Richard Powers

ÉGIG ÉRŐ
TÖRTÉNET

PARK KÖNYVKIADÓ

Fordította Barabás András

A fordítás alapjául szolgáló kiadás:
Richard Powers: The Overstory
W. W. Norton & Company, New York, 2018

Ez a könyv a fantázia szülötte. A benne szereplő neveket, személyeket,

helyeket és eseményeket a szerző találta ki, és fiktív módon használja őket.
Bármilyen hasonlóság tényleges eseményekkel, helyszínekkel, élő vagy már
elhunyt személyekkel kizárólag a véletlen műve.

A fordító hálásan köszöni Kovács Éva, Cseresnyési László, Fehér Ákos, Sághi
György, Szokolai Balázs, Miklósy Katalin, Barabás György, Horváth Blanka,
Barabás Frigyes, Kellner László, Pándi Borbála, Vidos Tibor és Szabó Kornélia
szakszerű és türelmes segítségét.

Copyright © 2018 by Richard Powers

Hungarian translation © 2020 Barabás András
Magyar kiadás © 2020 Park Könyvkiadó, Budapest
Borítóterv © Gerhes Gábor
Borítófotó © YAYImages Depositphotos

Felelős szerkesztő Szalay Marianne

Szerkesztette Greskovits Endre
A fordítást szakmai szempontból ellenőrizte Iványi Ákos
A szöveget gondozta Györke Mária
Műszaki szerkesztő Rochlitz Vera

Elektronikus verzió eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu
Készítette Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-963-355-598-9
 Aidának

A legnagyobb öröm, melyet erdő-mező szerezni tud, hogy

titokzatos kapcsolatot sugall ember és növény között. Nem
vagyok egyedül, engem is elismernek. Bólintanak felém, én
pedig visszabólintok nekik. Az ágak hajladozása a viharban
egyszerre új és régi a számomra. Meglepő, mégsem
ismeretlen. A hatása olyan, mint amikor egy magasröptű
gondolat vagy nemesebb érzelem száll meg, mert úgy
vélem, előzőleg becsületesen gondolkodtam vagy helyesen
cselekedtem.
Ralph Waldo Emerson

Lehet, hogy a Föld él. Nem úgy, ahogy az őseink

gondolkoztak róla – ők érzékeny lelkű istennőt képzeltek,
akinek céljai vannak, és a jövőbe lát –, hanem úgy, mint
egy fa. Fa, amely csöndben éldegél, nem mozog, csak
mikor a szélben hajladozik, de végtelen párbeszédet folytat
a napfénnyel és a talajjal. A napfény, a víz és az ásványi
tápanyagok felhasználásával növekszik és változik. Ám
mindez oly észrevétlenül történik, hogy a szememben az
öreg tölgy a gyepen ugyanolyan, mint gyerekkoromban volt.
James Lovelock

Fa… Ő figyel téged. Te nézed őrá, ő meghallgatja téged.

Nincs neki ujj, nem tud beszél. De van neki a levél…
Dagad, nől, nől éjjel. Amíg te aluszol, álmodol valamit. Fa
is, fű is álmod.
Bill Neidjie
 GYÖKEREK

Kezdetben nem volt semmi. Azután minden lett.

Azután egy nyugati város fölötti parkban alkonyat után üzenetek
hullanak, mint az eső, a levegőből.
Nő ül a földön egy fenyőfának dőlve. A fa kérge keményen nyomja
a hátát, keményen, mint az élet. A tűlevelek illatosítják a levegőt, és
valami erő zümmög a fa belsejében. A nő füle ráhangolódik a
legalacsonyabb frekvenciákra. A fa mond neki ezt-azt szavaknál is
régebbi szavakkal.
Azt mondja: A nap és a víz olyan kérdés, melyre érdemes
szüntelenül válaszokat adni.
Azt mondja: A jó választ elölről kezdve sokszor, újra meg újra meg
kell fogalmazni.
Azt mondja: Minden egyes földdarabkát új módon kell kézbe fogni.
Több módja van az elágazásnak, mint amennyit bármilyen cédrusfa
ceruza valaha is megtalálhat. Egy dolog bárhová eljuthat úgy is, ha
meg se moccan.
 A nő is pontosan ezt csinálja. Úgy potyognak körülötte a jelzések,
mint a magvak.
A ma esti beszélgetés messzire hatol. Az égerfa göcsörtjei réges-
régi szerencsétlenségekről beszélnek. A törpe geszetenyefa fakó
füzérvirágjai lerázzák magukról a virágport, nemsokára tüskés
gyümölccsé válnak. Nyárfák adják tovább a szél pletykálkodását.
Datolyaszilva és dió nyújtogatja csábos gyümölcsét, berkenye a
vérpiros fürtjeit. Ősi tölgyek az eljövendő időjárásról hajladoznak
próféciákat. A sok száz fajta galagonya azon nevet, hogy egyetlen
néven kénytelen osztozni. A babér váltig állítja, hogy még a halál is
kisebb baj, mint kihagyni egy éjszakai bulit.
Van valami a levegő illatában, ami azt parancsolja a nőnek: Hunyd
be a szemed, és gondolj a fűzfára. A szomorúság, amit látsz rajta,
tévedés. Képzelj el egy esernyőfát. Nem tudsz eléggé szúrósat
képzelni. Mi az, ami közvetlenül fölötted köröz? Mi lebeg a fejed
fölött ebben a pillanatban – most?
Még távolabbi fák kapcsolódnak be: Bármi módon képzelsz is el
bennünket – elvarázsolt mangroveként gyökérlábakon, szerecsendió
fájának fordított ásót idéző alakjaként, elefántfa göcsörtös
törzseként, rakétaszerűen fölmeredő szálafa formájában –, az
mindig csonkítás. A magadfajta sohasem lát bennünket egészben.
Kimarad nektek a fele, sőt több is. Mindig legalább annyi van a
talajszint alatt, mint fölötte.
Ez a baj az emberekkel, ez a gyökeres gond velük. Az élet
észrevétlenül elszalad mellettük. Itt és most meg a következőben.
Megteremteni a talajt. Létrehozni a víz körforgását. Tápanyagokat
adni-venni. Időjárást csinálni. Felépíteni a légkört. Többféle lényt
etetni, gyógyítani, elszállásolni, mint amennyit az emberek össze
tudnak számolni.
Az élő erdő kórusa zengi a nőnek: Ha csak egy kicsivel zöldebben
gondolkodnál, belefullasztanánk a jelentéseink sokféleségébe.
A fenyőfa, amelynek nekitámaszkodik, ezt mondja: Fülelj csak.
Van itt valami, amit meg kell hallanod.

NICHOLAS HOEL
Most van itt a gesztenyefák ideje.
Az emberek kövekkel hajigálják az óriási fatörzseket. A
gesztenyék isteni jégesőként potyognak körülöttük. Ezen a
vasárnapon számtalan helyen történik így Georgiától egészen Maine
államig. Odafönt, Concordban Thoreau is részt vesz benne. Úgy
érzi, sziklákkal dobál egy érző lényt, akinek tompábbak az érzékei,
mint neki, mégis vérrokona. A vén fák a szüleink, sőt talán a szüleink
szülei. Ha ki akarod tanulni a Természet titkait, több emberséget kell
tanúsítanod…
A brooklyni Prospect Hillen Jørgen Hoel, aki nemrég költözött ide,
elneveti magát a gesztenyeeső láttán, melyet a dobásai fakasztanak.
Valahányszor eltalálja a fát a kővel, lapátszámra potyog le az
ennivaló. Az emberek úgy rohangálnak, mintha tolvajok lennének,
sapkát, tasakot, nadrághajtókát töltenek meg a héjától
megszabadított gesztenyével. Íme, a legendás amerikai
ingyenlakoma – újabb, szél lefújta gyümölcs egy olyan országban,
ahol még a hulladék is egyenest Isten asztaláról származik.
A Brooklyni Hadihajógyárban dolgozó norvég fiatalember meg a
barátai nagy tábortüzeket raknak egy erdei tisztáson, és azon
megpirítva fogyasztják el a zsákmányt. Az odaégett gesztenye
elmondhatatlanul jólesik: édes is, sós is, laktató, mint a mézes
rósejbni, e világi és titokzatos – és mindez egyszerre. Érdes héjuk
szúr, de a gesztenye inkább csak incselkedik, amikor nemet mond,
nem akadályozza komolyan a hozzáférést. Valójában ki akar
szabadulni a tüskés védőburokból. Mindegyik önként ajánlkozik rá,
hogy megegyék, úgyhogy valószínűleg továbbiak is találhatók
távolabb, szétszóródva.
Aznap éjjel a pirított gesztenyétől mámoros Hoel megkéri Vi
Powys kezét. Az ír lány fenyőfákkal szegélyezett sorházban lakik
Finn Town szélén, két sarokra Hoel bérelt lakásától. Ötezer
kilométeres körben egy lélek sincs, akinek joga volna kifogást emelni
az esküvő ellen. Karácsony előtt össze is házasodnak. Februárra
megkapják az amerikai állampolgárságot. Tavasszal a gesztenyefák
ismét virágba borulnak, hosszú, kócos barkáik lengedeznek a
szélben, mint a tajték a kékeszöld Hudsonon.
Az állampolgárságtól kedvet kapnak az érintetlen világhoz. A pár
összepakol minden mozdíthatót, és nekivág a szárazföldi útnak a
simafenyő nagy kiterjedésű vidékén át Ohio sötét bükköseibe, majd
végig a közép-nyugati tölgyeseken, egészen a Des Moines-i erőd
közeli településig a későn csatlakozó Iowa államban, ahol a hatóság
az előző nap felparcellázott telkeket bárkinek odaadja, aki hajlandó
megművelni. A közvetlen szomszédaik három kilométerre laknak. Az
első évben húsz hektárt szántanak fel és ültetnek be. Kukorica,
krumpli, bab. A munka embertelenül nehéz, de a sajátjuk. Jobb, mint
hadihajókat építeni bármelyik ország számára.
Aztán beköszönt a tél a prérin. A hideg próbára teszi az
élniakarásukat. A hézagos falú kunyhóban töltött éjszakákon a vérük
is megdermed. Minden reggel össze kell törniük a jeget a
mosdótálban, hogy megmoshassák az arcukat. De hát fiatalok,
szabadok, elszántak – az egyetlen támogatói önnön
megélhetésüknek. A tél nem öli meg őket. Egyelőre nem. A szívük
legsötétebb nekikeseredése is gyémánttá válik.
Mikor újból eljön az ültetés ideje, Vi már terhes. Hoel a hasára
teszi a fülét. Vi elneveti magát Hoel megszeppent arckifejezésén.
– Mit mond?
Hoel így felel a maga nyers, direkt angolságával:
– Adj enni!
 Májusban Hoel hat gesztenyét talál a munkaruhája zsebében –
aznap viselte, amikor megkérte a felesége kezét. Bedugja a
gesztenyéket a nyugat-iowai földbe, a kunyhójuk körüli fátlan prérin.
A gazdaságuk sok száz kilométerre van a gesztenye saját
termőterületétől, ezerre a Prospect Hill gesztenyeünnepétől. Hoel
számára hónapról hónapra nehezebb felidézni a keleti part zöld
erdőit.
De mégiscsak Amerikában vagyunk, ahol az emberek meg a fák a
legmeglepőbb kirándulásokat teszik. Hoel ültet, öntöz, és azt
gondolja: Eljön a nap, amikor a gyerekeim megrázzák a fa törzsét,
és ingyen ehetnek.

Az elsőszülöttjük meghal csecsemőkorában, olyasmiben, aminek

még nincs is neve. Ekkor még nincsenek mikrobák. Isten az
egyetlen, aki elveszi a gyermekeket, még a bolygó lelkeket is
elragadja egyik világból a másikba, követhetetlen időrend szerint.
A hatból az egyik gesztenye nem ered meg. A megmaradó
magoncokat azonban Jørgen Hoel életben tartja. Ez az élet
küzdelem a Teremtő és teremtménye között. A küzdelem során Hoel
szakemberré válik. A gesztenyefái életben tartása csekélység a nap
mint nap megvívandó csatákhoz képest. Az első év végére a földjei
mindenütt teremnek, és a legmagasabb csemete több mint
félméteresre nőtt.
Még négy év, és Hoeléknek három gyermekük meg egy
gesztenyéskert-kezdeményük van. Vékony, nyurga hajtások nőnek a
fácskákon, barna tövüket paraszemölcsök borítják. A dús,
fűrészfogasan cakkozott, szúrós levelek közt eltörpülnek a gallyak,
melyekből ezek a levelek kihajtanak. A gesztenyefák közelében itt-
ott egy nagy levelű tölgy cseperedik az altalajban, a birtok kis sziget
a fűtengerben.
Már a gyengécske kezdeményeknek is megvan a maguk haszna:

A magoncokból készült tea szívpanaszokra,

zsenge hajtások levelei fájdalomcsillapításra,
hideg kéregfőzet a szülés utáni vérzés elállítására,
felmelegített gubacsok a csecsemő köldökápolásához,
 levélfőzet barna cukorral köhögés ellen,
meleg borogatás égési sérülésekre, levelek nyikorgó matracok
töméséhez,
eszencia kétségbeesés ellen, amikor túl sok a gond…

Bőséges és sovány esztendők követik egymást. Bár a

termésátlaguk szűköske, Jørgen felfelé ívelő tendenciát lát benne.
Szántáskor évről évre nagyobb területet művel meg. És a leendő
Hoel munkabrigád szépen növekszik. Vi asszonynak gondja van rá.
A fák úgy vastagodnak, mintha elvarázsolták volna őket. A
gesztenyefa gyors: Mire egy kőris baseballütőnek való lesz, a
gesztenyefából már komódot lehet csinálni. Odahajolsz, hogy
megnézz egy csemetét, és kiböki a szemed. A kérgük repedései úgy
tekeregnek a fölfelé csavarodó törzseken, mint a kék-fehér-piros
csíkok a borbélyműhelyek forgó rúdjain. A szélben az ágak sötét- és
fakózöld árnyalatokban villódznak. A levélgombolyagok kisimulnak,
hogy több napot kapjanak. Úgy hullámzanak a nedves
augusztusban, ahogyan Hoel felesége olykor még most is megrázza
egykor borostyánszőke haját. Mire a háború szele ismét megérinti a
fiatal országot, az öt fatörzs már túl is nőtt az ültetőjén.
’62 irgalmatlan tele újabb kisbabát próbál meg elragadni, aztán
megelégszik az egyik gesztenyefával. A legnagyobb gyerek, John a
következő nyáron elpusztít még egyet. Eszébe se jutott, hogy ha a
leveleinek felét letépkedi játékpénznek, attól vége lesz a fának.
Hoel megcibálja a fia haját.
– És neked jólesik? He? – Nyitott tenyérrel lekever egyet a
gyereknek. Vi kénytelen közbevetni magát, hogy véget vessen a
verésnek.
’63-ban elkezdik a sorozást. Elsőnek a fiatal nőtleneket hívják be.
Jørgen Hoel nős, harminchárom éves, kisgyerekei vannak, és jó pár
hektárt művel meg, így halasztást kap. Soha nem vesz részt
Amerika megvédésében. Kisebb hazáról kell gondoskodnia.
Odaát, Brooklynban a haldokló Unió költő-ápolója ezt írja: Hiszem,
hogy a csillagok művénél egyetlen fűszál sem kevesebb.{1} Jørgen
soha nem olvassa ezeket a szavakat. A szó úri huncutság a
szemében. A saját kukorica, bab, tök – a sok gyarapodó termény
magában is kifejezi Isten szavak nélküli gondolatait.
 Még egy tavasz, és a három megmaradt fát bézs színű virágok
lepik el. A virágoknak fanyar, kesernyés, savanykás szaguk van,
mint a régi cipőknek vagy a dohos alsóneműnek. Aztán előbújnak a
gyűszűnyi, édes gesztenyék. Még ez a szűkös termés is a kettejüket
összehozó, fentről hulló mannára emlékezteti a férfit és kimerült
feleségét – arra az estére Brooklyntól keletre, az erdőben.
– Zsákszámra fog teremni – mondja Jørgen. Fejben máris
kenyeret, kávét, levest, süteményt, mártást készít; mindenféle
finomságot, amiről a helybeliek tudják, hogy hozzásegíti őket ez a fa.
– A fölösleget meg eladhatjuk a városban.
– Karácsonyi ajándék a szomszédoknak – dönti el a kérdést Vi.
Csakhogy abban az évben olyan rettenetes az aszály, hogy Hoelék
szorulnak a szomszédok segítségére, hogy megmaradhassanak.
Újabb fa pusztul el – kiszárad –, mert még a jövő kedvéért sem
szabad akár egy csepp vizet is elvesztegetni.
Múlnak az évek. A barna fatörzsek kezdenek elszürkülni. Egy
aszályos, meleg ősszel egy villám, melynek nemigen akad
használható célpontja a prérin, belecsap a megmaradt két
gesztenyefa egyikébe. A fa, amely bölcsőtől a koporsóig mindenre
alkalmas lehetett volna, lángra kap. Annyi se marad belőle,
amennyiből egy háromlábú suszterszéket lehetne csinálni.
A megmaradt magányos gesztenyefa tovább virágzik. Csakhogy
nincsenek más gesztenyevirágok, melyekkel kapcsolatba léphetne.
Megszámlálhatatlanul sok kilométernyi távolságban nem akad egy
gesztenyetárs sem, mert hiába egylaki a gesztenye, önmagát nem
képes megtermékenyíteni. És mégis, ez a fa őriz egy titkot a kérge
alatti vékony, élő hengerbe rejtve. Sejtjei az ősi szabálynak
engedelmeskednek: Nyugi. Várj. Van valami a magányos túlélőben,
ami tudja, hogy még a Jelen vastörvénye is túlélhető. Ehhez persze
dolgozni kell. Csillagok műve, ám egyúttal a földhöz kötődik. Vagy
ahogy a halott Unió ápolója írja: Hagyd lelked hűsen és nyugodtan
állani millió világegyetem előtt.{2} Olyan hűsen és nyugodtan, mint a
fa.

A farmjuk túléli az isteni akaratból keletkezett káoszt. Két évvel

Appomattox után, szántás, boronálás, gyomlálás és aratás közben
Jørgen befejezi az új házukat. A termést betakarítják, a termést
elszállítják. A Hoel fiúk igavonó módjára dolgozó apjuk nyomdokaiba
lépnek. A lányai szétszóródnak, a közeli farmokra mennek férjhez.
Falvak nőnek ki a földből. A farmjuk melletti porlepte ösvényből
épített út válik.
A legkisebb fiú a Polk megyei ingatlanadó-osztályon dolgozik. A
középső bankár lesz Ames városában. A legidősebb, John otthon
marad a családjával a gazdaságban, és maga műveli meg, mikor
már fogyóban a szülei ereje. John Hoel beveti a sebességet, a
haladást és a gépeket. Gőztraktort vásárol, amivel szántani és
csépelni is lehet, de aratni és kévét kötni is. Munka közben a traktor
úgy bömböl, mintha a pokolból szabadult volna el.
Ami az utolsó megmaradt gesztenyefát illeti, a fentiek néhány új
repedés és két-három centi új évgyűrű keletkezése alatt zajlanak le.
A fa megnő. A kérge spirálvonalban kúszik fel, mint Traianus
oszlopa. Cakkozott levelei továbbra is növényi szövetté alakítják a
napsugarakat. Nem egyszerűen elviseli a körülményeket, hanem
gyarapodik, nagy, zöld egészség- és életerőgombóc.
És az új évszázad második júniusában Jørgen Hoelt ágyban
találjuk, a maga építette ház egyik, tölgyfával szegett emeleti
szobájában. Ezt a hálószobát többé már nem tudja elhagyni, a
tetőablakon át sok falevélre lát, melyek úsznak és ragyognak az
égen. A fia gőztraktora a földjük túlsó végén dübörög, de Jørgen azt
hiszi, az időjárás hangjait hallja. A faágak árnyékot vetnek rá. Van
valami ezekkel a zöld és fogazott levelekkel – volt erről valaha egy
álma, látomás a gyarapodásukról és virulásukról –, amitől megint
egész lakomára való gesztenye hullik le körülötte.
Elcsodálkozik: mi készteti a kérget, hogy így csavarodjon-
tekeredjen, amikor a fa annyira egyenes és terebélyes? Lehet, hogy
a Föld forgása okozza? Vagy az emberek figyelmét akarja felhívni
magára? Hétszáz évvel azelőtt egy hatvan méter kerületű szicíliai
gesztenyefa menedéket adott egy spanyol királynőnek és száz
nemes lovasának a dühöngő viharban. Az a fa legalább száz évvel
túléli azt az embert, aki soha nem is hallott róla.
– Emlékszel? – kérdezi Jørgen a nőt, aki a kezét fogja. – Prospect
Hill! Hogy faltunk akkor este! – Bólint a leveles ágak, a távoli földek
felé. – Én azt adtam neked. Te pedig ezt az egész mindenséget
adtad nekem! Az országot. Az életemet. A szabadságomat.
Csakhogy a nő, aki a kezét fogja, nem a felesége. Vi már öt éve
meghalt, fertőzést kapott a tüdeje.
– Aludj egy kicsit – mondja a lányunokája, és visszateszi nagyapja
kezét megfáradt mellkasára. – Itt leszünk mindnyájan a földszinten.

John Hoel az alá a gesztenyefa alá temeti apját, melyet az maga

ültetett. Ma méteres öntöttvas kerítés veszi körül az elszórt sírokat.
Fölöttük a fa egyforma nagyvonalúsággal nyújt árnyékot élőknek és
holtaknak. A törzse már vastagabb annál, hogy John átölelhesse. A
legalacsonyabbról kinövő ágait sem lehet elérni.
A Hoel Gesztenyefa a környék emblémájává válik, a farmerek úgy
hívják, strázsafa. A családok a fa segítségével tájékozódnak
vasárnapi kirándulásaikon. A helybéliek a fához képest igazítják el
az utazókat, ez az egyetlen világítótorony a termények tengerén. A
farm prosperál. Van indulótőke bővítésre, fejlesztésre. Mióta az apja
eltávozott, és az öccsei is önállósították magukat, John Hoel kedvére
vadászhat a legújabb gépekre. A kerti garázs megtelik arató-,
rostáló-, kévekötő masinákkal. Elutazik Charles Citybe, hogy
megnézze az első kéthengeres, benzinmotoros traktorokat. Amikor
elér hozzájuk a telefonhálózat, azonnal előfizet egy vonalra, pedig
egy vagyonba kerül, ráadásul a családban senki sincs, akinek
fogalma volna róla, mire is jó ez az izé.
A bevándorló fia is beleesik a fejlődés nevű betegségbe évekkel
azelőtt, hogy a bajt hatékonyan gyógyítani tudnák. Vesz magának
egy Kodak Brownie 2-es típusú fényképezőgépet. Csak egy
gombnyomás, a többi a mi dolgunk. A filmet Des Moines-ba kell
küldeni, hogy előhívják és nagyítsák, az eljárás hamarosan a
sokszorosába kerül a kétdolláros gépnek. John lefényképezi
kartonruhás, kényszeredetten mosolygó feleségét, amint egyenesen
áll az új, gépi mángorló mellett. Lefényképezi a kombájnt kezelő
gyerekeit, meg ahogy csapott hátú igáslovakon lovagolnak a mezőn
a kalászvágó-aratógépek mellett. Lefényképezi a családot húsvéti
ünneplőben, a lányok kalapban, a fiúk torkát csokornyakkendő
szorítja. Mikor már semmi más fényképeznivaló nem marad a saját,
postabélyegnyi iowai területén, John a vele pontosan egyidős Hoel
Gesztenyefa felé fordítja a gépet.
Pár évvel korábban a legkisebb lányának zoogiroszkópot vett a
születésnapjára, de igazából csak ő maga játszott vele, miután a
gyerek hamar ráunt. Most a szárnyát csapkodó libaraj meg az
öntudatosan hátrarúgó sok betöretlen ló életre kel, ahogy forog az
üveghenger, s ettől John elméje is beindul. Nagyszabású tervet
forral, mintha ő volna a feltaláló. Elhatározza, hogy akármilyen évei
vannak is hátra, mindig lekapja majd a fát, és meglátja, hogyan
változik – az emberi vágyak tempójára felgyorsítva.
A szerszámos műhelyében elkészít egy háromlábú állványt.
Azután kitesz egy törött malomkövet egy kis dombra a ház
közelében. És 1903 tavaszának első napján John Hoel beállítja a
Kodak Brownie 2-est, és egész alakos portrét készít az új leveleket
eresztő strázsa-gesztenyefáról. Éppen egy hónappal később
ugyanabból a pontból, ugyanabban az órában újabb fényképet
készít. Minden hónap huszonegyedikén ott áll a kis dombon. Rituális
szenvedély kerekedik belőle, hóban-esőben, döglesztő melegben
sem hagyná ki, ez az ő magánliturgiája a Terjeszkedő Növényzet
Istenének egyházában. Felesége kegyetlenül gúnyolja miatta, a
gyerekei is.
– Várja, hogy a fa csináljon végre valami érdekeset.
Amikor összeállítja az első év tizenkét fekete-fehér fényképét, és
végigpörgeti őket a hüvelykujjával, a felvételek elég keveset
nyújtanak a vállalkozásának. Egyik alkalommal a fa leveleket
növeszt a semmiből. A következő képen mindent odaad az erősödő
fénynek. Egyébként meg az ágak állnak, és kész. No de a farmerek
türelmes emberek, akiket rémes évszakok tesznek próbára, és ha
nem gyötörnék őket a gyarapodásról szóló álmok, kevesen
kezdenék el közülük tavaszról tavaszra a szántást. John Hoel 1904.
március 21-én is ott áll a kis dombon, mintha neki magának is
további száz vagy kétszáz év jutna, hogy dokumentálja azt, amit az
idő örökre elrejt a puszta szem elől.

Kétezer kilométerre keletre, abban a városban, ahol John Hoel anyja

ruhákat varrt, az apja pedig hajókat épített, egy szempillantás alatt
kitör a vész. Kártevő lopakodik be az országba Ázsiából, a
különleges kertekbe szánt kínai gesztenyésbe. A bronxi állatkert
egyik fája már júliusban októberi színekre vált. A levelei
felpöndörödnek, és fahéjszínűre perzselődnek. Narancssárga
pöttyökből álló karikák terjednek el a megduzzadt fakérgen. A fa a
legkisebb nyomásra is megadja magát.
A narancssárga pöttyök egy éven belül egész Bronxban
elárasztják a gesztenyefákat – egy parazita termőtestei, amelyek
már meg is ölték a gazdanövényt. Minden egyes fertőzésből egész
sereg spóra szabadul ki az esővel és a széllel. A város kertészei
ellentámadást szerveznek. A fertőzött ágakat levágják és elégetik. A
fákat mész és rézgálic keverékével permetezik be lovas kocsikról.
De eközben is csak a spórákat terjesztik az áldozatul esett ágak
levágásához használt fejszékkel. A New York-i Botanikus Kert egyik
kutatója azonosítja a kártevőt: az emberek előtt eddig ismeretlen
gomba az ok. Publikálja az eredményeit, és elhagyja a várost, hogy
megússza a nyári hőséget. Pár héttel később, amikor visszatér, már
egyetlen gesztenyefát sem érdemes megmenteni a városban.
A halál végigsöpör Connecticuton és Massachusettsen, évente
több tucat kilométert előreugorva. A fák százezrével adják meg
magukat. Egy ország figyeli döbbenten, szótlanul New England
felbecsülhetetlen értékű gesztenyefáinak elmúlását. A
leggyakrabban felhasznált amerikai fa – bőripar, vasúti talpfák és
vagonok, távíróoszlop, tűzifa, kerítés, ház, csűr, asztal és íróasztal,
zongora, láda, papírpép, végtelenül sok ingyenes árnyék és élelem –
kiveszőben van.
Pennsylvania több száz kilométer széles ütközősávot igyekszik
létesíteni az állam területén keresztül. Virginiában, az ország
legdúsabb gesztenyéseinek északi végén sokan vallási megújulást
követelnek, hogy elűzhessék a vész mögött leselkedő bűnt. Amerika
tökéletes fája, számos vidék gazdaságának alapja, a hajlékony,
tartós anyag, a keleti part mamutfenyője, amelyet vagy három tucat
ipari célra lehet felhasználni – a Maine-től a Mexikói-öbölig tartó
nyolcvanmillió hektáros erdő minden negyedik fája halálra van ítélve.
A szelídgesztenye kéregrák híre nem jut el Iowáig. John Hoel
minden hónap huszonegyedikén visszamegy a kis dombra,
bármilyen is az idő. A Hoel Gesztenyefa levelei továbbra is egyre
magasabbra törnek. Ez itt akar valamit, gondolja a farmer;
kivételesen a filozófiába kalandozva el. Terve van.
Az ötvenhatodik születésnapja előtti éjszakán John két órakor
felébred, és körbetapogat az ágya körül, mintha keresne valamit. A
felesége megkérdezi, mi a baj. John összeszorított fogakkal
válaszol:
– Mindjárt elmúlik.
Nyolc perccel később John halott.
A farm a két nagyfiára marad. Carl, az idősebbik szeretné leírni a
fényképezési szertartás elsüllyedt költségeit. A fiatalabb, Frank nem
akarja veszni hagyni apja évtizedes, ki tudja, milyen célt szolgáló
kutatómunkáját, és oly makacsul folytatja, amilyen makacsul a fa
növeszti a koronáját. Több mint száz felvétellel később az Iowában
forgatott legrégibb, legrövidebb, leglassabb és legnagyobbra törő
némafilm kezdi feltárni a gesztenyefa célját. A képek
végigpörgetésével kiderül, hogy a felvételek modellje fölfelé
nyújtózva, az eget megkocogtatva keres valamit odafönt. Talán egy
társat. Vagy több fényt. Egy gesztenyefa követelőzése.
Mikor Amerika nagysokára csatlakozik a világégéshez, Frank
Hoelt Franciaországba irányítják a 2-es lovasezreddel. Megígérteti
kilencéves fiával, ifj. Frankkel, hogy folytatja a fényképezést, amíg
apja vissza nem tér. Ez a hosszú távú ígéretek esztendeje. Csekély
fantáziáját a fiú engedelmességgel pótolja.
A vaksors kiszabadítja id. Franket a saint-mihieli csata poklából,
hogy aztán egy aknagránát mégis megsemmisítse az argonne-i
erdőben, Montfaucon közelében. Annyi se marad belőle, amennyit
egy kis fenyőfa dobozban el lehetne temetni. A család
időkapszulába teszi a férfi sapkáit, pipáit és karóráit, és a családi
telken süllyeszti el, az alatt a fa alatt, amelyet túl rövid ideig
fényképezett minden hónapban.

Ha Istennek is volna egy Brownie-ja, egy másik rövid, animációs

témát is lekattinthatna: ahogy a szelídgesztenye kéregrák egy
pillanatra megtorpan, hogy aztán lecsapjon az Appalache-
hegységre, a gesztenyetermő vidék kellős közepére. Odafent,
északon a gesztenyefák fenséges látványt nyújtottak, de a déliek
egyenesen istenségek. Mással alig keveredő csoportozatokat
alkotnak hosszú kilométereken át. Észak- és Dél-Karolinában az
Egyesült Államoknál idősebb fatörzsek három méter szélesre nőnek
meg, és a fák negyven méter magasak. Egész erdők borulnak
virágba hullámzó, fehér felhőként. Sok tucat hegyi közösséget
építenek fel a szép, egyenes szálú faanyagból. Egy fa akár
tizennégyezer deszkát is kiadhat. A rengeteg termés, amiben bokáig
lehet gázolni, egész megyéket lakat jól, minden esztendő bő
esztendő.
Az istenségek immár haldokolnak, kivétel nélkül mindegyik. Az
emberi találékonyság teljes fegyverzete sem képes megállítani a
földrészre támadó veszedelmet. A kéregrákot okozó gomba
végigvágtat a hegygerinceken, egyik csúcsot a másik után pusztítja
el. Aki a déli hegylánc egyik kilátójában áll, megtekintheti, hogyan
változnak a törzsek egyetlen, végigfutó hullámban szürkésfehér
csontvázzá. A favágók egy tucat államban rohannak, hogy kivágják,
amit a gomba még nem ért el. Az akkoriban alakuló Erdővédelmi
Szolgálat biztatja is őket. Legalább használjuk fel a fát, mielőtt
tönkremegy. És a mentőakcióban az ember kiirt minden fát, amely
esetleg ismerhetné a titkot: hogyan kell ellenállni a kártevőnek.
Tennessee államban egy ötéves kislány, aki varázserdejében
szemtanúja az első narancssárga pöttyök megjelenésének, a saját
gyerekeinek már semmit sem tud megmutatni, csak képeket. Ők már
soha nem fogják látni az érett fát teljes pompájában, nem lesz
módjuk látni, hallani és megszagolni anyjuk gyerekkorát. Holt
fatönkök millióiból hajtanak sarjak, melyek évről évre tovább
küzdenek, míg maguk is elpusztulnak egy olyan fertőzésben, amely
megőrződik ezekben a makacs hajtásokban, s így soha nem tűnik el.
1940-re a gomba mindent elvisz, egészen a legtávolabbi
facsoportokig Illinois déli részén. Négymilliárd őshonos fa tűnik el és
válik mítosszá. Az ellenállás néhány titkos pontját leszámítva csakis
olyan távoli helyeken maradnak gesztenyefák, ahová a pionírok
vitték el őket, olyan államokban, ahová nem jutottak el a levegőben a
spórák.
Ifj. Frank Hoel betartja apjának tett ígéretét jóval azután is, hogy az
apja elmosódott, túlexponált, fekete-fehér emlékképekben enyészik
el. A fiú mindegyik hónapban újabb fényképet tesz az illatszeres
dobozba. Nemsokára kamaszodik, majd fiatalember lesz belőle. A
tágabb Hoel család módjára ő is végigjárja Szent Olaf napja
megünneplésének rituáléját, anélkül hogy emlékezne rá, miről is szól
az egész.
Ifj. Franket csöppet sem gyötri a képzelőerő. Még a saját
gondolatát se hallja: Nagyon is lehetséges, hogy utálom ezt a fát.
Nagyon is lehetséges, hogy jobban szeretem, mint amennyire
apámat szerettem. A gondolatok semmit sem jelentenek az olyan
embernek, akinek nincsenek valódi, önálló vágyai, aki az alatt a
dolog alatt született, amelyhez oda van láncolva, és az a sorsa, hogy
alatta is fog meghalni. Arra gondol: Ennek a dolognak nincs itt
semmi keresnivalója. Nincs belőle haszna senkinek, hacsak ki nem
vágjuk. Akadnak azután olyan hónapok is, amikor a keresőbe néző
ifj. Frank meglepődve látja, hogy a terjeszkedő korona a fa saját
jelentésének sablonjává lesz.
Nyáron a víz felkúszik a fa testében, és a levelek fonákján millió
parányi szájon keresztül eloszlik a levegőben, csaknem négy hektó
vizet párologtat el naponta szellős koronáján keresztül a párás iowai
levegőbe. Ősszel a sárguló levelek nosztalgiával töltik el ifj. Franket.
Télen a csupasz ágak reccsennek és zümmögnek a légáramlatok
fölött, élettelenül nyugvó bimbóik szinte vészjóslóak a várakozásban.
De minden tavasszal adódik egy pillanat, amikor a halványzöld
barkák és a bézs színű virágok gondolatokat ültetnek ifj. Frank
fejébe, olyanokat, melyekről azelőtt nem is tudta, hogy benne
lakoznak.
A Hoel család harmadik fényképésze továbbra is készíti a
felvételeket, ahogy a templomba is eljár, pedig rég eldöntötte már,
hogy az egész hívő világot tündérmesékkel etetik. Az értelmetlen
fényképészeti rituálé olyan láthatatlan célt ad ifj. Frank életének,
amilyenre a gazdálkodás sem képes. Havonta ismétlődő gyakorlat
olyasvalami észrevételezésére, amit egyáltalán nem érdemes
észrevenni, mert ez a lény olyan rendíthetetlen és hallgatag, mint
maga az élet.
 A fényképgyűjtemény ötszázadik darabja a második világháború
idején készül el. Ifj. Frank egy délután leáll, hogy átnyálazza a
fotókat. Pontosan úgy érzi magát, mint az a kisfiú, aki kilencévesen
azt a buta ígéretet tette az apjának. De a sorozatfelvételen a fa a
felismerhetetlenségig megváltozott.
Mire a gesztenyefák eredeti élőhelyén az összes fa kipusztul, a
Hoel Gesztenyefa kuriózummá válik. Dendrológus érkezik Iowa
Cityből, hogy megbizonyosodjon a híresztelésről, mely szerint akad
még egy gesztenyefa, amelyik megúszta a pusztulást. A Register
újságírója nagy cikkben emlékezik meg Amerika utolsó tökéletes
fájáról. A Mississippitől keletre több mint ezerkétszáz település
nevének része a „gesztenye” szó. De ahhoz, hogy lássunk is egyet,
Nyugat-Iowába, egy falusias megyébe kell jönni. Az egyszerű
emberek, akik a New York és San Francisco közötti új autópályán
vezetnek – azon, amelyik folyosót hasít ki Hoelék farmja mellett –,
csak a szökőkútszerű árnyékot látják a kukorica és a szója
elhagyatott síkjain.
1965 februárjának fogcsikorgató hidegében a Kodak Brownie 2-es
tönkremegy. Ifj. Frank lecseréli egy Kodak Instamaticre. A
gyűjtemény már vastagabb, mint bármelyik könyv, amelyet valaha is
megpróbált elolvasni. De a kupac minden egyes felvételén csak a
magányos fa látszik, lerázva magáról az elképesztő ürességet,
melyet a fényképész oly jól ismer. Valahányszor exponál, a farm
mindig ifj. Frank háta mögött van. A fényképek mindent elrejtenek: a
húszas éveket, melyek nem a Hoel család javára dübörögtek. A
gazdasági világválságot, amely elvett tőlük nyolcvan hektár földet, és
a család felét Chicagóba kényszerítette. A rádióműsorokat, melyek
ifj. Frank két fiát is eltérítik a mezőgazdaságtól. Az egyik Hoel halálát
a Csendes-óceán déli részén és a két bűntudatos Hoel túlélőt. A
kerti garázsból peckesen kihajtó John Deere meg Caterpillar
gépeket. A csűrt, amely egy éjjel porig ég a magatehetetlen állatok
üvöltésétől kísérve. A több tucat víg esküvőt, keresztelőt, ballagási
ünnepet. A fél tucat házasságtörést. A két szomorú válást, melyek
még az énekesmadarakat is elnémították. Az egyik fiúgyerek
sikertelen választási kampányát, mikor be akart kerülni Iowa állam
törvényhozásába. Az unokatestvérek pereskedését egymással. A
három nem várt terhességet. A Hoel család hosszas gerillaháborúját
a helyi lelkész és a fél lutheránus gyülekezet ellen. A heroin és a
„narancssárga hatóanyag” nyomait Vietnámból hazahurcoló
unokaöccsein. Az eltussolt vérfertőzést, a tartós alkoholizmust, az
egyik lánygyerek szökését a középiskolai angoltanárával. A rákos
megbetegedéseket (mell-, vastagbél-, tüdő-), a szívbajt, az egyik
munkás kézfejének elvesztését a cséplőgépnél, az egyik
unokatestvér gyerekének halálos autóbalesetét az iskolai bál
éjszakáján. A számtalan tonna vegyszert, olyan nevekkel, mint
Harag, Razzia vagy Tűzvész, az újonnan feltalált vetőmagokat,
melyekből steril növények lesznek. Az ötvenedik házassági
évfordulót Hawaiin, és annak végzetes következményeit. A
nyugdíjasok diaszpóráit Arizonában és Texasban. A rosszindulat,
bátorság, béketűrés és meglepő nagylelkűség nemzedékeit –
mindaz, amit egy emberi lény történetnek hívna, a fényképek
keretén kívül zajlik le. A képen belül az évszakok körforgásában
csak ez a magányos fa látható, repedt kérge spirálvonalban kúszik
fel a növény korai középkoráig, és ugyanolyan gyorsan nő, mint a fa.
A kihalás felé közeleg a Hoel-farm – és Nyugat-Iowa összes
családi gazdasága. A traktorok már irdatlanul nagyok, a vasúti
kocsikat megtöltő nitrogénműtrágya túl drága, a verseny túl heves és
hatékony, az árrések túl kicsik, és a talaj is kifáradt, mert örökké
sorosan ültetnek, hogy nyereséghez jussanak. Évről évre újabb
szomszédot szippantanak el az erőteljes, tervszerűen működő,
könyörtelenül termelékeny, egy növényre szakosodott gyárak. Mint
oly sok ember a katasztrófa küszöbén, ifj. Frank Hoel is vakon
gyalogol a végzetébe. Hitelt vesz fel. Földeket és jogokat ad el.
Olyan szerződéseket ír alá a vetőmagcégekkel, amilyeneket nem
volna szabad. Majd jövőre, ebben biztos – jövőre majd adódik
valami, ami megmenti őket, ahogy eddig is mindig adódott.
Elég az hozzá, hogy ifj. Frank a magányos óriásról készített
hétszázötvenöt fényképpel járul hozzá ahhoz a százhatvanhoz,
amennyit az apja meg a nagyapja kattintott el. Élete utolsó
áprilisának huszonegyedik napján, mivel ifj. Frank ágyban fekvő
beteg, a fia, Eric autózik ki a farmra a negyven percre lévő
otthonából, és ő állítja fel a gépét a kis dombon még egy fekete-
fehér képért, melyet ezúttal a fotó széléig kitöltenek a kitolakodó
ágak. Eric megmutatja a nagyítást az öregembernek. Könnyebb így,
mintha megpróbálná elmagyarázni neki, hogy szereti.
Ifj. Frank olyan képet vág, mintha keserű mandulába harapott
volna.
– Ide hallgass. Tettem egy ígéretet, és betartottam. Te nem
tartozol senkinek semmivel. Hagyd a fenébe az egészet.
Ezzel az erővel az óriás gesztenyefára is ráparancsolhatna, hogy
álljon meg a növekedésben.

Háromnegyed évszázad suhan el öt másodperc alatt. Nicholas Hoel

átpörgeti az ezer fényképet, próbálja kifigyelni az évtizedek titkos
jelentését. Huszonöt évesen egy pillanatra megint ott van azon a
farmon, ahol élete összes karácsonyát töltötte. Szerencsés, hogy a
sok törölt járat ellenére jelen lehet. Hóviharok érkeznek nyugat felől,
országszerte a földre kényszerítik a repülőgépeket.
Szűkebb családjával odaautóztak, hogy együtt lehessenek a
nagymamájával. Holnapra még több családtag várható egész
Iowából. A fényképeket átpörgetve visszatérnek a régi emlékek:
gyerekkori ünnepek, az egész klán összejön pulykát enni és
karácsonyi dalokat énekelni, nyári zászlódísz és tűzijáték. Valahogy
az egész bele van kódolva ebbe az élettől duzzadó fába, mind a
négy évszak összejövetelei, amikor az unokatestvéreivel többnapos
felfedezőutakat tettek, vagy a kukoricásban unatkoztak. Visszafelé
pörgetve a képeket Nicholas úgy érzi, tapétaként válnak le
egymásról az esztendők.
Folyton csak az állatok. Először a kutyák – főleg az a háromlábú,
amelyik minden alkalommal szinte megőrült az örömtől, ha Nick
családja megérkezett a hosszú, murvás kocsibehajtóra. Azután a
lovak meleg lehelete és a tehenek sörtéinek kellemetlen szúrása. A
tarlón tekergőző kígyók. A nyulak odúja, amibe rendszeresen
belebotlottak odalent, a postaláda mellett. Valamelyik júliusban
félvad macskák érkeztek a ház előtti veranda alól, titokzatos,
aludttejszagú lények. Apró ajándékképpen döglött egerek a hátsó
bejárat küszöbén.
Az öt másodperces film ősrégi jeleneteket idéz fel. Portya a kerti
garázsban motorok és ismeretlen rendeltetésű szerszámok között.
Üldögélés a Hoelekkel zsúfolt konyhában, a penészedő, repedezett
linóleum szagának belélegzése, miközben a mókusok döngetik titkos
odújukat a falak csapjai között. Órákig tartó ásás két unokaöccsel, a
kezükben a végén vastagodó nyelű, régimódi ásó, és mélyítik az
árkot, mert Nick azt ígérte, hamarosan eljutnak a magmáig.
Az emeleten ül, halott nagyapja dolgozószobájában, a redőnyös
íróasztalnál, és azt a gyűjteményt nézegeti, amely túlélte készítőinek
négy nemzedékét. A Hoel-házban felhalmozott tömérdek tárgy közül
– van ott száz aprósüteményes üveg meg hógömb; a padláson
tartott láda apja iskolai bizonyítványaival; az orgona a lábbal
működtethető fújtatóval abból a templomból, ahol a dédnagyapját
megkeresztelték; apja és nagybátyjai ősrégi játékai; politúrozott
fenyő kuglibábuk; meg egy hihetetlen városmakett, amit az utcák
alatt elhelyezett mágnesekkel lehet irányítani – mindig is ez a
fényképkupac volt az egyetlen olyan kincs, amit sosem tudott
megunni. Mindegyik képen csakis az a fa van, amelyikre olyan
gyakran mászott föl, hogy már behunyt szemmel is meg tudta
csinálni. De a képeket végiglapozva egy fából való korinthoszi
oszlop terebélyesedik ki az ujjainál, nekibuzdul és szabaddá válik.
Háromnegyed évszázad pereg le egy asztali áldás ideje alatt.
Egyszer, még kilencéves korában húsvéti vacsorára volt itt, a
farmon, és olyan sokszor lapozta át a fényképeket, hogy a nagyapja
pofon legyintette, a fotókat meg eldugta a molyirtó golyókkal
telirakott gardróbszoba legmagasabb polcára. Mihelyt a felnőtteket
biztonságos távolságban tudta a földszinten, Nick már állt is föl egy
székre, és előszedte a gyűjteményt.
A Hoel család emblémája a születésénél fogva megilleti. Az egész
megyében nem akad olyan család, amelyiknek olyan fája lenne, mint
az ő Hoel Gesztenyefájuk. És szerte Iowában nem találni még egy
családot, amelyik fel tudna mutatni egy ilyen többgenerációs és
ennyire meghökkentő fényképkollekciót. A felnőttek mégis úgy
viselkednek, mintha esküvel fogadták volna, hogy egy szót sem
ejtenek arról, merre tart ez a projekt. Sem a nagyszülei, sem az apja
nem tudták elmagyarázni neki, mi a célja ennek a vaskos albumnak.
A nagyapja ennyit mondott:
– Megígértem apámnak, ő pedig az ő apjának.
Egy másik alkalommal ugyanez a nagypapa:
 – Ezután télleg másképp gondolkodol a dolgokról, mi?
Igen, másképp.
Nick a farmon kezdett el vázlatokat készíteni. Ceruzával lerajzolta
a fiúk álmait – rakétákat, különleges autókat, hatalmas
hadseregeket, képzelt városokat, évről évre egyre barokkosabb
díszítésekkel. Majd közvetlen megfigyelésen alapuló, bonyolultabb
textúrák következtek – a szőrszálak erdeje egy hernyó hátán és a
padlóburkoló lap mintázatának viharos időjárási térképe. Szintén a
farmon történt a fényképgyűjtemény mámorító hatására, hogy
faágakat kezdett felskiccelni. A függetlenség napján, július 4-én
hanyatt feküdt, és a terebélyes fát nézegette alulról, míg mindenki
más patkódobást játszott. Volt valami sajátos geometriája az ágak
állandó szétválásának, a különféle vastagságú és hosszúságú ágak
egyensúlyának, aminek megjelenítéséhez Nick művészi ereje
kevésnek bizonyult. Vázlatkészítés közben azon tűnődött, milyen
aggyal lenne képes egy adott ágon a lándzsás levelek százait kivétel
nélkül megkülönböztetni, és ugyanolyan könnyedén felismerni, mint
az unokatestvérei arcát.
Még egyszer gyorsan átlapozza a varázsmozit; azután, hamarabb,
mint ahogy egy fekete-fehér brokkoli visszaváltozik égig érő óriássá,
a nagyapjától pofon legyintett kilencévesből tizenéves válik;
beleszeret Istenbe; esténként imádkozik hozzá, mégis ritkán sikerül
megtartóztatnia magát az önkielégítéstől, ha lelki szeme előtt
megjelenik Shelly Harper; kinövi az istenhitet, és gitározni kezd;
lebukik egy fél füves cigarettával; hat hónapra bevarrják egy javító-
nevelő intézetbe Cedar Rapids közelében; ott pedig – egy ültő
helyében órákon át rajzolgatva mindent, amit acélhálóval védett
zárkaablakán át lát – megszületik benne a felismerés, hogy életét
különleges dolgok készítésével kell eltöltenie.
Biztos volt benne, hogy az elképzelése otthon nem lesz valami
kapós. Hoelék mindig is farmerek, takarmányárusok vagy
mezőgazdasági eszközökkel kereskedő népek voltak, mint az apja,
súlyosan gyakorlatias emberek, akik leragadtak a föld logikájánál, és
bennük volt a hosszú, fáradhatatlan munkanapok ösztöne évről évre,
anélkül hogy egyszer is megkérdezték volna: minek? Nick felkészült
a színvallásra, mintha valamelyik D. H. Lawrence-regényből lépett
volna ki – ezek olvasása segített túlélnie a középiskolát. Heteken át
gyakorolt, és maga is alig kapott levegőt a kérés képtelensége miatt:
Apa, nagyon szeretnék kilépni a hétköznapi életformából, ráadásul a
te költségeden, és igazoltan munkára alkalmatlan akarok lenni.
Kora tavaszi estére esett a választása. Apja a díványon feküdt a
szúnyoghálóval védett verandán, ahogy a legtöbb este, és Douglas
MacArthur életrajzát olvasta. Nicholas melléje ült, az állítható támlájú
fotelba. Édes szellő fújt át a szúnyoghálon, és összeborzolta a haját.
– Apa, nekem művészeti főiskolára kell mennem.
Apja ránézett a könyve fölött, mintha a családfája romjait
nézegetné.
– Sejtettem, hogy valami ilyesmi lesz.
És Nick távozott olyan hosszú pórázon, hogy eljutott Chicago
belvárosáig, és akkora szabadsággal, hogy kipróbálhatta a
vágyakozásával együtt járó összes baklövést.
A chicagói iskolában sok mindent megtanult:

1. Az emberiség története az egyre tébolyodottabb éhínségek

története.
2. A művészet egyáltalán nem az, aminek hitte.
3. Az emberek nagyjából mindent megcsinálnak, ami csak
elképzelhető. Filigrán faragott portrét a ceruza hegyére.
Poliuretánnal bevont kutyaszart. Akkora tájépítészeti
alkotásokat, amelyek egy kisebb országnak is elegendők
lennének.
4. Ezután télleg másképp gondolkodol a dolgokról, mi?

Társai kinevették a kis ceruzavázlatait meg a hiperrealista trompe-

l’œil festményeit. De ő kitartóan, szemeszterről szemeszterre festett
ilyeneket. És harmadévesen már hírhedtté vált emiatt. Sőt, ha
maliciózus megjegyzésekkel is, de csodálták.
Téli éjszaka, utolsó tanév, a Rogers Parkban bérelt takarítószeres
sufnijában álmot látott. Egy diáklány, akit szeretett, megkérdezte
tőle: mi az, amivel igazából foglalkozni akarsz? Nick az ég felé
emelte kifordított tenyerét, és vállat vont. Parányi vérkutak jelentek
meg a két tenyere közepén. Két, szétágazó tövis nőtt ki ezekből a
kutakból. Pánikba esve hadonászni kezdett, amitől magához tért. Fél
óra kellett hozzá, míg annyira lenyugodott a szíve, hogy észrevette,
honnan is nőnek ki az új tövisek: annak a gesztenyefának az idő
múlását mutató fényképeiről, amelyet még a cigány-norvég szépapja
ültetett százhúsz évvel azelőtt, amikor önként beiratkozott arra a
naiv művészetet oktató levelező tanfolyamra Nyugat-Iowa síkságain.
Nick a redőnyös íróasztalnál ül, még egyszer átlapozza a
gesztenyefás albumot. Előző évben neki ítélte a Szobrászati Stern-
díjat a Képzőművészeti Intézet Iskolája. Idén árufeltöltő egy híres
chicagói áruházban, amely már negyedszázad óta lassan haldoklik.
Meg kell hagyni, hogy szerzett egy diplomát, amely feljogosítja a
barátai zavarba hozására és idegenek felbosszantására alkalmas,
sajátos műalkotások készítésére. Oak Parkban van egy
raktárhelyiség, tömve utcai karneválokra való papírmasé jelmezekkel
meg szürreális díszletekkel, utóbbiak egy Andersonville közeli kis
színházban szerepeltek egy produkcióban, amely három előadást ért
meg. Csak hát huszonöt évesen egy sokgenerációs farmercsalád
sarja abban akar hinni, hogy a legjobb művei még csak ezután
születnek meg.
Karácsonyeste előtti nap. Holnap tömegesen jön ide a Hoel
család, de a nagymamáját már most szétfeszíti az öröm. Ő pont
ezekért a napokért él, amikor a régi, huzatos ház megtelik a
leszármazottakkal. A farm már nincs meg, csak a ház a szigetszerű
kiemelkedésen. A teljes Hoel-birtokot hosszú időre bérbe adták
olyan cégeknek, amelyeket sok száz kilométerre lévő irodákból
irányítanak. Az iowai termőföldet gazdaságossági okok miatt már
nem műveli senki. De egy időre, erre az ünnepre a hely csupa
titokzatos születés és megváltó a jászolban, ahogy az százhúsz
éven át a dolgok menete volt a Hoel család karácsonyán.
Nick leszalad a földszintre. Javában benne vagyunk a délelőttben,
nagymamája, apja és anyja a pekándiós süteménnyel megrakott
konyhaasztal körül tömörül, a dominókövek hamarosan kis
kavicsokká kopnak. Odakint irgalmatlan hideg. A cédrusfával burkolt
falakon áthatoló északi, sarkvidéki szél elleni védekezésül Eric Hoel
életet lehel a régi propánbutángáz-kályhába. Tűz lobog a
kandallóban, az ennivaló elég volna egy regimentnek, az új tévében
– akkora, mint egész Wyoming – amerikaifutball-meccs megy, senki
sem kíváncsi rá.
Nicholas megkérdezi:
 – Ki akar Omahába jönni?
A Joslyn Múzeumban, alig egy órányira, amerikai tájképekből nyílt
kiállítás. Előző este, amikor bedobta az ötletet, úgy tűnt, az idősebb
családtagokat érdekli a dolog. Most viszont nem néznek rá.
Anyja mosolyog, zavarban van Nick miatt.
– Bujkál bennem egy kis influenza, drágaságom.
Apja hozzáteszi:
– Olyan kellemesen érezzük magunkat mindannyian, Nick.
A nagymamája bágyadt egyetértésben rábólint.
– Jó – feleli Nicholas. – Elmentek ti mind a fenébe. Vacsorára
itthon vagyok.
Hófúvás van az autópályán keresztirányban, és közben még több
hó esik. De Nick mégiscsak közép-nyugati gyerek, és az apja sem
volna az apja, ha nem vadonatúj téli gumin futna az autó. Az
amerikai tájképkiállítás látványos. Charles Sheeler festményei
egymagukban is elegendők ahhoz, hogy Nick hálával vegyes
féltékenységi rohamot kapjon. Addig marad, míg ki nem teszik a
múzeumból. Mikor távozik, sötét van, és a kavargó hó a bakancsán
felül is éri a lábát.
Visszatalál az autópályára, és kelet felé araszol. Az út
kifehéredett. Az összes vezető van olyan ostoba, hogy az előtte
haladó kocsi hátsó lámpájára tapadjon, lassú menetet alkotva a
fehérségben. A keréknyom, amit Nick kiszánt maga alatt, csak elvi
kapcsolatban van a kijelölt sávval. A padkán a gumi alatt zenélő
csíkot annyira belepte a hó, hogy semmit se hall belőle.
Egy viadukt alatt ráhajt egy tapadásmentes tükörjégfelületre. A
kocsi oldalra csúszkál. Nick átadja magát a korcsolyázásnak,
szelídítgeti a kocsit, mint egy papírsárkányt, míg sikerül egyenesbe
hoznia. Föl-le kapcsolgatja a fényszórót, hogy eldöntse, mikor vakít
kevésbé a hófüggöny. Eltelik egy óra, és tán harminc kilométert
haladt.
A hófekete alagútban olyan jelenet bontakozik ki, amilyet rendőrös
dokumentumfilmek éjszakai felvételein látni. Egy szembejövő
tizennyolc kerekű bevág a középső, elválasztó sávra, kacsázik, mint
egy megsebzett vadállat, és száz méterrel Nick előtt már az ő
sávjában bukkan fel. Nick félrerántja a kormányt, hogy elkerülje az
összeütközést, és kicsúszik a jobb oldali útpadkára. A kocsi jobb
hátsó része visszapattan a szalagkorlátról. Bal első lökhárítója
megcsókolja a kamion utolsó kerekét. Nick kicsúszik az autóval,
megáll, és annyira elkezd reszketni, hogy kormányozni sem képes.
Lépésben hajt be egy autós pihenőbe, ahol hemzsegnek az elakadt
vezetők.
A vécé előtt lát egy nyilvános telefont. Feltárcsázza a Hoel-házat,
de nem megy ki a hívás. Karácsony előtti este, és a telefonvonalak
süketek egész Iowában. Biztos benne, hogy a szülei halálra
aggódják magukat. Mégis az egyetlen épeszű döntés, ha
összehúzza magát a kocsiban, és alszik pár órát, míg elül a hóvihar,
és a hóekék fölveszik a küzdelmet azzal, amit Isten erős
felindulásában ideszart.
Kevéssel hajnal előtt megint úton van. A havazás nagyjából elállt,
az autók mindkét irányban cammognak. Ő is hazavonszolja magát.
A vezetés legnehezebb része, amikor egy kis emelkedőre kell
felmászni az autópálya kijárata végén. A kocsi fara ide-oda csúszkál
a rámpán, azután rá tud fordulni a farmhoz visszavezető útra. Az út
tele hókupacokkal. A Hoel Gesztenyefa már messziről látszik,
fehérbe öltözött, ez az egyetlen kiemelkedő csúcs a láthatáron. Két
apró lámpa világít a ház emeleti ablakaiban. El se tudja képzelni, ki
van ébren ilyen korán. Valaki egész éjszaka fennmaradt és várt,
hogy hírt kapjon felőle.
A házhoz vezető úton magasan áll a hó. Nagyapja régi hóekéje
még mindig a kerti garázsban. Néhányszor már fel-alá kellett volna
mennie vele az apjának. Nick megküzd a hókupacokkal, de azok
túlerőben vannak. Otthagyja az autót a kocsibehajtó közepén, és az
utolsó szakaszt gyalog teszi meg. Benyomul a bejárati ajtón, és
dalra fakad:
– „Hull a pelyhes fehér hó, Jaj, ez milyen ijesztó!”
De senki sincs a földszinten, aki nevetne rajta.
Később azon fog tanakodni, vajon már ott, az ajtónál is tudta-e.
Nem tudta: előbb oda kell mennie a lépcső aljához, ahol az apja
fekszik, legalul a feje, a karja lehetetlen szögben kicsavarodva a
padlón. Nick kiált egyet, és a földre veti magát, hogy segítsen az
apján, de már nincs szükség segítségre. Feláll, kettesével szalad fel
a lépcsőn. Mostanra minden olyan egyértelmű, mint az, hogy
karácsony van, mindent tud, amit tudni lehet. Az emeleten két nő
fekszik összekuporodva a hálószobájában, és lehetetlen
felébreszteni őket – hosszú, délelőtti alvás karácsonykor.
A lába és a felsőteste is zsibbad. Fuldoklik a füsttől. Visszarohan a
földszintre, ahol az ósdi gázkályha még mindig ég, és olyan füstöt
ereget, ami láthatatlanul fölszáll és összegyűlik a plafon alatt, a
plafonra pedig Nick apja nemrég vitt fel újabb réteg szigetelést. Nick
valahogy kipréseli magát a bejárati ajtón, lebotorkál a veranda
lépcsőjén, és belezuhan a hóba. Megpördül a fagyos fehérségben,
levegőért kapkod, újra él. Mikor felpillant, a strázsafa ágait látja, a fa
magányos, hatalmas, fraktálszerű, védtelen a hófúvással szemben,
alsó végtagjait megemeli, dús koronáját megrándítja. A sok-sok gally
zörög a gyenge szélben, mintha ez az oly jelentéktelen, oly átmeneti
pillanat is csak bevésődne az évgyűrűi közé, és ezért is imát
mondanának majd az ágai, melyek a legeslegkékebb közép-nyugati
téli égbolt felé integetnek, mint a szemaforok.

MIMI MA
Aznap, 1948-ban, mikor Ma Szi-hszün kézbe veheti harmadosztályú
hajójegyét a San Franciscó-i átkeléshez, az apja egyszer csak
angolul kezd beszélni hozzá. Kikényszerített gyakorlás a fiú jól
felfogott érdekében. Apja kifinomult, gyarmati brit angolja
nagyságrenddel jobb Szi-hszün villamosmérnöki, funkcionális
próbálkozásainál.
– Ide hallgass, fiam. Nekünk már végünk van.
A sanghaji épületegyüttes emeleti irodájában ülnek, a ház félig
egy kereskedőcég székhelye, félig családi otthon. A Nanking utcai
nyüzsgés hangja beszűrődik az ablakon, és az említett vég sem
látszik sehol. De hát Ma Szi-hszünt úgysem érdekli a politika, a
látása meg olyan emberé, aki túl sok matematikai problémán törte a
fejét gyertyafénynél. Apja – a művészet tudósa, a kalligráfia mestere,
családfő egy első számú és két másik feleséggel – nem tudja
elkerülni, hogy metaforikusan fogalmazzon. A metafora irritálja Szi-
hszünt.
– Ez a család idáig jutott el. Perzsiától, hogy úgy mondjam, Kína
Athénjáig.
Szi-hszün bólint, bár magától soha nem mondana ilyesmit.
– Mi, huj muszlimok, ha valamivel megdobáltak ebben az
országban, azt felszedtük, becsomagoltuk, és eladtuk nekik. Itt van
ez az épület meg a palotánk Hangcsouban… Gondold csak végig,
mi mindent álltunk ki. No igen, a Ma család rugalmassága!
Ma Sou-jing kinéz az augusztusi égboltra, és látja az összes
csapást, amit a Ma Kereskedelmi Vállalatnak túl kellett élnie.
Gyarmati kizsákmányolás. Tajping-felkelés. A tájfun miatt tönkrement
családi selyemültetvények. Az 1911-es forradalom és a 27-es
sanghaji mészárlás. Arcát a szoba sötét sarka felé fordítja.
Mindenütt szellemek, olyan erőszakos cselekmények áldozatai, mely
cselekményeket még az a dúsgazdag filozófus sem mer hangosan
kimondani, aki egy zarándokot küldött Mekkába saját maga helyett.
Az apa rátenyerel az iratokkal megrakott íróasztalra.
– Minket még a japánok sem tudtak megtörni.

Szi-hszün kiütéseket kap a történelemtől, a dolgok összevissza

hullámzásától. Négy nap múlva az Államokba utazik, ő is egyike
annak a maroknyi kínai egyetemistának, akik 1948-ban vízumot
kaptak. Heteken át tanulmányozta a térképeket, átolvasta a
befogadó nyilatkozatokat, gyakorolta az érthetetlen neveket: USS
General Meigs, Greyhound Supercoach, Carnegie Institute of
Technology. Már másfél éve jár mozimatinékra, Gable Clark és
Astaire Fred filmjeire, hogy gyakorolja az új nyelvet.
Büszkeségből angolul próbálja folytatni.
– Ha akarod, maradok itt.
– Hogy azt akarnám, maradj? Fogalmad sincs róla, miről
beszélek.
Apja tekintete mintha vers volna:

Miért vesztegelsz
az útelágazásnál
a szemedet dörzsölgetve?
Nem értesz,
ugye, fiam?

Sou-jing föltápászkodik a székből, és az ablakhoz megy. Lenéz a

Nanking utcára, a hely most is ugyanolyan hevesen akar nyereséget
kifacsarni abból a bolondokházából, amit jövőnek hívnak.
– Te vagy a családunk megmentője. A kommunisták fél éven belül
ideérnek, és akkor mindannyian… Fiam, nézz szembe a tényekkel.
Te nem üzletembernek születtél. Neked örökké a műszaki
egyetemre kellene járnod. És a testvéreid? Az unokatestvéreid, a
nagybácsik és a nagynénik? Vagyonos huj kereskedők. Három hetet
se érünk meg, ha eljön a vég.
– És az amerikaiak? Hiszen megígérték.
Ma Sou-jing visszamegy az íróasztalhoz, és a kezébe fogja fia
állát.
– Édes fiam. Az én naiv fiam, aki tücsköt nevel, meg
postagalambot, és rövidhullámon rádiózik. Hát téged elevenen fog
felfalni az Újvilág!
Elengedi a fia arcát, és végigmegy vele az előtéren, be a könyvelő
ketrecébe, ott leveszi a lakatot a rácsról, félretol egy iratszekrényt, s
előbukkan egy széf, melynek létezésére Szi-hszün nem is
gyanakodott. Sou-jing előhúz három, szaténba burkolt fadobozt. Még
Szi-hszün is kitalálja, mi lehet bennük: a Ma család nemzedékeinek
vagyona a Selyemúttól a sanghaji Bundig, ingóságokba fektetve.
Ma Sou-jing beletúr a sokmaréknyi csillogó holmiba, mindegyiket
szemügyre veszi egy pillanatra, és mindet visszadobja a tálkájára.
Végül a keze ügyébe kerül, amit keres: három gyűrű, mintha apró
madarak tojásai lennének. Három táj jádekőből. A fény felé tartja
őket.
Szi-hszün elámul:
– Nézd a színt!
A mohóság, féltékenység, az üdeség, a növekedés, az ártatlanság
színe. Zöld, zöld, zöld, zöld és zöld. Sou-jing egy ékszerésznagyítót
vesz elő a nyakában lógó tokból. A fénybe tartja a jádegyűrűket,
alaposan megnézi mindet, most utoljára. Az elsőt átnyújtja Szi-
hszünnek, aki úgy bámulja, mintha a jádekő a Marsról érkezett
volna. Összevissza alakú jádedarab, benne több szinten fatörzsek
és ágak.
– Három fa között éled az életedet. Az egyik mögötted áll, ez a
lotefa… az élet fája a perzsa őseid emlékére. A hetedik
mennyország határán nő, de oda senki sem juthat be. De hiszen
mérnökembereknek úgysincs szükségük a múltra, igaz-e?
Szi-hszünt zavarba hozzák ezek a szavak. Apja szarkazmusa
lepereg róla. Visszaadná az első gyűrűt, de apja épp a másodikkal
bíbelődik.
– A másik fa előtted áll: ez a fuszang. Varázslatos eperfa messze
keleten, ahol az életelixírt őrzik. – A tenyerébe veszi a nagyítót, és
felnéz. – Hát te most Fuszangba utazol.
Átadja a jádét. Hihetetlenül finom kidolgozású munka. Egy madár
száll a lomb legmagasabban lévő, összegabalyodott levelei fölé. A
girbegurba ágakról egy sor selyemgubó lóg le. Biztos, hogy a
jádefaragó mikroszkopikusan kicsi, gyémánthegyű tűvel dolgozott.
Sou-jing a nagyítós szemét most az utolsó gyűrűre szorítja.
– A harmadik fa teljesen körbevesz téged: ez a Jelen. S miként
maga a Jelen is, követni fog, bárhová kerülj.
A harmadikat is a fiának adja, aki megkérdezi:
– Milyen fajta fa?
Az apa újabb dobozt csomagol ki. Sötét színű, lakkozott fa, két
zsanérral nyílik szét, és egy tekercs kerül elő belőle. Sou-jing kioldja
a tekercs szalagját, amelyet jó ideje nem lazított meg senki. A
tekercs kibomlik, egy sor portré válik láthatóvá, aszott emberek, a
bőrük ráncosabb, mint amennyi gyűrődés van a köpönyegükön.
Egyikük botra támaszkodik egy erdei tisztáson. Másikuk a falba
vágott keskeny ablakon néz kifelé. Egy harmadik csavarodó fenyőfa
alatt ül. Szi-hszün apja a fa formáját mutatja fölötte a kezével:
– Ilyen.
– Kik ezek? Micsinálja?
Apja az írást nézi, amely olyan régi, hogy Szi-hszün nem tudja
olvasni.
– Luóhànok. Arhatok, teljesen megvilágosodottak. Beavatottak,
akik végigjárták a megvilágosodás négy szintjét, és most tiszta,
tudatos örömben élnek.
Szi-hszün nem meri megérinteni a nagyszerű képeket. A családja
persze gazdag – annyira gazdag, hogy sok családtag már nem is
csinál semmit. De vajon elég gazdag-e ahhoz, hogy ez is az övék
legyen? Bosszantja, hogy apja eltitkolta előle ezt a kincset, de Szi-
hszün nem tudja, hogyan szokás haragra gerjedni.
– Miért nem tudok ezekről?
– Most már tudsz róluk.
– Mit akarod, hogy csináljak?
– Komolyan mondom, a nyelvtanod egészen csapnivaló. Bízom
benne, hogy az elektromosságtant és a mágnességet hozzáértőbb
tanárok oktatták, mint az angolt.
– Milyen régi ez? Ezeréves? Több?
Egy behajlított tenyér megnyugtatja a fiatalembert.
– Ide hallgass, fiam. A családi vagyont csak néhány módon lehet
megőrizni. Én ezt az utat választottam. Gondoltam, összegyűjtjük
ezeket a dolgokat, és megóvjuk őket. Ha megint normális lesz a
világ, majd találunk nekik végleges otthont… egy múzeumot valahol,
ahol minden látogató a mi nevünket kapcsolja össze velük… –
Biccent a Nirvána küszöbén játszó Luóhànok felé. – Ezekkel tégy
belátásod szerint. A tieid. Talán rájössz, mit is akarnak tőled. A
lényeg, hogy ne kerüljenek a kommunisták kezébe. Azok úgyis csak
a seggüket törölnék ki velük.
– Hogy én ezeket vigyem Amerikába?
 Apja ismét összegöngyöli a tekercset, és óvatosan visszakötözi rá
a viharvert szalagot.
– A Konfuciusz földjéről való muszlim a keresztény erődbe,
Pittsburghbe tart, és visz magával néhány felbecsülhetetlen értékű
buddhista festményt. Hol itt a probléma?
Visszateszi a tekercset a dobozába, és átnyújtja a fiának. Amikor
kézbe veszi, Szi-hszün leejti az egyik gyűrűt. Apja felsóhajt, és
lehajol, hogy fölvegye a kincset a piszkos padlóról. A másik két
gyűrűt kiveszi Szi-hszün kezéből.
– Ezeket belesüthetjük a holdsüteményekbe. A tekercset… azt
még át kell gondolnunk.
Az ékszeres tálcákat visszateszik a széfbe, és visszatolják elé az
iratszekrényt. Lelakatolják a könyvelő ketrecét, bezárják az irodát, és
lemennek a földszintre. Odakint, a Nanking utcán megállnak –
rengeteg ember rohan a dolga után, pedig már közeleg a világvége.
– Vissza fogom hozni – ígéri Szi-hszün –, mikor elvégzem az
iskolát, és itt megint minden biztonságos.
Apja végigpillant az utcán, és a fejét rázza. Kínaiul szólal meg,
mintha csak magában beszélne:
– Nem lehet olyan helyre visszamenni, ami már nincs.

Ma Szi-hszün két nagy hajókofferrel és egy papundekli kisbőrönddel

száll fel a Sanghajból Hongkongig közlekedő vonatra. Hongkongban
megtudja, hogy az orvosi igazolásai, melyeket az amerikai
konzulátuson szerzett be Sanghajban, nem felelnek meg a hajó
tisztiorvosának, aki csak újabb ötven dollárért hajlandó még egyszer
megvizsgálni.
A General Meigs hajót nemrég szerelték le a haditengerészetnél,
utána átirányították az American President Lines hajótársasághoz
csendes-óceáni utasszállítónak. Egész kis világ, összesen
ezerötszáz fő. Szi-hszün az egyik ázsiai fedélzeten alszik, három
szinttel a szabad levegő alatt. Az európaiak odafönt, a napfényben
utaznak, nyugágyban, hideg italokat felszolgáló, libériás pincérekkel.
Szi-hszünnek emberek tucatjaival kell együtt zuhanyoznia anyaszült
meztelenül, a víz csöbrökből folyik. A koszt gusztustalan, és nehéz
magában tartania – szottyos virsli, szétfőtt krumpli, sózott darált
marhahús. Szi-hszün nem izgatja magát. Amerikába utazik, a híres
Carnegie Institute-ba, hogy villamosmérnöki diplomát szerezzen.
Még a koszos ázsiai fedélzet is luxus – nem hullanak bombák, nincs
nemi erőszak vagy kínzás. Órák hosszat ül az ágyán mangómagot
szopogatva, és a teremtés királyának érzi magát.
Kikötnek Manilában, aztán Guamon, utána Hawaiin. Huszonegy
nap múltán elérik San Franciscót, a szerencsés Fuszang Birodalom
kapuját. Szi-hszün beáll a sorba, a beléptetésre várakozók közé a
két hajókofferrel meg a könnyű kisbőrönddel, mindegyikre angolul
nyomták rá a nevét. Ő mostantól Sih Hsuin Ma – régi énjét
kifordították, mint egy divatos fregoli kabátot. Tarka foltokkal van tele
a kisbőrönd – matricák a hajóról, egy rózsaszín Nankingi Egyetem-
embléma meg egy narancssárga, az a Carnegie Institute-é.
Gondtalannak érzi magát, amerikainak, tele szeretettel a világ
összes népe iránt, kivéve a japánokat.
Női vámtisztet kap, aki átnézi a papírjait.
– A Ma a vezetékneve vagy a keresztneve?
– Nincs keresztnév, csak muszlim név. Huj név.
– Az valami vallási kultusz?
Elmosolyodik és buzgón bólogat. A vámtiszt szúrós tekintettel néz
rá. Emiatt pillanatnyi pánikba esik, azt hiszi, rajtacsípték. Hazudott a
születési dátumáról, azt írta, 1925. november 7. Valóban a
tizenegyedik hónap hetedik napján született, csakhogy a holdnaptár
szerint. Fogalma sincs róla, hogy kell átszámítani.
A vámtiszt megkérdezi, mennyi ideig, mi célból és hol fog
tartózkodni – ezekre már válaszolt az űrlapokon. Sih Hsuin úgy látja,
az egész beszélgetés azt vizsgálja, képes-e fejből elmondani
mindazt, amit egyszer már leírt. A nő a hajókofferekre mutat.
– Kérem, szíveskedjen kinyitni. Nem azt, a másikat.
Megvizsgálja az elemózsiás dobozt: három holdsütemény,
körülöttük száznapos tojások. Öklendezik, amikor feltárul a sír.
– Jézusom! Csukja be.
Végigturkálja a ruhaneműt és a műszaki szövegeket, megáll, hogy
alaposan megnézze egy pár cipő talpát, melyet Sih Hsuin maga
javított meg. Lecsap a tekercs dobozára, melyről apa és fia úgy
döntött, hogy látható helyen rejtik el.
– Ebben mi van?
 – Szuvenír. Kínai festmény.
– Nyissa ki, kérem.
Sih Hsuin átkapcsolja az agyát. Inkább a postagalambjaira gondol,
a Planck-állandóra, bármire, csak a gyanús remekműre nem,
amelyre a legjobb esetben is a következő négy évben esedékes
ösztöndíjánál sokkal magasabb vámot fognak kivetni, a legrosszabb
esetben pedig letartóztatják csempészetért.
A vámos arcán ráncok jelennek meg az arhatok láttán.
– Ezek kicsodák?
– Szent emberek.
– És mi a bajuk?
– Boldogok. Látják az Igazságot.
– És az mi?
Sih Hsuinnak fogalma sincs a kínai buddhizmusról. Töri az angolt.
Most pedig el kellene magyaráznia a megvilágosodást ennek az
amerikai vámos nőnek.
– Az Igazság: hogy az ember mind kicsi. Az élet, az naaagy.
A nő felhorkan.
– És erre most jöttek rá?
Sih Hsuin bólint.
– És ettől olyan boldogok? – Csóválja a fejét, és int Sih Hsuinnak,
hogy mehet. – Sok szerencsét Pittsburghben.

Sih Hsuin új neve Winston Ma: egyszerű mérnöki beavatkozás. A

mitológiában az emberek sok mindenné átváltoznak. Madárrá,
állattá, fává, virággá, folyóvá. Miért ne lehetne átváltozni amerikaivá,
akinek Winston a neve? És Fuszang – apja mitikus keleti birodalma
– a pittsburghi évek után Wheatonná válik Illinois-ban. Winston Ma
és új felesége tekintélyes eperfát ültetnek kopár hátsó udvarukban.
Magányos fa, egylaki, ősibb, mint a jin és a jang szétválása, a
Megújulás Fája, fa a világmindenség középpontjában, az üreges fa,
amely otthont ad a szent Taónak. Ez az a selyemfa, melynek révén a
Ma család megcsinálta a szerencséjét, fa az édesapja tiszteletére,
aki soha nem fog engedélyt kapni rá, hogy megnézhesse. Winston
az elültetett fa mellett áll, lábánál ígéretként fekete talajgyűrű. Földes
tenyerét még a kezeslábasába se hajlandó beletörölni. Felesége,
Charlotte, egy olyan bukott déli ültetvényes család sarja, amely
valaha misszionáriusokat küldött Kínába, felidézi:
– Van egy kínai mondás. „Mikor a legjobb fát ültetni? Húsz évvel
ezelőtt.”
A kínai mérnök elmosolyodik.
– Ez jó.
– „És mikor a második legjobb? A jelenben.”
– Aha! Értem! – A mosoly megelevenedik. A mai napig soha nem
ültetett semmit. De a Jelen, a második legjobb időpont hosszú, és
felülír mindent.

Számtalan Jelen múlik el. Egy még későbbi Jelenben három kislány
kukoricapelyhet eszik a reggelizőfa alatt. Nyár van. Az eperfán
megjelentek a húsos terméságazatok kusza csomói. Mimi, az
elsőszülött kilencéves a lehullott gyümölcsök között ül a kishúgaival,
a ruhája csupa piros folt, mintha a családjuk sorsát gyászolná.
– Mao tehet az egészről. – Vasárnap délelőtt, 1967 nyarának
derekán a szüleik bezárt hálószobájából Verdi bömböl, ahogy
minden vasárnap délelőtt. – Az a disznó Mao. Nélküle milliomosok
lennénk.
Amelia, a legkisebb pépet kever a kukoricapehelyből, de most
szünetet tart.
– Ki az a Mao?
– A legnagyobb csaló a világon. Mindent ellopott, ami a
nagypapáé volt.
– Valaki ellopta nagypapa holmiját?
– Nem a Tarleton nagypapáét, hanem a Ma nagypapáét.
– Ki az a Ma nagypapa?
– Kínai – feleli Carmen, a középső.
– Sose találkoztam vele.
– Senki se találkozott vele. Még anyu se.
– Apu se?
– Nagypapa munkatáborban van. Ahová a gazdag embereket
rakják.
Carmen megkérdezi:
– Hogy lehet, hogy apu sose beszél kínaiul? Gyanús.
 Egyike ez a számos rejtélynek, melyeket apjuk oly bőkezűen
adagol.
– Apu elcsórta az én zsetonjaimat, amikor nyertem ellene! –
Amelia tejet önt ki a bögréjéből, hogy táplálja a fát.
– Csönd! – parancsolja Mimi. – Töröld meg az állad. És ne öntsd
oda, rosszat tesz a gyökereknek.
– Igazából mi apu foglalkozása?
– Mérnök, te lüke.
– Na, ennyit még én is tudok. „Én vagyok a mozdonyvezető,
sihuhu!” Mindig meg akar nevettetni.
Mimi nem tűri a butáskodást.
– Te is tudod, mit csinál.
Apjuk egy találmányon dolgozik, olyan telefonon, ami nem
nagyobb egy aktatáskánál, az autó akkumulátora táplálja árammal,
és bárhová el lehet vele utazni. Az egész család segít a
próbaüzemben. Valahányszor csak interurbán akarnak telefonálni, ki
kell menniük a garázsba, és beülni a Chevybe – a telefonfülkébe,
ahogy az apjuk nevezi.
– Szerinted is olyan ijesztőek a laboratóriumok? – kérdezi
Carmen. – Ahogy be kell jelentkezni, hát az nem olyan, mint egy
nagy börtönben?
Mimi nem moccan, fülel. Verdi-zene dől ki a szüleik emeleti
ablakából. Megengedik nekik, hogy a reggelizőfa alatt reggelizzenek,
de csakis vasárnap. Vasárnap délelőtt akár Chicagóig is
elgyalogolhatnának, a kutya se venné észre.
Carmen követi Mimi tekintetét.
– Szerinted mit csinálnak ott egész délelőtt?
Mimi megborzong.
– Leszállnál a hullámhosszamról? Utálom, amikor ilyen vagy.
– Szerinted egymáshoz érnek meztelenül?
– Ne malackodj.
Mimi leteszi a tálkáját. Világosan szeretne látni, egy helyet akar,
ahol gondolkozhat, ami azt jelenti, hogy magasabbra kell jutnia.
Föllép az eperfa alsó V betűjére, a szíve hevesen ver. A
selyemültetvényem – szokta mondogatni az apja –, csak nincs
selyemhernyó.
Carmen rákiabál:
 – Fára mászni tilos! Senkinek se szabad felmenni! Megmondalak!
– Eltaposlak, kis béka.
Ettől Amelia elneveti magát. Mimi elhallgat a fa nyergében.
Gyümölcsök himbálóznak körülötte. Egyet bekap. Édes, mint a
mazsola, de csömört érez tőle, olyan sokat evett már belőle rövid
élete során. Az ágak cikcakkban haladnak. Nyugtalanítja a levelek
sokféle alakja. Szív, egyujjas kesztyű, idétlen cserkészköszönés-
kéztartás. Némelyik levél alul szőrös, amitől Mimi libabőrös lesz.
Mire kell egy fának a szőr? Mindegyik levél cakkos, és három fő ér
halad benne, ahogy ők, a testvérek is hárman vannak. Mimi kinyúl
és letép egyet, bár tudja, milyen rémületes dolog történik utána. A
sebből elered a fa sűrű, tejszerű vére. Úgy sejti, a hernyók ezt a
folyadékot változtatják valahogy selyemmé.
Amelia elsírja magát.
– Hagyd abba! Fáj neki. Hallom a sikítását!
Carmen felnéz az ablakra, melyet Mimi megpróbál elérni.
– Keresztény egyáltalán? Akárhányszor eljön velünk a templomba,
egyszer se mondja ezt a jézusos szöveget.
Az apjuk, Mimi tudja jól, valami más, távoli világ. Alacsony, helyes,
mosolygós, melegszívű kínai muszlim, aki imádja a matematikát, az
amerikai kocsikat, a választásokat és a kempingezést. Hosszú távra
tervez, az alagsorban gyűjti az eladandó holmit, mindennap késő
estig dolgozik, és az este tízes híradó alatt elalszik az állítható
támlájú fotelban. Mindenki szereti, főleg a gyerekek. De soha nem
szólal meg kínaiul, még a kínai negyedben sem. Nagy néha tesz
egy-egy megjegyzést az Amerika előtti életéről, mondjuk,
karamellfagylalt után, vagy egy hűvös estén a tábortűz mellett az
egyik nemzeti parkban. Hogy milyen volt tücsköket meg
postagalambokat tartani Sanghajban. Hogy egyszer megborotvált
egy őszibarackot, és a bolyhait bedugta egy szobalány blúzába,
hogy viszkessen neki. Ne nevessetek. Még most is rossz a
lelkiismeretem, ezer évvel utána.
Mindenesetre Mimi nem sokat tudott az apjáról egészen tegnapig
– rettenetes szombat volt –, amikor a kislány könnyek között jött
haza a játszótérről.
– Mi történ? Bajod?
Bokszolóállásba helyezkedett az apja előtt.
 – Igaz, hogy minden kínai kommunista, és patkányt eszik, és
szereti Maót?
Most végre mesélt a lányának egy történetet a másik világból.
Mimi csak részben értette. De ahogy beszélt, az apja mintha egy
éjszaka vetített fekete-fehér krimiből lépett volna elő, csupa sötét
zug, ijesztő zene, tömérdek szereplő. Mesélt az Amerikában rekedt
tudósokról, akik a hontalanokról szóló törvény miatt átváltoztak
amerikaivá. Szólt a többi kínairól is, akik vele együtt érkeztek, és
akik közül az egyik később elnyerte a legnagyobb tudományos díjat.
Mimi megdöbbent: az Egyesült Államok és a kommunisták harcot
vívnak az apja agyáért.
– Ez az alak, a Mao sok pénzzel tartozza nekem. Ha fizeti, az
egész családot viszem nagy vacsorára. Olyan finom patkányt még
nem ettél!
Mimi ismét elsírta magát, apjának kellett megnyugtatnia, hogy
életében először Murray Hill városában, New Jersey-ben látott
közelről patkányt. Csitítgatta, gügyögött neki.
– Kínaiak sok fura dolgot megesznek, de patkány nem túl
népszerű.
Bevitte a kislányát a dolgozószobájába. Olyan dolgokat mutatott
meg neki, amiket Mimi még másnap sem tudott felfogni. Kinyitotta az
iratszekrényt, és elővette a fadobozt, benne a három zöld gyűrűvel.
– Mao nem is tudja ezeket. Három varázsgyűrű. Három fa: múlt,
jelen, jövő. Szerencse, hogy van nekem három varázslányom. – Az
ujjával megkopogtatta a halántékát. – Te apukád mindig
gondolkodik.
Kivette a gyűrűt, melyet múltnak nevezett, és felpróbálta Mimi
ujjára. A csavarodó zöld lomb megbabonázta a kislányt. A faragás
egészen mélyre hatolt, ágra ág. Lehetetlen, hogy valaki ilyen pirinyót
tudjon kifaragni.
– Ez mind jádekő.
Mimi elrántotta a kezét, a gyűrű lepattant róla a földre. Apja
letérdelt, és visszasöpörte a dobozba.
– Túl nagy. Várunk későbbig.
A doboz visszakerült a szekrénybe, az apa újból bezárta. Aztán
leguggolt a gardróbban, és előszedett egy lakkozott tokot. A tokot a
rajzasztalára tette, s a rituálé szerint kinyitotta a zárakat, és kioldotta
a szalagokat. Két mozdulat a tekercstartó hengerekkel, és máris
Mimi előtt terült el Kína, személyiségének az a fele, amely nem
valóságosabb egy mesénél. Kínai szavak bukdácsoltak lefelé
hasábokban, kicsiny lángokként cikázva. Úgy csillogott minden
egyes ecsetvonás, mintha Mimi most festette volna. Lehetetlennek
tűnt, hogy bárki így tudjon írni. Pedig az apja tudott volna, ha akar.
A szófolyam után férfiak díszszemléje következett, mindegyik duci
csontváznak látszott. Az arcuk nevetett, de a bőr lötyögött rajtuk.
Mintha több száz évesek lettek volna. A szemük mosolygott a világ
legjobb viccén, míg a válluk meghajolt valamiféle, számukra
túlságosan nagy teher alatt.
– Kik ezek?
Apja alaposan megnézte a képeket.
– A férfik? – Az ajka megfeszült, mint a mosolygó alakoké. –
Luóhàn. Arhat. Kis Buddha. Megoldják az életet. Átmennek
záróvizsgán. – Maga felé fordította Mimi állát. Amikor mosolygott,
megcsillant apa elülső fogának aranyozása. – Kínai szuperhős!
Mimi kirángatta a fejét az apja kezéből, és a szent embereket
nézegette. Egyikük kis barlangban ült. Egy másikon vörös szalag
volt, és fülbevaló. Volt, aki egy magas sziklaszirt szélén ücsörgött,
mögötte sziklák vesztek bele a ködbe. Megint másik egy fának dőlt,
ahogy Mimi fog másnap az eperfának dőlni, mikor ezt elmeséli a
húgainak.
Apa az álomszerű tájra mutatott.
– Ez Kína. Nagyon régi. – Mimi megérintette a fa alatt ülő embert.
Apa felemelte róla az ujját, és megpuszilta az ujja hegyét. – Túl régi,
ne érj hozzá.
Mimi a mindentudó szemű férfit bámulta.
– Szuperhősök?
– Látják összes választ. Semmi sem fáj már nekik. Császár jön,
császár megy. Csing, Ming, Jüan. Kommunizmus is. Kis rovar óriás
kutyán. De ezek a pasas! – Csettintett a nyelvével, és magasba
tartotta a hüvelykujját, mint aki azt mondja, hosszú távon ezekre a
Buddhákra tesszük a pénzünket.
A csettintésre a tizenéves Mimi emelkedett ki saját, kilencéves
válla közül, hogy a magasból és az évek távlatából nézze meg az
arhatokat. A bámészkodó tizenévesből újabb, még idősebb nő
emelkedett ki. Az idő nem legombolyodó szalagként jelent meg
előtte, hanem koncentrikus körök oszlopaként, melyeknek ő maga
volt a közepén, és a jelen áradt kifelé a legkülső peremig. Későbbi
önmaga alakjai halmozódtak fel előtte, és mind visszatért a
szobájába, hogy még egy pillantást vessen arra a maroknyi
emberre, akik megoldották az életet.
– Nézd a színt – tanácsolta Winston, és Mimi körül leomlott az
összes eljövendő önmaga. – Kína tényleg fura hely. – Apa
összegöngyölte a tekercset, és a tokjában visszatette a gardrób
padlójára.
Az eperfán Mimi arra gondol, hogy ha még egy-két méterrel
magasabbra távolodhatna a Föld színétől, beleshetne a szülei
ablakán, és megláthatná, mit hoz ki belőlük Verdi. Csakhogy odalent,
a Földön kitör a forradalom.
– Fára mászni tilos! – rikoltja Amelia. – Lefelé!
– Fogd már be! – vág vissza Mimi.
– Apuuu! Mimi bement a selyemültetvényre!
Mimi a földre pottyan, karnyújtásnyira attól, hogy összezúzza
kishúgát. Elkapja a gyerek száját, és befogja.
– Maradj már csöndben, és akkor mutatok valamit.
A gyerekkor tévedhetetlen hallásával mindkét kishúg tudja: azt a
valamit érdemes megnézni. A következő pillanatban az egyre
hangosabb Verdi-kórus árnyékában együtt lopakodnak be, mint a
kommandósok, apjuk dolgozószobájába. Az iratszekrény zárva, de
Mimi kinyitja a lakkozott tokot. A tekercs Winston rajzasztalán egy
göcsörtös, türelmes fa alatt ülő ember képénél nyílik ki.
– Hozzá ne nyúlj! Ezek a mi őseink. És istenek!

A kínai villamosmérnök, aki a garázsba viszi a családját, hogy

interurbán beszéljenek a virginiai nagyszülőkkel egy akkora autós
telefonon, mint a karácsonykor elégetett farönk, leginkább talán a
nemzeti parkokat szereti. Winston Ma fél évet tölt az évi rendes
júniusi rítus megtervezésével, térképeket jelöl be, útikönyvek
szövegrészeit húzgálja alá, több tucat noteszt tölt meg csinos
jegyzetekkel, és furcsa, pisztrángozáshoz való legyeket kötöz össze,
mintha pici sárkányok lennének a kínai újévkor. Novemberre úgy
megtelik az ebédlőasztal az utazás előkészületeivel, hogy a
hálaadásnapi vacsorát – kagyló rizzsel – a reggelizősarokban kell
megenniük. Aztán elérkezik a vakáció, és megint útra kelnek, öten
nyomulnak be az égszínkék, tetőcsomagtartós Chevy Biscayne-be,
melynek hátsó ülése akkora, mint egy félsziget, és nincs
klímaberendezése, viszont egy hűtő tele van jégre tett
gyümölcslével, és kilométerek ezreit teszik meg a Yosemite, a Zion
vagy az Olympic Nemzeti Park felé és tovább.
Idén Winston imádott Yellowstone Parkjába térnek vissza. Winston
minden egyes táborhelyüket feljegyzi a noteszába. Fölírja a tábor
sorszámát, és tucatnyi különböző szempont alapján értékeli. Az
adatokat majd télen hasznosítja, amikor a következő évi útvonalat
tökéletesíti. A lányokat a hátsó ülésen gyakoroltatja a hangszerükön.
Miminek és Carmennek könnyebb a dolga a trombitával és a
klarinéttal, mint Ameliának, aki hegedül. Könyvet elfelejtenek
becsomagolni. Kétezer kilométer olvasnivaló nélkül. Nebraskában a
két nagyobbik nővér hosszú kilométereken át fixírozza a kishúgát,
míg Amelia megtörik és sírva fakad. Ezzel is telik az idő.
Charlotte feladja a lányok irányítását. Ekkor még senki sem sejti,
hogy már kezd belesüllyedni hosszan tartó magányába, s ez évről
évre mélyülni fog. Az első ülésen foglal helyet, térképről navigálja a
férjét, és közben Chopin-noktürnöket dúdol. A demencia itt kezdődik,
a csöndes, nyugodt, kocsikázó szent élettel.
Három napig Slough Creek közelében kempingeznek. A két kicsi
órákon át Fekete Pétert játszik. Mimi bemegy az apjával a patakba.
A bedobás közös fáradsága; a C alakban kifeszülő damil
megnyúlása a levegőben; az intenzív, négyütemes ritmus, melyben
a merev kéz megáll tíz és két óránál; a szárazlégy keltette
fodrozódás, amikor vízbe ér; a kis riadalom, hogy valami tényleg
lecsaphat rá; a hal szájának riadt mozdulata, amikor a felszínre
húzzák – Mimi számára ez csupa elvarázsolt dolog, és mindörökre
az is marad.
Térdig a hideg áramlásban az apja szabadnak érzi magát.
Feltérképezi a homokzátonyokat, megméri a víz sebességét,
kifürkészi a fenekét, figyeli az ikrák kikelését – többismeretlenes
egyenletrendszerek, melyeket ki kell számítania, hogy a hal fejével
tudjon gondolkodni –, s mindeközben csak annak van tudatában,
mekkora szerencse, hogy a vízben lehet.
– Miért bujkál sok hal? – kérdi a lányától. – Micsinálja?
Mimi így fog majd emlékezni rá, ahogy térdig gázol a vízi
mennyországában. Horgászás közben ő is megoldja az életet.
Horgászás közben ő is túljut a záróvizsgán, ő a következő arhat,
felsorakozik azok mellé, akik a rejtélyes tekercsen láthatók a
gardróbja mélyén, ahová Mimi az évek során továbbra is be-bejár
titokban. Most már elég nagy gyerek ahhoz, hogy tudja, a
tekercsekre festett férfiak nem a saját ősei. Mégis, ha ilyennek látja
az apját a folyóban, kiteljesedve és békességben, olyankor nem tud
mást gondolni, csak azt, hogy az apja az ő leszármazottjuk.
Charlotte egy kempingszéken ül a folyóparton. Egyetlen feladata a
két horgász zsinórjainak kibogozása, a mikroszkopikus méretű
bizánci fonatok kioldása, órák hosszat. Winston figyeli, hogyan
ereszkedik le a nap a folyóra, a nád aranyszínűből mélybarnára vált.
– Nézd a színt!
Majd pár perccel később megint magának suttogja az ég beomló
kobaltkékje alatt: nézd a színt! Olyan színek is szerepelnek a
spektrumában, melyeket senki más nem lát.
Kis tó mellett piknikeznek, nem messze a Tower Junctionhöz
vezető úttól. Mimi és Carmen kövekre vadászik, hogy ékszereket
csináljon belőlük. Charlotte és Amelia elkezdik sorrendben
tizenhetedik halmajátszmájukat. Winston összecsukható
kempingszékben ül, frissíti a jegyzeteit. Szokatlan mozgás zajlik az
asztal közelében. Amelia felkiált:
– Medve!
Charlotte talpra ugrik, amitől elrepül a halmajáték táblája.
Legkisebb lányát a feje fölé kapja, és beszalad vele a tóba. A medve
az ékszergyűjtők felé cammog. Mimi azt figyeli, magasan hordja-e az
állat a vállát, és merre dől a pofája. Mást kell tenni, ha grizzly jön, és
az ellenkezőjét, ha fekete medve közelít. Az egyik fel tud mászni a
fára, a másik nem. A kislánynak nem jut eszébe, melyik.
– Mássz fel! – kiabál Carmenre, és mindkettő felkúszik a maga
csavarttűjű fenyőfájára.
A medve két könnyed, rövid mozdulattal utolérhetné őket, de
kihuny benne az érdeklődés. Álldogál a tóparton, és azon tűnődik,
alkalmas-e a nap úszkálásra. Ránéz a mellmagasságig vízben álló,
pici gyerekét magasba tartó nőre – aki mintha most akarná
megkeresztelni a kislányt. Várakozik, hogy megnézze, mi lesz a
következő lépése ennek az elmebeteg fajtának. Átballag Winston
felé, aki moccanás nélkül ül a kempingasztalnál, és fényképez a
Nikonjával. A gép – az egyetlen japán gyártmány, amit otthon
megenged magának – kattan, zörren, zúg.
Mikor az állat közeledik, Winston feláll. Aztán elkezd kvaterkázni a
medvével. Kínaiul. Primitív vécé áll a közelben, az ajtaja nyitva.
Winston beszél a medvéhez, hízeleg neki, miközben a vécéajtó felé
araszol. Ezzel összezavarja a medvét, aki átértékeli az egész
helyzethez való viszonyát. Bánat járja át az állatot. Leül, és a levegőt
karmolássza.
Winston tovább beszél hozzá. Mimi ámul, hogy egy idegen nyelv
dől az apja szájából. Winston egy marék pisztáciát húz elő a
zsebéből, és a budiba dobja. A medve a magok után cammog,
hálás, hogy valaki más irányba terelte.
– Beszállás kocsiba! – kiabálja-suttogja Winston. – Hamar!
Követik az utasítást, a medve pedig föl sem emeli a fejét. De
Winston visszalép, hogy összeszedje a kempingasztalt és a
székeket. Nem két fillérbe kerültek, semmi kedve itt hagyni őket.
Aznap éjjel a Norrishoz közeli táborhelyen Mimi megilletődötten
kérdezi Winstont. Elvégre a szeme láttára változott át az apja.
– Nem féltél?
Apa nevet, zavarban van.
– Ez még nem én időm. Nem én történetem.
Mimi megdermed a választól. Hogy ismerheti előre a saját
történetét? De nem kérdez rá. Inkább azt mondja:
– Mit mondtál neki?
Apa összeráncolja a szemöldökét. Vállat von. Mégis mi egyebet
mondhatott volna egy medvének?
– Bocsánatot kérni! Mondom neki, ember nagyon buta. Mindent
elfelejt… honnan jön, merre tart. Mondom neki: nyugi. Ember eltűnik
ebből világból nagyon hamar. Akkor megint medve lesz főnök.
Holyoke-ban Mimiből LAD lesz, vagyis Leszbikus A Diplomáig. A
többi Seven Sisters Egyetem felében ugyanez megy, a felét
kerekítsük nyugodtan fölfelé. Egyik tizenkilenc, a másik egy híján
húsz. Szórakozás, bűnbeesés, egészséges, szégyenletes, édes –
nagyszabású előgyakorlatok valamihez. Mondjuk, az élethez. Bármi
történjék is az egyetem után.
Mimi 19. századi amerikai költészetre szakosodik, és három
féléven át South Hadley-ben issza az ötórai teát. Wheatonnál jobb
hely. Csakhogy egy áprilisi napon Edwin Abbott Síkföld című
kisregényét olvassa a másodéves hallgatók Transzcendencia című
dolgozatához, és elér ahhoz a részhez, amikor a narrátort, a
Négyzetet kiragadják a saját síkjából, és a tágas Térföldre jut. Mimit
revelációként éri utol az igazság: az egyetlen dolog, amelyben
érdemes hinni, a mérés. Mérnöknek kell lennie, mint korábban az
apukájának. Nincs más választása. Már most is mérnök, és mindig is
az volt. És ahogy Abbott Négyzetét abban a percben fogságba
akarják vetni, amint visszatér Síkföldre, Mimit is be akarják zárni
holyoke-i barátai.
Átiratkozik a Berkeley-re. Ennél jobb helyet nem talál, ha a
műszaki kerámia érdekli. Itt döbbenetes módon csavarodik el az idő.
A világegyetem leendő urai együtt tanulnak olyan megátalkodott
forradalmárokkal, akik azt vallják, az Emberi Lehetőségek Aranykora
tíz évvel korábban tetőzött.
Az újjászületett Mimi remekül boldogul, olyan, mint egy pici kazah
lány, kezében programozható számológéppel, és sokak becslése
szerint nála helyesebb lány még sohasem felelt a Hall–Petch-
egyenletből. Még A stepfordi feleségeknek való riasztó időjárást is
élvezi. Az eukaliptuszligetben ül, a fák felrobbannak a száraz
hőségben, egy feladatsor megoldásán dolgozik, és nézi a csupa
nagybetűs transzparenseket tartó tüntetőket. Minél jobb az idő,
annál dühödtebbek a követelések.
A diplomázás előtti hónapban dögös ruhát hord az állásinterjúkhoz
– testhezálló, szürke, vérprofi, ellenállhatatlan, akár egy észak-
kaliforniai földrengés. Nyolc, a campusra delegált ember interjúzik
vele, és három ajánlatot kap. Egy portlandi öntvényüzemben vállal
állást az öntési folyamat ellenőreként, mert ezzel jár a legtöbb
utazási lehetőség. Dél-Koreába küldik ki. Beleszeret az országba.
Négy hónap után jobban tud koreaiul, mint kínaiul.
A húgai is keresztül-kasul mozognak a térképen. Carmen a Yale-
re kerül, közgazdaságtant hallgat. Amelia sérült állatok gondozója
lesz egy coloradói vadasparkban. Odahaza, Wheatonban több
fronton indul támadás az eperfa ellen. Vattaszerű fürtökben lepik el a
viaszos pajzstetvek. Más pajzstetvek az ágain sereglenek, és Mimi
apjának rovarirtó szere meg se kottyan nekik. A levelek baktériumok
miatt feketednek el. A szülők hasztalanul próbálják megmenteni a
fát. Az egyre sűrűbb ködben élő Charlotte azt motyogja, papot kell
hívni, hogy imádkozzon érte. Winston átnézi a kertészet bibliáit, és
feltételezéseit gyöngybetűkkel jegyzi be a noteszaiba. De a fa
minden évszakban közelebb kerül ahhoz, hogy feladja.
Winston fölhívja Mimit Portlandben, amikor az visszatér újabb
koreai útjáról. A családi telefonfülkéből, a Ma-garázsból éri el.
Találmánya túrabakancs méretűre zsugorodott össze, s annyira
megbízható és energiatakarékos, hogy a Bell Labs már ajánlgatja a
licencet más cégeknek. De Winston nem szerez magának örömet
azzal, hogy elmeséli a lányának élete fő művének sikerét. Csak az
eperfáról tud beszélni.
– Az a fa. Tudod, mit csinál?
– Valami baj van vele, apu?
– Rossz a szín. Leesnek a levelek.
– A talajt ellenőrizted?
– A selyemültetvényem! Vége. Egy szál se lesz belőle.
– Nem kéne egy másik fát ültetned?
– Mikor a legjobb fát ültetni? Húsz év előtt.
– Ühüm. De mindig azt mondtad, hogy a második legjobb most
elültetni.
– Tévedés. Második legjobb tizenkilenc év előtt.
Mimi még sohasem hallotta ezt a vidám, végtelenül leleményes
embert ilyen elkeseredettnek.
– Utazz el, apu. Vidd el anyut kempingezni.
De pont most értek haza egy tizenhatezer kilométeres alaszkai
útról a lazacos folyókhoz, a noteszok is tele vannak aprólékos
följegyzésekkel, évekig fog tartani, mire átnézi őket.
– Add anyut.
 Hangok – a kinyíló, becsukódó kocsiajtó, majd a garázsajtó. Kis
szünet után megszólal egy hang:
– Salve filia mea.
– Anyu? Mi a fene van?
– Ego Latinam discunt.
– Anyu, ne szórakozz velem.
– Vita est supplicium.
– Add vissza aput. Apu? Van valami baj?
– Mimi. Eljött időm.
– Ezt meg hogy értsem?
– Munkát elvégeztem. A selyemültetvényemnek vége. A horgászat
romlik minden évben kicsit. Mit csináljak?
– Miről beszélsz?
Tedd továbbra is azt, amit eddig tettél. Készítsd el a jövő évi
kempingezés táblázatait és ábráit. Gyűjtsd az alagsorban a
szappant, leveskonzervet, gabonapelyhet meg az eladandó holmit.
Aludj el mindennap a tízes híradó alatt. Szabadság.
– Jó – feleli Winston. De Mimi ismeri annak a hangját, aki
fölnevelte. Bármit akarjon is üzenni apu ezzel a jóval, nem mond
igazat. Mimi fölírja magának, hogy telefonálnia kell a húgainak, és
megbeszélni a wheatoni összeomlást. Becsődölt szülők. Mi a
teendő? Csakhogy a keleti parti interurbán hívás percdíja két dollár,
ha nincs kéznél a bűvös bakancstelefon. Mimi úgy dönt, a hétvégén
mindkét húgának ír. Viszont azon a hétvégén metallokerámia-
konferenciát tartanak Rotterdamban, és emiatt kimegy a fejéből a
levélírás.

Ősszel, míg a felesége az alagsorban latint tanul, Winston Ma,

előzőleg Ma Szi-hszün, ahogy mindenki ismerte, a korhadó eperfa
alatt ül, s miközben Verdi Macbethje bömböl a hálószoba ablakán át,
egy keményfa markolatú, 686-os Smith & Wessont illeszt a
halántékához, és végtelen lényének darabjait szétteríti a hátsó kert
járókövein. Búcsúlevelet nem hagy, csak egy ezerkétszáz éves Vang
Vej-költemény kalligrafikus másolatát hagyja egy kibontatlan
pergamentekercsen a dolgozószobája íróasztalán:
 Amint öregszem, vágyam egy: a béke.
Mit érdekel ezer bolond dolog?
Nincs édesebb, mint az otthon vidéke,
szüntelenül csak erre gondolok.
A fenyvesekből szél fú a szobámba,
a hegyi holdtól tündököl a lant.
Azt kérdezed, ki boldog és ki árva…?
Figyelj csak, egy halász dalol alant.{3}

Mimi a San Franciscó-i repülőtéren vár, Seattle felé tart, ahol egy
telephelyet kell ellenőriznie. A kirakatokat nézi a tranzitban, mikor a
repülőjáratokhoz terelő és közérdekű felhívásokat beolvasó
hangosbemondó az ő nevét harsogja. Hirtelen valami hideget érez a
fejbőrén. Mielőtt az utasszolgálati pultnál a kezébe nyomnák a
telefonkagylót, már tudja. S Illinois-ba hazafelé tartva azt gondolja:
Hogy jöttem rá? Miért érzem erősen úgy, mintha emlékeznék?

Anyja magatehetetlen. „Apa nem akar bántani bennünket. Vannak

ötletei. Nem értem mindegyiket. De ő már csak ilyen.” Olyan helyről
hangzanak el a szavai, ahol az alagsorból hallott dörrenés csupán
egyike a számos lehetőségnek, mellyel a szétágazó idő
megpróbálkozhat. Annyi benne a gyengédség, annyira megbékélt a
saját zűrzavarával, oly mértékben a zúgó folyó felszíne alatt van,
hogy Mimi sem képes mást tenni, csak átvenni valószerűtlen
nyugalmát. Apja tettének következményeit Miminek kell rendbe
tennie. A helyszínhez senki sem nyúlt egy ujjal sem, csak a
holttestet és a pisztolyt vitték el. Agyvelődarabkák pettyezik a
járóköveket meg a fa törzsét, mint újfajta kerti meztelencsigák. Mimi
átalakul takarítógéppé. Vödör, szivacs, mosószeres víz az
összefröcskölt verandára. Elmulasztotta riasztani a húgait, hogy
megakadályozzák, amiről előre tudta, hogy meg fog történni. De
ennyit azért megtehet – örökké takaríthatja a hátsó kerti vérfürdő
nyomait. Takarítás közben Mimi teljesen átalakul. A szél meglazítja a
haját. Az összevérzett járóköveket nézi, a lágy testszövet darabjait,
melyekben apja ötletei lakoztak. Ott látja apját maga mellett, Winston
elámul agyának a fűben heverő foszlányaitól. Nézd a színt! Azt
kérdezed, hogyan emelkednek ki vagy buknak el az emberek az
életben? Így.
Mimi elüldögél a beteg eperfa alatt. Szél csapkodja a fa durván
fogazott leveleit. A kérge ráncosodik, mint az arhatok arca. Mimi
tekintete megkeseredik az állatias zavarodottságtól. Még most is
foltos a gyümölcstől a föld minden négyzetmétere, gyümölcsfoltos,
ahogy a mítoszok mondják, a szeretetért elkövetett öngyilkosság
vérétől. Szavak hagyják el a száját, gyűrött, repedtfazék-hangú
szavak.
– Apu. Apukám! Bajod?
Utána néma üvöltés.

Befut Carmen és Amelia. A háromság utolsó alkalommal ül össze

együtt. Nem találnak magyarázatot. Soha nem is lesz magyarázat.
Olyasvalaki ment el egy lehetetlen túrára hármuk nélkül, akiről ezt a
legkevésbé sem lehetett feltételezni. Magyarázat helyett emlékezés.
Egymás vállára teszik a kezüket, és történeteket mesélnek arról,
ahogy régen mentek a dolgok. Vasárnapi opera. Hősies autós
kirándulások. Látogatások a laborban, ahol aprócska apjuk cikázott
a folyosókon, közben az összes óriás kollégája ünnepelte a
mobiltelefonos jövő boldog megteremtőjét. Felidézik a napot, amikor
az egész család szétspriccelt a medve elől. Anyjuk a feje fölött
tartotta Ameliát a vízben. Apjuk kínaiul tárgyalt az állattal – két lény
nem éppen ugyanabból a rendből, de ugyanazokon az erdőkön
osztoznak.
A lányok megtartják az emlékezés és a döbbenet néma liturgiáját,
de házon belül. Mimi húgai a hátsó kert közelébe se mennek.
Ránézni se bírnak az öreg reggelizőfára, apjuk selyemültetvényére.
Mimi elmeséli nekik, amiről tudomása van. A telefonhívást. Eljött
időm.
Amelia tartja a lelket a nővérében:
– Nem tehetsz róla. Nem tudhattad.
Carmen megjegyzi:
– Ezt mondta, és képes voltál nem szólni nekünk?
Charlotte nem messze ül tőlük, halvány mosoly az arcán. Mintha
még mindig egy családi kempingezésen lennének valahol, anya a
tóparton, és a legkisebb csomókat is kibogozza a férje damilján.
– Apátok utálja, amikor ti hárman veszekedtek.
– Anyu! – kiabál rá Mimi. – Anyu, elég! Józanodj már ki. Apu nincs
köztünk.
– Nincs? – Charlotte nagyot néz a lánya ostobasága hallatán. –
Miről beszélsz? Én találkozom majd apáddal.

A három lány nekiesik az előtte tornyosuló irathalmaznak,

jelentéseknek. Miminek eddig nem tűnt fel, hogy a jog nem áll meg a
halálnál. A síron túl is messzire ér a keze, hosszú éveken át. A
túlélőknek olyan bürokratikus akadályokba kell belebonyolódniuk,
amikhez képest a halál előtti nehézségek gyerekjátéknak tűnnek.
Mimi azt mondja a testvéreinek:
– Szét kell osztanunk az anyagot.
– Szétosztani? – kérdezi Carmen. – Úgy érted: vigyük el?
Amelia azt mondja:
– Nem kellene előbb anyut…
– Látod, milyen állapotban van. Nincs is jelen.
Carmen közbevág.
– Mi lenne, ha egy pillanatig nem problémákat oldanál meg? Hová
rohanunk?
– Szeretném elintézni a dolgot. Anyu kedvéért.
– Azzal, hogy kivágod apa holmiját?
– Szétosztjuk. Minden dolgot a megfelelő személynek.
– Mintha egy nagy, másodfokú egyenletet akarnánk megoldani.
– Carmen, erről nekünk kell gondoskodnunk.
– Miért? El akarod adni anyu feje felől a tetőt?
– Szerinted képes maga gondoskodni róla ilyen állapotban?
Amelia mindkettőjüket átkarolja.
– Ezek az ügyek talán még ráérnek egy kicsit, nem? Elég kevés
időnk van, amit még együtt tölthetünk.
– Most mindannyian együtt vagyunk – jelenti ki Mimi. – Lehet,
hogy csak nagyon sokára leszünk megint így. Szóval intézzük csak
el.
Carmen kiszabadítja magát az ölelésből.
 – Tehát haza se jössz karácsonyra? – De valami a hangjában úgy
szól, mint egy aláírt vallomás. Hazamenni csak oda lehet, ahová az
apjuk távozott.

Charlotte ragaszkodik néhány emlékhez.

– Ez a kedvenc pulóvere. Jaj, a gumicsizmáját ne vigyétek el. És
ezt a nadrágot veszi fel, ha kirándulni megyünk.
– Semmi baja – mondja Carmen az anyjukról, amikor hármasban
maradnak. – Meg tudja oldani. Csak egy kicsit fura.
– Pár héten belül vissza tudok jönni – tesz ajánlatot Amelia. –
Benézek, hogy minden rendben van-e vele.
Carmen Mimi szemébe néz, kitörni készül belőle a harag.
– Eszedbe ne jusson egy otthonba dugni!
– Ilyesmiről nem gondolkozom, csak próbálom elintézni a
dolgokat.
– Elintézni? Tessék. Te viselkedsz közülünk kényszeresen.
Teljesen kikészíted magad. Itt van tizenegy notesz, tele
beszámolókkal az összes kempingről, ahol megfordultunk. Viheted
mind.

