IRTA:
SZIKSZAI BÉNI

1940
BETHÁNIA-KÖNYVKERESKEDÉS KIADÁSA
BUDAPEST
 Felelős kiadó: Szikszai Béni
Készült a könyvnyomtatás feltalálásának
500-ik évében
a Bethánia-nyomdában:
Budapest, Gyulai Pál u. 9. – 1790
Felelős: Horváth János

Újranyomatott Tillinger Péter műhelyében

Szentendrén, 2019-ben

  –2–
A nyáj-természet.
Nincsen szerencsétlenebb ember ezen a vi-
lágon, mint a társtalan. A nyomorék, a süket, a
vak mind-mind lehet boldog, de sötét, sivár az
olyan ember élete, akinek nincsen közössége, akit
mindenki magára hagyott, akitől mindenki el-
fordult. Nincs szörnyűbb sors, mint a Hugó
Victor Valjean Jánosának a sorsa, akit sehol be
nem fogadnak, akinek sehol szállást nem adnak.
De vannak, akiknek otthonról, hazáról gondos-
kodott Isten, akik testi javakban bővölködnek.
mégis olyan magukra hagyottak, nincs aki sze-
resse, nincs aki megértse őket.
Nincsen e világon emberi szív, amelyik nem
vágyna megértő barátra, megértő testvérre, aki
nem keresne, ne kutatna egy másik élet után, ame-
lyiknek elsírhatja panaszát, amelyikre támasz-
kodhatik, amikor minden megindul körülötte,
akinek keblére hajthatja a fejét, amikor eljönnek
az éjszaka félelmei.
Úgy alkotott bennünket az Isten, hogy nyáj-
természet vagyunk. Nem tudunk magunkban
  –3–
élni. Nincsen szörnyűbb dolog, mint a magány.
Szívünk vágyik valaki után, akibe kapaszkod-
hatik. Megfigyeltem a járni kezdő kis keresztfia-
mat. Hívtam magamhoz, nyújtottá felém kis ke-
zecskéit, de nem mert elindulni, hanem a nagy-
mamájára nézett és csalogatta magához, hogy
belé kapaszkodva felém indulhasson. Ilyen a mi
emberi életünk. Szeretnénk elindulni nagy célok,
dicső meglátások felé. Emelkedni föl a magasba,
elindulni nagy távolságok, beláthatatlan végű
síkok felé, de nem merünk. Újra meg újra lebu-
kunk, keres valakit a szívünk, akibe belekapasz-
kodhatnánk.
Milyen nagy dolog, amikor két szív megta-
lálja egymást, amikor egymásba fonódik. Van
azonban valaki, Aki még biztosabb, az egyetlen
biztos támasz lehet az ember szíve számára: a
Pásztor. Magadban olyan vagy, mint a nyájtól
elszakadt bárány. Bármilyen kövér legelőd le-
gyen is, előbb-utóbb elzüllessz, vadállat martalé-
kává leszel. Nyáj-természettel ajándékozott meg
az Úr és életed nem lehet boldog másként, csak
ha visszatalálsz lelked pásztorához és felvigyázó-
jához, Krisztushoz.
Béresek hajszolása mellett, tolvaj rabságában
sivár, nyomorult az életed, ha odahúzódsz is sors-
társaid mellé, békesség, boldogság, igazi öröm
nincsen szívedben, mert visszasírja a mennyei
mezőket és égi Pásztorod szelíd hangját.

  –4–
Az akol.
Az akolnak két sajátsága van. Az egyik az,
hogy összezsúfolva vannak benne a juhok, a
másik pedig, hogy nem mehetnek, ahová szeret-
nének. Ilyen rettenetes akol ez a világ. Zsúfoltan
élünk. Most, ahogyan e sorokat írom, körülöttem
zajong az aludni készülő Budapest. Szörnyű az a
zsúfoltság, ami itt van. Egymás tetejére rakják a
lakásokat, mert már egymás mellett nem férnek
el. A legszélesebb gyalogjón is minduntalan
egymásba ütköznek az emberek. De micsoda
zsúfoltság van hivatalok előszobáiban, vonaton,
villamoson. Nem férünk egymástól. Mindunta-
lan egymásba ütközünk. Egyiknek élesebb a kö-
nyöke, mint a másiké, félretaszítják a gyöngéb-
beket. Hát még a vályúnál. Visszaemlékszem a
gyermekkorom éveire, amikor etettük a malaco-
kat. Rövid volt a vályú és sok volt a malac. Elta-
szigálták egymást. Ilyen ez a világ: rövid a vályú.
Nem jut mindenkinek kenyér. Van, aki végigfek-
szik a vályúban és nem törődik vele, hogy a má-
sik pedig éhesen szaladgál. Össze vagyunk pré-
selve. Nem férünk egymástól. Milyen siralmas az
akol állapota. Mindenki irigykedve néz a másik-
ra és arra gondol: ha te nem volnál, akkor na-
gyobb darab kenyér, több levegő, kényelmesebb
fekvőhely jutna nekem.
Az akol másik sajátsága a korlátozottság.
Nem oda mennek a juhok, ahova akarnak. Hol-
nap lesz a Mars-bolygó földközelben. 57 millió

  –5–
kilométerre. Az akolba zárt ember sóvárogva néz
csillagos égre. Felkel a szívéből a sóhajtás: „De
szeretnék szálló madár lenni.” Hiába emelkedik
azonban a sztratoszférába, hiába löveti ki magát
hatalmas ágyuk csövéből a magasságba, mindig
magatehetetlenül hull vissza a földre. Bizony
olyan „föl-földobott kő földre hullva” a mi sor-
sunk. Mindig visszahullunk a földre. Be van zár-
va a rettenetes akol. Hiába akarunk kitörni belő-
le, szörnyű vaskorlát vesz körül. Hiába szeret-
nénk keresztül ugorni, nincsenek szárnyaink.
De még ennél is rettenetesebb az a lelki és
erkölcsi korlátozottság, amiben él az ember. Hiá-
ba legjobb szándékaim, hiába hullnak könnyeim,
szívem véres panasza. Hiába a fogadalmam, az
átkom, minden kínos könnyes tusakodásom.
Újra csak a földre hullok vissza. Iszonyatos kín-
nal szorítom össze a fogam, húsomba vág a kö-
tél, az akol azonban nem enged.
Vannak, akik álomba ringatják magukat,
álmukban délibábos rónán, hűs legelőn, friss
patak vizein járnak. Ábrándos, kiszínezett jöven-
dő, de jön a szörnyű fölébredés, újra a régi min-
den, újra a régi alom, újra a régi akol, újra a régi
cimborák, önző, földszagú emberek, akikkel
együtt vagyunk s marjuk egymást. Álmodnak
egyet, talán hosszút, nagyot, de egyszer csak
felébreszti őket megcsalt szívük vádolása. Hiába
minden. Hiába jönnek az új álmok, hiába jönnek

  –6–
az új harcok, mind kudarcok, mind félelmes föl-
ébredés.
Akol! Ismered? Talán annyira benne élsz a
tömegben, hogy még nem jutottál a korlátig.
Naivul talán még szabadsággal áltatod magad.
Szabadság! ? Szabad az akolban öklelőznöd Sza-
bad véresre gyötörni a másikat, talán a házas-
társadat. Szabad halálra hajszolnod magad belül
az aklon. Szabad átkoznod az Istent, hinned vagy
tagadnod, hogy van. Szabad az akolban mindent,
csak kimenni, csak szabadnak lenni nem.

