* * *

A „Rejtekfa”, ez a derékban megtört, villámsújtotta éger, egykor úgy nőhetett szomszédjai

fölé, mintha fel akarná nyársalni az alacsonyan pocakosodó felhőket. Mint egy titán, mely
magasra tört, de aztán elbukott a végső harcban. Most hétrét görnyedve borult a földre,
hajdani dicsőségén merengve. A lehanyatlott ágak és a köréjük fonódott gyökerek
összevisszasága takarta az odút, mely kiváló rejtekhelyül szolgált. Túl sűrű volt ahhoz, hogy
egy felnőtt ember bekúszhasson érte.
- Ez itt - motyogta Skandar Graun, és máris négykézlábra ereszkedett, hogy bemásszon a
szövevénybe. Ám mielőtt kúszni kezdett volna, Kerangor lecsapta a bárdja nyelét, épp az orra
elé.
- Megállj! - recsegte a nagydarab ork. - Kígyó!
- Hol?
- Lehet odabent.
A fiú gyanakodva pislogott be, de nem érzékelt semmilyen mozgást. Viszont így is kellően
elbizonytalanodott.
- Még sosem voltak. Pár napja sem.
- Tartsd kéznél a csonkolódat! Ha felbukkan kígyó, ne tétlenkedj! Fej alatt metszd!
Skandar Graun első pillanatban fel sem fogta, mi az a „csonkoló”, aztán rájött, hogy pótapja
az ezüstkaszára gondolhatott. Kézbe vette hát áldozópengéjét, és óvatosan, a homályt
fürkészve kúszott be a sűrűbe. Tucatnyi alkalommal megcsinálta már ezt, de eddig mindig
nagy kedvvel és izgatottan. Meg se fordult a fejében, hogy ez veszélyes is lehet. Most persze
minden kajla gyökérvéget kígyónak látott, és saját ruhája súrlódását baljós sziszegésnek hitte.
Rémálom volt, amíg elérte az első zsákot. Sietve megragadta, és olyan gyorsan ráncigálta ki,
mintha tucatnyi hüllő tekeregne körülötte.
- Itt van - lihegte elégedetten, amikor újra a nap barátságos fénye szárítgatta izzadó homlokát.
- Hozzam elő az összesét?
- Mennyi van?
- Még há... kettő. - Megmagyarázta tétovázása okát, nehogy a mestere elhallgatásnak vagy
hazugságnak higgye. - Régebben négy volt, de egyet magunkkal vittünk legutóbb, eladni
Agranaakban.
Kerangor megböködte a csomagot csupasz lábujjaival.
- Mi van benne?
- Ruhák, főleg. Meg mindenféle értéktelen csecsebecsék.
- Hm. - Grooms papja leguggolt a zsák mellé, és a szájat rögzítő madzaggal babrált.
Kibontotta, és kiszórta az összes cuccot a földre. Hunyorgott. - Ilyen haszontalanságok
vannak a többiben is?
- Ó, ezek csak a maradékok. A legjavát mindig eladtuk.
- Hozd a köveket!
- Időbe telik. Ki kell kaparni a földből.
- Kaparj!
Skandar Graun már mászott is vissza. A napfényen elenyésztek korábbi félelmei, de most,
hogy újra homály vette körül, ismét elkezdett kígyókról fantáziálni. Félretaszigálta a maradék
két zsákot, és kikaparta a földből a foszladozó rongyokba bugyolált, kicsiny csomagot. Sietve
elnyiszálta a kaszája élével a vékony madzagot, leszaggatta a rongycafatokat, és felnyitotta a
tenyérnyinél alig nagyobb fadobozkát. Ide, a fa üregébe alig-alig szűrődött be bármiféle fény,
de a drágakövek még itt is csillogni, sziporkázni látszottak. Szinte felmelegítették,
megbizsergették a fiú szívét.
Remegő ujjakkal emelte ki a dobozból a legnagyobb követ, a félhüvelyknyi fekete „kavicsot”.
Legalább ezt az egyet meg akarta tartani a maga számára. Hisz' ki tudja, mit hoz a holnap...
Kerangor azonban mintha megérezte volna, hogy árulás készül odaint, megdübögtette fölötte
a gyökérmennyezetet.
- Mi lesz?! - recsegte türelmetlenül. - Nem találod?
- De, de! Rögtön megvan! Mindjárt meglesz... Jó mélyre kapartam el legutóbb! De már
majdnem... már... rögtön...
Ösztönösen beletekerte a fekete drágakövet egy rongycafatba, és a bakancsa szárába
tuszkolta. Netar szerint csak ez a kő egymagában megér legalább háromszáz aranyat...
Gyorsan kiemelt még két kisebb követ. Aztán még kettőt. Majd némi habozás után egy
ötödiket is.
Legyen fele-fele! Így dukál!
- Mit művelsz odalenn?! - harsogta Kerangor egyre mérgesebben. - Megpróbálsz eldugni
drágaköveket? Rájövök az átverésre!
Affrancba!
Skandar Graunnak még a lélegzete is elakadt ijedtében. Naná, hogy rájön! Nem hülye!
Sietve visszarakta a kisebb köveket a dobozba, és rákattintotta a fedelet. Csupán a nagy
feketét tartotta meg magának.
- Megvan! - kiabálta. - Már meg is van!
Kifarolt az odúból, és színlelt boldogsággal nyújtotta át a gyöngyház berakású díszdobozt a
türelmetlen orknak.
- Na, itt van, nesze... de annyit mondok, nekem is jár ám belőle pár darab!
Kerangor kinyitotta a dobozkát, és résnyire szűkült szemmel vizslatta a tartalmát. A
drágakövek fénye tükröződött vissza sötét szemgolyójáról.
- Fegyverek - suttogta reszelősen -, sok... fegyverek...
- Ezek valójában...
Kerangor ránézett. Valahogy nem felhőtlen boldogság tükröződött az ábrázatáról.
- Skandar Graun... ezek a csillogó kavicsok lehetnek zálogai népünk felemelkedésének. Elég
fegyvert vásárolhatunk belőlük, hogy megerősödjünk, új világot építsünk. Felfogtad?
- Hát, mmm... többé-kevésbé.
- Éppen ezért, ha elvettél közülük, vissza kell adnod! Mert ezek nem csak csillogó szépségű
kavicsok. Próbálj úgy nézni rájuk, mint kardokra, buzogányokra, pajzsokra, vértekre,
páncélokra.
- Próbálok.
- Megdézsmáltad ezt a kincset.
- Nem is igaz! Én nem.
Kerangor sóhajtott.
- Most még visszaadhatod, nem fogok haragudni rád. De ha továbbra is hazudod, hogy itt az
összes kő... sérelemnek veszem, megtorlom. Értesz engem?
Skandar Graun kelletlenül grimaszolt.
- Persze, hogy értem. És értékelem. Ha elvennék egyetlen kövecskét is akár a legkicsibbet is,
az ork népet károsítanám meg. - Hevesen rázta a fejét. - Sose tennék ilyet.
- Gyalázatosan hazudsz.
- Ezt kikérem magamnak! Igenis jól hazu... hmmm.
- Hol a fekete kő?! Tudod, az, ami Netar szerint önmagában legalább háromszáz aranyat ér.
- Hát azt... már eladtuk. Vagy tán Netarnál volt. Én nem tudhatom! Esküszöm Yv... meg
Groomsra is! De tényleg!
- Vetkőzz!
- Mi? Mit akarsz csinálni velem?!
- Elvetted - szögezte le Kerangor baljóslatúan. - Csöppnyi kétségem sincs. Kérdés csupán,
hová rejtetted? Elástad odabenn még mélyebbre, ruhabélésben rejtetted el, vagy talán épp
abba a rongydarabba, aminek vége olyan árulkodóan kandikál elő bakancsodból.
Skandar Graun rettegve pillantott le. Nem kandikált ott elő semmi. Viszont a lába idegesen
megrándult.
Kerangor csapdába csalta!
- Ostoba khrgka! - recsegte az óriás. - Elárul tekinteted! Ha már hazudsz, csináld rendesen!
Még erre se tanított meg az öreged?!
- De az a kő... engem illet!
- Ha kisebbet próbáltál volna ellopni, fel sem tűnik. De épp te emlegetted a nagy fekete
kavicsot, ami megér háromszáz aranyat. - Kerangor a fejét ingatta. - Mit képzeltél? Nem
tehetned pénzzé. Megölne érte, akinek mutatod. Ide vele!
- De...
- Én fojtlak meg, ha nem adod.
Skandar Graun makacsul összeszorította a fogát, és lesütött szemmel állt. Megreszketett.
Érezte, hogy valami rettenetes dolog készülődik.
- Nosza! - mordult rá Kerangor. - Add ide szép szóra, ne én ragadjam el!
Skandar Graun, még mindig a földet nézve, bizonytalanul hátrált egy lépést.
- Nem.
- Dacos, engedetlen khrgka! - mérgelődött Kerangor. - Satnya, nyafogó, csipás ebkölyök!
Kampós Kharan majd tisztességre tanít!
Skandar Graun rémülten vetette fel a fejét.
- Tudtam! - kiáltotta panaszosan. - Mégis el akarsz adni annak a kampósnak! Hazudtál!
Kerangor meglódult.
- Te ne szájalj, kétszínű kis...
- Te vagy a khrgka! - harsogta a fiú, és bár nem összpontosított eléggé, és nem is a szokásos
„dögölj meg” szavakat mondta, érezte, ahogy a felfokozott indulatoktól elkattant a fejében a
parancsvarázs.
Tudta, hogy a varázslat nem sikerült túl jól; inkább a rémület támogatta, nem a gyűlölet.
Olyan volt, mintha láthatatlan pöröly helyett egy átlagos méretű fabottal vágta volna fejbe
ellenfelét.
Kerangor megtántorodott, a térde megroggyant, és hatalmas marka a fiú torka helyett a válla
fölött, a levegőben zárult össze. A gigászi ork megbotlott, nekiesett a fiúnak, és a testsúlyával
ledöntötte a lábáról. Szerencsére csak részben zuhant rá, így nem préselte maga alá, de a
kölyök így is hatalmasat nyekkent.
- Gro-ooooo-oms tökegolyó... jára... - Kerangor fuldoklott, a szemgolyója fehérje
félelmetesen csillogott. De roppant mancsa még így is rászorult a kölyök vállára, és
irgalmatlanul szorította.
Skandar Graun ösztönösen markolta meg a vaskos csuklót, és miközben félőrülten menekülni
próbált, a fejében kerengő másik - a rothadás ízű - varázslatra koncentrált. Azt sem tudta, mi
lehet az, abban sem volt biztos, hogy vajon hasznára lesz-e, arról meg fogalma sem volt,
miféle igével lehetne azt elszabadítani...
...de akarta, akarta, akarta, hogy hasson!
És az a másik varázslat, akár egy készülő villámcsapás, megtöltötte testét, lezsibbasztotta
mindkét vállát, végigsuhant a jobb karján, a könyökén, az alkarján, megdagasztotta a
csuklóját, belefolyt az ujjaiba.
Félelmetes érzés volt!
Mint ahogy az a tény is, hogy időközben Kerangor egyre jobban felocsúdott az elsietett
parancsvarázs okozta taglózásból, és a másik kezével megpróbálta torkon ragadni őt.
Kőkemény ujjai megtalálták a nyakát.
- Áááááá-ááfffffhh! - ordította Skandar Graun, és érezte, most, MOST-MOOOST kattant el
igazán az a másik varázslat, és a jobb karjában lüktető esszencia süvítve, sziszegve zúdult át
ellenfele testébe.
És most Kerangor ordított:
- Aáááááá-ááátko-zoooooóóó...
Úgy lökte le a földre a nála jóval kisebb kölyköt, mintha bele akarná döngölni a földbe. De
nem préselte le a gyökerek közé. Felpattant, mintha rugóra járna, és zsákját, fegyverét sorsára
hagyva pánikszerűen rohant bele a legsűrűbb bozótba.
Recsegés, ropogás, csörtetés.
Skandar Graun felült, és bután bámult utána. Aztán rájött, miféle varázslat lehetett az, amit
Grooms harcos-papjára bocsátott: félelemvarázs. Bár Netar többször mesélt róla, még sosem
tudta, milyen lehet.
De most már igen!
A rettegés még mindig rázta a testét, de ugyanakkor hihetetlen diadalérzés is átjárta tagjait.
- Na látod?! - kiabálta remegő hangon az elcsörtető után, noha biztosra vette, hogy az már
úgysem hallja. - Ugye, hogy tudok két varázslatot... te, teee otromba vízibivaly!

* * *

Percekbe telt, mire a tagjaiból elmúlt a remegés. A félelem viszont immár a szívébe költözött.
Netar elbeszéléseiből tudta, hogy a félelemvarázs hatása nem tart a végtelenségig. Most
sikerült megugrasztania vele nagydarab ellenfelét és a bokrok közé zavarnia, de amikor a
hatás elenyészik, Kerangor vissza fog térni...
...és mérgesebb lesz, mint valaha.
Minimum az, hogy megöli őt!
Skandar Graun azonban nem időzött itt sokáig. Amint úrrá tudott lenni reszketésén, sietve
összekapkodta, amit fontosnak vélt. Magához vette elejtett ezüstkaszáját, vállára kapta
batyuját, majd elkezdte összeszedegetni a földre hullajtott drágaköveket. Emlékezve Kerangor
szavaira, most a kisebbeket szedte, bár a lelke mélyén érezte, hogy azokkal sem igen járna
sikerrel, ha pénzzé akarná őket tenni. De mégis: kell valami tartalék, csupán a biztonság
kedvéért.
Aztán meg majdcsak kitalál valamit.
Két-három inget is sietve a batyujába gyömöszölt. No, nem azért, mintha viselni akarta volna
őket, de talán ezeket is el lehet adni, és az ingek kevésbé szemet szúróak, mint a drágakövek.
De most már...
…tünés innen!
Menni, menni, menni!
Vagy még inkább: rohanni!
Felkapta Kerangor batyuját is, meg még a kétkezes csatabárdját, de hamar letett arról, hogy
ezeket is magával ragadja. Ezzel csak még inkább feldühítené Grooms papját, és a fejére
vonná haragját. Ráadásul ebben a koszos batyuban nyilván úgysincs semmi olyan, ami
megérné a fölösleges kockázatot, hisz' már a gusztustalan gombát is kiették belőle...
...a kétkezes bárd pedig túlságosan súlyos ahhoz, hogy menekülni lehessen vele.
Ledobta hát a batyut, és visszafektette a földre a bárdot is.
Vad, dühödt üvöltést hallott a távoli rekettyésből: Kerangor nyilván most térhetett magához a
félelem hatása alól.
Skandar Graun összerázkódott, és az ellenkező irányba iramodott. Aztán, mielőtt elfutott
volna a messzeségbe, pár lépés után megtorpant, előkotorta bakancsából az ominózus fekete
drágakövet, visszasurrant a csatabárdhoz, és a drágakövet jól láthatóan elhelyezte az
acélfejen.
- Legyen a tiéd ez a kurva fekete kő! - kiabálta a rekettyés irányába. - Fizetség az életemért!
Hogy ne kövess! Váljanak el örökre az útjaink!
Aztán ismét hátat fordított a rekettyésnek, és inalt a Rejtekfától, ahogy a lába bírta.
- Yvorl, magasságos nagyuram - lihegte -, köszönöm neked, hogy megszabadítottál ettől a
mocsári vadbaromtól! Kérlek, uram, add, hogy legyen ez végleges!

* * *

Futott, ameddig a lába bírta, aztán megpihent, kifújta magát, majd ismét futott. A recsegés,
csörtetés és a dühös üvöltözés már réges-rég elmaradt mögötte. Az erdő szokásos zajai, neszei
kísérték őrült szökését.
Skandar Graun maga sem tudta, mi az, amit érez. Megkönnyebbülés? Diadal? Szabadság?
Elégtétel?
Vagy csak bizonytalanság, magány és kiszolgáltatottság?
Miközben menekült, egyre azon törte a fejét, mihez kezdjen. A magával hozott drágakövek
értékéből jól elélhetne bármelyik városban vagy faluban hónapokig, meg talán még évekig
is...
...már ha sikerülne pénzzé tennie azokat.
Viszont arra már ő maga is rádöbbent, hogy ha ő, a félork korcs kiskölyök bárhol is elkezdi
mutogatni ezeket az értékes köveket, jó esetben csak simán elveszik tőle, rosszabb esetekben
pedig megölik, vagy tolvajként a városőrök kezére vetik.
Az erdőben bujkálni pedig - egyedül - kész éhenhalás.
Bánta már, hogy miért is nem figyelt jobban, amikor Netar az ehető és a mérgező gombák,
bogyók és virágok jellegzetességeiről, ismertető jegyeiről beszélt. Miért volt olyan ostoba,
hogy elhanyagolta a fontos tanulmányait?
- Óh, Netar, kedves néhai apám... miért nem vertél el jobban... sokkal-sokkal jobban... azzal a
kurva szíjaddal... hogy tanulásra ösztönözz??
Amióta feláldozta őt Yvorl máglyáján, most először nyilallt a lelkébe élesen a bűntudat. Nem
azért, mert meggyilkolta nevelőapját - hiszen élete végén Netar maga akarta így -, hanem
azért, mert amíg élt, nem tisztelte őt jobban és nem itta szomjasan minden szavát.
Netar arra áldozta az életét, hogy nevelje és okítsa őt!
Ám az a kis korcs, aki állandóan csak a gyomrával és saját önző érdekeivel törődött, elvetette
magától az önzetlen segítséget. Érdemtelennek bizonyult a szeretetre és a gondoskodásra!
Csoda hát, ha a végén Netar ellene fordult?
Skandar Graun nem futott tovább. Egy foszló kérgű fának támaszkodott, enyhén
meggörnyedt, és fájdalmasan lihegett, zihált. Forró könnyek buggyantak ki a szeméből, és
hihetetlen mélységű veszteséget érzett.
Most. Először. Meggyászolta mesterét.
- Óóó, Netar, köszönök neked... mindent... és kérlek, bocsásd meg, hogy érdemtelen kölyköd
voltam!
Sírt, zokogott, potyogtak a könnyei.
Talán emiatt nem látta és nem hallotta meg időben azt a lényt, ami szinte karnyújtásnyira
bukkant fel előtte a szomszédos fatörzs mögül.
Ork férfi volt. Villogó szemű, ősz szakállú, beesett pofájú, ritka fogú. Valami madárféle ült
oldalra tartott bal alkarján.
Egy bagoly?
Skandar Graun megugrott ijedtében.
- Te...
- Emberkölke! Shhh! Vénapád hol?!
- Nincs... nincs velem, de...
Megperdült, hogy elfusson.
De valaki volt a háta mögött is. Egy még nagyobb ork, hatalmas fabunkóval.
Aztán olyasféle koppanás hallatszott, mint amikor egy kemény kobak lendületből belerobog
ebbe a bunkóba. Pedig nem is; hisz' épp fordítva történt.

