William R.

Forstchen

ARÉNA

BUDAPEST 1995
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült
William R. Forstchen
Arena
Published by HarperCollins Publishers, 1994
Trademark and text copyright © 1994 by Wizard of the Coast, Inc.
Used under authorization
Magic: The Gathering is a trademark owned by Wizard of the Coast, Inc.

Fordította Kertész Balázs

Minden jog fenntartva, beleértve az egész vagy részletek reprodukálásának jogát!

All rights reserved!

A címlapon az eredeti borító látható.

Tipográfia: Boros Zoltán és Szikszai Gábor

Műszaki szerkesztés: Adamov András

Hungarian translation © 1995 Neotek Kft.

Hungarian edition © 199S Neotek Kft.

ISBN 963 85475 I 0

A kötet kizárólagos terjesztője a TóthÁgas Könyvterjesztő Kft.

1047 Budapest, Perényi Zsigmond u. 15.
Kiadja a Neotek Kft. Felelős kiadó: A Neotek Kft. ügyvezető igazgatója.
Felelős szerkesztő: Héjjas Miklós. Korrektor: Bóday Tamás. Szedés, tördelés:
Neotek Kft A nyomdai munkálatokat az Egyetemi Nyomda Kft. végezte.
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 95.3764
Felelős vezető: Sümeghi Zoltán igazgató.
Terjedelem: 19 ív
Készült Budapesten az 1995. évben.
Kevin Maladynek és John Minanak ajánlom ezt a
könyvet − biztosan tudom, hogy örömüket lelik benne.

1. fejezet
− Hagyd szabadon a küzdőkört!
Garth követte az utasítást, miközben láthatóan remekül mulatott az
önmagát körmesterré kinevezett, elképesztően toprongyos öregember
váratlanul határozott fellépésén. Elvegyült az összeverődő tömegben.
Miután észrevette, hogy az épület árnyékában meghúzódó gyümölcsárus
figyelmét tökéletesen leköti a készülődő látványosság, kiszolgálta magát
egy varnalka-naranccsal, aztán hagyta, hogy magával sodorja a sokaság.
Tőrével lecsapta a gyümölcs kérges tetejét és mohón leöblítette a
mögötte álló hosszú út torkot kaparó porát a bőségesen kotyogó lével.
Megigazította a bal szeme fölött viselt kötést és széles ívben megkerülte
a csődületet, az előbbihez hasonló szerencsés alkalomra lesve.
Minthogy őszinte sajnálatára ilyesmi nem adódott, közelebb furakodott
az általános izgalom forrásához.
Két harcos állt az utca közepén, elővigyázatosan szemmel tartva
egymást, miközben a csípős esti levegő ellenére levetették köpenyüket.
Egyre duzzadt körülöttük a tömeg, emberek áradtak elő a sikátorokból,
a nyomortanyákról, a düledező házakból. Megfáradt és nehéz sorsú
emberek, akik kevés jóra számíthattak életükben és többnyire annyi sem
jutott nekik. Ezúttal azonban minden okuk megvolt a vidámságra.
Végtére is nem mindennapos esemény, hogy ingyen tekinthetnek meg
egy igazi párbajt, ráadásul annak is meglehetősen csekély volt a
kockázata, hogy megsebesítsen valakit egy elszabadult varázslat. Az
emeleteken felhúzták a redőnyöket, kitárultak az ablakszárnyak, az
emberek kihajoltak az utca fölé, nehogy lemaradjanak az eseményről.
A rongymók öreg peckesen járkált fel és alá jelentősége tudatában,
magasra emelgetve vézna és módfelett mocskos lábát, mintha ő maga
lenne az Aréna Nagymestere. Mikor elérkezettnek látta a pillanatot, egy
kört rajzolt a porba a szertartásos aranypálcát helyettesítő törött bottal,
és a harcosokhoz fordult.
− Nevezzétek meg magatokat és a Házatokat!
− Webin vagyok, Kestha − vetette oda a keményebb kötésű harcos és
megdöngette a mellét.
− Okmark, a Fentesk Házból − mondta nyugodtan a másik.
− A harc típusa?
− Egy varázslat, döntésig − jelentette ki Okmark.
Webin egyetértően felmordult.
A csődület izgatottan adta hátra a neveket azoknak, akik
hallótávolságon kívül álltak. Aggastyánok, asszonyok, de még a
legapróbb gyerekek is nyomban sorolni kezdték a két harcos
eredményeit; emlékezetes győzelmeiket, váratlan vereségeiket, és
fennhangon emlegették azokat az erényeiket, melyek e pillanatban
előnyt jelenthetnek a másikkal szemben.
A Fentesk harcos levetett köpenyét egy utcakölyöknek dobta, aki a
kör széléhez sompolygott. A fiú áhítatosan megbámulta a gazdagon
hímzett köpenyt, majd észrevétlenül kezdett vele eloldalogni. A Fentesk
harcos megperdült és rászegezte a tekintetét. A fiú megtorpant.
Okmark azután az ellenfelére pillantott.
− Eltekinthetnénk a harctól − jegyezte meg csendesen.
A kilátásra, hogy elmaradhat a mulatság, a tömeg csalódottan
felmorajlott, de Okmark ügyet sem vetett rájuk. Egyenesen a szürke
egyenruhás harcosra nézett és lassan kinyújtotta a kezét, lefelé fordított
tenyérrel. Ez a békülés gesztusa volt, azzal az árnyalatnyi, bár annál
jelentősebb értelmezési többlettel, amit csak avatott szemek ismernek
fel, és azt mutatja, hogy nem behódolásról, hanem ajánlatról van szó.
Webin válaszként dühösen a földre köpött és a közönség felujjongott.
Okmark vállat vont, jelezve, jöjjön, aminek jönnie kell.
A rongymók továbbra is peckesen sétált a küzdőkör szélén,
türelmesen kivárva, hogy a két harcos befejezze a szertartásos
előkészületeket − lehajtott fejjel, karjukat széttárva gyűjtötték az erőt.
− Négy az egyhez a Szürkére! Tartom a téteket, ha úgy gondoljátok,
hogy a Szürke győz! − harsant egy hang a csődület mögött. Azonnal
féktelen tülekedés támadt a hang gazdája körül, nehogy elmulasszák a
szerencsének ezt az ajándékképpen fogadott, bár félig sem legális
félmosolyát.
Garth csendben állt és figyelmesen szemlélte a két vetélytárs
előkészületeit. Megcsóválta a fejét. Oly nyilvánvaló! Jobb kezével
kitapogatta az övén csüngő erszény tartalmát. Mindössze néhány
rézpénz lapult benne. Épp hogy elegendő egy étkezésre és valami
hitvány fedélre a feje fölé a következő éjszakára.
Utat tört magának a zugbukmékerhez, elővette a pénzérméket és
csendben várakozott. Végül előrenyújtotta a kezét. A bukméker őszinte
lenézéssel mérte fel a szerény tétet.
− A Narancssárgára − mondta Garth, a Fentesk-ház színére célozva.
A bukméker sandán végigmérte Garthot és felröhögött. Garth hűvös
tekintetének súlya alatt azonban hamar elmúlt a jókedve.
− Azt tanácsolom, fogadd el − mondta Garth. Vihogás támadt az
összegyűlt fogadók körében, mintha valami egészen elképesztő
ostobaságot hallottak volna.
− Én csak a Szürkére tett téteket fogadom el. Tágulj innen, félszemű,
mielőtt még jobban felbosszantanál.
Garth elsiklott a sértő hangsúly fölött.
− Talán neki dolgozol? Lehet, hogy ez egy jóelőre megbeszélt harc,
és már pontosan tudod, ki lesz a győztes? − érdeklődött ártatlanul Garth.
A fickó egy aggodalmas oldalpillantást vetett az üzletfeleire, akik
hirtelenjében támadt érdeklődéssel kezdték figyelni a társalgást, jóllehet
még mindig az volt a véleményük, hogy Garth holmi vidéki bugris
valahonnan az Isten háta mögül, és mindenáron el akarja veszteni a
nyomorúságos pénzét, azért fogad Webin biztos győzelme ellen.
− Egy a kettőhöz − szögezte le megfellebbezhetetlenül a bukméker.
− Egy a négyhez − javasolta csendesen Garth és a tőre markolatára
csúsztatta a kezét.
A bukméker körülpillantott, ám kénytelen volt belátni, hogy
semmiféle támogatást nem remélhet a sokadalomtól.
− Egy a négyhez − sziszegte indulatosan, miközben bevéste a
rovátkáját egy sima falemezkébe, amit aztán Garth markába lökött.
Garth bólintott és visszafordult, hogy ne mulassza el a küzdelem
egyetlen pillanatát sem. Kezét összefonta szorosra húzott köpenyén,
védelmül a csípős esti levegő ellen.
 Lassan elült a zaj, ahogy elhelyezték az utolsó téteket is és mindenki
az előkészületek végét várta.
A Szürke végzett elsőként. Fejét felszegve kitárta karját és kilépett a
kör mellé rajzolt, négyszög alakú semleges zónából. Noha a
Narancssárga még nem fejezte be a felkészülést, a Szürke meglendítette
a kezét és a tömeg elcsendesedett. Garth megcsóválta a fejét. Webin
nem várta meg a körmester vezényszavát, ami vitathatatlanul a
szabályok felrúgását jelentette. Igaz, ez utcai harc volt, és aki az ilyen
összecsapások során a szabályokban bízik, az túlságosan ostoba ahhoz,
hogy életben maradjon. És többnyire nem is marad életben.
Ködfolt kezdett kialakulni a kör közepén, egyre sűrűbben kavargott,
és a Narancssárga még mindig nem mozdult. Talán nem is tudatosult
benne, hogy a Szürke megkezdte a támadást. Újabb örvénylés támadt a
köd belsejében, majd hirtelen felfénylett, túlvilági fénye visszaverődött
a nézők egybefolyó, sápadt arcán. A fény hirtelen elhalványult, kioltotta
egy baljós fagyhullám.
− Élőhalott! − szakadt ki valakiből a felismerés.
Rothadó alak tűnt fel a kör közepén és bizonytalan léptekkel, de
végtelen céltudatossággal indult a Narancssárga harcos felé, aki végre
felrezzent. Felemelte a fejét. Belépett a körbe és a jobb csípőjén lógó
tarsolyba nyúlt. Váratlanul egy kis felhő jelent meg az élőhalott fölött,
villámok és lángnyelvek csaptak elő belőle, elvakítva a nézőket, akik
hátrahőköltek az egyre haragosabban bömbölő mágikus viharfelhő elől.
Füstfoszlányok sodródtak a nézők felé, és Garth az arca elé rántotta
köpenyét, ahogy megcsapta a hamuvá perzselődő hús orrfacsaró bűze.
Döbbent csend ülte meg az utcát. Okmark, mindvégig az ellenfelén
tartva tekintetét, végül megengedett magának egy röpke mosolyt.
− Attól tartok, jó uram, minthogy győztem, jogomban áll magamnak
követelni a varázslatodat.
A Szürke harcos segélykérően pillantott a tömegre. Garth
megcsóválta a fejét. Alig néhány másodperccel ezelőtt a Szürke még a
csőcselék bálványozott hőse és bajnoka volt − ám azóta elúszott rajta a
többség pénze, és ez a tény alapvetően befolyásolta az iránta táplált
érzelmeket. Garth gyorsan a zugbukméker felé pillantott. A fickó
sebesen inalt egy sikátor torkolata felé és Garth számára világossá vált,
amit eddig csak gyanított. Színjáték volt az egész, ócska beugratás,
hogy minél lelkesebben fogadjon, és minél többet veszítsen a nép.
Webin idegesen méricskélte a tömeget.
− Halálig, halálig! − kiáltotta el magát valaki. A tömeg azonnal
felkapta a kiáltást, és vérszomjasán a kör széléig nyomult. Webin, aki
néhány perccel ezelőtt még oly kihívóan és dölyfösen viselkedett, most
idegesen kapkodta ide-oda a tekintetét, végül Okmarkra pillantott.
− Egyetértesz? − kérdezte halkan Okmark, miközben visszalépett a
semleges zónába, egyértelműen jelezve, hogy a maga részéről nem
kívánja folytatni a harcot. A Szürke habozott, majd dühösen szitkozódva
előhúzott a tarsolyából egy amulettet és a Narancssárga lábához
hajította. Aztán sarkon fordult és elrohant, miközben szemét, sár, ganéj,
átkok és ökölcsapások sokasága záporozott rá.
Okmark megvető mozdulattal lehajolt és felemelte az amulettet, ami
az élőhalott megidézését segítette. Oda sem pillantva az utcagyerekre,
aki mindeddig engedelmesen várakozott, visszavette a köpenyét. A
kölyök reménykedve várakozott, hátha megjutalmazzák szolgálatáért,
ám Okmark ügyet sem vetett rá.
A tömeg csendben figyelt és Garth körülnézett. A zugbukméker
addigra a Narancssárga harcos közelébe oldalgott, és Garth meg mert
volna esküdni rá, hogy cinkos pillantást váltanak.
Garth elszánta magát, és a kör felé indult.
− Fizesd ki a fiút. Jó szolgálatot tett − mondta emelt hangon, hogy
túlharsogja a harc részleteit boncolgató sokaság zsongását.
A Narancssárga megfordult. Hirtelen csend támadt.
− Fizesd ki te, ha annyira a szíveden viseled a sorsát − vetette oda a
harcos.
− Ha nem fűlik hozzá a fogad − mosolyodott el szélesen Garth és a
bukmékerre szegezte a tekintetét −, talán a barátod szívesen feláldoz
valamennyit a győzelmeddel szerzett pénzből.
Minden tekintet a bukmékerre irányult, aki rövid töprengés után
elvigyorodott, az erszényébe nyúlt, elővett egy ezüstöt és a kör
közepébe hajította.
− A nyereményed, félszemű! − kiáltotta gúnyosan. − A kölyöknek is
jut belőle.
Garth tétovázás nélkül a körbe lépett.
 A tömeg felhördült. A rongyos vénség izgatott ugrabugrálásba
kezdett.
− Belépett a körbe! Kihívás! Kihívás!
A csőcselék boldogan kapott a szón. A zugbukméker önelégülten
vigyorgott.
Garth lehajolt, felemelte az ezüstöt, lesöpörte róla a port és zsebre
vágta. Aztán Okmarkra pillantott.
− Nekem még mindig az a véleményem, hogy meg kellene
jutalmaznod a fiút − mondta nyugodtan.
Okmark jeges pillantást vetett rá.
− Megszólaltál a körben. Ez már valóban kihívás. Azt hiszem,
félszemű, sokkal biztonságosabb a számodra, ha gyorsan eltűnsz,
mielőtt valami bajod esik.
Garth lassan levetette a köpenyét, miközben elfoglalta a küzdő fél
előírásos helyét a semleges zónában. Körülnézett. A kölyök azonnal a
négyszög szélénél termett és átvette a köpenyt.
− Szeretném viszontlátni a ruhámat, miután itt végeztem −
figyelmeztette Garth. A fiú vigyorogva bólintott.
− Az enyém lehet, ha meghalsz? − kérdezte reménykedve.
Garth rákacsintott:
− Naná.
Okmark vállat vont, mint aki már rettenetesen unja a vesződséget. A
bukméker a kör széléhez araszolt és alaposan szemügyre vette Garthot,
mintha mindörökre az emlékezetébe akarná vésni a vonásait.
A rongyos körmester Garth-hoz lépett.
− Mi a neved és mely Házhoz tartozol?
− Garth vagyok, és egyik Házhoz sem köt semmi. A magam ura
vagyok.
Az öreg felkacagott.
− Félszemű Garth, a Házanincs! Házanincs, Házanincs!
− Eszelős vidámsággal körültáncolta a küzdőteret. Mikor ismét Garth
elé ért, szertartásos komolysággal játszotta tovább szerepét: − A harc
típusa?
− Egyszeri varázslat, díjként és döntésként.
A rongymók a Narancssárga harcos felé fordult, aki egyetértően
bólintott.
 A zugbukméker elégedetten megdörzsölte a kezét és elkiáltotta
magát:
− A Narancssárga esélye kettő az egyhez! Csak a Félszeműre tett
téteket fogadom el!
A tömeget nem hatotta meg ez a kilátás.
− Rendben, legyen négy az egyhez.
Ezúttal sem akadt senki, aki elég kecsegtetőnek találta volna az
ajánlatot.
− Legyen hát tíz, értitek, nyavalyások? Tíz az egyhez a Narancssárga
esélye! Csak ennek a Házanincsnek, ennek a hanin-nak a győzelmére
fogadok el téteket!
Diadalüvöltés harsant, és a csőcselék megrohanta a bukmékert, hogy
rátukmálják utolsó garasaikat is, hátha ezzel a mesés aránnyal sikerül
visszanyerniük, sőt, megtetézniük mindazt, amit az imént elvesztettek.
Garth kivárta, míg némileg csillapodik a tolongás, aztán elővette az
ezüstpénzt.
− Magamra − mondta kurtán és a bukméker felé lökte az érmét. A
csőcselékből kitört a röhögés.
− Végre egy igazi harcos! − A rongymók körülviháncolta Garthot. −
Olyan nyomorult, hogy saját magára fogad! Szavamra, igazi harcos!
A tömeg vele mulatott és újabb fogadási láz tört ki. Még soha nem
hallottak olyan harcosról, aki azzal kénytelen megszégyeníteni magát,
hogy a saját összecsapására fogad.
Garth lehajtotta a fejét és kitárta a karját. Összpontosított, hogy
összeszedje a gondolatait, lecsillapítsa háborgásukat, emlékezve és
kirostálva, megtisztítva és sorra elvetve őket, hogy egyetlen fölösleges
gondolatfoszlány sem állhasson ereje útjába. Kutatva kinyúlt
szellemével ellenfele lelke felé, érzékelte és megismerte, míg semmivé
nem foszlott az anyagi valóság káprázatának minden darabja, személyes
univerzuma pedig oly valóságos és oly tiszta nem lett, mint a hókristály.
A mana, minden mágikus erő forrása készen állt, és Garth készen állt
megmerítkezni a maná-ban.
Belépett a körbe.
A Narancssárga ugyancsak előrelépett. Garth türelmesen várta, mihez
kezd ellenfele.
 Nem kellett a feje fölé pillantania ahhoz, hogy tudja, ismét egy felleg
formálódik a kör belsejében cikázó energiákból, sötétbe borítva az utcát,
és bár hallotta a tömeg felhördülését, kizárta a tudatából. Érzékelte a
Narancssárga harcos által megidézett erő feszülését, amint a távoli
földekből áramlik a küzdőkörbe − a manát, amit az ellenőrzése alá vont,
hogy szolgálja az akaratát. A Narancssárga harcos által létre hívott
tűzgolyó félelmetes hevességgel növekedett, pokoli fényben fürdetve az
utcasarkot.
Garth elérkezettnek látta az időt. Felnézett és kitárta a karját.
Hirtelen egy másik felhő gomolygott az előző fölé, csontig hatolóan
fagyos szélroham kíséretében. Az utca éjszakai sötétségbe burkolózott.
Aztán felvillant a fény és vakítóan fehér örvénylés támadt. Hóförgeteg
kavargott, sűrűn és áthatolhatatlanul, előbb összezsugorította majd
elemésztette a Narancssárga harcos tüzes felhőjét. Ismét felhuhogott a
szél − majd mindez egy csapásra eltűnt. A lenyugvó nap szelíd fénye
világította meg a keskeny utcát, visszatükröződött a jégcsapokról és a
jéglemezekről, melyek az iménti események emlékeként csillogtak még
az épületeken. Aztán a jég viharos gyorsasággal olvadni kezdett, és az
alant állók kezüket a fejük fölé emelve igyekeztek védekezni a vízzel
elegy jégszilánkok sűrű zápora ellen.
Mikor elhalt az utolsó jégkristály csilingelése is, dermedt csend
maradt a nyomában. Aztán kitört a taps és az éljenzés, leginkább persze
azok részéről, akik néhány silány rézpénzt kockáztatva, már a
zsebükben érezték a váratlanul talált ezüstöket. Új hősre leltek és teli
torokból ujjongtak, míg azok, akik egyetlen fityinget sem voltak
hajlandók kockáztatni ezen az őrült fogadáson, csak csendben átkozták
magukat. Akik pedig mindenüket elveszítették az előző párbaj során,
most harsányan ünnepelték veszteségük előidézőjének a
megszégyenülését.
Garth a kábultan álló Narancssárga harcosra emelte a tekintetét.
− Az az érzésem, hogy engem illet a tűzgolyó-varázslatod −
emlékeztette.
Okmark rámeredt és némán tátogott.
Garth csendben várakozott.
Okmark kétségbeesetten pillantott a zugbukméker felé, ám az szinte
eltűnt a nyereményüket követelő fogadók forrongó gyűrűjében. Végül
előrántotta a tőrét és elhajította, úgy, hogy a penge a küzdőkör közepébe
fúródott. Vadul Garthra nézett.
− Halálig! − sziszegte.
Garth nem válaszolt.
− Halálig, te átkozott!
A rongymók jókedve egy csapásra elillant. Idegesen körülnézett. /
− Tiltja a törvény! Csak az Arénában szabad − suttogta. − Ha a
Nagymester neszét veszi, mindnyájunkat letartóztatnak!
− Mocskos söpredék, minek képzeled magad, hogy nekem idézed a
törvényt? Követelem, hogy folytassuk halálig!
− Úgy van! − csatlakozott sietősen a zugbukméker. − A küzdelem
még nem ért véget! Ha a félszemű most meghátrál, akkor a
Narancssárga a nyerő!
− Nem igaz! − tiltakozott az öreg. − A feltételeket a kihívó szabja
meg, így hát a küzdelem eldőlt. Így szólnak a küzdőkör szabályai!
A Narancssárga harcos megpördült és lángoló tekintettel az önjelölt
körmesterre meredt. Az öregember a földre zuhant, rémülten forgó
szeme kidülledt az üregéből, keze görcsösen önnön torkára kulcsolódott
és gurgulázó nyöszörgés hagyta el az ajkát.
A tömeg elnémulva figyelte a sárban fetrengő ember küzdelmét az
életért.
Garth kivonta a tőrét és Okmark pengéje mellé döfte.
− Akkor hát: halálig!
Okmark diadalmasan fordult felé. A rongymókból ugató köhögéssel
távozott a már-már céljához ért halál és a fickó rémülten arrébb
vonszolta magát.
Okmark elégedetten bólintott, majd mellőzve minden szertartást a
küzdőkörbe ugrott. Garthot megérintette egy lángnyelv; az arca elé
kapta a karját és hátralépett. Egy kör rajzolódott ki körülötte a sárban és
eltérítette a tüzet. Zokogást és halálsikolyokat hallott, ahogy a
tovarobogó lángok végigsöpörtek a tömegen. A Garth háta mögött álló
épület felizzott és lángba borult.
Garth felemelte a kezét és egy csontváz alakja bukkant elő a tűzből.
A jelenés előrelépett, majd Okmark felé indult. Rendületlenül tört előre
a magasra csapó lángok között. Okmark szeme tágra nyílt a rettegéstől.
A harcos visszahőkölt és a tűz lecsillapodott. Iszonyatos reccsenés
hallatszott: a csontváz alatt megnyílt a föld. Garth intett, mire a csontváz
lassan kiemelkedett a hasadékból és a levegőben lebegve folytatta
vészterhes útját.
Okmark káromkodott. Felemelte a kezét és a csontvázra mutatott.
Robbanás rázta meg az utcát. A levegő sűrűn kavargó porral telt meg.
Garth láthatóan belerendült a vad ellencsapásba. Okmark vigyorogva
felemelte a kezét és ezúttal egyenesen Garthra mutatott. Kígyózó
fénykéve vágódott a félszemű irányába, aki előtt szinte ugyanabban a
pillanatban halványan vibráló tükör jelent meg és visszaverte a gyilkos
fénysugarat.
Okmarknak mindössze egyetlen sikoltásra maradt ideje.
Aztán körülfolyták a lángok. Kínoktól gyötörten fetrengett a földön,
miközben a testével próbálta elfojtani a tüzet. Garth karba font kézzel
várakozott. A sikoltás elhalt, csak az elszenesedett kupac, ami egy
pillanattal azelőtt még Okmark volt, füstölgött tovább. A nem evilági tűz
kihunyt megidézője halálával.
A megkönnyebbülés sóhaja futott végig a tömegen, mely döbbenten
állt, nem törődve a mögöttük álló, parázsló épülettel, sem a fél tucat
halottal, sem a sebesültekkel, akik a beálló csendben világgá zokogták
fájdalmukat.
Garth átszökkent a hasadékon és ellenfele eltorzult holttestéhez
lépett. Lehajolt, hogy magához vegye az Okmark övére erősített
tarsolyt, melyen különös módon semmiféle nyomot nem hagyott a tűz.
− Nem formálhatsz rá jogot − szólt rá élesen a zugbukméker. −
Hanin vagy, Házanincs és megölted a Fentesk Ház egyik harcosát.
Valamennyi tulajdona a Házat illeti!
− Helyes. Akkor akadályozzanak meg, ha tudnak − válaszolta
közönyösen Garth. A férfi zavartan toporgott egy ideig, mérlegelte a
lehetőségeit, aztán visszavonulót fújt.
− Mindent elmondok nekik, félszemű. Biztos lehetsz benne, hogy
meg fognak találni!
− Csak rendezd a tartozásodat ezekkel az emberekkel, mielőtt
elsietnél. Mint ahogy nekem is az adósom vagy némi készpénzzel.
A tömeg mindeddig csöndben figyelte a szópárbajt, ám most hirtelen
felzúgott és körülözönlötte a bukmékert. A tolongás közben többen
belezuhantak a Fentesk harcos által nyitott szakadékba, és rémült
üvöltésük csak akkor maradt abba, amikor tompa puffanással elérték az
alját. Garth lehajolt és letépte a tarsolyt a halott övéről. Aztán
felegyenesedett és körülnézett. Az utcakölyök még mindig hűségesen
tartotta a köpenyét.
Garth visszaugrott a hasadék fölött, elvette a köpenyt és pénzért nyúlt
az erszényébe. A zacskó azonban üres volt.
A bukméker körül kialakult tülekedésből előverekedte magát a
rongyos öreg és Garthhoz sietett.
− Megszereztem neked a pénzedet! − újságolta. Kinyitotta ökölbe
zárt kezét; kilenc ezüstpénz feküdt a tenyerén.
− Természetesen a te körmesteri járandóságod levonásával − mondta
Garth. Elvette a pénzt és az egyik érmét odavetette a fiúnak, aki
hálálkodva elrohant.
− Hát… attól tartok, kénytelen leszel állni a számlát, minthogy a
Szürkének nyoma veszett, a Narancssárgáról pedig ne is beszéljünk. − A
rongymók megborzongott, ahogy az elszenesedett holttestre esett a
pillantása. − Hacsak nincs meghatalmazásod tőle.
Garth beletúrt Okmark tarsolyába. Számos amulettet tapogatott ki
benne. Utólag végigfutott a hátán a hideg. Ellenfele kétségkívül
hatalmas erő birtokában volt, annál legalábbis hatalmasabb erőében,
mint azt Garth feltételezte volna. Okmark ostobán viselkedett, mert
eleve számításon kívül hagyta a lehetőséget, hogy akadhat ellenfél, aki
képes kivédeni az elolthatatlan tűzhöz hasonló erőteljes varázslatokat.
Nyilván úgy vélte, fölösleges többet mutatnia az első- vagy második
fokozatú harcosok tudományánál. A Fesztiválra tartogathatta a
hatásosabb fegyvereket.
Garth, egy pénzérmét is kitapintott. Elővette. Arany csillogott a
kezében. Az öreg szeme mohón felcsillant.
Garth odavetette neki a pénzt.
− Tekintsd úgy, hogy a Narancssárga rendezte a tartozását.
− Egyszer és mindenkorra − kuncogott a rongymók. Hirtelen a
torkára forrt a nevetés és megragadta Garth karját. − Ideje
biztonságosabb vidéket keresni. Megérkeztek a barátunk barátai!
Garth felkapta a fejét. Az utcán alakzatban vonuló férfiak csapata
közeledett, nyilvánvalóan nem pusztán az esti levegőzés végett.
Öltözékük harcosra vallott: gazdagon hímzett ing, bő selyemnadrág,
mely kitüremkedett a fényes, lábszárközépig érő csizma szárából,
bőrköpenyük narancssárgán csapkodott, miközben céltudatosan
nyomultak előre, a varázslatokat rejtő tarsoly, ütemesen himbálózott a
csípőjükön. Mögöttük az Őrség katonái meneteltek, a városi őrök, akik
ugyan semmiféle varázslatot nem tudtak alkalmazni, ám
kétségbevonhatatlan gyakorlatuk volt a gyilkolásban.
Garth a rongymókot követve besurrant egy sikátorba, ügyelve, hogy
ne lépjen a harc sebesültjeire. A háta mögött olyasféle hangokat hallott,
mintha lázadás tört volna ki, majd megütötte a fülét a tűzőrség
harangjának riadt kolompolása.
Az öregember, mielőtt befordultak volna egy újabb sikátorba,
visszapillantott a válla fölött.
− Ha tudnád, mennyire imádom a Fesztivált! − suttogta átszellemült
képpel. Az utca végén a bámészkodókra omlott a lángoló épület.
Szikrák zápora árasztotta el az esti égboltot. Mikor a tömeg hátrahőkölt,
újabb emberek zuhantak az Okmark egykori varázstudományának
emlékét őriző szakadékba.
Végigsurrantak a mocskos sikátoron. Garth visszafojtotta előtörni
kész hányingerét, amit a rothadó szeméthalmok, emberi hulladékok,
meghatározhatatlanná bomlott állati tetemek keltettek benne. Az egyik
kupacból egy emberi testrésznek látszó dolog nyúlt ki; az öreg megállt a
bizarr útjelzőnél és egy pillanatig eltűnődött.
− Ismertem ezt a nőt. Nem értettem, miért nem találkozunk
mostanában − dünnyögte maga elé, majd egy vállrándítással
visszazökkent a lét és nemlét örök kérdéseitől a jelen zűrzavaros
valóságába, melyből előbb-utóbb amúgy is át kell billenni a nemlét
homályába. Folytatták útjukat, egészen egy gerendákkal megtámogatott,
düledező épületig.
A rongymók belökte az ajtót, és színpadias mozdulattal félreállt.
Garth gyanakodva lesett be a sötéten ásító ajtónyíláson. Az öreg
megkockáztatott egy vigyort.
− Nem bízol bennem, azok után, hogy elhoztam a pénzed, és
kihúztalak a pácból?
− Ahogy mondod. Nem bízom senkiben − nyugtatta meg Garth, és
összehúzott szemmel igyekezett kifürkészni az odabent terpeszkedő
homályt.
 − Hahó, testvérek, vendéget hoztam! − kiáltotta el magát a rongymók
és átlépte a korhadt küszöböt. Mozgás támadt a sötétben és Garthot
valósággal orrba vágta a mosdatlan emberi testek kipárolgása. Kacagás
harsant, egy vénember nevetése. Kisvártatva egy másik is csatlakozott
hozzá.
− Azt ajánlom Félszemű Garth, a semmilyen Házból, vagy gyere be,
vagy menj tovább − bíztatta nyájasan a rongymók. − A Narancssárgák
egész biztosan tűvé teszik érted a környéket, és nem hiszem, hogy
túlságosan barátságos érzületet táplálnának irántad. Ráadásul a
Nagymester fogdmegjei is járőröznek.
Ahogy közelebb lépett, Garth szeme kezdett hozzászokni a
homályhoz. Az egyik oldalon kis tűz lobogott egy nyitott tűzhelyben, a
tűz fölött üst lógott, amit egy görnyedt alak hintáztatott, hogy
egyenletesen melegedjen az üst tartalma. Garth kissé felszegte a fejét,
minden idegszálával figyelve. Minthogy nem látott a bal oldalára,
megtanult ítélni a környezet legapróbb jeleiből is. Végül elszánta magát
és elhagyta az ajtónyílást − ugyanakkor sebesen hátra, egyidejűleg
oldalra szökkent.
A lesújtó husáng elhibázta, és elzúgott mellette a levegőben. Garth
macskaszerű fürgeséggel hirtelen elkapta a férfit a csuklójánál fogva és
előrántotta a nyitott ajtószárny mögül, míg a másik kezével kivonta a
tőrét és könnyedén a férfi torkához szorította az élét.
− Túl hangosan lélegzel − sziszegte Garth. − Továbbá olyan messzire
bűzlesz, hogy attól még egy görény is felfordulna.
A rongymók őszinte elismeréssel nyugtázta a váratlan fordulatot.
− Remekül csináltad! − nevetett. − És most, ha megkérhetlek rá,
ereszd el a cimborámat.
Garth az arca előtt pislogó vizenyős szempárba nézett, látta a benne
ülő rettenetet, hallotta a rémülettől el-elakadó lélegzést. Megvillantotta a
tőrét és egy könnyű emlékeztető vágást ejtett foglya álla alatt, majd
ellökte magától. A vénség fájdalmasan visított, miközben a viskó többi
lakója csúfondárosan utánozta és nyerítve röhögött.
− Remekül csináltad! − ismételte a rongyos öreg, és intett Garthnak,
hogy telepedjen a tűz mellé. − A cimboráim becsületére mondom, hogy
ez volt az utolsó próbálkozás.
 A többi vénség felnevetett, és Garth végighordozta rajtuk a
pillantását. A legtöbbjük külseje madárijesztőt idézett, némelyiküknek
hiányzott egy vagy több ujja, egyiknek-másiknak a jobb kézfeje, a tűz
mellett kuporgó alaknak pedig mind a kettő.
− Zsebmetszők? A mások erszényének odaadó barátai? − állapította
meg fagyosan Garth. − Ugyan, mennyire adhatok a zsebtolvajok
testvériségének a szavára?
A rongymók barátságosan vigyorgott.
− Nyugodj meg, Házanincs, az is van olyan jó, mint bármelyik
harcos Házé.
Méltatlankodó dünnyögés töltötte be a helyiséget, mintha Garth
súlyosan a becsületükbe gázolt volna, amikor kételkedett a
vendégszeretetükben.
Az öreg hellyel kínálta Garthot, és hamarosan egy jókora kupa is
termett előtte. A rongymók hasas palackot vett elő az asztal alól, bort
töltött a vendég poharába, majd a sajátjába is. Garth megízlelte az italt.
Elámult.
− Borlei nedű! − csúszott ki önkéntelenül a száján.
− Látom, eligazodsz a borok között.
− Hogy jutottatok ilyen fejedelmi italhoz?
− Honnan ismerhet egy Házanincs, egy hanin, ilyen fejedelmi italt?
Garth megvonta a vállát. − Már volt szerencsém hozzá.
Az öreg letette a poharát és fürkészően Garthra pillantott.
− Mennyi idős vagy?
Garth elmosolyodott, de nem válaszolt.
− Nehéz megállapítani olyanról, aki képes irányítani a manát −
elmélkedett az öreg. − Ugyanúgy lehetsz huszonöt éves, amennyinek
látszol, mint ahogy akár száz körül is járhatsz. De hajlandó vagyok
elfogadni a látszatot és maradjunk a huszonötnél.
− Számítasz rá, hogy válaszolok?
A rongymók megrázta a fejét.
− Tudnod kell, hogy hanin-nak öngyilkosság a városban
tartózkodnia, míg tart a Fesztivál. Nincs színed, márpedig a Nagymester
erre az időre minden szín nélküli mana-használót kitiltott a városból,
lassú és fájdalmas halál terhe mellett.
 − A Nagymester… − mondta alig hallhatóan Garth, de az öreg
figyelmét nem kerülte el a hangjában bujkáló hihetetlen eltökéltség. −
Előbb meg kell találnia annak a patkánynak.
− Vannak rá a módszerei − válaszolta az öreg és a cimboráira
pillantott, akik egyetértően bólogattak. Az, akinek mindkét kézfeje
hiányzott, felemelte a karját és eszelősen vihogott.
Amíg Garth elszopogatta a borát, a rongymók nagy átéléssel
ecsetelte cimboráinak Garth diadalának részleteit. Az elbeszélése végén
a rongyai közé nyúlt, előhúzott és diadalmasan az asztal közepére
csapott vagy fél tucat erszényt.
− Úgy látom a nézőktől is beszedted a részedet a körmesteri
szerepedért − jegyezte meg Garth.
− Egyszerű üzlet.
− A Fesztivál kedvező alkalmat nyújthat efféle üzleti ügyek
lebonyolítására.
Vidám kacagással telt meg a szoba.
− Minket túlságosan is jól ismernek a népek ebben a városban −
magyarázta az öreg. − Viszont mindazokat a jámbor tulkokat, akik most
elözönlik a várost, boldogan megszabadítjuk a fölösleges csomagjaiktól.
Ha úgy jobban tetszik, hát nevezzük egyfajta szerény adónak. A
következő hét nap elegendő bevételt ígér ahhoz, hogy abból átvészeljük
az egész telet. − A rongymók újra megtöltötte a poharát, aztán Garthét
is. − Igaz is… A Fesztiválra jöttél?
Garth hallgatott, minden figyelmét a poharára fordította, mintha
teljes mértékben lekötné a bonyolult arany berakások tanulmányozása.
Mellesleg, kétségkívül figyelemre méltó munka volt.
Az öregember előrehajolt, és leplezetlen kíváncsisággal bámult Garth
arcába.
− Hogyan vesztetted el a szemed?
− Gyerekkori kópéság aránytalanul súlyos következménye − felelte
kitérően Garth.
Az öreg lassan megcsóválta a fejét és merőn kémlelte Garth arcát.
− A sebhely arra utal, hogy kivágták.
− Elég súlyos következmény, nem igaz?
A rongymók visszatelepedett és továbbra is figyelmesen szemlélte
Garthot.
 Garth hátradőlt, kiürítette a poharát és visszatette az asztalra. Az öreg
sietősen újratöltötte.
− Tehetnénk egy kötést a másik szemedre, egy laza szövésű rongyot,
amin keresztüllátsz, a másikról pedig levennénk a kötést. Ritka előnyös
adottság, ha valaki zsebmetszéssel akar foglalkozni.
Az öreg vidáman kuncogott a tréfáján és várakozóan közelebb hajolt
Garthhoz.
Garth bosszúsan felmordult és belekortyolt az italába.
− Az ám, csakhogy te harcos vagy, nem zsebmetsző − folytatta az
öreg. − Méghozzá nem is akármilyen harcos. Csak igazi adeptus juthat
olyan ritka erő birtokába, mint az a mesteri varázslat-visszatükrözés,
amivel megölted Fentesk-házi Okmarkot. Tizennégy győzelmet aratott
az Arénában és biztosan elérte legalább a harmadik fokozatot. Hogyan
juthat egy Házanincs ilyen jelentős varázslatokhoz? − elmélkedése
közben leplezetlen kíváncsisággal méricskélte Garth varázseszközös
tarsolyát, mint akinek keményen meg kell küzdenie a kísértéssel, hogy
megkaparintsa és a belsejébe pillantson.
Garth felnézett az italából és szúrósan az öregre pillantott. A
rongymók megjátszott borzadállyal emelte fel a kezét.
− Soha ne kérdezd egy harcostól, miként nyerte az erejét! −
vigyorgott. − Ne hidd, hogy nem ismerem a szokásokat.
Az öregek egyike az asztalhoz baktatott és egy ezüsttálcát tett Garth
elé, a testvériség egy másik tagja pedig ünnepélyesen egy aranybarnára
sült kacsát helyezett a tálcára. Garth levágta az egyik combot és
önfeledten falni kezdett.
− Régen juthattál tisztességes harapnivalóhoz − vihogott diadalmasan
a rongymók, és elégedetten figyelte, hogyan kanyarít ki Garth újabb és
újabb hatalmas szeleteket a madárból, és milyen kapkodva tömi a forró
falatokat a szájába, leöblítve őket egy-egy újabb kupa borral.
− Te vagy ennek a testvériségnek a feje? − érdeklődött két harapás
között Garth.
A rongymók nem minden büszkeség nélkül felkacagott és olyan
mozdulattal tárta szét a karját, mintha meginvitálná Garthot a
birodalmába.
− Ezek itt az én szeretett fivéreim, míg a többiek más odúkban
rejtőznek. A zsebmetszők hű rendje cseppet sem kevésbé felséges, mint
bármelyik harcos Ház, arról nem is beszélve, hogy legalább olyan ősi.
Azonkívül, hadd tegyem hozzá, összehasonlíthatatlanul becsületesebb.
Garth elvigyorodott.
− Ezt hogy érted, te felülmúlhatatlanul becsületes zsebtolvaj?
− A harcos Házak, Fentesk, Kestha, Bolk és Ingkara állításuk szerint
a becsület kizárólagos letéteményesei. A szajhák! − A többiek
egyetértően felzúgtak. − Azóta az éjszaka óta, hogy Zarel lett minden
színek Nagymestere, semmi egyébre nincs gondjuk, csak a haszonra,
amit a hatalmukkal nyerhetnek, a maná-ra, a mind több és több maná-ra,
amit a varázslataikhoz kicsikarnak a földből, és aminek az egyszerű
emberek fizetik meg az árát. Mi legalább őszinték vagyunk: lopunk és
egy pillanatig sem tagadjuk, hogy lopunk. Ez tisztességes eljárás. Nem
rejtjük a tolvajlásainkat dörgedelmes közhelyek mögé, melyek már
réges-rég elveszítették minden tartalmukat.
A testvériség többi, hasonlóan tisztességes tagja halk szitokáradatot
zúdított a Házakra, a tűznél tanyázó eszelős pedig mindenki nagy
örömére obszcén dalocskát rikácsolt a Nagymesterről, miközben jókat
húzott a láthatóan az ő használatára átalakított kupából, amit a
kézcsonkjaival is meg tudott ragadni.
Miközben a testvériség legalább átmenetileg kiadta áradó gyűlöletét
és dühét, Garth elfogyasztotta a vacsoráját. Végezvén a kacsával egy
ideig elgondolkodva piszkálta a fogát egy csontocskával, aztán
hátralökte a székét és felállt.
− Köszönöm a lakomát, öreg. Azt hiszem ideje indulnom.
− Jut itt hely neked is éjszakára.
− Miért maradnék?
− Mert szórakoztatónak talállak és egy kissé titokzatosnak.
− Igazán?
− Tetszik nekem, hogy oly könnyedén elintézted Okmarkot és
megkopasztottad a bukmékerét. Eleinte magam is azt hittem, hogy
szerencsétlen vidéki bugris vagy, mint azok a kölykök, akik nem
győznek pöffeszkedni néhány ócska varázslattal a tarsolyukban, és
rendszerint otthagyják a fogukat, mielőtt véget érne a Fesztivál.
− Régen volt már, amikor kölyöknek neveztek.
− Édes fiam, számomra te most is kölyök vagy. Megölted ugyan
Okmarkot és megszerezted a varázslatait, ám egyúttal hozzájutottál
vagy száz felfegyverzett ellenséghez is, akik égre-földre kutatnak
utánad. És ha ez nem lenne elég, mérget vehetsz rá, hogy már a
Nagymester is tud arról a félszemű hanin-ról, aki elkövette a
gyilkosságot. És a parancsára valamennyi harcosa és a katonája a
nyomodba ered!
− Ügyelni fogok rá.
− No igen, és a titokzatosság. Mi keresel itt? Ha kíváncsi vagy a
véleményemre, a helyedben még hajnal előtt elkotródnék valahová
délre, és azon igyekeznék, hogy minél nagyobb távolság legyen köztem
és e között az istenverte város között az átkozott Fesztiváljával. − A
rongymók felemelte a kezét, amikor Garth válaszra nyitotta a száját. −
Tudom, tudom. Nincs szükséged a tanácsomra, eltökélt terved, hogy a
városban maradsz, és vigyen el az ördög, ha elárulod, mi szél hozott ide.
− Valahogy úgy − mosolyodott el Garth.
− Akkor akár itt is töltheted az éjszakát. Ne aggódj, nem számítunk
fel érte egy vasat sem, és a testvériségünk nevében ígérem, hogy nem
lesz okod panaszra a… az ingóságaidat illetően sem.
− Az Őrség!
Garth megfordult a fojtott kiáltásra, és egy lábatlan koldust pillantott
meg, aki meghökkentő sebességgel szökdécselt be csonkjain a
helyiségbe. Az őrszem, akit Garth megjelölt a tőrével, felpattant és egy
súlyos gerendát helyezett el keresztbe az ajtón. Csend borult a szobára.
Odakint súlyos léptek döngtek a sikátor kövezetén, egyre közeledtek,
majd hirtelen abbamaradtak az ajtó előtt. Egy percnyi dermesztő csend
után ismét felhangzottak, ezúttal távolodóban és lassan elhaltak.
− Épp eleget fizetünk a nyomorult fattyúknak ahhoz, hogy békén
hagyjanak. De soha nem lehet tudni, ki fizet még többet! − vigyorgott a
rongymók és Garthhoz fordult. − Biztos vagyok benne, hogy utánad
szaglásznak, Házanincs. A Narancssárgák bizonyára szívesen áldoznak
rá néhány aranyat, hogy valaki csendben elvágja a torkod, ők pedig
hozzájussanak Okmark elvesztett varázslataihoz. Ha netán mégis valami
falusi eszement lennél, akinek a fejében mindenféle ködös elképzelés
kavarog becsületről, rendről és szabályokról, akkor sürgősen felejtsd el
ezeket.
Garth megrázta a fejét és körülnézett.
 − Melyik sarokban nyüzsög a legkevesebb bolha és tetű? Merthogy
ott szeretnék aludni.

