket kezdetben a Mindenekfölöttvaló Főnök

csinálta. Akkor nem volt még napvilág, csakis éjjeli
holdfény. Mindenekfölöttvaló Főnök napot akart csinálni.
Csinált is. Elkészült vele. Mikor a nap első ízben ment fel
az égre, két ember volt odakint a vízen kenuján, a többiek
odahaza maradtak. Rábámult az a két ember a napra.
Olyan kegyetlenül megrémültek, hogy ijedtükben a
csónakuk felborult, és ők maguk madarakká változtak.
Gega és ai-atola madarakká.
Az égre emelkedett új nap túlságosan meleg volt.
Ezért az emberek megpróbáltak egy másik napot csinálni.
Úgy vélték, hogy az ég túl alacsonyan van fölöttük,
magasabbra akarták tolni. Megkérték Mindenekfölöttvaló
Főnököt, emelje magasabbra az eget. Aztán az új nap,
amit az emberek azután csináltak, jól szolgált.
Holló fivérei társaságában egy olyan hegyi legelőre
ment, amelyik messze, bent a belföld erdőségeiben volt
található. Oda mentek, és ott háltak. Mikor felébredt, azt
mondja Holló a testvéreinek:
- Ébredjetek! Rettenetes álmom volt. Rohanvást
rohanjatok innen, testvéreim! Retteneteset álmodtam!
Kérdezték fivérei, mit álmodott, és mit jelent az álma,
de Holló egyre csak azt felelte:
- Rettenetes álmom volt.
Elmentek hát onnét tovább, és egy tó mellé érkeztek.
Ekkor ezt mondta Holló:
- Xvalt! - De ez azt akarta jelenteni, hogy: Xva Itdzva.
S ez azt jelenti: „Elég a világ."
 Holló fivérei erre a vízbe ugrottak. De Holló ott
maradt a parton állva, majd a magasba röppent. Holló
fivérei a víz felszínén futkározó rovarokká változtak át.
Ebben az időben pörkölődtek meg a kagylók is, és azóta
vannak rajtok fekete pontok; sziklák, hegyláncok
omlottak össze. Ettől az időtől kezdve vannak
szakadékok és mély folyóvölgyek.
 VARÁZSLÓ-AVATÁS

Kvteszenvala Kvanx az öbölben vadászott.

Kenun-járó harpunás volt. Mielőtt tengerre szállt, hol
a folyó az öbölbe ömlött, ott egy nagyot fürdött.
Meglát egy lazacot éppen maga mellett a vízben.
Próbálja megfogni a puszta kezével. Eliszkol a lazac,
nem tudja elcsípni. Folyó mélyén úszott a hal; a vadász a
nyomában úszott. Mikor a tengerre értek, sikerült a
zsákmány farkát megragadni. De akkor a keze a lazac
farkába bele is akadott. El sem engedhette, fel sem
emelhette. Levitte a lazac a vadászt a vizek mélyére.
Lestek a társai, hogy mi történt vele. Azt látták, hogy
eltűnt. Várták, hogy a vízből ismét felmerüljön.
A lazac a vadászt az egész világon körbehordozta.
Súlyos hullámverés csapkodott egy zátonyt, a hal arra
tette, s ott hagyta egyedül. Ríva fakadt a vadász, mikor ez
a szellem-erejű lény ott hagyta őt magára. No, akkor a
vadászt elragadója egy ledőlt fatörzsre tette fel; az a fa
ráhajolt egy nagy, mély szakadékra. Ott kellett maradnia
egy álló napon át. Mikor aztán mind bejárták az egész
kerek világot, a hal visszavitte Kvteszenvalát éppen oda,
ahonnan legelőször elragadta.
Kvaminaksz volt ez a lazac!
A vadász felbukkant, és dalra gyújtott:

Jaaaaxaxeii -
jöttek engem megmentem -
földöntúli nagy hatalmak...

Akkor látja, hogy testét madárpehely lepte be.

 Megint csak lement a partra. Látni, a földiek, újra egy
olyan kőszirten látták, amelyen sirályok fészkeket raktak.
Elhatározták az emberek, hogy egy varázsló
vezetésével elindulnak, és megfogják Kvteszenvalát.
Égő fáklyákkal vonultak, és cipeltek magukkal
havivérrel hintett, csíkokra felszabdalt cédrusfa kérgeket.
Mikor közelébe értek, nyomtalanul tovatűnt.
Másnap ugyanott ismét megjelent.
A téli szertartások rendezői ekkor két kenut
összekötöztek, és mindkettőt pallókkal fedték be.
Ahol állott, oda bűvölő dolgokat kötöztek, és a helyet
az emberek kenukról, nyilaikkal mindenfelől körbelőtték.
A vadász nem tudott szabadulni. Az egyik ember foglyul
is ejtette. Levitték kenuikhoz, s hazamentek. A vadász
házának minden eresztéke, minden nyiladéka havivérrel
hintett cédrusfa kéregből való csíkocskákkal volt jól
betömködve. S égett valami odabent, amitől füsttel telt
meg a ház. A hazavitt vadászt havivérrel kevert vízzel
itatták meg. Az csak csont meg ín volt már. Megitatták
forró bálnazsírral; megetették kecskeszalonnával, hogy
felerősítsék. Azután az ő dalát énekelték.
Volt olyan daloló, aki nem hitt neki, amikor kalandjait
rendre elmesélte. Ekkor a vadász fogott egy követ, a
hitetlenre mutatott vele, s az meg is halt nyomban.
Híre terjedt, hogy új varázsló van Kvehalban. Aki tud
repülni is.
Látni akarta a nép a repülő varázslót. Elfogták hát
Kvteszenvalát a húgával együtt. Mikor egy magas kőszirt
lábához értek, egy öblöcske szájánál azt mondták neki:
- Most mutasd meg, hogy repülsz, ha repülni tudsz!
Az új varázsló medvebőr ruhát viselt, és egy nagy,
vörös, cédrusfa övet. Vörös festéket kért meg saspelyhet.
Mikor azt felkente, emezt felragasztotta - kimondta a
varázsigét, kiáltva!
Ütemesen doboljanak, rendelte a népnek. A húgának
havivérzése volt. Megtiltotta neki, hogy rátekintsen;
ilyenkor nem szabad. Azzal takarója egyik szárnyát
megemelte. És fölrepült.
A kőszirt tetejét már-már el is érte, amikor nővére
föltekintett rája. Nyomban lezuhant. És a bámulói, a
látogatói, halálra döfték.
 KVASZÁNA

Élt egyszer Gildilben egy Kvaszána nevű ember.

Csak fél teste volt: fél füle, fél szeme, fél karja, fél lába.
Testének a jobb oldala volt meg. Ez a féltestű nagyon
gyorsan tudott ugrani, hegyre mászni, kecskére vadászni.
Négy fia volt. Mind hegyikecske-vadász.
Volt egy nagy bánata ennek a Kvaszánának. Az, hogy
nem tudott a fiainak feleséget szerezni. Egyik nap
vadászni küldte a fiait, s azt mondta, ő otthon marad.
Mikor a fiúk elmentek, Kvaszána kiment a házból, s
odakint egy száraz égerfát keresett. Lelt is egyet. Faragott
belőle négy asszonyalakot. A fából faragott nőket bevitte
a házba, s ülő helyzetben a ház hátsó részében a földre
rakta őket. Ezután sárga cédrusfáról kérget hasított, s
leterítette azt a fából faragott nők elébe, s így szólt
hozzájuk:
- Tudom én, hogy hatalmatokban áll valódi nőkké
válni. Nem faragtalak volna ki, ha ezt nem tudom. Nohát,
most aztán arra kérlek, bizonyítsátok be, hogy valódi
asszonyokká akartok válni. Azzal bizonyítsátok, hogy
ebből a fakéregből, amit elébetek tettem, szőnyeget
készítetek. Mert azt akarom, hogy a fiaim feleségei
legyetek.
Így beszélt, azzal továbbment, s leült a tűzhely mellé.
Gondolta, hogy másnap ő is elmegy vadászni a négy
fiával. Aztán csak kiderül, hogy mi történik ezzel a négy
magára hagyott nővel.
Estére kelve hazaérkeztek a fiúk kutyáikkal együtt.
Nem sikerült valami sok kecskét ejteniök, de azt mondták
az apjoknak, hogy van még rengeteg kecske magasabban
a hegyen. Kvaszána megmondta nekik, hogy másnap
reggel ő is velők megy, s majdcsak hoznak haza kecskét.
Nekifogtak a vadászatnak. Nem sikerült vadat lőniök.
Mikor hazafelé közeledtek, ugatni kezdenek a kutyáik
kegyetlenül, s rohannak előre a házba. Ilyet azelőtt soha
egy kutya sem tett. Úgy volt szokásban, hogy legelőbb, a
fiai előtt, Kvaszána lépjen be a házba. Mikor beérkeztek,
Kvaszána odament a ház sarkában levő faragott
alakokhoz. A fából faragott nők arcát hamu borította, a
földön levő hamuban meg női lábnyomokat vett észre
féltestű Kvaszána. Ránéz a tűzhelyre. Hát azt látja, hogy
arról valaki a hamut kézzel kaparta le. Egy szót sem szólt
a fiainak arról, amit látott, inkább azt tanácsolta nekik,
hogy tisztogassák meg magukat a folyóban, hogy jó
szerencséjök legyen.
Á fiúk megmártakoztak a folyóban, s visszamentek a
házba. A féltestű akkor arra kérte fiait, hogy másnap már
pirkadat előtt keljenek útra, mert azelőtt szeremé
kecskékre bukkanni, mielőtt azok legelészni indulnának.
Sötét éjjel volt még, amikor útra keltek, s felhágtak a
hegyre. Még csak félúton jártak s máris kecskékre leltek,
négyet meg is öltek, a kecskéket lebőrőlték s hazavitték.
Mikor a házuk felé közeledtek, kutyáik már megint
ugatva rohantak előre, be a házba. Utánuk elsőnek
Kvaszána lépett be, odasietett, ahol a fából faragott nők
voltak, és észrevette, hogy két rend cédrusfa kéreg meg
van fonva.
- No, most már elhiszem, hogy ti igazi asszonyokká
akartok válni, mert látom, hogy dolgoztatok valamennyit,
ti földöntúli lények! - Ezt mondta nekik.
Mikor a fiai is bementek a házba, Kvaszána
megigazgatta a tüzet, s nyársra húzott kecskepecsenyét
sütött. Este a megmaradt húst felszeletelték s felaggatták
száradni.
Következő napon ismét éjjel indultak útnak. Faltak
egy kevés kecskehúst, s elmentek. Félúton sem jártak,
máris sikerült négy kecskét ejteniök. Lebőrölték őket, a
húst a bőrökbe tömködték, de a kecskék hátgerincét
otthagyták. Ekkortól kezdődött az a szokás, hogy a
vadász a hátgerincet nem viszi haza.
Üvöltve rohantak előre kutyáik, mikor a házuk felé
közeledtek, s mikor Kvaszána belépett a házba, azt látta,
hogy a nők négy rend cédrusfa kérget fontak meg.
- Örvendek, hogy dolgoztatok a cédrusfa kéreggel.
Azt kívánom, minél előbb mutassátok meg, hogy húsból
való, igazi asszonyok vagytok! - mondta nekik.
Mikor a fiai is bementek, húst sütöttek, falatoztak, a
maradékot felszeletelték s száradni tették.
Kvaszána kérlelte a fiait:
- Hadd menjünk el most mind, s tisztálkodjunk meg,
hogy holnap még jobb szerencsénk legyen.
A folyóban mind megtisztálkodtak, és aludni tértek.
Csak Kvaszána szemét kerülte az álom. Egyre a fából
faragott nők jártak az eszében, és a cédrusfa háncs-
csíkokból megfont szőnyeg a nők előtt. „Valaki
embernek kell ott járkálnia – gondolta -, annak
lábnyomai maradnak a földön." Szeget ütött az is a
fejébe, hogy a kutyái azelőtt sohasem ugattak, s nem
rohantak előre be a házba. Úgy lehet, hogy a kutyák
űznek el onnét valamit vagy valakit? Aki-ami ehhez a
házhoz jön, míg ők odavannak vadászni. „Holnap -
gondolta -, mikor hazaérkezünk, visszafogom a kutyákat.
És a fiaimat küldöm be előre a házba. Remélem, lelek én
ott valakit, aki a cédrusfa háncsot fonogatja!"
 Másnap nagyon korán pirította meg a kecskehúst,
szólította fiait, s még merő sötétségben útra keltek. Ismét
négy kecskét lőttek. Kvaszána azt mondta, hagyják most
abba a vadászatot, sietve haza kell mennie. Négyfelé
osztották a kecskéket, összecsomagolták, s lecipelték a
négy batyut a hegy tövébe. Kvaszána azt rendelte, hogy
fiai a ház közelében maradjanak, s ott várakozzanak. A
fiúk le is telepedtek, s akkor így szólt Kvaszána:
- Most ti menjetek be először a házba. Én addig
visszafogom a kutyákat. Elébb csöndesen menjetek a ház
mellé, és lessetek be az oldalsó hasadékon. Azt hiszem,
hogy valami nőket láttok odabent, mert én már másnap
női lábnyomokat láttam volt, mikor föltettem a faragott
alakokat.
Mikor a négy fiatalember a házhoz lopakodott, nagy
női nevetés hangzott odabentről. Benéztek a hasadékon.
Elsőként a legidősebb fiú nézett be, s azt mondta:
- Négy csinos játszadozó nőszemélyt látok!
- Csípj fel egyet közülök, s vedd el feleségül! - mondta
a második fiú.
Felelte a legidősebb:
- Én éppen a legfiatalabbat akarom elvenni.
Mondta a második:
- Én veszem el a legfiatalabb után
következőt. Folytatta a harmadik fiú:
- A sorban öregebbiket én veszem el.
Szólt az utolsó fiú:
- Enyém lesz a legöregebb.
Az ajtó felé kerültek, bementek a házba. Hát a fából
faragott nők mellett ott találtak négy asszonyt. Mikor a
fiúk bementek, az asszonyok nyomban letelepedtek.
 A legidősebb fiú karját a legfiatalabb derekára fonta, s
azt mondta:
- Te leszel a feleségem!
A második fiú az első nő után következő
legfiatalabbikat ölelte át, mondván:
- Az én feleségem te leszel!
A két másik fivér ugyanezt tette az idősebbik
nővérekkel.
Nem sokkal ezután bement közibök Kvaszána. Mikor ott
láthatta a négy fiát a négy feleséggel, ahogy azok ott
ültek a földön összeölelkezve, megköszönte az
asszonyoknak, hogy a házába jöttek, s feleségül mentek a
fiaihoz. Kvaszána az asszonyokat Haialiagasznak nevezte
el. Mikor ez is megtörtént, megszólalt a legidősebb
leány:
- Odafönt, északon, ahonnét mi idejöttünk, apánk
nemzetségünknek nagy főnöke. Sok férfi akart ám már
minket feleségül venni. De nekünk nem tetszettek
szokásaik. így aztán, mi, nővérek, egy éjszaka, amikor
mindenki aludott, elszöktünk a házból. Idejöttünk, és itt
leltük a te fából faragott alakjaidat, akiket te fiaidnak
feleségül szántál. No, mi elhatároztuk, hogy itt
maradunk. S nem azok, hanem mi házasodunk össze a
fiaiddal. Ha a kutyáid nem rontottak volna be mindennap,
hogy minket megkergessenek s megrémítsenek,
hamarább is megleltél volna bennünket. Mi bizony azért
jöttünk ide, hogy férjet találjunk magunknak.
Ezek után ekként szólott Kvaszána:
- Holnap lehívom a Napot meg a Holdat. Vegyenek
részt az esküvőtökön. Ti, fiaim, menjetek el azokért a
húsokért, amiket ott hagytunk a hegy tövében. A jaxet-
hegy tövénél.
 Az asszonyok azt mondták, mennének ők is, hogy
segítsenek lehordani a húst.
Nagy vígan elmentek, mihamar megtértek. A nővérek
a húst felszeletelték, a tűz fölé fölaggatták. A négy fiú
meg az apjok letelepedett, s úgy nézték, hogy dolgoznak
az asszonyok. Mikor elkészültek, ki-ki a maga párja
mellé kuporodott.
Mondta Kvaszána:
- Hát az már nyilvánvaló, hogy kecskehússal tudtok
bánni!
Feleltek a nővérek:
- Igen bizony, tudjuk ám, hogy hogyan kell húst szárítani.
El tudunk mi készíteni mindenféle-fajta húst. Kecske,
fóka, őzfóka meg bálna, van bőven a mi hazánkban.
A legidősebb leány hosszú, keskeny szeleteket vágott
a kecskéből, a szeleteket nyársra húzta, s a tűz fölött
pirította. Egykettőre elkészült a nyársonsült. Azt ötfelé
vágta. Letett egy-egy darabot mindenik nővére elébe,
egyet meg a férje, egyet apósa elébe.
Odáig volt örömében Kvaszána, hogy feleségeket lelt
fiainak, mondta is másnap, hogy most aztán indul:
- Lehívom a Napot, lehívom a Holdat. Ők legyenek
tanúi házasságtoknak!
Ki is állt a ház eleibe. Felkiáltott a Napnak:
- Téged hívlak: Latoszelag-ilisz! Jöjj le! Jöjj le.
Segítsél. Négy fiam házasságot köt, a tanújok te legyél!
Ezután a Holdat hívta:
- Hívlak téged: Fively-ilisz! Jöjj le, jöjj le. Segítsél.
Négy fiam házasságot köt, te is tanújok legyél!
A Hold azon nyomban leereszkedett, és a ház keleti
sarkán foglalt helyet. Lejött a Nap is. Ő a ház nyugati
szegletéhez telepedett. Mindketten kerekdedek voltak.
Saját peremükre ültek. Előszólította ekkor Kvaszána a
fiait, jöttek azok feleségeikkel együtt, s a ház előtt sorban
felállottak, majd letelepedtek.
Mikor mind ott ültek, így szólt Kvaszána a Holdhoz és
a Naphoz:
- Tegnap az én négy fiam négy asszonyt vett feleségül.
Csak úgy, szertartás nélkül. Nem úgy, ahogy kellett
volna. De hát itt senki sem volt, aki nekik tanúskodna,
nincsen erre élő lélek. Azért hívtalak le benneteket, Fölső
Világ Nagy Főnökei, onnan föntről, ahol szokásotok
szerint ide s tova jártok. Jöjjetek hát, tanúskodjatok.
A Nap nyomban válaszolt, de előbb a Holdnak
mondta:
- Igazat szólt Kvaszána barátunk. Ezért én tanú leszek, s
most elénekelem az én esküvői dalomat. A négy asszony
fogja járni esküvői táncát, amíg én énekelek:

Wosi! Felégetek mindent!

Enyém ez a világ.
Felégetem az egész világot!
a világot, a világom.

Mikor a Nap abbahagyta, a Hold zendített egy dalra.

Elénekelte menyegzői dalát, s azt mondta Kvaszánának,
énekeljen vele ő is.
- Ez a házasság csak akkor lesz érvényes, ha te velünk
énekeled mind a két esketési dalt. Nap fivéremét is, meg
az enyémet is. Ha énekelsz, minden ivadékotok ismerni
fogja majd e négy fiatal pár házassági dalát. És azokat
fogják majd énekelni minden menyegzőn.
Aki harcba száll az Odaföntvaló Befogadónak Házával,
wosi! wosi!
Aki harcba kél a Javak-Fönnvaló-Osztogatójával,
wosi! wosi!
Aki az Abalon-Készítő-Fönnvaló ellen harcol,
wosi! wosi!
Aki Réz-Készítő-Fentvalóval hadakozik,
wosi! wosi!

Amíg a Hold énekelt, a négy leány talpra kelt, táncra

perdült, s járta-ropta, énekeltek, majd amikor abbahagyta
az éneklést, leültek.
A Nap éneke következett:

Aki-Mindent-Először-Alkotott,
Wosi! Wosi!
Fogadd be a Fentvalót,
Játékházat készíts neki,
Játékházat a Javak-Osztogatójának
Játékot, játékot.
Játékot csináljatok.
Játsszatok a Fentvaló-Rézmívesnek,
Wosi! Wosi!

