DOT HUTCHISON

MÁJUS
RÓZSÁI
A GYŰJTŐ-SOROZAT II. RÉSZE
 
 
 
 
 
 
 
 
Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2021
Írta: Dot Hutchison
A mű eredeti címe: The Roses of May (The Collector – Book 2)
Text copyright © 2017 Dot Hutchison
All rights reserved.
 
Fordította: Nagy Boldizsár
A szöveget gondozta: Balogh Eszter
 
First published by Thomas & Mercer, Seattle
This edition made possible under a license arrangement originating
with Amazon Publishing, www.apub.com
in collaboration with Lex Copyright Office.
 
Cover design by Jae Song
 
ISSN 2559-8562
EPUB ISBN 978-963-561-537-7
MOBI ISBN 978-963-561-538-4
 
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2021-ben
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó
 
Műszaki szerkesztők: Gerencsér Gábor, Zsibrita László, Tamaskó Dávid
Korrektorok: Deák Dóri, Réti Attila
 
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített
kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak
része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a
fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
A vérfagyasztó mosolyú, veszélyes lányoknak.
Darla Jean Carmichaelnek hívják, és ő neked az első.
De ezt akkor még nem is sejted.
Csak azt tudod ezen a kellemes, tavaszi napon, hogy úgy
látszik, még maga a Jóisten is túlzásba esett egy kicsit, amiért
ennyire gyönyörűre alkotta ezt a lányt. Színtiszta ártatlan
szépség, a mesterkéltség és hiúság minden nyoma nélkül; épp
ezért tetszik neked így, ahogy van. Ragyogó, szőke haja nehéz
hullámokban omlik a hátára, és ma is a régimódi, hófehér tavaszi
ruháját viseli, sőt még csipkekesztyűt és keményített
csipkekalapot is vett fel hozzá. Találkoztál már valaha ilyen
üdeséggel? Ilyen tisztasággal?
Ma még a természet is a te oldaladon áll. A templomhoz vezető
sima, poros út mentén a füvet fehér és sárga nárciszok pettyezik,
mintha egyenesen Darla Jeanhez öltöztek volna. Még a vad
százszorszépek is sárga és fehér színekben pompáznak, pedig
tavasszal általában halványlila szalagként levendulák borítják be
a mezőt.
Idén azonban csak Darla Jean van itt.
Jobban mondva… Mégsem, mert nem egyedül van.
Kezével egy fiatalember karjába kapaszkodik, úgy dugja
tenyerét a könyöke hajlatába, mintha ott lenne a helye, pedig
nem. A keze nem oda tartozik, mert az a férfi nem te vagy.
Márpedig Darla Jean a tiéd.
Mindig is a tiéd volt.
Nem is kellett ezt mondanod neki eddig; egyszerűen tudta, és ez
így is volt rendjén, hiszen bármit mondtak is az emberek,
benneteket egymásnak teremtett az ég.
Dühösen, összetört szívvel követed őket a kis téglafalú
templomhoz, ami a buján virágzó fák környezetében úgy fest,
akár egy gobelin. És bár csak úgy dobog a füled a kavargó
érzésektől, mintha ott is szíved nőtt volna, valamit mégis
észreveszel. A fiatalember a szabad kezében egy kosarat tart,
amit Darla Jean édesanyja pakolt meg egyenként becsomagolt
finomságokkal, arra kérve a lányát, hogy adja el azokat, a
templomnak ugyanis új tetőt kell ácsolni még a viharok
beköszönte előtt.
Valahányszor a lány felnevet, a fiú közel hajol hozzá.
Márpedig Darla Jean gyakran felnevet.
Pedig ez a hang a tiéd, ahogy a lány minden része is: nem is
érted, hogy merészeli ezt megosztani mással. Ez a nevetés
korábban téged simogatott, a te haragodat altatta el, ami olykor
vészesen közel került ahhoz, hogy erőt vegyen rajtad. Most
azonban, valahányszor meghallod ezt a nevetést – ezt a magas,
lágy hangot, ami úgy cseng, akár a szél a hátsó verandán –, éles
fájdalom hasít a mellkasodba, lüktető visszhang a koponyádba.
Együtt lépnek be a templomba, és egy-két percbe is beletelik,
mire sikerül olyan ablakot találnod, ahonnan tisztán látod őket
anélkül, hogy ők észrevennének. Darla Jeannek nem kell tudnia,
hogy ott vagy, és azt figyeled, hogyan viselkedik, megosztja-e
mással azt, ami kizárólag a tiéd. A templom belseje homályba
burkolózik, az árnyéktól és a ragyogó napfény éles sugaraitól
nem látod pontosan, mi történik.
Aztán mégis.
 Vért látsz mindenhol.
A fiatalember megcsókolja őt, vagy talán ő csókolta meg a
fiatalembert, az arcuk oldalra billen, alig van köztük néhány
centiméter távolság. Ez lehet a fiú első csókja.
A lányé biztosan.
Az első csók, amit veled kellett volna megosztania – amire
éveken keresztül vártál. Miközben oly nagyra tartottad őt, úgy
gondolva, hogy Darla Jean túlságosan tiszta és ártatlan ahhoz,
hogy ilyesmivel be lehessen mocskolni.
Az is volt.
Túlságosan tiszta. Túlságosan ártatlan.
Lekuporodsz a templom külső falához, fáj, ahogy a durva tégla
a ruhán keresztül dörzsöli, hasítja a bőröd. Remegsz – az is lehet,
hogy sírdogálsz. Hogy tehette ezt? Hogy tehette ezt veletek,
veled?
Hogy hagyhatta, hogy így meggyalázzák?
Most már értéktelen, akár a többi kurva, szerte a világban, aki
válogatás nélkül villantgatja a testét, mosolyát és a kegyetlen,
számító tekintetét. Pedig te életed végéig imádattal csüngtél
volna rajta.
És még mindig szereted. Hogy is szűnhetnél meg szeretni őt? És
mivel szereted, tudod, hogy meg kell őt mentened, meg kell őt
mentened önmaga elől.
Hallod, hogy a fiú búcsúzik, ajkairól bocsánatkérő szavak
hullanak – segítenie kell a bátyjának a készülődésben. Hallod,
hogy a lelkész vidám hangon üdvözli Darla Jeant. Be kell
szaladnia a városba, mondja, hogy vegyen néhány poharat a
limonádéhoz – ugye nem gond, kérdi Darla Jeantől, ha egyedül
kell maradnod egy kis időre? Ó, nem, dehogyis. Hiszen szinte
ebben a templomban nőtt fel. Ennél biztonságosabb hely nincs is
a világon. Ennél igazabb helyet el sem tudna képzelni. És
miközben nézed, hogy a lelkész elindul – egyre távolabb és
távolabb kerül –, hallod, hogy a lány énekelni kezd.
Ez most a te dalod is, nem hallja rajtatok kívül senki más.
Mikor bemész, Darla Jean mosolyogva, nevetve fogad, a szeme
csak úgy ragyog. A tekintetére nem tudod már azt mondani, hogy
jámbor. Hogy mondhatnád, mikor most vesztette el az
ártatlanságát. Ahogy közeledsz felé, Darla Jean mosolya egyre
halványul.
Még van mersze megkérdezni, mi a gond.
Tudod, hogy nincs sok időd – a város mindössze két-három
kilométerre van, a lelkész gyakran gyalog teszi meg az utat oda-
vissza –, de arra van, hogy megmutasd neki. Hogy megmutass
neki mindent.
Ígéretet tettél neki egy közös életre, arra, hogy mindig ott leszel
mellette. Az egész világot neki ígérted.
Ő pedig elhajította.
Minden az ő hibája.
Sietősen távozol, az árulás fájdalma továbbra is kínoz.
Darla Jean ott marad, a kőpadlón hever, szakadt tavaszi
ruhájának cafatjait átáztatja a vörös tócsa. A nárciszok,
melyeket neki szedtél – ajándékul, és nézd, mit tett velük –,
szétszóródtak körülötte. Tágra nyílt, üres szemében értetlenség
tükröződik, arcára pedig cakkos mosolyt vágtál, hogy
megoszthassa a világgal, ha már úgyis ez volt a vágya.
Ezentúl nem nevet, nem énekel és nem mocskolja be azt, ami a
tiéd.
Ezentúl semmit sem tud már tenni. Talán nem is szándékosan
csináltad. Talán csak megcsúszott a vadászkésed, és túl mélyre
szaladt. Talán csak megfeledkeztél róla, hogy a felszínhez közel
olyan sok vér található. Vagy talán pont így akartad, ahogy
történt.
Hiszen ő is csak egy kurva a sok közül.
Darla Jean immár halott.
Nem tudtad, hogy ő lesz nálad az első.
Azt pedig továbbra sem tudod, hogy nem is ő lesz az utolsó.
FEBRUÁR
A magára hagyott papírmunka exponenciálisan növekszik, akár
a nyulak és a vállfák szoktak. Brandon Eddison különleges
ügynök az újabb halom akta felé sandít, és az első gondolata az,
vajon milyen látványt nyújtana, ha felgyújtaná az egészet. Nem
kéne több, csak egy dobozán végighúzott gyufa vagy egy
megpattintott öngyújtó, és ha a láng megkapná az egyik középső
lap sarkát, majd szépen, egyenletesen lobogni kezdene, akkor
az összes papír egyszerre csak eltűnne.
– Ha felgyújtanád, újból kinyomtatnák neked, és ugyanennyi
munkád lenne, plusz egy újabb akta a gyújtogatásról – szólal
meg tőle jobbra egy nevetve csengő hang.
– Fogd be, Ramirez – sóhajtja az ügynök.
Mercedes Ramirez – munkatársa és barátja – ismét felnevet,
majd hátradől a székben, és ahogy nyújtózik egyet, hosszú,
enyhén ívelt vonalba merevedik a teste. A széke tiltakozva
megreccsen. Ramirez asztalát is papírok borítják. De nem
halmok. Csak néhány lap. Bármilyen részletre kérdez rá
Eddison, Mercedes Ramirez azonnal megtalálja a megfelelő
helyen. Eddison sosem fogja megérteni, hogy csinálja ezt.
Az ő két sarokbéli íróasztalukkal szemközt van a felettesük,
Victor Hanoverian nyomozásvezető különleges ügynök helye.
Eddison undorral vegyes csodálattal néz az asztalon heverő
papírokra, amelyekkel az ügynök láthatóan már végzett, és
színes irattartókba rendezte őket. A rettenthetetlen hármasuk
vezetőjeként Vicnek több papírmunkája van, mint nekik
kettejüknek, és mégis mindig ő végez vele elsőként. Eddisonban
az a rémisztő gondolat merül fel, hogy a nyomozóirodában
töltött harminc év lehet ilyen hatással az emberre.
Eddison visszanéz a saját asztalára, a legfrissebb
aktahalomra, és morogva a legfelső lapok felé nyúl. Van egy
saját módszere, ami épp annyira idegesíti Ramirezt, mint
amennyire Ramirez módszere ingereli őt, és bár az irattorony
meglehetősen magas, az ügynök könnyedén az asztal megfelelő
végébe tolja, ahol téma és prioritás szerinti csoportokba
rendezve állnak a papírok. Az arcképekkel és helyszínek
fotóival zsúfolt halmok a felszín szélével és sarkával szépen egy
vonalban sorakoznak.
–  Nem beszélgettél még a kupacodról egyetlen kedves
orvossal sem? – kérdezi tőle Ramirez.
–  Sosem jött még ki egyetlen baleseti sebész sem, hogy
megmenekítsen a tiédtől?
Ramirez vihogva visszafordul az asztalához. Annyira jó lenne,
gondolja Eddison, ha Ramirez legalább néha ne tromfolná le. Ez
a nő rendíthetetlen, ez rendben is van, de hogy ennyire nem hat
rá a csipkelődés, az különös.
– Egyébként hol van Vic?
–  A kihallgatáson volt, már elindult vissza. Bliss kérte, hogy
menjen el.
Eddisonnak megfordul a fejében, hogy megemlíti: három és
fél hónappal azután, hogy kimenekítették a lángoló Kert
túlélőit, Ramirez még mindig a Pillangó-neveket használja,
amelyekkel a fogvatartó illette az áldozatait.
Végül nem említi meg. Valószínűleg a nő is tud róla.
Legtöbbször könnyebb úgy, ha mindent elpakolhatnak az
elméjük zárt kis zugaiba, és ebbe nem túl könnyű beilleszteni
most azt, hogy kik is voltak ezek a lányok, mielőtt elrabolták
őket.
Ideje, hogy Eddison munkához lásson. Ma a papírmunka van
soron, legalábbis a nap nagy részében, és jó lenne, ha estig
legalább az egyik kupactól meg tudna szabadulni. Az asztala
jobb hátsó sarkában tornyosuló színes aktahalomra pillant: az
évek múltával egyre több ott a lezáratlan ügyek halma. Az a
rakás sosem fog már onnan eltűnni.
A férfi hátradől a széken, és az irodaszereit meg a
formanyomtatványait tartalmazó zömök iratszekrény feletti két
bekeretezett fényképet figyeli. Az egyik fotó őt és a húgát
ábrázolja egy réges-régi halloweeni napon. Az egyik utolsó kép,
ami azelőtt készült, hogy a kislányt valaki elrabolta az iskolából
hazafelé menet. Mindössze nyolcéves volt. Eddisonnak azt súgta
a józan esze, hogy a testvére rég halott. Húsz év telt el, de a férfi
a mai napig azon veszi észre magát olykor, hogy meg-megnéz
néhány huszonéves nőt, aki gyanúsan hasonlít a húgára. A
remény furcsa, szeszélyes egy dolog.
Ahogyan maga Faith is az volt, furcsa és szeszélyes, mikor
még az ő kishúga volt, nem pedig egy adat az eltűnt gyerekekről
szóló statisztikában.
A másik fotó frissebb, néhány évvel ezelőtt készült, egy emlék
Eddison életének legfelkavaróbb és legváratlanabb kirándulós
napjáról, amikor tényleg nem kellett dolgoznia egy percet sem.
Priya és a nő anyja elrángatta már néhány városnéző túrára az
elmúlt öt-hat hónap alatt, amikor épp Washingtonban laktak, de
az a kiruccanás valóságos rémálom volt. Eddison fel sem tudná
már idézni, hogyan kötöttek ki végül egy mezőn, ami tele volt
amerikai elnökök mellszobraival. Mindenesetre ott teremtek,
majd Eddison meg Priya egyszer csak Lincoln vállán kötött ki,
és a szobor tarkóján tátongó hatalmas lyukat nézegették.
Valósághű? Az. Szándékosan készült? A többi, hat méter magas
szobor viharvert állapotát elnézve… nem, nem valószínű. Más
képek is készültek aznap – mind gondosan elrejtve Eddison
ruhásszekrényének alján, egy cipősdobozban –, de ez volt a férfi
kedvence. Nem az egészen zavarba ejtő lyuk miatt, ami a
meggyilkolt elnök fején tátongott, hanem azért, mert Priya
végre teljes szívéből mosolyog rajta.
Azt a Priyát, aki könnyedén tudott mosolyogni, Eddison
sosem ismerte. Az a Priya néhány nappal az első találkozásuk
előtt eltűnt, és az a lány, akivel már ő találkozott, épp azon volt,
hogy összeszedje valahogy magát. Annak a Priyának, akit az
ügynök ismert, a vonásai kemények voltak, vicsorgása, mosolya
pedig olyan erőteljes volt, mint egy pofon. Minden finom –
minden kedves – gesztusa csak véletlenszerű lehetett. Az anyja
talán még lát benne valamit az egykori gyengédségből, de rajta
kívül senki más azóta, hogy Priya testvére is egy színes
irattartóba került aktává vált, fotókkal és adatokkal, az ügynök
asztalának sarkán.
Eddison egészen biztos volt abban, hogy a régi Priyával sosem
lettek volna barátok. Valójában ezzel az újjal sem kellett volna.
Priya az egyik meggyilkolt lány nővére, akit az ügynök
kihallgatott, megsajnált, de nem lett volna szabad közelebbről
megismernie. A testvére meggyilkolását követően Priya
mérhetetlenül dühös volt. A gyilkosra, a testvérére, a
rendőrökre, az egész kibaszott világra. Eddison pedig nagyon is
jól ismerte ezt a fajta dühöt.
És mivel a férfi most rá gondol, és mivel aznap épp a
papírmunka van soron, ráadásul több olyan fárasztó munkanap
után, ami azzal telt, hogy megfékezzék a Pillangó-üggyel
kapcsolatos sajtót, Eddison előveszi a mobilját, lő egy képet a
bekeretezett fotóról, és elküldi a lánynak. Nem számít válaszra
– látja az órán, hogy még csak reggel kilenc van ott, ahol Priya
lakik, és ha nincs suli, ami miatt fel kellene kelnie, akkor
valószínűleg még takaróba tekerve alszik, mint egy burrito.
Az ügynök telefonja azonban pár másodperc múlva
megrezzen. Egy fotó érkezett, rajta egy vörös téglaépülettel, ami
nyilván tekintélyes hatást szeretne kelteni, de inkább
kérkedőnek tűnik. Az egyik téglasávot rozsdás vasrács takarja,
amit jobb időkben valószínűleg borostyán borít. Az épület
magas, középkori stílusú, a téglafalakba pedig keskeny
ablakokat vájtak.
Mi a fene ez?
Ismét rezeg a mobilja. Ez az a suli, amiben kis híján ott
ragadtam. Látnod kéne az egyenruháikat.
Tudtam, hogy csak online órákra jelentkezel majd, hogy egész
nap pizsamában lehess.
Nem CSAK online. Azt tudod, hogy az igazgató ellenkezni
kezdett, mikor anya közölte vele, hogy nem iratkozunk be? Azt
mondta anyának, hogy hátrányos helyzetbe kényszerít engem, ha
hagyja, hogy alacsonyabb rendű oktatás jusson nekem.
Eddison vigyorog. Gondolom, nem jól sült el a dolog.
 Azt hiszem, a fickó ahhoz szokott, hogy ha a faszával feszítget,
megkapja, amit akar. Csakhogy anya fasza jóval keményebb.
Az ügynök valami súlyt érez a két vállán, összerezzen, de
aztán látja, hogy csak Ramirez az. A nőnek egészen más
elképzelései vannak a magánszférával kapcsolatban – az
ügynöknek például egész konkrét elképzelése van róla.
Ahelyett, hogy vitába szállna Ramirezzel, ami sosem vált be,
Eddison egyszerűen elfordítja a telefon kijelzőjét, hogy a nő ne
lássa.
–  A faszával feszítget… Eddison! – Ramirez jó erősen
megpöcköli az ügynök fülét. – Te tanítottad ezt neki?
–  Már majdnem tizenhét, Ramirez. Száz százalékban képes
önállóan is arra, hogy alpári legyen.
– Rossz hatással vagy rá.
– Talán inkább ő van rossz hatással rám, nem?
– Ki a felnőtt kettőtök közül?
– Valószínűleg egyikük sem – szól közbe egy harmadik hang.
Mindketten behúzzák a nyakukat.
De Vic nem jön azzal, hogy nem lenne szabad munkaidőben a
privát telefonjaikat nézegetni, ahogy azzal sem, hogy mit
kellene helyette csinálniuk. Egyszerűen elsétál mellettük,
körüllengi a frissen főtt kávé illata, és a válla felett odaveti
nekik:
– Mondd meg Priyának, hogy üdvözlöm.
Eddison engedelmesen pötyög, Ramirez pedig visszacsusszan
a székére.
Eddison felnevet Priya azonnali válaszát olvasva: Óóóóh, csak
nem tartóztattak le?
 Egyébként miért vagy ébren?
Csak mászkálok. Végre jó az idő.
Nincs hideg?
De, viszont már nem havazik, nincs latyak, és semmilyen hideg,
nedves szar nem potyog az égből. Gondoltam, körbenézek.
Hívj majd fel később. Meséld el, mit láttál.
Eddison egy ideig még vár a válaszra, aztán elrakja a telefont
a fiókba, amiben a pisztolya meg a jelvénye is hever, meg az
összes olyan cucca, amivel nem szabad játszania az asztalnál. A
már-már elviselhetetlenségig kimerítő gürcölés során, ami
Eddison munkájával jár, Priya egy kis szikra, tele kesernyés
életenergiával.
Elég hosszú ideje dolgozik már a nyomozóirodánál ahhoz,
hogy hálás legyen ezért.
 
♦
 
A coloradói Huntingtonban rohadt hideg van februárban. Bár
annyi ruha van rajtam, amitől háromszor nagyobbnak tűnök, a
hideg valahogy mégis bekúszik a rétegek közé. Egy hete
vagyunk itt, és ez az első olyan nap, amire már rá lehet fogni,
hogy kellemes a sétáláshoz.
Eddig semmi különbséget nem érzek azokhoz a helyekhez
képest, ahol az elmúlt négy évben laktunk. Anya munkahelye
ide-oda küldözget bennünket szerte az országban, hogy mindig
ott oltsa a tüzet, ahol épp kell, három hónap múlva pedig ismét
továbbállunk, ezúttal talán végleg, ha megkapja a HR-es
pozíciót a párizsi fiókirodában. Nem biztos még, hogy
Franciaország lesz a végső állomás, de azt hiszem, mindketten
örülnénk, ha az lenne. Szerintem nagyon jól hangzik az, hogy
Priya Párizsban. Ahogy a cég ügynöke mondta, aki az első nap
bemutatta nekünk az új otthonunkat, Huntington elég közel van
Denverhez ahhoz, hogy anya normálisan be tudjon járni, ahhoz
viszont túl messze, hogy az ember úgy érezze, egy városban él.
Olyan inkább, mint egy kommuna.
Öt nap latyakos idő után hétvégén havazott, így a házak
udvara most olyan, mint a hófehér vattacukor, a szegélyek
viszont sárosak és szürkék. Kevés rondább dolog van a
szétolvadt hónál. Az utak legalább tiszták, a járdák pedig kékre
színeződtek a sótól. Olyan érzés, mintha a lemészárolt hupikék
törpikék tetemein sétálnék.
A kabátom zsebébe dugom a kezemet gyaloglás közben,
egyrészt azért, mert még kesztyűben is fázom, másrészt azért,
mert viszket az ujjam, hogy használjam a fényképezőmet. A
kamerámat azonban, ami sokkal jobb képeket csinál a
telefonomnál, a házban hagytam, mert nem gondoltam, hogy
bármi érdekeset találok majd Huntingtonban.
Ahogy elhaladok a hozzánk legközelebb eső általános iskola
mellett, látom, hogy a játszótér egyik oldalán egy téli
mókusházat helyeztek el; tulajdonképpen egy cölöpökre állított
csirkeól, amit élénkvörösre festettek. Az aljára egy lyukat
fúrtak, hogy a mókusok ki-be tudjanak közlekedni, odabent
pedig egy piros fényű kamera pislog, biztosan azért, hogy az
iskolás gyerekek szemmel tudják tartani a rágcsálókat egész
télen. Jelenleg néhány állat békésen szunyókál odabenn, ha jól
látom, kis ruhadarabokon és forgácson. Igenis bekandikáltam!
Jó kis mókuslak.
Körülbelül egy kilométerrel lejjebb egy csupasz téren kötök
ki, amit egyik oldaláról egy útkereszteződés határol. Ahhoz túl
kicsi, hogy park vagy ilyesmi legyen, de áll ott a közepén egy
csodaszép, kovácsoltvas pavilon. Legalábbis majdnem pavilon –
padlója nincs, csak oszlopok állnak ki a fagyott földből, azok
viszont erős vasból vannak, és kecsesen egymásba fonódva
tartják a hagymaszerű, finoman kidolgozott, csipkézett tetőt. Ha
nem gyorskajás papírok meg egy optikus boltja venné körül,
olyan lenne, akár egy erdei esküvői kápolna.
Egy nagy kerülővel aztán elindulok hazafelé. Át kell kelnem
egy hétsávos útkereszteződésen, ahol az utak fele egyirányú, és
minden tábla rossz irányba mutat. Egyik sávban sem látok egy
darab autót sem. Igaz, még csak délelőtt fél tizenegy van, és
mindenki vagy dolgozik, vagy iskolában van, de az az érzésem,
hogy ezt az útkereszteződést csak azok használják, akik
totálisan el vannak keseredve, és akiket ellenállhatatlanul vonz
a halál meg a pusztulás.
Habár tudom, hogy szarul fognak kinézni a képek, mégiscsak
készítek pár fotót a mobilommal, azon egyszerű oknál fogva,
hogy mindig fotóznom kell. A világ valahogy kevésbé fenyegető,
ha köztem és a dolgok közt tartom a kamera lencséjét. Bár
leginkább Chavinak lövök képeket, hogy ő is lássa, amit én
látok.
Chavinak, aki most már majdnem öt éve halott.
De én még mindig fotózok.
Chavi halálán keresztül ismertem meg az FBI-ügynökeimet,
akik nagyon fontosak lettek számomra: Eddisont, Mercedest és
Vicet. Úgy is történhetett volna, hogy ő is csak egy ügy marad
számukra, a nővérem is csak újabb halott lány lesz az aktákból,
de az ügynökök utólag is kerestek. Képeslapot és e-mailt
küldtek, telefonáltak, majd egy idő után már nem is
nehezteltem amiatt, hogy Chavi meggyilkolására emlékeztetnek
a dolgok, és hálát éreztem, amiért egyik helyről a másikra
költözünk, miközben ott vannak nekem a furcsa quanticói
barátaim.
Elsétálok a katedrálisként fölém magasodó könyvtár mellett,
aminek ólomüveg ablakai és harangtornya is van, majd a
mellette lévő italbolt mellett, amit ittas vezetéses ügyekre
specializálódott ügyvédek irodái követnek.
Kissé távolabb egy plázát találok, amit egy hatalmas, éjjel-
nappal nyitva tartó konditerem és egy délutáni gyerekmegőrző
fog közre; ezek között pedig hét különböző típusú gyorsétterem
található. Furcsa, de igazából nekem tetszik ez az ellentmondás
és összevisszaság, ami felhívja rá az ember figyelmét, hogy az
elképzeléseink nyugodtan megbaszhatják magukat, a
vétkeinknek nagyon is megvan a helye.
Egy még nagyobb plázában – ami kétszintes, és sokkal több
csiricsáré dísz borítja, mint ami a szemnek kellemes lenne –
található az ország valószínűleg legelőkelőbb Kroger
szupermarketje. Az épület falán látható hirdetés szerint van a
boltban egy külön Starbucks, miközben van egy másik a
plázában is, sőt, egy harmadik is az utca túloldalán, ami olyan,
mintha viccelnének, de nem.
Jó lenne ebédelni valamit, de próbálom visszafogni magam,
és nem enni máshol. Nem azért, mert nem egészséges; ha
anyával elvitelre viszünk innen kaját, én mindig benne vagyok.
Csak nem akarok egyedül enni. Pár éve próbálom egyensúlyban
tartani azt, mire van szüksége a testemnek, és mit diktálnak az
érzéseim ugyanezzel az igénnyel kapcsolatban, de nem vagyok
még túl jó ebben. Olykor – de most már inkább csak rosszabb
napokon – még mindig degeszre eszem magam, amiért Chavi
nincs velem, amiért nincs itt, és ez olyan kibaszottul fáj, hogy
azt ép ésszel nem lehet felfogni, mert ami ennyire fáj, annak
véreznie kellene, azt rendbe kellene tudni hozni, de nem, ezt
nem lehet, úgyhogy annyi Oreót eszem, amíg nem görcsölök,
puffadok és hányok, mert így legalább értelmet nyer az a sok
fájdalom.
Most már pár hónapja tartom magam, és nem léptem át azt a
bizonyos vonalat, amit én húztam magamnak, azaz nem
kapaszkodom már a vécébe, és nem ájulok el hányás után –
igazából egy ideig az Oreót sem kívántam annyira, érthető
okokból –, mégis fontos, hogy… Hogy éber maradjak, mert azt
hiszem, nem túl erős az akaraterőm. Anyát nem is annyira a
súlyom aggasztja, hanem az, hogy betegre zabálom magam, de
ő meg én – anya a vasakaratával, én pedig azzal, hogy a
vasakaratából merítek erőt – sikeresen stabilizáltuk a dolgokat,
szóval most már nem ingadozom aggasztó módon a csontos és
hájas véglet között.
A jelenlegi súlyommal sokkal jobban hasonlítok Chavira, mint
bármikor. Szóval… A jó napokon csak remegek, és gondosan
kerülöm a képeket meg a púderes doboznál nagyobb tükröket.
A rossz napokon mintha tűvel szurkálnának a bőröm alatt, és
az ujjam viszket az Oreóért. Anya azt mondja, ez egy folyamat.
 Bemegyek a Kroger áruházba. Azt hiszem, már nem is érzem
az orrom hegyét, úgyhogy nagyon jólesne valami forró ital. Ha
semmit nem eszem, míg haza nem érek, akkor nehezebben
kerülök bajba.
A barista egy alacsony, verébszerű hölgy, lehet vagy
nyolcvanéves, levendulalilára festett haját hullámcsatok
rögzítik, a frizurája olyan, mint a Gibson-lányoké volt a 19.
század végén. Háta és válla hajlott, a keze ízületi gyulladásos, de
a szeme éles, a mosolya pedig kedves, én pedig azon merengek,
vajon szüksége van-e erre az állásra, vagy ő is egy olyan ember,
aki szeret nyugdíjba vonulás után is félállásban dolgozni, mert
az otthona vagy a férje az agyára ment a hosszú évek során.
–  Mi a neved, kis szívem? – kérdezi alkoholos filccel a
kezében, és közben a pohár felé nyúl.
– Jane.
Csak azért, mert nem szeretem, mikor az emberek
fennakadnak a Priya néven.
Pár perccel később megkapom a kávémat. Az áruház sarkába
kitettek néhány asztalt meg széket, a mennyezetbe pedig
hangfalakat építettek, onnan szól a lágy jazz a céges CD-ről,
amit elnyom az áruház többi zaja: a hangosbemondó
rikácsolása, a kocsik, konzervek és dobozok csattogása, a
gyerekek ordibálása, a pop-rock filmzene – mindez kaotikusan
olvad egybe, amitől ez az egész áruházi kávézó-dolog csak még
bizarrabb.
Inkább elindulok kifelé, a hidegbe, ahol a szél kissé
erősebben fúj most, és a parkoló felé sétálok. A pláza háta mögé
kerültem, és a szemben lévő út egyenesen hazáig vezet majd,
ami nem is baj, mert ideje, hogy elinduljak visszafelé.
Aztán a földbe gyökerezik a lábam, mert meglátok egy furcsa
kis pavilont. Egy füves szigeten alakították ki, a parkoló egyik
leválasztott részén, a vasállványt három oldalról letakarták
valami nehéznek tűnő, fehér anyaggal. A kültéri hősugárzók és
a támfalakról lelógó fémvezetékek meggyvörösen izzanak,
biztonságos magasságban a leginkább idős férfiakból álló
csoport feje felett, akik ugyanolyan baseballsapkát és sötétkék
vagy fekete-sárga hímzett takarót viselnek. A társaság tagjai
összehúzzák magukat a vászon felhajtott részén beáradó hideg
ellen, és egy kis, kőből készült piknikasztal két oldalán ülnek,
közöttük táblák és bábuk. Nem lehet más, csak az, aminek
látom, márpedig a látvány fájdalmasan ismerős.
A világon semmi nincs, ami a sakktábla fölött görnyedő idős
emberek látképére hasonlítana.
Apával mi is sakkoztunk annak idején.
Ő nagyon rossz volt benne, én pedig úgy tettem, mintha én is
az lennék, ami valójában jobban zavarta apát, mint engem, de
ettől függetlenül minden szombat délelőtt játszottunk az
otthonunkhoz közeli parkban, a hosszú bostoni telek alatt pedig
a szomszédos, üres templomban. Apa néha hét közben is
szeretetett volna sakkozni, de volt valami a szombati
hagyományunkban, ami számomra különösen sokat jelentett.
Bármerre költöztünk is azóta apa nélkül, mindig figyelem, hol
gyűlnek össze az idős emberek a tábláikkal. Pár méterre tőlem
egy fiatal, huszonéves nő ül a kocsiban, a kormány mögött,
kezében kötéssel, és rám mosolyog.
–  Odamehetsz ám hozzájuk, tudod? – szólal meg. – Nem
harapnak. Legalábbis nem a fogukkal.
Nem vagyok jó abban, hogy úton-útfélen másokra
mosolyogjak – számomra kissé ijesztő ez a szokás –, de
igyekszem barátságosan nézni rá.
–  Nem akarom zavarni őket. Hagyják, hogy más is beálljon
velük játszani?
–  Néha. Kissé bogarasak, de nem veszítesz vele semmit, ha
rákérdezel. A nagyapám is ott van velük.
Ez magyarázatot ad a kötésre. Hála istennek – egy parkolóban
ücsörgő Madame Defarge nagyon rémisztő lenne.
–  Menj, kérdezd meg őket – bátorít a nő, és hüvelykujját
szórakozottan átdugja a kisujjára akasztott vörös fonál hurkán.
– Legfeljebb nemet mondanak.
– Mindenkit erre bátorít, aki megáll itt bámészkodni?
–  Csak azokat, akik magányosnak tűnnek. – A nő becsukja a
kocsi ajtaját, még mielőtt bármit reagálhatnék.
Pár percig még ácsorgok ott, mint valami idióta, majd miután
fájni kezdenek a tagjaim, legalábbis amik nem fagytak még át
egészen, elindulok a füvön keresztül a melegebbnek tűnő
pavilon irányába. A játékosok abbahagyják a sakkozást, és
engem néznek.
Szinte mindegyik férfi idősebb, a sapkáikon látható katonai
jelzések alapján nyilván veteránok. A sakktáblás parkokban
gyakran találkozik az ember veteránokkal, és bár nem ismerem
fel a katonai egységek jeleit, annyit tudok, hogy nagyjából
csoportokba soroljam őket. Ezeknek a fickóknak a legtöbbje
Vietnámban szolgált, néhányuk Koreában, páran az Öböl-
háborúban, és az egyik nagyon idős férfi, aki sálakba meg
takarókba tekerte magát, és a lehető legközelebb ül a
hősugárzóhoz, egy olyan sapkát visel, amire, bár a fonál már
halvány mustársárgára kopott rajta, a Neptun hadművelet
feliratot hímezték.
Basszus.
Ez a fickó már a nagyszüleim megszületése előtt a
normandiai parton harcolt.
Az egyik vietnámi veterán, akinek petyhüdt, zacskós arca és
duzzadt, törött erezetű orra arra utal, hogy talán azért jár
sakkozni, hogy addig se igyon, felhúzott szemöldökkel mordul
rám.
– Köszönjük, kislány, de nem kérünk adományt.
– Nem is ajánlottam. Azt akartam megkérdezni, megengedik-
e, hogy más is beszálljon játszani.
– Te sakkozol? – Úgy hallom, nem hisz nekem.
–  Nem túl jól, de sakkozom. Ha új helyre költözünk, mindig
keresek egy helyet, ahová járhatok játszani.
– Huh. Én azt hittem, a fiatalok az internetet használják erre.
– Az nem ugyanolyan.
A legidősebb férfi megköszörüli a torkát, mire minden fej felé
fordul. Minden csoportban van egy hierarchia; a veteránok
csoportja sem különbözik ettől, és jelen helyzetben úgy tűnik, a
második világháború mindent ural. Ez a férfi megjárta a poklot,
és kissé hosszabb ideje hordozza a nyomait, mint a többiek. Ezt
a rangot nem vehetik el tőle nyugdíjazással és elbocsátással
sem.
– Jöjjön ide, kérem.
Megkerülöm az asztalt, és leülök a pad keskeny szélére,
amelyen az idős ember ül. Az arcomat figyeli – hogy mit néz
rajtam, azt nem tudom –, és az édeskés, beteg szagú leheletéről
az jut eszembe, hogy talán cukorbeteg, tehát ilyen időben nem
kellene itt kinn ülnie, a fűtés meg a takarók ellenére sem. A
bőre olyan vékonynak tűnik, akár a pergamen, lágy ráncokban
gyűrődik össze, az árnyalata egyenetlen a kora miatt, a
halványkék erek pedig pókhálóként szövik be a halántékát és a
szeme környékét. A halántéka körül az egyik oldalon vastag,
halvány hegcsomók látszanak és folytatódnak egészen a füle
mögötti területig. Egy repesz okozhatta Normandiában? Vagy
valami egészen más?
– Önnek is megvan a maga háborúja, ugye, kisasszony?
Ezen elgondolkodom, hagyom, hogy a kérdés szavai alakot
öltsenek. Chavi formáját veszik fel, és ott van benne mindaz a
düh, szomorúság és fájdalom, amit a halála óta cipelek.
–  Igen – felelem végül. – Csak nem tudom, ki van a másik
oldalon. – Egy háborúban ellenségre is szükség van, de én nem
tudom, akad-e még bárki, aki képes lenne nálam is
hatásosabban szabotálni engem.
–  Ezen mind elgondolkodtunk már néhányszor – mondja a
férfi egyetértően, pillantása a többi férfira villan. Egy
kivételével mind bennünket néznek; az, aki nem figyel, épp a
sakktáblát bámulja homlokráncolva. Láthatóan lesújtja a
felismerés, hogy a királyát hamarosan sarokba fogják szorítani.
– És mi a neved?
– Priya Sravasti. És ön?
– Harold Randolph.
–  Gunny! – A legtöbb férfi a tenyerébe köhög. Csak egyikük
tartózkodik, és ő nem is tűnik veteránnak. Fiatalabb, a vonásai
lágyabbak, és van valami a tekintetében (jobban mondva,
hiányzik valami a tekintetéből), ami azt jelzi, hogy nem tartozik
úgy ide, mint a többiek.
Gunny a szemét forgatja. Lassan lehúzza magáról az egyik
kötött kesztyűjét, és előbukkan alóla egy másik, egy ujjatlan,
ami épp olyan sárga, mint a betűk a sapkáján. A férfi keze
enyhén megremeg, ahogy felemeli – inkább a paralízistől, mint
a hidegtől –, majd megérinti az orrom hegyét az egyik ujjával.
– Érzed ezt?
Kis híján elmosolyodom, de nem akarom elijeszteni,
szeretném, ha szívesen fogadnának.
– Nem, uram.
–  Akkor most menj haza, és gyere vissza, amikor csak
szeretnél. Hétvégén általában nem játszunk. Túl sok az ember
olyankor.
–  Köszönöm, uram – felelem. Ösztönösen puszit nyomok az
arcára, a puha szőrszálak csiklandozzák az ajkamat. –
Visszajövök.
A duzzadt orrú férfi felröhög.
– Nézzétek, Gunnynak lesz egy új exfelesége.
A többiek bólintanak felém, inkább elismerésük, mint
szimpátiájuk jeléül, de nekem nincs ezzel semmi gondom. Ki
kell érdemelnem a helyemet köztük, meg kell mutatnom, hogy
nem csak egy unatkozó, felületes lány vagyok. Felállok,
körbejárom a pavilon hátsó részét, és magamba szívom a
meleget, mielőtt elindulok hazafelé, és az asztalok legvégében
álló férfi felé pillantok, arra, aki láthatóan kilóg közülük. Rajta
nincs baseballsapka sem, csak egy kötött sapka, amit épp
annyira tolt hátra a fején, hogy ne lehessen eldönteni, a haja
szőke-e vagy világosbarna.
Udvariasan elmosolyodik.
– Maga olyan ismerős – buggyan ki belőlem.
Semmit sem változik a mosolya.
– Sokan mondják ezt.
Hát, elhiszem. Valójában nem hasonlít senkire, azaz úgy néz
ki, mint bárki más. Semmilyen különös ismertetőjele nincs,
semmi olyan, amire azt mondhatná az ember, hogy igen, ezt
bármikor kiszúrnám a tömegben. Nem jóképű, nem is csúnya,
egyszerűen csak… Ilyen. Még a szeme is homályos, nem lehet
megállapítani, milyen színű.
A mosolya sem változtat semmit az arckifejezésén. Ez furcsa.
A mosoly általában megváltoztat, más lesz tőle az ember arca, a
száj formája, a redők a szem körül. De ennek a fickónak pont
ugyanolyan a képe mosolygás közben is, mint előtte. Azt nem
mondanám, hogy műnek tűnik, csak azt, hogy nem néz ki… Nos,
természetesnek. Bár lássuk be, a parkban álló sakktáblák
valóságos mennyországnak számítanak a társaságban nehezen
mozgó emberek számára. Talán már annak is örülnöm kéne,
hogy felvette velem a szemkontaktust.
Továbbra is kissé nyugtalanul, de bólintok, majd elindulok
haza. Már nem érzem annyira a hideget, bár ez nem annak a
jele, hogy melegebb lenne az idő, inkább a „hé, te idióta, húzz
befelé, mielőtt megfagysz” figyelmeztetés hatása.
Mikor a házunkhoz érek, megállok a postaládák járda elé
benyúló fala előtt. Még egy szemetest is odaláncoltak az egyik
postaláda mellé, hogy az ember kidobhassa a felesleges
küldeményeket. Ha szentimentálisabb hangulatban lennék,
hiányolnám a bostoni postaládánkat, aminek vidám, sárga
felszínét élénk színű kéznyomatok díszítették. Apa nem akarta
rányomni a tenyérnyomát – szerinte az egész ötlet nevetséges
volt –, úgyhogy hárman rátámadtunk a festékekkel, és végül egy
gyönyörű, több színben pompázó bajusz-lenyomatot kapott a
ládánk fedele.
Azon gondolkodom, vajon meglehet-e még az a postaláda. Pár
költözés óta nem láttam. Bár a cuccaink nagy részével ez a
helyzet – nem igazán van értelme annak, hogy mindent
kipakoljunk, majd ismét elcsomagoljunk.
Kiveszek két marok szórólapot meg egypár hatalmas
borítékot, amit „A szomszédunknak” és a „… lakóinak”
címeztek, a kukába hajítom őket, a Birminghamből jött
fogorvosi vizsgálatra emlékeztető levéllel együtt. Találok egy
vidám, zöld borítékos üdvözlőlapot is, nagyon tavaszias a színe,
a borítékon Mercedes kézírásával. Annyira nem meglepő;
valójában ma kezdtem el a virtuális sulit, ettől kezdve a
franciaországi mentorommal lesznek majd online óráim,
úgyhogy meg kell szoknom, hogy egy másik nyelven
gondolkodjak és dolgozzak, Mercedes pedig mindig küld nekem
egy lapot, ha új iskolát kezdek, bármennyi alkalommal
költözünk is egy éven belül.
A másik két boríték lep meg inkább. Méretre szinte
egyformák. Az egyiket csupa nagybetűkkel címezték meg, a
könnyedén formázott betűk takarosak és tisztán olvashatóak, és
akkor is tartósak lesznek majd, ha a papír és a tinta fakulni
kezd: a fekete nyomat élesen elüt az élénkpink kartonpapírtól.
A halványkék boríték felirata inkább macskakaparás és elég
nehezen olvasható.
Mercedes kártyája mindig időben szokott megjönni, de Vicé
és Eddisoné általában vagy előbb, vagy később.
Ezek a levelek most nem olyanok, mint az a kártya, amit majd
májusban küldenek: azt mindhárman alá fogják írni. Azon nem
lesz majd semmi szöveg, még egy előre kinyomtatott sem. Csak
az aláírásuk. Egy emlékeztető lesz arról, hogy a nővérem
gyilkosságáról nem feledkeztek meg. Gondos tervezés és
odafigyelés szükségeltetik hozzá, hogy ne a születésnapi
képeslapjaimmal együtt kapjam majd meg.
Semmivel nem lehet ugyanis boldogabb születésnapot
kívánni, mint az FBI-tól jött emlékeztetővel, amiben azt írják:
még mindig nem tudják, ki ölte meg a testvéremet és azt a többi
lányt az elmúlt évek során.
Benn a házban lekapom magamról a legfelső réteg ruhákat,
beakasztom őket az előszobai szekrénybe, majd elindulok a
lépcsőn a szobám felé, és közben megszabadulok a többi
rétegtől is. A leveleket az ágyamra hajítom, a ruhákat pedig a
székre, amit a rendetlenség elkerülése érdekében amúgy sem
gyakran használt étkezőből hoztam fel. Miután vettem egy forró
zuhanyt, és szúrva ismét életre kelt az orrom meg minden
ujjbegyem, lemegyek a konyhába, és csinálok egy müzlit,
megszórom plusz fahéjjal, öntök rá tejet és mézet, majd
felviszem magammal a szobámba.
Csak azután nyúlok a borítékok felé, miután a pizsamámban
kényelmesen elhelyezkedtem az ágyban, és kellőképpen
felmelegített belülről a müzli.
Mercedes képeslapja pont olyan, mint amilyenre
számítottam: egy neonszínű filccel írt, vidám „hurrá, kezdődik a
suli”-üzenet, aminek a fele spanyolul van, mert meghülyül attól,
ha franciául válaszolok neki. Másodikként Vic lapját nézem
meg: egy fekete-fehér kép, ami három macskát ábrázol, óriási
napszemüvegekben. Az üzenete nem kifejezetten az
alkalomhoz illik: pár sor a legidősebb lánya főiskolai felvételi
értesítőiről meg arról, milyen rémes az idő Észak-Virginiában.
Eddison képeslapja egyszerre bizarr és vicces, és nem írt
semmit a hátuljára.
De miért küldtek mindhárman?
Aztán ismét Mercedes képeslapjára pillantok. A lapján annyi
flitter van, hogy egy egyszarvú összeszarná tőle magát
örömében, és most veszem csak észre, hogy a flitter egy része
nem oda tartozik. A többivel semmi gond, azok pasztelles
árnyalatúak. Itt-ott azonban élénk színű flitterragasztó vastag,
egy kissé ragadós és tarajossá száradt nyomát látni. Az egyik
ilyen réteg alá csúsztatom a hüvelykujjam, és finoman
megkaparom. A papír elszakad az ív alatt, majd kettéválik. Az
egyik ujjamat most tapadós flitterpötty borítja, és elősejlik a
képeslap eredeti mintája.
Mercedes letakart rajta minden pillangót.
 
♦
 
A neve Zoraida Bourett, és húsvétvasárnap van.
Te azt szereted, ahogyan a hagyományosabb templomokban
ünnepelnek ilyenkor, ahol a lányok és asszonyok még mindig
fehér ruhát meg csipkét viselnek, a kalapjukon pedig szalagokat
vagy virágokat. Van abban valami különleges, ahogy a templom
egyik hátsó sorából nézegeti az ember a húsvéti kalapokat.
És idén ott látod Zoraidát is.
Természetesen korábban is láttad már őt, segítettél az
anyjának, akinek egy rakás kisebb gyereke van. Figyeltél a
pletykákra és azokra a finomabb dolgokra is, amelyeket nem
nevezhetünk pletykának, de hírnek sem igazán. Zoraida apja
rendőr volt, aki szolgálat közben vesztette életét, és bár a kislány
olyan volt, hogy mindenki úgy látta, főiskola és sikeres élet vár
rá, ő lemondott minden iskolán kívüli foglalkozásról és ezzel
együtt valamennyi, felsőoktatással kapcsolatos esélyről, hogy
segíthessen otthon, habár ezt senki sem kérte tőle.
Milyen jó kislány, mondogatták az asszonyok.
Milyen édes gyerek.
Milyen csodálatos nővér.
Egy cseppet sem hasonlít Darla Jeanre, mégis van benne
valami, ami emlékeztet rá téged. Majdnem egy éve már, hogy
Darla Jean elárult, de te továbbra is szereted, hiányolod és
gyászolod őt.
Zoraida azonban tényleg nagyon jó kislány. Eleget figyelted
ahhoz, hogy ezt biztosan tudd. Az iskolából egyenesen haza
szokott menni, útközben elmegy a kisebb testvéreiért, majd ad
nekik valami rágcsálnivalót, segít a házi feladataikban,
foglalkozik velük, és szinte minden este készít vacsorát is, mire az
anyjuk hazaér a munkából. Segít a fürdetésben, a legkisebbek
lefektetésében, és csak ezután szokott leülni a konyhaasztalhoz,
hogy nekikezdjen a saját házi feladatának. Általában csak késő
este végez vele, mégis korán kel minden reggel, hogy elkészítse a
többiek reggelijét, mindenkit rendesen felöltöztessen és elindítson
az iskolába.
Ha pedig a fiúkról van szó – és szóba kerülnek, bizony, hiszen
gyönyörű lány, és ó, uram, mosolya világosságot hoz e világra –,
Zoraida udvariasan visszautasít mindenkit, mert a családja
mindennél előbbre való.
Mert ennyire jó kislány.
A szertartás végeztével könnyen el lehet lopni az aranyos kis
műanyag retikülöket, melyeket Zoraida kishúgai ottfelejtenek a
padon. Az ikrek folyton ottfelejtik őket mindenütt, és ez többnyire
csak a hazaúton tűnik fel nekik, de mivel a templomba vezető út
hosszú, és hétvégén spórolni kell a benzinnel, mindig Zoraida az,
aki visszamegy értük. Ilyenkor a fejét csóválja, de közben
mosolyog is, hiszen szereti az ikreket, és a tűzbe menne értük.
Tudod, hogy segítened kell neki.
Biztosra kell menned, az ő érdekében, hogy örökre ilyen jó és
tiszta tudjon maradni.
Ellopod hát a kis retikülöket, tudván, hogy az ikrek meg fognak
feledkezni róluk, és várod, hogy Zoraida visszajöjjön értük. A
templom szokás szerint hamar kiürül, mindenki siet a
tojásvadászatra, vacsorázni vagy a családtagjaik
meglátogatására. Te az árnyékban ülsz várakozón, majd meg is
jön, a kalapjával legyezi épp magát. Egy keményített, fehér
csipkekalap, merev, nem rugalmas, a karimáját és a felső rész
tövét pedig egy baracksárga szalag díszíti. Zoraida sötét bőrén a
barack és a fehér szép lágynak tűnik. Ruhájára csokorként egy
lilaszájú liliomot tűzött, egészen közel a vállához.
Finom léptekkel haladsz a vékony szőnyegen, megállsz a lány
mögött, és a szájára szorítod a kezed. Zoraidának hirtelen elakad
a lélegzete, sikoltani kezd, úgyhogy a karodat rányomod a
torkára. Vergődik, de te pontosan tudod, meddig kell ilyen erősen
tartanod, és a lány végül öntudatlanul a padlóra hullik.
A ruhája fehér és olyan tiszta. Olyan ártatlan. Elviselhetetlen a
gondolata is, hogy tönkre kell tenned.
Így aztán valamivel később, mikor az egyik öccse megérkezik,
aggódva, miért nem ért még mindig haza a lány, az oltár előtt
fekve talál rá Zoraidára, feje körül lila közepű fehér liliomokkal.
A ruhái szépen összehajtogatva hevernek a padon, rajtuk a
kalap, mellettük pedig az egyszerű csatos cipő. A lány nyakán egy
szabályos, egyenes vonal húzódik, mert öntudatlan állapotban
nem ellenkezett.
Semmi fájdalom, semmi félelem.
Neki nem kellett úgy eltávoznia, mint Darla Jeannek, hiszen
nem volt sem csábító, sem áruló.
Zoraida Bourret mindörökre jó kislány marad.
 
♦
 
Eddisont sosem fogják kitüntetni a lakása kicsinosításáért. Nem
otthonos, sőt, még csak nem is kényelmes. Ha valamilyen
irányzathoz kellene kötnünk, azt mondhatnánk, hogy egyfajta
hivatalos stílusa van. Tiszta – még a mosogatóban lévő edények
is le vannak öblítve, csak arra várnak, hogy Eddison kiürítse és
bepakolja a mosogatógépet –, de semmi személyes tárgyat nem
lehet észrevenni. A falak ugyanolyan tojáshéjszínűek, mint a
költözése előtt. Az ablakra viszont tett egy függönyt, részben
azért, mert a sötétítő túl sok fényt engedett be, részben pedig
azért, mert nem szeretné, ha bárki is belátna. Az étkezőasztal
kivételével, ami egy vidám színű csempékkel kirakott borzalom
– Priya és az anyja menekítette meg egy csődbe ment mexikói
étteremből, és viccből megajándékozták vele –, a berendezés
sötét és praktikus. A férfi filmjei és könyvei a tévéhez közeli
egyik random szekrényben kaptak helyet.
Eddison pedig a maga részéről köszöni szépen, neki így
tetszik. A munkája során gyakran fel kell keresnie más emberek
lakását, és látni szokta, hogy mások milyen módokon teszik
személyessé az otthonukat, de miután Eddison hazatér, hálás,
amiért egy viszonylag semleges térben lehet, ahol ő van a
középpontban. És talán egy kissé üldözési mániás is. Talán nem
is ismer senkit az igazságszolgáltatás területén, aki előtt
ismeretlen lenne az a krónikus, szinte mindig kimondatlan
félelem, hogy egy nap valaki bosszúból a szeretteire fog
támadni. Ha nem teszi közszemlére a szeretteit, ha nem rak ki
nyomokat, melyek felfedik a sebezhető oldalát, még a saját
lakásában sem, akkor jóval nagyobb biztonságban érezheti
magát.
Bár nem azért vesztette el a húgát, mert csatlakozott az FBI-
hoz – fordítva történt: azért lépett be, mert elvesztette a húgát –,
Eddison mégsem tudja elviselni a gondolatot, hogy veszélybe
sodorja a szüleit és azokat a nénikéit, bácsikáit és
unokatestvéreit, akikkel még tartja a kapcsolatot.
Ma azonban, miután egész nap papírmunkát végzett, és
sejtése szerint ugyanez vár rá egész héten, nem tudja nem
észrevenni, hogy a hely, amit az otthonának tart, mennyire
steril.
Leveszi az öltönyét, átöltözik, és az elvitelre kért ételével leül
a kanapéra. Vic felesége meg anyja, akik valóságos szentek,
többször felajánlották már neki, hogy megtanítják rendesen
főzni, de a legtöbb, amire Eddison baleset nélkül képes, az a
ramen meg az instant sajtos tészta. Ramirez csipkelődéseivel
ellentétben ennek semmi köze ahhoz, hogy férfi, egyszerűen az
a helyzet, hogy az étel előkészületei közben félúton megunja az
egészet.
Abban is biztos továbbá, hogy a főbérlő nem örülne neki, ha
ismét át kellene festenie a konyha mennyezetét a füstnyomok
miatt.
A személyes fotói, amik őt, a szeretteit vagy a számára fontos
helyeket ábrázolják, egy cipősdobozban hevernek a hálószoba
egyik szekrényének mélyén. Ha nézegetni akarja, akkor onnan
elő tudja venni őket, de más nem talál rájuk. Pár fotót azért ki
mert tenni, és ezeket szokta nézegetni ahelyett, hogy valami
meccset keresne a tévében.
Nem emlékszik már arra, mit felelt Priyának, amikor pár
hónapja, mikor a lány meg az anyja még Washingtonban laktak,
felugrottak hozzá, hogy elvigyék őt Vic grillpartijára, és a lány
megkérdezte, miért nincsenek kinn képek a lakásban. Az
viszont halványan rémlik neki, hogy az anyjának elmagyarázta
ezt, bár hogy milyen indokkal állt elő, arról már fogalma sincs.
Deshani Sravastinak azonban az a furcsa (sőt, egyenesen
ijesztő) képessége van, hogy az emberek fejébe lát. A nőnek
valószínűleg már azelőtt feltűnt a fényképek hiánya, hogy
Eddison bármit is mondott volna róla, majd a meglehetősen
pontos ráérzésének köszönhetően meg is kérdezte, mi ennek az
oka. Talán Deshani beszélt erről Priyával is.
Majd elkezdődtek Ken különleges ügynök kalandjai. Eddison
nem tudná megmondani, honnan szerezte Priya a Ken babát –
gyaníthatóan Vic valamelyik lányától –, de varrt neki egy
öltönyt meg egy kis tengerészkék széldzsekit, aminek hátán
nagy sárga betűkkel az FBI felirat szerepel. Priya és az anyja
most már akármerre mennek, Ken különleges ügynök velük
tart, és egy sor fotó készül róla nevezetes vagy érdekes
helyszíneken. Ezek közül néhányat Eddison bekeretezett és
kitett a televízió fölé.
A kedvence a berlini kép volt: a baba ezen deréktól felfelé
látszik, arccal lefelé fekszik egy asztalon, mellette pedig egy
negyedéig töltött söröspohár, ami nagyobb, mint Ken lenne
állva. A széldzseki alól kikandikál a baba tiroli nadrágja.
Eddisonnak senki nem jut eszébe Priyán kívül, aki egy
nyilvános helyen lazán képes lenne fotósorozatot lőni egy
részeg babáról. A lány nem írta alá a képeket, és a dátumokat
sem jegyezte fel a hátoldalukra, csak a helyszínt firkantotta rá,
ha egy-egy felismerhetetlen hátterű fotóról volt szó. Érzések
tekintetében személyes, megjelenésében azonban személytelen.
Biztonságos.
Eddison telefonja megszólal, vibrál és táncol a
dohányzóasztalon. A férfi óvatosan a kijelzőre pillant, majd
eszébe jut, hogy Priya megígérte neki, hogy hívni fogja.
– Na, milyen az új város? Tele van érdekességekkel? – kérdezi
az ügynök köszönés helyett.
–  Az érdekes jó kifejezés rá – ért egyet a lány. – A plázák a
legfurcsábbak: a jó szándék és a beletörődés jelei egyszerre
mutatkoznak rajtuk.
–  Végre el tudtam olvasni az anyukádról szóló riportot a
decemberi Economistban – feleli Eddison. – Nagyon meggyőző
cikk.
–  Az interjú kissé nehezen indult be: a férfi folyton Chaviról
és apáról kérdezett, aminek anya nem annyira örült.
A nem annyira örült Deshani Sravasti esetében azt jelenti,
hogy az áldozat örülhet annak, hogy el tudott menekülni
anélkül, hogy összehugyozta volna magát. Az Economist nyilván
egy olyan riportert küldött ki hozzá, akit keményebb fából
faragtak, hiszen az interjú végül nagyon jól sikerült.
– Attól kezdve, hogy az újságíró kevésbé személyes kérdéseket
tesz fel, a cikk egyre jobb – folytatja Priya. – Anya szeret arról
beszélni, hogyan olt tüzet különböző ágazatokban.
–  Örülök, hogy elismerik ezért. – Megdöbbentő volt a
könyvesboltba lépve megpillantani Deshani arcát a magazin
borítóján, a tekintete még a fotón is annyira nyílt és felkavaró
volt. A cikkben további képek is szerepeltek, az egyik a
birminghami irodában készült, egy másik pedig az
otthonukban, azon Deshani Priyával ül a kanapén.
Eddison nem lepődött meg azon, hogy Priya nevét látta
fotósként feltüntetve, ő készítette az összes képet, kivéve azt,
amelyen ő maga is szerepel.
Hallgatnak, és ez most nem a tétovázás csendje, hanem valódi
hallgatás – Priya ugyanis soha nem szokott tétovázni. Ő az a
lány, aki tíz perccel a megismerkedésük után egy játék mackót
vágott Eddison fejéhez, és azt mondta, ne legyen olyan
kibaszottul gyáva. Azóta barátok.
Eddison jobban szeret nem belegondolni, hogy mit árul el ez
róla valójában.
– Mi van, Priya?
– Minden oké veletek?
A kérdéstől az ügynök lefagy, maga sem tudja, miért, a villát
pedig ide-oda forgatja a tésztában.
– Mármint a csapat? Jól vagyunk.
– És te? Mert ma mind a hármatoktól képeslapot kaptam.
A picsába.
Eszébe sem jutott, hogy Vicnek is szándékában áll képeslapot
küldeni, de azért Ramirezre gyanakodhatott volna. Vajon
kevésbé lett volna feltűnő, ha csak ketten küldenek neki levelet?
De most Priyáról van szó, aki az anyja lánya, és egyik sem az
a típus, akinek minden információra szüksége van ahhoz, hogy
eljussanak A-ból B-be.
–  Nem kell elmondanod, mi van. Tudom, hogy nem akarod,
vagy nem mondhatod el. Csak aggódom. – És ismét az a tétova
csend, mint mikor valaki óvatosan a jégre helyezi a lábát. –
Mercedes flittereket ragasztott a képeslapján lévő pillangókra.
Basszus.
Azon a kedden, mikor Eddison feladta a képeslapot,
mindhármuknak nehéz napja volt. Szóval annyira nem kellene
most meglepődnie ezen.
–  Akkor hadd tegyem fel ismét a kérdést – folytatja a lány. –
Ugye minden rendben lesz veletek?
 Eddison hagyja, hogy a kérdés elmerüljön benne, mélyre, a
csontjáig, mintha ott megtalálhatná a választ. Priya nem mond
semmit, nem erősködik, nem könyörög, nem sürgeti a választ.
Várakozásban nagyon jó.
A Pillangók mind jók voltak a várakozásban, néhányuk
jobban, mint a többi. És vannak, akik már nem lesznek jók
benne többé.
Eddison nem volt ott a Kertben, mikor előhúzták azoknak a
lányoknak a holttestét, akik a robbanás előtti percekben vagy a
robbanásban haltak meg. Quanticóba tartott éppen, ami miatt
most düh járja át bensőjének azon szegleteit, melyek a látottak
miatt kiüresedtek.
Mikor megtudták, hogy mi történt azokkal a lányokkal, az
ügynök arra a rémisztő felismerésre jutott, hogy ennek az
ügynek sosem lesz vége. Nem azért, mert a jog eszközeivel nem
lehetne megoldani; meg lehetne. Idővel. De ez nem egy olyan
ügy volt, amit meg lehet oldani, majd félre lehet tenni, és jöhet
is a következő. És nem is olyan, amire az ember mélán
visszagondol, miközben azon mereng, milyen fontos állomása
volt ez a karrierjének.
Ez az ügy pusztítóan hatott az emberre, élete hátralévő
részére teljesen megnyomorította, mert egyszerűen nem lehet
felfogni, hogy valaki képes lehet ilyesmire.
És mivel épp Priya kérdezi őt, Priya, aki mindenkinél jobban
tudja, mit jelent az, hogy nem vagy jól – és tudja azt is, hogy
nincs azzal semmi gond, ha azt mondod, nem vagy jól –, az
ügynök azt kezdi mérlegelni, mi az, amit elmondhat neki, és mi
az, amit nem, majd úgy dönt, hogy a hírek úgyis eljutnak hozzá
előbb-utóbb, és Priya amúgy sem az a fajta lány, aki
szétkürtölné.
– A Kert egyik túlélője múlt héten öngyilkos lett.
Egy halk hang a válasz, nem is szó, inkább egy gondolat
nesze.
–  Annyira nem ért bennünket meglepetésként – folytatja a
férfi. – Nála számítani lehetett erre. Azon lepődtünk meg, hogy
nem tette meg korábban.
– A családja?
–  Megszakította velük a kapcsolatot, még akkor, amikor
idebent volt. A családja pedig később sem kereste. Így most ő a…
Priya megelőzi, hogy ne Eddisonnak kelljen kimondania.
– A harmadik – jelenti ki könnyedén. – Ez három öngyilkosság
kevesebb mint négy hónap leforgása alatt.
–  Vannak még ketten, akikre a pszichológusok felhívták a
figyelmet. „Több mint valószínű, hogy megteszik”, ahogy ők
fogalmaztak.
– És a többiek?
–  Majd az idő eldönti. – Eddison gyűlölte ezt a mondást, azt
pedig még jobban, hogy mennyi igazság van benne. – Néhányuk
majd… Ha nem is lesz jól, de valamivel jobb formában lesznek.
Bármi pusztítja is őket belül, a világot is felégetnék, csak
magukkal vihessék a sírba.
– Négy hónap nem hosszú idő.
– Kevesebb mint négy.
–  Kevesebb mint négy – ismétli Priya békésen, nem azért,
mert a javítás annyira sokat jelent, hanem mert még mindig túl
nyers, és ezt a lány is jól tudja magáról. Eddisonnak nem
kellene ezt ennyire eltűrnie. Egy FBI-ügynök, az istenit, és ha
sebezhető, nem lenne szabad ezt kimutatnia senki előtt.
– Neked megfordult valaha a fejedben? – kérdezi váratlanul a
férfi.
–  Nem. – A válasz határozott, de nem azonnali. Nincs benne
védekezés, nem reflexszerű. – Chavi nagyon sokat jelentett
nekem, de más is van azért az életemben. Bármennyire
összetört is a szívem, márpedig összetört, legalább annyi düh is
van bennem. Az pedig jelent valamit, nem?
– Jelent?
–  De még ha nem is jelent semmit, mégiscsak érdekelnek
dolgok. A nővéremet elvették tőlem. De a szabadságom
megmaradt. Nem vesztettem el az identitásom. Nem tűztem ki a
halálom napját.
Lejárati idő, ahogy a Kert túlélői hívták. Mint egy doboz
tejnek.
Eddison érzi, hogy a garnélás tészta összerándul a
gyomrában.
–  Én a nővéremet vesztettem el. A te Pillangóid viszont
önmagukat vesztették el. Ez legalább nem ugyanaz.
–  Tudtuk, hogy meg fogja tenni. Figyelmeztettük a szüleit,
könyörögtünk nekik, hogy adják meg neki a segítséget, amit
kért.
– Vic könyörgött.
–  És Ramirez – teszi hozzá Eddison szégyenkezés nélkül. A
könyörgés egyszerűen nem az ő műfaja.
Mindig is jobban értett a gyanúsítottakhoz, mint az
áldozatokhoz. Egy újabb dolog, ami többet árult el róla, mint
szeretné.
– Attól, hogy tudsz valamit előre, még ugyanúgy érzel, miután
megtörtént.
Valóban? Ez megint nem egy olyan kérdés, amihez Priyát erős
meggyőződés fűzi. A férfi, aki megölte a nővérét, még mindig
szabadlábon van; még ha meg is tudják, ki volt az, Chavi attól
nem fog visszatérni.
– És találkoznom kell majd velük valamikor? – kérdezi a lány.
Eddison pislog, kis híján eltartja a mobilt a fülétől, hogy
rábámuljon.
– Kikkel?
– Azokkal, akik képesek lennének felgyújtani az egész világot.
Úgy hangzik, hozzám illő emberek lehetnek.
Az ügynök felnevet.
– Tényleg olyanok. Jaj, dehogyis. Nem, teljességgel kizárt,
sosem találkozhatsz velük – jelenti ki a férfi határozottan, az
agya pedig azon kattog, milyen következménye lehet ennek a
kijelentésének. Az istenit, Priya tényleg jól kijönne Inarával és
Blissel. És simán képesek lennének felgyújtani együtt egy házat.
Na, ne.
A lány finom nevetése, ami alig több hangos légzésnél, egy
kissé oldja a férfi mellkasát szorító csomót, és különös, hogyan
tudja ettől egyszerre jobban és rosszabbul érezni magát.
A saját jóléte érdekében azonban, és a világ állapotára
tekintettel, jobb, ha sosem engedi meg, hogy találkozzanak
egymással.
 
♦
  
Te jóságos ég, mi a szar ez? – Ez az első gondolatom szerda
reggel, ahogy hadonászva felriadok álmomból, és az ágy, úgy
ahogy van, összecsuklik alattam. Vagy legalábbis így érzem.
Huppanok egyet a matracon, majd megdörzsölöm a szemem,
hogy jobban lássak. A szobám továbbra is sötét, de annyi fény
azért beszökik a folyosóról, hogy lássam az anyám körvonalát,
aki a lábamnál áll csípőre tett kézzel, Superman-pózban. Az
ágykeret megreccsen a súlya alatt.
Felnyögök, és visszahanyatlok az ágyba, a fejem elé szorítva a
párnámat.
– Mi a franc van, anya?
Ő csak nevet, aztán ledobja magát mellém. A lehelete
kávéillatú, meleg és ismerős érzés a nyakamon. Átölel.
–  Az, hogy pizsamában is részt vehetsz az órákon, még nem
jelenti azt, hogy nem kell normális időben felkelned.
– Még mindig sötét van odakinn?
– Igen.
– Akkor még nincs normális idő.
Anya megint felnevet, elemeli a párnát az arcomtól, és
megpuszilja az arcomat.
– Ébresztő, szívem. Csinálok neked reggelit.
Elképesztő gofrit tud sütni. Olyan gofrit, ami miatt talán még
felkelni is érdemes.
Anya reggeli után el is megy itthonról, én pedig a délelőtt
hátralévő részében próbálom rávenni az agyam, hogy franciául
gondolkodjam a matekról, a fizikáról meg a történelemről. És
milyen hosszú ez a történelem – eddig fel sem tűnt, hogy még a
világtörténelem-óráim is mennyire Amerika-központúak voltak,
csak most, hogy igyekszem behozni a lemaradásom azokkal a
srácokkal szemben, akikkel ősztől egy osztályban leszek.
Mikor a fejem már fájni kezd a túl sok idegen nyelvű szótól,
mindent félreteszek, és magamra rángatok nyolc-tíz réteget,
hogy szembenézzek a kinti világgal. Tiszta, de hideg az idő. Édes
istenem, irtóra hideg.
Az jut eszembe, vajon miért vesződnek a veteránok a
hősugárzóval ahelyett, hogy bemennének valahová. Annyira
hideg van, hogy az embernek lefagy a csöcse tőle, mire a
pavilonhoz ér, és ott van a közelükben, egy köpésre három
Starbucks is. De nem fogok rákérdezni. Most játszom majd
velük először, és ki kell érdemelnem a helyem köztük. Minden
csoportban így működik ez.
–  Gyere, Kék Lány, ma velem leszel – jelenti be a vörös orrú
vietnámi veterán, még mielőtt a fűre lépnék.
A többiek közül néhányan felnevetnek a becenév hallatán, de
igazából illik rám. A szemeim közti bindi kis kék kristályokból
készült, ezüst kerettel, ahogy a jobb orrcimpámat díszítő pötty
is, ráadásul amint leveszem a kötött sapkámat, tisztán látszanak
az élénk királykékre festett csíkjaim. A fickó, aki elnevezett, a
hajamra villantja a tekintetét, és úgy nevet, mint aki érti, hogy
mit akarok mondani.
–  És én hogy hívhatom önt? – kérdezem, és közben
felkuporodom a padra.
– Ezt a ronda anyaszomorítót hívd csak nyugodtan Corginak,
hallod-e? – üvölti a mellette ülő férfi, nem is törődve azzal, hogy
Corgi a bordái közé könyököl. Egyforma sapkát viselnek, én
pedig arra gondolok, vajon milyen érzés lehet, ha valakivel
ugyanazt a poklot jártad meg, és egymásra tudtok támaszkodni.
Gondolom, az is csak egy pokol, még ha más is. A veszteség az
veszteség, és mi ott vagyunk egymásnak anyámmal, de nem
ismerjük azt a fajta háborút, amivel ezek a férfiak néztek
szembe.
A többiek közül is bemutatkoznak néhányan, miközben Corgi
meg én kirakjuk a bábuinkat – Steve, Phillip, Jorge, Corgi mellett
pedig Happy, aki azt hiszem, egy kicsit be van csípve. A többiek
a saját játszmáikra figyelnek most. Gunny a szokásosnak tűnő
helyéről mosolyog rám halványan, integet is, majd visszafordul
a táblához, aminek túloldalán az udvarias arcú férfi ül, akivel
legutóbb beszélgettem.
Ahogy Corgival játszani kezdünk, Happy és Jorge jobban
figyeli a mi sakktáblánkat, mint a sajátjukat, és mindketten
egymásnak gyakran ellentmondó tanácsokkal látnak el. Happy
kezdeti hangoskodása ellenére nagyon jól viselkednek, ami azt
jelenti, hogy az extrém és a néha már kínos előzékenység közt
ingadoznak, de van bennük egyfajta nyers durvaság is, ami
annak idején minden bizonnyal könnyes büszkeséggel töltötte
el a szakaszvezetőiket. Mikor feltűnik nekik, hogy figyelek, nem
győznek bocsánatot kérni. Én azonban velük nevetek, mire
ellazulnak, és a viselkedésük kezd olyanná válni, ami, azt
hiszem, közelebb állhat a szokásos menetrendjükhöz, már
amennyire ez lehetséges egy nőnemű behatoló társaságában.
– Úgy emlékeztem, azt mondtad, szeretsz játszani – jegyzi meg
Corgi gyanakodva a második könnyű győzelmét követően.
– Azt nem állítottam, hogy jó is vagyok benne.
 – Világos – szólal meg Jorge.
Apa annyira rossz volt sakkban, hogy veszíteni mellette több
erőfeszítésbe került, mint megverni egy átlagos ellenfelet. És
miután rájöttem, hogy más emberek meg engem hagynak
nyerni, és úgy játszanak velem, mintha szemernyi fenyegetést
sem jelentenék a büszkeségükre nézve? Nos, az egyik felem
talán apa részére tartja fenn a veszteségek sorozatát, habár ez a
pragmatizmus egy igen különös formája. Ha úgy játszom, hogy
veszíteni akarok, akkor anélkül játszhatok, hogy bármilyen
nyomás vagy dráma súlya húzná a vállamat.
A helyükre rakjuk a bábukat a következő körhöz, Happy
pedig leül az asztalhoz a helyemre, és megfenyegeti Corgit, hogy
kékre-zöldre veri egy állítólagos sérelem miatt. Corgi vigyorog.
A férfiak furcsa módokon mondják ki, hogy szeretlek.
– Jöjjön, játsszon velem, Miss Priya – hív Gunny, aki épp most
pakolgatja vissza a bábukat a kezdő pozícióba.
Mindenki helyet cserél, új partnert kap, és civakodnak, ki
melyik színnel legyen. Én a senki-ember helyét foglalom el, de ő
csak eggyel arrébb csúszik, hogy a (viszonylag) fiatal öböl-
háborús veteránnal kerüljön szembe, aki Vaú néven mutatkozik
be nekem.
A Corginál és a Happynél még megálltam, hogy nem
kérdezősködtem, na de ez a név, hogy Vaú?
A férfi grimaszt vág, rózsavörös arca megfeszül a szégyenlős
mosolyától.
– Még az alapkiképzésen kaptam a nevet – motyogja. – Az
őrmesternek az volt a szokása, hogy a hátam mögé settenkedett,
és egyenesen a fülembe ordítva vakkantotta oda az utasítást.
Szinte mindig ugrottam egyet ijedtemben, mire ő mindig azt
mondta: Vaú.
Az ilyenekből lesznek aztán a soha le nem mosható nevek.
A senki-ember halványan mosolyogva figyel engem, de nem
mutatkozik be. Én pedig nem kérdezem – van benne valami
fura, és én nem akarom, hogy összetévessze az udvariasságot a
kíváncsiskodással.
Gunny nem igazán tud a játékra koncentrálni. Elfelejti, mivel
hogyan lehet lépni, vagy hogy melyikünk következik. Néha
belekezd egy összefüggéstelen történetbe, és nem veszi észre,
hogy még nem lépett. Bár látom rajta, hogy össze van
zavarodva, nem emlékeztetem folyton. Őszintén szólva sokkal
szívesebben hallgatnám a történeteiket arról, hogyan
rohamoztak meg egy rakás nemes bort egy elhagyatott
kastélyban, és hogyan próbáltak síelésre tanítani egy tehenet.
Nem könnyű elképzelni, hogy ebben a férfiban egykor olyan
sok energia volt, pedig nem lehetett sokkal idősebb nálam,
mikor besorozták és hajóra rakták.
Vaú néha-néha a sakktáblánkra pillant, a fejét csóválja, és
ferde szemmel méreget. Megvonom a vállam, de nem
magyarázkodom. Rám tartozik, mit miért teszek.
Gunny elbóbiskol a második játszmánk kellős közepén. Az
egyik koreai veterán, aki Pierce-ként mutatkozott be, egy újabb
takarót rak az idős ember vállára, betűri az álla alá, és ráhajtja
a kezére.
–  A boltosok megengedték, hogy használjuk a kávézójukat –
mondja mogorván, és mintha kissé zavarba jött volna a saját
kedvességétől. – De Gunny azt mondta, ő csak öreg, nem halott,
és vagy itt fogunk játszani kinn, vagy sehol.
–  Egy kis büszkeség nem árt – felelem. – Pláne akkor, ha az
embernek vannak olyan barátai, akik meg tudják azt törni néha
a józan ész hatalmával.
A férfi csodálkozva néz, majd elmosolyodik.
–  Mindegy, nekem úgyis mennem kell most már. Át kell
néznem holnapra a házi feladatomat. – Feltápászkodom a
padról, kinyújtóztatom elgémberedett tagjaimat. – Pénteken is
jövök, ha lehet.
–  Gyere csak, amikor szeretnél, Kék Lány – mondja Pierce.
Van egy olyan érzésem, hogy csak Gunny fog engem Priyának
hívni közülük. – Szívesen látunk.
Bizsergető melegség árad szét a szegycsontom alatt. Az elmúlt
években befogadtak már néhány sakkcsoportba, de Boston óta
ez az első alkalom, hogy tényleg szívesen látnak valahol.
Megigazítom a kabátomat, felteszem a sapkámat, és a
parkolón át elindulok a Kroger felé, hogy szerezzek egy forró
italt. A hősugárzók melegen tartják a pavilont, bár még így is
inkább hűvös van, de a hazavezető út hosszú lesz, jobban
teszem hát, ha szerzek magamnak egy meleg kakaót.
A kávézóban elég hosszú a sor, ami, úgy tűnik, az új
baristának köszönhető, aki egyedül dolgozik, és igyekszik
felvenni a lilába és vörösbe öltözött idős nők különböző
rendeléseit.
Létezik vajon valami gyűjtőnév a Vörös Kalapos Nők
Társaságára?
A sor mellett, néhány méterre tőlem valaki épp leül egy
székre, és vastag, barna kabátját egy másik szék támlájára teríti.
A senki-ember az. A kabátja zsebéből előhalászik egy könyvet,
egy nagy, puhakötéses kötetet, ami olyan kopott és megviselt,
hogy lehetetlenség megállapítani, mi lehet az. A lapjai
meggyűrődtek oldalt, a gerince több helyen megrepedt, a
borítója pedig teljesen hiányzik. Egyszerűen nincs neki. A férfi
kinyitja a könyvet, de nem is néz bele. Engem figyel.
– Nagyon jólesik ilyenkor egy ital.
Akkor miért nem áll a sorban?
Egyik lábamról a másikra helyezem a súlyom, és hátrálok pár
centit. Nincs hozzám olyan közel, mégis úgy érzem, hogy
nyomakszik. Azt hiszem, nem kellene senki-embernek nevezni
magamban; az ilyesmi előbb-utóbb kibuggyan az ember száján
véletlenségből, és aztán csak bajt hoz a fejére.
– Azt hiszem, nem is tudom a nevét.
– Azt hiszem, nem is árultam el soha.
Előrelépek egyet, ahogy a sor halad. Az egyik vörös-lila hölgy
épp panaszkodik, a barista pedig, úgy tűnik, menten kikészül.
– Hideg van odakinn – jegyzi meg a férfi, túl hosszú hallgatás
után.
– Február van, ez pedig Colorado.
–  Nem jó ilyenkor sétálni – folytatja, mintha nem értené a
gúnyt. Vagy csak nem foglalkozik vele. – Szeretnéd, ha
hazavinnélek kocsival?
– Nem, köszönöm.
– Szereted a hideget?
– Szükségem van egy kis testmozgásra.
Nem fordulok el, de érzem, hogy ennek ellenére végigmér a
tekintetével, majd ismét az arcomat figyeli.
 – Nem, szerintem nincs rá szükséged. Jó vagy így, ahogy vagy.
Miért ennyire furcsák az emberek?
Ismét lépek egyet előre, kissé távolra kerültem már tőle
ahhoz, hogy cseverésszünk, pár perccel később pedig már ott
állok a pultnál.
– Egy nagy forró csokit kérek.
– A neved?
–  Jane. – Fizetek, elteszem a visszajárót, majd a pult végébe
libbenek, ahol majd megkapom az italomat. A Vörös Kalapos
hölgyek az ízesítőkkel megrakott pultot vették körbe, majd
együtt elindulnak a sarokba, ahol összetolják az összes asztalt.
– Jean! – szólít a barista. Majdnem.
Elhaladok a lila-vörös sereg utolsó tagja mellett, beízesítem a
kávémat, és célba veszem az ajtót.
– Korán sötétedik. Biztosan nem akarod azt a fuvart? – ajánlja
a senki-ember, ahogy elhaladok mellette.
– Biztosan, köszönöm.
– A nevem Landon.
Nem, a neve Perverz.
De azért bólintok egyet jóváhagyólag, majd lelépek.
Meglehetősen kellemetlen tény, hogy a perverz férfiak is az
élet tartozékai. Végignéztem, hogy Chavit egészen fiatal korától
kezdve zaklatták, nekem pedig azóta kell ezt tűrnöm, még
mielőtt kiütköztek volna rajtam a pubertás első jelei. Olyan
bátor emberrel még nem találkoztam, aki anyával szemben
bárdolatlanul mert volna viselkedni, de biztos vagyok benne,
hogy vele is megesik. Csak nem ilyen nyilvánvaló módon, mint
nálunk.
 Csak egy meglepetés ér, mikor megnézem a postát: egy sima
fehér boríték, amin nem ismerem fel a feladó címét, az én
adataimat viszont Vic nagy, nyomtatott betűivel írták, a
bélyegző pedig quanticói. Benn, a házban leveszem magamról a
rétegeket, beakasztok mindent az előszobai szekrénybe, majd a
lépcső lábánál álló karcsú kis asztalhoz fordulok. Csempével
borított tetején egy kitárt szárnyú pillangó rajzolódik ki a négy
csempén, csupa ábrándos zöld és lila szín, de szinte teljesen
eltakarja egy sárga selyemből készült krizantémkoszorú, egy
vaskos vörös gyertya és egy képkeret.
Itt él most Chavi, ebben a keretben és néhány ehhez
hasonlóban. A keretet arany flitterek borítják, kivéve a bal
sarkában, ahonnan már lekopott, ott előbukkan az aranyszínű
festékréteg. Sokat gondolkodtunk azon hárman, melyik képet
tegyük ki ide. Tudtuk jól, melyiket akarjuk, melyiken leginkább
önmaga Chavi, csakhogy ugyanezt a képet használta a
rendőrség és a média is, ez a kép szerepelt a honlapokon,
újságokban és plakátokon, a kérdés kíséretében, tud-e bárki
bármit a hollétéről. Végül mégis emellett döntöttünk. Mégiscsak
Chavi van rajta.
Végzős korában készült a fotó, és az ilyenkor szokásos
márványszürke háttér meg a szándékosan béna póz ellenére (az
ujjain támasztja meg az állát) csak úgy árad belőle az, amitől ő ő
volt. A szeme csillog, körülötte dús, fekete pillák és ragyogó,
fehér meg aranysárga festék, az ajka vörösen villan, csakúgy,
mint a tincsek a hajában. A bindije és az orrában viselt ékszere
tiszta, vörös kristályból készült arany foglalatban: épp olyan
merész és kellemes volt, mint ő maga. A bőre sötétebb volt az
enyémnél, sötét, mint apáé, amitől minden szín még feltűnőbb
volt rajta. Amitől pedig igazán chavis lett ez a fotó, az az, hogy
teljesen megfeledkezett arról, hogy aznap lesz a
fényképezkedés. Délelőtt az új olajpasztellkészletével játszott,
aztán gyorsan készülődnie kellett, és mégis sikerült makulátlan
külsőt varázsolni magának – kivéve, hogy az állát tartó kézfeje a
szivárvány különböző árnyalataiban pompázott.
Az asztallap alatti kis fiókból előveszek egy doboz gyufát, és
meggyújtom a vörös gyertyát, majd a kép kopott sarkához
hajolok, hogy csókot nyomjak rá. Így tartjuk Chavit közel
magunkhoz, így vesz részt az életünkben továbbra is anélkül,
hogy azt éreznénk, túlságosan csüngünk rajta, furcsák vagyunk
vagy megőrülünk nélküle.
Apáról nem tettünk ki hasonló képet, mégpedig azért, mert
Chavi nem maga döntött úgy, hogy elmegy. Apa pedig igen.
A kanapéra ülök, és megfordítom a borítékot, próbálok
rájönni, mi lehet benne. Nem igazán szeretem a titokzatos
leveleket; túl sokat kaptam belőlük Chavi halála után, az
emberek országszerte kinyomozták a lakcímünket, és egymás
után küldték a leveleket, képeslapokat, virágokat. Gyűlölködő
levelek is jöttek; megdöbbentő, milyen sok ember érzi szükségét
annak, hogy vadidegeneknek írjon, és közölje velük, hogy a
szerettük „megérdemelte” a halált. Vic kézírása megnyugtató,
de egyben furcsa is. Ha képeslapnál többet küld, akkor
általában arra figyelmeztet, hogy legyek óvatos.
Belül azonban kétségkívül nem az ő kézírása szerepel.
Ugyanaz a stílus, mint amivel a feladó címét töltötték ki:
elegáns, de egyszerű, könnyen olvasható betűk. Semmi
üdvözlet, rögtön a tárgyra tér:
 
Victor Hanoverian azt mondja, te tudod, milyen az, mikor
egy rémes esemény után kell összekaparnod magad.
Én is tudom, legalábbis tudtam. Talán még mindig tudom,
ha magamról van szó, de most másokkal is törődnöm kell, és
fogalmam sincs, mit mondhatnék nekik, hogyan segíthetnék
rajtuk. Korábban tudtam, de már nem, azt hiszem,
elvesztettem ezt a képességem.
A nevem Inara Morrissey, én vagyok Vic egyik Pillangója.
 