* * *

Úgy érezte, koponyája ezernyi szilánkra robbant, és kiloccsant az agyveleje. Kábán tántorgott,
próbált megkapaszkodni valamibe, de a világ homályosan ingadozott körülötte, és a közeli
fatörzs, megfoghatatlan szellemként lebegett tova előle.
Elvágódott.
Mogorva, orkpofák libegtek fölötte.
- Ezüsthajember, hol?!... He, huum? Netarember, merre?! Haa-humm?!
Rángatták, cibálták, talpra állították.
- Khrgka! Válaszolsz, nem halsz! Nem mondsz...? Vágott torok. Ha-humm?
Skandar Graun még mindig nem volt teljesen magánál. Langyos, sűrű nedvesség csorgott a
szemébe - az agyveleje? Vagy csak a vére? -, és hányinger fojtogatta.
- Dögö... jetek meg! - préselte ki magából, de persze nem kattant el a fejében semmiféle
parancsvarázs. Elhasználta már az összes esszenciáját Kerangor ellen.
Acélos ujjak markolászták a torkát. Pofonokat kapott, amik részben magához térítették.
- He-humm-haa! Beszéldjed orga!
Naná, hogy erre elmondta az általa tökéletesen ismert, egyetlen ork mondatot:
- Krega orkish egr ramah kladg...5
5
Erős sértés az orkokra saját nyelvükön. A jelentése nagyjából az, hogy: „Az összes orkfajzat
birkalyuggató, fartúró köcsög.”
Erőteljes hördülés. Iszonyatos pofon. Skandar Graun feje félrebillent, csaknem kitört a nyaka,
ajka kicsattant, saját vérét ízlelte. Nagyon rázták, a képébe ordibáltak és köpködtek. Agyarak
csattogtak az orra előtt. Ő reszketett és rettegett, potyogtak a könnyei, de megmakacsolta
magát. Ha már úgyis meg kell halni, történjen méltósággal!
- Krega orkish egr ramah kladg... csak azért is...
- Khrgka!
- Azt hiszitek, sért... ha így... neveztek? - Küszködve nevetett. - Már hozzászokt...
Az irgalmatlan ujjak addig szorították a torkát, míg ki nem préselték belőle az eszméletet.

* * *

Arra ocsúdott, hogy viszik. Akár egy állatot. Rúdra kötözték kezénél-lábánál, s lefelé lógott,
mint valami elejtett vad. A rudat két megtermett ork cipelte a vállán.
Skandar Graun nyöszörögve tért magához. A feje fájdalomtól lüktetett, csuklója és bokája,
ahol a kötél kidörzsölte, élesen nyilallott, és feldagadt ajkaiból még mindig édeskés-sós vér
szivárgott elharapott nyelvére.
- Hov... hova... hova...
Nem is foglalkoztak vele. Hatan-heten lehettek, vagy talán még többen. Skandar Graun nem
tudta megszámolni őket jelenlegi helyzetéből. Ráadásul egyikük-másikuk néha előrement,
vagy éppen hátramaradva leszakadozott, úgyhogy sosem lehetett együtt látni valamennyiüket.
Tempósan haladtak egy széles erdei ösvényen, néha meg-megálltak, és ilyenkor ugató,
kaffogó torokhangon társalogtak. A kölyök egyetlen szót sem értett a beszédükből, de az
indulatos mordulásokból, fenyegető grimaszokból arra következtetett, hogy hevesen
vitatkoznak.
Már leszállt az éjszaka, mire egy kavicsos, kiszáradt vízmosásban megállapodtak. Tüzet nem
raktak, de abból, ahogy körbemászkáltak és szétszéledtek férgeket kaparni ki a gyökerek
tövéből, nyilvánvaló volt, hogy ebben a sötét mélyedésben akarják tölteni az éjszakát.
Foglyukat eloldozták ugyan a rúdtól, de a szíjakat rajta hagyták a lábán, és két csuklójánál
fogva egy vaskos gyökérhez kötözték. Megitatták ugyan valami pocsolya ízű, poshadt lével,
de enni egy falatot sem kapott. Nem foglalkoztak a nyöszörgésével, a könyörgéseivel, sem az
átkaival, nem adták meg azt az örömet, hogy félrevigyék egy bokorba, ahol elvégezheti
ügyes-bajos a dolgát. Skandar Graun rettentően küzdött ugyan, hogy visszatartson mindent,
amíg lehet, de amikor már teljesen begörcsölt az alsó fertálya meg kellett adnia magát a
sorsának: szégyenkezve ugyan, de ismét a gatyájába vizelt.
Zord külsejű fogva tartói nem törődtek vele. Egyikük görényszerű állatokkal tért vissza - egy
kifejlett nősténnyel meg vagy három kölyökkel. Ezen osztoztak meg az orkok sok-sok vitát,
még több agyar-villogtatást és ökölharcot követően. Ketten ölre mentek, és alaposan
megtépték egymást, a többiek nagy-nagy mulatáságra. De aztán végül sikerült megegyezniük
az elosztást illetően, és nyersen, szőröstül-bőröstül befalták a görénycsalád pórul járt tagjait.
Az persze eszükbe se jutott, hogy a foglyuknak is adjanak.
Na, nem mintha Skandar Graun szívesen részt vett volna gusztustalan lakmározásukban. Mert
bár a fiúnak már rettenetesen korgott a gyomra, és nem csak a fejbe veréstől de az éhségtől is
kóválygott, öklendezett a látványtól és az átható szagtól. A görényt egyszer s mindenkorra
kihúzta a lehetséges táplálékok listájáról.
Hiába na, a finnyás embergyomor!
A hevenyészett étkezést követően az orkok ismét agyarcsattogtatós vitába kezdtek. Bár a
kölyök nem látta túl jól, miken marakodnak, de nem volt nehéz kitalálnia: a tőle elszedett
holmikon osztozkodtak. Elvették mindenét, még a bakancsát is lehúzták, csak a gatyáját
hagyták meg, most pedig a kincsei felől vitáztak. A kisebb drágakövek, az áldozó ezüstkasza,
Amanda arany fülbevalója, a réz- és ezüstpénzek, a faragott amulettek, de még a rongyba
tekert bagolyfejek is - mind-mind új gazdára találtak. Persze, mindez nem csekély viták,
fenyegetőzések és acsarkodások után.
Skandar Graun annyira fáradt és elkeseredett volt, hogy még sírni sem tudott. Kifacsart
rongyként hevert ott, ahova kötözték, és a régmúlt kényelméről álmodozott, arról az időről,
amikor még élt Netar, hogy óvja és védelmezze őt, vagy arról a pár óráról, amikor még
újdonsült mesterével vándorolt.
Bánta már, rettenetesen bánta, hogy elszökött Kerangortól. Biztosan rá tudta volna venni
valamiképpen, hogy ne adja őt matróznak és hogy mellette maradhasson.
De ennek már vége! Mindennek vége! Ki tudja, miféle sors vár rá?!

* * *

Másnap reggel ismét rúdra kötözték, és cipelték tovább. Előtte ezúttal is ihatott pár korty
vizet, de hiába esedezett, hiába könyörgött, enni nem kapott. Naná, gondolta, hiszen a
megevett kajától csak még nehezebb lenne cipelni!
Vitték. Hogy merre tartottak, azt ebben a kifordított helyzetében Skandar Graun nem tudta
megállapítani. Egy rúdról lelógva kissé szédítő a sok imbolygás, a gyomor émelyeg, a szem
előtt pedig sötét kavalkáddá folynak össze a bokrok, a fák és a páfrányok. Viszont foglyul
ejtői harsányabb, felszabadultabb viselkedéséből arra lehetett következtetni, hogy már ismerős
terepen járnak, közel az otthonukhoz, és itt már nem tartanak semmitől.
Általában ugyanaz a két megtermett ork cipelte, de alkalmi pihenőket tartottak, hogy kifújják
magukat, és néha, heves viták után másik kettő vette a vállára a rudat, hogy aztán egy
következő kurta pihenőnél megint az eredeti kettő vegye vissza.
Miközben lógott, Skandar Graun testközelből csodálhatta meg a fejénél lépkedő ork
felépítését. Kopasz, kerek fejű, zömök, alacsony fickó volt, Kerangornak talán ha a nyakáig
ért volna, de iszonyatosan masszívnak tűnt, olyannak, akár egy kis termetű bika, ami ha
egyszer megindul, mindent elsodor, ami az útjába kerül.
Az orkok többsége ugyanilyen alacsony volt, alig magasabb másfél méternél, de csak kevés
vézna akadt közöttük. A mozgásuk esetlennek tűnt, mintha nagy testű majmok meneteltek
volna, mégis volt a járásukban valamiféle ruganyos vadság, ami arra utalt, hogy képesek nagy
sebességgel is mozogni, veszettül támadni, ha arra kerül a sor.
Skandar Graun remélte, hogy talán egyszer majd ő is így fog kinézni...
...már ha életben hagyják.
Eleinte azon kesergett, miért volt olyan ostoba, hogy az orkok karjaiba rohant. Aztán arról
fantáziált, miféle szörnyűségeket fognak elkövetni vele. Megsütik és megeszik, ahogy a
Fekete Karmúaknál szokás? Vagy nyersen tépik szét? Megkínozzák? Feláldozzák? Nem sokat
tudott Grooms szertartásairól, de feltételezte, hogy ezerszer zordabbak és véresebbek
lehetnek, mint az Yvorlnak való áldozások. A Káosz istene nem vár el fölösleges
kegyetlenkedést; ő a megölt áldozatok lelkét veszi magához. De vajon mit követel meg a
híveitől az Orkok Öregistene, Őmaga? Vértől fröcsögő, barbár orgiát? Kegyetlen, gyötrelmes
kínhalált?
Miközben vadabbnál vadabb elképzelések tekeregtek át tudatán, sziszegve, akár a felmérgelt
kígyók, lassanként felderengett benne az, amit Kerangor mesélt: ezek eltévelyedett orkok, aki
már nem Groomst imádják, hanem más isteneket, démonokat, szellemeket vagy a természet
erőit. Hiszen a Bivaly épp azért jött ide, hogy visszatérítse ezeket a tébolyodottakat az igazi
istenük kebelére. Tehát ha feláldozzák őt, nem Grooms kedvéért teszik...
...de ez a tudat egyáltalán nem nyugtatta meg a fiút.
Sőt!
Hosszú időbe telt, mire úrrá tudott lenni rettegésén, és nem a rá váró borzalmakra koncentrált,
hanem arra, miként másszon ki belőle.
Talán meglephetné őket egy remek varázslattal.
Némán, ajkait épphogy mozgatva imát mormolt:
- Yvorl, Káosz istene, bocsásd meg nekem, hogy ily méltatlan pózban járulok eléd... de tudod,
az élet már csak ilyen. Egyszer fent, egyszer lent... aztán megint lent, és néha még lentebb. De
hagyjuk a fecsegést... beszéljünk mint férfi a férfival... vagy bármi légy is te, ó, hatalmas
Egyszemű... Kérlek, segíts rajtam, alázatos híveden! Jöjj el értem es ments meg, vagy
legalább Sheenkát küldd ide, hogy ölje meg mind ezeket a gyalázatos orkokat, és én
megesküszöm, ha ezt megteszed, hatalmas máglyát rakok, és feláldozom őket neked, a te
tiszteletedre, ahogyan illik, uram... Vagy ha úgy döntesz, hogy nem segítesz... és a szládot se
küldöd... mert hogy ideje megtanulnom önmagam legyilkolni az ellenségeimet... akkor
legalább tégy a fejembe valami hatásos, gyilkos varázslatot. De valami igazán jót ám, ne
valami puruttya kis parancsvarázst vagy ilyesmit!... Na, mit szólsz? Adsz valami igazán, de
igazán pusztítót...? Mert, tudod, rám férne...
Elég hosszan próbálkozott, alig hallhatóan motyogott, és érezte, ahogy egyre gyűlik testében
az esszencia. Ám hiába várt arra, hogy valami világrengető varázslatot kap istenétől - Yvorl
Rettenetes Ork-nyuvasztó Farokcsapkodását vagy a Káosz Gyilkos Testszétdurrasztó
Röhögését -, még arról sem győződhetett meg igazán, hogy léteznek-e valójában ilyesféle fura
nevű varázslatok. Csak a szokásos mézes répa íz terjengett nyelvének érzékelő bimbóin, meg
az a második, a lepedékes rothadás, amivel tegnap megfutamította Kerangort.
- Parancs és félelem? - lehelte a kölyök csalódottan. - És azok is épp csak enyhe ízben? Hm...
Yvorl komám, te aztán nem vagy túl bőkezű...
Latolgatta, hogyan és miként használhatná ezeket a szokásosnál is gyengécskébbnek tűnő
varázslatokat a legalkalmasabban. Ám, bárhogy agyalt is, arra a következtetésre jutott, hogy
így, megkötözve, egy rúdról lelógva túl sok hasznát egyiknek sem veszi.
Eszébe jutott, amit Netar éveken át próbált a fülébe rágni: „Légy megfontolt és körültekintő.
Ha kell, cselekedj, tétovázás nélkül! De ha nincs esély, várj, várj, várj a megfelelő
lehetőségre! Légy türelmes! Lesd az alkalmat, amikor lecsaphatsz!” Várni, várni, várni!
Pokoli nehéz volt, de jelenleg semmi mást nem tehetett.

* * *

A délután közepén kiértek az erdőből, és egy kopár hegygerincre kapaszkodtak fel. Ott is csak
pár pillanatra álltak meg, hogy harsány rikkantásokat hallassanak. Eleinte csak visszhangok
válaszoltak, de aztán üdvözlőkiáltások, üvöltések, kacajok is verődtek összevissza a hatalmas
sziklák között.
A portyáról hazatérő orkok egy lankás részen kezdték meg a leereszkedést a völgybe, mely az
övéiknek otthont adott.
Skandar Graun arra számított, hogy majd levágják a rúdról, és lábon kell lebotladozni, hogy
ne kelljen a cipelőinek a lejtőn idétlenkedniük vele, de ebben is csalatkoznia kellett. Mert a
lejtő nem volt annyira meredek, foglyul ejtői pedig inkább vállalták a kényelmetlenséget, csak
hogy úgy térhessenek haza, hogy mindenki láthassa: zsákmányt ejtettek.
Miközben lefelé ereszkedtek, a kölyök még így, rúdról lógva is felismerte a völgyet, ahová
tartottak, bár igaz, ami igaz, ő és Netar e hegygerinc felől még soha nem közelítették meg.
Ők, ha idejöttek, mindig a síkság felől érkeztek, vagy a tó partján. Ám semmi kétség, az a
viskóktól zsúfolt falu, ahová igyekeztek, Agranaak volt, a Vörös Kéz törzsének egyik
legnépesebb otthona.
A legszélső kunyhók szinte közvetlenül a lankás hegyoldal tövében kushadtak, egymáshoz
közel, mint vihar elől összebújó, reszkető majmok, a túlsó szél felé haladva viszont
fokozatosan ritkultak és az építőik egyre nagyobb teret hagytak, az ezüstösen csillogó tó
partjának közelében pedig két-három kőből emelt építmény is emelkedett.
Skandar Graun szédelgett. Cipelői immár nem egyenletesen lépkedtek, a rúd ringott, és a
fejjel lefelé lógó kölyök szeme előtt homályossá vált a világ. Főként akkor, amikor a kobakja
valami kőnek, fadarabnak vagy akár egy fűcsomónak csapódott. Foglyul ejtői nem nagyon
törődtek a testi épségével.
Volt egy kisebb sík terület, amit a lefelé tartó orkok gondosan elkerültek. Skandar Graun
sosem járt még itt, mégis felismerte. Egy alkalommal Netar megmutatta neki a faluból ezt a
fennsíkot, amit kelet felől ragyás sziklák határoltak, meg a keskeny vízesés, ami a hosszanti,
elnyújtott csepp formájú tavacskát táplálta. Netar beszélt neki erről a fennsíkról, Grooms
Tenyeréről. Valaha itt, ezen a köves, terméketlen részen, ahol soha nem nőtt semmilyen fa
vagy bokor, de még egyetlen fűszál sem, itt tartották a törzs elvakult fanatikusai az éjszakai
szertartásaikat. Valaha Groomsnak áldoztak itt, de nem azért, hogy irgalmáért vagy
szeretetéért könyörögjenek, hanem hogy kiengeszteljék őt és csökkentsék végtelen haragját,
amit hűtlen gyermekei iránt érezhetett. Hogy egész pontosan miféle szertartásokat végeztek,
arra nem tért ki Netar, azt viszont megjegyezte, hogy azok, akik nem fordultak el teljesen az
Orkok Öregistenétől, ide másznak fel - vagy vitetik fel magukat gyermekeikkel - utolsó
napjaikban, hogy itt lehelhessék ki a lelküket. Szent terület ez; kísértetjárta síkság. Az
agranaakiak többsége rettegéssel tekint fel Grooms Tenyerére, még többen pedig még csak a
tekintetüket sem merik az irányába vetni. Vallásosán rettegnek tőle, hogy akár egyetlen
pillantásukkal is megbolygassák őseik nyugalmát vagy magukra vonják az elhalt lelkeket
gyötrő kísértetek figyelmét.
Így, fejjel lefelé lógva egy rúdról, ez a kietlen, vörös kövekkel és kavicsokkal terhelt plató
még félelmetesebbnek, még idegenebbnek hatott a fiú számára, mint akkor, amikor az élettől
nyüzsgő, ork falu közepéről látta. Szívből örült, hogy nagy ívben elkerülték, és nem kellett
közelről látnia, vajh miféle csontrakások emelkednek középtájon, a vaskos totemoszlopok
tövében.
A lefelé tartó ösvény, amit követtek, a legsűrűbb kunyhók közé vezetett, de volt annyi hely az
egymáshoz és egymásra épített kalyibák között, ahol át tudtak törni az eléjük rohanó kutya- és
kölyökhadon, és ezek egybekavarodó acsarkodásától, vonyításaitól és rikácsolásától övezve
kiértek a ritkásabb részre. Sokan megugatták itt is az érkezőket. A kutyák pedig egyre
vadabbul morogtak.
Skandar Graun ismerős arcokat vélt kivenni a körülötte ugráló, hangoskodó kölyökhadból.
Olyanokat, akikkel együtt játszott korábbi ittjártakor, és olyanokat is, akik kipróbálták már
rajta az erejüket.
Úgy tűnt, most se nagyon kedvelik. Rikácsoltak, röhögtek, leköpködték, feléje kapkodtak -
többnyire nem érték el, de ha igen, megrángatták a gatyáját. Csaknem lecsupaszították.
Skandar Graun zsibbadtan vergődött.
- Hagyjatok! Engedje... Mit akartok! Mit…
Orga nyelven kiabáltak rá. Nem értette, hogy mit, de a hangsúlyból nem volt nehéz
kikövetkeztetni, hogy kigúnyolják, kinevetik.
De miért? Ork szokásból?
Miféle népség az, ami kigúnyol egy foglyul ejtett gyereket?!
Meg egyébként is...
Mi bajuk van vele?! Rájöttek talán, hogy tud varázsolni és megölte azt a kecskeszakállas
vénséget? Vagy Kerangor miatt gyűlölik ennyire?
Egyáltalán, honnan tudják, hogy ők ketten társak lettek?
Rángatták, cibálták, ocsmány dolgokat vagdostak hozzá.
Skandar Graun közel állt ahhoz, hogy elsírja magát, és még közelebb ahhoz, hogy vaktában
elpuffogtassa varázslatait azokra, akik legjobban ingerelték.
De mire menne azzal, ha rámondana egy parancsvarázst valamelyik behemót állatra? Túl sok
haszna nem lenne...
...viszont elárulná titkos fegyverét, ami a megfelelő pillanatban életmentő lehet.
Tűrte hát a megaláztatást, összeszorított foggal, sírással küszködve. Aztán a szemét is
behunyta, hogy ne lássa a körülötte libegő, brutális arcokat.