Amikor a Nap abbahagyta, a Hold is elénekelte az ő

második dalát, a négy nővér pedig táncolt. Ezután a Nap
így szólt Kvaszánához:
- Azt akarjuk én meg Hold barátom, hogy ezeket az
énekeket megőrizzétek. Ezeket a lakodalmi dalokat
énekelje majdan minden ezután következő házasodó
nemzedék. Megköszönte Kvaszána a tanúskodást.
A Nap és a Hold a földről felkelt, és az égre szállt.
 A négy nővér egyszerre esett teherbe. Mind a négynek
egy-időben született meg a gyermeke. A legidősebb
fivérnek leánya lett. A második fivérnek egy fia, a
harmadik fivérnek leánykája, és a legfiatalabbik, aki a
legidősebb leányt vette el, egy fiú apja lett. A legutóbbi
fiúgyermekből lett azután a főnöke az Isztaidex
nemzetségnek. Mikor ez a fiú felserdült, feleségül vette a
harmadik nővér leányát. A második fivér, aki a
legidősebb fivér leányát vette nőül, nem jutott valami
nagy rangra. Mivel ő a legfiatalabb nővérrel kötött
házasságot.
 ÉSZAKVILÁG-VÉGI-EMBEREVŐ

Enoakva a Latsztsza mögött elterülő vidéken élt.

Négy fia volt, a fiúk hegyi kecske vadászatra járogattak.
Az apjok mindenre kioktatta őket, s azt is mondta, hogy
ha olyan házat vennének észre, amelyikből az egyik felin
veres füst száll ki, abba bele ne menjenek, mert ott van a
veszedelem. Egyik nap, mikor odajártak vadászni, egyik
oldalán veresen gomolygó füstöt láttak. A fiúk
elhatározták, hogy odamennek. A négy fiú közül a
legkisebbnek megsérült volt a lába szára, és szivárgott
belőle a vér.
A házban három nőt leltek: egy fiatalasszonyt, annak a
leányát, meg egy vénséget. Kiabált a leány, mikor
észrevette a fiatalember vérző lába szárát. Az anya egy
kicsi pálcikát nyújtott oda a leánynak, az a száradó vért a
fiú lábáról lekaparta s a pálcikáról lenyalta. Ekkor
döbbent rá a fiatalember, hogy ez a ház az, amelyiktől az
apjok annyira óvta őket. A fiúk felkapták íjaikat és
nyilaikat, és kirohantak. Nagyot rikkantott a
fiatalasszony:
- Északvilág-végi-Emberevő, jöjj, jöjj! Vadpecsenye
jött a házhoz! - Üvöltve jött az Emberevő: hap, hap, hap,
hap, hap! Fütyölést lehetett hallani. Nagy zajongás,
zenebona támadt.
A fiatalemberek már elrohantak, de üldözőjük a
nyomukban, s egyre közeledett. Akkor az egyik ifjú
összetörte nyilát, és a diribdarabokat a földre szórta. A
földre szórt darabokból sűrű erdő kerekedett, üldözőjük
csak nagy nehezen tudott átvergődni rajta.
 Továbbszáguldtak a fiúk. Északvilág-végi-Emberevő
megint utolérte őket. Ekkor egy másik fiú tördelte szét
nyilát, és szórta le a darabokat a földre. Ezek nyomban
sűrű erdővé változtak át. így tartóztatták fel Emberevőt, s
így sikerült hazaérniök. Hívták nyomban az édesapjokat:
- Rekeszd be a kaput - mondták -, jön Északvilág-
végi- Emberevő!
Apjok beengedte a fiakat, a kaput elreteszelte.
Emberevő ott állt már a ház mögött.
No, akkor Enoakva behívta az Emberevőt a házába,
sőt arra kérte, hozza el látogatóba a feleségét meg a
gyermekét is.
A vendéglátás előtt Enoakva a háza földjén egy gödröt
ásott, és köveket hevített. Egy sereg tartót vízzel töltött
meg, s azokat is fövésig hevítette. Úgy, hogy izzó
köveket dobott beléjök. Akkor aztán a gödröt pallóval, a
pallót meg szőnyeggel takarta be. Úgy rendezte, hogy a
megérkezett Emberevő, a felesége meg a gyereke éppen a
gödör fölé telepedjenek. Mikor azok készültek leülni,
kirántotta alóluk a pallót szőnyegestül, s mind a gödörbe
zuhantak.
Enoakva fiaival egyetemben lobogva fövő vizet
csordított a gödörbe pottyant emberevőkre, azután
befedték a gödröt pallóval, szőnyeggel. így pusztultak el
azok mind. Végül még tüzet raktak, és az emberevők
tetemeit elégették.
A hamvukat kihordták a házból. Ebből lettek - a
szúnyogok.
 TŰZHOZÓ FAROK

Valamikor olyan nagyon régen, hogy annak az idejét

se napokkal, se hónapokkal kiszámítani nem lehet, a
kovicsen indiánok egy csapata szárított szarvashúst a
napon.
Közben arról beszélgettek, bárcsak lenne nekik egy
kis napjuk, ami akkor is melegítene, amikor a nagy Nap
már átadta helyét a sötétnek. Hogy ilyen napocskához
jussanak, azt remélni se merték, olyant csakis a
leghatalmasabb varázsló varázserejénél is erősebb
Szellem szerezhetne.
Miközben így beszélgetnek maguk közt, a közelükben
nagy hangosan felcsiripelt egy kicsi madár. S nemcsak
csiripelt, oda is reppent a húst szárítók közé. Szépséges
barna madárka volt, a farka vörös. S úgy rémlett, hogy az
a vörös madárfarok lánggal lobog még akkor is, mikor a
madár leült. Egy ághegyen ült az a madár, éppen az
indiánok feje fölött, s onnan föntről kukkantott le rájuk.
- Mit akarsz, kismadár? - kérdezte egy öregember, aki
tudott a madarak nyelvén beszélni.
- Bölcs öreg, én semmit sem kívánok. Ellenkezőleg,
én hoztam el nektek azt, amire oly nagyon vágyakoztok –
felelte a madárka. - Van nekem valamim, úgy hívják,
hogy Tűzhozó Farok. Olyan meleg, mint egy kicsiny
napocska. Az fog majd titeket melengetni, ha feltámad a
téli szél, az segít megsütni húsotokat, az hoz vidám derűt,
világosságot közétek, ha már leszállt az éj. De semmi jó
nem származik abból, ha valamit könnyen kapunk meg!
Ki kell azt előbb érdemelnetek. Mondd meg, öreg, a törzs
minden tagjának, hogy mikor a Nap újra felkél, velem itt
találkozzanak. Mindenkit arra kérj, hogy hozzon magával
egy-egy száraz ágat, az ág hegyén egy csepp
fenyőgyantával.
Mielőtt megkérdezhették volna, hogy ugyan bizony
miért tegyenek úgy, ahogyan mondta, a madár már el is
tűnt.
- Engedelmeskednünk kell a kívánságának –
tolmácsolta a Bölcs öreg. - Nagy, igazi jó szerencsét
hozhat ez a madár nekünk!
Napkeltekor a madárka jöttére várakozott a nép.
Mindenki hozott magával egy fenyőgyanta-csöpp végű,
száraz ágat, úgy, ahogy a madárka rendelte.
Hangos csiripszóra mind fölfelé néztek, hát ott ült már
a barna madár pontosan a fejők felett, pedig senki sem
látta, hogy s mikor érkezett oda. Olyan nyelven szólt
most, hogy mindenki megérthette:
- Elkészültetek?
- Igen - felelték egyhangúan.
- Akkor mindnyájan kövessetek. Tüzet az kap, aki
engem legelőször utolér. De az is csak akkor, ha
igazságos, türelmes, a próbát keményen megállja, s
bátorságát el nem veszíti. Nos, jöjjetek!
A madár göröngyös talaj, majd meg egy sűrű erdő
fölött repült. A sok üldöző nehezen bírta követni,
egynéhányan csakhamar abba is hagyták a madár után
loholást. A madár továbbszárnyalt, sebesen áramló
folyamok, veszélyes mocsarak, ingoványok fölött. A
követők közül egyre több vesztette el a bátorságát, sokat
az ereje hagyott el. Kénytelenek voltak kiesni az üldözők
csapatából.
- Túl nehéz!
 - Túlságosan veszélyes! - mondták zihálva, és a földre
rogytak megpihenni.
Végtére egy ifjú harcos eléggé megközelítette a madarat,
s szólt hozzá:
- Nekem add tüzedet, kismadár! Én téged messzire,
híven követtelek, és semmi gonoszt nem cselekedtem!
- De nem úgy ám, ahogy mondod - szólt a madár, s
följebb szárnyalt, s még gyorsabban repült, mint addig. -
Te csak önmagadra gondolsz. Ez gonosz dolog. Nem lesz
tüzem a tied.
Egy másik ifjú ember érte utol a madarat.
- Oszd meg velem tüzedet - kérlelte -, én j ó ember
vagyok!
- Jó ember nem veszi el egymagának azt, ami másoké
– felelte a madár, és gyorsabban szárnyalt, és még följebb
reppent.
Nemsokára már senki sem követte. Ekkor a madár
leszállott egy asszony mellé. Az az asszony éppen egy
igen beteg öregembert ápolt.
- Hozz egy száraz ágat, rajta egy csöpp fenyőgyantát –
szólalt meg a barna madár. - Tűz van az én
farktollamban; a tiéd lesz. Melengetni fogja beteg
öregedet, s főzhetsz ételt rajta.
Megijedt az asszony a beszélő madártól. Alig jutott
szóhoz, hogy végre kimondja:
- Milyen jóságos vagy te, kicsiny illető. Nem érdemlem
én meg varázs-ajándékod. Amit teszek, azért teszem,
mert azt helyes és illő tennem. A Benső Hang mondja
nekem, hogy gondozzam a beteget.
- Tudom, sok jót teszel - így szólott a madár. - Jó
dolog az, hogy kötelességednek tartod, amit teszel. Sokan
kell, hogy ezt míveljék. Jöjj, hozzál ágat, vedd a tüzet
tőlem. Te, ki előbb gondolsz másra, mint magadra, oszd
meg ajándékom majd a többiekkel.
Boldogan hozta az asszony a száraz ágat,
meggyújtotta a madár farkánál lobogó tűznél. Ettől
fogvást lett tűzök az indiánoknak.
 FEJDÍSZ HATTYÚTOLLBÓL

Élt egyszer, a világ kezdetén egy hatalmas varázsló.

Átalakító képessége volt. Úgy ismerték, mint olyan
embert, aki úgy el tudja változtatni a dolgokat, ahogyan
kedve tartja. Történt, hogy a varázsló egy napon az
északnyugat-parti területen, a nagy tó partján álldogált.
Azt az indián családot vette szemügyre, amelyik azzal
kísérletezett, hogy kenujából néhány hattyút fogjon.
Többször próbálták megfogni a nagy madarakat, de csak
nem tudták elkapni őket. így aztán a család partra evezett.
Apa, leánya meg két fia volt a kenuban.
Tudták a fiúk, hogy a varázsló képes dolgokat
átváltoztatni.
Azt mondták neki:
- Apánk öreg. Egy hattyútoll takaróra, meg egy hattyú
fejdíszre vágyik. De mi nem tudjuk megfogni a
madarakat.
A varázsló elvette azt a néhány hattyútollat, melyet a
leány tartott a kezében. Azokból saját magának készített
nagy sebesen egy olyan fejdíszt, amitől feje és nyaka
hasonlatos lett a hattyúéhoz. Ezután varázsszeres
zacskójából hosszú és erős kecskebőr szíjat szedett elő.
Varázsló mester, fején a hattyútoll dísszel, oda úszott,
ahol egy nyolctagú hattyúcsapat tanyázott. A hattyúk
rápillantottak ugyan, de mert a víz fölött csak egy
hattyúfejet, meg hattyúnyakat láttak, azt hitték, hogy egy
másik hattyú az is. A varázsló a vízbe bukott a csapat alá.
Az erős kecskebőr szíjjal gyorsan összekötözte a
madarak lábait. Azzal visszaúszott a partra. A szíj végét
egy fához kötötte. A hattyú fejdíszt meg levetette. A
fogoly madarak szerettek volna visszarepülni,
próbálkoztak, erőlködtek, de csak nem tudtak szárnyra
kelni. Ekkor a család kievezett a kenuval, és zsákmányul
ejtette az összes madarat.
Mikor az indiánok visszatértek, csak úgy magasztalták
a varázsló mestert, s kérlelték, hogy még, még fogjon
nekik hattyúkat.
Noha a varázsló mester tudhatta volna jobban, hogy
mit tehet s mit nem, a dicséret hízelgett neki, s így aztán
még egyszer kiúszott egy másik nyolctagú hattyúcsapat
felé. A nagy fehér madarak most sem ijedtek meg tőle,
még közelebb úsztak hozzá, és a varázsló ismét
összekötötte szíjjal a madarak lábait.
Mikor a varázsló a foglyul ejtett madarakkal már
partközeibe érkezett, a szíjat a dereka köré kötötte, hogy
a keze szabaddá legyen, s azzal a hattyú fejdíszt
levehesse magáról. Mikor a vízben a fejdíszt levette,
abban a minutában elveszítette varázshatalmát.
A hattyúk fölreppentek, csak úgy szárnyaltak a magas
ég felé. A varázsló mester szíja a derekáról leoldódott,
kézzel kapta azt el, és most ott függött, kézzel fogózva a
szíj végén. Csakhamar olyan mélyen belevágódott a szíj a
varázsló mester ujjaiba, hogy kénytelen volt elereszteni.
Le is zuhant nyomban igen nagy magasságból. S éppen
egy szikla tetejére esett. Az indiánok még manapság is
mutogatják azt a helyet, ahol a sziklában lyukat vájt a
rázuhant varázsló teste.
 AZ ÉG FELTÁMASZTÓI

A Nagy Változtató alakított valamelyest az

északnyugati part világán, de egynémely változtatása
nem tetszett az indián népnek.
Abban a nagy országban, mely a Puget tengerszoros
mögött terül el, a nép legkevésbé az ég magasságával
volt megelégedve. Panaszkodtak is amiatt, hogy a fejük
tetejéhez túl közel van az ég. A főnökök azt kívánták,
hogy magasabban legyen az ég, mert előfordult, hogy
embereik magas cédrusfákra másztak föl, és ott
belevesztek az égi világba, ahonnan sohasem tértek
vissza többé.
A főnökök és a tudós férfiak tanácskozásra gyűltek
össze, hadd döntsék el, hogy mi a teendő.
- Mi fönnebb tudnánk taszítani az eget, ha minden
nemzetség minden egyes tagja közös munkába fogna
össze! – jelentette ki a Bölcs Férfiak egyike.
- Sok, hosszú rudat kell vágnunk - mondta a főnök. –
De hogyan tudja meg a nép, hogy mikor toljuk fönnebb
az eget, hogy akkorra mind együtt legyenek, és együtt
munkálkodhassanak? - kérdezte az ifjú főnök.
- Határozzunk meg erre egy időpontot, amikorra
mindenkinek készen kell lennie - mondta egy Bölcs
Férfiú. - Mondjuk, hogy mostantól számítva egy
holdhónap múltán kezdjük, napkeltekor?
- Ez jó lesz - mondták a tanácstagok, és megegyeztek.
- Hanem aztán mindenki, de minden törzsbéli Jé-hu-
u!-t kiáltson, mikor taszítani kezdjük az eget. Az a mi oly
sokféle nyelveink mindegyikén azt jelenti, hogy: „Most
emelj!"
 - Mi is ezt kiáltjuk, mikor nagy kenuinkat felemeljük -
mondta erre egy csinuk főnök.
A tanács határozott, és mikor az ég felemelésének
napja elérkezett, megrázkódott a föld, mert az összes
nemzetségek együtt, egyszerre kiáltották, hogy: - Jé-hu-
u! - Erősen kiáltottak, és erősen taszítottak. A hatalmas
tömeg erőfeszítésére az ég igen gyorsan fölemelkedett.
Csupán néhány, hazulról régóta távol levő vadász meg
cethalász nem értesült az ég fölemelésének tervéről.
Három vadász kutyájukkal egy olyan magas hegyen
hajtott négy jávorszarvasra, ahol az ég a földdel összeért.
A jávorszarvasok beszökkentek az égi világba, a
vadászok meg utánuk ugrottak.
Mikor az odalentiek az eget fölemelték, a vadászok és
a jávorszarvasok az éggel együtt emelkedtek. Odafönt
csillagokká változtak. Ma is lehet látni őket az égi
világban. A három vadász a Göncölszekér rúdjánál levő
három csillag. Kutyáik meg egészen kicsiny
csillagocskák, azok a középső vadász mellett állnak. A
négy jávorszarvas a Göncölszekér négy kereke.
Néhány más ember, állat és hal is került az égbe,
mikor azt fölemelték. Csillagokká váltak azok is. De
boldogabb volt az a nép, amely a földön maradhatott, és
az ég azóta is magasan van fölötte.
Manapság meg tudják mutatni az indiánok az eget
feltoló, összekötő rudakat. Légi totemoszlopra vannak
ráfaragva azok e monda bizonyságául.
 FEHÉR SZIKLA

A kovicsenok főnöke határozott „nem"-et mondott.