Ó, a picsába.
Átnézem a levél további részét, nem is azért, hogy a tartalmát
fussam át, inkább a kézírást figyelem, azt nézem, nincs-e
valahol pár sor Victől, amiben magyarázatot ad rá, miért
döntött úgy, hogy elpostázza nekem ezt az üzenetet. Nem
szabályellenes ez, vagy ilyesmi? A lány nevét ismerem
természetesen – a Pillangók már közel négy hónapja benne
vannak az országos hírekben –, de az ügyeink közt semmi
kapcsolat nincs, az ügynököket leszámítva. Nincs valami
szabályzata a nyomozóirodának arról, hogy ezeket a dolgokat
külön kell kezelni?
Vic azonban mégiscsak óvatos volt, nemde? Nem osztotta meg
a címem Inarával; ő maga adta fel a levelet. Nem is muszáj
válaszolnom rá. Nem kell kiadnom ennek a lánynak semmilyen
információt. De honnan tud rólam egyáltalán?
Folytatom ott, ahol abbahagytam.
 
 Láttam a fotódat Eddison íróasztalán pár hete, és mivel
Eddison egy zsémbes szemétláda, kíváncsi lettem. Nem
gondoltam, hogy kedvel bárkit is a világon. Végül Vic mondta
el, ki vagy, jobban mondva, mi voltál akkor, amikor
megismertek. Azt mondták, egy sorozatgyilkos megölte a
nővéredet, nekem pedig az volt az első gondolatom: „huh,
nekem is”.
Azt hiszem, ez az első alkalom, hogy a lányokat a
testvéreimnek nevezem, és meglepődtem azon, milyen
fájdalmasan érint ez. Talán azért, mert ismét elvesztettem
őket, egy másik értelemben, vagy mert mindig is így éreztem
irántuk, de sosem mondtam el nekik.
Nem arra vagyok kíváncsi, mi történt veled.
Utánanézhetnék, de nem akarok. Őszintén szólva, nem is az
érdekel annyira, mi történt veled, hanem az, hogyan
döntöttél, mit teszel utána.
A Kertben könnyű volt erősnek lenni. A többiek felnéztek
rám, én pedig hagytam, mert én tudtam, hogyan kell a vízen
járni, és meg tudtam őket tartani, míg meg nem tanulták ők
is. Most azonban kinn vagyunk, ők pedig azt várják tőlem,
hogy ugyanolyan erős legyek, mint a Kertben voltam, de nem
tudom, hogy csináljam, hiszen mindenki figyel.
Már nem tudom, hogyan csináljam ezeket. Mindig is szét
voltam esve, és ez nem is zavart. Olyan voltam, amilyen. De
az emberek most itt nyaggatnak, látni akarják, hogy szedem
magam össze, miközben én baromira nem akarom
összeszedni magam. Nem is kell. Hát nem az én döntésem,
hogy mennyire akarok megtört maradni?
 Aztán mikor Vic megemlített téged, jobban mondva, a
nevedet, feltűnt, hogy úgy beszél rólad, mint a saját lányairól.
Eddison, úgy tűnik, konkrétan kedvel téged, pedig
meggyőződésem volt, hogy mindenkit utál, akinek van
pulzusa. Mercedes mosolyog és egy kicsit szomorúnak néz ki,
de most már rájöttem, hogy ő mindenkire mosolyog, viszont
csak azok miatt bánkódik, akiket szeret.
Örökbe fogadtak téged a maguk módján, most pedig
örökbe fogadtak engem is, és nem tudom pontosan, hogyan
engedhetném el őket.
Nem kell visszaírnod. Arra jöttem rá, hogy képtelen vagyok
a lányokkal ilyesmiről beszélni, mert fontos, hogy azt lássák,
erősebb vagyok náluk, márpedig én nem akarom cserben
hagyni őket. Vic viszont elmosolyodott, mikor megkérdeztem,
írhatok-e neked, szóval remélem, az ötlet jobb, mint
amilyennek érzem.
Hogy szeded magad össze, ha a darabkák, amik mások
számára fontosak, elvesztek örökre?
 
Hm.
Olyan dologról kérdez, amire én sem tudom a választ. Ha
találgatnom kellene, azt mondanám, Vic épp ezért küldte
nekem a levelet: mert a lánynak igaza van. Ha nem akarjuk
összeszedni magunkat, akkor nem is kell. Nem kell sem
erősnek, sem bátornak, sem reményt sugárzóknak lenni, az
egész egy baromság. Anya mindig azt mondogatja empatikusan,
hogy teljesen oké, ha nem vagyok oké. Nem tartozunk ezzel
senkinek.
 Egypár napig még emésztenem kell ezt.
Mikor anya pár óra múlva hazaér, egyik kezében a
laptoptáskájával meg az aktatáskájával, a másikban pedig
elviteles kajával, épp a naplómat írom, és azt próbálom
megfogalmazni, milyen sokat jelentett, mikor Pierce azt
mondta, szívesen látnak engem a sakkpavilonban.
– Megterítesz? – kérdezi anya, majd lehajol, és megcsókolja a
keret sarkát, kis híján meggyújtva a sálát. Ledobja a táskáit
maga mögé, az ételt pedig jóval óvatosabb mozdulattal a pultra
helyezi.
Gyönyörű és csupa tűz látványt nyújt a munkaruhájában, a
szürke ceruzaszoknyája és a blézere remekül szabott, és a
hatáson nem lágyít a levendulakék selyemblúza meg a mintás
sálja sem. Hosszú, szoros csigákban viselt haja hátrasimítva,
épp csak egy picit megemelve, a cipője sarka pedig épp elég
magas ahhoz, hogy hatalmat sugalljon, de elég alacsony hozzá,
hogy fenéken tudjon billenteni bárkit. Egyedül a munka után
felrakott dolgok nem illenek ehhez az összeállításhoz: a
smaragdzöld és arany mintájú bindije, az orrékszere és a sima
aranykarika, ami az alsó ajka közepét díszíti.
Anya szándékosan maga mögött hagyta a családját és a
kultúrája nagy részét, miután tizenkét évvel ezelőtt Londonból
Amerikába költöztünk, de a neki tetsző dolgokat megőrizte.
Leginkább azokat a dolgokat hagyta meg, amelyek láttán az
embereknek eszébe sem jut, hogy muszlimok vagyunk. Anyát
nem érdekli, ha szentségtörőnek számít, amíg biztonságban
tudhatja a barna bőrű lányait. Ha épp viseljük a bindit, az
ékszereket és a mehndit, azok mindig nagyobb jelentőséggel
bírnak, mint amennyit mi tulajdonítunk nekik.
Felállok, és kirakom az asztalra a tányérokat meg az ezüst
evőeszközöket. Miután bevittem az ételt a nappaliba,
visszamegyek, és hozok két pohár tejet meg egy tiszta
ételhordót. Azt viszont megvárom, hogy anya szedjen. Az
önuralom miatt. Egyszerűen jobban érzem magam, ha anyára
bízhatom, hogy szedjen.
Egy jóganadrágban és egy laza, hosszú pólóban jön le, aminek
elején korábban Chavi gimijének logója virított, míg ki nem
kopott. Még mindig látszanak a nyomai, ha az ember nagyon
figyeli, és tudja, mi volt odaírva. A póló többi része is kopott,
megviselt és kényelmesen rongyos. A hajából anya kivette a
hullámcsatokat, és rendezetlen copfba fogta össze hátul. Ez
most az az anya, aki szereti a földbe mélyeszteni az ujját, aki
szereti, ha minden gyarapszik körülötte, és aki bármikor kész
beugrani egy párnacsatára a lányaival.
A szőnyegre ül, így a dohányzóasztalt használhatjuk
étkezőasztalként, majd a dobozok felé nyúl, és elkezd tálalni.
Narancsos garnéla és lo mein tészta neki, édes-savanyú
mártásos csirke és fehér rizs nekem. Mindkét ételből úgy szed,
hogy egyenlő arányban legyen belőle a tányérokon és az
ételhordóban. Kiporciózza a tavaszi tekercseket is, a levest
azonban nem próbálja kettéönteni – wonton nekem, és
tojásleves neki. Az elviteles levest nem érdemes újramelegíteni,
mert úgy nem finom. Holnap mindketten a maradékot esszük
majd ebédre, és valami más elviteles ételt vacsorára.
A konyhai eszközök nagy része még most is dobozokban áll,
és ez az elkövetkezendő hetekben nem is fog változni. Nem
valószínű, hogy főzésre kerül sor nálunk.
– Milyen volt a sakk? – kérdezi, mikor a garnélánál tart.
– Jó. Alig várom, hogy visszamenjek.
– Vannak köztük barátságos emberek?
–  Szinte mind azok. – Anya szeme összeszűkül, de én
megvonom a vállam, és beleharapok a szósszal borított
csirkébe. – A kivételt majd elkerülöm.
– Azért nálad lesz a paprikaspray a biztonság kedvéért?
– A kulcscsomómon van. A kabátom külső zsebében.
– Helyes.
Egy ideig csöndben eszünk, de ez nem kínos és nem is
kényelmetlen – a nap eseményei ilyenkor szűrődnek át rajtunk,
és most dolgozza fel őket az agyunk, hogy aztán nyugodtan
élvezhessük az estét. Anya végül bekapcsolja a tévét, lenémítja,
és az óra meg a beillesztett fotók alatti szalagcímeket olvassa.
Miután végeztünk az evéssel, felállunk, és lepakoljuk az asztalt.
Anya gondoskodik a maradékról meg a szemétről, én pedig a
tányérokról és az evőeszközökről. Van egy mosogatógépünk,
ami elől jelenleg elzárja az utat két halom doboz, de amúgy sem
vennénk sok hasznát, hiszen csak ketten vagyunk. Elmosogatok
és leöblítek mindent, aztán a mosogató mellé rakom őket
száradni.
Anya ezután leül a szőnyegre, bekapcsolja az Xboxt, és
elindítja a Lego-játékot. Én a kanapén helyezem el magam a
naplómmal.
Hosszú ideg csak két szó szerepelt a lapon: Kedves Chavi.
Chavi már a megszületésem előtt is vezetett naplót. Sima
jegyzetfüzeteket használt, melyeknek kidekorálta a borítóját, és
leveleket írt nekem, hogy így készüljön fel a kishúga érkezésére.
Mikor már elég idős voltam ahhoz, hogy írni tudjak, és én is
elkezdtem naplót vezetni, logikusnak tűnt, hogy visszaírjak
neki. Pedig igazából nem is olvastunk bele a másik füzetébe.
Néha kimásoltunk egy-egy részletet vagy akár teljes
naplóbejegyzéseket egymásnak, máskor felolvastunk
egymásnak részeket. Egymás mellett ültünk valamelyikünk
ágyán, vagy épp mindketten a sajátunkban, és miután apa
aludni zavart bennünket – mert ha apa álmos volt, akkor
mindenkinek aludnia kellett –, elkezdtünk írni. Nem is
emlékszem, hány alkalommal fordult elő, hogy elaludtam arccal
a füzetemen, tollal a kezemben, és hányszor ébredtem arra,
hogy a nővérem betakargat engem maga mellett.
– Chavit itt hagyjuk? – kérdezem váratlanul.
Anya megállítja a játékot, és a válla fölött rám néz. Aztán
leteszi a kontrollert az asztalra, és a kanapénak dönti a hátát.
– Ha Franciaországba megyünk – magyarázom. – Akkor őt itt
hagyjuk?
–  Miért, akkor talán Bostonban hagytuk, mikor elköltöztünk
onnan?
A hamvai egy szolid kis urnában vannak, ami leginkább egy
kémcsőre hasonlít. Apa ragaszkodott hozzá, hogy a kandalló
párkányán tartsuk, de anya meg én elraktuk, és arra várunk,
hogy Franciaországban szétszórhassuk majd egy
levendulamezőn. Nem mintha Chavi ilyesmit kért volna, mert
ugyan hány tizenhét éves dönti el, mit csináljanak majd a
testével a halála után, de ezt valahogy jó ötletnek érezzük.
Mikor még Londonban éltünk, Chavi nagyon élvezte a Loire-
völgybe tett kirándulásokat.
De Chavi nem egyenlő a hamvaival.
Jobban érzem őt a krizantémos-gyertyás szentélyben, habár
az sem egészen ő…
– Franciaország lesz az otthonunk?
– Ah. Ez még alakulóban van. – Anya szembefordul velem, és
átkulcsolja a bokáját, így kényelmesen tudja pihentetni az állát
a meleg zoknimon. – Annyi házban laktunk már, amióta Chavi
meghalt, de egyik sem volt igazán az otthonunk, ugye?
– Te vagy az otthonom.
– És az is maradok, örökké – vágja rá könnyedén. – De én egy
ember vagyok. Amiről te beszélsz, az egy hely.
– Ez önzőség?
–  Nem, szívem, dehogy. – A hüvelykujjával a bokacsontom
mélyedését masszírozza. – Rettenetes volt elveszíteni Chavit. Ezt
a sebet mindenhová magunkkal visszük, amíg élünk. Tudom,
hogy egy helyben toporgunk ezzel a sok költözéssel, de ha
kikötünk Franciaországban, el tudod képzelni, mennyire ideges
lesz, ha nem ott lelünk otthonra? Ha továbbra is csak
átutazóknak érezzük magunkat? – Anya mélyen belemélyeszti
az állát a lábamba. – Öt évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt, hogy
Chavi ne legyen része az életünknek.
– De most már ez az életünk.
– De most már ez az életünk – mondja anya egyetértően. – És
ha egyszer öt hónapnál hosszabb időt töltünk valahol, ha
egyszer tényleg miénk lesz egy hely, akkor tartozunk annyival
magunknak és a testvérednek, hogy azt tényleg a magunkévá
tegyük. Hogy az otthonunkká váljon. Ijesztő belegondolni ebbe,
nem?
Bólintok, a világ összemosódik.
– Szeretjük őt; ami azt jelenti, hogy képesek vagyunk arra is,
hogy magunk mögött hagyjuk.
Ismét bólintok.
–  Nincs más lehetőségünk. – Mivel nem válaszolok azonnal,
anya felfuttatja két ujját a lábszáramon, és megcsiklandozza a
térdemhez közeli érzékeny pontot. – Priya.
– Idén tavasszal meg fog halni még egy lány – suttogom, mert
félek hangosan kimondani ezeket a szavakat. – Ismét ölni fog,
mert amíg el nem kapják, nyugodtan folytathatja. Hogyan
állítanál meg egy embert, hogy ne gyilkoljon?
–  Hogy én? Megkötözném a heréinél fogva, majd
megnyúznám egy tompa, rozsdás késsel. Bár szerintem a
rendőröknek lenne ehhez egy-két szavuk.
Talán épp ezért nem hagy nyugodni Inara levele. A Kerttel
kapcsolatos dolgokat nagyon felkapta a média, és ez egy ideig
nem is fog még változni. Mindenkinek megvan a véleménye,
mindenkinek megvan a maga elmélete. És mindenkinek
megvan a maga meggyőződése azzal kapcsolatban, mit jelent az
igazságszolgáltatás. Korábban azt hittem, csak arra vágyom,
hogy elkapják Chavi gyilkosát, de ahogy egyre idősebb leszek,
annál inkább csábít anya jóval egyenesebb megközelítése.
Vajon mit árul el ez rólam?
 
♦
 
A temetés reggelén Eddison megáll Ramirez apró háza előtt (az
ügynöknő nem győzi hangsúlyozni, hogy az ingatlan rendes
neve „kunyhó”), hogy felvegye őt, majd együtt indulnak Vichez.
Bántóan korán van, még szürkülni sem kezdett az ég, viszont
hosszú az észak-karolinai Kobiyashiba vezető út. Eddison a
járdaszegélyen parkol le, hogy ne állja el az utat sem Victől, sem
a két Mrs. Hanoveriantól.
Még a verandához sem érnek, már nyílik is a bejárati ajtó. Az
idősebb Mrs. Hanoverian, Vic anyja hátrébb lép, hogy
beengedje őket.
– Hát ti meg hogy néztek ki?! – sóhajtja az asszony. – Mint két
varjú.
– Temetésre megyünk, Marlene – emlékezteti Ramirez, és két
puszit nyom a nő arcára.
– Ha én egyszer feldobom a talpam, ne merészeljetek feketébe
öltözni. Bele fogom ezt tenni a végrendeletembe is. – Becsukja
az ajtót, majd a kabátjánál fogva lejjebb húzza Eddisont, hogy
megcsókolhassa az arcát. Csak egy óra telt el azóta, hogy
borotválkozott, úgyhogy most az egyszer nem szúrós és
borostás. – Jó reggelt, drágám. Gyertek, és egyetek valami
reggelit a konyhában.
A nyelve hegyén van, hogy ellenkezzen – Eddison nem szeret
ilyen korai órán enni; úgy érzi, az étel megüli a hasát, és rosszul
van tőle –, de Marlene Hanoveriannak saját péksége van, amit
nyugdíjba vonulásáig kíván vezetni, Eddison pedig nem olyan
ostoba, hogy bármi olyanra nemet mondjon, amit ez az asszony
készített.
A konyhába sétálnak, Eddison pedig megtorpan, mikor látja,
hogy az asztalnál már ülnek. Két fiatal nő néz vissza rá,
mindkettő tizennyolc éves. Az egyik megrántja a száját,
nyugtázva az érkezését. A másik vigyorog, és a középső ujját
mutatja neki. Mindkettő előtt kistányér, rajta cukormázas
fahéjas csigával.
Eddison maga sem tudja, miért döbbent meg. Természetes,
hogy más túlélők is jelen szeretnének lenni a temetésen. Míg
néhányuk számára túl nagy traumát jelentene a részvétel, az
ügynök el tudta azt képzelni, hogy másoknak kifejezetten
jólesne látni, hogy egy sorstársukat szépen a földbe temetik
ahelyett, hogy gyantával megtöltött üvegben tartósítanák a Kert
folyosóin, ahogy a lányok többségét.
– Jó reggelt – szólal meg az ügynök óvatosan.
–  Vic azt mondta, elvisz bennünket – mondja a magasabbik.
Inara Morrissey (mintha mostanában gyakran hallaná, hogy az
irodában emlegetik a nevét) egy sötétvörös ruhát visel, aminek
elvileg nem kellene passzolnia az aranybarna hajához, mégis jól
áll neki. Elegáns, és a korai óra ellenére nagyon összeszedettnek
tűnik. – A tegnapi vonattal érkeztünk.
Most New Yorkban élnek. Inara azelőtt is ott lakott, hogy
elrabolták. Bliss Atlantában élt, majd amint nagykorú lett,
összeköltözött Inarával és néhány más lakótárssal. A családja
többi tagja Párizsba költözött, mert Bliss apja ott kapott munkát,
és ha Eddisonban fel is merül néha a kérdés, vajon megjavult-e
a kapcsolatuk, nem fogja ezzel ingerelni az alvó oroszlánt.
Persze azt is tudja, hogy nem kellene Blissnek neveznie – ezt a
nevet a Kertész adta neki, és amellett, hogy sértő, még csak nem
is illik a lányra –, de nem tudja őt Chelsea-nek hívni. A Chelsea
olyan normális név, Bliss viszont egy igazi bajkeverő. Alacsony,
alig ér Inara válláig még így is, hogy ülnek. Vad, fekete fürtjeit
hátrafésülte, és egy feltűnő, kék ruhát visel, ami pár árnyalattal
sötétebb, mint az ibolyakék szeme.
Az ügynök nem lepődött meg azon, hogy egyikük sincs
feketében. Tudja, hogy egyébként semmi bajuk a feketével.
Mindketten egész kiegyensúlyozott életet élnek (bár
Eddisonban olykor felmerül a kétely Bliss elmeállapotával
kapcsolatban), és egy étteremben dolgoznak, ahol elvárás, hogy
sötét ruhát viseljenek. A Kertben azonban kizárólag feketében
lehettek, hátul kivágott ruhában, hogy látszódjon a szárnyuk.
Egymás tiszteletére sosem vennének fel hasonlót. Eddison azt
remélte, Kobiyashi lakói nem botránkoznak majd meg.
Habár Bliss elég megbotránkoztató. Nem ez az első alkalom,
hogy helló helyett a középső ujjával köszön neki.
–  Jön más is? – kérdezi az ügynök, és óvatos megfontolásból
hagyja, hogy Ramirez üljön le elsőként az U alakú padra.
Rettentően tiszteli mindkét lányt, amiért viszonylagos épségben
túlélték azt, amit, de abban nem biztos, hogy kedveli is őket. Ez
a kettős érzés pedig egész biztosan kölcsönös. Eddison úgy van
vele, hogy ha megteheti, hogy valaki mást közéjük és maga közé
ültethet, akkor él a lehetőséggel, és emiatt cseppet sem érzi
magát gyávának.
–  Danella és Marenka lehet – válaszolja Inara, miközben
lenyalja a cukormázat az egyik ujjáról. A kézfején kis
elszíneződésnyomok jelölik a Kert felrobbanásának éjszakáján
szerzett égési sebeit és zúzódásait. – Szerdán beszéltünk velük,
akkor még nem döntötték el, jönnek-e.
– Félnek, hogy a kobiyashibeliek bunkók lesznek velük – teszi
hozzá Bliss. Ramirez kérdőn pillant rám, mire Bliss egy pillangó
körvonalát rajzolja az arca elé.
Mindkét ügynök összerezzen.
Az ügy ugyanis valahogy egyre rosszabb. Néhány lány, vagy
azért, mert már egészen megtört, vagy mert azt gondolta,
egyszerűbb lesz így menekülni, közelebb került az
elrablójukhoz, aki azzal jelölte meg őket, hogy az arcukra is
ugyanolyan szárnyakat tetovált, mint amilyen a hátukon volt. A
többi lány el tudta rejteni a szárnyait, miután kiszabadultak a
Kertből. Danelle és Marenka azonban, az egyedüli olyan túlélők,
akinek szárnytetoválás került az arcára, csak a többrétegnyi
sminkben bízhatott.
Bár hiába takarják el az arcukat, azok, akik felismerik őket,
másképp bánnak velük. Rosszabbul – mintha az a tény, hogy a
hízelgést vetették be az életben maradásuk érdekében, azt
jelentené, hogy gonosz emberek.
Eddison remélte, hogy a másik két lány úgy dönt majd, nem
jön. Danelle-t és Marenkát igazából kedvelte, mindkettő
nyugodt és kiegyensúlyozott volt, és nem vágták fel úgy a
nyelvüket, mint Inarának és Blissnek. Jobb, ha anélkül
gyászolják meg Terezát – Amikót, emlékezteti magát az ügynök,
a lány neve Amiko –, hogy gyűlöletet szítanának a szülőkben.
Marlene letesz egy-egy tányért a két ügynök elé, majd
megtölti a bögréiket kávéval. Bár nagyon korán van, és Marlene
nem is tart velük a szertartásra, mégis nagyon kiöltözött,
sötétzöld, kötött ruháján egy visszafogott, ízléses gyöngysor fut
végig.
– Szegény lány – mondja. – Most már legalább békésen pihen.
 Ez mondjuk attól függ, ki miben hisz, nemde? Ramirez
megérinti a nyakában lógó keresztet, de nem mond semmit.
Inara és Bliss hatalmasat harapnak a péksüteménybe, és inkább
rágnak, csak ne kelljen megszólalniuk.
Eddison nem tudja pontosan, ő miben is hisz, ha halálról,
öngyilkosságról vagy ehhez hasonlókról van szó.
Ekkor lép be Vic a konyhába, a sötétbarna nyakkendője
csomóját igazgatja. Eddison és Ramirez is temetéshez illően
öltözött fel, Vic pedig egy Pillangó-temetésre. A barna és az
elefántcsontfehér elég komor ahhoz, hogy tiszteletet mutasson
vele a gyászoló szülőknek, de mégsem fekete, így a túlélők
számára is elfogadható. Kifinomult érzékenységre,
odafigyelésre és egy sor egyéb olyan tulajdonságra utal ez, ami
Eddisonra, akár saját döntéséből kifolyólag, akár nem, még
legjobb napjain sem jellemző.
– Ülj le, és egyél, Victor – mondja neki az anyja.
A férfi csókot nyom az anyja homlokára, ügyelve rá, hogy
nehogy hozzáérjen a gondosan feltűzött, ősz tincsekhez.
– Indulnunk kell, mama, mindjárt…
–  Victor, leülsz, eszel, és máris jobban indul majd ez a
borzalmas nap.
Leül.
Inara eltakarja a száját az egyik kezével, de halványbarna
szeme csillog. Nagyon zárkózott nő, általában nem mutatja ki,
mi zajlik benne. A túlélők kivételnek számítanak, de
Eddisonnak az az érzése, hogy Inara csak a vele élő lányok közt
tudja igazán elengedni magát.
– Mrs. Hanoverian, kérem, mondja azt, hogy annak idején kis
üzeneteket rejtett Victor uzsonnásdobozába.
–  Lássuk csak. Hétfőnként azt mondtam neki, hozzon jó
döntéseket; kedden azt, hogy tegyen valamit, amivel büszkévé
tesz; szerdán… – De aztán mosolyogva abbahagyja, mikor látja,
hogy a lányok egymásnak dőlve, szinte hangtalanul nevetnek.
– Nem igazán bíztál bennem – jegyzi meg Vic a fahéjas csigát
majszolva.
Furcsa, hogy itt nevetgélnek, egy tizenhét éves lány
temetésére készülve. Pár hét múlva lett volna a születésnapja.
Inara a szeméhez nyúl, és ránt egyet a vállán.
–  Vagy nevettek, vagy sírtok. Melyiket csinálnátok
szívesebben?
– Kiabálnék – vágja rá Eddison kurtán.
–  Én is – feleli Bliss, a fogát a vicsorítva. Két foga közt
megvillan a fahéjas csiga morzsája.
Eddison biztos benne, hogy Inara elbeszélget majd vele erről.
Az Észak-Karolinába tartó hétórás autóút halk, de nem
csöndes. Ramirez a leghátsó ülésen terpeszkedik el, mert ha
nem kell papírmunkát végeznie a kocsiban, akkor rendszerint
azonnal elalszik még az első kijárat előtt. Inara és Bliss ül a
középső sorban, a rádió nem szól, hogy beszélgethessenek a
kormány mögött helyet foglaló Vickel. Eddison figyel, de nem
igazán vesz részt a beszélgetésben. Leginkább a telefonja köti
le, a templomban talált holttestekről szóló híreket nézi,
melyeket a Google Alert szedett össze neki. Kissé korai még,
hogy Chavi gyilkosa ismét lecsapjon, de Eddison a biztonság
kedvéért rendszeresen figyeli az eseményeket.
Bliss órákra jár, be akarja hozni a lemaradását, hogy nyáron
le tudja tenni az érettségit. Úgy tűnik, hogy sem ő, sem Inara
nem döntött még a továbbtanulással kapcsolatban. Eddison
teljesen megérti őket. Ha tudják is, mihez akarnak majd kezdeni
az életben – és az ügynök kételkedett abban, hogy ez így lenne –,
ugyan miért vetnék bele magukat, mikor jól tudják, hogy a per
még el fog húzódni egy jó ideig? Már most is Washingtonban
töltik az idejük legnagyobb részét, hogy válaszolni tudjanak a
pert megelőző kérdésekre. Mindannyiukat beidézték tanúként a
bíróságra, és még nyolcvanéves koruk előtt sorra is kerülnek
majd valamikor, Inara pedig megígérte a többi lánynak, hogy
ott lesz velük, mikor ki kell állniuk a tanúk padjára.
Bármilyen gyakran hallja is bizonyítékát annak, hogy Inara a
vezér köztük, Eddison egyszerűen képtelen ezt elhinni. Olyan,
mint egy pitbull tütüben.
Egy Pillangó bokszkesztyűben.
Kétszer állnak meg tankolni és enni, majd végre megérkeznek
a templomhoz a temetésre. Nem sok kocsi áll a parkolóban.
–  Korán érkeztünk? – kérdezi Ramirez kábultan, miközben a
retiküljét keresi, hogy megigazíthassa a sminkjét.
– Egy kicsit – feleli Vic.
Ramirez még nem tért egészen magához, de Eddison kihallja
a főnökük szavai mögötti rejtett értelmet: Vic nem számít arra,
hogy nagy tömeg lesz.
Bliss egy kattanással kiszabadítja magát a biztonsági öv
fogságából, majd hangosan kattan az ajtó zárja.
–  Mondtam én. Kobiyashi lakói seggfejek. Valószínűleg
temetést se tartanának, ha az öngyilkosság nem került volna be
a hírekbe.
 Eddison Inarára pillant, aki jobban ismerte Terezát Blissnél,
de ő a fehér deszkás templomot nézi éppen az ablakból.
Mind kiszállnak a kocsiból, nyújtózkodnak egyet, majd Vic
Bliss keze után nyúl, a lány pedig belekarol, így indulnak el a
szárnyas ajtó felé. Ez részben a jó modort jelzi – Marlene egy
igazi úriembert nevelt –, de Eddison fogadni merne egyhavi
fizetésben, hogy Vic abban reménykedik, rá tudja venni Blisst
egy kis bájcsevejre. Ramirez kétszer is ellenőrzi az arcát a
színezett üvegben, majd utánuk siet.
Eddison nem kapkod. Az autó oldalának dől, és felnéz a
baptista templomra. A bejárat előtti részt leszámítva az épületet
vöröses mulcs és vastag, sötét bokrok veszik körül. A bokrok
előtti részen fenyőforgácsot szórtak szét, és csak azután
húzódik a kopott gyep. A templom bizonyára vonzóbb látványt
nyújtana, ha virágágyások is lennének – az ügynöknek erről
megint csak a Kert jut eszébe, az, hogy az elmondások szerint
hogyan nézhetett ki a robbanás előtt. A rohadt életbe, hát
tényleg mindenben ezt az ügyet látja majd?
Több temetésen járt életében, mint amennyit számon tud
tartani, és mégis, minden egyes alkalom…
Inara huppan mellé a kocsinak támaszkodva, csípőre tett
kézzel. Kisujján egy fekete és arany színekben pompázó
karperecet egyensúlyoz.
– Azt ugye tudod, hogy neked nem is kellene itt lenned.
– Igen, de… – Aztán mégis elhallgat, visszanyeli a reflexszerű
indoklást, elvégre mégiscsak Inaráról van szó. Inaráról, aki
mindig kimondja, amit gondol, bár nem abban a formában,
ahogy azt a másik előre képzeli.
 És akkor rájön, hogy tényleg, egyáltalán nem lett volna
kötelező eljönnie. A nyomozóiroda nem várja el, nem kapott rá
parancsot sem, nincs benne a kölcsönösen elfogadott általános
iránymutatóban, tehát semmi hivatalos ok nem igazolja a
jelenlétét egy olyan lány temetésén, aki túl törékenynek
bizonyult ahhoz, hogy miután darabokra törték, össze tudja
illeszteni önmaga darabjait. Eddison személyes okból van most
jelen, az az elve ugyanis, hogy a helyes viselkedés része a
borzalmakkal való szembenézés.
A saját döntése volt.
Eddison Inarára pillant, és meg sem lepődik azon, hogy a nő
nézi, a témával kapcsolatos gondolatai halványan sem ülnek ki
az arcára, így lehetetlenség megállapítani, mi jár a fejében. Ezt
nem a Kertben tanulta, és nem is utána. Mindig ilyen lehetett.
– Köszönöm.
–  Csak óvatosan, Eddison – incselkedik Inara, gúnyos
megadásra emelve a két kezét. – Még a végén valaki meghallja
és azt gondolja, hogy szinte kedvel engem.
–  Szinte – ért egyet a férfi, csak hogy lássa Inara riadt
mosolyát.
Ő nem ajánlja fel neki a karját, a lány pedig nem is várja el
tőle. Ellökik magukat a kocsitól, és elindulnak együtt a templom
felé, vállukat mereven behúzza a sejtelem, hogy ez egész
biztosan nem az utolsó Pillangó-temetésük lesz, de meglehet,
hogy a legrosszabb mind közül.
Inara számára talán ez lesz a legrosszabb temetés és pont, de
Eddison tudja jól, hogy hamarosan itt a tavasz. Bárki ölte is meg
Chavi Sravastit és a többi lányt, idén ismét gyilkolni fog, mivel
az FBI továbbra sem találta meg őt, Eddison pedig ott fog majd
állni Vic és Ramirez mellett, egy másik temetésen, és rettenetes
embernek érzi magát, amiért hálát érez, hogy nem Priya az
áldozat.
 
♦
 
Öt évem volt arra, hogy elfogadjam Chavi halálának tényét, de
attól még néha úgy érzem, vérzik a szívem az emlékektől,
gyakran izzadtan riadok fel a rémálomból, és kiszárad a torkom
az üvöltéstől. Nem tudom, valaha meg fog-e ez változni.
Anya ébresztésként határozottan megrázza a vállam, megölel,
még mielőtt kinyitnám a szemem, és tudatosodna bennem,
hogy biztonságban vagyok, a saját ágyamban, a huntingtoni
albérletünkben, messze-messze attól a Bostonhoz közeli
templomtól, ahol utoljára láttam a nővéremet. A rémálmok nem
követnek egy szokásos mintát – nem lehet előre tudni, miből
alakulnak ki –, de meglehetősen sűrűn jönnek, így mára
kialakult egy rutinunk arra, hogyan kezeljük őket.
Míg én a hideg zuhany alatt ázom, anya lehúzza az ágyról az
átnedvesedett ágyneműhuzatot, majd leviszi a mosókonyhába.
Mikor visszaér, két csésze tea van a kezében, én pedig már
tiszta pizsamában várok rá az ő ágyában. Egyikünk sem akarja,
hogy egyedül aludjak egy ilyen álom után, és bár én már
képtelen vagyok visszaaludni, azt nem akarom, hogy anya
megvonja magától az alvást amiatt, hogy fennmarad velem,
szóval ez a mi kompromisszumunk. Berakunk egy DVD-t, anya
pedig már az első BBC-s természetfilm elején el is alszik.
 Áthoztam anya szobájába a naplómat, de most nincs kedvem
írni bele. Többévnyi rémálom gyűlt már össze a naplóimban, de
szemernyit sem segít, hogy beszámolok róluk Chavinak.
Az talán segítene, ha beszélnék róluk valakivel.
Inara levele kandikál ki a jegyzetfüzetemből. Hetek óta ott
tartom. Talán végre tudom, mit válaszolhatnék neki.
 
Kedves Inara!
 
A nővérem, Chavi egy hétfői napon halt meg, két nappal a
tizenkettedik születésnapom után. Tizenhét éves volt.
Egész hétvégén a születésnapomat ünnepeltük. Szombaton
egy közeli parkban voltunk. Igazából egy templomkertben, de
miután valamilyen adóproblémák adódtak, és az épületet
elvették az egyháztól, a környéken lakók egy idő után…
használni kezdték a templomot. A virágok kinyíltak, egész
nap nevettünk, játszottunk és ettünk. Nem volt ott mindenki
a környékből, de elég sokan. A vasárnap a családé volt, a
kedvenc ételeinket ettük, a kedvenc filmjeinket néztük. Csak
egy helyre mozdultunk ki anyával meg Chavival, a plázába,
hogy kilövessük az orromat.
Apa tiltakozása jeléül otthon maradt. A szüleim Indiában
születtek, én Londonban nőttem fel, apa pedig mindig azt
mondogatta, hogy ha magunk mögött hagytuk a kultúránkat,
akkor mondjunk le a jelképekről is.
Hétfőn aztán iskolába mentünk. Chavi szokás szerint
biciklivel jött a felsősök épületéből az alsósokéhoz, majd
együtt indultunk haza, de aznap volt egy megbeszélésem az
 évkönyv miatt, Chavi pedig tanulócsoportban volt. A
nővéremnek nagyobb szabadság járt, mint a legtöbb
barátjának és osztálytársának, mert ő nem élt vele vissza.
Mindig értesítette anyát, mikor érkezett meg valahová, mikor
jött el, és folyton megosztotta vele a terveit, azt, hogy milyen
helyekre jár, és kikkel találkozik. Mindig.
Mikor Chavi küldött egy üzenetet arról, hogy kilencre ér
haza, minden okunk megvolt rá, hogy nyugodtan várjunk rá
addig, de aztán eljött és el is múlt a kilenc óra, Chavi pedig
nem volt sehol.
Aztán tíz óra lett, és Chavi még mindig sehol.
Nem válaszolt az sms-ekre, nem vette fel a telefont,
márpedig ez egyáltalán nem vallott rá.
Anya végighívta a tanulócsoport többi tagját, de mind
ugyanazt mondták: hogy a testvérem nyolc körül eljött a
kávézóból, és ugyanabba az irányba indult el biciklivel,
amerre máskor is szokott. Az egyik fiú felajánlotta neki, hogy
elviszi, de Chavi nemet mondott. Chavi folyton elutasította a
fiú ajánlatait, mert a srác bele volt esve, de az érzés nem volt
kölcsönös. Apa csak nevetett anyán meg rajtam, amiért
aggódunk. Chavi is csak egy tinédzser, mondta, és ha majd
hazajön, akkor szobafogságra ítélik, és legközelebb nem
csinál ilyet. Csakhogy Chavi nem volt ilyen.
 
A képernyőn megjelenik a lemez menüje, és egy húsz
másodpercenként ismétlődő, csilingelő dallam szól. Ahelyett,
hogy DVD-t cserélnék, ismét „Az összes lejátszása”-gombra
nyomok. Megrázom a kezem, és kimasszírozom az alakulóban
lévő görcsöket.
Könnyű arról beszélni, hogyan tűnt el Chavi. Arról viszont
nem, mi jött ezután.
Inara rémálmairól az egész világ tud; hamarosan pedig
meghal egy újabb lány, de addig is, ezt a levelet senki más nem
fogja olvasni, csak ő. Meg tudom csinálni.
 
Anya hívta a rendőrséget. A diszpécser végighallgatta,
felfogta, hogy a viselkedés idegen Chavi jellemétől, majd
kérdéseket kezdett feltenni. Hol láttuk utoljára? Milyen ruhát
viselt? Milyen színű volt a biciklije? Tudnánk-e küldeni róla
egy nemrég készült fotót? Akkoriban Boston külvárosában
éltünk. Ősztől Chavi már főiskolára járt volna, de még csak
tizenhét éves volt, gyakorlatilag gyerek. A diszpécser azt
mondta, küld egy rendőrt a házhoz arra az esetre, hátha
hazajön Chavi, a többi pedig elindul keresni őt.
Apa eddigre már nagyon ideges lett. Chavira, amiért ennyi
embernek gondot okoz. Anyára, amiért így felfújja ezt az
dolgot. Még rám is, amiért felajánlottam, hogy elmegyek
anyával megkeresni Chavit. A veszekedésük nagy részéről
lemaradtam, mert anya felzavart a szobába, hogy vegyek fel
valami melegebb ruhát, de mire leértem, már ott állt az
ajtóban egy rendőr, aki láthatóan nagyon kényelmetlenül
érezte magát, miközben anya közölte apával, hogy maradjon
csak otthon, és vigyázzon, nehogy egy mozdulatot is tegyen
azért, hogy előkerüljön az elveszett lánya.
Anyával nem lehet baszakodni.
Már túl késő volt ahhoz, hogy a rendőrautók bekapcsolják
a szirénákat. A fények viszont villogtak, ami feltűnt a
szomszédoknak is, többen kijöttek a házból, hogy részt
vegyenek a keresésben. Különös látvány volt, ahogy az
emberek pizsamában és kabátban, kezükben zseblámpával,
nyakukban síppal nézelődnek.
Josephine – Chavi legjobb barátnője és szerelme, bár a
legtöbben ez utóbbiról nem tudtak – az iskola felé indult.
Annyira remegett, hogy az anyjának kellett tartania a
zseblámpát. Ő is nagyon jól tudta azt, amit anya meg én:
hogy Chavi sosem tűnne el így, vagy maradna ki önszántából.
Anyával a templomba mentünk. Valójában már akkor sem
templomként használták, mikor ideköltöztünk, de mindenki
így hívta. Az egykori gyülekezet tagjai még pénzt is
gyűjtöttek, hogy fizetés gyanánt Franknek adják, az öböl-
háborús veteránnak, aki az épület végében álló kis
garzonban lakott, és rendszeresen karbantartott mindent. Az
egyik oldalsó ajtó mindig nyitva állt arra az esetre, ha rossz
idő lenne, vagy ha valakinek szállásra lenne szüksége. Lehet,
hogy Chavi elesett a biciklivel, és nem tud hazamenni. Lehet,
hogy úgy sikerült elesnie, hogy eltört a telefonja is, ezért nem
tud segítséget kérni.
Először a parkban néztünk szét, majd anya az épület
mögötti fák felé fordult, és azt mondta, várjam őt meg benn,
a templomban. Ahogy melegebbre fordult az idő, megjelentek
az átutazók, akik a fák közt kempingeztek, és anya nem
akarta, hogy ott mászkáljak, még vele sem. Megkért még
egyszer, hogy várjam őt meg, és megígérte, hogy felébreszti
Franket, úgyhogy nem lesz egyedül.
 Nem követtem az anyámat, de nem is várakoztam.
Képtelen voltam rá, mert arra gondoltam, hogy akár
odabenn is lehet a nővérem, az épületben. Eszembe sem
jutott, hogy veszély leselkedhet rám. A templom biztonságos,
gondoltam, és nem valami vallásos meggyőződésből, hanem
azért, mert tényleg biztonságos hely volt. Chavival mindig is
biztonságban éreztük magunkat odabenn.
Meleg napokon órákon át elvoltunk a templomban. Ő a
padlón ült, egyik térdén a vázlatfüzetével, mellette pedig, a
szürke kőpadlón színes fények tócsái úsztak. Chavi folyton
azt mondogatta, hogy nem jól sikerült a rajza, és újra meg
újra nekikezdett, én pedig a templom egyik végében álltam a
fényképezőgépemmel, és próbáltam megörökíteni a
napsugárban táncoló porszemeket, a kőre vetülő színeket,
azt, ahogyan a fény meg a részecskék megragyogtatják Chavi
alakját.
A jobb napjaimon ilyennek látom Chavit, mikor becsukom
a szemem: csupa fény, szín és ragyogás.
 
A „Lejátszás” gombra nyomok a főmenüben, és a takaróra
szorítom a tenyerem, hogy ne remegjek annyira.
Meg tudom csinálni.
Ha nagyon nyomasztó lesz a végeredmény, legfeljebb nem
küldöm el a levelet. De most már befejezem. Inarának vajon
hány alkalommal kellett elmesélnie a saját történetét
idegeneknek?
 
Chavi ott feküdt a T alakú térben, az oltár és az
elszíneződött padló között, ahol korábban a padok voltak.
Teljesen meztelen volt, de nem is a csupaszsága ragadta
magával a figyelmemet – a nővérem volt, láttam meztelenül
korábban is –, hanem az, hogy milyen szépen, rendezetten
volt összehajtogatva a ruhája, az iskolatáskájára helyezve,
pár méterre a testétől. Chavi egyenesen allergiás volt a
ruhahajtogatásra, sosem csinált ilyesmit. Ahogy észrevettem,
milyen makulátlanul tiszta a kedvenc pólója, rájöttem,
milyen sok a vér körülötte, aztán a térdemre ereszkedtem
mellette, meglöktem, hogy ébredjen fel, ébredj fel, kérlek,
mondtam. És folyamatosan üvöltöttem.
Soha életemben nem láttam annyi vért.
Nem hallottam, mikor jött be Frank, de egyszer csak
váratlanul megjelent, félig felöltözve, kezében egy
festékpisztollyal. Chavira nézett, elsápadt, majd vadul
megpördült. Jóval később jöttem csak rá, azt nézte, ott van-e
valahol az elkövető. Két karral átölelt, és próbált arrébb
rángatni.
Hogy beszélt-e hozzám közben? Nem emlékszem erre.
Nem akartam eljönni onnan. Ellenkeztem vele, és Frank,
igazság szerint, túlságosan sokkos állapotban volt ahhoz,
hogy nagy erőt fejtsen ki. Továbbra is Chavihoz kiabáltam, a
bordája csiklandós pontját bökdöstem, mert attól mindig
felébredt, de ezúttal meg sem moccant.
Az ajtó felől hang szűrődött felénk, amit anya kiáltása
követett, a nevemet ordította élesen, metszőn és rémülten,
majd Frank futva elindult felé. Nem engedte oda, testével
állta el az útját, és zokogva könyörgött neki, hogy hívjon
magához engem is. Hogy hívjon el onnan, Chavi mellől.
Sosem fogom elfelejteni azokat a virágokat, melyek
körbevették Chavi testét, és a haját díszítették: napsárga
krizantémok voltak.
Tudod, minden nagy tragédiának vagy eseménynek, ami
bekerül a hírekbe, van egy jellegzetes, ikonikus fotója, amit
az emberek évek és évtizedek múlva is azonnal felismernek.
Mikor az első újságíró megírta a történetet, a cikkben nem
jelent meg kép Chavi holttestéről. Az évkönyvben szereplő
fotóját használták, és azt, amit Facebookon találtak.
Úgyhogy egy engem ábrázoló fényképet használtak.
Tizenkét éves vagyok a fotón, csupa vér, és miközben egy
marcona tekintetű mentős próbál felvenni, én továbbra is
üvöltve sírok, és a templom felé – a nővérem felé – nyújtom a
két karom. Hónapokon keresztül ez a fotó volt látható
mindenhol. Nem menekülhettem előle, és előbukkan ismét,
minden tavasszal, mikor egy újabb halott lányra találnak rá
elvágott torokkal, virágokkal körbevéve, és valaki felhívja az
FBI-t azzal az elmélettel, hogy ugyanarról a fickóról lehet
szó.
Nem voltam ott, mikor apának elmondták. Bizonyára a
lakásunkban lévő rendőr feladata lehetett. Apa bejött a
kórházba, az orvos beadott nekem egy enyhe nyugtatót a
sokkra, apa pedig olyan lassan mozgott, mint akinek az
egész teste fáj. Évtizedeket öregedett. Nemrég még nevetett
azon, hogy aggódunk.
Azt hiszem, nem is hallottam a nevetését azok után.
A hivatalos jelentés szerint Chavi hétfő este kilenc és tíz
között halt meg.
A családunk többi tagja is vele halt aznap este, de erről
csak később bizonyosodtunk meg. Anya meg én főnixként
újjászülettünk a magunk módján. Apa pedig csak lángolt és
lángolt, míg ki nem aludt benne a tűz.
A nyilvánosság ellopja a tragédiát az áldozatoktól.
Furcsán hangzik, tudom, de azt hiszem, te azon kevesek közé
tartozol, akik értik, miről beszélek. Ezek a dolgok velünk
történtek, a mi szeretteinkkel, de aztán bekerültek a hírekbe,
és hirtelen a tévé meg a számítógép előtt ülők mind
feljogosítva érezték magukat arra, hogy lássák a reakciónkat
és a későbbi felépülésünket.
De tévednek. Kellett egy kis idő, hogy tényleg elhiggyem ezt,
de nem tartozunk nekik semmivel.
Az FBI-ügynökeink nagyon jók abban, hogy örökbe
fogadjanak elveszett embereket, de nem kell ezt feltétlenül
hagynunk nekik. Felajánlják a lehetőséget, igen, de rajtunk
múlik, hogy élünk-e vele. Megnyugtató a tudat, hogy
bármelyik pillanatban úgy dönthetünk, lelépünk, ők pedig
egész biztosan elengednek minket.
Az pedig még megnyugtatóbb, mikor rájövünk, hogy
maradni akarunk, hogy jót tesz nekünk ez a kapcsolat.
Hogy megengedjük magunknak a boldogságot.
Ezen még mindig dolgozom, de addig is? Nyugodtan
lehetünk szétesettek. Nem kell szégyellnünk magunkat
emiatt.
Írj vissza, ha gondolod. Nem tudom, találtál-e bármi okos
dolgot a soraimban, de bárhogy is, én örülök, ha válaszolsz.
  
Csak másfél évvel idősebb nálam.
Bár, azt hiszem, a kor nem is jelent semmit.
Órákkal később, mikor anya hazaér, visszamegyek a
szobámba, és burritóként betekerem magam a paplanomba.
Nem alszom igazán, csak szendergek, míg a hólyagom feszülni
nem kezd, és rám nem üvölt, hogy azonnal keljek ki az ágyból.
Úgy döntök, jobb, ha már nem bújok vissza a takaró alá. Éhség
járja át és marja a gyomrom. Az evés gondolatától pedig…
aggodalom tölt el.
Ismerem ezt a hangulatot.
Ha enni kezdek, nem tudom abbahagyni. Akkor sem, ha már
nyakig vagyok, és feszül, görcsöl a hasam, mert annak a
fájdalomnak sokkal több értelme van, mint a gyásznak és a
haragnak, ami a bőröm alatt mar.
Lezuhanyzok, megszárítom a hajam, és emlékeztetem magam
arra, hogy kérjem meg anyát, fesse újra a csíkjaimat, mert már
majdnem másfél centis a lenövésem. Elnehezült karral kihúzom
a szemem, és szájfényt kenek az ajkamra. Chavi tanított meg a
kis trükkökre, mi a különbség a kihívó, az incselkedő és a dühös
smink között. Ő mindig valahol a kihívó és az incselkedő közé
esett a lágy fehér csillogásával és az aranyszínű
púderkrémjével. Én általában ezüst és fehér festéket használok,
de ma nem. Ma a fekete és a vörös mellett voksolok, ami – nem
nehéz kitalálni – azt jelenti, hogy rohadt mérges vagyok.
Miután felöltöztem és könnyen elérhető helyre rejtettem a
kabátom zsebébe a paprikasprayt, elindulok otthonról a
sakkszigetre. A levegő csípősen száraz, és az az érzésem, hogy
az elkövetkezendő órákban gyakran szükségem lesz a másik
zsebemben lévő papír zsebkendőre, orrtörlés céljából.
Mikor a halott gyepre érek, Corgi felnéz, és füttyent egyet
lágyan, elismerése jeléül.
–  Te tényleg közénk tartozol, jól mondom-e, Kék Lány? –
Halvány, rideg mosolyom láttán bólint. – Na, gyere akkor!
Happy már hetek óta nem nyert. Hagyd neki, hogy a nevéhez
méltó élményben legyen része.
Leülök hát Happyvel szemközt, aki józannak és űzöttnek
tűnik, majd addig játszunk, míg ő azt nem állítja, hogy annyira
elhúzott már Corgi előtt a kettejük közt végtelenségig húzódó
versengésben, hogy a barátja már sosem fogja tudni behozni.
Corgi jó játékos, még azokkal szemben is, akik kurvára
odafigyelnek a lépéseikre. Ha tényleg igazi az a verseny köztük,
akkor Happynek esélye sincs.
Corgi azonban csak mosolyog, megdörzsöli az orra tövét, és
azt feleli, Happy csak ne üljön olyan nyugodtan a babérjain.
Landon Vaúval játszik elsőként, a tőlem legtávolabbra eső
asztalnál. Mikor cserélnek, és Steve-vel mérkőzik meg,
egyenesen mellém kerül. Nem túl határozottan, de úgy döntök,
jó fej leszek vele, nem kezelem őt rámenősként, és igyekszem
azt feltételezni róla, hogy nem szándékosan viselkedik
rémisztően. Talán észre sem veszi, mit csinál. Mindenesetre
nem veszek részt a játékában.
Ma azonban olyan hangulatban vagyok, hogy legszívesebben
lefújnám a paprikaspray-vel, szóval úgy döntök, visszatérek az
ösztönösen kialakult első tervhez, azaz kerülöm, kerülöm és
kerülöm.
 Corgi vállára támaszkodva felállok a padról, jól
megnyújtóztatva a hidegtől elnehezült és fájó tagjaimat.
– Gyere, Corgi, mutasd meg, mit tudsz.
Ő és Happy szinte egyformán vigyorognak rám, majd Happy
mozdul is, hogy elfoglalja az üres helyemet. Egy ideig a válla
fölött leskelődve nézem, hogyan kezdenek bele a játékba – már
az ötödik lépésnél meg tudom állapítani, hogy Happy veszíteni
fog –, miközben a többi férfi az asztal másik oldalán egymást
váltva játszik. Gyakran kerülök szembe Pierce-szel, aki
láthatóan igyekszik mindig Gunny közelében lenni, hogy
szemmel tudja tartani az idős embert.
Pierce-szel is lejátszom néhány kört, aztán pedig Vaúval,
miközben Gunny a kezére támaszkodva szundít a sarokban. A
kocsiban ülő lány – ahogy a második nap megtudtam, Hannah-
nak hívják, és Gunny legkisebb unokája – is felbukkan, hogy
megnézze, hogy van a nagyapja. Egy vércukorszintmérő csík
van az ujján, és becsúsztatja a kezét a férfi kabátja alá, hogy
levegyen egy kis pálcikát a férfi felkarjáról. A készülék
körülbelül akkora, mint egy tojás, de látszik rajta a vércukros
csík által mért érték, amit Hannah fel is jegyez a telefonjába.
Azt hiszem, kedvelem Hannah-t. Nem mintha sikerült volna
megismernem őt – leginkább a kocsiban tölti az idejét, kivéve,
mikor idejön megmérni Gunny vércukorszintjét –, de tetszik,
hogy sosem viselkedik úgy, mintha ez egy feladat vagy teher
lenne számára. A kocsiban ül, és várakozik a kötésével vagy
valami könyvvel, és néha felnéz a pavilon irányába, hogy lássa
Gunnyt, egyébként pedig úgy tűnik, élvezi a többi veterán
társaságát is. Miss Gunnynak nevezik a férfiak, ő pedig a szemét
forgatja, majd azt mondja, a normális emberek Hannah-nak
hívják.
Amikor Gunny egyszer csak felébred, rám néz. Az arcvonásai
még mindig lágyak az alvástól.
– A lövészárokban van ma, Miss Priya?
– Igen, uram. Néha előfordul.
–  Igen. – A sakktábla felé fordul oldalra, hogy elérje a
bábukat. A vastag kesztyű a zsebemben van, de még mindig
olyan hideg van, hogy egy kötött karmelegítőt is felhúztam
magamra, ami a kézfejem nagy részét betakarja. Odaadom neki.
Ahogy az ujjaival megérinti az enyémeket, látom, hogy a bőre
milyen rücskös és papírszerű. – Egyébként pedig maga túl fiatal
még ahhoz, hogy itt töltse az idejét.
Nem kérdést tett fel. Ha nem akarok neki mesélni, egyáltalán
nem kell, és ő cseppet sem fogja ezt erőltetni.
Frank jár most a fejemben, aki nagyon nehezen jutott haza a
háborúból, mégis folyton nagylelkű volt, és segítőkész. Voltak
napok, mikor nem tudott az emberek közt lenni, de ez nem
jelentett gondot, ilyenkor magára hagytuk. Az után a bizonyos
este után aztán egyre több ilyen napja volt.
–  A nővéremet pár évvel ezelőtt meggyilkolták – suttogom,
remélve, hogy Gunny hallása még jó, és nem kell
megismételnem önmagam. Vaú meg Jorge mellettünk a játékra
koncentrál. – Én találtam rá. Tegnap este pedig egy kicsit… úgy
éreztem, mintha újra átélném azt a napot.
Gunny bólint, és finoman megszorítja a kezem.
– És most, hogy ébren van?
– Még mindig pocsékul vagyok.
 – Mégis kimozdult.
–  Mind jól ismerik az ehhez hasonló rossz napokat,
máskülönben nem lennének itt.
Elmosolyodik, a teljes arca eltűnik a ráncok, gyűrődések és
redők mögött.
– Köszönöm, hogy eljött egy ilyen nehéz napon is, kisasszony.
Olyan hosszú ideig maradok, hogy egy teljes meccset le
tudjunk játszani Gunnyval, majd elindulok egyenesen a boltba,
hogy vegyek valami italt magamnak a hazafelé útra. Landon
követ.
Hurrá.
Beáll mögém a sorba, és a kényelmetlen érzés dühbe fordul
át, mikor rájövök, hogy a hüvelykujjamat a paprikaspray
nyomógombján tartom, ujjaim pedig a bőrtáskám köré
szorulnak. Nem szeretem a bizonytalanul veszélyes helyzeteket.
Akkor már inkább legyen konkrét a fenyegetés, olyan, amire rá
tudok mutatni, majd azt mondhatom, na ez az, és ezt mindenki
megérti, mert nem csak benyomások összessége, aminek
hallatán a nők bólogatnak, a férfiak meg a fejüket rázzák.
– Szomorúnak tűnsz ma – szólal meg végül Landon.
– Nem vagyok az.
A szomorúság és a gyász két különböző dolog. Ezért van
mindkettőre külön szó. Talán csak halvány különbség van
közöttük, de nem lenne külön szavunk olyan dologra, aminek
nincs saját jelentése. A szinonimák sosem ugyanarra a dologra
utalnak.
– Biztos? – kérdezi, és közelebb lép hozzám.
– Igen.
 – Kezd sötétedni odakinn.
–  Igen. – Az égboltot ezúttal indigókék foltok csíkozzák, a
hőmérséklet pedig egyre csökken. Tovább maradtam sakkozni,
mint terveztem, de jólesett. Minden veterán segített, de azt
hiszem, Gunny volt az főként, aki megnyugtatott azzal
kapcsolatban, hogy nem vagyok számukra teher.
– Nem kellene egyedül hazagyalogolnod ilyen sötétben.
Kicsit felé fordulok, elmosolyodom, de túl sok fogat villantok,
és nem vagyok elég kedves.
– Jól vagyok.
– Rossz emberek mászkálnak odakinn.
– Tudom.
Tizenkét éves korom előtt csak sejtettem, de azóta tudom is,
hogy így van. Nem hiszem, hogy valaha is el tudom felejteni ezt
a tényt.
A pult mögött álló, verébszerű nő ezúttal nem kérdezi a
nevem. Elfogadja a pénzem, és elkezdi készíteni a forró
csokimat, majd több szirupot tölt bele, mint amennyi járna.
–  És ha valaki bántani fog? – erősködik Landon, követve
engem a pult másik végébe anélkül, hogy rendelt volna bármit.
Eddison néha azzal viccel, hogy egy Taser sokkolót vesz
nekem születésnapomra. Kezdek arra hajlani, hogy el kellene
fogadnom tőle.
Próbálok nem foglalkozni Landonnal, elveszem az italomat a
baristától, akinek a nevét mindig eltakarja a köténye. Ezúttal
nem teszek bele sem vaníliát, sem cukrot, jobban illik ez a
keserűség a folytatódó beszélgetéshez. Landon az asztalok közt
is követ. Most látom csak, hogy a kulcsom – meg a paprikaspray
– kikandikál a zsebemből.
Majd azt hallom, hogy Landon felkiált, és visszafordulok,
hogy lássam, mitől. Egy hatalmas adag, nagyon forró kávé a
vastag inge nyitott nyakába ömlik, majdnem az arcáig. Egy
magas, csavartmintás kötött pulcsit viselő férfi nem győz
bocsánatot kérni tőle, de érezni, hogy valójában nem gondolja
őszintén. Egy apró szalvétával törölgeti Landon ingét, ami
semmit nem szív fel.
–  Értettem! – csattan fel Landon, majd a kávétól csöpögve
elindul.
A másik férfi mosolyogva felém fordul, és most ismerem csak
fel: egy jóképű fickó, aki a sarokban szokott ülni egy könnyvvel
és néha papírmunkával. Valószínűleg a harmincas évei végén
járhat, nagyon jókötésű, amire láthatóan büszke is, és nem
akarja elrejteni azt sem, hogy a sötétbarna haja a halántékánál
már őszül.
– Ne haragudj, de úgy tűnt, hogy zavar téged.
A zsebembe csusszan a kezem, elrejtem a paprikaspray-t, de
azért még nem eresztem.
– Zavart is.
Elővesz a zsebéből egy marék rendes szalvétát, és letérdel,
hogy felitassa vele a földre csöpögött kávét. Egy másik
szalvétával a kezét is megszárítja, aztán előveszi a tárcáját, és
felém nyújt egy névjegykártyát.
– Épp most fejeztem be a város egyik kisbuszszolgáltatójának
a honlapját. Főleg olyan embereknek segítenek, akik a boltba,
az orvoshoz és hasonló helyekre szeretnének eljutni, de nincs
mivel. Ha bármikor kényelmetlenül éreznéd magad, nyugodtan
hívd őket.
Egy elég egyszerű külsejű kártya, közepén egy átlagos
kinézetű logóval, ami alatt ott szerepelnek az információk:
köztük egy telefonszám és a honlapcím, ahol érdeklődni lehet.
– Mondd nekik, hogy Joshua ajánlotta őket – teszi hozzá.
–  Köszönöm. Észben tartom. – Elengedem a kulcsot, hogy a
névjegykártyáért nyúljak, és elrakom a másik zsebembe, ahol a
zsebkendőt is tartom. Landon után nézek, aki valószínűleg a
mosdóban lehet, vagy ki tudja, hol, mindenesetre
köszönésképpen bólintok, és elindulok.
Anyának majd odaadom ezt a névjegykártyát később. Még jól
jöhet, ha mondjuk rossz idő lesz, és én pont nem vagyok otthon.
A város másik részében közlekedik egy buszjárat, de a mi
közelünkben nem áll meg, szóval nem tudjuk használni, a taxi
pedig kissé dekadens opciónak tűnik.
Más útvonalon indulok haza, mint szoktam, kezem ismét a
paprikaspray-n, és körbenézek alaposan, mielőtt beteszem a
lábam a lakónegyedünkbe. Anya már kiskorunkban
óvatosságra tanított bennünket, de ügyelt arra, hogy a józan
ítélőképesség ne váljon paranoiává. Jó érzékkel szúrom ki a
gyanús alakokat, anya viszont sikeresebben el tudja dönteni,
megbízzon-e a jó dolgokban.
Hogy jobb kedvre derítsem magam, miután felmelegedett az
orrom, előkapom Ken különleges ügynököt a táskából, ahol
tartani szoktam, és a reggelizősarokba rakom, az ablak elé, egy
kis műanyag kávéscsészével egyetemben. A hó odakinn már
többnapos, és valószínűleg elolvad hamarosan, de az utcai
lámpák nagyon szép szögben sütnek rá, amitől Ken különleges
ügynök olyan sóvárgónak tűnik, amennyire az egy férfi Barbie
babától telik. Egy ugyanolyan karácsonyi csúnyapulcsit visel,
mint amilyet anyával tavaly Eddisonnak küldtünk, csak ez kicsi,
és igazából nem is annyira ronda, mint a másik. Nem volt elég
hely a borzalmas részletek kidolgozásához.
Lövök néhány képet a fényképezőmmel, hogy később
kiválasszam majd a legjobbat, aztán a telefonommal is készítek
egyet, és azt elküldöm Eddisonnak.
Félóra elteltével, mikor pizsamába öltözve visszatérek, hogy
elmerüljek a házi feladatokban arra a néhány órára, míg anya
haza nem ér a vacsorával, meg is jön a válasz.
Biztos nem gondolná azt, hogy az a fehér szar olyan csinos, ha
ki kéne mennie benne az utcára.
Felnevetek.
Ritkán fordul ez elő velem. Eddison talán furcsa módon
gondoskodik a meghittségről – és a legtöbb ember számára
cseppet sem megnyugtató a viselkedése –, de számomra
otthonos, mert anélkül ismeri el, milyen pocsék a nap, hogy
erőlködne.
El szoktam gondolkodni azon, vajon, ha a Quanticói Hármas
elkapná Chavi gyilkosát, az véget vetne-e a rémálmoknak. Most
már azt gondolom, hogy nem számítana: a rémálmok mindig
velem maradnak.
 
♦
 
Ideje lenne, hogy Eddison elinduljon haza. Az irodából már
eljött, miután hosszú-hosszú órákon át végezte a papírmunkát
és értékelte ki a Kerttel és a MacIntosh család
bűncselekményeivel kapcsolatos új információkat. Érzi, hogy
nehezülnek el a csontjai. Több ez fáradtságnál, de még nem
számít kimerültségnek.
Nem is a többórányi munka vagy a papírmunka fárasztó
unalma szívta le az energiáit. Hanem a tartalma.
Vannak napok, mikor úgy van vele, hogy ez is csak munka.
Máskor azonban… Hát, megvan az oka annak, hogy sok jó
ügynök kiég. Valójában a legtöbben így végzik.
Haza kellene mennie már pihenni, hogy valami mással töltse
meg a fejét, és ne az üveg meg a gyanta fogságába esett halott
lányokat lássa maga előtt. Eddison azonban egy pohár kávéval
a kezében, amit épp most vett a háztömbben lévő boltban,
elindul vissza az FBI épületébe, és a lifttel felmegy az irodája
szintjére. Csend van odabenn, a dolgozósarkok legtöbbje üres,
csak az egyikben horkol egy férfi halkan. Legszívesebben
felébresztené, de látja, hogy a feje és az asztal közt van egy
párna, a vállára és a székre pedig, akár valami köpenyt, egy
takarót kanyarított valaki.
Az ember csak akkor alszik a munkahelyi asztalánál, ha
valamiért nem mehet haza. Eddison nem piszkálja az illetőt,
reméli, hogy a szegény szerencsétlennek sikerül majd rendezni
a gondját, bármi legyen is az.
Az asztala hátsó sarkában áll egy rakás színes irattartó, amit
Eddison sosem rak el, a lapokat és a fotókat nagy iratcsipeszek
tartják benne. Az ügynök felmarkolja a kupacot, és elindul vele
a tárgyalószobába, ahol kiteríti az összes anyagot, a tizenhat
áldozat aktáját és azt, amiben az ügy egészével kapcsolatos
feljegyzések találhatók. A tizenhat rengeteg – rettentően sok –,
de közeleg a tavasz, és meg fog halni még egy lány, ha nem
találnak végre valami nyomvonalat, ami elvezeti őket a
gyilkoshoz.
Nem szeretne egy tizenhetedik aktát.
Eddison fogja az első mappát, kinyitja, és elkezdi olvasni,
hogy felfrissítse a részleteket, amelyeket sosem tud elfelejteni.
Most talán észrevesz valami újat, valami kapcsolódást, ami
eddig nem tűnt fel neki. Talán épp most jön el az a pillanat,
amikor rálel egy nyomra.
– Mi rosszban sántikálsz?
A hang hallatán Eddison összerezzen, a könyöke a kávéjához
koccan. Gyorsan utánakap, hogy fel ne boruljon, de hiába.
Éééés, nincs is semmi a pohárban.
Jézus, hát mióta van már itt?
Felnéz, és látja, hogy a munkatársa nagyon jól szórakozik,
ahogy őt figyeli.
– Te mit keresel itt, Vic?
– Visszajöttem, hogy haladjak kicsit a papírmunkával. Láttam,
hogy ég a villany. – Vic ledobja magát az egyik görgős székbe, és
a kiterített aktákat figyeli. Betemetik az egész asztalt, a sarkuk
ugyan egymáshoz ér, de Eddison gondosan szétpakolta őket,
egymástól megfelelő távolságba. Csak egy nincs szabályosan a
helyén, Chavi aktája, ami ott hever Eddison bal karja mellett.
–  Így szoktál időben végezni a papírmunkával? – kérdezi
Eddison. – Mindig visszajössz?
–  Vacsorára hazamegyek, hogy egy kicsit együtt legyek a
lányokkal. Aztán amikor mindenki elszállingózik házi feladatot
írni, randizni vagy filmezni a kanapén, néha visszajövök az
irodába, és folytatom a munkát. Nem kellene úgy érezned, hogy
átvertelek.
Miért, úgy hangzott? Eddison végiggondolja, majd vonakodva
beismeri magának, hogy igen, valószínűleg úgy hangzott.
Jólesett volna neki, ha az elmúlt években valamikor a jóval
tapasztaltabb ügynök legalább csak utalt volna erre a
szokására.
Vic a hozzá legközelebbi akta után nyúl, szépen összerendezi
a benne lévő fotókat, majd lefelé fordítja őket.
–  Tényleg elhiszed, hogy találhatsz bennük olyat, amit az
előző húsz olvasás során nem vettél észre?
Eddison válasz helyett a Vic kezében lévő aktára pillant.
–  Jól mondod. – Kis idő múlva Vic becsukja az aktát, és
visszacsúsztatja a helyére. – Próbálkozzunk más módszerrel.
– Hogy érted?
–  Van néhány dolog, amit készpénznek vettünk eddig, mert
már tudjuk, hogy az ügyeknek közük van egymáshoz.
Próbáljunk meg elszakadni az előfeltevéseinktől. Szóval. Lássuk
csak: lassan telik a nap, majd egy elemző, aki a ViCAP-on
kutakodott, áthozza nekünk ezeket az aktákat, mert azt
gondolja, egy sorozatgyilkossal van dolgunk. – Vic várakozón
Eddisonra néz.
Eddison visszanéz rá.
Vic sóhajtva felemeli azt az aktát, amiben csak a
megjegyzéseik szerepelnek, és maga mellé rakja a székre.
–  Tudom, hogy utálod a szerepjátékot, de ez egy hasznos
nyomozási eszköz. Csináljuk.
 – Minden ügyben más törvényszék illetékes – feleli Eddison, a
partnere pedig bólint. – Minden alkalommal más államban
történt, nincsenek sem földrajzi egyezések, sem bármilyen
egyértelmű hasonlóság az elhelyezkedésben. – Az áldozatok
mind városban vagy városhoz közel laktak, nem falusias
településeken, de a térképre tekintve nem állapítható meg
semmilyen kapcsolat közöttük.
– Rendben. Mi köti őket össze?
–  Az életkori csoport: mindegyikük egy négyéves
intervallumba tartozik, tizennégy és tizenhét között.
Mindegyikük diák és nőnemű.
Vic feláll, hogy kinyújtóztassa a tagjait, aztán minden egyes
halom tetejére kiteszi a lányok arcképét. A legtöbb évkönyvi
fotó, bár néhányan más alkalomhoz pózoltak. Az elkapott
pillanatokat ábrázoló képek többet elárulnak egy személyről, a
pózoló fotók azonban alkalmasabbak az azonosításra.
– És még?
Eddison próbál úgy tenni, mintha nem látta volna még millió
alkalommal a fényképeket, melyek szabályosan ráégtek a
retinájára, és próbál úgy tenni, mintha nem tudna róluk
semmit.
–  Nem ugyanolyan típusok – jelenti ki végül. – Mind fiatalok
és objektív szemmel nézve csinosak, de a hajszín, bőrszín és
rassz tekintetében szinte a teljes spektrumot lefedik. Bármi teszi
is őket vonzó áldozattá, nem a külsejük az. Vagy nem csak a
kinézetük.
– Akkor ássunk mélyebbre.
– Nem az akadémián vagyok.
 – Tudom. – Vic egy élénkzöld aktára mutat. – És tudom azt is,
hogy ezt már végigcsináltuk hét évvel ezelőtt Kiersten
Knowlesnál. Azért jutottunk arra, amire, mert valaki más
kapcsolta össze ezeket az ügyeket, így aztán néhány részletet
kész tényként fogadtunk el, kizárólag azért, mert így tálalták
előttünk az információkat. Mi van, ha találunk valami egészen
új dolgot, és meglátunk valami olyat, ami eddig rejtve volt
előttünk?
– Ehhez nekem kell még egy kávé.
– Hozok. Gondolkodj.
Vic kimegy a tárgyalóból, Eddison pedig elővesz egy képet
Chaviról, amelyen a lány nem pózol, és az üres pohara mellé
rakja. Ez volt az egyik utolsó kép, ami Chaviról készült, egészen
pontosan két nappal a gyilkosság előtt. Priya tizenkettedik
születésnapján. A partin, ahol a szomszédság több tagja részt
vett, minden lány, minden nő, sőt, néhány szolgálatkészebb férfi
is virágkoszorút viselt, a selyemvirágok és drótok közül színes
szalagok omlanak le. Priya tiszta csont és bőr volt akkor, jól
megnyúlt éppen, és csak a magassága változott, a súlya nem, a
csípőcsontja meg a bordái átütnek a ruháján. Csontos arca csak
úgy ragyogott, úgy látszik, amiatt, mert örül annak, hogy a
nővére hátulról átöleli. Bárki készítette a fotót, mozdulat
közben kapta el őket, a sötét hajuk meglibbent körülöttük, a
vörös és kék csíkok olyan feltűnőek, mint a szalagok. Priya
koszorúja fehér rózsákból, Chavié pedig sárga krizantémokból
készült, a hosszú szirmok mintha egy rojtos fejpánthoz
tartoznának. Mindketten vidám nyári ruhát és nyitott kardigánt
viseltek, és mezítláb álltak a füvön.
 Két nappal később aztán Chavi meghalt.
És az a Priya is, aki akkor volt.
Vic visszatér, kezében egy „Te vagy a szuperhősöm” feliratú
bögrével. Eddison nem tudja eldönteni, hogy viccből
választotta-e ezt a férfi, vagy oda sem figyelt, melyiket veszi le a
polcról. A pihenőhelyiségként is használt kiskonyha rengeteg
elárvult bögrének adott otthont.
Mikor később a partnere kezére pillant, megoldódik a rejtély.
Vic bögréjén az „A világ legjobb anyukája” felirat áll, egy jó
nagy tömb ementáli sajt szomszédságában.
– Minden esetben ugyanaz a halál oka – folytatja Eddison, és
óvatosan belekortyol az italba. Erős és keserű, érezhetően
mikróban melegített maradék, de azért üt. – Az elkövető elvágta
a torkukat. A legtöbbnek tiszta, egyenes, mélyre hatoló vágással,
de néhánynak egyenetlenebben, valószínűleg azért, mert
azokban az esetekben dühösebb volt. Több törvényszéki orvos
egybehangzó véleménye szerint valószínűleg sima pengéjű
vadászkést használt. A seb vágási szöge az áldozat magasságától
függ, de mind arra utal, hogy az elkövető minimum 180
centiméter lehet. A balról jobbra irányuló vágó mozdulatból
kikövetkeztethető, hogy az illető jobbkezes.
–  Még mielőtt a holttestek elhelyezésére térnénk, milyen
hasonlóság figyelhető még meg a támadásokban? Úgy értem,
fizikai értelemben.
– Ebből a szempontból két különböző áldozatprofilt látunk. –
Eddison a jegyzeteit keresi, és mikor rájön, hogy még mindig
Vicnél van az akta, ránéz.
Vic csak a fejét rázza, és az asztalra kiterített aktákra mutat.
 –  A tizenhatból egy, kettő, négy, hetet… nem, nyolcat
erőszakolt meg és bántalmazott, változó mértékben. A ruháikat
eltépte, és vagy rajtuk, vagy egy halomban mellettük hagyta. A
másik nyolcat nem erőszakolta meg, nincs jele semmilyen
szexuális zaklatásnak. A nyakuk körül látható zúzódások arra
utalnak, hogy valószínűleg addig fojtogatta őket, míg el nem
vesztették az eszméletüket. Az ő ruháikat gondosan levette, és
tőlük kissé távolabb helyezte el. Hogy tiszták maradjanak? –
Eddison gyorsan belepillant a vonatkozó halottkémi jelentésbe.
– Ennél a nyolc áldozatnál fizikai erőszaknak semmilyen más
nyoma nem volt.
– És a haláluk után? Mit tett a holttestekkel?
–  Ez alapozta meg azt a kezdeti elméletet, hogy az ügyek
összekapcsolódnak. – Minden egyes aktából fotókat vesz elő, és
továbbra is hülyén érzi magát attól, hogy iskolai kiselőadást
tart, de kirakja őket egymás mellé, hogy Vic megnézhesse. –
Minden áldozatra egy templomban találtak rá, azokra is, akik
nem mondták magukat vallásosnak, vagy nem keresztény
hitűek voltak. A templomok különböző felekezetekhez
tartoztak. A halottkémi jelentésekből tudjuk, hogy az áldozatok
holttestét nem mozgatták. Mármint elrendezték őket, de azon a
helyszínen gyilkolták meg őket, ahol rájuk találtak.
Eddisonnak eszébe jut az egyszerű, fehér baptista templom,
ahol Tereza temetési szertartása zajlott, a jeges udvariasság,
mellyel a kobiyashibeli család tagjai az ügynököket fogadták, és
a nyílt durvaság, mellyel Blisst és Inarát illették.
Bliss rájuk vicsorgott, de Inara volt az, aki felnyitotta a
koporsót, hogy néhány összehajtogatott kottát helyezzen Tereza
keresztbe tett karjai alá.
Eddison a hajába túr, kemény ujjbegyével a fejbőrét vakarja.
Hamarosan le kell vágatnia a haját; már olyan hosszú, hogy
kezd hullámosodni.
–  Nagyjából mind a templomnak ugyanabban a részében
hevertek: az oltár és a padsorok között. Virágok borították őket
vagy a környezetüket, minden áldozat esetében más-más virág.
– Honnan származtak ezek a virágok?
Minden egyes aktában többoldalnyi interjú található,
melyeket virágárusokkal készítettek. Néhány virág arról a
helyről származott, ahol az áldozat lakott, és épp az időben
nyíltak, a gyilkos tehát ezeket akár a szabadban is szedhette.
Más esetekben vásárolnia kellett a virágokat, de
valószínűsíthető, hogy nem a városban vette őket, nehogy
magára terelje a gyanút. Néhány helyi virágboltosnak voltak
feljegyzései a készpénzes fizetésekről az adott virágtípussal
kapcsolatban, de sosem adtak el annyit belőlük, amennyit a
bűncselekmény helyszínén felhasználtak. A gyilkos tehát, ha
vásárolt is virágot a városban, a fennmaradó mennyiséget
máshonnan hozta.
Egy kivétel azonban akadt.
–  Meaghan Adams, a tizennégyes számú áldozat körül olyan
kaméliák hevertek, melyek szinte száz százalékban biztos, hogy
a lány édesanyjának boltjából származtak. Az elkövető
készpénzzel fizetett, biztonsági kamerák nem voltak, az eladó
pedig nem figyelt oda, így nem tudott részletesebb leírást adni a
vásárlóról, mint hogy „magas férfi, harminc és hatvan közötti”.
Eddison próbálja nem felhúzni magát ezen. A legtöbb embert
nem képezték ki arra, hogy aktív megfigyelő legyen, így nem
veszik észre és nem is jegyzik meg az idegenek külsejével
kapcsolatos részleteket.
– Még valami?
–  A gyilkosságokra mindig egy két hónapos intervallumon
belül került sor. A legkorábbira március közepén, a
legkésőbbire valamivel május közepe előtt. Van valami ebben
az időszakban, a tavasszal kapcsolatban, ami beindítja a fickót.
Vic halkan ásítva, nyújtózkodva feláll, és az asztalon heverő
táblafilcekért nyúl. Az egyik falat szinte teljesen befedi egy
fehér tábla, amelyen jelenleg egy pontokba szedett lista
szerepel egy szexuális bűncselekményekről szóló
szemináriumról. Vic gyors mozdulatokkal letörli őket, majd a
földre hajítja a szivacsot.
– Jól van. Írjuk fel.
Nagyjából éjfél lehet már, de Eddison bólint, és felnyitja az
első aktát, megköszörüli a torkát, majd hangosan olvasni kezd.
– Az első ismert áldozat, Darla Jean Carmichael tizenhat éves
volt. A Greater Glory Southern baptista templomban ölték meg
a texasi Holyroodban, San Antonio külső részén, március
huszonharmadikán. Zoraida Bourret…
Miközben Eddison neveket és dátumokat olvas fel egyéb,
felugró adatok kíséretében, Vic feljegyzi őket a táblára, más-
más színnel jelölve a különböző információkat. Zölddel a
helyszíneket és dátumokat, kékkel az ügyben részt vevő
rendőrök és ügynökök nevét, lilával a családtagok nyilatkozatát,
pirossal az áldozatokkal kapcsolatos részleteket. Korábban is
csinálták már ezt, ezzel az üggyel és mással kapcsolatban is:
mindent összeírtak egy lapon abban a reményben, hogy
meglátnak valami olyat, ami elveszett a papírhalomban.
Van egy kérdés, amit minden oktató feltesz az akadémiai
csoportoknak: miért nehezebb elkapni az olyan gyilkost, aki
ritkábban öl?
A válasz összetett. A szerteágazó mintázatot nehezebb
azonosítani. A jellegzetességek darabjai elvesznek. Egy
ámokfutó siet, és nyomokat hagy maga után. Egy sorozatgyilkos
azonban talán hosszabb idő után követ csak el hibákat.
Eddison szerint végül mindig a kontrollról van szó. Minél
több idő telik el a gyilkosságok között, az elkövető annál inkább
ura önmagának, annál jobban jellemző rá, hogy képes tervezni,
és óvatos. Az, aki egy évben egyszer öl, nem kapkod, nincs
kétségbeesve, és kisebb a valószínűsége annak, hogy elbassza.
Egy türelmes ember nem aggódik amiatt, hogy elkapják.
Eddison azonban nem egy türelmes ember. Túlságosan régóta
vár már arra, hogy közölhesse Priyával – és a többi áldozat
családtagjaival –, hogy sikerült elkapniuk azt a rohadékot, aki
megölte a szerettüket. Nem akarta további aktával gyarapítani a
halmot, nem akart még egy nevet azon a listán.
Nem tudja, hogyan kerülhetné ezt el.
Hiszen gyakorlatilag március van.
 