A három operai hősnő egy ezüsttányér fölé hajol. A tányéron három

jádegyűrű. Mindegyik gyűrűn faragott fa, és mindegyik fa az idő
valamelyik megjelenési módja felé ágazik el. Az első a lotefa, mely a
múlt határán áll, ahová senki sem mehet vissza. A második az a
karcsú fenyő, mely a jelent képviseli. A harmadik a Fuszang, a jövő,
varázslatos eperfa messze keleten, ahol az életelixírt elrejtették.
Amelia csak bámul:
– És melyik jut melyikünknek?
– Megvan ennek a helyes eljárása – magyarázza Mimi. – És van
vagy egy tucat helytelen is.
Carmen felsóhajt.
– Ez melyik?
– Fogd be. Hunyd be a szemed. Hármat számolok, és háromra
mindenki elvesz egyet.
Háromra könnyedén kutakodni kezdenek a kezek, és mindhárom
nő rálel a sorsára. Mire felnyitják a szemüket, a tányér üres. Ameliáé
az örök jelen, Carmen megkapja a kárhozott múltját. Miminek maradt
a karcsú törzsű jövendő. Fölhúzza az ujjára. Kicsit nagy – ajándék
egy olyan hazából, melyet sohasem pillanthat meg. Úgy forgatja az
örökség végtelen karikáját, mintha szezám, tárulj!-t mondana.
– Most jönnek a Buddhák.
A húgai nem értik. De hát nem is Amelia meg Carmen törte a fejét
ezen a tekercsen az elmúlt tizenhét évben.
– Ezek a Luóhànok – hirdeti ki Mimi borzalmas kiejtéssel. – Az
arhatok. – Kigöngyölíti a tekercset az asztalon, ahol az apjuk szokta
összekötözni a legyeket a pisztrángozáshoz. Régebbi és
különösebb, mint amire bármelyikük vissza tud emlékezni. Mintha
valaki a földöntúli világból ráment volna festékkel és tintával. –
Elvihetjük egy aukciós házba, és eloszthatjuk a pénzt.
– Mimikém – szólal meg Amelia. – Hát nem hagyott ránk elég
pénzt?
– Vagy Mimi eltehetné az egészet. Az volna csak a felvilágosult
megoldás.
– Átadhatnánk egy múzeumnak. Ma Szi-hszün emlékére. – Mimi
ajkán reménytelenül amerikainak hangzik a név.
Amelia szerint:
– Az nagyon szép volna.
– És életünk végéig leírhatnánk az adónkból.
– Már az, aki pénzt keres – fintorog Carmen.
Amelia összegöngyölíti a tekercset a kicsi kezével.
– Akkor hogy legyen?
– Nem tudom. Először föl kellene becsültetnünk.
– Ez a te reszortod, Mimi – jelenti ki Carmen. – Te tudod elintézni
a dolgokat.

A rendőrség visszaszolgáltatja a fegyvert. Gyakorlatilag hármuk

tulajdona az öröklési jog alapján, de egyikük neve sem szerepel az
engedélyen. És egyikük se tudja, mihez kezdjenek vele. Ott hever a
tálalóasztalon, hatalmas, és a zümmögése átszűrődik a fadobozon.
Meg kell semmisíteni, ahogy a gyűrűt is be kell hajítani a vulkán
kráterébe. De hogyan?
 Mimi bekeményít, és kézbe veszi a dobozt. Bedobja a gimnáziumi
biciklije hátsó csomagtartójába, a kerékpárt éveken át az alagsorban
tartották a szülei. Aztán végigteker Wheatonból a Pennsylvania
Avenue-n a Glen Ellyn-i fegyverbolthoz, ahonnan a tűzfegyver
származik. Nem tudja, visszavásárolják-e. Fütyül rá. Majd átadja egy
jótékonysági szervezetnek. A hátsó csomagtartóban a doboz
istentelenül nehéz, szabadulna tőle. Autók előzgetik, a vezetők
dühösek. Túl gazdag környék ez itt ahhoz, hogy felnőtt biciklizzen az
úton. A doboz olyan, mint egy kicsi koporsó.
Jön egy rendőrautó. Mimi próbál normálisan viselkedni, a Ma
család úgyis mindig normálisnak tettette magát. A járőrkocsi a bicikli
mögé húzódik, villogtatja a délben láthatatlan megkülönböztető
lámpáit. Csak egy negyed másodpercre kapcsolja be a szirénát – a
megfellebbezhetetlen hatalom csuklása. Mimi kacsázva megáll, és
majdnem orra bukik. Automatikus börtönbüntetés engedély nélküli
fegyvertartásért. A fegyvert most tisztogatták le sok emberi szövettől.
Mimi szíve úgy kalapál, hogy érzi a vér ízét a nyelve alatt. A zsaru
kiszáll, és odamegy a biciklijén kuporgó lányhoz.
– Ön az előbb nem jelzett.
Mimi feje remeg a nyakán. Nem tudja megakadályozni, hogy
billegjen.
– Mindig használjon karjelzéseket. Ez a szabály.

Később Mimi már az O’Hare repülőtéren van, várja, hogy

visszarepülhessen a portlandi géppel. Hallja, hogy egymás után
többször is bemondja a nevét a hangosbeszélő. Minden alkalommal
felpattan, de a szótagok minden alkalommal más szóban
folytatódnak. Az indulást elhalasztják. Aztán még egyszer
elhalasztják. Üldögél, közben a jádefát csavargatja az ujja körül több
tízezerszer. Az e világi dolgok jelentéktelenek, kivéve ezt a gyűrűt
meg a felbecsülhetetlen értékű ősi tekercset az utazótáskájában.
Mimi csak nyugalomra vágyik. De ezentúl már itt kell élnie: az
elgörbült eperfa árnyékában. Az a megfejthetetlen vers. A halász
dala.
 ADAM APPICH

1968-ban egy ötéves kisfiú fest egy képet. Mi van rajta? Először is
egy anyuka, a papír és a festék adományozója, aki azt mondja,
csinálj nekem valami szépet. Azután egy ház levegőben úszó ajtóval
meg egy kémény bodorodó füsttel. Azután négy Appich gyerek lefelé
haladó sorrendben, mint a mércés poharak, egészen a legkisebbig,
Adamig. Odébb, a kép szélén – mivel Adam nem jött rá, hogyan
tehetné őket a ház mögé – négy fa: Leigh szilfája, Jean kőrise,
Emmett vasfája és Adam juharfája, mindegyik ugyanolyan zöld
pitypangból nőtt ki.
– Hát apu hova lett? – kérdezi az anyja.
Adam duzzogva, de odabiggyeszti az apját. Úgy festi meg, hogy
pálcikakezében éppen ezt a képet tartja, és nevetve kérdi, Hát ezek
meg micsodák? Fák? Nézz már ki az ablakon! Így néz ki egy fa?
A művész aggályosnak született, hozzáfesti a képhez a macskát.
Azután Emmett békagyíkját, amit az alagsorban tart, ahol az éghajlat
kedvezőbb a hüllőknek. Azután a virágcserép alatt tanyázó csigákat
és a másik állat által befont bábból kikelt lepkét. Azután Adam
juharfájának pörögve szálló magját meg az ösvényről azt a furcsa
követ, amely akár meteorit is lehet, bár Leigh csak tufának hívja.
Meg több tucat dolgot, élőt és majdnem élőt, míg végül már semmi
sem fér az árkus papírra.
A kész képet odaadja anyukájának. A nő magához öleli Adamet,
pedig jelen vannak a szemben lakó Grahamék is, akik beugrottak
hozzájuk meginni valamit. A festményen ez már nincs rajta, de az
anyja kizárólag akkor szokta ölelgetni, ha egy kicsit becsiccsentett.
Adam kirángatja magát az öleléséből, nehogy összegyűrődjön a
festmény. Már kisbaba korában is utálta, ha karba vették. Minden
ölelés egy kicsi, gyengéd börtön.
Grahamék nevetnek, mikor a fiú gyorsan eltűnik. A
lépcsőfordulóból, félúton, Adam meghallja anyja suttogását:
– Szociálisan kissé retardált. Az óvodapszichológus szerint
nagyon oda kell figyelni rá.
Ez a szó, gondolja Adam, azt jelenti, hogy különleges, talán hogy
rendkívüli képességű. Ami miatt másoknak vigyázniuk kell. A felső
emeleten, a fiúszoba biztonságában megkérdi Emmettet, aki már
nyolcéves – majdnem nagy:
– Mi az, hogy retardált?
– Hát hogy re vagy tardálva.
– De az mi?
– Nem szabályos ember.
Adamnek ez meg is felel. A szabályos emberekkel valami nem
stimmel. Messze nem a legklasszabbak a világon.
A festmény a hűtőszekrényre van mágnesezve még hónapokkal
később is, mikor apa vacsora után összecsődíti a négy gyereket.
Benyomulnak a süppedő szőnyegpadlós sufniba, amely tele van
métában nyert díjakkal, házilag előállított hamutartókkal és egy
rakás makaróniszoborral. A gyerekek letelepednek a padlóra az
apjuk köré, aki A fák zsebkönyve fölé görnyed.
– Mindegyik testvér számára kell találnunk egy facsemetetestvért.
– Mi az a csemete? – kérdi súgva Adam Emmett-től.
– Egy olyan finom izé. Nagyon jóízű.
Leigh közbemordul.
– A csemegével kevered, te lüke! A csemete, az még kicsike.
– Nyasgem – böki oda Emmett. A jelenet oly dúsan életteli, hogy
még a középkorú Adamet is el fogja kísérni élete ösvényein. Ez a
veszekedős pillanat mindig jelen lesz, bármiről jusson is majd
eszébe a nővére, Leigh.
Apjuk elcsitítja a civakodókat, és megnevezi a jelölteket. Itt van,
ugye, a tulipánfa, gyorsan nő, és hosszú életű, a virágai mutatósak.
Meg a kicsi, vékony fekete nyír, a kérge hámlik, abból kenut lehet
építeni. A hemlokfenyő magas, kúpos koronát növeszt, és rajta sok
apró tobozt. Ráadásul mindig zöld, még a hó alatt is.
– Hemlokfenyő – közli döntését Leigh.
– Miért? – kérdezi Jean.
– Muszáj megindokolnom?
– Kenu – jelenti ki Emmett. – Mi a fenének kell szavaznunk
egyáltalán?
Adam arca úgy elvörösödik, hogy még a szeplői is majdnem
eltűnnek. A felelősség súlya alatt a sírás kerülgeti, próbálja megóvni
a többieket valami rettenetes hibától, és felkiált:
– De mi lesz, ha elrontjuk?
Apjuk továbbra is a könyvet lapozgatja.
– Ezt meg hogy érted?
Jean adja meg a választ. Már akkor ő volt a kisöccse tolmácsa,
amikor Adam még beszélni sem tudott.
– Azt akarja mondani, mi történik, ha nem a megfelelő fajtájú
facsemetét választjuk?
Az apa csak legyint a kellemetlen gondolatra.
– Elég, ha valami szépet választunk.
A pityergő Adam ezt nem veszi be.
– Nem, apu. Leigh ugyanúgy lekonyul, mint a szilfája. Jean
egyenes és jó. Emmett pedig vasfa… csak nézz rá! Az én juharfám
pedig ugyanúgy elvörösödik, mint én.
– Ezt most csak azért mondod, mert már úgyis tudod, melyik fa
kié.
Adam az elgondolását a végzés előtt álló pszichológia szakos
hallgatóinak is hirdetni fogja, amikor már idősebb lesz, mint az apja
azon az estén, amikor fát választanak a még meg sem született
Charlesnak. Egész pályafutását erre a témára építi majd:
készletelőhívás, implicit memória, keretezés, megerősítési torzítás,
összefüggések egybemosása a kauzalitással – ez a sok hiba mind
be van építve a legproblematikusabb nagyemlős agyába.
 – Dehogyis, apu. Jól kell választanunk. Nem szabad csak úgy
válogatni.
Jean megsimogatja Adam haját.
– Nyugi, Dammie-kém. – A kőris nemes, árnyékot adó fa, számos
gyógyhatással és erősítő nedvvel. Az ágai úgy rugaszkodnak el,
mint egy csillár karjai. De a fa már akkor is gyúlékony, mikor még
zöld.
– Nekem akkor is kenu kell – kiabálja Emmett. A vasfa csak
kicsorbítja a fejszét, még mielőtt sikerülne kivágni.
Az apjuk, ahogy szokta, most is megbundázza a választást.
– A fekete diófa olcsón eladó! – hirdeti ki, és a demokráciának
annyi. A véletlen úgy hozza, hogy az amerikai növényvilágban
semmi sem illik jobban ahhoz, amivé a pici Charles később kinövi
magát: egyenes szálú égimeszelő, a diójának héja olyan kemény,
hogy kalapáccsal kell összetörni. A fa megmérgezi a földet, amin áll,
hogy más növény ott ne teremhessen meg. De anyaga olyan
pompás, hogy tolvajok szakosodnak rá.
A fa hamarabb érkezik, mint az újszülött. Adam apja káromkodva,
szitkozódva vonszolja a vászonba burkolt földlabdát a gyep tökéletes
zöldjébe vájt gödörhöz. Adam, aki testvérei társaságában
fölsorakozott a gödör mellett, úgy látja, hogy itt valami borzasztóan
nincs rendjén. El se hiszi, hogy senki sem szól közbe.
– Apu, állj! Az a vászon megfojtja a fát. Nem kap tőle levegőt a
gyökere.
Apja morog valamit, és folytatja a küzdelmet. Adam beleveti magát
a gödörbe, hogy megakadályozza a gyilkosságot. A gyökerekkel teli
földlabda teljes súlyával a kisfiú pipaszár lábára zuhan, Adam visít.
Apja a leghalálosabb szót üvölti. A karjánál fogva kirántja a gyereket
az élve eltemetésből, és végigcibálja a gyepen, végül a ház elülső
verandáján teszi le. Adam hason fekszik a betonon, és bömböl, de
nem a fájdalomtól, hanem a születendő kisöccse fája ellen elkövetett
megbocsáthatatlan bűn miatt.
Charlest hazahozzák a kórházból. Nagy adag gyámoltalanság
plédbe csomagolva. Adam hónapról hónapra várja, hogy a
fojtogatásnak kitett diófa elpusztuljon, és magával vigye csecsemő
korú öccsét is, aki a saját, bohócmintás takarójába fullad bele. De
mindkettő él, ami Adam szerint csak azt bizonyítja, hogy az élet
olyasmit próbál meg üzenni, amit senki sem hall meg.

Négy tavasszal később, mikor az első levelek előbújnak, az Appich

gyerekek azon veszekednek, kié a legszebb. A veszekedés
megismétlődik, amikor megjelennek a magok, később a termések,
végül pedig a lombok őszi színei adják a témát. Egészség és erő,
méret és szépség – mindenen hajba kapnak. Mindegyik gyerek
fájának megvan a maga kiváló tulajdonsága: a kőris kérgének
négyszögletes mintázata, a fekete dió hosszúkás, összetett levelei, a
juharról helikopterező szárnyas magok, a szilfa kehely formájú
lombja, a vasfa bordás izmai.
Adam már kilencéves, elhatározza, hogy választást rendez. Egy
tojástartó kartondoboz tetejére nyílást vág, ez lesz az urna a titkos
szavazáshoz. Öt szavazat, öt fa. Mindegyik gyerek a saját fájára
szavaz. Pótválasztás. Emmett fél szelet Butterfinger csokiért
megvásárolja a négyéves Charles szavazatát, Jean pedig változtat,
és Adam juharfájára voksol, amire nincs más magyarázat, csak a
szeretet. A vasfa marad versenyben a juharral szemben.
Könyörtelen kampány dúl. Jean segít Adamnek választási
röplapokat készíteni. Leigh-ből Emmett menedzsere lesz.
Jelmondatnak Leigh és Emmett átír egy versikét, amit apjuk régi,
iskolai évkönyvébe firkálva találtak:

Rá se ránts ha munkád snassz

s a fizetésed gyenge,
még a magas vasfa is
kicsiny magként kezdte.

Ennek ellenében Adam egy transzparenst írat Jeannel, melyen ez

olvasható:

Gyere, babám, a juharfát segítsd,

A szomszédunk zászlaján ez feszít.

– Hát, nem is tudom, Dammie. – Jean három évvel idősebb, ujját

szorosabban tartja a választópolgárok üterén. – Lehet, hogy nem jut
el hozzájuk az üzenet.
– De hiszen vicces. Az emberek szeretik a vicceset.
A választást három–kettő arányban elveszítik. Adam a következő
két hónapban végig durcáskodik.

Tízéves korára Adam nagyjából magára marad. A többi gyerek

szüntelenül piszkálja. A bátyja elviszi kirándulni, és egy kulacs jeges
vizeletet ad neki inni. A parkban a barátai azt mondják, a fejbőre
egyre zöldebb, mert túl sok burgonyaszirmot eszik. Hazarohan, de
az anyja ezek után még le is hordja: hogy lehetsz ilyen hiszékeny?
Adam nem képes rájönni, miért cselekszik az emberek azt, amit
éppen cselekednek. Baleksága miatt a gyerekek még lelkesebben
verik át.
Magába húzódik, de bármennyire elkülönül is másoktól, a
legcsupaszabb otthonban is lények milliói tanyáznak. A rovarok
aranykönyve meg egy kilyukasztott fedelű befőttesüveg még a
legmagányosabb vasárnap délutánt is a rovargyűjtő álmává
varázsolja. A fosszíliák aranykönyvével felszerelkezve Adam arra a
következtetésre jut, hogy a házuk előtti járdakövek kis dudorai és
hepehupái tulajdonképpen az ichthyoszauruszok fogai, márpedig a
halgyíkok olyan korán kihaltak, hogy akkor az emlősök még
mellékszereplőként se tették be a lábukat az erdőbe. A tó
élővilágának aranykönyve, A csillagok, kövek és ásványok
aranykönyve meg A hüllők és kétéltűeké – az emberi lények
jószerivel kívül esnek Adam érdeklődési körén.
Hónapok telnek el a minták fölhalmozásával. Bagolyköpetek és
sárgarigófészkek. Vörös gabonasikló levedlett bőre farokcsúccsal és
szemhártyával. Pirit, füstkvarc, ezüstszürke csillámpala, amely úgy
hámlik, mintha papírlapok válnának le róla, meg egy kovaszilánk –
Adam meg van győződve arról, hogy ez a paleolitikumból származó
nyílhegy. Minden leletet dátumoz, és a lelőhelyet feltüntető cédulával
lát el. A gyűjtemény elfoglalja a fiúk szobáját, meghódítja a folyosót,
és a sufniba is behatol. Még a szent nappaliban is leletek bukkannak
fel.
Egy téli délután későn ér haza az iskolából, és az egész
múzeumot a hulladékégetőben találja. Jajveszékelve száguld végig
a szobákon.
– Drágaságom – magyarázza az anyja –, hiszen csak kacatok
voltak. Penészes, bogaras szemét.
Adam pofon vágja az anyját, aki megtántorodik az ütéstől, az
arcához kapja a két kezét, és döbbenten nézi a fiát. El sem hiszi a
nyilvánvaló fájdalmat. Nem érti, mi ütött a gyerekébe, aki hatévesen
még kivette a kezéből a nedves konyharuhát azzal, hogy majd ő
fejezi be a törölgetést.
Adam apja este tudomást szerez a pofonról. Móresre tanítja a fiát,
s ebbe az is beletartozik, hogy addig csavarja a csuklóját, míg el
nem törik. Késő éjszakáig senki sem veszi észre a törést, de addigra
olyan kékre és alaktalanra duzzad, mintha A rákok aranykönyvének
illusztrációja volna.
Azon a tavasz végi szombaton, amikor leveszik róla a gipszet,
Adam olyan magasra mászik fel a juharfájára, amennyire csak bír,
és vacsoráig le se jön. A nap áttör a lombon, a levegő majdnem-
érett-zöldcitrom színű lesz tőle. Sovány vigasz Adam számára, hogy
lefelé, a szomszédság háztetőire nézhet, és tudja, mennyivel jobb az
élet idefent, mint a földszinten. A tenyér alakú levelek himbálóznak
az enyhe szélben, sok-sok ötujjú kéz. Olyan hangot hallani, mintha
szemerkélne az eső – parányi rügypikkelyek ezrei záporoznak.
Magasan a feje fölött mókusok rágcsálják a tengersok virágot,
kiszívják belőlük a nedvet, azután leszórják a vörösessárga
csokrokat a földre. Adam tizenötféle csúszó-mászó lényt számol
össze a lisztbogárlárváktól a lapos pöttyökig, melyeknek a lába
szabad szemmel alig látszik, és Adam gödröcskés végtagján
körözve keresnek iható forrásokat. Barna és fekete csuklyás
madarak röppennek keresztül a lombon, és a bogarak meg pillangók
tömérdek petéjéből falatoznak, amiket az ágacskákon találnak. Egy
harkály hajolgat ki-be egy lyukba – maga csinálta egy évvel ezelőtt,
amikor lárvákra vadászott. Hétpecsétes titok, melyről Adam családja
soha nem fog értesülni: idefent, egyetlen árva juharfán sokkal
többen élnek, mint ahány ember egész Belleville-ben.
Adam sok évvel később is emlékezni fog a juharfán töltött időre,
mikor egy mamutfenyőről, hatvan méter magasból tekint le néhány,
bogárméretűnek látszó emberre, a demokratikus többségre, akik a
halálát akarják.
Mire tizenhárom éves lesz, a nénje, Leigh szilfáján már jóval ősz
előtt megsárgulnak a levelek. Elsőnek Adam veszi észre a
sorvadást, a többi testvér már nem nézegeti a fákat. A zöld
környezetből szépen, sorjában átkeveredtek más személyek
hangosabb, csillogóbb társaságába.
A Leigh fáját megtámadó betegség évtizedek óta közeledik. Annak
idején, mikor az ötvenes évek derűlátó lendületében Leonard Appich
elültette az első fát a gyerekének, a szilfavész már szedte az
áldozatait Bostonban, New Yorkban, Philadelphiában és a Szilfák
Városában, New Havenben. De hát azok a helyek olyan távoliak. A
gazda úgy kalkulált, hogy a tudomány hamarosan előáll a
gyógymóddal.
A gomba akkor fertőzte meg Detroitot, amikor a gyerekek még
kicsik voltak. Nem sokkal később következett Chicago. Az ország
legnépszerűbb utcai fafaja, melynek lombkoronái hatalmas
alagutakká alakították a sugárutakat, távozni készült a földi világból.
A kór most éri el Belleville szélét, és Leigh fája is megadja magát.
Kizárólag a tizennégy éves Adam gyászolja. Apja a fa kivágásának
költségei miatt káromkodik. Maga Leigh szinte észre sem veszi.
Egyetemre készül – színpadtechnika, Illinois-i Állami Egyetem.
– Hát persze hogy szilfát választottál, apu. Már akkor pikkeltél
rám, mikor még a világon se voltam.
Adam megment egy fadarabot a növény tönkjét géppel eltávolító
munkások elől. Leviszi az alagsorba, lecsiszolja, és feliratot vés bele
a fafaragó készletével. Egy könyvben bukkant a mondatra: A fa az
átjáró föld és ég között. Az átjáró kissé kuszára sikerül, a föld és az
ég némiképp esetlen lesz. Azért így is átadja Leigh-nek
búcsúajándékként. Leigh fölnevet, amikor meglátja, és megöleli az
öccsét. Miután elköltözik, Adam megtalálja az üdvhadsereg számára
hátrahagyott ládában.

Ezen az őszön – 1976-ot írunk – Adam beleszeret a hangyákba. Egy

szeptemberi vasárnap azt figyeli, ahogy átvonulnak a szomszéd
járdáján egy eldobott nyalókát cipelve a hangyafészekbe. A
rozsdaszínű, bolyhos szőnyeg több méter hosszú. A hangyák útja
átkanyarog az akadályokon, felkapaszkodnak egymásra.
Csatarendjük kiállja az összehasonlítást bármelyik hadvezér
zsenialitásával. Adam a fűben, az élő habmatrac mellett táborozik le.
A szaturnália határára eljutó hangyák végigmasíroznak Adam
zokniján és vézna lábszárán. Megmásszák a könyökét, és
bevonulnak a pólója ujjába. Körülnéznek a rövidnadrágjában, és
megcsiklandozzák a golyóit. Adam nem izgatja magát. Megfigyelései
közben mintázatok bontakoznak ki, és nagyon durvák. Annyi
bizonyosnak tűnik, hogy senki sem irányítja a tömeges mozgósítást,
mégis a legösszehangoltabb módon szállítják haza a ragacsos
ennivalót. Tervszerűség, miközben sehol egy tervező. Ösvények
földmérő nélkül.
Adam hazaugrik a füzetéért meg a fényképezőgépéért. Otthon
hirtelen nagy ötlete támad. Elkunyerál egy kis körömlakkot Jeantől.
Mióta megnőtt, a nővérének elment az esze, és teljesen beleveszett
az ide-oda csapongó divat követésébe. De azért most is mindent
megtesz az ő kis Dammie öccséért. Valaha ő is imádta az
aranykönyveket. Mostanra azonban az emberek markába került, s
már soha nem szabadul innen.
Öt színt ad az öccsének, a szivárvány a skarlátvöröstől a
kékeszöldig tart. Visszatérve a hangyákhoz Adam hozzálát a
színezéshez. Az egyik dögevő potrohához füstös rózsaszín lakkrög
tapadt. Adam egyenként jelöli meg hangyák tucatjait ugyanazzal a
színnel. Jó néhány perccel később újrakezdi őszibarack-árnyalattal.
Délelőtt a teljes spektrumot beveti. A belakkozott, egysoros vonalban
menetelő hangyák nemsokára valószínűtlenül szép színű csíkokat
alakítanak ki. Van ebben a hangyatelepben valami, amiről Adam
nem tudja, hogyan nevezze meg. Célszerűség. Akarat. Egyfajta
tudatosság – valami, ami annyira különbözik az emberi
intelligenciától, hogy az emberi intelligencia semmibe is veszi.
A horgászbottal és csalival arra járó Emmett a fűben heverve
találja az öccsét, amint kattintgat a fényképezőgéppel, és firkál
valamit a füzetébe.
– Mi a faszt csinálsz? – Adam összegömbölyödik, és folytatja a
munkát. – Szerinted ilyesmivel kell tölteni a szombatot? Nem
meglepő, hogy az emberek nem képesek eligazodni rajtad.
De Adam az, aki nem igazodik el az embereken. Mert olyasmiket
mondanak, amivel elrejtik az igazi mondanivalójukat. Értelmetlen
csecsebecsék után szaladgálnak. Adam leszegi a fejét, és tovább
számol.
– Hahó! Bogaras gyerek! Bogaras! Neked beszélek! Miért kell
neked a koszban játszani?
Adam összerezzen, mert hallja Emmett hangjában a bizonyítékot:
riadalmat kelt a bátyjában. A füzetének súgja:
– És te miért kínzod a halakat?
Egy lendülő láb találja el Adam bordáit.
– Mi a faszt ugatsz? A halak nem éreznek, te seggfej.
– De hát ezt nem tudod! Nem bizonyítottad be.
– Bizonyíték kell? – Emmett lehajol, kitép egy marék füvet, és
betömi az öccse szájába. Adam egykedvűen kiköpi. Emmett távozik,
sajnálkozva csóválja a fejét, győztesként került ki egy újabb
egyoldalú vitából.
Adam az élő térképet tanulmányozza. A színekkel megjelölt
hangyák időmúlást érzékeltető sora kisvártatva arra is utal, hogyan
válthatnak egymás közt jeleket, anélkül hogy egy központi jeladó
adná ki az utasításokat. Adam egy kicsit elmozdítja az ennivalót, és
szétzilálja a soraikat. Akadályokat emel, és megméri, mennyi idő
alatt lesznek úrrá rajta. Mikor elfogy a nyalóka, Adam az
uzsonnájából tesz különféle helyekre egy-egy morzsát, és ezek
eltűnésének idejét is leméri. A hangyatelep fürge és furfangos –
ugyanolyan ravaszul szerzik meg, amire szükségük van, mint az
emberek.
Az episzkopális templom harangjátéka eljátssza a felekezet
határozott hangú himnuszát. Hat óra, itt az idő, hogy az összes
bűnös Appich hazamenjen vacsorázni. A nap gyümölcse tizenkét
telefirkált oldal, harminchat időzített felvétel és egy félkész elmélet –
egyikért sem adnának egy fabatkát se a szabadpiacon.
Egész ősszel, amikor épp nincs iskolában, nem nyír füvet vagy
nem dolgozik az önkiszolgálóban, a hangyákkal foglalkozik.
Grafikonokat rajzol, ábrákat készít. Egyre nagyobbra tartja a
hangyák eszét. Rugalmas viselkedés a változó körülmények között –
mi másnak lehet nevezni, mint átkozottul okosnak?
Az év végén Adam benevez a tankerületi természettudományos
tanulmányi versenybe. Néhány megfigyelés a hangyakolóniák
viselkedéséről és intelligenciájáról. Akadnak jobb benyomást keltő
próbálkozások a teremben meg olyanok is, amelyekben
egyértelműen a papa végezte el a munka tudományos részét. De
egyik pályázó sem nézte olyan szemszögből a témáját, mint ő.
A zsűri azt kérdezi:
– Ki segített megírni?
– Senki – feleli Adam talán túlságosan is büszkén.
– A szüleid? A biológiatanárod? A bátyád vagy a nénéd?
– A nénémtől kaptam a körömlakkot.
– Kitől vetted az ötletet? Nem másoltál te le egy kísérletet, amire
nem is hivatkozol?
A gondolat, hogy ezt a kísérletet talán már elvégezte valaki más
is, összetöri a fiút.
– Egymagad végezted el azt a sok mérést? És már hónapokkal
ezelőtt kezdted? A szünidőben?
Adamnek könnyek szöknek a szemébe. Megvonja a vállát.
A zsűri nem adományoz neki érmet, még bronzot sem. Azt állítják,
azért, mert nem készített bibliográfiát. A bibliográfia kötelező része
egy szabályos tanulmánynak. Adam tudja a valódi okot. Azt hiszik,
lopta. Nem képesek elhinni, hogy egy gyerek csak úgy, magától,
hónapokon át dolgozik egy eredeti ötleten, kizárólag a kutatás és a
rátalálás öröméért.

Tavasszal a nénje, Leigh, számos barátnője társaságában leutazik

Lauderdale-be a szünetre. A kirándulás második éjszakáján egy part
menti büfé előtt beül egy piros Ford Mustang kabrióba egy pasival,
akivel három órával azelőtt ismerkedett össze. Ezután soha senki
nem látja Leigh-t.
A szülők őrjöngenek. Kétszer is elrepülnek Floridába. Jogászokkal
ordítoznak, és rengeteg pénzt adnak ki. Hónapok múlnak el. Sehol
egy nyom. Adam rájön, hogy nem is lesz. Bárki vitte is el a nénjét, az
agyafúrt és alapos, vagyis ember. Intelligens.
Leonard Appich nem adja föl.
– Mindannyian ismeritek Leigh-t. Tudjátok, milyen. Már megint
lelépett. Nem rendezünk semmiféle szertartást, amíg nincs biztos
tudásunk arról, mi történt vele.
 Biztos tudás. De hiszen tudják. Adam anyja Leigh szavait vágja a
férje képébe. Az előző tavasszal hangzottak el. Már akkor pikkeltél
rám, mikor még a világon se voltam. Játszmák bukkannak elő, az
anya beléjük kapaszkodik.
– Szilfát ültettél neki, pedig már évek óta mindenütt csak
pusztultak! Mégis mire gondoltál? Sose szeretted igazán, ugye? És
tessék, megerőszakolták és elkaparták egy szemétlerakóban, sose
fogjuk megtudni, hol!
Egy balesetben Leonard kitöri a könyökét. Védekezésképpen erről
mesél mindenkinek, aki meghallgatja. Adam ezen a ponton ébred rá:
az emberi nem súlyos beteg. Ez a faj nem húzza sokáig. Aberrált
kísérlet az egész. A világ hamarosan visszatér az egészséges,
kollektív intelligenciákhoz. Telepekhez és kaptárakhoz.

Jean elviszi a fivéreit egy védett erdőbe. Ott a három fiú elvégzi azt a
szertartást, melyet az apjuk nem akar engedélyezni. Tábortüzet
raknak, és történeteket mesélnek. A tizenkét éves Leigh-ről, aki
elszökött hazulról, mert apu lekevert neki egy pofont, amikor azt
suttogta, hogy segg. A tizennégy éves Leigh-ről, aki jól megbüntette
mindannyiukat, mert utálták őt: nem volt hajlandó szóba állni
senkivel, csakis a maga második osztályos spanyoltudásával. A
tizennyolc éves Leigh-ről, aki Emily Webbet játszotta A mi kis
városunkban, hogy visszatérve a Földre újra átélje tizenkettedik
születésnapját. Nagyszerűen alakította a szellemet, a könnyeit
hullatta tőle az egész iskola.
Adam fogja a szilfa táblát, amit maga faragott a nénjének, és a
tűzre veti. A fa az átjáró föld és ég között. A szilfa nem valami remek
tűzifa, de most különösebb nógatás nélkül is ég. Odaügyetlenkedett
szavai mind tökéletessé válnak, és eltűnnek az általános
feketeségben – először a fa, utána az átjáró, majd a föld, végül az
ég.
A tanulmányi verseny zsűrije tökéletesen kigyomlálja Adam
Appichből a vágyat, hogy valaha is terepfeljegyzéseket írjon a
füzetébe, bármi legyen is a téma. Adam kinövi a hangyakorszakot.
Az aranykönyveket is félreteszi. Titkos múzeumi kincseit, melyek
megúszták az anyja porszívózását, örömest dobja ki a szemétbe.
Gyerekes dolgok.
A középiskola négy sötét év a bunkerban. Nem mintha nem
akadna barátja vagy szórakozása. Sőt, fölösleg is jut mindkettőből.
Átmulatott éjszakák, meztelen fürdőzés a városon túli víztározóban.
Teljes hétvégék telnek el alagsori helyiségekben kockadobással,
szerepjátékok ezoterikus szabályainak megvitatásával elhízott és
kórószerű, majdnem-felnőtt fiúk társaságában, akik cserélhető,
gyűjtögetős kártyákat cipelnek a kofferjükben. A játékban szereplő
szörnyek mintha a kisiklott természettant illusztrálnák. Óriás
bogarak. Gyilkos fák. A játék célja, hogy mindegyiket kiirtsák.
– A tesztoszteron – magyarázza az apja. Most már fél az egyre
nagyobb lakli fiától, és ezt Adam is tudja. – Hormonviharok, és nincs
kikötő a láthatáron.
S bár Adam szeretné megbántani ezt a pasast, az apja nem
téved. Felbukkannak ugyan lányok, de őt mindegyik lepattintja.
Védekező színeket használva hülyének tettetik magukat. Passzívak,
hallgatagok, rejtélyesek. Épp az ellenkezőjét mondják annak, amit
gondolnak, csak hogy kipróbálják, átlát-e rajtuk a krapek. Persze azt
akarják, hogy átlásson. Aztán megsértődnek, amikor kiderül, hogy
átlát.
Adam rajtaütésszerű támadásokat intéz a szomszédos
középiskola ellen, szövevényes éjszakai akciókat, melyek része a
hársfák ágaira fölhajigált, kilométer hosszúságú vécépapír. A csíkok
hónapokon át himbálóznak, mint óriási, fehér virágok. Átgurul alattuk
a hegyikerékpárján, és zseniális gerillaművésznek érzi magát.
Egyik barátjával föltérképezik az iskolát, az ábécéáruházat, a
bankfiókot. Tervezgetik, milyen eszközökre lenne szükségük egy
betöréshez. A tervek egyre kidolgozottabbak. Beárazzák a
fegyvereket, csak poénból. Adamnek játék az egész: logisztika,
tervezés, forrásallokáció. A barátja számára távolodó lépés a
vallástól. Ámulva figyeli a bizonytalankodó srácot. Egy mag, amely
fordítva hullik le a földre, teljes kört tesz – gyökeret ereszt, kihajt –,
és nagy kanyarok után végül egyenesbe hozza magát. De egy
embergyerek tudhatja, ha rossz irányba tart, és mégis gondolhatja
úgy: az az irány is bőven megér egy próbálkozást.
Egyre jobban belejön annak kiszámításába, mi az a lehető
legkevesebb munka, amellyel még átmegy egy tantárgyból. Egyetlen
felnőtt sem kap tőle többet annál, amennyit kötelező adnia. Anyja
értetlenül áll a sebesen hanyatló osztályzatok előtt.
– Adam, mit művelsz? Ennél te többre vagy képes!
De a hangja tompán szól, elismeri a vereséget. Jean is érzékeli a
hanyatlást. Szidja, viccelődik vele, könyörög neki. Csakhogy ő meg
egyetemre készül, Coloradóba. Nem marad senki, aki emlékeztetné
Adamet arra, hogy felelős saját magáért.
Leigh nem kerül elő. Adam apjának kutatása eredménytelenül hal
el. Anyja egyre nagyobb adagokban szedi a kodeint. Nemsokára
több város patikáiban tart körjáratot. Felhagy a főzéssel és a
takarítással. Adam életvitelét ez nem befolyásolja. Alkalmazkodik és
fejlődik. A túlélők túlélése.

Komolytalan ajánlat egy baráttól – három dolcsi, ha megírod az

algebrámat –, s máris könnyű zsebpénzhez jut. Sőt olyan
könnyűhöz, hogy elkezdi hirdetni. Dolgozatírás bármelyik tárgyból –
kivéve: idegen nyelv – a kívánt osztályzatra, amilyen gyorsan csak
szükség van rá. Eltart egy ideig, míg sikerül eltalálnia a megfelelő
árat, de mikor ez is kialakul, az ügyfelek egymás sarkát tapossák.
Kísérletezik a nagybani eladás árengedményével és előfizetési
díjakkal. Hamarosan egy sikeres kisvállalkozás tulajdonosának
mondhatja magát. A szülei megkönnyebbülve látják, hogy megint
házi feladatokat ír órákon át, minden éjjel. Boldogok, hogy többé
nem nyúzza őket pénzért. Igazi win-win-win helyzet. Amerika
hajnala, amikor a szabadpiac teszi a dolgát, és Adam minden éjjel
úgy fekszik le, hogy hálát ad, amiért egy vállalkozói kultúrába volt
szerencséje beleszületni.
Gyors és lelkiismeretes. Minden dolgozat határidőre készül el.
Nemsokára övé a legmegbízhatóbb és köztiszteletben álló
csaláskoncesszió az egész Harding Középiskolában. Az üzlet révén
már-már népszerű lesz. A pénz nagy részét félreteszi. Bármire
költené is, az nem szerezne annyi örömöt, mint a gyarapodó
egyenleg nézegetése a takarékbetétkönyvben, meg amikor
kiszámolja, hány dollárt keresett lóvá tett tanáronként.
 A nehéz munka azonban áldozatokkal jár. Kénytelen megtanulni
egy csomó érdekes dolgot, melyek különben nem érdekelnék.
Az utolsó tanév elején Adam a közkönyvtárban ül, és
pszichológiadolgozatot fabrikál egy osztálytársának, aki még
Adamnél is kevésbé igazodik el a két lábon járó szörnyetegen. Idézz
legalább két könyvből. Azon ne múljék. Föláll a munkaasztaltól, és a
megfelelő polchoz megy. A többórás munka miatt bandzsít. A
könyvtári félhomályban olyanok a könyvek, mint a városi házak a
csatornatisztítóknak.
Az egyik könyv gerince kiugrik a többi közül. Neonsárga betűi
rikítanak a fekete felületen: A bennünk élő emberszabású majom,
írta Rubin M. Rabinowski. Adam leemeli a vaskos kötetet, és
lehuppan egy közeli fotelba. Ahol a könyv kinyílik, négy kártyalap
képe látható:

A képaláírás:
A kártyák egyik oldalán szám van, a másik oldalán betű.
Tegyük fel, hogy valaki azt állítja: ha egy kártyán
magánhangzó látható, akkor a másik oldalán páros szám
van. Mely kártyát vagy kártyákat kell megfordítani ahhoz,
hogy kiderüljön, igaza van-e az illetőnek?

Adam felélénkül. A világos, tömör, helyes válaszokat adó dolgok

adják az emberi létezés legjobb ellenszerét. Gyorsan végez a
feladattal, teljesen biztos a dolgában. Mikor azonban ellenőrzi a
megoldást, kiderül, hogy hibás. Először azt hiszi, a könyvben
olvasható válasz téves. Aztán rájön, mi az, ami nyilvánvaló, mégsem
vette észre. Magában azt mondja: csak ki van merülve attól, hogy
órákon át más diákok dolgozatait írta. Nem koncentrált. Megoldotta
volna, ha rendesen figyel.
 Tovább olvas. A könyv szerint az átlagos felnőtteknek mindössze
négy százaléka tudja megoldani a feladatot.

Mi több, a helytelenül válaszolók háromnegyede, amikor

megmutatják neki a megoldást, mentegetőzni kezd a
tévedése miatt.

Adam a karosszékben ül, és azt magyarázza magának, miért

cselekedett éppen úgy, ahogy az összes többi ember. Az első
kártyasor alatt lát egy másikat is:

Alatta:
Mindegyik kártya egy embert jelöl a bárban. A kártya egyik
oldala az illető életkorát mutatja, a másik azt, hogy mit iszik.
Ha az alkoholfogyasztás alsó korhatára 21 év, melyik
kártyát vagy kártyákat kell megfordítani ahhoz, hogy
kiderüljön, betartja-e mindenki a szabályt?

A válasz annyira magától értődő, hogy Adamnek gondolkodnia

sem kell. Ezúttal el is találja, akárcsak az átlagos felnőttek
háromnegyede. Majd elolvassa a poént: a két feladvány azonos.
Hangosan fölnevet, magára vonva az ősz hajú, éjszaka is ott időző
olvasóközönség tekintetét. A nép nem normális. Jókora, régimódi
NEM MŰKÖDIK! tábla lóg a fajtája büszke örömszerző szervén.
Nem képes letenni a könyvet. A szöveg újra meg újra bebizonyítja,
hogy az úgynevezett Homo sapiens még a legegyszerűbb logikai
feladványokon is elhasal. Annál gyorsabban és nagyszerűbben tudja
kiszámítani, ki van divatban, és ki az, aki már nincs; ki van a
szamárlétra tetején és ki az alján; kit kell elárasztani dicséretekkel és
kit kell könyörtelenül megbüntetni. Egyszerű, gondolkodással
megoldható cselekedetek? Gyengus. A másik terelgetésének
képessége? Nagyszerűen megy a végtelenségig. Új termek nyílnak
Adam agyában, csak bebútorozásra várnak. Fölpillant a könyvből, és
látja, hogy zár a könyvtár. Őt is kiteszik.
Otthon késő éjszakáig olvas tovább. Másnap a reggeli mellett
folytatja. Majdnem lekési a buszát. Nem szállítja a napi házifeladat-
adagot a megrendelőinek. Ez az első eset, hogy csorba esik a
hírnevén, mióta megalapította a csalásvállalkozást. Az első három
órán a pad alatt fogja A bennünk élő emberszabású majmot, csellel
képezve magát. Ebéd előtt kiolvassa a könyvet, aztán elölről kezdi
az egészet.
A könyv annyira elegáns, hogy Adam a falba veri a fejét:
hogyhogy nem vette észre az igazságot már jóval korábban? Az
ember viselkedésminták és elfogultságok örökségét hurcolja
magával, az evolúció korábbi szintjeinek kusza maradványait,
melyek saját, idejétmúlt szabályaikat követik. A kiszámíthatatlannak,
észszerűtlennek tűnő választások valójában réges-régi stratégiák,
melyek más típusú problémák megoldására jöttek létre. Mindannyian
ravasz, törtető megalkuvók testébe vagyunk zárva, akik arra
születtek, hogy egymást megrendszabályozva sikerüljön túlélniük a
szavannában.
A könyvtől napokon át boldog bódulatban van. A kötetben
ismertetett mintázatokkal felvértezve elképzeli, hogy kísérleteket
végez az iskola összes lánytanulóján, és körömlakkal jelöli meg a
cipőjük sarkát, hogy nyomon követhesse a jövés-menésüket. A
legjobb a 12. fejezet, a „Befolyásolás”. Ha elsősként olvassa, életre
szólóan választották volna meg iskolaelnöknek. A puszta gondolat,
hogy az emberi viselkedés – Adam örök végzete – rejtett, de
megismerhető mintázatokat mutat, melyek legalább olyan szépek,
mint amilyeneket a rovarvilágban talált, hát ettől a lelke is dalra
fakad. Szabadabban és jobban érzi magát, mint a nénje eltűnése óta
bármikor.

Mire eljön az egyetemi felvételi ideje, a kisujjából rázza ki a vizsgát.

Elemzőkészségével az élen van, kilencvenkét százalékot ér el. Az
iskolai teljesítményével együtt az átlaga azonban csak arra
elegendő, hogy a 212. helyre kússzon be a 269 fős érettségiző
évfolyamból. Magára valamit is adó egyetem szóba se fog állni vele.
 Apja elköszön tőle.
– Eredj egy kétéves főiskolára. Kezdd elölről, indulj tiszta lappal.
De Adamnek nem kell tiszta lappal indulnia. Csak meg kell
mutatnia a meglévő lapot valakinek, aki a sorok között is tud olvasni.
Szombat reggel, a téli szünidő előtt leül az ebédlőasztalhoz, és
levelet fogalmaz. Olyan érzés, mint amikor kisfiúkorában lejegyezte
a megfigyeléseit a füzetébe. Az ablak előtt a gyerekek fáinak
maradványai. Eszébe jut, hogy annak idején hitt valami bűvös
összefüggésben a fa meg a hozzá tartozó gyerek között. És hogy
magát is juharrá változtatta – ismerős, őszinte, könnyen
azonosítható, mindig hajlandó cukrot szivárogtatni, tetőtől talpig
virágba borul az első napfényes tavaszi héten. Imádta azt a fát, az
egyszerűségét. Később az emberek átalakították Adamet. Tollát a
lap tetejéhez viszi, és ír:

R. M. Rabinowski professzor úrnak

Pszichológia Tanszék
Fortuna College, Fortuna, Kalifornia

Tisztelt Rabinowski Professzor Úr!

A könyve megváltoztatta az életemet.

Egy átalakulás teljes történetét adja le: az önfejű fiút megmenti a

nagyszerűséggel való véletlen találkozás. Leírja, hogy A bennünk
élő emberszabású majom fölébresztett benne valamit, bár lehet,
hogy túl későn jött ez az ébredés. Elmeséli, hogy nem volt képes
komolyan venni az iskolát, míg az ölébe nem pottyant ez a könyv, és
most talán évekig tart, míg tisztába teszi a múltját a főiskolán, hogy
végül elkezdhesse pszichológusi tanulmányait egy komoly
intézményben. Annyi baj legyen, írja. Ő így is, úgy is a professzor úr
adósa, s mint azt maga Rabinowski írja a 231. oldalon: „Lehet, hogy
a kedvesség viszonzásnak tűnik, de ettől még egyáltalán nem lesz
kevésbé kedves.” Az út során kapott kéretlen kedvesség talán
megrövidíti a még előttünk álló útszakaszt.
Az ablak előtt szellő kap bele Adam juharfájába. Az ágai
összeszidják Adamet. Bele is vörösödne a szégyenbe, ha nem volna
annyira elkeseredve. Tovább fabrikálja a levelet, és megolajozza fél
tucat trükkel, melyeket a 12. fejezetből, a „Befolyásolás”-ból szedett
fel. Köszönő szavaiban hatból négyet elsüt a másokat cselekvésre
késztető eszközökből: viszonosság, hiány, megerősítés, hivatkozás
a másik elköteleződésére. Kunyerálását egy másik, szintén a 12.
fejezetben olvasott trükkel próbálja meg elleplezni:

Ha azt akarjuk, hogy valaki segítsen rajtunk, meg kell

győzni az illetőt arról, hogy már eddig is elmondhatatlanul
sokat segített. Az emberek keményen szoktak dolgozni
azon, hogy jó hírüket megőrizzék.

Szülei megdöbbennek, de Adam nem lepődik meg túlságosan,

mikor megérkezik a válaszlevél A bennünk élő emberszabású
majom szerzőjétől. Rabinowski professzor azt írja, hogy a Fortuna
College kicsi, alternatív intézmény rendhagyó diákok számára,
akiknek intenzív, kérdezésalapú képzés a céljuk. A felvételi eljárás
nem tulajdonít nagy fontosságot a középiskolai eredményeknek,
inkább a rendkívüli motiváció más bizonyítékait keresi. S bár
garantálni nem tud semmit, Rabinowski professzor annyit
megígérhet, hogy Adam felvételi kérelmét alaposan mérlegelni
fogják. Csupán a tőle telhető legjobb felvételi dolgozatot kell
megírnia.
A formális levélhez egy aláíratlan cédula van hozzátűzve.
Zabolátlan és kísérteties macskakaparással ezt firkálta oda valaki:
„Meg ne próbálj még egyszer lyukat beszélni a hasamba!”
 RAY BRINKMAN ÉS DOROTHY CAZALY

Ilyet nem nehéz találni: két ember, akinek a fák gyakorlatilag nem
jelentenek semmit. Két ember, aki még élete tavaszán sem tudja
megkülönböztetni a tölgyet a hárstól. Két ember, aki még mellékesen
sem gondolt soha az erdőre, mígnem egy egész erdő menetel
kilométereken át az apró kísérleti színház színpadán keresztül, St.
Paul belvárosában 1974-ben.
Ray Brinkman jogászgyakornok, szakterülete a szellemi tulajdon.
Dorothy Cazaly gyorsíró egy cégnél, amely a fiú irodájának is végez
munkát. Ray nem tudja levenni a szemét a tanúvallomásokat
lejegyző lányról. Kézibalettjének csöndes, könnyed szépsége
megbabonázza. Egy Appassionata-szonáta kerekedik ki a
pantomimező ujjak alól.
Dorothy elkapja Ray bámész tekintetét, pillantásával bátorítja,
hogy valljon színt. Ray színt vall. Könnyebb így, mint belehalni a
heves, távolságtartó csodálatba. Dorothy beleegyezik, hogy
találkozzanak, ha maga mondhatja meg, hol. Ray aláírja a
szerződésüket, az apró betűs részekről persze sejtelme sincs.
Dorothy egy amatőr Macbeth-előadás szereplőválogatása mellett
dönt.
Miért? Azt mondja, nincs észszerű oka. Vicc. Hirtelen ötlet.
Szabadság. Természetesen nincs itt szabadság. Csak ősi próféciák
vannak, melyek megjósolják egy kristálygömbből, hogy az időnek
mely magvai kelnek ki, és melyek nem.
Az amatőr előadás úgy értendő, hogy rémisztő. A
szereplőválogatás: szörnyvadászat vaksötétben. Az iskola óta
egyikük sem szerepelt színpadon. De végsőkig feszítik bátorságuk
íját,{4} s így mindketten részesei lesznek egy sötéten mazochisztikus,
torokszorító esti szórakozásnak.
– Az apád! – szólal meg Ray, amikor kifelé tartanak a teremből. –
Hát ez mi a fene volt?
– Mindig úgy akartam érezni, hogy tudok színpadon játszani. Csak
kellett hozzá egy bűntárs.
– És mi lesz a ráadással?
– Te választasz.
– A következő alkalommal esetleg valami kevésbé idegtépő?
– Szikláról ugrottál már?

Erre mi történik? Mindkettőjüket beválogatják. Természetes, hogy

beválogatják őket. Már benne voltak a darabban, mielőtt
próbálkoztak volna. Így működnek a mítoszok. Macduff és Lady
Macbeth.
Ray pánikba esve hívja fel Dorothyt. Mint aki apuka puskájával
játszik, és a fegyver véletlenül elsül.
– Tulajdonképpen nem kötelességünk elfogadni a szerepet, ugye?
– Ez közösségi színház! Szerintem számítanak rád.
Már most, az első közös hetükön tudja, pontosan melyik is az a
legrosszabb gomb, amit be kell nyomnia a fiún. Büntetőjogi
felelősség, az kell neki. Beteges felelősségérzet a közvetlen
környezete reményeiért és elvárásaiért. A ladyben pedig tíz ilyen
fiúra szóló vagányság van. Megmondja kerek perec: ha nincs
Macbeth, nincs több randi. Elvállalják a két szerepet.
 Dorothy természetes tehetség. Ray viszont… az első olvasópróba
estéjén még a szereplőválogatás vezetője is úgy gondolja: lehet,
hogy súlyos hibát követett el. Dorothy áhítattal figyeli a fiút. Ő a
legjobb pocsék színész, akit valaha látott. Csak felmondja a
szövegét egy langaléta srác keserűségével és döbbenetes
naivitással, mintha a saját élete mellett érvelne az Idők Végezete
Vitakörben.
Dorothy feltúrja a közkönyvtárat színészmesterségről és
jellemformálásról szóló szakkönyvekért. Ray visszasüllyed az
egykedvűségbe.
– Jó, ha ezt a sok szöveget meg tudom jegyezni.
Két héttel később szinte kész van a szereppel. A harmadik hét
után ennél több is elkezdődik.
– Nem igazságos! – tiltakozik Dorothy. – Gyakoroltál közben?
Igen, de csak most ébred rá, hogyan. Korábban sohasem tűnt föl
neki, hogy maga a jog is színház, már jóval azelőtt, hogy bárkinek
meg kellene jelennie a bíróságon. Raynek is van egy tehetsége:
félelmetes intenzitással képes eljátszani saját magát. Az
elkövetkezendő években ettől válik belőle roppant sikeres szerzői
jogi és szabadalmi ügyvéd. Most ez az egyszerű képesség
hátborzongatóan hipnotikussá teszi Macduff-alakítását. Csak áll egy
helyben pléhpofával, hóttkomolyan, és ezzel mintha beavatkozna a
globális akaratba.
Dorothy legfőbb képessége – még lánykorában tett szert rá –,
hogy minden izomból képes olvasni egy ember szája és szeme
körül, és hajszálpontosan meg tudja mondani, hazudik-e az illető.
Ennek semmi szerepe a gyorsírásban vagy Lady Macbeth
megformálásában. Viszont nagyon is sarkallja Dorothyt, hogy
kitapogassa, hol vannak a partnere ártatlanságának határai. Öt
héten át heti három esti próba, és Dorothy meg van győződve: Ray
Brinkman valóban magára hagyná a feleségét és a gyerekeit
védtelenül, az isten háta mögött, csak hogy megmentse nyomorult
hazáját.
A rendezés nagyon hetvenes évekbeli. Nagyon Watergate-közeli.
A belépés díjtalan, és a közösség meg is kapja, ami a pénzéért
dukál. Lady Macbeth három egymást követő estén is látványos
lángok közepette süllyed el. Macduff és emberei fának maszkírozva
három egymást követő estén is részt vesznek a birnami erdő
Dunsinane-be vezető migrációjában. A fák ténylegesen átvonulnak a
színen. Tölgyek, menetelő fák seregei és flottái, a történelem
épületének oszlopai és tartógerendái. A férfiak nagy ágakat tartanak
a kezükben, s míg a mit sem sejtő Macbeth kijelenti, hogy neki a
jóslat úgyis garantálta a biztonságát, az ellene támadók oly lassan
táncolnak át a színpad deszkáin, mintha meg se moccannának. És
Raynek mindegyik este rengeteg ideje van, hogy átgondolja: Valami
történik velem. Valami súlyos, hatalmas és lassú, kívülről érkező
dolog, amit nem értek.
Elképzelése sincs, mi az. Olyan nemzetség jött el érte, amelybe
több mint hatszáz faj tartozik. Ismerős, próteuszi, a trópusoktól
egészen a mérsékeltebb északig tenyészik: ő szolgál a fák
generalista emblémájaként. Vastag törzsű, sűrű testű, rücskös, de
szilárdan áll a földön, és más élőlények laknak rajta. Háromszáz
éven át növekszik, háromszáz éven át peckesen áll, háromszáz
éven át pusztul. Tölgy.
A tölgyek fölesketik, ideiglenes követük lesz az emberszörny elleni
harcban. Jó Macduff elbújik a levágott ágaik mögé (Az előadás
létrehozása közben számos élőlénynek esett bántódása) abban a
reményben, hogy eszébe fog jutni a soron következő szövege, azon
imádkozva, hogy ma este ismét legyőzi a trónbitorlót, és azon
álmélkodva, milyen furcsa, szabálytalan, karéjos alakzatok
dudorodnak ki a tölgyfa kamuflázs alól, mint egy idegen civilizáció
ábécéje, az összes írásjelet úgy alakította ki valami, hogy az
mindenképpen tudatosnak tűnik. Ray nem tudja elolvasni a szöveget
a lobogóján. Ötszázmillió gyökérvégződésből álló izével írták oda.
Azt mondja: a tölgy és az ajtó ugyanabból az ősi szóból származik.
Az éjszakai buli után Ray és Dorothy az ágyban köt ki. A színház
meg Dorothy hirtelen ötlete ilyen sokáig tartotta őket feszült
izgalomban. Ray számára végül is ugrás ez a szikláról. Elég sötét
van ahhoz, hogy lecsöndesítsék sok belső szirénhangjukat és a
riasztóikat. De tizenöt centire a fiú gyertyával megvilágított arcától
Dorothy még mindig ki tudja venni a legapróbb izmokat is a szeme
körül.
– Szereted a szüleidet? Voltak valaha rasszista gondolataid?
Követtél már el bolti lopást?
 – Bíróság előtt állok? Miért kell kínoznod?
– Nincs különösebb oka. – Dorothy egész arca megrándul, mint a
mexikói ugróbab felülete.
Ray a hátára fordul, és fölnéz a plafonra.
– Így még soha nem álltam színpadon. Olyan érzés, mintha az
istenekhez beszélnél.
– Ugye, hogy pont így van?
Később Ray:
– Szerinted most tartunk valamerre?
Dorothy fölkönyököl, hogy megtalálja Ray arcát.
– Mi? Úgy érted… szóval hogy az emberiség?
– Persze. De először te meg én. Aztán mindenki.
– Nem tudom. Honnan a fenéből tudnám?
Roy hallja Dorothy hangjában a dühöt, és úgy gondolja, érti. Keze
a lepedőn kutakodik, keresi a lány kezét.
– Az van bennem, hogy ennek meg kellett történnie.
– Ennek? – Lady M. könyörtelen. Gúnyolódik. – Úgy érted, ez a
végzet?
Ray mintha megdermedve, gyorsított felvételen lebegne át a
színpadon, birnami erdőnek maszkírozva.
– Rendes fizetést kapok. Még öt év, és minden hitelemet
visszafizetem. Észre se veszed, és már üzlettárs leszek a cégnél. –
Dorothy erősen behunyja a szemét. Pár év múlva bombák fognak
hullani, a Föld tartalékai kimerülnek, és a néhány életben maradt
ember rakétákon menekül a bolygóról a semmibe. – Dolgoznod sem
kellene, ha nincs kedved.
Dorothy felül. Rátenyerel Ray szegycsontjára, és odaszögezi az
ágyhoz.
– Álljon meg a menet. Jaj, istenem. Te most megkérted a kezem?
– Ray fölszegi a fejét, és választ vár. Bátor, mint egy tölgy. – Csak
mert lefeküdtünk egymással? Egyszer! – Dorothynak nincs szüksége
különleges képességére, hogy lássa, milyen súlyosan bántja a fiút a
csipkelődés. – Pillanat. Én vagyok neked az első?
Ray csöndben, mozdulatlanul a színpad közepén.
– Ezt talán két órával ezelőtt kellett volna megkérdezned.
– Nézd. Hogy is mondjam… házasság? – Már a szó is barokkos
idegenséggel cseng Dorothy ajkán. – Én nem mehetek férjhez.
Nekem inkább… Nem is tudom. Szóval inkább két évig hátizsákos
turistának kéne mennem Dél-Amerikába. Beköltöznöm Greenwich
Village-be és tolni a drogot. Belezúgni egy kisrepülő-pilótába, aki
másodállásban CIA-ügynök.
– Nekem is van hátizsákom. És szabadalmi jogászokra is van
igény New Yorkban. A repülőgép-vezetésben nem vagyok biztos.
Dorothyt váratlanul éri a lerohanó támadás, nevet és a fejét rázza.
– Te most hülyéskedsz. Illetve nem hülyéskedsz. Á, mit számít ez?
– Hanyatt veti magát a párnán. – Mit számít?, kérdem én. Inkább
vezess, Macduff!
Megint egymáséi lesznek. Ezúttal elkötelező érvénnyel. Az
utójáték nyugalmában a lány érzi a verítéket a fiú halántékán.
– Van valami baj?
– Nincs.
– Nem csinálod össze magad tőlem?
– Nem.
– Nem mondasz igazat nekem. Most először.
– Lehet.
– De szeretsz.
– Lehet.
– Lehet? Ezt meg hogy a fenébe kellene értenem?
Valami hatalmas és nehéz és lomha és távoli és Ray számára
teljesen ismeretlen dolog kezdi el mondani, hogyan is kellene ezt
érteni. És azután meg is mutatja Dorothynak.

Ray jóslata valóra válik. Öt év elegendő, hogy megszabaduljon az

adósságaitól. Utána hamarosan üzlettárssá lép elő. Nagyszerűen
műveli a szakmáját: nyakon csípi a szellemi tulajdon tolvajait, és
rákényszeríti őket, hogy szüntessék be a tevékenységüket, vagy
fizessenek. Komoly fellépése, a méltányosság és stabilitás melletti
elkötelezettsége hipnotikus erejű. Maga most olyasmiből húz
hasznot, ami másvalaki tulajdona. A világ nem működhet így. A
másik fél szinte mindig belemegy a peren kívüli egyezségbe.
Ami Dorothy jóslatát illeti, tulajdonképpen az sem téves. A bombák
valóban hullanak. Csupán közepes méretűek, de az egész
földkerekségen potyognak, és elég kicsik ahhoz, hogy egyelőre
senkinek se kelljen elmenekülnie a bolygóról. Dorothy például
megtartja a nyolcórás állását, gyorsírásba teszi át a hadaró, eskü
alatt valló emberek szavait. A titok annyi, hogy nem szabad törődni a
szavak jelentésével. Az odafigyelés lassítja a munkát.
Mint egyetlen évszak repül el fél tucat év. Szakítanak. Újból
eljegyzik egymást, miközben a szerelmes főszerepeket alakítják az
Alterego Közösségi Színház Így élni jó című előadásában. Dorothy
ismét riadtan visszakozna. Újból vállalják egymást, miután
huszonnyolc nap alatt nyolcszáz kilométert gyalogolnak végig az
Appalache-hegység turistaösvényén. Ezt még egyszer megerősítik
kézjelekkel, késleltetett ejtőernyős ugrás közben.
Átlagosan öt hónapra vannak hitelesítve. Mikor Dorothy
negyedszer vonul ki a kapcsolatból, a szakítás annyira traumatikus,
hogy felmond a munkahelyén, és hetekre eltűnik. Barátai nem
árulnak el Raynek semmit. Könyörög egy hírért, egy telefonszámért,
bármiért. Hosszú leveleket bíz rájuk, de ők azt állítják, nem tudják
kézbesíteni. Aztán érkezik Dorothytól egy cédula, nem bocsánatkérő
és nem is goromba. Nem fogja elárulni, hol tartózkodik. Egyszerűen
ki kell hevernie halálos klausztrofóbiáját, azt a gyilkos pánikot,
melyet egy jogilag hatályos dokumentum aláírása okoz, s ami
megszabja, hogy a hátralévő életében miként kell viselkednie.

Veled akarok élni. Pontosan tudod. Ezért mondok folyton

igent. De egy jogerős üzleti szerződés? Jogok meg
tulajdonlás? Jaj, Ray, miért nem vagy inkább bukott orvos
vagy csődbe ment üzletember? Vagy ingatlanos
zugügyvéd. Bármi, ami nem tulajdonjog.

Ray ír a megadott címre, ami egy postafiók Eau Claire-ben. Közli,

hogy már az egész világon eltörölték a rabszolgaságot. Dorothy
soha nem lesz senki tulajdona. A szakmáját nem fogja
megváltoztatni a kedvéért, ugyanis a szerzői és a szabadalmi jog az,
amihez ért. A munkára szükség van, ez a világ boldogulásának
motorja, és ő ezt elég magas színvonalon tudja művelni. Talán még
annál is jobban. De ha kénytelen választani a házasság ötletének
elvetése, illetve a Dorothyval közös, újabb amatőrszínházi fellépés
között, hát akkor a részéről nolo contendere.
 Csak gyere vissza, majd élünk együtt bűnben, lesz külön
autónk, külön bankszámlánk, külön háztartásunk, külön
végrendeletünk.

Nem sokkal azután, hogy postázza a levelet, Dorothy megjelenik a

küszöbön késő éjjel két, Rómába szóló repülőjeggyel. Ray
munkahelyén ez kisebb problémákat okoz, mindenesetre két nappal
később elindulnak a nem-nászútra. Az Örök Városban töltött
harmadik éjszakán, miközben bőven folyik a prosecco, gusztusos a
világítás meg a sok omladozó régi építmény meg az istenverte utcai
zene meg a hársfák pazar lombkoronája és a kecses ágacskáik köré
fűzött fénycsíkok, szóval Dorothy megkérdezi – hé, akkor most mi az
ábra, Ray? –, hogy lesz-e a fiú az ő jogszerűen igába hajtott
rabszolgája, akit örök életére szerződés köt a nőhöz. Végül
aprópénzt hajigálnak a bal válluk fölött a Trevi-kútba. Nem túl eredeti
ötlet, valószínűleg jogdíjat kellene fizetniük érte valakinek.
Időben érnek vissza St. Paulba, hogy még elcsípjék az
Octoberfestet. Esküt tesznek egymásnak, hogy soha nem mondják
el senkinek, hogy mindent letagadnak. De a barátaik kitalálják,
mihelyt széles mosollyal és együtt lépnek a nyilvánosság elé. Hát
veletek mi történt Rómában? Semmi különös. Senkinek sincs
szüksége rendkívüli adottságokra az arcizmokban olvasáshoz, hogy
lássa, ezek itt szemérmetlenül hazudnak. Talán bezártak titeket a
dutyiba? Vagy összeházasodtatok? Összeházasodtatok, mi? Férj-
feleség vagytok!
És az égvilágon semmi sem változik tőle. Dorothy visszaköltözik
Rayhez. Ragaszkodik az aprólékos könyveléshez, minden közös
kiadást hajszálpontosan kettéoszt. De miközben átlibben Ray bájos
könyvtárszobáján, ebédlőjén és télikertjén, fejében hátul azt súgja
valami: Amikor megtörténik, amikor eljön a költés ideje, amikor olyan
más leszek és tüzelek, ahogy a szaporodáshoz kell, akkor ez az
egész a kicsinyeimé lesz!
Első házassági évfordulójukra Ray levelet ír neki. Eltart egy
darabig, amíg megfogalmazza. Valószínűleg nem tudná elmondani a
szöveget, úgyhogy munkába indulás előtt otthagyja a
reggelizőasztalon.
 Olyasmit adtál nekem, amit elképzelni sem tudtam volna,
mielőtt megismertelek. Hogy is mondjam? Ismertem a
„könyv” szót, de te adtad a kezembe az első kötetet.
Ismertem a „játék” szót, de tőled tanultam meg játszani.
Ismertem az „élet” szót, te pedig odajöttél hozzám, és azt
mondtad: „Aha! Erre gondolsz.”

Ray szerint nincs olyan dolog a Föld kerekén, amivel az

évfordulón megköszönhetné mindazt, amit Dorothytól kapott.
Semmi, kivéve valami olyat, ami növekszik. Javaslom, hogy csináljuk
ezt. Nem is tudja, honnan szedte az ötletet. Már elfelejtette azokat a
lassú, nehézkes, kívülről érkező próféciákat, melyeket első
amatőrszínházi kirándulásakor hallott, mikor egy olyan embert kellett
játszania, akinek egy fát kell játszania.
Dorothy az autóban, a bíróság felé menet olvassa el a levelet,
miközben a délutáni műszakba tart, lejegyezni a kihallgatásokat.

Minden évben és olyan közel ehhez a naphoz, amennyire

csak lehet, menjünk el egy faiskolába, és keressünk valamit
ide, az udvarba. Egyáltalán nem értek a növényekhez. A
nevüket sem ismerem, és azt sem, hogyan kell gondozni
őket. Arról sincs fogalmam, hogyan lehet az egyik ilyen zöld
izét megkülönböztetni a másiktól. De meg tudom tanulni,
úgyis mindent újra kellett tanulnom – magamat, a rokon- és
ellenszenveimet, a szélét-hosszát-mélységét annak, ahol
élek – igen, újra, melletted.
Nem marad meg az összes növény. Nem fog mind
boldogulni. De közösen nézegethetjük azokat, amik végül
majd megtöltik a kertünket.

Olvasás közben Dorothy szeme bepárásodik, fölhajt a járdára, és

feltekeredik a kocsival egy út menti hársfára, amely elég széles,
hogy összetörje elöl a hűtőrácsot.
Közben kiderül, hogy a hárs radikális fa, és úgy különbözik a
tölgytől, ahogyan a nő a férfitól. Ez a méhek fája, a béke fája,
melynek nedvei és teája feloldanak mindenféle feszültséget és
szorongást – nem is lehet összetéveszteni a többi fával, hiszen a
százezer földi faj katalógusában ez az egyetlen, melynek virágai és
aprócska, kemény gyümölcse szörfdeszka alakú murvalevelekről
lógnak le, s e levelek egyedüli, perverz célja szemmel láthatóan az,
hogy saját egyediségüket hirdessék. A hársak már kinézték
maguknak Dorothyt, s ezzel a lerohanással kezdték el a
meghódítását. De teljes elfogadásuk még évekig tart.
Dorothy jobb szeme fölött tizenegy öltéssel kell összevarrni a
felszakadt bőrt, ahol a kormánykerék megvágta. Ray az irodából
rohan a kórházba. Pánikba esik, a parkolóban sikerül összetörnie
egy orvos BMW-jének jobb hátsó lökhárítóját. Patakzanak a könnyei,
míg a műtőhöz kísérik. Dorothy egy széken ül, feje vastagon
bekötözve, és megpróbál elolvasni ezt-azt. Mindenből kettő van. A
kötszerre nyomott márkanév mintha Johnson & Johnson & Johnson
& Johnson volna.
Felcsillan a szeme, amikor megpillantja Rayt – mind a kettőt.
– RayRay! Édesem! Mi a baj? – A férje odaszalad hozzá, Dorothy
zavartan hátrahőköl. Aztán kapcsol. – Nyugi, minden rendben. Nem
megyek sehová. Ültessünk el valamit.

DOUGLAS PAVLICEK
A zsaruk épp reggeli előtt érkeznek Douglas Pavlicek East Palo Altó-
i minigarzonja elé, a lépcsőfordulóba. Valódi rendőrök: milyen finom
megoldás. Akár realizmusnak is nevezhetnénk. Fegyveres rablással
vádolják, és felolvassák neki a gyanúsítottak jogait. Megsértette a
büntető törvénykönyv 211. és 459. bekezdését. Önkéntelenül is
elvigyorodik, amikor megmotozzák és megbilincselik.
– Maga szerint ez mulatságos?
– Nem, nem, dehogy!
Talán egy kicsit.
Kevésbé mulatságos, amikor a pizsamás szomszédok kilépnek az
erkélyükre, és látják, hogy a zsaruk bilincsben vezetik Douggie-t a
várakozó rendőrautóhoz. Douggie mosolyog – ne dőljetek be a
látszatnak –, de ennek hatásából levon a háta mögött összebilincselt
két keze.
Az egyik rendőr bepréseli a hátsó ülésre. A hátsó ajtókon nincs
kilincs. A két zsaru rádión bejelenti a letartóztatást. Az egész erősen
hasonlít A meztelen városra, bár a pompás San Franciscó-i
augusztus meg a tizenöt dolláros napidíj javítja a hangulatát.
Douglas tizenkilenc éves, két éve árva, nemrég kitették árufeltöltői
állásából az élelmiszer-áruházban, és a szülei életbiztosításából él.
Napi tizenöt dollár két álló héten keresztül: nem kevés zsozsó, és
semmit se kell érte csinálni.
A rendőrőrsön – az igazi őrsön – ujjlenyomatot vesznek tőle,
tetvetlenítik, és bekötik a szemét. Visszalökik a rendőrautóba, és
elviszik valahová. Amikor leveszik a szeméről a kendőt, egy
börtönben van. Börtönigazgatói iroda, börtönfelügyelői iroda, zárkák.
A lábán lánc. Mindenre gondoltak, igazán meggyőző. Fogalma sincs,
a valóságban hol lehet. Valami irodaház. A műsorkészítők
rögtönöznek, akárcsak ő.
Már befutott az összes őr és a legtöbb rab is. Douggie lesz az
571-es számú fogoly. Az őröket egyszerűen uramnak kell szólítani,
egyenruhában és napszemüvegben járnak, és van náluk gumibot
meg síp. Ahhoz képest, hogy óradíjas önkéntesek, a gumibotot elég
könnyen szabadjára engedik. Belebújnak a szerepükbe, be akarnak
vágódni a kísérletvezetőknél. Dougot levetkőztetik és kezeslábasba
bújtatják. Így akarják megtörni a büszkeségét, de Douglas eleve úgy
viselkedik, mint akinek nincs. Minden este többször is „létszámozást”
tartanak – névsorolvasást szertartásos megszégyenítéssel.
Vacsorára hamburger. Jobb, mint amiket az utóbbi időben evett.
Lámpaoltás táján az 1037-es fogoly egy kicsit megőrül a túlhajtott
szerepjáték miatt. Az őrök lecsapják. Már ekkor egyértelmű, hogy
vannak rendes őrök, kemény őrök és vadállat őrök. Mindegyikük egy
kategóriával rosszabbá válik, ha mások is látják.
Mihelyt Douggie – az 571-es – elbóbiskol végre, kirángatják az
ágyból egy újabb fölösleges létszámozáshoz. Éjjel fél három. Ekkor
válik a dolog hátborzongatóvá. Úgy gondolja, a kísérlet nem is arról
szól, amiről eredetileg állították. Rájön, hogy valami sokkal
borzalmasabb dolgot vizsgálnak. De úgyis csak két hetet kell
kibírnia. Az emberi test tizennégy napig bármit kibír.
A második napon az emberi méltóság tárgyában támad
összezördülés az 1-es zárkában. Dulakodással indul, aztán az ügy
elfajul. Néhány rab, a 8612-es, az 5704-es és még páran
elbarikádozzák magukat a zárkában, az ágyakat oldalvást
beakasztják az ajtóba. Az őrök erősítést kérnek az éjszakai
műszaktól. Fiatal férfiak dulakodnak, birkóznak az ágykeretek között.
Valaki elüvölti magát:
– A kurva életbe, csak színház az egész! Nem valódi, baszod!
Vagy mégis. Az őrök tűzoltó készülékekkel törik le a zendülést, a
vezetőket láncra verik, és bevágják őket a pulykaólba. Magánzárka.
A zendülőknek nincs vacsora. Az étkezés, emlékeztetik rá az őrök a
foglyokat, kiváltság. Douggie eszik. Ismeri az éhséget. Az 571-es
nem fog éhezni egy kis amatőr színielőadás kedvéért. A többiek
megbolondulhatnak, ha így van kedvük agyonütni az időt. De őt
bizony senki se fossza meg a meleg vacsorájától.
Az őrök kijelölnek egy luxuszárkát. Ha valamelyik fogolynak
mondanivalója van a zendülésről, és elő kívánja adni, utána
áthelyezheti a priccsét a kényelmesebb lakrészbe. Aki
együttműködik, az mosakodhat, fogat moshat, sőt egy pluszétkezés
is jár neki. Efféle kiváltságokra az 571-esnek nincs szüksége. Tud ő
vigyázni magára, és nem vamzer. Kiderül, hogy egyik rab sem vonul
be a luxuszárkába. Eleinte.
Az őrök elkezdik a rutinszerű vetkőztető motozásokat. A
dohányzást különleges kiváltságnak minősítik. A vécéhasználatból is
kiváltság lesz. A következő két nap során vagy kübli, vagy
visszatartod. Fárasztó, órákon át tartó, értelmetlen feladatokat
vezetnek be. Éjszakai létszámozások. Mások küblijének kipucolása.
Akit mosolygáson kapnak, annak el kell énekelnie Az Úr irgalma
végtelent, miközben a karja oldalsó középtartásban van. Az 571-es
fogolynak több száz fekvőtámaszt kell lenyomnia minden egyes kis
koholt kihágásért.
Az őr, akit a rabok John Wayne-nek hívnak, megkérdi:
– És ha most azt mondom, kúrd meg a padlót? Öt-hetvenegyes, te
leszel a Frankenstein. Te meg, 3401-es, a Frankenstein
menyasszonya. Gyerünk, smárolás, a rohadt anyátokat.
Soha senki nem esik ki a szerepéből – sem az őrök, sem a
foglyok. Őrület. Ezek az ürgék veszélyesek, ezt még az 571-es is
látja. Mindegyikük meg van vadulva. Douglast pedig saját magukkal
együtt megalázzák. Mégsem biztos benne, hogy kibírja két hétig. Az
ücsörgés a kis garzonjában és az álláshirdetések tanulmányozása
gyér világítás mellett egyre csábosabbnak tűnik.
Apró incidens az egyik létszámozás közben, és a 8612-es fogoly
kiborul.
– Hívják fel a szüleimet. Engedjenek ki innen! – De ez lehetetlen.
Le kell töltenie a két hetet, akárcsak mindenki másnak. A 8612-es
már félrebeszél. – Ez tényleg börtön. Igazából rabok vagyunk!
Mindenki tudja, mit csinál a 8612-es: őrültséget szimulál. A
rohadék ki akar szállni a játékból, és a többiekre hagyná a
szarlapátolást, akármennyi nap van is hátra. Aztán a színjáték
valósággá válik.
– Jesszusom, mindjárt megsülök! Belül már szétégtem! Ki akarok
menni! Azonnal!
Doug egyszer már látott megőrülni valakit még Twin Fallsban, a
középiskolában. Ez most a második. A puszta látvány is megzavarja
a saját eszét.
A 8612-est elviszik. Az igazgató nem mondja meg, hová. A
kísérletet nem szabad befolyásolni. A kísérletnek magától kell
kibontakoznia. Az 571-es sem vágyik jobban semmire annál, hogy
kiszabaduljon innen. De nem teheti meg a többiekkel. Rabtársai
mindörökre megutálnák, ahogy ő is megutálta a 8612-est. Beteges
dolog – a maradék büszkeség jele, pedig azt hitte, már kiveszett
belőle –, mindenesetre tisztán szeretné megőrizni az 571-es
hírnevét. Semmiféle egyetemi pszichológusból nem kér, aki
detektívtükrön át leskelődik, videókat készít róla, és közben azt
mondja, ahá, az az illető – na, azt is meg kell törnünk.
Pap érkezik látogatóba, a katolikus börtönlelkész. Igazi, a
külvilágból. Minden rabnak fel kell keresnie a gyóntatózárkában.
– Neve?
– Öt-hetvenegyes.
– Miért került ide?
– Azt állítják, fegyveres rablást követtem el.
– És mit tesz azért, hogy biztosan szabaduljon?
A kérdés végigfut az 571-es gerincén, és beleáll a hasába. Ezért
valamit csinálnia is kéne? És ha nem – ha nem jön rá, mi lenne az?
Benn tarthatják ebben az iszonyatban a kialkudott határidőn túl is?
A következő nap az összes fogoly számára bizonytalan. Az őrök
rá is tesznek egy lapáttal, hadd szorongjanak. Levelet íratnak velük
haza, de az őrök mondják tollba a szöveget. Drága Anya!
Elcsesztem. Gazember voltam. Egyikük rátámad a 819-esre, hogy
lehet ennyire szerencsétlen, a 819-es elbőgi magát. A felsőbbség
már a barikádépítés óta kirúgott rá, most pedig bevágják a
pulykaólba. A zokogását az egész börtönben hallani. A többi rabot
kivezénylik a folyosóra. Létszámozás. Az őrök azt skandáltatják
velük, hogy a 819-es fogoly helytelenül cselekedett. Miatta nem lehet
ma éjszaka kiüríteni a küblimet. A 819-es fogoly helytelenül
cselekedett. Miatta nem lehet…
Egy új fogoly, a 416-os – akit a 8612-es helyére hoztak be –
éhségsztrájkot szervez. Rábeszél néhány rabot, hogy csatlakozzon,
mások viszont odacsapnak neki, ne kavarja már a szart. Ha baj van,
mindenki szenved tőle. Az 571-es egyik oldalhoz sem hajlandó
csatlakozni. Nem szokott ide-oda csapódni, de nem is kápó. Minden
széthullik. A foglyok egymás ellen fordulnak. Nem engedheti meg
magának, hogy belekeveredjen. Mindenkivel közli, hogy ő a
semleges fogoly. De nincs olyan, hogy semleges.
John Wayne megfenyegeti a 416-ost:
– Egye meg azt a kurva virslit, fiatalember, vagy megbánja. – A
416-os ledobja a virslit a padlóra, ahol jól meghengergőzik a
mocsokban. A 416-os egy szempillantás alatt a pulykaólban találja
magát, kezében a koszos virsli. – Addig innen nem jön ki, amíg meg
nem eszi.
Hivatalos bejelentés: ha valamelyik fogoly átadja éjszakára a
takaróját, a 416-ost kiengedik. Ha senki sem adja át, a 416-os bent
marad a magánzárkában. Az 571-es már a takarója alatt fekszik, és
azt gondolja: Ez nem az élet. Csak egy kibaszott szimuláció. Talán
vissza kellene vágni a kísérletvezetőknek, összekutyulni az
elvárásaikat, szent Supermanné válni. De a fene essen belé, ezt
senki más nem csinálja. Mindenki őrá számít, arra, hogy ő fog fázni
az éjjel. Nincs kedve általános csalódást okozni, de hát mégsem ő
kérte a 416-ost, hogy ekkora faszságot csináljon. Halálra untathatták
volna egymást két héten át, és nem történt volna semmi baj.
Egész éjjel betakarva fekszik, de aludni nem tud. Képtelen
kikapcsolni a gondolatait. Azt gondolja: és ha mégis valódi ez az
egész? Ha bekasztliznák két évre vagy tízre vagy kétszázra?
Bevarrnák tizennyolc évre emberölésért, mint a bepiált középiskolai
tanárt otthon, Townsendben, aki a szülei kerti törpéjébe is
belehajtott, amikor visszafelé jöttek a countryzenés táncból? Rács
mögé kerülni, mint a láthatatlan milliók országszerte – akikre még
sohasem vesztegetett egyetlen gondolatot sem? Akkor ő nem volna
senki. Még 571-es sem. Az igazi hatóságok azt csinálnának belőle,
amit akarnak.
Másnap reggel sebtiben összehívott gyűlés. Az igazgatót meg a
felügyelőt magasabb erők rendelik magukhoz. Egy hatalommal bíró,
dupla agyú pszichológus végre magához tér, és ráébred, hogy így
nem lehet emberekkel bánni. Az egész kísérlet kurvára
bűncselekményszagú. Az összes fogoly szabadon távozhat, gyorsan
kegyelmet kapnak, egy csapásra kiszabadulnak a mindössze hat
napig tartó rémálomból. Hat nap. Képtelenségnek tűnik. Az 571-es
alig emlékszik már arra, aki egy héttel ezelőtt volt.
A kísérletvezetők mindenkit kikérdeznek, mielőtt kiengedik a
világba. Az áldozatok azonban túlságosan fel vannak pörögve
ahhoz, hogy visszaemlékezzenek. Az őrök védekeznek, mert a
foglyok teljesen felbaszták az agyukat dühükben. Douggie – Douglas
Pavlicek – is bemutat nekik.
– Azokat, akik ezt az egészet megrendezték, az úgynevezett
pszichológusokat le kéne csukni az etikai szabályok megsértéséért.
 A takaróját mégsem adta oda. Most már örökre ő lesz az a krapek,
aki semleges maradt, és aki nem adta oda a takaróját, még egy ilyen
fékezett habzású kis kéthetes kísérlet közben sem.
Kijön a rabságból a csillogó, pompás San Franciscó-i levegőre. Az
enyhe, édes, mandulafenyő-illatú szellő átjárja az ingét, és belekap a
hajába. Már tudja, hol jár: a rabló báró campusán, a Pszichológia
Tanszék épületénél. Stanford Egyetem. A tudás, a pénz és a
hatalom birodalma a végtelen hosszúságú pálmasétánnyal és a
tiszteletet parancsoló boltíves folyosókkal. Az a kőgazdag kolostor,
ahol sose mert sétálni, sőt oda kézbesítést se vállalt, mert félt, hogy
nyakon csípik szélhámosságért.
Megkapja a kilencvendolláros csekket, és kocsin hazaviszik az
East Palo Altó-i garzonjához. Visszabújik a külön bejáratú
bunkerébe, sörben főtt kukoricapelyhet eszik, és tévét néz egy kicsi,
fekete-fehér készüléken, melynek összegyűrt alufólia szarvacskák
az antennái. Három héttel később ezen a tévén lát egy műsort
százegynéhány amerikai helikopterről, melyek odavesztek Laoszban
egy elfuserált hadművelet során. Azt se tudta, hogy az Egyesült
Államok Laoszban jelen van. A doboz sörét leteszi a kábeldobból
készült asztalra, és az a határozott benyomása támad, hogy kerek,
vizes foltot hagy valakinek a fenyőfa koporsóján.
Szédelegve áll fel, így érezte magát akkor is, amikor a 416-os a
pulykaólban töltötte az éjszakát. Beletúr dús hajfürtjeibe, melyek
hamarosan és teljes mértékben le fognak válni a koponyájáról.
Valami határozottan elbaszódott a status quóban, beleértve saját
személyét is. Nem akar olyan világban élni, amelyben azért halnak
meg egyes húszévesek, hogy más húszévesek pszichológiát
tanulhassanak, és írogathassanak az elbaszott kísérleteikről.
Tökéletesen tisztában van vele, hogy a háború elveszett. Csakhogy
ez nem változtat semmin. Másnap reggel, nyitáskor már ott áll a
toborzóiroda előtt a Broadwayn. Fix állás, és végre nem kell
hazudozni.

Douglas Pavlicek törzsőrmester a bezupálása utáni években több

mint kétszáz szállító bevetésen repül. Egy C–130 Hercules gép
rakodásvezetőjeként ő egyensúlyozza ki a repülőt a sok tonna
légmentes és vízhatlan csomagolóanyaggal és veszélyes
robbanóanyaggal. A levegőt megreszkettető ellenséges tüzérségi
tűzben is kint hagyja a placcon a hadifelszerelést. A kifelé menő
forgalomban soktonnás teherautókat, páncélozott harckocsikat,
konzervekkel teli raklapokat pakol a gépre, a retúrjáratokat pedig teli
hullaszállító zsákokkal tölti fel. Aki odafigyel, tudja, hogy ez az ügy
már régóta bukta. De Douglas Pavlicek lelki egyensúlyához az
odafigyelés távolról sem olyan fontos, mint az, hogy folyamatosan
legyen dolga. Amíg van munka, ami kitölti az idejét, és a bajtársai
rhythm & bluest bőgetnek a rádióban, Pavliceket nemigen izgatja,
milyen sokára vagy milyen gyorsan veszítik el ezt az értelmetlen
háborút.
A kiszáradás miatt el szokott ájulni, emiatt ragad rá az El Al-él
gúnynév. Gyakran feledkezik meg az ivásról – legalábbis nappal.
Naplemente után négykézláb csúszik-mászik a khorati Jomsurang
Roadon vagy Patpong és Petchburi szexlabirintusában Bangkokban,
az Angyalok Városában, ahol a Mekong és a Singha sör egyaránt
meglehetős szabadsággal árad. A piától viccesebbé, őszintébbé
válik, nem lesz akkora seggfej, sőt ilyenkor a végzetről szóló
terjedelmes, filozofikus társalgásra is képes a triciklis futárokkal.
– Mész otthon?
– Még nem, egykomám. Nem ért véget a háború.
– Háború vége.
– Számomra még nincs vége. Az utolsónak úgyis le kell oltania a
lámpát.
– Mindenki mond: vége. Nixon. Kissinger.
– A Kissinger bassza meg. Nobel-békedíj, a fasz kivan tőle!
– Igaz. Le Duc Tho is megbaszhat. Mindenki tűnés haza.
Douggie számára nem világos, hol is volna az a haza.
Amikor nem dolgozik, thai marihuánát szív, és órákon át játszik
basszusgitárriffeket a Rare Earth meg a Three Dog Night
számaihoz. Vagy fogja magát és a templomromok körül csavarog –
Ajutthaja, Phimai. Van valami ezekben a nyomorult sztúpákban,
amitől megnyugszik. A ledőlt tornyokon kinőtt a tíkfa, a beomlott
teraszokból csak törmelék maradt. A dzsungel hamarosan felfalja
Bangkokot. Egy napon L. A.-t is. Rendben. Ő aztán nem tehet róla.
Ez csak sima történelem.
 A szörnyszülött támaszpontok a szőnyegbombázó légiflottáikkal
bezárnak, a függő helyzetben lévő gazdaság sok ezer kis háziipari
vállalkozása agresszívvá válik. Egész Thaiföld tudja, mi következik.
Belekényszerítették őket a megállapodásba a Fehér Ördöggel, és
most úgy látszik, nem a jó oldalt támogatták. Ugyanakkor minden
thai, akivel csak Pavlicek találkozik, csupa kedvesség – vele, az
ellenséggel. Fontolgatja, hogy marad, ha egyszer a
vendégszereplése és ez a vég nélküli háború befejeződik. Ha itt volt,
amikor jól mentek a dolgok, illik itt maradnia és törlesztenie, amikor
majd rosszul mennek. Már tud száz thai szót. Dâai. Nít nói. Dee
mâak! Egyelőre azonban senkinek nincs ennyire közel a leszerelése,
mint neki, és minden idők legmegbízhatóbb transzportján dolgozik.
Megvan a biztos állás, legalább néhány hónapig.
Douggie és a bajtársai előkészítik a C–130-ast a szokásos, napi
kambodzsai ingázásra. Hetek óta viszik a pótellátmányt
Pochentongba. A pótellátmány most átmegy evakuálásba. Még egy
hónap, esetleg kettő – biztos, hogy nem tart tovább. A vietkong
mindent eláraszt, olyanok, mint a nyári eső.
Bekapcsolja a biztonsági övet a lehajtható ülésben, és már a
levegőben is vannak rutinszerűen, a nyugodtan burjánzó, zöldellő
világ, a rizsföldek teraszcsíkjai és az őket körülölelő dzsungel fölött.
Négy évvel ezelőtt az útvonal még végig zöld volt, a folyókon át
egészen a Dél-kínai-tengerig. Később szarták tele a szivárványszínű
herbicidekkel, ötvenezer hektó módosított növényi hormonnal, a
narancssárga hatóanyaggal.
Pár perce repülnek a Vörösök Földje fölött, amikor találat éri a
gépet. Lehetetlen – Phnompentől kezdve az egész úton egyetlen
műszer sem jelzett veszélyt. A légvédelmi tűz behatol az utastérbe
és a raktérbe. Forman, a fedélzeti mérnök a szemébe kap egy
srapnelt. Egy repesz felhasítja a navigátor, Neilson oldalát, és valami
meleg, nedves és rossz jön ki belőle.
Az egész legénység félelmetesen nyugodt marad. Pontosan ezt a
borzalmas jelenetet már régóta és sokszor lepergették álmukban, és
most végül itt van. A hitetlenkedés miatt hatékonyan cselekszenek.
Alakzatban látják el a sebesülteket és vizsgálják meg a kárt. Vékony,
olajos, páros füstcsík szivárog két hajtóműből, mindkettő jobboldalt,
ami nem jelent jót. Egy perc, és a csíkok sávvá vastagodnak. Straub
rettenetesen bedönti a gépet vissza Thaiföld és a menekülés
irányába. Pár száz kilométer az egész. A Hercules egy hajtóművel is
képes repülni.
Azután zuhanni kezdenek, mint a tóra leszálló kacsa. A raktérből
füst szivárog. A mondat előbb hagyja el Pavlicek száját, mint hogy
belegondolna, mit is jelent: tűz van! Az üzem- és hadianyaggal faltól
falig telepakolt repülőgépen. Visszaverekszi magát a terjedő lángok
közelébe. Ki kell szednie a raklapokat, mielőtt tüzet fognak. Ő,
Levine és Bragg a rögzítőkkel és a kioldókkal küzd. Egy nyavalyás
szellőzőcső megrepedt a találat miatt, és gőzt pöfög Pavlicekre. A hő
leforrázza a bal arcát. De nem is érzi. Most még.
Sikerül kiszórniuk a teljes rakományt. Az egyik raklap tartalma a
gépről kifelé tartva durran el. Felrobban a sok szar, ahogy lezúg a
levegőben. Aztán Pavlicek is le, a föld felé zuhan, mint a juharfa
szárnyas magjai.

Kilométerekkel alacsonyabban és három évszázaddal korábban egy

virágporban fürdő darázs mászott lefelé egy bizonyos zöld füge
csúcsán, be a résbe, és telerakta petéivel a befelé forduló és bent
megbúvó virágoskertet. A földkerekség hétszázötven Ficus fajtája
mindegyikének megvan a saját darazsa, mely arra rendeltetett, hogy
megtermékenyítse a növényt. És ez az egy darázs valahogy pont a
küldetésének megfelelő fügefajtára talált rá. Az alapító lerakta a
petéit és elpusztult. Az általa megtermékenyített gyümölcs lett a
sírja.
A kikelt élősdi lárvák a virágzat belsejéből táplálkoztak. De
ürülékükkel már nem szennyezték az őket tápláló növényt. A hímek
párosodtak a nővéreikkel, és utána elpusztultak a finom, bársonyos
gyümölcsbörtönben. A virágporral beborított nőivarúak kikeltek a
fügéből és elrepültek, hogy másutt folytassák a végtelen játszmát. A
fa, amit otthagytak, hozott egy akkora piros magot, hogy annál még
a Douglas Pavlicek orra hegyén lévő szeplő is nagyobb. A fügét
megette egy bülbül. A mag áthaladt a bülbül belein, és egy dús
szardarabba csomagolva egy fa ágainak hajlatába pottyant az égből.
Itt a napfény és az eső fölnevelte a magoncot, pedig millió módon
elpusztulhatott volna. A csemete növekedett, a gyökerei lefelé
haladva befonták a gazdanövényt. Teltek-múltak az évtizedek. Az
évszázadok. Az elefántok hátáról megvívott háborúk átadták
helyüket a holdraszállás tévéközvetítésének meg a
hidrogénbombának.
A füge törzséből ágak nőttek ki, az ágakból kibújtak a csepegtető
csúcsú levelek. A nagyobb nyúlványok könyökszerűen hajlottak el,
leereszkedtek a földig, és új törzsekké vastagodtak. Idővel az
egyetlen, központi tő vált a növény támaszává. A fügefa kifelé
terjeszkedett, ovális ligetté fejlődött, benne háromszáz erős törzs és
nagyjából kétezer kicsi. Mégis egyetlen fügefa maradt az egész.
Egyetlen fafojtó füge.

Pavlicek rakodásvezető hasast ugrik a makulátlan, kék levegőbe. A

sebes suhanás meghökkenti. A katasztrófa magasan fölötte lebeg a
felhőben, már nem kell elhárítani. Pavlicek nem akar mást, csak
megbocsátani a világnak, felejteni és zuhanni. A szél oda viszi,
ahová kedve tartja, keresztülsodorja fél Nakhon Ratcsaszimán. Míg
a föld sietve közeledik, hogy találkozzon vele, Douglas magához tér.
Megpróbálja az ejtőernyőjét egy elárasztott, zöld kazlakkal tarkított
rizsteraszra kormányozni. Mivel a zsinórok összegabalyodnak,
túlrepül a célon, és az utolsó harminc méter őrült kavarodásában
elsül a combjához szíjazott oldalfegyver. A lövedék a térdkalács alatt
hatol be, roncsolja a sípcsontot, és a bakancsa sarkánál távozik.
Üvöltése belehasít a levegőbe, teste pedig belevágódik a fafojtó füge
ágaiba, ebbe az egyetlen fából álló erdőbe, amely az elmúlt
háromszáz év során nőtt meg, épp idejében ahhoz, hogy felfogja
Pavlicek zuhanását.
Ágak szúrják át a repülős-egyenruháját. A rátekeredő zsinórok
mintha halotti lepelbe burkolnák. Az égési és vágott sebektől meg a
lábát szétlövő golyótól a légierő katonája elveszti az eszméletét. Hat
méterre a földtől lóg baráti területen fejjel lefelé, szétvetett karokkal
egy szent fa ölelésében, amely nagyobb, mint némelyik falu.
Thai kisbusz érkezik tele zarándokokkal, akik le akarják róni
tiszteletüket az isteni fánál. Átballagnak a támasztó léggyökerek
árkádja alatt a központi törzshöz, ahhoz, amely lekúszott a
gazdanövény köré, melyet még az ősidőkben megfojtott. A
girbegurba törzsben egy virágokkal, gyöngyökkel, harangokkal,
imádságokkal teleírt papírral, gyökerekből lepattant szobrokkal és
szent szálakkal borított szentély van. A látogatók ünnepélyesen
vonulnak az oltárhoz a gyökerek labirintusszerű lugasában, és páli
nyelven énekelnek. A kezük tele füstölővel, egymásra pakolt gang
gai-konzervekkel meg lótuszvirág- és jázminfüzérekkel. Három
gyerek előreszalad, olyan gyorsan énekelnek egy lûk thûng dalt,
ahogy csak a nyelvük bírja.
Közelebb húzódnak a szentélyhez. Újabb füzéreket aggatnak az
ágakon átkígyózó felajánlások színes kavalkádja mellé. Majd
leszakad az ég, és egy lövedék csapódik be odafent a lomb közé.
Füstölők, virágfüzérek, konzervdobozok szóródnak szanaszét. A
becsapódás két zarándokot a földre sújt.
Elmúlik a zűrzavar. A zarándokok fölnéznek. Hatalmas farang lóg
a fejük felett, félő, hogy áttör az ágak között, és az utolsó, rövid
szakaszon leesik a földre. Fölkiabálnak a külföldinek. Nem felel. Vita
kezdődik arról, hogyan érhetnék el az illetőt és vághatnák le a fügefa
és az ejtőernyő fogságából. Pavlicek törzsőrmester arra ébred, hogy
számos thai személy áll egy padon, és őt böködi. Azt hiszi, a hátán
fekszik, és kibukkan egy hangulatos medence felszínén, míg
tótágast álló emberek lehajolnak, és egy tükörfelület alól akarják
kimenteni. A lába és az arca úgy fáj, hogy belepusztul. Véres nyálat
köhög föl. Azt gondolja: meghaltam.
Nem, javítja ki közelről egy hang. Fa megmentette életét.
A négy thaiföldi éve alatt fölszedett leghasznosabb három szótag
bugyborékol elő Douggie szájából. Mâi kâo chai. Nem értem. Azzal
megint elveszti az eszméletét, és folytatja a zuhanás hosszan tartó,
ciklikus feladatát. Ezúttal tovább bukdácsol, míg szélesen megnyílik
alatta a föld, és magába fogadja. Mélyen a föld alá esik, hosszan
tartó luxuszuhanás a gyökerek birodalmába. A talajvíz szintje alá
merül, lefelé, az idők kezdetének irányába, egy fantasztikus
teremtmény barlangjába, melynek létezését elképzelni sem tudta.

A helyi klinikán hozzá nem nyúlnának egy amerikai katona lábához.

Egy követségi alkalmazott korallszínű Mazdán szállítja át Khoratba,
a kocsi antennáján lobogó zászlón buddhista sorskerék. Az autó
hangja mint egy kehes vízibuszé, az olajos kipufogógázból is ennek
megfelelő felhőt pöfög. A feje búbjáig érzéstelenített Pavlicek a
hátsó ülésről nézi a szaladó zöld kilométereket. A burjánzó, sík tájat
meg a hullámzó dombokat. A vizekben halak, a földeken rizs. Az
egész vidék úgy fog elsüllyedni egy tájfunban, mint egy banánlevél
játék csónak. Jövő ilyenkor a Siam Intercontinentalban egy vietkong
fog napozni. Egy fa megmentette az életét. Semmi értelme.
Amikor a klinikán beadott injekció hatása múlni kezd, Pavlicek
könyörög a vezetőnek, hogy ölje meg. A sofőr a szája előtt mutogat
az ujjaival.
– Nem tud angrit.
Douglas sípcsontja ripityára tört. A khorati támaszponton egy
orvos ellátja a sebesülést, és átszállíttatja az ötödik szárazföldi
hadosztályhoz, Bangkokba. Mindegyik bajtársa túlélte a gép
lelövését – az ütközet utáni jelentés szerint nagyrészt neki
köszönhetően. Ő pedig – ő egy fának köszönheti az életét.

A légierőnek nincs szüksége nyomorékokra. Mankót kap, meg

légierős keresztet – ez a második legrangosabb érdemérem, ami
adható – és egy szabadjegyet haza, San Franciscóba. Missionben, a
zálogházban harmincöt dollárt fizetnek az éremért. Nem tudja
eldönteni, hogy a zálogos ezzel most egy sebesült veteránt támogat,
vagy pofátlanul kifosztja. Nem is igen kell tudnia. Így érnek véget
Douglas Pavlicek rakodásvezető erőfeszítései a szabad világ
megóvására.
A világmindenség egy nagy fafojtó füge, felül a gyökerek, alul az
ágak. Olykor-olykor szavak csöpögnek a törzsén fölfelé Douglas
számára, mintha még most is ott lógna fejjel lefelé a levegőben: Fa
megmentette életét. Azzal már nem törődnek, hogy tudassák vele,
miért.

Az élet megy tovább. Kilenc év, hat állás, két, szakítással végződő
szerelem, három tagállam rendszámtáblái, csaknem egy hektó a
megfelelő sörből és egy visszatérő rémálom. Amikor véget ér egy
újabb ősz, és már kopogtat a tél, Douglas Pavlicek a kezébe ragad
egy gömbfejű kalapácsot, és egy sor kátyút ver bele a lótenyésztő
farm mellett elhaladó és Blackfoot felé tartó, hellyel-közzel
leaszfaltozott útba. Célja: lassításra kényszeríteni az embereket,
hogy a kerítés mellett álldogálva egy kicsit az arcukat is szemügyre
tudja venni. Itt a november, jó ideig kell várnia, míg ismét részesül az
élvezetben.
Douglas rászán egy szombatot, miután a lovak megkapták az
abrakot, és felolvasott nekik. A terv beválik. Ha a kocsi eléggé
lelassít, a kutyával együtt odatrappol mellé, míg a vezető vagy
lehúzza az ablakot és köszön, vagy fegyvert ránt. Pár kellemes
beszélgetés sül ki belőle, valódi eszmecserék. Akad egy pasas, aki
egy egész percre megáll. Douggie tudja, hogy külső szemlélő
számára némiképp rendhagyónak tűnik ez a viselkedés. De
mégiscsak Idahóban volnánk, és ha valaki az összes munkaóráját
lovakkal tölti, akkor a lelke egy kicsit kitágul, míg az emberi
viselkedést nem látja többnek egy álarcosbálnál, melyet tanácsos
nem névértéken venni.
Olyannyira nem, hogy Douggie-nak egyre erősödő
meggyőződése: az emberi nem legnagyobb hibája, hogy a
közvélekedést összetéveszti az igazsággal. Messze az a
legnagyobb hatás – melyet valaki vagy elhisz, vagy sem –, amit az
egymáshoz közeli személyek közvetítenek a nyilvánosság
hullámhosszán. Tereljünk be három embert egy szobába, és menten
kisütik egymás közt, hogy a gravitáció törvénye gonosz, sőt el kell
törölni, mert az egyikük bácsikája szarrá piálta magát, és leesett a
tetőről.
Az ötletét már kipróbálta másokon, de kevés sikerrel. Ám a 4-es
csigolyájánál mozgolódó kis acéldarab, a hadi nyugdíjból a rossz
napokra félretett összeg, a légierős kereszt (zálogban), a késve
megkapott Bíbor Szív kitüntetés a sebesüléséért (a hátlapja szerinte
egy vécédeszkára hasonlít), továbbá az a képessége, hogy puszta
kézzel képes dolgokat előállítani, mind-mind feljogosítják a
határozott véleményalkotásra.
Még sántikál kicsit, ahogy meglendíti a kalapácsot. Az arca
megnyúlt és lószerűvé vált, öntudatlanul utánozva az általa
gondozott állatokét. Évi hét hónapot egyedül tölt el, miközben a farm
idős tulajdonosai a többi hobbijukkal és a házaikkal törődnek. Három
oldalról hegyek fogják körbe. A televízióján csak a hangyák
zsinatolását tudja nézni. Viszont továbbra is bujkál benne a
kíváncsiság, hogy azt a kevés dolgot, amit magában kigondolt,
valóban megerősítené-e valaki valahol. Visszaigazolás a többiektől:
ebbe a betegségbe fog belepusztulni az egész emberi nem. Október
második szombatját még most is az úton dolgozza végig abban
reménykedve, hogy egy kiadós kátyú majd lelassítja a népeket.
Már fájrontot csinálna az ellenőrzőpont-építésben, és
visszamenne az istállóba, hogy Nietzschéről beszélgessen Sok
Merész Tett törzsfőnökkel, a belga igáslóval, amikor egy piros Dodge
Dart húz át a dombtetőn nagyjából hangsebességgel. A krátereket
megpillantva a kocsi bámulatra méltó tudatossággal csúszik meg a
fékezéstől. Douggie és a kutya ügetésbe fog. Mire a kocsi mellé
érnek, már lehúzva az ablak. Egy igencsak vörös hajú nő hajol ki
rajta. Douglas látja, hogy bőven lesz mit megbeszélniük. Barátságra
vannak ítélve.
– Miért van itt ennyire feltúrva az út?
– A lázadók – magyarázza Douglas.
A nő felhúzza az ablakot és elfüstöl, vesszenek a tengelyek. Oda
se bagózik. Game over. Valamit kitép Douglasből. Még egy utolsó
csepp a pohárban. Annyi életerő se maradt benne, hogy felolvassa a
lónak a Zarathustra következő részét.
Aznap éjjel a hőmérséklet mínusz tíz fok alá süllyed, és
smirgliszerű hópelyhek reszelik az arcát, mintha nem is a szabadban
tartózkodna, hanem egy kaliforniai bőrradírozó szalonban. Átmegy
Blackfootba, és beszerez egy hónapra való gyümölcssaláta-
konzervet, hátha hamar érkeznek meg a hóviharok. Betéved egy
biliárdbárba, és úgy osztogatja az ezüstdollárokat, mintha
játékzsetonok volnának.
– Állj készen a saját tüzeden lángra kapni – közli egy
tagbaszakadt szőke vendéggel. Imigyen szól az egykori 571-es
fogoly, akiből a jövőben is mindig kikívánkozik, hogy nem adta oda a
takaróját a rabtársának, amikor oda kellett volna adnia. Tizennyolc
biliárdparti után tér haza több pénzzel, mint amennyivel elindult. A
pénzt elrejti az északi legelőn a többi dugipénze mellé, még mielőtt a
föld megfagy, és nem lehet elásni.
A tél errefelé hosszabb, mint amennyivel a civilizáció adósa a
természetnek. Douglas fúr-farag. Tárgyakat készít az
agancsgyűjteményéből: lámpát, fogast a kabátnak, széket. A vörös
hajú jár a fejében, ez a csodás, elérhetetlen típus. Hallgatja a
padláson tornagyakorlatokat végző állatokat. Átrágja magát a zseb-
Nietzschén, és folytatja a Nostradamus-összessel, majd az
elolvasott oldalakat egyenként elégeti a kályhában. Agyonápolja a
lovakat, a fedett futtatóban naponta sorban meglovagolja őket, és
felolvassa nekik az Elveszett paradicsomot, mert Nostradamus
túlságosan felzaklató.
Tavasszal kiviszi magával a 22-es puskáját a csalitosba. De nem
képes meghúzni a ravaszt, még egy sánta nyúlra sem. Valami nem
stimmel benne, ezt ő maga is érzi. Nyár elején, mikor a munkaadói
visszajönnek, megköszöni nekik, és felmond. Nem tudja biztosan,
merre is tart. Rakodásvezetőként megtett utolsó repülőútja óta az
efféle tudás valószínűtlen luxus.
Nyugati irányba akar menni. Az a baj, hogy az egyetlen nyugati
útvonalon úgy érzi, mintha megint kelet felé haladna. Mindenesetre
megvan a használt, de megbízható Ford F100-asa, a gumik újak,
van rendes mennyiségű lóvé, megvan a háborús rokkantsága, és
van egy barátja Eugene-ban. Szép, kanyargós utak vezetnek át a
hegyeken Boise-ig, sőt azon túl is. Az élet pont olyan jó, amilyen
azóta, hogy lepottyant az égből egy fafojtó fügére. Az autórádió hol
veszi az adást a kanyonokban, hol nem. Mintha a holdról jönnének a
zeneszámok. A bluegrass beleolvad a technóba. De úgyse figyel
oda. Egészen elkábítják az Engelmann-lucfenyők és a sziklás-
hegységi jegenyefenyők kilométer hosszú sorfalai. Megáll az
útpadkán, hogy könnyítsen magán. Itt, ezeken a hegygerinceken
odapisilhetne az út kellős közepére, és a világnak fogalma se lenne
róla. Csakhogy a barbárság síkos lejtő, ezt gyakran olvasta fel a
lovaknak. Lemegy az útról, be az erdőbe.
S ott, zászlaja félárbócon, arccal a sűrű felé, várva, hogy a
hólyagja szabad folyást engedjen, Douglas Pavlicek fénypászmákat
vesz észre a fatörzsek között, az erdő szívében, ahol mindenütt
árnyéknak kéne lennie. Cipzár fel, indulás felderíteni. Beljebb gázol
az erdőbe, csakhogy közben kiderül, hogy a beljebb – kijjebb visz.
Rövidke séta, és megint belebotlik egy… ezt még tisztásnak se lehet
mondani. Nevezzük holdbéli tájnak. Fatönkökkel belepett pusztaság
tárul elé. A föld fűrészporral, fatörmelékkel kevert vöröses salakot
vérzik. Amerre csak ellát, minden irányban mintha megkopasztott
óriásmadarak hevernének. Mintha halálsugár érkezett volna a
bolygón kívülről, és a világ most engedélyt kérne rá, hogy véget
érjen. Douglasnek csupán egyetlen élménye mérhető ehhez: azok a
sávok a dzsungelben, melyeket ő maga meg Dow és Monsanto
segített megtisztítani. De ez a tisztás sokkal alaposabb munka.
Visszabukdácsol a helyet eltakaró fák függönyén, átmegy az úton,
bekukkant a túloldali erdőbe. További holdbéli részek a
hegyoldalban. Begyújtja a motort, és elindul a kisteherautóval. Az út
most is mintha erdőben futna, egyik smaragdzöld kilométer a másik
után. De Douggie már nem dől be a látszatnak. A látszólagos élet
legvékonyabb ütőerén halad keresztül, a sűrű álcázás mögött akkora
bombakráter lapul, mint egy önálló állam. Az erdő csak kulissza,
ravasz művészkedés. A fák akár egy tucat statiszta a filmforgatáson:
beteszik őket egy rövid snittre, ahol New Yorknak kell látszaniuk.
Megáll egy benzinkútnál tankolni.
– Mi történt a völgyben? Tarvágás? – kérdezi a pénztárost.
Az illető elteszi Douglas ezüstdollárjait.
– Az, csesznék meg.
– És a szavazófülke kis függönye mögé rejtik.
– Szépségsávoknak hívják. Kilátófolyosónak.
– De hát… ezek mind védett erdők, nem? – A pénztáros csak
mereszti a szemét, hátha valami csel van a teljesen hülye kérdés
mögött. – Azt hittem, a nemzeti erdő védett terület.
A pénztáros hangosan berreg a nyelvével.
– Amiről maga beszél, az a nemzeti park. A nemzeti erdőnek az a
dolga, hogy kivágják jó olcsón. Bárkinek, aki megveszi.
Hát… ez a tanulás ámokfutása. Douglas rendszeressé teszi, hogy
mindennap tanuljon valami újat. Ez az apró adat napokig kitart neki.
Kevéssel Bend városa előtt felforr benne a harag. Nem csak a pár
százezer hektár miatt, ami a szemében reggeltől aznap délutánig
tűnt el. A helyén tudja kezelni azt a tényt is, hogy Smoky Bear és
Ranger Rick a párnacihába dugja a Weyerhaeusertől kapott
nyugdíját. De ez a szándékos, korlátolt, undorítóan hatékony trükk
az utat szegélyező fák függönyével, emiatt nagy kedve volna képen
törölni valakit. Minden egyes kilométeren úgy érzi, a bolondját
járatják vele, ahogyan el is tervezték. Minden annyira valóságosnak,
érintetlennek, romlatlannak látszik. Úgy érzi, a Cédrusok hegyén
van, abból a Gilgamesből, melyet még annak idején a farmon lévő
könyvek között talált, és tavaly olvasott fel a lovaknak. A teremtés
első napjának erdeje. Csakhogy kiderül, Gilgames és balfék barátja,
Enkidu már járt arra, és tönkre is tették a helyet. A világ legrégibb
története. Úgy is át lehet autózni az államon, hogy az ember semmit
sem vesz észre belőle. Ez a legdühítőbb az egészben.
Eugene-ban Douglas nagy rolni ezüstdollárt vált át repülésre egy
kicsi, légcsavaros gépen.
– Vigyen el a legnagyobb körre, ami ennyi pénzért lehetséges.
Meg akarom nézni, milyen odafentről az idelent.
Olyan, mint egy műtétre előkészített beteg állat leborotvált oldala.
Mindenütt, az összes irányban. Ha ezt a látványt bemutatná a
televízió, már másnap leállna a fák kivágása. Visszatérve a bolygó
felszínére, mely ápol s eltakar, Douglas három napot tölt a barátja
kanapéján, és nem szól egy szót sem. Tőkéje nincs. Politikusi
tehetsége nincs. Szónoki képessége nincs. Közgazdasági ismeretei
vagy társadalmi kapcsolatai nincsenek. Nincs más előtte, csak ez a
tarvágás, akár behunyja a szemét, akár kinyitja, mindig ez a látvány
kísérti a láthatárig.
Tájékozódik. Utána leszerződik a másfél használható lábával egy
vállalkozóhoz, csemetéket fog ültetni a letarolt földcsíkokba. Ellátják
egy darab ásóval meg egy Johnny Appleseeddel ékes zsákkal,
benne csemeték, utóbbiakért le kell perkálnia pár centet
darabonként. És minden egyes elültetett fáért, amely még egy hónap
múlva is életben van, húsz centet ígérnek neki.
Amerikai duglászfenyő: a földrész legértékesebb faanyagát adó fa,
akkor hát biztos, ami biztos – miért ne hozna létre egy ültetvényt
csakis ebből? Tizenkét új házat ad ki hektáronként. Tisztában van
vele, hogy a fákat azoknak a közvetítőknek ülteti, akik mögött az ősi
isteneket is kivágató rohadékok állnak. De nincs szüksége arra,
hogy diadalt üljön a faipar fölött vagy akár bosszút álljon a természet
nevében. Mindössze megélhetésre van szüksége, és hogy
begyógyítsa a kiirtott részeket, melyeknek látványa úgy belérögzült,
mint szúbogár a szíjácsba.
Nap mint nap átkel a néma, trutymóval borított, lejtős, halott
területeken. Négykézláb vonszolja át magát a sok szanaszét szórt
szaron, néha alig tud megkapaszkodni az áthatolhatatlan
mocsárban, kézzel húzza magát előre a rostos és fölaprított
gyökerek, botok, kisebb-nagyobb ágak, tönkök és törzsek
zűrzavarában, amiket otthagytak megrohadni ebben a kusza
temetőben. Nagy művésze a felbukásnak, százféle módon is képes
rá. Lehajol, készít egy kis, V alakú mélyedést, belenyomja a
csemetét, és betömi a bakancsa orrának gyengéd taposásával. És
megint elölről. És megint. Csillag alakban és hálózatosan.
Domboldalon föl és letarolt szurdokba le. Óránként több tucatszor.
Naponta több százszor. Minden héten ezerszer és ezerszer, míg az
egész lüktető, harmincnégy éves teste úgy kipurcan, mintha
viperaméreggel volna tele. Akadnak napok, amikor lefűrészelné a
rossz lábát egy reszelővel, ha épp kéznél volna egy szerszám.
Faültető táborokban alszik, tele vannak hippikkel meg illegális
bevándorlókkal, csupa kemény, szeretetre méltó ember, aki a nap
végére túl fáradt ahhoz, hogy sokat törődjön a társalgással. Ahogy
egy éjjel ott fekszik a fájdalomtól megdermedve, egy mondás ugrik
be neki – szöveg, amit a gondozottainak olvasott fel még előző
életében, mikor a farmon segédkezett. Ha egy csemete van a
kezedben, amikor eljön a Messiás, előbb ültesd el a fácskát, és csak
utána üdvözöld a Megváltót. Sem ő, sem a lovak nem tudtak semmit
kihámozni ebből. Mostanáig.
A fakitermelés szaga a fejébe száll. Beázott fűszeres fiók. Nyirkos
gyapjú. Rozsdás szögek. Ecetes paprika. Az illatok visszaviszik a
gyerekkorába. Az aromák megmagyarázhatatlan jókedvet
fecskendeznek belé. A szagok lerántják a legmélyebb kút fenekére,
és órákig ott tartják. Aztán úgy szólal meg egy hang, mintha párna
tompítaná a hallását. Fűrészek és favágó gépek sivítása valahonnan
messziről. Nagy igazságra ébred rá: a fák messze zengő
recsegéssel-ropogással dőlnek ki. Miközben az ültetés néma, és a
növekedés láthatatlan.
Egyes napokon a pirkadat Artúr király legendáinak ködét idézi.
Akadnak délelőttök, amikor Douglas majdnem megfagy a hidegben,
és előfordul, hogy a déli hőségben leroskad félig elzsibbadt
fenekére. Délután olykor úgy tombol a kékség, hogy hanyatt fekszik,
és addig bámul fölfelé, míg a szeme könnyezni kezd. Bágyadt és
könyörtelen esők erednek el. Ólomsúlyú és ólomszínű eső. Félénk
eső, lámpalázas a szereplőválogatáson. Eső, amelyben moha és
zuzmó sarjad Douglas léptei nyomán. Itt hatalmas, tüskés, sűrű,
gubancos erdő volt valaha. Majd kinő megint.
Néha más faültetők társaságában végzi a munkáját, egyik-másik
olyan nyelvet beszél, amit Douglas nem ismer. Találkozik
kirándulókkal, akik kíváncsiak, hová tűnt ifjúkoruk erdeje. Az alkalmi
piñerók jönnek-mennek, a kemény mag, akárcsak ő, kitart.
Legtöbbször magára marad a rideg, kopár, monoton ritmusú
munkával. Ásás, guggolás, ültetés, felállás, bakancs orrával
betemetés.
Annyira kis szerencsétlenek ezek a pici duglászfenyők. Mint a
csőpucoló kefék. Mint egy vasúti terepasztal kellékei. Távolból nézve
olyanok ezeken az ember készítette mezőkön, mint kopaszodó
ember fején a kefefrizura. De mindegyik gazos tő, amit bedug a
koszos földbe, új korszak varázslatát hordozza. Ezrével teríti szét
őket, szereti a csemetéket és hisz bennük, amennyire
embertársaiban is szeretne bízni.
Magára hagyva – no, itt a bökkenő –, magára hagyva a levegőn
és a szemerkélő esőben, minden egyes kezdemény több tízezer
kilóval gyarapodna. Az általa elültetett bármelyik fa akkorára nőhetne
a következő hatszáz évben, hogy eltörpülne mellette a legmagasabb
gyárkémény is. A földre le sem mászó pockok nemzedékeinek
adhatna otthont, meg több tucat rovarfajnak, amelyeknek egyetlen
vágyuk, hogy lemeztelenítsék a gazdájukat. Évi tízmillió tűlevelet
tudna lepotyogtatni a saját alsó ágaira, olyan termőtalajt hozva létre,
amely fent, a levegőben neveli a kertjét.
Bármelyik nyurga csemete tobozok millióit tudná hozni élete
során, a kicsi, sárga hímivarúak a virágporukkal, ami államokon át
lebeg, a kókadt nőivarúak a pikkelyspirálból kiálló egérfarkincáikkal.
Ez a látvány kedvesebb számára, mint az élete. És szinte már érzi a
fáival újjáéledő erdő illatát – gyantás, friss, vágytól sűrű, olyan
gyümölcs nedvét, ami nem is gyümölcs, a Krisztusnál végtelenszer
régebbi karácsonyok illatát.
Douglas Pavlicek teleültet egy akkora tarvágást, mint Eugene
belvárosa, és egyenként elbúcsúzik a növényeitől, amelyeket
beletesz a földbe. Legyetek türelemmel. Tíz vagy húsz évtized az
egész. Nektek igazán gyerekjáték. Annyi kell csak, hogy túléljetek
bennünket. Akkor aztán nem marad senki, aki kibasszon veletek.