- Nem adom hozzád a leányomat, hiába vagy egy
tengeristen fia. Tudod jól, apád sem óhajtja ezt a
házasságot. Beleegyezését megtagadta. így kell lennie.
Szólottam.
Elszomorodott az ifjú tengeristen. Soha semmit sem
kívánt annyira, mint a kovicsen főnök szépséges leányát.
Az ifjú apja, egy tengeristen, maga is barátságos volt a
kovicsenokhoz. Tengert járó kenuikat segítette. A
kovicsenok sok-sok ajándékkal viszonozták neki a
segítséget.
Azokban a már réges-régen elmúlt napokban a
kovicsenok azon a parton tanyáztak, ami manapság a
brit-columbiai Vancouver-sziget. Ahol most Sidney
város van. Ismerve főnökük döntését, a kovicsenok
barátságtalanul fogadták a falujokba látogató ifjú
tengeristent. A főnök leányának szerfölött nagy
nehézségekbe került titkon, kettesben találkoznia a derék
ifjúval, aki feleségül szerette volna venni őt. De akárhogy
vigyázott is a főnök, a két fiatal olykor csak találkozott,
többnyire az éjszaka leple alatt, a tengerparton.
Nagyon szerette a leány az ifjú embert, de mint
nemzetségének minden asszonya, rettegte az édesapja
hatalmát.
Éppen annyira félt a fiatalember varázshatalmától is,
nehogy azt az apja és a nemzetség ellen használja, ha őt
elküldenék. Az ifjú igazán szerette a leányt, nem akarta
varázshatalmát a leány nemzetsége ellen használni. Mást
módolt ki, hogyan szerezze meg a leányt anélkül, hogy a
kovicsenok jóakaratát elveszítené.
Sok holdhónap telt el, mire a kovicsenok főnöke és
Bölcseinek Tanácsa beleegyezett, hogy az ifjú elvehesse
szerelmesét. De csak akkor egyeznek bele - mondták - ,
ha azt a nagy fehér sziklát, amelyik a tengerpart szélén
áll, jó messzire elhajítja egy öbölbe.
„Még tengeristen fia sem képes egy olyan sziklaóriást
messzire hajítani" - gondolta a főnök. De azt bezzeg nem
tudta, mire képes a szerelem hatalma, ha azt még varázs
tudomány is támogatja.
Így történt, hogy egy hajnali napkeltekor az egész
nemzetség a nagy fehér szikla mögé gyülekezett,
főnököstül. Bölcs Férfiakkal egyetemben. Lestek, hogy a
fiatalember a lehetetlent végre tudja-e hajtani? A leány
ott állott az apja mellett. És hirtelen elérkezett a perc.
Keményen állt az ifjú a szikla oldalánál. Most
nagyobbnak látszott, mint volt máskor e karcsú, sudár
férfi. A főnököt és leányát magasra emelt kézzel
üdvözölte, azzal lehajolt a szikla mögé. Hirtelen akkora
zaj támadt, mintha óriási hullám csapódott volna a
sziklához. És mikor a fiatal ember-isten felegyenesedett,
elámulva látta a nép, hogy az óriási sziklát fölemelte, a
feje fölött egyensúlyozva. Karizmai és válla úgy
nekifeszült, úgy kidudorodott, mintha nyomban
szétrepedne. Még a lélegzetüket is visszatartották, mikor
azt látták, hogy behajlítja térdeit.
- Hűűű - morajlott a tömeg. A fiatalember
kiegyenesedett, és a sziklát hatalmas lendítéssel előre,
elhajította. Magasan repült a nagy fehér szikla a felé a
távoli öböl felé, amit manapság Szemiahmu-öbölnek
hívnak. Ahogy nőtt a repülő szikla távolsága, úgy
rémlett, már lassabban halad. Mindenki azt hitte, hogy
nem érkezik el az öböl partjáig. Kivéve a szerelmeseket.
Ők bíztak. Régi indián mondák bizonysága szerint
szerelem és varázserő: egybefog. A nagy szikla az öböl
partjára hullott, keresztbe állva a tengerszoroson.
Fordult az ifjú. A főnök és a leány elébe lépett. A
főnök komor ábrázata fanyarul elmosolyodott, mikor az
ifjú kézen fogta a leányt, és elvezette, le a partra, ahol
kenuba szálltak, útra keltek és addig eveztek, míg egy
sziget eltakarta őket az utánuk bámulok elől. Útjokat
addig folytatták, míg a nagy szárazföldig elértek, oda,
ahová a szikla zuhant. Elhatározták, hogy ott telepednek
le, azon a szépséges vidéken. Ott is éltek, ott alapították
meg a szemiahmuk nemzetségét.
Jóllehet az idő múlása elsöpri nyomát egy ilyen
hőstettnek, egynémely régi cselekedet mégis kihathat a
jelenre is. Lássuk csak, hogyan is hat a fehér szikla
legendája Sidney mai lakóira? A Fehér Sziklavárosban
tartott legutóbbi ünnepélyen a sidneybéli küldöttek azt
követelték, hogy Fehér Sziklaváros térjen vissza
Sidneyhez, mert - érveltek ők - onnan hajították volt azt
oda.
- Igen - válaszolták Fehér Sziklaváros polgárai -, de itt
ért talajt! És ezért a miénk. Aminthogy már sok-sok éve a
mienkké lett.
A Szemiahmu-öbölnél levő nagy fehér sziklát
megmérték a küldöttek, majd a küldöttség a városiak
egyre fenyegetőbb szavaira, sebesen távozott.
 A FIÚ, AKI ÚGY VISELKEDETT,
MINT A NAP

Nem messzire a Bella Coola folyótól, élt egyszer

régen egy nő. A törzsbéli fiatalemberek házassági
ajánlatát elutasította, mivel arra vágyott, hogy a Nap
vegye el feleségül. Otthagyta faluját, és nekiindult, hogy
megkeresse a Napot. Végtére el is érte a Nap hajlékát, és
hozzá is ment feleségül. Egy napot töltött ott, s máris lett
egy fiúgyermeke. Roppant gyorsan növekedett ez a
gyermek, élete második napján már járni, beszélni is
tudott.
Nemsokára így szólt a fiú az anyjának:
- Szeretném megismerni anyádat meg apádat.
S azzal akkora sírásra fakadt, hogy anyját a honvágy
betegsége lepte meg. Mikor a Nap megértette, hogy
felesége menynyire nekikeseredett, s hogy a fia a
nagyszüleihez vágyódik, azt mondta:
- Visszatérhettek a földre, hogy láthassátok
rokonaitokat. Ereszkedjetek le a szempillámon.
Ezek a szempillák voltak a Nap sugarai, azokat
nyújtotta le a Nap a felesége otthonáig, ahol azután ők
együtt éltek az asszony szüleivel.
A fiú a falubéli gyermekekkel játszott. Azok
bosszantották őt, azt mondták, hogy nincsen apja. Sírva
fakadt. S odament az anyjához. Nyilakat, íjat kért tőle.
Adott neki az anyja mindent, amit kért. A fiú kiment a
szabadba, és ott lövöldözött. Az ég felé lőtte nyilait. Az
első nyílvessző becsapódott az égbe, s ott megakadt. A
másik nyílvessző az első végébe csapott be, s ez így
folytatódott; az egyik nyíl beakadt a másik végébe, addig
s addig, míg egy lánc formálódott, amelyik az égtől addig
nyúlt, ahol a fiú állott. Akkor a fiú felhúzódzkodott a
láncon. Meglelte a Nap házát, s abba bement.
Megmondta apjának, hogy a fiúk kicsúfolták őt, és arra
kérte, engedje, hogy ő hordozza a Napot. De az apja azt
felelte:
- Te ezt nem teheted. Én igen sok fáklyát hordozok.
Hajnalban és alkonyatkor kicsiny fáklyákat égetek, de
délben meggyújtom a nagyokat.
A fiú csak kitartott kérelme mellett. Akkor aztán adott
az apja neki fáklyákat, s egyben intette, vigyázzon, tartsa
be gondosan utasításait a fáklyák használatára nézvést.
Úrnak indult másnap hajnalban a fiú, haladt a Nap
pályáján, vitte magával a fáklyákat. De megunta a rendre
gyújtogatást, türelme fogytán egyszerre meggyújtotta
mindet. Éktelen hőség támadt. Lobogó lánggal
meggyúltak a fák. Az állatok, hogy megmeneküljenek, a
vizekbe vetették magukat. De felforrt a víz is.
Akkor a fiú anyja takarókkal borította be a maga
embereit, s így megmentette őket. Az állatok a kövek alá
rejteztek. A hermelin egy lyukba fúrta be magát, de jaj , a
lyuk nem volt elég tágas, úgyhogy farka csücske a lyuk
bejáratából kilógott és megpörkölődött. A hermelin
farkának a csücske azóta fekete. A hegyi kecskék egy
barlangba bújtak, azért maradt a bőrük tökéletesen fehér.
Amelyik állat nem rejtőzött el, az mind megpörkölődött,
azért vannak fekete bőrű állatok, de a hasuk alja
világosabb maradt.
Mikor a Nap meglátta, hogy mi történt, így szólt a
fiához:
- Miért cselekedtél így? Azt hiszed, jó az, ha
nincsenek élőlények a földön?
 A Nap megragadta a fiút, lehajította az égből, és így
ítélt:
- Belőled lesz ezután a nyérc. És a következő emberi
nemzedékek vadászni fognak rád!
 KECSKE-VEZETŐ

Ködhomályos Folyó mentén, a magas hegycsúcsokon

sok hegyi kecske család lelt otthont magának. A hegyek
lábainál elterülő völgyekben élt a tszimsian indiánok
egyik nemzetsége. Gondtalanul éldegéltek az indiánok is,
meg a hegyi kecskék is. Volt ott ennivaló bőven, és
mindaddig jól is mentek a dolgok, míg az indiánok ellen
nem szegültek Ég Főnök rendeleteinek. Ég Főnök azt
mondotta volt gyermekeinek, hogy csak akkor
halásszanak-vadásszanak, ha élelem szűkében vannak.
Alapos ok nélkül sohase öljék meg az ő teremtményeit.
Idő múltával azonban az indiánok megszegték a
törvényt, és szórakozásból is vadásztak a magas
hegycsúcsokon élő kecskékre. A vadászok tudták, hogy a
kecskék a magas hegyekről lenézve lesik ellenségeiket.
Az indiánok, a kecskéknek ezt a szokását kihasználva, a
legmagasabb csúcsokról lövöldöztek lefelé.
Megsebesítettek, megöltek számos alantabb sziklán levő
kecskét. Nem volt a vadászoknak szükségök annyi húsra;
ott hagyták elpusztulni a lelőtt állatot, ahol az elhullt.
Akkor a kecskék rájöttek, hogy fölfelé is, lefelé is
óvatosan kell vigyázniok, akkor az indiánok kutyákat
tanítottak meg rá, hogyan vadásszanak kecskékre. Magas
hegyszorosokon, kőszirteken át üldözték, gyötörték a
kutyák a kecskéket, amelyek sokszor a magas szirtekről
lezuhantak a mélybe, és halálra zúzták magukat.
Volt a törzsnek egy fiatal főnöke, aki szeretett magas
hegyekre mászni, de Ég Főnök rendeleteit megtartotta, és
csak akkor vadászott, ha élelemre volt szüksége. Abban
lelte kedvét, hogy a legmagasabb szirtekre kúszva a
kecskecsaládok játékát figyelje, amint azok vidáman
szökellnek szirtről szirtre. Az állatok megértették, hogy
nincs félnivalójuk Holló Tolltól – merthogy ez volt az
ifjú főnök neve; Holló Toll szívében nincsen gonosz
szándék. Mióta az indiánok ok nélkül, kegyetlenül
gyilkolták őket, a kecskék elfeledték, hogy Holló Toll jó
szándékú indián.
Egy napon, mikor Holló Toll a magas szirtek között
járkált, egy szurdokban sok, holtan heverő kecskét talált,
s ettől igen elszomorodott a szíve. Egy barlangban meg
egy keservesen mekegő kecskegidát talált a kecskeanya
holtteteme mellett. A kecskeanya hátába három nyű volt
befúródva, és finom, fehér bundáját bíborvörösre festette
be a vére. Az ifjú főnök karjába fogta az árva kis gidát, és
megkockáztatva, hogy vele együtt lezuhanhat a
csuszamlós szirtek éléről, épségben leért a gidával a
faluba.
Csúfolódtak az idősebb férfiak Holló Toll-lal.
Elnevezték „kecske főnöknek", de ő mit sem törődött az
efféle beszéddel, mert benső hangja azt sugallta neki,
hogy Ég Főnök szemében helyesen járt el. Holló Toll jól
táplálta a kis kecskét, gondozta, és az úgy követte őt, akár
egy kutya. A falubéli ebek gyakran meg akarták támadni
a kecskét, de az ifjú főnök botütésekkel elűzte a kutyákat,
úgyhogy azok végül is felhagytak a gida üldözésével.
Egy napon két idegen érkezett az indián faluba. Nem
tudta a falu népe, hogy a látogatók melyik nemzetséghez
tartoznak, de készséggel adtak szállást és élelmet a
pompás, gazdagon díszített ruhát viselő jövevényeknek,
kiket varázslóknak vagy főnököknek véltek. A falu
kutyái vadul ugatták, fenyegették a két látogatót, de
mikor azok szigorúan rájuk néztek, a kutyák nyüszítve
oldalogtak el. A látogatók két napig időztek a faluban, és
távozás előtt a falu minden egyes indiánját meghívták
hozzájuk, egy nagy, álarcos tánccal egybekötött
Ajándékosztó lakomára. Falujokba, mely a magas
hegyekben volt található.
Hogy hol, azt még a falu legöregebb emberei sem
tudták, de mindnyájan mohón vágyakoztak az idegenek
falujába az Ajándékosztóra. Gazdag ajándékokat
reméltek, s annyira menni akartak, hogy a látogatók
egyike elhatározta, ott marad napkeltéig, és a falu
népének vezetője lesz. A másik látogató azzal távozott,
hogy ő majd hírül adja népének és a népe főnökének,
hogy a völgyben lakó indiánok holnap, napnyugta előtt
hozzájok érkeznek.
Mikor a nemzetség másnap reggel útra kelt. Holló Toll
magával vitte kecskéjét is. Az addigra már félig-meddig
felnőtt, és az ifjú főnök mellől soha el nem távozott. A
népség nevetett, gúnyolódott rajta, hogy az ifjú kecskét
visz magával az Ajándékosztóra.
- Meghívóink azt hiszik majd rólad, hogy te nem
főnök vagy, hanem kecskeanya - mondták
csúfondárosan. Az ifjú főnök csak mosolygott.
- Magaddal hozhatod - mondta az idegen vezető.
Ekkor a vadászok, azt látva, hogy a kecske mendegél
Holló Toll oldalán, arra kérték a vezetőt, hogy ők meg a
kutyáikat vihessék magukkal. Mert ezek a vadászok
abban reménykedtek, hogy útközben kecskékre
vadászhatnak. Igen ám, de jóllehet oly sokáig
vándoroltak, míg a hegyek között lenyugodni készült a
nap, egy kecskével sem találkoztak. Végül is egy
magasan fekvő völgyben elérkeztek egy szép házakból
álló faluba. A faluban két nagy gyülekezeti ház az
ünnepségre készen, feldíszítve várt rajok. Odabent
magasra halmozódott a sok finom ennivaló. Miután a falu
főnöke és varázslója köszöntötte őket, a látogatók
lakomához ültek.
Meglepődtek, mikor a falu főnöke Holló Tollt ültette
maga mellé, és a törzs többi tagja a ház hátsó oldalára
került. A kecske, mint aki otthon érzi magát, az ifjú
főnök mellé telepedett.
Miután egy ideig lakmároztak, azt mondta a falu
főnöke:
- Mi most eltávozunk, hogy álarcos táncra készüljünk
fel. Népünk boldogan lát itt benneteket.
Mialatt a látogatók folytatták a lakmározást, azt veszik
észre, hogy az ajtónyíláson hegyikecske-álarcot és
bőrruhát viselő alakok kukkantanak be.
„Már elkészültek a táncosok" - gondolták a látogatók.
Csak vadászkutyáik nyugtalankodtak. Borzongva
hevertek gazdáik lábánál, halkan nyüszítettek, és nem
ették meg a nekik vetett hulladékot. A falu főnöke a
táncosok kíséretében nemsokára visszatért. Kecskéknek
voltak öltözve mindannyian, és annyira hasonlatos volt
azokhoz megjelenésök, úgy ugrándoztak, úgy
forgolódtak az álarcos táncban, mint a valóságos
kecskék. Egy roppant nagy lábú táncos magasra szökkent
a levegőbe, és így rikkantott fel:
- Várjatok, míg kirúgom a hegy oldalát! Várjatok
csak!
A kutyák hangosabb vonítására talpra szökkent a
látogatók egy öregebb főnöke.
- Itt gonosz varázslat folyik! - mondta.
Ahogy ezt kimondta, a nagy testű táncos abban a
pillanatban átugrott a tűzön, majd a látogatók feje fölé
szökkent, s egyszerre csak a házon kívül termett. Ott
belerúgott a hegy oldalába. Hatalmas morajlás támadt. A
házak remegtek, rázkódtak. A hegy kettészakadt, és rájuk
zuhant. A házak eltűntek, és a megrettent látogatóknak
tudomásul kellett venniök, hogy nincsenek többé a hegyi
faluban. Egy igen meredek szakadék szélén, egy sziklán
kuporognak valamennyien, és az esett, majd zuhant
lefelé. Bele is hullott egy sziklaomlásba.
A kis kecskegida megrángatta Holló Toll üimepi
ruháját. Az ifjú belátta ekkor, hogy népe megsegítésére
már semmit sem tehet. Követte hát kecskéjét, és az
gyorsan és biztosan vezette le őt, a szűk, kanyargós,
rejtett hegyi szakadékon át.
Annak a nemzetségnek többi tagjai és kutyái mind
elpusztultak. Bosszút állt a kecske-nép.
Manapság cédrusfából való nagy, jelbeszédes cölöpön,
az ifjú főnöknek és leszármazottainak totemoszlopán a
díszhelyen van kifaragva egy hegyi kecske alakja. A
hegyi kecskét Holló Toll és családja fogadta jelvényéül.
 A FÁRADT FARKAS

Egy napon, mikor a tlingitek Farkas nemzetsége a

parttól messze, kint a nyílt tengeren halászott,
valamennyi távolságra tőlük sötét árnyalakot láttak a
vízben mozgolódni. Gyorsan odaeveztek, és egy oly
lassan úszó farkast találtak ott, amelyik már alig tudott
mozogni. A farkas szemei már-már lecsukódtak, a
nyomorult állat olyan fáradt volt, hogy a nyelve is
kilógott. Alig-alig tudta fejét a víz fölött tartani. Baráti
segítő kezek húzták-vonták be a farkast a kenuba, majd a
tlingitek magukkal vitték őt falujokba. Sokáig élt a
tlingitek között a farkas. Mindig együtt vadászott az
életét megmentő férfiakkal. A farkas kitűnően követte az
őzek, szarvasok s más állatok nyomjeleit, így aztán a
nemzetség húsban sohasem szűkölködött. A farkas oly
sokáig élt együtt megmentőivel, hogy a nép kezdte őt
nemzetsége egyik tagjának tartani.
Egy napon az elöregedett farkas a főnök háza előtt egy
gyékényen heverészett. Barátai szomorúan gyűltek
köréje, látniok kellett, hogy a farkas nagyon-nagyon öreg
már, és mihamar az Árnyékok ösvényére tér. Amint
lehanyatlott a nap, csakugyan meghalt a farkas.
Következő éjszakán csak hallja a nemzetség egyik tagja,
hogy a farkas rokonai halotti búcsúztatót énekelnek.
Jajgatva szólt a hangjuk, csöndesen halt el, és búbánattal
töltötte meg az erdőséget.
Ettől az időtől fogva ez a dal szolgált a nemzetség
gyászénekéül. És a nemzetség tagjai, házaik oszlopaira
egy fáradt farkas alakját faragták és festették ki.
 A LUSTA FIÚ