♦
 
Sasha Wolfsonnak hívják. Akkor látod először, mikor kis híján
összetöri a nagybátyja kabrióját. A kocsi tetejét felnyitották, és a
csípős tavaszi szél a lány hajába kap, szanaszét fújja, egyenesen a
szemébe. Sasha hirtelen megáll, hogy összefogja egy copfba, de
közben nevet.
Csodálatos nevetése van.
A nagybátyja is felnevet, miközben átnyújt neki egy sálat, hogy
azzal kösse össze a haját, és közben türelmesen azt magyarázza
neki, hogy a sávok néha változnak, összeolvadnak vagy
zsákutcákká alakulnak. Vezetni tanítja.
Heteken át követed ezt a nevetést, vezetési órákon, iskola utáni
sétákon át, és a hétvégéken is, mikor Sasha dolgozik, a
családjának segít a tájépítészeti cégnél. Olyan jól ért a
virágokhoz: mindig van néhány a hajában. A szülők szinte
folyton a legkellemesebb feladatokat osztják rá, így aztán Sasha
karcsú és finom venyigéket hajlít a kerítés rácsaiba, vagy épp
pillesúlyú növényeket ültet át. A lány a pillangókerteket szereti
legjobban, és néha koszorút fon magának loncból.
Mikor elhalad a közelben, érzed a virágok illatát, az apró
bimbók csak úgy ragyognak Sasha vörös hajában.
A nővéréről kiderült, hogy egy igazi vadóc. Főiskolás, és
mindent elszúr, nem képes elviselni azt, hogy a dolgok a régiek
maradjanak. Szegény szülei! Hallottad, hogy az egyik éjszaka
kinn jártak náluk a rendőrök. Drogok, autóbaleset, alkohol. De
Sasha legalább megmaradt nekik.
Legalább van egy lányuk, akire büszkék lehetnek.
Te azonban nagyon jól tudod, mi lesz a lányokból, ahogy egyre
idősödnek. Darla Jean is jó kislány volt, aztán hogy megváltozott.
Zoraida ellenállt a kísértéseknek, és már nem is fenyegeti semmi
veszély, Leigh viszont… Leigh Clark mindig is erkölcstelen lány
volt, a világ pedig ki is vetette magából. Mikor Sasha megszerzi a
jogosítványát, és oda megy majd autóval, amerre csak szeretne,
ki tudja, mi lesz majd belőle?
Nem. A szülők talán kudarcot vallottak az idősebb lányuk
esetében, de Sashával jól jártak, és ő is jól járt velük.
Megérdemlik, hogy tudják, Sasha mindig jó kislány marad.
Nemsokára itt a nyár, Sasha ma egy vastag lonckoszorút visel,
a haját több helyen belefonta, minden tincse feltűzve, gondosan
elrendezve: az összhatás egyszerre elegáns és zabolátlan. Akár
egy mesebeli hajadon, akit az egész természet dicsér. Te azonban
nagyon jól ismered a tündérmeséket. Tudod, hogy a herceg eljön
egy nap, és a hercegnő azután már nem lesz tiszta. Kap egy
csókot, amitől felébred, amitől meggyógyul, amit megőriz. A
hercegnőkből királynék lesznek ezután, márpedig a világon
minden királyné máglyára való.
A vörös indákat sötétre festi a verejték, ami lecsordul a
koszorúról, és végigfolyik Sasha nyakán, torkán, miközben a
templom melletti kertet rendezgeti. A lány feláll, nyújtózkodik,
majd elindul a sötét, csöndes templomépületbe, hogy igyon és
hűsöljön egy kicsit.
Te pedig a nyomába eredsz, mert tudod, hogy mi történik a
hercegnőkkel, akiket nem védenek meg a világtól.
Felkapsz a földről egy virágot, ami lehullott Sasha málló
koszorújából, és a nyelvedre helyezed. A vér rezes aromája
mögött pedig felsejlik a lonc édes íze.
MÁRCIUS
 
Bár fokozatosan csökken a hideg, azért még nem túl meleg az
idő. Alig észrevehető a változás, mert a hideg hideg marad
akkor is, mikor fagy van, és akkor is, mikor hűvössé válik a
levegő. Hát számít az egyáltalán, hogy a skála melyik pontjáról
van szó? A számok mindenesetre azt jelzik, hogy valóban kezd
melegebb lenni.
Anya a kabátja magasított gallérja közé húzza a fejét, addig,
hogy már csak a szeme látszik ki, és esküszik, hogy a hőmérők
hazudnak.
Én már megszoktam ezt az időt a sakkozás meg a séták miatt,
ugyanis gyakran indultam felfedezőútra a
fényképezőgépemmel. Még mindig annyi réteget viselek, hogy
matrjoskababának érzem magam, de már hosszabb idő kell
ahhoz, hogy ledermedjen az orrom hegye. Anya átkarol, én
pedig hozzádőlök, hogy megmelengessem a saját hőmmel.
– Te emlékszel még rá, miért csinálom ezt? – kérdezi, bár alig
hallani a száját takaró sálja miatt.
– A te ötleted volt!
–  Hát, hülye egy ötlet volt. Ha te tudtad, miért nem állítottál
meg?
–  Ha tudtam volna, szerinted én miért vetemednék erre
hetente többször?
–  Jól mondod. Mindketten idióták vagyunk. – Anya egy
helyben táncol, miközben a zebránál várakozunk a zöldre, én
pedig vele himbálózom. – Hiányoznak a zöld dolgok, Priya,
szívem.
– Mondtam, hogy vegyünk valami növényt.
– De az, ami ruhából vagy műanyagból van, nem növény. – A
vastag kesztyűjére pillant, és felsóhajt. – Földet akarok érezni a
körmöm alatt.
–  Franciaországba viszünk majd egy rakás magot. – Bár, ha
belegondolok… – Mármint akkor, ha megbizonyosodtunk róla,
hogy be lehet vinni legálisan magokat más országból.
– Milyen ostoba törvény.
– Az invazív, nem őshonos növények miatt van, anya. Ez egy
nagyon komoly probléma.
– A körömvirág is gondot jelent?
– A körömvirág mindig gondot jelent.
Megállunk a füves sziget előtt, a parkoló közepén. A pavilon
még mindig ott áll, az egyik oldala felhajtva és elbarikádozva.
Valószínűleg azért, hogy a begerjedt tizen- meg huszonévesek
ne mászhassanak be, és ne ott éljék a magánéletüket. A
hősugárzók eltűntek, ahogy a kis áramfejlesztő is, amibe be
szokták dugni. Vasárnap délután van, szóval nincs itt egyetlen
veterán sem.
–  Itt szoktál kinn ülni ilyen időben? – kérdezi anya
hitetlenkedve. – Pedig nem is szeretsz felöltözni.
– A pizsama is ruhának számít.
– És abban jössz ki a házból?
–  Nem, csak azt mondom, hogy nem a ruházkodás a lényeg,
hanem a társaság.
– Ó, az én kedves, antiszociális lányom.
– Nem vagyok antiszociális, csak antibuta.
 – Az ugyanaz.
– Hogy lehetett belőled HR-es?
– Jól tudok hazudni.
Nem szoktam anyának sakkos sztorikat mesélni, mert bár
nagyon támogat engem, cseppet sem érdekli a játék. Mindig
közlöm vele, mikor hova megyek, de többet nem is beszélünk
erről a témáról.
Beszéltem viszont neki Landonról, mivel a férfi követett
engem a Starbucksba. Bár onnan legalább már nem jött
utánam, az is valami. Azt gyanítom, anya beszámolt
Eddisonnak Landonról, ugyanis kaptam egy sms-t, amiben az a
kérdés állt: tényleg a kék-e a kedvenc színem, vagy csak úgy
érzem, hogy az jól jellemez engem, ami normális esetben furcsa
kérdés lett volna, ennyi erővel azt is megkérdezhette volna ezt
követően, hogy még mindig jobbkezes vagyok-e. Azt feleltem,
hogy a citromsárga a kedvencem, nem azért, mert ez az igazság,
hanem mert nagyon kíváncsi vagyok, tud-e találni élénksárga
Taser sokkolót.
– Azt hiszem, a mellbimbóm lassan megfagy és leesik.
Nevetgélve magam után húzom anyát, és a füvön keresztül
elindulunk a bolt irányába.
– Akkor gyere. Kaja.
Ebéd után bemegyünk a Kroger áruházba, hogy vegyünk
néhány dolgot. Anya azt tervezgeti, hogy készít valami
édességet az irodai minyonjainak, ami egész jól hangzik, csak
ne használja a sütőt, ne vegye elő a keverőtálat, a mérőedényt
és az ónedényeket.
Chavival mindig is közel álltunk anyához. Volt egy nagyon
finoman meghúzott határvonal a barátnő és az anyuka között,
és mikor valamilyen szituációban közel kerültünk ehhez a
vonalhoz, ő mindig az anyuka szerepe felé hajlott inkább. Amíg
azonban a vonal közelébe nem kerülünk, lehetett mindkettő –
és gyakran az is. Chavi, de főként apa elvesztése után ez a vonal
egy kicsit elmozdult a helyéről. Még mindig ott van, továbbra is
olyan határozottan és elidegeníthetetlenül tartja magát, mint
korábban, de jóval nagyobbá nőtt az a terület, ahol
barátnőként, nővérként és felbujtóként viselkedik. Szerintem
Vic nem is hisz nekem, mikor azt állítom, hogy legtöbbször anya
miatt kerülök bajba az iskolában. Azt szokta felelni, hogy talán
anya hatásáról lehet szó, de biztos nem közvetlenül róla.
Én persze tudom az igazat. Tíz esetből legalább hétszer szó
szerint arról van szó, hogy anyám ott van az iskola épületében,
és balhézik. Általában hagyom, hogy a sértések lepattanjanak
rólam; anya viszont nem, főleg, ha a sértés egy tanártól
származik.
Amit viszont a legjobban szeretek anyában, az az, hogy…
– Két ilyen gyönyörű nőnek mosolyognia kellene!
– Egy ilyen idegesítő férfinak el kéne húznia a picsába!
…nem tolerálja a hülyeséget. Mástól és önmagától sem. És
nem arról van szó, hogy egy seggfej, bár néha az, ha úgy érzi, ez
a megfelelő reakció, hanem arról, hogy őszinte.
Anyának köszönhetem leginkább, hogy kimondhatom: nem
szedtem össze magam, és nincs is ezzel semmi baj.
Veszünk Oreót, krémsajtot, csokicseppet, tejszínhabot és
sütőpapírt, majd úgy döntünk, hogy oké, megengedhetünk
magunknak egy új keverőtálat anélkül, hogy hülyének
éreznénk magunkat, amiért nem keressük elő a sajátunkat a
dobozok mélyéről, majd további kompromisszumot kötünk, és
kiválasztunk egy hatalmas popcornos tálat is, aminek csíkos-
pöttyös mintáját minden bizonnyal egy bedrogozott ember
tervezte. Sosem volt még ennyire ronda tálunk, és most ebbe a
napközis táborokban saját kezűleg készített agyagtálakat is
beleszámítottam.
Szinte már szép.
Veszünk még tejet is, amit azonnal meg fogunk bánni, amint
elindulunk hazafelé.
Anya egész úton hazafelé panaszkodik, de olyan nyafogó
hangon, amivel mindig megnevettet, és egyre több és több
röhejes dolgot mond. Azt hiszem, nyolcéves voltam, mikor
először csinálta ezt: egy étteremben voltunk, és azt hallgattuk
végig, ahogy egy szörnyű, elkényeztetett kislány hisztériázik.
Apa tett egy megjegyzést arról, hogy a szülőknek nagyobb
önfegyelemre kellett volna tanítani a gyereket, mire anya
belekezdett a műnyafogásába, és addig csinálta, míg apa be
nem dobta a törülközőt, és nem rendelt magának egy italt.
A házasságuk nem mindig működött, de mikor mégis, akkor
egyszerűen nem lehetett rájönni, mi a siker titka.
A postaládánk szinte teljesen megtelt – mivel tegnap
egyikünknek sem volt kedve belenézni –, leginkább
szórólapokkal, de van benne egy hatalmas boríték is. A párizsi
iskolából jött néhány űrlap. És találok egy normális méretű
borítékot is, amit Inara adott fel. Azt zsebre vágom, hogy majd
később elolvashassam. Anyának még nem említettem a
levelezésünket, mert tudom, hogy valószínűleg elmondaná
Eddisonnak, aki pedig nagy valószínűséggel kiakadna ezen.
Mikor Eddison azt mondta, hogy néhány Pillangó előbb
pusztítaná el a világot, mint hogy őt elpusztítsák, azonnal
tudtam, hogy főként Inarára céloz.
– Priya, nézd!
Anyával mindketten megálltunk, és a lépcsőt bámultuk. Egy
csokor nárcisz állt rajta, tavaszi zöld papírba csavarva.
Válogatás különböző típusokból: van, amelyik teljesen sárga, és
olyan is, aminek csak a közepe, a külső szirmai pedig fehérek,
mint a vitorlák. Egy fehér papírszalaggal kötötték át őket alul,
felül pedig, ahol a csokor szélesebb, egy laza, áttetsző fehér
szalaggal. Körülbelül hat szál virág lehet összesen, de többféle
formájú és méretű.
Nem ez az első alkalom, hogy virágot találunk az ajtó előtt.
Amióta Chavi meghalt, a lépcsőn gyakran áll egy-egy csokor.
Mindenki virágot meg ételt küld nekünk. Mintha nem romlana
meg minden, mire alkalmunk lenne megenni. A legtöbb virágot
pedig egyszerűen kidobtuk, mert még ha csak párat tartottunk
is meg, borzasztó erős volt az illatuk, és ha összekeveredtek,
nehezen kaptunk levegőt. Nehezebben. Mert azokban az első
hetekben mindig nehezen jutottunk levegőhöz. Az erős
szagoktól ez csak még rosszabb volt.
Most azonban már több mint egy éve nem jött virág.
Legutóbb Omahába érkezett nekünk csokor, mikor anya
munkahelyén valaki értesült róla, mi történt Chavival. Annak a
bizonyos kollégának hamar el lett magyarázva, hogy ne
beszéljen erről a témáról, pláne ne velem és anyával. Itt viszont
kizárólag Gunnynak beszéltem Chaviról, de ő sem tudja a
lakcímünket. Amúgy sem küldene virágot – nem, nem hinném.
Azelőtt viszont… Még San Diegóban, szintén nárciszt küldtek.
– Anya, várj.
Már nyúlt volna érte, de most megtántorodik, és felhúzza a
szemöldökét, mikor előhalászom a telefont a zsebemből.
– Ez most komoly?
– Csak a kedvemért.
Anya előre-hátra billeg a lábán, és a szatyor tejjel int, hogy
igyekezzek.
A vásárolt cuccokat óvatosan leteszem a földre. Lehúzom az
egyik kesztyűm, hogy készíteni tudjak pár képet, majd
letérdelek a csokor mellé. Egy kártyát tűztek két virágszál közé.
Jobban mondva nem is igazán kártya; inkább egy
háromszögformájú, fehér kis papírdarab, amit nem túl ügyesen
vágtak körbe. A kesztyűs kezemmel kihúzom onnan. Mindössze
annyi szerepel rajta: Priya. A tinta élénkkék. A kézírás nem
ismerős, de az feltűnik, hogy lassan írhatták, és csillámporosak
a betűk, nekem pedig mindig az olcsó tollak jutnak erről
eszembe, amiből egy tucatot adnak három dolcsiért arra az
esetre, ha elhagynád őket.
Nincs rajta feladó. Mikor virágboltokból jön csokor, mindig
ott egy kártya vagy egy papír az üzlettől, rajta a szállítási
információkkal. Így azonosítottuk az omahai feladót is.
Lövök még néhány képet, a csokor elé tartva a kártyát, majd
fogom a virágot és a szatyrokat. Anya egészen addig vidám
hangulatban van, míg a konyhába nem érünk, és meg nem
mutatom neki a kártyalapot.
Akkor megmerevednek a vonásai, de mielőtt bármit is
mondana, elpakolja a cuccokat, és végiggondolja az esélyeket.
– Hát itt van.
– Lehet – motyogom. – Korábban is kaptunk már nárciszt.
– Igen, San Diegóban – feleli, felhúzva az egyik szemöldökét. –
Gondolom, emlékszel arra, mi történt még San Diegóban.
Csúnyán nézek rá.
Anya megvonja a vállát. A munkahelyére tartogatja a
tapintatosságát, de ott is csak akkor veti be, ha nagyon muszáj.
A magánéletében egyáltalán nem érzi fontosnak.
–  Bostonba is küldtek – emlékeztetem. – Miután Chavit más
ügyekhez kötötték, egy rakással kaptunk a korábbi virágokból.
– Szóval szerinted ez a gyilkos egyik rajongója lehet.
– Szerintem ezzel a lehetőséggel is számolnunk kell.
Anya a virágokra pillant, és a homlokát ráncolja, miközben én
a mosogatóba vágom a csokrot a csomagolóanyaggal együtt.
– Elmondjuk a Quanticói Hármasnak?
– Van bármi, amiről be tudunk nekik számolni? – A telefonom
szélét dörzsölgetem a hüvelykujjammal, és próbálom
végigvenni magamban a lehetőségeket. Mint a sakkban, csak
azzal tudsz számolni, te hogyan fogsz lépni. Három, öt, nyolc
lépéssel előre kell gondolkodnod, hogy minden eshetőségre fel
tudj készülni. – Nem tudjuk, hogy jelent-e valamit.
– Lehet, hogy Landon az?
– Lehet. A nárcisz szerintem nem véletlen egybeesés.
– Így már egész konkrét a jelentésük, nem?
–  A lányodat az otthonunktól alig egy kilométerre ölte meg
egy sorozatgyilkos.
–  Ott a pont – sóhajt. Anya pakolászni kezd, hogy addig is
gondolkodni tudjon. Anya általában sosem mond semmit
anélkül, hogy meg ne fontolna minden eshetőséget, utána
viszont nem fojtja magába a szavakat. – Mondd el Eddisonnak –
tanácsolja végül, miután mindent elrakott, a sütő mellé pedig
kikészítette a főzéshez szükséges hozzávalókat. – Akár egy
zaklató, akár a gyilkos, az FBI-t előbb-utóbb úgyis be kell
vonnunk ebbe. Ha már kezdettől fogva értesülnek a dolgokról,
az csak segíthet.
Anyához dőlök, a vállára hajtom a fejem, és várok.
– Ha ő az – folytatja anya –, ha tényleg ismét megtalált téged…
Akkor addig kell cselekedni, míg ki nem kerül a kezünk közül.
– Miből gondolod, hogy most a kezünk között van?
–  Nem gondolom ezt, de ha ő az, akkor most van esélyünk.
Könnyebben érünk el sikert, ha bevonjuk a nyomozóirodát.
Mármint részben – javítja ki önmagát. – Nem hiszem, hogy
fontos tudniuk mindenről.
Ezt azért mondja, mert anya számára az lenne az egyetlen
elfogadható megoldás, ha holtan látná Chavi gyilkosát. Én arra
vágyom inkább, hogy halljam, hogy „le van tartóztatva”, majd
azt, ahogy hozzáteszik: „jogában áll hallgatni, bármi, amit
mond, felhasználható ön ellen a bíróságon”.
Legalábbis általában erre.
A többi ügyről is elkerülhetetlenül értesültünk, egyrészt azért,
mert az FBI újra meg újra kérdéseket tett fel nekünk, másrészt
azért, mert a média nem győzte ontani magából a
gyilkosságokkal kapcsolatos információkat. Egy idő után aztán
nem akartunk többet hallani erről.
Majd jött San Diego.
 Gondolom, vehettük volna félvállról is, de ez nem csak
ostobaságnak tűnt abban a szituációban, hanem veszélyesnek
is. Anyával utánanéztünk a többi gyilkossági esetnek, és
aprólékosan különválogattuk, mi volt igaz a négy fal között
okoskodó nyomozók és a rajongók elméleteiből.
Nem mintha nem figyeltünk volna oda arra, amit az
ügynökeinktől megtudtunk; arról volt szó, hogy… Nos. Az FBI
emberei mindig annyira óvatosan tették fel a kérdéseket, hogy
ne érezzük a többi haláleset súlyát. Elég volt az nekünk, hogy
Chavi terhét hordozzuk, és ha egy sorozatgyilkosságról van szó,
az ember könnyen azt érezheti, hogy a szívében kell hordoznia
az összes áldozat tragédiáját is. Az ember hajlamos bűntudatot
érezni, ha a szerette halála után újabb embereket ölnek meg –
mikor Chavi meggyilkolása bekerült a hírekbe, kaptunk
képeslapot Zoraida Bourret, Mandy Perkins és Kiersten
Knowles családtagjaitól is, és ott van még az az irracionális,
mégis erős érzés, hogy Miért nem sikerült megtudnom semmi
olyat, amivel elkaphatták volna a gyilkost? Nem is a Mit tettem,
amiért a lányomat/testvéremet meg kellett ölniük? dilemmáról
van szó, inkább arról, hogy Mit tettem rosszul, hogy még mindig
nem állították le a rohadékot?
A bűntudat mögött gyakran nincs logikus magyarázat:
egyszerűen csak ott van.
Eszemben van a többi áldozat neve, de nem a bűntudat miatt.
Inkább a szomorúság vagy még inkább a düh miatt. Az
ügynökeink igyekeztek megvédeni bennünket a sorozatos
esetek okozta plusz sebektől, de nem az ő hibájuk, hogy ilyen
megtört emberek vagyunk, akik nem mindig úgy reagálnak,
ahogy kellene.
– Hogy fogod előadni nekik? – kérdezi anya.
–  Nem számít, milyen virágról van szó; az a tény aggasztó,
hogy bárki küldte is, tudja, hol lakunk.
– Akkor az igazat mondod. Csak egy kicsit lerövidíted.
Csak anya képes arra, hogy igazságnak nevezze azt, mikor a
rendelkezésre álló információknak csak egy részét osztod meg
másokkal.
Kikeresem a legjobban sikerült képet, amin a virág és a
kártya is jól látszik, majd elküldöm Eddisonnak az alábbi sorral
együtt: Ez várt az ajtónk előtt, mikor hazaértünk a boltból.
Mikor nem jön azonnal válasz, anya meg én elmegyünk
átöltözni, majd visszatérünk a konyhába, hogy elkészítsük az
oreós trüffelt. Körülbelül egy óra elteltével, mikor már a
kanapén ülünk arra várva, hogy kihűljön az édesség, és
folytathassuk a következő lépéssel, megszólal a külön Eddison
hívására beállított csengőhang. Joan Jettől a Bad Reputation: úgy
éreztem, ez illik hozzá.
– Szia.
– Azok nárciszok? – kérdezi lihegő hangon.
Anyára pillantok, és kihangosítom a telefont.
– Igen, azok. Ez fontos?
– Meglehet.
– Zihálsz.
– Csak futottam. Korábban is kaptál már nárciszt valakitől?
Most nagyon ügynökös a hangja, ami azt jelenti, hogy jobb
hagyni, hogy feltegye a kérdéseit, majd utána kérek rá
magyarázatot. Nem mindig tetszik ez a hang, de tudom, hogy
miért fontos.
– San Diegóban és Bostonban.
– Kaptál másfajta virágot is San Diegóban?
Anyával egymásra pillantunk.
– Igen. De már nem emlékszem, mik voltak.
Anya szemöldöke egy centivel közelebb kerül a haja
vonalához, de nem szól közbe. Korábban sosem hazudtam
Eddisonnak szándékosan; nem jó érzés.
– Nem lehet, hogy írtál erről Chavinak?
– De, lehet, utána kell néznem ennek, és nem is tudom, melyik
naplómban lehet.
–  Ha ráérsz, nézz utána, kérlek. És nem volt mellette semmi
szállítólevél?
–  Csak ez a kis papírdarab. Kesztyű volt rajtam, mikor
levettem róla – teszem hozzá.
–  Küldök valakit Denverből a virágért, csak a biztonság
kedvéért. Nem dobtad ki, ugye?
– Nem, a mosogatóban van.
– És a mosogató nedves?
Anya felhorkant.
– Ne már. Mintha szeretnénk mosogatni.
Egy rövid szünet következik – azt hiszem, Eddison azt
latolgatja, reagáljon-e erre valamit. Végül nem teszi;
valószínűleg ez a helyes döntés.
– Szerinted mennyi idő kell ahhoz, hogy megtaláld a naplót?
–  Nem tudom. Van egy rakás doboz tele naplókkal, és
nincsenek sorrendbe rakva.
– És ennek van valami oka?
 –  Chavi meg én néha elő-elővettünk egyet, hogy
beleolvassunk, de nem a helyükre raktuk vissza. Voltak, amiket
jobban szerettünk, azokat igyekeztünk jobban szem előtt
tartani. Ma is így rendezem őket.
Hála Eddison kényszeres szívének, sikerült most megtörnöm
őt, már ha ez a hosszú szünet valóban annak a jele. Láttam már
az asztalát – ahogy Mercedesét és Vicét is –, és bár a dobozaink
nem olyan rumlisak, mint Mercedes cuccai, azért nem sok
választja el a kettőt.
– Próbáld meg minél hamarabb előkeríteni – mondja végül. –
Sokat segítene, ha elküldenéd az ügynökségnek, milyen
virágokat kaptál korábban. Vagy küldd el nekem, amilyen
gyorsan csak tudod.
– Elárulod nekünk, miről van szó?
–  Öt évvel ezelőtt azt mondtátok, nem akartok tudni a többi
ügyről. Már nem így van?
Anya megfogja a bokámat, és egy kicsit túl nagy erővel
szorítja meg. Nem szólok neki, hogy eressze el.
Nem tudom, miért tétovázok, de talán amiatt aggódom, hogy
ha egy kicsit is többet árulok el neki, akkor el kell mondanom
mindent, és vannak olyan dolgok, amelyekről nem kellene
tudnia. Van pár dolog, amit anyának meg nekem át kell még
gondolnunk, vannak döntések, melyeket meg kell hoznunk, és
azt hittük, több időnk lesz erre.
Számítottunk rá, hogy valami történik majd – talán
reménykedtünk is benne –, de nem gondoltuk, hogy a
költözésünk után ilyen hamar sor kerül rá.
–  Hadd beszéljek Vickel – mondja végül Eddison, mikor már
túl hosszú ideje hallgatunk. – Amúgy is tudnia kell erről az új
fejleményről. Gondoljátok át, és szóljatok, ha készen álltok. Ha
úgy döntötök, szeretnétek többet tudni, akkor személyesen
fogunk beszélni. Erről nem nyitok vitát.
–  Értettem – suttogom, a rémült kislányt játszva. Gondolom,
annak kéne lennem, és ha okosabb lennék, talán tényleg meg
lennék ijedve.
–  Amint megtudom, melyik ügynököt küldik ki, elküldöm a
nevét sms-ben. Kérjétek majd meg, hogy igazolja magát. És
keresd meg a naplót.
–  Azt hittük, San Diegóban egy fiú küldte – szólalok meg.
Utálom, hogy milyen gyengének tűnik a hangom. –
Korrepetáltam valakit, aki belém esett egy kicsit, és azt hittük,
hogy ő ilyen nyomuló és cuki egyszerre. Letagadta, de nem
tudtunk másra gondolni, és miután elköltöztünk, nem jött több
virág. Nem gondoltuk, hogy ez fontos, hogy köze lehet az
ügyhöz, vagy…
–  Priya, én nem gyanúsítalak semmivel. – Eddison hangja
gyengéd, pedig folyton azt állítja, hogy nem tud az lenni. –
Semmi okod nem volt arra, hogy gyanút fogj emiatt. De nagyon
örülök, hogy most tájékoztattál róla. Fel kell hívnom Vicet, aztán
a denveri irodát. Elküldöm sms-ben a nevet, rendben? És
később még visszahívlak ma, oké?
– Oké. Rendben.
A hívás megszakad, és egy kis ideig anya meg én csak ülünk a
kanapén, a telefont bámulva. Leonardo DiCaprio most süllyed
el a háttérben játszódó filmben. Anya a fejét rázza, egy tincse
elszabadul a copfból, és az arca elé lóg.
 – Itt az ideje, hogy meghozd a döntést, Priya, drágám. Addig is
pakoljuk le azokat a dobozokat, és rendszerezzük őket.
Legalább a szállítás dátumát tudniuk kell, de lehet, hogy le
akarják majd másolni a naplóbejegyzéseket is.
– Szerinted mit csináljak?
Anya hosszú ideig hallgat. Majd feláll a kanapéról, magához
húz, és olyan erősen ölel meg, hogy alig kapok levegőt
ringatózás közben.
–  Sosem fogom meghozni ezt a döntést helyetted. A lányom
vagy, és mindig melletted állok, tanácsot adok, ha kell, de nem
fogom megmondani, mit tegyél. Nem, azt nem. Egy szabad
ember vagy, és olyan döntést kell hoznod, amivel utána együtt
tudsz majd élni.
–  Szerintem jó lenne pontosan tudnunk, miről van szó,
mielőtt döntök. Annyi minden mást is jelenthetnek a virágok.
–  Akkor várni fogunk. – Anya arcon csókol, majdnem a
fülemre nyomja. – Megszerzünk minden lehetséges információt,
és majd utána döntesz.
Többféle zaklató van; az, hogy én most abban reménykedem,
ez egy gyilkos típus, annyira zavar, hogy arra nincsenek
szavaim.
 
♦
 
Vic Eddisont nézi: a tekintete súlyos, tele aggodalommal, bár
egy kicsit mintha mulattatná is a látvány. Bármilyen gyászos is
a helyzet, Vicet mindig szórakoztatni szokta Eddison
poroszkálása.
 Vic épp ellenkezőleg működik: ha egy fontos információ a
helyére kerül, ő mindig mozdulatlanná válik. Vic megdermed,
Eddison pedig fel-alá mászkál.
Ramirez a tollát kattogtatja az asztallapon, és Eddison úgy
érzi, mintha egyenesen az agyát bökdösné vele.
Mikor a falhoz ér, kissé túl hevesen fordul meg, és látja, hogy
Ramirez összerezzen, majd óvatosan leteszi a tollát maga elé.
Eddison persze később megbánja majd, hogy hogyan
viselkedett. És lehet, hogy bocsánatot is kér. Most azonban csak
hálát érez, amiért végre elhallgatott a toll.
Mind a tárgyalóban vannak, arra várnak, hogy értesítést
kapjanak a denveri irodából. Eddisonon még mindig az
izzadságfoltos póló és a tréningnadrág van, a széldzsekijét a
széke háttámlájára dobta. Vic farmert hord, a viselete
hétköznapibb, mint általában, de amint megérkezett az irodába,
a festékpöttyös flanelingét lecserélte egy tiszta felsőre. Ramirez
pedig…
Hát, Eddison később rettentő pocsékul érzi majd magát, a nő
ugyanis láthatóan randevún volt, mikor Vic felhívta őt a délután
kellős közepén. A haját bebodoríthatta, jól látszik, hogy a
természetes hullámai hogy állnak ellen a takaros kis spirálnak.
Ráadásul egy csinos ruhát visel, meg egy hegyes orrú magas
sarkút, márpedig így sosem jönne be az irodába, még akkor
sem, ha csak papírmunkás-telefonálós napnak néz elébe. Ennek
ellenére Ramirez egy szóval sem panaszkodott, nem említette
azt, hogy egy randit kellett otthagynia azért, mert Eddison
túlreagált egy helyzetet.
Bárcsak arról lenne szó, hogy túlreagálta!
 A telefon éles hangon csörög az asztal közepén, Vic odahajol,
és megnyomja a kihangosító gombját.
– Hanoverian.
– Vic, itt Finney. Minden rendben. Egy kicsit megviselte őket,
talán bosszúsak is, ha jól értelmeztem, de minden oké.
Mindhárman felsóhajtanak.
Persze hogy jól vannak. Ez még nem fenyegetés volt, semmi
konkrétum.
Az pedig cseppet sem meglepő, ha belegondol az ember, hogy
az egyik vagy akár mindkét Sravasti nő bosszús.
–  Hogy néz ki? – kérdezi Vic kicsivel később. Ő az egyetlen
közülük, aki személyesen is ismeri Finney-t, elvégre egykor a
kollégája volt. Eddison ezt nem tudta, de mikor a Sravasti család
eldöntötte, hogy Huntingtonba költözik, Vic értesítette Takashi
Finnegant az ügyről, hogy legyen valaki a közelben, aki képben
van, ha segítségre lenne szükség.
Bár egyikük sem számított arra, hogy szükség lesz rá.
–  A kártyán nincs ujjlenyomat. Ahogy a csomagolópapír
külsején sem – jelenti az ügynök a telefon másik végén. – Most a
laborban vizsgálják, kicsomagolják a virágot, és alaposan
leellenőrzik. A virágok bárhonnan származhatnak, sajnos:
virágárustól, áruházból, magánüvegházból, más városból, ki
tudja. Nézd majd meg az e-mailjeidet, elküldtem neked a
naplóbejegyzésekről készült fotókat.
Ramirez odanyúl, és Vic felé fordítja a laptopját, hogy a férfi
is lássa. Eddison az asztalhoz lép, és a gép fölé hajol.
– Azt a kurva… Priya nem viccelt – motyogja a képek láttán.
Még sosem látott ennyi jegyzetfüzetet egy rakáson.
 –  És ezek csak az övéi – jegyzi meg Finney, mire még Vic is
meglepetten horkant. – A nővére naplói egy másik halomba
vannak rendezve.
–  Szóval nincs meg a lista arról, milyen virágokat kapott
korábban – összegzi Vic.
–  Nincs, de sorrendbe tette a naplókat. Abban nem vagyok
biztos, hogyan. Mindegyik füzet másképp néz ki, és ha jól
láttam, nincsenek feltüntetve bennük dátumok, csak akkor, ha
új év kezdődik.
– Tehát nem füzetenként?
– Nem, évenként.
–  Helyezhetünk ki kamerát a bejáratuk elé? – kérdezi
Ramirez. A tollára helyezi az ujját, de aztán Eddisonra néz, és az
ölébe rakja a két kezét.
–  Ms. Sravasti engedélyt kér. A lakás nem az övé, hanem a
munkaadója tulajdona, és csak rövid ideig laknak ott, szóval
minden változáshoz engedélyt kell szereznie. Addig is, van a
helyszínen egy egyszerű riasztó az ablakokban meg az
ajtókban, amit mostantól használni fognak.
– Mostantól? – ismétli Vic meglepetten.
–  A környék viszonylag biztonságos: az emberek
biztonságban érzik magukat úgy is, ha csak zárat használnak.
Az egyik ügynököm Huntingtonból jár be dolgozni; megkérem,
hogy mutatkozzon be a Sravasti család tagjainak, és időnként
nézzen rájuk. Ha engedélyt kapnak a kamerára, segíthet majd
nekik beüzemelni.
Vic a tenyerébe köhög.
– Gondold át alaposan, hogy adagolod ezt be Deshaninak.
 –  Már beszéltem vele – csuklik el Finney hangja. – Archer a
Geek Csapat tagja volt a fősulin: mire mások elolvasták a
használati útmutatót, ő már rég beüzemelt bármit. Te magad
mondtad nekem, hogy a Sravasti nők megjárták a poklot, és
még mindig állják a sarat. Nem hinném, hogy nagyon
érzékenyek lennének ebben a szituációban. – A quanticói
ügynökök a vonal túlsó végéből gépelés neszét hallják, majd a
számítógép pittyenése új e-mailek érkezését jelzi. –
Legközelebb, mikor Priya sakkozni megy, megpróbál fotót
készíteni a fickóról, aki folyton a nyomában jár. Amint
megkapjuk a képet, utánanézünk. Remélem, sikerül
megtudnunk a vezetéknevét, és ki tudunk deríteni valamit a
múltjáról.
–  Hátha kiderül, hogy korábban San Diego környékén akadt
dolga? – kérdezi Vic szárazon, mire Finney lihegve felnevet.
–  Pontosan. A hölgyek nagyon higgadtak: egészen
lenyűgözőek.
Vic mosolyogva csóválja a fejét.
–  Nem nyitnának tüzet, de azért körülötte táncolnak, míg az
melegen tartja őket.
–  Deshani szívesen tüzet nyitna – javítja ki Vicet Eddison és
Ramirez egyhangúlag.
A kollégájuk méltatlankodását elnyomja a vonal túlsó végén
felharsanó újabb nevetés.
–  Tudom, mire gondolsz. Rémisztő nő, és ezt ő is jól tudja
magáról.
Eddison az arcát dörzsöli, majd leül végre egy székbe. Viszket
a bőre, a futás miatt keletkezett verejték már rég megszáradt
rajta, és sós, irritáló csíkokat hagyott maga után.
– Van valami más is, amire érdemes odafigyelni – jegyzi meg
Finney komolyabb hangon.
Vic felhorkan.
– Ilyen mondat után semmi jó nem szokott következni.
– Persze hogy nem: ezért is mondom figyelmeztetésképpen. –
A férfi megköszörüli a torkát, és hallhatóan papírokat
rendezget.
– Ki vele, Finney.
–  Ma végre neki tudtam kezdeni a munkának, de mivel
vasárnap van, és nem kértem rá engedélyt, nagy lebaszásra
számíthatok, de legalább sikerült egy kicsit előrébb lépnünk.
– Miért?
–  Említettem már, hogy új részlegvezetőt kaptunk pár
hónappal ezelőtt?
– Mi köze van…
– Martha Wardot.
– Bassza meg.
Eddison és Ramirez a felettesükre pillant. Nagyon ritkán
hallják Vicet káromkodni, pláne a munkahelyen; akkor hagyott
fel ezzel, mikor a lányai elég idősek lettek ahhoz, hogy
utánaismételjék az érdekesen hangzó szavakat.
– Rendben – sóhajtja Vic. – Beszélek a vezetőnkkel, hátha tud
tenni valamit az érdekedben.
– Szerinted el tud érni valamit?
Vic tétovázik.
– Értesítelek majd a fejleményekről – válaszolja Finney. – Sok
szerencsét.
 A hívás befejeződik, és egy ideig mindhárman csak ülnek a
beálló furcsa csendben. Ramirez végül felkapja a tollát, és
valami bonyolult mozdulatsort csinál, aminek az lesz a vége,
hogy a haját szépen megtekeri, majd összefogja hátul, a
tarkóján, a tolla pedig kiáll a kontyból.
– Martha Ward? – kérdezi tapintatosan.
Vic bólint.
– És miért jelent ez akadályt? Mármint, én úgy hallottam, elég
kemény nő.
–  Inkább keményfejű – javítja ki Vic. – Martha Ward egy
keményfejű nő, aki vallásként tekint a profilozásra, és nem
hajlandó elfogadni semmi egyéb elhajlást. A minta mindenek
feletti.
Eddison fejében összeáll a képlet, halkan káromkodik, de
Ramirez hozzávág egy törlőszivacsot.
–  A gyilkosunk sosem küldött virágokat korábban azoknak a
lányoknak, akiket megölt; az, hogy Priya rendszeresen
ajándékot kap, nem illik a mintázatba. Wardot nem lesz könnyű
meggyőzni arról, hogy a mi gyilkosunkról van szó.
Vic ismét bólint, az arca gyászos kifejezést ölt.
–  Tizennégy évvel ezelőtt Finney meg én elveszett gyerekek
után nyomoztunk Minnesotában. Különböző korú fiúk és
lányok voltak, de mind barna hajú, barna szemű és kreol bőrű.
Csak három került elő közülük.
– Holtan?
– Vastag műanyag fóliába, majd takaróba voltak csavarva, és
a testük részben elégett. Az oldalukon feküdtek, mintha
aludnának, és kis plüssállatok hevertek körülöttük.
 – Bűntudat? – kérdezi Ramirez.
–  Mi is erre gondoltunk. Az első elméletünk az volt, hogy
mivel a gyerekek mind hasonlóképpen néztek ki, és viszonylag
hosszú ideig voltak fogságban, az elrablójuk talán családot
akart magának teremteni. Egy ilyen típusú profil inkább nőre
utal, de ez kevés a következtetés levonásához.
– Ward ragaszkodott ahhoz, hogy megállapítsátok az elkövető
nemét?
–  Nem erről van szó: ő akkor egy egészen másik ügyön
dolgozott, de hasonló területen. Világos bőrű, barna hajú,
harmincas nők tűntek el, egyszerre mindig egy, majd holtan
kerültek elő, általában építkezési területekre kidobva.
–  És volt kapcsolat az ügyek között, ugye? Biztosan
kapcsolódtak egymáshoz.
Ramirez, annak ellenére, hogy mi mindenen ment már át
életében, kitartóan optimista volt. Eddison azonban nem.
–  Ward nem is akart foglalkozni az eshetőséggel – tippelte
Eddison, és szinte egész biztos volt benne, hogy beletrafál. –
Úgyhogy a tudta nélkül nyomoztatok?
–  Nem volt más választásunk. – Vic visszaül a párnázott
székére, és a homlokát ráncolva idézi fel az emlékeit. –
Ragaszkodott ahhoz, hogy az eseteknek semmi köze egymáshoz.
A mi gyanúsítottunk természetesen nő volt, az övé viszont férfi;
gyerekek versus felnőtt nők; teljesen más halálnemek és
gyilkosság utáni szertartások.
–  A gyerekeket véletlenszerűen válogatta ki, a nőket viszont
alapos döntés után, ugye? Próbálta megtalálni a tökéletes
anyukát a tökéletes családja számára. – Ramirez sóhajt, Vic
pedig bólint. – Az tűnt a legjobb megoldásnak, ha az
egybeesésekre koncentrálunk nyomozáskor.
– Miközben mi vitáztunk Warddal, egy újabb halott nő került
elő, majd egy újabb tűnt el. Két gyerek elveszett, egy másikra
pedig rátaláltak. Finney meg én Ward feletteseihez fordultunk,
engedélyért folyamodtunk, hogy átvegyük tőle az ügyet, és
megoldottuk végül. Csak azt az egyet nem vettük figyelembe,
hogy a főnökünk főnöke jó barátja Wardnak. Miután irodai
munkára ítélték őt az esetvizsgálat befejezéséig, Wardot végül
előléptették. Finney-t Denverbe vezényelték három nappal
később, Eddison pedig akkor jött az akadémiáról, tele
tettvággyal és a papírjain az én nevemmel.
Eddison nem adja meg azt az örömet a kollégájának, hogy
lássa őt elpirulni.
– Most azt akarod mondani, hogy én egy büntetés voltam?
–  Egyáltalán nem; már amúgy is hozzánk akartak téged
beosztani. A büntetés az volt, hogy Finney-t átrakták máshová.
Ward ért a politikához, és nagyon jók a kapcsolatai, szóval
fokozatosan feljebb és feljebb kerül, és ha pokollá teheti az
életünket, meg is fogja tenni. Az, hogy most Finney felettese lett,
nem sok jót jelent.
–  Szóval Priyát fogja büntetni, csak hogy megnehezítse
számotokra a munkát.
–  Az igazat megvallva, őt nem fogja érdekelni Priya; Ward
nagyjából annyira empatikus, mint egy döglött hal.
Ramirez oldalra biccenti a fejét.
– Ward versus Deshani: ki győz?
Vic pislog, elgondolkodik ezen, majd megrántja a vállát.
 Ha Eddison valamit nem akar látni, akkor az az, hogy Victor
Hanoverian megalázkodik valaki miatt.
A Ramirez asztalához közeli színes irattartós halom csak arra
vár, hogy valaki megjelölje. Mellette egy üres akta hever
várakozón. A címkéjén hamarosan ott lesz majd egy név,
valószínűleg Vic kézírásával, mert Ramirezé túl szép a
címkézéshez, Eddisoné pedig szinte teljesen olvashatatlan.
PRIYA SRAVASTI.
Eddisonban az a kérdés merül fel, vajon véletlen-e, hogy a
mappa kék színű.
Egyik sem piros, de Chavié élénksárga, erről pedig
Eddisonnak eszébe jut a Taser meg az, hogy vajon Priya csak
szórakozott-e vele, mikor azt mondta, ez a kedvenc színe.
Eddison a szemébe mélyeszti a kézfeje élét, mintha a nyomással
kipasszírozhatná a fejéből a gondolatokat. Órákkal ezelőtt
abbahagyta már a futást, de most ismét az az érzése, hogy liheg.
Mikor elveszi a kezét az arcától, és felnéz, látja, hogy Vic őt
figyeli.
–  Gondoskodunk majd róla, hogy a beosztásod rugalmas
legyen.
–  Hogy mondjam el neki, hogy az embereknek, akiknek
vigyáznia kellene rá, a politika miatt meg van kötve a kezük?
– Azt hiszem, pont így.
– Nagyon ideges lesz.
–  Rendben. Ha ő és Deshani eléggé dühösek lesznek, akkor
talán fel tudják vinni az ügyet Ward feletteséig.
Eddison még mindig emlékszik arra, mikor először találkozott
Priyával. Annyira megkönnyebbült, mikor látta a lány haragját,
mert az azt jelentette, hogy kevesebbet fog sírni, márpedig Faith
volt az utolsó olyan lány, akinek a zokogását kezelni tudta. De
már öt év telt el a megismerkedésük óta, és bár a bosszankodó
Priyát nézni néha kifejezetten szórakoztató volt, Eddison nem
akart erre a haragra koncentrálni. Nem, mert tudta, mit jelent a
lány számára, ha az idegessége, vagyis az alaphangulata
átalakul dühvé. Ez kimerítő. Azóta nem akart, hogy tisztában
van vele, milyen rossz hatással van Priyára ez a fajta düh,
milyen törékennyé válik tőle, és milyen hosszú időn keresztül
nem tud tőle szabadulni.
Eddison megígérte a lánynak, hogy sosem hazudik neki,
annak érdekében sem, hogy Priya jobban érezze magát, a lány
pedig azt mondta, nem akar tudni semmit a többi áldozatról. Az
ügynök azonban, miközben próbálja tiszteletben tartani ezt a
kérést, egy ideje már úgy érzi, épp ezzel hazudik neki. Két évvel
korábban kezdte így érezni, de továbbra is hallgatott, mert
Priya nem akart tudni semmiről, ő pedig nem akart ráijeszteni,
pláne, amikor úgy látta, az a bizonyos düh kezd elillanni.
Vic elnyűtt cipője ér a bokájához.
– Nem lesz semmi baja. Jól lesz, mint mindig.
Vic azonban nem tudja, Priya mennyit küzd azért, hogy
valami értelmet lásson bele ebbe az egészbe, hogyan igyekszik
átkeretezni a nővére elvesztését, hogy valami nagyobb képbe
illeszkedjen. Mivel Vicnek annyi minden miatt kell aggódnia,
Eddisonnak pedig nem, az ügynök úgy döntött, megtartja
magának ezt a titkot Priya és Deshani érdekében, és nem
beszélt neki az evési rohamokról, amitől a lány a fürdőszoba
padlóján szokott izzadva öklendezni, mert nem tudja elfogadni,
hogy a nővére már nincs vele, hogy végleg eltűnt – és hogy a
halálának soha, de soha nem lesz semmi értelme.
Mikor Faitht elrabolták, Eddison elkezdett dohányozni, nem a
főorvos figyelmeztetése ellenére, hanem épp amiatt, mert tudta,
hogy a cigi lassan megöli majd őt, és volt ebben a
bizonyosságban valami megnyugtató. Csak pár évvel később
próbált meg leszokni, miután Vic a szárnyai alá vette őt, de csak
aztán hagyta abba teljesen, mikor Priya az orrát húzta előtte,
majd közölte vele, hogy büdösebb, mint az iskolai fiúöltöző.
Miközben feltette a kérdést, honnan is tudja, milyen szag árad
egy fiúöltözőből, Eddison elfelejtett a cigarettája után nyúlni.
Néha még ott van, a kézmozdulat, a szükséglet, néha még maga
a cigi is, de már nem úgy, mint korábban. És ez talán Priyának
köszönhető. Főként neki, mert mikor látja, hogy valaki más
impulzívan viselkedik, már nem érzi úgy, hogy ez elfogadható
dolog. Szóval, tényleg Priya miatt van.
Ezúttal Ramirez rúgja meg – csak gyengéden, mert a
rémisztően magas sarkú cipő hegyes sarka baromira fájdalmas
tud lenni, pláne, ha meg is lendíti az ember –, és bólint mellé. A
toll elmozdul, de még mindig tartja a haját.
– Mindegy, hányszor esnek szét, mindig segítenek egymásnak
összeszedni magukat. Deshani mindig ott lesz Priya mellett, és
nem hagyja, hogy szétzuhanjon.
Mit is mondott neki Vic még novemberben? Azt, hogy vannak,
akik örökre megtörtek maradnak, mások viszont összeszedik
magukat, csak látszanak az éles illesztések?
Inarára gondolt akkor, de erre a helyzetre is tökéletesen illik.
Eddison vesz egy nagy levegőt, előveszi a telefont a
széldzsekijéből, és megnyitja az üzeneteit. Semmi Oreo, oké?
Megpróbálod?
Egy perc sem telik el, és már érkezik is a válasz: Mind
összetörtük, hogy beletegyük a trüffelbe. Jobb/rosszabb? Oké,
megpróbálom.
Nem kellene meglepődnie azon, hogy alig egy perc múlva
ismét rezeg a telefonja, ezúttal Deshani küldött neki sms-t. Oda
fogok figyelni; a szobájában nincs semmi rágcsa, úgyhogy hallani
fogom, ha lejön a lépcsőn kajára vadászni.
Tényleg hallani fogja, mert valószínűleg ott ül majd a szobája
padlóján, háttal az ajtónak, és fülel, hogy recseg-e a lépcső, vagy
moccan-e a szőnyeg. Mikor Isten megalkotta a védelmező
ragadozóanyukákat, valószínűleg Deshani volt a prototípus.
–  Coloradóban a tizennyolc év alattiak nem rendelkezhetnek
sokkoló fegyverrel, és nem is használhatják – mondja végül,
mire mindketten gyanakodva néznek rá, mint akiknek fogalma
sincs, merre tart ez a beszélgetés. – Paprikaspray-je már van.
Mit adjunk neki legközelebb?
– Egy baseballütőt? – ajánlja Ramirez.
Vic az orra nyergét dörzsöli, majd lassan megrázza a fejét.
 
♦
 
Libba Laughrannak hívják, és mikor először látod, a többrétegű
szalagavatós ruhája annyira felcsusszan a válláig, hogy
előbukkan a fiú válla, aki az arcát épp Libba két combja közé
nyomta. A lány egy kocsi motorháztetőjén ül, egyik kezével a
szoknyáját tartja fel, a másikkal a fiú hajába túr, az éjszakát
nyögő torokhangok töltik be, mintha legalábbis nem kinn, a
szabadban lennének, ahol bárki meghallhatja vagy nézheti őket.
A lány ruhája olyan élénk rózsaszín, hogy szinte világít a
sötétben, a csuklóján viszont megpillantasz egy kis csokrot:
hófehér szegfűkből készült, melyeknek olyan sötétvörös a szirma
széle, mintha vérbe mártották volna őket.
Láttad már őt a templomban is, ahol a fiú kezét fogta, a testük
illetlenül közel került egymáshoz, és mikor csak egy lépés
választotta el őket, megérintették egymás karját. Láttad őket a
moziban is, és azt is, hogy együtt jönnek-mennek az iskolába.
Azt is, ahogy Libbáék kertjében, a függőágyban basznak,
felnevetve, mikor kis híján leesnek róla.
Úgy látod, szeretik egymást, már amennyire azt ennyi idősen
lehet. Egymás fülébe suttognak, miközben beszélgetnek, és a
telefonba búgnak, mikor felhívják egymást. Mintha mást észre
sem vennének.
Van ebben valami, de ez még nem fogja megmenti Libbát. A jó
lányok nem csinálnak ilyet, bármennyire szerelmesek is. Ez nem
tiszteletre méltó viselkedés, és nem is helyes. Fiatal, szóval
érthető a magatartása, de nem hagyhatod, hogy következmények
nélkül maradjon. Nem engedheted, hogy Libba barátai úgy
gondolják, ez megbocsátható, elfogadható.
Míg le nem buknak – az anyja a vártnál órákkal hamarabb ér
haza, ők pedig még mindketten meztelenek, a hátsó kertben
enyelegnek –, nem is jössz rá, mennyire fiatal ez a lány.
Tizennégy éves, és szinte máris egy szajha.
Az anyja sírva kergeti át az udvaron a félmeztelen fiút, majd ki
az utcára, nem is törődve a háta mögött zokogó lányával. A
kerítés másik oldalának dőlsz, és hallgatod, hogyan leckézteti az
anyja, hogyan magyarázza neki, hogy ő meg az apja nem erre
nevelték őt.
Nem lepődsz meg rajta, hogy aznap este Libba kiszökik a
házból, hogy megkeresse a fiút, akit szeret.
Nem lepődsz meg azon, mikor ellenkezni kezd veled, hisz még
csak egy kislány, aki megy a vágyai után, márpedig most arra a
fiúra vágyik, és élni akar.
Nem engedheted ezt meg neki.
Lehet, hogy az a fiú gyengéden bánik vele, de Libba még túl
fiatal ahhoz, hogy tudja, mire képesek a férfiak, így hát meg kell
mutatnod neki.
Meg kell neki mutatnod, mire számíthat a férfiaktól, ha nem
akar jó kislány lenni. Ez már úgyis visszafordíthatatlan.
Elindulsz, magad mögött hagyva őt a templom kövén, aztán
eszedbe jut, hogy még csak tizennégy éves. Visszarendezgeted a
ruháit, hogy eltakard velük a fontos testrészeit, majd a ruhákra
helyezed a szegfűt.
Fehér szegfűk, vörös szegélyű szirmokkal. Átáztatja őket a vér,
ami egyenesen a szívéhez csordogál.
Nem fogod őt elfelejteni.
 
♦
 
Egy óra lehet, mikor anya felküld aludni. Az ágyamon ülök, a
Chavi fotója előtt álló elemes teamécsesből áradó fény táncoló
árnyékokat vet a falra. Ugyanaz a fotó, amit lenn is kiraktunk,
de ennek a kerete fémből készült, és színes üvegdarabok
díszítik. Mellette egy ugyanolyan sárga selyem
krizantémkoszorú, mint odalenn.
A mostani naplóm az éjjeliszekrényen hever, a borítójára
akasztott tollal. Egy, nos… Őszintén szólva, meglehetősen furcsa
kollázzsal dekoráltam ki a borítóját, viharvert amerikai elnökök
feje látható itt-ott. Egy kivételével minden kép azon a
kiránduláson készült, mikor anya meg én, mikor még
Washingtonban laktunk, Eddisonnal túráztunk. Ami kivétel: egy
kicsi, alig észrevehető rész Kennedy és Taft képe között, amin
egy kis, kék gyík látható, szájában egy szürke, téglalap alakú
táblával, amin római számok állnak. Ez a gyík minden egyes
naplómon megtalálható valahol. Néha a külső, máskor a belső
borítón, vagy pedig valamelyik lap margóján.
Chavi naplóit könnyű lenne sorba rendezni, mert ő mindig
odafigyelt a dátumozásra. A füzet címlapjának belső oldalára, a
bal alsó sarokba mindig készített egy rajzot rólam, amint
felmutatom, hányadika van. Néha egy egy-nap-per-oldal
beosztású naptárral ábrázol, máskor egy havi beosztásúval,
amelyen bekarikázta a megfelelő dátumot, ünnepnapokon
pedig nagyon szép, díszes képeket rajzolt. Minden egyes napló
az év következő napjával kezdődött. Ahhoz, hogy sorba
rendezzük, csak bele kellett kukkantani a naplók elejére.
Chavi majdnem eljutott augusztusig.
Sosem fogok tudni elaludni.
Megvárom, míg anya elalszik – legalábbis remélem, hogy
alszik – a folyosón, majd elindulok lefelé a lépcsőn. Az út
háromnegyedénél van egy lépcsőfok, ami nyekken, ha a
közepére lép az ember, de én a bal szélére helyezem a lábam, a
következő foknak viszont a jobb szélét kell használni, különben
recseg. Miközben így szlalomozom, a korlátba kapaszkodom.
Chavi előtt nem világít a gyertya. Aki utoljára fekszik le
aludni, annak a feladata elfújni, hogy ne égjen ránk a ház. Meg
akarom gyújtani – valamiért úgy érzem, muszáj. Mégsem
teszem. A bejárati ajtó ablakán keresztül is elegendő fény árad
be ahhoz, hogy látszódjon a kép, még ha nem is tisztán. A sárgás
világítást kibocsátó utcai lámpa a falakra nyújtózik, fel, egészen
a lépcső oldaláig. A folyosó mennyezetén megtörik és furcsa
szögekben ível át a korláton lefelé.
Egy kocsi halad el odakinn, amitől megváltozik a fény, és egy
pillanatra, mielőtt becsuknám a szemem, az árnyékoktól úgy
látom, mintha elsuhanna valami a korlát előtt.
A szívem rémülten dobban egyet, ahogy lehajtott fejjel
folytatom az utam a nappali felé. Valami megsuhintja a vállam,
összerezzenek, aztán elmondom magam minden hülyének,
mikor rájövök, hogy ez csak a hajam. Az egész házat átfésültük,
majd bekapcsoltuk a riasztót. Nincs itt senki, csak én meg anya.
Fel tudnék sorolni néhány okot, miért vagyok ilyen ijedős most.
Meg tudnám nevezni az okokat, a megnevezés pedig minden
bizonnyal segítene is, de miközben azt találgatom, ki lehet
halott, és hogy vajon figyeli-e valaki a házunkat, egy olyan
emlék bukkan elő bennem, amit ma túlságosan jelenvalónak
érzek.
Mikor az apám felakasztotta magát a ház lépcsőkorlátjára St.
Louisban, két nappal Chavi halálának első évfordulója után, a
lába nem suhintotta végig a vállam. Nem mentem elég közel
hozzá, így nem tudom, elért volna-e addig.
 Gyalog mentem haza az iskolából, kinyitottam a bejárati ajtót,
és még mielőtt megcsókolhattam volna Chavi képkeretét,
megláttam őt. Megtorpantam, és felnéztem rá – apa akkor már
órák óta így lóghatott. Biztosan tudtam, hogy halott. Nem kellett
megérintenem a nyakát. Pár héttel korábban vette a kötelet,
hogy fel tudjuk tenni a függőágyat, csakhogy sosem érkezett
meg a függőágy.
Nem sikoltoztam.
Ma sem tudom, miért nem tettem, csak arra emlékszem, hogy
álltam ott, a halott apámat néztem, és annyira… annyira
fáradtnak éreztem magam. Vagy inkább tompának.
Kimentem az ajtón, becsuktam magam után, és felhívtam
anyát, majd hallgattam, ahogy a munkahelyi mobilján felhívja a
rendőrséget, aztán pedig azt mondja, siet hozzám haza.
Hamarabb ért oda, mint a rendőrök, de nem ment be megnézni.
Kinn ültünk a lépcsőn, míg a rendőrség ki nem ért, majd őket
követően a mentő is, valószínűleg a protokoll miatt, bár nagy
szükség már nem volt rájuk.
Még mindig a leveleket markoltam, köztük a Quanticói
Hármastól kapott élénk színű borítékokat, melyekben a
születésnapi képeslapjaim voltak. Pont időben érkeztek.
Aznap este egy szállodában aludtunk, és épp lefeküdtünk,
abban a biztos tudatban, hogy nem fogunk tudni aludni, mikor
valaki kopogott. Vic volt az, kezében egy táska, amiben egy
hosszú ujjú FBI-póló egy puha pizsamanadrággal, egy
bevásárlószatyornyi piperetermék és egy kétliteres jégkrém
rejlett.
Akkor már majdnem egy éve ismertem Vicet, és nagyra
tartottam őt, de amitől egy kicsit meg is szerettem, az az volt,
hogy nem kívánt nekem boldog születésnapot. Még csak meg
sem említette, ahogy a képeslapokat sem. Bár nyilvánvalóan
öngyilkosság történt, Vic mégis eljött hozzánk Missouriba, hogy
beszéljen velünk, hogy lássa, jól vagyunk-e, de egyszer sem
kérdezte meg, hogy érezzük magunkat.
Majdnem három óra volt, mikor elindult a saját szobájába, de
előtte még elővett valamit a szatyorból, és átnyújtotta nekem.
Ormótlanul egy barna csomagolópapírba tekerte, de miután
elment, kibontottam, mire Oreo kekszek gurultak ki belőle az
ágyra, tizenkét darab, hármasával csomagolva, mindegyiken
egy-egy dátum, Eddison hegyes kézírásával.
Elismerve a szükségletet, racionalizálva az impulzust.
Aznap szerettem meg igazán Eddisont is mint családtagot és
barátot. Mert az Oreókkal beismerte, hogy nem vagyok jól, az
észszerűséggel pedig arra utalt, hogy egy nap jól leszek.
Apáról egy képet sem tettünk ki, ő nincs úgy itt velünk, mint
Chavi. Chavi nem saját döntéséből hagyott itt bennünket, apa
viszont… Ha úgy érezte, mennie kell, és ha úgy is érezte, hogy
egyedül az öngyilkosság hozna számára megnyugvást, anya
megértette volna. A házasságuk nem volt az igazi, de ezt akkor
is elfogadta volna.
Apa viszont úgy ölte meg magát, hogy biztosan tudta: én
fogok rátalálni. Csak pár hónapja laktunk St. Louisban, és én
szándékosan nem léptem be semmilyen klubba vagy szakkörre,
ami miatt később kellett volna hazaindulnom az iskolából. Anya
estig dolgozott volna, szóval, hacsak nem jön közbe valami
katasztrófa, nyilvánvaló volt, hogy én leszek az, aki először
szembesül vele.
Anya szinte mindenért megbocsátott neki, és meg is gyászolta
őt, de azt soha nem tudta megbocsátani, hogy apa mindent úgy
eszelt ki, hogy én találjak rá.
Szerintem egyébként apa ebbe nem is gondolt bele. Nem
hiszem, hogy abban az állapotban képes lett volna ilyesmin
gondolkodni. Talán csak annyit tudott kitalálni, hogy odakinn
nem akaszthatja fel magát egy fára, mert a végén még meglátná
és levágná őt onnan egy szomszéd, még mielőtt megfulladhatna,
megmentené, mikor számára nem volt miért megmenekülni. A
szívem legmélyén biztosan tudom, hogy apa csak arra
koncentrált, hogy ne találjanak rá, addig pedig nem jutott el
gondolatban, hogy végül valaki igenis rá fog.
Anya ezzel nem tud mit kezdeni, és nem is fog.
A fotóit nem égettük el ugyan, de nincs kinn egy sem.
Gondosan eltettük, elzártuk őket, hogy egy nap majd
megnézhessem őket, akkor is, ha anya soha többé nem akarja
őket látni.
Másnap felhívtuk apa családtagjait. Mikor Londonba jöttünk,
anya és apa minden kapcsolatot megszakítottak a családjaikkal.
Vagy talán épp azért jöttek Londonba, mert nem volt jó köztük a
kapcsolat. Sosem tudtam meg pontosan, mi történt akkoriban,
csak azt, hogy egyikük sem beszélt róla szívesen, szóval
fogalmam sem volt róla, hány unokatestvérem lehet. Maguk
mögött hagyták a családot, a vallást és talán félúton a hitüket is,
és az első alkalom, amikor a nagyszüleimmel beszéltünk a
költözés után, az volt, amikor Chavit meggyilkolták.
A szüleimet hibáztatták. Miért kellett eljönniük, miért vittek
bennünket Amerikába, a fegyverek és az erőszak országába –
egyszerűen nem tudták felfogni, hogy Chavit késsel ölték meg
egy olyan környéken, ami a londoni lakhelyünknél is sokkal
biztonságosabb volt. Nem számít, nem kellett volna elköltözni, a
szüleim a felelősek.
Azután egy évig nem is szóltunk hozzájuk, de aztán közölni
kellett velük, mi történt apával, és valahogy ismét mi lettünk a
hibásak. Ha anya nem rángatta volna el őt a családjából, akkor
apa megkapta volna azt a támogatást, amire szüksége volt. Ha
anya nem lett volna pogány, akkor apa megkapta volna azt a
kényelmet, amire szüksége volt. Mielőtt apa anyukája nagyon
belemelegedett volna, anya letette a telefont. Meg kellett
tudniuk, hogy meghalt, ő közölte velük, ennél többet pedig anya
nem is akart foglalkozni ezzel. Elvileg hatalmas családunk van,
de a valóságban csak én vagyok, anya meg az a kicsi, ami
Chaviból maradt.
Mint például az a kicsivel több mint kétszáz jegyzetfüzet, amit
megtöltött a hatalmas, gömbölyű betűivel, és amelyek ott állnak
a nappali egyik falánál, akár egy beomlott hegy.
Ha már nem tudok elaludni, jobb, ha hasznossá teszem
magam, és átrágom magam a naplóimon, hogy megtaláljam a
San Diegó-i példányokat, de ahhoz kell fény is. Túl késő (vagy
túl korán) van az éles fényhez, és a naplóim közelében nincs
egyetlen konnektor sem, amibe beledughatnék egy
íróasztallámpát.
Mikor kimegyek a konyhába felkapcsolni a sütő feletti lágy,
visszafogott fényű világítást, összetalálkozom a pulton maradt
csokicseppel. A hűtőben sütőpapírral letakart műanyag
tálcákon ott csücsülnek az összetört Oreo kekszekből,
krémsajtból és cukorból készült kis, göröngyös golyók. Fogok
egy karton tejszínt, beleöntöm a tűzhelyen álló kis fazékba, és
közepes lángon melegíteni kezdem. A tejszín lassan melegszik,
figyelni kell rá, hogy ne forrjon fel, különben undorító lesz.
Mikor oldalt elkezdenek megjelenni a kis buborékok, beleöntök
a folyadékba egy kis cukrot, aztán jöhet a csoki, majd fedőt
rakok a keverékre, és lekapcsolom a tüzet, hogy a krém és a
cseppek maguktól összeolvadjanak.
A tálcák szépen sorakoznak egymás mellett a pulton, a
fogpiszkálódoboz szomszédságában. Kinyitom a dobozt, és
minden egyes golyóba beleszúrok egy-egy pálcikát, de közben
remeg a kezem. Egy percig nézem őket, próbálom megfejteni,
hogy vajon dühös, ijedt vagy fáradt vagyok-e.
Vagy mindhárom egyszerre, mert ugye miért is ne.
A válasz azonban mintha az lenne: kell. Nagyon jól tudom, mi
történt San Diegóban, ahogy azt is, mi jött azután, hogy
eljöttünk onnan; mert a minták ritkán ismétlődnek
véletlenszerűen; mert apa feladta, én pedig nem vagyok olyan
erős, mint anya… Mert Chavi halála olyan fájdalmat jelent,
aminek nincs, nem lehet értelme, előttem pedig itt egy csomó
tálca, megpakolva, amitől valamivel valóságosabbnak
érezhetem a kínt.
Leveszem a fedőt a fazékról, és belekavarok. Még mindig
remeg a kezem, ahogy a fogpiszkálókkal a csokimázba merítem
az Oreo-golyókat. A gyomrom pedig korog a szükségtől. Tudom,
hogy rosszul leszek tőle, de nem számít, ahogy az sem, hogy
tisztában vagyok vele: a konkrét fájdalomtól még nem tűnik el
az érzelmi fájdalom. Újra meg újra meg újra megtanultam már
a leckét ezzel kapcsolatban, de hiába.
Csak az számít, hogy úgy érzem, ezt kell tennem.
Mikor a golyókat befedte a csokoládé, visszateszem a tálcákat
a hűtőszekrénybe, hogy hűljenek és megdermedjenek. Bárcsak
be lehetne csapni erősen a hűtők ajtaját! Olyan jólesne tudni,
hogy ha csak egy pillanatra is, de sikerült önuralmat
gyakorolnom, nem?
Anya a folyosón, az előszoba ajtófélfájának támaszkodva áll.
Ahogy a súlya a keret irányába húzza, és a nyaka csupasszá
válik, mivel a halántékát a fán pihenteti, rájövök, hogy már egy
ideje figyelhet engem.
– Mennyi csoki maradt? – kérdezi kissé feszült hangon.
– Maradt. Nem sok.
–  Van pár banán is itthon. – Lassan megmoccan, a lábujját
megemeli a hideg csempéről. – Kicsit érettebbek, mint ahogy
szereted, de még épek.
– Szuper. Szuper, oké.
Így aztán a nappali padlóján kötünk ki, és banánt
mártogatunk a csokis fazékba, miközben az asztalokon vagy egy
tucat vastag, fehér gyertya pislákol. Miután két és fél banán
eltűnik, képtelen vagyok többet elővarázsolni, anya pedig fogja
a fazekat, és a mosogatóba rakja, még mielőtt eszembe jutna,
hogy keressek valami mást, amit beletunkolhatok.
– Valamiért arra számítottam, hogy a trüffelen is csorba esik
majd – mondja, amikor visszatér, és kecsesen leül a szőnyegre.
– Megállítottál volna néhány golyó után.
– Igen. De nem volt erre szükség.
 – Nem segít.
–  Mikor számított ez, mikor olyan nagyon vágytál rá, hogy
segítsen?
Nem is kell válaszolnom erre – nem olyan dologról beszélünk,
amin ne gondolkodtam volna minden egyes alkalommal –,
inkább a legalsó napló sarkát piszkálgatom, és közelebb húzom
a hozzám legközelebb eső kupacot. Megtalálom a gyíkot, ami az
Eiffel-torony lábába kapaszkodik, és megmutatom anyának.
–  Osszunk szét mindent egy-negyventől egy-nyolcvanig,
biztos, ami biztos. Így legalább kevesebbet kell átlapozni.
–  Ötéves voltál, mikor ezt a módszert kitaláltad? – motyogja
anya.
–  Kilenc. Előtte csomagolópapírral borítottam be őket, de
mikor úgy döntöttem, szeretem a gyíkokat, újracsináltam az
összeset.
Mire anya felmegy az emeletre, hogy munkába készülődjön,
öt és fél hónap San Diegó-i anyagot kiválogattunk, amit majd át
kell olvasnom. Ismerem anyát, és van egy olyan érzésem, hogy
a következő projektje az lesz, hogy sorba rendezi a többi naplót,
hogy rendesen bedobozolhassuk őket. Az, hogy így, kipakolva
tartom őket, anyát nem borítja ki annyira, amennyire Eddisont
kiborítaná, de tegyük hozzá, anya nem is fontos, hogy
visszatekintsen.
A délelőtt hátralévő részét a virtuális iskolában töltöm, és
próbálok a feladatokra koncentrálni. Nem igazán áll rá az
agyam, de rémesen nézhetek ki, miközben a tanárral skype-
ozok, mert elnézi ezt nekem. Azt mondja, ne aggódjak,
legközelebb majd szerdán beszélünk, de ha több időre van
szükségem, csak szóljak neki, és ez a hétköznapi kedvesség
annyira furcsa az elmúlt huszonnégy óra történései után, nem
tudnám megmondani pontosan, hogy miért.
Tizenegy órára végzek mindennel, amivel feltétlenül kell,
majd a hónapok óta használaton kívüli hátizsákomba hajítom a
naplóimat, gondosan megnézem a kis fényképezőgépemet,
majd elhelyezem a tokjába, és elindulok sakkozni. A
paprikaspray súlya megnyugtatóan húzza a kabátzsebemet.
Nem számítok semmi különös történésre. Nárcisz… Ez csak a
kezdő lépés. Bármilyen furcsán hangzik, is de van még időm. A
sakkban bolondmattnak nevezik a leggyorsabban elérhető
győzelmet, illetve vereséget: játékosonként mindössze két lépés
kell hozzá, de – és ez a lényeg – minden azon múlik, hogy a
fehér különösen hülye-e.
Egy kellően ostoba ember talán el tudná kerülni, hogy
elkapják, ha minden gyilkosságra más-más joghatóság alatt
kerül sor, de ez az eset immár hét éve az FBI kezében van; és az,
hogy továbbra sem kapták el, arra utal, hogy az elkövető
nemcsak türelmes, hanem okos is.
Akkor érdekes igazán egy sakkjátszma, ha az ellenfelek jól
ismerik egymást. Tudják, hogy a másik nagy valószínűség
szerint mit fog lépni, és közben próbálnak figyelni arra is, hogy
az ellenfél ne tudja megjósolni, ők mire készülnek. Minden
egyes lépéshez a két játékos teljes koncentrációja szükségeltetik,
mint a 12 oldalú Rubik-kockánál. Nem tudom, ki ölte meg a
nővéremet, de elég sokat tudok róla. A gyilkosságai árulkodnak
róla.
Nem használja ugyanazt a fajta virágot kétszer, és nem stílusa
a gúnyolódás.
Bármit jelentsen is a nárcisz – már amennyiben a gyilkos
küldi őket –, ez csak egy kezdő lépés.
Ha nem a gyilkostól származnak… Nos, ez esetben, bárki is az,
már tudja, hol lakunk. Attól nem leszek nagyobb biztonságban,
ha bezárkózom a lakásba, úgyhogy továbbra is ki fogok
mozdulni.
Erre emlékeztetem magam séta közben. Majdnem hiszek is
magamnak.
Mikor megérkezem, látom, hogy Corgi a parkolóban van, és a
pavilon felé tart, kezében két kávéval. Nem starbucksossal,
hanem olyan ingyenes szarral, amit a boltban adnak az
öregeknek kis hungarocell-pohárban. Mikor meglát,
meglepődik, és majdnem a kesztyűjére löttyinti az italt.
– Jézus a kereszten, Kék Lány, hosszú volt az éjszaka?
– Így is mondhatjuk – válaszolom. – Annyira rosszul nézek ki?
– Nem szívesen találkoznék veled egy sötét alagútban. – Még
egyszer végigmér tetőtől talpig, majd bólint, és belekortyol az
egyik pohárba. – De talán egy megvilágított alagútban sem.
– Na és mi a helyzet a parkolókkal?
– Úgy tudom, mi, katonák, bátor emberek vagyunk, legalábbis
valaha azok voltunk. – Rám vigyorog, és habár tényleg olyan az
orra, mint egy hobbitnak, a szeme mégis éles. Láttam már én is
őt rossz passzban, nemegyszer. De most jól van.
Mindenki jelen van, köztük a rémesen másnapos Happy is.
Ahelyett, hogy leülnék, megköszörülöm a torkom.
– Nem bánjátok, ha készítek pár fotót?
A férfiak értetlenül néznek egymásra, majd rám.
 –  Szeretek fotózni. Ez a fő elfoglaltságom, igazából. Ha
egyikőtök sem bánja, nagyon szívesen csinálnék pár képet, hogy
legyen néhány emlékem, miután elköltöztünk innen. Nem kell
pózolnotok vagy ilyesmi, mert az mindig kínos, csak…
viselkedjetek úgy, ahogy szoktatok. Amilyenek vagytok.
Happy bánatosan a kávéjába bámul, mintha az univerzum
kérdéseire valahol ott lenne minden válasz, de a kurva életbe is,
egyszerűen nincs hozzá energiája, hogy megkeresse őket.
– És pont a mai napot tűzted ki ehhez – sóhajtja.
– Nem muszáj ma. Máskor is lehet.
–  Fotózz nyugodtan, Kék Lány – mondja Pierce, felállítva a
bábukat. – Képes lennél ma felgyújtani a táblákat egy
pillantásoddal.
Egy ideig figyelem, hogyan játszanak, a fényképezőgép
békésen hever a tokjában, a táskámban. Hagyom, hogy a
veteránok visszatérjenek a normális állapotukba. Cseppet sem
szokatlan dolog, hogy az emberek nem tudnak játszani, hogy
csak mászkálnak az asztalok közt, és figyelik, ki hogy áll, vagy
hogy valakinek orvoshoz van időpontja, és páratlanul
maradunk. Nem kell sok idő, és ismét mindenki önmaga.
Mikor előveszem a fényképezőt, és a kémlelőbe pillantok, a
világ mintha élesebbé válna. Megtalálom a fókuszt. Nem azt
mondom, hogy azok a rémes dolgok megszűnnek létezni a
külvilágban, de ilyenkor mintha egy üvegkorlát kerülne közém
és minden más közé.
Mintha elfelejtettem volna lélegezni, és valaki megbökte
volna a bordámat, hogy szívjak be egy kis levegőt.
Készítek néhány fekete-fehér és pár színes képet is, különösen
ügyelve arra, hogy Landon tisztán látható legyen rajtuk. Csak
Gunny vezetéknevét tudom közülük, és nem jut eszembe,
hogyan kérdezhetnék rá anélkül, hogy furcsán hangozna.
A fényképező mögött minden nyilvánvalóbbnak tűnik. Az,
ahogy Corgi fél szemmel a játékra, fél szemmel pedig Happyre
figyel. Az, ahogy Vaú keze megremeg, és a tekintete elsötétül, és
ahogy Jorge alig észrevehetően figyeli őt. Jorge általában
villámgyors mozdulatokat tesz, innen oda rakja a bábuját
hirtelen, majd úgy rántja vissza a kezét, mintha attól félne, hogy
meglövik, de ma lassan mozog, úgy csúsztatja a bábukat, hogy
közben érzi, hogyan érintkezik az aljuk a csiszolt fával. Semmi
hirtelen, semmi éles mozdulat. Mikor Phillip előrenyúl, hogy
megfogja Steven futóját, felcsúszik az ujja, és elővillan egy
réges-régi, egyenes vonalú sebhely, egy vastag, halvány csík, két
oldalán pöttyökkel, ahol az öltések voltak.
Gunny még öregebbnek tűnik így, már ha ez lehetséges
egyáltalán. A bőre puha redői mélyebbé válnak, a halántéka
körüli hegesedés még feltűnőbb. Készítek néhány közeli képet
Hannah-ról is, egyszer akkor, mikor a nagyapját vizsgálja, és
egyet azután, hogy visszament a kocsiba, és kötöget. A hátsó
ülésen egy kötött babatakarót veszek észre; mikor rákérdezek,
Hannah azt mondja, egy helyi kórháznak készíti, a
csecsemőgondozó osztály részére. Hogy minden baba egy szép
takaróval együtt térhessen haza. Ez az első alkalom, hogy
megkérdeztem tőle, miért fordít ennyi időt a kötésre, mert
korábban olyan furcsa lett volna, de nagyon tetszik, amit
válaszol. A családok valami egészen új és ártatlan dolgot
vihetnek haza, amit nagy-nagy szeretettel készítettek.
 Végül aztán elindulok, és veszek egy italt. Most először fordul
elő, hogy le is ülök vele egy asztalhoz. Van egy újfajta sütijük,
aminek nagyon jó az illata, és a banánok óta nem ettem semmit,
de nem is fogok, nem, amíg anyát el nem hozom ide, mert
tudom, hogy ő rám szól majd, ha már elég volt. Még mindig
nem érzem magam elég stabilnak a tegnap este (a ma reggel?)
miatt, és nem bízom magamban.
Alig ültem még le, a naplók egy halomban a könyökömnél,
mikor látom, hogy Landon megérkezik és körbenéz. A picsába.
Annyira nincs kedvem most ehhez, hogy arra gondolok, most
azonnal elmegyek innen, de akkor lehet, hogy könnyű célponttá
válok.
– Nem bánod, ha csatlakozom?
Felnézek, és látom, hogy Joshua áll szinte pont mögöttem, és
Landont figyeli. Már akkor is itt volt, mikor én megérkeztem,
egy keményborítós könyvet bújt, és úgy láttam, teljesen kizárta
a külvilágot. Ha összetalálkoztunk, néha váltottunk pár szót.
Kedves, sosem nyomulós, és nem illetlen. Ma cseppet sem
vágyom társaságra, de… Landon társaságát kívánom
legkevésbé.
– Persze.
Velem szemben foglal helyet a négyszemélyes asztalnál,
elegendő teret hagyva nekem, a kabátját pedig a mellette lévő
székre hajítja. Felkapom a sajátomat az asztalról, és a másik
üres székre rakom. Ó, nahát, nincs is több hely. Óvatosan
rápillantok, nem vagyok benne biztos, hogy képes leszek most
cseverészni, de Joshua már nyitja is a könyvét a könyvjelzővel
megjelölt oldalon, megmarkolja az italát, és olvas tovább.
 Hát, jó.
Landon néhány asztallal távolabb foglal helyet egy megviselt,
borító nélküli, puhakötésű könyvvel, ami vagy ugyanaz, amit
egy hónappal ezelőtt olvasott, vagy az összes könyvével
ugyanúgy bánik. Képtelen vagyok megbízni olyan emberekben,
akik nem tudnak vigyázni a saját könyveikre. Landon felcsapja
a regényt, és bár néha túl hosszú ideig tartja rajtam a szemét,
mozdulatlannak tűnik, úgyhogy a kulcscsomómat az asztalra
rakom, elérhető távolságba, megnyugtatva magam, hogy a
paprikaspray-t könnyen kikaphatom ezek után a zsebemből,
majd kinyitom az első jegyzetfüzetet.
A naplóimmal az a helyzet, hogy nincs bennük semmi
rendszer. Majdnem mindennap írok, de nem minden egyes
napon, és a bejegyzések néha csak annyiból állnak, hogy
minden oké, nincs miről beszámolnom, máskor pedig oldalakat
tölt meg az infódömping. Az első alkalommal, hogy apa
szobafogságra ítélte Chavit (azért, mert megfogta egy fiú kezét a
nyolcadikosok kirándulásán, páros korcsolyázás közben egy
görkoripályán), Chavi úgy felhúzta magát, hogy tizennégy órán
keresztül dőlt belőle a szó, és megtöltött vele egy fél füzetet.
Mindketten arra használtuk a naplót, hogy kiírjuk vele, ami a
fejünkben jár, bármi legyen is az, szóval vannak itt rajzok,
fotók, térképek, telefonszámok, címek, de még bevásárlólisták,
feladatlisták, teszteredmények is amellett, hogy kommentáljuk,
mi történt velünk, és hogy éreztük magunkat az adott napon. Át
lehet ugrani benne teljes bejegyzéseket, de mivel gyakran
törtük meg a beszámolókat és váltottunk témát, annyira
gyorsan mégsem lehet vele haladni.
 Miközben elmerülök az olvasásban, az jut eszembe, hogy a
történtek ellenére és rám cseppet sem jellemző módon egész
boldog voltam San Diegóban. Voltak például barátaim.
Vagyis…
Volt egy barátom, és voltak páran, akikkel barátságosan
viselkedtem. Márciusban kezdtem virágokat kapni, és épp úgy,
mint most, egy csokor nárcisz érkezett, de nem értettem, mi ez.
Csak arra tudtam gondolni, hogy az a fiú küldte, akit
korrepetáltam, és aki minden alkalommal, mikor ránéztem,
elpirult, és kizárólag suttogva volt képes beszélni. Csak egy
csokor virág volt; csak egy fiú, aki, ha személyesen adta volna
oda nekem a virágokat ahelyett, hogy az ajtó elé rakta, nagyon
aranyos lett volna.
A nárciszok után egy csokor kála jött, majd egy fátyolvirágból
font koszorú, egy loncfüzér és néhány szál frézia. Az utolsó,
amit kaptam, egy csokor szegfű volt, középen fehér, a szélükön
vörös szirmokkal, mintha vérbe mártották volna őket. Képek is
szerepelnek az oldalakon, többet is készítettem róluk.
A szegfűk két nappal a költözésünk előtt érkeztek, egy hétre
rá már Washingtonban laktunk.
Egy héttel később már nem volt San Diegó-i barátom. A
Quanticói Hármas egy sor kérdést tett fel nekem, tekintetükben
újfajta árnyék jelent meg, én pedig úgy döntöttem, majd inkább
utánanézek magam a többi gyilkosságnak, de nem fogom őket
faggatni, mert nem akarom, hogy ezek az árnyékok még
sötétebbé váljanak. Eddison megkérdezte, nem akarom-e
ismerni a többi ügy részleteit, én pedig nemet mondtam.
Megkönnyebbültnek tűnt.
 Fáj most arról olvasni, milyen boldog voltam San Diegóban,
mert nem volt normális. Fáj, bosszant, annyira dühös vagyok,
amióta Chavi meghalt, és annyira…
Annyira szeretném, ha…
Kibaszottul fáradt vagyok.
Becsukom az utolsó naplót, és úgy dörzsölöm végig az
arcomat, mintha ezzel eltüntethetném onnan a harag és a gyász
nyomait. Joshua már rég elment, ahogy Landon is, szerencsére.
Egy kis, összehajtogatott papírdarabot találok ott, ahol Joshua
ült: ugyanaz a telefonszám áll rajta, mint a kártyán, amit
néhány hete adott. A barátja buszcége.
Elhajítom a lapot, hiszen ott van a tárcámban a névjegykártya
is. Szép gesztus volt tőle, és tetszik, hogy nem erőlteti.
Egyszerűen nem akarom használni a buszjáratukat.
Hazafelé úton vacogok, és ahogy a nap utolsó fénye is szép
lassan eltűnik, a sötétben még inkább fázom. Anya is
hamarosan megérkezik majd, valószínűleg. Hogy valami másra
gondoljak, ne a hidegre, végigveszem magamban az esti
tennivalókat: beszkennelni a naplóban szereplő fotókat,
feltölteni a sakkos képeket, és továbbítani őket az ügynököknek.
Most semmi nincs a lépcsőn. Szeretném, ha ez jó jel lenne.
Azt hiszem, már fogalmam sincs, hogy lehet felismerni a jó
dolgokat.
 