Az égő akol.
Olvastam egy újsághírt, amely szerint vala-
hol meggyulladt egy karám és a benne lévő
többszáz bárány beleégett. Elképzelem, milyen
riadtan keresték a kijáratot. E napokban járja végét
a német-lengyel háború. A lengyelek menekülnek
és egy újsághír szerint a Romániát és Lengyelor-
szágot összekötő hidakon óriási tömegekben áram-
lanak a menekültek. A zaleszczyki hídon pokoli
jelenetek játszódtak le. Mielőtt még eldőlt, hogy
Románia beengedi-e a lengyel menekülteket, azok
valósággal megostromolták e Dnyeperen keresztül
vezető hidat.
Elképzelem, micsoda fejvesztett rémület le-
hetett. Ég az akol és be van zárva az ajtó. Rémült,
kétségbeesett bégetés vegyül össze a ropogó lán-
gok és recsegő, omló romok zajával. Be van zárva
az ajtó. „Ostorpattogás, kerékzörgés zaja, dobogó

  –7–
ló, robogó szekér, Törtető lovag, kardok villogá-
sa, dárda villanása, sebesült tömegek, holtak
sokasága, nincs számuk az elesetteknek.”
Ég az akol és zárva az ajtó. Szatmárököritón
a táncoló ifjúság beszögezte a táncteremmé alakí-
tott pajta ajtaját. Egyszer csak kigyulladt az épü-
let. Micsoda fejvesztett futkosás! De zárva az
ajtó.
„A mostani egek pedig és a föld ugyanazon
szó által megkíméltetvén, tűznek tartatott fenn
az ítélet napjára, amikor az egek ropogva elmúl-
nak, az elemek pedig megégve felborulnak és a
föld és a rajta lévő dolgok is megégnek.” Micso-
da szörnyű félelem, csüggedés üli meg a szíve-
ket, amikor lángba borul az akol egyik-egyik
sarka. De mi lesz akkor, amidőn majd az egész
akol égni fog? Nem lesz a földön hely, ahova
menekülhetnél.
Amikor majd rémülten felhangzik a kiáltás:
Meneküljünk! Ég az akol! Amikor „a földnek
királyai és fejedelmek és a gazdagok és a vezérek
és hatalmasok, és minden szolga és minden sza-
bad elrejtik magukat a barlangokba és a hegyek-
nek kőszikláiba. És mondának a hegyeknek és a
kőszikláknak: Essetek reánk és rejtsetek el min-
ket annak színé elől aki a királyi székben ül és a
Bárány haragjától; mert eljött az ő haragjának
ama nagy napja és ki állhat meg?”
Szerencsétlen, akolba zárt élet. Nyomorultul
kell elveszned, mert az aklon belül nincsen meg-

  –8–
tartatás. Ki! Ki az akolból, mennyei mezők nyíl-
nak előtted, az élet illata száll feléd. Nem! Nem
kell az akolban veszned. Van az akolnak ajtaja,
melyen át a szabadságra, az életre néz az út.

Az ajtó
Az akolból az ajtón át lehet távozni. Az ajtó
az Úr Jézus. „Én vagyok a juhok ajtaja”. Aki nem
rajta keresztül jár, jön ki az akolból, az tolvaj és
rabló. Az akolnak csak egy ajtaja van. Egyetlen
egy mód, lehetőség a szabadulásra. Sokan meg-
próbálnak a bűn aklából más úton szabadulni, de
mind tolvajoknak és rablóknak bizonyultak.
Ő a juhok ajtaja. Nem lehet megkerülni az
ajtót annak veszélye nélkül, hogy a ház urát ma-
gunkra ne haragítsuk. Aki üdvözülni akar, nem
teheti félre Jézust. Vannak, akik megpróbálják. A
saját holt cselekedeteiket tolják fel ajtónak. Azon
keresztül akarnak kilépni a bűn aklából és belép-
ni a mennybe. Az ajtónak ugyanis az a tulajdon-
sága van, hogy nemcsak bezár valahova, hanem
kizár valahonnét. Jézus az ajtó, akin keresztül a
bűn aklából a mennybe léphet az ember. Vannak,
akik a tudásukkal, bölcselkedésükkel akarnak az
akolból a mennybe jutni. Rettenetes ámítása a
sátánnak, aki azért jött, hogy lopjon, öljön és
pusztítson.
Nincs és nem adatott az ég alatt más név,
aki által megtartatnánk csak a Jézus neve. „Íme
szegletkövet teszek le Sionban, amely kiválasz-

  –9–
tott, becses és aki hisz abban, meg nem szégye-
nül. „ „Tisztesség azért néktek akik hisztek; az
engedetleneknek pedig: A kő, melyet az építők
megvetettek, az lett a szegletnek fejévé és meg-
ütközésnek kövévé s botránkozásnak sziklájává.”
Nincs más ajtó. A juhoknak nincs, a kecs-
kéknek van. Aki bejárni, kijárni, legelőt találni
akar, az csak rajta léphet át. Aki az ajtón lép be,
megtartatik. Aki nem rajta megy be, az kivettetik.
Afelé elhangzik a félelmes kérdés: „Barátom, mi
módon jöttél ide, holott nincsen menyegzői ru-
hád?”
Nem lehet mellőzni Jézust az Isten haragjá-
nak kihívása nélkül. Sokszor vádként hangzik el
az evangélium szolgái ellen, hogy felfogásuk
„Christocentrikus”. Ám legyen, de a teljes írás
az. Jézus az ajtó. Aki őt mellőzi, az a háromszor
szent Istennel találja magát szemben és rettenetes
dolog az Ő kezébe esni. Tetszett Istennek, hogy
benne lakozzék az ő teljessége testileg. Jézus az
ajtó. Az akolból ki, a mennybe be nem vezet más
ajtó, csak Jézus egyedül.
Az ő megtört teste az ajtó. A szentély, ahol
Isten lakozik, zárva van azok előtt, akik nem rajta
lépnek be. Akik azonban nem kerülik el ezt az
ajtót, azoknak bizodalmuk van a szentélybe való
bemenetelre a Jézus vére által. „Azon az úton,
amelyet ő szentelt nekünk, új és élő út gyanánt, a
kárpit, azaz az ő teste által.” A meghasadt kárpit,
a megtört test az ajtó.

  – 10 –
 A bűn aklából csak a Jézus kereszten meg-
tört testén keresztül van szabadulás. Minden más
kísérlet hiábavaló és lázadás Isten akarata ellen.
Nincs! Nincs más lehetőség! Csak a Krisztus vér-
ző testén keresztül van innét szabadulás. Jaj
azoknak, akik vakok ennek meglátására. Jaj
azoknak, akik keresnek sokféle kigondolást és
elkerülik a szabadulás egyetlen útját: az ajtót.