NEELAY MEHTA

A kisfiú, aki majd részt vesz az emberek más lénnyé alakításában,

otthon van a család lakásában, egy mexikói pékség fölött, San
Joséban, és az Electric Company című oktatósorozatot nézi
videókazettáról. A konyhában rádzsasztáni édesanyja fulladozik az
őrölt fekete kardamom felhőjétől, ami összecsap a pékségben sütött
pan fino és concha felszivárgó fahéjillatával. Odakint, a Szív
Gyönyörűsége-völgyben mandula-, cseresznye-, körte-, dió-, szilva-
és kajszibarackfák szellemei kilométereken át, minden irányban –
fák, melyeket csak nemrégiben áldoztak fel a szilíciumért. Ez a
Golden State, a gyerek szülei ma is így hívják.
A kisfiú Gudzsarátba való apja följön a lépcsőn, jó nagy dobozt
egyensúlyoz partvisnyél testével. Nyolc évvel ezelőtt kétszáz
dollárral érkezett ebbe az országba, meg egy diplomával
szilárdtestfizikából, továbbá azzal a szándékkal, hogy a fehér bőrű
kollégák fizetésének kétharmadáért is hajlandó dolgozni. Jelenleg ő
a 276-os számú alkalmazott a világot átrajzoló cégnél. Két
lépcsősoron mászik fel a dobozzal, közben a fia kedvenc számát
dúdolja, amit lefekvéskor szoktak együtt énekelni: Öröm a halaknak
a tengerben odalenn, és öröm neked s nekem.
A gyerek meghallja apja lépteit, és kirohan a lépcsőhöz.
– Pita! Mit hoztál? Kapok ajándékot?
Hétéves kis rádzspút, aki tudja, hogy a világ java részét ő kapja
ajándékba.
– Hadd jöjjek be előbb, Neelay. Légy szíves… köszönöm. Igen,
ajándék. Mindkettőnknek.
– Tudtaaam! – A gyerek katonai díszlépésben kerüli meg a
dohányzóasztalt, olyan keményen csapja oda a lábát, hogy az
ingajáték acélgolyói összekoccannak. – Szülinapi ajándék tizenegy
nappal korábban!
– De segítened kell összerakni. – Az apa óvatosan az asztalra
teszi a dobozt, közben letolja róla a padlóra a kacatokat.
– Jól tudok segíteni! – A kisfiú bízik apja feledékenységében.
– És türelmesnek kell lenned, amíg dolgozunk rajta, ugye,
megjegyzed?
– Megjegyzem – nyugtatja meg a fia, és már tépi fel a dobozt.
– Türelem rózsát terem.
Az apa megfogja a gyerek vállát, és kikormányozza a konyhába.
Az anya elállja az ajtót.
– Be ne tegyétek a lábatokat! Rengeteg a dolgom.
– Igen, és szia, Moti. Megkaptam a számítógépes készletet!
– Azt mondja, megkapta a számítógépes készletet.
– De hát az! Számítógépes készlet! – rikkantja a kisfiú.
– Persze hogy megkaptad a számítógépes felszerelést. Most
sipirc, mind a két fiú menjen játszani.
– Ez nem igazán játék, Moti.
– Nem? Akkor mars dolgozni. Ahogy tőlem látjátok. – A kisfiú
kurjant egyet, és rángatja az apja kezét, húzná vissza a rejtelmek
közé. A háttérben az anya még utánuk kiabál. – Ezerszavas
memória vagy négyezer?
Az apa arca felragyog.
– Négy!
 – Négyezer, még szép. Na, tűnjetek el, és csináljatok végre valami
hasznosat.

A kisfiú lebiggyeszti az ajkát, amikor a zöld, üvegszálból készült

nyomtatott áramkör kikerül a dobozból.
– Ilyen egy számítógépkészlet? És ezt mire lehet használni?
Apja elmosolyodik, amilyen bután csak lehet. Eljön még a nap,
amikor a használat szó jelentését ez az eszköz fogja átírni. Az apa
belenyúl a dobozba, és előveszi az egész készlet szívét.
– Itt van, Neelay fiam, ide nézz! – Felmutatja a nyolc centi hosszú
chipet. Örömében a fejét ingatja. Aszketikus arcán olyan kifejezés
terül szét, ami veszedelmesen közelít a büszkeséghez. – Ennek az
elkészítésében apád is részt vett.
– Ez az, Pita? Ilyen a mikroprocesszor? Mint egy szögletes lábú
bogár.
– Jó, de arra gondolj, mit sikerült a belsejébe raknunk.
A gyerek nézegeti. Eszébe jut, miket mesélt lefekvéskor az apja
az elmúlt két évben – történeteket hősies projektmenedzserekről és
kalandvágyó mérnökökről, akiknek több balszerencse jutott
osztályrészül, mint Hanumánnak, a fehér majomnak és a teljes
majomhadseregnek. Hétéves agya tüzel és átrendeződik, ágas-
bogas axonokat, dendriteket, olyan szétágazó fákat épít. Mosolyog,
sejtve a választ, de bizonytalanul.
– Ezer meg ezer meg ezer tranzisztort!
– Ó, milyen okos kisfiam van nekem.
– Hadd fogjam meg.
– Ssss, ssss. Óvatosan. Ne mozgasd. Még megöljük, mielőtt
életre kel.
A kisfiú boldog borzadállyal ragyog.
– Életre kel?
– Ha!… – Atyai figyelmeztetés mutatóujjal. – Ha egy forrasztást se
rontunk el.
– És akkor mit fog csinálni, apu?
– Mit szeretnél, mit csináljon, Neelay?
A kisfiú egyre tágabbra nyíló szeme előtt az alkatrész dzsinné
változik.
 – Megcsinálja, amit csak akarunk?
– Csak azt kell kitalálnunk, hogyan juttatjuk be a terveinket a
memóriájába.
– Ide rakjuk be a terveinket? Hány terv fér bele?
A kérdés megakasztja a férfit, ahogy az egyszerű kérdésekkel
gyakorta megesik. Elveszve áll a világegyetem gyomjai közt, kicsit
meggörbült háttal, mert abban a világban, ahová ellátogat, erősebb a
gravitáció.
– Egyszer talán az összes tervünk bele fog férni.
A gyerek gúnyolódik.
– Ebbe a kis vacakba?
A férfi lekapja a könyvespolcról a családi fényképalbumot. Párat
lapoz. Diadalkiáltás.
– Hohó! Neelay, ide süss.
Kicsi, zöld, titokzatos fénykép. Összegabalyodott óriáskígyók
másznak elő egy csonka sziklából.
– Látod, na? Egy kis magocska pottyant rá ennek a szentélynek a
tetejére. Évszázadokkal később a szentély összeomlott a mag súlya
alatt. De ez a magocska nem áll meg egy pillanatra sem.
Több tucat egymásba gabalyodó törzs és gyökér táplálkozik a
romos falakból. Csápok nyúlnak lefelé, hogy betöltsék a réseket, és
új réseket vágjanak a kövekbe. Az egyik gyökér – Neelay apja
karcsúbb nála – áthatol egy keresztgerendán, és leszivárog az
ajtónyílásba, mint egy függőcseppkő. A növényi mélyfúrás megrémíti
a fiút, de nem tudja levenni róla a szemét. Van valami nagyon
állatszerű abban, ahogy a fatörzsek megtalálják és követik a falak
nyílásait. Mint egy állat, mint egy elefánt ormánya. Úgy tűnik, hogy
tudnak, akarnak, odatalálnak. A fiú azt gondolja: valami lassú és
célratörő dolog minden emberi építményt termőtalajjá akar
változtatni. Apja mindenesetre úgy tartja Neelay elé a fényképet,
mintha az a legboldogabb végkifejletet bizonyítaná.
– Látod? Ha Visnu képes egy óriás fügefát ilyen pici magba
tenni… – Az apa lehajol, hogy kézbe kapja a fia kisujja hegyét. – … 
gondold csak el, hogy akkor mi minden férhet be a gépünkbe.
A következő néhány nap a számítógépük összeszerelésével telik.
Mindegyik forrasztás jól sikerül.
– No mármost, Neelay-dzsí. Mire lehet képes ez a kis valami?
A fiú megdermed a lehetőségtől. Bármilyen folyamatot rá tudnak
szabadítani a világra, amit csak akarnak, akármilyen öncélú dolgot.
Az egyetlen lehetetlen feladat a választás.
Az anya beszól a konyhából:
– Legyetek szívesek megtanítani bhindít főzni!
Megtanítják, hogy villogó fényjelekkel azt mondja: „Szevasz,
világ!” Azt is mondatják vele, hogy „Boldog szülinapot, kedves
Neelay!”. Apa és fia leírt szavai talpra állnak, és elkezdenek
cselekedni. A fiú most lett nyolcéves, de ebben a pillanatban válik
tudatos lénnyé. Megtalálta a módját, hogy legbelső vágyait és az
álmait aktív folyamatokká alakítsa.
Teremtményeik azon nyomban fejlődésnek indulnak. Egy
egyszerű, öt parancsból álló ciklus gyönyörű, tagolt, ötvensoros
struktúrává bomlik. A program kicsiny részei leválnak és újból
hasznosíthatók lesznek. Neelay apja egy kazettás magnót is a
készülékhez illeszt, hogy könnyen, pár perc alatt betölthessék
sokórás munkájuk eredményét. De a hangerőgombot pontosan kell
beállítani, különben minden tönkremegy a sikertelen beolvasással.
Pár hónap alatt a négyezer byte-os memóriát fölfejlesztik
tizenhatezer byte-ossá. Hamarosan megint ugranak egyet,
hatvannégyezerre.
– Pita! Nagyobb hatalmunk van, mint bárkinek az egész
történelem során!
A fiú belevész a saját akarata logikájába. Betör a gépbe, és
órákon át trenírozza, mint egy kutyakölyköt. A gép csak játszani
akar. Átlő egy ágyúgolyót a hegy fölött az ellenségre. Távol tartja a
patkányokat a gabona betakarításakor. Megpörgeti a
szerencsekereket. Megkeres és elpusztít minden idegent a
környéken. Kitalálja a szó betűit, mielőtt szegény pálcikaember
akasztófára jut.
Apja ül és nézi, mit engedett szabadjára a gyerek. Anyja a blúza
csücskét markolássza, és jól leteremti a hallótávolságon belüli
hímneműeket.
 – Nézze meg az ember ezt a fiút! Csak ül és gépel. Tisztára mint
egy szádhu, be van zsongva vagy micsoda. Teljesen rákattant,
rosszabb, mintha bételt rágcsálna.
Az anyai szapulás még éveken át folyik, egészen addig, míg be
nem érkeznek a fia első csekkjei. A fiú soha nem tart szünetet azért,
hogy válaszoljon az anyjának. Lefoglalja a világok teremtése. Eleinte
kicsik ezek a világok, de mind a sajátja.
Van a programozásban valami, aminek a neve branching. Hát
Neelay Mehta éppen ezt csinálja. Reinkarnálni fogja saját magát,
újjá fog születni mindenféle rassz, nem, bőrszín és felekezet
tagjaként. Bomlásnak indult holttesteket fog feltámasztani, és fiatalok
lelkét falja fel. Sátrat ver odafent, a dús erdők boltozatán, romos
kupacban hever lehetetlenül magas sziklaormok tövében, s úszik a
bolygók tengerén, együtt számos nappal. Egész életét egy hatalmas
összeesküvés szolgálatában fogja eltölteni, mely összeesküvés a
Szív Gyönyörűsége-völgyből indul ki, s célja: meghódítani az emberi
agyat, és alaposabban megváltoztatni, mint amennyire az írás óta
bármi megváltoztatta.
Egyes fák tűzijáték-szerűen terjeszkednek, mások kúpszerűen.
Vannak, amelyek zavartalanul, nyílegyenesen lőnek ki az ég felé,
száz méter magasba. Széles, gúla alakú, kerek, oszlopszerű, kúpos,
girbegurba: az egyetlen közös bennük a faág, mint amikor Visnu
integet a sok karjával. A terjeszkedők legvadabbjai a fügefélék.
Fojtogató fák, melyek más fákra rácsúszva burokba foglalják és
bekebelezik őket, és afféle üres öntőformát alkotnak az elrohadt
gazdanövény körül. A szent fügefa, Ficus religiosa, más néven a
bódhifa levele egzotikus csepegtető csúcsban végződik. Fafojtó
fügék, melyek akkorára nőnek, mint egy egész erdő, száz fatörzs
küzd, hogy kivegye a részét a napsugárzásból. Az apa fényképén
látható szentélyevő fügefa teljesen betölti a fiút. Minden
újrahasználható kódtól gyorsabban fog nőni. Tovább terjeszkedik,
keresni fogja a repedéseket, megszondázza az összes lehetséges
menekülési módot, új épületeket keres, hogy felfalhassa őket. A
következő húsz év során Neelay keze alatt fog növekedni.
Azután kivirágzik, hogy megkésett köszönetet mondjon a fiú korai
születésnapi ajándékáért. Hommage a vézna kis Pitának, aki
fölvonszolta azt a nagydarab dobozt a lépcsőn. Meg dicsőség
Visnunak, akit csak olyan hindi képregények olcsó nyomatairól
ismert, melyeket elolvasni nem volt képes. Meg búcsú egy fajtól,
amely állatból adathalmazzá változott. Az igyekezet, hogy
feltámassza a halottakat, hogy újra szeressék őt. Oly sok törzs nő
lefelé ugyanarról a fáról. A mag, melyet az apa ültetett el a fiúban, be
fogja kebelezni az egész világot.

Odébb költöznek a völgyben az El Camino mentén, egy Mountain

View-i házba. Három hálószoba – ekkora luxustól Babul Mehta
zavarba jön. Még mindig a húszéves autóját használja. Viszont
öthavonta fejleszti a számítógépeket.
Ritu Mehta pánikba esik, valahányszor új doboz érkezik a lakásba.
– Ennek már sose lesz vége? Nyomorba döntesz bennünket!
A garázs annyira megtelik lejárt holmival, hogy az autó be se fér.
De bármennyire elavult is, minden alkatrész a hős mérnökök alkotta
észvesztően bonyolult dolgok emlékműve. Sem az apa, sem a fia
nem teheti meg, hogy kidobja ezeket az ómódi csodákat.
Neelaynek kész kínszenvedés a Moore-törvény csigalassúsága.
Ki van éhezve több RAM-ra, több MIPS-re, több pixelre. Élete
tizedrészét a következő, határokat áttörő fejlesztésre való várakozás
tölti ki. Van valami ezekben a picike, változékony alkatrészekben,
ami kitörésre készül. Vagy még inkább: van valami, amit el lehet
végeztetni ezekkel a hallgatag dolgokkal, valami, amit az emberek
egyelőre el se tudnak képzelni. Neelay már a határán van, hogy
rábukkanjon és elnevezze, csak a következő néhány varázsigét kell
megtalálnia.
Úgy szaporázza lépteit az iskolaudvaron, mint a gyerekkor árulója.
Megtanulja a hívószavakat – számtalan tévésorozat ismert
bemondásait, rádiós dalocskák ócska dallamait, tizenöt éves
szexbombák életrajzát, akiktől ki kellene feküdnie. Éjszaka mégsem
játszótéri csatákkal vagy a napi pletykákkal vannak tele az álmai,
hanem tömören megírt, csinos kódokkal, melyek a kevesebből
képesek többet kihozni – bitek haladnak a memóriából a regiszterbe,
onnan az akkumulátorba és vissza, olyan szép táncot járva, hogy
már mesélné is a barátainak. Persze azt se tudnák, hogyan kell
nézni, amit odatesz a szemük elé.
 Minden program új lehetőségbe torkollik. Egy béka megpróbál
átkelni a forgalmas utcán. Egy emberszabású majom
hordóbombákkal védi meg magát. A nevetséges, szögletes szkinek
alól egy másik dimenzió lényei áradnak be Neelay világába. És csak
egy-egy rövid pillanatra lehet valóban látni őket, mielőtt ezek a
sohasem létezett dolgok átváltoznak olyan dolgokká, amelyek
mindig is léteztek. Még néhány év, és egy Neelayhez hasonló
gyereket kognitív viselkedésterápiával kezelnek az Asperger-
szindrómája miatt, és szelektív szerotoninvisszavétel-gátlókat adnak
neki, hogy normalizálják a félszeg emberi reakcióit. Egyvalamit
azonban biztosan tud, és szinte hamarabb, mint bárki más. Az
emberek akarják ezt. Lehet, hogy egykoron az emberi nem sorsa a
kiegyensúlyozott, szociábilis egyéneken, az érzelmek mesterein
múlt. Most ezeket is utoléri a fejlesztés.
Neelay továbbra is a régi módon falja az olvasnivalót. Éjszaka
elmeköszörülő hőskölteményekben merül el, melyek az idő és az
anyag valóságos botrányait fedik fel. Sodró erejű történeteket olvas
nemzedéki űrbárkákról. Kupola alatti városokról mint gigantikus
terráriumokról. Olyan történeteket olvas, amelyek
megszámlálhatatlan rejtett, párhuzamos kvantumvilágra ágaznak el.
Létezik egy történet, amelyre már azelőtt hosszan vár, hogy
találkozna vele. Mikor végre rátalál, örökre vele is marad, bár soha
nem lesz képes újból rábukkanni egyik adatbázisban sem.
Bolygónkívüliek szállnak le a Földre. Kis vakarékok, legalábbis az
idegen fajtákhoz képest. De az anyagcseréjük olyan, mintha a
holnap nem is létezne. Úgy nyüzsögnek, mint a szúnyograjok, túl
gyorsan ahhoz, hogy szemmel követni lehessen – olyan
sebességgel, hogy számukra a földi másodpercek éveknek tűnnek.
Nekik az emberek csak mozdulatlan, húsból faragott szobrok. Az
idegenek megpróbálnak kommunikálni, de nem kapnak választ.
Mivel nem találnak intelligens életre utaló jeleket, befészkelik
magukat a megfagyott szobrokba, és tartósítják a húst a hosszú
hazautazásra.

Apja az egyetlen, akivel Neelay valaha is többet törődik, mint a saját

teremtményeivel. Apa és fia szavak nélkül is megérti egymást. Csak
akkor elégedett mind a kettő, ha együtt ülhetnek a billentyűzetnél.
Ölelgetések, oldalba böködések. Ugratások, nevetgélés. És folyton
az a félrebillent fejjel előadott, gyengéden dúdoló mondóka:
– Figyelj oda, Neelay-dzsí. Óvatosan! Nehogy rosszra használd a
tehetségedet!
Széles e világ csak arra vár, hogy életre keltsék. Még a legkisebb
atomból is együtt kell lehetőségeket kicsiholniuk. A fiú skálázást,
dalokat akar, de a gépei némák. Úgyhogy Neelay és az apja
megalkotják a saját fűrészfoghullámaikat, és olyan gyorsan
kapcsolgatják ki-be a kis piezo hangszórójukat, hogy elkezd
énekelni.
Az apja megkérdezi:
– Hogyan csinálod, hogy ennyire képes vagy koncentrálni?
A fiú nem válaszol. Úgyis tudják mind a ketten. Visnu minden
létező lehetőséget beletett az ő kis nyolcbites mikroprocesszorukba,
és Neelay addig fog ülni a monitor előtt, míg szabadjára nem engedi
azt, amit megteremtett.
Középkorú felnőttként a fiú át tud majd húzni egy ikont, hogy
bedobja egy fadiagramba, egyetlen csuklómozdulattal megoldva azt,
amit az apjával esténként hat hét alatt hoztak létre az alagsorban.
De soha többé nem jön el az elképzelhetetlennek ez az érzete, mint
mikor arra várt, hogy létrejöjjön. A sok millió dollárba kerülő
irodakomplexum mamutfenyő lambériás halljában – az épületet a
szomszédos galaxis finanszírozta – hosszú évekre ki fog függeszteni
egy emléktáblát a kedvenc szerzője szavaival:

Minden embernek képesnek kell lennie minden eszmére,

és hiszem, hogy a jövőben így is lesz.{5}

A tizenegy éves Neelay papírsárkányt készít Pitának uttarájan – a

nagy sárkányfesztivál – alkalmából. Nem igazit: annál jobbat. Olyat,
amit úgy röptethetnek kettesben, hogy közben senki sem gondolja
majd róluk Mountain View-ban, hogy na, megjöttek a primitív
tehénhívők. Új módszert próbál ki a sprite-ok animálására; egy
stencilezett hobbiújságban, a Bájos Byte-okban olvasott róla. Az
elgondolás okos és szép. Az ember különféle sprite-okban felvázolja
a sárkányt, aztán az egészet beviszi a videómemóriába. Onnan ki
lehet őket rázni a képernyőre, mintha egy lapozókönyv oldalait
pörgetnénk. A fiú a sárkány első moccanásától fogva Istennek érzi
magát.
Ötlete támad: olyan programot kéne írni, amelyet magát is
programozni lehet. Hadd pötyögje be a felhasználó a neki tetsző
dallamot egyszerű betűkkel és számokkal, aztán a sárkány ennek a
ritmusára fog táncolni. A terv nagyszerűségétől Neelayjel forogni
kezd a világ. Pita igazi gudzsaráti dallamra fogja táncoltatni a
sárkányát!
Neelay gyűrűs füzetbe fűzi le a program jegyzeteit, ábráit és az
utolsó verzió kinyomtatott lapjait. Apja kíváncsian veszi kézbe a
füzetet.
– Mi a csuda ez, Mr. Neelay?
– Jaj, hozzá ne nyúlj!
Apja elmosolyodik, bólint. Titkok és ajándékok.
– Igenis, Neelay tanár úr.
A fiú akkor dolgozik ezen a projekten, amikor az apja nincs jelen.
Magával viszi az iskolába, a szervezett kínzás célját szolgáló
tantermek labirintusába, ami később számos, maga fejlesztette
labirintusfelfedező játék ihletője lesz. A fekete gyűrűs füzet iskolai
felszerelésnek látszik. Úgy tesz, mintha jegyzetelne benne, de a
kódon dolgozik. Ez annyira hízeleg a tanároknak, hogy nem
gyanakszanak.
Az akció sikeres, egészen az ötödik óráig – amerikai irodalom Ms.
Gilpinnel. Az osztályban A gyöngyöt olvassák Steinbecktől.
Neelaynek tulajdonképpen tetszik a történet, főleg ahol a kisbabát
megcsípi a skorpió. A skorpiók nagyszerű állatok, elsősorban az
óriásskorpiók.
Ms. Gilpin tovább zümmög arról, mit is szimbolizál az a gyöngy.
Neelaynek az csak egy gyöngy. Ő ugyanis valóságos problémán töri
a fejét: hogyan lehet szinkronizálni a sárkány táncát a zenével.
Átlapozza, amit kinyomtatott magának, és rájön a megoldásra: két,
egymásba ágyazott ciklusra van szükség. Mintha az istenek írnák föl
csillogó krétával az agyában lévő iskolai táblára.
– Ujjé! – dünnyögi maga elé. Az osztály nevetésben tör ki. Ms.
Gilpin épp azt kérdezte:
– Senki sem szeretné végignézni a baba halálát, igaz?
 Ms. Gilpin mindenkit csöndre int.
– Neelay, mivel foglalkozol tulajdonképpen? – A fiú egy szót se tud
kinyögni. – Mi van abban a füzetben?
– Számítógépes lecke. – Újabb őrült ötlet, megint mindenki nevet.
– Te számítástechnikára is jársz? – Neelay a fejét rázza. – Hozd
ki, légy szíves.
A tanári asztal felé félúton Neelay átgondolja, érdemes-e hasra
esnie, és kificamítania a bokáját. Átadja a gyűrűs füzetet. A tanárnő
átpörgeti az ujjai között. Rajzok, folyamatábrák, kódolás. A tanárnő a
homlokát ráncolja.
– Ülj le.
Leül. Ms. Gilpin visszatér Steinbeckhez, miközben Neelay nyakig
ül az igazságtalanságban és szégyenben. Csengetés után, mikor a
tanterem kiürül, Neelay visszamegy a tanári asztalhoz. Tudja, mit
utál benne a tanárnője. Azt, hogy a Neelay típusú emberek miatt a
Ms. Gilpin-félék kihalásra vannak ítélve.
A tanárnő kinyitja a füzetet, tele négyzetrácsos papírra vetett,
négyzetekből álló sárkányrajzokkal.
– Ez micsoda?
A tanárnőnek sejtelme sincs az uttarájanról, vagy hogy milyen az,
ha valakinek ilyen apja van. Szőke nő Vallejóból. A gépek az
ellenségei. Szerinte a logika minden finomságot kiöl az emberi
lélekből.
– Számítógépes anyag.
– Annyira értelmes fiú vagy, Neelay. Mit nem szeretsz az
angolban? A nyelvtani elemzésekben nagyon jó ábrákat szoktál
csinálni. – A tanárnő szünetet tart, de nem tudja kivárni, hogy Neelay
megszólaljon. Rábök a gyűrűs füzetre. – Ez valami játék?
– Nem. – Legalábbis nem úgy, ahogy a tanárnő gondolja.
– Nem szeretsz olvasni?
Neelay megsajnálja Ms. Gilpint. Ha tudná, mit jelenthet az
olvasás! A Galaktikus Birodalom és ellenségei végigsöpörnek a Tejút
teljes spirálján, sok százezer évig tartó háborúkat viselnek, ez a nő
meg három szerencsétlen mexikói miatt aggodalmaskodik.
– Azt hittem, tetszett neked a Különbéke.
Eléggé tetszett neki. Még mellbe is vágta egy kicsit. De nem érti,
hogy jön ez ide, mi köze ahhoz, hogy visszakapja, ami a sajátja.
 – Nem érdekel A gyöngy? Pedig a rasszizmusról szól. – Neelay
úgy pislog, mint aki először találkozik földönkívüli-intelligenciával.
– Visszakaphatnám a füzetemet egy kicsit? Többé nem hozom be
órára.
A tanárnő nekikeseredik. Neelay is látja, hogy cserben hagyta Ms.
Gilpint. Azt hitte, a gyerek az ő táborában van, de az utóbbi
hetekben Neelay kisurrant és ellenséggé vált. Megint megfogja
Neelay gyűrűs füzetét, és a homlokát ráncolja.
– Erre most én fogok vigyázni. Amíg te is, én is visszazökkenünk a
normális kerékvágásba.
Még néhány év, és a diákok kevesebbért is lelövik a tanárukat.
Tanítás után bemegy Ms. Gilpin tanári szobájába. Gondolatban
komoly változásokat erőltet magára.
– Bocsánatot kérek, amiért óra alatt a füzetemben dolgoztam.
– Dolgoztál, Neelay? Te valójában dolgoztál?
Ms. Gilpin beismerő vallomásra vár. Azt akarja, a növendék
mondjon köszönetet, mert megmenti a játékba feledkezés
veszedelmétől, miközben a többi gyerek keményen dolgozik a
szépirodalom gyöngyszemeinek felszínre hozásán. Ötvenórai
kemény munka apa sárkányán ott hever egy méterre Neelaytől,
elérhetetlenül. A tanárnő meg akarja szégyeníteni tanítványát. A
gyerekből kitör a felháborodás.
– Visszakaphatnám azt a kurva füzetet? Nagyon szépen kérem.
A szó pofon vágja a tanárnőt. Zord tekintettel indul a csatába.
– Micsoda tiszteletlenség! Csúnyán beszéltél egy tanár
jelenlétében. Mit fognak szólni ehhez a szüleid?
Neelay megdermed. Az anyja úgy fogja agyoncsapni, ahogy a
csirkét szokta.
Ms. Gilpin az órájára pillant. Túl késő van ahhoz, hogy az
igazgatóhoz küldje, és tíz perc múlva úgyis várja a fiúja. Együtt
fognak nevetni az indiai fiú csökönyösségén, akinek a füzete csupa
hieroglifa. Mennyire ragaszkodott ahhoz, hogy ez nem játék! A
tanárnő a tekintély szobrává változik.
– Holnap reggel ennél az íróasztalnál vársz rám az első csengetés
előtt. Akkor majd megtárgyaljuk, mit érdemelsz. – A fiú vére
dörömböl, a szeme lángol. – Elmehetsz. – Ms. Gilpin parancsolóan
vonja fel a szemöldökét. – Viszontlátásra holnap reggel. Pontban
hétkor.

Gondolkodnia kell. Elengedi a buszt, és gyalog megy haza. Olyan

nap van, amikor San Francisco és környéke kísértetiesen utánozza
a mennyországot – huszonegy fok, tiszta égbolt, a levegő tele a
nemes babér és az eukaliptusz illatával. Végigbattyog az ismerős
útvonalon a szokásos tempója felével, elhalad a középosztály
szerény nyaralói mellett, amelyekért hamarosan másfél milliót is meg
fognak adni, csak hogy lebontsák és újból felépítsék őket. Tervet kell
kidolgoznia. Káromkodott egy tanár jelenlétében, és megszokott
aranyélete beleremeg ebbe a két rémes szótagba. A fehér emberek
iránti tiszteletlensége úgyis tönkre fogja tenni az apját. Türelem,
Neelay. Visszafogottság. Megjegyzed? Megjegyzed? A hír el fog
terjedni az indiai kolónia tagjai között. Anyja bele fog halni a
szégyenbe.
Végigmegy az ujjlenyomat-szerűen kanyargó, fákkal szegélyezett
utcákon, a három autópálya közé zárt környéken. Négy sarokra a
házuktól átvág a ligeten, ahová akkor szokott járni, amikor a szülei
ráparancsolnak, menjen ki a levegőre. Az ösvény földig hajló
magyaltölgyek kettős sora között kígyózik, képzeletbe illő ágaik
azóta növekednek, hogy Kalifornia még Spanyolország
legtávolabbra előretolt helyőrsége volt. Ha valaha is észrevette ezt a
fajt, az legfeljebb a moziban történhetett, ott a sherwoodi meg a
bagworthyi fákat mutatták, ezeket az erdőpótlékokat, melyek
zarándokok ijesztgetésére és száműzöttek sorsának nehezítésére
valók csupán. Ha Hollywoodnak van szüksége fára, a közelben
található egyetlen lombos fajjal is beéri.
A bizarr, álomszerű, kicsavarodott magyaltölgyek intenek felé. Az
egyik hatalmas, gerenda méretű ág leér a földig, mintha csak ledőlt
volna pihenni. Egyetlen lendület, és a lelógó ágról Neelay már föl is
kapaszkodott egy kakasülőre, ahol úgy üldögél, mintha megint
hétéves volna. Itt számba veszi tönkretett életét. Odafentről, erről az
őrült, konzol módjára előrenyúló tölgyről lepillant a járdára, ahol két
gyerek egy bottal terelgeti a kavicsokat, és egy púpos, ősz hajú nő
sétáltatja a tacskóját, s az egész felfordulást képes Ms. Gilpin
szemével nézni. Igaza volt, amikor leteremtette. Ugyanakkor ellopta
a tulajdonát. Innen, a varjúfészekből nézve az egész
szerencsétlenségben van valami, amit Ms. Gilpin talán erkölcsi
ambivalenciának nevezne.
Helyet csinál a girbegurba tölgyfaágon a Különbéke két
fiúszereplőjének. Megnézi, hogyan játsszák a fehéreknek fenntartott
gimnáziumban szokásos szerelmi és harci játékaikat a folyó fölött
álló fájukon. Messze lent a barna-zöld kaliforniai föld megmoccan,
valahányszor szellő kap az ágakba. Neelay szinte semmit sem tud a
szülei világáról, de egy dologban annyira biztos, mint a
matematikában. Egy indiai számára a megszégyenülés rosszabb a
halálnál. Lehet, hogy Ms. Gilpin már fel is hívta őket az elkövetett
bűn részleteivel. Feje lüktet a gondolatra, nyelvén fémes ízt érez.
Már hallja az anyja üvöltését: Hagyod, hogy az a patkányszőrű nő
megalázza az egész családodat? Egy távoli ország, tele a
nagynénjeivel, nagybácsijaival és unokatestvéreivel, hamarosan
tudomást szerez róla, mit követett el.
És szegény apja, aki évekre láthatatlanná tette magát, csak hogy
jogcímet szerezzen a Golden State-i lakhatásra és munkára:
rémülten bámulja a fiát, miként lehet ez a gyerek annyira öntelt, hogy
visszabeszél egy amerikai tekintélynek, és még mindig életben van.
Neelay lekémlel a sasülésből a tölgyfa alatt futó ösvényre, fejében
összezagyvált kódok sokasága. Támad egy ötlete, a könnyen
elérhető megnyugvás pillanata. Ha kicsit megütné magát, talán
megkapná a rokonszenvszavazatokat. Egy sérült gyereket mégsem
lehet elnáspángolni. Édes rémület fut át a nyakán, mint amikor a régi
Alkonyzóna-sorozatot nézi. Az ötlete hülyeség. Le kell nyelnie a
békát, hazamenni, és elszenvedni a büntetést. Kipillant, hogy jobban
lássa a környéket, egy ideig ez lesz az utolsó pillantása. A szülei
hónapokra el fogják tiltani mindentől.
Sóhajt. Lelép az alatta lévő ágra, hogy lemásszon. És
megcsúszik.
Éveken át lehet majd azon tanakodni, hogy megmoccantak-e az
ágak. Hogy a fa eleve rosszat akart-e neki. Kiálló részek mérnek rá
ütéseket zuhanás közben. Passzolgatják ide-oda, mint egy
flippergolyót. A föld siet felé. A betonösvényre érkezik, és a
farkcsontját veri be, amitől eltörik a gerince alja.
 Megáll az idő. Neelay az összezúzott hátán fekszik, és fölfelé néz.
A kupola imbolyog fölötte, repedezett héj, mindjárt darabokban fog
ráomlani. Ezer – ezerszer ezer – zöld csúcsú, szétváló kis izé hajol
össze fölötte imádkozva és fenyegetően. A kéreg lemállik, a fa
megtisztul. Törzse egy terjeszkedő metropolisz részeivé válik, az
egymásba érő sejtek hálózatai lüktetnek az energiától és a folyékony
napfénytől, a víz hosszú, vékony szálakon halad fölfelé, melyek
gyűrűi csövekké vannak egybenyalábolva, és oldott ásványi
anyagokat szívnak magukba, egyre keskenyedő alagutakon át küldik
föl az áttetsző gallyakba, és kifelé a gallyak szélben hullámzó
hegyéig, miközben napból nyert táplálék hullik alá a bennük lévő
csövekben. Kolosszális, emelkedő, messzire elérő, messzire nyúló
űrlift milliárdnyi alkatrészből, fölröppenti a levegőt az égbe, és
megőrzi az eget mélyen a föld alatt, lehetőséget csihol a semmiből:
a legtökéletesebb önprogramozó kód, amit valaha is esélye van
látni. Aztán lecsukódik a szeme a sokktól, és Neelay kikapcsol.

Napokkal később tér magához a kórházban, leszíjazva és sínbe

rakva. Csövek korlátozzák a karja és a lába mozgását. Mindkét
fülénél ék alakú rögzítő fogja satuba a fejét. Nem lát mást, csak a
plafont, ami nem kék. Hallja az anyja kiáltását: „Kinyitotta a szemét!”
Nem érti, miért mondja ezt könnyek között, mintha annyira rossz
dolog volna.
Nem tudja, hogy a narkózis felhőjében fekszik. Néha tárolt
kódláncként van jelen egy mikroprocesszorban, amely nagyobb,
mint egy város. Néha utazóként abban a meglepetésországban,
melyet saját maga fog megépíteni, mikor a gépek végre elég
gyorsak ahhoz, hogy lépést tartsanak a fantáziájával. Néha irdatlan,
szétváló indák járnak a nyomában.
A viszketéstől meg kell őrülni. A derekától fölfelé minden pont
égeti, és nem éri el. Mikor megint visszahullik a földre, anyja ott ül
összekuporodva az ágya melletti széken. A fia légzésének
megváltozása ébreszti fel az anyát. Furcsa módon az apja is jelen
van. Neelay aggódik, mit fognak szólni a munkahelyén, amikor
észreveszik, hogy nem ment be dolgozni.
Anyja azt mondja:
 – Egy fáról kerültél elő.
A fiú nem tudja összekötni a pontokat.
– Leestem?
– Úgy bizony – erősködik az anyja. – Pontosan ez történt.
– Miért van a lábam lekötve? Hogy ne törjek össze semmit?
Anyja figyelmezteti a mutatóujjával, majd az ajkára teszi az ujját.
– Nem lesz semmi baj.
Az anyja nem szokott ilyesmit mondani.
Az ápolónők valamicskét könnyítenek rajta az infúzióval.
Aggodalom támad, amikor kifogy a gyógyszer. Látogatók jönnek
Neelayhez. Az apja főnöke. Az anyja kártyapartnerei. Úgy
vigyorognak, mintha tornagyakorlatot végeznének. A
vigasztalásuktól a frász töri ki a fiút.
– Sok mindenen mentél keresztül – magyarázza az orvos. De
Neelay nem ment át semmin. Legfeljebb a teste. Az avatárája. De ő
maga? Semmi lényeges nem változott meg a kódban.
Az orvos kedves, megrezzen, amikor oldalt leengedi a kezét, és a
tekintetét egyetlen pontra függeszti, fönt a falon. Neelay megkérdezi:
– Le lehet szedni a lábamról ezt a sínszerűséget?
Az orvos bólint, de nem igenlően.
– Egy kicsit még gyógyulnod kell.
– Zavar, hogy nem vagyok képes megmozdítani.
– Egyelőre a gyógyulásra koncentrálj. Utána megbeszéljük a
következő lépést.
– Nem lehet levenni legalább a lábfejemről? Így a lábujjaimat sem
tudom mozgatni.
Aztán megérti. Még tizenkét éves sincs. Évek óta a saját maga
tervezte helyen él. Az a gondolat, hogy számtalan jó dolog eltűnik az
életéből, még nem igazán jut el hozzá. Még mindig ott él benne az a
másik hely, az embrionális mennyország.
De az anyja és az apja: ők aztán szétesnek. Borzalmas órák
következnek, a hitetlenség és a kétségbeesett alkudozás napjai,
melyekre nem fog emlékezni. Eljönnek majd a természetfölötti
megoldások, alternatív gyakorlatok, csodaterápiák esztendői. A
szülei szeretete hosszú időn át fogja súlyosbítani az ítéletét, végül a
móksába helyezik a hitüket, és beletörődnek, hogy a fiuk nyomorék.
Napokkal később még mindig az intenzív ágyon fekszik. Anyja
lelépett ügyeket intézni. Talán nem véletlenül. A tanárnője lép be az
ajtón, csupa melegség és energia, csinosabb, mint ahogy emlékszik
rá.
– Ms. Gilpin! Azt a!
Valami nem stimmel a tanárnő arcával. De végül is nincs senki,
akinek minden rendben volna az arcával, legalábbis az új
nézőpontjából, alulról. A tanárnő hozzálép, és megérinti a vállát. A
fiú megrémül tőle.
– Neelay, örülök, hogy látlak.
– Én is örülök, hogy eljött.
A nő egész felsőteste megremeg. Neelay gondolkodik. Tudja, mi
van a lábammal. Az egész iskola tudja. Szeretné megmondani neki:
ez azért nem a világ vége. Legalábbis nem a legfontosabb világé. A
tanárnő az osztályáról mesél, és arról, hogy most mit olvasnak
együtt. Virágot Algernonnak. Neelay megígéri, hogy ő is elolvassa.
– Mindenkinek hiányzol, Neelay.
– Tessék nézni. – A fiú a falra mutat, ahová az anyja kiragasztotta
az összehajtható, óriási üdvözlőkártyát, amit az egész kilencedik
évfolyam aláírt. A tanárnő megrendül. A tanítvány nem tudja, mit
csináljon. – Semmi baj – mondja a tanárnőnek.
A tanárnő felszegi a fejét, vadul reménykedik.
– Tudod, Neelay, nem úgy gondoltam… nem hittem volna, hogy…
– Tudom – feleli, és már azt szeretné, ha Ms. Gilpin elmenne.
A tanárnő két kinyitott tenyerével helyretolja az arcát. Aztán benyúl
a hátitáskájába, és előhúzza a gyűrűs füzetet. Neelay apjának
papírsárkányprogramját.
– Ez a tiéd. Nem lett volna szabad…
A fiú annyira örül, hogy nem is hallja a tanárnő szavait. Azt hitte,
örökre elvesztette a füzetét, még egy dolog, amit nem kap vissza
soha többé az előző életéből, mielőtt a fa levetette magáról.
– Köszönöm! Jaj, nagyon szépen köszönöm!
Ms. Gilpin felnyög. Amikor a fiú rápillant, a tanárnő sarkon fordul
és elszalad. Az aggodalom csak addig tart, míg Neelay kinyitja a
füzetet. Utána lapozgat benne, és mindenre emlékszik. Rengeteg
munka, rengeteg jó ötlet – elmentve.
 Hat év múlik el. A pubertás átalakítja Neelay Mehtát. A fiú
fantasztikus emberré serdül: tizenhét éves, 198 centi, 68 kiló, és
hozzá van nőve a kerekesszékéhez. Felsőteste megnyúlik. Még a
kóróvá aszalódott lába is hülyén hosszúra nő. Két orcája úgy
csúszkál, mint a kontinentális táblák, a képén rengeteg szeplő.
Fekete drótok nőnek ki a valaha csupasz intim testrészén.
Szopránból magas tenorrá mélyül a hangja. A haja úgy megnő, mint
egy kést gyakorló szikhé, igaz, nem tűzi fel risi csomóban. Hagyja
szabadon aláhullani hosszúkás arca mellett vézna vállára, mintha
vastag szőlőindák volnának.
Egy gördülő fémszerkezetben éli az életét – kapitányi szék a
gondolat különös régióin keresztül mindörökké utazó csillagközi
űrhajón. Akadnak emberek, akik ha már nem tudnak járni, elhíznak.
Igaz, az olyan emberek esznek is. Neelay elvan napi ötven cent ára
szotyolán és két, koffeinnel dúsított szénsavas üdítőn.
Természetesen nem ad le kalóriákat értelmetlenül. Reggel, amikor
begurul személyre szabott íróasztalához, a központi
feldolgozóegységének és a katódsugaras monitorának is több
energiára van szüksége, mint neki. Ujjai a billentyűzeten bóklásznak,
szeme a képernyőt pásztázza, de az agya jelentős mennyiségű
glükózt éget el, miközben megformálja teremtményeinek
prototípusait tizennyolc órás műszakokban, gondosan megírt
parancsról parancsra.
Felveszik a Stanford Egyetemre, két évvel a korhatár alatt. A
campus csak egy ugrás tőlük. A számítástechnikai tanszék
virágkorát éli, megtermékenyítőleg hatnak rá az apja cége
alapítóinak bőkezű adományai. Neelay már tizenkét éves kora óta
bejár a campusra. Jóval azelőtt, hogy elsőévesként hivatalosan is
megkezdi a tanulmányait, már ténylegesen ő az egész
számítástechnikai banda kabalafigurája. Tudod, az az ektomorf
indiai srác abban a nem mindennapi székben.
Valami születőben van a Farm féltucat különféle épületének
méhében. Bűvös paszuly nő ki itt is, ott is egyetlen éjszaka alatt.
Előkerül a baráti beszélgetésekben, az alagsori számítógépes
laborban, ahol Neelay tölti az idejét és kódol. Akármennyire
hallgatag is ez a banda, azért vasárnap este a kódírók is fölemelik a
fejüket a parancsciklusaikból, legalább addig, míg kiosztják egymás
közt az üdítős üvegeket, és közösen földarabolják a pizzájukat, s
mialatt egy kis filozofikus halandzsát nyomnak.
Az egyik azt mondja:
– Mi vagyunk az evolúció harmadik felvonása. – És a mártás
lecsorog a tátott szájából.
Mintha közös volna bennük ez a gondolat. A biológia volt az első
lépcső, és hosszú korszakok során zajlott le. Aztán a kultúra mint
szelep felfokozta az átalakulás tempóját puszta évszázadokra. Most
meg öthavonta itt az új digitális nemzedék, mindegyik szubrutin
gyorsítja a következőt.
– A chipek tranzisztoralapú összetettsége másfél évente
megduplázódik?… Ha szabad kérnem, tényleg vegyük komolyan a
Moore-törvényt.
– Mondjuk, hogy ez érvényes marad életünk végéig. Még lehet
hátra hatvan évünk.
Vihorásznak az őrült matematikán. Negyven duplázódási szakasz.
A sztratoszféráig érő rizskupacok a legendabeli sakktáblán.
– Billiószoros növekedés. Egymilliószor egymilliószorosan
mélyebb és gazdagabb programozás, mint amilyen az eddig megírt
legjobb program.
Szünet a józan álmélkodásra. Neelay az érintetlen pizzája fölé
hajtja a fejét, és úgy bámul a pizzaszeletre, mintha egy
koordinátageometriai feladat volna.
– Élőlények – mondja, szinte magában. – Önállóan tanulnak.
Önállóan teremtik meg egymást. – Az egész helyiség nevet, de ő
még rátesz egy lapáttal. – Olyan gyorsan, hogy azt hiszik, mi itt se
vagyunk.

Eleinte a kódkészítés célja, hogy az ember mindent elajándékozzon.

Tisztán emberbaráti alapon. Talál egy nagyszerű tanprogramot a
nyilvános felületen, kiegészíti, új tulajdonságokkal ruházza fel,
bekapcsolja az 1200 baudos modemjét, betárcsáz az egyik helyi
üzenőfalra, és feltölti a forráskódot, hogy továbbfejleszthesse bárki,
akinek kedve van hozzá. Elmeművei hamarosan világszerte
tovaterjednek a gazdagépeken. Az emberek nap mint nap új fajokat
tesznek a tárolókba. A teljes kambriumi robbanás még egyszer, csak
éppen milliárdszor gyorsabban.
Neelay ingyen közzéteszi első remekművét, amiben a játékosok
felváltva lépnek, mi egy japán moziszörnnyel vagyunk, és vele
pusztítjuk végig a világ nagyvárosait. Tucatnyi országban
felhasználók százai vetik rá magukat annak ellenére, hogy egy-egy
letöltés időtartama negyvenöt perc. Mi lesz, ha a játék ugyanazt teszi
a szabadidővel, amit a szörnyek Tokióval? Második játéka –
konkvisztádorok dúlják fel az érintetlen Amerikát – újabb sláger az
ingyenes szoftverek mezőnyében. Usenet-csoport alakul kizárólag a
játékstratégiák csereberéjére. A program minden lejátszás
alkalmával új, geológiai szempontból valóságos Újvilágot hoz létre.
Bármelyik kis fűszeressegédből stramm Cortés válhat.
A játékait tömegesen utánozzák. Minél többen lopnak tőle, annál
jobb a kerekesszékhez kötött Neelay közérzete. Minél többet ad,
annál többje van. Az alagsori laborban kerekesszékbe szorult ember
nézőpontjából új földrészek kerülnek a látómezőbe. Az
ajándékgazdaság – a jól formált parancsok szabad másolása – azt
ígéri, végre sikerül megoldani a hiány problémáját, és a gyökerénél
csillapítani az éhséget. A Neelay Mehta név köré minilegendárium
szövődik a számítógépes úttörők között. Köszönetet mondanak neki
a betárcsázós üzenőfalakon és a játékosok hírcseréjében.
Egyetemisták úgy beszélnek róla a chatszobákban, mint egy Tolkien-
regényalakról. Az interneten fogalma sincs róla senkinek, hogy az
illető egy zátonyra futott, hosszúkás csodabogár, aki gépek nélkül
mozdulni se tud.
Mire betölti a tizennyolcat, a paradicsomban sövények nőnek ki a
földből. Az ingyenes programok korábbi filantrópjai elkezdik
bejegyeztetni szerzői jogaikat, és valódi pénzekre tesznek szert.
Ráadásul van képük magáncégeket is alapítani. Még így is csak
tasakba csomagolt flopilemezekkel házalnak, de már látszik, merre
tart az egész. A közlegelőket bekerítették. Az ajándékozás kultúráját
csírájában fojtják el.
Az Öntevékeny Klub heti találkozóin Neelay rendre kifakad az
árulás miatt. Szabadidejében újraírja az egyik leghíresebb
kereskedelmi ajánlatot, még javít is rajta, aztán a klónt földobja a
közösségi felületre. Szabályszegés? Lehet. De az összes,
úgynevezett jogvédett tulajdon évtizedes fizetetlen munkán alapul.
Neelay egy éven át Robin Hood-osat játszik, vidám cimboráival az
anarchia erdejében táborozik, egy jókora tölgyfa alatt, amely
régebbi, mint annak a földdarabnak a birtoklevele, ahol a tölgy nő.

Hónapokon át dolgozik egy űropera-szerepjátékon, amit az eddigi

legnagyobb ingyenes dobásának szán. A grafikája tizenhat bites,
nagy felbontású sprite-okból áll, és hatvannégy ragyogó színnel kel
életre. Elindul szürreális bestiáriumokra vadászni, hogy benépesítse
a bolygóit. Tavasszal egy este a Stanford nagy könyvtárában köt ki,
belemerül az aranykor sci-fi ponyvamagazinjaiba, átlapozza dr.
Seuss munkáit. A képek gyerekkorának olcsó Visnu- és Krisna-
képregényeinek őrült vegetációira emlékeztetik.
Kis pihenésre van szüksége, a Serra Mallon végiggurul a
campuson, hogy megnézze, mi újság a laborban. Már csaknem
alkonyodik, azt a gyengéd tökélyt lehet érezni, amely évente kilenc
hónapig teszi zamatossá ezt a helyet. A saját munkaállomásához
igyekszik a hálózatba kötött laborban, mintha egy első személyű
kalandban navigálna. Jobbra az Oval nagyszabású, pálmák alkotta
árkádja kígyózik. Balra a Santa Cruz-hegység kukucskál ki az
álromán stílusú, álspanyol kolostor mögül. Egyszer még az előző
életében végiggyalogolta apával és anyával a Skyline-hoz közeli
ösvényeket a mamutfenyők alatt. A hegyeken túl, a kerekesszék-
szállító furgonnal félórányira ott a tenger. A strandoktól és öblöktől
nincs eltiltva. Alig három hónapja járt ott utoljára. Több barátjának
kellett lecipelnie a vízpart közelébe, ahol leültették a homokba.
Üldögélt, bámulta a hullámokat, figyelte a le-lebukó parti madarakat,
és hallgatta kísérteties panaszkodásukat. Órákkal később, amikor a
barátai már eleget úsztak, frizbiztek és kergetőztek a homokban, ő
volt az egyetlen, aki még maradt volna.
Ráfordul a rámpára a Memorial Court irányába, be a Main Quadra,
elgurul Rodin életnagyságú Calais-i polgárainak alakjai mellett.
Hosszú lesz az éjszaka, be kell szereznie pár falatot, hogy kitartson
az ereje. Egyenesen a belső udvarba gurul a motoros székkel, a
szakszervezeti iroda hátsó kijárata és a legjobb ételautomaták felé.
Intergalaktikus terveibe belefeledkezve csaknem letarol egy japán
turistacsoportot, amelynek tagjai a kolostort fényképezik. Míg
bocsánatot kérve tolat, átgördül egy életében először külföldre
merészkedő idős hölgy lábujjain. A megbántott nő meghajol. Neelay
kivágja magát a csoportból, belevezeti a széket valami keménybe
bal felől, és felpillant. És ott, egy autó méretű növénytartó kádban,
közvetlenül a kápolna bejárata mellett rátalál a leginkább zavarba
ejtő, telt idomú és irdatlanul nagy organizmusra, amit valaha is látott.
Ez az, amit keresett, ez kell az intergalaktikus operához. Életre kelt
hallucináció egy közeli csillagrendszerből, egy űrbéli féreglyuk túlsó
végéről. A kertészek biztos az előző éjszaka leple alatt csempészték
ide. Vagy így van, vagy hónapokon át úgy gurult el mellette minden
este, hogy észre se vette.
Odamegy a kocsival a fa mellé és fölnevet. A törzse olyan, mint
egy óriási, beöntéshez való fecskendő fölfordítva. Az ágai lehetetlen
szögekben állnak-böknek ki belőle. Kinyújtja a kezét, hogy megfogja
a kérgét. Tökéletes. Abszurd. Készül valamire. Egy apró felirat ezt
mutatja: BRACHYCHITON RUPESTRIS. AUSZTRÁL PALACKFA. A név nem
magyarázkodik, de nem is magyaráz meg semmit. Idegen
betolakodó, az olyan biztos, ahogy Neelay is az.
Azt se tudja, mi hihetetlenebb: a fa vagy az, hogy eddig fel se tűnt
neki. A periferikus látásával felvillanó formákat észlel. Zajlik valami a
háta mögött. Határozottan úgy érzi, hogy figyelik. Egy néma kórus
azt énekli a fejében: Fordulj meg és nézz. Fordulj meg és láss! Egy
helyben megfordítja a székét. Semmi sem stimmel. Az egész
kolostorudvar megváltozott. Egyetlen hatalmas ugrással egy
intergalaktikus arborétumban ért talajt. Minden oldalról ádáz zöld
föltevések intenek felé. Más világok éghajlatára termett lények.
Sokféle öltözetű és arcú bolond. Annyira ősi korokból való dolgok,
hogy a dinoszauruszok nyeretlen kétévesek mellettük. Ezek a jeleket
küldő, érzékeny lények mellbe vágják a kerekesszékben. Soha nem
drogozott, de az lehet ilyen. Bézs és sárga tollazat, lila vízesés, ami
elpárolog, mielőtt földet érne. Kerge kísérletek eredményének látszó
fák intenek felé a nyolc hatalmas növénytartó kádból, mindegyikük
mini csillagközi űrhajó, úton egy másik rendszer felé.
Neelay körbejárja székével az udvart. Deréktól lefelé béna teste
megfeszül, míg a csillámló fák körben álló tanácsa megtekinti, ahogy
végigjárja őket. Újabb seussi szörny mellett gurul el, legalább
annyira földön kívüli, mint az első. Elolvassa a feliratát:
hernyóselyemfa a brazil őserdőkből, melyek még ma is napi
százezer hektárokat veszítenek a területükből. Hegyes csúcsú,
bibircsókos tobozszerűségek borítják a törzsét, tövisek, melyek azért
fejlődtek ki, hogy megvédjék a több tízmillió évvel ezelőtt kihalt
állatok rágcsálásától.
Növénytartótól növénytartóig gurul, megtapogatja, megszagolja
őket, hallgatja a susogásukat. Forró szigetekről, isten háta mögötti
aszályos vidékekről, Közép-Ázsia távoli völgyeiből származnak,
ahová nemrég tette csak be lábát az ember. Galambfa, zsakaranda,
nyugati üstökvirág, kámforfa, juharlevelű lángfa, császárfa,
kurradzsong, vörös eperfa: földön túli élet, amely csak arra várt,
hogy itt fogja, ezen az udvaron, miközben távoli bolygókon
kutakodott utána. Ráteszi a kezét a kérgükre, és közvetlenül a
kültakarójuk alatt érzi a sejtek nyüzsgő gyülekezeteit, mintha bolygók
teljes civilizációi lüktetnének és zümmögnének ott.
A japán turisták eltűnnek a Galvez Streeten álló buszukban.
Neelay mozdulatlanul ül a kiürült téren, mint a ragadozótól
megszabadult nyúl. Csak pár másodpercre marad magára. De
ebben a rövid időben a földönkívüli betolakodók egy gondolatot
ültetnek be közvetlenül a limbikus rendszerébe. Lesz egyszer egy
játék, milliárdszor tartalmasabb, mint bármi, ami eddig készült,
amellyel megszámlálhatatlanul sok ember fog egyszerre játszani az
egész világon. És ezt Neelaynek kell megalkotnia. Fokozatosan,
evolúciós lépésenként fogja kifejleszteni, évtizedek munkájával. A
játék, hipp-hopp, egy élő, lélegző, kavargó, animista világ kellős
közepébe helyezi majd a játékosokat, ahol milliónyi faj tanyázik, és
ennek a világnak mindenáron a játékosok segítségére lesz
szüksége. A játék célja: rájönni, mit vár el a játékostól ez az új,
kétségbeesett világ.
A látomás véget ér, Neelay visszatér a Stanford belső terére. A
látomás – vallásos és sötétzöld – belevész saját plátói árnyékába, az
erdőbe. A fiú nem moccan, kapaszkodik abba, amit az imént látott,
amit az agya így vagy úgy, de érzékelt, ami ott leselkedett a Moore-
törvény mélyén. Kénytelen lesz félbehagyni az egyetemet. Nincs
ideje többé órát látogatni. Hosszú távra kell beállítania a tempót.
Még be fogja fejezni ezt a csip-csup szerepjátszós űroperát, amin
dolgozik, azután eladja. Igazi pénzért, igazi dollárokért. A rajongói
üvölteni fognak. Leprázni fogják az ország összes betárcsázós
üzenőfalán, ő lesz a legaljasabb áruló. De tizenöt dollár harminc
parszekért – tényleg bagóért adja. A földön kívüli életbe történő első
behatolásának haszna fedezi majd a folytatást, és az a játék majd
sokszorosan túlszárnyalja az eredeti célokat. Ilyen apró lépésenként
fog eljutni arra a helyre, amit most látott.
Abban a percben gurul ki a kolostorból, amikor a fény eltűnik a
hegyek mögött. A dombok önmagukra vetik árnyékukat,
véraláfutáskékből tűnnek át a feledés feketéjébe. Magasan, a
láthatárán túl, az előbukkanó alapkőzeten tenyészik a manzanitafa,
levedli magáról kunkorodó, karmazsinvörös kérgét. Nemes babér
szegélyezi a favágók miatt létrejött mezőket. A kanyonokban sűrűn
növő narancsszínű madronék krémesen ragadós zölddé hámlanak.
Kaliforniai tölgyek – az őt megnyomorító magyaltölgyhöz hasonlók –
gyülekeznek a bérceken. És odalent, a hűs, part menti folyosókon,
üledék- és rothadó tűlevél szagban a mamutfenyők olyan tervet
forralnak, melynek a megvalósításához ezer évre van szükség – ez
a terv hasznosítja Neelayt is, bár ő azt hiszi, a terv a sajátja.

PATRICIA WESTERFORD
1950-et írunk, és akárcsak a kis Cyparissus, akit nemsokára fölfedez
magának, a kis Patty Westerford is beleszeret a játék szarvasába.
Az övé gallyakból készült, de azért minden ízében élő. Továbbá
vannak mókusai páronként összeragasztott dióhéjakból, mackói
ámbrafa termésgömbjéből, sárkányai amerikai vasfa
hüvelyterméséből, makksapkát viselő tündérei meg egy olyan
angyala, melynek toboztestére csak magyallevél kell szárnynak.
A játékaihoz gondosan megmunkált házakat készít murvás
bekötőúttal és gombabútorral. Magnóliaszirom a paplan az ágyban,
ahol altatja őket. Vigyáz rájuk egy olyan királyság vezérlő
angyalaként, melynek városai zárt ajtók mögött, a fák ágbogainak
mélyén fészkelnek. A fák göcseiből zsalugáteres ablakok lesznek,
melyeken át, ha hunyorítva belesünk, feltárulnak az emberek
elvesztett rokonainak, az erdei polgároknak hívogató szalonjai. Ott él
az állataival a képzelet kicsiny építményeiben, melyek sokkal
gazdagabbak, mint amit a valóságos méretű élet kínál. Amikor a pici
fababájának lejön a feje, elülteti a kertben, mert biztos benne, hogy
másik testet fog növeszteni.
Mindegyik gallyból készült állata tud beszélni, bár a legtöbbjüknek,
akárcsak Pattynek, nincs szüksége szavakra. Ő is csak hároméves
kora után szólalt meg először. Addig két bátyja tolmácsolta titkos
nyelvét a riadt szülőknek, akik már kezdték azt hinni, hogy a
kislányuk elmefogyatékos. Be is vitték Pattyt a chillicothe-i klinikára,
hogy megvizsgáltassák, és kiderült, hogy a belső füle rendellenesen
nőtt. A klinika öklömnyi hallókészüléket adott neki, amit utált. Mikor
végre elkezdett beszélni, gondolatait a kásás kiejtése miatt alig
értették meg az avatatlanok. Az sem segített rajta, hogy a képe kissé
ferde és medveszerű volt. A szomszéd gyerekek elszaladtak előle,
hiszen ez az izé csak félig-meddig ember. A makkból készített
népség sokkal megbocsátóbb.
Egyedül az apja érti az erdők világát, ahogy a lánya összes,
nehézkesen kimondott szavát is érti. Ő a papa kedvence, amit a két
fivére elfogad. Az apa softballozhat a fiaival, és mondhat nekik a
felfújható rágógumi csomagolásán látott poénokat, a legjobb
ajándékokat mégiscsak a kis növénylányának, Pattynek tartogatja.
Kettejük meghitt közelsége zavarja a gyerek anyját.
– Kérdem én: létezett már valaha ilyen kicsi, összesen két
emberből álló nép?
Bill Westerford magával viszi Patriciát, amikor mezőgazdasági
fejlesztési hivatalnokként néha ellátogat Délnyugat-Ohio farmjaira. A
gyerek másodpilótaként ül be az ütött-kopott, oldalt fenyőléc borítású
Packardba. A háborúnak vége, a világ gyógyulgat, az ország a
tudomány mámorában él, ez a jobb élet kulcsa, és Bill Westerford
magával viszi a lányát, hogy világot lásson.
Patty anyukája ellenzi az utazgatást. A gyereknek az iskolában a
helye. De az apa tekintélye felülkerekedik.
– Sehol sem tanul többet, mint amikor velem van.
Kilométerről kilométerre zajlik a mobil oktatás. Az apa úgy ül, hogy
a lánya a szájáról is le tudja olvasni, amit mond. A gyerek nevet az
apja történetein – vaskos, lassú rötyögés –, és lelkesen szúrja közbe
a válaszokat apja kérdéseire. Miből van több: csillagból a Tejúton
vagy kloroplasztiszból egyetlen búzaszál levelén? Melyik fa virágzik
azelőtt, hogy levelet hajtana, és melyik virágzik utána? Mi az oka,
hogy a fa tetején gyakran kisebbek a levelek, mint alacsonyabban?
Ha egy bükkfa törzsére egy méter magasan rávésed a neved, milyen
magasan lesz a neved ötven év múlva?
Az utolsóra Patty imádja a választ: egy méter! Akkor is egy méter.
Mindig egy méter, akármilyen magasra fog nőni az a bükkfa. És még
ötven év múltán is imádni fogja ezt a választ.
A makk-animizmus ekképpen válik fokról fokra önnön
leszármazottjává, botanikává. Patty az apja szeme fénye és
egyetlen tanítványa lesz, aminek az az egyszerű oka, hogy az egész
családból csak ő látja át, amit az apa tud: a növényeknek akaratuk
van, a növények ravaszak és akarnak valamit, akárcsak az emberek.
Autózásaik közben mesél a gyereknek arról a sok fura csodáról,
amire csak a zöld természet képes. Az emberek nem tudják hová
tenni a furcsa viselkedést. Más lények – nagyobbak, lassabbak,
idősebbek, kitartóbbak – mozgatják a szálakat, csinálják az időjárást,
táplálják a teremtést és állítják elő magát a levegőt.
– Hatalmas ötlet ez a sok fa. Olyan nagy, hogy az evolúció folyton,
újra meg újra feltalálja.
Megtanítja Pattynek, mi a különbség a héjas kérgű hikori és a
fehér hikori között. Az iskolában persze még a hikoridiót se tudja
megkülönböztetni senki a komlógyertyántól, amit Patty enyhén
szólva furcsáll.
– Az osztályban a gyerekek komolyan azt hiszik, a fekete dió
ugyanolyan, mint a fehér kőris. Hát nem látnak a szemüktől?
– Vakok a növényekre. Ádám átka. Csak azt vesszük észre, ami
hasonlít ránk. Szomorú dolog ez, ugye, kislányom?
Apjának személyesen is akadnak gondjai a Homo sapiensszel.
Őrlődik azok között a derék emberek között, akiknek a családi
gazdaságai nem képesek leigázni a Földet, és azok között a cégek
között, amelyek a totális uralomhoz szükséges eszközöket akarják
eladni nekik. Amikor elege van a friss frusztrációból, felsóhajt, és ezt
suttogja csakis Patty hallássérült fülébe:
– Jaj, vegyél nekem egy domboldalt, ami a várostól elfelé lejt.
Sűrű bükkerdő hűlt helyén hajtanak át.
– A legklasszabb fa, jobbat kívánni sem lehet.
Erős, széles, mégis kecses, a tövénél nemesen kiszélesedve áll a
saját lábán. Bőven terem makkot, amely mindenkinek alkalmas
eledel. Sima, szürkésfehér törzse inkább hasonlít kőre, mint fára.
Pergamenszínű levelei kihúzzák a telet – száron fonnyadók,
magyarázza az apa –, kiragyognak a szomszédos kopár keményfák
közül. Elegáns, masszív ágai pedig az ember karjaira
emlékeztetnek, és a végüknél úgy hajlanak fölfelé, mintha kezet
nyújtanának. Tavasszal fakó és sápadt, de ősszel a lapos, széles
hajtások aranyban fürdetik a levegőt.
– Mi történt a fákkal? – A lány hangja még vastagabb, amikor a
bánat súlyát is cipeli.
– Az, amit csináltunk velük. – Pattynek úgy tűnik, apja felsóhajtott,
pedig Bill Westerford egy pillanatra sem veszi le a szemét az útról. –
A bükkfa árulta el a farmernak, hol érdemes szántani. Alul mészkő,
rajta a legjobb feketeföld, ami csak egy szántón lehet.
Gazdaságról gazdaságra autóznak az előző évi károkozás és a
talaj felső rétegének következő évi eróziója között. Apja rendkívüli
dolgokat mutat meg a lánynak: egy nyugati platán burjánzó
kambiumja körbenőtte egy évtizedekkel azelőtt a fához támasztott
régi bicikli vázát. Két, egymással ölelkező szilfát, amelyek egyetlen
fává nőttek össze.
– Olyan keveset tudunk arról, hogyan nőnek a fák! Arról meg
szinte semmit, hogyan virágzanak, hogy növesztenek ágakat, dobják
le a kérgüket és gyógyítják meg magukat. Egy-két fáról persze
tudunk valamicskét, de csak elszigetelten. Viszont egy fa szinte soha
nincs elszigetelve, a fa a legtársasabb társas lény.
Pattynek az apja jelenti a vizet, levegőt, földet és napfényt. Tőle
tanulja meg, hogyan kell egy fára tekinteni, amely élő burka a kéreg
minden egyes négyzetcentimétere alatt tevékenykedő sejteknek, de
ennek a menetét még senki emberfia nem volt képes megfejteni.
Odagurulnak egy megkímélt keményfa erdőcskéhez egy lassú
folyású patak melletti hordalékos talajon.
– Na, ezt nézd meg! Ezt nézd meg! – Egy csoport karcsú törzs,
mindegyiken nagy, lekókadó levelek. Juhászkutya fából. Apja jelzi
Pattynek, hogy szimatoljon bele a nagy, kanál alakú,
összegyömöszölt levelekbe. Kesernyés aszfaltszag. Bill fölszed egy
uborkaszerűséget, és odatartja a gyerek elé, aki ritkán látta ennyire
izgatottnak az apját. Bill Westerford előveszi a katonai bicskáját,
félbevágja a gyümölcsöt, és megmutatja krémszerű húsát meg a
csillogó, fekete magokat. A gyümölcshús láttán Patty szeretne
felsikítani az örömtől, de a szája tele van karamellpudinggal.
– Papaja! Az egyetlen trópusi gyümölcs, amelyik valaha is
elszökött a trópusokról. A legnagyobb, legjobb, legfurcsább,
legvadabb őshonos gyümölcs, amely ezen a földrészen valaha is
született. Kezd meghonosodni pont itt, Ohióban. És senki sem tud
róla!
Ők tudnak róla. A kislány és az apja. Patty soha nem árulja el
senkinek, hol van ez a földdarab. Csakis a kettejüké lesz
papajahullástól papajahullásig.
Apját figyelve a nagyothalló, beszédhibás Patty megtanulja, hogy
igazi örömöt az szerez, ha tudjuk, az emberi bölcsesség annyit se
számít, mint a bükkfa lombjának rezzenése egy szellőcskétől. Amit
az ember biztosan tud, az meg fog változni – ez olyan tény, mint az,
hogy az időjárás nyugat felől változik. Olyan, hogy tényszerű tudás,
nem létezik. Kizárólag a megfigyelés és az alázat megbízható.
Az apa észreveszi, hogy lánya madarakat készít a juhar
ikerlependék-termésének kettős szárnyaiból. Különös képet vág.
Fölemeli az egyik magot, és arra az óriásra mutat vele, ahonnan a
mag érkezett.
– Észrevetted már, hogy több magot ereszt szélnek, amikor fölfelé
fúj, és kevesebbet, amikor lefelé? Szerinted miért?
Patty ezeket a kérdéseket szereti a legjobban a világon.
Gondolkodik.
– Mert olyankor messzebbre jutnak el?
Apa az orrához emeli az ujját.
– Talált! – A fát nézi, összeráncolja a homlokát, még egyszer
átgondolja a korábbi rejtélyeket. – Mit gondolsz, miből lesz az a sok
faanyag, amíg ebből a kis vacakból akkora fa nő?
Merész tipp:
– A földből?
– Hogyan bizonyosodhatnánk meg róla?
Együtt tervezik el a kísérletet. Egy fakádat megtöltenek egy mázsa
termőfölddel a csűr déli oldalánál. Aztán kiszednek egy
háromszögletű bükkmagot a kupacsából, megmérik, és bedugják a
földbe.
– Ha látsz egy betűkkel televésett fatörzset, az tuti, hogy bükkfa.
Az emberek nem bírják megállni, hogy ne faragjanak valamit arra a
sima, szürke felületre. Isten bocsássa meg nekik. Arra vágynak,
hogy a szívek, amiket odavésnek, évről évre nagyobbra nőjenek.
Kinek kegyetlen lángja ég, fába metszi hölgye nevét. Mit tudják a
szerelmesek, hölgynél a fa sokkalta szebb.{6}
 Elmeséli a kislánynak, miként válik a bükk szó, a beech könyvvé,
bookká nyelvről nyelvre. Hogyan ágazott el a könyv a bükk
gyökereiből még réges-régen az ősnyelvben. Hogyan adott helyet a
bükkfakéreg a legkorábbi szanszkrit levelezésnek. Patty elképzeli,
hogy mikor kinő a pici mag, teleírják. De miből keletkezik az a nagy
tömeg, amiből ez az óriáskönyv lesz?
– A következő hat évben nedvesen és gyommentesen fogjuk
tartani a kádat. Mikor édes tizenhat éves leszel, megint megmérjük a
fát és a földet.
Patty hallja is, érti is. Ilyen a tudomány, és milliószor annyit ér, mint
amikor bárki bármire leteszi a nagyesküt.

Apránként eljut oda, hogy szinte ugyanolyan pontosan meg tudja

mondani, mitől kókad le a termés, vagy mi emészti, mint az apja. Bill
már nem találós kérdéseket ad fel neki, hanem konzultál vele,
persze nem a gazdálkodók füle hallatára, hanem később, visszaülve
az autóba, amikor kétfős csapatként megengedhetik maguknak a
gondolkodás luxusát a fertőzésekről.
A tizennegyedik születésnapjára Ovidius Metamorfózisainak a
tanulóifjúság épülésére cenzúrázott fordítását kapja ajándékba az
apjától. Dedikált kötet: Drága Kislányomnak, aki tudja, valójában
milyen nagy és széles egy családfa. Patricia az első mondatnál üti
fel a könyvet:

Új alakokká vált testekről indit a lelkem szólani; isteneink!{7}

Ezektől a szavaktól visszakerül oda, ahol a makkot egy lépés

választja csak el egy arctól, és a fenyő tobozaiból lesz az angyalok
teste. Elolvassa a könyvet. A történetek furcsák, de könnyedek,
olyan régiek, mint az emberiség. Valahogy egyik sem idegen, mintha
már születésekor ismerte volna őket. A mesék nem elsősorban arról
szólnak, hogy emberek más élőlénnyé változnak, hanem inkább
mintha ezek a más lények a legnagyobb veszedelem pillanatában
visszafogadnák magukba az emberekben megbúvó vadságot, amely
tulajdonképpen sohasem halt ki belőlük. Ekkorra Patricia teste is
javában elkezdte saját, szenvedésekkel teli átváltozását
olyasvalamivé, amiből ő maga egyáltalán nem kér. Mellkasának és
csípőjének új fazonja, a lába között kezdődő folt őt is félig-meddig
ősibb vaddá formálja.
Legjobban azokat a részeket szereti, amelyekben az emberek
fává lesznek. Daphne nemes babérfává változik, pont mielőtt Apolló
elkapná és meggyalázná. Orpheus nőgyilkosait szilárdan fogja a
föld, és lábujjaik a szemük láttára változnak gyökérré, a lábszáraik
meg fatörzzsé. Olvas az ifjú Cyparissusról, akit Apolló ciprusfává
változtat, hogy örökké búslakodhasson a szeretett szarvas
elpusztítása miatt. Patricia cékla-, meggy-, almapirossá vörösödik,
amikor Myrrha átváltozik mirhafává, miután bemászott az apja
ágyába. És sír az állhatatos pár, Baucis és Philemon sorsán, akik
évszázadokat töltenek együtt tölgy és hárs képében jutalmul, mert
befogadták az idegeneket, akikről kiderült, hogy istenek.
Patricia tizenötödször éli meg az őszt. Rövidülnek a napok. Korán
esteledik, ami jeladás a fáknak, hogy fejezzék be cukortermelési
akciójukat, vessenek le magukról mindent, ami sérülékeny, és
erősítsék meg magukat. Szivárog a fa nedve. A sejtek permeábilissá
válnak. Víz folyik a fatörzsekből, és fagyállóvá dúsul. Közvetlenül a
kéreg alatt a szunnyadó életet víz veszi körül, annyira tiszta, hogy
óhatatlanul kristályosodik.
Apa elmagyarázza, hogyan.
– Gondolj csak bele! Rájöttek, hogyan élhetnek helyhez kötve,
külső védelem nélkül, kitéve a szélnek mínusz harmincöt fokban.
Még azon a télen, valamivel később Bill Westerford hazafelé tart a
terepmunkából, amikor naplemente után a Packard megcsúszik egy
jégbordán. Bill kirepül az út menti árokba bukfencező kocsiból. Nyolc
métert száll, míg belecsapódik egy sor narancseper fasorba, amit
sövénynek telepítettek a farmerek másfél évszázaddal korábban.
A temetésen Patty Ovidiusból olvas fel. Baucis és Philemon
átváltozását fává. Fivérei úgy gondolják, a bánat elvette az eszét.
Nem engedi az anyjának, hogy bármit is kidobjon. Apja sétabotját
és a lapos nemezkalapját egy szentélyféleségben tartja. Megőrzi az
apa értékes könyvtárát is – Aldo Leopold, John Muir könyveit, a saját
botanikai szövegeit, a mezőgazdasági fejlesztési hivatal brosúráit,
melyeknek a megírásában közreműködött. Megtalálja az apa
cenzúrázatlan Ovidius-kötetét, telefirkálva jegyzetekkel, ahogy az
emberek a bükkfákat vésik tele. Az aláhúzások már az első sorral
elkezdődnek – ezt háromszor húzta alá: Új alakokká vált testekről
indit a lelkem szólani; isteneink!

A középiskola mindent megtesz, hogy tönkretegye Patriciát. A

zenekarban brácsázik, álla alatt a juharfa régi emlékeket süvölt a
domboldalról. Fényképezés, röplabda. Van két majdnem-barátja,
akik legalább az állatok valóságát megértik, ha már a növényekét
nem teljesen. Patricia nem hord ékszereket, flanelban és farmerban
jár, mindig van nála egy svájci katonai bicska, és a fejére tekert
hosszú copfban viseli a haját.
Mostohaapát kap, aki van annyira bölcs, hogy nem próbálja meg
átnevelni. Közbejön egy megrázkódtatás, ebben szerepe van egy
csöndes fiúnak, aki két éven át arról álmodozik, hogy majd ő viheti el
Pattyt a végzősök báljára, de álmait el kell temetnie egy fehér tölgyfa
nyíllal átszúrt szív miatt.
Tizennyolcadik életévének nyarán, miközben a Kelet-Kentuckyi
Egyetemre készül botanikát tanulni, eszébe jut a fakádba tett földben
növekedő bükkfa a csűr mellett. Elszégyelli magát: hogyan
feledkezhetett meg a kísérletükről? Két év késéssel teljesíti csak az
apjának tett ígéretét. Az édes tizenhatot úgy, ahogy van, átugrotta.
Egy teljes júliusi délutánt tölt azzal, hogy kiszabadítsa a fát a
talajból, és a legapróbb földdarabkát is lepöckölje a gyökérzetéről.
Utána megméri a növényt is meg a földet is, amiből a fa táplálkozott.
Az egy grammnál is könnyebb kis bükkmag most nehezebb, mint a
lány maga. A föld viszont ugyanolyan súlyú, mint annak idején,
mínusz 4-5 deka. Nincs rá más magyarázat: a fának szinte a teljes
tömege a levegőből származik. Apja jól tudta. És most már ő is
tudja.
A kísérleti fát átülteti a ház mögé, arra a pontra, ahol szívesen
ültek apjával nyári estéken, és hallgatták azt, amit mások csöndnek
hívnak. Emlékszik, mit mondott apja az emberi fajról. Az emberek,
isten bocsássa meg nekik, nem tudják megállni, hogy ne véssenek
valamit a bükkfákra. De akadnak emberek – bizonyos apák –, akiket
a fák vésnek tele.
Mielőtt elutazna az egyetemre, egy icipici vágást ejt a sima,
szürke, könyvszerű törzsön a katonai bicskájával, egy méterrel a
talaj fölött.

A Kelet-Kentuckyi Egyetem teljesen átalakítja. Patricia úgy

kivirágzik, mint valami délre néző növény. Ahogy átvág a campuson,
megcsapja a hatvanas évek levegője, a megváltozott időjárás, a
hosszabbodó napok szaga; érzi a betokosodott, ósdi gondolatok
lehetséges szétzúzásának illatát, a dombokról leérkező friss szelet.
Kollégiumi szobája zsúfolásig van cserepes növénnyel. Nem ő az
egyetlen az emeleten, aki botanikus kertet rendez be az íróasztala
és az emeletes ágy között. De csak az ő terrakottacserepein vannak
papírcsíkok adatokkal. Míg a barátnői fátyolvirágot meg kék ibolyát
tartanak, addig ő menyecskeszemet, fogolyborsót meg más kísérleti
növényeket nevel. De azért gondoz egy ezerévesnek látszó bonszai
borókát is, ezt a szúrós haikut, bármiféle tudományos cél nélkül.
A fölötte lakó lányok éjjel néha lejönnek az ő emeletére, hogy
kifigyeljék. Patricia a kedvenc időtöltésük lett. Itassuk le a Virágos
Pattyt! Hozzuk össze Virágos Pattyt azzal a közgázas beatnik
krapekkal! Gúnyolják a szorgalma és kinevetik a hivatástudata miatt.
Kényszerítik, hogy Elvist hallgasson. Ujjatlan zsákruhába bújtatják,
és föltupírozzák a haját. Klorofill királynőnek csúfolják. Nem
brancsbeli. Nem mindig hallja őket jól, de amikor mégis, a
beszédüket nem mindig találja értelmesnek. Vaduló emlőstársai
mégis mosolyra késztetik: csodásak minden fronton, mégis bókokra
szomjaznak, hogy elégedettnek érezzék magukat.
A másodéves Patty állást kap a campus üvegházában –
reggelente, az órák előtt két órát tud ellopni rá. Genetika,
növényélettan, szerves kémia töltik ki az estéit. Minden este a
kutatóbokszában tanul, amíg be nem zár a könyvtár. Utána
szórakozásból olvas, amíg el nem alszik. Megpróbálkozik a barátnői
olvasmányaival: Sziddhárta, Meztelen ebéd, Úton. De semmin sem
hatódik meg annyira, mint Az amerikai fák természetrajzán Peattie-
től, amit az apja polcáról ismer. Most ez a kimeríthetetlen frissítője. A
kifejezései szétágaznak és elfordulnak, hogy érje őket a napfény:

Trónok omlottak össze, és új birodalmak emelkedtek fel, nagy

gondolatok születtek, és nagyszerű képeket festettek, a világot
 forradalmasította a tudomány és a technika, de ma sem tudja
megmondani senki, hány évszázadig él még ez a Tölgy, és
hogy melyik nemzetet vagy vallást éli túl…

Ahol a szarvasok szökellnek, ahol a pisztrángok a felszínre

jönnek, ahol a lovad megáll, hogy igyon a jéghideg vízből, míg a
nap a tarkódra tűz, ahol minden korty levegő felvidít – ott nőnek
a Rezgő nyárfák…

És apja szeretett fájáról:

Hagyjuk a többi fára a világ dolgainak megoldását. A Bükkfa

hadd álljon csak ott, ahol most is megállja a helyét…

Hattyú persze soha nem válik belőle. De az elsőéves, rút

kiskacsából kifejlődő végzős már tudja, mi az, amit szeret, és hogy
mire akarja rátenni az életét, ami mégiscsak újdonság, bármely
évfolyam fiataljairól legyen is szó. Akiket nem riaszt el maga mellől,
kiszimatolják, milyen is ez a lelkes, nem éppen szép, őszinte lány,
aki megfutamodik a folyamatos társasági megfelelés kényszere elől.
Megdöbben, hogy még udvarlói is akadnak. Van benne valami,
amitől fölizgulnak a fiúk. Természetesen nem a külseje az ok, hanem
a járását nem tudják hová tenni, és emiatt, ha csak finoman is,
kénytelenek utána fordulni. Független gondolkodás – ennek is
megvan a sajátos vonzereje.
Amikor bejelentkezik nála egy-egy fiú, Patricia úgy intézi, hogy
vigye el magával piknikezni a richmondi temetőbe – 1848 óta a
holtak szolgálatában. Némelyik elmenekül, és vége a történetnek.
Ha maradnak, sőt a fákat is szóba hozzák, akkor újabb találkozás
következik. A vágy, firkantja föl a terepmunkán használt füzetébe,
végtelenül sokféle lehet, ez az evolúció legbájosabb trükkje. A
tavaszi virágporviharban még ő is bőven megfelelő virág.
Az egyik fiú nem morzsolódik le, hónapról hónapra jelentkezik.
Andy, az angol szakos. Ő is játszik Patriciával a zenekarban,
továbbá rajong Hart Crane költészetéért, O’Neillért és a Moby
Dickért, bár nem tudja megmondani, miért. El tudja érni, hogy a
madarak a vállára szálljanak. Arra vár, hogy történjen valami, ami
sínre teszi céltalan életét. Egyik este kártyázás közben azt mondja,
szerinte Patricia a megoldás. A lány kézen fogja, és odavezeti
keskeny ágyához. Az ügyetlen, kezdő pár lehántja egymásról a
ruházat védőpajzsát. Tíz perccel később Patricia fává változik, kicsit
későn ahhoz, hogy megmeneküljön.

Az igazi élet a doktori iskolával kezdődik. West Lafayette-ben egyik-

másik reggel Patricia Westerford megrémül a saját szerencséjétől.
Erdészetet tanulhat! Méltatlannak érzi magát. A Purdue Egyetem
még fizet is neki olyan kurzusok látogatásáért, amelyekre évek óta
vágyott. Botanikát tanít az alsó évfolyamoknak, amiért kosztot-
kvártélyt kap, pedig ezért a lehetőségért szívesen fizetne is. És a
kutatómunkája miatt hosszú időszakokat kell eltöltenie Indiana
erdeiben. Mennyország egy animistának.
Amikor második évét tölti itt, világossá válik a csapdahelyzet. Az
egyik erdőművelési szemináriumon a professzor kijelenti, hogy a
kiálló csonkokat és a szélviharban kidőlt fákat el kell takarítani az
erdő talajáról, és át kell adni a cellulózgyártásnak, mert ez jót tesz az
erdő egészségének. Patricia szerint ez tévedés. Biztos, hogy az
egészséges erdőnek az elhalt fákra is szüksége van. Így volt már a
kezdetektől. Használják a madarak meg a kisemlősök, s többféle
rovar lakik bennük és táplálkozik velük, mint amennyit a tudósok
valaha is össze tudtak számolni. Föltenné a kezét, hogy Ovidiusszal
szólva megmondja, minden élet átalakul valami mássá. De
nincsenek hozzá adatai. Csak a gyerekkorát az avarban játszadozva
eltöltő kislány megérzésére tud hagyatkozni.
Nemsokára tisztán lát. Baj van itt az egész szakmával nemcsak a
Purdue Egyetemen, hanem országszerte. Az amerikai erdőkért
felelős férfiak kitakarított, egyforma erdőket akarnak a lehető
legrövidebb idő alatt. Takarékos fiatal erdőkről papolnak, meg
dekadens régiekről, valamint éves gyarapodási középértékről meg
gazdaságos életkorról. Meggyőződése, hogy az erdőgazdálkodást
kezükben tartó figurák bukni fognak vagy jövőre, vagy két év múlva.
Vélekedéseik kidőlt fatörzseiből dús aljnövényzet fog kisarjadni. És
abban már ő fogja élni világát.
Titkos forradalmának igéjét a tanítványai között is hirdeti.
 – Húsz év múlva visszapillantanak, és meg fognak döbbenni azon,
amit ma minden erdővel foglalkozó ember magától értődő
igazságnak tart. Minden becsületes tudománynak ez a refrénje:
Hogyhogy nem vettük észre?
A többi doktorandusszal jól tud együttműködni. Elmegy velük
pecsenyét sütni a szabadba, meg bulizni, a tanszéki
pletykálkodásban is sikerül részt vennie, s közben megőrzi saját kis
országának szuverenitását. Egyik este meggondolatlan, heves,
erőszakos vitába bonyolódik egy nővel növénygenetikai témában.
Patricia a szíve egyik zugába teszi el a kínos perpatvart, és soha
többé nem veszi elő, abból a célból sem, hogy csak rápillantson.
Titkos gyanakvás választja el a többiektől. Biztos benne, bár
semmiféle bizonyítéka nincs rá, hogy a fa társas lény. Napnál
világosabb: a nagy létszámú, vegyes közösségekben élő, és a
helyüket nem változtató dolgok evolúciója csak úgy alakulhatott,
hogy képesek szinkronba lépni egymással. A természetben csak
nagyon kevés magányos fát ismer. De elgondolása még inkább
elszigeteli. Keserű irónia: végre-valahára az övéi közt dolgozhat, de
még ők sem látják azt, ami nyilvánvaló.
A világ egyik első négypólusú gázkromatográfiás
tömegspektrométerének prototípusa a Purdue Egyetem tulajdonába
kerül. Kitartása jutalmául valamelyik pogány istenség egyenest
Patriciához irányítja a gépet. Az eszközzel meg tudja mérni, miféle
illékony szerves vegyületeket küldenek a levegőbe az ősi és nagy
keleti fák, és hogy mit tesznek ezek a gázok a szomszédaikkal.
Felveti az ötletet a témavezetőjének. Az emberek úgyse tudnak
semmit arról, milyen anyagokat bocsát ki egy fa. Zöldmezős kutatási
terület, megérett egy felfedezésre.
– De hogy lesz ebből bármiféle hasznos eredmény?
– Nem biztos, hogy lesz.
– És muszáj ezt egy erdőben csinálni? Mért nem felel meg a
kísérleti gazdaság a campuson?
– Vadállatokat se akar senki az állatkertben tanulmányozni.
– Maga szerint a művelésbe vett fák másképp viselkednek, mint
az erdő fái?
Patricia biztos benne. De a témavezető sóhaja olyan egyértelmű,
mint egy hivatal bejelentése: ha egy nő tudományt művel, az olyan,
mint amikor biciklizik a medve. Lehetséges, de azért bizarr.
– Lefoglalok pár fát az egyetemi erdős telken. Leegyszerűsíti az
egészet, és rengeteg időt spórol vele.
– Nem hajt a tatár.
– Végül is a maga disszertációja. A saját idejét pazarolja.
Patricia a legnagyobb élvezettel pazarolja erre az idejét. A munka
nem túl elegáns. Számozott műanyag zacskókat kell ragasztgatni az
ágak végére, utána pedig adott időközönként össze kell gyűjteni
őket. Újra és újra megcsinálja süketen és némán, óráról órára,
miközben a világ merényletek, etnikai zavargások, dzsungelharcok
miatt forrong. Patricia egész nap az erdőben dolgozik, a hátát atkák,
a fejbőrét kullancsok csípik, a szája tele avarral, a szeme virágporral,
az arcát kendő helyett pókháló burkolja be, csuklóján mérges
borostyán a karperec, két térdét hamu borítja, az orrában spórák
lepik el a hámot, a combja hátuljába a Braille-ábécét csípkedik bele
a darazsak, de a szíve éppoly boldog, amilyen bőkezű az egész nap.
Visszaviszi az összegyűjtött mintákat a laborba, és hosszú,
fárasztó órák munkájával jön rá az anyagkoncentráció mértékére
meg a molekulasúlyokra, amik meghatározzák, milyen gázokat
lélegeznek ki a rábízott fák. Vegyületek legalább ezres
nagyságrendben. Vagy tízezresben. A monotóniától eksztázisba
esik. A jelenséget tudományos paradoxonnak nevezi el. A leginkább
agyzsibbasztó munka, amit csak el lehet képzelni, annyira mégis
beindítja a gondolkodást, hogy feltűnjön: a fák között sem létezik
más, csak a gondolkodás. Nekilát a munkának, akár felhők takarják
el a napot, akár esik, a humusz bűze fékezhetetlen, pézsmaszagú
élettel tölti be az orrát. Kinn, az erdőn egész álló nap vele van az
apja megint. Kérdéseket tesz fel neki, és már a hangosan kimondott
kérdés is segít meglátni a választ. Mi az oka, hogy a taplógomba
csak bizonyos magasságban kezd el nőni a fa törzsén? Hány
négyzetméternyi napelemet terít szét egy adott fa? Miért van ilyen
óriási különbség egy fanyarka és egy nyugati platán levelének
mérete között?
Ez a fotoszintézis kész csoda, magyarázza a tanítványainak:
vegyészmérnöki diadal, melyen a teremtés egész katedrálisa
nyugszik. Ez az egész dínomdánom, ami a földi élet, ennek a
varázslatos, észveszejtő trükknek a potyautasa. Az élet titka az,
hogy a növények levegő-, víz- és fényevők, és a bennük tárolt
energia később minden mást elintéz. Lendületesen behatol a rejtély
belső szentélyébe: klorofillmolekulák százai fénygyűjtő
antennakomplexekké rendeződnek. Megszámlálhatatlanul sok ilyen
antenna tilakoid membránná áll össze. E lemezkék sorozata ad ki
egyetlen kloroplasztiszt. Sok száz ilyen napenergiagyár lát el
energiával egyetlen növényi sejtet. Sejtek milliói alkothatnak
egyetlen levelet. Levelek milliói susognak egyetlen pompás
páfrányfenyőn.
Túl sok a zérus: összefutnak az ember szeme előtt. Patriciának
vissza kell terelnie őket a zsibbadást és áhítatot elválasztó
leheletfinom vonal fölé.
– Évmilliárdokkal ezelőtt egyetlen mázlista, önmagát lemásoló sejt
megtanulta, miként kell egyetlen terméketlen mérgesgáz-gömbből és
vulkáni salakból efféle belakott kertet létrehozni. S attól fogva
minden, amiben reménykedünk, amitől félünk, amit szeretünk,
lehetségessé vált.
Buggyantnak tartják, de Patriciát ez nem izgatja. Megelégszik
annyival, hogy valamilyen emléket küldjön a távoli jövőbe, abba a
jövőbe, melynek léte a zöld dolgok kifürkészhetetlen
nagyvonalúságán múlik.
Késő este, mikor már olyan fáradt a tanítástól és a
kutatómunkától, hogy nem képes többet dolgozni, kézbe veszi a
szeretett Muirt. Az Ezer mérföld gyalog a Mexikói-öbölig és az Első
nyaram a Sierra Nevadában a mennyezetig emeli fel a lelkét, és úgy
megpörgeti, mintha kerengő dervis volna. Kedvenc mondatait
bemásolja a terepmunkán használt füzetei belső borítójára, és rájuk
kukkant, amikor a tanszéki politika és a rémült emberek
kegyetlensége miatt rossz a kedve. Ezek a szavak kiállják a nap
brutalitását.
Mindannyian együtt utazunk végig a Tejúton, fák és emberek… A
természetben tett sétákon mindig többet kapunk annál, amit
keresünk. A világegyetembe tartó közvetlen út az érintetlen erdőn
visz keresztül.
Virágos Pattyből dr. Pat Westerford lesz, ez is egy módja annak,
hogy a hivatalos levelezésben eltitkolja a nemét. A tulipánfákkal
végzett munkájáért kapja meg a doktorátust. Kiderül, hogy az a
tömérdek, egymás mellett álló, vastag, hosszú ereszcsatornaszerű
cső sokoldalúbb gyárként működik, mint bárki gyanítaná. A
liriodendronnak komoly illatkészlete van. Illékony szerves
vegyületeket lehel ki magából, és ezek sokféle tevékenységre
képesek. Még nem látja át, hogyan működik a rendszer, csak annyit
tud, hogy dús és szép.
Posztdoktori tanulmányait Wisconsinban végzi. Madisonban Aldo
Leopold-relikviákat keres. Keresi azt a hórihorgas fehér akácot,
amelyiknek olyan illatos a fürtös virágzata és borsóhüvelyszerű a
termése – azt a fát, amely annyira lenyűgözte Muirt, hogy
természettudósnak állt. De a világot megváltoztató akácot tizenkét
évvel korábban már kivágták. A posztdoktori státusból adjunktusi
lesz. Alig keres valamit, de a megélhetéséhez kevés is elég.
Költségvetése hál’ istennek mentes két alapvető kiadástól, a
szórakozástól és a rangjához méltó dolgoktól. Az erdő pedig
bőségesen ad ingyenes kosztot.
Cukorjuharokat kezd vizsgálni a várostól keletre található erdőben.
Az áttörés úgy következik be, ahogy az áttörések szoktak: hosszan
tartó, jól előkészített véletlenként. Egy balzsamos júniusi napon
Patricia kiérkezik az erdejébe, és látja: az egyik, zacskókkal
teleaggatott fája ellen rovarinvázió indult. Elsőre úgy tűnik, hogy az
utóbbi néhány nap kutatási eredményeit dobhatja a szemétbe.
Hirtelen ötlettel mégis megőrzi a sérült fáról származó mintákat, és
néhány közeli juharét is. A laborba visszatérve kibővíti az
áttekintendő vegyületek listáját. A következő néhány héten olyasmire
bukkan, amit maga is alig tud elhinni.
Egy másik fa is fertőzést kap a közelben. Újabb mérések. Megint
kételkedik a bizonyítékban. Beköszönt az ősz, komplex vegyi
gyárainak levelei lehúzzák a redőnyt, és lehullanak az erdő talajára.
A tél elől Patricia bezárkózik – tanít, még egyszer ellenőrzi az
eredményeit, megpróbálja elfogadni az őrült összefüggéseket. Járja
az erdőt, töpreng, hogy publikálja-e az eddigieket, vagy még egy
évig kísérletezzen. Erdejében a tölgyek csöndben, skarlátvörösen
ragyognak, a bükkfák színe mámorító bronz. A várakozás tűnik
bölcsebbnek.
Tavaszra megerősítést kap. Még három próba, és meggyőzi
magát. A megtámadott fák rovarölő vegyületeket bocsátanak ki,
hogy mentsék az életüket. Ez eddig ellentmondásmentes. De talál
még valamit az adatokban, amitől összeugrik a gyomra: kicsivel
távolabb nő néhány fa, amely megúszta a rovarok rohamát, és ezek
szintén fokozzák a védekezésüket, amikor a szomszédaikat
támadás éri. Valami riasztást ad nekik. Megorrontják a veszedelmet,
és felkészülnek rá. Patricia mindent ellenőriz, amit csak tud, és az
eredmény mindig ugyanaz. Csakis egy következtetésnek van itt
értelme: a sérült fák riasztást küldenek, amit a többi fa kiszagol. A
juharfái jeleznek egymásnak. Össze vannak kapcsolva egy légi
hálózatban, közös immunrendszert működtetnek a sokhektárnyi
erdőben. Ezek az agyatlan, mozdulatlan tuskók védelmezik
egymást.
Alig meri elhinni. Csakhogy az adatok makacsul erre mutatnak. És
aznap este, amikor Patricia végül is elfogadja, amit a mérések
üzennek, tagjai átforrósodnak, és könnyek csorognak le az arcán.
Tudomása szerint ő az első ember az élet egyre szélesebben
terjeszkedő kalandjában, aki megpillantotta ezt az apró, de biztos
dolgot, amiről az evolúció szól. Az élet önmagával társalog, ő pedig
belehallgatott a beszélgetésbe.
Leírja az eredményt, amilyen visszafogottan csak képes rá.
Beszámolója tiszta kémia, anyagkoncentrációk, arányok, bár nem
állja meg, hogy ne írja le, amiről az eredmények árulkodnak:

Az egyes fák biokémiai viselkedésének csak úgy lehet

értelmet tulajdonítani, ha egy közösség tagjainak tekintjük
őket.

Dr. Pat Westerford cikkét elfogadja egy tekintélyes folyóirat. A

bírálók felhúzzák a szemöldöküket, no de a szerző adatai alaposak,
és semmi kifogást nem lehet emelni ellenük, legfeljebb a józan észt.
Azon a napon, amikor a cikk megjelenik, Patricia úgy érzi, lerótta
adósságát a világnak. Ha másnap meghal, már akkor is hozzátette
ezt az apróságot ahhoz, amit az élet tud saját magáról.
 A sajtó lecsap az eredményeire. Interjút ad egy népszerű
tudományos magazinnak. Nehezen hallja a kérdéseket a telefonban,
és akadozva válaszol. De az interjú megjelenik, és más lapok is
átveszik. „A fák beszélgetnek egymással”. Az ország számos
pontjáról írnak neki leveleket a kollégák, és érdeklődnek a
részletekről. Meghívják előadást tartani az erdészeti társaság közép-
nyugati tagozatának konferenciájára.
Négy hónappal később a cikkét megjelentető folyóirat levelet közöl
három vezető dendrológus aláírásával. Az illetők azt állítják, hogy
Westerford módszerei hibásak, és a statisztikáival is gondok vannak.
A fertőzéstől érintetlen fák aktivitását más okok is kiválthatták. Az is
lehet, hogy ezeket a fákat olyan rovarok veszélyeztették, amelyeket
a szerző nem vett észre. A levél gúnyolódik azon a gondolaton, hogy
a fák kémiai figyelmeztetéseket küldenek egymásnak:

Patricia Westerford annyira félreérti a természetes

kiválasztódás egységeit, hogy az már kínos… Még ha
„fogadnak” is efféle üzenetet, az semmiképp sem jelenti,
hogy azt az üzenetet „elküldték”.