* * *

Nem sokkal később, úgy a falu középrészén levágták a rúdról, talpra állították, egy
megtermett ork nyakon ragadta, és betaszigálta egy rozoga kunyhóba. Közben másik kettő
hátrébb lökdöste azokat a loncsos nőstényeket, akik saját rongyaikat cibálva, szaggatva,
rikácsoltak és jajveszékeltek, meg azokat is, akik szabályos ökölharcot vívtak azért, hogy a
kába fiúcska közelébe kerülhessenek.
- Rohadjatok meg! - sziszegte dacosan Skandar Graun, ügyelve, nehogy akaratlanul
elszabadítsa a fejében feszülő parancsvarázst. - Nem én öltem meg a férjeiteket!
Nem tudta persze, hogy emiatt őrjöngnek-e, de másra nem tudott gondolni.
A nagydarab ork, aki úgy szorongatta nyakát, mintha annál fogva a feje fölé akarná emelni,
mint valami pajzsot a nyílzápor ellen, belódította a kunyhóba.
- Maradsz! - recsegte. Hadonászott. - Kushadsz!
Skandar Graun térdre rogyott, és zihálva próbálta visszanyerni a lélegzetét és az erejét. Ám az
elmúlt két napban alig evett pár falatot, és inni is csak keveset kapott. A kiszáradás és az
éhhalál szélén imbolygott, és hihetetlenül gyengének érezte magát.
- Kérem! - nyögte, és a szája felé mutogatott. - Legalább enni adjatok!
- Khrgka! - A nagydarab ork szájba vágta szőrös kézfejével, csaknem kiverve a fiúcska fogait.
- Kushadsz!
Skandar Graun kushadt.
Később pedig még jobban, mivelhogy négy nekivadult nőstény érkezett, akik azonban nem
ebédet hoztak, hanem megszállott dühüket. Nekiestek a védtelen fiúnak, és rikácsolva,
őrjöngve összevissza verték, tépték, rugdosták, ahol csak érték.

* * *

Skandar Graun az ezt követő órák eseményeire utólag nem igazán emlékezett. Ott hevert a
rozoga kunyhóban, ripityára verten, a leglehetetlenebb helyeken vérezve, erőtlenül...
…és éhségtől gyengülten.
Sokat sírdogált. Leginkább Netart kérlelte, hogy jöjjön érte, és vigye magával Yvorl bütykös
lábujjaihoz, de végső elkeseredésében imádkozott ő még Groomshoz, az orkok Öregistenéhez
is.
- Grooms, te, nagyságos izé... Őmagad, ki e hitvány csürhe istene vagy, kérlek, büntesd meg
elfajzott népedet, akik nem átallják egy védtelen gyereken kifejezni értelmetlen
dühöngésüket... Kérlek, csapd agyon őket villámaiddal... de mielőbb ám... és én, aki
kiválasztott valék a Káosz Bajnoka címre, ha azt kívánod, a szavamat adom neked, hogy a te
bajnokod leszek és híven követlek bárhová, bármibe. Csapd agyon az összes mihasznát, főleg
ezeket a loncsos vén ribancokat, akik közül az egyik... és ezt biztosan tudom, Dzsemada hájas
nősténye... Grooms, ha segítesz rajtam, a lelkem örökre a tied, Yvorlra esküszöm!
Egy darabig reménykedett abban, hogy Groomst érdekli a felajánlása, de miután az elmebeteg
nőstények egy óra múltán másodszor is visszatértek és még az elsőnél is jobban ellátták a
baját, kezdte hinni, hogy rimánkodása eléggé hiábavaló.
Taknya-nyála-vére egybefolyt, úgy fröcsögte:
- Tudod, mit, Grooms, baz'meg? Én megadtam a lehetőséget, de te elcseszted! Hát ennyi,
vége! Dögöljek meg inkább, mint hogy a te híved legyek! És számíts rá, hogy ha ezt túlélem,
egyszer majd elmegyek Groomarba... és úgy seggbe rúglak, hogy kétfelé repedsz!

* * *

Alkonyat tájékán egy izomkolosszus bújt be a kunyhóba. Le kellett hajolnia, ha nem akarta
beverni a fejét. Skandar Graun először azt hitte, Kerangor érkezik, de aztán rájött, hogy az
illető legfeljebb a kicsinyített mása lehetne. Mert bár roppant izmos volt és vaskos, a
Bivalynak az álláig sem ért volna.
Ettől függetlenül rendkívül méltóságteljes és félelmetes jelenség volt Dzsemada, Agranaak
harci főnöke. Először orga nyelven gagyogott valamit, de látván, hogy a fogoly egy kukkot
sem ért belőle, közösre váltott:
- Félember! - recsegte fennkölten. - Mondjad csak nekem, merre bujkál neked vénapád!
Skandar Graun tisztelete jeléül megpróbált feltápászkodni a földről, de a Vörös Kéz főnök
visszarúgta, mielőtt megtalálhatta volna egyensúlyi helyzetét.
- Hol a Netar?! - Fenyegetően magasodott a megrettent fiú fölé. - He? Mondjad, te nyivászta
sólyomfütty! Miért nem van veled?!
- Hogy lehetne velem? - csodálkozott a fiú. - Ő már Yvorl talpát nyalogatja.
- Hol?!
Skandar Graun elgondolkodott ezen. Nem akart újabb verést; szeretett volna megfelelően
válaszolni.
- Hát... Yvorl lábánál. Mert a talp... ugyanis a láb része...
- Khrgka!
- Miért? Az orkoknál nem?
- Hol van? Hol bujkál a nyamvadék? He?! Megüsselek?!
Meghalt, és feláldoztam Yvorlnak. Na persze. Milyen könnyű lett volna ezt mondani. A
fiúcska azonban gyanította, hogyha ilyet mondana, az még a jobbik eset lenne, ha nem
hinnének neki és kinevetnék.
- Nem tudom - hazudta megszeppenten. - Magamra hagyott engem. Rentzalba ment és még
nem tért vissza... de az is lehet, hogy megölték.
- Ki? Ki ölte volna?!
- Nem én. Én biztos nem.
- Idejön érted.
Skandar Graun a fejét rázta.
- Ó, azt én nem hinném...
- Akkor meghalsz most. Nincs értelme tartani.
- Bár meglehet, hogy tényleg idejön - helyesbített sietve a fiú. Buzgón bólogatott. - Á, nem
olyan ő, hogy ne jönne.
- Tudsz főzni löttyöket? Vajákosokat? He?!
- Én? - Skandar Graun nagyon csodálkozott. - Dehogy!
- Csináld vissza, amit elrontott Netarember, a rohadék! Főzzél löttyöt! Adj vissza férfierőt!
- Ééééééééééén?? De én ehhez nem értek... én még csak egy kisfiú vagyok...
Dzsemada pofon vágta. Nem haragból, nem erőből, csak úgy csuklóból.
Skandar Graunnak csaknem lerepült a feje. Ott, ahol az ütés érte, percekig zsibbadt volt az
arca, még azt követően is, hogy a főnök kisétált a kunyhóból.

* * *

Nem kötözték meg, a kunyhóban szabadon mozoghatott, de az ajtó előtt őrök álltak. Igaz,
nem valami daliás harcosok, hanem két orkkölyök. Mindketten nagyjából egyidősek lehettek
a foglyukkal, de persze izmosabbak, masszívabbak, vadabbak. Az egyiküket jól ismerte
Skandar Graun, hiszen korábban többször is meggyűlt már vele a baja. Bruvdahar a törzs
sámánjának egyik unokája volt; lány létére vaskosabb és harciasabb, mint sok hasonló korú
fiútársa. A másik őr még a komisz némbernél is magasabb volt és dagadtabb. Jobb szemével
gyakorta hunyorgott, mintha bántaná a nap, és a szeme sarkában néha-néha rángatózott egy
ideg. Skandar Graun őt is ismerte látásból, emlékezett rá, hogy sántít - nem hajlik térben a
jobb lába -, de az ő nevét nem tudta.
Nem viselkedtek vele túl barátságosan. Amikor kidugta a fejét a kunyhóból, hogy valami ételt
kunyeráljon, úgy hajították vissza, hogy csaknem kivitte a rozoga építmény hátulját.
- Éhen halok! - nyafogta Skandar Graun megbántottan. - Két napja nem ettem. Nem tarthattok
így!
- Fogod beszádot! - recsegte Bruvdahar rosszul hangsúlyozva mondandóját, és az öklét
mutogatta. Aztán orga szavakat kiabált. Feltehetően sértéseket.
- Mit vétettem? - siránkozott Skandar Graun. - Miért vagytok velem ilyen kegyetlenek?
A sánta ork fiú csak bámult rá kifejezéstelenül. Ő nem beszélte a közös nyelvet, nyilván egy
szót sem értett az elhangzottakból. A lány pedig gúnyosan röhögött, és obszcén jeleket
mutogatott.
Skandar Graun fontolóra vette, hogy elhasználja a fejében lappangó két varázslatot -
parancsvarázs Bruvdaharra, félelemvarázs a sántára -, aztán uzsgyi, megpróbál meglépni...
Am a lelke mélyén tudta, hogy egy ilyen esztelen próbálkozás eleve kudarcra lenne ítélve. A
falu hemzseg az orkoktól. Három-négy kunyhónyira sem jutna, elkapnák - és valószínűleg
nagyon megvernék.
Nem, nem szabad felelőtlenül elvesztegetnie egyetlen esélyét. Megfelelőbb alkalmat kell
választania. Majd ha leszáll az éj, és elcsitul az élet Agranaakban...
De addig mit csináljon?
Fel-alá járkált a kunyhóban, és igyekezett nem gondolni korgó gyomrára, mardosó éhségre.
Alkonyattájt érkezett a megváltás, egy görnyedt, keshedt némber személyében, aki beesett,
csontos arcával és hihetetlenül vézna tagjaival inkább tűnt halottnak, mint élőnek. Magasabb
volt a fiúnál, és talán dupla annyi idős, de a súlyuk nagyjából egyforma lehetett. Pipaszár lába
még így is alig bírta el göthös felsőtestét, lapos melleit, megreszketett minden lépésnél. De ő
legalább nem azért jött, hogy megverje; gőzölgő levest hozott, kivájt tökhéjban.
- Groomsnak hála! - motyogta Skandar Graun, és olyan hevesen ragadta magához a tökhéjat,
hogy csaknem magára öntötte a tártalmát. Eközben kissé elborzadt a szagától. - Mif... mif...
brrr... miféle undorító lötty ez?
- Jóleves. Neked főztem. Madárlábból, gombából, bomarügyből, édes zöldrépából,
ebragacsból.
- Ebra... Kutyahúsleves?
- Nem.
- Yvorlnak hála!
- Kutyabél. Apró darabokra metélve.
- Auhhff...
- Ne edd meg akkor. Maradj éhen!
- Jééé, te majdnem teljesen érthetően beszélsz köznyelven!
A nő erőlködve köhögött. Vézna teste rázkódott, a szeme kidülledt.
- Kell vagy nem? - krákogta. - Csak taszítsd el, megeszi más.
Skandar Graun sóhajtott. Próbált erőt venni magán. Ha kutya, hát kutya! Igyekezett jó képet
vágni hozzá. Hiszen még mindig ez a langaléta némber volt a legbarátságosabb lény közel s
távol Agranaakban.
- Hmmmm. - Bólogatott. - Második szaglásra már nem is olyan elrettentő. Tényleg te főzted?
Teljesen egyedül?
- Kellett volna hozzá más is?
- Hát, esetleg valaki... aki mondta volna neked, hogy ha már levest hozol, adjál mellé kanalat
is.
A nő a homlokát ráncolta. Úgy tűnt, vagy nem értette a „kanál” szót, vagy ami még
valószínűbb, fogalma sem volt arról, miféle holmi lehet az a kanál.
Intett. Mutatta:
- Szürcsöljed!
Skandar Graun úgy tett. Gondosan visszatartotta a lélegzetét, hogy még véletlenül se
szippantsa be ismét az émelyítő szagot, a szájához emelte a tökhéjat, és beleszürcsölt. Forró
volt, de nem annyira, hogy megégette volna a száját, viszont a lé csípte a nyelvét és
végigmarta a torkát, alig bírt megszólalni.
- F-f-finom.
Az ork nő szélesen mosolygott. Csontvázszerű ábrázata, fekete szeme közvetlennek,
őszintének hatott.
- Egyed csak! - biztatta. - Jóleves ez. Csökkennek a fájdalmaid, elenyészik a kimerültséged,
visszanyered tőle az erőd. Holnapra jobban leszel.
És tényleg, mintha máris új élet terjengett volna a fiúcska ereiben. Nem sajogtak a csontjai,
nem égtek és lüktettek a horzsolásai. Még a üdülése és a fejfájása is elmúlt.
- Ez... valami mágikus... varázsleves?
- Nincs benne mágia, csak olyasmik, amik segítenek regenerálódni a testnek.
- Regenerálódni? - visszhangozta a fiú. - Sose hittem volna, hogy hallom ezt a szót egy ork
némber szájából.
- Apám nagy tudású. Ő tanított. Egyed a levest, hogy erőre kapj!
- Végül is... tényleg nem rossz - hörpögte Skandar Graun. Már alig fintorgott. - Kár volt
megmondanod, hogy kutyaszarból főzted... most hihetném, hogy csak birkatrotty vagy
ilyesmi. - Ismét behörbölt egy jó nyeletnyit. Még mindig öklendezett kicsit. Ha nem lett volna
ennyire éhes, kiköpte volna, így viszont leerőltette. Barátságosan mosolygott jótevőjére. -
Hogy hh... hhíhhh... hívnak?
- Lingrgbaa.
- Szép név.
- Nem az. Én utálom. Nehéz kiejteni.
- Hallottam én már nehezebben kimondható neveket is.
- Tényleg?
- Például itt van az enyém: Skandar Graun. Beletörik a nyelved, míg kimondod... vagy nem?
A nő félszegen mosolygott. Visszataszítóan ronda volt szegény, mégis sugárzott belőle
valamiféle éteri kedvesség.
- Tudtam a neved - vallotta be. - Már a múltkor is. Hallottam, amikor emberapád rólad beszélt
apámnak.
Skandar Graun csodálkozott.
- Rólam? Nahát. Mit beszéltek?
- Nem legutóbb. Hanem még azt megelőzően. Meg még egy nyárral előbb.
Skandar Graun vállat vont. Sokszor megfordultak Agranaakban, évente három-négyszer is, de
néha többször.
- Mit beszéltek rólam?
- Kizavartak közben. Csak azt tudom, hogy emberapád sok emberpénzt akart fizetni apámnak,
hogy fogadjon a kunyhónkba és okítson téged nagy tudása szerint.
- Óóó, Yvorl átkozott nevére... ez már tényleg túlzás! Nem hiszem el, hogy az a piszok Netar
ennyire meg akart szabadulni tőlem! Eladott volna mindenkinek, aki csak az útjába akadt!
- Nem tudhatom. Engem kizavartak.
- Ki is az apád?
- Gruta Grangda.
Skandar Graun az emlékeiben keresgélt.
- Nem hiszem, hogy ismerem. Kellene?
- Régebben - súgta a vézna nőstény titokzatos képpel - az apám nagyapja volt a legnagyobb
hatalmú ork Agranaakban, meg a Vörös Kéz többi falujában. Grooms papja volt ő, ahogy
apám is az maradt. De őt itt már kevesen tisztelik... és én magam is az alantasok
legalantasabbika vagyok.
Skandar Graun eltűnődött ezen. Kerangor is valami efféléről beszélt. Hogy ezek az orkok itt,
Agranaakban elhagyták az Orkok Öregistenét, és más kisebb istenekhez imádkoztak vagy
éppen a természet őserőinek áldoztak.
De azért még maradtak páran, akik kitartottak Grooms mellett.
- Légy nyugodt, Lingrgbaa! - mormolta Skandar Graun keserűen, félbehagyva a leves
szürcsölgetését. - Nem te vagy a legalantasabb ork Agranaakban... mert most már itt vagyok
én... Szerintem én még nálad is több megvetésben részesülök. - Merengve nézett a komor
tekintetű nőre. Erőt vett rajta az önsajnálat; akaratlanul is elsírta bánatát: - Miért pofoz engem
mindenki? Miért gyűlöl Dzsemada? Miért rángattak és vertek meg azok a szédült némberek?
- Netarember miatt - súgta a nő. - Nagyon rosszat tett Dzsemadának.
- Ő? - Skandar Graun a fejét rázta. - Azt nem hiszem. Netar soha nem mert volna ártani
Agranaak főnökének... nem lett volna olyan esztelen, hogy magára haragítsa.
- Gonosz varázsitalt adott neki! - A langaléta lány közel hajolt a kölyökhöz, és gúnyosan, de
szinte félve lehelte a fülébe. - Dzsemada főnök nem bírja már kielégíteni az asszonyait... az
asszonyok dühösek, őrjöngnek...
- Miért engem vernek? Miért engem tépáznak?
- Netarember kölyke vagy!
- De már nem! - Skandar Graun a fejét rázta. - Most már valaki más kölyk... khrgkája vagyok,
és semmi közöm Dzsemada bánatához!
- Te meg én - merengett a lány, s a szeme még jobban kidülledt. - Tudod, mennyire
egyformák vagyunk?
- Alantasok. - Skandar Graun szomorúan bólogatott. - De van remény! Talán az alantasságunk
hamarabb véget ér, mint hinnéd. - Még inkább lehalkította a hangját. - Tudok valakit, akinek
feltett szándéka, hogy visszatérítse elfajzott népedet az orkok igazi istenéhez! És ha így lesz...
ha majd Agranaakban ismét Groomst fogja imádni mindenki, felvirrad a te napod és talán
megvetett, eltűrt nyomoroncból nagy hirtelen a falu legkedveltebb nőjévé válsz.