Az ajtónálló.
Az ajtónálló feladata megnyitni az ajtót. Az
ajtónálló a Szentlélek. Mindig az ajtóról, Jézusról
tesz bizonyságot. Az a lélek, amelyik magáról
tesz bizonyságot, amelyik magát helyezi a kö-
zéppontba, nem a Szentlélek. A Szentlélekről így
szól Jézus: „Az engem dicsőít majd.”
Milyen ajtónálló volna az, aki a ki- és belép-
ni szándékozók figyelmét magára akarná vonni.
Az ajtónálló az ajtóról tesz bizonyságot.
Vannak olyan készítésű ajtók, amelyeket
szabadszemmel nem lehet felfedezni. Az avatat-
lan sohasem találja meg. Akármennyit beszéltek
is néki róla, akármennyire tudja is, hogyan, hol
kell kinyitni, képtelen rá. Az ajtó minden tudása,
ismerete dacára is zárva marad.
Az ajtó nem annak nyílik meg, aki akarja.
„Nem az akaróké, nem a futóké, hanem a ke-
gyelmes Istené.” „Nem a gyorsaké a futás, nem
az erőseké a viadal, nem a bölcseké a kenyér,
nem az okosaké a gazdagság, nem a tudósoké a

  – 11 –
kedvesség, hanem idő szerint és történetből lesz-
nek mindezek.” „Hatalmasokat dönt le trónjuk-
ról és alázatosakat magasztalt fel. Éhezőket tölt
be javakkal és gazdagokat küld el üresen.”
Nem a juhok nyitják meg az ajtót, hanem a
Szentlélek. „Ennek az Úr megnyitá szívét, hogy
figyelmezzen azokra, amiket Pál mondott.”
Filippiben, Lídia bíborárus asszonnyal történt ez.
A Szentlélek nyithatja meg az ajtót. Mi még meg-
találni is képtelenek vagyunk, nem még meg-
nyitni. Sok tudós és bölcs akarta és akarja ma is
megérteni az írásokat, de elrejttetik szemei elől.
Nincs olyan értelem, nincsen olyan tudomány,
amelyik feltárja az ajtót. Az ajtót csak a Szentlé-
lek, az ajtónálló nyithatja meg.
A bölcsesség, a tudomány számára mindig
bolondság lesz a keresztről való beszéd, akiknek
szívét azonban megnyitotta a Szentlélek, azok
számára az ajtó, mely a bűn aklából a mennyei
mezőkre vezet.
Aminthogy Illés idejében sok özvegyasz-
szony volt és csak a sareptai tartatott meg, Ma is
sokan vannak az ige körül, sokan olvassák és
hallgatják az írásokat, de csak azok értik, akiknek
az Úr megjelenti. Amíg valaki előtt a Szentlélek
nem nyitotta meg az ajtót, addig a kereszt lehet
számára botrány, gyalázatos igazságtalanság,
véres csoda, hullathat alatta könnyeket, énekel-
het a Jézus szent szívéről, de megnyílt kárpit,

  – 12 –
melyen át a bűn fojtogató öleléséből Isten kitárt
karjaiba léphet, nem lesz soha.
Az ajtónálló ajtót nyit. Megnyitotta már né-
ked az ajtót?

Kiereszti
A megnyílt ajtón át kiereszti bárányait a
Pásztor. Városi ember nem is sejti, milyen fontos
része ez a pásztor munkájának. Nem a legeltetés-
sel, az őrzéssel, hanem a kieresztéssel kezdődik a
pásztorolás.
Ott vannak a bárányok az akolban. Hiába
hívja, csalogatja őket a dús rét, csobogó vizű pa-
tak. Ők csak bégetni tudnak, kimenni nem. Nem
engedi őket az akol. Jön azonban a Pásztor és
kiereszti őket. Ő a szabadító. A Szentlélek által
feltárul a nyomorúságban, bűnben élő, megszo-
rongatott, szükségben élő ember előtt. Feltárul az
ajtó. Az elrejtőzködő Isten megnyílik az ember
előtt.
Mit jelent kiereszteni? Kinyitni az ajtót. Cso-
dálatos az, amikor kitárul egy szív előtt az ajtó.
Amikor egy bárányt kiereszt a Pásztor. Amit
hiába akartál emberi erővel, bölcsességgel, azt
elvégzi ő. Ami után hiába sóvárgott a szíved,
kitárja az ajtót. Kiereszt.
Aki előtt egyszer kitárult az ajtó, arra nézve
megszűnt az akol minden átka. Nincsen többé
szorosságban, hanem ujjongva kiáltja a zsoltár-
íróval: „Tágas térre helyezted az én lábaimat.”

  – 13 –
Olyan ez a szabadítás, mint amikor a markomban
tartott fecskemadarat elbocsátom és az örvendező
vicsogással szeli a levegőt. Megszűnt a nyomasztó
teher, a korlátozottság, ami a világ fiainak sajátsá-
ga. Ők ide vannak tapadva a földhöz. Nem tud-
nak felemelkedni az Úr utaira. Hozzá nőtt szí-
vünk a röghöz.
Nyomasztó terhek alatt nyögve járnak. Sivár
az akol. Csak korlátokat, csak összevágott, be-
szennyezett almot látnak maguk körül. Egymás
akolszagú illata kínozza őket. A kieresztettek, a
szabadok pedig valósággal tapasztalják: „Fű,
virág, mind úgy ragyog, minden szebb a földte-
kén.” Feltör ajkán az örömének: „Mikor vissza-
hozta az Úr Sionnak foglyait, olyanok voltunk,
mint az álmodók. Akkor megtelt szánk nevetés-
sel, nyelvünk pedig vigadozással.”
Kiereszti őket. Akik sötétségben és a halál-
nak árnyékában ülnek, megkötöztetvén nyomo-
rúsággal és vassal. Kihozza őket a sötétségbő és a
halálnak árnyékából, köteleiket pedig elszaggatá.
Lázárt fogva tartotta a negyednapos halál. Mikor
kijött a sírból, az Úr így szólt: Oldozzátok meg.
Megoldoz! Kiereszt!
Szabadító ő, a Jézus Krisztus. Mondd: ki-
eresztett már téged a Pásztor? Vagy még mindig
ott, abban a rettenetes akolban tengeted föld-,
világszagú életed? Körül-körül járod az aklot,
könyökölsz, öklelsz a világban, minél többet
akarsz meghódítani belőle a magad számára.

  – 14 –
Bármekkora azonban a földed vagy a bankbeté-
ted, bármilyen magas a méltóságod, még mindig
kicsiny, szűk az akol, mert szabadságra teremtet-
tél.
Vívod véres tusáidat a bűnnel, de mind
hasztalan, minden újabb fordulóban te maradsz
alul. Mondd?: Kieresztett már téged az Úr?
Boldogok azok, akiket kieresztett, akiket
nem izgat az akolban lévők tülekedése, kenyér
irigysége, dicsőségkívánása, nagyra törése. Bol-
dogok, akiket kieresztett, mert tudják, hogy
örökségül bírják a földet, mindenekfölött pedig
övék a mennyeknek országa. Ajkukon fölcsendül
az ének:

„Elmúlt már ajkamról a fájdalmas panasz,

Jézusban megnyertem a békét és vigaszt.”

Boldog! Boldog az a bárány, akit kieresztett

az Úr. Akit nem az akol rettenetes korlátja őriz
kárhozatra, hanem az Úr Jézus Krisztus pászto-
rol az örök életre.

Előttük megy.
A Pásztor előtte megy a nyájnak. Sok vi-
gasztalás van ebben. Azokon a helyeken, ahol
járunk, ő már előttünk járt. Tudja, mikor nehéz
terepen járunk, amikor szakadékos, bozótos az
út. Ott, ahol nehéz utat kell megtennünk, nem
siet.