Varnel Buckara, a Fentesk Ház Rendfőnöke letette drágakő-berakásos

aranykelyhét és hidegen a házigazdára pillantott.
− Nincsenek ínyemre az efféle célzások.
− Márpedig a te embered kezdte a törvénytelen párbajt, először a
Kestha-házi Webinnel. Szavamra, micsoda förtelem, hogy két nemes
harcos egymásnak ugorjon a söpredék szórakoztatására!
− Kétségtelen, hogy hevülékenyek a harcosaim, másként nem is
lehetnének harcosok. Magad tudod a legjobban, hogy nem ez fáj neked.
Inkább az a tény, hogy az ilyen fellépések alkalmával az ügynökeid nem
tudják ellenőrizni a fogadásokat, így lecsúszol a jutalékról.
Zarel Ewine Nagymester jóízűen felkacagott, hatalmas pocakja is
belerezgett. Az asztalra tette a poharát és intett a szolgának, hogy töltse
tele ezt is és a vendégét is, aztán távozhat.
− Mintha olyan nagy szükségem lenne arra a néhány ezüstre −
válaszolt végül és előrehajolt. − Rég elmúltak azok az idők.
Varnel hallgatott. Tüntető érdeklődéssel hordozta körül tekintetét,
alaposan szemügyre véve a Kishből hozatott faliszőnyegeket, az
elragadó fafaragásokat, melyek a legendás La mestereinek
utánozhatatlan ügyességét dicsérték és a gyűrűkbe foglalt drágaköveket,
melyek Zarel hájas ujjait ékesítették.
− Én a Vándort szolgálom a Nyugati Tartományok kormányzásában,
és végső soron ebből is hasznot húztok − folytatta Zarel. − Azt hiszem,
ez így elég becsületes.
Varnel legszívesebben harsogó nevetésben tört volna ki ilyen
szégyentelen képmutatás hallatán. De visszatartotta a félelem. Ó, nem
Zareltől félt, hanem attól, ami mögötte áll, ami láthatatlanul leselkedik
és fenyegetően várakozik az árnyak között.
Nyugtalanul körülnézett. Hirtelen rádöbbent, hogy Zarel pontosan
érzékelte a félelmét.
− Nem, most nincs itt − mosolyodott el szélesen Zarel. − Majd a
Fesztivál utolsó napján jön el a győztesért és az éves jelentésért.
Varnel elérkezettnek látta az időt, hogy a lényegre térjen:
 − És ez a… ez az incidens is szerepelni fog a jelentésben?
− Ah, öregbarátom, mindig is oly nagylelkű voltál. Igazán fölösleges
túl nagy feneket keríteni annak, hogyan boríthatnánk fátylat az esetre.
Talán töprengj el valami csinos ajándékon. Rég beleőrültem volna, ha
megpróbálok megfékezni minden harcost, aki az Arénán kívül
kakaskodik. Te és a többi Rendfőnök egész évben azt csináltok a
birtokotokon, amit akartok, nem tartozik rám. Kedvetekre öldöshetitek
egymást, és tetszésetek szerint adhatjátok bérbe a harcosaitokat. De
most mind a négy Ház összegyűlt az én városomban megmérettetni − ez
viszont az én hatásköröm. Hidd el, könnyen szemet hunyok egy-egy
fogadásból megrendezett alkalmi harc fölött, ámde halálig tartó
küzdelemnek, ráadásul az aljanép színe előtt, csakis az Arénában van
helye! Másként minden zűrzavarba fulladna, amit viszont a legkevésbé
sem tűrhetek el. Nem bánom, ha ölre mentek egymással, de nagyon
kérlek, intézzétek egymás között! Ez a hagyomány. A nyilvános
parádéra ott az Aréna. És ha a parasztok és a finomabb népek kíváncsiak
rá, akkor fizessenek. Ez is hagyomány!
Továbbá, folytatta gondolatban Varnel, ha a csőcselék az utcán is
láthat igazi harcot, akkor hülye lenne fizetni érte az Arénában.
− Nos, értjük egymást? − kérdezte Zarel.
− Értjük egymást − sóhajtott fel Varnel.
− Akkor nézzük a másik ügyet. Van valamilyen személyleírásod arról
a hanin-ról?
− Egyetlen emberem sem volt a helyszínen.
− Ez esetben beszéljünk a játékmesterről.
Varnel fészkelődni kezdett.
Zarel felnevetett és újabb italért nyúlt.
− A te harcosod vagy idióta volt, hogy alaposabb indok nélkül
párbajozott, pusztán egy varázslat elnyeréséért, vagy volt játékmestere a
csőcselék megkopasztására. Bevallom, igazán nem kedvemre való
gondolat, hogy a harcosaid közönséges idióták.
− A játékmestert a tömeg belökte a szakadékba, amikor kiderült,
hogy nincs elég pénze kifizetni őket.
− Logikus válasz. Igaz is, ha már szó esett róla! Tekintélyes hasadék
támadt a főutcám közepén, jó húsz öl mély. Van fogalmad róla,
mennyibe kerül a helyreállítás? Valamint kigyulladt és leomlott a
szegénynegyed egyik épülettömbje és vagy ötven ember maradt a
romok alatt.
− Csak parasztok.
− Hát persze. De az én parasztjaim. És ez azt jelenti, hogy ötvennel
kevesebb paraszt fog adót fizetni. Ötven paraszttal kevesebb járul hozzá
puszta létével a mana áradásához. Kedves Varnelem, egyelőre így áll a
számla. Félre ne érts, nem megvesztegetésről beszélek; csak a
felmérhető károkat sorolom. Még nem is tudom, hány szekérrakomány
föld szükséges annak a lyuknak a feltöltéséhez, amit bizony a te
embered ütött. Aztán ott vannak a temetési költségek, a lakótömb
újjáépítése, és így tovább, és így tovább… Beláthatod, hogy nem
csekélység.
− Mintha magadnak kellene állnod − fortyant fel Varnel.
− A pokolba is, dehogy! Neked kell állnod, barátom − mondta
nyájasan Zarel. − És hangsúlyozom, ez nem ajándék. Nem
megvesztegetés. De elejét kell venni annak, hogy a Házak túl sok kárt
okozzanak a városomban, míg tart a Fesztivál.
− És a Kestha Ház? − csattant fel Varnel. − Az ő harcosuk volt a
kezdeményező!
− Ne izgasd fel magad. Tulan és a Háza is fizetni fog − nyugtatta
meg Zarel.
Meghiszem azt, gondolta dühösen Varnel, miközben megragadta a
borospalackot és töltött a poharába. Némi elégtételt érzett, mikor eszébe
jutott, hogy legalább ezt az italt már bizonyosan Zarel háztartása fizette,
igaz, a Nagymester jóval többet is fogyasztott belőle. Mindenesetre
megbillentette a palackot és színültig töltötte a kelyhet.
− Azt a Házanincset is felelősségre kell vonni − emlékeztette a
Nagymestert.
− Természetesen ő is megfizet a károkozásért, mielőtt meghívom egy
igen kényelmetlen szállásra a Házak jóváhagyása nélkül vívott harcért.
Az egyetlen bökkenő, hogy senki nem tudja, hol rejtőzik, vagy hogy
hová ment.
Varnel először mosolyodott el a számára mindeddig oly kínos
társalgás során.
− Hűséges alattvalóid bizonyára buzgón segítik a törvényt.
 − Söpredék. Szörnyen szórakoztatónak találják az ügyet. A hanin-t
most a saját hősüknek tartják, mert egy kalap pénzt nyertek a
győzelmén. Tetves söpredék. Röhögve ellepik az utcákat és hadd
emlékeztesselek rá, a te Házad tevékeny szerepet játszott abban, hogy
idáig fajult a helyzet. Ó, tüneményes személyleírásokhoz jutottam! Már
tudom, hogy a Házanincs fekete. Hogy fehér. Hogy sárga. Hogy magas.
Hogy alacsony. Kövér. Ösztövér. Himlőhelyes. Hibátlan bőrű.
Félszemű. Kétszemű. A tanúk csak abban értenek egyet, hogy hanin.
Házanincs.
Varnel hátradőlt és a semmibe meredt. Zarel felvonta a szemöldökét.
− Nos?
− Semmi, semmi. Igazán semmi.
Zarel fürkészőn pillantott a vendégre.
− Mondtam valamit, ami láthatóan feldúlt.
− Dehogy. Csak csodálkozom, ennyi az egész.
− Csodálkozol? Ugyan min?
− Ki lehet ez az ember? Megölt egy harmadik fokozatú harcost.
Kissé szokatlan egy hanintól, nem? Egy Házanincs vagy kiérdemli
valamelyik Ház kegyét, vagy meghal, mielőtt jelentősebb képzettségre
tehetne szert. Mindez azt jelenti, hogy a mi hanta-unk roppant ügyes,
van olyan jó, mint a harmadik fokozat akármelyik mestere. És még
mindig nincs színe, nincs Háza. Különös.
Zarel egy pillanatra behunyta a szemét.
Varnelnak igaza volt, az eset legalábbis különös. És nemcsak az
említett okok miatt, hanem azért is, mert a fickónak egyszerűen nyoma
veszett. De akadt még más is. Egy megérzés, tudásnál több,
bizonyosságnál kevesebb. És ez az aggasztó sejtelem azt súgta a
Nagymesternek, hogy az eset nem a szokásos kihágások egyike, egy
ostoba verekedés a többi ostoba verekedés végeláthatatlan sorában, ami
holnapra feledésbe is merül. Bár Zarel nem tudta pontosabban
meghatározni, mire kellene odafigyelnie, szentül megfogadta, hogy
akármi is az, ő résen lesz.
− Meg fogjuk találni – jelentette ki fagyosan.
Varnel rápillantott a kehely pereme fölött és elvigyorodott.
 2. fejezet
− Nos, mik a terveid mára?
Garth, megvakarta a bolhacsípéseket, amiket az éjszaka során sikerült
összeszednie. Körülnézett az álmosan mormogó vénemberekkel teli
szobában. Most, hogy a hajnali fény beszivárgott a réseken és a tető
hasadékain, elfogta a gyanú, hogy a világnak ebben a bugyrában akár
harminc megélt esztendő is az aggastyánok sorába taszítja az embert.
− Először is: maradok. Aztán majd meglátom.
A rongymók elégedetten kuncogott, mint aki a várt választ hallja.
− Akármiért is jöttél, az itt található a városban. A titokzatos
küldetésed!
− Mondjuk − biccentett Garth.
− Veled tartok.
Garth lenézett a vénségre.
− Meg mertem volna esküdni rá − mondta. A rongymók szemében
meglepetés csillogott.
− Miért?
− Mert ki nem állhatod a titokzatosságot. Tudni akarod, mi
következik.
Az öreg lendületesen billegett előre-hátra a székén, megkockáztatva,
hogy bármelyik pillanatban hanyatt zuhanhat a tűzhely parazsába.
Vidáman felnevetett.
− Annyi szent, hogy semmiképp nem akarok lemaradni a mókáról.
Lefogadom, hogy valakit még kinyírnak ebben a buliban, és életem
végéig fájlalnám, ha nem lennék ott. Az ilyen vállalkozások során
remek alkalmak egész sora kínálkozik az üzletre. Minél nagyobb a
kockázat, annál nagyobb a nyereség!
Az öreg a tűzhelyhez hajolt és levágott két vastag szeletet a parázs
fölött piruló sültből. Az egyiket Garthnak hajította, aki elkapta, aztán két
ujja végével megragadva, sziszegve lóbálta előre-hátra, míg ehető
hőmérsékletűre nem hűlt. Az öreg, miután befejezte a reggelit,
eltávolította a keresztgerendát az ajtóról és elővigyázatosan kikandikált.
Az utca túloldalán a lábatlan koldus üldögélt. Legyező mozdulatokat
tett a kezével, mintha egy kellemetlenkedő legyet hessegetne el az arca
elől.
− Tiszta a levegő − állapította meg a rongymók. − Mehetünk.
Felkapott egy botot az ajtó mellől és kilépett az utcára. Aztán
szembefordult a fallal és könnyített magán. Garth lesújtó pillantást
vetett rá, ám hirtelen ráébredt, hogy bizony neki is sürgősen követnie
kell a példát, így hát mellé állt.
− Keresve sem találhatnánk megfelelőbb pillanatot a bemutatkozásra.
Hammen vagyok, Jorból.
Az öreg végzett, begombolta zsíros nadágját és kinyújtotta a kezét.
Garth ugyancsak befejezte, begombolkozott, és Hammen vigyorgó
képébe nézett. Kelletlenül elfogadta a kinyújtott kezet, majd
önkéntelenül a nadrágjába törölte a tenyerét.
Hammen felnevetett.
− Megnyugtatlak, az én kézszorításom tisztább, mint amilyent
bármelyik Háznak a Rendfőnökétől kaphatsz.
Garth elmosolyodott.
− Merre találom a Szürke Házat?
− Miért érdekel?
− Kíváncsi vagyok rá.
Hammen széles mozdulattal felemelte a botját és a szemetes sikátor
végére mutatott.
Garth követte önjelölt útikalauzát, elővigyázatosan belesve a
keresztutcákba. így hajnaltájt még alig mozdult a város, a közelgő
Fesztivált megelőlegező mindennapos dorbézolás elemésztette a
polgárok energiáit, és még kellett nekik néhány óra, hogy újrakezdjék a
nyomorúságos tengődésüket ideig-óráig feledtető vigadozást. Hammen
megállt egy percre megbökdösni néhány földön heverő alakot egy
messze az utca fölé nyúló esőfogó alatt. Az egyikük megmoccant, a
másik kettő nem adott életjelt.
Garth lenézett rájuk. Látta, mindhárman élnek, de az ügyeik állása
módfelett el fogja szomorítani őket, amint magukhoz térnek.
− Megelőztek − morogta Hammen. − Már kiforgatták őket.
 A sikátor egy közel tizenkét öl széles sétányba torkollott. Garth a
háta mögé pillantott, az út végére, ahol az ég felé szálló füstgomolyok
még mindig az előző este viharos eseményeit idézték. A közelben álmos
szemű boltosok készülődtek a napi üzletmenetre, felhúzták a
redőnyöket, csalogatónak pedig a bolt ajtaja előtt elhelyezett kis
asztalokra rendezgették az árukészlet egy részét. Néhány koránkelő már
javában alkudozott a reggelinek kiszemelt élelmiszerre. Garth képtelen
volt elrejteni a javak bősége fölött érzett ámulatát, miközben lassan
rótták az utat.
Hammen előtt sem maradták titokban társa benyomásai.
– Az az érzésem, nem sok tapasztalatot szereztél a városi élettel
kapcsolatban.
Garth bólintott.
− Rögtön láttam! Engem csak a legtájékozatlanabb hülye követne
egy eldugott sikátorba. Vagy valami vidéki bugris, azok tudnak még
ilyen megható módon bízni a világban, és mire rájönnének, hogy rajtuk
kívül senkit nem hat meg a bizalmuk, addigra már rég átvágták a
torkukat. Ennek városnak egyetlen lakója sem viselkedne ilyen bolond
módra.
− Vagy egy hülye, vagy valaki, aki tud vigyázni magára –
helyesbített hidegen Garth.
Hammen felsandított Garthra és elismerően bólintott.
− Az már szentigaz, hogy te aztán tudsz vigyázni magadra. De hogy
sikerül-e túlélned?… Érdekes lesz végignézni! − Hammen hirtelen
lassított és egy gyümölcsös-standra mutatott. − Odanézz! A kedvenc
gránátalmám Esturinból!
Hammen a gyümölcsárus asszonyhoz ballagott, aki elmélyülten
igyekezett szabályos halmokba rendezni a gránátalmákat, narancsokat, a
hömpölygő tenger túloldaláról származó egzotikus
kenyérgyümölcsöket, mennyei cukorbarackokat és más nyálcsordító
terméseit, az ismert és a felderítetlen világnak, melyek bíbor, zöld,
aranysárga és olyan mély kék árnyalatban pompáztak, amilyent Garth
még sosem látott.
Az asszony észrevette Hamment, bosszús mosollyal megcsóválta a
fejét és odalökött neki egy gránátalmát. Hammen Garthot is beajánlotta
a kereskedő jóindulatába, aminek eredményeként ő is megkapta a maga
gránátalmáját. Garth elvette a gyümölcsöt és beleharapott. Szemét
lehunyva élvezte a felséges érzést, mikor a dús lé lecsordult a torkán.
− Igazán pompás − biccentett az asszony felé.
− Még nem kóstoltál ilyent, igaz?
De Garth nem méltatta válaszra, annyira belemerült a gyümölcs
élvezetébe, miközben fél füllel hallgatta, hogy Hammen és az asszony,
aki nyilvánvalóan régi jó ismerőse, megbeszélik a város legfrissebb
híreit.
− A Nagymester gárdája az éjjel úgy ellepte a környéket, mint legyek
a ganéjt − újságolta az asszony és mindvégig Garth képébe bámult. − A
harcost keresték.
− Ne mondd − csapta össze a kezét Hammen. − És megtalálták?
− Azt én nem tudhatom − szabadkozott a kereskedő. – De jó néhány
gyanúsítottat letartóztattak.
Hammen elégedetten felkacagott és továbbindult. Az asszony
Garthra kacsintott és mosolyogva átnyújtott három gránátalmát. Garth
az ingébe dugta az ajándékot.
− Mostanában bőven lesz részed ilyesmiben − magyarázta az öreg
kicsit odébb. − Tegnap egy halom pénzt nyertél ezeknek az embereknek,
ráadásul épp egy Narancssárgával szálltál szembe. Nem örökérvényű
dicsőség, de addig is roppant hasznos. − Hammen a piszkos, barna
zászlócskák felé intett, melyek épületeken, bódékon, kocsirudakon,
oszlopokon, póznákon csattogtak mindenfelé. – Mint láthatod, ebben a
negyedben többnyire a Barnát támogatják.
− Érthetetlen − rázta meg a fejét Garth. − A harcos Házak semmit
nem jelentenek ezeknek az embereknek, a Házak pedig, őszintén szólva
kutyába sem veszik őket.
− Miből gondolod?
− Azt hiszem, helyes a feltételezésem − vont vállat Garth.
− Úgy látszik, nem sokat konyítasz az emberi lélekhez, Félszemű −
közölte leereszkedően Hammen. − Az itt lakó népek életében egyedül a
Fesztivál jelent egy kis felszabadult vidámságot, és az egyetlen
reményük, hogy sikerül megütniük a főnyereményt egy sorsjeggyel.
Egyebük sincs, csak a játék. Menj el bármelyik lebujba − Hammen egy
fogadóra mutatott, amelyik már ezen a korai órán is tömve volt −, és a
legnyomorúságosabb koldus is elősorolja a kedvenc harcosa győzelmeit
és a varázslatait, különösen, ha már nyert az illetőn néhány rézgarast.
Juttasd nyereményhez a tömeget és hős vagy.
− Ó, azok a hősök!… − Garth indulatosan felmordult. – Némelyik
harcos elevenen megsütne egy parasztot, csak hogy kipróbálja az új
varázslatát, és annyi lelkifurdalást sem érez közben, mintha egy
svábbogarat taposna el.
− Ezt most hogy érted? − csapott le Hammen.
− Hallottam a régi időkről, amikor még másként mentek a dolgok.
Amikor a harcosoktól elvárták, hogy zarándokútra induljanak és
szolgálják mindazokat, akiknek szükségük van rájuk.
Hammen kiköpött.
− Azok az idők örökre elmúltak, hanin. Ha másként gondolod,
legjobb lesz, ha ebben a pillanatban elválnak az útjaink. Igazán nem
szívesen nézném végig, hogyan pusztulsz el idő előtt. Őrültség abban
hinni, hogy a harcosok akár csak egy fikarcnyit is érdeklődnek irántunk.
− Akkor titeket miért érdekelnek a harcosok?
− Éppen erről beszélek − válaszolta Hammen. − Fogalmad sincs az
emberi lélekről. Mindenki tudja, mi az igazság, mégis ünneplik
kiválasztott hősüket, mert azt hiszik, így ők is részesülnek valamelyest a
harcos dicsőségéből és erejéből. Amikor elkezdődik a Fesztivál, három
napra minden nyomorult a mennyországban érezheti magát. Ennyi időre
megfeledkezhetnek a mocsokról, a betegségről, az egész kurta,
kegyetlen életükről, amivel születésük pillanatától oly keményen kell
küzdeniük. Ott, az Arénában, miközben hallgatják a hozzájuk hasonlók
ezreinek egyhangú zúgását, teljes szívvel figyelik a küzdőtéren zajló
párbajokat hatalomért, dicsőségért, életért és a Vándor eljöveteléért, aki
magával viszi a végső győztest, hogy attól kezdve más világokban
teljesítsen szolgálatot. Az év három napjára álomvilágba merülhet a nép.
Garth fürkészőn Hammenre sandított, akinek a hangja egyre
ércesebben zengett, és meglepő módon a magasabb osztályokra
jellemző hangsúlyok és kifejezések bukkantak fel a beszédében.
− Úgy beszélsz, mintha te nem tartoznál közéjük – jegyezte meg
halkan Garth.
Hammen egy röpke másodpercre viszonozta a pillantását. Garth
hirtelen úgy érezte, mintha nem is egy rongyos zsebtolvaj, a
nyomornegyed egyik patkánya ballagna az ő oldalán. Erőt érzett benne,
ha távolról is, amilyent a mana beavatottjai közelében szokott érezni, az
irányított mana közelségét, a harcosok erejének alapját, ami magából a
földből és annak minden teremtményéből árad. Hammen visszafogta
lépteit és Garthot megcsapta a benne lakozó végtelen szomorúság.
Majd, mint amikor a felkelő nap érintésére elillan a fagy, Hammen
ismét visszaváltozott azzá a locsogó, hangoskodó, köpködő
rongymókká, aki éppen a város látnivalóit mutatja be egy idegennek.
Élénkülni kezdett az utca forgalma. Garth elővett két gránátalmát,
fényesre törölte a köpenyén és az egyiket átnyújtotta Hammennek.
Lassan majszolta a gyümölcsöt, míg ráérősen bandukoltak.
Végigporoszkáltak a vasmívesek utcáján. Garth egy-egy pillanatra
elidőzött, hogy szemügyre vegye a műhelyek elé kiaggatott olcsó
pengéket. Belesett az egyik boltba, és felfedezte, hogy a jobb
fegyvereket odabent tartják, az árnyékban üldögélő kereskedő
felügyelete mellett. Szablyák, pallosok, könnyű vívótőrök pengéjén
tükröződött vissza a bolt mélyén működő kovácsműhely tüzének
pislákoló vörös fénye, ahol verejtékező kovácsok kalapálták gyilkos
jószágaikat, minden ütéssel újabb és újabb szikraesőket csiholva az izzó
fémből.
− A legjobb pengéket hátul találod, legendás neveket idéző és hosszú
históriákat mesélő pengéket, avatott kezekbe való érzékeny fegyvereket,
melyek akár a varázslatokon is áthatolva képesek egy harcos vérét
venni! – suttogta áhítattal Hammen. Garthnak az a benyomása támadt,
vágyódás csendül a szavaiban.
Aztán a rézmívesek utcája következett, majd az ezüst- és aranymíve-
seké, ahol minden boltocskát egy-egy fegyveres őrzött, sőt, láttak egy
hasonló feladattal megbízott első fokozatú varázslót is, akinek abból állt
a tudománya, hogy egy, a Túlnanról megidézett teremtményre bízta a
tolvajok megölését. Garth alaposan megnézte magának a fickót, aztán
megrázta a fejét. Öregember volt, mint az első fokozatúk többsége, akik
a velük született tehetség alapvető hiányában, hogy kedvükre
merítsenek a mana áradásából, soha nem jutnak túl a kezdő fokozaton és
a legegyszerűbb megidézéseken. Ha valódi párbajra kényszerülnének
egy harcossal, pillanatok alatt elveszítenék az egyetlen kis
varázslatocskájukat, nemkülönben az életüket is, így visszaszorultak a
legrosszabb hírű környékekre, orgazdák és uzsorások mihaszna életét
vagy kövér kereskedők javait vigyázni. Lelkük mélyén örökös félelem
ütött tanyát, hogy egy nap tőrrel a kezében teszi valaki próbára a
képességeiket, és mardosta őket a kétely, nem a tőr bizonyul-e
erősebbnek.
Miután elhagyták a fémmívesek utcáját, közeljutottak a város
szívéhez. Hammen figyelemmel kísérte a Nagymester katonáinak egy
őrjáratot tartó csapatát. A szivárványosan villogó zekék, köpenyek és
nadrágok fenyegetően vibráltak a napfényben, de végül egyetlen katona,
sem pillantott Garth felé. Hammen vidáman kuncogott.
− Cirkuszi majmok. Lefogadom, hogy rád lesnek, de túl ostobák
ahhoz, hogy észre is vegyenek.
Garth felfedezte, hogy errefelé másmilyen zászlók szegélyezik az
utakat, az eddigi egyöntetű barna immár a szürkével váltakozott, sőt,
megjelent közöttük egy-egy narancssárga és bíborszínű folt is.
− Közel jutottunk a város főteréhez, a Plazához, ahol a város öt
övezete találkozik. A Plaza közepén látható a Nagymester palotája, a
harcosok és a katonák barakkjaival. A négy szín négy Háza a főtér
mellett áll.
Garth kíváncsian fordult a jelzett irányba. Az ötoldalú piramis, a
Nagymester rezidenciája a közel háromszáz öl átmérőjű Plaza fölé
tornyosult. Az épület egy-egy oldala legalább harminc ölt fogott át és
ugyanilyen magas is volt. A felületét borító csiszolt mészkő vakítóan
ragyogott a fényben. A palota oldalaihoz a harcosok és a katonák sötét
színű, alacsony építésű kaszárnyái csatlakoztak. Az egész komplexumot
szökőkutak sora övezte, melyek szivárványosan ragyogó vízoszlopai
csaknem olyan magasra szökkentek, mint maga a palota.
A Plaza széléhez érve Garth lassított. A látóterébe került a főteret
szegélyező további négy palota is, melyek a négy Ház egy-egy színét
viselték. Átellenben Fentesk zömök épülete állt, a bejárati oldalán
súlyos pillérek sorakoztak, valamennyi sarkán narancssárga lobogó
lengedezett. Garth határozottan visszataszítónak találta az építményt.
Közvetlenül mellette állt az Ingkara Ház hasonló jellegű székhelye,
bár a fantáziátlan pillérsort legalább félig-meddig eltakarta a hatalmas,
boltozatos bejárat, melynek ívén bíbor zászló lobogott. Fentesk másik
oldalán a Bolk Ház bástyafokokkal és lőrésekkel csipkézett erődítménye
emelkedett, végezetül pedig a Kestháé következett, melyet harcosokat
ábrázoló robosztus szobrok díszítettek. A kő-harcosok az ég felé tárt
karral állták körül az épület dísztornyát, mintha éppen pusztító
varázslatokat idéznének a többi Ház palotájára.
− Akárki tervezte ezeket a palotákat, nagy jótétemény lett volna az
emberiségnek, ha vízbe fojtják közvetlenül a születése után − fintorodott
el Hammen.
− Harcosok számára épültek, nem előkelőségek szeszélyének a
kielégítésére − vágta rá Garth. − A régi Házak ugyan másmilyenek
voltak, de a dolgok megváltoztak és végső soron ezek az új épületek is
megfelelnek a céljuknak.
− Éppen olyanok, mint a szaguk. És veszettül bűzlenek, nekem
elhiheted.
Garth a Kestha Ház felé vette az útját. Hammen alig győzött lépést
tartani vele.
− Ennél ostobábbat nem is igen tehetnél − morogta. – Városszerte
köröznek.
− Annál jobb.
Garth hirtelen megpördült és szemügyre vette a Plaza mindeddig
rejtve maradt ötödik oldalát. A főteret apró üzletek, kifőzdék és kisebb
paloták, valószínűleg jómódú kereskedők lakásai vették körül.
Garth visszafordult és folytatta útját. Csak a Plaza széléhez érve állt
meg egy újabb vizsgálódásra.
− Itt állt valaha az ötödik Ház − mondta halkan Hammen.
Garth kifürkészhetetlen pillantást vetett az öregre.
− Az ötödik Ház?
− A Türkizkék. Alig húsz évvel ezelőtt még öt Ház volt.
− Tudom.
− Akkor azt is tudod, hogy a többi Ház az előző Nagymester és
segédje, Zarel vezetésével lemészárolta az Oor-tael Házat a Fesztivál
befejező napjának a végén. Éjszaka megrohanták őket, felgyújtották a
Házat és csaknem valamennyi harcosukat megölték.
− Csaknem valamennyit?
− A szóbeszéd szerint néhányan megmenekültek − vont vállat
Hammen. Aztán fürkészően Garth szemébe nézett és ingerülten
felcsattant. − Túl fiatal vagy ahhoz, hogy igazán érdekeljen!
 Garth nem válaszolt, csak nézte a kopár sarkot, mely olyannyira
ellentétben állt a másik négy oldal nagyszerűségével.
− És az előző Nagymester? − kérdezte tompán Garth, de ez inkább
kijelentésként hangzott, mint kérdésként.
− Kuthuman? A fattyú! − Hammen átkot sziszegett a foga között. −
Mit gondolsz, ki az ördög a Vándor? Mit gondolsz, honnan orozta el a
manát, ami kinyitotta előtte a más világokba vezető kapukat? A
Türkizkék volt a leghatalmasabb az öt Ház közül, és visszautasították,
hogy a segítségére legyenek. − Hammen az egykori Ház helye felé
intett. − Így aztán megölték Oor-tael Rendfőnökét, az egész családját,
elpusztítottak csaknem mindenkit és elvették a maná-jukat!
− És mit tudsz Zarelról?
− Miért érdekel?
− Hiszen én is érdeklem őt, nem igaz?
Hammen megrázta a fejét.
− Azt mondják, Zarelnek Oor-tael Rendfőnöke iránt érzett gyűlölete
idézte elő a végzetet. Zarel sugallta az ötletet és a Vándor végül vele
tartott, annak ellenére, hogy Cullinarn, Oor-tael Rendfőnöke a barátja
volt, aki egy ízben megmentette Kuthuman életét.
− Nocsak. Akkor hát miért pusztította el?
− Már mondtam, hogy nem tudom eldönteni, átkozottul ügyes vagy-
e, vagy egyszerűen csak bolond… − dünnyögte Hammen. − Néha
hajlamos vagyok úgy gondolni, hogy az utóbbi. Amikor a hatalom a tét,
rendszerint a barátságot áldozzák fel először. Kuthuman mindenáron
szert akart tenni arra az erőre, ami Vándorrá teheti. Zarel tudta, hogy ha
a segítségére lesz, Kuthuman távozása után Nagymesterré léphet elő.
Így történt, hogy Zarel szervezte meg és irányította a támadást, a
Türkizkékek maná-jával felhasították a világokat elválasztó fátylat,
amikor pedig Kuthuman eltávozott, Zarel került hatalomra. És minden
megváltozott. A Rendfőnökök vagy maguk is segédkeztek, vagy
félreálltak, amíg az övéiket gyilkolták, és azóta is úgy folyik köztük a
kenőpénz, mint híg trágya a tömött libából. A Türkizkékek kincseiből
fizették ki azokat a borzalmakat − intett Hammen a piramis és az új
Házak felé. − Mindenki hasznot húzott az ügyből.
Garth csendben állt egy percig, aztán elfordult és lendületesen
keresztültört a Plazát elárasztó sokadalmon. Csak a Kestha Ház
közelében kezdett lassítani, amikor megváltozott a kőlapok színe,
melyeken tapodott; a fehér mészkövet, ami a Plaza legnagyobb részét
borította, sötétszürke pala váltotta fel. Garth megtorpant és
szembenézett a hat kőharcossal, melyek súlyosan tornyosultak a bejárat
fölé.
Garth megvetően megcsóválta a fejét és határozottan a kapuhoz
indult. Hirtelen egy kéz ragadta meg hátulról.
− Mi az ördögöt akarsz itt? − markolta meg a vállát Hammen.
− Ha nem bírja a gyomrod, menj haza, öreg − javasolta sötéten Garth
és kitépte magát Hammen szorításából.
Alig egy fél lépéssel odébb már nem nyüzsgött a tömeg, mintha egy
láthatatlan kéz tiltó vonalat húzott volna a levegőbe, melynél közelebb
hétköznapi lények nem nyomulhatnak a harcosok Házaihoz.
Garth higgadtan átvágott a szürke kőből formázott félkörön, ami a
Szürke Ház birtokhatárát jelölte. Sietős léptek zaja ütötte meg a fülét.
Hátrapillantott a válla fölött, és látta, hogy Hammen igyekszik a
nyomában, botjával szaporán kopogva a kövön.
Mire kiért a szobrok árnyékából, már vagy fél tucat harcos sietett elé.
Szürke inget és nadrágot viseltek, a legfinomabb bőrből készült
köpenyüket misztikus jelek és rúnák díszítették. A széles
selyemszalagról, amit a bal vállukon átvetve hordtak, a jobb csípőjük
magasságában aranyhímzéses tarsoly csüngött, amiben az amulettjeiket,
varázslataikat és mindenekelőtt azokat az apró, selyembe burkolt
földcsomagokat tartották, melyek távoli vidékek hömpölygő erejét, a
manát rejtették. A földcsomagok segítik a harcost, hogy megteremtse a
lelki köteléket azzal a földdel, amelyikből a mágiája ered.
A harcosok magabiztos nyugalommal állták el Garth útját.
− Eredj innen, koldus. A birtokunkra tévedtél − vetette oda
foghegyről az egyikük és mellbe taszította Garthot.
Garth visszalépett, de esze ágában sem volt elmenni.
− Azt mondtam, tűnj innen! − dobbantott a harcos.
– Azért jöttem, hogy csatlakozzam a Házatokhoz – jelentette ki
nyugodtan Garth.
A harcosok leplezetlen döbbenettel néztek össze.
− Egy félszemű madárijesztő egy koldus társaságában! − ordította az,
aki az imént meglökte. − Megsértetted a Házunkat azzal, hogy a
járdánkon hagyod a mocskodat! De fel is nyalod, arra esküszöm! De
előbb a földön szétszórva akarom látni a fogaidat!
A férfi előrelépett, hogy megüsse. Garth fürgén oldalt lépett,
megragadta a harcos csuklóját és rövid repülőútra indította, ami kemény
puffanással végződött a kövezeten. Aztán, mintha megérezte volna a
háta mögül közeledő ütést, lebukott, és egy gurulás után keményen
megrúgta második támadója térdét. Hangosan reccsent a csont, a férfi
összeesett és felüvöltött fájdalmában. Garth felpattant. Surranó nesz
ütötte meg a fülét és a szeme sarkában egy közeledő penge villanását
érzékelte. A következő pillanatban törött csuklójához kapva
megtántorodott a harmadik harcos, majd ájultan eldőlt, mikor Garth
keze pörölyként a veséjére csapódott.
A maradék három hátrálni kezdett. A középső reszkető ujjakkal
matatott a tarsolyában, előrántott belőle valamit és szélesen kitárta a
karját. Mintha végtelen távolból hallaná, Garth tudatáig elhatolt a tömeg
ordítása.
Garth a harcos felé lendült, aki varázslatra készülve rászegezte az
ujját.
− Nehogy megpróbáld! − kiáltott rá erélyesen Garth. – Most valaki
mással kell harcolnunk.
A férfi hatalmasra tágult, üres szemmel meredt rá, Garth szavalnak
ereje megtörte az összpontosítását. Hirtelen fájdalmas sikoly szakadt ki
belőle. A harcos személye a mana gyűjtőlencséje, és ha a mana áradása
megreked, akkor magát a lencsét perzseli meg. A férfit, miután elkövette
azt a végzetes hibát, hogy már merített a maná-ból, ám elmulasztotta
azonnal átirányítani egy varázslatba, gyötörte a mana égés, vakon
tántorgott körbe, miközben mindkét kezével vadul püfölte a homlokát.
Garth egy csepp sajnálatot érzett iránta, nem a szenvedése miatt, azt
kiérdemelte, hanem mert ilyen ostobán amatőrnek bizonyult.
− Az az ember a miénk! − harsant egy kiáltás.
Garth szúrós szemmel nézett a megmaradt két harcképes Szürke
harcosra.
− Jobb, ha nem próbálkoztok. Egyelőre úgyis más elfoglaltságunk
lesz − azzal elfordult, mintha tökéletesen elveszítette volna irántuk az
érdeklődését.
 A Narancssárga Ház egy osztaga haladt át a Plazán öles léptekkel. A
vezetőjük arannyal és ezüsttel gazdagon díszített köpenyt viselt,
láthatóan magasabb rangú volt a társainál.
Garth lassan kitárta a karját, felkészülve a harcra. A Narancssárgák
vezetője megállította csapatát.
− Egy szemtanú a tömegből azt állítja, hogy te ölted meg tegnap
Okmarkot. E pillanattól mi rendelkezünk veled!
− Hát vigyél magaddal − vont vállat Garth.
A harcos meglódult, mintha úgy döntött volna, hogy fölösleges holmi
varázslattal bajlódnia.
Garth elmosolyodott és a Narancssárgára mutatott. A harcos léptei
elnehezedtek, mintha láthatatlan korlátnak ütközött volna. Átkozódva
botladozott visszafelé.
Garth most felemelte a kezét és parancsoló mozdulattal szegezte ujját
az égnek. Akaratára sötét, örvénylő felhő öltött formát és zúgva,
zümmögve aláereszkedett. Hüvelyknyi lódarazsak kavarogtak a
Narancssárga harcosok körül, és oly vadul döfködték őket. hogy
vérpatakok fakadtak fullánkjuk nyomán.
A gyönyörűségtől magán kívül üvöltő tömeg feltorlódott a Kestha
területét jelző kövezet szélénél. Egyre féktelenebb jókedvre sarkallta
őket a Narancssárga harcosok szorult helyzete, ám néhány lódarázs
elszakadt a rajtól és új célpontot keresve a csődületre vetette magát. A
kiszemelt áldozatok sikoltozva, hadonászva igyekeztek menedéket
keresni, ám társaikba ütközve csak fokozták a zűrzavart és a darazsak
dühét. A parasztok kétségbeesett szökdécselése egyre harsányabb
jókedvre derítette mindazokat, akik még nem tapasztalták meg saját
bőrükön az eseményeket.
A Fentesk gárda parancsnoka elbődült őrjöngő dühében.
Engedetlenkedő lábaival küszködve az égbolt felé tárta karját, mire a
darazsak füst- és lángcsóvát húzva maguk után lezuhantak. De még a
földre csapódva is szaporán döfködték a bokákat, fullánkjuk áthatolt a
csizmákon és őrült ugrándozásra késztették a harcosokat.
Garth intett − és a darazsak lángba borultak. A tűz azonnal átterjedt a
csizmákra és a ruhákra. A parasztok halálsikolyokat hallatva, egymást
taposva rohantak a szökőkutakhoz, hogy a vízbe merüljenek, és a
harcosok, feledve méltóságukat, a nyomukba eredtek, csak a vezetőjük
nem vesztette el a fejét.
Kissé felemelte a karját és szűk ívet rajzolt maga köré. Köpönyege
csapkodni kezdett, mintha vihar tépné, és egy lassan sűrűsödő
ködgomolyag jelent meg körülötte. Garth a tarsolyába nyúlt, ujjai
rákulcsolódtak a kiválasztott eszközre, mielőtt a halálos köd felindult
volna felé. A Fentesk parancsnok megtántorodott és egy pillanatra úgy
tűnt, mintha egy halványan derengő örvény lüktetne körülötte, ami
viharos gyorsasággal szívja el az erejét. Garth előre-hátra lengette a
kezét, mintha újabb és újabb lendületet adna az örvénylésnek, miközben
a harcos fogcsikorgatva kapaszkodott menthetetlenül tovatűnő erejébe.
Aztán véget ért a küzdelem; a harcos eszméletét vesztve összeesett.
Hammen a hason fekvő alakhoz osont és a tarsolyért nyúlt.
− Csak egyet! − parancsolta Garth. − Ez a szabály. Nem halálig
harcoltunk.
Hammen mohón beletúrt a tarsolyba és egy gyűrűs amulettet húzott
elő. – A repülő teremtmények elhárítására alkalmazott bűvkötés. Ezt
használta a darazsaid ellen.
Garth beleegyezően bólintott, aztán a Szürke harcosok felé fordult,
akik még mindig leesett állal bámulták.
Harsona hangja szállt át a Plaza fölött és a Kestha Ház belsejéből
azonnal megérkezett rá a válasz. Máris egy sereg Szürke harcos
ácsorgott a kapu előtt és kisvártatva több tucatnyi újabb csatlakozott
hozzájuk.
A tömeg, amelyik mindeddig élvezettel figyelte a soron kívüli
előadást, hirtelen felbolydult, mintha a hátsó sorok erőszakkal
akarnának közelebb nyomulni. A sokaság végül kettévált és
Narancssárga harcosok özönlötték el a Szürke Ház előtti félkört.
Néhányan közülük szinte azonnal harcba keveredtek egy-egy Szürkével,
mások varázslatokat idéztek, míg a többiek kivont tőrrel vetették
magukat ellenfeleikre.
− Mester, nem kellene távozni? Valami azt súgja, hogy jót tenne az
egészségünknek.
Garth Hammenre pillantott, aki láthatóan nem töltötte haszontalanul
az időt, hanem serényen kitömte a rongyait levágott erszényekkel.
 A tömeg öröme nem ismert határt. Hadonászva, ordítozva, önfeledten
sikoltozva üdvözölték a kiömlő vért, amikor egy Szürke harcos fültől-
fülig átvágott torokkal a földre került. Merénylőjét egy tűzgolyó találta
el, éppen amikor lehajolt áldozata tarsolyáért, és gyötrelmes kínokat
kellett kiállnia, amíg egy bajtársának végre sikerült védővarázslattal
eloltania a lángokat. Két Szürke harcos testvérük segítségére sietett,
hogy ráolvasással állítsák el a vérzést.
Garth lekapta a fejét a Kestha palota tetejéről csapkodó, a térre
irányuló villámnyalábok elől, melyek csapásai alatt tekebábokként
dőltek a Fentesk harcosok. Aztán félrehúzódott és kényelmesen
letelepedett a hatalmas kő-harcosok árnyékába. Elővette a harmadik
gránátalmát és nyugodtan majszolni kezdett.
− Kérlek, Mester! − siránkozott Hammen és maga is leguggolt. −
Tűnjünk el mielőbb!
− Még nem. Inkább menj, ha annyira mehetnéked van, és intézz el
nekem néhány fogadást. A Szürkékre teszem a tétem.
Kürtök kara harsant. Hammen lopva körülnézett.
− Jön az Aréna Nagymestere. Most már igazán el kellene indulnunk!
− Azonnal.
A kavargó sokadalomban, mely kacagva és táncolva kísérte
figyelemmel az ütközetet, egy elszántan előretörő alakulat tűnt fel. A
menetoszlop közepén legalább húsz mágikus erejű kardforgató haladt, a
harcosokat több száz számszeríjas támogatta. A menet élén személyesen
az Aréna Nagymestere lovagolt, köpenye a szivárvány minden színében
tündökölt.
A számszeríjasok lövésre kész fegyverrel felsorakoztak a szürke
félkör peremén. Egyesek szembefordultak a tömeggel, mely
elcsendesedve hátrébb húzódott, míg mások a félkör belseje felé
szegezve íjukat a harcolókat vették célba.
Harsonák, kürtök, trombiták szóltak és peregtek a dobok. Lanyhulni
kezdett a küzdelem.
− Kestha-házi Tulan, lépj elő! − kiáltotta a Nagymester kengyelénél
álló herold. Hangját mágikus erő járta át, hogy felülkerekedjen a tömeg
zsivaján, melybe immár sikolyok vegyültek, azoknak a sikolyai, akik túl
közel merészkedtek, és egy-egy nyílvessző figyelmeztette őket ostoba
vakmerőségükre.
 − Itt vagyok!
Garth lassan hátrafordult és felpillantott. Egy férfi jelent meg az
egyik szobor feje fölött, nyilvánvalóan maga a Kestha-ház Rendfőnöke.
Garth még egyet harapott a gránátalmába és félrehajította a maradékot.
− Azonnal vess véget a harcnak, máskülönben a törvény előtt felelsz!
− Akkor mondd meg azoknak a Narancssárga fattyúknak, hogy ne
mocskolják tovább a kövezetünket!
A Nagymester félig elfordult a nyeregben és a Fentesk harcosokra
nézett, akik kört alkotva vették körül a sebesültjeiket.
− Vétkeztetek. Kártérítést kell fizetnetek a törvényszegésért és
nyomban el kell hagynotok ezt a helyet!
A parancsnok, aki épp hogy eszméletre tért, mióta oly csúfosan
alulmaradt Garth ellenében, harcosai segítségével talpra küszködte
magát.
− Azért jöttünk, hogy őrizetbe vegyünk egy embert, aki meggyilkolta
az egyik testvérünket.
− Mutass rá! − parancsolta a Nagymester.
A parancsnok tanácstalanul körbenézett a téren.
− Kérlek, kérlek, Mester, nagyon kérlek! − nyüszítette Hammen.
Garth felállt, leporolta a ruháját és hanyagul a Nagymester felé
indult.
− Az a gyanúm, hogy rólam van szó − jelentette be fennhangon.
− Ő az! − kiáltotta a Narancssárga. − Ő ölte meg tegnap az
emberünket!
A Nagymester megfordította a lovát, míg a herold intésére
számszeríjak sokasága irányult Garthra.
Garth ügyet sem vetve rájuk hátat fordított a Nagymesternek és a
szobor fölött álló Tulanhoz szólt.
− Csatlakozni kívánok a Kestha Házhoz. A föld, melyen állok nincs e
város Nagymesterének a tulajdonában, mindörökké a Kestha Házé.
Eltűröd-e, hogy elragadjanak a küszöbödről valakit, aki harcolt a
Házadért?
Tulan alátekintett, majd nyugtalan pillantást vetett a magasabb rangú
harcosok körülötte várakozó gyűrűjére.
− Bizonyára nem viselnéd el, hogy ekkora sérelem érje a hírnevedet
és a becsületedet − folytatta Garth alig érzékelhető gúnnyal.
 − Ez az én emberem és az én birtokomon áll! − kiáltotta el magát
végül Tulan, bár tagadhatatlan idegesség csendült a hangjában.
A Nagymester Garth mögé rúgtatott.
− Ez az én városom és én vagyok az Aréna Nagymestere!
− Ha a négy Ház nem harcolna többet az Arénádban – nézett Garth a
Nagymester szemébe −, ugyancsak hamar elszegényednél.
Garth elfordult és ismét Tulanhoz intézte szavait:
− Így van-e, uram, Kestha Rendfőnöke?
− Így van, így van! − kiáltotta lelkesen Tulan. − Ha elfogod, nem
tesszük be a lábunkat az Arénába, mikor elkezdődik a Fesztivál és a
többi Ház is velünk tart majd! A saját birtokunkon senkit nincs jogod
őrizetbe venni, aki közénk tartozik!
A tömeg már a lehetőség puszta említésére is, hogy elmaradhat a
Fesztivál, tiltakozó zsivajban tört ki. Garth színpadias mozdulattal
meghajolt feléjük, mire fergeteges tapsvihar támadt. Egy pillantást
vetett a Fentesk harcosokra, és elégedetten látta, hogy a Házak
hagyományos jogait fenyegető veszedelem pillanatnyilag egyazon
oldalra állítja őket a Szürkékkel, következésképp Garth ügyével is.
− Ez az ember Kestha harcos − harsogta Tulan. − Kestha földre lépett
és a védelmem alatt áll! Nincs több mondandóm.
Garth a Nagymester felé fordult, aki hidegen végigmérte.
− Sajnálom, hogy annyi bajt okoztam, uram − biccentett Garth.
Érdeklődés csillant a Nagymester szemében. Mintha azon tűnődne,
alkalmazza-e az erejét és tekintsen-e a lelkébe. Garthnak olyan érzése
támadt, hogy jeges fuvallat csapja meg, és egy röpke pillanatra érzékelte
a körülötte kavargó iszonyatos erőt.
− Nem éled túl a Fesztivált − sziszegte alig hallhatóan a Nagymester.
Aztán megrántotta a gyeplőt, megfordult és vágtára fogta hátasát. A
tömeg némán szétnyílt előtte.
Garth mélyen meghajolt a távozó Nagymester irányába, majd sarkon
fordult és a kapu felé vette az útját. Mikor a kőharcosok árnyékába ért,
fürkészően körülnézett. Végre felfedezte Hamment, aki az egyik szobor
roppant lába mögött kuporogva kémlelt elő.
− Állj fel, mintha férfi lennél, Hammen − mondta Garth. −
Beláthatod, hogy méltóságteljesebb viselkedés illik egy Kestha harcos
szolgájához.
 − Szolga? Azt mondtad, szolga? − acsarogta Hammen. – Hogy
vigyenek el a démonok és szaggassanak ezer darabra! Igazi sorscsapás
vagy. Halált hozol mindenkire, aki a közeledbe kerül!
Garth halkan felnevetett.
− Szükségem van szolgára. Egy ezüstöt kapsz hetenként.
− Egyetlen délelőtt többet keresek a saját mesterségemmel.
− Szórakoztatónak fogod találni a váltást. A Fesztivál idejére kellene
a rendelkezésemre állnod.
− Éppen olyankor megy a legjobban az üzlet!
− Ha nem jössz, életed végéig gyötörni fog a tudat, miből maradtál
ki.
Hammen lehajtotta a fejét.
− Az ördögbe is − dünnyögte maga elé. − Legyen. De akkor
kizárólagos játékjogot kapok rád az Arénán kívül.
− Törvénybe ütköző cselekedet az Arénán kívül harcolni.
Hammen felkacagott.
− Akárcsak tegnap, vagy éppen az imént, igaz?
− Nos… Tiéd a kizárólagos játékjog.
Hammen vigyorogva előmászott rejtekhelyéről és Garth nyomába
szegődött.
A Szürke harcosok feltámogatták a sebesülteket és készültek
visszatérni a Házukba. Őszinte kíváncsisággal bámulták Garthot, de
egyikük sem közeledett hozzá. Követte őket a szélesre tárt kapukon át a
palota belsejébe. Ahogy kiért az árnyékból, testes alak lépett elé. A férfi
hozzá hasonlóan magas termetű volt, ölnél is magasabb, ám, ahogy
Garth becsülte, legalább kétszer annyit nyomott. A Rendfőnököktől
természetesen nem várták el, hogy az Arénában tegyék kockára az
életüket, és a Szürkék Rendfőnökéről lerítt, hogy immár a szívébe
fészkelte magát a kényelmes biztonsághoz való ragaszkodás. És persze
a gyomrába is, tette hozzá gondolatban Garth a Rendfőnök tekintélyes
pocakjára sandítva.
A férfi tokája súlyosan rezgett, miközben lassú léptekkel közeledett.
Hurkás kezének minden egyes ujján ékkövek csillogtak. Garth
határozottan érzékelte, hogy az erő sűrű szövedéke lengi körül. Az erőé,
amit ugyan már kikezdték a gyakori kicsapongások, ám a Nagymester
még mindig elsöpörhetett szinte bárkit, aki merészel szembeszállni vele.
 − Ügyesen csináltad, fiú, nagyon ügyesen − harsogta Tulan. Garth
tiszteletteljesen meghajolt.
Tulan megragadta a vállát és szelíd erőszakkal felegyenesítette.
− Módfelett a kedvemre volt, ahogy megleckéztetted azt a ragyaverte
Arénamestert. Jó munka volt, fickó!
− A te szolgálatodban, uram.
Garth fülét megütötte Hammen fojtott köhögése.
− A szolgám, uram. Ma reggel elrabolták a ruháit, ezért kénytelen
ilyen méltatlan rongyokat hordani, és sajnos meg is betegedett.
Tulan alig leplezett viszolygással pillantott Hammenre, aki egy
foghíjakkal és fogcsonkokkal csipkézett vigyorral válaszolt. A
Rendfőnök utálkozva elhúzta az orrát.
− Valaki majd ad az emberednek fürdőt és egy váltás ruhát.
− Fürdőt? De… − kapta fel a fejét megrökönyödve Hammen, ám
Garth belefojtotta a szót.
− Hammen, hallhattad Rendfőnökünk parancsát. Engedelmeskedj!
Hamment elvezették, miközben fájdalmas tekintetet vetett Garthra,
és olyan elhárító mozdulatot tett felé, amilyennel a szemmel verés ellen
szoktak védekezni.
Tulan, még mindig Garth vállán nyugtatva a kezét, a Ház központi
folyosójára vezette új harcosát. A falakat tükörfényesre csiszolt tölgyfa-
burkolat fedte, előttük számszeríjakkal, lándzsákkal, láncos
buzogányokkal, csatabárdokkal megrakott fegyverállványok sorakoztak.
Garth szabályos közönként elhelyezett nyílásokat fedezett fel a feje
fölött, nyilvánvalóan súlyos zuhanónyilak számára előkészítve,
melyeket egyetlen fogantyú elmozdításával lehet alázúdítani
mindazokra, akik engedély nélkül merészelnek belépni a Ház kapuján.
Egy ötven font súlyú, borotvaéles zuhanónyíl hatásos érvelés még a
tizedik fokozatú varázslók ellen is, ha készületlenül éri őket. Garthnak
feltűnt, hogy a padló sem egyformán visszhangozza a lépteiket.
Valószínűnek tartotta, hogy egyes részei elmozdíthatók, és a hívatlan
látogatók könnyen ismeretien mélységben találhatják magukat, ahol
akár egy kígyóverem, akár egy hírhedetten veszedelmes gromashi pók
hálója várhat rájuk.
 − Hallottam, hogyan ölted meg Okmarkot. Varázslat-visszaverés!
Roppant erős eszköz. Beszéd közben Tulan akaratlanul is Garth
tarsolyára sandított.
− Ostobán viselkedett.
− Harmadik fokozatú volt. Igazán ostobának az én emberem, Webin
bizonyult. Egy második-fokozatúnak nem szabad hagynia, hogy így
beugrassák egy utcai harcba.
− Igaz is, mi van Webinnel?
− Lefokoztuk, mert szégyent hozott a Házra. − mondta sötéten Tulan.
− Elkoboztuk a legutóbbi varázslatát.
Garth nem szólt semmit, magában azonban annál inkább
csodálkozott, hogy akad harcos, aki hagyja magát megfosztani akárcsak
egyetlen varázslatától is, ráadásul a harc tisztessége nélkül.
− Na persze, becsülettel megharcolt érte − kuncogott Tulan, mintha
csak kitalálta volna Garth gondolatait. − Velem. Ha majd tudok egy kis
időt szakítani rá, esetleg regenerálom a bal kezét.
A magas rangú harcosok, akik Garth és Tulan mögött vonultak,
harsányan felnevettek, ám ebből a kacagásból félreérthetetlenül
hiányzott a derű.
Tulan egy terembe vezette Garthot, ahol ínycsiklandó illatok
fogadták őket.
− Éppen időben érkeztél egy kései, ám korántsem megkésett
étkezéshez − mondta a Rendfőnök elégedetten dörzsölgetve a kezét.
Intett Garthnak, hogy foglaljon helyet a hosszú ebédlőasztalnál,
melyen egyetlen teríték állt csupán. Tulan tapsolt, mire sürgölődő
szolgák lepték el a helyiséget, és megterítettek Garthnak Tulan jobbján.
Tulan egy intéssel elbocsátotta tanácsosait, majd mélyet sóhajtva
leült az asztalfőn álló magas támlájú székre. Újabb szolgák érkeztek.
Töltött fácánnal, jókora karikába pöndörödött hurkákkal, egy szopós
malaccal, melyet mézben hempergetett fokhagymagerezdekkel töltöttek
meg, valamint citrommal és gyömbérrel ízesített füstölt hallal megrakott
tálcákat helyeztek az asztalra.
A tányérok mellett három-három kristálypohár állt, kettőbe
mélyvörös tarmuliáni bort töltöttek, egy másik párban mézsör aranylott,
az utolsó kettőben szikrázóan áttetsző bor gyöngyözött.
 Tulan megragadott egy cipót, öt szeletre szakította, azoknak a
felfoghatatlan hatalmaknak a tiszteletére, melyek fenntartják a világ öt
sarkát, majd sót hintett mind az öt irányba. Garth híven követte a
mozdulatait.
Anélkül, hogy további szót vesztegetett volna, Tulan átnyúlt az
asztalon és maga elé vett egy fácánt. Felsóhajtott, mint aki nehéz
küzdelemre készül, majd meghökkentően rövid idő alatt eltüntette az
utolsó morzsáig. Aztán a szopós malacért nyúlt, és kérdőn Garth felé
emelte. Garth megrázta a fejét, inkább maga is a fácánoknak szentelte a
figyelmét. Tulan megragadta a malacot a hátsó felénél és a mellső
lábainál, és szinte berágta magát a közepébe, mindössze egy kés
segítségét vette igénybe a forrón gőzölgő töltelék kimérésére. Miután
végzett vele, egy tálcára hajította a maradékot és elmerült a véres hurka
örömeiben. Vagy fél tucatot bekebelezett, mielőtt végezetül a halat vette
pártfogásába, ütemesen fel-le járó állkapoccsal, egyidejűleg a bal
könyökénél elhelyezett ezüsttálcára köpködve a szálkákat.
Tulan kéjesen hátradőlt és olyan zengzeteset böffentett, hogy Garth
attól tartott, betörnek a magas, festett üvegű ablakok táblái. Az étkezés
megkoronázásaként Tulan kiürítette a három nehéz kelyhet, egyiket a
másik után, mindössze annyi szünetet tartva, amennyi egy pohár
letételéhez és a másik felemeléséhez szükséges. Aztán élvezettel
csettintett, szertartásszerűen böfögött, és egy halszálkával nekilátott
piszkálni a fogát.
Garth félretolta a fácán maradványait, kiválasztotta a tarmuliáni bort
tartalmazó poharat és élvezettel belekortyolt.
− Nézzük csak… Ha olyan könnyen elintézted Okmarkot, akkor
legalább egy negyedik fokozatú harcossal vagy egyenlő… esetleg egy
ötödik fokozatúval.
Tulan szünetet tartott, és merőn vizsgálta Garthot, mintha válaszra
várna. Garth azonban hallgatott. Tulan kurtán felnevetett, noha
nyilvánvalóan bosszantotta Garth titokzatoskodása.
− A hagyomány azt diktálja, hogy csak a tulajdonos ismerheti a
varázsszeres tarsolya tartalmát − törte meg végül a csendet Garth.
− Éppen ilyen férfira van szükségem! − csapott az asztalra vidáman
Tulan. Egyáltalán, úgy kezelte Garthot, mintha régi bajtársak lennének.
− A Fesztivál egyszer véget ér, szerződések köttetnek, a városok és a
kereskedők őrizetére, mindig adódnak háborúk, és hidd el, a Kestha
Házához tartozók kapják a legmagasabb fizetséget a szolgálataikért!
− Levonva a te részesedésedet és a Ház járandóságait – tette hozzá
Garth.
Tulan éles pillantást vetett Garthra.
− Nos, térjünk a lényegre. Miért minket választottál és nem
valamelyik másik Házat? − kérdezte végül hidegen.
− Miért ne? Azt akarod hallani tőlem, hogy Kestha Házának a
legnagyobb a híre? Hogy csak a legjelesebbek csatlakoznak hozzád?
Beszéljek úgy, mintha első fokozatú tanítvány lennék, aki egy nap
felfedezte magában a képességet a mana irányítására, és élete
legnagyobb újdonsága, hogy tehetségesen bűvészkedik valami egyszerű
varázslatocskával?
Most Tulanon volt a hallgatás sora. Garth kihívóan felnevetett.
− Nem, nekem nincs szükségem sem ennek a Háznak, sem bármelyik
másiknak a gyakorlataira. Amit tudok, az az enyém, és egyedül
kerültem a birtokába.
− Hol? Nem láttalak ezelőtt. Soha nem hallottam a félszemű hanin-
ról, a szín nélküli harcosról. Honnan jöttél?
Garth elmosolyodott.
− Ez az én ügyem, nagyúr. Ismered a képességeimet; láthattad
odakint, a Plazán.
− Tévedsz. Az én ügyem mindent tudni rólad. Ellenőrizni a
származásodat, a családi kapcsolataidat, megbizonyosodni róla, hogy
olyan leszármazási vonalat folytatsz, melyben megvan az erő a mana
ellenőrzésére.
− Attól tartok, ez mégsem a te ügyed. A te dolgod, hogy segítsd az én
céljaimat és mindketten jól járunk.
− Hogy merészeled…! − fortyant fel Tulan, és székét hátralökve
felpattant.
Garth felállt és mélyen meghajolt.
− Úgy veszem észre, nem kötünk üzletet. Így hát kénytelen vagyok
másutt felajánlani a szolgálataimat. Azt hiszem, a Bíbornak
megfelelnék.
− Nem lépsz ki innen élve! − hördült fel Tulan és felemelte a karját.
Garth hátravetette a fejét és szívből kacagott.
 − Megpróbálhatsz megölni, nagyúr, de biztosra ígérhetem, hogy
amint harcolni kezdünk, itt terem egy tűzördög, és szavamra, módfelett
rosszul esne megrongálni a faliszőnyegeidet. Úgy látom, Naki
takácsainak műve Kishből, és legalább ötven harcos díjazását teszi ki az
értékük.
Tulan leeresztette a kezét és a hatalmas, arany és ezüstszálakból szőtt
faliszőnyegekre pillantott, melyek beborították a festett üvegablakokkal
szemközti falat, hogy felfogják és szerteszórják a fényt. Halvány
mosoly futott át Tulan ábrázatán.
− Ó, neked van szemed a művészethez! Ez jó, nagyon jó! Egy
szemmel is jobban látsz, mint kettővel a legtöbb vadbarom, aki nekem
dolgozik. − Tulan úgy mulatott, mintha valami egészen elmés tréfát
sütött volna el. − Ülj le, Félszemű Garth, helyezd magad kényelembe.
Az az érzésem, hogy mégiscsak kedvellek téged.
Tulan bort töltött Garthnak, aki mosolyogva bólintott
köszönetképpen.
− A részesedésed?
− A szokásos húsz százalék a külső szerződések által lekötött
szolgálataidért, továbbá tíz százalék minden tarsoly után, amit a
Fesztivál során nyersz az Arénában. Viszonzásképpen kapsz szobát,
kosztot és a Ház teljes törvényes védelmét. És hidd el, kedvedre valók
lesznek a külső szerződések. A Szürke harcosok magasabb díjazást
számolnak fel, mint a többi Ház − dicsekedett Tulan, miközben a
gyomrát simogatta. − Ezt a hírnevünk biztosítja, téged pedig
főnemeseknél és kereskedőknél fogunk elhelyezni, akik megbecsülik az
értéket és kellő tisztelettel fognak bánni veled. Már most tudnod kell,
hogy az elmúlt húsz Fesztiválon kilenc alkalommal Kestha harcos
nyerte el a bajnoki címet és vált ilyenformán a Vándor legmagasabb
hatalmának a beavatottjává.
Tulan elhallgatott egy percre, mintha attól tartana, hogy minden
mágia-alkalmazók leghatalmasabbika a neve puszta említésére is
hirtelen megjelenhet.
− Számos megállapodás biztosítja, hogy mi jutunk a legnagyobb
megbecsüléshez azok részéről, akik szerződtetnek minket, és cserébe el
is várhatunk bizonyos előnyöket. A legfinomabb élelem, a
legkényelmesebb lakosztály és a legderekabb cimborák választásod
szerint, és mindez a szokásos díjazás mellett, amihez természetesen
különféle kedvezmények járulhatnak a szolgálat színvonala alapján.
Garth csak mosolygott és hallgatott.
− A képességeiddel összhangban találunk helyet számodra, és nem
vagy köteles nálam alacsonyabb rangúaknak engedelmeskedni − Tulan
elmerengett egy pillanatra, zsíros arcán káröröm ragyogott. − És Zarel
dühönghet, amennyit akar, nem teheti rád a koszos mancsát, ami,
gondolom, pillanatnyilag meglehetősen közelről érint.
− Nem kifejezetten − vont vállat Garth.
Tulan Garthra bámult, és azon tűnődött, hogy tekintse ezt a választ
közönséges hősködésnek, vagy fogadja el igazságként. Végül
kényszeredetten felnevetett.
− Szeretem, ha egy harcosnak olyan idegei vannak, mint neked. De
ne becsüld alá Zarel hatalmát. Tedd ki a lábad ebből a Házból úgy, hogy
egyik színt sem viseled és a legjobb harcosai fogják rád vetni magukat.
Házra mindenképpen szükséged van, Félszemű. Nélküle halott vagy.
Hosszú hallgatás után Garth bólintott.
− Cserébe engedelmeskedned kell a Ház minden parancsának, ami
persze az én parancsaimat jelenti.
− Egyetértek.
Tulan elvigyorodott, mintha máris a zsebében érezné a Garth
kihelyezéséért befolyó jutalékot.
− Köteles vagy betartani a harc szabályait. Nem harcolhatsz
személyes nézeteltérések miatt, sem személyes haszonért. Nem
vesztegethetjük el a képességeidet, hogy aztán ne legyen haszna belőlük
a Háznak.
− Ezt nehéz lesz betartani.
− Miért?
− Mert ezért csatlakoztam a Házadhoz. A Narancssárga Ház fele
holtan akar látni.
− Ó, persze. Az a baleset Okmarkkal.
− Nem. Másféle ügyek.
− Miféle más ügyek?
− Esküt tettem, hogy nem tárom fel őket − mondta eltökélten Garth.
− Mondjuk, olyasmi, ami kapcsolatban áll ezzel − tette hozzá és a
szemén viselt kötésre mutatott.
 − Tehát személyes ügy?
Garth előrehajolt.
− Mióta te vagy a Rendfőnököm, az az érzésem, meg kell osztanom
veled − suttogta összeesküvő módján.
Tulan kíváncsian előrehajolt.
− Sok évvel ezelőtt történt. Szinte érdemes volt miatta elveszítenem a
szememet, de most, hogy tudnak a hollétemről, el fognak jönni értem.
Ez is hozzájárult ahhoz, hogy elhatároztam, nem élek hanin-ként
tovább, hanem csatlakozom az egyik Házhoz. Fentesk és Kestha között
tudtommal a legkevésbé sem barátságos a viszony, ami számomra
annyit jelentett, hogy itt számíthatok némi védelemre.
− Dehát mi történt?
− Elcsábítottam Fentesk Rendfőnökének első hitvesét és egyidejűleg
az ikerlányaikat is.
Tulan, aki éppen meghúzta a mézsörös kelyhet, a tartalmának a
legnagyobb részét visszaspriccelte az asztalra és tágra nyílt szemmel
meredt Garthra. Az arcszíne bíborvörösbe fordult és ütemesen
csapkodva az asztalt harsány hahotára fakadt.
− Akkor nem csoda, hogy tavaly elvágta az asszony nyakát! Milyen
elragadó, egyszerűen elragadó! És mondd csak, milyenek voltak?
Garth szerényen mosolygott.
− De uram, a hölgyek becsülete nem engedi meg, hogy kitérjek efféle
kényes részletekre.
− Hölgyek! A pokolba is, szajha a Narancssárgák minden asszonya,
különösen a harcosoké! Szóval, elkaptak és kiszúrták a szemedet,
mielőtt megléphettél volna.
− Így történt − bólintott Garth, és közben elfordította a tekintetét
Tulanról, mintha sötét emlék kísértené.
− Pompás, esküszöm, pompás! Káprázatos élmény lesz belenyomni
Varnel Buckara képét ebbe az ügybe!
− Jobban szeretném, ha nem tenné, uram. A lányok kedvéért. Elvégre
ők még életben vannak, örök emlékeztetőül, és valahányszor a szeme
elé kerülnek, a puszta létükkel újra és újra felszítják ellenem a dühét.
− Rendben van, barátom, legyen a kedved szerint − és Tulan
büszkeségtől sugárzó arccal tekintett Garthra, mintha ő maga is részese
lett volna a taglalt eseményeknek. – A Fesztivál kezdetének reggelén le
kell tenned az esküt a befogadási szertartáson. Természetesen addig is
viselheted a beavatottak szürke köpenyét.
Garth biccentett és pohara pereme fölött a Nagymesterre mosolygott:
− Igyekszem bebizonyítani, uram, hogy nem fecsérled méltatlanra a
bizalmad.
 3. fejezet
− Hála az Örökkévalónak, végre kint vagyunk!
Garth lenézett Hammenre és elfojtott egy nevetést. A zsebmetsző más
embernek látszott. Szedett-vedett rongyai eltűntek, tiszta tunikájának a
bal oldalán egy szürke kör jelölte a hovatartozását. A mocskos, borzas
haj szintén a múlté lett, rövidre vágták és megfésülték, ahogy az egy
harcos szolgájához illik. Hammen szeme dühösen villant, mikor
visszanézett a Házra.
– Az egész a tiéd lehet, Félszemű Garth. Nekem egy csepp kedvem
sincs továbbra is részt venni a játékodban. Keress magadnak másik
szolgát. Én hazamegyek − jelentette ki és letépte ruhájának szorosan
záródó gallérját.
− Akkor lemaradsz a mulatságról.
− Mulatság! Ezt nevezed mulatságnak? Hajbókolni, mint valami
nyomorult szolga: igen, Mester, nem Mester, hadd töröljem ki a jobb
kezemmel a seggedet, Mester… − mondta nyafogó hangsúllyal, eltúlzott
mozdulatok kíséretében. − Annak kínáld, akinek való. Én a magam ura
vagyok!
− Helyes. Akkor távozz.
Hammen lassította lépteit és felnézett Garthra, akinek az arcvonásai
alig látszottak a sötétségben.
− De mennyire hogy helyes! Már megyek is!
Garth a tarsolyába nyúlt és Hammen kezébe nyomott egy pénzérmét.
− A heti fizetséged. Tartsd meg a visszajárót.
Hammen szó nélkül beledugta a pénzt az övéről csüngő kis
erszénybe.
– Akkor hát… viszlát.
Garth elfordult és tovább ballagott.
− Félszemű!
Garth megfordult.
 − Hogyan veszítetted el a szemed?
− Ha elmész, soha nem fogod megtudni.
Hammen egy percre csöndben maradt.
− Akarsz még valamit?
Hammen fürkészően bámult rá, és egy hosszú ideje eltemetett
gondolat kezdett felködleni benne. Egy pillanatra úgy érezte, megvillan
valami Garthban és ez a mágikus villanás olyan emlékekbe hatol,
amiket legjobb nem háborgatni. Szorítást érzett a torkában, mintha egy
rég elfelejtett fájdalom tért volna vissza és követelne helyet magának.
Aztán mindez tovatűnt, és csak az éjszaka hangjai maradtak, a Plazán
járkáló sokaság, a gajdoló részegek és a suttogó szerelmesek. De
Hammenben már megmoccant egy mélységes titok, egy másik korból és
másik világból érkező csengő kacagás emléke és mintha mindez ebből
az idegenből áradt volna, aki szótlanul állt előtte az árnyékban.
− Ki vagy? − suttogta Hammen.
− Maradj velem és megtudod, Jarból való Hammen, ha ugyan ez a
valódi neved.
Hammen kissé megmerevedett, megérintette a félelem fagyos
fuvallata. Majd tovatűnt a lélekdermesztő hideg, hogy egy
elmondhatatlanul távoli, szívvidító melegség költözzön a helyére, ha
csak egy alig megfoghatóan rövid pillanatra is.
Hammen végül megmozdult, és nagyon lassan Garthhoz lépett.
− Az ördög vigye el − dörmögte zavartan. − Fizess nekem egy italt.
Hammen csendben ballagott, és közben szakértő szemmel figyelte
Garth mozgását. Úgy járt, mint a legtöbb harcos, könnyedén és
rugalmasan, mint a macska, alig észrevehetően, de folyamatosan
forgatva a fejét, mintha örökösen egy lehetséges támadásra ügyelne.
Lüktetett körülötte az erő, a mana irányításának a készsége, amit
általában egyszerűen vonzerőnek hívnak, de ami valójában maga volt a
nyers erő, gyakorlott szemnek szinte látható, mint villámvillanások a
távoli horizonton, félig látható és félig érzékelhető. Mélyen elrejthető,
ha szükséges, de hogy Garth nagy bőségben birtokolta, azt Hammen
pontosan megsejtette.
Elhagyva a Plazát, Garth végigsétált egy mellékutcán, amit szilaj
nevetés vert fel, és hamarosan meg is pillantották a csődületet egy
lepusztult csehó nyitott ajtaja előtt. Számos fáklya világította meg a
szabadon hagyott területet, ahol két harcos akaszkodott össze. Közelebb
érve kiderült, hogy egy Barna harcos küzd egy nővel, aki gyaníthatóan
nem harcos, hanem fegyverforgatásban jártas katona. A Barna harcos
nem alkalmazott manát, pusztán fizikai erővel küzdött. Oquorak folyt a
sárba rajzolt körben, szigorú szabályok szerinti párbaj, az ellenfeleket
rövid kötél kötötte egymáshoz a jobb csuklójuknál, míg a bal kezükben
tőrt tartottak.
A Barna harcos már vérzett, egy hosszú vágás szelte át a mellét, a
homlokán húzódó sebből pedig a szemébe folyt a vér. Mindezzel együtt
a kettőjük közül a Barna tűnt erősebbnek. Lefelé rántotta a jobb karját,
ezzel a mozdulattal hirtelen maga felé kényszerítve a nőt, aki, miközben
körbefordult, átbújt a férfi lesújtó tőre alatt, a könnyed mulatságnak
kijáró szórakozott mosollyal az arcán.
− Benáli asszony − súgta Garth, felfedezvén a hétágú csillagot
ábrázoló tetoválást a lány bal felső karján, ami a benáli kasztrendszeren
belül a szűkebb klánjának a jele volt.
Garth beljebb furakodott a csődületbe és érdeklődve figyelte a
harcot.
A benáli nő lábujjhegyen egyensúlyozva várakozott, rövidre vágott
fekete haja remekül harmonizált testhez álló bőrzekéje és szűk szabású
nadrágja színével. A Barna harcos ismét megpróbálkozott az előző
akcióval, kibillentve ellenfelét az egyensúlyából. A nő ezúttal
előrebukott, és azonnal át is fordult, jobb kezével tovább vezetve a
lendületet, saját testsúlyát is hozzáadva a rántáshoz. A Barna harcos
körbefordult és a földre zuhant. A nézősereg lelkes üvöltéssel díjazta a
látottakat.
A Barna kifelé vágott a tőrrel, egyúttal megkísérelte kirúgni a nő
lábát. A benáli könnyedén kitért. A harcos igyekezett felállni, közben a
lány felé döfött, noha az oquorak szabályai csak a vágást engedélyezik.
A közönség elcsendesedett. Ez már nem az a laza testmozgás volt,
aminek indult, hanem véresnek ígérkező mérkőzés. Röpködni kezdtek a
tétek és Hammen a felbolydult tömeg sűrűjébe siklott. Garth, ügyet sem
vetve a fogadások körül támadt izgalomra, közelebb húzódott a körhöz.
Alaposan szemügyre vette a Barnát, ahogy az ellenfelek óvatosan
kerülgették egymást. A férfi még szúrásra tartotta a tőrét, míg a lány
megvetően figyelte, könnyedén lengetve fegyvert tartó bal kezét.
 És ez a bal hirtelen kivágódott, élével végigszántva a Barna jobb
vállát.
− Harmadik vér − állapította meg valaki. − Vége!
A benáli pengéje ismét megvillant és elvágta a nem egészen egy
ölnyi oquorak kötelet, ami összekötve tartotta a jobb kezüket.
A Barna hangosan zihált, vonásai eltorzultak a dühtől. A nő karcsú,
fiús alakja kirajzolódott a fáklyafényben.
− Három aranyra szólt a fogadás. Te fizeted − mondta halkan.
− Csaltál!
A benáli hidegen nevetett.
− Hogy a pokolba csalhatnék egy oquorakban? Fizess!
A Barna elbődült és előrelendült, pengéje villogott a fáklyák táncoló
lángjánál. A benáli nő oldalra hajolt, tőre megvillant. A Barna harcos
fájdalmasan felüvöltve hátratántorodott. A bal füle a sárban hevert.
Egyik kezét a feje bal oldalára szorítva megfordult, és Garth
észrevette, hogy alig észrevehetően oldalra pillant, egy köpenyegébe
burkolózó férfira Garth jobbján.
A Barna harcos hirtelen kitört egy sorozat rövidített támadással,
lassan körözve, úgy, hogy a nő most háttal fordult Garth és a mellett álló
ember felé. A Barna óvatosan előrébb araszolt, folyamatosan mozgatva
a pengéjét. A benáli lány fogást váltott, kicsit feljebb mozdítva a tőrt a
bal kezében.
− Igenis csaltál! − ordította a Barna. − Úgy harcoltál oquorakot, hogy
balkezes vagy!
− Nem kérdezted. Az előírások szerint meg kellett volna tenned, de
túlságosan el voltál telve magadtól − mondta nyugodtan a benáli. − Jó
lenne, ha fizetnél, mielőtt nagyobb baj történik.
− Kivágom a májadat és lenyomom a torkodon − hörögte a Barna és
még egy lépéssel közelebb került.
A benáli asszony könnyedén hátrált, csak annyit változtatva a
testhelyzetéin, hogy készen álljon fogadni a csapást.
A Garth mellett álló férfi átlépett a küzdőkör vonalán, és acél villant
a kezében.
Garth nyitott tenyere élével keményen a férfi a nyakára csapott,
éppen a füle mögött, és az az eszméletét vesztve a földre rogyott. A
benáli nő egy gyors pillantást vetett hátra − és a Barna abban a
pillanatban támadott.
Garth figyelmeztetésre nyitotta a száját, de nem volt rá szükség. A
lány fürgén oldalra lépett a csapás elől, és kirúgta a Barna lábát. Egy
követhetetlenül kígyózó ütéssel kiütötte a fegyvert a kezéből, a
következő pillanatban pedig a mellén térdelt, a torkához nyomva tőre
hegyét.
− Fizess – javasolta nyájasan.
Gyilkos düh lángolt a Barna harcos szemében. A nő előrébb tolta a
tőrt, könnyedén megkarcolva a bőrt a nyaki ütőér fölött.
− Úgyis megkapom, a pénzt, akár élve maradsz akár meghalsz.
− Ölj meg, és a Házam megbosszulja a halálomat!
− Csak nem képzeled, hogy megijesztesz vele?
Garth előrelépett és anélkül, hogy megvárta volna a lány
beleegyezését, kinyitotta a Barna tarsolyát. Nem törődve a külön
rekeszben lapuló nyomorúságos amulettekkel, kivette a pénzt.
− Mindössze egy pár ezüstje van − állapította meg Garth.
A tömeg, amely mindeddig feszült izgalommal figyelt, gúnyos
ordításban tört ki a harcos rovására, aki kész fogadást kötni, anélkül,
hogy állni tudná az összeget.
A benáli nő kicsit erősebben megnyomta a pengét, aminek nyomán
vérpatak csordult le a Barna nyakán.
− Holnap reggel, a második harangszóra a Házadnál leszek a
fizetségért. Elvárom, hogy ott legyél.
Megfordította a tőrt és a markolattal lesújtott a Barna fejére, aki
elájult.
Felállt a tömeg egyetértő zúgása közepette.
Garth mosolyogva átnyújtotta a pénzt.
− Köszönöm, Félszemű − mondta lány és meghajtotta a fejét.
− Garth!
Hammen bukkant fel hirtelen Garth oldalán. Egy másodpercig
tétovázott.
− Úgy értem, parancsolj velem, Mester − mondta végül
kenetteljesen.
 − A fenébe is Hammen, elég a Garth, és a Félszeműt nyugodtan
elhagyhatjuk. Az úgyis látszik. − A benáli nőre pillantott, aki ismét fejet
hajtott.
− Fogadd bocsánatkérésemet, Garth, és mindent köszönök.
− Nem nyertünk valami sokat. Ennek a lánynak pénz kellett volna, de
az ellenfele nem tudja állni a fogadást.
Hammen a földön heverő alakokra nézett.
− Nos, elmúltak a becsület régi napjai − mondta és keserűen
megcsóválta a fejét. − A világ csupa romlottság.
Garth meglepődve pillantott Hammenre és az öreg megvonta a vállát,
mintha zavarban lenne, amiért ilyen dolgot talált mondani és
jelentőségteljesen megcsörgette az erszényét.
A benáli lány elfordult, mintha távozni készülne.
− Mit szólnál egy italhoz, azon a pénzen, amit mi nyertünk rajtad? −
kérdezte Garth
A nő visszafordult és elmosolyodott.
− Valakinek tehát mégiscsak hoztam egy kis hasznot. Méltányolom a
segítségedet, bár nem volt szükségem rá. Tudtam, hogy mögém kerül.
− Nyilván.
− Talán valahol másutt − vetette közbe Hammen, a leterített harcosra
és a társára pillantva, akik kezdtek éledezni.
Elindultak. Hammen még visszamaradt egy pillanatig,
megköszörülte a torkát és búcsúzóul egy jól irányzott rúgást helyezett el
a Barna harcoson. A tömeg, mintegy erre a jeladásra várva, a levitézlett
harcosokra rontott, akiknek bőségesen maradt idejük eltöprengeni,
miután végül magukhoz tértek, hogy szerencsésnek mondhatják-e
magukat, amiért csak meztelenre vetkőztették őket, becses varázslataik
pedig bekerültek a feketepiac üzleti vérkeringésébe.
Hammen mutatta az utat. Keskeny utcán haladtak, az utat éjszakára
gondosan bezárt üzletek szegélyezték. A magasan nyíló ablakokból
nevetés, vitatkozás, szerelmeskedés hangjai szűrődtek ki, és elvegyültek
a város többi zajával. Bűzös pára szállt fel a lábuk alól. Hammen
keresztülgázolt a mocskon, és vidáman vihogott, mikor meghallotta, a
lány öklendezését.
− A legjobb helyszín a Fesztiválnak − fújt undorodva a benáli.
 − Minden város egy szennyvízcsatorna, és a legalantasabbakat
sodorja magával − vágta rá Hammen.
Garth rápillantott. Az öreg felnézett rá, olyan tekintettel, mint akit
elborítanak a lehangoló és felkavaró gondolatok.
− Mi van? − kérdezte Garth.
− Semmi, Félszemű, egyáltalán semmi − mondta halkan Hammen.
Garth a benáli felé fordította a figyelmét és úgy találta, tetszik neki a
lány. Kemény harcos volt, ezt bebizonyította, mégis olyannak látszott,
mint a gyermek, akit még nem érintett meg a világ komor valósága.
Érezte, azért vállalta az oquorakot, mert valóban nagy szüksége van a
pénzre, és arra számított, hogy a Barna harcos tisztességesen fog
viselkedni. Noha megpróbálta a bőrvértje alá rejteni, olyan nőies
kecsességgel mozgott, ami a legkevésbé sem illett az iménti harcához,
de a negyedhez sem, ahol jártak.
Hammen vezette őket az utcák útvesztőjében, végül egy kis
fogadónál állapodott meg és fejét lehajtva belépett az alacsony ajtón. A
fogadós gyanakodva pillantott a három jövevényre.
− Zárva vagyunk!
− Ezt nyilván úgy érted, hogy nem kívánsz idegeneket kiszolgálni −
helyesbített szerényen Hammen, körülhordozva pillantását a zsúfolt
termen.
A vendégek többsége az egyik asztal köré csoportosult, ahol két
cimborájuk kártyázott. A játék a mágia-alkalmazók harcát jelképezte, és
minden tekintet a kártyákkal vívott párbajra szegeződött.
A fogadós otthagyta a játékot figyelő csődületet és Hammenhez
lépett. Szúrósan végigmérte, majd kirobbant belőle a kacagás.
− Hammen, teljesen elment az eszed? Kevésbé lepődnék meg, ha
rosszlánynak öltöznél, mint egy harcos szolgájának, és itt süllyedjek el,
ha nem ugyanez a véleményem a másik kettőről is!
− Éppen te beszélsz? Hiszen az anyád már szült is egy kitűnő szolgát,
de a feleséged és a lányaid is a legjobb úton haladnak, hogy ugyanígy
járjanak − vágott vissza Hammen és a fogadós egyre harsányabban
nevetett, miközben egy üres asztalra bökött az ivó sarkában.
Mikor letelepedtek, a fogadós visszatért egy nehéz agyagkorsóval és
három bögrével, amiket a mellére szorított az egyik kezével, míg a
másikban egy vörösen izzó végű piszkavasat szorongatott. Lecsapta a
bögréket, aztán belemerítette a piszkavasat a korsóba. Forró rum illata
kezdett terjedezni.
− Forró, vajas rum, a legjobb a városban! − állapította meg Hammen
elérzékenyült sóhajjal. A benáli lány három rézpénzt vett elő az
erszényéből, és az asztalra tette. A fogadós csalódottan megszemlélte
aztán visszatolta a nő elé.
− Ahonnan jöttem, ott három rézgaras egy korsó ára – mondta a
benáli.
− Lehet. De itt nem annyi.
− Így van − bólintott Hammen és intett a fogadósnak, hogy távozzon.
− Gyűlölöm városokat! − sóhajtott fel a lány. Teletöltötte a bögréjét,
és egy hajtásra félig kiürítette.
− Akkor miért vagy itt? − érdeklődött Garth.
A nő gyanakodva pillantott rá.
− Úgy látom, te az egyik Házhoz tartozol.
− Pillanatnyilag.
Megvetően felhorkantott.
− Hanin-t nem fogadnak szívesen a Nagymester városában − szólt
közbe Hammen. − Különösen a Fesztivál Idején. És a négy Ház is így
van vele.
− Akkor sem fogtok olyan benálit látni, aki valamelyik Ház
szolgálatába szegődik! Mi a magunk urai vagyunk.
− Mégis, miért vagy hát itt?… − kérdezte türelmesen Garth és kis
szünetet tartott, amikor a megszólításnak kellett volna jönnie.
− Norreen. Ennyi megfelel?
− Akkor hát Norreen. Miért vagy itt, Norreen?
− Én az uram pajzshordozója voltam. − Egy pillanatra elhallgatott −
De meghalt.
− Vagyis elveszítetted az urad védelmét és most állástalan vagy −
foglalta össze Hammen.
− Így is lehet mondani − bólintott a lány.
− Menj haza − tanácsolta Garth.
− Nem teheti − mondta Hammen. − Ez becsületbeli kérdés. Benália
kasztrendszerének szabályai felülmúlják a képzeletedet. Minden holdév
kezdetén az előző év legmagasabb kasztja a legalacsonyabbá válik, és
az utána következő legmagasabb lép a helyére, és így tovább. Csak egy
hős törheti meg ezt a ciklust. Ez valójában egy olyan rang, amit a vezér
egyes pajzshordozói, vagy a nagy megbecsülést és hírnevet szerzett
katonák nyerhetnek el. Az a gyanúm, hogy kis barátnőnk kasztja
rangban legalulra került, és amíg ő maga nem hős, addig szolgának
kellene lennie, amihez nem fűlik a foga.
A benáli hallgatott, így Hammen zavartalanul folytatta.
− Hadd fejezzem be az eszmefuttatásomat. Van itt valahol egy férfi,
aki leginkább egy undorító, kövér varangyra emlékeztet. A
legalacsonyabb kaszt asszonyai nem utasíthatják vissza, ha a
legmagasabb kaszt bármelyik tagja közösülni óhajt velük; téged pedig,
lányom, éppen ez a varangy akar megszerezni magának, ráadásul az a
halvány gyanúm, hogy szűz vagy, és meg akarod menteni a becsületed.
Továbbá ki nem állhatod a bibircsókokat.
A lány hidegen nézett rá, az arcán azonban enyhe pír futott át.
Hammen vidáman kuncogott.
− Kész őrület − ingatta a fejét Hammen − Soha nem értettelek titeket,
benálikat.
A lány megmerevedett.
− Nincs rosszabb, mint ez az átkozott Fesztivál! − suttogta.
− Ugyan, abban legalább van némi logika. A Házak megméretnek,
kiállnak egymás ellen, eldönteni, melyikük a jobb, miközben hírnevet és
szerződéseket nyernek a következő évre. Kereskedők és hercegek
értékelik ki a harcosokat, mérlegelik a szereplésük és az áruk alapján,
melyiküket kívánják bérbe venni, a tömeg szórakozik, a győztes pedig
csatlakozhat a Vándorhoz, újabb dicsőséggel gyarapítani a Házát.
Igazán roppant szórakoztató! – Hammen megcsóválta a fejét.
− És a Nagymester szedi be az összes pénzt − fűzte hozzá hidegen a
lány.
− Miért fáj az neked? − kérdezte Garth.
− Nem fáj.
− Soha jobb lehetőség nem nyílik az alkalmazásodra, minthogy a
Fesztiválon jelen lesz az összes nagyherceg – vélte Hammen. − Feltéve,
hogy ilyen magasra törsz.
− Mondd meg a szolgádnak, hogy fogja be a száját! – csattant fel
mérgesen Norreen.
− Hammen, fogd be a szád.
 − Ó, Mester, kérlek, ne üss meg! − siránkozott gúnyosan Hammen,
és vidáman böfögött. Kéjesen a lányra vigyorgott.
− Az az érzésem, a Mesterem leginkább veled van elfoglalva. Ha te
is egyetértesz, ezt a szüzességi problémát is meg tudnánk oldani. Van
egy unokatestvérem, aki meglehetősen csinos szállást tud adni neked.
Azt beszélik, a benáli nők igen izgalmasak. Az az egyetlen kérésem,
hogy hadd leselkedjek egy kémlelőlyukon. Az unokatestvérem úgyis
éppen olyan vénembereknek kölcsönzi ki a lányokat, mint amilyen én
vagyok.
A lány kirántotta a tőrét és kihívásként az asztal közepébe vágta.
Hammen színlelt rémülettel felemelte a kezét.
− Én nem vagyok sem a mágia harcosa, sem katona, úgyhogy kár
bepiszkítanod a pengédet, jó hölgyem. − És ismét felnevetett.
Garth Hammenre nézett és szintén előrántott a tőrét.
Norreen felhajtotta az italát és olyan erővel csapta az asztalra a
bögréjét, hogy az darabokra tört. Felkapta a tőrét.
− Nem vagyok hajlandó egy félszeművel hálni, főleg nem azzal,
akinek a szolgája állandóan arra ingerel, hogy a torkára forrasszam a
bűzös lehelletét!
Azzal felpattant és kiviharzott a fogadóból. Garth hűvösen
Hammenre pillantott.
− Köszönöm a segítséged.
− Jaj, kedves Mesterem, ne haragudj rám. Inkább gondolj arra, hogy
egész sereg bajtól mentettelek meg. Azok a benáli asszonyok, akik
katonáskodásra adták a fejüket, híresek arról, hogy merő mulatságból
készek összetörni minden férfiszívet. Különösen akkor, ha az a férfi egy
másik kaszthoz tartozik. Feléjük ez az egyik módja az általános tisztelet
kivívásának. Valamint, egyáltalán nem mellesleg, ez a hölgyike szűz,
ami aztán örökös bosszúságot jelent, minthogy hajlamosak vadul
beleszeretni bármelyik férfiba, aki segít rajtuk ebben a vonatkozásban,
körülrajongják és körüldongják, miközben mindenféle ostobaságot
suttognak a fülébe a szerelemről. Úgy gondoltam, akkor cselekszem a
leghelyesebben, ha megvédlek ezektől a súlyos, a várható élvezethez
képest pedig különösképpen súlyos következményektől.
− Nem hiszem, hogy rászorulok az átkozott védelmedre.
 − Ezen a vidéken, Garth, igenis szükséged van a védelmemre −
mondta higgadtan Hammen. − A benálik rendszerint több bajt okoznak,
mint amennyit érnek, állandóan harcba keverednek, abban a reményben,
hogy sikerül kitörniük a kasztjuk körforgásából, különösen akkor, ha
nők és történetesen a kupac aljára kerülnek. Az olyanok, mint a mi kis
ismerősünk, félőrültek ettől a helyzettől, és a félőrültek többnyire még
józanoknak számítanak, ha összehasonlítjuk őket a többivel. Ha pedig
érdekel, az unokatestvéremnek igazán szép kínálata van egzotikus
lányokból, és csekély díjazásért szívesen elrendezem neked ezt a kis
mulatságot. Ha arra gondolok, mennyi pénzed van, akár kettőt is
kaphatsz egyszerre. − Hammen vigyorogva rákacsintott. − Azt persze ne
vedd komolyan, amit a kukucskálólyukról mondtam.
− Menjünk vissza a Házba − mondta közönyösen Garth. Hammen
képéről lehervadt a remény.
Mikor kilépett az utcára, Garth körülnézett, mintha keresne valakit,
aztán lesújtó pillantást vetett Hammenre.
− Még egyszer fogadd hálás köszönetemet − vetette oda ingerülten.
− Örömömre szolgál, hogy a kedvedben járhatok, Mester – válaszolta
meghatott hangon Hammen, és egyre távolabb vezette Garthot egy nő
árnyékától, egy nőétől, aki tanácstalanul őgyelgett az utca sötétségbe
vesző túloldalán.

− Teljes ellenőrzést akarok. Mindent tudj meg róla! – vicsorogta Zarel

Ewine, az Aréna Nagymestere.
Uriah Aswark, a Nagymester harcosainak a kapitánya mélyen
meghajolt, miközben a torkában dobogott a szíve, tudván, hogy a
Nagymester akárkit egykönnyen megkorbácsoltat, akit éppen a
közelében érnek a rosszabb pillanatai. Márpedig a jelenlegi kifejezetten
rossz pillanatnak látszott, és azóta tartott, hogy nyilvánosan megalázták
őnagymesteri felségét.
− Ahogy óhajtod, nagyuram − susogta Uriah.
− Keresd fel a szokásos kapcsolatainkat a városban és a Házakban,
fizesd a szokásos összeget, de részletes elszámolást akarok látni minden
egyes ezüstről, amit elköltesz. − Lélegzetvételnyi szünetet tartott. −
Remélem, nem kell emlékeztetni rá, mi történt hasonló helyzetben az
elődöddel.
− Nagyuram, nekem soha nem jutna eszembe becsapni téged.
Zarel megvetően nézett le a kapitányra.
− Nem, hát persze, hogy nem. Neked aztán soha. Mert ha netán
mégis megtennéd, különösen most, akkor a többiekkel együtt a Vándor
szórakoztatására ítélnélek. És most, kifelé!
Uriah szaporán hátrálni kezdett, fejét még mindig lehajtotta, abban a
reményben, hogy sikerül meggyőzően kimutatnia, milyen buzgón kész
feltétel nélkül engedelmeskedni urának. Továbbá azért is, mert így nem
kellett állnia a Nagymester tekintetét.
− Uriah!
A kapitány azonnal mozdulatlanná dermedt.
− Igen, nagyúr.
− Személyes felelősséggel tartozol az ügyért. El kell kapni azt a
fickót! Tudni akarom, kicsoda és miféle játékot űz. És van még
valami… De nem tudom, mi az. Megpróbáltam kifürkészni, de elég
erősnek bizonyult, hogy kizárjon. Nem fogathatom el, mert az egyik
Ház tagja lett, és ez egészen addig védi, amíg viseli a színét.
Uriah óvatosan felnézett. Megdöbbentette a beismerés, miszerint egy
közönséges hanin elegendő hatalmat szegezett szembe a Nagymester
erejével. Tűnődést látott ura vonásain, mint aki egy elveszett emlék után
kutat, már-már a közelében jár, ám képtelen fellebbenteni a fátylat.
− Ki ez az ember?
Uriah ijedten vette észre, hogy a Nagymester egyenesen neki szegezi
a kérdést.
− Megtudom, Mester. Ígérem, megtudom.
– Tedd azt. Intézd el a kizárását, hogy többé egyetlen Ház védelmét
se élvezhesse, és akkor az enyém lesz. Nem érdekel, hogyan hajtod
végre, de azt akarom, hogy így történjen. És ne hibázz, Uriah! Nem
hiszem, hogy az örömöd telnék benne, ha a Vándor mulatságát kellene
szolgálnod, amikor megérkezik. Ha sikerrel jársz, a szokásos díjazásban
részesítelek. És ne feledd, mindig eggyel több hely van az
összejövetelen. Az egyiktek ott lesz. Vagy te, vagy a Félszemű.
Uriah kihátrált a teremből, és a legkevésbé sem szégyellte, hogy az
ajtó előtt posztoló őrök tanúi lehetnek térde vészes remegésének. A
Vándor örökké éhezett az erőre, amit a lakomán felkínált lelkekből
szipolyozott ki, és rendszerint úgy alakult, hogy a Nagymester
ellenségeinek a lelkéből… és azokéból, akik egyszerűen csak hibáztak.
Zarel némán figyelte, hogyan takarodik el a harcosai kapitányaként
szolgáló törpe.
Miért nyugtalanít ez a harcos, tépelődött. Valami
meghatározhatatlannak a puszta jelenléte riadót fújt benne, és Zarel
tapasztalatból tudta, hogy az efféle megérzések általában helyesnek
bizonyulnak.
Találkozott már vele korábban?
Zarel feszülten kutatott az elméjében. Minthogy a férfi harcos volt,
aki képes irányítani a manát, a megjelenése alapján lehetetlen megítélni
a korát. Lehet huszonöt körüli, amennyinek látszik, de akár száz éves is,
vagy még idősebb.
Szinte képtelenség felidézni mindazokat, akik száz év leforgása alatt
az ellenségeivé váltak. Vagy azelőtt történt, mikor még Kuthuman volt a
Nagymester? Ó, számtalan ellensége támadt, ebben biztos lehetett, attól
fogva, hogy a Nagymester helyetteseként részt vett a hatalomért indított
lenyűgöző vállalkozásban, és bizony, akkoriban nem egy holttest
lebegett a kikötő vízében.
Megkísérelte módszeresen a keresésre összpontosítani a gondolatait.
Egy félszemű. De mióta? Ugyanúgy elveszíthette a szemét tavaly, mint
a távoli régmúltban. Félszemű… Zarel számos szem kiszúrásában
játszott szerepet, mint a Nagymester jobb keze, akire az
igazságszolgáltatás feladata hárult. Szemek, kezek, lábak és fejek, ez
volt a mestersége, mint valami orvostudornak. Vagy mészárosnak.
Esetleg utána történt? Az Oor-tael Ház bukása után, amikor
Kuthuman szert tett félisteni hatalmára, Vándorrá lett, Zarelre bízva
birodalmát, mintegy jutalomképpen. Ezrek haltak meg az első napon,
mert képtelenek voltak belenyugodni a megváltoztathatatlanba, míg
Kuthuman járta a világokat. Halál, halál és halál, biztosítani a hatalmat
és kiirtani a hűtlenséget. Talán azokból az időkből bukkant fel a
félszemű?
Zarel csendben ült, régen tapasztalt zavarban, hogy nem leli a
választ.
De nem kételkedett benne, hogy meg kell találnia.
 Még a Fesztivál előtt.

− Érdeklődnek utánad.
Garth bólintott.
− Feltételezem, hogy maga az Aréna Nagymestere.
Tulan, Kestha Házának Rendfőnöke meglepődve pillantott rá.
− De uram, hát nem nyilvánvaló? − magyarázta Garth. –
Nyilvánosan megaláztam, és neked volt bátorságod a pártfogásodba
venni. Tudom, hogy a Nagymester és a Házak Rendfőnökei nem
szívelik egymást, és most keresi az alkalmat, visszanyerni a becsületét
és a tekintélyét. Feltételeznem kell, hogy tisztes összeget ajánlott, ha
elbocsátasz engem.
Tulan összevonta a szemöldökét.
− A Házak Rendfőnökeit nem lehet megvesztegetni! – dörögte.
− Természetesen nem, uram − egyezett bele készségesen Garth.
− Még a feltételezés is megszégyenítő, rám és a Házra nézve
egyaránt!
− Nem állt szándékomban becstelenséggel vádolni – csillapította
Garth. − Biztos vagyok benne, hogy amúgy is visszautasítanál egy ilyen
ajánlatot, már csak azért is, mert egyetlen Ház Rendfőnöke sem óhajtja
azt a látszatot kelteni, mintha Zarel a kedvére rángathatná.
Tulan felhajtotta mézsörét, majd az ingébe törölte zsíros ujjait. Vagy
fél tucat tányér állt előtte szétszórva, mind tele a reggeli
maradványaival.
– Ámbár a kapitány által feltett kérdés felettébb különös volt.
− Például olyasmi, hogy ki vagyok?
− Pontosan. − Vészesen morgó és kotyogó zajok törtek elő Tulan
terjedelmes bélrendszeréből, mintha egy pástétomvulkán készülne
kitörni a gyomrában, pedig csak az emésztése igyekezett felhívni
magára a figyelmet. Végül azonban Tulan kerekedett felül.
− Ismeretlen hanin-ként állítottál be hozzám. Befogadtalak, mert
figyelemreméltó képességeket árultál el, nemcsak azzal, ami
közvetlenül a Ház küszöbe előtt történt, hanem azzal is, hogy
visszaszerezted a Házam becsületét. Nevezetesen annak a Narancssárga
verekedőnek a legyőzésével, aki fölébe kerekedett az én harcosomnak.
Aztán mindennek a tetejébe elküldöd a Nagymestert a pokolba. Egy
csapásra elvesztettem volna a becsületemet és a híremet, ha nem
fogadlak be, mikor a Házam előtti szürke kövezetet tapodod.
Tulan szünetet tartott és szúrósan méregette Garthot.
− Egyfelől ártatlan véletlennek nevezhetném a tényt, hogy kiálltál
Fentesk embere ellen, akárcsak a harc módját, mindez csupán apróság,
akár véletlenül is történhet így. Ugyancsak mellékes, hogy mint hanin
jöttél a Házamba, és az ebből következő szerencsétlen összecsapás is.
− Ezek szerint van még valami, amit szíved szerint egészen másképp
neveznél − tette hozzá Garth.
− Igen, az ördög vigyen el! − csattant fel Tulan. − Tegnap mindent
sikerült megnyernem. Felülkerekedtem a Nagymesteren és Fentesken;
megnyertem egy menetet az örök játékban. De mindezek mellé kivívtam
a Nagymester haragját, mert menedéket nyújtottam neked. Nos, ezt is
olyannyira ártalmatlannak találod?
− Ez csak természetes, uram.
Tulan újabb kupa italt töltött magának és egyetlen hajtásra kiitta,
miközben hidegen figyelte Garht.
− Ki vagy?
− Hanin voltam, uram, mint tudod. Gish legtávolabbi vidékéről szár-
mazom, a Végtelen Tenger és a Zöld Földek közeléből.
− Ki volt a yolinod, a gyakorlat-felügyelő mestered? És ő vajon
melyik Házhoz tartozott, honnan eredt a maná-ja, milyen szerződései
voltak?
− Ilyenem nem volt, uram. A magam módján tanultam meg, hogy
hatalmamban áll hozzáférni a maná-hoz. Egyedül fejlesztettem a
képességeimet, a varázslataimra és az amulettjeimre pedig más hanin-ok
kihívása révén tettem szert. Mikor úgy éreztem, készen állok, idejöttem,
hogy csatlakozzam az egyik Házhoz. A harc, amibe belecsöppentem a
Narancssárgával, egyszerűen csak kínálkozó lehetőség volt a
képességeim bemutatására, valamint szerény bosszú azért a régi
megaláztatásért a Narancssárga Rendfőnök feleségével és leányaival
kapcsolatban.
− Azt várod, hogy el is higgyem? − ordította Tulan.
Garth bocsánatkérően meghajolt.
 − Ha hazudnék a Rendfőnökömnek, annak kiutasítás volna a
büntetése − felelte egykedvűen Garth. − Tekintettel a folyó ügyekre,
bolond lennék hazudni, amíg a Nagymester ügynökei vadásznak rám.
Ha szín nélkül sétálnék ki ebből a Házból, azonnal rám vetnék magukat,
te pedig csinos összeghez jutnál fizetségképpen.
− Hogy merészeled feltételezni, hogy elfogadnám azt a pénzt? −
hördült fel Tulan.
− Ugyan már, uram. Ezzel a hangnemmel bátran elkezdheted az első
fokozatú harcosok beavatását, akik majd szétdurrannak mindenféle
elcsépelt idealizmustól és romantikától. De aki ebben a világban
érettebb korára is idealista marad, az vagy őrült, vagy idióta. Neked is
adottak a céljaid, nekem is a magam céljai. Úgy esett, hogy ezek
történetesen egybevágnak, és te csak nyertél rajta. Lehetőséged nyílt
megalázni valakit, akit gyűlölsz, a Házad elismerést aratott, és azt
hiszem, győzelmet hozok neked a Fesztiválon is.
Tulan csendben mérlegelte Garth szavait. Hirtelen megvillantotta az
erejét − megpróbált Garth lelkébe hatolni.
− Mi tartogatsz a tarsolyodban? − kérdezte csendesen Tulan a rövid
és eredménytelen tusakodás után. − Milyen bűvös eszközöket,
amuletteket és varázslatokat ellenőrzői?
Garth elnézően felkacagott.
− A törvény szerint nemhogy egy Háznak a Rendfőnöke, de maga a
Nagymester sem faggathat erről egy harcost.
Egy pillanatra magába mélyedt.
− Egyetlen módon lehet megtudni − mondta végül. − De hozzá kell
tennem, ellentmond minden szokásnak és hagyománynak, hogy egy Ház
bármely tagja, akár a Rendfőnök is kihívja harcra ugyanazon Ház egy
másik tagját.
Tulan újratöltötte a kupát és morcosan a mélyére bámult.
− De ha netán mégis úgy tennél, és sikerülne megölnöd − folytatta
Garth −, a többi Ház Rendfőnökei meg lesznek győződve róla, hogy
csak a Nagymester óhajának tettél eleget.
− Így a hatalmadban tartasz − morogta Tulan.
− Én egészen másképp látom − tiltakozott Garth. – Jusson eszedbe,
hogy most a te Házadhoz tartozom. Ismeretlen tényező vagyok a
Fesztiválon. Szépen kereshetsz a fogadásokon és a jutalékodból. Azt
hiszem, uram, hogy a lehetséges nyereségek messze felülmúlnak
bármilyen megvesztegetést… bocsánat, ajándékot, amit a
Nagymesternek az a szűkmarkú kurafi kapitánya hajlandó lenne fizetni
az elárulásomért.
Tulan felhajtotta a mézsört és ismét böfögött, ezúttal jóval
békésebben.
− Megfájdult tőled a fejem, Félszemű. Vagy mesterien forgatod a
szót, vagy ártalmatlan hülye vagy.
– Amelyiket óhajtod, nagyúr, de a hasznod is olyan lesz, amilyet a
választásod megérdemel.
Tulan elgyötörten bólintott.
− Hagyj magamra.
Garth mélyen meghajolt és az ajtó felé indult.
− Ha úgy döntenél, hogy jársz egyet odakint, ajánlom, figyelj a hátad
mögé − szólt utána Tulan.
− Sosem teszek másként, uram.
 4. fejezet
Mikor reggel felhangzott a második harangszó, Garth várakozóan
körülnézett. A Plaza még magán viselte az éjszakai mulatságok nyomait,
üvegcserepek, széttört borospalackok, szakadt rongyok, és szétszórtan
heverő testek, köztük olyanok, melyeket rövidesen elszállítanak a
szegények parcelláiba, és elföldelnek a város költségére. Már kószálni
kezdtek a délelőtti nyüzsgés előhírnökei, többnyire a féktelen éjszaka
során esetleg elgurult pénzérmék után kurkászó koldusok, mások
reménykedve tapogatóztak a földön heverő testek körül, melyekét
azonban már jóval napfelkelte előtt kifosztottak.
Hammen fáradtan ásított.
– Én mondom, Garth, hogy ostobaságot művelsz. Hiszen elég
alaposan ismertettem veled a benáli nőszemélyek átkos szokásait
− Csak kíváncsi vagyok, ennyi az egész. − Garth felfigyelt. −
Mellesleg pedig illik a céljaimhoz.
− Miféle célokhoz?
− Meg fogod látni. Egyébként már jön is az amazonunk.
Garth egy karcsú alak felé intett, aki éppen átvágott a Plazán,
köpenyét szorosan maga köré tekerte, így védekezve a csípős reggeli
levegő ellen. Céltudatosan haladt előre, a növekvő tömeg szétnyílt
előtte, amerre járt. Egy kisebb csoport járt a nyomában, tudván, hogy ott
gyakorta történnek érdemleges események, ahol megjelenik egy benáli
asszony.
Norreen egyenesen Bolk Háza felé vette az útját. A nyomában járó
csürhe megtorpant a sötétbarnán csillogó járólapok határán, melyek
kijelölték a Ház területét.
− Gyerünk − mondta halkan Garth és kilépett a sikátor árnyékából.
− Mennyi felhajtás egy nő miatt − csóválta a fejét keserűen Hammen.
− Először is elhagyod az ágy melegét hajnal előtt, aztán engem is
keresztülráncigálsz egy titkos átjárón, hogy elkerüljük a Nagymester
kémeit, most pedig kilépsz egy olyan közönség elé, mint ez a söpredék,
ráadásul épp olyankor, amikor minden jel szerint verekedésre kerül sor.
Ahogy Norreen megközelítette a Bolk Házat, két őr lépett ki a kapun,
jelezve a lánynak, hogy álljon meg. Ő tett még néhány lépést, aztán
kihívóan a csípőjére tette a kezét.
− Kihallgatást kérek a Bolk Ház Rendfőnökétől – jelentette ki
határozottan. Tiszta hangon, szárnyalt a tér fölött.
− Te nem varázserejű kardforgató vagy, csak egy katona − vetette
oda az egyik őr. − Kotródj!
− Én oquorakot harcoltam az egyik emberetekkel, aki becsapott,
amikor fogadást kötöttünk. Jóvátételt követelek, akár fizetséget, akár
vért.
− Csakis Gilrash lehetett − morogta a társának a másik őr és
megcsóválta a fejét. − Szerzett néhány csinos vágást az éjjel.
− Akkor jöjjön ki Gilrash.
A harcos, aki először szólította meg Norreent, úgy döntött, ideje
lezárni az ügyet.
− Menj el békével és gyere vissza a Fesztivál után. Van épp elég
gondunk a te úgynevezett követelésed nélkül is.
− Én láttam azt a harcot − szólalt meg Garth és a barna kövezetre
lépett.
− A fene beléd, Mester − sóhajtotta őszintén Hammen és
kényszeredetten Garth nyomába szegődött.
− Saját szememmel láttam a küzdelmüket és alaposan megvizsgáltam
az embereteket a nő győzelme után. Úgy történt, ahogy mondta. A
harcosotoknak nem volt annyi pénze, amennyiben fogadott. Mindent
összevetve háromszorosan szegte meg az oquorak becsületét. Először,
hogy elegendő pénz nélkül fogadott. Másodszor, hogy szúrni próbált,
miután a harc már eldőlt az ellenfele javára. Végezetül pedig az egyik
kísérője be akart lépni a körbe, hogy hátulról leszúrja ezt a nőt.
Miközben Garth beszélt, felemelte a hangját, hogy az egybesereglett
léhűtők se maradjanak le egyetlen szóról sem. Azonnal meg is szólalt a
felháborodott és gúnyos megjegyzések mormogó kórusa, minthogy az
oquorak szertartása általános tiszteletnek örvendett, és a megsértése
nem egy, de mindjárt három különböző pontban, különösen megvetendő
tett volt a tömeg gondolkodásmódja szerint, súlyosabb gyalázat, mintha
valakit nyilvánosan megmártanának egy szökőkútban. Az oquorakot
barátságos vetélkedésnek tartották, ami a legrosszabb esetben is
legfeljebb egy szem véletlen elvesztésével járhat.
A két őr láthatóan egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Norreen
lapos pillantást vetett Garthra.
− Már mondtam, hogy nincs szükségem a segítségedre! − sziszegte.
− Na tessék. Kopjunk le − sürgette Hammen.
− Gilrash legfeljebb annyit ér, mint egy éjszakai szemétzabáló, és
egy szikrányi becsülete sem maradt, ha ugyan volt valaha is − folytatta
Garth. − Hívjátok ki a Rendfőnökötöket, hogy rendezze a kárpótlást és
szabjon ki olyan büntetést arra a féregre, aki egyelőre a társatok,
amilyent megérdemel.
Az egyik őr a földre köpött.
− Olyasmibe keveredsz, amihez semmi közöd, Szürke Félszemű.
Vonulj vissza a Házatokba, mielőtt móresre tanítanálak.
Garth gúnynevének hallatára felmorajlott a tömeg, amint ráébredtek,
ki keveredett ebbe az összecsapásba, minthogy mindeddig csak a hátát
láthatták. Bukmékerek kántálták ajánlataikat a nézők feje fölött. Garth
egy kurta pillantást vetett hátra a válla fölött, és látta, hogy Hammen
már a sokadalom felé oson az erszényében matatva, készen a fogadásra
és Garth jóváhagyólag biccentett. Aztán ismét a Barna őrre emelte a
tekintetét.
− Taníts bátran, barátom, bármikor, amikor csak kedved tartja −
mondta könnyedén Garth és kinyújtotta mindkét karját az oldala mellett.
− Ne ártsd magad az ügyeimbe! − förmedt rá Norreen.
Garth egy gyors kézlegyintéssel félreparancsolta a lányt az útból.
A Barna őr idegesen Garthra nézett, és intett a társának, aki azonnal
sarkon fordult és berohant a Házba. Garth várakozott, gondosan
összpontosított a maná-ra, kiválasztva a varázslatát, miközben az őr,
akivel összeütközésbe keveredett, lassan elhátrált. A nézősereg, amelyik
időközben dübörgő tömeggé növekedett, méltatlankodva felordított,
amikor a Barna őr leeresztette a kezét, tudomásul véve a vereséget
anélkül, hogy elkezdődött volna a harc. Garth megvetően hátat fordított
neki és szembenézett a tömeggel. Meghajolt, mintha a nép lenne a
Nagymester, és éppen véget ért volna egy párbaj. A fogadások győztesei
harsány éljenzésben törtek ki. Aztán a tömeg várakozásteljesen
elcsendesedett.
− Naru! − adták egymásnak suttogva a nevet.
Garth visszafordult. Még épp csak elkezdte a mozdulatot, a
tömegben máris újabb mozgolódás támadt, ki-ki megtette a maga tétjét.
Garth alig észrevehető jelzést küldött Hammen felé, aztán elszántan
várta a fejleményeket. Új ellenfelének nevét visszhangzó kiáltások
keltek szárnyra a háta mögött, és a Plaza legtávolabbi végéből is
összecsődült a nép, mert ellenállhatatlanul vonzotta a kilátás, hogy
bajnokokhoz méltó harcnak lehet a tanúja.
Érezte kiáradni a férfi maná-jának erejét, még mielőtt az felbukkant
volna a kapuban. A harcos valóságos óriás volt, közel másfél öl magas,
erőteljes felépítésű, válla olyan széles, hogy úgy tűnt, csak oldalazva fér
át egy közönséges ajtón. Keresztülnyomakodott a kapun. Öltözete
egyetlen ágyékkötőből állt, tarsolya egy arannyal kivert szíjról csüngött
alá. Testéről a reggeli gyakorlatok verítéke párolgott, ahogy mezítláb a
Plazára sietett.
Kopaszra borotvált, golyó alakú feje lassan forgott előre és hátra,
áttekintve a tömeget, melyből többen is harsányan éltetni kezdték. A
nyomában Bolk harcosok csapata vonult és legyezőszerűen
felsorakoztak mögötte. Naru Garthhoz ballagott, hűvös, magabiztos
határozottsággal, mintha Garth csupán egy eltaposásra várakozó rovar
lenne.
− Távozz, Félszemű.
Kongóan mély hangja vészjóslóan csikorgott.
− Ez a nő arra vár, hogy megfizessék az adósságot, amivel az egyik
gyáva cimborád tartozik neki egy oquorak eredményeként. Fizesd ki és
elmegyünk.
Naru Norreen felé pillantott és felhorkantott, mellkasa úgy járt, akár
egy roppant fújtató.
Ökle hirtelen meglódult egy ledőlő fa őserejével, hogy egyetlen
csonttörő csapással elsöpörje Garthot a vak oldala felől, nem is
vesződve azzal, hogy varázslatra vesztegesse az idejét. Ám Garth
megérezte a veszélyt és elhajolt. Mozdulat közben teljes súlyával
kirúgott, és ágyékon találta Narut.
 Az óriás felhorkant, mint egy bika, szeme kidülledt az üregéből,
amitől egész meghökkentően emlékeztetett egy haldokló tőkehalra.
Lassan térdre rogyott, − amire azért a tőkehal mégsem lett volna képes.
Garth ismét megrúgta, ezúttal közvetlenül az álla alatt, mire Naru
tompa puffanással a hátára hemperedett. Vér fröccsent a kövezetre,
néhány fog kíséretében, miközben az óriás csendesen elnyúlt.
Rekedt hördülés hallatszott a tömeg felől, azok a kevesek, akik
Garthra tették a tétjüket, diadalmasan hujjogtak, – és bár mágikus
összecsapásra végül egyáltalán nem került sor, Naru máris
magatehetetlenül hevert a földön és ez mindenképpen hivatalos
győzelemnek számított.
Az egyik Barna harcos dühös kiáltással előreugrott és Garth felé
emelte a kezét.
Mélyen dübörgő bődülés sugározott a Barna kezéből, egy harsány,
rikoltó üvöltés, ami olyan hevesen csapott le, hogy Garth
hátratántorodott, éppen abban a pillanatban, amikor egy védelmező
pajzsot rajzolt maga elé. A hang nem hatolhatott e kör mögé, ám Garth
fülét megütötte a tömeg sikoltozása a háta mögött, ahogy a démoni
üvöltés lökéshulláma elérte az embereket. Kezének egy intésével Garth
kiterjesztette a védelmező falat a közelebb álló nézőkre, akik közül
többen is pokoli kínok között fetrengtek, szétrobbant dobhártyájukból
vér szivárgott, a démoni birodalmakból megidézett hang megrázó
hatására.
Garth bólintott és a Barna harcos fájdalmában csapkodni kezdett
maga körül a kezével, mintha csak sebesen elillanó maná-jában akarna
megkapaszkodni. A démoni sikoly elenyészett, a Barna pedig egyre
rázta a kezét, mely felizzott, mintha lángok emésztenék.
Egy másik Barna harcos is felemelte a kezét és egy másik is. Garth
mögött rémülten kezdett szétszóródni a tömeg.
− A Szürkéhez!
Garth egy pillantást vetett hátra a válla fölött, és látta, hogy Hammen
teli tüdőből kiabálva biceg a Kestha Ház felé, ahonnan már rohan is
néhány harcos, akik előbb a tömeg izgatottságára figyeltek fel, majd
Hammen segélykiáltásaira.
Garth összecsapta a tenyerét, majd kiterjesztette őket, magasra tartva,
begörbítve ujjait, mintha karmok lennének. Közben egyre határozottabb
alakot öltöttek a közelében a Barnák által megidézett csontvázak, majd
szinte még ugyanabban a pillanatban feltűnt a saját varázslata is.
Fénykígyók kavarogtak körülötte és mindegyik kígyóból egy-egy
szálfányi medve lépett elő, hörögve és vicsorogva. Garth egy
parancsszót kiáltott, és a négy medve a Barnák sora felé zúdult, épp
csak annyi időre szakították meg útjukat, amíg szertefoszlatták a
csontvázakat. A Barnák közül többen már a látványba is belerendültek
és meghátráltak. Egy másik harcos eltérítette egy pillanattal korábban
már Garthra küldött varázslatát az egyik medve felé, és amikor a két
varázslat összecsapott, a medve felrobbant és nyoma veszett. Egy másik
medvét villámcsapás pusztított el, de néhány pillanattal később a
megmaradt két medve átszelte a villámok gyilkos zónáját és rárontottak
arra a Barna harcosra, aki elsőként támadt Garthra és változatlanul
lekötötte minden figyelmét egyre lángoló keze.
A Barna harcosok bajtársuk segítségére siettek, támadó varázslatok
sorát irányították a fenevadakra, de elkéstek. Az egyik medve
megragadta a harcost a lábánál, míg a másik roppant agyarai közé kapta
a fejét és a vállát, végképp elfojtva a szerencsétlen végső sikolyait.
Kétfelől nekifeszülve, jobbra-balra rántva irdatlan fejüket vadul tépték a
testet, majd ellentétes irányba elrohantak a halott harcos még meg-
megránduló két felével, továbbra is dühödten rázva a pofájukban hurcolt
maradványokat, miközben vérrel és húscafatokkal hintették tele a
Plazát.
Vad indulat fogta el a Barna harcosokat, akik ismét Garthra
fordították a figyelmüket. Garth védőköre megrendült a varázslatok
szakadatlan sortüze alatt, úgyhogy hátrálni kényszerült. A robbanások
fátylán át észrevette Norreent, aki illanó ködfoltként suhant a
kavarodásban és kivont karddal egy Barna harcosra vetette magát. Egy
gyors vágás a nyak felé és a Barna, kétségbeesetten a torkára szorítva
mindkét kezét megtántorodott, ujjai közül lüktetve spriccelt az artériás
vér. Norreen elsiklott áldozata mellett, és egy másik harcos gyomrába
döfött. A Barna felordított és hátrazuhant, de maradt annyi ereje, hogy
tarsolyának tartalmából kiválasszon egy bűvös eszközt és a magasba
emelje. Norreen pengéje ismét megvillant és a villódzó amulett a
levágott kézzel együtt ártalmatlanul zuhant a kövezetre. Aztán lecsapott
rá a többi harcos ereje. Norreen egy baljósan kavargó fekete felhő
közepén találta megát. Szeme tágra nyílt a rémülettől, hátrahőkölt,
eszelősen csapkodott maga körül a kardjával, hogy elűzze a testetlen,
ám egyre elviselhetetlenebbül szorongató rémületet, mely lassan
szivárgott a szíve felé, hogy végleg megdermessze.
Garth a megfelelő mozdulattal meg akarta állítani a lányra bocsátott
végzetes varázslatot, ám közben legalább fél tucat harcos sorozatos
csapásai ellen kellett védekeznie és a jelekből ítélve ellenfelei között
ötödik, vagy még magasabb fokozatúak is akadtak. Végül
megkockáztatta, hogy egy pillanatra megtöri a saját védőkörét, és
félresöpörte a Norreent fogva tartó iszonyatot. A lány négykézláb,
láthatóan félőrülten kúszott arrébb és Garthot magát is meglegyintette
az iszony-varázs, egy pillanatra csaknem megvakította a szívfacsaró
rettegés. A Barna harcosok, sikerükön felbuzdulva közelebb húzódtak,
hogy bevégezzék a harcot, némelyikük már idézte a démonokat,
melyeknek darabokra kell szaggatniuk Garthot.
Ekkor egy fénynyaláb villant át a téren. Alig néhány pillanattal
később újabbak követték. Majd süvítő, jeges vihar támadt és kioltotta a
Garthot szorongató démonok erejét.
Garth ismét felállította a védőkörét, és egy gyors gyógyító-va-
rázslatot alkalmazott magán, hogy megszabaduljon a túlvilági rettegés
utolsó foszlányaitól is. Balra pillantott. Szürke harcosok raja közeledett
magasra emelt kézzel, így a Bolk harcosok kénytelenek voltak
szembefordulni ezzel az új támadással. A Bolk Ház kapujából újabb
harcosok siettek elő.
Aztán felharsant az ismerős kürtszó, ami azt adta hírül, hogy
közelednek a Nagymester harcosai, véget vetni a csetepaténak.
És elszabadult a pokol. Folyt a vér, a harcosok elvakultan eresztették
el egyik csapást a másik után. Többen a földre zuhantak, a győztesek
azonnal az elesettek mellett termettek, megadták a kegyelemdöfést, és
diadaluk jutalmaként magukhoz vették a tarsolyokat, miközben a harc
valamennyi szabályát felrúgták a zűrzavarban. Garth lehunyta a szemét
és felemelte mindkét kezét.
Mikor felnézett, elégedetten elmosolyodott. Egy legalább négy öl
hosszú, puffadt testű óriáspók jelent meg a Bolk Ház fölött. A pók
alátekintett az őrült kavarodásra és úgy döntött, hogy ez igazán kedvező
alkalom egy kiadós lakomára. Lejjebb kúszott az épület csúcsáról,
leereszkedett a falon, és szőrös elülső lábaival a földre lépett. Mohón
nézegetett körbe, savas mérge széles ívben szertefröccsent, leterítve a
közelben álló harcosokat, Barnákat és Szürkéket egyaránt. Garth végre
felfedezte Norreent, aki még mindig négykézláb igyekezett minél
távolabb kerülni az összecsapás helyszínétől. Garth mellette termett.
− Menjünk!
A hóna alá nyúlt és feltámogatta a lányt. Aztán csettintett az ujjaival
és terjedelmes zöld füstfelhő rejtette el őket.
Futni kezdett, magával vonszolva Norreent a tömeg biztonságosnak
ugyan nem nevezhető, de rejteket adó sűrűjébe.
Az emberek fejveszetten rohangáltak, hol erre, hol arra
hömpölyögtek, ordítva a borzalomtól, miközben tucatnyi irányítatlan
varázslat söpört végig a téren. A harcosok már semmivel sem törődtek,
egymás után megidézték és szélnek eresztették tomboló
teremtményeiket. Élőhalottak kószáltak tántorgó léptekkel, egyikük-
másikuk trófeaként emelt a magasba egy-egy sikoltozó polgárt. Fél tucat
öl hosszú, derékvastagságú kígyók siklottak a kövön, fejük ki-
kivágódott és marásuk soha nem tévesztett célt. Némelyikük még
birkózott áldozatával, mások már magukba gyűrték a kétségbeesetten
rugdalózó alakokat. Csontvázak járkáltak kísértetiesen zörögve, és
mohón vájták emberi húsba fehér csontujjaikat. A túloldalon a két
medve végzett a lakomájával és újabb élelem után cserkészve
visszacsörtettek a térre. Garth intett, mire engedelmesen mellé
szegődtek.
A Nagymester harcosai időközben beavatkoztak a küzdelembe,
néhányuk a menekülő sokadalomban kószáló bestiák nyomába eredt. Az
egyik harcos Garth felé fordult, felfedezte a medvéket és rájuk támadt.
Alig egy pillanat múlva már a halálsikolya is elhalt.
− Mester!
Garth hátrapillantott és megállt, hogy bevárja Hamment.
A Plaza maga volt a káosz. Mind a négy Ház képviseletében,
összesen vagy negyven harcos küzdött életre-halálra a Barna Ház előtt.
A pók, immár több lábától megfosztottan, kajlán mászott a kövön, és
egy elkeseredetten vonagló Kestha harcost tartott ollószerű agyaraiban.
Egy másik rángatózó alak, pókselyembe bugyolálva csüngött a hátán.
Robbanás rázta meg a Bolk Ház tetejét, leszakítva a homlokzat egy
részét és kőzáport zúdítva az utcára, és lángra lobbant a szomszédos
mellékutca néhány épülete. A Plazán tengerként hullámzott a zűrzavar,
ezrek próbáltak menekülni, újabb ezrek meg előrenyomultak
megtekinteni a mulatságot.
Hammen Garth mellé ért és egy tarsolyt vett elő az ingéből.
− Honnan szerezted?
− Azé a nagydarab fickóé volt, akit megtanítottál szopránban
énekelni.
Garth egy gyors pillantást vetett a tarsoly belsejébe. Mesés
zsákmánynak látszott, még ha nem is teljesen törvényes.
− Azt hiszem, el kellene tűnnünk innen − jelentette ki Garth és a
futólépésben, számszeríjukat felemelve közeledő katonákra mutatott,
zárt alakzatuk utat hasított a kavargó sokaságban. A katonák első sora
szétnyílt és nyílzáporral árasztották el a pókot, ami pillanatnyilag
csupán annyi eredménnyel járt, hogy a szörnyeteg mérhetetlenül
felbőszült, és félresodorva a Szürke harcosokat rohamra indult ellenük.
Azok a katonák, akik kilőtték nyílvesszőjüket, sietősen a földre
támasztották a fegyvert, lábukat az íj lábszíjába akasztották és mindkét
kezükkel feszítették az ideget. Ezalatt a többiek röpítették ki nyilukat,
ám a pók még mindig konokul küzdötte előre magát. Az újratöltő
íjászok egy emberként felhagytak az erőfeszítéssel és megfutamodtak.
Az alakulat felbomlott és szétszóródott, Garth, Hammen és Norreen
pedig kitértek az őrjöngő pók útjából.
A pók maga elé söpört karmos első lábával, embereket döntött le a
lábukról és rájuk taposva szétmorzsolta őket. Szakadatlanul fröcskölő
mérge bugyborékolt és sistergett, akár követ, fémet, bőrt vagy húst ért.
Vágtában érkező lovasok lökték félre a menekülő polgárokat és
íjászokat. Közvetlenül mögöttük egy szekér haladt, hajtója vadul
ostorozta a befogott lovakat. Keményen kapaszkodott a gyeplőbe,
úgyhogy a szekér meg-megcsúszott és kifarolt. A szekér legnagyobb
részét egy bevetésre kész hajítógép foglalta el, törpékből álló
kezelőszemélyzetével. A tüzérek parancsnoka merőn figyelte a gép
tengelyét, és ordítozva irányította két segédjét, hogy magasabbra vagy
alacsonyabbra feszítsék a hajítókart. A pók észrevette a szekeret és
nyomban felé lódult. A lovak rémülten felnyerítettek, a hajtó felállva
húzta a gyeplőt, hogy minden erejével visszatartsa lovait a megugrástól.
 A hajítógép szinte a levegőbe emelkedett a lendülettől, ahogy a
lövész megrántotta a kioldókötelet. A súlyos hajítónyíl sivítva süvített
keresztül a Plazán és csapódott be a pókba.
A szörnyeteg felágaskodott, hangos fájdalomkiáltás tört elő belőle,
sebéből zöldes vér patakzott. Megmaradt lábai görcsösen rángatóztak,
miközben arrébb vonszolta magát. A hátán zötykölődő, pókhálóba
göngyölt katona újabb kísérletet tett a szabadulásra, vonaglásában úgy
festett, mint egy túlfejlett, pánikba esett kukac.
− Az az érzésem, a mulatság véget ért − állapította meg Garth. −
Akár mehetünk is.
Bevetette magát a tömegbe, Norreent támogatva, aki egyre vadabbul
küzdött, hogy kiszabadítsa magát, Garth végül elengedte.
− Miféle szentség nevében avatkoztál a dolgomba? – csattant fel
dühösen a lány.
− A segítség nevében − állta a tekintetét Garth és rendületlenül tolta
tovább maga előtt. Mögöttük felüvöltött a tömeg, és egy robbanás
rendítette meg a Plazát, majd a széthulló ablaküvegek kristályos
csilingelése hallatszott.
− Eszed ágában sem volt segíteni − mondta élesen Norreen. −
Egészen másért jöttél és meg is kaptad!
Garth lassított és a lányra nézett.
− Ott voltam és segítettem − mondta nyugodtan. − Aztán valahogy
elszabadultak a dolgok.
− Ne nézz hülyének. Te akartad, hogy így történjen!
Garth szó nélkül folytatta az útját.
− És még mindig nem kaptam tőlük kárpótlást − emlékeztette
indulatosan Norreen.
Garth Hammenre pillantott.
− Hogy állunk?
− E pillanatban tizenhárom aranyunk van − dörzsölte vidáman a
kezét az öreg. − Tizenöt az egyhez adták a téteket Narura. A fajankók!
− Hadd lássam.
Hammen megszaporázta lépteit, hogy Garth mellé kerüljön,
vonakodva elővette és átnyújtotta az érméket, melyeket Garth azonnal
átadott Norreennak.
 A lány elrántotta a kezét és az aranyak a kövezetre estek. Hammen
kétségbeesett kiáltással vetette utánuk magát, kirántott tőrével
fenyegetőzve, mikor némelyik csibész megpróbált felkapni egy-egy
guruló érmét, és fájdalmasan átkozódva, ha valamelyik arany fölött
végképp összecsapott a tömeg.
− A pénznek nincs jelentőségé − sziszegte Norreen. − A
becsületemről volt szó!
− Tiszteletre méltó álláspont. De enned is kell − torkolta le Garth,
kikapott egy aranyat Hammen markából és a lány tenyerébe nyomta. −
Ezzel kihúzod a Fesztivál végéig. Most már úgy ismernek az egész
városban, mint akinek volt bátorsága kihívást intézni a Bolk Házhoz. Az
emberek emlékezni fognak rá, hogy a benáli hőssel kezdődött az egész
felfordulás. Addig is kerüld el a Nagymester embereit. Biztos lehetsz
benne, hogy keresni fognak.
Norreen hidegen végigmérte és lassan felemelte az öklét, mintha
hozzá akarná vágni a pénzt.
− Muszáj enned − intette csendesen Garth, majd megfordult és
elsietett.
− Őrült. Mindig mondtam, hogy őrült! − ismételgette elkeseredetten
Hammen. Tanácstalanul Norreenra pillantott.
− A kurafi − suttogta a lány. Őszinte zavar tükröződött a szemében.
Aztán elindult és egy pillanat múlva már bele is veszett a tömegbe.
Hammen Garth nyomába eredt, lekapva a fejét, mikor egy újabb
robbanás törmelékáradatot zúdított a magasba. A Plaza visszhangzott a
robbanásoktól és az élesen rikoltó kürtöktől. A Nagymester palotájából
katonák serege masírozott elő, készenlétben tartva a kardokat és az
íjakat. Mögöttük több tucat harcos haladt, a mana ereje már-már
kézzelfoghatóan villódzott körülöttük, miközben védelmező
varázslatokat borítottak magukra és a katonákra. A menetoszlop
közepén a Nagymester lovagolt, arcára ráfagyott a düh. Egy pillanatra
Garth felé fordította a tekintetét − és szinte megdermedt a nyeregben.
Hammen ámulva figyelte a Nagymestert, közben érzékelte, hogy
Garth jelenléte valahogy elillan, körvonalai elbizonytalanodtak és
elhomályosultak, mint grafitvonalak a füstüvegen. A Nagymester
néhány másodpercig egyenesen rá meredt, de a tekintete üres maradt.
Újabb robbanás rázta meg a Plaza átellenes oldalát és a Nagymester
összerezzent, mintha álomból ébredt volna. Elfordult, hevesen megrázta
a fejét, és továbblovagolt az egyre terebélyesedő küzdelem helyszíne
felé. Garth újra jelen volt, és elszántan haladt tovább.
− Csinos kis varázslat − kapkodott levegő után Hammen, miközben
igyekezett lépést tartani Garth-tal.
− Segít néha, különösen, ha a másik nem összpontosít kellőképp −
magyarázta szárazon Garth.
− És most, Mester?
Garth tettetett csodálkozással bámult rá.
− Hogy mondtad? Egyszerre megint Mester?
− Na hallod, azok után, amit műveltél. Gyönyörű volt!
− Mire gondolsz?
− Ahogy elindítottad a harcot.
− Ugyan. Semmit sem csináltam − vont vállat Garth.
Hammen krákogott és kiköpött.
Átvágva a Plazán Garth egyenesen az Ingkara Ház felé tartott. A Ház
előtt egész csapat harcos sorakozott fel, a tér túloldalán tomboló
zűrzavart figyelték és egy-egy jelentősebb varázslat láttán elismerően
fel-felordítottak.
Garth egyenesen feléjük vette az útját. Csak akkor vették észre,
amikor már a Házat övező bíbor félkörben járt.
− Hé, félszemű Szürke! Elfutsz?
Garth a beszélő felé fordult, aki vigyorogva várta a választ.
− Csatlakozni kívánok az Ingkarához − mondta szenvtelenül Garth.
A harcosok felkacagtak.
− Kicsit meleg a helyzet odakint, nem igaz? Még bajod eshet −
gúnyolta az első harcos. − És most már nem is térsz vissza, ha egyszer
annyira szaladtál!
Kitárta karját, ám abban a pillanatban, egy ifjú Bíbor harcos, félig
elszenesedett és megpörkölődött köpenyben érkezett lóhalálában az
események helyszínéről. Döbbenten Garthra meredt.
− Ő az! Ő kezdte az egészet! − kiáltotta.
A harcos, aki kihívást készült intézni Garthhoz, meglepetten
pillantott a megperzselt hírnökre.
 − Esküszöm, ő kezdte az egész kavarodást. Leterítette Narut, aztán
egy tucat harcossal szemben állta a sarat – újságolta levegő után
kapkodva az ifjú.
Garth kihívója zavartan körülnézett. Garth lejjebb eresztette a karját,
békülékenyre változtatva előbbi, önérzetes kézmozdulata jelentését.
− Narut? − hitetlenkedett reménybeli kihívója.
− Egész készlet új fogra lesz szüksége − mesélte izgatottan a hírnök.
− És valahonnan a bordái közül kell majd előhalászni a férfiasságát,
mert ez a Félszemű odáig rúgta.
A Bíbor harcosok a hírnökre néztek, aztán Garthot vették
alaposabban szemügyre, miközben egyre szélesebben vigyorogtak Naru
kellemetlenségein. A csapat hirtelen kettévált, a harcosok a tisztelet
jeleként meghajtották a fejüket. Egy szikár, szögletes mozgású alak
tartott Garth felé, a legdúsabb bársonyból készült bíbor köpenyét arany
hímzések kötélvastagságú fonatai ékesítették.
Garth maga is mély tisztelettel meghajtotta a fejét.
− Jimak, Ingkara Rendfőnöke − üdvözölte alázatosan.
Jimak lassan végigmérte Garthot, mintha egy nem túl jelentékeny
műalkotást vizsgálna, azon morfondírozva, hogy megvásárolja-e, ha
megfelelőnek találja az árát.
− Te győzted le Narut, ahogy Balzark állítja?
− Úgy történt, ahogy mondta − felelte Garth.
− És kitartottál egy tucat Barnával szemben, amíg meg nem érkezett
a segítség?
− Egy benáli nő támogatott némiképp, de végső soron ez az igazság.
Jimak bólintott, mintha egy különösen mély gondolaton rágódna.
− Miért jöttél hozzánk? Vissza kellene küldjelek Tulannak, hogy
megbüntessen a Fesztivál békéjének a megtöréséért.
− Minthogy legyőztem Narut, valószínűleg másokat is le tudok
győzni, abból pedig a Házad húzhat hasznot. Mellesleg, én még nem
vagyok hivatalosan felavatott Szürke, úgy értem, gyakorlatilag szabad
vagyok, elmehetek, amikor csak kedvem tartja. Ezek a szabályok és
őszintén szólva örömest eltekintek a büntetéstől, amit az imént
bekövetkezett csekély baleset miatt rónának ki rám. – Fejével a Plaza
felé intett, amit most fényes lángoktól megvilágított, lassan felfelé
gomolygó füst koszorúzott. – Az a gyanúm, Ingkarának pillanatnyilag
amúgy is néhány tucattal kevesebb olyan harcosa van a szükségesnél,
akik eséllyel indulhatnak a Fesztiválon és ezt ki akarom aknázni.
Ráadásul számodra is előnyös lehet az együttműködésünk.
Jimak dölyfösen Garthra pillantott, majd a valaha látott
legvékonyabb mosoly villant át halálfej-szerű vonásain.