* * *

Bár az álma zaklatott volt és zavaros, a körülményekhez képest másnap mégis kipihenten
ébredt. Az a fura ízű leves, úgy tűnik, csodát tett. Skandar Graun nem volt éppen ereje
teljében, de a tegnapi nagy verés után alig érzett fájdalmat, és mozogni is rendesen tudott.
Aludni persze bírt volna még egy keveset. Úgy két hetet, egyfolytában...
De ha már felébredt, még napkelte előtt hosszasan imádkozott Yvorlhoz. Végül így fejezte be:
- Káosz Ura, ki mindent látsz egyetlen szemeddel, nézz le reám, és adj erőt, hogy kitörjek
innen. Engedd, hogy szabad lehessek, a saját utamat járhassam és szolgálhassalak téged,
csakúgy mint régen. Kérlek, adj nekem sok-sok erőt, hogy találhassak a fejemben elegendő
varázslatot... és kérlek, mint hű gyermeked, úgy kérlek, bocsásd meg nekem, hogy most
mindjárt valaki máshoz is imádkozok. Mert te, aki mindent látsz, tudhatod jól, hogy ez csak
megtévesztés... és ha Netar igazat beszélt, nem haragot fogsz érezni irántam, de inkább
elégedett büszkeséget, Yvorl, hogy ily fortélyos vagyok, és puszta csalafintaságból az orkok
istenéhez is imádkozom...
Folytatta volna lendületből, de valami baljós érzés visszatartotta. Hallgatott inkább, azt
próbálta kitapintani, kapott-e Yvorltól még több esszenciát, de semmi különöset nem érzékelt,
csakis a tegnap memorizált két varázslatot, a parancsvarázst és a torokborzoló, émelyítően
rothatagszagú félelemvarázst.
Skandar Graun valahogy nem tudott egyazon helyen imádkozni mindkét istenhez. Átballagott
a kunyhó távolabbi sarkába, ott kezdett imádkozni az orkok Öregistenéhez:
- Grooms, te hatalmas jószág... vagy bárhogy illik is megszólítani Önmagadat... itt vagyok, a
te néped körében... akik tulajdonképpen az én népem is... de persze fogva tartanak, és csak te
tudod, miért. Na, hm. Vagy tán még te sem. - Sóhajtott. - Nem ismerlek még téged elég jól,
Grooms, nem beszélgettünk ezelőtt... de van valaki, aki azt mondta nekem, hogy odafigyelsz
rám. - Eltűnődött. - Bár lehet, hogy félreértettem, és igazából nem is miattad fogadott
tanítványául... meg tulajdonképpen azt se tudom, most mi a helyzet... mert én hagytam el őt...
De nem igazam van? Hm? Grooms, te mit gondolsz? Matróznak akart adni, a tengerbe
veszejteni... hát khrgka lettem volna vele maradni. Vagy nem...? Grooms! Itt vagy? Hallod,
amit mondok?
Hogy Grooms jelen volt-e és felfogta-e, amit a fiú mormogott, az nem derült ki egyértelműen.
Viszont volt valaki más, aki nagyon is jól hallotta.
Bruvdahar, a dagadt ork némber türemkedett be az ajtón.
- Van pofád? - sziszegte felháborodottan. - Hát... neked van pofád?
- Pofája mindenkinek van - jegyezte meg elmésen a fiú. - Kinek szép, kinek meg nem. És te
az utóbbiba tartozol.
- Hűtlen Istent emlegeted!
- Talán inkább „emlegettem” - helyesbített Skandar Graun. - Na és? Fáj neked?
- Teneked!
Bruvdahar lerohanta, a súlyával ledöntötte, maga alá teperte, ráült a hasára, és ütötte-verte,
ahol érte. Dolgozott, mint a cséphadaró. Meg néha még harapta is.
Skandar Graun próbált ugyan védekezni, de ellenfele nagyobb és súlyosabb volt nála, vaskos
karjait jóval erősebb izmok mozgatták, mint az övét. Szemében a kíméletlenség fénye
ragyogott. Élvezte fölényét.
- Na? Na? - ismételgette. - Fáj teneked? Mi? Fáj teneked.
- Dögölj meg! - zokogta Skandar Graun a fájdalomtól és a megaláztatástól. Aztán dühösen
csikorogta: - Dögölj meg, te hülye szuka!
Erezte, ahogy a tudatában elkattan a parancsvarázs.
Ám mivel szinte ugyanebben a pillanatban a lány ismét belekezdett a verésbe és ő egy jól
irányzott öklöstől beleverte a fejét a keményre döngölt padlóba, úgy érezte, mintha az a
varázslat egyszerűen kirobbant volna a fejéből...
...vagy inkább kisüvített volna szétrobbanó koponyájának résein.
De nem.
Sem a feje nem repedt meg, sem a parancsvarázs nem hatott elemi erővel. Bruvdahar
mindössze egyetlen ütemnyit veszített lendületéből, talán nem is fogta fel, mi késztette
megtorpanásra - de aztán ismét csépelni kezdte. Talán még az iméntinél is kegyetlenebbül.
- Szitkolsz? Aha... na, ez fáj teneked. Mi? Mi?!
Valóban fájt. Az ütésektől felrepedt a szája, betört az orra, taknya-nyála egybefolyt a vérével,
és mindezt keserű könnyeivel mosatta le.
Valahol a tudata mélyén felderengett Netar egyik szentenciája a varázslatokkal kapcsolatban:
ha megzavarnak varázslás közben, nem tudsz kellően összpontosítani, és az esszencia
kicsusszan az akaratodból.
Most éppen ez történhetett.
- Kérlek! - zokogta kétségbeesetten. - Engedj el... Én nem ártottam neked... ne verj agyon!
- Fáj teneked?
- Igen... na-ha-gyohooon...
- Úgy kellett.
- De miért? Miért?
- Gyűlölök embereket. Te az vagy.
- De csak félig... és inkább ork akarok lenni...
- Akkor ne ríjjál! - ripakodott rá áldozatára a dagadt lány, és kíméletlenül orrba vágta. - Ork
nem bőg!

* * *

Aznap délután még egy látogatót kapott: Dzsemmuraj, a falu sámánja nézett be hozzá. Apró
termetű, vézna, görnyedt tartású, vénséges ork volt, reszketeg, pipaszár lábakkal, kicsi,
gömbölyű pocakkal, melytől úgy nézett ki, mintha állapotos lenne. Szürkésfekete tollakkal
díszített köpenyt viselt, mely beborította vállát és mindkét karját, mintha a szárnya lenne. A
fején laza bőrpánt lötyögött, melyből a homlokán egy hatalmas - legalább arasznyi -, görbe
bagolycsőr meredt elő. Ha ez igazi csőr volt, egykori birtokosa igazán termetes bagoly
lehetett; húsz-harminc kilós legalább. Most viszont a sámán nézett ki úgy, mintha ő maga
lenne egy gigászi bagoly, úgy negyvenkilós.
A vénség nem egyedül jött be a kunyhóba, vele volt az unokája, a dagadt Bruvdahar, meg egy
daliás ork harcos, akit Skandar Graun ismert látásból. Drator volt az, Dzsemada főnök
egyetlen élő öccse - a sámán második fia.
- Hasalsz! - sziszegte Bruvdahar, és a kezével is mutatta. - Le! Le! Pofával bele hugyodba!
Skandar Graun azonban dacosan állva maradt. Bár a képe alaposan bedagadt, és repedt
ajkaiból még mindig szivárgott a vér, elhatározta, hogy nem fog még jobban megalázkodni. A
verés fáj ugyan, de a fájdalom elmúlik. Tudta jól. Hisz' kapott ő már ennél különbet is néhai
mesterétől. Netar, ha elkapta az őrülete, a botjával vagy a szíjával verte őt minden ok nélkül.
Ha azokat túlélte, ki fogja bírni most is.
Meg aztán hátha jön majd újra Lingrgbaa és hoz neki megint fájdalommulasztó-regeneráló
kutyaszarlevest...
A sámán azonban nem azért jött ide, hogy még jobban megveresse. Egy mozdulattal
visszaintette heveskedő unokáját, és dülledt szemével a foglyot vizsgálgatta. Aztán vékony
bőrszíjra kötözött bagolyfejeket húzott elő tollköpenye rejtekéből, és keshedt mellkasa elé
tartotta. Egyetlen szó, egyetlen pisszenés sem hagyta el aszott ajkait.
Skandar Graun megrettenve bámulta ezt a különös vénséget, aki alig pár ujjnyival lehetett
volna magasabb nála, ha egyenesen jár, így hallottan viszont kisebbnek és jóval véznábbnak
látszott. Hihetetlen, hogy ez az apró vénség volt a nemzőapja a bikányi termetű
Dzsemadának, Dratornak - meg még három fivérüknek, akik már nem éltek!
Vénségesen vénnek és aszottnak látszott, mégis volt benne valami félelmetes. Talán a
tekintete, mely ködös volt és távoli, mintha lélek nem is lakozna mögötte.
Skandar Graun akaratlanul is reszketni kezdett. Először azt hitte, valami durva, sötét mágiára
készül a felfűzött bagolyfejekkel, de aztán rádöbbent, hogy nem. A sámán érdeklődő tekintete
nem bosszúra utalt, hanem inkább arra, hogy vajon mi történhetett. Hiszen ezek nyilván azok
a bagolyfejek voltak, amiket ő vagdosott le az ősi romok között.
- Hol van ő? - Az öreg nyekeregve szólalt meg. Jól érthetően beszélte a közös nyelvet, de úgy
hullottak ki alig mozduló, félig nyitott ajkai közül a szavak, mintha nem is ő formálná azokat,
hanem valaki más, egy távoli teremtmény. - Hol van?
- Dzsemadának már elmondtam, hogy Netar...
- Tudom.
Skandar Graun gyanakodva hunyorgott. Feldagadt szemöldökkel ez nem ment nehezen.
- Mármint hogy...
- Halott.
- Épp ezt mondtam én is, de a fiad nem hitt nekem. De te... honnan tudod?
- Láttam, mint tetted máglyára a testét.
- Láttaaaad?? - Skandar Graun elképedt. - A bokrok mögül leskelődtél?
A sámán még mindig a mellkasa előtt tartotta a bagoly fejeket. Ráncos állával mintha rábökött
volna közülük az egyikre.
- Megmutatták nekem.
Skandar Graun fejében homályos gondolatok kavarogtak. Nem akarta szavakba önteni azokat,
az egyik mégis kibukott belőle, akaratlanul.
- A baglyok szemén át látsz! Háháá! Hát persze! Netar erről is beszelt. Vannak ezek az ork
izék... erős állatok, vagy mik. A kiválasztott orkok bírják. Neked a bagoly az, mi? Ezért
öltözöl így. Úgy értem, mint egy nagyra nőtt madár. Hmmm. - Eltűnődött ezen. - Vajon
nekem mi lenne, ha lenne?
- Nem vagy ork.
- De ha az lennék?
- Orkként szeretnél élni, fiú?
- Naná. Netarnak is mindig ezt mondtam. Hisz' nagyrészt ork vagyok, és csak kisrészt ember.
De higgy nekem: utáltam ember lenni. Kiütközött belőlem az orkvér.
Bruvdahar durván felröhögött a háttérben:
- Kiütközött... aha, orrodon belőle... öklömmel.
- Éppen hogy nem! - vágott vissza Skandar Graun harciasan. - Az embervért csorogtatod ki.
Az orkvér bennem marad, és egyre erősebb.
- Ó, óóóóhhh, majd áztat is kiverlek bennedből!
- Meg majd ha én erőre kapok... készülj fel rá, dagadék... akkor aztán nagyon megkapod!
- Megkapom? Háhá, embervéredet... jól kicsorgatom, és befalom savanyagyökerrel. Nyám-
nyamm.
- Én meg majd...
- Elég! - mormolta a sámán.
Halk hangjának foganatja lett. Mindkét acsarkodó kölyök megszeppenten elhallgatott.
Dzsemmuraj tett két lépést balra, szemügyre vette oldalról is Skandar Graunt, aztán fura, apró
léptekkel visszatáncolt pipaszár lábaival, és szemügyre vette a fiút a másik oldalról is.
Átadta a bagolyfejfűzért az őt kísérő ork férfinak.
- És most? - kockáztatta meg Skandar Graun. - Meddig kell még ebben a büdös kunyhóban
raboskodnom? Ha már úgy döntöttem, hogy idejövök közétek... nem élhetnék én is igazi ork
életet?
A sámán visszatért az eredeti kérdéséhez:
- Hol van ő, népének pestise?
- Pestis? - Skandar Graunnak megtetszett ez a szó. - Ez valami pusztító betegség, ugye?
- Hol van Grooms Csahos Ebe, ő, aki az Ájtatos?
- Kerangor? - A kölyök vigyorgott. - Tulajdonképpen jobb szereti, ha a becenevén szólítják.
Bivaly... ami ugye egy nagy barom állat. Erős, ámde tudatlan jószág.
A vénség közelebb tipegett hozzá, és előretolta a fejét. A homlokáról előmeredő, hatalmas
bagolycsőr hegye kissé megkarcolta Skandar Graun orrnyergét. A fiú úgy érezte, mintha nagy
hirtelen fejbe csapták volna egy fabunkóval, és merénylője most épp a kiloccsantott agyát
nyalogatná érdes nyelvével.
Varázslatot bocsátottak rá. Béklyót érzett az akaratán.
Nem hazudhatott.
- A B-B-Bivaly? - hebegte. - Ő... ő... el akart adni engem. Rabszolgának.
- Hol van?
- N-n-nem tudom. Elszöktem tőle.
- Mikor?
- Két napja. A Rejtekfánál.
- Hol?
- Nyugatra innen, másfél napi járásra. A fánál, ahol Netar a rablott holmikat rejtegette. -
Próbált kiszakadni az akarati béklyó alól, de nem nagyon tudott. Üvölteni akart, de csak
fojtott nyögések kúsztak elő belőle. - És igen... a drágaköveket is elvették tőlem... a
portyázóitok. Piszok tolvajok! Azokról biztosan nem tettek említést neked. Megtartották
maguknak.
A sámánt szemmel láthatóan nem hatották meg az elvett drágakövek. Továbbra is Skandar
Graun orrnyergét és homlokát karcolgatta hatalmas bagolycsőrével, és képébe fújta bűzös
leheletét.
- Mit mondott neked ő, aki az Ájtatos? Mi a szándéka?
- Majd megtudod, nemsokára... mert ide fog jönni, hogy szétrúgja a segged!
A vénség meghökkent ezen a heves kitörésen. Erőltetetten hátrébb vonta a fejét.
- Visszajön? - Kényszeredetten vigyorgott. - Annyira azért még ő sem ostoba.
Skandar Graun érezte, ahogy tudata felszabadul az eddigi nyomás alól. Már nem érezte a
kényszert, hogy az igazat mondja, de nem tudott leállni.
- Abban bízol, ugye, hogy az orkjaid, akiket a nyomába küldtél, a fejével térnek vissza? -
Kárörvendően mosolygott. - Ne bízz ebben túlságosan! Fejüket vesztették nagy
igyekezetükben.
- Micsoda?! - Drator most először szólalt meg, amióta a vén sámánnal és a dagadt lánnyal
együtt a kunyhóba lépett. - Mit vartyog ez, apám? Harcosokat uszítottál Grooms Hírnöke
után?
A sámán ráncoktól barázdált arcán megrándult egy ideg.
- Hazudós khrgka! - recsegte. - A lányod úgy megütötte a fejét, hogy összevissza beszél.
- Ahha, meg én - tódította Bruvdahar, aki az elhangzottak szerint, es erre Skandar Graun csak
most döbbent rá, ennek a daliás orknak, Dzsemada öccsének a lánya lehetett. - Megbőgettem.
- Apám! - mordult fel az ork ingerülten. - Szavadat adtad, hogy nem hívod ki magad ellen
Grooms haragját!
- Őmaga messze van! - csikorogta a vénség. - Ilyen messze nem ér el még az ő átkozott
mancsa sem!
- De a Hírnöke itt van, közel.
- Csak egymaga. Ha visszatér, porrá zúzom.
- Meghajlottál korod súlya alatt, apám. Meghaladja erődet már az is, hogy kiegyenesedj és a
szemébe nézz!
- Nem látom a szemét, mert túl magasan hordja, akár az orrát... de kétszázan ugranak rá
egyetlen szavamra, engedelmes harcosok. Csak rámutatok, és széttépik cafatokra.
A férfi felhördült, és valami csúnyát mondott. Aztán az élénken fülelő fiúra pillantott, és
orgára váltott. Veszekedtek, vicsorogtak, csaknem egymásnak estek.
Persze, egyenlőtlen küzdelem lett volna.
Végül a fiatalabb ork zord képpel Skandar Graunhoz lépett, és megragadta a vállát.
- Igaz lelkedre felelj, khrgka - recsegte -, mert ha hazudsz nekem, bekenetlek nyúlvelővel és
kutyákkal tépetlek szét! Megértetted?!
A kölyök megszeppenten biccentett.
Az izmos ork még erősebben szorította a vállát, és merőn bámulta arca minden rezdülését.
- Kerangor, Grooms Hírnöke, akit mi Ájtatosnak hívunk, de aki Bivalynak nevezi magát...
ismerősöd neked?
- Apám... mármint Netar, az emberapám... mármint aki időközben néhai lett... hm... pénzt
fizetett ennek a Bivalynak, hogy gondoskodjon rólam, és neveljen legjobb tudása szerint, de ő
meg nem akart a pótapám lenni. - Felháborodottan grimaszolt. - El akart adni szolgának egy
hajóra, hogy elveszejtsen végleg!
- Beszélt neked a szándékairól?
- Naná, hogy! A képembe dörgölte. Valami kampós kezű matrózra akart volna bízni
Rentzalban, de én elszöktem tőle.
- Arról beszélt, hogy mi a terve Agranaakkal?
- Hát... ööö... konkrétan nem igazán...
- És azt honnan vetted, hogy apám harcosokat uszított a nyomába?
- Hát... ööö...
- Khrgka ez! - krákogta a vénség. - Hallhatod, hogy milyen hazug khrgka!
- Igaz vagy sem?! - követelte az ifjabb. Merőn nézte a sápadozó fiút. - Beszélj! A kutyák
éhesek!
- Nyolcan voltak - mormolta dacosan Skandar Graun. - De ők már soha nem térnek vissza
Agranaakba. Lesből rontottak ránk, de Kerangor meg én végeztünk velük. Megöltük mind!
- Gyalázatosság! - háborgott a sámán, és a szemét forgatta. - Hogyan győzhetett volna nyolc
jó agranaaki harcos ellen egyetlen Grooms-kutya meg ez a gyámoltalan csecsszopó?!
Hazugság minden szava! De te ne mocskold be vele a kezed, Drator! A lányod majd
megagyalja!
Bruvdahar már lódult is.
- Nem hazudok! - kiabálta kétségbeesetten Skandar Graun. - Nem elég bizonyság a szavamra
az a sok bagolyfej, amit tőlem elszedtetek? A harcosokkal jöttek, akik ránk támadtak...
Különben hogy kerülhettek volna hozzám, hm? Lekapkodtam volna őket a levegőből? Hisz'
még fára mászni se tudok!
Drator nem túl finom mozdulattal hátrataszította verésre készülődő leánycsemetéjét. Úgy tűnt,
most lett csak igazán ingerült; megfeszült egész testében.
- Folytasd!
- Vannak azok a romok - hebegte Skandar Graun -, amiket a szörnyűséges madáremberek
hagytak maguk után. Ott akartak rajtunk ütni... de Kerangor számított rájuk, csapdába csalta
őket. És igen, megöltük mindegyiküket. Főleg Kerangor... aki úgy harcolt, akár egy félisten...
de azért én is hatékonyan besegítettem... és a végén együtt tűzdeltük fel a fejeket arra az ágas-
bogas köcsögtartóra.
Drator a szemét villogtatta.
- Most már én is azt hiszem, hogy hazudsz!
- De én neeeem...
- Honnan tudhatod egyáltalán, hogy azok az orkok, akik rátok támadtak... már ha ez
megtörtént egyáltalán... agranaakiak voltak?
- Kerangor mondta. Meg én is felismertem némelyüket látásból. Többször jártam már
Agranaakban. Igaz, nekem az ork pofák olyan... nagyon hasonlatosan egyformák... de szinte
biztos, hogy nem tévedek.
Drator komoran meredt rá.
- Az én magaslelkű apám a szavát adta, hogy nem tör Grooms Hírnökének életére. És az
imént megesküdött a szél szemére és a sziklák velejére, hogy soha nem is tett ilyet. Ő nem
küldött harcosokat az Ájtatos nyomába, ezt mondja ő, és én inkább neki hiszek, mint egy
hazug khrgkának.
- Higgy, amit akarsz, de ne nevezz hazugnak! Korcs emberkölyök khrgka vagyok, meglehet...
de hazug az nem! Legalábbis most nem hazudtam! Így történt minden, ahogy elmondtam, és
ha nem hiszed...
- Bruvdahar! Vigyétek ezt a hazug khrgkát a kutyák elé...
- Krum Bahhka! - kiáltotta megrettenten Skandar Graun. - Ez egy név! Így hívták a támadók
egyikét. Mert emlékszem rá... megmondta a nevét a halála előtt. Kecskeszakállas, vézna fickó
volt, gyáva és alamuszi. Nem méltó az orkfajhoz! Társai pusztulását látva, ahelyett, hogy
velük harcolt volna, elhajította fegyverét, és gyáván a páfrányok közé futott. De aztán később
visszalopakodott. És ez lett a végzete. - Diadalmasan bámult körül. - Na, ez elég bizonyíték?
Drator sötét tekintetéből egyértelműen látszott, hogy a leírásból felismerte a nevezettet, és a
fickó gyávaságának említése is megerősítette az elhangzottakat.
- Krum Bahhka! - lehelte maga elé a nevet. Nem fordult meg, de egyértelmű volt, hogy
Dzsemmurajhoz beszél. - Tényleg, apám... hova is ment leghűbb seggnyalód, a nyúlszívű
Krum Bahhka? Talán a kis khrgka mégis igazat mond, hm, és nem a rentzali báró
vadászfalkájához szegődött, de éppenséggel az Ájtatos nyomába eredt? Nyolcadmagával?
- Ha így tett is - csikorogta a sámán -, azt nem az én parancsomra tette. A maga feje után
ment.
- Meglehet. - Drator tűnődve nézett valahová a kunyhó hátuljába. - Bár fura lenne. Krum
Bahhka nem gondolkodik, csak engedelmeskedik. Eleddig még soha semmit nem tett
önakaratából. Vagy talán most mégis?
- Mit számít az?! - csaholta a sámán mérgesen. - Hazugság hazugság hátán! Már az is
hűtlenség, ha a füledbe engeded! És egyébként is... ha már az Ájtatos, na most mondd, ugyan
mit tehetne ellenünk? Tán visszajön valaha is?! Hah! Alig hiszem!
A sánta őrfiú rontott be a kunyhóba halálra vált képpel.
- Ke'rangoa! - makogta riadtan. - Ke'rangoa... mrak ka gradah dzsak-hára...
Skandar Graun nem értette, mit beszél, de abból, hogy a sámán és a fia is azonnal az ajtó felé
lódultak, arra következtetett, hogy Kerangor - megérkezett.
 * * *