  – 15 –
 Előttünk járt a szenvedések útján. Előttünk
lépett a sírba és támadott fel a halottak közül,
hogy első zsengéje legyen a halottaknak. Min-
denben hozzánk hasonlóan megkísértetett. Tudja
mit jelent elfáradni, megéhezni. Tudja, mit jelent
a gyötrő szomjúság. Ős roskadozott a kereszt
alatt, az ő szíve is fájt, amikor el kellett édes any-
jától szakadnia. Tudja, mit jelent a meg nem ér-
tés, a magárahagyottság, a hontalanság, az ül-
döztetés. Fájdalmak férfia, betegség ismerője ő.
Ismeri a halálfélelmet, vívott közelharcot a sá-
tánnal ő is.
Előttünk megy! Oh, nagy vigasztalás ez! Kö-
teleink, nehézségeink előtte vannak. Nincs olyan
út, melyre én lépnék elsőnek, még ha a halál szí-
vet fagyasztó ösvénye, vagy a pokol rettenetes
kínja is az, mert Valaki már előttem járt. Amerre
én megyek, mindenütt az ő vérnyomai vannak.
Maradj a véres lábnyomon, akkor mindig olyan
úton jársz, melyet már előtted megjárt a Pásztor.
Akkor mindig tudja és veled érzi szükségedet.
Előttünk megy! Azt jelenti ez, hogy a bárá-
nyai pedig utána mennek. Akiket kieresztett,
azok utána mennek. Lehetetlenség, hogy a Jézus
báránya ne az ő nyomdokain járjon. Akinek az
ajtónálló az ajtót megnyitotta, az utána megy. Az
én juhaim követnek engem. Nagy kijelentés ez.
Aki tehát nem követi őt, bármennyire az ő juhá-
nak látszik is, mégsem az.

  – 16 –
 Vannak, akik keresztyénnek mondják ma-
gukat, de nem az ige szerint élnek. Az ő juhai
ismerik az ő hangját és hallgatnak az ő szavára.
Ismered te Jézus hangját? Vannak emberek, akik
minden prédikációnak felülnek. Nekik mindegy,
hogy megfelel-e a teljes írás Lelkének, vagy nem.
Nekik a szombatista tanítás is Isten beszéde, a
pünkösdista őrjöngés is lelkigyógyintézet, a hi-
tetlen bölcselkedés is Isten igéje. Az ő juhai isme-
rik Jézus hangját. De nemcsak ismerik, hanem
hallgatnak is rá.
Sajnos, vannak, akik tudakozzák az íráso-
kat, mert azt hiszik, hogy abban van az örök éle-
tük, de Jézushoz nem jönnek. Nem engednek az
igének. Az igének csak hallgatói, de nem megtar-
tói. Így csalják magukat.
Előttük megy és az ő juhai követik őt. Az ő
juha vagy? Nyomdokain jársz? Ha igen, akkor ne
félj! Minden szükségedben és nyomorúságodban
előtted jár az Úr

Idegent nem követnek.

A Jézus juhai csak őt követik. Idegent nem.
Nem járnak két legelőre, két pásztor után. Jézust
egyedül. Sőt, elfutnak az idegentől. Milyen szo-
morú öncsalás azt gondolni, hogy lehet közössé-
ge sötétségnek a világossággal. Lehet danolni,
meg énekelni, világi szórakozó helyekre járni,
meg az ige közösségébe.

  – 17 –
 Ha valami Jézus számára idegen, akkor a vi-
lág az. Mennyiszer mondta: én nem e világból
való vagyok, ha ebből a világból való volnék, a
világ hallgatna a szómra. Ez a világ idegen. Va-
jon te hallgatsz még a világ szavára? Nem futsz
még el tőle? Szegény bárány! Nem vagy te akkor
igazán Jézus kieresztett báránya.
Aki egyszer látta azt a véres testet a Golgo-
tán, aki megértette, hogy mennyire gyűlölte őt a
világ, azt nem tud mást tenni, mint elfutni ettől
az idegentől. Nem vagy te a Jézus báránya, ha a
Jézus gyilkosaival együtt tudsz még szórakozni.
Nem követnek idegent. Bár szokásaikban,
gyermeknevelésükben Isten gyermekei komolyan
vennék e kijelentést. Bár ne hódítana hívők életé-
ben is a korszellem. Ne volna döntőbb a társada-
lom igénye, mint a Pásztor szava. Aki igazán az ő
báránya, az elszakadt a világ gondolkodásmódjá-
tól.
Elfut tőle. Ismertem egy leányt, akit a szülei
elkényszerítettek egy lakodalomba. Ő azonban
felhasználta az első alkalmas pillanatot és haza
szökött. Elfutott az idegentől. Oh, bár inkább
mindannyiunk éneke volna a finn népdal: „Meg
ne álljak botoran a világ szavára!” – mintsem
olyan jó indulattal vagyunk a világ iránt.
Akit egyszer igazán megcsalt ez a világ, az
elfut tőle. A Jézus juhai idegent nem követnek.
Elfutsz te az idegentől? Nem kötsz-e ezer és ezer
egyezséget a világgal?

  – 18 –
 El! El a világtól! „Menjetek ki közülük, sza-
kadjatok el tőlük, tisztátalant ne illessetek és én
magamhoz fogadlak titeket, és leszek néktek
Atyátokká és ti lesztek fiaimmá és leányaimmá,
azt mondja a mindenható Úr.”
„Mivelhogy ilyen ígéreteink vannak, szeret-
teim tisztítsuk meg magunkat minden testi és
lelki tisztátalanságtól, Isten félelmében vivén
véghez a mi megszenteltetésünket.”
Idegent nem követnek, hanem elfutnak tőle!
El a világtól! Szorosan Jézus nyomába! Az ő juhai
őt, egyedül őt követik.

Őrzi.
Az Úr az én őriző pásztorom. Nagy dolog a
megőriztetés. Hogy Jézus őriz, azt jelenti, hogy
drága vagyok néki. Gondja van reám. De azt is
jelenti, hogy megőrzésre szorulok. Valaki más-
nak is kellenék, és magam nem tudom megőrizni
magamat.
Jézusnak drága minden egyes emberi lélek.
„ Az Úr szemei előtt drága az ő kegyeseinek ha-
lála.” Hiszen „nem aranyon és ezüstön váltat-
tunk meg a mi atyáinktól örökölt hiábavaló éle-
tünkből, hanem drága véren, mint hibátlan és
szeplőtlen bárányén, a Krisztusén.” Drága min-
den egyes lélek, mert önnön vérén váltotta meg.
Az anya elfeledkezhetik gyermekéről, hogy ne
könyörüljön méhe fián, de ő nem feledkezik el az
övéiről.

  – 19 –
 Miről kell őrizni a bárányt? Két dologtól: az
eltévelyedéstől és a tolvajtól.
Az ember ki van téve az eltévelyedésnek.
Sötétség borítja a földet és éjszaka a népeket.
Viszont ezer és ezer hamis fény ragyog fel, hogy
félrevezessen. Saját kívánságaink nem egyszer el
akarnak vonni a nyájtól és más mezőkre vinni.
Nem egyszer útvesztők, válaszutak előtt állunk.
Régi barátok csalogatnak vissza az akolba. Jön az
idegen és az is tévelyíteni akar. Nincs rettenete-
sebb dolog, mint a tévelygés lelke. Boldog az a
bárány, akit a Pásztor őriz, és nem engedi eltéve-
lyedni.
Áldott legyen az Isten, hogy a Pásztornak
vannak eszközei, melyek által visszaterel ben-
nünket a helyes útra, az igazság ösvényére.
A pásztor terelgeti a nyájat. Nógatja, biztat-
ja. Sok gyöngédséggel, szelíd szeretettel. Korhol-
ja a bárányokat. Áldott idők azok, amikor korhol
bennünket a Szentlélek. Amikor biztat valaminek
a megtételére, vagy szelíden feddőzik velünk,
valami mulasztásunk miatt. Dicsőséges dolog,
mikor a csendességben megszólal a Pásztor
hangja és int, fedd teljes szeretettel. Miért tetted?
Vagy: Miért mulasztottad el? Miért mentél el?
Vagy: Miért maradtál itthon? Miért szóltál, vagy
miért hallgattál?
Amikor téves útra lépünk, reánk kiált a
Pásztor. A mi Istenünk hallgat az ő szerelmében,
nem hallatja szavát, nem kiált, és nem lármázik,