Olyankor, ha az északnyugat-parti halászok egy-egy

kenujának legénysége a kemény evezéstől túlságosan
kifáradt, ezek a nehéz halászathoz szokott férfiak is
szívesen telepedtek le, amint bealkonyodott, hogy
pihenésképpen a történetmondót hallgassák. Sokféle
történetet hallgathattak. Volt ezek között egy, amelyik a
zord-parti halászok egy fura hőséről szólt. Egy lusta
fiúról. Azt a történetmondó ilyenformán mesélte el:
Egy északnyugati faluban egy olyan lusta fiú élt, akin
egyre nevettek a falubéliek. Csúfolódtak vele, „álmos
fickónak" hívták, s még csúnyább nevekkel is elnevezték.
Nem tudtak róla, hogy a fiú a Bölcs Férfiak kegyeltje. És
arról sem, hogy a gyermek arra készíti fel magát, hogy
erős legyen, és nagy ember váljék belőle.
Mikor a fiú nagyobbacska lett, a falu férfiai és
serdültebb fiai kint voltak a viharos tengeren, halásztak,
és bálnára vadásztak. A Lusta Fiú éppen ekkor akart az
óceánban megfürdeni. Különleges, hatékony
gyógyfüvekkel dörzsölte be magát, amitől egyre erősebbé
vált. Erről senki sem tudott, mert ezeket mind titokban
mívelte. Azt sem tudták róla, hogy van neki egy
búvármadár hírnöke. Pedig olykor látták feltűnni azt a
nagy madarat.
Hogy félrevezesse az embereket, ez a különös fiú
mindig úgy tett, mintha lusta meg bolondos volna -
máskor meg mindig aludott. Ezért aztán mindig ő volt az
utolsó, akit segítségül hívtak, ha valami nagy baj támadt.
Amikor azonban ilyesmi előfordult, az emberek csak
csodálkozhattak, hogy az a „férfilesz-belőle-ifjú" milyen
szokatlanul erős és okos. Egyesek éppen szellemi
lénynek vélték; volt, aki azt gondolta, hogy átváltoztató
képessége van. A többség azonban ezt lehetetlennek
tartotta.
Természeti csapások fenyegették a falu népének életét.
Megindultak a hegyek és az erdők. Melyek addig
messzire voltak a belföldtől, most közel kerültek, s
házakat és embereket zúztak össze. Főnökök, varázslók
próbálkoztak, hogy varázserejükkel megállítsák a rajok
zúduló fákat meg hegyeket. De varázserejük ehhez
csekélynek bizonyult. Végül is kimondták, hogy az
elpusztulástól csak úgy menekülhetnek meg, ha előveszik
nagy kenuikat, tengerre szállnak, és új lakhelyet keresnek
maguknak.
Már éppen az utolsó kenut rakták meg, s már-már
indulóban volt a nép, mikor egy jólelkű asszonynak
eszébe jutott a Lusta Fiú, és elszaladt, hogy álmából
felébressze őt. Felébredt a fiú, felült, látja, hogy a nép
kenukba szállt. Kérdi, mi történt. Lement a kenukhoz, hát
ott a főnök alaposan megdorgálta őt:
- Te talán segíthettél volna a népen - mondta -, de
olyan sokáig és oly mélyen elaludtál, hogy senki sem
tudott felkelteni. Míg te aludtál, megindult a hegység
meg az erdő, és egész falvakat sodor az óceánba.
Mikor ezt a fiú meghallotta, rohant a partra, a nagy
cédrusfa ház mögé, s a fákat gyökerestül szaggatta ki a
földből. Nagy torlasszá rakta össze őket, s azzal
visszalökte a falu felé fenyegetően előre terjedő erdőt.
Olyan rengeteg fát csavart k i a földből gyökerestül, hogy
nyilvánvaló volt: az erdő sok-sok télen át sem lesz már
képes a falu felé terjeszkedni. Ezt a nagy munkát a fiú
olyan villámsebesen végezte el, hogy az útra készülő
falubéliek még ott ültek mind a kenuikban, mikor ő már a
partra visszaszaladt.
- Ha titeket ilyen kis dolog is ekkora rémületbe ejt –
mondta a főnöknek nagy hangon -, lesznek még nagyobb,
valóságos bajaitok is.
Ekkor a fiú ismét összekuporodott, s akár egy fáradt
kutya, mély álomba merült a tűzhely mellett, mintha fel
sem ébresztették volna.
Nem sok holdhónappal ezután a Szellemek, akik a
föld formálódását intézik, laposabbra alakítgatták a
hegyeket, úgy, hogy azokból egymáshoz kapcsolódó
dombsorok keletkeztek. Ez már ismét riasztó esemény
volt a falusiak szemében, hiszen eltűntek a hatalmas
hegyek, hogy gátat vessenek a nagy folyóknak! Azok
most majd átfolynak a dombokon, és mindenestül
besöprik a falvakat az óceánba. Megint csak menekülésre
készülődtek a falusiak, de ezúttal közölték a Lusta
Fiúval, hogy mitől tartanak.
A hírre a fiú sem félelmet, sem érdeklődést nem
mutatott, csak elmosolyodott, s megint aludni tért. De a
falusiak addig rázták, míg fel nem ébredt, és akkor a
varázslók adták tudtára a fiúnak a fenyegető veszélyt.
Ekkor a fiatalember elment, s utánanézett a dolognak.
Belátta, hogy a Bölcs öregeknek igazuk van, s bizony,
most valami nagy dolgot kell véghezvinnie. Először is jól
megfürdött, majd varázserejű füveket rágott, míg nagy
erőt nem érzett magában. Ekkor előszólította hírnökét, a
búvármadarat, és azt parancsolta neki, hogy szélsebesen
repüljön föl nagyapjához, s mondja el neki, hogy mi
történik.
- Mondd neki, hogy nagy erőre van szükségem ahhoz,
hogy vissza tudjam lökni az előretört dombsorokat, és
átjárókat törhessek rajtok. Most még fogva tartják a
vizeket. Az kell, hogy a folyók a falvakat elkerülve
torkolljanak az óceánba.
A búvármadár rekedt kiáltással szárnyalt tova. Éj is
elmúlt, a nap is feljött már, mikor az ifjú ember
meghallotta hírnöke rikoltását. Azt jelentette ez a
rikoltás, hogy a fiatalember nagyapja megértette az
izenetet, és küldi azt a mágikus erőt, amelyre az ifjúnak
szüksége van. Máris érezte, hogy testébe varázserő
költözik, s egyszeriben hozzáfogott, hogy félretolja a
hegyeket, és a víznek olyan utat hagyjon, hogy ha az
kiárad, akkor se tudjon a falunak ártani. Dolga végeztével
az ifjú ember visszament nagybátyja házába. És ismét
aludni tért.
Örvendezett a megmenekült nép, és a fiút az ország
legnagyobb varázslójának nevezte. Megbánták, hogy
annyit csúfolták, s most egy halom ajándékot raktak le
számára nagybátyja házának kapuja elé. Történt ezek
után, hogy egy éjszaka, nagy messziről, messze kint a
tengerről hatalmas dob pergése hallatszott. Rohantak a
falubéliek a partra, és csak úgy bámultak a tengerre.
Kisvártatva egy férfiakkal megrakott kenu siklott ki
magasan a partra, de anélkül, hogy bárki is evezett volna
benne. A kenuból gazdagon díszített főnöki ruhát viselő
férfiú lépett partra, és így szólt szolgáihoz:
- Ez az a hely, ahol álmát alussza a mi Urunk. Érette
jöttünk.
Majd szolgáinak kíséretében egyenesen a fiatalember
nagybátyjának, a falu főnökének a házához ment. Ott
feküdt a Lusta Fiú a házban, hangosan szuszogva aludt.
De ahogy a küldöttek beértek a házba, nyomban felült, és
megkérdezte a díszes főnököt, hogy miért keresi.
 - Uram, a te nagyatyád, a Nagy Főnök öreg már és
beteges; ő küldött érted - felelte a küldöttek főnöke. - Azt
izeni, hogy mindent jól elvégeztél, meg kellett tenned
mindazt, amit eleddig cselekedtél, de feladatodat itt már
elvégezted. S ezért éretted jött a varázserejű kenu, hogy
hazádba visszavigyen.
- Készen vagyok! - felelte egyszerűen a fiatalember.
Majd nagybátyjához, a falu főnökéhez fordult, és tőle
így búcsúzott:
- Most el kell hagynom téged. Visszatérek agg
nagyatyámhoz, aki elgyöngült már. Ő az, akit úgy
ismerünk, hogy: „Az-Aki-Fönntartja-A-Földet". Én most
elmegyek, hogy átvegyem az ő helyét, s a földet fenntartó
oszlopon üljek. Legyetek nyugodtak, nem lesznek többé
nagy bajaitok. De mielőtt elmegyek, van néped számára
egy intelmem. Sohasem szabad nekik ezentúl gúnyolódni
senkivel sem, akit nem ismernek igazán. Ha mégis azt
tennék, szerencsétlenség zúdulna rajok. Most pedig
távozom.
Ezekkel a szavakkal indult el a kapuhoz vezető úton.
Lement a partra, és a nagy kenura szállt. Mikor mind
beszálltak, a nagy kenu lassan eltűnt, a mélységes
sötétben tovasuhanva.
 A GYŐZTES JÁTÉKOS

Egyszer két férfi csont-vetőt játszott egymással.

Egyikük elveszítette mindenét. Utoljára a feleségét tette
fel tétnek, s elveszítette azt is, és szomorúan, búbánattal
elvonult. A Tatlah Tó mellékére ment, s ott befeküdt egy
kiugró szikla alá, amelyik úgy borult fölébe, akár egy
háztető. Amint ott fekve azon tépelődött, hogy a
vagyonát hogyan tudná visszaszerezni, azt hallja, hogy
valami réceféle madár repdes fölötte. Feltekint, s nagy
meglepetésére át tud látni a sziklatetőn. Meglátja a
récéket. No, akkor elővette a játék-csontocskákat, s
felrakta azokat a szikla tetejére, s leste, vajon átlátszóak-
e, s kiderült, hogy jól látja, melyik csontocska fehér s
melyik fekete. No, ettől jókedvre derült, s elment haza.
Az egész nyarat egyedül töltötte a havas hegységekben
egymagában, borzokra vadászott, s azoknak bőréből egy
csomó takarót készített.
Lazacvonulás idején visszament a halászokhoz, ott
összetalálkozott azzal az emberrel, aki elnyerte volt tőle a
feleségét, így szólt hozzá:
- Gyere, hadd játsszunk megint csont-vetőt, vannak
köpenyeim a téthez.
Így aztán megint játszottak egymással, és most a mi
emberünk keresztüllátott a másik összeszorított markán.
Látta a csontocskákat, s így nem veszíthetett.
Mindamellett hagyta, hogy a másik nyerjen egyszer-
egyszer, hogy a csalafintaságot az észre ne vegye.
Mondta is a másik ember:
- Azt hiszem, hogy most is megverlek, mint
azelőtt. Felelte az emberünk:
 - Igen bizony, attól tartok, hogy meg fogsz verni.
Aztán nemsokára nyerni kezdett, és mindent
visszanyert a másiktól, amíg annak nem maradt mása,
csak a két asszony.
Azt mondta akkor az emberünk:
- Játsszunk most megint az én
feleségemért. De az ellenfele azt felelte,
hogy:
- Inkább nem játszom a te feleségedért, mert
szeretném őt magamnak megtartani. De a saját
feleségem, ő lehet a tét, nem sokat törődöm vele.
A mi emberünk beleegyezett, folytatták a játékot, és
csakhamar elnyerte az ellenfele feleségét. Ezután az
emberünk feleségéért játszottak. Mikor a saját
feleségének felét visszanyerte, azt mondta az ellenfele:
- Hagyjuk abba ma estére, hogy még egy éjszakát
velem tölthessen a feleséged.
De a másik azt mondta: - Én nem így beszéltem,
mikor a múltkor együtt játszottunk, nem akarom most
abbahagyni.
Így hát megint játszottak, és az ember elnyerte mind a
két asszonyt. Így állt bosszút.
 A FEHÉR BOSZORKA

Mennydörgés Égben Lakó nagy főnök volt. Három

leányát a föld minden egyes legényembere feleségül
szerette volna venni, de nem kaphatták meg őket.
Ahányszor valaki érkezett, hogy megkérje Mennydörgés
valamelyik leányát. Mennydörgés azt meg akarta ölni.
Azt mondta a fiatalembernek, bemehet a házba, kap ott
enni is, ajtót nyitnak neki, s beléphet, de valójában az a
ház medvebarlang volt, és a medvék megölték a kérőt.
Utoljára odament egy fiatalember, hogy az egyik
leány megkérésével próbálkozzék. Amikor a ház
közelébe érkezett, egy kis tavat látott, amelyben három
leány fürdőzött. A fiatalember megbújt, azután
odalopakodott, ahol a nők ruhái hevertek, és ráült a
ruhákra. Szégyellették magukat a leányok, s nem akartak
a vízből kimenni. Inkább lekuporodtak a vízben, s
alkudoztak a férfival. A legidősebb leány azt mondta,
hogy ha a ruháikat visszaadja, megkaphatja a legfiatalabb
húgát. De a fiatalember ezt nem fogadta el. Akkor a
nagyleány azt monda, hogy elnyerheti mind a két húgát,
de a fiatalember azt válaszolta, hogy ő bizony éppen őt, a
legnagyobbikat akarja. így végül azt mondta a leány:
- Hát jó. Én szegény asszony vagyok. De ha
visszaadod a ruhákat, a tiéd lehetek.
A fiatalember ebbe beleegyezett, s míg a leányok
öltözködtek, hátat fordított. Ezután együtt indultak az apa
háza felé. Útközben a leányok elmesélték, hogyan ölte
meg Mennydörgés a kérőket, s mit kell tennie, hogy
megmeneküljön. Amikor már a házhoz ért az ifjú,
Mennydörgés azt mondta neki, tessék, menjen be a
házba, s vegyen ott magához ennivalót. Az ifjú éppúgy
ment be, mint azelőtt a többi kérő, de a szoba szemközti
oldalán volt egy kijárat, és az ifjú gyorsan átrohant a
szobán, s kifutott onnan, mielőtt a medvék megfoghatták
volna.
A felesége már ott várt reá, el is mentek együtt az
asszony házához, és együtt töltötték az éjszakát. Kora
reggel felkelt a fiatalember, és elment Mennydörgéshez.
Az azt mondta neki:
- Túl rozoga az én házam. Ha csinálsz nekem egy újat,
tiéd lehet a leányom.
A fiatalember leült, eltakarta a fejét, és erősen
elgondolt egy házat. Csakhamar kitakarta a fejét, hát ott
állott egy teljesen elkészült, pompás, új ház.
Mennydörgés azonban csak nem egyezett bele, hogy a
legnagyobb leánya az ifjú felesége legyen.
Azt mondta:
- A kertem nagyon gyatra állapotban van, tele kővel,
gyommal. Ha a gazt kiirtod, s a kertet rendbe teszed, tiéd
lehet a leányom.
Így hát az ifjú leült, befedte a fejét, és erősen
gondolkozott, s mikor egy kis idő múltán kitakarta a
fejét, teljesen ki volt irtva az elvadult kert. De
Mennydörgés még mindig visszautasította a kérőt. N em
adta beleegyezését.
A fiatalember minden éjszaka az asszony házába
ment, és véle hált. Az asszony meg elbeszélte neki, hogy
az apja milyen módon gyilkolta sorra a kérőket. És egész
idő alatt attól rettegett, hogy az apja az ő férjét is elfogja.
Végezetül is azt ajánlotta, hogy kerekedjenek fel, s
fussanak el együtt az ember földi házához. Összeszedték
minden ruhájukat, meg más javaikat, amelyek több házat
megtöltöttek. De a fiatalember összecsavarta az egészet,
kis tekerccsé változtatta a sok holmit, s azt a takarója alá
tette. Azzal elindultak hazafelé. Felfedezte ám
Mennydörgés másnap, hogy az ifjú megszöktette a
leányát. Üldözésükre indult. Azok hallották már
messziről, hogy közeledik. Megrettentek erősen.
Egy nagy tóhoz értek. Kacsákká változtak, s úgy
úsztak át a tavon. És mikor Mennydörgés a tóhoz
érkezett, ott csak két kacsát látott, semmi mást, így
azután hazament. A tó túlsó partján a menekülő pár
visszavette emberi formáját, s úgy haladtak tovább.
Mennydörgés hazament, s elmondta a feleségének,
hogy mi történt. A felesége kinevette, s megmondta neki
kereken, hogy a két kacsa a két szökevény volt, az ifjú
meg a felesége. Dühbe gurult Mennydörgés, és újfent
üldözésükre indult. Megint csak hallják a menekülők,
hogy közeledik. Néz ide, néz oda a fiatalember, hogy
ugyan hová rejtezzenek, észrevesz egy baglyot, ő is, meg
a felesége is bebújt a bagoly szárnyai alá. Mikor
Mennydörgés odaérkezett, nyomukat se lelte. Aztán
mikor meglelte a baglyot, azt megfogta, nekiesett, s felső
tollait egy szálig kitépdeste. De azt elfeledte, hogy a
bagoly szárnyai alá is bekukkantson, így aztán nem
találta meg a szökevényeket, és hazament. Az ifjú ember
meg az asszonya továbbindultak.
Végezetül már-már elértek az otthonukhoz. Már csak
egy kicsi út volt hátra, amikor az asszony azt mondta:
- Én itt várakozom, te menj előre, s mondd meg a
tieidnek, hogy megjöttünk.
Ahogy a fiatalember elment, az asszony nyomban
négy házat épített, kigöngyölte a takaróban levő
tekercset, s abból mind a négy házat megtöltötte ruhákkal
s mindenféle jókkal.
Az asszony az egyik házat a fiatalember anyjának
szánta. Nem sokkal ezután megint csak hallatszott, hogy
Mennydörgés üldözi őket. Mikor Mennydörgés
odaérkezett, olyan mérges volt, hogy az egész falut k i
akarta irtani. De a leánya a földbe egy jókora repedést
csinált és Mennydörgés ebbe csapódott bele derékig. És
abba beleszorult. No, akkor a leánya épített Mennydörgés
feje fölé egy sátort, arra csinált egy lyukat, s azon át
etette az apját. Így volt Mennydörgés fogságban két éven
át. Végtére úgy elgyengült, és úgy elfáradt, hogy azt
mondta leányának, hogy ha kiengedi, hazamegy, s őket
többé nem háborítja. így aztán a leánya kiszabadította az
apját, s az eltávozott. Ettől fogvást a fiatalember
békességben élt feleségével.
 HOGY LETT HOLLÓ TELHETETLEN?

Mikor még setétség borította az egész világot, a

Charlotte királyné-szigetek déli csücskénél egy olyan
falu volt, ahol állatok éltek. Úgy hívták, hogy Kangalasz.
Ott lakott egy főnök a feleségével meg a fiukkal.
Szerfelett szerették a szülők egyetlen gyermeküket. Az
apa mindent elkövetett, hogy gyermekét a veszélytől
megóvja. Nagy házuknak a leghátsó zugába, a saját ágya
fölé épített neki fekvőhelyet. Szabályosan mosdatta, és a
fiú ifjúvá is serdült.
Mikor már egészen megnőtt, akkor betegedett meg.
De olyan nagyon, hogy nemsokára meg is halt. Emiatt
erősen elfogta a szülőket a szívbéli bánat. Sírtak-ríttak
szeretett gyermekük után. A főnök egybehívta
nemzetségének minden állatát, azok el is jöttek, s
bementek a főnök házába.
A főnök azt parancsolta, hogy a gyermeket
nyújtóztassák ki, és azt mondta:
- Vegyétek ki a belső részeit.
A szolgálatot tevők kinyújtóztatták a főnök
gyermekét, a belső részeit kiszedték, és a főnök házának
a végében elégették, aztán a testet arra az ágyra fektették,
amit az apja készített volt neki. A főnök meg a felesége
minden reggel sírt egy sort a halott fiú teteme mellett, és
az egész nemzetség vélük együtt siránkozott. így ment ez
napról napra, mióta az ifjú ember elhalálozott.
Egy reggel, még pitymallatkor, a főnök felesége újfent
elindult, hogy sirassa a fiát. Fölkel, s oda néz, ahol a fia
szokott feküdni, de az olyan eleven volt, akár a lobogó
láng. Hívta az urát, s ezt mondta neki:
 - A mi szeretett gyermekünk életre kelt!
Fölkelt a főnök, odament a létra tövihez, amelyik oda
fölvezetett, ahol a fiú teste feküdt. Fölhágott a létrán a
fiához, s azt kérdezte:
- Te vagy az, szeretett fiam? Te vagy az?
Megszólalt akkor a ragyogó ifjú ember, s azt mondta:
- Igen. Én vagyok.
Akkor egyszeriben nagy-nagy boldogság töltötte el a
szülők szívét. A nemzetség népsége éppen özönlött, hogy
újfent vigasztalja a főnököt meg a feleségét.
Elálmélkodtak, amikor ott találták a ragyogó
fiatalembert. És az ifjú így szólt a néphez:
- Eltelt az Ég az örökös siránkozásotokkal. Leküldött
engem, hogy vigasztalást öntsek belétek.
Odáig volt a boldogságtól a főnök nagy tömegű népe,
hogy ismét köztük él a herceg. Szülei jobban szerették őt,
mint valaha.
A tündöklő ifjú alig evett. Volt úgy, hogy sokáig
semmit sem; elrágott egy falatka faggyút, de mást nem.
Volt a főnöknek két nagy termetű szolgája, egy gyatra
férfi, meg a felesége. A nagy testű szolgákat úgy hívták,
hogy Mindenfelől-Csupa-Száj. Reggelenként ők hordtak
be a házba mindenféle ennivalót. Egy napon, amikor
megjöttek onnét, ahol jártak, behoztak egy jó nagy darab
bálnahúst. Tűzre tették, s megették. Mindig így csináltak,
mikor megjöttek a vadászatból.
A főnök felesége megpróbálta etetni az életbe
visszatért fiát, de hiába, mert az elutasította magától az
ételt, s csak úgy élt: evés nélkül. Az asszony törte magát
erősen, hogy valamit mégiscsak adhasson a fiának enni.
Erősen félt, hogy fia ismét meg talál halni. A következő
napon a délceg ifjú ember elment egyet sétálni, hogy
felfrissítse magát. Ahogy kilépett, ment a főnök a
létrához, felmászott rajta, oda, ahol úgy hitte, hogy a fia
ágya van. Hát ott bizony a saját fiának a holtteteme volt!
Szó, ami szó, azért szerette ő az új gyermekét.
Egyik nap a főnök meg a felesége kimentek, hogy
meglátogassák a falut. Azalatt a két szolga becipelt egy
jókora darab bálnahúst. Megolvasztották a bálnazsírt a
tűzön, s megették. Odament ekkor hozzájuk a ragyogó
ifjú ember, s azt kérdezte a két szolgától:
- Ti mitől lesztek éhesek?
A két nagy szolga azt felelte:
- Mi azért vagyunk éhesek, mert azelőtt a
lábszárunkon való ótvart ettük volt.
Kérdezte tőlük az ifjú ember:
- ízlik nektek, amit
esztek? A férfi szolga azt
felelte:
- Igen, kedvesem.
Azt mondta ekkor a herceg:
- Én is ki akarom próbálni azokat az ótvarokat,
amikről beszéltetek.
Megszólalt az asszony szolga:
- Jaj ne, kedvesem! Ne kívánj olyan lenni, mint mi
vagyunk!
Felelte a herceg:
- Csak éppen meg akarom ízlelni, aztán kiköpöm.
A férfi szolga akkor vágott egy darab bálnahúst, s azt
beletette egy kis darab ótvarba. Szidta a szolgaasszony az
emberét, hogy mit mívelt:
- Ó, te gonosz, mit míveltél a szegény herceggel!
A fényességes herceg fogta az ótvarba tett húsdarabot,
szájába vette, megízlelte, s kiköpte. Azzal visszament az
ágyába.
 Mikor a főnök, meg a főnökné asszony a nemzetség
meglátogatásáról megjöttek, így szólt a herceg az
asszonyhoz:
- Anya! Éhes vagyok!
Kérdezte nagy hirtelen a főnökné asszony:
- Ó, drágám, igazán? Igazán? - S parancsba adta a
szolgáknak, hogy dús ételekkel etessék szeretett
gyermekét. Készítettek is a szolgák pompás ennivalókat,
és az ifjú mindet megette. És máris, megint nagy éhség
fogta el, és evett, falt mindenfélét; a szolgák meg egyre
többet adtak neki enni.
Az ifjú több napon át ezt a nagy falatozást mívelte,
úgyhogy az apja házánál minden élelem kifogyott. Ettől
kezdve a herceg fogta magát, s a főnök népének minden
egyes házába betért rendre, s amit az ottlakók otthonában
lelt, azt mind bekebelezte. Azért történt ez vele, mert
megízlelte a Mindenfelől-Csupa-Száj lábszáráról való
ótvart. No, aztán egyszerre csak minden élelem elfogyott.
A főnök belátta, hogy a nemzetség élelemkészlete
kimerült. A nagy főnök szerfelett elszomorodott fia
cselekedete miatt, mert az bizony elnyelte a nép majd
minden eledelét.
Ezért aztán összehívta a népet, és így szólt:
- El fogom űzni gyermekemet, mielőtt mindenünkből
kienne. Élelemhiány van.
Mindenki egyetértett a főnök szavaival. Amint a
beleegyezés megtörtént, hívatta a főnök a fiát. Azt
mondta, üljön le a ház végében. Mikor az ifjú a kijelölt
helyen leült, így beszélt hozzá a főnök:
- Kedves fiam, most el foglak küldeni téged, túl az
óceánon, az ország belsejébe.
 Adott a fiának egy kis kerek követ, egy hollótoll
köpenyeget, meg egy száraz fókahólyagot. Az telis-teli
volt mindenféle maggal. Azt mondta a főnök a fiának:
- Mikor átrepülsz az óceánon, és fáradtnak érzed
magadat, ejtsd a kerek követ a tengerbe, azon jó
pihenőhelyet fogsz találni. És mikor eléred a nagy
szárazföldet, szórd szét a földön a mindenféle fajta
gyümölcsmagvakat; szórd folyókba és patakokba a
pisztrángikrákat meg a lazacikrákat is, hogy sohase
legyen többé hiány élelemben, míg a földön élsz.
És a fiú útra kelt.
Apja ezt a nevet adta neki: Óriás.
 A GYÍK KEZEI