A rövid levélben négyszer fordul elő a Patricia szó, viszont

egyszer sem írták le, hogy doktor, csak a végén, a saját nevük mellé.
Két professzor a Yale-ről plusz egy magánadományozóról elnevezett
egyetemi tanári szék az Északnyugati Egyetemről – kontra egy
ismeretlen madisoni adjunktus lány: a szakmában föl sem merül
senkiben, hogy megpróbálja megismételni Patricia Westerford
megfigyeléseit. Azok a kutatók, akik bővebb felvilágosítást kértek
tőle, nem válaszolnak többé a leveleire. Az újságok, amelyek az
álmélkodó cikkeket közölték, most kegyetlen ledorongoltatásáról
számolnak be.
Patricia megtartja a programba iktatott előadását Columbusban, a
közép-nyugati erdészeti konferencián. A helyiség szűk és nagyon
meleg. A hallókészülékében bömböl a sok visszajelzés. A diaképei
elakadnak a vetítőben. A kérdések ellenségesek. Mikor
megválaszolja őket a katedra mögül, úgy érzi, visszatér régi,
gyerekkori beszédhibája, hogy megbüntesse a hübriszéért. A
konferencia három, szenvedésekkel teli napján az emberek egymást
böködik a szálloda folyosóin, amikor elmegy mellettük: itt jön az a
nő, aki azt hiszi, hogy a fáknak is van intelligenciájuk.
Madisonban nem hosszabbítják meg a tanári szerződését.
Mindent megpróbál, hogy állást szerezzen valahol, de már késő,
elindult a félév. Még kémcsőmosogatónak sem sikerül beállnia egy
másik kutatóhoz. Egyetlen állatfaj sem zár össze olyan gyorsan, mint
a Homo sapiens. Laborhasználat nélkül nem tudja bizonyítani az
igazát. Harminckét éves fejjel elmegy helyettesíteni középiskolákba.
Szakmabeli barátai együttérzően sutyorognak, de nyilvánosan
egyikük sem áll ki mellette. Az értelem úgy múlik el az életéből, mint
ősszel a zöld szín a juharfáról. Hosszú, magányos hetek során újra
lejátssza magában, mi is történt, majd úgy dönt, itt az idő átvedleni.
Ahhoz túl gyáva, hogy megvalósítsa a forgatókönyveket, melyek a
legtöbb este, amikor megpróbál elaludni, lejátszódnak a fejében.
Visszatartja a fájdalom. Nem a saját fájdalma: hanem amit az
anyjának, a fivéreinek meg a maradék barátainak okozna. Csak az
erdő menti meg a nem enyhülő szégyentől. Végigjárja a téli
ösvényeket, fagyos ujjaival megtapogatja a vastag, ragadós
vadgesztenyerügyeket. Az aljnövényzetbe taposott utak mintha
kézzel a hóba írt vádak lennének. Hallgatja az erdőt, azt a
csacsogást, ami korábban is életben tartotta. De csak a tömegek
fülsiketítő bölcsességeit hallja.
Fél évet tölt a kút mélyén. Egy ragyogó, kék, üde, nyárközepi
reggel Patricia számos szét nem terült Amanita bisporigera-kalapot
talál egy tölgy alatt a Token Creek-i laposon. A gombák gyönyörűek,
de olyan alakokat vesznek fel, amilyenekbe a régi szignatúratan
belepirulna. Összeszedi, a gombásztasakjába teszi és hazaviszi
őket. Otthon vasárnapi lakomát főz egy személyre: vajon és
olívaolajon pirított fokhagymás, zöldhagymás, fehérboros
csirkemellcsíkokat épp csak annyi galócával megbolondítva, hogy
leálljon a két veséje meg a mája.
Megteríti az asztalt, és leül az ételhez, melynek illata maga az
egészség. A terv szépsége, hogy senki sem fog rájönni. Az amatőr
mikológusok évről évre összetévesztik a fiatal A. bisporigerát az
Agaricus silvicolával, sőt még a Volvariella volvaceával is. Sem a
barátai, sem a család vagy az egykori kollégák nem fognak mást
gondolni, csak ennyit: tévedett az ellentmondásos kutatásaiban, és
tévedett, amikor gombát szedett ebédre. Szájához emeli a villán
gőzölgő falatot.
Valami megállítja. Jelek áradnak szét az izmaiban, szavaknál
finomabbak: Ezt ne. Gyere csak. Ne félj semmitől.
A villa visszahullik a tányérra. Feláll, mintha alvajárásból térne
magához. Villa, tányér, gombalakoma: míg nézi őket, minden
átalakul egy elmebeteg rohammá, ami elmúlt. A következő
szívdobbanásakor el se tudja hinni, minek az elkövetésére késztette
volna állatias félelme. Mások véleménye miatt kész lett volna a
legfájdalmasabb kínhalálra. Kiönti az egész ételt a szemétledobóba,
és megéhezik, de ez az éhség csodálatosabb bármilyen fogásnál.
Igazi élete ezen az éjszakán kezdődik – hosszú, posztumusz
jutalomutazás. Bármi várjon is rá az elkövetkezendő években, az
nem lehet rosszabb, mint amit kész volt elkövetni saját maga ellen.
Az emberek ítélete már nem érhet fel hozzá. Mostantól szabadon
kísérletezhet. Bármit felfedezhet.
Ezután: sok kimaradt esztendő. Kívülről nézve igen: Patricia
Westerford eltűnik a képesítésének nem megfelelő munkában.
Dobozválogatás egy raktárban. Takarítás. Alkalmi munkák a Közép-
Nyugat északi részétől a prérin át a magas hegységekig. Nincs
rendes munkahelye, nem jut hozzá a szükséges felszereléshez. Meg
se próbál laborban elhelyezkedni vagy tanítani, még akkor sem,
amikor régi kollégák biztatják, hogy pályázzon. Lassan minden régi
barátja elkönyveli a tudomány elhagyott áldozatának. Valójában
szorgalmasan tanul egy idegen nyelvet.
Mivel alig kell beosztania az idejét, és senkinek sem kell
elszámolnia a lelkével, ismét kifelé fordul, az erdő felé, minden
karrier zöld színű tagadásába. Nem gyárt több elméletet, nem töri a
fejét. Csak figyel, jegyzetel és vázlatokat készít egy sor füzetbe, a
ruháin kívül kizárólag ezek vannak tartósan a tulajdonában. Közelről
és résre nyitott szemmel néz. Sok éjszakán át táborozik a
szabadban Muir társaságában, a luc- és jegenyefenyők alatt,
teljesen megfeledkezve magáról, hevesen forgolódva a szárazföldi
óceán szaga felé, vastag zuzmóágyakon alszik, negyvencentis,
barna tűlevélpárnán, táskája alatt az élő föld, aminek folyamatos
hatása bejut a rostjaiba, miközben a körülötte tornyosuló szálfák
vigyáznak rá. Belső énjének egy részecskéje újra egyesül
mindazzal, amitől elszakították – ez volna a zöldbe menekülés terve.
Csak kiugrottam sétálni, végül úgy gondoltam, kint maradok
naplementéig, mert úgy találtam, hogy amikor kimegyek, valójában
akkor megyek befelé.
Éjszaka tüzet rak, és a fénye mellett olvassa Thoreau-t. Hogyne
élnék egyetértésben a Földdel? Hiszen részben én is lomb vagyok,
növényi korhadék!{8} Továbbá: Miféle Titán uralkodik rajtam? Még
hogy rejtélyek! – Gondoljunk életünkre a természetben – amikor nap
mint nap a szemünk elé kerül az anyag, megérintjük – kövek, fák, az
arcunkba fújó szél! a szilárd föld! a valódi világ! a józan ész! Érintés!
Érintés! Kik vagyunk? Hol vagyunk?{9}
Patricia tovább sodródik nyugati irányba. Hihetetlen, hogy egy kis
megtakarítás milyen sokáig kitart, ha valaki megtanulja ellátni magát.
Ez az ország úszik az ingyenes ennivalóban. Csak tudni kell, hol
érdemes keresni. Egyszer megpillantja a saját arcát, amikor vizet
fröcsköl rá egy nemzeti erdő melletti benzinkút mosdójában, egy
olyan államban, ahol ő még abszolút kezdőnek számít.
Csodálatosan viharvertnek látszik, jóval idősebbnek a koránál.
Teljesen lepusztult. Hamarosan meg fognak tőle ijedni az emberek.
Igaz, mindig is megijesztette őket. Feldühödött emberek, akik
rühellték a vadságát, megfosztották a karrierjétől. Rémült emberek
kicsúfolták, mert azt állította, a fák üzeneteket küldenek egymásnak.
Megbocsát mindegyiküknek. Semmiség. Ami most megijeszti őket,
azt egy szép napon csodálni fogják. És akkor azt fogják tenni, amit
négymilliárd év alakított ki bennük: végre annak fogják látni, ami.
Ősszel, egy késő délután leállítja őskori tragacsát az út szélén, a
Fishlake Scenic Bywayn, a Colorado-fennsík nyugati peremén, Utah
állam déli-középső részén. Mellékutakon tartott Las Vegasból, a
tanácstalan bűnösök Mekkájából a csalafinta szentek Mekkája, Salt
Lake City felé. Kiszáll és bemegy egy ösvényen a fák közé, az
országúttól nyugatra. Rezgő nyárfák állnak a délutáni napfényben
végig a hátságon, ameddig a szem ellát, és azon túl is. Populus
tremuloides. Aranyszínű levelek felhői csillognak a vékony törzseken
fakózöld beütéssel. A levegő még mozdulatlan, de a nyárfák úgy
rezegnek, mintha fújna a szél. Amikor az összes fa vigyázzban áll, a
rezgő nyárfák akkor is mocorognak. A levelek hosszú, ellaposodott
nyele a legcsekélyebb légmozgástól is megcsavarodik, és milliónyi,
színén-fonákján más színű kadmiumtükör vibrál a böcsületes
égszínkék előtt.
A jóstehetséggel megáldott levelek hallhatóvá teszik a szelet.
Átszűrik a száraz levegőt, és várakozással töltik meg. A fatörzsek
egyenesen és csupaszon nyúlnak a magasba, alul eldurvította őket
az idő, feljebb simák és kifehérednek, egészen az első ágakig.
Fakózöld zuzmókarikák adnak nekik fröcskölt színt. Patricia ebben a
fehér-szürke térben áll, a túlvilágba vezető, oszlopokkal szegélyezett
csarnokban. A levegőben aranyszínű borzongás, a talaj teleszórva
lehullott ágakkal és elhalt faegyedekkel. A hátság szaga a teljes
életé és a fonnyadásé. Az egész hangulat olyan pompás, mint egy
lefelé nyargaló hegyi patak.
Patricia Westerford átöleli magát, aztán minden ok nélkül sírva
fakad. Ez az a fa, amelyről a navahó napházban énekelnek. Ebből a
fából font koszorút Herkules, ezt áldozta fel, mikor visszajött a
pokolból. Ennek a leveleiből készült a főzet, amely megvédte az
őslakos vadászokat a gonosztól. Ez Észak-Amerika legelterjedtebb
fája, három földrészen élnek közeli rokonai, s most hirtelen
elviselhetetlenül ritkának érzi. Kirándult ő rezgő nyárfák között a
messzi északon, már Kanadában, a keményfák magányos
támaszpontján, amely dacolt az ottani szélességi körön
egyeduralkodó tűlevelűekkel. Fölskiccelte halvány nyári árnyékukat
New Englandben és a Felső-Közép-Nyugaton. Sátorozott köztük
forró, száraz alapkőzeten a hóolvadás fürge patakjai fölött a Sziklás-
hegységben. Talált köztük tudást hordozó, fahieroglifákkal televésett
példányokat. Hevert köztük hanyatt, becsukott szemmel, a távoli
délnyugat hegységeiben, a szüntelen zizegésüket memorizálva. A
lehullott ágak közt lépegetve megint hallja. Egyetlen másik fának
sincs ilyen hangja.
A rezgő nyárfák hajladoznak az észrevehetetlen szellőben,
Patricia pedig elkezd észrevenni rejtett dolgokat. Az egyik törzsön
magasan karomnyomokat olvas a feje fölött, a medvék titkosírását.
De ezek a bevágások már régiek, a peremükön elfeketedett
karcolások, ebben az erdőben már hosszú ideje nem jártak medvék.
Összegabalyodott gyökérzet bukkan elő egy csermely partján.
Alaposan megfigyeli a föld alatti csőhálózat felszínre került szélét; ez
a hálózat vezeti a vizet és az ásványi anyagokat sok-sok hektáron
át, emelkedőkön át is más, látszólag ezektől független gyökerekhez,
melyek az alapkőzetet borítják, és ahol nemigen lehet vizet találni.
Az emelkedő tetején láncfűrésszel letarolt kis tisztás. Valaki itt járt
fejleszteni. Patricia leveszi a nagyítóüvegét a kulcstartójáról, és az
egyik tönkhöz hajol vele, hogy fölbecsülje az évgyűrűi számát. A
legöregebb kivágott fák körülbelül nyolcvanévesek. Elmosolyodik az
eredményen, milyen komikus, hogy körülötte az ötvenezer
facsemete olyan réges-régi rizómatömegből csírázott ki, hogy a
legutóbbi százezer évben el sem lehet helyezni. A föld alatt a
nyolcvanéves törzsek úgy megvannak százezer évesek, mint ő
harmincvalahány. Az se lepné meg, ha ez az egységes, klonális
lény, ami erdőnek mutatkozik, már az előző egymillió év jó részében
itt lett volna.
Emiatt állt meg: hogy lássa a föld legrégibb, legnagyobb
élőlényeit. Körülötte mindenütt ez az egy darab hím található,
melynek genetikailag azonos fái legalább ötven hektárt foglalnak el.
Az egész jelenség zavarba ejtő, nem képes ésszel felfogni. De hát
dr. Westerford tudja, a világ minden pontja zavarba ejtő, és a fák
szívesen eljátszadoznak az ember elméjével, ahogy a kisfiúk
játszadoznak el a bogarakkal.
A parkoló autójával átellenes oldalon rezgő nyárfák pettyezik végig
a medencét egészen a Halas-tóig, ahol öt évvel azelőtt egy menekült
kínai mérnök kempingezett a három lányával, úton a Yellowstone
Park felé. Legnagyobb lányát, akit egy Puccini-opera hősnőjéről
neveztek el, nemsokára körözni fogják a zsaruk ötvenmilliós kárt
okozó gyújtogatásért.
Háromezer kilométerre keletre egy iowai farmercsaládban
született szobrásznövendék a Metropolitan Múzeumba vezető
zarándoklata közben elgyalogol az egész Central Park egyetlen
rezgő nyárfája mellett, de nem veszi észre. Megéri még, hogy
harminc évvel később megint elmenjen mellette, de csak azért, mert
esküdözik a Puccini-hősnőnek, hogy akármilyen rosszra fordulnak is
a dolgok, ő bizony nem öli meg magát.
Északon, a Sziklás-hegység kanyargó gerincén, egy Idaho Falls
közeli farmon a légierő veteránja ugyanezen a délutánon lóistállót
épít a barátjának az egykori repülőszázadból. Kegyelemkenyér ez,
kosztért-kvártélyért csinálja, és a veterán úgy is tervezi, hogy itt
hagyja a munkát, mihelyt lehet. Ami a mai adagot illeti, rezgő
nyárfából elkészíti a karám oldalát. A rezgő nyár elég ócska faanyag,
de legalább nem hasad el, ha belerúgnak a lovak.
St. Paul egyik külvárosában, nem messze az Elmo-tótól két rezgő
nyárfa nő egy szellemi tulajdonnal foglalkozó ügyvéd házának déli
fala közelében. Nem igazán foglalkozik velük, és amikor szabad
szellemű barátnője rákérdez, azt feleli, hogy ez két nyírfa. Idővel két
súlyos csapás teríti majd le az ügyvédet, ami egyetlen szóvá fokoz le
rezgő nyárfát, nyírfát, bükköt, fenyőt, tölgyet és juhart, s azt az egy
szót is fél percébe telik kimondania.
A nyugati parton, a kibontakozó Szilícium-völgyben egy
gudzsaráti–amerikai srác meg az apja primitív rezgő nyárfákat épít
szögletes, fekete-fehér pixelekből. Játékprogramot írnak, ami olyan
érzés a srácnak, mintha őskori erdőben járna.
Ezek az emberek Virágos Patty számára nem léteznek. Mégis
mélyen a föld alatt hosszú ideje összekapcsolódott az életük.
Rokonságuk úgy fog kibontakozni, mintha egy könyvben derülne rá
fény. A múlt egyre világosabb lesz, de csak a jövőben.
Évek múlva Patricia megírja saját könyvét, A titokzatos erdőt. Így
fog kezdődni:

Te, kedves olvasó, valamint a házad mögötti kertben álló fa

közös őstől származtok. Másfél milliárd évvel ezelőtt
kettőtök útja szétvált. De még ma, egy ilyen irdatlanul
hosszú, más-más irányba megtett utazás után is közös
bennetek a génjeitek negyede…

A tisztáson áll, az emelkedő tetején, és egy sekély vízmosás fölött

nézelődik. Mindenütt rezgő nyárfák, és nem képes belenyugodni,
hogy egyikük sem magról nőtt. A Nyugatnak ezen a részén nyárfák
csak elvétve nőttek magról az elmúlt tízezer évben. Réges-régen
éghajlatváltozás következett be, és azóta a nyárfamagok nemigen
boldogultak errefelé. De a növény szaporodik, terjed a gyökerei
révén. Fönt, északon is akadnak nyárfatelepek, ahol valaha
jégtáblák voltak, de régibbek, mint a jégtáblák. A mozdulatlan fák
vándorolnak – halhatatlan nyárfacsoportok visszahúzódtak még az
utolsó, három kilométer vastag gleccserek elől, majd követték őket
vissza északra. Az élet nem törődik az emberi gondolkodással. És a
dolgok értelme túl fiatal fogalom ahhoz, hogy hatalma legyen az élet
fölött. A világ minden drámája ott sűrűsödik a föld alatt – tömegek
egybehangzó kórusai, melyeket Patricia mindenképp hallani
szeretne, mielőtt meghal.
Szétnéz az irtás fölött, hogy kitalálja, merre tarthat az ő hímje, ez a
hatalmas rezgőnyárfa-klón. Tíz évezrede barangol a hegyeken-
vízmosásokon, és egy óriási, nőnemű rezgő nyárfát keres, hogy
megtermékenyíthesse. A következő emelkedőn Patricia megdöbben.
A terjeszkedő klón kellős közepébe rondítva épületeket húznak fel új
utak szalagjai közt. Lakások, alig pár naposak, és pár hektáron át
keresztülhasítják a földgolyó egyik legpompásabb jelenségének
gyökérzetét. Dr. Westerford behunyja a szemét. Sokfelé látott ő már
pusztulást a nyugati oldalon. A rezgő nyárak száradnak. Legelészik
rajtuk minden, aminek patája van, el vannak vágva a megfiatalító
tűztől, és ligetszámra tűnnek el. Most pedig itt van a szeme előtt egy
erdő, már akkor benőtte ezeket a hegyeket, amikor az ember még el
sem mozdult Afrikából, és most nyaralókkal teszik tönkre. Nagy,
aranyszínű villanásban látja az egészet: a fákat és az embereket,
amint összecsapnak a földért, a vízért és a légkörért. És már hallja,
hangosabban, mint a nyárfalevelek zizegését, melyik oldal fog
veszíteni azáltal, hogy nyer.

A nyolcvanas évek elején Patricia északnyugatnak indul. Óriások

még most is nőnek az egybefüggő 48 tagállamban, a régi
növénytársulások itt-ott láthatók Észak-Kaliforniától egészen
Washington államig. Célja, hogy megnézze, milyen is az érintetlen
erdő, amíg még van mit megnézni. A Kaszkádok hegyvonulatának
nyugati része egy esős szeptemberben: erre semmiféle tapasztalata
nem készítette fel. Közepes távolságból, amikor még nem ismeri a
léptéket, a fák nem látszanak nagyobbnak a keleti partvidék
legmagasabb nyugati platánjainál és tulipánfáinál. Közelebb érve
már megszűnik az érzékcsalódás, ő meg leesett állal bámulja azt,
ami ellentmond az értelemnek. Nézi, nevet, tovább nézi – ennyire
képes.
 Hemlokfenyő, óriás jegenyefenyő, nutka ciprus, duglászfenyő: alul
szélesebb törzsű, tűlevelű szörnyek, odafent belevesznek a párába.
A szitka lucfenyőkből akkora dudorok állnak ki, mint egy mikrobusz –
az acéllal összehasonlítva ez a fa az erősebb. Egyetlen törzs
megtöltene egy nagy, faanyagot szállító teherautót. Még a
csenevész példányok is akkorák, hogy uralkodnának a keleti parti
erdőkben, és itt hektáronként legalább ötször annyi a faanyag. Az
óriások alatt, messze mélyen az aljnövényzetben Patricia alakja
olyan groteszkül kicsi, mint az a makkból készített népség, amit
gyerekkorában csinált. A megszilárdult levegőből való oszlopok
egyetlen göcsében ellakhatna.
Csattogás és diskurálás zaja veri fel a templomi csöndet. A levegő
annyira alkonyi zöld, hogy Patricia úgy érzi, víz alá került. Mindenféle
potyog fentről – spórafelhők, szakadt pókhálók, emlősök szőre,
kiszáradt atkák, rovarpiszok, madártoll… Minden átmászik
mindenen, így harcol azért, hogy rá is essen egy kevéske fény. Ha
túl sokáig bámészkodik, be fogják nőni az indák. Csöndben ballag,
minden lépésével gerinctelenek ezreit roppantja össze, és olyan
helyen keres jeleket, ahol legalább az egyik őshonos nyelven
ugyanazt a hangsort használják a lábnyom és a megértés szóra. A
föld úgy süpped be alatta, mint egy elhasznált matrac.
Egy jól járható gerincen megy le a medencébe. Meglengeti maga
előtt a suhogós botját, s mihelyt átjut egy hőfüggönyön, a
hőmérséklet hirtelen lesüllyed. A boltozat szűrőként működik, mely a
bogarakkal elárasztott felületeket fénnyel pettyezi. Minden nagy
fatörzsre számítva pár száz magonc búvik meg a talaj menti
hulladékban. Kardpáfrány, májmoha, zuzmó és homokszem méretű
levelek színezik a kivágott, nedves farönköket. A moha olyan sűrűn
telepszik meg, mint egy pici erdő.
Repedéseket nyom meg a kérgen, és ujjai csuklóig beleszaladnak
a fába. Kurta bozótharc árán feltárul előtte a bámulatos rothadás
kiterjedése. Szétmorzsolódó, mindenféle lénnyel telezsúfolt,
évszázadokon át pusztuló fatörzsek. Ívelt és csavart göcsörtök;
ezüstösek, akár egy megfordított jégcsap. Még sohasem lélegzett be
ennyire termékeny rothadást. Ilyen sűrűségű, folyamatosan pusztuló,
gombafonalakkal és harmatot nem látott pókhálókkal egybeszőtt élet
minden köbméterben – ebbe bele kell szédülnie. A gombák
lépcsőnként, teraszosan telepednek meg a fatörzs kiálló részein. A
fák lazactetemekből táplálkoznak. Az egész télen ködben ázó,
oszlopszerű fákat fejmagasság fölé érő szivacsos, zöld anyag borítja
vastag posztóként, ennek a nevét sem tudja.
A halál mindenütt jelen van – nyomasztó és szép. Megérti annak
az erdészeti doktrínának az eredetét, melyet oly hevesen ellenzett
az egyetemen. A dicsőséges pusztulást látva már megbocsátható,
ha valaki úgy gondolja, a régi egyúttal hanyatlót is jelent, hogy a
bomlás ilyen vastag szőnyegei csak cellulóztemetők, melyeknek
fiatalító fejszecsapásokra van szükségük. Átlátja, miért fog a fajtája
mindig is elborzadva tekinteni ezekre a sűrű, fullasztó bozótokra,
ahol a magányos fa szépségét átveszi egy zsúfolt, ijesztő, eszement
valami. Mikor a mesevilág elsötétül, mikor a kardozós film átmegy
sima horrorba, ilyenkor kell vándorútra kelniük az elkárhozott
gyermekeknek és az önfejű kamaszoknak. Mert akadnak a
farkasoknál és a boszorkányoknál is rosszabb dolgok, olyan
eredendő félelmek, melyeket soha semmiféle civilizáció nem tud
megszelídíteni.
A bámulatos erdő magába szippantja, épp egy bitang nagy óriás
tuja törzse mellett halad el. Végigsimít a bordázott törzsről lehámló
rostos csíkokon. A törzs kerülete vetekszik egy virágos som
magasságával. Dől belőle a tömjénszag. A felső része levált, a
helyét csillárszerűen elhelyezkedő ágak foglalták el, ők léptek elő
fatörzshelyettessé. A föld színén kisebb barlang nyílik a szétrohadt
fából. Teljes emlőscsaládok lakhatnának benne. De az ágai ezer év
múltán is fölé hajolnak pikkelyes hajtásaikkal, legalább egy tucat
szinttel magasabban, s még most is zsúfolásig vannak tobozokkal.
Megszólítja az óriás tuját az erdő első emberlakóinak szavaival.
– Hosszú életű! Én is itt vagyok. Idelent. – Eleinte butának érzi
magát, de mindegyik szót könnyebben ejti ki az előzőnél. – Köszönet
a kosarakért és a dobozokért. Köszönet a köpönyegekért, kalapokért
és szoknyákért. Köszönet a bölcsőkért. Az ágyakért. A pelenkákért.
A kenukért. Az evezőkért, szigonyokért és hálókért. A rudakért,
rönkökért és póznákért. A korhadásmentes zsindelyért. A gyújtósért,
amely mindig világít.
Mindegyik tétel megszabadulás és megkönnyebbülés. Mivel nem
talál rá semmiféle jó okot, hogy abbahagyja, szabad utat enged a
hálájának.
– Köszönet a szerszámokért. A fiókokért. A padlóburkolatért. A
gardróbfülkéért. A falburkolatért. Nem jut eszembe… Köszönet –
mondja, és az ősi fordulattal fejezi be: – minden adományodért, amit
nekünk adtál. – Mivel még most sem tudja, hogyan álljon le, inkább
hozzáteszi: – A bocsánatodat kérjük. Nem tudtuk, milyen nehéz
neked visszanőni.

Állást kap a Földművelésügyi Hivatalban. Erdőőr. Munkaköri leírása

legalább annyira rejtélyesnek tűnik, mint a túlméretes fák: feladata
olyan helyek megőrzése és megóvása, ahol az ember csak látogató,
nem tartózkodik ott huzamosan. A vadon lányának egyenruhát kell
viselnie. De mégiscsak azért fizetik, hogy önmaga legyen, üdvözölje
házigazdaként a csoportokat, olvassa a topográfiai térképet,
vízelvezetőt ásson, tűzre-füstre ügyeljen, tanítsa meg az
embereknek, hogy ne hagyjanak nyomot maguk után, vegye át a
föld ritmusát, és 365 napon át éljen teljes életet. Feltakarítani az
emberiség után, bizony. Össze kell szedni a végtelenül sok csipszes
zacskót, szendvicses zacskót, sörösdoboz-fóliát, másfajta fóliát,
üdítőitalos dobozokat, kupakokat, amiket gondosan szétszórtak a
vadvirágos réten, mert kíváncsiak voltak a szép látványra, vagy
rátűzték a nemes fenyők ágaira a hűs, sebes patakok alatt, a
vízesések mögött. Boldogan fizetne a kormányzatnak, hogy ennyit
elvégezhessen.
Szolgálati kunyhója egy ősi cédrusliget szélén áll, a felügyelője
szabadkozik az állapota miatt. Vezetékes víz nincs, és az élősdiek
biomasszája sokszorosan nagyobb tömegű, mint a most érkező
kétlábú. Patricia csak nevetni tud ezen:
– Nem érti. Nem érti. Nekem ez az Alhambra.

Holnap negyven kilométert fog gyalogolni, meglazítja a csavarokat a

turistaösvény fáira szerelt jelzőtáblákon, hogy a kambium nyugodtan
növekedhessen. A gerinc túlsó felén van egy hely, ahol egy nagy
lucfenyő kérge elnyelte az Erdővédelmi Szolgálat régi, negyvenes
évekbeli tábláját, amin már csak annyi olvasható, hogy VIGYÁZAT!
 Elered a szokásos éjszakai eső. Patricia kiül a tisztáson a
záporba, csak egy bő vászoning van rajta, és hallgatja, ahogy a fák
új sejteket hoznak létre. Visszajön a kunyhóba. A konyhában a
bármin végighúzható gyufával meggyújtja a petróleumlámpát, és
beviszi a hálószobába. Egy kefefarkú bozótpatkány tompa puffanása
azt telegrafálja, hogy megint rajtaütöttek értéktelen tárgyain. Az
előző héten egy pár hajcsatja bánta. Túl sötét van ahhoz, hogy
kinyomozza, mi tűnt el ma este. Áttörli magát a sarokban álló
bádoglavór hideg vizébe mártott szivaccsal, és lefekszik az ágyba.
Alig fülel bele a dohos párnába, máris ott terem az ősi nyaralóban,
ahol a jövő most is végtelen sok, szép formát sugároz magából.

Tizenegy áldott hónapon át végzi ezt a munkát. A vadon soha egy

pillanatra sem ijeszti meg, idióta kirándulók is csak kétszer. A
szüntelen esőben minden megpenészedik. Faóriások szívják föl a
lehulló vizet, és gőz formájában juttatják vissza a levegőbe. Spórák
telepednek meg minden nyirkos felületen. Mindkét lábszára térdig
gombás. Néha, amikor ledől, és behunyja a szemét, úgy érzi, mire
újból kinyitná, moha telepszik a szemhéjára. Napokon át dolgozik
egy rakodótér kialakításán, ehhez igyekszik pár négyzetméternyi
felületet tisztára kapálni a csalitosban. Az év végére az
aljnövényzetbe vágott kis irtást visszafoglalják a cserjék és a
facsemeték. Élvezi, hogy bármilyen teret akar is nyerni az ember a
kérlelhetetlen, zöld világban, kudarcra van ítélve.

Nem tud róla, de amíg a vadon tűzrakó helyeinek rehabilitációjával

foglalkozik, és eltakarítja a vadkempingezők sörösdobozait és
vécépapírját, megjelenik egy cikk. Tekintélyes folyóirat közli, az egyik
legjobb, amit az emberiség ez idáig összehozott. A fák
aeroszoljeleket adnak egymásnak a levegőn keresztül, állítja a cikk.
Orvosságokat készítenek. Illatanyagukkal felébresztik és riasztják a
szomszédaikat. Képesek érzékelni egy támadó fajt, és légierőt
hívnak segítségül. A szerzők idézik Patricia korábbi, sokat gúnyolt
cikkét. Reprodukálják az adatait, és meglepő helyekre terjesztik ki.
Patricia szavai, melyeket már jóformán elfelejtett, immár közszájon
forognak, emberek világosodnak meg tőlük, benne vannak a
levegőben, mint egy feromonfoszlány.

Egyik nap Patricia egy számára ismeretlen vízelvezetőnél dolgozik,

a kidőlt fákat fűrészeli egy távoli ösvényen. Mozgást vesz észre az
aljnövényzetben – ez a legveszedelmesebb játék. Közelebb húzódva
két kutatót les ki, két kóbor tudóst abból a laza szövetségből, amely
nyaranta rozoga utánfutókba pakolt laboratóriumi felszereléssel
gyűlik össze egy tisztáson, néhány kilométerre a kunyhójától. Retteg
attól, hogy beleszaladhat egykori törzsének tagjaiba. Ilyenkor mindig
a lehető legkevesebbszer szólal meg. Ma a háttérben marad, és
figyel. A fákon keresztül és ekkora távolságból a két férfi két, hátsó
lábán álló, ügyefogyott, favágóruhát viselő cirkuszi medvére hasonlít.
Átvágják magukat a bozóton, és arra a helyre mennek, amely
fölkeltette az érdeklődésüket. Egyikük bagolyhuhogást utánoz
halkan, tökéletesen duruzsolva. Patricia hallotta már éjjel ezt a
hangot, de sohasem látta, honnan jön. Az utánzat őt is be tudná
csapni. A tudós még egyszer huhog. Bármilyen hihetetlen, választ
kap. Duett bontakozik ki: világos, határozott hívó szó egy embertől,
amire nehézkesen, de engedelmesen huhog vissza az ágak közt
meghúzódó madár. Hussanás a levegőben, megjelenik a bagoly. A
bölcsesség meg a varázslók madara. Patricia még soha életében
nem látott Strix occidentalist. Nyugati erdeibagoly: veszélyeztetett
faj, a tudósok azt javasolják, fektessenek dollármilliárdokat az
őserdőkbe – a madár egyetlen élőhelyébe. A mitikus bagoly
letelepszik egy ágra, három méterre a csábítójától. Madár és ember
méregeti egymást. Az egyik faj fényképeket készít. A másik faj
képviselője csak a fejét forgatja, és pislog a hatalmas szemével.
Aztán elrepül a bagoly, és – további jegyzetelés után – az emberek
is követik, az ott maradó Patricia Westerford pedig azt sem tudja,
ébren van-e, vagy álmodik.
Három hét elteltével megint azon a környéken jár, invazív
növényeket húzgál ki. A bálványfasarjak vastag, molyhos ágainak
kávé- és mogyoróvajszagától bűzlenek ujjai. Jó tempóban átmászik
egy görbe ágon, és megint beleszalad a két kutatóba. Pár méterrel
feljebb tartanak az emelkedőn, és egy elhullott fatuskó mellett
térdelnek. Mielőtt megszökhetne, észreveszik, és integetnek neki.
Ha már elcsípték, visszainteget, és odamegy hozzájuk. Az idősebbik
férfi az oldalán fekszik a földön, és apró állatkákat szedeget egy
mintatároló üvegbe.
– Ambróziabogarak? – A két fej feléje fordul meglepetésében.
Elhalt fatuskók: valaha ez a téma volt a szenvedélye, emiatt most
megfeledkezik magáról. – Diákkoromban a tanárunk azt mondta, a
tuskók csak akadályok, ráadásul tűzveszélyesek.
A földön heverő felnéz rá.
– Az enyém ugyanezt mondta.
– „Takarítsák el, hogy egészségesebb legyen az erdő!”
– „Égessék el, hogy biztonságosabb és tisztább legyen. De a
legfontosabb, hogy ne kerüljenek bele a patakokba.”
– „Tessék meghozni a törvényt, és a stagnáló rész ismét termőre
fordul.”
Mind a hárman kuncognak. De a kuncogás sebet tép fel. Legyen
egészségesebb az erdő. Mintha az erdők csak arra vártak volna
négyszázmillió éven át, hogy eljöjjön valaki, aki meggyógyítja őket.
Tudomány a megrögzött vakság szolgálatában: miként lehetséges,
hogy annyi okos ember nem vette észre azt, ami nyilvánvaló?
Hiszen csak rá kell nézni, hogy az ember meglássa: egy elhalt tuskó
sokkal inkább él, mint az élők. De az érzékeknek sohasem volt
komoly esélyük a doktrína hatalmával szemben.
– Nézze – mondja a földön heverő –, én ráfogom arra a vén
marhára az egészet!
Patricia elmosolyodik, bízik benne, hogy túljut a fájdalmán, ahogy
a szellő is az esőn.
– Mivel foglalkoznak?
– Gombák, ízeltlábúak, hüllők, kétéltűek, kisemlősök, rovarürülék,
pókhálók, odúk, talaj… Szóval mindennel, ami egy elhalt fatuskó
profiljába vág.
– És mióta foglalkoznak ezzel?
A két férfi összenéz. A fiatalabb másik mintatároló üveget ad le.
– Hat éve.
Hat év egy olyan területen, ahol a legtöbb kutatás néhány hónapig
tart.
 – Honnan a magasságos égből szereztek támogatást ilyen hosszú
időre?
– Úgy tervezzük, hogy addig vizsgáljuk ezt a tuskót, amíg megvan.
Patricia megint felnevet, most egy kicsivel hevesebben.
Cédrustuskó az erdő nyirkos talaján: a tanítványai ük-ük-
ükunokáinak kell majd befejezniük a munkát. Távollétében a
tudomány úgy megbolondult, ahogy szerinte mindig is kellett volna.
– De maguk rég nem lesznek már, mikor ez a tuskó még igen.
A földön fekvő férfi felül.
– Ez a legjobb az erdőkutatásban! Az ember rég nem él, amikor
az utódok elkezdik hibáztatni, mert nem vette észre, ami bárkinek
kiszúrja a szemét. – Úgy méregeti Patriciát, mint aki szintén méltó
rá, hogy kutatások alanya legyen. – Dr. Westerford, ugye?
Patricia pislog, és akkorát néz, mint egy átlagos bagoly. Aztán
eszébe jut a jelvény a nevével az egyenruháján, kitűzve a mellére,
mindenki elolvashatja. No de hogy doktor? Erről csak az eltemetett
múltból tudhat.
– Elnézést, de nem rémlik, hogy ismernénk egymást.
– Maga nem ismer engem, én viszont évekkel ezelőtt hallottam
egy előadását. Erdészeti konferencia, Columbus. Jeladás a levegőn
keresztül. Akkora élmény volt, hogy különlenyomatokat rendeltem a
cikkéből.
Az nem is én voltam, akarja mondani. Hanem másvalaki. Valaki,
aki már holtan rohad valahol.
– Elég kíméletlenül támadtak magára. – Patricia vállat von. A
fiatalabbik tudós úgy bámul, mint egy gyerek a természettudományi
múzeumban. – Tudtam, hogy az idő majd igazságot szolgáltat
magának. – A nő zavart tekintetéből mindent ért. Hogy miért visel
erdőőri egyenruhát. – Patricia, engem Henrynek hívnak. Ő Jason.
Jöjjön, nézze meg a kutatóállomásunkat. – A hangja halk, de
sürgető, mintha valami függne ettől a látogatástól. – Érdekelni fogja,
mivel foglalkozik a csoportunk. Érdekelni fogja, hogyan vittük tovább
a munkáját, amíg távol volt.

Az évtized végére dr. Westerford eljut a legmeglepőbb felfedezéséig:

lehet, hogy mégis szereti a felebarátait. No nem mindet, viszont
erőteljesen és tartós, környezetbarát hálával legalábbis azt a három
tucat törzstagot, aki befogadja, és otthont teremt neki a Dreier
Kutatóállomáson (Franklin Kísérleti Erdő, Kaszkádok), ahol több évet
tölt el egyhuzamban, és boldogabban, eredményesebben dolgozik,
mint valaha is képzelni merte. Henry Fallows, a csoport tudományos
vezetője ösztöndíjat szerez neki. Két corvallisi kutatócsoport is
fizetésben részesíti. A pénz így sem sok, viszont kap egy penészes
utánfutót – fix pont a pusztában –, és használhatja a mozgó labort –
benne reagensek, pipetták, minden, amire szüksége van. Az
illemhely és a közös zuhanyozó már bűnös kényeztetésnek érződik
a Földművelésügyi Hivatal szolgálati kunyhója után, ott mégis egy
jéghideg szivaccsal kellett áttörölgetnie magát a tornácon fürdés
gyanánt. Van továbbá főtt étel a közös tábori konyhán, igaz, néha
annyira belefeledkezik a munkába, hogy emlékeztetni kell rá: ideje
megint enni valamit.
Nyilvános elismertsége, ahogy Démétér leánya az alvilágból,
visszatér. Jó néhány tudományos dolgozat ad igazat eredeti
munkájának a légi jelzőrendszerről. Fiatal kutatók támogató
bizonyítékokat találnak fajról fajra. Akáciák figyelmeztetnek más
akáciákat a portyázó zsiráfokra. Füzek, nyárfák, égerek: mindet azon
kapják rajta, hogy légi úton hívják fel egymás figyelmét a
rovarinváziókra. A rehabilitációja se hoz változást. Nemigen törődik
azzal, mi történik az erdőn túl. Amire csak szüksége van a világon,
az megvan itt, e boltozat alatt: a bolygó legsűrűbb biomasszája.
Meredeken futó, acélos patakok mossák ki a kőzettörmeléket, ahol a
lazacok ívnak – a víz olyan hideg, hogy fájdalomcsillapításra is
alkalmas. Vízesések buknak át a mohától jádezöld gerinceken
lehullott ágakat sodorva. Az aljnövényzetben itt-ott felbukkanó titkos
telepekben nő a teltvirágú díszszeder, a bodza, amerikai áfonya,
hóbogyó, alaszkai ginszeng, kétszínű tollasbajnóca vagy a
medveszőlő. Tizenöt emelet magas nagy, egyenes, tűlevelű
monolitok, a tetejükön autó hosszúságú, sűrű bozót. A levegőben
zúgnak az élettel együtt járó zajok. Láthatatlan ökörszemek
csivitelése. Légkalapáccsal dolgozó harkályok iparszerű kopogása.
Poszáták füttye. Rigók éneke. Fajdok bipbipezésének foszlányai
lentről. Éjjel a baglyok hideg huhogásától meghűl benne a vér. És
szól a levelibékák dala az örökkévalóságról folyamatosan.
 Kollégái olyan meghökkentő felfedezéseket tesznek ebben az
Édenkertben, melyek megerősítik a gyanúját. A lassú, hosszan tartó
megfigyelés nevetségessé teszi mindazt, amit az emberek hisznek a
fákról. Dióhéjban: a dús, barna talajréteg – zömmel ez is ismeretlen
a maga mikrobáival és gerinctelen állataival, élhet ott egymillió faj is
– becsatornázza a pusztulást, és a halálra épít, mégpedig olyan
módszerekkel, melyeket ő is csak most kezd kifigyelni.
Felvillanyozza, hogy ott ülhet az étkezéseknél, és ő is részt vehet a
közös nevetésekben, az adatok kölcsönös megosztásában, a
felfedezéseket kicserélő mámoros tereferében. Az egész csoport
megfigyel. Madártanászok, geológusok, mikrobiológusok,
ökológusok, evolúciós zoológusok, talajszakértők, a vizek főpapjai.
Mindegyikük apró, helyi igazságok birtokában van. Akad köztük, aki
a tervek szerint kétszáz évig vagy annál is tovább tartó projekten
dolgozik. Némelyik egyenesen Ovidiusból lépett elő, olyan emberek,
akik már elindultak a zöldebb dologgá válás útján. Együttesen olyan
nagy, szimbiotikus társaságot alkotnak, amilyeneket
tanulmányoznak.
Kiderül, hogy a mérsékelt égövi dzsungel milliónyi láthatatlan,
egymásba gabalyodó indájának mindenféle, halállal alkudozó
közvetítőre van szüksége, hogy működjenek az áramköreik.
Takarítsunk el egy ilyen rendszert, és a számtalan önerősítő forrás
rögtön kiszárad. Az új erdészet evangéliumát megerősítik a
legcsodálatosabb felfedezések: a magasan tenyésző szakállzuzmó,
amely csakis a legöregebb fákon él meg, és létfontosságú nitrogént
juttat vissza az élő rendszerbe. A felszín alatt élő pocok, amely
szarvasgombával táplálkozik, és terjeszti a galócák spóráit a talajon.
Gombák, melyek beépülnek a fák gyökereibe olyan szoros
kapcsolatban, hogy nehéz megmondani, hol ér véget az egyik
organizmus, és hol kezdődik a másik. Ormótlan tűlevelűek, melyek
magasról eresztenek különös gyökereket, és ezek utólag nyúlnak
lefelé, hogy a saját ágaik hajlataiban összegyűlt talajból
táplálkozzanak.
Patricia a duglászfenyőknek szenteli az idejét. Nyílegyenes, sehol
sem keskenyedik, és harminc méter magasan indul a
legalacsonyabb ága. A fa önmagában is ökoszisztémát alkot, több
mint ezer gerinctelen fajnak ad otthont. Városok létrehozója, az ipari
felhasználású fák királya, amely nélkül egészen másképp alakult
volna Amerika sorsa. Patricia kedvenc példányai a kutatóállomás
környékén szétszórva állnak. Fejlámpával is megtalálja őket. A
legnagyobb legalább hat évszázados. Olyan magas, annyira súrolja
a gravitáció adta lehetőségek felső határát, hogy másfél napig tart,
míg a gyökerétől a víz felszívódik hatvanötmillió tűlevelének
legmagasabbikáig. És minden ágán érződik, hogy továbbszállít
valamit.
Örömmel töltik el azok a stiklik, melyeken az évek során rajtakapja
a duglászfenyőket. Amikor két duglászfenyő oldalgyökerei elérik
egymást a föld alatt, egyesülnek. Ezekben a saját hatáskörükben
egymásba oltott csomókban a két fa összekapcsolja a vaszkuláris
rendszerét, és a kettőből egy válik. A föld alatt megszámlálhatatlan
kilométer hosszú, élő gombafonállal hálózatba szervezett fák
táplálják és gyógyítják egymást, életben tartják a zsenge hajtásokat
meg a betegeket, és közös kincsesládába gyűjtik az erőforrásaikat
meg az anyagcseretermékeiket… Évekbe telik, mire kialakul az
összkép. Sok felfedezést és hihetetlen igazságot fog megerősíteni a
kutatók világot átfogó hálózata Kanadában, Európában, Ázsiában,
és mindenki boldogan fog adatokat csereberélni a gyorsabb és
megbízhatóbb csatornákon. A fái annál is intenzívebben társas
lények, mint amennyire gyanította. Nincsenek köztük individuumok.
Még csak elkülönült fajok sem léteznek. Minden, ami az erdőben
van, az maga az erdő. A versenyt lehetetlen elválasztani az
együttműködés végtelenül sok ízétől. A fák nem harcolnak
hevesebben, mint saját leveleik egymással. Végül is úgy tűnik, a
természet java része mégsem a foggal-körömmel megvívott csaták
vérében fürdik. Például az életpiramis aljánál helyet foglaló fajoknak
se foguk, se körmük. Viszont ha a fák egyesítik tárházaikat, akkor
minden egyes vércseppnek a zöld tenger színén kell lebegnie.

A férfiak azt akarják, hogy jöjjön vissza Corvallisba tanítani.

– Nem vagyok elég jó. Egyelőre szinte semmit sem tudok.
– Attól még mi visszamegyünk.
Mindenesetre Henry Fallows azt tanácsolja neki, gondolja meg.
– Beszéljünk, ha úgy érzed, már jöhetsz.
A kutatóállomás vezetője, Dennis Ward beugrik hozzá apró
ajándékokkal, amikor arra jár. Darázsfészkek. Gubacsok.
Patakokban csiszolódott csinos kavicsok. Érvényes megállapodásuk
arra emlékezteti Patriciát, amit korábban a bozótpatkánnyal kötött,
akivel a Földművelésügyi Hivataltól kapott kunyhón osztozott.
Rendszeres, szégyellős villámlátogatások, értéktelen csecsebecsék
cseréje. Aztán elrejtőzés napokon át. És ahogy annak idején egyre
rokonszenvesebbnek találta kefefarkú bozótpatkányát, most egyre
rokonszenvesebbnek látja ezt a kedves, lassú mozgású férfit.
Egyik este Dennis vacsorát hoz neki. Egyszerű étkezésről van
szó. Gombás-mogyorós ragu, hozzá kenyér, amit maga sütött
lefedett petróleumégővel. A mai társalgás nem túl szellemes. Persze
ritkán az, és Patricia hálás érte.
– Hogy vannak a fák? – kérdezi Dennis, mint mindig. Patricia
elmond neki mindent, amit tud, kihagyva a biokémiát. – Járjunk
egyet? – kérdezi a férfi, mikor már beleöblítették az edényeket a
szennyvízgyűjtőbe. Kedvenc kérdése, amire Patricia mindig azt
feleli:
– Járjunk!
Dennis tíz évvel lehet idősebb. Patricia semmit sem tud róla, és
nem is kérdezi. Csak a munkájukról beszélgetnek – a duglászfenyők
gyökereinek lassú kutatásáról, illetve Dennis lehetetlen feladatáról,
hogy összetartsa a tudósokat, és rávegye őket legalább az
alapszabályok betartására. Patricia élete igencsak őszbe fordult már.
Negyvenhat éves – idősebb, mint amennyi az apja volt a halálakor.
Patricia virágai is mind elhervadtak azóta. De most beállított egy
méh.
Nem jutnak messzire, nem is lehet. A tisztás kicsi, az ösvények túl
sötétek, eltévednének. De nem is kell sokat gyalogolniuk ahhoz,
hogy a sűrűjébe jussanak mindannak, amit Patricia szeret. Ki a
rothadásba, a bomlásba, a csonkok közé, köröttük termékeny,
fényűző pusztulás, ahol egy rettentő zöld dolog emelkedik ki, halad
előre minden irányban az átalakító tekercseivel.
– Tulajdonképpen boldog nő vagy – mondja Dennis, félúton a
kérdés és az állítás között.
– Most az vagyok.
– Mindenkivel jóban vagy, aki itt dolgozik. Ez azért kivételes.
 – Könnyű jóban lenni olyanokkal, akik komolyan veszik a
növényeket.
És Dennisszel is jóban van. Takarékos mozdulataival és bőséges
hallgatásával elmossa a határvonalat a két, csaknem azonos
molekula, a klorofill és a hemoglobin között.
– Önellátó vagy. Akárcsak a fáid.
– De épp erről van szó, Dennis. Hogy nem önellátók. Itt minden
arról szól, hogy alkukat kötnek minden mással.
– Én is pont így gondolom. – Patricia elneveti magát Dennis tiszta
megérzésén. – És megvannak a beidegződéseid. Megvan a
munkád. Lefoglalja a teljes idődet.
Patricia nem szól. Megszeppent. Micsoda letámadás ez az
elégedett középkorú lét küszöbén.
Dennis érzi, hogy Patricia görcsbe rándult, úgyhogy számos
bagolyhuhogás közben egy szótagot se tesz a beszélgetéshez.
Aztán:
– Az a helyzet, hogy jólesik főzni rád.
Patricia nagyot sóhajt, és úgy folytatja, ahogy a dolgokat folytatni
kell.
– Jólesik, ha főzöl nekem.
És most sokkal kevésbé ijesztő a helyzet, mint ahogy valaha is
feltételezte. Sokkal könnyebb. Dennis azt mondja:
– Mi lenne, ha megtartanánk külön-külön a helyünket? És csak…
találkozgatnánk. Időről időre.
– Hát… lehetséges.
– Letesszük a munkát, és találkozunk vacsorára. Mint most! –
Most, hogy összekapcsolta a merész leánykérést azzal, ami már
benne van a levegőben, hangja meglepetést tükröz.
– Jó. – Patricia alig tudja elhinni, hogy ekkora szerencse is létezik.
– De hivatalossá szeretném tenni. – Dennis kibámul a
jegenyefenyők közötti résen, ahol a nap tagadhatatlanul elindult
lefelé. – Mert úgy tiéd lehet a nyugdíjam, amikor meghalok.
Patricia a sötétben megfogja Dennis reszkető kezét. Kellemes a
tapintása, egy gyökér érezhet így, amikor évszázadok után rátalál
egy másik gyökérre, és a föld alatt összefonódik vele. Százezernyi
fajtája van a szerelemnek, mindegyiket külön-külön találják fel,
mindegyik cselesebb, mint az előző, és mindegyik előáll valamivel.
 OLIVIA VANDERGRIFF

Combközépig érő hó, csak lassan lehet haladni. Olivia Vandergriff

belegázol, mint egy málhás ló, és hazaér a campus szélén álló,
diákok által bérelt házhoz. Élete utolsó lineáris regresszió- és
idősormodell-órája hál’ istennek véget ért. A téren a harangjáték öt
órát jelez, de olyan közel a téli napforduló, hogy Oliviát éjféli
sötétség burkolja be. A kilégzéstől kicserepesedik a szája. Amikor
visszaszívja, jégkristályok telepednek a garatjára. A hidegtől fémszál
szalad föl az orrában. Meg is halhatna itt tényleg, öt sarokra az
otthonától. Ez az újdonság felvillanyozza.
Végzős év, december. A szemeszter pillanatokon belül véget ér.
Ha most botlana és pofára esne, még mindig átvergődne a
célvonalon. Mi maradt hátra? Röpdolgozat vizsga túlélés-analízisből.
Záródolgozat beadása középfokú makrogazdaságtanból. Száztíz dia
azonosítása „A képzőművészet remekei” kurzuson – ez volt a
pihentető, szabadon választott melléktárgy. Még tíz nap plusz egy
szemeszter, és végleg végez.
Három éve még azt hitte, az aktuárius ugyanazzal foglalkozik,
mint az antikvárius. Amikor a konzultánsa megmondta, hogy
valójában bizonytalan események költségeivel és valószínűségével
foglalkozik, a dolog hátborzongatóan merev szigora miatt az jött ki a
száján, hogy igenis, értettem! Ha már az élet megköveteli az
egyetlen hivatáshoz való szolgai kötődést, hát rosszabb is létezik
annál, mint amikor a halál készpénzben kifejezett értékét kell
kiszámítani. Abba is beleborzongott, hogy összesen három lány van
az egész programban. Buzdítás, hogy felborítsa a papírformát.
De a buzdítás jó ideje nem hat. Már háromszor nekifutott az
Országos Aktuárius Társaság felvételi vizsgájának, és mindhárom
alkalommal elhasalt. A probléma egyik része a rátermettség hiánya.
Másik része a szex, a drog és az egész éjszakás bulizás. A
diplomáját persze megkapja, annyit így is el tud végezni. Ha
mégsem, majd válogat a katasztrófa nyújtotta lehetőségek között. A
katasztrófa, nyugtatgatja Olivia a túlságosan aggódó barátait, az
aktuáriusi tudomány szerint csak egy szám a sok közül.
A félsötétben befordul a sarkon a Cedarre. Más diákok a saját
hátizsákjuk súlya alatt roskadozva már kitaposták az utat a hóban,
ki-kiigazítva az első úttörő rém gyenge próbálkozását. A friss járatok
alatt töredezett járdák hajlanak ide-oda a kidudorodó gyökerek fölött
a föld leglassabb szeizmikus hullámai miatt. Olivia felpillant. Bár
édeskeveset fog neki hiányozni ez a tahóvári állóvíz, az utcai
lámpákat kimondottan szereti. A 19. század végi, vajszínű gömbök
olyan benyomást keltenek, mint a búrás gyertyák. A fény puha
ösvényt világít meg a diákok bérleményei között egészen a saját,
zavaros amerikai gótikus stílusban épült házáig, amely valaha egy
sebész villája volt, most azonban apró szobákra darabolták fel öt
külön tűzlépcsővel és nyolc postaládával.
A háza előtt az utcai lámpa fénye rendkívüli fára esik, olyanra,
amely valaha az egész földet belepte – élő kövület, az egyik
legrégibb és legfurcsább növény, amely valaha ismerte a fák titkát.
Ennek a fának a spermája cseppecskékben úszva tudja
megtermékenyíteni a magkezdeményt. A levelei annyira sokfélék,
ahányféle az emberi arc. Kiálló részeinek alakja utcai
megvilágításban rendkívüli, ráadásul groteszk, rövid, szúrós
sarkantyúk állnak ki belőlük, amitől a fát még télen sem lehet mással
összetéveszteni. Egy teljes szemesztert lakott a fa alatt, de nem is
tudja, hogy ott van. Megint úgy megy el mellette, hogy észre sem
veszi.
 Fölbotorkál a havas lépcsősoron a kerékpárokkal zsúfolt előtérbe.
Becsukja maga mögött a bejárati ajtót, de a fagyos levegő továbbra
is vígan bejön a réseken. Az előtér túlsó falán egy villanykapcsoló
incselkedik vele. Hat lépést tesz a feketeségben, amikor egy
sebességváltó felhasítja a bokáján a bőrt. Káromkodása végigzeng a
lépcsőkön. A házgyűléseken egész szemeszter alatt hevesen
tiltakozott a kerékpárok házon belüli tárolása ellen. És a szavazás
eredménye ellenére mégis itt állnak, hogy szétkaszabolják és
gépzsírral kenjék össze elfagyott bokáját. Felháborodott
igazságérzete így kiált:
– Bassza meg! Basz-sza meg!
Ez se számít. Öt kurta hónap, és kezdődik az élet. Még akkor is,
ha továbbra is egy hideg vizes koszfészket bérel egy ócska
reggeliző fölött, ahová lejár pincérkedni. Az eljövendő bűnök és
vétségek már egyedül az ő dicsőségét hirdetik.
Valaki kuncog a lépcső tetején.
– Minden rendben? – Elfojtott vihorászás szűrődik ki fentről, a
konyhából. A lakótársak szórakoznak Olivia szokásos dühöngésén.
– Persze, rendben – csicsergi.
Otthon van. 1989. december 12. Bontják a berlini falat. A
Baltikumtól a Balkánig elnyomottak milliói vonulnak a téli utcára.
Bokáján a nyílt sebből vér folyik végig az előtérben. Na és? Lehajol,
hogy egy száraz papír zsebkendőt szorítson rá, és elállítsa a
vérzést. Őrülten csíp.

Odafent ölelésekkel várják: kettő rutinszerű, egy hülyéskedő, egy

hideg, egy pedig tele félévnyi szégyellős vágyakozással. Utálja a
lakótársak vég nélküli, tartalmatlan ölelkezéseit, de viszonzásul ő is
megöleli őket. A csoport az előző tavasszal szerveződött egy
kölcsönös lelkesedéssel végigvitt orgián. Szeptember végére a
közösségi szeretkezésünnep napi vádaskodásba fordult át. Kinek a
szőre ragadt a borotvámra? Valaki lenyúlta azt a pici hasist, amit a
fagyasztóban hagytam. Melyik baromnak kellett begyömöszölnie a
pulyka maradékát a szemetesbe? De egy lány mindenre képes, ha
már látja a célvonalat.
 A konyhában mennyei illatok, de senki sem hívja, hogy ossza meg
velük a vacsorát. Benéz a hűtőbe. Teljes kilátástalanság. Tíz órája
nem evett, de elhatározza, kitart még egy kicsit. Ha ki tudja várni,
hogy csak a saját bulija után egyen, az olyan lesz, mintha
félistenekkel táncolna.
– Ma elváltam – jelenti be.
Szórványos éljenzés és taps.
– Elég soká tartott – jegyzi meg egykori lelki társa, akit mára a
legkevésbé kedvel.
– Tény. A válóperem tovább tartott, mint a házasságom.
– Ne változtasd vissza a neved. Ez a mostani jobb.
– Egyáltalán, hogy képzelted az egész házasságosdit?
– A bokád elég csúnya. Legalább a gépzsírt töröld le róla. – Még
egy kör elfojtott röhögés.
– Én is imádlak benneteket.
Olivia elcsórja valamelyikük mogyoróbarna sörét – az egyetlen
tétel a hűtőben, ami még nem romlott meg –, és elrejti a felújított
padlásszobájában. Ott, az ágyán egy hajtásra ledönti az egész
üveget, még a fejét sem emeli fel hozzá. Szerzett tudás. Összekeni
az ágytakarót a bokáján lévő zsírral és vérrel.

Olivia és Davy a bíróságon találkozott még egyszer, utoljára, aznap

délután, a közgáz meg a lineáris analízis között. Mostanra már
végeztek, és a végső döntésnek már nincs hatalma fölötte, nem
szomorítja tovább. Persze megvan neki a maga baja. Másvalakiéhez
kötni az életét – hóbortos ötlet a második év tavaszáról – annyira
magától értődőnek, mindent elsöprő és ártatlan esetnek tűnt. A
szüleik két éven keresztül őrjöngtek a hülyeségük miatt. A barátaik
egy percig sem értették. De ő is, Davy is el volt szánva rá, hogy
bebizonyítja: tévednek.
Szerették egymást a maguk módján, még ha ez a mód főleg abból
állt is, hogy belőtték magukat, hangosan felolvastak Rúmí verseiből,
majd az eszméletlenségig dugtak. Csakhogy a házasságban
mindketten eldurvultak. Mikor harmadszor játszották el a vurstliba illő
vérfarkasjelenetüket, melynek következtében Oliviának eltört a
kisujja előtti kézközépcsontja, valakinek észre kellett már térnie, és
ki kellett húznia a konnektorból a dugót. Szóba jöhető vagyonuk nem
volt, és gyerekük sem, leszámítva saját magukat. A válásnak másfél
nap alatt le kellett volna bonyolódnia. Hogy mégis bő tíz hónapot vett
igénybe, az elsősorban a peres felek nosztalgikus vágyainak tudható
be.
Olivia a fűtőtestre teszi az üres üveget a többi összegyűlt kacat és
az ágya melletti fölösleges holmi tetejébe, míg végül megtalálja a
discmanjét. A válás gyászszertartást követel. A házasság volt a nagy
kalandja, meg kell emlékeznie róla. Davy megtartotta magának a
Rúmí-kötetet, nála viszont több tucat lemez maradt a kedvenc
trance-zenéikből, és elegendő szer ahhoz, hogy ma a bánatból
nevetés legyen. Aggódhatna persze a lineáris analízis záróvizsga
miatt, de addig még van három nap, egyébként is könnyebben tanul,
ha egy kicsit be van állítva.
Már két évvel korábban, a kezdeti fellángoláskor feltűnhetett volna
neki, hogy egy olyan kapcsolat tartósságára, melynek az első két
órájában háromszor is hazudott, nem érdemes nagy tétekben
fogadni. A cseresznyevirágok alatt sétálgattak a campus
arborétumában. Olivia kifejtette, mennyire rajong minden virágos
dologért, amiben volt egy csipetnyi igazság, abban a percben
legalábbis. Azt mondta Davynek, hogy az apja emberjogi ügyvéd,
ami megint csak nem teljesen hamis, és hogy az anyja írónő, ami
már elég nagy kamu volt, bár majdnem-tényekből szőtt
forgatókönyvön alapult. Ő aztán nem szégyelli a szüleit. Sőt, egyszer
majdnem kirúgták az általánosból, mert bevert egyet annak a
csajnak, aki puhapöcsnek nevezte az apját. De a sikertörténetek
világában – és ez az ő világa – mindkét szülőjének sokkal többre
kellett volna vinnie. Úgyhogy egy hangyányit felturbózta őket annak
a fiúnak a kedvéért, akiről úgyis eldöntötte már, hogy vele éli le az
életét.
Davy se mondott igazat. Azt állította, le se kell diplomáznia,
ugyanis az egyik közszolgálati vizsgája olyan remekül sikerült, hogy
a külügyminisztériumból állást ajánlottak neki. Ez valóban olyan
égbekiáltó hazugság, hogy az már szinte szép. És Olivia rá volt
kattanva a fantasztákra. Később a cseresznyevirágok leple alatt
Davy megvillantott egy kis viktoriánus bádogdobozt, rajta
bajuszpedrő viaszos címke, benne hat hosszú, karcsú füves cigi.
Olivia még sose látott ilyet, csak a gimnáziumi drogellenes
filmekben. Aztán elég hamar belebolondult a sárkányrepülés
művészetébe a nyüzsgő föld fölött. Így kezdődött a még most is csak
kibontakozófélben lévő idillje egy olyan képességgel, amely
folyamatosan egyre többet nyújt neki, s ez a kapcsolat, ellentétben a
Davy-félével, bizonyosan egész életre szól.
Beállítja a trance-számok lejátszólistáját, beleül szeretett foteljába
az ablaknál, fölhúzza az ablakot, bármennyire fagyos is az éjszaka,
és füstgomolyokat fúj a halálcsapda-tűzlépcső irányába. Megszólal a
telefon, de nem veszi fel. Biztos az egyik pasi a háromból, akiknek
határozott elképzelésük van a napirendjéről, de ő már nem képes
rajtuk eligazodni. A telefon kitartóan cseng. Üzenetrögzítője nincs.
Mi értelme egy olyan készüléknek, amely csak a felelősséget lőcsöli
az emberre, hogy visszahívjon valakit? Számolja a csöngetéseket.
Afféle meditáció. Tucatnyi követelőző csöngetés, közben két kiadós
hasisfelhőt fúj ki a fagyos külvilágba. A mániákus kitartás leszűkíti a
potenciális hívók körét, míg végül rájön. Csakis az exe akarhat így
bejelentkezni abban reménykedve, hogy megfejelje a válást egy
utolsó, szerelmes veszekedéssel.

A kis Olivia pszicho-szocio-szexuális magára találása: sokkal-sokkal

többet tanul ebből, mint abból, amire a városba érkezve beiratkozott.
Három éve a játék macijával, egy hajszárítóval, egy
kukoricapattogtató géppel meg a gimnáziumi röplabdacsapat
dzsekire hímzett kezdőbetűjével érkezett a campusra. Jövő
tavasszal egy nem éppen díszes egyetemi indexszel, két
nyelvpiercinggel, egy virágtetoválással (a lapockáján) meg egy
korábban elképzelhetetlen, fejben megtett utazásokat megörökítő
útinaplóval óhajt távozni.
Tulajdonképpen még most is jó kislány. A terve pedig egyszerűen
az, hogy további néhány hónap múltán félig rossz kislány váljék
belőle. Akkor aztán, Nat King Cole-lal szólva, húzd ki magad és
húzás, méghozzá nyugatra, hiszen minden valamirevaló, elcseszett
életű ember arra tart. És ha egyszer már ott lesz – bárhol legyen is
az ott –, bőven jut idő kiszaszerolni, hogyan hasznosítsa
gyengécske diplomáját. Feltalálja ő magát, ha kell. És azt is tudja,
hogyan lehet több mint csinosnak lenni egy kis rásegítéssel.
Történnek a dolgok, kinyílik a világ. Megnézheti magának Berlint, ha
egyszer arrafelé halad a jövő. Vilniust. Varsót. Olyan helyeket, ahol
most fektetik le a szabályokat.
A zene szétárad a deltaizmán, és 18 éven felülieknek való,
kényelmes úszkálásra viszi el az elméjét. Bőre alatt pókok
telepednek meg. Mikor a combjára teszi a tenyerét, a súlya bárhová
elröpíti a gondolatok láthatárára. Hamarosan gyönyörű ötletek
érkeznek, egymásba kapcsolódnak a szeme előtt, és az emberiség
zűrzavaros történelmét kedvessé és magától értődővé teszik. A
világegyetem nagy, de neki egy ideig szabad körberepülnie a
közelebbi galaxisokat, lelőni ezt-azt csak úgy jókedvéből, feltéve
hogy nem él vissza a hatalmával, és nem bánt vele senkit. Jaj, de
élvezi ezt a repülést.
Aztán beindulnak a dallamok, mármint a belsők. Kikapcsolja a
discmant, és megpróbálja kikalkulálni, hogyan juthat át a
szobaóceánon. Álló helyzetben a feje tovább emelkedik, egyenesen
fölfelé, a létezés egészen új rétegébe. A nevetése hajtja előre, az
segít egyensúlyozni, és elhajózik a padlódeszkákon át, két
mellbimbója világít, mint két igazgyöngy. Kis idő múlva odaér, ahová
tartott, és egy percre mozdulatlan marad, megpróbálja visszaidézni,
miért is kellett odajutnia. Nehéz bármit meghallania a maga
teremtette varázsdallamok mellett.
Ül a forgácslap diákíróasztalnál, és előhalássza a dalosfüzetét. A
valódi kotta titkosírás a számára, de kitalált egy saját lejegyzési
rendszert, hogy megőrizze a dallamokat, melyeket a tripjei közben
hall. A vonalak színe, vastagsága és helyzete mind az ajándékba
kapott dallamokat kódolja. És akkor másnap, mikor már elmúlik a
hatás, megnézheti a firkáit, és még egyszer végighallgathatja a
zenét. Mintha ingyen szívná be más drogjának a füstjét.
A ma esti dallam visszalöki a fotelba – ismeretlen hangszereken
játszó banda adja elő azt a dalt, amit majd az angyalok játszanak
Istennek aznap este, amikor az Úr elhatározza, hogy mindenkit
hazahoz. Ez a legjobb belső hangsáv, amit valaha is összehozott,
talán a legjobb dolog, amit egész életében csinált. Elsírja magát, fel
akarja hívni a szüleit. Vissza akar menni, le a diáktanyára, hogy
átölelje a lakótársait, most őszintén. A zene azt üzeni: Nem is tudod,
milyen fényesen ragyogsz. Meg hogy: Vár rád valami, a színtiszta,
tökéletes dolog, amire gyerekkorod óta vágyakozol. Aztán ez az
üdvözült boldogság nevetségessé válik, ő pedig nevet, kissé
féktelenül, a saját, elpocsékolt lelkén.
A dallam és az öröm általános bizsergést hagy maga után. Egy
forró zuhany gondolata mint vallási kötelesség tör rá. Kicsicsázott
fürdőszobája – ugyanabból a tetőtérből kihasítva, mint a hálószoba –
az északi falon zúzmarás belső burkolattal dicsekedhet. A fürdés
titka, hogy már levetkőzés előtt ki kell nyitni a meleg vizet. Mire beáll
a szereld-magad zuhany alá, már ájuldozik az éhségtől, a
fürdőszoba levegője forróság és fagy kavargó arabeszkje. Maga elé
néz. A zuhanyozó padlója véres habbal telik meg. Sikít. Aztán
eszébe jut összekaszabolt bokája. Míg a vérző sebet szappanozza,
megint rájön a nevetgélés. Az emberek oly esendőek. Miképpen
élhettek túl mindent ilyen sokáig, hogy aztán összeszarjanak
mindent?
A kitisztított seb baromira fáj. A vágás cakkos szélű, csúnya. Ha
tartós heg marad utána, egy újabb tetoválással tüntetheti el –
esetleg egy bokalánccal. Feljebb is beszappanozza a lábát. Úgy
érzi, síkos bőre a legklasszabb válási ajándék, amit egy lány kaphat.
Minden érintés felvillanyozó. Teste egyre izgatottabb, és kielégülést
követel.
Valaki hangosan bekopog.
– Nincs semmi bajod?
Kell egy pillanat, hogy meg tudjon szólalni.
– Hagyj békén, jó?
– Sikítottál.
– Sikításnak vége. Köszi!
Ismét a szobájában bukkan fel. Törülközőbe és gőzbe burkolt
teste világít a vágytól. Még a jeges levegő is úgy simogatja, mint egy
szexuális játékszer. Nincs a világon jobb, mint az eksztázis csúcsára
juttatni saját magunkat. Ledobja a törülközőt, és elterül az ágyon. A
takarók közé zuhanás örökké tart, és egyre kellemesebb. Fölnyúl az
állólámpa búrájához, hogy eloltsa, és belevesse magát a
gyönyörűséges sötétbe. De ahogy a nedves kezével tapogatva
keresi a kapcsolót az olcsó aljzaton, a ház teljes alrendszerében
közlekedő villanyáram behatol a végtagjába és végigfut a testén.
Izmai görcsbe rándulnak az áramütéstől, mint valami tudományos
kísérletben, keze pedig ráfonódik az elektromosságra, amely megöli.
Ott fekszik meztelenül, vizesen, rángatózva, keze elcsavarodva a
levegőben, és a segítség! szót próbálja kipréselni a tüdeje mélyéről
a száján, de ajkát merevre zárja az elektromos feszültség. Egyetlen,
félreérthető jajgatást képes kinyögni, mielőtt leáll a szíve. Odalent a
lakótársai meghallják a kiáltást – ez már a második ma este. A hang
durván intim jellege miatt mind elpirulnak.
– Olivia – jegyzi meg az egyik gúnyos mosollyal.
– Meg se kérdezd.
Halála pillanatában az egész ház elsötétül.
 TÖRZS

Egy ember ül az íróasztalnál a zárkájában, egy közepes biztonsági

fokozatú börtönben. A fák juttatták ide. A fák, illetve a fák túlzott
szeretete. Még mindig nem tudná megmondani, mennyiben volt
hibás, vagy hogy legközelebb megint ilyen hibás döntést hozna-e.
Az egyetlen szöveg, amely megválaszolhatná ezt a kérdést, ott
hever olvashatatlanul a keze alatt.
Ujjaival az íróasztal fából készült lapjának erezetét tapogatja.
Szeretne rájönni, hogy ezek a kusza hurkok hogy jöhettek létre
azokból az egyszerű gyűrűkből. Van itt valami csel a vágási szöggel,
ahogy a beleágyazott hengereket átmetszi a sík. Ha csak egy kicsit
másmilyen volna az agya, könnyűszerrel megoldaná a problémát.
Ha ő maga más körülmények között nőtt volna fel, talán rájönne.
Ujjai alatt egyenetlen – vastag és világos, vékony és sötét –
sávokban kanyarog az erezet. Miután egy életet töltött el a fák
nézegetésével, megdöbbenti a felfedezés: hiszen az évszakokat
nézi, az esztendő ingajárását, a tavasz kirobbanását és az őszi
begubózást, tulajdonképpen egy kétnegyedben írt dal lüktetésének a
felvétele ez olyan médiumon, amelyet maga a dal hozott létre. Az
erezet úgy halad, mint a kiemelkedések és bemélyedések egy
topográfiai térképen. A halvány szín előrerohan, a sötét visszafogja.
Egy pillanatig a gyűrűk a ferde vágásból indulnak ki. Fel tudja
térképezni őket, ki tudja vetíteni a történetüket a falap síkjára. És
mégis: analfabéta hozzá. Széles sávok a bőséges években – ennyi
azért biztos – és keskenyek a szűk esztendőkben. De ennél többet
nem ért meg belőle.
Ha tudna olvasni, ha képes lenne lefordítani… Ha csak egy egész
kicsit más ember lenne, akkor mindent megtudhatna arról, hogyan
sütött a nap, hogyan esett az eső, és merről fújta a szél ezt a
fatörzset, milyen erővel és mennyi ideig. Akkor talán rájöhetne, mi a
megfejtése a talaj által összerendezett gigantikus terveknek; a
gyilkos fagyoknak; a szenvedésnek és küzdelemnek; a hiánynak és
a fölöslegnek; a visszavert támadásoknak; a luxusban eltöltött
éveknek; a túlélt viharoknak; a minden évszakban, mindenféle
irányból érkező mindenféle fenyegetés és esély összegének;
mindennek, amit ez a fa végigélt.
Ujjai végigsimítanak a börtön íróasztalán, próbálják megtanulni ezt
az idegen ábécét, és újra leírni, mint egy szerzetes a
másolóhelyiségében. Követi ujjaival a mintázatot, és elképzeli azt a
sok mindent, amit ez az antik, olvashatatlan almanach mesélhet,
amit az emlékező fa mondhatna neki itt, ahol fogságban tartják, ahol
nem váltogatják egymást az évszakok, és mindig egy és ugyanolyan
az időjárás.

Egy perc tíz másodpercig halott. Se pulzus, se légzés. Azután Olivia

teste, melyet a biztosítékok kiégésekor leterített az állólámpa, lassan
lecsúszik az ágyról, és a padlón koppan. Az ütés újra beindítja
megállt szívét.
Meztelenül és kábán a fenyő padlódeszkákon: így talál Oliviára
vadonatúj exférje, amikor bekukkant egy hatalmas zabálás és az azt
követő brutális dugás reményében. Gyorsan beviszi az egyetemi
kórházba, ahol Olivia magához tér. Még mindig ki van ütve. A
bordáin zúzódások, a bokáján rojtosra szakadt a seb. Az
orvosasszisztens részletes beszámolót kér, de Olivia képtelen rá.
A tehetetlen, zavarodott exférj átadja az orvosoknak. Az orvosok
valami neurológiai diagnózist akarnak felállítani. Alaposan meg
akarják vizsgálni, de amikor senki sem néz oda, Olivia elszökik.
Egyetemi kórház, mindenkinek rengeteg a dolga. Átsétál a hallon,
maga a megtestesült egészség. Ki állíthatná meg? Visszamegy a
házába, és elbarikádozza magát a szobájában. Lakótársai
fölmennek a padlástérbe, hogy ránézzenek, de nem hajlandó ajtót
nyitni nekik. Két teljes napon át bújik meg a szobájában. Bármikor
kopogtat valaki, odabent azt mondja a hang, hogy „jól vagyok!”.
Lakótársai nem tudják, kit kellene értesíteniük. Semmilyen zaj nem
érkezik odabentről, legfeljebb egy kis csoszogás tompa nesze.
Olivia alszik és nyugalomban van, ölelgeti a véraláfutásos bordáit,
és megpróbálja felidézni, mi is történt. Halott volt. Azokban a
másodpercekben, amíg nem volt pulzusa, nagy, erőteljes, bár
kétségbeejtő alakzatok hívogatták. Mutattak neki valamit, és
próbálták rávenni valamire. De abban a pillanatban, amikor magához
tért, minden eltűnt.
Megtalálja a dalosfüzetét, beszorult az íróasztal mögé. Színes
firkák teremtik újjá a közvetlenül a halálos áramütés előtt fejében
szóló dallamot. A dallam révén sok minden feldereng a
szerencsétlenség estéjéből. Látja magát, ahogy páváskodva
végigvonul a felújított padlástérben, saját testétől mámorosan.
Mintha egy állatkerti vad járna körbe-körbe a ketrecében. Életében
először jön rá, hogy az egyedüllét kifejezés önellentmondás. Még a
test legintimebb pillanataiban is jelen van még valami. Valaki beszélt
hozzá, amíg halott volt. Olivia a fejét használta testetlen gondolatai
vetítővásznának. Egy színesen villódzó, háromszög keresztmetszetű
alagúton kelt át, és egy tisztáson kötött ki. Az ott megjelent lények –
csakis így lehet megnevezni őket – levették róla a szemellenzőt, és
megengedték, hogy keresztülnézzen. Azután visszazuhant teste
börtönébe, és a hihetetlen látvány semmivé foszlott.
Arra gondol: talán megsérült az agyam. Minden órában többször
be kell hunynia a szemét, míg a szavak megmozgatják néma ajkát.
Mondd el, mi történt. És mihez kellene most kezdenem? Eltart egy
ideig, míg rájön, hogy imádkozik.

Nem megy el egyik vizsgájára sem. Felhívja a szüleit, hogy tudassa,

nem repül haza karácsonyra. Apja nem tudja mire vélni, aztán
megsértődik. Ez idáig apja túlkiabálásával szokta megoldani a
helyzetet. De senki haragja sem árthat egy olyan lánynak, aki
korábban már meghalt. Mindent elmesél neki – a szólóban
megtartott válási bulit, a halálos áramütést. A bujkálásnak már
semmi értelme. Úgyis van, ami figyeli – hatalmas, élő őrszemek, akik
tudják, milyen is ő.
Úgy hallja, apja tehetetlen, úgy, ahogy Olivia is, mikor éjjel fekszik
az ágyban, és biztos benne, hogy soha nem sikerül felidéznie azt,
amit holtában mutattak meg neki. Most, a saját halála után meghallja
apja félelmét – sötét áramlás az ügyvéd lelke mélyén, amire sosem
gyanakodott. Kisgyerekkora óta először meg akarja vigasztalni.
– Apu, elcsesztem. Nekimentem a falnak. Pihenésre van
szükségem.
– Gyere haza. Itt is pihenhetsz. Nem maradhatsz egyedül az
ünnepek alatt.
Apja nagyon erőtlennek hangzik. Mindig idegennek érezte, a
formális megoldások rabjának, mikor inkább szenvedélyre lett volna
szükség. Eltűnődik, vajon apja is meghalt-e már valamikor.
Évek óta nem beszéltek egymással ilyen sokat. Elmeséli neki,
milyen érzés meghalni. Még a tisztáson látott lényeket is
megpróbálja elmondani, azokat, akik mutatni akartak neki dolgokat,
és olyan szavakat használ, amelyek nem borítják ki az apját.
Impulzusok. Energia. Apja kétszer is ott tart, hogy beugrik az autóba,
és levezet ezer kilométert, csak hogy hazahozza. Olivia lebeszéli
róla. Hetven másodpercnyi halál különleges erővel ruházta fel.
Minden megváltozott közöttük, mintha most apa volna a gyerek és
Olivia a gondviselő.
Olyat kér tőle, amit még soha.
– Add ide egy percre anyut. Szeretnék beszélni vele. – Érzi, hogy
most még anyja dühöngését is képes leszerelni. Mindkét nő könnyek
között fejezi be a beszélgetést, és őrültségeket ígér meg a
másiknak.

Egymaga lakja a diáktanyát karácsonytól újév napjáig. Minden

kábítószert lehúz a vécén. Megérkeznek az osztályzatai: két bukás,
egy elégséges és egy közepes. A jegyei elvonják a figyelmét attól,
amit minden erejével az emlékezetébe akar idézni. Teljes napok
múlnak el úgy, hogy alig eszik valamit. Egy ónos eső
drágakőkéreggel vonja be a várost. Ágakat tép le tölgyekről és
juharfákról. Azon az ágyon ül, amelyiken megállt a szíve, térdét
felhúzza a mellkasáig, dalosfüzete az ölében. Feláll, lép. A padlónak
azt a pontját, ahol Davy rátalált azon az éjszakán, nagyon melegnek
érzi a meztelen talpával. Életben van, és nem érti, miért.
Éjjel ébren fekszik, a plafont nézi, és nem felejti, hogy
karnyújtásnyira van tőle az egyetlen felfedezés, ami számít. Az élet
utasításokat súgott a fülébe, ő viszont elmulasztotta leírni őket. Az
imádkozásszerű tevékenység könnyebbé válik. Nyugodt vagyok.
Figyelek. Mit akartok tőlem? Szilveszter este már tízkor alszik. Két
órával később lövöldözés zajára ébred, hirtelen felül, sikít. Az órára
pillantva segítséget kap: tűzijáték! Beköszöntöttek a kilencvenes
évek.
Az új esztendőben visszatérnek a lakótársai. Úgy bánnak vele,
mint egy beteggel. Most, hogy eltűnt belőle a kellemetlen
erőszakosság, félnek is tőle. Ül a konyhában, míg körülötte
viccelődnek, iszogatnak, és próbálnak tudomást sem venni az
asztalnál helyet foglaló kísértetről. Elámul azon, hogy eddig
sohasem érezte meg a szomorúságukat, és nem vette észre, ha
aggódtak valami miatt. Bármennyire hihetetlen, ezek még mindig
hisznek a biztonságban. Úgy élnek, mintha spárgával vagy
szigetelőszalaggal egyben lehetne tartani őket. Olivia szemében
sebezhetővé váltak, és végtelenül értékessé.
Az új félév első napján Olivia egy nagy előadóterem falánál ül,
mikor egy remek előadó levezeti, mekkora biztosítási díjakra, illetve
kifizetésekre van szükség ahhoz, hogy mind a biztosítótársaság,
mind pedig a halott személy úgy érezze, jól járt.
– A biztosítás képezi a civilizáció gerincét – magyarázza. – Nem a
kockázatviselési rendszerek, sem a sikerfilmek, sem a nagyüzemi
mezőgazdaság, sem pedig a szervezett egészségügy.
Halk zörej a mellette lévő üres szék felől. Megfordul. Néhány
centire az arcától ott van, amiért annyit imádkozott. Egy löket sűrű
levegő férkőzik be a gondolatai közé. Visszatértek, hívogatják. Azt
akarják, hogy álljon fel, és menjen ki a teremből. Megteszi, bármit
kérjenek is tőle. Lemegy a kőlépcsőkön a télikabátjában, átvág a
jeges főtéren. Körüljárja az oktatási tömböt, a könyvtárat, a gólyák
kollégiumát, járkál anélkül, hogy gondolkodna, és ezek a lények csak
húzzák maguk után. Egy pillanatig azt képzeli, úti célja a
polgárháborús temető a campustól délre. Aztán egyértelmű lesz,
hogy abba a parkolóba megy, ahol a kocsija áll.
Az autóban ülve megérti, hogy egy darabig most vezetni fog.
Megáll a háznál, ahol lakott, hogy magához vegyen ezt-azt.
Háromszor fordul a szobájában, és össze is szedett mindent, amit
akart. A ruhaneműt a hátsó ülésen rakja kupacba. S már távozik is.
A kocsi magától kitalál az autópályára. Kis idő múlva a perjés
mezők és a tölgyes beszögellések mellett halad el a várostól
északkeletre. A múlt őszről itt maradt tarló pettyezi a hó borította
földeket. Hosszú ideig vezet, engedelmeskedik a lényeknek. Mintha
egy másik város rádióállomása küldené, a lények jelzései hol tiszták,
hol statikusak. Olivia eldönti, hogy az akaratuk eszköze lesz.
A Maumee folyón túl az út délnyugatra fordul. A müzliszelet a
kesztyűtartóban megteszi ebédnek. Az aprópénzes erszényében
papírpénz is van, meg egy bankkártya, de a hozzá tartozó számlán
még kétezer dollár sincs. A fejében semmi olyasmi, ami legalább
halványan emlékeztetne egy tervre. Viszont emlékszik, mit mondott
Jézus a virágokról, meg hogy nem kell aggodalmaskodni a holnap
miatt. Annak idején az apácák minden növendéküktől
megkövetelték, hogy kívülről megtanuljanak egy részt a Bibliából, és
ő ezt választotta, hogy bosszantsa vele a tanárnőt, aki folyton a
személyes felelősségről szövegelt. Kedvére volt ez a Jézus, akit
kiborított volna az összes törvénytisztelő, vagyongyarapításban
utazó amerikai keresztény. Jézus, a kommunista, a megszállott
boltromboló, a lecsúszottak barátja. Elég minden napnak a maga
baja. Halvány lelkifurdalás fut át rajta vezetés közben. Lógok a
„Statisztikai következtetések” óráról. Épp ide illik. Életének ezen
pontjáig mindent ellógott. A következtetések most eltűnnek, és
hamarosan átveszi helyüket a tudás.
Az alkony és Indiana állam hamarabb éri utol, mint hitte volna.
Sötétség nevetségesen korán, még igen közel a téli napforduló. Ki
van éhezve igazi kosztra, és olyan fáradt, hogy folyton ráhajt az út
szélén a hólepte zenélő csíkra. Fél órára eltűnnek a lények. Olivia
magabiztossága meginog. Nehéz egyszerre autót vezetni és
imádkozni. Előtte húzódnak a valódi Közép-Nyugat kiüresedett
kukoricaföldjei. Gőze sincs róla, mit keres itt. Aztán valami
rátelepszik az utasülésre, amitől Olivia további százötven kilométert
tud vezetni.
Davy egyszer azt mondta neki, hogy ha a szabadban kell aludni,
akkor a legjobb az áruházak raktára mellett. Könnyen talál ilyet, beáll
a kocsival egy hótól letisztított parkoló jól megvilágított helyére, egy
biztonsági kamera alá. Gyorsan beugrik egy pisilésre, és vesz
magának pár falatot, visszamegy, és befészkeli magát az autó hátsó
ülésére. Három kupac ruha alatt alszik el imádkozva, várakozva,
fülelve.

Indiana, 1990. Itt öt év tesz ki egy nemzedéket, ötven év már

régészetnek számít, és minden, ami ennél is régibb, legendává
fakul. Ennek ellenére a helyek emlékeznek arra, amit az ember
elfelejt. A parkoló, ahol alszik, valaha gyümölcsöskert volt, egy
kedves, őrült swedenborgiánus ültette, aki rongyokban járt, fején egy
bádogfazék, az Új Mennyországot hirdette, és eloltotta a
tábortüzeket, nehogy elpusztuljanak a bogarak. Egy rögeszmés
szent, aki antialkoholista volt, miközben négy államot látott el
erjeszthető almapéppel, hogy évtizedeken át minden, kilenc- és
kilencvenéves kor közötti amerikai pionír félrészeg lehessen.
Egész nap Johnny Appleseed befelé vezető útját követte. Olvasott
már egyszer erről az emberről, apja adta kezébe a képregényt. A
képregény szuperhőst faragott belőle, aki a porból is képes aranyat
csinálni. Egy szó sem esett benne az agyafúrt tulajdonszemléletű
filantrópról vagy a csavargóról, aki úgy halt meg, hogy közben övé
volt az ország legjövedelmezőbb ötszáz hektárja. Olivia mindig
abban a hitben volt, hogy ez a fickó csak a mítoszban létezik. Még
előtte áll a felfedezés, mely szerint minden mítosz alapigazságokat
segít megjegyeznünk, mindegyik utasítás a múltból, mind csak arra
vár, hogy emlékből jóslattá váljék.
Itt van például ez a dolog az almával: megakad az ember torkán.
Csomagtervről van szó: kéjvágyról és megértésről. Halhatatlanságról
és halálról. Édes gyümölcshúsról és ciántartalmú magról. Főbe
kólintó gondolat, amely új tudományágakat hoz létre. A viszály
zamatos aranyalmája az a lakodalmi ajándék, amely vég nélküli
háborúskodáshoz vezet. Ez a gyümölcs tartja életben az isteneket.
Az első és legrútabb bűn, ugyanakkor a szerencse bőségszaruja.
Mikor leszedték, szerencsés perc volt az.{10}
Aztán itt ez a dolog az alma magjával: kiszámíthatatlan. Az
utódból bármi lehet. Megfontolt és unalmas szülőktől vad gyerek is
származhat. Az édes megsavanyodhat, de a keserű is
megédesedhet. Egyetlen mód kínálkozik egy fajta ízének
megőrzésére, ha egy oltóágat gyökeres alanyba oltunk. Olivia
Vandergriff meglepődne, ha tudomására jutna: az összes, névvel
bíró alma ugyanarra a fára vezethető vissza. Jonatán, McIntosh,
Empire: a Malus szerencsés kockadobásai a monte-carlói
kaszinóban.
És ha az almának neve van, akkor azt le is lehet védetni, ahogy
Olivia apja meg is mondaná. Volt egy eset, azon veszekedett is az
apjával, aki egy transznacionális cégnek segített egy olyan farmer
ellen indított perben, aki átmentette az előző évi szójatermésének
egy részét, és újra elültette, de nem fizetett érte másodszor is. Olivia
kikelt magából:
– Olyan nincs, hogy egy élőlény jogait birtokolják!
– De van. És így is kell hogy legyen. A szellemi tulajdon
védelméből vagyon keletkezik.
– No de mi lesz a szójával? Neki ki fizet a szellemi tulajdonáért?
Az apja bíráló homlokráncolással kezdte méregetni:
– Tulajdonképpen kinek a gyereke vagy?
Az illető, akinek az egykori földjén Olivia alszik – a vándor
almamisszionárius a bádogfazékkalapban –, biztos volt benne, hogy
a fa oltása fájdalmat okoz a növénynek. Inkább kiszedegette a
magokat az aprítóban megmaradt törkölyből, és elvetette őket egy
gyümölcsöskertben, valamivel nyugatabbra. És bármilyen magokat
vetett is el, azok elkezdték a saját, megjósolhatatlan kísérleteiket. A
fickó magvető kezének egyetlen mozdulata nyomán egy
pennsylvaniai földdarab titokzatos varázslattal illinois-i
gyümölcsfákká alakult át. Olivia egész álló nap ezen a vidéken
autózott. Most meg abban a parkolóban alszik, ahol valaha a
megjósolhatatlan almák gyümölcsöskertje volt. A fák eltűntek, a
város felejt. De a föld nem.
 Korán ébred a hidegtől elgémberedett tagokkal egy kupac ruha
alatt. Az autó tele van fénylényekkel. Mindenütt jelen vannak, a
szépségük elviselhetetlen, mint akkor este, amikor megállt a szíve.
Beleveszik magukat a testébe, és áthaladnak rajta. Nem teremtik le
azért, mert megfeledkezett az üzenetükről. Egyszerűen csak megint
belebújnak. Visszatérésüktől Olivia túláradó örömöt érez, és elsírja
magát. A lények egyetlen hangos szót sem szólnak. Ilyen
gorombaság nem történhet. Ők nem is ők. Hanem Olivia részei
valamiféle rokonságban, ami egyelőre nem világos. A teremtés
követei – olyan dolgok, amilyeneket Olivia már látott és ismert e
világban, elveszített emlékek, figyelembe nem vett tudásmorzsák, a
családfa lenyesett ágai, amelyeket ki kell pótolnia és újjá kell
élesztenie. A haláltól új látást kapott.
Értéktelen voltál, zümmögik. De már nem vagy az. Megmenekültél
a haláltól, hogy valami rendkívül fontosat cselekedj.
Mit?, akarná megkérdezni. De csöndben és nyugton kell
maradnia.
Eljött az élet nagy pillanata. Olyan próbatétel, amilyen még nem
volt.
Átéli az örökkévalóságot egy kupac ruha alatt, egy fagyos autó
hátsó ülésén. A halálon túli, testetlen lények tudatják, hogy jelen
vannak itt és most, az áruház parkolójában, és Olivia segítségét
kérik. A nap elválik a földtől, és felemelkedik. Két vevő jön ki az
áruházból. Még csak hajnalodik, de ők már egy bevásárlókocsit
tolnak akkora dobozzal, mint egy autó. Olivia gondolatai egy pontra
szűkülnek. Mondjátok csak. Halljam, mit akartok, és én megteszem.
Konténer húz el mellette, a rakodóöbölhöz tartva csikorognak a
fogaskerekei. A zajban eltűnnek a lények. Olivia pánikba esik. Még
nem közölték vele a feladatát. Föltúrja a válltáskáját íróeszközért.
Egy köhögés elleni cukorkásdoboz hátára odafirkantja:
megmenekülés, próbatétel. De a szavak nem jelentenek semmit.
Most már igazán reggel van. A hólyagja szétreped. Még egy perc,
és semmi sem számít, csak a pisilés. Kiszáll a kocsiból, és átmegy a
parkolón, be az áruházba. Odabent egy idősebb férfi úgy üdvözli,
mintha régi barátok lennének. Az áruház a jólét és jókedv
transzvesztita bulija. Hátul tévékészülékek borítanak egy egész falat,
minitől az óriásig. Mindegyiken ugyanaz a reggeli szórakoztató
műsor megy. Több száz ejtőernyős ugrik együtt, hogy részt vegyen
egy légi istentiszteleten. Olivia ötvenméternyi képernyő előtt
elrohanva éri el a mellékhelyiséget. A megkönnyebbülés, amikor
elérkezik, mennyei. Aztán újból elkeseredik. Csak egy jelet,
alkudozik, míg megtörli a kezét. Mondjátok el nyugodtan, mit kértek
tőlem.
Visszaér a tévéfal elé, a tömeges légi istentisztelet másik
gyűlésnek adja át a helyét. Véges-végig a falon, sok tucat különféle
készüléken egymáshoz láncolt emberek ülnek egy árokban,
szemben egy buldózerrel, egy kisvárosban, a felirat szerint Solace-
ban (Kalifornia). Gyors snitt, és tucatnyi ember gyűrűt von egy fa
köré, amit alig érnek körül. A fa filmes trükknek tűnik. A kamera még
tisztes távolságból is csak a tövét tudja befogni. A böhöm nagy
törzsön kék festékfolt. A narrátor ismerteti a helyzetet, de a tévéfalon
megsokszorozott fa annyira lenyűgözi Oliviát, hogy nem fogja fel a
részleteket. Vált a kép, hátrafésült hajú, kockás inges, ötvenes nőt
mutat, a szeme úgy világít, mint egy világítótorony. Azt mondja:
– Egyik-másik fa már akkor itt állt, amikor Jézus meg sem
született. A régiek kilencvenhét százalékát már elpusztítottuk. Ha
egy mód van rá, nem őrizhetnénk meg a maradék három
százalékot?
Olivia megdermed. A fénylények, melyek lerohanták odakint, az
autóban, ismét ott zsibonganak körülötte, és azt mondják, ez az, ez
az, ez az. De abban a pillanatban, amikor felfogja, hogy alaposan
oda kell figyelnie, a riport véget ér, és egy másik kezdődik el. Ott áll,
és egy vitát lát arról, hogy a lángcsóvadobálókat védi-e a második
alkotmánykiegészítés. A fény halványul. A jelenés
szórakoztatóelektronikai árucikkekké foszlik szét.
Kiszédeleg az óriási áruházból. Éhes, de nem vesz semmit.
Gondolni sem tud az evésre. A kocsiban már tudja, hogy nyugatra
kell tartania. Mögötte felkel a nap, betölti a visszapillantó tükröt.
Hajnalpír árnyalatú hó lepi a földeket. A nyugati égbolton az
ónszürke felhők kezdenek kivilágosodni, és valahol alattuk hever az
élet nagy pillanata.
Fel kéne hívnia a szüleit, de sehogy se tudná elmondani nekik, mi
történik. További nyolcvan kilométeren át nyomja a gázt, és
megpróbálja rekonstruálni, amit látott. A learatott indianai földek
táblái sárga-barna-fekete színekben csillognak, egészen a láthatárig.
A burkolat tiszta, a forgalom kicsi, említésre méltó út menti város
sehol. Két nappal ezelőtt egy ilyen úton százharminccal repesztett
volna. Ma úgy vezet, mintha a saját élete is érne valamit.
Illinois határánál túljut egy emelkedőn. Távolabb vasúti sorompó
villog. Hosszú, lassú, belföldi tehervonat gurul északra, a hatalmas
Gary–Chicago csomópont felé. A kerekek egyenletes lomhasággal
zakatolnak át a kereszteződésen, amitől Oliviának is dallam indul el
a fejében. Végtelenül hosszú a szerelvény; Olivia bevackolja magát.
Aztán feltűnik neki, mit szállít a vonat. Ahogy elkattognak előtte a
vagonok, mindegyik irdatlan mennyiségű fával van megrakva.
Hömpölygő, véget érni nem akaró folyam egyforma gerendákra
hasogatott fából. Elkezdi megszámolni a kocsikat, de hatvannál
abbahagyja. Még soha nem látott ennyi fát. Térkép elevenedik meg
az agyában: olyan vonatok, mint ez, ebben a szent percben minden
irányban behálózzák az országot, és táplálják a nagyvárosokat meg
a környéküket. Arra gondol: ezt most nekem rendezték meg így. És
arra: mégsem: az ilyen vonatok állandóan úton vannak. Most már fel
van készülve a látványra.
Az utolsó, fával telirakott kocsi is átgurul, a zebracsíkos sorompó
fölemelkedik, a piros lámpa nem villog tovább. Olivia nem moccan.
Valaki dudál mögötte. Erre se mozdul. A másik vezető ráfekszik a
dudára, aztán kilő mögüle, a csukott ablakok ellenére ordít, és a
középső ujjával bemutat Oliviának, mintha föl akarná gyújtani. Olivia
behunyja a szemét; szemhéján aprócska, összeláncolt emberek
telepednek meg egy faóriás körül.
Négymilliárd évnyi élet legbámulatraméltóbb eredménye
segítségre szorul.
Felnevet, kinyitja a szemét, amely megtelik könnyel. Rendben.
Hallom. Igen.
Hátrapillant a bal válla fölött, és látja, hogy egy másik irányba tartó
kocsi megállt, és az ablakát is leeresztették. Ázsiai, NOLI TIMERE
feliratos pólót viselő férfi kérdezi tőle, már másodszor, hogy „nincs
semmi baj?”. Ő elmosolyodik, bólint, és egy kézmozdulattal
bocsánatot kér. Begyújtja a motort, mert lefulladt, míg a faanyag
végtelen folyamát nézte. Majd ismét nekiindul nyugati irányban.
Csak most ébredt rá, mi is az úti célja. Solace. Olivia körül szikrázik
a levegő a kapcsolatoktól. A lények világítanak körülötte, és új
dalokat énekelnek. Itt kezdődik a világ. És ez csak a kezdet kezdete.
Az élet mindent megold. Nem is hinnéd.

Évekkel ezelőtt és messze északnyugatra Ray Brinkman és Dorothy

Cazaly éjfél után hazafelé igyekszik a St. Paul-i Színjátszó Kör Nem
félünk a farkastól bemutatóját követő bankettről. Ők játszották a fiatal
párt, Nicket és Honey-t, akik együtt iszogatnak új barátaikkal, és
megtanulják, mire képes az emberi faj.
Hónapokkal korábban, a próbák kezdetén a négy főszereplő
megízlelte, mennyire ördögi ez a darab.
– Én nem vagyok komplett – szögezte le Dorothy a többi szereplő
jelenlétében. – Ezt garantálom. De amit ezek az emberek
művelnek… ezeknél tényleg elmentek hazulról.
A premierre mind a négyen összekaptak, elegük van egymásból,
és készek igazából kárt tenni a másikban. Ami kiváló közösségi
színielőadást eredményez. A darab Brinkmanék eddigi legjobb
szereplése. Ray mindenkit lenyűgöz a kicsinyes cinkosságával,
Dorothy remekel az ártatlanságból a megismerésbe vezető kétórás
szabadesésben. Alig van szükségük Sztanyiszlavszkijra, hogy
megtalálják a démonjaikat.
A következő pénteken lesz Dorothy negyvenkettedik
születésnapja. Az elmúlt évek alatt százötvenezer dollárt költöttek
meddőségi kezelésekre, amelyek hókuszpókusznak bizonyultak.
Három nappal a bemutató előtt vitték be nekik a döntő ütést. Nem
maradt semmi, amivel próbálkozhatnának.
– Az én életem, világos? – Dorothy berúgott, és sírdogál az
anyósülésen, mikor hazafelé tartanak a diadaláról. – Teljesen az
enyém. Mégiscsak az én tulajdonom, ugyebár?
A tulajdonlás fájó ponttá vált köztük: az ügy, melyet Ray éjt
nappallá téve oltalmaz. Soha nem sikerült teljesen meggyőznie a
feleségét, hogy a jó ötletek ellopásának üldözése az emberiség
gazdagodásának legjobb módja. Az ital nem emeli a vita
színvonalát.
– Az én legszemélyesebb, saját magántulajdonom. Eladom egy
kibaszott garázsvásáron.
Dorothy belebetegszik a munkájába. Emberek perbe fognak
másokat, neki pedig minden gyalázkodó érzelmet papírra kell vetnie
szűk billentyűzetes, gépi gyorsírással, szóról szóra. Nem akar
semmi mást, csak egy gyereket. A gyerek értelmes elfoglaltság
lenne. Ezen kívül csak beperelni szeretne valakit.
Ray művészi tökélyre fejleszti a hallgatást a felesége kitörései
alatt. Azt mondja magában, és nem először, hogy nem vont meg
Dorothytól semmit. Ha mégis… – gondolja, de nem hajlandó
végigvinni ezt a gondolatot. Ez meg az ő joga – nem gondolni azt,
amit méltányos elgondolni.
De nincs is rá szükség. Dorothy készen tálalja számára. Ray
megnyomja a gombot, a garázs kinyílik. Beállnak.
– El kéne hagynod – mondja Dorothy.
– Dorothy, nagyon szépen kérlek, hagyd abba. Megőrjítesz.
– Komolyan. Lépj le. Menj el valahová. Találj magadnak valakit,
akivel családot alapíthatsz. A férfiak folyton ezt csinálják. A pasik
nyolcvanévesen is fel tudják csinálni a csajokat, a kibaszott életbe.
Nem haragudnék rád, Ray, komolyan mondom. Így igazságos. És te
vagy az igazság bajnoka, ugyebár. Hukk. Nem szól a pasi. Nincs
mondanivalója. Nem tud semmit felhozni a védelmére.
Raynek csak a hallgatás marad. Első és utolsó fegyvere. A
legkiválóbb.
Bemennek a házba. Micsoda kupleráj, gondolja mindkettő, bár
kimondaniuk fölösleges. A cuccukat a kanapéra dobják, és
fölmennek az emeletre, levetkőznek, ki-ki a külön bejáratú
gardróbfülkéjében. Odaállnak a fiú- és a lánymosdókagylóhoz, fogat
mosnak. Most játszottak a legjobban egész életükben. Zajos siker
egy jókora színházban. Még ráadást is kértek tőlük.
Dorothy egyik lábát a másik elé helyezi eltúlozva, mintha a
rendőrség – a férje – utasította volna, hogy járjon egyenesen.
Fogkeféjét a szájához emeli, hadonászik vele, azután könnyekben
tör ki, és leharapja a műanyag nyél végét, míg a másik végébe
kapaszkodik.
 Ray, az estére kijelölt sofőr józanabb, mint szeretné, leteszi a
fogkeféjét, és a feleségéhez lép. Dorothy a férje kulcscsontjára hajtja
a fejét. A fogkrém lecsorog a szájából a kockás fürdőköpenyére.
Fogkrém és nyál mindenütt. Beszéde akadozik.
– Csak ki akarok állni az előcsarnokba az előadás előtt, és
megmondani minden belépőnek: a kurva istenit, nem lehet
gyerekem!
Ray kiköpeti vele a fogkrémet, és megtörli egy mosdókesztyűvel.
Utána átkíséri az ágyba, amely az utóbbi két hónapban sokkal
inkább kétszemélyes koporsónak tűnt. Be kell emelnie Dorothy lábát,
aztán könyökkel odébb taszigálnia, hogy helyet csináljon magának
is.
– Elmehetünk Oroszországba. – Jólesik végre a saját hangján
megszólalnia a túl soká tartó szerepbéli nyalizás után. Soha többé
nem akar új darabban játszani. – Vagy Kínába. Rengeteg
kisbabának van ott szüksége szerető szülőkre.
A színházi emberek ezt hívják szükségkulisszának. Mondjuk, kiáll
egy nagy, ronda cső a falból a színpadfenéken, és sehogy sem
sikerül eltüntetni. Akasszunk rá gyorsan egy lámpaernyőt, és
nevezzük díszletelemnek.
Dorothy szavai belevesznek a nedves párnába.
– Az nem volna a miénk.
– Jaj, dehogyisnem.
– Nekem egy kis RayRay kell. A te kisfiad. Olyan kisfiú, amilyen te
voltál.
– Úgyse volna…
– Vagy egy kislány, olyan, mint te. Az már mindegy.
– Drágaságom, ne csináld ezt. Az a gyereked, akit felnevelsz.
Nem az, akinek a génjei…
– A géneket úgyis kapod, az istenit neki. – Dorothy rácsap a
matracra, és megpróbál egyenesen felülni. A túl gyors felüléstől
eldől. – Az egyetlen. Dolog. Ami. Tényleg. A tulajdonod.
– A génjeink nem a tulajdonaink – állítja Ray, de elsiklik afölött,
hogy cégek persze birtokolják helyettünk. – Ide hallgass. Elmegyünk
valahová, ahol túltermelés van csecsemőből. Örökbe fogadunk
kettőt. Szeretni fogjuk őket, játszunk velük, megtanítjuk nekik, mi a jó
és mi a rossz, és teljesen velünk nőnek fel. Kit érdekel, kinek a
génjei vannak bennük.
Dorothy a fejére húzza a párnát.
– Hallottak már ilyet? Ez a pasi akárkit képes szeretni. Szerezzünk
neki egy kutyát. Vagy még jobb, ha kap egy darab zöldséget, amit
kiültet az udvarba, és megfeledkezik róla. – Ekkor eszébe jut az
évfordulós szokásuk, amit az utolsó két évben elhanyagoltak.
Fölpattan, hogy visszaszívja a szavait. De a válla telibe találja
előrehajló férje állát. Ray fogai belefúródnak a nyelvébe. Felüvölt,
kezébe kapja fájdalomtól eltorzult arcát.
– Jaj, Ray, basszus! Mekkora állat vagyok! Nem akartam… Nem
akartalak…
Ray hadonászik. Semmi baj. Vagy: mi ütött beléd? Sőt: hagyj most
békén. Dorothy nem érti, tízévi házasság és több amatőr színházi
fellépés után sem érti, mit jelent. Kint az udvaron, a ház körül a
növények, amelyeket az elmúlt években ültettek, egyre fontosabbak,
jelentésre tettek szert oly könnyedén, ahogy cukrot és faanyagot
produkálnak a semmiből, levegőből és napfényből és esőből. De az
emberek nem hallanak ebből semmit.

Öt országos autópálya vezet nyugatra, mint a földrészre terített,

ötujjas kesztyű, aminek a nyílása Illinois-ban van. Olivia a középső
ujját választja. Most már ismeri a célját – Észak-Kalifornia a lehető
leghamarabb, még mielőtt az utolsó, űrrakéta méretű fákat is
kivágják. A Mississippin a Quad Cities területén kel át, majd A Világ
Legnagyobb Kamionparkolójában áll meg, az I-80-ason, túl az iowai
határon. Kisváros. Olyan sok kútból tankolhat, hogy megfagyna, mire
összeszámolná. Sok száz kamion halad el a mellett a pont mellett,
ahol megáll, mohó, kiéhezett óriáscápák.
Besötétedett. Olivia befizet egy zuhanyozásra, és megint emberi
állapotba hozza magát. Végigballag az éttermek közötti zsúfolt,
fedett folyosón, ahol sok száz változatban kínálnak kukoricát,
kukoricaszirupot, kukoricán hizlalt csirkét, sózott marhahúst.
Fogorvosi rendelőt és masszázsszalont is talál. Meg egy hatalmas,
kétszintes bemutatótermet. Egy múzeumot, amely ráébreszti a
látogatót, milyen nagy mértékben múlik a világ sorsa a kamionokon.
Aztán játéktermek és más szórakozási lehetőségek, kiállítások,
hallok meg egy fotelektől körülölelt kandalló. Összegömbölyödik az
egyik fotelben, és elszenderedik. Arra ébred, hogy a biztonsági őr
rugdossa a sarkát.
– Aludni tilos.
– Csak elbóbiskoltam.
– Aludni tilos.
Visszamászik a kocsiba, és hajnalig a ruhakupac alatt szundikál.
Mikor visszamegy az étteremfolyosóra, vesz egy muffint, négy dollárt
felvált huszonöt centesekre, keres egy nyilvános telefont, és
felkészül a legrosszabbra. De a szívében különös, nemrég meglelt
nyugalom honol. A szavak úgyis megjönnek.
A telefonkezelő szól, hogy jó sok pénzt dobjon be. Az apja veszi
fel.
– Olivia? Hajnali hat óra van. Mi a baj?
– Semmi. Jól vagyok. Iowából beszélek.
– Iowából? Mit keresel ott?
Olivia elmosolyodik. Hogy mit keres errefelé, az nem fér bele egy
telefonbeszélgetésbe.
– Apu, nincs semmi baj. Sőt, ami van, az jó. Nagyon is jó.
– Olivia. Halló! Olivia!
– Itt vagyok.
– Bajba kerültél?
– Dehogyis, apu. Pont fordítva.
– Olivia, mi a fene történt veled?
– Szereztem… pár új barátot. Izé, szervezőket. Akiktől munkát
kapok.
– Miféle munkát?
Négymilliárd évnyi élet legbámulatraméltóbb eredménye
segítségre szorul. Ez elég egyszerű, magától értődő, főleg azután,
hogy a fénylények is rávilágítottak. Minden épeszű embernek látnia
kéne.
– Van egy ilyen projekt. Odaát, nyugaton. Fontos önkéntes munka.
Engem is kiválasztottak.
 – Mi az, hogy kiválasztottak? És mi lesz a kurzusaiddal?
– Ebben a félévben még nem fejezem be az egyetemet. Épp
emiatt hívlak. Muszáj egy kis szünetet tartanom.
– Mit muszáj? Ne hülyéskedj már. Senki sem tart szünetet négy
hónappal a diplomája előtt. – Ez általában igaz, bár a szentek meg a
percek-múlva-milliomosok éppenséggel szünetet tartottak. –
Egyszerűen fáradt vagy, Ollie-kám. De már csak pár hét az egész.
Észre se veszed, és már végeztél is.
Olivia átnéz a reggelizéshez összegyűlő sofőrök seregére. Még
kimondani is furcsa: az egyik életében meghal egy áramütéstől. A
másikban megérkezik a világ legnagyobb kamionparkolójába, és
magyarázgatja az apjának, hogy kiválasztották a fénylények:
segítsen megőrizni a földkerekség legbámulatraméltóbb élőlényeit. A
vonal túlsó végén a hang egyre kétségbeesettebb. Olivia
önkéntelenül is mosolyog rajta: az az élet, ahová az apja vissza
akarja könyörögni – drogok, védekezés nélküli szex, pszichobulik és
életveszélyes mutatványok –, maga a pokol, míg ez a nyugati út
éppen visszahozza a halottak közül.
– Nem tudod visszaszerezni a lakbéredet. Ahhoz is késő van,
hogy visszakérd a tandíj egy részét. Fejezd csak be, és később is
elmehetsz önkénteskedni, majd a nyáron. Biztos vagyok benne,
hogy anyád…
A háttérben Olivia anyja kiabál:
– Biztos vagyok benne, hogy anyád micsoda?
Annyit ért belőle, hogy anya olyasmit ordít: fizesse csak ki saját
maga a tandíját. Olivia körül nagy a nyüzsgés. Érzi az emberek
izgalmát – az éhség célvonala távolodik tőlük. Saját élete a
kiváltságok, a narcizmus, az abszurd módon megnyújtott kamaszkor
ködgomolyában folyt, tele hitvány, cinikus menőzéssel és
önvédelemmel. Most azonban elszólították.
– Ide figyelj – suttogja apja a telefonba. – Legyen eszed. Ha nem
vagy képes most befejezni ezt az egy szemesztert, akkor fogd
magad, és gyere haza.
Több szeretet fut át Olivián, mint gyerekkora óta bármikor.
– Apu! Nagyon szépen köszönöm, de ezt meg kell lépnem.
– Mit? És hol? Édesem, ott vagy még? Kicsikém!
 – Itt vagyok, apu. – Pár nappal ezelőtti önmaga birizgálja, és azt
hajtogatja: küzdj, küzdj. De a küzdelem valóságos, és másik terepen
zajlik.
– Ollie, maradj a fenekeden. Odamegyek érted. Oda tudok érni…
Minden olyan magától értődő, oly boldogítóan világos. De a szülei
képtelenek átlátni. Nagy, örömteli és nélkülözhetetlen munka. Csak
előtte az embernek le kell vizsgáznia végtelen önszeretetből.
– Apu, teljesen jól vagyok. Hívlak, ha lesz újabb hír.
Hangfelvételről közbeszól egy női hang, és további hetvenöt
centet kér. Oliviának elfogyott az aprója. Nincs semmije, csak az
üzenet, amit az a villogó szemű nő mondott a leszállított árú tévék
falán, s amit átdolgoztak számára a fénylények, akik most olyan
egyértelműséggel irányítják, mintha ők lennének a telefonvonal
másik végén. A legbámulatraméltóbb élőlényeknek szükségük van
rád.
A kamionparkoló bejárati üvegajtaján át Olivia látja a sok tucat
benzinkutat s azokon túl az I-80-as hajnali lapályát, a hóval borított
földeket, a keletre és nyugatra tartó utazók vég nélküli túszcseréjét.
Apja tovább beszél, minden meggyőzési technikát bevet, amit csak
tanítanak a jogi egyetemen. Az égen látványos dolgok történnek.
Nyugat felé a szabadság jegyében belilul, míg keleten
gránátalmaszínben hasadozik. A telefonban kattanás és csönd.
Olivia, az újdonsült árva leteszi a kagylót. A nap felé tart, bármire
készen áll.

Továbbáll a kamionparkolóból, eltelve a céltalan emberi nem iránti

szeretettel. Visszajut az I-80-asra, ahol a visszapillantó tükrében
ismét fölkel a nap. Jeges dombok hullámzanak körülötte. Az
autópálya kettős árkot húz a téli fehérségbe egészen a látóhatárig.
Kevés a néznivaló, de mindegyik örömet szerez neki. A Herbert
Hoover Könyvtár és Múzeum. A Sharpless Aukciósház. A történelmi
Amana Colonies. Az autópálya kijáratainak neve úgy cseng, mintha
a déli arisztokrácia excentrikus, hibbant alakjai lennének egy
regényből: Wilton Muscatine, Ladora Millersburg, Newton Monroe,
Altuna Bondurant…
 Különös és szép merészség szállja meg. Anyagi tartalékai
nincsenek, csak az úti célja nevét tudja, de arról sincs igazán
fogalma, mit kellene csinálnia, ha majd odaér. Az autón kívül
barátságtalan, sarkvidéki az idő, s minden földi java ott maradt a
diákszálláson. Igaz, van egy bankkártyája s mögötte egy szerény
számla; megvan benne az elrendeltség érzése, ami nem múlik el; és
vannak barátok, akikről csakis azt tudja feltételezni, hogy fontos
helyekre van bejárásuk.
Úgy múlnak el az órák, ahogy az égen úsznak a felhők. Sokat
megtett már a Des Moines és Council Bluffs közötti, sík vidékké váló
földmérési vonalon, és se jobbra, se balra nem akadt semmi
figyelemre méltó, mindenütt csak a végtelen, átfagyott pelyvahalmok
– amikor valami hívogatót pillant meg a szeme sarkából. Megfordul,
és egy autóstoppos fantomot lát a hóban, a pálya jobb oldali
padkáján túl áll. Több karral integet, mint Visnu. Az egyik karjával
transzparenst tart, amit innen nem tud elolvasni.
Leveszi a lábát a gázról, rálép a fékre. A stoppos akkora fává
változik, hogy meg tudná tölteni annak a holt fákkal közlekedő
indianai vonatnak egy teljes kocsiját. A repedezett törzs tíz méternél
is magasabban ereszti ki első, ormótlan tagjait. A fa az autópályától
kissé félrehúzódva áll, eget verdeső oszlop, hosszú kilométereken át
az egyetlen tereptárgy, amely magasabb egy tanyasi háznál. Lények
mocorognak az anyósülésen. A fa mellé érve Olivia már ki tudja
betűzni az egyik óriási ágról lelógó fatáblára festett szavakat:
INGYENES FAMŰVÉSZET. A lények Olivia hátán futkároznak, fel a
tarkójáig.
A következő kijáratnál letér az autópályáról. A rámpa és a mellékút
találkozásánál álló stoptábla alatt kézzel festett plakát ugyanazzal az
indázó kézírással jelzi, hogy be kell fordulnia jobbra. A második
jelzés jó pár kilométer megtétele után visszairányítja a mesebeli
fához. A kanyargós úton ott terem előtte az Édenkert – zöld gyepen
virágzó, lombos facsoport, mintha már májust írnánk. Mint egy rés a
fagyos, feledékeny földgolyó oldalában az elrejtett nyárba. Száz
méterrel közelebbről a zöld gyep meg a facsoport egy csűr falára
készített remek trükkfestménynek bizonyul. Olivia előregurul a
murvás kocsibejárón egy öbölig a csűr mellett, és kiszáll. Áll, a
falfestményt nézi. Az illúzió még ilyen közelről is lenyűgözi.
 – A jelzés miatt jött ide?
Olivia megpördül. Farmernadrágos, zárt nyakú, szürke-fehér,
vékony pulóvert viselő férfi nézegeti, haja mint egy bronzkori
prófétáé. Lehelete meglátszik a levegőben. Két, kesztyűtlen kezével
fogja két, átellenes könyökét. Pár évvel idősebb Oliviánál, szomorú
és vad külsejű, megszeppent attól, hogy vásárló érkezett. Hat
méterrel mögötte a ház ajtaja tárva-nyitva. A fa messze kimagaslik a
ház mellett. Oliviának az a benyomása, hogy réges-régen csak azért
ültette itt el valaki a fát, hogy az ő, Olivia figyelmét felkeltse.
– Igen. Lehet, hogy amiatt.
Olivia dideregve áll, ki szeretné venni az anorákját a kocsiból. A
férfi úgy méregeti, mint aki menekülni készül. Az álla kétszer is
megemelkedik, aztán visszazuttyan.
– Hát, maga az első. – Hosszú ujjával a kifestett csűrre mutat,
ilyen kezet reneszánsz Golgota-festményeken látni. – Szeretné
megnézni a galériát?
Fölvezeti Oliviát egy enyhe emelkedőn, és bebújik a házba.
Felkattintja a villanykapcsolót, és ami feltárul, az félig egy hajléktalan
szemétdombja, félig fáraósír. Mindenütt talizmánok: totemek, rajzok
meg a rakománykultusz nyomai fűrészbakokra fektetett
furnérlemezekre téve. Mintha egy autisztikus neolitikumbeli panteista
munkái lennének, és most ásták volna ki a régészek.
Olivia ámuldozva ingatja a fejét.
– És ezeket csak úgy elajándékozgatja?
– Nem fog sikerülni, igaz?
– Nem értem. – Valójában azt szeretné mondani: Ez őrültség. De
amióta hangokat hall, a szót kevésbé találja hasznosnak. Úgy látja,
hogy itt, a semmi közepén együtt aggódik egy olyan emberrel, akit a
legenyhébb kifejezéssel is furcsának kell minősíteni. De egyetlen
pillantás elég annak igazolására, hogy a legfurcsább benne
mégiscsak az ártatlansága.
A művészete viszont igazi. Olivia egy hátborzongató, félelmetes
festmény fölé hajol. Még a csűr félhomályában is elég tisztán
kivehető. Keskeny ágyban egy férfi fekszik, és egy faág csúcsát
bámulja, az ág pedig az ablakon nyúlik be, egészen az illető arcáig.
A képtábláról zöld árcédula lóg: $0. Olivia a következő festményhez
lép. Oldalára állított, ajtóból származó lemezre készült. Az ajtóból
kiemelt betétlemezre viszont kárpótlásul egy ajtó van festve, amely
kusza ágak szövevényén túli tisztásra nyílik.
Olivia szeme végigpásztázza a hasonló témájú művekkel
megrakott asztalt. Mindig biztonságosnak tűnő szobák ablakain,
falain, mennyezetein átkígyózó fák, amelyek valami emberi célpontot
keresnek, mint a hőkamerák. Egyik-másik festményen festett szavak
lebegnek szürreális jelenetek fölött: Családfa. Sámfa. Fakabát. Nem
látja a fától az erdőt. Egy másik asztalon négy barro negro-szobor
úgy integet, ahogy az ítélet napján a földből kikelő halottak.
Mindegyik szobron ott a zöld árcédula: $0.
– Jó. Először is…
– Egyet fizet, kettőt kap. Csak mert az első vevőm.
Olivia leteszi a kezében lévő rajzot, és az alkotóra néz. A férfi
keresztbe teszi karját a mellkasa előtt, és a vállát fogja, mintha
kényszerzubbonyba vágná magát, mielőtt a külvilág teszi meg.
– Mire föl csinálja ezt?
A férfi vállat von.
– Úgy látszik, ez az az ár, amit a piac még elvisel.
– Ilyesmit New Yorkban kellene árulnia. Vagy Chicagóban.
– Ne idegesítsen Chicagóval. Két és fél évig anamorfikus,
hiperrealista utcafestményeket csináltam a Grant Parkban. Jól
összejárkálták.
Olivia csücsörít, útbaigazítást vár. De azután, hogy idevezérelték –
INGYENES FAMŰVÉSZET –, a fénylények magára hagyják.
– Én vagyok az első, aki itt megállt?
– Világos! Hiszen ki ne állna meg, ha meglát egy ilyen jelzést? A
legközelebbi helység ide húsz kilométer, és ott is csak ötvenen
élnek. Arra számítottam, hogy főleg szökevény bűnözők fognak
betévedni. Maga nem szökevény bűnöző egész véletlenül?
Olivia eltűnődik, rá kell jönnie, hogyan passzol ez a találkozás a
nemrég kapott küldetéséhez. Továbblép a következő asztalhoz.
Szürreális, fényképszerű, színes falú dobozok, tele mindenféle
bonyolult, tiltott anyaggal. Törött kerámiából, gyöngyökből,
gumiabroncsszeletekből álló, gyökereknek és kacsoknak látszó
kollázsok. Az Oliviát idevezető faágak.
– Ezt mind maga csinálta? És mindegyik…
– A fakorszakom. Kilenc év és pár hónap.
 Olivia alaposan szemügyre veszi a férfi arcát, keresi hozzá a
kulcsot. Talán ő maga hozott kulcsot a festőnek. Csak egyelőre nem
tudja, miféle zárba kéne beillesztenie. Egy lépést tesz felé, mire a
férfi hátrahőköl, és maga elé tartja a kezét. Olivia megfogja, és
bemutatkoznak. Olivia Vandergriff egy pillanatig a magáéban tartja
Nick Hoel kezét, magyarázatot keres benne. Aztán elengedi, és
visszatér a műalkotásokhoz.
– Majdnem egy évtized? És minden… fa?
Ki tudja, miért, Nicknek ettől nevetnie kell.
– Még fél évszázad, és a saját nagyapám leszek.
Olivia értetlenül néz rá. Magyarázat gyanánt Nick a kiállítás szélén
álló kártyaasztalhoz kíséri. Odaad neki egy vastag, kézzel bekötött
könyvet. Olivia kinyitja az első oldalnál, rajta egy mániákus
aprólékossággal részletezett tollrajz egy fiatal fáról. A következő
oldalon ugyanaz a rajz.
– Pörgesse végig. – Megmutatja a hüvelykujjával, mire gondol.
Olivia végigpörgeti. Életre kel az egész.
– Jézus Mária! Ez az a fa, amelyik odakint áll. – Újabb tény,
melyet Nick nem tagad. Olivia még egyszer végigpörgeti. A
szimuláció oly tökéletesen pontos, hogy nem lehet a puszta képzelet
műve. – Hogy csinálta ezeket?
– Fényképekről. Havi egy felvétel hetvenhat éven át. Régi, híres
kényszerbeteg családból származom.
Olivia még lapozgat. Nick nézi. Ideges, feszült. Kisvállalkozó a
csőd szélén.
– Bármi megtetszik, szívesen becsomagolom.
– A farm a magáé?
– A tágabb családomé. Most adták el az ördögnek és
segédcsapatainak. Két hónapot kaptam, hogy kiürítsem.
– És miből él?
A férfi elvigyorodik, fölszegi a fejét.
– Ne essünk túlzásba.
– Nincs jövedelme?
– Életbiztosítási kötvények.
– Azokat árulja?
– Nem. Azokból kaptam pénzt. Eddig. – Végignéz az asztalokra
tett anyagon, mint egy kétkedő árverésvezető. – Harmincöt vagyok.
Nem valami jelentős életmű.
A férfi zavara úgy sugárzik, mint egy tábortűz melege. Méterekre
is érezni.
– Miért? – A szó nyersebben szól, mint amilyennek szánta.
– Hogy miért adom oda? Nem is tudom. Ez is csak egy újabb
alkotásnak tűnt. A sorozat utolsó darabjának. A fák is odaadják
mindenüket, nem igaz?
Az egyenlet felvillanyozza Oliviát. Művészet és makk: mindkettő
tékozló ajándék, ami legtöbbször nem ér célt.
A férfi hideg tekintettel méri végig a fűrészbakokat és a deszkákat.
– Hívhatnánk filléres kiárusításnak. Nem is… inkább
penészgombás kiárusításnak.
– Az meg micsoda?
– Tessék. – Nick a csűr ajtaja felé indul. – Megmutatom.
Átvágnak a hófödte mezőn, túl a házon. Olivia megáll, hogy
magára kapja az anorákját, Nicken csak a farmer és a vékony
pulóver.
– Nem fázik?
– Mindig. A fázás jót tesz. Az emberek túl melegen tartják
magukat.
Átkíséri a lányt a birtokon, és ott áll az az óriási valami
szétterjeszkedve az égbolt porcelánja alatt. Különös és szép
matematikája van a száz vastag ágnak, az ezer gallynak, a tízezer
gallykezdeménynek. Olyan szépség, amelyre a csűrben látott sok
kép tette érzékennyé a férfi szemét.
– Életemben nem láttam ilyen fát.
– Kevesen mondhatják el magukról, hogy látták.
Az I-80-asról nem vette észre, milyen kecsesen keskenyedik a
vastag fa. Ahogy fölér az első, nagyszabású elágazásig. Nem vette
volna észre, ha nincs az a pörgetős könyv.
– Milyen fa?
– Gesztenye. A keleti part mamutfenyője.
Olivia tetőtől talpig beleborzong a szóba. Itt a megerősítés, bár
alig van rá szükség. Átlépnek az öntözőcsövön, beállnak a fa
koronája alá.
– Az összes kihalt. Ezért nem látott egyet sem.
 Elmeséli. Hogy az ük-üknagyapja ültette a fát. Hogy az
üknagyapja kezdte el a fényképezését a század elején. Hogy a
gesztenye pusztulását okozó gombabetegség végigsöpört az
országon, és pár év alatt kipusztította a keleti oldal legjobb fáját.
Hogy ez az egy szál csavargó itt, távol minden ártalomtól túlélte az
egészet.
Olivia a következő ághálózatot nézi. Minden egyes ág tanulmány
azokhoz a csapzott szobrokhoz, amiket a csűrben látott. Valami
történt ennek az embernek a családjával: ez olyan világos Olivia
előtt, mintha dolgozatíráskor puskázna. Ő meg egy évtizede itt él, az
ősei építette házban, és művészetet csinál ebből a gigászi túlélő
csodabogárból. A repedezett kéregre teszi a kezét.
– És… tulajdonképpen már kinőtte ezt a helyet? Elköltözik?
A férfi rémülten hőköl hátra.
– Nem. Soha. Nekem is végem. – Átmegy az óriási törzs túlsó
oldalára. Megint a hosszú, reneszánsz ujjával mutat valamit.
Narancssárga pöttyös, száraz karikák itt is, ott is a fa kérgén.
Megnyomja a pöttyöket. Behorpadnak az ujjától.
Olivia is megérinti a szivacsos törzset.
– A fene enné meg, mi ez?
– A halál. Sajnos. – Elhátrálnak a haldokló istentől. Lassú
léptekkel visszamennek az emelkedőn a házhoz. Nick megrugdossa
a hátsó bejárat kitámasztóját, hogy leverje a havat a cipőjéről. A csűr
irányába, leendő galériája felé int. – Elvinne magával egy-két
darabot? Akkor nagyon jó napom lenne a mai.
– Előbb el kell mondanom, hogy kerülök ide.