  – 20 –
de amikor az övéi a veszedelem útjára lépnek,
akkor szól. Szól! Nem fárad bele a szólásba! Is-
mét szól! Küldi igéjét, követeit. Csodálatos az,
amikor szól a pásztor.
Évekkel ezelőtt történt a következő két do-
log. Olyan útra indultam, amelyről később kide-
rült, hogy nem a nyáj útja. Abban az időben részt
vettem egy gyülekezeti konferencián, ahol az
egyik előadó, aki a nevemet sem tudta, előadása
közben szóról-szóra elmondta az én esetemet.
Megdöbbentem. Rám kiáltott a pásztor
A másik eset azonban még megdöbbentőbb.
Budapesten a Körút és a Rákóczi-út keresztező-
désénél állottam egyszer. Néztem a tömeget és
önkéntelenül vonni kezdett az idegen. Megállot-
tam a világ szavára és elkezdtem nézni a szemé-
be. Megtetszett. Ekkor egy éles kiáltás hasított
bele a levegőbe: „Béni, látlak!” Megdöbbentem.
Ember nem láthatja, mit gondolok, csak az Isten,
de amit hallok, az emberi szó. Keresem azt, aki
szól. Sehol senki ismerős. De lehetetlen, hogy
hallucinálok, a hangot világosan hallottam. Ezek
pillanatok alatt suhantak át az agyamon. Ekkor
még világosabban, még közelebbről hallottam a
kiáltást: „Béni, látlak!” A hang irányába fordul-
tam és akkor látom, hogy egy fiatalember ütögeti
a barátjának a hátát: „Nem hallod! Hiába kiabá-
lok utánad.” Nem ismertem őket. Tudatlan esz-
közei voltak a pásztornak, én azonban megértet-
tem a szót és engedelmeskedtem neki.

  – 21 –
 „Szól az Isten egyszer vagy kétszer is, de
nem ügyelnek rá. Álomban, éjjeli látásban, mikor
mély álom száll az emberre… ekkor megnyitja az
embernek fülét, hogy eltérítse az embert a rossz
cselekedettől.” Nem engedi a bárányt vesztébe
rohanni, hanem szól, hallják, vagy nem hallják.
Mikor aztán hiábavaló a szó, akkor így szól
a Szentlélek: „Ha pedig nem hallgatjátok ezt,
sírni foga az én lelkem a rejtekhelyeken, a ti ke-
vélységetek miatt és zokogva zokog.” Hály té-
velygő bárány felett zokog a megszomorított
Szentlélek, akik nem engedelmeskedtek az intés-
nek, nem hallgattak az igére, nem hittek a szó-
nak.
Meg ne szomorítsd az Isten Szentlelkét! Hal-
latlanná ne tedd, ha szól hozzád a pásztor. Van
eszköze visszaterelni téged a helyes útra, de ez
már kemény eszköz.
Bot és vessző. Ha a bárány nem enged a szó-
nak, a pásztor előveszi, illetve felemeli a botot.
Nem szívesen sújt, de ha nincs más mód, akkor
megteszi. Nem hagyja az ő bárányát büntetés
nélkül. „Csak titeket választottalak magamnak e
földnek nemzetségei közül, azért büntetlek meg
titeket.” Az övéit, ha bot és vessző árán is, de
helyes útra tereli az Úr.
Nem enged a hívő ember az igének? Van az
Úrnak eszköze, hogy engedelmességre kénysze-
rítse. Csapások, betegségek, halál, anyagi romlás,
mind, mind Isten eszközévé válnak, hogy az

  – 22 –
eltévelyedett bárány visszataláljon a pásztorhoz.
Sok koporsó bizonyult már pásztorbotnak, sok
betegség vesszőnek.
Olvastam egy pásztorról, akit meglátogatott
egy városi hölgy. Feltűnt neki a nyáj között egy
törött lábú bárány. Résztvevőleg érdeklődött, mi
érte a báránykát. „Én törtem el a lábát” – szólt a
pásztor. – „Hogy lehetett ilyen kegyetlen?” –
„Oh, az egy nagyon eleven, ugrándozó bárányka
volt, minduntalan elcsavargott a nyájtól, féltem,
hogy valami szakadékba zuhan. Így mire meg-
gyógyul, mivel karjaimban kell hordoznom, any-
nyira hozzám szokik, hogy nem csavarog el töb-
bé.” – Hány és hány bárányának törte már el így
a lábait az Úr, hogy magához szoktassa.
Áldott Pásztor, aki nemcsak megsebez, de
be is kötözi. Aki ha eltöri lábunkat, szeretetének
karjain hordoz tovább.
Isten hívő gyermekei számára nagy vigasz-
talás a bot és vessző, mert az ő jelenlétének,
megőrző kegyelmének jelei. Nem hagy feddés
nélkül, nem adott át a sátánnak. Vigyáz reám,
őriz, tehát drága vagyok neki. Jaj, annak a bá-
ránynak, amelyikről levette kezét a pásztor, ame-
lyiket odaadott minden tisztátalanságnak nagy
nyereséggel való cselekvésre.
Alázd meg magad a fenyíték alatt, és ha
könnyázott arccal is, de szólj így: „Nem félek a
gonosztól, mert te velem vagy, a te vessződ és
botod azok vigasztalnak engem.”

  – 23 –
 Ismételten ki van téve a bárány annak a ve-
szedelemnek is, hogy elbizakodván, az ördög
tőrébe esik. Micsoda tévelygése a léleknek, ami-
kor így szól: „Gazdag vagyok, meggazdagodtam
és semmire sincsen szükségem.” A jó pásztor
azonban ezen idők számára is rendelkezik esz-
közzel, hogy az elbizakodott bárányt visszaterel-
je a nyájhoz. Az ilyen időkben ugyanis rendsze-
rint szükségtelennek tartja az ember a közössé-
get. A hibák seregét látja testvéreiben, mindenkit
gonosznak lát, csak önmagát mártírnak, meg
nem értettnek.
Az így eltévelyedő bárányra kutyát uszít az
Úr. Ráuszítja a bűneit. Elkövetkezik hamarosan
az életében az idő, amikor egyszerre csak megint
nyomorultnak, kegyelemre szorulónak látja ma-
gát. Utolérik a bűnei. Ő, aki így szólt: sohasem
rendülők meg, egyszer csak sírva, zokogva gyöt-
rődik: „Még a szívem is elhagyott engem.” Ami-
kor valakinek a bűnei, mint a kutyák a báránynak
inába harapnak, akkor kétségbeesve menekül
vissza a pásztorhoz. Az eset előtt felfuvalkodott-
ság van, a romlás előtt kevélység, mondja a Pél-
dabeszédek könyve. Bátran hozzátehetjük azon-
ban, hogy a bűnök kutyái marnak ilyenkor bele az
emberbe, hogy eltévelyedésére rájőve, keresse a
visszavezető utat.
A legfélelmetesebb eszközei közül való ez
az Urnak, de mégis kegyelmének a jele: zuhanni
engedi az övéit, de leesni nem. Mikor már úgy