Préri-Farkas fordította úgy a világ sorsát, hogy az

emberek meghaljanak. Ezt azért cselekedte, mivel a mi
kezünkön az ujjak nem záródnak össze, mint az övén.
Azt kívánta volna, hogy olyan kezünk legyen, mint neki.
De egy gyík így szólt hozzá:
- Nem! Olyan kezüknek kell lennie, amilyen az
enyém! - A gyík ötujjú volt, Préri-Farkasnak meg csak
összezárt mancsa. Nos, így van most nekünk
szétnyitható, ötujjú kezünk.
Igen ám, de Préri-Farkas akkor kimondta:
- Legyen. De akkor az embereknek meg kell halniok.
 MEDDIG TARTSON EGY-EGY ÉVSZAK?

Egyszer Sün és Hód az évszakok elosztása felett

összekaptak. Sün öthónapos telet akart volna. Feltartotta
a kezét, s mutatta az ujjait: öt! Azt mondta:
- Annyi legyen a téli hónapok száma, ahány ujj van a
kezemen.
- Nem a'! - felelte Hód, és feltartotta a farkát, amelyen
számos repedés, karcolás volt. Azt mondta:
- Annyi legyen a téli hónapok száma, ahány sérülés-
repedés van az én farkamon.
Vitatkoztak, veszekedtek. Sün dühbe gurult, és
leharapta mérgében a hüvelykujját. Aztán feltartotta négy
ujjal maradt kezét, és nagy hangon kijelentette:
- Tehát négy téli hónapnak kell lennie!
Hód egy kissé megszeppent, és beleegyezett.
Ezért van mostanság a sünnek minden lábán négy-
négy karma.
Mivel Sün nyert, a tél négy hónapig tartott, míg
később Holló változtatott ezen egy keveset. Holló
mérlegelte mindazt, amit Sün meg Hód a télről mondott,
és úgy döntött, hogy Sünnek ad igazat. Azt mondta:
- Sünnek volt igaza. Ha a telek túl hosszúra
nyúlnának, nem élhetne meg a nép. Ezért lesznek a telek
ilyen hosszúak, de lesznek változékony telek is. A
gaxevisza hónapról akarok nektek szólani, amikor
összegyűl a nép, és beszélgetnek. Az évnek ebben az
időszakában majd kérdéseket tesznek fel az emberek,
meg rejtvényeket adnak fel, mások pedig felelnek. Ha a
feladatot pontosan fejtette meg a kérdezett, akkor a
rejtvényfeladónak azt kell felelnie neki, hogy:
- Csámpás-tyúk!
Holló azért választotta a Csámpás-tyúk nevet, mert
annak minden versenyző-játszó madárnál kurtább csőre
volt.
- Ha az évnek abban a szakában az emberek pontosan
fejtik meg a talányokat, akkor rövid lesz a tél, és korán
megérkezik a tavasz.
 A GYERMEK ÉS AZ EMBEREVŐ

Valamikor egy Anutkoatsz nevű ifjú, aki a falu végén

egy csapat leánnyal játszadozott. Mialatt ők ott játszanak,
az erdő felől recsegés hangja hallatszott. A zaj egyre
közeledett. Az ifjú elbújt egy fa mögé, s onnét vette
észre, hogy egy Sznanaik jön arrafelé. Ez a női lény
mézgát ropogtatott. Az okozta a zajt. Az ifjú azt
tanácsolta a leánykáknak, hogy fussanak el, de azok nem
fogadtak szót neki. Mikor a gyermekek meglátták a
mézgát ropogtató Sznanaikot, odamentek hozzá, s kérték,
hogy adjon mézgát nekik is. A Sznanaik adott egy-egy
rágógumit mindenik leánykának, de mikor észrevette
Anutkoatszot, aki azt tanácsolta volt a gyermekeknek,
hogy fussanak haza, megfogta a fiatalembert, s beledobta
a hátán cipelt nagy kosárba. Aztán meg összeszedte a
többi gyermeket is, s bedobálta őket ugyancsak a kosárba
egymás hegyire-hátára, rá az ifjú emberre. Mikor ezt
elintézte, megfordult és elindult. Anutkoatsz azt suttogta
a leánykáknak, hogy vessék le cédrusfa kéreg
köpenyeiket, s meneküljenek azon a lyukon át, amit ő fúr
most a kosár fenekén. Vette kését, vágott egy jókora
nyílást a kosár alján, s azon át kiugrott. A leánykák is
kipotyogtak a kosárból egymás után. Csak egyetlenegy
leányka maradt bent.
Minden gyermek hazament, s elmondta a szüleinek,
mi történt vele. Annak a leánykának az anyja, aki nem
tudott megmenekülni a kosárból, jajveszékelésben tört ki.
Gyászolta a leányát. Sírt-rítt éjjel-nappal egyvégtében.
De annyit sírt, hogy az orra feldagadt, merthogy egyre azt
dörzsölte. No, akkor fogta a taknyát, s a földre dobta.
Lepillant, s hát azt látja, hogy ott, ahová a takony esett,
mozog valami. A szeme sarkából leste, hogy az mi lehet,
s hát a takony egyszerre csak egy kicsi gyermek formáját
vette fel. Amikor ismét odapillant, a gyerekecske
akkorára nőtt, mint egy újszülött csecsemő. Csinos, veres
hajú gyerekecske volt, megszólalt, s azt mondta:
- Anyám, a Nap küldött engem, hogy kérjelek meg, ne
sírj. Elmegyek az erdőbe, de kérlek, ne ríjál, mert engem
azért küldtek, hogy a leányodat megtaláljam. Tudom én,
hol van. Csinálj nekem egy kicsike lazac-lándzsát,
szükségem lesz rá. - Íígy beszélt a fiúgyermek az
asszonyhoz.
Megkért az asszony egy öregembert, hogy készítsen
egy lazac-lándzsát, s azt odaadta a fiúnak. A fiúra
kagylóból készített fülönfüggőket akasztott. Az egyre a
lándzsával játszadozott, s a füldíszeit viselte. Egy napon,
amikor az asszonyt megint elfogta a búbánat, azt mondta
a fiú:
- Anyám, még egyszer kérlek, hogy ne sírj. Mert
apám, a Nap azért küldött engem, hogy visszahozzam a
leányodat. A Nap fogja nekem megmutatni, hogy ő hol
van. Még ma indulok, hogy megtaláljam nővéremet
Sznanaiknál, aki elrabolta őt. Miattam ne aggódj.
Azzal a fiú a folyó mentén fölfelé indult. Ment egy j ó
darabig, s akkor egy olyan fához érkezett, amelyik
ráhajlott a folyóra. Fölmászott a fára, s letekintett, hogy
lássa, van-e vajon hal a vízben. Nemsokára hang
hallatszott a folyó felső folyása irányából, s az egyre
erősbödött. No, meglátta a fiú, hogy éppen Sznanaik tart
a folyó felé.
Mikor Sznanaik a fáig érkezett, lehajlott, s belenézett
a vízbe. Meglátta ám a fiú képét a sima víz színén, ahogy
az ott ült a fán, de azt hitte, hogy saját magát látja a víz
tükrében.
Mondta is:
- Hogy én milyen csinos vagyok! - És haját az arcából
hátrafésülte. Mikor ő így tett a hajával, odafent a fán a fiú
is utánozta a mozdulatait, hadd higgye, hogy saját magát
látja a víztükörben. Mikor Sznanaik nevetett, nevetett a
fiú is, hogy becsapja a gyermekrablót. De végül Sznanaik
mégiscsak fölnézett a fára, és meglátta ott a fiút.
Nyájas szavakkal kérlelte, hogy szálljon le. Azt
kérdezte:
- Mit szokott veled az anyád csinálni, hogy ilyen szép
legyél?
Felelte a fiú:
- Ó, te nem tudnád elviselni azt a kezelést, amit rajtam
mivel, míg olyan széppé nem válok, mint amilyennek
látsz most.
Könyörgött neki Sznanaik:
- Ó, kérlek, szállj le, és mondd el nekem. Kiállóm én a
legnagyobb gyötrelmet is, csak olyan szép legyek, mint
te vagy. Mit mívelsz odafent?
Azt mondta a fiú:
- Lesem a lazacokat. Szeretném őket a lándzsámmal
megszigonyozni.
Válaszolt neki Sznanaik:
- Ó, jöjj le, kérlek, és tégy velem akármit, amit akarsz,
csak tégy olyan széppé, mint te vagy.
Felelte a fiú:
- Nem hinném, hogy te el tudod viselni azokat a
sebeket, amiket rajtad kellene ejtenem.
Felelte Sznanaik:
 - Úgy vághatsz, nyeshetsz, ahogy tetszik. Olyan szép
akarok lenni, mint te.
No, akkor a fiú lemászott a fáról, Sznanaik
megkérdezte:
- Mit kell tennünk
először? Mondta a fiú:
- El kell mennünk messzire, a folyó mentén fölfelé,
míg lelünk két olyan kő-kést, amilyenekkel anyám szokta
a fejemet levágni.
Felcaplattak a folyó mentén, és leltek két kő-kést.
Akkor azt mondta a fiú Sznanaiknak:
- Nos, most feküdj le erre a kőre. A nyakszirtedet meg
tedd a kő-késre.
Sznanaik úgy tett, ahogyan a fiú mondta. Akkor a fiú
fogta másik kést, azt mondta Sznanaiknak, hogy hunyja
be a szemét - és levágta a fejét. A fej visszaugrott a
levágott törzshöz, s már-már egybeforrt volna vele, mikor
a fiú a kezét a sebre rátette, s így útját állta a visszaugró
fejnek, s az nem tudott a törzzsel egybeforrni. Így ölte
meg Sznanaikot.
Ezután elment a fiú Sznanaik házához, meglelte ott a
nővére tetemét. Azt Sznanaik megölte volt, s a tűz fölött
fölfüstölte. A fiú levette a tetemet a füstről, s a kezével
egyre veregette. így támasztotta fel a leánykát.
Mikor jobban körülnézett a házban, ott több más
gyermek száradni tett testét is megtalálta. Életre keltette
azokat is. Azután a leányt meg a többi gyermeket mind
hazavezette.
 LÁTOGATÁS VISSZHANG FŐNÖKNÉL

Csimszim üldögélt, s csöndesen azon elmélkedett,

hogy milyen sok kegyetlenséget mívelt eleddig az
emberekkel. De még mindig nem volt elégedett. Végtére
elhatározta, hogy ismét az emberek közé megy, hogy
valami ennivalót kapjon tőlük. Csimszim nagyevő volt.
Elhagyatott helyre ment, s szörnyen sóvárgott rá, hogy az
erdőségben élőlényeket találjon. Nemsokára egy nagy
síkságra érkezett. Nem nőtt ott egy szál fa sem; csak fű
meg virág.
Odébb egy nagy házat pillantott meg; a kifaragott
elejű házból sok nép éneke hallatszott. Mikor azt látta,
hogy a füstlyukon át szikrák szállonganak, nyomban
gondolta, hogy az a ház egy nagy főnöké kell hogy
legyen.
Mikor a ház közelébe ért, hallja, hogy valami azt
mondja nagy hangosan:
- Egy idegen érkezik. Egy főnök érkezik!
Tudta, hogy ezt rá mondják. így hát bement, de senkit
sem látott. De a hangokat csak hallotta egyre. A ház
közepén nagy rakás tüzet látott, a tűz mellé egy új, jó
szőnyeg volt leterítve. Akkor megint hangot hallott, ami
őt szólította:
- Telepedj a szőnyegre! Erre, nagy Főnök! Erre, nagy
Főnök. Erre!
Odasétált nagy büszkén a szőnyeghez Csimszim, le is
telepedett a gyékényre. Ez a ház Visszhang Főnök
hajléka volt. Ahogy ott ül, hallja Csimszim, hogy a
Főnök a szolgáit utasítja; azt mondja a szolgáinak, hogy
szárított lazacot pirítsanak. S hát azt látja, hogy egy
faragott doboz magától kinyílik, s szárított hal jön k i
belőle. Ezután meg egy szép tál lebegett a tűz fölé. Csak
úgy, magától.
Csimszim megriadt, s erősen elálmélkodott, mikor
ezeket a dolgokat látta. Mikor a szárított lazac megpirult,
kellő darabokra vagdalódott, s a haldarabok maguktól
pottyantak bele a tálba. A tál Csimszim elé helyezte
magamagát. Mialatt falatozott, azon merengett, milyen
furcsa dolgokat is lát ő most. Mikor az evéssel végzett,
szaruból való, vízzel telt merítő állott elébe. Fogta nyelét,
s jót ivott. Akkor meg egy tál zsiradékkal ízesített
vadalma és fekete szarukanál állt elő, csak úgy,
magamagától. Csimszim fogta az edény fülét, s befalt
mindent, amit csak bírt. Mielőtt az edény kiürült voba,
körülnézett, s hát a ház egyik oldalára hegyikecske-
szalonnák voltak felaggatva. Gondolta: „elveszek én
egyet ezekből a nagy zsíros darabokból." Ezen
gondolkozott Csimszim evés közben.
Ekkor a ház egyik sarkából sok asszony nevetése
csendült:
- Hahaha! Csimszim azt tervezi, hogy elcsen egyet
azokból a hegyikecske-szalonnákból, hahaha!
Megszégyenítették az asszonyi mondások
Csimszimet. Befalta hát az utolsó szem vadalmát is. Erre
újabb tál állott elébe, telis-tele vörös áfonyával, az
áfonyán zsiradékkal meg vízzel. Csimszim újra nekiesett
a falatozásnak, és lám! A ház másik sarkában szárított
hegyijuh-húst látott, ott függtek azok szép sorjában.
Megint azt gondolta, hogy: „Elemelek én egyet ebből a
kövér hegyijuh-húsból és szalonnából, és eliszkolok
vele."
Hát megint felharsant az asszonyi hahota:
 - Hahaha, hihihi, Csimszim azt tervezi, hogy ellop egy
darabot a hegyijuh-húsból és eliszkol vele, hahaha!
Rettentően megzavarodott Csimszim az asszonyok
beszédétől, mikor hallotta, hogy nevetnek rajta a ház
egyik szegletében. Felpattant, nekirohant, hogy kifusson,
de azért elébb még lekapott egyet a kövér hegyijuh-
húsból és szalonnából. Hanem mikor a zsákmányával a
kapuhoz ért, egy nagy kőbalta úgy bokán csapta, hogy
megsebesült, s leesett a földre. Elvesztette a húst is. meg
a hájat is, s valami húzta-vonta őt, s kihajította a házon
kívülre. Ott feküdt egy jó ideig, ott jajgatott, mert roppant
éhes volt, és bajba került a lába. Másnap, hogy egy kissé
magához tért, botot kerített, és megpróbált továbbállni.
 KICSI SZURKOS HALÁLA