♦
 
Eddig észre sem vette, hogy amióta Ramirez csatlakozott
hozzájuk, az élcelődése a csoportdinamika részét képezte, most
azonban, hogy a nő ilyen érzékennyé vált, hiányzik ez
Eddisonnak.
Az ügynök például jól tudja magáról, mennyire nevetséges,
hogy folyton ott van a keze ügyében a magánmobilja, és ha
bármelyik telefon megszólal, azonnal a sajátjára pillant. Tudja
magáról, hogy izgágább, mint az a hosszú farkú macska a
Cracker Barrel verandáján, és hogy a kolléganője számára is
frissítő lenne, ha piszkálná most őt emiatt.
Ramirez azonban nagyon is jól tudja, miért olyan izgága a
férfi. És együtt is érez vele. Ezért aztán nem szurkálja miatta,
még akkor sem, ha Eddison jóformán igényli ezt (ez mennyire
elbaszott már? – gondolja az ügynök), Ramireznek pedig
valószínűleg minden akaraterejére szüksége van ahhoz, hogy
ne szúrja át a tollát azon az istenverte íróasztalon.
Az ügynöknő most épp ebédelni van, egy félig-meddig randin
azzal a csajjal a terrorelhárítástól, akit vasárnap ott kellett
hagynia, Vic pedig Danelle-t támogatva hallgat, miközben a nő a
kerületi ügyésztől kapott legfrissebb kihallgatási
jegyzőkönyveket nézi át. Danelle viszonylag stabil, mindent
megfontoltan végez, és elég gyakorlatias ahhoz, hogy felmérje,
micsoda rémálomba került, habár kellően optimista is hozzá,
hogy kivárja, mi lesz, és bízik a jó befejezésben.
Eddison céges telefonja megszólal, mire a férfi összerezzen, és
a saját mobiljára pillant, habár tudja jól, hogy a másik csörög.
Mikor meglátja a nevet a kijelzőn, a homlokát ráncolja. – Helló,
Inara.
– Eddison. Vic még mindig Danelle-lel van?
– Igen. Mi újság?
 –  Bliss meg én mégsem megyünk le a hétvégén. –  Eddison a
szél hangját és kocsik dudálását hallja a háttérben. A városban
lehet, valószínűleg meglógott, de lehet, hogy csak kiment a
tetőre. Mindenesetre kint volt, és Eddison nem is csodálkozott
rajta, hogy a lány nem akarja, hogy a szobatársai hallják a
beszélgetést. – Hagytam egy hangpostaüzenetet Hanoveriannak,
de nem szokta megnézni a magántelefonját, csak akkor, ha
kétszer is hívják.
– Valami történt?
– Mondhatni. Blissnek nincs túl jó napja.
A háttérből éles „baszd meg” hallatszik, és Eddisonnak a
nyelve hegyén van, hogy megkérdezi, miben különbözik ez
bármelyik másik naptól, de ennél már érettebb. Vagy majdnem.
– És van ennek valami oka?
–  Van. A szülei erősködnek, hogy látogassa meg őket. Nem
értik meg, hogy nem áll még készen.
Bliss két és fél éve tűnt el. Egy évre rá a teljes család
elköltözött, miután az apjának felajánlottak egy tanári állást
Párizsban. A többi lánynak sem lehetett könnyű visszatérni
azokhoz a családtagokhoz, akik sosem adták fel a reményt, Bliss
rokonai viszont továbbléptek, szóval neki még nehezebb
lehetett megtenni ezt a lépést.
–  És továbbra is Chelsea-nek hívják – folytatja Inara egy idő
után, Eddison pedig most távolabbról hallja Bliss valamivel
higgadtabb káromkodását.
–  Ez a neve. – Az ügynök úgy érzi, muszáj kimondania az
igazat.
– Nem. Ha Mayának hívnál engem, a szemem sem rebbenne.
De ha Samirának nevezel, kettéváglak.
Eddison önkéntelenül felnevet, és nem azért, mert azt
gondolja, hogy a lány viccel, hanem épp azért, mert teljesen
komolyan beszél. Éveken át dolgozott azon, hogy
megbizonyosodjon róla, Samira Grantaire nem jelent számára
semmit: csak egy olyan kislány szelleme, akit már rég maga
mögött hagyott, jóval azelőtt, hogy fizikai értelemben
elrabolták. Az Inara nevet választotta magának, a Mayát pedig
elfogadta, mert a Kertész ezt adta neki, ő pedig életben akart
maradni, és túl gyakorlatias volt ahhoz, hogy félvállról vegyen
egy olyan dolgot, mint a túlélés. A Maya egy forradás, tinta a
hátán, a Samira azonban bizonyos értelemben egy seb, ami
csakis akkor gyógyulhat be, ha soha, de soha nem ejtik ki.
Eddison megköszörüli a torkát, hogy eltüntesse a nevetés
minden maradékát.
– De ugye nem akarja, hogy élete végéig Blissnek hívják?
– Nem. Egyelőre úgy gondolja, hogy vicces. De több lehetőség
is eszébe jutott már.
– Mik a jelöltek?
–  Nekem személy szerint a Victoria név jön be – feleli Inara
szelíden. – Szerinted Vicnek hízelegne a dolog?
Eddison fulladozik, de aztán feladja, és ismét kitör belőle a
nevetés. Vicnek egész biztosan hízelegne a dolog, és rettentő
szórakoztató lenne így hívni a lányt.
– Jézusom.
–  Szóval Bliss kissé ingatagnak érzi most magát, és nem tesz
jót neki, hogy más, törékeny emberek között van.
–  Tudom, hogy neked és a szobatársaidnak sajátos
fogalmaitok vannak azzal kapcsolatban, mit jelent törékenynek
lenni, ha rólatok van szó, de szerinted jó ötlet benn maradni?
–  Nem, épp ezért megyünk most el egy szállodába néhány
napra. Este pedig már most sem dolgozunk. Bliss így lármázhat,
őrjönghet kedvére, és nem kell bűntudatot éreznie amiatt, hogy
megbánt ártatlan embereket.
–  Nem hinném, hogy mi ártatlannak számítunk. Vagy
törékenynek.
– Vic lányai azok, és Bliss sosem bocsátaná meg magának, ha
megsértené őket. – Inara hangja gyengéd, talán azért beszél
ilyen halkan, hogy Bliss ne hallja. – Tudom, hogy a lányai
erősek. Mindketten tudjuk. De mégis ártatlanok, Vic munkája
ellenére, és… nem tartom ezt jó ötletnek.
–  És mi van még? – kérdezi az ügynök, majd egy mogorva
hangot kap válaszul. Eddison általában nem szokott figyelmes
lenni, és mikor Inarának feltűnik, hogy a fickó igyekszik, mindig
felhúzza magát. – Mi borítja még ki?
Hosszú hallgatás következik, csak a szél és Bliss távoli
káromkodása hallatszik, de nem is gond. Eddison talán nem
mondhatja el magáról, hogy ő a nyomozóiroda legtürelmesebb
embere, de azt tudja, hogyan kell várakoznia, mikor biztos
benne, hogy a válasz ott van a közelben.
Mikor Inara végre válaszol, a hangja elkínzott, a szavakat
lassan, vonakodva pakolja egymás után.
– Jött még egy levelem Desmondtól.
– Egy levél… Várj csak, még egy?
–  Ez már a negyedik. Az étterembe címezi, a feladó pedig az
ügyvédje irodája. Azt hiszem, ez megmagyarázza, honnan tudja,
hol dolgozom.
– És mit ír?
–  Nem tudom. Nem bontottam még ki őket. – Inara sóhajt. –
De megtartottam mindet. Odaadom majd. Szólni akartam
nektek már akkor is, mikor az első megjött, tényleg, de
Ravennának akkor volt idegösszeomlása az anyjánál, és kiment
a fejemből. Aztán jött a második, és megint eldöntöttem, hogy
szólok majd nektek, tényleg.
– Hozzászoktál a titkolózáshoz. – Eddison hirtelen büszkének
érzi magát, amiért ilyen kiegyensúlyozott, ítélkezéstől mentes
hangon jött ez ki belőle. Talán még azt sem túlzás állítani, hogy
támogatóan hangzik.
– A harmadik azután jött, hogy Amiko öngyilkossága bekerült
a hírekbe.
– Őt a harmadik nevén hívod.
– Láttam, hogy eresztik le a föld alá. – Ez mondjuk más téma,
de Eddisonnak eszébe nem jutna vitatkozni Inarával.
– És most itt a negyedik.
– A borítékok vastagok. Szerintem csak papír van bennük, de
abból rohadt sok.
Ha a dolog legegyszerűbb részét nézzük – bár Eddison élete
sosem az egyszerű dolgok körül forgott –, Desmond
MacIntoshnak nem is lenne szabad kapcsolatba lépnie Inarával,
hiszen ő vádlott, a lány pedig részben tanú, részben pedig
áldozat, és épp a férfi apja rabolta őt el.
– Ha odaszólok a New York-i irodának, el tudnád nekik vinni
a leveleket, még mielőtt bezárkóztok a szállodába?
Aki nem keringőzött még Inarával egy vallatószobában,
valószínűleg nem is érezné, hogy az igen előtt tétovázik.
–  Menjetek egy strandra, ha nem találtatok még helyet –
tanácsolja az ügynök. – Még nincs olyan meleg, hogy sok legyen
a turista. Talán segít.
– Igen?
– Nagy tér, kinn a szabadban. A végtelen kiterjedés.
A lány elgondolkodva hümmög, és Eddison tudja jól, hogy
Inara a szavak minden rétegét átszűri önmagán; mert a Kert
zárt volt, szépen gondozott, ápolt és mesterséges, az óceán
viszont zabolátlanul vad és olyan hatalmas, hogy az ember
kicsinek és meztelennek érzi magát mellette. Eltűnik a smink, a
maszk, minden flitterdarab.
Minden a maga nyerseségében mutatkozik meg, és talán nem
Bliss az egyetlen, aki ezt nem tartja megnyugtatónak.
De ezt talán sem ő, sem Inara nem fogja bevallani.
–  Értesítem Vicet a változásokról – mondja neki az ügynök
ahelyett, hogy többet beszélne a javaslatáról.
–  Küldd el nekem az ügynök nevét, akivel beszéltél – feleli a
lány. – Megkeresem majd.
A férfi még hezitál egy kicsit, mielőtt letenné, mert a rohadt
életbe is, ez már tényleg nem az ő dolga.
– Ha bármire szükségetek van…
– Eddison, miért lettél ilyen puha? Rémisztő, komolyan.
Pedig megnyugtatónak szánta, hát, mindegy.
Inarának nem lesz baja. És Bliss is rendbe jön. Egy nap.
 
♦
 
Mikor csütörtökön kiteszem a lábam az ajtón, hogy sakkozni
menjek, és meglátom a lépcsőn a lila tölcséres kálákból álló
csokrot, rájövök, hogy bármit akartunk is elérni anyával
Huntingtonban, sokkal nehezebb dolgunk lesz, mint terveztük.
Lefotózom, megnézem a kártyát – megint csak az áll rajta, hogy
Priya –, majd otthagyom a rendőröknek, ügynököknek, vagy ki
tudja, ki lesz az, akit kiküldenek ide, miután sms-t küldtem
Eddisonnak és e-mailt Finnegan ügynöknek. Miután öt percen
keresztül vívódom magamban, mit tegyek – elvégre később
együtt kell élnem a döntésem következményével –, egy második
sms-t is küldök Eddisonnak.
Mondj el mindent.
Ha már folytatni kezdtük a játékot, végig is kell csinálnunk.
Biztos vagyok benne, hogy lesz olyan részlet, amit Eddison
elhallgat majd előlünk, nekünk pedig anyával úgy kell majd
tennünk, mintha ezt nem vennénk észre. Egyikünknek sem kell
még előállnia a titkokkal.
Az élet korábban nem volt ennyire bonyolult.
Tíz perccel később megjön a válasz, benne egy dátummal és
egy járatszámmal, amit továbbítok anyának. Anya felajánlja
majd Eddisonnak, hogy kimegy elé, amit ő visszautasít azzal,
hogy rettenetes útitárs, kivéve, ha Vic vezet, és aztán egy órán
belül meg is érkezik Huntingtonba, hamarabb, mint anya.
Ami azt jelenti, hogy a nap nagy része még mindig előttem áll,
és azt hiszem, túl dühös vagyok most ahhoz, hogy
megkockáztassam a sakkozást.
Pár perccel később pittyen a telefonom: egy e-mailt kaptam
Finnegan ügynöktől. Annak a két ügynöknek a nevét küldte el,
akik eljönnek majd a virágért. Körülbelül egy óra, mire
ideérnek Denverből.
Negyven perc múlva már meg is érkeznek, a fekete
sportkocsijuk fénye a ház felé villan. Én a konyhában vagyok, az
ablak előtti kis kuckóban ülök, és egy tál dermedt zabkását
piszkálgatok. Ahogy szoktam. Az ügynökök fiatalok, talán
nemrég végeztek az akadémián, az egyikük egy csinos szőke nő,
akinek valószínűleg foggal-körömmel kell küzdenie azért, hogy
komolyan vegyék ezen a pályán, a másik meg egy széles vállú
fekete férfi, aki a testalkatát elnézve focizhatott a főiskolán.
–  Priya Sravasti? – szólal meg a férfi kopogás után. – Archer
ügynök vagyok, a kollégám pedig Sterling ügynök. Finnegan
ügynök küldött bennünket.
Az ablakon keresztül látom, hogy Sterling ügynök már a virág
előtt guggol, kezén kék neoprénkesztyűvel.
Megnézem az e-mailt, ellenőrzöm a két nevet, majd az ajtóhoz
indulok.
– Milyen gyorsan ideértetek…
Archer ügynök elmosolyodik, a mosolya meleg és könnyed,
mégis professzionális.
–  Finney, azaz Finnegan ügynök azt mondta, nagyra
értékelné, ha a lehető legrövidebb ideig zavarnánk.
Azt hiszem, Vicnek jó fej barátai vannak.
Archer feltesz néhány kérdést – hozzáértem-e a virágokhoz,
láttam vagy hallottam-e bármit, biztonságban érzem-e magam
egyedül? –, csupa olyat, amiről már írtam Finney-nek e-
mailben, de a legtöbb emberrel szemben én értem, hogy azért
teszik, mert ez a munkájuk, még ha kissé szükségtelennek tűnik
is. Így aztán türelmesen válaszolok, akkor is, mikor Archer
szándékosan megismétli önmagát, hogy lássa, nem változik-e a
válaszom, vagy eszembe jut-e bármi új.
Amíg mi beszélgetünk, Sterling alaposan megfigyeli a csokrot,
ügyelve arra, nehogy bármit elmozdítson a csomagoláson. A
papírja ugyanolyan vidám, tavaszi zöld árnyalatú, mint a
múltkor, a szín élénk, a hajtások pedig még mindig láthatóak
rajta. Mikor már mindent megvizsgált, amit kicsomagolás
nélkül meg lehet, Sterling ügynök egy hatalmas műanyag
zsákba helyezi a csokrot, és leragasztja. A zsákon és a
ragasztószalagon szereplő írása egy kicsit egyenetlen, ahol
pedig a műanyag meghajlik, egyenesen olvashatatlan.
Egyszerűbb lett volna azelőtt megírni a címkét, hogy
ráragasztotta a zsákra.
Bár valószínűleg biztosra kell menniük, hogy az szerepeljen a
feliraton, ami a zsákban van, márpedig ezt nehezebb
kivitelezni, ha a címkét előre megírták.
Sterling a kocsihoz viszi a becsomagolt csokrot, majd egy
páncéldobozba helyezi a csomagtartóban. Ezután előhúz egy
kislétrát meg két szerszámosládát.
Archerre pillantok.
Ismét elmosolyodik, majd a kabátja zsebébe dugja a kis
noteszét.
–  Finney azt mondta, édesanyád cége engedélyt adott a
kamerák kihelyezésére; feltesszük, ha már itt vagyunk.
–  A dobozok ott vannak – közlöm vele a kabátszekrényre
mutatva. – Az a márka, amit Finnegan ügynök ajánlott.
– Egy a főbejárathoz, és egy a hátsóhoz. Van más ajtó is?
 – Nincs.
Sterlinget a hátsó ajtóhoz kísérem. Anyával, mondhatni, meg
is feledkeztünk a hátsó ajtóról, míg Finnegan rá nem kérdezett,
megnéztük-e, ott nincs-e virág. Nem volt, és a kerítés miatt
nehezebb is észrevétlenül megközelíteni az ajtót, de észszerű
ötletnek tartom, hogy oda is felszereljenek egy kamerát.
Minden eshetőségre fel kell készülni.
A szerszámosdobozából Sterling egy feltekercselt eszközt vesz
elő, amit fel tud akasztani az ajtóra, akár egy koszorútartót.
Különböző zsebei vannak, így minden szerszámához könnyen
hozzáfér a létráról. Zseniális találmány, de tényleg.
Archernek azonban nincs ilyenje, úgyhogy magamra kapom a
kabátomat, és csatlakozom hozzá a bejárati ajtónál. Amikor
rámutat valamelyik szerszámra, átnyújtom neki. A konyhai
fellépőnk elég masszív nekem meg anyának, de az ügynök alatt
nyekereg, valahányszor megmoccan.
–  A nővéred ügyét tanulmányoztam az akadémián – szólal
meg egy idő után, a kamera vezetékei az ujjai köré tekeredtek.
Valószínűleg illene válaszolnom valamit, vagy minimum
udvariasan jeleznem kellene, hogy értem.
De nem reagálok semmit.
Az ügynököt ez nem tartja vissza attól, hogy folytassa.
–  Néhány megoldatlan ügyet szedtek össze nekünk, hogy
mielőtt munkába állunk, lássuk, hogy nem lehet minden ügyet
megoldani. Ideadnád azt a fogót, kérlek? A hegyes orrút?
Odaadom neki.
– Biztos nagyon hiányzik neked a nővéred.
– Nem szeretek erről beszélni.
 A keze megáll a levegőben.
–  Gondolom – motyogja. Egy ideig aztán némán dolgozik
tovább. Az egyik szomszéd odaint nekem, ahogy az
ikergyerekeivel beszállnak a furgonba. Visszaintek, pedig már
nem is néz felém, csak az egyik kisfiú. Archer megköszörüli a
torkát. – Bocsánatot kérek.
– Miért?
–  Illetlenség volt tőlem, hogy ennyire személyes dolgokról
kérdezzelek. Csak próbáltam beszélgetni.
–  Beszélgetni az időjárásról szokás, Archer ügynök, vagy a
közlekedésről. A tavaszi meccsekről. Azt hiszem, nem kell
feltétlenül tudnom arról, hogy láttad a halott, meztelen
nővéremről készült fotókat. – Figyelem, ahogy a furgon elindul.
A másik kisfiú az ablaküveghez nyomja az arcát, sikertelenül
próbálva eltorzítani a képét; neki is integetek. – Tudok róla,
hogy az akadémián a tananyag része az ügy. Hanoverian
ügynök értesített bennünket erről néhány évvel ezelőtt.
– Te pedig engedélyt adtál erre, vagy az édesanyád.
–  Nem. Meg sem kérdeztek bennünket. Az FBI-nak joga van
ahhoz, hogy felhasználja a saját ügyeit az új ügynökök
kiképzése során; nem kell ehhez engedélyt kérniük az
áldozatoktól vagy azok családtagjaitól. Hadd találgassak:
lenyűgözőnek tartottad az esetet, és hálásnak érezted magad,
amiért ezen dolgozhatsz.
– Valami ilyesmi.
–  Ne legyél hálás ezért. Ez azt jelenti, hogy örülsz, amiért
borzasztó dolgok történnek.
– Hanoverian is tanít az akadémián néha-néha. Ő sokat beszél
a háláról. – Az imbuszkulcsra mutat, én pedig odaadom neki.
– És oda is figyelsz arra, hogy ő miért ad hálát?
– Finney nem említette, hogy ilyen vad vagy.
A létrára nézek, de rájövök, hogy csak úgy tudom kirúgni
alóla, ha a saját épségemet is kockáztatom. Vic csalódott lenne,
ha bántalmaznék egy ügynököt; Eddison pedig felhúzná magát,
amiért megsérültem. – Megnézem, mi van Sterlinggel.
Amikor óvatosan kinyitom a hátsó ajtót, Sterling rám néz, és a
fejét ingatja.
– Én mondtam neki, hogy ne hozza fel a témát.
– Szóval te is erről tanultál?
–  Mikor gimis voltam, és egy nap a legjobb barátnőmmel
hazafelé tartottunk, láttuk, hogy az apját épp letartóztatják
sorozatgyilkosság miatt. Amit azokkal a nőkkel csinált… Amikor
róla tanultunk, hazamentem, és szinte reggelig csak hánytam,
mert korábban heti egy-két éjszakát annak a fickónak a
házában töltöttem. Sosem árultam ezt el a barátnőmnek.
– Miért nem? Nem lenne más, ha egy baráttól tudná meg?
–  Már így is túlságosan nagy súlyt cipel emiatt; miért
növelném a terhét? – Sterling leporolja a kezét, majd lekapja az
eszközeit az ajtóról, és elindul lefelé a létrán. – Gondolom,
neked is minden napod a nővéred ügyéről szól. Szeretnéd, hogy
beszéljek vele?
– Most nem. Majd meglátjuk, előfordul-e ezek után is.
Azért nagyra értékelem a szándékot.
Sterling fiatalnak néz ki, valószínűleg nemrég végzett az
akadémián, és nem lehet könnyű számára egy vezető beosztású
partner mellett.
 –  Nézzük meg, hogy a számítógéped kommunikál-e a
kamerákkal, aztán békén is hagyunk. – A szája enyhén oldalra
húzódik, és mosolyogva átnyújtja nekem a névjegykártyáját. –
Ezen rajta van a mobilszámom meg az e-mail címem is, ha
bármire szükséged van, és Finney elfoglalt lenne.
– Szerintem jól ki fogunk jönni, Sterling ügynök.
Archer köti össze a készülékeket, de Sterling mutatja meg,
hogyan nézhetem át a felvételeket, válogathatom szét az
időbélyegeket, és hogyan készíthetek képernyőfotót, amit aztán
közvetlenül e-mailhez tudok csatolni anélkül, hogy lementeném
előtte bárhová. Miután megmutattam nekik, hogy tudom
használni a programot, összepakolnak, hogy elinduljanak.
– Tudod – szólal meg Archer váratlanul, miközben Sterling a
kocsi csomagtartójába pakol –, ha a többi üggyel kapcsolatban
ezek után is a homokba dugod a fejed, hálásnak kellene lenned
azért, hogy mások tanulmányozzák az ügyeket. A
nyomozóiroda nem azért lépett akcióba, mert valaki virágot
küldött neked. Hanem azért, mert jelentésük van.
–  Senki nem küldött nekem virágokat – közlöm vele, és
tisztában vagyok vele, hogy Sterling rajtunk tartja a szemét. –
Valaki közvetlenül az ajtóm elé hozza őket. Ha nem sejteném,
hogy jelentésük van, nem is említettem volna őket.
Valamivel dél után mennek el végül. Eddison nem fog ideérni
hat előtt, sőt a forgalom miatt lehet, hogy később jön csak, ami
azt jelenti, hogy van még egy csomó időm, és annyi iskolai
feladatom momentán nincs, hogy kitöltse az üres órákat.
Tudom, mi a helyzet a lila tölcséres kálával: a második ismert
áldozatnak, Zoraida Bourretnek is ilyen virágok hevertek a feje
körül, pont, mint egy Mucha-nyomaton. Összekulcsolt kezeiben,
a szegcsontja fölött egy szál kálát tartott.
Minden áldozat mellett találtak valamilyen virágot, és
mindnek saját jelentése van, valami, amit a gyilkos a lányokhoz
párosít. Két nappal a halála előtt Chavi egy selyem
krizantémkoszorút viselt, és mikor rátaláltam, igazi
krizantémok voltak a hajában. Húsvétreggel, mikor Zoraida
segített összeterelni a testvéreit a családi fotózáshoz, egy szál
kálát viselt a hófehér ünneplő ruháján.
Nem tudom, hogy mit jelent ez a virág a rohadéknak, de
tudom, hogy Eddison nem lenne ennyire rémült, ha a többi
család is hasonló szállítmányokat kapna. Akár egy rajongóról,
akár magáról a gyilkosról van szó, ez most nekem szól.
Archer „én tanultam erről, úgyhogy szakértő vagyok”-
hozzáállásán érzem, hogy van, amit baromira nem ért.
Eddison viszont érti, és csak arra tudok gondolni, vajon
említeni is fogja-e.
Felmelegítek magamnak egy kis levest ebédre, és áttöltöm egy
utazóbögrébe. A múltkor a Starbucksban egy hölgy arról beszélt
valakivel telefonon, meglehetősen hangosan, hogy a
templomukba új ólomüvegeket tettek, és hogy mennyire
gyönyörűek. Akkor nem igazán akartam odafigyelni a
beszélgetésre, de most mégis örülök, hogy hallottam. Az
ablakok felfedezésével kitűnően ki tudom tölteni a szabad
óráimat.
A nárciszokat kála követte. Ha egy listán csak két tétel
szerepel, bajosan nevezhető sorozatnak, de idáig a gyilkosságok
sorrendjét követi, és ott folytatódik, ahol San Diegóban
abbamaradt. Senki nem kezd bele egy mintába azzal a
szándékkal, hogy utána félbehagyja; ezt most már végig fogja
csinálni, míg az összes virág sorra nem kerül. Most tehát
biztonságban vagyok egyelőre, még a templomokban is.
A fényképezőgép táskáját átvetem az egyik vállamon, majd
kikeresem a címet a mobilomon, és elindulok, meg-megállva,
hogy beleigyak a levesbe. Még a templomba érkezés előtt
végzek az ebéddel. Az épület egy sárga falú szörnyűség, ami
cseppet sem illik ide. Tipikusan egy olyan templom, aminél a
méret fontosabb volt a karakterességnél. A sárga rondaság
üresen, lélektelenül magasodik fölém. Nem vagyok keresztény –
igazából semmilyen valláshoz nem tartozom –, de Bostonban,
ahol egy kis, szürke kőtemplom mellett nőttem fel, szilárd
véleményem alakult ki azzal kapcsolatban, milyennek kellene
lennie az épületeknek.
A templomban magas, hosszúkás és teljesen színtelen ablakok
vannak. Mi a francról beszélt az a nő?
Egy ideig még várakozom a parkolóban, a hőmérséklet egész
kellemes, mínusz két-három fok lehet – de várjunk már,
normális vagyok én, hogy ezt már kellemesnek nevezem?
–  Eltévedtél, szívem? – szólít meg egy nő, aki az egyik
oldalajtónak támaszkodik. A kezében tartott cigarettából
kacskaringósan száll fölfelé a füst.
–  Lehet – válaszolom, és elindulok felé. – Hallottam, hogy
valaki új templomablakokról beszél, és…
–  Ja, abban a kápolnában lesz. – Ahogy az egyik irányba
mutat, véletlenül az arcomba tereli a füstöt. – Gyere,
megmutatom. A templom egyik adományozója bosszús lett,
mikor ezt az új épületet felhúzták, úgyhogy örökül hagyta, hogy
kizárólag tradicionális kápolnát építhetnek. Nem tetszett neki,
hogy modernizálták a templomépületet.
A nő elvezet engem a ronda, sárga falak mentén, egy nem is
tudom, mi, valami furcsa épületkomplexum mellett, majd a
parkolóból lekanyarodva, túl a füves területen, felbukkan egy
apró, piros téglás épület a fák között, és szent szar, ha jól látom,
ugyanannyi üvege van, mint téglája, ha nem több.
A nő rám mosolyog, bár lehet, hogy a csodálkozó
arckifejezésem szórakoztatja, majd az ajtó felé int a kezével.
– Nyitva van, szívem. Maradj csak, ameddig akarsz.
A lépcsőre rakom az üres bögrémet, előveszem a
fényképezőmet, és kívülről körbejárom a kápolnát. A legtöbb
ablaka nagyobb nálam, a mintájuk bonyolult és csodálatos,
anélkül, hogy a zsúfoltság hatását keltenék. Olyan
templomokhoz vagyok szokva, ahol a képek bibliai jeleneteket
és alakokat ábrázolnak, vagy pedig egészen absztraktak, ezek
azonban inkább a természet előtt tisztelegnek. Az egyik ablakon
hegyek és felhők szerepelnek, elnyúlva a távolba. Egy másikon
fehér, kavargó örvény van kék és zöld árnyalatokkal keveredve,
a következő ablakon vízsugár, ami magas fákra ömlik, az
azutánin pedig hatalmas rét, tele virágokkal.
A nagy ablakok közötti kis rozetták körülbelül akkorák, mint
a fejem, és függőlegesen három-három helyezkedik el egymás
alatt, ezek hagyományosabbak, a kaleidoszkóp színeit imitálják,
a középsők gyönyörűen kidolgozottak. A színek gazdagsága
valahogy még akkor is átüt, mikor fekete-fehér képeket készítek
az ablakokról.
 Nem tudom, hányszor kerültem már meg az épületet, mikor
végre felkapom a bögrém, és bemegyek. Benn, ahol a napfény a
padlóra önti a színeket, kissé rendetlenebb az összhatás, az
északról és nyugatról áramló színek egymásra rétegződnek, és a
részletek eltűnnek az éles világosságtól. Nincsenek székek, sem
padok, csak négy bársonnyal borított térdeplő, ami sötét fából
készült.
Chavi egyszerre imádta és gyűlölte volna ezt a kis kápolnát, a
színek és fények összevisszaságával.
Megtalálom azokat a különös szögeket, ahonnan a porszemek
fénylenek, táncolnak, és ahol a fény szinte tapinthatónak
látszik, a helyeket, ahol a színek összefolynak a kövön, és új
alakzatokat formáznak, amelyeket csak mi ismerhetünk fel,
mert emberek vagyunk, különös, furcsa lények.
Végül helyet foglalok az egyik térdeplőn, hátradöntöm a fejem
a fára, és elmerülök abban az érzésben, ami kicsit ahhoz
hasonló, mint ami akkor járt át, amikor figyeltem, Chavi hogyan
próbálja elcsípni a fényeket és színeket a papírlapon. Bár
rettentően frusztrálta, sosem adta volna fel, úgy küzdött ezért,
mintha ez lenne az ő sajátos Szent Grálja, mert olykor maga a
küzdelem hordozza a jelentést, nem a jutalom.
Mikor előrehajolok, hogy visszategyem a fényképezőm a
tokjába, a zsebemben valami összegyűrődik.
Ó, igen. Inara levele. Egy hete jött. Valahogy teljesen
megfeledkeztem róla a nagy rohanásban.
Illene bocsánatot kérnem ezért, azt hiszem.
 
Kedves Priya!
  
Köszönöm, hogy visszaírtál; be kell vallanom, most már nem
érzem magam akkora idiótának. És olyan nagy tehernek
sem.
A nyugtalanságtól azonban nem menekülhetek.
A nyilvánosság most már tud a Kertről, de annyi minden
van, amit az emberek nem tudnak. Az az érzésem, hogy a per
során ezek elő fognak jönni, és néhány részlet nagy
megdöbbenést okoz majd. A Kertész ügyvédei bűncselekmény
elkövetésével próbálnak majd megvádolni engem. A
menekülés nem bűncselekmény, de az igen, hogy hamis
személyivel szereztem munkát, és ha rám tudják bizonyítani
azt is, hogy pénzt loptam a nagyanyám házából, miután ő
meghalt, biztosan kapok valami büntetést.
Őszintén meglep, hogy nem próbáltak megvádolni azzal is,
hogy én öltem meg a nagyit – mintha egy asszony, aki mást
sem csinál, csak dohányzik meg iszik a tévé előtt, nem halna
meg másik fél beavatkozása nélkül is.
És értem persze, tényleg. Értékes tanú vagyok. Higgadt
vagyok, és nem túl érzelmes, tudok beszélni azok érdekében
is, akik nincsenek jelen, és nem tudják ezt megtenni
önmagukért. Minden, amivel a védelem megpróbálja
kétségbe vonni a tisztességemet, árnyékot vet rájuk is.
Te sosem érezted még azt, hogy a popkultúra
hazugságokkal traktált?
 
Mikor a Kertről olvasok cikket, vagy beszámolót látok ezzel
kapcsolatban, Inara mindig olyan nyugodtnak és erősnek tűnik.
Beszélgetés közben nincsenek váratlan közbevetései, és a
riportereknek sosem adja meg az esélyt, hogy összezavarják őt.
Azon gondolkodom, vajon ilyen-e akkor is, mikor elengedi
magát, mikor nem akar mindent kézben tartani. Vagy olyankor
félrerakja mindezt, és megpihen addig, míg szüksége nem lesz
ismét a keménységre?
Tudom, hogy az milyen érzés.
 
Mind ismerjük ezeket a filmeket és sorozatokat, amik az
igazságszolgáltatást dicsérik. Azt a benyomást keltik a
nézőkben, hogy minden azonnal történik, a per és a
nyomozás szinte egy időben zajlik, a rendőrök
kétségbeesetten keresik a hiányzó, létfontosságú
bizonyítékot, és persze épp időben tudják azt prezentálni az
ügyésznek, és a nagy leleplezéssel együtt jön a drámai,
katartikus ítélethirdetés. Úgy mutatják be, mintha a bűnös
elítélése bármit is segítene abban, hogy az áldozatok el
tudják kezdeni a gyászfolyamatot.
Ez persze baromság, de mostanában jöttem csak rá, hogy
mennyire távol áll ez az egész az igazságtól.
Harmincévnyi bűncselekmény feldolgozása rengeteg
idejébe kerül a bíróságnak, főleg, ha a seggfej mögött igazán
jó jogi csapat áll. Sosem gondoltam volna, hogy a Kert
pusztulása is megnehezíti majd a dolgunkat. Csak így
tudtunk megmenekülni. Így mentek tönkre a kóddal nyitható
ajtók is, amelyek fogságban tartottak minket, hiába állítja
azt a védelem, hogy szabadon járhattunk-kelhettünk, és hogy
mi magunk döntöttünk úgy, hogy maradunk. Az ügyészség
minden áldozat mellé egy nevet (és egy bizonyítékot) akar
kötni, de sok holttest megsemmisült a robbanás során,
néhány pedig nem is a Kertben volt, hanem a telken kívül eső
helyen. Azt hinné az ember, hogy a bemutatott holttestek
elégségesek.
Vic próbál bátorítani mindannyiunkat, de most azt mondta
nemrég, hogy készüljünk fel arra a lehetőségre is, hogy letelik
a szabadulásunk első évfordulója, mielőtt véget érne a per.
Ha csak azoknak az áldozatoknak akarnak igazságot
szolgáltatni, akik életben maradtak, akkor is temérdek sok
bizonyíték van, de lehet, hogy mindez nem is számít. Eddison
szerint a védelem mellett egy sor orvos és pszichológus áll,
akik miatt a folyamat még nagyon hosszúra nyúlhat.
Eddison egyszer konkrétan azt mondta, azt kívánja,
bárcsak meghalt volna a robbanásban a Kertész. Azt
mondta, számunkra a per nyújthat csak elégtételt.
Tényleg erről lenne szó? Elégtételt akarunk? A lányok
félnek elhagyni az otthonukat, mert mindenki őket figyeli,
zaklatják őket az iskolában, a munkahelyen és még a
terápián is. És ott egy fiú, aki esküszik, hogy szerelemből tett
mindent, és lehet, hogy feloldják majd minden bűne alól. Meg
ott egy férfi, aki lehet, megússza azzal, hogy egy drága
szanatóriumban tölti élete hátralévő részét.
Az emberek azt mondogatják, legyek türelmes, várjam ki
az igazságszolgáltatást.
De még ha el is ítélik, ha feltételes szabadsággal
életfogytiglanira ítélik is, vagy ha halálra ítélik, mit számít
ez? A sebünk már nyitva marad örökre, mindenki szeme
 láttára, és fel fog szakadni újra meg újra, sosem felejtjük el,
mit tettek velünk; ugyan mit változtat ezen egy ítélet?
Miféle igazságszolgáltatás az, ahol egy tizenkét éves
kislánynak ki kell állnia a pulpitusra, az esküdtek és a
kamerák elé, majd arról kell beszélnie, hogyan erőszakolták
meg?
Szerinted segítene az neked bármiben, ha megtalálnák
Chavi gyilkosát? Én vagyok csak ilyen cinikus?
Tényleg próbálok hinni ebben az igazságszolgáltatás
dologban, de csak arra tudok gondolni, mennyivel könnyebb
lett volna, ha aznap este mindhárom MacIntosh férfi meghal.
 
Ha Chavi már nincs itt, és nem érinti őt az igazságszolgáltatás,
akkor mi miért foglalkozunk ennyit vele? Ugyan mihez tudunk
kezdeni egy ítélettel?
Inara számára nem tudok válasszal szolgálni; önmagam
számára sem tudok mit felelni erre.
De néha az jut eszembe, hogy ha aznap este én haltam volna
meg, és Chavi marad életben, ha neki kellene gyászolnia és
változnia: vajon az, hogy ő mindig is hitt a jóságban, elegendő
lett volna ahhoz, hogy meg tudja őrizni az igazságszolgáltatásba
vetett hitét?
 
♦
 
Eddison befordul a parkolóba, felnéz a kőből készült kápolnára,
és összerezzen. A mai napig nem tudja felfogni, hogy lehet az,
hogy Priya nem gyűlöli a templomokat, azután, hogy rátalált a
nővére holttestére. Tudja persze, hogy a már nem templomként
használt bostoni épülethez több, Chavihoz kötődő emléke is
fűződik, tudja, hogy az ablakok látványáról a testvérével közös
napos délutánok jutnak eszébe, de akkor sem képes felfogni,
hogy vonzódhat a lány továbbra is ezekhez a nagy ablakú, kis
templomokhoz.
Priya kilép az ajtón. Egy hosszú kabátot visel, amit kizárólag
azért választott, mert mikor a lépcsőn vonul le benne, épp úgy
suhan utána, mint egy gonosz Disney-szereplőnek, és az anyja
ezen mindig nevet. A kettejük közti kapcsolatot Eddison nem is
tudná szavakkal jellemezni. A lány az anyósülés fölé hajol, és az
ülés alsó részéhez helyezi a fényképezőgépe táskáját meg a
rozsdamentes acélból készült bögréjét, mielőtt beülne.
– Üdv Coloradóban! A lakosság: megfagyott.
– Mitől rosszabb itt, mint Washingtonban?
– Hegyek is vannak.
Eddison figyeli, ahogy Priya hátradönti a fejét, és becsukja a
szemét.
– Jól vagy?
–  Fáradtan. Rémálmok. – Megropogtatja a nyakát, és szinte
egészen az ablakhoz húzódik, hogy Eddison jól lássa. – És egy
kicsit ideges is vagyok.
Az ügynök bólint.
– Az Oreók?
–  Igazából jól vagyok. – Mégis a homlokát ráncolja, és a
kesztyűs kezét tördeli az ölében. – Igen, kissé idegesen, de
egyébként jól vagyok.
– Félsz?
 – Igen.
Nagyra értékeli, hogy a lány nem érzi úgy, hogy el kell ezt
titkolnia.
A Sravasti lányok bájos háza egy bájos kis utcában található,
ahol egyik otthon sem különbözik sokban a többiből. Néhány
szomszéd ugyan megpróbálta karakteresebbé tenni a sajátját
zászlókkal vagy szobrokkal, de Priyáék házának barátságtalan
és személytelen a homlokzata. Eddison ezen nincs meglepődve.
Mielőtt követné a házba, Eddison megáll a lépcsőnél, és
felnéz. Látja a kamerát és azt, hogy a lencséjét úgy állították be,
hogy a lehető legnagyobb szögben rögzítsen. Nincs rajta
fényjelzés, ami azt mutatná, be van-e kapcsolva, és ez tetszik is
neki. Ettől egy kicsivel még diszkrétebb.
–  Nem olyan feltűnő jelenség – mondja Priya, miközben
leveszi és a szekrénybe akasztja a vastag kabátját.
– Kicsoda?
–  Az, aki a virágokat hozza. Mindkét alkalommal fényes
nappal járt itt, szóval bárki is az, nem szokatlan a szomszédok
számára. Sokan vannak az utcában, akik otthonról dolgoznak
vagy nem is dolgoznak, és nem tűnt fel senkinek közülük.
– Ezt Finney-nek is mondtad?
– Nem, csak Sterlingnek és Archernek. – Priya a kezét nyújtja,
hogy elvegye Eddison kabátját. A férfi lehúzza magáról a
kesztyűt meg a sálat, és zsebre vágja, mielőtt átnyújtaná a
lánynak. – Kávét?
–  Majd én megcsinálom. – Ivott már Priya kávéjából: pont
olyan íze volt, mint amit egy sosem kávézó ember főz. Nem
igazán vágyik az élmény megismétlésére.
 –  Akkor majd gyere utána a nappaliba. – Priya lehajol, és a
magas asztal kis fiókjából elővesz egy doboz gyufát. Oda sem
nézve meggyújt egy szálat, és a piros gyertya kanócához érinti,
miközben csókot nyom Chavi csillogó, aranysárga képkeretére.
Miután Priya eltűnik az emeleten, Eddison a képre néz. Chavi
bőre észrevehetően sötétebb volt, mint Deshanié és Priyáé,
majdnem olyan sötét, mint az apjáé, de a mindenit, akkor is
nagyon hasonlít Priyára. Vagy talán Priya hasonlít rá. Látta
már, ahogy a lány egyszer sminket ken magára egy aprócska
púderes tégelyből, de bátran használta a fekete szemceruzát
meg a lágy ezüst, fehér és kék csillámfestéket is.
Vajon ennek mennyi köze lehet ahhoz, hogy a nővére arcát
látja visszapillantani a tükörből?
Eddison megrázza a fejét, átmegy a folyosón, lerakja a
laptoptáskáját a kanapéra, majd visszaindul a konyhába. Priya
talán nem szereti a kávét, de az anyja nagyon odavan érte –
nem csoda, hogy a konyha legnagyobb becsben tartott
berendezése a kávéfőző. Eddison egy kicsit elbíbelődik vele,
mire rájön, hogyan kell beállítani, mert Deshani nem szereti az
egyszerű kávét, de egy kis idő múlva már megy neki. Hallja,
hogy Priya közben lejött az emeletről, és letelepedett a
nappaliban.
Mikor az ügynök visszatér a nappaliba, kis híján kiesik a
kezéből a bögre. Priya a szőnyeg túlsó végében nyújtózik, sötét
haja szétterül körülötte, a két bokája keresztben egymáson, a
kanapé kartámlájára polcolva. A két kezét a gyomrára szorítja.
Eddison becsukja a szemét, és nagy levegőt vesz, hogy
eltűnjenek a fejéből az aktában látott fotók, amiket olyan
sokszor látott már, hogy az agyába égtek.
– Kék – szólal meg Priya.
– Hogy mi?
– Chavi a pirosat szerette; én meg a kéket.
Eddison kinyitja a szemét, a kék csíkokat nézi Priya hajában,
a kék foltokat a szeme körül meg a kék csillogást az orrában és
a két szeme közt lévő kristályban. A rúzsa vörös, néhány
árnyalattal sötétebb, mint Chavi képein, de ő kék és ezüst, nem
pedig vörös és arany, és talán nem kellene, hogy ennyire
számítson a különbség, mégis számít.
Az ügynök a kanapén ül, a táskájáért nyúl, de Priya megrázza
a fejét.
– Várjuk meg anyut. Nincs értelme kétszer csinálni.
Így aztán az elkövetkezendő órában Ramirezről meg a
terrorelhárításnál dolgozó lányról beszélgetnek, akit az
ügynöknő még nem nevez a barátnőjének, majd Vicről és arról,
mennyire pánikol amiatt, hogy a nagyobbik lánya már
főiskolára megy. A tavaszi meccseket is megtárgyalják, azt
találgatják, ki fog vajon kijutni a World Series bajnokságra, és
Eddison elégedett, mert erről könnyen tud vele beszélni: a
baseballhoz fűződő szeretetéről, a számokról, statisztikákról.
Deshani fél nyolckor ér haza, ledobja a táskáját a
dohányzóasztalra, mordul egyet feléjük, majd felcammog a
lépcsőn.
Eddison Priyára pillant.
– Sokkal kedvesebb lesz, miután átöltözött – nyugtatja meg a
lány a csíkos gyapjú pizsamanadrágját húzogatva. – Ahogy
hazaér, alig várja, hogy normális ruhába bújjon.
 –  Ti vagytok a világon az egyetlenek, akik szerint a pizsama
normálisabb viselet a kiskosztümnél.
– Mert te szívesebben vagy nyakkendőben, mint Washington
Nationals-pólóban?
Nem is kell rá válaszolnia. Vagy talán mégis, de már nem
tudja kimenteni magát.
Priya feltolja magát négykézláb, majd feláll, hogy tányérokat
és evőeszközöket hozzon a konyhából. Egy tál is van nála, és
mikor észreveszi Eddison kíváncsi tekintetét, megrántja a
vállát.
– Csak két tányért csomagoltunk ki.
– Pogányok.
– Ja, szó szerint.
Eddison felhorkan, de elfogadja az egyik tányért. Mire
Deshani csatlakozik hozzájuk, szabadidőnadrágot és hosszú
ujjú Cambridge feliratú pólót viselve, addigra Priya már tálalt
mindhármuk részére. A szokást megnyugtatónak, családiasnak
érzi az ügynök, hiszen hét furcsa hónapon keresztül együtt
éltek Washington külvárosi részén. Deshani a nőgyűlölő
asszisztenséről mesél, aki nem képes eltitkolni, mennyire
undorodik attól, hogy egy nőnek kell jelentenie, Deshani pedig a
saját szórakoztatására felajánlotta neki, hogy szívesen lefokozza
őt, ha annyira vágyik egy férfi főnökre. A sztori humoros és
pikáns, Eddisonban pedig az fogalmazódik meg, hogy
valószínűleg az az egyetlen oka annak, hogy Deshani nem rúgta
ki a férfit, hogy szórakoztatónak tartja őt.
Ami, lássuk be, egy kicsit aggasztó.
Evés után, mikor Priya a szerencsesütit morzsolgatja anélkül,
hogy enne is belőle, Deshani felsóhajt, és a viharvert, fekete
táskára pillant.
– Na jó. Mi a rossz hír?
Jézus.
Eddison hátradől a kanapén, és az arcát dörzsölgetve próbálja
valamiféle sorrendbe rakni a gondolatait.
– Mikor Aimée Browdert meggyilkolták San Diegóban, arra a
következtetésre jutottunk, hogy valószínűleg csak egy
szerencsétlen egybeesésről van szó.
Priya összehúzza a szemét, ahhoz túl finoman, hogy fintornak
lehessen nevezni, de Eddison ettől még cefetül érzi magát tőle.
Valószínűleg kellemesebb módon is belekezdhetett volna a
társalgásba, de rohadjon meg, ha ért az ilyesmihez.
–  Ti nem vettetek észre semmi szokatlant, senki olyat, aki
ismerős lett volna Bostonból, mi pedig nem találtunk
kapcsolódást az esetek között. Bármilyen különös volt is, hogy
közötök van a második áldozathoz, nem volt semmi, ami
alapján azt mondhattuk volna, hogy mindez nem több bizarr
egybeesésnél.
– De gyanakodtatok, vagy nem? – csattan fel Deshani élesen.
– Igen, viszont nem volt semmi bizonyíték a kezünkben.
– A virágszállítmány biztosan változtatott volna a helyzeten.
A férfi vonakodva bólint. Nem akarja, hogy Priya rosszul –
még rosszabbul – érezze magát, de az anyjának nyilvánvalóan
igaza van.
–  Semmi okotok nem volt, hogy különösebb jelentőséget
tulajdonítsatok a virágoknak. Mivel nem tudtatok a többi üggyel
kapcsolatos részletekről.
 –  Miért olyan fontosak a virágok? – kérdi Priya alig
hallhatóan. Deshani behajlított lábaihoz dől, továbbra sem
nyitja ki a szemét, az anyja pedig gyengéden beletúr a lány kék
csíkos hajába.
–  Ahogy Chavira krizantémok közt találtatok rá, úgy a többi
áldozat körül is szét volt szórva valamilyen virág. Az első
lánynál nárcisz, a másodiknál kála.
– És Aimée-nél?
– Amaránt.
Priya halkan kienged egy sóhajt.
– Az anyja amarántot termesztett. A verandájuk fölött, a tetőn
volt egy kertje, és azon nőtt az amaránt, főzéshez használta.
Aimée mindennap csent belőle, hogy azzal lődözze az anyja
fenekét. Az anyukája sosem tudta komoly arccal megfeddni,
mindig az lett a vége, hogy mindketten nevettek. Ismered az
amaránt másik nevét is?
– A bókoló disznóparéjt, vagy hogy „véres szerelem”?
Te jó ég…
–  Szóval bárki hozza is a virágokat, másolja a gyilkosságok
sorrendjét – mondja Deshani. A homlokát ráncolva figyeli Priya
haját, a hüvelykujjával simítja le, hogy lássa, mennyire nőtt le a
festék a töveknél. – Helyre kell ezt hoznunk.
– Folyamatosan kérem.
Eddison megköszörüli a torkát.
Deshani válaszul felhúzza a szemöldökét.
–  Nem tudhatjuk egyelőre, hogy a gyilkosunkról van-e szó,
vagy csak egy helyi, beteges fazonról, aki rájött, kik vagytok, és
azzal szórakozik, hogy rémisztget benneteket. A virágok
jelenléte San Diegóban, a kártyák közötti hasonlóság, már
amelyikre emlékeztek, az első feltételezést erősítik ugyan, de
még nem mondhatunk semmi biztosat.
– Mi számítana bizonyítéknak?
Eddison megdermed, a két nő pedig érdeklődő tekintettel
nézi.
– Ó – suttogja Priya.
–  Ó? – ismétli meg Deshani, enyhén meghúzva a lánya egyik
hajtincsét. – Ezt hogy érted pontosan?
Eddison bólint.
–  Csak akkor lehetünk biztosak, ha a fickó megpróbál
lecsapni, vagy ha tetten érjük, mikor épp virágot hagy itt. A
virágok önmagukban nem jelentenek eleget.
– Nem jelentenek eleget?
–  De hát már önmagukban fenyegetést jelentenek – mondja
Priya. – Amíg nincs bizonyíték ennek az ellenkezőjére, minden
csokor egyszerre minősül ajándéknak és figyelmeztetésnek.
– Schrödinger virágai – horkan fel az anyja. – Kedves.
– Mit jelent ez az FBI-t illetően?
Miért is nem kérte meg Vicet, hogy tartson vele? Vicnek
sokkal jobban megy az ilyesmi.
– Eddison? – Az ügynök attól tart, Deshani szemöldöke el fog
veszni a haja mögött. – Miért nézel ki úgy, mint ha most hívtunk
volna egy hóhért?
–  Bárki hagyja is itt a virágokat, ez így is, úgy is az FBI-ra
tartozik – közli velük. – Mivel átlépte az államhatárokat, a mi
ügyünk.
– De?
 Sóhajt, majd előadja nekik Vic és Finney esetének történetét
Martha Ward részlegvezetővel, és a nő meglehetősen szűk
látókörű nézetét az ügyekkel kapcsolatos felelősséggel
kapcsolatban. A részleteken természetesen gondosan finomított
az ügynök. A két nő feszülten figyel, ha az ember nem ismerné
őket, azt hihetné, hogy fenyegető tekintettel, aki viszont ismeri
őket, tudja, hogy valójában rémisztő kegyetlenséggel. Mikor
Eddison végez, anya és lánya hosszú, kifürkészhetetlen
pillantást váltanak.
–  Kis kép – mondja végül Deshani. – Mennyi esély van arra,
hogy ez a nő megakadályozza az ügynököket abban, hogy
lejöjjenek ide?
–  Ha csak szakaszosan lesz szükség az utazásra, akkor nem
valószínű – ismeri el Eddison. – Finney-t nem érdekli a politika,
és nem akar más területen dolgozni, de ha úgy alakul, tudni kell
róla, hogy ugyanannyi tapasztalata van a nyomozóirodánál,
mint Vicnek; ha oda akar csapni a nőnek, valószínűleg lesznek
hozzá eszközei. Amíg a látogatások nem vesznek el sok időt,
Ward valószínűleg nem avatkozik be.
–  Amíg gyakoribbá nem válnak? – Priya a fejét rázza, és
valami elsötétül a tekintetében, valami, amire nem is tudja
Eddison, hogy kérdezhetne rá. – Mikor a csokrokkal kapcsolatos
laborjelentések alapján az derül ki, hogy több idő és
beavatkozás szükséges, akkor fogja megtiltani?
– Priya…
– Vagyis teljesen magunkra maradunk?
–  Lehet. – Eddison nem figyel oda Deshani motyogó
káromkodására, mert szeretné tartani a szemkontaktust
Priyával, próbál a lehető legmegnyugtatóbban viselkedni. – Vic
és Finney nem fogja elengedni ezt, nem fogadják el Ward
döntését. Harcolni fognak érted. A legjobb, ha elkapjuk ezt a
fickót, mielőtt ilyen szituációba kerülnénk.
–  De addig is, a lányom egy olyan ember kegyétől függ, aki
tudja, hol lakunk, és aki valószínűleg megölte a másik
lányomat.
Eddison önkéntelenül összehúzza magát.
– És mit tettetek ez idáig?
–  Finney épp Landonnak néz utána – feleli Eddison. – Kissé
nehéz így, hogy nem tudjuk a vezetéknevet.
– Szóval lehetséges gyanúsított?
–  Még csak azt mondhatjuk, hogy a bűncselekmény
elkövetésével megalapozottan gyanúsítható személy. Meglátjuk,
mit találunk.
– Folyton várakoznunk kell? – kérdezi Priya csöndesen.
–  Igen, de nem örökre. – Az ügynök féloldalas mosolyt küld
felé. – De ezt te is tudod.
– Akkor várunk.
–  Miért jöttél el hozzánk? Hogy ezt elmondd nekünk? –
Deshani oldalra billenti a fejét, a hüvelykujjával folyamatosan
dobol a lábfején, szabálytalan ritmusban. – Ezt elmondhattad
volna telefonon is.
–  Mert látni akartam az arcotokat, mikor megígérem, hogy
nem fogom hagyni, hogy ez a rohadék egy ujjal is hozzátok
nyúljon.
Mindkét nő hosszasan figyeli őt, olyan sokáig, hogy a férfi
homloka gyöngyözni kezd tőle. Külön-külön is furcsa hatással
vannak az emberre: de ha együtt vannak, az egyenesen
letaglózó.
Priya kienged magából egy hosszú sóhajt, amit akár
nevetésként is lehet értelmezni.
–  Látni akart bennünket, anya. Egy család vagyunk: tudni
akarta, hogy jól vagyunk-e.
Eddison nem Deshani nevetésétől pirul el, bár az is hozzátesz.
Hanem attól, mennyire igaza van Priyának.
 
♦
 
Másnap reggel Eddison friss fánkokat hoz, és a kanapén ül egy
rakás papírmunkával, miközben én Skype-on beszélek a francia
mentorommal. A történtek ellenére egész jó formában vagyok,
a mentor pedig azt mondja, biztos benne, hogy ősszel képes
leszek különösebb nehézségek nélkül beilleszkedni egy
normális osztályba.
Anya meg én megbeszéltük, hogy jó lenne megpróbálni minél
előbb megszerezni az érettségit még itt, az Államokban, és
ősszel egyetemre menni, de az nagyon durva lett volna: már
belegondolni is kimerítő, és egyébként is, egy épeszű ember
nem akarja így élni az életét. Az iskolában, ahová a mentorom
is tartozik, egy csomó nemzetközi diák tanul, szóval remek
támogatórendszerük van a francia nyelvvel átmenetileg
hadilábon álló fiatalok segítésére.
Mikor már eleget dolgoztam ahhoz, hogy úgy érezzem,
megérdemlem a pihenést – Eddison pedig a testsúlya felét itta
meg nem szállodai minőségű kávéból –, felöltözünk, és
elindulunk sakkozni.
– Mindennap megteszed ezt az utat? – kérdezi.
A fejemet rázom, várom, hogy váltson a lámpa a
kereszteződésnél.
– Egy héten általában háromszor. Csak mikor kedvem van.
– Valami minta?
– A keddeket általában kihagyom; szeretnek olyankor menni
orvoshoz.
Eddison bólint, halkan megismétli a szavaimat, én pedig
szinte látom magam előtt, hogyan írja bele a kis mentális
jegyzetfüzetébe. Bármennyire is hozzánőtt a folyton zsebében
hordott Moleskine, a hétköznapi beszélgetések során azért
igyekszik nem előkapni, még akkor sem, ha a téma kapcsolódik
egy esethez.
Ma annyira jó az idő, hogy nem is kell a kabátom, ahhoz
viszont hideg van, hogy elég legyen a hosszú ujjú pólóra felvett
kapucnis pulcsi. A nyakam körül ott egy sál is, a cipzárt pedig
felhúztam, és nem hiányzik rólam a kesztyű meg a sapka sem.
Viszont már március közepe van Coloradóban, szóval végre
beindul a tavasz.
Eddisonnak megvannak a sakk közben készített fotóim, de
szeretné maga is átérezni, milyen a hely. Bár ezt így nem
mondta ki konkrétan, de érezni akarja, milyen Landon
közelében lenni.
Happy integet, mikor a parkoló közepén tartunk.
– Kék Lány! Gyere, játsszunk! Mindjárt veszítek!
Eddison halkan felhorkan mellettem.
A fejemet ingatva érkezem meg a füves szigetre, és üdvözlök
mindenkit. Gunny alszik, arca két oldalát betakarja a sapka két
lelógó füle: ha jól emlékszem, Hannah pont ezt kötötte múlt
héten. Landon szokás szerint a túlsó oldalon téblábol. Gunny,
azt hiszem, nem igazán bízik benne, de nem fogja megmondani
neki, hogy menjen el.
–  Ő a barátom, Eddison – jelentem be. – Pár napig itt lesz a
városban.
Eddison bólint, kissé fenyegető látványt nyújt a hosszú, barna
kabátjában. Valahogy még a neonzöld sál sem képes
csökkenteni a hatást.
Pierce az orrát vakarva méri végig Eddisont.
– Rendőr? – kérdezi végül.
– Olyasmi.
A férfiak közül néhányan bólintanak, és ennyiben marad a
bemutatkozás. Eddisonnak elküldtem e-mailben a fotókon
szereplők nevét is, már amennyire ismerem őket, és bár a
Vaúhoz, Corgihoz és Happyhez hasonló nevek nem jelentenek
túl nagy segítséget, kezdetnek talán jók.
Leülök Happyvel szemközt, hogy halljam a hátul zajló
beszélgetést is. Eddison az asztalok körül mászkál, figyeli a
táblákat. Azt hiszem, a rendőr („olyasmi”) eléggé hasonló lehet
a veteránhoz, mert hamar meglett az összhang. Senki nem néz
Eddisonra gyanakvóan, de tényleg.
Kivéve Landont.
Landon többet izeg-mozog, mint máskor. A tekintete ide-oda
villan, mintha azt lesné, mások hogy fogadják Eddison
betolakodását, és mikor lépni akar, szinte mindig kiesnek a
kezéből a bábuk. Az egyik bástyáját úgy csapja le, hogy nyomot
hagy vele a táblán, pedig a bábuk talpa ki van párnázva.
Mikor Eddison a pad legvégéhez ér, Landon mellé, könnyed
csevegésbe kezd vele. Olyan furcsa Eddison ügynöknek azt az
oldalát látni, mikor épp nem óvakodik attól, hogy megsért egy
érzékeny gyereket.
A környékről meg a közbiztonságról beszélgetnek, és azt
hiszem, fel sem tűnik nekik közben, hogy elárulják Eddisonnak,
hol laknak, és mi zajlik körülöttük. Kicsalogatja belőlük az
információkat, még a vezetéknevüket is, és mindezt
észrevétlenül, erőlködés nélkül. Eddison még meg is nevetteti
őket az FBI akadémiáján zajló fizikai kiképzésről szóló
történeteivel, amit a veteránok megpróbálnak überelni a
katonai kiképzésük alatt elkövetett csínytevéseik sztorijaival.
Landon ismét az egyedüli kivétel. Ő nem árulja el a nevét –
még a keresztnevét sem, pedig azt már a többiek is kimondták
előtte –, és le sem veszi a szemét a sakktábláról, miközben a
környékről folyik a beszélgetés. Eddison minden alkalmat
észrevesz, mikor Landon összerezzen, és le merném fogadni,
hogy a fejében van egy térkép Huntingtonról, amelyen már
megjelölte, mely helyeken lakhat Landon.
Jól látható, hogy Landon mindennemű nyilvánvaló fenyegetés
ellenére is meg van rémülve Eddisontól.
Ez azért aggaszt kissé, mert Landon, úgy tűnik, nemcsak egy
ijesztő alak, de mivel láthatóan fél is, biztosan van
rejtegetnivalója. Közben pedig rettentő jól is szórakozom
magamban, mert most tűnt fel, hogy több hasonlóság van
Eddison és anya között, mint gondoltam. Szerintem Eddison
megsértődne, ha ezt elárulnám neki.
 Majd egy különleges alkalmon.
Landon általában – és ez alatt azt értem, hogy minden egyes
alkalommal, mikor itt jártam – nem hagyja el a pavilont
előttem, mert így szokott tudni követni a boltba. Ezúttal
azonban alig telik el egy óra, és viszlátot motyogva feláll, majd
nagyon gyors léptekkel elmegy.
Steven, az egyik öböl-háborús veterán utánanéz, a sokat
sejtetően somolygó Eddisonra pillant, majd felém fordul.
– Szólnod kellett volna, hogy piszkál téged.
– Nem akartam megbontani az egyensúlyt.
– A biztonság fontosabb.
Idős katonák néha másként gondolkodhatnak arról, milyen
viselkedés illendő és illetlen férfiak meg nők között. Kedvelem a
veteránokat és a kínos udvariasságukat, de attól még nem
hiszem, hogy hasonlóak lennének a nézeteink.
– Eddison munka miatt van a városban – felelem inkább. – Az,
hogy képes feltérképezni, vajon csak üldözési mániám van-e,
nagy előny.
Steven visszafordul Eddisonhoz, aki kényelmesen
elhelyezkedett az üresen hagyott kempingszéken.
– És az?
– Üldözési mániás? – Steven bólintására megvonja a vállát. –
Nem. Egy ember nem inal így el, csak akkor, ha helytelen
gondolatok járnak a fejében.
– És tenni fog valamit emiatt?
–  Nem tartóztathatok le valakit a gondolatai miatt, de talán
visszatartja majd őt a félelem attól, hogy valami rosszat tegyen.
Mind bólogatnak, mint akik letudták a dolgot, és ha nem
szórakoztatna a jelenet, ezt valószínűleg sértőnek tartanám.
A tengerszint és a hegyek nagyon más hatással vannak a
hőérzetre, és bár elvileg ugyanannyi fok van, Eddisonnak egy
óra sem kell, és a hősugárzók ellenére már vacognak a fogai.
Egy csókot nyomok Gunny arcára, mire a többiek füttyögni és
röhögcsélni kezdenek, aztán elindulunk Eddisonnal a bolt felé.
Mikor Eddison meglátja a Starbucks-logót, a homlokát
ráncolja. Nem szereti a flancos kávét, ami azt jelenti, hogy
számára minden hely, ahol egy dollárnál többet kérnek egy
nagy adag kávéért, esküdt ellenség. Mikor Washingtonban
laktunk, Mercedesnek az egyik kedvenc szórakozása az volt,
hogy figyelte, hogyan kávézik együtt Eddison meg anya.
Miközben Eddison igyekszik felgyújtani a tekintetével a
táblát, látom, hogy Joshua feláll az asztaltól, karján egy
tengerészkabáttal. Úgy tűnik, szereti a halászpulcsikat is;
legalábbis széles készlettel rendelkezik belőlük. Ma egy halvány,
egyszínű kötött pulcsit visel, ami jól megy az őszülő,
vörösesbarna hajához. Mikor meglát, elmosolyodik, a magasba
emeli a teáját, mintha az egészségemre inna, de nem áll meg az
ajtóban beszélgetni, hanem megy tovább.
Eddisonnal italokkal a kezünkben, kényelmes csöndben
sétálunk vissza a házhoz. Mikor meglátjuk az üres lépcsőt,
mindketten megállunk, és csak nézünk magunk elé.
–  Nem is tudom, örültem volna-e, ha virágot találunk itt –
szólal meg egy perccel később.
– Ismerem ezt az érzést.
Mikor már benn vagyok, biztonságban, bezárom magam után
az ajtót, Eddison pedig elindul vissza Denverbe, hogy beszéljen
Finneyvel, majd visszarepüljön keletre.
Észrevettem ám, hogy a kedvemért – és talán a saját kedvéért
is – mennyire feszegeti a mások által kijelölt határait. Csak egy
eset részesének kellene lennem, nem az élete részének, és
tessék, eltelt öt év, és sok értelemben közelebb állok hozzá, mint
a vér szerinti rokonaimhoz, amit nem is bánok.
Szerintem ő sem bánja, akkor sem, ha nehéz döntéseket kell
meghoznia emiatt.
Pár órát arra szánok, hogy haladjak a házi feladatokkal, mert
úgy érzem, így illik, majd sms-ben megvitatom anyával, mi
legyen vacsorára (ő nyer, de csak azért, mert Birmingham óta
nem ettünk curryt). Ezek után előveszem Inara levelét.
Nem is tudom, miért nem beszéltem róla Eddisonnak. Ismeri
a lányt, még ha nem is biztos benne, hogy kedveli őt (sokkal
többet elárul magáról, mint amennyit észrevesz). Habár jó
érzés megtartani ezt a dolgot magamnak. Talán így lesz a
legjobb a saját érdekemben.
A friss naplóm tetejére rakom a levelet, majd felkapom a
földről a legelső washingtoni naplómat. A többi füzet továbbra
is az alsó szinten van, de San Diegóban változtak meg a dolgok,
és Washingtonban jöttem rá, mennyi minden lett más. El kell,
hogy olvassam, mert lehet, hogy találok valami nyomot.
Két évvel ezelőtt összebarátkoztam egy lánnyal San Diegóban.
Aimée Browdernek hívták, és mindent imádott, ami francia.
Hiába akartam egyedül lenni, ő mindig felbukkant; folyton ott
volt a közelemben, de anélkül, hogy erőszakos vagy
kíváncsiskodó lett volna. Engedtem, hogy rábeszéljen engem a
Francia Klubra, moziba jártunk, együtt lógtunk, és
délutánonként néha ott ültem a balettiskola előtt, ahová
táncolni járt, és miközben a bentről kiszűrődő klasszikus zenét
meg az instrukciókat és az ugrások utáni sikeres landolások
puffanását hallgattam, megcsináltam a házimat.
A körülmények ellenére Aimée a barátom lett, így mikor anya
meg én a washingtoni költözésre készülődtünk, megkértem
Aimée-t, hogy tartsuk majd a kapcsolatot. És igazából tartottuk
is, nagyjából másfél héten át. Az első pár csöndes napon még
nem aggódtam; mindkettőnknek sok dolga volt. Majd válaszol,
ha ráér, gondoltam.
Aztán felhívott az édesanyja, de annyira zokogott, hogy át
kellett adnia a telefont a férjének, aki elmondta, hogy Aimée
meghalt. A lányukat, az én barátnőmet meggyilkolták, és mikor
az apja azt mondta, egy templomban találtak rá, virágokkal
körbevéve, azonnal tudtam, hogy ennek valamilyen módon
köze van Chavihoz. Nem tudtam elképzelni, hogy véletlen lenne
a hasonlóság.
Nem az volt az első eset, hogy betegre zabáltam magam.
Távolról sem: addigra már közel három éve csináltam ezt. De
azt hittem, ez volt a legrosszabb mind közül. Annyira
megtömtem magam, hogy még sírni sem tudtam, olyan
fájdalmaim voltak, hogy levegő után kapkodtam, és úgy
éreztem, szét fogok repedni. Anya két percre volt attól, hogy
kórházba vigyen, ahol majd meghánytatnak, de valahogy ez
kellett ahhoz, hogy kikeljek magamból, és hisztériázzak.
Nem akartam, hogy Eddison tudja, mennyire rossz volt. Azt
meg pláne nem akartam, hogy Vic és Mercedes tudjon erről.
Felhívtak San Diegóból, és kérdéseket tettek fel Aimée-vel
kapcsolatban, csupa olyasmit, amit muszáj volt, hogy
feltegyenek a nyomozás miatt. Hallottam a hangjukon,
mennyire aggódnak, és bár még akkor is kurva szarul voltam,
még többre éheztem, mert az legalább tényleg fájt.
Csak napok múlva tudtam ismét enni. Akkor is anyának
kellett megetetnie. Ha csak ételre néztem, a gyomrom
összeugrott az undortól.
Hogy elvonjam a figyelmem, a többi gyilkosság után kezdtem
kutakodni, ugyanis képtelen voltam szabadulni a gondolattól,
hogy az oda nem figyelésem miatt gyilkolták meg Aimée-t. Ő
volt az, akinek feltűnt, hogy a meggyilkolt lányok körül heverő
virágok és a San Diegó-i házunk előtt hagyott csokrok egyeznek.
Sárga és fehér nárciszok Darla Jean Carmichaelnek: ő
meghalt, de én még nagyon is éltem.
Lila tölcsérű kálák Zoraida Bourretnek, akire a család
metodista templomában találtak rá húsvétvasárnap.
Fátyolvirágkötegek Leigh Clarknak, a lelkész lányának az
Oregon állambeli Eugene-ben.
Egy loncból font koszorú Sasha Wolfsonnak, akinek az
unokatestvére egy olyan kislányról mesélt, aki virágokat szedett
ki a saját hajából, hogy a szájába vegye az édes szirmokat.
Színes fréziák Mandy Perkinsnek, aki tündérházakat épített
szanatóriumok kertjébe a floridai Jacksonville-ben.
Fehér szegfűk Libba Laughrannak, eresek, vörös szegéllyel,
amitől úgy néztek ki, mintha véreznének. Ő csak tizennégy éves
volt, mikor Phoenix külvárosában megerőszakolták és
meggyilkolták.
Miután annak az évnek novemberében elköltöztünk San
Diegóból, egy virág sem érkezett hozzánk sem Washingtonba,
sem Atlantába. Nem jött Omahába és Birminghambe sem,
leszámítva azokat, amiket egy idióta kolléga küldött
Nebraskában. Azóta egy titokzatos csokor sem jött, szóval nem
is tűnt fontosnak, hogy beszámoljak róluk az ügynökeimnek.
Ha nem jöttünk volna el San Diegóból, akkor legközelebb
harangvirágot kaptam volna a tizenhét éves Emily Adams után,
aki a minnesotai St. Paulban lakott, és nem állt rokoni
kapcsolatban a későbbi áldozattal, Meaghan Adamsszel. Zenész
volt, a cikkek és rajongói oldalak szerint, amiket olvastam. Úgy
énekelt, mint egy angyal, főleg népdalokat, és képes volt
megszólaltatni bármilyen hangszert, ami a kezébe került. Pár
nappal a meggyilkolása előtt tüntetést szervezett, válaszul a
connecticuti lövöldözésekre; miközben játszott, harangvirágot
tűzött a gitárja végére az áldozatok tiszteletére.
Mikor az a rohadék megölte Emilyt, egy virágokból készített
szalagot tekert a nyaka köré, hogy eltakarja vele a tátongó
nyílást. Néhány cikkben beszámoltak erről, de egy bűnügyi
híroldalra még fotókat is kiraktak, bár nem tudom, hogy
sikerült gyilkossági helyszínen készített képekhez jutniuk.
Lenyűgöző, pláne, ha azt vesszük, hogy az FBI-t csak a tizedik
áldozat, Kiersten Knowles meggyilkolása után vonták be.
Bármennyit nyomoztunk is anyával, feleannyi információnk
sincs, mint az FBI-nak, de ettől függetlenül azt hiszem, nem
vagyunk messze a megoldástól. Egy csomó adatnak birtokába
kerültünk, de nem megyünk velük semmire. Ha egyszer
megtudom a nevét annak a férfinak, aki meggyilkolta Chavit és
a többieket, vajon utána békére lelek? Ha bíróság elé állítják, és
elítélik, az elégtétel lesz számomra?
Inara levelének összehajtogatott lapjaira nézek, majd egy toll
és egy üres papír után nyúlok.
 
Kedves Inara!
 
Anyám egyszer azt mondta, kár, hogy egyesek csak egyszer
halhatnak meg; az egyik leghőbb vágya az, hogy megtalálja
ezt a gyilkost, aki rémálmokat okoz nekünk, és megölje őt
újra meg újra meg újra, minden egyes áldozat után és még
egyszer miattunk.
Nem tudom, hogy ez többet vagy kevesebbet jelentene-e,
mint a börtönbüntetés vagy a hivatalos kivégzés.
Azt szoktam gondolni, hogy azért mégiscsak jelentene
valamit számunkra. Álmodtam már arról, hogy egy bírósági
tárgyalóteremben vagyok, és mikor a bíró felolvassa az
ítéletet, az ismeretlen, elmosódó arcú férfi a védelem asztala
mögött elkezd zokogni. Hangosan, zihálva, úgy, mint mikor
megsemmisül az ember, és csak úgy folyik a taknya
összevissza. Összetörik, én meg anyával csak nevetnék rajta,
vidáman, felszabadultan, és közben egymást ölelgetnénk.
Boldogok lennénk.
Nem fájna semmi.
Persze egy ponton túl rájövök, hogy ez sem hozná vissza
Chavit. Ahogy semmi sem.
És akkor hirtelen semmi olyan eredmény gondolatát nem
tudom elviselni, ami azzal járna, hogy életben marad az a
seggfej, akár zokogna, akár nem.
 Nem tudok neked választ adni.
Nem találtam meg a tanulságot.
Viszont van bennem egy nagy adag harag és
határozottság, ami arra ösztönöz, hogy egy nap
megtanuljam majd, hogy kell ezt az életnek nevezett dolgot
csinálni. Lehet, hogy ez is egy olyan megfoghatatlan dolog,
mint az igazságszolgáltatás.
 