Nick teavizet forral a tűzhelyen, abban a konyhában, ahol a szülei

meg a nagyanyja ültek egy évtizede ama délelőtt, amikor elköszönt
tőlük, és elautózott az omahai művészeti múzeumba. Látogatója
fintorokkal és mosolyokkal kísérve elmeséli a történetét. Leírja
átváltozásának estéjét – a hasist, vizes pucérságát, a végzetes
villanykapcsolót. Nick ül és figyel, csügg minden szaván, és bele is
pirul.
– Nem érzem őrültnek magam. Épp ez a furcsa. Előtte voltam
őrült. Tudom, milyen érzés. Amit most érzek, az… nem is tudom.
Mint aki végre megpillantotta azt, ami nyilvánvaló. – Olivia a forró
teáscsésze fölött melengeti a tenyerét.
A haldokló gesztenyefa felzaklatja, nem érti teljesen, miért. Fiatal,
szabad, lelkes, és teljesen betölti új teendője. Akárhogy nézzük is,
Olivia semmiképp sem százas. De Nick szeretné, ha ilyen maradna,
adjon elő őrült elméleteket a konyhában egész éjjel. Társaság
érkezett a házba. Olyan ember, aki feltámadt a halottaiból.
– Nekem nem tűnik őrültségnek – füllenti. Hogy nem őrülten
veszélyes, az biztos.
– Higgye el nekem, tudom, minek hangzik. Feltámadás! Bizarr
véletlenek! Üzenetek egy diszkontáruház tv-osztályáról. Fénylények,
akiket nem is látok.
– Persze ha így mondja…
– De van rá magyarázat. Kell hogy legyen. Talán mert a
tudatalattim végre másra is odafigyel rajtam kívül. Lehet, hogy
hetekkel ezelőtt, még mielőtt megütöttem magam az árammal, már
hallottam ezekről a fákért tüntetőkről, és ettől most már mindenütt
csak őket látom.
Nick Hoel tudja, mi az, utasításokat venni át szellemektől. Olyan
sok időt töltött egyedül, saját haldokló fája rajzolgatásával, hogy nem
merne ellentmondani senki elméleteinek. Nincs az a furcsaság, ami
furcsább lenne az élőlények furcsaságánál. Egy keserű tollszárat
rágcsálva kuncog.
– Kilenc éve készítek varázscsecsebecséket. A titkos jelek az
anyanyelvem.
– Éppen ez az, amit nem vagyok képes felfogni. – Olivia
bocsánatkérően néz a férfira. A teája, az arca a gőzében, a
behavazott Iowa érintetlen tájai: annyira régi és hatalmas történet ez,
hogy nem fér bele a fejébe. – Megyek a kocsival az úton, meglátom
a fán lógó jelzését, a fa meg olyan, mint…
– Tudja, ha elég messzire autózik…
– De nem tudom. Nem tudom, mit higgyek. Persze hülyeség hinni
bármiben. Mindig minden alkalommal melléfogunk.
Nick látja magát, amint élénk harci színekkel festi ki ezt az arcot.
– Hívja, aminek akarja. Valami szeretné megragadni a
figyelmemet. – Van itt valaki, aki szerint az elmúlt évtizedben a Hoel
Gesztenyefáról készített tanulmányai talán jelentenek valamit.
Ennyivel be is éri. Vállat von. – Döbbenet, milyen őrületes minden,
ha az ember elkezdi nézegetni.
Olivia egy szempillantás alatt vált csüggedésről meggyőződésre.
– Pont ezt akarom mondani! Melyik az őrületesebb? Ha azt
hisszük, vannak lények a közelünkben, amikről nem is tudunk? Vagy
kivágni a Föld utolsó, ősi mamutfenyőit deszkának meg
zsindelynek?
Nick fölemeli a mutatóujját, és fölkéredzkedik az emeletre. Régi
autóatlaszt és három kötetet hoz le egy enciklopédiákkal megrakott
polcról, ezeket a nagyapja vásárolta egy utazó ügynöktől még 1965-
ben. Tényleg van egy Solace nevű helység Kaliforniában, a nagy fák
tövében. És valóban nőnek ott harminc emelet magas fák, melyek
egyidősek Jézussal. Kész őrület egy olyan faj, melyet semmi sem
fenyeget. Nick Oliviára néz, akinek lángol az arca a céltudatosságtól.
Követni akarja a lányt, bármerre vigye is a víziója. S ha ez a vízió
kudarcot vallana, akkor is követni akarja, bármerre menjen is
legközelebb.
– Nem éhes? – kérdezi a vendég.
– Mindig. Az éhség jót tesz. Az embereknek éhen kellene
maradniuk.
Zabkását készít a lánynak olvasztott sajttal és erős paprikával. És
azt mondja neki:
– Az éjjel ezen még gondolkodnom kell.
– Maga is olyan, mint én.
– Hogyhogy?
– Álmomban hallom magam a legjobban.
A nagyszülei szobájában helyezi el a vendéget, ahová legfeljebb
portörlés céljából tette be a lábát 1980 karácsonya óta. Nick odalent
alszik, a gyerekkori kuckójában, a lépcső alatt. Egész éjjel fülel.
Gondolatai minden irányban járnak fényt keresve. Rájön, hogy az
életében semmi olyan nincs, amit akár a legnagyobb jóindulattal
tervnek lehetne nevezni.
Mikor felébred, a vendég már átöltözött az autóbeli ruhatárából, és
a konyhában megpróbál palacsintát kihozni abból a lisztből, amit
Nick hagyott elzsizsikesedni. Flanelköpenyében a ház
tartóoszlopához tett asztalhoz ül. Akadozik a hangja.
– A hó végére ki kell ürítenem a házat.
 Olivia a palacsinta felé bök a fejével.
– Megoldható.
– És meg kell szabadulnom a műveimtől. De ezen túl az év végéig
üres a naptáram.
Kinéz az aprószemes konyhaablakon. A Hoel Gesztenyefán
keresztül olyan mámoros az ég kékje, mintha egy elemista mázolta
volna oda az ujjaival.

Újabb tavasz köszönt Mimi Mára, az első az apja nélkül. A

vadalmák, körték, júdásfák, somok kirobbanóan rózsaszínűek és
fehérek. Mindegyik szívtelen szirom őt gúnyolja. Főleg az eperfák
láttán érzi azt, hogy szeretne mindent lángba borítani, ami csak
virágzik. Apja már semmit sem lát ebből a káprázatból. A Jelen
kegyetlen, közönyös színei ennek ellenére zavartalanul tombolnak.
Még egy nehéz tavasz követi az előzőt, majd a harmadik. A
munka megedzi Mimit, de lehet, hogy a virágok fakóbbak. Májusra
már platina törzsutaskártyát kap. Elküldik Dél-Koreába. Elküldik
Brazíliába. Megtanul portugálul. Rájön, hogy az emberekben fajra,
bőrszínre és vallásra való tekintet nélkül határtalan a vágy az öntött
kerámia készítésére.
Rákap a futásra, kirándulásra, biciklizésre. Rákap a társastáncra,
aztán a jazzre, aztán a salsára, ami végleg, kiütéssel győzi le az
összes többi táncot. Rákap a madármegfigyelésre, és kisvártatva
130 fajt regisztrál a listáján. Munkahelyén előléptetik
alosztályvezetőnek. Elvégez egy reneszánsz művészettörténeti
kurzust, egy esti tanfolyamot kortárs költészetből, csupa olyat, amit
azért bliccelt el Holyoke-ban, hogy mérnök lehessen. A cél már-már
hazafias: játszani az egész pályán. Mindent megismerni. Mindenben
otthon lenni.
Egyik kollégája rábeszéli, hogy hokizzon velük a munkahelyi
bajnokságban. Eltelik egy kis idő, és nem tud betelni a játékkal.
Férfiakkal pókerezik négy földrészen, és férfiakkal fekszik le kettőn.
Egy hetet San Diegóban tölt egy megdöbbentően változatos étvágyú
lánnyal, akinek, előzetes megállapodásukkal szembefordulva,
összetöri a szívét. Eléggé belezúg egy nős pasiba, aki egy másik
hokicsapatban játszik, és mindig gyengéd bodicsekkel keni fel Mimit
a palánkra. Egyszer randevúznak is Helsinkiben, decemberben,
varázslatos háromnapos életmódváltás a nappali sötétségben. Soha
többé nem találkoznak.
Kis híján férjhez megy. Közvetlenül utána már nem képes
felidézni, hogy az ördögbe juthatott ennyire közel a házassághoz.
Betölti a harmincat. Aztán (ilyen egy megbízható mérnök) a
harmincegyet és a harminckettőt. Álmában folyton hatalmas
repülőtereken jön-megy, a nyüzsgő tömeg közepén, és őt szólítja a
hangosbemondó.

A cég áthelyezi az igazgatóságra. A kilencezer dolláros

fizetésemelés alig van rá hatással, csak újból, azonnal megéhezik
tőle. Viszont a gyártási részlegben elfoglalt kis zugból átköltözhet
egy sarokirodába, a helyiségben végig egy fenyőcsoportra néző
üvegfal, s ezek a fák a fejében egy nagyon hosszú, családi autós
kirándulás úti céljaként jelennek meg. A világ legkisebb, legprivátabb
vadonpótléka.
Olyan tárgyakkal díszíti az irodáját, amelyekről az anyja nem is
tudja, hogy ellopta őket. Egy matricákkal teleragasztott bőrönd –
CARNEGIE INSTITUTE, GENERAL MEIGS, NANKINGI EGYETEM. Egy
hajókoffer, rányomva egy olvashatatlan név. Íróasztalán keretes
fénykép, rajta két ember, állítólag a nagyszülei, kezükben fotó a
három rejtélyes unokájukról. Mellette egy nyomat ugyanerről a
képben képről: a kétféle rasszból származó három kislány
mesterkélt pózban ül a kanapén, mintha egy családi vállalkozás
reklámcélra használt gyerekei lennének. A legidősebb kész
kiharcolni, hogy tartozzon valahová. Bárkinek behúz egy nagyot, aki
azt hiszi, ő csak egy tévelygő gyerek.
Az iroda falán mint egy klasszikus fríz fut körbe az apja tekercse.
Még a padlótól a plafonig tartó ablakon beszűrődő csekélyke
északnyugati napfénynek is vétek kitenni a festményeket. Vétek a
hátlapra tett ragasztóval a falra kirakni egy ennyire régi és ritka
műtárgyat. Vétek egy ennyire felbecsülhetetlen értéket otthagyni,
ahol az éjszakai műszak föltekerheti, és bedughatja az overallja
zsebébe. Vétek ott szemlére tenni az alkotást, ahol az apja
öngyilkosságára emlékeztet, ahányszor csak fölpillant rá.
Akik először járnak nála, gyakran kérdezősködnek a
Megvilágosodás csarnokában lévő kis Buddhák felől. Hallja apja
hangját, amikor először mutatta meg neki a tekercset. A férfik?
Átmennek záróvizsgán. Szélsebes szakmai előmenetele közben
vannak olyan napok, hogy amikor a számlák és árajánlatok növekvő
halma fölött ránéz a tekercsre, látja magát, amint a kurzus végén
ugyanolyan osztályzatot kap, mint az apja. Mikor vízbe fúláshoz
hasonló érzés szorítja erősen a melle alatt, kinéz a szobaszélességű
ablakon a saját fenyőligetére, ahol három, átmenetileg szabad és
vadon élő kislány gyűjtögeti a kincset érő tobozokat egy ősrégi tó
partján. Ettől néha szinte megnyugszik. Olykor majdnem látja azt a
férfit, aki leguggol, és mindent felír, ami csak felírható erről a
táborhelyről szavakkal nem takarékoskodó noteszába.
A kollégák ebédlőnek használják az irodáját, mármint olyankor, ha
éppen nem száznapos tojást eszik. Mai ebédje csirkés szendvics,
úgyhogy az iroda minden etnikum számára biztonságos. Három
másik főnök meg egy punk a személyzeti osztályról rikikizik
egycentes tétben. Mimi is beszáll. Minden játékra kész, ha
értelmetlen kockázatvállalás van benne, és átmenetileg bele lehet
feledkezni. Az egyetlen kikötése, hogy övé a főnöki szék.
– Minek is a főnöke konkrétan, kapitány?
Mimi az ablak felé mutat.
– Ennek a látványnak.
A játékosok felnéznek a lapjaikból. Kilesnek, vállat vonnak. Semmi
különös: kicsi, növényekkel szegett út egy lapos telken és sok fa. Ezt
tudja az északnyugati országrész – fák nőnek benne. Fák mindenütt,
minden kiemelkedésen, egymást kiszorítva, belopakodva, eltakarva
a többiek elől az eget.
– Fenyők? – kérdezi a marketingosztály helyettes vezetője.
A minőség-ellenőrzés főnöke, aki Mimi állására hajt, kijelenti:
– Amerikai sárgafenyők.
– Willamette-völgyi sárgafenyők – mondja a két lábon járó
Encyclopædia Britannica, a kut-fejl. vezér.
 Kártyák röppennek az asztal fölött. Aprópénzkupacok cserélnek
gazdát. Mimi a jádegyűrűjével babrál. A faragással befelé viseli, így
senki sem érez kísértést, hogy lenyisszantsa az ujját a gyűrűért.
Mimi megcsavarja a gyűrűt. A kacskaringós fuszangi eperfa – amit
kisorsolt magának, mikor a három nővér elosztotta az atyai vagyont
– megpördül az ujja körül.
Behajlított tenyere az osztó felé fordul, koncentrációja teljes.
– Gyerünk. Lássuk, kapok-e valami használható lapot végre.
Újabb vacak leosztás. Mimi megint fölemeli a tekintetét. A déli kék
égbolt átszűrődik saját erdőcskéjén. A naptól csillagok robbannak
szét a tűlevelek zöld festékanyagán, az asztrálfény ezernyi kis
gyertyatartóján. A fatörzsek nagy dinoszauruszlemezei narancs,
terrakotta és fahéj árnyalatába fordulnak. A minőség-ellenőrzés
főnöke, aki Mimi állására hajt, azt mondja:
– Megszagoltad már a kérgét? Vaníliaillatú.
– Az a nagytobozú sárgafenyő – hirdeti ki a Britannica.
– Na, már megint ki mondja meg a tutit?
– Nem vanília. Terpentin.
– Jobb, ha tőlem tudod, amerikai sárgafenyő – mondja a minőség-
ellenőrzési főnök. – És vanília. Vizsgáztam belőle.
A Britannica a fejét csóválja.
– Nnnem. Terpentin.
– Valaki menjen ki, és szagoljon bele a repedésekbe. – Általános
nevetgélés.
A minőség-ellenőrzési főnök az asztalra csap. Kártyalapok és
egycentesek potyognak a földre.
– Tíz dolcsit rá.
– Ez a beszéd! – mondja a személyzetis punk.
Mimi már majdnem az ajtónál van, amikor észreveszik.
– Hahó! Még nem fejeztük be a partit.
– Adatgyűjtés – feleli a mérnökember mérnöklánya. Pár lépés, és
már kint is van. Oda sem ér a fákhoz, de már érzi az illatot: a
gyantáét és a tágas nyugati helyekét. Gyerekkora érintetlen
napjainak tiszta szaga. A fák zenéjét is hallja, ahogy a szelet
hangolják. Emlékezik. Arra becsusszan a lapos terrakottalemezek
töredezett rései közé. Belezuhan a szagba, kétszázmillió év mindent
elsöprő leheletébe. Elképzelni se tudja, mi célt is szolgálhatott
valaha ez a szagorgia. Most mindenesetre hatással van rá.
Kordában tartja az elméjét. Se vanília, se terpentin, de telve mindkét
illat legjavával. Egy löket lelki karamella. Vékonyka, ananászillatú
füstölő. Nem hasonlít semmire, csak saját magára, átható és
fenséges. Behunyt szemmel mélyen magába szívja a fa igazi nevét.
Bizalmas, perverz pózban áll, orrát a fakéregbe dugva. Hosszasan
adagolja magának az anyagot, mint az elfekvőben a betegek a
morfiumot. Vegyületek futnak le a légcsövén, a vérkeringésével
eljutnak a távoli testtájakra, átjutnak a vér-agy gáton, és bekerülnek
a gondolataiba. A szag megragadja az agytörzsét, mígnem ő és a
halott férfi ismét egymás mellett horgászik a fenyőfa árnyékában,
ahová a halak is el szoktak bújni, a lélek legbenső nemzeti
parkjában.
Egy arra járó nő észreveszi a szipuzást, és megfordul a fejében,
nem kellene-e mentőt hívni. Az emlékek és az illékony anyagok
gyönyörei közt Mimi egyetlen pillantással megnyugtatja. Irodájában a
kártyapartnerei a szobaszélességű ablaknál állnak, és olyan
szemmel nézik, mintha közveszélyessé vált volna. Visszahajol a fa
mélyedésébe, hogy még egyszer belevesszen ebbe a
megnevezhetetlen illatba. Behunyt szemmel idézi meg az apja
fenyője alatti arhatokat, apja ajkán halvány mosoly, ahogy átbillen
élet és halál totális elfogadásába. Mimit megrohanja egy érzés. A
fény erősebb lesz, a szag áthatóbb. Leválik a valóságról, föllibben,
és a gyerekkora hullámai tartják a magasban. Úgy hagyja ott a
fatörzset, hogy a kellemes közérzet minden porcikáját átjárja. Ez
volna az? Eljutottam oda? A szomszédos fa törzsére
ragasztószalaggal erősítettek fel egy kézzel írt felhívást:

Gyűlés a városházán! Május 23-án!

Odatámolyog a papírhoz, elolvassa. A város határozatot hozott,
mely szerint mind a felhalmozódott tűlevelek, mind a lehullott fakéreg
tűzveszély forrásai, a fák elöregedtek, a takarítás évről évre egyre
költségesebb. A tervek szerint a fenyőfákat tisztább, biztonságosabb
fajtával helyettesítik. A fakivágásokat ellenző erők közmeghallgatást
kényszerítettek ki.
 Gyere el, a te véleményed is számít!
Ki akarják vágni a fáit. Visszanéz az irodájára. Kollégái az
ablaküveghez tapadnak, és nevetnek rajta. Integetnek neki.
Kocogtatják az üveget. Egyikük lekapja az eldobható
fényképezőgépével. Mimi orra tele az illattal, amely túl van a szavak
nyerseségén. Nevezzük emlékezésnek. Nevezzük előérzetnek.
Vanília, ananász, karamella, terpentin.

Egy pasas – hamarosan negyvenéves – ezüst egydollárosokat

osztogat a Spar klubban, a 212-es út mellett, nem messze a találóan
elnevezett Damascus városkától. Damascus, Oregon állam.
– Ünneplünk, baszod. De sörre kell költened.
A felszólításra akadnak jelentkezők.
– Mi a szart ünneplünk, Rockefellerkém?
– Az ötvenezredik fámat. Napi kilenc óra esőben-sárban, heti öt és
fél napon át, minden áldott hónapban, amikor ültetni lehet, majdnem
négy évig.
Szórványos taps, plusz egy bagolyhuhogás. A csehóban mindenki
azt mondja, erre inni kell.
– Kemény meló egy ilyen öregembernek.
– A csigolyaműtéten túl vagy már?
– Annyit azért tudsz, ugye, hogy pár éven belül ezeket is kivágják?
Ilyen a csehóbeli idegenek hálája, potyára fizette nekik az italt.
Douglas Pavlicek engedelmesen mosolyog. Újabb húsz ezüst
egydollárost pakol föl a biliárdasztal sarkára, majd megforgatja a
kőkemény, juharfogantyús botját a levegőben, jelentkezőket
toborozva. Dum és Dee kis idő múltán elfogadja a kihívást.
Háromgolyós poolt játszanak felváltva. Douglas finoman szólva is
szánalmasan teljesít. Négyévnyi lejsztolás bozótban, salakon,
sárban, a hajolgatás és faültetés kicsinálta az idegrendszerét,
teljesen tönkretette a rossz lábát, és olyan motorikus remegést okoz,
hogy még a San Franciscó-i szeizmográfok is kilengenek tőle. Dum
és Dee szinte szégyelli elnyerni a pénzét meccsről meccsre, lökésről
lökésre. De Douggie élvezi, hogy itt, a nagyvárosban lóhúgy
melegségű, habos sört vedel, és felidézi, milyen jó is névtelenül a
társaság tagjának lenni. Ma este ágyban alszik! Előtte meleg vízzel
lezuhanyozik. Ötvenezer fa!
Dum mindhárom golyót lyukba teszi. A második telitalálatos lökése
ma este. Mint aki azonnal nyerni akar. Douglas Pavlicek nem izgatja
magát. Aztán Dee teszi el mindhárom golyót négy lökéssel.
– Na, ez is megvan. Szóval ötvenezer – mondja Dum, csak hogy
kizökkentse Douglast, akinek éppen elég szellemi nehézséget okoz
továbbszőni a beszélgetést.
– Ühüm. Már meg is halhatok, úgyis túlteljesítettem.
– Hogy lehet odakint nőhöz jutni?
– Egy csomó nő van az ültetők között. Sokan ott töltik a nyári
szünetet. És mindent szabad. – A kellemes emlékek elterelik a
figyelmét, emiatt a fehér golyót löki be a lyukba. Már ettől is nevetni
kell.
– Melyik cégnek csinálod?
– Amelyik fizetést ad érte.
– Rengeteg friss oxigén keletkezik arrafelé a te jóvoltodból.
Rengeteg üvegházhatású gáz tűnik el a fenébe.
– Az embereknek halvány fogalmuk sincs az egészről. Tudtad,
hogy a sampongyártáshoz is fát használnak? Meg a törhetetlen
üveghez. Fogkrémhez!
– Hát, erről még én se hallottam.
– Cipőpasztához. Fagylaltot sűrítenek be vele.
– Házépítés, ugyebár. Könyvek meg ilyesmik. Hajók. Bútor.
– Az embereknek tényleg halvány fogalmuk sincs róla. Még mindig
a fakorszakban élünk. A legolcsóbb, felbecsülhetetlen értékű anyag,
ami valaha is megtermett a földön.
– Ámen, öregem. Még egy meccs húszdolláros alapon?
Órákig játszanak. Douggie, aki látható következmények nélkül
vedelhet, visszaküzdi magát a mélyből. Dee és Dum lemorzsolódik,
új játékosok szállnak be helyettük, Egyeske és Ketteske. Doug még
egy rundot fizet, és elmeséli az éjszakai műszaknak, mit is
ünnepelnek tulajdonképpen.
 – Ötvenezer fa. Az apád!
– Ez csak a kezdet – magyarázza Douglas.
Ketteske igencsak versenyben van az est tahója kitüntető címért.
Még a hét tahója is lehet belőle.
– Nem szívesen töröm szét az álmaidat, kispajtás, de ugye, tudod,
hogy csak Brit Columbiában kétmillió kamionra való fát vágnak ki
évente? Csak ebben az egy tartományban! Négy-öt évszázadon át
kellene ültetned ahhoz, hogy…
– Jó, jó, folytassuk a partit.
– És azok a cégek, amiknek dolgozol? Tudsz róla, hogy még
elismerést is kapnak minden csemete után, amit elültetsz? És abban
a pillanatban, hogy egyet beleraktál a földbe, máris joguk lesz emelni
az éves kivágható mennyiségen.
– Na ne – mondja Douglas. – Ez így biztos, hogy nem stimmel.
– Pedig stimmel az. Úgy, ahogy mondom. Elülteted a
csecsemőket, hogy a cég megölhesse a nagyszülőket. És amikor a
csemeték megnőnek, ócska monokultúra lesz belőlük. Autósbüfék
elégedett rovarkártevők számára.
– Jól van, hagyd már abba egy másodpercre, az istenit neki. –
Douglas fölemeli a dákót, aztán a fejét. – Nyertél, haver. Vége a
meccsnek.

Mimi kimarad a másnap déli kártyapartiból. A szabadban ebédel, a

fenyőfák alatt.
– Azért még bemehetünk hozzád játszani? – kérdezi a
személyzetis punk.
– A tiétek orrvérzésig.
Ül, hátát a narancsszínű törzsnek támasztja. Fölnéz a tűleveleken
áthatoló, csillogó fénybe. Az arhatokat utánozza, vár, lélegzik. Így
csinálta Sziddhárta is, az indiai herceg, mikor elhagyta az élet, és
elmúltak az örömei. Egy pompás szent fügefa – egy bódhifa, Ficus
religiosa – alatt ült, és megfogadta, hogy addig nem áll fel, amíg meg
nem érti, mit akar tőle az élet. Eltelt egy hónap. Meg még egy.
Azután fölébredt az emberiség álmából. Igazságok égtek bele az
agyába, nagyon egyszerű dolgok, melyek nappali fényben nem
látszanak. Ebben a pillanatban az új Buddha fölötti fa – a belőle
levágott részek ma is tovább nőnek bolygószerte –, tehát ez a fa
hirtelen kivirágzott, és a virágok duzzadt, lila fügévé váltak.
Mimi ennek a nagyszabású eseménynek a századrészét sem
várja. Igazság szerint csak a semmire vár – elegendő semmire
ahhoz, hogy elveszhessen benne. A megnevezhetetlen illat – ezt
akarja, semmi mást. Ezt a ligetet. Azt a kétszázmillió éves illatot. A
családját, mikor a legszabadabb, legjobb állapotában van, az egész
eredendő nemzetét. Horgászni vágyik megint az egyetlen emberrel,
aki valaha is megértette, annak a folyónak a sodrában, amely
nemrég még megvolt.
Egy duplaszéles babakocsiban ikreket toló nő egy percre leül a
közeli padra.
– Kellemes, árnyas hely – szól hozzá Mimi. – Tudja, hogy a város
ki akarja vágatni ezeket a fákat?
Bele a politikába. Agitál! Utálja az agitátorokat, akik mindig az
ember képére másznak olyasmivel, amihez semmi közünk. A
következő pillanatban már arról beszél a riadt ifjú anyának, hogy
közmeghallgatás lesz a városházán 23-án. Apja szelleme ott áll a
közelben, a saját fenyőfái alatt, és a lányára mosolyog.

Douglas Pavlicek akkor ébred, amikor Mimi még egyszer, utoljára

teleszívja a tüdejét, és visszatér az éghajlat-ellenőrzéshez. Még
meghallgat egy örök érvényű eligazítást, de magához térve rájön,
hogy a motelszobájában fekszik, melyet azután vett ki, hogy
elbokázott kétszáz dollárt sörre, és elvesztett további százat
háromgolyós poolon. Mindettől arcizma sem rándul. Ma délután jóval
súlyosabb az ébredéssel járó rémület. Minden szorongása az
engedélyezett évi fakitermelés mérőszámai körül forog, és hogy az
elmúlt négy évben megszívatták azzal, amire föltette az életét, vagy
még ennél is rosszabb a helyzet.
 A szobához járó komplett reggelit négy órával lekéste. A recepciós
mindenesetre elad neki egy narancsot, egy kis tábla csokoládét meg
egy csésze kávét – három, felbecsülhetetlen értékű, fából származó
kincset, amelyek elhajtják a városi közkönyvtárba. Az egyik
könyvtáros segít neki a kutatásban. A pasas számos
környezetpolitikai kötetet és jogszabálygyűjteményt szed le a polcról,
és közösen keresgélnek bennük. A válasz nem örvendetes.
Ketteske, az a hangoskodó faszkalap igazat szólt. A csemeték
elültetése semmire sem volt jó, csak zöld jelzést adott a még
hatalmasabb tarvágásoknak. Már vacsorára jár az idő, amikor
Douggie beletörődik a minden kétségen felül álló ténybe. Egész nap
nem evett, leszámítva azt a három ajándékot a fákból. De az
evésnek még a gondolatától is rosszul lesz most vagy bármikor.
Okvetlenül járnia kell egyet. Gyaloglás: az egyetlen épeszű dolog,
ami megmaradt. Valójában ki akar rohanni a megskalpolt
domboldalra, hogy visszadugja a jövőt a földbe. Ez a tudás már
benne van az izmaiban, főleg a listán szereplő legnagyobb izmában
– a lelkében. Egy ásó meg egy válltáska, tele zöld újoncokkal. Amit
reménynek hitt, legalábbis a mai napig.
Egész este gyalogol, csak annyi időre áll meg, míg
kompromisszumot köt a testével: egy hamburger, amelynek az ízét
sem érzi, míg leküldi. Az éjszaka enyhe, a levegő pedig olyan
könnyű, hogy egy kilométeren át megfeledkezik a szabadeséssel
járó rémületéről. A kérdéseknek viszont nem tud megálljt
parancsolni: És mihez fogok a következő negyven évben? Mi az a
munka, amit az egyesült emberiség hatékonysága nem képes tiszta
műtrágyává aprítani?
Órákon és kilométereken át gyalogol, körbejárja Portland
belvárosát, betér egy békés lakó- és kereskedelmi negyedbe – egy
illat vonzza, amit nem tud megnevezni. Az egyik sarki
élelmiszerboltban beszerez egy üveg zöldes színű innivalót, és le is
húzza, míg hirdetőtáblára tűzött cédulákat olvasgat a bolt kijáratánál.
Elveszett a nagyon okos macskám. Csí-kiegyensúlyozás. Olcsó
interurbán hívások. Aztán:

Gyűlés a városházán! Május 23-án!

 A fajtája agyában van valami tébolyult örökség, amely miatt nem
képesek rendesen együttműködni vagy együtt játszani a többiekkel.
Megkérdi a pénztáros gyereket, hol a hirdetményben említett park. A
gyereknek mintha egy patkány harapott volna bele az orrába.
– Gyalog túl messze van.
– Messze? Nekem? – Kiderül, hogy Douggie már elment mellette,
amikor idejött. Sarkon fordul, visszamegy ugyanazon az úton. Előbb
érzi a kis zsebpark szagát, mint ahogy megpillantja – egy szeletke
Isten születésnapi tortájából. Mindegyik halálra ítélt fának nagy,
narancssárga tobozai vannak, és három tűlevele ad ki egy nyalábot.
Régi barátok. Alaptáborát egy padon üti fel, a fenyők alatt. A fák
megvigasztalják. Besötétedett, de a környék biztonságosnak tűnik.
Biztonságosabbnak, mint légi úton pótellátmányt szállítani
Kambodzsában. Biztonságosabbnak, mint sok kocsma, ahol elaludt.
Itt is szeretne elaludni. Szarunk a gyakorlatiasságra meg a vele járó
kötelességekre. Hadd töltsön a pasas egy éjszakát a szabadban,
ahol semmi sincs a fedetlen feje meg a lepotyogó magok közt.
Egyébként, jut eszébe, huszonharmadikáig – a városházi gyűlésig –
már csak négy nap van hátra.
Az álma, amikor megérkezik, élénkebb, mint az elmúlt években
megszokta. A gép ezúttal a khmerek dzsungelében zuhan le. Straub
repülőgép-parancsnokot az aljnövényzet egyik aljas darabja
nyársalja fel Douglas látóterén kívül. Levine és Bragg a közelben ér
földet, de Douglas nem éri el őket, és kis idő múltán nem felelnek a
kiáltásaira. Megint magára maradt a bizarro modorban átírt
Portlandben, melyet teljes egészében befalt egy fafojtó füge. Az
égboltról fürkésző helikopterek zajára ébred, reflektorfényekkel
kutatnak utána.
Ma éjjel a helikopterek teherautókká változnak. Emberek
özönlenek ki belőlük mindenféle felszereléssel. Egy percig még
csöndes gyalogosok, akik azért jöttek, hogy zárótűzzel felégessék
Douggie faluját. Később már felébred annyira, hogy felismerje a
láncfűrészeket. Az órájára néz: kevéssel múlt éjfél. Eleinte azt hiszi,
átaludt négy napot. Függőleges testhelyzetbe állítja magát, és
felderítő útra indul.
– Hé! – Douglas közeledik a szerszámoskupachoz. – Hahó! – A
védősisakosok hátrahőkölnek, mint amikor bolond embert lát valaki.
– Nem most akarnak nekikezdeni, ugye?
Azok folytatják a munkát, üzembe helyezik a gépeiket. Szalaggal
elkerítik a munkaterületet. Helyére viszik a kosaras emelődarut, és
rögzítik a talajhoz.
– Eltévesztették a dátumot. Csak négy nap múlva lesz a
meghallgatás. Nézzék meg a hirdetményt.
Egy brigádvezető-féle ember jön hozzá. Tulajdonképpen nem is
fenyegetően. Inkább a tekintélyét latba vetve.
– Kedves uram, meg kell kérnem, hogy hagyja el a területet,
mielőtt hozzákezdünk a kivágáshoz.
– Fakivágás? Tök sötét van. – Persze nincs. Főleg amikor helyére
gurítják a két sor ívfénylámpát. Nincs többé tök sötét. Aztán leesik a
malomkő méretű tantusz. – Várjanak egy másodpercet.
– Városi utasítás – magyarázza a brigádvezető. – Kénytelen lesz
kimenni a szalagon túlra.
– Városi utasítás? Az meg mi a fenét jelent?
– Azt jelenti, hogy húzzon innét. A szalagon túlra.
Douglas nekiered a megpecsételt sorsú fák felé. Mindenki
megdöbben. Eltelik pár pillanat, mire a védősisakosok üldözőbe
veszik. Már egy métert felmászott az egyik fatörzsre, mikor utolérik.
Megragadják a lábát. Valaki leüti egy hosszú fametsző szerszámmal.
Douglas a földre zuhan, és a rossz lábára érkezik.
– Ne csinálják ezt. Nem lesz jó vége!
Két favágó a földre szorítja, míg megérkeznek a rendőrök. Éjjel
egy óra. Csak egy szokásos, közvagyon sérelmére elkövetett
bűncselekmény, miközben a város alszik. Ez alkalommal
közbotrányokozással, hivatalos tevékenység akadályozásával és
hatósági intézkedéssel szembeni ellenállással vádolják.
– Maga szerint ez mulatságos? – szúrja le a rendőr, aki
megbilincseli.
– Nekem elhiheti, hogy az.
A Második utcai őrsön megkérdezik a nevét.
– 571-es számú fogoly.
Ami azzal jár, hogy erővel szedik ki a tárcáját a farmerzsebéből,
hogy meggyőződjenek a személyazonosságáról. És magánzárkába
kell dugniuk, nehogy felkelést robbantson ki a többi bűnöző között.
Reggel fél nyolc. Mimi korán ér be az irodájába. A szivattyúba való
rotorokra szóló argentin megrendelést lemondták. Leül a kávéjához,
fölkattintja a mennyezetvilágítást, bekapcsolja a számítógépet, várja,
hogy betöltsön a helyi hálózat. Megfordul, hogy egy pillantást vessen
az irodán kívülre, és felüvölt. Ahol lombnak kéne lennie, ott csak egy
szürkéskék gomolyfelhő látható.
Két perc, és ott áll a lecsupaszított földön, azoknak a fáknak a
helyén, amelyekre a pillanatnyi emlékezés és a nyugalom kedvéért
szokott ránézni. Még az edzőcipőjét se cserélte át a magas sarkúra.
A pedáns kis tisztás létével tagadja, hogy bármi történt volna.
Egyetlen törzs vagy ág sem maradt. Csak fűrészpor és lehullott
tűlevelek, a föld színével egyenlővé tett csonkok. Sárga-
narancssárga fa kitéve a levegőnek, nedvei a legkülső évgyűrűkig is
kicsordulnak – egyik gyűrű a másik után, sokkal több, mint ahány
évet Mimi számlál.
És az illat, az előérzet és a veszteség szaga a frissen kivágott
fenyőkből. Az üzenet, ez az agyát birizgáló drog most
összesűrűsödött, a halál miatt nyilvánvalóvá lett. Szitálni kezd az
eső. Mimi behunyja a szemét. Túlárad benne a harag az emberi
alattomosság miatt; az igazságtalanság érzése miatt, ami nagyobb,
mint az ő egész élete; az ősrégi dolgok elvesztése miatt, amire soha,
de soha nem lesz magyarázat. Mikor megint felnyitja a szemét,
igazságok kergetőznek a fejében. Mint a felvilágosodás idején, de az
akkori izzás nélkül.

A csírázás hamar lezajlik. Neelay befejezi az űroperát. A

futurisztikus kerekesszékben ülő, hosszúra nőtt fiúban ott motoszkál,
hogy mégis ingyen kellene terjeszteni a játékot. De eljön egy pillanat
– ahogy magában a játékban is mindig eljön –, amikor a
világmindenség számunkra oly kedves állóvizét bevételi forrássá kell
változtatni.
A játék kiadásához céget kell alapítani, még ha csak falból is. A
cég székhelye Neelay földszinti, rámpán át megközelíthető
garzonlakása Redwood Cityben, közel El Caminóhoz. A
vállalkozásnak nevet kell adni akkor is, ha a teljes személyzet
mindössze egy huszonéves, indiai–amerikai nyomorék fiúból áll, aki
úgy cirkulál a kerekesszékében, mint egy szekérre vetett
rőzsenyaláb. Kiderül azonban, hogy egy cég elnevezése keményebb
dió, mint bekódolni egy bolygót. Neelay három napon át játszik
szóösszevonásokkal és neologizmusokkal, de ami eszébe jut, az
vagy gyenge, vagy már foglalt. A vacsoráját szopogatja – egy
fahéjas ostyarudat –, és egy összegányolt levélfejlécet bámul,
amikor megakad a tekintete saját címének egyik szaván: Redwood.
Mamutfenyő. Mintha valaki a fülébe súgná a kézenfekvő választ. A
rajzolóprogrammal fölskiccel egy logót – a Stanford Egyetem
félelmetes fájáról koppintva. S ezzel meg is született a
Sempervirens.
A cég első piacra dobott játékának az Erdei próféciák nevet adja.
A legújabb kiadványszerkesztővel megtervez egy hirdetést. Ezt írja
az oldal tetejére, középre:

VADONATÚJ BOLYGÓ KARNYÚJTÁSNYIRA!

A hirdetést számítógépes és képregénymagazinok hátlapján

helyezi el országszerte. A szomszédos Menlo Parkban egy
lemezmásoló társaság háromszáz flopilemezt készít. Neelay
megbízza két régi barátját a Stanfordról, hogy a nyugati és a keleti
parton is juttassák el a játékot a boltokba. Egy hónap, és az Erdei
próféciák utolsó példánya is elfogy. Neelay újakat sokszorosíttat. Ez
az adag is elfogy. Meglepődik, milyen sok játékosnak van olyan
konfigurációja, amilyet a játék minimálisan megkövetel. Az Erdei
próféciákról terjed a szóbeszéd. Megérkezik a bevétel, és
nemsokára túl sok a teendő ahhoz, hogy egymaga végezze el.
Öt évre kibérel egy korábbi fogorvosi rendelőt. Felfogad egy
titkárnőt, és elnevezi irodavezetőnek. Felfogad egy hackert, és
elnevezi vezető programozónak. Felvesz egy okleveles könyvelőt,
aki átalakul gazdasági vezetővé. A céges csapat összeállítása olyan
érzés, mint amikor a saját bolygódat népesíted be az Erdei
próféciákban. Jelentkezők tucatjaiból azokat választja ki, akik a
legkevésbé rezzennek össze, amikor megpillantják a motoros
székből kimagasló pálcikafiguráját.
Igencsak meglepődik, hogy az új alkalmazottak előre kérik a
fizetést, ahelyett hogy a jövőbeni részvényeket választanák. A
képzelőerő teljes csődje. Lövésük sincs arról, merre tart az
emberiség. Megpróbálja rábeszélni őket, de mindannyian a
biztonságra és a készpénzre szavaznak.
Valamivel később a gazdasági vezető a tudtára adja: már nem
elég, ha csak színleli, hogy ő egy cég. Igazi vállalkozást kell
alapítania. A Sempervirens jogi személlyé válik. Amikor este
lefekszik, Neelay ágak növesztéséről és terjeszkedésről álmodik.
Vadonatúj iparág beláthatatlan fejlődési görbével. Mindössze néhány
piaci sikerre van szüksége, mindegyik hozzátesz az előző
sikerekhez. Aztán a feje tetejére állítja a világot úgy, ahogy
szemvillanásnyi időre neki is megmutatták az idegen életek a
Stanford Egyetem belső udvari terráriumában.
Napközben, amikor nem a cégvezetést tanulja, Neelay folytatja a
programozást. A programírás továbbra is lenyűgözi. Jelöld ki a
változót. Nevezd meg a műveletet. Minden jól formált algoritmussal
végeztesd el a feladatát, belül hozz létre nagyobb, okosabb,
ügyesebb struktúrákat, ahogy a sejtszervecskék építik fel a sejtet. És
az egyszerű utasításokból kinő egy autonóm viselkedésű valami.
Szavakból tettek: ez a bolygó Következő Újdonsága. Kódolás
közben Neelay megint hétéves kisfiú, akinek az apja a világ összes
lehetőségét cipeli fel a lépcsőn.
Az első játék még egészséges iramban fogy, amikor a
Sempervirens piacra dobja a folytatását. Az Új erdei próféciák
hihetetlenül valósághű, és 256 pompás színt használ. Most már a
csomagolása is komoly, profi tervező munkája, bár maga a játék
továbbra is a korábban megszokott felfedezés és kereskedés egy új,
nagyobb felbontású galaxis díszletei között. A közönséget nem
zavarja, hogy felmelegített mesét kap. És semmi sem elég neki.
Imádja, hogy nyílt végű világba csöppent. Igazából nem is lehet
megnyerni a játékot. Mint egy vállalkozás esetében, a cél itt is az,
hogy olyan sokáig játsszanak, ameddig csak lehetséges.
Az Új erdei próféciák az eladási listák élére ugrik, még mielőtt az
elődje kiesne az első tízből. A játékosok online üzenőfelületeken
irkálnak egymásnak isten háta mögötti bolygókon talált fantasztikus
lényekről, állatok, növények és ásványok különös, megjósolhatatlan
viselkedésű keverékeiről. Sokan vannak, akiket jobban szórakoztat a
játékbeli flóra és fauna piszkálása, mint a kincs megtalálása a
galaxis kellős közepén.
A két játék együtt több bevételt hoz, mint sok hollywoodi film,
persze jóval kisebb befektetéssel. Neelay a teljes hasznot
visszaforgatja a harmadik részbe, amely már ekkor sokkal
nagyratörőbb, mint az előző kettő együttvéve. Kilenc hónappal
később a boltokba kerül az Erdei jelenések pofátlanul magas áron,
ötven dollárért. De egyre többen tartják ezt bagatell összegnek a
sorsfordító élményért, amely két évvel azelőtt még nem is létezett.
A Digit-Arts nevű, nagy kiadó vételi ajánlatot tesz, meg akarja
szerezni a márkát. Az üzlet sok szempontból tűnik racionálisnak.
Szakemberek vennék kézbe az értékesítést és az összes későbbi
termék terjesztését, megszabadítva ezektől a Sempervirenst, amely
teljes egészében a fejlesztésekre fordíthatná a figyelmét. Neelay
nem szereti a cégvezetést – inkább világokat alkotna. A Digit-Arts
ajánlata garantálná a függetlenségét, és mindig a legmodernebb
kerekesszéket tenné a feneke alá.
Akkor éjjel, amikor elvben beleegyezik az üzletbe, Neelay nem tud
elaludni. Csak fekszik az állítható ágyban, melyet az anyja készítette
steppelt, tárolózsebekkel ellátott szegély fog körül, és amelyen egy
kapaszkodásra szolgáló, műanyaghabbal körbepárnázott acélcső
ível át. Éjfél körül olyan görcsök állnak a lábába, mint egy
járóbetegébe. Föl kell kelnie. Könnyebben menne Genával, a
gondozójával, de az ő műszakja csak órák múlva kezdődik. Az ágy
fej felőli végét egy gombnyomással lehet merőlegesre állítani. Karját
a jobb keze felőli függőleges oszlop köré fűzi, a balját meg földobja
elöl, a vízszintes korlátra. Izmai elsorvadása miatt az alsó karja
olyan, mint egy pár venyige. Két könyöke duzzadt csomóként
türemkedik ki. Minden erejére szüksége van, hogy ülő helyzetig
húzza fel magát. A válla reszket, de túljut azon a pillanaton, amely
mindig azzal fenyeget, hogy visszahanyatlik az ágyra. Hintázik egy
kicsit, hogy a felsőtestét annyira előredöntse, amennyi elég a két
karja hátravetéséhez, hogy fölegyenesedve megtámaszthassa
magát. Első lépés. Az ötvenkét lépésből vagy még többől, attól függ,
hogyan számoljuk.
Melegítőnadrágja lent van a térdénél készenlétben, ott szokta
hagyni, mikor a katéter bent van. Előrehajol, amennyire csak bír,
szinte kétrét görnyed, hogy a feje meg a válla súlya legalább annyi
ideig nyugalomban maradjon, amíg a feneke mellett letámasztja a
két tenyerét. Jobb karját a bal combja alá csúsztatja. Ott is alig
maradt egy kevéske hús – jóformán semmi –, mégis igazolja, hogy a
láb nevű alkatrészébe így is bele lehet kapaszkodni, hogy
függőlegesen tartsa aszott felsőtestét.
Küzd a melegítőnadrággal, és visszahuppan a bal könyökére.
Föllendül lába erőtlen felvonóhídja. Feneke eléggé megemelkedik
ahhoz, hogy magára ügyetlenkedje a nadrágja fenékrészét. Nem
rögtön, de sikerül. Lába visszahullik az ágyra, maga Neelay pedig
hátrahanyatlik kiálló lapockájára. Ismét teljesen elernyed. Míg újból
feltornázza magát a rúdról lelógó kapaszkodókengyellel, a jobb
oldalán is megismétli az előző gyakorlatot, míg a melegítőnadrág
pontosan a helyére kerül a derekán. A két nadrágszár lesimítása
időigényes, de az éjszaka közepén mindenre bőven jut idő. Ezután
megragadja a feje fölött a rudat, s miután megint stabilizálta a
helyzetét, odanyúl a sok lelógó, eszközökkel megpakolt horog
egyikéhez, megmarkolja az U alakú vászonhurkot, és száz apró
részletben kihúzza az ágyon, az ülő helyzetben lévő felsőteste köré.
Alulról mindkét lába egy-egy hevederbe kerül, melyet középen lehet
felhúzni.
Megint kinyúl és elcsípi a csörlő fogantyúját, átráncigálja a saját
vízszintes kapaszkodórúdján, míg pontosan a feje fölé kerül. Mind a
négy vászonhurok átmegy a csörlő karabinerein, oldalanként kettő.
Neelay a szájába kapja a távirányítót, s miközben fogja a
hevedereket, hogy a helyükön maradjanak, ráharap a
kapcsológombra, hogy a csörlő függőleges helyzetbe húzza a testét.
A távirányítót a hevederhez fogja, és leemeli a katéter vizelettartó
zacskóját az ágy széléről. A katéter csövét a foga között tartja –
hogy mindkét keze szabadon maradjon –, és a zacskót ahhoz a
nagy pakkhoz erősíti, amelybe saját magát csomagolta be. Ekkor
újból megnyomja a csörlő gombját, és fölemelkedik.
Míg a levegőben oldalirányban átkerül az ágyról a mellette
várakozó székre, mindig eljön az a pillanat, mikor az egész kényes
rendszer meginog. Előfordult már, hogy rosszul tolta át a gépezet, és
nagy koppanással, fájdalmasan landolt a földön, fém merevítőknek
ütközve, vizelettócsában. A ma esti menet azonban hibátlan. A
kerekesszék ülőlapját persze át kell állítani, és a kerekeket másik
állásba helyezni, de érkezéskor jól fog talajt. A széken ülve fordított
sorrendben hajtja végre az összes lépést, eloldja a csörlőt, helyére
akasztja a zacskót, s mint egy Houdini, megszabadul az alatta futó
hevedertől, anélkül hogy egy pillanatra is fölemelkedne. Köpönyeget
húzni könnyű. A cipőt fölvenni – bár bebújós, és olyan nagy, mint a
bohócoké – már nehezebb. De végre mobilissá vált, a
botkormánnyal cikázni olyan egyszerű, mint dugóhúzót csinálni a
repülőgép-szimulátorral. Az egész próbatétel nem tartott tovább bő
harminc percnél.
További tíz perc, és már kint van a furgonnál, s várja, hogy az
emelőlap hidraulikus padlója leérjen a földre. Rágurul a székével a
fém négyszögre, és fölviteti magát. Átgurul a nyitott kocsiszekrényen
a kiürített vezetőfülkébe. Az emelőlap visszahúzódik, az ajtó
becsukódik, ő pedig a műszerfal elé áll a székével, itt a gáz és a fék
is két, derékmagasságban elhelyezett fogantyúval működik, és még
a satnya karjával is képes használni őket.
Több tucat újabb parancs a szabadságnak ebben az
algoritmusában, és már le is parkol a furgonnal, kiszáll, és begurul a
Stanford belső udvarára. 360 fokosat pördül, hogy körülnézhessen.
Megint azok a nem e világi élő formák veszik körül, mint hat évvel
korábban. Mindegyik növény egy másik galaxisról került ide, nagyon-
nagyon messziről: galambfa, zsakaranda, nyugati üstökvirág,
kámforfa, juharlevelű lángfa, császárfa, kurradzsong, vörös eperfa.
Emlékszik rá, ahogy a fülébe sustorogtak egy játékról, melyet neki
szánt a sors, hogy megtervezze – amelyet számtalan ember játszik
világszerte, s amely egy gyakorlatilag elképzelhetetlenül sok
lehetőséggel bíró, élő, lélegző dzsungel kellős közepébe helyezi a
játékost.
 Ma éjjel hallgatnak a fák, nem hajlandók szóba állni vele. Vézna
combján dobol az ujjaival, vár, fülel, hosszabb ideig, mint amennyi
alatt ideért. Sehol senki. A hold izzó telefon, melyen bárki felhívhatja
a földről, elég, ha fölnéz rá, és azt látja, amit ő is lát. Azt kívánja,
hogy a fasereglet valamiféle jelet adjon neki. A földönkívüli lények
integetnek bizarr ágaikkal. Az együttes csápolás gyötri Neelayt.
Emlék ébred benne, ahogy fában halad a nedv. Most mintha a
hajladozó ágak kifelé mutatnának, a belső udvaron túlra, Escondido
felé, majd végig a Panama Streeten, túl a Roblén…
Arra tart, amerre a fák intettek neki. Déli irányban a Santa Cruz-
hegység kerek tetői magasodnak a campus háztetői fölé. És végre
eszébe jut: volt egy nap, jócskán az élete első felében, amikor egy
erdei ösvényen ment egy bizonyos hegygerincen az apjával, és
szembejött velük egy gyönyörű, hatalmas mamutfenyő, egy
magányos Matuzsálem, amely valahogy megmenekült a favágók
elől. Most már biztos benne, hogy arról nevezte el a cégét.
Ösztönösen tudja: tanácskoznia kell vele.
A Sand Hill Road hepehupái délben gyötrelmesek, sötétben
halálosak. Előre-hátra himbál a kerekesszékkel, mintha olyan repülő
kapszulában ülne, amilyet az Erdei próféciák 29-es technológiai
szintjén lehet megépíteni. Az úton ilyenkor nem jár senki, így nem
látják, hogyan vezeti az átalakított furgont a használhatatlan lábú,
girhes ent a groteszkül csontos ujjaival. A gerinc tetején, a Skyline
Boulevardon – azon az úton, amely arról a drótkötélpályáról kapta a
nevét, melynek kedvéért letarolták ezeket a dombokat, hogy
fölépítsék San Franciscót – jobbra fordul. Erre biztosan emlékszik.
Ha az emlékek képesek megváltoztatni az agy ösvényeit, akkor
ennek az útnak még most is itt kell lennie. Mindössze ki kell várni,
hogy a vad dolgok kitörjenek az aljnövényzetből.
Átmegy a furgonnal a másodlagos növényzet alagútján, amely
száz év alatt annyira visszanőtt, hogy becsapja Neelayt ebben a
koromsötétben – azt hitte róla, hogy eredeti erdő. Lehúzódik az út
jobb szélére, és eléggé ráismer a környékre ahhoz, hogy meg is
álljon. Van egy elemlámpája a kesztyűtartóban. Leereszkedik az
emelőlappal a nedves földre, és vár, nem tudja, hogyan irányítsa a
székét, pedig vastag a kerekek gumiköpenye, és a szék jól véd a
rázkódástól. De egy lövöldözős kalandjátékban pont erre van
szükség.
Az ösvény első száz méterén minden rendben. Aztán a bal gumija
nedves lejtőre ér, és megcsúszik rajta. Nyomogatja a botkormányt,
megpróbálja áterőszakolni a széket. Tolat, megpördül, abban
reménykedve, hogy ki tud szabadulni oldalirányban. A kerék sarat
ver föl, és beássa magát. Neelay jobbra-balra mozgatja maga előtt
az elemlámpáját. Árnyak ágaskodnak, mint előrontó kísértetek.
Mindegyik ág reccsenése olyan, mintha egy kihalt csúcsragadozó
garázdálkodna. Egy autó motorjának crescendója hangzik fel a
semmiből, távol, a Skyline Boulevardon. Neelay üvölt, ahogy gyönge
tüdejétől telik, és hadonászik a fénysugárral, mint egy elmebeteg. De
az autó elszáguld mellette.
Ül a vaksötétben, és nem is érti, hogyan élhetett túl az emberi
nem egy ilyen helyet. Majd egy kiránduló belebotlik, ha már feljön a
nap. Vagy másnap. Ki tudja, milyen sűrű a forgalom egy ilyen
ösvényen? Csikorgó hangot hall maga mögül. Elfordítja az
elemlámpát, de ő maga nem tud kellő mértékben elfordulni. A
szívének időre van szüksége, hogy megnyugodjon. Mikor visszaáll
az alapjáratra, Neelaynek ki kell öntenie a földre a teli vizelettartó
zacskót, olyan messzire a széke kerekeitől, amennyire csak ki tud
nyújtózni.
Aztán megpillantja, beleszőve a többi árnyékba, alig tíz méterre
tőle. És azt is tudja, előzőleg miért nem vette észre: túl nagy. Túl
nagy ahhoz, hogy ésszel fel lehessen fogni. Élőlénynek is túl nagy. A
sötétség tripla széles ajtaja az éjszaka oldalába vágva. A fénycsóva
csak a lehető legkevesebbet mászik fel a végtelen fatörzsön. A törzs
viszont szalad-szalad egyenesen fölfelé, túl van az emberi értelmen
ez a halhatatlan, kollektív ökoszisztéma – a Sempervirens.
Az elképesztő méretű élet alatt egy apró ember és még apróbb fia
bámul fölfelé. Ketten együtt is kisebbek, mint ennek az izének a
gyökérrendszeréből kinövő támasz. Neelay figyel, mert tudja, mi
következik. Az emlék olyan élénk, mintha belekódolták volna a
fejébe. Az apja hátrahajol, és kezét az égre emeli. Visnu fügéje,
Neelay-dzsí. Gyere vissza, hogy felfalj bennünket!
Annak idején az álló kisfiú bizonyára nevetett, ahogy a mostani,
ülő fiú is szeretne.
 Pita! Ne butáskodj már. Ez mamutfenyő!
Apja kifejti: a világ összes fatörzse ugyanabból a gyökérből
származik, és mind kifelé igyekszik, lefelé, annak az egy fának a
terjeszkedő ágain, és úgy törekszik valamire.
Képzeld csak el, Neelayem, miféle kód hozta létre ezt az óriást.
Hány sejt lehet odabent? Hány programot futtat egyszerre? És mit
csinál mindegyik? Hová próbálnak meg kinyújtózkodni?
Neelay koponyájában mindenütt fények gyúlnak. És ott, az erdő
sötétjében, pici fénycsóvájával integetve és valami dúdolásfélét
érzékelve a fölé tornyosuló fekete oszlop felől, Neelay tudja a
választ. Az ág nem akar mást, csak továbbra is elágazni. A játék
célja a játékban maradás. Valószínűleg mégsem adhatja el a céget.
Van még egy csipetnyi az ősi kódból, ami már az első, apjával
közösen írt programokban is ott volt, s ami át akarja vinni az akaratát
Neelayre. Már látja a következő projektet, amelynél nem létezik
semmi egyszerűbb. Miként az evolúció, ez is újra felhasználja
minden korábbi létező sikeres részeit. Miként az evolúció szó, ez is
csak annyit jelent, kifejlődés.
Most már nem bírja kivárni a másnapot, hogy megtalálják. Újabb
ötletrohama jön, sokkal jelentéktelenebb, viszont azonnali hatású.
Leemeli a hátáról a köpönyeget, és leteríti a földre, az elakadt
kereke elé. Egyszer kell csak megnyomnia a botkormányt, és már ki
is szabadult, indul előre az ösvényen, be a furgonba, amit most
meztelen mellkassal vezet ezernyi lépésen és szubrutinon át vissza,
le Redwood Citybe, s ott is a munkaállomásához.
Másnap felhívja a Digit-Artsot, és felmondja a megállapodást.
Szellemi tulajdonnal foglalkozó jogászaik fenyegetőznek és
ordítoznak. De az egész fúzióból csak egyvalaki érdekelte őket:
Neelay. Ő a Sempervirens egyetlen tőkéje, amit érdemes
megszerezni. Az ő eszmei értéke nélkül az egész üzlet komolytalan.
A fúzió felmondása után összetrombitálja munkatársait a
konferenciaterembe, és közli velük, milyen lesz a következő projekt.
A játékos a frissen összerakott, új Föld egyik lakatlan sarkában kezdi
a játékot. Nyithat bányát, kivághat fákat, művelheti a földjét, építhet
házakat meg templomokat meg boltokat meg iskolákat – amire csak
kedve szottyan és az erejéből telik. Végig fog haladni egy hatalmas
technológiai fa kiterjesztett ágain, neki magának kell kikutatnia
mindent a kőfaragó műhelytől az űrállomásig olyan ethosszal,
amilyet a szíve diktál, és olyan kultúra vizein közlekedve újfajta
hajóival, amilyenen neki tetszik.
És itt a bökkenő: más emberek, a valódi emberek a modemek
túlsó végén mind a saját kultúrájuk előmenetelét fogják szorgalmazni
az érintetlen világ többi részén. S ezek a másfajta, valóságos
emberek mind a többi játékos birodalmának területét fogják
elkívánni.
Kilenc hónappal később az irodában keringő alfa verzió
megbénítja a Sempervirenst. Amelyik alkalmazott belekóstolt a
játékba, nem akar mást csinálni. Nem alszik többé. Elfelejt enni. A
rokonság csak apró, zavaró körülmény. Még egy fordulót. Csak még
egy fordulót.
Az új termék neve: Sors-játék.

Két hétig tart, míg lezárják a Hoel-házat, Nick meg az arra autózó
látogatója. A Des Moines-ban élő Hoel rokonok átjönnek, hogy
megvásárolják Nick kocsiját, és birtokba vegyék az örökségüket.
Őket az árverési ügynökök követik, zöld cédulát ragasztanak minden
bútordarabra és masinára, amelyről azt remélik, valaki pénzt ad érte.
Jól kirajzolódó bicepszű, nagydarab emberek pakolják a mozdítható
dolgokat meg a rozsdásodó mezőgazdasági eszközöket egy
nyolcméteres teherautóra, hogy elszállítsák két megyével odébb,
ahol mindent bizományban fognak értékesíteni. Nick nem ad meg
kikiáltási árakat. Nemzedékek felhalmozott javai úgy szóródnak szét,
mint virágpor a szélben. Utána a ház nem Hoel-ház többé.
– Az őseim üres kézzel érkeztek ebbe az államba. Úgy illik, hogy
én is üres kézzel távozzak, nem gondolod?
Olivia megérinti Nick vállát. Tizennégy nappalt és tizenhárom
éjszakát töltöttek együtt a ház felszámolásával, mintha fél
évszázadig csak növénytermesztéssel és az időjárás
viszontagságainak kicselezésével foglalkoztak volna, és most végre
visszavonulnának Scottsdale-be, hogy görnyedt háttal, homlokukat
az ostábla fölött egymásnak támasztva haljanak meg. A helyzet
fokozhatatlan furcsasága miatt Nick egy szemhunyást sem tud
aludni éjszaka. Kaliforniába készül egy nővel, aki hirtelen ötlettel
betért hozzá az autópályáról, mert meglátta azt a nevetséges táblát.
Olyan nővel, aki néma hangokat hall. Hát ezt, gondolja Nicholas
Hoel, tényleg elő kéne adni a színházban.
Az emberek le szoktak feküdni idegenekkel. Az emberek össze
szoktak házasodni idegenekkel. Sokan fél évszázadot töltenek el
kettesben, ugyanabban az ágyban, és végül idegenek lesznek
egymásnak. Ezzel Nicholas is tisztában van. Maga takarította ki a
házat halott szülei és nagyszülei után, és megtette azokat a
borzalmas felfedezéseket, melyekre csak a halál után lehet rájönni.
Mennyi időbe telik megismerni valakit? Öt perc, slussz-passz.
Semmi sem térít el az első benyomástól. És az, aki élethossziglan ül
mellettünk az anyósülésen? Örök stoppos, akit ki kell majd rakni a
következő sarkon.
Az a helyzet, hogy kettejük mániái egymásba illeszkednek.
Mindegyiküknél a fele van meg egy titkos üzenetnek. Mi mást
tehetne Nick, mint hogy megpróbálja összerakni a kettőt? És ha
mégsem passzolnak egymáshoz, ha üres kézzel ébred az álomból,
ugyan mit áldozott fel a magányos várakozáson kívül?
Éjfél után Nick az ősei üres hálószobájában ül, és a lámpás
bágyadt fényénél olvas. Tíz évig itt húzta meg magát, mintha egy
távoli kunyhót sajátított volna ki. A „mamutfenyő” szócikket olvassa
az enciklopédiából, abból, amelyikre az árverési ügynök cédulát
ragasztott. Akkora fákról olvas, melyek olyan magasak, mint egy
futballpálya hossza. Egy ilyen fa meghagyott tövéből olyan padló
kerekedne, hogy két tucat ember járhatná rajta a francia négyest.
Elolvassa az elmezavarokról szóló cikket is. A skizofrénia
diagnózisáról szóló részben szerepel ez a mondat: Egy
meggyőződés nem tekinthető téveszmének, ha nem üt el a
társadalmi normáktól.
Lakótársnője magában dúdolva készül az utazásra. Elmélyült
arckifejezésétől Nicknek elakad a lélegzete. Fiatal és jámbor, a
félelemtől végképp megszabadult, az elhivatottsága erősebb, mint
egy középkori apácáé. Nick ugyanúgy képtelen volna kihagyni egy
autós túrát vele, ahogy az álmait sem képes nem rajzokká
átváltoztatni. Egyébként is tovább akart állni. Mostantól olyan
luxuscikkel gazdagodik az élete, amilyen neki még sohasem jutott:
van egy úti célja meg egy társa, akivel odaérhet.
Két, együtt eltöltött hét egy házban a közép-nyugati középtélben,
és meg se próbált hozzáérni a lányhoz. Ez az egyetlen megtévesztő
dolog az egészben. És a lány tudja, hogy Nick nem fog
kezdeményezni. Közelében a testét nem szennyezi be olyan durva
dolog, mint az idegeskedés. Nem viseli meg jobban a fiú jelenléte,
mint egy tó felszínét a szellő.
Miután az árverési teherautó a Hoel-hagyaték utolsó darabjait is
elszállította, másnap együtt reggeliznek, hideget. Az éjszakát
hálózsákban töltötték. Olivia a fehér fenyődeszka padlón ül, nem
messze attól a helytől, ahol több mint egy évszázadon át Nick
üknagyapjának saját kezűleg készített tölgyfa asztala állt. A
padlódeszka kis mélyedései ezt örökre megjegyezték. Olivia oxford
ingének szerencsére hosszú az eleje-háta, a bugyiján színes csíkok,
mint egy nyalókán.
– Nem fagysz meg?
– Mostanában mindig melegem van. A halálesetem óta.
Nick elfordítja az arcát, megpaskolja a lány pucér lábát.
– Fölvennél valamit? Nem tesz ez így jót egy pasasnak.
– Ne butáskodj már. Nincs itt semmi olyan, amit ne láttál volna
már.
– Rajtad még nem.
– Ugyanazok az alkatrészek, mint másnak.
– Ebben azért nem lennék olyan biztos.
– Kac-kac. Nem is olyan rég még itt is nők laktak.
– Tévedés. Cölibátusban élő művész vagyok. Különleges
tehetség.
– Ott a ránctalanító krém az orvosságos kisszekrényben. A
körömlakk. – Olivia szünetet tart, elpirul. – Hacsak nem…
– Á, nem. Semmi, ami ennyire kreatív volna. Nők a közelmúltból.
Egy nő.
– Elmeséled?
– Nem sokkal azután lépett le, hogy észrevettem a gesztenyefa
betegségét. Elijesztette. Úgy gondolta, egy festőnek olykor mást is
kell pingálnia, nem folyton csak faágakat.
 – Erről jut eszembe, el kell helyeznünk a képgyűjteményt.
– Elhelyezni? – Fancsali mosoly, Nick mintha citromba harapott
volna: eszébe jut a bérelhető chicagói raktár, amely huszonévesen
készített nagyszabású alkotásainak adott helyet, mígnem az egészet
egyetlen, hatalmas, lánggal égő konceptművészeti objektté
változtatta.
Olivia megint a távolba réved, mint amikor láthatatlan lények
diktálnak neki.
– Mit szólnál ahhoz, ha elásnánk hátul, a kertben?
Ősrégi technikák jelennek meg Nick szeme előtt, patina meg
hajszálrepedéses zománc, titkos trükkök a kerámiakészítésben,
amiket a művészeti főiskolán tanult. Az ötlet legalább annyira jónak
tűnik, mint odaadogatni az anyagot betévedő autósoknak.
– Miért is ne? Hadd rohadjanak szét odalent.
– Buborékfóliába rakva gondoltam.
– De hát január van, akármennyire enyhe az idő. Markológépet
kéne bérelni, ha gödröt akarunk ásni. – Aztán eszébe jut valami, és
elneveti magát. – Vegyél már fel valamit. Legalább a kabátodat.
Gyere.
Ketten állnak a kis dombon, a kerti garázs mögött, a házból nem
látszanak, és egy derékmagasságig érő kőtörmelékkupacot
bámulnak, meg egy nagyobbfajta lyukat mellette.
– Gyerekkorunkban folyton itt ástunk az unokatestvéreimmel. A
Föld izzó magja volt a cél. Senkinek se jutott eszébe betemetni.
Olivia fölméri a terepet.
– Nahát! Ezt nevezem előrelátásnak.
Eltemetik a műalkotásokat. A gesztenyefa növekedését
megörökítő lapozókönyv a rengeteg fényképpel szintén a gödörbe
kerül. Biztonságosabb így, mint bárhol a föld színén.
Késő este megint a konyhában vannak, készülnek a reggeli
elutazásra. Olivia szolidabban van öltözve, melegítőfelső,
cicanadrág. Nick fel-alá járkál, a gyomra liftezik, ahogy illik, ha valaki
az ismeretlenbe akar ugrani. Félig rémület, félig borzongató izgalom
– minden benne van a levegőben. Élünk, kicsit jövünk-megyünk,
aztán nincs tovább, mindörökké. És tudjuk, mi következik, hála a
tabufa gyümölcsének, hiszen arra születtünk, hogy megegyük. Miért
kellett odarakni, aztán eltiltani tőle? Csak azért, hogy még
biztosabban megegyük.
– Most mit mondanak? A láthatatlan irányítóid.
– Nicholas, ez nem így működik.
Nicholas összefűzi a két kezét az álla alatt.
– Hát akkor hogyan?
– Olyanokat mondanak, hogy ellenőrizd az olajszintet. Világos?
– És hogyan fogjuk megtalálni őket?
– Az „irányítóimat”?
– Dehogy. A tüntetőket. A favédőket.
Olivia fölnevet, és megérinti Nick vállát. Kezd rászokni, Nick nem
örül neki.
– Nem lesz nehéz. Próbálnak bekerülni a lapokba. Ha a közelükbe
érünk, és mégsem találjuk őket, elindítjuk a saját mozgalmunkat.
Nick igyekszik visszanevetni rá, de úgy látszik, Olivia komolyan
gondolja.
Reggel nekiindulnak. Olivia kocsija zsúfolásig tömve. Ötórás út
nyugatnak, és már legalább annyira ismerik egymást, amennyire egy
emberpárnak lehetséges a katasztrófán innen. Útközben elmeséli a
lánynak, amit még nem mondott el senkinek. A nem tervezett
omahai éjszakázásról, ami után hazaérve elgázosítva talált rá a
szüleire és a nagyszüleire.
Olivia megérinti a felső karját.
– Tudtam, hogy ez az oka. Szinte pontosan ez.

Tíz óra múltán Olivia megszólal.

– Neked jólesik a hallgatás.
– Van benne gyakorlatom.
– Ez jó. Sok behoznivalóm van ezen a téren.
– Már szerettem volna megkérdezni… Nem is tudom. A
viselkedésed. Az… aurád. Mintha vezekelnél valami miatt.
Olivia nevet, mint egy tízéves.
– Talán vezekelek.
– És miért?
Olivia a nyugati láthatáron találja meg a választ, ott bukkan fel a
távoli hegyek közt.
 – Mert rohadt dög voltam. Mert nem figyeltem senkire.
– Annyira vigasztaló a hallgatás.
Olivia mérlegeli a gondolatot, és úgy látszik, egyetért vele.
Nicknek ez jár a fejében: ha valaha is börtönbe vagy óvóhelyre
kerülök valakivel, hát őt választanám.
Alig túl a Nagy-sóstón, a motelban a portás azt kérdezi:
– Dupla ágy vagy két szimpla?
– Két szimpla – feleli Nick, és hallja a háta mögött a
gyerekkuncogást. Félszegen váltják egymást a fürdőszobában.
Utána még egy órát ébren fekszenek, és az ágyak közötti félméteres
szakadék fölött beszélgetnek. Az előző másfél ezer kilométerhez
képest igen bőbeszédűek.
– Még sose vettem részt tüntetésen.
Nicknek végig kell gondolnia: biztos volt valami politikai
dührohama még a főiskolán. Maga is meglepődik, hogy azt kell
mondania:
– Én sem.
– Mondjuk, nem tudom elképzelni, ki az, aki ezen nem akar részt
venni.
– A favágók. A libertáriusok. Azok, akik hisznek az ember
végzetében. Azok, akiknek deszkákra meg zsindelyre van
szükségük. – Nick szeme hamarosan magától is lecsukódik, és ő
belesüpped az alvásba, övé a növényi szabadság éjszakai terepe.

Nevada elég széles és kietlen ahhoz, hogy minden emberi praktikát

nevetségessé tegyen. Sivatag télen. Míg a lány vezet, Nick titokban
őt lesi. Olivia tengeribeteg a megilletődöttségtől. Aztán föl a Sierra
Madréba, ahol hóvihar csap le rájuk. Nick kénytelen hóláncot venni
egy út menti hiénától. A Donner-hágón beragad egy pótkocsis
teherautó mögé, amely elfoglalja mindkét sávot, és százzal nyomja
az összetömörített havon. Nick telepatikus úton irányítja a kocsit,
talál egy kis rést a bal sávban, kihúzódik, hogy előzzön. Onnantól
teljes fehérség. Gézcsíkok a szélvédőn.
– Livia, basszus, nem látok!
A kocsi nagyot puffan az útpadkán, és kifarol. Nick
visszaügyetlenkedi a sávjába, gyorsít, előrenyomakszik, és néhány
hólepte centivel kerüli el a halálukat.
Még kilométerekkel később is reszket.
– Te jószagú atyaúristen, kis híján megöltelek.
– Dehogy – feleli Olivia, mintha valaki súgná neki, mi fog történni.
– Az most nem aktuális.
A nyugati lejtőn ereszkednek lefelé Shangri-la irányába. Alig egy
óra alatt a saját buborékjukon túli világ átváltozik behavazott
fenyőerdőkből Kalifornia széles, zöld Központi-völgyévé, évelő
növényekkel az országút mentén.
– Kali! – mondja Olivia.
Nick meg se próbálja elrejteni a mosolyát.
– Igazad lehet.

Eljön a nap, amikor Douglas sorra kerül a bíróságon.

– A vád: hivatalos eljárás akadályozása – mondja a bíró. –
Bűnösnek érzi magát?
– Tisztelt bíróság, az a hivatalos eljárás úgy bűzlött, mint amikor
valakinek a kutyája otthagyja a saját gőzölgő piszkát a járdán.
A bíró leveszi a szemüvegét, és megvakarja az orrát. Lenéz a
jogtudomány mélységes bugyraiba.
– Sajnálom, de ennek nincs jelentősége az ügyben.
– De ha szabad tisztelettel megkérdeznem, bíró úr, miért nem?
A bíró két percbe sűrítve elmagyarázza, hogyan működik a jog.
Tulajdon. Rendvédelem. Slussz.
– De a hatóság emberei éppen ki akarták iktatni a demokráciát.
– A bíróságon a polgárok bármelyik csoportja keresheti az igazát a
város intézkedéseivel szemben.
– Tisztelt bíróság, kitüntetett háborús veterán vagyok. Hozzám
vágtak egy Bíbor Szívet meg egy légierős keresztet. Az elmúlt négy
évben ötvenezer fát ültettem el.
A bíróság elkezd figyelni rá.
– Hadd ne tudjam, hány ezer kilométert gyalogoltam, amíg
csemetéket nyomtam be a földbe, hogy legalább egy kicsit
megakasszam a „fejlődést”. Erre mit hallok? Hogy amit csinálok,
csak új sanszot ad ezeknek a szemeteknek, hogy még több idős fát
vágjanak ki. Már elnézést kérek, de kiborított, hogy ennyire közelről
kellett látnom az emberi hülyeséget. Ennyi.
– Volt már börtönben?
– Nehéz kérdés. Igen is meg nem is.
A bíróság tanácskozik. A terhelt az éjszaka közepén
megakadályozta a munkavégzést, amikor egy favágó magáncég a
város megrendelését akarta teljesíteni. A terhelt fizikai erőszakot
nem alkalmazott. Vagyoni kárt nem okozott. A bíró hétnapos
felfüggesztett büntetésre ítéli Douglast, továbbá kétszáz dollár
pénzbüntetésre, ami átváltható háromnapi közmunkára – oregoni
kőriseket kell ültetni a városi főkertész irányításával. Douglas a
faültetést választja. Mire visszarohan a tárgyalóteremből a motelhez,
már elvontatták a teherautóját. A pribékek csak háromszáz dollárért
hajlandók visszaadni. Megkéri őket, hogy vigyázzanak rá, míg
összegereblyézi a pénzt. Van még némi ezüstdollárja itt-ott elásva.
Megfeszül a munkában a városért, egy héten át ülteti a fákat – a
kötelező szolgálatnál napokkal tovább.
– Miért? – kérdezi a városi főkertész. – Most már nem kötelező.
– A kőris nemes fa.
A lehető legellenállóbb. Szerszámnyelek és baseballütők anyaga.
Douglas imádja a szárnyasan összetett leveleit, ahogy megszűrik a
fényt, és kellemesebbé teszik az életet, mint amilyen valójában.
Imádja az elkeskenyedő, vitorlásszerű magjait. Örül az ötletnek,
hogy elültessen egy-két kőrisfát, mielőtt hozzálát ahhoz az egyetlen
dologhoz, amit valóban mindenki kénytelen megcsinálni.
Minél keményebben dolgozik, annál nagyobb kínban érzi magát a
főkertész.
– Nem válik a város dicsőségére, ami a parkban történt – mondja.
Apró engedmény ez, de egy városi alkalmazott szájából már-már
zendülésnek hangzik.
– Az enyhe kifejezés. Az éj leple alatt! Napokkal a tervezett
városházi közmeghallgatás előtt!
– Az élet küzdősport – állapítja meg a főkertész. – Mint a
természet.
 – Az emberek magasról szarnak a természetre. Vagy a
demokráciára. Maga szerint elérhetik céljukat az őrültek?
– Attól függ. Melyik őrültek?
– A zöldek. Páran közülük segítettek beültetni egy vágásterületet a
Siuslaw folyónál. Másokkal az umpquai nemzeti erdőért tüntetők
között találkoztam. Kezdik hallatni a hangjukat egész Oregonban.
– Gyerekek és drogosok. Miért hasonlítanak ennyire
Raszputyinra?
– Hohó! – veti közbe Douggie. – Raszputyin még egész jól nézett
ki. – Reméli, hogy a főkertész nem jelenti fel lázításért.

Még nem utazik el Portlandből. Visszamegy a könyvtárba, hogy

hozzáolvasson a gerillaerdészethez. Régi könyvtáros barátja
továbbra is több mint segítőkész. Valami rokonszenves neki
Douggie-ban, a szaga ellenére. Vagy talán épp amiatt. Előfordul,
hogy az embert a termőtalaj teszi izgatóvá. Egy hír megragadja a
figyelmét: a Salmon-Huckleberry Vadon közelében egy csoport arra
képez ki embereket, hogy le tudják zárni a favágók útvonalát.
Douglasnek nem kell mást tennie, csak kiszabadítani a zálogul
visszatartott teherautóját. Először persze mindenképpen végrehajtja
saját kis gerillaakcióját. Nem tudja, tiltja-e a jog, hogy visszatérjen a
tetthelyre. Egy újabb polgári engedetlenség után nagy
valószínűséggel megint börtönben találná magát. Douglasnek az a
része, amelyik szívesen legelteti a szemét a Földön nagy
magasságból – miként rakodásvezetőként szokása volt –, szinte már
reménykedik abban, hogy visszakerül.
A parkhoz közeledve egyre dühösebb. Még nincs dél. A vállában,
nyakában és a rossz lábában megint ott az érzés – az, ahogy a
gazemberek a földhöz vágták, ezzel is arcul csapva az egyszerű
tömegeket. A haragtól nem válik indulatossá, éppen ellenkezőleg.
Összegörnyed, ahogy váratlanul gyomorszájon vágja a düh, a liget
hűlt helyére már csoszogva érkezik.
Az első friss csonkból még szivárog a gyanta. Lekuporodik mellé a
földre, és elővesz egy vékonyan író szövegkiemelőt, mellé a
jogosítványát vonalzónak. Úgy teszi mindkettőt a lefűrészelt
fafelületre, mintha műtéthez készülődne, és elkezd visszafelé
számolni. Az évek elsuhannak az ujjai alatt – árvizestül, aszályostul,
a jéghideg és a tűzforró időszakokkal együtt mind bele van írva a fa
évgyűrűibe. Amikor a számolással 1975-höz ér, odatesz egy finom,
fekete X-et, és mellé írja a dátumot. Amikor újabb huszonöt évvel
megy vissza az időben, újabb X-et helyez el a kör szomszédos
sugarán – az óramutató járásával ellentétesen haladva –, és ráírja,
hogy 1950.
Dolgozik tovább negyedszázados lépésekben, míg eléri a törzs
szilárd közepét. Nem tudja, hány éves ez a város, de hogy ez a fa
már akkor életerős csemete volt, mikor az első fehér ember betette
ide a lábát, az biztos. Douglas beírja az utolsó olyan évet, amelyet
még pontosan ki tud számolni, majd visszahúzódik kifelé, a fa
pereméhez, amely nemrég még egyre terebélyesedett, és a fa
kerületét követve nyomtatott nagybetűkkel odaírja, hogy KIVÁGVA
ÉJSZAKA, MÍG TI ALUDTATOK.
Még javában jelölgeti a csonkokat, amikor Mimi kijön ebédelni.
Ebédszünetben most a harag helyettesíti a kártyázást, egymaga
játszik, míg megeszi a csípős paprikás szendvicset meg a
keménytojást egy padon, a frissen megcsonkított zen-kertben. Az
éjszakai merénylet óta több tucat helyre telefonált, részt vett egy
határozatképtelen gyűlésen, és beszélt két ügyvéddel, de mindkettő
azt mondta, a jogi út csak hiú remény. A szabadban elköltött ebéd az
egyetlen menedék, bámulja a friss csonkokat, és befelé nyeli a
haragját. Észreveszi, hogy egy négykézlábra ereszkedett ember
firkál a tönkretett fákra, és kitör belőle az indulat.
– Még most is ezt kell csinálnia? – Douggie fölpillant a nőre, aki
Lalidára hasonlít, arra a konzumnőre a bangkoki vörös lámpás
negyedben, akit valaha a saját életénél is jobban szeretett. Az ilyen
nőért bármennyi fát érdemes elültetni, csak hogy az ember a
közelébe kerülhessen. Mimi közeledik hozzá, és a
szendvicsdárdájával fenyegeti. – Elpusztítani nem volt elég őket?
Muszáj meg is gyalázni?
Douglas leteszi az íróeszközöket, és a fa tönkjére rótt hieroglifákra
mutat. Mimi megtorpan, észreveszi a megjelölt évgyűrűket a kör
közepe felé csökkenő évszámokkal. Ott az év, amikor apa
szétloccsantotta az agyát és beterítette vele az egész hátsó kertet.
Az év, amikor végzett, és megkapta ezt az istenverte állást. Az év,
mikor az egész Ma család szertespriccelt a medve miatt. Az év,
amikor apa megmutatta neki a tekercset. Aztán a születési éve. Az
év, amikor apa megkezdte tanulmányait a Carnegie Institute-ban.
Végül a külső körön: KIVÁGVA ÉJSZAKA, MÍG TI ALUDTATOK.
Megint a térdelőre néz.
– Jaj, istenem, bocsásson meg. Azt hittem, hogy… Majdnem
lerúgtam a fejét.
– Akik ezt elkövették, már belém rúgtak.
– Álljon meg a menet. Maga itt volt? – Úgy ráncolja a homlokát,
mint amikor a szakítószilárdságot kell kiszámítania. – Ha én ott
vagyok, biztos kicsinálok valakit.
– Mindenütt nagy fák dőltek ki a helyükből.
– Igaz. De ez mégiscsak a saját ligetem volt! A napi betevőm.
– Ide hallgasson, ha azokra a hegyekre néz, azt hinné: a
civilizáció kihal, de az ott örökre megmarad. Csak hát a civilizáció
prüszköl, mint egy növekedési hormonnal etetett bika, és még a
hegyeket is lebontja.
– Két ügyvéddel is beszéltem. Nem történt jogsértés.
– Naná, hogy nem. A jog a szemetek oldalán áll.
– De akkor mit lehet tenni?
Az őrült férfi szeme ide-oda ugrál. Mint a tizenkettedik arhaté, aki
elszórakozik az emberek igyekezetén. Douglas habozik.
– Megbízhatok magában? Szóval nem azért jött, hogy elcsórja az
egyik vesémet vagy ilyesmi, ugye? – Mimi felnevet, és ennyi elég
ahhoz, hogy Douglas bízzon benne. – Akkor hallgasson ide. Nincs
véletlenül fölösleges háromszáz dollárja? Esetleg egy működő
kocsija?

Brinkmanék rákapnak az olvasásra, mikor kettesben magukra

maradnak. És kettesben a legtöbbször magukra maradnak. A
közösségi színjátszás befejeződött, utoljára egy meg nem született
csecsemőről szóló darabban léptek fel. Fennhangon soha nem
mondták ki egymásnak, hogy színi pályafutásuk véget ért. Ehhez
nincs szükség dialógusra.
Akkor hát gyerekek helyett könyvek. Olvasói ízlésében mindkettő
hű marad fiatalkori álmaihoz. Ray szívesen függeszti tekintetét a
még mindig ismeretlen végzete felé robogó civilizáció nagyszabású
projektjére. Késő éjszaka is csak olvasna tovább a javuló
életminőségről; a találmányok jóvoltából egyre szabadabbá váló
emberiségről; és a szakértelem diadalmenetéről, amely végül
megmenti az emberi fajt. Dorothynak szenvedélyesebb hódításokra
van szüksége, ideológiamentesen, helyi erők részvételével. Az ő
üdvössége közeli, szenvedélyes és magántermészetű. Azon múlik,
hogy valaki képes-e kimondani: és mégis, mindennek ellenére
képes-e megcselekedni valami apróságot, amelyről úgy tűnik,
számára már nem lehetséges, s így egy pillanatra kiszabadulni az
idő szorításából.
Ray polcain tematikus rendben állnak a könyvek; Dorothyén a
szerzők betűrendje szerint. Ray a legmodernebb köteteket szereti,
amelyeken friss a copyright évszáma. Dorothynak arra van
szüksége, hogy régóta halott, idegen lelkekkel kommunikáljon, minél
inkább különböznek tőle, annál jobb. Ha Ray egyszer belekezd egy
könyvbe, átrágja magát rajta az utolsó oldalig, bármennyire strapás
is. Dorothy könnyű szívvel átugorja a szerző filozofálását, hogy
mihamarabb azokra a pillanatokra térjen rá, amikor az egyik női
szereplő – gyakran a legmeglepőbb figura – mélyen önlelkébe nyúl,
és jobbá válik, mint amire a természete predesztinálja.
Így élnek a negyvenes éveikben. Ha egy kötet felbukkan a
házukban, sosem kerülhet ki onnan. Ray célja a készenlét: minden,
előre nem látható esetre szüksége van egy könyvre. Dorothy
igyekszik életben tartani a helyi, független könyvárusokat, és
kimenteni az elhajított gyöngyszemeket a süllyesztőből. Ray így
gondolkodik: Nem tudhatod, mikor jutsz végre hozzá, hogy elolvasd
azt a vaskos kötetet, amit öt évvel ezelőtt kiválasztottál. Dorothy
pedig így: Eljön az a nap, amikor le kell kapnod azt a rongyosra
olvasott kötetet, hogy odalapozz ahhoz a bizonyos bekezdéshez
jobbra lent, hátulról a tizedik oldalon, ami oly édes és bűnös
fájdalommal tölt el.
 Házuk átalakulása könyvtárrá túlságosan lassú folyamat ahhoz,
hogy szabad szemmel követni lehessen. A túlméretes köteteket
Dorothy a meglévő sorok tetejére fekteti. Ettől elgörbülnek alattuk a
borítók, ami Ray idegeire megy. Egy időre új bútordarabokkal
orvosolják a problémát. Két cseresznyefa könyvszekrény az ablakok
közé a földszinti dolgozószobában. Egy nagy diófa szekrény a
nappaliba, oda, ahol hagyományosan a tévéoltárt szokás elhelyezni.
A vendégszobába juharfa könyvespolc kerül.
– Ezzel elleszünk egy darab ideig – mondja Ray. Dorothy nevet,
minden elolvasott regényéből tudja, milyen rövid tud lenni egy ilyen
darab idő.
Meghal Dorothy édesanyja. Elviselhetetlen volna, ha a halott
asszony egyetlen könyvétől is meg kellene válniuk. Így aztán
hozzácsapják a gyűjteményükhöz, pedig azt már királyok is
megirigyelhetnék. Egy belvárosi antikváriumban Dorothy hihetetlenül
olcsó Walter Scott Összes Waverly-regénye sorozatra bukkan.
– Ezernyolcszáznyolcvankettes! És nézd csak meg a csodálatos
előzékpapírját! Márványmintás.
– Tudod, mit csinálhatnánk? – dob be egy ötletet Ray a
pénztárhoz menet. A Scott-sorozat mellé becsúsztatja Az intelligens
gépek korszaka egyik példányát. – Van az a térelválasztó az emeleti
kis hálószobában. Egy asztalossal terveztethetnénk oda beépített
szekrényt.
Amit valaha elterveztek azzal a szobával, régebbinek tűnik, mint
bármi a polcaikon. Dorothy bólint, mosolyogni próbál, és erősen
magába mélyed egy kifejezést keresve. De nem ismeri azt a
kifejezést. Azt sem veszi észre, hogy keresi. Mégis, mindennek
ellenére. A keresett kifejezés a mégis, mindennek ellenére.

Van egy visszatérő poénjuk karácsonykor, olyan, amely egy pillanat

alatt komollyá válhat. Az egyik ajándéknak mindig az évente
megkísérelt változtatásukról kell szólnia. Idén Ray az Ötven ötlet,
amely megváltoztatta a világot című könyvet adja Dorothynak.
– Édesem, milyen figyelmes vagy!
– Engem tényleg megváltoztatott.
 Nem változol te meg soha, gondolja Dorothy, és puszit nyom Ray
ajka közelébe. Majd következik a szertartás rá eső része: Jane
Austen négy híres regénye, jegyzetekkel ellátott kiadás.
– Dorothy, drágám, kitaláltad a gondolatomat!
– Igazán, valamelyik évben már megpróbálkozhatnál vele.
Évekkel ezelőtt Ray már próbálkozott, és csaknem megfulladt a
klausztrofóbiától.
Az ünnepeket háziköntösben töltik, mindkettő a másiktól kapott
ajándékot olvassa. Szilveszterkor küzdenek, hogy kibírják éjfélig.
Fekszenek az ágyban egymás mellett, láb láb mellett, de a kezük az
orruk előtt lévő könyvet tartja szilárdan. Elalváskor Ray tucatszor is
nekirugaszkodik ugyanannak a bekezdésnek, a szavak tekergőznek
előtte, mint a szárnyas magok a levegőben.
– Boldog új évet! – mondja, mikor végre elüti a tizenkettőt. – Már
megint túléltünk egyet, mi?
Kitöltik a pezsgőt, ami jegesvödörben várakozott az
éjjeliszekrényen. Dorothy koccint, iszik, megszólal.
– Valami kaland kéne az idén.
A könyvszekrények tele vannak korábbi, megkezdett, majd
félretett fogadalmakkal. Nem is olyan csípős az indiai konyha. Száz
kirándulás a Yellowstone-ban és környékén. Terepkalauz a keleti
énekesmadarakhoz. Ugyanaz a keleti vadvirágokhoz. Új ösvényeken
Európában. Az ismeretlen Thaiföld. Sörfőzéshez, borkészítéshez
való kézikönyvek. Érintetlen idegen nyelvű kiadványok. A sok
szórványos felfedezés mind az övék, hogy válogassanak belőlük és
eltékozolják. Úgy éltek idáig, mint a hebehurgya és feledékeny
istenek.
– Olyan, ami életveszélyes – teszi hozzá Dorothy.
– Pont ilyesmire gondoltam.
– Esetleg lefuthatnánk egy maratont.
– Én… lehetnék az edződ. Vagy mit tudom én.
– Valami, amit együtt csinálnánk. Repülőgép-vezetői jogsi?
– Esetleg – feleli Ray kábán a kimerültségtől. – Hát akkor… –
Leteszi a poharát, és rácsap a combjára.
– Jó. Még egy oldal lámpaoltás előtt?
Dorothy alászáll a képzeletbeli lények valódi gyötrelmei közé.
Mozdulatlanul fekszik, nehogy felébressze Rayt a zokogásával. Mi a
fene szorítja így el a szívemet, mintha jelentene is valamit? Mitől van
ennek a nem valódi helynek akkora hatása rám? Csupán ettől:
olyasvalakit pillantott meg, aki olyat látott, amit nem lett volna
szabad. Olyasvalakit, aki még azt se tudja, hogy ki van találva, és
magatehetetlenül áll a megúszhatatlan cselekményben.

Ki tudja, miért, Brinkmanék megint elfelejtenek ültetni valamit az

évfordulójukon.

A mamutfenyők láttán nem jutnak szóhoz. Nick némán vezet. Még a

fiatal fatörzsek is olyanok, mint az angyalok. S amikor néhány
kilométerrel odébb egy igazi óriás mellett húznak el, amelynek az
első, fölfelé törekvő ága tizenkét méter magasról indul, és olyan
vastag, mint a keleti parton a legtöbb fa, Nick megérti: a fa szónak
kell megnőnie, valóságossá válnia. Nem a méret vágja hanyatt,
pontosabban nem csak a méret. Hanem a vörösesbarna oszlopok
barázdált dór tökélye, ahogy a magasba törnek a vállig érő
páfrányok közül és a mohával borított földből – nyílegyenesen
fölfelé, el nem keskenyedve, afféle durva kidolgozású, bőrszerű
apoteózisként. És ahol elkezdődik a fa koronája, az olyan magasan
van, annyira távol az oszlop alapjától, hogy akár egy másik világ is
létezhetne odafent, közelebb az örökkévalósághoz.
Oliviában elülnek az utazás izgalmai. Mintha ismerné a terepet, ő,
aki még nem járt a St. Louis-i nagy vidámparknál nyugatabbra. A
parti erdőn keresztül vezető keskeny úton azt kéri:
– Itt álljunk meg.
Nick lehúzódik a méteres tűlevéltömegtől puha útpadkára. Nyílik a
kocsiajtó, a levegő egyszerre édes és sós. Olivia az óriások
utasoldali ligetében bóklászik. Amikor Nick odaér mellé, a lány arcán
csíkok vannak, a szeme forró és nedves az örömtől. Hitetlenkedve
rázza a fejét.
– Ez az. Ők azok. Megérkeztünk.

Az erdő védelmezőit nem nehéz megtalálni. Az Elveszett-part

mentén végig különféle csoportok szerveződnek. Szinte mindennap
írnak valamelyik akciójukról a helyi újságok. Nick és Olivia nomád
körülmények között él, pár napig az autó a sátruk, és próbálják
megérezni, ki kicsoda a találomra, innen-onnan összeverődött és
finoman szólva is csak rögtönözve szerveződő csoportban.
Hallanak az önkéntesek táboráról, egy együttérző nyugdíjas
halász sáros rétjén ütötték fel, nem messze Solace-tól. A tábori
nyüzsgésben több a lendület, mint a tudatosság. Fürge,
meggyőződésüket fennen hangoztató fiatalok kiabálnak egymásnak
a sátorokkal tarkított mezőn. Orrukban, fülükben, szemöldökükben
csillog a sok fém ékszer. Rasztafrizurájuk beleakad színes
ruhájukba. Földtől, izzadságtól, idealizmustól, pacsuliolajtól és az
itteni erdőkben tenyésző édes sinsemillából nyert marihuánától
bűzlenek. Van, aki két napig marad. Mások a mikroflórájukból ítélve
több évszak óta szerencséltetik az alaptábort.
A tábor az egyik gócpontja ennek a kaotikus, vezetők nélküli,
Életvédelmi Erő néven futó mozgalomnak. Nick és Olivia
becserkészi a területet, mindenkivel váltanak egy-két szót. Tojásból
és babból álló vacsorájukat egy Moses nevű, idősebb emberrel
közösen költik el. Ami őt illeti, szintén kikérdezi, megvizsgálja a két
fiatalabbat, bebiztosítva magát a Weyerhaeuser vagy a Boise
Cascade cég kémei ellen, hogy a közeli ellenségről, a Humboldt
Timberről ne is beszéljünk.
– Hol jelölik ki… a feladatunkat? – kérdezi Nick.
Moses jóízűen nevet a szón.
– Kijelölés? Hát, olyan nincs. De munka, az van dögivel.
Sok tucat emberre főznek, és utána segítenek rendet rakni.
Másnap felvonulás lesz. Nick megírja a plakátokat, Olivia beszáll a
közös éneklésbe. Lángvörös hajú, kockás flanelruhát viselő,
sólyomforma nő halad át a táboron, szőttes nagykendő van köré
tekerve. Olivia belemarkol Nickbe.
 – Ő az! Akit még Indianában láttam a tévéhíradóban. – Akit a
fénylények megkerestettek vele.
Moses bólint.
– Ő N. mama. A megafonból mesterhegedű lesz a kezében.
Sötétedéskor N. mama eligazítást tart a Moses sátra melletti
tisztáson. Végignéz a körben ülő embereken, elégedetten nyugtázza
a veteránok jelenlétét, és köszönti az újoncokat.
– Nagyon örülök, hogy ilyen sokan itt maradtatok a szezon végére
is. Régen sokan hazamentek a téli időszakra, amikor az esők
beálltával leállt a látványos fakitermelés. De a Humboldt Timber átállt
a tizenkét hónapos munkára. – Fújolás hullámai a tömegben. –
Sietnek mindent kivágni, mielőtt a törvény megköti a kezüket.
Csakhogy nem kalkuláltak veletek!
Az éljenzés elborítja Nicholast. Olivia felé fordul, és megfogja a
kezét. Olivia viszonozza a szorítást, mintha nem most először ért
volna hozzá a fiú örömében. Olivia ragyog, Nick megint csak ámul a
magabiztosságán. Elirányította kettejüket idáig pusztán megérzésből
– meleg, meleg, errefelé, forró! –, és olyan lények súgtak neki, akiket
csak ő hall. Mégis itt vannak, mintha egész úton tudták volna, merre
van az arra.
– Sokan már jó ideje itt vagytok – folytatja N. mama. – Mennyi
hasznos munkát végeztetek! Sztrájkőrség. Gerillaperformanszok.
Békés tüntetések.
Moses a borotvált fejét vakarássza, és közbekiabál:
– Most majd megtanulják, hol lakik az úristen!
Az éljenzés megkétszereződik. Maga N. mama is elmosolyodik.
– Legalábbis reméljük! De mi, az ÉVE komolyan vesszük az
erőszakmentességet. A frissen érkezetteknek mondom, hogy
szeretnénk, ha részt vennétek a passzívellenállás-tréningen, és
fölesküdnétek az erőszakmentesség szabályzatára, mielőtt
betársultok valamelyik közvetlen akcióba. Nem fogadjuk el a
szándékos rombolást…
– De meg volnátok lepve, hogy mire képes egy kis gyorsan
megkötő cement egy autó kerekei körül – ordítja Moses.
N. mama ajkának széle megremeg.
– Hosszú, nagyon széleskörű folyamat részei vagyunk a világon
mindenütt. Ha azok a gyönyörű indiai nők a chipko-mozgalomban
hagyják magukat fenyegetni és megverni, ha a brazíliai kajapó
indiánok kockára merik tenni az életüket, akkor mi sem adjuk alább.
– Szemerkél az eső, Nick és Olivia alig veszi észre. – A
legtöbbeteknek nem kell bemutatni a Humboldt Timbert. Azok
kedvéért, akik még nem ismerik: családi vállalkozás voltak majdnem
száz évig. Övék volt az utolsó progresszív egy cég–egy város
település ebben az államban, és hihetetlen juttatásokat fizettek. A
nyugdíjrendszerük úszott a pénzben. Maguk végezték el a munkát,
és csak kivételesen alkalmaztak vándor favágókat. De ami a legjobb
volt, hogy csak gondos válogatás után vágtak ki fákat, olyan
haszonért, ami örökre fenntarthatta volna őket. És mert lassan
vágták ki a régieket, továbbra is az övék maradt a bolygó legjobb
puhafaállománya, több milliárd folyóméter, jóval azután is, hogy a
partvidéken az összes versenytársuk ellőtte a puskaporát.
Nyolcvanezer hektár… a terület megmaradt régi fáinak negyven
százaléka. De a Humboldt Timber részvényárfolyama lemaradt a
profitmaximalizálásra törő cégeké mögött. Ami a kapitalizmus
törvényei szerint azt jelentette, hogy olyasvalakit kellett felvenni a
cégbe, aki megmutatta nekik, hogyan kell vezetni egy vállalkozást.
Emlékeztek Henry Hansonra, a bóvlikötvénykirályra? Akit tavaly
csuktak le panamázásért. Az ő ötlete volt az üzlet. Egy gengszter
haverja lopta el a pénzt egyenest a Wall Streetről. Tényleg eredeti
ötlet: bóvliból származó pénzt teszel egy ellenséges felvásárlásba,
aztán eladod az adósságot a bankszámlád terhére, és végül az
adófizetők kénytelenek kimenteni. Utána elzálogosítod a céget,
amennyire csak bírod, hogy kifizesd a piszkos pénzt, kifosztod a
nyugdíjalapot, megcsapolod a tartalékokat, pénzzé teszel mindent,
ami eladható, és megszabadulsz a maradék értéktelen vacaktól,
amennyiért tudsz. Micsoda trükk! A lopott pénz még hasznot is hoz,
ráadásul azt a hasznot is el lehet síbolni. Jelenleg az utolsó előtti
fázisban tartanak: eladják a legapróbb eladható forgácsot is a
leltárból. Ami esetünkben rengeteg hét-nyolcszáz éves fát is jelent.
El se tudjátok képzelni, mekkora fák. Nagyobbak, mint amiket a B
malomba szoktak begyömöszölni, hogy deszkák formájában jöjjenek
ki. A Humboldt az ipari átlag négyszeresét vágja ki, és most
gyorsítanak, még mielőtt a jogalkotás a nyomukba ér.
 Nick Oliviára néz. A lány évekkel fiatalabb nála, mégis hozzá kezd
fordulni a magyarázatokért. Olivia arca megmerevedik, szemét
behunyja a fájdalomtól. Könnycseppek szaladnak le a
járomcsontján.
– Mi persze nem várhatjuk ki a törvényhozást. Mire a jog utolérné
őket, a hatékony Humboldt Timber megöli az összes faóriást.
Úgyhogy mindannyiótoknak szól a kérdés: mivel tudtok hozzájárulni
a közös erőfeszítéshez? Mindent szívesen fogadunk, amit adni
tudtok. Időt, munkát, készpénzt. Meglepő, milyen sokat tud segíteni
a pénz!
A beszéd után taps és éljenzés, a hallgatóság pedig visszavonul
lencselevest enni – a koszt több tábortűzön készült. Olivia segít a
főzésben, pedig valaha inkább megdézsmálta a lakótársai hűtőben
tárolt ennivalóját, semhogy föltegyen egy kis vizet egy ramenhez.
Nick érzi az erdei férfiak jelenlétét, akiknek egy része hetek óta nem
fürdött, és igyekeznek blazírtak maradni, míg a lány kiszolgálja őket,
mintha nem pont az imént pottyant volna le melléjük a mezőre egy
nimfa.
Egy csapat egy bizonyos Feketeszakáll vezetésével most tér
vissza egy rajtaütésről, ahol is kukoricasziruppal tették
működésképtelenné egy Caterpillar D8-as buldózer motorját. A
tábortűz lángjainál ragyognak a büszkeségtől. Még egyszer oda
akarnak menni sötétedés után, hogy kipróbálják, hogyan őrzi a cég a
nagyobb eszközöket kicsivel távolabb a domboldalon.
– Nem szeretem a vagyon elleni bűncselekményeket – szögezi le
N. mama. – Komolyan nem.
Moses csak nevet rajta.
– Itt semmiféle érték nem ment tönkre, kivéve az erdőket.
Halogató háborút vívunk. Pár órára feltartóztatjuk a favágók
csapatait, aztán megjavítják a gépeiket. De közben időt és pénzt
veszítenek.
Feketeszakáll dühösen nézi a tüzet.
– A Humboldt nem áll másból, csak vagyon elleni
bűncselekményekből. És akkor még mi legyünk a kedvesnővérek?
Két tucat önkéntes egymás szavába vágva kezd beszélni. Az isten
háta mögötti Iowában eltöltött évek után ez Nick számára olyan, mint
amikor egy detektoros rádión nevelkedett gyerek először hall élőben
egy szimfóniát. Belecsöppent a druida fakultuszba, amely hasonlít a
téli estéken a Hoel családi enciklopédiában olvasottakhoz.
Tölgyfatisztelet a dodonai jósdában, a druidák ligetei Britanniában és
Galliában, a szakakifa imádása a sintóizmusban, felékszerezett
indiai kívánságfák, maja gyapotfák, egyiptomi szikomorfák, kínai
szent ginkgó – mind a világ első vallásának elágazásai. A
megszállott rajzolással töltött évtized jó előgyakorlat volt, bármilyen
műalkotást kérjen is tőle ez a szekta.
Olivia odahajol hozzá.
– Ugye, semmi bajod? – Nick válasza széles, tenyérbemászó
vigyor.
A rajtaütésre szakosodott csoport felkészül a következő akcióra.
Feketeszakáll, Szúrós, Mohafaló és Jelenéslátó: harcosok, akik
küzdelembe szállnak a pálmáért, a babérkoszorúért, az olajágért.
– Egy pillanat! – akasztja meg őket Nick. – Próbáljunk ki valamit. –
Kempingülőkékre ülteti őket a tűz árnyékában, míg kifesti az arcukat.
Zöld latexfestékes bödönbe mártja az ecsetet, egy Csingiling nevű
nő ezzel szokta feliratozni a transzparenseiket. Nick követi a
koponyájuk kontúrjait, a homlokuk ívét, a járomcsontjuk
kidudorodását, elöl csigavonalakban, spirálokban folytatja, szürreális
szabadkézi felidézése ez a maori tā moko testdíszítésnek. Batikolt
pólók és kasmírmintás arcok: elsöprő hatás. Az éjszakai
kommandósok hátralépnek, és megcsodálják egymást. Beléjük bújik
valami; más lénnyé válnak feliratozva és átváltozva, tele erővel az
ősi jeleknek köszönhetően.
– Jézus ereje! Hát ettől össze fogják szarni magukat.
Moses bólogat az új srác keze munkájának láttán.
– Jó. Azt akarjuk, hogy veszélyesnek gondoljanak bennünket.
Olivia büszkén áll Nick mögé. Átkarolja a hóna alatt. Sejtelme
sincs róla, mit vált ez ki Nickből azok után, hogy napokig együtt
autóztak ide, és éjszaka egymás mellett aludtak a vastag
hálózsákukban. Vagy mégis tudja, de nem törődik vele.
– Klassz lett – súgja.
Nick vállat von.
– Nem valami hasznos.
– Nagy szükség volt rá, biztos helyről tudom.
 Akkor éjjel átkeresztelik egymást a mamutfenyők szemerkélő
tűlevélesőjében, a vastag tűlevéltakarón. A játék kezdetben
gyerekesnek tűnik. De hát gyerekes minden művészet, minden
történetmondás, minden emberi remény és félelem. Miért ne
vehetnének fel új nevet az új tevékenységükhöz? A növények is
többféle néven futhatnak. Texasi vagy spanyol vagy hamis
vadgesztenye, sőt akár Monilló – mind ugyanaz a fa. Éppoly
bőséges a névanyag, mint a juhar magjai. Gledícsia – alias lepényfa
– alias krisztustövis: mint akinek a fiókja tele van hamis útlevelekkel.
A ginkgó más néven páfrányfenyő, a magnólia ugyanaz, mint a
liliomfa, a vadrózsáról csipkebogyót szedünk, de lekvárnak hecsedli,
az erdeifenyő faanyaga pedig borovi. Egyetlen fenyőnek tucatnyi
neve is lehet.
Olivia nagyon dicséri a sötétben, messze a tűztől. Körbekémlel
valami bizonyosságért, amiről elnevezhetné. Hátrasimítja Nick haját
a füle mögé, és hűs kezébe fogja az állát.
– Őrangyal. Neked jól hangzik? Te vagy az én Őrangyalom. –
Megfigyelő, szemlélő, leendő védelmező. Nick mosolyog a
lelepleződésén. – Most te adj nevet nekem!
Nick kinyújtja a kezét, és ujjával fölcsippent abból a búzaszerű
dologból, ami nemsokára sohasem lesz könnyebb a sárnál.
– Vénuszhaj.
– Olyan van?
Ez az egyik neve, magyarázza Nick, egy élő ősmaradványnak,
ami korábbi, mint az első tűlevelűek, egy ideig őshonos volt ezen a
forrásvidéken, aztán évmilliókra eltűnt, mielőtt visszatelepítették. A
fák kezdeteinek idejéből való.