Ment, mendegélt Csimszim, maga sem tudta, hová s

merre. Gyönge volt, éhes volt, fájt a lába. Addig
botorkált az erdőben ide s tova, míg messziről egy házat
pillantott meg. Elindult arra, el is jutott a közelébe, be is
ment a házba. Egy ember élt ott igen szép, fiatal
feleségével. Megengedték, hogy bemenjen hozzájuk,
megszánták a házukba kéredzkedő szegény embert.
Kérdezték, enne-e? S adtak neki enni. Később meg a
fiatalasszony gyógyítgatta a bokáját, amelyet Visszhang
Főnök házában egy nagy kő-balta sebesített volt meg.
Csimszim most éppen Kicsi Szurkos házába került. Hogy
odament hozzájuk, hát igen kedvesen fogadták. Kicsi
Szurkos felesége szurkot kent a sebes bokájára. Két nap
alatt ettől Csimszim egészen meg is gyógyult, s nagy
kedvre derült. A fiatalasszony mindennap megetette.
Kicsi Szurkos háza tele volt szárított tőkehallal s
mindenféle más eledellel. Csimszim eltökélte, hogy
megöli jótevő barátját.
Este, miután elköltötte a vacsoráját, azt mondta a
barátjának, hogy másnap reggel elmehetnének lapos halra
halászni. Kicsi Szurkos hajlandó volt, de azt mondta
Csimszimnek:
- Nem tesz jót nekem, ha tűző napsütéskor megyek ki
halászni, mert igen gyenge vagyok. Haza kell térnem,
amikor még hűvös van.
Csimszim így szólt:
- Úgy teszek, uram, ahogy mondod. Azt hiszem, lesz
időnk bőségesen. - Ezt válaszolta Csimszim.
 Elmentek a halászóhelyre, halásztak egész éjjel,
hajnalhasadtáig.
Kicsi Szurkos haza akart menni, amikor a nap felkelt,
de Csimszim azt mondta:
- Úgy élvezem a halászatot! Feküdj le a kenuban, s
takarózz be egy gyékénnyel.
Kicsi Szurkos lefeküdt, Csimszim szólongatta őt:
- Kicsi Szurkos!
- Hej! - válaszolt erre neki Kicsi Szurkos.
Csimszim egy kis idő múltán ismét szólította:
- Kicsi Szurkos!
- Hej! - válaszolta az megint
hangosan. Csimszim megint csak
megszólította:
- Kicsi Szurkos! - No, akkor halkan válaszolt, hogy:
- Hej! - Csimszim megint csak szólította, és ekkor már
Kicsi Szurkos nagyon gyenge, elhaló hangon válaszolta:
- Hej, hej.
- No, most behúzom a horgászzsinóromat - mondta
Csimszim s miután behúzta a kenuba, visszafelé evezett.
Erősen evezett, s már jó messze járt, amikor újból
kiáltott:
- Kicsi Szurkos!
De ekkor már nem jött felelet. Csimszim kíváncsi lett,
mi történt Kicsi Szurkossal. Amikor megemelte a Kicsi
Szurkost borító gyékényt, csak folyt az olvadt szurok,
csak úgy ömlött, s mind rá a sok kifogott lapos halra.
Kicsi Szurkos halott volt. És a megolvadt szurok ráfolyt
minden egyes lapos halra. A lapos hal azért fekete az
egyik oldalán.
Roppant boldog volt Csimszim. Addig evezett a part
mentén, míg el nem érte Kicsi Szurkos házát, alig várta,
hogy egy vacsorát kapjon Kicsi Szurkos feleségétől.
Fogta a kötelet, kikötötte a kenut, s vidám szívvel partra
lépett. Ment, ment, de hol a ház? Sehol sem találta. És
semmit sem lelt.
Ott, ahol a ház volt, csupáncsak egy kicsiny zöld
szurok-fenyőfa állott, mindenik ágán egy-egy csöpp
szurok. Végtére Csimszimnek eszébe ötlött, hogy hát
hiszen van a kenuban hal bőven, visszament a vízhez,
mert már marta gyomrát az éhség. De bizony a kenut sem
lelte meg. Nyoma veszett.
Csak egy szurokfenyő törzs feküdt, gyökerestül, a
kenu helyén.
 AZ ELÉGETETT EMBEREVŐ

Az öt fiútestvér mindig vadászni járt. Egyszer egy

idegen ember odament hozzájuk. S bement a házukba
többször is. Mikor újra ott volt, a legidősebb fivér
gyermeke sírva fakadt, próbálta őt csitítani mindegyik
fivér, de hiába. Akkor az az ember felajánlotta, hogy
majd ő megnyugtatja. De mikor odaadták neki a
gyermeket, az titokban kiszívta az agyvelőt a gyermek
koponyájának egyik oldalából. Mikor visszaadta a
gyermeket, s meglátták, hogy mit mívelt vele, felkapták
az izzó fadorongokat a tűzről, s azzal verték-püfölték az
idegent. Méregre lobbant ettől az idegen, s négy fitestvért
megölt. Csak az ötödiket, a legfiatalabbat nem. Azt csak
kergette a házban mindenfelé, reggelig. Az a fiú kirohant.
Az emberevő a nyomában. Hosszú futamodás után
keresztülvágott a fiú egy nagy hegyen. Erre újabb s
megint másik hegyen ment átal, míg odalent egy tavat
pillantott meg. Mikor odarohant, egy olyan fatörzset
talált, amelyik két fából villa alakban nőtt össze, s ott
lebegett a vízen. Erre ráment, és bevette magát a villás
ágközbe.
Mikor üldözője odaért, meglátta az ember árnyékát a
tavon, és nekirugaszkodott, hogy ugráljon rajta. Nos,
akkor az ember dalra gyújtott, az Északi Dalt énekelte, és
a tó felszíne egyszeriben befagyott, csak az a lyuk nem,
amelyen az emberevő a tóba ugrott, de azután az is olyan
gyorsan befagyott, hogy mire az emberevő felbukkant a
mélyből, nem bírt többé a befagyott nyíláson át feljönni.
Csak a fejét dugta föl. Meglátta az embert ott fönn a fán,
s kérlelte, hogy húzza ki őt a jégből, de az ember csak
egyre hangosabban énekelt. Úgyhogy az emberevő
teljesen a jégbe szorult. Az ember most száraz fát vágott,
az emberevő feje fölött tüzet rakott, s azt mondta neki
ugyanakkor, hogy meg akarja menteni. Mikor a tűz
fellobogott, hamu reppent fel a szörnyeteg fejéről, s az
szúnyogokká változott. Hát így keletkeztek a szúnyogok.
 CSIMSZIM KALANDJAI

Egy alkalommal Csimszim odaállt Fóka háza elé.

Fóka betessékelte őt a házába. Éppen lazacot evett. Fóka
fogott egy tálat, azt a tűz közelébe helyezte, aztán úgy
emelte a tűz fölé a kezeit, mintha melengetni akarná
azokat. Hát zsírcsöppek folydogáltak az ujjairól, és
belecsöppentek a tálba. Fóka Csimszimnek adta a
zsiradékkal teli tálat, hadd mártogassa abba s egye úgy a
lazacokat. Csimszim alaposan belakott, és végül
eltávozott.
Ezután ő épített egy házat, s ahogy az elkészült,
meghívta Fókát, látogassa meg. Elment hozzá Fóka,
belépett, leült a ház benső szegeletébe. Csimszim fogott
egy tálat, azt a tűz közelébe tette, majd kezeit a tűz fölé
emelte, mintha melengetni akarná azokat. Hát csupa
merő korom lett a keze! Elfordult Csimszim a tűztől, s
keservesen nyöszörgött: - Mmmmmm!
Látja Fóka, hogy Csimszim sírdogál, fölkel, belenéz a
tálba, nem volt bizony abban egy csöpp zsír sem. Ekkor
azt mondta Fóka:
- Megpróbálta utánozni, amit én csináltam!
Elszégyellte magát Csimszim. Szurkot tett
megpörkölődött, fájó kezére. Fóka így szólt:
- Neked nem szabad ilyen dolgokkal kísérletezned!
Jobb volna, ha enni hoznál nekem!
Csimszim a kezeihez beszélt zavarodottságában - s
nézte meggörbült kezeit. Ez az oka annak, hogy az
emberi kéz (különösen hajlott korban) mindmáig
meggörbül.
 Csimszim úrnak indult. Csinos házhoz érkezett. Ott
Tszenkoatsz főnökkel találkozott. Sok élelmet halmozott
fel az a főnök. Betessékelte Csimszimet a házába, hellyel
kínálta. Ő maga jóféle lazacokat falatozott, majd vizet
ivott rá, végül fogott egy szép tálat, a lábát a tál fölé
nyújtotta, vett egy követ. Rácsapott vele a bokájára, s hát
csak úgy hullottak ki a lábából a halikrák. Ezeket
Csimszim elé tette, aki az ikrát mind megette, s mikor
jóllakott, akkor vígan továbbállt. Átfutott a fején, hogy
neki ezt a barátját illik viszont meghívnia vendégségbe.
Házat épített hát, és meghívta magához Tszenkoatszot.
Az el is ment hozzá, le is telepedett nála.
Akkor Csimszim vett egy tálat, a tál fölé nyújtotta a
lábát, fogott egy követ, és azzal jól bokán vágta magát.
Bizony a hátára is pottyant. Ottan nyöszörögte:
- Ó, ó, meghaltam, majdhogynem
meghaltam! Szólt ekkor a főnök:
- Engem próbált utánozni!
És távozott. Csimszim alaposan elszégyellte magát.
Feldagadt a lába. De azért továbbment. Ment, amerre az
orra vitte, nem tudta, hogy hova s merre. így jutott egy
házig. Lazacbogyó-Szedő-Madár háza volt ez. Ikra-Rakó
behívta magához a dagadt lábú Csimszimet. Együtt ettek
lazacot. Hogy az evést befejezték, nagyot ittak rá. Ekkor
Lazacbogyó-Szedő elővett egy szép tálat. Kitörölte,
fölemelte, és azt mondta:
- Mija! Mija! - Ezt a két szót sokszor mondta,
mondogatta. Hát amíg mondta, a tál lazacbogyókkal telt
meg. Csimszim mind megette a pompás bogyókat.
Későbben azt képzelte, hogy ezt ő is meg tudja csinálni.
Titokban felkapott egy szem éretlen bogyót, kézbe
fogta, s elillant a házból. Akkor ismét házat épített
magának, s meghívta vendégül Lazacbogyó-Szedőt. És őt
is utánozta. Az éretlen bogyót a tálba beletette, mellé állt,
és egyre azt mondogatta:
- Mija! Mija!
Ott állott jó sokáig, de bizony csak az az egy bogyó
volt a tálban, amit ő rakott bele. A tálat Lazacbogyó-
Szedő elébe helyezte.
Felkelt Lazacbogyó-Szedő, s azt mondta:
- Engem próbál utánozni!
Csimszim ismét és oly mélységesen megszégyenült,
hogy többé senkit sem utánozott.
 CSIMSZIM TOVÁBBVÁNDOROL

Merre menjen, azt sem tudta, csak csámborgott ide s

tova, s lám, mikor az erdőből kijutott, egy nagy faluba
érkezett. A falu előtti tengerparton éppen lapos halra
halásztak az emberek. Azt gondolta Csimszim: „Van
ezeknek sok csalétkük. Azokat én fogom megenni!"
Azzal a víz alá bukott, a csalétket meglátta, a horogról
leette, mindet bekebelezte. Úszott egyik horogtól a
másikig, s mind-mind leette róluk a csalétkeket. Minden
halász csalétke odalett. Nem értették, hogyan történhetett
ez. Végtére az egyik halász megfogta Csimszim
állkapcsát, mivel Csimszim állkapcsa az egyik horgon
fennakadt. Húzta a halász a horgot. Csimszim nem tudta
a horgot a szájából kivenni. A halász húzta Csimszimet
fölfelé, de ő ellenállt, ha egyszer nem tudta a szájából a
horgot kivenni! A tenger fenekén levő sziklán tartotta
fenn magát. Egyszer csak vonuló halak sokasága
sorjázott el előtte. Kérlelte Csimszim a sziklát meg a
tengerfeneket, segítsenek rajta. Utoljára magához az
állkapcsához szólott:
- Állkapocs, hagyd abba! Állkapocs, engedj el!
Elfáradtam!
Nos, akkor az állkapocs elvált tőle. Mikor a halászok
meglátták a hosszú szakállú, nagy állkapcsot, néhányan
nevettek, de voltak, akik megrémültek.
A halászok partra eveztek, majd a főnök házánál
összegyülekeztek. Ott nézték meg csak alaposabban a
nagy állkapcsot.
Csimszim kiúszott a vízből, kilépett a partra. Aggódott
szerfelett. De megmakacsolta magát, és azt mondta:
 - Mindig mindent magamnak míveltem!
Eljutott a főnök házáig. Ott éppen a nagy állkapcsot
csodálta, bámulta mindenki. Bement Csimszim közibük,
és leült az ajtó mellett. Láthatta, hogy nézik, bámulják a
nagy állkapcsot. Takaróját a szája elé húzta, hogy elrejtse
vele kiszakadt állkapcsának a helyét. Ahogy ott nézi a
saját nagy állkapcsát, egyszer csak feléje nyúlik a keze, s
azt mondja:
- Adjátok azt nekem!
Fogta az állkapcsot, jól megnézte, megforgatta,
megvizsgálta. Majd a helyére csapta, s úgy elrohant
onnan, mintha ott sem lett volna.
A nép ámuldozva mondta:
- Csimszim volt, a csalafinta!
Ettől fogvást ismét jól ment Csimszim dolga.
 CSIMSZIM

Csimszim az egyik éppen alvó főnök házához

lopakodott. A bejáratnál megállott. A víz odabent volt a
főnök házában. Azt szerette volna Csimszim ellopni.
Fogta magát, s egy korhadt fa kérgét lehúzta, azt a kérget
összemorzsolta, és megrágta, hogy olyanná lett az, mint a
bélsár. Mikor ezzel elkészült, besurrant a házba. Odabent
az igazak álmát aludta a főnök. Csimszim felemelte a
főnök takaróját, s azt a bélsárfélét a főnök ülepére, a lika
közelébe tette. Mikor ezzel elkészült, felébresztette a
főnököt ezekkel a szavakkal:
- Főnök! Összerondítottad a
takaródat! Felriad a főnök, s kérdezi:
- Mikor történhetett ez?
- Azalatt csináltál magad alá, ó, főnök, míg aludtál –
válaszolta Csimszim. - Megtisztíthatom a takaródat?
Nem szólt a főnök egy szót sem, erősen szégyellte
magát.
- Ne kavard, ne piszkáld! Megyek én, s hozok valami
mohafélét.
És Csimszim máris hozott mohát a tisztogatáshoz.
Nyomban a főnökhöz ment, s fellibbentette takaróját:
- Hű - mondta -, micsoda bűze van! - Meg is mutatta
főnöknek, miután lesöpörte a mocskot a takaróról. Látta
főnök, amit Csimszim mutatott neki, el is hitte, hogy ő
rondította be a takarót, míg aludott. Szörnyen
restelkedett. Akkor Csimszim kivitte a takarót, ismét
visszament, s azt mondta:
- Főnök, én nagyon szomjas vagyok!
 A vízhordó ott függött a főnök házának szegeletében.
Azt mondta a főnök:
- Menj hát, és végy vizet magadnak.
No, akkor Csimszim felkelt, elővette medvebőr
takaróját, és kinyitotta víztartály elzáróját, az egész vizet
beleöntötte a maga takarójába. Azzal kirohant a házból,
és hollókárogást hallatott:
- Kva, kva, kva, kva!
Vitte magával a sok vizet, és elrohant vele.
Dühbe gurult ekkor a nagy főnök, és felkiáltott:
- Ahum! Nagy szolgám! Az ótvaros testű! Ő tette.
Minden vizemet elvitte.
Messzire elrohant Csimszim. Beesteledett futása
közben. Az orráig sem látott, de az arca közelében
szellemhangok sivítása hallatszott. Úgy megrémült, hogy
nyomban visszafordult. A víz pedig egész rohanása alatt
folyt kifelé a takaróból, és ezért folyik mindig vissza
manapság is a víz a tengerbe. Végtére elérkezett
Csimszim a Nassz folyó torkolatához. Boldog volt, hogy
odaért végre. Manapság a Nassz folyó azért olyan széles,
amekkora.
 VULKÁN ASSZONY FIA

Vulkán Asszony fiát Kőbordának hívták. Arról lett

híressé, hogy amint járni kezdett, már íjat és nyilat is
tudott készíteni, sőt madarakra is vadászott. Egyik
legelső vadászkalandja az volt, hogy segélykiáltásokat
sodort felé a szél, s ő hallva ezeket az emberi hangokat,
otthagyta édesanyját, lesietett a tengerpartra, s ott leült
egy cédrusfa alá, kifigyelni, hogy miről van szó. Ekkor
egy sas szelte át a levegőt, és egy éppen kifogott lapos
halat pottyantott a fiú elé. Felkapja a fiú a halat, s
nyomban észreveszi: nem akármilyen hal az, mert ennek
vörösréz csík van a derekán. Márpedig a vörösréz, az
Vulkán Asszony jele, hiszen Vulkán Asszony gondjára
van bízva a világ minden vörösreze. A fiú átlőtte nyilát a
halon, s megpróbálta lebőrölni. A fejénél kezdte lehúzni
a bőrét, úgy haladt a farka felé, de nem boldogult vele. S
hall is egyszer valami hangokat a cédrusfáról, s azok azt
mondják neki, hogy rossz irányban fogott hozzá a
bőmyúzáshoz. Hát akkor fordítva csinálta: a farkától
kezdve bőrölte le a halat. Így az le is ment róla, ki is
feszítette, hogy majd ruhát készítsen magának belőle.
Tudta, hogy a ruhában természetfölötti hatalma lesz,
úgy úszik majd ebben a bőrben, mint a lapos hal.
Álöltözetében gyorsan elúszott arra dél felé, ahonnét
az emberi segélykiáltásokat hallotta volt. Amint partra
ért, emberi alakot öltött, és áthatolt a bozóton.
Halászokkal teli kenut pillantott meg. Hátuszonyos
bálnák üldözték őket, csónakjukat összetörték, s egyre-
másra öldösték ezeket a halászokat. Igen sokat megöltek,
és egyre gyengülő segélykiáltásukat még akkor is
hallotta, amikor besietett ezeknek a halászoknak a
falujába. A faluban legelőször is egy síró asszonyt talált,
annak a karján az éhségtől keservesen rívó kisgyermek
volt. Nem volt abban a faluban semmi ennivaló. Mikor a
házakba benézett, ott csak néhány, éhínségtől sorvadozó,
heverő embert látott, aki már beszélni sem tudott.
Felvette a gyermeket, és varázserőt öntve belé,
visszatette a bölcsőjébe. Az asszonynak pedig igen nagy
erőt adott, annyira, hogy az már táplálni bírta az új
kisdedét, és varázserővel teljes nagyságú emberré
növelte.
Ezután kiment, hogy segítsen az embereknek
kagylókat gyűjteni. Mielőtt a kenuba szállt volna, vette
az íját és nyilait, és egy tompa végű nyilat lőtt le a kenu
oldala mellett a vízbe, és tizenkétszer egymás után
elkiáltotta, felidézte a nagy tengeri szörnyeteget:
Kvagvait.
Ezután ő meg a többi törzsbéli férfi beugrott a kenuba.
Csakhamar megláthatták a tenger hatalmas rémét: az
tátott szájjal, gyilkos bálna alakját öltve magára, úszott
utánuk.
Fogta a fiú a nyilát, fejen lőtte a bálnát, az nyomban
alámerült, s a másik pillanatban már bukkant is fel újra.
És tovább üldözte a kenut. És megint akkora szájat tátott,
mint aki mindnyájokat elnyelni készül. A fiú azonban
beleugrott a tátongó szájüregbe, és eltűnt a szörnyeteg
bensejében. Mikor Kvagvai mélyen lesüllyedt a tengerbe,
a fiú elővette varázserejét, és nyilát keresztüllőtte a
fenevadon, így belülről ölte meg azt. Kőborda a falubéli
emberek elpusztítása miatt Kvagvai megölésével büntette
meg a gyilkos bálnákat.
 Mikor a szörnyeteget a tenger kivetette a partra, a fiú
előjött a vízből, lebőrölte a szörnyet, és száradni tette
bőrét a napra. Majd magára öltötte a száradt bálnabőrt, és
abban éppen olyan sebesen tudott úszni, és éppen olyan
erővel is, mint a megölt szörnyeteg tudott, míg élt.
Úszott, most más, délibb fekvésű szigetek felé. Nagy
faházat pillantott meg, valaki kiabált odabentről:
- Jöjj be, töltsd velem az éjszakát!
Belépett a házba, s ott bizony egy nagy szörnyeteget
talált. A szörnyeteg egy ladikot adott neki, azt mondta,
azt tegye a feje alá, míg alszik. Alig ért a fiú feje a
ládikóhoz, annak nyomban felpattant a fedele. Ebből a
szörnyeteg nyomban megértette, hogy látogatója
különleges lény, s nyomban elhatározta, hogy kelepcébe
csalja. Felkiáltott hát:
- Kőajtó, csapódj be! Füsteresztő lyuk, tömődj be!
A ház egyszeriben bezárult; Kőborda kelepcébe esett.
Igen ám, mert ő még egyre Kvagvai alakját-bőrét viselte,
és most azon tépelődött, hogy tudna megmaradni életben
abban a házban, amelyikbe ebben a hatalmas alakjában
éppen csak hogy belefért valahogyan.
Nézelődött, és felfedezte, hogy van a kőajtó alján egy
kis repedés. Eszébe jutott, hogy az övéhez van kötve a
kis halbőr ruhája, a lapos hal bőre. Gyorsan felöltötte ezt
a halbőr ruhácskát és ekkor a terjedelmes, hatalmas
bálnából apró lapos hallá változott. Vékony farkuszonyát
a kőajtó repedése alá dugta, és egyszeriben kilökte az
ajtót. A kőkapu összeomlott, sós tengervíz zúdult a
házba, és mindent tovasodort.
Időbe tellett, míg biztonságban elérkezett egy másik
tengeröbölbe, ahol még egyszer bőrruhát cserélt, és ismét
varázsló bálnává változott. Ekkor egy óriási rák nyújtotta
ki ollóját, hogy elfogja a fiút, és egyik ollója meg is
csippentette, s majdnem halálra roppantotta, pedig most a
hatalmas bálna alakjában volt. Megint csak az segített
rajta, hogy a lapos halacska bőrét öltse vissza. Ezt tette,
termete így megkisebbedett, ügyesen kicsúszott a rák
ollója közül, és így megmenekült.
A nagy bálnabőrt otthagyta a kelepcében.
A lapos hal álöltözetében úszott el, és végtére úgy
igyekezett, hogy egy biztonságos öbölben érjen partot.
Ott a halbőrt magáról levetette, felakasztotta, hogy
száradjon, ő maga meg leheveredett a napra, hogy egy
kissé felmelegedjék.
Amint ott melegszik, sütkérezik, hangot hall hirtelen.
Alig pillant fel a hangra, máris lecsap egy sas az égből.
Felkapja, ellopja a szárítani tett halbőrt, és el-felszárnyal
vele. A fiú a többi madárhoz folyamodott, kérlelte őket:
támadják meg a sast, szerezzék vissza a halbőrt. De az
erdőből ekkor egy hang azt kiáltotta, hogy ezt a sast nem
szabad neki érintenie sem. Ezt a halbőrt csak kölcsönbe
kapta. Most éppen olyan varázslatos módon került el tőle,
amilyen varázslatosan egykor hozzájutott.
Belátta a fiú, hogy hal formájában nem utazhatik
többé, és elhatározta, hogy rendes emberi alakjában tér
vissza az édesanyjához.
Büszke volt az anya világot járt, bátor fiára, és ezért új
nevet adott neki. Kőborda helyett Kristályborda lett a
neve.
 A VARÁZSLAT