♦
 
Nincs különösebb oka, hogy Washington helyett New Yorkba
menjen, de mégis így dönt, hüvelykujját a sötét képernyőn
tartva, ahol a Victől jött üzenet áll. Még túl nyers benne az
aggodalom és feszültség érzése, úgyhogy nem akar a motiváció
mélyére nézni. Valami nagyon zavarja őt abban, ahogy a
Sravasti lányok a zaklatóval kapcsolatos hírt fogadták, de nem
tudja pontosan meghatározni, mi, ahogy azt sem, miért
nyugtalanítja ez őt annyira.
Úgyhogy úti célt változtat, mert tudja, hogy vonattal úgyis el
tud majd menni egyik városból a másikba, és legalább addig is
marad néhány plusz órája a papírmunkára: a végén még
erényesnek is érzi magát a döntéstől. A vonat amúgy is ezerszer
kényelmesebb a repülőnél.
Gyűlöli a metrót, már otthon sem igazán rajongott érte, de
még mindig jobb opciónak tartja, mint ha kidobna ötven dolcsit
a taxira, hogy a városba érjen. Az egyik pózna mögött áll, biztos
távolságban a púposra pakolt bevásárlószatyroktól, táskáktól és
a terpeszkedő lábaktól, számolja a megállókat, és hallgatja a
telefonálások, különböző nyelvű beszélgetések és a
fejhallgatókból meg fülhallgatókból áradó, túl hangosra állított
zene ismerős egyvelegét.
Egy kislány mászik fel a nagyapja ölébe, az ügynök szemébe
néz, és felnevet, ökölbe szorított kezében egy kézzel kötött sálat
tart, ami majdnem olyan ízléstelenül élénkzöld színű, mint az
övé. Eddison szája halvány mosolyra húzódik, mire a kislány
ismét felkacag, majd a nagyapja vállába temeti az arcát. Még
ezután is kacag; Eddison látja, hogy rázkódik a kislány feje
tetején összefogott két copf.
Tisztában van vele, tisztán elméleti síkon, hogy Inara egy
pocsék negyedben lakik. Mikor először kérdezték erről, a lány
meglehetősen nyíltan beszélt a témáról. Miután kiengedték a
kórházból, azonnal visszaköltözött. A New York-i iroda
ügynökei jobban preferálják az éttermi találkozót, ha valamiért
beszélniük kell vele vagy Bliss-szel.
Eddison tud erről, de még sosem járt ott, márpedig a két dolog
nagyon nem ugyanaz.
Az ügynök a metró lépcsőjén túl áll, nagy levegőt vesz, és
azonnal öklendezik is, mert váratlanul megcsapja a sikátorból
áradó szemét- és húgyszag. Egy-két perc múlva már megszokja
a szagot – érzett már ennél durvábbat is a munkája során –,
majd gondosan begombolja a zakóját meg a viharkabátját, hogy
eltakarja a csípőjén lógó pisztolyt. Jobban érzi magát, ha kéznél
van a fegyver, de nem szeretné emiatt felhívni magára a
figyelmet, főleg nem most, mikor magáncélból van itt.
Megtalálja a kopott, monstrumszerű téglaépületet, aminek
lépcsője körül egy kovácsoltvas kerítés maradéka lóg. Az ajtótól
balra egy kaputelefont lát, amin a látogatók fel tudnak szólni.
Eddison kétli, hogy a készülék még működne. Nem tudná
megmondani, vajon kalapáccsal mentek-e neki először, vagy
szétlőtték-e, mindenesetre annyi neki. A kis előtérben a
postaládák fele fel van törve, a földön borítékok és szórólapok
hevernek. Eddison észreveszi, hogy néhány hivatalos levél is
hever odalenn, és páran már megtaposták őket.
A lányok postaládája azonban ép, sőt, frissen festették
unalmas ezüstszürke színűre, ami majdnem passzol is a lenti
patinás fémhez, de hogy feldobják, virágos matricákkal
díszítették. A postaláda fölé egy vidám, pink papírlapot
ragasztott ki valaki a falra. Eddison felismeri Bliss kézírását:
nagy és kerek betűk, mint a buborékok, már tényleg csak a cuki
kis szívecskék hiányoznak az ékezetek helyén. Ha lenyúlod a
levelemet, letépem a töködet. Ha nő vagy, a petefészkedet. Nem
válogatok.
Jézus.
Bliss egy kibaszott ijesztően mosolygó emojival írta alá.
A papír és a tinta is kissé kopott már, a postaládájuk viszont
sértetlen, úgyhogy valószínűleg sikerült Blissnek megtalálnia az
épülethez illő hangnemet. Eddison megigazítja a táskát a hátán,
és elindul felfelé a lépcsőn. Lát ugyan egy liftaknát, de mintha
hiányozna belőle egy fontos dolog: a lift.
És az ajtók is. Pedig azok sem ártanának.
Kissé kifullad, mire felér az utolsó előtti emeletre, és eszébe
jut, hogy talán nem ártana kicsit frissíteni az edzésrutinján. Sík
terepen kilométereket tud lefutni, de a lépcsők meglepő módon
gondot okoznak neki.
 Szerencséjére – vagy szerencsétlenségére – nem is kell
emlékeznie az ajtó számára. Elég, ha az ájult részeghez megy,
aki a padlón hever. A férfi láthatóan évek óta ott alszik a
bejáratuk előtt, és a lányoknak nincs szíve elzavarni őt vagy
rendőrt hívni rá, úgyhogy inkább fel szoktak menni a tetőre,
majd lejönnek a tűzlétrán, és a hatalmas ablakon keresztül
jutnak be a lakásba.
Eddison nem ilyen típus.
Belerúg a részeg fickó lábába, épp csak annyira erősen, hogy
felébressze, de nem pazarolja az energiáját.
– Keress egy másik helyet, haver.
– Ez egy szabad ország – szörcsögi a férfi, és közelebb szorítja
magához az üvegét.
Eddison lehajol, elkapja a fickó bokáját, és elkezdi vonszolni
hátrafelé a szitkozódó és jajveszékelő részeget, majd lerakja őt
félúton a két ajtó közé.
Inara ajtaja kitárul, majd egy aranyló vörös fej bukkan ki
rajta, és csak úgy szikrázik körülötte a levegő.
– Hé, komolyan egy részeget zaklatsz?
–  Csak arrébb húztam – feleli Eddison. Elengedi a férfi
bokáját. A részeg azonnal elnyúlik a földön, és kábán
belekortyol az italába. – Te vagy Whitney?
– Hát te?
Rejtélyes módon az ügynök megkönnyebbülést érez az
otromba kérdés hallatán.
–  Brandon Eddison különleges ügynök, Inarához jöttem, ha
itthon van.
A nő arca felragyog a felismeréstől. A húszas évei közepén
vagy végén járhat, az egyik szeme tompán fénylik, a pupillája
pedig olyan hatalmas, mintha nem is igazi lenne.
– Várj! Szólok neki.
Rövid várakozás után megjelenik a folyosón az álmos
tekintetű Inara, aki épp most rángatja magára a kapucnis
felsőjét, a haja szanaszét áll, a lábán egy Füles-mintás papucs.
– Eddison?
– Nem fogsz fázni, ha felmegyünk a tetőre?
A lány nemet int, és felhúzza a ruhája cipzárját. Félúton
abbahagyja, kisöpri a haját az útból, és felhúzza a maradék
cipzárat. A kezével, amire egészen ráhúzta a felső ujját, a
szemét dörzsölgeti, miközben a tetőre vezető utat mutatja. A
tetőteraszon néhány bútor hever, vannak például sima kerti
székek meg egy nejlonnal betakart kanapé, ami felett egy
összetákolt ponyvatető húzódik, ahogy Eddison elnézi, talán
függőágyként kezdhette az életét.
Inara végigmegy a teraszon, majd megáll néhány vászon
kempingszéknél, amit közvetlenül a tető széléhez raktak ki. Ott
végre le tudnak ülni. Eddison kihajol egy kicsit, és látja Inaráék
szintjét a tűzlépcsőnél, a lány két lakótársa kinn dohányzik és
nevetgél.
–  Tudod, hogy délután három óra van? – kérdezi végül az
ügynök.
A lány álmosan ráncolja a homlokát, amit Eddison
aranyosnak talál, pedig ez a jelző cseppet sem illik Inarára,
most azonban olyan morcos és lágy az arca, mint egy mérges
cicának.
–  Kegs búcsúpartit tartott, miután bezárt – motyogja a lány
ásítás közben. – Csak reggel nyolcra értünk haza. Aztán pedig
segítettünk Noémie-nak a prezentációjában, amit a tizenegykor
kezdődő órájára kellett megcsinálnia.
– És nemsokára dolgozni mész…?
– Fél öt körül kell majd elindulnunk. – Inara felhúzza a lábát a
székre. – Mi újság?
–  Merill bíró megtiltotta a kapcsolattartást – kezd bele
azonnal Eddison. – Ha továbbra is felveszi veled a kapcsolatot,
Desmondot megbírságolhatják.
Na, ettől felébred. Egy ideig csak bámulja az ügynököt, a
világos, szinte borostyánsárga szeme hatalmasra tágul, és le
sem veszi a tekintetét Eddisonról.
– Ez gyors volt.
–  A védelem semmilyen módon nem tudott érvelni ez ellen.
Bár az nem ütközött törvénybe, hogy Desmond írt neked, mégis
illetlen viselkedés, és a bíró nem örült a levelek tartalmának
sem.
– A tarta… picsába. Persze hogy el kellett olvasnod.
Eddison megköszörüli a torkát.
–  Vic olvasta őket. Meg a bíró és az ügyvédek, de közülünk
Vic. Csak Vic.
Inara a térdén pihenteti az állát, az ügynöknek pedig az a
kényelmetlen érzése támad, hogy a lány sokkal jobban
lecsupaszítja magában a szavakat, mint amennyi jelentést
Eddison mögéjük értett. Jézus, a mentális egészsége és jóléte
hirtelen nagyon függni kezdett attól, találkozik-e a Sravasti
lányokkal. Priya és Deshani tökéletesen érti őt; nem szeretné,
ha bármit is tanítanának Inarának. Az ember jobb, ha
megenged magának egy kis önáltatást. Inara végül csak annyit
mond:
–  Szerintem nem is tartottad volna túl érdekesnek egy
szerelmi bánattól szenvedő pina leveleit.
Az ügynök felhorkant, és hátradől a székben.
–  Amennyire én látom, nem ez a legproblémásabb dolog
velük.
– Problémás?
– Az alapján, amit Vic elmondott nekem, miközben Desmond
könyörög, hogy bocsáss meg neki, felsorol pár okot is, hogy
miért nem kellene ellene vagy az apja ellen tanúskodnod. Hogy
legyél vele, hm… megértő.
Inara csak pislog rá.
–  A bocsánatkérés egy dolog, még akkor is, ha Desmond
láthatóan nem igazán akarja vállalni a felelősséget azért, amit
tett. De hogy azt kéri, ne tanúskodj ellene, a közös múltatokra
tekintettel, ezzel olyan nyomást gyakorol rád, hogy… ezzel
kétségkívül befolyásolni próbál téged mint tanút, és ezzel
nagyon rossz területre tévedt.
– Közben meg azt állítja, hogy még mindig szeret?
– Igen. Hiszel neki?
– Nem?
Eddison szétnéz a tetőn, és észrevesz egy kiégett foltot, ahol
Inara beszámolói alapján korábban vadkender nőtt. Itt-ott
játékok hevernek kosarakban, és úgy tűnik, valaki megpróbált
felállítani egy hintát is csövekből. Eddison nem merne ráültetni
egy gyereket, de a bulikat bizonyára érdekesebbé teszi a
szerkezet.
 Inara sóhajt, az ügynök pedig meglepődik azon, milyen nagy
akaraterő kell ahhoz, hogy ne forduljon kapásból felé. Néha
könnyebb kimondani az igazságot, ha senki nem nézi az
embert.
– Szerintem azt hiszi magáról, hogy szeret engem – folytatja a
lány lassan. – De akár hiszek neki, akár nem… Nem is tudom.
Talán ő is ugyanolyan, mint az apja, és csak ezt a fajta szeretetet
ismeri, de én nem… Azt hiszem, én nem akarok abban hinni,
hogy ha ennyire elrugaszkodik valaki a valóságtól, ott
megjelenhet a szerelem.
– Talán számára fontos, hogy azt higgye, ez a szerelem – feleli
Eddison. A szeme sarkából látja, hogy Inara bólint.
– Az lehet. Ha ez tényleg igazi, akkor talán valamilyen módon
felmenti őt. Mindenkit lenyűgöz, az emberek mit meg nem
tesznek a szerelem nevében.
– Szerinted azonban egy kicsit többről van szó.
– Ha ez nem szerelem, akkor mi?
– Erőszak – vágja rá a férfi kereken.
–  Pontosan. De egy Desmondhoz hasonló fiú nem akar
önmagára erőszaktevőként gondolni.
– Miért nem olvastad el a leveleket?
Inara ezúttal olyan hosszú ideig hallgat, hogy a férfi végül
ránéz. A lány a saját papucsát nézi, ujjával a fekete pamacsokat
szorongatja a két Füles-figura fején. A papucs röhejes, és az
ügynök el nem tudta volna képzelni, hogy Inarának tetszik az
ilyesmi, nemhogy még viseli is, de valószínűleg épp ezért adta
neki valaki.
– Úgy lehetett túlélni a Kertet – szólal meg végül olyan halkan,
hogy szinte suttog –, úgy lehetett boldogulni a kertben, ha
megértetted a Kertészt. És megértetted a fiait. Most már nem
vagyok a Kertben, és nem akarom őket megérteni. Nem akarok
már ott élni. Értem, hogy Desmond számára fontos, hogy
magyarázatot adjon, de számomra meg az a fontos, hogy ne
halljam. Nem vehetem ezt a súlyt magamra. Nem… – Inara nyel
egyet, a szemében könnyek csillognak, de Eddison arra
gyanakszik, a lány inkább dühös, mint szomorú. – Nem
hallgathatom már azt, hogy azt bizonygatja, mennyire szeret.
Van itt valami, amit Vic valószínűleg képes lenne azonosítani,
és azt is tudná, hogyan említse meg óvatosan.
– Nem a te hibád, hogy milyen érzései vannak, ezt te is tudod.
Eddison nem tud óvatos lenni.
A lány felhorkan, pislogása elnyeli a könnyeket meg a dühöt,
visszatér a piszkálódás és a kritizálás jóval kényelmesebb
területére.
–  Nagyon régen megtanultam már, hogy ne érezzem magam
felelősnek azért, hogyan éreznek irántam a férfiak.
–  Akkor már tudod, hogy bármit érez is irántad, bármit
gondol is arról, hogy mit jelentenek ezek az érzések, nem kell
bűntudatot érezned azért, hogy azok az érzések milyen
fájdalmat okoznak számára.
– Oké, Yoda.
Eddison fém csattogó hangját hallja, majd előbukkan egy fej a
tűzlépcső fölött.
– Inara! Mutasd már be az ügynöködet!
A férfi Inarára pillant. Az ügynöködet?
A lány megvonja a vállát.
 – Jobb, mint a kisállat-felügyelő.
Hála istennek.
–  Gyere – fordul Inara a férfi felé, és már áll is fel. –
Bemutatlak nekik, aztán velünk jöhetsz. A lakást már láttad, és
tudom, hogy addig fogsz rinyálni, míg le nem ellenőrizheted a
munkahelyünket is.
– Mindig ugyanazon az úton mentek?
A lány csak a szemét forgatja, majd elindul lefelé a létrán.
A legtöbb fiatal nő Inara történetei alapján ismerős neki.
Miután bemutatkoztak egymásnak, négyen elmennek átöltözni,
aztán elindulnak az éttermi munkaruhájukban. Csacsognak és
nevetgélnek a metrón, tükör és hiba nélkül készítik el a hajukat
meg a sminkjüket, pedig a jármű folyamatosan zötykölődik, hol
megáll, hol elindul. Útközben köszönnek az ismerőseiknek, akik
valószínűleg ugyanezzel a járattal szoktak utazni.
Eddison elég ideig lakott együtt Ramirezzel ahhoz, hogy
halvány fogalma legyen a sminkelés folyamatáról, de a
kollégája másképp csinálta: a sminkasztala tele volt mindenféle
eszközzel, és egyszerre több tükörben nézegette magát a
művelet közben. A négyest elnézve Eddisont hatalmas öröm
járja át, amiért férfinak született, ami azt jelenti, hogy munkába
indulás előtt az arcápolása annyiból áll, hogy
megborotválkozik, bár valójában még ezt sem muszáj.
Az Evening Star sokkal kellemesebb hely, mint azt a lányok
választott lakóhelye alapján gondolta. Még az öltönyben is kissé
alulöltözöttnek érzi magát.
–  Gyere, ismerd meg Guiliant – mondja Inara az étterembe
terelve az ügynököt. – Amúgy meg, Bliss duzzogni fog, ha
megtudja, hogy itt voltál, és be sem köszöntél neki.
– Duzzogni? Nem inkább éljenezni?
Guilian egy nagydarab, jó kötésű, vörös hajú férfi, aki elöl
erősen kopaszodik, alul pedig az arca felét eltakarja egy
hatalmas, kócos bajusz. Erősen szorítja meg az ügynök kezét, a
másik tenyerével pedig megpaskolja a férfi vállát.
–  Köszönöm, hogy segített Inarának biztonságosan hazatérni
– mondja ünnepélyesen.
Ha Eddison csak feleannyira érzi magát kényelmetlenül, mint
amennyire érzi, teljesen meg tudja érteni, hogy Inara miért
vihog a fickó mellett. Bliss a maga százötven centijével csak úgy
árasztja magából a dacot és dühöt, a szája pedig nagyobb az
egész világnál, de furcsamód most, hogy Guilianra villantja a
fogát, ez szinte igazi mosolynak tűnik. Eddison sosem látott még
ilyet Bliss arcán.
– És én még azt hittem, én lőttem be rosszul a hely hangulatát.
– A lány bonyolult copfba fogta össze hátul a fekete, hullámos
haját, biztos távolságban az ételektől, és Eddison csak akkor
veszi észre, hogy Bliss ruhája egy kissé eltér a többiekétől,
mikor egy másik pincérnő mellett látja.
Minden pincér szmokingot visel, a pincérnők pedig ujjatlan
fekete estélyit különálló, ropogós, fehér gallérral és ingujjal,
valamint fekete csokornyakkendővel. Bliss azonban – és
Eddison fogadni merne rá, hogy Inara is – olyan stílusú ruhát
visel, ami hátul zárt, és aminek gallérját összevarrták a
nyakrésszel. Így nem látszanak a szárnyak.
Eddison a konyha ajtajában álló Guilianra néz, az
étteremtulajdonos és a séf pedig bólint neki. Kicsit csodálkozik
azon, hogy Inara ugyanabba az étterembe jött vissza dolgozni.
Bliss bokán rúgja, ami inkább idegesítő, mint fájdalmas, és
Eddison rájön, hogy a lány kicsit olyan, mint egy kistestű,
hangos, kócos kutya, aki szereti bokán harapni az embereket.
–  Mondd azt, légyszi, hogy nem írhat már neki – szólal meg
Bliss halkan.
– Ha ír neki, annak következményei lesznek, az biztos.
– Az a baj, hogy nem érti, mit jelent az, hogy következmény.
– Lehet.
–  A kisállatkád jól van? – A lány mosolya még szélesebbre
húzódik, mikor az ügynök mordul egyet. Furcsa: Bliss szinte
barátságos. Szinte. – Vic említette, hogy egy ügy miatt távol
vagy. Kicsit meglepett, hogy ő meg Mercedes nem ment veled.
– Tudod, személyesen szoktunk konzultálni.
– És jól van a kiscsaj?
– Egyelőre igen – sóhajt Eddison. Kezd arra gyanakodni, hogy
előző életében valami borzalmas dolgot vitt véghez, amiért
most ilyen veszélyes nők veszik körbe.
Bár gondolkodás nélkül újracsinálná.
–  Ha Guilian felajánlja neked a séf asztalát, fogadd el –
tanácsolja neki. – Nem gyakran él ezzel a gesztussal.
– Az nem a konyhában van?
– De.
– És mikor nem épp a vendégekre figyeltek, nem a konyhában
lógtok mindannyian?
A lány boszorkányos nevetése elég válaszul. Egy bölcsebb
ember most szabadkozna. És menekülne, egész biztosan.
Guilian azonban hívogatóan tartja a konyha ajtaját, Eddison
pedig azon veszi magát észre, hogy bólint neki.
A fenébe is, de ha belegondol, nagyon ritkán szokott ilyen
elegáns étteremben enni.
 
♦
 
A fátyolvirág ezúttal másként néz ki. A csomagolópapír
égszínkék, nem zöld, a merev szálak közt pedig vékony kék
szalagok tekeregnek. A kártya azonban ugyanolyan, az elkészült
fotókat pedig engedelmesen elküldöm Finney-nek meg
Eddisonnak, mielőtt visszamennék a szobába, hogy előkeressek
két tiszta bögrét.
Mikor az ügynökeim megérkeznek, Archer kissé riadt
mosollyal elfogadja a felajánlott kávét, Sterling azonban
félénken megkérdi, van-e teánk.
Naná, de még mennyi!
Miközben a csomagomat vizsgálják, és kérdéseket tesznek fel
nekem, feltűnik, hogy Archer folyamatosan furcsán méreget
engem, mintha arra számítana, hogy a csütörtök miatt még
mindig hepciás leszek. Általában nincs arra energiám, hogy
haragtartó legyek, bár ha ő emiatt most itt izzad, akkor
mégiscsak megtartom a látszatot. Sterling alig észrevehetően,
de gondosan rajta tartja a szemét. Azt hiszem, Archernek ez
egyáltalán nem tűnik fel. Talán én sem vettem volna észre, ha
Sterling nem kapja el a tekintetemet szándékosan, mielőtt
visszafordul a férfihoz.
Fura módon ez megnyugtató.
Megnyitjuk a laptopon a biztonsági felvételt, amit a kamera
másfél órával azután rögzített, hogy anya munkába indult. Túl
sötét van ahhoz, hogy a kép kivehető legyen, nem vagyok benne
biztos, hogy ez szándékos lehet-e vagy sem. Az illető magassága
talán megítélhető (átlagos), de Archer hiába váltogatja a
filtereket, hogy több részlet bukkanjon elő, a személy túl sok
ruhát aggatott magára a hideg miatt, így semmi sem látható.
Csak a szeme látszik, meg egy kis rész az orrából.
–  Felismered a fickót? – kérdezi Archer, miközben Sterling
visszatekeri a felvételt az időbélyeg előtti időpontra.
– Miből olyan biztos benne, hogy férfi?
–  Abból, ahogy megy, ahogy feláll – válaszolja meg a kérdést
Sterling tartózkodóan. A szeme a képernyőre tapad, azt nézi,
nem ugrik-e fel valami gyanús a titokzatos férfi érkezése előtt.
Archer hátradől a kanapén.
– Szóval ez egy nemleges válasz arra, felismerted-e.
– Értem már, miért kaptad azt a szép, csillogó jelvényt.
Sterlingből kibuggyan a nevetés, de úgy tesz, mintha a torkát
köszörülné.
–  Megkérdezzük a szomszédokat is, kiderítjük, látta-e valaki,
merről jött vagy merre ment. Talán valaki meg tudja mondani,
ki ez.
– A részlegvezetőtök engedélyt adott nektek erre?
–  Nem hagyjuk abba a munkát arra várva, hogy mikor
szólnak majd, hogy vegyünk vissza – feleli a nő könnyed
hangon.
– És ha a szomszédok rákérdeznek, miről van szó?
– Te tényleg azt hiszed, hogy nem tudják, ki vagy? – Archer a
fejét rázza, a kollégája pedig felkapja a fejét. – Minden tavasszal
minden városban, ahol új áldozatot gyilkoltak meg, telepakolják
az összes helyet felhívásokkal, hogy jelentkezzen, akinek új
információ van a birtokában. Az anyáddal interjút csinált az
Economist, és elmondta, hogy Huntingtonba költöztök. Az
emberek tudják, kik vagytok, Priya. Ez elkerülhetetlen.
–  Az, hogy te megszállottan tanulmányoztál egy ügyet, nem
jelenti azt, hogy mindenki más is ismeri a részleteket –
torkollom le. – A legtöbb ember nem tulajdonít különösebb
figyelmet olyasminek, ami nem érinti őt közvetlenül.
–  Amikor az új szomszédról köztudott, hogy egy
sorozatgyilkos van a nyomában, az általában azért hatni szokott
az emberekre.
Aimée-re hatott, de ezt persze nem tudhattuk előre, és csak
akkor döbbentünk rá, mikor már késő volt. Ez a fickó akkor is
egy seggfej, amiért felhozta ezt.
– Azt sem tudod, hogy ez vajon a gyilkos-e – mondom, Sterling
pedig bólint.
– Ki más lehetne?
–  Látnod kellett volna azt a sok levelet és ajándékot, amit a
rajongóktól és amatőr gyásztanácsadóktól kaptunk. Csak lesnél,
milyen sok ember gondolja jó ötletnek, hogy krizantémot
küldjön nekünk.
Egy zongoradallam zavarja meg a beálló csöndet, Sterling a
homlokát ráncolva pillant a mobiljára.
– Finney az. Mindjárt jövök. – Egy hanyag „uram” köszönéssel
felveszi, majd a konyha felé indul.
– Mikor költöztök Párizsba? – kérdezi Archer.
– Májusban.
 –  Hm. – Archer a kabátja ujját piszkálja, a szinte láthatatlan
varrásnyomon húzogatja az ujját. – Tudod…
– Azt hiszem, nemsokára tudni fogom.
–  Finney tényleg nem figyelmeztetett bennünket arra, hogy
ilyen a stílusod.
–  Finney ugyan honnan tudná? – Édesen, ártatlanul
mosolygok rá, és felhörpintem a maradék teámat.
Archer figyel engem, majd láthatóan erőt vesz magán.
– Azt tudod, hogy amennyiben tényleg ő a gyilkos, ez az utolsó
esélyünk, hogy elkapjuk? Talán soha többé nem tudjuk meg,
melyik városba teszi át a székhelyét, mielőtt gyilkolna.
–  Csak nem a karriered felturbózásáról ábrándozol, Archer
ügynök?
–  Egy férfit akarok az igazságszolgáltatás kezére adni, aki
tizenhat lány haláláért felelős – csattan fel az ügynök. – Mivel az
egyikük a nővéred, azt hiszem, lehetnél egy kicsit támogatóbb.
– Azt hiszed.
Hallom, hogy csikorognak a fogai.
–  Finney mondta, hogy Huntingtonban laksz – mondom egy
idő után. Az üres bögre köré kulcsolódó ujjaim felmelegszenek.
– Ha jól értem, munka előtt és után járőröznöd kellene.
– És ezt is teszem.
–  Ez esetben számomra úgy tűnik, hogy te vagy leginkább
abban a helyzetben, hogy észrevegyél valamit. Ha ugyanis azt
akarná a fickó, hogy én vagy anya lássuk őt, egyszerűen
bekopogna, vagy megnyomná a csengőt. – Az ellenszenves
pillantása láttán megvonom a vállam. – Az a probléma azzal, ha
csaliként akarsz engem használni, mert feltételezem, erre
akartál rátérni, hogy amennyiben a célszemély nem tud arról,
hogy létezik egy határidő, a csali már nem is annyira értékes.
Miért sietné el?
– De ha elköltöztök, mielőtt befejezné a virágok…
– Kapott bármelyik másik áldozat virágokat a halála előtt?
–  Tudomásunk szerint nem – válaszolja Sterling, aki a
konyhaajtóban áll, és elgondolkodva figyel bennünket. A
levegőbe dobja a mobilját, majd könnyedén elkapja. – Mire
gondolsz?
–  Arra, hogy nem tudunk eleget ahhoz, hogy rájöjjünk, mi a
szándéka annak a személynek, aki idehozza a csokrokat –
felelem őszintén. – Ha ez a gyilkos, akkor eltér az eddig követett
mintától. Ha nem a gyilkos, akkor nem is várhatjuk el tőle, hogy
kövesse a mintát, hisz az nem az övé. Nem tudhatjuk biztosan,
hogy végig fogja-e csinálni. – Tudom, hogy én miben hiszek, de
ezek itt szövetségi ügynökök; nem lenne szabad az ösztöneikre
hallgatva következtetéseket levonniuk. – A csali csak akkor
hasznos, ha tudjátok, milyen reakciót fog kiváltani.
–  Senki sem állította azt, hogy csalit akarunk használni –
mondja Sterling éles hangon.
Mindketten Archerre nézünk, akiben legalább annyi becsület
van, hogy kényelmetlenül érzi magát.
–  Finney-nek szüksége van ránk Denverben – folytatja
Sterling kis idő múlva. – Este viszont visszajövünk, hogy
beszéljünk a szomszédokkal. Remélhetőleg addigra hazaérnek a
munkából. Keresünk majd benneteket, ha végeztünk.
–  Hozzatok termoszbögrét. Feltankolunk benneteket teával a
hazavezető útra.
 Az ügynöknő elmosolyodik, amitől megcsillan egy kis fény az
ajkán, majd az egész arca felragyog.
A két ügynök a szürke hétfőbe vész, majd, nagy
bosszúságomra, havas eső kezd szitálni. Semmi kedvem így
elsétálni a sakkozásra. Az egyik új szokásom az, hogy ha nem
akarom elhagyni a házat, kiülök a verandára.
Küldök egy üzenetet a Quanticói Hármasnak, hogy értesítsem
őket a fejleményekről, majd néhány órán át a házi feladatok
fölött görnyedek. Ebédre maradék pizzát eszem, aztán
letelepszem a nappaliban az üres naplós dobozokkal. Az elmúlt
héten a naplók itt álltak halmokban, kivéve akkor, ha olvastam
őket.
Anyának köszönhetően szépen rendezett halmokban, de attól
még halmokban. Most már ideje elrakni őket. Lehozom a
szobámban lévő füzeteket is.
Mikor azonban a San Diegó-i naplókhoz érek, fogom őket, és
felülök velük a kanapéra. Korábban csak bele-belelapoztam
ezekbe a füzetekbe, a virágküldésekkel kapcsolatos részeket
keresve, anya pedig beszkennelte őket az ügynököknek. Most
viszont szeretném rendesen elolvasni őket.
Egy kis ideig olyan, mintha Aimée-vel ücsörögnék: tartozom
neki ennyivel. Nem vagyok olyan naiv, hogy azt gondoljam, a
halála az én hibám, de ettől még teherként cipelem. Tartozom
neki annyival, hogy ne csak áldozatként emlékezzek rá, hanem
mint a barátnőmre.
Aimée anélkül volt csinos, hogy tett volna ezért bármit is, és
azt hiszem, valójában nem is volt tudatában a szépségének.
Nem mintha csúnyának látta volna önmagát, egyszerűen nem
foglalkozott azzal, mit mutat a tükör, csak épp annyira, hogy
megnézze, nem kócos-e a haja. Mikor az amaránt virágzott,
Aimée rózsaszínes-pirosas koszorút tett a szalaggal összefogott
kontyára, az anyja pedig amiatt cukkolta, hogy ételt lop.
Balettozott, és a Francia Klub tagja volt. Biztos vagyok benne,
hogy a francia dolgok iránti rajongása az anyjától eredt, aki
Mexikóból költözött Franciaországba tanulni, majd ott
beleszeretett egy amerikaiba.
Mi voltunk franciaórán az egyedüliek, akik tényleg azzal a
céllal jártunk oda, hogy megtanuljuk használni a nyelvet, és
nem csak azért, mert ebből kellett vizsgáznunk vagy mert
ösztöndíjra pályáztunk. Még most sem tudom pontosan, hogyan
beszélt rá engem Aimée a Francia Klubra, de azt hiszem azzal,
hogy azt mondta, semmilyen kötelezettséggel nem jár, és talán
magányos is voltam addigra. De hogy mitől váltam azzá, arra
egyszerűen nem tudok visszaemlékezni.
Aimée nagyon aranyos és kedves lány volt, aki sosem
kérdezte meg, miért vagyok morcos, én pedig sosem
magyaráztam el neki az okát. Olyan megnyugtató volt, hogy van
egy ember az életemben, aki nem tud semmit Chaviról. Egy
ember, aki nem ismerte a régi Priyát, így nem is tudta
összehasonlítani azzal, akivé váltam, és nem érezte azt, hogy
kevesebb vagyok, hogy nyugtalanító lett a társaságom. Aimée
látta a sebeimet, és sosem éreztette azt velem, hogy nem
kellene, hogy legyenek.
Életem legbátrabb tette volt, mikor megkérdeztem tőle,
tarthatjuk-e a kapcsolatot. Nem tudtam eldönteni, milyen
válaszra vágyom. Egy barátot megtartani ugyanolyan
rémisztőnek tetszett, mint elveszíteni.
Ott volt velem aznap, mikor rátaláltam az ajtónk előtt a
fátyolvirágra. Nevetett, és azt mondta, valaki kifelejtette a
csokorból a virágokat, én pedig a kontya köré tűztem őket, míg
végül egy borzas koszorúja nem lett, akár egy tündérnek.
Mikor Chavinak beszámoltam erről, csillogós, vidám, pink
tollal, elmondtam neki azt is, mennyire emlékeztetett ez engem
arra az utolsó születésnapi partira, a virágfüzérekkel meg a
fehér selyemkoszorúval, amit még mindig ott őriztem a
szekrényemben.
És még mindig ott őrzöm, a szekrényemben.
Miközben a naplókat pakolom a dobozokba, ezúttal gondosan
odafigyelve a sorrendre, folyamatosan Aimée jár a fejemben.
Chavi meg én arra használtuk a naplókat, hogy különféle
gondolatokat és fakuló emlékeket jegyezzünk le bennük, vagy
csak hogy felidézzük a velünk történteket, és bármennyire
dugdostuk is őket, végül mindig összekeveredtek a füzeteink, az
övék az enyémekkel. Ezúttal viszont kizárólag az enyémek
sorakoznak a dobozokban. Leragasztom őket, és a három
utolsó, befejezett naplót a halom tetejére helyezem.
Vacsora közben anya Chavi naplói felé mutat, a szusitekercs
hadonászás közben majdnem kiesik a pálcikái közül.
– Gondolkodtál már rajta, mi legyen azokkal?
– Mit csináljunk velük?
– Magunkkal vigyük?
Az egész ház egy kupleráj. Végre eljutottunk odáig, hogy
minden dobozt átnéztünk, és eldöntöttük, mi az, amit
mindenképp magunkkal viszünk Franciaországba, mi az, amin
még gondolkodunk, és mi az, amit vagy kidobunk, vagy
adományként ajánljuk fel. A naplókon azonban egyszer sem
gondolkodtam.
–  Nem azt mondom, hogy szerintem ki kellene dobni őket –
folytatja egy idő után. A tekintete óvatos, mintha attól tartana,
hogy mindjárt felrobbanok. – Azt mondom, hogy talán át
kellene olvasnod őket, majd eldönteni, mit akarsz kezdeni
velük.
– Nem bánod, ha megtartom őket?
Anya megforgatja a pálcikáit, majd a tiszta végükkel az
orromra koppint.
– Tudod jól, hogy nem szeretek ragaszkodni a múlthoz, de ez
a döntés nem az enyém. Azok nemcsak Chavi naplói, hanem
levelek, amiket hozzád írt. Ha meg akarod őket tartani, tartsd.
Bárhogy döntesz is… – Élesen sóhajt egyet, majd a felső ajka fölé
dugja a nyelvét, hogy bekapja az aranykarikára tapadt
rizsszemet. – Franciaország egy friss kezdet lehet mindkettőnk
számára, de soha, soha nem fogom azt javasolni, hogy engedjük
el Chavit. Csak biztos akarok lenni abban, hogy azért tartjuk
meg a tárgyakat, mert akarod őket, nem pedig azért, mert úgy
érzed, muszáj.
Oké, értem.
Így aztán, miközben anya a konyhában pakolászik, fazekas
meg tányéros dobozok miatt szitkozódva, én visszaülök a
kanapéra az első adag szerelmes levéllel, amit a nővérem írt
nekem. Idáig csak azokat láthattam, amelyeket Chavi
megmutatott nekem.
A legelsőket zsírkrétával írta, a betűk hatalmasak és olykor
furcsa alakúak, a helyesírás pedig teljességgel csapnivaló, ami
csak akkor számít cukinak, ha az ember életkora még egy
számjegyből áll. Chavi nagyon várt engem, ígérgette, hogy ő lesz
a világ legjobb tesója, hogy örökké szeretni fog, sőt még azt is
megfogadta, hogy megosztozik velem a kedvenc játékain. Az,
amit a születésem után két nappal írt, elképesztően aranyos,
leginkább azért, mert csak úgy sugárzik a papírról, mennyire
durcás.
Az ötéves Chavi valahogy nem értette, hogy egy
csecsemőkorú kishúg, az, nos, valójában még csecsemő, azaz
nem lehet azonnal játszani vele. Ez aztán egy kényelmes
szokássá válik. Reggel felkelek, megnézem, van-e valami a
bejárati ajtó előtt, megcsinálom a házimat, néha elmegyek
sakkozni vagy a boltba, délután pedig visszajövök, elvégzem a
feladatokat, amiket kell, folytatom a házikat, vacsorázom,
segítek anyának a földszinti dobozokkal, majd az este felét azzal
töltöm, hogy Chavi naplóit olvasom.
Pénteken egy loncvirágból font koszorú hever a verandán,
valami dobozban, ami tortadoboznak tűnik, kék
csomagolópapíron.
Hétfőn egy rikító rózsaszín, sárga, fehér, lila és rozsdás
narancsszínű fréziákból álló csokrot találok, a hatalmas fejek
mögött ott kunkorodik néhány olyan bimbó is, ami nem nyílt
még ki.
A szegfű szerdán érkezik, a burgundi vörös végeitől a fehér
szirmok belsejéig vérszínű erek húzódnak. Legutóbb ekkor
ugrottak be. Ezúttal azonban nem Sterling és Archer ügynök –
utóbbit, megjegyzem, láttam párszor, amint fel-alá kocsikázik
az utcánkban –, hanem Finnegan ügynök.
– Jól vagy? – kérdezi, fel sem nézve a négyszögletes kártyából,
amit a kesztyűs kezében tart.
–  Persze. – Az ajtófélfának döntöm magam, közel tartom az
arcomhoz a kakaómat, hogy a forró gőz elűzze a remegést. Kezd
egyre melegebb lenni odakinn, az elmúlt napokban több mint
tíz fok volt, a meteorológus pedig vidáman azt jósolta, hogy jövő
héten akár már húsz fok is lehet. Mivel pizsama van rajtam,
amiben egyébként kizárólag itthon szoktam mutatkozni, nem
érzem annyira sürgetőnek a kényszert, hogy kivegyem a
kabátomat a pár méterrel arrébb lévő szekrényből. – Csak azt
kívánom, bár tudnám, mi jön ezután.
–  Harangvirág – válaszolja elgondolkodva, és egy külön
műanyag zacskóba helyezi a kártyát. – Tudod, hogy néz ki?
– Kék? Ha jól tudom, van egy dal, ami harangvirágokról szól. –
Az ügynök válasza furcsamód megnyugtató, és ennek nem is
annyira a virág megnevezéséhez van köze, hanem ahhoz, hogy
láthatóan nem esik nehezére elmondani nekem az igazat.
Még mindig guggol, alkarjával a térdére támaszkodik, és
fölfelé néz rám. – Nem könnyű infót szerezni a barátságos,
ijesztő ismerősödről.
– Landonról?
–  Eddison leszűkítette a keresést a lehetséges környékekre,
ahol lakhat, de azokon a városrészeken mindenki, akit eddig
kérdeztek, azt állítja, hogy nem ismeri őt, ráadásul semmilyen
papírt nem találtunk vele kapcsolatban. Sem bérleti szerződést,
sem jelzálogot. A járműadatbázisban és a postahivatalban
sincsenek olyan, Landon vezetéknévhez köthető adatok, aki a
környéken lakna. Most tágítjuk a keresési kört, de lassan
haladunk.
– A biztonsági kamerán nem Landon látható – emlékeztetem.
– Nem ilyen alakú a szeme.
A férfi a homlokát ráncolva pillant rám.
–  Archernek el kellett volna mondania: megtaláltuk a
felvételen található embert.
– Hogy mi?
–  Egy hallgató a huntingtoni egyetemről: azzal keres pénzt,
hogy kiszállításokat végez. Az egyik szomszédod felismerte őt a
fréziás kép alapján. Mikor beszéltünk vele, azt mondta, a
virágokat a kocsijában hagyták ott egy boríték kíséretében,
amiben ott volt a lakcím, a szállítási díj összege és a szállítás
megszabott időpontja.
–  Nyitva hagyja a kocsiját, hogy az emberek anonim módon
szállíttathassanak vele dolgokat? – kérdezem hitetlenkedve. –
Ez annyira…
– Extrém és egyben idiótaság – ért egyet az ügynök. – És arra
is alkalmas, hogy börtönbe juttassa az embert, ha illegális
dolgok kézbesítését vállalja. Azt mondta, hogy értesít
bennünket, ha új szállítással bíznák meg.
–  Szóval akkor vagy nem értesítette magukat, vagy a küldő
másképpen juttatta el a többi virágot.
–  Pontosan. Ez a fajta rejtőzködés nagyon passzol a papírok
nélküli Landon barátodhoz. Ma délelőtt nem volt ott a
sakkpavilonban (idefelé úton ellenőriztem), a hét hátralévő
részében pedig a bíróságon leszünk; jövő héten Archer vagy én
elkísérünk majd sakkra, és remélhetőleg el tudunk vele
beszélgetni, vagy akár követhetjük is hazáig.
–  Nem láttam őt azóta, hogy Eddison kijött velem. Vagyis
olyan másfél hete.
– Egyszer sem?
– Nem.
– És a veteránjaid?
– Nem kérdeztem őket. – Nézem, ahogy a ráncok elmélyülnek
Finney homlokán, kesztyűbe bújtatott ujjait pedig
elgondolkodva morzsolgatja. – Maga aggódik.
A hajába túrna, de még időben észbe kap. Furcsa párost
alkothattak a szülei: arcvonásai finomak, a testalkata viszont
zömök, a bőre halvány, mint az íreknek, és van néhány
halványbarna szeplője, de a haja selymes és sötét.
– Victor Hanoverian képzett ki engem. Kollégák voltunk, míg
saját csapatot nem kaptam, ő pedig Eddisonhoz és Ramirezhez
húzott. Láttam már őt szorult helyzetben és kereszttűzben is, és
a szeme sem rebbent. Most, hogy minden egyes nap küld nekem
egy e-mailt, amiben megkérdezi, van-e bármi új információ…
Nos, igen, aggódom, mert ha már ő is nyugtalan, akkor én
teljesen beszarok.
Nem számítottam ilyesfajta őszinteségre egy olyan embertől,
aki gyakorlatilag idegen számomra, de hálás vagyok neki ezért.
–  Fél, hogy mi történik azután, hogy megérkezik a tavalyi
áldozathoz kapcsolódó virág is, ugye?
–  Vagy hogy mi történik, ha elköltöztök, még mielőtt
elkaphatnánk – vallja be Finnegan. – Mi van, ha a gyilkos is
utánatok megy? Akkor az ügy azonnal kikerül az FBI kezéből.
– Nem adhatják át az aktákat az Interpolnak?
 –  De, és ha erre lesz szükség, át is adjuk. De vajon kellően
odafigyelnek-e majd?
– Köszönöm.
– Mit?
– Hogy nem köntörfalazik – vonom meg a vállam. – Ha Chavi
halála után nem dugtam volna homokba a fejem, talán tudtam
volna, hogy jelentenem kell a virágok érkezését San Diegóban.
Akkor nem kellene ezt csinálnunk most, magának pedig nem
kellene a főnöke előtt sunnyognia. Talán még Aimée is életben
lenne, meg az a lány is, aki őt követte a sorban.
–  Hé, nem, ezt ne csináld! – Finnegan feláll, az egyik térde
fájdalmasan megroppan közben, de úgy tűnik, nem érdekli
túlságosan, csak felszisszen. Egy kicsit alacsonyabb nálam,
mégis magasabbnak érzem, valahogy olyan jelenléte van, hogy
árad belőle az energia. – Nem gondolkodhatsz így.
– De hát ez az igazság, nem?
– Ezt abszolút nem tudhatjuk. Priya, nézz rám!
A szeme sötét, az írisze szinte ugyanolyan fekete, mint a
pupillája, és életemben nem láttam még férfit ilyen
nevetségesen hosszú szempillákkal.
– Nem gondolkodhatsz így – ismétli határozottan. – Nem a te
hibád, semmi, ami történt. Nem tudhatjuk, mi történt volna, ha
a dolgok másképpen alakulnak San Diegóban. Csak a jelen van
most nekünk. És minden tőled telhetőt megteszel.
– Oké.
Idegesnek tűnik, nekem pedig az jut eszembe, hogy vajon fel
fog-e hívni emiatt Eddison vagy Vic. Finnegan ügynök, bár
nagyon kedves, nem ismer engem eléggé ahhoz, hogy sikeresen
tudjon érvelni.
– Lássuk, mit rögzített a kamera.
A felvételen ezúttal egy nő látható, aki egy vastag
melegítőfelsőt visel a fekete-piros-sárga mintás pólója felett,
amilyet a néhány tömbre tőlünk található benzinkút
munkatársai hordanak. A nőt nem ismerem fel, de ez nem
meglepő; csak akkor jártam a boltban, mikor a hidegtől már
annyira pisilnem kellett, hogy sakkról hazafelé jövet már nem
tudtam kivárni, hogy hazaérjek. Szoktam venni olyankor egy
üdítőt vagy egy cukorkát, mert nem vagyok olyan seggfej, aki
vásárlás nélkül használja a mosdót, de annyira gyakran nem
fordult ez elő, hogy emlékezzek az ott dolgozókra.
–  Elmegyek, és megkérdezem, tudják-e azonosítani – szólal
meg Finney, és már indul is. –  És Priya… Annál többet nem
tudsz most tenni, mint amennyit teszel. Ne cipelj olyan terheket,
amelyek nem hozzád tartoznak.
A harangvirágból különböző színűek érkeznek, mintha két
egész más virágot kötöttek volna egybe, fehér, széles
szirmúakat és olyanokat, amelyeknek a közepe olyan sötét,
hogy szépen passzol a vékonyabb, hosszabb alsó szirmokhoz. A
pénteken érkező csokrot egy teljesen tanácstalan postás hozza
el, aki a kocsija hátsó ülésén találta: ezek kékek és lilák.
Emily Adams a kék harangvirágokról énekelt két nappal a
halála előtt.
Valószínűleg ez az oka annak, hogy a szalag most először nem
bodorított műanyag. Ehelyett fehér szatén, amire fekete
hangjegyeket nyomtattak. Nemcsak a halála virágaira utal
ezzel, hanem az életére is.
  
♦
 
Ramirez Delaware-ben van, egy februárban lezárt ügy
utánkövetési konzultációja miatt, de ezt valószínűleg nem
árulta el a majdnem-barátnőjének, ugyanis egy hatalmas csokor
napraforgó áll az íróasztalán.
A kiszállítónak fognia kellett a csokrot, míg Eddison helyet
csinált neki az asztalon. Ramirez szereti a napraforgót. Eddison
ezt jól tudja.
Ahogy azt is tudja, hogy a fejében egészen másfajta
virágcsokrok járnak most, szóval a futár jelenlétét kissé
kellemetlennek érzi.
Eddison viszont nagyon illedelmes kolléga, úgyhogy készít
egy képet a virágról, és elküldi a fotót Ramireznek, hogy a nő
úgy tudjon hálálkodni a terrorelhárításnál dolgozó lánynak,
mintha személyesen vette volna át a csokrot.
Majd Vic sétál be az irodába, kezében egy fél csirkesalátás
szendviccsel és beesett arccal.
– Vedd a kabátod – csattan fel. – Sharpsburgbe megyünk.
– Sharps… Keely?
–  Megtámadták. Inara Keelyvel van, a szülei pedig a
kórházban.
– Inara Marylandben van? – De már hozza is a kabátját meg
Vicét, és miközben a másik ügynök lenyeli az ebédje maradékát,
Eddison összeszedi a fegyvereket és a jelvényeket. Az asztaluk
alatti kis táskákat is felkapja a biztonság kedvéért. Mivel nem
lesznek távol az otthonuktól, nem kell feltétlenül máshol
tölteniük az éjszakát, de aztán bevillan azonnal Eddison fejébe,
hogy de, bármikor erre kényszerülhetnek.
– Keely tavaszi szüneten van; megkérte Inarát, hogy látogassa
meg őket néhány napra.
Kész szerencse, hogy Inara egy ilyen röhejesen sikkes
étteremben dolgozik, és mégis kivehet egy csomó szabadnapot.
Vic a liftben végez a szendviccsel, majd fogja a pisztolyát meg
a jelvényét, és mindkettőt az övére helyezi.
– Útközben majd elmondom a többit.
A többi azonban nem túl sok – Eddison csak annyit tud meg
pluszban, hogy melyik kórházban fekszik Keely, és hogy a
támadót letartóztatták –, úgyhogy a Sharpsburgbe tartó kétórás
út alatt csöndben ücsörögnek. Nehéz nem a legrosszabbra
gondolni.
Keely eléggé rossz állapotban volt… Ami nem is csoda, azok
után, mennyi mindent túlélt. A tizenkettedik születésnapján
rabolták el, brutálisan megerőszakolták és megverték, majd a
Kertben tért magához. Mindössze néhány napot töltött ott,
Inara és a többi lány rendíthetetlenül óvta őt, de Inara és Bliss
elmondásából tudták, hogy az a pár nap több rettegéssel telt,
mint a többi megelőző. Majd jött a robbanás, a menekülés és a
nyilvánosság… Keely sokkal többet megélt, mint amennyit egy
vele egykorú gyereknek meg kellene.
A helyi rendőr odaszólt a kórháznak, hogy érkeznek; épp csak
felrakták a jelvényüket, már vezették is őket egy elzárt szobába,
közel a sürgősségi osztályhoz.
Keely apja szorongva járkált a folyosón fel és alá, az arcát
dörzsölgetve. Inara mellette állt az ajtóban, figyelte a férfit, a
két karját keresztbe rakta a hasa fölött. Eddison nem tudta
eldönteni, hogy azért teszi-e, mert sebezhetőnek érzi magát, és
védekezne, vagy mert fázik; a légkondicionálóból kissé túl hideg
levegő áradt, Inara pedig csak egy ujjatlan felsőt viselt. A válla
egyik kanyarulata fölött kilátszott a tetovált szárny széle.
– Az anyja odabenn van vele, meg az egyik rendőrnő is – közli
velük Inara köszönés helyett.
–  Elég tömör volt az értesítés, amit kaptunk – feleli Vic. – Mi
történt?
–  A plázában voltunk, és úgy döntöttünk, ott ebédelünk. A
szülei az éttermes udvar másik részére ültek le. Keely
kiválasztott egy asztalt, én meg elmentem a kajáért. Aztán
valami veszekedést hallottam, megfordultam, és azt láttam,
hogy egy nő támad rá késsel. Lekurvázta, majd azt mondta,
hogy Isten büntetéséből erőszakolták meg.
– És aztán?
– Mindenki nagyon meglepődött. Teljesen lefagytak. Úgyhogy
visszasiettem, és rávetettem magam arra a picsára. Lehet, hogy
el is tört az orra, nem tudom. Kiesett a kés a kezéből, aztán
odajött hozzánk egy biztonsági őr, megbilincselte és elvitte
Keelyt.
– És hogy van?
Eddison kibújik a kabátjából, átnyújtja Vicnek, majd leveszi
magáról a vastag, fekete pulóverét. Úgy volt, hogy ezt a napot az
asztal mögött töltik majd, ezért vett az inge és nyakkendője fölé
zakó helyett pulcsit. Most örül is ennek, mert Inara arcán széles
mosoly terül szét, mikor az ügynök felé nyújtja a ruháját.
–  Köszi. Keelynek adtam a kapucnis felsőmet, hogy el tudjon
bújni mögötte. Az emberek bámulták. – A pulóver nagy Inarára,
a nyaka olyan bő, hogy kilátszik alóla a kulcscsontja, de
ahelyett, hogy keresztbe tenné a két karját a melle előtt, mint az
imént, most zsebre vágja a kezét. – A vágások nem látszanak
annyira, és főleg a karját érték, mert Keely maga elé emelte
védekezésül. Van egy sérülés az arcán is, de már hívtak hozzá
plasztikai sebészt, hogy megnézze, mit lehetne tenni vele.
– Ez ugyanaz a pláza, mint ahol elrabolták?
– Igen. De nem ez volt az első alkalom, hogy visszament oda.
A terapeutája arra bátorította, hogy járjon oda.
– Szóval a támadója tudta, hogy Keely kicsoda.
– Persze – feleli Inara szárazon. – Mivel a pofánkat állandóan
a híradóban mutogatják. Keely pedig abban a városban lakik.
Keely apja észreveszi őket, mikor a közelükbe ér, de aztán
sarkon fordul, és megy tovább a másik irányba.
–  Nagyon elszántan igyekeznek, hogy ne csüngjenek rajta –
magyarázza Inara az ügynököknek. – Ott vannak, de nem
tehénkednek rá. Az ő ötletük volt az is, hogy együnk külön
asztalnál.
–  Most arról beszélünk, kinek van bűntudata? – kérdezi Vic
gyengéd hangon.
Inara horkant.
–  Nem. Köszönöm szépen, de abból nekem elegem van most
egy időre. Szerintem csak azért mászkál, hogy kifárassza magát,
mielőtt meglátogatná.
Vic Eddisonra pillant, majd bekopog az ajtón.
– Keely? Hanoverian ügynök vagyok. Nem baj, ha bemegyek?
– Megvárja a fojtott hangú választ, aztán benyit, és finoman
becsukja maga mögött az ajtót.
Eddison a falnak támaszkodik Inara mellett, és mindketten
Keely apját figyelik, aki továbbra is mászkál.
– Csak egyszer ütötted meg?
– Igen.
– Csodálom az önuralmadat.
–  Ha nem ért volna oda addigra a biztonsági őr, lehet, hogy
többször is odacsapok. Nem tudom. Azt hiszem, attól is függ,
hogy tovább szidta volna Keelyt vagy sem.
Mr. Rudolph a folyosó végére ér, majd pördül egyet.
– Azt beszélik, lehet, hogy Baltimore-ba költöznek. Az apja át
tudja helyeztetni magát, az anyjának pedig ott élnek a rokonai.
Azt mondják, jót tenne Keelynek, ha elkerülne Sharpsburgből.
– És te mit gondolsz?
– Szerintem Baltimore nem jelentene különbséget – sóhajtja a
lány. – Nem tudom. Lehet, hogy nem tudom jól megítélni. Én
ugyanabba a lakásba és ugyanarra a munkahelyre mentem
vissza.
– A tizennyolc azért más, mint a tizenkettő.
– Tényleg? Sosem jöttem volna rá.
Eddison vigyorog, és mivel egymás mellett állnak, még úgy is
tehet, mintha Inara nem látná.
– És te nem sérültél meg?
A lány felemeli a bal kezét: a tenyere be van kötözve. Most
nem úgy, mint amikor először találkoztak, de majdnem, Eddison
pedig fel is szisszen a látványtól.
–  Tiszta hülye voltam. El akartam kapni a kezét, de a kést
markoltam meg helyette. De legalább felhúztam magam, kellett
ahhoz, hogy be tudjak neki húzni egyet. Pár öltés az egész. Nem
lesz olyan vészes a nyoma.
A Kert robbanásakor szerzett égési sérülések is látszanak
rajta, és valahányszor Inara eszébe jut, nyújtózik egyet, hogy ne
veszítse el a keze rugalmasságát.
– Meg vagyok lepve, hogy te nem vagy vele odabenn.
–  Benn voltam egy ideig, de miközben a rendőr próbálta
felvenni a vallomását, ő folyamatosan engem figyelt, úgyhogy
felajánlottam, hogy kijövök, így a rendőr biztos lehet benne,
hogy nem befolyásoltam Keelyt.
– És miért maradtál idekinn?
A lány káromkodik egyet, majd előkapja a zsebéből a mobilt,
kissé esetlenül, mert a bal oldalon van a telefon, és még nem
tud erősen szorítani azzal a kezével. Megérinti a kijelzőt, mire
felugrik egy rakás friss üzenet – Eddison felismeri a Pillangók
nevét –, de Inara ezekkel most nem foglalkozik, Bliss üzenetét
keresi, és mikor rákoppint, Eddisonnak kihagy a szívverése.
Egy online cikkről készült screenshot: a fotón látszik, hogy
körülbelül egy órával ezelőtt rakták ki, undorító,
kattintásvadász címmel jelent meg, és ott egy fotó benne
Inaráról. Keely alig látszik a képen, mert Inara teste kitakarja, a
kislány pedig szorosan az arca elé húzza a hatalmas kapucnis
felsőt. Inara ujjatlan pólója azonban felcsusszant a hátán, ami
még nem gyógyult be teljesen, és látszik rajta a nyugati
fenyőtündér pillangó alsó szárnya. Ahogy Inara oldalra pillant,
arcán vad, védelmező elszántság tükröződik.
–  Beleírták a nevemet. Meg az étteremét is. Bliss értesítette
Guiliant; meg fogja mondani az ott dolgozóknak, hogy semmi
olyan kérdésre ne válaszoljanak, ami nem az ételekkel
kapcsolatos.
– Őt is megemlítik benne?
– Igen: Keely Rudolph Sharsburgből, Maryland államból. Még
az is ott van, melyik iskolába jár. A kibaszott általános iskola
neve is.
–  Talán Baltimore mégsem olyan rossz ötlet. És jó lenne, ha
felvenné az anyja vezetéknevét.
– Túléltük. Nem kellene már bujkálnunk.
– Nem, nem kellene.
–  Néhány osztálytársa szemétkedik vele. Folyton pillangós
matricákat raknak a szekrényére. Kézműves boltban kapható
lepkéket tesznek a padjára. Még az egyik tanára is megkérdezte
tőle, hogy a Kertész neki is választott-e pillangót.
– Inara.
–  Hozzászoktam ahhoz, hogy az életem szar. Ezért tudok
hálás lenni a barátaimért minden egyes pillanatban, de ez azt is
jelenti, hogy folyton rettenetes dolgok vesznek körül. Keely nem
szokott hozzá ehhez. És nem is kellene. Olyan jó gyerek, a szülei
bármit megtennének érte, és…
Eddison zavartan megköszörüli a torkát.
– És ez nem fair?
– Miért, mi fair a világon? Én csak azt mondom, hogy ez nem
jó.
Elrakja a mobilját, és finoman a háta mögötti falnak koccintja
a fejét, majd becsukja a szemét.
–  A hegek elhalványulnak – mondja csöndesen. – De nem
tűnnek el. Nincs ez így rendjén. Együtt élünk az emlékekkel,
rendben, de miért kell a hegekkel is együtt élnünk?
Eddison nem tud felelni erre a kérdésre.
És Inara egyébként sem fogadna el semmilyen választ.
Így aztán továbbra is Keely apját figyelik, aki fel-alá mászkál a
kórház folyosóján, a szobából kiszűrődő távoli hangokat fülelik,
és várnak.
 
♦
 
Laini Testermannek hívják, és minden egyes nap a füle mögé rejt
egy selyemhibiszkuszt: ez a kis dísz az egyetlen titkos viselet,
amit szívesen hord.
Még sosem láttál ehhez foghatót, de Mississippiben most
szokatlanul forró a tavasz, és ez a kislány minden lehetséges
alkalommal levetkőzik, akkor is, mikor nem kellene. Soha nem
láttál még ennyire rövid rövidnadrágot, amit Laini olyan
magasra húz ráadásul, hogy kilátszik belőle a két kis fenékpofája.
Ha nincs iskolában, csak bikinifelsőt visel, egyik kisebb, mint a
másik.
Amikor bébiszitterkedik, kiviszi a gyerekeket az udvarra, hogy
a slag és a locsolófej körül szaladgáljanak vagy a medencében
játsszanak, de sosem öltözteti át őket fürdőruhába. Ott, a kert
kellős közepén, ahová bárki beláthat, azt mondja a kislányoknak,
hogy vetkőzzenek le bugyira, és ugorjanak a vízbe, pedig gyakran
ott vannak kint velük a fiúk is a medencében. Ott kinn, az utcára
néző udvaron.
Fontolgattad már, hogy megölöd őt a szemérmetlensége miatt,
de ez most végképp meggyőzött az igazadról. Nem hagyhatod,
hogy a többi kislányt is megrontsa.
Azt viszont nem akarod, hogy a kicsik is lássák a dolgot,
márpedig az iskolán kívül Laini a legtöbb idejét
bébiszikitterkedéssel tölti. Kocsira gyűjt, mint megtudtad, mikor
kihallgattad, ahogy ékesszólóan arról áradozott egy barátjának,
milyen szabad lesz attól kezdve, hogy saját kocsija lesz. Nehéz őt
elkapni, mert nagyon elfoglalt, és sosincs egyedül.
Egy nap azonban Laini késő este elmegy otthonról, és a
strandhoz biciklizik. A kapu be van zárva, de ő átmászik a
kerítésen. Ledobja az egyik székre a táskáját meg a törülközőjét,
majd a fürdőruháját is, és aztán kecsesen, anyaszült meztelenül
elmerül a medence vizében.
A csat most is ott van a hajában, élénk, merész színe még a
távoli utcalámpák fényében is feltűnő.
Majd hallod, hogy a kerítés ismét rázkódni kezd, és egy fiú
huppan le odabenn. Ő is lehajítja a törülközőjét meg a táskáját a
lány cuccai mellé, de nem ugrik be. Csak leül a medence oldalára,
lábát a vízbe lógatja, és nézi, hogyan úszik a lány. Laini csak úgy
suhan, a csapásai erősek és szabályosak, de hát ez nem csoda:
tudod róla, hogy versenyszerűen úszik az iskolában.
Csábít a lehetőség, hogy túless a dolgon aznap éjjel, de nincs
nálad virág. Viszont tudod, hol szerezheted be – elvégre figyelted
őt, tudod, melyik virág lesz ő –, de ehhez kell még egy nap, és
kocsikáznod kell hozzá néhány órát. Nagyobb erőfeszítésbe kerül,
mint amennyire általában szükség van, de az egyik közeli
városban épp most tartanak hibiszkuszfesztivált. Úgy érzed, ez a
helyes.
És azt is helyesnek érzed, hogy egy-egy virágot helyezz a
mellbimbóira, hogy eltakarják, és kell egy fürt a lába közé is, amit
túl gyakran mutogatott, illetve egy másik, a legszebb szárakból,
amelyeket találsz, bele egyenesen abba a faszszopó szájába.
 
♦
 
Kedden körömvirágot kaptam, kijött Sterling és Archer ügynök,
majd miután leléptek, elindultam sakkozni, mert úgy éreztem,
el kell menekülnöm a házból, a dobozok meg a naplók elől.
Anya szereti a körömvirágot. Apa allergiás volt rá, legalábbis
ezt állította. Szerintem csak utálta őket, és azért mondta azt,
hogy allergiás, hogy anya ne hozzon belőle a házba, és ne
ültessen belőle a kertbe. Anya ezért a régi templom egyik teljes
fala köré körömvirágokat ültetett, és apának mindig a másik
ajtóhoz kellett mennie, hogy tovább játssza a műsort.
Nemcsak Chavi halálának évfordulója közeledik, hanem apáé
is, a körömvirág ezért egy kissé elevenbe talál, bele egy
durvább, jobban szétmarcangolt sebbe.
Egész meleg van, úgyhogy farmerben és gyapjúpulcsiban
megyek, de azért a nyakam köré hajítok egy sálat is a biztonság
kedvéért. A pulóver élénkpiros, korábban Chavié volt, és sokkal
feltűnőbb, mint amiket általában viselek. Olyan vörös, akár a
rúzsom, a sál pedig sötét, hűvös smaragdzöld, ami anya
kedvenc színe, szóval most olyan, mintha őket kettejüket
viselném.
De persze nem olyan beteges módon, mint Ed Gein csinálta.
Ismerem a veteránoknak azt a nézését, ahogy egymásra
pillantanak, mielőtt valamelyikük rá nem kérdez arra, ami a
fejükben jár. Pierce lesz az, aki megköszörüli a torkát,
miközben a köztünk húzódó táblát bámulja.
– Minden rendben, Kék Lány?
–  Túl vagyok pár fájdalmas eseményen – felelem, mert ez az
igazság, és ennél többet momentán nem is akarok nekik
mondani. Gunny tudja, hogy megölték a nővéremet. Azt pedig
mind észrevehették, hogy anyát gyakran emlegetem, apát
viszont egyszer sem. Mind magunkon viseljük a hegeinket, és
néha a fájdalom épp olyan erős, mint az emlék.
– Landon azóta sem tért vissza.
Az ölembe ejtem a kezem.
– Most bocsánatot kellene kérnem emiatt?
–  Nem! – rikoltja, mire Jorge és Steven is csóválni kezdik a
fejüket. – Nem – ismétli jóval nyugodtabban. – Csak tudni
akartuk, nem zaklat-e téged máshol.
–  Nem láttam őt. – Erről azonban eszembe jut Finney
aggodalma. – És ti?
Mind a fejüket rázzák.
Hármat lépek átlósan a királynőmmel, látom, hogy könnyű
ott leütni, de nem zavar. Ismét az ölembe ejtem a kezem. Pierce
lapos pillantást vet felém, de elfogadja az áldozatot. Legalább
témát válthatunk.
– Meddig leszel még velünk, Kék Lány? – kérdezi Corgi.
–  Már csak alig hat hétig. Épp nyakig vagyunk a
szortírozásban, megszabadulunk egy csomó dologtól, amit
költözésről költözésre vinni szoktunk magunkkal, pedig semmi
szükségünk rájuk.
– A nők annyira szentimentálisak – sóhajtja Happy.
 Vaú erre oldalba böki.
–  Inkább lusták, nem szentimentálisak – jegyzem meg
mosolyogva. – Olyan gyakran költözünk, hogy már nem is látjuk
értelmét annak, hogy mindent kipakoljunk, ha pedig nem
pakoltunk ki, minek néznénk át a dobozokat?
– De ha nem használjátok, akkor minek őrzitek őket?
– Mert a fontos dolgok összekeveredtek a többi dologgal; nem
dobhatjuk ki a teljes dobozt.
– Ne vitatkozz egy nővel, Hap – szól rá Corgi. – Egy fiatallal se.
Nem értheted az ő logikájukat.
Gunny úgy nevet, hogy az egész pavilon visszhangzik tőle, és
miközben álmosan pislog, rám néz mosolyogva.
–  Jó hatással van ezekre a megviselt, öreg emberekre, Miss
Priya.
–  Önök is jó hatással vannak rám – motyogom, és így is
gondolom. Ha Landont nem számítom, ez egy biztonságos zug,
olyan emberekkel, akik nemcsak elfogadnak, hanem szívesen is
látnak, a hegeimmel meg az ijesztő mosolyommal együtt.
Miután látványos vereséget szenvedek Pierce-szel szemben –
ő pedig nem is panaszkodik emiatt –, játszom egy csöndes kört
Gunnyval, aztán fogom a fényképezőmet, és járok egyet. Az FBI-
nak megvannak a képei, amiket használhatnak; de én is akarok
párat magamnak, amit majd költözés után nézegethetek.
A kamera még akkor is a nyakamban lóg, mikor a Krogerbe
megyek. Látom, hogy Joshua épp kimegy, egy újabb
halászpulcsiban, kabát nélkül. Róla is készítek pár fotót, mert
mindig kedves volt velem anélkül, hogy tolakodó lett volna.
Mikor meglát, mosolyog, de nem áll meg. Landonnak nyoma
sincs, úgyhogy veszek egy italt, és elindulok haza. Séta közben is
nagyon figyelek, de nincs az a kellemetlen érzésem, hogy
figyelne valaki.
Dobok egy-egy üzenetet Finney-nek meg Sterlingnek, hogy
tudassam velük, a veteránok nem látták Landont, majd
előkeresem Eddison nevét, és a „hívás” gombra nyomok.
Olvastam arról, hogy megtámadták Keelyt, és láttam a képet
Inaráról; még nem döntöttem el, írok-e majd erről a lánynak,
vagy rábízom, hozza fel ő a témát, ha szeretné.
Mivel Eddison a fél hétvégét azzal töltötte, hogy a Nationals
csapatbeosztásával kapcsolatban küldözgetett nekem
üzeneteket, és továbbra is bosszús hangulatban van, azt hiszem,
nem dolgozta még fel a híreket.
–  Nem tudom eldönteni, hogy ez jó vagy rossz hír-e –
válaszolja, mikor Landonról mesélek neki. – Örülök, hogy nem
zaklat téged, de sokkal nehezebb így rátalálni.
– Miért vagy ennyire biztos benne, hogy ő az?
– Miért vagy ennyire biztos benne, hogy nem ő az?
– Neked ő annyira okosnak tűnt?
–  Az, hogy valaki szociálisan inkompetens, nem jelenti azt,
hogy nem intelligens.
–  Azt viszont jelzi, hogy feltűnő. Ha tizenéves lány lennél,
szívesen találkoznál vele éjszaka?
–  Ha tizenéves lány lennék – ismétli –, azt hiszem, a
rémálmaim pont így kezdődnek.
– Akkor mondok még egy rémálomba illő dolgot – motyogom,
ahogy az ajtóhoz érek. – Az elmúlt pár órában újabb csokor
érkezett.
 Eddison halkan káromkodik, az éles szótagok merev sorozata
úgy feszül, mint egy madzag, amit addig húznak, amíg el nem
vékonyodik.
– Milyen virág?
– Nem tudom. – A listán több különös nevű virág van, és nem
mindegyiket ismerem. – Valami trópusi. Olyan, mint amilyen a
napozókrémeken szokott lenni.
A virágnak nagy feje van, maroknyi hatalmas, fodros
szirmokkal, melyek enyhén túllógnak a széleken, középről
pedig hosszú, hosszú porzószál áll ki, mint valami virágporos
végű erekció. A szirmok sötétlilák a tövüknél, de gyorsan élénk
narancssárgára váltanak, miközben a hegyük vidám
citromsárga. Felülről úgy festenek, mint a Fantázia rajzfilm
táncoló virágjai. Kihangosítom a telefont, hogy készíteni tudjak
pár képet, és el tudjam küldeni Eddisonnak.
– Hibiszkusz – szólal meg valamivel később, a hangja rekedt a
felismeréstől. – Biztonságban érzed magad, Priya?
– A házba idáig senki nem jutott be.
– Priya.
– Vic túl nagy hatással van rád.
– Biztonságban. Érzed. Magad?
–  Nem vészes – felelem. – Esküszöm. Bezárom majd az ajtót.
Nem megyek az ablak közelébe. És itt lesz nálam az egyik jó kés.
– Tudod egyáltalán, hol vannak a jó kések?
–  Persze, anya megtalálta őket tegnap. A pulton sorakoznak,
míg egy egész doboznyi össze nem gyűlik belőlük.
Halk csattanást hallok a vonal túlsó végéről; azt hiszem,
Eddison a homlokára csapott.
 –  Jól van. Finney veled marad, amíg az anyád haza nem ér.
Vagy Sterling és Archer, aki majd ráér. Ne vitázzunk ezen. Ott
maradnak.
– Nem is akartam vitázni. – Amilyen tempóban vezetnek, alig
egy óra alatt itt tudnak lenni mindhárman a denveri irodából.
Anya nem ér haza három előtt. Úgy érzem, egy ponton jobb
lenne, ha átadnák az ügyet a helyi rendőrségnek, akik majd
elkérik tőlük a laboreredményeket is, de nem tudom, milyen
szabályok vonatkoznak erre.
–  Felhívom Finney-t. Ha kell, hívj bármikor, rendben? Szólj
akkor is, ha minden oké.
– Megnézem a felvételt, és átadom majd nekik a küldeményt.
– Rendben.
A kanapéra ülök, az egyik kést a karfára rakom, a másikat
meg a dohányzóasztalra, ölemben a nyitott laptopom. Csak két,
maximum két és fél órára voltam oda, szóval nem lesz nehéz
megtalálni a csokor érkezésének időpontját.
Gondolom én.
Az egyetlen ember, akit a felvételen látok, miután az
ügynökök elmentek, én vagyok, ahogy lelépek és visszajövök.
Mintha a kiszállító nem is létezne. Jobban visszatekerek, ezúttal
lassabban, és találok tíz olyan percet, ahol a felvétel le van
fagyva. Egyszerűen megmeredt a kép. A kamerák a mi wifinkre
vannak állítva, ami elvileg egy biztonságos hálózat. Nem lehet
meghekkelni.
Megnézem a lefagyás előtti és utáni időbélyeget. Istenem. A
virágot pont azelőtt hozták, hogy hazaértem.
Nem emlékszem, mikor fogtam a kezembe az egyik kést,
mindenesetre most a markomban van, az ujjaim kifehérednek
a szorítástól. Nem mentem el egy gyalogos vagy biciklis előtt
sem, szóval bárki hagyta is itt a virágot, az egyik mellettem
elhaladó kocsiban kellett, hogy üljön.
Nem tudom megmondani, miért érzem ezt ijesztőbbnek
annál a lehetőségnél, mintha egyedül lettem volna itthon a
virág érkezésekor. Talán azért, mert az utcán sebezhetőbb
vagyok. Itthon vannak fegyvereim – kések, éles tárgyak, Chavi
softballütője –, odakint viszont csak a paprikaspray-mben
bízhatok.
Biztonságban vagyok, míg az összes virágot ki nem hozzák.
Ha elégszer ismétlem meg, talán ismét hinni is fogok ebben.
ÁPRILIS
 
Geoffrey MacIntosh a börtön gyengélkedőjén fekszik, még
mindig túl gyenge ahhoz, hogy a cellájába szállítsák.
Folyamatosan lélegeztetőn van, a tüdeje tartósan károsodott az
üvegházkomplexum robbanásakor, a kanül műanyag csövét
pedig a feje mögött rögzítették, hogy ne tudja meglazítani, és ne
okozzon kárt magának. Vagy, ahogy arra Eddison gyanakszik,
más ne tudjon kárt okozni neki. Már az országos sajtóba is
bekerült, hogy rátámadtak Keelyre.
A Kertész egykor jóképű férfi volt. Az aktájában vannak róla
régi képek, de az internetet is teleposztolták a fotóival. Egy
sármos, karizmatikus ötvenes fickó tengerzöld szemmel,
sötétszőke hajjal és mindig kifogástalan öltözékben. Mocskosul
gazdag, részben örökölt, részben maga gyűjtötte a vagyonát,
egyébként pedig gyakran adakozott jótékonysági
szervezeteknek és támogatott mindenféle filantróp ügyet.
És ott volt természetesen az üvegháza. A Kert.
A kórházi ágyban fekvő embert azonban sebhelyek fedik,
végig a teste jobb oldalán, a húsa több helyen kifordult és
megnyúlt. Az ujjai duzzadtak és kemények az elpusztult
szövetek miatt. A nyaka petyhüdt és foltos, az arcát hegek
csíkozzák. A szája az egyik oldalon lelóg, majdnem az álláig, itt-
ott kilátszik a csontja is, az egyik szeme pedig egyszerűen
eltűnt, túlságosan szétroncsolódott ahhoz, hogy a helyén
maradjon. Begyógyult égési sebek fedik a koponyáját. A bal
oldala jobb állapotban van, de az sem sértetlen. A fájdalom
mély barázdákat vájt a szája meg a szeme köré. Néhány égési
nyom még mindig nem kezdett el gyógyulni, a frissen átültetett
szövet környéke be van gyulladva.
Egyáltalán nem hasonlít arra a férfira, aki harminc évet
fordított arra, hogy elrabolja, megölje és őrizgesse a
Pillangóknak nevezett tizenéves lányokat.
Eddisonnak az a perverz ötlete támad, hogy készít róla egy
fotót, csak hogy megmutathassa a túlélőknek. Biztosan
megnyugodnának tőle a lányok.
MacIntosh ügyvédje – jobban mondva az egyikük, ugyanis a
fickó egy teljes csapatot bérelt fel a saját védelmére – az ügyfele
balján ül, ahol a férfi láthatja őt a megmaradt szemével. Egy
magas, vékony férfi túl drága öltönyben, amit láthatóan nem
igazítottak rá – olyan, mintha túl türelmetlen lenne ahhoz, hogy
megvarrassa. Emiatt egy kicsit úgy néz ki, mint akit elnyelt a
ruha, és az sem segít rajta, hogy láthatóan iszonyú
kényelmetlenül érzi magát a gyengélkedőn.
–  Van valami oka annak, hogy személyesen szerettek volna
találkozni az ügyfelemmel? – kérdezi éles hangon az ügyvéd.
Redling? Vagy talán Reed?
Vic az ágy lábának támaszkodik, megmarkolja a szilárd
műanyag korlátot. Még Eddison is nehezen olvas most a
tekintetéből. A vezető ügynök úgy bezárult, mintha nem bízna
önmagában, mintha félne, hogy mit olvasnak ki a szeméből.
Eddison nagyon is együtt tud érezni ezzel.
–  Nevezzük kedvességnek – válaszolja Vic nyájasan. – Mr.
MacIntosh. Másfél órával ezelőtt a fiára, Desmondra holtan
találtak rá a cellájában. Darabokra szaggatta a nadrágját,
hurkot készített belőle, és megpróbálta felakasztani magát a
priccse széléről. A nyakát nem tudta ugyan kitörni, de végül
megfulladt. A halál beállta öt óra ötvenkettő lehetett.
A hirtelen felsikoltó szívmonitor dacára MacIntosh merevnek
tűnik, nem tud reagálni. A működő szeme megmozdul, az
ügynökök felé fordul, majd az ügyvédre pillant vele, azután
pedig az ágya mellé, oda, ahol a nővér elmondása szerint
Desmond szokott állni.
–  Öngyilkosság? – szólal meg az ügyvéd, és a telefonja felé
nyúl. – Biztosak ebben?
–  A cellában van biometrikus érzékelő; miután Desmond
tegnap este visszatért, senki nem ment át az ajtón. Csak ma
délelőtt, amikor ránéztek. Hagyott maga után egy üzenetet.
– Láthatjuk?
A papír már a bizonyítékokat tartalmazó zacskóban van, Vic
nevének kezdőbetűi a harmadikak a sorban, de maga elé tartja,
hogy mindenki jól lássa. Valójában nem sok minden van, amit
nézni lehet – csak egyetlen, fekete tintával írt sor, gyorsan
odavetett, dőlt betűkkel: Mondják meg Mayának, hogy sajnálom.
Az ügyvéd az ügyfelére pillant, de MacIntosh nem mutatja
jelét annak, hogy észrevette volna a levelet.
Az egyik nővér odasiet, a monitort figyeli, a kezét a rab
működő vállára helyezi.
– Uram, lélegezzen.
– Most halt meg a fia – motyogja az ügyvéd.
– Jó, de ha nem akar hasonló sorsra jutni, akkor jobban teszi,
ha levegőt vesz – feleli a nővér gyakorlatiasan.
Vic némán figyeli őket, majd végül az ügyvédhez fordul.
 – Nem szeretnénk tőle semmit. Nincsenek kérdéseink.
– Most kedvesek próbálnak lenni?
–  Személyesen hallotta a hírt, egy olyan személytől, aki nem
kárörvend. Egy másik édesapától. Ezzel próbáltunk kedvesek
lenni.
Eddison még vet egy utolsó pillantást az ágyban fekvő férfira,
majd követi Vicet kifelé a kórteremből. Nem szól egy szót sem.
Nem is állt szándékában. Vic miatt jött, és talán a túlélők miatt.
Inara miatt, aki jól értette, milyen bonyolult volt a kapcsolat
az apa meg a fia között – talán még a két MacIntoshnál is
jobban. Inara tudni fogja, hogy Desmond épp olyan biztos volt
abban, hogy itt az idő feladni, mint akkor, mikor végül kihívta a
rendőrséget. Ez nem a bátorság jele, és nem is azé, hogy belátta
volna, mi a helyes. Desmond egyszerűen feladta.
Vic egy szót sem szól, miközben átmennek a börtönön,
visszakapják a fegyvereiket, majd beszállnak a kocsiba. Hagyja,
hogy a kollégája dumáljon, Eddison pedig tudja is, hogyan kell
beszélni az őrökkel. Nem olyan kényelmetlen, mint az
áldozatokkal beszélni. Elindulnak vissza Quanticóba, Vic pedig
továbbra is a gondolataiba merül.
Eddison előveszi a mobilját, és ellenőriz néhány dolgot,
mielőtt elküldene pár sms-t. Már majdnem a garázsba érnek,
mire megérkezik a várva várt válasz. Eddison tárcsáz, és
hagyja, hogy a Bluetooth kihangosítsa a kocsiban. Mikor Vic
meghallja a kicsengés hangját, a szeme sarkából felé pillant.
–  Mekkora szemét vagy, hogy ilyen korán hívsz – szólal meg
Inara álmosan morogva.
Máskor talán Eddison incselkedne vele. De nem ma.
 –  Biztos akartam lenni benne, hogy tőlünk hallod először. –
Eddison Vicre néz, aki bólint. – Még mindenki alszik?
– Alig múlt nyolc óra; persze hogy alszanak.
– Van egy doboz az ajtótok előtt: fogd, és a telefonoddal együtt
menj fel a tetőre.
– Most szórakozol velem?
– Kérlek, Inara. – Van valami Vic hangjában, a szomorúságnak
olyan súlya, amitől Eddison fészkelődni kezd az ülésben. A
vonal túlsó végéről ágynemű suhogását hallani, szóval úgy
tűnik, a lánynál is bevált a módszer.
– Bliss, engedj – motyogja. – Fel kell kelnem.
– Annyira korán van – hallatszik Bliss panasza. – Minek?
– Te még alhatsz.
– Ó, a… picsába. Akkor valami fontos lehet. Hova megyünk?
– A tetőre.
A kocsiban ülő ügynökök hallgatják, hogyan kelnek ki a
lányok az ágyból, zörgések és puffanások kíséretében, Eddison
pedig azon mereng, vajon melyiküknek volt rossz éjszakája,
amiért egy ágyban aludtak. A Kertben csinálták ezt a lányok:
mikor vigaszra volt szükségük, úgy bújtak egymáshoz, mint a
kiskutyák. A háttérből horkolás hallatszik, az egyik halk,
szuszogó, egy másik olyan, amitől egy láncfűrész is elszégyellné
magát, a harmadik pedig lágy, akár valami zongoradallam.
Becsukódik egy ajtó, és amit legközelebb hallanak, az Bliss
hangos nyögése.
– Azt a kurva, ez a doboz kibaszott nehéz, Eddison, mi a szar
van benne?
–  A reggeli ékesszólásod lenyűgöző – feleli az ügynök
szárazon.
– Baszd meg.
Eddison vigyorog. Vic csak a fejét ingatja.
–  Fogd a telefont; én viszem a dobozt – mondja Inara, majd
egy éles puffanás hallatszik, és a hívás megszakad.
Eddison ismét a „hívás” gombra nyom.
– Hagyjál már – veszi fel Bliss. – Ilyen kurva korán senki nem
tud ennyi mindent csinálni egyszerre.
Van valami állandó és megnyugtató Bliss közönséges
viselkedésében. Mint mikor az ember várja a dagályt.
–  Oké, itt vagyunk fenn a tetőn, és kibaszott hideg van –
jelenti be a lány normális hangerőn. – Mit akarsz?
– Ki vagyok hangosítva?
– Aha.
– Inara?
–  Itt vagyok, hallak – feleli Inara, miközben próbál elfojtani
egy ásítást.
– Van egy hírünk.
– Jó vagy rossz?
–  Csak egy hír. Döntsétek el, hogy jó vagy rossz-e. – Eddison
nagy levegőt vesz, és az jut eszébe, miért is nem Vic csinálja
most ezt helyette. – Desmondra ma reggel holtan találtak rá.
Ezután hosszú ideig senki sem szólal meg. Eddison csak a szél
fütyülését hallja a túloldalról, meg a kocsik távoli dudálását.
– Megölte magát – mondja végül Inara.
Bliss a kagylóba horkant.
– Valaki biztos megkéselte, nem?
– Nem, ő végzett magával. Jól mondom?
 –  Igen, öngyilkos lett – vallja be Eddison, mire Bliss halkan
káromkodik egyet. – A dobozban lévő dolgokat nyugodtan
széttörhetitek, ha szeretnétek. Egy barátomat kértem meg, hogy
tegye le nektek.
– Ha szeretnénk… Eddison. – Inara hangján hallja, hogy közel
áll a nevetéshez, és az ügynök tudja, hogy már fel is nyitotta a
dobozt.
És azt is tudja, hiszen ez az unokatestvére specialitása, hogy a
doboz tele van a világ legocsmányabb, legízléstelenebb
bögréivel, amelyek rém rondán vannak kifestve; kész csoda,
hogy van ember, aki képes kiadni ezekért akár negyed dollárt
is. Eddison unokatestvére nagykereskedéstől szerzi be ezeket, és
terápiás célra használja a nők számára létesített
menedékotthonban, amit vezet, ugyanis tudja jól, hogy van
valami nagyon felszabadító érzés abban, ha az ember törhet-
zúzhat.
– Ha elfogynak, és kell még, szóljatok. Tudok szerezni.
Vic arca megrándul a szétzúzott kerámia csörömpölő
hangjától.
– Ez Bliss volt – közvetít Inara fanyarul. – Hogy csinálta?
Inarával mindig ilyenek a beszélgetések: körkörösek. Ha nem
akarja, és ha nem is célja, hogy összezavarja az embereket,
Inara akkor is hajlamos rá, hogy megkerüljön dolgokat, csak
azért, hogy aztán egy kellemesebb szögből közelítsen felé. Csak
meg kell várni, mikor jut el idáig.
–  Megpróbálta felakasztani magát – válaszol Vic. – De végül
megfojtotta magát.
– Az a nyomorék még erre sem volt képes – morogja Bliss.
 – Inara…
–  Minden oké, Vic – feleli Inara lágyan. Eddison, furcsamód,
hisz is neki. A Kertész lehet, hogy megpróbálja
végigfölényeskedni a tárgyalást, mert bízik a rendszer hibáiban
meg a saját felsőbbrendűségében. Ez a fajta magabiztosság
azonban mindig is hiányzott Desmondból.
Vic egyik kezével elengedi a kormányt, és a zsebéhez nyúl,
amiben ott lapul Desmond utolsó üzenete. Eddison a fejét
ingatja.
– A Kertész? Ő már tudja?
– Épp most jöttünk el a fegyházból.
– Személyesen közöltétek vele?
– Vic is apuka.
Ennek egy éles pillantás lesz a jutalma a felettestől, de Inara
halk, együttérző hangon felel.
– Az ügyészségről hívtak, és a levelek tartalmáról kérdeztek –
mondja a lány. – Azt mondták, Desmond instabilabbá vált
Amiko halála után.
– Azt mondtad, kötődtek egymáshoz a zenén keresztül.
– Desmond megtudta, hogy anélkül továbbítottam a leveleket,
hogy elolvastam volna őket, és mivel ott volt az utasítás,
miszerint nem léphetünk egymással kapcsolatba… Hát, nem túl
meglepő, ugye?
–  Ez még nem jelenti azt, hogy kisebb hatással van rád –
mondja Vic.
– Igaz. De ez… Nem olyan rossz, mint amire számítottam.
– Az, hogy megtudtad, halott?
– Azt hittem, azért hívtok, mert újabb lány halt meg.
 Basszus. Eddisonnak meg sem fordult a fejében ez az
eshetőség.
Vic enyhén rémült arckifejezését látva úgy tűnik, neki sem.
Hát, elég pokoli ez a reggel.
Újabb bögre törik ripityára a vonal túlsó végén.
– És szeretnénk elkérni a kontaktot, hogy tudjunk még ebből
rendelni.
– Inara? Nyugodtan gyászold meg, nincs ezzel semmi baj.
–  Nem tudom, mit akarok csinálni, Vic – válaszolja a lány,
majd keserűen nevet. – Nem akarok több időt és figyelmet
fordítani rá, nem ér annyit. De ez nem fair vele szemben, ugye?
–  Miért, mi az? – feleli Eddison, még mielőtt átgondolná a
szavait.
Inara halkan, szórakozottan kifújja a levegőt, amiben
öntudatlanul visszaköszön egy kórházi folyosó, egy fel-alá
mászkáló apuka és egy rémült, traumatizált kislány képe.
–  Megkérjük a többieket, hogy ugorjanak be helyettünk ma
este. Lehet, hogy mi meg kimegyünk megint a strandra.
– Segített?
–  A végtelenségig futhatunk, és nincs sehol üvegfal, ami
megállíthatna minket.
Akkor segített.
– Még ne mondjátok azért ezt senkinek. Szeretnék átgondolni,
hogyan szerepeljen ez a sajtóban.
–  Köszönjük, hogy elmondtátok nekünk. Meg a kurva jó
bögréket is.
Hallják, hogy egy újabb törik darabokra.
Eddison feladja, és a tenyerébe nevet.
 –  Megadom nektek a kontaktot: ő össze tud majd kötni
benneteket azzal a hellyel, ahol be tudjátok szerezni a cuccot.
–  Ne, Bliss, ne hajíts le az utcára! – A hívás váratlanul
megszakad.
Vic elmosolyodik, és eltűnik az arcáról az a borzalmas
szomorúság.
– Rendbe fognak jönni, ugye?
–  Szerintem Inarának lesz pár rossz napja emiatt, de
egyébként igen. Azt hiszem, egy csomó bűntudattól
megszabadul majd végül.
Megcsörren egy mobil, mire mindketten összerezzennek.
Eddison előveszi a telefonját, és összeugrik a gyomra, mikor
meglátja a kijelzőn Priya nevét.
– Priya? Jól vagy?
– Petúniák vannak az ajtó előtt. – A hangja éles és remegő. –
Anya elfelejtett valamit, és visszajött, még mielőtt kiért volna a
városból, és közben iderakta valaki. A kamera pedig nem vett
semmit.
 