  – 24 –
érezzük, hogy magunk erejéből is vagyunk vala-
kik, akkor meglazítja rajtunk a megtartás kötelét,
hogy el ne felejtsük, ki a mi megtartónk. Amikor
azt gondoljuk, vétkezni se tudnánk, egyszer csak
félelmes erővel engedi ránk bűneink árját, hogy
meg ne feledkezzünk a vér megtartó erejéről
De környékezi a bárányt ezer és ezer nem
ismert, nem is sejtett veszély. A mi szemeink elől
éppen a legveszedelmesebb és leggonoszabb
fenyegetések vannak elrejtve. Isten kegyelme,
hogy az övéi elől elrejti az éjszaka félelmeit. A
sátán hatalmába került lelkek legszörnyűbb kínja
az, hogy látják azokat a félelmeket, amelyeket az
ő bárányai elől a Pásztor eltakar.
Ezek a veszedelmek azonban megvannak.
Nem szűntek meg Isten hívő gyermekei számára,
de elrejtettek szemeik elől és megőriztetnek
azoktól. Az Úr tűzfalként veszi körül az övéit,
lángol körülöttük az ő szerelmének lángjával.
Amikor veszedelmes útra mennének, útjukba áll.
Ha kell, megszólal a szamár, vagy vihar tör ki a
tengeren, még a hal is benyelheti az övéit, de a
veszedelem útjáról mindenképpen az engedel-
messég útjára kényszeríti az Úr az övéit. Tövissel
rekesztem el útadat és sövényt fonok eleibe,
hogy ne találja ösvényeit, így szól az Úr. Egy-egy
elnézett menetrend, vagy elkésett vonat. Alkal-
matlan időben jött betegség vagy sok másféle
akadályoztatás, ki tudja milyen veszedelmektől
mentettre meg életedet.

  – 25 –
 Körülötted járnak az ő angyalai, hogy őriz-
zenek téged minden utaidban, hogy meg ne üs-
sed lábaidat a kőben. Az Úr tábort jár az őt félők
körül. Paizs és páncél az ő hűsége. Tollaival fe-
dez be téged, szárnyai alatt lesz oltalmad. Elrejt
sátra rejtekében a veszedelem napján.
Ha kell, az angyalok seregét mozgósítja az
Úr, hogy az övéit megőrizze, vagy veszedelem-
ből kimentse. Angyali fejedelemségek járnak
széjjel, hogy járathasson téged mélységek fölött,
mint lovakat a síkon. Mikor az államfő utazik, az
utat, vagy vasutat, amerre menni akar, előre
megtisztítják minden képzelhető veszedelemtől.
Az útvonalat karhatalom szállja meg és őrzik,
hogy semmi veszedelem ne támadhasson.
Isten gyermekei nagyobb biztonsággal jár-
hatnak, mint a királyok, mert a Királyok Királyá-
nak testőrsége vigyáz rájuk. „Íme, Salamon gya-
loghintója hatvan erős férfiú van körülötte.
Izráelnek erősei közül! Mindnyájan fegyverfog-
hatók, hadakozásban bölcsek, kinek-kinek olda-
lán a fegyvere az éjszakának félelmei ellen.” „Az
Úr angyala tábort jár az őt félők körül.”
„Az ördög, mint ordító oroszlán, szertejár,
keresve kit nyeljen el.” A farkas mindig ott ólál-
kodik a nyáj körül, de Pásztor őrzi. Az erősek, az
Isten angyalai ott járnak az Úr gyermekei mellett,
felfegyverkezve az éjszakának félelmei ellen.
Nemcsak az eltévelyedéstől, hanem a farkastól
is megőrzi az övéit az Úr. A farkas minden igyeke-

  – 26 –
zetével arra tör, hogy kiragadja a Pásztor kezéből a
bárányt, ő azonban diadalának bizonyos tudatában
szól így: „Senki ki nem ragadhatja azokat az én ke-
zemből.” Nagyon jól tudta, hogy van valaki, aki
minden erejével, ravaszságával arra tör, hogy kira-
gadja, de azt is tudta, hogy az ő Atyja, aki azokat
néki adta, nagyobb mindennél, éppen azért senki ki
nem ragadhatja azokat az ő mennyei Atyjának ke-
zéből.
A jó Pásztor őrzi a nyáját, ha pedig valame-
lyik az ő bárányai közül eltévelyedik, akkor
megy az elveszett után, míg megtalálja azt. Az is
nagy dolog lett volna, ha Jézus az ég pereméig
megy az ő juhai után, még nagyobb, ha föld
mélységéig. Ő azonban a pokolra szállott alá.
Nem az akol széléig ment juhaiért, hanem
bezáratta magát velük együtt oda, hogy így sza-
badítsa ki őket. Némelyikért félelmetes, szörnyű
mélységekbe kell leszállnia, de ő megy utánuk,
míg megtalálja őket.

A menny dicsősége, angyalkarének,

Lelkes állatok, a huszonnégy vének;
Nem boldogít még a korona sem,
Nem, nem, mert bárányaimat keresem.

Leszállok a fényből, elhagyom otthonom,

Jutalmam gúnyözön, nem lesz otthonom;
Nem rettent vissza a keresztfa sem,
Nem, nem, mert bárányaimat keresem.

  – 27 –
 Nincs, ki megértsen, nincs aki keressen,
Alig van ember, aki meg ne vessen;
Fára szegeznek, átverik kezem,
Izzó szeretettel mégis keresem.

Járok bűntanyákon, céda nők között,

Oh, az én báránykám úgy kivetkőzött;
Istent szeretni nincsen vágya sem,
Reménykedő hittel mégis keresem.

Mék, míg megtalálom, ami elveszett,

Mék, míg megragadom reszkető kezed;
Nem drága vérem, sem az életem,
Elveszett bárányaimat keresem.

Megy az elveszett után, míg megtalálja azt.

Nem lesz nyugalom és békesség, nem lesz igazi
öröm a mennyekben addig, amíg a Pásztor az
utolsó elveszettet is meg nem találja.

Legelteti.
Füves legelőkön nyugtat engem – mondja a
zsoltáríró. A bárányok létérdeke a jó legelő. Ami-
kor az Úr Jézus végignézett a sokaságon, azt
állapította meg, hogy el vannak gyötörve, mint a
pásztor nélkül való juhok. Nem volt, aki legeltes-
se őket. Amikor Jézus kezdte őket legeltetni, ak-
kor elálmélkodtak az ő beszédein, mert nem úgy
tanította őket, mint az írástudók, hanem úgy,
mint akinek hatalma van.

  – 28 –
 A legelő tehát az Isten igéje. Az igaznak szá-
ja sokakat legeltet – mondja a Példabeszédek
könyve. A vigasztalás, a tanács nélkül való el-
gyötört lélek tudja csak igazán, milyen ajándék,
milyen üdítő friss legelő a vigasztalás, a tanács.
Az egyedül való félelemben reszkető tudja meg-
ítélni, micsoda üdítő legelő a biztatás, a Pásztor
bátorító beszéde.
A jó pásztor füves legelőkön legelteti az ő
juhait. Sajnos, vannak sivár, kopár mezők, van-
nak kiszáradt sivatagok, vannak mérges növé-
nyeket érlelő legelők. Jaj, azoknak a bárányok-
nak, amelyek ezekre a mezőkre tévednek. Ame-
lyek elhagyták Isten igéje üdítő mezejét és a világ
rikító, virágos, de mérges rétjein akarnak táplál-
kozni.
A jó pásztor jó legelőkön legelteti az övéit.
Az egyik ilyen mező az Írás. Isten hívő gyerme-
keinek égő hittel, sóvárgó vágyakozással kell élni
az igével. A mező, amire a Pásztor hajtja az övéit,
mind jó. A teljes Írás Istentől ihletett. Ne higgye
senki, hogy az Írásnak ez vagy az a része Isten
kijelentése csupán. A teljes Írás. Vannak, lehet-
nek az Írásnak olyan részei, ahol nem találom
benne a lelki táplálékot, de még azt is be kell
vennem, mert a Pásztor akarja.
Az Írást semmi nem pótolhatja, az Írás min-
dent pótol. Nem az igéről írott könyveket kell
olvasnod, hanem az igét magát. Jaj, annak, aki
csak prédikációkat hall az Írásból; még rosszabb,