Számos esztendővel ennek előtte élt egy fiatal szalisz

főnök, aki igen nagyon szerette a feleségét. A nyár
érkezésének napján, odabent voltak a vörös cédrusfa erdő
mélyén, és ekkor így szólt a főnök asszonyához:
- Ma van az a nap, amikor gyermekünk megszületik.
Nagy öröm töltötte el a fiatal főnököt, és népük akkori
szokásához híven, mindketten úszni kezdtek, hogy
megtisztuljanak. Egymás mellett úsztak el nagy messzire.
Majd egy idő múltán azon a helyen mentek ki a partra,
melyet manapság Stanley Parknak neveznek. Az ifjú
főnök feleségét a közeli erdőbe vezette, ahol az egyedül
maradhatott. Az asszony azt mondta a férjének, hogy
jöjjön vissza, és akkor kettejüket fogja ott találni. Mikor a
főnök távozni készült, az asszony olyanféle hangot
hallott, mint aminőt a vízbe csobbanó vidra okoz. A
főnök nyugodtan bement a vízbe, és folytatta az úszást.
Úgy látszik, hogy a Végzet játszott szerepet ezeknek az
embereknek az életében, aminthogy szerepet játszik a
Végzet manapság is.
Szegali Táji, az északnyugat-parti indiánok Nagy
Szelleme Négy Varázserővel Felruházott Férfit küldött el
bizonyos megbízatással. E férfiak nagy kenuja a
magányosan úszó férfi felé közeledett. Amint meglátták
az ifjú főnököt, nyomban rákiáltottak, hogy térjen ki az
útjokból. Tudták ugyanis a küldöttek, hogy ha evezőik
vagy kenujok oldala emberi lényt érint, vagy ők
veszítenének varázserejökből, vagy az ember pusztulna
el.
 A fiatalember nem tett eleget a felszólításnak,
haladása irányát nem változtatta meg, sőt egyenesen az
óriási kenu felé úszott. Nem volt hajlandó útjából kitérni,
még a Négy Férfiú, e hatalmas erejű varázslók kedvéért
sem. Születendő fiára gondolt, és úgy érezte, hogy az a
nap az ő igazi napja, olyan nap, amikor még a varázslat
sem árthat neki. Es azt is akarta, hogy a fia apját majd
semmitől sem félő embernek ismerje meg.
A Négy Férfiú összetanakodott. Csodálkoztak is,
bosszankodtak is az ifjú főnök esztelen cselekedetén. De
tisztelték is az ifjút nagy bátorságáért. Úgy döntöttek,
hogy sajátos módon tisztelik meg az ifjút. Az ifjú
felesége meg a gyermeke éljenek mindörökké úgy, mint
Szegali Táji hatalmának jelképei. Így aztán a Négy Férfiú
a fiatalembert és családját sziklákká varázsolta el.
Megmaradtak azok a sziklák mind a mai napig. A Szíves
Sziklának nevezett kőtömb a Stanley Park nyugati
oldalán emelkedik ki a vízből; az ifjú felesége és
gyermeke is sziklák lettek. Az egyik nagy, a másik
kicsiny. Az indiánok hite szerint a kicsiny és a nagy
sziklák a közeli erdőben állanak.
 TENGERI FARKAS KUTYÁI

Vaszkóra, a tengeri szigetek bálnákkal élő nagy,

tengeri farkasára csak a haida vadászok legbátrabbika
merészelt vadászni. A többség még csapdát sem mert
állítani efféle vakmerő, erős állatnak. Egy bátrabb vadász
megpróbálkozott csapó gerendával, hálóval elfogni egyet
a Vaszkó-féle nagy vadállatokból, de sikertelenül. De a
bátor vadászt kedvelték őrszellemei, és így az a nagy
szerencse érte, hogy egyszer egy vadászösvényen két
tengeri farkasra lelt.
Ez az ember a Vadászok Földnyelvén élt a
feleségével. Amikor naponta átgyalogolt a cédruserdőn
felesége szüleihez, néha úgy rémlett neki, hogy amint a
Földnyelvhez visszatér, különös, halk vonítást hall.
Kutatta az ösvény különböző részeit, hogy meglelje, hol
és mi okozza a különös zajt, de sohasem tudta megtalálni
a szellem-állatot. Azután egy napon benézett egy óriási,
kiszáradt cédrusfa odvába, s hát ott lelt két, félholt kis
teremtményt, olyanok voltak, mint valami furcsa
kutyakölykök. Egyenként ügyesen a házába vitte a
kölyköket, s ott ő meg a felesége felnevelték őket.
Egykettőre hatalmas kutyaszerű lényekké nőttek. Tudta
már ekkor a vadász, hogy Vaszkó titokzatos kölykeire
lelt. Vadak voltak ezek a farkasok, mint mind a
fajtájukbéliek, de úgy látszott, tudják, hogy életüket a
vadász mentette meg, és kedvelték a két embert, aki
naponta nagy húsdarabokkal etette őket.
Egy kora reggelen azt látja a vadász, hogy
farkaskutyái kint vannak a tengeren, s egy sereg bálnát
kerítettek be. Csakhamar partra is úsztak a kutyák,
magukkal vonszolva a bálnákat; ők ölték meg mind a hat
bálnát. Ettől fogva Vaszkóék minden éjjel bálnára
vadásztak, sőt néha még napvilágnál is, és több bálnát
hoztak haza, mint amennyire élelemként a vadásznak
meg az egész nemzetségnek szüksége lett volna. A
vadász meg népe felfüstölte a bálnahúst meg a
bálnaszalonnát, és az értékes zsiradékot nagy cédrusfa
ládákba rakták. A férfi vadászkutyái szerzeményét
megosztotta felesége szüleivel. Történt, hogy egy napon
a vihar odarekesztette a vadászt meg a feleségét. Hosszú
ideig kellett ott maradniok, amíg mind felették azt az
élelmet, amit az asszony anyja házában tárolt. Amikor
a vadász megéhezett, azt mondta a feleségének, hogy
adjon neki abból a lazacikrából enni, amit az anyósa egy
bálnabendőbe dugott el. De a zsugori anyós nem akart a
vejének a lazacikrából adni.
Mikor a vad vihar elült, és ismét sima lett az óceán
tükre, a vadász, felesége meg az anyós visszaeveztek a
Vadászok Földnyelvére. Csodálkozott is, irigykedett is az
anyós, mikor meglátta a két nagy Vaszkót, egy sereg
bálna mellett, amiket mind ők fogtak és hurcoltak ki a
partra gazdájuk háza elé. Most aztán mondta már az
anyós a leányának, hogy hasítsa föl a bálna bendőjét, és
adjon a lazacikrából a férjének. De a vadász
visszautasította a kínálást, s azt mondta, késő most
ajánlania neki ennivalót, mikor megint bőviben van az
élelemnek. Hogy fösvény anyósát megbüntesse, a vadász
avas bálnazsír-maradékot s különféle rothadt kagylókat
és más, tengerből való, romlott élelmet öntött anyósa elé
a partra. Ebből kerekedett csak az igazi nagy háborúság a
vadász meg az anyósa között.
 Bosszút forralt az öregasszony. Kora reggel felkelt.
Varázsitalt készített, forró köveket tett az italba, s az
egészet beleöntötte a tengerbe. Támadt is ettől olyan
komoly vihar, hogy napokig senki sem mert a vackából
kibújni. A vadász szerfelett aggódott kutyái miatt, mert a
vihar idején azok messze kint voltak a tengeren. Csak
járt-kelt fel s alá a part mentén, hátha bár messziről
meglátná kedves kutyáit.
Sok mérföldet gyalogolt így a vadász, de csak nem
látta a partról a kutyákat. Felmászott hát a háza
közelében levő hegyre, hogy onnét jobban lásson. Sokáig
erőltette a szemét, míg végre észrevette, hogy messze,
kint a tengeren lassan a part felé úsznak a kutyák. „Túl
fáradtak ahhoz, hogy partot érjenek - gondolta a vadász. -
Bele fognak fulladni a vízbe." De a tengeri kutyák
megküzdöttek a viharral, s lassan csak közelebb kerültek
a parthoz. Meg is próbáltak kimászni a vízből, de az a
hely, ahol partot érhettek volna, óriási, iszamlós
szikladarabokkal volt borítva, és a parton egy meredek
szikla állt.
A két szegény állat képtelen volt partra mászni. Olyan
fáradtan, hogy alig-alig vonszolták magukat, elindultak a
csatorna felé. „No, most biztonságban vannak" - gondolta
a vadász, és örvendezett. De túl korai volt az öröme. A
Vaszkók ott vonszolták partra magukat, ahol éppen egy
hegy éle fúródott az óceánba, az felnyársalta őket, s ettől
a kutyák két hatalmas sziklává változtak át. A parton ma
is látni lehet őket.
 CSALAFINTA BARÁTOK: HÓD MEG SÜN

A világ kezdetén Hód meg Sün jó barátok voltak.

Sün védte pajtását a medvék támadása ellen, és
türelemmel elviselte, ha Hód időnként csalafintáskodott
vele. Tüskés Hátú nem volt nagyon okos, egynéhány állat
járatta is a bolondját vele. De arra azért vigyáztak, hogy
Sün villámgyorsan csapó farkától távol tartsák magukat.
Egyik nap Hód aljas cselt fundált ki barátja ellen.
Lakomára hívta Sünt a maga szállására, jóllehet tudta,
hogy Sün nem képes a víz alá merülve eljutni Hód
szállására. Sün nem tudta ezt. Elfogadta a meghívást.
Hód azt mondta Sünnek, hogy másszék fel a hátára, az
fel is mászott, és így indultak útnak Hód-szállás felé.
Mikor odáig értek. Hód azt mondta barátjának, hogy
kövesse őt, s máris alámerült víz alatti háza bejáratához.
Sün oda nem tudta követni Hódot, így hát felmászott
Hódnak vízből kiálló háza tetejére, és ott várakozott jó
sokáig, hogy Hód a víz alól érte feljöjjön. De hogy Hód
csak nem ment föl, és kezdett sűrűsödni a sötétség,
szegény Sün belepottyant a vízbe, és megpróbált kiúszni
a partra. Könnyű tüskéi fenn is tartották lebegő
állapotban a víz színén, de a part felé előrehaladni
semmiképp sem tudott. így hát visszamászott Hódszállás
tetejére, és ott hangos kiáltással segítségül hívta jó
barátját, Torkos-Borzot. Arra kérte őt, hogy ajándékozza
meg az északi szél leheletével. Mikor Sün megkapta a
nagy hideget keltő erős leheletet, az alaposan
befagyasztotta a tavat. Sün a jégre huppant, és lassan
kikecmergett a síkos jégen a partra.
Nagyon boldog volt, mikor végre egy nagy szikla alatt
levő odúját élve elérte, de Hódra szerfelett
megharagudott.
Teltek-múltak a napok, mielőtt Hód meg Sün újra
összetalálkoztak.
Hód akkor éppen a tó szélén üldögélt, s még ő tett úgy,
mintha meg volna sértődve, amiért Sün nem követte őt, s
nem ment el a lakomára. Sün ekkor azt mondta, hogy
végtelenül sajnálja, hogy ez nem történt meg, és arra
kérte Hódot, hogy most ő látogassa meg, menjenek fel
együttesen a fa tetejére. Hód bizony alig-alig tudott
mászni, de azt gondolta, hogy szép kilátása lesz majd a fa
tetejéről a tóra, és azt felelte, miért ne menne, ha barátja
segít neki az utazásban? Sün segített is Hódnak, hogy a fa
tetejére jusson, amolyan félig letört ágakat ajánlott,
amelyek lefele hajlottak a cédrusfáról, azokon, mondta,
Hód biztonságosan lépegethet fölfelé. Sün végre
csakugyan fölsegítette Hódot a fa legfelső ágára. Aztán
otthagyta. Ott ült az egymagában, s két éjszaka is eltelt,
míg végre segélykiáltását Mókus meghallotta.
Hód eleinte a lefelé hajló faágakon akart volna
lemászni, de Mókus megmutatta neki, hogy okosabb
fejjel előre kúszni lefelé. Bozontos Fark megmutatta
Hódnak, hogy éles fogaival hogyan véssen fokokat a fán,
és aztán ezeken, mint egy lépcsőn, jó hosszú idő alatt
földet értek.
Ettől az időtől kezdve megszűnt a barátság Hód meg
Sün között.
 GYORS-MINT-EGY-BÉKA

Az északnyugati partvidék egy csalafinta békája

gyorsaságával kérkedett néhány barátjának.
- Még egy velem versenyre kelő szarvast is lehagynék
a futásban! - jelentette ki.
Annak a tisztásnak a széle felől, ahol a békák ültek,
hangos nevetés csendült. Odanéznek, s hát egy nagy
bakot pillantanak meg.
- Miért nevetsz, szarvas? - kérdezte a hencegő béka.
- Azért, mert a te hosszú nyelved gyorsabban jár, mint
a hosszú lábaid, ó, béka! - felelte a szarvas.
- Hát nem félsz versenyre kelni velem? - kérdezte a
béka.
- Nem én! - felelte a szarvas, mikor abbahagyta a
nevetést, így hát elhatározták, hogy versenyre kél a béka
meg a szarvas. Másnap napkeltekor legyen a
versenyfutás. Hosszú versenypálya volt előttük,
völgyeken és folyam menti területeken át. A cél egy nagy
hegy lábánál levő hatalmas szikladarab. Amint
besötétedett, mindenfelől az egész pálya mentén hallani
lehetett az összesereglett békák hangos brekegését.
Napkeltekor még több béka gyűlt össze a verseny
kezdetére. Egy szarvas sem ment oda a verseny
indítására, mert a szarvas restellte megmondani társainak,
hogy egy békával kel versenyre.
Mikor egy béka főnök az „indulj" jelzést megadta, a
szarvas olyan sebes irammal szökkent előre, hogy a béka
indulását észre sem vette. A szarvas első nagy ugrásai
után már lassabban futott, mert arra gondolt, micsoda
butaság volt tőle a békával versenyezni. De mikor
meglátta, hogy az úton, nem messze előtte a béka
ugrándozik, meggondolta magát, és gyorsabb rohanásba
kezdett, s már azt hitte, hogy jól lehagyta a békát maga
mögött. Hát egyszer csak megint azt látja, hogy a béka
ugrándozik előtte.
A szarvas ekkor olyan sebesen nekiiramodott,
ahogyan csak bírt, de amint követte a folyó menti
területen kijelölt utat, időnként megint csak a békát látta
maga előtt ugrándozni. Egy ízben a béka hátrafordult,
intett a szarvasnak, s így szólt hozzá:
- Siess!
Hát ez aztán dühbe gurította a szarvast.
Mikor már a táv legnagyobb részét lefutották, a
szarvas a béka elébe szökkent, és úgy futott, hogy többé
nem is látta a békát. Most már bizonyosnak érezte, hogy
a békát végre lehagyta. Igaza is volt; többször nem előzte
meg a békát; amikor a szarvas a nagy gömbölyű cél-
kőhöz érkezett, már ott várt rá a béka a szikla tövében.
- Úgy látszik, lassan futottál, szarvas! - nevetett a
béka.
A szarvas úgy elszégyellte magát, hogy válaszolni
sem tudott. Lógó orral bandukolt el az erdőbe.
Amit a szarvas nem tudott, az csak annyi, hogy nem a
béka, a kihívó hagyta le őt a versenypályán, sőt nem is
egy béka. Sok béka segédkezett a ravasz békának abban,
hogy megnyerje a versenyt. Úgy tettek, hogy ugrottak
egy-egy útszakasznyit, majd a pálya különböző helyein
csatlakoztak a versenyhez. Amint a verseny
megkezdődött, a béka útra kelt a vörös szikla felé.
Könnyű és rövid ösvényen ment, és így történt, hogy már
jóval a szarvas odaérkezése előtt ott várta.
 NYÉRC ÉS LAZAC