Elalváskor odabújik Nickhez a túrasátorban, amely biztonságosan

elkülöníti mindentől, ami intimebb a közelben tanyázó többi önkéntes
testmelegénél. Nick fektében Olivia hátát nézi, mellkasának enyhe
emelkedését-lelapulását. Olivia pizsamaként szolgáló pólója
lecsúszik a válláról, szabadon hagyva egy tetoválást a lapockáján
díszbetűkkel: Eljő a változás.
Nick olyan mozdulatlanul fekszik, ahogy csak tud, mint egy
szerzetes, akinek merevedése van. Odafönt, a fülében lüktető
szívverését számlálja, míg a hullámzás álomba ringatja. Elalváskor
pókhálóként fogja körbe egy gondolat. Egy másik bolygó lakói azon
fognak csodálkozni, mi is a baj a földi nevekkel, hogy annyi különféle
nevet használnak ugyanannak a dolognak a megjelölésére. Most
azonban itt fekszik, mellette a barátja, akit csak pár hete ismer, újból
együtt, miután több életnyi időt töltöttek külön. Nick és Olivia,
Őrangyal és Vénuszhaj – a teljes kvartett –, kitéve a januári
éjszakának, a tengerparti mamutfenyők, az örök életű Sempervirens
égig érő oszlopai alatt.

Patricia Westerford keresztrácsos támlájú székén ül a rusztikus

fenyőfa asztal mellett, tolla a levegőben, és a rovarok diktálását
hallgatja. Mindjárt tizenegy óra, és még nem végzett semmit – egy
olyan mondata sincs, amit ne javítgatott volna halálra. A szél
keresztülfúj az ablakon, komposzt- és cédrusszagot hoz. Az illat régi,
mélységes vágyakozást szül, de mintha nem volna iránya. Hívja az
erdő, mennie kell.
Egész télen azzal küzdött, hogy leírja, mekkora örömöt szerzett
neki élete munkája a felfedezéseivel, melyek néhány rövid év alatt
kikristályosodtak: hogyan beszélnek egymással a fák a levegőn
keresztül és a föld alatt. Hogyan törődnek a másikkal, hogyan
táplálják egymást, egyeztetve közös viselkedésüket a hálózatukkal
átszőtt talajban. Hogyan építik fel az egész erdőre kiterjedő
immunrendszereiket. Teljes fejezetet szán annak részletezésére,
hogy egy élettelen fatuskó számtalan fajnak ad otthont. Ha
elmozdítjuk a csonkot, halálra ítéljük a harkályt, aki sakkban tartja az
ormányosbogarakat, amelyek elpusztítanák a többi fát. Leírja a
csonthéjasokat és a fürtösvirágzatúakat, a bugavirágzatot és a
murvaleveleket – ezek mellett egy életen át sétálhatunk el úgy, hogy
észre se vesszük őket. Elmeséli, hogyan képesek aranyat aratni az
elfásodott áltobozú égerfák. Hogy egy pár centis pekándiónak
majdnem két méter is lehet a gyökere. És a nyírfa belső kérge
hogyan táplálja az éhezőket. Hogy egyetlen komlógyertyán barkája
több millió szem virágport tartalmaz. Hogy bennszülött halászok
összezúzott dióleveleket használnak, amitől a halak elkábulnak, ők
meg kifogják őket. Hogy a fűzfák miként tisztítják meg a talajt a
dioxintól, a poliklórozott bifenilektől és a nehézfémektől.
Kifejti, hogy a gombafonalak – megszámlálhatatlan kilométernyi
finom szál összesűrűsödve minden maroknyi földben – körbeölelik a
fa szabad gyökérvégződéseit, és rájuk akaszkodnak. Hogy a
gyökerekre fonódó gombák ásványi anyagokhoz juttatják a fát. Hogy
a fa ezeket a tápanyagokat cukrokkal viszonozza, mert a gombák
nem képesek cukrot előállítani.

Valami csodálatos dolog történik a föld alatt, olyan, amiről

csak most tanuljuk meg, hogyan érdemes látnunk.
Gombagyökérszőnyegek fűzik össze a fákat hatalmas
méretű és okos, több száz hektárnyi közösségekké.
Közösen nagy hálózatokat alakítanak ki anyagok,
szolgáltatások és információk cseréjére…

Az erdőben nem léteznek egyének vagy különálló

események. A madár meg az ág, amin ül, egyetlen,
összekapcsolt dolog. Egy nagy fa által előállított tápanyag
harmada vagy még nagyobb része mehet el más
organizmusok táplálására. Még különböző fajú fák is
partneri kapcsolatba léphetnek egymással. Vágj csak ki egy
nyírfát, és lehet, hogy egy közeli duglászfenyő sínyli meg…

A nagy keleti parti erdőségekben a tölgyfa és a hikoridió

szinkronizálja a makk-, illetve dióérést, hogy összezavarják
az ezekből táplálkozó állatokat. Kiadják a jelszót, és egy
adott fafaj példányai – akár a napon állnak, akár árnyékban,
szárazon vagy nedves talajon – egyformán erősen
teremnek, vagy egyformán nem teremnek együtt,
közösségként…

Az erdők föld alatti szinapszisok segítségével gyógyítják és

alakítják saját magukat. S miközben magukat formálják,
egyúttal tízezernyi hozzájuk kapcsolódó, az erdőt belülről
alakító lény formálásában is részt vesznek. Talán érdemes
 az erdőkre mint irdatlanul nagy, terjeszkedő, elágazó, föld
alatti szuperfákra gondolni.

Leírja, mi módon segítette egy szilfa az amerikai forradalom

kitörését. Hogy egy hatalmas, ötszáz éves meszkítófa nő a bolygó
egyik legszárazabb sivatagának közepén. Hogy Anne Franknak még
a legreménytelenebb bujkálás közben is reményt adott, mikor az
ablakon át megpillantott egy vadgesztenyefát. Hogy a Holdra
szállított, majd visszahozott magvak az egész Földön kicsíráztak.
Hogy a világ tele van csodálatos élőlényekkel, melyeket senki sem
ismer. Hogy évszázadokba telhet, míg ismét annyit fogunk tudni a
fákról, amennyit az emberek valaha tudtak.
A férje huszonkét kilométerre lakik tőle, a városban. Naponta
egyszer találkoznak, közösen eszik meg ebédre Dennis főztjét,
valamit, aminek épp szezonja van. Éjjel-nappal csak a fák az
embertársai, és az egyetlen eszköze, amivel szólhat az érdekükben:
a szavak – a zöld növények által előállított energiából élő, későn
érkezett szaprofiták orgánuma.
A folyóiratcikkekkel mindig nehéz a dolga. Valahányszor ír egyet,
visszaköszönnek a számkivetettként eltöltött évei, még olyankor is,
ha tucatnyi szerzőtársa van. Sőt még inkább szorong, ha mások
társaságában áll a fedélzeten. Előbb vonulna megint vissza,
semhogy ezeknek a szeretett kollégáknak ugyanazt kelljen átélniük,
amitől egykor ő maga szenvedett. De még egy folyóiratcikk is csak
erdei séta, ha a nagyközönségnek írandó munkával vetjük össze. A
tudományos dolgozatok a könyvtárakban ücsörögnek, a legtöbb
ember számára közömbösek. De ez alatt a könyv alatt be fog
szakadni az asztal: biztos benne, hogy a sajtó gúnyolódni fog, és
félreérti. És sose éri el a nullszaldót ahhoz képest, amennyit a kiadó
már belefektetett.
Egész télen azzal küszködött, hogyan meséljen el egy kívülállónak
mindent, amit tud. Pokoli hónapok voltak, de közben mennyeiek is.
Hamarosan véget ér ez a pokoli mennyország. Augusztusban
becsukja a tereplaboratóriumát, összecsomagolja a felszerelést, és
a nagy műgonddal összerakott mintáit átszállítja a partvidékre, arra
az egyetemre, ahol – elképzelni sem lehet – ismét tanítani fog.
 Ma este a szavak sehogy nem akarnak előbújni. Egyszerűen
aludnia kellene, aztán kiderül, mi mondanivalót tartogatnak az
álmok. Ehelyett a nyakát nyújtogatja, hogy meg tudja nézni a
konyhai órát a kőkorszaki, csálé tetejű hűtőszekrény fölött. Még
maradt idő egy éjféli bóklászásra a tónál.
A kunyhóhoz közeli lucfenyők kísérteties próféciákat integetnek a
csaknem telihold alatt. Egyenes vonalban állnak egy eltűnt kerítés
emlékére, ahol annak idején a keresztcsőrű madarak üldögéltek
szívesen, és onnan ürítették magukból a növényi magvakat. A
fáknak ma este sok a dolguk, szenet kell megkötniük a sötét
időszakban. Nemsokára mind virágba borul: áfonya, ribiszke,
selyemkóró, magasra nőtt mahónia, cickafark és prérimályva. Megint
elcsodálkozik azon, hogy volt képes a bolygó csúcsértelmisége
előbb felfedezni a differenciál- és integrálszámítást meg a gravitáció
univerzális törvényeit, mint hogy bárki rájött volna, mire való egy
virág.
Ma este olyan esőverte, homályba vesző az összes termetes
facsoport, mint Patricia szavakkal teletömött feje. Rátalál a csapásra,
és behúzódik imádott Pseudotsugája alá. Az ösvény átvág a tél végi
hold által megvilágított tornyok között, ezen gyalogol szinte minden
este oda-vissza, mint a régi palindrom: La ruta nos aportó otro paso
natural. Az éjjel a tűlevelekből áradó sokféle, katalogizálatlan,
illékony vegyület lassítja a pulzusát, halkítja a légzését, és ha nem
téved, még a hangulatát és a gondolatait is megváltoztatja. Milyen
sok olyan anyagot tárol az erdei patika, amit még senki sem
azonosított. Erőteljes molekulák a kéregben, a fa belsejében és
leveleiben, melyeknek hatásai még felfedezésre várnak. A fákban a
stressz hatására termelődő hormonok egyik családja: a jazmonátok
adják a jellegzetességét azoknak a női parfümöknek, melyek a
titokzatosságra, cselszövésre játszanak rá. Szippants be, szeress,
bajban vagyok. És bizony bajban is van az összes ilyen fa. És
minden erdő a földön, sőt még a sajátos nevű területpihentetés alá
vont földek is. Annyi a gond, hogy nincs szíve valamennyit előadni
az olvasóknak kicsi könyvében. A baj olyan, mint a légkör,
mindenhová beszivárog, és nincs ember, aki megjósolhatná vagy
kézben tarthatná a hullámzását.
 Patricia kilép a kis tó tisztására. Fölötte szinte kirobban a csillagos
égbolt, ami bárkinek megmagyarázza, miért vívtak az emberek
mindig háborút az erdők ellen. Dennis idézte neki a favágók
mondását: Gyerünk, engedjünk be egy kis fényt ebbe a mocsárba.
Az emberek pánikba esnek az erdőktől. Túl sok machináció folyik
ott. Az embereknek égbolt kell.
Ülőhelye – az a bizonyos mohával borított tuskó a víz szélén –
üresen várja. Ahogy végigtekint a vízen, kitisztul a feje, és rátalál a
bekezdésre, amit keresett. Nevet akart adni a sértetlen erdő nagy,
ősi fatörzseinek, amelyek rendben tartják a szénvegyületek és az
anyagcseretermékek forgalmát. És most talált egyet:

A gombák köveket művelnek meg, hogy elláthassák a fákat

ásványi anyagokkal. Ugróvillásokra vadásznak, azzal etetik
a gazdanövényeiket. Ami a fákat illeti, ők cukorfölösleget
tárolnak a gombák szinapszisaiban, amit ki lehet osztani a
betegeknek, az árnyékban élőknek és a sebesülteknek. Az
erdő tud vigyázni saját magára még olyankor is, amikor a
túléléséhez szükséges helyi éghajlatot teremti meg.

Elpusztulása előtt a fél évezredes duglászfenyő

vegyianyagraktárát leküldi a gyökereihez, gombapartnerein
keresztül kiadja magából, és végakaratával rátestálja javait
a közösségre. Nyugodtan nevezhetjük ezeket az ősi
jótékonykodókat adakozó fáknak.

Az olvasóközönségnek szüksége van egy ilyen kifejezésre, hogy

valamivel átélhetőbbé, láthatóbbá tegye a csodát. Ezt már réges-
régen megtanulta az apjától: az emberek jobban észreveszik azt,
ami hasonlít rájuk. Az adakozó fa fogalmát bármelyik nagylelkű
ember megérti és szereti. S ezzel a két szóval Patricia Westerford
megpecsételi saját sorsát, és megváltoztatja a jövőt. Még a fák
jövőjét is.

Reggel hideg vizet spriccel az arcára, bogyókból gyümölcslét készít

magának, és megissza, míg átolvassa az előző nap teleírt oldalakat,
leül a fenyőfa asztalhoz, és megfogadja, hogy addig föl nem áll
mellőle, míg ki nem izzad egy bekezdést, amit ebédnél megmutathat
Dennisnek. Vöröscédrus ceruzája szagától átszellemül. A grafit
lassú előnyomulása a papíron az egyenletes párolgásra emlékezteti,
amely mindennap hektószám viszi ötven-száz méter magasba a
vizet az óriási duglászfenyő törzsében. A papír melletti gubbasztás
és az ihletre való várakozás magányos cselekedetével talán a lehető
legközelebb kerül a növények megvilágosodásához.
Az utolsó fejezet kifog rajta. Meg kellene nyernie ezt a képtelen
hármasbefutó-fogadást: hogy egyszerre legyen reményteli, hasznos
és igaz. Felhasználhatná az Öreg Tjikkót, azt a közönséges
lucfenyőt, amely nagyjából Svédország közepén él. A föld fölötti
része csak pár száz éves. De odalent, a mikrobákkal átjárt talajban
kilencezer évre – vagy még többre – nyúlik vissza; évezredekkel
régebbi, mint az írói fogás, amellyel meg akarja örökíteni.
Egész délelőtt azon igyekszik, hogy a kilencezer évet átfogó sagát
tíz mondatba tömörítse: ugyanabból a gyökérből kidőlő és újból
fölegyenesedő fatörzsek menetelése. Itt találja meg a reménytelit,
amit keres. Az igazság már brutálisabb. Késő délelőttre ér a jelenbe,
amikor az új, ember alkotta atmoszféra először veszi körül az Öreg
Tjikkó általában hólepte, göcsörtös, bokorszerű törzsét, hogy most
teljes méretű fa nőhessen belőle.
De a reménység és az igazság is lepereg az emberekről, ha nem
találják hasznosnak. A szavak alvadt, nehézkes kézi mázolmányai
között Patricia az Öreg Tjikkó haszna után kutat, amely odafent a
hegygerincen folyamatosan haldoklik és feltámad minden
éghajlatváltozás után. Ennek a fának az a haszna, hogy rámutat: a
világ nem arra termett, hogy az ember kedvére tegyen. Mi hasznunk
van nekünk, fáknak? Patriciának eszébe jutnak Buddha szavai: a fa
bámulatra méltó dolog, amely minden élőlénynek menedéket ad,
táplálja és védelmezi őket. Még azoknak a favágóknak is árnyékot
nyújt, akik az életére törnek. És ezekkel a szavakkal meg is van a
könyve befejezése.

Délben felbukkan Dennis megbízhatóan, mint a mindennapi eső, és

brokkolis-mandulás lasagnét hoz, legfrissebb déli remeklését.
Patricia arra gondol – miként hetente többször is –, mekkora
szerencse, hogy ezt a pár áldott esztendőt az egyetlen olyan földi
ember házastársaként élheti le, aki megengedi, hogy ideje
legnagyobb részét magányosan töltse. A jámbor, türelmes, jó
természetű Dennis. Óvja őt, hogy végezhesse a munkáját, és
nagyon kis igényű. Mint ezermester, a szíve mélyén már tudja,
milyen kevés dolog van, amiről megismerszik az igazi férfi. És olyan
nagyvonalú, olyan buzgó, mint a gyomnövények.
Míg Dennis lakomáját eszik, Patricia felolvassa neki az Öreg
Tjikkóról írt részt. A férje ámulva hallgatja, ahogy egy elégedett
gyerek hallgatja a görög mítoszokat. Patricia a végére ér. Dennis
tapsol.
– Babám, ez így tökéletes. – Patricia éretlen lelke örül, hogy ő
lehet a világ legidősebb babája. – Nem akarlak elkeseríteni, de
szerintem be van fejezve a nagy mű.
Ijesztően hangzik, ám a férjének igaza van. Patricia felsóhajt,
kinéz a konyhaablakon, és három varjút lát, akik most dolgozzák ki
tervüket a komposztládája feltörésére.
– Akkor mi a következő lépés?
Dennis teli szájjal nevet, mintha Patricia valami szellemeset
mondott volna.
– Legépeled, és postázzuk a kiadódnak. Négyhavi csúszásban
vagy.
– Nem tudom megcsinálni.
– És miért nem?
– Mert minden tévedés benne. Kezdve a címével.
– Azzal meg mi bajod? Így mentik meg a fák a világot. Talán nem
fogják megmenteni?
– De, biztos vagyok benne, hogy igen. Miután a világ lepöccintett
minket magáról.
Dennis kuncog, és elcsomagolja a szennyes edényt. Haza fogja
vinni, ahol mély mosogatómedence, szűrő és meleg víz várja. A
feleségére néz.
– Legyen a címe A fák mentése. És akkor nem kell állást
foglalnod, hogy ki ment meg kit.
– Tényleg imádlak.
– Állította valaki is az ellenkezőjét? Ide hallgass, babám. Ezzel
tiszta örömöt kell szerezned magadnak. Arról mesélsz az
embereknek, amit a legszívesebben csinálsz.
– Tudod, hogy van ez, Den. Mikor utoljára a figyelem
középpontjába kerültem, az nem volt diadalmenet.
Dennis nagyot legyint.
– Az még az özönvíz előtt történt.
– Farkasfalka. Nem megcáfolni akartak, hanem vért látni!
– De azóta már tisztáztak. Újra meg újra.
Szeretné elmondani a férjének, amit ez idáig nem említett: olyan
súlyos trauma érte azokban a napokban, hogy főzött magának egy
halálos erdei lakomát. De nincs hozzá ereje. Túlságosan szégyelli
azt a régóta halott lányt. Néha el sem hiszi már, hogy valaha képes
volt ezzel komolyan számolni. Megtagadható színház. Játszma.
Úgyhogy most sem fedi fel az egyetlen dolgot, amit eddig is titokban
tartott előtte – hogy már hajszál híján a szájába vette a mérges
gombát.
– Babám, manapság gyakorlatilag prófétanőnek számítasz.
– Páriaként is eltöltöttem jó pár évet. De prófétanőnek lenni sokkal
jobb szórakozás. – Patricia segít kivinni a szennyes edényt az
autóhoz. – Szeretlek, Den.
– Ne mondogasd ezt, légy szíves. A frászt hozod rám.

Legépeli a piszkozatot. Kidob néhány szót és csiszolgat egy-két

kifejezésen. Most már van a könyvben egy fejezet azzal a címmel,
hogy „Az adakozó fák”, és a rajongásig szeretett duglászfenyőkről
meg az ő föld alatti, jóléti államukról szól. Sorra veszi az ország
erdőit a nyárfásoktól, amik harminc métert nőnek egy évtized alatt,
egészen a szálkástobozú fenyőkig – ezek lassan, ötezer év alatt
pusztulnak el. Aztán irány a posta, ahol abban a percben elszáll
belőle minden szorongás, hogy kifizeti a bélyeget, és feladja a
kéziratot a keleti partra.

Eltelik hat hét, és csöng az irodai telefonja. Patricia rühelli a telefont.

Marokra fogott skizofrénia. Láthatatlan hangok sutyorognak az
ember fülébe a távolból. És csakis kellemetlen ügyekben szokták
keresni. A kiadói szerkesztő jelentkezik, akivel még soha nem
találkozott; New Yorkból, ahol még soha nem járt.
 – Patricia? A könyved. Most értem a végére. – Patricia
összerezzen, várja a ledorongolást. – Hihetetlen! Ki tudta, hogy a fák
ennyi mindenre képesek?
– Hát… az a pár száz millió éves evolúció jókora repertoárt adott
nekik.
– Ahogy leírod, úgy életre is kelnek.
– Ami azt illeti, élnek azok nélkülem is. – Közben arra a kötetre
gondol, amit tizennégy évesen kapott az apjától. Eszébe jut, hogy a
saját könyvét az apjának kell ajánlania. Meg a férjének. És
mindenkinek, aki idővel valami más dologgá válik.
– Pattykém, el se hinnéd, de más se járt a fejemben a metrótól az
irodámig. És az a rész az adakozó fákról! Az ész megáll! Nem kaptál
tőlünk eleget ezért az egészért.
– Többet, mint amennyit az elmúlt öt évben összesen kerestem.
– Most összejön két hónap alatt.
Amit Patricia Westerford igazán szeretne, hogy összejöjjön, az a
korábbi egyedüllét és a névtelenség, ami – már érzi, ahogy a fák is
messziről megérzik a közelgő behatolást – soha nem tér vissza.

Megjelenik a Sors-játék, és innen már nincs visszaút. Két hónappal a

játék észak-amerikai forgalomba hozatala után a Sempervirens
elnöke, vezérigazgatója és többségi részvénytulajdonosa fellő egy
példányt a saját strapagépére a lakásában, a cég új, csillogó-villogó
központjának emeletén, a Page Mill Road fölötti dombok lábánál.
Csupa üveg és mamutfenyő – szeszélyes és meditációra való
részekből összeálló játszótér. Az épület szokatlan szögekben veszi
körül a fedetlen átriumokat, ahol hatalmas olasz mandulafenyők
nőnek. A saját dolgozószobájában Neelay úgy érezheti magát,
mintha egy nemzeti parkban kempingezne.
A menedéket magasan, az általános nyüzsgéstől elszigetelve
helyezték el, és kizárólag a tűzlépcső mögé rejtett magánliften lehet
megközelíteni. Rejtett dolgozójának közepén sokfunkciós kórházi
ágy áll. Neelay már alig használja. Negyven percbe telik belefeküdni
vagy kimászni belőle; és manapság még ledőlnie is olyan, mint a
halál. Nem jut rá idő. A székében alszik, és nagyon ritka, hogy egy
szuszra többet negyven percnél. Ötletek gyötrik, mint a fúriák. A
keletkezőben lévő világ tervei, lehetséges áttörései kergetik a
galaxis körül kíméletlenül.
Egy óriásképernyővel szemben ül, előtte olyan munkafelület,
amely alá be tud gurulni a székével. A képernyő mögött, a síküvegen
át elé táruló panorámában a Monte Bello teteje is látszik. Ez a
látvány meg az éjszakai égen ragyogó csillagok képe teszi ki Neelay
házon kívüli életét. Kalandozásai mostanság olyanok, mint ez a mai
– expedíciók ismeretlen kontinensek ködbe burkolózó partvidékeire
és behatolás a felfedezésre váró tájakra. A játék alapjait ő maga
tervezte, a kód jókora részét is ő írta, és hónapokat töltött a
lehetséges utak áttanulmányozásával. A Sors-játéktól már nem
volna szabad meglepődnie, mégis minden alkalommal felgyorsul tőle
a szívverése. Egy egérkattintás, egy-két billentyű leütése, és megint
szemtől szemben találja magát a következő érintetlen földrésszel.
Igazság szerint eléggé szánalmas kis játék. Mivel kétdimenziós,
nincs szaga, nem lehet megfogni, megízlelni, megsimogatni. Apró és
szemcsés, ráadásul olyan leegyszerűsítő világmodellel dolgozik,
mint a Teremtés könyve. Mégis ahányszor csak betölti,
belemélyeszti a fogait az agytörzsébe. A térképek, az éghajlati övek,
a gyér források minden alkalommal újak. Ellenfelei hol
konkvisztádorok, hol meg házépítők vagy technokraták,
természethívők, fukarok, emberbarátok vagy éppen radikális
utópisták. Semmi sem olyan, mintha valaha is létezett volna ez a
hely, és mégis, ha odamegy, az olyan, mintha hazatérne. Fejben már
jóval azelőtt ilyen játszótérre vágyott, hogy lezúgott az őt cserben
hagyó fáról.
Ma a Bölcs szerepét választja. A betárcsázós üzenőfalakon
világszerte az a hír járja, hogy létezik egy nyerő stratégia, amit a
játékosok csak Felvilágosodásnak neveznek. A játék ranglistavezetői
a stratégia betiltásáért harcolnak. De Neelay még Bölcsként is
kénytelen elegendő kőszenet, aranyat, ércet, követ, faanyagot,
élelmet, becsületet és dicsőséget összegereblyézni, hogy ki tudja
fizetni a népességnövekedés költségeit. Ismeretlen vidékeket kell
felderítenie, kereskedelmi utakat kell létrehoznia, és rajta kell ütnie
szomszédos településeken, előre kell jutnia a Kultúra, a
Mesterségek, a Közgazdaság és a Technika szerteágazó fáin. A
játék csaknem annyi értelmes választást kínál, mint a Valódi Élet,
illetve ahogy a munkatársai gúnyosan mondják: a VÉ. Ma délelőtt a
játék grafikája eléggé egyenetlennek tűnik a Sors-játék 2-höz képest,
amin már dolgoznak. De a grafika miatt soha nem izgatta magát.
Ami látható, az csak kitölti az igazi vágyak helyét. Sem neki, sem a
többi félmillió sors-játékosnak nincs szüksége többre, mint egyszerű
és vég nélküli alakváltoztatásra a mindörökké gyarapodó
királyságban.
Valami furcsát érez magában. Pár percbe telik, míg rájön, hogy ez
az érzés az éhség. Ennie kellene, de az evés olyan sok időt rabol.
Odagurul a minihűtőjéhez, és előkap egy energiaitalt meg valami
harapnivalót, amiről kiderül, hogy csirkehúsos pite, és mikrózás
nélkül kapja be. Ma este igazi ételt fog főzni, legkésőbb holnap. Épp
a legjobb favágócsapata által kitermelt ciprusfa deszkákból rak
össze egy hatalmas bárkát, amikor csöng a telefon. Délelőttre
megbeszélt hívás egy újságírótól, aki interjút akar készíteni a
vadonatúj iparág emelkedő csillagával, a még mindig csak
huszonéves sráccal, aki számtalan otthontalan srác számára
teremtett otthont.
A riporter nem hangzik sokkal idősebbnek az interjúalanynál, és
riadtan szól bele a készülékbe.
– Mr. Mehta?
Mr. Mehtának az apját hívják, akit Neelay gondosan eldugott egy
kis cupertinói palotába, úszómedencével, házi mozival, tavacskával,
annak partján rózsafa szentély, ahol Mrs. Mehta végzi a heti
púdzsát, és imádkozik az istenekhez, hogy hozzanak a fiának
boldogságot meg egy lányt, aki önmagáért tudja szeretni.
Az üvegfalról tükörkép néz vissza rá, hogy dacoljon vele: barna,
ványadt imádkozó sáska, az ízületei kidudorodnak, a feje feszes
bőrrel bevont koponya.
– Inkább tegeződjünk.
– Jaj, istenem… hát jó. Nahát! Szóval, Neelay, itt Chris. Kösz,
hogy vállaltad a beszélgetést. És először is azt szeretném
megkérdezni, tudtad-e előre, hogy a Sors-játék ekkora siker lesz.
 Neelay pontosan tudta, már jóval azelőtt, hogy szárnyra
bocsátották a játékot. Attól a pillanattól fogva tudta, amikor a Skyline
Boulevardon, az óriási, terpeszkedő, lüktető fa alatt az egész az
eszébe jutott.
– Tulajdonképpen igen. Amikor megmutattam a béta-változatot, a
munkatársaim kifeküdtek tőle. A projektmenedzseremnek el kellett
tiltania őket a játéktól.
– Beszarás. Vannak eladási adataid?
– Nagyon veszik. Tizennégy országban.
– Szerinted miért?
A játék sikere egyszerű ügy. Elég jó hasonmása annak a helynek,
amit Neelay hétévesen képzelt el, mikor apja először cipelte fel a
hatalmas kartondobozt a lakás lépcsőjén. No mármost, Neelay-dzsí.
Mire lehet képes ez a kis valami? A kisfiú meglehetősen ártatlan
dolgot akart a fekete doboztól: repítse vissza a mítoszok, az eredet
napjaiba, mikor az ember bárhová nyúlt is, csak zöld és rugalmas
dolgok kerültek a keze ügyébe, és az élet még bármivé fejlődhetett.
– Nem is tudom. A szabályai egyszerűek. A világ válaszol a
játékosnak. Gyorsabban történnek benne a dolgok, mint az életben.
Követni lehet a birodalom növekedését.
– Na most… be kell neked vallanom valamit: teljesen
beleszerettem! Az éjjel, mikor abbahagytam a játékot, már hajnali
négy felé járt. Egyszerűen muszáj volt látnom, mi történik a
következő lépés után. És amikor felálltam a monitor elől, a
hálószobám föl-le járt és remegett.
– Értelek. – És Neelay valóban érti. Kivéve a felállást.
– Gondolod, hogy megváltoztatja a játékosok gondolkodását?
– Igen, Chris. De hát azt hiszem, minden megváltoztatja.
– Láttad a múlt heti Timesban azt a cikket a játékfüggőségről?
Olyanokról, akik heti ötven órát töltenek videójátékokkal?
– A Sors-játék nem videójáték. Hanem szellemi.
– Ott a pont. De azt azért el kell ismerned, hogy rengeteg hasznos
idő megy miatta veszendőbe.
– Tagadhatatlan, hogy a játék kronofág. – Hallja, hogy a vonal
túlsó végén kis kérdőjel ugrik elő a kérdező szóbuborékjában. –
Időrabló.
 – És nem zavar, hogy ennyire elrabolod az emberek hasznos
idejét?
Neelay kibámul egy fél évszázaddal azelőtt lepusztított sávra a
hegyen.
– Nem hiszem, hogy… Talán nem akkora baj, ha elveszünk egy
kis hasznos időt.
– Aha. Hát jó. Mindenesetre az én kis életemet tönkreteszi a játék.
Folyton olyasmibe botlom, amiről nem szól a százhuszonnyolc
oldalas leírás.
– Persze. Részben emiatt játszanak folyamatosan az emberek.
– Amíg játszom, úgy érzem, van előttem egy cél. Mindig végre kell
még hajtanom valamit.
Ez az, ez az!, akarná mondani neki Neelay. Biztonságos és
áttekinthető, nem visz be a susnyásba, hogy ott jól megszívasson,
nincs benne semmiféle ember és ember közötti homály, az akarat
elnyeri jogos földterületét. Nevezzük ezt a játék jelentésének.
– Azt hiszem, nagyon sok ember a játékban érzi magát igazán
otthon. Inkább, mint idekint.
– Tényleg, lehet! Legalábbis a korombeliek közül sokan.
– Aha. És a következő kiadáshoz új szerepeket tervezünk. Új
módon lehet majd játszani. Mindenféle ember lehetőségeket fog
találni benne. Azt szeretnénk, hogy mindenki számára szép hely
legyen.
– Hű! Hát ez nagyon durva. És mi lesz a cég következő lépése?
A cég épp most csúszik ki Neelay kezéből. Csapatok és
menedzserek népesítik be a szervezeti fát, és már nem képes
nyomon követni őket. A Szilícium-völgy legjobb fejlesztői
kopogtatnak be nap mint nap, hogy játszhassanak.
Szoftvermérnökök a Bostont körbefutó 128-as útról, friss diplomások
a Georgia Techről és a Carnegie Mellon Egyetemről – csupa olyan
koponya, aki gyerekkora óta a Neelaytől kapott ingyenjátékokon
nevelkedett –, és könyörögnek, hogy részt vehessenek a javában
zajló nagybani forgalmazás irányításában.
– Bárcsak megmondhatnám.
Chris nyafog.
– És ha könyörgök? – Hangja magabiztos, mint egy egészséges,
járóképes hímé. Valószínűleg fehér bőrű és jóképű. Egy olyan srác
vonzereje és derűlátása ez, aki még nem sejti, mit tesznek majd az
emberek a többi emberrel, a többi élőlénnyel, mihelyt a rettegésnek,
a sérelmeknek és a szükségleteknek is szerepük lesz. – Csak nagy
vonalakban.
– Hát, tulajdonképpen nem bonyolult. Mindenből többet adni. Több
meglepetést, több lehetőséget, több helyszínt, bennük többféle
lénnyel. Képzeld el a Sors-játékot úgy, hogy kétszer gazdagabb és
negyvenszer komplexebb. Még azt se tudjuk, milyen képet mutatna
egy ilyen hely.
És az egész egy ilyen pici magból.
– Jaj, hát ez tényleg lenyűgöző. És olyan… szép!
Valami belehasít Neelaybe. Azt akarná mondani: Kérdezz meg
még egyszer. Van még itt más is.
– Kérdezhetek személyeset is?
Neelay szívverése felgyorsul, mintha a tornagyűrűjén akarna
felhúzódzkodni. Jaj, ne. Kérlek, ne.
– Persze.
– Sok mindent olvastam össze rólad. A saját beosztottjaid például
remetének hívnak.
– Dehogy vagyok én remete. Csak arról van szó… szóval a lábam
nem működik.
– Erről is olvastam. Hogyan tudod vezetni a céget?
– Telefonálással, e-mailben, online üzenetekkel.
– Miért nincs rólad sehol egy fénykép?
– Nem vagyok szép látvány.
A válasz idegesíti Christ. Neelay azt akarná mondani: Semmi baj.
Ilyen a VÉ.
– Vajon az a tény, hogy bevándorlók gyermekeként…
– Nem. Nem hinném. Valószínűleg nem.
– Mi nem?
– Nem hiszem, hogy komoly hatással lett volna rám.
– Mégis… milyen indiai amerikainak lenni? Nem érzed úgy,
hogy…
– Elmondom, mit gondolok erről. Voltam én már Gandhi, Hitler, sőt
Joseph, a népörszi törzsfőnök. Több mint hat nagy kardot forgattam,
és közben a fémláncból készült bikinialsóm volt rajtam, és
mondhatom, nem biztosított túl nagy védelmet!
 Chris nevet. Szép, magabiztos nevetéssel. Neelayt nem érdekli,
külsőleg milyen ez az ember. Nem bánja azt sem, ha kétmázsás, és
tele van herpesszel. Neelayt megrohanja a vágy. Van kedved eljönni
velem valahová valamikor? Csakhogy a valahová elmenés
szükségképpen a valamibe belemenést is jelenti. Nem kell
semminek történnie. Valójában nem is lehetséges, hogy bármi is
történjen. Az már mind elmúlt. Lehet, az is, hogy csak…
elüldögélnénk valahol, beszélgetnénk félelem, bántás és
következmények nélkül. Csak ülnénk és megbeszélnénk, merre tart
az emberiség.
Lehetetlen. Elég egy pillantás Neelay groteszk lábára, és még ez
a magabiztos, nevető újságíró is megundorodna tőle. Mégis: ez a
Chris gyerek imádja Neelay játékát. Egész éjjel virraszt mellette,
hajnalig. A kód, amit Neelay írt, megváltoztatja egy másik ember
gondolkodását.
– Mindössze erről van szó. Voltam én már sok minden. Átéltem az
egészet. A kőkorszaki Afrikában és más galaxisok peremén. Azt
hiszem, hogy hamarosan… nem rögtön, de azért elég hamar… ha a
szoftverek tovább fejlődnek és több teret adnak, szerintem képesek
leszünk azzá változtatni magunkat, amivé csak akarjuk.
– Ez azért… kicsit még távolinak tűnik.
– Igen, lehet, hogy az is.
– A játékok nem… Az emberek továbbra is pénzt akarnak.
Továbbra is presztízsre, társadalmi rangra vágynak. A politika… az
örök.
– Értem. Örök? Talán. – Neelay a monitorjára mered, a
feltartóztathatatlanul közelgő világra, ahol a társadalmi rang
kizárólag szavazatokból származik, olyan térben, ami egyszerre
globális, névtelen, virtuális és könyörtelen.
– Az embereknek most is megvan a testük. Valódi hatalmat
akarnak. Barátokat és szeretőket. Jutalmat. Teljesítményeket.
– Igaz. De nemsokára ezt mind zsebre fogjuk vágni. Élni fogunk,
kereskedni, alkukat kötni, sőt szerelmesek is leszünk, csak mindezt
a szimbolikus térben. Az egész világ játékká válik, a képernyőn
látható lesz az eredmény állása. És ez az egész? – Körbemutat,
ahogy telefonáláskor szokás, pedig tudja, hogy Chris nem láthatja. –
Tényleg akarják az emberek azokat a dolgokat, amiket említettél? A
valódi életet? Hamarosan emlékezni sem fogunk rá, hogy is
működött ez régebben.

Egy autó tart északra a 36-os úton. Az Impala az engedélyezettnél

tizenöttel gyorsabban hasít az emelkedőn. Utána a hosszú lejtőn
tucatnyi fekete láda akadályozza a továbbhaladást. Koporsók. A
vezető fékez, és pár méterrel a tömeges temetés előtt megállítja a
kocsit. A koporsók fölött, a levegőben két, világítótorony-szerűen
vaskos fa között kábelt feszítettek ki, és egy nőstény puma mászik
rajta. Rőt derekán heveder, melyet karabiner kapcsol egy biztonsági
kábelhez. Sima farka a fényes szőrű hátsó lábai közt himbál, nemes,
bajuszos feje billeg a nyakán, miközben megvizsgál egy
odacsomózott transzparenst.
Újabb autó érkezik dél felől. Kifarolva, mint egy nyúlnak, sikerül
megállnia a koporsók előtt. A vezető kétszer is dudál, mielőtt
észreveszi a pumát. Szokatlan látvány még itt, gandzsaországban
is, hogy egy sofőrt egy percnyi bambulás is elégedetté tesz. Az állat
fiatal, hajlékony, öltözéke egyetlen trikóruha – vállán Eljő a változás
felirat –, és kifelé kukucskál a trikó alól. A nagymacska megküzd a
transzparenssel, a vezetők kíváncsian várakoznak. Még egy autó
esik csapdába az északra tartó kocsi mögött. Aztán még egy.
Egy út melletti emelvényen medve rángatja a pórázát, próbálja
áthúzni az összecsomózott lepedőt a sodronykötélen. A grizzly
pofája és beesett szeme pazarul kifestett papírmasé. A
kémlelőlyukai annyira kicsik, hogy a medve kénytelen ide-oda
mozgatni a nagy fejét, ha valahogy ki akar látni. Még néhány perc,
és a forgalom mindkét irányban elindul visszafelé. Két vezető kiszáll
a kocsijából. Dühösek, de mégsem állják meg nevetés nélkül a
megafauna látványát. A puma mancsának egyetlen simításától
lehullik végre a lepedő, a szél belekap, és vitorlaként lobog az
országút fölött:
 Ne áldozzatok fel több szüzet!
A transzparens szegélye tele páfránylevelekkel és virágokkal egy
középkori kézirat margójáról. Az elakadt ingázóknak egy pillanatra
tátva marad a szájuk. Egyik-másik csapdába esett sofőr tapsban tör
ki. Valamelyik kikiabál a letekert ablakon:
– Szívesen segítek, ha a szüzesség a baj, szivi!
Magasan az országút fölött integetni kezd a puma. A túszok
visszaintegetnek neki, ki a hüvelykujjával, ki a középsővel bök a
magasba. Ahogy a vadmaszk lenéz odafentről, valami ősi ribillió
emléke mozdul meg a nézők zsigereiben.
Az egyik sofőr nekitámad a koporsóknak.
– Az én faipari melómból kapjátok a szociális juttatásaitokat.
Húzzatok a búsba az útról!
A koporsók felé rúg, de nem moccan semmi. A puma levesz a
nyakörvéről egy sípot, és háromszor belefúj. A ládák egyszerre
kinyílnak, és testek emelkednek ki belőlük, mintha eljött volna az
Ítélet Napja. A medve füstbombákat dobál, így növeli a zűrzavart.
Állatok jönnek elő minden koporsóból a teremtés színeivel
kicirkalmazva. Egy jávorszarvas, agancsa kifelé áll, mintha
angyalszárnyai lennének. Egy sonomai csíkosmókus, metszőfogai
óriás evőpálcikák. Egy élénk rózsaszínben és irizáló barnában
tündöklő Anna-kolibri. Egy csendes-óceáni óriás szalamandra, Dalí
rémálma. Egy napsárga folt: a banáncsiga.
A megállított sofőrök nevetnek az állatok feltámadásán. Ismételt
taps, újabb szentségtörés. Az állatok vad táncba kezdenek. Ettől
megszeppennek az autósok; látták már ezt a bacchanáliát – állatok
körbe-körbe rohangálását –, emlékfoszlányok az első, személyesen
megkapirgált könyveik képes oldalairól még azokból az időkből,
amikor minden lehetséges és valóságos volt. Míg az állatok tánca
eltereli a figyelmet, a medve és a puma leakasztja a hevederét, és
lemászik a fészkéből. Mikor rendőrsziréna vijjog fel a tolató autók
mögül, eleinte a műsor részének hiszik. A rendőrség a lezárt út
padkáján lopakodik előre, bőven hagyva időt az állatoknak arra,
hogy szétszóródjanak az aljnövényzetben. Míg elrejtőznek, egy
idősebb nő meg egy férfi, akinek videókamera van a tenyerére
szíjazva, szintén eltűnik a nyomukban az erdőben.
 Két hónappal később a videó bekerül az országos hírekbe.
Reakciók a teljes spektrumból. A transzparens kifeszítői hősök.
Magamutogató bűnözők, le kell csukni őket. Állatok. Állatok:
valóban. Nagyon okos, altruista, állatba oltott művészek, akik egy
időre le tudtak zárni egy országutat, és azt a látszatot tudták kelteni,
hogy vad dolgok is lehetségesek.

Négy év tanulás a Fortuna College-ban egyetlen délutánban

sűrűsödik össze: Adam a szokott helyén ül a Daniels-előadóterem
első sorában. A katedrán Rubin Rabinowski professzor: „Érzelem és
megismerés”. Utolsó előadás a záróvizsga előtt, és Rabi tanár úr
végigvesz minden kísérleti bizonyítékot, ami – az engedélyezett
létszámnál népesebb hallgatóság őszinte örömére – arra utal, hogy
a pszichológiaoktatás tiszta időfecsérlés.
– Most bemutatom önöknek, milyen önértékeléseket adtak azok,
akiket megkérdeztek, szerintük mennyire vannak kitéve a rögzítési
kognitív torzításnak, a hiányos adatokból levont téves
előrejelzéseknek, a birtoklási hatásnak, a hozzáférhetőségnek, a
hibás vélekedéshez való ragaszkodásnak, a meggyőződésnek, a
látszólagos összefüggéseknek, a befolyásolásnak – mindenféle
elfogultságnak, amelyekről ezen a kurzuson tanultunk. Itt vannak a
kontrollcsoport eredményei. És itt látják azoknak az eredményeit,
akik a korábbi években már elvégezték a kurzust.
Nagy nevetgélés: az eredmények többé-kevésbé azonosak.
Mindkét csoport meg van győződve saját vasakaratáról,
éleslátásáról, független gondolkodásáról.
– Itt vannak a teljesítményeik számos olyan értékelésben, amit
arra találtak ki, hogy elfedjék, mi is a teszt valódi célja. A második
csoport java részét kevesebb mint fél évvel a kurzus befejezése után
vizsgálták.
A nevetés nyöszörgésbe fordul át. Tort ül a vakság és az
ostobaság. Diplomás emberek, akik kétszer annyit güriznek öt dollár
megspórolásáért, mint a megkereséséért. Diplomások, akik jobban
félnek a medvétől, cápától, villámlástól, terroristáktól, mint az ittas
vezetőktől. Nyolcvan százalékuk azt hiszi, okosabb az átlagnál.
Diplomások, akik súlyosan túlbecsülik, hány cukordrazsé fér egy
befőttesüvegbe, pusztán arra alapozva, hogy más is nevetséges
tippeket mondott.
– A psziché feladata, hogy áldott tudatlanságban tartson
bennünket afelől, kik is vagyunk, mit gondolunk, és mennyire
viselkedünk jól egy adott helyzetben. Mindannyian a kölcsönös
megerősítés sűrű ködében működünk. Gondolatainkat elsősorban
olyan megörökölt agy alakítja, amely arra fejlődött ki, hogy
feltételezze: biztos, hogy a többieknek igazuk van. De ha kissé
feloszlatjuk is ezt a ködöt, akkor se tájékozódunk benne jobban. Ez
esetben viszont, tehetnék fel önök a jogos kérdést, mire föl
prelegálok én itt önöknek? És mi visz rá évről évre, hogy beváltsam
az egyetemtől érkező csekkjeimet?
A nevetés már tele van együttérzéssel. Adam csodálja a
professzor ragyogó pedagógusi képességeit. Megfogadja: ha más
nem is, ő évek múlva is emlékezni fog erre az előadásra, az itt hallott
leleplezésekre, melyektől bölcsebb lesz majd, függetlenül a
vizsgálatok eredményeitől. Ő a maga részéről dacolni fog a
kedvezőtlen adatokkal.
– Most hadd mutassam meg azokat a válaszokat, melyeket önök
adtak egy egyszerű kérdőíven, amit a szemeszter elején töltettem ki
önökkel. Valószínűleg rég elfelejtették az egészet. – A professzor az
átlagválaszokra pillant, és fintorog. Ajka megfeszül a fájdalomtól. A
teremben kuncogás. – Talán fel tudják idézni, talán nem, hogy akkor
megkérdeztem önöktől, hogy önök szerint… – Rabinowski
professzor a nyakkendőjével babrál. Karkörzéseket végez a bal
karjával, és megint fintorog. – Bocsánat, egy pillanat. –
Megtántorodik, lelép a katedráról, és kimegy. Az előadóterem
morajlik. A folyosóról puffanások… egymásra pakolt dobozok
potyognak le. Bent ötvennégy diák ül, és várja a poént. Halk, fojtott
hangok a folyosón. De senki se moccan.
Adam hátranéz a mögötte lévő székekre. A diákok a homlokukat
ráncolva néznek egymásra, vagy a jegyzeteikkel vannak elfoglalva.
Most a tőle mindig kettővel balra ülő, nagyon klassz nő felé fordul.
Orvosi előkészítőre jár, őzbarna alapszín, csinos, de nem tudja
magáról, gyűrűs füzetei tele a szép kézírással készített jegyzeteivel,
és Adam megint arra gondol, milyen csodálatos volna üldögélni vele
a Bucky’sban egy sör mellett, és eldumálni erről a bámulatosan jó
kurzusról. De két nap, és vége a szemeszternek, úgyhogy ennek az
esélynek lőttek.
A nő Adam felé pillant, zavarban van. Adam a fejét csóválja, és
nem állja meg, hogy elmosolyodjék. Felé hajol, hogy odasúgjon
valamit, a nő viszonozza a mozdulatot. Talán mégis maradt esély.
– A Kitty Genovese-eset. Járókelő-effektus. Darley és Latané,
1968.
– De nincs baja a professzornak? – A nő lehelete fahéjillatú.
– Emlékszel, hogyan kellett válaszolnunk arra, hogy segítenénk-e
valakin, ha…
Lentről egy nő kiabál, hogy hívjanak mentőt. De mire a
mentőápolók be tudnak állni az autójukkal az épület belső udvarára,
Rabinowski professzor belehal a miokardiális infarktusba.

– Nem értem – mondja a Bucky’s bokszában az orvosi előkészítőre

járó szépség. – Ha azt hitted, a járókelő-effektust akarja bemutatni,
miért maradtál ülve?
Már a harmadik jegeskávéjánál tart, ami bosszantja Adamet.
– Nem erről van szó. A kérdés ez: mi az oka, hogy ötvenhárom
másik ember… köztük te is… aki mind azt hitte, szívrohamot kapott,
nem csinált semmit. Én azt hittem, csak átver bennünket, hogy
világossá tegye, miről van szó.
– Akkor viszont fel kellett volna állnod, hogy kiugraszd a nyulat a
bokorból.
– Nem akartam lelőni a poént.
– Öt másodpercen belül ott kellett volna lenned.
Adam a boksz asztalára csap.
– Attól az égvilágon semmi sem történt volna másképp!
A nő összerándul, nekiütközik a boksz falának, mintha Adam meg
akarta volna ütni. Adam feléje fordítja a két tenyerét, bocsánatkérően
hozzáhajol, mire a nő megint összerezzen. Adam megdermed, keze
a levegőben, mert észreveszi, amit az összehúzódó nő is lát.
– Bocsánatot kérek. Igazad van.
 Rabinowski professzor utolsó előadása. A pszichológiatanulás
tényleg haszontalan. Adam kifizeti az italokat, és elmegy. Soha
többé nem találkozik ezzel a nővel, kivétel a következő heti, szigorú
felügyelet mellett megtartott írásbeli záróvizsga, amikor négy szék
távolságra ül tőle.

Felveszik az új szociálpszichológiai doktori programba odalent,

Santa Cruzban. A campus egy hegyoldalba telepített és a Monterey-
öbölre néző elvarázsolt kert. Adam szerint az elképzelhető
legrosszabb hely a doktori cím megszerzéséhez – és egyáltalán,
bármilyen érdemi munka elvégzéséhez. Ugyanakkor tökéletes a
fajok közti kapcsolatok erősítéséhez a fókákkal a mólónál; a Sunset
Tree éjszakai megmászásához meztelenül és belőve; vagy a
heverészéshez a Great Meadow-n, disszertációtémát keresve a
kavargó csillagmiriádban. Két évvel később a többi doktorandusz
rászokik, hogy Elfogultkának hívja. Bármilyen vita kerekedik is a
társas formációk pszichológiájáról, Adam Appich, MSc, elkezd citálni
egy sor tanulmányt, melyek leírják, hogyan fosztja meg végleg az
embereket az örökölt kognitív vakságuk attól, hogy a saját, jól
felfogott érdekükben cselekedjenek.

Konzultáció a témavezetőjével. Mieke Van Dijk professzor asszony,

finom frufru, elharapott mássalhangzók, izgatóan ellágyított
magánhangzók. Tulajdonképpen kéthetente tart Adamnek
konzultációt az irodájában a College Tenben, abban bízva, hogy a
kényszerű bejelentkezés megadja a kezdőlökést a doktori
kutatáshoz.
– Fölöslegesen húzod az időt.
Igazság szerint Adam a lábát húzta fel az ággyá alakítható,
Viktória korabeli kanapéra, szemben az íróasztallal – mintha
pszichoanalízisbe jött volna. Ez mindkettőjüket elszórakoztatja.
– Időhúzás?… Szó sincs róla. Csak teljes bénultság.
– De mitől? Túlságosan felfújod ezt a dolgot. Tekintsd a
disszertációt úgy – sziszeg erősen az ssz –, mintha közönséges
szemináriumi dolgozat volna. Nem a világot kell megváltani.
– Nem? De azért egy-két nemzetállamot szabad?
 A professzor asszony fölnevet, a felső fogsorától Adam szívverése
felgyorsul.
– Figyelj csak. Tegyél úgy, mintha ennek az égvilágon semmi köze
nem volna a karrieredhez. Nincs köze semmiféle szakmai
elismeréshez. Mi az, amit személy szerint te akarsz kikutatni? Minek
a tanulmányozása szerezne neked élvezetet a következő pár
évben?
Adam figyeli, hogyan jönnek ki a szavak abból a gusztusos
szájból, megszabadulva a társadalomtudományi zsargontól, amit
témavezetője hajlamos bedobni a szemináriumain.
– Ez az élvezet, most, hogy említed…
– Pszt. Mégiscsak meg akarsz tudni valamit.
Adam azt akarja megtudni, előfordult-e akár csak egyetlenegyszer,
hogy a professzor asszonya szexuális értelemben gondolt rá. Nem
elképzelhetetlen. Mindössze egy tízessel idősebb nála. És Mieke
Van Dijk… Adam azt mondaná rá: stramm nő. Különös késztetést
érez, hogy elmesélje neki, miként került ide, az irodájába, témát
keresve a disszertációjához. Saját szellemi fejlődése történetét
akarná egyenes vonallal megrajzolni – a hangyák potrohára kent
körömlakktól rajongott egyetemi mentora halálának végignézéséig –,
hogy végül megkérdezze, merre vezet innen ez a vonal.
– Engem az… az enberek szemének felnyitása érdekel. – Lopva a
nőre pillant. Bárcsak az emberek is automatikusan püspöklilára
váltanának, ha vonzalmat éreznek, mint egyes gerinctelenek. Sokkal
kevésbé lenne neurotikus az egész emberi nem.
A professzor asszony csücsörít. Biztos tudja, milyen jól áll neki.
– Felnyitni a szemüket? Ezt hogy érted?
– Képesek-e az emberek olyan független erkölcsi döntéseket
hozni, amelyek szembemennek törzsi hiedelmeikkel?
– Szóval a transzformatív potenciált akarod vizsgálni mint a
csoporton belüli erős, normatív részrehajlás funkcióját.
Adam rábólintana, de a szakzsargontól hólyagos kiütéseket kap.
– Ugyebár arról van szó, hogy saját magamat rendes embernek
tartom. Rendes polgárnak. De, mondjuk, az ókori Rómának vagyok
rendes polgára, amikor az apák hatalmában állt, sőt néha
kötelességük volt, hogy megöljék a gyereküket.
 – Értelek. És te, a derék polgár arra vagy motiválva, hogy
megőrizd ezt a pozitív jellegzetességet…
– Foglyok vagyunk. A társadalmi identitásunk foglyai. Még akkor
is, amikor hatalmas, nagy igazságokkal kell farkasszemet… – A
fülében ott a kollégái csúfolódása: Elfogultka.
– Hát nem. Egyértelműen nem, különben sose következne be a
csoporton belüli átrendeződés. A társadalmi identitás
transzformációja.
– Miért, tán bekövetkezik?
– Persze! Itt, Amerikában egyetlen emberöltő alatt jutottak el
onnan, hogy egy nő túl esendő ahhoz, hogy szavazati jogot kapjon,
odáig, hogy nőt válasszanak meg az egyik nagy párt elnökjelöltjévé.
Csak pár év telt el Dred Scott-tól a rabszolga-felszabadításig.
Gyerekek, idegenek, elítéltek, nők, feketék, fogyatékosok és
elmebetegek: valaha mindegyik vagyontárgy volt, de mára
személyiséget kaptak. Amikor én születtem, teljes abszurditásnak
számított volna az a gondolat, hogy egy csimpánz részt vegyen egy
bírósági tárgyaláson. Mire annyi idős leszel, mint én most, már fel se
tudjuk fogni, hogy lehetett régen nem értelmes lénynek tekinteni az
ilyen állatokat.
– Tényleg, hány éves is vagy?
Van Dijk professzor asszony fölnevet. Finom vonalú, magas
járomcsontja kipirul, Adam biztos benne. Ilyen színű arcbőrrel nehéz
volna elrejteni.
– Térjünk a tárgyra.
– Meg akarom határozni azokat a személyiségjegyeket, amelyek
bizonyos egyének számára lehetővé teszik, hogy átgondolják: mi az
oka, hogy mindenki ennyire vak…
– …miközben mindenki más a csoporton belüli lojalitás
stabilizálására törekszik. Na, ezzel már csak kilyukadunk valahová.
Ebből már lehet téma. Persze jóval szűkebbre fogva és precízebben
meghatározva. A tudat történelmi fejlődésének következő lépését is
megnézhetnéd. Vizsgálhatnád azokat, akik olyan álláspontot
védenek, amit ebben a társadalomban minden épeszű ember
őrültségnek tart.
– Például?
 – Oly korban élünk, amikor emberen túli erkölcsi tekintélyekre
szeretnek hivatkozni.
Adam könnyedén megfeszíti a hasizmát, és felül.
– Konkrétan?
– Te is láttad a híradót. Itt, a nyugati parton emberek a saját
életüket kockáztatják növények életéért. A múlt héten olvastam egy
cikket: valakinek lenyisszantotta a lábát egy gép, amihez
megpróbálta odaláncolni magát.
Adam valóban látta a cikkeket, de nem törődött velük. Már nem is
érti, miért.
– Növényi jogok? Növényi személyiség? – Ismert egy fiút, aki
egyszer beugrott egy gödörbe, és kockáztatta, hogy élve betemeti a
föld, csak hogy megóvja a meg sem született öccse facsemetéjét. Az
a fiú meg is halt. – Utálom az aktivistákat.
– Na és? Egyébként miért?
– Ósdi hitek és üres jelszavak. Dögunalom. Utálom, amikor a
Greenpeace-kölykök odajönnek lejmolni az utcán. Akinek jogos
indoka van… az egy sem érti.
– Mit nem ért?
– Hogy mindannyian milyen reménytelenül sebezhetők vagyunk,
és mekkorákat tévedünk. Minden témában.
Van Dijk professzor asszony a homlokát ráncolja.
– Értem. Mázli, hogy nem rólad kell pszichológiai tanulmányt
készítenünk.
– Ezek tényleg egy új, nem emberi erkölcsi rendre hivatkoznak?
Vagy csak a helyes, zöld mütyürkéik miatt nosztalgiáznak?
– Itt jön be a képbe az ellenőrzött pszichológiai mérés.
Adam magában kicsit elmosolyodik. De valami nagy dolog
éledezik benne, moccannia sem szabad, nehogy elillanjon. A
továbbhaladás útja.
– „Személyiségalakulás és az öt nagy személyiségfaktor a
növényi jogok aktivistáinak körében”.
– „Avagy: kit ölel át a fát átölelő ember valójában, amikor átölel
egy fát?”
A nap a Nyugati-Kaszkádokra süt, mikor Mimi és Douglas ráhajt az
Erdővédelmi Szolgálat forgalmas útjára. Emberek jönnek-mennek
egy kisebb tisztáson. Nem is tiltakozó tüntetés ez, hanem karnevál.
Az öntött kerámia szakembere megkérdezi a sebesült háborús
veteránt:
– Ki ez a rengeteg ember?
Douggie kiszáll a kocsiból, arcán az a hülye, levegőzabáló,
napevő vigyor, amelyet Mimi immár örömmel néz – ahogy annak a
kutyának a csaholása is örömet szerez, akit kimentettünk a tóból.
Munkától bütykös kezével végigmutat a tömegen, jókedvűen, mint
egy ütődött cowboy.
– A Homo sapiens, kérem szépen. Mindig kifőz valamit!
Mimi szaporázza, hogy lépést tudjon tartani vele. Elbódítja a
tömeg.
– Micsinálja?
Douglas közel hajol hozzá a jó fülével.
– Hogy tetszik mondani? – A tömeg az ügy érdekében hangos,
neki meg sokat romlott a hallása a szállító repülőgépeken töltött idő
során.
Még mindig meg tudja lepni Mimit, ha bárki odafigyel rá.
– Apám szokta így kérdezni. Micsinálja?
– Micsinálja?
– Aha. Vagyis hogy mi a fenét szeretnének elérni azok az
emberek?
– Nem volt ki a négy kereke?
– Nem, hanem kínai volt. És úgy gondolta, hatékonyabban kellene
használni a második nyelvet.
Douglas a homlokára csap.
– Szóval kínai vagy!
– Félig. Miért, mit hittél?
– Nem is tudom. Valami sötétebb bőrszínt.
Mimi persze tisztában van vele, hogy az igazi kérdés: micsinálja
Mimi? El van ragadtatva attól, hogy Douglasnek sikerült őt felcibálnia
ide, a tüntetésre. Idáig egyetlen politikai megnyilvánulása volt: egy
általános iskolai vendetta Mao elnök ellen. Haragszik a városra, az
éjszakai, hitszegő merényletre a fenyői ellen. Ami ezeket a várostól
igen távoli fákat illeti: az ég szerelmére, Mimi mégiscsak mérnök!
Ezek a fák felhasználásért kiáltanak.
De elég pár előadás meg egy szervezeti megbeszélés ennek az
esetlen, ártatlan embernek a társaságában, és neki is megesik a
szíve – most, hogy látta is ezeket a hegyeket és erdőségeket, immár
az övé mind. Így hát részt vesz egy nyilvános tüntetésen, ahonnan
bevándorló apja kirángatná, nehogy deportálás, kínzás vagy valami
még rosszabb legyen a vége.
– Ezeket nézd meg!
Akadnak gitáros nagyik és totyogó kicsik űrkorszaki
vízipisztolyokkal. Egyetemisták, akik egymásnak akarják
megmutatni, hogy méltók egymáshoz. Minden eshetőségre
felkészült emberek, akik úgy tolják maguk előtt a babakocsit, mintha
kétéltű terepjáró volna. Általános iskolások komoly feliratokkal:
TISZTELD AZ IDŐSEBBEKET! A TÜDŐNK NÉLKÜL NEM MEGY! Mindenféle
lábbeli szivárványkoalíciója tapossa ki az ösvényt a szállítóúthoz –
papucscipők, edzőcipők, a sarkuknál csálé szandálok, nagyujjnál
kirepedt vászon tornacipők, s bizony még favágóbakancsok is. A
ruhakínálat ennél is változatosabb: begombolt oxfordingek és
kőmosott farmerek, batikolás és flanel, kívülhordós ingek, sőt egy
repülős dzseki az amerikai légierőtől, olyan, mint amilyet Douggie
pár dollárért zálogba csapott tizenöt évvel ezelőtt. Cirkuszi
bohócjelmezek, úszódresszek, kezeslábasok – a mellényes öltöny
kivételével mindenféle öltözék.
A tömeg nagy részét négy, egymástól gyökeresen különböző
környezetvédő csoport buszoztatta ide, ezek egymással is
háborúznának, ha nem akad közelebbi célpontjuk. Egy hátizsákos
csoportnak két napjába került, hogy részese lehessen a nagy
eseménynek, mindannyian egy makk kalapjával próbálják kimerni a
kapitalizmus óceánját. A helyiek is felvonulnak maroknyian,
nézőként. Ennyire az isten háta mögött százötven kilométer sugarú
körben a legtöbb embernek a faipar ad munkát. Nekik is megvannak
a maguk hirdetőtáblái. FAVÁGÓK – AZ IGAZI VESZÉLYEZTETETT FAJ!
NEKÜNK A FÖLD AZ ELSŐ! A TÖBBI BOLYGÓT CSAK KÉSŐBB APRÍTJUK FEL!
 Két, hasig érő szakállt viselő férfi vállra erősített videókamerával
dolgozva jön-megy az emberek körül. Egy ősz hajú, ujjatlan
trikóruhát és puha, férfinak való nemezkalapot viselő nő mindenkit
meginterjúvol, aki hajlandó szóba állni vele. Beljebb, a fák között egy
férfi és egy nő megafonnal fűti a megjelentek kedélyét.
– Halló, mindannyian! Csodálatosak vagytok! És milyen sokan!
Mindenkinek köszönjük! Indulhat az erdei séta?
Üdvrivalgás. A díszmenet meglódul a murvás ösvényen az új
rönkszállító út felé. Douglas tartja a lépést, Mimi mellette.
Beleolvadnak a szivárványszínű zászlókat lobogtató, sértő jelzőket
kiabáló színes tömegbe. Az ünnepi hangulatban a tündöklő, kék ég
alatt, az enyhe emelkedőn idegenekkel kart karba öltve sétáló Mimi
rájön valamire. Egész életében, ha akaratlanul is, alávetette magát
szülei közös alapelvének: ne csapjatok zajt a világban. Se ő, se
Carmen, se Amelia – egyik Ma lány sem. Kerüljétek a feltűnést,
nincs hozzá jogotok. Senki nem tartozik nektek semmivel. Húzzátok
össze magatokat, szavazzatok a fősodorra, és bólogassatok, mintha
minden a legnagyobb rendben volna. Mégis itt van, és magának
keresi a bajt. Mintha bármilyen jelentősége lehetne annak, amit
csinál.
Vállvetve mennek keresztül a rönkszállító úton, tízen egy sorban,
és több a sor, mint amennyit össze tud számolni. Olyan nótákat
énekelnek, amiket Mimi utoljára az észak-illinois-i táborban énekelt
dalos kedvű gyerekkorában. „This Land Is Your Land”, „If I Had a
Hammer”. Douggie mosolyog, és együtt dünnyög velük fakó
basszusán. Két dal között egy megafonos hangulatfelelős, aki oldalt,
a csapat előtt halad, felelgetősbe kezd a többiekkel. A tarvágás túl
sokba kerül! Óvjuk meg utolsó facsoportjainkat!
A „jogos indokok”-tól Mimit a gutaütés kerülgeti. Mindig is
kiütéseket kapott a meggyőződéses emberektől. De a
meggyőződésnél is jobban utálja a hatalom aljasságát. Undorító
dolgokat tudott meg erről a hegyoldalról. Egy gazdag fakitermelő cég
az iparpárti Forest Circus támogatásával kihasználja a nagy bírósági
ítélet előtti joghézagot, és rohamléptekben pusztít el mindenféle,
jócskán az enyém-tiéd korszak előtt megtelepedett évszázados
tűlevelű fát. Mimi bármit megtenne, hogy megfékezze a lopást. Még
a „jogos indokok” sem tántorítják el.
 Három kórusdal eléneklése közben átvágnak egy sűrű
lucfenyőerdőn. A fatörzsek szilánkosra tördelik a napfényt. Isten
ujjacskái, így nevezték a húgaival ezeket a ferde fénynyalábokat.
Olyan fák nőnek itt magasra, melyeknek a nevét se tudja, és vagy
kúszónövények fonják körül őket, vagy a földre hajolnak vissza,
mintha barikádok lennének – oly sokféle élet és oly sok zamat, hogy
levetkőzve volna kedve szökdécselni köztük. Az aljnövényzet
teletűzdelve facsemetékkel, amiket körül tud fogni a markával,
seprűnyelek, amelyek talán száz éve várnak az alkalmas pillanatra.
De a fák koronáját akkora törzsek tartják, hogy azokat jó pár
összekapaszkodott tüntető sem érné körbe.
Kilátás nyílik a sűrű, zöld csipkézet között. Mimi megrántja Doug
kabátujját, és a távolba mutat. Északkeletre, járhatatlanul meredek
szakadékokon és emelkedőkön túl egészséges tűlevélpárna
hullámzik a dombokon. A fenyők csúcsát köd burkolja, mint azon a
napon, amikor az első európai hajók próbáltak kikötőket kiszagolni
ezen a partvidéken. Egy másik résen keresztül, déli irányban
holdbéli pusztítás szalad fel a hegyoldalon – dízelolajjal leöntött és
elégetett csonkok, hogy még a gombák is elpusztuljanak, aztán
gyomirtóba fullasztották az egészet, nehogy valami megteremjen itt,
kivéve a cég sorban elültetett növényeinek monokulturális
gazdaságát, de az is csak egy rövid ciklus erejéig él meg, mert mint
megtudta, legfeljebb néhány nemzedék után a talaj tönkremegy.
Odafentről nézve mintha még a lejtőn álló fák is háborút viselnének.
Egészen a látóhatárig buja, zöld sávok hadakoznak a sáros
hányásfoltokkal. Az itt összegyűlt emberek pedig: tudatlan
hadseregek felvonulása egymás ellen, ahogy ez mindig is történt; és
olyan okokból, hogy azokról még a leglobbanékonyabbaknak sincs
fogalmuk. Mikor telik be a pohár? Most, ha hinni lehet a skandáló,
nevető tömegnek, úton a keréknyomok végén álló csapat felé. Most:
ez a második legjobb alkalom.
Az út összeszűkül, és a smaragdzöld erdő sűrűbb lesz. Az óriás
fatörzsek elterelik Mimi figyelmét, törpének érzi magát mellettük.
Mindent vastag takaróban lep be a moha. Még a páfrány is a melle
magasságáig ér. A mellette lépkedő ember ismeri a fák nevét, de
Mimi túl büszke ahhoz, hogy megkérdezze a nacionáléjukat. Hiába
él egy évtizede ebben az államban, hiába próbálta többször is
megtanulni a terepismertetők meg a kérdés-felelet alapú
növényhatározó használatát, nem tud megkülönböztetni egy fapálcát
egy cukorfenyőtől, még kevésbé egy oregoni hamisciprust egy
gyantásciprustól. Az ezüstös, fehér, vörös és óriásfenyők mind
homályban maradnak előtte. No és a burjánzó aljnövényzet –
képtelenség. A salallevelet valahonnan ismeri. A madársóskát meg a
hármasszirmot is. De a többi csak kevert saláta kifürkészhetetlen
levélzettel, fölkúszik az ösvény oldalára, és azt lesi, mikor
akaszkodhat Mimi bokájára.
Douglas balra mutat.
– Oda nézz! – A kék-zöld zűrzavar közepén hét tömzsi fa nő olyan
egyenes sorban, amilyenről Eukleidész is csak álmodozott volna.
– Hogy a fenébe? Talán valaki…
Douglas nevet, és megsimogatja Mimi vállát. Jólesik az érintése.
– Emlékezz. Régi időkre. – Mimi próbálkozik, nem jut eszébe
semmi. Douglas még egy kicsit fokozza a feszültséget. – Pár száz
évvel ezelőtt, kábé amikor a zarándok atyák úgy gondolták, most mit
szarakodjunk, nem? Essünk neki… és kidőlt egy óriás. A rothadó fa
tökéletesen megágyaz a magvaknak. Maroknyi magonc barázdának
nézte, mintha Isten vetette volna bele őket, és kapálta volna…
Valami megcsillan Mimi előtt – a fényfoltok árulták el, mint
harmatcsepp a pókhálót. Több tízezer faj feszes hálói fonódnak
egybe oly finoman, hogy nincs ember, aki szétfejtené. Ki tudja,
miféle orvosságok bújnak meg itt? A jövendő aszpirin, a jövendő
kinin, a jövendő Taxol. Már ez is elég ok arra, hogy ez a kis facsoport
egy ideig érintetlen maradjon.
– Emmár valami, ugye?
– Aha, Doogles.
Ez a pasas megpróbálta megmenteni a fenyőfáit. A saját testét
tette a fűrész és a fa közé. Nélküle soha nem lenne itt, ebben a
veszélyeztetett paradicsomban. De Mimi véleménye szerint az illető
nem teljesen komplett. Ilyen-olyan dolgokban föltámadó merészsége
megrémíti Mimit. Ahogy csillogó szemmel bámulja az erdőt, abban a
tekintetben van valami a tébolyból. Meg ahogy a fejét forgatja,
rácsodálkozva a tömegre, és örül nekik, mint majom a farkának.
– Hallod? – kérdi Douglas.
 Mimi egész délelőtt ezt hallotta. Még néhány száz méter, és a
fojtott nyüszítés élesebbé válik. Távolabb az úton, a szederbokrokon
túl mustársárga és narancsszínű gépek vájnak a földbe – földgyaluk
és útkaparó gépek húzzák ki az utat új területre.
– Mimi, az istenit neki, nézd mit művelnek ezzel a szép hellyel.
Micsinálja?
A tiltakozók fémrudakból összehegesztett kapuhoz érnek az út
túloldalán. Az előőrs megáll az akadálynál, transzparensek gyűlnek
köréjük. A megafonos nő bemondja:
– Most behatolunk oda, ahol vágják a fát. Illetéktelenül fogjuk
akadályozni a fakitermelési programjukat. Aki nem vállalja a
letartóztatást, az maradjon itt. A jelenlétetek, a hangotok továbbra is
fontos. A sajtó odafigyel az érzéseitekre! – Taps, mint a fajdok
szárnyverdesése. – Aki hajlandó továbbjönni velünk, annak
köszönjük. Most bemegyünk hozzájuk. Maradjatok fegyelmezettek,
ne veszítsétek el a nyugalmatokat. Ne üljetek fel a provokációknak.
Ez egy békés megmozdulás.
A tömeg egy része a kapu felé sodródik. Mimi Douglasre pillant.
– Biztos vagy benne?
– Hogy a fenébe ne? Hát ezért vagyunk itt, nem?
Mimi nem tudja, hogy ez az itt a legnagyobb licitálónak eladott
nemzeti erdő szélét jelenti-e, vagy a Földet, az egyetlen előrelátásra
is képes létezőt. Egy vállvonással véget vet a filozofálásnak.
– Gyerünk.
Még tíz méter, és bűnelkövetővé válnak. A zaj alig elviselhetővé
dagad. A következő kilométeren szembesülnek az emberi
találékonyság csúcsteljesítményeivel. Mimi jobban tudja a
fémszörnyetegek nevét, mint a különféle fákét. A tisztás végében áll
egy kötegelőgép, elkapja a kisebb fatörzsek nyalábjait, legallyazza
és egységnyi hosszúra aprítja a rönköket; annyit végez el egyetlen
nap alatt, amennyihez eleven favágóknak egy egész hétre volna
szükségük. Aztán egy önrakodó rönkszállító tréler, ami önállóan
halmozza fel magára a feldarabolt rönköket. Valamivel közelebb egy
homlokrakodó szélesíti az út alépítményét, és egy útkaparó durván
elegyengeti, mielőtt megérkezik az úthenger.
Hallott már olyan gépekről is, amelyek ha a karmuk közé kapnak
egy húszméteres fát, gyorsabban dobják a földre széttrancsírozva,
mint ami alatt egy zöldségcentrifuga ledarál egy sárgarépát. Meg a
rönköket fogpiszkáló-szerűen összenyaláboló gépekről, ezek utána
a malomba szállítják a fát, ahol olyan gyorsan forgó nyársakra
húzzák a hatméteres rönköket, hogy egy alig hozzájuk érő penge
egyetlen folyamatos falemezréteget hasít belőlük.
Munkavédelmi sisakok zárják el előttük az utat. A brigádvezető
közli:
– Birtokháborítás.
A megafonos nő, akiért Mimi most már diáklányosan rajong,
bejelenti:
– Ez itt mind közterület.
A másik megafonos kiadja az utasítást, mire a tüntetők legyező
alakban elfoglalják az út félkész alépítményét. Szorosan egymás
mellé ülnek, teljesen kitöltik az utat. Mimi és Doug egymásba karol,
beülnek a megszilárduló sorfalba. Mimi bezárkózik, összekapcsolja a
két kezét maga előtt. A befelé fordított eperfás jádekő gyűrű
belenyomódik a másik csuklójába. Mire a favágók föleszmélnek, a
tüntetők elérték céljukat. Az út mindkét oldalán a fákhoz láncolták
magukat kerékpárkábelekkel.
Két favágó odamegy közvetlenül az emberlánchoz. Bakancsuk
fémbetétes orra majdnem Mimi szeménél van.
– A kurva életbe – mondja a szőke favágó. Mimi látja, hogy a férfi
tényleg bajban van. – Mikor nő már fel, mikor tér észre ez a sok
ember? Miért nem törődnek azzal, ami rájuk tartozik, miért nem
hagynak bennünket dolgozni?
– Ez mindenkire tartozik – felel neki Douglas. Mimi ránt egyet
rajta.
– Tudjátok hol van igazi baj? Brazíliában meg Kínában. Azok a
hülyék tényleg kivágnak mindent. Miért nem oda mentek tüntetni?
Majd meglátjátok, mit gondolnak rólatok, ha nekik adjátok elő, hogy
sose lesznek olyan gazdagok, mint mi.
– Amerika utolsó ősfáit vágjátok ki.
– Mindegy, mennyire öreg, amikor épp rád zuhan. Évtizedek óta
vágunk ki fákat ezeken a domboldalakon, de újakat is ültetünk. Tíz
fát minden egyes kivágottért.
– Helyreigazítás! Én ültettem új fákat. Tíz kicsi, papírmasszába
való csemetét minden egyes ősi, változatos, zseniális fáért.
 Mimi nézi, ahogy a brigádvezető mindenféle költség-haszon
számításokba mélyed. Igazán furcsa a kapitalizmusban, hogy a
lassítás miatti anyagi veszteség mindig fontosabb a már
megkeresett pénznél. Az egyik favágó meglendíti a lábát, és sarat
rúg a bakancsáról Douglas arcába. Mimi meglazítja a karját, hogy
letörölje, de Douglas megszorítja a bicepszével.
Még egy adag sár.
– Bocs, kisöreg, én voltam ügyetlen.
Mimi felrobban.
– Te rohadék!
– Na, pont ezekkel fogunk vitatkozni. Majd beperelhetsz a
börtöncelládból!
A favágó az ülő tüntetők sora mögé mutat, ahol rendőrök
özönlenek végig az Erdővédelmi Szolgálat útján. Úgy vagdossák
szét a láncot, mintha pitypangot szednének. Aztán a lánc
szétszakadt szemeit megint összebilincselik. Mimi és Douglas közé
két idegent bilincselnek, és kettejük másik oldalára is jut egy-egy.
Otthagyják őket ülve a sáros úton, míg a rendőrök felszámolják a
fejetlenséget.
– Pisilnem kell – szól oda Mimi az egyik rendőrnek déli két óra
körül. Fél óra múltán megint szól. – Tényleg nagyon kell már.
– Dehogyis kell. Tényleg nem kell.
Vizelet csurog le Mimi lábszárán. Hangosan sír. A két nő, akikhez
oda van bilincselve, öklendezik és arcokat vág.
– Nagyon röstellem, bocsánat. Nem bírtam tovább tartani.
– Pszt, semmi vész – mondja neki a két személlyel odébb
megbilincselt Douglas. – Ne is gondolj rá. – Mimi most már zokog. –
Semmi vész – mondogatja Douglas továbbra is. – Gondolatban
átölellek.
A sírás abbamarad. Évekig nem is kezdődik újra. Miminek olyan a
szaga, mintha egy állat jelölte volna meg. Nem tiltakozik, amikor
letartóztatják és felírják. És mikor az őrsön a rendőrnő ujjlenyomatot
vesz tőle, az apja halála óta először érzi úgy, hogy mindent megtett,
amit aznap megtehetett.
A puszi Ray feje búbjára érkezik hátulról. Ray a dolgozójában ül és
olvas. Pattogós, pontos puszik, mint távirányított, többmagvú
bombák; az utóbbi napokban ezek váltak Dorothy védjegyévé. És
minden alkalommal dermesztő riadalmat idéznek elő Rayben.
– Elmentem énekelni.
Ray fölemeli a fejét, hogy jól megnézze. Dorothy negyvennégy
éves, de Ray szemében most is pont olyan, mint huszonnyolc éves
korában volt. Mert nincs gyerek, gondolja Dorothyról. A virágzás, a
tiszta vonzerő még mindig ott van benne, mintha ennek a
nevetséges bájnak még ma is volna bármilyen szerepe, ennyire
távol a fiatalságtól. Farmernadrág, búbánatos bordáihoz tapadó,
ráncokba összefogott fehér kartonblúz. Hozzá orgonalila vállkendő,
édes rendezetlenségben átvetve a nyakán, mert úgy véli, bőre ezen
a helyen árulkodik a koráról. Ragyogó, gesztenyebarna haja
tökéletesen omlik a kendőre, és most is ugyanolyan hosszú, mint a
Lady Macbeth szereplőválogatásán, első randevújuk idején.
– Hű, de szép vagy.
– Hohó, micsoda öröm, hogy már romlik a szemed. –
Megbirizgálja a puszi helyét. – Idefenn ritkul.
– Az idő vasfoga.
– Próbálok elképzelni egy ilyen fogpótlást. Jól lehetne rágni vele?
Ray tovább nyújtózkodik. Dorothy egyik kezében, futásban
edződött combjánál halványzöld, Peters kiadású kotta, és egyetlen,
óriási betűkkel írt, fekete szó díszíti:

BR MS
kettétörve a felesége tökéletes ívű alkarja által. Alatta valamivel
kisebb fokozatból:
Ein deu equiem

Június végén lesz a hangverseny. Száz másik énekessel együtt áll

majd a pódiumon, nem fog kitűnni a többi nő közül, hacsak nem
azzal, hogy ahhoz a kisebbséghez tartozik, amelyik még nem őszült
meg. Ezt fogja énekelni:

Siehe, ein Ackermann wartet

auf die köstliche Frucht der Erde
und ist geduldig darüber,
bis er empfahe den Morgenregen und Abendregen.

Ímé, a szántóvető várja a földnek drága gyümölcsét, béketűréssel

várja, míg reggeli és estveli esőt kap.{11}
Most mindene az éneklés. Sokféle hobbija után következik, a
korábbiakra is intenzíven rákapott azt remélve, hogy a lehető legtöbb
időt veszik el a hetéből. Úszás. Életmentés. Rajzolás modell után,
szénnel és pasztellel. Időközben Ray visszavonul a dolgozószobája
sáncai mögé. Több órányi munkát számláz ki, mint valaha, abban a
halvány reményben, hogy egy második otthont vásárolhat majd
maguknak valami szebb helyen. Amit ha nem is a vad természet, de
legalább az emléke vesz körül.
– Rengeteg a próba. – Kétórás próbák hetente kétszer, és Dorothy
még egyről sem hiányzott.
– Nagyon élvezem. – Hetek óta túl alaposan készül. Igazság
szerint otthon olyan szorgalmasan gyakorolt, hogy már ma este el
tudná énekelni az elejétől a végéig az összes énekszólamot. –
Tényleg nem akarsz odajönni? Nincs elég basszusunk.
A felesége jobban megdöbbenti, mint korábban bármikor. Mit
tenne, ha most igent válaszolna neki?
– Talán majd ősszel. A Mozartra.
– Van neked elég dolgod?
Így szokták ezt az emberek – mások életében oldják meg a saját
problémáikat. Ray fölnevet.
– Pillanatnyilag igen. Ezzel próbálok megbirkózni. – Fölmutatja
Dorothynak a „Kapjanak-e jogállást a fák?” oldalait. A felesége
elolvassa a címet, és a homlokát ráncolja. Ray alaposabban
megnézi a címet, maga is zavarban van. – Amennyire látom,
szerinte hiba, hogy a jog csak az embereket hajlandó áldozatnak
minősíteni.
– És ez probléma?
 – Kiterjesztené a jogokat az emberen túlra. Szerinte a fákat is
honorálni kellene a szellemi tulajdonuk alapján.
Dorothy anyáskodva mosolyog.
– Rontja az üzletedet, mi?
– Nem tudom, hogy röhögjek-e rajta, és kivágjam az ablakon,
vagy eltüzeljem, és felkössem magam.
– Mindenesetre értesíts, ha már eldöntötted. Valamikor tíz és
tizenegy között kerülök haza. Nem kell megvárnod, ha elálmosodsz.
– Már álmos vagyok. – Ray megint nevet, mintha valami viccet
mesélt volna. – Elég melegen vagy öltözve? Estére lehűl.
Gombolkozz be rendesen.
Dorothy lehorgonyoz az ajtó előtt, és megint itt van az a pillanat. A
harag és a kölcsönös vereség hirtelen kitörése.
– Nem vagyok a tulajdonod, Ray. Erről már megállapodtunk.
– Miről beszélsz? Én aztán nem mondtam, hogy a tulajdonom
vagy.
– De bizony mondtad – vágja rá Dorothy, és már el is távozott.
Ray csak az ajtó becsapódására rezzen össze. Kabát. Begombolás.
A szél akadálytalanul nyargalászik. Tényleg vigyázz magadra.
Hozzám tartozol.

Elhajt az autóval nyugati irányba, végig a Birch Streeten,

narancssárga juharfák alatt. Ray nem izgatja magát azzal, hogy a
stoplámpája után nézzen, vagy hogy lássa, hol fordul be. Ez
mindkettejük számára méltóságon aluli volna. Dorothy túl okos
ahhoz, hogy először ne menjen túl a próbatermen. Egyébként is
korábbi estéken Ray már odaállt az ablakhoz, hogy figyelje a
stoplámpát. Túl van mindenen, minden kétségbeesett és
visszataszító dolgon. Ellenőrizte a részletes telefonszámlán
megjelenő ismeretlen számokat. Átkutatta Dorothy előző este viselt
ruhájának zsebeit. Belenézett a retiküljébe cédulákra vadászva.
Nem talált cédulát. Csak a saját szégyenének tárgyi bizonyítékait a-
tól z-ig.
A hitetlenkedés heteit rég felváltotta a szabadesés, ami
sokszorosan félelmetesebb ifjúkori közös késleltetett ejtőernyős
ugrásaiknál. A felfedezés miatti pánik nemsokára bánattá
sűrűsödött, olyasmit érez, amit anyja halálakor. Aztán a bánat
erénnyé vedlett át, amit titokban dédelgetett hetekig, míg az erény
összeomlott saját, robbanásig feszülő növekedésétől, és keserves
mozdulatlanságba zuhant. Mindegyik kérdés önkéntes őrület.
Kicsoda? Miért? Mióta? Azelőtt milyen gyakran?
De hát számít ez? Hagyd kigombolva a kabátodat. Ray most csak
békességre vágyik, és hogy még egy kicsit mellette maradhasson,
ameddig csak lehet, mielőtt Dorothy mindent szétver büntetésből,
mert Ray rájött.
A kocsit a próbaterem mögötti parkolóban teszi le. Egy percre még
be is ugrik, nem is annyira az alibi kedvéért, hanem azért, hogy még
őrültebb módon tűnjön el a lába alatt megnyíló süllyesztőben. Mikor
a száz énekes bevonul az emelvényekre, Dorothy hátul kislisszol,
mintha kint felejtett volna valamit a kocsiban. Egy perc, és már az
esőtől síkos utcán van, fázik, él, szíve dörömböl. Most majd
megdöntik többféleképpen is, hosszan és gyengéden és tökéletesen
céltalanul, szerződéses kötelezettség nélkül, és olyan pasi kapja el,
akivel nem Ádám óta van ismeretségben. A gondolat tetőtől talpig
átfut rajta, mintha belőtte volna magát valamivel.
Rosszalkodni fog. Már megint. Féktelenül rossz lesz. Olyanokat
tesz, amikről elképzelni se tudta, hogy képes rájuk. Új dolgokat.
Többet fog megtudni saját magáról – ijesztően sokat villámgyorsan,
élvezettel. Hogy mit szeret és mit nem, ha épp nem a jólneveltség
tunya hazugságait hajtogatja. Hajítsuk az elmúlt harminc évet a hőt
felszabadító lángokba. Megrázkódik a gondolattól – varázslat.
Duzzadás, és máris átnedvesedett, gyakorlatilag elélvez a saját
combja egymáshoz simulásától, mint egy tizenhat éves süldő lány, s
csak utána veszi észre a fekete BMW-t a járda mellett. Beül.
Negyvennyolc percig tartó kísérlet a vadonban. Közvetlenül utána
sem sikerül pontosan felidéznie. Talán mégis bedrogozta kicsit ez a
pasi szórakozásból. Arra emlékszik, hogy terpeszben feltérdelt a
gigantikus méretű ágyon, és vihorászott, mint egy beszívott
egyetemi bulikirálynő. Emlékszik, hogy nagyra duzzadt, hogy költői
volt, meg hercegnő meg istennő, meg elborította Brahms. Azután
zuhanás vissza, és a hosszútávfutók fájós lába és tüdeje. Emlékszik,
hogy a pasi a fülébe sugdosott, amíg megujjazta – határozatlan,
fenyegető, rajongó, izgató szótagokat, amiket magába ivott anélkül,
hogy igazán értette volna őket.
Akárcsak a múlt héten, a nyugtalan tengerből időről időre rémisztő
konkrétsággal bevillant egy részlet valamelyik kedvenc
házasságtörési regényéből. Emlékszik, hogy azt gondolta, most a
saját elátkozott történetem hősnője vagyok. Majd egy hosszú,
gyengéd jóéjt-puszi a járda mellett a sötét autóban, három sarokra a
próbateremtől. Tíz lépés a síkos járdán az egész kalandot a képzelet
világába utalja, ilyesmi csak egy könyvben történhet meg.
Visszaér a terembe, föl az emelvényre, és még egy kis ideje is
marad a kórus újbóli belépéséig, mert még csak a bariton énekli,
hogy Ímé titkot mondok néktek. Mindnyájan ugyan nem aluszunk el,
de mindnyájan elváltozunk. Nagy hirtelen, egy szempillantásban.{12}

Ray a vacsoráján nyammog – pisztácia meg egy alma. Lassan halad

az olvasással, és minden megzavarja. Az alma magházának
mélyére pillantva rájön, hogy a calyx – ezt a szót sohasem fogja
megismerni – nem más, mint az elfonnyadt almavirág maradványa.
Percenként háromszor emeli fel tekintetét a szavak sűrűjéről, úgy
várja, hogy beüssön az igazság, mintha egy lezuhanó tölgyfa
szakítaná be a ház tetejét. De nem üti agyon semmi. Az égvilágon
semmi sem történik, ám ez a semmi nagy erővel és kitartással
történik. És semmi sem történik azzal a teljességgel, mint amikor az
órájára néz, hogy miért nem ért még mindig haza Dorothy, és
döbbenten konstatálja, hogy csak szűk fél óra telt el.
Lehajtja a fejét, és szeme a szövegre tapad. A cikk fokozza a
gyötrelmeit. Kapjanak-e jogállást a fák? Egy hónappal ezelőtt azzal
szórakozott volna egész este, hogy próbára teszi az ötletes érvelést.
Mi az, amit tulajdonolni lehet, és kiből lehet tulajdonos? Mi
keletkeztet jogot, és mi az oka, hogy az egész földön csak az
embernek lehetnek jogai?
De ma este elúsznak a szavak. Nyolc óra harminchét. Minden,
ami valaha az övé volt, süllyedőfélben van, ő meg azt se tudja, mi
okozta a katasztrófát. A tanulmány rettenetes logikája lassan
kimeríti. Gyerekek, nők, rabszolgák, bennszülöttek, betegek, őrültek
és fogyatékosok: valamennyien hihetetlenül átváltoztak az
évszázadok során, a törvény által elismert személyekké. Végül is
miért ne perelhetnék be fák vagy sasok vagy folyók vagy élettől
kicsattanó hegyek az embereket lopásért és folytatólagosan
elkövetett károkozásért? Szent rémálom az egész ötlet, az
igazságszolgáltatás haláltánca, olyan haláltánc, amit most ő is átél,
miközben a karórája másodpercmutatóját lesi, az meg nem akar
moccanni. Teljes eddigi pályafutása – a növekedésre jogosultak
tulajdonának védelme – innen nézve egyetlen, hosszan tartó
háborús bűncselekménynek látszik, amiért börtönbe fogják zárni, ha
eljön a forradalom.
Az elképzelés első ránézésre nyilván különcnek vagy
nevetségesnek tűnik. Ennek részben az az oka, hogy amíg a
jogokkal nem bíró dolog nem jut jogokhoz, csak a hasznunkat
szolgáló valaminek tekintjük – „nekünk” hoz hasznot, akiknek már
megvannak a jogaink.
Nyolc óra negyvenkettő, Ray kétségbeesik. Mindenre képes már,
csak hogy becsapja Dorothyt, hogy elhitesse vele, nem sejt semmit.
Ez az őrület majd kifutja magát. A láz, amitől Ray rá sem ismer,
lecsillapodik, és Dorothy megint jól lesz. A szégyenérzettől újból
magára fog találni, és minden eszébe jut. A sok év. Amikor
Olaszországba utaztak. Amikor együtt ugrottak ki a repülőgépből.
Amikor fának hajtott, mert vezetés közben Ray évfordulós levelét
olvasta, és majdnem ottmaradt. Az amatőr színjátszás. A közösen
elültetett növények a maguk csinálta hátsó kertben.
Azzal nem lehet elintézni a kérdést, hogy patakok és erdők azért
nem kaphatnak jogokat, mert nem képesek beszélni. Vállalatok sem
képesek rá, ahogy államok, ingatlanok, csecsemők, egyes
fogyatékosok, városok vagy egyetemek sem. Jogászok beszélnek a
nevükben.
A helyzet kulcsa: Dorothynak soha nem szabad rájönnie, hogy
Ray tudja. Vidámnak, okosnak, humorosnak kell mutatnia magát. Ha
Dorothy egyszer gyanút fog, abba mind a ketten belepusztulnak.
Dorothy mindent kibír, de hogy megbocsássanak neki, azt már nem.
Csakhogy ebbe a színlelésbe Ray belehal. Soha senkit nem tudott
eljátszani, csak az őszinte Macduffot. Nyolc óra negyvennyolc.
Megpróbál koncentrálni. Az este kétszeres életfogytiglani büntetéssé
nyúlik. Csak ez az egy tanulmány a társasága és kínzója.
Mi az bennünk, ami nem csupán alapvető biológiai szükségleteink
kielégítésére ösztökél, hanem arra is, hogy akaratunkat
rákényszerítsük a dolgokra, hogy tárgyiasítsuk őket, hogy a
sajátunkká tegyük, manipuláljuk, jól kezelhető távolságban tartsuk
őket?
A tanulmány összevissza villódzik a kezében. Képtelen követni,
nem tudja eldönteni, hogy zseniális vagy baromság-e. Egész
személyisége felbomlik. A jogai, a kiváltságai, minden, ami az övé. A
születése óta birtokában lévő nagy adomány: az önbecsapás, a
színtiszta hazugság nagyszabású luxusa most csúszik ki a kezéből.
Ahogy Kant megfogalmazta: Ami az állatokat illeti, velük szemben az
embereknek nincs közvetlen kötelességük. Minden csak amiatt
létezik, hogy eszköz legyen egy cél érdekében, s ez a cél: az ember.

Undor tör rá hazafelé. De még az undort is szabadságnak érzi. Ha

valaki képes meglátni magában a legrosszabbat… Ha valaki képes
az őszinteségre, és teljesen átlátja, kicsoda is ő… Most, hogy
kielégült, megint tiszta erkölcsre vágyik. A Snelling Street lámpájánál
fölnéz a visszapillantó tükörre, és látja, hogy a szeme kerüli a saját
lopva odavetett tekintetét. Arra gondol: Ezt abbahagyom.
Visszaszerzem az életemet. Tisztesség! Nem muszáj az egésznek
lángoló tűzgolyóban végződnie. A közelgő hangverseny le tudja
kötni fölös energiáit. Utána majd talál magának másik elfoglaltságot.
Hogy épeszű és józan maradhasson.
Tíz sarokkal odébb, a Lexingtonon még egy dózist vesz tervbe.
Csak egyet, hogy emlékeztesse magát, milyen érzés keresztülsíelni
ezt a hegyes-völgyes földrészt. De nem lesz szánalmas. Meglesz a
függősége, de a nyomorúságos kis fogadalmak nélkül. Nem látja át,
mi került függő helyzetbe: a teste vagy az akarata. Csak annyit tud,
követni fogja saját magát a lefelé vezető úton, bárhová vezessen is.
Mire befordul az utcájuk avar borította kanyonjába, sikerül
megnyugodnia.

Rózsásra csípte arcát a hideg. Kendője kissé lemaradva követi,

amikor becsukja az ajtót maga mögött. A Requiem partitúrája kihullik
a kezéből. Lehajol érte, de amikor fölegyenesedik, összeakad a
tekintetük, és ez mindent elárul. Riadt, dacos, esedező, bűnös.
Megint otthon szeretne lenni egy régi barátjával.
– Ne már! Egész idő alatt le se másztál arról a székről.
– Jól ment a próba?
– A lehető legjobban!
– Na, ennek örülök. Melyik tételeket vettétek?
 Dorothy odamegy hozzá. Megmaradt valami a régi ritmusból.
Átöleli Rayt, Ziemlich langsam und mit Ausdruck. Mielőtt Ray
felállna, Dorothy már tovább is csusszan, be a konyhába, még érzi
magán a só és a klór keverékének szagát.
– Gyorsan lezuhanyozom lefekvés előtt.
Dorothy okos nő, de sohasem volt sok türelme a nyilvánvaló
dolgokhoz. Ráadásul egyszerű megfigyelésre sem tartja képesnek a
férjét. Húsz percen át zuhanyozott, mielőtt elindult Brahmsot
énekelni.

Az ágyban, pávamintás pizsamában, a forró zuhanytól átmelegedve

és felfrissülve megkérdezi:
– És milyen, amit olvasol?
Raynek kell egy másodperc, hogy felidézze, min is próbálta
átrágni magát egész este. Egy mítoszra volna itt szükség…
– Nehéz. Nem igazán tudtam követni.
– Hmmm – Dorothy az oldalára fordul, hogy szembekerüljön
Rayjel. Szem csukva. – Meséld el.
Nem hiszem, hogy túl távoli lenne az idő, mikor a Földet – ahogy
már többen javasolták – egyetlen organizmusnak fogjuk tekinteni,
amelynek az emberiség funkcionális része – tán épp az értelme.
– Jogokat akar adni mindennek, ami él. Azt állítja, hogy ha
fizetünk a fáknak a kreativitásukért, attól az egész világ gazdagodna.
Ha igaza van, akkor a teljes társadalmi berendezkedésünk…
minden, amiért valaha is dolgoztam…
Csakhogy közben Dorothy légzése megváltozott, úgy siklik át az
álomba, mint egy újszülött az első, felfedezésekkel teli nap után.
Ray eloltja az olvasólámpáját, és elfordul Dorothytól, aki még
álmában is mormol valamit, odaküzdi magát Ray mellé, és
hozzászorítja a hátsó felét, hogy érezze a testmelegét. Meztelen
karja a férjén, azé a nőé, akibe beleszeretett. Ezzel a nővel kötött
házasságot. Mulattató, mániákus, vad, megszelídíthetetlen Lady
Macbeth. A terjedelmes regények rajongója. Repülőgépből kiugráló.
A legjobb amatőr színésznő, akit valaha látott.
Őrangyal és Vénuszhaj a mamutfenyőerdő mélyén. A fiú élelmet
cipel egy csomagban. A lány egyik kezében a tábor videókamerája,
a másikkal a fiú karjába kapaszkodik, mint egy csatornaátúszó a
kísérő csónakba. Időről időre csuklón ragadja, hogy a figyelmét
valami színes dologra irányítsa, vagy olyasmire, ami épp felbukkan
előttük, de felfoghatatlan.
Tegnap éjjel a hideg földön aludtak, kint, a szabad levegőn.
Sártenger vette körül páfránnyal szegélyezett szigetüket. Őrangyal
az egyik, ötvenes évekből való pisifoltos hálózsákban, Vénuszhaj a
másikban; a szelídség, a hatalmas méretek és a nyugalom növényei
alatt.
– Nem fagysz meg? – kérdezte a fiú.
A lány azt felelte, nem. A fiú elhitte neki.
– Fáj?
– Tulajdonképpen nem.
– Félsz?
A lány szeme azt kérdezte, mitől?, a szája meg azt:
– Kellene?
– De hát olyan nagyok! Ennél a Humboldt Timbernél sok száz
ember dolgozik. Sok ezer géppel. Egy sok milliárd dolláros multi a
tulajdonosa. Minden törvény az ő pártjukat fogja az amerikaiak
akaratával egyezően. Mi meg egy falka munkanélküli, erdőben
kempingező vandál vagyunk.
Vénuszhaj elmosolyodott, mintha egy kisgyerek azt kérdezné tőle,
hogy a kínaiak a nyomukba érhetnek-e egy Földön át vezető
alagúton. Keze kimászott a hálózsákjából, és becsúszott
Őrangyaléba.
– Higgy nekem. A legfőbb tekintélytől tudom. Nagy dolgok vannak
készülőben.
Amikor elaludt, a keze úgy maradt ott köztük, mint egy földmérési
útvonal.
Zegzugos utat követnek egy távoli vízfolyásig, míg az ösvény sáros
patakká válik. Még három kilométer, és eltűnik az ösvény, kezdődik a
bozótharc. A fény csak szűrve tör át a lombokon. Őrangyal azt nézi,
hogy Vénuszhaj átvág egy sóskával vegyes borágószőnyegen. Alig
néhány hónappal korábban ez a lány saját bevallása szerint
kellemetlen, megcsömörlött, önimádó rohadt kis dög volt; drogfüggő;
kibukófélben az egyetemről. Most meg – mi is? Olyan személy, aki
megbékélt emberi létével, és szövetségre lépett valami nagyon nem
emberivel.
A mamutfenyők furcsa dolgokat csinálnak. Zümmögnek. Erőíveket
sugároznak. Csomós kinövéseik elvarázsolt formákba rendeződnek.
A lány megragadja a fiú vállát.
– Ezt nézd meg! – Tizenkét apostolfa áll egy boszorkánykörben,
olyan tökéletes rendben, ahogy évtizedekkel ezelőtt a kis Nicky
rajzolta a köröket egy szögmérővel esős vasárnap délutánokon.
Évszázadokkal az ősük halála után tucatnyi kisarjadt klón veszi körül
az üres centrumot az iránytű rózsája szerint. Nick lelki szemével
vegyi jeladót lát: képzeljük el, hogy egy ember faragta ki
valamelyiket így, ahogy itt áll. Egy ilyen munka az emberi művészet
fordulópontja is lenne.
A kavicsos patakocska mentén elérnek egy kivágott óriáshoz. Még
keresztben fekve is magasabb Oliviánál.
– Idáig megvolnánk. N. mama azt mondta, hogy innen jobbra.
Erre.
Elsőnek Nick pillantja meg: hatszáz éves liget, és fölfelé nem lehet
szemmel követni. Egy székesegyház rozsdabarna hajójának
oszlopai. Fák a könyvnyomtatás előtti időkből. De a kérgük
barázdáira festékszóróval fehér számokat fújtak, mintha valaki az élő
szarvasmarhára tetoválta volna a hentesüzlet ábráját, amin a
különféle húsokat jelölik be. Utasítás tömegmészárlásra.
Olivia az arcához illeszti a videókamerát, és elindítja. Nick
lecsúsztatja a hátizsákját, és pár lépést súlytalanul lebeg.
Festékszóró dobozok kerülnek elő a csomagjából a szivárvány
színeiben. Zsurlókkal benőtt részre teszi le őket: hat színt a
spektrumból. Egyik kezében cseresznyepiros, citromsárga a
másikban, és odaballag velük az egyik megszámozott fához.
Alaposan megnézi a fehér jeleket, azután lefesti.
 Olivia videóját később megvágják, narrátorhangot tesznek alá, és
elküldik az összes velük együttérző újságírónak, akinek szerepel a
neve az Életvédelmi Erő címlistáján. A hangsávon átmenetileg a
félelem tépázta erdő száz jajkiáltása hallható – Ezt hogy lehet
megcsinálni? –, közvetlenül bele a mikrofonba. Nick visszafordul az
erdő földjére tett palettájáért, és kiválaszt két másik színt. A fajok
legalább olyan zabolátlanok, mint bármelyik minta egy múzeumi
tárlóban. Nick a következő, sorszámmal meggyalázott fához megy,
és újból elkezdi. A számok kisvártatva felismerhetetlenné válnak, és
lepke lesz belőlük.
Apránként sorra veszi azokat a fatörzseket, amiket egyszerű, kék
jellel kipipáltak. Mindenütt van belőlük, halálos ítéletek egy
ecsetvonással. Úgy folytatja, hogy a jelöletlen fákat is kipipálja, míg
végül lehetetlen megmondani, melyiket ítélték kivágásra, és melyik
maradhat közönséges kívülálló. Elrepül a délután – oly régen átálltak
mind a ketten az erdei időszámításra, hogy az órákkal nem is
kalkulálnak. A munka egy másodperc, egy szempillantás alatt
elkészül.
Olivia végigpásztázza a kamerával az átalakított ligetet. Ahol az
imént mérések és távlatok, szigorú számok szerinti tervek voltak, ott
most csak busalepkék és más pillangófélék látszanak, meg
nyírfalepkék és egyéb tarkalepkék. Lehetne ez akár a mexikói
hegyek szent fenyőfáinak ligete is, ahol Tiffany-rovarok tartják több
nemzedéket megmozgató migrációjukat. Így teszi tönkre két ember
értékbecslők és földmérők egész heti munkáját egyetlen délután.
A vágatlan videón ezt mondja a hang: „Visszajönnek.” Mármint a
törzsekre számot festő emberek, akik megint megjelölik a
kiválasztott fákat, immár elronthatatlanul.
– Gyönyörű! Ez pénzbe fog nekik kerülni.
– Talán. Vagy jön a nagy favágóműsor, és elvisznek mindent, mint
annak idején Murrelet Grove-ban.
– De most már lefilmezzük őket.
Hallani lehet a rögzített hang zenéjében a hitet, hogy a szeretet
már megoldhatja a szabadság problémáit. Ezután a film átvált
feketére. Senki nem látja, mit ügyködik az a két ember az erdő
talaján, a páfrányok és salamonpecsétek között. Senki, hacsak nem
számoljuk bele a rengeteg, láthatatlan állatot, a felszín alatt üregeket
ásókat, a fakéreg alatt csúszó-mászókat, az ágak közt kuporgókat, a
lombkoronában mászkálókat, ugrálókat, megtelepedőket. Még a
faóriások is beszippantanak a milliárdnyi molekula között néhány
levegőbe kibocsátott hazatérés-molekulát.

Patricia négyszáz méterről is meghallja: Dennis teherautója pöfög a

hepehupás, murvás úton. A hangtól jókedve lesz – már azelőtt, hogy
tudatosulna benne. A nyekergés és zörgés a maga módján
ugyanúgy feldobja, mint egy cédruslombjáró ziháló csipogása,
amikor a tisztás szélén köröz. Ez a teherautó maga az erdő életének
ritkasága, bár minden áldott nap megjelenik olyan pontossággal,
mint az eső.
Patricia az út felé húzódik, átérzi, milyen izgatott is volt a
várakozás, legalábbis az utolsó húsz percben. Dennis most
megebédel, és persze hozza a postát, a külvilággal való
kapcsolatának vegyes felvágottját. Friss adatok a corvallisi laborból.
No de Dennis: Patricia lelkének épp erre a dózisra van szüksége. A
férje, az odafigyelés megnyugtatja, és arra gondol boldog
borzadállyal, hogy ez a huszonkét óra vajon nem túl sok-e két
láthatás között. Olyan közel megy a már álló teherautóhoz, hogy
hátra kell lépnie, amikor Dennis kinyitja az ajtaját. Vastag karjával
egy lendülettel átkapja Patricia derekát, és fejét belefúrja a nyakába.
– Den. A legkedvesebb emlősöm.
– Előbb nézd meg, babám, mit fogunk enni. – Átadja a postát, és
kézbe veszi a hűtőtáskát. Fölmennek az emelkedőn a kunyhóba, váll
a vállhoz, csendben és békességben.
Patricia leül a tornácon a fa kábeldobból készült asztalhoz, átnézi
a postát, miközben Dennis kicsomagolja az ebédet. Hogy képes a
zsarnoki kétszínűség – Fontos hír a biztosításáról. Sürgősen
felbontandó! – még itt is utolérni? Évtizedek óta él a kereskedelemtől
távol, s lám, a neve mégis kelendő árucikk, vétel és eladás folytonos
tárgya, pedig közben a kunyhójában ül, és Thoreau-t olvas. Reméli,
a vevők nem pazarolnak el rá egy vagyont. Nem is: abban bízik,
hogy ki kell belőlük csikarni a pénzt.
Corvallisból semmi, viszont kis csomag érkezett az ügynökétől.
Leteszi a deszkára, a tányérja mellé. Még akkor is ott van, amikor
Dennis két kicsi, de pompázatos, töltött szivárványos pisztránggal áll
elő.
– Semmi baj, ugye?
Patricia bólint, de a fejét is rázza.
– Valami rossz hír? Csak nem.
– Nem. Illetve nem tudom. Nincs erőm kinyitni.
Dennis kitálalja a halat, és kézbe veszik a csomagot.
– Jackie a feladó. Mitől kéne tartanod?
Patricia nem tudja. Perektől. Ledorongoló kritikáktól. Hivatalos
ügyektől. Sürgősen felbontandó. Dennis átadja a borítékot, aztán
csettint, és bátorításképpen oldalba böki.
– Pontosan rád van szükségem, Dennis. – Ujját a ragasztás alá
csúsztatja, amitől sok dolog potyog ki belülről. Recenziók.
Továbbküldött rajongói üzenetek. Levél Jackie-től,
hozzágemkapcsozva egy csekk. Észreveszi a csekket, és felsikolt. A
sok papír leesik a mindig nedves földre, írással lefelé.
Dennis fölszedi a csekket, és tisztára törli. Füttyent.
– Az apád! – Felhúzott szemöldökkel Patriciára néz. – Eggyel
odébb rakták a tizedesvesszőt, mi?
– Kettővel!
Dennis nevet, belerázkódik a válla, mint amikor őskövület
teherautójával próbál meg elindulni egy fagyos éjszaka után.
– De hát megmondta, hogy jól fogy a könyv.
– Hibáztak. Vissza kell fizetnünk.
– Klassz dolgot csináltál, Patty. Az emberek szeretik a klassz
dolgokat.
– Ez egyszerűen lehetetlen…
– Ne izgasd föl magad. Annyira azért nem nagy pénz.
Pedig nagy. Több, mint amennyije valaha is volt a bankban, egész
életében.
– Ez a pénz nem az enyém.
– Mi az, hogy nem a tiéd? Hét évig dolgoztál ezen a könyvön!
Patricia meg se hallja. Az égerfákon átfújó szelet hallgatja.
 – Bármikor átadhatod másnak. Írhatsz csekket az
erdővédelemnek. Vagy annak a gesztenyefa-visszakeresztezési
programnak. Befektetheted a kutatócsoportba. Ne csináld már. Most
pedig edd meg a pisztrángodat. Két órámba telt, míg kifogtam ezt a
kettőt.

Ebéd után Dennis felolvassa a recenziókat. Az ő rádióbemondós

baritonján a zöme valahogy jónak hangzik. Elismerőnek. Azt írják,
eddig fel se tűnt. Azt írják, elkezdtem észrevenni ezt-azt.
Következnek az olvasói levelek. Néhányan csak köszönetet
szeretnének mondani. Néhányan összetévesztik minden fa anyjával.
Egy részüktől úgy érzi magát, mint Törtszív kisasszony. Van egy
óriási nagylevelű tölgy a hátsó kertünkben, legalább 200 éves. A
múlt tavasszal az egyik oldala beteg lett. Belehalok, ha lassított
felvételen végig kell néznem a pusztulását. Mit lehet ilyenkor
csinálni?
Sokan említik az adakozó fákat – azokat az ősi duglászfenyőket,
amelyek utolsó cselekedetükként az összes másodlagos
anyagcsereterméküket visszaszolgáltatják a közösségnek.
– Ezt hallgasd meg, babám! A könyve miatt másképp
gondolkozom az életről. Ez talán már dicséretnek is elmegy. –
Patricia nevet, de csak úgy, mint a kelepcébe esett hiúz. – Hohó! Ez
már valami. Az ország leghallgatottabb közrádiójának felkérése.
Adnak egy sorozatot a Föld jövőjéről, és kell nekik valaki, aki a fák
érdekében beszél.
Dennis szavai a magasból, egy duglászfenyőről érkeznek hozzá
üvöltő szélviharban. Mindenütt ember telepítette ipar. Az
embereknek szükségük van arra, amit nyújtani tud nekik. Az
emberek összetévesztik valaki mással. Az emberek erőszakkal
vissza akarják rángatni oda, amit ők tévesen úgy hívnak: a világ.
Moses lerongyolódva érkezik az alaptáborba. A hatóság mindenütt
akciózik, és az elmúlt három-négy nap alatt tizenhárom embert
veszítettek elzárás vagy letartóztatás miatt.
– Rendezünk egy ülősztrájkot egy ősfán, de nincs elég emberünk.
Van önként jelentkező, aki felmászna egy időre?
Vénuszhaj keze már azelőtt a magasba emelkedik, hogy Őrangyal
felfogná, mi a kérés. Arcán az suhan át: Persze. Ez az. Végre.
– Biztos? – kérdi Moses, mintha nem a fénylények jóslatainak
volna szinkronhangja éppen most. – Pár napig mindenképp fent kell
maradnotok.

Csomagolás közben Olivia nyugtatgatja Nicket.

– Ha úgy gondolod, hogy idelent többet tudsz tenni… Én jól
megleszek egyedül is. Úgyse mernek bántani, gondolj a
sajtóvisszhangra!
Nick sehol sem tud jól meglenni, csak ahol Olivia is ott van. Ez
ennyire egyszerű, ennyire abszurd. Nem mondja meg neki. A dolog
oly ordítóan nyilvánvaló, még a toporgásán, a bólogatásán is látszik.
Természetesen Olivia is tisztában van vele. Ő még olyan lényeket is
meghall, akik nincsenek jelen. Hogyne hallaná a Nick fejében
dübörgő gondolatokat, a fülében lüktető vért még a véget nem érő
esőben is.