  – 29 –
ha csak az Írásról. Jaj annak a báránynak, ame-
lyik csak hall a mezők szépségéről, de maga so-
hasem kóstolta meg. Belemerülni az igébe. Hadd
vegyen körül, hadd járjon át. Amelyik bárány
sokat jár a füves legelőn, az legelőillatú lesz. Át-
járt-e téged az Ige dús rétjének az illatja? Árad-e
belőled az ige?
A bárány a legelőn él. Nemcsak belőle, ha-
nem rajta. Ott pihen, ott táplálkozik. Isten gyer-
mekei számára is életelemmé kell, hogy legyen
az ige.
Legyen lábaidnak szövétneke, ösvényeden
világosság. Legyen számodra élet, táplálék, ami
után éhezik és szomjazik a lelked. Legyen vi-
gasztalás, segítség, erősség a nyomorúság idején.
Aki az ige mezején jár, az hamar megtapasz-
talja, hogy: „Ha nem a te törvényed lett volna az
én gyönyörűségem, akkor elvesztem volna az én
nyomorúságomban.” Mivel pedig a törvényében
gyönyörködött, így szólhat: „Hittem, azért szól-
tam, noha igen megalázott valék.”
A másik mező, ahol az Úr legelteti az övéit,
a közösség. Az Úrral és az ő gyermekeivel való
együttlét. Amikor növekednek egymás hite által
Ez volt az a hajlék, ami után vágyott a zsoltáríró
lelke, amikor így szólt: „Egyet kérek az Úrtól,
azért esedezem, hogy lakhassam az Úr házában
életemnek minden idejében; hogy nézhessem az
Úrnak szépségét és gyönyörködhessem az ő
templomában.”

  – 30 –
 Ott az Úr templomában van a szent kenye-
rek asztala, az égő kandeláberek, a bűn és hála-
áldozati oltárok. Oda vágyik a hívő lélek, amikor
éhes, hogy megelégíttessék az élet kenyerével,
amikor világosságra van szüksége, hogy világít-
son előtte a világ világossága. Ott tapasztalja
meg a vér bűnt eltörlő erejét és ott juttathatja
kifejezésre háláját Isten dicsérete, vagy hálaáldo-
zata útján. Ezért vágyik az Úr templomába.
Ezen jelek nélkül a legékesebben feldíszített
székesegyház sem az Úr temploma, ezek által a
jelek által pedig a legutolsó faluvégi viskó is azzá
lesz. Jézus bárányai vágyakoznak az ő nyájával
való közösség után. Nincsen forróbb vágyuk,
mint szüntelen zavartalan közösségben lenni az
Úr gyermekeivel.
Valami nagyon fontosat azonban jegyez-
zünk meg. Azért vágynak oda, hogy nézhessék
az Úrnak a szépségét. Távolról sem azért, hogy
ítélgessek közösségbeli testvéreik hibáit. Jaj, an-
nak, aki a közösségbe nem Jézusért, az ő szépsé-
géért jár. Mindig akadnak leányok, akik a fiatal
emberekért és viszont mindig vannak fiatal em-
berek, akik a leányokért jönnek, de ezek nem a
Jézus bárányai, hanem ragadozó farkasok, akik
csak rombolást és pusztítást jelentenek. De bárki,
aki nem egyedül Jézusért, az ő szépségéért jön,
nincsen az Úrtól, hanem az ördögtől. Téged mi
tart Isten gyermekeinek közösségébe? A közös-
ség vezetőjének kedvessége? Az a szeretet, ami-

  – 31 –
vel ott körül vesznek? Az a szolgálat, melynek
dicsősége rád árad? A barátaid? Az érdekeid? Jaj
neked, ha nem Jézus szépsége az, ami oda von.
De mi az, ami visszatart Isten gyermekeinek
a közösségétől? A hívők bűnei? Ne arra nézz,
hanem nézd a Jézus szépségét, amely a legrútabb
templomot is széppé tudja tenni. Abban a bizo-
nyos betlehemi istállóban angyaljárás volt, kirá-
lyok és bölcsek hajtottak ott térdet, mert ott volt
Jézus. Ma is úgy van az, hogy legyen a környezet
akármilyen nyomorúságos, legyenek a környe-
zők akármilyen haszontalanok, ahol Jézus van
ott, az ő dicsősége betölti a házat.
Jézus bárányainak szüksége van a közösség-
re, mert ott van Jézus
Az magától értetődő, hogy a templom annál
szebb, minél tisztább, minél ékesebb. Ezért foly-
tatja így a zsoltáríró: Gyönyörködhessem az ő
templomában. Milyen a te templomod? Üres?
Sötét? Hideg? Jól lehet, hogy ilyen, de el ne fe-
ledd, hogy nálad nélkül még üresebb, a te bi-
zonyságtételed nélkül még némább, a benned
lévő világosság nélkül még sötétebb, a te szerete-
ted nélkül még hidegebb lesz.
Nem azzal segítesz, hogy elfordulsz tőle. Ha
üres, töltsd meg. Hívogass és légy ott magad is.
Ha néma, énekelj és imádkozz benne. Ha sötét,
világíts benne te magad. Ha hideg, ha nincsen
benne szeretet, akkor annál inkább szükség van a
te szeretetedre.

  – 32 –
 Tisztátalan? Hamar fogj hozzá a takarítás-
hoz magad körül. Ha így jársz az Úr templomá-
ba, meglátod, hogy az első napok eltelte után
gyönyörködhetsz benne.
Az Úr ott van az ő templomában. A Pásztor
ott van az ő nyájánál. Aki vele igazi közösségben
akar lenni, a templom minden ódonsága, a nyáj
minden nyomorúsága mellett is csak úgy lehet,
ha oda csatlakozik.
Ha fölébredt benned a vágy a Pásztor után,
hogy nézhesd az ő szépségét és így szólsz:
„Mond meg nékem te, akit az én lelkem szeret,
hol legeltetsz, hol deleltetsz?” – akkor hald meg a
választ is reá: „Jöjj ki a nyájnak nyomdokain.” A
maga nyomorúságába elmerült, kisértéseivel
való vesződésbe szinte beleveszett lelket a kö-
zösségben akarja megeleveníteni Jézus.
Sokan próbáltak már egyfogatú keresztyén
életet élni a közösségtől, a nyájtól elszakadtan, de
előbb-utóbb pusztaságba jutottak, ahol lelkük
eltikkadt, szívük elbágyadt bennük és még min-
dig Isten kegyelme volt, amikor eltaláltak a nyáj
nyomdokaira. Sokan közülük elvesztek, mérges
növényt legeltek. Jöjj vissza a nyájnak nyomdo-
kaira, hogy nézhesd az ő szépségét és gyönyör-
ködhess az Úr templomában.
A jó Pásztor legelteti a nyáját. Az ige és a
közösség által. A legeltetéssel vele jár, hogy nem
bocsátja szabadon őket. Más az, amikor a jószá-
got csak úgy kicsapják a mezőre és más, mikor