5. fejezet
− Fogjátok be a szátokat mind a ketten!
Tulan és Kirlen, ez utóbbi a Bolk Ház Rendfőnöke, dühösen
felkapták a fejüket.
− Meglehet, te vagy a Nagymester − mondta Tulan hidegen. − De
nincs jogod olyan hangon beszélni velünk, mint a szolgáiddal!
− Nagyon tévedsz. Igenis jogom van úgy beszélni veletek, ahogy
nekem tetszik − csapott az asztalra Zarel Ewine. – Az én városomban
tartózkodtok, és mindkettőtöknek, valójában mind a négyeteknek
jussom eszetekbe, hogy tudok rólatok bizonyos dolgokat, és az a
legjobb, ha nem is tud róluk más.
Tulan kényelmetlenül fészkelődött. Zarel elégedetten mosolygott
magában. Tulan alapvetően gyáva volt, akit könnyen meg lehet
félemlíteni, ha valaki tudja a módját. Márpedig Zarel pontosan tudta.
− Ha a Türkizkékek halomra gyilkolására utalsz, hát el ne feledjük
valamiképp, hogy te voltál a felbujtó − vágott vissza szenvtelenül
Kirlen. Ahogy előrehajolt, csontos ujjain felszikráztak a gyűrűk a
lámpafényben.
Kirlen hűvös megvetéssel pillantott rá és súlyosan a botjára
támaszkodott. Arcának látványa mindig zavarba ejtette Zarelt, mert az a
halál ábrázata volt, egy olyan harcos arca, aki varázslatok
alkalmazásával a végső határig nyújtotta az életét, amikor már csak az
élet legvékonyabb fonalai tartják össze a húst a csonttal. Bőre száraz és
sárgás volt, mint az ősöreg, foszladozó pergamen és ráncos redőket
vetve petyhüdten lógott a koponyájáról, mintha a romlás már nekilátott
volna lehámozni róla. Meghatározhatatlan szag lengte körül, ami Zarelt
mindannyiszor az enyészetre, penészedő sírboltokra, a pusztulásra és a
sötétségre emlékeztette.
Zarel hidegen a Barna Rendfőnökre villantotta tekintetét.
− De én vagyok a Nagymester és különben is Kuthuman
rendelkezésére cselekedtem. A ti szerepetekről pedig senki nem tud.
− Akkor csak menj, és meséld el a csőcseléknek! – rikácsolta Kirlen.
− Ami azt illeti, ősi história már ez, és azok a hülyék az utcán egy
rézgarast sem áldoznának rá. Csak az érdekli őket, mi történik a
következő Fesztiválon, úgyhogy kárba veszett fáradság a
fenyegetőzésed.
− Megszegte-e az embered az oquorak szabályait? – kérdezte Zarel,
aki jobbnak látta szűkíteni a beszélgetés témáját.
− Mit számít? Az a nő még csak harcos sem volt, mindössze egy
katona, ráadásul benáli.
− Betiltottuk a mágikus párbajokat − csattant fel dühösen a
Nagymester −, de az oquorak törvényes, és a nép elvárja, hogy
tiszteletben tartsák a szabályokat!
− Talán téged is a nép kormányoz? − szólt közbe Tulan.
− A pokolba veled, dehogy. De félmillió emberem él ebben a
városban és legalább másik millió özönlik ide a Fesztiválra. Ha
fellázadnak, az én birtokom károsodik és az én adófizetőimet ölik meg.
Az oquorak legalább leköti őket addig, amíg elkezdődik a Fesztivál, de
ha az is kicsúszik a kezünkből, akkor a harcosok legközelebb
varázslatokat fognak szélnek ereszteni az utcákon, és tudjátok jól, hogy
annak meglehetősen ocsmány következményei lesznek.
– Vizsgálatot fogok folytatni az ügyben, ha ez boldoggá tesz.
Szemtanúkat kell találni és kikérdezni őket − válaszolta végül Kirlen,
mint akit már nagyon untat ez a szőrszálhasogatás. Vigyorogva Tulan
felé fordult. − A benáli nő mindenesetre eltűnt, akárcsak a Félszeműd.
– Az embereid meggyilkolták és számítok a jóvátételre – köpte
vissza Tulan. − A legjobbjaim közé tartozott, elérte legalább a nyolcadik
fokozat szintjét és egy csapat harcosod orvul rajta ütött. Még a teste
foszlányait sem sikerült megtalálnunk.
Tulan felindultan Zarel felé fordult.
 − Annyira aggodalmaskodsz az oquorak szabályai miatt és közben
figyelmen kívül hagyod azt a vérlázító tényt, hogy gonoszul
megtámadták és meggyilkoltak az egyik legjobb harcosomat!
− A mi területünkön tartózkodott. Leütötte az egyik kilencedik
fokozatú férfit, és ami még rosszabb, a tarsolyát is ellopták.
− Ha ugyan még férfi − vigyorodott el Tulan.
− A pokolba veled, jóvátételt követelek! − rikácsolta Kirlen. − A
Házamat veszteség érte, négy férfi és egy nő harcosom meghalt,
megsérült, vagy egyszerűen felfalták őket, így már semmiféle varázslat
nem segít rajtuk, és még vagy húszan megsebesültek. Közel egy tucat
tarsolynak nyoma veszett, beleértve Naruét is, aki pedig a legjobb
harcosom!
− Ti kezdtetek! − ordította magából kikelve Tulan, és hájas öklével
az asztalra csapott. − Én nyolc harcost vesztettem, harmincan
megsebesültek és akkor az eltűnt tarsolyokról még nem is beszéltem.
Fizess kártérítést, különben az Örökkévalóra mondom, földig rombolom
a Házadat!
− Mind a ketten vád alatt vagytok! − vágta el a vitát Zarel.
A két Ház Rendfőnöke a Nagymesterre emelte a tekintetét és
hűvösen hallgatta az ítéletet.
– A Fesztivál kezdetéig egyetlen lélek sem teheti az utcára a lábát.
Bárki, aki elhagyja a Házatokat, le lesz tartóztatva, megfoszttatik a
varázslataitól és nem vehet részt a Fesztiválon!
− Próbáld csak rátenni a mancsod az embereim varázslataira, és már
nyakadon is lesz a háború − sziszegte Kirlen. Tulan helyeslően bólintott,
mintha egyszeriben a Barna Rendfőnök lenne a legjobb barátja.
− Vissza fogunk lépni a Fesztiváltól – jelentette ki Tulan és Kirlen
nyájas egyetértéssel bólintott felé. − Márpedig ha bojkottálunk, akkor
nem tudod megtartani a Fesztivált, és egy huncut petákot sem fogsz
keresni a fogadásokon. – Tulan kárörvendezően kacagva a
Nagymesterre szegezte a mutatóujját.
Zarel sisteregve a dühtől végigmérte a két Rendfőnököt, egy
pillanatig megszólalni is képtelen volt. A Rendfőnökök közelebb
húzódtak egymáshoz, mintha valamennyi múltbéli gyűlölködés feledve
lenne az éppen soros gyűlölet kedvéért.
 − Kifelé mindketten, kifelé, és úgy vigyázzatok, hogy egy újabb
incidens, és parancsba adom a harcosaimnak, hogy az első jelre öljenek!
Most pedig kifelé!
Tulan és Kirlen kihívó gőggel és a legnagyobb egyetértésben hagyták
el a termet, bár amint maguk mögött hagyták a kaput, ismét a
legváltozatosabb vádakat vágták egymás fejéhez.
Zarel némán figyelte elvonulásukat, arca vörös volt a méregtől.
Felkapott egy csengőt az asztalról, és megrázta. Nyomban egy apró,
púpos alak jelent meg a még mindig tárva-nyitva álló ajtóban.
− Gyere be, pokolfajzat.
Uriah, fejét mélyen meghajtva, lassan beljebb óvakodott.
− Múlt éjjel megkörnyékezted Tulant, igaz?
− Ahogy parancsoltad, Mester.
– És?
− Száz aranyat ajánlottam neki a Félszemű fejéért. Úgy, hogy nem is
kell nyíltan szembefordulnia vele, csak sötétedés után kiküldi az utcára
a főbejáraton át, a többi a mi gondunk.
− És mit válaszolt?
− Nevetett, és azt tanácsolta, hogy tűnjek el.
− De látszott, hogy érdekli az üzlet?
Uriah buzgón bólogatott.
− Biztos vagyok benne, hogy komolyan fontolóra vette.
− Mégis, akkor hogy történt ma reggel?
− Mester, csakis valamilyen titkos ajtón csusszanhatott ki. Te is
tudod, hogy amint rábukkanunk egy átjáróra, azonnal nyitnak egy
másikat. A Házak alatt egész alagúthálózat húzódik, és az őr még
azokon sem tudja maradéktalanul rajta tartani a szemét, amiket
ismerünk, hát még amiről nem is tudunk.
− Mire jutottál még?
− Gish bárója a Fesztivál előtti éjszakán érkezik és személyesen
fogom kikérdezni a harcosokról, akik állítólagosán az ő birtokáról
származnak. Egyelőre csak annyit tudni biztosan a Félszeműről, hogy
két éjszakával ezelőtt tűnt fel a városban, megküzdött egy
Narancssárgával, akit megölt, eltűnt egy zsebmetsző társaságában, aztán
a következő reggelen megjelent Kestha Házának kapuja előtt.
Zarel egy pillanatig csendben ült.
 − A zsebmetszőről tudjuk, hogy kicsoda?
− Hammen az utcai neve. Annak a testvériségnek az egyik feje,
amelyik a bordélyokat és a bűnözést ellenőrzi a városban. Nagyon
ravasz és jó kapcsolatokkal rendelkezik.
− Annyira valószínűleg nem ravasz, hogy ne találtál volna egy árulót.
− Mindig a pénz beszél a legmeggyőzőbben.
− Hogyan botlott ez a Hammen a Félszeműbe?
− A zsebmetsző volt a harc körmestere.
Zarel bosszúsan elkáromkodta magát, hogy ismét csorbát szenvedett
egy előjoga, még ha csak aprópénzről volt is szó. A körmesterek
kinevezése a Nagymester hatáskörébe tartozott. A régi időkben,
Kuthumanéban és annak előtte a körmester szerepe áhított és
megbecsült tisztség volt. Most meg már akár zsebmetszők is
betölthetik…
− Most hol vannak?
− Utoljára reggel láttak őket a csata folyamán, aztán eltűntek,
akárcsak a benáli nő. Feltételezik, hogy mindhármukat megölték, a
maradványaikat pedig felfalták a démonok, vagy a robbanások
légnyomása szórta szét.
− Túl sok lenne a véletlen egybeesésből, hogy mind a hárman
meghalnak, méghozzá egyidejűleg − mondta nyugodtan Zarel. − Azt
akarom, hogy még több informátor szegődjön a nyomukba. Kezdd ezzel
a zsebmetszővel. Küldj ki néhány katonát és harcost, szimatoljanak
körül az odújában. Biztosan vannak cinkosai. Alkalmazd a szokásos
módszereket.
− Igenis, Mester − suttogta Uriah.
− És ne feledd, Uriah, vagy a Szürke Félszemű, vagy te csatlakozol a
Vándorhoz egy kis mulatságra, úgy végezd a dolgod. Az ajtót pedig
reteszeld be magad után.
Uriah reszketve kihátrált a teremből.
Zarel csendben ült egy percig, tűnődve bámulta hájas kezét,
miközben szórakozottan gyűrögette bő mellényét.
Most mit tegyen?
Ezen a reggelen ismét különös érzése támadt. Ugyanolyan rettenetes
sürgetéssel villant belé, mint amikor először került a szeme elé a
Félszemű. Ugyanezt érezte reggel, amikor kilovagolt a Plazára, véget
vetni a harcnak. Olyan sugallata volt, hogy valami rettenetes ólálkodik a
közelében, és egy aggasztóan kurta percre azt hitte, hogy megtalálta.
Aztán a bizonyosság is, az érzés is elillant.
Túl sok minden alakult rosszul, ahogy közeledik a Fesztivál. Évek
óta nő a feszültség, gondolta. Kuthuman alatt, különösen küldetése
utolsó éveiben, mikor megszállottan kutatta, miként hatolhat át a
világok közötti fátylon, mindannyian rettegtek tőle és az erejétől. Mióta
Vándorrá lett, talán még fokozódott is a félelmük. És az év egy napjára
még mindig megjelenik közöttük. A harcoló Házak és a Nagymester
között hagyományosan kiegyensúlyozódott a hatalom. A Nagymester
nem volt olyan erős, mint a Házak egyesített ereje, de a Házak, éppen
féktelen versenyszellemük miatt, képtelenek voltak összefogni ellene.
Ellenben neki kellett megakadályozni a káosz kitörését és fenntartani a
rendet a tartományokban, úgy hogy növekedjen a mana.
Most mindez felbomlani látszott. Ahogy a Házak ereje gyarapodott,
úgy váltak mind veszélyesebbekké, ráadásul egyre ellenségesebben
viszonyultak a Nagymesterhez. Zarel érezte, hogy mindez éppen annak
a rendszernek a természetéből fakad, amit teremtett. A tömeg kielégítése
és a fogadási lehetőségek növelése érdekében évről-évre véresebb a
Fesztivál. Az Arénában elesett harcosok növekvő száma is azt a célt
szolgálta, hogy a legmagasabb fokozatú harcosok elvesztésével féken
tartsa a Házakat.
És aztán ott volt a sötét álom is. Hogy apránként összegyűjtve a
maná-ját egy nap Kuthuman példáját követve maga is Vándorrá lesz. Ez
volt az a sötét titok, amire csak a lehető legritkábban merészelt
gondolni, mert tudta, ha Kuthuman valaha is megsejti, azonnal megöli
és egy új Nagymestert állít a helyére. Zsibbasztó játék volt, tervek
terveken belül, a kényes egyensúly fenntartása, hogy a Házak csak
gyűjtsék a manát a Nagymester tiszteletére, és mindenek fölött a
túlélése érdekében.
Felötlött benne, hogy ez a Félszemű végső soron afféle szabad kártya
a játékasztalon.
Meg kellene játszania.
Vagy végérvényesen el kell tűntetni!
Bár iszonyodott a gondolattól, Zarel kénytelen volt belátni, hogy
egyetlen személytől várhat csak választ. Az elővigyázatosság van olyan
lényeges, hogy vállalja miatta a Kuthuman megidézésével járó
kényelmetlenséget.
Nagyot sóhajtva felállt, és átvágott a termen. Megállt a faburkolatú
fal egyik pontja előtt. Felemelte a kezét, mire a fal hátracsúszott, egy kis
kamrát tárva fel odabenn. Zarel tétovázás nélkül a szoba közepére, egy
arannyal kirakott körbe lépett, ami fényesén ragyogott a kamra falát
alkotó fekete sziklák között, noha nem égett sem fáklya, sem lámpa. A
rejtett ajtó bezárult Zarel mögött. Lehajtotta a fejét, keze a tarsolyba
siklott és belekapaszkodott szivárványosan csillogó maná-jának
kévéibe. Fényoszlopok kezdtek kavarogni körülötte, önmagukra
csavarodtak, forogtak és tölcsér alakot öltve felemelkedtek.
Hosszú perceket várt csendben, szemét lehunyta a földöntúli fény
tündöklése elől. Végül megérezte a közelgő jelenlétet, mint amikor
lavina zúdul alá a hegyoldalról. Zarel Ewine, az Aréna Nagymestere és
Kush városának Legmagasabb Bárója, térdre rogyott.
A Vándor állt előtte.
− Miért idéztél meg? − zúgta a hang bosszúsan, mely bosszúság
bármikor őrjöngésbe csaphatott át. – Csak három nap múlva lesz a
Fesztivál, és most sokkal fontosabb elfoglaltságaim vannak.
− Szükséges volt, nagyúr − suttogta Zarel.
− Te csak egyet igazgatsz a birodalmak százai, a lét sok száz síkja
közül. Másra is ügyelnem kell, mint a te nyálas hajbókolásodra.
Úgyhogy ajánlom, ne valami léhasággal zaklass!
− Attól tartok, ez nem az.
− Beszélj, de légy rövid.
Zarel sietősen beszámolt a Félszemű Garthról, és a nyomában
magasra csapó zűrzavarról.
A Vándor hallgatott, csak az energia tompa dübörgése visszhangzott
a szobában, akár egy irtózatos harang. Zarel el akarta takarni a szemét,
de nem volt hozzá bátorsága.
− A jelentések szerint meghalt, de én attól tartok, hogy nem. Biztosra
veszem, hogy életben van.
− Akkor kutasd fel. Miért zaklatsz engem? Bizonyára nem várod el
tőlem, hogy eltapossam ezt a férget.
− Dehogy, nagyuram. Csakhogy van egy aggályom.
− Akkor mondd, a pokolba veled!
 Zarel megborzongott, mert az efféle kívánság sokkal valósabb
lehetőséget sejtetett a szokásosnál, ha a Vándor szájából hangzott el.
− Valami van e mögött az ember mögött − folytatta hát gyorsan. −
Nem tudom, mi, de biztosra veszem, hogy ott van! Egy rövid pillanatra
azt hittem, őt látom a zendülés zűrzavarában, de aztán mégsem volt ott,
és továbblovagoltam. Ám ha mégsem érzékcsalódás játszott velem,
akkor rendelkezik bizonyos figyelemre méltó erőkkel. Hosszasan
gondolkodtam rajta, és akkor ráleltem a kapcsolatra. Valaha, hosszú
idővel ezelőtt élt valaki, aki mestere volt az ugyanilyen
varázslatoknak… és te tudod, uram, hogy kiről beszélek.
Zarel megérezte a Vándor röpke elbizonytalanodását.
− Ha így van, annál inkább meg kell találnod!
− Azt gondoltam, nagyuram, hogy…
− Találd meg és pusztítsd el! Nekem nincs időm ilyesmire. Vannak
egyéb gondjaim a nyomorúságos síkodon kívül. Majd visszatérek a
Fesztiválra és elvárom, hogy addigra megoldd ezt a kellemetlenséget.
– Nagyuram…
De a jelenlét már tovatűnt és Zarel érzékelte az indulás kényszerítő
sürgetését, mintha egy mérhetetlenül nagy küzdelem követelt volna több
figyelmet magának. Érthető, hogy a Vándor egyetlen másodperccel sem
veszteget több időt arra, ami számára csak jelentéktelen
aggodalmaskodás.
Zarel kimerülten lehuppant a kör közepére és kinyitotta a szemét, de
már csak a körülötte szikrázó aranykör fénylett. Az ehhez hasonló rövid
és végtelenül felületes pillantások ura és mestere, a Vándor
birodalmaiba ráébresztették, hogy az a legmagasabb hatalmak
háborúinak a színtere. Pillantásai olykor felfogták az áradó rémületet, és
mégis ellenállhatatlanul csábító volt a lehetőség, hogy egy harcos is
birtokába kerülhet az erőiknek és egy nap Vándorrá válhat. Akkor képes
lenne a lét miriád síkja fölé szökellni. Megálmodatlan birodalmak
sokaságában gyűjtetne a manát, minden varázslat és bűvös eszköz
erejét, halhatatlanná válna és számtalan eonon át élne, míg csak le nem
számol vele egy másik Vándor, aki végül megszerzi a maná-ját. Azt
beszélik, titkos forrásokra és régvolt bölcsekre hivatkozva, hogy a síkok
birodalmaiban számbavehetetlenül árad a mana. Ezért aztán egy
Vándornak nincs túl sok gondja a felbukkanó vetélytársakkal.
 Zarel felsóhajtott. A halhatatlanság álma volt az, ami olyannyira
csábította. Mint mágikus kardforgató, rendelkezett a képességgel, hogy
kiterjessze élete ívét akár ezer évre, vagy még tovább is. De minden
efféle varázslat megkövetelte az árát és az öregedést nem lehetett
elkerülni. Míg végül ez az erő már nem volt jó másra, mint létrehozni
egy szenilis vén bolondot, aki sötét árnyékokban kuporogva sodródik
soha be nem teljesülő álmainak világában.
Legkérlelhetetlenebb ellensége, Bolk-házi Kirlen éppen ilyenné vált,
rettegve a haláltól és ugyanígy rettegve a hosszúra nyújtott végtől.
Tudta, Kirlen forrón áhítozik a Nagymesterségre, hogy így gyűjthessen
elegendő erőt a halhatatlanság eléréséhez. Ez a gondolat aztán
kizökkentette Zarelt elmélkedéséből és izzó vágy ébredt benne Kirlen
elpusztítására.
Mit kezdhetne Kirlen ezzel a Félszeművel, és mindenekelőtt, mik a
Félszemű tervei? Mert az nyilvánvaló, hogy határozott terv szerint
cselekszik.
A Félszemű életben van, és meg kell találni! Puszta létével is
veszélyezteti a dolgok létező rendjét. Márpedig ha ez a rend
összezavarodik, az felingerelné a Vándort. Ha pedig a Vándort
túlságosan felingerlik az események, bármikor találhat új Nagymestert,
és Zarelt elfogta a hideg bizonyosság, hogy meg kell találnia a
Félszeműt, mielőtt Kirlen ráteszi a kezét.

− Jöjj be.
Félszemű Garth belépett az Ingkara Ház Rendfőnöke, Jimak Ravelth
belső Irodájába. A Ház Rendfőnöke felnézett, szikár, szögletes arcára
még élesebb vonalakat vésett az asztalon pislákoló lámpa fénye. Az
asztalt csillogó tárgyak borították el, és közelebb érve Garth
aranyérmék, smaragdok, vérvörös rubinok, macskaszemnyi opálok,
szabályos alakúra csiszolt gyémántok fényes kupacait pillantotta meg,
valamint rafináltan kovácsolt, a lét ezen síkján ismeretlen fémből
készült műremekeket.
Jimak felpillantott és vértelen ajkainak sarkát szinte erőszakkal
felgörbítve elmosolyodott, olyan benyomást keltve, mintha a pompás
rendfőnöki öltözék fölött egy koponya vigyorogna.
 − A játékszereim − mondta gyengéden Jimak, intve Garthnak, hogy
kerüljön közelebb és csodálja meg őket bátran.
A mozdulat barátságosnak látszott, ám Garth érezte, hogy láthatatlan
korlát emelkedik a túlságos kíváncsiság elé. Jimak könnyedén
előrehajolt, mintha a testével kívánná megóvni kincseit mások kéjes
pillantásaitól.
Garth végighordozta tekintetét az asztalon, egy-egy pillanatig
elidőzött egyik-másik jelesebb munkán, majd megvonta a vállát, mintha
ócska ponyvára terített szánalmas csecsebecsék volnának csupán,
amiket egy koldus próbál eladni néhány rézgarasért az utcasarkon.
− Bocsáss meg, de nem túl izgalmasak a számomra – mondta
közönyösen Garth.
− Sokan beszélnek így, miközben szívesen kirabolnának.
− Engem egészen másféle dolgok érdekelnek.
− Például?
− Az erő. És a bosszú.
− Az arany mindkettőhöz hozzásegít.
− Nem − mondta hidegen Garth. − A fizetség itt van − és a szívére
tette öklét.
− Csak nem a szemeddel áll kapcsolatban? − kérdezte Jimak és
megnyalta sápadt ajkát vértelen nyelvével.
Garth felemelte a szemét eltakaró fekete foltot és Jimak beteges
kíváncsisággal tartotta fel a lámpát, hogy alaposabban megvizsgálja.
− Úgy látom, kiszúrták, nem harcban vesztetted el – Ismét megnyalta
az ajkát.
Garth a helyére igazította a kötést.
− Jó szolgálatot tesz asszonyoknál. Visszahőkölnek tőle − mondta.
− Asszonyok! Kinek kellenek, ha ilyesmiket is birtokolhatunk? −
Felkapott egy rubint és szerelmes gyengédséggel fényesítgette
karomszerű ujjaival.
− Öt éve sajog ez a seb, öt éve minden áldott éjjel ennek a
fájdalomnak az emlékével alszom el. Öt éve minden hajnalban arra
ébredek, hogy égő gyötrelemmel telik meg ez az üreg.
− Ki tette?
Garth tétovázott egy pillanatra.
− Folytasd!
 − A Nagymester és Leonovit, Kirlennek, Bolk Rendfőnökének az
unokaöccse.
Jimak döbbenten felhorkantott.
− Magasra céloz a bosszúd!
− Számos holddal a Fesztivál után történt. Harcoltunk Leonovittal,
aki elragadta a húgomat, annak akarata ellenére. Ám, mikor éppen
felülkerekedtem volna, hátulról rám vetették magukat a talpnyaló
harcosai. A Nagymester elé cipeltek és a béke megtörésével vádoltak.
Büntetésül ezt az üreget kaptam a szemem helyére, megfosztottak a
tarsolyomtól és elűztek.
− És most visszatértél bosszút állni.
− Igen.
− Mivel magyarázod, hogy senki nem ismert fel? Naru például már
évtizedek óta szolgálja a Bolk Házat.
− Emlékszel-e mindazokra az első fokozatú harcosokra, a hanin-ok-
ra, a házanincsekre, akiket megsemmisítettél, vagy megcsonkítottál
annak idején?
Jimak halkan felnevetett.
− Hogy is emlékezhetnék? Annyian voltak, mint a legyek!
− Így feledtek el engem is. De én nem felejtek!
− És miért éppen engem választottál?
− Miért ne? Úgy tudom, szereted ezeket a holmikat. – Garth az
asztalra szórt kincsekre mutatott. − Hozzá tudlak juttatni többhöz is.
Először is az Arénában, a Fesztivál után pedig a jutalékokkal. Ráadásul
az ellenlábas Házakat is gyengítem. Ahogy ma már neki is láttam.
− Elárultad Tulant és Kestha Házát.
– Azt a hájas disznót? − Garth megvetően elmosolyodott.
Jimak szúrósan Garthra pillantott.
− Ő is Rendfőnök, akárcsak én. Ki kellene vágnom a nyelvedet.
− És ha megteszed és felajánlod neki, akkor röfögve felfalná. Disznó,
a maga teljességében, kívül és belül egyaránt. Undorító.
Jimak hátradőlt a székében és halványan elvigyorodott.
Garth az ingébe nyúlt, előhúzott egy kis bőrzacskót és az asztalra
dobta.
 Jimak egy percig meredten bámulta, majd mohón kibontotta.
Egyetlen rubin lapult benne. Jimak elbűvölten a lámpafényhez emelte és
elmélyülten tanulmányozta.
− Amíg élvezhetem ennek a Háznak az oltalmát és viselhetem az
öltözetét, nekem nincs szükségem efféle holmikra. Tekintsd ezt a
kötelező tisztelet kifejezésének, hozzájárulásnak az időskorú harcosok
javára létesített alapítványhoz. Tudnék többet is adni, ám biztos
rejtekhelyen vannak és egyedül én ismerem azt a helyet. Ha jól
alakulnak az ügyeink, a kellő időben kiegészítem az adományt.
Jimak, aki még mindig a rubinra összpontosította minden figyelmét,
arra sem vesztegetve az időt, hogy Garthra pillantson, készségesen
bólintott.
− Csodás! Teljesen hibátlan!
− Ezek szerint megegyeztünk?
− Igen, igen − vágta rá szórakozottan Jimak. − Az alapítvány
számára. A Fesztivál reggelén pedig sor kerül a beavatásodra.
Hirtelen felkapta a fejét.
− Azt mondod, több is van?
Garth bólintott, Jimak pedig boldogan mosolyogva visszatért a
drágakő tanulmányozásához. Garth egy ideig várakozott, de Jimak
számára láthatóan megszűnt létezni. Garth meghajolt és elhagyta a
szobát, halkan betéve maga után az ajtót. Az utolsó kép, amit látott a
Ház Rendfőnökéről, hogy egyre a lámpa fölé hajolva vizsgálja a rubint,
mintha titkos tudományok vaskos kötete volna, tele soha nem hallott
varázslatokkal.
− Mester − hallatszott egy suttogás.
Garth megpördült. Hammen bukkant elő az árnyékból, integetve,
hogy menjen oda. Berántotta Garthot a fülkébe, ahol ezidáig várakozott.
− Úgy gondoltam, amíg te mulatsz, addig teszek egy rövid sétát.
− Húsosfazékra vadászol most, hogy van pénzünk?
− A fenébe is, dehogy. Gyere velem haza. Úgy éreztem, nem árt
hozzájutni újabb hírekhez. Elvégre van egy testvériségem, annak is
utána kell néha nézni, akármilyen bajba keversz is közben. És hirtelen
olyan érzésem támadt, hogy valami szörnyűség történt.
− Micsoda?
 Hammen egy percre a távolba meredt, keze ökölbe szorult és kinyílt,
aztán mikor ismét Garth felé fordította a tekintetét, könnyek felhőzték
véreres szemét.
− Mind meghaltak. Mindannyian!
− Mi történt? − Garth hangja hidegen csengett.
− A Nagymester. Tudnom kellett volna! Megéreztem, mikor elértem
a sikátort. Túl nagy volt a csönd, még a patkányok is elbújtak. Az ajtó
félig nyitva állt. − Hammen nehezen lélegzett. − Halottak voltak. Rico,
Matu, Evanual, a lábatlan Naharkim… Mind! A többi testvérem eltűnt.
Remélem, sikerült elszökniük, de tudom, igen, tudom, hogy elkapták
őket! Akiket megtaláltam, azokat megkínozták, levágták a fejüket és…
− Elfulladt a hangja.
− Rád vadásztak?
Hammen bólintott.
− Valaki bejött mögöttem az ajtón. Beiszkoltam a csatornanyílásba a
szoba végén.
− Érzem rajtad.
− Aztán elindultam ide, de azt hiszem, követtek. A csatornában
megpróbáltam lerázni őket. Végül vissza kellett jönnöm ide, ott, ahol
tudtam, hogy van egy bejárat ebbe a Házba. Azok… azok odakint
maradtak.
Garth lassan bólintott.
− Vigyen el az ördög, miért kellett visszajönnöd? – mordult fel
dühösen Hammen.
Garth körülnézett, aztán mélyebbre húzta Hamment a fülkébe.
− Nem tudom, hogy érted − suttogta Garth.
− Dehogynem tudod! Miattad haltak meg a barátaim!
− Tévedsz. Nem tudom, miről beszélsz − mondta halkan Garth. − De
hadd kérdezzek valamit. Te már korábban is vesztettél el barátokat,
igaz?
Hammen gyanakodva felnézett Garthra. A könnyek lecsorogtak
mocskos arcán, két világos barázdát rajzolva rá.
− Igen, hosszú, nagyon hosszú idővel ezelőtt, egy másik életben.
Megpróbáltam elfelejteni. Elutaztak a halottak földjére, ahol
mindannyian várnak.
Mérgesen Garthra pillantott.
 − Egyikünk sem tud felejteni − suttogta Garth.
− És most halottak.
Garth gyengéden Hammen vállára tette a kezét.
− Higgy nekem, Hammen, ha tudtam volna, hogy bajba kerülnek a
barátaid, tettem volna valamit. Nem hittem, hogy ilyen messzire elér a
Nagymester keze. Valami sürgeti, és most akcióba lépett. Számítottam
rá, de arra nem, hogy utánad is kinyúl.
− Hogy rajtám keresztül eljusson hozzád.
− Azt hiszem, valamit meg kell tenni − mondta hidegen Garth és
magával ragadva Hamment végigrobogott a hosszú folyosón. − Egy
kicsit meg kell keverni azt a fazekat.

− Hogy érted azt, hogy életben van?

Tulan kiköpte a nagy darab, félig megrágott főtt tintahalat, amin
ezidáig buzgólkodott, és felkapott egy kupa bort.
− Csak ennyi − válaszolta halkan Uriah. − Él.
− Lehetetlen! A Barnák azt állítják, hogy megölték, és a mi
embereink közül is sokan látták felrobbanni egy zöld füstfelhőben.
− Lehet, hogy a zöld füst csak álcázó varázslat volt?
Tulan felhajtotta a bort és az asztalra csapta a kupát, úgy, hogy a
finom kristály darabokra tört.
− Kiszúrtuk szolgáját, aki a jelentések szerint ugyancsak meghalt.
Márpedig ha ő életben van, akkor egészen addig, amíg nem találjuk meg
a holttestét, azt kell feltételeznünk, hogy a Félszemű is él − folytatta
Uriah.
− De ha él, akkor hol van?
− Úgy gondoljuk, Jimaknál.
− Bíbor! Azok a bunkók! − Tulan bömbölve felnevetett és a combját
csapkodta. − Előbb vágnám el a saját torkomat, vagy ami még rosszabb,
éhen halnék, mint hogy elmenjek azokhoz a féregszülte csirkefogókhoz.
− Mindazonáltal mi mégis úgy véljük, hogy ott van.
Tulan hirtelen elkomolyodott.
− Miért? − kérdezte csendesen, mintha magában beszélne.
 − Pontosan ez a kérdés. Nagy biztonsággal feltételezhetjük, hogy
nem büntetnéd meg azért, amit ma reggel művelt. Talán akkor sem
tévedek, ha azt állítom, hogy meg is jutalmaznád.
− Mi az hogy! Egymagában tizenkettő ellen! Az pedig a legszebb
álmaimat is felülmúlja, ahogy átrendezte Naru ékszereit. A fenébe,
csodás lesz az Arénában!
− De elárult téged. Menedéket nyújtottál neki, megszabadítottad a
hanin-ság terhétől, és íme, láthatod, hogyan fizeti vissza mindazt a jót,
amit tettél érte.
Tulan elgondolkodva bólogatott.
− Nos, mi lehet a célja? − tudakolta Uriah.
Tulan az asztal végére pillantott, a Nagymester apró termetű
szolgájára.
− Majd azt is kitalálod valahogy − vakkantotta. − De most tűnj el!
− Nem árt, ha tudod, hogy ötszáz arany van kitűzve a fejére, ha már
nincs a nyakán. De ha élve hozod el, megfosztva az erejétől, akkor
megduplázódik a díj.
− Ezt tekintsem vesztegetési ajánlatnak?
– Dehogy, csupán egy bíztató üzlet előkészületeinek. Már nem
tartozik a Házadhoz, úgyhogy a lehető legtisztességesebben járunk el.
Ha történetesen te ölnéd meg, a tiéd a pénz.
− Úgy tudom, a törvény tiltja, hogy az egyik Ház tagjai megöljenek
más Házakhoz tartozó harcosokat bárhol ebben a városban, kivéve
persze az Arénát.
Uriah gondterhelten bólintott, mintha nehéz döntés elé állították
volna.
– A szabályok, mint mindig, rugalmasak − mondta végül.
− Az a gyanúm, hogy a Vándor nem mulatna valami fényesen, ha ezt
hallaná.
− Ő azonban másutt jár − mondta Uriah, ám a hangja egyszerre
idegesen csengett. − Mi viszont itt vagyunk, és amit nem mondanak
meg neki, amikor megérkezik, az nem is fogja nyugtalanítani.
Uriah lélegzetvételnyi szünetet tartott.
− És emlékezz, ez a Félszemű megalázott téged. Viselte a színedet,
aztán félrelökte egy másikért. Tűrnéd-e, ha a füledbe jutna, hogy
valamelyik harcosod így átáll, minden következmény nélkül?
 Tulan az asztalra sújtott, olyan erővel, hogy a főtt tintahal tálja rövid
repülőútra indult, és a tintahal a földön kötött ki.
− Tartsd készenlétben a pénzedet. Számítok rá. Csak azt tisztázzuk
még, hogy addig, amíg leszállítom a Félszeműt, firtatja-e bárki is a
módszereimet?
− Senki.
− Akkor készítsd elő a pénzt a Fesztivál reggelére.

6. fejezet
− Mit csinálsz, Mester? − sziszegte aggodalmasan Hammen.
− Hallgass és tedd, amit mondok.
− Úgy érted, hogy menjek vissza oda? − Idegesen mutatott a
sikátorra.
− Pontosan. Mozgás!
− Nagy az esély rá, hogy valaki figyeli ezt a helyet, abban a
reményben, hogy leszel olyan ostoba és visszamész.
− Csak egy idióta tenne ilyesmit, úgyhogy jobb, ha nem sértegetsz.
− Elrejtett értékeink is vannak ott − merengett el Hammen.
− Jó. Elhozzuk, De indulj már!
Hammen fojtottan felnyögött, mikor Garth tőre megbökte hátulról és
kipenderítette a sikátor közepére. Hammen már fordult is, mint aki
iszkolna vissza, ám Garth szigorú tekintete megállította.
− Boldog vagyok, hogy segítesz − morogta Hammen és sérült
testrészét dörzsölgette. − Én kiszállok.
− Ezt tekintsem hivatalos közleménynek? − tudakolta Garth. − Mert
ha igen, akkor itthagylak. Előbb-utóbb úgyis észrevesznek téged.
Hammen, elmorzsolt egy szitkot és lopakodva elindult a sikátorban.
Kihasználva az árnyékok nyújtotta rejtekeket, nesztelenül átlépte az
állati belsőségeket, miközben józan énjének sugallata ellenére buzgón
remélte, hogy a Nagymester emberei nem ólálkodnak a közelben. De
ezúttal is az volt az érzése, hogy természetellenesen nagy csend honol
az utcában. És tudta, hogy ez a megérzés nem csalja meg. Várni fogják.
A belsejében zakatoló őrült félelem mindenáron arra akarta rávenni,
hogy forduljon sarkon és rohanjon el, hiszen a búvóhelyét ugyan
leleplezték, de őt magát talán nem azonosították. De pontosan tudta,
hogy mindez valóban őrültség. Tudtak róla. Egyszer már látták és
bárhol, bármikor felismerhetik.
Az ajtóhoz ért és Garth utasítása szerint gyorsan kinyitotta. Nagyot
fohászkodva belépett, és nyomban oldalt is siklott.
Az ütés egy hajszálnyival elkerülte, a bunkósbot alig néhány
hüvelyknyire zúgott el az arcától. Hammen felsikoltott és hátravetődve
az asztal alá bukott. Valami hidegnek és merevnek ütközött. Öreg
barátja, Nahatkim volt az; hiányzó lábai elárulták. Keze utolsó
mozdulatával még arrafelé nyúlt, ahol a fejének kellett volna lennie, de
csak iszamós, alvadt vért talált.
Legalább a teljes sötétség Hammen oldalán állt. Érezte, hogy egy kéz
tapogatózik a közelében, és egy gyors fogással keményen lefelé
rántotta, csaknem leszakítva férfi ujjait. A kéz visszarándult, hangos
ordítás töltötte be a szobát. Hammen kiosont az asztal alól és a titkos
csatornanyílás felé osont, a szoba végében. Hogy a démonok vigyék el
Garthot, gondolta, kiszállok!
Elérte a nyílást és fejjel előre belevetette magát… egyenesen egy
pörölycsapásszerű ütésbe. Hammen elveszítette az eszméletét és az
utolsó világos pillanatában erősen kívánta, hogy soha többé ne térjen
magához.
Csalatkoznia kellett.
A fájdalom ködfátyolán és az émelygésen át kezeket érzett, melyek
erősen markolták hátulról és visszarángatták a szobába, miközben a
férfi, aki a csatornanyílásban várta, kegyetlen nevetéssel, még egyszer
az arcába vágott, immár csak az élvezet kedvéért.
A padlóra fektették, majd fény villant és fellobbant a lámpafény.
Elhomályosult szemmel meredt a két rábámuló arcra. Bár mocskos
bőrruhát viseltek, ő tudta, ezek nem egyszerű tolvajok, hanem a
Nagymester katonái, az ő jóltáplált arcuk meredt rá vigyorogva.
 Egyikük előrehajolt, vérző öklét Hammen arca elé emelte, aztán
ismét az arcába vágott.
− Még ne öld meg − figyelmeztette a másik. − Hagyd nekem, amikor
végzünk.
− Amikor végzünk − hangzott fel egy újabb hang. Bedagadt szemét a
hang irányába fordítva Hammen három újabb férfit látott belépni a
szobába, valószínűleg mindannyian mágikus kardforgató harcosok. A
Nagymester szivárványosan tündöklő egyenruháját viselték.
Átvágtak a szobán. Megvetően körülnéztek, egyikük illatosított
zsebkendőt tartott az orra elé.
− Ez ugyanaz?
− Úgy van − hangzott a válasz. − Beszélj vele. Hátha megtudod, hol
van a Félszemű.
A vérző kezű katona egy tőrt húzott elő az övéből és Hammen arca
elé emelte.
− Kezdhetem a szemével? − érdeklődött vigyorogva.
− Nem érdekel. Csak a nyelvét ne vágd ki, és nehogy idő előtt
meghaljon.
Egy pillanatra Hammen nem volt biztos benne, hogy a látásával van-
e valami baj. Aztán egy magas, éles sikolyt hallott, és megérezte a hőt.
Aztán újabb sikolyok hallatszódtak, elviselhetetlenségig hevült a
levegő, ám egy pillanat múlva hűvös fuvallatott érzett.
Hammen körülnézett a szobában, amit olyan ködösen látott, hogy
rájött, egy védővarázslat belsejéből szemlélődik, míg a szoba többi
része fehéren lángolt. Fogvatartói iszonyú kínok között gördültek ide-
oda a földön, visítva próbálták elnyomni a fékezhetetlen lángokat.
Bár a bűvös pajzs megvédte a hőségtől, az égő hús szaga elől nem
volt menekvés és Hammen alig tudta visszafojtani a hányingerét.
Támadói lassan elcsendesedtek, megszenesedett, bizarr babákként
hevertek. A tűz kialudt, mintha hirtelen zivatar söpört volna végig a
szobán. A füstből Garth alakja bontakozott ki, szemében még jegesen
izzott a düh.
A védelmező kör szertefoszlott.
− Jól vagy?
− Nem igazán, a fenébe is. Az a gyanúm, elveszítettem egy fogamat.
 − Meg kellett bizonyosodnom róla, hogy mind idebent vannak.
Tudtam, hogy addig úgysem gyötörnek meg túlságosan. Sajnálom.
Garth Hammen halántékára fektette a kezét és a fájdalom elillant.
Hammen egy percre úgy érezte, mintha lebegne. Lehunyta a szemét és
újra kinyitotta. A látása ismét tiszta volt.
− Ezek ugyanazok, akik korábban megtámadtak?
− Biztos vagyok benne.
Garth bólintott és körülnézett a szobában.
− Sajnálom, hogy így kellett elhamvasztani a barátaid testét.
− Nem hiszem, hogy túlságosan izgatná őket, így vagy éppen
másként − vont vállat Hammen. − így legalább mindjárt korcs kutyák is
kerültek a halottégető máglyára, hogy szolgálják őket a halottak földjén.
− Egy időre a gondolataiba mélyedt. − Köszönöm.
− Összhangban állt a céljaimmal.
− Azt hiszem, ez azért több volt – jegyezte meg Hammen. Garth
elmormolt egy halk szitkot és felállt.
− Be akarod gyűjteni a kincseidet? Ajánlatos volna mielőbb
eltűnnünk. A tűzlabda meglepetésszerűen érte őket, de felkelti a
figyelmet. Perceken belül mások is érkezhetnek, meglehet több, mint
amennyivel elbírnék.
Hammen átlépett egy megperzselődött testen, és a tűzhelyhez sietett.
Belenyúlt, félretolt egy téglát, és kivett egy tömött zsákot, amit a
ruhájába gyűrt. Visszafelé megszakította az útját. Megint előhúzta a
zsákot, kinyitotta, előhalászott négy aranyat, és négy barátja holttestére
dobott egyet-egyet.
− Hogy ki tudják fizetni a halál révészét − mondta Garthnak,
majdnem, mintha mentegetőzne.
− Menjünk. Valaki jön − mondta Garth és a szoba hátsó része felé
ugrott. Hammen követte, csak azért állt meg egy pillanatra, hogy
leköpje az egyik harcos hulláját, aztán Garth nyomában a
csatornanyíláshoz lépett.
– Vezess a Fentesk Ház felé.
Hammen meglepődött.
− Miért éppen oda?
− Azt hiszed, nem figyelik az Ingkarához vezető utakat? − kérdezte
Garth, és Hammen egyetértően felmordult.
 Garth, fuldokolva a füsttől, követte Hamment az alvilági sötétségbe,
átkozódva, ahogy a szennyvíz fölcsapódott és befolyt a csizmája szára
fölött.
− Nem látlak! − suttogta Garth.
− Akkor gyújts világot.
Garth kihúzta a tőrét a tokjából és a magasba tartotta. Egy pillanattal
később halványan felfénylett a penge. Körülnézett. Fagyos fuvallatot
érzett. A csatorna falait nyálka borította. A meder keskeny párkányán
jártak és messze visszhangzott a fény elől menekülő patkányok sivítása.
Garth felnézett, és megpillantotta az állatok hidegen vöröslő szemét.
Hammen fürge könnyedséggel haladt, befordult az egyik útra, majd egy
másikra és Garth bukdácsolva igyekezett lépést tartani vele. Mind
mélyebbre rágta magát testébe a fagy. A falak befelé látszottak
nyomulni, mint valami lidérces álomban, amiből nincs ébredés.
Hammen megállt és visszanézett.
– Garth?
Garth megrezzent, felnézett, de nem válaszolt.
− Mi van veled, fiú?
Garth csodálkozva nézett rá, küszködve, hogy megfékezze a testét
rázó remegést. És ahogy ránézett, különös érzése támadt, aminek forrása
az öregember nedvedző, véreres szemében rejtőzött.
A lidércnyomás közelebb óvakodott, mintha egyenesen a lelkét
akarná megragadni. Garth erőtlenül a falnak dőlt, a tőr fénye bágyadt
pislákolássá sorvadt.
− Garth! Mi van?
− Nem tudom. Nem tudom.
Hammen odalépett és megfogta a karját.
− Nem, engedj el! Vissza akarok menni! − kiáltotta Garth, és
megvonaglott, mintha ki akarná tépni magát Hammen szorításából, de
gyenge volt, mintha minden ereje elhagyta volna.
− Garth!
Garth tágra nyílt szemekkel meredt rá.
− Vissza akarok menni!
Garth megmerevedett, levegő után kapkodott. Egy percre elfordult,
mintha okádni akarna. Végül feltekintett, vonásai ziláltak voltak, mintha
egy lázálomból bukkant volna fel.
 − Mit mondtál?
Hammen hallgatott.
Garth szelíden megtaszította Hamment és a tőr ismét fényesebben
ragyogott.
− Menjünk − mondta rekedten Garth, és megdörzsölte a szemét,
mintha mindazt ki akarná törölni belőle, amit az imént látott. A kezén,
ahogy elvette a szemétől, könnyek csillogtak.
− Galin? − suttogta alig hallhatóan Hammen.
Garth rámeredt.
− Mit mondtál? − kérdezte halkan.
Hammen csendben maradt, aztán szomorúan megrázta a fejét.
− Semmi, Mester, semmi. Mindenesetre éppen a fejünk fölött van
egy csatornafedél, ami a Fentesk Ház mögé nyílik.
Hammen fölfelé nyomakodott a keskeny aknában, ami olyan szűk
volt, hogy Garthnak egészen ki kellett nyújtóznia és a kezével meg a
térdével kapaszkodott. Kalapált a szíve, fújtatott a tüdeje, a veríték
lecsorgott az arcán, bár a csatorna fagyosan és nyirkosan ásított
mögöttük, mint egy sírbolt.
Hammen végül megállt és felfelé mutatott. Garth mellé kúszott,
felnézett és megpillantotta a rostélyt. Felállt, lassan felemelte,
félrecsúsztatta és kilesett.
Feltornászta magát, aztán lehajolt és kisegítette Hamment a
nyílásból.
− Most hova?
− Nem hiszem, hogy e pillanatban bölcs ötlet volna visszatérni a
Bíborhoz − mérlegelte Garth, miközben már vezette is Hamment a
Fentesk Házzal szemben sötétlő árnyékokba. Egy kis szökőkútnál
megállt, lehúzta a csizmáit, és megmerítette őket a vízben, vizet
fröcskölve az ingéré és nadrágjára, hogy valamelyest megszabaduljon a
csatorna sűrű mocskától. Hammen némán figyelte.
− A nyomodban voltak − folytatta végül Garth. − Azóta befuthattak a
jelentések is az esetről. Most, hogy bevégeztük szerény bosszúnkat, már
nyilván nyüzsögnek azon a környéken.
− Köszönöm, Mester − mondta halkan Hammen.
− Mit? − kérdezte szomorúan Garth. − Ha nem engem hajszoltak
volna, a barátaid még mindig élnének.
 − Nem tudhattad, hogy ez történik.
− Kellett volna tudnom.
− Mindegy. A barátaim árnya nevében köszönöm neked, hogy
megbosszultad a halálukat.
− Elég az ömlengésből.
− Mi történt ott lenn? − Hammen a csatornanyílás felé intett.
− Varázslat, nyilván csak egy varázslat − mondta sietősen Garth. −
De most már ideje indulnunk.
− Hová?
− A Fentesk Házba, hova máshova?
– A fenébe is, Mester, ne!
Ügyet sem vetve rá, Garth kilépett az árnyékokból, és az épület
bejárata felé tartott.

− Követelem, hogy nyisd ki az ajtót, és bocsáss be!

Jimak kikémlelt a keskeny tolóablakon, amit Ingkara Házának
súlyosan elreteszelt kapuja közepébe vágtak.
− Ugyan, milyen jogon?
Uriah felsandított az ajtóra. A törpe harcos kihívóan állt, és halvány
derengés kezdett felfényleni körülötte.
− Nyolcvankilenc harcosom van idebenn − mondta hidegen Jimak. −
Biztosíthatlak róla, ha bármivel próbálkozol, a város öt sarkából kell
majd összeszedni a darabjaidat a következő három napban.
Uriah egy pillanatig tétovázott, aztán hátranézett a válla fölött.
− Nyisd ki, Jimak!
Ingkara Házának Rendfőnöke képtelen volt leplezni a
megrökönyödését, hogy a Nagymester maga áll a kapuja előtt. Igaz,
Jimak nem volt hajlandó tudomást venni az éjféli megidézésről a
palotába, de a tény, hogy a Nagymester így lealacsonyította magát és
személyesen zarándokolt az Ingkara Házhoz egy órával az első
harangszó előtt, egyszerűen megdöbbentette.
− Nem nyitom ki sem neked, sem másnak − tiltakozott Jimak. −
Felrúgsz minden szabályt, hagyományt és illendőséget, mikor a
Házamban akarsz szaglászni.
 − Jimak, tudod, hogy a harcosaim elegendő erőt képviselnek ahhoz,
hogy bevegyék a Házadat. Itt várják a parancsaimat, és ha úgy döntök,
utat nyitnak nekem.
Jimak elfordította a fejét, a földre köpött, aztán ismét kilesett.
− Rajta. És három másik Ház még napkelte előtt megrohamozza a
palotádat. Gyűlöljük ugyan egymást, de ellened kiállunk egymásért, ha
megkísérelsz behódoltatni minket.
− Ugyanúgy, mint a Türkizkék Ház esetében? − suttogta a
Nagymester.
Jimak hátranézett a válla fölött, aztán vissza a Nagymesterre.
− Az más volt. Mellesleg, ők biztosan nem kötnének veled
szövetséget ellenem.
− Bizony, ez is egy különbség. Most nyisd ki. Egyedül megyek be.
Elvesztettem a becsületem idekint ácsorogva és eltökélt szándékom,
hogy visszanyerjem valamilyen módon. Nyisd ki!
Jimak eltöprengett, aztán hátralépett, és bólintott két harcosának,
akik elmozdították a kapuszárnyakat záró nehéz keresztgerendát. A
Nagymester keresztülcsusszant a nyíláson és az ajtószárnyak döndülve
becsapódtak.
− Ha nem lépek ki innen az első harangszóra, füstölgő rommá válik a
palotád − közölte a Nagymester.
− Csak nem tartasz ilyesmitől?
− Szeretném, ha tudnád, hogy állnak a dolgok. Ami a félelmet illeti,
azt hiszem, arra most mindannyiunknak van elég oka.
Jimak intett a Nagymesternek, aki követte a folyosón, az irodába.
Bezárták maguk mögött az ajtót.
− Nos, mit akarsz?
− Honnan vetted a bátorságot, hogy elutasítsd az idézésemet? −
csattant fel mérgesen a Nagymester.
− Éjfélre? Köpök az ilyen felszólításra, még ha maga a Vándor
parancsolná is. Én egy Ház Rendfőnöke vagyok és senkitől nem
fogadok el ilyen idézéseket!
− Nos, akkor fogadd bocsánatkérésemet, hogy nem küldtem érted
párnázott gyaloghintót, menetoszlopban vonuló, hiányos öltözetű nők
kíséretében, akik virágszirmokkal szórják tele az utat előtted, dehát
sürgető az ügy.
 − A rábeszélésnek ezek a módjai teljességgel érdektelenek a
számomra − mondta hidegen Jimak. − Próbáld ki Varnelen. Nála
biztosan beválik.
A Nagymester egy székbe vetette magát, nem várva Jimak
kínálására.
− Figyelj rám. Egyensúlyban vagyunk egymással. Én uralkodom
ebben a városban és ebben az országban, de a hatalmamat nemcsak a
szomszédos birodalmak fejedelmei ellensúlyozzák, hanem a mágikus
harcosok négy Háza is. Egyikünk sem tud felülkerekedni a többieken.
Erősebb vagyok, mint közületek bármelyik kettő együttvéve, és ti, ha
egyesültök, erősebbek vagytok nálam. Mindannyian jól ismerjük ezt a
játékot, és jól is játsszuk. Titeket megoszt az örökös versengés és én
gondoskodom róla, hogy folytatódjék a rivalizálás. Ennek így kell
lennie, mert az Örökkévaló így alkotta meg, amikor a világ még fiatal, a
mana ereje pedig friss volt. És nekünk itt kell leélnünk az egész
életünket, míg a Vándor csupán egyszer egy évben látogat ide, a
Fesztiválra.
− Miért untatsz ezzel az előadással? − vetette közbe Jimak.
− Ez csak a bevezetés. Attól tartok, új tényező került a játékba.
Ugyanaz, mint húsz évvel ezelőtt.
− Oor-tael? − suttogta Jimak.
A Nagymester bólintott.
– Akiket megsemmisítettünk a dacoskodásukért, a Vándor
kívánságára.
− Akkor még pusztán Nagymester volt − csattant fel Jimak. −
Úgyhogy hagyd abba ezt a nyálcsorgató stílust, ha róla beszélsz. Át
akart hatolni a világok közötti fátylon, és őszintén szólva fütyültem rá,
hogy sikerül-e neki, vagy sem. Az én mana adóm arra volt jó, hogy
kívül segítsem az életemen és boldog vagyok, hogy elment. Az egyetlen
hiba, hogy téged nevezett ki az új Nagymesternek.
− Téged kellett volna, igaz?
Jimak fagyosan mosolygott.
– A négy Ház Rendfőnöke közül senki nem tűrné egyetlen
vetélytársa ilyen emelkedését. Az én tisztemhez Tulan túl gyáva, Varnel
túlságosan elhasználódott az érzéki vágyaktól, Kirlen pedig belevásott,
annyit vágyakozott rá.
 − Engem meg túlságosan gyűlölnek a többiek, igaz? – csattant fel
Jimak.
− Mondjuk − mondta Zarel közönyösen.
− Így inkább te nyerted el a tisztet. A talpnyaló megkapja jutalmát.
Zarel felfortyant.
− Az ő szolgálatában végeztem a dolgomat, és természetesen
értékelte is.
− És képes vagy azt állítani, hogy nincs senki, aki nálad jobban
intézné az ügyeket. Kuthumant legalább annyira lekötötte a küldetése,
hogy amíg nem kereszteztük az útját, addig meghagyta a
mozgásterünket. De te megrontottad a Fesztivált a csőcselék kedvéért,
amelyik mindig több és több vért kívánt látni. Tavaly négy jó
harcosomat vesztettem el az Arénában, további kettő pedig végleg
megnyomorodott és már semmi másra nem alkalmasak, mint őrt állni
valamelyik hájas kereskedő ajtaja előtt. Az idén vajon hány halálos
mérkőzést rendelsz el, hogy növeld a fogadókedvet?
− Szükségem van a pénzre. Ha vér forog kockán, többet fogad a nép.
És nem állíthatod, hogy a harcosaid kézzel-lábbal tiltakoznak ellene.
Minden vágyuk egyszer és mindenkorra leszámolni a vetélytársaikkal,
arról a lehetőségről nem is beszélve, hogy így egyetlen árva varázslat
helyett egyszerre egy egész tarsolyra tehetnek szert. Percek leforgása
alatt megszerezhetik azt, amihez egyébként csak évek munkájával és
elmélyült tanulásával juthatnának hozzá.
− És miért van olyan nagy szükséged erre a pénzre? Talán a mana
megvásárlásához a feketepiacon? A hercegek megvesztegetésére a
harcosaim maná-jáért? Mindenesetre, valami különös véletlen folytán
egyre több harcosom hal meg titokzatos körülmények között, míg a
külső szerződésüket teljesítik, és ami még érdekesebb, minden egyes
esetben nyoma vész a tarsolyuknak! Mondd ki, hogy te magad is
Vándor akarsz lenni!
Zarel titokzatosan elmosolyodott.
− Tegyük fel, hogy ez is bekövetkezik egyszer. Ki lép akkor a
helyembe? Uriah, a púpos törpe? Egy lélek sem engedelmeskedne neki.
Nos, ki lépne a helyembe?
− Úgy érted, akár én is lehetnék, igaz?
− Miért ne?
 − Ahogy ugyanezt nyilván felajánlottad a többieknek is.
− Nem vagyok annyira ostoba, hogy még bátorítsam is őket.
Jimak megvetően legyintett.
− Ne nézz hülyének. Hát persze, hogy felajánlottad nekik. Kijátszol
minket egymás ellen.
Zarel elnézően felnevetett.
− Felajánlhattam volna a többieknek, igaz, de bevallhatom-e nekik az
igazságot? Már feltártam előtted az indítékaimat, hogy miért éppen rád
esett a választásom.
Jelentőségteljes szünetet tartott.
− Ha hajlandó vagy együttműködni.
Jimak felnevetett és határozottan megrázta a fejét. Zarel figyelmét
azonban nem kerülte el, hogy célba találtak a szavai. Jimak őszintén
lenézte a másik három Rendfőnököt és egyszerűen elképzelhetetlennek
tartotta, hogy bármilyen módon is fölébe kerekedhetnének, ha Zarelnek
egyszer mégis sikerül áthatolnia a fátylon a Vándor segítsége nélkül,
sőt, az akarata ellenére.
Jimak bólintott, mint aki köszönettel nyugtázza Zarel bizalmát. De
tegyük fel, gondolta, tegyük fel, hogy sikerül beárulnom ezt a férget a
Vándornak, mielőtt ő maga találkozna vele. Akkor én lennék az új
Nagymester, mert abban kétségkívül igaza van, hogy Uriah teljességgel
alkalmatlan a tisztre. És ebben az esetben előttem nyílna meg az út a
végső átlényegüléshez!
Zarel elégedetten mosolygott, miközben pontosan olvasott Jimak
vonásaiból.
− De nem kizárólag ezért jöttél − szólalt meg végül Jimak.
− Nem. Akadt egy kis bökkenő. A Félszemű.
Jimak elvigyorodott.
− Gondjaid támadtak vele, mi?
− Rosszabb.
− A szóbeszéd szerint úgy megégett három harcosod, mint a pirítós −
ecsetelte élvezettel Jimak. − Ez hozott ide?
A Nagymester villogó tekintettel hajolt előre.
− Ismered a törvényt! Ha az Arénán kívül megölitek egymást a
városomban, az közönséges bűncselekmény. De főbenjáró vétek kezet
emelni az én harcosaimra!
 − Mégis minden évben megtörténik. Meglehetősen ingerlékenyek a
harcosaim. Igazán nem várhatod el tőlünk, hogy személyesen fogjunk
vissza több, mint háromszáz harcost a Fesztivál előtti napokban.
Halálesetek törvényszerűen bekövetkeznek. Nem lehet egy csapásra
semmissé tenni minden régi sérelmet.
− Nem erről van szó. Gondolkozz egy kicsit! Ahol csak felbukkan ez
az ember, kitör a káosz.
− Amiben aztán kiömlik sok Szürke és Barna vér − lette hozzá
vigyorogva Jimak.
− És te leszel a következő.
Jimak nem válaszolt.
− Egyenesen ide vezetnek a nyomai. Nem tagadom, felmerült
bennem az ötlet, hogy lerohanom a Házadat és elfogom a Félszeműt,
különösen, amikor azt hazudtad, hogy nincs itt.
− Nem volt hazugság − vetette oda foghegyről Jimak. – Az üzeneted
után azonnal magam elé hívattam, színleg, hogy megjutalmazzam. De
nyoma veszett.
A Nagymester bólintott.
− Végül magam is rájöttem. És ez az egyetlen ok, amiért nem borult
lángba a palotád. Nem veszed észre, hogy egymás ellen uszít minket,
hogy kijátssza a kölcsönös gyűlöletünket egy csakis általa ismert cél
érdekében? Tökéletesen előkészítette a helyzetet és csak egy hajszálon
múlt, hogy nem ugrottunk egymás torkának. Én azért, mert azt hittem,
hazudsz a hollétéről, te pedig a becsületed védelmében.
Jimak hallgatott.
− Tehát nincs itt? − kérdezte rekedten suttogva a Nagymester.
Jimak bólintott, mintha pusztán a figyelmét jelezné, ám az esze
másutt járna.
− Rendben.
A Nagymester felállt.
Jimak hirtelen ráemelte a tekintetét.
− Dehát miért?
− Miért? Nem vagyok biztos benne. Vannak bizonyos gyanúim, de
amíg nem bizonyosodnak be, addig fölösleges hangot adni nekik. A rend
törvényeinek értelmében nem fogathatom el, ha viseli valamelyik Ház
színét. Tudok róla, hogy ma éjjel megölte három harcosomat.
Szemtanúk azonban nincsenek, így aztán bizonyítékom sincs. Ráadásul
a Rendfőnökök bármelyike befogadhatja, hogy borsot törjön az orrom
alám. De én ki akarom faggatni, és ha ennyi nem elég, hadd tegyem
hozzá, hogy ez a Vándor kívánsága is.
Jimakot láthatóan kényelmetlenül érintette a közlés.
− Hogy szól az ajánlat?
− Ötezer arany, és soha senki nem fogja megtudni, hogy
kiszolgáltattad nekünk.
− Tartasz tőle? − kérdezte Jimak gúnyos éllel.
A Nagymester hosszú pillanatokig hallgatott. Aztán lassan bólintott.
Jimak lehajtotta a fejét és a páncélkazettájában lapuló rubin értékét
gondolatban összevetette a felajánlott összeggel.
− Tízezer − nyögte ki végül.
A Nagymester barátságosan elmosolyodott.

− Bátorkodom feltételezni, hogy én álltam a beszélgetésük

középpontjában – jelentette ki higgadtan Garth.
Varnel Buckara, Fentesk Rendfőnöke bágyadtan nyújtózkodott és
egyetértően bólintott, miközben egy intéssel kizavarta a hírnököt, aki
beszámolt a Nagymester futó látogatásáról az Ingkara Házban.
− Az a gyanúm, hogy hamarosan újabb futár érkezik és egy
kecsegtetőnek vélt ajánlatot fog hozni − mondta Varnel.
– És?
− Az ajánlattól függ.
− Nos, tegyük fel, hogy pillanatnyilag kielégítően kecsegtető lesz. És
az alig távolabbi jövőre nézve? − vetette fel Garth.
− Részletezd egy kicsit, Félszemű.
− Jimaknak könnyű ajánlatot tenni, ezért léptem ki a szolgálatából.
Túlságosan sóvárog az arany után. Az ilyen embereket aztán igazán nem
nehéz megvesztegetni. Talán még Kestha-házi Tulant is le lehet venni a
lábáról a megfelelő mennyiségű nyalánksággal és borral. Azt hallottam,
a te életedben az asszonyok játszanak ugyanilyen szerepet.
Varnel elvigyorgott.
− Némely hírforrásom szerint vagy ötvenen állnak a szolgálatodra.
− Többen, sokkal többen!
 Garth elmosolyodott.
− Így aztán mit kínálhatnának neked? Legfeljebb egy újabb asszonyt.
− Ó, az mindig izgalmas! Mindegyik másmilyen.
− És mindegyik ugyanaz. Ráadásul sem az arany, sem a legpazarabb
lakoma nem tud beszélni. De az asszony, különösen, ha a Nagymestertől
érkezik…
− Tedd bátran többes számba. Egy nagyon kevés lenne.
− Legyen. Bíznál tehát bennük?
− Bizalom? Azzal nem foglalkozom. − Varnel szívből kacagott. −
Soha nem voltam olyan ostoba. Minden férfit vízbe kellene fojtani,
akinek ez a legfőbb gondja.
− Bízol, vagy sem, maradjunk annyiban, hogy megérkeznek a nők.
Nem gondolod, hogy gusztustalan épp a Nagymester után kezelésbe
venni őket?
− Szüzek, jóember, csakis szüzek jöhetnek számításba!
− Vagy úgy. Ők még hajlíthatóak − válaszolta Garth. − De soha nem
tudhatod, milyen bűverőt tartogatnak derékon alul.
− Azért van róla némi sejtelmem − kacsintott Varnel.
− Egy hosszú hajtű a koponyád tövébe, miközben épp a csúcs felé
hajszol a kéj, egy kém a Házadban, aki bőséges és bizalmas híranyaggal
látja el a Nagymestert, egy kis pletyka az asszonyaiddal, és egyszerre
azon kapod magad, hogy valamennyien ellened fordultak. Több, mint
ötven asszony… Nem lehet könnyű boldogulni velük. Ha a nap minden
óráját velük töltöd, akkor sem.
Varnel halkan felmordult, gondterhelt kifejezés ült az ábrázatára.
Garth csendesen elmosolyodott.
− A te ajánlatod biztatóbb?
− Én nem üzérkedem asszonyokkal − mondta hűvösen Garth, némi
méltatlankodással a hangjában. − Az én forgalmam győzelmekből áll.
− Erről eszembe jut valami − kapta fel a fejét Varnel. – Megölted az
egyik emberemet!
− Ha volt olyan szánalmasan ostoba, hogy meggyilkoltatta magát egy
utcai harcban, akkor semmiféle értéket nem képviselhetett a számodra.
De ha a te fenntartásaid felől nézzük, akkor azáltal, hogy viselem a
színedet, legalábbis kiköszörüljük ezt a kis csorbát a Házad becsületén.
Bár tudom, hidegen hagy a pénz, azért számos kellemetességet
megvásárolhatsz azzal, amit az Arénában nyerek számodra. Csupa olyan
élvezetet, ami bizonyosan érintetlen a Nagymester kezétől.
Varnel egyetértően, bólintott. Aztán szúrósan Garthra pillantott.
− Tulant is, Jimakot is elárultad. Én leszek a következő?
− Tulan egy közönséges disznó, Jimak pedig a saját kapzsisága rabja.
Ismered a helyzetemet, tudod, hogy vadászik rám a Nagymester. Itt
legalább joggal érezhetem, hogy megóv a Ház színe és nem adnak el
egy marék üveggyöngyért.
− Viselheted a Narancssárgát.
− Köszönöm, nagyuram.
− És ha viszonzásképpen mégis elárulsz, megígérem, hogy
gyönyörűséggel teli szabadulásnak fogod érezni a halálod pillanatát,
mire végzek veled.
− Ez csak természetes, nagyuram.
Garth mélyen meghajolva visszavonult. A szeme sarkából még
meztelen alakokat pillantott meg előbukkanni egy rejtett átjáróból, és
megütötte a fülét Varnel fékezhetetlen vágyának mély mordulása. Aztán
az ajtó rácsukódott a titkos gyönyörökre.
− Az a meglátásom, Mester, hogy ez a húzásod végképp teljesen
eszement.
Garth szó nélkül elindult és Hammen felzárkózott mellé.
− Látom, átöltöztél. De úgy érzem, nem mosakodtál – vett mély
levegőt Garth.
− Egy fürdés évente, akár szükség van rá, akár nincs, untig elég
bármely normális embernek.
Miközben végigballagtak a harcosok szállása felé vezető folyosón,
Garth alaposan felmérte a környezetet. Éppen elhangzott a második
harangszó, a harcosok ébredeztek. Garth hallotta maga mögött a
meglepett suttogást. Egy őrtől megtudakolta az utat, aztán lementek egy
hosszú csigalépcsőn és hamarosan az ebédlőbe értek.
Néhány asztalt már elfoglaltak a Narancssárga Ház szolgálatában álló
harcosok. Garth, nyomában Hammennel egy sarokasztalhoz vonult.
− Mester, én egyetlen szolgát sem látok itt – jegyezte meg Hammen.
− Nem baj. Te akkor is itt eszel. Menj, vágj nekem húst.
Garth letelepedett az alacsony, támla nélküli székre, és a hideg
kőfalnak vetette a hátát. Hammen hamarosan visszatért két tányérral,
mindkettőt kiadósan megpúpozta roston sült sertésszeletekkel, és két
jókora kupa borral.
Garth kihúzta a tőrét és vágott a szeletből. Ráérősen majszolt,
miközben egy percre sem fordította el tekintetét a terem belsejétől.
Egyre több harcos érkezett és mindnyájan leplezetlen
ellenségességgel fordultak feléjük. Halk moraj töltötte be a termet.
− Azt hiszem, baj lesz − súgta idegesen Hammen.
− Aggódsz?
− Azok után, amin keresztülmentem a társaságodban, az lenne a
csoda, ha nem aggódnék. Már az egész Ház itt van!
− Foglalkozz a reggeliddel és maradj csöndben.
Garth levágott egy másik darab húst és látszólag a táplálkozásnak
szentelte minden figyelmét. A koszt nem volt olyan kiváló, mint
Kestháé, ahol Tulannak a konyhaművészet iránti rajongása a harcosok
étkezéseiben is visszatükröződött, de összehasonlíthatatlanul jobb volt,
mint amilyenekhez az elmúlt években hozzájutott.
Csendben evett, a szeme sarkából figyelve a férfiakat és a nőket, akik
láthatóan most mérték fel az új bajtársat. Az egyikük végül felpattant a
helyéről, olyan hevesen, hogy felborult a széke és nagyot csattant a
padlón. A terem elcsöndesedett. A harcos lopva egy pillantást vetett
Garth tarsolya felé, majd elszántan elindult.
− Mester!
− Pofa be.
A harcos az asztalhoz ért. Többen felálltak és felzárkóztak mögé.
− Itt csak harcosok étkezhetnek − jelentette ki a férfi. – A szolgák és
az aljanép helye a pincében van.
Hammen készségesen kezdett felemelkedni, hogy távozzon.
− Ne, Mester! És főleg ne az én bőrömre! − súgta.
− Kedvelem a társaságát − mondta Garth és erélyesen visszarántotta
Hamment a székére. Aztán újabb hússzeletet vágott magának és olyan
elmélyülten rágcsálta, mint akinek nincs több mondanivalója.
− Ki innen, korcs kutya! − dobbantott indulatosan a férfi.
Megragadta Hammen gallérját és felrántotta a helyéről.
Garth szeme megvillant és a férfi fájdalmas kiáltással eleresztette
Hamment.
 − Tilos a mágia! − csattant egy éles hang. Karcsú, egyenes tartású nő
lépett az asztalhoz és a harcosok gyűrűje tiszteletteljesen hátrébb
húzódott. Garth felpillantott. Kilencedik, esetleg tizedik fokozatú
harcosnak becsülte, az mindenesetre nyilvánvaló volt, hogy a többiek
hallgatnak a szavára.
− Tilos mágiát alkalmazni a Házon belül a saját színed ellen! −
közölte haragosan a nő, vörös hajzuhataga súlyosan meglebbent a
parancsoló fej mozdulattól.
Garth áthatóan nézett rá.
− Akkor mondd meg a cimborádnak, hogy vegye le a mancsát a
szolgámról.
Az asszony csendben állt, keze könnyedén pihent a csípőjén.
− Te igen jó harcosnak tartod magad, igaz, Félszemű?
− Megélek valahogy.
− Nos, ha ebben a Házban is meg akarsz élni, akkor igazodnod kell a
szabályokhoz. Nem szabad mágiát használni a színedhez tartozókkal
szemben, kivéve a gyakorlatozás esetét.
− Én meg elvárom, hogy tiszteletben tartsák a tarsolyomat és minden
más tulajdonomat. Márpedig ez az ember a tulajdonom!
Hammen megvetően felhorkantott és sötét pillantást vetett Garthra.
− Ez a fickó ölte meg Okmarkot abban az utcai harcban! − vetette
közbe valaki.
− Ostobán viselkedett. Kihívott egy hanin-t, akiről nem tudott
semmit és az ő ajánlata volt a halálos kihívás, nem az enyém − felelte
élesen Garth. − Mellesleg, úgyis csak kolonc lett volna a Fentesk
Házon.
A harcosok dühös felzúdultak.
− Azt hiszem, friss levegőre van szükségem − súgta Hammen és
lassan felemelkedett.
− Maradj, ahol vagy! − csattant fel Garth és Hammen megdermedt
félig álló, félig ülő helyzetében.
− Úgy hallottam, legyőzted Narut − mondta a nő.
− Igen.
− Gondolod, hogy engem is legyőznél?
Garth felnézett és elvigyorodott.
− Kipróbálod?
 A nő szertartásos nyájassággal meghajolt és mindkét kezét kifelé
fordította annak jeleként, hogy elfogadja a kihívást.
Az asszony mutatta Garthnak az utat. Székek zörögtek, izgatott
kiáltások hallatszottak, és a harcosok felkerekedtek. Felhágtak a
lépcsőn, kivonultak a teremből, majd a nő balra fordult és
keresztülvezette a menetet egy sötét faburkolatú csarnokon, ahol a
mennyezetbe illesztett széles, festett üvegű ablakokon át dőlt be a fény.
A csarnok végéhez érve kitárta az ajtót, ami egy tizenkét öl átmérőjű,
kör alakú terembe nyílt. A terem fala mellett álló padsorok hamarosan
megteltek a Ház harcosaival. Magán a küzdőtéren vagy fél tucat harcos
végezte reggeli fegyveres gyakorlatát, lándzsával, tőrrel és
dobótüskével. A terem távolabbi végén két harcos varázslatokkal vívott
gyakorló mérkőzést, egyikük éppen egy csapat goblint küldött ellenfele
törpehadára.
− Tisztítsátok meg az arénát! − parancsolta a nő.
A párbajozó harcosok felpillantottak, a megidézett lények füstbe
burkolózva szertefoszlottak és a harcosok visszavonultak.
A nő a küzdőkörbe lépett.
− A Ház szabályai a következők: tilos tüzet alkalmazni, nem
idézhetsz kórt okozó teremtményeket, sem olyan varázslatot, ami
kicsúszhat az ellenőrzés alól vagy megrongálná a Házat.
− Milyen mérkőzést vívunk? Egyszerű felmérés, fogadás varázslatra
vagy halálig? − kérdezte Garth, mintha teljesen mellékes lenne számára,
melyikre esik a nő választása.
− Maga is tudhatnád a választ − csattant fel az asszony. − Csak
felmérésről lehet szó, amíg nem kapunk engedélyt másra a
Rendfőnöktől.
− Nos, kaptál engedélyt másra?
A nő halványan elmosolyodott.
− Még nem.
− Akkor hát felmérés.
Garth elfoglalta helyét a semleges zónában az aréna távolabbi végén,
miközben ellenfele belépett a sajátjába.
Garth várt, míg előlépett egy harcos, vállalva a körmester szerepét és
felemelte a karját.
 Az ellenfelek meghajoltak felé, aztán egymás felé, majd
meghajtották fejüket a körmester irányába. A körmester hármat tapsolt
és a harmadik tapsra hátraugrott. Az asszony párducként szökkent a
küzdőkörbe, és Garth megtántorodott a váratlan pszionikus roham
erejétől, ami marokra fogta lelkét, egy pillanatra megbénította az agyát
és csaknem teljesen megfosztotta az erejétől a testét. Döbbenten
támolygott előre; a varázslat olyannyira erőteljes volt, hogy még az
alkalmazójában is kárt tehetett volna, aki pedig elszenvedi, az akár bele
is pusztulhat.
A támadás merészsége borzadállyal vegyes tiszteletteli felkiáltásra
ragadtatta a nézőket.
Garth minden erejét összeszedve kitépte magát a láthatatlan
szorításból és kezével ívet húzva maga köré védőkorlátot emelt a
támadás megállítására. A nő, észlelve a változást, azonnal átirányította a
maná-ját. Farkasok tűntek fel az egyik oldalán, a másik oldalán egy
goblinhorda materializálódott, és mindannyian nyomban Garth felé
száguldottak.
Súlyos, jeges árnyék formálódott az aréna közepén, forrt a levegő és
haragos trombitálás hallatszott.
A következő pillanatban irdatlan mammut állt a nő teremtményei
között. Oszlopszerű lábai legázolták a goblinokat, mire a farkasok
rémülten megtorpantak, visszaugrottak és farkukat behúzva a küzdőtér
oldalfalához kúsztak, miközben a mammut súlyos ormánya rendet
vágott a goblinok maradéka között.
Hirtelen újabb kavargó felhő tűnt fel és patkányok százai nyüzsögtek
elő belőle. Csillapíthatatlan éhség vöröslött gyűlölettől izzó szemükben,
megrohanták a mammutot, felkapaszkodtak a lábain, mohón a húsába
mélyesztve sárga metszőfogaikat. Egyre több és több karom szántotta a
mammut oldalát, belekapaszkodtak sűrű irhájába, az első patkányok
pedig elkezdték belefúrni magukat a testébe.
A hatalmas jószág felrikoltott fájdalmában és Garth, kezét felemelve
könyörületesen elbocsátotta. A mammut eltűnt. A patkányok a földre
hemperedtek és újabb célpontot keresve körülnéztek. Mintha egy
láthatatlan kéz vezette volna őket, Garth felé nyomultak − ám hirtelen
megtorpantak. Tétován megfordultak és a nő felé kezdtek rohanni, majd
elbizonytalanodtak és lassan ismét Garth irányába indultak.
 Az ellenfelek összeakaszkodtak, akaratot akaratnak, varázslatot
varázslatnak feszítve, hogy melyikük vonja ellenőrzése alá a
patkányokat. Az állatok oda és vissza hullámzottak, meg-megtorpanva
és nekieredve, míg a farkasok szűkölve lapultak és várták a harc
kimenetelét. Előre és hátra, előre és hátra, előbb az egyik út, aztán a
másik, a patkányok tehetetlenül hömpölyögtek oda és vissza. Egyre
többen rogytak össze közülük és elgyötörten vonaglottak a körülöttük
kavargó erők szorításában.
Hosszú perceken át tartott a küzdelem, az aréna lüktetett és vibrált az
erőtől. Egyik küzdő fél sem folyamodott más varázslathoz, mindketten a
patkányokon akarták bemutatni, hogy képesek felülkerekedni a másik
akaratán. Ködösen felizzott körülöttük a levegő, fénylobbanások
villantak, oly fényesen, hogy a közelebb ülők kénytelenek voltak
elfordítani a fejüket.
Hirtelen pukkanás hallatszott, nem kifejezetten robbanás, inkább
olyasféle tompa moraj, mintha egy üreg omlana be. A patkányok
megfordultak, és gáttalan áradatként száguldottak Garth felé.
Garth lehajtotta a fejét és visszalépett a semleges zónába. A
patkányok továbbrohantak, de Garth nem mozdult, csak állt leeresztett
kézzel. Az első patkányok már kezdtek felkúszni a ruháján a torka felé,
mikor az asszony felemelte a kezét és eltűntek a patkányok és a
farkasok is. A nézők hangos üdvrivalgásban törtek ki.
Garth a küzdőkörbe lépett és mélyen meghajolt. A körmester is
visszatért a körbe.
− A győztes Fentesk-házi Varena! − hirdette ki.
Ismét kitört az üdvrivalgás és Garth felegyenesedett. Varena tartott
felé.
− Jó harc volt − mondta csendesen a nő.
– Jó.
Garth a kijárat felé indult, egy pillantást sem vetve a Fentesk
harcosok seregére, akik felszabadultan nevetve igyekeztek Varena felé.
Hammen csatlakozott hozzá.
− Nos, mennyit vesztettünk?
Hammen elvigyorodott.
− Semmit? − húzta fel a szemöldökét Garth.
 − Én sem estem a fejemre. Nem hiszem, hogy élve kijutsz innen, ha
győzöl, és ez sajnálatos módon rám is érvényes. Valószínűleg ez a nő a
favoritjuk, és ha nem lép közbe az ebédlőben, most mindannyiukkal
harcolhattál volna.
Garth merőn Hammenre nézett, de egy szót sem szólt, miközben
elhagyták az arénát.
Egy kéz ereszkedett a vállára.
− Jól harcoltál, Félszemű.
− Számomra volt élvezetes a kihívás.
− Ránk fér egy kis áztatás. Gyere velem. − Varena egy keskeny
lépcsőre mutatott. Garth követte. A levegő egyre forróbbá és
páradúsabbá vált. Végül beléptek egy halványan megvilágított kis
terembe, ahol sűrűn kavargott a gőz. A termet körben fülkék
szegélyezték; mindegyikben egy forróvízű medence gőzölgött. Varena
jelentőségteljesen Hammenre nézett.
− Hammen, irány a medence, vagy sétálj egyet – javasolta Garth.
− Sétálok − vágta rá Hammen, Garthra kacsintott és eltűnt a lépcső
tetején.
− Szörnyen bűzlik − fintorodott el Varena.
− Az ő dolga.
− De neked sincs valami jó illatod.
− Az elmúlt éjjel volt egy kis kalandom, és még nem állt módomban
maradéktalanul lemosni a nyomait.
Varena hanyagul megoldotta az övét és lehúzta az ingét. Garthnak
nehezére esett nem tudomást venni arról, ami a szeme elé tárult.
Korábban feltételezte, hogy csaknem fiús testet rejt az öltözék, de
kénytelen volt belátni, hogy megtévesztette a bő ing, Varena kilépett a
nadrágjából és levette az ágyékkötőjét, mintha Garth jelen sem volna.
Összehajtogatta a ruháját és egy kőpadra helyezte, arra azonban
gondosan ügyelt, hogy magával vigye a tarsolyát, mikor belépett az
egyik fülkébe. Beereszkedett a kör alakú medencébe, elnyúlt a víz
színén és elégedetten felsóhajtott. Tarsolyát a medence szélére helyezte.
Garth csak egy pillanatig tétovázott, aztán maga is levetkőzött, és
ugyancsak magával vitte a tarsolyát. Aztán átvágott a kavargó gőzön
Varena fülkéjébe.
− Tekinthetem magam a vendégednek?
 Varena felpillantott és bólintott.
− Csak húzd el a függönyt.
Garth eleget tett a kérésnek, aztán belépett a medencébe, és elnyúlt a
nő mellett. Forró, enyhén kénszagú buborékok pezsegtek körülötte és
Garth boldogan hagyta, hogy kimasszírozzák a feszültséget az izmaiból.
− Nem harcoltál igazán − mondta hirtelen Varena.
A fürdőben Garth első alkalommal most nézett egyenesen Varenára,
aki a víz alatti padkára telepedett, így csak derékig lepte el a víz.
Garth nagyot nyelt és leült átellenben vele.
− Miből gondolod?
− Minden ellencsapás, amit a patkányokra mértél egy hajszálnyival
erősebb volt, mint az enyém. Nem változtattál, csak feszítettél az erőn.
Érzékeltem a maná-dat abban az első pillanatban, amikor pszionikus
rohammal rajtad ütöttem. Nyilvánvaló volt, hogy legalább olyan erős
vagy, mint én.
Garth nem válaszolt.
− Ha élesben harcolnánk, azt hiszem, én lennék a vesztes.
− Te nyertél.
− Az semmit nem jelent. Miért hagytad?
− Nem hagytam.
Varena elmosolyodott, először, mióta találkoztak és Garth hirtelen
azon kapta magát, hogy visszamosolyog. Varena világoskék szeme
vidámságtól és kíváncsiságtól csillogott.
− Te nyertél − mondta halkan Garth − és most már mindenki tud róla.
− Gondoltad, hogy Varnel számára mérlek fel?
− Hát persze! Ki más tehetné próbára az új harcosokat? Sejtésem
szerint meg is kellett volna ölnöd, lehetőleg olyan módon, amit aztán
kényelmesen be lehet állítani balesetnek. Például egy hosszú harc után,
amikor mindketten kimerültünk. De az túlságosan átlátszó lett volna,
hogy a semleges zónában szétmarcangolják a torkom a patkányok.
Varena kifürkészhetetlen tekintettel bámult rá. Garth vállat vont.
− A becsületed sértetlen, engem a többiek elfogadtak bajtársuknak, a
kérdés pillanatnyilag le lett zárva. De ha úgy látod jónak, kaphatsz
tőlem még egy esélyt.
− Legyőznél − suttogta Varena.
Garth szélesen elmosolyodott.
 − Most is egy kör belsejében vagyunk és nálunk vannak a
tarsolyaink. Megpróbáljuk most, vagy későbbre halasztjuk?
Varena ránézett és nem válaszolt.
Aztán Garth elé siklott, átölelte a vállát és szorosan hozzátapadt.
 7. fejezet
Besurrantak egy mellékutcácskába és csendben meglapultak, amíg
elmasírozott mellettük a városi őrség járőröző szakasza, a fáklyák fénye
hullámzó árnyékokat vetett az útra.
− Ez alkalommal mi következik? − suttogta Hammen.
− Túlságosan áporodott odabent a levegő, ez minden.
− Milyen volt?
− Micsoda?
− Tudod jól, hogy kicsoda.
− Hagyjuk.
− Hagyjuk, hát persze − zsörtölődött Hammen. − Én túl öreg vagyok
hozzá, nem engedi, hogy nézzem, és olyan irigy, hogy a végén még
beszélni sem akar róla.
Garth mélyen az arcába húzta köpenye csuklyáját és befurakodott a
tömegbe, mely céltalanul hömpölygött fel és alá a város főútvonalain.
Már csak két éjszaka volt hátra a Fesztiválig és a levegő szinte sistergett
a várakozás feszültségétől. A város már megtelt látogatókkal és csak
áradtak szakadatlanul a vidékről és az oly messzi városokból is, mint az
ötszáz mérfölddel távolabb fekvő Yulin vagy Equitar.
Amellett, hogy a Fesztivál számított a képességek a végső és egyedül
értékmérő megmérettetésének a Nyugati Tartományok minden harcosa
számára, ez volt a piac ünnepe is. Kereskedők érkeztek áruval
megrakodva és készenlétben tartott megrendelési könyvvel. Nem
közönséges házalók, akik egy lóra vagy öszvérre való portékától
kívánnak megszabadulni, hanem a nagy kereskedőcégek tulajdonosai,
akik karavánok, raktárak, karavellák és gályák felmérhetetlen sokaságát
felügyelték. Nemcsak azért látogattak a Nagymester székhelyére, hogy
felvegyék és teljesítsék a megrendeléseket, hanem hogy kiszemeljék és
a Fesztivál után magukkal vigyék a harcosokat, akikre vállalataik
védelmét kívánják bízni és akikkel megszorongathatják a vetélytársakat.
 És jöttek a hivatásos mulattatók is, az utcák megteltek zsonglőrökkel,
akrobatákkal, csepűrágókkal, énekesekkel, zenészekkel, színészekkel.
Hanin-ok serege surrant be a városba, vakmerőn kijátszva a Nagymester
tiltó rendelkezését, remélvén, hogy felfigyelnek rájuk és elnyerik
valamelyik szín becses pártfogását, mielőtt elhullanának egy
jelentéktelen csetepatéban. Főként pedig Kushba zarándokoltak a
fejedelmek, bárók, hercegek és más főrendek megtekinteni a harcokat és
megtenni árajánlataikat a következő esztendőre kiválasztott harcosok
szerződtetésére. A Föld Békéje a hold első napján kezdődik és a hónap
utolsó napjáig tart, előkészületként a háborúságok idényére, ami felöleli
a Fesztivál vége és a tél kezdete közé eső időszakot,
Garth hagyta magát sodortatni a néppel. Elidőzött egy csoport
zsonglőrnél, az egyikük hanin lehetetett, aki egy egyszerű varázslattal
irányította a labdáit, amikkel bűvészkedett. A labdák hirtelen kígyókká
változtak, sziszegve és csörögve felemelkedtek a levegőbe, aztán
zuhanás közben visszaváltoztak labdákká. A tömeg biztonságos
távolságból tátotta a száját. Egyesek azzal szórakoztak, hogy hangosan
gúnyolták a zsonglőrt, gyanítván, hogy hanin. Abban reménykedtek,
hogy kizökkentik az összpontosításból, és valamelyik labda helyett egy
mérges kígyót fog elkapni, aminél elképzelni sem tudtak volna jobb
mulatságot.
Garth tovább ballagott. Körülötte mindenütt a Fesztiválról folyt a
szó. Tízezerszámra árusították pár rézgarasért a szerencselapokat. Ezek
a tekercsek tartalmazták a Házak összeállítását és erősorrendjét. A
harcosok nevéhez különböző betűrövidítések és számkombinációk
fűződtek, melyekből mindent ki lehetett böngészni a harcos
származásáról, a gyakorlat-felügyelő mesteréről, a varázslatairól, amiket
vélhetően birtokol, és mindenekelőtt felsorolták az előző Fesztiválokon
aratott győzelmeit és elszenvedett vereségeit. De az írástudatlanok
számára is készültek lapok − ezek messze kelendőbbek voltak az
írottaknál −, melyeken képjelek és különböző rovátkák beszélték el
mindezt, akárcsak a fogadási kalauzok adatait a magasabb fokozatú
harcosok lehetséges összecsapásainak az esélyeiről.
Az utca vitáktól visszhangzott, némelyik véleménykülönbség végére
lesújtó öklök és kirántott tőrök tettek pontot, ha végképp nem sikerült
megállapodni a favorit személyében.
 − Újra és újra elámulok − mondta Hammen, miután kikerültek két
öregasszonyt, akik összegabalyodva püfölték egymást az út porában −,
mennyire rajong a nép a Fesztiválért. Nézz csak körül; ezeknek a
szerencsétleneknek láthatóan alig van mit enniük. Mégis kiizzadják az
adót a Nagymesternek vagy a szomszédos tartományok urainak, és az
utolsó garasaikat bármikor habozás nélkül feláldozzák a harcosokért.
Mit gondolsz, felfogják, mit tesznek?
Garth némiképp megütközve pillantott Hammenre.
− Mintha te is egészen jól szórakoztál volna, amikor először
találkoztunk.
− Engem az életben maradás vezérel és különben se szakíts félbe.
Arra akartam kilyukadni tehát, milyen távol áll tőlük bármilyen
gondolat, ami meghaladja a soron következő étkezés gondjának
bonyolultságát, vagy azt a mélyen szántó problémakört, hogy aztán
melyik kezükkel töröljék ki a seggüket. Mégis, amint belépnek az
Arénába, órákon át képesek mesélni származásról, gyakorlat-felügyelő
mesterekről, fokozatokról, győzelmekről, az átkozott varázslatokról, a
négy szín szinte minden egyes harcosáról. Ez az, ami mélységesen
lenyűgöz. Ti, harcosok sokkal tovább éltek nálunk, mégis mi idézzük a
sok száz évre visszanyúló feljegyzéseket egykori összecsapásokról,
letűnt harcosokról. Az a két vén banya, akik olyan odaadóan
hemperegtek a porban, már nyilván kiválasztották a kedvenc harcosukat
és akár az életüket is odaadnák érte, ami ugyan nem valami felemelő
ajándék, dehát egyebük sincs. Érdekel ez titeket akár egy fikarcnyit is?
− Állította valaki, hogy igen?
− Mondtam, fiam, hallgass és figyelj! Kinyilatkoztató hangulatban
vagyok. A harcosok döntő többsége különösebb szívfájdalom nélkül
széjjelnyomná akármelyik parasztot, mint egy poloskát, különösen azok,
akik fekete vagy vörös mana igénybevételével összpontosítják az
erejüket. Azt az erőt, ami valósággal istenné emeli őket, legalábbis a
büdös paraszttal összehasonlítva, aki legfeljebb a kezével tud harcolni.
− Néhány ilyen mana az én tarsolyomban lapul.
− Tudok róla és nem is helyeselném, ha ez egy csöppet is számítana.
De hogy a lényegre térjek, minden látványos és zajos hókuszpókusz
ellenére a legtöbb harcos közönséges pióca. Fejedelmi módon élnek a
Házaikban, a legmagasabb rangú uraknak és a leggazdagabb
kereskedőknek adják bérbe őket, akik képesek megfizetni a
szolgáltatásaikat. És ott sem változik az életmódjuk. Általában olyan
nyomorultakkal kell megküzdeniük, akik nem tudják irányítani a manát,
és persze le is öldösik őket félvállról. Ha pedig egy másik harcossal
kerültök szembe, rendszerint fogadtok egy varázslatban, aztán
elpanaszoljátok az alkalmazótoknak, hogy aznap valahogy nem volt
elég erős a maná-tok. Nagyszerűségetek bizonyítékaként kirakatba
állítjátok ezeket az elvetélt harcokat és mert ilyen gondosan vigyáztok
magatokra és egymásra, egész évben legfeljebb egy fél tucatnyian
halnak meg közületek. Igaz, a Fesztivál során kicsit véresebbre
fordulnak a dolgok, de még ott is többségben vannak a színlelt harcok.
Az az igazság, hogy egy háromnapos verébszart sem adnátok oda, ha az
másra kell, mint a saját jólétetek. Fene magasan hordjátok az orrotokat,
csak azért, mert a születés véletlene folytán a mágia irányításának
tehetségével éltek ezen a síkon. Nekünk marad a szenny és a nyomor. És
persze a felülmúlhatatlan lehetőség, amit nem győzünk elég sokszor és
elég hálásan megköszönni, hogy dolgozhatunk értetek.
− Úgy gondolod, rám is vonatkozik mindez?
− Őszintén szólva, Mester, nem igazodom el rajtad. De ne szakíts
örökösen félbe. A Nagymester harcosai − folytatta Hammen − még
rosszabbak. Őket közvetlenül őmagasságossága szolgálatába sorozzák
be és egész életükben a személyes irányítása alatt maradnak. Egyetlen
dolguk, hogy ellensúlyozzák a népet, a szomszédos fejedelmeket és a
harcos Házakat. Még a Házak piócáinál is rosszabbak. Paraziták,
elevenen falnak fel minket, rágják a húsunkat belülről kifelé. A Házak
harcosai legalább csak a legutóbbi időkben süllyedtek le. Volt idő,
amikor még szolgálták a népet. De a Nagymester bábjai eleve olyan
alacsonyak bármilyen mércéhez viszonyítva, mint kígyószar a
keréknyomban.
Hammen egyre jobban belelovalta magát a dühébe. Garth csendesen
mulatott rajta és egy pillanatra megállt egy gyümölcskereskedő
bódéjánál. Két gránátalmával tért vissza, az egyiket Hammen kezébe
nyomta. Miközben jó étvággyal habzsolta a gyümölcsöt, az jutott
eszébe, hogy az arcát rejtő csuklya miatt épp úgy festhet, mint a
muronita rend egyik szent dervise. A muroniták fáradhatatlanul járják a
vidéket, sötét szavakkal ecsetelik az egész mindenség közelgő
pusztulását és még sötétebb szavakkal ostorozzák a jelenkor
romlottságát, minthogy tanításuk szerint ez utóbbi vezet szükségszerűen
az előbbihez. Hallgatóságuk rendszerint már néhány perc után azon
fohászkodik, hogy valóban legyen vége mielőbb a világnak, mert az
bizonyosan véget vetne a magasztos okításnak is.
Városi katonák szakasza közeledett Garth felé. Gyanakodva
pillantgattak rá, lépteik elbizonytalanodtak. Garth a zsebébe nyúlt,
mintha egy traktátust akarna előrántani és az őrjárat riadtan tovasietett.
− Kedvemre való ez az álruha − mondta Garth.
− Ezzel együtt ostobaság itt mászkálni. A Házban kellett volna
maradnod. Bármibe lefogadom, hogy Varena is boldogabb lenne, ha az
ágyában töltenéd ezt az éjszakát.
− Még utánanézek néhány dolognak − mondta kitérően Garth.
Távolabb megszólalt egy harsona és a tömeg szétnyílt a főúton
közeledő lovasok előtt. Szaporán suhintgattak jobbra-balra
lovaglópálcájukkal, hogy megtisztítsák az utat. Mögöttük valami
jelentéktelen hercegecske hintója gördült, aki dölyfös megvetéssel
nézegetett ki a kocsi ablakából. Garth megvárta, míg mellé ér a hintó,
akkor lendületesen elhajította a gránátalma maradványát és éppen orron
találta a herceget.
A lovasok zavartan megfordultak a herceg felháborodott ordítása
hallatán. Hammen kacagva furakodott vissza az utca szélére. A
hercegecske kihajolt a kocsiból, és magas, rikácsoló hangon szidalmazta
a járókelőket. A kocsit pillanatokon belül elborította a legváltozatosabb
formájú és minőségű hulladék, amivel boldogan megdobálták. Az őrök
vadul ostorozták a kocsi elé fogott lovakat és azok riadtan megugrottak.
Az eset harsány jókedvre derítette a tömeget, miközben nagy
átéléssel átkozták az egész nemességet.