A kunyhó, amely nem sokkal ezelőtt még túlzsúfolt volt, pár pillanat alatt kiürült. A sámán,
Drator, Bruvdahar és a sánta őrfiú sorra bújtak ki az ajtón. Nyomult volna utánuk ösztönösen
Skandar Graun is de a dagadt lány megperdült, és mérgesen visszalökte.
- Mit hiszel, he?!
Becsapta az orra előtt az ajtót, és rátolta a reteszt kívülről.
Skandar Graun választott egy rést a falon, és azon át kukucskálva próbálta kilesni, mi a kinti
hangzavar oka. Először a nagy kavarodásban semmit sem látott, csak ork hátakat és ég felé
rázott öklöket, rohanó lábakat. De aztán követve az orkok mozgásának irányát, keresett egy
másik rést bal felől, amin át arrafelé leselkedhetett, amerre a kinti orkok tódultak.
Túl sokat nem kellett erőlködnie, hogy felfedezze a felfordulás okozóját. Gigászi szörnyeteg
ereszkedett lefelé azon a lejtőn, ahol korábban a portyázok hazatértek. Olyan volt, akár egy
két lábon csámpázó, hatalmas rovar, aminek hosszú nyakáról majd' tucatnyi fej meredezett
minden irányba...
...és Skandar Graun csak hosszas pislogás után ismerte fel, hogy Kerangor az, aki méretes
bárdját a hátán keresztbe kötözve viselte, két kezében pedig egy vaskos póznát cipelt -
részben a jobb vállára vetve, mint valami győzelmi zászlót -, melynek levagdosott ágain
orkfejek fityegtek.
Hogy ugyanaz a trófea volt-e, mint amit a romoknál készítettek, vagy egy másik portyázó
csapatot is utolért a végzete, azt ebből a távolságból nem lehetett tudni, de azt igen, hogy a
falubeliek veszett farkasokként üvöltve és vonyítva hömpölyögtek felfelé a hegyoldalon.
Több száz fegyveres, vicsorgó ork férfi, rikácsoló asszonyok és üvöltöző, füttyögő, huhogó
kölykök sokasága, megvadult, zavarodott kutyák, amik nem tudtak rájönni, mi ez az
összevisszaság, és vinnyogva ugrottak arrébb, mielőtt megtaposták volna őket a még náluk is
zavarodottabb vadak.
Úgy tűnt, a csőcselék azonnal ráveti magát a jövevényre, és cafatokra tépi.
Kerangor viszont még a bárdját sem vette le a hátáról. Tempósan lépkedett, de ugyanolyan
egykedvűen, mint bármikor ezelőtt, amikor Skandar Graun látta.
Talán még dudorászott is.
Vagy Groomshoz imádkozott, hogy fogadja magához széttépett darabkáit?
- Megőrült ez? - motyogta Skandar Graun, és olyan erővel préselte a szemét a nyíláshoz, hogy
kemény homloka alatt megfeszült és recsegett a kunyhó fája. - Ez teljesen....
Kerangor azonban nem sétált be a vérére fenekedő tömegbe. Balra fordult, leereszkedett a
szent platóra, és nem sokkal később már Grooms Tenyerének vörös talaját tapodta csupasz
talpával.
No, ekkor erősödött fel csak igazán az üvöltözés.
Néhányan előrerontottak, és a fegyverüket vagy az öklüket rázták, mások a földre köpködtek,
és huhogtak, megint mások pedig összeszólalkoztak, egymásnak estek, és vad harcba kezdtek.
Aztán bekapcsolódtak azok is, akik szétválasztani próbálták a viaskodókat. Iszonyatos káosz
lett úrrá Agranaak lakosain. Nem lehetett tudni, ki kivel verekszik és miért. Talán még ők
maguk sem tudták.
Kerangor pedig nem törődött velük. Még csak a fejét sem fordította az acsarkodók felé. Még
arra a tucatra sem vetett pillantást, akik felkapaszkodtak csaknem a síkság pereméig, alig
kőhajintásnyira. Beballagott Grooms Tenyerének közepéig, megállt a legmagasabb
totemoszlop előtt, leemelte válláról zord trófeáját, és gondosan a köves talajra fektette. Aztán
megragadta a totemoszlopot, átölelte, mint szerető kedvesét, és mozgatni kezdte.
Azok, akik jóval a falubelijeik elé rohantak, most még inkább megvadultak, és
rohamléptekkel kapaszkodtak fel a meredekebb részen a fennsíkra. Mint valami ormótlan
mozgású gorillák, úgy ugráltak át a peremnél felhalmozott köveken.
Kerangor kimozgatta, kirángatta a vörösesfekete talajból a vaskos totemoszlopot, és
ugyanazon lendülettel messzire hajította. Csak úgy dübbent, és ahogy az elkorhadt fa a
sziklának csapódott, két darabra tört. A Bivaly felragadta fejtrófeáját, és beillesztette,
beledöfte a totem helyére. Apróbb köveket szedett, azokkal ékelte ki. Immár ott, ahol nemrég
a vaskos, faragott oszlop állt, most az ágcsonkokra tűzött fejekkel ékített cölöp emelkedett az
ég felé.
A tébolyultan üvöltő orkok, akik korábban átugráltak a síkság kőperemén, feléje rohantak.
Kerangor szembefordult az érkezőkkel, de még most sem vette elő hátára kötözött fegyverét.
Karba fonta a kezét.
Nyugodtan állt. Mint aki elfogadta az elvitathatatlan halált.
De nem ő halt meg ekkor...
...hanem azok az ostobák, akik az ő vérére áhítoztak.

* * *

Skandar Graun hiába meresztette a szemét, csak annyit látott, hogy a dühöngő orkok sorra
felbuknak, összerogynak vagy megtántorodnak, mielőtt Kerangor közelébe érhetnének. Az,
amelyik legutoljára hullott el, a peremtől számítva legalább tizenhat lépést tett - vagy inkább
groteszk bakugrásokat -, amikor úgy tűnt, mintha láthatatlan kezek iszonyatosan erővel
kirántották volna alóla a lábát. Elesett, és nem állt fel többé. Hogy mi lett a sorsa, nem lehetett
tudni; a perem eltakarta a félork kölyök hitetlenkedő szeme elől. Az agranaakiak csak most
zavarodtak össze igazán. Nagyon sokan Grooms Tenyere irányába tódultak; társaik halála
nem rettentette vissza inkább feldühítette őket. Bosszúra szomjaztak, akár életük árán is.
Megint mások viszont babonás rettegéssel fogták menekülőre, és beleütköztek azokba, akik
szemközt nyomultak volna, meg azokba is, akik csak álltak ott néma döbbenettel, mintha a
lábuk a domboldalba gyökeredzett volna.
A hangzavar mindenesetre iszonyatossá vált. Akik képesek voltak hangot kipréselni
összeszorult torkukon, mind-mind megtették. A legtöbben vonyítottak és sikoltoztak, de
akadtak olyanok is, akik tébolyultan röhögtek, vagy úgy csaholtak, mint a vadat űző kutyák.
És elkezdődött még valami.
Skandar Graun eleinte nem is hallotta ki az éktelen kakofóniából, de aztán egyre
meghatározóbb lett: ütemes dobszó.
Damm... Damm... Damm... DAMM!
És még inkább.
Damm... Da-damm... Damm... DAMM!
A negyedik ütemre vérszegény kiáltás harsant a tömegből:
- Grooms!
Szinte már a dob is ezt hangozta:
Damm... Damm... Damm... GROOMS!
Eleinte alig tucatnyian kiálthatták az orkok Öregistenének nevét, de egyre többen és többen
csatlakoztak hozzájuk. Immár tisztán és érthetően kihallatszott az üvöltözésből.
- Grooms... Grooms... Grooms... GROOOOMS!
A ritkás köd egyre sűrűsödött keleten, a vízesés fölött, és a hirtelen feltámadt szél a plató felé
terelte sejtelmes fodrait.
Skandar Graun eddig sem látott túl sokat ebből a távolságból, de ahogy a szürkés foszlányok
lassan behömpölyögtek Grooms Tenyerére, már Kerangor alakját sem lehetett
megkülönböztetni az égnek meredő totemoszlopoktól és a fejekkel tűzdelt trófeafától.
Csak a dobszó, az erősödött. Talán csak azért, mert már odabent is dübörgött a fiú fejében.
Damm... Damm... Damm... GROOMS!
Damm... Da-damm... Damm... GROOOMS!
Damm... Da-daaaamm... Damm... GROOOOOOMS!
Hunyorgott. Homlokával csaknem kifeszítette a kunyhó oldalát.
- Mi a fene ez?! - motyogta értetlenül. - Mi történik?!
Skandar Graun mérget mert volna venni rá, hogy egyedül tartózkodik a kalyibában, és
csaknem összecsinálta magát ijedtében, amikor közvetlen közelből a fülébe súgta valaki:
- Az, amit vártunk. A Hírnök elhozta Agranaakba Grooms szavát!