♦
 
A pénteki felvételen fél órán keresztül áll a kép, és nem látszik,
hogy ki és mikor hozta ide a rohadt petúniákat. Most nem
fagyott le úgy, mint a múltkor – az időbélyeg folytonos –, viszont
minden hófehér a felvételen. És csak erre a fél órára; utána
ismét normális a kép. A ház ajtó felőli felében minden egyes óra
lenullázódott, Archernek az az elmélete, hogy az
elektromágneses impulzusok rövid hatótávolságúak. Azt
mondja, ezt nem olyan nehéz kideríteni; még otthon is meg
lehet csinálni.
Ó, a technológia örömei!
Archer épp csinál valamit a kamerákkal, miközben Sterling
telefonon vitatkozik, arra próbál engedélyt kérni a felettesétől,
hogy Landon fotójával végigmehessenek azokon a környékeken,
ahol Eddison szerint a férfi lakhat. A beszélgetés nem jól zárul,
Sterling hívja is azonnal Finney-t. Ő sem bírálhatja felül a
felettese előírását, az ő hangja is ugyanolyan zaklatott és feszült,
mint Sterlingé.
Archer nem tűnik túl optimistának a kamerával
kapcsolatban.
–  Remélhetőleg egy további impulzussal a pajzs védelmet
biztosít majd – mondja, miközben visszacsavarozza a fedelet.
–  Remélhetőleg? – harsan fel anya rémisztő hangja. Még
mindig a munkaruháját viseli.
–  Ez egy egyszerű, háztartásokban használatos kamera:
vagyis nem elpusztíthatatlan.
Anya a kamera felé pillant, és hindi nyelven káromkodik
magában.
Vasárnap Denverbe kocsikázunk, színleg vásárolni. Valójában
pedig azért, hogy egy kicsit távol legyek Huntingtontól. Anya
megmutatja, melyik épületben dolgozik a belvárosban, de nem
ajánlja fel, hogy menjünk be. Még ha abban az állapotban
lennék is, hogy találkozzam a kollégáival, az plusz időbe
kerülne, és anya amúgy sem rendezte be saját ízlése szerint az
irodáit már Boston óta.
A költözködés első két évében a cége különböző,
nehézségekkel küzdő fiókokhoz küldte őt, hogy rakjon rendet
HR fronton. Azért ment, hogy megmutassa, hogyan
irányíthatnak hatékonyabban. Miután San Diegóba kerültünk,
felajánlották neki a párizsi fiók HR-igazgatói pozícióját; a
jelenlegi igazgató nyugdíjba szeretne vonulni az
elkövetkezendő évek során, a nőre pedig, akit a pozícióra
nevelgetett eddig, lecsapott egy német ipari vállalat. Anyára
azért volt szükség idáig, hogy az Államok különböző irodáiban
oltson tüzet, de közben ő elkezdte tanulmányozni az üzletágat
nemzetközi viszonylatban is, különös tekintettel a francia és
európai uniós területre, ahol más törvények voltak érvényben.
Azt hiszem, valójában emiatt kerültem olyan közel Aimée-
hez, miközben a többi költözés alkalmával kerültem a
barátkozás lehetőségét. Aimée-n rettentő izgatottság lett úrrá,
mikor tudomására jutott, hogy Párizsban fogunk lakni; ez volt a
leghőbb álma. Szóval miközben az osztályban mindenki csak
annyit tanult, hogy az elegendő legyen az érettségihez meg az
ösztöndíjhoz, Aimée és én megőrjítettük a tanárt azzal, hogy
még többet és többet akarunk tudni.
Ma egy kicsit előkelőbb helyen eszünk, mint szoktunk, mert
miért is ne, és egész idő alatt, míg az étteremben vagyunk,
érzem, hogy a düh tekereg és mászik a hasamban, a
gyomromba mar, és sokkal többre éhezem, mint ami a
tányéromon van, mert képtelen vagyok kiverni a fejemből a
petúniákat.
Mindenki, aki ismerte Kiersten Knowlest, a nevetéséről
beszélt. Folyton nevetett, és a kacagása olyan volt, ami betölti a
teljes teret, és még mielőtt rájönnél, mi is olyan vicces, már rád
is átragad a jókedve. Kiersten Knowles a vidámság szülötte volt.
Egészen addig, míg a nénikéjét – aki a legeslegjobb barátja volt –
meg nem ölte egy részeg sofőr.
Kiersten attól fogva nem nevetett.
A nénikéje temetése után gyilkolták meg. A templomban
maradt, miközben mindenki elindult a kijárat felé; az apjának
azt mondta, szeretne egy kicsit egyedül lenni, hogy
elköszönhessen. Mikor a férfi már aggódni kezdett, és
visszament megnézni a lányát, azt látta, hogy a lánya holtan
fekszik a nénikéje koporsójával párhuzamosan, a teste körül
pedig petúniacsokrok hevernek szerteszét.
Nagyon rémisztő látvány lehetett. Láttam a fotót az
interneten, meg egy másikat is, aminek soha nem kellett volna
bekerülnie az ügyaktába, és még kevésbé kellett volna
kiszivárognia a világ nyilvánossága elé: a kép az apjáról készült,
aki, miután odaért a lánya közelébe, térdre rogyott, egyik
kezével a nővére koporsójába támaszkodik, a másikkal pedig a
petúniákat szedi ki a lánya hajából.
Aimée anyjáról van egy olyan kép, amin zokogva tépi le az
amarántokat a veranda tetejéről. Ezek erőteljes, érzelmekben
gazdag fényképek, nagyon kifejező, egy-a-millióból felvételek:
minden fotós örülne, ha szerencséje lenne elkapni egy ilyen
pillanatot. Ilyen az a kép is, amin a nővérem felé nyújtom a
karom, miközben a mentős a karjában tart.
Ezek a képek mindenhol megjelentek, mert egy olyan
kultúrában élünk, ahol az embereket megszállottan érdeklik a
gyilkosságok, és ahol úgy gondolják, hozzátartozik a
fogyasztáshoz az is, hogy az áldozatok családjainak fájdalmán
csámcsognak.
Kiersten ügye volt az első, amelyen már az FBI dolgozott. Az
egyik cikkben olvastam, hogy egy rendőr közeli ismerőse volt
Mandy Parkins bátyjának, és ő számolt be a hasonlóságokról a
kapitánynak. Mandy Parkins volt az ötös számú áldozat – öt
évvel és öt másik gyilkossággal Kiersten előtt –, ő volt az, aki
szeretett tündérfalvakat építeni kertekbe. Mercedes még
főiskolás volt, vagyis az akadémiára sem került be, mikor
Kierstent megölték, de van egy kép arról, ahogy Eddison és Vic a
templom előtt állnak, és egy mit sem sejtő rendőrnőhöz
beszélnek. Vic nyugodtnak tűnik, mint aki nemcsak ért a
munkájához, de képes a világon mindent az ellenőrzése alatt
tartani.
Eddison pedig bosszúsnak néz ki.
Mikor hazaérünk, a kilincsen egy lóheréből font koszorút
találunk, a növényt merev drót fogja össze, a kamera helyén
pedig vezetékek lógnak a falból.
Anyával csak állunk döbbenten egy ideig, és egyik pontról
nézünk a másikra.
A lóhere Rachel Ortizra utal, akit a Reneszánsz Fesztiválon
gyilkoltak meg. Rachel is egy szereplő volt a műsorban, és a
karakterét nevezték Lóherének: egy bolondos pásztorlányt
alakított, aki a kosárral a kezében táncikált, és rózsaszín meg
fehér lóherevirágokat osztogatott a gyerekeknek. A fűzőjén egy
ónból készült jelvényt viselt, amin a „kiskorú” felirat szerepelt,
hogy mindenki tudja, hogy még fiatal, és ne zaklassák.
Megerőszakolták, és mikor rátaláltak a fesztivál esküvőkre
használt kis fakápolnájában, a jelvény ott hevert a teste mellett.
 Anya azt mondja, hívjuk fel Finney-t meg Eddisont, úgyhogy
feltrappolok a lépcsőn, és átöltözöm pizsamába. Archer pár
perc múlva itt lesz, szól fel anya. Hát persze, hiszen ő itt lakik;
Sterling és Finney Denverből jön majd kocsival, és hoznak
magukkal egy új kamerát. Reggel, mielőtt Denverbe indultunk,
láttuk, hogy Archer járőrözik a környéken. Ez a cirkálás talán
megnyugtatja Finney-t meg Vicet, de én biztos vagyok benne,
hogy a fickó lószart sem csinál valójában.
Nem is megyek le az emeletről. Úgysem tudok mit mondani
nekik. Finney felszól a lépcsőn, mikor megérkezik, de nem
válaszolok neki, majd pár perccel később hallom anya halk
mormolását. Tudom, hogy Finney azért szeretne látni, hogy
utána megmondhassa a Quanticói Hármasnak, hogy a saját
szemével látott engem, és jól vagyok.
Inkább a gardróbomba megyek, és előkeresem azt a
cipősdobozt, amiben a fényképes szalagok voltak régen, még
akkor, mikor jártam versenyekre. Legfelül találok rá, le is
veszem. Pár költözéssel ezelőtt át akartam pakolni a szalagokat
egy másik dobozba, átcsoportosítás miatt. De az az igazság,
hogy olyan sokáig tartottam ebben a dobozban a szalagokat,
hogy ez lett a szalagos doboz, ami azt jelenti, hogy anyának
eszébe sem jutna ebben keresni a dugikekszeket.
A kezem remeg, ahogy feltépem a csomagolást. Az első Oreót
kétszer ejtem el, mielőtt meg tudnám fogni rendesen, az erős
szorítástól a sötét darabkák lemorzsolódnak a hüvelyk- és
mutatóujjamról.
Olyan íze van, akár a hamunak.
Mégis lenyelem, majd a számba tömöm a következőt, épp
csak annyira rágom meg, hogy le tudjam nyelni ezt is.
Nem kellett volna utánaolvasnom a többi ügynek. Azt
mondtam magamnak, hogy szükségem van erre, hogy tartozom
azzal Aimée-nek, hogy a szívem felett hordom az áldozatok
nevét, de nem kellett volna ezt tennem, mert most túl tisztán
látom őket magam előtt. Tudom, miket mondtak róluk a
barátaik és a családtagjaik, és egészen úgy érzem, hogy
ismerem őket.
Mert most már nem csak Chavit látom, ha becsukom a
szemem, vajsárga krizantémokkal a feje körül, amelyeknek
szirmait szélüknél átitatta a vér. Ott van Aimée, két keze
összekulcsolva az amaránt fölött a lapos balerinamellkasán,
teste körül megannyi virággal. Ott van Darla Jean Carmichael,
az első áldozat, átvágott torkán fehér és sárga nárciszokkal. Ott
van Leigh Clark, akit olyan kegyetlenül erőszakoltak meg, hogy
a törvényszéki orvos azt mondta, valószínűleg akkor sem élte
volna túl, ha nincs elvágva a torka. Ott van Natalie Root, akinek
a feje vastag jácintpárnán pihent, ami a rózsaszín, a lila és a
fehér különböző árnyalataitól úgy festett, akár egy
patchworkmunka.
Az Oreók ott ülnek a hasamban az átlagosnál egyébként is
nagyobb adag vacsora tetején, de képtelen vagyok abbahagyni a
zabálást, mert magam előtt látom apa döbbent tekintetét,
amikor összetalálkozunk vele a kórházban, és ott van a
szemében az a sokk, ami aztán soha többé nem tűnt el. Még
mindig hallom Frank zokogását, miközben próbál elhúzni
engem Chavitól, most is érzem a hideg és ragadós vér tapintását
a kezemen, az arcomon, a mellkasomon, mert a nővérem
meztelenül feküdt a templom padlóján.
Látom magam előtt azt a képet, amelyen Inara, arcán
szenvedélyes, védelmező dühvel egy gyereket próbál védeni egy
újabb értelmetlen támadás elől.
A gyomrom kavarog, ellenkezik, de mikor végzek az első
csomaggal, felnyitom a másodikat, és leerőszakolom a rohadt
kekszeket a görcsös hányingeren. Ennek a fájdalomnak
legalább van értelme, ez a fájdalom elmúlik majd, ha
abbahagyom, de nem tudom abbahagyni, mert ennek az
egésznek nincs semmi értelme.
Kibaszottul nincs értelme az egésznek, és el nem tudom
képzelni, a Quanticói Hármas, Finnegan ügynök, Sterling és
Archer hogy választhatták ezt, nem értem, hogy tudnak
szembenézni ezekkel napról napra.
Az nem számít, hogy idegenekkel történik-e.
Kiersten Knowles, Julie McCarthy, Mandy Perkins, ők mind
idegenek voltak számomra.
Mégis látom őket, petúniák, dáliák és fréziák között, látom a
véres bőrüket, a véres padlókat, és az egésznek…
– Priya! Ne, kis szívem, ne.
Szorosan megmarkolom az oreós zacskót, még mielőtt anya ki
tudná tépni a kezemből. Felkapja a szalagos dobozt, meglátja a
másik két csomagot, majd az ajtóhoz lép, hogy lehajítsa az
egészet a lépcsőn. Letérdel elém, a kezemre teszi a kezét, és az
ujját a csomagolás felpiszkált szélére nyomja, hogy ne tudjam
kinyitni.
– Priya, ne.
Sír.
 Anya sír.
Pedig ő az erős kettőnk közül, aki akkor is jól van, mikor nincs
(főleg ilyenkor), mégis, hogy lehet, hogy sír? Annyira
meglepődöm ezen, hogy elengedem a zacskót, ő pedig elhajítja,
nem törődve azzal, hogy a morzsák szétszóródnak a szürke
szőnyegen. A két karja satuként szorul körém.
A torkom hátsó fala ég, és most, hogy nem tömöm már
magam a keksszel, érzem, hogy kezd hányingerem lenni.
– Gyere, szívem. Állj fel.
Maga után húz, mindig erősebb, mint amilyennek tűnik, és a
folyosón keresztül a fürdőszobájába botladozunk, mert én
továbbra sem tudok a sajátomra nézni anélkül, hogy ne látnám
mindenhol Chavi cuccait. Anyáé viszont rendezett és tiszta,
mindent kis dobozokba vagy csészékbe rakott, vagy elrejtett a
tükrös szekrénybe. Miközben a polcon turkál, a vécé meg a kád
közötti puha, vastag szőnyegre térdelek. Finom, halvány, fényes
aranyszíne van, mint a gyertya fényének.
A hajam vonalában verejték gyűlik össze és csordogál le az
arcom két oldalán, és érzem, hogy remegés árad szét a
kezemből a testem többi részébe.
– Két pohár – mondja anya, és leül mellém. Elém tartja az első
pohár sós vizet. Undorító, alig bírom meginni, és többet
öklendezek, mint nyelek, majd mikor leküzdöm, anya már
nyújtja is felém a második poharat. A hányás mindig fájdalmas
és mocskos dolog, mégis elszántan próbálok túlesni rajta, mert
minél előbb kijön, annál jobb.
De így is elég rossz.
Anya hátrafogja a hajamat, és összefonja egy laza kontyba, a
frottír fejpántja pedig nem engedi, hogy a kóbor tincsek
elszabaduljanak a homlokomtól. Anya térde előtt ott hever a
manikűrös tálja meg egy kis törülköző, hideg vízbe áztatva.
Hónapok óta nem csináltam ezt – esküszöm, jobban voltam
mostanában –, de a rutin megmaradt.
Egy oltári keserű görcs után aztán hányni kezdek a vécébe.
Két adag között anya megnyomja az öblítő gombját, és
kicsavarja a törülközőt, hogy letörölje az arcomról az
izzadságot meg a hányást. Mikor a hányás (remélhetőleg) véget
ér, továbbra is rosszul vagyok, nem tudom, hogy jön-e még,
úgyhogy inkább a fürdőszobában maradok.
A hányás fáj, a torkomat erős sav és könny marja, majd sírni
kezdek, amitől az egész csak még rosszabb lesz. A rázkódástól
fáj a mellkasom, erőlködöm, de alig kapok levegőt rendesen.
Anya átölel, a hajamat és a nyakam két oldalát simogatja, az
ujja hideg és nedves a törülköző cserélgetésétől.
– Összegyűlt minden – súgja a fülembe. – De túléljük.
– Azt akarom, hogy véget érjen – krákogom. – De mi…
– Igen?
–  Elárultuk neki, hol talál meg bennünket. Elmondtuk neki,
hová költözünk innen, hagytuk, hogy megtudja, hová kell jönnie
utánunk.
–  Hagytuk? Inkább könyörögtünk neki – jelenti ki anya
határozottan. – De ha a legapróbb kétely is felmerült benned,
most azonnal leállunk.
Olyan egyszerűnek tűnt, mikor még Birminghamben előállt
anya az ötlettel. Ha a gyilkos figyel bennünket, és nem véletlen,
hogy San Diegóban volt, majd megölte Aimée-t, akkor minden
bizonnyal olvasta az interjút is az Economistban. Áruljuk el
neki, hová megyünk, mondta anya, és ő ott lesz. És akkor lesz
esélyünk elkapni őt.
Ami kurva jó is lenne, csakhogy továbbra sem találjuk őt.
Honnan is tudhattuk volna, hogy a denveri FBI-iroda új
szakaszvezetőjét egyenesen a pokolból kukázzák majd? Fel
kellett volna készülnünk arra, hogy a fickó kamerák elé kerül;
azért nem kapta el eddig senki, mert nagyon odafigyel a
részletekre. Mikor anya előadta az ötletét, zseniálisnak
tartottam, még ha nagyon különböző okokból tetszett is nekünk.
Anya azért akarta megtalálni a gyilkost, hogy megölje.
Én pedig át akarom őt adni az ügynökeinknek.
Át akartam.
De most… Nem is tudom. Nehéz tisztán gondolkodni, mikor
görcsöl a hasam, és úgy érzem, mintha petárda robbant volna
bennem. Tudom jól, hogy távolról sem arról van szó, hogy
magamra hagytak, de a logika mit sem ér a félelemmel
szemben, márpedig a tudat, hogy az FBI nem engedi dolgozni a
saját ügynökeit, rémisztő, és tudom, hogy ezt még meg fogjuk
keserülni.
– Nem adjuk fel – motyogom.
– Kicsikém…
– Addig fog ölni, míg meg nem állítják. Nem ezt mondogatják
folyton? Ha meg tudnak lépni, akkor nincs okuk rá, hogy
leálljanak.
– Priya…
– Újabb anyukák fogják elveszíteni a lányukat.
–  És újabb lányok a testvéreiket – sóhajtja. – Tudod, ilyen
közel vagyok ahhoz, hogy elküldjelek téged valahová
vakációzni egy hónapra. El kellene, hogy küldjelek Párizsba,
berendezhetnéd előre a házat.
– Folytatni fogja a gyilkolást.
– Nem éri meg elkapni, ha közben te tönkremész.
Figyelem, ahogy anya feláll és kisétál, de tudom, nem megy
messzire. Csak a szobámba, talán, hogy eltakarítsa a
kekszmorzsákat, mielőtt rájuk támadnának a bogarak. A
miniporszívó felzúg, egy perccel később pedig anya visszatér,
kezében egy fogkefével.
A szám momentán annyira mocskos, hogy nem szívesen
dugnék bele egy fogkefét, de engedelmesen sikálok, öblögetek
és köpök, és mikor elmúlik a hányásveszély, anya segít
megmosni az arcomat. Korán van még, főleg nekünk, de
összebújunk az ágyában, ami egészen hatalmasnak tűnik, mióta
apa meghalt. Anya bekapcsolja a tévét, majd addig lépeget a
csatornák között, míg egy természetfilmet nem talál, amit egy
mély, megnyugtató brit férfihang narrál.
Anya azt szokta mondani, hogy az egyetlen dolog, ami
hiányzik neki Londonból, az a BBC.
Nem tudom, alszik-e egyikőnk is rendesen; inkább csak
fekszünk csukott szemmel, kimerülten, érzelmileg eltompult
aggyal. Mikor megszólal az ébresztő, anya a szoba másik végébe
hajítja.
Ott is csörög.
Anya vállába mélyesztem az arcom.
– Nem fogja abbahagyni.
– Tudom.
 – Csak akkor hagyja abba, ha felkelsz.
– Sss.
Kell még öt perc ahhoz, hogy úgy érezzük, képesek vagyunk
kikászálódni az ágyból, de akkor is csak annyit csinálunk, hogy
levisszük anya takaróját az alsó szintre, és összebújunk a
kanapén. A kezében van a mobilja, és hallom, hogy a körme a
képernyőhöz koppan, mikor az ujjbegyével üzenetet ír.
Gondolom, a főnökének.
Vagy talán Eddisonnak.
Valószínűleg el kell majd mondanom neki, hogy volt egy
Oreo-balesetem, de semmi kedvem hozzá. Nem azért, mert
csalódást fogok vele okozni – hiszen megért –, hanem mert
tudom, hogy aggódik majd.
Még jobban.
A picsába.
Anya hasa végül olyan hangosan kezd korogni, hogy fel kell
kelnie a meleg fészkünkből. Éhes vagyok én is, de ha arra
gondolok, hogy bármit is ennem kell, rám tör az émelygés. Anya
egy tányér zabpelyhet és banánt hoz magának, nekem pedig
egy smoothie-t. Ez remek kompromisszum. Van benne
tápanyag, amire a szervezetemnek szüksége van, mégsem
nehéz. Csak egy ital. Nem tudom, hogy az miért jelent
különbséget, ha valamit nem kell megrágni, csak le kell nyelni,
könnyen lehet, hogy csak én érzem könnyűnek.
– Jobban leszel, ha elmész sakkozni?
A veteránok, akiknek egyformán fájdalmas a múltja, nem
csak a testvériesség miatt tartanak össze. Ha azt látod, hogy
mások arcán tükröződnek vissza a saját démonjaid, a
sérüléseiddel együtt kényelemben érzed magad. Engedélyt
kapsz arra, hogy szétess, hogy ne legyél összeszedett. Ha a
testvéreid közt vagy, akkor nemcsak hogy odafigyelnek rád,
mikor láthatóan képtelen vagy odafigyelni önmagadra, de
eszükben sincs azt mondogatni, hogy nem kéne ilyennek
lenned, mint amilyen vagy, még azokon a napokon sem, mikor
tényleg egy rakás szerencsétlenség vagy.
– Lehet – felelem végül.
– Akkor menj, zuhanyozz le, és öltözz fel. Elkísérlek.
– Zuhanyozni és öltözni?
Anya erre lelök a kanapéról.
Mikor lejövök a lépcsőn, számon ismét a dühös vörös rúzzsal,
anya az ajtó közelében vár rám, felöltözve, indulásra készen.
Miközben én bezárom az ajtót, ő ellenőrzi, be van-e kapcsolva a
kamera, és jófelé néz-e.
Miután az ismeretlen legutóbb olyan sikeresen
hatástalanította és tépte le a falról a kameránkat, nem hiszem,
hogy ez különösebb gondot okoz majd neki.
Olyan ez inkább, mint bezárni az ajtót: a biztonság érzetét
adja, ahelyett, hogy valódi védelmet nyújtana, mindenesetre
megvárom, hogy anya végezzen a vizsgálattal, majd elindulok a
járdán. Az utca végén anya megáll, a válla felett visszapillant a
ház felé, és a fejét rázza.
Mikor a füvön gyalogolunk keresztül – lassan kisüt a nap,
közeleg a tavasz –, a veteránok egy része anyám láttán zavartan
feláll.
Happy és Corgi farkasüvöltést hallat.
Anya szigorúan, de ellenállhatatlanul mosolyog rájuk.
 Nyelnek egyet, majd Pierce felnevet.
– Ezt biztos ugyanott tanulta, ahol a Kék Lány – zihálja, egyik
kezét a saját mellkasára szorítva.
Anya kényelmesen helyet foglal a szendergő Gunnyval
szemben.
– Kék Lány?
–  Ha már szóba került, tényleg be kellene már festeni a
csíkjaimat. A hajtöveim lassan elérik a szavazási alsó korhatárt.
Azért is furcsa, hogy anya eljött velem sakkozni – a többi
furcsa dolog mellett, amit ma csinál, tekintve, hogy munkanapja
van –, mert tulajdonképpen gyűlöli a sakkot. Utálja játszani,
utálja nézni, tulajdonképpen még hallani sem bír róla. Egyszer
lemondta egy hétre a kábel-előfizetésünket, hogy apa ne tudja
rávenni arra, hogy még több, híres játékokról és játékosokról
szóló dokumentumfilmet nézessen meg vele. Az a tény tehát,
hogy most ott ül az asztalnál, és arcán leplezetlen
zavarodottsággal figyeli a többiek játékát, nem a sakknak szól,
hanem nekem.
Anya nem csüng rajtam, és nem figyel folyton felülről, de
néha az embernek szüksége van arra a zsigeri jóváhagyásra,
hogy azok, akiket szeretsz, jól vannak, és ott vannak melletted.
Olyan közel, hogy meg is érintheted őket.
Valamivel később Gunny felébred és bemutatkozik, majd a
sziget mellett megjelenik egy sötétkék rendőrautó, és leparkol. A
veteránok kihúzzák magukat, a parkolónak háttal ülők pedig
megfordulnak, hogy lássák, mi történt. Két rendőr száll ki a
kocsiból, kék egyenruhájuk felett fekete pufidzsekiben, a
nadrágjuk oldalán mustársárga csík húzódik végig.
 Néhányan láthatóan felismerik őket, mert ellazulnak.
– Pierce, Jorge – üdvözli őket az idősebb zsaru, akinek ritkás
haja teljesen ősz. – Mi újság?
– Nagyon szép, meleg idő van ma, Lou – válaszolja Jorge. – Mi
szél hozott?
Lou elővesz egy kis méretű noteszt a hátsó zsebéből.
–  A szomszédoktól hallottuk, hogy Landon Burnside ide
szokott járni néha sakkozni.
Burnside?
Anya erősen megszorítja a combom.
Corgi a duzzadt orrát vakargatja.
–  Ismerünk egy Landont, igen. Habár a vezetéknevét nem
ismerjük. Egy átlagos külsejű fickó?
Inkább egy ízetlen, jellegtelen fickó.
Lou partnere felmutat egy fotót: igen, Landon az. Nem
mintha másra számítottam volna.
Corgi a többiekkel együtt bólogat.
–  Ő az. Mit tett? – Nem néz rám, mikor ezt kérdezi, Vaú
viszont igen, ahogy Steven is.
–  Tegnap este holtan találtak rá a szobájában. – Fehér
fénypöttyök kúsznak a szemem elé, és akkor sem tűnnek el,
mikor vadul pislogok. Ott lebegnek, és nem látok tőlük, míg
anya a bordáim közé nem bök, olyan erővel, hogy majd’
megfulladok. A pöttyök elillannak, és ismét kitisztul előttem a
világ.
–  Hogyan ölték meg? – kérdezi anya nyugodt hangon. –
Elmondhatja?
A két rendőr összenéz, majd megvonják a vállukat.
 –  Nehéz megállapítani; egy ideje már halott volt. Jelenleg
vizsgálják, mit tehettek vele.
– Mit tehettek vele – ismétli anya. – Szóval bűncselekményre
gyanakodnak.
– Igen, asszonyom.
Anya a kézfejemhez ér, hogy az arcára nézzek, majd a
parkoló felé bök.
– Elmondom nekik. Telefonálj.
– Asszonyom? Van bármi információja Mr. Burnside-ról?
–  Annyit mondhatok, hogy az FBI bűncselekmény
elkövetésével megalapozottan gyanúsítható személyként tartja
nyilván egy jelenleg folyó nyomozásban – feleli anya, és a
hangja épp olyan nyugodt, határozott, mint munka közben
szokott.
Felállok az asztaltól, a rendőrökhöz közel maradok, és csak
pár lépést teszek a pavilontól. Remeg a kezem, és kétszer is
majdnem kiejtem a kezemből a mobilomat, mielőtt rendesen
meg tudnám fogni.
–  Szia, Priya – szólal meg egy másodperc elteltével a vonal
túlsó végén Eddison kásás hangon. – Mi újság?
– Landon vezetékneve Burnside.
–  A vezetékneve? Remek, így már… Várjunk, Priya, hogy a
fenébe tudtad meg a vezetéknevét?
Majd’ megfulladok a kitörni készülő nevetéstől.
– Nemrég ölték meg. Tegnap találtak rá.
– A helyi rendőrök?
– Ki más?
– Add őket, légy szíves.
 A két rendőr rám néz, bár Lou továbbra is nagyon figyel
anyára. Visszasétálok, és feléjük nyújtom a mobilomat.
–  Brandon Eddison különleges ügynök szeretne beszélni
önökkel.
Lou partnere feszülten rám pillant, majd óvatosan elveszi
tőlem a telefont, mintha attól félne, hogy összetör azzal, ha
hozzám ér, majd a sziget túlsó végébe megy, mielőtt beleszólna
a készülékbe. Bizonyára bemutatkozik, de nem hallok semmit.
Mielőtt leülnék, anya felém nyújtja a saját telefonját.
– Finnegan ügynököt is. Csak hogy biztosra menjünk.
Bólintok, ismét arrébb sétálok, és előkeresem a számot, amit
Finnegan ügynök adott. Általában e-mailt küldök neki, de
újabban sms-t írok, ha új virág érkezik. Amíg az ügynök fel nem
veszi, a gyűrűket számolom.
– Finnegan ügynök – szól bele a kagylóba rekedten. Épp csak
egy hajszál választja el attól, hogy gorombának nevezhessem.
–  Uram, Priya Sravasti vagyok. Landon, aki követett engem,
meghalt. Tegnap találtak rá.
Japánul káromkodik valamit.
–  Meg kell, hogy kérdezzem, de tudom, hogy udvariatlan
lesz…
–  Nem tudják, mikor gyilkolták meg, úgyhogy nem is tudom
megmondani, hol voltunk épp akkor.
– Tájékoztattad Hanoveriant?
– Az egyik helyi rendőr épp Eddisonnal beszél telefonon.
–  Rendben, elkérem tőle az elérhetőséget, hogy engedélyt
kérhessünk, és meg tudjuk nézni a holttestet meg a helyszínt.
Biztonságban vagy?
 – Anya meg én kinn vagyunk a parkban, és sakkozunk. – Bár,
ha belegondolok, ez nem válasz a kérdésre. Ennél többet
azonban nem tudok mondani.
–  Amint elengednek a rendőrök, menjetek haza, és
maradjatok a házban. Ha ott nem érzitek magatokat
biztonságban, gyertek Denverbe, és menjetek egy szállodába,
csak értesítsetek róla, melyikben vagytok.
– Igen, uram.
– Priya?
– Igen, uram?
–  Kimenekítünk ebből. – A hangja meleg és határozott, más
körülmények között még vigasztalónak is mondanám, sőt, talán
megnyugtatónak.
De a keze meg van kötve.
Visszaülök a helyemre, és átnyújtom a telefont anyának. Jaj, a
smoothie-t olyan nehéznek érzem a gyomromban, és folyton
nyelnem kell, mert hányingerem van.
– Szóval ez a férfi követett téged? – kérdi az idősebb rendőr.
– Lehetséges – motyogom. – Az biztos, hogy a figyelme olyan
intenzív volt, hogy azt már kényelmetlennek éreztem. – Anyára
pillantok, aki bólint. Úgyis megtudják ezt előbb-utóbb. –
Rendszeresen virágokat kaptam, amelyek egy sor megoldatlan
gyilkossághoz kötődnek; mivel Landon nagyon figyelt engem,
az ügynökök úgy vélték, köze lehet ehhez. Beszélni akartak vele,
de ő aztán nem jelent meg a parkban többet, az ügynökök pedig
semmilyen okiratot nem találtak róla, és nem tudták kideríteni
a tartózkodási helyét.
–  Nincs személyi igazolványa; a főbérlője árulta el nekünk a
nevét.
A kollégája visszatér az asztalhoz, és visszaadja a
telefonomat.
–  Úgy tűnik, Murphy törvénye lépett érvénybe önnél, Miss
Priya.
– Hogy mondja?
– A bostoni rendőrkapitányságon dolgoztam, mikor meghalt a
nővére – magyarázza erős texasi tájszólással. Ó, istenem, akkor
nem csoda, hogy olyan hosszasan nézett az elején. Felismert. – A
feleségemmel akkor költöztünk ide, mikor az apja
megbetegedett, de valahogy nem tudtam elfelejteni az ön
családját. Micsoda tragédia. De tudja, mit? Ugyanolyan csinos
lett, mint a nővére volt.
Szájtátva bámulom. Azt hiszem, képtelen vagyok ennél
többre.
Anya feláll, és elém áll, míg teljesen el nem takar a rendőr
elől.
–  Ha úgy érzi, illendő ilyen hangon beszélnie a lányomhoz,
akkor inkább ne is szóljon hozzá – közli vele jeges hangon. – A
kollégája majd foglalkozik velünk, míg maga eltűnik innen a
pokolba.
Miközben a rendőr esedezve bocsánatot kér, Corgi felém
hajol, és megpaskolja a térdemet.
–  Tanulj az édesanyádtól, Kék Lány – suttogja. – Ti ketten
olyan ijesztőek vagytok, hogy az egész világot engedelmességre
taníthatjátok.
Mivel képtelen vagyok mosolyogni, csak megszorítom a kezét.
–  Menj, hívd a kapitányt – mondja Lou a kollégájának, és
figyeli, ahogy a férfi elmegy. – Elnézést kérek, asszonyom és
hölgyem. Később elbeszélgetek vele erről.
–  Emlékeztessen: hogy is hívják? – szólal meg anya, de ez
sokkal inkább parancs, nem kérdés.
–  Michael Clare rendőrtiszt – válaszolja a férfi. – Lou
Hamilton rendőrtiszt vagyok, és sajnálnom, hogy ezt kell
tennem, tudom, mennyire nehéz időszakon mennek most
keresztül, de az új információk fényében fel kell tennem pár
kérdést. Ígérem, csak én fogok kérdezni. – A Krogers felé int. –
Ott talán kényelmesebb lenne. Uraim – szól az aggódó
veteránoknak –, Clare önöknek is feltesz majd pár kérdést Mr.
Burnside-dal kapcsolatban, ha nem bánják.
Gunny komoly arccal bólint.
– Várni fogjuk, uram. Vigyázzon magára, Miss Priya.
A kávézóban Lou leültet bennünket egy asztalhoz, majd
elmegy italokért. Pár asztallal arrébb látom Joshuát, egy
könyvbe temetkezve, a pult mögött pedig a varjú külsejű barista
mosolyogva üdvözli a rendőrt, láthatóan ismeri már.
Clare rendőrtisztre nem emlékszem. Őszintén szólva egyetlen
egyenruhásra sem emlékszem Chavi halálának éjszakájáról
vagy a későbbi napokról. Az első idegenek, akikre felfigyeltem,
a Quanticói Hármas volt. Clare rendőrtiszt azonban emlékezett
rám öt év elteltével is.
Bár sosem gondoltam azt, hogy Landon állhatna a
virágküldések mögött, van abban valami rémisztő, hogy
kiderült: tényleg nem ő az.
Mert ha nem ő, akkor vajon ki?
 
 ♦
 
–  Rendben, Finney, most már egy hete kutakodtok; mondj
nekünk valami megnyugtatót.
A konferenciaasztalon elhelyezkedő kihangosítóból tehetetlen
nevetés hallatszik, ami nem sok jót ígér.
–  Bárcsak mondhatnék, Vic, de azt az egy személyt is
elveszítettük, akit valamennyire sikerült szemmel tartanunk.
–  Most, hogy többet tudunk róla, mennyi az esély arra, hogy
köze lehetett a korábbi gyilkosságokhoz? – kérdezi Vic
elterpeszkedve az egyik magas háttámlájú görgős széken. Az
egyik könyökét a műanyag karfán pihenteti, két ujját pedig a
halántékához nyomja, mintha pokoli fejfájás kínozná. Ramirez
egy mérföld per perc sebességgel ütögeti a tollát az asztal
lapjához, ami nem igazán segít.
Eddison épp emiatt szokott Vic háta mögött fel-alá mászkálni.
–  Landon Burnside láthatatlanul élt. Nem rendelkezett
amerikai személyi igazolvánnyal, autóval, bankkártyával,
bankszámlával és ingatlannal sem. Alkalmi munkákból élt, és
az egyik barátja házában lakott, az anyóslakosztályban.
– De?
– De a barátról kiderült, hogy igazából unokatestvér, és hogy
a fickó neve valójában Landon Cooper volt. Fiatalkorú
megerőszakolása és más bűncselekmény miatt két és fél évet ült
le a hétéves büntetéséből. Mikor kiszabadult, regisztrálnia
kellett volna magát, ehelyett másik államba költözött, és
Coloradóban bukkant fel. Ma reggel jött meg a DNS-vizsgálat
eredménye, ami igazolta a személyazonosságát.
 –  Van rá esély, hogy két évvel ezelőtt San Diegóban is
megfordult?
–  Nincs; akkor még rács mögött ült. Csak tizennégy hónapja
szabadult. Egyszer került csak börtönbe, de párszor bíróság elé
állították már, és volt jó néhány vád is, amiből még per sem lett.
Kert-típusú perverz – mindhárom ügynök összerezzen, amikor
ezt mondja –, aki sokkal jobban odavan a tizenéves lányokért,
mint a tizenéves lányok érte. Michiganben ült, mikor Aimée
Browdert meggyilkolták.
– Mi van, ha azért ölt, hogy megvédje Priyát?
Ramirez és Vic Eddison felé fordul a székkel együtt, és még
Finney is elhallgat a vonal túlsó végén.
Eddison megvonja a vállát.
– Komolyan kérdezem: mi van, ha ez a rohadék azért ölte meg
Landont, mert az zaklatta Priyát?
Ramirez továbbra is gyanakodva hallgatja, Vic azonban már
érti, mire utal.
– Fejtsd ki ezt jobban – kéri.
–  Ha mások is kapnának virágokat, akkor azt
értelmezhetnénk gúnyos gesztusként is. Ha a többi áldozat
családtagjai is kapnának. De csak Priyáról van szó. A
szállítmányok egyértelműen róla szólnak, nem a
gyilkosságokról. Ha ajándékként tekintünk a virágokra…
–  Udvarolt neki, és mikor Priya elköltözött, a fickó megölte
Aimée-t, mert ez majdnem olyan volt, mintha Priyát ölné meg –
szól közbe Ramirez.
–  Bármi is motiválja, az nem a szex; csak az áldozatok egy
részét erőszakolta meg, és az is inkább tűnik büntetésnek, mint
szexnek. Valami mást lát bennük, és bármi is az, úgy látja, Priya
jobb náluk. Priya valami olyan dologra kell neki, amire a többi
nem volt érdemes a szemében. Olyan sokat jelent számára,
hogy nemcsak egyszer, de kétszer is megkeresi. És meg is
találja.
– Úgyhogy ismét udvarolni kezd neki – folytatja Ramirez. Egy
hullámhosszra kerültek végre Eddisonnal, mint korábban már
annyiszor, mikor az incselkedés félbe marad a munka javára, és
egy rugóra jár az agyuk. – Virágok, üdvözlőlapok. Aztán
megjelenik Landon. Ha a fickó figyeli Priyát, tudja, hogy Landon
zaklatja.
– Honnan? – kérdezi Finney.
– Onnan, hogy ő is figyel. Tudja, hogy a Sravasti család tagjai
mikor hagyják el a házat, tudja, mikor kell kivinni vagy kivitetni
a virágokat. Deshani beosztása nagyjából fix, de Priyáé a
hangulatától függ. Ismerjük az ehhez hasonló ajándékok
pszichológiáját: a férfi azt akarja látni, milyen reakciót tud
kiváltani velük.
– Azért tud Landonról, mert ő is követi Priyát.
–  És Landon ezzel lépi át a határt, amit a fickó meghúzott.
Mert a sajátjaként tekint Priyára, Landon pedig betolakodott a
kis történetébe.
–  Kell néhány nap, mire megérkezik a hivatalos boncolási
eredmény – teszi hozzá Finney, és hangja kissé megbicsaklik –,
de a huntingtoni orvosszakértő szerint valószínűleg bőven az
események előttre tehető a halál időpontja. Landon körülbelül
három hete halott volt már, mikor rátaláltak. Valószínűleg
közvetlenül Eddison látogatása után gyilkolták meg. A lakásban
nem ment a fűtés, a hidegben lassabban kezdett el bomlani a
holttest, a szag pedig végül átterjedt a ház többi részére,
úgyhogy az unokatestvér átment megnézni, mi a helyzet.
Landon először néhány ökölcsapást kapott, és a nyomok arra
utalnak, hogy ezután korlátozták a mozgásában. Talán
megkötözték. Ezután pedig kasztrálták.
Eddison tudott már erről, a helyi főhadnagy beszámolt neki
róla, de mégis megrándul az arca, mikor hallja.
–  És a fickó nem volt túl kíméletes – folytatja Finney. – Azt
akarta, hogy fájjon neki. Rengeteg ütés érte, rendesen
megkínozta, és csak azután ment torokra. A vágást nagy erővel,
dühösen ejtette, szabályosan kaszabolt. Nagyon felhúzhatta
magát.
– Ugyanaz a kés?
–  Nem tudni. Megpróbálják kideríteni, de a bomlás
megnehezíti a dolgot. Annyi bizonyos, hogy hasonló kés
lehetett.
– És semmit nem hagyott maga után.
– Csak Landont. Még a kötelet is magával vitte.
–  És hogyhogy nem próbált meg bejutni Priyáék házába? –
kérdezi Ramirez. – A kamerákat elintézte, ez nyilvánvaló, de
arra utaló jel nincs, hogy megpróbált volna betörni, még akkor
sem, mikor Priya egyedül volt otthon. Miért nem?
Eddison az arcát gyűrögetve elnyom egy nyögést. Az élénk
színű ügyakták felé rántja az állát.
–  A válasz ott lesz valahol. Van valami összefüggés, amit mi
nem vettünk észre, mert ő lát valamit, amit mi nem.
– Finney? – szólal meg Vic. – Az üggyel kapcsolatban neked a
legfrissebb a szemed. Nem látsz valami feltűnőt?
Billentyűk és suhanó papírok hangját hallják, Finney
valószínűleg elővette a jelentések másolatát meg a saját
jegyzeteit.
– De, lehet.
A quanticói ügynökök várnak, de a férfi nem folytatja
azonnal. Mikor a csend már kezd idegőrlővé válni, Ramirez a
kihangosítónak hajítja a tollát.
– Igen?
– Mi alapján dönti el, hogy kit erőszakoljon meg, és kit ne?
– Nem tudjuk – válaszolja Eddison automatikusan.
–  Nézzük Leigh Clarkot – mondja Vic. Egyik kollégája sem
nyúl a mappa felé; nem kell látniuk a fotókat. – A lányok közül
vele volt a legkegyetlenebb. Ha valahogy túl is élte volna, a
nemi erőszak során szerzett sérülésekbe egy idő után bizonyára
belehal. Mi volt benne, ami miatt a fickó így elvesztette az
önuralmát mellette?
– A szülők nem voltak túl bőbeszédűek a vallatáskor. Semmi
rosszat nem akartak mondani a lányukról, de a többi interjúból
az derült ki, hogy Leigh egy vad gyerek volt. Szex, dohányzás,
drogok… Az extra büntetés tehát akár büntetés is lehetett?
– Zoraida Bourrettel gyengéden bánt, a torkát akkor vágta el,
mikor a lány már elvesztette az eszméletét, és nem ütéstől
vesztette el az eszméletét, hanem a fojtogatástól. – Vic az
asztalon dobol vastag ujjaival. – Az aktájában álló összes
vallomásból az derül ki, hogy milyen jó kislány volt, a család
volt számára az első, semmi randizgatás, mert otthon volt rá
szükség.
 – Natalie Root viszont nem volt szűz – mutat rá Eddison. – Pár
hónap választotta el a terhességi pániktól, és őt nem
molesztálta.
–  Aztán ott van Rachel Ortiz – teszi hozzá Ramirez. –
Megerőszakolta, de a halottkém azt mondta, szinte teljesen
biztos, hogy szűz volt a támadás előtt.
–  Nézzük a tényeket: a róluk kialakult vélemény alapján
hozza meg a döntést.
–  Kezdem már érteni, miért nem akart idáig szétrobbantani
benneteket egy főnökötök sem – jegyzi meg Finney szárazon. –
De játsszuk végig: ha azért figyeli a lányokat, hogy ítélkezzen
felettük, akkor Priyát már öt évvel ezelőtt is figyelhette. Ő meg a
nővére különösen közel álltak egymáshoz, szóval ahhoz, hogy
alapos bírálata szülessen, sokat kellett látnia Priyából is.
– És aztán beleszeretett.
– Nem ugrottunk túl nagyot? Pláne, ha azt feltételeztük, hogy
nem szexről van szó.
Ramirez a fejét rázza.
– Szerelmet mondtam, nem vágyat. Mint a lovagi szerelem:
aminek tisztának, szűziesnek kell maradnia. És gondoljatok
bele: Priya nem randizik. Nem barátkozik fiúkkal. Megcsinálja a
háziját, sakkozik a veteránokkal, és otthon van az anyjával. Ha
a fickó tényleg a tisztaságra van rákattanva, akkor Priyánál
nem is találhatna jobbat.
–  Akkor nem kellett volna rátámadnia, miután én
meglátogattam? – mutat rá Eddison, és fájdalom szúr a
mellkasába.
– Nem aludtál ott náluk.
 – Nem, de néhány órára kettesben voltunk a házban, mielőtt
Deshani hazaért. Másnap reggel pedig együtt mentünk el a
parkba a sakkozókhoz, meg vissza.
Mind elcsendesednek. Egy idő után Finney megköszörüli a
torkát.
–  Te védelmezted. Landon szaglászott Priya körül, te viszont
védted őt. Benned valószínűleg szövetségest lát.
Ramirez Eddisonra pillant, a szája sarka enyhén
felkunkorodik.
–  És ha valaki együtt lát téged meg Priyát, az első gondolata
mindig az, hogy egy család vagytok.
Az ügynök csak beint neki válasz helyett, habár a nő nem
téved.
–  És mi fog történni azután, hogy végigment az összes
virágon? – kérdezi Finney. – Meg fogja közelíteni vajon?
Megtámadja?
– Egy hónapon belül elköltöznek.
– Chavi barátnője, Josephine – szólal meg Ramirez, aki épp a
sárga aktában lapozgat – megemlített egy ismeretlen férfit, aki a
gyilkosság előtt néhány héttel bukkant fel a környéken, egy
tavaszi fesztiválon. Azt mondta, nem volt ijesztő, csak udvarias,
különösen Chavival meg Priyával.
– Mindkettőhöz?
– Josephine elmondása szerint a férfi arról beszélt, hogy van
egy húga. Tetszett neki, hogy a két lány ennyire közel áll
egymáshoz. – Ramirez becsukja az aktát, és az ujjbegyével dobol
rajta valami felismerhetetlen ritmusban. – Chavi és Josephine
kapcsolatáról kizárólag Priya meg az anyjuk tudott. Deshani azt
mondta, a férje kiborult volna a hírtől, de mivel a két lány azóta
legjobb barátok voltak, hogy a Sravasti család Bostonba
költözött, senki nem gyanakodott arra, hogy járnak.
– Chaviról tehát annyit tudhatott meg a fickó, hogy jó barát és
nagyszerű testvér.
–  Josephine… – Sebes billentyűpötyögést követően Finney
elégedetten felnyög. – New Yorkban van. A Columbia Law-ba
jár.
–  Vonattal el tudok menni – ajánlja fel Eddison. – Vigyük a
képeket is, amiket Priya adott, hátha ismerős lesz neki valaki. Öt
év telt el, de attól még hátha beugrik neki valami.
–  Hozz még bögréket az ismerősödtől – mondja neki Vic. –
Inara szólt, hogy már majdnem kifogyott a készlet.
– Másfél hét alatt? A dobozban három tucat volt!
Ramirez az asztalhoz csapja a homlokát, és lágy, majdnem
hisztérikus nevetésben tör ki.
–  Priya hívott ma délután – jegyzi meg Finney, miután
mindenki lenyugodott. – Miután hazatért egy kirándulásról,
sárga krizantémok várták az ajtó előtt; a legidősebb veteránnal
meg a lányával mentek el megnézni a templomuk ablakait. Egy
hét telt csak el a legutóbbi virágküldemény óta.
Chavi feje körül sárga krizantémok hevertek glóriaként, és
néhány szirom volt a hajában is.
–  És Priya… – De Eddison nem tudja, hogyan tegye fel a
kérdést, és nem csak Finney miatt. Ramirez és Vic előtt sem
akaródzott.
–  Ward telefonszámát akarta elkérni, hogy az anyja
felhívhassa – feleli. – És ha már erről beszélünk…
 – Ne mondd – nyög fel Vic.
– Ward visszautasította a kérelmet, hogy védelmet állítsunk a
házra, majd letolt, amiért egy közmunkás meggyilkolása miatt,
aminek semmi köze egy aktív ügyhöz sem, pazarolni akarom a
nyomozóiroda forrásait.
– Semmi köze? – köpi a szavakat Eddison.
Vic lemondóan sóhajt.
– Hadd találjam ki: nem lehet a mi gyilkosunk, mert a profilja
azt mutatja, hogy nem öl férfiakat, Landon pedig azért nem
lehet az elkövető, mert eddig nem mutatta jelét hasonló
kegyetlenségnek. Véletlen egybeesés az egész.
–  Körülbelül igen, és Ward felettese is így gondolja. A
huntingtoni rendőrkapitányság nagyon tapintatosan nem árult
el nekik semmit a Landonnal kapcsolatos nyomozásról: azt
hiszem, ezt Deshaninak köszönhetjük, miután kibelezte a
kapitányt Clare rendőrtiszt viselkedése miatt, és megegyeztek
abban, hogy értesítenek majd engem a nyomozásukkal
kapcsolatban.
– Ward már Sterlinggel és Archerrel is ellenkezik?
–  Egyelőre csak rám koncentrál, és mindent meg is teszek,
hogy ez így maradjon. Őszinte leszek, Vic, ha sarokba szorít, én
akkor is a maximumot nyújtom majd, de…
–  Értelek. Lesz egy meetingem az egyik vezető helyettessel.
Nem kedveli Wardot, de más ügynökök ügyeibe sem szeret
beavatkozni. Nem tudom, miben tudunk megegyezni.
–  Priyának és Deshaninak is van alibije Landon becsült
halálának napjaira – jegyzi meg Finney egy perc múlva. –
Legalábbis nincsenek olyan nagy hézagok, hogy bármivel is
megvádolhatóak lennének. Ez is valami.
–  Ó! – Vic hangja túl kedves ahhoz képest, hogy az
arckifejezése milyen összetett érzéseket mutat. – Azt hittem,
mindannyian udvariasan szemet hunytunk a tény felett, hogy
Deshani száz százalékban képes lenne megölni bárkit, aki a
lánya életét fenyegeti.
–  Ő nem csinálna maga után ilyen mocskot – mutat rá
egyszerre Eddison és Ramirez.
Finney felmordul.
–  Rémisztő az a nő. Szóljatok majd, mit tudtatok meg
Josephine-től.
Ramirez a beszélő felé nyúl, és kikapcsolja, befejezve vele a
hívást.
–  Priya és Deshani óvatos – suttogja. – Okosak, éberek és
nagyon odafigyelnek. Ha a zsigereik azt súgják nekik, hogy
valami nincs rendjén, akkor fülelnek. Hogy találunk rá olyan
valakire, akit még ők sem vesznek észre?
Egyik férfi sem tud erre mit válaszolni. És azt sem említi
senki, hogy már csak négy virág van hátra a sorban.
 
♦
 
A délelőtt negyedik megaszerencsétlensége után anya olyan
akcentussal kezd káromkodni, amit azóta nem használt, hogy
Londonból elköltöztünk, és néhány hindi szitokszót is belekever
a mondandójába. Kipillant, és azt látja, hogy a konténer megint
az út közepén van, nem pedig attól jobbra, ahogy anya kérte,
hogy ki tudjon állni a kocsival a garázsból. Szinte már sajnálom
a fickót, aki kiszállította – anya már így is feszült volt amiatt,
hogy ki kellett vennie egy munkanapot a szállítólevél aláírása
miatt, az én aláírásomat ugyanis nem fogadják el, mert még
kiskorú vagyok. De hogy már negyedjére csinálják ezt?!
Komolyan?!
És mivel anya nincs jó passzban, miután arra ébredtünk,
hogy egy csokor jácint vár bennünket a bejáratnál, úgy döntök,
inkább elvonulok a szobámba Chavi egyik naplójával, és
próbálom elkerülni anyát.
Nem olvastam még végig a naplókat egyszer sem – túl sok van
ahhoz, hogy gyorsan végig lehessen őket futni –, de bele-
belenéztem a füzetekbe, kinyitottam őket véletlenszerű
helyeken, és olvasgattam őket. Miközben az enyémben bizarr
könyvjelzőként ott lapul egy-egy újabb fotó, Chavié rajzokkal
van tele, sokszor teljes oldalasok, mintha néha nem tudta volna
kifejezni szavakkal a mondanivalóját, vagy félúton elakadt
volna. A halála után is úgy éreztem, nem helyes, ha beleolvasok
a naplóiba. Ami abban van, az az ő magánügye továbbra is.
Öt évvel ezelőtt, tavasszal Chavi egyszerre izgult és rettegett.
Boldog volt Josephine-nel, majd’ kiugrott a bőréből, hogy a
legjobb barátnőjével jár, de félt attól, mi lesz apa reakciója, ha
megtudja. Nemcsak maga és Josephine miatt, hanem miattam is
– mi lesz, ha apa arra kényszerít, hogy szakítsuk meg egymással
a kapcsolatot, miután Chavi befejezte az iskolát? A sulival
kapcsolatban is kettős érzései voltak. Őt a Sarah Lawrence-be
vették fel, Josephine-t meg az NYU-ra, szóval a belvárosnak
ugyanannak a részére jártak volna iskolába, de ez mégiscsak
egy főiskola volt, egy egészen új dolog, és amennyire várta, épp
annyira aggódott is miatta.
Feszengve olvasom a bejegyzést arról, mikor ő meg anya
bindit vett nekem, a téma ugyanis hamar a tamponokra és
betétekre, meg egyéb menstruációs termékekre terelődött, és a
menzeszem második napján én még mindig mocskosnak
éreztem magam. Persze tisztában voltam a dolog elméleti
hátterével, és sok-sok alkalommal láttam, hogy Chavi meg anya
hogyan élik meg a menstruációt, de akkor is. Még tizenkét éves
sem voltam. Abban a korban egyszerűen elkerülhetetlen, hogy
az ember megalázónak érezze a tamponhasználatot.
A vége felé Chavi a tavaszi fesztiválról ír, a szöveget pedig itt-
ott rajzok szakítják meg. A régi templomban egy rakás partin és
fesztiválon vettünk részt, néha azért, hogy pénzt gyűjtsünk a
felújításokra, máskor Frank fizetését pótoltuk ki belőle anélkül,
hogy ő tudomást szerzett volna róla, máskor pedig
jótékonykodtunk. És volt, hogy csak szórakozni akartunk egyet.
Chavi mindkét nap arcokat festett és karikatúrákat rajzolt, én
meg a kisebbeknek segítettem virágkoszorút készíteni vagy a
régi ágyneműhuzatokból készített labirintusokban
szaladgáltam velük.
Ahogy néztem a kis törpéket, akik a virágokkal és szalagokkal
rohangáltak, kitaláltam, milyen születésnapi bulit szeretnék.
Nyitva hagyom az ágyamon a füzetet, lemászom az ágyról, és
kinyitom a szekrényem legfelső fiókját. Azt hiszem, a
zoknijaimat kellene ott tartanom, vagy ilyesmi, de én
bársonnyal béleltem ki, hogy abban tartsam a születésnapi
virágfüzéreket. Chavié selyemkrizantémokból készült, olyan,
akár egy rojtos fejpánt, anyáé pedig egy borzas, ami
négyszögletes kék levendulákból állt, és amiben úgy nézett ki,
mint egy barna bőrű Démétér. Az enyém fehér rózsákból
készült, nagy, súlyos fejű rózsákból, amiket öt, a kék különböző
árnyalataiban pompázó szalaggal rögzítettem, a végük pedig
hosszan lelógott hátul.
Még most is van súlya a koszorúnak, de most már túl kicsi
rám.
A fesztivál alatt meglógtunk, és Chavi kergetni kezdett az
útvesztőben. Majd’ megszakadtunk a nevetéstől, és mikor végül
a kijárathoz értünk, Josephine felkapott engem, és forgott,
forgott velem, míg Chavi nekünk nem rontott. Elestünk, és
annyira nevettünk, hogy fel sem tudtunk állni, lihegve
kapkodtuk a levegőt, és tele voltunk élettel.
Nem állt szándékomban megszakítani a kapcsolatot
Josephine-nel, de azt hiszem, mindketten tudtuk, hogy ez fog
történni. Bármennyire szerettem is őt, második nővéremként,
egy Chavi-méretű űr keletkezett kettőnk közt, és a szélei
fájdalmat okoztak.
Fejemen a furcsa alakúra torzult kis rózsakoszorúval
visszamászom az ágyra, és tovább olvasok.
Chavi a második napról számol be, amikor apa veszekedni
kezdett anyával amiatt, hogy hamburgert evett, mire anya
dühében vett még két marhahúsból készült hot-dogot, és a
korábbinál is nagyobb lett a feszültség. Emlékszem, egy kicsit
távolabb ültünk mindenkitől, egy nagy takarót terítettünk a
vállunkra Josephine-nel az árnyékban, ahelyett, hogy a
piknikasztaloknál vagy a pavilonokban lettünk volna. Chavi
meg én mindig azelőtt nyomtuk le a hamburgert, hogy apa
megjelent volna, nehogy meglássa.
Ő sem volt vallásosabb vagy engedelmesebb anyánál, csak
nagyobb bűntudatot érzett.
Ahogy Chavi sorait olvasom, szinte magam előtt látom azt a
férfit, aki odajött hozzánk, és megkérdezte, testvérek vagyunk-
e. Az ölében ültem, és habár csak egy kicsi, sovány, majdnem-
tizenkét éves lány voltam, akinek a súlynövekedése még nem
követte a magasságát, már akkor is úgy éreztem, hogy ez hülye
kérdés. Jó, Chavi bőre sötétebb volt, mint az enyém, de a többi,
hófehér szomszédunkhoz képest több árnyalattal barnább volt
a bőröm.
A férfi szomorúnak tűnt. Nem tudom, miért volt ez a
benyomásom, akkor sem tudtam, mikor Chavi később
rákérdezett erre, mégis nagyon megmaradt bennem ez az érzés.
Egyszerűen szomorúnak tűnt, hiába mosolygott ránk.
Chavi egy héttel később ismét megemlíti őt, a havonta
megtartott tesónapunk reggelén, az egyik falatozóban. Evés
után moziba mentünk – szombat délelőttönként fekete-fehér
klasszikusokat játszottak –, és Chavi elment édességet venni,
míg én a mosdóban voltam. Idegesnek tűnt, de mikor
rákérdeztem az okára, azt mondta, az egyik nyomi osztálytársa
akarta elkérni a telefonszámát.
A naplójába viszont nem ezt írta. Neki feltűnt az, ami nekem
nem, az, hogy valaki követett bennünket a falatozóból. Mikor
elmentem pisilni, Chavi közölte a fickóval, hogy ne kukkoljon
bennünket, és azzal fenyegette, hogy amennyiben nem húz el a
picsába, értesíteni fogja a vezetőséget meg a rendőrséget.
A férfi köszönetet mondott neki.
 Chavi azt írja, hogy zavarba jött, és elszégyellte magát amiatt,
hogy a férfi megköszönte neki, hogy ilyen gondos testvér, majd
elhagyta a mozi épületét.
Chavi ezután nem is említi őt többet. Egy héttel később halt
meg.
A francba. Semmi másra nem emlékszem a fickóval
kapcsolatban. Csak arra, hogy szomorú volt, és hogy volt egy
húga. Tudom, hogy nem írtam róla; miután Chavi meghalt, én
abba menekültem, hogy kényszeresen újraolvasgattam az
utolsó hetekben írt bejegyzéseimet. Azt a naplómat olvastam
újra legtöbbször.
– Priya! – kiált fel anya a lépcsőn. – Archer van itt!
Valószínűleg épp odaért Denverbe, mikor Finney-nek
küldtünk üzenetet, és vissza kellett fordulnia, hogy eljöjjön
hozzánk.
Mikor az alsó szintre érek, Archer a lépcsőn áll egy papírba
csomagolt jácintcsokorral. Felnéz rám, én pedig vágok egy
fintort.
–  Sterling azt mondja, tudasd vele, ha kényelmetlenül érzed
magad miattam, és ő legközelebb, mikor együtt megyünk az
edzőterembe, fájdalmasan megbüntet majd.
– Bírom Sterlinget.
– Ne haragudj, de úgy éreztem, muszáj olyan gondoskodónak
lennem.
– És miért érezted úgy?
Nem válaszol azonnal, továbbra is guggol, és képeket készít az
érintetlen virágról.
–  Az FBI döglött aktákon keresztül tanított meg bennünket
arra az akadémián, hogy nem fogunk tudni megoldani minden
ügyet – mondja végül. – Azért mondták ezt, mert azt hitték, azt a
leckét szűrjük majd le belőle, hogy ne legyünk idealisták.
– És mit szűrtél le belőle helyette?
–  Őszintén? Korábban azt gondoltam, hogy a nyomozók
lustasága miatt maradtak megoldatlanul azok az ügyek. –
Archer belerakja a virágot egy nagy nejlonzsákba, majd lezárja
és felcímkézi. Mikor kiegyenesedik, úgy dől a falnak, mintha
beszélgetésre készülne. – Idióta voltam, és arrogáns. Az
akadémiai barátaimmal nagyképűen azzal hencegtünk, hogy mi
minden ügyünket meg fogunk oldani.
– Aztán megtanultad, hogy az élet ennél mocskosabb?
–  Fekete srácként nőttem fel egy dél-karolinai kisvárosban,
ahol a gimink kabalája egy szövetségi tábornok volt; azt hittem,
mindent tudok az élet mocskáról. Az emberek most azt látják,
hogy öltönyben járok, és jelvényem van, de nem érzik azt, hogy
közéjük tartozom.
– És te meg akarod mutatni nekik, hogy tévednek.
–  Igen… Viszont nem használhatok fel erre más embereket.
Látva azt, hogy milyen terhet hordasz… Elképesztően hülye
voltam, hogy azt javasoltam, viselkedj csaliként. Tudatlan
voltam, átmentem minden határon, és szeretnék tőled őszintén
bocsánatot kérni.
– Elfogadva.
Rám pislog.
– Ha szeretnél még jobban hason csúszni, átadlak anyának; ő
sokkal jobb abban, hogy másokat alázzon.
Archer kuncogva lehúzza magáról a neoprénkesztyűt, és
zsebre vágja.
– Te aztán tényleg nem vagy semmi.
Miután elmegy, írok Sterlingnek egy üzenetet. Nincs szükség a
kiherélésre; nagyon szépen bocsánatot kért.
Helyes, válaszolja, de azért valószínűleg teszek egy próbát.
Hogy tényleg megjegyezze a leckét.
Mikor a konténer végre a helyére kerül, anya elindul
Denverbe, hogy pár órát az irodában tudjon dolgozni. Alig
három hét maradt a költözésig, és egy rakás melót nyomnak
most rá, hogy biztosan mindennel végezni tudjon addig. Hogy
én is a költözésre készüljek, leülök, és végre a házi feladatokkal
foglalkozom – délelőtt túl nagy volt a zaj ahhoz, hogy
koncentrálni tudjak.
Négy óra körül valaki kopog.
Lefagyok, és úgy lesem a bejárati ajtót, mintha abban
reménykednék, hogy ha nagyon próbálkozom, átlátok rajta.
Majdnem megkérdezem, hogy ki az, de végül nem teszem.
Felkelek a kanapéról, és Chavi softballütőjéért nyúlok, amit
újabban minden helyiségbe magammal viszek. A késeket már el
kellett pakolnunk. Az ütő súlyos és kemény, a markolata
megnyugtatóan érdes a kezem alatt.
–  Miss Priya? – Egy férfihangot hallok. – Miss Priya, itthon
van?
Csak nem… Clare rendőrtiszt?
A kijelzőt a kamera képére állítom, és igen, látom is, hogy
Clare rendőrtiszt áll a verandán, kezében a kalapjával.
Hamisítatlan texasi akcentusa van. Abszolút nem áll
szándékomban válaszolni neki, de azért jól megnézem
magamnak. Valószínűleg a negyvenes éveiben járhat, az arca
megviselt, de egyébként jellegtelen. Próbálom a bevallottan
hiányos emlékeim közt felidézni, ott lehetett-e a rendőrök
között Chavi gyilkossága idején.
Egy kicsit ismerős, de hiába, nem ugrik be róla semmi
értékelhető. Nem olyan feltűnően semmilyen, mint Landon –
volt –, egyszerűen csak nem tudom őt mihez kötni.
–  Ha itthon lenne, Miss Priya – folytatja az ajtó előtt állva –,
csak azért ugrottam be, hogy bocsánatot kérjek a múltkori
viselkedésemért. Legközelebb még próbálkozom.
Úgy tűnik, ez a bocsánatkérések napja.
Anyának megvan Hamilton rendőrtiszt elérhetősége; írok
anyának egy sms-t Clare látogatásával kapcsolatban, hogy
értesíthesse Hamiltont.
Ugyan miért jönne el Clare a kollégája nélkül egy olyan
házba, ahol feltételezhetően csak egy kiskorú tartózkodik,
egyedül? Ez más, mint mikor Eddison jön; ő családtag, és évek
teltek el, mire először kettesben kezdtünk el lógni. Jó, lehet,
hogy üldözési mániám van már minden miatt, ami történik, de
egy cseppet sem tetszik, hogy Clare felbukkant nálunk.
Anya három tűz emojit küld válaszul.
 
♦
 
Chavi Sravastinak hívják, és egészen különleges teremtmény.
Mikor először látod, épp arcot fest a gyerekeknek egy tavaszi
fesztiválon, és ettől azonnal dühbe gurulsz. Évek teltek el, de még
mindig emlékszel Leigh Clark kétszínűségére, a gonosz oldalára.
Milyen édesnek és szemérmesnek tűnt a lelkész lánya, miközben
ugyanezt csinálta, pedig csak álarcot viselt.
Chavi azonban másnak tűnik. Nevetgél, viccelődik a gyerekek
társaságában, és azzal hecceli a felnőtteket, hogy az ő arcukat is
ki szeretné pingálni. Nagyon tehetséges, az iskolai karneváli
szimbólumokból részletgazdag maszkokat alkot. A legtöbb
lányhoz – és sok fiúhoz – hasonlóan ő is egy kis, vászonrózsákból
készült, selyemmel átkötött koszorút visel a sötét haján.
Először nem is tudod, mit gondolj róla.
Chavi barátságos, de nem flörtöl másokkal, még akkor sem,
mikor az idősebb fiúk és a fiatalabb férfiak mindent bevetnek,
hogy felkeltsék az érdeklődését. A viselkedése alapján jó
kislánynak tűnik, de a külseje… A hajában élénkvörös tincsek
lángolnak, a sminkje ragyogó fehér és arany, a szeme vastagon
kihúzva, a száján merész piros rúzs. Arany és kristály csillog az
orrában meg a két szeme között.
Aztán megjelenik a húga, egy esetlen, nagyon sovány gyerek
ragyogó mosollyal és még ragyogóbb nevetéssel, és a kora
ellenére neki is be van festve néhány tincse, királykékre, a sminkje
viszont visszafogottabb, az ajka finom rózsaszín árnyalatú. Nem
tűnik illetlennek az ő korában. Kíváncsian körbenézel, hogy
megtaláld a szüleiket. Nem nehéz kiszúrni őket; a barna bőrük
miatt kitűnnek a tömegből. Az anya haja dísztelen, de messziről
is látod a sötétvörös ajkait, az aranykarikát az alsó ajka közepén
és az orrában meg a homlokán fénylő kristályt.
Családi hagyomány lehet.
Egy fiú érkezik, hogy átvegye Chavi helyét a festékekkel, a
lányok pedig kéz a kézben elszaladnak, nevetgélnek, egymásra
nevetnek, egyszer sem botlanak meg, egyszer sem csúszik meg a
lábuk. Követed őket a távolból, elbűvöl ez a látvány. Még azután
is figyeled őket, hogy véget ér a szünetük, és visszatérnek a
standjukhoz. Látod, mennyire odafigyelnek egymásra, gyakran
összenéznek és mosolyognak.
Chavi nagyon jó testvér. Két héten át figyeled őket, látod, hogy
Priya – végre megtudtad a kisebb lány nevét is – mindent
lefényképez, Chavi pedig folyton rajzol. Mindkettőjüknek vannak
barátaik, de még sosem láttál testvéreket, akik ennyire boldogok
lettek volna egymás társaságában, mint őt ketten.
Priya sosem vesz téged észre, Chavi azonban…
Chavi azonban igen, és nem tudod, mitévő légy.
Ahhoz vagy szokva, hogy nem vesznek észre, de Chavi
valahányszor kiszúrja, hogy nézed őt vagy a testvérét, rád pillant.
És ez valóban különleges dolog. Chavi egy igazi művész, képes
látni azt, mit észlelnek mások.
Te pedig egy idő után hagyod is, hogy lásson téged a kis
kőépületben, ami korábban templomként működött, de lehet,
hogy a jövőben is az lesz. Templom egy köztes állapotban: van
ebben valami szórakoztató, nem?
A születésnapi parti miatt jöttél, amin a környékbeliek zöme
megjelent, olyan, mint a két héttel ezelőtti tavaszi fesztivál nem
hivatalos megismétlése. Mindenhol virágok, igaziak a kis szürke
templom körül, bájos kis ágyásokban, a vendégek többjének fején
pedig selyem- és művirágok. Meglátod a Sravasti hölgyeket, mind
nyári ruhába öltöztek, és nyitott kardigánban, mezítláb
szaladgálnak a zsenge füvön.
Priya nagyon aranyos, a fekete haját fehér rózsák díszítik.
 Chavi inkább vad, a sárga krizantémok majdnem úgy
ragyognak, mint a mosolya.
A partit szombaton tartják, de te vasárnap is figyeled őket,
mikor csak a család ünnepel. Elmennek otthonról, majd
visszajönnek, Priya az új orrpiercingjét piszkálja, amit más
esetben helytelenítenél, de vele volt a családja is, vagyis
nyilvánvalóan jelent számukra valamit az az ékszer, és így már
te is másképp tekintesz rá.
Hétfőn, ahogy az iskolába menet követed őket, hallod, hogy
Chavi arra emlékezteti a húgát, hogy aznap tanulócsoport lesz, és
nem tudja majd hazakísérni. De te ott vagy, és diszkrét
távolságból figyeled, hogy Priya biztonságban hazaér. Egy
veszélytelen környéken laknak, egy gazdag külvárosi részen, ahol
az emberek jól ismerik egymást, és odafigyelnek a másikra, de
akkor is. Te tudod legjobban, hogy milyen könnyen meg tud bújni
bárhol a gonoszság. Priya egyenesen hazamegy a klubtalálkozó
után, meg-megállva, hogy szót váltson a szomszédokkal, de az
útról le nem térve.
Büszke vagy rá. Annyira jó kislány.
Olyan kedves kistestvér.
Aznap este Chavi a templomba megy, tele tűzzel, dühvel és
szeretettel, a testvére iránti mérhetetlen szeretettel. Szinte nem is
akarod megölni, nem akarod őt elvenni Priyától, de Chavinak
ősszel főiskolára kell mennie, és már láttad, mi történik ilyenkor
az emberrel, hogyan változnak át a jó kislányok, és hagyják
maguk mögött az ártatlanságukat.
Mivel hiszel az angyalokban és a védelmezőkben, tudod, hogy
így lesz neki a legjobb. Chavi mindörökre jó marad, és mindig
vigyázni fog majd a kishúgára.
Priya pedig figyel rá, mert Priya nagyon jó lány.
Mikor a hajába tűzöd a krizantémokat, úgy néz ki, mint a nap
a végtelen űrben, és úgy érzed, ez nagyon illik hozzá. Chavi
ragyogón lángol.
 
♦
 
– Egyél.
A váratlan hang hatására Eddison reflexből megmarkolja az
asztal szélét: egyedül ennek köszönheti, hogy nem esett le a
székről egyenesen a padlóra.
– Jézusom, Ramirez, hordj a nyakadban harangot.
– Vagy esetleg figyelj jobban arra, mi történik körülötted. – A
nő közelebb nyom Eddisonhoz egy fehér papírhalmot, majd pár
székkel arrébb helyet foglal, ahonnan ráláthat a férfira anélkül,
hogy a konferenciaasztal túloldalára ülne át.
– Most már egyél.
Eddison morogva kinyitja a zacskót, és elővesz belőle egy
kajásdobozt, amiben marhahús és brokkoli van.
– Hány óra van?
– Majdnem három.
– Jézusom. Mit csinálsz te itt?
–  Kínai kaját hoztam neked Quantico egyetlen kínai
étterméből, ami nyitva van éjfél után is.
Eddison mindig megfeledkezik róla, hogy munkán kívül
Ramirez sokkal gyengédebb és vadabb, mint munkaidőben.
Gyengédebb, mert a merev kosztümök, a magas sarkú cipő és a
fenyegető smink helyett farmert visel túlméretezett pulcsival, a
haja pedig laza lófarokban lóg, és így sokkal barátságosabbnak
tűnik. Mindeközben vadabb is, jobban mondva sokkal
jelenvalóbb a vadsága, mert ha nincs rajta smink, semmi nem
takarja a hegeit, a hosszú, halvány csíkokat, melyek a bal
szemétől húzódnak az arcán keresztül egész az álláig. Azok a
hegek annak a nyomai, hogy Ramirez egy igazi túlélő,
jelvénnyel, pisztollyal és abszolút elszántsággal, ha arról van
szó, hogy szét kell rúgni valaki seggét, és meg kell menteni egy
gyereket.
Eddison nem is kívánhatna magának ennél jobb kollégát.
– Szóval nem is próbálsz úgy tenni, mintha meglepne, hogy itt
találsz?
Ramirez elutasítóan legyint.
–  Priya tegnap kaméliát kapott, ma pedig amarántot; már
csak egy virág van hátra. Mivel ott semmi hasznodat nem
vennék, hol máshol lennél, mit itt?
– Egy kicsit azért utállak.
–  Mondogasd csak ezt magadnak, mijo; egy nap talán el is
hiszed. Na. És mit nézegetsz amúgy?
–  Postai nyilvántartásokat – válaszolja az ügynök, zöldséggel
tele szájjal. – Ha a fickó megfigyeli az áldozatait,
elképzelhetetlen, hogy egyik helyről utazna a másikra, szóval
végigfuttatom a továbbított levelek listáit.
Ramirez lassan bólintani kezd, de aztán megáll.
– Minimum két problémát látok ebben.
–  Mi van, ha nem is foglalkozott azzal, hogy továbbíttassa
magának a leveleket?
 – Oké, akkor hármat.
Eddison felnevet, és megrántja a vállát.
– Jó, mi a másik kettő?
–  Mi van, ha nem a városokban lakik? Ha egy közeli
kisvárosból jár be…
– A kisvárosokban feltűnik az embereknek az olyan lakó, aki
csak rövid időt tölt náluk; a közösségek tagjai közelebbről
ismerik egymást, ami az elkövető szempontjából kockázatot
jelentene. Amúgy meg a teljes államokat nézem, nem csak az
egyes városokat.
– Akkor azok jó hosszú listák.
–  Yvonne megmutatta nekem, hogyan állítsam be, hogy a
számítógép végezze a keresést.
– Megmutatta?
A férfi a táblára mutat a falon, amin ott szerepelnek a
lépések, hogyan kell beállítani és finomítani a keresési
paramétereket a nyomozóiroda intranetén. A csapat preferált
informatikai elemzőjeként Yvonne jól tudja, mik az erősségeik
és gyengeségeik, ha számítógéphasználatról van szó.
Bár Eddison szerint a „kapcsolja be a számítógépet”
mondattal kissé túlzásba esett, de az igazsághoz hozzátartozik,
hogy a tájékoztató után az ügynök még megállította Yvonne-t az
ajtóban pár kérdéssel.
– Mi a második probléma? – kérdezi a férfi.
–  Mi van, ha nem egyenesen A-ból B-be megy? Priya és
Deshani mindössze négy hónapot töltött Birminghamben.
Chicagóban kevesebb mint hármat. És nem ők az egyetlenek,
akik így élnek.
 Az ételes doboz egy cuppanós hang kíséretében az asztalon
landol.
–  Akkor hogy találjuk meg? Hogy találjuk meg, ha egy
kibaszott kísértet?
– Ha tudnám, szerinted itt ülnénk benn?
Eddisonnak viszket a bőre az idegességtől, az izmai
összeszorulnak és rángatóznak. Az idegességtől és a félelemtől.
Deshani felhívta Vicet délután, és megkérdezte, mit kellene
tennie Priyának, ha az a rohadék a közelébe kerül. Vic nem
tudott mit válaszolni neki azon kívül, hogy maradjon nyugodt,
próbálja meg beszéltetni, és próbáljon segítséget hívni. Tudják
jól, hogy ez a rohadék Priyát akarja, de azt nem, hogy mire.
Ölt is azért, hogy a lány biztonságban legyen, de a legnagyobb
veszélyt mégis ő maga jelenti.
– Gyere – szólal meg váratlanul Ramirez, és talpra áll.
– Nekem most…
–  Semmi szükség arra, hogy bámuld a képernyőt, a
számítógép magától is elvégzi a keresést. Visszaengedlek,
ígérem, de most gyere velem. – Mikor Ramirez látja, hogy
Eddison nem akar megmoccanni, megfogja a székét, és az ajtó
felé tolja. Az ügynök még időben ugrik fel, így nem csapódik az
ajtókeretnek.
–  Oké, felálltam, jövök, úgyhogy leállhatsz – bosszankodik
Eddison.
Ramirez válaszul megragadja a férfi könyökét, és magával
vonja a lift felé.
Az egyik bokszteremben kötnek ki, ahol a padlót vastag
matracok borítják, a mennyezetről pedig gyűrűk lógnak. Az
egyik falnál ott sorakoznak a bokszkörték meg a bokszzsákok.
Ramirez a bokszzsákok felé mutat.
– Na, nyomás.
– Ramirez.
–  Eddison. – A nő elengedi az ügynök könyökét, majd
keresztbe tett karral figyeli a férfit. – Ki vagy merülve. Tele vagy
dühvel, félelemmel, és annyira elmerültél a saját fejedben, hogy
már nem is tudsz tisztán gondolkodni. Nem tűnnek fel a
legnyilvánvalóbb dolgok sem, és azzal nem segítesz magadon,
hogy még mélyebbre ásod magad. Tessék. Olyan nyugtalan
vagy, hogy aludni úgysem bírsz, szóval verd csak ki a szart a
zsákból.
– Ramirez…
– Verd. Szét. A zsákot.
Eddison motyog valamit a főnökösködő, fontoskodó nőkről,
amin Ramirez csak mosolyog, szóval az ügynök végül feladja, és
odasétál a zsákokhoz. Felhajtja az ingujját, terpeszbe áll, és…
csak bámul.
– Az isten szerelmére, Eddison, üsd már meg azt a zsákot!
Megüti, és az első ütés hatására a gyomrát kínzó szorítás
egyszer csak elenged. Csak úgy záporoznak az ütései a zsákra, a
testtartásra és a hatékonyságra oda sem figyelve, összevissza,
vadul, fáradhatatlan dühvel veri.
Eddison izmai tiltakoznak a váratlan aktivitás ellen, de a férfi
nem törődik a fájdalommal, kizárólag a lógó zsákra koncentrál,
és arra, hogy hová kell csapnia az öklét.
Végül lelassul, majd megáll, és a zsáknak dől zihálva. A karjai
lüktetnek, kissé fél attól, hogy megnézze, mi lett az öklével, amit
persze nem fáslizott be előre. Mégis úgy érzi, sokkal jobban van.
Ramirez gyengéden megérinti Eddison bal kezét, és
megvizsgálja az öklét.
– Úgy tűnik, nem tört el – jegyzi meg finoman. – Lesz pár cuki
zúzódásod, fel fog puffadni a kezed, és a bőröd nagy része ott
maradt a zsákon.
– Miért nem mondtad, hogy fáslizzam be?
Ramirez most a másik keze felé nyúl, és a szempillái alól
felnéz a férfira. Nem félénkségből teszi ezt, inkább mintha nem
lenne biztos benne, hogy az arcára vannak-e írva a gondolatai.
– Úgy tűnt, szükséged van a fájdalomra.
Erre nem is kell válaszolnia.
– Gyerünk. Tisztítsuk ki, és kössük be. Vannak otthon cuccaid,
amivel holnap át tudod kötözni?
– Van valami. Meg kell majd állnom, hogy vegyek… – Eddison
elhallgat, mintha túl fáradt lenne ahhoz, hogy befejezze a
mondatot. Ramirez vár, és elgondolkodva nézi őt. –
Huntingtontól normális távolságban hány helyen lehet dáliát
kapni?
– Hogy mi?
– Dáliát. Nem olyan könnyű beszerezni. Mikor Julie McCarthy-
t tavaly meggyilkolták, több mint egy hét kellett nekünk ahhoz,
hogy kiderítsük, honnan szerezték be neki a dáliát, és sikerült is
megtalálnunk azt a bizonyos üzletet, pedig általában ez nem jön
össze. Nagyon kevés boltban tartanak dáliát.
– Oké…
–  Egész idő alatt macska-egér játékot űztünk; miért nem
próbáljuk most megelőzni a gyilkost? Ha végig akar menni a
listán, dáliát kell találnia valahol. Ha minden egyes virágárust
értesítenénk arról…
– Az államban? Eddison, ez…
–  Egy hosszú lista, tudom, úgyhogy készítünk egy összesített
jegyzéket, aztán bevonjuk a technikusokat, az ügynököket, vagy
a francba, akár az akadémiai gyakornokokat is, és hívjuk végig
az összes üzletet. A virágokat mindig frissen szállítják, szóval,
ha már be is szerezte, az elmúlt két napban kellett, hogy
megvegye. Ritkán vesznek az emberek ilyen kevésbé ismert
virágot, és az eladó talán még emlékszik is majd a vásárlóra.
Talán még egy fotót vagy egy rajzot is szerezni tudunk attól a
boltostól, aki találkozott vele.
–  Ez… Ez nem is olyan rossz ötlet – ismeri el Ramirez. – De
ebbe be kell vonnunk Yvonne-t is.
– Mi?
– Még ha el is lát bennünket instrukciókkal, nem tudjuk, hogy
kell ilyesmire rákeresni. Pláne ilyen nagy hatótávolságra
vonatkozóan.
– Rendben, akkor…
–  Nem fogjuk felhívni hajnali négykor – jelenti ki Ramirez
határozottan. – Gyere, lássuk el a kezedet inkább. Aztán
felmegyünk, leírjuk ezt az egészet, és egy normális időpontban
értesítjük Vicet, majd engedélyt kérünk tőle ahhoz, hogy
túlórára fogjuk Yvonne-t. Aztán behívjuk Yvonne-t. Tudod, mit
fogsz csinálni a jegyzetelés és a telefonálás között?
–  Pontosan azt, amit megparancsolsz, különben nagyon meg
fogom bánni?
–  Na, látod, mijo? – Ramirez belekarol Eddisonba, és elindul
vele az ajtó irányába. – Máris világosabban tudsz gondolkodni.
 