− Most beszélj arról, hogy ne akarjuk mindenáron kivívni az emberek

figyelmét − sziszegte Garth.
− El kell ismernem, hogy ami rendjén való, az rendjén való −
nevetett Hammen. − A nép gyűlöli ezeket a nemesi fattyúkat, arra
azonban még nem jöttek rá, hogy a harcosokért rajongva valójában őket
támogatják.
 − Úgy értem, volt idő, amikor a Házak nemcsak a rossz oldalt
képviselték − mondta csendesen Garth.
− Ó, persze. A legendás aranykor, ezüstkor, vagy bármi más, aminek
az emberek éppen nevezik. A történelem emlékei rendszerint átejtenek;
soha azelőtt nem volt jobb, és nem lesz jobb holnap sem.
− Íme, egy vérbeli optimista.
− Jó, igazad van. Igen, lehet, hogy jobb volt, a jelenlegi Nagymester
előtt. Amikor még megvolt az ötödik Ház, Oor-tael, amelyik
szívesebben fordult a szigetek és az erdők maná-jához. Annak a Háznak
a harcosai a kötelességüknek érezték, hogy az idejük egy részét azok
szolgálatának szenteljék, akik nem a kereskedők és a nemesek
osztályába tartoznak. Zarándokutakat kellett tenniük, amik részét
képezték a mesterük által előírt gyakorlatoknak és a szegényeket, a
rászorulókat segítették a képességeikkel. Még a legmagasabb fokozatok
elérése után is elvárták harcosoktól, hogy minden harmadik évben
megtegyék a maguk zarándoklatát. És a többi Ház féktelenül
meggyűlölte őket ezért.
− Ez az egyetlen ok?
− Nem tudom. Amikor én… − Hammen elharapta a szót. − Vigyázz,
mert még érvényes a régi törvény.
− Hogy szól?
− Halálos ítélet arra, aki Türkizkéket visel, legyen az harcos, katona,
asszony vagy − Hammen mély lélegzetet vett − akár a legalacsonyabb
rangú szolga. Ugyanez vonatkozik arra is, aki beszélni merészel róla,
vagy gyanítja ennek a rendnek a létezését, de nem jelenti.
− Hát beszéltél róla?
Hammen felnézett Garthra.
− Galinnak szólítottalak az elmúlt éjjel. Emlékszel? – suttogta.
− Halványan − felelte halkan Garth.
− És tudod, hogy miért?
− Nyilván összetévesztettél valakivel.
− Mester, mindenki meghalt, aki a Türkizkéket viselte. Azon az
éjjelen néhányan megmenekültek a mészárlásból, de azóta meghaltak ők
is. Ne kövesd ezt az utat. A halottak nem térnek vissza és a Türkizkék
mindörökre letűnt.
Hammen óvatosan Garthra sandított.
 − Mindenki ellenük fordult a városban, és a tartományokban, a
Nagymester pedig bőkezűen fizetett. − Hammen hangja erőtlenül
csengett. − De később tízezreket fizetett aranyban azokért, akik
elmenekültek a rettenet éjszakáján, amikor a Fesztivál végén porig égett
a Házuk. Ha túlélő harcosokra találtak, megfosztották őket a
tarsolyuktól és karóba húzták az Arénában. És tudod, mit tett a tömeg?
− Nem. − Garth hangja alig hallható suttogásként hangzott,
− Ó, némelyek együtt éreztek velük, de elenyésző számban azok
tömegéhez képest, akik ujjongtak, kacagtak és fogadásokat kötöttek,
hogy melyik karóba húzott mennyi idő alatt fog kiszenvedni. Hát ez a
tömeg. Annyira elteltek vérszomjjal a Fesztiválon, a hasoncsúszással a
Vándor előtt, hogy semmi más nem érdekelte őket. Volt idő, amikor
bensőséges szertartásként tartották meg a Fesztivált, amikor a harcosok
csak azért gyűltek össze, hogy felmérjék a képzettségüket. − Egy
pillanatra elmerült az emlékeiben. − Az Arénát az előző Nagymester
emeltette és megváltoztatta a Fesztivál jellegét. A nép meg őrjöngött a
boldogságtól. Aztán a jelenlegi Nagymester még látványosabb és még
véresebb mulatságot formált belőle.
− És a Házak miért nem állnak ellen?
− Még mindig nem tudom eldönteni, hogy egyszerűen hülye vagy,
vagy csak úgy csinálsz. Pénz, fiacskám, pénz és pénz és pénz! A
Nagymester leszerelte a Rendfőnököket, több pénzhez juttatta őket,
mint amennyit a Fesztiválon elesett harcosok szerződései akár egy
tucatnyi év alatt is hoznának. A halálos mérkőzésekkel hihetetlenül
fellendült a fogadási kedv, dőlnek a tétek minden egyes harcra, néhány
nyomorúságos rézpénztől egy egész élet megtakarításáig. A Nagymester
szabályosan kifosztotta a tömeget és a hercegek közül is jónéhányat.
Nézd meg jól ezt a várost, hogy süllyed el a nyomorban. Miért?
Garth válaszolni akart, de Hammen közbevágott.
− Mert a Nagymester a pénzzel biztosítja a maná-ját és a hatalmát, és
ugyanígy szerzi meg a Vándor által követelt manát is. Kifelé persze az
utóbbival takarózik és kizárólag a Vándort okolja, de hidd el nekem, épp
eleget tart vissza saját magának. A harcosok régi szerepe feledésbe
merült, közönséges csepűrágókká süllyedtek.
– Te nem felejtetted el. Hogyan tovább?
 − Ne tőlem kérdezd. Öregember vagyok − mondta halkan Hammen
és a távolba meredt. − Magatehetetlen vénség.
− Aki azért elég fiatalosan lop.
− Miért ne? A Nagymester tiszteletre méltó időtöltésként teszi
ugyanezt. Én semmi mást nem tudok tenni a túlélésemért.
− Semmit?
Hammen Garthra sandított, aztán megrázta a fejét.
− Mi lett azokkal, akik mégis életben maradtak? − firtatta Garth.
– Kik?
− A Türkizkékek.
− Soha ne kérdezd! − csattant fel Hammen. − Soha. Halott vagy, ha
meghallja valaki.
− Máris halott vagyok, ha elkap a Nagymester.
− Meghalni úgy, mint a Félszemű Garth, az egy dolog. Meghalni,
mint gyanított Türkizkék, vagy csupán egy támogatója a tiltott Háznak,
nos, az egészen másmilyen, és sose kelljen megismerned a különbséget.
A tömeg, mely most rajong érted, a következő pillanatban boldogan
eladna azért az összegért, amit Türkizkékként hozhatnál. Vidéken, ahol
a Türkizkék hagyományosan erős volt, nem fordultak ennyire rosszra a
dolgok. Hallottam, hogy számos férfinak és asszonynak sikerült
megmenekülnie a távoli káptalanházakban.
Hammen felsóhajtott.
− Mit is tehetnek a parasztok katonák és harcosok ellen? De még ha
elegen is lennének, könnyű rávenni őket, hogy elszegődjenek a
vadászatra hajtónak. Egy százas a Ház volt szolgájáért, asszonyáért
vagy a támogatójáért, ötszáz a katonáért, ezres a harcosért, a
legjobbakat is elcsábítja.
− Nem mindegyiket − mondta csendesen Garth.
Hammen felhorkantott és kiköpött.
− Tudod, mit csináltak, amikor foglyot ejtettek? Először is
kifacsartak belőle mindent, amit tudott, és elhiheted, hogy nem
válogattak a módszerekben. Aztán kivágták a nyelvét, hogy soha
senkinek ne mesélhesse el az igazságot. Kivágták a nyelvét
mindenkinek, aki szállást adott a menekülőknek, vagy akiről csak
sejtették, hogy beszélgetett velük. És elmentek mind. Halottak, de
mindenképpen a legjobb azt hinni róluk, hogy halottak − suttogta
Hammen.
− Időnként mégis felröppennek róluk kósza hírek.
Hammen hirtelen gyanakvással pillantott Garthra.
− Mindkettőnket kivégezhetnek azért, amit fecsegtem – sziszegte. −
Halálos vétek még a felvetése is annak, hogy életben lehetnek, hát még
ha bizonyosan állítod, vagy ami még vészterhesebb, ha ismersz közülük
valakit.
Szúrós tekintettel vizsgálta Garthot.
− Áruld hát el, ki vagy?
− Félszemű Garth.
− Térj haza, bárhol legyen is az otthonod − fakadt ki Hammen. − Túl
sok kérdést teszel fel. Ha maradsz, nem fogod megérni a Fesztivál
végét.
− Valamit el kell intéznem.
− Nem érdemes. Bármi legyen is az, belehalsz,
− Te viszont szabad vagy. Bármely percben távozhatsz mellőlem.
Hammen hosszan és hangosan átkozódott. Garth már-már tiszteletet
érzett az öreg kifogyhatatlannak tetsző szófordulatai iránt.
− Köszönöm a javaslatot − mondta Hammen, kifogyván a szuszból.
− Pontosan tudod, hogy nem fogom megtenni. Most semmiképp. Tudod,
hogy a markodban tartasz. Mintha az elejétől így tervezted volna,
akárcsak a rákövetkezőket. Attól kezdve, hogy találkoztál velem a
körben, amit magam rajzoltam a sárba.
Hallgatagon sétáltak hosszú perceken át, körülvette őket a szilaj,
nevető, vitatkozó tömeg, kézről-kézre jártak a szerencselapok, mocskos
ujjakkal bökdöstek rájuk, miközben élénken tárgyalták az esélyeket.
− Van valami különleges oka, hogy éppen erre járunk? − kérdezte
végül Hammen, és a kocsma felé intett, melynek ajtaja előtt népes
sereglet izgult egy Barna és egy Szürke katona által vívott oquorak-via-
dalon.
− Ide vezetett az út.
− Hogy erre nem gondoltam… − húzta el a száját Hammen. −
Maradjunk abban, hogy itt találkoztál a benálival.
Garth bólintott és beállt a küzdelmet szemlélők közé. A viadal
hamarosan véget is ért a Szürke három gyors suhintásával.
 A Barna kelletlenül fizetett, amint lehullt a kötél, ami összefűzte
őket, mialatt réz- és ezüstpénzek cseréltek gazdát a tömegben.
− Tennél nekem egy szívességet?
− Már megint?
– Kutasd fel nekem Norreent. Feltételezem, hogy vannak
kapcsolataid a városban. Elég könnyű lenne megtalálni.
− Púp a hátadon. Mint minden benáli nő.
Garth mosolygott.
− Az hiszem, tudok vigyázni magamra. Fogj egypár aranyat és oszd
szét, ha szükséges.
Hammen lapos pillantást vetett rá.
− Ne aggódj, a te megbízásod nem lesz érintve − nyugtatta meg
Garth. − Hasznos lenne továbbá, ha találnál valahol egy szobát,
lehetőleg a Plazán vagy a közelében. A biztonság kedvéért.
− Rejtekhely vagy találkahely?
– Az előbbi. De aki ismeri, annak akár az utóbbi is lehet.
Hammen felvihogott.
− Na, erre komoly az esély. Ne feledd, Norreen benáli.
− Nem feledem, ha ez megnyugtat. Csak tedd meg. Bármikor
szükségünk lehet egy helyre, ahová eltűnhetünk.
− Úgy érted, mi? Én bármikor kiszállhatok és eltűnhetek.
Garth lenézett Hammenre és elmosolyodott.
− Akkor csak én.
Hammen elkáromkodta magát és a földre köpött.
− Így már jobban hangzik. Utánanézek, mit tehetek.
A tömeg a Barna katona gúnyolásával szórakoztatta magát, aki
elvesztette az oquorak-ot. Egy szélroham söpört végig az utcán és egy
pillanatra lesodorta Garth csuklyáját. Garth odakapott és gyorsan ismét
az arcába húzta.
− Hé, nem ismerlek titeket valahonnan?
Egy koldus sántikált Garth felé, ittasan integetett és mutogatott rá és
Hammenre tömpe ujjával.
Garth gyorsan elfordult.
− Megismertem! − ordította diadalmasan a koldus és megrántotta
Garth köpenyét. − Nem is felejtem el soha azt az embert, akin nyertem
egy rézpénzt. Te vagy a Félszemű!
 Egy pillanat múlva az egész tömeg visszhangozta a kiáltást és
körülözönlötte Garthot.
− Félszemű, Félszemű!
Kavarogtak körülötte az emberek, kezek csapkodták a hátát. Érzelgős
hangok ajánlottak italt, nőt és más gyönyöröket.
− Most milyen színű vagy? Harcolsz a Fesztiválon? Mi a kedvenc
varázslatod? Az unokatestvérem látta a harcodat Naru ellen, öt rézgarast
nyert rajta!
Csetepaték törtek ki az emberáradat egyes szigetein, ahol más
harcosok elvakult rajongói a kelleténél hevesebben érveltek a rejtélyes
Félszemű ellen.
− Valóban népszerű vagy − Hammen kétségbeesetten próbálta
túlkiabálni a zsivajt. − De most már jobb lenne kijutni innen! A Barna
katona épp az ellenkező irányba igyekszik, bizonyára a cimboráiért!
Garth visszafogta a lépteit, aztán megállt. A tömeg ujjongva
örvénylett körülötte, kezek nyúltak ki megragadni az ingét, vagy csak
áhítatosan megérinteni.
− Barátaim, tudjátok, hogy a Nagymester vadászik rám. Ha ennyire
lármáztok, hamarosan nyakunkon lesznek a katonái.
− Harc! Legyen hát harc! − kiáltotta egy hang. A többiek lelkesen
csatlakoztak hozzá, és továbbadták a kiáltást a hátrébb állóknak, míg a
legtávolabb tanyázók már meggyőződéssel hitték, hogy a látóterükön
kívül javában folyik a harc. Egyre több tétet tettek a Félszeműre, bár
elképzelésük sem volt róla, ki ellen harcolhat.
Garth kitárta a karját és zöld füstfelhő emelkedett kóré. Megragadta
Hammen kezét és megpróbált keresztülnyomakodni a csődületen, sokan
köhögve és fuldokolva hőköltek hátra.
Garth lélekszakadva futott a felhő leple alatt, kíméletlenül ráncigálva
maga után Hamment. A tömeg, mintha újfajta játékban venne részt,
izgatott vidámsággal indult az üldözésére.
− Ott megy, kövesd a füstöt! A füstöt!
Az emberek kiabálva és nevetve szegődtek a nyomába, mintha Garth
külön az ő mulattatásukra eszelte volna ki ezt a csínyt.
− Meg fognak ölni! − lihegte Hammen. − Próbáld meg azt a
láthatatlanná tevő trükködet!
 − Ahhoz csöndben kellene állnunk a védőkörön belül – válaszolta
Garth, − Most nem működik.
Mikor elérték a Plaza szélét, Garth megtorpant. A tömeg diadalmasan
kurjongatva utolérte.
Garth az ingébe nyúlt, lecsatolta a nyakába akasztva hordott kis
batyut és Hammen kezébe nyomta.
− Menj arrébb − súgta. − Gyorsan!
− Mester?
− Mozogj már!
Hammen zavartan bámult rá, miközben a zöld füst elenyészett. A
Plazán egy szakasz katona közeledett, lövésre emelt íjakkal. Hammen
az embergyűrűre pillantott, ami immár szorosra zárult körülöttük, és
észrevette, hogy a túloldalon egy másik egyenruhás osztag bukkan elő a
mellékutcából: a Nagymester harcosai.
− Fuss, az ördögbe is, fuss! – Azzal Garth nagyot taszított Hammen-
en, olyan erővel, hogy hanyatt zuhant a tolongásba. Garth elvegyült a
tömegben és eltűnt Hammen látóköréből. Az öreg küszködve igyekezett
talpra vergődni, emberek tapostak rá, rúgások érték, szitkokkal illették.
Végül megragadott egy bokát, szívósan ráakaszkodott, beleharapott, a
földre rántotta áldozatát és felkapaszkodva rajta végre sikerült felállnia.
De Garthnak addigra nyoma veszett.

Garth továbbrohant, hirtelen befordult egy mellékutcába, miközben

kitartó rajongói lerázhatatlanul loholtak a nyomában, világosan az
Őrség tudtára adva, merre halad az üldözött. Garth betért egy sikátorba,
szeméthalmokon lendült át, átvágott az épületek között és a sokadalom
még mindig a sarkában járt. Beugrott egy sötét kapualjba és a tömeg
már-már elviharzott mellette, amikor az egyikük, asztmásan zihálva
éppen Garth rejtekhelye mellett fogyott ki a szuszból, és köhögve,
krákogva kapkodott levegő után. Egyszer csak felnézett és
megpillantotta Garthot.
− Itt van! − hörögte áthatóan. − Itt a Félszemű!
A tömeg ordítva megfordult és Garth ismét nekiindult, ám előbb egy
láthatatlan falat húzott követői elé. Garth viszonylagos nyugalomban
elérte a másik sugárutat és itt azok rajzottak köré, akik időközben már
megkerülték a háztömböt. Keresztülfurakodott a tumultuson és sikerült
elvergődnie a Fentesk Ház oldaláig. Minthogy Hammen segítsége
nélkül reménye sem lehetett rá, hogy titkos bejáratra bukkan, habozás
nélkül a főkapu felé suhant. A Plazán egyre többen sereglettek össze és
Garth hallotta, mint röpködnek a fogadások arra, hogy eléri-e idejében a
menedéket. Időközben kilépett a Plazára, ahol a csődület ismét
jelentősen lelassította.
Mágikus fénylövedék robbant közvetlenül Garth előtt és leterített
vagy tucatnyi embert. Garth kihasználta az így megnyíló folyosót,
villámként száguldott a kapu felé, és mikor elérte, megkönnyebbülten
megrántotta a kilincset.
A kapu zárva volt.
Megfordult és harcra készen lassan távolodott a Háztól. A
Nagymester harcosai elnyújtott arcvonalban közelítettek felé.
Gyors egymásutánban csapódtak be a fénylövedékek és Garth
táncolva tért ki előlük, míg végre sikerült egy tűztől óvó védőkört
emelnie. A harcosok ostromgyűrűjén túl íjászok érkeztek, mögöttük
pedig számos, szekerekre szerelt hajítógép tűnt fel.
Garth egyik varázslatot a másik után villantotta fel, forogva,
hajladozva és félre-félreszökkenve. Egy mammut jelent meg előtte,
hatalmas testével védve a tűzcsóváktól. Az irdatlan állat trombitálva
felágaskodott, aztán előredübörgött. Azonnal fél tucat harcos fordult
felé, a többiek továbbra is Garthra összpontosítottak. A Garth és a
támadói között elterülő tér pillanatok alatt megtelt goblinokkal,
törpékkel, kígyókkal és csontvázakkal, melyek egymásnak rontva
teljesítették védelmi vagy támadó feladatukat, amiért a létbe idézték
őket.
Kint a Plazán a tömeg üvöltött a gyönyörűségtől. Kurjongatva
bíztatták Garthot képtelen harcában.
A mammutnak sikerült megragadnia és kettétépnie az egyik harcost,
mielőtt a többiek megsemmisítették volna, egy szakadékot nyitva a lába
alatt. A lény lezuhant, ám még az utolsó pillanatban is elkapott egy
harcost a bokájánál fogva, és magával rántotta a végzetbe.
Egy íjászalakulat tört előre és Garthra szegezték a fegyverüket, aki
tűzfalat lobbantott fel előttük. A lángokon átröppenő nyílvesszők
ártalmatlan füstpamacsokként foszlottak szét.
 Majd három, ismeretlen nyelven rikoltozó titáni vitéz robogott
egyenesen Garth felé, aki Llanowar elfek arcvonalát szegezte szembe
velük. Az elfek tölgyfa dorongokkal rontottak a titánokra, szétzúzva
sisakot, pajzsot és csontokat.
Több harcos együttműködésének eredményeként sikerült megidézni
egy hegyóriást, közel fele olyan magasat, mint a Fentesk Ház. Lassú,
dübörgő léptekkel tört előre. A nézők lélegzete is elakadt, majd lelkes
üvöltéssel díjazták a ritka látványt, még ha az éppen a hősük
szétmorzsolására rendeltetett is.
A harcosok felfüggesztették a támadás-sorozatot, egyfelől, hogy erőt
gyűjtsenek, másfelől, hogy zavartalanul szemlélhessék az ígéretes
mulatságot. Garthnak pillanatnyilag nem akadt kellőképp hatásos
ellencsapása, az elfek elhullottak a titánok megsemmisítése közben.
Az óriás, mélyen zengő, rekedt bömböléssel, mely hang valószínűleg
a nevetésnek felelt meg, felemelte a lábát és döndülve lecsapta, hogy
eltapossa Garthot. Garth oldalra lendült és egy oszlop mögé húzódott.
Az óriás egy rúgást küldött utána és keményen beütötte a lábujját az
oszlopba. Fájdalmas bődülésére a tömeg boldog ordítása válaszolt.
Garth kilépett az oszlop mögül és az óriás ismét felemelte a lábát,
majd teljes testsúlyát a magasban lévő láb felé billentve, diadalmasan
készült befejezni a végzetes lépést. Garth lebukott, a vállán átfordulva
arrébb gördült, felkapta az egyik elesett titán kardját és a markolatot a
kövezethez támasztva, felfelé irányította a fegyver hegyét.
Az óriás felnyársalta a lábát.
Gyötrelmes kiáltása majdnem olyan hangos volt, mint a démonok
üvöltése, esetlenül ugrált ide-oda, a kard komikusan kiállt a talpából.
Garth kitárta a karját és az óriás egyensúlyát vesztve botorkált hátra,
majd döndülve elzuhant, számos harcos összezúzott testét temetve maga
alá. Becsapódása végigmorajlott a Plazán, mint a földrengés. Az óriás
jajveszékelve kezdett feltápászkodni és a harcosok, akik irányították
őszinte utálkozással szemlélték ügyetlenkedő teremtményüket. Az óriás
végül beleesett a tátongó hasadékba, sikolyai egyre távolabbról
hallatszottak, majd egy dermesztő puffanással abbamaradtak. Az óriás
kudarca által okozott zavar kurta pillanataiban, Garth ismét
megpróbálkozott a Ház kapujával. Még mindig zárva volt.
 Felemelte a kezét, hogy berobbantsa az ajtószárnyakat, ám kénytelen
volt tudomásul venni egy még erősebb varázslat jelenlétét, ami minden
zárnál, retesznél, rácsnál hatékonyabban óvta a bejáratot.
Nagyot fohászkodott és újra szembenézett az ellenfeleivel, akiknek a
száma az erősítés megérkeztével csaknem húszra emelkedett. Az
íjászok, újratöltötték fegyverüket a tűzfal túloldalán.
A következő másodpercekben varázslatok ütköztek varázslatokkal,
követhetetlen sebességei, egymás után, oda-vissza. Garth többször is
megtántorodott a becsapódó pszionikus robbanásoktól, melyek indítói
maguk is összeestek az energiaveszteségtől. Tekintettel azonban a
támadók számbeli fölényére, nem sokat számított egy-egy ellenfél
ájulása, míg a magányos férfi védelmén egyre több rés nyílt.
Újabb roham érte el, majd egy másik. Garth térdre esett. A tömeget
valósággal önkívületbe ragadta a káprázatos küzdelem látványa.
Garth megpróbált védőkört húzni maga köré, de egy nyílvessző
csapódott a vállába. Garth megperdült és arccal a kövezetre zuhant.
Levegő után kapkodva térdre küszködte magát. A Nagymester
harcosai magabiztosan közeledtek felé, kezüket az utolsó rohamra
emelve. Garth újabb varázslatot indított, amivel lángba borította az
egyik harcost, és elismerő tapsvihart váltott ki a nézőseregből.
Garth kétségbeesett pillantást vetett a Fentesk Ház bejáratára. A kapu
nyitva állt és a nyílásban ott tolongtak a Ház tagjai. Miközben még egy
robbanás rázta meg a testét, Garth letépte a tarsolyát és a kapu felé
hajította.
− Varena! Menedéket! − kiáltotta. A tarsoly végigcsúszott a kövön és
a Narancssárga harcosok lába előtt állapodott meg.
Garth maná-ja elapadt, védtelen lett, mint egy gyermek, és a soron
következő robbanás az öntudatlanság jótékony sötétjébe taszította.
 8. fejezet
− Hammen.
A hang olyan csendesen szólította, mint a szellő suttogása. Rémülten
megfordult, arra számítva, hogy a Nagymester harcosait pillantja meg.
A sikátor kihalt volt.
Még hallatszott a tömeg lármája a távoli Plazán. Miután Garth
elbukott, kitört a zendülés. Némelyek az elvesztett fogadás fölött érzett
keserűségükben gurultak dühbe, minthogy legyűrhetetlennek tartották
Garthot és csalást kiabáltak. Másokat az bőszített fel, hogy elkapták a
favoritot, és magát a tényt is tisztességtelennek érezték. Úgy érezték, az
ajtót elreteszelő Narancssárgák a Nagymesterrel karöltve a becsületükbe
gázoltak. A már-már legendás Félszemű kalandja, miközben szájról
szájra járt, viharos gyorsasággal mitikus magasságokba emelkedett, és
most egyszerre véget ért. A nép kisemmizettnek érezte magát,
megfosztották a hősétől.
Az ablakok, melyek épségben átvészelték az előző napi
verekedéseket, most betörtek, és szerte a városban „Félszemű!
Félszemű!” ütemes kiáltásokat sodort a szél.
Hammen visszafojtott dühvel hallgatta. Jól tudta, mindez csak ürügy
a fosztogatásra, a történtek jogossága vagy aljassága legfeljebb
másodlagos szempont. Később persze önérzetesen hivatkoznak rá, hogy
csak a becstelenség miatt tiltakoztak, mikor bezabáltak a kisajátított
élelmiszerből, vedelték a lopott bort, parádéztak a finom selymekben,
amiket valami szerencsétlen kereskedőtől raboltak el. Így történt mindig
a városi csőcselékkel, fellázad egy szeszély miatt, gondolta Hammen, és
némán lapít, amikor valóságos igazságtalansággal kerül szembe.
− Hammen.
Beugrott az árnyékba és a tőréért nyúlt. Egy árnyék suhant végig a
sikátoron, oly nesztelenül, hogy csak a kései lakomájukban megzavart
patkányok sivítása hallatszott.
 Az árnyék megtorpant.
− Tedd el a tőrt. Norreen vagyok.
Hammennek nyomasztóan súlyos kő gördült le a szívéről.
− Láttalak a Plazán és követtelek − suttogta a lány.
− Most hőssé válhatsz − csattant fel Hammen. − Itt az alkalom, hogy
híressé tedd a neved!
− Te kitartottál az oldalán? − mordult fel Norreen.
– Nem.
− Miért nem?
− Mert én nem vagyok hős, az a te elhivatottságod. Különben is
haszontalan lett volna. Garthnak már úgyis vége.
− Ezért nem léptem közbe én sem. Soha ne keveredj öngyilkos
küzdelembe.
Hammen szomorúan bólintott.
− Akkor hát mindent értesz. Vége. Hagyj magamra.
− Nincs vége! Még él!
− És akkor mi van? Elfogták. Vagy halálra kínozzák még ma éjjel,
vagy megtartják a Vándor szórakoztatására. Jobb lett volna, ha megöli
magát az utolsó varázslatával.
− A végén eldobta a tarsolyát.
− Micsoda?
− Ki az a Varena? – kérdezte Norreen, hangja hirtelen kislányosan
elvékonyodott.
Hammen bánatosan elmosolyodott és megcsóválta a fejét.
− Az utolsó ajándék.
− Vagy úgy. − Egy pillanatra elcsendesedett.
− Azt mondod, elhajította a tarsolyát? − kérdezte feltámadó
érdeklődéssel Hammen.
− A Varena nevet kiáltotta, aztán menedéket kért a varázslatainak.
Láttam, hogy egy nő felkapja a tarsolyt és eltűnik a Házban.
Hammen kuncogott.
− Rá vall! Mihez kezdtek aztán a Nagymester emberei?
− Megkötözték Garthot. Néhányan a kapuhoz mentek és a tarsolyt
követelték, mintha szabályos ütközetben elnyert díj lenne, de a
Narancssárgák bereteszelték az ajtót, a tömeg legnagyobb örömére.
Aztán Garthot felrakták egy kordéra és akkor kitört a zendülés.
 Hammen elgondolkodó pillantást vetett a sikátor elejére, a zendülés
félreérthetetlen hangjai még javában visszhangoztak a város fölött,
aztán lassan visszalépett az árnyékba.
− Semmit sem tehetünk − sóhajtotta Norreen. − Katonák százai
tanyáznak a palotában és Nagymesternek csaknem valamennyi harcosa.
Ráadásul vadásznak rád és rám. Eredj csak ki, és mindketten megkapjuk
a mellette levő cellát.
− Hogy érted azt, hogy mindketten, benáli?
− Úgy, hogy mi ketten. Te meg én.
Hammennek hirtelen eszébe jutott a kis bőrzsák, amit Garth lökött
oda neki. Kinyitotta és belekémlelt. A zacskó belsejének derengése épp
csak látható volt a sötétségben.
Ha Garth él, akkor van még egy esély!
− Gyere, most már van tennivalónk.
Előrenyúlt és megpróbálta kedélyesen megveregetni a lány hátát, de
egy fájdalmas nyögéssel azonnal vissza is rántotta a kezét.

− Követelem a tarsolyt!
Varena hidegen nézett Varnelra, a Fentesk Ház Rendfőnökére és
dacosan megrázta a fejét.
− Azzal, hogy a nevemet kiáltotta, kinevezett engem az örökösének.
Menedéket kért továbbá a tulajdonainak. Az ellene folytatott harc nem
kihívás volt, hanem közönséges vadászat, de még ha az lett volna is,
azok a kutyák nem érdemlik meg, hogy szétosszák egymás közt, ami az
övé volt.
− Milyen jogon tartod meg a tulajdonait?
− Ma reggel szeretkeztem vele. Nos, ez a jogalapom.
Varnel leplezetlen mohósággal végigmérte és megnyalta az ajkát.
Varena arcvonásait a lehető legellenségesebb, leggúnyosabb és
legmegvetőbb mosoly világította meg.
− Nézd, ez a lehetőség nekünk is a rendelkezésünkre áll, és akkor
talán el lehetne felejteni ezt a kis nézeteltérést – javasolta csillogó
szemmel Varnel.
 − Te a Házam Rendfőnöke vagy, és ez mindaddig így lesz, amíg
mindketten tartjuk magunkat a szabályokhoz. Ezt egyértelműen
tisztáztam azon a napon, amikor csatlakoztam a Házhoz.
− Az ördög vigyen el! − Varnel felállt, mintha kihívásra készülne.
− Helyes, harcolj csak velem, és meglehet, hogy legyőzöl − vont
vállat közönyösen a nő. − De ha meghalok, nyakadba szakad a pokol és
lázadással kell szembenézned. Ma éjjel már elárultad a Ház egyik tagját.
Tedd meg másodszor és egy szál magad maradsz, mire elkezdődik a
Fesztivál.
− Az hiszed, a rendtársaidat valóban érdekli a Félszemű? A
többségük boldog, hogy halott. Fütyülnek a becsületre, csak a fizetésük
a fontos.
− Igaz. De a legtöbbjük most igencsak csodálkozik, és egyre
érlelődik bennük a gyanú, hogy ha elég nagy ajánlatot kapsz a
Nagymestertől, akkor őket sem fogod megvédeni. Ölj hát meg a tarsolya
miatt, és ez a gyanú bizonyossággá válik.
Varnel csendben állt, mintha puszta akaratát rákényszerítve
kicsikarhatná mindazt, amire vágyik.
− Próbálkozz gyengébb elmékkel és testekkel − húzta el a száját
gúnyosan Varena és a szoba végére mutatott, ahol meztelen asszonyok
hevertek egy hatalmas selyemdíványon, ásítozva figyelve az
összecsapást. − Az biztonságosabb.
Fagyos kacagással bevágta maga mögött az ajtót. Szinte szánta az
ágyasokat, akik hamarosan megtapasztalhatják hímjük szenvedélyének
legsötétebb oldalát is.
Jóval elmúlt éjfél és Varenán végül elhatalmasodott a kimerültség. A
fürdőbe indult, hogy kiáztassa az eltelt nap során felgyülemlett
feszültségeket. Belépett a gőzzel teli, üres terembe, és leküzdött egy
villanásnyi lelkiismeret-furdalást. Végül is csak egy futó találkozás volt,
a sors és a magasabb erők kiszámíthatatlan áramlásának a játéka,
bármilyen kellemesnek is bizonyult.
Levetkőzött, a saját és Garth tarsolyát elhelyezte a medence mellett
futó párkányon és kéjes sóhajjal a gyöngyöző vízbe siklott.
Elnyúlt a víz színén. Eljött az ideje, döbbent rá, hogy elhagyja a
Házat. Még akkor is, ha most, a Fesztivál küszöbén Varnel úgysem
kockáztatna semmit. Egyébként is vissza kellene utasítania a tarsoly
kiszolgáltatását azok után, hogy elrendelte a kapu bezárását. Ha
másként tenne, soha többé nem tudná lemosni magáról, hogy csak a
Nagymester ölebe. De a Fesztivál előbb-utóbb befejeződik. A harcosok
többsége elmegy teljesíteni az éves megbízatását, vagy elvonul a
káptalanházakba, és akkor Varnel elérkezettnek látná az időt, hogy
elégtételt vegyen a visszautasításért, amit a háreme és a harcosai előtt
kellett elszenvednie.
A többi Rendfőnökhöz hasonlóan Varnelnak sem esik nehezére egy
„baleset” megrendezése, ami történetesen éppen az ellenszegülő harcost
sújtja. Elég egy titkos záradék a szerződésben, mely szerint a harcos
szolgálatait igénybe vevő herceg a harcos halála esetén visszakapja a
teljes bérleti díját. Miközben lebegett a medencében, egy pillanatnyi
bosszúság suhant át rajta, hogy habozás nélkül hallgatott a menedékért
kiáltó Garthra és magához vette a tarsolyt. Miért tettem? A tarsoly ereje
miatt, vagy mégis… valami másért?
A francba!
Tétován nyúlt a keskeny párkány felé, hogy az oly vészterhes tarsoly
belsejébe pillantson, miféle erők birtokába került. Visszakapta a kezét. A
tarsoly tulajdonosa még nem halt meg, legalábbis amíg nem
bizonyosodik be róla, hogy halott, törvényszegés volna kikutatni a
titkait.
Ó, a törvények! Kit érdekelnek még a törvények? Varena elég
tapasztalt volt hozzá, hogy megértse a túlélés sokkal egyszerűbb és
célravezetőbb szabályait, de valójában soha nem fogadta el
természetesnek, és főként helyénvalónak ezt a helyzetet. Az erők
megrontása a harcosok legalábbis tiszteletreméltó mesterségét
közönséges árucikké fokozta le a legmagasabb árat ajánlók számára és
vásári mutatvánnyá a csőcselék szórakoztatására. Nem érvényesült
többé a sessan, a törvények, szabályok és kötelezettségek sokrétű,
kifinomult fonata, mely kötötte és eligazította mindazokat, akik képesek
irányítani a manát. A harcok már nem a sessan jegyében folytak, erő,
becsület és hírnév elnyeréséért, inkább magáért az ölésért.
Varnel számára az egyre betegesebb hajlamainak és élvezeteinek a
kielégítése helyettesítette a kötelességteljesítés fogalmát. És a Ház
harcosai legfeljebb olyan mértékben érdeklődtek a belső rend és
nyugalom megteremtésének művészete iránt, amennyire az
elkerülhetetlenül szükséges volt a mana irányításához, hogy aztán az
erők birtokában kisajtolják maguknak mindazt az érzéki, felszínes és
látszólagos örömöt, amit nézeteik szerint a létnek ez a síkja nyújthat.
Zavarba ejtette ez a gondolat. Vajon mit szól mindehhez a Vándor?
Végtére is ő volt a leghatalmasabb ezen a síkon, az egyetlen, aki oly sok
maná-hoz jutott, hogy át tudott szökkenni a lét tartományai között.
Számára nyilván jelentéktelen apróságok ennek a tartománynak a
kicsinyes küszködései, mint a férgek háborúskodása egy kisfiú sarka
alatt, aki bármikor el tudná taposni őket.
Mégis, nem kellene tudnia mindarról, ami itt folyik és intézkednie
felőle? Miként igazodik a Vándor sessan-jához, hogy ez a világ a maga
teljességében elveszítette a becsületét? Alig két nap múlva kezdődik a
Fesztivál és a győztes végül a Vándor szolgálatába szegődik, mint új
tanítványa, akit a legmélyebb titkokba vezet.
Milyen tanításban részesülök, ha én leszek a győztes? − tűnődött.
Ez volt az első alkalom, hogy egyáltalán eszébe jutott feltenni a
kérdést.
Hirtelen bűzhullám csapta meg az orrát. Meghökkenten kinyitotta a
szemét és felült.
− Nahát, ez az a látvány, amire mindig is vágytam!
Hammen guggolt a medence szélén, mint sóváran pislogó béka a
vízililiom levelén, szeme őszinte gyönyörűséggel csillogott.
− A pokol minden ördöge közül melyiknek a nevében volt merszed
idetolni a pofád? − sziszegte döbbenten Varena, akit nemcsak az öreg
messze szagló jelenléte billentett ki lelki egyensúlyából, hanem a
felismerés is, hogy őt magát pillanatnyilag csak a saját bőre takarja, még
ha Hammen szerint ez láthatóan bármely díszöltözékkel felér. Varena
lerántott egy törülközőt a fogasról és maga köré tekerte.
− Legalább a látványt ne sajnáld tőlem, ha már úgysem jut nekem
más! − nyögött fel Hammen.
− Hammen! − csattant egy hang. Egy kéz nyúlt elő a homályból és
úgy tarkón csapta az öreget, hogy az halkan feljajdult.
Varena kilépett a medencéből és sebesen magához ragadta a
tarsolyát, amint megpillantotta a Hammen mögött felbukkanó
ismeretlent.
 − Egy benáli? – adott hangot a csodálkozásának, miután szemügyre
vette.
Norreen bólintott.
− Mindketten bűzölögtök, mint a csatornapatkányok.
− Mert ugyanott közlekedtünk, ahol ők − magyarázta Hammen. − És
be kell ismernem, rémesen izgalmas volt arra gondolnom, hogy
tulajdonképpen ugyanabban a vízben gázolunk, amelyikben te fürödtél.
Norreen ismét meglegyintette.
− Mindketten halottak vagytok, ha itt találnak titeket – suttogta
Varena. − Tűnjetek el azonnal vagy magamnak kell megoldanom a
kérdést!
Norreen keze a kardja markolatára tévedt. Varena veszni hagyta a
törülközőt, miközben egyik kezével átvetette a vállán a tarsolyt, hogy
készen álljon a harcra.
Hammen tágra nyílt szemekkel bámult rá és bambán vigyorgott, míg
végre észbe kapott és átnyújtotta azt a kis csomagot, amit Garth bízott
rá.
Varena elvette a csomagot, tekintetét elővigyázatosan Norreenen
nyugtatva.
– Azaz érzésem, kedvedre való lesz a játékunk − kacsintott rá
Hammen.

Garth birkózott a fájdalommal és ereje végső megfeszítésével igyekezett

visszafojtani a kitörni készülő sikolyokat. Szinte már közönyös
kívülállóként viszonyult a szenvedéséhez, mintha a saját teste fölött
lebegve figyelné elnéző és némiképp értetlen rosszallással, mint
vonaglik és rángatózik a fájdalomtól az a porhüvely, melyhez már alig-
alig köti valami.
Aztán mégis felsikoltott, vad, tomboló kiáltás szakadt ki belőle,
melyben több düh izzott, mint szenvedés. Valaha hosszú gyakorlatok
során sajátította el a képességet, hogyan kell eltéríteni a fájdalmat olyan
helyekre, ahol nem roppantja össze a testét és nem sötétíti el az elméjét.
Ám a férfi, aki mindezt tette vele, tudott ezekről a menedékekről,
láthatatlan ujjai behatoltak Garth lelkébe, élvezettel szaggatták a
gondolatait, korbácsként hasítottak az értelmébe, szilánkokra zúzták,
aztán megkísérelték apránként összerakni a darabokat.
És most nem álltak Garth rendelkezésére gyógyító varázslatok, sem
védőgátak, nem állt módjában visszaütni, nem volt semmi más, csak a
kérlelhetetlen erőszak, ami egyre mélyebbre hatolt létének lényegébe.
Végül válaszút elé érkezett; vagy beereszti és feltárulkozik, vagy rátér a
sötétség és fény Túlnanra vezető keskeny ösvényére. Garth
megkapaszkodott abban a kis magban, amit még önmagának
mondhatott és elindult a második ösvény felé.
Elfogta a bűntudat, hogy mindaz, amit álmodott és tervezett, mindaz,
ami évek során át megszabta útjait és életben tartotta, egyszerre
értelmetlenné vált. A magányos, végeérhetetlen gyakorlatokkal töltött
esztendők, a titkos tervezgetések, hogy mit, hogyan és milyen
sorrendben kellene tennie, figyelembe véve a lehetséges mozzanatok
legjelentéktelenebbjeit is, most mind veszendőbe mentek. Mindent
elvesztett. Hamarosan meg kell jelennie az árnyak előtt, akiknek oly
sokszor esküt tett és kénytelen üres kézzel eléjük állni. Csak
reménykedhet a megértésükben és a bocsánatukban. De kétséges, hogy
képes lesz megbocsátani önmagának.
− Várj! Még nincs itt az ideje!
Lelke elvágyódása alábbhagyott, aztán távoli melegség járta át és
visszaszólította az örök mélységeket rejtő kapu elől.
Be akart lépni rajta, de nem tudott. A mana, amit hordozott, az élet
megtörhetetlen ereje visszautasította a megadást, míg kitartott a kötelék.
Kinyitotta a szemét.
Zarel Ewine, az Aréna Nagymestere állt előtte. Szánakozó kifejezés
ült a szemében és olyan erős együttérzést sugárzott, hogy Garth
készséggel behódolt volna neki − ha nincs meggyőződve róla, hogy a
Nagymester számára ez csupán a változatos módszerek és időtöltések
egyike.
Zarel könnyedén megérintette Garth homlokát és a fájdalom utolsó
foszlánya is elillant.
− Nem volna jobb békésen beszélgetni velem? − kérdezte Zarel. A
hangja gyengéden és melegen csengett, ahogy gondoskodó anya suttog
a gyermekének, akit különös szörnyű láz gyötör.
 Zarel bólintására láthatatlan kezek megoldották Garth láncait. Kezek
segítették, miközben erőtlenül felült és hűsítő kortyokkal kínálták.
Habozott, azon tűnődve, milyen bódító növényeket tartalmazhat az ital,
aztán mégis elfogadta. Bármit is csempésztek bele, rég
belekényszeríthették volna, amíg félig ájultan feküdt a kínpadra
feszítve.
Az ital megtisztította a torkát a lepedéktől és Garth köhögve
összegörnyedt, leküzdve a sürgető hányingert.
Szelíden ismét az ajkai közé nyomták a poharat és ezúttal kiitta a
tartalmát. Hűvös, ragyogó áramlás futott végig rajta, úgy érezte, mintha
egy nyugalmas és békés világban lebegne. Befelé fordította a
gondolatait, maradék erejével arra összpontosítva, hogy megtisztítsa az
értelmét.
− Magunkra hagyhatsz minket − hallotta Zarelnek a valahová a háta
mögé küldött parancsát, majd egy ajtó csukódását.
− Balszerencséd volt − mondta halkan Zarel.
Garth köhögött.
− Hadd legyek őszinte hozzád − folytatta Zarel és hallotta, ahogy egy
széket húz az asztal mellé.
Kinyitotta a szemét és meglátta kínzója szemében a régi villanást.
Megérezte, valójában mennyire gyönyörűségét lelte ez a férfi
mindabban, ami történt. Igazán már a düh sem fűtötte. Hideg volt és
tárgyilagos. A kínzás és faggatózás legfeljebb mulatságnak számított
neki, örömmel fogadott kihívásnak.
Garth közönyösen nézett rá.
− Rövidesen meg fogsz halni. Nincs értelme, hogy hazudjak neked,
hiszen a te képességeiddel úgyis tisztában vagy vele. Idejöttél, hogy az
ellenségem legyél. Nyilvánosan megaláztál, tetemes anyagi veszteséget
okoztál és a sárba tapostad a híremet. Ezt nem tűrhetem el.
Felsóhajtott, mintha rettenetes teherként nehezedne rá mindez.
− Annak a csürhének, annak a bűzlő csőcseléknek odakint meg kell
adni a maguk hőseit. De csakis olyan hősöket, akiket a markomban
tartok! − Könnyedén felemelte a hangját. − És te, Félszemű,
megpróbáltál megkerülni. Elismerem, káprázatosan ügyes vagy,
mesterien robbantottad ki a Kestha és Bolk közötti összecsapást.
Lenyűgöző merészséggel hagytad figyelmen kívül a törvényeimet.
Papírrongyot csináltál belőlük. − Megcsóválta a fejét, mintha
szomorkodna. − Ha az én ajtómon kopogtattál volna először alkalmazást
keresni, boldogan adtam volna rangot neked.
Garth nem szólt. Tudta, Zarel valójában nem őt győzködi, hanem
saját gőgje háborgását csillapítja.
− Rangot, ami hatalommal, pénzzel, asszonnyal jár, bármit
megszerezhettél volna, amiről csak álmodhatsz. Azt hiszem, a
képességed eléri azt a szintet, hogy akár helyettesem lehettél volna, a
korcs helyett, aki most tölti be ezt a tisztet.
Zarel elhallgatott egy pillanatra és Garthra emelte hideg tekintetét.
− De nem, te nem erre vágytál. Igaz-e, Félszemű?
Hideg megvetés zengett Zarel hangjában.
− Te a régi iskolát követed és gyűlölsz engem. Milyen bolond vagy,
micsoda egy bolond… − és a hangja elakadt, mintha valami roppant
távoli helyre figyelt volna.
− Ki vagy? − csapott le hirtelen.
Ostorként csattant a hangja, meglepve Garthot, aki megtántorodott a
rázúduló akarat erejétől. És a pillanatnyi hangtalan tusakodás ezúttal
csaknem a vereségével zárult.
Zarel mosolygott.
− Egyre gyengébb vagy. Mindent megszerzek tőled, mielőtt
bevégeztetik.
− Megpróbálhatod − suttogta Garth. − És aztán? Valamit meg fogsz
tudni és én halott leszek. De a rejtély azután is kínozni fog, igaz? A titok
és a rettegés!
Zarel felállt és elfordult egy pillanatra, sokszínű köpenye vibrált a
fáklyafényben.
Zarel végül visszafordult és nagyot sóhajtva leült.
− A lehető legtöbbet ajánlom neked. A Vándornak már tudomása van
rólad. Az a kín, amit tőlem kell elszenvedned, egy pillanat lesz csupán.
Mondj el mindent, és azzal vége, elsodor a hosszú álom. Hallgass, és
akkor kiérdemled a Vándor figyelmét, ami szenvedést jelent, hosszú és
súlyos szenvedést. Hidd el, nagyon hosszú időn át fog tartani.
− Kicsoda ő valójában? − kérdezte Garth. − Feltártad-e valaha, mi
rejtőzik az erő álarca mögött?
 Zarel elszörnyedve lehajtotta a fejét, mintha istenkáromlást hallott
volna.
− Te tudod irányítani a manát − suttogta Zarel. − Ismered a vörös és a
fekete mana erejét, és tudd meg, hogy ő elképzelhetetlen bőségben merít
abból az erőből. Csak egy bolond beszélhet holmi álarcról! Rettenetes a
hatalmában és ő maga a hatalom. Hogyan másként ellenőrizhetne ilyen
iszonyú erőt? Senki nem kérdezhet tőle, de még az Örökkévaló, maga
az Örökkévaló sem teheti rá a kezét a Ragalkáig, a pusztulás és a bánat
napjáig.
Zarel úgy beszélt, mintha egy vele egyenrangúval osztaná meg az
igazságot, ami kellemetlen ugyan, de szembe kell nézni vele hűvösen és
racionálisan.
− Ő nem fogja hagyni, hogy elmenekülj előle a halál birodalmába,
állandóan a keze ügyében leszel, hogy bármikor eljátszhasson veled.
Eonok telhetnek el, míg rád un és megjutalmaz a szabadulással. Hát ezt
a választást tudom felkínálni neked, ha nem vagy hajlandó
együttműködni.
− És ez egyúttal ugyanaz, amit azoknak szán, akik magukra zúdítják
a haragját − figyelmeztette Garth.
Zarel megpördült és meglepődve bámult rá.
− Hát ez érdekel téged? − És a másodperc egy töredékére ismét
egymásnak feszültek az elméje birtoklásáért és Garth ismét visszaverte
a támadást.
− Ez a fontos neked, igaz? Van valami terved, de nemcsak ellenem,
hanem a Vándor ellen is? − Szavai ostorként csattantak Garth agyában.
Garth fagyosan Zarelre meredt.
Zarel lassan bólintott.
− Miért jöttél ide, Félszemű? Ki küldött és miért?
− Soha nem fogod megtudni.
− Az ördög vigyen el! − Aztán megütötte Garthot, olyan erővel, hogy
az megszédült.
Garth Zarel arcába köpte az ajkairól csorgó vért.
− Félsz tőlem, valld be − suttogta Garth. – A hatalmadban tartasz,
megláncolva és kiszolgáltatottan, mégis félsz tőlem, és attól, ami
lehetek.
 − Meg kellene ölnöm téged! − mondta Zarel és felemelve a kezét,
mintha rögtön lesújtana az öklével.
− Rajta! És soha nem fogsz bizonyosságot nyerni. Soha nem fogod
megtudni, vannak-e többen hozzám hasonlók, akik ugyanúgy terveznek
és jönnek majd sorjában, ha eljő az idejük.
− Az Oor-tael Házból való vagy, erről van szó!
Garth csak mosolygott.
− Soha nem fogod megtudni.
− Mindnyájatokat megsemmisítettelek. Mindnyájatokat! Arra a
néhány szánalmas kutyára pedig, aki megmaradt, sportból vadászom.
− Akkor miért rettegsz tőlem még most is, hogy a tömlöcödben
tartasz?
− Nem félek sem férfitól sem asszonytól!
− Ezzel csak magadat bíztatod, de engem nem tévesztesz meg, mert
én látom benned az igazságot.
Zarel lenézett Garthra, és félelem villant a szemében.
− Téged ugyanaz a sötét cél vezérel, ahová a Mestered is tartott.
Versenyt futsz. Minden évben meg kell fizetned a manát a Vándornak,
de egyre többet tartasz vissza magadnak, hogy egy nap hozzá hasonló
lehess.
− Honnan veszed?
− Az egész világ tudja − suttogta Garth és megvetően felnevetett. −
Azt hiszed, mindenki olyan ostoba, hogy nem veszi észre?
Zarel nyugtalanul mocorgott.
− És feltételezed, hogy nem félnek tőled? Emlékeznek, mit tettél az
Oor-tael Házzal a Mestered szolgálatában. Most már látják, hogy
ugyanazt teszed velük, mikor lassan kivérezteted a Házakat a
Fesztiválokon. Most még megvesztegetheted a Házak Rendfőnökeit
évről évre, cserébe még behunyják a szemüket, de már nem sokáig.
Kirobban ellened a Rendfőnökök dühe, felkel ellened a nép és
hamarosan a Vándor is értesülni fog a szándékodról.
− Ez hát a terved? − kérdezte nyugodtan Zarel. − Eljutni a
Vándorhoz és elmondani neki?
Garth nevetett.
– Talán.
Zarel körülnézett a helyiségben és gúnyosan felnevetett.
 − Van fogalmad róla, hányan próbáltak már letaszítani a helyemről?
És egytől egyig mind itt végezte! − A falon rozsdálló láncokra mutatott,
melyek emberi csontokat és oszladozó holttesteket tartottak rendületlen
közönnyel.
Garth mosolygott.
− Azt mondtam az imént, hogy félnek tőled, de még nem, fogod fel,
hová vezet ez a félelem. Azt hiszed, ez tartja féken az ellenségeidet. De
aztán eléri azt a pontot, aminél már nem lehet jobban félni és akkor
következik a robbanás. Hamarosan nem lesz elég lánc az egész világon,
hogy tömlöcbe zárd őket. És végül vagy a tömeg vagy a Házak fognak
szétszaggatni a puszta kezükkel. − Garth kísértetiesen felkacagott.
− Ki vagy te? − ordított rá a Nagymester.
Garth az arcába köpött.
Zarel őrjöngő dühvel újra és újra megütötte, és Garth egész idő alatt
kacagott. A szívében csendben fohászkodott, hogy sikerüljön eljutnia a
befejezésig, hogy jöjjön a végső, a halálos csapás, hogy elindulhasson
végre az árnyak közé, magára hagyva Zarelt a kínzó titokkal.
Hirtelen abbamaradt az ütések zápora. Garth felnézett. A Nagymester
levegő után kapkodva állt fölötte, köpenye csöpögött a vértől.
− Nem. Nem menekülsz! Nem fogsz megmenekülni!
Zarel az ajtó felé indult és lenyomta a kilincset. Visszanézett.
− Hallottál az ezer-vágásról?
Garth szíve összeszorult.
− Fontold meg alaposan. Ha egy órán belül nem jutsz jobb belátásra,
akkor a saját bőrödön is meg fogod tapasztalni. Az emberem roppant
tehetséges ebben a mesterségben, és mire a Vándor elé vetlek, addigra
nyelv nélküli, vak roncs leszel, megfosztva a végtagjaidtól és a
férfiasságodtól, egy kupac reszkető hús. Örömmel foglak üdvözölni. És
neki is nagy élvezetet fogsz szerezni!
Ezzel Zarel átkozódva kiviharzott.
Néhány pillanat múlva két vigyorgó pribék termett mellette, az
egyikük kényszerítette, hogy kinyissa a száját, míg a másik valamilyen
főzetet öntött le a torkán, amitől lázas álomba sodródott, gondolatai
szerteszéledtek és képtelen volt őket a szíve megállítására
összpontosítani.
 Garth ájultan hanyatlott hátra. A két pribék röhögve előkészítette a
láncokat, hogy kifeszítsék a fájdalom kemény kerevetére.

A Nagymester torkában dobogó szívvel sietett végig az alagsor nyirkos

folyosóján, meg sem hallva a foglyok keserves jajveszékelését és
zokogását. Az előcsarnok bűzlött a szennycsatorna nyílásának rácsai
közül párálló szagoktól. A csatorna előrelátó tervek alapján a csarnok
közepén nyílt, mint legalkalmasabb hely a fölöslegessé vált testek
eltűntetésére.
− Uriah!
A törpe megfordult, vonásai elsápadtak a félelemtől.
− Mit művelsz itt?
− Te küldtél értem, Mester.
Szúrósan nézett a torz harcosra, azon tűnődve, kihallgatta-e a
beszélgetést.
Aztán mély lélegzetet vett, hogy lecsendesítse a belsejében tomboló
vihart. A Félszemű csakis Türkizkék lehet! De hogyan? Hogyan
maradhatott életben? Túl fiatal volt akkor, legfeljebb gyerek, és a
Nagymester vadul kutatott a gondolataiban egy rég elhalványult emlék
után, amit sehogy sem sikerült tisztán előhívnia, mégis, vagy talán
éppen ezért, egyre jobban nyugtalanította.
Uriah idegesen köhintett, visszazökkentve Zarelt a jelenbe.
− Megtaláltátok a szolgáját?
− Még nem, Mester,
− És Varnel megszerezte a tarsolyt?
− Azt mondja, hogy nem megy.
− A fenébe!
Zarel megütötte Uriah-t, olyan erővel, hogy a törpe a falnak zuhant.
Döbbenten és rémülten nézett fel rá.
− Mondd meg Varnelnak, hogy akarom azt a tarsolyt és nem érdekel
az ára! Háromezret kapott pusztán azért, hogy bereteszelje az ajtót.
Tudasd vele, hogy ha nem hozza el a tarsolyt, könnyen kiszivároghat
árulásának hiteles története. Kínálj neki tízezret, ha kell. És a szolgát is
akarom! Biztos tud valami fontosat a fickó, és neki legalább nincs
harcos-tudata. Nem tud ellenállni úgy, mint a Félszemű.
 Uriah két kézzel fogta feldagadt arcát.
− Van még valami? − kérdezte hirtelen lehiggadva Zarel.
Uriah megrázta a fejét, a fájdalom és a rettegés könnyei ültek a
szemében.
− A fene beléd, akkor tűnj el a szemem elől!
Uriah elosont és Zarel káromkodva folytatta az útját. Kénytelen volt
elfojtani egy öklendést, mikor körüllebegte a tömlöc émelyítő bűzének
egy hulláma.
Váratlanul olyan érzése támadt, hogy valami nincs egészen rendben.
Megállt, az érzékei riadót fújtak. Uriah távoli, szipákoló zokogása és a
cellákból kiszűrődő jajveszékelés végül elterelte a figyelmét. Mérgesen
kivonult a tömlöcből.
 9. fejezet
− A fenébe!
Az ütés tompa puffanása meglepte. Hammen a csatorna oldalához
lapult, lélegzetet is alig mert venni. Norreenra nézett, aki nyugodtan állt,
kardjának hegye rezzenéstelenül szegeződött a pislákoló fénykör felé.
Aztán Uriah nyüszítése hallatszott.
− Mondd meg Varnelnak, hogy akarom azt a tarsolyt és nem érdekel
az ára!
Hammen Varenára nézett, aki elmosolyodott Zarel dühöngő hangjára.
− Háromezret kapott pusztán azért, hogy bereteszelje az ajtót. Tudasd
vele, hogy ha nem hozza el a tarsolyt, könnyen kiszivároghat árulásának
hiteles története.
Varena mérgesen fújt egyet, vonásai megfeszültek a haragtól.
− Kínálj neki tízezret, ha kell. És a szolgát is akarom! Biztos tud
valami fontosat a fickó, és neki legalább nincs harcos-tudata. Nem tud
ellenállni úgy, mint a Félszemű.
Hammennek csaknem kicsúszott a száján egy káromkodás. Jót
mulatott magában, mikor elképzelte, amint a földalatti hang fellebeg a
csatornából és közvetlen hangnemben közli Zarellal, hogy égessék
örökké kénköves lángok az összes felmenőjével egyetemben.
− Van még valami? − hallatszott Zarel kiáltása.
Csend.
− A fene beléd, tűnj el a szemem elől!
Hammen a biztonság kedvéért várt egy darabig, aztán készült
továbbsurranni. Varena utánanyúlt és figyelmeztetően intett a fejével.
Úgy látszott, visszatartja a lélegzetét és Hammen megérezte az erő
feszülését, mintha a nő éppen megállásra késztetne egy másik, feléjük
fodrozódó erőt. Percek teltek el így, végül Varena felsóhajtott, lehajtotta
a fejét, mintha küzdelemben merült volna ki. Aztán Norreenra nézett és
bólintott. A benáli nesztelenül előresiklott, egyetlen csobbanás sem
hallatszott, miközben a combmagasságig érő sűrű, mocskos lében
gázolt. Hammen és Varena óvatosan a nyomába eredtek, majd
mindannyian megálltak a felfelé vezető utat eltorlaszoló rostély alatt.
Norreen felnyúlt, kitapogatta a rostély oldalát aztán Hammenre
nézett és bólintott. Az öreg közelebb furakodott és a benáli felemelte,
félreérthetetlen figyelmeztetést sziszegve a foga között, mikor Hammen,
mintegy véletlenül megpróbálta végigjáratni a kezét a lány testén.
Hammen tolvajkulcsot húzott elő az inge ujjából és óvatosan a zár felé
közelítette.
− Na, az majd jól megdolgozza a mocsokházit – jelentette ki egy
hang a fejük fölött, válaszként durva nevetés harsant.
Hammen megdermedt. Norreen sem mozdult.
Egy láb lépett egyenesen a rostélyra, és Hammen halálra váltan
behunyta a szemét.
− Mit gondolsz, hol kezdik a vágást?
− Hol? Na, hol? Hát hol másutt? − válaszolta kajánul egy újabb hang,
mire a másik felnyerített.
− Ugyan már! Azt későbbre tartogatja. Öt garast rá, hogy a kezével
kezdi.
− Az ám, de melyikkel?
Másodpercnyi szünet következett.
– A jobbal.
− Akkor öt garas! − És ismét felhangzott a nyers röhögés.
Abban a pillanatban Hammen úgy érezte, mintha valami meleg
folyadék csorogna le az arcán. Aztán kénytelen volt tudomásul venni,
hogy egész határozottan valami összetéveszthetetlen meleg folyadék
csorog le az arcán és hirtelen nagy kedvet érzett hozzá, hogy előrántsa a
tőrét és átdöfjön a rostély rácsai között.
− Na, most már jobb. Sokkal jobb!
Távozó léptek hallatszottak, majd elhaltak. Hammen becsúsztatta a
kulcsot a rostélyt tartó zárba.
Rozsdás volt. Megpróbálta nagyobb erővel elfordítani a kulcsot, de
akkor sem engedett. Varenára nézett.
− Beszorult − suttogta. − Használj varázslatot.
− Az feltűnő lenne. Olajozd meg.
 Hammen előkapta a nyakában lógó apró bádogdobozt és kinyitotta a
fogával. Előbb megolajozta a rostély sarokvasait, a maradékot pedig a
zárba loccsantotta. Az olaj visszacsöpögött az arcába, kellemetlenül
csípve a szemét. Aztán ismét a kulccsal próbálkozott, ám az meg se
moccant. Arcát a csatorna nyirkos hűvössége ellenére ellepte a veríték.
− Mi van? − súgta idegesen Norreen.
− Nem tudok elég erőt beleadni. Nem mozdul.
− Az ördögbe is, folytasd!
− Emelj magasabbra!
Norreen morogva közelebb emelte a rostélyhoz. Hammen
megkapaszkodott a rácsban az egyik kezével, a másikkal a kulcsot
feszegette.
Nyers röhögés visszhangzott a távolból, majd egy jajkiáltás.
− Kuss, te barom, vagy levágjuk a másik kezed! − ordította egy hang.
Hammen közeledő léptekre lett figyelmes, gyorsan visszahúzta a
kezét és ismét mozdulatlanná dermedt. Valaki celláról cellára járt,
csattogva nyitogatta a kémlelőlyukakat, hogy ellenőrizze a foglyokat.
Lassan teltek a percek, az őr egyre közeledett, majd megállt a rostély
fölött. Újabb kémlelőlyukat nyitott ki.
− A francba. Hé, Grimash, ez a fattyú felkötötte magát.
− És mit akarsz, mit csináljak vele? − érkezett egy kiáltás a távolból.
− Nyisd ki az ajtót, hogy leszedjük.
Hammen Norreenra nézett.
− Várjunk reggelig − javasolta Grimash.
− Gyerünk, essünk túl rajta!
− Jó, jó, rendben.
Hammen tágra nyílt szemmel meredt Norreenra. A lány lassan
leeresztette és mindhárman távolabb húzódtak a nyílástól egy lábnyival.
Lépések dobogtak a fejük fölött, majd ajtónyitás zaja hallatszott.
− A fenébe, ez már bűzlik. Mikor ellenőrizted utoljára?
− Nem tudom. Azt hiszem, csak tegnap hozták. Vagy tegnapelőtt?
− Nahát, akkor cipeld te. Micsoda bűz!
A két őr halkan káromkodott, aztán olyasféle zaj hallatszott, mintha
kifelé vonszolnák a holttestet. Egy árnyék jelent meg a fejük fölött,
aztán kulcs csörrent. Fémesen csattant a zár és a rács felnyílt.
− Valami nem stimmel.
 − Mire gondolsz?
− A kulcs. Nézd, csupa olaj lett.
− Biztos beolajozta valaki.
− Ki? Én biztosan nem.
− Akkor fogd be a szád és dobd le a hullát. Még itt kelnek ki benne a
nyüvek.
A test lezuhant, belecsapódott a lébe, lefröcskölve a csatornában
lapulókat. Minthogy merev volt, mint a deszka, ahelyett, hogy
belecsusszant volna a csatorna sodrába, fejével a köveknek
támaszkodva fennakadt a peremen, pontosan a rostély alatt. Hammen
csendben imádkozott, hogy ne hányja el magát. A halott arcát árnyék
takarta, csak egy keskeny fénysugár világította meg szájából kilógó,
lilásfekete, hatalmasra duzzadt nyelvét és a rongycsíkokból font kötelet
a zöldesszürkére színeződött nyak körül.
Az őrök lefelé bámultak. Az egyikük felnevetett.
− Odanézz, milyen jól érzi itt magát. Nem akar elmenni.
− Akkor menj le te és lökd arrébb.
− Na nem, hagyjuk csak. Tulajdonképpen egészen vicces, ahogy ott
álldogál.
− A francba, lökd már el. Be fogja büdösíteni az egész alagsort.
− A vendégeink úgysem panaszkodnának miatta.
− Mozdítsd már meg!
Egy kéz jelent meg a nyílásba, megragadta a hullát a tarkójánál,
felfelé húzta, aztán leeresztette. A sodrás belekapaszkodott a halott
lábába és ebben a pillanatban Hammen felsikoltott.
Petros eltorzult arca meredt rá. Petros Hammen testvériségéhez
tartozott, a barátja volt, akivel alig három nappal ezelőtt még a
viskójukban osztoztak a bolhákon és a tetveken.
Hammen sikolyára az őrök rettegő sikoltással ugrottak hátra.
Varena félrelökte Hamment, aki a szennyes habok közé zuhant.
Elkapta az ár, halott barátja mintegy egyetértően bólogatott mellette.
Varena felnézett, felemelte a kezét és egy tűzgolyó robbant odafönt,
földhöz vágva az egyik őrt. A másik halálra rémülten menekült. Varena
elkapta a szabaddá vált nyílás szélét és felhúzta magát. Norreen kezdett
utána kapaszkodni.
− Megfulladok!
 Norreen csodálkozva nézett vissza Hammenre. Láthatóan mérlegelte
mit tegyen, majd átkozódva belegázolt a csatorna medrébe,
megmarkolta Hammen haját és cseppet sem szelíden a nyílás felé húzta.
Aztán a köpködő, hörgő, levegő után kapkodó Hamment feltolta a
rostély helyén.
Az öreg a tömlöc padlójára bukott és négykézláb mászott távolabb az
őrtől, aki a földön fetrengett, eszeveszetten sikoltozva, miközben
hasztalan próbálta elfojtani a testét emésztő lángokat.
Norreen is felkapaszkodott és kardja egyetlen suhintásával véget
vetett a lármának.
− Melyik az övé? − kérdezte Norreen.
Varena futva jött vissza a folyosóról.
− A másik elszökött. Nincs sok időnk!
− Melyik lehet a cellája?
Varena zavartan körülnézett. Az eredeti tervük, hogy észrevétlenül
besurrannak és csöndben megvizsgálják a cellákat, romba dőlt.
Rögtönözni kellett.
− Ezen a végén kell lennie! − Varena meglódult és felemelte a kezét.
Ahogy végigfutott a folyosón, szétrobbantak a cellák zárjai, a nyomában
szaladó Norreen pedig sorra feltépte az ajtókat.
Hammen zihálva feküdt a földön és üres tekintettel nézett utánuk,
hogy megszabaduljon annak az emlékétől, ami a cimborájából maradt.
− Hammen, figyeld a másik folyosót!
Nyögve talpra állt és az előcsarnok másik vége felé indult.
Fülsüketítő lárma töltötte be a termet, a foglyok vadul dörömböltek
celláik ajtaján és szabadulásért rimánkodtak.
Hammen visszatért a megégett őr maradványaihoz és megkereste a
kulcsait, Aztán sorra kinyitotta az ajtókat. A rabok közül néhányan már
túl jártak az életen, de még innen a halálon, erőtlenül csüngtek
láncaikon; egyesek elhaló hangon élelemért vagy vízért könyörögtek,
mások a halál után fohászkodtak. Könnyek lepték el Hammen szemét és
folytatta útját. Az ajtók többsége mögött a foglyok nem voltak
megláncolva és kitámolyogtak a cellákból.
− Menjetek a csatornába és kövessétek a sodrását! – káltotta Ham-
men, szaporán taszigálva őket hátulról. A férfiak és a nők szánalmas
igyekezettel eltámolyogtak.
 Az egyikük Hammenhez bicegett.
− Hammen − a hang rekedt volt és elmondhatatlan szenvedésekről
tanúskodott. Kéz nélküli öreg barátja volt az a viskóból.
− Menekülj te is és meséld el a többieknek. Mondd el mindenkinek!
− súgta Hammen. − Meséld el, hogy a Félszemű szabadított ki titeket.
Menj, rejtőzz el Lothor testvériségénél, ott majd találkozunk.
A férfi bólintott, kivigyorgott véres arcából és a csatornanyílás felé
sántikált.
− Jönnek! − kiáltotta el magát Hammen
– Megtaláltuk!
Hammen hátranézett a válla fölött. Norreen éppen kilépett egy
cellából, Garthot tartotta a karjában. Varenával együtt Hammen felé
rohantak.
Egy nyílvessző ütközött a falnak, szikrák záporát csiholva elő a
kőből. A cellarészleg távolabbi végén fáklyafények tűntek fel.
− Gyorsan!
Hamment nem kellett bíztatni, futott, ahogy soha nem gondolta
volna, hogy képes futni, és megállt a csatornanyílásnál.
Varena felemelte a kezét és egy sereg hatalmas patkány jelent meg.
Sivítozva és nyikkangatva hömpölyögtek végig a folyosón. Közvetlenül
mögöttük egy tűzfal terelgette őket a folyosó vége felé. ,
Norreen is a nyíláshoz ért, Garthot cipelve.
− Először Hammen!
Hammen habozva lenézett az ásító sötétségbe, amikor egy rúgás érte
hátulról. Ordítva a mederbe zuhant, aztán prüszkölve felbukkant és
megpróbálta megvetni a lábát a csúszós fenéken.
− Fogd meg Garthot!
Norreen leeresztette Garthot lábbal előre, aztán elengedte és Garth
magatehetetlen testét elragadta az ár. Hammen az útját állta és
kétségbeesetten igyekezett a víz színe fölé tartani Garth fejét. Egy
pillanat múlva Norreen is leugrott.
− Varena, igyekezzünk! − szólt fel.
A Narancssárga harcos éppen mögötte érkezett le. Ugyanabban a
pillanatban kihunyt a tűzfal fénye a fejük fölött. De még hallatszottak a
patkányok örömteli sikkantásai, ahogy összekaptak a jobb falatokon,
valamint az őrök fájdalmas és rémült üvöltései.
 A két nő felkapta Garthot és elindultak, félig futva, félig úszva az
árral. Ahogy elhaladtak egy másik csatornarács alatt, egy lándzsa
csapódott le, épp hogy elvétve Hammen vállát.
− A kulcs, hol az az átkozott kulcs? − harsant odafönt egy őrjöngő
hang, aztán sikerült kiérniük a veszedelmes zónából. A csatorna lejtett, a
sodrás gyorsult, követve a szelíd lejtést a Plaza felé, minthogy a palota
egy alacsony domb tetejére épült.
Elérték az acélrácsok sűrű hálóját, mely elzárta az utat a csatornán,
egyúttal a palota szélét is jelölte. Morogva, szitkozódva, bőrüket
lehorzsolva átpréselték magukat a keskeny nyíláson, amit Hammen és
Norreen nemrégiben vágtak hosszú órák alatt, aztán gondosan ügyelve
minden lépésükre kikerülték a hurkokat és a csapdákat, melyek a
csatorna falán lestek az óvatlanokra, és közben igyekeztek nem
észrevenni a korábbi kísérletezők maradványait, akik vélhetőleg évekkel
ezelőtt vétették el a menekülés útját és most felnyársalva lógtak a falon.
Elhaladtak a csatorna egyik oldalága mellett, ami a jobbjukon nyílt,
majd egy másodikat is maguk mögött hagytak, immár csaknem
koromsötétben haladva. Messze előttük a kiszabadított foglyok hangjai
verődtek ide-oda a csatorna oldaláról.
− Miért hagytad elmenni őket? − kérdezte élesen Varena.
− A vadászat megnehezítésére − hazudta folyékonyan Hammen.
Figyelt. − Ez az. A harmadik jobbra.
Majdnem elsodorta az ár az elágazás mellett, kétségbeesetten
kapaszkodott a nyílás szélébe, míg Norreen visszanyúlva maga után
nem rántotta. Távol, az alagút végén a nappali fény egy vékony sugara
világított. Tisztán hallották odaföntről a kürtök és a trombiták
harsogását és a tömeg kiáltozását.
− Félszemű, Félszemű!
Hammen elégedetten elmosolyodott. Már elterjedt a hír.
Most a sodrás ellen kellett előreküzdeniük magukat. Elhaladtak két
további nyílás mellett, miközben a szennyvíz szintje bokamagasságig
csökkent.
Varena hirtelen megálljt intett. Tíz ölnyivel előttük olyan nesz
hallatszott, mint amikor fém súrlódik a kövön, majd egy lámpa
ereszkedett alá.
 Varena intett, hogy feküdjenek le. Hammen követte az utasítást, arcát
megmártotta a mocsokban és szorongva figyelte, hogy egy fej jelenik
meg a fenti nyílásban, végigpillant a csatornán előbb ár ellen, aztán
egyenesen feléjük. Az őr egyenesen feléjük nézett és hevesen mutogatni
kezdett, mintha felfedezte volna őket. Aztán döbbent kiáltással fejest
ugrott a csatornába, összetörve a lámpát, amit azonnal eloltott a víz.
− Gyertek!
Varena felugrott és előrerohant. Elérték az eszméletlen őrt. A fejük
fölött vad csetepaté tört ki, a nép összeakaszkodott a Nagymester
katonáival.
Hammen a nyílás alá ért. Felnézett. Futó lábak sokaságát látta,
menekülő és harcoló embereket. Egy másik katona zuhant le a
csatornába, lábbal előre érve földet. Káromkodva kezdett
feltápászkodni, riadókiáltását azonban már elvágta Norreen pengéje.
Végignyomultak a keskeny aknán Hammen nyomában, aki balra
fordult, aztán jobbra, és ismét balra.
Végül megállt.
− Ez az − suttogta.
Egy keresztúton álltak, négy alagút találkozásánál, ahová közvetlenül
a fejük fölött egy keskeny, rácsos csatornafedélen át szűrődött be a fény.
Az egyetlen száraz medrű alagútban négy viaszosvászonba bugyolált
csomag várt rájuk egy-egy váltás ruhával és egy tucat vizestömlő.
Norreen és Varena gyengéden lefektették Garthot.
Hammen mellé kúszott, és elkínzott arcába nézett.
Garth nyugtalanul hánykolódott, mintha lázálommal küzdene, és alig
érthetően mormogott.
− Atyám, ne, atyám… Atyám.
Varena is odakúszott. Elővett a tarsolyából egy amulettet és Garth
homlokára helyezte. Halvány fényudvar derengett fel az arca körül és
lassanként elsimultak a fájdalom árkai. Hammen ámuldozva figyelte,
ahogy lelohadnak Garth összevert arcának duzzanatai, összezárulnak a
Zarel gyűrűitől származó vágások és végül becsukódik a mély seb a
vállán. Garth felsóhajtott, aztán elcsendesedett. A lélegzetvétele sem
hallatszott, úgyhogy Hammen azt hitte, meghalt, békében elillant a
szelleme. És akkor sem tettük hiába, gondolta.
 − Hagyd most pihenni − suttogta a fülébe Varena. − De azért tartsd
rajta a szemed.
Visszakúszott az alagutak csomópontjába és kezdett kibújni a
ruháiból. Norreen hamarosan követte a példáját.
Hirtelen hátranézett és két mohón csillogó szem szegeződött rá a
félhomályból.
− Hammen, esküszöm − csattant fel Norreen −, ez az egyetlen dolog
a világon, amit nem viselek el. − Azzal fogta a köpenyét és sikerült
valahogy elfüggönyöznie az alagút száját.
Hammen óvatosan előrébb kúszott, hátha sikerül elcsípnie egy
pillantást a köpeny fedezésében.
− Hammen, ha meglátom az ocsmány képedet, vak ember vagy −
mondta nyugodtan Varena.
− Mit szólnál, ha kiegyeznénk fél szemben?
− Viseld gondját Garthnak. Mosd le.
Hammen keservesen lehúzta Garth bűzlő, nedves ruháit. A nadrág
után nekilátott a véres ingnek, amit csíkonként vágott le róla a tőrével,
miközben hallgatta, hogy a rögtönzött függöny túlsó oldaláról a két nő
tiszta vizet fröcsköl magára, lemosni a csatorna sűrű mocskát.
− A fenébe! Milyen jó lenne, ha egy kis hála is volna ezen a világon.
Dehát ezektől aztán várhatom − dünnyögte sötéten és végre sikerült
eltávolítania Garth ingének utolsó darabját is.
És akkor megdermedt. Hosszú forradás futott végig Garth jobb
karjának teljes hosszúságában. E jelre kicsordultak Hammen könnyei és
végigfolytak piszkos arcán.
A függöny leesett. Varena lépett közelebb, a haját törölgetve.
− Hadd segítsek − mondta halkan. Hammen kezével megtörölte az
arcát, hogy elrejtse könnyeit.
Varena kinyitott egy másik tömlőt és Garthra locsolta a tartalmát,
aztán a törülközővel gyengéden megtisztította a szennytől és az alvadt
vértől. Norreen is csatlakozott hozzá és kettesben hamarosan végeztek
is. Hammen ezalatt a gondolataiba süppedve üldögélt.
− Te is bűzlesz. Mosakodj meg − utasította Varena. – Addig mi
felöltöztetjük Garthot.
Hammen csodálkozva bökött magára.
– Én?
 − Azt hiszed, éppen te járkálhatsz ilyen bűzölögve? Messziről
szaglik, hol jártál. Mosakodj!
− Eredj a démonokhoz – javasolta harapósan Hammen.
Varena nyugodtan felemelte a kezét és a fájdalom hulláma villant át
Hammenen.
– Hé, ez fáj!
− Legközelebb kétszer olyan rossz lesz − jósolta Varena. −
Mosakodj!
Hammen magában szitkozódva a kis kiöblösödésbe baktatott és
komótosan nekilátott kinyitni az egyik tömlőt.
− Előbb vetkőzz le − figyelmeztette Norreen. Hammen leesett állal
bámult rájuk
− Vicceltek.
Ismét a testébe villant a fájdalom, és híven a nő ígéretéhez, legalább
kétszer olyan rossz volt.
Átkokat dünnyögve átkok után lehúzta az ingét és a nadrágját.
− Mindent! − vetette oda Norreen.
Hammen heves tiltakozásba fogott és Varena felemelte a kezét.
− Jól van, jól van! − visszakozott az öreg. − De egy kis magánélethez
talán nekem is van jogom! − és sietősen visszaakasztotta a helyére a
rögtönzött függönyt.
Megszabadult az utolsó ruhadarabjától is. Mosakodni kezdett, fel-
felszisszenve, meg-megugorva, valahányszor érintkezésbe került a
hideg vízzel. Egyszer csak leesett a függöny.
Norreen és Varena halkan felnevetett. Hammen elvörösödött dühében
és szégyenében, a nők pedig egyre hangosabban kacagtak.
− Bezzeg bizonyos hölgyek hogy visítoztak, hogy forduljak el, az én
szépségemmel meg nem győznek betelni! – csattant fel haragosan,
mikor végzett és Varena kuncogva odahajított neki egy törülközőt.
Sebesen magára kapkodta az előkészített ruhákat. Szerfelett
kényelmetlenül érezte magát, ahogy a friss ruha a tisztára súrolt bőréhez
dörzsölődött.
A nők Garth felé fordította a figyelmüket. Megszárogatták és száraz
ruhát adtak rá.
− Érdeklődsz iránta? − kérdezte Varena Norreenra pillantva.
 − Nagyszerű harcos. Bár annak idején nem ismertem el, végül is ő
mentett meg, amikor le akartak szúrni hátulról. Az adósa vagyok.
− Nem így gondoltam.
Norreen Garthra nézett.
− Nem a klánom tagja.
− Nem is ezt kérdeztem.
− Téged viszont biztosan érdekel − vetette közbe Hammen,
egyenesen Varenára szegezve a tekintetét.
− Ha arra gondolsz, ami történt köztünk, annak semmi jelentősége −
vont vállat Varena és Hammen felvihogott.
− Hej, micsoda pazar élet! Két nő öltözteti vetélkedve egymással, az
egyik már hált vele, a másiknak meg ez a leghőbb vágya. Micsoda élet!
Norreen lesújtó pillantást vetett Hammenre.
− A legkevésbé sem érdekel, hogy mit csináltak egymással.
− Igazad van. Mindenben, amit csak mondasz − vigyorodott el
gúnyosan Hammen.
Varena áthatóan Norreenra nézett. A benáli lassan elpirult.
− Amint kivittük innen, törlesztettem az adósságomat – emelte föl a
hangját. − Aztán a tiéd lehet, ha úgyis téged akar!
− Mondtam, hogy nem érdekel.
Hammen remekül szórakozott.
− Miért nem rendeztek árverést rá? − javasolta.
− Pofa be! − mordultak rá egyszerre.
A fejük fölötti rostély felől távoli moraj hallatszott és hömpölygött
egyre közelebb. Rohanó léptek dübörögtek, kiáltások harsantak, végül a
számszeríjak pendüléseit is jól ki lehetett venni a zsivajban.
Végül hangos csaholás és mély morgás hangja hatolt le hozzájuk.
− Vérebek − suttogta Norreen.
− A kutyák jeleznek! Itt lent van valami! − kiáltotta egy hang.
− Akkor húzd fel a rostélyt!
Norreen a kardjáért nyúlt.
− Be van ágyazva a kőbe és túl keskeny ahhoz, hogy
keresztülpréselődjünk rajta.
− Akkor keress egy másik utat lefelé! Odalent vannak!
Varena Garth fölé hajolt, kezét a halántékára helyezte és súgott
valamit a fülébe.
 Garth megmoccant, gyengén felnyögött. A nő tovább suttogta a
ráolvasást.
Garth hirtelen megpróbált felülni. Varena gyorsan a szájára
tapasztotta a kezét.
− Odalent vannak, odalent vannak!
Garth vadul körülnézett, de Varena szilárdan a száján tartotta a kezét.
Aztán hirtelen fölé hajolt, elvette a kezét és megcsókolta.
Hammen, minden rettegése ellenére csak a legnagyobb erőfeszítéssel
tudta visszafojtani a kuncogását, mikor észlelte a harag villanását
Norreen arcán.
A rémület elült Garth szemében. Varena felegyenesedett, magához
húzta az egyik viaszosvászon csomagot, és elővette belőle Garth
tarsolyát.
− Hol vagyok? − suttogta rekedten Garth, miközben odafönt egyre
hangosabban ordítoztak.
− Kihoztunk a tömlöcből − suttogta Norreen és mellé térdelt.
– Hogy?
− Hammen tervelte ki.
Garth Hammenre nézett, aki Norreen mögött kuporgott. Az öreg nem
szólt egy szót sem, a szemében mélységes aggodalom tükröződött.
Garth kinyújtotta a kezét és könnyedén megérintette a vállát.
Hammen lehajtotta a fejét.
Garth aztán szótlanul Varenára és Norreenra nézett és egy bólintással
mondott köszönetet
− Nos, megtörtént a boldog találkozás. Azt ajánlanám, most
igyekezzünk kifele − suttogta Hammen és megpróbálta leplezni
meghatott szipogását.
Elsurrant Garth mellett, elindult az alagútban. Norreen talpra
támogatta Garthot, készen arra, hogy elkapja, ha összeesne.
− Jól vagyok − súgta Garth, elhárítva a lány segítő kezét és követte
Hamment, meggörnyedve az alacsony boltozat alatt.
Végigosontak az alagúton, maguk mögött hagytak egy elágazást, ami
távoli kiáltásoktól és kutyaugatástól visszhangzott. Hammen befordult
egy másik alagútba, aztán még egyszer jobbra tért és végül megállt.
− Ez a forduló − suttogta Varenának.
A harcos figyelmesen hallgatta Hammen magyarázatát.
 − Ez a járat a pénzváltók utcája mögött bukkan a felszínre, egy üres
telken. A pénzváltók azonban a legutóbbi tűzvész után másik utcába
költöztek, úgyhogy ezt már nem használják. Mássz át a falon, tarts
egyenesen keletnek és éppen a Házad mögé lyukadsz ki.
Varena szó nélkül elindult. Hirtelen megtorpant és visszanézett.
− Garth!
− Igen?
− Menj el a városból. Add fel. Nem tudom, mi vezérel és nem is
akarom tudni. De ha maradsz és úgy hozza a sors, hogy harcolnunk kell
egymás ellen, nem fogom visszatartani magam. Nem engedi a sessan-
om.
Garth mosolygott.
− Benáli! − emelte fel kissé ingerülten a hangját Varena. − Most már
a tiéd. Vidd el!
− Nem fogadok el ajándékot egy Narancssárga hanin-tól! − csattant
fel dühösen Norreen.
Varena felnevetett és eltűnt az alagútban.
A hátuk mögött közeledett a vérebek csaholása.
− Menjünk − mondta Hammen és egy keskeny oldaljáratba
irányította társait. Olyan alacsony volt, hogy négykézláb kellett
kúszniuk, amíg Hammen végre megállt és felmutatott. Keskeny akna
nyílt fölfelé, a végén egy rostéllyal. Hammen felállt, az akna oldalához
feszítve magát felmászott és a vállával félretaszította a rostélyt.
Óvatosan kikapaszkodott és lekuporodva körülnézett. A romos
udvart, ahová jutottak, régi tűvészt idéző kormos kövek borították, nagy
részüket belepte az elburjánzott vadszőlő bozótja. A düledező fal
túloldaláról elszabadult zűrzavar lármája hallatszott és lelkesült
kiáltások.
− Félszemű, Félszemű!
Hammen intett a társainak hogy követhetik. Előbb Garth bukkant elő,
aztán Norreen. Abban a pillanatban hangos ugatás harsant az aknából,
melyet bosszús ordítások követtek.
− Odakint vannak!
Garth visszaillesztette a rostélyt a lyukra, Norreen egy nehéz követ
gördített rá.
− A fenébe, tisztítsátok meg a rácsot!
 Hammen a megfeketedett falban nyíló keskeny hasadék felé intett,
ami a sikátorba vezetett. Garth és Norreen elindultak, de Hammen
kárörvendező nevetése hallatán csodálkozva megfordultak.
Az öreg a rostély fölött állva könnyített magán, gondosan ügyelve,
hogy beletaláljon a kőnehezék mellett nyíló résekbe. Veszett
káromkodás harsant a lába alatt.
− Megfogadtam, hogy visszaadom! – jelentette ki kegyetlenül és
elégedett mosollyal követte két barátját a sikátorba. Mielőtt kiléptek
volna az utcára, Garth az arca elé húzta a köpenyét.
− Az ott a városból kivezető út − mutatta Hammen. Körülöttük
felajzva hullámzott a nép.
− Maradok − szögezte le Garth.
− A fenébe! − toppantott elkeseredetten Norreen.
Garth rápillantott és a lány felhagyott a tiltakozással.
− Rendben, megoldjuk azt is − vont vállat Hammen. − A sarkon túl
áll a Bolk Ház.
Garth szélesen elmosolyodott.
− Honnan tudtad, hogy ide kell jönnünk? − kérdezte.
− Volt egy ilyen érzésem.
Utat törtek maguknak a tömegben. Népes csoportok igyekeztek a
zendülés helyszíne felé, a Plazára, mások éppen onnan inaltak el.
A Barnák Házának oldalához érve oldalvást folytatták útjukat a fal
mentén a Plazáig.
Forrongott a tér, emberek tízezrei üvöltöttek, kacagtak és
gúnyolódtak, félresöpörve egy szakasz katonát. Százak és ezrek
csatlakoztak hozzájuk, csúfondárosan bíztatva az őrjáratokat, mintha
látnák a Félszeműt. Hol a Plaza egyik végén, hol a másikon harsant a
kiáltás:
− Itt van! Nem, amott! Ott menekül!
Katonák és harcosok vergődtek a csődületbe ékelődve és az emberek,
boldogan kihasználva az alkalmat, megdobálták őket válogatás nélkül
mindenfélével, ami csak a kezük ügyébe került.
A Plaza egyes körzeteiben nyílt harcok robbantak ki. A Nagymester
palotáját körülvevő katonák tömör fala lassan nyomult előre,
visszaszorítva a tömeget.
 Garth a Bolk Ház területét jelölő barna kövezetig küzdötte magát.
Harcosok álltak a félkör peremén, hogy távol tartsák a sokaságot
megszentelt földjüktől. De a hangulat nem fenyegetett ostrommal,
inkább ünnepi volt, a nép legfeljebb csipkelődő megjegyzésekkel illette
a harcosokat, akik elnézően vigyorogtak és nyilvánvalóan élvezték a
Nagymester újabb megszégyenülését.
Garth körülnézett. Végre megpillantotta, akit keresett, megkerülte a
harcosok sorfalát és a magasra tornyosuló, tagbaszakadt alak elé lépett.
− Naru − szólította meg.
Hammen kétségbeesetten felhördült és hátrálni kezdett.
− Ezért mentettelek meg?! − nyöszörögte.
− Naru! − Garth hangja ezúttal parancsolóan harsant.
Az óriás lenézett Garthra. Arcára lassanként kiült a felismerés
döbbenete, váltakozva azzal a tétova ámuldozással, mintha egyszerűen
képtelen volna hinni a szemének. Tanácstalanul elnézett Garth mellett,
mintha azon csodálkozna, miként termett előtte, aztán ismét rámeredt.
Ez alkalommal a gyilkos düh kifejezése váltotta fel az ártatlan
elképedést.
Garth a tarsolyába túrt, előhúzott egy csomagot és a magasba tartotta.
− Harcos, ez a te tarsolyod. Valami koldus becstelenül ellopta tőled.
Én visszaszereztem és megpróbáltam visszajuttatni. Még a
Nagymesterrel is meg kellett küzdenem, hogy biztonságban
megőrizzem.
Naru zavarodottan bámult rá. Bátortalanul kinyújtotta a kezét.
Elvette a csomagot és kinyitotta. Hammen feszülten figyelte, aztán
meglepődve észlelte, hogy az óriás szemében a leggyermekibb öröm
csillan meg.
Naru felcsatolta tarsolyát, és Hammen aggódva várta, mikor robban
ki a harc. Ám Naru hirtelen táncra perdült, viháncolt, mint a
megszállott.
− A varázslataim, a varázslataim! Meglettek a varázslataim!
Garth csendben várakozott. Körülötte több bámészkodó is felfigyelt a
tarsoly átadásának nem mindennapos eseményére és egyszerre
felismerték.
− Félszemű! Itt a Félszemű!
 Nem egészen tíz ölnyi távolságra tőle egy csapat katona gázolt a
tömegben.
Meghallván a kiáltást néhányan elbizonytalanodva megfordultak, ám
a parancsnokuk, átkozva a népet, mérgesen visszaparancsolta őket az
ellenkező irányba és folytatták útjukat.
Naru Garthra bámult. Őszinte zavar tükröződött a szemében.
Garth elmosolyodott és kitárta a kezét tenyérrel lefelé, a megbékélés
jeleként.
− Csatlakozhatnék ehhez a Házhoz, hogy az oldaladon harcolhassak,
Naru?
Naru csendben állt egy percig, láthatóan keservesen birkózva attól a
hihetetlenül összetett kérdéskörrel, amivel meg kellett birkóznia. A
Házára emelte a tekintetét, majd ismét szemügyre vette Garthot.
− Tréfás fickó vagy. Gyere.
Félreállt, és lapátszerű mancsával beljebb penderítette Garthot, a
barna kövezetre.
Hammen elképedten leste, ahogy Naru súlyosan csapkodja Garth
vállát, miközben sugárzik a büszkeségtől, mintha legalábbis
személyesen ő maga mentette volna meg. A tömeget magával ragadta a
jelenet érzelgőssége és ujjongott a boldogságtól. Hammen Norreenra
pillantott.
− Azt hiszem, azzal az átkozott bolonddal kell tartanom.
− Vigyázz rá, Hammen.
− Gyere velünk. A fenébe is, te lány! A Házak mindig fogadnak fel
katonákat. Túl veszélyes idekint mutatkoznod.
Norreen megrázta a fejét.
− Vigyázz rá.
A benáli lassú léptekkel elindult.
− Norreen! Hát nem tudod, hogy vágyik rád?
− Ezt meséld Varenának. − mondta bánatos mosollyal Norreen,
megfordult és nyoma veszett a sokadalomban.
 10. fejezet
Uriah a félelemtől reszketve hevert a kihallgatási csarnok padlóján,
átkozva a sorsot, mely ilyen félresikerült teremtménynek alkotta meg.
Ó, jól kiismerte már az örökös kudarcot, amiben egész életében része
volt. Bár a mana irányításának adományával jött világra, ez az adomány
egy torz testnek jutott. Valaha azzal áltatta magát, hogy ha mesterévé
lesz a maná-nak, az áhított tiszteletben is részesülni fog, de soha nem
érkezett el az a pillanat. Volt ugyan egy időszak, egy végtelenül kurta
szakasza az életének, amikor minden jóra fordulhatott volna. De a
lehetőség, amit a Zarel ajánlott, a hatalom iránti vágya, és a kilátás,
hogy elkerülve a hosszú éveken át tartó alázatos munkálkodást, egy
csapásra előre juthat, túlságosan is csábító volt. Nem állhatott ellen a
kísértésnek, hogy harcosok kapitányává lehet, ahelyett, hogy az
alacsony rangú harcosok egyike maradjon, akit soha nem értenek meg a
többiek.
Tudta, hogy a háta mögött alattomosnak mondják, kígyónak, a
Nagymester talpnyalójának. Uriah egyszerűen a túlélés esélyének
tekintette. Biztos volt benne, hogy a harcosok kapitányaként olyanoknak
is parancsolhat, akik az övénél nagyobb erők fölött rendelkeznek. Zarel
egyetlen ok miatt emelte fel éppen őt: mert a markában tarthatta. Ezért
Uriah kénytelen volt egykedvűen viselni bármilyen megaláztatást, ami
ellen mások már rég fellázadtak volna. Úgyis egyetlen, folyamatos
megszégyenülés volt az élete, amióta csak megszületett.
A teremben halálos csend honolt, a katonák sorfala, a titkárok
csapata és az udvari léhűtők sokasága dermedten állt a helyén. Zarel
ismét megütötte Uriah-t.
− Számítanod kellett volna rá! Egy pillanatra sem jutott az eszedbe,
hogy kiszabadíthatják a csatornán keresztül?
 − Nagyuram, évekkel ezelőtt berácsoztuk a csatorna kapuját és
teleraktuk csapdákkal. Biztos voltam benne, hogy arrafelé megkísérelni
is lehetetlen.
− Hát nem volt az, te varangy!
A törpe nem válaszolt, csak fájdalmasan felnyögött, mert Zarel
belerúgott, mielőtt a hírnökhöz fordult volna, aki éppen most ért vissza
a Bolk Házból és térden állva várakozott.
− Küldött választ Kirlen?
A páncélba öltözött katonalány lehajtotta a fejét és hallgatott.
− A fenébe is, beszélj már!
Úgy látszott, Zarel ütésre lendíti a kezét, de a futár higgadtan a
szemébe nézett. A Nagymester elbizonytalanodott, aztán vadul megint
Uriah-ba rúgott.
− Mondott valamit egyáltalán?
− Uram, a Rendfőnök asszony azt javasolta, hogy hajts végre
magadon egy bizonyos szexuális akciót, ami azonban meglátásom
szerint fizikailag kivihetetlen − felelte színtelen hangon a katona.
Zarel a katonára nézett, érzékelte a nő hangjában bujkáló
ellenségességet.
− Folytasd.
− Kijelentette, hogy a Félszemű hivatalosan a Bolk Ház kötelékébe
lépett, és mint ilyennek, biztosítja számára a rend tagjainak járó minden
jogot és a teljeskörű védelmet.
− Elmehetsz.
A katona felállt, mélyen meghajolt és kivonult a teremből. Zarel
némán nézett utána és ráébredt, hogy csaknem kiköszörülhetetlen
csorbát szenvedett a tekintélye. Először is, a tömeg most eltökélten a
Félszemű oldalára állt, a hősük lett, akit imádhatnak, akiről úgy
érezhetik, hogy közülük való és őket képviseli. Még aggasztóbb, hogy
most mára saját házanépére is kénytelen gyanakodni. Valaki
megolajozta a csatornarács zárját és ki más tehette volna, mint a palota
egyik lakója? Igaz, kivégeztette a börtönőröket súlyos mulasztásuk
miatt, ám ez a tény indokolatlan mértékben felzaklatta a katonáit. A
harcosai is egyre inkább nyugtalankodtak. Bár százakat öltek meg a
lázongó csőcselékből, Zarel határozottan érzékelte a harcosai
feldúltságát, különösen az alacsonyabb rangúakét, akik közül többen is
életüket vesztették a zavargás leverése során.
És holnap kezdődik a Fesztivál. Félmillióan gyűlnek össze az
Arénában. Elég egy szikra és bekövetkezik a robbanás. Valami adomány
talán lecsendesítené a tömeget, és visszatérítené őket uruk és
parancsolójuk oldalára. Bár mélyen felháborította a felismerés, tudta,
ezúttal mélyen a kincsei közé kell markolnia, ha meg akarja vásárolni a
nép jóindulatát.
− Küldd be a hajítógépes különítmény kapitányát. Eszembe jutott
valami, ami szórakoztató lehet a Fesztiválon − adta ki a parancsot.
− A hajítógépesek kapitányát?
− Csináld, amit parancsoltam!
Zarel elfordult és Uriah egy pillanatra hitetlenkedve, arra gondolt,
hogy megmenekül.
− Uriah, van esélyünk elkapni a Félszeműt még a Fesztivál kezdete
előtt?
A törpe felnézett és térdre emelkedett.
− Attól tartok, nem, uram.
− Miért nem?
− Jimak, Varnel és Tulan megvesztegethetők. Kirlen nem. Egyetlen
dologra áhítozik, nevezetesen a te hatalmadra, hogy e hatalom által
rátérhessen a Vándorsághoz vezető ösvényre. Semmit nem ajánlhatsz fel
neki, amivel beérné, kivéve a trónt. És most a Félszeműben meglátta a
lehetőséget, hogy ellened uszítsa a tömeget.
Zarel lenézett Uriah-ra, szája kegyetlen mosolyra húzódott.
− Uriah, néha arra kell gondolnom, hogy túlságosan okos vagy.
− Csak a te szolgálatodban, nagyuram.
− Miért?
Uriah tétovázott.
− Te vagy az én uram.
− Nem elég!
Uriah lehajtotta a fejét.
− Mert a többiek soha nem fogadnának maguk közé.
Zarel hidegen nevetett.
 − A Türkizkékek árulója, az egyetlen, aki eljuttatott hozzám minden
lényeges hírt, amíg viselte a színüket, és végezetül, aki kaput nyitott a
Tűz Éjjelén.
Zarel mosolyogva nyugtatta a tekintetét Uriah-n, aki egyre
kényelmetlenebbül érezte magát.
− Kicsoda ez a Félszemű? − kérdezte tűnődve Zarel, mintha csak
saját magának tette volna fel a kérdést.
Uriah felnézett rá és nem szólt semmit.
− Éveken át viselted a színüket, nem emlékszel rá?
− Nem, Mester − válaszolta halkan Uriah.
− Kifelé innen!
Uriah kisurrant, hajszálnyival elkerülve a felé irányuló rúgást.
Miközben behajtotta maga mögött az ajtót, visszanézett Zarelre.
Hogy ki ő, kérdezte a Nagymester. Uriah diadalmasan elmosolyodott
és elbicegett ápolni testének és a lelkének újabb sebeit.