* * *

Skandar Graun az első pillanatban köpni nyelni sem bírt, hiszen a szeme sarkából látta jól,
hogy az ajtó továbbra is zárva van, és annak rése előtt még mindig ott pöffeszkedett a dagadt
Bruvdahar meg az a sánta fiú.
Viszont nem képzelődött; állt valaki mellette. Az a langaléta ork nő, aki előző nap az ételét
hozta.
- Ligr-grrbgrgrrr... - Még ha emlékezett volna is a nevére, összeszorult torokkal úgysem bírta
volna helyesen kimondani.
- Ssssssiha! - A Grooms-pap göthös, langaléta, egyszálbélű lánya az ajkához emelte
mutatóujját. - Velem kell jönnöd, csendesen.
A fiúcska követte a nő pillantását, és látta, hogy a kunyhó hátuljában fel van feszítve egy
korhadt deszka, épp annyira, hogy egy frissen vájt kotorékjáraton kibújhasson egy kis testű
személy. De még mindig nem tért magához a fejét hasogató ütemes lüktetéstől.
Damm... Da-damm... Damm... GROOOOOOMS!
- Te... bemásztál?
- Igen, ott - súgta a nő, és a lyuk felé rángatta volna. - De ha nem szöksz, elevenen nyúznak
meg... Őmiatta.
Damm... Da-damm... Damm... GROOOOOOMS!
Skandar Graun kábán tántorgott a kunyhó hátulja felé.
- A Bivaly küldött értem - ismerte fel a helyzetet. - Azért, hogy megments.
- Senki nem küldött. Én jöttem.
- Te? De miért?
- Csak.
- De... de te... te...
- Itt akarsz megdögleni? - ripakodott rá a lány fojtott hangon. - Vagy követsz engem?
Választ sem várva hasra vetette magát, és kúszni kezdett kifelé a kotorékjáraton. Skandar
Graun vetett a háta mögé egy pillantást, még mindig látta Bruvdahar terjedelmes hátsóját az
ajtó résénél, és hallotta, ahogy a közelben ork némberek bosszúért sikoltoznak. Lehet, hogy
nem az ő vérét kívánták, de nem akarta kivárni az őrjöngés végét. Ő is a padlóra vetette
magát, és szinte tolta maga előtt a lány lábát, ahogy kifelé türemkedett az alkalmi járaton. A
fejével nekiütközött a lány fenekének, a homloka nedves lett, és még ebben a zaklatott
pillanatban is megszimatolta a semmi mással össze nem téveszthető nőstényszagot. És
vérszagot. De nem állt le kérdezősködni, félretette kíváncsiságát. Más volt ez a nyiszlett
hátsó, mint az a dagadt ocsmányság, amit legutóbbi ittjártakor Bruvdahar mutogatott neki.
A nő kibújt a kunyhóból, megfordult, és a kezénél fogva rángatta a szűk nyílásban megrekedt
fiút.
Szerencsére a korhadt lécből letört egy újabb darab, és immár nem akadályozta semmi a
szabadulását.
- Erre! Erre! - zihálta Lingrgbaa, és lefelé iramodott a tó irányába. Aztán hirtelen megtorpant,
a fejét rázta. - Nem, nem, arra nem! Felfelé inkább!
Skandar Graun szót fogadott. A nő a sűrűn egymás közelébe épített kunyhók között
lopakodott, néha meg-megállt, és leselkedett, szinte cibálta magával a kába fiút.
És az üvöltözés, a vonyítás, a nyüszítés egyre kézzelfoghatóbb közelségbe került. Alig
nyolcvan-száz lépésnyire bujkáltak a fennsík előtt őrjöngök leghátsó soraitól, de nem igazán
kellett attól tartaniuk, hogy bárki is észreveszi őket - mindenki Grooms Tenyere felé bámult.
Vagy épp valakivel tusakodott, veszekedett vagy verekedett.
Itt kinn, a hegyoldalon a dobolás egészen lehengerlő volt; a mindenség is az átkozott dübörgés
ütemére rezgett.
Damm... Da-damm... Damm... GROOOOOOMS!
Skandar Graun a fejét markolta, nehogy a koponyája szétnyíljon egy erőteljesebb belső
lüktetéstől.
- Mi... mi ez a... dübörgés? - nyögte elkínzottan.
Nem azért, mintha választ várt volna rá.
- Apám dobol - rebegte a lány. - Odafenn... ott, a platón, a Kagylóüregben...
Damm... Da-damm... Damm... GROOOOOOMS!
- De miért?!
- Mert eljött az idő.
- Mif..
- Holt őseinket hívja... hogy rábírják hitehagyott sarjaikat Grooms szavának meghallására.
Még nem érték el a plató magasságát, és ebből a szögből az ott hömpölygő tömegtől semmit
sem láttak.
- De... de mi történik? - Skandar Graun semmit sem értett. - Mi lett azokkal, akik a Bivalyra
támadtak? Meghaltak?
- Nem tudom. - A lány a fejét rázta. - Én nem láttam. Én lyukat kapartam.
- De az a köd...
- Nem köd az - vágta rá Lingrgbaa. A szemét forgatta. - Óóóh, nem az...
- Hanem?
A lány válasz helyett megrángatta a gönceit.
- El, el innen... el! Gyere már!
Jó messzire elkerülték a lankás oldalon kanyargó, kitaposott ösvényt, és az erdőszéli fák
takarásában, kisebb szakadékokban, vízmosásokban és más természeti képződésekben
kapaszkodtak feljebb, egyre feljebb. Nem volt könnyű dolguk, és nem csak a mindent ellepő
tüskebokrok miatt. Nagyon kellett figyelniük a lábuk elé, mert a talaj itt kifejezetten
egyenetlen volt, alattomos gyökerek és korcs nyúlványok akadályozták útjukat, és néha
alattomos üregek kecsegtettek bokatöréssel.
Perceken át egy szót sem szóltak, egymást segítették, rángatták át a legkínosabb helyzeteken,
aztán amikor sikerült felkapaszkodniuk egy különösen meredek, laza, csuszamlós kövekből
álló vízmosásban, meg kellett állniuk pihenni, hogy kiliheghessék menekülésük izgalmait.
Lingrgbaa úgy köhögött, ahogy egy kutya csahol, csaknem kiköpte a tüdejét. Rózsaszín
vércseppek fröcsögtek ki aszott ajkai közül.
- Mi bajod van?! - hökkent meg a fiú. - Megsebesültél? Vérzel... alul, felül?
- Átok.
- Megátkoztak? A sámán?
A lány nem bírt válaszolni, ismét meggörbítette a köhögés. Egész testében reszketett.
- Te nem ettél... eblevest? - mordult rá Skandar Graun.
- Ezen az... nem segít...
- De akkor mi segít?
- Grooms! - préselte ki magából a lány. - Őmaga. Talán.
És mintha csak válasz lenne, a távolban ismét felhangzott a korábban elhalkult dobolás.
Damm... Da-damm... Damm... GROOOOOOMS!
- Fel! - hörögte a lány. - Feljebb kell jutnunk!
- De te...
- Most már jobb. Bírni fogom.
- Biztos?
- A dobolás... erőt ad nekem is.
Damm... Da-damm... Damm... GROOOOOOMS!
- „Is”? Mert kinek még?
- A Hírnöknek. Megvédi őt... amíg szól.
Kapaszkodtak fel, egyre feljebb. Skandar Graun a kezénél fogva rángatta magával az egyre
jobban botladozó, sápadt ork nőt. Annak halálfej ábrázata még inkább megnyúlt, vérfoltos
ajka elkékült, mindkét szemgolyója kidülledt.
Ijesztően hatott.
- Meg fogsz halni?
- Grooms... segít...
Átcsörtettek még pár bokron, és szinte felbuktak, hasra vetették magukat egy sziklatömb
szélén. Skandar Graun nem bírt a küszködő lányra nézni, inkább a szemét erőltetve bámult le
a ködlepte platóra, Grooms Tenyerére, mely immár valamivel az ő szintjük alatt, alig
százlépésnyire terült el.
A köd, mely odalentről sűrűnek és tejszerűnek tűnt, ebből a szögből ritkás volt és átlátható. A
plató völgy felőli részén, nem messze a kövekkel kirakott peremtől, amerre az agranaakiak
tolongtak, mozdulatlan testek hevertek elszórtan. Vért vagy sebeket nem lehetett felfedezni
rajtuk, de kifacsart, kiszolgáltatott testhelyzetükből arra lehetett következtetni, hogy vagy
eszméletlenek vagy halottak. Oldalt, a vízesés közelében, ahonnan a köd érkezett, látni
lehetett annak az apró, görnyedt alaknak a körvonalait, aki egy kagyló formájú
bemélyedésben ült és az ölébe fektetett dobot püfölte.
Damm... Da-damm... Damm... GROOOOOOMS!
Az ütem semmit sem gyorsult, de a plató pereménél tolongók közül egyre többen vették át a
ritmusát, és elhagyott istenük nevét harsogták.
Damm... Da-damm... Damm... GROOOOOOMS!
Tolongtak, lökdösődtek, a tömeg hömpölygött, mintha valami groteszk, egymáshoz
préselődős táncot lejtenének.
És Kerangor, Grooms Hírnöke, az Ájtatos, a Bivaly...
Skandar Graun először ki sem tudta nézni, mit művel hatalmas termetű pótapja. Mert
Kerangor úgy viselkedett, akár egy ketrecbe zárt állat. Bárdját már rég leoldotta a hátáról, a
fegyver ott hevert a lába előtt, és úgy tűnt, mintha ő egyre azt kerülgetné. Lehajtott fejjel,
előregörnyesztett vállal, ringó felsőtesttel rótta útját oda-vissza bárdja körül, négy-öt
botladozó lépést a vízesés irányába, aztán ugyanannyit vissza. Groteszk mozdulatokkal meg-
megrántotta felsőtestét a dobszó ütemére, lépni viszont az ütemek közti kurta szünetekben
lépett. Hol előtte hevert a bárd, hol pedig a háta mögött. Néha úgy tűnt, mintha belebotlott
volna, s nem sok hiányzott ahhoz, hogy lehajtott, súlyos feje elrántsa valamelyik irányba. De
ez csak a látszat volt; cölöpszerű lába stabilan tartotta.
- Mit művel ez? - lehelte álmélkodva Skandar Graun.
- Táncol - súgta a fülébe Lingrgbaa. - Dzsak-hárát.
- Dzsak-mifenét?
Pedig ismerősen recsegett ez a kifejezés. Mintha már Kerangor is emlegette volna valamikor.
- Így szólítja meg Dzsemadát, Agranaak főnökét.
- Nem lenne egyszerűbb, ha inkább a nevét kiáltaná? - Skandar Graun sóhajtott. - Bár ez így
tényleg jobb... hisz' a kiáltást senki se hallaná.
És ebben lehetett némi igazság, hiszen ők egymás füléhez hajolva beszéltek, és még így is alig
hallották saját szavukat is az állati üvöltözéstől, a dob puffogásától, Grooms nevének
skandálásától. Ráadásul történt még valami, ami szinte megfagyasztotta a vért a feszülten
figyelő fiúcska ereiben.
A ritkásan ereszkedő ködben mintha bizonytalan, orktorzók formálódtak volna - néha csak
egy pillanatra, máskor négy-öt pislogásnyi ideig is megmaradtak a határozott, szellemszerű
alakok. Ott lebegtek a trófeapózna körül, közel tolták ormótlan ködpofájukat, megbámulták az
ágvégeken fityegő fejeket.
És sorra, egymás után megelevenedtek a fejek!
Először csak egy-egy arcizom rándult meg, dús szemöldökök feszültek hídba, vagy rogytak
meg elernyedten, majd vaskos szájszélek húzódtak vicsorra, sárgás agyarak mutatkoztak,
aztán már az összes fej rángatózott, grimaszolt, a rettenet életen túli, mégis élettel telt
maszkját mintázták. Torz hangok törtek elő az ajkakból, nyüszítések, hördülések, melyeket
ork fül talán nem is érzékelt - de az agy igen. Együtt a koponyarepesztő dobszóval és az
ütemes Groomsozással.
Damm... Da-damm... Damm... GROOOOOOMS!
-Yv-vo-vorl farkára! - rebegte zaklatottan a kölyök. - M-mi történik?
- A Hírnök dzsak-hárára hívja Dzsemadát. Megöli, és ő lesz helyette Agranaak főnöke.
- Ostobaság! Úgyse hagyják... Mindjárt lerohanják, és feldarabolják! - Skandar Graun a fejét
rázta. - Miért állna ki viadalra Dzsemada, amikor az egész törzsét ráuszíthatja?
- Grooms törvénye követeli.
- Na persze! - A kölyök gúnyosan rotyogott. - Mintha az agranaakiak hinnének Groomsban,
mi? Mintha betartanák a törvényeit... Hát nem épp emiatt van ez az egész zűrzavar, hogy a
tieitek letértek az Öregisten girbegurba ösvényéről?
Damm... Da-damm... Damm... GROOOOOOMS!
- De van, amit magunkkal hoztunk Őshazából, és a dzsak-hára épp ilyen. - A lány a szemét
forgatta. - Dzsemadának nem lett volna szabad hagynia, hogy a faluból bárki gyilkosokat
küldjön a Hírnök után. És most ő visszatért, visszatért azok fejeivel... és joga van a dzsak-
hárára, kihívni vérváltásra Agranaak főnökét. Dzsemada nem térhet ki előle, különben sajátjai
gyávának kiáltják és ők űzik el.
- Óóóó, dehogy! Biztosan vannak neki hűséges hívei, akik megverik azokat, akik el akarnák
űzni őt.
- Ott hevernek, igen... ott, a legbátrabb hívei, akik elég ostobák voltak ahhoz, hogy dacoljanak
Grooms Törvényével. Akik pedig még vannak, kétszer is meggondolják, hogy kihívják
maguk ellen istenünk haragját. Ez itt Grooms Tenyere, a Nagyisten birtoka. Ki vehetné vérét
orvul itt, e Szent Platón az Őmaga Hírnökének?
- Kiéheztethetik - találgatta a fiú. - Minek hősködni, hm? Hadd ugrabugráljon csak a platón,
amíg kedve tartja de ha elhagyja a biztonságos Szent területet, nagyon le fogják tépni a
tökeit... vagy talán nem?
Damm... Da-damm... Damm... GROOOOOOMS!
- Őseink szellemeit hívja megerősítésül - szögezte le határozottan Lingrgbaa. - Ha a dzsak-
hára nem teljesül, Agranaak népe magára haragítja alapító anyáit és apáit. Nem, ezt nem lehet,
ezt Vörös Kéz nem engedheti meg. A dzsak-hára beteljesül, még ma, még mielőtt a nap
fürödni ereszkedik a Zuhataghát mögött.
Skandar Graun csak pislogott. Szokatlan volt számára ez a fajta gondolkodás. Ő Netartól azt
tanulta, sose fogadja el a nyílt kihívást, csakis akkor, ha teljesen biztos a győzelmében.
Márpedig...
…bármily kemény legény is Dzsemada, ugyan mire mehet a nálánál másfél-két fejjel
magasabb izomkolosszus ellenében.
Naná, hogy nem kellett volna orgyilkosokat küldenie a Bivaly után. Vagy ha már megtette,
jobban válogatta volna meg a feladatra kijelölt híveit, hogy Kerangor soha ne térhessen vissza
számon kérni rajta ügyet.
Persze még mindig kételkedett abban, hogy sor kerül bármiféle párviadalra. Ha ő lenne
Dzsemada helyében, hülye lenne nyíltan kiállni...
- Nézd, néééézd! - mutatta a lány. - Már jön is. Elfogadja!
Skandar Graun nézte. Aztán gúnyosan rötyögött.
- Igazságos párbaj, mi? Nézd már, hányan jönnek!
- Ahogy a dzsak-hára engedi.
- Öten egy ellen?
- így szól a Törvény: mindkét fél támogatást kaphat fivértől, fiútól. És ott van ő, Dzsemada...
meg a nagyfia... meg Drator két fia. így teljes a vérség.
- Még jó, hogy a lányaikat nem sorakoztatták fel!
- A lány vér nem jó dzsak-hára.
Damm... Da-damm... Damm... GROOOOOOMS!
Skandar Graun nézte, ahogy az öt ork - a három délceg felnőtt meg a két siheder - Kerangor
irányába ballag, és titkon abban bízott, hogy majd őket is agyonüti az a dolog, ami végzett
mindazokkal, akik immár a vöröses talajon hevernek...
...de nem csapott le rájuk semmiféle istennyila, csak a trófeapóznán vicsorgó fejek
nyüszítettek és nyögdécseltek a tudatban még sokkal elviselhetetlenebbül.
Damm... Da-damm... Damm... GROOOOOOMS!
- Óóó-ahh! - nyögte Skandar Graun elkínzottan. - Szétreped a kurva kobakom! Hogy
lehetséges ez?!
- Talán nem vagy egészen hű Groomshoz? Fáj neked a puffogás?
- Hát... tulajdonképpen... nekem minden fáj.
- Legyél Grooms-hű! Hinned kell benne, különben végünk! Hinned kell Őmaga igazságában!
- Miféle igazság ez?! Öten mennek egyre!
A lány a karját rángatta.
- Gyere most! - sziszegte a fülébe. - Eleget ziháltunk már! Már én is jobban vagyok. Ez a
legjobb idő! A legeslegjobb!
Skandar Graun csodálkozott.
- A legjobb? Mire?
- Elfuthatunk most, amíg mindenki a dzsak-hárára figyel.
- Nem bízol Kerangor győzelmében?
Tulajdonképpen ő sem bízott ebben. Dzsemada és Drator kisebb termetűek voltak ugyan a
Bivalynál, de mindketten masszív, brutális külsejű orkok, akik talán egymagukban nem
lehetnének elégséges el-lenfelek, de így együtt - már elgondolkodtató. Ráadásul ott van még
Dzsemada nagyobbik fia, aki már felnőtt, kifejlett ork, alig alacsonyabb, mint az apja, izmok
tekintetében pedig csaknem méltó hozzá. Drator két fia, bár még csak nemrég léphettek ki a
gyermekkorból, de ha arról van szó, hogy oda kell csapni, méghozzá keményen, ők sem
tűntek érdektelennek.
Kerangornak esélye sincs ellenük. Hacsak...
- De az ősök szellemei, ugye... a Bivalyt segítik?
Lingrgbaa a fejét rázta.
- Nem szólnak a dzsak-hárába. Arra ügyelnek, hogy mások se tegyék ezt.
- Kerangornak vége!
- Nem, nem. - A lány hevesen rázta a fejét. - Bíznunk kell Grooms hatalmában! Őmaga nem
fogja cserbenhagyni a Hírnökét. Ez a fennsík szent hely, Grooms Tenyere... ahol ő a tenyerén
hordozza a bajnokait!
- Drator miért megy ellene?! Ő Groomst tiszteli, nem? Neki és a kölykeinek nem a Bivaly
oldalán kellene harcolniuk... Grooms dicsőségéért?!
- A család erősebb kötelék. A legerősebb kötelék.
Damm... Da-damm... Damm... GROOOOOOMS!
Ott, lenn a platón, Grooms Tenyerén Kerangor abbahagyta groteszk táncát. Felemelte
kétkezes bárdját, és megcsókolta a pengéjét. Dzsemada és közvetlen rokonai felsorakoztak.
- Szökjünk el! - súgta a lány buzgón. - Van az az emberváros a keleti parton, Rentzal... ott te
meg én új életet sarjaszthatunk!
Skandar Graun füle felfogta ezeket a szavakat, de nem hagyta a fejébe hatolni az értelmüket.
Mert odabenn valami határozott dolog lüktetett.
A család erősebb kötelék. A legerősebb kötelék.
- Most én - motyogta elszántan - lemegyek oda, és harcolok Kerangor oldalán.
Damm... Da-damm... Damm... GROOOOOOMS!
- Megvakkantál? - sikoltotta a lány. Kézzel, lábbal rángatta; próbálta visszatartani. - Vele
halsz!
- Hallod te is, nem?! - kiabálta Skandar Graun. - Ezt üvöltik. Hallooood?? Grooms nevét
harsogja mindenki!
Damm... Da-damm... Damm... GROOOOOOMS!
- Ha a szent területre lépsz, meghalsz... mint azok ott lenn... arccal a vörös földön!
- Jogom van a dzsak-hárához! Kerangorhoz tartozom! A nevelt fia vagyok, az egyetlen
családja! Ki más állhatna mellé, ha nem én!
- De te nem vagy... vérségileg!
A család erősebb kötelék. A legerősebb kötelék.
- Vérségileg? - Skandar Graun a szemét forgatta. - Az meg mi a fene, hogyan kell érteni?! Hát
nem leszarom?! De! Ő a fogadott pótapám, még ha ő nem is tart fiának... és inkább halok
vele, mint hogy cserben hagyjam!
- Nem vele halsz, hanem jóval előtte!
- Ó, dehogy! Hogyan bukhatnánk el? Hogyan bukhatnék el, amikor én két isten leendő
bajnoka vagyok?!
- Mi? Miiii?!
- Nem értheted. Ez próbatétel. Kizárólag nekem.
Skandar Graun ereszkedni kezdett a sziklák között, egyenesen a plató felé.