♦
 
Aimée Browdernek hívják, és Isten ajándékának tűnik.
Annyira aggódtál Priya miatt. Bostonból már eljöttél – sosem
töltöttél még egy helyen hat hónapnál hosszabb időt –, de mikor
visszatértél, Priya már nem volt ott. Sok időbe telt, míg ráleltél; a
nevét és a város nevét egy újságban találtad meg, amiben egy
fotóverseny döntőseiről írtak. Azonnal San Diegóba költöztél.
Tudnod kellett, hogy minden rendben van-e Priyával.
Majd rájöttél, hogy egyáltalán nincs jól. Még mindig olyan jó
kislány, mint ahogy emlékeztél rá, de a ragyogás és az a meleg
fény eltűnt belőle. Rideg, törékeny és nagyon magányos lett.
Aztán összebarátkozik Aimée-vel.
Elragadtatva figyeled, Aimée milyen türelemmel csalogatja ki
Priyát a fájdalomból. Franciául beszélgetnek, és a kislány séta
közben táncra perdül körülötte. Néha szó szerint – annyira kecses
ez az Aimée, és milyen sok időt fordít a tanulásra meg a
gyakorlásra; még ha késő este végez is a táncstúdióban, és
láthatóan hullafáradt, akkor is látszik rajta, mennyire imádja a
táncot. Te pedig le sem tudod venni a szemed róla. Közben látod,
hogy Priya elkezd kinyílni, mosolyog, néha még nevet is, francia
filmekről, operákról és balett-társulatokról beszél.
Aimée mutatja be Priyának azt a fiút, akihez korrepetálásra
jár, és te azonnal látod a fiún, hogy beleszeretett Priyába. Nem
hibáztatod, de azért nagyon figyelsz, ki tudja, mikor kell
közbeavatkoznod. Bár nem szokásod. Priya tudja jól, mennyit ér,
tudja, mit jelent jónak lenni, és sosem bátorítja a fiúkat, nem ül
hozzájuk túl közel, és sosem fogadja el a meghívásukat sehova.
Aimée anyja az amarántból főz, ami a verandájuk tetején nő.
Nem is gondoltál még bele soha, hogy a virágoknak egyéb céljuk
is lehet azon kívül, hogy szépek, és eledelt kínálnak a méheknek,
de tessék: ebből még főzni lehet is, bármi is legyen az az étel, és
hallod, hogy a Browder család tagjai incselkednek, amiért
ugyanaz a növény van a konyhában, mint Aimée kontyában, a
nők beszéd közben hanyagul váltogatják a francia és spanyol
kifejezéseket, az apa pedig közbeszúr olykor egy-egy német szót
is, amit senki nem ért, mégis mindenki nevet rajta.
Szinte ugyanolyan kedvesen bánnak Priyával, mint Aimée-vel,
és hálás vagy nekik ezért, hálás vagy azért, hogy mellette állnak
ezek az emberek, és visszahozzák Priyába a ragyogást.
Virágot küldesz Priyának, megpróbálod kifejezni, milyen sokra
tartod a jóságát, hogy mennyire szereted, hogy a szívedet átjárja
a meleg, valahányszor azt látod, hogy a fátyolvirágra nevet,
miközben a barátnője hajába tűzi őket, olyanok mindketten,
mintha tündérek lennének, akik színházi előadásra készülnek.
Egy nap aztán Priya eltűnik. Pár napra el kellett menned, hogy
a közeli városokból beszerezd a megfelelő virágot, hogy senki ne
kösse a csokrokat egymáshoz vagy hozzád. Évek óta nem
viselkedtél ilyen gondatlanul. Csak egypár napról volt szó, de
elmulasztottad a költöztetőautó, a búcsúzás és a távozás
pillanatát. Ezúttal nagyon hosszú idő kell ahhoz, hogy rátalálj, és
most…
Aimée-nek is hiányzik Priya, már azelőtt látod rajta, hogy
megemlítené ezt az anyjának. Látod abból, ahogy egy fürt
amarántot vesz a kezébe, szomorúan mosolyogva nézegeti, majd
a hajához emeli, hogy beletűzze.
Így aztán amarántot szedsz neki, annyit, hogy ne csupaszítsd le
ezzel az anyja teljes kertjét, és vársz, mert tudod, hogy mikor nem
tud elaludni, olyankor nem zavarja a szüleit és a testvéreit.
Kislisszan a házból, végigmegy az utcán egész a templomig,
aminek nyitva van az ajtaja, és táncol odabenn. Korábban két
utcával lejjebb tette meg az utat, hátha Priya is vele tart, majd a
templomban töltötték az esti órákat: Aimée táncolt, Priya pedig
fotókat készített az ólomüvegekről meg a hold fényéről.
Nem okozol fájdalmat Aimée-nek, csak amennyi
elkerülhetetlen. Ezt legalább annyira az ő érdekében csinálod,
mint Priya érdekében. Aimée nagyon jó kislány, és nagyon jó
barátja volt Priyának, mikor arra volt szükség. Körberakod a
testét a sötétbordó amarántfürtökkel, és ott ülsz vele egy ideig,
felnézel az ablakra, miközben Priyára gondolsz.
Olyan jó kis testvér volt, érdemes vigyázni rá. Semmiben nem
hasonlít Darla Jeanre; mert ő az idő múlásával is jó maradt.
Hálás lesz, ha megtudja, mennyire szereted őt.
Meg fogod találni ismét, és ezúttal nem állsz meg addig, míg
meg nem tudja, hogyan érzel iránta. Alig várod, hogy halld, amint
azt mondja: ő is szeret téged.
 
♦
 
Kedden érkeznek meg a dáliák, három fej, akkorák, mint az
öklöm, a színük pedig sötétlila, szinte már fekete. Egy éve sincs,
hogy a tizennégy éves Julie McCarthyt megerőszakolták és
meggyilkolták egy templomban az észak-karolinai Charlotte-
ban, majd egy-egy szál dáliát hagytak a száján, a mellkasán és a
csípője felett, mint egy tébolyodott csakratérképen.
Nem Eddisont, anyát vagy Finney-t hívom elsőként, hanem
Hannah Randolphot, Gunny unokáját. Mióta értesültünk
Landon haláláról – jobban mondva, miután az emberek
mindent megtudtak a gyilkosság körülményeiről –, a veteránok
nagyon empatikusan azt kérték tőlem, hogy ne menjek egyedül
sakkozni. Hannah felajánlotta, hogy kocsival eljön értem, és
haza is hoz, úgyis egész idő alatt ott szokott várni a nagyapjára
a kocsiban. Míg a többi öreg vigyáz Gunnyra, addig ő
könnyedén meg tudja tenni azt a két és fél kilométert a
házunkig meg vissza.
Úgy tűnt, felkészültek arra, hogy vitatkozni kell majd velem,
ugyanis nagyon megdöbbentek, mikor igent mondtam, és
megköszöntem nekik az ajánlatot. Logikus ötletnek tűnt, és
tényleg hálás voltam érte. Mikor már annyi lesz az idő, mint
amikor sakkozni szoktam indulni, felhívom Hannah-t és
megmondom neki, hogy megyek.
Vagy hogy nem megyek, mint például ma délelőtt.
– Nem bánod, ha átmegyek addig hozzád? – kérdezi azonnal.
– Csak amíg megérkeznek az ügynökök? Nem szeretném, ha
teljesen egyedül lennél most.
– De Gunny…
– Meglesz Pierce-szel. Ha pedig mégis történne valami, öt perc
alatt ott vagyok.
– Jobban érezném magam, igen – vallom be. – Köszönöm.
– Indulok is. Hívd az ügynököket.
 Küldök egy sms-t Eddisonnak, majd készítek egy forró csokit,
miközben felhívom Finney-t. Amikor Hannah megérkezik,
gondosan kikerüli a virágcsokrot, nehogy bármi kárt okozzon a
nyomokban, majd mosolyogva elfogadja tőlem a bögrét, és
bólint egyet, mikor látja, hogy telefonon beszélek. Miközben
előkeresem a kamerafelvételt, leül a karosszékbe a kötésével.
Meg kellene tanulnom kötni. Nagyon megnyugtató
tevékenységnek tűnik.
– Mit mutat a kamera? – kérdezi Finney kimerülten.
– Kilenc harminckor kikapcsolt – felelem. – És azután nem is
rögzített semmit.
– Fehér?
–  Semmi. Mintha nem kapott volna jelet, pedig a hálózat
működik.
– A hátsó kamera?
– Vidáman rögzítette egy mókus mozdulatait. Életemben nem
láttam még ilyen gyors rágcsálót.
–  Biztonságban érzed magad, míg oda nem érünk?
Megkérhetem a helyi rendőrséget, hogy küldjenek ki valakit.
Clare rendőrtisztre gondolok, és megvonom a vállamat.
– Hannah itt van velem.
– Rendben. Sietünk.
Körülbelül tíz percen át ücsörgünk Hannah-val kényelmes
csöndben, már amennyire adott körülmények között békésnek
lehet lenni. A kötőtűi nyugodtan csattognak, és van valami
nyugodt, szinte meditatív hangulata ennek.
Aztán valaki kopog az ajtón.
Biztosan nem az ügynökeim azok, ilyen hamar nem érhetnek
ide. Bármilyen gyorsan szoktak is vezetni.
Istenem, valószínűleg…
– Miss Priya? A fiúk azt mondták, bajban vagy.
Clare rendőrtiszt. Azt mondja, elindult őrjáratozni a
sakkpavilon környékére a kollégája nélkül, hogy figyeljen
engem. Lou és a kapitány is megtiltotta ezt neki, de egyikük sem
tudta megállítani. Azt állítja, épp útba esik neki az a terület,
mert ott szokott ebédért menni a boltba.
– Miss Priya, tudom, hogy itthon van. És látom Miss Randolph
autóját is. Csak szeretném, ha biztonságban lenne, amíg meg
nem érkeznek a szövetségiek.
Hannah gondosan leteszi maga mellé a kötését.
– Elküldöm innen, jó?
– Kérlek – suttogom.
Hannah elindul a folyosón az ajtó felé, és épp csak annyira
nyitja ki, hogy kintről látszódjon, a testével kitakar engem.
– Jól vagyunk, uram – mondja udvariasan. – Ha kérhetem, ne
álljon olyan közel a bizonyítékhoz.
– Itt maradhatok önökkel…
– Köszönjük, nagyon kedves, de nem szükséges.
–  Tudja, ott voltam akkor is, mikor elvesztette a nővérét.
Szegény gyerek. Ha a saját testvéremre gondolok… A
kislányoknak védelemre van szükségük.
–  Clare rendőrtiszt. Nincs most szükségünk a védelmére.
Kérem, távozzon.
A férfi erre felemeli a hangját.
– Miss Priya, hallgasson ide…
Megnyitom a híváslistát, megtalálom a kapitánya számát, és
rányomok. A férfi felveszi, és nem is üdvözöl, csak a
vezetéknevét mondja.
– Kapitány, Priya Sravasti vagyok, és…
–  Mondja, kérem, hogy Clare nem zaklatja önt már megint –
mordul fel.
– Az ajtóban áll, és nem hajlandó távozni.
–  Elnézését kérem, Miss Sravasti. Gondoskodom erről. –
Mielőtt letenné, még hallom, hogy azt mormolja: „rúgjuk ki a
picsába ezt a szerencsétlent”. Remélem, tényleg ezt fogják tenni.
Hannah végül rácsapja az ajtót Clare képére, és mindkét zárat
elfordítja. Majd a láncot is beakasztja a biztonság kedvéért.
– Ez a fickó nem százas – jelenti ki, és a kezébe veszi a kötését.
– Semmi oka, hogy veled foglalkozzon.
–  Az ilyen típusú ügyeknél előfordul – sóhajtom. – Mercedes
magyarázta el nekem ennek a pszichológiáját egyszer. Az a
személy, aki vészhelyzetre reagál, néha rá tud kattanni teljesen
az ügyre, ha az felkavarja, főleg, ha valami épp nincs rendben
az életében. Vannak, akik megszállottan meg akarják oldani az
ügyet, mások viszont a családokra szállnak rá, és mindenáron
vigyázni akarnak rájuk.
– Bostonban is ezt csinálta?
–  Nem, amennyire én emlékszem, de ha ezt is csinálta, nem
volt ennyire feltűnő.
– Ha? – ismétli.
– Mercedes szerint nem ez lenne a legfurcsább módja annak,
hogy egy rajongó közel akar kerülni egy bűnesethez. Épp most
vizsgálja át a fickó múltját.
Hannah a fejét ingatja.
 –  Tudom, hogy az ember bonyolult teremtmény, de ez egy
kissé túlzásnak tűnik.
Finney és Sterling nem sokkal később meg is érkezik. Finney
arca kissé zöld, mikor kiszáll a kocsiból. Sterling a sofőrülésnél
egyszerre próbál szerénynek és büszkének tűnni.
– Játszottatok egy kicsit a fényszórókkal meg a szirénákkal? –
kérdezem szárazon.
Sterling rám vigyorog, majd hátul marad, és olyan kifejezést
ölt az arcára, ami jobban illik egy profihoz.
– Egy baleset miatt késtünk; nem akartunk megvárakoztatni.
Finney a szemét forgatja, majd Hannah-hoz fordul, és a kezét
nyújtja felé. – Köszönjük, hogy vele maradt, Miss Randolph.
Hannah a fejét rázza.
– Maradjak még? Úgy értem, miután önök elmentek?
–  Valójában… – Finney rám néz. – Anyukád azt kérte, hogy
vigyünk fel téged Denverbe, ha nem bánod. Azt hiszem,
nagyobb biztonságban érezne, ha szemmel tarthatna téged.
– Rendben van. Köszönöm szépen, Hannah.
–  Bármikor – feleli, és röviden megölel. – Vigyázz magadra,
Priya. – A nagyapja is így köszönt el tőlem viszlát helyett, csak ő
Miss Priyának hívott közben, és ezt a nevet valahogy még Clare
rendőrtisztnek sem sikerült elfuserálnia.
És ha már róla van szó… Mesélek Finney-nek Clare-ről, aztán
felmegyek átöltözni, és bepakolok a táskámba. Nem tudom,
hogy anya munkahelyén mire használható a wifi, szóval a házi
feladatomat inkább itt hagyom.
–  Ismét kiütötték a kamera programját az elektromágneses
impulzussal, a vezetékeket pedig elvágták – jelenti be Sterling,
miután lejöttem az emeletről.
– Akkor most mi lesz?
–  Most elviszünk anyukádhoz – válaszolja Finney. – Aztán
megbeszéljük a részleteket a védelmeddel kapcsolatban.
A védelmemmel kapcsolatos részlet ebben az esetben azt
jelenti, hogy Archer lesz velem napközben, Sterling pedig itt
marad velünk minden éjjel, és mindenki imádkozik majd, hogy
Ward szakaszvezető nem jön erre rá. Gyakorlatilag
szabályellenes, amit csinálnak – személyes szívesség –, vagyis
baromi nagy a veszély. Ha bármi kiderül, hatalmas nagy szarba
kerülnek. Több mint egy hétre beköltözünk, de egy
örökkévalóságnak tűnik, pláne így, hogy állandó rotációban
változnak a helyszínek. Anya megszervez egy randevút
Sterlinggel, és megbeszéli vele, hogy elég biztonságos lesz
nekem az irodájában is, így aztán az ügynökök elmennek.
Anya meglehetősen steril irodájának sarkába vonulok el a
laptopommal. A házimat kellene csinálnom – anya megadta a
hálózat jelszavát –, de ehelyett a fényképeket nézegetem, amiket
aznap csináltam, hogy Gunnyval és Hannah-val a templomba
látogattunk. Nagyon kellemes volt az a délután, az érdekes
ablakok pedig feltették a pontot az i-re. A jeleneteket sima
üvegtáblákra festették, nem ólomüveg mozaikokból rakták ki,
és a szinte áttetsző, színes ablakon keresztül beáramló fény
megannyi árnyalatban pompázott.
A nőt meg az üres sírt ábrázoló portré alatt Gunny végighúzta
bütykös ujját egy pici sárgaréz táblácskán, amin a felesége neve
állt.
A templom titkárnője még Gunnynál is öregebb volt, és
mindent tudott az ablakok történetéről meg arról is, akinek az
adományából fizették. Mikor megemlítettem, hogy mennyire
szeretem az ilyen ablakokat, az idős hölgy átnyújtott nekem egy
szórólapot, ami egy kis kápolnáról szólt. Az épület alig
egyórányi autóútra van tőlünk.
–  Azt mondják, Isten azért áldott meg bennünket az alkotás
iránti tehetséggel, hogy dicsőíteni tudjuk Őt – jegyezte meg
mosolyogva. – A Shiloh-kápolna ablakait elnézve ezt el is hiszi
az ember.
Nem hiszem, hogy meg fogom ezt tudni.
Idegesen felsóhajtok, és összecsapom a laptopot. Azt hittem,
jobb kedvem lesz a képek láttán, de csak még jobban
elkedvetlenít. A táskám mélyére nyúlok, és előveszek egy
borítékot, ami a postaládánkban hevert. Inara szép kézírása
virít rajta.
 
Kedves Priya!
 
Desmond MacIntosh meghalt, már majdnem egy hónapja, és
én még mindig nem vagyok benne biztos, mit érzek ezzel
kapcsolatban. Mindenki azt várja el tőlem, hogy szomorú
legyek, mert mi voltunk az „elátkozott szerelmesek”. Bírom,
hogy az emberek, akiknek halvány fogalmuk sincs arról, mit
jelent elátkozottnak lenni, ilyen neveket találnak ki. Mások
azt gondolják, hogy örülnöm kellene, mivel az egyik kínzóm
megölte magát, de én ebben is csak azt látom, hogy milyen
sokan követtek el öngyilkosságot a lányok közül, és ez
cseppet sem tölt el örömmel.
 Legtöbbször egyszerűen megkönnyebbültséget érzek, de ez
milyen reakció már?
Megkönnyebbültem, mert nem kell őt látnom a
tárgyalóteremben, nem kell magamon éreznem a tekintetét,
miközben ellene és az apja ellen tanúskodom.
Megkönnyebbültem, mert nem kell hosszú órákat együtt
töltenem a kivert kiskutya képével. Megkönnyebbültem, hogy
megoldódott a sorsa, és nem kell már idegeskednem miatta.
Mindig is tudtam magamról, hogy rémesen rossz ember
vagyok, de ettől most olyan mélypontra jutottam, amire nem
voltam felkészülve.
Főleg, ha belegondolok: irtóra hálás lettem volna, ha a
Kertész összekapja magát, és szépen beledöglik a sérüléseibe,
vagy ilyesmi. Nem érzem azt a kényszert, hogy meg akarnám
őt ölni, és azt sem, hogy miatta meg akarnám ölni magam.
Egyszerűen azt akarom, hogy halott legyen.
A tárgyalásra valószínűleg ősznél hamarabb nem kerül
sor, és bár nem vagyok olyan pesszimista, hogy azt
reméljem, ártatlannak ítélik, azért elég sok olyan kimenetel
játszik, ami nem lenne túl optimális. Nem akarom, hogy
pszichiátrián vagy szanatóriumban kezeljék. Azt akarom,
hogy rács mögé kerüljön, hogy úgy érezze magát, ahogy mi
éreztük, és változzon át egy rettentően törékeny, nyomorult
emberré.
De ennél is jobban vágyom arra, hogy meghaljon. A börtön
jól hangzik, de mivel a Kertésznek még mindig nagyon sok
pénze van, el tudja intézni, hogy kényelemben éljen ott, már
amennyire a sérüléseivel lehet. Nem akarom, hogy
 kényelemben érezze magát.
Haljon meg, erre vágyom, az emberek pedig döbbenten
néznek rám emiatt, mert szerintük ennél jobbnak kellene
lennem, felül kellene emelkednem ezen, de a rohadt életbe,
nem akarok felülemelkedni ezen. Kiérdemelte ezt a büntetést.
Ha bármikor lehetőséged lesz rá, Priya, öld meg.
Önvédelemből, és túl leszel rajta.
 
Hm.
Most már sokkal jobban érzem magam, köszönöm, Inara.
Ha már lógok a feladataim elől, akkor csinálhatnék valami
hasznosat is, úgyhogy felnyitom a laptopot. A gyilkos összes
áldozatának van saját Facebook-oldala, ahol megemlékeznek
róluk, azoknak is, akik nem is voltak fenn Facebookon, mikor
még éltek. Tavasszal jelenik meg a legtöbb poszt, az évforduló
közeledtével az emberek az emlékeiket posztolják, vagy imákat,
de felbukkan néhány születésnapi köszöntés is. A seggfejek
kommentjeit elég hamar törölni szokták.
Julie McCarthy oldalával kezdem, és onnan haladok
visszafelé, elolvasom a legfrissebb történeteket. Vannak új
képek is, amelyeket barátok, családtagok vagy osztálytársak
tettek ki megemlékezésképpen. Chaviét kihagyom.
Chavi Facebook-oldalára azóta nem mentem fel, hogy
meghalt. Nem sajnálom le azokat az embereket, akik ott
posztolnak, a legtöbbjük igaz barátja volt a nővéremnek.
Josephine moderálja az oldalt, szóval tudom, hogy semmi
tiszteletlen nem kerülhet ki. Ha nekik segít a gyászban és
abban, hogy továbblépjenek, áldásom rájuk. Csak nem akarom,
hogy mások Chavival kapcsolatos emlékei összezavarják az
enyémeket.
Mikor Darla Jean – az első áldozat – oldalára érek, látok egy
posztot, amit az anyja, Eudora Carmichael tett ki, a lány
halálának idei évfordulóján. Eudora arról ír, mennyire hiányzik
neki a lánya ragyogó lénye, a nevetése, és hogy Darla Jean volt a
család legnagyobb öröme. Majd arról ír, hogy a fiát is hiányolja,
aki sosem tette túl magát a húga halálán. Miután az
igazságszolgáltatásért imádkozik, egy fotóval fejezi be a posztot:
egy családi portréval, ami azon az utolsó húsvéton készült.
Darla Jean szőke és csinos, fehér csipkeruhát visel, mellette
pedig ott van a molett Eudora, a szeme épp olyan kedves, mint a
lányáé. A fia mögöttük áll, és a kurva életbe, tizenhét év eltelt,
de én jól ismerem ezt az arcot.
Ismerem ezt az embert.
– Anya! – károgom.
Anya ijedten felpillant a számítógépéből.
– Priya? Jól vagy?
– Gyere, nézd ezt.
– Priya?
– Anya, kérlek. Gyere, nézd ezt.
Lassan feláll, és átjön a szoba másik felébe, majd leül mellém
a kőkemény kanapéra. Rám néz, aztán a képernyőre.
–  Az arcod alapján azt látom, hogy valami fontos dolog
történt, de nem tudlak követni.
Megnyitom a mappát, amiben az idén tavasszal készített fotók
sorakoznak, és addig kattintgatok, míg meg nem találom, amit
keresek. Kisebbre állítom az ablakot, hogy a Carmichael család
portréja mellé tudjam helyezni.
Anya egy ideig a képet nézi, majd ugrálni kezd egy izom az
állában. Ő az, ő is tudja, ez a férfi ölte meg Chavit, és szinte
egész biztos, hogy ő küldi nekem az ajándékokat is.
Anya nagyot nyel, pislog egyet, szemében megcsillannak a
visszatartott könnyek, és rám néz.
–  Nincs a kezedben a telefon. Most csak sokkot kaptál, vagy
tétovázol?
Az anyám túlságosan jól ismer engem.
– Tétovázom.
– Miért? – Kíváncsinak tűnik, nem vádlón kérdezi. Ő sem nyúl
a telefonért, hogy értesítse az FBI-t.
Átnyújtom neki Inara levelét, és figyelem, ahogy végigolvassa.
–  Azt hiszem, jóban lennék ezzel az Inarával – jegyzi meg,
miután végzett.
–  Szerintem most jellemezted épp Eddison saját kis
pokolbugyrát.
– De ez Inara álláspontja. A tiéd mi?
Nagy levegőt veszek, és időt adok magamnak, hogy alaposan
meggondoljam a választ. Vannak pillanatok, amikor rájövök,
hogy mennyire nem hagyományos a kapcsolatunk anyával.
Pillanatok, mikor be kell látnom, hogy anyának valószínűleg
vannak szociopata hajlamai, csak úgy döntött, hogy nem fogja
színtisztán gonosz dolgokra fordítani.
Én pedig az anyám lánya vagyok.
– Szerinted mennyi bizonyíték áll rendelkezésre? – kérdezem
végül. – Tizenhét éven keresztül nem kapták el, szóval nyilván
nem hülye. Ha megadjuk a nevét az FBI-nak, szerinted mennyi
meggyőző bizonyítékot találnak, ami nem tűnik
véletlenszerűnek? Ha vallomást akarna tenni, akkor már
évekkel ezelőtt megtehette volna.
–  Arra gondolsz, hogy ha elég bizonyíték is van ahhoz, hogy
bíró elé kerüljön, annyi nem lesz, hogy el is ítéljék.
–  Ha bíróságra vinnék ezért, és aztán mégis felmentenék,
akkor ennyi volt. Nem vihetik bíróság elé ugyanazokért a
gyilkosságokért újra meg újra. Julie McCarthyn keresztül nem
szolgáltathatnak igazságot Darla Jeanért. Sem Chaviért.
– Sem Landonért – motyogja elgondolkodva.
– Landon egy pedofil volt; engem nem érdekel, hogy igazságot
szolgáltatnak-e érte.
Anya ajka büszke mosolyra húzódik.
–  Ugyan mi tartaná vissza attól, hogy Franciaországba is
kövessen bennünket? – kérdezem.
–  Tehát mit akarsz tenni? Túszul ejteni, arra kényszeríteni,
hogy bevallja minden múltbeli vétkét, és a vallomását
rögzíteni? Így akarod elérni, hogy elítéljék?
– Nem.
Kell egy kis idő, míg ülepszik bennem a dolog. Sosem voltam
egy barbár.
– Nagyon komoly lettél – jegyzi meg anya.
–  Pontot akarok tenni a végére – árulom el halkan, szinte
suttogva. – Nem akarom az életem hátralévő részét azzal
tölteni, hogy a hátam mögé pillantgatok, meg hogy azon
agyalok, vajon kit öl meg legközelebb. Nem akarok úgy
elköltözni, hogy ez megoldatlan maradt. Azt akarom, hogy vége
legyen ennek egyszer s mindenkorra.
 Anya nagy levegőt vesz, és összerakja a két tenyerét az
ölében. A bütykei kifehérednek az erős szorítástól.
– És hogy csináljuk?
A laptop lehuppan mellém a földre, ahogy átkarolom az
anyámat.
– Szeretlek…
– De?
– De ezt egyedül kell most csinálnom.
Anya egyik szemöldöke vészesen magasra húzódik.
– Ezt most magyarázd meg.
–  Ha én csinálom, az önvédelem. Ha te csinálod, az
bosszúállás, anya. Talán szimpátiából felmentenének téged, de
elveszítenéd az állásodat, és talán nem is találnál új munkát. Ha
te is ott lennél velem, a Quanticói Hármas sosem hinné el, hogy
véletlenül történtek a dolgok.
– Szerinted hinni fognak neked?
–  Ha teljesen egyedül vagyok? Nem, az abszolút csapda. –
Előveszem a táskámból a Shiloh-kápolnát ábrázoló képeslapot.
– De ha Archer ügynök is velem tart, és véletlenül magamra
hagy?
– Tehát mégis hagyni fogod neki, hogy csaliként használjon.
– Igen.
– És bízol benne annyira, hogy elhiszed, nem fogja elmondani
a többieknek?
– Ó, dehogyis! Ezért nem fogom neki elárulni. – Anya felnevet,
én pedig akaratlanul is megeresztek egy mosolyt. – Őszinte volt
a bocsánatkérése, ez pedig azt jelenti, hogy bűntudata van.
–  És ha egy jó embernek bűntudata van, akkor nemcsak
bocsánatot kér, hanem jóvá is akarja tenni a bűnét.
–  Szóval megkérem Archert, hogy vigyen el a kápolnába. Ha
azokon a napokon is papírmunkád lesz, amiket miattam vettél
ki, akkor nem tudsz elvinni kocsival. És szombaton lesz a
születésnapom. Ez a rohadék már az összes virágon túl van, ami
azt jelenti, hogy bármit tervezett is velem kapcsolatban, most
fogja meglépni; csak a lehetőséget keresi. Azt pedig
megkaphatja tőlünk.
– Édes istenem, annyi mindent megtanítottam neked, ugye?
– Te itt leszel, biztonságban, hogy ne keveredhess gyanúba, és
ha olyan intenzíven figyel engem, mint sejtjük, akkor követni
fog minket.
– A mi fiatal, lelkes Archerünknek pedig esélye lesz lecsapni a
sorozatgyilkosra akció közben, ezzel megoldja az ügyet, és
igazolja magát. Egyedül hagy, de nem fog messze menni.
–  Így lesz erősítésem, ha berezelnék, vagy valami rosszul
sülne el. Csökkenthető a kockázat.
Némán ülünk, mindketten a lehetőségeket latolgatjuk.
–  Ha bármi történik veled, Brandon teljesen magába fog
zuhanni, ugye tudod?
Hitetlenkedve nézek anyára.
– Sosem hívod Brandonnek. Senki nem hívja Brandonnek.
– Teljesen tönkremenne. Ezt számításba kell venned, Priya.
– Tudom. Ezért gondolom, hogy Archer jó opció.
Anya is tönkremenne, de ezt egyikünk sem mondja ki.
Nagyon megtörné, talán szét is zuhanna, de miután újra
összeállnak a szilánkok, még keményebb és még erősebb lenne,
mint a tiszta acél, mert Deshani Sravastival egy dolog nem fog
megtörténni soha: nem győzheti le senki. Bármi történik is,
sosem fogja hagyni, hogy a világ örökre megsemmisítse.
Brandon Eddisonban azonban van valami, ami anyában
nincs: egy tátongó, vérző seb, amit Faithnek hívnak. Talán
minden szőke, harminc körüli nőben az ő arcát keresi, akivel
találkozik, de továbbra is egy copfos kislányként emlékszik rá,
akinek mosolygás közben látszik, hol esett ki a tejfoga.
Faith egy imádni való kis okostojás volt, aki semmi
különbséget nem látott a hercegnők és a szuperhősök között.
Amíg meg nem találják – már ha valaha bekövetkezik ez –,
Eddison sebe nem fog begyógyulni.
Ott élek én is, merengek magamban, a darabjaim körbeveszik
Eddison rettentően törékeny szívét. Vigyázok a többi részére,
hogy ne kínozza az a tályog, de közben vérzik miattam, mert ha
közel is vagyok hozzá, nem elég közel. Ha túl erős ütés ér
engem, akkor minden, ami Faithből maradt, szilánkokra fog
törni.
Sosem tudnám bántani Eddisont, de nem tudnék úgy élni
sem, ahogy Inara. Igazságszolgáltatásra vágyom, az ígérete nem
elégít ki, annál több kell, azt akarom, hogy teljesen vége legyen
ennek az egésznek.
– Akkor beszélni fogsz Archerrel délelőtt?
Bólintok.
–  Gondold át ezt jól, Priya szívem – szólal meg anya
komolyan. – Ha bármikor elbizonytalanodsz, lépj vissza.
Bármikor átadhatjuk őt az FBI-nak.
– Tudom.
Másnap késő délelőtt, mikor lejövök a lépcsőn, a házi
feladataim végeztével, Archer a kanapén ül, előtte a
dohányzóasztalon pedig ott hevernek a fényképezőgépem
alkatrészei.
– ’Reggelt, álomszuszék – üdvözöl.
–  Tanultam, nem aludtam. – A konyhába megyek, hogy
összedobjak egy smoothie-t, kései reggeliként.
Archer követ.
– Van bármi terved mára?
Úgy teszek, mintha elgondolkodnék ezen.
– Elmehetnék sakkozni, mondjuk.
– Rendben, de csak a kíséretemben.
Áttöltöm a smoothie-t két utazóbögrébe, és az egyiket
átnyújtom neki, a másikkal pedig koccintok vele.
– Hozom a táskámat.
Folyamatosan figyeli a mozgásomat. A kocsija ott áll a
felhajtón, nekem viszont hiányzik a séta, úgyhogy végül
belemegy a gyaloglásba. Kell egy kis plusz idő, hogy
összeszedjem a gondolataimat, és cseppet sem vagyunk
csúszásban. Érdekes látvány, ahogy Archer mindent megfigyel
körülöttünk, és katalogizálja magában az adatokat.
–  Mennyi szabad mozgás engedélyezett számomra a
védelmed alatt? – kérdezem, ahogy a benzinkúthoz érünk. –
Mármint, ha te vagy Sterling velem vagytok, akkor kirándulni is
lehet?
Gyanakvó pillantást vet rám, megnyugtat, hogy kíváncsi.
– Mi jár a fejedben?
Előveszem a táskámból a Shiloh-kápolnát ábrázoló
képeslapot, és megmutatom neki.
 –  Szeretem az ablakokat. Jobban mondva: Chavi szerette az
ablakokat, én pedig szeretem azt, hogy Chavi mennyire szerette
az ablakokat.
– Hű, de nyakatekerten fogalmazol!
–  Ah. Mindegy, szombaton van a születésnapom, és úgy volt,
hogy anyával elmegyünk ide.
– Úgy volt?
– Anyának dolgoznia kell. Most, hogy már közeleg a költözés
napja, a párizsi fiók HR-igazgatója egyre idegesebb. Nagyon
szeretnék pár képet készíteni erről a kápolnáról, és normális
körülmények között simán elmennék egyedül is, miután
elkísértem anyát a munkahelyére.
– Ja, de erről szó sem lehet.
–  Ezért tettem hozzá, hogy normális körülmények között.
Figyelj már jobban, Archer.
Archer felnevet, a válla ellazul egy kicsit.
–  Szóval azt akarod, hogy egy órán át kocsikázzak veled
valami helyre, ahol ablakokat fényképezhetsz.
Ismét a táskámba nyúlok, és előkapom a titkos fegyveremet: a
kedvenc fotóimat tartalmazó, ágy alatt tartott dobozomat, amin
az a szöveg áll, hogy Chavi a templomban. A legfelső kép az
abszolút kedvencem. Az egyik nagyobb, bostoni templomban
készült, aminek lebegő mennyezete volt, úgy nézett ki, mintha
súlytalan lenne, mintha odabenn minden a végtelen űrben
szállna. Chavi már pár órája ott ült az első sorban, és
elmélyülten rajzolgatott, én pedig egy tucat képet készítettem
róla, a templom belsejéről meg az ablakokról, szinte minden
szögből.
 Aztán felmentem a kóruskarzatra, és kihajoltam a legkülső
emelkedőn, ami a kórusvezető helye, és készítettem egy képet,
amelyen Chavi álló körvonala látszik a ragyogó ablak előtt, az
aranyszínű porszemek pedig glóriaként fénylenek körülötte. Ha
a tablókép Chavi személyiségét kapta el, akkor ez a lelkét, a
ragyogó, fényes lelkét, ami tele van csodával.
–  Chavi többször megpróbálta ezt visszaadni papíron –
szólalok meg halkan, egy kissé szomorúan, Chavi emlékét
használva a manipulációhoz. Csatába, Priya! – A színhatásokat,
a szaturációt és azt, ahogy a fény átszüremlik. Néha úgy érzem,
ha nem hagyok fel ezzel, és szép képeket készítek
templomablakokról, akkor valahogy ő is látja őket.
Archer végignézi a képeket, az arcán csodásan bonyolult
kifejezés jelenik meg. A bonyolult jó kifejezés. A bonyolult azt
jelenti, hogy épp úgy kavarognak a gondolatai, ahogy reméltem.
Már látszik a sakkpavilon, mikor Archer végre válaszol.
–  Persze, elmehetünk. Úgy értem, mégiscsak a születésnapod
lesz.
– Tényleg?
–  Hát, az előbb ezt mondtad – terel, majd felnevet, mikor a
karjára csapok. – A testvéred miatt.
–  Nagyon szépen köszönöm. – Elrakom a fotókat a táskám
külső zsebébe. – Ha a kávézóban szeretnél megvárni, ígérem, a
sakkasztaloknál maradok. – Tétovázik, mire felhúzom a
szemöldökömet. – Bárki legyen is ez a rohadék, nem fogja rám
vetni magát egy társaság kellős közepén.
– Rendben, de az egyikük kísérjen majd be, ha végeztél.
– Megbeszéltük.
 Baromi nagy bajba fog keveredni, ha magamra hagy a
kápolnában. Remélem, tanulni fog ebből, és ennek hatására
jobb ügynök lesz belőle. Akkor talán nem kell ilyen bűntudatot
éreznem.
Gunny felébred, mikor a sakkszigetre lépek, és rám mosolyog,
miközben Jorge ott ül vele szemben az asztalnál.
Visszamosolygok, lágyan és melegen, ahogy csak Gunnyra
szoktam, és tényleg, semmi keménységet nem érzek ilyenkor
magamban.
Ha valamit tanultam a munkamegbeszéléseken, amikre anya
néha elvisz magával, akkor az az, hogyan kell odafigyelni a
beszélgetés alakulására, és miként lehet finoman olyan irányba
terelni, amerre akarom. Anya felháborítóan jó ebben. Szóval
miközben a tikkelő szemű Vaúval játszom, hagyva, hogy annyi
ideig töprengjen a lépések előtt, ameddig csak szeretne, mert
képes két, három, négy alkalommal is megkérdőjelezni a saját
döntését, hallgatom az üres csevegést arról, ki mikor megy
orvoshoz, milyen filmet látott, milyen kibaszott idiótát látott az
úton, aki vezetni sem tud, majd Pierce megemlíti, hogy a húga
azt szeretné, ha meglátogatná őket, és a családdal ünnepelné a
majálist.
–  Az egyik unokája állandóan ezekkel a hülye kis
tűzijátékokkal jön, tudjátok, a petárdákkal. Olyan hangosan
pukkannak, de nincs semmi látvány. Próbálom néha rávenni
magamat, de… –  Be sem fejezi a mondatot, mérgesen figyeli a
Corgival közös sakktáblát.
–  Vidd ezt magaddal – ajánlja Happy, meglökve Corgit a
könyökével. A hungarocellpohárból kilottyan egy kis folyadék:
azt hiszem, mind próbálunk úgy tenni udvariasan, mintha nem
tudnánk róla, hogy legalább annyi whisky van benne, mint
kávé. – Ettől a ronda pohártól még rosszabb rémálmaid lesznek,
mint a pukkanásoktól.
– Tudod, mi a ronda? Te, te ostoba barom, összetörik a tükör,
ha belenézel – válaszolja Corgi elégedetten.
A férfibarátságok olyan különösek.
–  És van még valakinek terve a hétvégére? – kérdezem, és
arrébb tolom a bástyámat, ami veszélybe került.
Vaú meglátogatja a lányait. Havonta egyszer látja csak őket,
mert a láthatási jogra vonatkozó szabályt akkor állapították
meg, mikor ő épp nehéz időszakon ment keresztül, és nem érzi
még úgy, hogy elért volna arra a szintre, hogy meg lehessen ezt
változtatni. Az arca egészen ellágyul, mikor róluk beszél, és a
keze sem remeg annyira. Szerintem biztosan lehetne
módosítani az ítéleten, de ő nem akarja, hogy a gyerekei lássák,
milyen a rosszabb napjain.
Stevennek, mint kiderül, randevúja lesz, mire mindenki
incselkedni kezd vele. Ő idióta vigyorral fogadja.
–  Egy tengerészgyalogos özvegye – magyarázza. – Tudja,
milyen ez.
Gunny Denverbe megy a fiú dédunokája balettvizsgájára, és
természetesen Hannah elviszi.
–  Remélem, nem fogok elaludni közben – sóhajtja. –
Manapság egyre nehezebb ébren maradni.
– Elég, ha Hannah felébreszt, mielőtt a fiúk kerülnek sorra –
mondja Phillip vigasztalásképpen. – Ha őt megnézed, a többi
műsorszámot nyugodtan átaludhatod.
 Gunny bólint, leüti Jorge királynőjét egy paraszttal, majd rám
néz.
– És ön, Miss Priya? Vannak tervei?
–  Anyának be kell mennie dolgozni vasárnap, mert van pár
feladata. – Vaú leüti az egyik futómat. Pár lépés és szépen
megver. – Archer ügynök megígérte, hogy elvisz engem
Rosemontba.
– Mi van Rosemontban? – kérdezi Jorge.
–  Egy nagyon szép kis kápolna, aminek csodás ablakai
vannak. Gunnyék templomának titkárnője mesélt róla. Szeretek
ólomüvegeket fényképezni.
–  Az majdnem egy órára van innen kocsival – mutat rá
Steven. – Ablakok miatt…?
– A nővérem nagyon szerette őket – jegyzem meg csöndesen.
Minden férfi felém fordul és megmerevedik, olyanok, mint a
madarak a villanypóznán. – Azt hiszem, így akarok búcsút
mondani neki, mielőtt elköltözünk.
– Legutóbb még úgy hallottam, hogy Párizsban nagyon szépek
az ablakok. – Corgi az orrát vakarja, a nyomástól apró piros
pöttyök keletkeznek az elpattant erek körül. – Ott van a Notre-
Dame is, nem?
Elnyomok egy vigyort, mert úgy ejti, hogy „notrí”.
–  De – felelem. – Nehéz ezt szavakba önteni. Azt hiszem,
inkább csak… Hát, Chavi igazából már látta azokat az
ablakokat. Mikor kisebbek voltunk, elmentünk párszor
Párizsba, mikor még Londonban laktunk.
– Ti Londonban laktatok?
– Ötéves koromig, igen. Ott születtem. – Csodálkozva néznek,
de csak megvonom a vállam. – Anya aztán egy nagyon jó
állásajánlatot kapott Bostonban. – És nagyon-nagyon szerette
volna, ha köztünk meg a családunk között ott egy óceán, de ezt
nem mondhatom olyanoknak, akik mindennél jobban
hiányolják a családtagjaikat, csak túlságosan rossz passzban
vannak ahhoz, hogy mindennap velük legyenek. Nem
mindegyikükre igaz ez, de elég sokukra.
– Nem hallatszik rajtad.
– Nem hallottatok még engem egy BBC-maraton után. – És itt
jön a bástyám. – Az általános iskolában elkopott az akcentusom
nagy része, mert a többi gyerek kinevetett, majd anya
gondoskodott róla, hogy a maradéktól is megszabaduljak. Mikor
fáradt vagyok, elő szokott azért jönni.
– Az unokahúgom van így Minnesotával – nevet Jorge. – Ő is
el szokott pirulni miatta.
Happy veszi át a szót, és szidni kezdi az ügyfélszolgálati
vonalakat, én pedig hagyom. Olyan gyönyörű nap van, az égbolt
tiszta, a szellő pedig szinte meleg, és szívesen maradnék egész
délutánra, de Archer vár rám, és tényleg nagyobb biztonságban
érzem magam otthon. Clare rendőrtisztet veszem észre a
parkoló túloldalán, a delikáteszhez közel áll, civil ruhában.
Figyel. Biztos vagyok benne, hogy idejön majd az asztalokhoz,
és kérdezősködni fog rólam.
Hannah elkísér a boltig, és velem marad, míg Archer fel nem
néz az asztalától, és meg nem lát bennünket. Aztán Hannah ad
egy puszit, és elindul visszafelé.
– Mit kérsz? – kérdezi az ügynök. – Meghívlak.
– Egy eszpresszót három cukorral, és köszi.
 –  Nem akarsz aludni az elkövetkezendő egy hétben, mi? –
Lépek egyet hátra, hogy meg tudjak fordulni, és be tudjak állni
vele a sorba, amikor nekiütközöm valakinek. A táskám a földre
esik, kihull belőle a képeslap, a fotók meg a pénztárcám is. – Jaj,
ne, a táskám! – Leguggolok, hogy összeszedjem a cuccaimat, de
egy másik kéz megelőz.
Felnézek: Joshua térdel előttem, és felém nyújtja a fotókat
meg a képeslapot. A teája meg a keménykötésű könyve a térde
mellett. A vékony pulóvere nyakáról egy karcsú
olvasószemüveg lóg, a vastag halászpulcsikat, gondolom, eltette
őszre.
– Köszi. Bocs, hogy neked mentem.
– Semmi gond. Örülök, hogy semmi baja nem lett a képeknek.
– Archer felé néz, bizonytalanul bólint egyet felé, az ügynök
pedig elfordul.
Az asztalra rakom a képeket meg a képeslapot.
– Itt jobb helyen lesznek. Ó, és Archer? A fuvarért cserébe én
intézem a kávédat szombaton. Szeretnék még napfelkelte előtt
Rosemontba érni.
Hallom, hogy halkan káromkodik egyet.
Mikor visszaérek a forró csokimmal, Archer az asztalnál ül, és
tikkelő szemmel a csészéjébe bámul.
– Mielőtt felkel a nap? – kérdezi savanyúan.
– Vagy a lehető leghamarabb. Láttad már, milyen az, mikor a
nap átsüt az ólomüvegen, Archer ügynök?
– Nem – válaszolja morogva. – De nem is nagyon hiányzott ez
az élmény.
– De a születésnapom lesz.
 Archer erre sóhajtva a szájához emeli a csészéjét.
 
♦
 
– Hanoverian ügynök? Szállítmánya érkezett.
Eddison a papírjaira pislog, majd felnéz a konferenciaterem
ajtajára. Vic és Ramirez is meglepettnek tűnik az alapján,
milyen hosszú időbe telik, míg Vic talpra áll.
Aztán Vic nevetni kezd.
– Anya vacsorát küldött nekünk.
– Isten áldja az anyukádat – nyög fel Ramirez.
Eddison eltolja maga elől a jegyzeteit, és elfogadja az egyik
Tupperware ételhordó dobozt, amiben marharagu van. Még
meleg, az alufóliába tekert vajas zsemlék pedig nagyon
gusztusosak.
– Egy angyal – ért egyet Eddison.
Egy ideig mind az evésre koncentrálnak. Nagyon rég volt már
az ebéd. Miután Vic kiosztott nekik egy-egy szelet pekándiós
pitét is, mindenki visszatér a feladataihoz.
–  Fontosak lettek számára ezek a lányok – jelenti ki Vic. –
Akár a feltételezett tisztaságukat akarja megőrizni, akár a
rosszaságukért bünteti őket, a dolog személyesen érinti.
– És mi a helyzet Darla Jeannel? – Ramirez elkezdett legyezőt
hajtogatni az alufóliából. – Ő nem egyszerűen az első áldozat: ő
alakította ki a gyilkos motivációját.
–  A vallatások során mindenki azt mondta, hogy jó kislány
volt. A barátja szerint egyetlenegyszer csókolóztak, mielőtt
meggyilkolták. A kisvárosban mindenki ismerte és szerette.
 – De őt megerőszakolta – folytatja Ramirez. – A patológia arra
utal, hogy látott benne valami bűnöset. Talán a csók miatt.
Vic felkapja Darla Jean aktáját, és végiglapozza a jelentéseket.
–  A barátja senkit nem vett észre, csak miután a lelkész
visszajött az irodájából. Miután a fiú hazament, a lelkész senkit
nem látott Darla Jeanen kívül, majd elindult egyedül a városba.
Úgy tűnik tehát, hogy Darla Jean egyedül volt.
–  Nem próbált menekülni – mutat rá Eddison. – Csak akkor
ellenkezett, mikor már késő volt. Vagyis az elkövetőt nemcsak
ismerte, hanem bízott is benne.
–  Még a nemi erőszakot megfontolva is családtagra
gyanakodnánk elsőként –  mondja Ramirez. – Az apja, a bátyja,
az unokatestvére vagy valakije meglátta, hogy csókolóznak, és
úgy döntött, hogy ilyen bűnösen nem érdemli meg, hogy a
család tagja legyen.
–  Az apja két évvel előbb halt meg, mint Darla Jean,
szívrohamban, a fiú unokatestvérei pedig vagy túl fiatalok
voltak akkor, vagy nem tartózkodtak a városban. Bár volt egy
idősebb bátyja. – Vic lapoz néhányat az aktában. – Jameson
Carmichael; huszonegy éves volt akkor. Húszévesen végzett a
Texasi Egyetemen, számítógépgrafikusi diplomája van. Egy kis
marketingcégnél helyezkedett el a városban, otthonról járt be,
Holyroodból.
– Rajta van a listánkon?
Eddison megrázza a fejét, de azért ellenőrzi. Bepötyögi a
nevet a tabletjébe, és végignézi a keresési találatokat.
– Úgy tűnik, mostanában senki listáján nem volt rajta. A húga
halála után pár hónappal felmondott a munkahelyén, és
otthagyta Holyrood meg San Antonio környékét. Megemlítik
néhány visszaemlékezésben és cikkben, de semmi más nem jött
fel.
– Hát, ez elég baljósan hangzik.
Eddison fogja a telefonját, beüt egy számot, és a hívást az
asztal közepén álló kihangosítóra irányítja.
–  Mire van szükségetek? – kérdezi Yvonne, átugorva a
bájcsevejt.
– A bölcsességedre és az iránymutatásodra – feleli az ügynök.
– Meg persze az eszelős számítógépes képességeidre. Van rá
esély, hogy átugorj este?
– Egyedül vagyok a gyerekkel, de hoztam haza egy biztonsági
laptopot, szóval hozzáférek minden rendszerhez. Na, ki szeret
engem?
–  Mi – nevet fel Ramirez. – Jameson Carmichaelt keressük; ő
Darla Jean bátyja.
–  És át tudnád dobni nekünk a virágos hívások legfrissebb
táblázatát? – kérdezi Eddison.
–  Tisztában vagytok vele, hány elemző gyűlöl most
benneteket teljes szívből? – De már hallják is a háttérből a
billentyűzet pötyögő hangját, egy kisbaba elégedett böfögésével
párhuzamosan.
–  Tudom, hogy agyzsibbasztó, de tényleg az a legrosszabb
dolog, hogy fel kell hívni néhány virágárust?
–  Most már tudom, nagyjából hány virágárus van
Coloradóban. Szerinted ez olyasmi, amit meg akartam tudni?
–  Le merném fogadni, hogy sok férj van Coloradóban, aki
nagyon hálás lenne ezért a táblázatért.
 –  Cuki vagy, de ezt úgy hívják, Google. Amúgy ez a
Carmichaeletek nem lehet, hogy egy halott, nevenincs fazon?
Mert ahogy elköltözött otthonról, onnantól semmi adat nincs
róla. Lezárta a bankszámláját, de láthatóan nem nyitott újat. A
texasi jogosítványa lejárt, sosem újította meg, de nem is igényelt
újat sehol. Semmi számla, semmi igazolvány, nincs lízingje, sem
tulajdona, nincs útlevele, és nem szerepelnek kórházi iktatások
sem ezen a néven. Nem hervadozik börtönben sem, hacsak nem
cserélte le teljesen a személyazonosságát. Ez a srác vagy halott,
vagy amnéziás, vagy új néven kezdett új életet.
–  És mi van a nevére íratott kocsival? Ha átíratta vagy
átregisztrálta, akkor le tudod nyomozni a járműazonosító
számát, vagy nem? – kérdezi Vic.
–  Igen, uram, le tudnám, de nem tett ilyet. Az autója
totálkáros lett pár héttel a húga halála után. A rendőrség és az
egészségügyi biztosító is jelentette, hogy elütött egy pár
szarvast.
– Egy szarvas totálkárossá teheti a kocsit?
–  Folyton ezt csinálják – válaszolja Yvonne. – Bambi meg a
barátnője abszolút tropára tudják vágni a kocsi elejét.
Carmichael két héttel a baleset előtt fizette be a biztosítását,
majd le is zárta a számláját.
Eddison a fejét rázza.
– Mindezt pár másodperc alatt ki tudod deríteni, de azt nem,
hogy ki adott el mostanában dáliát.
– Igen, mert most egy nevet adtatok, szívem, nem pedig több
száz cégnevet vagy tulajdonost, akik közül sokan fel sem veszik
a telefont, és soha nem hívnak vissza.
 –  Oké, ezt megérdemeltem – feleli Eddison, és összehúzza
magát.
– Igen, igen, megérdemelted.
– Bocs, Yvonne.
–  Hé, tudom, hogy ez az ügy fontos – folytatja a nő
kedvesebben. – Ha belerúghatnék a világba, vagy
elátkozhatnám, hogy tízszer ilyen gyorsan forogjon,
megtenném.
– Tudom.
–  Carmichaeltől biztosan vettek ujjlenyomatot a nyomozás
során; végig tudnád futtatni, hogy lásd, nem bukkan-e fel
valahol?
Ramirez Vicre pillant, a tincsei kihullanak a ceruza alól, ami
eddig tartotta őket.
– Egyik gyilkossági helyszínen sem találtunk ujjlenyomatot.
–  Nem, de lehet, hogy más néven vettek már tőle. A nevek
változhatnak, de az ujjlenyomat megmarad.
– Semmi, uram.
–  Azért jó, hogy megnézted – sóhajtja a férfi. – Köszönjük,
Yvonne, és küldd el, kérlek, a frissített táblázatot.
–  Küldöm. Próbáljatok meg aludni is valamit, ügynökök. –
Leteszi, Eddison pedig kikapcsolja a kihangosítót.
– Igaza van. Menjetek haza, mindketten.
– De Vic…
–  Kimerültek vagyunk – emlékezteti őket a felettesük,
miközben feláll. – Menjetek haza. Aludjatok. És gyertek át
hozzám délelőtt. Anya örülni fog, hogy megetethet benneteket,
és bejelentkezhetünk Finneynél.
 Eddison hezitál, az asztalán heverő papírhalmokat és aktákat
bámulja. Hallja, hogy Vic és Ramirez pusmognak valamit
egymás közt, majd becsukódik az ajtó. Egy erős kéz szorítja meg
a vállát.
– Vic…
– Brandon.
Felnéz. A főnöke csak akkor szokta a keresztnevét használni,
mikor azt akarja, hogy tényleg figyeljen oda rá.
– Holnap lesz Priya születésnapja – jegyzi meg halkan Vic. – A
legjobb formádban lesz rád szüksége.
– Mi van, ha a legjobb formám sem elég?
Anélkül, hogy válaszolna, Vic megszorítja a vállát, majd
elengedi.
MÁJUS
 
Anya valamivel hajnali öt előtt indul el dolgozni a denveri
irodába, túlságosan ideges ahhoz, hogy maradni tudjon. Mielőtt
elmegy, megölel, de olyan erősen, hogy annak bizonyára nyoma
lesz a testemen.
–  Csak ha biztos vagy magadban – mondja ismét. – Legyél
okos, és vigyázz magadra. – Összességében nem a legrosszabb
áldás, amit az ember a lányának adhat, mielőtt az elindul
megölni valakit.
Az ágyban fekszem, nem vagyok teljesen ébren, de nem is
alszom. Előző este nem jött a szememre álom; az agyam
egyszerűen nem tudott kikapcsolni, nem hagyta, hogy pihenjek.
Chavi körüli gondolatok kergették egymást a fejemben, ahogy
az útvesztőben szaladunk, tánc közben ringat, ahogy nevet, és
ahogy a vére szétfolyik a szürke kőpadlón.
Apát láttam, hogy milyen megtört volt a kórházban, hogy
hallgatott, mennyire szégyellte magát, és hogy lógott a kötélen,
mikor hazaértem az iskolából.
Aztán a lányokat is magam előtt láttam, akiknek a nevét már
úgy megszoktam, mint a sajátomat.
Darla Jean, Zoraida, Leigh, Sasha.
Mandy, Libba, Emily, Carrie.
Laini, Kiersten, Rachel, Chavi.
Natalie, Meaghan, Aimée, Julie.
Ha száztíz évig élnék is, előbb felejteném el a saját nevemet,
mint az övékét.
 Ha becsukom a szemem, szinte érzem magam mögött Chavi
súlyát, mint mikor estéken keresztül a naplónkba körmöltünk,
háttal egymásnak, míg el nem aludtunk egymáshoz bújva.
Ahogy lusta reggeleken a takarók alatt hevertünk, míg anya
ránk nem ugrott. Szó szerint ugrott, majd csiklandozni kezdett,
és kacagott, és kacagtunk, míg ki nem fulladtunk. Emlékszem,
milyen érzés volt, ahogy a nővérem beletúrt a hajamba,
hátrasimította az arcomból, vagy mikor kettéválasztotta a
tincseket, hogy segítsen anyának újrafesteni a csíkokat.
Emlékszem, milyen volt a fülemen érezni a meleg leheletét,
hogyan rajzolt különböző alakzatokat ujjaival a csípőmre, még
mielőtt felébredt volna, hogy sosem vette a szájába a hajamat
véletlenül, a sajátját azonban állandóan köpködte.
Végül felkelek és lezuhanyozom, megszárítom a frissen festett
hajamat, gondosabban, mint általában szoktam. A fülem mögé
egy hatalmas fehér rózsát tűzök, ez volt a legnagyobb, amit a
bolt kis virágrészlegén találtam. Ha a születésnapomon viselt
koszorút tenném a fejemre, az túl nyilvánvaló lenne. Általában
nem nézek tükörbe készülődés közben, jobban szeretem a kis
sminktükrömet használni, hogy csak azt kelljen figyelnem,
amin épp dolgozom, ma reggel azonban az egész arcom látszik
sminkelés közben. Olyan vagyok, mint Chavi, csak lágyabb, nem
olyan ragyogó és merész – a testvérem csontszerkezete és
vonásai, más színű üvegen átszűrődve. A többrétegű, fehér
nyári ruhámat veszem fel, hozzá egy égszínkék kardigánt és
harisnyát, amiket előző este készítettem ki. Tegnap furcsa front
érkezett, ami azt jelenti, hogy bár május elseje van, havazhat
odafelé úton. A kabátban biztosan nem fázom majd.
 Odalenn épp zajlik az őrváltás, hallom Sterling és Archer
beszélgetését. Mire leérek a vállamra kanyarított
fényképezőgépemmel, addigra Sterling el is tűnt. Archer rám
néz, a tekintete kissé vad. Meggondolta volna magát? Aztán
bizonytalanul rám mosolyog, és kinyitja az ajtót, szóval, azt
hiszem, minden oké. El nem tudom képzelni, hogy Sterling
hazament volna, ha sejti, milyen terveim vannak aznapra.
Még lefújhatom. Csak beszélek neki vagy bárki másnak Darla
Jean testvéréről, aztán hagyom, hogy megtalálják és
letartóztassák.
De aztán arra gondolok, hogy aztán ki tudja, meddig arra kell
majd várnom, hogy a bíróság igazat adjon nekem. Nekem az
nem elég: az igazságszolgáltatással nem kapom vissza azt, amit
elveszítettem. Legyek biztos magamban, ezt mondta anya.
Biztos vagyok.
Megállunk a Starbucksnál, hogy vegyünk italokat az útra,
aztán elindulunk.
A Rosemontba vezető út hosszú és csöndes, mindketten a
kávénkat szürcsöljük, míg meg nem érkezünk. A rádióból
halkan szól a zene, de alig hallani a fűtés búgásától,
zümmögésétől. Félúton odafelé esni kezd a hó, kövér, nedves
pelyhek hullanak a szélvédőre, és el is olvadnak, ahogy a meleg
üveghez érnek. Archer GPS-készüléke néha értesít bennünket
arról, hogy forduljunk valamerre.
A kezem folyamatosan remeg. Kesztyűbe rejtem, pedig a
tenyerem már izzad. Milyen jó lenne most, jut eszembe, ha
vallásos lennék. Jó lenne, ha tudnék imádkozni valamihez vagy
valakihez, miközben viszonylag biztos lennék abban, hogy meg
is hallgatnak. Habár, ha vallásosak lennénk, valószínűleg nem
csinálnám azt, amire készülök, szóval… Érted.
A hó egyre sűrűbben hull. Mikor Rosemont kisvárosába
érünk, narancssárga mellénybe öltözött férfiakat és nőket
látunk lapátokkal meg sós vödrökkel. A tűzoltóság épülete
mellett három hókotró vár arra, hogy eltakarítsák a havat az
emberek háza elől. Nem sokan laknak ám itt: a kápolnáról
olvasott cikkek szerint Rosemontot csak azért alapították, hogy
a környéken lakóknak legyen egy közös piaca, postahivatala,
iskolája.
Archer a homlokát ráncolja, mikor feltűnik neki, hogy a
főutcában mindenki látható kíváncsisággal méreget bennünket.
– Ennyire furcsa nekik egy idegen?
– Kisváros.
A Shiloh-kápolna néhány kilométerre esik a várostól. Bár
Rosemont kicsi, négy temploma is van, a kápolnát azonban egy
gazdag bányászcsalád építtette, övék volt itt a földek zöme. A
mai napig gyakran tartanak a kápolnában esküvőket, felekezeti
hovatartozástól függetlenül. Archer leparkol mellette, és egy
pillanatra úgy elbűvöl a látvány, hogy majdnem ki is megy a
fejemből, miért vagyok itt.
Mintha egy hatalmas hógömbbe kerültem volna. A ferde
tetőket betakarja a fehérség, bár nem olyan vastagon, hogy ne
látszana ki alóla a pirosas rózsaszín terrakotta cserép. A falak is
fehérek, gipsz vagy stukkó lehet alatta, ami vastag, örvénylő
struktúrát hagy maga után, mint a megszáradt olajfesték. A
vörösesbarna ajtó két oldalán látható kis rozetták kék
árnyalatúak, és van bennük valami, amitől túl tökéletesnek
tűnnek.
Nem lesz annyi napsütés, hogy a többi ablak is teljes
glóriájában tudjon ragyogni, de ebben is van valami
varázslatos.
A fényképezőmhöz nyúlok, a vállamra vetem a táskámat, és
kiszállok a kocsiból. A kamerát a kezemben tartom. A
csípőmmel vágom be az ajtót. Az autó motorháztetőjéhez dőlök,
ahonnan a nedves, olvadó hó ellenére meleg áramlik át a
kabátomon, és egy ideig nem teszek mást, csak befogadom a
látványt.
A kép megkomponálása csak ezután jöhet; a kémlelőnyíláson
át azonban nem látszik a kontextus.
Archer még akkor is a kocsiban ül, mikor felemelem a
fényképezőt, és elkezdek képeket készíteni, a kis kápolna szinte
egybeolvad a hóval, habár a színei élesen különállnak.
Körbejárom az épületet, a legérdekesebb szögeket keresem. A
keleti és a nyugati falak olyanok, mint a huntingtoni metodista
templomé: csak annyi falat emeltek, amennyi feltétlenül
szükséges az ablakokhoz és a tető megtartásához. Bár nem süt a
nap, és a friss havon nem látszanak a színes sugárnyalábok
nyomai, az üveg így is csodálatos látványt nyújt. A nyugati falon
egy jelenet látható: Jézus a viharos vízen jár, az egyik sarokban
pedig, egy megviselt csónakban ott kuporognak az apostolok.
Josephine episzkopális volt; kíváncsiságból néha elkísértük a
templomba, majd később Chavi fogta ezeket a bibliai
történeteket, és hasonló ablakjeleneteket készített belőlük. Évek
óta nem gondoltam ezekre a történetekre.
Az északi fal teljesen tömör, leszámítva a három rozettát,
amelyek a sárga, a borostyán és a barna meleg színeiben
pompáznak. Nagyon okos tervezés, ha az ember hisz a
Szentháromságban: mindhárom rozettának megvan a maga
domináns színe, de magában hordozza a másik kettő
árnyalatait is, a belső széleik körül pedig egészen
összeolvadnak. Talán akkor is érthető, ha nem hívő az ember.
Teszek még egy kört, ezúttal közeli felvételeket készítek. Zöld,
ovális formákból álló ösvény jelzi, hol jártam korábban, habár a
friss hó hamar beporozza a füvet.
A keleti falon a napfelkelte fénye tükröződik, és azt kívánom,
bárcsak látnám teljes pompájában, mikor a színek lángra
kapnak. Vannak színek, melyeket sosem jutna eszembe egy
napfelkelte ábrázolásánál használni, mint mondjuk a
világoskék meg a halványzöld, melyek indigókékbe és
levendulalilába fordulnak át, de Chavi biztosan értené a
jelenséget, sőt, meg is magyarázná az értelmét.
Mikor ismét a bejárathoz érek, Archer még mindig a kocsiban
ül.
– Bejössz? – kérdezem a csukott ablakon keresztül.
A fejét rázza.
– Túl hideg van nekem. De menj csak.
Rendben.
A kápolnában nincsenek padok, sem térdeplők, csak a tágas
tér, még az elektromos áram zúgása is hiányzik innen. Készítek
néhány képet, és jobban elbűvöl az északi rozetták
egyszerűsége és azok a meleg, gyertyafényű színek, mint
gondolnám. A levegőt béke tölti be, két légzés közötti pillanat.
Nem egyszerűen csönd van, hanem fojtott csönd.
 Ilyen lehet az egyedüllét, mikor nem saját döntésből születik,
hanem a természet hozza így.
Elrakom a fényképezőmet, és gondosan leteszem a táskámat a
sarokba, majd lefejtem magamról a kesztyűt, a sálat meg a
kabátot. Nem mintha meleg lenne idebenn, de tudom, hogyan
nézek ki ebben a ruhában, hiszen tudom, hogy nézett ki benne
Chavi. Ez volt az egyik kedvence, és bár ő pár centivel
magasabb volt, mint most én, és valamivel kisebb volt a melle
is, a ruha jól áll rajtam is, édes és ártatlan, a rojtos fehér rétegek
épp csak egy kicsit kihívóak. Már egyáltalán nem úgy festek,
mint az a kórosan sovány tizenkét éves, aki voltam, inkább úgy,
mint Chavi halvány tükörképe.
A rózsa, amit a fülem mögé tűztem, mintha elnehezült volna,
kissé lehúzza a saját súlya. Nehezebbnek tűnik, mint
amilyennek lennie kellene, és bizonytalanul arra gondolok,
talán csak én érzem így, mert a testem talán ellenáll annak a
súlyérzékelésnek, amit az agyam közvetít.
Kezemben a telefonnal a padló közepére ejtem a kabátomat,
majd ráülök. A vastag gyapjúkabát és a gyapjúszálas harisnya
ellenére is érzem, milyen hideg a beáramló levegő. Chavi ült így
hajdanán, teljesen elmerülve abban, amit épp rajzolt.
Egy kocsi hangját hallom, épp megfordul és elhúz. Persze
hogy senki nem fog bejönni, amíg Archer itt van. Messzebb kell
elrejtőznie, onnan fog figyelni. Várni. Megnyitom a mobilomon
a kontaktok listáját, kiválasztom a megfelelő nevet, és
megnyomom a „hívás” meg a „kihangosítás” gombot. A kis
kápolnát betölti a kicsöngés unott hangja.
– Milyen korán felkeltél, Szülinapos Lány, pedig szombat van.
 Eddison hangját hallva valami szörnyű, szorongó érzés húzza
össze a mellkasomat. Zajongást hallok a háttérből, mintha Vicet
most szidná le épp a mamája.
– Esik a hó – felelem, mire Eddison felnevet.
–  Az a rohadt Colorado. De meg szoktad várni, hogy én
hívjalak fel a születésnapodon. Jól vagy?
Bármennyire is a barátom, mégiscsak egy ügynök, és ez néha
nagyon feltűnő, például akkor, mikor mindenhol a mintázatot
keresi, és azonnal feltűnik neki, ha megtörik. Ez valójában
megnyugtató. Néha. Attól függ.
– Annyi idős lettem, mint Chavi.
– A picsába, Priya.
–  Jövőre már tizennyolc leszek, és bár persze tudtam, hogy
sor kerül majd erre, nem hiszem, hogy felkészültem arra, hogy
idősebb legyek a nővéremnél.
Egy sor dologra nem vagyok felkészülve, mégis megyek fejjel
előre.
– Anyád nem piszkált még, hogy milyen szentimentális vagy a
születésnapodon?
Halk nevetést hallatok.
– Majd csak később jön haza a munkából. Amúgy meg: mindig
adok magamnak egy félórát, amikor szentimentális lehetek. Ez
a szabály.
Apa a születésnapomon lett öngyilkos, és bár anya nem
hajlandó gyászolni őt, sosem hibáztat engem azért, ha én
emlékezni akarok rá. Anya rengeteg dolgot elfojt magában, de
sosem kérné azt tőlem, hogy én is így éljem az életem.
– Mondtam már, hogy anya lett volna Faith kísérője a végzős
bálon? – kérdezi. Ez most egy nagyon ritka pillanat, személyes
és fájdalmas, hiszen Eddison szinte soha nem szokott a
testvéréről beszélni.
– Nehéz lehetett.
–  Hetekig egy roncs volt. De aztán valamivel jobban lett.
Segített neki az a felismerés, hogy még ha vissza is kapjuk
Faitht, ezeket az éveket és elmaradt eseményeket már úgysem
kaphatjuk vissza.
–  Én azt hallom, hogy a tizennyolcadik szülinapomra
hatalmas bulit kell csinálnom, és agyhalottra kell innom
magam, hogy össze tudjam szedni magam.
–  Meg ne próbáld. – Finoman felmordul, majd Mercedes
hangját hallom, nagyon közel a telefonhoz.
– Boldog szülinapot, Priya! – csiripeli.
– Köszi, Mercedes.
– Hol vagy? – kérdezi. – Visszhangzik a hangod.
– A Shiloh-kápolnában – válaszolom. – Rosemontban van, ami
nem nagy szám, de az ablakok csoda szépek.
–  Ha anyukád dolgozik, akkor egyedül vagy ott? – támad le
Eddison dühösen.
– Nem, Archer hozott el kocsival.
–  Tudnád őt adni? – A hangja már cseppet sem kedves, ami
alapján azt hiszem, nem sok szépet tervez mondani Archernek.
– Kint van. Azt mondta, fázik.
– Ramirez…
– Rajta vagyok – feleli Mercedes. – Később hívlak, Priya.
– Oké.
– Mi a francot képzel ez a fickó? – csattan fel Eddison.
 – Azt, hogy ezt kértem a szülinapomra?
–  Egy templomban, Priya. Tényleg nem tudtál volna más
helyet találni?
– Úgy gondoltam, biztonságos, ha nem vagyok egyedül.
–  Ő odakinn van, te meg egyedül benn, ez elfogadhatatlan.
Ramirez felhívja.
– Kivel beszélgetsz, Priya?
Na, ez biztosan nem Archer hangja.
Az ajtó felé pillantok. Bár tudom, ki lesz ott, a szívem mégis
nagyot dobban. Hirtelen félelem üli meg súlyosan, nehezen a
gyomrom.
– Joshua? Mit csinálsz te itt?
–  Priya! – Eddison most vagy bosszús, vagy pánikol. Talán
mindkettő. – Ki van ott?
–  Joshua – felelem tompán. – A kávézóból. Az, aki egyszer
kávéval öntötte le véletlenül Landont.
– Nem kellett volna, hogy zaklasson téged – mondta Joshua, a
hangja most is olyan meleg és barátságos, mint máskor. Ma is
egy halászpulóvert visel, a színe zsályazöld, megy a szeméhez, a
szomorú tekintethez, amire halványan emlékszem Bostonból. A
lábánál pedig…
Csak nehogy ez legyen életem leghibásabb döntése.
A lábánál egy hatalmas fonott kosár hever, csordultig tele
fehér rózsával.
– Te ölted meg Landont?
–  Nem kellett volna, hogy zaklasson téged – ismétli
gyengéden.
– Hol van Archer ügynök? Mit tettél vele?
 Felnevet, mire rettegés fut végig a gerincemen.
–  Semmit nem kellett tennem vele. A városban találkoztam
össze vele. Bement, miután itt hagyott téged.
A városban? Azt tudtam, hogy Archer arrébb megy a
kápolnától, mert túl erős lesz számára a kísértés, hogy csaliként
használjon engem, de azt hittem, visszajön majd egy
mellékúton vagy az erdőn keresztül. Mi a francnak ment volna
be a városba?
A tervemben nagyon fontos részlet volt, hogy Archer a
közelben legyen, és mentsen meg.
Ezt elbasztam.
–  Miért van nálad rózsa? – kérdezem, a hangom remeg, és
nem csak a hidegtől. A telefonon keresztül hallom, hogy
Eddison fojtottan káromkodik, mintha a mikrofonra nyomta
volna a kezét. Csak annyit hallok tisztán, hogy odakiált Vicnek.
–  Jaj, Priya. – Joshua letérdel elém, pár méterre tőlem, és
elmosolyodik. – Ajándékba hoztam, természetesen. Az apám azt
tanította nekem, hogy mindig vigyek a lányoknak virágot.
Szimpla udvariasság. Te más vagy, mint a többiek; te többet
érdemelsz.
Óvatosan, lassan felállok, hogy Joshua ne essen pánikba, és ne
vesse rám magát. A telefon továbbra is ott van a kezemben.
– Mit keresel itt, Joshua?
–  Azért vagyok itt, hogy megvédjelek. – Olyan őszintének
tűnik a hangja. Mennyire bomlott lehet az elméje, ha elhiszi ezt
a faszságot? – Annyira jó kislány vagy, Priya. Már Bostonban is
észrevettem. Chavi pedig nagyon jó testvéred volt. Annyira
szeretett, és olyan jó volt hozzád.
 – Akkor miért ölted meg? – A szememben égnek a könnyek, a
torkom összeszorul. – Miért vetted el tőlem?
–  Nem tudod, mit tesz ez a világ a jó kislányokkal. – Joshua
feláll, az ujjaim a telefonra fonódnak. A telefon mondjuk nem a
legjobb fegyver. Az egyik kezével felém nyúl, az ujjai mindössze
néhány centiméterre vannak a bindimtől és az orrékszeremtől.
– Chavi is jó kislány volt, de nem maradt volna az. Főiskolára
készült; a világ megrontotta volna, ő pedig ugyanilyen hatással
lett volna rád. Meg kellett, hogy védjelek benneteket. És meg is
tettem. Jó maradtál. Aggódtam, hogy Chavi halála után
elvadulsz majd, de nem tetted. Pontosan Aimée-re volt
szükséged.
–  Egy barátra volt szükségem – torkollom le. – Te pedig
megölted!
–  Annyira szomorú volt, miután elköltöztél. Nem akartam,
hogy szomorú legyen.
Ujjai az arcomhoz érnek, mire összerezzenek.
– Ne érj hozzám!
–  Ígérem, nem fog fájni – mondja megnyugtatásképpen. –
Nem is fogod érezni. És aztán…
Arrébb állok, hátrálok egy lépést, mire a hátam a falhoz ér.
Édes istenem, ez tényleg nagyon szűkös tér, most érzem csak,
mennyire kicsi, miután megérkezett a sorozatgyilkos is. A
sorozatgyilkos, aki sokkal magasabb és erősebb nálam.
Ó, a picsába.
Joshua továbbra is mosolyog, majd kikapja a telefont a
kezemből. A másik kezében egy vadászkés villan.
–  És aztán, Priya, örökre jó maradsz. Vigyázni fogok rád,
mindig. – Befejezi a hívást, majd a kápolna túlsó végébe hajítja
a készüléket.
– Kérlek, ne tedd ezt – suttogom.
Egyre szélesebben mosolyog.
–  Muszáj; a saját érdekedben. De nem szabad mocorognod,
különben fájni fog. – A késre markol, de még mindig ott tartja
az oldala mellett.
Olyan nagy levegőt veszek, amekkorát csak bírok, majd
rávetem magam, az egyik kezemmel a csuklóját ragadom meg, a
másikkal a haját, és a térdemmel a lába közé rúgok. Próbálja
elhúzni magát, de én rúgok, ütök és karmolok, miközben
próbálom távol tartani a torkomtól azt a kést.
És üvöltök, hangosabban, mint annak idején Chaviért.
Üvöltök, és imádkozom, hogy Archer a közelben legyen.
Üvöltök, és talán soha nem is fogom abbahagyni.
 