  – 33 –
legeltetik. A legeltetés a pásztor irányítása mel-
lett történik. Mit jelent ez? Azt, hogy tőle függ
mikor és mennyit legel a bárány. Csodálatos do-
log ez. Ha ezt egy hívő lélek eszébe veszi, csak
csalódástól és fölösleges aggodalomtól óvja meg
magát, viszont sok önvizsgálatra készteti.
Az Úrtól függ, hogy mikor nyitja meg szá-
momra az Igét és mikor áldja meg a közösségi
összejövetelt. Van eset, amikor nem szól, hallgat.
Isten sehol sem kötelezte magát arra, hogy ami-
kor nekem tetszik, akkor mindig szól. Akkor szól
hozzám, amikor nekem szükségem van rá. Csak
az ember beszél fölöslegesen. Isten soha. Isten
szükségem szerint beszél velem. Ezért van az,
hogy nem mindig van kijelentése számomra az
igének, nem mindig van mondanivalója szá-
momra a közösségben. Nekem azonban minden-
kor készen kell lennem arra, hogy megszólít.
Olyan vagyok, mint egy rádiófelvevő készü-
lék. Nem tudom kikényszeríteni, hogy szóljon az
ige, de készen kell lennem, hogyha szól, akkor
halljam.
Van azonban eset, amikor Isten a bűneink
miatt hallgat. Az engedetlenek sivatag helyen
lakoznak – mondja a zsoltáríró. Az engedetlent
nem legelteti a Pásztor. Ábrahámhoz engedetlen-
sége miatt 13 esztendeig nem szólt az Úr. Nyolc-
vanhat éves korától kilencven kilenc éves koráig.
(1Móz 16, 16. és 17, 1.) Micsoda sivatag lehetett
ez a 13 esztendő Ábrahám számára. Az ilyen

  – 34 –
időszakban hiábavaló a szomjúság és az éhség.
Az Úr hallgat.
Legeltet. Ha megszűnik a legelő fordulj az
Úrhoz, vizsgáld meg magad, nem engedetlensé-
ged miatt van-e? Ha nem, úgy várjad az Úrat,
míg megtér hozzád. Idejében legelőre és friss
vizekhez vezet téged. Ha pedig megmutatta en-
gedetlenségedet, alázd meg magad hatalmas
keze alatt, hogy ő is felmagasztaljon téged.

Hazahajtja.
Alkonyodik. Nőnek az árnyak, mert a nap
alászállott az ég peremén. Milyen félelmes, ami-
kor jön az éjszaka és valakinek nincsen éjszakai
szállása. Nyugtalanító. Amikor kivirágzik a man-
dulafa, kipattan a kapor, mindig közelebb az idő,
hogy az utcán körül járnak a sírók és a lélek meg-
tér ahhoz, aki adta volt azt.
A pásztor nélkül bolyongó bárány számára
az a legrettenetesebb, hogyha eljön az éj, nincsen
hova mennie. Arról minden ember meg van győ-
ződve, noha nem szeret is beszélni róla, hogy
egyszer innét menni kell. De hova? Oh, ha bizo-
nyos volna, hogy a koporsó után nincsen semmi.
Oh, ha bizonyos volna, hogy az embernek vége
hasonlatos az oktalan állatnak végéhez. Akkor
leszámolva mindennel, amit itt kell hagyni,
könnyű volna az elköltözés. De kérdezd csak
meg a szívedet, noha annyira tagadod, ha annyi-
ra bizonyosnak látszol is a dologban. Kérdezd

  – 35 –
meg csak a szívedet csendes nyári estén, vagy
fagy borította fehér téli éjszakán, amikor körül
járnak a betlehemesek és te olyan rettenetesen
egyedül, elhagyottnak érzed magadat. Kérdezd
csak meg a szívedet, nem kél-e benne kétség-
beesett tiltakozás arra a gondolatra, hogy semmi,
semmi nincs a koporsón túl.
Miért félsz tőle, ha nincsen semmi? Hiszen
megsemmisülni jó? Nem? Nem lesz fájdalom,
nem lesz gyalázat, nem lesz nyomorgás. Miért
félsz hát mégis? Se nem bizonyítom, se nem vi-
tatkozom ez alkalommal. Kérdezd! Kérdezd meg
egyszer nagy – nagy csendességben a szívedet.
Az a tény, hogy egyszer menni kell. A pász-
tor befejezi napi munkáját és hazahajtja a bárá-
nyait. Csak az övéit. Tolvaj volna, ha a másokét
is hazahajtaná. Azért nem félnek az Úr bárányai,
mert őket a Pásztor hajtja haza.
Sok mindent jelent ez. Mindenekelőtt ezt,
hogy haza. Gyönyörű szép mezőn legelteti azt
övéit. Őrzi, gondozza, hordozza, szereti, de ez
nem az otthonuk. Ajkukon égő vággyal kél az
ének: „Vágyom haza valódi otthonomba, ahol
Atyám lakik,.” Jézus bárányai tudják, hogy ami a
koporsón túl következik, az az otthon. Nem pró-
bálom meg leírni az otthon szépségét. Olyan
hiábavaló emberi erőfeszítés lenne ezzel az alka-
lommal. Elég, ha ezt jegyezzük meg nagyon ha-
tározottan, hogy hazamegyünk. Abba az otthon-
ba, amit Jézus készített az őt szeretőknek. Azért

  – 36 –
ment előre, hogy helyet készítsen, hogy amikor
készen lesz, akkor ismét eljöjjön és magához ve-
gyen minket. Hívő testvérem, tedd félre a félel-
met, az aggodalmat, ne nyugtalankodjék a te
szíved, se ne féljen: az, ami a síron túl vár, az
otthonod. Hűséges, aggódó szívű Atyád várja ott
haza tékozló fiát.
Nagyon nagy kegyelem, hogy Jézus hajt
bennünket haza. Nem akkor megyünk, amikor
akarunk, hanem akkor, amikor neki tetszik. Éle-
temnek az ideje a kezedben van Uram – mondja
a zsoltáríró. Nem emberektől, nem véletlentől,
nem betegségtől, szerencsétől, vagy szerencsét-
lenségtől, hanem egyedül Istentől függ, meddig
tart valakit a földi mezőkön. Nincsen nagyobb
balgaság, mint aggódni az élet felől, azt gondolni
valakiről, hogy mert beteg közelebb van a halál-
hoz, mint aki egészséges. Akkor hajt haza az Úr,
amikor akar, amikor elérkezett számomra az est.
Az a csodálatos, hogy mindennek dacára
hazamegyünk. Tudjuk, hogy ha ez a mi földi
sátorházunk elbomol, épületünk van Istentől,
nem kézzel csinált, hanem maradandó hajlékunk
a mennyben, mégsem kívánunk levetkőztetni,
hanem felöltöztetni, hogy a mi halandó elnyelje
az élet. Hajtani kell az Úrnak bennünket haza. A
hívő lélek természetes, Isten akarata szerint való
állapota, hogy ragaszkodik az élethez. Nem
egészséges és nem Isten szerint való a halál után
való sóvárgás. Jézus juhai ösztönszerűen ragasz-

  – 37 –
kodnak a mezőhöz, amelyiken legelteti őket az
Úr. Így szólnak az apostollal: Nékem az élet
Krisztus, a meghalás nyereség, de ha a testben
való életem munkámat gyümölcsözteti, hogy
melyiket válasszam, meg sem mondhatom. Szo-
rongattatom e kettő között.
Mikor azonban megérzi a bárány, hogy el-
érkezett a hazatérés ideje, akkor boldogan enge-
delmeskedik Urának és hálatelt szívvel így szól:
Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat
elvégeztem, a hitet megtartottam.
Oh áldott, boldog pillanat az, amikor feltá-
rul a báránya lőtt a menny kapuja, ajkán felcsen-
dül az ének: Elmegyek, hadd megyek Jézusomat
látni, meg, Vággyal van a szívem tele, Őt fogadni
örökre be, Trónjához én elmegyek.
Egyszer eljön az idő, hogy nőnek az árnyak,
hogy alászáll életem napja.

  – 38 –