* * *

Grooms Tenyerén a küzdő felek már csatára készültek; sértéseket harsogtak, vicsorogtak,
köpködtek, acsarkodtak és a fegyverüket csókolgatták.
Dzsemada kurta intésekkel rendezte el vérségi hozzátartozóit maga körül. A főnök a baljára
parancsolta fivérét, a kölykeiket pedig kissé távolabb hessegette; ők ketten rontanak majd
szembe Kerangorral, az ifjoncok pedig nyilván oldalba- vagy hátbatámadással próbálkoznak.
Skandar Graun meg-megcsúszott, oly nagy sebbel-lobbal ereszkedett lefelé. Bár maga sem
tudta, mennyire lehet hasznára a Bivalynak így, fegyvertelenül, de ott akart lenni, kivenni a
részét a küzdelemből. Ezek öten mennek egyre. Ha csupán annyit segít, hogy elvonja egyikük
figyelmét és ezzel némi időt nyer Kerangornak, már megéri.
Igaz, ebbe a manőverbe akár bele is pusztulhat...
...de ő nem hitt ebben.
Hogyan halhatna meg? Yvorl nem engedheti elveszni leendő bajnokát. Grooms pedig...
Grooooooooms!
Még el sem érte a plató szintjét, a szent terület szélét, a bőre viszketni, bizseregni kezdett;
legerősebben a mellkasán és a hóna alatt, de még a lábujjait is ficánkolni érezte. És a fejében
újra meg újra belelüktetett a tompa dobolás:
Damm... Da-damm... Damm... GROOOOOOMS!
Egy pillanatra elgyengült.
Lehet, hogy Lingrgbaa figyelmeztetése jogos volt? Az a mágia, ami leterítette Dzsemada
legfanatikusabb híveit, őt is fejbe fogja kólintani, mielőtt csatlakozhatna mesteréhez? Lehet,
hogy vérségileg neki sincs alapja bekapcsolódni a küzdelembe?
Damm... Da-daaaamm... Damm... GROOOOOOMS!
Átkozott dobolás!
Abbamaradt.
Immár kimaradtak a puffogások, csak a plató peremén egyre jobban tolongó, egyre közelebb
nyomuló agranaakiak harsogták a végszót, akkor, amikor ütemre az következett volna:
GROOOOOOOMS!
Skandar Graun feje még jobban belefájdult a dübörgés hiányába, mint korábban a lüktetésbe.
Mi? Mi történik?!
A kagylóüreg irányba bámult.
A ritkás, szürkés ködön át azt látta, ahogy Grooms vén papja előrebukik, elterül a köves
talajon, vonaglik, rángatózik. Dobját elejtette, az elgurult, és megállapodott tőle kétlépésnyire,
némán, mert már nem püfölte senki. És a kagylóüreg fölötti sziklán, alig tíz méterrel a plató
fölött ott állt a vén sámán, a bagolytoll öltözékben, és diadalmasan az ég felé emelte szárnyait;
a fáradt napkorong rátelepedett a vízesésre, és közönyösen bámult le e lagymatag világra.
- A dob! - Lingrgbaa kiáltása szinte a füle mellett harsant. Vajon mikor érte utol? - Bruvdahar
lemászik érte!
Most már Skandar Graun is látta. Egy nem túl magas, mackós termetű alak ereszkedett lefelé
a csaknem függőleges sziklán. A sámán dagadt unokája volt az, a gyűlöletes Bruvdahar.
- Minek neki a dob?!
Lingrgbaa válasz helyett a kagylóüreg felé iramodott. Komikus látványt nyújtott, ahogy a
rogyadozó lábú, langaléta teremtés botladozva futott. Neki kétszáz lépést kellett megtennie,
Bruvdaharnak alig tízet, de még így is Lingrgbaa volt előnyben; ő enyhe lejtőn szaporázta
lefele, a dagadt lánynak viszont minden egyes kapaszkodóért meg kellett küzdenie.
Skandar Graun már-már a lány után lódult, de a sámán felé pillantott, és annak lassú,
szertartásos mozdulataiból nem volt nehéz kitalálnia, hogy valamiféle varázslatra készül.
Gyaníthatóan nem Kerangor megsegítésére.
- Yvorlra! - sziszegte a kölyök, és kétségbeesett pillantást vetett a viadalra készülők irányába.
- Na, Bivaly pajtás... ezt nélkülem kell megoldanod!
Rohanni kezdett ugyan, de nem lefelé a totemoszlopokhoz vagy a kagylóüreg irányába,
hanem egy keskeny hegygerincen ahhoz a sziklához, melynek tetején a vén sámán egyre
harsányabb rikoltásokat és vijjogásokat hallatva, szárnyait lengetve körbe-körbe táncolt,
sántikálva, oldalra húzva, mint egy lábfájásos dögkeselyű.
Lent, Grooms Tenyerén égzengető üvöltés harsant. Skandar Graun hátrapillantott a válla
fölött, és ez csaknem az életébe került. A keskeny gerincen ügyelnie kellett minden lépésére,
és ő kis híján lezuhant a mélybe.
Annyit azért látott, mi a nagy őrjöngés oka: Dzsemada és közvetlen hímrokonsága ekkor
rohamozták meg Kerangort.
Kezdetét vette a dzsak-hára.

* * *
- Segíts neki, Grooms! - zihálta Skandar Graun futás közben. - Elvégre a te hírnököd, vagy mi
a fene... És Yvorl, ha hallasz... idevillanthatnád pár pillanatra te is az egyetlen szemed... Ne
hagyd már, hogy megöljék! Mert akkor nekem is végem... megnyuvasztanak ezek a rohadék
orkok...
Elérte a szikla peremét, és végre nem kellett attól tartania, hogy a mélybe zuhan; nyolc-tíz
méter széles, harminc-negyven méter hosszú, javarészt csupasz, de itt-ott kavicsos, köves
felület terült el a lába előtt. Ennek a közepén rótta tántorgós, vijjogós, huhogós, csapkodós
köreit a vén sámán egy hatalmas koponya körül.
Skandar Graun először azt hitte, egy ember koponyáját látja, de aztán rádöbbent, hogy a vén
ork feje most csupasz...
...az a roppant bagolykoponya hever a sziklán, amit korábban a fején viselt, mint valami
sisakot.
Ezt táncolta körül eszelős szökellésekkel, efölött lengette bagolytollas szárnyait, hallatta
rekedtes rikkantásait.
Skandar Graun úgy rontott rá, visítva, mint egy feldühített vadmalac. Nem törődött azzal,
hogy nincs nála fegyver, sem azzal, hogy a sámán veszélyes ellenfél lehet. Csak egy dolog
lebegett a szeme előtt: megzavarni a varázslatában, bármi legyen is az.
Megzavarni! Kizökkenteni! Bármivel!
A sámán persze meglátta.
A vén ork felkurrogott megdöbbenésében és haragjában. Sötét szemgolyóján a nap dühe
villogott. Szembefordult a rohanó kölyökkel, és felfelé csapta mindkét szárnyát.
Skandar Graun úgy érzékelte, mintha ezernyi kavicsot repítettek volna a képébe két hatalmas
söprűvel. Orrba-szájba találták az apró kövek, felsértették az arcát, a homlokát meg a nyakát.
Csaknem kiverték a szemét. Egy ökölnyi kődarab halántékon kapta, és a lökés ereje leverte a
lábáról. Furcsa, kifacsarodott mozdulattal bukott oldalra. Talán ennek köszönhette, hogy a
második, az igazán nagy kőzápor ártalmatlanul zúgott el a feje fölött.
- Mi... mi... - hebegte. Próbált talpra állni, de elhagyta az ereje. - Mi a fene...
A sámán szárnyával csapkodva, ugrálva lendült felé. Talán repült is négy-öt métereket
röppenve, vézna lábával a szikla fölött kalimpálva. Most tényleg olyan volt, akár egy gigászi
bagoly; orra megnyúlt és lefelé görbülő csőrré vált, aszott ujjainak végén késpengényi karmok
növekedtek, mint ahogy lábujjain is görbe karmok nőttek.
- Dögölj meg! - harsogta Skandar Graun rémülten, és a parancsvarázsra összpontosított. Ám
semmi nem kattant a fejében, és fájdalmasan döbbent rá az igazságra. - Mert ezt ma már...
elhasználtam, mi?!
- Te döglesz meg! - rikácsolta a sámánból lett szörnyeteg. - Kitépett beled az ebeknek vetem!
Skandar Graun megpróbált kitérni a ráugró, tollruhás rémség elől, de a sámánt démoni erő
szállhatta meg, mert korát meghazudtolva úgy zúdult rá, mintha legalább háromszor olyan
súlyú lenne. Egyik szárny-kezével arcon csapta a fiút, lábkarmaival pedig máris a hasát
kereste, felhasította az ingét, belevájt a bőrébe, a gigászi bagolycsőr ott villogott szinte a
szeme előtt, horzsolta a bal halántékát, csaknem leszakította a fülét.
Na, ezt azért már nem!
Skandar Graun megragadta a sámán csuklóját, és bár értelmes szót kinyögni nem bírt,
egyetlen varázslatára koncentrált, arra, a rothadásízűre...
…és érezte, ahogy ujjain át esszencia lüktet ellenfele testébe.
Félelemvarázs!
A hatás azonnali volt, és erőteljes. A sámán felsivított, a szeme úgy kidülledt, mintha ki
akarna ugrani, hogy a testet megelőzve messzire bökhessen. A rémség már nem is tűnt
annyira rémesnek, inkább egy megriasztott, páni félelemben menekülő vadnak.
- Fuss az életedért! - rikoltotta Skandar Graun, mert érezte, hogy valamivel meg kell toldania
a varázslat hatását. - Fuss, te gyáva, fuss, fuss! Vagy röpülj el... a kurva mindenedet!
A sámánt nem kellett biztatni. Megfordult, és eszelős sietséggel próbált kotródni. Csakhogy a
bal lábkarma belegabalyodott a kölyök szakadt ruhájába, meg kissé a testébe is, és miközben
sivítva menekült, akaratlanul is magával vonszolta rettegése tárgyát...
...amitől a félelem még inkább elhatalmasodott rajta, és egyfajta kontrollálhatatlan őrületté
fokozódott.
- En... gg-gedjmárel! - hebegte Skandar Graun, és vergődve, port verve szabadulni próbált. Az
őrülettől reszkető vénség viszont meg se hallotta, csak rikoltozott, csapkodott, és elemi erővel
szökellt a sziklaperem irányába, gyakorlatilag a kövön vonszolva magával félelmének
okozóját.
A kölyök azt sem tudta, mi történik vele. A lábkarmok felsértették a hasát, a mellkasát, vért
serkentettek, és tompa zsibbadást okoztak. Csak azt érezte, hogy rángatják, vonszolják, és túl
kába volt ahhoz, hogy szabadulni próbáljon.
- Yvorlra! - zihálta. - Hát senki sem segít?
A háborodott sámán elérte a sziklaperemet, és tétovázás nélkül levetette magát a mélységbe.
Talán azt képzelte, hogy valóban bagoly és tud repülni. Vagy nem képzelt semmit, csak a
félelemvarázs hatása alatt mást nem tehetett. Vagy valóban képes lett volna repülni...
...de a fiú súlya már sok volt neki.
A sámánból lett bagolyszörny széttárta szárnyait és csapott kettőt-hármat, de ezzel csak azt
érte el, hogy eltávolodott a sziklától, aztán átbucskázott a saját feje fölött, végül pörögve,
sikoltva zuhanni kezdett.
- Na, Yvorl! - nyögte Skandar Graun, látva maga alatt a sebesen közeledő sziklákat. - Ha még
akarsz... most segíts!