Elsőként a csomagjuk emelkedik fel és jut túl a kapun. S követik az

emberek: Vénuszhaj, Őrangyal és a vezetőjük, Loki, aki már hetek
óta irányítja ennek a fának a földi ellátását. Átmászva már a
Humboldt Timber területén érnek földet – birtokháborítás előre
megfontolt szándékkal. A csomagok nehezek, az út meredek. A
hetek óta tartó egyenletes eső török kávévá alakította az ösvényt.
Hetekkel ezelőtt öt kilométert se bírtak volna ki. De Őrangyal még
most, nyolc kilométer megtétele után is nagyokat nyelve szedi a
levegőt. Szégyelli, és inkább lemarad, hogy Vénuszhaj ne hallja a
zihálását. Az ösvény síkos meredekre vezet. A csomag súlya és a
vendégmarasztaló sár lehúzza, míg aztán minden egyes lépés
rúdugrásnak érződik. Megáll, hogy levegőhöz jusson, és az ónos
szitálás áthatol rajta. Vénuszhaj, mint egy mitikus lény, teljes erővel
nyomul előre. A tűlevéllel borított föld erőt ad a lábának. Minden
egyes sárba süppedés és sárból szökkenés felüdíti. Táncol.
A gyávaság súlyos kilókkal nehezíti Nick csomagját. Nem akarja,
hogy letartóztassák. Nem bolondul a magaslatokért. Csakis a
szerelem segíti fölmászni a szirtre. Vele szemben Oliviát az az igény
tüzeli, hogy megmentsen mindent, ami él.
Loki kinyújtja a kezét.
– Látjátok azt a villódzó fényt? Az ott Ölyv és Rádiós. Hallanak
bennünket. – Tölcsért csinál a kezéből, a szájához teszi, és
belehuhog. Az erdő magasában ismét megvillan a fény
türelmetlenül. Loki ettől is elneveti magát. – Ez a két gazfickó már
alig várja, hogy lemászhasson a földre. Na, ehhez mit szóltok?
Nick is örömest lemászna, pedig még el se hagyta a földet.
Legyűrik az utolsó pár száz métert a csapáson. Egy alakzat
körvonalazódik a sűrűben, de olyan nagy, hogy valami nem stimmel
vele.
– Szóval ez az – mondja Loki tompán. – A Mimasz.
Hangok jönnek föl Nick szájába, és buknak ki belőle,
szótagtöredékek, és nagyjából azt akarja velük mondani, hogy
Jézusom, jaj, nincs remény. Hetek óta óriásfákat néz, de ehhez
fogható még nem került a szeme elé. A Mimasz átmérője nagyobb,
mint a szépapja régi tanyasi házáé. Ahogy a lemenő nap beteríti
őket, ősi, darsanszerű a hangulat – szemtől szemben találkozhatnak
az istenséggel. A fa nyílegyenesen szalad a magasba, mint egy
kémény, és a világ minden kincséért sem akar véget érni. Alulról
nézve akár Yggdrasil, a Világfa is lehetne – gyökerei az alvilágban,
koronája az égben. Nyolc méterrel a föld fölött egy második törzs
ugrik elő a fa oldalából, az ág maga nagyobb, mint az egész Hoel
Gesztenyefa. Magasabban további két, törzsnek beillő ág hajlik ki a
fa tengelyéből. Az egész együttes mintha kladisztikai gyakorlat
volna, az Élet Evolúciós Fája – egyetlen, igen magasan és hosszú
idő alatt további családi ágakra hasadó, nagy ötlet.
Őrangyal odafordul a batyujával, ahová Vénuszhaj bámul, és azt
számolgatja, nem túl késő-e ilyenkor kihátrálni. Csakhogy Vénuszhaj
arcán még az elfogyó fényben is világít a szent ügy. Az izgatottság,
ami azóta a része volt, hogy behajtott a murvás kocsibejáróra még
odaát, Iowában, eltűnt belőle, s átadta helyét a magabiztosságnak,
mely olyan tiszta és fájdalmas, mint a magányos bagoly huhogása.
Vénuszhaj megöleli a törzs barázdáit. Mintha egy bolha akarná
átkarolni a kutyát. Hátravetett feje fölnéz a titáni törzsre.
– Ezt nem hiszem el. Nem hiszem el, hogy ezt csakis a testünkkel
tudjuk megvédeni.
– Ha nincs sérült, és senki se bukik pénzt, a jog ezt magasról
leszarja – mondja Loki.
A fa tövében, két hatalmas, kidudorodó göcs között nyílik egy
elszenesedett odú, ahhoz elég nagy, hogy ma este mind a hárman
megaludjanak benne. Fekete koromfoltok vezetnek fölfelé a fa
törzsén, olyan tüzek sebhelyei, amelyek jóval Amerika létezése előtt
égtek. Egy szakadás a korona alsó részén villámcsapásról
tanúskodik, a heg elég friss ahhoz, hogy még most is szivárogjon
belőle a nedvesség. És feljebb, a gubancos sűrűben, a földről szinte
láthatatlanul két magából kifordult és kimerült ember üdvrivalgása
hallatszik, minden vágyuk, hogy ma estére megint száraz, meleg,
biztonságos körülmények közé juthassanak legalább pár órára.
Valami lepotyog odafentről. Őrangyal felordít, és félrerántja
Vénuszhajat. A kígyó az erdei talajra huppan. Egy kötél himbálózik a
levegőben, olyan vastag, mint Őrangyal mutatóujja, mögötte a
fatörzs pedig szélesebb, mint a látómezeje.
– Ezzel mit kell csinálnunk? Ráerősítjük a csomagokat?
Lokiból kibukik a nevetés.
– Felmásztok rajta. – Előszed egy hámot összecsomózott
hevederekből és karabinerekből. A hám övét Őrangyal derekára
kezdi erősíteni.
– Lassan a testtel! Ez itt micsoda? Csak nem tűzőkapcsok?
– Volt egy kis amortizáció. De kár aggódni, nem a klamni meg a
ragasztószalag tartja a súlyodat.
– Persze hogy nem, majd ez a kis cipőpertli fog megtartani.
– Nálad sokkal nehezebb dolgokat is kibírt már.
Olivia a veszekedő férfiak közé lép, és megfogja a hámot.
Ráhúzza a saját derekára. Loki odacsatolja a karabinerekkel.
Hozzáköti Oliviát a mászókötélhez két pruszikcsomóval, az egyikkel
a mellkasánál, a másikkal lent, a kengyelnél.
– Látod? A testsúlyod húzza szorosra ezeket a csomókat a
kötélen, olyanok, mint a kis öklök. De mikor elengeded… – Az egyik
laza csomót fölfelé húzza a kötélen. – Állj rá a kengyelre. Nyomd a
mellednél lévő csomót amilyen magasra csak tudod. Dőlj hátra, és
engedd, hogy ránehezedjen a súly. Ülj vissza a hámba. Csúsztasd a
a kengyelcsomót amilyen magasra csak lehet. Utána állj rá. És ezt
ismételgesd.
Vénuszhaj elneveti magát.
– Mint egy araszoló lárva?
Pont úgy. Vénuszhaj araszol. Feláll. Hátradől és leül. Feláll, és
megint araszol, mászik a levegőből készült létrán, így halad fölfelé a
maguktól emelkedő létrafokokon, távolodva a Föld felszínétől.
Őrangyal alatta áll, míg ő fölfelé igyekszik a nadrágja fenekével, föl
az égbe. A bizalmas közelségtől – elvégre Vénuszhaj teste ott
dolgozik fölötte – eltelik a lelke. Ez a lány egy mókus, az Yggdrasil
fára létrán föl-le rohangáló Ratatoskr, aki üzeneteket hoz-visz a
pokol, a mennyország és ezen mamutfenyő között.
– Őstehetség a csaj – állapítja meg Loki. – Szinte repül. Húsz
perc, és fölér a tetejére.
Valóban fölér, bár érkezéskor minden izma remeg. Fönt
megéljenzik a csúcs meghódítását. Lent, a földön Nicket elragadja a
féltékenység, úgyhogy amikor megint lehullik a hám, ráveti magát.
Harminc métert haladhatott, amikor elfogja a rémület. A kötél úgyse
fogja elbírni. Csavarodik, és hallani a műanyag furcsa nyekergését.
Őrangyal nyújtogatja a nyakát, hogy lássa, mennyi van még hátra.
Egy örökkévalóság. Azután elköveti azt a hibát, hogy lenéz. Loki
lassan köröz odalent. Arca fölfelé tekint, mint egy kis csendes-óceáni
lizinka, amit egy pillanat múlva letipornak. Őrangyal izmai
engedelmeskednek a pániknak. Behunyja a szemét, és azt suttogja:
– Nem tudom megcsinálni. Meghaltam. – Érzi a lába közt
átsuhanó zúgást, a vég nélküli zuhanást. Két kis hányáscsomó jön
föl a torkába, és rácsöppen az anorákjára.
Közben Olivia is beszél hozzá, közel a füléhez. Nick. Rég túl vagy
már ezen. Már hetekkel ezelőtt láttam rajtad. A kezeddel – mondja.
Most a lábaddal. Ülj le. Csúsztasd a csomót. Állj fel. Nick szeme
kinyílik, előtte a Mimasz törzse, a legnagyobb, legerősebb,
legszélesebb, legöregebb, legmagabiztosabb, legegészségesebb
élőlényé, amit valaha látott. Félmillió éjszaka és nappal őrizője, és
Nicket a koronájára akarja.
 Kiáltások üdvözlik fent, amikor megérkezik. A fölötte lévők két
pánttal rögzítik a fához. Olivia csak úgy szökell a kötéllétrával
egymáshoz kapcsolt dobogókon. Ölyv és Rádiós már rég
megbeszélték vele a lakáshasználati szerződés összes záradékát.
Azelőtt akarnak leérni, hogy az éjszaka foglyul ejtené őket.
Lemásznak a kötélen Lokihoz, aki fölkiabál nekik a rájuk záruló
sötétségben.
– Pár napon belül valaki idejön értetek a váltással. Addig csak
annyi a dolgotok, hogy ne gyertek le.

Nick magára marad ezzel a nővel, élete irányítójával. Olivia

megfogja Nick kezét, amiből még nem ment ki a kapaszkodás miatti
görcs.
– Nick! Itt vagyunk a Mimaszon.
Úgy ejti ki a fa nevét, mint egy régi barátét. Mintha már jó ideje
beszélgetne vele. Egymás mellett ülnek a tűlevelektől karcos
sötétségben, hatvan méter magasan, azon a helyen, amit Ölyv és
Rádiós nagy bálteremnek hívott: három, egymáshoz rögzített ajtóból
összeeszkábált, kétszer három méter felületű dobogón. Három
oldalról félrehúzható ponyvafal védi őket.
– Tágasabb, mint a szobám volt az egyetemen – jegyzi meg
Olivia. – És csinosabb is.
Közvetlenül alattuk, egy másik ágon billeg egy kisebb darab
rétegelt lemez, kötéllétrán lehet átmászni rá. Egy esőfogó hordó, egy
befőttesüveg és egy lezárható vödör alkotja a fürdőszobát. Két
méterrel fölöttük a fa másik bütykére támaszkodó újabb dobogó a
konyha, spájz és sufni. Tele van vízzel, ennivalóval, ponyvákkal,
egyéb készletekkel. Két fanyúlvány közé akasztott függőágy a
tartalmas kölcsönkönyvtár polca, korábbi ülősztrájkolók hagyatéka.
Az egész háromszintes, fára épült ház egy jókora hasadék tetején
egyensúlyoz, amit egy villám ütött a fán évszázadokkal ezelőtt. A
legkisebb szellőtől is imbolyog az egész.
Petróleumlámpa világítja meg Olivia arcát. Nick még soha nem
látta ennyire eltökéltnek.
– Gyere csak. – A lány megfogja Nick csuklóját, és odavezeti
magához. – Ide. Közelebb. – Mintha volna hely elhúzódni egymástól.
Úgy bánik Nickkel, mint aki biztos benne, hogy az életnek szüksége
van rá.

Éjjel valami puha és meleg simít végig Nick arcán. Olivia keze,
gondolja, vagy a haja, ahogy fölé hajol. Még a hálózsákágy lassú,
tengeribeteg altatódalát is áldásnak érzi – a szeretet szűkös
zugának. Egy karom szánt bele az arcába, majd a parázna démon
fejhangon rikoltva elereszti. Őrangyal gyorsan felül, és elordítja
magát.
– Bassza meg!
A dobogó pereme felé kapaszkodik, de a biztonsági kábel
visszatartja. Tenyerével lyukat üt az odaképzelt ponyvafalba. Az
élőlény visítva húz el az ágak közé.
Olivia egy pillanat alatt magához tér, és lefogja Nick karját.
– Nick. Nyugi. Nick! Semmi baj. – A veszedelem apró darabokra
hullik szét. Olivia szózuhatagából csak lassan fogja fel, mit is
mondogat. – Repülő mókusok. Már vagy tíz perce itt játszadoznak
rajtunk.
– Jesszusom! Miért?
Olivia nevet, dédelgeti, és visszanyomja vízszintesbe.
– Ezt tőlük kell megkérdezned. Ha egyáltalán visszajönnek.
Orrával megböködi, hasa Nick hátához tapad derékmagasságban.
Nem jön az álom. Olyan állatok is léteznek, akik itt élnek a
magasban, távol az emberektől, és még nem tanulták meg, mi a
félelem. De hála a sejtjeiben megbúvó őrületnek, Nick – első
ülősztrájkja első éjszakáján – megtanította nekik.

A fény nagyobb foltokban világítja meg Nick arcát. Alig aludt, de

felfrissülve ébred, pedig ez rendszerint csak a szorgalmas emberek
kiváltsága. Az oldalára fordul, és megemeli a ponyvát. Szétárad az
egész spektrum kék árnyalatoktól a barnákig, zöldektől a
valószínűtlen aranyig.
– Ezt nézd meg!
– Mindjárt. – Olivia álmos, de kíváncsi hangja Nick fülébe susog. –
Atyaisten!
 Közösen nézelődnek: az újonnan megtalált föld légtornász
szemlészei. Nicknek dagad a keble a látványtól. Felhő, hegy, Világfa,
pára – az egész teremtés gazdag, kusza stabilitása, ami egyebek
mellett a szavakat is létrehozta –, mindettől Nick csak bambán néz,
és eláll a szava. A Mimasz tengelyéből ismételten újabb törzsek
nőnek ki, és párhuzamosan törnek a magasba, mint egy Buddha
magasba tartott kezének ujjai, kisebb léptékben pótolva az anyafát,
újra meg újra megismételve a vele született formát, ágaik egymásba
szaladnak, túlságosan labirintusszerűen és sűrűn ahhoz, hogy
nyomon lehessen követni.
Köd takarja el az égboltot. A Mimasz koronájának egyik nyílásán
keresztül a közeli fatörzsek örvénylenek egy kínai tájkép
párafátylában. Több az anyagszerűség a szürkés pamatokban, mint
az őket keresztülbökő zöld-barna fiatornyokban. És az egészet egy
képzelet szülte ordovíciumi tündérmese veszi körül. Olyan a reggel,
mint amikor az élet először húzódott ki a szárazföldre.
Őrangyal még egy ponyvafalat söpör félre a tartókötélen, és fölfelé
néz. Méterek tucatjain át terjeszkedik tovább a Mimasz – ezek a
fatörzsek akkor léptek elő, amikor a villám lenyisszantott egy darabot
abból az ágból, amelyiken ülnek. A gubancos rendszer csúcsa
alacsony felhőben tűnik el. Mindenütt gomba és zuzmó, mintha egy
mennyei festékes bödönből fröccsentek volna oda. Ő is, Vénuszhaj
is majdnem a New York-i vasalóház tetejének magasságában
kuporog. Őrangyal lenéz. Az erdő földszintje babaházi méretű, egy
kislány is csinálhatta volna makkból és páfrányból.
A lezuhanás gondolatára Nicknek inába száll a bátorsága.
Leereszti a ponyvát. Olivia rábámul, gesztenyebarna szemében
téboly, ami vihogásban tör ki.
– Itt vagyunk. Sikerült. Itt jelölték ki a helyünket. – Mint aki azt a
feladatot kapta, hogy ő mentse meg négymilliárd évnyi élet
leginkább bámulatra méltó eredményét.
Itt-ott egy önálló torony nyúlik az óriások kórusa fölé mint zöld
viharfelhő vagy egy rakéta kondenzcsíkja. Lentről a legmagasabb
szomszédos fák is közepes termetű kaliforniai gyantásciprusnak
tűnnek. Nicholas csak innen, hatvan méterre a földtől tudja felmérni
a néhány öregebb példány valódi méretét – ötször akkorák, mint a
leghatalmasabb bálna. Óriások masíroznak végig abban a
hasadékban, amin előző este fölmásztak. Középtávolban az erdő
mélyebb, sötétebb kékre vált. Nick már olvasott ezekről a fákról és
az őket körülvevő saját ködről. A fák minden oldalról a rájuk
telepedő, nedves égboltot lefetyelik, azokat a felhőket, melyek
létrejöttében maguk segédkeztek. Antennaszerű tűlevélnyalábok –
bütykösek, göcsörtösek, nem olyanok, mint a földközeli, sima
hajtások – szürcsölgetnek a ködgomolyból, kondenzálják a vízpárát,
és átszűrik lefelé, a gallyak és ágak szűk csatornáin keresztül. Nick
fölpillant az emeleti konyhára, ahol saját vízfogó rendszerük
működik, vízcseppeket gyűjtve egy palackba. Ami tegnap éjjel még
eredeti ötletnek tűnt – víz a semmiből! –, primitív megoldásnak
bizonyul a fák leleményességéhez képest.
Nicholas úgy nézi végig ezt a drámát, mintha egy leporellót
lapozgatna. A föld megnyílik hegygerincről hegygerincre. Nick
szeme hozzászokik a barokkos bőséghez. Öt, különféle
színárnyalatú erdő fürdőzik a párában, mindegyikük felfedezésre
váró lények életközössége. És ahány fára csak ránéz, az mind
valamelyik texasi tőkésé, aki soha életében nem látott még
mamutfenyőt, de ki akarja nyírni őket, hogy visszafizethesse a hitelt,
amit a megszerzésükhöz vett fel.
A mellette lévő melegség moccanása Őrangyal eszébe juttatja,
hogy nem ő az egyetlen gerinces ebben a tyúkólban.
– Ha abbahagynám a nézelődést, rögtön szétrepedne a
hólyagom.
Végignézi, ahogy Olivia lemászik a kötéllétrán eggyel lejjebb, a
másik dobogóra. Nem illik odanéznem, gondolja. Viszont egy fán
lakik, hatvan méterrel a bolygó felszíne fölött. Repülő mókusok
szántottak végig az arcán. A világ gyermekkorából származó ködök
évezredekkel állítják vissza az órát, és úgy érzi, most válik másik
fajtává.
Olivia a széles szájú befőttesüveg fölé guggol, és egy patak
szakad ki belőle. Nicholas még sohasem látott pisilő nőt – ezt a
valaha élt összes férfiember jelentős része a halálos ágyán is
elmondhatja magáról. A rituális rejtekhelyre húzódás hirtelen
különös, állatias viselkedésnek tűnik, amit valamelyik BBC-
természetfilmben mutogatnak, mint a szükség esetén nemüket váltó
halakat, vagy a párzás után a párjukat felfaló pókokat. Hallja is az
alá suttogott narrátorszöveget, a nagy becsben álló irodalmi brit
kiejtéssel: Ha elválasztják a fajtájától, még az egyes ember is
figyelemre méltó változásokra képes.
Olivia tudja, hogy Nick nézi. Nick tudja, hogy Olivia is tudja. Itt,
nyersen, most: a kultúra alkalmazkodik az adott helyhez. Mikor
végez, Olivia a dobogó széléről kiönti az üveg tartalmát. A szél fogja
a folyadékot, és szétporlasztja. Öt méter, és a vizelet atomjaira hullik
a ködben. A tűlevelek majd megint valami élővé dolgozzák át.
– Én következem – mondja Nick, amikor a lány visszaér. Ezután a
felső dobogóról Olivia nézi, hogy Nick odakuporodik a zacskóval
bélelt vödörre, amit aztán Loki fog elszállítani komposztálás céljából,
amikor legközelebb előkerül.
A szabad ég alatt reggeliznek. Fagyos ujjaikkal mogyorót és aszalt
sárgabarackot tömnek a szájukba, amely egyébként is tátva maradt
a félelmetes látványtól. Nyugodt üldögélés és nézelődés: ez az új
munkaköri leírásuk. Mivel emberek, szemük egy idő után betelik a
látvánnyal.
– Nézzünk körül – javasolja Olivia. A nagy bálteremből kiinduló
főbb ösvényeket hurkok, kapcsok, kötéllétrák jelölik, ahová
beakaszthatják a karabinereket. Olivia átadja a hámot, majd három
műanyag mászókötélből rögtönöz egy másikat magának. – Mezítláb.
Úgy jobban tapadsz.
Nick egy mozgó ágon imbolyog. Fúj a szél, a Mimasz egész
koronája ide-oda hajladozik. Bele fog halni. Húszemeletnyi zuhanás
a páfrányágyra. De lassan hozzászokik a gondolathoz, egyébként
pedig akadnak ennél csúfabb halálnemek is.
Más-más irányba indulnak el. Semmi értelme, hogy egymást
lessék. Nick egy hordó átmérőjű ágon araszol előre bekötve,
nadrágféken. Az összekaristolt ág citromillatú. Egy belőle növő
kisebb ágról egy fürt toboz lóg, mindegyik kisebb egy üveggolyónál.
Leszed egyet, a tenyerére teszi és megkocogtatja. Durvára darált
borsot idéző magok dőlnek ki belőle. Az egyik beleragad Nick
életvonalába. Egy ilyen porszemből lett az a fa, amelyik hatvan
méter magasan tartja, és meg se kottyan neki. Ez az erődítmény egy
egész falut el tudna szállásolni, és még mindig maradna rajta hely.
A magasból Olivia hangja:
– Áfonya! Egy egész bokorral van idefent.
 Irizáló, tarka bogarak nyüzsögnek, parányi rémek egy
horrorfilmből. Nick egy furcsa elágazásig verekszi át magát, közben
vigyáz, hogy ne nézzen le. A századok során két nagy gerenda úgy
összeforrt, mintha gyurmából volna. Fölkapaszkodik a kiálló rész
felső végéhez, és látja, hogy belül üreges. Egy kicsi tó van benne.
Növények telepedtek meg a partján, a víz felszínét rákocskák
pettyezik. Egy gesztenyebarna, bronz-, fekete és sárga színű
foltokkal teli valami moccan a sekély vízben. Eltelik pár másodperc,
míg Nick felköhögi a nevét: szalamandra. Hogy képes egy
nedvességigényes, pár centis lábú állat fölmászni kétharmad
focipályányit a száraz, rostos fakérgen? Talán egy madár
pottyantotta ide, ügyetlenül elejtette a kosztot, rá a fa koronájára.
Valószínűtlen. A csúszós állat mellkasa föl-le jár. Az egyetlen hihető
magyarázat, hogy ezer évvel ezelőtt az ősei beszálltak a liftbe,
feljöttek vele, és ötszáz nemzedék óta itt élnek.
Nick apránként visszamászik ugyanazon az úton. A nagy bálterem
sarkában támaszkodik, amikor Vénuszhaj is visszaér. Aki időközben
leoldotta magáról a köldökzsinórt.
– Nem fogod elhinni, mit találtam. Egy kétméteres hemlokfenyőt
ilyen mély talajpárnában!
– Az istenit neki! Olivia! Biztosítás nélkül másztál?
– Nyugi. Kiskoromban rengetegszer másztam fára. – Megelőző
intézkedésként gyorsan megpuszilja Nicket. – A Mimasz egyébként
is azt üzeni: nem hagyja, hogy lezuhanjunk.

Lerajzolja Oliviát, ahogy a spirálfüzetébe írja be délelőtti

felfedezéseit. Az egyedüllét gyakorlati része sokkal könnyebben
megy Nicknek, mint Oliviának. Miután évekig egy iowai tanyán
táborozott, huszonnégy óra ennek a gigászi szörnynek a tetején
csak kis kiruccanás. Olivia viszont alapjáraton még mindig
egyetemista kislány, aki hozzászokott bizonyos számú ingerhez
másodpercenként, és ez még nem múlt el belőle teljesen. A köd
feloszlik. Valamikor délidőben Olivia megkérdezi:
– Szerinted hány óra lehet? – A kérdés inkább zavart tükröz,
semmint izgatottságot. A nap még ott áll a fejük fölött, mégis mind a
ketten jóval idősebbek, mint tegnap ilyenkor. Nick fölpillant a
rajzolásból, a Mimasz ágainak helyi labirintusán dolgozik, és a fejét
rázza. Olivia kuncog. – Jó, de milyen nap van?
Hamarosan persze egyforma hosszúnak érződik a délután, a fél
óra, a perc, egy fél mondat vagy egy szótöredék. Belevesznek a
teljes ritmustalanság ritmusába. Az átkelés a háromméteres
dobogón már valódi hőseposz. Még több idő telik el. Egy
örökkévalóság tizede. Kéttizede. Mikor Olivia ismét megszólal, halk
hangja megrázza Nicket.
– Sose hittem volna, hogy a többi ember ennyire erős drog.
– A legerősebb. Legalábbis ezzel élnek vissza a leggyakrabban.
– Mennyi idő alatt lehet… detoxikálódni?
Nick átgondolja.
– Soha, senki nem tiszta.

Lerajzolja Oliviát, mikor ebédet készít. Amikor szunyókál. Amikor

madarakkal enyeleg vagy egy egérrel játszik hatvan méter magasan.
Nick szemében Olivia küzdelme, hogy lecsillapodjék, emberi saga
dióhéjban, egy mamutfenyő magjában. Lerajzolja a mamutfenyőkkel
teljes hasadékot meg a szétszórtan álló, kisebb testvéreik fölé
magasodó óriásokat. Aztán félreteszi a rajzmappát, hogy jobban
szemügyre vehesse a változó fényt.

– Te is hallod? – kérdi Nick. Távoli zúgás-berregés, rendszeres és

magabiztos. Fűrészek és gépek.
– Igen. Mindenütt ott vannak. – Mindegyik kidőlő óriásfa közelebb
hozza a brigádokat. Húszpercenként hullik el egy három méter
vastag, kilencszáz éves fa, egy órán belül fel is darabolják. Amikor
egy nagyobb példányt vágnak ki, az még a távolból is olyan, mintha
egy tüzérségi gránát vágódna egy katedrálisba. A talaj megolvad. A
Mimaszra épített dobogójuk hatvan méter magasan is belereszket. A
világ történetének legnagyobb fái megőrizték magukat a végső
leszámolásra.

A függőágykönyvtárban Olivia kezébe akad egy könyv: A titokzatos

erdő. A címlapon történelem előtti tiszafa látható a föld fölött és a
föld alatt. A hátoldal azt állítja: Meglepetés! Az év sikerkönyve – már
23 nyelvre lefordították.
– Olvassak neked egy kicsit?
Úgy olvassa fel, mintha a teljes évfolyama előtt állna, elskandálja
a Fűszálakból átvett strófák hosszú tehervonatát, amit minden
tizedikesnek kívülről kellett megtanulnia.
Te, kedves olvasó, valamint a házad mögötti kertben álló fa közös
őstől származtok.
Szünetet tart, és kinéz házuk átlátszó falán.
Másfél milliárd évvel ezelőtt kettőtök útja szétvált.
Újabb szünet, mintha ő is ki akarná számolni.
De még ma, egy ilyen irdatlanul hosszú, más-más irányba megtett
utazás után is közös bennetek a génjeitek negyede.
Ebben a tempóban, a szerző gondolatainak szelében lavírozva
négy oldalon is végighaladnak, mikor besötétedik. Megint
gyertyafénynél esznek – instant levesporkeveréket szórnak két
csésze vízbe, amit a pici tábori tűzhelyen melegítettek fel. Mire
végeznek, már a sötétség az úr. A favágók gépei elhallgattak,
helyüket átvette az éjszaka ezernyi kísérteties jelensége, amiket
nem képesek megfejteni.
– Spórolnunk kell a gyertyával – mondja Olivia.
– Igen.
Még több órájuk van lefekvésig. Hevernek a hosszú, hullámzó
dobogón ígéretüknek megfelelően, és diskurálnak a sötétben.
Idefent semmiféle veszélytől nem kell tartaniuk, kivéve a legősibbet.
Ha feltámad a szél, az olyan, mintha hevenyészett tutajon kelnének
át a Csendes-óceánon. Ha eláll a szél, a nyugodt csönd két
örökkévalóság között lebegteti őket, és teljesen az itt és most
ölelésében vannak.
Olivia azt kérdezi a sötétben:
– Mire gondolsz?
Nick arra gondol, hogy élete a tetőpontjára ért, mégpedig ma.
Hogy már mindent látott, amit az életben látni akart. Megérte, hogy
boldognak látja saját magát.
– Arra, hogy éjszaka megint hideg lesz. Lehet, hogy össze kellene
cipzároznunk a két hálózsákot.
– Egyetértek.
 A galaxis minden csillaga előbújik fölöttük, a kékesfekete tűlevelek
között, a kilöttyent tejből lett folyón. Éjszakai égbolt – ez volt a
legjobb drog, mielőtt az emberek valami erősebbre kaptak rá.
Összecipzárazzák a hálózsákjukat.
– Így legalább – mondja Olivia – ha egyikünk lezuhan, a másik is
vele tart.
– Követlek bárhová.

Még csak világosodik, amikor a mélyen alattuk működő gépek zajára

fölébrednek.

Az engedély nélküli gyülekezésért kapott idézés háromszáz

dollárjába kerül Miminek. Nem is rossz bolt. A télikabátjáért kétszer
ennyit fizetett, és csak feleennyi örömöt lelt benne.
Letartóztatásának híre a munkahelyén is elterjed. Csakhogy a
felettesei mérnökök – ha sikerül határidőre szállítania a részlege
öntési tervét, a céget nem érdekli, hogy egy szövetségi börtönből
küldi be a munkát. Amikor ezer, plakátokkal felszerelt tüntető
menetel az Erdészeti Minisztériumhoz Salemben a fakitermelési terv
jóváhagyási eljárásának reformját követelve, Mimi és Douglas
csatlakozik hozzájuk.
Egy áprilisi szombaton kora reggel kocsiba ülnek, és elmennek
egy megmozdulásra a Parti-hegységbe. Douglas egy nap
szabadságot vesz ki a vas- és fémáruboltban, ahol munkát talált. A
reggel kimondhatatlanul szép, és dél felé haladva, míg a sok vacakot
meg a főbb híreket hallgatják a rádióban, a párás, rózsaszín égbolt
megnyugszik, és égszínkékre vált. A hátsó ülésen a hátizsákban két
pár olcsó úszószemüveg, pólók, hogy az orruk-szájuk köré
csavarhassák, és átalakított vizespalackok. Továbbá egy-egy acélból
készült, dupla záras, rendőrökével azonos hatásfokú férfi- és női
bilincs, valamint láncok és két, biciklire való U-lakat. Zajlik a
fegyverkezési verseny. A tüntetők kezdik azt hinni, hogy többet
tudnak költeni az ügyre, mint a rendőrség. Őket olyan emberek
pénzéből fizetik, akik meg vannak győződve róla, hogy minden adó
lopás, de a közösségi faanyag elpasszolása már nem az.
A mellékútról befordulnak a tiltakozás helyszínére. Douglas
végignéz a parkoló járműveken.
– Sehol egy televíziós stábautó. Egy árva darab se.
Mimi káromkodik.
– Jó, jó, nem kell rögtön pánikolni. A nyomtatott sajtó biztos, hogy
eljött. Fotósokkal.
– Ha nincs tévé, akkor mintha meg se történt volna.
– Korán van. Lehet, hogy még nem értek ide.
Kiáltás harsan az úton, mint amikor a közönség gólt ünnepel. A
fák között ellenséges hadseregek készülnek az összecsapásra,
karnyújtásnyira egymástól. Ordítozás, kisebb lökdösődés. Majd
ütleggel elegy kötélhúzás valakinek a dzsekijével. A későn érkezők
összenéznek, és ügetésbe csapnak át. A nyílt összecsapásig a
lecsupaszított erdő egyik tisztásán jutnak el. Mint egy itáliai
cirkuszban. Tüntetők kettős gyűrűje vesz körbe egy Cat C7 motorral
működő, teljesen felszerelt gépszörnyeteget, aminek a daruja úgy
lóg be a fejük fölé, mintha hosszú nyakú dinoszaurusz volna.
Favágók és faaprítók keringenek az anarchia körül. Sajátos, vad düh
lóg a levegőben, oka, hogy az erdős domboldaltól még a
legközelebbi város is messzire esik.
Mimi és Doug fölsiet az emelkedőn. Egy láncfűrész felbődülésére
Mimi megrántja Doug karját. Egyik vicsorgó gép után rázendít a
következő. Nemsokára benzinmotoros fairtó gépek kórusa üvölt
végig az erdőn. A favágók lustán, lakonikusan lengetik kézi
masináikat. Aratók kaszával.
Douglas megáll.
– Ezek megőrültek, baszd ki?
– Színjáték. Senki sem fog láncfűrésszel nekimenni egy
fegyvertelen embernek. – Csakhogy míg Mimi ezt kimondja, az egyik
rakodó vezetője sebességbe teszi a gépét, és magával rángatja a
hozzá bilincselt két nőt. A tüntetők hitetlenkedve ordítanak.
A favágók a túszul ejtett Cattől másfelé fordítják figyelmüket. Egy
csoport óriás jegenyefenyőt vesznek munkába, ami azzal fenyeget,
hogy a fák a bilincsbe vert naplopók közé zuhannak. Doug motyog
valamit, és kitépi magát. Mielőtt Mimi bármit tehetne, már fut is a
kibontakozó eseményhez, maga után húzva a hátizsákját. A
csetepaté közepébe veti magát, mint kiskutya a hullámokba, rohan a
tüntetők között, hol az egyik, hol a másik ember vállát ragadja meg.
A jegenyefenyőkre rontó, kéziszerszámmal dolgozó favágókra
mutat.
– Küldjünk fel annyi embert azokra a fákra, amennyit csak tudunk.
Valaki azt kiabálja:
– Hol a fenében marad ilyenkor a rendőrség? Bezzeg amikor
nyerésben vagyunk, mindig előjönnek, hogy tönkretegyék, amit
elértünk.
– Figyelem – bődül el Douglas –, azokat a fákat tíz percen belül
múlt időbe teszik. Mozgás!
Mielőtt Mimi odaérne hozzá, már pattan, és egy olyan fa felé tart,
amelyiknek elég alacsonyan kezdődnek az alsó ágai ahhoz, hogy föl
tudjon ugrani rájuk. Mihelyt elhagyja a földet, a fa ágai gyakorlatilag
létraként szolgálnak egészen huszonöt méteres magasságig. Két
tucat csüggeteg tüntető megint erőre kap, és Douglas nyomába
ered. A favágók észreveszik, mi zajlik mellettük. Folytatják a munkát
olyan gyorsan, ahogy szöges talpú bakancsuk engedi.
Az első tüntetők elérik a facsoportot, és fölmásznak a lombozatig.
Mimi észrevesz egy fát, aminek olyan alacsonyan kezdődnek az
ágai, hogy még ő is eléri. Hat lépésre van a fától, amikor valami
gonosz elgáncsolja. Hasra esik, bele egy alaszkai ginszengtelepbe.
A vállát beüti egy zuzmóval borított kőbe, és lepattan róla. Valami
súlyos telepszik rá a vádlijára. Douglas tíz méter magasból üvölt rá a
merénylőre:
– Megöllek, isten engem úgy segéljen! Letépem a hülye fejedet a
nyakadról!
A Mimi térdhajlatán ülő ember vontatottan mondja:
– Ahhoz le kéne fáradnod ide, ugyebár?
Mimi sarat köp. Merénylője a lábszárával Mimi combjának hátsó
részét kínozza. Mimi akaratlanul is felüvölt. Doug lemászik egy ágon.
– Elég! – kiabál a férfira. – Abbahagyod!
Néhány nyakon csípett tüntető a földön hever. De akadnak
olyanok is, akik eljutnak a fákig, és föllendülnek az ágakra. Innen
féken tudják tartani az üldözőiket. A cipők legyőzik a nyújtózkodó
ujjakat.
Mimi felnyög.
– Szállj le rólam.
A rátelepedett favágó meginog. Az ellenség létszámfölényben
van, őt pedig leköti, hogy egy olyan alacsony ázsiai nőt tart fogva,
aki legfeljebb egy bokorra tudna fölmászni.
– Megígéred, hogy a földön maradsz?
Az udvarias hang megdöbbenti Mimit.
– Ha a céged betartotta volna a saját ígéreteit, nem volna ez az
egész.
– Megígéred?
Könnyelmű esküvés, minden élőlényre egyformán kötelező.
Megígéri. A favágó felugrik, és csatlakozik munkavégzésükben
akadályozott övéihez. A favágók összedugják a fejüket, szeretnék
megoldani a helyzetet. Csak úgy tudnának jegenyefenyőt kivágni, ha
kioltanák valakinek az életét.
Mimi kiszúrja Douglast az egyik fán. Ismerős neki ez a fa. Eltart
egy ideig, mire ráismer: ez a harmadik arhat mögött, a háttérben
látható fa az apja tekercsén. A favágók ismét beindítják a
fűrészeiket. Egyszerű, demonstratív mozdulatokkal lóbálják a
szerszámot a levegőben, a cserjékbe nyírnak bele, és a fák kidőlési
területén, a fenyők előtt halmozzák fel őket. Az egyik favágó belevág
egy nagy fa aljába. Mimi nézi, de annyira lefagy, hogy kiáltani sem
képes. Arra készülnek, hogy az egyik fafoglaló ágain keresztül döntik
le. A nagy jegenyefenyő eltörik, Mimi sikolt. A hatalmas robaj miatt
behunyja a szemét. Amikor kinyitja, levágott fa hasítja ketté a ligetet.
A fafoglaló az árbócba kapaszkodik, és nyögdécsel a rémülettől.
Douglas szájából szidalmak záporoznak a favágókra.
– Elment a maradék eszetek? Meg is ölhettétek volna.
A csoportvezető visszakiabál.
– Jogcím nélküli behatolás!
A favágók új körzetet alakítanak ki a ledőlő fáknak. Valaki
csapszegvágót szed elő, és elkezdi átvágni a Cat-motoros géphez
láncolt tüntetők bilincseit, mintha csak egy sombokrot nyesegetne. A
tisztáson dulakodás tör ki; az erőszakmentesség luxusát nem
élvezhetik többé. A jegenyefenyő-ligetben az egyik favágó
beakasztja a fűrészét a következő, kárhozatra ítélt fenyő gesztjébe,
az a célja, hogy amikor kidől, egy másik fafoglalóétól egy méterre
zuhanjon a földre. A megcélzott fafoglaló üvöltését elnyomja a
fűrészek hangja, nem hallják a fülvédős favágók sem. Viszont látják,
hogy az illető őrülten hadonászik, és kivár, míg végül a rémült
célpont lemászik a földre. Totális megfutamodás mindkét fronton. Az
ostromzár alá vett gépek megindulnak. A maradék fafoglalók közül
kilenc leugrik a kakasülőjéről. A favágók diadalmasan lengetik a
fűrészüket. A tüntetők meghátrálnak, mint szarvas a tűztől.
Mimi ott ül, ahol megígérte. A háta mögött csatakiáltások szállnak
a levegőben. Megfordul, villódzó fényeket lát, és azt gondolja,
rohamrendőrök. Húsz rendőr ront ki teljes páncélzatban egy
páncélozott csapatszállítóból. Fekete polikarbonát sisakok körbeérő
védőmaszkkal. Kevlármellények. Golyóálló, nagy hatásfokú bevetési
pajzsok. Rendőrök hatolnak be a tisztásra, összefogdossák a
birtokháborítókat, azoknak a csuklójára is bilincset kattintanak, akik
már eddig is elvágott karperecet viseltek.
Mimi fölkel. Egy kéz nehezedik keményen a vállára, és
visszanyomja. Megfordul, egy riadt tekintetű rendőrt lát. Alig
húszéves.
– Leülni! Nincs mozgás.
– Nem megyek én sehova.
– Még egy szó, és megbánja. – Három szombati erdőfelszabadító
fut el mellettük vissza az útra, az autójukhoz. A rendőrgyerek elüvölti
magát. – Állj! Ahol vannak. Leülés. Azonnal! Azonnal!
Megtorpannak, megfordulnak, leülnek, ahol vannak. A közel álló
favágók hurráznak. A gyerekrendőr sarkon fordul, és egy másik,
szökni próbáló tüntetőcsoporthoz rohan. A rendőrosztag legyező
alakban áll fel a fák alatt. Kettesével állnak be az utolsó, fákon
ragadt tüntetők alá, és gumibottal ütik a lábukat. Az utolsó öt
fafoglaló feladja a küzdelmet, az egyetlen kivétel Douglas Pavlicek,
aki még feljebb mászik. Előveszi saját bilincsét a hátizsákból, és
rákattintja az egyik csuklójára. Aztán átöleli a fa törzsét, és a másik
csuklóját is megbilincseli.
Mimi a fejét fogja.
– Douglas, gyere le. Vége.
 – Nem tudok! – Csörgeti a bilincsét, odazárta ölelő karját a fa
törzsére. – Ki kell tartanom, míg ideér a tévéstáb.
Az őrült ellenálló a favágók létrái felé rúg, amiket a rendőrök
helyeztek a jegenyefenyő alá. Az egyik rúgása olyan erős, hogy a
favágók is elismerően kiabálnak. De kisvártatva négy rendőr
nyüzsög az altesténél. Az odaláncolt Douglas nem tud elmozdulni. A
rendőrök most már elérik csapszegvágóikkal a bilincseit, hogy
levágják. Erre Douglas behúzza a két karját, hogy a lánc bevájja
magát a fa törzsébe. A favágók fejszéket adnak fel a rendőröknek.
Mire Douglas a lánc elé teríti szét az ujjait. A rendőrök csak a
derekáig érnek fel. Gyors megbeszélés, és egy erős ollóval
belevágnak a nadrágjába. Két rendőr fogja le a lábát. A harmadik az
ágyékáig nyirbálja szét a rongyos farmert.
Mimi csak bámul. Még sose látta Douglas meztelen combját.
Ezekben a hónapokban már eltűnődött, meglátja-e valaha. Douglas
vágya olyan nyilvánvaló, mint arcán a csodálat, mikor együtt isznak
meg egy hideg karamellturmixot. Ez az egyetlen titok, ami miatt
semmiféle kalandosabb dologba nem ment bele, mindössze a kezét
tette Mimi tarkójára. Hetekkel ezelőtt Mimi eldöntötte, hogy ez valami
háborús sebesülés. Most végignézi, hogy nyilvánosan levetkőztetik a
döbbent tömeg szeme láttára. Egyik lába a szabad levegőn, csontos,
színtelen, jóformán nincs is rajta szőr, egy sokkal öregebb ember
ráncos combja. Aztán a másik lába – most a farmerja deréktól
szétnyitva lóg rajta, mint egy viharvert zászló. Előkerül a három
hatású paprikaspray – könnygázzal kevert kapszaicin.
A nézők kiabálnak.
– De hiszen oda van láncolva a jóember! Moccanni se bír!
– Mit akarnak tőle?
A rendőr Douglas ágyékához emeli a spray-t, és lő. Folyékony tűz
emészti Douglas szerszámát és heréit – ez a koktél több millió
csípősségi egység a Scoville-skálán. Douglas lóg, himbálózik a
bilincsén, liheg.
– Ba… ba… basszátok meg…
– Az istenit neki, hát mozdulni sem tud! Hagyják már békén!
Mimi megfordul, hogy lássa, ki kiabált. Az egyik favágó. Alacsony,
szakállas, mint egy felbőszült törpe valamelyik Grimm-meséből.
 – Nyissa ki a bilincsét – utasítja egy rendőr. A szavak eltömik
Douglas száját. Semmi sem jön ki rajta, csak egy mély hang, mint
egy légiriadó első fél másodpercében. Megint odalőnek a spray-vel.
A feljelentésükre ez idáig nyugton ülve várakozó tüntetők
fellázadnak. Mimi őrjöngve áll fel. Olyan dolgokat kiabál, amikre alig
egy órával később se fog már emlékezni. Mások is felállnak
körülötte. A fogoly fájához közelítenek. A rendőrök visszalökdösik
őket. A fára kapaszkodott rendőrök még egyszer rálőnek a spray-vel
Douglas meztelen ágyékára. A szájából érkező halk, búgó hang
lassan, borzalmasan fölerősödik.
– Oldja el a két kezét, és lejöhet. Egyszerű.
Douglas mondani próbál valamit. Odalent valaki elkiáltja magát:
– Hagyjátok már szóhoz jutni, szemetek.
A rendőrök előrehajolnak, elég közel ahhoz, hogy meghallják a
suttogását.
– Eldobtam a kulcsot.
Douglast levágják a láncról, és lecipelik, mintha Jézust vennék le a
keresztről. Mimit egy pillanatra sem engedik a közelébe.

Mikor a rendőri eljárás megpróbáltatása véget ér, Mimi hazaviszi

Douglast. Szeretné lemosdatni, és minden gyengéd bőrápoló szert
bevetne, amit csak talál. Csak hát Douglas húsa mint a reszkető
lazacé, és egyébként is szégyelli, nem akarja, hogy Mimi lássa.
– Rendbe jön ez. – Fekszik az ágyban, és a mennyezetről olvassa
le a szavakat. – Rendbe jön.
Mimi minden este benéz hozzá. Douglas bőre egy álló hétig
narancsszínű marad.

A Sors-játék 2 annyi pénzt söpör be, amennyi teljes államok éves

bevétele. A Sors-játék 3 abban a pillanatban érkezik, amikor az
elődje kezd kikopni. Hat földrészről özönlenek a feljavított játéktérre
– a frissen meghódított területek lakói, zarándokok, farmerek,
bányászok, harcosok, papok. Szövetségeket, konzorciumokat
alakítanak. Olyan épületeket emelnek és olyan árukkal kereskednek,
amilyenekre a programozók nem is számítottak.
A Sors-játék 4 már 3D-ben jelenik meg. Monumentális
vállalkozásnak bizonyul, csaknem összeroppantja a céget. Kétszer
annyi programozóra és grafikai tervezőre van hozzá szükség, mint a
korábbi verzióhoz. Négyszer nagyobb felbontású, a játéktér területe
tízszeres, és tucatnyival több küldetést lehet benne teljesíteni.
Harminchat új technológia. Hat új erőforrás. Három új társulás. Több
új világcsoda és remekmű, mint amennyit valaki évekig tartó játékkal
fölfedezhetne magának. Még a processzorok sebességének állandó
megduplázódásával kalkulálva is hónapokon át a legjobb házi gépek
teljesítőképességének határait feszegeti a játék.
Az egész történet úgy bontakozik ki, ahogy Neelay évekkel
korábban előre látta. Megjelennek a böngészők – újabb szög tér és
idő koporsójába. Egy kattintás, és az ember a CERN-ben van. Még
egy, és máris Santa Cruz-i underground számokat lehet hallgatni.
Megint egy, és az MIT valamelyik újságját lehet olvasni. A második
év elején ötven nagy szerver, a végén már ötszáz. Webhelyek,
keresőmotorok, átjárók. Mindezt az iparosodott bolygó zsúfolt,
kizsigerelt nagyvárosainak akarata hozta létre az utolsó pillanatban:
ez menti meg a vég nélküli növekedés evangéliumát. Az
elképzelhetetlen világhálóból nélkülözhetetlen világháló válik, másfél
év alatt forrasztja egybe a földkerekséget. A Sors-játék is beszáll,
online játék lesz belőle, és egymillió magányos fiú emigrál az új és
továbbfejlesztett Sohaországba.
A háztáji gazdálkodás ideje lejárt. A játékok felnőnek, világszerte
elit árucikké lépnek elő. A Sors-játék 5 bonyolultsága és
programsorainak száma a teljes operációs rendszerekét is
meghaladja. A játék legjobb MI-jei többet tudnak az előző év
űrszondáinál. A játék lesz az emberiség fejlődésének motorja.
Mindez nemigen izgatja Neelayt a cég székhelye fölötti lakásában.
A szoba zsúfolásig tele monitorokkal és modemekkel – villognak,
mintha karácsony volna. Az elektronikai felszerelés gyufásdoboznyi
moduloktól embernél magasabb számítógépházakig ér. Az eszközök
egyikét sem lehet megkülönböztetni a csodától – ahogy a próféta
mondja. Neelay gyerekkorának legmerészebb sci-fije sem volt képes
ilyen csodákat megjósolni. Ennek ellenére: ahogy megduplázódnak
a specifikációk, úgy duplázódik meg Neelayben is a türelmetlenség.
Erősebben fáj a foga, mint valaha – még egy áttörésre, a
következőre, valami egyszerű és elegáns megoldásra, ami ismét
megváltoztat mindent. Fölkeresi a jós fákat marsbéli botanikus
kertjükben, hogy megkérdezze tőlük, mi lesz a következő lépés. De
a fák hallgatnak.
Felfekvések kínozzák. Egyre törékenyebb csontjai miatt veszélyes
kimennie a házból. Két hónapja beszállás közben jól beverte a lábát
a furgonba – ezzel a kockázattal jár, ha az ember nem érzi, meddig
érnek a végtagjai. Két karján elfeketedett zúzódások, mert
fölkeléskor és visszafekvéskor is beveri az ágya rúdjába. Rászokott,
hogy a székében eszik, dolgozik és alszik. Amire a leginkább vágyik
– amiért a céget is elcserélné –, hogy egy tónál ülhessen, fent a
Sierra Nevadában, egy hosszú ösvényen, és nézegethesse a partot
szegélyező lucfenyők ágaira föltelepedő keresztcsőrűeket, míg a
groteszk csőrükkel magokat halásznak ki a tobozokból. De ez soha
nem adatik meg neki. Soha. Egyetlen kirándulásra van engedélye,
ez pedig a Sors-játék 6.
A Sors-játék 6-ban a játékosok telepei addig is gyarapodnak, míg
ő távol van. Dinamikus, versengő gazdaságok. A városok tele
konkrét emberekkel, akik kereskednek vagy törvényeket hoznak.
Teremtés a maga teljes, szertelenül pazarló mivoltában. Az emberek
havi bérleti díjat fizetnek, hogy ott lakhassanak. Merész lépés, de
egy világszerte űzött játékban semmiféle merészség sem végzetes.
Az egyetlen halálos veszedelem az, ha valaki elmulasztja az
előrelépést.
Neelay már nem tudja, mi a különbség nyugalom és kétségbeesés
között. Egyik pillanatban a nem nyitható panorámaablaknál ül, a
következőben bő lére eresztett feljegyzéseket firkál a fejlesztőknek,
és ugyanazzal nyaggatja őket, amivel évek óta mindig:

Több realizmusra van szükség… Több életre! Az állatok

tudjanak elindulni és megállni, kószálni és bámészkodni,
pont mint az élő modellek… Látni akarom, hogyan huppan
vissza egy farkas a fenekére, és hogy a szeme zöldje
 belülről világít. Látni akarom, mikor egy medve a karmaival
szétbont egy hangyabolyt…

Rakjuk össze úgy ezt a helyet, hogy a legkisebb részlete is

kinti dolgokból származik. Igazi szavanna, igazi mérsékelt
égövi erdő, igazi láp. A Van Eyck fivérek 75
megkülönböztethető növényfajt festettek a genti oltárra. A
Sors-játék 7-ben 750 fajt akarok majd megkülönböztetni,
mindegyiket a rá jellemző viselkedés közben…

A feljegyzés fogalmazása közben a beosztottjai kopogtatnak és

bejönnek, aláírandókat, eldöntésre váró kérdéseket tesznek elé. Se
viszolygás, se szánalom nincs bennük a székében merőlegesen
megtámasztott óriási sétapálcával szemben. Ezek a fiatal
internetgyerekek már megszokták. Már a katéterét se veszik észre,
mikor a szék keretén lévő tartályba ürül. Tudják, mekkora nettó érték
is ő. A Sempervirens részvényei aznap délután negyvenegy egész
huszonöt századon, a tavalyi kibocsátási ár háromszorosán zártak.
A székben helyet foglaló pálcikaember a cég huszonhárom
százalékát birtokolja. Mindenkit gazdaggá tett, és ő maga is olyan
gazdag, mint a játékban szereplő legnagyobb császárok.
Elküldi a legfrissebb, plakát méretű feljegyzését, de pár pillanattal
később elborul a kedélye. Ekkor azt csinálja, amit olyankor szokott,
ha betelik a pohár: felhívja a szüleit. Anyja veszi fel.
– Jaj, Neelay! De örülök, hogy te vagy az!
– Én is örülök neked, Moti. Jól vagytok? – És mindegy is, mit
beszél az anyja. Pita túl sokat szunyókál. Azt tervezik,
hazalátogatnak Ahmadábádba. Katicabogár-invázió van a
garázsban… nagyon büdösek. Lehet, hogy nemsokára feltűnően
rövidre vágatja a haját. Bármivel hozakodjon is elő az anyja, őt az
mulattatja. Az élet a maga kicsinyes részleteivel mégsem
suszterolható be semmiféle szimulációba.
Csakhogy utána érkezik a nagyon kínos kérdés – ezúttal túl
hamar.
– Neelay, megint azon törjük a fejünket, hogy nem is volna
lehetetlen találni a számodra valakit. A közösségben.
 Ezt már megrágták, körüljárták, kitárgyalták az évek során.
Társadalmilag kikényszerített szadizmus volna összeboronálni vele
bármelyik nőt.
– Nem, Moti. Már megbeszéltük.
– No de Neelay… – Abból, ahogy anyja kiejti a nevét, már hallja is:
Milliókat érsz, tízmilliókat, sőt talán többet is… még nekem sem
árulod el, mennyit. Hol itt az áldozat? Mutass nekem valakit, aki nem
tud megtanulni szeretni!
– Anya! Már szólnom kellett volna. Van itt egy nő. Tulajdonképpen
az egyik gondozóm. – Már-már hihetően hangzik. A vonal túlsó
végén bekövetkező csönd görcsös izgalmat mutat, és szinte
agyonnyomja Neelayt. Csak egy biztonságos, megnyugtató névre
van szüksége, amit meg is tud jegyezni. Rupi. Rutu. – Rupalnak
hívják.
Rettenetesen nagy sóhaj, anyja elsírja magát.
– Nahát, Neelay, én olyan nagyon boldog vagyok!
– Én is, anya.
– Megismered az igazi örömöt! Mikor találkozhatunk vele?
Nem is érti, hogy bűnözői agya miért nem volt képes előre látni ezt
az apró buktatót.
– Nemsokára. Nem akarom elijeszteni.
– A családod elijesztené? Miféle lány ez?
– Esetleg a jövő hónapban? A hó végén? – És persze arra gondol,
hogy addigra úgyis rég összedől a világ. Máris érzi anyja feneketlen
fájdalmát a színlelt szakítás miatt. De mégiscsak sikerült boldoggá
tennie azon az egyetlen ponton, ahol az emberek ténylegesen élnek,
a Jelen pár másodpercig tartó intervallumában. Minden rendben van,
és mire a telefonbeszélgetés véget ér, mind a gudzsaráti, mind a
rádzsasztáni embereknek megígéri: legalább tizennégy hónappal a
nagy esemény előtt fog szólni, hogy mindenki szabaddá tehesse az
időpontot a naptárában, mindenki megvehesse a repülőjegyét,
elkészíthesse a száriját, ahogyan esküvő előtt szokás.
– Te jó ég, Neelay! Ezek a dolgok nem mennek egyik percről a
másikra.
Amikor leteszik a telefont, Neelay a magasba emeli kezét, és
rácsap az íróasztala szélére. Nagyon csúnya hangja van, éles, fehér
fájdalom, tudja, hogy legalább egy csontja eltört.
 Nem lát a fájdalomtól. A magánliftjén lemegy a fényűzően
berendezett hallba, a gyönyörű mamutfenyő szegélyért olyan milliók
vágya fizetett, akik sehol másutt nem laknának, csakis itt. Szeméből
dől a könny és a harag. Mégis csöndesen és udvariasan szól a
rémült recepcióshoz, miközben eltartja magától megduzzadt, törött
mancsát:
– Kórházba kell mennem.
Tudja, mi vár rá, miután rendbe teszik a kezét. Le fogják teremteni.
Infúzióra kötik, és megesketik, hogy rendesen fog enni. Míg a
recepciósnő lázasan telefonál, Neelay fölpillant a falra, ahová azt a
Borges-idézetet tette ki, amelyik még ma is vezérelve fiatal életének:

Minden embernek képesnek kell lennie minden eszmére,

és hiszem, hogy a jövőben így is lesz.

Portlandnek már a nevét is mérgezőnek érzi. Szakértő, oktató tanú,

na, ez még Portlandnél is rosszabbul cseng. Dr. Patricia Westerford
az előzetes bírósági meghallgatás reggelén ágyban fekszik, és úgy
érzi magát, mintha agyvérzést kapott volna.
– Képtelen vagyok rá, Den.
– Muszáj megtenned, babám.
– Erkölcsi vagy jogi értelemben?
– Az életművedről van szó. Nem hátrálhatsz ki belőle.
– Dehogyis az életművem! Az én életművem az, hogy figyelem a
fákat.
– Nem. Az az életre szóló játékod. És az benne a munka, hogy
elmondod az embereknek, amit üzennek.
– Szükség van egy rendeletre, hogy állítsák le a fakitermelést a
kényes szövetségi területeken. Ez jogi kérdés. Mi értek én a joghoz?
– Arra kíváncsiak, hogy mit tudsz a fákról.
– Szakértő tanú? Inkább beteget jelentek.
– Csak mondd el nekik, amit tudsz.
– Hát itt a baj. Nem tudok én semmit.
 – Ez se más, mint amikor belépsz egy osztályterembe.
– Csak éppen idealista huszonévesek helyett, akik tanulni
vágynak, dollármilliókért hadakozó jogászok lesznek a hallgatóság.
– Ne a dollárokat nézd, Patty. A másik oldalát.
Hát igen, ismeri el Patty, és kinyújtóztatja lábát a hideg padlón. Ez
az ügy a másik oldalról szól. Ami szöges ellentéte a dollármillióknak.
Aminek az összes lehetséges tanúságtételre szüksége van.

Dennis elviszi százötven kilométerre a rozoga teherautóján. Mire a

bíróságra érnek, Patriciának lüktet a füle. Bemutatkozó
megszólalása közben gyerekkori beszédhibája a téli álom után teljes
pompájában éled fel. A bíró folyamatosan arra kéri, ismételje meg,
amit mondott. Patriciának minden egyes kérdésnél erőlködnie kell,
hogy megértse. Ennek ellenére feltárja nekik a fák rejtélyét. Úgy
törnek elő belőle a szavak, mint a tavaszi nedvek a fából. Az
erdőben nem léteznek individuumok. Mindegyik fatörzs függ a
többitől.
Félreteszi személyes megérzéseit, és megmarad annál, amiben a
tudományos közösség már megegyezett. Csakhogy miközben
mondja a szakértői véleményét, maga a tudomány is olyan léhának
tűnik, mintha egy gimnáziumi népszerűségi versenyen indult volna
el. Pechjére az ellenfél szakértője egyetért vele. Előszed egy olvasói
levelet, amit Patricia első komoly tudományos cikke szerkesztőinek
írtak. Amelyiket három vezető dendrológus írt alá, és amiben
agyagba döngölték. Hibás módszerek, gyanús statisztikák. Patricia
Westerford annyira félreérti a természetes kiválasztódás egységeit,
hogy az már kínos… Tetőtől talpig belevörösödik. El akar tűnni,
szeretné, ha meg se született volna. Mérges gombát kellett volna
tennie az omlettbe, amit ma reggel sütött magának, mielőtt Dennis
elhozta a tárgyalásra.
– Abból, amit a cikkben állítottam, mindent igazolt a későbbi
kutatás.
Nem veszi észre a csapdát, míg bele nem esik.
– Ön megcáfolta a közvélekedést – mondja az ellenoldal
szakértője. – Mi a biztosíték arra, hogy a későbbi kutatás nem fogja
megcáfolni az ön eredményeit?
 Nincs rá biztosíték. A tudománynak is megvannak a korszakai. De
ez túl kényes téma ahhoz, hogy bíróság előtt vitassák meg. A
megfigyelés – sokak megfigyelése – közelíteni fog valami
megismételhetőhöz, függetlenül bármely megfigyelő egyéni
igényeitől és aggodalmaitól. De arra nem tud megesküdni, hogy az
erdészet tudománya végül az új erdészetben fog egyesülni, abban a
gondolatrendszerben, melyet ő és a barátai mozdítottak elő. Még
arra se tenne esküt, hogy az erdészet ma már valóban tudomány.
A bíró azt kérdezi Patriciától, igaz-e, amit az ellenoldal szakértő
tanúja korábban állított, hogy a fiatal, gondozott, gyorsan növekvő,
egységes facsoport jobb, mint a régi, rendezetlen erdő. A bíróról
eszébe jut valaki. Hosszú autózások a frissen megművelt földeken
keresztül. Ha egy bükkfa törzsére egy méter magasan rávésed a
neved, milyen magasan lesz a neved ötven év múlva?
– Húsz évvel ezelőtt az én tanáraim is ezt hitték.
– Húsz év hosszú időnek számít ilyen kérdésekben?
– Egy fának semmiség.
Az egymással háborúzó felek egységesen fölnevetnek a
tárgyalóteremben. No de az embereknek – a kérlelhetetlen,
leleményes, keményen dolgozó embereknek – húsz év elég rá, hogy
kiirtsanak egy teljes ökoszisztémát. Az erdőirtás jelentősebb tényező
a klímaváltozásban, mint a sokféle közlekedés együttvéve. Kétszer
annyi szén gyűlik fel a kidöntött erdőkben, mint a teljes légkörben.
De ez egy másik tárgyalás témája.
Bírói kérdés:
– A fiatal, egyenes, gyorsabban növekedő fák nem jobbak a régi,
rothadásnak indult fáknál?
– Nekünk jobbak, az erdőnek nem. Az a helyzet, hogy a fiatal,
gondozott, homogén faállományokat nem is volna szabad erdőnek
nevezni. – Ahogy kimondja őket, a szavak gátakat szakítanak át.
Miattuk örül, hogy él, és hogy életében az életet tanulmányozhatja.
Minden ok nélkül hálát érez, leszámítva a más dolgokra vonatkozó
felfedezéseit. Nem mondhatja meg a bírónak, de szereti ezeket a
szövevényes, kölcsönös viszonyban álló, egybeszőtt
életközösségeket, amiket egész életében megfigyelhetett. A saját
fajtáját is szereti… bár alattomosak, önzők, szemellenzős énjük
foglyai, és nem veszik észre a sajátjukon kívüli intelligenciát, de a
teremtés mégiscsak ezt a fajtát választotta ki a tudásra.
A bíró arra kéri, fejtse ezt ki. Dennisnek igaza volt, tényleg olyan,
mintha a diákjaihoz beszélne. Elmondja, hogy egy rothadó fadarab
nagyságrenddel több élő szövetnek ad otthont, mint egy élő fa.
– Néha eltűnődöm, vajon nem az-e egy fa igazi feladata a Földön,
hogy azért nőjön nagyra, mert utána hosszú ideig holtan heverhet az
erdő földjén. – A bíró megkérdezi, milyen élőlényeknek lehet
szükségük halott fára. – Nevezzünk meg egy családot. Vagy egy
rendet. Madarakat, emlősöket, más növényeket. Több tízezer
gerinctelen állatot. A környék kétéltűinek háromnegyede igényli őket.
Szinte az összes hüllő. Meg az olyan állatok, amelyek féken tartják a
fákat pusztító kártevőket. A halott fa végtelen befogadóképességű
szálloda.
Beszél a bírónak az ambróziagombával együtt élő szúbogarakról.
A rothadó fa alkoholtartalma vonzza őket oda. Bemásznak a
fadarabba, és vájkálnak benne. Az alagútrendszerükön keresztül
elültetik a fejükön lévő különleges végződésen magukkal hozott
gombákat. A gomba eszi a fát, a bogár eszi a gombát.
– A gombák megművelik a fadarabot?
– Megművelik, ráadásul szubvenciók nélkül. Hacsak nem
számoljuk bele a fadarabot magát.
– És vannak veszélyeztetett fajok azok között, amelyek rothadó
fadaraboktól meg csonkoktól függenek?
Patricia előadja: minden mindentől függ. Létezik egy pocokfajta,
amelyiknek a régi erdőre van szüksége. Rothadó fadarabokon termő
gombákkal táplálkozik, és a gomba spóráit másutt üríti ki magából.
Ha nincs rothadó fa, nincs gomba sem, nincs pocok sem, és pocok
nélkül a gomba sem terjed el, márpedig e gomba nélkül az új fák
sem nőnek ki.
– Maga szerint megmenthetők ezek a fajok, ha érintetlenül
hagyjuk a régi erdők maradékait?
Patricia gondolkodik, mielőtt válaszolna.
– Nem. A kisebb erdőmaradványokkal nem. A nagy erdők élnek
és lélegeznek. Komplex módon viselkednek. A kisebb erdőtöredékek
nem olyan ellenállók vagy gazdagok. Az egyedeknek is nagyra kell
nőniük, mert nagy testű állatok élnek bennük.
 Az ellenoldal szakértője közbekérdez, vajon a nagyobb erdős
területek megőrzése megéri-e azt a sok millió dollárt, amennyibe
kerül az adófizetőknek. A bíró konkrét összegeket kér. Az ellenoldal
kiszámolja az elveszett lehetőségeket – a ki nem vágott fák irdatlan
összegét.
A bíró megkéri dr. Westerfordot, reagáljon ellenfele számaira.
Patricia a homlokát ráncolja.
– A rothadás növeli az erdő értékét. Az itteni erdők a világ
legdúsabb biomassza-kollekciói. A régi erdők patakjaiban ötször-
tízszer több hal él. Az emberek évről évre többet kereshetnének
gombaszedéssel, halászattal és más ehető dolgok begyűjtésével,
mint fél évtizedenként végrehajtott tarvágással.
– Komolyan? Vagy ezt csak metaforikusan mondja?
– Megvannak a számok.
– Akkor miért nem mozdul rá a piac?
Mert az ökoszisztémák a diverzitás felé haladnak, a piacok meg
fordítva. De Patriciának van annyi esze, hogy ezt ne mondja ki. Soha
ne támadj a helyi istenekre.
– Nem vagyok se közgazdász, se pszichológus.
A másik szakértő kijelenti, hogy a tarvágás megmenti az erdőket.
– Ha az emberek nem vágnák ki őket, több millió hektár fát
csavarna ki a szél, vagy leégnének a pusztító lombkoronatüzekben.
Ez nem a saját szakterülete, Patricia mégsem hagyhatja annyiban.
– Épp a tarvágásoktól erősebb a szél. A koronatüzek pedig csak
akkor fordulnak elő, ha a tüzeket túl sokáig elfojtják. – Kifejti: a
tűznek regeneráló hatása van. Léteznek olyan, későn nyíló tobozok,
amelyek láng nélkül ki se tudnak nyílni. A csavarttűjű fenyők
évtizedekig őrizgetik a tobozaikat, arra várnak, hogy egy tűztől
szétnyíljanak. – A tűz elleni védekezés észszerű intézkedésnek
tűnhet, de sokkal többe kerül annál, amennyit megóv. – Az ellenoldal
összerezzen. De Patricia már túl mélyre hatolt az ügyben ahhoz,
hogy diplomatikus legyen.
– Beleolvastam a könyvébe – mondja a bíró –, hát ezt el se
tudtam volna képzelni! A fák állatokkal intéztetik el a dolgaikat?
Emlékeznek? Táplálják és óvják egymást?
A sötét lambériás tárgyalóteremben Patricia szavai előbújnak
rejtekhelyükről. Kitör belőle a fák iránti szerelme – kecsesek,
rugalmas a kísérletező kedvük, folytonosan változnak és
meglepetésekkel szolgálnak. Lassú, megfontolt lények kidolgozott
szókinccsel, mindegyikük más, madarakat nevelnek, szenet
tüntetnek el, tisztítják a vizet, kiszűrik a mérget a földből, stabilizálják
a mikroklímát. Élő szervezeteket kötnek össze egymással a levegőn
keresztül meg a föld alatt, és a vége az, hogy valamiféle szándék
látszik kirajzolódni belőle. Erdő. A veszélyeztetett faj.
A bíró a homlokát ráncolja.
– Ami a tarvágás után visszanő, az nem erdő?
Patriciában forr a frusztráció.
– Az erdőket lehet ültetvényekkel helyettesíteni. Beethoven
Kilencedikjét is át lehet hangszerelni tilinkóra. – Mindenki nevet,
csak a bíró nem. – Egy városi ház hátsó udvarában nagyobb a
biodiverzitás, mint egy faültetvényen!
– Mennyi érintetlen erdő maradt?
– Nem sok.
– Kevesebb, mint a negyede annak, amennyivel kezdtük?
– Te jó ég, sokkal kevesebb! Valószínűleg nem több két-három
százaléknál. Talán egy nyolcvan kilométeres oldalú négyzet. – Hiába
fogadta meg, hogy körültekintő lesz, most elragadtatja magát. –
Négy hatalmas erdő volt ezen a földrészen. Úgy volt, hogy
mindegyik örökké élni fog, de pár évtized alatt elpusztultak. Még
nosztalgiázásra is alig maradt időnk! A szóban forgó fák maradtak
meg hírmondónak, csakhogy ők is eltűnőben vannak… napi száz
futballpályányi. Ebben az államban tíz kilométeren torlódnak a
szálfák a folyókban. Ha az a cél, hogy maximáljuk az erdő mai napi
nettó értékét az aktuális tulajdonosok javára, és hogy a legtöbb fát
termeljük ki a legrövidebb idő alatt, akkor nosza: vágják ki a régi
fákat, és telepítsenek nyílegyenes sorokban helyettesítő
faültetvényeket, amiket még néhányszor le lehet aratni. De ha izgat
bennünket a következő évszázad talaja, ha tiszta vizet akarunk, ha
változatosságot és egészséget akarunk, ha stabilitást és mai
eszünkkel föl sem mérhető szolgáltatásokat várunk, akkor
hasznosabb a türelem, és hagyni kell lassan növekedni azt az erdőt.
Mikor befejezi, visszazuhan pirulós csöndjébe. Viszont a
rendeletpárti szakértő ragyog. Megszólal a bíró:
 – Azt állítja, hogy a régi erdők… olyasmit is tudnak, amit az
ültetvények nem?
Patricia hunyorogva néz rá, és az apját látja. A hang nem stimmel,
de ott a keret nélküli szemüveg, a magasra húzott, meglepetést
tükröző szemöldök, a szüntelen kíváncsiság. A fél évszázaddal
korábbi sok-sok első lecke mind ott gomolyog körülötte, a viharvert
Packardban töltött napok, a mobil tanterem, a sok autózás Ohio
délnyugati részének mellékútjain. Igencsak meglepi, hogy minden
felnőttkori meggyőződésére ráismer – ha embrionális formában is –
pár, könnyedén odavetett szóból, melyek egy péntek délután
leengedett ablak mellett hangzottak el, míg a visszapillantó tükörben
Highland megye tágas szójaföldjei látszottak.
Emlékszel? Az ember nem az a csúcsfaj, aminek képzeli magát.
Más élőlények – nagyobbak, kisebbek, lassabbak, gyorsabbak,
öregebbek, fiatalabbak, erősebbek – mondják meg, merre hány
centi, azok csinálják a levegőt és eszik a napfényt. Nélkülük nincs
semmi.
De a bíró nem ült ott az autóban. A bíró: másik ember.
– Az emberiség folyamatos feladata volna, hogy megtanulja, amire
az erdők már rájöttek.
A bíró úgy rágja meg magában Patricia kijelentését, ahogy az apja
rágcsálta a szasszafrász babérfát, a gyökérszörpszagú, egész télen
zöld gallyakat.

A bíróság visszatér a tanácskozási szünetből. A bíró elnapolja a

döntést a vitatott fakitermelésről. Egyúttal elrendeli az összes,
frissen, közterületen kitermelt fa kereskedelmének ideiglenes tilalmát
Nyugat-Oregonban, míg felmérik a tarvágás hatását a
veszélyeztetett fajokra. Emberek mennek oda Pattyhez, hogy
gratuláljanak neki, de nem hallja őket. Mihelyt koppan a bírói
kalapács, a füle becsukódik.
Sűrű ködfelhőben hagyja el a tárgyalótermet. Mellette Dennis,
végigvezeti a folyosón és ki a térre, ahol két tüntető csoport néz
farkasszemet Patricia mindkét oldalán transzparensekbe burkolózva.
 A TARVÁGÁS NEM VISZ A
MENNYORSZÁGBA!
EZ AZ ÁLLAM TÁMOGATJA A FAIPART,
A FAIPAR IS TÁMOGATJA AZ
ÁLLAMOT!
Ellenségek szólalkoznak össze a csoportok közti résen át, diadal
és megaláztatás érzése tüzeli őket. Rendes emberek, akik
összebékíthetetlen módokon szeretik a hazájukat. Patricia civakodó
madaraknak hallja őket. Megbökik a vállát, megfordul, az ellenoldal
szakértő tanúja áll vele szemben.
– Maga miatt most alaposan fölment a faanyag ára. – Patricia
csak pislog a vád hallatán, nem érti, miért baj ez. – Az összes faipari
cég, amelyiknek saját földje vagy kitermelői joga van, úgy felgyorsítja
a fakivágást, ahogy csak tudja.

Kezük lefagy, lábuk megdermed, és olyan szűk a hely, hogy

megfordulni sem tudnak. Az éjszakák hidegek, a lábujjaikra
zúzmaraként fagynak rá a fa nedvei. A nem szűnő szél és a
csapkodó ponyva széttördeli beszélgetési próbálkozásaikat. Olykor
vastag ágak törnek-zuhannak le fentről, de a csönd még ennél is
nyugtalanítóbb tud lenni. A famászás az egyetlen lehetőségük a
mozgásra. De a változó fényben, a tovasuhanó napokban olyan
dolgok is megszokottá válnak, amelyek odalent, a földön
lehetetlennek tűnnek.
Reggelente macska-egér játék zajlik. Vagy mondjuk inkább úgy:
bagoly és pocok, mikor is Őrangyal és Vénuszhaj lekukucskál a
nyirkos, fagyos sasfészekből a messzi mélyben sürgölődő, aprócska
emlősállatokra. A favágók még a köd feloszlása előtt megjelennek.
Egyik nap csak hárman, másnap húszan, és hangoskodnak a
masináik nyergében. Néha hízelegnek nekik:
– Gyertek le csak tíz percre.
– Sajnos nem érünk rá. Nagyon lefoglal az ülősztrájk.
– De így muszáj ordítanunk. És nem is látunk titeket. Mindjárt
kitörik a nyakunk.
– Gyertek fel ti. Jut hely bőven!
Patthelyzet. Más napokon mások érkeznek, és megpróbálják
feloldani. Csoportvezető. Brigádvezető. Goromba fenyegetéseket és
elfogadható ígéreteket kurjongatnak fölfelé. Még a faipari
termékekért felelős alelnök is kilátogat hozzájuk. Fehér
védősisakban áll a Mimasz alatt, mintha a szenátusban mondana
szónoklatot.
– A nyakukba sózhatunk három év börtönt birtokháborításért.
– Hát pont ezért nem jövünk le.
– A veszteségeink miatt kiadós pénzbüntetés lesz.
– Ez a fa megér annyit.
A fehér sisakos elnökhelyettes másnap is eljön.
– Ha maguk ketten lejönnek délután ötig, nem perelünk. Ha fent
maradnak, nem tudjuk garantálni a következményeket. Jöjjenek le,
szabad elvonulást kapnak. És priuszuk sem lesz.
Vénuszhaj kihajol a nagy bálterem széléről.
– A saját priuszunk miatt igazán nem aggódunk. A maguké miatt
annál inkább.

Másnap délelőtt az egyik favágóval folytat vitát, amikor az illető a

mondat közepén szakítja félbe a saját mondanivalóját.
– Hahó, vedd már le a sapkádat egy pillanatra. – Vénuszhaj
leveszi. A favágó döbbenete kétharmad futballpályányi távolságból is
egyértelmű. – Azt a kurva életbe, te tök jó csaj vagy!
– Hát még ha közelről látnál! Amikor nem vagyok összefagyva, és
nem egy-két hónapja fürödtem utoljára.
– Mi a szarnak üldögélsz te egy fa tetején? Minden ujjadra találnál
pasit.
– Kinek kéne pasi, amikor itt a Mimasz?
– Mimasz?
 Kis diadal már az is, hogy a favágóval kimondatta a fa nevét.

Őrangyal egy sorozat papírbombával szórja meg a favágókat.

Amikor odalent szétnyitják a lapokat, a hatvan méter magasban
tenyésző életet látják a ceruzarajzokon. A közönség le van
nyűgözve.
– Ezeket te rajzoltad?
– Bevallom.
– És ez komoly? Odafent áfonya is van?
– Sűrű bozótban nő.
– És tó is kis halakkal?
– És még mi minden!

Telnek-múlnak a napok nyirkosan, fagyosan, az új nap mindig

nyomorúságosabb, mint az előző. Őrangyal és Vénuszhaj váltótársai
sehogy sem akarnak előkerülni. Már második hete nem sikerül
elmozdulni a holtpontról, a Mimasz alját körbeálló munkások
feldühödnek.
– Itt kuporogtok a semmi közepén, a legközelebbi ember ide hat
kilométer. Bármi megtörténhet, és senki se tudná meg.
Vénuszhaj sugárzó, üdvözült tekintettel néz le rájuk.
– Túl rendesek vagytok, fiúk! Még egy hihető fenyegetést se
tudtok összehozni.
– Tönkreteszed a megélhetésünket.
– Ezt leszel szíves a főnökeidnek címezni.
– Baromság!
– Az elmúlt tizenöt évben az erdei állások egyharmada szűnt meg
a gépesítés miatt. Minél több fa pusztul el, annál kevesebb
munkaerőre van szükség.
A letorkolt favágók másik taktikához folyamodnak.
– Az isten szerelmére, ez is csak termény, ami visszanő! Nem
láttátok azt a sok erdőt innen délre?
– Ez itt egy egyszeri csoda – kiabál le Őrangyal. – Ezer évbe telik,
mire egy szisztéma működése visszaáll.
– Tulajdonképpen mi bajotok van? Miért gyűlölitek úgy az
embereket?
 – Azt se tudod, mit beszélsz! Épp az emberekért csináljuk!
– Ezek a fák úgyis elpusztulnak és kidőlnek. Addig kell leszedni
őket, amíg érettek, hogy ne vesszenek kárba.
– Nagy ötlet. Akkor daráljuk le a nagyapádat vacsorára, amíg még
van rajta egy kis hús.
– Te tényleg nem vagy normális. Mi a fenének állunk szóba
ezekkel?
– Meg kell tanulnunk szeretni ezt a helyet. Őslakossá kell válnunk.
Az egyik favágó beindítja a láncfűrészét, és nekiesik a Mimasz
egyik legnagyobb alsó hajtásából nőtt ágaknak. Utána hátralép,
felnéz, és úgy lóbál egy rönköt, mintha egy vitorlás árbócával
hadonászna.
– Mi embereket táplálunk. Hát ti?
Egymást váltva ordítoznak Vénuszhajnak.
– Jól ismerjük ezeket az erdőket. Tiszteljük a fáikat. Ezek ölték
meg a barátainkat.
Vénuszhaj csöndben marad. Hogy egy fa megölhet egy embert,
túl sok neki ahhoz, hogy belegondoljon.
Lent a favágók próbálják kihasználni az előnyüket.
– A növekedést te se tudod leállítani! Az embereknek szükségük
van faárura.
Őrangyal látta a statisztikákat. Évi több száz folyóméter fa, fél
tonna papír és karton – fejenként.
– Okosabbnak kell lennünk az igényeinkkel.
– Enni kell adnom a gyerekeimnek. Hát nektek?
Őrangyal olyan dolgokat kiabál nekik, amikről tudja, hogy meg
fogja bánni. Vénuszhaj a karjára teszi kezét, ekkor abbahagyja. A
lány lenéz, próbálja meghallani őket, akiket azért támadtak meg,
mert el akarták végezni a feladatukat. Mert valami veszélyes és
létfontosságú dolgot akartak csinálni, amihez nagyon jól értenek.
– Nem azt mondjuk, hogy ne vágjatok ki semmit. – Vénuszhaj
lelógatja a karját, hatvan méterről nyúl a favágók felé. – Azt
mondjuk: úgy vágjátok, hogy ajándékba kaptátok, nem úgy, mintha
kiérdemeltétek volna. Senki sem örül több ajándéknak, mint
amennyire szüksége van. És ez a fa, hát ez olyan nagy ajándék
volna, mintha maga Jézus jönne el, és…
 Ezen a ponton elhallgat egy olyan gondolat miatt, ami most
Őrangyalnak is eszébe jut. Ismerem. Azt is kivágtam.

Vannak teljesen csüggesztő napok a havas eső miatt. Meg

délutánok, amikor levegőt is alig kapnak a hidegtől. A váltótársak
továbbra sem mutatkoznak. Őrangyal továbbfejleszti az esőfogó
rendszert. Vénuszhaj női piszoárt készít. A harmadik hét vége felé a
favágók a közelben készülnek kivágni néhány fát. Pár óra elteltével
kénytelenek abbahagyni. Nem könnyű felhőkarcoló méretű fákat
kidönteni, amikor egyetlen rossz mozdulat a fűrésszel vagy a
legenyhébb szellő is emberéletet olthat ki.
Aznap éjjel végre befut Loki és Rádiós. Loki fölmegy a Mimasz
felső támaszpontjára, Rádiós lent marad őrködni.
– Bocs, hogy ilyen rohadt sokáig nem jöttünk. Volt egy kis…
belviszály nálunk, a táborban. Ezenkívül a Humboldt és a csapatai
elkordonozták az egész domboldalt. Két éjszakával ezelőtt meg is
kergettek. Ölyvet elfogták, lecsukták.
– Éjszaka is képesek őrizni a fát?
– Lestük az első sanszot, hogy átcsúszhassunk.
Felderítőjük értékes tartalékokat ad át – levesporos zacskókat,
őszibarackot és almát, tízmagvas müzlit, kuszkuszkeveréket. Elég
nyakon önteni meleg vízzel. Őrangyal az ennivalót mustrálja.
– Nem vált le bennünket senki?
– Most nem lehet megkockáztatni. Mohafaló és Szürkefarkas
beijedt a halálos fenyegetésektől, és hazament. Az egész
Életvédelmi Erő padlót fogott. Belső kommunikációs bajok. Az a
helyzet, hogy pillanatnyilag elég nagy a kupleráj. Kibírtok még
egyetlen hetet?
– Jó hogy – feleli Vénuszhaj. – Örökre idefent tudunk maradni.
Örökre, az egyszerűbb volna, gondolja Őrangyal, főleg ha ő is
hallaná a fénylényeket. Loki megborzong a gyertyafényben.
– Gyerekek, itt baromi hideg van. Átjárja az embert a nyirkos szél.
– Már nem is érezzük – mondja Vénuszhaj.
– Nem nagyon – pontosít Őrangyal.
Loki bebújik a hámba.
 – Muszáj leérnem, mielőtt elkapnak Rádióssal. És vigyázzatok
Futóbabbal! Komolyan. A Humboldt fizeti ezt a pasast, minden
eszköz nélkül kúszik föl a fa törzsén, csak hágóvas meg egy köteg
kábel van nála. Eddig is sok borsot tört az orrunk alá a
fafoglalásokon.
– Nem csak egy erdei legenda? – kérdi Őrangyal.
– De nem ám.
– Erőszakkal szed le embereket a fáról?
– Ketten vagyunk – szögezi le Vénuszhaj. – És megtanultunk
összedolgozni.

A favágók elmaradoznak. Nem maradt semmi, amiről

vitatkozhatnának. Az Életvédelmi Erőtől kapott tartalék is elfogy
lassan.
– Szerintem még most is ostromolnak bennünket – mondja
Őrangyal. De semmiféle ostromzár nem látszik odalent. Mintha az
emberek is eltűntek volna, és csak kövületként léteznének már. Itt
fent, a boltozatban a repülő mókusok a szemük elé kerülő
legnagyobb állatok, az ő testük melegébe fészkelik be magukat
éjszakára.
Egyikük sem tudja, hány nap telt el. Nick ugyan minden reggel
jelet tesz a maga rajzolta naptárba, de miután pisilt, tisztára törölte
magát egy szivaccsal, evett valamit, és elálmodozott egy közös
műalkotásról, amely az erdő igazságát zengené, gyakran már nem is
emlékszik, megjelölte-e a napot vagy sem.
– Mit számít? – jegyzi meg Vénuszhaj. – A viharok nagyjából
elmúltak, melegszik az idő, hosszabbodnak a nappalok. Ennél
pontosabb naptárra nincs szükségünk.
Egész délutánok telnek el azzal, hogy Őrangyal rajzol. A fejét
minden hasadékban felütő mohát teszi papírra. Lerajzolja a
szakállzuzmót és más, lelógó zuzmókat, amiktől tündérmese válik a
fából. Míg jár a keze, megérik a gondolat: Ugyan mire van szükség
ennivalón kívül? És az olyanok, mint a Mimasz, akik maguk
gondoskodnak a betevőjükről – hát ezek a legszabadabbak mind
közül.
 A gépek továbbra is vonítanak a domboldalon. Egy fűrész a
közelben, egy kicsit távolabbi markoló – a két ülősztrájkoló hallás
után is elég nagy biztonsággal meg tudja mondani, melyik. Előfordul,
hogy délelőtt kizárólag ezekből a hangokból tudják: a szabad
vállalkozás rendszere még mindig a saját, Isten méretű fala
irányában száguld.
– Biztos ki akarnak bennünket éheztetni – de a hosszú
időszakban, amíg nem jut el hozzájuk az élelmiszer, ott van nekik a
kuszkusz meg a fantáziájuk.
– Ide figyelj – szólal meg Vénuszhaj. – Pár percig nem nézünk
oda, és az áfonya máris friss gyümölcsöt hoz. – Szárított
csicseriborsót majszol, mintha ezt a fogást tálalná fel a filozófia. –
Azelőtt fogalmam se volt róla, mit jelent megízlelni valamit.
Őrangyal se tudta. Ahogy arról se volt fogalma, milyen szagú a
teste vagy a friss széklete, amikor komposztálódik. És arról se,
hogyan változik meg a gondolkodása, amikor órák hosszat az ágak
közt letűnő, töredezett fényt bámulja. Meg hogy milyen a fülében
lüktető vér hangja a napszállta utáni órában, mikor visszatartja a
lélegzetét minden, ami él, arra várva, mi történik majd, ha elfeketedik
az ég.
A valóság a legkisebb széllökésre is elhajlik a merőlegestől. A
szeles délutánok hősies, páros sportággá válnak. Amikor fölerősödik
a szél, olyankor nem létezik semmi, de semmi más, csak a szél.
Elvadulnak tőle – a ponyva hevesen csapkod, a tűlevelek
érzéketlenre bökdösik őket. Mikor fúj a szél, semmi más nincs a
fejedben – se rajzolás, se versek, se könyvek, se szent ügy, se
hivatás –, csak a viharos szél meg az eszeveszett, összevissza
kalandozó gondolatok, a saját, hánykolódó, családfájuktól elszakadt
fajtád.
Mikor besötétedik, csak a hangokra hagyatkozhatnak. A gyertya
meg a petróleumlámpa túlságosan értékes ahhoz, hogy az olvasás
élvezetére pazarolják. Sejtelmük sincs, mikor juthat át az újabb adag
ellátmány a kordonon, illetve hogy létezik-e még az a kordon,
létezik-e az Életvédelmi Erő vagy bármiféle földi intézmény, ahol
még emlékeznek kettejükre ott fent, az ezeréves fán, nagy
szükségükben.
 Olivia megfogja Nick kezét, ennél több jelzésre nincs szüksége a
fiúnak. Szorosan összebújnak, mint minden éjjel a sötétben.
– Hol vannak? – kérdezi Olivia.
A többes szám harmadik személy csak két dologra utalhat. Illetve
háromra, ha a fénylényeket is idevesszük. Nick válasza ugyanaz,
bármelyikről legyen is szó a három közül.
– Nem tudom.
– Talán megfeledkeztek erről a fáról.
– Nem. Szerintem nem.
A hátulról világító hold kámzsát húz Olivia fejére.
– Nem győzhetnek. A természetet nem lehet legyőzni.
– De hihetetlenül sokáig be tudnak kavarni.
Csakhogy egy ilyen éjszakán, miközben az erdő millió szólamú
szimfóniáját zengi, és a tündöklő hold fényét szétaprózzák a Mimasz
ágai, még Nicknek sem könnyű elhinnie, hogy létezik egy zöld terv,
amely aprócska kitérővé fokozza le az emlősök korszakát.
– Pszt – csitítja Olivia, pedig Nick már elhallgatott –, mi ez?
Nick tudja is meg nem is. Újabb kísérleti inkarnáció jelentkezik,
tudósít a hollétéről, próbálja ki a feketeséget, méricskéli helyét a
hatalmas kaptárban. Az az igazság, hogy Nicknek már leragad a
szeme, és Olivia kérdése óhatatlanul is titkosírássá válik. Mivel a
sötétet nem lehet se otthonosabbá tenni, se valamelyest
hasznosítani, Nick kidől. De annyira még ébren van, hogy felfogja:
Ez a leghosszabb időszak az életemben, amikor nem jött el a fekete
kutya, hogy beleharapjon a fenekembe.
Alszanak. Már nem szíjazzák magukat a másikhoz. Viszont a
legtöbb éjszakán még mindig elég erősen kulcsolják át egymást
ahhoz, hogy csak közösen gurulhatnának le a dobogóról.

Mikor megint kivilágosodik, Nick – értelmetlenül – kipipálja a napot

az s. k. készített naptárában. Mosakszik, ürít, eszik, és átkúszik a
hagyományos ébrenléti testhelyzetbe – feje Olivia lábánál, hogy
láthassák egymást. Átszalad rajta a gondolat, hogyan is vehette a
fejébe, hogy húsz emelet magasra költözzön a szabadban. De
hogyan jut el bárki bárhová? És ki volna képes a földön maradni, ha
egyszer már látta az életet odafent? Míg a nap a legapróbb
lépésekben végigkúszik a nyári égen, Nick rajzol. Kezd rájönni,
miként is működik ez, hogyan tudja az a pár fekete jel a tisztán fehér
mezőben megváltoztatni a világot.
Olivia a dobogó szélén ül – a ponyva felhúzva –, és a hajladozó
erdőt nézi. A középtávoli lekopaszított sávok egyre közelebb jönnek.
Meghallgatja a testetlen hangokat, állandó megnyugtatóit. Nem
jelentkeznek mindennap. Olivia is előveszi a spirálfüzetét, és rövidke
verseket ír bele, kisebbeket, mint egy mamutfenyő magja.
Nick végignézi, ahogy Olivia lemossa magát egy szivaccsal és a
ponyvában összegyűlt vízzel.
– A szüleid tudják, hol vagy? Már ha valami… történne.
Olivia megfordul, meztelen és didereg, homlokát ráncolja, mint aki
a nemlineáris dinamika témájából kapott nehéz kérdést.
– Nem beszéltem velük, mióta eljöttünk Iowából. – Mikor már
tiszta és fel is öltözött, a nap pedig hét fokkal odébb jár, hozzáteszi:
– És nem fog.
– Mi nem fog?
– Nem fog történni semmi. Megnyugtattak, hogy ez a történet jól
végződik. – Megsimogatja a Mimaszt, aki azon az egy napon két kiló
szenet evett ki a levegőből, és beépítette saját magába, pedig már
érett középkorú fa.

A vég nélkül múló órákat olvasással töltik a hálózsákjukban. Az

összes könyvet elolvassák, amit a korábbi fafoglalók otthagytak a
függőágykönyvtárban. Olvasnak Shakespeare-t, a vaskos kötetet
egymáshoz szorított hasukon tartják. Egy délután – egy színdarab; a
szerepeket elosztják maguk közt. Szentivánéji álom. Lear király.
Macbeth. Két nagyszerű regényt is elolvasnak, az egyik három éve
jelent meg, a másik százhuszonhárom éve. A régebbi regény vége
felé közeledve Olivia gondban van, igyekszik úrrá lenni a hangján.
– Te szereted ezeket az embereket? – Nicket rabul ejtették a
történetek. Szívére veszi, mi vár a szereplőkre. Vele ellentétben
Olivia le van törve.
– Szeretni? Hááát, lehet, talán. De mind be vannak börtönözve a
saját kreclijükbe, és gőzük sincs róla. Szeretném felrázni őket, és
rájuk üvölteni, hogy bújjatok már ki magatokból! Nézzetek körül! De
ezek képtelenek rá, Nickykém. Ami él, az mind kívül esik a
látókörükön.
Elkámpicsorodik, szeme megint megtelik könnyel. A vakságukat
siratja, pedig csak fiktív szereplőkről van szó.

Újraolvassák A titokzatos erdőt. Mint a jó káposzta: fölmelegítve

tartalmasabb. Elolvassák, honnan tudja egy ág, mikor kell kinőnie.
Hogyan talál vizet a gyökér még egy lezárt csőben is. Hogyan lehet
egy tölgynek ötszázmillió gyökérvégződése, amelyek nem hajlandók
versenyezni egymással. Hogy bizonyos levelek a különállást
választják a lombkoronában, rést hagynak maguk és a szomszédjuk
között. Hogyan látnak a fák színeket. Olvasnak a kézműves
termékek lázas tőzsdei adásvételéről a felszín fölött és alatt. A
korlátozott, de bonyolult partnerkapcsolatokról az élet más formáival.
A leleményes módszerekről, melyek révén a magok több száz
kilométert tesznek meg a levegőben. A szaporodás cseleiről,
amikkel a fáknál tízmillió évekkel fiatalabb, gyanútlan, mozgó
dolgokat csapják be. Az állatok megvesztegetéséről, akik azt hiszik,
ingyen ebédhez jutnak.
Olvasnak a karnaki domborműveken ábrázolt, háromezerötszáz
évvel ezelőtti mirhafa-átültető expedíciókról. Költöző fákról. A múltra
emlékező és a jövőt megjósoló fákról. Olyan fákról, melyek népes
kórusban hangolják össze gyümölcs- és olajosmag-termésüket.
Olyan fákról, amelyek megbombázzák a földet, hogy csak a saját
fiatal példányaik élhessenek ott. Olyan fákról, amelyek rovarokból
álló légierőt rendelnek maguk mellé, hogy a segítségükkel
megvédjék magukat. Olyan fákról, melyeknek odvas törzse elég
tágas ahhoz, hogy befogadja kisebb falucskák lakosságát. Olyan
levelekről, amelyek az alsó oldalukon szőrösek. Elvékonyodó
levélnyelekről, amelyek megfékezik a szelet. Az elhalt történelem
tönkjének pereme körül kialakuló életről, aminek minden új rétege
olyan vastag, amennyire bőséges az őt létrehozó évszak.

– Te is érzed? – kérdezi Olivia a tajtékos nyugati ég alatt egyik este.

Vagy a következő este. Nick minden további magyarázat nélkül
tudja, mire gondol Olivia. Olvas a gondolataiban, olyan sok órát
töltöttek már együtt céltalan elmélkedéssel, térd a könyökhöz,
könyök a térdhez.
Érzed, hogy emelkedik és eltűnik? A szüntelen mozdulatlanság
állandó hulláma. Az elterelés annyira jelen van mindenütt, észre se
veszed, hogy egészen beburkolt. Az emberi bizonyosság. Ami vakká
tesz arra, ami itt van az orrod előtt – és már el is tűnt. Nick érzi –
valóban érzi. A fa mint hatalmas jelzőoszlop. S ők ketten, akik
olyasvalamivé váltak, amit a foltos nap pöttyei, a Mimasz további tíz-
húsz méterrel föléjük magasodó ágai között áttörő fények töltenek fel
energiával.
– Irány a csúcs! – indítványozza Olivia. S mielőtt Nick
tiltakozhatna, már bámul is fölfelé, a villám által kihasított toronyban
gubbasztó, sáros gorgóra, lábával egy csövet fog át, ami egészen a
földig fut le, magasba nyújtott karjával pedig átszűri az eget.

Egyik este Nick mély, kábult álomba merül, de a Mimasz megremeg,

és a dobogó szélére gurítja. Nick azonnal kinyújtja a karját, és egy
vékony ág akad a kezébe. Belekapaszkodik, lenéz a húszemeletnyi
mélységbe. Mögötte Olivia felsikolt. Nick visszaküzdi magát a
dobogó közepére, de ekkor egy komolyabb széllökés belekap a
ponyvába, megemeli és megrángatja az egész építményt. A szél
cseppfolyóssá teszi a levegőt, és a tűleveleken keresztülhatoló
jégeső veri őket. Nick hatalmas reccsenésre kapja föl a fejét. Tíz
méterrel fölötte leszakad egy ág – vastagabb, mint a combja –, és
lassított felvételben zúg lefelé, miközben további kisebb ágakat is
letör.
A vad szélvihar a Mimasz törzséhez taszítja Oliviát, aki
hisztérikusan kapaszkodik a dobogóba. A törzs egy-két méterrel is
eltér a függőlegestől, aztán ugyanennyit hajol át a másik irányba.
Nick úgy himbálózik, mint az ingasúly a világ legmagasabb
metronómján. Egyvalamit tud csak biztosan: hogy most meg fog
halni. Görcsben van a lábujjaitól az állkapcsáig, teste minden
maradék erejével kapaszkodik az életbe. Majd elengedi, és odalent
a föld megold mindent.
Valami sikolyfélét hall a jégesőn át. Olivia.
– Ne harcolj. Ne harcolj!
 A szavak arcon csapják, megint képes gondolkodni. A lánynak
igaza van: görcsösen kapaszkodva három perce sincs hátra.
– Lazíts! Üld meg!
Látja Olivia szemét, tébolyult zöld porcelán. Úgy hullámzik a
merész íveken ruganyosan, mintha egy ilyen szélvihar meg se
kottyanna neki. Pár ütemmel később belátja, hogy tényleg meg se
kottyan. Legalábbis egy mamutfenyőnek nem. Ezrével szántották
végig efféle viharok a koronáját, tízezrével, és a Mimasznak sose
volt más dolga, mint hogy hagyja.
Nick átadja magát a vihar dühöngésének, ahogy a fa is átadta
magát egy évezred gyilkos viharainak. Ahogy a sempervirens tette
száznyolcvanmillió éven át. Igaz, évszázadokkal ezelőtt egy vihar
megtépázta ezt a fát. Igaz, a vihar még egy ekkora fát is ki tud
dönteni. De nem ma este. Valószínűtlen. Ma este egy mamutfenyő
teteje olyan biztos pont a szélviharban, mint bármi más. Csak
hajladozni kell, és megülni.
Üvöltés tör utat a jégesőtől megsűrűsödött szélben. Nick
visszaüvölt. Üvöltözésük elmegyógyintézeti röhögésbe csap át.
Párban sivítoznak, míg a világ csatazaja és vad ordítozása
hálaadássá csillapul. Sok órával azután, hogy ökölbe szorított keze
már elernyedt volna, ketten kurjongatják a felső szólamot a vihar
zenéjéhez.

Másnap késő délelőtt három favágó jelenik meg a Mimasz tövében.

– Egyikőtöknek sem esett baja? Komoly pusztítást rendezett a
szél az éjjel. Nagy fák is kidőltek. Aggódtunk értetek.

Hihetetlen, de a rendőrség készíti a videót. Egy éve még kétes,

homályos bizonyíték lett volna, amit a rendőrök megsemmisítenek.
De a törvénysértők taktikája is változik, a rendőrségnek is új
dolgokat kell kipróbálnia ellenük. Az eljárást dokumentálni, értékelni
és finomítani kell.
 A kamera végigpásztázza a tömeget. A nép végigzúdul az utcán a
csillogó céges embléma mellett. Körbeveszik a központot, amely
erdei lak módjára bújik meg luc- és jegyenyefenyők körében. Nincs
az az aggodalmaskodó operatőr, aki másként tudná megörökíteni,
mint a működő demokráciát Amerikában, ahol az emberek
gyakorolják a békés gyülekezés jogát. A tömeg jócskán a
magánterület szélétől távol áll meg, énekli szokásos dalait, és lengeti
lepedőnyi transzparenseit. ÁLLÍTSUK MEG AZ ILLEGÁLIS PUSZTÍTÁST! SOHA
TÖBBÉ FAIRTÁST KÖZTERÜLETEN! A rendőrség közben ide-oda járkál a
tömegben. Gyalog és lóháton. Páncélozott csapatszállítónak látszó
járművek hátsó ülésén.

Mimi álmélkodva csóválja a fejét.

– Nem tudtam, hogy ebben a városban ennyi a rendőr. – Douggie
az ó-lábán sántikál mellette. – Nézd, nem vagyunk kötelesek ezt
végigcsinálni. Legalább fél tucat ember van, aki boldogan lép a
helyünkre.
Douglas megpördül, hogy a szemébe nézhessen, közben
majdnem elvágódik.
– Tudod te egyáltalán, miről beszélsz? – Douglas most olyan, mint
egy golden retriever, akit nyakon csíptek a szájában vitt,
összegöngyölt újsággal, amit büszkén hozott magával. – Várj csak. –
Zavartan érinti meg Mimi vállát. – Beijedtél, Mim’? Mert semmi olyat
nem kell csinálnod, amit…
Mimi nem bír elviselni ennyi jóságot.
– Persze, persze. Csak azt akarom mondani, hogy most ne
hősködj.
– Én már a legutóbb se hősködtem. Honnan tudhattam volna,
hogy megolvasztják ősi családi ékszereimet?
Mimi látta, mikor szétvágták a farmerját, és átfújt rajta a szél. A
levegőben himbáló családi ékszert vegyszerrel perzselték. Douglas
nemegyszer szerette volna megmutatni Miminek azóta a csodálatos
gyógyulást – úgyszólván feltámadást. De Mimi képtelen rászánni
magát. Szereti ezt a pasast, talán jobban is, mint bárki mást,
leszámítva a húgait meg a gyerekeiket. Folyamatosan ámul, hogy
egy ennyire mesterkéletlen ember kihúzta negyvenéves koráig. El se
tudja képzelni, hogy ne vigyázzon rá. Csak hát ők ketten két
különböző faj. Ez az ügy, amit mindketten támogatnak – a
mozgásképtelenek és feddhetetlenek védelme, a küzdelem
olyasmiért, ami jobb, mint a végtelen, öngyilkos étvágy –, mindössze
ez a közös bennük.
A terepjáróhoz tartanak, ahol a tüntetés új, titkos fegyverét, az
acélból készült spanyolkesztyűt osztogatják.
– Ezt rohadtul frankón csináljuk, kiscsaj. Szerinted? És nem ez
volt az első Bíbor Szívem. Nem is az utolsó. Egész füzérrel kapok
majd belőle, úgy fog kinézni, mint egy giliszta.
– Douggie, nem szerezhetsz be több sebesülést. Ma nem bírnám
elviselni.
Douglas a rendőrsorfal felé bök az állával, a hatóság arra vár,
hogy történjen valami.
– Ezt velük tárgyald meg. – Azután, mint egy állatka, aki nem
emlékszik semmi másra, csak a napfényre: – Az apád! Oda nézz,
mennyi ember! Az ilyet nevezik mozgalomnak, ugyebár?
Az első bűncselekményt – behatolás a vállalat területére – nem
veszi a kamera. De az objektív hamarosan rátalál az eseményre. Az
autofókusz keresgél, és ráközelít néhány békés gyülekezőre, amint
átvágnak az úton, és rálépnek az ápolt gyepre. Ott állnak, és
válaszokat kiabálnak a megafon felhívásaira.

Az egyesült erő – le nem győzhető!

A tönkretett erdő – nem helyettesíthető!

Két rendőr közeledik a behatolókhoz, és visszavonulásra szólítják

fel őket. Hangjuk tompán szól a felvételen, de kellőképpen udvarias.
A csoport hamarosan mozgó önvédelmi körré alakul. Az emberek
dacosan gúnyolódnak – épp ezt a patthelyzetet akarta elkerülni a
rendőrség. Egy ősz hajú, púpos nő azt kiabálja:
– Tiszteletben tartjuk a területüket, ha ők is tiszteletben tartják a
miénket.
A kamera hirtelen balra lendül ki, ahol kilencfős csapat szalad át a
gyepen. Az első ingerült szóváltás jól végrehajtott elterelő
hadműveletnek bizonyul, elvonja a rendőröket az épület bejáratától.
A libasorban haladó alakok mindegyike lapos, V alakban
meghajlított, egyméteres acélcsövet visz magával, elég vastagot
ahhoz, hogy beleférjen a karja.
Snitt. Belső helyszín. Az aktivisták egy oszlop körül egymáshoz
láncolták magukat a hallban. Kíváncsi alkalmazottak sereglenek ki a
folyosóra. A rendőrök az operatőr mögül érkeznek, igyekeznek
kézben tartani az elfajuló helyzetet.

A tüntetők sokat gyakorolták, hogyan lehet a leggyorsabban

csatarendbe fejlődni. Csakhogy a valóságos hallban, ahol jönnek-
mennek a dolgozók és a rendőrök, a csatarendbe állás nem megy
szépen. A dulakodás elszakítja egymástól Mimit és Douglast. Végül
egymással szemben kötnek ki a körben. Három másodpercük
maradt, hogy leláncolják magukat. Douglas a spanyolkesztyűbe
dugja a bal karját, és a csuklójára erősített kábel karabinerét a cső
közepére hegesztett acélrúdhoz rögzíti. A társai ugyanígy. Az egész,
kilencszemes lánc másodpercek alatt áthatolhatatlanná szilárdul,
legfeljebb flexszel lehetne megbontani.
Törökülésben ülnek a padlón egy vastag oszlop körül. Douglas
oldalra hajol, de így se látja Mimit. Mim’! – rikkantja el magát, mire a
barna arc, amit azonosít mindennel, ami csak jó a világon, körülnéz
és mosolyog. Fölfelé tartott hüvelykujjal akarja jelezni örömét, és
csak késve jut eszébe, hogy a hüvelykujja egy acélcsőben nyugszik.

Minden közeli képet egy hosszú, követő svenk foglal keretbe. Egy
magas, esetlen fickó – két metszőfoga között rés, hosszú bozontja
lófarokban hátravetve – énekelni kezd. We shall overcome. We shall
overcome. Kezdetben kuncogás hallatszik, de a harmadik ütemre
már az egész csoport együtt énekel. Öt rendőr cibálja a tüntetőket,
de könnyedén szétválasztani őket lehetetlen. Megszólal az egyik
egyenruhás, mintha súgógépről olvasná:
– Sanders seriff vagyok. Az önök itt-tartózkodása sérti a büntető
jogszabályokat, mégpedig a… – A körből érkező kiáltozás elnyomja
a hangját. Elhallgat, behunyja a szemét, és újrakezdi. – Ez itt
magánterület. Oregon állam nevében felszólítom önöket, hogy
oszoljanak. Amennyiben nem vonulnak el békésen, letartóztatjuk
önöket engedély nélküli gyülekezésért és előre megfontolt
szándékkal elkövetett birtokháborításért. Aki ellenáll a
letartóztatásnak, az megsérti a büntető törvénykönyv…
Az esetlen, hézagos fogazatú férfi túlkiabálja.
– Inkább neked is velünk kéne tartanod.
A rendőr megtorpan. Valaki a kamera látómezején kívülről beszól:
– Bűnözők vagytok ti mind. Leszartok mindenkit!
A körben állók megint énekelni kezdenek. Még több rendőr
gyülekezik a körön kívül. A seriff újból előlép. Beszéde lassú, tiszta
és hangos, mint egy tanító bácsié.
– Szabadítsák ki a kezüket, bármivel rögzítették is… szóval
húzzák ki a csőből. Ha nem teszik magukat szabaddá öt percen
belül, paprikaspray-t fogunk használni, hogy kikényszerítsük az
együttműködésüket.
Valaki a körből kikiabál:
– Ezt nem tehetik meg! – A kamera egy kicsi, kerek arcú, fekete
bubifrizurás ázsiai nőn áll meg. A kamera látókörén kívül a seriff
csak ennyit mond:
– Hogyne tehetnénk meg. És meg is tesszük.
A körből kiáltozás. A kamera azt se tudja, merre forduljon.
– Az Egyesült Államok törvényei értelmében köztisztviselő csak
akkor használhat paprikaspray-t, ha közvetlen veszélyben van.
Nézzen már ide! Mozdulni sem tudunk!
A seriff az órájára pillant.
– Három perc.
Mindenki egyszerre beszél. A kamera végigsvenkeli a felfordulást
a hallban, snitt, és visszahozza közeliben az ijedt arcokat.
Dulakodás támad, egy fiatalember a körben hátulról rúgást kap a
veséjére. A kamera hirtelen fordul, és megállapodik a hézagos
fogazatú férfin. A lófarka előre-hátra csapkod.
– Ez a nő itt asztmás, jóember! Súlyos. Nem használhat
paprikaspray-t egy asztmás ellen. Bele is halhat.
Valaki, akit nem lát a kamera, odaszól:
– Engedelmeskedjen a seriffnek.
A hézagos fogú bólint, mintha kitörték volna a nyakát.
– Gyerünk, Mimi. Szabadítsd ki a kezed. Gyerünk!
Az ősz hajú nő rákiabál.
– Abban egyeztünk meg közösen, hogy végigcsináljuk.
 Megszólal a seriff:
– Az önök magatartása törvénysértő, tevékenységük veszélyes a
társadalomra. Legyenek szívesek elhagyni a helyiséget. Hatvan
másodpercük van rá.
Eltelik a hatvan másodperc, a zűrzavar változatlan.
– Ismételten kérem önöket, szabadítsák ki magukat, húzzák ki a
kezüket azokból a csövekből, és távozzanak békével.
– Megkaptam a légierő keresztjét, mert lelőttek, amikor védtem a
hazát.
– Több mint öt perccel ezelőtt utasítottam önöket, hogy
oszoljanak. Felhívtam a figyelmüket a következményekre, önök
pedig elfogadták.
– Én nem fogadom el!
– Most paprikaspray-t és más vegyszereket fogunk bevetni, hogy
kivegyék a kezüket a fémcsövekből. Addig alkalmazzuk ezeket az
anyagokat, míg nem hajlandók kiszabadítani magukat. Hajlandók
most kihúzni a kezüket, hogy megelőzzék a kényszerítő eszközök
alkalmazását?

Douglas idehajol, aztán odahajol. Nem látja Mimit. Közöttük van az

oszlop. A körben ülők kezdik elveszíteni az eszüket. Douglas Mimi
nevét ordítja, aki ott is van, oldalra dől, hogy riadt tekintete
találkozzon Douglasével. Douglas kiabál neki, de a nagy zajban
Mimi nem hallja. Pillantásuk a legrövidebb örökkévalóságig
kapcsolódik össze. Douglas sok-sok sürgős üzenetet küld ezen a
vékonyka csatornán. Nem muszáj végigcsinálnod. Többet érsz
nekem, mint az összes erdő, amit ezek képesek kiirtani.
Mimi tekintete még inkább tele van üzenetekkel, és mind
ugyanarra, a legsúlyosabb dologra lyukad ki: Douglas, Douglas.
Micsinálja?

A seriff lábához legközelebbi testtel kezdik – negyvenes, túlsúlyos

nő szőke ombrefrizurával, divatos szemüvege tavalyi. Mögé lép egy
rendőr, egyik kezében papírpohár, a másikban vattapálcika. A seriff
hangja nyugodt.
 – Ne fejtsen ki ellenállást. Bármilyen fenyegető mozdulatot tesz,
az hatósági közeg elleni erőszaknak számít, vagyis bűncselekmény.
– Ide vagyunk láncolva! Ide vagyunk láncolva!
Másik rendőr érkezik a vattapálcikás, papírpoharas rendőr mellé.
Lehajol, egyik kezével lefogja a nőt, a másikkal hátrafeszíti a fejét. A
nő felfortyan:
– Biológiát tanítok a Jeffersonban felső tagozatosoknak. Húsz
évemet áldoztam rá, hogy megtanítsam a gyerekeknek…
Valaki, akit nem lát a kamera, odakiabál:
– Most majd magát tanítják móresre!
A seriff rászól:
– Vegye ki a karját a csőből.
A tanárnő nagy levegőt vesz. Kiabálás. A vattapálcikás rendőr a
nő jobb szeméhez viszi a pálcikát. Küzd, hogy még egy kicsit
kenhessen a bal szemére is. Vegyszerek gyűlnek össze a nő
szemhéja alatt, és lecsurognak hátrafeszített arcán. A tanárnő
jajgatása mint az állatoké. Mindegyik feljajdulás magasabb hangon
szól, míg végül üvölt. Valaki elkiáltja magát:
– Hagyják abba! Azonnal!
– Hoztunk vizet a szemére. Szabadítsa ki magát, és odaadjuk. Na,
kibújik a csőből? – A segédkező rendőr megint hátrafeszíti a nő fejét,
a vattapálcikás most a szemét és az orrát keni be. – Szabadítsa ki
magát, és kap hideg vizet, hogy leöblíthesse vele.
Valaki megint közbekiabál:
– Megölik! Orvosra van szüksége!
A vattapálcikás rendőr int a segítőjének.
– A következő már könnygáz lesz. Az sokkal rosszabb.
A tanárnő sikoltozása hörgő nyögésbe hanyatlik. Oly mélyre
zuhant a fájdalomban, hogy nem képes kiszabadítani magát. Keze
nem találja a karabinert, hogy kioldja. A két szentségosztó az
óramutató járása szerint lép tovább a körben következőhöz – izmos,
fiatal harmincas, inkább nézné az ember favágónak, mint a baglyok
barátjának. Lehajtja a fejét, és erősen összeszorítja a szemét.
– Uram, hajlandó kiszabadítani magát?
A férfi behúzza széles, erős vállát, de mindkét karja
spanyolkesztyűben van, amitől nem tud eléggé összekuporodni. A
segítő rendőr birkózik vele, hogy hátrafeszítse a fejét. A rendőrség
túlerőben van, amikor egy harmadik is odalép, hogy segítsen, a nyak
egykettőre hátrabicsaklik. A szem kinyitása már nem ilyen tiszta ügy.
A vattapálcikát a szemhéj réseibe erőltetik, miközben lefogják a nagy
fejét. A paprikasűrítmény mindenhová bejut. Egy gyűszűnyi a férfi
orrába is, amitől fulladozni kezd. A kamera körbeszalad a hallban.
Az ablakon át rámegy a kint maradtakra, a tüntetők hada énekel a
gyepen, és sejtelmük sincs róla, mi folyik odabent. A fuldoklás
hangjait egy rendőr töri meg.
– Kiszabadítja magát? Uram! Uram! Hall engem? Hajlandó
engedni?
Valaki kiabál.
– Maguknak nincs lelkiismeretük?
Másvalaki azt süvíti:
– Használja a palackot. Spricceljen a szemükbe.
– Emberkínzás! Amerikában!
A kép elhomályosul. A kamera úgy dülöngél, mintha részeg volna.

Douglasből dőlnek a szavak, mikor a rendőrök eltűnnek az oszlop

mögött.
– Asztmás! Nem használhatják a paprikaspray-t, mert belehal, a
jóisten akárhová tegye magukat.
Keményen a jobb oldalára dől, amennyire csak bír, pedig töri a
spanyolkesztyű. A rendőrök a szeme láttára körbeveszik Mimit, az
egyenruhás fickó hátulról fölé hajol, gyengéd szeretettel magához
öleli a fejét. Három pasas csoportosan erőszakolja meg a szemét. A
seriff azt mondja:
– Hölgyem, elég, ha kihúzza a karját, és máris távozhat. Nincs itt
szükség fájdalomra. – A Mimi után következő nő öklendezik.
Douglas Mimi nevét kiabálja. A vattapálcikás az egyik kezével
átfogja Mimi nyakát.
– Kisasszony, szeretne kiszabadulni?
– Kérem, ne bántsanak. Nem akarom, hogy bántsanak.
– Akkor csak húzza ki a karját.
Douglas szabályosan kettégörnyed.
– Húzd ki! – Mimi tekintete Douglasére tapad. Szeme őrülten
villog, orrlika úgy reszket, mint egy csapdába esett nyúlé. Douglas
nem érti Mimi arckifejezését, valami jóslatféle lehet. Mimi tekintete
azt mondja: történjen bármi, ne felejtsd el, mit próbáltam meg elérni.
A rendőrök hátrafeszítik gyönyörű fejét. A torkából gurgulázó hörgés
tör elő.
Douglas észbe kap. Hiszen ő meg tud mozdulni. Egészen
egyszerű: kicsit ügyetlenkedik a csuklóját a spanyolkesztyűhöz
rögzítő kapcsokkal, és már indulhat is. Föltápászkodik és elbődül.
– Hagyjátok békén!
Ettől nem lassulnak le az események. Csak Douglas agya
dolgozik gyorsabban a rendőrök mozgásánál. Rengeteg ideje van,
hogy átgondolja többször is: Hatósági közeg elleni erőszak.
Bűncselekmény. Tíztől tizenkét évig terjedő szabadságvesztés. A
rendőrök megbilincselik, kezét-lábát szétterpesztve a padlóra
szorítják, még mielőtt akcióba lendülne. Mielőtt kivágnák a
következő fát.
Egy feldúlt operatőr még az éjjel lemásolja a filmet, és
kiszivárogtat egy példányt a sajtónak.