− Szavamra, jó tréfát csináltál!

Garth bágyadtan mosolygott, szeme le-lecsukódott. Naru még egy
italt töltött mindkettőjüknek. Az óriás tekintete az asztal túloldalára
tévedt, ahol Hammen feküdt elnyúlva az ebédlő padlóján, és felnevetett.
− Az öregember gyenge és rossz szaga van − Naru bömbölve
kacagott.
Garth kóválygó fejjel megkísérelte lelkiismeretesen a gondjaiba
venni a poharát, azon keseregve, miért nincs a birtokában ama ritka
varázslatok egyike, melyek egy csapásra kigyógyítanak a legsúlyosabb
ittasságból is.
− De az aljas trükk volt, ahogy Naruval játszottál. − Az óriás
elkomorulva belebámult a poharába és megcsóválta a fejét.
− Bocsáss meg, de hadd emlékeztesselek rá, hogy akkor még
harcoltunk.
Naru Garthra nézett, szeme egy pillanatra keskenyre szűkült, mintha
nem tudná eldönteni, a Félszemű most a barátja vagy sem. Végül
elernyedtek a vonásai.
− Legyőzted a Nagymestert és visszaadtad a varázslataimat. A
barátom vagy!
 Garth fáradtan bólintott, minthogy ezt a tárgyalást már többször is
végigcsinálták és lezárták az elmúlt néhány órában. Naru újabb italt
töltött. Szomorúan Garthra pillantott, amikor rájött, hogy az új barátja
nem tart vele.
− Nagyon rosszul esne, megverni téged a Fesztiválon.
− Egyetértek.
− Naru hallotta, hogy a Nagymester kijelentette, az utolsó
fordulókban halálig tartanak a harcok.
Garth nehézkesen felkapta a fejét és az óriásra pillantott.
− Hol hallottad?
− Ó, Narunak vannak barátai. A Nagymester egyre több ilyen
mérkőzést akar, hogy boldoggá tegye a népet.
− Miért nem tiltakoztok?
− Nem lehet. A Nagymester az Aréna Nagymestere. Az Arénában
nem lehet neki nemet mondani.
− És mit szólnak a Házak Rendfőnökei?
− Ó, abból sok pénzt nyernek, többet, mint a szerződésekből, így ők
is boldogok. − Naru kuncogott. − Mindenki boldog és akkor én is
boldog vagyok. Meg aztán Naru igazán szereti törni a csontokat. És
nagyon szeret sok varázslatot nyerni az elesettektől, még ha a
Nagymester részesedik is belőlük.
Az óriás Garthra emelte könnyes tekintetét és felsóhajtott.
− Szörnyen rosszul fogom érezni magam, amikor össze kell törnöm a
csontjaidat. Azt hiszem, kedvellek téged.
Naru felemelte a kupáját, hogy újabb végeérhetetlennek látszó
korttyal pecsételje meg szavait, de a mozdulat elakadt és az óriás
hátrahanyatlott a székével együtt. Hatalmasat döndült a padlón és
kisvártatva felhangzott békés hortyogása.
− Félszemű.
Garth meglepődve fordult hátra. Kirlen, Bolk Házának Rendfőnöke
állt az ajtóban. Az asszony meggörnyedt a kor súlya alatt, haja seszínű
átmenetet képzett a fehér és a fakósárga között, ráncos bőre lazán lógott
az arcáról, és olyan benyomást keltett, minta a csontok már nem
lennének képesek hatékonyan megtámasztani a testét. Köpenye lógott
sovány alakján, mintha egy csontvázat burkolna, melyet csak a ruha tart
össze, és a bot tart egyenesen, melyre bütykös kezével támaszkodott.
 Garth megfontoltan talpra állt. Kirlen intett neki, hogy kövesse.
Garth Hammenre pillantott, aki Naru oldalán aludt, és belátta, semmi
remény a felébresztésére. Óvatosan lépegetve, hogy el ne essen, Garth
Kirlen nyomába indult. A Rendfőnök végigcsoszogott az előcsarnokon
és befordult a magánlakosztályába. A kandallóban bömböltek a lángok.
Kirlen egyenesen a tűzhöz ment, kitárta a kezét fázósan dörzsölgetve
őket. Garth körülnézett a gyéren bútorozott szobában. Szinte szerzetesi
cellának látszott. A kandallón kívül egy priccs és egy íróasztal állt
benne, az asztalt elborították a kézirattekercsek és az egymásra
tornyozott könyvek. A falak mentén könyvespolcok sorakoztak,
roskadásig rakva foszladozó kötésű kódexekkel. A szobát áporodott,
ősiségét és valami megfoghatatlan veszélyt sugalló illat ülte meg.
− Naru rettenetesen unalmas tud lenni, különösen, amikor iszik −
mondta halkan Kirlen.
− Ó, meglátásom szerint Naru meglehetősen érdekfeszítő jelenség.
− Egy idióta. Úgy ki lehet fordítani, mint azt a közmondásos zsebet,
és nem lesz benne sem több, sem kevesebb tartalom. Ennek ellenére
figyelemre méltó könnyedséggel irányítja a manát. Hamarosan eljön a
nap, amikor megölik – jósolta közönyösen.
Kirlen Garthra nézett és elmosolyodott, felfedve a szájában sorakozó
elfeketedett fogcsonkokat.
− Visszataszítónak találsz, igaz?
− Dehogy, asszonyom!
− Akkor is ilyen határozottan válaszolnál, ha arra kérlek, hogy oszd
meg velem az ágyamat? − érdeklődött a keskeny priccsre mutatva és
felvihogott.
Garth nem válaszolt.
− Nem, hát persze, hogy nem. A benáli cafka és Fentesk-házi Varena,
a koromfekete és a vörös sörényükkel… Biztosan nem kéretted magad.
Elfordult egy pillanatra, és Garth csaknem megszánta, mikor
észrevette a mélységes bánat villanását a matróna szemében.
− Ha oly hatalmas erőknek parancsolsz, mint azt joggal vélem, miért
nem fiatalítod meg magad? − kérdezte Garth.
Kirlen felnevetett, eszelős vihogása fájdalmas sóhajba fúlt,
− És akkor bizonyára megkaphatnálak, arra gondolsz?
− Nem ez iránt érdeklődtem, asszonyom − mondta mereven Garth.
 − Van fogalmad arról, mennyi idős vagyok?
− Hallottam bizonyos szóbeszédeket, asszonyom.
− Már évszázadok óta nem számolom a megfiatalodásokat. Nem
számolom a varázslatokat, a bűvös italokat, az amuletteket, amiket sötét
oltárokon égettem el. Minden alkalommal megújhodtam, valahányszor
ifjú lettem ismét, de belül, legbelül mindenki csak egyszer lehet fiatal.
Az ifjúság maga az ártatlanság belül ugyanúgy, mint kívül. Nem számít,
milyen varázslatokat használok, az az ártatlanság mindannyiunknak
csak egyetlen egyszer adatik meg az életben, bármilyen hosszú legyen is
az az élet. Akárhányszor fordítod meg a homokórát, soha nem leszel
teljes egészében az, ami voltál, elvesztesz egy napot, egy hetet, egy
hónapot. Ezen a síkon vannak bizonyos határai az erőknek és én már
hosszú idővel ezelőtt eljutottam odáig. Igaz, élhetek tovább, akár még
évszázadokig, de senki, csak a Vándor adhatja vissza a szépségemet és a
szenvedélyemet. − Egy pillanatra a lobogó lángokba meredt. − Vagy ha
magam is Vándorrá leszek.
− De ő maga soha nem fogja megadni neked és minden eszközzel
meggátolná, hogy hozzá hasonló legyél.
Kirlen szeme jeges dühvel égett.
− Volt idő, réges-régen, már épp hogy csak emlékszem rá, amikor
Kuthuman, a Vándor a szeretőm volt. Rajongott a szépségemért,
folyvást bizonygatta örökké tartó hűségét… − Megrázkódott és a tűzbe
köpött. − Aztán, ahogy öregedtem és apránként elkoptam, elfordult
tőlem. Mindent elfelejtett, ami összekötött minket, és csak az egyéni
céljai tudták felkorbácsolni a szenvedélyét. Áthatolni a síkokat
elválasztó fátylon, semmi másra nem vágyott.
− És megígérte, hogy téged is magával visz.
− Honnan tudsz erről? − csattant fel Kirlen.
− Hallottam bizonyos híreket.
A Rendfőnök indulatos mozdulatot tett.
− Ki? Ki beszélt ezekről a dolgokról?
− A Nagymester terjesztette az ügynökei útján − válaszolta
nyugodtan Garth.
− Legyen átkozott mindörökké! − Botjával beledöfött a tűzbe, lángok
szikrázó örvénye csapott fel a kéménybe.
 − Vagyis a diadala pillanatában megfeledkezett rólad és az ígéretéről.
Így történt, asszonyom?
Az öregasszony szánalmasan emelte Garthra a tekintetét, mintha
kiszolgáltatta volna magát ennek az ismeretlennek, szavakba öntve a
szíve megaláztatását.
− Segítettem neki, tudd meg, hosszú esztendők számolatlan során át
a segítségére voltam. − A könyvszekrényekre mutatott és a poros
tekercsek kupacaira. − Én voltam az, csakis én, aki rábukkant az
ösvényre, aki megtanulta a varázslatokat és a ráolvasásokat, hidat verni
a létsíkok között.
− Megbocsáss asszonyom, akkor miért nem mentél magad?
− A mana. Ezen a síkon egyedül a mana adja az erőt a mágia
irányítására. A maná-nak van hatalma kaput nyitni más tartományokba,
ha valaki már ismeri a rejtett utat. Én ismertem azt az ösvényt, de ő
irányította a manát. Kihasznált. Engem is elárult a Tűz Éjszakáján.
− A Tűz Éjszakája?
– Amikor Zarel lerohanta a Türkizkékek Házát, meggyilkolta a
Rendfőnöküket és ellopta a mana kincsüket. Az is árulás volt.
Garth nem szólt, vonásai rezzenéstelenek maradtak.
− Ez téged is közelről érint, igaz?
− Hallottam a történetet − felelte közömbösen Garth.
Kirlen elmosolyodott.
− Igen, abban is a segítségére voltam. Én sem tiltakoztam, nem
álltam ki a Türkizkékek oldalán, mert azt vártam, hogy cserébe előttem
is kinyílik a világok kapuja. A következő nap reggelén pedig elment, és
Zarel lett az új Nagymester.
− Miért árult el téged?
Kirlen hidegen felnevetett.
− Miért ne? Az átjáró a határtalanságba már nyitva állt. És már
megszerezhetett bármit, amiről csak álmodott. E pillanatban is vonul
valahol a mindenségben, hódítva, rabolva, mulatva. Mi szüksége volna
egy aszott vénségre, akit szeretett egykor, amikor mindketten fiatalok
voltunk. Bárkit megkaphat, a szerelem szenvedélye csak akadály lehet
diadalmas útjában. − Ismét a tűzbe bámult. − Hosszú idővel ezelőtt
megtanultam mindezt, Félszemű.
 Végigbicegett a szobán és Garth mellé állt, olyan szorosan, hogy
áporodott lehellete megcsapta Garthot.
− Ez a szerelem végső arca − sziszegte. − Ez a végső arca a
hűségnek, a becsületnek, a dicsőségnek, a bosszúnak, mindennek, ami
élő − mondta és keserűen kacagva mutatta megereszkedett izmait,
petyhüdt ráncait, fakó haját, fogatlan száját.
− Akkor miért fogtad mégis a pártomat? − kérdezte suttogva Garth.
Kirlen hátralépett és őszinte elégedettség lopózott a hangjába.
− Mert megaláztad Zarelt. És most reszket. Retteg a hatalmáért és az
életéért. Nos, ezért köszönettel tartozom.
Garth mélyen meghajolt, azon iparkodva, hogy sikerüljön
megtartania az egyensúlyát. Érezte, pillanatnyilag ez a legtöbb, amire
képes.
− Az Oor-tael Házból való vagy, igaz?
Garth felemelte a fejét. Érzékelte az erő áramlását Kirlen körül,
fényujjak tapogatóztak felé. Igyekezett eljutni a legteljesebb belső béke
állapotába, mikor Kirlen elérte.
Érezte gondolatai közé hatolni az öregasszony átható tekintetét és
megdöbbent az erejétől, ami vetekedett a Nagymesterével. Aztán
érzékelte a fellángoló dühöt, mikor lassulni kezdett az akarat behatolása,
majd távol a lényegtől megtorpanni kényszerült.
− Erős vagy, Félszemű.
Garth nem válaszolt, nem mert lazítani.
− Azt hiszem, elég erős vagy hozzá, hogy ha harcolnánk, akár
árthatnál is nekem.
Továbbra is hallgatott. Kirlen szelleme ugyan visszavonult, de
Garthnak még meg kellett küzdenie a kimerültségével és az ittasságával.
Rájött, hogy Naru elháríthatatlan vendéglátására Kirlen rendelkezésére
került sor, hogy ne legyen módja pihenni és hogy az ital megtörje az
összpontosítását.
Garth elmosolyodott.
– Hasznodra lehetek – jelentette ki magabiztosan.
− Hacsak meg nem öllek.
− Tudod jól, hogy a tömeg mögöttem áll. A Nagymester hatalma a
manán nyugszik, amit irányít, de legalább ugyanilyen erőt képvisel
annak a félmillió embernek az összessége is, akik holnap megtöltik
Arénát. Én a Házadhoz tartozom és a mögöttem álló félmillió ereje
visszaverődik rád.
Kirlen fáradtan mosolygott, ajka megremegett.
− És ha mégis Türkizkék vagy? Magam soroltam el az imént az
okokat, amik bosszúra sarkallhatnak.
− Ha ez lenne a szándékom, akár most is meg tudnám tenni. − A
könyvszekrények felé intett.
Döbbent kiáltás szakadt ki Kirlenből és látható döbbenettel kezdte
felemelni a kezét.
− De bolond lennék elégetni őket azért, hogy itt és most harcoljunk −
tette hozzá Garth.
Kirlen idegesen pillantott a könyveire, aztán ismét Garthra.
− A könyveidben rejtőzik a tudásod − folytatta Garth. – De az
ösvényedet elállja a Nagymester, mert ő halmozza fel a manát, és
gyanítom, hamarosan elegendő lesz a birtokában ahhoz, hogy
megpróbáljon átjutni a fátylon. Öld meg, és te következel a trónon.
Akkor magadhoz veheted mindazt, amit a pincéiben őriz. Ez a
következő lépés. Tedd meg! A Vándort nem érdekli, ki uralkodik itt,
csak legyen hűséges hozzá és szolgálja az igényeit.
− De tudja, mi a végső vágyam.
− Azt hiszed, nem tudja, hogy Zarel ugyanerre törekszik? Végső
soron nem erre vágyunk mindannyian?
Kirlen várt.
− Hatalom, halhatatlanság és örök ifjúság, mindaz, ami csak elérhető
egy Vándor számára. Öld meg Zarelt a Fesztivál végén, és nyersz egy
évet, hogy előkészülj, mielőtt a Vándor ismét visszatér. Ki merem
jelenteni, hogy az az egy év elegendő lesz a szükséges mana
összegyűjtésére.
− Hogyan?
− Ahogy Zarel is megtette a Mesteréért.
Kirlen szeme sötéten villant.
− Vagyis ne csak Zarelt öljem meg, hanem valamelyik Ház
Rendfőnökét is.
Garth mosolygott, de nem válaszolt.
− Miért akarsz segíteni nekem? − tudakolta Kirlen.
 − Hátha megajándékozol egy félszeműt a halhatatlansággal, amikor
itt az idő.
− Hátha nem lesz szükségem egy sebhelyes arcra, amikor itt az idő.
− Meglátjuk. A legrosszabb esetben is előbbre jutok, mondjuk, mint
az egyik Ház Rendfőnöke. Vagy éppen az Aréna Nagymestere.
Kirlen őszintén kacagott.
− Bosszú és hatalom. Azt hiszem, tulajdonképpen kedvellek téged,
Félszemű.
Elfordult és belemeredt a tűzbe.
− Semmi újat nem tudsz nyújtani. Ha ez minden, amit kínálsz, akkor
nem tudlak használni.
− Tudok segíteni. Hatással vagyok a tömegre és ez könnyen a
Nagymester halálát okozhatja.
Kirlen mosolygott.
− Tegyük fel, hogy megnyered a tornát. Akkor el kell menned, mint a
Vándor szolgája más tartományokban.
− És valóban győzni akarok?
− Minden harcos győzni akar.
− Tegyél így te is, és megnyílik az út.
Kirlen hidegen felnevetett.
− Én a saját jogomon megyek, nem mint szolga − mondta végül
halkan.
− Ha nyerek, learatom a dicsőséget. De még közben is feléd tudom
hajlítani a tömeget. Mert ez a lényege a kérdésnek. A mana ereje
hatalmas, de ha félmillióan fordulnak ellene, felülkerekedhetnek a
Nagymesteren is. A maga oldalán tudni a tömeget felér száz és száz
harcos erejével. És ha nem én leszek a győztes, akkor itt maradok
szolgálni téged.
− Hát persze hogy itt maradsz − bólintott Kirlen kifürkészhetetlen
mosollyal.

− Mester.
Garth többszöri próbálkozás után kinyitotta a szemét. Több
másodpercbe is beletelt, míg rájött, hogy a szoba valójában nem forog
körülötte. A fölé hajoló Hammen látványa aztán határozott célt szabott
csapongó gondolatainak, különösen, amikor megcsapta az öreg
lélegzete. Kimászott az ágyból és félig futva, félig kúszva a
mellékhelyiségbe rohant, Hammen kárörvendő nevetése kíséretében a
lyuk fölé térdelt és felajánlotta utolsó étkezését a mértéktelen italozás
istenének.
Szitkozódva, köpködve imbolygott vissza a szobába.
− Kikészítettem egy váltás ruhát, ó, magasztos Mesterem − közölte
Hammen. − Hadd javasoljam továbbá teljes tisztelettel a rajtad lévő
öltözék elégetését.
− Fogd be.
− Ezt szeretem benne. − Hammen nagyot sóhajtva a mennyezet felé
fordította a tekintetét. – A túláradó háláját.
Garth gyanakodva figyelte.
− Hogyhogy te nem vagy másnapos?
− Hja, fiam, ezt teszi sok-sok év tapasztalata. Mellesleg pedig voltam
olyan leleményes, hogy még előtted kidőltem. Meg kell mondanom, a jó
öreg Naru még mindig a hatásod alatt áll.
− Tényleg, Naru hogy van?
− A gőzfürdőben izzadja ki a tegnapi estét és melegen ajánlom, hogy
te is látogass oda. A Fesztivál ceremóniái délben kezdődnek, és
gondolom, addigra készen akarsz állni.
Garth levetkőzött és követte Hamment az egyik alsóbb szinten
található gőzfürdőbe. Belépett a kavargó párába. A sarokban talált egy
fapadot. Körülnézett, és a gőzpamacsok között megpillantotta Narut, aki
egy padon kinyújtózva hangosan horkolt.
Egy perc múlva megjelent Hammen egy nyaláb fűzfavesszővel.
− Tűnj el azzal a micsodával − horkant fel Garth.
− Hallgass és viselkedj úgy, mintha férfi lennél − torkolta le
Hammen és nyomban hozzálátott feladatához, amit, mint azt Garth
eleve gyanította, túlságosan is nagy lelkesedéssel végzett.
− Ez a Naru igazán nem rossz fiú − mondta Hammen az óriás felé
bólintva, mikor az felmordult álmában és az oldalára fordult. − Sokat
beszélgettünk reggel. Mármint, ha az egyáltalán beszélgetésnek
nevezhető.
– És?
− Kirlen a halálodat akarja.
 − Ezt mondta?
− Nem, de érdemes megtanulni a sorok között olvasni. Kirlen
megparancsolta, hogy igyon az asztal alá.
− Ezt már én is kitaláltam.
− És azt is elrendelte, hogy aztán hívjon ki.
− Akkor miért nem tette meg?
− Mert előbb kidőlt. Azt hiszem, az ajándékod súlyos erkölcsi
válságot okozott neki. Már elfeledkezett a rúgásról; úgysem fér az
agyába egyidőben egynél több dolog. Most éppen az köti le, hogy
visszakapta a tarsolyát.
− Nos, ha nem ő, akkor valaki más fogja megtenni.
− Évek óta Naru a legjobb harcosuk. Azt hiszem, Kirlen úgy
számított, hogy te bárki mással elbánsz, mellesleg pedig a lehető
legcsendesebben akar elintézni, megőrizve a törvényesség látszatát,
márpedig egy tisztességes, szabályszerű személyes elszámolás ellen
senkinek nem lehet kifogása. De most már megvárja a Fesztivál végét.
Garth vakkantott valamit válaszként, mire Hammen keményen a
hátára sózott a fűzfavesszőkkel.
− Még egy ilyen és kipróbálom rajtad azt a vesszőt! – fortyant fel
Garth.
− Így távozik a méreg a testből − magyarázta nyájasan Hammen. −
Semmit nem ér az egész, ha csak simogatlak vele.
− Mit nyerhet Kirlen a halálommal?
− Mikor? A Fesztivál végén? Kirobban a lázadás, a Nagymester
elveszíti a megbízhatóságát a Vándor szemében, és akkor Kirlen
félreállítja Zarelt. Az életből is.
− És mindezt Narutól tudod?
Hammen elmosolyodott.
− Nem volt nehéz rájönni. Tudod, Mester, az a véleményem, éppen
ideje, hogy elvigyen innen az ördög. Megvolt a mókád. Szembeszálltál
a Nagymesterrel, fogd a nyereményt és tűnj el.
Garth megfordult, Hammenre nézett és elmosolyodott.
− Még nem.
– A fenébe is, Garth, nincs semmi kilátásod. A Nagymester vadászik
rád és mind a négy Ház boldogan kinyújtóztatna. Add fel!
Garth egyre szélesebben mosolygott. És hallgatott.
 − Rájöttem, hol bujkál Norreen.
Garth várakozóan ránézett.
− Ez már érdekel, mi?
− Hol van?
− Reggel kiosontam és beszélgettem egypár céhtestvéremmel. Ha
tudni akarod, mi történik a városban, barátkozz tolvajokkal. Felkaroltak,
mióta a Nagymester megtörte az egyezséget és legyilkoltatta a
barátaimat. Akiket tegnap kiszabadítottunk, ugyancsak terjesztik a
hírünket. Nos, megtalálták a rejtekhelyét kint a város peremén.
Elvezetlek hozzá és aztán járjuk a magunk útját.
Garth megrázta a fejét. Felállt és megragadta Hammen csuklóját,
mielőtt az a mellkasára húzhatott volna a vesszőkkel.
− Elég. Felöltözünk.
− Nos, hamar olyan ostoba vagy, hogy maradsz, találtam neked egy
rejtekhelyet. Éppen a Nagy Plazán. − Hammen suttogóra fogta a
hangját. − Ahol a Türkizkék Ház állt egykor. A Részeg Törpék-hez
címzett kocsmától balra álló épület. Egy kupi.
− Egy micsoda?
− Bordélyház. Számtalan unokatestvérem egyike működteti a boltot.
Látásból már ismer téged. Csak menj be és felvisz a legfelső emeletre,
amit most a te használatodra tart fenn.
− Egyszemélyes használatra, bízom benne.
− Ha úgy akarod − vont vállat Hammen.
− Köszönöm. És bizonyosodj meg róla, hogy a barátaid rajta tartják a
szemüket Norreenon.
− Oda akarod vinni, ugye?
Garth elmosolyodott.
− Mondjuk.
Hammen vigyorgott és a gőzfürdő hátsó ajtaja felé mutatott. Garth
elindult. Ahogy elhaladt Naru mellett, feltűnt neki, hogy abbahagyta a
horkolást.
− Még megöli ez a forróság − mondta Garth és lehajolt, hogy
felrázza az óriást, de Hammen türelmetlenül továbblökdöste.
Az ajtó kinyílt és Garth megtorpant a fürdőmedence láttán.
 − Ez nem a kijárat! − állapította meg csodálkozva. Ám mielőtt
visszafordulhatott volna, Hammen erélyesen megtaszította a vállával és
Garth egyensúlyát vesztve a vízbe loccsant.
− A jeges fürdő nélkül kidobott idő lenne az egész – jelentette ki
Hammen hűvösen, miközben a terem visszhangzott Garth ordításától.

Még egyre átkozva magában a jeges fürdő mégoly jótékony hatását is,
Félszemű Garth beállt a Ház harcosainak alakzatába. Fokozatok szerinti
sorrendben álltak fel, fokozat fokozat után, a Bolk Ház nyolcvanhét
harcosa, hogy megjelenjenek a Nyugati Tartományok Kilencszáz-ki-
lencvennyolcadik Fesztiválján.
Szikrázott a feszültség a kihallgatási csarnokban, miközben a
harcosok, barna őzbőr ingükben, nadrágjukban és bőrköpenyükben
feszítve sorokba és oszlopokba rendeződtek az elnyert fokozatok
rendjében, az elmúlt Fesztiválokon nyert érdemrendekkel ékesítve.
Garth kissé megkésve érkezett és a négy ember széles oszlop vége felé
indult.
− Félszemű!
Garth megfordult és Narut pillantotta meg a sor elején, amint
hevesen integet, hogy álljon mellé.
− Te jó harcos vagy. Naru kísérője leszel!
Garth körülnézett, és rögtön látta, hogy ezzel a mozzanattal máris
sikerült újabb ellenségekre szert tennie a Ház magasabb fokozatú
harcosainak a körében.
Naru végignézett a harcosokon és kuncogott.
− Látjátok, ő Naru barátja!
Jónéhányan hűvösen nevettek, miközben Garth, elhaladt mellettük és
a sor elejére állt, Naru baljára, közvetlenül a Ház barna és arany
csíkozású zászlaja mögé. Fanfárok harsantak a kihallgatási csarnokban
és Garth, követte a többiek példáját, mélyen meghajolt, amint kitárultak
a Rendfőnök lakosztályába vezető ajtók, pergő dobok, zengő
cintányérok és visító dudák kíséretében.
Garth felemelte a fejét és alig tudta leplezni a meghökkenését.
Ötven katona lépett be barna bőrvértbe és sisakba bújtatva. Egy két
öl széles emelvényt hordoztak a vállukon. Az emelvényt kristály
koponyák övezték, minden koponyának rubin szeme és arany
abroncskoronája volt Az emelvény tetején hat katona vállán egy kisebb
aranyemelvény nyugodott, rajta ezüsttrón állt. Kirlen nem ült a trónon,
inkább lebegett fölötte, mintha egy láthatatlan ülőpárnán foglalna
helyet. Lábát maga alá húzta, vézna karjait egymásba fonta barna és
arany színű köpenyén, a feje fölött napellenzőként egy kurdáziai
szőnyeg úszott a levegőben. A trón lábánál aranyborítású kazettát
helyeztek el. Az arany ragyogását azonban elhomályosította a sugárzó
erő, ugyanis a Barnák Háza által a Vándornak felajánlott éves mana
ajándékot tartalmazta.
Az emelvény a főkapu felé fordult. Ismét megszólaltak a hangszerek
és a kapu kitárult. Mély mormolás, mint a forgószéltől korbácsolt óceán
dübörgése, tört be a csarnokba, mikor Kirlen megjelent a Plazán.
Mögötte a Barna katonák serege menetelt, nehéz vértezetben, felhúzott
számszeríjakkal. Aztán következtek a Ház szolgái, virágokat, tömjénes
szelencéket és aprópénzzel teli urnákat cipelve, hogy ajándékokat
hajigáljanak a tömeg közé. Garth felfigyelt Hammenre, aki a menet
közepén haladt és őszintén utálkozó arckifejezéssel egy fazék rézpénzt
tartott a kezében.
Naru egy vezényszót dörmögött és a zászlóvivő kilépett a
kihallgatási csarnokból a főfolyosóra. Bolk harcosai elindultak előre
máris peckesen kihúzva magukat, eltelve büszkeséggel és önérzettel,
hogy a harcosok rendjéhez, és Bolk harcos Házához tartoznak.
Garth Naru sarkában menetelt, igyekezvén titkolni megvetését, amit
az egész cirkusz iránt érzett. Végigmasíroztak a folyosón, ami tömjén
édes illatával telt meg, és kiléptek a déli nap lángoló fényére. Ahogy
előbukkantak a Házból, tapsvihar tört ki és Garth érezte, hogy
felgyorsul a szívverése.
A Plazát az egyik végétől a másikig ellepték az emberek. Jelen volt
az egész város, ott szorongtak a fogatok százezrei, akik a Nyugati
Tartományok távoli sarkaiból utaztak, sőt, még az Áradó Tengereken
túlról is, hogy tanúi lehessenek a tornának. Miután elült a lázongás, az
éjszaka folyamán munkások ezrei ácsolták a lelátókat, melyek a Plaza
közepére vezető felvonulási utakat szegélyezték.
A lelátók ülőhelyeit a nemesség tagjai és a jómódú kereskedők
bérelték ki, úgyhogy a szó szoros értelmében kiemelkedtek a tülekedő,
kavargó, kipárolgó tömegből. Miközben Garth meghökkenten
végighordozta a pillantását a döbbenetesen átalakult téren, az egyik
lelátó összeomlott és a tömeg mennydörgő ordítással fejezte ki a
helyeslését azok bukása fölött, akik annyival különbeknek tartották
magukat a népnél.
A Barnák rajongóinak sikoltozó sokasága tolongott a Bolk Háztól a
palotáig vezető út mindkét oldalán. Felzúgtak, ahogy a menet
megkezdte vonulását a Plazán, miközben a Nagymester katonáinak
sorfala biztosította az utat. A tömeg Garth körül barna zászlócskákat
lobogtatott, a legtöbben mocskos barna ruhákba öltöztek, énekeltek,
átkozódtak, üvöltöttek torkuk szakadtából, elmerülve az eszeveszett
boldogság tomboló mámorában. Amerre a szolgák jártak, élénk
mozgolódás támadt a tömegben, az emberek mohón tülekedtek a
rézpénzekért és a szabad belépőjegyekért a Fesztiválra, melyeket a
szolgák szórtak közéjük. Garth egy egész urnát vett észre, amint
bukfencezve repül a levegőben és jól mulatott Hammen igyekezetén,
amivel sikerült megszabadulnia terhétől, valószínűleg miután már
degeszre tömte a saját zsebeit.
− Félszemű!
Egy magányos hang kiáltott, de pillanatokon belül felkapták a
kiáltást, végigszáguldott a téren, a másik három Ház felvonulási
útvonala mentén összetorlódott éljenző tömegek éneklő, emelkedő,
duzzadó, visszhangzó, hisztérikus üvöltése fölött.
− Félszemű, Félszemű, Félszemű!
Garth Narura pillantott, aki megfordult és zavartan bámult rá. A nép
új hőst választott. Az óriás körülnézett és dühösen meresztgette a szemét
az állhatatlan tömegre. Garth felzárkózott közvetlenül Naru mögé,
felemelte a földről az óriás alácsüngő köpenyének a végét, és hódolata
kimutatásaként eljátszotta a szolga szerepét. Naru hátranézett a válla
fölött, elvigyorodott és helyrebillent önérzettel, peckesen vonult tovább.
A menet közelében állók az események hatására elcsendesedtek
zavarukban, de a néhány sorral hátrébb szorultak, akik mindebből
semmit sem láttak, változatlan lelkesedéssel éltették Garthot.
A menet ünnepélyes lassúsággal folytatta útját a palota felé. Ahol
végighaladt, a tömeg felsorakozott mögé, éljenezve és zászlókat
lengetve követte. A Bolk menetelő seregének a szárnya egyre közelebb
sodródott a szomszédos Fentesk és Kestha Ház rajongóihoz,
Verekedések robbantak ki a rivális csoportok között, elmaradhatatlanul
hozzájárulva az ünnepség hangulatához.
A négy menetoszlop a Plaza közepére ért és most a Házak
Rendfőnökei adtak ízelítőt tudományukból. Fényszikrák záporoztak a
menetek fölött, felhők képződtek ötven láb magasságban és színes
villámok csapkodtak belőlük. Fénysárkányok hömpölyögtek a
levegőben és egy Ingkara sárkány összeakaszkodott a Fenteskével, a
tömeg hörgött az ámulattól és sikoltozott a gyönyörűségtől, amikor a
Fentesk sárkány felrobbant. Ez kis híján újabb verekedést váltott ki a két
Ház rajongótábora között, mígnem Ingkara, híven követve a felvonulás
szabályait, melyek szerint egyik Ház sem kerülhet túlsúlyba egy másik
rovására a bemutató egyik szakaszában sem, eltűntette a saját sárkányát
egy füstgomolyban, ekképp elejét véve az összecsapásnak.
A négy menet közvetlenül a Nagymester hatalmas, piramis-alakú
palotája előtt találkozott és együtt vonult a palota elé. Kestha-házi Tulan
egy szürke felhő fölött lebegett, villámok táncoltak körülötte, túlvilági
fénnyel megvilágítva az alakját. Fentesk-házi Varnel tűzoszlopon
lovagolt, Ingkara-házi Jimak pedig egy forgószél tölcsérén foglalt
helyet, mely bömbölve és fütyülve csattogtatta a rajongók zászlóit,
kalapokat kapott fel és hajított magasra.
Garth elkapta Varena pillantását. A nő a Narancssárgák oszlopát
vezette, hűvös, csaknem bágyadt könnyedséggel és gyorsan félrekapta a
fejét, mikor tekintete összekapcsolódott Garthéval. A zsúfolt Plazán a
forrponthoz közelített a lelkesedés, és Garth érezte, hogy az ünnep
mámora valójában oly sok hasonlóságot mutat a zendülés mámorával,
hogy bármikor átfordulhat az egyik a másikba.
És akkor a magasban felzengett egy éteri fanfar magányos, de
mindent átható hangja, halálos csendbe fagyasztva az őrült üvöltözést.
Újabb fanfarok csatlakoztak a kórusba és a szárnyaló dallam
végighömpölygött a téren. Üstdobok döngtek, égzengéshez hasonló
zúgásuk viharzó orgonaakkordokba olvadt. Rejtett bejárat nyílt a
piramis oldalában és arany fényoszlop áramlott elő a nyílásból. A palota
körül életre keltek a mindeddig szunnyadó szökőkutak, tizenöt öl magas
vízsugarak szökkentek a levegőbe és a piramisból érkező fény a
szivárvány színeire robbant, mikor áthaladt a vízoszlopokon.
Füstgomolyok pukkantak a piramis csúcsa körül, dörgő robbanások
hallatszottak, füstoszlopok gomolyogtak fölfelé különböző
hangmagasságú robbanások kíséretében, és a tömeg sikoltozott
rémületében és elragadtatásában.
Robbanások katasztrófákat idéző sortüze koszorúzta a piramis
csúcsát, majd a füst hatalmas lepellé állt össze és kibontakozott belőle
egy csillámló, szivárványszínű zászló, hírül adva, hogy érkezik Zarel
Ewine, a Fesztivál és az Aréna Nagymestere, a Nyugati Tartományok
Legmagasabb és Legmagasztosabb Uralkodója, az Ismeretlen Helyek
Közt Vándorló Kuthuman Halandó Helytartója.
A tömeg, mely alig egy nappal ezelőtt még nekikeseredetten harcolt a
Nagymester ellen, vad éljenezésben tört ki, mintha minden sérelem el
lenne felejtve és meg lenne bocsátva. Irdatlan árnyék robbant ki a
piramisból, elhomályosítva a fényáradatot, a fanfarok, orgonák és dobok
elérték az őrületes csúcspontot, és a Nagymester előlebegett a palotája
belsejéből, mintha meglovagolná a halványan derengő fénysugarakat.
Amint a fanfarok és a sorozatos robbanások utolsó visszhangja is
elhalt, a Plazán szorongó százezrek elcsendesedtek. A Nagymester
szoborszerű mozdulatlanságba dermedt. Aztán lassan kitárta a karját,
tenyerét kifelé fordította, mintha rituális kihívásra készülne. Bár a
mozdulat csupán a nemesi üdvözlések egyik megszokott formája volt,
nyugtalan moraj futott végig a tömegen.
Egy arany erkély siklott elő a piramis oldalából és Zarel könnyedén
alálebegett. A Rendfőnökök egyidejűleg követték a példáját, bár Kirlen
késlekedett kissé és lebegve várta ki a pillanatot, hogy Zarel is
ugyanúgy álljon a lábán, mint a többi halandó, csak akkor ereszkedett le
az emelvényére. A Bolk Ház rajongóinak figyelmét nem kerülte el a
Rendfőnök tüntető megnyilatkozása és rövid, ám annál zajosabb
helyeslés hullámzott végig a tömegen, ellenpontozva a többi Ház
táborának füttykoncertjétől, illetve, a meglepő módon onnan is
felhangzó szórványos tetszésnyilvánítástól támogatva. A Fesztivál
minden egyes mozzanata igazi harc és a tömeg a kevésbé nyilvánvalót
is értékeli.
Zarel egy hosszú percig várt, tekintetét Kirlenre függesztette, mintha
kemény rendreutasításra készülne. Végül könnyedén elfordult, mint aki
nem is hajlandó tudomást venni efféle jelentéktelenségekről. Garth
feszülten figyelt és érzékelte a finom közjáték mögött hullámzó erőket
és érzelmeket, Kirlen ellenséges indulatait Zarel irányában, és a halvány
jeleket, melyek a másik három Ház Rendfőnökének támogatását
mutatták, egy pillanatra átívelve a kölcsönös és engesztelhetetlen
gyűlöleten.
Aztán egy félreismerhetetlen, fagyos érintés legyintette meg. Zarelre
nézett. A Nagymester most egyenesen rá meredt és Garth megérezte
benne a kirobbanás küszöbén toporgó dühöt, birkózását a kísértéssel,
hogy parancsot adjon az elfogására, ha úgy hozza a szükség, akár a
mészárlás elrendelése árán is.
Garth halvány mosolyt erőltetett az arcára és gúnyosan meghajolt. A
harcosok mellett álló nézők, akik tanúi lehetlek a közjátéknak, lelkesen
megtapsolták.
Zarel vonásai tűzvörössé váltak. A tömeg nagyobb részét, akik mit
sem tudtak a néma küzdelemről, idegesítette a hosszú késlekedés:
Nyugtalan mozgolódás söpört végig a Plazán. Zarel elfordította a
tekintetét Garthról, felemelte az egyik kezét és az emberek
elcsendesedtek.
− Elérkezett a Fesztivál első napja!
Az ujjongás dermesztő robbanása rázta meg a Plazát. Garth úgy
érezte, mintha a hang látható formát öltött volna. Körülnézett. A
harcosokat magával ragadta az izgalom, szemük tágra nyílt,
lélegzetvételük felgyorsult, meg-megrezzent a karjuk, mintha most
lépnének a küzdőkörbe.
Zarel felemelkedett. Villámok csapkodtak körülötte, megszólaltak a
fanfarok és a dobok, sikoltott az orgona zengő moll akkordja. A
Nagymester helyet foglalt egy hatalmas emelvény tetején, melyet
aranylemezek borítottak, két embernél is magasabb kerekeken gördült,
és hat, hámba fogott mammut húzta. A zenészek dallamot váltottak és
elindult a menet. A Nagymester emelvényét katonák gyűrűje vette körül,
és a tömeg tülekedve tisztult az útjából. Az elbámészkodók, a kevésbé
fürgék, vagy az egyszerűen csak balszerencsések a mammutok lába alá
zuhantak, esetleg az emelvény roppant kerekei morzsolták szét őket.
Zarel mögött Ingkara menetelt a Dicsőség Helyén, mivel egy Bíbor
harcos nyerte a legutóbbi Fesztivált, kiérdemelve a megtiszteltetést a
Vándor választott szolgájaként. Utánuk Fentesk következett, majd
Kestha, végül Bolk. A tömeg izgatottan hullámzott körülöttük,
miközben a menet átvágott a Plazán.
Elhaladtak a kopár folt mellett, ahol az Oor-tael Ház állt egykor és
Garth, megérezte, hogy figyelik. Kirlen meredt rá trónjáról. Garth
tiszteletteljesen meghajtotta a fejét, félig-meddig számítva egy újabb, az
elméjére irányuló ostorcsapásra, ám ezúttal nem került rá sor.
A menet rátért a széles sugárútra, ami ezer öl hosszan húzódott a
Plazától a városkapukig. A háztetőkön is szorongtak a nézők, a négy
Ház rajongói most összekeveredtek és az ordítástól rekedten bíztatták
kedvenceiket, mikor azok elhaladtak a közelükben. Aztán mindent
elnyomott az ütemes kiáltás:
− Félszemű, Félszemű, Félszemű!
Garth lehajtotta a fejét és a kiáltás egyre ott visszhangzott körülötte.
Egy pillanatra felnézett, lebbenő sötét haj és elnyűtt bőrvért villant az
egyik tetőn, aztán eltűnt.
A menet elérte a városkapukat. Rendületlenül tombolt a déli hőség
még ezen az őszi napon is, a levegő nehéz volt a füsttől, tömjéntől,
portól és a mosdatlan testek szagától. Tucatnyian ájultak el, szinte
minden utcasarkon boros- és söröshordókat vertek csapra, egy bögre
italt egy garasért vesztegettek, a hitvány főzetek pedig még magasabbra
szítottak a tömeg kedvét.
Garth megkönnyebbülten felsóhajtott, mikor a Bolk Ház oszlopa
végre elhaladt a kapu alatt, mely egy kurta pillanatra enyhet adott a zaj
és a tűző nap ellen. Mikor a menet kibukkant a másik oldalon, Garth
végre megpillantotta az Arénát és minden fenntartása ellenére érezte,
hogy dübörögni kezd a vér az ereiben.
Az Aréna egy lapos, tál alakú völgybe épült a városkapukon kívül, a
hajóktól nyüzsgő kikötőtől délre. A háromszáz öl átmérőjű küzdőteret
lelátók övezték, sorokba rendezett ülőhelyekkel, és több, mint száz sor
húzódott egymás fölött, összesen háromszázezer néző számára, egészen
a legfelső szektorokban kialakított olcsóbb állóhelyekig. A város falaitól
az Arénáig egyenletesen lejtő füves területet azok a százezrek lepték el,
akiknek nem jutott belépőjegy, itt telepedtek le, hogy valamelyest mégis
részesei lehessenek a látványosságnak, noha ebből a távolságból
lehetetlen volt megkülönböztetni a mélyen alattuk zajló események
részleteit. A lejtő már megtelt a kívülrekedtek tíz- és tízezreivel, ahogy
az Aréna ülő- és állóhelyeit is megtöltötte a szerencsésebbek sokasága.
Mikor a Házak elindultak lefelé a dombon, fergeteges éljenzés
harsant az Arénán kívül és belül. A menet végül befordult egy magas
boltozatos kapu alá és a küzdőtér közepére vonult. A közönség
őrjöngése olyan magasságokba emelkedett, hogy Garth úgy érezte,
mintha üvöltő démonok támadásával kellene szembenéznie. A nézőtér
világosan elkülöníthető öt szektorra oszlott. Négy a színek szerint,
amint azt a nézők kezében csapkodó zászlócskák egyértelműen jelezték,
és magát a küzdőteret is hasonlóképp osztották fel, minden Ház
rajongótábora előtt kijelölve a Ház harcosainak helyét. Az Aréna
nyugati oldalán, ahol folyamatosan lengedezett a tenger felől érkező hűs
szellő, egy ötödik szektort tartottak fenn, közvetlenül a szemléltető tábla
alatt, a nemesség, a jómódú kereskedők, valamint a Nagymester katonái
és harcosai számára. E részleg előtt emelkedett az Aréna
Nagymesterének magas trónusa.
A menet szétvált, ki-ki a helyére indult. Mikor a Barnák
különítménye elérte a számára kijelölt részleget, Garth
megkönnyebbülten felsóhajtott. Zárt alakzatuk felbomlott, és a harcosok
rangok szerint csoportosulva helyet foglaltak a küzdőtér szélén álló
árnyékos emelvényen, amolyan kisebbfajta lelátón. A hosszú menetelés
nem tett jót Garth fájdalmasan lüktető másnaposságának. A közönség
ordítása oda-vissza verődött az Aréna oldalairól. A küzdőtéren
megrekedt a hőség és a kavargó por. Mindehhez átható, zsíros szag
járult, az Aréna körül felállított bódék százaiban kotyvasztott ételektől.
Ismét fanfarok kórusa harsant. A tömeg várakozásteljesen a helyére
telepedett és elhallgatott. Garth kimondhatatlan hálával fogadta a végre-
valahára beálló csöndet.
Átellenben, az Aréna túloldalán megpillantotta a Nagymester apró
figuráját. Az Aréna oldalában nyíló alagútból kámzsás szerzetesek
bukkantak elő. Vállukon hatalmas, füstölő parázstartót cipeltek. A nézők
a földre borultak és amikor Garth felkapta a fejét a váratlan zajra, látta,
hogy a bajtársai is fejüket meghajtva állnak.
A Nagymester a parázstartóhoz lépett. Felemelte a kezét, és a
magasba csaptak a lángok. Fekete füstgomoly kavargott az ég felé, majd
messze sodorta a tengeri szél.
 − Jöjjön el a Fesztivál harmadik napján az Ismeretlen Tartományok
Nagy Vándora, vegye el, ami illeti és fogadja magához a harcost, aki
kiválaszttatik az Aréna porondján.
Zarel mágikus erőktől zengő hangja kristálytisztán csengett az Aréna
legtávolabbi csücskeiben is és átcsapott Garthon, mint egy viharkergette
hullám.
− Az elkövetkező három nap során megtaláljuk a harcost, aki
kiérdemli, hogy a Mindenek Fölött Uralkodó szolgájaként legyen híres a
neve az ismert világban.
− Úgy legyen!
Félmillió torok üvöltötte a választ, talán egyedül Garth állt némán,
eltekintve egy halk szitokszótól, ami szerencsésen beleveszett az
általános őrjöngésbe.

11. fejezet
Zarel Ewine, az Aréna Nagymestere körülhordozta tekintetét az Arénát
megtöltő, veszettül ordító tömegen.
− Bár összesen csak egy nyaka volna ennek a sok fattyúnak −
morogta, ám mert ezúttal nem alkalmazta a messzehangzás varázslatát,
őszinte véleménye már nem jutott el az érintettek füléig.
A szerzetesek egy része felemelte a parázstartót és visszacipelték az
alagútba. Egy tucatnyian hátramaradtak és arcukba húzott csuklyával
tiszteletteljesen felsorakoztak Zarel emelvényének a bal oldalán. A négy
Ház Rendfőnöke és kíséretük gyalogszerrel indult a szertartás
helyszínére. Ott felállak egy láthatatlan körvonal mentén, arccal
fordulva a kör belseje felé. Minden Rendfőnök mögött nehéz aranyurnát
tartott négy-négy katonája; ezek az urnák rejtették a Fesztiválon induló
harcosok nevével ellátott aranylemezeket.
 Zarel az indulattól fortyogva várta, hogy a meggyőződése szerint
szándékos lassúsággal vánszorgó Kirlen is megérkezzen, és nehézkesen
a botjára támaszkodva kiegészítse a Legmagasabbak körét. A
Rendfőnökök végül felsorakoztak az emelvény lábánál és Zarel,
harsonák és dobok szavára, elhagyta a trónt.
A sorsolás arany szertartási köre a küzdőtér homokjában fénylett a
trón előtt. A kör egyik oldalán egy ezüstberakásos asztal körül felhúzott
csuklyával várakoztak a szerzetesek. Zarel elfoglalta helyét a körben,
míg a katonák az asztalra tették az urnákat.
Zarel végighordozta pillantását a Rendfőnökön, hideg tekintete végül
Kirlenen állapodott meg.
− Benne van a neve az urnában? − kérdezte.
− Kié? − Kirlen hangja gúnyosan csengett.
− A pokolba veled, tudod jól, kiről beszélek!
− Akire gondolsz, az a Házam tagja a saját választásom jogán. Nem
avatkozhatsz bele!
− Körözött bűnöző.
− Körözött bűnöző volt − felelte élesen Kirlen. − És meglehet, hogy
az lesz. Vagy elfelejtetted a szabályokat? Egyetlen harcost sem lehet
letartóztatni a Fesztivál folyamán, vagy erőszakkal elcipelni a Házából.
Kirlen a másik három Rendfőnökre pillantott támogatásért.
− Veszélyes fickó − szólalt meg Jimak. − Meg kellene ölnöd.
− Csak azért beszélsz így, mert nem viseli a színedet. Mellesleg,
egyszer már a tiéd volt és boldogan elárultad Zarelnek, nyilván egy
újabb arany csecsebecséért.
− Nem igaz!
− Mindannyiunkat elárult − vetette közbe Tulan.
− Kétségkívül így tett − mosolyodott el kajánul Kirlen. – De most az
én Házamhoz tartozik, értem harcol és ő győzni fog! Azt hiszem, Zarel,
egyszerűen csak azért dühöngsz, hogy végül a Vándoré lesz, nem a tiéd.
Majd ő eldönti, mihez kezd a Félszeművel.
− Elcsábítottad tőlem − csattant fel Fentesk-házi Varnel, villogó
szemmel pillantva Kirlenre. − Ez pedig a szabályok megszegése!
− Ez azért túlzás − felelte nyugodtan Kirlen. − De ha úgy érzed, hát
menj oda és kérdezd meg, visszatér-e hozzád, mint egy engedelmes
kölyökkutya.
 − Fogjátok be a szátokat! − mordult fel Zarel.
− Hogy merészeled! − sziszegte Kirlen. − Te vagy ugyan az Aréna
Mestere, de nekünk együttesen nagyobb az erőnk!
− Próbáld meg − válaszolta túlfűtötten Zarel. − Próbáld csak meg!
Nélkülem és az Aréna nélkül senki és semmi vagy.
− Nézzünk egy másik szempontot is − vágott vissza Kirlen. − Még
egy magányos hanin is csúfot űzhetett belőled. Közönséges bohóc vagy,
méltatlan az uralkodásra!
Zarel fenyegetően rámeredt és hirtelen eljutott a tudatáig a tömeg
szokatlan némasága. Sistergő feszültég remegett a levegőben, mintha a
közönség megérezte volna, hogy valami nincs rendben az arany körben.
− Emlékezni fogok rá, miután itt végeztünk.
− Remélem is, hogy emlékezni fogsz − válaszolta hidegen Kirlen.
Zarel, dühét visszafojtva elfordult a négy Rendfőnöktől, és intett a
szerzeteseknek, akiket időközben átvezettek az asztalnak az urnák felőli
oldalára. A segédek letekertek egy különös fekete anyagból készült
csövet, aminek az egyik végére egy harang formájú tölcsért erősítettek,
míg a cső másik vége eltűnt a küzdőtérre vezető alagútban.
Négy szerzetest vezettek az urnákhoz. Csuklyájukat hátravetették,
így mindenki láthatta, hogy vakok, és hogy szorosan bevarrták a
fülüket. Őket nevezték a Sors Kezének; ez a testület számított a
legmagasztosabbnak a városban. Fizetségként a megtiszteltetésért a Sors
Kezének „ujjai”-t, mint mondtak, megfosztották a látásuktól és a
hallásuktól, hogy se külső ráhatás, se belső késztetés ne avatkozhasson a
sorsolás véletlenszerűségébe.
Megszólalt egy magányos fanfár és földöntúli csend telepedett az
Arénára. A négy szerzetes belenyúlt egy-egy urnába és mindegyikük
előhúzott egy aranylemezt, melyen vésett betűkkel valamelyik harcos
neve állt. Sorban az asztal végén álló fekete, bőrzsákba süllyesztették a
lemezeket. Az ötödik szerzetes, a Sors Kezének ötödik ujja kihúzott a
zsákból két lemezt és az asztalra helyezte őket.
Újabb szerzetes lépett elő, akit nem csonkítottak meg, és felvette a
fekete cső tölcséres végét. Megszemlélte az első két lemezt, bemutatva
őket a hitelesítő tanúk szerepét betöltő két másik szerzetesnek.
− Fentesk-házi Haglin – jelentette be, a szájához szorítva a tölcsért −
Bolk-házi Erwina ellen, az egyes számú körben.
 Szavai a csövön át eljutottak a száz öllel arrébb várakozó férfiakhoz
és suhancokhoz, akik az Aréna nyugati oldalának a tetején végighúzódó
szemléltető táblát kezelték. Minden fej megbűvölten fordult a tábla felé.
Hamarosan apró alakok lepték el a tábla állványzatát, betűket és
szimbólumokat cipelve, hogy kirakják az első mérkőzés két
résztvevőjének a nevét, személyes szimbólumaikat, a Házuk színét és a
harcra kijelölt küzdőkör számát.
− Kestha-házi Lorrin Bolk-házi Naru ellen, kettes kör.
Az aranylemezeket félretették, a vak és süket szerzetesek kihúztak
négy újabb lemezt, melyeket az ötödik „ujj” párokba sorsolt.
− Fentesk-házi Alinar Bolk-házi Olga ellenében, hármas kör.
Fiúk újabb tucatjai rajzottak a szemléltető táblára, melyen végre
megjelent az első mérkőzés valamennyi adata. Vad éljenzés tört ki és
úgy látszott, mintha váratlan hóvihar szakadt volna a nézőtérre, ahogy
az emberek egyszerre kihajtották a szerencselapokat, utánanézni a
harcosok többi adatának és számolgatni az esélyeket. Aztán a tömeg
ismét a tábla felé fordult, feszülten várakozva, amíg a hivatalos
esélymester eldönti, milyen esélyeket ajánlanak meg a bukmékerek.
Végül a számok is megjelentek, három az egyhez Bolk-házi Erwinára
Fentesk-házi Haglin ellenében.
A tömeg gúnyos füttykoncertbe kezdett, mert az esélyeket
látnivalóan megint a Nagymester javára állapították meg. Mindettől
függetlenül felbolydult a nézőtér, emberek tízezrei lepték el a
szektorokat elválasztó lápcsőket, hogy megtegyék első tétjeiket a
lépcsők tetején felállított fogadófülkékben, míg az állóhelyeken további
tízezrek alkudoztak a zugbukmékerekkel. A magánfogadásnak
természetesen nem volt törvényes helye az Arénában, téteket kizárólag a
Nagymester hivatalos fogadóinál lehetett elhelyezni. Ügynökök százai
lapultak meg a tömegben, készen arra, hogy lecsapjanak a tiltott üzelmet
folytatókra. Közben folytatták az első huszonöt mérkőzés sorsolását,
nevek és tétek kerültek a táblára, a nézők dühösen fel-felordítottak az
ajánlott tétek láttán, majd egymást taposva rohantak kockára tenni
rézgarasaikat, ezüstjeikét, aranyaikat, többnyire abban a biztos hitben,
hogy csakis nekik kedvezhet a szerencse. Sor került az első
letartóztatásokra is, verekedések robbantak ki, amikor a Nagymester
ügynökei megpróbálták elcipelni az illegális fogadókat, úgyhogy
katonáknak kellett utat nyitniuk az átjárók és a padsorok között,
husángjaik gépies egyhangúsággal emelkedtek fel és zúdultak alá.
Időközben fény derült az első huszonöt mérkőzés valamennyi
részletére. Zarel egyetlen szó nélkül elfordult a Rendfőnököktől, úgy
bocsátva el őket, mint a szolgákat szokás. Amikor Kirlen kilépett az
aranykörből, tüntetően a földre köpött, zajos ünneplést váltva ki a
közönség Bolk-párti részéből.
Kirlen megállt és körülnézett, fensőbbségesen bólintott, nyugtázva a
helyeslő kiáltásokat. Aztán tudatosan fittyet hányva a párharcon kívüli
mágiát tiltó rendelkezésre, pattintott az ujjaival és forgó tűztölcsért
idézett maga alá. Felemelkedett a levegőbe és visszalebegett a Barna
harcosok részlegébe, amivel kivívta a nézők többségének harsány
elismerését.
A Bolk szektorban aztán leereszkedett a földre, végigsántikált a
harcosok sorai között és fellépett mennyezetes trónjára. Garthra
pillantott.
− A fejedet akarja − nevetett, és Garth pontosan tudta kire gondol.
Magában még több névvel is ki tudta egészíteni azok sorát, akik
hasonlóképp éreznek iránta, beleértve magát Kirlent is.
Garth bólintott és felnézett a szemléltető táblára, melyen már teljes
volt a lista.
− Nem vagy az első fordulóban, Mester − állapította meg Hammen.
− Még szerencse. Szétreped a fejem.
– Figyelmeztettelek, hogy maradj a hideg fürdőben, amíg elmúlik.
− Próbáld meg még egyszer, és belefojtlak a medencébe. Utálom a
hideget.
Hammen egy kis flaskát halászott elő az ingéből.
− Kutyaharapást szőrével − lóbálta meg vidáman a palackot Ham-
men. − Rosszabb biztosan nem lesz.
Garth igyekezett nem tudomást venni Naru megrovó pillantásáról és
felhajtott egy hosszú kortyot. A tüzes folyadék végigszáguldott rajta és
máris enyhült a fájdalom.
Kürtszó harsant, jelezve, hogy a fogadásra szánt idő közeledik a
végéhez. Hammen izgatottan körülnézett.
− Az a fattyú minden évben olcsóbban adja az esélyeket. Csaknem
lehetetlen elcsípni egy jó fogadást, egyszerűen fenntartja magának a
biztos győzelmeket. És számolj hozzá tíz százalék illetéket minden
fogadáson.
Garth csendesen mosolygott Hammen bosszúságán. Aztán felharsant
a második kürtszó is, a lelátón végighömpölygött az utolsó fogadási
hullám, az emberek elszántan tülekedtek, hogy az utolsó pillanatban
még eljussanak a fogadófülkékhez, ahol a bukmékerek lázasan
osztogatták az előre elkészített falapocskákat, melyek mindegyike egy-
egy fogadást jelképezett, cserébe a bevételezett fémpénzek tonnáiért.
A zsetonokon szám jelölte küzdőkört, amelyikre a fogadást tették,
rovátkák mutatták a tét nagyságát, és hogy az esélyesre vagy ellene
tették. A hamisítás megelőzése érdekében a lapocskák mérete, alakja,
színe mérkőzésenként változott egy szigorúan titkos rendszer alapján. A
bármely fordulóra kiadott zsetonokat használat után félretették és még
éveken át tilos volt forgalomba hozni.
Harmadszor is megszólalt a kürt és az első körre kisorsolt harcosok
felálltak. Naru felcihelődött és lustán nyújtózkodott.
− Könnyű dolgom lesz − jelentette ki unatkozó hangon. − Mindjárt
jövök.
Mikor magabiztosan kisietett a küzdőtérre, ahol csatlakozott hozzá a
többi Barna harcos, a közönség harsány éljenzéssel fogadta. Hammen
képtelen volt visszatartani magát, felállt a székére, hogy jobb kilátáshoz
jusson.
− A pokolba is, jobban szeretem az állóhelyeket. Onnan jobban látni
− panaszkodott és esdekelve nézett Garthra, mintha ő valahogy el tudná
rendezni ezt az apróságot. Naru a számára kijelölt küzdőkör felé tartott,
ötven öllel arrébb, és a tömeg üvöltése egyetlen lázas sikollyá
fokozódott. A többi Ház harcosai is elindultak a körükbe, ahol beléptek
a semleges zónába, köpenyüket átadták a szolgájuknak.
Néhány harcos gyors gyakorlatsorozatot végzett bemelegítésként,
nyújtóztak és hajlongtak, mások mozdulatlanul feszítették magukban az
erőt, megint mások letérdeltek és a fejüket lehajtva összpontosítottak.
Majd minden küzdőkör mellé odalépett a Nagymester egy-egy harcosa,
ellátni a körmesteri tisztet, a harcok semleges mérkőzésvezetőjeként.
Felzengtek a kürtök, harsány hívásuk utoljára figyelmeztette a
harcosokat és a közönséget, hogy a mérkőzések pillanatokon belül
elkezdődnek. A tömeg ordítása elhalt. Zarel felállt trónján, és kinyújtotta
a kezét. Hangja szárnyalt a magasban.
− A Vándor tiszteletére!
A viadalra készülő harcosok felé fordultak és mindkét kezüket
felemelték tisztelgésként.
− A varázslatok hatását a kör határán belül kell tartani. Az első nap
minden harcának egy varázslat a tétje, hacsak nem jelenti ki
egyöntetűen mindkét harcos, hogy halálig küzdenek.
Egy perc telhetett el feszült várakozásban, amíg a mérkőzésvezetők
tárgyaltak az általuk figyelt harcosokkal.
− Hetes kör, Bolk-házi Farmin és Fentesk-házi Petrakov, halálig −
jósolta Hammen. − Tavaly Petrakov megölte Farmin szeretőjét. A nép
már nagyon számított erre az összecsapásra.
A küzdőkörök mellett álló rudak közül hármon vörös színű zászló
röppent fel, az egyik éppen a hetedik körnél. A közönség boldogan
felujjongott.
− Petrakov már halottnak is tekinthető − jelentette ki vidáman
Hammen.
Zarel az ég felé emelte a kezét.
− Felkészülni!
A harcosok kiléptek a semleges zónából.
Felháborodott füttykoncert hangzott a lelátóról.
Garth kérdőn nézett Hammenre.
− Tizenegyes kör. A Bíbor harcos elindított egy varázslatot mielőtt
elhangzott volna a vezényszó. Kizárták a további küzdelemből.
Garth a tizenegyes körre pillantott az Aréna átellenes oldalán,
meghökkenve, hogyan láthatja ilyen pontosan Hammen ezeket a távoli
eseményeket. Az Ingkara harcos már elismerte, hogy elvesztette a
párbajt és átnyújtotta a varázslatot a mérkőzés győztesének. Lehajtott
fejjel indult a Bíbor szektor felé, ahonnan haragos kiáltások kísérték,
míg a Szürke oldalon boldog éljenzés tört ki, minthogy eredetileg a
Bíbor volt a mérkőzés esélyese.
Jimak dühösen felpattant trónusáról és megszégyenült harcosára
szegezte a mutatóujját.
Fény villant és a következő pillanatban már csak szénné égett
csontok maradtak a harcosból. A közönség viharos tapssal fejezte ki
egyetértését. Jimak meghajolt az Ingkara rajongói felé, akik úgy
érezhették, hogy helyreállt a becsületük.
− A pokolba is, csak egy második fokozatú volt − bólogatott
helyeslően Hammen. − Egy pofa bagót sem érne a szerződése ez után a
szégyen után.
A tömeg lecsillapodott és minden szem Zarel felé fordult.
A Nagymester magasra tartotta mindkét kezét, amíg teljes nem lett a
csönd, akkor hirtelen keresztezte maga előtt a karját, hangja
keresztüldübörgött az Arénán.
– Harc!
Egy törtpillanat múlva a küzdőteret elborították a villanások,
robbanások, állatok üvöltései, démonok kiáltásai, törpék, emberevő
óriások és más megidézett teremtmények és mindenekfölött, félmillió
önfeledt néző mindent betöltő zúgása.
Hammen majd kibújt a bőréből. Örömében együtt hajladozott a
helyén a harcosokkal és boldogan ordított közben.
− Ötös kör, vége!
Garth a jelzett irányba nézett. A Fentesk harcos eszméletlenül hevert,
az általa megidézett csontvázakat titánok zúzták porrá, élőhalottjait
tűzvihar söpörte el. A mérkőzésvezető kinyitotta a vesztes tarsolyát és
átnyújtott a győztesnek egy varázslatot.
− Naru is végzett − jelentette ki Garth. Az óriás puszta kézzel
morzsolta szét ellenfele törpéit, aztán egy démoni ordítást idézett,
amivel feldöntötte és kirepítette a körből a Kestha lányt.
Garth mögött, a lelátón hálás kiáltások fogadták a győzelmet. Miután
megkapta a díjat, Naru peckesen visszaballagott a Bolk harcosok közé,
akik leplezetlen csodálattal fogták körül bajnokukat.
Felhördült a tömeg, amikor rácáfolva minden előzetes
esélylatolgatásra Petrakov leverte a lábáról Farmint. Petrakov vadul
ostorozta ellenfelét egy pszionikus korbáccsal, a Bolk harcos teste
minden egyes csapásra görcsösen megrándult. Hammen ontotta a
válogatott szitkokat és Garth is viszolyogva összerázkódott. Petrakov
egyértelműen felülkerekedett és már csak kínozta az ellenfelét.
Rendületlen hevességgel folytatta az ostorozást, azzal sem törődve, akár
ő maga is megsérülhet. Aztán átvágott a körön, előhúzta a tőrét és
szabdalni kezdte Farmin arcát, miközben a tömeg kifütyülte, kivéve a
Narancssárgák legodaadóbb híveit. Végezetül megragadta ellenfelét a
hajánál fogva, felrántotta és egyetlen mozdulattal fültől fülig átvágta a
torkát.
A Barna harcosok haragos kiáltásra fakadtak, többen a küzdőtérre
indultak, hogy gyógyító varázslatot alkalmazzanak a bajtársukon. Ám
hirtelen fényfal meredt az útjukba, amit a Nagymester egy tucat harcosa
állított fel. Minden Ház mellett megtalálhatóak voltak Zarel emberei,
hogy ügyeljenek a szabályok betartására. Ez esetben arra, hogy az
utolsó mérkőzés lezárásáig senki nem léphet a küzdőtérre.
Petrakov megvető mozdulattal félrelökte Farmint. A férfi feje
természetellenesen hátracsuklott, teste megrándult, keze elvágott torkára
kulcsolódott, a vér lüktető sugárban spriccelt az ujjai közül, majd
mozdulatlanná merevedett. Anélkül, hogy megvárta volna a körmestert,
Petrakov levágta Farmin tarsolyát, leköpte a holttestet és diadalmasan
felmutatta a tarsolyt.
− A régi időkben nem kerülhetett volna sor ilyesmire, legfeljebb a
végső küzdelemben − dünnyögte Hammen. – Csakhogy a
Nagymesternek éppen ez kedvez, mert a tömeg vért akar látni. Petrakov
következő mérkőzésén megtízszereződik a fogadások száma, különösen,
ha egy másik Bolkba fog botlani.
Az utolsó harcok is befejeződtek, a győztesek visszatértek
körzetükbe a zsákmányolt varázslattal, illetve ketten egy teljes
tarsollyal, melyből egy mana természetesen a Nagymestert illette. A
három halálos mérkőzés egyike úgy ért véget, hogy egyik fél sem
győzött. Mindkét harcos támadó varázslatokat indított, mit sem törődve
a védekezéssel, és egyazon pillanatban megölték egymást. Azok, akik
nem fogadtak a mérkőzésre, elégedetten dicsérték az eszüket, mivel
ilyen esetben a Nagymester zsebelt be mindent tétet, továbbá az
elesettek tarsolyait, míg azok, fogadtak valamelyikükre, tomboltak a
dühtől.
A Bolk harcosok visszatértek az emelvényre Garth köré, a győztesek
ragyogva a büszkeségtől, a vesztesek az orrukat lógatva idegesen
sandítgattak Kirlen felé, aki egyelőre gúnyos megvetéssel nem volt
hajlandó tudomást venni róluk. De mindannyian tudták, hogy az első
fordulóban kiesett harcosok szerződései jelentős mértékben veszítettek
az értékükből és a Rendfőnök gondoskodni fog róla, hogy ezt soha ne
felejtsék el.
Időközben hordágyvivők rohantak a küzdőtérre elszállítani az
eszméletleneket, a sebesülteket és a halottakat, míg a belépő alagútból
mulattatók serege rajzott elő – törpék, zsonglőrök, tűznyelők, bűvészek.
Több tucat szekér jelent meg a nyomukban, melyeket zebrák, tigrisek,
medvék vontattak, sőt, két mammut is akadt a befogott állatok között.
Minden szekér végére kisméretű katapultot szereltek. A nézők talpra
szökkentek és nyugtalanul mutogatták egymásnak a nehézfegyvereket.
A gépeket kezelő törpék visszahúzták a hajítókart, megrakták
agyagfazekakkal, majd megcélozták a lelátókat.
Rémült és dühödt kiáltások röpködtek. Azokban a padsorokban,
amerre a fegyverek irányultak, egymást taposva húzódott hátrébb a
tömeg. A törpék láthatóan élvezték a helyzetet, őrült kacagással
rántották meg a kioldókötelet. Az emberek halálra váltan eltakarták a
szemüket, riadt szűkölésük egyetlen vonítássá olvadt össze. Hammen a
nyakát nyújtogatva leste a fejleményeket. Az agyagkorsók becsapódtak
és szétpukkantak. A nép döbbenten megdermedt, majd egyszerre
féktelen tülekedés támadt a korsókból szerteszóródó édességekért,
sorsjegyekért, réz-, ezüst- és aranypénzekért is.
A katapultos csapatok vad éljenzés közepette körbejárták a küzdőtér
szélén, újratöltötték a fegyvereiket és újabb korsókkal bombázták a
nézőket, akik mohón nyomultak előre és hátra, hogy elkapják,
megkaparintsák az ajándékokat.
Hammen megcsóválta a fejét és visszaült.
− Szeretnél ott lenni, mi? − kérdezte Garth.
− Eltaláltad. Inkább ott lennék, mint hogy itt üljek és ne kapjak
semmit.
A mammutok vontatta hajítógép gurult el mellettük, és egy csaknem
embernagyságú agyagkorsót lőtt a lelátóra. A tömeg boldogan ordított és
Zarelt éltette.
− Mesteri − állapította meg Garth.
− Nem számít neki, mennyiért vásárolhatja meg a tömeget,
különösen, hogy a fogadásokon a többszörösét húzza ki a zsebükből.
− Ismersz valakit a katapultosok közül?
− Nem. Miért?
 − Érdekelt.
Hammen Garthra nézett és kajánul elvigyorodott.
− El akarsz lopni egyet?
− Nem, egyszerűen csak kíváncsi voltam.
− Van egy barátom, aki tudna segíteni. Egy kis zugüzletet működtet.
− Milyet?
− Bűvös italokkal, porokkal és hasonlókkal kereskedik.
Megszabadulni egy a megunt házastárstól, elcsábítani egy lányt, aki
másképp nem mond igent, bátorságot meríteni szorult helyzetben és más
effélék.
− És a vevői?
− Nem is hinnéd, milyen magas körökből valók! Nemesek,
nagykereskedők, vagy hogy mást ne is mondjak – lehalkította a hangját
− Uriah, Zarel harcosainak a kapitánya is gyakran látogatja. Rajta
keresztül el lehetne indulni. A barátom szerint úgyis folyton járatja a
száját, hogy ő milyen fontos személyiség és hogy mindenki tart tőle az
udvarban.
Garth elfordult a törpe nevének hallatán.
− Valami baj van, Mester?
Garth szomorúan elmosolyodott.
− Ugyan. Beszélnék a barátoddal. El tudod intézni?
− Vagy úgy! Egy bűvös ital bizonyos benáli lány kegyeiért?
− A pokolba veled, dehogy. Csak intézd el a találkozót, rendben?
Hammen csendesen nevetgélve bólintott.
Zarel mennyezetes trónja előtt a vak és süket szerzetesek elkezdték a
következő kör sorsolását.
Viharos ujjongás tört ki, amikor két kilencedik fokozatú harcos neve
került egymás mellé; az egyikük Varena volt. Aztán sorra felkerült a
táblára többi pár is és a tömeg megrohanta a fogadófülkéket.
Hammen nagy figyelemmel szemügyre vette a hátuk mögötti lelátón
tolongó tömeget.
− Egy perc múlva itt vagyok − jelentette ki hirtelen. Felpattant,
átkapaszkodott a falon, ami a nézőteret elválasztotta a küzdőtértől és
élénk eszmecserébe kezdett egy görnyedt hátú férfival, aki határozottan
ismerősnek tűnt Garth számára. Valami villámgyorsan gazdát cserélt
egy gyors kézrázás ürügyén, aztán Hammen visszatért.
 − Lefogadom, hogy megszedjük magunkat Varenán – mondta halkan
Garthnak.
Garth szórakozottan bólintott és a görnyedt férfi felé pillantott.
– Ismerősnek látszik.
− Meghiszem azt. Egy cellával arrébb vendégeskedett ugyanott, ahol
te. Én eresztettem ki a zűrzavarban.
− Akkor talán nem táplál túlságosan baráti érzelmeket a Nagymester
iránt.
Hammen kuncogott, mintha Garth valami eget verő ostobaságot
mondott volna.
− Sok embert ismer?
− Bizonyára. Az egyik testvériség feje.
− Mondd meg neki, hogy éjjel találkozunk.
− Mester, már megint nem nyughatsz?
− Csak szólj neki, amikor beszeded tőle a nyereményünket.
Figyelmeztetően felharsantak a kürtök és a csepűrágók
visszavonultak a küzdőtérről, nyomukban a szekerekkel, melyek egy
búcsúzó sortüzet zúdítottak a lelátókra. Az egyik lövedék egyenesen a
Bolk harcosok fölött csattant szét a lelátó szélén. Tucatnyian próbálták
átugrani a falat, hogy hozzájussanak az ajándékokhoz, de a Nagymester
szolgálatában álló őrök dorongokkal és kardlappal verték vissza őket,
miközben a többiek a lelátón hálásan tomboltak a soron kívüli
mulatságért.
Utoljára szólalt meg a kürtjei, a harcosok kivonultak. Garth felállt és
elfogta a semleges zónába lépő Varena pillantását. Számos piros lobogó
jelezte a véresnek eltervezett mérkőzéseket. Az egyik különösen
döbbent felhördülést váltott ki mivel ott egy hatodik fokozatú harcos
küzdött egy második fokozatú ellen, amit, hacsak nem következik be
valami egészen rendkívüli fordulat, csakis a gyengébb fél
öngyilkosságának lehet minősíteni.
− Egyesek azért választják a halálos mérkőzést, mert őrültek, mások
pedig így akarják megtakarítani a mana gyűjtögetés és a tanulás hosszú
évtizedeit − állapította meg Hammen félreérthetetlen gúnnyal. − De
lehet, hogy az élet hosszú évtizedeit sikerül megtakarítaniuk.
Zarel felállt, megtette a szertartásos bejelentéseket, karjai
felemelkedtek, majd visszahulltak:
 – Harc!
Robbantak a varázslatok, a fénylobbanások villantak, megidézett
teremtmények jelentek meg, hogy összecsapjanak, porfelhők és
tűzciklonok száguldoztak. Az egyik körben egy óriás pók tűnt fel, de
megidézőjét kizárták a versenyből, mert elvesztette uralmát a lény
fölött, ami elhagyta a küzdőkört, amikor ráuszítottak egy falka farkast.
A pók fejveszetten egyenesen a lelátó felé vágtatott, a nézők
felpattantak a helyükről és fejveszetten menekültek. A Nagymester
harcosai a pók után vetették magukat, tűzzel megsorozták és sikerült
eltéríteniük, mielőtt elérte volna a lelátót. Mégis számos nézőt
lefröcskölt savas mérgével, fortyogva gőzölgő masszává változtatva
őket, mielőtt megsemmisült volna. A harcos, aki elveszítette az
ellenőrzését a varázslata fölött, rosszkedvűen ballagott a helyére, bár a
közönség egy része forrón ünnepelte az izgalmas élmény miatt, amiről
majd vég nélkül lehet mesélni az elkövetkezendő napokban.
Egyik harc a másik után ért véget. A hatodik fokozatú és a második
fokozatú harcos életre-halálra vívott mérkőzése hosszabban elhúzódott,
mint ahogyan a legtöbben számítottak rá, és azzal végződött, hogy az
alacsonyabb fokozatú harcos végül megpróbált elszaladni. Gúnyolódó
ellenfele vagy száz ölnyi távolságon át vadászott rá, mígnem Zarel,
elunva a színjátékot felállt, felemelte a kezét és egyetlen csapással
megölte a menekülőt, mielőtt az keresztülfutott volna Varena
küzdőkörén. Varena és ellenfele klasszikus stílusú varázslat-
ellenvarázslat mérkőzést vívtak, talpra kényszerítve a lelkendező
közönséget.
Garth feszülten figyelte a harcot, gondolatban jegyezte a
varázslatokat, amiket Varena kénytelen volt feltárni a küzdelem során.
− Ha így megy tovább, nem sok titka marad a későbbi mérkőzésekre
− jegyezte meg szárazon Hammen. − Kár. De ami az illeti, Mester,
neked előbb vagy utóbb úgyis szembe kell nézned vele, úgyhogy a
hasznodra válhat.
Már az összes többi mérkőzés véget ért, de Varena és ellenfele még
folytatta a harcot, tömeg feszült csendjét csak egy-egy felhördülés törte
meg, amikor hol az egyik, hol a másik tett szert némi előnyre. Varena
kétszer kényszerült térdre, egyszer egy titán törte át a tűzlényei vonalát,
majd fekete lovagok rohanták le. Aztán az ellenfele egy életerő-
elapasztó varázslattal támadta meg és Varena az erre az alkalomra
tartogatott ellenvarázslattal megfordította a harc menetét, ugyanis
visszanyerte mindazt az erőt, amit elvesztett az előző csapások súlya
alatt. Váratlanul előrenyomult, a tűzvarázslatokkal váltogatta a kavargó
jégviharokat és a vetélytárs ereje fogytán eszméletlenül összeesett.
Varena a kimerültségtől támolyogva állt a kör közepén, míg a
körmester kivert egy varázslatot ellenfele tarsolyából és átadta neki.
Akkor általános meglepetésre Varena könnyedén megérintette az ájult
harcos halántékát és a férfi magához tért. A tömeg önfeledten ünnepelte
a könyörületes győztest. Mikor elhaladt Zarel trónja mellett, a
Nagymester előrehajolt és hosszan követte a tekintetével. Garth
megérezte, hogy Zarel sejt valamit Varena szerepéről, amit a
kiszabadításában játszott.
− Megdupláztuk a pénzünket − dörzsölte a kezét elégedetten Ham-
men, és visszahuppant a helyére.
− Átadtad a barátodnak az üzenetet? − kérdezte Garth.
Hammen sötéten pillantott rá.
− Fogalmam sincs róla, hogy miért, de átadtam − sóhajtotta végül.
Garth hátradőlt és a gondolataiba merült, egyetlen pillantásra sem
méltatva a küzdőteret elárasztó csepűrágókat. A lelátók csaknem
teljesen kiürültek, a tömeg kiözönlött az Arénából, megszállta a
kifőzdéket és mellékhelyiségeket.
− A te mérkőzésed következik − jelentette ki hirtelen Hammen.
Garth a szemléltető tábla felé fordult, melyen lassan kibontakoztak
az újabb kör mérkőzéseihez tartozó tudnivalók.
− Lefogadom, hogy mi vagyunk azok − mondta Hammen és a táblára
mutatott, ahol éppen egy fiú futott végig macskaügyességgel az egyik
párkányon és kiakasztott egy képjelet, mielőtt a név első betűje a
helyére került volna. A képjel szemkötést ábrázolt.
A nézők, akik addigra ismét elfoglalták a helyüket, felujjongtak.
Garth visszatelepedett, némán figyelte, hogy jelenik meg betűről betűre
a neve, ami a táblán egyszerűen „Félszemű” volt. Aztán az Ingkara
Házhoz tartozó ellenfél nevére került a sor és zavart moraj futott végig a
lelátón.
− Ki az a fattyú? − pillantott csodálkozva Garthra az egyik Barna
harcos.
 Garth Hammenhez fordult, aki hasonló megütközéssel szemlélte a
táblát.
− Két nappal ezelőtt még nem volt a listán − tárta szét a kezét
tehetetlenül Hammen. − De ha vársz egy pillanatot, okosabbak leszünk.
Felpattant a helyéről és központi lelátó felé vágtatott. Többen is
kiváltak a közönség soraiból, hogy találkozzanak vele. Hammen egy
gyors tanácskozás után visszatért.
− Csalás! − mondta mérgesen Hammen. − Zarel embere, legalább
nyolcadik fokozatú, de lehet, hogy jobb. Látták a menetben az Aréna
felé. Zarel nyilván alaposan megkente Jimakot, hogy eressze be a
Bíborok soraiba.
− Akkor harcolni fogok vele.
− Vigyázz vele. Csak annyit tudni róla, hogy Zarel egyik hadnagya.
Ami egyúttal azt jelenti, hogy irányították a sorsolást. Valamelyik
szerzetes kitapogathatta a véseteket az aranylemezeken.
− Tehát sikerült elintézniük − vont vállat Garth. − Mégis, mi a fenére
számítottál?
Garth, megérezte, hogy figyelik, és felnézett. Kirlen meredt rá.
A Rendfőnök elmosolyodott és biccentett.
A szemléltető táblán megjelentek az esélyek, három az egyhez Garth
ellen. A tömeg zavart mormogása egyre erősödött.
Hammen a lelátó felé fordult és tölcsért formált a kezéből.
− Csalás! − ordította teli tüdőből.
Többen is felkapták a kiáltását, ami egy darabig felerősödve és
elhalkulva keringett az Arénában.
Hammen visszatelepedett a helyére. Hamarosan felállt és a falhoz
indult.
− Kire fogadsz? − szólt utána Garth.
Hammen sértett arckifejezéssel nézett rá.
− Három az egyhez ellene, és bezsebeljük. Ha vesztesz, én is halott
vagyok, úgyhogy nem kockáztatok semmit.
− Köszönöm a bizalmadat.
Hammen magában nevetve folytatta az útját és alig egy perccel
később vissza is tért, épp amikor megszólalt az első figyelmeztető
kürtjel.
− Naru Garthra fogad!
 Garth a vigyorgó óriásra pillantott.
− Mindenképpen nyerek – jelentette ki Naru olyan jelentőségteljesen,
mintha sikerült volna megfejtenie a lét végső kérdéseit. − Vagy pénzt,
vagy azt, hogy később nem harcolunk és nem kell megölnöm téged. −
Naru bömbölve mulatott a saját tréfáján.
Harmadszor is megszólalt a kürt és Garth Hammennel az oldalán
kilépett a ponyva alól, a késő délutáni napsütésbe. Kitört az éljenzés, a
Barnáktól indult és szinte azonnal elterjedt az Aréna másik három
szektoráig.
Garth rezzenéstelen arccal sétált a kijelölt küzdőkörhöz és belépett a
semleges zónába, ahol egy korábbi halálos mérkőzés vérfoltjai
vöröslöttek. Hammen átvette a köpenyét és alaposan szemügyre vette
Garth közeledő ellenfelét.
− Ismerem azt a barmot − súgta. − Korábban az őrség kapitánya volt,
Tantiumban. Veszett gyilkos. Jobban nem is kezdődhetett volna.

