A kereszténység kialakulása és korai története 2.

Sorolja fel és jellemezze a patrisztikus teológia fő áramának legfontosabb irányzatait és szerzőit!

apostoli atyák: ők az első generációja a szent atyáknak -> kapcsolatban voltak az apostolokkal
a keresztény gyülekezeteknek írtak, főleg leveleket -> morális, hitéleti céllal írták, nem teológiai
gnosztikusok ellenfelei
mai ortodox irány
pl.: Római Szt. Kelemen, Anthiókiai Szt. Ignác
a Kr.u. II. század a görög apologéták (= hitvédők) kora -> ők szakítottak az apostoli atyák hagyományával
a keresztényüldözések miatt kifelé írnak, apológia műfajban -> céljaik:
- visszautasítani a vulgáris vádakat, bebizonyítani, hogy a keresztények jámborak és veszélytelenek,
nem veszélyeztetik a birodalom létét, sőt inkább nagyon is jó állampolgárok
- bebizonyítani, hogy a pogány filozófia rossz, vagy legalábbis rosszabb, mint a kereszténység
a pogányságnak írnak, őket támadják
a kereszténységet filozófiának fogják fel
pl.: Jusztinosz, Tertullianus, Órigenész, Alexandriai Kelemen, Nüsszai Szt. Gergely, Szt. Ágoston,
Jeromos, Pszeudo-Dionüsziosz Areopagitész

A II. századtól
o a gnoszticizmus és a dokétizmus: Krisztus valódi emberségét vonják kétségbe
o más nézetek Krisztus valódi istenségét vonják kétségbe.
o monarchianizmussal és a szubordinacianizmussal való összecsapás vezet a Nikaiai (325) és a
Konstantinápolyi (381) zsinathoz.
IV–VI. század
 egész filozófiai rendszerre próbálják ráépíteni hitüket.
 krisztológiai iskolák alakulnak, Alexandriában és Antiochiában.
 Három nagy zsinat is foglalkozik a kérdésekkel: az Efezusi (431), a Khalkédóni (451) és a II.
Konstantinápolyi (553).
 E korszak végére tisztázódik, miben áll „embersége” és „istensége”.

Jusztinusz (Kr.u. I. század eleje)

ellenezte a platonizmusban, hogy minden lélek halhatatlan függetlenül a büntetéstől és jutalmazástól
epikureizmus tagadja az isteni gondviselést
a sztoánál az isteni gazságosságot sérti szerinte, hogy az isteni gondviselés nem az egyedekkel foglalkozik,
és nincs jutalom vagy büntetés
doktrinális probléma a pogány vallásokban még a politeizmus
műve: Párbeszéd a zsidó Trüphónnal

Tertullianusz (Kr.u. I–II. század)

főleg Markion és a gnosztikusok ellen írt vitairatokat
Markion:
 jótól csak jó tud származni, rossztól csak rossz -> a Jó és Rossz Tudás Fája arra utal, hogy két Isten
van:
1) ószövetségi Teremtő isten, aki büntető, harcos, tökéletlen de nem gonosz -> miatta van bűn
2) az újszövetségi jó Isten felette áll, ő Krisztus által nyilatkoztatja ki magát -> ez a Krisztus nem az
ószövetségi próféták hirdette messiás
 Krisztusnak látszat-teste (dokészisz) van csak -> a valóságos teste mennyei eredetű, földi születés
nélküli
T. ellenérvei:
 Istennek a legnagyobb tökéletességgel kell rendelkeznie, és az kizárja, hogy kettő legyen (mert akkor
már nem lenne a legfőbb nagyság)
 a teremtés hozzátartozik az istenséghez, de Markion szerint csak a Teremtő teremtett, a másik Isten
nem

1
  a jó és a rossz megkülönböztetése sem feltételez két istenséget -> egy isten teremtette az ellentéteket,
mert az így hoz harmóniát
 vagyis ugyanaz a Teremtő, aki a Megváltó
T. sztoikus „materialista” volt, vagyis a lélek és Isten is szerinte test, mert a test az, ami képes kihatni másra
de ez olyan finom anyag, hogy az nem található meg az empirikus világban, szinte már testetlen
nem választja el a lelki és testi folyamatokat (arisztotelészi gondolat), hanem minden lelki folyamatnak van
testi megfelelője és vica versa -> az ember nem csak lélek, hanem lélek és test egyszerre

Két egymással szemben álló felfogás: az alexandriai iskoláé és az antiókhiai iskoláé. Ezek eredetileg
exegétikai iskolák, az alexandriait az allegórikus írásmagyarázat jellemzi (Philón, Kelemen,
Órigenész), az antiókhiai ezzel ellentétben az Írás szó szerinti értelméhez ragaszkodik.
Antiókhiai krisztológia: exaltációs (felemelkedő, felszálló)
Péter pünkösdi beszédét veszik alapul (ApCsel 2). Krisztus emberi természetéből indulnak ki, melyet a
Logosz magára vesz. A kettő egysége csak a feltámadás után válik nyilvánvalóvá, és akkor dicsőül
meg. Erősen hangsúlyozza a két természet különbözőségét.
Megvan benne az a veszély, hogy ha végletes formában alkalmazzák, ketté vágják Krisztus lényét.
Alexandriai krisztológia: inkarnációs (leszálló)
A kiindulópont a János-evangélium prológusa: a Logosz, aki magára ölti az embert, nem úgy, hogy felemeli
magához az emberi természetet, hanem úgy, hogy alászáll és megtestesül. Krisztusban az istenit
hangsúlyozza. A két természet egységét hirdeti, de úgy, hogy az emberi bár megvan, háttérbe szorul.
Az a veszélye, hogy ha végletes formában alkalmazzák, Krisztus emberi lénye beleolvad az istenibe.

Alexandriai Kelemen (Kr.u. I–II. század)

először vezeti be a filozófiát az egyházi tanításba.
sok nézetet átvesz a gnosztikusoktól
az igazság: a dolgok természete. Isten természete pedig: ő a Lélek (Jn 4,24).
Nézetei ezoterikusak, kifejezéseit a misztériumtanokból meríti, a Szentírást allegorikusan magyarázza.
krisztológiai gondolatmenetét a Logoszra építi
a Logosz létében Kelemen három szakaszt különböztet meg:
1. Az isteni értelem, amely azonos Istennel
2. A világértelem, világlélek, saját hüposztaszisszal.
3. Az egyházban Krisztus a mennyei tanítónk, atyánk, anyánk, táplálónk. A Krisztus-Logosznak azért
kellett emberré lennie, hogy a szeretet mennyei tanítását átadja.
határozottan állítja, hogy a Logosz leszállt (katabazisz) a testbe
az emberi lélekben is ott vannak a logosz-csírák széttörten
szerinte az igazi keresztény az, aki igazán tud, aki megérti azt, amit hisz -> erre kevesen képesek, elitizmus
tudományosan próbálja kifejteni a hitet – el kell jutni egy előfeltétel nélküli kezdethez a teológiában (értsd:
Isten)
Elutasítja a dualista dokétizmust: Krisztus minden tekintetben mentes a szenvedélyektől és a szenvedéstől. A
vezérlő hatalom Krisztusban a Logosz, aki Krisztus emberi természetének kizárólagos irányítója.

Órigenész (Kr.u. I–II. század)