* * *

Hogy Yvorl segítette-e, avagy Grooms, vagy csak a vakszerencse, azt nem lehetett tudni. Ám
az tény, hogy közel húszméteres zuhanást követően, nem sokkal a végzete előtt sikerült
elszabadulnia a roppant bagolykarmok fogságából, ő került felülre, és részben a tollas sámán
aszott testére, részben pedig a vízesés alatti tavacska kéken hullámzó vizébe esett.
Még így is megkábult a becsapódástól, és csaknem elvesztette az eszméletét. Úszni sosem
tudott, a vizet mindig is gyűlölte, biztosra vette, hogy megfullad.
Ám ahogy elnyelte a víz, szinte nyomban neki is ütközött valami szilárd felületnek, és úgy
érezte, minden egyes csontja darabokra tört. De aztán, ahogy rémületében csapkodni,
vergődni kezdett, azt tapasztalta, hogy szilárd felület van a talpa alatt, ami csúszós és nyálkás
ugyan, de a víz a derekáig sem ér, és nem szédült meg annyira, hogy ne bírna talpon maradni.
Felállt, imbolygott, akaratlanul is a sámán testében kapaszkodott meg.
Próbált valami alkalmas követ találni, ami jó lehetne fegyvernek...
...de aztán rájött, hogy ilyesmire már nincs szükség.
Dzsemmuraj, Agranaak sámánja már bevégezte.
A vénség nem volt olyan szerencsés, mint ifjú ellenfele; ő nem a vízbe csobbant, hanem egy
gömbölyű kőtömbre, amely úgy emelkedett ki a lustán kavargó türkiz színű vízből, mint
valami kíváncsiskodó óriásteknős. Most rózsaszínű agyvelődarabkák terítették be ezt a követ,
és a lecsorgó karmazsin vérpatak vörösre festette a közvetlen környezetét.
Skandar Graun még mindig alig értette, mi történt; ösztönösen a part felé menekült.
Mindössze nyolc-tíz lépésnyit kellett megtennie a szokatlanul hideg vízben, de még így is
csaknem otthagyta a fogát. A tómeder egyenetlen volt, alattomos, csúszós kövek kerültek az
útjába. Egyszer valami láthatatlan lyukba is belelépett, elmerült, a víz összecsapott a feje
felett, és ő több nagy kortyot is benyelt, mire valahogy - ő maga sem tudja, miként - sikerült
ismét levegőt kortyolnia.
Vadul prüszkölve, köhögve, a végsőkig halálra rémülten csörtetett ki a partra, és amikor végre
lecuppant a bokájáról az utolsó, halálba rángató vízfodor is, azt se tudta, sírjon-e vagy
nevessen.
Így inkább csak levegő után kapkodott.
- Yv... Yv... bocsáss meg, hogy... a te nevedet... mondogatom ezen a szentség... ó-ó-óóóóóh,
akkurv...
Még nem tért teljesen magához a zuhanás és a becsapódás okozta sokkból, de hirtelen
rádöbbent, hogy nem is olyan messze tőle, a kagylóüreg közelében veszett küzdelem dúl. A
dagadt ork lány maga alá gyűrte a nálánál idősebb és magasabb, göthös nőstényt, és két
ököllel püfölte, ahol csak érte. Maroknyi köveket markolt fel, azzal verte Lingrgbaa fejét,
nyakát, vállát. Az ork pap unokája próbált kibújni alóla, de egyre több ütleget kapott, egyre
kiszolgáltatottabb helyzetbe került. A dagadt lány pedig elhajította a marokköveket, és két
kézzel egy jóval nagyobbat ragadott fel. Lófej nagyságút. Azt emelte a magasba.
- Bruvdahar! - ordított rá Skandar Graun. - Neeeeee!
A dagadt lány odakapta a fejét a neve hallatán, és egy pillanatot késlekedett a kővel, nem
sújtott le.
Skandar Graun arrafelé rohant.
Két lépés után megbotlott és felbukott. Ereje végén járt már, sajgott, recsegett minden
porcikája, de azért felállt, és rogyadozó lábakkal törtetett a viaskodók irányába.
- Várj, Bruvda... ne... kérlek... ne... nee...
A dagadt lány lecsapott a kővel, de nem találta el áldozata fejét, csak a hátát.
Így is nagyon fájhatott.
Lingrgbaa felnyögött, és valahogy lehajította magáról kínzóját. Próbált talpra állni, de nem
bírt. Botladozott kettőt, aztán arcra esett. Tápászkodott volna ismét.
Bruvdahar pedig már ott volt megint mögötte. Alacsonyabb volt ellenfelénél, nem bírta tarkón
csapni a kővel, de így is hátba vágta vele, teljes erőből.
Lingrgbaa összecsuklott, mindkét lába kiszaladt alóla. Minimum négy irányba.
A dagadt lány újra a feje fölé emelte a követ. Készült a végzetes csapásra.
Skandar Graun oldalba kapta. Nem volt egy megtermett fickó, de még az ő csekélyke tömege
is elég volt ahhoz, hogy kibillentse egyensúlyából a sámán nem kicsit molett unokáját.
Bruvdahar kiejtette a kezéből a követ, de bosszúsan szitkozódva, morogva, hörögve minden
dühével új ellenfele felé fordult, és rúgta, vágta, harapta, ahol csak érte. Nem telt túl hosszú
időbe, hogy legyűrje, a földre szorítsa, és kiszolgáltatott helyzetbe hozza.
Skandar Graun szánalmasan gyengének érezte magát a túlsúllyal szemben. Próbált ütni, rúgni,
fejelni, harapni...
...de ezzel csak azt érte el, hogy Bruvdahar kegyetlenül a fülébe röhögött.
- Emberpondró! Halálodnak órája... ahhah-hah... éppen mostan jött el, beléd!
- Hagyjál!
- Leszaggatom tökeid!
- Nincsenek is olyanjaim... én még kisfiú vagyok.
- És ha-hahh, férfi... az nem is leszel soha! - A dagadt lány megmarkolta Skandar Graun
pisilőjét a gatyáján át, és elszántan rángatta. - Leszaggantom!
Nagyon fájt.
Nagyon-nagyon!
Skandar Graun hangosan zokogott, és felváltva rimánkodott segítségért Netarhoz, Yvorlhoz
és Groomshoz is.
Egyikük sem segített.
- Rohadt szemetek! Hát ezért rimánkodok hozzátok?
Viszont az imént leütött lány magához tért, és bár felállni nem bírt, sikerült hátulról
megragadnia Bruvdahart, és krákogva, fuldokolva, vért köpködve rángatta. Kapott pár
könyököst, vérezni kezdett az orra is, de mégsem adta fel.
- Skandar Graun! - hörögte. - Térj... térj már... magadhoz!
- De nem bírok! Én még csak kisfiú...
- Mindketten meghalunk!
- Hármanmind! - röfögte Bruvdahar. - Ájtatos Bivalynak is neki vére csurran!
Skandar Graun nem látta, mi történik a viadalban, de a plató nyugati oldalán tolongó orkok
harsány ovációjából arra következtetett, hogy Kerangor nagy bajban lehet.
- Vedd fel a dobot! - kiabálta Lingrgbaa. - Püföld! Segíts apádnak!
Skandar Graun levegő után kapkodott. Feltápászkodott valahogy. A két lány a földön
fetrengve egymást fojtogatta; kiegyensúlyozottnak tűnt a küzdelmük. A dagadt lány azonban
legyűrte a göthöst, rámászott hátulról, a földre szorította, fojtogatta. Skandar Graun oldalba
rúgta Bruvdahart, de az még csak meg se rezzent. Lerángatni is hiába próbálta, nem volt túl
sok esélye. Bruvdahar fél kézzel leszorítva tartotta Lingrgbaa tarkóját, a másikkal hátrafelé
csapkodott. Erős, ork agyaraival pedig Skandar Graun feléje nyúlkáló ujjait próbálta
megharapni.
- Nem bírok vele!
- Hagyd őt! - köhögte Lingrgbaa földhöz préselt arccal. - Menj a dobért!
A plató nyugati része felől egyre masszívabban zúgott az orkok vonítása.
- Kell a dob neki... különben mindennek vége!
Skandar Graun behunyta a szemét.
Nem vagyok gyáva, nem vagyok gyáva! - mormolta elkeseredetten, de a lelke mélyén
szégyenteljesen tudta, hogy azért hagyja sorsára a langaléta lányt, mert Bruvdahar ellen
úgysem lenne esélye megmenteni. Roppantmód rühellte magát emiatt.
De nem tehetett mást.
Otthagyta a tusakodókat, és ment a dobért Az alig pár lépésnyire hevert tőle, nem messze
Grooms papjának mozdulatlan testétől.
Vajon ő él, vagy halott?
És mi a helyzet Kerangorral?
Skandar Graun próbálta kilesni, mi történik az orkfejekkel ékített trófeapózna közelében, de a
ritkás köd miatt csak bizonytalan körvonalakat látott. Már csak három alakot.
Az egyikük biztosan Kerangor, hiszen ha ő már elesett volna, nem tartana tovább a küzdelem.
Skandar Graun hunyorogva próbálta megállapítani, mi lehet a helyzet, de nem igazán látta.
Kerangor fél térden van? A másik kettő viszont még így sem meri lerohanni, mert térdelve is
veszélyes lehet azzal a hatalmas bárdjával?
Bárhogy legyen is, Skandar Graun felragadta a dobot, baljával a testéhez szorította, a jobb
tenyerével pedig püfölni kezdte. Nem volt nehéz felidéznie a ritmust, hiszen az még most is
ott lüktetett az agyában.
Damm... Da-daaaamm... Damm... Daaaaaaaaaaaaamm!
Döngette, és akaratlanul is abba az irányba bicegett, vonszolta magát, amerre a küzdelem
zajlott.
Damm... Da-daaaamm... Damm... Daaaaaaaaaaaaamm!
Bár immár nem erősítette fel a hangot a kagylóüreg akusztikája, a plató peremén tolongó
orkok ismét elkapták a dobolás ritmusát, és a végén újra vele harsogták az istenük nevét:
Damm... Da-daaaamm... Damm...
- GROOOOOOOMS!
Damm... Da-daaaamm... Damm...
- GROOOOOOOMS!
A köd egyre ritkább lett, és ahogy Skandar Graun közelebb ért, meglátta, mi a helyzet.
Dzsemada már korábban elbukott, mellette kisebb testek hevertek elszórtan szétzúzott
csontokkal, saját vérükben. Drator és megmaradt fia azonban még nem tűntek sérültnek,
egymástól eltávolodva, két oldalról lestek a lehetőséget a támadásra. Drator hosszú nyelű,
szögezett buzogányt lengetett, melynek feje leginkább egy tüskés búzakalászra hasonlított, fia
pedig göcsörtös nyelű lándzsát szegezett maga elé, döfködésre készen.
Skandar Graun futni próbált.
Damm... Da-da-da-daaaaaaamm...
Elesett.
A dob elgurult.
- Yvorl redv...
Az orkok túlharsogták:
- GROOOOOOOOOOOOOOOOOOOMS!
Kerangor hirtelen felegyenesedett, és mintha ez lett volna valamiféle titkos jel, két ellenfele
meglódult, és letámadták.
- Ne, nee! - kiabálta a kölyök, és feltápászkodott. - Nem kellene megölnötök egymást, hiszen
Dzsemada már halott, és ti mind Grooms oldalán...
Persze, hogy még ő is alig hallotta a hangját a nagy ricsajban. Tekintetével a dobot kereste, de
aztán jobbat gondolt. Fogát összeszorítva, sántikálva futott a küzdő felek irányába, és
szaggatott lélegzettel kurta imát sziszegett:
- Most... most segíts... de nagyon!
Hogy kihez küldte fohászát, Yvorlhoz vagy Groomshoz, azt nem döntötte el. Segítsen az,
amelyikük jobban figyel! Vagy mindkettő!
És igen!
Valamelyik segített.
Nyilván a jó öreg Egyszemű.
Mert bár korábban nem sikerült parancsvarázst aktiválnia, most tévedhetetlen bizonyossággal
érezte szájában az ismerős mézes répa ízt, és koponyája majd' szétpattant a benne tobzódó
esszenciától.
- Óóóóahhh!
Futott, ahogy fájós lába bírta. A derekába minden lépésnél késdöféshez hasonlatos kín
nyilallt, de nem adhatta fel. Már csak azt nem tudta eldönteni, a két ellenfél közül melyiket
támadja hátba.
Kerangor viszont megoldotta dilemmáját.
A hatalmas termetű ork úgy mozdult, mintha a veszedelmesebb ellenfélre támadna, hagyva,
hogy Drator kitérjen a csapása elől, ő pedig derékból szinte kicsavarodva továbbvitte a
mozdulatot, és ahogy megperdült, irgalmatlan erővel vágott a hátába támadni próbáló fiú felé.
A kölyök itt bukta el. Mert azt hitte, a Bivaly az apja ellen támad, s ő szabadon lapockán
szúrhatja.
Szörnyű végzet: az egyik pillanatban még a győzelem dicsfénye lebegett az ifjú szeme előtt, a
másikban pedig már Kerangor irtózatos csatabárdja.
Aztán elérkezett a harmadik pillanat, amikor már saját vérének vörös függönye hullott le, a
halál nedvében fürdetve meg iszonyodó, baljós utóérzeteit.
Drator pedig szinte megveszett, látván kedvenc fia kettészelt koponyáját. Kifordult
szemgolyóval, habzó szájjal fröcsögött, és úgy csapkodott vasszöges buzogányával, mintha
fejre állt volna az egész világ és a búzakalász vette volna át a cséphadaró szerepét.
Ez a hirtelen jött őrjöngés megfogta Kerangort, akinek nem maradt ideje kiélvezni diadalát.
Épp csak annyit tehetett, hogy a buzogány útjába tolta irdatlan fegyverét, próbálván kivédeni
a csapások erejét.
Drator azonban már nem taktikázott. Veszekedett démonként nyomult előre, és oly sebesen
csapkodott a súlyos fegyverrel, mint talán korábban még egyetlen ork sem. Első négy ütését
még állta a kétkezes bárd nyele, az ötödiknél viszont elroppant, akár a száraz kóró, és a
vasszöges kalászfej továbbdöccenve mellkason verte nagydarab ellenfelét, felhasította bőrét,
elcsúfította tetoválását, és megtépázta mellizmait.
Kerangor megtántorodott az ütés erejétől, és miközben az egyensúlyát kereste, érkezett egy
újabb csapás, mely kiverte jobb kezéből az amúgy is megbiccenő, súlyos bárdfejet és
felkarmolta, elzsibbasztotta vaskos csuklóját.
A Bivaly kilátástalan helyzetbe került. Mindössze annyit tehetett, hogy az alig félméteres
nyéldarabot, amit még mindig markolt a baljával, maga elé tolta, mint valami hegyes cöveket.
Ám ezzel csak időlegesen zökkentette ki őrjöngő támadóját. Már zúdult is lefelé az újabb
csapás...
Ekkor érkezett Skandar Graun. Fájdalmaival mit sem törődve vetette magát Drator hátára,
átkulcsolta a nyakát mindkét kezével, a derekát pedig a lábával, mintha lovacskásat játszana,
és közvetlen közelről süvöltötte az egyensúlyát vesztett ork harcos fülébe:
- Dögölj meg... most!
Persze, messze nem volt annyi esszencia a birtokában, mint azt korábban képzelte. A
varázslat sikerült ugyan, elkattant a fejében a parancsvarázs, és kitódult minden ereje...
...de ez nem dermesztette le ellenfelét, csupán meglassította pár pillanatra.
Gyatra, erőtlen, félresikerült, kicsinyke varázslatocska volt ez, de arra mégis elég, hogy
Kerangor magához térjen sokkos állapotából, és előnyére fordítsa a vesztett helyzetet.
Meg sem próbálta felkapni a földről az elejtett bárdfejet; a baljában szorongatott nyéldarabbal
támadott, elemi erővel. Megtalálta a bal szemet, és annak üregén keresztül feltolta alkalmi
fegyverét a főnök öccsének agyába.
Drator megtántorodott, tett két tétova lépést a hátán lovagló, kölyökkel, torz, hörgő hangokat
hallatott, aztán megroggyant, és eldőlt, akár egy kivágott fatörzs. Az oldalára esett, de aztán
amikor még megpróbált volna feltápászkodni, hanyatt vetette magát, és szinte betemette a
vérmocskos talajba préselte a kölyköt.
Skandar Graunnak a lélegzete is bennszakadt. Ha pár perccel ezelőtt, amikor a sámánnal
együtt lezuhant, úgy érezte, mintha minden csontja darabokra tört volna, most azt képzelte,
mintha ezeket a törött csontdarabokat és szilánkokat zúzták volna porrá jéghideg pörölyökkel.
Próbált volna kimászni, kivonaglani az ork teste alól, de szánalmasan erőtlennek, zsibbadt
pondrónak érezte magát, és nagyon küzdött azért, hogy visszanyerje lélegzetét.
- Yv...Yv...
- Ez lesz az utolsó szó, ami elhagyja mocskos szád!
Kerangor több sebből vérezve, enyhén meggörnyedve hajolt fölé, és sötét tekintete elárulta,
hogy eszében sincs tréfálni.
Skandar Graun sürgősen változtatott hebegésén:
- B-biv... Bbbbiv... Bivaly! Hál'istennek!
A ziháló ork széles képén eltaposott gilisztaként mászott szét a hitetlenkedés.
- Sikerült, fiú... sikerült! - A fejét rázta. - Grooms segedelmével... győztem!
- Ki... k-kihúznál in-n-nen?
Kerangor gúnyosan rámeredt.
- Magadtól még kibújni sem tudsz! Nyüzüge, egyszálbélű khrgka vagy! Phfhöhh! Szégyen
vagy nekem!
- Én segítettelek! - háborgott Skandar Graun. - Ha én nem vagyok, most te hevernél itt saját
hullád alatt... vagy felett...
Egy hosszú, bizonytalan zihálásnyi ideig úgy tűnt, Kerangort nem igazán hatja meg ez az
érvelés...
...de aztán Grooms Hírnöke vadul ráröhögött, mint aki valami rettenetesen jó tréfát mondott,
és fáradt, bizonytalan mozdulatokkal lelökdöste, lerugdosta róla Drator tetemét. Aztán a bal
karjánál fogva talpra rántotta a fájdalomtól sziszegő Skandar Graunt, és megveregette a vállát.
- Pont a fááájósat?! - ordította a fiú kínok között rángatózva. - Hogy lehetsz ennyire
kíméletlen állat!?
- Csak vicceltem. - Kerangor rákacsintott. - Te is szoktál!
A kölyök levegő után kapkodott.
- De... de az én vicceim nem fájdalmasak!
- Ne gondold! - Kerangor fintorgott. Aztán oldalra pillantott, teleszívta a tüdejét, és
kiegyenesedett, amennyire tudott. - Jönnek a vének a dzsak-hára ággal. Nem mutathatunk
gyengeséget előttük!
- Én se? - nyöszörögte Skandar Graun. - Nekem sem szabad.,. a fájdalomtól pityeregnem?
- Végy erőt magadon! Légy önérzetes! Agranaak új főnökéhez tartozol!
- Hát már nem akarsz a tengerbe veszejteni?
- Mellettem maradsz. - Kerangor hálásan és ünnepélyesen bámult rá. - Eldöntöttem. Mostantól
végleg hozzám tartozol. Miénk a hatalom! - Ki sem bírta fejezni mindazt, amire gondol. A
tekintetében egyfajta szent őrület lobogott. - Előttünk hever a világ... és te meg én arra
rendeltettünk, hogy naggyá tegyük népünket, magasba emeljük Grooms trófeafáit, terjesszük
az ő szavát, hirdessük dicsőségét. Agranaak csak a kezdet. Sorra behódoltatjuk a környező
falvakat, egyesítjük Vörös Kéz törzsét, visszavezetjük Grooms elcsatangolt bárányait Őmaga
akoljába! Köveid árából fegyvereket veszünk... azokkal újabb és újabb fegyvereket
szerzünk... bevesszük és megsarcoljuk Rentzalt, Kirovangot, Kusenyatzot meg a környező
embervárosokat. Erős, rendíthetetlen ork királyságot faragunk ki Trialcor begyében, vérrel,
vassal, tűzzel, ork erénnyel! - A tekintete immár tényleg lángolt, a szó szoros értelmében:
sárgás peremű, vérvörös lángnyelvecskék táncolták körül mindkét szemüregét. Valamiféle
csalafinta illúzióvarázs lehetett, de meglehetősen félelmetesen hatott. A Bivaly lelki szemei
előtt a jövő lángjai loboghattak. - Hősök leszünk, századok múltán is hálával emlegetnek
leszármazottaink! Sánta Barghúl utódai rólunk írják legszebb költeményeiket! Legenda lesz
létezésünk, Grooms nevére esküszöm! Velem tartasz, fiam?
Skandar Graun megfeledkezett minden fájdalmáról; boldogan felkacagott.
- Óóóóh! Végre „fiad”-nak neveztél!
Kerangor egészen elérzékenyült.
- Grooms nevére esküszöm, hogy igazi ork harcost nevelek belőled, a legvészesebbet, ki
valaha tapodta e világ felszínét! Megtanítok neked mindent, amit tudok, hogy egyszer majd
nyomdokomba lépj, és folytasd, amit elkezdtem! - A szeme elfelhősödött. - Talán majd
egyszer... egyszer valamikor, sok-sok év múltán, amikor már legendás nevet szereztél harcos
erényeid és varázslataid révén... hazatérsz őseink földjére, és ráteszed nyiszlett ülepedet
Groomar trónjára.
- Áááh, ezt én nem biztos, hogy szeretném...
- Erősödni fogsz, tanulni, fejlődni! Alárendeled magad az orkok dicsőségének! Bizonyítottad,
hogy bízhatok benned. Soha többé nem okozol csalódást sem nekem, sem Őmagának
Groomsnak. Ugye jól tudom, fiam?
Skandar Graun egészen meghatódott attól, hogy immár biztosan nem volt véletlen ez a
megszólítás.
- Életem Groomsé, és a tiéd, apám! - rebegte legmélyebb őszinteségével, kicsordulni vágyó
érzelmekkel. Még egy langyos könnycseppet is kitörölt a szeme sarkából. - Sosem fogsz
csalódni bennem, soha, de soha, de tényleg soha... Yvorlra esküszöm!