Zarel Ewine hátradőlt a trónján és mosolygott. A kapitány tudja a

munkáját és hogy mi az elvárás vele szemben. Később aztán nem lesz
nehéz eltűntetni, nehogy véletlenül fecsegjen az ősi hagyomány
megszegéséről, a sorsolás befolyásolásáról, a szerzetes
megvesztegetéséről. Természetesen a szerzetessel is kell történnie egy
sajnálatos balesetnek. És mindezek után már igazán nincs jelentősége
annak, hogy a kapitány magával vitte a küzdőkörbe a Nagymester egyik
varázslatát.
Zarel megragadta a boroskupáját és elégedetten belekortyolt.
Türelmesen várta, hogy felkészüljenek a harcosok.

A tantiumi kapitány szolga kísérete nélkül ballagott a semleges zónához,

levette a köpenyét és a földre dobta. Egyetlen pillantást sem pocsékolt
Garthra. Csinált néhány törzskörzést, aztán lustán nyújtózkodott. Karján
hullámzottak az izmok.
− Ismerem a fajtáját. Közelharcban próbál elkapni – suttogta Ham-
men. − Ügyelj a pengéjére. Nézd a bal csizmáját! Egy másik tőrt dugott
oda, dobáshoz. Lefogadom, hogy mérgezett.
 Elhangzott az utolsó kürtjel is. A Garth mérkőzését felügyelő
mérkőzésvezető belépett a kör középre és Garthra nézett.
− Meddig tartson a mérkőzés?
− Varázslatvesztésig − mondta Garth.
A körmester a kapitányhoz fordult.
− Meddig tartson a mérkőzés?
− Halálig.
A mérkőzésvezető a kör szélén álló póznához sietett.
− Hé, mi az ördögöt csinálsz? − kiáltott rá Hammen.
A körmester felvonta a halálos mérkőzés piros zászlaját.
− Csalás! − kiáltotta magából kikelve Hammen a lelátó felé, hangját
azonban félmillió torok morajlása nyomta el.
Hammen elkeseredetten nézett Garthra.
− Ha vesztek, gyorsan tűnj el innen − mondta halkan Garth, aztán
lehajtotta a fejét és behunyta a szemét.
– Harc!
Garth kinyitotta a szemét és belépett a körbe. Gyors gondolat- és
kézmozdulatokkal feszíteni kezdte maná-ja erejét, amire a varázslatokat
építheti. Ám azonnal gátba ütközött. A kapitány már előkészítette a saját
maná-ját és egy gátló varázslattal beleakaszkodott Garth erejébe, hogy
elszívja azt. Garth egy villanásnyi rémületet érzett. A férfi erős volt,
szokatlanul erős, ráadásul képzett is.
Füst tört fel a küzdőkör közepén és fél tucat rothadó hulla lépett ki a
felhőből, bűzük körüllengte Garthot. Hátralépett, egyre maná-ja
felszabadításán küszködve, amikor elétámolygott az első élőhalott,
oszladozó arca felfedte fehérlő csontjait. Garth koncentrációja megtört,
mert ki kellett térnie a tetem markoló ujjai elől. Egy másik azonban
megragadta a vállát, jeges ujjak vájtak a húsába, hogy mohón kihúzza
az eleven sejtek életerejét. Garth kiszabadította magát és gyorsan errébb
táncolt, miközben érezte, hogy máris veszített az erejéből. Újabb alakok
jelentek meg a körben, ezúttal patkányok serege, zöld szemük gonoszul
villogott. A patkányok rohamra indultak. Garth igyekezett kitérni előlük,
számosat szétnyomott a csizmájával, de kettőnek sikerült
felkapaszkodni a lábán, belevájták a fogukat, mérgük a vérébe
szivárgott. Megtántorodott és messzire rúgta őket.
 Végre alkalma nyílt felemelni a kezét, sikerült az erdő maná-ját az
irányítása alá vonnia. Sötét, zöld köd örvénylett fel körülötte, elvakítva
az élőhalottakat. Egy kurta pillanatra megtört a támadás és Garth ismét
felemelte a kezét. Bűvös vízsugár zúdult alá, felfrissítette a testét és
kimosta a mérget.
Felgyorsult a mana áradása, ugyanakkor érzékelte, hogy ellenfele
ereje is növekedik. A köd kezdett szétoszlani. Garth oldalra nyújtotta a
karját, keze és ujjai alig észrevehető mozdulataival újabb jelenést
idézett. Fény robbant és egy alak körvonalai váltak egyre
határozottabbá. A közönség helyeslő ordítással fogadta az ágaskodó
harci ménen előrontó fehér lovagot. A lovag, buzogányát lengetve
legázolta az élőhalottakat, melyek megint kezdték körülvenni Garthot,
aztán megfordult és megrohamozta a kapitányt. A lovag támadása
azonban lefékeződött, aztán elakadt, mintha sötét pókhálóba
gabalyodott volna. A ló fájdalmas nyerítéssel megpróbált felágaskodni,
majd súlyosan az oldalára hemperedett, maga alá temetve a lovagot.
Míg a kapitányt lekötötte a lovag támadása, Garth megszabadult a
patkányoktól, egy raj óriás lódarazsat eresztve rájuk, melyek oly vadul
döfködtek, hogy a patkányok, néhány görcsös rándulás után sorra
elpusztultak.
Korbácsütés-szerű csapás sújtott le Garthra és érezte, apad a maná-ja,
elillan az ereje. Döbbenten ismerte fel, hogy az ellenfele egyenlő erőket
birtokol bármely Ház Rendfőnökével, vagy akár magával a
Nagymesterrel is. Ahogy átszáguldott rajta a gondolat, látta a férfi
gúnyos tekintetét, mintha a kapitány csak játszana vele és pillanatnyi
kétség sem merülne fel benne a végső kimenetelt illetően.
Garth egy védőkörbe menekült a sorozatos támadások elől, aztán
megkettőzte a kört. Újabb élőhalottak tűntek fel, de a védőfal
visszaverte őket. Még egy ütés irányult a maná-ja felé, ám az is
fennakadt. A kapitány a felé zúduló lódarazsakra irányította a figyelmét,
és azok megannyi kődarabként zuhantak a földre, megvonaglottak és
kimúltak.
Átmeneti szünet állt be a küzdelemben. Garth egy gyors pillantással
megállapította, hogy a többi párbaj befejeződött. A közönség figyelme
teljes egészében az aréna közepén zajló halálos viadalra összpontosult.
Ekkor tapinthatóan sűrű sötétség jelent meg a küzdőkörben és a rémület
dermesztő árnya lassan Garth felé sodródott. Érezte, hogy összeomlik a
külső védőkör. Felemelte a kezét és fák egymásba fonódó rengetege
bukkant fel körülötte. Kilépett a védőkörből. Nesztelenül arrább osont,
mintha maga is sodródó árny volna csupán. A dermesztő árnyék
ellebegett mellette, csápjaival kinyúlt, a nyomait kutatta. Garth
kiterjesztette a fák vonalát, úgy, hogy azok betöltötték a térfelét. Új
erőre kapott és karja gyors mozdulatával a rémséges árny mögé
mutatott. Az egyik fa megmozdult, előrelépett, ágas-bogas karjaival
megragadta az árnyat és szétszaggatta.
A tömeg nem láthatta ezeket a részleteket és elégedetlen felzúdulása
elnyomta a küzdelem hangját. Ezt kihasználva Garth a megidézett erdő
széléhez osont. Ellenfele felemelt kézzel közelített a fákhoz. Villámok
sújtottak le, csapás csapás után érte az erdőt. Garth intett. A lábra kelt fa
előrontott a sűrűből és a levegőbe emelte a kapitányt. Hogy a harc ismét
a szemük előtt zajlott, a közönség mámorosan felujjongott. A kapitány,
meg-megrándulva a fájdalomtól, mindkét kezével a lény arcára
mutatott. A fa hátratántorodott, láng égette a szemét. Csikorgó ordítással
támolygott körbe, a tömeg féktelenül mulatott fájdalmán.
Garth felemelte a kezét és a teremtmény eltűnt. Ugyanakkor
kivágódott a lába ellenfele térde felé. A kapitány kitért a rúgás elől,
elgáncsolta Garthot és diadalmas kacagással oldalba rúgta, aztán megint
és megint, hallani lehetett a bordák recsegését. Garth félregurult,
felemelte a kezét. Inkább mulatságosnak, mint veszedelmesnek látszó
apró alakok jelentek meg. Az erdőlakó tündérek ezüstös szárnya magas
hangon zümmögött, miközben körüldongták a kapitányt, apró
lándzsáikkal egyenesen a szemét véve célba. A kapitány felüvöltött a
fájdalomtól és maga körül hadonászva hátrált. Garth mögött lángokban
állt az erdő, ropogott és sziszegett, vaskos füstoszlopok gomolyogtak az
ég felé.
Garth lélegzet után kapkodott, de nem szakíthatott időt a gyógyításra.
Most egy medvét vetett be az ütközetbe. Vaskarmú orkok állták el a
medve útját, szaporán szabdalták nehéz, görbe kardjukkal, miközben a
medve őrjöngve szaggatta szét őket. Kőeső kezdett hullani, összezúzva
az erdő maradékát. Garth érezte, fogytán az ereje.
Védőkört állított, hogy időt nyerjen helyreállítani a maná-ját, ami
csaknem teljesen elszivárgott.
 A kapitány a kör túloldalán állt, vérpatakok csordultak le az arcán és
a karján a tündérek pedig szétszórva feküdtek körülötte a földön.
Kitörölte a vért a szeméből, vonásait eszelős harag torzította el. Garth
kinyúlt az elméjével és besurrant a férfi gondolataiba. Rátalált a sötét
szándékok szövevényére, elmosolyodott és felemelt kézzel újabb raj
erdőlakó tündért küldött ellene.
Pillanatokon belül meghaltak, de közben újabb sebeket ejtettek. A
Kapitány eszeveszett hadonászása már-már hisztérikus nevetésre
ingerelte a közönséget.
A kapitány egy pillanatra elfordította a figyelmét Garthról és dühös
szitkokat szórt a tömegre. Bár a szavait nem lehetett hallani, nyilvánvaló
indulata még hangosabb nevetést váltott ki.
A kapitány visszafordult és parancsoló mozdulattal a földre mutatott.
Törpe katonák jelentek meg. Ismét megmozdította a kezét, teremtményt
teremtmény után idézve meg és hamarosan törpék, orkok, goblinok,
csontvázak és más démoni lények sorakoztak körülötte. Mialatt
előkészítette a támadását, Garth összegyűjtötte és összpontosította a
maná-ját, újra felépítette az erejét. Felkászálódott és visszatért a kör
közepére. Tomboló ujjongás futott végig a lelátókon Garth magányos
alakja láttán, aki higgadtan várt, mintha egyedül a kezében tartott tőrre
hagyatkozva készülne megvívni a pokoli seregekkel.
A kapitány megvetően felneveteti. Mindkét kezét az ég felé nyújtotta,
majd egyenesen lefelé. Közvetlenül a lába előtt megnyílt a föld. Feszült
várakozás telepedett az Arénára.
A kapitány emelkedő kezét követve fekete felhő iramlott fölfelé
mélyből, mintha gőz sziszegne elő a pokol kapujának hasadékain. Az
árny kavargott, forgott, ingadozott, aztán lassan alakot öltött.
− A Mélység Ura!
Garth Hammenre pillantott a válla fölött. Az öreg rémülettől tágra
nyílt szemmel hátrált.
− Mélység Ura! Mélység Ura! − A csodálat és a borzadály kiáltása
hullámzott végig a tömegen. Azok, akik Garthra fogadtak, csalódottan
fogták a fejüket, de még ők is talpra ugrottak, nehogy elmulasszák a
látványosságot.
 A sátáni démon megmutatkozott. Kitárta karmait, szája feneketlen
űrként kinyílt, agyarait lángok nyaldosták körül, tűzvörös szeme
parázsként izzott.
A kapitány lejjebb eresztette a kezét és a démon ránézett. A kapitány
a megrettent törpekatonákra mutatott. A démon nevetve a markába kapta
és a szájába tömte a visítozó, kapálózó törpéket. A többi megidézett
teremtmény ráébredt, hogy pusztán a sötét hatalom áldozati
ajándékaként szólíttattak erre a világra. Megpróbáltak elmenekülni, de a
kapitány sorban rájuk mutatott és mozdulatlanná dermedtek.
A démon befejezte lakomáját és súlyos, döngő léptekkel Garth felé
indult. Kinyújtotta érte karmos kezét. Garth válaszként felemelte a
karját és jégfolyam szakadt alá a szörnyre az egekből; ahol a testével
érintkezett, a jég forró gőzzé hevült. A Mélység Ura gyötrődő
bömböléssel tántorodott vissza.
A kapitány most a titánokat ajánlotta fel és a démon felfalta őket.
Valósággal megnőtt a lakomától, ereje megkétszereződött és ismét
rohamra indult Garth ellen, aki mindkét kezével intett és nyomban szent
páncél vértezte a testét. A szörny megkísérelte megragadni, de
valahányszor hozzáért a páncélhoz, sistergés hallatszott, gőzölgött a
páncél és fájdalmasan visszarántotta a kezét. Hosszú percekig küzdöttek
így, a démon lankadt. A páncél egyre áttetszőbbé vált, végül eltűnt. A
tömeg lázas izgalomban leste, hogy a Mélység Ura túlvilági dühvel a
képén hátrál a kapitány felé.
A kapitány sietősen a sorsukra dermedten várakozó orkokra mutatott.
A démon rájuk vetette magát, és mohón habzsolta a sikoltozó fajzatokat.
Garth az ellenfelét figyelte. A kapitány megidézett egy teremtményt,
melyet csak a legnagyobb erőfeszítéssel képes kordában tartani és
folyamatosan táplálnia kell ahhoz, hogy engedelmeskedjen a
parancsainak. A kapitány újabb lényeket kísérelt megidézni, hogy majd
készenlétben álljanak lecsillapítani néhány percre a démon feneketlen
étvágyát. Ám ez alkalommal már csak néhány vézna pestispatkányra
futotta az erejéből.
A Mélység Ura időközben újból Garth felé csörtetett, aki a korábban
alkalmazott erőhöz folyamodott és eleven fák falát húzta a rém újába. A
Sötét Úr gyűlölettől eltelve közelítette meg az erdőt, azzal a gyűlölettől,
ami mindig eltölti a hozzá hasonlókat a nyugalom és a béke iránt.
Felágaskodott, karmaival őrjöngve szaggatta a lombokat, tépte a
törzseket, míg Garth újabb fákkal tömte be a védőgátján támadó réseket.
A szörnyeteg tülkölő ordításaira, melyek betöltötték az Arénát, a
közönség tomboló ujjongása válaszolt; a népet lenyűgözte a bámulatos
előadás. A démon fájdalmasan hörögve csapkodott, mintha az ezüstös
fakéreg a kín csalánjából sarjadt volna. Lankadó erővel döntögette
fákat, egyre lassabban hajította félre őket.
Aztán kimerülten megroggyant. Visszafelé csoszogott, éhesen
sandítva az éhsége csillapítására előkészített áldozatokra.
Eljött Garth pillanata. Előrehajolt, felemelte a kezét és intésére
nyomtalanul eltűntek a démonok, csontvázak és a patkányok.
A kapitány elbizonytalanodott Garth támadásának hirtelenségétől. A
pokoli démon felágaskodott, dühösen bömbölt, hogy megtagadták tőle a
soron következő lakomát. A kapitány sietősen felemelte a kezét, de a
maná-ja már kimerült a szörny megidézésében és az erőfeszítésben,
hogy az uralma alatt tartsa. Kétségbeesetten igyekezett előhívni
bármiféle lényt, amit étekül vethetne. Kicsiny fény villant, mint egy
csillagszóró, és egyetlen apró légikobold jelent meg, majd azonnal el is
repült, ahogy megpillantotta a Mélység Urát. A démon tátott szájjal,
csorgó nyállal nézett a tovatűnő kobold után, majd lassan a kapitányra
szegezte a tekintetét. Szemében izzott az éhség.
Aztán haragos hördüléssel meglódult. Megvillant a levegő, mintha
védőgyűrű emelkedne a kapitány köré. Garth megfordult. Zarel felemelt
kézzel állt a trón előtt. Hammen ugrándozva mutogatott Zarel felé,
válaszul felháborodott kiáltás szakadt ki a közönségből, hogy ilyen
égbekiáltó szabályszegésre vetemedett a Nagymester. Zarel zavartan
körülnézett, mint aki csak most ismeri fel a körülményeket és leejtette a
kezét. A védőgyűrű eltűnt.
A Mélység Ura felemelte a rémülettől szinte alélt kapitányt, morogva
kettétépte, és két gyors falásra eltűntette a belsejében. Ahogy elfogyott a
kapitány életereje, az erő is vele tűnt, amit ellenőrzött. Tűz lobbant, füst
gomolygott és a démon elenyészett.
Garth átvágott a küzdőkörön és a körmestert megelőzve felkapta azt,
ami megmaradt a kapitányból: a vérfoltos tarsolyt, amit megőrzött a
benne lapuló mana. Garth a magasba emelte az elnyert díjat, a tömeg
önkívületben ujjongott. A Bolk-rajongók előrenyomultak, átmásztak a
korláton és leugráltak a falról, elsodorva a katonákat, akik fel akarták
tartóztatni őket. Tízezrek özönlöttek a küzdőtérre.
− Félszemű, Félszemű!
A körmester Garthhoz futott és a kapitány tarsolya után nyúlt. Garth
rászegezte a tekintetét.
− Ezt a halált te rendezted el. A díj az enyém.
− Őrült, ez a Nagymesteré! − sziszegte a harcos.
− Akkor próbáld meg elvenni.
A férfi elsápadt, aztán a trón felé hátrált, ahol Zarel még mindig
tanácstalanul állt. A tömeg boldogan kavargott Garth körül. Hammen
utat tört magának hozzá.
− Hála az Örökkévalónak ezért a tömegért. Azt hittem, Zarel
mindjárt lejön és megküzd veled.
A mérkőzésvezető visszatért és kinyújtotta a kezét.
− A mana részesedés a díjból − emlékeztette
Garth belenyúlt az elnyert tarsolyba, elővett egy kis, selyembe
burkolt fekete mana csomagot, és a odavetette a körmesternek, aki
gyorsan elosont vele.
Garth Hammen vállára támaszkodva, keresztültört a tömegen,
miközben határozott formában érzékelte Zarel dühét, amit a
megaláztatáson kívül most már az egyik legerőteljesebb varázslatának
az elvesztése is fokozott.
− Mester, hogy érzed magad? − kérdezte aggódva Hammen.
− A bordáimat rendbe hoztam, de még mindig másnapos vagyok −
felelte Garth. − Menjünk, igyunk egyet, aztán ma este még el kellene
intézned néhány dolgot.
− Milyen dolgokat? − sóhajtott elgyötörten Hammen.
Garth szótlanul elmosolyodott.
 12. fejezet
A városban tetőpontjára ért a felfordulás. A játékok ideje alatt rivális
bandák fosztogattak, kiaknázva a lehetőséget, hogy csaknem a teljes
lakosság az Arénába zarándokol. Az Ingkara Házért rajongó osztagok
rajtaütöttek a város Fentesk területein, Kestha hívei kiraboltak minden
óvatlanul magányosan kószáló Bíbor-szurkolót, míg a Bolk-tábor
különítményei válogatás nélkül vadásztak mindenki másra. A város több
negyedében is tüzek lobbantak és a lángok fénye baljósan vöröslött az
éjszakai égbolton.
− A Fesztivál napjai egyszerűen felülmúlhatatlanok – dünnyögte
Hammen, mikor megállt egy sarkon körülnézni, és elgyönyörködött egy
különösképpen gyűlölt kereskedő otthonából felcsapó lángokban.
− Valaha nem így teltekezek a napok − mondta félhangosan Garth.
Hammen a földre köpött.
− Azok a régi napok már elmúltak. Mint minden nap azelőtt és
ezután. − Felsóhajtott. − Jó. Lehet, hogy nem voltak olyan fényesek,
mint ahogy néhányan szeretnek emlékezni rá, de legalább nem a
csőcselék szórakoztatására rendezték meg a játékokat. A Fesztiválon
mérték fel a képességeket és a gyakorlatok eredményességét, az volt a
fegyverszünet ideje, mielőtt a harcosok ismét útra kelnek, visszatérnek
tanulmányaikhoz vagy szerződéses szolgálatba állnak egy hercegnél, aki
illő tisztelettel kezeli őket. Most pedig? Csak a vér számít, a zsíros
szerződések és a tömeg mulatsága.
Hammen megcsóválta a fejét és bánatosan felnevetett, amikor
néhány fosztogató rohant el mellettük, egy hordót görgetve maguk előtt.
Hammen Garthra nézett.
− Garth, a játéknak vége. Hatszorosára gyarapítottuk a pénzünket a
nap folyamán. Még ha le is számítjuk az én jutalékomat, bőven marad
annyid, hogy a következő években úgy élj, mint egy herceg. Ráadásul
szereztél egy olyan varázslatot, amihez hasonlót csak Rendfőnökök
szoktak birtokolni. Miért nem elégedsz meg ennyivel és hagyod a
pokolba ezt az őrültek házát?
Garth megrázta a fejét.
− Dolgom van, Hammen.
− A pokolba is, fiam, gondold végig a mai csalássorozatot. Először is
a kapitány személye. A varázslattal valószínűleg a Nagymester látta el.
És akaratod ellenére belerángattak egy halálos mérkőzésbe. Gondolod,
hogy holnapra becsületesebbek lesznek?
− Tulajdonképpen igen − mondta nyugodtan Garth. − A nép már tud
mindarról, amit felsoroltál, sikeresen hírét vitték az embereid. Zarel
holnap kénytelen tisztességesen játszani, legalábbis addig, amíg magán
érzi a Vándor szemét.
Garth hátrapillantott. A kereskedő háza összeomlott, szikrák zápora
szökellt az ég felé. Kacagó, részeg tömeg gyűlt össze körülötte, sörös−
és boroskancsókat emelgettek a tűz tiszteletére, míg a kereskedő
nekikeseredetten átkozódva jókora csomókat tépett ki a hajából és a
szakállából.
Hammen még mindig azon a beszélgetésen rágódott, ami az
Arénából hazafelé hangzott el, az aznapi harcok végeztével.
− Őrültséget kértél a cimborámtól.
− Azt mondtad, gyűlöli a Nagymestert a fia halála miatt. Emlékezz,
te hoztad szóba.
− Ugyan, az csak amolyan töprengés volt. Hiszen éppen a
Nagymester tetteiről beszélgettünk.
− Márpedig ez a legközvetlenebb út. Megőrizted a rubint, itt az ideje,
hogy felhasználjuk.
− De a barátom rettenetes kockázatot vállal. Lehet, hogy beárulják és
kivégzik, mielőtt az ajánlat eljutna a megfelelő címre.
− Ki árulhatná be? − mondta Garth. − Az a személy, akit meg
akarunk vesztegetni, éppen az ő lekötelezettje a törvénytelenül
forgalmazott bűvös italok miatt. Van némi befolyása rá.
− El tudod képzelni, mennyi megvesztegetéssel lehet elintézni egy
ilyen dolgot?
− Láthattad már, hogy el tudok igazodni.
– Az a férfi, vagy mondjuk inkább úgy, hogy teremtmény, zsebre
vágja a pénzedet és azonnal megfeledkezik az egészről.
 Garth elmosolyodott és megcsóválta a fejét.
− Bármennyit magyaráztál is az emberi lélekről, mégsem ismered
elég behatóan a bűn és a bosszú természetét. Fél tucat kocsirakomány
agyagfazekat kell becsempészni a számtalan többi közé, ennyi az egész.
Képtelenség leleplezni és a mi kis barátunk csak nyer rajta. Nem is
keveset.
Hammen idegesen körülnézett.
− Zarel harcosainak a kapitányáról beszélsz! Uriah, a Talpnyaló
megvesztegetéséről!
Garth elkomorult.
− Igen, Uriah-ról. − Mintha mérhetetlen távolságból érkezett volna a
hangja.
– Az a rubin legalább száz aranyat ér! − elégedetlenkedett Hammen.
Garth csodálkozva pillantott rá, mintha az öreg a legnyilvánvalóbb
igazságok fölött kívánna vitát nyitni.
− Minél magasabb polc felé nyúlsz, annál többet kell fizetned −
vonta meg a vállát.
− És annál nagyobbat csaphatnak az ujjadra, de még mások ujjára
is… − morogta Hammen. Oldalvást Garthra sandított. − Elég költséges
tervek, ahhoz képest, hogy egyetlen garasod sem volt, mikor beléd
botlottam.
− Meg kellett őriznem a tartalékaimat.
− És maradt még belőle?
− Egy kevés − mondta kitérően Garth. − Az a kérésem, hogy a
holnapi játékok után menj ki a városkapun. Pontosan ezerötven lépést
tegyél meg attól a helytől, ahol először találkoztunk.
− A te lépéseddel vagy az enyémmel?
− Az enyémmel. Honnan tudnám, mennyi a tiéddel?
− És én honnan tudjam, hogy mennyi az enyémmel? – Hammen
elkínzottan felsóhajtott. − Megpróbálom.
− Menj tehát ezerötven lépést. Találsz egy ősi sírboltot az út jobb
oldalán, vagy száz lépésnyire fent a domboldalban. A hátsó falban
mozognak a téglák és a téglák mögé eldugtam egy viaszosvászonba
burkolt csomagot. Hozd el nekem, és az Örökkévaló szerelmére kérlek,
ne nyisd ki!
− Szóval lehetek a kifutófiúd is.
 − Magam is megtehetném, de holnap túlságosan sok mindennek kell
történnie.
− Például, hogy megölnek.
− Akkor a tiéd a csomag, emlékbe. Érdekesnek fogod találni.
Garth folyatatta az útját. Vállal tört utat magának a kavargó
tömegben, hálásan a könnyű záporért, hogy így senkinek nem szúrhat
szemet az arcába húzott csuklya és a tetejébe nyomott széles karimájú
kalap.
A Plazára érve bevetette magát a tolongásba és céltudatosan tartott
előre.
− A pokolba is! − sziszegte Hammen, de tartotta a lépést még akkor
is, amikor megközelítették a Nagymester palotáját. Őrök álltak a
szökőkutak gyűrűjén belül, éberen figyelték a mellettük áramló
sokaságot. Az előző napi zendülés leverése óta veszedelmesen feszült
volt a Nagymester katonái és a város lakossága közötti viszony.
Garth elérte a tömeg szélét. Meggyorsította lépteit és egyenesen a
legközelebbi katona felé futott. Mielőtt a férfi akár csak a kezét is maga
elé emelhette volna, Garth súlyos ütést mért a hasi idegközpontjára és a
katona hangtalanul összecsuklott. A jobbján álló őr döbbenten
megfordult. Garth megperdült, ökle kivágódott és letaglózta a váratlan
támadástól amúgy is félig kábult katonát. Aztán előrántotta a tőrét,
lemetszette áldozata erszényét, tartalmát pedig a meglepett tömeg közé
hajította. Őrült tülekedés kezdődött a kövezeten szétgurult
pénzérmékért, az emberek azt hitték, ez is része a Fesztivál
meglepetéseinek. Három katona futott a helyszínre kihúzott karddal.
Garth elébe lépett az elsőnek és elgáncsolta. A második lassított és
alacsonyan maga elé suhintott. Garth átugrott a penge fölött és az ugrás
lendületével a férfi arcába csapott. A harmadik tétován megállt, majd
sarkon fordult és sípjával riadót fújva elrohant.
A tömeg egyre jobban élvezte a mulatságot és előrenyomult kirabolni
a leterített katonákat. Garth megfordult és beleolvadt a sötétségbe, a
háta mögött felrikoltott a riadóztató harsona. Pillanatokon belül több
szakasz katona bukkant elő a palotából és megrohamozta a tömeget.
Az ígérkező látványosság újabb nézőket kezdett vonzani, akik
azonnal bele is vetették magukat a csetepatéba.
 Garth ezalatt egyenesen Kestha Háza felé tartott. Mielőtt elérte volna
a Kestha területét jelző kövezetet, letépte a köpenyét; Narancssárga
egyenruhát viselt alatta, arcára pedig változatlanul árnyékot vetett a
kalap. Garth az egyik őrre mutatott, aki a Ház kapujában állt.
– Ki az?
Hammen kancsalított, tekintetével igyekezett áthatolni a sötétségen
és a ködön.
− Josega. Legalábbis úgy látom. Negyedik vagy ötödik fokozatú.
− Jó. Akkor tudod a dolgodat.
Garth rohanni kezdett a szürke járólapokon.
− Josega, te gyáva fattyú!
Josega, aki fáradtan támasztotta a Ház falát, csodálkozva felnézett és
egy Narancssárga köpenyt látott száguldani felé. Kezdte felemelni a
kezét, ám Garth elkapta egy tűznyíllal, ami a kövezetre terítette a
harcost. A távolabb posztoló őr feleszmélt és indult felvenni a harcot, de
nem vette észre a hátulról közelítő Hamment, aki keményen tarkón
csapta a botjával.
Mire a Kestha Házban felhangzott a riadó Garth és Hammen már
messze járt a leterített harcosok tarsolyával a kezükben.
− Így legalább nem ölik meg őket holnap az Arénában. A tarsolyuk
nélkül nem tudnak kiállni − lihegte Hammen, miután bevetették
magukat a tömegbe, melynek módjában sem állt észrevenni a
történteket, olyan gyorsan játszódtak le, különben is, a nép figyelmét
inkább a palota körül terebélyesedő zendülés ragadta meg.
− Te mindig találsz valami erkölcsi balzsamot a bűneidre? −
érdeklődött Garth.
− Segít valamelyest.
Keresztülfurakodtak a téren. Csoportokba verődött emberek rohantak
el mellettük, dorongokat, lándzsákat, késeket rázva, sőt még egy
alkalmilag barkácsolt számszeríj is került valahonnan. A palota mellett
javában dúlt a harc, a palotától katonák nyomultak kifelé eleven falként,
pajzsukat egymásnak vetve. A tömeg szeméttel, égő fadarabokkal,
kockakövekkel dobálta meg őket.
Garth megkerülte a zendülés legforrongóbb magját és ezúttal az
Ingkara Házat vette célba. Egy pillanatra megállt, megszabadult a
Narancssárga ingtől, ami alól egy Barna köpeny bukkant elő.
 − Nem volt még elég? − kérdezte savanyúan Hammen.
− Még nem. És most ugyanúgy, mint az előbb!
És egy perc múlva már el is futottak két újabb varázsszeres
tarsollyal, üldözésüket lehetetlenné tette a téren nyüzsgő sokaság.
Garth lassított, majd egy alkalmas pillanatban a Bolk területére
lépett. Fél tucat harcos ácsorgott a kapunál, pártatlan érdeklődéssel
szemlélték a terjedő zendülést.
− Mi folyik ott? − kérdezte Garth, mikor észrevette Narut. Az óriás
kíváncsian pillantott le rá.
− Mindenféle harcok! − dörögte az óriás láthatóan nagyszerűen
szórakozva. − Nem tudsz róla?
− Nem, csak itt a Ház mögött jártam egy kis élvezet kedvéért.
− Miféle élvezet? − kíváncsiskodott Naru.
– Asszonyféle.
− Hű, megtörted a készültséget? Úrnőnk nem helyesli az ilyesmit −
röhögött Naru harsányan. Aztán elkomorulva felnézett, szemei
összeszűkültek a dühtől a tucatnyi Ingkara harcos láttán, akik
berontottak a Bolk kövezetre.
− Kifelé a területünkről! − kiáltotta Naru és kilépett a főkapu alól. A
Bíborok megtorpantak.
− Valaki közületek elrabolta két emberünk tarsolyát! – kiáltotta az
egyik Bíbor harcos.
Naru nem méltatta őket válaszra, csak megvetően meredt rájuk. Az
Ingkara harcos elbizonytalanodott és akkor Garthra esett a pillantása.
− Ő volt az, a Félszemű!
Naru hátravetette a fejét és hahotázott.
− Jó cimborák, ő leginkább asszonyok becsületének az elrablásával
volt elfoglalva, nem törődik a ti kutyáknak való szemetetekkel. Ti,
Bíborok úgyis csak a Nagymester ölebei vagytok.
A Bíbor harcosok bősz kiáltással felemelték a karjukat. Örvénylő
felhő támadt, felsüvített a szél, oly hideg, mint a sarki éjszaka. A felhőn
belül egy alak öltött formát és előlépett. A jégóriás Naru felé indult,
lassan, mintha az ízületei még csikorognának a dermedtségtől, de csak
nyomult előre halálos rendíthetetlenséggel magasra emelt harci
kalapáccsal, és egy süvöltő kiáltás hagyta el az ajkát, mintha vihar
zúgna egy téli éjjelen.
 Naru kacagva kitért a csapás elől. Öklével állon vágta a fölé
tornyosuló jégóriást, olyan erővel, hogy az óriás feje csilingelve
szerteszálló darabokra robbant. A harc azonban nem ért véget.
Bíborokat és Barnákat bíztató kiáltások visszhangoztak a Plazán.
Harcosok és katonák rontottak ki a Bolk Házból a bajtársaik segítségére.
A tömeg egy csapásra elveszítette az érdeklődését a palota körül
tomboló zendülés iránt, most erre az előadásra kezdett csődülni.
Fogadások köttettek, Ingkara- és Barna-rajongók furakodtak előre az
illetékes jogán közelről figyelni a harcot és annak rendje és módja
szerint pillanatokon belül össze is verekedtek.
Távolabbról Fenteskért és Kestháért harsogó ordításokat lehetett
hallani, robbanás fénye fúrta át a sötétséget, a tömeg hörgött, sziszegett,
mikor a Fentesk Ház tetejéről lecsapó villámok nyilai megvilágították
az eget.
Aztán fényözön robbant a Plaza közepén és a Nagymester
palotájának a tetejéről tűznyilak sisteregtek alá a tömegbe, válogatás
nélkül megperzselve százakat.
− Azt hiszem, megyek és szundítok egyet − mondta közönyösen
Garth és besétált a kapun, átlépve a Bíbor harcos eszméletlen testén,
akit Naru hajított vagy hat ölnyire. Az óriás, bömbölve a váratlan
mulatság fölött érzett boldogságtól, élvezettel gázolt a csatában,
pörölyként forgatva roppant ökleit.
Az előcsarnokban Garth megtorpant. Lenézett Hammenre.
− Miért nem készíted elő az ágyamat, Hammen?
Hammen elkerekedett szemmel meredt a mögöttük álló Kirlenre,
majd bólintott és eliszkolt a Bolk Rendfőnöke mellett.
− Fogadd elismerésem, Félszemű. Agyafúrtan csináltad.
− Miről beszélsz, asszonyom?
− A zendülés odakint. Azt hiszed, nem tudom, hogyan kezdődött? És
feltételezed, hogy a Nagymester sincs tisztában vele?
− Nincs bizonyítéka. Most csak learatja a szabályok felrúgásának a
következményeit.
− És éppen te vagy az erkölcsi bírája? Százak fognak meghalni
odakint!
Garth bólintott.
 − Arra amúgy is sor kerülne. Senkit nem kényszerítenek sem
fosztogatni, sem lázadni, sem gyilkolni. Csak utánozzák a föléjük
rendelteket.
Kirlen hidegen felnevetett.
− Pillanatnyilag egyeznek a céljaink − mondta végül Kirlen és
nehézkesen a botjára hajolva tovabicegett.

− Az a fattyú! Tudom, hogy ő az!

Uriah felnézett Zarelre.
− Miért vagy olyan biztos benne, nagyuram? − A hangjában
körültekintő óvatosság bujkált.
− Hogy merészeled?! A fejedet kellene vennem az arcátlanságodért!
Uriah most az egyszer nem sápadt bele Zarel kitörésébe.
− Ha most megölsz engem, Mester, akkor a lázadás el fogja söpörni a
palotád. A harcosaink odakint küzdenek, hogy visszatartsák a
csőcseléket. Mit szólnának, ha a kapitányuk épp a te kezedtől halna
meg?
− Mit törődnének veled?! − vicsorogta Zarel.
− Általában semmit − ismerte el Uriah és maga is meghökkent,
ahogy a merész szavak sorjában elhagyták− az ajkát. − De az elmúlt
napok lázongásai során tizenegyen meghaltak közülük és ugyanígy járt
több mint kétszáz katona. Mondhatnám, uram, kissé zaklatottak, és bár
az én esetleges halálomnak igazán nincs semmi jelentősége, ez esetben
mégis rettentő sokat jelenthet.
− Mire akarsz kilyukadni?
Uriah nagyot nyelt, és sikerült felülkerekednie a félelmén.
− Te megszegted az Aréna szabályait, nem is egyszer, hanem négy
alkalommal ezen az egyetlen napon. Beállítottad Silmart az Ingkara
Házba, adtál neki egy varázslatot, utasítottad a körmestert, hogy
mindenképpen nyilvánítsa a harcot halálos mérkőzéssé, aztán pedig
megpróbáltál közbelépni.
− Honnan veszed ezt az ostobaságot?
− Maga Silmar mesélte ma reggel. Félt, hogy a halálát okozza ez a
megbízás, akár teljesíti, akár nem. Így beszámolt nekem mielőtt
elfoglalta volna a helyét az Ingkara Ház szektorában.
 Zarel kezdte felemelni a kezét.
− Csak rajta! Amit elmondtam, az még titok volt. De ölj meg, és az
egész város tudni fogja. Nem lesz több fogadás, mert a tömeg nem fog
bízni benned, és nem hiszi el, hogy nyerhet. Hát úgy ölj meg. Az a
helyzet, nagyuram, hogy bizonyos utasításokat hagytam valakinél. Ha
meghalok, az illető haladéktalanul világgá fogja kürtölni mindazt,
amiről most szó esett.
Zarel elbizonytalanodott, megdöbbentette segédje hirtelen
színeváltozása.
− Leleplezhetem, milyen szerepet játszottál a Türkizkékek
bukásában.
− Ezzel fenyegetsz húsz esztendeje, kedves Mesterem, és én
meghunyászkodtam előtted. De most az egyszer azt szeretném, hogy
férfiként bánj velem.
Zarel felnevetett.
− Torz állat vagy, semmi több.
− Akkor miért tettél meg a harcosaid kapitányává?
Zarel hidegen mosolygott.
− Mert a hatalmamban vagy.
− Így van. Időközben azonban megváltozott az árfolyamom.
− Mondd az árat!
− A Bolk-házat − felelte szenvtelenül Uriah.
− Nem tudom befolyásolni, kit válasszanak egy Ház Rendfőnökéül.
− Hát találd meg a módját. Úgyis meg kell ölnöd Kirlent, mielőtt ő
ölne meg téged. Hát nem nyilvánvaló, hogy Kirlen áll a Félszemű
mögött?
− Hogy bízhatnék meg benned ezek után?
− Sehogy. És hogy bízhatnék meg benned én? Talán éppen így
kezdődik a kapcsolatunk új formája, ami egyedül alkalmas rá, hogy
kiállja a próbát ebben a világban.
Zarel elgondolkodva bólintott és visszahuppant a helyére.
− Az ellenőrzésed alá tudod vonni a csőcseléket?
− Nehéz lesz, de a válaszom: igen. Bár a határozottan aggódom a
holnapi nap miatt. Egyetlen szikra is elég lehet a robbanáshoz. − Uriah
tétován elhallgatott.
 − Ha kipattanna az a szikra, ölj meg akár ezreket is, és nyomd vissza
a tömeget oda, ahová való, a mocsokba!
Uriah egyetértően bólintott.
− Mester, leteríted holnap?
– Azt tervezem, hogy a felvonulás során ölöm meg, útban az Aréna
felé. Már utasítottam az orgyilkosaimat, hogy foglalják el a helyüket.
Nem fog kijutni a városból.
− És ha elkerüli a csapdát?
− Az Arénában semmit nem tehetünk ellene. Túlságosan kockázatos
volna. − Zarel gondterhelten elhallgatott.
− Legyen a Vándor szolgája és akkor nincs több dolgod vele.
Nagyszabású célok vezérlik. És nemcsak ellened, hanem a Vándor ellen
is.
− Miből gondolod?
− Arra kértél, hogy tudjak meg róla mindent, amit csak lehet −
válaszolta Uriah. − Annyi egészen bizonyos, hogy hihetetlenül
veszélyes.
Zarel lehajtotta a fejét.
− Távozz.
− Megkötöttük az egyezséget?
− Igen, az ördögbe is, igen! De most tűnj el.
Uriah, mélyen meghajtotta a fejét, megfordult és kibicegett a
szobából.
− És verd le azt az átkozott csőcseléket!
Ahogy az ajtó becsapódott mögötte, a törpe a falnak dőlt, képtelen
volt felülkerekedni a végtagjai reszketésén. Leküzdött egy sürgetően
feltörő hányingert. Évek óta álmodozott arról, hogy szembeszegül
Zarellal, és mindig rettegett, hogy halál lesz a fizetség.
Úgy érezte, mintha démon szállta volna meg. Így történt valóban?
Visszagondolt a bűvitalok zugárusánál tett látogatására. Alkalmas szert
keresett, ami egyengeti az útját az egyik udvarhölgy ágyáig, márpedig
más módot nem látott rá, mint hogy elkábítja előbb és mesterségesen
segít önmaga némely fogyatékosságán is. A javasolt ital elég
ártalmatlannak látszott, ám a merészség, a hatalom és a dac érzése azóta
sem múlt el.
Hirtelen kísértést érzett, hogy visszatérjen a zugárushoz és megölje.
 De miért? Végtére is minden remekül alakult, feltéve, hogy
egyáltalán az az átkozott bűvital tette. A zsebére csapott és kitapogatta a
bőrerszényt, ami jólesően domborodott a benne lapuló rubintól. A kérés
kockázatmentes volt és a fizetség bűvitalok nélkül is biztosít akár egy
tucat édes éjszakát.
Megkapom Bolkot, mikor Kirlen elbukik, gondolta Uriah zord
mosollyal. Saját Házam lesz és örökre megszabadulok Zarel kínzásaitól.
Elmerült a vágyálomban és már arany gyaloghintóban látta magát,
olyanban, amilyen Jimaknak van, és oly pazar ágyasokkal körülvéve,
hogy Varnelnak is folyna a nyála az irigységtől.
Uriah elmosolyodott a gondolatra.
De kitől származhat a vesztegetési ajándék?, támadt fel benne
hirtelen a kíváncsiság. Elfogta a gyanú, ami egymagában is elegendő
volt hozzá, hogy végigfusson a gerincén a hideg. Mert kísértette egy
emlék korábbról, sokkal korábbról, amikor egy ártatlan mulatság
részese volt, sőt… talán szerette is valaki.
Uriah lehajtotta a fejét, elindult a folyosón és beleolvadt a sötétségbe.

Zarel csendben ült. Mi állhat Uriah mögött? Megőrült, vagy csak

megérezte, hogy megrendült a Nagymester helyzete? Aztán sokkal
aggasztóbb irányba fordultak a gondolatai és elfogta a rettegés.
Belévillant a felismerés, hogy soha nem fogja teljes egészében kiismerni
a Félszeműt. Hagynia kell, hagy nyerje meg a zárómérkőzést, aztán
mindörökre el lehet felejteni.
És ha a Félszemű tudott a célomról, talán már fel is fedte a
Vándornak, cserébe a nyomorúságos életéért. Lehetséges? Meg kellett
fontolnia ezt a lehetőséget is. Esetleg Uriah-nak van igaza és a Félszemű
magára a Vándorra is pályázik.
Zarel felsóhajtott és előrehajolt a trónján.
Tudhatja-e a Félszemű, hogy az egész Fesztivál csak színjáték? Talán
már megértette. Azért kell kiválasztani minden évben a legjobb harcost,
hogy a Vándor magával vigye… és megölje, hogy ne jelentsen
fenyegetést sem a dolgok létező rendjére, sem magára a Vándorra. A
Félszemű bizonyította a ravaszságát. Csak egy bolond áltatná magát
azzal, hogy nem jött rá minderre.
 Zarel megint felnézett és csaknem Uriah-ért kiáltott.
Nem. Nem őt. És nem most. Az egy másik játék, amire ugyancsak
sor kerül a maga idején. Más módon kell megszabadulnia a
Félszeműtől.
Zarel hirtelen hátradőlt és kirobbant belőle a kacagás. Oly
nyilvánvaló, oly csodálatosan és egyszerűen nyilvánvaló, mit kell tenni!
És akkor megnyílhat az út egy új Vándor előtt.

Garth lustán nyújtózkodott és közben a szemléltető táblát figyelte.

Éppen befejeződött a második forduló első mérkőzés-sorozata és némi
érdeklődéssel várta, ki ellen kell porondra lépnie. Végre megjelent a
képjele és a tömeg felujjongott, hogy aztán gúnyos nevetésben törjön ki,
amikor az ellenfeléül kisorsolt második fokozatú Kestha harcos neve is
megjelent a táblán.
Garth Hammenre nézett, aki megvonta a vállát.
− Lehet, hogy Zarel visszatáncolt és ma becsületesen fog játszani. A
nép igencsak elégedetlen azzal a fattyúval.
Az elégedetlenség kiterjedt az egész városra. Több száz otthon és
üzlet vált a lángok martalékává az előző éjszakai lázongások során.
Sokan meghaltak és százak sebesültek meg. A Házak között kirobbant
harc tovább növelte a feszültséget. A Fentesk és Kestha között lezajlott
ütközet fél tucat harcos életét követelte, köztük Kestha második
legmagasabb besorolású harcosáét. Bolk és Ingkara küzdelmében
további nyolc harcos esett el. Garth megfogadta Hammen tanácsát, még
hajnal előtt kiosont a Házból és elrejtőzött az Aréna mellett, hogy
elkerülje Zarel esetleges csapdáját. Kirlen számára hátrahagyott egy
feljegyzést, hogy ne törölje a nevét az aznapi összeállításból.
Hammen gyanúja beigazolódott. Miközben a menet az Aréna felé
tartott, Zarel harcosai előözönlöttek az egyik mellékutcából és a Barnák
soraiba vegyültek. Kirlen kajánul kacagott, mikor egyértelművé lett,
hogy az elhanyagolható rendezési hiányosságnak − ahogy az illetékes
udvaronc nevezte az esetet − csak a Garth ellen szervezett akciót kellett
volna fedeznie.
Az Arénában várakozó tömeg csalódottan fogadta kedvence
távolmaradását. Sokan aggódtak, hogy már el is távozott a városból,
ugyanolyan titokzatosan, ahogy érkezett. Aztán a kürtjel a küzdőtérre
szólította a harcosokat és félmillió néző ugrott talpra izgatott
várakozással.
− Csalni fog. Nem hagyhat életben − mondta komoran Hammen.
− Maradj a lelátón.
− A fenét. Van annyi eszem, hogy átlássam a helyzetet, mégis olyan
eszement bolond vagyok, hogy veled megyek, bár csak az Örökkévaló
tudja, miért.
− Nos, boldoguljunk azzal, ami van – jelentette ki Garth és félredobta
a vastag köpenyt, amibe ezidáig burkolózott. A lelátó lépcsőjén
leereszkedett a nézők sorai között a küzdőtér határát jelző korlátig és a
fal fölé hajolt, félig elfordulva, hogy segítsen Hammennek. Egy tucat
katona rohant feléjük abban a hitben, hogy csak túlbuzgó rajongók.
Garth rájuk pillantott.
Boldog éljenzés rázta meg az Arénát, ahogy futótűzként elterjedt
megjelenésének a híre.
− Félszemű!
Az őrök visszafogták a lépteiket, majd megálltak és döbbenten
bámultak Garthra, aki átvágott közöttük, mintha ott sem volnának. A
tömeg, a felismerés fényében, hogy, ha csak átmeneti időre is, de
közöttük foglalt helyet a maga valóságában, egyre zajosabban
ünnepelte, miközben Garth a mérkőzésre kijelölt körhöz ballagott.
A küzdőkör közvetlenül Zarel trónja alatt helyezkedett el. Garth
mosolyogva felnézett a Nagymesterre.
Zarel felállt és nyílt gyűlölettel meredt rá. Garth egykedvűen hátat
fordított, mozdulata újabb ovációt váltott ki a közönségből.
− Megölhet téged és az jellemző lenne rá − kiabálta Hammen Garth
fülébe, hogy túlharsogja a tömeget.
− Nem lesz hozzá mersze − mondta nyugodtan Garth és a semleges
zónába lépett. − Ha most próbálkozna, félmillióan özönlik el a
küzdőteret.
− Ne bízz a csőcselékben.
− Eszem ágában sincs, de annál inkább bízom a Nagymester iránti
gyűlöletükben.
Ellenfele, egy ifjú leány a Kestha Házból elfoglalta a helyét a maga
semleges zónájában és nyugtalanul tekintgetett Garthra.
 − Meddig tartson a mérkőzés? − kérdezte a körmester Garthtól.
− Varázslatvesztésig.
A körmester megfordult és a nőre nézett, aki ugyanezt a választ adta.
A harc pillanatokon belül véget ért. Mielőtt a lánynak sikerült volna
elegendő manát összegyűjtenie, hogy gondoskodjon a védelméről,
Garth mammutja a földhöz szegezte. Halálos rémület csillogott a nő
tágra nyílt szemében, ahogy felnézett a fölé magasodó hatalmas
fenevadra. A meghódolás jeléül felemelte a kezét és Garth visszaküldte
a mammutot a lét és nemlét határán húzódó végtelen tartományba,
ahonnan előszólította. A mérkőzésvezető a lányhoz lépett, hogy elvegye
a díjként felajánlott varázslatot, és Garth kinyújtotta a bal kezét, tenyerét
lefelé fordítva, így fejezte ki, hogy nem tart igényt a felajánlásra. A
közönség perceken át tartó tapsviharral jutalmazta a lovagias gesztust.
Nyugodtan visszasétált a Bolk harcosok emelvényére. Sokan
nyilvánvaló gyanakvással pillantottak rá, de Naru boldogan felkiáltott.
− Jaj, de jó, tudok majd harcolni veled! Már azt hittem,
megfutamodtál.
Garth barátságosan hátba veregette Narut aztán a frissítős asztalhoz
ment, válogatni a gyümölcsök, sajtok, csiszolt üvegdugójú
borospalackok között. Magához vett néhány gránátalmát és egy kancsó
bort, majd letelepedett egy üres ülőhelyre, maga mellé intve Hamment.
Kirlen lenézett rá a trónjáról.
− Elmulasztottad a reggeli felvonulást.
− Olyan érzésem támadt, hogy nem tenne jót az egészségemnek.
Kirlen mosolyra húzta az ajkát.
− Remek mulatság lett volna látni, mihez kezdesz.
− Nem kenyerem a bajkeverés.
− Mint a múlt éjjel?
Garth mosolygott és szótlanul a küzdőtér felé fordult.
Elkezdődött a harmadik forduló és Garthot rögtön porondra
szólították. Nem egészen fél óra múlva már vissza is ülhetett a helyére,
ez alkalommal egy tűzgolyó vörös varázslatával gyarapítva
gyűjteményét. A közönség összekapaszkodva hullámzott a lelátón, a
különböző Házak rajongói boldog egyetértésben éljenezték Garthot,
annak ellenére, hogy a hivatalosan megállapított nyerési esélyek szerint,
aki egy ezüstöt tett a Félszemű győzelmére, az egy rézgarast nyerhetett
vissza.
A harmadik forduló végeztével déli szünetre szólítottak a kürtök. Az
emberek szétszéledtek a lelátón és az Aréna körül, élénken vitatkozva a
versenyben maradt negyven harcosról. Számos esélyes kiesett, többek
között Kestha-házi Omar, akit úgy tartottak számon, mint aki
megszerezheti a végső győzelmet is, vagy a legendás Ingkara-házi
Mina, akinek mindkét lábát gnómok harapták le az utolsó mérkőzésén,
míg eszméletlenül hevert a küzdőkör homokjában. Még több
beszédtémát szolgáltattak az éjszakai ütközetek során elesett harcosok,
minthogy közülük kilencen túljutottak az első fordulón. Haláluk
felborította a gondosan megtervezett fogadásokat, tízezrek dühöngtek,
amikor megpillantották a fekete jeleket az elhunytak neve mellett.
Minthogy fogadásokat nemcsak egyéni harcokra lehetett kötni,
hanem a lehetőségek egészen széles választékára, beleértve a harcosok
párosításának különböző kombinációit, a Házak nyerési átlagát és
nyerési százalékát minden körben, fordulóban és összesen, a tömeg nem
volt túlságosan emelkedett hangulatban. Rengeteg, az első nap végén
elhelyezett fogadás vált érvénytelenné a halálesetek miatt, és ezek a
veszteségek egytől-egyig Zarel pénzeskazettáiban ragadtak. Ez a tény
sokakban elültette a meggyőződést, hogy az éjszakai zavargásokat maga
a Nagymester szervezte meg, kitömni a saját zsebét, egyúttal bosszút
állni engedetlen alattvalóin.
Szóváltások követték egymást a lelátón az egyik vagy másik csoport
magányos szószólói között, alkalmanként verekedésekbe fulladva. A
verekedők egy alkalommal a küzdőtérre keveredtek, de egy osztag
katona visszaszorította őket.
Időközben munkáscsapatok eltörölték az eddig használt
küzdőköröket. Az egyenes kiesés most következő szakaszára már csak
húsz pár maradt versenyben, akik két tízmérkőzéses körben küzdenek
meg egymással. A munkások új köröket rajzoltak, kétszer akkorákat,
mint előzőleg, csaknem ötven öl átmérőjűeket. Ez egyúttal azt is
jelentette, hogy bevetésre kerülhetnek a jelentékenyebb erejű
varázslatok, amiket nehezebb lenne belül tartani a kisebb, huszonöt öl
átmérőjű körökön.
 Szárnyaló, magas fanfárhang zendült, jelezve a déli óra végét. Mikor
a nézők visszaözönlöttek a helyükre, az arénában megjelentek a
katapultos szekerek. A hajítógépek agyagkorsókat lőttek a tömegbe, és
örömteli ordítozás tört ki, mikor az agyagkorsók becsapódtak és
széttörtek.
Hammen hátrafordult, nyakát nyújtogatva leste a lelátót és fülelt a
közönség kiáltásaira.
− Arany van a korsókban! − jelentette ki Hammen. Hangja hirtelen
megtelt sóvárgással, mintha máris megbánta volna, hogy nem maradt a
lelátón.
Garth derűsen figyelte.
Ahogy híre ment az ajándéknak, a tömeg közelebb nyomult, az
emberek igyekeztek úgy helyezkedni, hogy a következő agyagkorsó
várható földet érésének a közelébe kerüljenek. Vad közelharcok
robbantak ki, a nézők egymás hegyén-hátán tapostak mohóságukban,
hiszen egyetlen arannyal a fél telet el lehet tölteni melengető italok
társaságában. A törpék körbehajszolták szekereiket az arénában,
szaporán lődöztek fegyverükkel, és a térdüket csapkodták a nevetéstől,
amikor az embertenger fortyogni kezdett egy-egy becsapódó
agyagkorsó körül.
Húsz fiatal, áttetsző köntösbe öltözött nő bukkant elő a küzdőtérre
vezető alagútból. Jókora tasak himbálózott a csípőjükön, amiből két
marokkal szórták a nép közé az arany csecsebecséket, és
féldrágaköveket, miközben körbelejtettek az aréna peremén. Egyre
magasabbra szárnyalt az ujjongás és csak fokozódott, amikor négy,
egyenként hat öl hosszúságú sárkány tűnt fel észak felől. Aztán a tömeg
lassanként elcsendesedett, mert felmerült az aggasztó lehetőség, hogy a
fenevadak kitörtek megidézőjük befolyása alól, és azonnal lecsapnak a
lelátókra. Ám a sárkányok felvillantak, füstpamacsokká változtak és a
lassan szétterjedő felhőkből ezüst nyakláncok, olcsó ékszerek és újabb
pénzérmék záporoztak.
Miután megszabadultak terhüktől, a felhők leereszkedtek az Arénába
és körüllengték, majd elborították a Nagymester trónját. Aztán
mennydörgő robaj hallatszott, a felhők szertefoszlottak és trónjáról
integetve Zarel Ewine, a Nagymester üdvözölte népét.
 A közönség hálás tapsviharral fogadta urát. Zarel meghajolt az Aréna
mind a négy szektora felé.
Hammen utálkozva megrázta a fejét és a földre köpött.
− A tömeg − mondta hidegen. − Mindent elfelejtettek.
− De nem örökre − tette hozzá Garth.
A nők és a katapultos csapatok eltűntek az alagútban. A csalódottság
moraja szállt fel a lelátókról.
− Ne aggódjatok, barátaim! − Zarel hangja keresztülzúgott az Arénán
a messzehangzás erejével. − A mérkőzések után még több arannyal
térnek vissza.
Szavait megelőlegezett ujjongás üdvözölte.
Garth Hammenre pillantott és elvigyorodott.
− Elő lett készítve a tréfánk?
− Nem ígérhetem meg, de annyi szent, hogy eleget fizettél.
− Remek.
− Elkezdődött a sorsolás – jelentette ki Hammen és az aranykör felé
mutatott, ahol egy magányos szerzetes állt az urna előtt. − Már nem
osztották szét Házak szerint a harcosokat. Akár a tieid ellen is
harcolhatsz.
Naru nézett Garthra és vigyorgott.
− Lehet, hogy harcolni fogunk, és megszerzem az összes
varázslatodat.
− Lehet − biccentett Garth.
− Félszemű! − Harsant a kiáltás félmillió torokból. Garth felnézett a
táblára. Egy Ingkara harcos lett az ellenfele.
− Ki az? − kérdezte Garth.
− Ulin. Kemény harcos, most már talán nyolcadik fokozatú.
Hihetetlenül gyorsan képes összegyűjteni a maná-ját. Azt ajánlom,
kényszerítsd közelharcra, máskülönben rögtön az elején nagyon
megszorongat.
Garth felállt és Narura nézett.
− Hát nem ez a kör.
− Semmi nincs elveszve, Félszemű. Nagyon akarok harcolni ellened!
Naru mérkőzése is felkerült a táblára. Az óriás jóízűen nevetve felállt
és nyújtózkodott.
 Együtt mentek a küzdőtérre. A tömeg felpattant a helyéről és állva
tapsolta meg két kedvenc bajnokát. Garth a lelátó felé fordult és
visszaintett. Sok rajongója szemkötést viselt, az ajándékárusok hatalmas
forgalmat bonyolítottak le az új őrület révén. Garth némileg elképedten
mulatott magában, hogy miféle divatokra lehet rávenni az embereket.
Naru barátságosan Garth hátára sózott, csaknem leverve a lábáról és
döngő léptekkel a küzdőköréhez vonult.
Amikor Garth a semleges zónába lépett, felzendült a kürtjel.
Ellenfele a küzdőkör túloldalán már készen állt, karját kitárta.
Zarel szólásra emelkedett.
− Úgy döntöttem, hogy a negyedik fordulótól új szabályok szerint
folytatódik a torna.
A nézőtér feszült figyelemmel várta a folytatást.
− Ha a két harcos bármelyike a halálos mérkőzés mellet foglal állást,
akkor az halálos mérkőzés lesz, függetlenül a másik szándékától. Az
elesetteken tilos gyógyító varázslatot alkalmazni, kivéve természetesen
a saját ilyen jellegű tudományukat. A fogadásokra ezentúl nem
számítják fel az én tíz százalékomat, vagyis teljes egészében
megtarthatjátok a nyereményt.
Egy percnyi döbbent csend után a közönség diadalmasan
felujjongott.
− A tömeg! − vakkantotta mérgesen Hammen. − Zsebre vágta őket.
− Kivéve a magánbukmékereket. Tönkretette az üzletüket, hacsak
nem kínálnak még kedvezőbb lehetőségeket.
− És még egy apróság, barátaim − folytatta a Nagymester. − Bármely
harcos, aki kijelenti, hogy kész a halálra bízni a döntést és megöli az
ellenfelét, húzhat egy varázslatot a saját, személyes tarsolyomból, vagy
ha inkább úgy dönt, ötszáz arany üti a markát.
A küzdőtéren sok harcos emelte fel boldogan ökölbe szorított kezét.
− Kész egy vagyont költeni a megvásárlásukra − mondta Hammen.
− És a Házak Rendfőnökei elveszítik a legjobb embereiket − mondta
csendesen Garth. − Okos.
Garth Kirlen trónja felé pillantott és megérezte Rendfőnöke
tehetetlen dühét. Ha a Rendfőnökök tiltakozni merészelnének a tervbe
vett öldöklés ellen, a tömeg fellázadna, ezúttal azonban nem a
Nagymester ellen, hanem a pártján. Zarel pillanatnyilag kijátszotta a
Házakat, egyúttal biztosította a gyengülésüket is,
A mérkőzést vezető nő Garthhoz fordult és kinyújtotta a kezét. Egy
fehér és egy fekete fakockát tartott a tenyerén.
− Válassz, halálig vagy varázslatvesztésig tartson a mérkőzés.
− Mit szólsz a bejelentéshez? − tudakolta ártatlan képpel Hammen.
− Mondd meg a szolgádnak, hogy fogja be a száját, vagy magam
fogom kitépni a nyelvét! − csattant fel a nő.
Garth fagyos pillantást vetett rá, miközben elvette a fehér lapocskát.
− Varázslatvesztésig.
A mérkőzésvezető leplezetlen gúnnyal mérte végig, aztán átvágott a
körön Garth ellenfeléhez.
− Micsoda agyafúrt gazemberség! − dühöngött Hammen.
− A legtöbb harcos feltételezi, hogy a másik úgyis a halálos
mérkőzést választja, ezért ők is eleve így döntenek− Már csak a
lehetőség miatt is, hogy elnyerhetik a Nagymester által felajánlott díjat.
Meglátod, gyilkos pokol lesz ma itt!
Az asszony kinyújtott kézzel állt Ulin előtt, aki kivette a tenyeréből
az egyik kockát. A körmester rezzenéstelen arccal a póznához ment és
felhúzta a piros zászlót. Ugyanilyen zászlók röppentek fel szerte az
arénában és a tömeg megvadult a vérszomjtól.
− Harc!
Garth a küzdőkörbe szökkent, és egyenesen az ellenfelére rohant.
Ulin kitárt karokkal állt, hogy mielőbb összegyűjtse a maná-ját és útjára
indíthassa az első varázslatot. Garth futás közben kirántotta a tőrét. Ulin
felnézett, arcára kiült az elképedés és egy pillanatnyi habozás után
előrenyújtotta a kezét, ám addigra Garth odaért, és Ulin halántékára
sújtott a tőr markolatával. Az Ingkara harcos összecsuklott.
Ulin felüvöltött a dühtől és felfelé döfött a tőrével. Garth félreugrott.
− Feküdj csak le, az ördögbe is, és játszd el, hogy elájultál! − kiáltott
rá Garth.
Ulint azonban elöntötte az indulat, ismét felé szúrt, aztán alacsonyra
cselezett és torokra vágással próbálkozott, miközben egész idő alatt úgy
forgolódott, hogy Garth vak oldala felől támadhasson.
 Ulin hirtelen belemarkolt az aréna talajába és egy merek homokot
vágott Garth arcába. Garth vakon hátratántorodott. Olyan hangosan
ordított a tömeg, hogy azt sem hallotta, merről közeledik az ellenfele.
Garth hátravetette magát, mintha ösztön vezérelné, és érezte, hogy
Ulin követi. Átgördült a vállán, átfordult a fején és a lábára érkezve
igyekezett kitörölni a homokot a szeméből.
Ulin azonban felismerte a szándékát és nem hagyott időt, hogy
védőgyűrűt emeljen. Garth kényszerűen ismét arrébb gurult, Ulin
pengéje felvágva a vállát, és a vér láttán mámorosan ujjongott a
közönség.
A szapora pislogások között Garth újabb csapás közeledését észlelte
és maga elé kapta a bal kezét. A tőr elvágta a csuklóját, szinte
megdermesztette a fájdalom jeges villanása. Elkapta Ulint a bal térde
alatt és feldöntötte. Az Ingakara azonban nyomban fel is pattant és
Garthra vetette magát. Jobbra-balra gurultak a homokban, miközben
Ulin a tőrével célba vette Garth szemét és szúrt. Garth félrerántotta a
fejét. A tőr végighasította az arcát és a homokba fúródott.
Ulin eszelős ordítással ismét a magasba emelte a pengét, a végső
csapásra.
Ebben a pillanatban Garth kicsavarta a jobb kezét Ulin szorításából
és ugyanazzal a lendülettel felfelé döfött a tőrével. Az acél közvetlenül
Ulin álla alatt hatolt be, a szájpadláson át egyenesen az agyába.
Ulin mozdulata megtört. Garth eleresztette a tőrt és Ulin már-már
természetfölötti erővel talpra küszködte magát, Garth tőrének markolata
előmeredt az álla alól.
A döbbenet hördülése futott végig a nézőtéren, ahogy a férfi, akinek
már holtan kellett volna feküdnie, tétován támolyogva elindult. Aztán
lassan megroggyant, térde összecsuklott és Ulin összeesett. Garth,
lélegzet után kapkodva feltérdelt. Fülsüketítően mennydörgött körülötte
a tömeg és Garthnak az volt az egyetlen gondolata, hogyan tudná
kirekeszteni a szörnyű lármát.
Egy kéz ragadja meg az ép vállát.
− Gyógyítsd meg magad, gyógyítsd meg magad! Elvérzel!
Garth tágra nyílt szemmel meredt Hammenre, aztán a halott Ulinra.
− Ne foglalkozz vele, az ördögbe is, gyógyítsd már meg magad, mert
hamarosan késő lesz!
 Garth zihálva bólintott és összpontosította a maná-ját. Az erő lassan,
nagyon lassan gyűlt és Garth egyre gyengébbnek érezte magát. De
végül, ha halványan is, felizzott az energia és Garth kitárta a karját.
Elapadt a vállából, a csuklójából és az arcából csorgó vér patakja és a
bőr összezárult a sebei fölött, noha ő maga még korántsem nyerte vissza
az erejét.
Átcsapott fölötte a közönség átható zúgása, hunyorgott a vakító
délutáni napfénytől, ami forrón verődött vissza az aréna
homokszemcséiről; Garth most már visszatért. Lázasan zihálva felállt.
− Miért nem szúrtad le az első rohamoddal?
− Azt hittem, sikerült kiütnöm.
− Hagyj fel ezzel az ostoba lovagiassággal! − csattant fel Hammen. −
Halálos mérkőzésen harcolj halálig, vagy téged ölnek meg!
Garth körülnézett az arénában. Még tartott vagy fél tucat mérkőzés.
Az egyik küzdőkörben az Aréna déli oldalán óriás pók futott körbe,
rágói között egy harcossal. A férfi vonaglott a kíntól, míg a közeli
lelátók közönsége önfeledten ugrált a helyén. A keleti végen élőhalottak
és csontvázak kisebbfajta hadseregei aprították buzgón egymást, a
Garthtól északra fekvő körben egy harcos emelte a magasba ellenfele
levágott fejét.
Garth Ulin testéhez lépett és lenézett rá.
− A pokolba veled − sóhajtotta és kihúzta a tőrét a holttestből. A
homokba törölte a pengét, aztán levágta a férfi tarsolyát és egy mana
csomagot vetett a helyszínre siető mérkőzésvezetőnek. A lelátókon népe
ütemesen tapsolni kezdett.
Garth a Bolk Ház lelátója felé indult.
− Igazán kár, hogy nem te minősítetted halálosnak a harcotokat,
Félszemű – jegyezte meg gúnyosan a körmester. − Nem akármilyen
díjat nyerhettél volna.
− Nincs szükségem több varázslatra és a pokolba a véres pénzzel −
reccsent rá Garth olyan indulattal, hogy a nő elsápadva hátrahőkölt.
Még mindig szaporán kapkodva a levegőt, Garth átvágott a
küzdőtéren, ügyet sem vetve a diadalát ünneplő tömeg mámoros
üvöltésére. A Bolk emelvényen első útja az asztalhoz vezetett, italt
töltött magának. A küzdőtéren egyre magasabbra csapott a harci zaj,
ahogy a végükhöz közeledő mérkőzéséken egyre erőteljesebb
varázslatokkal próbálták kicsikarni a döntést.
− Mi történt Varenával? − kérdezte Garth és kezében a kupával az
aréna felé fordult.
Hátamén a szemléltető táblára mutatott.
− Győzött.
Garth bólintott és belekortyolt a borba.
Naru is megérkezett, elborította a vér, és hogy jórészt nem a saját
vére, azt a markában szorongatott Fentesk tarsoly is bizonyította.
− Ha többé nem vágok le senkit, akkor is évekre elég lesz − jelentette
ki vidáman és megrázta a tarsolyt. − Sok jó varázslat!
Garth mellé furakodott, felragadott egy borospalackot és hangos,
mohó kortyokkal egyetlen lélegzetvételre kiürítette. Elégedett
böffentéssel tette le az üveget.
− Na, most már jobb. Aztán talán mi is harcolunk végre és akkor
megszerzem a te tarsolyodat is.
Garth Narura pillantott.
− Bármilyen keserves is beismerni, az az igazság, hogy már
majdnem megkedveltelek.
Naru kuncogott, hangjában mintha enyhe szomorúság bujkált volna.
− Akárcsak én téged. Elég baj az.
− Harcosnak ne legyen harcos a barátja! − hallatszott az intelem.
Garth megfordult. Kirlen állt a háta mögött.
− Miattad történik ez a mészárlás. Rájöttél már, igaz? Ma és holnap
minden Ház elbúcsúzhat a legjobbjaitól.
− Akkor állítsátok meg Zarelt.
− Nem tudjuk. − Kirlen a lelátók felé intett. A nézők felállva
üvöltöttek, tekintetük vérszomjasan lángolt, miközben két harcos,
kifogyva minden varázslatukból, összeakaszkodott a küzdőkör közepén
és tőrrel szabdalta egymást. − Több harcost sikerül megölnie a mai
napon, mint amennyit fél tucat Fesztivál során vesztenénk, ráadásul a
kezébe kaparint téged és maga mellé állítja a csőcseléket.
Garth belekortyolt a borba.
− És közben mindannyian meggyengültök. Megint csak azt tudom
mondani, hogy állítsátok meg!
Kirlen megrázta a fejét és hallgatott.
 − Hadd találgassak. Feltételezhetem, hogy lefizetett titeket? Most
még talán megérte. De a következő pár évben jóval többet fogtok
veszíteni az elmaradt szerződésekkel.
− A fattyú! − mondta halkan Kirlen, suttogása szinte elveszett a
nézőtér dübörgésében.
− És persze te is kiegyeztél vele… asszonyom.
− Csak mint a többiek!
− Ez csak természetes − válaszolta Garth, hangjából sütött a
megvetés. − Miért nem próbálsz megölni most, hogy kiérdemeld a
megvesztegetés visszatartott részét?
− Amint esedékes. A megfelelő időben.
Garth megcsóválta a fejét és visszatért a helyére.
Harsány tetszésnyilvánítás viharzott végig a lelátón, amikor az utolsó
harc résztvevői egyazon pillanatban ledöfték egymást és egyiküknek
sem maradt egyetlen gyógyító varázslata sem. Végtelenül hosszú
percekig haldokoltak, fájdalomtól gyötört testük meg-megrándult,
mintha nekirugaszkodnának egy végső ugrásnak, ami kitépheti őket a
halál könyörtelen szorításából, míg végül kiszenvedtek. A közönség
őrjöngve sikoltozott a gyönyörűségtől. Bár mindazok, akik fogadtak a
mérkőzésre, elveszítették a pénzüket, bőségesen kárpótolta őket a
káprázatos élmény, amit még éveken át lehet idézgetni a kocsmákban és
az utcasarkokon.
− És meg vannak győződve róla, hogy ma végre nem költekeztek
fölöslegesen − mondta Hammen villogó szemmel és lecsapta a
boroskupáját.
A sorsolás aranykörében ismét felállították a túlélők nevét tartalmazó
urnát és a szerzetes elvégezte a következő forduló párosítását. Alig
jelentek meg a táblán az első nevek, talpra szökkent az egész nézőtér.
− Naruval harcolsz − súgta Hammen.
− A fenébe.
Garth lassan felállt és az óriásra nézett, aki mereven bámulta a táblát,
amíg a szolgája el nem magyarázta neki, mit jelentenek az odafönt
látható jelek. Naru bólintott, a tekintetével megkereste Garthot és intett
neki, hogy menjenek együtt a küzdőtérre. Naru lassan dübörgött kifelé a
ponyva alól az aréna ragyogó napsütésébe. Egyszer csak Kirlen bicegett
hozzá. Átható pillantást vetett az óriásra, majd Garth közeledtére hátat
fordított.
Garth Naru mellé lépett.
− Ez halálig megy, Félszemű.
− Kár. Mint már mondtam, egészen megkedveltelek, habár buta vagy,
mint egy ökör.
Naruból kirobbant a nevetés.
− Ezt mindenki szörnyen viccesnek találja! Hogyhogy Naru olyan
buta, és mégis olyan jól irányítja a manát?
− Így viccel a természet − dünnyögte maga elé Hammen.
− Téged is kedvellek − mondta Naru és Hammenre vigyorgott. − A
Félszemű halála után az én szolgám leszel.
− Nem valószínű.
− Mennyit kínált neked Kirlen? − kérdezte Garth.
− Amint megöllek, választhatok a varázslatai közül.
− Gondolkodtál már azon, hogy miért akarja a halálomat?
− Mert sok bajt csinálsz. − Naru elkomorult és megcsóválta a fejét. −
Ez az egész nincs rendben. Naru szereti a jó harcot, de túl sok barátom
hal meg ma. Túl sok. Mire vége lesz, Narunak nem marad senki, akivel
játszhatna.
Elérték a kijelölt küzdőkört, Garth körülnézett és Varenát pillantotta
meg az egyik küzdőkör semleges zónájában. A másik oldalt egy Bíbor
harcos foglalta el.
− Ismered Varena ellenfelét? − kérdezte Garth.
− Kemény dió lesz. Jimak kedvence. És ha már ennyire belejöttek a
csalásba, nem lepődnék meg, ha Jimak kölcsönadta volna néhány
varázslatát. Remélem, Varena is megkapta ugyanezt a támogatást a saját
Rendfőnökétől.
− Az a szerencsétlen bolond úgysem fogadná el − mondta Garth. −
Túl becsületes. A sessan-ja miatt.
− Egyelőre foglalkozz a magad dolgával − figyelmeztette Hammen.
− Emlékezz, hogyan kaptad el utoljára ezt az ökröt. Másodszor biztosan
jobban vigyáz. Ne engedd, hogy a közeledbe kerüljön! Ha test test elleni
harcra kerülne sor, akkor széttép és a bordáiddal fogja piszkálni a fogát,
Hogy érzed magad?
− Egy kicsit még szédülök az előző mérkőzéstől.
 − Ez hiányzott − sóhajtotta Hammen.
Megszólalt a végső kürtjel és a játékvezető Garth orra alá dugta a két
fakockát. Garth ismét a fehéret választotta. A körmester átment Naruhoz
és a tömeg kirobbanó örömére hamarosan felröppentette a piros zászlót.
− Jó szerencsét, Mester.
− Soha ne kívánj szerencsét előre.
− De hátha utólag már nincs rá mód.
− Köszönöm a bizalmat.
– Nem bizalom kérdése − legyintett Hammen. – Az ember legyen
tisztában a helyzettel.
− Harc!
Garth belépett a körbe, összpontosította az akaratát és azonnal kezdte
közelebb vonni a maná-ját. Késleltette a támadást, elhatározta, inkább
felhalmozza az erejét, amennyire csak lehetséges. Naru végre megtette
az első lépést, egy mammutot küldött előre. Garthnak erre már
válaszolnia kellett; ismét fákból álló falat emelt, előtte egy
áthatolhatatlanul sűrű, borotvaéles tüskékkel felfegyverzett
szederbozóttal, ami megtorpanásra késztette a mammutot. Az állat
őrjöngött és trombitált, különösen, amikor a szeder tőrszerű tüskéi
átdöfték a lábát. Garth meglepődve tapasztalta, hogy Naru olyan manát
is használ, amiről nem is sejtette, hogy az óriás képes alkalmazni, mikor
farkasok siklottak be a fák közé. Garth viszonzásként ugyancsak
farkasokat szólított harcba ellenfele farkasaival. Robbanás rázta meg a
szomszédos küzdőkört, a szele csaknem leterítette Garthot. Gyors
pillantást vetett hátra. Varena és az ellenfele kétségbeesett küzdelembe
keveredett, a kört szinte teljesen elborították a lángok.
Garth a saját harcára fordította a figyelmét és meglepődött, amikor
sehol nem látta Narut. Mintha az óriás egyszerűen eltűnt volna!
Aztán reccsentek az ágak és Garth balján, a kör pereménél megjelent
Naru, bőszen tört előre, a fák körülötte elszáradtak és elpusztultak.
Garth lábra idézte az egyik fát. Naru, kacagva fordult felé, jókedvűen
vállalta a test test elleni harcot. Megállíthatatlanul szaggatta az ágakat,
végül a falény felbukott és magatehetetlenül hevert a földön.
Aztán támadás támadás után érte Garthot; orkok és goblinok,
felbőszült, csatafejszéiket lengető törpék, és nevenincs rémek
valahonnan a sötétség ismeretlen tartományaiból.
 Garth közvetlenül Naru maná-jára csapott vissza, gyengítve a
mágiáját tápláló földeket, védőköröket állított fel, amikor Naru seregei
túl közel értek, miközben szárnyas jószágokat és Llanowar elfeket
uszított rájuk, akik vidáman csaptak le a törpékre, hogy szétmorzsolják
őket.
Naru észrevette, hogy gyengül a maná-ja, és kénytelen volt
visszavonulni a saját térfelére a tűzfal fedezékében. Álltak egymással
szemben, mindketten lihegtek, végül Naru felkacagott, nevetése úgy
hangzott, mint a bika fujtatása.
− Jó cimbora vagy. Nagy kár, hogy muszáj meghalnod.
Naru intett és új támadás indult. Teremtmények a levegőben, a
homokon, és előrobbanva a föld alól, rohamoztak egyik a másik után.
Garth lassan egyre több területet kényszerült feladni és a tömeg,
megérezve, hogy a harc a fénypontjához közeledik, magánkívül
tombolt.
Garth újabb fát állított hátrálása közben, sorra kivédte az erdőn áttörő
támadásokat, de úgy látszott, mintha mindannyiszor fogyna az ereje.
Naru ismét elérte az erdő szélét és intett. Néhány fa meggyulladt, de
Garth nyomban helyettesítette őket. Megint fellobbantak a lángok és
újabb fák sarjadtak, ágaikkal, gyökereikkel kapaszkodva társaikba.
Naru megállt, csípőre tette a kezét és elégedetlenül megrázta a fejét.
Garth a kör átellenes végén állt, majd egészen lassan térdre esett, mintha
az utolsó erőit is felélte volna.
Naru felderült és vad kiáltással a feltornyosuló fák közé vágtatott,
teljes erővel küzdötte előre magát az egymásba fonódó ágak között, a
tömeg eszeveszetten ordított és bíztatta, hogy a puszta kezével segítse át
ellenfelét az árnyak földjére.
Garth hirtelen felpattant és egyenesen az erdőre mutatott. Egy másik
hang emelkedett a tömeg tébolyult ordítása fölé, elárasztotta a stadiont,
a küzdőkörben emelkedő miniatűr erdő megrázkódott és reszketett.
Átható, süvöltő bömbölés robbant, és hatalmas zöld fej bukkant elő az
erdőből, agyarai villogtak a forró, délutáni napsütésben. Az irtózatos
krákféreg feje előre-hátra ringott, mint a vadászó kígyóé, prédáját
kereste. A teremtmény ívbe görbült, hosszú, hullámzó teste elő-
előzúdult az erdőből aztán törve-zúzva visszahúzódott.
 Hangos, fájdalmas bőgés mennydörgött fel az erdőből. Hajladoztak a
fatörzsek, majd kettépattantak. Egy kőóriás kezdett alakot ölteni az erdő
szélén. Garth intésére a krákféreg farka korbácsként lecsapott és
ledöntötte a kőóriást. Garth aztán Naru felé irányította a krákféreg
támadását.
Újabb fák dőltek ki, majd az erdőből előrontott a krákféreg és
lecsapott, mint a forgószél. Vaskos pikkelyes testszelvények tekeredtek
Narura és az óriás kétségbeesetten ordított a rettenés présben, miközben
a krákféreg teste újabb gyűrűt vetett, és lefogta vele Naru eszeveszetten
rugdalózó lábát.
A közönséget lenyűgözte a hihetetlen látványosság. Naru még nem
adta fel, folytatta a küzdelmet, lángok záporával igyekezett kicsikarni
szabadulását. Garth megállította a tűzet, aztán megnövelte a krákféreg
erejét és a szörnyeteg most Naru vadul csapkodó karjait is a törzséhez
kényszerítette, miközben fokozta szorítását.
Az óriás arca bíborlilára vált. A gyötrődés hangos sikolya robbant ki
belőle, mintha, immár egyéb eszközök híján, ezzel a kiáltással akarná
kiszabadítani magát. Aztán félrebillent a feje és Naru jótékony
öntudatlanságba hullt.
A tömeg féktelenül őrjöngve ünnepelt, annak ellenére, hogy régi
kedvencük szenvedett most vereséget. Igaz, történetesen az új
kedvencüktől.
A krákféreg felemelte a fejét, felső testízülete meggörbült, hogy a
következő pillanatban áldozatába vájja az agyarait.
Mennydörgött a tömeg ordítása.
Félszemű Garth felemelte a kezét.
A krákféreg megdermedt mozdulat közben, majd eltűnt egy
füstfelhőben
Naru, még mindig eszméletlenül a földre dőlt. Garth az óriáshoz
ballagott és előhúzta a tőrét.
Elnémult az Aréna. A nézőket előbb zavarba ejtette a mozdulat, aztán
ráébredtek, hogy Garth saját kezűleg akarja megadni a halálos csapást.
Itt-ott felhangzott egy-egy szórványos éljenzés, de a legtöbben némán
figyeltek. E pillanattól már nem a csata fog folyni, a vég, aminek
kockázatával minden harcosnak számolnia kell, ez már higgadtan
megtervezett gyilkosság lesz. A nézők egyre kényelmetlenebbül
feszengetek.
Garth a magasba tartotta a tőrét − majd egy széles mozdulattal
kihajította a küzdőkörből.
Kitört a tapsvihar.
− Méltó ellenfél volt és örökre a barátom! − zengte Garth. A tömeg
megdöbbent, hogy egy harcos képes alkalmazni a messzehangzás ritka
varázslatát. − Nem vagyok hajlandó megölni egy Nagymester kedvéért,
aki lezüllesztette az Aréna szabályait!
− Öld meg. Véres kihívás volt.
Garth megfordult és Zarelre nézett.
− Nem tagadhatod, hogy megnyertem a mérkőzést. De nem követek
el gyilkosságot a parancsodra.
Zarel felordított a dühtől, és Garthra szegezte az ujját.
− Nocsak! Megint meg akarod szegni a szabályokat? – érdeklődött
gúnyosan Garth.
− Hagyd őket életben! − Magányos hang szárnyalt az elcsöndesedett
Arénában. Egy nő hangja.
Garth az aréna túloldalára pillantott. Egy alak állt ott a benáli
harcosok fakó bőrvértjében. Kiáltását azonnal felkapta a tömeg:
− Hagyd őket életben, hagyd őket életben!
Garth sebesen védőpajzsot bűvölt maga köré, de nem tévesztette
szem elől Zarelt. A Nagymesterben forrt az indulat, miközben
farkasszemet nézett a felhevült tömeggel. Az emberek felálltak, többen
már átvetették magukat a falon, készen arra hogy elárasszák a
küzdőteret. Zarel, reszketve a dühtől, visszaült a trónra.
Garth hátat fordított Zarelnek és megérintette Naru homlokát. Az
óriás felnyögött és kinyitotta a szemét.
− Vicces. Ez a túlvilág? És utánam jöttél?
Garth mosolyogva megrázta a fejét. Kinyújtotta a kezét és
felsegítette Narut.
− Akkor vesztettem. Máshogy nem lehet. És te még mindig életben
vagy.
− Maradjunk ennél a változatnál.
− Megszégyenültem, Félszemű.
 − Én varázslatvesztést választottam. Úgyhogy adj egy varázslatot és
nem tartozunk egymásnak.
Naru erőtlenül motoszkált a tarsolyában. Láthatóan viaskodott
magával, aztán kihúzott egy amulettet.
− Pusztító erő. Ez a legjobb varázslatom − mondta színtelenül Naru.
Garth elvette az amulettet, aztán megrázta Naru kezét. A tömeg
boldog zsivajjal fogadta a mozdulatot.
Visszaballagtak a Barnák szektorába, Naru mindvégig Garth vállán
nyugtatta a kezét.
A botjára támaszkodó Kirlen egyetlen pillantásra sem méltatta Narut.
Az óriás az asztalhoz botladozott, felkapott egy jókora amforát, nyitott
szája fölé emelte, és a bor zuhogott alá sápadt, elkínzott arcára, mint
valami elszabadult, aranyló folyó.
− Ne hidd, hogy barátokat nyerhetsz az érzelgősségeddel − vetette
oda Kirlen Garthnak.
− Visszahoztam a legjobb harcosodat.
− És magadat.
Garth szótlanul elmosolyodott.
Vad ujjongás hallatszott és Garth a küzdőtérre pillantott. Pillanatnyi
szorítást érzett a mellében. Varena a földön feküdt. Ám az ellenfele is és
Varena keservesen, végtelenül lassan felállt, öklét diadalmasan a
magasba emelte.
Garth megfordult, hogy szembenézzen Kirlennel.
A Rendfőnök hidegen rámosolygott és elfordult.
Garth visszaballagott a helyére. Az Aréna visszhangzott az ütemes
tapstól, ami az ötödik forduló végét köszöntötte.
− Eljött az idő, hogy a győztesek megkapják a koszorújukat −
csatlakozott Hammen Garthhoz.
− Akkor ideje mennem.
− Azt hiszem, tervez valamit veled.
Garth mosolygott.
− Nézzük meg, hogy működik az ütemezésünk.
− Inkább ki kellene szállnod. Nélküled is megtörténik.
− De úgy nem olyan élvezetes.
Garth nevetett és hosszú lépésekkel a küzdőtérre vonult. Zajos
ünneplés kíséretében tartott Zarel trónja felé. Az alagútból előbukkantak
a törpe katapultos csapatok és a tömeg minden figyelmét nekik
szentelte. A győztesek elismerése kétségkívül figyelemreméltó esemény,
de az ingyen megszerezhető arany összehasonlíthatatlanul fontosabb.
− Le akarja kötni a tömeget, amíg elkap − mondta Hammen.
− Érdekes meglepetés lesz. Reménykedjünk, hogy idejében sor kerül
rá − felelte Garth.
Ahogy közeledett a trónhoz a túlélő harcosok felsorakoztak mögé.
Barátságos biccentéssel üdvözölte Varenát, akinek a vonásai még
mindig magukon viselték utolsó küzdelme minden gyötrelmét. Kurta
mosoly villant a nő arcán, aztán elfordult. Garth a többi harcosra
pillantott, akik minden érzelem nélkül meredtek vissza rá. Az új
szabályok azt eredményezték, hogy most mindannyian hidegen
méregették egymást, férfiakat és nőket, akik a következő, végzetes
napon akár a gyilkosaik, akár az áldozataik is lehetnek.
Zarel felállt és alálebegett trónjáról a küzdőtér homokjára. Négy
harcosa egy aranytálcát hozott, amin a remekmívű, babérkoszorút idéző
arany homlokpántok nyugodtak. Garth feszülten figyelte, hogy katonák
özönlenek elő az alagútból, nyomukban a Nagymester csaknem
valamennyi harcosával és körülvették az aranykört.
− Ma este mindannyian a vendégem lesztek a palotában – jelentette
be Zarel.
− Egyszer már jártam ott. Attól tartok, kénytelen leszek
visszautasítani a meghívást − mondta nyugodtan Garth.
Zarel Garth felé fordult. A háttérben tucatnyi számszeríj zörrent meg,
ahogy felemelkedtek.
A távolban várakozásteljesen zúgott a közönség, természetesen nem
a véleményük szerint kétségkívül tiszteire méltó, ám annál unalmasabb
szertartás örömére. Közel negyven hajítógépes szekér rótta a köröket az
arénában, személyzetük betöltötte az első agyagkorsókat. A lövedékek
elrepültek, a tömeg boldogan ordított, ahogy a korsók a közönség sorai
közé csapódtak.
− Kíváncsi vagyok, észrevennének-e, ha most harcolnál − mondta
Zarel. − Kitömik magukat arannyal. És elhiheted, hogy az itt várakozó
ellenfeleid közül is többen roppant boldogok lennének, ha eltűnnél az
útjukból. Az az igazság, ha most valamiképp nyomod veszne, holnapra
felhagynánk a játékok véres változatával és visszatérnénk a
hagyományosabb formához.
Garth egy oldalpillantást vetett a vetélytársaira. De csak Varena
bólintott bízatóan felé. Garth kihúzta magát és mosolyogva vállat vont.
Záporoztak az agyagkorsók és a tömeg ide-oda hömpölygött, attól
függően, hol értek földet a kincsek.
A törpék sietősen újratöltettek és lőttek, megint és megint. Ám
mintha megváltozott volna a tömeg hangja. A túláradóan vidám, hálás
kiáltásokat a rettenet és a fájdalom zúgása váltotta fel.
Zarel elbizonytalanodott és elfordította a tekintetét Garthról. A
korsók továbbra is záporoztak a közönségre… és vadul maró
skorpiókat, felbőszült lódarazsakat és mérges viperákat szórtak szét.
Mintha hosszú percekre megdermedt volna az élet az aranykörben és
körülötte. Zarel a lelátókra bámult, szemében döbbent hitetlenkedés
tükröződött, a katonák felemelt fegyverekkel körülvették Garthot, míg
egyre dühödtebben zúgott a tömeg.
Korsók újabb sortüze csapódott be, a rémült nézők menekülni
próbáltak és feltorlódtak a tömeg másik irányból érkező hullámán,
sikoltoztak félelmükben és haragjukban, a viperák feje marásra lendült,
a rajba verődött lódarazsak minden húsba beledöftek, aminek csak a
közelébe kerültek.
Egy benáli nő hajolt át a korláton, nem messze Zarel trónjától.
− Zarel! Zarel gyilkol minket! Öljétek meg!
Kivont karddal szökkent le a falról. Mintha gát szakadna át, a tömeg
leözönlött a lépcsőkön, elborította a falat, áthömpölyögött rajta és
szétáradt a küzdőtéren.
A hajítógépes törpék még nem ébredtek rá, hogy a tevékenységük
összefüggésben áll az eseményekkel, és rendületlenül folytatták a
korsók hajigálását. A tömeg körülfolyta a szekereket, a törpék pedig
közéjük hajigálták a maradék lövedékeket azt gondolván, hogy a tömeg
csak zsákmányra éhes. Ezzel aztán még inkább felbőszítették a népet és
az emberek sorra felborították a szekereket.
Az aranykör körül álló katonák megfordultak és szemközt találták
magukat a közönség őrült rohamával. Elvesztették a fejüket és a tömeg
közé lőttek. Zarel visszafordult, hogy szembenézzen a gyűlölt
ismeretlennel, mert megsejtette, hogy a Félszemű áll a fejlemények
mögött, ahogy az elmúlt napokban minden felfordulás mögött
felbukkant a személye.
Ám Garth helyett egy zöld füstfelhőre esett a pillantása.
Garth már a trón emelvényén túl száguldott Hammennel a
nyomában, és a következő pillanatban beleveszett a harcosok
tolongásába, akik kétségbeesett igyekezettel próbáltak valamilyen
alakzatba állni, hogy felvegyék a harcot a feldühödött százezrekkel.
− Mögötted!
Garth megpördült, éppen amikor Varena tűzcsóvával eltalált egy
katonát, aki már lesújtani készült a kardjával. Garth félreszökkent, amint
a lángperzselte test eldőlt. Hármasban törtek előre a katonák sorai
között. A Nagymester emberei lassan szorultak vissza az ostromló
tömeg nyomása alatt.
Garth felemelte a kezét és a katonák hátrahőköltek az egyik oldalon,
sötét rémület szorította össze a szívüket. Garth átvágott közöttük, a
mágikus rettenet csapásaival tisztítva meg az utat, Varenával az oldalán,
Hammennel utóvédként. Eljutottak végre a nép közé, a tömeg felismerte
bajnokát, kettévált előttük, hogy aztán haragvó áradatként zúduljon
tovább.
Garth elérte a küzdőtér szélét és átmászott a falon. A lelátó félig még
tele volt, de egyre terjedtek az üres körzetek, ahol a korsókból
kiszabadult lények vették át az uralmat. Garth végigfutott az Aréna felső
gyűrűjéhez vezető lépcsőn.
A fogadófülkék körül kavargott a fosztogató tömeg. Minden fülkéből
keskeny csúszda nyílt, a bukmékerek ide hajították a fogadásra
befizetett pénzérméket, amik a csúszdák végén álló kordékba
pottyantak, hogy aztán föld alatti alagutakon át eljussanak a palota
pincéibe. Sokan puszta kézzel szaggatták a csúszdák nyílását, átkokat
ordítozva a lyukakba. Mások évek, évtizedek visszafojtott dühét
töltötték ki a fülkéken, mikor deszkáról deszkára szétszaggatták a
bódékat.
A küzdőtéren elszabadult a pokol. A katonák köteléke még tartotta
magát a középpontban. A Nagymester harcosai tűzfalakat idéztek a
tömeg visszarettentésére.
− Vissza akarok menni a Házamba − mondta Varena.
Garth megfogta a karját.
 − Jobb lenne, ha elmennél.
Varena kirántotta a karját Garth kezéből.
− Egész életemben azért tanultam, hogy a Vándor szolgája lehessek.
Nem torpanhatok meg éppen most!
Hammen felnyögött, de nem szólt semmit.
− Akkor holnap harcolnunk kell egymással.
− Tudom.
− És ha eljön az idő, amikor ölni kell, akkor mi lesz? Tudod jól, hogy
az a fattyú holnap is vért követel.
Varena összeszorította a száját.
− Menj el, az ég szerelmére, menj el!
− Holnap találkozunk − mondta csendesen a nő és eltűnt a kavargó
tömegben.
− Mintha te is kaptál volna hasonló tanácsot tőlem – jegyezte meg
csípősen Hammen.
− És én is ugyanilyen csökönyös vagyok − sóhajtotta Garth. −
Menjünk, van még tennivalónk.