Okos és ravasz állat volt Nyérc; félt is tőle, tisztelte is

őt az erdei világ minden vadja. Egy meleg délután a
mindkét oldaláról tenger-mosta Bella Coola országnak
egyik hegyfokára feküdt ki sütkérezni. Nyérctől jó
messzire egy nagy Lazac szökkent fel a tengerből.
- Hé! Hé! Barátom! - kiáltott rá Nyérc. - Veszélyes ott
kint lenned. A Tengeri Vidra elcsíphet. Ha én neked
volnék, inkább a part közelében játszadoznék.
Nyérc „barátomnak" nevezte Lazacot, s az ettől vakon
hitt neki. Nagyokat csobbantva föl-fölszökkent a vízből
ez az ezüstös hal, és egyre közelebb került a parthoz.
Nyérc éhesen somolygott magában, és hazug dicsérő
szavakkal csalogatta a nagy halat közelebb, még
közelebb a földnyelvhez. Végre kétszer olyan magas
szökkenéssel, mint egy ember magassága, a Lazac partra
pottyant a sziklás talajon. Nyérc farkánál fogva
megragadta az eséstől kábult Lazacot, és messzibbre
húzta a víztől. Mohó étvággyal nézte a szépséges nagy
halat, és egy lakomához illő dalra zendített. Nyérc hegyes
fogai közé fogott egy pálcikát, azzal a földön heverő
Lazac minden porcikáját megérintette, és ismét énekelt:
- Kié ez a falat, kérdem. Kié lesz e falat, kérdem.
Mivel Nyérc az éneknek nemcsak a kérdezgetős felét
énekelte, hanem a felelgetősét is, mindig ezt dalolta:
- Nyérc fogja ezt megenni, e falatot bekapni!
Két kis Bella Coola fiú hallotta meg Nyérc lakomáról
szóló dalát. Odamentek hozzá, és így szóltak:
- Éhesek vagyunk! Légy jó, adj nekünk a te nagy
haladból!
 - Nem! - válaszolta Nyérc. - Mindet én eszem meg,
én!
A két fiú nagy búsan elment az erdőbe. Azt mondja
közben az idősebbik:
- Bújjunk el, és lessük meg Nyércet. Talán nem lesz
képes az utolsó falatig megenni azt a nagy halat.
Amíg a fiúk csendesen várakoztak, Nyérc
elálmosodott a tűző napsugártól. Oldalára dőlt, és elaludt.
Nesztelenül kúszott oda a két fiú, ahol Nyérc hevert.
Felkapták a döglött Lazacot, és bevitték az erdő mélyébe.
- Nyércet meg kell büntetnünk, mert nem akarta
megosztani élelmét az éhezőkkel - mondta a nagyobbik
fiú. Levágott egy darabot a Lazac fejéből, visszalopózott
oda, ahol Nyérc feküdt. Nyérc nyitott szájjal aludt, s
javában hortyogott. A fiú a lazacdarabot könnyedén a
tátott szájú Nyérc fogaihoz dörzsölte, azzal visszasurrant
az erdőbe, hogy ott barátjával lakomázzék.
Már éppen takarodóban volt a Nap, arra készülődött,
hogy égi helyét átadja az éjszakának. Ekkor ébredt föl
Nyérc.
- No, most aztán megeszem a Lazacot! - mondta
magában, és felkelt. Kereste Nyérc a halat mindenfelé, de
bizony nem lelte sehol. Mérgesen jártatta végig nyelvét a
fogain, s hát az ínyére tapadó piciny lazacdarabokat
érzett.
„Ejnye, úgy kell lennie - gondolta -, hogy mialatt
aludtam, megettem a Lazacot." Ezt gondolta, de mást
jelzett üresen korgó gyomra.
- Mégiscsak úgy kell lennie, hogy megettem - kiáltott
fel. Hiszen érezte szájában a Lazac ízét.
- Ó, nem - döntötte el végtére is az önmagával
folytatott vitát -, Lazac király bizonyára varázslatot
mívelt, és míg én aludtam, visszavitte a tengerbe a
Lazacomat.
Nyérc ezután nagy éhségében az erdőbe indult.
Vadásznia kellett, hogy legyen valami vacsorára valója.
Olyan éhség űzte, amely azt jelezte, hogy lehet az a
Lazac akárhol, csak éppen az ő hasában nem.
 FARKASOK HERCEGE

Egy tszimsian falu mögötti erdőből szánalmat keltő,

hosszú farkasvonítás hangzott. Megrettent a falu éhező
népe. Téli élelemkészletük nagyjából elfogyott már, alig
volt mit enniök. Azt gondolták, netán a farkas is éhezik, s
talán annyira éhes, hogy megtámadja a falut. Rettegve
hallgatóztak, de csak azt az egyetlen hangos, keserves
farkasjajgatást hallották.
Egy félelmet nem ismerő ifjú főnök vállalkozott rá,
hogy elmenjen az erdőbe, s megtudja, miért vonít úgy az
a farkas. Fogta íját és nyilait, és elindult. Sűrű
aljnövényzeten kellett átvergődnie, hogy oda jusson,
ahonnan a farkas jajveszékelése hangzott. Nemsokára
rátalált a farkasra, egy kis tisztáson, pontosan előtte jutott
ki a sűrűségből. Mikor az ifjú a farkashoz közeledett, az
vicsorítva tátotta rá a száját. A farkas füle a fejéhez
lapult, és az ifjú főnök felismerte, hogy ezzel a farkas
veszélyt jelez. De a fiatalember semmi félelmet sem
mutatott.
Letérdelt, és egyik kezét a bizalmatlan farkas felé
nyújtotta. Ekkor a farkas fogvicsorítása egyszeriben
abbamaradt, és ismét siralmas farkasüvöltés hangzott fel
az erdőben. A vadállat lassan egyre közelebb, még
közelebb kúszott, míg az ifjú főnökig nem ért. Üvöltő
torka elcsendesült, s tátott szájából csak halk nyafogás
hangzott.
Úgy látszott, nem fél már, mert egészen a főnökig
kúszott, és nagy kobakját az ifjú ember térdére hajtotta. A
fiatal vadász ekkor belenézett a farkas szájába, és éles
szeme nyomban meglátta, hogy az állat torkának alsó fele
megsebesült, folyik belőle a vér. A főnök lassan nyúlt be
a tátott szájba, ujjai leértek a farkas torkáig, s ott
tapogatóztak. Egy nagy csontszilánkot lelt mélyen a
húsba fúródva. Szánni valóan nyöszörgött a farkas, míg a
főnök a csontszilánk kihúzásával bajlódott, de végtére
csak ki tudta húzni. Egy őz csontszilánkja volt a farkas
torkában.
Amint a csontszilánk kikerült a farkas torkából, az
örömében körbe ugrálta a főnököt, és az ifjú ember kezét
nyaldosta. Ezután a vadállat egy hosszú, éles üvöltést
hallatott. E hangra az erdőben titokzatos mozgolódás
támadt, és a főnök egyszer csak azt vette észre, hogy egy
nyolctagú farkascsorda fogja körül. A főnök
megveregette a mellette levő farkas fejét, az meg ezután
az érte jött, rá váró falka élén beszökkent az erdőbe.
Két napforduló után ismét farkasüvöltést hall az ifjú
főnök az erdő széléről.
- Ez a vezérük hangja - mondta az ifjú, és a hang felé
indult.
Alig ért az ifjú főnök a nagy erdő külső pereméig,
máris láthatta, hogy igazat gondolt. A farkasvezér várt ott
rá. Nyomban a főnökhöz ment, bozontos fejét
hozzádörzsölte, úgy kérte, hogy kövesse őt az erdő
mélyébe. Követte a farkasvezért, és bent az erdőben ott
lelte az egész farkasfalkát egy éppen leölt szarvas mellett.
Ekkor a farkasok eltűntek hirtelen az erdő sötét
árnyékában. Meglepte a főnököt az ajándék, meg hogy a
falka ott hagyta őt. Hazavitte a szarvast falujába, éhező
népének.
Ezentúl minden alkonyatkor, midőn az éjszaka ujjai az
erdő felé nyuladoztak, és az ég aljára hanyatlott a nap, a
hálás farkas üvöltő hívása szólította az ifjú főnököt. És
minden ilyen alkalommal egy vagy két leölt szarvas várt
rá, készen arra, hogy azokat falujába vihesse.
Farkasvezér meg az ifjú főnök nemsokára olyan jó
barátok lettek, hogy együtt jártak vadászni. Eltanulták
egymás vadászfogásait; az ifjú főnök eredményesen is
hajtott, ahányszor csak farkas komájával vadászhatott. A
főnök boldog népe többé nem éhezett.
Ez a főnök törzsének egyik hercege volt. Elhatározta,
hogy egy olyan Ajándékosztót rendez, amelyen új nevet
vesz fel.
Az országot még mindig fenyegette az élelemszűke,
mert a legjobb vadászok is csak kevés vadra leltek.
Farkas barátja segítségével tudott az ifjú főnök a
lakomára elegendő húst keríteni. Megkérte a farkasfalka
vezérét, hogy ezúttal ne csak szarvasokra vadásszanak,
hanem fecskékre, nyércekre, vidrákra is, hogy legyen
majd elég értékes tolla meg bőre is, melyet ajándékba
adhat az Ajándékosztóra meghívott főnöknek s más,
magas rangú vendégeinek.
Nagy lakmározás meg ajándékosztás volt az
ünnepségen. Három napon át tartó szertartás után az
Ajándékosztón elnöklő öreg főnök szónoki pálcájával
nagyot koppantott a földre. Erre egyszerre tiszteletteljes
csönd támadt a nagy házban. Az ifjú főnök akkor
jelentette be, hogy felveszi új nevét és jelvényét, és ez: A
Farkasok Hercege. Örvendeztek a főnökök; vigadt a nép.
Hálálkodtak az ifjú főnöknek, hogy a falu ínséges
korszakában segítségükre volt.
A Farkassal történt találkozásának és a Farkasok
Hercege név felvételének tiszteletére totemoszlopot
emeltek, kifaragták és kifestették. A nagy szálfából
készült oszlopon egy tátott szájú farkas tekint le a
Hercegre és hálás népe házaira.
 A HERCEGNŐ ÉS A RABSZOLGA

Ételosztó herceg nagy, harcos főnöke volt a

kvakiutloknak. Hatalmas férfiú volt, engedelmeskedett is
neki mindenki, kivéve a saját leányát. A hercegnőt hiába
figyelmeztették, hogy ezt vagy azt nem illő tennie, hogy
az rossz cselekedet, mégis követett el rossz dolgokat. Az
apja sokszor figyelmeztette rá, hogy az erdőben
veszélyes egyedül járkálnia.
- Nem is a vadállatoktól kell félned - mondta neki -,
hanem az ártó szellemektől és a gonosz emberektől, akik
az óriási cédrusfák sötét árnyékában rejtőznek el.
- Óvakodj Dszonokvától, az Erdő Gonosz
Asszonyától! - mondogatták neki a nemzetség bölcsei. -
Egyszer csak, mikor egymagádban bolyongsz az erdő
lejtős, sötét ösvényén. Gonosz Asszony megtámad,
elragad.
Meg is tette ezt a Gonosz!
Négy napig tartotta a hercegnőt fogságban
Dszonokva; csak azután tudta őt egy vakmerő harcos
csapat megmenteni. Ezek úgy hatoltak be Gonosz
Asszony házába, hogy míg az odavolt erdei bogyókat
gyűjteni, felmásztak a ház tetejére, és az egyik deszkát
elemelték a helyéről. Gonosz Asszony éppen akkor
érkezett haza, amikor a házát elhagyott hercegnő és
megszabadító harcosai a ház előtti tisztáson útra készen
álltak. Gonosz Asszony vad üvöltözéssel indult
üldözésükre. A harcosok menekülés közben számos
nyilat lőttek Gonosz Asszonyra, de nem sikerült őt
eltalálniok. Dszonokva varázslata megakadályozta, hogy
elérhessék a falut.
 Mikor az Erdő Gonosz Asszonya a falu végéhez ért, és
meglátta Étel Osztó Főnök harcra felkészült seregét,
akkor vette csak elő igazi varázstudományát. Fogta
magát, s egyszeriben olyan naggyá és erőssé változott,
mint egy nagy, erős, fiatal szurokfenyő. Nyilak,
hozzávágott botok nem ártottak annak. Gonosz Asszony
számos embert meggyilkolhatott volna, ha egy bölcs öreg
varázsló ki nem ókumlálja, hogy miként vessen véget
bűvöléseinek. A varázsló azt parancsolta néhány
harcosnak, hogy vágjanak bele a szájukba meg a saját
nyelvükbe, és köpjenek vért Dszonokvára.
Megtették ezt a harcosok, és Dszonokva egyszerre
csak összezsugorodott; akkorára töpörödött, mint egy
emberi alak. Üvöltött fájdalmában, mikor ráfröccsent a
vér. Mikor már négy ízben ráköpték vérüket a harcosok,
Gonosz Asszony kegyelemért esedezett.
- Öld meg a boszorkányt! - kiáltozott a nép, és ekkor
Dszonokva könyörögve kérte, hadd lehessen ő ezután a
hercegnő rabszolgája, őrizni fogja, megvédi minden
ártalomtól.
- No, hadd próbáljuk megtenni azt, amit kér! –
rendelkezett a herceg. - Ha nem leszünk a munkájával
megelégedve, nektek adjuk, akkor aztán azt tesztek vele,
amit akartok. - A nemzetség megelégedett ezzel az
ígérettel.
Dolgozott Dszonokva keményen, hogy tessék a
hercegnek meg a hercegnőnek. Nagyon meg is szerette a
hercegnőt, még ajándékot is készített számára, éppen
abból a búgó madárból, melyet eladdig pókhálószállal
odakötözötten a saját, hosszú fekete hajában, rejtve
tartott. Majd meg eladdig nem ismert csodálatos táncot
mutatott be a hercegnek meg a hercegnőnek. Nagyon
tetszett az hercegéknek. Dszonokva meg is tanította őket
erre a táncra, azt mondta, járják azt ezután ők, nekik adja,
ő nem járja többé.
Az egyik harcos féltékenykedett, úgy vélte, a hercegnő
túlbecsüli a rabszolganőt. Összetanakodott egy nagy
erejű varázslóval. Eltökélték, hogy véget vetnek az oly
készséges rabszolgává változott Gonosz Asszonynak. El
akarták pusztítani a Gonosz Asszony varázserejét. Meg a
hercegnő fölötti hatamát. De sokáig nem tudták
véghezvinni tervüket; Dszonokvnak nagy volt a hatalma,
s ők rettegtek tőle.
A fiatal hercegnő mindig úgy öltözködött, ahogyan az
egy hercegnőhöz illik; nagy gondot fordított a küllemére.
Dszonokva kifigyelte, hogyan tépdesi a hercegnő a
szemöldökét, míg csak az olyanná nem formálódik, mint
az Újhold sarlója.
- Kérlek, kérlellek, csináljad olyanra az én
szemöldökömet is! - esedezett Dszonokva.
A hercegnőt mulattatta ez a kérés, és engedélyt adott a
rabszolganőnek a szemöldökszépítésre. Igen ám, de
Dszonokva nem volt járatos az ilyesmiben, és tépdesett,
bozontos szemöldökei még ocsmányabbak lettek, mint
azelőtt voltak. Egy kagyló élével tépte, metélte
szemöldökét. Azt kérte a hercegnőtől, hadd jöjjön egy
falubeli asszony, aki éppen olyanra formálja az ő
szemöldökeit, mint amilyenek a hercegnőéi.
A hercegnő beleegyezett a kérésbe, de olyan asszonyt
nem lelt a falubeliek közt, aki meg merte volna tenni,
amit Dszonokva kívánt. Mind attól félt, hogy munkája
majd nem fog tetszeni a Gonosz Asszonynak. Végtére az
a bizonyos ifjú harcos hírét vette, milyen gondjaik
vannak, s miután a varázslóval megbeszélte a dolgot,
jelentkezett, s kijelentette, hogy ő olyan alakúra tudja
formálni Dszonokva szemöldökét, amilyet az óhajt.
Mikor az ifjú harcos a hercegnő házában megjelent,
azt mondta, ahhoz, hogy végbevigye, amire vállalkozott,
csíptető kagyló helyett éles kő-kést kell használnia.
Varázsereje van annak a kő-késnek - mondta a
hercegnőnek és a rabszolganőnek -, jobb, mint a
csipkedésre való metszőkagyló. Ha ő vágja le a
szemöldökszőröket, azok többé soha ki nem nőnek.
Igazat beszélt! Mielőtt hozzáfogott volna, azt mondta
Dszonokvának, hogy jól csukja be a szemét, nehogy meg
találja sérteni az éles pengével. Amint az asszony
behunyta a szemét, az ifjú harcos a kést a koponyájába
döfte, és az Erdő Gonosz Asszonya holtan hullott a lába
elé.
 FÁNFÜGG-HAJA-TÜNEMÉNY

A folyóval átellenben egy bűbájos, kedves szellem

élt. Úgy hívták, hogy: Fánfügg-Haja-Tünemény. A fák
között lakott. Mikor a szél megrázta a fákat, és az ágak
meghajolva, himbálózva lebegtek a víz fölött, úgy látta a
nép, hogy a szépséges szellem-hölgynek fánfüggő haja
lebeg. Aki csak közelében élt, mind pártfogóra lelt benne.
Ő volt az, aki azért rendezett nagy ünnepséget, hogy a
Gonosz Szellem Folyót a zsákmányolástól elüsse.
Meghívta az ünnepségre a természet minden
szörnyhatalmát, a folyókról valókat is. Volt vendége, aki
üvöltözve, vad szélvihart kavarva érkezett. Mások a
szelíd vizekről csöndben, szelíden jöttek meg. Saját
varázs-tudományát mindegyik bemutatta. Volt, aki
sziklaként hullt le, mások jégdarabbá fagytak, volt olyan
vendég, ki mint az erdőtűz, úgy lobogott. Az Ünneptartó
házba, ami odalent volt a víz alatt, végtére is mind
békességgel tért be a sok meghívott.
Fánfügg-Haja-Tünemény mindenkinek kijelölte saját
helyét a fal mentén futó lócán. Magának a Gonosz
Szellem Folyónak is helyet mutatott. Ezután a
háziasszony éléstárából előhozta drága, finom hegyi
kecske vesepecsenyéjét, s abból minden vendége elé
helyezett egy darabot. Varázslatos módon minden egyes
darab egy nagy, tiszta zsiradékból való gömbbé vált.
Addig lakmároztak, míg jól nem laktak.
A lakoma végén, mikor már mindenki jókedvre derült,
Fánfügg-Haja-Tünemény így szólt:
- Itt van az ideje, hogy az emberi lényekre több gondot
fordítsunk.
 Azt mondta, hogy nem szabad ezután elpusztítani
azokat az emberi lényeket, akik az örvény Szellemének
áldozatot hoznak. És azt is mondta, hogy a Gonosz
Szellem Folyó rettentő hatalmát csökkenteni kell.
A meghívott szörnyek egymás után felszólaltak, és
végtére abban egyeztek meg, hogy úgy megrázzák a
Földet, hogy a nagy hegyfok, amelyik eddig eltérítette a
vizet, ezután más helyre kerüljön. Ezáltal az örvényen
átrohanó víznek nem lesz olyan pusztító ereje. Mikor
végre minden szörnyeteg egyezségre jutott, megrázkódott
a Föld, nagy szélvihar támadt, az erdő lángba borult - de
a faluban egy emberfia sem sérült meg. Mikor a vihar
elült, a magas hegyfok letörött, s most a folyó csendessé
vált, szélessé lett, és a szörnyűséges örvény szelíd
forgóvá változott. Olyanná, amely most éppen
segítségére van útjokon a halászoknak.
 TARTALOM

Totemjelvény az óceánból
Medve Anya
A Nyírfajdok
Útmutató búvármadár
Kutya-pofájú lazac
háza
Tűzvirág-látomás
Két próbatétel - három totem
Faragó Mester
Az Első Totemoszlop
A látomásban megjelent totem
Békaporonty, aki miatt a Földi Vidrák harcba szálltak
A könnyhullató totemoszlop
A varázserejű totemoszlop
Fukar Marok lakomája
Az első Ajándékosztó lakoma
Fekete-Mint-A-Holló
Holló születése
Miért fekete a
Holló?
Dagály Asszony
Holló, a kenu-készítő
Holló és Köd Asszony
Holló és a bálna
Hogyan szerzett Holló lazacokat?
Holló és Hal Asszony
Holló és a táncosnő
Holló és az Árnyékok Népe
Az asszony, akit a Gyilkos Bálnák elloptak
Erösebb-Mint-Az-Északi-Szél
Gyilkos Bálnák
A Nap próbára teszi a vejét
 A nyújtózkodó fa
A repülő lánc
A nyilak lánca
Esőcsináló
A jéghíd
Varázsló fóka
Szikla Főnök
rákóriása Metsző-
Orrú-Oszlop
Zsákmányszerző Sas Főnök
Mennydörgés-Madár érkezése
Varázslatból nőtt akadályok
Az első fekete halak
Varázs-szikla
Béka dala
Teremtés
Varázsló-
avatás
Kvaszána
Északvilág-végi-Emberevő
Tűzhozó Farok
Fejdísz hattyútollból
Az Ég fel támasztói
Fehér szikla
A fiú, aki úgy viselkedett, mint a Nap
Kecske-Vezető
A fáradt
farkas A Lusta
Fiú
A győztes
játékos A fehér
boszorka
Hogy lett Holló telhetetlen?
A gyík kezei
Meddig tartson egy-egy évszak?
A gyermek és az emberevő
 Látogatás Visszhang Főnöknél Kicsi Szurkos halála
Az elégetett emberevő Csimszim kalandjai
Csimszim továbbvándorol Csimszim
Vulkán Asszony fia A varázslat
Tengeri Farkas kutyái Csalafinta barátok: Hód meg
Sün
Gyors-Mint-Egy-Béka Nyérc és Lazac
Farkasok Hercege
A hercegnő és a rabszolga Fánfügg-Haja-
Tünemény