♦
 
Eddisonban megáll az ütő, mikor a hívás véget ér. Annak
ellenére, hogy mit tanult a kiképzésen, és hogy az adrenalin
ordítva száguld az ereiben, nem képes másra, csak arra, hogy
meredten bámuljon a telefonra.
– Archer hamarosan visszaér a kápolnába – jelenti Ramirez a
céges mobilját a válla és a fülé közé szorítva. A hüvelykujjával a
magántelefonját babrálja. – Elment a városba erősítésért;
mekkora seggfej, hogy csaliként használta Priyát! – Mercedes
nem reagál a vonal túlsó felén rikácsoló ellenkezésre. – Sterling
megvan; Finney már hívta a seriff irodáját. Rosemontban nincs
rendőrség, úgyhogy a megyeszékhelyből küldenek kocsikat.
Archer összeszedett két háborús veteránt Rosemontban. Ne
pofázz, vezess, te seggfej! – kiáltja a telefonba.
Vicnek is mindkét telefon ott a kezében, intézi a
repülőjegyeket Coloradóba, a másikon pedig Yvonne-nak ír.
Végigmentek a virágáruslistán, mire Priya telefonált; Marlene
letolta Vicet, amiért az étkezőasztalnál dolgozik reggelizés
közben.
–  Igen, itt vagyok még. Három jegyet szeretnék Denverbe, és
minél előbb oda kell, hogy érjünk.
Eddison megrázza magát, majd felmarkolja a telefonját, és
előveszi az övéből a nyomozóirodai készüléket. Mindig azt
gondolta, hogy őrültség három ügynöknek hat telefont tartania,
de most hálás ezért. Visszahívja Priyát; egyenesen a hangposta
jelentkezik. A másik telefonon sms-t ír Finney-nek.
Ramirez elveszi a mobilt a fülétől, és ránéz.
–  Odaértek a kápolnához, meghallották Priya sikoltozását, és
ez a seggfej lerakta!
–  Mit szeretnél, hogy a telefont fogja, vagy a pisztolyát? –
motyogja Eddison.
– Zsebre kellett volna, hogy tegye, anélkül, hogy megszakítja a
hívást, hogy halljuk. Seggfej.
Eddison nem tudja, hogy ez neki szól-e, vagy Archernek. De
nem is kérdez rá.
–  A repülőtérre kell mennünk – mondja nekik Vic. – El
akartok menni a táskákért az irodába?
– Van pótbőrönd a kocsikban – válaszolja Ramirez.
– Akkor induljunk.
 Marlene nézi, ahogy elmennek, szája megfeszül az
aggodalomtól.
Valamilyen varázslat folytán, amit talán a túl sok
tapasztalatnak köszönhet, Vic alig egy óra alatt kint van velük a
reptéren. Még felszállás előtt kapnak egy értesítést Finney-től:
Priyát és Joshuát – azaz Jamesont – is a legközelebbi kórházba
szállították, majd a légimentők elindultak velük Denverbe,
mielőtt az idő rosszabbra fordulna, Finney pedig a kórházban
fog velük találkozni.
Sterling küld egy utóiratot Ramireznek: a havazásból
időközben hóvihar lett. Lehetséges, hogy egy másik kórházba
kell átmenniük.
Eddison abban reménykedik, hogy a vihar Denvertől
nyugatra fog haladni. Az isten szerelmére, azóta problémái
vannak a repüléssel, hogy Faith eltűnt, ne legyen már megint ez
a baszakodás.
Már a repülőn ülnek, a telefonokat kikapcsolták, és Eddison
biztos benne, hogy az idő még sosem telt ennyire lassan. Azt
kívánja, nem először és valószínűleg nem is utoljára, hogy
bárcsak feleannyi pénze lenne az FBI-nak, mint ahogy azt a
sorozatokban és filmekben bemutatják. Akkor most egy
magángépen ülnének, tarthatnák a kapcsolatot a lentiekkel,
nem pedig egy ősrégi gép turistaosztályán ücsörögnének, ahol
még wifi sincs.
És akkor nem ülne mögötte egy szakadatlanul üvöltő gyerek
sem, aki négy teljes órán át rugdossa a székét.
A kapukhoz vezető út is végtelennek tűnik, és mikor Eddison
érzi, hogy egy kéz csusszan a rángatózó térdére, ugrik egyet. Vic
az. Eddison elpirul a felettese arckifejezését látva. Ahelyett,
hogy megleckéztetné vagy megjegyzést tenne a viselkedésére,
ami valószínűleg kijár neki a türelmetlenségéért, Vic
egyszerűen előhúz egy képet a táskájából, és átnyújtja
Eddisonnak.
–  Attól kezdve, hogy tenni tudsz valamit, nyugodt leszel.
Mégpedig ezért.
Nahát, ez a kép… Eddison nem is tudott eddig a létezéséről. A
háta mögül készítették, egy kisebb távolságból tőle: Eddison és
Priya szerepel rajta, amint felnéznek egy szoborra a Lincoln
Memorialban. Egymás mellett állnak, a férfi a lány vállára
helyezi a karját. Vagy valami olyasmi: az egyik válla felé nyúlt,
de a karja behajlott, úgyhogy végül a keze Priya feje búbjára
került, a fejüket egymás felé döntötték, Eddison arca a saját
kézfeje hátulján pihent. A lány Eddison csípője köré fonta a
karját, az ujját átdugta az öve hurkán, a fegyvere mellett.
Eddison nagy levegőt vesz, és a térde nem ugrál tovább.
Vicnek igaza van. Általában igaza szokott lenni, ha
emberekről van szó.
Eddison pedig, amint tenni tud valamit, megteszi.
De az istenit, nem tudna kicsit gyorsabban gurulni ez a gép?
Engedélyt kapnak, hogy elsőként szálljanak ki, és a legtöbb
ember még fel sem állt, de Eddison már lenn van a gépről a
csomagjával együtt. Ramirez és Vic szorosan követi. A
poggyászkiadó közelében egy fiatal nő áll, és a magasba emel
egy A4-es lapot, amin nagy, ákombákom betűkkel a QUANTICO
felirat látható. Mikor észreveszi, hogy felé indulnak, kihúzza
magát.
 – Hanoverian nyomozásvezető különleges ügynök?
Vic bólint.
–  Sterling ügynök – mutatkozik be a nő. – Priya életben van,
és minden rendben lesz vele. Szerzett néhány sérülést, nem
tudom, mennyire súlyos a helyzet, de idehozták, egy Denverhez
közeli kórházba, ahová most azonnal elviszem önöket. A
támadóját is ugyanabba a kórházba szállították, őt jelenleg
operálják. Az orvosoktól kaptunk egy kis vérmintát, ami már a
laborban van, és vizsgálják. Az ujjlenyomatai alapján Jameson
Carmichaelként azonosítottuk. Finnegan ügynök a kórházban
van Priyával.
Vic ismét bólint, ezúttal lassabban, elismerősen.
–  Akkor induljunk is a kórházba. Beszélnünk kell a Sravasti
családdal és Finney-vel.
– Igen, uram. – Sterling fürgén lépked, vagy azért, mert tudja,
hogy sürgős a helyzet, vagy mert érzi, mennyire aggódik a
három ügynök. Odakint egy FBI-hoz tartozó, sötétkék szedán áll,
kihívó módon egy olyan sávban, ahol tilos parkolni. A repülőtér
egyik biztonsági őre a szemöldökét ráncolva nézi őket.
Eddison is összehúzza a szemöldökét. Neki jobban megy.
Vic a fejét rázza, és arról motyog valamit, hogy magasról tesz
a táblákra. Megkönnyebbültek, hogy Priya életben van, és ez az
érzés csodálatos.
Sterling ügynök nem kapcsolja be a szirénát, viszont nem is
igazán mutat sok tiszteletet a közlekedési szabályokkal
szemben. Eddison teljesen együttérez vele. Sterling lehúzódik a
balesetire vezető bejárathoz, és várja, hogy mindenki
kikászálódjon az autóból.
 –  A huntingtoni rendőrök Carmichael lakásán vannak. Én itt
leszek a garázsban: szóljanak, ha indulásra készen állnak.
–  Köszönjük – mondja Vic szórakozottan. A figyelmét a
kanyarból érkező, szirénázó mentőautók vonták el, majd a
másik két quanticói ügynökkel a járda felé siet, hogy Sterling
továbbhajthasson.
Ramirez összerezzen.
– Majdnem nekiment egy hullaszállítónak.
Eddison a szemét forgatja.
– Ami üres.
– Honnan tudod?
– Nincs kísérője.
Vic nem is törődik velük. Ritkán szokott, mert ahogy
mondogatja is néha, sokkal inkább gyerekként tekint rájuk,
nem csapattagként. Egy zaklatottnak tűnő recepciós a második
emeletre irányítja őket. Szerencsére nem kell kérdezniük, hogy
melyik kórterembe menjenek. A nővérpulthoz legközelebbi
szoba ajtaja előtt két férfi görnyed, az egyik ropogós, fekete
rendőri egyenruhában, a másik gyűrött öltönyben és kioldott
nyakkendőben.
Az öltönyös kihúzza magát, mikor meglátja őket.
– Helló, Quantico.
– Finney. – Vic felé nyúl, majd a két férfi megragadja egymás
alkarját.
Az ügynök bólint egyet Ramirez és Eddison felé.
–  Kicsit ki van ütve. Néhány sérülés, az orvosok aggódnak a
bordái és a bal csuklója miatt. A nyakán van egy vágás, amit
össze kellett ölteni, de a kés nem ment mélyre. Priya azt
mondta, nem erőszakolták meg, és ezt a nővér is megerősítette.
Vic lassan kifújja a levegőt.
– Így van fizikailag. És lelkileg?
–  Nehéz megállapítani. – Finney a homlokát ráncolja, és
igyekszik megigazítani a nyakkendőjét, de ettől csak hosszabb
lesz a hátsó része, mint az eleje. – A megrázkódtatás ellenére
egész jól van, de a tekintete elég zavaros. Kicsit nyugodtabb lett,
miután megérkezett az anyja.
– Deshani most bent van vele?
A rendőr tüsszent egyet. Bár Eddisonnak meggyőződése, hogy
nevetést hallott.
– Igen, uram, bent. Két gyakornok és egy rezidens orvos már
elsírta magát miatta, Deshani ugyanis követelte, hogy hozzanak
egy olyan nővért a lányához, aki ért is ahhoz, amit csinál. Sosem
tudtam, hogy az orvosok is hasonlítanak néha a rémült
kismacskákhoz.
–  Deshani ezt váltja ki az emberekből – vágja rá Ramirez és
Vic egyszerre, és a rendőr nagy döbbenetére mindketten
elmosolyodnak.
– Bemehetünk? – kérdezi Eddison. Egyik lábáról a másikra áll,
és küzd a késztetéssel, hogy zsebre vágja a kezét. Sosem értette,
hogyan tud Vic olyan mozdulatlan maradni, ha ideges.
–  Persze, menjetek. Utána majd kieszeljük a tervet.
Nyugodjatok meg előbb.
Nem említi, hogy túl közel került hozzájuk ez az ügy, hogy
nincs meg az a távolság, aminek meg kellene lennie. A másik is
tudja jól, hogy nincs, és akár a Vic iránti lojalitása miatt, akár
azért, mert érti, hogy olykor másképp működnek a dolgok, nem
mond semmit erről.
Eddison bekopog az ajtón.
– Oreót hoztam – jelenti be.
– Akkor azonnal húzz befelé – válaszolja Priya. – Éhen halok!
Vic és Ramirez felnevet. Eddison csak az ajtóhoz dönti a
homlokát, és nagy levegőt vesz. A keze továbbra is reszket. Érzi
a vállán Vic kezének szorítását, és legszívesebben rámordulna.
Tudja, hogy meg is tehetné, a kollégája megértené a kitörését,
tudja, hogy ventilálni kell néha, és Eddison pontosan ezért
igyekszik visszafogni magát. Mikor a harag és
megkönnyebbülés érzése kissé csökken, kinyitja az ajtót, és
előremegy.
Deshani Sravasti az ágy lábánál pihen, láthatóan egyenesen
az irodából jött. A sötétszürke szoknyája és blézere elegáns, de
szigorúan szabott, aminek hatását tompítja a halvány, rózsa
árnyalatú blúza és a nyakából lógó, könnyű, élénk mintájú,
káposztarózsákat ábrázoló sálja. A magas sarkújából kibújt, a
cipő ott hever a szemben álló falnál Deshani táskája mellett, és
nagyon viccesen fest így, hogy a nejlonharisnyás lába kék,
kórházas, rettenetesen szoros zokniban végződik, de Eddison
nem olyan bátor, hogy erre utalást tegyen. Ugyanolyan
tisztelettel bánik a nővel, mint a derekáról lógó pisztollyal, és
nem tudná megmondani, melyik veszélyesebb a kettő közül.
Priya pillangóülésben helyezkedik el az ágyon, a két talpa
összeér, ölében egy párna, a nyakán vastag kötés, Eddison szíve
pedig elszorul, mikor látja, milyen sok vért szívott be a mellette
heverő anyag. Úgy érzi, sokáig nem fog kimenni a fejéből ez a
látvány, ahogy Priya a kopott kórházi köntösben ül. A lány
erőtlenül rámosolyog, de ezt alig látni, mert a szája előtt tartja
az öklét, a hüvelykujjával az orrékszere kék kristálydarabkáját
piszkálja. Az arcán és a szeme körül elkenődött a sminkje,
látszik a könnyek, a verejték, és ha Eddison jól tippel, akkor a
vér meg a kapkodó mosakodás nyoma.
Úgy néz ki, mint a nővére. Az ügynök ismét úgy érzi, mintha
gyomorszájon vágták volna, mikor rádöbben, hogy mennyire
hasonlóak lettek volna a helyszíni fotóik. Lettek volna, ha Priya
nem ilyen szerencsés.
– Kék – jegyzi meg a lány, és a mosolya el is illan. A párnára
ejti a kezét, a tenyerét és az ujjait géz meg ragtapasz borítja,
Inara nézett ki így, mikor először találkoztak. Hagyd már abba!
A férfi nagy levegőt vesz.
– Tessék?
– A csíkok meg az ékszerek. Kékek. Még mindig. Az övé vörös
volt.
Eddison gyengén kuncog magában, és az állát dörgöli, érzi
rajta a borosta nyomát, ugyanis reggel nem vesződött most a
borotválkozással, egyszerűen nem volt hozzá energiája.
–  Köszönöm. – Többet segít (ismét), mint kellene, de nem
eleget. Priya a saját kezét figyeli, majd felnéz Eddisonra a
szempilláin keresztül, az ügynök pedig anélkül, hogy tudatában
lenne, megmozdul, a combja az ágy oldalának ütődik, mikor
elég közel ér a lányhoz ahhoz, hogy átölelje és csak szorítsa.
Priya hozzásimul, ujjai a férfi karja köré kulcsolódnak, és
ahogy a lány reszketve sóhajt egy hatalmasat, Eddison érzi,
hogy Priya válla lejjebb ereszkedik, az izmok elernyednek a
hátában. Az ügynök kattanó hangot hall, valószínűleg Ramirez
készített egy fotót, de a férfit most nem érdekli az ilyesmi. Priya
életben van. Itt van és él, és Eddison az elmúlt húsz év során
sosem volt még ennyire biztos abban, hogy mégiscsak van isten.
– Szóval tényleg hoztál Oreót, vagy csak azért mondtad, hogy
bejöhess azon az ajtón?
Eddison a bal külső zsebébe nyúl, és kivesz egy kis zacskó
kekszet, majd áthajítja a lány feje fölött, így a csomag a párnán
landol. A repülőtéren vette, hátha szükség lesz rá, miközben Vic
az utaskísérővel vitatkozott, hogy helyet kapjanak a következő,
Denverbe tartó gépre.
Priya az egyik tenyerét az Oreóra helyezi, a másikat viszont
Eddison karján hagyja, nem húzódik el tőle.
– Hamar ideértetek.
–  A legkorábbi géppel jöttünk. Vic leszállíttatott három
standby-jegyes utast, így megkaptuk az üléseiket.
– Megteheti?
– Nem tudom. De szerencsére senki más nem előzte meg.
– Csak így tovább, Vic!
A vezető ügynök elmosolyodik, elindul Deshanihoz, és
kinyújtja felé a kezét. A nő elfogadja, megrázza, majd elengedi.
Deshani nem az a típus, aki igényli a vigasztalást.
– Örülök, hogy jól vagy, Priya – mondja Vic melegen.
– Mindig jól vagyok, nem?
– Nem. És ez így van rendjén.
A lány mosolya alig látható és keserű, de ott van. Eddison
vonakodva elereszti, hogy Priya rendesen felülhessen, de nem
lép tőle hátrébb.
– Hogy vannak a lányaid, Vic? – kérdezi Priya.
 –  Holly eldöntötte, hogy olyan kollégiumi szobát akar,
amilyenek a magazinokban szerepelnek, szóval ő meg az anyja
most tervezgetnek és szabnak-varrnak. Megtudtam azt is, mi az
a matracvédő. – Ferdén mosolyog a lányra, amitől meglepően
fiatalos lesz az egyébként megviselt arca. – Legalábbis annyit
tudok, hogy a matracvédő textilből van, és az ágyat szokták vele
leteríteni.
Ramirez felröhög, és megigazítja magán a válltáskát.
–  Na, mivel már látom, hogy jól vagytok (vagy jól lesztek),
elmegyek, kiderítem, mi a helyzet. Később visszajövök.
– Nem Eddison végzi általában a helyszíni munkát?
–  Van a kocsiban egy bébiügynök; ha megengedem
Eddisonnak, hogy a helyszínre utazzon vele, valószínűleg
felmond az FBI-nál.
–  Sterling keményebb, mint amilyennek tűnik: még az is
lehet, hogy randira hívja őt.
Ha elég közel lenne most hozzá, kilökte volna Ramirezt az
ajtón. A nő a kisujját mutatja neki, mielőtt eltűnik.
Két szék van a kórteremben, az egyik egy párnázott műbőr
monstrum, a másik egy famintás műanyag ülőke, ami olyan
pokoli kényelmetlennek tűnik, hogy biztosan a látogatási idő
megrövidítésére használják. Vic Eddison felé tolja ez utóbbit,
majd az ágy végéhez húzza a karosszéket. Egyikük sem ajánlja
fel a helyét Deshaninak: mindketten tudják, hogy a nő
szándékosan tartja ilyen lazán a pórázt. Az ágy végénél nem is
állhatna messzebbre a lányától, de a célja éppen az, hogy elég
teret adjon neki.
Eddison négy órán keresztül attól rettegett, hogy landolás
után értesülnek róla, hogy Priya halott, úgyhogy a
távolságtartás most nem szerepel a prioritásai között.
– Semmit nem mondanak nekem róla – szólal meg csöndesen
Priya.
– A műtőben van – válaszolja Vic. – Mi is csak ennyit tudunk.
Priya bólint.
Eddison a lány sérüléseit katalogizálja magában. A bal
csuklóján egy rugalmas kötés van, aminek az anyaga már fel is
hasadt a fém pillangócsat szorításától. Az ügynök látja a
zúzódások szélét Priya karján, a nyakán meg az arcán, főként az
állkapcsán és a szája alatt. A két szeme között egy sötétbíbor
csikarás nyoma látszik, Eddisonnak pedig az jut az eszébe,
vajon a kristálybindi a kápolna padlóján maradt-e, vagy már a
balesetin tűnt el. Finney említette, hogy a lány aggódott a
bindije miatt, de nem tudja rávenni magát, hogy rákérdezzen.
Még nem.
Priya kibontja az Oreo csomagolását és elővesz belőle egy
kekszet, fürge mozdulattal letekeri az egyik felét a krémről és
átnyújtja az anyjának. Morzsadarabkák potyognak a gézzel
betekert ujjaira. Priya ezután a hüvelykujjával leszedi a krémet
az Oreo másik feléről.
– Most komolyan?
Lapos pillantást vet Eddisonra.
– Nincs benne tej.
–  Ha idehívok valakit, hogy helyrehozza, megtennéd, hogy
nem eszed úgy, mint a hitetlenek?
Priya szép, szinte szabályos gömb alakú golyókat formáz a
krémből, és Eddisonnak adja a krémmentes kekszet.
 –  Azt hiszem, ennél fontosabb dolgok miatt is aggódhatunk
most, nem?
Az ügynök alaposan átgondolja a kérdést, majd a szájába
hajítja a kekszet.
– Nem.
– Viselkedjetek már, gyerekek – motyogja Vic bánatos képpel.
Priya a szidás ellenére bólint egyet Eddison felé, kissé túl
feltűnően, a férfi pedig elégedetten hátradől a székben. Ha
Priyának tényleg szüksége lett volna az Oreóra, akkor persze
nem piszkálta volna azért, hogyan eszi. A lány bekapja a
krémgolyót, majd az ujjait a kórházi köntös kopott anyagába
törli, és hátrasimítja a haját az arcából. Sűrű, kék csíkos fekete
haja egy pillanat múlva előre is hullik.
– Anya?
– Szerintem a kötés miatt ez most nem megy olyan könnyen –
ért egyet Deshani. Megkerüli az ágyat, leül a lánya mellé,
szemben Eddisonnal, és gyengéden összefogja Priya haját. Bár
óvatosan csinálja, Priya azért felszisszen egyszer-kétszer.
–  Egy kis vér ideszáradt – állapítja meg az anyja ridegen,
tényszerűen, bár a hangja egy kissé megbicsaklik közben. –
Majd megmossuk otthon.
Kopogást hallanak, Finney dugja be a fejét az ajtón.
– Még mindig folyik a műtét, de kiküldtek egy rezidenst, hogy
beszámoljon a fejleményekről, ha szeretnétek elsők közt
hallani.
Eddisonnak kellene elsőként felpattannia, de Vic hamarabb
feltolja magát a műbőr monstrumból.
– Deshani, hoztál be Priyának ruhát?
 A nő a fejét rázza.
– Egyenesen ide jöttem az irodából.
–  Ha már elindulok, megnézem, mit árulnak az
ajándékboltban, és elvisszük a ruhádat a laborba. – A férfi az
ágyhoz lép, hogy felkapja a leragasztott zsákot, az egyik kezét
Eddison vállára ejti, nem szorítja meg, nem markolássza, csak
ott hagyja egypár másodpercre, majd elmegy. Szimpla
kedvességből csinálta.
Eddisonnak néha eszébe jut, micsoda ajándék, hogy Vic a
kollégája.
De talán még sosem érezte ezt ennyire erősen.
–  Hozok egy kis kávét magunknak – jelenti ki Deshani. –
Eddison? Ha megígérem, hogy extrabarbár stílusú lesz?
–  Néhányunk elég erős ahhoz, hogy úgy igya a kávét, ahogy
azt az istenek kitalálták – válaszolja az ügynök, mire a nő
felhorkant.
–  Te is elég keserű vagy, zsák meg a foltja. – Bólint egyet Vic
felé, aki tartja neki az ajtót.
A szoba elcsendesül, Eddison pedig nézi, ahogy Priya
leszedegeti a krémet a többi Oreóról is, majd a kekszeket
visszahelyezi a csomagolásba.
– Mi történt, Priya? – kérdezi végül.
– Attól féltem, hogy nem jutok el ebbe a kápolnába a költözés
előtt – válaszolja a lány egy perc múlva. – Nemrég hallottam
csak róla, de olyannak tűnt, ami… tetszene Chavinak. Tudom,
ostobaság, de úgy érzem, ha itt hagyjuk az országot, itt hagyjuk
őt is. Magunkkal visszük a hamvait meg minden, és ez olyan…
– Egy nagy lépés – jegyzi meg Eddison semleges hangon. Vár.
 –  Archer azt mondta, levisz engem. Mikor bementem a
kápolnába, ő a kocsiban maradt. Joshua azt mondta, Archert a
városban látta. – A lány lassan, remegve beszívja a levegőt, a
tekintete üveges a sokktól. – Miért ment volna be a városba?
–  Hamarosan kikérdezzük őt is, de nyilván segítségért ment.
Azt gondolta, hogy a gyilkos a nyomodba eredhet, ezért egyedül
hagyott téged, csaliként. Viszont erősítésért ment el, hogy meg
tudjon menteni, miután visszatért.
– Hogy menthetett volna meg a városból?
Eddison a fejét rázza. Elképzelhető, hogy Archert kirúgják az
FBI-tól, de ez nem biztos – elvégre ő kapta el a gyilkost végül –,
de mindenképp nagy bajban van. Eddison is mindent meg fog
tenni azért, hogy megkapja a méltó büntetését.
–  Egyedül voltál a kápolnában, felhívtál engem, és megjelent
Joshua.
–  Pont Joshua! Pedig mindig olyan udvarias volt velem.
Kedves. Elbűvölő, anélkül, hogy ijesztő lett volna. Biztonságot
sugárzott. Azt hittem… – Priya szipog, és megvakarja a véres
mélyedést a két szeme között. Kipislog egy könnycseppet. – Azt
gondoltam, hogy ha találkozom egyszer a testvérem gyilkosával,
akkor az úgy is néz majd ki, mint egy gyilkos, érted? Hogy látni
fogom majd rajta azt a mérhetetlen gonoszságot. Sosem
gondoltam volna, hogy egy Joshuához hasonló férfi lesz az.
Valaki, aki ilyen kibaszott normális.
– Nem Joshuának hívják: a neve valójában Jameson. Jameson
Carmichael. Az első lány, akit megölt, a saját húga volt, Darla
Jean.
– Azt mondta, Chavi nagyon jó testvér volt.
 – Tudom.
– És azt is mondta, hogy Aimée nagyon jó barátnő volt.
A szeme még mindig nagyon üveges, ami egyáltalán nem
tetszik Eddisonnak.
– Mi történt, miután megszakadt a vonal közöttünk?
Priya az ajkába harap, a foga egy varhoz ér, Eddison pedig
megacélozza magát, hogy ne húzza össze a vállát, mikor látja,
hogy vér fakad fel a sebből.
Priya szeme hatalmasra tágul, könnyek csillognak benne, és
mikor Eddison a széke szélére húzódik, majd kinyújtja a kezét, a
lány erősen megmarkolja, amitől az egyhetes sérülések és
horzsolások szúrni kezdenek.
–  Azt mondta, meg kell védenie engem a világtól, hogy
biztosan jó maradjak.
– Majd rád támadt.
– Kés volt nála. Nyilván. Szereti a döfi-döfit.
– Jobban, mint a nyiszi-nyiszt.
– Szeretlek – zihálja Priya.
Eddison óvatosan megszorítja a kezét.
– Nem volt felkészülve arra szerintem, hogy ellenkezni fogok.
Biztos nem ilyennek képzeli a jó kislányokat, mi? De én erősebb
vagyok, mint amilyennek tűnök, tudod?
– Mindig tudtam. – A lány kétkedő pillantását látva megrázza
a fejét. – Priya, tizenkét évesen, életed legszörnyűségesebb
napján, dühösen, rémülten és szomorúan a fejemhez vágtad a
macidat, majd azt mondtad, ne legyek ilyen kibaszott gyáva.
– Féltél beszélgetni velem.
– Az biztos. De meg is volt rá az okom.
 Priya most Eddison mindkét kezét megragadja, és elkezdi
piszkálni Eddison beszakadt körömágyát, de a férfi nem állítja
meg.
–  A késért küzdöttünk, de ő sokkal nagyobb nálam. Ennek
ellenére sikerült megszereznem, és… és… beleszúrtam. – Olyan
halkan beszél, hogy szinte suttog, a hangja súlyos, tele
fájdalommal. – Nem tudom megmondani, hányszor, csak attól
féltem, hogy feláll, és ismét rám támad. Nem volt nála telefon,
az enyém meg nem működött. Azt hiszem, a dobástól
tönkrement, pedig nem lett volna szabad, mert külön fizettünk
a tokért.
– Priya.
–  Leszúrtam – mondja ismét. – A kés… az egyik oldala
egyenes, a másik viszont recés, és mikor kihúzod, hallani azt a
szakadó hangot… nem akarom többé hallani. Nem is kellett
volna, hogy halljam, hiszen mindketten nyögtünk, ziháltunk, és
azt hiszem, én üvöltöttem is. Nem tudom, de azt hiszem, nem
kellett volna, hogy észleljem azt a hangot.
– És mi történt azután?
– Amikor Joshua hátraesett, Archer beszaladt. Két férfi is vele
jött. Az egyikük kivitt, a nyakam köré rakta a sálját, hogy
elállítsa a vérzést. Azt mondta, katonai orvos volt korábban.
Eddison, sajnálom. Annyira sajnálom.
– Mit?
– Azt, hogy ilyen hülye voltam. – Hiába pislog olyan sűrűn, a
könnyei így is csorognak, Eddisont elönti a melegség, mikor a
lány álláról az ő kézfejére hullanak a cseppek. – Nem számít,
hogy nem gyanakodtam Joshuára, akkor is tudtam, hogy valaki
a nyomomban van. Nem kellett volna olyan nagy felelősséget
raknom Archerre, hogy mentsen meg erősítés nélkül. El kellett
volna felejtenem az ostoba ablakokat, és otthon kellett volna
maradnom.
Eddison úgy döntött, leszarja a távolságtartást meg a
professzionalizmust.
Átül az ágyra, ismét átkarolja a lányt, finoman ringatni kezdi,
érzi, hogy Priya egészen elhagyja magát. Szinte teljesen néma,
miközben pityereg, levegő után kapkod és rázkódik. Eddison
nem próbálja nyugtatni, nem akarja azt mondani neki, hogy
minden rendben. És azt sem, hogy most már biztonságban van.
A biztonság, ezt Eddison már megtanulta, egy nagyon
törékeny, relatív dolog.
A vihar lassan elül, majd az ügynök az ágy mellett álló
zsebkendős doboz felé nyúl, és segít Priyának megtörölni az
arcát. Ami a sminkből maradt, az kissé ijesztő látványt nyújt, de
a férfi próbál mindent letörölni anélkül, hogy a végeredmény
rosszabb lenne. Megérinti a lány két szeme közti véres sebet,
közelebb hajol, és egy csókot nyom fölé.
– Köszönöm, hogy életben maradtál – mormolja.
– Köszönöm, hogy összekenhettelek a taknyommal.
Na, ez az ő Priyája.
Vic és Deshani együtt tér vissza, Deshani óvatosan
egyensúlyoz a háromszög alakban a keze közé szorított
poharakkal, Vic pedig a saját kávéján túl egy kék-fehér csíkos
táskát fog, amelyen kis kék lábnyomok és ismétlődő
„Gratulálunk, kisfiú!!!” feliratok sorakoznak. A férfi olyan
félszegen és elkínzottan áll ott, hogy Priyából és Eddisonból is
kitör a vidám, hisztérikus nevetés.
Vic sóhajt egyet, és átnyújtja a csomagot Priyának.
– Épp elfogyott náluk a „Gratulálunk, daganat”-feliratú tasak –
mondja, és nem sikerül fapofát vágnia hozzá.
Eddison lecsusszan az ágyról, és Vic felé indul, Deshani pedig
elhúzza a függönyt az ágy körül, hogy Priya át tudjon öltözni.
– Ramireztől jött valami?
–  Egy sms. Archer még mindig Rosemontban van; Finney
néhány vezető ügynökkel elindult hozzá, hogy átvegyék az
irányítást, és összeszedjék a sajnálkozó faszit; Sterling és
Ramirez Carmichael lakásán van. Gyűjti a képeket.
– Priyáról? – kérdezi Eddison elszoruló gyomorral.
–  Mindegyikükről. Elhoztak az íróasztaláról jó néhány
kartondobozt, tollat és kézzel írt jegyzetet. És a képeket is,
természetesen. Bizton állíthatjuk, hogy elítélik, ha túléli ezt.
– Mennyi esély van rá, hogy túlélje?
–  Még nem végeztek, de nem sok reményt látnak. A tüdeje
több helyen beszakadt, a bordái eltörtek, vágások érték a szív
környékét is, és megsérült néhány fontos ér. – Halkan beszél, de
nem suttog, úgy mondja, hogy mindenki hallja, aki a közelben
van. – Archer megszerezte a helyszínről a kést is, megvizsgálják
majd, és ellenőrzik, ugyanezt használhatta-e a korábbi
gyilkosságoknál is.
–  De mielőtt mindezt írásba foglalnánk vagy a bíróság elé
vinnénk, egyelőre ott tartunk, hogy a gyilkosunk egy
műtőasztalon hever.
– Nagyszerű lenne, ha túlélné, és vallomást tudna tenni.
– Priyának itt kell még maradnia a kórházban?
 Vic a fejét ingatja, és keresztbe teszi a két karját a mellkasa
előtt.
–  Amint a gyógyszerész összerakta a tablettáit, amiket haza
kell majd vinnie, el is indulhatsz velük. Ha útközben meg kell
állniuk valamilyen létfontosságú dologért, rendben, de csak
akkor, ha valamire feltétlenül szükségük van. Ha a házba értek,
maradjatok ott.
Egy újabb ajándék. Normális esetben ez Vic feladata lenne. A
családokkal beszélni, figyelni, ki jön hozzájuk látogatóba, és mit
mond. A főiskolás vagy az akadémiára járó Eddison összeszarná
magát a nevetéstől, de a férfi, akivé vált – az ügynök, akivé vált
–, tudja, hogy hálásnak kell lennie, ha egy igaz barátra talál.
–  Finney a biztonság kedvéért őröket állított a műtő és a
bemosakodó szoba elé – folytatja Vic, mielőtt Eddison
eldönthetné, illik-e köszönetet mondania. – Itt várok majd a
további hírekre, és tartom a kapcsolatot Ramirezzel meg a
Rosemontban lévő csapat többi tagjával.
A függöny karikái megzörrennek a fémrúdon, ahogy Deshani
visszatolja a falhoz a műanyag széket. Priya visszahelyezkedik a
korábbi pózba az ágyon, a puha, vidám, sárga
pizsamanadrágjában meg a hosszú ujjú, FBI feliratú pólójában.
–  Nagyon jól felszerelt ajándékbolt ez – jegyzi meg szárazon,
és óvatosan a forró csokis bögre köré fonja az ujjait.
– Ugye?
Alig telik el egy másodperc a kopogás és az ajtó nyitódása
között, és egy rózsaszínbe öltözött nő kukkant be. Összeesküvőn
Priyára kacsint.
–  Meghoztam a cuccot, uram – mondja, bénán utánozva a
tévés drogdílereket. Átnyújt a férfinak három, tetejüknél
összetekert kék-fehér papírzacskót, melyekre rátűzték a hosszú,
kék papírra nyomott használati útmutatókat.
Deshani megdörzsöli az orrnyergét.
A nővér észreveszi ezt, és nevet.
–  Ó, kérem, hadd hülyüljek egy kicsit. Két műszakban
nyomom egy orvossal, aki nem tud bánni a gyakornokaival. Kell
egy kis ventilálás.
– Ezt meg tudom érteni – mondja Deshani. Hátraveti a fejét, és
nyújtózik egyet, majd a kórteremben mindenki egy halk
reccsenést hall.
–  Rendben, hölgyeim, lássuk csak. – Élénk, de minden
részletre kiterjedő kiselőadást tart nekik minden egyes
gyógyszerről, arról, hogyan lássák el a sebeket, mire figyeljenek
oda, és milyen esetekben kell visszajönniük. Láthatóan nagy
tapasztalata van ebben. Mikor végez, a csípőjére teszi a két
kezét, és a Sravasti hölgyekre néz. – A legfontosabb pedig,
amellett, hogy ne felejtsék el, nővérke vagyok, azaz minden
bölcsesség forrása, az, hogy vigyázzanak magukra. Egy ideig
most jobban, mint máskor. Van kérdés?
Anya és lánya megvizsgálják a kinyomtatott instrukciókat,
majd egyszerre rázzák meg a fejüket.
Mindkét férfi elmosolyodik.
– Akkor, hacsak nincs ennek a két remek ügynöknek szüksége
arra, hogy a továbbiakban is itt maradjanak, szabadon
távozhatnak. Hozhatom a zárójelentést?
Deshani Vicre pillant, aki azt inti, hogy menjenek csak.
– Igen, köszönöm.
  
♦
 
A vihar, ami vastagon betemette Rosemontot hóval, épp akkor
ér Huntington fölé, mikor anyával hazaérünk, és bár Eddison
rémes útitárs szokott lenni, ragaszkodik hozzá, hogy én üljek
előre. Elterpeszkedik hátul, és egész úton izeg-mozog. Mikor
megállunk a gyógyszertárnál kötszert venni, ő meg én a
kocsiban maradunk. A boltnál azonban – nem a sakkszigethez
közeli Krogerhez jöttünk – kicsatolom a biztonsági övemet.
– Biztos vagy benne? – kérdi anya.
– Szeretnék valami finomságot. Valamit, ami nem Oreo.
– Akkor gyere.
Így aztán Eddison a karjára kanyarít egy kosarat, és elindul
velünk a sorok közt, én pedig el sem tudom képzelni, hogy
nézhetünk ki így együtt. Na jó, egy kicsit el tudom, mert rém
furcsán méregetnek bennünket az emberek. Eddison a
baseballos Nats-pólójában van, meg egy nyitott, FBI feliratú
cipzáros felsőben, rajta a kabát, én pedig pizsamában, tele
kötésekkel, miközben anya csinosan kiöltözve, bár neki meg
nekem is gumis kék kórházi zokni van a lábunkon cipő helyett.
Anya arckifejezése azonban olyan kemény, hogy senki nem mer
beszólni nekünk.
Anyának nagyon-nagyon jól megy ez az arckifejezés.
Ez nem az a tipikus fáradt ribanc tekintet, hanem rohadt
ijesztő ribanc tekintet.
Szendvicseket veszünk a delikáteszben, mert most még a
szokásosnál is kevesebb esély van arra, hogy főzni fogunk
otthon, plusz rakunk a kosárba pár rágcsálnivalót és reggelihez
való cuccot is, majd a jégkrémhűtőknél kötünk ki, ahol találok
egy narancssörbetet, amit most könnyebb lesz lenyelni a sérült
torkommal, mint a fagyit, amit anya meg Eddison hosszasan
válogat, míg végül mindketten vesznek egyet-egyet a saját
kedvencükből.
A pénztáros engem bámul, miközben leolvassa az árukat.
– Mi történt veled?
Eddison felkapja a fejét, de én szelíden a fiúra mosolygok.
– Megszállta egy démon a szögbelövőt – felelem nyugodtan. –
Rajzoltunk egy ábrát a garázsban, tudod, ott nagyobb a hely,
megcsináltuk a szertartást, és nem vettük észre, hogy a
villanykábel belepottyant a szellemidéző körbe.
A srác mintha tiltakozni szeretne, de anya megveregeti a
vállam.
–  Legközelebb legalább majd odafigyelsz, mielőtt kántálni
kezdesz. De legalább vissza tudtad küldeni.
Eddison elfordul, hogy a szatyrokkal foglalja le magát, így a
srác nem látja a vigyorát.
Végre egy kis darabka normalitás ezen a baromira, de
baromira nem normális napban.
A kanapét ágyhuzatok borítják, mert holnap akartuk átnézni
őket, hogy eldöntsük, melyiket tartsuk meg, adományozzuk el
vagy dobjuk ki. Bár anyát ismerve holnap meg is csináljuk.
Beszélgetés közben is megy az. A mai napra vonatkozóan
viszont ez azt jelenti, hogy Eddison a padlón ül velünk evés
közben, és próbál úgy tenni, mintha emiatt cseppet sem érezné
kellemetlenül magát. Már majdnem végzünk az evéssel, mikor
elnézést kér, és a konyhába megy, hogy felvegye Vic hívását.
Anya úgy dönt, ez a tökéletes alkalom ahhoz, hogy
felmenjünk, és megmossa a hajam. Mármint a többi részemet is,
de valójában a hajam jelenti pillanatnyilag a legtöbb problémát.
A sárga nadrágot meg az FBI-pólót veszem magamra ismét,
egyrészt azért, mert kényelmes, másrészt azért, mert
megnyugtató érzés ebben lenni.
Mindenem fáj. Több bordám megrepedt – több, így mondta az
orvos, ahelyett, hogy pontos számot mondott volna –, az izmaim
pedig feszesek, be vannak görcsölve. Nem lihegek, normálisan
kapok levegőt, de minden egyes levegővételnek tudatában
vagyok, ami kissé szokatlan. Mikor az embernek nincs gondja a
levegővétellel, oda sem figyel rá. Nemcsak a mellkasomban
érzem egyébként, hanem a torkomban lévő sebeimen és a
duzzanataimon is.
Mikor megpróbáltam összerakni a tervemet, az adrenalin
várható hatását nem vettem számításba. Nála is, igen, de nálam
is, hiszen a hormonlökettől teljesen megvesztem és
kétségbeestem. Ezt az egyetlen magyarázatot tudom adni arra,
hogy miért kaptam a kés után, és miért szorítottam rá erősen.
Nem a markolatára, hanem a pengéjére. A bekötözött ujjaim
merevek, és egy ritmusban lüktetnek a szívemmel – azt hiszem,
egy ideig még nem fogom tudni használni őket.
Ha viszont nem leszek hülye – ahogy eddig voltam –, akkor
teljesen fel fogok épülni. Lesz pár hegem talán, de ha
odafigyelek arra, mit szabad, mit nem, és rendesen
gondoskodom magamról, akkor a dokik szerint ugyanúgy fog
működni mindenem, mint korábban. Csak egy orvos vizsgálta
meg a bordáimat, de a kezemet hárman is megnézték. Kaptam
antibiotikumokat, fájdalomcsillapítókat és altatót, plusz
meglehetősen határozott javaslatot tettek arra, hogy keressek
fel egy pszichiátert is, aki fel tud nekem írni valami
szorongásoldót.
Valószínűleg az elmúlt öt évben is kellett volna szednem
valami antidepresszánst, de most, először az óta a rettenetes
éjszaka óta, hogy Chavira vártunk, úgy érzem, megleszek a
gyógyszer nélkül is. Úgy-ahogy.
Jól leszek.
Valójában ez zavarbaejtőbb, mint bármi más.
Eddison visszatér a nappaliba, és összehajtogatja az
ágyneműhuzatokat, amiket mi nagyon is szándékosan
terítettünk így szét, hogy át tudjuk őket vizsgálni. Mikor anya
leszidja ezért, Eddison nem is tűnik megszeppentnek.
– Túl öreg vagyok ahhoz, hogy a földön üljek – közli anyával.
– Én öregebb vagyok nálad.
– Te mások lelkét eszed, hogy fiatal maradj.
–  Ez igaz. – Elveszi Eddisontól az összehajtogatott
ágyneműhuzatokat, megrázza és kiengedi őket, majd egy
dobozra hajítja mindet a kanapén heverő többi anyaggal együtt.
– Mit mondott Vic?
–  A fickót még mindig operálják. A laborban pedig a
vérmintát meg a lakásban talált dolgait vizsgálják épp, amiket
Ramirez meg Sterling összeszedett.
–  Ha nem éli túl, értesítitek a családtagokat? – Anya
gyengéden a kanapé felé tol, majd leül a padlóra, és a lábamnak
dől, miközben szórakozottan az Xbox kontroller felé nyúl. Így
foglalja le a kezét beszélgetés közben, mert csak akkor vagyunk
mozdulatlanok, ha valami baj van. Amíg mozgásban van,
semmi baj nem történhet.
Legalábbis valami ilyesmi, de ő az anyám, aki egész
életemben ilyen volt, és Eddison is elég jól ismeri már ahhoz,
hogy ne nézzen rá furcsán a viselkedése miatt.
–  Attól függ, hogy a bizonyítékok alapján mennyi köze van a
többi bűnesethez. Amit mondott, és amit találtunk, már elég
terhelő, de a felettesek számára nem biztos, hogy elegendők
ahhoz, hogy ezt el is ismerjék. Majd meglátjuk. – Felkapja a
gyógyszereimhez mellékelt kék-fehér borítékokat, és
végigolvassa az útmutatókat, majd kinyit két dobozt. Egy nagy
kapszula és két kisebb, mindhárom fehér. Fogja a kezem, és
óvatosan belerakja a gyógyszereket. Majd feláll, és elindul a
konyhába, egy másodperccel később pedig egy pohár tejjel tér
vissza. – Tudom, hogy már ettél, de ha tejjel veszed be, az néha
jót tesz a gyomornak.
–  Ennyire értesz a gyógyszerekhez is, Eddison? – kérdezi
anya.
Eddison mocorog egy kicsit, zavarban van, de próbálja
elrejteni.
–  Ha az embert meglövik párszor, akkor megtanul néhány
trükköt.
Anya megállítja a játékot, és átnéz a válla fölött Eddisonra.
Bármit lát is az arcán, nem reagál rá semmit.
Inkább visszatér a játékhoz.
Beveszem a gyógyszereket. Megiszom a tejemet.
Odakinn zúg a vihar, lágyan, de kitartóan. Szakad a hó, a
szélben tiszta, fehér pelyhek szállnak kis örvényekben. Egy
olyan este ez, amikor az ember biztonságban érzi magát otthon,
a melegben, ahol a szerettei közelében ücsöröghet. Eddison
keze után nyúlok, hogy a kanapé közepére húzzam.
És aztán hozzádőlök.
A vállam köré teszi a karját, és ő is felém dől, majd csöndben
ülünk, és nézzük, hogyan játszik anya. Biztosan sok kérdés jár
Eddison fejében.
Mikor kitalálja, hogyan fogalmazza meg, fel is teszi majd őket.
Az a helyzet, hogy Eddison nagyon jól ismer engem.
Tudja jól, hogy mennyire hülye tudok lenni néha.
Szóval azt gondolom – és joggal vagyok ebben biztos –, hogy
még vár, és akkor teszi fel a kérdéseit, ha megtudtuk, Joshua
túléli-e a sérüléseit. Sok múlik ezen, nem?
Valójában nem.
Jogilag nem, teljesen mindegy.
– Mit csináltál a kezeddel? – motyogom az ingébe fúrt arccal.
– Hosszú történet. Kérlek, ne kérd meg Ramirezt, hogy előadja
az ő verzióját.
Nagyon fáradt vagyok, de nem tudom megállni, hogy ne
kuncogjak ezen.
Végül mind elálmosodunk. Eddison hivatalosan most azért
van itt, hogy őrködjön, mint korábban Sterling, de nem tűnik
helyesnek egy családtagot a kanapéra száműzni, szóval Eddison
anya szobájában alszik végül. Valamivel kevésbé furcsa, mint
ha az enyémben aludna, és azt gyanítom, ő is ugyanígy érzi.
Anya segít nekem tisztálkodni, én pedig egy percre becsukom a
szemem, és azt képzelem, hogy Chavi oldalba billent a
fenekével a szűk fürdőszobában, miközben a fogát mossa
mellettem.
Anyával összebújunk az ágyban, az elemes teamécses fénye
árnyékot vet Chavi képkeretére meg a mögötte lévő falra. A
maci, amit Mercedestől kaptam ajándékba az első alkalommal,
mikor találkoztunk, a ruhásszekrényemben szokott lenni, de
most azzal támasztom ki a sajgó államat. Mercedesnek látszólag
kifogyhatatlan mackóellátmánya van, amit az áldozatoknak és
az áldozatok testvéreinek adhat, mikor helyszínen vagy valaki
otthonában van. Akkor is nagyon örültem a macinak, és most is
nagyon örülök.
Ez ugyanaz a maci, amit Eddison fejéhez vágtam, mikor vele
találkoztam először. Hát, ja.
–  Nem pont a terv szerint zajlott – szólal meg anya végül, a
hangja épp csak egy kicsivel hangosabb a suttogásnál, és nem
tehetek róla, de elnevetem magam. Nem tudom abbahagyni,
mire anyára is átragad, és csak röhögünk, röhögünk, mert azt a
kurva, ez nem kifejezés. A bordáimba fájdalom hasít, mikor
végre ismét normálisan jutunk levegőhöz.
–  Tudtam, hogy Archer le fog lépni – árulom el neki jóval
komolyabb hangon. – Csak azt nem gondoltam, hogy ennyire
messzire. Azt hittem, hogy elrejtőzik majd a közelben, és rám lát
valahonnan, vagy legalábbis hallja majd, ha sikoltozom.
Annyira… – Kifújom a levegőt, beszívom, kifújom. – Annyira
féltem.
– Nagyon aggódnék, ha nem féltél volna. – Anya megmoccan,
közelebb húzódik, majd úgy fészkeli be magát, hogy az arcunk
összeérjen, az álla pedig a vállamba mélyedjen. – Rettenetes
volt az irodában lenni. Újra meg újra arról kellett győzködnöm
magam, hogy ne menjek utánad. Még egyszer nem tudnám ezt
megtenni.
– Nem kell több szörnyeteget megölnöm – mormolom.
– Elég, ha ez meghal?
– Bár úgy lenne!
–  Mit gondolsz… – Elhallgat, ami annyira nem vall rá, hogy
oldalra is fordulnék, hogy ránézzek, ha a bordáim engednék.
Ehelyett megkeresem anya kezét, és összekulcsolom az ujjamat
az övével, majd a tenyerét a hasamra húzom. – Hosszú ideig
csak te meg én voltunk, szemben a világgal – folytatja egy idő
után –, de most itt vannak az ügynökeink, neked ott van Inara, a
veteránok… talán itt az idő, hogy egy kicsit megnyíljunk.
–  Párizsban megpróbálok majd barátokat szerezni. Nemcsak
hagyom majd, vonakodva, mint Aimée-nél, hanem aktívan
próbálkozom.
– Helyes. És mit gondolsz…
Bármi is a gondolat másik fele, úgy tűnik, anya képtelen
kimondani.
–  Néhány unokatestvéred a kontinensen tanul, különböző
egyetemeken, de van, aki már dolgozik. Sokan Párizsban
laknak. Talán felvehetnénk a kapcsolatot velük, aztán majd az
idősebb generációval is.
– Az idősebbekkel is?
–  Ahogy mondtam. – Anya puszit nyom a fülemre, egy
ritmusban veszi a levegőt velem. – Meghalhattál volna ma,
kicsim, és rájöttem: nem akarok egyedül lenni. Meg tudnám
tenni, természetesen, de nem akarom. És rájöttem, hogy ha
bármi történne velem… Tudom, hogy gondodat viselnék. Vic
egy pillanat alatt örökbe fogadna téged. Csak arra gondoltam…
Segíts, Priya szívem, tudod, hogy utálok az érzéseimről
ömlengeni.
Halkan felnevetek, és megszorítom anya ujját.
– Az unokatestvérek kezdetnek nagyon jól hangzanak.
Egy ideig hallgat, az ujjbegyével kis köröket rajzol a pólómra.
– Meg volt ijedve? – kérdezi végül.
– Igen.
– Helyes.
Az adrenalinlöket, a gyógyszerek és anya testének meleg,
megnyugtató súlya ellenére kissé meglepő, milyen könnyen el
tudtam szenderedni. Nem igazán aludtam, de nem voltam
ébren.
Aztán a telefonom pittyen egyet.
Anya feltolja magát, és az éjjeliszekrényen heverő mobil után
nyúl. Inara telefonszáma, de az üzenetet egyszerre küldte
nekem és Eddisonnak. Csak egy kép, szöveg nélkül, amit csak
akkor tudok megnézni, ha feloldom a képernyőzárat. Anya
átadja a telefont, felnyitom a hüvelykujjammal, és a képre
nézek.
Inara meg egy vele egykorúnak tűnő, de sokkal alacsonyabb
lány a Times Square-en áll az ordító neonfények között.
Mindkettejük kezében egy félbevágott poszter egy-egy fele,
arcukon veszélyes vigyor. Az alacsonyabb lány áll balra, a
tábláján az áll, DÖGÖLJETEK MEG, csillogó arany betűkkel,
Inaráén pedig az: ROSSZ FIÚK, ezüsttel.
A folyosón túlról egy tompa puffanást és káromkodást
követően Eddison hangját halljuk.
– Jézus isten, Bliss!
Anya meg én hosszasan nézzük a képet, majd anya halkan
felhorkant.
–  Le vagyok nyűgözve – ismeri el. – A Times Square-en
mászkálni egy dögöljetek meg feliratú táblával. Cuki.
– Dögöljetek meg, rossz fiúk – teszem hozzá, és bár kimértnek
akartam tűnni, elnevetem magam.
Lenémítom a telefonomat, és visszarakom az asztalra, de
miközben ismét álomba szenderülök, még hallom a rezgéseket
a fabútoron, ami azt jelzi, hogy Eddison meg Inara
válaszolgatnak egymásnak. Furcsa, de megnyugtat ez a hang.
 
♦
 
Jameson Carmichael – akit sokan Joshua Gabriel néven
ismertek – május ötödikén, csütörtökön lehelte ki a lelkét, helyi
idő szerint reggel nyolc óra negyvenhétkor.
És nem ébredt fel soha többé.
Eddison nem tudja eldönteni, hogy ez kedvező hír-e vagy sem.
Egy vallomás vagy egy esély a vallatásra sokat segíthetett volna,
másrészt viszont örül annak, hogy sosem kellett azt hallania,
ahogy a fickó a tetteit igazolja. Néhány dolgot meg kell még
vizsgálni, mielőtt értesítenék a többi családot, de Eddison úgy
érzi, valami lezárult.
Vic és Finney lemegy Texasba, hogy beszéljenek Mrs. Eudora
Carmichaellel, Vic pedig úgy tér vissza, mint aki szellemet látott
– Eddisonnak feláll a szőr a hátán, mikor meglátja, ilyen
állapotban. Mikor a lányai Vicre pillantanak, azonnal a kanapé
felé terelik, majd leülnek mellé néhány rágcsálnivaló
társaságában, végtelen mennyiségű animációs filmet
bekészítve. Az apjuk is mindig ezt csinálta, ha nekik volt rossz
napjuk; a lányok pedig eszesek, tudják, hogy a módszer
visszafelé is működik.
Mikor a lányok már alszanak, Vic kimászik alóluk,
megigazgatja rajtuk a takarókat, feljebb teszi a lábaikat, hogy
ne essenek le a kanapéról, és megkéri a kollégáit, hogy
tartsanak vele kintre. Követik, de előtte Eddison még készít egy
képet, hogy elküldhesse később Priyának.
Elvégre az elmúlt időszakban ő is tagja volt ennek a
kiskutyakupacnak.
Odakint az ügynökök átkelnek a feljárón, és egy kis
játszótéren kötnek ki. Azok a padok több rögtönzött meetinget
és eset utáni lazítást átéltek már. Vic lerakja hatalmas testét,
idősebbnek tűnik most a koránál, Ramirez pedig felül az egyik
pad háttámlájára, és kényelmesen elnyújtóztatja a lábát. Nem is
jut eszükbe, hogy helyet hagyjanak Eddisonnak; ő szinte sosem
szokott leülni komoly beszélgetések alkalmával, ha lehetőség
van fel-alá mászkálásra is.
Vic a zsebébe nyúl, és kivesz egy doboz cigarettát meg egy
öngyújtót.
– A feleségemnek és az anyámnak egy szót se – figyelmezteti
őket, majd körbekínálja a cigit.
Eddison azonnal elfogad egy szálat. Ramirez megrázza a fejét.
–  A csajod a terrorelhárítástól nem szereti az ízét? – kérdezi
Eddison.
 – Tudod, van neve is.
– De mi lenne abban a móka, ha azon szólítanám?
Mercedes kivesz a dobozból egy cigit, mielőtt Vic elrakhatná a
dobozt.
–  Mrs. Carmichael meg volt semmisülve – meséli nekik Vic,
egy hosszú, vékony füstcsíkot fújva. – Legutóbb akkor hallott a
fiáról, mikor a húga halála után pár hónappal kocsiba ült, és
eltűnt. Először hisztérikus rohamot kapott, de miután
lenyugodott…
–  Elkezdte újrakeretezni, milyennek látta a fiát – fejezi be a
mondatot Ramirez.
Vic bólint.
–  Az anyjuk azt mesélte, hogy a férfi mindig is nagyon
védelmezte Darla Jeant. Nagyon figyelmes testvér volt. Nem
tetszett neki, ha a fiúk ránéznek, és azt sem bírta, ha a kislány
nézte meg a fiúkat. Mrs. Carmichael azt mondta, ha
visszagondol, sokkal odaadóbb volt, mint az idősebb testvérek
szoktak, de ő, az anyjukként, nem bánta, örült, hogy nem
veszekszenek, és nem is gondolt bele ebbe.
–  Aztán Darla Jean megcsókol egy fiút a templomban –
mondja Ramirez –, a ruháján virág van, és a bátyja meglátja
őket. Úgy érzi, elárulták?
–  Megerőszakolja, megöli, majd hazarohan, mielőtt bárki
rátalálna a lányra. Texasi vidék, azt hiszem, ott a férfiak
legtöbbje ért a vadászathoz. Bármelyiküknek lehetett ilyen kése
– folytatja Eddison.
– Nem menekült el azonnal, megvárta vele a nyomozás végét.
Nem akarta, hogy a távozása gyanút keltsen. Ez egy kisváros, ő
egy okos fiatalember, aki a húgát gyászolja, szóval nem
lepődnek meg igazán az emberek azon, hogy sosem tér vissza.
–  És mindenki nagyon sajnálja Mrs. Carmichaelt, hogy
elvesztette a két gyerekét, akik olyan közel álltak egymáshoz. –
Eddison a kikopott földre pöccinti a hamut, és a biztonság
kedvéért rá is lép. – Senki nem gyanakszik Jamesonra, úgyhogy
Joshua lesz belőle.
–  Máshová megy, Darla Jean nélkül nyughatatlan, folyton
mozgásban van. Majd meglátja Zoraidát. Aki épp olyan,
amilyennek egy kistestvérnek lennie kell.
– Emlékszik arra, hogy Darla Jean egy „jó” testvér, jó kislány
volt, de csak addig, míg az a fiú meg nem jelent, majd úgy dönt,
megvédi Zoraidát attól, hogy hasonló sorsra jusson. Megöli,
hogy a lány ártatlan maradjon, és nagyon gyengéden bánik
vele.
–  De minden tavasszal eszébe jut Darla Jean, és mikor elé
kerül egy csinos lány, egy templom meg néhány virág, az
triggerelni kezdi. Követi ezeket a lányokat, hogy kiderítse, a
fogalmai szerint jók vagy rosszak-e.
–  Remélem, mindketten tisztában vagytok vele, hogy
egyikőtöket sem fogják előléptetni addig, amíg befejezitek
egymás gondolatait – mutat rá Vic. A cigije maradékát elnyomja
a cipője talpán, majd lehúzza a papírt a filterről, és mindkét
darabot visszateszi a dobozba.
Ramirez átnyújtja neki a cigarettáját, hogy fejezze be.
–  A fotóversenyen keresztül értesül arról, hogy Priya San
Diegóban van; megtaláltuk a magazint a lakásában. Priya
tizenöt éves, és San Diegóban van. Jameson ebben a hitben a
nyomába indul.
– De pont azelőtt talál rá, hogy Priya elköltözik, úgyhogy ismét
keresnie kell. Ez sok idejébe kerül, de aztán megjelenik Deshani
címlapinterjúja az Economistban, amiben megemlíti, hogy ő és
Priya Huntingtonba fog költözni. Jameson úgy dönt, előbb fog
odaérni náluk.
– A többi pedig már történelem.
Van egy kérdés – egy gondolat vagy talán egy lehetőség –, ami
ott lóg közöttük a levegőben. Eddison emlékszik arra, milyen
érzés volt először visszajönni Denverből: a Sravasti lányok
reakciója annyira furcsa volt, hogy azt nem lehetett nem
észrevenni. Eddison halkan szipog egyet.
– Nem mondjuk ki, ugye?
– Nem – feleli Vic azonnal. Határozottan.
– Ki kellene? – kérdezi Ramirez.
Nincs erre válasz igazából, és ezt mind jól tudják. Ott van a
jog és az FBI-nak tett esküjük. A helyes és a helytelen jóval
homályosabb területe.
És ott van Priya is, aki végre ugyanúgy nevet, mint egykor, és
Deshani, aki akkor sem fog elgyengülni és megbotlani, ha abba
belehal. És ott van a többi lány.
Eddison sosem tudta igazán, mit gondoljon a túlvilágról, hogy
az elveszett lelkek vajon várják-e a válaszokat, mielőtt
továbbhaladnak a fénybe, a mennybe vagy bárhová. Olyan sok
elveszett lélek van még, aki él. De bármennyire szeretné is
tagadni, Eddison egy része mindig úgy érzi, hogy egy gyilkosság
áldozata csak akkor tud békében nyugodni, ha megoldják az
ügyét. Mintha a tudás egyfajta ködös elégedettséggel
ajándékozhatná meg őket, és továbbléphetnének.
Darla Jean Carmichaeltől Julia McCartyig bezárólag vajon
most már mindegyik lány meg tud pihenni?
És akkor Eddisonnak eszébe jut Faith. Mindig, folyton csak
Faith. Ha valaha megtalálhatná azt a rohadékot, aki elrabolta…
–  Priya sokkal jobban hasonlít az anyjára, mint valaha –
mondja végül.
– Ha megérkeztek az új laboreredmények, Finney és én is azt
fogjuk javasolni, hogy zárjuk le hivatalosan az ügyet – közli
velük Vic. – Priya Sravasti az FBI ostobaságának áldozata. Egy
túlbuzgó ügynök, akit a védelmével bíztak meg, csaliként
használta őt, mert a szakaszvezetőt jobban érdekelte a politika,
mint az üggyel kapcsolatos tények. Ward szakaszvezetővel
szemben egy alapos belső nyomozás fog indulni a döntései
miatt.
– És ezzel vége? – kérdi Ramirez.
– El tudod ezt fogadni?
A nő a játszótér végében sorakozó fák felé pillant, melyek
sűrűn követik egymást két utcatömb között. Ramirez utálja az
erdőt, és majdnem két év meg egy túl sok tequilával töltött
éjszaka kellett neki ahhoz, hogy megfejtse, mi áll emögött. Vic
talán korábban is tudta, ha hozzáfért az adataihoz, de ha így is
lenne, a férfi ezt sosem hozná szóba. Ramirez legtöbb rémálma
az erdőben történtekhez kapcsolódik, és ez a dolog talán már
sosem fogja hagyni nyugodni.
Persze ettől még bátran a fák közé vetette magát, ha esély volt
arra, hogy ott van egy elveszett gyerek, életben.
–  Igen – feleli végül Ramirez, de mintha harapófogóval
húznák ki belőle a szavakat. – Azt hiszem, igen.
Mert van a törvény, és van az igazságszolgáltatás, és a kettő
nem mindig fedi le egymást.
 
♦
 
A költözésünk előtti éjszakán a Hanoverian család nappaliját
nevetés, vitatkozás és jó nagy zaj tölti meg. Hatalmas zaj, ami
csodálatos, mert tele van élettel. Vicen persze túltesz az anyja, a
felesége és a három lánya, és mivel Inara meg Bliss is jelen van,
Eddison a szoba túlsó végében marad, és nem is próbál segíteni
a felettesén. Mercedes kigúnyolja a két férfit.
Otthon, család és megannyi csodálatos dolog van most itt
jelen.
Végül aztán az emberek elmennek aludni, Marlene és Jenny
puszit nyom mindenki homlokára vagy arcára. Eddisonnak
egyszerre adnak puszit az arca két oldalára, és láthatóan nem
kicsit feszeng emiatt.
Nagyon klassz kép készült erről a jelenetről. Inara és Bliss
megkér, hogy küldjem majd el mindkettőjüknek. Ahogy Vic és
Mercedes is, mikor Eddison nem hallja őket.
Van egy olyan érzésem, hogy Mercedes ki fogja tenni a fotót a
munkahelyi íróasztalára, csak hogy szívassa Eddisont.
Anya felküld az emeletre, ahol Brittanyvel osztozom egy
szobán, de ő lenn marad a nappaliban a felnőttekkel, és tudom,
hogy egy ideig még lenn is fog maradni. Úgyhogy Holly
szobájába megyek Inarával és Bliss-szel.
Pár nappal ezelőtt jöttek le New Yorkból, egy sharpsburgi
kitérővel, hogy beugorjanak a Kert legfiatalabb túlélőjéhez. Az a
legjobb a velük való találkozásban, hogy közben figyelhetem,
ahogy Eddison próbál nem kibújni a saját bőréből. Ott állt az
ajtófélfának támaszkodva, a ház bármelyik helyiségében is
voltunk épp, és mintha aközött vacillálna, hogy világgá
rohanjon-e, vagy inkább szemmel tartson minket, nehogy
véletlenül átvegyük a világuralmat.
Azt hiszem, ha erre sor kerülne, az nem a véletlen műve
lenne.
Bliss épp olyan tüskés, mint anya meg én, csak ő egy kicsit
agresszív is közben. Én általában válaszadáskor szúrok oda, ő
viszont mindenkivel dacos alapból. Nem hibáztatom ezért. Ami
vele történt, az jóval nagyobb nyilvánosságot kapott az én
esetemnél, még azután is, hogy a sajtó felkapta Chavi történetét
a megoldatlan gyilkossági ügyek sorában.
Inara csöndesebb Blissnél, de nem félénk vagy visszahúzódó,
inkább türelmesebb, azt hiszem. Bliss úgy mér fel egy
szituációt, hogy gyufát gyújt, és hagyja, hogy belobbanjon. Inara
először csak néz, megfigyel. Mielőtt megszólalna, kigondolja,
mit mondjon, és jó megérzései vannak azt illetően, hogyan
fognak reagálni mások. Értem már, hogy a Hanoverian család
miért vette a szárnyai alá őket.
–  Hallom, a szüleid és a testvéreid Párizsban vannak –
mondom Blissnek, miközben Inara haját fonom be az alváshoz.
Bliss felmordul, de Inara hátrapillant rám a válla fölött.
– A legtöbben a család szót használnák.
– De hát a családod itt van, New Yorkban. Talán nem ismerlek
benneteket annyira, de ezt tisztán látom.
 Inara felnevet, mikor észreveszi, hogy Bliss sápadt arca vadul
kipirult.
–  Igen – feleli végül Bliss, miután megköszörülte a torkát. –
Párizsban vannak. Az apám tanár.
– És piszkálnak, hogy látogasd meg őket?
– Igen.
– Hát, ha úgy döntenél… Lesz pár vendégszoba a házunkban.
Ha együtt szeretnétek lenni, vagy ha el szeretnél menekülni
előlük éjszakára. Vagy ha minden elbaszódna, és le akarsz lépni.
Akkor nálunk nyugi lesz. És ha Inarát is magaddal hozod, nem
kell azt hallgatnod, hogy a szüleid sóhajtoznak.
– Már cseszegettek engem emiatt – bólogat Bliss. Majd minden
figyelmeztetés nélkül lekapja magáról a ruháit, csak a
fehérnemű marad rajta, és vadul keresni kezdi a pizsamát a
hátizsákjában.
– A mi lakásunk egyetlen hatalmas szobából áll – magyarázza
Inara. – A Kert után sem igazán váltunk szemérmessé.
– Eh. Nekem meg volt egy nővérem. – Felkötöm Inara fonatát,
átnyújtom neki a fésűt, és megfordulok, hogy viszonozhassa a
szívességet. A lány érintése finom és magabiztos, sosem húzza
meg túl erősen a hajam, hagyja, hogy a fésű fogai gyengéden
végigsimítsák a fejbőrömet.
– Szerinted vége lesz ennek valaha?
– Minek?
– Annak, hogy áldozatnak érezzük magunkat.
Egy kicsit furcsa, hogy mindketten rám néznek most, a
válaszra várva. Idősebbek nálam, ha nem is sokkal, bár az én
életem öt évvel ezelőtt esett szét. Azt hiszem, egy beteges
szempontból amiatt érettebb lehetek náluk.
– Változik majd – felelem végül. – Azt nem tudom, hogy véget
ér-e. Néha előtör bennem ez az érzés, teljesen indokolatlanul.
Minél több a választási lehetőségünk, annál inkább a saját
életünket élhetjük… Azt hiszem, ez segít.
– Eddison azt mondta, te ölted meg azt a rohadékot. Azt, aki el
akart kapni téged.
– Igen. – Az ölemben pihen a kezem, már egyik sincs vastagon
befáslizva, de azért még így is több sebtapasz látszik rajtuk,
mint bőr. Inara kezét halvány, fodrozódó hegek borítják: égések
és vágások nyoma. – Rám támadt, megverekedtünk a késéért,
aztán megszúrtam. Többször is. Az adrenalin, értitek?
–  Én rálőttem Averyre. A Kertész nagyobb fiára, arra, aki
szeretett csonkítani. Nem tudnám megmondani, hányszor.
– Négyszer – vágja rá Inara halkan.
– Néha akkor is lövök, mikor már kifogyott a pisztolyból a tár.
Néha csak lövök, lövök, lövök, és sosem fogyok ki a töltényből,
de ő akkor sem áll le. Egyre közeledik hozzám.
–  Néha arra ébredek, hogy le kell vetkőznöm, és meztelenül
be kell feküdnöm a kádba, mert úgy érzem, hogy a ruháim meg
az ágynemű túlságosan emlékeztet a virágszirmokra –
válaszolom. – Rémálmomban életben vagyok, de folyik a vérem,
nem tudok megmozdulni, ő pedig fehér rózsákat rakosgat
körém, tisztára olyan az egész, mint a Shalott hölgyének
ravatala a folyóban.
Mindketten felnevetnek, aztán Bliss mordul egyet.
– Szereted a klasszikusokat? – kérdezi Inara.
– Néhányat.
 –  Jaj, el ne kezdj beszélni Poe-ról – figyelmeztet Bliss. – Egy
csomó idézetet tud tőle. És mikor azt mondom, „tud”, úgy értem,
hogy szavalni is szokta őket. Az összeset. Minden kibaszott szót,
amit a fickó leírt.
A fonat a hátamhoz ér, majd Inara felköti.
– Egy kicsit lekötötte a gondolataimat.
– Azt hiszem, ez a lényege. – Elnyújtózom az ágyon. Inara meg
Bliss nem olyanok, mint Chavi és Josephine, de hasonlóan
érzem magam velük. Kényelmes a társaságuk, pedig nem
számítottam erre. – Az életünk nem lesz jobb varázslatos úton,
viszont mi jobbá tehetjük.
– Lassan – teszi hozzá Inara.
– Kibaszott lassan – sóhajtja Bliss.
–  Készíteni szoktam képeket Ken különleges ügynökről, és
elküldöm őket Eddisonnak. Ha Párizsba érünk, felöltöztetem
majd a babát pantomimruhába egy kávézóban, és biztos vagyok
benne, hogy Eddison valami olyasmit válaszol majd, hogy „ez
baromi ijesztő”.
Megint nevetnek, Bliss gyengéden a hátamnak dől, vigyázva a
viharvert és bekötözött bordáimra. A haja kócos hullámokból
áll, amiket nem lehet befonni, a fürtjei szanaszét állnak a fején.
Az ujjatlan felsőjéből kikandikál a pillangószárny egy része.
Egyszerre gyönyörűek és rémisztőek, értem már, miért látják
így őket sokan. Főleg Inarát, de azt hiszem, csak azért, mert neki
több gyakorlata van, mint Blissnek abban, hogy más
perspektívából nézzen a dolgokra.
Inara elnyújtózik mellettem, a lábát átteszi az enyémen, az
arcát Bliss vállára hajtja.
 – Hányszor döfted belé a kést, Priya? – kérdezi halkan.
–  Tizenhétszer. Minden egyes lány után egyszer és még
egyszer magam miatt.
Az arcán elterülő lassú, elégedett mosoly egyszerre ijesztő és
csodás.
Nem emlékszem, hogyan aludtam el aznap este, de anya
másnap reggel mutat nekem rólunk egy alvós képet. Marlene
fantasztikus fahéjas csigájából eszünk épp, Eddison pedig
amiatt piszkálja Blisst, milyen bújós kiscica. Azt hiszem,
Eddison kissé túlságosan élvezi, hogy gúnyolódhat vele, de csak
addig, míg Inara át nem nyújt nekem egy kis kék agyagsárkányt,
és azt nem mondja, hogy küldjem majd el postán egyszer, ha
Ken különleges ügynök már nem hat rá.
Mindig öröm látni, hogyan küzd Eddison az elpirulás ellen.
A Hanoverian család nőtagjaitól a házban búcsúzunk el,
Marlene egy rakás jól megtömött nejlonszatyrot ad nekünk.
Esküszik rá, hogy nem lesz velük gond a biztonsági
ellenőrzésen, Vic pedig, aki gondosan az anyja mögé állt, hogy
az asszony ne lássa, csak a szemét forgatja.
– Victor.
A férfi mozdulatlanná dermed, sóhajt, majd a fejét rázza.
Az anyja élvezettel nézi.
– Gondoltad volna, hogy sosem nősz ki ebből?
– Miért, te?
– Kezdjük azzal, hogy sosem vált be nálam.
Eddison oldalba böki Vicet.
– Én hiszek neki. Te?
– Naná, abszolút.
 Inara és Bliss is kijön velünk a repülőtérre, hátul ülnek velem,
Mercedes és anya pedig a középső üléseken foglal helyet. A
csomagtartót teljesen megtöltik a bőröndjeink. A cuccok nagy
részét múlt héten vitték el Coloradóból, a szakavatott munkások
nagy konténerekbe pakoltak mindent, szépen egyenletesen
elrendezve. Sokkal jobb munkát végeztek, mint azok, akik a
múltkor lerakták a házunk elé a konténereket. Kell két-három
hét ahhoz, hogy minden megérkezzen majd az új házunkba,
addig is bőröndökből fogunk élni.
Az egyik táskában csak anya kávéfőzője van, a dobozát jól
körbebéleltük törülközőkkel extra elővigyázatosságból.
Eddison és Vic felosztják egymás közt a bőröndöket,
leszámítva azokat, amiket felviszünk majd a kabinba, és a
hatalmas, citrom- és narancssárga színekben pompázó takarót,
amit Hannah-tól kaptam, amikor elbúcsúztam a veteránjaimtól.
Hannah megadta a címét is, hogy írjak neki, és van egy olyan
érzésem, nyaggatni fogja majd az öregeket, hogy ők is írjanak
nekem néha. A takaró meleg és puha, szemkápráztatóan napos,
és Hannah kénytelen volt elvenni a szégyentelenül zokogó
Happytől, mikor úgy tűnt, a férfi bele fogja fújni az orrát.
Clare rendőrtiszt is ott volt, a kollégája nagyon figyelte, vajon
bocsánatot kér-e. Amíg a rendőrségi pszichológus nem tisztázza
őt, gyanakodva figyelik. Néha váratlanul csap le az emberre egy
ügy, pláne, ha épp előtte hagyta el a felesége. Ez persze nem
mentség, de a dolog így állt – bár ez már egyáltalán nem az én
problémám.
Gunny hosszasan nézett rám, majd gyengéden magához ölelt.
– Fegyverszünet, Miss Priya?
 Olyasmi.
Aztán Corgi finoman meglapogatta a hátam, és a mosolyom
láttán már nem húzta fel magát. És vége, ennyi volt.
Hiányozni fognak nekem a veteránok, és kissé furcsa, de ez a
tudat jó érzésekkel tölt el, hiszen oly hosszú időn át nem
hiányzott nekem senki. Az ügynökeim igen, de velük olyan
közeli volt a kapcsolatom, hogy nem is arról volt szó, hogy
hiányoznak, hanem arról, hogy azt kívántam, bárcsak ott
lennének a közelemben. Aimée hiányzott ugyan, de ezt az
érzést aztán elsodorta a gyilkosságokkal kapcsolatos többi
részlet, az emléke szorosan egybefonódott a rémségekkel, ami,
belátom, nem túl fair vele szemben.
Feladjuk a táskákat, és még jó, hogy anya a céges kártyájával
fizet, mert basszus, nem olcsó a poggyászdíj, majd a tömeggel
együtt elindulunk a biztonsági ellenőrzés sorába. Őrült nagy a
tömeg, de a washingtoni Reagan repülőtéren ez nem szokatlan
látvány kora reggel.
–  Jól van, figyeljetek rám, ti hárman – mondja Eddison, a
telefonjával felém meg Inara és Bliss felé mutatva. – Álljatok
oda, és pózoljatok úgy, hogy még éveken át rémálmaim
legyenek.
Inara és Bliss nevetve hozzám dől oldalról, egymásba
karolunk, és a kamerába mosolygunk. Eddison megborzong.
– A bolygó három legveszélyesebb emberi lénye – motyogja.
– És akkor mi vagyok én? – kérdezi anya.
–  A démoni vezetőjük – válaszolja Eddison, és csókot nyom
anya arcára.
–  Írunk majd – mondja nekem Inara. – És egész biztosan
jelentkezünk, ha Blissnek az agyára mennek a szülei.
– Az ajtó mindig nyitva áll előttetek.
–  Ez kölcsönös – válaszolja Bliss. – Ha bármikor nyaralni
szeretnél, vár téged egy ágy. És aztán lerohanjuk New Yorkot.
–  Azt nem biztos, hogy túléli a város – nevet Mercedes,
miközben hátulról átölel.
Boston óta nem volt ilyen nehéz a búcsúzkodás, mégis hálás
vagyok. Istenem, annyira, annyira hálás vagyok, hogy vannak
az életemben olyanok, akik sokat jelentenek nekem. Mercedes
elenged, Inara és Bliss pedig átölelnek, majd átadnak Vicnek,
aki hosszú ideig a karjai közt tart.
–  Úgy örülök, hogy biztonságban vagy – suttogja –, és hogy
kezdesz ismét boldog lenni. A saját lányomként tekintek rád,
Priya, ezt ne felejtsd el.
–  Nem fogom – suttogom válaszul, és erősen
megszorongatom. – Nem fogsz olyan könnyen megszabadulni
tőlünk.
Eddison egy kicsit félrevon engem, miután anya elbúcsúzott
tőle. Inara és Bliss, azt hiszem, egy kicsit tart az anyámtól, de
nem a szóhoz-sem-jutok-tőle módon, inkább úgy, mintha azt
gondolnák, „ha felnövök, én is ilyen akarok lenni”. Mikor már
elég nagy a távolság köztünk és a többiek között, Eddison
hozzám bújik.
– És akkor most megkérdezem azt, amit eddig nem akartam,
óvatosságból – mondja halkan. – Együtt tudsz élni ezzel?
Hetek óta gondolkodom már ezen, már a születésnapom előtt
is.
–  Igen, azt hiszem, együtt tudok – felelem. – Talán nem lesz
olyan könnyű, de jobb így. És ahogy azt a többi családnak is
mondtad: most már legalább nem kell találgatni. Együtt tudok
élni ezzel. – A vállán pihentetem a fejem, beszívom a fűszeres
parfümje illatát, amit akkor használ, ha nem akar az
aftershave-vel bajlódni. Vagy a borotválkozással. – Anyával
megbeszéltük, szét fogjuk szórni Chavi hamvait. Egy
levendulamezőre gondoltunk, ami mögött egy kastély áll, és egy
folyó folyik. Szerintem tetszene Chavinak. Meg kell ezt lépnünk
végre.
– Rendben.
Felnézek rá, a borostás álla szúrja a homlokomat, amikor egy
csókot lehel a két szemem közé, közvetlenül a bindi fölé. Csak
egy hete kezdtem el viselni, miután a bőröm teljesen
begyógyult.
– Hiányozni fogok neked, ugye tudod?
–  Hülyeség – válaszolja mogorván. – Teljesen megbízom Ken
különleges ügynökben, tudom, hogy rendszeresen jelentést küld
majd. És, ah… Tudod, röhejesen sok szabadságot halmoztam
már fel. Talán hamarosan kiveszek néhány napot.
– Lesz üres szobánk. Neked mindig.
Ismét megcsókol, majd elenged, és finoman a többiek felé tol.
Egy újabb kör ölelés és köszönés után anyával átvonulunk a
biztonsági ellenőrzésen. A mellkasomhoz szorítom az
összehajtogatott takarót, és miután nem bírok tovább
magammal, hátranézek rájuk. Inara és Bliss Vichez bújva áll,
ellazulva, kényelmesen, Mercedes pedig vállon böki a kipirult
arcú Eddisont, a lányok bátorítják őt, Vic pedig úgy vigyorog,
mint egy fajankó, és úgy tesz, mintha ő lenne köztük a felnőtt.
 A sor egyre előrébb halad, követem, majd anya átkarolja a
vállam, magához húz, és megpuszilja az arcom.
– Készen állsz, szívem?
– Igen. – Előrefordulok, és nagy levegőt veszek. Készen állok.
 
♦
 
James Carmichaelnek hívtak téged, és Darla Jean volt a
mindened.
Csak azt vártad, hogy felnőjön, igaz? Hogy elég idős legyen
ahhoz, hogy elhagyhassátok a kis texasi városkátokat, vissza
sem nézve, hogy olyan helyre mehess vele, ahol senki sem ismer
titeket, nem tudja, hogy testvérek vagytok, és rendesen együtt
élhettek. Ezt persze sosem mondtad neki. Sosem gondoltad, hogy
mondanod kell.
Darla Jean a bátyjaként szeretett téged, de neked az sosem lett
volna elég.
Bennünket büntettél éveken keresztül az ő képzelt bűneiért.
Annyi életet tettél tönkre, anyákét, apákét, fiú- és lánytestvérekét,
unokatestvérekét, barátokét, a fájdalom spirálként terjedt szét
azoktól, akikhez csak hozzáértél.
Az anyám szeret kertészkedni, bár ezt neked nem kell
mondanom. Hiszen figyeltél már bennünket Bostonban és aztán
San Diegóban is. Előre meg szokta tervezni a kertet, hogy hol
legyenek az ágyások, hová mit ültessen: mindig törekszik az
egyensúlyra. Itt az egynyáriak, amelyek helyére minden évben
újat kell ültetni. Amott az évelők, amelyek virágoznak, pihennek,
majd ismét virágoznak. Ha megfelelően gondozza őket, akkor
hosszú életük lesz, és gyarapodnak, miközben a többiek
meghalnak körülöttük.
Az elmúlt öt évben életben voltam, pihentem, bujkáltam,
többféleképp nevezhetjük. Gyászoltam. Most pedig, végre, azt
hiszem, tudom, mit jelent az, hogy ismét virágozni. És ehhez nem
kellett más, csak a véred, a véred meleg, sűrű, ragacsos tapintása
a kezemen.
Örülsz most, Joshua? Annak, hogy a magad különös módján
végül segítettél nekem kigyógyulni abból a gyötrelemből, amit te
magad okoztál nekem?
Minden alkalommal, amikor kihúztam belőled a kést, hasított
és szakított, és azt hiszem, értem már, miért inkább vágtál
ahelyett, hogy döftél volna. Olyan rémes az a hang, az az érzés,
mikor a hús hozzáér azokhoz a bizonyos pontokhoz. Remélem,
hogy minden döfést éreztél. Azokat is, amelyeket a kedvenceidért
kaptál, a jó kislányokért, akiknek olyan alaposan megfigyelted a
testét, hogy a lehető legfájdalommentesebb legyen majd a
haláluk, de az anatómia, tudod, sosem volt az én terepem. Ha az
lett volna, talán rájöttem volna, hogy milyen könnyű lenne
egyszerűen a bordáid közé szúrni a kést, hogy mennyi erő kell
pontosan ahhoz, hogy átdöfjem a kést a csontokon. Talán akkor
észrevettem volna, milyen kemény az izom, ezzel szemben a tüdő
mennyire könnyen el tud vérezni, egy nedves, cuppanó, fulladó
hang kíséretében, hiszen annyira, annyira gyenge. Talán
olvashattam volna róla valahol, hogy a vér sötétebb a szívhez
közel, legalábbis sötétebbnek tűnik.
De én furcsamód – vagy talán mégsem – azon vettem észre
magam, hogy a rózsákra gondolok. Olyan sokat hoztál, tele volt
vele a kocsid. Csak odakint jöttem rá, hogy nem csak annyival
készültél, mint amennyit a kosaradba pakoltál. Egy teljes
rózsalugast készítettél volna nekem a kápolnában.
A rózsák azonban nem az én testem körül kötöttek ki.
Véreztem, ez igaz, de nem eleget ahhoz, hogy tócsa alakuljon ki
belőle. Az a sok vér a tiéd volt. A te életed festette be a fehér
szirmokat, a te kis csodaország-kertedet. Talán soha nem is
gondoltad volna, hogy a saját szabályaid megváltozhatnak, hogy
túlnőhetnek rajtad.
Volt pár dolog, amit szerettem volna megkérdezni tőled, de még
a végén sem mertem. Még a végén magadhoz tértél volna, és
mondhattál volna valami olyat, amitől nyilvánvalóbb – még
nyilvánvalóbb – lett volna, hogy tudom, ki vagy.
De mindegy is, mert tudod, mire jöttem rá, Joshua, ott a hideg
hóesésben, ahol meleg, ragacsos, sűrű vér fedte a ruhámat, mint
annak idején, azon a régi-régi reggelen Chaviét?
Rájöttem, hogy a válaszaid mit sem számítanak. Nem számít
már, hogy miért tetted, miért őt választottad, miért bennünket,
miért engem. Nem érdekes, mivel igazolod magad, mert a
válaszaid úgyis értelmetlenek lettek volna mindenki más
számára. Azok a te magyarázataid. A te tévedéseid.
Ugyanis mindig, egész idő alatt tévedésben éltél.
Egy beteg, borzalmas ember voltál, Joshua, semmi több.
Priya Sravastinak hívnak, és nem leszek senki áldozata.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Mindenkinek, aki kitartott mellettem, aki támogatott, miközben

nagyjából egész évben amiatt aggodalmaskodtam, hogyan
lehetne ez a könyv a lehető legjobb, és hogyan úszhatnám meg
a teljes idegösszeomlást: köszönöm. Nem lettem volna képes
erre a szurkoló szekció nélkül, azok nélkül, akik folyamatosan
azt mondogatták, ne adjam fel, akik meghallgattak, mikor
elfogott a pánik, panaszkodtam vagy egyszerűen csak
meghülyültem.
Köszönöm JoVonnak, aki megvásárolta a könyvet, mikor az
nem volt még több egy teljesen másmilyen szinopszisnál, és
Jessicának, aki abszolút hitt benne, és Caitlinnek, aki
megérdemelne egy rohadt medált a szerkesztési
procedúránkért. Caitlin, te képes vagy a lehetetlenből kezelhetőt
varázsolni, és a nyugodt magabiztosságod rengeteget lökött
rajtam. Köszönöm Sandy ügynöknek, hogy otthont talált a
Pillangóknak, majd a többi történetemnek.
Köszönet Isabelnek, Maire-nak, Kelie-nek, Roninak, Pamnek,
Allysonnak, mert nem volt olyan pontja a folyamatnak, amiről
ti ne hallottatok volna, és ennek ellenére a barátaim
maradtatok. Egy hatalmas köszönöm a családomnak, amiért
minden mérföldkő és siker miatt annyira izgultak, és
megértettek, mikor a hálaadást is szerkesztéssel töltöttem.
Köszönet mindenkinek a Crossroadsnál, amiért úgy
magasztaltátok a Pillangók kertjét és velem ünnepeltetek, mikor
újabb szállítmányt kellett küldeni a boltoknak (és hogy sosem
mondtátok azt, hogy fogjam már be, mikor én arról pofáztam,
mennyi stresszel jár számomra az írás).
Tudjátok, hajlamos vagyok ismételni magamat.
Köszönet azoknak is, akik olvasták és szerették a Pillangók
kertjét, mindenkinek, aki írt róla ajánlót, vagy beszélt róla
online, mindenkinek, aki beválogatta a könyvklubjába vagy
kölcsönadta egy barátjának. Köszönöm a lelkesedéseteket, a
támogatásotokat, és hogy idáig kitartottatok.
 DOT HUTCHISON

ugyanúgy ír ifjúsági regényt (a Shakespeare Hamletje által

inspirált A Wounded Name), mint felnőtt thrillereket (A gyűjtő-
sorozat). Dolgozott már cserkésztáborban, kézművesüzletben,
könyvesboltban, valamint reneszánsz fesztiválon (az élő sakk
egyik eleven bábujaként). Hutchison büszke rá, hogy lélekben
sikerült megőriznie kamasz énjét. Imádja a viharokat, a
mitológiát, a történelmet, illetve az olyan filmeket, amiket lehet
és érdemes is ismételten újranézni. Aktuális projektjeiről
további információ található a honlapján
(www.dothutchison.com), ezenkívül elérhető Twitteren
(@DotHutchison) és Facebookon
(www.facebook.com/DotHutchison) is.