13. fejezet
A padlásszoba ajtaja kicsapódott és Garth feszülten megpördült.
− Megtaláltad?
Hammen megrázta a fejét.
– Az ördögbe.
− Egyesek azt mondják, hogy megölték a zendülés kezdetén, mások
szerint foglyul ejtették a Nagymester katonái. Pillanatnyilag nincs
semmiféle hír egy bizonyos benáli nőről.
Garth szótlanul visszafordult, hogy tovább figyelje a Plazát a
keskeny ablakon át. Végre minden elcsendesedett. Kordék gurultak
nyikorogva az utcákon, csuklyás szerzetesek szedték össze a halottak
százait a palota körüli területről. Még szerte a városban lobogtak a
lángok, a távolból hallani lehetett a tömeg ordítozását. A kikötőbe
vezető sugárúton katonák oszlopa közeledett, fényes pajzsuk és
lándzsájuk villogott az izzó fényben. Odalent átmenetileg szünetelt a
bazársor szokásos üzletmenete is, amiért Garth különösen hálás volt.
− Zarel Tantiumból hívott csapatokat. Most érkeztek meg a hajók.
Letarolja az egész vidéket − fejtegette Hammen. − Azt mondják,
legalább ezren meghaltak az Arénában és megöltek többszáz katonát. A
tömeg még sokáig tartotta magát, de a csapatok végül felülkerekedtek.
Garth bólintott.
− És a csomag, amit a városkapun kívül hagytam?
Hammen felmutatta a viaszosvászon csomagot és a padlóra ejtette.
Garth biccentett köszönetképpen. Lehajolt és úgy vette fel, mintha
valami roppant becses, törékeny kincs lenne.
− Mester?
Garth Hammenre nézett.
− Azt hiszem, kilépek a szolgálatodból.
− Miért?
Hammen megrázta a fejét.
− Ki vele! − bíztatta Garth.
− Az elején még más volt. Azt hittem, mókázol egy kicsit,
megfricskázod Zarel orrát, és még valami haszon is kikerekedhet belőle.
Habár soha nem mondtad, gyanítottam, ki vagy.
− És most megváltozott a helyzet?
Hammen szomorún bólintott.
− Ma éjjel bejártam a kikötőt. Odahordják a halottakat és belehajítják
a tengerbe, hogy majd az árapály a gondjukat viselje. Kedvükre
lakomázhatnak a cápák. Csak úgy tajtékzik a víz, ahogy zabálnak. −
Egy pillanatra elhallgatott. − Mondd, nincs lelkiismeret-furdalásod?
Garth elfordult Hammentől és szórakozottan kinézett az ablakon.
Egy szakasz katona rohant át a Plazán dobogó léptekkel, majd eltűnnek
az éjszakában.
− De van − mondta végül.
− Akkor miért? Ezrek haltak meg!
− Együttérzel a tömeggel, ugye?
− Én… Én magam voltam a tömeg − felelte Hammen.
 − És milyen voltál? Ha most nem velem lennél, te is fent ordítanál a
lelátón, csorgatva a nyáladat, hogy vért láthass, és önkívületben
reszketnél a gyönyörtől, amikor egy harcos kiontja az ellenfele beleit.
Ez volt az életed, igaz? Milyen valószínűségei vannak a holnapi
esélyeknek? Sikerül-e eltalálnom a helyes kombinációt és nyerni egy
ezrest valaki másnak a vérén?
Hammen lehajtotta a fejét.
− Életben kellett maradnom.
− Te életben maradásnak nevezed. Az a fattyú a palotában mindent
megront, amiért fontos lehet a mana. Véres szórakozássá tette és kövér
szerződésekre váltotta. A Vándor pedig eltűri. És a tömeg semmit nem
vesz észre!
− De Garth, a szabadító eljött megváltani a népet? Milyen jogon?
Többet öltél meg az utóbbi négy napban, mint Zarel egész évben. Most
talán jobb vagy nála? Vagy mindent alárendelsz a bosszúdnak, ha
mindannyian beledöglünk, akkor is?
Garth megrázta a fejét és félrenézett.
− A pokolba veled, nézz rám! − csattant fel Hammen.
Garth meglepődve kapta vissza a tekintetét az öregre.
− Nos, mi erről a véleményed?
− Halálosan elegem van belőle − mondta csendesen Garth. −
Csakhogy nincs más lehetőség. Próbálkoztam volna másik úttal, de nem
találtam. Igen, meg akarom buktatni azt a fattyút, megbuktatni
mindazzal a romlással együtt, amit előidézett. Elkábította a birodalom
népét, cirkuszt adott nekik, a Fesztivált, megrontotta a harcosok rendjét
és mindent körülöttük. Mindenkit elkábított és ez a gyógyulás egyetlen
módja: megnyitni a sebet és hagyni hogy eltávozzon belőle a genny.
Annál egészen biztosan jobb, mint hozzád hasonlóan lapítani a
mocsokban.
Hammen felpattant és dühösen felrúgta a székét.
− El sem tudod képzelni, hogyan maradtam életben. Hogy az mit
jelent! És ki vagy te, hogy ítélkezz? Ki vagy te, hogy beállítasz és
hűvösen eldöntőd, ki érdemel halált és ki életet? Miattad vesztettem el a
négy legközelebbi barátomat és látom, hogyan uralkodik el a városban a
káosz. Eddig legalább a rendben biztosak lehettünk és a tömeg boldog
volt a maga módján.
 Garth belenyúlt a tarsolyába, kihúzott egy kis selyemcsomagot és
váratlan mozdulattal odavetette Hammennek. Az öreg önkéntelenül
elkapta. Garth vizsgálódva figyelte, aztán elmosolyodott.
− Te tudod irányítani a manát, igaz? Érzem, hogy így van.
Hammen lehajtotta a fejét és a földre ejtette a csomagot.
− Hadd folytassam − emelte fel a hangját Garth. − Valaha te voltál
Hadin gar Kan, az Oor-tael Ház mesterharcosa. Igaz?
Hammen megrázkódott és összegörnyedt, mintha mázsás terhet
raktak volna a vállára.
− Az ördög vigyen el − förmedt rá Garth. − Te voltál Oor-tael
mesterharcosa?
Hammen sóhajtva felemelte a széket és leroskadt rá.
− És íme, amivé lettél. Zsebmetsző, utcai tolvaj, bohóc. Egy senki.
− Ki vagy te, hogy ítélkezz fölöttem? − suttogta megtörten Hammen.
− Megmenekültem a Tűz Éjszakáján. Hetekig rejtőzködtem a
csatornákban. És mikor előjöttem, már nem maradt semmi. Soha többé
nem tudtam megérinteni a manát. A szökésemmel elárultam a
Rendfőnökömet. Halálra kínoztak volna, ha megtalálnak, márpedig
egészen biztosan megtalálnak, ha felcsatolom a tarsolyomat. A tengerbe
hajítottam.
Hamment rázta a zokogás.
− Hagyj magamra, tűnj el az életemből! Már majdnem sikerült
elfelejtenem az évek során. Miért kellett idejönnöd és porladó
holttesteket előrángatni a múltból? A Ház halott, a Rendfőnök halott, és
halott valamennyi bajtársam. Semmim sem maradt. Azt akarod
mondani, hogy egy szál magamban meg kellett volna rohamoznom a
palotát és megölni azt a fattyút? − Hammen keserűen felnevetett a
könnyein át. − Ugyan miért? A harc véget ért és ő lett a győztes.
Hammen felnézett Garthra, könnyei végigcsorogtak szürke arcán.
− És ki vagy te, Félszemű Garth? Sejtem, de… Ki vagy te?
− Egy emlék, semmi több. Csak egy emlék − mondta Garth
csendesen. − Valaki, aki visszautasította a halált.
− Akkor menj el. Nincs szükségem sem emlékekre sem
lidércnyomásos álmokra, a legkevésbé pedig arra, hogy felébresszenek a
feledésből. Holnap jön a Vándor és nincs senki és semmi, ami megállhat
előtte. Zarel csak egy báb, egy papírvékony álarc, ami mögé az valódi
gonosz rejti az arcát. Elfúj téged, mint pelyvát a szél. Vége az ostoba
játszadozásnak. Menj el. Most!
− Inkább maradok és megnézem, mi történik − mondta lágyan Garth.
Hammen fáradtan felállt.
− Én viszont elmegyek. Ezzel én már nem tudok mit kezdeni. Holnap
meghalsz, Garth, és az értelmetlen marad az utóbbi napok minden
halála. Ebben nem akarok részt venni.
Hammen az ajtóhoz ment és kinyitotta.
− Hadin.
Az öregember visszanézett.
− Hadin meghalt húsz évvel ezelőtt.
− Hammen.
Hammen váratlan gyorsasággal fordult meg. Támadása teljesen
felkészületlenül érte Garthot és botjával a halántékára sújtott. Garth
ájultan összecsuklott.
Hammen szomorúan nézte. A zsebébe nyúlt, előhúzott egy zsinórt és
szorosan összekötötte Garth kezét a háta mögött. Aztán belenyúlt Garth
tarsolyába. Megérezve a mana erejét.
Már a puszta érintésére is megborzongott, emlékek szakadtak fel
benne, úgy hatott rá, mintha amikor egy virág kósza illata felidézi az
első szerelmet. Elvette a tarsolyt Garthtól és felegyenesedett.
Megrohanták az emlékek, heves boldogság töltötte el és határtalan
bánat, mindazért, amit tett és ami elmúlt örökre.
Ismét fiatal volt, tele erővel, és a legkülönb az Oor-tael Ház harcosai
között. Minden előtte állt és az emlékek valószerűsége könnyeket csalt a
szemébe.
Lenézett a padlón fekvő testre és éles fájdalom hasított a szívébe. A
mana feltárt mindent, amiről tudott ugyan, de nem akarta elhinni
Elfordította a tekintetét Garthról. Merített a maná-ból és rátalált a
varázslatra, amit keresett. Garth testére helyezte az amulettet, hogy
erejével a padlóhoz szögezze még órákkal ébredése után is, amíg
megtörik végül a varázslat.
Az ajtó felé indult, majd meggondolta magát és Garth mellé térdelt.
− Galin − lehelte.
Az öregember gyengéden hátrasimította Garth homlokából a haját,
ugyanazzal a mozdulattal, mint sok-sok évvel ezelőtt, amikor Galin még
kisfiú volt, az Oor-tael Ház Rendfőnökének a fia, aki oly gyakran ült a
Ház bajnokának a térdén egy-egy kalandos mese kedvéért.
− Az Örökkévaló tartson meg, fiú − suttogta Hammen.
Felállt, a vállára vetette a tarsolyt és elhagyta a szobát.
Az ajtó halkan becsukódott mögötte.

− Nemsokára itt a hajnal.

Zarel fáradtan felnézett és bólintott.
– És?
Uriah idegesen körülnézett.
− Folytasd!
− Elhagyta a Bolk Házat a zendülés folyamán. És nem jelentkezett
egyik másik Háznál sem.
− Feltennéd az életed erre az értesülésre?
Uriah csendben maradt.
− A fene essen beléd, feltennéd rá az életed?
− Igen, Mester.
− Azt akarom, hogy tisztázd a Házak Rendfőnökeivel. Ha a Félszemű
mégis porondra lép az egyikük egyenruhájában, arra az Arénában fogom
rászabadítani a harcosaimat. Tegnap felülkerekedtem a tömegen. Nem
merészelnek majd közbelépni. Megértetted?
− Igen, Mester.
− Uriah.
− Igen, Mester.
− A korsók. Az agyagkorsók. Hogy történt?
Uriah ereiben megfagyott a vér, a nyelve azonban nem botlott meg.
− Valaki a szállítmányba csempészte. Megidézett teremtmények
voltak bennük, minden korsóban egy mana csomag tartotta fenn az
erejüket.
− Hogyan csempészték be?
− Nem tudom, Mester.
Zarel Uriah-ra szegezte a tekintetét és lesújtott a kutató elmekorbács.
Uriah látszólag rezzenéstelenül állta a próbát, belül azonban
kétségbeesett küzdelmet folytatott a gondolatai kordában tartásáért.
− Te félsz, Uriah.
 − Mindig félek a színed előtt, nagyuram.
− Érzem, hogy leplezel valamit előlem, valamit, amit te tudsz, én
pedig nem.
− Nem merészelnék ilyesmire vetemedni − suttogta alig hallhatóan
Uriah.
Zarel végül bólintott és elfordította a tekintetét, elégedetten, hogy a
félelem még mindig szilárdan köti hozzá a törpét.
− Akkor tudod, mi a teendő. A Vándor alkonyatkor eltávozik, mi
megtámadjuk a Bolk Házat és megöljük Kirlent. Az ölemben akarom
tartani Kirlen fejét, mielőtt elmúlik az éj. Bolk megfizet az
arcátlanságáért.
– És a Vándor?
− Elmegy, ahogy szokott és egy újabb évig nem is tér vissza. Akkor
meg már mit tehetne?
Uriah némán meghajtotta a fejét.
Hozzájutok annak a boszorkának a könyveihez és a maná-jához,
gondolta Zarel. Ennyi talán elegendő lesz. Ha nem, akkor sor kerül a
többi Házra is. A maná-juk hozzáadódik az erőmhöz és áthatolok a
fátylon. Most megtörténik. Minden mellettem szól, köszönet érte ennek
a nyomorúságos Félszeműnek. Meg kell történnie!
− És a tömeg? A Barnák összes rajongója keresni fogja a gyilkost.
− Csak próbálják meg! − csattant fel Zarel. − Fentesk hívei mindig is
gyűlölték Bolkot, jobban, mint a többiek. Gondoskodj róla, hogy elég
ajándék jusson a Fentesk tábornak. Azt akarom, hogy ma éjjel elteljenek
vérrel és borral. Mellém fognak állni.
− Velem mi lesz?
− Ahogy megígértem. Te leszel Bolk új Rendfőnöke.
Uriah elmosolyodott.
− A Vándor mit sem tud arról, mi történt itt a héten – tűnődött Zarel.
− Ha Kirlen megkísérel a közelébe férkőzni, ne tehesse meg élve. Aztán
majd őt hibáztatjuk a bajokért.
− És ha felbukkan a Félszemű?
Zarel eltöprengett. Nem lehetetlen, mint gyanította, hogy a Félszemű
magasabbra tör és tervez valamit a Vándor ellen. Még ez is az én
malmomra hajthatja a vizet. Még akkor is, ha aztán megint utánam veti
magát. Hiszen akkor már mindegy lesz.
 − Úgy vélem, elment − vont vállat Zarel. − El kellett mennie. Itt már
egyetlen biztonságos zug sem maradt a számára.
Uriah érezte, hogy urának a szavai legalább annyira szólnak a saját
megnyugtatására, mint próbára tenni és meggyőzni valaki mást.
Uriah visszavonult és végre szabadon ereszthette a gondolatait. Még
mindig kísértette az Arénában tapasztaltak emléke. Míg harcolt, a
Félszemű csak egy távoli alak volt, a Házak harcosainak egyike. De
aztán a trón elé kellett állnia és abban a pillanatban minden
megvilágosodott. Galin volt az. A kisfiú, aki egy örökkévalósággal
ezelőtt annyit lovagolt a púpján, sikítozva és kacagva az örömtől, hogy
aztán hálásan elborítsa gyermeki öleléseivel és csókjaival.
De most már férfi, gondolta eltökélten Uriah, férfi, akit megint el kell
árulnom, ha életben akarok maradni.

Garth felnyögött. Megpróbált nyújtózkodni, de moccanni sem tudott. A

keze hátra volt kötve és megpróbálta megmozgatni a csuklóját. Érezte
ugyan a kötelet, de valami sokkal erősebb is fogva tartotta.
− A pokolba vele!
Megpróbált megfordulni, kikerülni a varázslat köréből, de csak
feküdt magatehetetlenül, mint egy bepólyált csecsemő.
Megszólalt a reggel második harangja, a nap a horizont fölé
emelkedett, áttört a sötétség takaróján és a füst vöröses leplén, ami
sötéten függött a város fölött. A napfény vízszintes csíkokat rajzolt a
padlásszoba padlójára.
− Segíts nekem ezen a napon − suttogta Garth. − Segíts, hogy
megnyugodhasson végre a lelkem, és mindazok a tartományok, melyek
fölött vándorolsz. Segíts!
Csendben feküdt hosszú perceken át, akaratát összpontosítva
próbálta megtörni a varázslatot. De kudarcot vallott. Az arcán lecsorgó
veríték marta a szemét, és csendesen fohászkodott, kifelé irányítva a
gondolatait. Aztán hirtelen megérezte a jelenlétet.
Kivágódott az ajtó. Sötét árnyék magasodott fölé.
Hangtalanul várt.
 − A múlt éjjel megéreztem, hogy keresel − mondta lágyan a
jövevény. − Tudtam, hol rejtőzöl. Tegnap követtelek az Arénából. El
kellett jönnöm.
Garth hallotta a lépéseit és Norreen letérdelt mellé.
− Hammen csinálta?
− Igen. − Hangja rekedt suttogás volt, minthogy a varázslat ereje még
fogva tartotta.
Norreen előhúzta a tőrét. Ahogy Garth a szeme sarkából
megfigyelhette, rituális minta szerint forgatta, lengette, suhogtatta
körülötte. A lány, suhanó, szinte lebegő táncot lejtett körülötte,
folyamatosan suhogott a penge, szabdalta a levegőt. Mintha mérhetetlen
súly gördült volna le róla, Garth érezte, hogy megroppan a varázslat.
Zihálva felült.
− Hívtál tegnap, ugye? − suttogta Norreen.
Bólintott. Még kimerült volt a kötelékkel vívott hiábavaló
küzdelemtől, feje lüktetett az ütéstől.
− Láttam Hamment a tarsolyoddal.
− Akkor miért nem jöttél gyorsabban? Már órákkal ezelőtt elment.
− Mert alapjában véve egyetértek vele. De akkor meghallottam a
hívásodat, és… − Egy pillanatra elhallgatott. − Az ördög vigyen el,
Garth, semmit nem tudok mondani! – Előrehajolt és könnyedén
megcsókolta.
− Egyelőre elég ennyi − mondta csendesen Garth. − Hova a pokolba
ment az az ördögfajzat?
− Az Aréna felé.
− Hozd ide azt a viaszosvászon csomagot a sarokból, kérlek.
Norreen átvágott a szobán és Garth ölébe tette a csomagot.
Garth lágyan lesöpörte róla a piszkot, ami rátapadt az elfelejtett
sírboltban, ahová elrejtette néhány, lassan már örökkévalóságnak tetsző
nappal ezelőtt. Leoldozta a csomag köré tekert kenderkötelet, lassan
kinyitotta és óvatosan maga elé terítette a tartalmát. Mélyen meghajolt
előtte, miközben előszökni készülő könnyeivel viaskodott.
Aztán lehiggadva felállt és vetkőzni kezdett. Hirtelen
elbizonytalanodott és Norreenra nézett.
− Nem emlékezhetsz rá, de egyszer már segítettem az
öltöztetésedben − Norreen egy pillanatra elakadt. – Varenával.
 − Segítenél még egyszer? − kérdezte halkan Garth.

A menet végighömpölygött a felvonulási sugárúton, ami a város

közepétől a kapun át az Arénához vezetett. Az utat szegélyező tömeg
komoran állt, és csak akkor szánta el magát némi lagymatag éljenzésre,
amikor a versenyben maradt bajnokok meneteltek el mellette.
Zarel sötéten méregette a tömeget. Nem merészelnének
megkockáztatni semmit. Ma, a Vándor megérkezése napján legalábbis
nem. Az emberek csendben meredtek rá és csak akkor támadt némi
mozgolódás, amikor a gyaloghintóját kísérő lányok aprópénzt szórtak
közéjük.
A menet elérte a kaput és egy pillanatra elé tárult a kikötő látképe. A
víz megcsonkított holttestektől sötétlett, rózsaszínű foltok terjengtek ott,
ahol a cápák folytatták nekivadult lakomájukat. Oly sok falnivalójuk
akadt, hogy a Vándor érkeztéig egészen biztosan nem sikerül
megtisztítaniuk a kikötőt. Magyarázatot kell találni rá. Egy váratlan
pestisjárvány például egészen hihetően hangzik.
A menet folytatta útját az Arénába, ami már zsúfolásig megtelt, a
környező dombok is feketéllettek az emberektől. Mindenki látni akarta a
Fesztivál zárónapját és a Nagyúr eljövetelét.
A menetet elnyelte az alagút és hamarosan kibukkant a katlant
elárasztó ragyogó napsütésben, a fehér homok vakító hévvel verte
vissza a reggeli fényt. Gyér taps hallatszott, az is inkább a soron
következő események üdvözléseként, mint a Nagymester tiszteletére.
− Bár összesen csak egy nyaka volna ennek a sok fattyúnak − idézte
fel Zarel leggyakrabban dédelgetett vágyát, miközben ingerülten
körülhordozta tekintetét a lelátókon.
A menet körbejárta a küzdőteret, ezúttal meglehetős távolságot tartva
az aréna falától, hogy a lelátóról a legnagyobb erővel elhajított tárgy
sem érhette el a Nagymestert. Fütty harsant, néhány boros- és
söröspalack repült a levegőbe, a Nagymester ügynökei a lelátón
lökdösődve vadásztak a tettesekre, a sokaság türelmetlenül
mozgolódott. A tiszteletkör végeztével kifogták a mammutokat Zarel
trónja elől és visszavezették őket a belépőalagútba. Feszült,
várakozásteljes csönd telepedett az tömegre.
 Zarel várt, amíg a négy Ház elfoglalja a helyét a négy kijelölt
övezetben az aranykör mellett, míg a hét versenyben lévő bajnok
felsorakozott Zarel mögött. Zarel az aranykör széléhez lépett és a négy
Rendfőnök közrefogta.
Sorra rájuk nézett. Bolk-házi Kirlen, Ingkara-házi Jimak, Kestha-házi
Tulan és Fentesk-házi Varnel.
− Lelkiismeretlenség, hogy eltűrtétek a tegnap történteket! − csattant
fel dühösen Zarel.
Kirlen felvihogott.
− Meséld el a Vándornak. Meséld el, hogy minden kicsúszik az
ellenőrzésed alól. Meséld el, milyen elképesztően hozzá nem értő hülye
vagy, hogy egy magányos hanin káoszba dönti a királyságodat!
− Most hol van?
Zarel végighordozta rajtuk a tekintetét. Érezte, valóban egyikük sem
tud a Félszeműről.
− A mana felajánlásotok?
A Rendfőnökök nyilvánvaló vonakodással mozdultak meg. Végül
megfordultak és intettek a harcosaiknak. Mindegyik színből két harcos
vált ki egy-egy veretes ládával. Letették a ládákat, körülöttük
csillámlott, vibrált, lüktetett a levegő, oly erőteljes volt a mana
koncentrációja. A ládákat kinyitották és a bennük lapuló csomagokat az
aranykörbe döntötték.
Zarel mélységes elégedettséggel bólintott.
− És a tiéd? − kérdezte gúnyosan Kirlen.
Zarel hidegen felnevetett. Intett az egyik harcosának, aki előlépett
egy urnával a kezében és a halom tetejére ürítette a tartalmát.
− Még száz mana − mondta Zarel.
− Elenyésző töredéke annak, amit összeharácsolsz. Biztos vagyok
benne, hogy felhalmozod a javát, mert Vándorrá akarsz lenni a
segítségével − sziszegte Kirlen.
− Hogy merészeled…!
− Merészelem bizony, mert ez az igazság − mondta Kirlen.
− Hol hallottad ezt a hihetetlen hazugságot?
Kirlen elmosolyodott.
− A Félszeműtől. − A három másik Rendfőnökre pillantott.
Mindhárman egyetértően bólogattak.
 − Ezért vagy egyre erősebb, mi pedig csak gyengülünk. Befizetjük az
adót, de te még többet lopsz és csak a töredékét adod tovább!−
vicsorgott Jimak.
− Ti hisztek egy hanin szavának? − tudakolta ridegen Zarel.
− Inkább, mint a tiédnek − vágott vissza Tulan. − Milyen egyezséget
kötöttél a Vándorral, amikor megsemmisült az Oor-tael Ház és te lettél a
Nagymester? Nem úgy szólt véletlenül, hogy kiszipolyozod a manát a
földjeinkből, cserébe a hatalmadért? Aztán visszatartottad az azóta eltelt
években!
− Nem fogjátok fel, hogy ki a Félszemű? − förmedt rájuk Zarel. −
Nem az én bukásomat akarja, hanem mindannyiunkét!
− Az álarc lehullt − mondta hűvösen Varnel. − Ez nyilvánvaló.
− Később. Később még beszélünk erről − zárta le a vitát Zarel. Egy
türelmetlen intéssel hátrébb parancsolta a Rendfőnököket.
Azok lassan, ellenségesen elhátráltak. Zarel az aranykör közepére
lépett. Meglengette a kezét a felajánlott mana fölött és magába itta az
erejét. Egy röpke pillanatra úgy érezte, mintha csaknem átsegítené a
fátylon a mana koncentrációja. De a varázslatok, a titkos ráolvasások
híján az átjáró zárva maradt, csaknem áttörhetetlen akadályként
magasodott elé. A fény vibrálásán keresztül észrevette Kirlen mohó
tekintetét.
Vén boszorka. Holnapután mindent tudni fogok, gondolta sötét
mosollyal.
A mindeddig feszült csendben figyelő tömeg, mozgolódni kezdett és
felállt.
Úgy látszott, mintha Zarel termete megnövekedne, kiterjedne minden
irányba, kinyúlna ismeretlen dimenziók felé. Villódzó fény kavargott
körülötte. A Nagymester az égnek emelte a kezét, némán formálta a
szavakat, melyek átáramlanak a síkokon, hogy megszólítsák a Nagyurat,
alázatosan meghívják a kiválasztásra és az ajándékként felajánlott
erőért.
Hosszú, néma percek teltek el. Aztán megmozdult a levegő, mint
amikor az első hajnali fuvallat aláóvakodik a magashegységből. Az
Aréna lobogói, megmoccantak, lustán csapkodtak, felemelkedtek,
lehulltak és felemelkedtek ismét. Halálos csend támadt, a levegő
hirtelen súlyos lett és sűrű, mintha vihar készülődne a láthatár mögött. A
nap elsápadt a reggeli égen, fénye hidegre változott és elhomályosult.
Besötétedett, noha egyetlen felhő sem tűnt fel az égen.
A sötétség egyre mélyült. Majd a távolban alakot öltött a sötétség,
egyre határozottabb formát nyert, szétterült, mint a kristálytiszta víz
színén terjengő olajfolt. A sötétség egyre terjedt és jeges szél
mennydörgött elő belőle túlvilági bömböléssel.
A sötétség fordult egyet, önmagába csavarodott, mint egy
szurokfekete ciklon, saját sötétségével táplálva önmagát. Fényvillanások
koszorúzták és kísérteties, zöldeskék izzás derengett fel körülötte. A
sötét felhő zuhanni kezdett az égről és az emberekből a rettenet
önkéntes kiáltásai szakadtak ki. Izgalom és a félelem zengett félmillió
torokból. A fekete felhő az Aréna fölött lebegett, fortyogott és
kavarogott, villámok tűzkoszorúja fogta körbe.
A felhő a belseje felé gomolygott, megfoghatatlan anyaga súlyossá
sűrűsödött, végül egy tűzszemű, villámszakállú, lángszemöldökű sötét
fej kémlelt alá az égből. A nézők önkívületben sikoltozva mutogattak a
döbbenetes arcra, tágra nyíltak a szemek és a szájak, reszkettek a kezek
és a lábak, a sötét rettegés őrült üvöltést sajtolt ki a népből.
A sötétség meglódult és lefelé kavargott, egészen az aranykörig.
Zarel lehajtott fejjel visszavonult. Előtte a sötétség százöles dübörgő
oszlopa emelkedett, tűzkör táncolt körülötte. A fej alátekintett és
kinyitotta a száját. Fagyos, gúnyos nevetés harsant, messzire
visszhangzott, mint mennydörgés a hegyek között. A tűzszemek mohón
meredtek azokra, akik imádták, azokra, akik rettegték és azokra, akik
viszolyogva lehunyták a szemüket.
Az oszlop lefelé kavargott, mintha elnyelné önmagát. Bömbölés
dörrent és olyan vakító villanás lobbant, hogy az emberek szemüket
eltakarva elfordultak és zokogtak a fájdalomtól.
Az aranykör közepén ott állt a Síkok Vándora emberi formában.
Magas, karcsú alakja nem látszott egészen valóságosnak, mintha
áttetsző, elmosódott fekete köpeny burkolta volna. A jelenvalósága
kétségbevonhatatlan volt, mégis maradt benne valami nem evilági,
mintha egy füstgomoly lenne, ami most itt van, de bármikor elillanhat.
Lassan körülnézett, vértelen ajka mosolyra húzódott. Egy pillanatra
szinte barátságosnak látszott a mosolya, meleg derűt sugárzott, aztán,
ugyanabban a pillanatban már ravaszságról, erőről, hatalomról
árulkodott ez a mosoly, elsősorban pedig mérhetetlen megvetésről
mindazok iránt, akik soha nem fogják teljes valóságában megérteni a
valóságos lényegét a maga sötétségében és fenségében.
Lenézett a lábánál emelkedő mana halomra és helyeslően bólintott. A
csomagok belépést biztosítottak neki az országot irányító pszichikai
erőkbe.
− Kedvemre való a felajánlás. − Csak suttogott, mégis mindenki
tisztán hallotta az Aréna legtávolabbi végén is. Hangja mély és erőtől
duzzadó zengésére a nép felszabadult, tomboló ordításban tört ki, ami
nyomtalanul elsöpörte az iménti rettegést.
A Vándor nyújtózkodott és féktelen gyönyörűséggel felkacagott.
Élvezte, hogy ismét emberi alakban létezhet, átmenetileg megválhatott
igaz természete árnyékos oldalától, húsból és vérből való volt megint. A
tömeg őrjöngve ünnepelte, mint a hatalom és az életerő ifjú, aranyló
istenét.
A harcosok soraiból urnákat hoztak elé, melyekből arany zuhogott
elő. A Vándor csengő hangon felnevetett, az érmék közé túrt, szeme
tűzben égett. Jimak mereven bámult, lélegzete nehézzé vált, szája
kiszáradt, szíve elszorult a mesés bőség látványától. A Vándor felfelé
lendítette a karját és mintha szél kapná fel, az aranyak fellebegtek a
magasba, majd a hálásan ujjongó tömegre záporoztak. Aztán eléhordták
a legnemesebb borokat és ő csillapíthatatlan szomjúsággal ivott, sorra
hajigálta el a kelyheket. A bor illatára Tulan sóvárogva nyalogatta az
ajkát. Majd asszonyok érkeztek a katonák és harcosok sorai mögül,
pókhálóként áttetsző lepelbe burkolózva. Akadtak közöttük magasak és
haloványbőrűek arany hajjal, barnabőrűek göndör fürtökkel, és távoli,
mesés birodalmak különleges, sugárzóan pompás asszonyai. Varnel
belereszketett a látványukba. Mindenféle alak és forma, karcsú és fiús
testű, telt és érzéki, magas és sötét bőrű, és a Vándor mohón simogatta,
ölelte és csókolta őket, és a tömeg vele örült.
Két sudár nimfa közül Kirlenre kacsintott. Az öregasszony szótlanul
nézte, a szeme izzott a gyűlölettől. A Vándor elégedetten felkacagott és
elfordult.
− Eljött a játékok ideje! − jelentette most be, a hangja leplezetlen
vérszomjjal telt meg. A nép boldogan felordított, kiáltásukban az ő
kegyetlensége csendült vissza.
 A Vándor üdvözlésként felemelte kezét, karján hullámzottak az
izomkötegek. Boldogan nyújtózkodott, az érzékelés esztendeje hiányolt
gyönyörével. Az egyik kezével önfeledten magához vonta a soros
pillanatra kiszemelt asszonyt, a másikkal boroskupát emelt a szájához,
majd az asszonyt is megitatta, végül a magasra emelte a kupát és
kiloccsantotta a maradék bort az üvöltő tömeg tiszteletére.
Maga után vonszolva a nőt fellépett a trónra, amit Zarel erre a napra
kénytelen volt átengedni neki. Hátradőlt, felnézett a kéken feszülő
égboltra, vonásai merengővé és áhítatossá váltak, mint aki egy
végérvényesen elveszett álom után sóvárog. Csend borult az Arénára.
Aztán elmúlt a révület, a Vándor megmozdult, öblös nevetése
előcsalogatta a tömeg hangját is, és az Aréna visszhangzott a
mennydörgő zúgástól.
A Vándor szenvedélyes vággyal megcsókolta, és a leplet letépve
végigtapogatta az asszonyt. Aztán amilyen gyorsan feltárta, már rá is
unt, félrelökte, és lakomáért intett. Habzsolva falta az ínyencségeket,
döntötte magába a bort, mintha hosszú lázálomból ébredve egyszerre
akarna pótolni mindent.
Aztán félrehajította a kupát, újabb tálca étket vett maga elé, és
végignézett az küzdőtéren.
− Sorsoljátok ki az első mérkőzést! − parancsolta.
A trón lábánál Zarel intett és a segédek az urnához vezették a vak és
süket szerzetest.
− Kestha-házi Azema, Ingkara-házi Jolina ellen!
A tömeg vérszomjasán ujjongott és a fogadófülkék felé tülekedett. A
versenynek ebben a szakaszában már a teljes aréna állt a harcoló felek
rendelkezésére küzdőkörként. Az Aréna északi végén porondra lépett
Jolina, míg a déli oldalon Azema állt a semleges zónába.
A Vándor felállt, vigyorogva végignézett a lelátókon, várta, hogy a
tömeg befejezze a fogadást.
− Milyen harcok lesznek? − kérdezte Zarelre pillantva.
− A te tiszteletedre, Nagyúr, minden mérkőzés halálig tart.
A Vándor Zarelre meredt, elméjével a Nagymester tudatában
kutatott.
− Miért? − Suttogva beszélt, úgyhogy csak Zarel hallotta.
− Később megmagyarázom, nagyuram.
 − Rossz vért fog szülni a Házakban.
− A rossz vér már megszületett, nagyuram. Itt az ideje megtisztítani.
− És az az egy, akiről beszéltél?
− Győz vagy veszít, nagyuram, mindenképen a tiéd lesz. Túlságosan
megerősödtek a Házak. Szükségük van egy kis csapolásra, hogy ne
tudjanak szembeszegülni se az én erőmmel se a tiéddel.
− Fohászkodj, Zarel, hogy igazad legyen, vagy ez az utolsó nap, amit
Nagymesterként töltesz.
− Igazam van, nagyuram, és amit teszek, azt csakis a te
szolgálatodban teszem.
A Vándor bólintott és felemelte a fejét.
– Akkor hát halálig!
Hammen, aki egykor Hadin gar Kan néven volt ismert, lefelé igyekezett
a lelátó padsorai között, időnként egy-egy pillantást vetve az odalent
zajló mérkőzésre. A kilátást többnyire elálltak az összezsúfolódott,
elragadtatásukban a padokon ugráló nézők. Robbanások mennydörögtek
az Arénában, ahogy a két versenyző összecsapott a küzdőtér teljes
háromszáz ölnyi szélességében tűzzel, párbajozó teremtményekkel,
démonokkal, füsttel, repülő fenevadakkal, és a túlvilági sötétség
felhőivel. Az erőket immár nem korlátozta a küzdőkörök viszonylag
szűkös tere, mint az előző napok fordulóiban.
Hammen sorra megtalálta a hullámzó, lökdösődő sokadalomban
támadó réseket és egyre közelebb jutott a küzdőtér szintjéhez. Óvatosan
haladt, kerülte a tömeg felügyeletére állított katonák kutató tekintetét és
a Nagymester ügynökeit. Árnyékként suhant, mint valaha, noha húsz
hosszú esztendővel ezelőtt érintette utoljára a manát. És egész idő alatt
kísértette annak a lidércnyomásos éjszakának az emléke.
Miért bukkant fel Garth? Miért kellett visszaidéznie azokat az időket,
amikor az Oor-tael Ház még élt és alázatosan szolgálta mindazokat a
nemes célokat, amiért valaha megalakult a harcosok rendje? Úgy hatolt
előre, mintha álomban tenné, egy villanásnyi időre feléledt álomban,
ami bármely pillanatban meghalhat mindörökre. És minden lépéssel
közelebb jut ahhoz a pillanathoz.
Letűnt az a világ. Ezt hitette el magával húsz éven át. Letűnt azon az
éjszakán, amikor a Vándor megszerezte az erőt, hogy megszűnjön
evilági halandónak, halandók halandó uralkodójának lenni, és
félistenként vándoroljon a világok között, harcoljon ismeretlen
tartományokban. Egyedül az Oor-tael Ház állt az útjában, a Ház
Rendfőnökének a visszautasítása. Garth apja nem volt hajlandó
lemondani a mana részről, márpedig a maná-nak az Oor-tael Ház által
irányított színei nélkül nem válhatott teljessé az erő köre.
Ezért rohanták le az Oor-tael Házat a Fesztiválnak azon a végzetes
éjszakáján húsz évvel ezelőtt. A többi harcos Ház készségesen
együttműködött a vetélytárs eltörlésében és ezzel támogatta a Vándor
nagyralátó vágyát. Így jutott túl a világon Kuthuman, hátrahagyva
háznagyát, hogy uralkodjon helyette, így forgattak ki és rontottak meg
mindent, ami nemes volt egykor.
A Tűz Éjjelének lidércnyomása átcsapott Hammenen, aki abban a
letűnt világban Oor-tael mesterharcosa volt és aki elmenekült, amikor
elpusztult a Ház. Menekült, mert attól a pillanattól kezdve úgy hitte,
nincs miért harcolnia többé.
Meg kellett volna halnom akkor, gondolta. A Rendfőnököm és a
családja mellett kellett volna állnom és meghalnom velük. De
elmenekültem, elrejtőztem a csatornák mélyére, ahonnan már úgy
bukkantam elő, mint Hammen, a tolvaj, a zsebmetsző, az aljanép
testvériségének feje. Meg kellett volna halnom.
Meg kellett volna halnom!
Elérte a korlátot. Az arénában akkor hágott tetőfokára a forduló
utolsó harca. Fentesk-házi Varena ledöntötte ellenfelének utolsó
védőfalát is. A férfi a földre rogyott. A győztes tétovázott és a trón felé
pillantott.
− Végezz vele!
A tömeg mámorosan visszhangozta a Vándor mennydörgő szavát:
− Végezz vele! Végezz vele!
Varena felemelte a kezét és a Szürke harcos eltűnt egy skarlátszínű
felhőben.
Átvágott az arénán és felemelte ellenfele tarsolyát. Lehajtott fejjel
vonult le a küzdőtérről, ügyet sem vetve a győzelme tiszteletére
felharsanó ünneplésre.
− Vége a hatodik fordulónak − jelentette be Zarel. – Ingkara-házi
Igun megnyerte a negyedik mérkőzést az ellenfél mulasztása miatt.
Kezdődhet a hetedik forduló.
 Hammen átlépett a korláton, felállt az oldalfalra és leugrott a
homokba. Katonák lódultak felé, de ő kezének egyetlen mozdulatával
ledöntötte őket.
− Úgy állok itt, mint a Félszemű tanúja, aki elnyerte a harchoz való
jogot! − kiáltotta Hammen, merítve az övére csatolt tarsoly maná-jából.
Hangja végigdörgött az Arénán, és a tömeg döbbenten elcsendesedett.
– Akiről beszélsz, az egy hanin, szín-nélkül! − rikácsolta Zarel. −
Nem harcolhat!
A Vándor felállt és lenézett Hammenre.
− Én Hadin gar Kan vagyok, az Oor-tael Ház első harcmestere,
Félszemű Garth személyi szolgája és most tanúskodom mellette.
− Hadin − Sötét suttogásként hangzott a Vándor hangja, mintha egy
elmosódott emlék szólalt volna meg.
Hammen az aréna közepére vonult.
− Elnyerte a harchoz való jogot!
− Akkor miért nincs itt? − suttogta a Vándor, hangjának süvítése
visszhangzott az Arénában.
− Elment.
A Vándor felnevetett.
− És mit akarsz te, koldus?
− Mint az ő szolgája, magamnak követelem a jogot, hogy harcoljak
helyette. Így szól az ősi szabály. Ezek a szabályok már azelőtt léteztek,
hogy te árnyékot vetettél volna erre a világra.
A Vándor hátradőlt és hidegen felnevetett.
− Remek. Szórakoztató lesz végignézni a halálodat. Még el sem ültek
szavainak visszhangjai, mikor az Aréna déli oldalán kitört az ujjongás és
végigviharzott a nézőtéren. A Vándor egy pillanatra azt hitte, az ő
üdvözlésére szól, és mosolyogva hátrapillantott a válla fölött.
Az éljenzés egyre hangosabb lett. Ösvény nyílt a tömegben, az Aréna
szélső gyűrűjétől a küzdőtér oldalához.
Félszemű Garth a küzdőtérre szökkent, nyomában a benáli lánnyal.
− Félszemű!
Egy pillanat múlva áradó hullámként száguldott körbe a kiáltás a
lelátókon. Garth átvágott a küzdőtéren és Hammen elé állt.
− Mi az ördögöt csinálsz már megint? − súgta Garth.
 − Csak meg akartam menteni a nyomorult, átokverte, ostoba életedet
− válaszolta fáradtan Hammen.
− És szerinted ez a legjobb módja?!
– Ha engem megölnek, elvész a tarsolyod. Akkor, érdemleges
mágikus erő nélkül, mindenképpen el kellett volna menned. − Az
öregember lehajtotta a fejét. − Egyszer már elvétettem, hogy
megmentselek. Gondoltam, most pótolhatom.
− Soha nem vétettél nekem − súgta Garth. − és soha nem vétettél az
apámnak. Elmenekültél, amikor már nem volt miért harcolni. Amikor az
apám már meghalt.
Hammen felnézett és szomorúan elmosolyodott.
− Végre kimondtad. És most megint nincs mit tennem.
– Ahogy te tévedsz! Kezdheted például azzal, hogy visszaadod a
tarsolyomat.
Hammen szó nélkül lecsatolta a tarsolyt és átnyújtotta.
Garth előrelépett. Letépte magáról a köpenyt és előbukkant alóla az
Oor-tael Ház harcosainak egyenruhája. A tömeg felhördült a tiltott szín
láttán. Garth átvetette a vállán a tarsolyt.
− Követelem a küzdelem jogát! Engem Félszemű Garthként
ismernek és e néven elnyertem ezt a jogot. A Házamról csak annyit,
hogy Cullinarnnak, az Oor-tael Ház Rendfőnökének vagyok a fia!
Zarel gyülekezőt intett a harcosainak, de hirtelen megtorpant, mintha
egy láthatatlan kéz állította volna meg.
A Vándor gúnyos nevetése gördült végig az Arénán.
− Roppant szórakoztató! Imádom a szórakoztató tréfákat. És ha már
kivívtad a jogot, hát engedélyezem, hogy harcolj.
Garth egyetlen szó nélkül sarkon fordult és elindult a küzdőtér
távolabbi vége felé.
− Az ördögbe is, Garth, vagy itt hagyod a fogad, vagy el kell menned
azzal a fattyúval.
− Tudom.
− De miért?
Garth Hammenre nézett és elmosolyodott.
− Nem figyelmeztettelek már az elején, hogy maradj a közelben és
meg fogod tudni?
Hammen dühösen Norreen felé sandított.
 − Ezer köszönet.
− Magad mondtad, hogy inkább kiszállsz.
− Változtatna az valamin?
– Nem.
− Mindketten őrültek vagytok. Teljesen őrültek − csattant fel
Hammen, miközben igyekezett tartani a lépést.
Garth nevetett, rázva a fejét.
− Megvan még a pénzünk?
− Igen.
− Játszd meg a győzelmemre. Szükséged lesz némi készpénzre,
amikor befejeződik ez az egész.
− A fenét. Itt maradok lent, veled.
Garth Norreenra nézett, aki hevesen rázta a fejét.
− Én maradok.
− Gondoljatok arra, hogy ha végzünk, és én elmegyek, akkor ezek a
sakálok szétszednek titeket.
− Igazán szép tőled, hogy egyszerre a szíveden viseled a sorsunkat −
vetette közbe savanyúan Hammen.
Ahogy közeledtek a semleges zónához, elhaladtak a Bolk Ház
lelátója mellett. Naru az emelvény előtt állt, Garth üdvözlésére
felemelte ökölbe szorított kezét, és aggódó pillantást vetett rá.
− Nagy kár, hogy meghalsz, vagy elvisz téged − mondta Naru.
− Akkor jövőre te leszel a bajnok − bíztatta Garth és az óriás
elvigyorodott.
Garth belépett a semleges zónába, a tömeg a lelátón megindult a
fogadófülkék felé, de a Vándor nem hagyott időt nekik elhelyezni a
tétjeiket.
– Harc!
Az ütközet perceken belül véget ért. A tömeg megilletődött csendben
figyelte, ahogy Garth azonnal támadásba lendült, könnyedén elhárította
ellenfele sötét varázslatait, szétszúzta a maná-jának az erejét, majd
végképp sarokba szorította egy krákféreggel. A végső csapás előtt egy
lélegzetvételnyi szünetet tartott, ám ellenfele őrjöngve igyekezett
kihasználni a röpke tétovázást és kilátástalan helyzete ellenére
megpróbálkozott egy démoni ellencsapással. Garth lehajtotta a fejét,
mikor a králféreg előrelendült, hogy felfalja a harcost.
 Garth állt az aréna közepén, a lelátón harsogó ünneplés el sem hatolt
a tudatáig. Magához vette elesett ellenfele tarsolyát, majd helyet foglalt
az küzdőtér mellett egy gazdátlan szektorban az Ingkara és a Kestha
lelátók között. Hosszú Idővel ezelőtt itt volt az Oor-tael Háznak
fenntartott hely.

Zarel felnézett a Vándorra.

− Veszélyes.
− Még szép, hogy veszélyes. Másként nem élhette volna túl az elmúlt
húsz évet. De ha már itt tartunk: akkor azt mondtad, hogy meghalt.
Zarel félrekapta a pillantását. A hang korbácsként sújtott az agyára:
− Azt mondtad, hogy meghalt!
− Igen.
− De nem láttad a holttestét.
Zarel habozott.
– Nos?
− Öt éves gyerek volt. Nem élhette túl azt a tüzet!
Zarel küszködve igyekezett elszakítani a gondolatait annak az
éjszakának az emlékeitől. A kisfiútól, akit elővonszoltak, attól, hogy
miként szúrta ki a fiú szemét, csak azért, mert ezzel is tetézni akarta az
apa kínjait, a kisfiútól, aki minden gyötrelme ellenére hidegen meredt rá
egyetlen ép szemével. Az apa elkeseredetten harcolt a Házban, amit
elborítottak a lángok.
És emlékezett a gyötrelmes jajszavakra, amikor az apa meglátta a fiát
és könyörgött az életéért. Az volt az a pillanat, amikor a fiú kitépte
magát a markából, és berohant az lángoló épületbe.
Meghalt. Feltételezte, hogy meghalt.
Hogyhogy nem ismertem fel? − csodálkozott Zarel. Dehát csak egy
ostoba gyerek volt, egy semmi, névtelen gyalog egy döntő játszmában!
− Hülye! Ahhoz képest, hogy elégett húsz éve, most figyelemre
méltóan elevennek látszik.
− És vagy holtan hagyja el az arénát, vagy veled − vágta rá sietve
Zarel.
− Ezt ő is tudja − mondta a Vándor és Zarel megérezte a
nyugtalanságát.
 Fél, döbbent rá Zarel.
− Tudja, hogy nem menekülhet, tehát biztos, hogy tervez valamit.
Elvégre bármikor beállíthatott volna az elmúlt években, ha éppen
öngyilkossághoz támad kedve.
− Félsz, Mesterem? − Zarel, felnézett a trónra és nyomban megütötte
a csendes kérdése nyomán fellobbanó vad düh.
− Meg fogom ölni, ahogy megölök mindenkit, aki megnyeri a tornát
– förmedt rá a Vándor. − És téged is megölhetnélek, amiért nem
irányítod jobban ezt a világot.
Zarel, miközben kétségbeesetten próbált felülkerekedni a rászakadó
rettegésen, elfordult és Uriah-ra esett a pillantása. Hirtelen minden
megvilágosodott előtte. A törpe már elejétől fogva tudta! A bolond. A
hűség és az érzelgősség valami egészen beteges formájától vezérelve
elhallgatta előle, amire rájött.
Uriah éppen felé nézett. Zarel mosolygott, mintha minden úgy
történne, ahogy történnie kell. Eljön még a méltó jutalom ideje.
− Intézkedj a következő harcról a szórakoztatásomra – csattant fel
mögötte rosszkedvűen a Vándor.

Garth feszülten figyelte a szemléltető táblát és megkönnyebbülten

nyugtázta, hogy egyelőre nem kell szembenéznie Varenával, aki ezúttal
a saját Házából kapott ellenfelet. Hangosan felsóhajtott és amikor
visszafordult, Norreen izzó tekintete szegeződött rá.
− A barátom − magyarázta zavartan Garth.− És egy csöppet sincs
ínyemre, amit előbb-utóbb mindenképpen meg kell tennem.
− Korábban kellett volna meggondolnod − mondta Hammen.
− Aki ma a küzdőtérre teszi a lábát, az halott. Csak éppen nem én
akarok végezni vele.
Norreenra nézett, ki még mindig rá függesztette a tekintetét.
− Féltékeny vagy? Egy benáli?!?! − érdeklődött kajánul Hammen.
− Egy benáli nőnek senkire nincs szüksége a klánján kívül − mondta
kimérten Norreen.
Hammen nyersen felnevetett és a földre köpött.
− Hamarosan úgyis mindketten meghaltok, így a kérdés megoldatlan
marad.
 Garth szótlanul elmosolyodott.
A küzdőtéren elkezdődött a következő ütközet. Varena pillanatnyilag
védekezésbe szorult, ellenfele, ugyancsak a Fentesk Házból, folyékony
tűz viharos támadását indította ellene. Varena falat emelve megállította.
Egy földrengés érkezett válaszul, amibe az egész Aréna beleremegett, és
a fal ledőlt. Varena légi támadásokkal vágott vissza, mérges marású
rovarokat és goblin harcosokkal megrakott ballonokat idézett meg. A
goblinok lezuhantak az elf íjászok arcvonala mögött, amikor az égő
nyílvesszők lángba borították a ballonokat.
A következő roham a földre sújtotta Varenát. A tömeg ordítva
felpattant, azt hitték, véget ért a harc. De ismét összeszedte magát,
másodszor is elegendő manát gyűjtött, hogy előretörjön egy heves
ellentámadás-sorozattal, amit az ellenfele egyre fogyatkozó erővel
tudott csak hárítani. A nő egyre közelebb került vetélytársához, sorra
megsemmisítve az elémeredő védelmeket, majd a tűzcsóvák egy
kombinációjával és az egyidejűleg alkalmazott pszionikus csapással
végzett vele.
Varena lassan levonult a küzdőtérről, a szolgája sietett az elesett
holttestéhez, hogy magához vegye a tarsolyát.
− Ez annyit jelent, hogy szembe kell néznem vele – mondta
csendesen Garth.
− Ha túléled a most következő mérkőzésedet− figyelmeztette
Hammen.
− Ingkara-házi Gilganorin Garth of Oor-tael ellen! − A Vándor
hangja gúnyosan csengett. Nyilvánvalóan mulattatták a fejlemények.
Garth elhagyta a szektorát és a semleges zónához sétált, a tömeg
vidáman éltette, virágcsokrok záporoztak köré. Belépett a semleges
zónába és összpontosítani kezdett.
− Harc!
Meglepődve felpillantott. A Vándor a térdét csapkodva kacagott a
tréfáján, hogy figyelmeztetés nélkül rendelte el a harcot.
Garth, mélyre hajolva futott az aréna egyik oldalára, mert egy fekete
felhő suhant végig az aréna szintjén, és savzáport permetezett alá éppen
ott, ahol az imént még állt. Ezt követően hasadék nyílt előtte a földön.
Garth visszaszökkent, ugyanakkor kőóriások bukkantak elő a lyukból.
Lecsapott egy nehéz harci bunkó, gödröt ütve a földre közvetlenül Garth
mellett. Fallal igyekezett védekezni, de a kőóriások áttörték a falat, bősz
kiáltásuk zengett, öblös visszhangként egy kísérteties barlang mélyéből.
Garth összpontosította a gondolatait és támadásával közvetlenül az
ellenfél maná-ját vette célba, akaratának ereje végigszáguldott annak
energiaszálain, és kimerítette a Gilganorin erejét tápláló földeket. A
kőóriások közönséges kőrakássá omlottak. Garth átszökkent a
szakadékon, közben mozgó fákból és szederbozótból emelt gátat. Aztán
a krákféreg megidézéséhez folyamodott. Lángvihar gyújtotta meg a
fákat, a krákférget pedig egy sötétség-elementál semmisítette meg, ami
ellen Garth ugyanolyan elementált küldött harcba és a két lény
szétoszlatta egymást.
Gilganorin lassan indult előre, mialatt Garthot férgeknek,
patkányoknak, farkasoknak és élőhalottak kisebb rohamaival egy helybe
kényszerítette. Garth minden támadást hasonlóval viszonzott, mert ezek
csekély manát igényeltek, közben tudta gyűjteni az erejét egy végső
csapásra. Érzete, hogy előnybe került, Gilganorin képtelen több manát
tartalékolni, erejét felemészti a támadások hárítása, olyannyira, hogy
végül, állandó hátrálása közben védőkörökhöz kellett folyamodnia.
És akkor Garth meghökkenésére Gilganorin feladta az ellenállást,
tenyerét lefelé fordítva maga elé nyújtotta a kezét a megadás jeleként.
Garth egy bólintással nyugtázta a mozdulatot, visszafogta a következő
támadását, a rohamra nyomuló titánokat visszaküldte a feledésbe.
Kinyújtotta a balját tenyérrel lefelé, kinyilvánítva, hogy elfogadta a
meghódolást, miközben magasra emelt jobb ökle tudatta diadalát a
lelátó népével.
A közönség döbbenten felhördült. Volt idő, amikor a feladás és annak
elfogadása a harc végét jelentette, rendszerint olyan esetekben, amikor
az egyik harcoló fél tudta, hogy nincs több esélye a győzelemre és
értelmetlen ragaszkodni a folytatáshoz. De a jelenlegi hivatalosan
halálos mérkőzés volt.
− Én nem kértem, hogy halálig tartson − kiáltotta Garth. −
Elfogadom a meghódolásodat és megtarthatod a varázslataidat.
Gilganorin válaszként mélyen meghajolt és a szektora felé indult −
aztán egyszerűen megszűnt létezni. Hengeres, sebesen forgó sötétség
nyelte el, záporozott a vér, és mire az éj hengere szertefoszlott, a
harcosból csak egy vérfolt maradt, amit nyomban beivott a homok.
 − Én viszont azt mondtam hogy halálig tart, tehát nem lehet vége
halál nélkül! − csattant fel mogorván a Vándor és visszafordult az
asszonyhoz, akivel a mérkőzés alatt enyelgett.
Zúgolódás támadt a lelátókon. Garth tudta, hogy súlyos sérelem érte
a tömeget, nemcsak érzelmeiben, hanem anyagi tekintetben is.
Gilganorin a közönség régi kedvence volt, akire bízvást lehetett fogadni,
évtizedeken át mindig eljutott az utolsó fordulókig, és nevezetes volt
arról, hogy a versenydíjából szívesen vendégül látta rajongóit egy-egy
ingyen italra valamelyik városi ivóban.
A Vándor bosszankodva elfordult érzéki mulatságától és
parancsolóan intett. Egy felhő képződött az Aréna fölött és a közönség
megszeppenve elhallgatott, nem tudták, mi következik. Végtére is ő volt
a Vándor, és bár még neki sem lehetett hatalma megverekedni egyszerre
félmillióval, de tízezrek pusztulnának el, míg menekülésre
kényszerülne. A felhő egyre sötétebbre változott, majd felhasadt és ezüst
csecsebecsék esője kezdett hullani. A tömeg egymást taposva kapkodta
fel az ajándékokat, de esze ágában sem volt különösebb hálát érezni
miatta − csak a szó szoros értelmében az égből hullott pénz varázsa
ragadta meg őket.
A Vándor hátradőlt a trónon, értetlenül szemlélte a tömeget.
− Mi a bajuk ezeknek a poloskáknak? − kérdezte halkan lenézve
Zarelre.
− Megölted az egyik kedvenc harcosukat.
− Hát aztán? Engedetlen volt.
− Ők talán másként látták.
− Ha nem tetszik nekik, felégetem a várost.
− Az téged károsítana, nagyuram. A parasztok és a csőcselék nélkül
sokkal lassabban képződik a mana, a földek ereje. És akkor a jövő évi
járandóság sem lesz ilyen bőséges.
– A fenébe − sziszegte a Vándor. Visszanézett az engedelmesen
várakozó nőre, egy dühös szitkot morzsolt el a foga között és rászegezte
az ujját. A lány fiatal, gömbölyded teste abban a pillanatban petyhüdtté
fonnyadt, ráncok és hurkák csüngtek róla, arca egymásba érő fekélyek
rémes ábrázatává torzult. Lassan lenézett a testére és hisztérikus
sikoltozásban tört ki. A Vándor kacagva lelökte a trónról, a nő legurult a
lépcsőn, miközben szakadatlanul sikoltozott. A Vándor ingerülten
összevonta a szemöldökét és ismét rámutatott. A nő némán fortyogó
húsmasszává olvadt. A közönség mindeddig érdeklődve nézte az
előadást, most azonban hirtelen elcsendesedett. A Vándor bosszankodva
nézett rájuk, hogy ennyire nem értik a humorát.
Egy másik lányra esett a pillantása és intett neki, hogy csatlakozzon
hozzá. A lány reszketve lépdelt fel a lépcsőn.
− Essünk túl az utolsó mérkőzésen. Az majd boldoggá teszi a
fattyúkat − morogta a Vándor.
− Ebédidő van − vetette ellene bátortalanul Zarel.
− Előbb harc, aztán evés.

Garth, aki a küzdőteret szegélyező fal árnyékában feküdt, megmozdult

és felnézett. Felült, hunyorogott a vakító déli napsütésben. Különös
csend honolt az arénában, mikor a szemléltető tábla közhírré tette Garth
és Varena mérkőzését. Hallotta, amint a lelátón halkan megvitatják,
hogy a döntőbe jutott versenyzők egymás szeretői.
Norreenra nézett, aki a falnak támaszkodva tüntető közönnyel
húzogatott egy fenőkövet a kardja élén.
− Nézd, ahogy az előbb már mondtam − sóhajtott Garth −, ez semmit
nem jelent.
− Ahonnan én jöttem, ott az a szokás, hogy csak a kasztok
megváltozásáig párosodunk ugyanazzal a személlyel, akinek vagy
alacsonyabb vagy magasabb rangú kasztba kell tartoznia. Aki eltér ettől
a törvénytől, az vérbosszút hív ki maga ellen.
− Minthogy mi soha nem párosodtunk, ahogy olyan szenvtelenül
odavetetted, szó sem lehet törvényszegésről.
− De vágytál rá, ugye? − kérdezte harciasan Norreen.
− A vágy és a tett két különböző dolog.
− Az egyik elvezet a másikhoz.
− És te akartad-e velem?
A benáli dühösen végigrántotta a pengét a kövön és felnézett.
− Már késő, Félszemű.
− Ha a padlásszobában nem oldod el a kötelékeit − szólt oda a
lánynak Hammen −, rákényszeríthetted volna az akaratodat.
− És te most halott lennél − válaszolta Garth.
 − Vagy nem. Oor-tael mesterharcosa voltam, ne feledd!
− Húsz évvel ezelőtt. Aztóta berozsdásodtál kissé, Hammen.
− Ha csak ennyit ér a bizalmad, ne is beszéljünk róla.
Megszólalt egy kürt és a nézők, akik mogorván figyelték a Vándort,
mocorogni kezdtek.
Hammen megfordult és a tábla felé nézett.
− Most helyezik el a bejelentést.
− Döntő mérkőzés. − A Vándor hangja szárnyalt az Aréna fölött. −
Oor-tael-házi Garth, Varena of Fentesk ellen. Jöjjetek a trónomhoz!
Garth felállt és megigazította a tarsolyát, amit már kitömtek az
elnyert díjak. Norreenra pillantott.
− Ne gyere velem. A szabályok szerint csak a harcos és a szolgája
közelítheti meg a trónt és az aranykört. Nem volna túl örömteli a
számodra, ha felkeltenéd a figyelmét.
Norreen lassan bólintott.
− Szeretném azt hinni, hogy minden eshetőségre kész terved van.
Mert akkor még lehet rá esély, hogy egy nap újra látjuk egymást.
Garth lágyan felnevetett.
− Ezt tekinthetem a vonzalmad elismerésének?
Norreen felállt, még a kardját is hagyta leesni, hevesen megölelte
Garthot és szenvedélyesen megcsókolta. Az emberek, akik a korláton
áthajolva figyeltek, vidám éljenzésbe kezdtek.
Norreen hátralépett.
– A fene essen beléd. Most nézd, mire vettél rá. Megszegtem a kaszt-
szabályokat. − Erősen tartotta magát, hogy ne törjön meg a hangja.
− Maradj Hammen mellett és ügyelj rá, hogy élve kijusson innen az
öreg. Arra kérlek, legyél a pajzshordozója.
− Az ördögbe! Ez ám a megtiszteltetés − dünnyögte savanyúan
Hammen.
Garth elmosolyodott, aztán a küzdőtérre lépett. Szilárd léptekkel
taposta a homokot Hammennel az oldalán. A tömeg talpra ugrott és
viharos taps rengette meg az Arénát. Garth szórakozottan integetett,
közben kikerülte az előző mérkőzés emlékeként tátongó szakadékot,
ahová éppen földdel teli, mammutok vontatta hatalmas szekerek
tartottak.
 Az aréna másik oldaláról Varena közeledett. Garth megváltoztatta
útirányát és úgy fordult, hogy találkozzon a nővel.
Varena rámosolygott.
− Tudod, hogy a győzelemért fogok harcolni. Nem tehetek másként.
− Van valamilyen elképzelésed arról, mi az, amiért valójában
harcolsz? − kérdezte Garth. Egymás mellett sétáltak tovább.
− Mert ez az, amiért kiképeztek, amiért tanultam és gyakoroltam.
Ezért a pillanatért.
− És azután?
− A Vándor szolgája leszek más világokban, feltárulnak előttem a
mindenség titkai, miközben követem világról-világra, mint egy isten.
Garth szomorúan megcsóválta a fejét.
− Ez az, amiért megölnél?
Varena ránézett és elmosolyodott.
− Hiszen neked is ugyanez a szándékod. Láthattad, mi történt Gilga-
norinnal. Most már nincs mód meghátrálni, Garth. Csak az egyikünk
mehet. Sajnálom, hogy éppen te vagy az, akivel meg kell tennem.
− Harcosnak ne legyen harcos a barátja − mondta csendesen Garth.
Varena szomorúan elmosolyodott és bólintott.
Némaságba burkolózva tették meg a hátralévő utat a trónig. Szolgáik
megálltak az aranykör külső szélén.
A Vándor behatóan foglalkozott egy sült disznócombbal. Rájuk
pillantott és érzelem nélküli mosoly ült ki az arcára.
− Nos, melyiketek lesz a győztes? − kérdezte.
Egyikük sem válaszolt.
− Tudod, Garth, ez egyre szórakoztatóbb. Az a benyomásom, fontos
vagy ennek az asszonynak, ő pedig neked. És mégis mindketten
feláldoznátok mindent, hogy szolgáljatok engem és megismerjétek a
végső titkokat.
− Mi lenne, ha megosztanád velünk itt és most ezt a titkot, és akkor
nem kellene még a harccal is vesződnünk? − tudakolta Garth.
A Vándor derűsen felkacagott.
− Halálig! − suttogta végül. − És a győztes mindenre választ kap.
Egy intéssel elbocsátotta őket és amikor Garth elfordult, az
elégedettség hideg fényét látta villanni Zarel szemében.
 − Akármelyik utat választod, mindkettő a vesztedbe visz − sziszegte
Zarel.
− Ki tudja? Lehet, hogy találok újabb utat − vetette oda Garth.
Garth Varenára pillantott és rámosolygott.
− Sajnálom. − Lehajtott fejjel elindult a térfele semleges zónája felé.
A tömeg áhítatos csendben, felállva várta a Fesztivál tetőpontját.
Garth belépett a semleges zónába és Hammenre nézett.
− Nem sok időd lesz utána. Azt hiszem, azonnal elmegy. Sürgető
kényszert éreztem benne.
Hammen bólintott.
− Valami nincs rendben vele − mondta Hammen. – Rendszerint
nagyobb előadást szokott tartani, mint most, amikor csak zabál,
kurvázik, játszik, mint egy ócska bohóc. Nagyon szorongathatja valami.
− Ha úgy alakul, tudod, mit várok tőled. − A tarsolyába nyúlt és egy
kis csomagot adott Hammennek.
Hammen belépett a zónába és Garth vállára tette a kezét.
− Galin. Mindvégig azt hittem, hogy meghaltál. − Elcsuklott a
hangja. − Emlékszem a napra, amikor az apád kijött a szülőszobából,
milyen büszkén tartott a karján. Emlékszem, amikor összehívott minket,
hogy tanúi legyünk az első lépéseidnek. És a nevetésre, amikor először
használtad a manát és megégetted a kis ujjaidat. Sírtál, de megpróbáltad
megint.
− Állj, nehogy elérzékenyülj nekem − mondta Garth.
− Ha tudtam volna, hogy nem halsz meg abban a tűzben,
visszamentem volna érted.
− És nem találtál volna meg − mondta csendesen Garth. − Az apám
arra fordította a végső erejét, hogy anyámat és engem elküldjön
messzire. Nem találtál volna meg, amíg én nem akarom, és nem
akartam, amíg élt az anyám. Csak azután indulhattam el, hogy
megtegyem, amit addig megtiltott.
Szünetet tartott.
− Bosszút állni.
Mintha jégtömbbe faragták volna a vonásalt. Lerázta a válláról
Hammen kezét.
− Vigyázz magadra, Hadin gar Kan.
− Az Örökkévaló legyen veled, Galin.
 Felharsant a kürt és Garth elfordult, hogy lecsillapítsa az elméjét.
Szinte átlebegett egy másik világba.
− Harc!
Úgy hallotta a vezényszót, mint suttogást a szélben, a tömeg
kiáltásait, mintha kísértő duruzsolás sodródna a fagyott tenger fölött.
Kilépett a semleges zónából, megérintve a mana erejét, ami
felbuzogva áramlott hozzá − távoli földek selyemcsomagokba zárt ereje,
a hegyeknek, az Áramló Tengerek szigeteinek, a síkságoknak, az
erdőknek, a lápoknak és a sivatagoknak az ereje.
Alig merített a maná-ból, egyelőre visszafogta az áradó erőt. Varena
megmozdulására várt. Érezte, hogyan építi erejét a Fentesk Ház
bajnoka, újra és újra megmerítkezve a maná-ban. És akkor egy intésével
Garth a rombolás varázslatát idézte a Népek Végső Csatájából, ami
megsemmisített minden manát, amit előhúztak addig. Eljutott hozzá
Varena döbbenete, megérezte a tétovázás kurta pillanatát. Gyorsan
csatlakozott az energiafolyamhoz és áthullámzott rajta az erő. Támadást
indított egy ködkísértettel, ami megcsappantotta Varena maradék erejét.
Aztán egy ritka varázseszközt vett igénybe, mely még több erőt tett
hozzáférhetővé számára, mint amennyit egy harcos általában az
ellenőrzése alatt tud tartani. Akkor kivetítette az erejét, így egy
pillanatra képes volt olvasni Varena gondolataiban, megismerhette, amit
tud és amit tervez.
Így történt, hogy Varena első támadása előtt − egy villogó kardokból
álló fal söpört végig a küzdőtéren − Garth már felkészült a hárításra, a
kardok megolvadtak és lezuhantak. Varena tűzesővel válaszolt; Garth
tengerárral oltotta el. A víz szökőárként zúdult át az arénán, a mélység
hatalmas fenevadjai lovagoltak a hullámok tetején, állkapcsuk
csattogott, borotvaéles fogsoruk villogott a napfényben.
Ám az óceánt elnyelte egy szakadék, mikor Varena a küzdőtér teljes
szélességében megnyitotta a földet. Garth repülő lények seregét küldte
át a szakadékon, a mélységből pedig hátborzongató alak bukkant elő,
sokfejű hidra rántotta le Garth légi seregeit, amint azok megjelentek.
Garth egy kardpengékből álló falat irányított a hidrára; a pengék
lesújtottak a tekergő nyakakra, és a következő pillanatban a szörnynek
kétszer annyi feje nőtt. Aztán egész irdatlan terjedelmében előkúszott a
szakadékból és nehézkesen Garth felé vonszolta magát.
 A tömeg egyik ámulatból a másikba esett és önkívületben tombolt.
Garth figyelte a feltartóztathatatlanul közeledő hidrát. Aztán
lehajtotta a fejét és behunyta a szemét.
Egy hajlott asszony tetőtől-talpig nehéz köpenybe burkolt alakja
jelent meg előtte. Zavart nevetés hallatszott a nézőtérről. Garth csukott
szemmel előrenyúlt és letépte a köpenyt az öregasszonyról.
A Medúza diadalmas sikollyal felegyenesedett, a fején haj helyett
sziszegő viperák tekergőztek. A hidra számtalan feje felemelkedett,
felbömbölt üvöltő kórusuk és a rém kővé változott.
A Medúza fagyosan felnevetett és Garth felé fordult, aki lehunyt
szemmel a lény fejére dobta a köpenyt. Közben kis tükröt kapott elő és
maga elé tartotta, úgyhogy amire a Medúza megszabadult a köpenytől, a
saját tükörképével került szembe és maga is kővé vált.
A közönség, aki a Medúza rettenetes erejének hatókörén kívülről
figyelte az eseményeket, tapssal és éljenzéssel hálálta meg a művészi
védekezést, külön is értékelve, hogy ez a varázslat legalább annyi
veszélyt rejt a forgatója számára, mint a kiszemelt célpontnak.
A hidra irányítása elapasztotta Varena erejének a javát és Garth
rohanvást indult felé, átugrott a szakadékon és a nő térfelén ért földet.
Arányosan csekély mana igényű védekező varázslatokat idézett
Varena erőtlen támadásainak elhárítására, és közben gyarapította
tartalékolt erejét. Meglepetésére azonban Varena egy romboló
varázslatot vetett be, ami egy csapásra szétzúzta mindkettőjük maná-ját.
Ezt követően pszionikus rohammal sújtott le, és bár maga is
megszenvedte, végső soron csaknem leterítette Garthot, aki
hátratántorodott és kevés híján a szakadékba zuhant. Garth védőgyűrűt
emelt, hogy eltérítse az esetleges újabb támadásokat, és ebben a
fedezékben meggyógyította a sérüléseit.
Varena ismét lecsapott, ezúttal azonban Garth felkészülten fogadta és
visszafordította a varázslatot. Varena térdre rogyott.
Garth közeledett és szederbozót áthatolhatatlan szövevényébe zárta
ellenfelét. Varena tűzzel kiirtotta a bozótot, ám a szeder mögött Garth
járkáló fái várakoztak és amint megtisztult előttük az út, Varena felé
nyomultak. A nő kitért oldalra, majd előre és hátra cselezett, hogy
elkerülje hadonászó ágaikat, végül az egyiküknek sikerült elkapnia a
lábánál és a magasba emelte.
 Egy óriás jelent meg felemelt fejszével és nekilátott hasogatni a fát,
ami fogva tartotta Varenát, aztán a többiek ellen fordult. A fákból
hajtások és gyökerek sarjadtak és rátekeredtek az óriás végtagjaira. Az
óriás bőszen ordított és vadul hadonászott embernagyságú fejszéjével,
sorra döntötte ki a fákat, amiket Garth még többel helyettesített.
A tömeget magával ragadta a látványos előadás, teli torokból bíztatta
az óriást, aztán a fákat, miközben a küzdők körül egyre növekedett a
törött ágak, forgácsok, szilánkok dombja.
Varena időközben összeszedte magát, elhátrált a csata színhelyétől és
villámcsapásokat idézett a fákra. A fák lángra kaptak, dühödten
sziszegtek, lombjuk ropogva égett − az aréna lassan megtelt a tűzvész
füstjével.
Garth szúrást érzett a nyakán. Megfordult. Egy raj hüvelyknyi
lódarázs száguldott felé. A rovarok a szemét igyekeztek elérni, döfték az
arcát, az orrát, a homlokát. Az arca azonnal feldagadt a méregtől.
A váratlan támadás egy pillanatra kizökkentette összpontosításából és
a méreg a vérébe szivárgott. Elgyengült és elfogta a szédülés. Térdre
esett, tenyerével elfedte az arcát. A csípések nyomán a kezéből is
kicsordult a vér. Aztán végre belekapaszkodott fogyatkozó erejébe és
megidézte a legapróbb koboldokat, akik előreszegezett lándzsával
rontottak a lódarazsakra. Garth kigurult a fölötte kavargó felhő alól, a
térdére emelkedett és elvette a kezét az arca elől.
Nem látott. Szemhéja úgy megduzzadt, hogy csak egyetlen ponton
eresztett némi fényt a szembogarába. És nyomban megérezte, hogy
Varena felemelt tőrrel rohan felé. Maradék erejével Garth egy kőfalat
állított, ami ha csak egy percre is, de feltartóztatja a nőt. Erőlködve
talpra állt, és a harc kezdete óta készenlétben tartott varázslathoz
folyamodott.
Abban a pillanatban mindazok az erők, melyeket Varena irányított,
Garth ellenőrzése alá kerültek. Varena megtántorodott és csalódottan
felkiáltott, mikor ráébredt, hogy pillanatnyilag elapadt minden ereje.
Garth igénybe vette a Narutól elnyert varázslatot. Sötét erő
kavargásából egy magasra tornyosuló alak bontakozott ki. Roppant
kerekeken gördült, a kerekeket karvastagságú, éles bronzperem
szegélyezte. A mérhetetlen jármű lassan előregördült, maga alá gyűrte
előbb Garth kőfalát, majd áttörte azt a falat, amit Varena cseppenként
összekapart erejével még állítani tudott. Aztán az utolsó tartalékát is
összpontosította, végképp a közelítő torony megállítására áldozva
minden erejét. A hatalmas szerkezet megbillent, dülöngélt, mígnem
mennydörgő robajjal tűztengerré és vörös füstté robbant.
Garth, aki időközben legalább a látását helyreállította, nem engedte
pihenni Varenát. Pszionikus csapásokkal korbácsolta, és bár maga is
csaknem belerendült, a harmadik roham a levegőbe emelte és a földhöz
vágta a nőt.
Garth a mozdulatlan testhez lépett. Lenézett rá. Varena vonásai
sápadtak és elkínzottak voltak. Láthatóan alig pislákolt benne az élet.
− Végezz vele!
Felnézett a Vándorra.
− Végezz vele, vagy meghalsz!
Garth felemelte a kezét és Varenára mutatott. A pszionikus roham
becsapódott, görcsös rángás futott végig a testén és a lelke egy
végtelenül hosszú útra indult, ahonnan nincs visszatérés.
Garth lehajtotta a fejét és elfordult. Kihívó tekintettel nézett a
Vándorra.
− Én lettem a te választott szolgád, nagyuram.

14. fejezet
A Vándor Garthra vigyorgott, aztán ismét Zarel felé fordította a
figyelmét.
− Elmegyek − suttogta.
Zarel meglepődött, és alig volt képes leplezni a megkönnyebbülését.
Felnézett a trónon álló Vándorra.
 − Nagyuram, nem térsz vissza a trónra,, hogy még egy kicsit élvezd a
halandók életét?
− Később még visszajöhetek, miután a gondjaimba vettem a
bajnokunkat − mondta a Vándor. − És mindenképpen visszajövök azért,
hogy megnézzem, megszilárdítottad-e a helyzetedet. Ajánlom, hogy
mindent rendben lévőnek találjak.
A Vándor az asszonyra pillantott, aki meztelenül hevert a
selyemdíványon és halálos rettegés csillogott a szemében. A Vándor
felemelte a kezét. Az asszony mindent elkövetett, hogy a lehető
legcsábosabbnak mutatkozzék, vonásai azonban merevek és sápadtak
maradtak. A Vándor csettintett az ujjaival és egy dió nagyságú metszett
gyémánt jelent meg a hüvelyk- és a mutatóujja között. Az asszony
mellei közé ejtette a gyémántot és kacagva elfordult. Kezében egy
palack borral, amiből nagyokat húzott, levonult a trónhoz vezető
lépcsőn és Garthhoz indult. Kiürítette és félredobta az üveget.
− Nos, Félszemű, győztél.
Garth nem válaszolt, de egyetlen pillanatra sem tévesztette szem elől
a Vándort.
− Ebben az évben te leszel a választott szolgám, mint azt oly
helytállóan megállapítottad. Velem jössz és megmutatok neked mindent,
amire vágyakoztál és amit most megtapasztalni is kiérdemeltél.
A Vándor elfordult és a körülhordozta tekintetét a lelátókon.
− Ezennel a Fesztivál győztesének nyilvánítom Garthot, akit ti
Félszeműnek hívtok.
Néhányan lelkesen éltették a bajnokot, de a legtöbben csendben
álltak. A Vándor rosszallóan Garthra nézett.
− Úgy látom, nem valami elégedettek a győzelmeddel.
− Más lehet az oka, nagyuram − mondta csendesen Garth.
A Vándor Varenára pillantott, akit a szolgája és Hammen az aréna
széle felé vonszolt.
− Követelned kellene a tarsolyát. Megharcoltál érte.
− Gyanítom, hogy ahová készülök, ott nem lesz szükségem rá.
A Vándor némileg csodálkozva felvonta a szemöldökét és bólintott.
Aztán a két szerzeteshez fordult, akik az aranykör mellett térdeltek és
egy jókora, selyembe burkolt csomagot nyújtottak felé, a lüktető
derengéssel fénylő felajánlást. Kuthuman mohón magához ragadta a
zsákot és Zarelhez fordult.
− Az a benyomásom, nincs benne annyi, mint vártam.
Zarel szótlanul lehajtotta a fejét.
− Tudod jól, ha ez beigazolódik, akkor inkább előbb jövök vissza,
mint később.
− Miért ne ellenőrizhetnéd most? − kérdezte nyugodtan Garth.
Kuthuman Garthra villantotta a szemét, vonásai nyugtalanságról
árulkodtak.
− Később − mondta határozottan a Vándor.
Zarel leplezetlen gyűlölettel meredt Garthra.
− Ideje indulni – jelentette ki a Vándor és jeges tekintetét Garthra
függesztette. − Ígérem, szórakoztatónak fogod találni.
Magasra emelte a kezét.
Garth úgy érezte, mintha egy homályos ernyő emelkedne körülötte,
egy végtelen, csillámló fátyol. A világra egy szempillantás alatt ködös
árnyék borult. Eltorzult hang ütötte meg a fülét, mintha a tömeg kiáltana
egy barlang mélyéről. Elsötétült a világ. Felnézett. A nap, ami egy
pillanattal ezelőtt még oly forrón tűzött, most tompavörös foltként
sodródott az egyre sötétebb égbolt széle felé.
És akkor zuhanni kezdett. Összeszorult a gyomra, alig tudta
visszafojtani a rémület kiáltását. Egy pillanatra az is eszébe jutott, hogy
ilyen lehet a halál. Nem volt már föld a lába alatt, ám nem érezte a szél
száguldását a füle mellett, ahogy a repülés érzetét sem keltette benne
különös utazása. Körülfogta a homályos árnyék. Ismét a napot kereste
pillantásával. A feje fölött keskeny, viola ragyogású fénykéve indult egy
végtelenül távoli pontból és a sugarak elsuhantak el mellette. Mintha
nem is látná a fényt, hanem az egész testével érzékelné. Meg akarta
érinteni a fénysugarakat, noha tudta, hogy észbontó távolságra
száguldanak. Aztán mégis inkább lenézett. A rőt sötétség kis korongját
pillantotta meg maga alatt, amint tűhegynyire zsugorodik és eltűnik. A
fénysugarak továbbra is ott elszáguldottak vele, színük egy pillanatra
eltolódtak a lilából a vörösbe, majd elenyésztek.
Megérezte az erő hihetetlen feszítését, szárnyaló boldogság öntötte
el, oly rettentő energiák folytak át rajta, mintha az egész végtelen
univerzum játékszerré zsugorodott volna és most az ő tenyerén
nyugodna. Tobzódott az erőben, hagyta, hogy átmossa a lelkét. Az idő
elvesztette minden jelentőségét és minden érzékelhetőségét. Fogalma
sem volt róla, egy másodperc telt el csupán, vagy eonok tucatjai.
− Most megismerted a végtelen hatalmát − suttogta egy hang.
Garth ráébredt, hogy mindvégig vele tartott egy árny, Kuthuman
árnya. Sötét volt és baljóslatú, mégis, e pillanatban jóindulatú derű áradt
belőle, mintha a Vándor elnéző, bölcs öregember volna, aki vadonatúj
csodákkal kápráztat el egy álmélkodó kisgyermeket.
− Az erő, melyet birtokolsz, semmi hozzám mérten!
Messze előttük a fény eltolódott a lilából a kékek felé majd a
zöldekbe − végtelen variációjába a millióféle kéknek. Mintha egy
csillag szíve robbant volna szivárványba és ő egyenesen a közepébe
száguldana.
Úgy érezte, mintha csak ki kellene nyújtania a kezét, és ujja egyetlen
moccanásával napokat gyújthatna és pörgethetne pályájukra, tenyerével
világokat tudna megformálni, a lélegzetével pedig helyére illesztené az
égboltot. Mintha istenné válna, az istenség mindent lebíró hatalmával,
és e hatalom csábítása elemésztené a lelkét.
Nevetett, hangja visszhangzott az éjszakában.
Elmúlt a zuhanás érzése és nyomást érzett a talpán. Lassan rőt
derengés váltotta fel a sötétséget, életlen, homályos fény, mintha a
tenger alól nézne fel a napfénybe. A fény erősödött, kavargott,
szikrázott, aztán alakot öltött.
Árnyas ligetben állt. A fák a kristályosan kék égbe nyúltak körülötte.
A levegő tavaszi virágok nehéz illatával volt terhes. Vörös, zöld, sárga
és vakító fehér trópusi madarak suhantak el mellette, énekük mennyei
kórusként visszhangzott.
Garth mosolyogva fordult utánuk.
− Mint a paradicsom − suttogta Garth és elcsuklott a hangja, szemébe
könnyek szöktek.
És akkor megrohanták az emlékek. Meleg, puha a gyermekkor szelíd
fényét árasztó emlékek. Felismerte apja téli palotájának a kertjét.
Figyelmesen körülnézett. A harsogóan zöld füvön megpillantotta
kedvenc játékszerét, egy fából faragott hintalovat. Mellette kitömött
játékmammut hevert, a jobb agyara hiányzott, szőre kikopott a kicsi
ujjak nyomán, melyek oly buzgón szerették rángatni a rákötözött
gyapjúszálakat.
Álom.
De mégsem! Letérdelt a fűre, megérintette a hintalovat és az lustán
billegni kezdett.
Gyengéd nevetés ütötte meg a fülét, szívmelengető, szerető nevetés.
− Papa!
Feszülten felpattant. Egy árny mozdult a magas bokrok mögött,
melyekről súlyos narancs és sárga virágok csüngtek alá.
Egy pillanatra úgy érezte, semmivé foszlottak az azóta eltelt
lidércnyomásos évek.
Látok. Mind a két szememmel látok!
Mint egy álomban, szaporán szedte kurta lábacskáit és csilingelőn
kacagott, hangját a felhőtlen boldogság sikkantásai színezték.
Aztán ismét felhangzott a nevetés.
− Gyere, Galin. Mama vár.
Az árnyék kilépett a liget fái közül. Magas volt, vörös hajú, szakálla
és bajusza rövidre vágva, türkizkék kövekkel kirakott homlokpántot
viselt, hosszú, egyszerű szabású köpenyének szegélyét a legdúsabb
kékkel hímezték ki.
– Papa!
Futás közben megkerült egy szökőkutat. Fodrot vetett a víz, finom
köd permete szállt rá és ő szívből kacagott a hűvösségén, a felszikrázó
szivárványon.
Felemelte a kezét, hogy letörölje az arcáról a vízcseppeket.
A kötést érintette a bal szeme fölött.
Meghökkenve húzta vissza a kezét és abban a pillanatban minden
elhalványodott, a kert körvonalai hullámzani kezdtek és szertefoszlott a
látomás. Egy pillanatig vágyott elhinni, hogy valóban látta az apját,
amint megcirógatja szomorú, gyengéd tekintetével, és nyújtja felé a
kezét. De a kép megremegett, egy végtelen, szuroksötét kút mélyére
indult, és lénye egy része már tudta, hogy hasztalan kapna utána.
– Papa?
A kép kitartott egy pillanatig, a szomorú szemek csak néztek rá,
hívogatóan intett a kinyújtott kéz és ő megbűvölten előrelépett,
Nem! Hiszen ő halott. Meggyilkolták.
 A kép szertefoszlott és Garth elfordult. Könnyek folytak le az arcán.
Ismét felnézett.
Egy homályba boruló síkságon állt, ami minden irányban a
végtelenbe nyúlt. Nem nap világította meg az eget, maga a világ
derengett halvány, pokoli fénnyel, nyomasztó félhomállyá oszlatva a
teljes sötétséget. A feje fölött sötétlő, zöld felhők száguldottak egymás
nyomában képtelen sebességgel. A szél hidegen és nyirkosan fújt, átható
szagú, savas füstöt sodort magával. Közvetlenül előtte egy sötét folt
gomolygott, árnyékolt, de nem teljesen megformált, hullámzó, mintha
ködből volna. Az alak megmozdult, fekete köpenye meglebbent a
szélben és egy kurta pillanatra koponyaszerű látomás villant Garth elé.
Érezte, megdermed a vére.
A homályos alak közeledett.
− Könnyűvé akartam tenni neked − suttogta egy hang. – Abban a
hitben kellett volna meghalnod, hogy az apád ölel magához.
− Ez tehát a győzelem jutalma − mondta higgadtan Garth.
− Az elejétől kezdve tudtad, igaz?
Garth bólintott.
A Vándor kuncogott.
− Érdekelsz, Garth. Vagy inkább Galin?
− Garth. A másik meghalt, hosszú idővel ezelőtt.
− Kár érte. Jól emlékszem rád. Buzgó voltál, okos, és szinte attól a
naptól kezdve használni tudtad a manát, hogy megszülettél. Jó vérből
származol.
− Az apám egykor a barátod volt. Megmentette az életedet.
Az árny bólintott.
− Valaha, amikor minden fiatal volt − suttogta Kuthuman. − És ezért
akartalak megajándékozni a lehető legkönnyebb halállal, legalább
jelképes törlesztésként egy barátság emlékéért.
Kuthuman sóhajtott, hangjában határtalan kimerültség bujkált.
− Sajnos, túl erős voltál. Átláttál a káprázaton.
Garth nem válaszolt, úgy lenyűgözte a káprázat ereje, ami még a
könnyeit is képes volt előcsalogatni. Elég volt lelke egy apró darabkáját
átengedni és elragadta egészében.
– .Mindenkit megölsz, aki megnyeri a Fesztivált.
− Felmentésben reménykedsz?
 − Nem, annál jobbat tudok. Különben is, túl sok emlék áll közöttünk.
Az árny sóhajtott és Garth meglepetésére leült, legalábbis ezt a
benyomást keltette.
− Ne fejezzük még be. Foglalj helyet, bizonyára kimerültél.
Garth tétovázott.
− Ezúttal nem szedlek rá. Tartozom neked ennyivel, mint a barátom
fiának. És nem tagadom, nekem is jólesne úgy beszélgetni, ahogy
egykor tettem, könnyedén csevegve, minden ürügytől mentesen és
anélkül, hogy közben hason csúsznának körülöttem a rettegéstől.
Amikor eljön számodra a vég, férfihoz méltó szabadulást adományozok
neked, fegyverrel kézben, ahogy megillet.
Garth leült a fagyos földre.
Az árny felsóhajtott.
− Mindig megölöm a Fesztivál győzteseit.
− Hogy ne lehessenek a vetélytársaid a jövőben.
− Így igaz. De azok a szerencsétlen bolondok, akik oly buzgón
versenyeznek a megtiszteltetésért, csak ilyenkorra döbbennek rá az
igazságra. A te világodban, abban a világban, ami egykor az én egyetlen
királyságom volt, a mana ritka. Lassan áramlik a földekből, ahogy
fokozatosan létrehozza a teremtmények életereje, a kristályoktól az
emberekig, hogy aztán megszelídítsék és irányítsák azon kevesek, akik
a mana megérzésének, összpontosításának és alkalmazásának az
erejével születtek. Nekem sok jutott ebből a maná-ból, elég sok ahhoz,
hogy átlépjem a világokat elválasztó gátat és félistenként vándoroljak a
létsíkok között. Számos világot megsarcolok, hogy fenntartsam és
növeljem az erőmet. Csak nem képzeled, hogy megosztanám másokkal
ezt a hatalmat? Ha eltűrném, hogy mások is elnyerjék ezt az erőt,
hamarosan fenyegetést jelentenének rám.
− Inkább megfojtod őket a bölcsőben. A Fesztivál során kiderül,
kinek nőtt meg túlságosan az ereje, aztán te magaddal viszed és
megölöd.
Az árny bólintott.
− Sajnos − suttogta, mintha zavarná a valóság sötét
szükségszerűsége. − Ha nem tenném meg, egyszer eljönne a nap,
amikor valaki összegyűjtene annyi manát, hogy áthatoljon a világok
fátylán, és hozzám hasonlóan vándorolni kezdjen. És akkor újabb
ellenségem támadna a harcnak ebben a mindenségében.
− Tudod, hogy Zarel még most is gyűjti a manát, a te maná-dat?
Nemsokára megkísérelheti az áthatolást.
− Beárulod?
Garth elmosolyodott.
− Célom van vele.
− Hogy a szolgám ellen fordíts?
– Talán.
Az árny nevetet.
− Mindig tudtam, hogy becsvágyó. Olyan becsvágyó, hogy
készséggel segített nekem megölni az apádat. Nem a hozzám való
hűsége miatt, hanem hogy eltűnjek az útjából. Hogy ő is fel tudjon
készülni a végső lépésre. Semmi olyasmit nem mondtál, amit már ne
gyanítottam volna.
– És?
Az árny nem válaszolt. Hirtelen zsugorodni látszott. Garth feszülten
figyelte, érezte az erőt elfolyni Kuthumanból, amíg majdnem teljesen
eltűnt. Hosszú percek teltek el. Egyikük sem mozdult, aztán ez erő
visszatért.
− Harcoltál?
Az árny bólintott.
− Itt sem történik másként? − kérdezte szinte együttérzően Garth.
− Nem. Amikor átjutottam a fátylon, azt hittem, végre
megszabadulok.
Garth egy reményvesztett mosolyt vélt felvillanni az árny arcán.
− Azok az első percek! Minden elképzelést felülmúló gyönyörűség!
Micsoda gyermeki öröm, minden új, és ártatlan volt a szememnek,
mintha csak a teremtés első napját élném át. Lebegtem, mint egy sas,
túllépve a könnyek, az idő, az örökkévalóság fátylán. Azt hittem, többé
nem érinthet meg a halál. Örökké fiatalon vonulok az idő folyosóján és
uralkodom mindenen, amit csak képes vagyok átfogni. − Elhallgatott,
mintha sötét emlékek rohanták volna meg, − Aztán találkoztam a
többiekkel.
− Vándorokkal. Olyanokkal, mint te.
Az árny bólintott.
 − Gondolhattad volna − mondta Garth. − Az ifjú időkről szóló
legendáink mesélnek a félistenekről, akik a világunk fölötti
ellenőrzésért küzdöttek, arról, miként tűntek el, és hogyan maradtunk
egyedül. Feltételezhetted volna, hogy találkozol velük.
− Megrészegített a hatalom. Azt gondoltam, a legendák csak
legendák, és semmi közük a világ valóságához. Vagy ha igazat is
beszélnek, azok a félistenek már rég megölték egymást és az univerzum
üres, kivéve az Örökkévaló hatalmát.
− De másként tapasztaltad.
− Ez az örök harc univerzuma. Még most is, amikor itt ülök és
beszélgetek veled, harcban állok, hogy megtartsam azt a keveset, amit
megszereztem. Még most is vándorlok és harcolok más
tartományokban, használom a manát, elhódítom másoktól és elveszítek
a magaméból. Végeérhetetlen a harc a hatalomért, és én csak egy
vagyok a sok közül. Vannak fölöttem álló erők, akiket meglátni is
rettenetes, akik egy pillanat alatt kiapasztanának az erőmből, mintha a
vért szívnák ki az ereimből. És ha diadalmaskodnak fölöttem, csak egy
kiszáradt hüvely leszek, sodródva az örökkévalóság szeleivel, örökre
megfosztva az élettől, és arra ítéltetve, hogy ne halhassak meg soha.
− És te is megtetted.
Az árny kuncogott, hangja hideg volt, mint az éjszaka.
− Hogy űztem magam előtt az ellenségeimet, és kacagtam, mikor
meghallottam a sirámaikat. Betörtem a világaikba és mindent
megszereztem, ami jogosan az enyém. Amit nem tudok megtartani, azt
elpusztítottam, hogy haszontalan legyen számukra, kivontam a manát a
földjeikből és a magamét gyarapítottam vele. Halandó elképzelni sem
tudja, milyen sokat irányítok!
− De soha nem lesz elég. Soha nem lesz megnyugvás!
Az árny megmoccant.
− Talán túl bölcs vagy, Garth. Itt nincs választás. Vagy gyarapodsz
vagy kitaszítanak az űrbe, megfosztva minden erődtől, előtted az
örökkévalóság kilátástalanságával, vagy amíg az Örökkévaló
megmozdul és bezárja a kört, hogy új világkorszakot nyisson. Ennyi a
választék. Lélegzetvételnyi szünet nélkül folyik a harc!
− Dehát már így is borotvaélen táncolsz! Csak az erőd teljes
megfeszítésével tudod megtartani a birtokaidat.
 − Honnan veszed?
− Ha nem így lenne, tovább időztél volna a Fesztiválon.
Asszonyokkal hálni, boroskupák mélyére nézni, fürdeni a tömeg
imádatában. De csak magadhoz vetted a maná-dat és már menekültél is
vissza ide − Garth az időtlen, sötét síkok felé intett. − A sötétség e halott
világába.
Az árny bólintott.
− Mi tart itt? Ez a maga a pokol − folytatta Garth. − Azt gondoltam
volna, hogy aki a végtelenben kószál, az legalábbis aranypalotákban
ejtőzik, a kirobbanó gyönyörűség világaiban. Miért ragaszkodsz ehhez a
lidércnyomásos világhoz?
− Ez a királyságom szíve. Innen könnyen ki tudok nyúlni más
helyekre, észlelem a változásokat és falakat állíthatok, hogy kívül
tartsam a többieket. Amikor halandó alakban vándorlok valamelyik
tartományomon belül, olyankor vak vagyok és süket, mint a sorsolási
szertartás szerzetesei, és nem tudom, miben mesterkednek az
ellenségeim a hátam mögött. Még abban a kurta pillanatban is, amit
születésem világában töltöttem a részesedésem miatt, elzárták előlem a
lét egyik síkját, és háborút kell vívnom érte. Igen, most is, hogy
beszélgetünk.
Az árny hangja kimerültségről árulkodott, olyan véget nem érő
fáradtságról, hogy Garth csaknem megszánta. Ám ez az árny fosztotta
meg mindentől, amit valaha szeretett és Garth felnevetett. Nevetése
idegenül csengett a sötét és kopár síkok fölött. Felállt és körülnézett.
− Egész életemben gyűlöltelek − mondta. − Közel egy évezreden át
voltál Nagymester. És akkor rettegni kezdtél a haláltól, az
örökkévalóság hatalmára áhítoztál. Megrontottad a Házakat, az egész
harcos rendet, még a manát is, mikor beszennyezted az alkalmazása
céljait. Romba döntöttél mindent, csak azért, hogy halhatatlanként
vándorolhass a világok között. És most ez a birodalmad!
Karjának széles mozdulatával felölelte az egész zavaros sötétséget.
Az árny felállt.
− Szórakoztatónak találtam, hogy megajándékozzalak néhány
perccel. Az apád egykor a barátom volt és így törlesztettem az
adósságomat. De már nem mulattatsz.
 − Gondolkozz el ezen. Az apám, egy hitvány halandó, olyan sokra
becsült valaha, hogy kockára tette érted az életét, amikor megmentett
egy orgyilkostól. A halála napjáig hordta a mérgezett tőr nyomát.
Emlékezz, hogy volt valaki, aki szeretett és a barátjának tekintett. Volt
idő, amikor szeretett egy asszony, olyan fájó hévvel, hogy szilánkokra
hasadt a szíve és most csupa keserűség és gyűlölet. Feladtad mindezt.
Mindent. Ezért! − és a közönyös, sötét síkra mutatott.
Garth hangja megfeszült az indulattól.
− Az apám mindvégig bízott benned és hitt neked, amíg halálra nem
égett, és a te talpnyaló szolgád, Zarel meg nem fosztotta az utolsó
erejétől is a te szentségtelen küldetésed érdekében. Annyira reszketsz a
nyomorúságos birodalmad elvesztéséért, hogy száműzted magad ebbe a
sötét világba, és még annyi öröm sem jut neked, mint egy közönséges
koldusnak: a napsugár melege az arcodon, a gyerekek kacagása, vagy
akár egy szelet kenyér íze.
− Semmit sem tudsz − suttogta az árny. − Hoztál egy kis
változatosságot az életembe, de már csak önmagadat ismétled. Eleinte
eltűnődtem rajta, hogy életben hagylak, bizonyos korlátok között
persze. Érzelmes gesztus egy könyörtelen univerzumnak. Attól tartok,
erre már nem kerül sor.
− Akkor kezdd el − mondta nyugodtan Garth.
Az árny kitárta a karját.
Garth elmosolyodott. Lassan ő is felemelte a kezét.
Az árny habozott, aztán leeresztette a karját.
− Még nem válaszoltál arra, ami a leginkább érdekelt. Tudtad, hogy
megölöm a Fesztivál győzteseit. Miért akartál mégis nyerni?
− Mert téged is le tudlak győzni − mondta szenvtelenül Garth.
Az árny nevetett.
− És akkor olyanná válsz, mint én. Kétségkívül jól megalapoztad.
Hagytad meghalni a szolgádat és megöltél az esélyért egy nőt, aki
szeretett.
− A következő pillanatban te ölted volna meg − mondta hidegen
Garth. − Szeretném azt hinni, hogy megmentettem. Legalább tőled.
− Úgy beszélsz, mint egy filozófus. Sajátságos gondolatmenet. De
akkor is megölted.
Garth haragos kiáltással ütésre emelte a karját.
 Az árny könnyedén kitért a tűzgolyó elől és nevetett.
− Ha csak ezzel tudod kezdeni, akkor unalmasnak ígérkezik a
találkozásunk. Add át az üdvözletemet az apádnak.
Garth egy szélrohamot érzet. Elfordult, de a levegő minden irányból
felé vágtatott. Levegő után kapkodott és fuldokolni kezdett a kénes füst
zöldessárga felhőjében.

Hammen igyekezett minél távolabbra jutni Varena testével, míg Zarel és

a többiek figyelmét lekötötte a Vándor jelenléte. Varena személyi
szolgája rázkódott a zokogástól és inkább még őt is vonszolnia kellett.
− Csönd legyen, te lány, és segíts − reccsent rá Hammen.
− Vedd le róla a mocskos kezed! − szipogta a lány. – Hagyd békében
nyugodni.
− A pokolba veled, te lány. Megpróbálom megmenteni, mielőtt
végképp elszakadna a szelleme köteléke, úgyhogy segíts és hagyd abba
a bőgést!
A lány tágra nyílt szemmel meredt rá.
− A pokolba minden nőszeméllyel! − morogta Hammen az orra alatt.
Megkísértette a gondolat, hogy itt hagy mindent és sietősen visszavonul,
mielőtt túl késő lesz.
Nagyot sóhajtott és erőlködve vonszolta tovább a testet. Bár nem
akarta, végül muszáj volt felnéznie. A Vándor Garth előtt állt.
Az ördögbe is, ne!
Leeresztette Varenát a földre és felegyenesedett. A Vándor felemelte
a karját.
Őrlődött a hűség és a józan ész intelme között, végül döntött.
Elővette az amulettet és a manát, amit Garthtól kapott és Varena
homlokára helyezte az amulettet, közvetlenül a szemöldöke fölé.
Merített a maná-ból és szólította a harcos szellemét, amit − jól érzékelte
− már csak a legvékonyabb fonál fűzte a testéhez. A szellem,
meglepetésére, küzdött ellene, szabadulni próbált, eltépni a halandó
porhüvelyhez láncoló köteléket. Hammennek utána kellett nyúlnia.
Megragadta és minden erejével húzta visszafelé.
Varena szolgájának elakadt a lélegzete a megdöbbenéstől, amikor
gyenge nyöszörgés hagyta el úrnője ajkát. Egy sötét felhő hirtelen
eltakarta a napot és Hammen felnézett az ég felé emelkedő kavargó
viharra. A lányra pillantott.
− Tartsd az amulettet a homlokán!
Levágta Varena tarsolyát és felállt. Megérintette a tarsolyban lapuló
erő.
Hátranézett a válla fölött. Narancssárga harcosok közeledtek és
Hammen intett nekik, vigyék magukkal Varenát.
Aztán előrelépett.
− Hé, Zarel, te kurafi!
Hangja keresztülsüvített az Arénán és a tömeg felfigyelt. Zarel
Hammenre tekintett és lassan felemelte a kezét.
− Te fattyú! − harsogta Hammen. − Csalás az egész torna! Tudod jól
és a Házak Rendfőnökei is pontosan tudják, hogy a győztest nem
szolgálni viszi el a Vándor. Magával viszi és meggyilkolja! A cinkosa
vagy!
Zarel felordított és Hammen felé lendítette a kezét. Az Oor-tael Ház
egykori mesterharcosa megvető mosollyal merített Varena maná-jából
és könnyedén eltérítette a tűzgolyót. Aztán előrenyújtotta a karját és a
válaszként küldött tűzcsapással a földre terítette Zarelt.
Az Arénában kitört a káosz. Abból a szektorból, ahol Garth
képviselte a Házát a végső mérkőzés előtt, Norreen indult rohamra
magasra emelt karddal és vissza-visszafordulva nógatta a tömeget. Elég
volt egyetlen sornak megmozdulnia, a nép már hömpölyögött is alá a
lelátókról, mint a szökőár. Hammen egy zöld füst felhőjébe burkolózva
hátrált Varena felé, mialatt Zarel harcosai és katonái uruk védelmére
indultak.
Hammen Varena mellé ért és hangos szitkokra fakadt, látva, hogy a
Narancssárga harcosok elbizonytalanodtak Zarel harcosainak a
közeledtére, majd sarkon fordultak. A tömeg azonban megállíthatatlanul
zúdult előre és a következő pillanatban Hammen örvénylő csetepaté
közepén találta magát. A testével védte Varenát és igyekezett felemelni,
hogy ne tapossa el a tömeg. Valaki félretaszította és egy súlyos, húsos
kéz nyúlt a nőért. Felnézett. Egyenesen Naru vigyorgó képébe bámult.
− Elviszem az asszonyt, ahová akarod.
 Norreen vágott át a tolongáson. Csatlakozott hozzájuk és együtt
törtek utat az egyik belépő alagút felé. Az alagút előtt Hammen
hátranézett.
− Valakinek vezetnie kellene ezt a sok nyomorultat – mondta
csendesen.
– A saját bőrödet kellene mentened, öreg − mondta Naru.
Hammen megcsóválta a fejét.
− Egyszer már megtettem és azóta is annak a terhével élek. Azt
hiszem, belefáradtam ebbe az életbe. − Az égre emelte a pillantását. −
Különösen most.
− Őrült vagy! − mondta Naru. − Azt gondoltam, jó leszel nekem
szolgának, most, hogy a Félszemű elment. De őrült vagy. − És az óriás
felkacagott.
− Norreen, mutasd meg ennek a tompa emberhegynek, hova vigye
Varenát. Nem hiszem, hogy biztonságban lenne a saját Házában.
− Egy fenét. Harcolni fogok, mellesleg pedig ki nem állhatom ezt a
Narancssárga cafkát.
– Az ördögbe is, benáli! Tedd meg. Garth is erre kérne.
Norreen lehajtotta a fejét.
− Ezer köszönet. Majdnem megfeledkeztem a kötelességemről −
suttogta maga elé.
Hammen elmosolyodott.
− Akkor indulás.
Megfordult és bevetette magát a tömegbe. Hangja szárnyalt az Aréna
fölött, miközben maga köré gyűjtötte régi testvérisége tagjait.
− Menjünk − jelentette ki Naru. Mohón Norreenra bámult, és
boldogan elvigyorodott. − Naru nagyon szerencsés. Két asszonya is lett!
Norreen kardja megvillant. Az óriás ijedten felvakkantott és
hátralépett.
− Gyere, te ökör, találjunk egy helyet ennek a nőnek, aztán gyerünk
vissza a harcba.
 15. fejezet
Garth fuldokolva, szinte vakon tántorgott a mérgező felhőben. Védőkört
húzott maga köré, ami kiszűrte a mérget, de áteresztette a tiszta levegő
fuvallatait meggyötört tüdejébe.
Újabb csapás robbant és a kör összeomlott.
Garth meglengette a kezét a feje fölött és ismét állt a gát. Feszülten
várt, de nem érkezett a támadás. Óvatosan kikémlelt az elméjével és az
érzékeivel.
A Vándor még mindig ott állt és mintha mégsem lenne ott. Láthatóan
hatalmas energiákat fordított a harcra, de ezt a harcot más ellen
folytatta, valami sötét és hatalmas ellen. Garth tétovázás nélkül
kihasználta az alkalmat.
Összegyűjtötte az erejét, felhalmozott annyit, amennyit csak
hirtelenjében tudott és igénybe vette egykori Háza legféltettebb
varázslatainak egyikét. Ennek eredményeként megkétszereződött az
ereje. Aztán ezt az erőt is megkétszerezte. Felemelte a jobb kezét, a
mutatóujjából és hüvelykujjából kört formált a szeme elé, így rálátott
ellensége varázslataira.
Lenyűgözte a varázslatok bősége. Varázslatok százai, sok közülük a
halandók számára ismeretlen tartományokból és síkokból eredt. De
felfedezte azt, ami pillanatnyilag a legfontosabb volt a számára, a
Vándor végzetes gyengéjét…
A mana, az értékes mana, ami a varázslatokat fűti, szétszórt volt,
harcok végtelen sokasága osztotta meg. Pontosan úgy, ahogy gyanította.
Minden igaznak bizonyult, amit a cseperedés, a gyakorlatozás és a
tervezés éveiben tanult. A menedékhelyen elrejtett kifakult, töredezett
lapokból álló könyvek beszéltek erről, és az apja feljegyzéseiben is sok
szó esett a Vándorok alapvető gyengeségéről, amin egyetlen Vándor
sem emelkedhet felül, mert éppen ez tartja meg őket Vándorságukban.
Garth mosolygott magában és tovább építette az erejét.
 A Vándor és a másik hatalom között időközben véget ért a küzdelem
és a Vándor erejének újabb töredékét fordíthatta ismét Garth ellen.
− Elnézést a közjátékért − suttogta gúnyosan a Síkok Vándora. − Az
egyik ellenségem éppen ezt az időt találta alkalmasnak arra, hogy
megpróbálja visszaszerezni, amit elvettem tőle. Remélem, megérted,
hogy egy ilyen érdekeltség sokkal lényegbevágóbb, mint a mi kis
játszadozásunk.
− Ez csak természetes.
− Lám, ügyesen használtad ki az időt. Megnövekedett az erőd.
Igazán örülök, így mindjárt szórakoztatóbb a kihívás. A legtöbb győztes
hajlamos a földön csúszni előttem és nyafogni a sorsán. De a te ereidben
az apád vére folyik. Helyes.
− Kezdhetjük?
Garth kitárta a karját.
A Vándor ugyancsak kiterjesztette a karját. Eloszlott a homály és a
sötét síkságot derengő fény világította meg. A zöld felhők
félrehúzódtak, a fél égboltot elfoglaló sötétvörös nap bukkant elő
mögülük. Aranyló körvonal futott végig a képtelenül távoli horizontig
nyúló sík mezőn.
− Méltó aréna a mulatságunkhoz − jelentette be a Vándor.
Alig pillanat múlva démoni horda állt csatarendbe, handzsárok,
háromágú szigonyok, koponyás lobogók lendültek a magasba. Éles
üvöltéssel zúdultak előre.
Garth kitárta a kezét és élő fal termett előtte, átmenetileg
feltartóztatva a támadást. A föld alól a Mélység egy Ura bukkant elő a
Vándor irányítása alatt és Garth hatalmas erővel hajította a démoni
hordák közé. A szörnyeteg a gyönyörteli üvöltésével tépte, törte,
szakította, morzsolta a teremtményeket és sorra felfalta őket, mígnem a
természet legsötétebb erőnek egyike magát a rémet tépte szét, miközben
maga is semmivé lett. A fejük fölött sárkányok viaskodtak az égen,
alakváltók vadásztak egymásra, hidrák csatáztak a fal tetején, ami
dörögve összeomlott és dzsinnek birkóztak a földön a két harcos között.
− Te szórakoztatóbb vagy a többieknél − jelentette ki a Vándor. − Ha
nem lenne annyi elfoglaltságom másutt, szívesen játszanék még.
− Ha nem érsz rá, akkor rajta, fejezd be − gúnyolódott Garth. − Vagy
nincs elég erőd hozzá? Tedd meg, és légy átkozott!
 A Vándor dühös szitokkal felemelte a kezét és előrelépett. Garth
hátratántorodott, amikor elérte a lelkébe korbácsoló erő. Megtorlásul
egy szakasz lélekőrt küldött, ám hamarosan valamennyien összerogytak
és görcsösen rángatózva elpusztultak.
Újabb és újabb iszonyatos ütések csapódtak Garthba, ereje
rohamosan apadt. Végül térdre bukott.
A Vándor közelebb lépett. Garth összegörnyedt és levegő után
kapkodott.
− Igazán sajnálatos, Félszemű. Élveztem a látogatásodat. Érzem,
majdnem teljesen elfogyott az életerőd.
Garth kimerülten, arcán a halál sápadtságával felnézett rá.
− Menj a pokolba, te fattyú.
A Vándor felsóhajtott.
− Azt hiszem, már ott vagyok.
És előkészült a végső csapáshoz.
Garth felemelte a kezét és ahhoz a varázslathoz folyamodott, melyet
éppen erre az utolsó pillanatra őrzött.
A Vándor lesújtott. Garth azt hitte, csődöt mondott a varázslata, és
már útra is kelt a halottak birodalmába.
És akkor megtörtént. Minden sérülése elmúlt, minden fájdalma
elillant, újra ép volt és erős. Ugyanakkor valamennyi szenvedése az
ellenfelébe csapódott, a halál közelébe taszítva. A Vándor döbbent
kiáltással hátratántorodott és összeesett, árnyalakja gyötrődve vonaglott
a földön.
Garth mellette termett. Az árny megváltozott, csaknem emberi alakot
öltött. Garth ismét a mélybelátását alkalmazta, hogy a Vándor
varázslataiba pillantson.
Megtalálta, amit keresett és megszerezte. Birtokába került az otthoni
világát irányító, abból táplálkozó, az erőt adó mana.
A Vándor ordított tehetetlen dühében, és ádáz sietséggel gyógyította
magát pokoli haldoklása küszöbén.
Garth láthatatlan kézzel megragadta a világok kapuját nyitó
varázslatot, ami elcsavarja az idők folyását, átlényegíti a valóságot,
aminek a birtokában minden lehetségessé válik. Keményen viaskodott a
Vándorral, hogy magához vegye a varázslathoz tartozó, azt megkötő és
irányító manát is.
 A Vándor lassan kezdett magához térni. Őrjöngött féktelen dühében,
amikor távolodni érezte az eredeti világába történő átjárást biztosító
varázslatot. Garth ügyet sem vetett a kezébe robbanó fajdalomra,
igyekezett nem észrevenni, hogy tűz égeti feketére az ujjait.
Érezte, hogy szorítása kezd lecsúszni a Vándor varázslatáról, ahogy
ellensége erőre kap. Igénybe vette maradék energiáit az ereje és a maná-
ja megkétszerezésére, majd egy rántással magához ragadta a létsíkok
kapujának ellenőrzését. A Vándor felállt, démoni dühvel felemelte a
kezét és rámutatott.
Megszereztem, de hogyan használjam? − futott át Garthon, mielőtt
elérte a csapás.
Tűz borította el, olyan heves forróság, mintha a nap nyelte volna el.
Félszemű Garth az átjáróra összpontosította minden erejét. A Vándor,
kétségbeesetten felsikoltott és újabb támadásra lendült. Garth érezte,
hogy végtelen szakadékba hull.

− Mészároljátok le őket − morogta Zarel. − Aki most nem áll mellettem,

az mind az ellenségem.
− Valamennyi Házat? − kérdezte Uriah.
− Valamennyit. Ha időt adunk nekik, szövetkezhetnek ellenem a
csőcselékkel. Be akarom ezt fejezni. Te is hallottad a Vándort. Azt
mondta, visszajön.
− És mit fog szólni a tömegmészárláshoz?
Zarel hidegen nézett a törpére.
Én már nem leszek itt, úgyhogy nem számít a véleménye, gondolta
elégedetten vigyorogva. A mana és Kirlen könyvei segítségével
megnyílik az út.
− Az éjféli harangszóra törjenek ki a harcosaink és a katonáink.
− Mind a négy Ház ellen, felséges uram? Még az elpártolások és a
halálesetek figyelembevételével is jóval több, mint kétszázötven
harcosuk van, szemben a mi kétszázunkkal.
Zarel káromkodott és tűnődve szemlélte az asztal aranyberakásait.
Kirlent csakis a hatalommal tudná megvesztegetni, ráadásul éppen ő az
első és legfontosabb célpont. Tulan és Varnel gyűlölete annyira
nyilvánvaló, hogy ezúttal őket sem befolyásolhatja. De Jimak! Jimakot
pillanatnyilag le lehet szerelni. Később aztán rá is sor kerül.
− Ürítsd ki pénzesládákat. Küldd el az aranyat Jimaknak és vedd a
szavát, hogy az én oldalamra áll.
− De mit fogsz mondani a Vándornak, ha megsemmisíted őket?
− Mondd meg neki, hogy a lába elé halmozom az összes manát, amit
elveszek a halottaktól. Az megbékíti. Aztán megszervezheted a saját
Házadat.
Uriah bólintott és lassan visszavonult.
Zarel figyelte a távozását.
− És eljön majd a te fordulód is − suttogta.
Mennyi időm lehet? − tépelődött. És mi a szerepe a Félszeműnek
ebben az egészben? Lehet, hogy mindvégig Kuthumanra pályázott és
még most is küzd vele? Annál jobb, ha így áll a dolog. Kuthuman
késlekedni fog és én addig elmegyek. Ha az a másik lehetőség
következik be, hogy Kuthuman veszít, akkor a Félszemű erőtlen lesz és
gyenge a harctól, könnyen legyőzöm. Most mindenesetre Kirlent kell
megölni és megszerezni a könyveit.

Bolk-házi Kirlen görnyedten ült a trónján.

− Megtaláltad Narut?
A küldönc megrázta a fejét.
− Megszökött tizenegy másik harcossal együtt.
Kirlen mérgesen káromkodott és a trónterem padlójára köpött.
− Küldj futárokat a másik három Házhoz. Zarel pillanatnyilag
leigázta a tömeget. Most valószínűleg azt fontolgatja, hogy ellenünk
fordul. Vagy ebben a pillanatban egyesítjük az erőinket, vagy sorban
meghalunk. Az éjféli harangszóra tervezem a támadást. Ha mindannyian
támadunk, legyőzzük. Mondd meg neki, hogy egyenesen a palotát
rohamozzák meg.
A küldönc kisietett a teremből.
Kirlen halványan elmosolyodott.
A Félszemű jól játszotta a szerepét. A tömeg megtámadta Zarelt, aki
könyörtelen vérfürdőt rendezett közöttük. De amikor megfutottak, nem
eredt a nyomukba, mert a Házak ellen tartogatja az erejét. Tisztában van
vele, hogy a Házaknak is kedvező az alkalom megbuktatni és elvenni a
maná-ját. Kirlen jól ismerte a Nagymestert, tudta, hogy egyenként egyik
Háztól sem tart. Hát szövetkezni kell, akár a csőcselékkel is. Az
egyensúly megtört és többé nem lehet helyreállítani − túl sok gyűlölet
forrong mindegyik oldalon.
Eljött az idő, hogy rajtaüssenek Zarelen. És az lesz a következő
Nagymester, aki legelöl jár, a Vándor pedig kész helyzet előtt találja
magát a visszatértekor.
Vagy talán még jobb, gondolta, ha kihívom a fátyol előtt, és harcban
nyerem el a megérdemelt bosszút.
Garthra gondolt, aki tudtán kívül teremtette meg, a feltételeket. Jól
végezte a szolgálatát. Az évtizedek óta visszafojtott gyűlölet végre
felszínre tör, köszönet érte Garthnak. Hadd fakadjon fel az összes
fekély, gondolta fagyos vidámsággal.
De miért adta magát oly készségesen a Vándor kezére, jutott eszébe
hirtelen. Csak azért tehette, mert éppen így akarta. Ez az igazság, ébredt
rá. Az elejétől kezdve a Vándort akarta kihívni, hogy legyőzze és maga
is Vándor legyen. Ebben az esetben viszont kimeríti a küzdelem és ez is
Kirlen javára szól.
Ezt a lehetőséget nem fogja elszalasztani. Felállt és harcosait
szólította.
Kestha-házi Tulan és Fentesk-házi Varnel az ablakmélyedésben állt.
Nyugtalanul lestek a Plazát.
− Az a vén boszorka rátapintott a lényegre − magyarázta Tulan. −
Zarel azt tervezi, hogy végez velünk. Túl sokáig tartott a hatalom
egyensúlya. Roppant egyszerű. Vagy mi öljük meg őt, vagy ő minket.
− Egy esetben győzhetünk − mondta nyugodtan Varnel. − Kirlen
támadni fog. Ez tény − nem csak a mi előcsalogatásunkra találta ki.
Teljesen elvakította a hatalom iránti vágyakozása. Egyébként igaza van.
A legjobb harcosaink meghaltak az Arénában az utóbbi három nap
során. Ha valaha is adódik egy pillanat, hogy Zarel elpusztíthat
mindannyiunkat, az most jött el.
− És mégis… − bizonytalankodott Tulan.
− És mégis, feltéve, hogy egyenlő erőt képviselnek? Hadd
véreztessék csak ki egymást. Talán nekünk is ki kellene vonulnunk,
akkor Kirlen egészen biztosan elszánja magát. Aztán szépen
visszamaradunk és hagyjuk, hogy egymásnak ugorjanak. A megfelelő
pillanatban pedig lemészároljuk mind a kettőt.
− És mi lesz Jimakkal?
− Mi lenne? Tudjuk, mennyire sóvárog Zarel aranyara.
Szenvedélyesen fog támadni az utolsó csepp véréig. Ne tartsuk vissza.
Varnel mosolygott.
− És a tiéd lesznek Zarel asszonyai, sokféle színükben, alakjukban,
illatukban és minden csábító praktikáikban − sóhajtotta Tulan.
− És amikor túl leszünk rajta, kézre kerítjük azokat a harcosainkat,
akik elárultak minket és átálltak a tömeghez − egészítette ki hidegen
Varnel.

Ingkara-házi Jimak egyedül ült a kihallgatási csarnokban, tágra nyílt

szemmel itta a trónja előtt magasodó aranyhegy látványát, orrcimpái
kitágultak, hogy magába szívhassa az arany mindennél édesebb illatát.
Csak percekkel ezelőtt borították elé a fémveretes ládák tartalmát,
mesés fizetségként egy mit sem jelentő ígéretért. Mulatott magában,
mikor felidézte. Hiszen esze ágában sem volt lemaradni a többi Ház
kifosztásáról. Az külön szerencse, hogy Zarel még fizetni is hajlandó
érte. Igaz, az már nincs benne az egyezségben, hogy azután a
Nagymester és a palotája következik. Jimak szigorú vonásain széles
mosoly futott át, szinte kettétörve az arcát.
Az ember legyen néha nagyvonalú, gondolta derűsen Jimak.

Hammen kilesett a törött ablaktábla mögül. Éjfélt kondított a harang. A

mély, mélabús színezetű harangszótól eltekintve csöndes volt a Plaza.
Itt-ott pislákoló tüzek világítottak, parázsló emlékeiként az egész
délután át tomboló csatának.
A Kestha Házából érkezett harcosra pillantott, aki átállt a tömeg
oldalára, és azzal az érdekes hírrel állított be, hogy a Házak éjfélre
tervezik a Palota lerohanását.
− Semmi.
Még ki sem mondta a szót, mikor ragyogó fénycsóva ívelt fel az
égre, szerterobbant, vakító, fehér fénnyel világítva meg a Plazát. Kürtök
harsantak, kinyílt a piramis alakú palota öt kapuja és felfegyverzett
sereg özönlött a térre, számszeríjas katonákkal az élen, a nyomukban
hajítógépek szekerei gurultak és a harcosok zárták a sort.
Átvágtak a Plazán, ugyanakkor a Házak kapuiból kirajzottak a négy
szín harcosai. Hammen, vidáman dörzsölgetve a tenyerét kinyitotta az
ablaktáblát és a tér fölé hajolt, Naru, Norreen és a testvériségének egyik
hadnagya kíséretében.
Odalent elkezdődött az ütközet, négyszáznál is több harcos csapott
össze, bevetve a Nyugati Tartományokban ismert szinte valamennyi
varázslatot. A mana koncentrációja olyan fokot ért el, hogy a Plaza
földöntúli fénnyel lüktetett, izzott és vibrált, mint tüzes villámok a nyári
horizonton.
A Bolk harcosok rohamoztak a leghevesebben és a palotáig
verekedtek magukat, míg Fentesk és Kestha serege a Plaza közepére
tartott.
Naru csillogó szemmel figyelte régi bajtársai rohamát, boldogan
ordításokkal buzdította őket, és közben olyan lelkesen döngette az
ablakpárkányt, hogy az szét is hasadt.
− A Bíbor átállt a másik oldalra! − hápogta döbbenten Hammen és a
Plaza távolabbi végére mutatott, ahol az Ingkara sorok a Fentesk
szárnya ellen fordultak.
A Barna harcosok, feldühödve az áruláson, felhagytak a palota
ostromával és a Bíbor oldalszárnya ellen indultak. Egy röpke pillanatra
Hammen megpillantotta Kirlent a gyaloghintóján, fehér haja ziláltan
repkedett a szélben, és vad indulattal az Ingkara Ház felé emelte a kezét.
Folyékony tűz áztatta a Ház falait és a lángnyelvek mohón vágtattak fel
az oldalán.
Hammen megcsóválta a fejét és elfordult.
− Őrület − sóhajtotta. − Semmi egyéb, csak a színtiszta őrület.

Zarel elemében érezte magát. Elfordította figyelmét a Bolk harcosoktól,

akiknek támadását eltérítette az Ingkara árulása miatt fellobbanó
gyűlöletük. Kirlen őrjöngve és sikoltozva próbálta visszafordítani
harcosait, noha éppen ő volt az első, aki elvesztette a fejét és a döntő
pillanatban másfelé irányította az erejét.
 Nyilvánvaló volt Kestha és Fentesk késlekedésének tudatossága is,
hogy erejük teljében csapjanak le az ütközet túlélőire.
Zarel elindította tartalékba helyezett osztagait Fentesk és Kestha
ellen, míg Ingkara és Bolk harcosai teljes mértékben lekötötték
egymást. A katonák felemelt íjakkal hömpölyögtek előre. Lobbanó
tüzek zuhantak rájuk és a mögöttük menetelő harcosok
védőfüggönyöket terítettek föléjük. Meghasadt a kövezet és rettenetes
dübörgéssel szakadék nyílt a Plazán. A tér körül álló épületek
meginogtak. Jóelőre felkészülve erre a varázslatra katonák rohantak
előre és könnyű fahidakat vetettek át a szakadékon. Mikor a támadók
átkeltek a hidakon, a mélység sötét teremtményei hullámzottak elő a
hasadékból, katonákat rántottak a mélybe, hogy aztán hosszan
marakodjanak az ínyencfalatokon, miközben ízekre tépték áldozataikat.
Zarel Varnelra összpontosította dühét. Sárkányok és más szárnyas
fenevadak, villámcsapások, tűzfalak, záporozó sziklák zúdultak alá.
Fentesk harcosai tűzvarázslatokat idéztek válaszul.
Zarel átszökkent a hasadékon, közben lesújtott egy démont, ami
szerencsétlenségére éppen a Nagymestert szemelte ki lakomául.
Tajtékzó haragja láttán az ellene felsorakozott harcosok elsápadtak,
soraik megbomlottak rettegve menekültek előle. A katonák, akiknek
sikerült átkelni a szakadékon, észrevették a lehetőséget, és nyílzáport
küldtek a harcosok hátába. Az elesettek közül sokan próbálkoztak
gyógyító varázslattal, de Zarel katonái vidáman rájuk vetették magukat.
Kardot rántottak, sorra levágták a sebesültek fejét, a fejeket pedig a
szakadékba hajították.
Különleges feladatra kijelölt katonák rohantak testtől testig és
levágták az elesettek tarsolyait. Ezek a varázslatok és manák ettől
kezdve a Nagymester személyes tulajdonába kerültek. És a zsákmány
egyre bőségesebb lett, ahogy Kestha és Fentesk harcosai egyre hátrébb
szorultak a rájuk nehezedő nyomás súlya alatt.
Közben Zarel rátalált Varnelra és rövid párbaj kerekedett köztük a
Fentesk Ház kapujában. Zarel ereje sokszorosára duzzadt a
zsákmánytól, úgyhogy hamar térdre kényszerítette Varnelt. A Fentesk
Ház Rendfőnöke felnézett Zarelre és a rettenet döbbent kiáltása szakadt
ki belőle, mikor ellensége megidézte rá a végső varázslatot. Varnel alig
egy tucat másodperc alatt száz esztendőnyit öregedett. A férfi, aki egész
életében oly fontosnak tartotta az érzéki gyönyöröket, most sírva fakadt
keserűségében, ahogy megroggyant teste az elsárgult bőr és a
meggyérült ősz haj szűkölő kupacává gömbölyödött a kövezeten.
A Fentesk Ház kapuit már bedöntötték. Mialatt Zarel katonái és
harcosai berontottak, az odabent rejtőzködők megpróbáltak
kimenekülni. Zarel az egyikükre rászegezte az ujját. A lány
mozdulatlanná dermedt, majd, mintha álmában sétálna hozzá, Zarel elé
állt.
Zarel kegyetlenül mosollyal megrázta, kiragadva a rábűvölt álomból
és arra kényszerítette, hogy fordítsa Varnel felé a tekintetét.
− Íme, a Rendfőnököd − nevetett Zarel. − Most is szeretnél örömöt
szerezni neki?
Varnel, reszketegen nyújtotta felé a kezét.
− Malina. − Hangja sziszegő károgás volt, a lélegzete sípoló, és a
rothadás szagát árasztotta.
A lány visszahőkölt, aztán gúnyos nevetésben tört ki. Megfordult és
Zarel dereka köré fonta a karját.
− Átkozd a sorsod és halj meg − kacagott Zarel és Varnelra
szabadította az előző varázslatot.
Varnel szánalmasan feljajdult és tovább vénült. Húsa viharos iramban
lefoszlott a porba, csak egy selyemköpenybe burkolt csontváz maradt
utána, és egy koponya, melynek állkapcsa a fájdalom végső kiáltására
nyílt.
Zarel félrelökte a lányt és visszafordult a harcba.
Mennydörgő üvöltés rázta meg a Plazát. Az Ingkara Házat elborította
a tűz. Bástyáin harcosok vonaglottak a kíntól, mások őrülten robogtak
fel és alá, lángoló köpenyben, parázsló hajjal. Sokan levetették magukat
a falról, füst, szikrák és tűz csóváját húzva maguk után.
− Uriah!
Zarel várt, míg harcosai kapitánya eljutott hozzá a tolongáson át.
− Ne hagyd levegőhöz jutni Tulant. Ha beveszed a Házát, a tiéd lehet
a személyes tarsolya. Én addig végzek Kirlennel.
A törpe elvigyorodott. Sarkon fordult és gyülekezőre szólítva
embereit bevetette magát a kavarodásba.
Zarel hidegen nézett utána. Megígérte neki a tarsolyt, de arról nem
mondott semmit, mennyi ideig fogja megtartani.
 Intett a testőrének, hogy maradjon a nyomában, és a Plaza túloldalára
indult. Elszörnyedve fedezte fel, hogy palotája északi vége lángokban
áll a Bolk harcosok megújuló támadásának eredményeként.
Zarel meglátta kiszemelt ellenségét és fejét hátravetetve bőszen
ráordított.
− Kirlen!

Hammen lenyűgözve bámulta a Plazán zajló tombolást.

− Most kellene megtámadnunk.
Hátranézett. Varena állt mögötte, sápadt vonásai kimerültségről
árulkodtak.
− Kaptál egy altató italt, asszony, próbáld hasznát venni.
Varena kinyújtotta a kezét:
− Add vissza a tarsolyomat.
− Miért? Hogy kimenj öngyilkosságot elkövetni, alighogy
megmentettelek? Olyan gyenge vagy, mint egy újszülött kiscica. Menj
és feküdj le.
− Zarel megőrült a vérszomjtól. Nem fogja beérni a négy Házzal.
Amint végez velük, a nép ellen fordul. Tízezrek várnak a parancsodra.
Vesd be őket, mielőtt diadalmaskodik az a szörnyeteg.
− Ifjú hölgy, éppen ilyesmivel próbálkoztunk, míg te kényelmesen
szundikáltál. És most halottak borítják az utcákat az Arénától a palotáig.
Visszavonultunk, mert nem tudtunk megállni dorongokkal és késekkel a
varázslatok és a számszeríjak ellen. Hadd irtsák egymást. Talán akkor
eléggé meggyengülnek ahhoz, hogy a végén elsöpörjük őket.
Varena sóhajtott és az ablakpárkányra támaszkodott. Abban a
pillanatban leomlott a Házának a homlokzata, mögötte magasra csaptak
a lángok.
Könnyekkel a szemébe elfordult.
− El kellett volna engedned békében a szellememet. Ezért a végért
kár volt visszahozni.
Eltámolygott az ablaktól és a padlóra rogyott.
Hammen kinézett az ablakon. Kő- és hegyóriások ostromolták a
Kestha Házat, kőbunkókkal döngették a falat, miközben egy irdatlan
torony gördült lassan felé és áttörte a Ház kapuját. Katonák viaskodtak a
zűrzavarban és harcosok sújtottak le maguk köré kis hatótávolságú
varázslatokkal. Tulan jelent meg a bástyán, kezéből tűzeső, szélvihar,
villámlás zúdult az óriásokra. És akkor átható sötét erő suhant Kestha
Rendfőnöke felé. Tulan sikoltozva próbálta védekezésre összpontosítani
akaratát, ám a sötétség közeledett és kiszippantotta az erőt a testéből.
Tulan testes alakja összezsugorodott, köpenye úgy lógott rajta, mintha
egy csontvázra akasztották volna.
Tulan támolygott a bástyán, haldoklása csúfondáros röhögést váltott
ki Zarel harcosaiból. Vad kiáltással hirtelen letépte tarsolyát és a mélybe
hajította. Kitárta a karját; a tarsoly eltűnt egy füstgomolyban.
Uriah felüvöltött a veszteség miatt és Tulanra emelte a kezét és
egyetlen csapással letaszította a bástya széléről. Teste még a levegőben
felrobbant Uriah varázslatától – darabjai még hosszan záporoztak a
kövezetre.
Hammen émelyegve elfordult.
− Talán ő volt a legkevésbé kártékony a Rendfőnökök közül −
mondta az öregember.
Katonák áradata nyomult a Kestha Házba befejezni az öldöklést. A
Plazán Uriah vágtatott ide-oda, üvöltött a dühtől, végül a Bolk Ház ellen
vezette harcosait.
− Elpusztultak a Házak − mondta Norreen, aki Hammen mellett állva
figyelte a fékevesztett mészárlást. − Zarel győz és akkor semmi nem
marad, ami ellensúlyozhatná. Ha maradt egy csöpp esélyünk, annak
most jött el a pillanata.
Hammen csodálkozva pillantott a lányra.
− Azt tervezted kiszállsz ebből az őrültek házából.
− Nem lehet. Már csak Garth emlékéért sem.
Hammen végighordozta tekintetét a csavargók hadnagyainak
különítményén.
− Juka, mozgósítsd a tömeget a kardkovácsok utcáján, Valmar, tied a
tímárok utcája, Pultark, te a selyemkereskedők utcájába mész, Soluna
pedig a mészárosok utcájába. Nincs idő előkészületekre, a támadást már
nem tudjuk összehangolni. Vigyétek őket azonnal rohamra. Talán
lerohanhatjuk őket, amíg még kint vannak a Plazán. Ha az a fattyú
kiirtja a többieket és visszatér a palotájába, akkor vége. Mozogjatok!
A négy férfi vigyorogva bólintott és elhagyta a szobát.
 Visszanézett Narura, aki felhúzott vállal ült a padlón.
− Ne aggódj, te túlméretezett kretén, nekünk is kijut a részünk a
harcból.
Naru boldogan elvigyorodott.

− Kirlen!
Zarel, öldökléstől és diadalmámortól megittasulva nyomult
leggyűlöltebb vetélytársa felé. Az öregasszony megbabonázva figyelte
közeledését, ahogy alakjának körvonalai kirajzolódnak a tűzvész kínálta
háttér előtt, látta, hogyan emésztik el a lángok a többi Házat és tudta,
hogy széttört az álma. Ingkara lángperzselte bástyáján megpillantotta
Jimakot. Egy villanásnyi időre összekapcsolódott a tekintetük, és Kirlen
megérezte Jimak kárörömét.
Megfordult, hogy szembenézzen Zarellel, de észrevette, hogy a
legtöbb harcosa már messze jár, futás közben kétségbeesett sietséggel
tépik le magukról az egyenruhát. Kirlen magányosan állt a hordszékre
emelt trónon és tisztában volt vele, hogy minden elveszett. Gyötrelme a
lelke legmélyébe sajdult.
Hátat fordított a Plazának és menekült vissza a Házába. Torkában
dobogó szívvel bicegett keresztül az ajtókon, és a háta mögött hallotta
felharsanni ellenségei durva nevetését. Újabb ajtó csapódott be mögötte
és Kirlen a két reszkető őrre pillantott.
− Tartsatok ki, ameddig csak tudtok! − sikoltotta és folytatta útját a
homályba borult folyosón, tudomás sem véve a két fiatal harcosról, akik
egy oldalfolyosó felé menekültek, hogy valamelyik titkos kijáraton át
elmeneküljenek a végső pusztulásból. A szobájába érve zihálva megállt.
A könyvei, a becses könyvei és kéziratai vették körül, meghitt társai
a titkos tudományok útjain.
Hallotta a dulakodást az ajtó előtt, a sarokvasak reccsenését, és a
felcsattanó gúnyos kiáltásokat.
Kezével körözve lassan forogni kezdett. Forgott, egyre gyorsabban és
gyorsabban, miközben mind szűkebbre vonta a köröket aszott teste
körül.
Zarel a Bolk Ház előtt állt, élvezettel figyelte, amint az épület kezd
beomlani önmagába. Egy harcos bukkant elő az kapuból, Zarelhez futott
és meghajtotta a fejét.
– Nos?
− Eltűnt. A könyveivel együtt. Üres a szobája.
− Micsoda?
Zarel átcsörtetett az ajtókon és végigrohant a folyosón. Körülötte
recsegtek a gerendák, téglák és kövek hullottak. Végre elérte a folyosó
végét és berontott Kirlen lakosztályába.
Szinte még érzékelte a nevetés fodrozódását, a diadalmas gúnyt a
szoba közepén táncoló fényvibrálásból. Elmenekült. Igaz, még ennek a
síknak a csapdájában, de elmenekült. Néhány papírfoszlány kavargott a
szobában, aztán azoknak is nyoma veszett.
A szoba sötét volt és hideg, mint egy sírbolt.
A mennyezet egy része beomlott a feje fölött és Zarel dühösen
szitkozódva hátraszökkent. Visszarohant a folyosón, ki a Plazára.
Mögötte a Bolk Ház falai megroggyantak és a Ház önmagába roskadt.
Őrült düh lobbant fel benne. Megszökött! De itt kell lennie valahol
ezen a síkon belül, tehát meg is lehet találni. Elegendő maná-val képes
lenne rászabadítani a megfelelő kutatóvarázslatokat, mielőtt túl késő
lenne.
Már csak Ingkara volt hátra. És ahogy szembefordult a Házzal,
Jimakot látta előbukkanni. Az öregember − Zarel elcsodálkozott, hogy
eddig nem tűnt fel neki, milyen öreg − lassan vánszorgott, nyugtalan
pillantásokat vetve a vérontás nyomaira.
A Plaza földöntúli fényben ragyogott, nem csak a mana szédítő
koncentrációja miatt, hanem a három Ház lobogó lángjaitól is. Az
öldöklés még tartott, nyomon követték, sarokba szorították és
kivégezték az utolsó túlélőket is.
− Megkaptad, amit akartál?
Zarel Jimakra nézett, megvető mosoly villant át a vonásain.
− Elárultad a társaidat egy maroknyi aranyért.
− Úgy számítottam, hogy győzni fogsz.
Zarel nem válaszolt, élvezve a pillanatot.
 − Szövetkeznünk kellett volna ellened abban a pillanatban, amikor
bejelentetted, hogy a harcok halálig tartanak. De mindannyian a
Félszeműre fentük a fogunkat. Gyűlöltük, mert kicsúszott a kezünk
közül. Ha nem ölik meg a legjobbjainkat az Arénában, összefoghattunk
volna ellened. Tisztábban kellett volna látnunk.
Jimak megtántorodott és Zarel hirtelen felfedezte, hogy nyitott
tarsolyában nincsenek sem varázslatok, sem amulettek, sem mana, csak
arany.
Jimak követte a pillantását, aztán derűsen rámosolygott.
− Szétszórtam a maná-mat a világ négy tája felé. Nem hiszem, hogy
éppen téged kellett volna gyarapítania. Semmit nem ér a győzelmed.
Bízom benne, hogy Kirlennek sikerült elmenekülnie, minden
gyűlöletével irántad.
Az öregember zihálva összeseit.
Felnézett.
− Azt hittem, fájdalommentes lesz a méreg. Tévedtem. De legalább
nem tart sokáig. Találkozunk a pokolban.
Zarel lenézett Jimakra, aki odébb gördült, a lélegzése nehézkes,
hörgő zihálásba fúlt.
Elbődült dühében, oldalba rúgta Jimakot, aztán elfordult.
− Semmisítsétek meg az Ingkara Házat − kiáltotta. – Egyetlen követ
se hagyjatok a másikon. És ugyanígy járjatok el a többi Házzal is.
Hordjátok elém a manát, amit elvettetek az elesettektől. A saját
kezemmel ölök meg mindenkit, aki egyetlen morzsát is merészel
megtartani megának.
Uriah, aki mindeddig csendben figyelte az eszmecserét Zarel és
Jimak között, indulatosan előrelépett.
− Nekem ígérted az egyik Házat és a Tulan tarsolyában lapuló erőt.
Az a tarsoly megsemmisült. Így hát magaménak követelem a Kestha
harcosok tarsolyait!
Zarel megfordult és egyetlen ütéssel a földre terítette a törpét. Uriah
igyekezett talpra állni és Zarel ismét leütötte egy pszionikus csapással.
A törpe elájult.
Zarel megpördült és villogó szemmel a többi harcosra meredt.
− Teljesítsétek a parancsom! − förmedt rájuk, ám ebben a pillanatban
újult erővel lángoltak fel a harcok a Plaza távolabbi végén.
 − A pokolba is, mi történt? − vicsorogta.
Egy katona tört keresztül a harcosok csoportján.
− A csőcselék, felséges uram − kiáltotta a katona. – Megint
támadnak!
Zarel a harcosaihoz fordult.
− Ezúttal egyetlen egyet se hagyjatok életben. És ha az egész város
lángba borul, akkor is csináljátok végig!
A harcosok csendben álltak, egyikük sem mozdult, tekintetük ájult
kapitányuk felé kalandozott.
− Van egy választásotok − sziszegte Zarel. − Vagy
engedelmeskedtek, vagy meghaltok. Megpróbálhattok legyőzni, de
biztosíthatlak titeket, hogy nagyon kevesen érnétek meg a diadalt. És
azokat, akik túlélik ezt a könnyelmű tettet, a csőcselék fogja széttépni.
Úgyhogy menjetek és állítsátok meg őket!
Néhány harcos, mérlegelve az elhangzottakat, megfordult és
óvatosan elindult arra, ahonnan a harci lárma hallatszott. Némi
tétovázás után a többiek is követték őket.
Zarel összegyűjtötte a manát, amit a még mindig hűséges katonák
hordtak neki tarsolyok tucatjaiban, mindkét oldal elesettjeitől. És
megérezte az erő feszítését, ahogy az energia árad a maná-ból.
Megmerítkezett a megújult erőben és a gyönyörűség üvöltésével
tűzrohamot eresztett át a Plazán. A tűz olyan erővel vágódott a tömegbe,
hogy százak borultak lángba, izzó alakjuk vonaglott a szenvedéstől.
A selyemkereskedők utcájából előtörő emberek pánikba estek és
menekülőre fogták. A Plazára vezető többi sugárútról még többen
érkeztek és Zarel mámoros vidámsággal szólított szörnyű kínokat rájuk,
százakat gyilkolva szinte félisteni erejével. És énekelt ádáz örömmel,
még akkor is, amikor átmenetileg elapadt az ereje az öldöklésben.
És mind megfordultak és elmenekültek a Nagymester irtóztató
látványa elől.

− Elveszett, az ördögbe is, elveszett!

Hammen csaknem megbénult Zarel rettenetes erejétől és egy romba
dőlt épület még álló falának dőlve, zsibbadt aggyal meredt a
mészárszékké változott Plazára. Tudta, hogy a támadást csak a
kétségbeesett remény vitte előre és a kudarc immár nyilvánvalóvá lett. A
tömeg, amelyik túl sok veszteséget szenvedett el az utóbbi két nap
lázongásai során, fejveszetten menekült.
De az ellentámadás nem torpant meg. Zarel őrült örömmámorban
járta a Plazát, felégetve mindent és mindenkit. Katonáinak és
harcosainak többségégét magával ragadta a megszállottsága, behatoltak
a mellékutcákba, hogy gyilkoljanak és romboljanak.
− Téboly, minden csupa téboly − suttogta Hammen. – Azelőtt
legalább, mielőtt Garth megérkezett, volt valamilyen egyensúly,
bármilyen törékeny is. De most vége. A pokolba is, mindennek vége, és
mindannyian egy tébolyodott kezében vagyunk!
− Öregember, indulni kéne − mondta Naru és őszinte szomorúsággal
csengett a hangja. − Zarel megöl téged, megöli a Narancssárga nőt és a
másikat is, ha rájuk talál. Menjünk!
Hammen fáradtan hagyta magát elvezetni a tértől.
Egy tűzgolyó csapódott az épületbe, aminek az imént még
támaszkodott. Naru, felordított a fájdalomtól, kitámolygott az utca
közepére, hosszú szakálla és sörénye lángokban állt. Forgott ide-oda,
kétségbeesetten igyekezett szabadulni a tűztől. Rekedt kacagás
hömpölygött elő az árnyékokból, és Hammen döbbenten látta, hogy
Zarel nem evilági sebességgel száguld feléjük. Ismét lesújt Narura és az
óriás elterül.
Hammen Norreenhoz fordult.
− Menekülj! Találd meg Varenát és vidd el innen!
− Úgyis végünk van − csattant fel Norreen. − Hagyj meghalni, ahogy
én akarok! − Kardját kirántva előreszökkent és Naru mellé állt, aki
erőtlenül nyöszörögve gurult ide-oda a földön.
Hammen felsóhajtott és csatlakozott Norreenhoz.
Zarel felismerte őket. Lassított, hideg, gyűlöletteli vidámság
rándította vigyorra az arcát.
Felemelt kézzel sétált feléjük, hogy kiélvezze az ölés minden
pillanatát.

Hosszan, nagyon hosszan zuhant. Nem tudta eldönteni, besiklott-e már

az örökkévalóságba, vagy maga az idő szűnt meg létezni. Érezte, hogy
üldözik, bár az ellenség még messze járt. Bár rácsapta a kaput a világra,
ahonnan kilépett, de tudta, hogy nem reteszelte be elegendő maná-val
ahhoz, hogy mindörökre zárva maradjon.
Fokozatosan visszatért az ereje, és hirtelen szédületes öröm fogta el,
ráébredt, hogy valóban átkelt a végső akadályon és maga is a Síkok
Vándorává lett. Várt rá az univerzum, végtelen változatosságával és
számtalan valóságával, várta, hogy birtokba meri-e venni. És érezte
minden oldalról az akadályokat, a féltékenyen őrzött tartományokat,
ahová a többiek sáncolták el magukat. Érzékelte őket, néhányan bezárva
birodalmuk rideg, örömtelen, reménytelen magányába mint eszelős
fösvények, akik örökösen zárva tartják a nyomorúságos birodalmukba
vezető átjárókat, a félelemtől vezérelve, hogy valaki szemet vet a
sivárságra, amit maguknak teremtettek. Mások eszelős örömmel
harcoltak, a harcot önmagáért keresték, mert ez volt az egyetlen, amiben
élvezetüket lelték. Érezte a diadalokat és a vereségeket, a
megdicsőüléseket és a csalódásokat. És mindezen túl, a ritkánál is
ritkábban békességet is tapasztalt, oly magas és oly erős falak mögött,
hogy senki nem hatolhat át a túloldalt rejtőző kertekbe. És érzékelte az
igazságot is arról, ahogy létrehozták és ez az igazság a békét is
illékonnyá tette.
Kísértést érzett, hogy megragadjon ebben a létben, magának
követelve egy szeletet a végtelen mindenségből, hogy egész emberi
lényét feláldozza a félisteni erőknek, hiszen valóban az volt, Vándor, aki
kedvére gázol az univerzumban, és küzd sötét vagy világos erőkkel,
ahogy éppen választ.
Így őrlődött, lebegve a rárohanó vágyak között, aztán felfigyelt egy
távoli jelre. Visszanézett és tudta, hogy engedett a gát − az ellensége
felbukkant megint. De ez nem sokat számított a lehetőség mellett, hogy
nyitva áll számára az egész világegyetem. Mégis sóvárgó szomorúságot
érzett, mint egy gyerek, akit elszólítanak a játékból. Kívánta, hogy
elmenjen, ugyanakkor maradni vágyott.
De tudta, hogy van még feladata. És nemcsak önmaga miatt. Egyre
erősödött benne a sürgetés, hogy induljon.
Hammen nem is vesződött azzal, hogy felemelje a kezét. Norreen más,
ő benáliként hal meg, karddal a kezében, így szerez megbecsülést a
kasztjának. Hammen azonban végtelenül fáradtnak és öregnek érezte
magát, leginkább pedig halálosan kimerült a világ méltánytalanságától,
és meglehetős elégedettséggel várta, hogy odahagyhassa – mindörökre.
− Tedd meg, te gyilkos fattyú, és legyen már vége – csattant fel
Hammen.
Zarel már emelte is a kezét démoni nevetéssel, amikor egy árnyék
vetült rá. Meglepődve felnézett.
Az árny fölötte kavargott, majd szűkülő körökben lefelé szökkent.
Zarel zavartan hátralépett.
Az árny alakot öltött. Hammen elképedten lehuppant Naru mellé.
Félszemű Garth állt az utca közepén.
Zarel némán állt, szája tátva maradt a döbbenettől.
− Azt hiszem, nekünk még van elintéznivalónk − mondta Garth,
hideg megvetéssel az arcán.
Zarel nem válaszolt. Idegesen körülnézett.
− Emlékszel az éjszakára, amikor meghalt az apám? – kérdezte
élesen Garth. − Emlékszel rám, a kisgyerekre, akit félig megvakítottál a
saját kezeddel? Üzletet akartál kötni az életemre, de mi tudtuk, hogy
nem tartanád be az alkut. Úgyis megölted volna az apámat, aztán engem
is. Emlékszel, mikor kitéptem magam a markodból és visszarohantam a
lángokba? Nevettél, amikor hallottad a sikolyaimat.
Garth csendben várakozott. De nem érkezett válasz.
− Emlékszel? − korbácsütésként csattant a hangja.
Zarel felemelte a kezét, és egy tűzelementál látszott kiszökkenni
belőle. A láng teljesen elborította Garthot. Eltűnt a hőség örvényében és
Zarel diadalmasan felkacagott.
Jeges szélroham söpört végig a Plazán, csapásával eloszlatva az
elementált és Garth még mindig ott állt.
− Most nevess − mondta halkan Garth és előrelépett. Az utcán elült a
hadakozás, Zarel katonái és harcosai kizökkentek őrjöngésükből és
félelem költözött a tekintetükbe, mikor megpillantották uruk ellenfelét.
Rémülten néztek körül. Az imént még önkívületben menekülő tömeg
lassan visszafordult.
 Zarel kihátrált a Plazára. Garth követte. Csapások és ellencsapások
váltották egymást, gyűlölet és bosszú sistergett minden mozdulatukban.
Minden erejüket bevetették a harcba, ami felülmúlt bármely harcot, amit
a különböző színek Házai valaha is vívtak egymással.
Lángok szárnyaltak a füsttel teli égre, sárkányok és más repülő
fenevadak marakodtak a felhők között, óriások verekedtek és éjsötét
teremtmények bújtak elő a világ feneketlen mélyéből.
Zarel lassan hátrálni kényszerült és mindenki láthatta az
elhatalmasodó rémületet a szemében. Félelme láttán elpárolgott az
eltökéltség a harcosaiból és a katonáiból, ám felbátorította a népet. Az
emberek közelebb óvakodtak.
Zarel katonái kezdtek megtörni, először az egyik, aztán egy másik,
majd megint egy másik, és hamarosan mindannyian fejveszetten
futottak, egymást taposva tülekedtek a palota remélt biztonsága felé. A
harcosok ugyancsak sarkon fordultak és riadtan menekültek. Diadalmas
üvöltés harsant ezernyi torokból és a tömeg utánuk vetette magát,
leverte őket a lábukról, szúrva, ütve és ölve, és egy csepp lelkiismeret-
furdalást sem éreztek azok iránt, akik oly hosszú időn át gyötörték őket.
Hammen hadnagyainak itt-ott sikerült gátak közé szorítaniuk a tömeg
dühöngését. Csak azt engedélyezték, hogy a harcosokat megfosszák a
tarsolyuktól, a katonákat a fegyvereiktől, aztán kilökjék őket az
éjszakába.
Zarel, meg-megtántorodva Garth csapásaitól, a palota felé indult,
amiből füstoszlopok törtek elő, annak nyomán, hogy a tömeg
megrohanta az épületet, rabolva, fosztogatva és gyújtogatva.
Zarel egy utolsó lángcsóvát vetett Garthra, de egy védőkör eltérítette
a tüzet, ami gyorsan kihunyt.
Zarel levegő után kapkodva állt, a maná-ja elapadt az erő oly sápadt
pislákolásáig, amilyen az első fokozatú harcosokat jellemzi.
Garth elindult felé és közben előhúzta a tőrét.
Zarel tágra nyílt szemmel meredt rá, és maga is tőrt kapott a kezébe.
Kétségbeesett kiáltással előreugrott; Garth hárította a csapást. Pengéik
összecsattantak, aztán megint és megint. Garth hátralépett, egy csontig
hatoló vágásból vér csordult le az arcán.
− Kivágom a másik szemedet is! − üvöltötte Zarel.
Garth kitért az újabb csapás elől. Zarel hirtelen kitárta a karját. Vakító
fény lobbant Garth arca előtt. Garth hátratántorodott, fehéren izzó
csíkok és karikák hasogatták a szemét.
Zarel Garth torka felé irányította pengéjét és eszelős kacagással
előrelendült. De mozdulat közben váratlanul megmerevedett,
fájdalmasan felnyögött. Tétován átnyúlt a válla fölött és egy kis
dobótőrt húzott ki a hátából. Félrehajította a fegyvert, majd értékes
másodperceket tékozolva megállította a vérzést.
Garth ezalatt szertefoszlatta a szeme előtt táncoló tüzet. Uriah-t
pillantotta meg, Zarel közelében feküdt a földön.
Uriah rámosolygott. Egy futó pillanatra Garth érezte, mintha
visszapergett volna az idő, és ismét annak a kedves, mókázó törpének
látta, aki oly sok esztendővel ezelőtt a barátja volt.
− Sajnálom − suttogta a törpe. Zarel, őrjöngő dühvel megfordult és a
szívébe döfte a tőrét.
A bűnbánat, a tengernyi veszteség és a keserűségben töltött évek
fájdalmas kiáltásával szökkent előre Garth.
Zarel, kitépve a pengét a törpéből és megpróbált elhajolni a csapás
alatt. Garth számított a mozdulatára és vad üvöltéssel belemártotta a
tőrét.
Zarel hátratántorodott, hitetlenkedve bámult Garth pengéjének a
markolatára, mintha nem értené, hogyan került a mellébe. Tétován nyúlt
felé, zokogás szökött az ajkára. Erőtlenül intett a kezével, gyógyító
varázslatot akart idézni. Garth hidegen ránézett, aztán felemelte a kezét
és szertefoszlatta Zarel lassan gyülekező erőit.
− A torkodat kellett volna átvágnom azon az éjszakán a szemed
helyett − hörögte Zarel. Vér buggyant elő a szája sarkából.
− A te hibád − mondta csendesen Garth.
Zarel a kövezetre rogyott.
− Mihez kezdesz? − suttogta. − Ezért a pillanatért éltél. És most
minden ellenséged halott. Maradt-e még valamid a bosszún kívül?
− Nem tudom. De nem is fontos − felelte Garth. Zarel behunyta a
szemét és elnyelte a megváltó sötétség.
Hammen csendben figyelte a dráma végét. Garth lassan megfordult és
ránézett. Hammen ismét kisfiúnak látta, egy zavart és elveszett
kisfiúnak.
Garth még egyszer Zarelre pillantott. Szomorú, távoli mosollyal az
arcán megcsóválta a fejét. Norreen közben átverekedte magát a
tömegen, és Garth karjába szökkent.
Abban a pillanatban, lecsapott rájuk a sötétség. Eltűntek kavargó
belsejében, mintha jelenlétük csak illanó látomás lett volna. A más
tartományokból való ellensége magának követelte őt.
És amikor a sötétség Norreennal együtt magával ragadta, Garth
előbukkant egy villanásnyi időre, mosolygott, ajka szavakat formált,
suttogása végigsüvített a városon.
− Szabadok vagytok!
És eltávozott.
A Plaza csendes volt, csak a lángok ropogtak, sebesültek és
haldoklók egy-egy fájdalmas kiáltása hallatszott.
A tömeg némán állt, mintha most ébredne egy lidércnyomásos
álomból.
− És most mi legyen? − kérdezte valaki bátortalanul.
− Nem tudom − sóhajtotta Hammen. − Nem hiszem, hogy arra is lett
volna terve.
A lángokban álló városra nézett.
− Nem tudom − ismételte meg. − És pillanatnyilag nem is érdekel.
Azzal az öregember leült a földre és halkan, el-elcsukló hüppögéssel
elsírta magát.
 16. fejezet
Az út a holdfény csillogó szalagjaként vezette át a sötétség hegyein. A
hegygerincen megpillantotta a fogadót, régi törzshelyét, és boldogan
kinyújtózott a nyeregben, hogy az álló napi lovaglás a végéhez
közeledik.
Hátranézett ifjú tanítványaira, akik mögötte lovagoltak. Bár
elfáradtak, élénken tárgyalták, hogy holnapra elérhetik a várost. Fél
füllel hallgatta a fecsegést arról, milyen varázslatokkal remélnek
diadalmaskodni a Fesztiválon, és a győzelem babérjáról, amit egészen
biztosan a homlokukon viselnek majd, amikor ugyanerre lovagolnak a
Fesztivál után.
Az öregember mosolyogott magában, ügyelve rá, hogy a fiatalok ne
vegyék észre. Végtére is ő az uruk, akit még soha nem láttak
mosolyogni, és nem is látnak, amíg nem győznek.
Belovagoltak a fogadó udvarába és az öreg csikorgó ízületekkel
leszállt a lóról. Szelíden korholta az ifjak egyikét, mert nem volt elég
fürge, hogy a segítségére legyen.
Belépett a fogadóba és körülnézett. Késő este volt, de néhány utazó
még éberen társalgott a tűz mellett. Az érkezőre pillantottak és szélesen
elvigyorodtak.
Az egyikük, söröskancsóval a kezében, felé indult. Az öreg jól
ismerte és cseppet sem kedvelte a fajtáját.
− Nos, milyenek az idei esélyek?
Az öreg végigmérte.
− Győzünk! − csattant fel és a hangszíne nem hagyott kétséget afelől,
hogy nincs kedve esélyekről és régi mérkőzésekről fecsegni, sem arról,
hogy ki lesz a végső győztes.
A férfi mogorván visszatért a társaságába.
Az öreg a fogadóshoz fordult.
 – Legyen rá gondod, hogy a növendékeim egyenek és jusson nekik
ágy. − Benyúlt a tarsolya szíjához kötött erszénybe, kivett egy aranyat,
és a fogadós markába nyomta.
Aztán sarkon fordult és az ajtóhoz baktatott.
− Mester?
Az öreg a fiatal lányra pillantott.
− Mit akarsz?
− Hová mész?
− Levegőzöm egyet.
− Nem kellene egyedül menned.
Az öreg felkacagott.
– Azt hiszem, tudok vigyázni magamra. Egyél valamit, aztán feküdj
le. Holnap még hosszú lovaglás vár ránk a városig.
A lány habozott.
− Úgy érezzük, valami leselkedik odakint − suttogta végül.
− Menj csak, kölyök. Sose izgulj miattam.
A lány vonakodva visszafordult, és csatlakozott a barátaihoz.
Kinyitotta az ajtót és kilépett a holdfénybe.
A lánynak igaza volt. Valami jár a nyomukban. Egész este érezte a
közeledő jelenlétet. Ismerősnek tűnt, ám ez csak egy
meghatározhatatlan sejtés volt, szemben a jelenlét bizonyosságával. Ha
veszélyt jelent, jobb ha nincsenek útban a tanítványai. Csupa első és
második fokozatú harcos, ha igazi harcra kerülne sor, levágják őket.
Elvétve ugyan már újra akadt néhány értékes, magasabb fokozatú is. A
többiek odavesztek a Zűrzavaros Időkben.
Lassan sétált visszafelé az úton, míg elérte a hegygerincet.
Észrevette őket. Gondtalanul poroszkáló két lovas, olyan ráérősek,
mint akiknek nem számít az idő, és olyan magabiztosak, mintha
semmitől a világon nem kellene tartaniuk.
Az öregember visszahúzódott a fák árnyékába és figyelte, ahogy
közelednek. Az egyik lovas lassított. Az öreg hallotta, hogy acél
súrlódik acélhoz, aztán felcsendült egy hideg, távoli nevetés.
− Öreg, ha harcolni akarsz, legalább gyere ki az árnyékból és hagyd
abba az ólálkodást.
Kilépett az útra és felnézett a két lovasra. Felhő takarta el a holdat,
úgyhogy csak a körvonalaikat láthatta a bársonyosan sötétlő égbolt előtt.
 − Ki vagy? − kérdezte az egyik lovas. Követelőzően csattant a nő
hangja.
− Inkább én kérdezhetném, hogy kik vagytok? Órák óta jártok a
nyomomban.
− Ember, ez egy egészen közönséges országút. Az jár rajta, aki akar.
Nos, ki vagy?
Az öreg lassan kitárta a karját, készen az összecsapásra.
− Hadin gar Kan, az Oor-tael Ház Rendfőnöke.
Az asszony lágyan nevetett, nevetését a hüvelyébe visszacsusszanó
penge zizzenése követte.
− A Fesztiválra igyekszel? − kérdezte.
− Az a szándékom.
− Győzni fogtok?
A kérdés egyszerű érdeklődéként hangzott és Hammen lazított.
− Úgy tervezzük. Érdekes lesz a játék, leginkább az új harcosok.
Dehát a Zűrzavaros Idők óta nagyjából minden harcos új.
− Hallottam róla − mondta a asszony. − Mi történt?
− Lehetséges, hogy nem tudod?
− Messze jártunk.
− A régi Nagymester és a négy Ház megsemmisült. Új Házakat
alapítottak. A harcok ismét olyanok, mint a régi időkben. A képességek
és a képzettség felmérése, egy varázslat elvesztéséig. A nép fogadhat, ha
akar, de az teljes mértékben az ő dolga. A végső győztes egyszerűen
hazamegy és folytatja a tanulmányait vagy a kötelezettségeinek tesz
eleget. Mint mondtam, én vagyok az Oor-tael Ház Rendfőnöke. Egy
másik régi harcos irányítja Bolkot.
− Kicsoda?
− Egy bizonyos tompa ökör. Narunak hívják.
A másik lovas mély, érzelemgazdag, halk nevetésére Hammennek
borzongás futott végig a gerincén. Az asszony ismét megszólalt.
− És ki a Nagymester?
− Varena, korábban Fentesk harcos.
− Nahát! Az a szuka?
– A szentségit! − kiáltott fel Hammen. − Ti két átokfajzat, hol a
pokolban voltatok idáig?
 Norreen leszökkent a nyeregből és kacagva átölelte Hamment.
Hammen futólag viszonozta az ölelést és közelebb lépett a másik
lovashoz.
− Garth?
− Én vagyok, az, öreg barátom.
Garth lassan leszállt a lóról. Aztán előrerohant és magához ölelte
Hamment.
− Azt hittem, hogy mindketten meghaltatok. − Hammennek
elcsuklott a hangja. Gyengének érezte magát, és forgott vele a világ.
− Mi is azt hittük − felelte Norreen.
− Mi történt?
− Harcoltunk − mondta végül Garth, hangja távolinak tűnt, mintha
azokból a tartományokból szólna, melyekben harcolt. − Akkor még azt
hittem, itt a vég, de aztán Kuthumant megfékezte egy másik síkról
indított támadás. Végül minden maradék maná-mat arra használtam,
hogy lepecsételjem a kaput.
Elmerengett egy pillanatra.
− Különös. A végén olyan érzésem támadt, mintha feladta volna.
Mintha többé nem érdekelné a győzelem.
− Aztán Vándorok lettetek − mondta Hammen áhítattal. − A
túloldalon jártatok és minden világ nyitva állt előttetek.
Garth halkan nevetett.
− Az egyik hely éppen olyan megfelelő, mint a másik, és hidd el, ez a
világ a jobbak közül való. Az az igazság, hogy odaát örökös küzdelem
folyik. Annyi történt csupán, hogy egy kis békére vágytam végre.
− De feladtad a halhatatlanságot.
− A kiszabott évek maradéktalanul a mieink. És mit is jelent a
halhatatlanság az örökkévalóság tükrében? Meghagyom az
Örökkévalónak. Nekünk éppen elég jó, ahogy Ő elrendezte a dolgokat.
Láttam, mit tett a halhatatlanság a többiekkel odakint, és tudtam, ha
tovább maradunk, mi is hozzájuk hasonlókká válunk. Néhányan már
megértették ezt, és választottak egy világot, ahová visszatértek
halandóként élni. Bölcs döntésnek látszott, érdemesnek a követésre.
Csönd volt.
− Akárhogy is − suttogta aztán, mintha mindazt, amit látott és tett,
legjobb volna elfelejteni −, ismét szorosan bezárult a kapu, amelyik
ebbe a tartományba vezet. Itt erős a mana, hosszú ideig nem kell
aggódnunk, hogy betörnek ide a többiek.
Hammen megcsóválta a fejét.
− Az ördög vigyen el. Három éven át gyászoltalak. Legalább
tudathattátok volna, hogy biztonságban vagytok.
− Éppen most tudattuk − felelte Norreen.
− Nem kellett volna ennyire elkapkodni − morogta Hammen. −
Eljöttök a Fesztiválra?
Norreen élesen Garthra nézett, aki idegesen megköszörülte a torkát.
− Attól tartok, egyelőre nem áll módomban.
− Akkor hová tartotok?
– Van egy kert és egy régi ház a Déli Tartományban. − Garth a
távolba révedt. − A legjobb hely felnevelni egy kisfiút.
− Kisfiút? − vigyorodott el Hammen.
Norreen elvörösödve elfordult.
− És melyik kasztba fog tartozni? − kérdezte ártatlan képpel
Hammen.
− Benalia dicsőséges Tarmule kasztjába, ha az alatt a jel alatt
születik, ahogy elterveztük − vetette fel a fejét a lány.
Hammen szeme megtelt könnyel. Képtelen volt megszólalni.
− Mindig utáltam a hosszú búcsúzkodást. Egy nap feltétlenül meg
kell látogatnod, de tudom, hogyan mennek a dolgok ebben a világban −
mondta Garth, hangja hirtelen rekedt lett és csaknem elcsuklott.
Gyorsan megölelte Hamment és nyeregbe pattant. Norreen is
megölelte és szégyenlősen felnevetett, amikor Hammen gyengéden
megpaskolta a hasát.
− Hadinnak fogjuk hívni − mondta.
− Legyen inkább Hammen, ha lehet.
Norreen könnyedén megcsókolta az arcát és egyetlen lendülettel a
lován termett.
− Nem maradtok itt éjszakára? − kérdezte reménykedve Hammen.
− Hosszú lovaglás vár még ránk. Sok órát vesztettünk, míg követtünk
téged és a tanítványaidat.
Hammen mélyen felsóhajtott. Garth kengyele mellé lépett, felnyúlt
és megfogta a kezét.
 A hold hirtelen előbukkant a felhők mögül Hammennek
meglepetésében elakadt a lélegzete.
− A szemed, Mester! Megvan mind a kettő!
Garth nevetett.
– Akad némi előnye is annak, ha Vándor lehet az ember, ha mégoly
rövid időre is.
Hammen vonakodva elengedte a kezét. Garth lenézett öreg barátjára.
− Mindent megterveztem, az elejétől. Az is a terv része volt, hogy
összetalálkoztunk az utcán.
− Magam is rájöttem.
− És ha egyszer úgy adódik, hogy ismét betörök az életedbe, az egy
másik terv része lesz. Vigyázz magadra, barátom, és fogadj sikeresen.
Garth megsarkantyúzta a lovát és elvágtattak az úton. A hold ismét
elbújt a felhők mögé. Garth és Norreen beleveszett a sötétségbe.
Hammen fáradtan megcsóválta a fejét. Megfordult, lassan a fogadó
felé indult. Gondolatai visszatértek a hamarosan kezdődő Fesztiválhoz,
a tanítványai szerepléséhez és a várható esélyekhez.

vége