Dennis sütőtöklevest visz ebédre Patricia kunyhójába.

– Patty, nem is tudom, érdemes-e ezt szóba hoznom.
Patricia belefejel Dennis vállába.
– Késő bánat, mi?
– Ez az ideiglenes tilalom nem fog működni. Máris vége van.
Patricia visszahúzódik és kijózanodik.
– Hogy érted?
– Tegnap este mondták a tévében. Született egy másik bírósági
döntés. Az Erdővédelmi Szolgálatot nem köti az ideiglenes tilalom,
amit a te meghallgatásod után adtak ki.
– Nem köti.
– Hajlandók jóváhagyni az új, pótlólagos fakitermelési terveket.
Ebben az államban mindenki megőrült. Az egyik fakitermelő cég
székházában volt egy megmozdulás, és a rendőrök vegyszert
öntöttek az emberek szemébe.
 – Micsoda? Den, ez nem lehet igaz.
– Mutatták a videót. Nem bírtam végignézni.
– Biztos vagy benne? Itt?
– Láttam.
– Most mondtad, hogy nem is bírtad megnézni.
– Láttam!
Dennis hangja pörölycsapásként éri. Veszekednek – ez az,
amihez egyikük sem ért. Dennis is leszegi a fejét szégyenében.
Csúnya, rossz kutya, legközelebb majd jobban viselkedik. Patty
kézen fogja. Ülnek az üres levesestányérjuk mellett, egy keskeny
rést bámulnak a hemlokfenyők között. Patriciának eszébe jutnak a
kérdések, amiket a bíró tett fel neki. Van-e haszna a vadonnak?
Milyen változást hoz, ha a korlátlan nyerészkedés joga miatt az
erdők helyén csak mértani alakzatok maradnak? Fúj a szél, a
hemlokfenyők meglengetik puha csúcshajtásaikat. Micsoda kecses
profil! Nagyon elegáns fa. Ez a fa az emberek helyett szégyelli
magát a hatékonyságuk és a határozataik miatt. A kérge szürke, az
ágai alig zöldek, a tűlevelei laposak a hajtások mentén, és kifelé és
előre mutatnak. Megjelenése időtlenségében is nyugodt, sőt
filozofikus, kiegyensúlyozott. Tobozai – kicsiny, lelógó száncsengők
– meg vannak elégedve örökös csendjükkel.
Patricia a bűnös, ő töri meg ezt a csendet, amikor épp érdekessé
kezd válni.
– A szemükbe?
– Paprikaspray. Vattapálcikával. Olyan volt, mintha… nem is
ebben az országban történne.
– Olyan szépek az emberek.
Dennis elszörnyedve fordul Patricia felé. De van benne hit,
úgyhogy kivárja, miféle magyarázatot kap erre a kijelentésre. Igen,
gondolja Patricia. A gondolat konokká teszi. Igen, szépek. És
kárhozottak. Emiatt nem bírta ki közöttük soha.
– A reménytelenségtől elszántak. Nincs annál szebb.
– Szerinted reménytelen a helyzetünk?
– Den, hogy maradhatna valaha is abba a fairtás? Még lassítani
sem tudjuk. Az egyetlen dolog, amihez értünk, az a növekedés.
Erőteljesebben nőni, gyorsabban nőni. Nagyobbra, mint tavaly.
Növekedni egészen fel a sziklaszirtig és tovább. Nincs más
lehetőség.
– Értelek.
Lerí róla, hogy nem érti. De hogy hazudni is hajlandó a kedvéért –
ettől Patricia szíve megszakad. Elmondaná neki, hogy a nagy
élőlények magas, ingatag piramisa már most összedőlőben van
lassított felvételben az egész bolygórendszert megrendítő hatalmas,
gyors rúgás hatására. A levegő és a víz körforgásának nagy
rendszerei kibillentek. Az Élet Fája megint ki fog dőlni, a
gerinctelenek meg a baktériumok fatönkje lesz belőle,
keményborítás a földön, hacsak az ember… Hacsak az ember.
Emberek hajlandók a tűzvonalba állni. Még itt, ebben az
országban is, ahol már réges-rég megtörtént a baj, ahol az idei károk
eltörpülnek a távoli délen felhalmozott veszteségek mellett… és
embereket vernek, gyaláznak. Emberek vattapálcikás paprikaspray-
anyagot kapnak a szemükbe, miközben ő, Patricia – aki tudja, hogy
naponta ezermilliárd falevél vész oda pótlás nélkül – semmit sem
tesz.
– Szerinted én békés természetű vagyok?
– Ne viccelj, Den, te jóformán olyan békés ember vagy, mint egy
növény.
– Nagyon vacakul érzem magam. Szét akarom verni ezeket a
rendőröket.
Patricia még időben a hajladozó hemlokfenyőhöz szorítja Dennis
kezét.
– Emberek. Mennyi fájdalom!

Bepakolják a szennyes edényt Dennis teherautójába a visszaútra.

Patricia a kocsiajtónál visszatartja Dennist.
– Én gazdag nő vagyok, ugye?
– Ahhoz nem elég gazdag, hogy bármilyen képviselőséget
megcélozz. Már ha erre gondolsz.
Patricia a poénhoz képest túl élesen nevet, és túl hamar józanodik
ki.
– Az in situ növénymegóvás döglődik. És már látom, hogy ez nem
is fog változni. – Dennis csak nézi és vár. Patricia arra gondol: ha az
emberi faj többi tagja is beérné azzal, hogy néz és vár, talán még
megmenekülhetnénk. – Génbankot akarok összehozni. Feleannyi fa
áll ma a világon, mint amikor lemásztunk róluk.
– És mi vagyunk az oka?
– A föld összes erdejének egy százaléka minden évtizedben.
Connecticutnál is nagyobb terület évről évre.
Dennis bólint, mintha azt mondaná, senkit sem ér ez
meglepetésként, aki odafigyel.
– A létező fajok harmada-fele kihalhat, még mielőtt elmegyek. –
Patricia szavai zavarba hozzák Denist. Hová is menne? – Több
tízezer fáról az égvilágon semmit se tudunk. Egyes fajokat épphogy
csak be tudtunk sorolni a rendszerbe. Mintha egyszerre gyújtanánk
fel a könyvtárat, a képtárat, a gyógyszertárat és a statisztikai
adattárat.
– Szóval Noé bárkáját akarod megépíteni.
Patricia elmosolyodik a kifejezésen, és vállat von. Ez se rosszabb
a többinél.
– Igen, Noé bárkáját akarom megépíteni.
– Ahol megőrizheted… – Az ötlet különössége magával ragadja a
férfit. Páncélterem pár száz millió év ügyeskedésének megőrzésére.
Keze a teherautó ajtaján, tekintete valahol fent, egy cédruson. –
És… mihez kezdenél velük? Mikor kerülnének megint…
– Gőzöm nincs róla, Den. Csak hát egy mag évezredekig képes
szundikálni.

Tengerre néző domboldalon találkoznak este. Apa és fia. Jó ideje

nem látták egymást. Ez után a vadonatúj helyen eltöltött óra után
sokkal hosszabb időn át nem fogják.
Neelay-dzsí! Te vagy az?
Pita, ez volna az. És működik!
A vén koldus odamegy a kék bőrű istenséghez, és integet. Az
istenség mozdulatlanul áll. Nagyon rosszul hallak, Neelay.
Én jól hallak téged, apu. Nyugi, csak mi ketten vagyunk itt.
 El se tudom hinni. Bámulatos!
Ez még semmi. Várj csak.
A kék istenség járni próbál, de megbotlik. Nézd meg a ruhádat! És
nézz meg engem!
Remélem, sikerül megnevettetnelek, Pita.
Egymás mellett bizonytalan léptekkel haladnak az óceán koptatta
szirtek mentén. Egy ilyen közös séta már jóval azelőtt lehetetlen lett
volna, hogy az apa elment a távoli, minnesotai klinikára. A fiú
kisgyerekkora óta nem tettek ilyen sétát egymás mellett, traccsolva,
gyorsan kimondott szavaik próbálnak lépést tartani a lábukkal.
Neelay, ez annyira nagy!
Van itt ennél több is. Sokkal több.
És a részletek! Hogy tudtad ilyenre megcsinálni?
Hidd el nekem, Pita, ez csak a kezdet.
A kék istenség fölbotorkál a szirt széléhez. Te jóságos ég! Nézz
csak le. Hullámok!
Egy vízesés tetejénél állnak, vize az alattuk húzódó partszakaszra
zúdul. Hullámverés által lecsiszolt sziklák tarkítják a homokot, mint
mesebeli kastélyok. Kis pocsolyák csillognak odalent, a dagály
hagyta hátra őket.
Neelay! Ez gyönyörű! Látni akarom az egészet! Egy darabig a
parton bandukolnak, aztán befordulnak a szárazföld felé. Most hol
vagyunk? Mi ez a hely?
Ez az egész csak virtuális, Pita.
Jó, de olyan ismerős.
Ez a cél!
Az apa később elmeséli a fiú anyjának. Hogy magával ragadta az
egész, és visszavitte a világ gyerekkorába, még az ember
kiemelkedése előttre. Hogy a párás levegő és a ferdén érkező
trópusi fény megtévesztette. A napsütötte homok, az azúrkék tenger
és körös-körül a hegyek. Egy hunyorítás a növényzetre – nagyon
dús. Sose érdekelték különösebben a növények. Soha életében nem
jutott rá ideje, hogy tanulmányozza őket. És most már nem is fog
jutni.
Végigsétálnak egy ösvényen olyan fatörzsek között, amelyek
óriási, viharvert napernyőkké nyílnak. Ez meg mi a szösz, Neelay?
Sci-fi? Mintha még ma is a fia ponyvamagazinjai gyűjtenék a
porcicákat a gyerekágy alatt.
Dehogyis, Pita. Sárkányfák.
Ezek valódiak? Vannak ilyenek a mi világunkban?
A koldus mosolyog, és körbemutat. Itt minden igaz történeten
alapul!
A kék istenség csak most kezdi kapiskálni: a halak a tengervízben,
a madarak a levegőben meg minden, ami csúszik-mászik ezen a
mesterséges Földön – csak kezdetleges kiindulás egy későbbi
menedékhez az eltünedező eredetiből átmentve. Odalép az egyik
óriásgombához. És mit csinálhatnak a játékosok ezzel a hellyel?
A koldus nem gondolja át a válaszát. Mit szeretnél, mit csináljon,
apu?
Ohó, Neelay, emlékszem! Jól feleltél.
A koldus elmagyarázza, mekkora is ez a homokozó. Egy ember
gyűjthet növényeket, vadászhat állatokra, ültethet terményeket,
kivághat fákat, hogy deszkákat csináljon belőlük, mély bányákat
áshat, hogy ásványokhoz és ércekhez jusson, kereskedhet,
alkudozhat, építhet kunyhókat, városházákat, katedrálisokat és
világcsodákat…
Továbbsétálnak. Az éghajlat nedvesebbé válik. Nagyvadak
ólálkodnak az aljnövényzetben. Fölöttük madárrajok köröznek. Mikor
érnek ide az emberek?
A jövő hónap végén.
Értem. Hamarosan.
Akkor is itt leszel még, apu.
Hát persze, Neelay. Hogyan is bólintok? A kék istenség megtanul
bólintani. Sok az új tanulnivaló. És mi történik azután?
Elönt bennünket az árvíz. Már ötszázezren feliratkoztak rá. Havi
húsz dollár. Úgy tervezzük, összejönnek pár millióan.
Nagyon örülök, hogy így is láthatom. Még előtte.
Igen. Csak mi ketten!
Az újonc Visnu megbotlik az ösvényen. Most hegyeken kell
átkelniük. Kúszónövényekkel benőtt kanyonokon. Az istenség megáll
egy pillanatra, ámul a környezeten. Azután folytatja útját az erdei
csapáson.
 Csak negyedszázad telt el, apu. Azóta, hogy megírtuk azt a
„Szevasz, világ!” programot. És a grafikon azóta is felfelé
kanyarodik.
Háromezer kilométerre egymástól a processzor óráján lefutó
ezermilliárd ciklus alatt – ennek a processzornak az az őse, amit
még a kék bőrű istenség segített összeállítani – apa és fia együtt
tekint a hegyeken túlra és a jövőbe. Az életre kelt kívánságok
országa határtalanul bővül majd. Gazdagabb, vadabb, meglepőbb
élettel telik meg, túl az életen. A térkép éppoly teljessé fog bővülni,
mint az, amit ábrázol. De az emberek még akkor is éhesek és
magányosak lesznek.
Nagy ívű hegygerincek mentén járnak. Jóval alattuk egy régi,
széles folyó kanyarog a sokféle zöldtől sűrű dzsungelen át. A kék
istenség megáll, körülnéz. Világéletében honvágyat érzett. A
vágyakozás vitte egy gudzsaráti faluból Kaliforniába. Nem volt
hazája a munkáján meg a családján kívül. És egész életében azt
gondolta: úgyis csak rólam van szó. Most lenéz a mélyben kanyargó
folyóra. Milliók fognak havi díjat fizetni, hogy itt lehessenek. Ő maga
pedig már nem lesz jelen.
Hol is vagyunk most, Neelay-dzsí?
Ez nem így működik, apu. Itt minden vadonatúj.
Persze. Illetve nem. Értem. De ezek a növények és állatok –
átmentünk volna Afrikából Ázsiába?
Gyere velem, mutatok valamit. A koldus kanyargós úton vezeti
őket az egyre sűrűbb dzsungelbe. Kusza ösvények labirintusába
érnek, mind egyforma. Állatok hussannak át az aljnövényzetben.
Neelay! Indiai orgonák! Kész csoda!
Várj csak. Lesz itt más is.
Még sűrűbb a dzsungel, keskenyedik az ösvény. Alakzatok
játszanak a páfránylevelek és kúszónövények között. Végül az apa
észreveszi a burjánzó szimuláció lombjain át: templomrom, amit
felfalt egyetlen fügefa.
Nahát, hercegem, ez már tényleg valami.
Nem egyedül csináltam. Több száz ember. Igazából ezrek. Még a
nevüket sem tudom. És te is benne vagy. Ami munkát beletettél… A
koldus megfordul. Az ősi kövek között kígyózó gyökerekre mutat,
amint réseket keresnek, hogy becsusszanjanak rajta, és
nedvességhez jussanak. Fölemeli bütykös kisujját. Látod, Pita? Az
egész egy ilyen pici magból…
Visnu közbekérdezne: És hogyan tudok könnyezni? De helyette
ennyit mond: Köszönöm szépen, Neelay. Mennem kell.
Jól van, apu. A mielőbbi viszontlátásra. Eléggé ártatlan hazugság.
Ebben a világban a koldus most vágott át fél földrészen. De a
másikban Neelay túlságosan törékeny és gyenge ahhoz, hogy
megkockáztasson egy repülőutat. A kék istenség pedig, aki az imént
mezítláb hatolt át egy nehezen járható hegyláncon – a felső világban
a testét annyira kínozzák a zsaroló programok meg a sok syntax
error, hogy nem éri meg ennek a másik világnak a premierjét.
Bábteste bólint, két tenyerét összeteszi: Köszönöm a sétát, drága
Neelay. Hamarosan otthon leszünk.

A megvilágosodástól a Ray Brinkman agyában bekövetkező

gátszakadásig tizenhárom másodperc telik el.
A hálószobai televízióból bömböl az esti híradó. Izraeli erők
beszántják a palesztin olajligeteket. A paplan alatt Ray megnyomja a
távirányítót, és annyira fölerősíti a hangot, hogy elnyomjon minden
gondolatot. A fürdőszobában Dorothy készülődik a lefekvéshez. Esti
szertartása egyik zajtól a másikig lépeget előre: a hajszárító
zúgásából elektromos fogkefehang válik, abból vízcsobogás a
porcelán mosdókagylóba. Mindegyik hang azt üzeni Raynek:
éjszaka, ahogy valaha a farkasok is szóltak, vagy ahogy a
búvármadarak hívogatják egymást. S miként az említett állatok
hívásai, a fürdőszobai zajok is hamarosan elülnek.
Dorothy egy örökkévalóságig készülődik – de minek? Az előző
éjszakai katasztrófa után… És ebből a sok előkészületből nem volna
célszerűbb néhányat reggel lebonyolítani? Tisztán kerül ágyba,
készen mindenre, amit az éjszaka hozhat, jóllehet az éjszaka
úgysem képes ijesztőbb rémálommal előállni, mint amilyennel a
nappal.
 Ray úgy érzi, semminek sincs értelme. Ez után az este után
elképzelhetetlen, hogy Dorothy egyszerűen visszamásszon az elmúlt
bő évtizedet kiszolgáló ágyba. De még ennél is elképzelhetetlenebb,
hogy kint aludjon, abban a helyiségben, amiről sok-sok évvel ezelőtt
kigondolta, hogy átalakítja gyerekszobává. Ray szét fogja verni ezt
az ágyat. A faragott ágyvéget felaprítja gyújtósnak. A hírolvasó
bemondó közli: „Egyébként Kanada-szerte más fákat is kivágnak az
iskolaudvarokon, hogy megvédjék a gyermekek életét, miután…”
Ray szeme a képernyőn, de fogalma sincs róla, mit lát. Ez történik
az első, második és harmadik másodpercben. Az jár a fejében – és
ez még mindig koherens gondolat –, hogy: Olyan pasas vagyok, aki
vígan összezagyválja a közmegegyezést a valós tényekkel. Aki
sosem kételkedett az élet értelmes jövőjében. Na, ennek most vége.
Ezek a gondolatok nem vesznek igénybe többet újabb negyed
másodpercnél. Szeme egy pillanatra lecsukódik, s máris
szereplőválogatáson vesz részt. Az első randevújuk. A
boszorkányok közlik vele, ne törődjön a holnappal. Úgysem érheti
semmiféle baj, míg az erdő föl nem mászik az egyik távoli domb
oldalára. Biztonságban van, mostantól mindenképpen, hiszen ki
toboroz erdőket? Hol a fa, amely kilép a földből? Büszke
Macbethünk leéli, ami jár.{13} De másik szerepet kapott. Azét az
emberét, aki nem asszonytól született, s aki megmozdítja az
erdőket.
Ray szemhéja lecsukódik fél másodpercre. Ama élő képernyő
belső felén azt nézi, ahogy kettesben alszanak az amatőr
színjátszásba tett első bátor kirándulásuk éjszakáján. Közös
tegnapjaink újra meg újra. A kicsike Lady Macbeth, nem több
huszonnégy évesnél, nyűgösködik a felnőttkor előszobájában.
Mellette a sötétben szorongós állásinterjúval zargatja izgatott
barátja: Szereted a szüleidet? Voltak valaha rasszista gondolataid?
Követtél már el bolti lopást? Már akkor, a legelső éjszakán látta,
hogyan segítik át egymást az öregségbe. Kettesben követve a jó
előre lefektetett tervet, amely azt ígérte, hogy az idő múlásával
elmagyarázza saját magát. Mindörökkön örökké. És örökké. És
örökké.
Az a jóslat becsapta. Önállóan kell összeszednie magát, hogy
éljen. De hát hogyan? És minek? A híradó vad jelenetet vág be. Ray
előtt ködben úszik: leláncolt emberek, rendőrök válogatnak közülük.
A fürdőszobában elnémul a vízsugár. Ez a hatodik és a hetedik
másodperc.
Minden tulajdon: lopás. Azt mondta neki a felesége alig egy órája:
Azt hiszed, hogy majd minden elsimul, én meg észre térek? Hogy
megint én leszek a te kis cukorfalatod?
Próbált szólni neki, hogy már hónapok óta tudja. Legalább egy
éve, sőt. Hogy ő még mindig itt van. Még mindig ő a férje. Hogy tőle
aztán jöhet-mehet. Azzal kavar, akivel akar. Teheti, ami csak tetszik.
Csak maradjon a közelben.
Rosszabb, mint a lopás. Gyilkosság. Megölsz engem, Ray.
Próbálta figyelmeztetni Dorothyt: valaminek még meg kell
történnie kettejük között. Ami megindokolja, miért kell együtt
maradniuk. Jó ideje látja, ez a megérzés tartja benne a lelket a
moccanatlan hónapok alatt. Az együttélésük valamiféle célja, ami
már korábban is mindig létezett. Összetartozás.
Senki nem tartozik senkihez, Ray. Szabadon kell engedned.
Valami zajlik a fürdőszobában, olyasféle minden, ami semminek
hangzik. Két másodperc csend, és Ray megrémül. Semminek sincs
értelme. Semmi nem marad, amiről gondoskodni lehetne. Ray
visszapillant a tévére. Emberek megkapják a szemükbe semmiért.
Semmi hasznuk sincs belőle.
A kilencedik és a tizedik másodpercben Ray agya körzeti
bírósággá alakul át. Hónapokkal korábban jutott eszébe először az a
gondolat, amely most kitölti éjjel, olvasás közben, amikor törvényes
felesége távol volt, hogy – hite szerint titokban – eszméletlenre
basszák. A gondolatot olyan könyvből lopta, ami másvalaki szerzői
jogát képezi, és akinek emiatt most fizetnie kell. Az idő
megváltoztatja, mi az, amit tulajdonolni lehet, és ki az, aki
tulajdonossá válhat. Az emberiség teljes tévedésben van a
szomszédságról, és ezt senki sem veszi észre. Fizetnünk kell a
világnak minden ötletért, minden dologért, amit valaha is elloptunk.
A tévében az emberek üvöltésbe fognak. Vagy ez a hang talán
Rayből jön, aki saját magát nézi, ahogy megbarnul és lehullik.
Dorothy az ajtóban áll, és Ray nevét kiabálja. Ray szája mozog, de
hang nem jön ki belőle.
 Mintha a nyelvemen lett volna a „könyv” szó, te pedig a kezembe
nyomtál volna egyet.
Ray az ágyról lecsúszik a fenyőfa padlódeszkákra. Szeme
fennakad az örvénylő szemcséken. Valami elpattan az agyában, és
minden, ami eddig olyan stabil volt, mint egy ház, beomlik, mint egy
kizsigerelt bánya. Vér önti el az agykérgét, és már semmit sem
tulajdonol. Semmit ezen kívül.

Hétfő reggel fél nyolckor, mikor Mimi beérkezik, egy drapp

szerzsöltönyös férfi áll az íróasztalánál. Egyetlen pillantás, és tudja,
ki ez az idegen.
– Miss Ma?
Laposra hajtogatott kartondobozok vannak az íróasztalhoz
támasztva. Az illető egy ideje már itt várakozik. Azon múlik a
munkája sikere, ő ér-e ide elsőként – nehogy problémák
keletkezzenek. Mimi számítógépének konnektora már kihúzva, és az
összes kábel szépen föltekercselve nyugszik a gép házán. A fájlokat
rég leszedték róla, még amikor kávézott és bagelt evett innen egy bő
kilométerre.
– Brendan Smith vagyok. Azért jöttem, hogy segítsek önnek
elhagyni a céget.
Mimi napok óta tudja, hogy ez bekövetkezik. Mindenütt bemondták
a hírekben. Birtokháborítás, bűncselekmény. Mérnökkollégái csak-
csak elnézhetnek egy ilyen bakit – elvégre az emberi fajt számtalan
tervezési hiba sújtja –, de hát bűnei közé tartozik a haladás, a
szabadság és a vagyon elleni küzdelem is. S ezek az emberiség
veleszületett jogai. Az ilyesmit a szakmájában soha nem bocsátják
meg.
Míg az illető másfelé néz, Mimi megbámulja hivatásos kirúgóját.
– Garreth azt feltételezi rólam, hogy szétverem az irodát? Vagy
ellopom a nemzetközi kerámiaipar féltve őrzött titkait?
A pasas összehajtogat egy dobozt.
 – Húsz percünk van, hogy ezeket megtöltsük. Kizárólag a
személyes holmiját teheti bele. Leltárba veszek mindent, amit el akar
vinni, és jóváhagyatjuk, mielőtt kilép.
– Kilépek? Kilépek? – Elönti a harag, torkig van azzal, hogy egy
magáncéget béreltek fel a kirúgására. Megfordul, és az ajtóhoz
indul. A Drapp Fickó megállítja, már-már erőszakosan.
– Ha elhagyja az irodát, az olyan, mintha lepecsételtük volna.
Mimi meginog, leül az íróasztalához. Már nem is az övé. Mintha
fejbe kólintották volna. Hogy merészelik? Hogy merészeli bárki is?
Leperelem róluk a gatyájukat is. Csak hát a munkaügyi törvények
mind az ő oldalukon állnak. Az emberiség egy gengszterbanda. A
jog csak maszlag. Kollégák mennek el az ajtaja előtt, lassítanak,
hogy belepillanthassanak a drámába, mielőtt zavartan kislisszol.
A könyveit bedobozolja, ha már a felügyelője előkészítette neki.
Aztán a noteszeit.
– A jegyzetek maradnak. Céges tulajdon.
Önuralomra van szüksége, hogy ne vágja a pasashoz a
tűzőgépet. A képeket becsomagolja a fickótól kapott papírba, és
dobozba teszi. Carmen és a kentuckyi hegyi hátaslova. Amelia a
gyerekekkel a tucsoni úszómedencében. Apja a patakban áll a
Yellowstone Parkban. A nagyszülei Sanghajban, talpig ünneplőben,
kezükben az amerikai lányok fényképe, akikkel sosem
találkozhatnak.
Ördöglakatok elgörbített szögekből. Vicces mondatok
bekeretezve: A reakció ékesebben beszél minden szónál. Egyesek
szerint a pohár félig üres, mások szerint félig tele van; a mérnök azt
mondja, ez a tartály kétszer nagyobb a kelleténél.
– Kész? – kérdezi korai nyugdíjazásának személyi felügyelője.
Egy matricákkal teleragasztott bőrönd. Egy hajókoffer, rajta idegen
írással rányomott név.
– A kulcsait! – Mimi a fejét csóválja, aztán átadja a céges
kulcscsomót. A pasas kipipálja egy listán, amit Miminek alá kell írnia.
– Kérem, jöjjön utánam. – A pasas magához veszi a dobozokat.
Mimi a bőröndöt és a hajókoffert viszi. A folyosón kíváncsi kollégák
spriccelnek szét. A fickó leteszi a dobozokat, és bezárja az ajtót.
Ahogy kattan a kulcs, Miminek eszébe jut valami.
– Basszus. Nyissa ki még egyszer.
 – Az iroda már le van pecsételve.
– Nyissa ki!
A pasas kinyitja. Mimi ismét belép a helyiségbe, odamegy a
falhoz, feláll egy székre. Méterről méterre leszedi az ezerkétszáz
éves tekercset a megvilágosodás küszöbére ért arhatokkal, föltekeri,
elteszi. Majd követi kísérőjét a főbejárathoz, ellép a személyzet előtt,
akik éveken át oly melegen üdvözölték, de most mindegyikük a
felelősségteljes munkájába mélyed. Míg kihurcolja szakmai életének
esszenciáját a parkolóba, a pasas kiáll a kapuba, mint az angyal az
Édenkert keleti kapujában, mert neki kell távol tartania az
embereket, a tiltott gyümölcs orvvadászait, nehogy betörjenek a
kertbe, és befalják azt a másik gyümölcsöt is, amelyik mindent
megoldana.

Az egyetlen állatfaj, amelyik tudja, hogy kicsesztek vele: na, ez az,

mondogatja Douggie – éjfél előtt, bömbölő metálzene közben a
szolgálaton kívüli karhatalmistákkal és más fegyveres hazafiakkal
zsúfolt út menti kocsmában –, ez az, ami minden bajnak okozója.
– Mert ugyebár, miféle fór az, ha tudod, hogy úgyis feldobod a
talpad? Meg hogy elég eszed van ahhoz, hogy tudd: egy marék
rohadó húsból vagy egy szennycsatorna köré tekerve, és az is
kipurcan… mikor is? Pár ezer napfelkelte múlva?
A selyemfa lambériás kocsmában mellette helyet foglaló
filozófuskolléga megkérdi:
– Befognád végre a lepcsest?
– No mármost egy fa. Az aztán tud pár dolgot, és olyan időtávban,
amire mi gondolni se…
Lendül egy ököl, és Douglas járomcsontját találja el olyan gyorsan,
hogy mozdulni sincs ideje. Koppan a feje a jegenyefenyő padlón, és
azonnal elveszíti az eszméletét, már a mellette álló pasas
gyászbeszédét se hallja.
– Bocs. Előre szóltam.
 Mikor magához tér, Spinoza-társa már rég elment. Ujjheggyel
óvatosan megtapogatja a fejét és az arcát. Mindene megvan, de a
dolgok pépes állaga mégsem stimmel. Csillagokat lát, meg sötét
felhőket, fájdalmat érez, bár átélt már rosszabbat is. Hagyja, hogy az
aggódó pincérnő talpra segítse, mielőtt lerázza magáról.
– A látszat néha csal. – Ezúttal senki sem ellenkezik vele.
A járgányában ül a kocsma parkolójában, és nem tervezett tervén
tűnődik. Legjobb tudomása szerint nincs senkije, akihez segítségért
és vigasztalásért fordulhatna, kivéve partnerét a világ
megmentésében, azt a nőt, akivel a kudarcra ítélt pavlicekizmusnál
fontosabb ügy érdekében társult. Egyedül ő tud bánni vele, csak ő
tud célt adni az életének. Ebben az órában beesni Mimihez a
határok feszegetésének számít. Igaz, soha nem mondta ki, hogy
éjjel tilos átmennie hozzá, de nem is lesz túlságosan lelkes.
Mindenesetre tudni fogja, mit kell tenni Douglas átrendezett arcával.
Egyszer, mikor hosszú, unalmas órákon át egymáshoz voltak
láncolva egy olyan útszakaszon, amely, mint kiderült, a fakitermelő
cégeket sem érdekelte, Mimi mesélt neki fiatalkori, nagy
szerelmeiről. Amiben mindkét nem érintve volt. Ez a vallomás meg
még egy csipetnyi földhöz vághatta volna Douglast. De ő ki van
békülve mindenkivel, aki Miminek megfelel. Nagy az isten állatkertje,
egyik dilisebb, mint a másik. Douglas beéri azzal, ha néha beléphet
a belső szentélybe mint Mimi bizalmasa vagy szolgája vagy efféle.
Elég, ha Mimi és aktuális választottja megengedi, hogy bámulja őket
– hogy vigyázzon rájuk, mint őrszem az ellenséges világban.
Hadakozik a slusszkulccsal, hogy be tudja dugni a nyílásba.
Valószínűleg nem kellene nagyobb járműveket vezetnie. De az arca
fityeg, és a szeme sarkából is szivárog valami. Tényleg nincs más,
akihez mehetne. Kiaraszol a parkolóból, vissza a völgyben futó
országútra, a város és a szerelem felé.
Nem veszi észre a kocsma melletti útpadkára beállt teherautót.
Nem veszi észre, hogy a háta mögött az is fellopakodik az aszfaltra.
Semmit sem vesz észre, mígnem két fehéren világító szem tölti be a
visszapillantó tükrét, és a nagy dög nekikoccan a lökhárítójának.
Douglas előrenyekken, a kocsi kifarol. A teherautó megint
előbukkan, és újból felökleli. Douglas nem tud fékezni, gondolkozni
sem tud. Az út hepehupás. Beletapos a gázba, de a teherautó nem
tágít mögüle. A domb lábánál szinte átrepül egy vasúti
kereszteződés fölött.
Egy keresztút suhan felé. Hirtelen bevágódik a jobb kanyarba,
kétszer olyan gyorsan, mint hogy kontrollálni tudná a kocsit. Lassított
felvételben ide-oda csúszkálva a kocsi fara 270 fokos fordulatot tesz
az óramutató járása szerint. Mire a mozgás csillapul, merőlegesen
áll a kereszteződésben, eközben a rönkszállító teherautó
végigvágtat az országúton, a vezető ráfekszik a dudára, és hosszú
tülköléssel búcsúzik.
Douglas feldúltan várakozik a kereszteződésben. A támadás
jobban kikészíti, mint bármi, amit a rendőrök műveltek vele.
Rosszabb, mint amikor lezuhant a repülőgépe. Az csak Isten
szokásos rulettezése volt, ez meg egy őrült, akinek szándékai
vannak.
A keresztező úton megy tovább, a városba vezető hosszabb
útvonalon. Nem tudja levenni szemét a visszapillantóról, attól tart, a
két fehér fénysugár bármelyik pillanatban beúszhat a képbe. Végül
újabb kellemetlenség nélkül ér oda Mimi lakásához. Még ég nála a
villany. Mikor ajtót nyit, egyértelmű, hogy ivott. Mögötte a szoba
szétdúlva. Egy tekercs fut végig a nappali padlóján.
Mimi dülöngél, beszéde összefolyik.
– Mi történt?
Meglepetésében Douglas a saját arcához kap. Erről egészen
megfeledkezett. Mielőtt válaszolhatna, Mimi behúzza a lakásba. És
így hozzák őket össze a fák végre-valahára.

Adam Appich egy képzelt mélyedésbe dugja a jobb lábfejét, és föllép

rá. Megtolja a kötélen a csúszócsomót, és most a bal lábával lép.
Küzd, hogy elfelejtse, hány lépést tett már a párában. Azt mondja
magában: annak idején folyton fára másztam. De Adam nem egy fán
mászik. A levegőt mássza meg ceruzavékony kötélen, és olyan
széles fatörzsön himbálózik, hogy a két szélét nem tudja egyetlen
pillantással befogni. Fél méter vastag kérgében egy-egy rés elnyeli a
kezét. Fölötte a hosszú, barna út belevész a felhőkbe. A kötél
pörögni kezd vele.
Egy hang a magasból azt tanácsolja:
– Várjon. Ne harcoljon.
– Nekem ez nem megy.
– Dehogyisnem. Menni fog, uram.
Adam torka refluxszal és rémülettel telik meg. Méterről méterre
csökkenti a lehetetlen távolságot. A csúcs közelében föl mer nézni.
Két, fán élő lény halkan biztatgatja, amit se nem hall, se nem hisz el.
Elér valami szilárd dologhoz, és még mindig van benne szufla. Ha
nem is könnyen, de képes levegőt venni.
– Na ugye. – A nő sugárzó arcát látva el kell gondolkodnia, nem
halt-e meg már mászás közben. A férfi, cserzett bőr, ótestamentumi
szakáll, egy pohár vizet nyújt felé. Adam iszik. Egy ideje már úgy
érzi, ezt túléli. A dobogó megbillen alatta a szélben. A fán élő pár
ide-oda libben, és bogyókkal kínálja.
– Jól vagyok. – Majd: – Azt hiszem, meggyőzőbb lett volna, ha ezt
öt perccel korábban mondom.
A Vénuszhaj nevű nő egy ágon átszökkenve a hevenyészett
konyhában terem, és olyan teát keres, ami szerinte segíteni fog
Adam tériszonyán. Nem rögzítette magát semmihez. Mezítláb húsz
emelet magasságban. Adam a tűlevelekkel tömött párnába temeti az
arcát.
Mikor összeszedi magát, lenéz. Kusza rongyszőnyeg terül szét az
erdőben. Közvetlenül a mészárlás helyszínén járt, Loki, a hírvivő
csempészte át. De madártávlatból elkeserítőbb a látvány. A környék
leghosszabb ideje, legelszántabban elfoglalt fája – koronáján az
irányát veszített idealizmus eszményi alakjai – az utolsó maradvány,
amit az aratás életben hagyott. Elszórtan facsoportok színezik a
tarvágásokat, mint az a néhány szőrcsomó, ami a gyakorlatlan
tizenéves arcán marad borotválkozás után. Mindenütt friss fatönkök,
fahulladék, égett darabok, fűrészporos törmelék, túl mély gödörbe
esett rönkök, amikkel már nem volt érdemes bíbelődni. No meg egy
facsoport az óriásfa körül, amit a fafoglalók néven szólítanak.
A férfi, Őrangyal megmutatja a tájékozódási pontokat.
– Az a sok fellazított talaj mind belemosódik az Eel folyóba.
Egészen az óceánig pusztulnak tőle a halak. Ma már nehéz
felidézni, de amikor tíz hónappal ezelőtt ideérkeztünk, zöld volt
minden, ameddig csak a szem ellát. Ennyit arról, mennyire tudtuk
megfékezni az eseményeket.
Adam nem klinikai pszichológus, és az Elveszített Partvidéken 250
aktivistával lefolytatott interjúsorozat után egyébként is úgy fél a
diagnózisoktól, mint a tűztől. Mégis: ez az Őrangyal vagy súlyosan
depressziós, vagy újjászületett realista.
Alul fények gyúlnak, nehéz gépek bőgnek fel, Őrangyal kihajol,
hogy megnézze, mi az.
– Tessék. – Élénkebb sárga, mint egy banáncsiga, és ott járkál
cikcakkban, egy kilométerre tőlük, a lebomló erdőben.
– És mihez van szerencsénk? – kérdi Vénuszhaj.
– Egy nagy szálalógép. Pár markoló. Holnapra elszigetelhetnek
bennünket. – Adamre pillant. – Kérdezz, amit csak akarsz, aztán
még ma éjjel húzz vissza.
– Vagy csatlakozz hozzánk – veszi át a szót Vénuszhaj. –
Megkapod a vendégszobát.
Adam nem képes válaszolni. A feje szétrobban, a lélegzetvételtől
rosszul van. Legszívesebben Santa Cruzban ülne, hogy elemezze a
kérdőívek adatait, és kétes értékű következtetéseket vonjon le a
kőkemény statisztikából.
– Nagyon szívesen látunk – unszolja a nő. – Végül is mi sem
ajánlkoztunk hosszabb időre pár napnál, és már majdnem egy éve itt
vagyunk.
Őrangyal elmosolyodik.
– Van Muirnak az a gyönyörű sora: „Csak kiugrottam sétálni…”
Adam beleinek tartalma kiloccsan a levegőbe, hatvan métere van
a Földig.

Az alanyok a dobogón ülnek, és hol a kérdőívet nézik, hol a ceruzát,

amit Adam ad nekik. Kezükön barna és zöld foltok, körmük alá
megszáradt törmelék ette be magát. Mindkettejükből a mamutfenyő
érett dohszaga árad. A vizsgálatvezető fölébük mászott, a kilátóul
szolgáló függőágyba, ami szünet nélkül lengedezik. Az alanyok arcát
kutatja, keresi rajtuk a paranoid üdvözítésmánia feszültségét, amit
az eddig meginterjúvolt aktivistákon oly sokszor látott. A fickó nyílt,
befogadó, de fatalista. A nő valahogy annyira magabiztos,
amennyire senkinek sincs joga, akármennyire megrugdosta is az
élet.
Vénuszhaj megkérdezi:
– Ez a doktoridhoz lesz?
– Igen.
– És mi a munkahipotézised?
Adam olyan régóta gyűjti az interjúkat, hogy a szó idegenül
hangzik a fülében.
– Bármit mondanék, azzal befolyásolnám a válaszaitokat.
– Csak van egy elméleted az olyan emberekről, akik…
– Nem, még nem gyártottam elméletet. Egyelőre csak az adatokat
gyűjtöm.
Őrangyal nevetése egyetlen karcos szótag.
– Ez nem így szokott működni, ugye?
– Mármint micsoda?
– A tudományos módszer. Nem lehet adatokat gyűjteni valami
vezéreszme nélkül.
– Mint már említettem, a környezetvédő aktivisták
személyiségképét tanulmányozom.
– Patologikus meggyőződés? – kérdezi Őrangyal.
– Dehogyis. Én csak… csak meg akarom ismerni azokat, akik…
olyan embereket, akik hisznek abban, hogy…
– Hogy a növények is személyek?
Adam fölnevet, de megbánja. A magasság tehet róla.
– Igen.
– Abban bízol, hogy ha összegzed az eredményeket, és
megcsinálsz egy regresszív analízist…
A nő megböki partnere könyökét. A férfi azonnal elhallgat, amivel
nyomban meg is válaszolja a két kérdés egyikét, amit Adam
szeretne becsempészni a kérdőívbe. A másik kérdése: hogyan
kakálnak egymás előtt, hatvan méter magasan.
Vénuszhaj mosolyától Adam tisztességtelennek érzi magát. A lány
évekkel fiatalabb nála, de évtizedekkel magabiztosabb.
– Azt kutatod, egyes emberek miért veszik annyira komolyan a
teljes élővilágot, amikor mindenki más számára az egyetlen
figyelemre méltó dolog az emberiség. Inkább azokat kellene
tanulmányoznod, akik szerint csakis az emberek számítanak.
Őrangyal elneveti magát.
– Akkor mit is hívunk patologikusnak?
Egy pillanatra megáll fölöttük a nap. Aztán megkezdi lassú
leszállását nyugat felé, bele a várakozó óceánba. Déli fények vonják
be a tájat arannyal, vízfestékkel. Kalifornia, az amerikai éden. A jura
kori erdők utolsó, zsebben is elférő emlékei, ehhez fogható világ
nincs másutt a Földön. Vénuszhaj átpörgeti ujjai között a kérdéseket
tartalmazó füzetet, bár Adam megkérte, hogy ne lessen előre. A lány
a fejét csóválja a harmadik oldalon látható naivitás miatt.
– Ezekből nem fog kiderülni semmi fontos. Ha meg akarsz ismerni
bennünket, elég, ha beszélgetünk.
– Nézd. – Adam tengeribeteg a függőágytól. Nem képes sehová
se nézni, csak az alatta elhelyezett négy és fél négyzetméterre. – Az
a baj…
– Adatokra van szüksége. Egyszerű mennyiségekre. – Őrangyal
délnyugati irányba, a haladás visító fűrészdala felé mutat. –
Egészítsd ki ezt az aránypárt: a kérdőívek úgy aránylanak a komplex
személyiségekhez, mint a nagy szálalógépek a…
A nő akkora lendülettel pattan fel, hogy Adam biztos benne, le fog
zuhanni a dobogó széléről. Vénuszhaj az egyik irányba hajlik,
közben Őrangyal hátradől, hogy tartsa az egyensúlyt. Egyikük sincs
tudatában a vegyes páros gyakorlatnak. Vénuszhaj Adamhez fordul,
aki azt várja, hogy a nő Ikarosz módjára leveti magát.
– Nagyjából három munkaórányi kreditem hiányzott az aktuáriusi
diplomámhoz. Tudod, miféle tudomány az aktuáriusoké?
– Hát… ez egy beugrató kérdés?
– Ez a tudomány készpénzzel helyettesíti be a teljes emberi életet.
Adam kifújja a levegőt.
– Nem lehetne, hogy… szóval, leülnél?
– Nem is fúj a szél! Jó, legyen. Ha én is kérdezhetek tőled valamit.
– Persze, csak légy szíves…
– Mit tudhatsz meg rólunk egy ilyen vizsgálattal, amit nem
tudhatsz meg úgy, hogy a szemünkbe nézel, és kérdezel?
– Azt szeretném megtudni… – Na, dobhatja ki a kérdőívet. Olyan
gondolatokat oszt meg velük, amelyek érvénytelenítik a lehetséges
válaszokat. De ennek az ezeréves, égig érő paszulynak a tetején ez
sem izgatja. Beszélgetni szeretne, amire jó ideje nem vágyott már. –
Sok bizonyíték szól amellett, hogy a csoportlojalitás ütközik az
értelemmel.
Vénuszhaj és Őrangyal önelégült mosolyokat vált, mintha Adam
azt osztotta volna meg velük, hogy a tudomány rájött: az atmoszféra
jelentős része levegőből áll.
– Az emberek maguk csinálják a valóságot. Vízerőművek. Tenger
alatti alagutak. Hangsebességnél gyorsabb közlekedés. Ezzel
szemben nehéz ellenállást kifejteni.
Őrangyal fáradtan mosolyog.
– Mi nem csináljuk a valóságot, csak kitérünk előle. Eddig
legalábbis. Azzal, hogy fosztogatjuk a természet tőkéjét, de
eltitkoljuk a költségeket. Csakhogy egyszer meghozzák a számlát,
és nem fogjuk tudni kifizetni.
Adam nem tudja, mosolyogjon-e, vagy bólintson. Csak annyit tud,
hogy ezek itt ketten – a csöppnyi kisebbség, amelyre nem hat a
közmegegyezés szerinti valóság – ismernek egy titkot, amit neki is
meg kell értenie.
Vénuszhaj úgy vizslatja Adamet, mintha egy laboratórium féltükrén
át nézné.
– Kérdezhetek valami mást?
– Amit csak akarsz.
– Egyszerű kérdés. Szerinted mennyi időnk van még hátra?
Adam nem érti. Őrangyalra néz, de az is csak a válaszra vár.
– Nem tudom.
– A szíved legmélyén mit érzel, mennyi idő még, mire
becsukhatjuk a boltot magunk körül?
Vénuszhaj szavai zavarba hozzák Adamet. Ilyet elsőéves
kollégistáktól szokás kérdezni. Vagy kocsmákban szombaton, késő
este. Hagyta kicsúszni a kezéből az irányítást, és egyik dolog sem ér
föl két további adatközlővel – sem a birtokháborítás, sem a fára
mászás, sem ez a szétfolyó beszélgetés. Adam az elpusztított
mamutfenyők felé néz.
– Komolyan nem tudom.
– Úgy gondolod, hogy az ember gyorsabban használja fel a
forrásait, mint ahogy a világ vissza tudja pótolni?
 A dolog annyira túl van a kiszámíthatóságon, hogy már
értelmetlen. Azután egy kis rög elmozdul Adamben, mintha lehullana
szeméről a hályog.
– Igen.
– Köszönöm szépen! – Vénuszhaj elégedett túlkoros
növendékével. Adam visszamosolyog rá. Vénuszhaj feje előrebillen,
szemöldöke lángot vet.
– És szerinted a folyamat lassul vagy gyorsul?
Adam látta a grafikonokat. Mindenki látta. Csak most fordították el
a slusszkulcsot.
– Annyira egyszerű – folytatja Vénuszhaj. – Nyilvánvaló. Ha egy
véges rendszeren belül exponenciális a növekedés, az a rendszer
szétesik. De az emberek nem veszik észre. Vagyis a nép hatalma
becsődöl. – A tekintetét (valahol az érdeklődés és a sajnálkozás
között) Adamre szegezi. Adam csak arra vágyik, végre ne ringjon
alatta a bölcső.
– Ég a ház?
Vállvonás, fintor.
– Igen.
– Te meg azt a maroknyi embert vizsgálgatod, aki kiabál, hogy
oltsátok el!, miközben mindenki más elégedetten szemléli, ahogy
lángra kap ez-az.
Egy perccel ezelőtt ez a nő még csak Adam vizsgálati alanya volt.
Most meg bízni szeretne benne.
– Van ennek neve. Járókelő-effektusnak hívják. Egyszer hagytam,
hogy a professzorom meghaljon, mert senki más nem állt fel az
előadóteremben. Minél nagyobb létszámú a csoport…
– …annál nehezebb elkiáltani magad, hogy tűz van?
– Mert ha komoly volna a baj, akkor valaki úgyis biztosan…
– …és sokan már eddig is megtették volna…
– …mikor itt van hatmilliárd másik…
– Hat? Legyen inkább hét. Pár év, és tizenöt. Hamarosan a bolygó
nettó termelőképességének kétharmadát fel fogjuk falni. A mi
életünkben megháromszorozódott a faanyag iránti igény.
– Nem lehet a fékre taposni, amikor az ember épp a falba készül
csapódni.
– Egyszerűbb vaknak lenni.
 A távoli berregés abbamarad, majd a csendben megint hallható
lesz. Adam kezdi lényegtelennek látni az egész disszertációját. Egy
elmondhatatlan méretű betegséggel kellene foglalkoznia, amilyet
egy járókelő sem képes észrevenni.
Vénuszhaj töri meg a csendet.
– Nem vagyunk egyedül. Mások is megpróbálnak elérni
bennünket. Hallom őket.
Adam hátán a nyakától a fenekéig feláll a szőr. Hatalmas bunda
borítja be. De a jelzés láthatatlan, elveszett az evolúció során.
– Kiket?
– Nem tudom. A fákat. Az életerőt.
– Mármint a hangjukat? Beszélnek? Jól hallhatóan?
Vénuszhaj úgy simogat meg egy ágat, mintha a kiskutyája volna.
– Nem hangosan. Inkább mint egy görög kórus idebent a
fejemben. – Adamre néz, a tekintete olyan tiszta, mintha csak
vacsorára marasztalta volna. – Meghaltam. Halálos áramütés az
ágyamban. Leállt a szívem. Mióta magamhoz tértem, hallom őket.
Adam Őrangyalra pillant a nő ép elméjét ellenőrizendő. De a
szakállas próféta csak felhúzza a szemöldökét.
Vénuszhaj a kérdőívre koppint.
– Azt hiszem, megkaptad a válaszokat a világ megmentőinek
pszichológiájáról.
Őrangyal megérinti a nő vállát.
– Mi a nagyobb őrültség? A beszélő növény vagy az ember, aki
hallgatja?
Adam ezt nem hallja. Éppen most hangol át olyasvalamire, ami
eddig rejtve volt. Azt mondja csak úgy, a levegőbe:
– Néha én is hangosan beszélek. A nővéremhez. Eltűnt, mikor
még kicsi voltam.
– Rendben, akkor mi is tanulmányozhatunk téged, ugye?
Egy igazság kerül közel Adamhez, olyan, amilyenre soha nem fog
rátalálni a pszichológia. Maga az öntudat is a téboly egyik válfaja,
amely szemben áll a zöld mindenséggel. Adam kinyújtott kézzel
egyensúlyoz, de csak egy himbálózó gallyhoz ér hozzá. Olyan lény
tartja a magasban, ahonnan a föld is alig látszik, amelyiknek az
emberek halálát kellene kívánnia. Adamnek zúg a feje. A fa
elkábította. Megint egy inda vékonyságú kötélen pörög. A nő arcára
szögezi a tekintetét, mintha valami utolsó, nekikeseredett
személyiségmegfejtés még megmenthetné.
– És mit… Mit mondanak? Mármint a fák.
Vénuszhaj megpróbálja elmesélni neki.

Míg beszélgetnek, a háború a legközelebbi szennyvízelvezetőig

terjeszkedik. Minden egyes újonnan kivágott fa döndülése megrázza
Adamet, az is, ahogy kisebb darabokat tör le a megmaradt
óriásokból. Sohasem képzelte el magának ezt az erőszaktételt,
mintha egy felhőkarcolót rombolnának le. Tűlevelek és fűrészpor
felhőivel telik meg a levegő.
– Azok a részek, ahová a fák zuhannak, életveszélyesek –
magyarázza Vénuszhaj. – Mindent eltakarítanak onnan buldózerrel,
hogy a fa ne zúzza szét. Ezzel teljesen tönkreteszik a talajt.
Egy fa – olyan vastag, amilyen magas Adam – eltörik a tövénél, és
rávágódik az alatta lévő lejtőre. A föld megolvad tőle.

Késő délután a távolban észreveszik a kibelezett erdőn keresztül

közeledő Lokit. Pontosan érkezik, hogy visszakísérje a pszichológust
a Humboldt blokádján túlra. De a bukdácsolása azt sugallja, hogy a
küldetésben valami megváltozott. A fa tövénél fölkiabál nekik a
kötélért és a hámért.
– Valami baj van? – kérdezi Őrangyal.
– Majd odafent elmondom.
Helyet csinálnak neki zsúfolt fészkükben. Loki sápadt, nehezen
szedi a levegőt, de nem a famászás az oka.
– N. mama és Moses.
– Megint összezördültek?
– Meghaltak.
Vénuszhaj felkiált.
– Valaki bombát dobott az irodára, amikor bent voltak. Beszédet
írtak az Erdészeti Igazgatóság elleni akcióhoz. A rendőrség azt
állítja, hogy saját magukat robbantották fel az ott tárolt
robbanószerekkel. Belső terrorizmussal vádolják az Életvédelmi
Erőt.
– No nem – szól közbe Vénuszhaj. – Ezt azért mégsem.
 Hosszú csönd, ami nem csöndes. Őrangyal beszél.
– N. mama mint terrorista! Azt se hagyta, hogy egy szöget verjek
be egy fába. Merthogy „még baja eshet annak a fűrészes pasasnak”.

Történeteket mesélnek a halottakról. Hogyan képezte ki őket N.

mama. Hogyan kérte fel őket Moses, hogy üljenek fel a Mimaszra.
Gyászszertartás hatvan méter magasban. Adamnek beugrik valami,
amit az egyetemen tanult: az emlékezés nem más, mint kialakulóban
lévő együttműködés.
Loki lemászik, mindenképp szeretne visszatérni a földi gyászolók
körébe.
– Nem tehetünk semmit, de azt legalább együtt tesszük. Jössz? –
kérdi Adamtől.
– Nyugodtan maradhatsz itt is – biztatja Vénuszhaj.
A kutató a hintázó függőágyban fekszik, és a kisujját se meri
megmozdítani.
– Szeretném idefentről megnézni a sötétséget.

Ma este a sötétség tartalmas, és érdemes megnézni. Szaga is van:

spórák bűze, a rothadó növényeké, a mindent beborító moháé, a
kialakulóban lévő talajé még itt is, sok-sok emelettel a Föld fölött.
Vénuszhaj fehérbabot főz a tábori főzőn. Adam nem evett ennél
finomabbat, amióta kiszállt a terepre. A magasság már nem
nyomasztja annyira, hiszen nem látszik a föld.
Repülő mókusok érkeznek, hogy megvizsgálják az új jövevényt.
Adam elégedett – az éjszakai égbolt tetején kuksoló oszlopszent.
Őrangyal gyertyafénynél rajzolgat egy noteszba. Időről időre
megmutatja a vázlatait Vénuszhajnak.
– Igen, pontosan ilyenek!
Hangok minden távolságból ezerféle hangerővel, mezzofortétól
halkabbig. Egy madár – Adam nem tudja a nevét – a szárnyaival
csapkod a sötétségben. Láthatatlan emlősök heves veszekedése.
Szűkös házuk fájának nyikorgása. Egy földre hulló ág. Még egy. Egy
légy végiglépked Adam fülének szőrszálain. Saját légzésének
visszhangja a gallérjában. A másik kettő lélegzése lehetetlenül
közelről ebben a felhőfaluban, ahol csöndben végzik a szolgálatukat.
Adamet meglepi, milyen közel van egymáshoz meghittség és
rémület. A nő belekapaszkodik a művészbe, aki kihasználja a
gyertya utolsó lobbanását. Egy kis sávnyi meztelen és szép vállra
esik a fény. S mintha valahogy szőrzet vagy toll borítaná. Majd az
ébenfekete írás öt külön szóvá bomlik szét.

Közeli gépzajra ébrednek. Alattuk és a környéken emberek

portyáznak a fahulladék kupacai között, és munka közben
adóvevővel tartják a kapcsolatot egymással.
– Hahó! – kiabál le hozzájuk Vénuszhaj. – Mire készültök?
Az egyik favágó felnéz.
– Jó lesz leszállni onnan. Hamarosan szarban lesztek.
– Miféle szarban?
Egyenletes döndülések az adóvevőkben. Feszültség és zúgás a
levegőben. Még a nappali fény is vibrál. Hátborzongató robaj
emelkedik a látóhatár fölé.
– Na ne – szólal meg Őrangyal. – Ezt nem csinálhatják.
Helikopter közeleg a szomszédos domb fölött. Kezdetben csak
játékszer, de fél perccel később az egész fa döng, mint egy tamtam
dob. A nagy dög bedől. Adam a himbálózó függőágyba kapaszkodik.
A megvadult lódarázs odacsap, amitől nagy léghullám löki vissza az
arcába az elsuttogott káromkodást.
Szél tépázza a fát, őrült felfelé áramlás, majd a fordítottja. A
mamutfenyők tetejéből gumi lesz, ágak hasogatják szét a boltozatot.
Őrangyal felküzdi magát a raktárszintre, hogy előkapja a
videófelvevőt, közben Vénuszhaj egy baseballütő nagyságú törött
ágba kapaszkodik. A fa nyúlványán a támadáshoz legközelebb eső
pontra mászik előre. Adam ordít:
– Vissza! Vissza!
A rotorok porrá zúzzák a szavait.
A nő mezítláb kulcsolja át az ágat, amely, bár elég erős,
gumiszerűen csapkod ide-oda a mesterséges tájfunban. A helikopter
megbillen és reflektorozik, és Vénuszhaj szemtől szemben találja
magát a géppel. A helikopter közelít hozzá, ő fél kézzel kapaszkodva
himbálózik az ággal együtt. Mögötte a videózó Őrangyal érkezik.
 A helikopter nagy, akkora a rakodótere, mint egy házikó. És elég
nagy ahhoz, hogy az égbe ragadjon egy Amerikánál is régebbi fát,
és a táj fölé emelje. A helikopter lapátjai felhabosítják a levegőt a fán
lógó lány körül. Két emberszerűség ül az üvegszálból épített
vezetőfülkében, maszkot és állukat is védő sisakot viselnek, rúdra
rögzített apró mikrofonokba beszélnek a küldetés távolban lévő
parancsnokaival.
Adam csak bámul a tucatfilmek vetített hátteres trükkjét látva.
Soha nem került ennyire közel ilyen hatalmas ellenséghez. Látja a
milliónyi alkatrészt – tengelyek, bütykök, lapátok, lemezek meg olyan
dolgok, amiknek a nevét se tudja –, ember ilyet nem tudna
összerakni, nem hogy megtervezni. Ennek ellenére bizonyos, hogy
hasonló járművek ezreit használják a különféle szakmák az összes
földrészen. Több tízezer felvegyverzett, páncélozott darabnak kell
lennie a földkerekség arzenáljaiban. A világ legelterjedtebb
ragadozója.
Ágak törnek le, a levegő megtelik törmelékkel. Égett fosszília
füstölög a nagy dögből, büdös, mint egy lángoló olajkút. A bűz
fojtogatja Adamet. A dübörgés szúrja a fülét, megöl minden
gondolatot. A nő úgy fityeg a faágon, mint egy zászló, aztán leejti a
fegyverét, és csak kapaszkodik. A mesterséges szélviharban
videózó partnere kezéből kicsúszik, amibe kapaszkodott, aztán a
videókamera is, utóbbi hatvan métert zuhan, és egy csattanással
ripityára törik. Fémes, intenzíven fölerősített hang szólal meg a
helikopterből. Azonnal hagyják el a fát.
A nő elkezd reszketni. Nem bírja már sokáig. A Mimasz
megremeg. Adam jobb belátása ellenére lenéz a földre. Epezöld
buldózerek döngölik a talajt a fa tövénél. Emberek, fűrészek, gépek
készítik elő a terepet a Mimasz kidőléséhez, egészen a mamutfenyő
bütykeiig. Adam Őrangyalra pillant, aki lemutat egy másik csapatra,
azok egy másik, hatvan méterre álló mamutfenyő tövén dolgoznak.
A Mimasz mellé akarják kidönteni. Vénuszhaj visszalendül a lábával
a faágra. A helikopter elbődül: haladéktalanul jöjjenek le!
Adam felüvölt és hadonászik. Olyasmit ordítozik, amit maga sem
hall ebben az őrületben.
– Állj! Vissza, a kurva életbe, vissza! – Nem lesz bámészkodó
járókelő a saját halálánál.
 A helikopter egy helyben marad, aztán oldalra dől. Hang a
hangszórójából: felkészültek?
– Igen! – kiáltja Adam.
Ez a szó felrázza Őrangyalt a transzból. Vénuszhajra néz, aki
hüppögve kapaszkodik a faágba. Nem maradt más út, csak a
józanság. Őrangyal leereszti a fejét, a fafoglalás véget ért. Lent a fa
dőlési helyéről gondoskodó brigádvezető adóvevőn konzultál
láthatatlan hálózatával. Még egy dörgedelem a helikopterből:
Leszállás visszaigazolva. Hagyják el a fát! A repülő szerkezet tolat,
megfordul, elhúz. A szél alábbhagy. A fülsiketítő zaj elhal, nem
marad utána csak békesség és vereség.
A hámmal ereszkednek le: a rémült pszichológus, a sztoikus
képzőművész, majd a prófétanő, akinek zavarodott a tekintete, míg
lecsúszik a hatvanméteres kötélen. Őrizetbe veszik őket, elvezetik a
sebhelyes domboldalon az erdészeti útig, amely már pár száz
méterre megközelítette a Mimasz tövét. Ülnek a nedves földön, és
órákig várnak a rendőrségre. A rideg rendőrök betuszkolják őket egy
szolgálati autó hátsó ülésére, hármukat egymás mellé.
Az erdészeti út éles kanyart vesz a szakadékban. A három fogoly
visszanéz a lecsupaszított gerincre, ahol a kereszténység felével
egyidős nagy fa körvonalait látják. Egy, a helikopter döngésénél
halkabb hang mond valamit, de egyikük sem hallja, még Vénuszhaj
sem.

Míg a foglyok őrizetben vannak, Patricia Westerford tárgyalásokat

kezd egy négy egyetemből álló konzorciummal a Nemzetközi
Magágy Génbank megalapításáról. Beadnak néhány papírt, és a
Magágy jogi személlyé válik.
– Itt az ideje – jelenti ki dr. Westerford az előadásain megjelenő
közönségnek, amelynek tagjaitól adományokat kell gyűjtenie az
éghajlatváltozás megfékezését célzó alapokba a high-tech tárolók és
a szakképzett személyzet számára –, sőt már késésben is vagyunk
azzal, hogy megőrizzünk valamennyit abból a több tízezer fafajtából,
amelyek még a mi életünkben tűnnek el a földről. – Odáig jut, hogy
efféle mondatok hagyják el a száját. Két hónap múlva indul délre,
első kutatóútjára az Amazonas-medencébe. Mire odaér, újabb két és
fél ezer négyzetkilométer erdő tűnik el. Dennis ebéddel fogja várni,
amikor visszatér.
Míg a foglyok úgy tesznek, mintha aludnának, Neelay Mehta az
alkotás leggyümölcsözőbb óráit élvezi ki. Irodai ágyából a következő
utasítást küldi szét a Sempervirens kis segítőinek a Sors-játék 8-ról:

Miért nem lesz képes több millió játékosunk kijelentkezni a

játékból? Mert a hely teljesebb és ígéretesebb az életüknél,
amihez offline kénytelenek visszatérni… Képzeljetek el több
millió júzert, akik minden egyes cselekedetükkel közösen
gazdagítják ezt a világot. Segítsetek nekik olyan szép
kultúrát kiépíteni, hogy a szívük is megszakadjon, ha el
kellene veszíteniük.

Fél országgal odébb egy másik nő is megkezdi saját

börtönbüntetését. A férje agyvérzése őt magát is elsodorja. Felhívja
a 911-et. Ő is beül a mentőautóba a meleg éjszakában. A kórházban
aláírja a tájékoztatás utáni beleegyező nyilatkozatot, bár soha többé
nem fogja tájékozottnak érezni magát. Az első műtét után bemegy a
férjéhez. Ami megmaradt Ray Brinkmanből, az ernyedten fekszik az
állítható ágyon. A koponyacsontja felét eltávolították, és egy darab
vékony fejbőrrel burkolják be az agyvelejét. Csövek lógnak ki a
testéből. Arcára ráfagyott a rémület.
Senki sem tudja megmondani Dorothy Cazaly Brinkmannek,
meddig lesz ez így. Egy hétig. További fél évszázadig. Gondolatok
futkosnak a fejében az első néhány éjszakán, amikor virraszt az
intenzíven. Rettenetes dolgok. Itt marad, amíg stabilizálják a beteg
állapotát. Utána saját magát kell biztonságba helyeznie.
Újra meg újra hallja saját szavait, amiket odakiabált neki pár
órával azelőtt, hogy Ray agya összeomlott. Befejeztük, Ray. Vége. A
kettőnk kapcsolatának vége. Nem felelek érted. Nem tartozunk
egymáshoz, soha nem is tartoztunk.
A börtönben, az emeletes ágy tetején a nyugtalanul forgolódó Adam
hatalmas mamutfenyőket lát, úgy robbannak fel, mint rakéták a
kilövőállásban. A kutatásai – a hónapok alatt összegyűjtött sok
értékes kérdőíves adat – érintetlenek, de róla nem lehet ugyanezt
elmondani. Észrevett bizonyos dolgokat a hitről meg a jogról, melyek
eddig elrejtőztek a józan ész elől. A vádindítvány nélküli bebörtönzés
segíti az éleslátását.
– Látod, mire játszanak – magyarázza neki Őrangyal. – Meg
akarják spórolni a tárgyalás költségeit és nyilvánosságra kerülését.
Úgy használják ki a jogrendszert, ahogy nekünk a legjobban fáj.
– De hát nincs olyan törvény…
– Van. Nem törődnek vele. Hetvenkét órát tarthatnak bent
előzetesben. Tegnap járt le.
Adam rájön, honnan származik a radikális szó. Radix. Gyökér. A
növény, sőt a bolygó agya.

A zárkában töltött negyedik éjszakán Nick a Hoel család

gesztenyefájáról álmodik. Harminckétmilliószoros gyorsításban nézi
végig, hogyan bontakozik ki láthatatlan terve. Emlékszik – álmában –
a gyerekágy vékony matracára, meg ahogy a gyorsított felvételen a
fa int a vastagodó karjaival. Ahogy azok a karok próbálkoztak,
vizsgálódtak, sorba rendeződtek a fényben, ahogy üzeneteket írtak a
levegőbe. Álmában a fák nevetnek rajtuk. Megmenteni – bennünket?
Hát ez tényleg jellemző az emberekre. A fáknak még a nevetése is
évekig tart.

Míg Nick álmodik, álmodik az erdő is – mind a kilencszázféle, amit

az ember ez idáig azonosított. Négymilliárd hektár a sarkvidéktől a
trópusokig – a Föld legfőbb létezési módja. S ameddig tart a
világerdő álma, emberek gyülekeznek egy állammal északabbra, a
közerdőben. Négy hónappal korábban egy Deep Creek nevű helyen
négyezer hektár perzselődött feketére egy gyújtogatástól – az év
számos, kényelmi alapon gyújtott tüzeinek egyikétől. A tűzeset arra
ösztökéli az Erdővédelmi Szolgálatot, hogy megmentse-eladja az
enyhén megrongálódott, még álló faanyagot. A gyújtogató soha nem
akad horogra. Senki sem akarja megtalálni. Senki – pár száz
erdőtulajdonos kivételével, akik a már értékesített erdőcskében
gyülekeznek a tiltakozó tábláikkal. Az egyiket Mimi tartja a kezében:
EGYETLEN MEGFEKETEDETT ÁGAT SEM! Douglasé: NE HAGYD MAGAD,
SMOKEY!

Adamet, Nicket és Oliviát a törvényben megengedettnél két nappal

tovább tartják előzetes letartóztatásban. Fenyegetőznek vagy egy
tucat vádponttal, hogy aztán másnapra mindegyiket ejtsék.
Vénuszhajat a fiúk várják a kiszabadulásakor. A dróthálós ablakon át
látják, ahogy végigmegy a női szárnyon, kezében kis gombócba
gyűrt holmija. Aztán odaér hozzájuk, megölelik egymást. Olivia
hátralép, tüzes-zöld szemével hunyorít.
– Meg akarom nézni.
Adam kocsijába ülnek, ami a gazdájának úgy tűnik, mintha valaki
másé volna. A favágók elmentek, nem maradt semmi, amit
kiirthatnának. Már rég elutaztak az újabb ligetekhez. A Mimasz
hiánya egy kilométerről is nyilvánvaló. Ahol azelőtt zöld anyagok
szövete volt, amit egész álló nap el lehetett nézegetni, most minden
csupa kék. Az a fa, amelyik megígérte Oliviának, hogy senkinek sem
esik baja, eltűnt.
Most, gondolja Adam. Most fog kompenzálni. Jön a dühroham.
A fa tövénél Olivia előrenyújtja a kezét, mint aki valamiféle végső
bizonyítékot érint meg, és ámul.
– Ezt nézzétek meg! Még a csonkja is magasabb, mint én.
Megfogja a kivágott csodafa szélét, és zokogásban tör ki. Nick
odabotorkál hozzá, de Olivia elhárítja. Adamnek mindegyik
fájdalmas összerándulását végig kell néznie. Létezik olyan vigasz,
amilyet a legforróbb emberi szeretet sem képes nyújtani.

– És most hová mentek? – kérdezi Adam egy út menti büfében,

tükörtojás mellett.
 Vénuszhaj kinéz az üvegtáblán oda, ahol nyugati platánok
szegélyezik a járdát. Őrangyal követi a tekintetét. Ezek is integetnek
az ujjaikkal. Hajladoznak és felfújják magukat, mint egy gospelkórus.
– Északra – feleli Vénuszhaj. – Valami zajlik Oregonban.
– Közösségi ellenállás – veszi át a szót Őrangyal. – Az egész
államban. Ott hasznosíthatjuk magunkat.
Adam bólint. Az etnográfia korszakának vége.
– Ezt… tőlük hallottad? Azoktól a… hangoktól?
Vénuszhaj kurtán, élesen fölnevet.
– Dehogyis. A seriffhelyettes kölcsönadta a rádióját, amit
kocogáshoz használ. Azt hiszem, tetszem neki. Neked is velünk
kellene jönnöd.
– Az a helyzet, hogy be kell már fejeznem ezt a kutatást. A
disszertációmat.
– Ott is csinálhatod. Tele lesz a hely olyanokkal, akiket vizsgálni
akarsz.
– Idealistákkal – teszi hozzá Őrangyal.
Adam nem tud eligazodni ezen a fickón. Valahol odafönt a fa
tetején vagy a szűk zárkájában elvesztette azt a képességét,
amellyel megkülönböztette a gúnyt az egyenes beszédtől.
– Nem megy.
– Hát jó… ha nem megy, akkor nem megy. – Lehet, hogy a nő
együttérez vele. Lehet, hogy ejtette. – Még találkozunk ott. Amikor
arra jársz.

Adam magával hurcolja az átkot Santa Cruzba. Heteken át az

adatait dolgozza fel. Majdnem kétszázan válaszoltak a javított Neo-
PI-R személyiség-kérdőív 240 kérdésére. Kitöltötték Adam kérdőívét
is, ami különféle véleményekre kérdez rá, például arra, kisajátíthatja-
e az ember a természeti erőforrásokat; hol húzódnak a személyiség
határai; vannak-e jogai a növényeknek. Az adatok digitalizálása
rutinmunka. Adam több elemzőprogramot is végigfuttat az anyagon.
Van Dijk professzor asszony belekukkant a vizsgálatba.
– Szépen haladsz. Mondjuk, eltartott egy darabig. Történt valami
izgalmas a terepen?
 Adam libidója megváltozott a távolléte alatt. Van Dijk professzor
asszony ugyanolyan dögös, mint régen, de Adam úgy érzi, a nő egy
másik fajhoz tartozik.
– Öt nap börtön izgalmasnak számít?
A professzor asszony azt hiszi, csak viccel. Adam meghagyja
ebben a hitben.

A radikális környezetvédők természetének bizonyos vonásait

megrajzolják az adatok. Alapértékek, önazonosság. A Neo-PI-R
személyiség-kérdőívben vizsgált harminc személyiségfaktorból csak
négynek az eredménye jósolja meg – igaz, feltűnő pontossággal –,
hisz-e az illető abban, hogy Egy erdő védelmet érdemel függetlenül
attól, hogy az emberek számára értékes-e. Szeretné saját magát is
levizsgáztatni, de az eredmény most nem mondana semmit.
Tíz órát tölt a számítógépes laborban. Hazaérve bekapcsolja a
televíziót. Olajháborúk, vallási erőszak. Nagyon korai volna
lefekvésre gondolni, pedig ez az egyetlen vágya. Még mindig tele
van a magasból származó történetekkel, melyeket egy nem létező fa
tart fenn, még mindig a magasban épült ház nyikorgását hallgatja,
meg a madarak énekét, amelyeknek szeretné ismerni a nevét.
Regényt próbál olvasni kiváltságos emberekről, akik nehezen jönnek
ki egymással mindenféle egzotikus helyeken. Falhoz vágja a
könyvet. Valami eltört Adamben. Kihalt belőle az emberi önbecsülés
utáni vágy.
Elmegy egy népszerű diákkocsmába, ahol elfogyaszt öt sört,
kilencvenhat decibel dübörgő dobzenét és száz perc tévés
kosárlabda közvetítést egy egész falat betöltő óriásképernyőn, húsz
alkalmi barát társaságában. Mikor kilöki magából a
szórakozásbuborék, a kocsma parkolójában összeszedi magát. Nem
rúgott be annyira, hogy elhiggye, alkalmas az autóvezetésre,
másképp viszont nem tud hazajutni.
Mesterséges jókedv hullámai áradnak ki a kocsmaépületből,
miközben bivalyerős kocsik menete dönget végig a Cabrillo
Streeten. Egy utcai lámpa alatt egymagában álló nő kiabálja:
Baszódjak meg, ha csak megpróbállak megérteni! A fasor túloldalán
néhányan abban bíznak, hogy egy csakis meghívóval látogatható
éjszakai eseményre beengedik őket a hátsó ajtón. Adamet
megszédíti a kicsiny gyülekezet, és hirtelen úgy érzi, neki is be kell
jutnia. Újabb irracionális emberi viselkedés, ismeri is, de annyira
kimerült, hogy a neve nem jut az eszébe. Megy fél utcasarkot, egy
nagy erejű, öngerjesztő hullám hajtja előre, amely hátul mindenféle
szemetet bocsát ki magából: buborékot, népirtást, keresztes
háborút, őrületeket a piramisoktól a kavicsjátékokig – a kultúra
kétségbeesett érzékcsalódásait, amelyekből egyetlen rövid éjszaka
idejére magasan a Föld fölött sikerült magához térnie.
A sarkon nekidől egy lámpaoszlopnak. Kikívánkozik belőle valami,
amit már régóta érez, de soha nem volt képes megfogalmazni. A
szükségletnek szinte minden elemét egy reflexszerű,
fantazmagórikus és demokratikus bizottság hozza létre, amelynek az
a dolga, hogy az egyik évad szükségleteiből a következő
zsibvásárainak árukészletét állítsa elő. Adam bebotorkál egy
emberekkel teli parkba, akik az izgalommal és az éjszakával
üzletelnek. Az éj nedves törlőktől, marihuánától és szextől szaglik.
Éhség mindenütt, és az egyetlen ennivaló a só.
Valami kemény dolog koppan Adam fején, leesik a földre, és pár
métert gurul. Adam leguggol a sötétben, és keresgél. A tettes a
fűben lapul – titokzatos, ipari méretű kapcsológomb, lapos, kerek
fejébe tökéletes X-et metszettek. Láthatóan nagy méretű, csillagfejű
csavarhúzó kell hozzá, és retrofuturisztikus darabnak látszik: ötletes,
viktoriánus, finom kidolgozású. Csak éppen fából van.
Olyan furcsa tárgy, hogy szavakkal nem is lehet leírni. Adam egy
teljes percen át nézegeti, és megint rá kell jönnie: semmit se tud.
Semmit a maga területén kívül. Fölpillant a hajlékony eukaliptusz
ágaira, ahonnan ez a rejtély érkezett. A vastag fatörzs már elkezdte
fajtája jellegzetes sztriptízét. Barna, vékony kéreghalmok lepik el a
tövét, följebb a törzs fehérsége már obszcenitásnak hat.
– Tessék? – kérdi Adam a fát. – Mi van?
A fa úgy érzi, nem kell válaszolnia.
Az Erdővédelmi Szolgálat tizenegy kilométer hosszú útja olyan
nagyszerű, hogy Adam megszeppen tőle. Követi a nyomot, őrt álló
tűlevelűek sora mellett halad fölfelé – lucfenyőtől hemlokfenyőn,
duglászfenyőn, tiszafán, óriás tuján át három másik jegenyefenyő-
féléig, de ezeket ő mind csak fenyőfának látja.
Egyéves ösztöndíj a disszertációja befejezésére – ajándék az
istenektől –, és tessék, ilyesmire költi. A csomagja eléggé nyomja a
csípőjét. Fölötte a kékségben a nap úgy tesz, mintha soha többé
nem akarna elbújni. De az éles levegő és a magasra kanyargó utak
korai árnyékba kerülése jelzi, mi következik. Pár hét, és kész a
doktorija. De előtte mégiscsak: utolsó kutatás az ellenállók között.
Északnyugaton a favágók erdei úthálózata a közutakénál is
hosszabb. Több az erdőgazdálkodási út, mint amilyen hosszúak a
patakok. Az ország erdei útjai tucatszor is körbeérnék a földet. A
fakivágás költségei leírhatók az adóból, az ágak pedig gyorsabban
nőnek, mint valaha, mintha csak most köszöntött volna be a tavasz.
A kanyargós út végre kiszélesedik, és Adam szeme elé kerül a telep.
A tábor széle mentén élénk színűre pingált emberek – zömmel
fiatalok, lehetnek vagy százan – a végső ellenállásra készülnek.
Adam közelebb húzódik, így már világosabb, min dolgoznak.
Közösségi árokásás. Egy felvonóhíd megépítése szervezetlenül.
Sánckerítés, cölöpkerítés maradék fából. A föltúrt úton keresztben
álló, körülárkolt bejárat fölött transzparens hirdeti:

Kaszkádia Független Ökotáj

A feliratból szárak és indák fakadnak. A betűk vegetációján
madarak üldögélnek. Adam felismeri a stílust, tudja, ki a művész.
Átmegy a felvonóhídon az épülő árok fölött, és belép a Lincoln
Faerődbe. A szűk szakasz után egy terepszín öltözékű, kopaszodó,
lófarkas férfi fekszik az út közepén. Jobb karja a teste mellett,
kinyújtva, mint egy hanyatt dőlő Buddhának. A balját elnyelte egy
lyuk a földben.
– Üdv néked, kétlábú! Segíteni jöttél vagy hátramozdítani?
– Nincs semmi baj?
– Nevem Duglászfenyő, és épp egy új rögzítési módszert próbálok
ki. Két méterrel lejjebb egy betonnal töltött olajoshordó van elásva,
ha el akarnak mozdítani innen, le kell tépniük a karomat.
Az úton egy fatönkökből ácsolt háromlábú állvány tetején kicsi,
fekete hajú, bizonytalan etnikumú nő fészkel, és lekiabál:
– Minden rendben?
– Az ott Eperfa. Azt hiszi, szövi vagy.
– Mi az a szövi?
– Csak a biztonság kedvéért – üzeni Eperfa.
– A szövik a szövetségi rendfenntartók.
– Nem hiszem, hogy szövi. Inkább csak…
– Biztos a gombolás meg a katonás nadrág miatt hitte.
Adam megnézi a nő fészkét a háromlábú alkotmány tetején.
– Csak akkor tudják ezen az úton átvinni a felszerelésüket –
mondja a nő –, ha ez itt felborul, és megölnek engem.
A földbe dugott karú ember közbekotyog.
– A szövik nem csinálnak ilyet. Az életet szentnek tartják.
Legalábbis az ember életét. A teremtés koronája meg ilyen dumák.
Szentimentalizmus. Az egyetlen rés a páncéljukon.
– De ha nem vagy szövi – kérdezi Eperfa –, akkor mi vagy?
Adamnek eszébe jut valami, amire évtizedek óta nem gondolt.
– Juharfa.
Eperfán kicsi, ferde mosoly szalad át, mintha belelátna Adambe.
– Az jó. Úgysincs még Juharfánk.
Adam másfelé néz, és eltűnődik, mi történhetett a juharfájával.
Amelyik a hasonmása volt a hátsó kertben.
– Nem ismertek véletlenül egy Őrangyal nevű srácot vagy egy nőt,
akit Vénuszhajnak hívnak?
– Hogy az istenbe ne! – rikkant a földhöz láncolt ember.
Az állványon kuporgó nő szélesen mosolyog.
– Vezetőink nincsenek, de itt vannak nekünk ők ketten.

Régi, meghitt bűntársai úgy üdvözlik Adamet, mint akik biztosan

tudták, hogy jönni fog. Őrangyal átkarolja a vállát, Vénuszhaj
hosszan megöleli.
– Örülök, hogy itt látlak. Szükségünk van rád.
Megváltoztak, de csak hajszálnyit, nincs az a személyiségteszt,
amelyik mérni tudná. Mogorvábbak, elszántabbak. A Mimasz halála
kinyújtotta őket, mint a tésztát. A változás miatt Adam azt gondolja,
bárcsak más kutatási témát választott volna. Tűrőképesség,
tapasztalatok, vezéreszme – e tulajdonságok mérésében az általa
választott tudományszak közismerten gyenge.
Vénuszhaj megragadja Adam karját.
– Szeretünk kis ünnepséget tartani, amikor új ember társul
hozzánk.
Őrangyal Adam csomagját méricskéli.
– Velünk maradsz, ugye?
– Ünnepség?
– Egyszerű lesz. Tetszeni fog.

Vénuszhajnak félig igaza van – a szertartás egyszerű. Aznap este

zajlik le a védőfal mögötti széles mezőn. Kaszkádia Független
Ökotáj népe ünneplőben gyűlik össze. Vagy száz ember
elkoszolódott skótkockásban. Virágmintás, hosszú, libbenős
hippiszoknyák, felsőrésznek gyapjúmellény. Nem mindenki fiatal a
gyülekezetben. Néhány tömzsi abuela is ott álldogál
melegítőnadrágban és kardigánban. Egy kiugrott metodista lelkész
vezeti a szertartást. A nyolcvanas éveiben jár, nyaklánc alakú
sebhely van rajta, akkor szerezte, mikor egy fát szállító teherautóhoz
csapódott.
Dalokkal kezdik. Adam leküzdi a mozgalmi énekléssel szemben
érzett undorát. Émelyeg a fésületlen, természetimádó soul-dalok
meg a közhelyeik miatt. Szégyelli magát ugyanúgy, mint amikor a
gyerekkorát idézi föl. Az emberek felváltva éneklik meg a napi
feladatokat és a javasolt megoldásokat. Egyre inkább körbeveszik az
ad hoc demokrácia rikító színei. Lehet, hogy rendben van így. Lehet,
hogy a tömeges kipusztulás menti az enyhe zűrzavart. Lehet, hogy
épp a komolyság húzza ki sérült fajtáját a bajból. Honnan is
tudhatná?
Az egykori lelkész azt mondja:
– Üdvözlünk, Juharfa. Reméljük, addig maradsz minálunk, amíg
csak tudsz. Arra kérlek, hogy ha ez a szíved vágya, mondd utánam
ezeket a szavakat. „Mától fogva…”
 – „Mától fogva…” – Nem teheti meg, hogy ne mondja utána, mikor
ilyen sokan gyűltek össze meghallgatni.
– „…kötelezem magam, hogy tiszteletben tartom és
megvédelmezem…”
– „…kötelezem magam, hogy tiszteletben tartom és
megvédelmezem…”
– „…minden élő közös ügyét.”
Ennél ártalmasabbat is mondott már életében, szánalmasabbat is.
Valami ott visszhangzik a fejében, valami, amit egyszer le is írt. Egy
dolog helyes… egy dolog akkor helyes, ha arra irányul… Nem jut
eszébe. Az utolsó megismételt mondat után éljenzés tör ki. Az
emberek munkához látnak, tábortüzet raknak. A lángja széles,
magas, narancssárga, és az elszenesedő fa szaga a gyerekkort
idézi.
– Te mint pszichológus – fordul Mimi az újonchoz – mit mondasz,
hogyan győzzük meg az embereket az igazunkról?
Az újdonsült kaszkádiai bekapja a horgot.
– A világ legjobb érvei sem képesek megváltoztatni egy ember
gondolkodását. Ezt csakis egy jó történettel lehet elérni.
Vénuszhaj elmeséli azt a történetet, amit a tábortűz népe már
kívülről tud. Először halott volt, és nem volt semmi. Azután magához
tért, és minden lett, és fénylények szóltak neki, hogy a négymilliárd
éves élet legcsodálatosabb élőlényei segítségre szorulnak.
Egy idős klamathi férfi, aki hosszú, ősz hajával meg a
szemüvegével Clark Kentre hasonlít, bólint. Átveszi a szót az
áldáshoz. Régi énekeket recitál, és mindenkinek megtanít néhány
klamath-modoc szót.
– Mindent, ami itt történik, előre tudtunk. A mi népünk rég
megmondta, hogy eljön ez a nap. Megmondták, hogy a fák már
majdnem elpusztulnak, amikor az embereknek hirtelen eszükbe jut,
hogy ők is. – És ezek a figurák fél éjszakán át körülülik a tüzet,
nevetgélnek, hallgatják egymást, suttognak, és megugatják a
lucfenyők csúcsánál álló holdat.

A következő nap végig munkával telik. Árokszélesítés és -mélyítés, a

védőfal megerősítése. Adam órák hosszat kalapál. Estére olyan
fáradt, hogy nem áll a lábán. Részt vesz a szabad ég alatti
főzőcskében a négy baráttal, akik a szemében az archetipikus jungi
családot jelenítik meg: Vénuszhaj, a Papnő Anya; Őrangyal, a
Védelmező Atya; Eperfa, a Kézműves Gyermek, és Duglászfenyő, a
Bohóc Gyermek. Vénuszhaj a csiriz, aki mindenkit megigéz a
táborban. Adam csak ámul az elszenvedett vereségek ellenére
töretlen optimizmusán. Olyan fensőbbséggel beszél, mint aki a
magasból már látta a jövendőt.
Ezen az éjszakán Adamet is befogadják, ő a szögletes ötödik
kerék. Nem biztos benne, mi is volna a szerepe e kétségbeesésből
összekovácsolt klánban. Duglászfenyő Juhar professzornak szólítja,
és Adam azzá is válik. Aznap a kimerült önkéntesek mélységes
felejtésével alszik.
Félelmei két éjszakával később támadnak fel, egy toboztűzön
megmelegített paradicsomos babkonzerv elfogyasztása közben.
– Szövetségi tulajdon megrongálása. Komoly dolog.
– Ojjé, bűnöző lettél, öregem – mondja Duglászfenyő.
– Erőszakos bűncselekmény.
Douglas leinti.
– Én tényleg erőszakos bűncselekményeket követtem el.
Kormányzati megrendelésre.
Eperfa elkapja Douglas hadonászó kezét.
– A tegnap politikai bűnözőit ma postabélyegeken mutogatják!
Vénuszhaj messze jár, egy másik országban. Végül megszólal:
– Ebben nincs semmi radikális. Én már láttam, milyen az.
Később Adam is még egyszer látja. A meztelenre csupaszított élő,
lélegző hegyoldalt.

Friss készletek érkeznek, a szimpatizánsok adományaiból vásárolták

őket. A tábor kicsiny része az egész államban terjeszkedni próbáló
hálózatnak. Rebesgetik, hogy egész hadsereg jár kart karba öltve a
főváros utcáin. Hogy egy éhségsztrájkoló negyven napra táborozott
le Eugene-ban a Szövetségi Kerületi Bíróság lépcsőjén. Az Erdő
Szelleme zöld csíkokból összerótt lepelbe burkolva, gólyalábon
százötven kilométert menetelt az oregoni 58-as országúton.
 Aznap éjjel hálózsákjában a puszta földön fekve Adam
visszamenne Santa Cruzba, hogy befejezze a disszertációját. Árkot
ásni mindenki tud, földből erődöt építeni is, és bárki le tudja lakatolni
magát. De csak Adam tudja befejezni a kutatását, csak ő tudja leírni
mért adatokkal, mi az oka, hogy egyeseknek nem közömbös,
életben marad-e, vagy elpusztul egy fa. Mégis marad egy további
napot, és valami újjá változik – saját maga válik a kutatása tárgyává.

Minél tovább tart a területfoglalás, annál távolabbról utaznak oda az

újságírók. Az Erdővédelmi Szolgálat furgonjából egy osztag
felszólítja őket, hogy távozzanak. A független kaszkádiaiak elállják
az útjukat, és elküldik őket. Két fickó, aki a kongresszusi képviselő
hivatalának ruháját viseli, szintén benéz hozzájuk, hogy
meghallgassa őket. Megígérik, hogy a panaszukat továbbítják
Washingtonnak. Látogatásuk feldobja Eperfát.
– Ha már politikusok is beállítanak, akkor végre történik is valami.
Adam – Juharfa – egyetért vele.
– A politikusok a győztessel akarnak tartani. Szélirányba állnak.
Vénuszhaj azt duruzsolja:
– Úgyis mindig a Föld nyer.
Egyik este reflektorok pásztáznak a főút felől, és lövéseket lehet
hallani. Három nappal később egy őz belső részei vannak a barikád
bejáratánál.

Ormótlan F-350-es Super Duty terepjáró áll meg az úton, száz

méterre a felvonóhídtól. Két ember magas nyakú, olajzöld
vadászkabátban. A fiatal, kecskeszakállas sofőr szívtipró
countryzenész is lehetne.
– Lássuk, milyen a felhozatal. Fasimogatók! Hát, oké.
Egy Hármasszirom nevű lány odakiabál neki:
– Mi csak meg szeretnénk védeni valamit, ami jó.
– És miért nem azt véditek, ami a tiétek? Minket meg hagynátok
békén, hogy megvédjük a munkánkat meg a családunkat, a saját
hegyeinket és az életmódunkat!
– Egy fa senkinek sem a tulajdona – mondja Duglászfenyő. – A fa
az erdőé.
 Kinyílik az utasülés ajtaja, és kiszáll az idősebbik. Átmegy a kocsi
orra előtt. Egyszer, réges-régen, még egy másik életben Adam részt
vett egy szemináriumon a krízis és konfrontáció pszichológiájáról.
Most semmire sem emlékszik belőle. A férfi magas, de görnyedt.
Ősz haja az arcába hullik. Mint egy hátsó lábaira álló, előredőlő nagy
grizzly medve. Valami csillog a csuklójánál. Fegyver. Kés. Futás –
gondolja Adam.
Az idősebb odaér a bal első lökhárítóhoz, és fölemeli a
fémfegyvert. A fenyegetés enyhe, elméleti, zavart, és a fegyver is
mindössze egy fémből készült kéz.
– Könyökből vesztettem el a karomat, mikor ezeket a fákat
vágtam.
A szívtipró kiszól a vezetőfülkéből:
– Nekem meg állandó zsibbadás van az ujjamban a melótól, hát
nektek? Hallottatok már harangozni a munkáról? Megcsinálni
olyasmit, amit másoknak kellett volna?
Az öregebb a motorháztetőre teszi az ép kezét, és a fejét csóválja.
– Mi a fenét akartok tulajdonképpen? Fára mindig szükség lesz.
A felvonóhídon át előjön Vénuszhaj, és a két jövevény felé tart. A
két lábon álló grizzly hátrál egy lépést.
– Egyelőre nem tudjuk, mire van igazán szüksége az embernek,
és mire nincs. Alig valamit próbáltunk ki eddig – mondja Vénuszhaj.
A látványától a kecskeszakállas sofőr harckészültségbe kerül több
értelemben is.
– Senki sem helyezheti a fát a becsületes emberek fölé. – A
fiatalember megdöbben: kívánja ezt a nőt. Adam ezt száz méterről is
tisztán látja.
– Nem is – feleli Vénuszhaj. – Egyáltalán nem helyezzük a fákat
az emberek fölé. Ez a fa és az ember közös ügye.
– És ez mi a fenét akar jelenteni?
– Ha az emberek tudnák, mi minden kellett ahhoz, hogy
megszülessenek a fák, nagyon-nagyon hálásak lennének az
áldozatért. És a hálás embereknek már nincs olyan sok dologra
szükségük. – Még egy darabig szóval tartja a két embert. Azt
mondja nekik: – Elég volt abból, hogy csak vendégek vagyunk itt. Ott
kell élnünk, ahol élünk, megint őshonossá kell válnunk.
 A medveember kezet ráz Vénuszhajjal. Megint megkerüli a
terepjárót, beszáll. Ahogy a nagy dög megindul, a vezető
visszakiabál a felvonóhídon összegyűlt erőknek:
– Húzzatok el, fasimogatók! Mind ki lesztek füstölve innét! – És
murvaesőt spriccelve elhajt.
Igen, gondolja Adam. Valószínűleg. Aztán a bolygó is kifüstöli
innen azokat, akik minket füstölnek ki.

A tiltakozás a második hónapjába lép. Adam véleménye szerint már

nem is működhetne. Az idealista vérmérséklet reménytelen
inkompetenciája miatt a helynek rég össze kellett volna omlania. A
Független Ökotáj mégis tovább él. Elterjed a szóbeszéd, mely
szerint az elnök – mármint az Egyesült Államoké – tudomást szerzett
a tiltakozásról, és kész leállítani az összes úgynevezett szövetségi
famentő kiárusítást, elsősorban azokat, amelyek gyújtogatások
nyomán jöttek létre; egészen addig, amíg újragondolják a
szakpolitikát.

Napsütéses, fagyos délután, két órával azután, hogy a nap pályája

zenitjére ért. Őrangyal emberek arcát festi ki az esti tábortűz körüli
történetmeséléshez. Valamivel odébb, a lejtőn valaki belefúj egy
havasi kürtbe, a hangszer úgy bőg, mint az ősi megafauna a lemenő
napra. Egy Marten nevű maratonista vágtat föl a gerincen, és beüget
a táborba.
– Jönnek!
– Kik? – kérdi Őrangyal.
– A szövik.
Hipp-hopp, eljött a nap. Lemennek az ösvényen a sík részre, ahol
készen áll az árok és a védőfal. A szorosban, az erdészeti úton, ahol
Adam oly sok idővel ezelőtt fölgyalogolt, egy konvoj közeleg, a
járműveken emberek négyféle színű és szabású egyenruhában. Az
Erdővédelmi Szolgálat menetet vezető kisteherautója mögött egy
hadviselésre átalakított, böhöm nagy markológép. Mögötte további
felszerelés, további kisteherautók.
A kipingált arcú kaszkádiai nép csak áll és bámul. Megszólal a
nyolcvanas, nyaklánc alakú sebhelyet viselő lelkész:
 – Hát akkor, emberek, lássunk hozzá. – Ki-ki az állomáshelyére
megy, odarögzíti magát, a felvonóhidat felhúzzák, fölmennek a
védőfalra, vagy visszahúzódnak védhető pozíciókba. A konvoj
nemsokára odaér a bejárathoz. Két erdővédelmis száll ki az első
kisteherautóból, és odaáll a kerítés elé.
– Tíz percük van a békés elvonulásra. Utána őrizetbe lesznek
véve.
A sáncon mindenki egyszerre kiabál. Vezető híján minden
hangnak szólnia kell. A mozgalom hónapokon át ezen az elven
működött, és most ezen hullik el. Adam szünetre vár a
szózuhatagban, de aztán ő is kiabálni kezd.
– Adjanak három napot, és akkor ezt az egész ügyet békésen le
tudjuk zárni. – A konvoj eleje felé fordul. – Már egy kongresszusi
hivatalból is jártak itt. Az elnök dolgozik a rendeleten.
Amilyen gyorsan magára vonta a figyelmüket, olyan gyorsan el is
veszíti.
– Tíz percet kapnak – ismétli az erdővédelmis, s ezzel Adam
politikai naivitása is kihuny. A Washingtonból várható lépés nem a
válasz erre a felvonulásra, hanem az ok.
Kilenc perc negyven másodpercnél a hosszú nyakú, gyíkszerű
markoló az árok fölött meglengeti cölöpverő fejét, és lesújt a védőfal
tetejére. Sikolyok a szétzúzott védmű felől. A harci színekben
pompázó védők bukdácsolva szaladnak. Adam is tülekedik, de ütést
kap, és a földre zuhan. A markológép megint lesújt a védőfalra.
elővillan, mint egy ököl, és megdöngeti a felvonóhidat. Még egy ütés,
és nincs felvonóhíd. Két erőteljes kaszáló mozdulat a kerítés
tartóinál, és az egész kerítés a földön hever. Többhavi munka – a
legfélelmetesebb barikád, ami a Független Ökotájtól telt – úgy omlik
össze, mint a gyerekek hurkapálcikából épített vára.
A nagy dög az árokhoz gurul, és áttolja a törmeléket a túloldalára.
A markolónak egyetlen perc is elég, hogy kikapja a farönköket a
lerombolt védőfalból, és betolja az árokba. A gép lánctalpai
végiggördülnek a feltöltött árkon, és átgázolnak a lerombolt falon. A
kaszkádiaiak – arcukon csorog le a festék – termeszhangyákként
özönlenek le a megnyílt magaslatról. Egy részük az út felé igyekszik,
de sokan a behatolókhoz fordulnak érvekkel és kérésekkel.
Vénuszhaj ezt skandálja:
 – Gondolják végig! Van ennek jobb módja!
A konvojból mindenünnen rendőrök bukkannak elő, megbilincselik
és földre kényszerítik az embereket.
A skandálásból sokak kiabálása lesz. Erőszakmentesség!
Erőszakmentesség!
Adam gyorsan elesik, földre viszi egy hatalmas, rezes orrú rendőr,
a rosaceája annyira súlyos, hogy attól akár a kifestett arcú
ökoharcosok táborában is lehetne. Ötven méterrel odébb, az
emelkedőn egy bunkósbottal hátulról ráhúznak Őrangyal térdére,
mire ő a kékre festett arcán csúszik végig a törmeléken. Csak a
lekötözöttek maradnak. A markoló lassít. Eléri az első háromlábú
állványt, és a karmaival böködni kezdi az alját. Az állvány meginog.
A rendőrök félbehagyják a táborlakók eltakarításának munkáját, és
ezt nézik. Fönt, a madárfészekben Eperfa a remegő pilonok vége
köré fonja karját. A markoló karmos öklének minden ütése, ami a
gúla tövét éri, ide-oda dobálja Eperfát, mint egy baleset-szimulátor
bábuját.
Adam üvölt:
– Hagyják abba!
Mások átveszik az üvöltését – a front mindkét oldalán. Még az
úthoz rögzített Doug is:
– Mim’! Vége! Gyere le!
A markoló ökle odacsap a tipi tövére. Az állvány keretét adó
három fatörzs feljajdul és meghajlik. Rémes csikorgás, és az egyik
tartó elreped. A repedés száz évgyűrű mélységben kezdődik a lignin
hengerében, és kifelé hasad. A jegenyefenyő eltörik, a rúdról
leszakad a felső vége, és ázsiai cölöpcsapda válik belőle.
Mimi felsikolt, a fészke lehullik. Az eltört rúdvég felnyársalja az
arccsontját. Lepattan a karóról, és lebucskázik meglovagolva a fát,
majd odalent visszapattan egy szikláról. Douglas kiszabadítja magát,
és Mimihez rohan. A markológép kezelője rémületében elrántja a
gép öklét, a fémtenyér mintha azt mutatná, ártatlan vagyok. De a
visszalendülő ököl elcsapja a bohóc gyermeket, aki a gép lendületét
átvéve úgy esik össze, mint egy marionettbáb, aminek elvágták a
zsinórjait.
A Földért vívott háború leáll. Mindkét oldal a sebesültekhez siet.
Mimi felüvölt, és az arcához szorítja a kezét. Douglas eszméletlenül
hever. Rendőrök szaladnak a mikrobuszukhoz, és jelentik a
sebesüléseket. A Független Ökotáj kábult polgárai rémülten bújnak
össze. Mimi az oldalára fordul magzatpózban, és kinyitja a szemét.
Fák nyársalják fel az eget – jádezöldtől akvamarinkékig. Nézd a
színt!, gondolja, és elájul.

Adam megtalálja Vénuszhajat és Őrangyalt a kavargó tömegben,

amint számba veszik a veszteségeket. Vénuszhaj az emelkedőre
mutat, ahol a négy ellenálló nő még most is keresztbem fekszik az
úton a földhöz lakatolva.
– Még nem szenvedtünk vereséget.
Adam közbeszól:
– De.
– Ezeket a fákat már nem merik elvenni. Miután a sajtó is szagot
fog.
– De merik. – Ezeket is meg a többi megmaradt ősfát, míg az
összes erdőből építési telek vagy gazdaság válik.
Vénuszhaj megrázza koszos hajfürtjeit.
– Ezek a nők itt maradhatnak lekötözve, míg Washington lép.
Adam elkapja Őrangyal tekintetét. Az igazság annyira brutális,
hogy még ő sem képes kimondani.

Egy helikopter elszállítja a sebesülteket Bendbe, egy kettes szintű

baleseti intézetbe. Douglast azonnal megoperálják Le Fort III. típusú
felsőállkapocscsont-töréssel. Miminek visszarántják a helyére a
bokáját, és bekötözik a sérült szemét. Az intenzíven nemigen tudnak
mit kezdeni az arcán húzódó árokkal, de addig is összevarrják, míg
eljön a nap, hogy plasztikai sebészek helyrehozhassák.
A szövik nem jelentik fel az erdőfoglalókat. Csak az utolsó négy
nőt csukják börtönbe, akik további harminchat órán át kitartottak. Ezt
követően Kaszkádia Független Ökotáj itt maradt lakói elhagyják a
hegyoldalt, és folytatódik a vagyon kiirtása.
És mindennek ellenére és még mindig: huszonnyolc nappal
később a Willamette Nemzeti Erdőben fölrobban és lángba borul egy
járművekkel teli garázs.
Ilyen nincs. Nem több mint színház, szimuláció – amíg meg nem
látják a következményeket.
Az újságok lehoznak egy fényképet: egy tűzoltó és két erdőőr
vizsgálgat egy elszenesedett markológépet. Öten adogatják körbe a
fotót Mimi Ma ebédlőasztalánál. Van egy gondolat, ami egyesíti őket
illegálisan, ahogy az szokásuk manapság a gondolatoknak. Na,
baszd meg. Ezek mi vagyunk.
Hosszú ideig nincs szükségük szavakra. A közös hangulat
hullámzik, mint egy ingadozó részvény ára. Végül passzív
ellenállásban nyugszik meg.
– Azt kapták, amit megérdemelnek – mondja Mimi. Minden
kimondott szó fájdalmat okoz az arcában lévő huszonkét öltés miatt.
– Kvittek vagyunk.
Adam nem képes Mimire nézni, igaz, Douglasre sem, az ő arca is
összevissza kötözött csatatér. Adam is vágyott erre a bosszúra a
gépek ellen, miután egy gép félig megvakította egyiküket, és
deformálta a másikat. Fizetség az emberi szadizmusért. Most épp
nem tudja, mit akar, és hogyan.
– Tulajdonképpen – szólal meg Nick – még most is több körrel
vezetnek.
Egyszeri, kétségbeesett cselekedet. De az igazság iránti vágy
olyan, mint a birtoklás vagy a szerelem. Ha táplálják, attól csak
megnő. Két héttel a garázs után egy fűrésztelep a célpont a
kaliforniai Solace közelében, amely úgy működik, hogy az
engedélyét hónapokkal ezelőtt bevonták, de megúszta az egyheti
nyereségének megfelelő nevetséges pénzbüntetéssel. A hangokat
halló nő mondja meg, hogyan vezessék a támadást. A képzett
megfigyelő fogja szemmel tartani a terepet. A mérnök két tucat
műanyag tejespalackból robbanószerkezeteket készít. A háborús
veterán hajtja végre a robbantást. A pszichológus tartja bennük a
lelket. A halálos gépezet jobban ég, mint amire bármelyikük
számított. Ezúttal egy közeli raktár oldalára írt üzenetet is hagynak –
ezt az épületet megkímélték, mert ártatlan faanyaggal van tele. A
művészi, már-már virágdíszes felirat:

MONDJ NEMET AZ ÖNGYILKOS

GAZDASÁGRA!
MONDJ IGENT A VALÓSÁGOS
NÖVEKEDÉSRE!
Olyan görnyedten ülik körül Eperfa asztalát, mintha osztani
készülnének egy kártyapartin. Se a filozófia, se a finom distinkciók
nem segítenek most rajtuk. Átléptek egy határt, elvégezték a
feladatot, a szavaknak semmi következményük. És mégsem
képesek abbahagyni a beszélgetést, igaz, a mondataik sohasem
hosszúak. Még akkor is tanácskoznak, amikor vitájuk
következménye már rég nem látszik a mikrobuszuk visszapillantó
tükrében.
Adam figyeli gyújtogató társait, és akaratlanul is memorizálja, amit
hall. Eperfa lassított felvételben szabdalja a levegőt. A penge élét
nyitott tenyerének egyik pontjára teszi.
– Úgy érzem magam, mintha két éve egy folyamatosan zajló
temetésen vennék részt.
– Amióta nem hordod a szemellenzőt – helyesel a bohóc gyermek.
– Az a sok tüntetés. Az a sok levél. Megverik az embert. Üvöltünk,
ahogy a torkunkon kifér, és senki se hallja meg.
– Többet értünk el két éjszaka alatt, mint évek hosszú
küzdelmeivel.
Adam már nem tudja, hogyan mérhető a teljesítmény. Amit
csinálnak – amit ő csinált –, nem több, mint a fájdalmat annyi időre
kikapcsolni, hogy még elviselhető legyen.
– Ez most már nem temetés – mondja Mimi.
– Egyszerű döntés – jegyzi meg Nick. A józan ész rohamától
elhalkul a hangja. – Vagy mi tesszük tönkre a felszerelésük kis
részét, vagy a felszerelésük tesz tönkre sok-sok életet.
A pszichológus fülel. Más, sokkal mélyebb csalásokra is képes az
emberi szív. Ő mindenesetre a megmenthető dolgok megmentése
mellett tette le a garast. Mindenképp nyerni kell egy kis időt a
közelgő világvége előtt. Ennél semmi sem fontosabb. A
disszertációjában ott a válasz.
Elég, ha Olivia résnyire nyitja a száját, a többiek máris
elhallgatnak. Ahány bűncselekmény, annyival inkább el tudja
varázsolni őket. Rátette a kezét egy levágott fatönkre, ami akkora
volt, mint egy kápolna. Végignézte egy erdő pusztulását, ami még az
emberi fajnál is öregebb volt. Embernél nagyobb dolgoktól fogadott
el tanácsokat.
– Ha tévedünk, megfizetjük az árát. Úgyse tudnak többet elvenni
az életünknél. No de ha igazunk van? – Lesüti a szemét, a
gondolatok mélyére néz. – És minden, ami él, azt üzeni, hogy
igazunk van…
Senkinek sincs szüksége rá, hogy bővebben kifejtse. Mit meg nem
tesz az ember, hogy segítsen a négymilliárd éves teremtés
legcsodálatosabb eredményén! Míg ezt Adam végiggondolja, egy
további felismerésre jut: ötösben nekivágnak még egyszer. Még
egyszer. Ez lesz az utolsó. Azután mindenki járja a saját útját, hiszen
megtette azt a keveset, amit megtehetett, hogy megakadályozza az
emberi nem öngyilkosságát.
Maga Adam szúrja ki a cikket: „Az Erdővédelmi Szolgálat több
irányban hasznosítható projekteket keres.” Több ezer hektár
közterületet adnak bérbe Washington, Idaho, Utah és Colorado
államban magánspekulánsoknak és fejlesztőknek. Elteszik láb alól
az erdőket a maximalizált haszon kedvéért. A csoport szó nélkül
hallgatja végig a cikket. Még szavazásra sem kell föltenni a kérdést.
Nem leveleznek, nem e-maileznek, és alig telefonálnak. Szemtől
szemben kommunikálnak, vagy sehogy. Csak készpénzt
használnak. Semmit sem írnak le. Eperfa mérnöki tervei egyre
igényesebbek. Belekezd messze legjobb munkájába, illegális
értekezésekből merít hozzá ötleteket: A gyújtogatás négy szabálya.
Tűz belobbantása elektromos időzítéssel. Az új terv jóval
megbízhatóbb. Juharfa és Duglászfenyő képes nyolcvan kilométert
autózni, hogy beszerezzék az anyagot, amire Eperfának szüksége
van.
Őrangyal és Vénuszhaj földeríti az egyik, frissen bérbe adott
területet – Stormcastle, Idaho állam, Bitterroot-hegység, közel a
montanai határhoz. Jókora darab erdőket adogatnak el, hogy újabb,
egész éven át üzemelő üdülőövezeteket hozzanak létre. Éjszaka
közelítik meg és járják be a terepet, amikor nincs ott senki. A
művész mindent lerajzol – a nemrég kiásott útalapot, az
eszköztároló helyeket, az építők lakókocsijait, az üdülőövezet friss
lábnyomait. Buzgalom és alázat jellemzi a hajszálpontos rajzokat.
Amíg ő alkot, a lemorzsolódott aktuáriusnövendék végigmegy a
lecsupaszított földön, kilépi a távolságokat a mérőlécek között.
Félrebillenti a fejét, hallgatózik.
Mind az öten Eperfa garázsában dolgoznak, egy sátorlap alatt
festőoverallban és kesztyűben. Húszliteres marmonkannákat kötnek
össze műanyag edényekbe rejtett időzítőkkel. Őrangyal térképein
bejelölik minden egyes szerkezet helyét, hogy a legtartósabb égést
idézzék elő. Ez lesz az utolsó üzenetük, amit elküldenek, s azzal
vége. Utána feloszlanak, beleolvadnak a láthatatlan hétköznapokba,
miután rájuk irányult az ország figyelme. Ébresztgették milliók
lelkiismeretét. Elültettek egy magot, amelynek tűzre van szüksége
ahhoz, hogy kihajtson.
Mindent bepakolnak a mikrobusz hátsó részébe. Mikor kinyílik
Eperfa garázsajtaja, és kihajtanak, úgy tűnik, mintha táborozni és
kirándulni indulnának a hegyekbe. Visznek egy rádiószkennert, és
mindenkinek van kesztyűje meg símaszkja. Mind az öten feketébe
öltöztek. Kora reggel hagyják el Nyugat-Oregont. Ha baleset érné
őket az autópályán, azzal egy nagyobbfajta tűzgolyó lobbanna
lángra.
A mikrobuszban diskurálnak és a tájat nézegetik. Hosszú
Patyomkin-erdőkön hajtanak keresztül, csupán egy-két méter vastag
erdősávokon. Doug előszed egy kvízkönyvet, téma: a forradalmi és
polgárháborúk. Adam nyer. Megfigyelik a madarakat – az országút
folyosója mentén a ragadozó madarak kisemlősök között rendeznek
mészárlást. Két órája vannak úton, amikor Mimi észrevesz egy
fehérfejű rétisast; jó két méter a szárnya fesztávolsága. Ez mindenkit
lecsendesít.
Hangoskönyvkazettát hallgatnak: az első északnyugati emberek
mítoszai és legendái. Az ősök öregembere, Kemush kiugrik az
északi fények hamujából, és mindent megteremt. Coyote és
Wishpoosh hősies harca felszaggatja a tájat. Az állatok
összegyűlnek, hogy ellopják a tüzet a Fenyőfáról. És a sötétség
szellemei mind változtatgatják az alakjukat, annyifélék és olyan
mozgékonyak, mint a falevelek.
Leszáll az éj a Bitterroot-hegységre. Az utolsó kilométerek a
legnehezebbek – lassú, kanyargós, isten háta mögötti út. Valahára
beállnak a gyülekezési pontjukra, három kilométerre az országúttól.
A helyszín pontosan olyan, amilyennek Őrangyal lerajzolta. Mimi
bent marad a mikrobuszban, sebhelyes arca körül sál, a
frekvenciákat fésüli át a rádiószkennerrel. A többiek szó nélkül
munkához látnak. Rengetegszer megbeszélték az összes feladatot.
Úgy mozognak, mint egyetlen élőlény, a húszliteres
marmonkannákat beszuszakolják a helyükre, és benzines törülköző-
meg lepedődarabokkal kötözik le. Azután rájuk erősítik a műanyag
edényekbe csomagolt időzítőszerkezeteket.

Őrangyal nekilát a rábízott feladatnak. Ma este az utolsó alkalom,

hogy olyan médiummal dolgozzon, amit milliók fognak látni. Elmegy
a leendő üdülőtelep félig kijelölt főépületétől, ahol a többiek
elhelyezik a szerkezeteket. A ledózerolt mezőn két lakókocsihoz ér,
ezek már kívül esnek a robbantások hatókörén. Faluk a lehető
legjobb festővászon. Kabátzsebéből két festékszóró spray-t vesz
elő, és a valamivel tisztább lakókocsi falához lép. A tőle telhető
legfinomabb betűkkel ezt írja rá:

A KONTROLL ÖL
A KAPCSOLAT GYÓGYÍT
Hátralép, hogy meggusztálja az egyetlen olyan dolog csíráját,
amiben teljesen biztos. Vastag szövegkiemelő filctollal díszíti a
nyomtatott nagybetűket növényi szárakkal és ágakkal, míg a betűk
olyanok lesznek, mintha az apokalipszisból hajtottak volna ki.
Hasonlítanak az egyiptomi hieroglifákra vagy egy op-art bestiárium
táncoló alakjaira. A két sor alá írja az utolsó mentsvárat:

HAZATÉRÉS VAGY HALÁL

Közben a robbantási területen a tartályokat helyükre préselő
Adam és Doug rosszul hangolja össze a mozdulatait. Üzemanyag
loccsan Adam dzsekijének szegélyére, és lecsurog a fekete
farmerjára. A petrolkémiai ipar termékeitől bűzlő Adam ökölbe
szorítja kezét, míg az átázott kesztyűje is csöpögni kezd. A
szorításán már érződik a sok emelgetés fáradtsága. Fölpillant az
építési iroda csúcsos tetejére, és azt gondolja, mi a fenét csinálok én
itt? Az elmúlt hetek átláthatósága, a hirtelen ébredés az alvajárásból,
a bizonyosság, hogy a világot ellopták, a légkört pedig tönkretették a
legrövidlátóbb nyerészkedés kedvéért, az érzés, hogy mindent, ami
tőle telik, meg kell tennie, hogy harcoljon az élővilág legcsodásabb
lényeiért: ezek az érzések mind elillannak Adamből, és helyette ott
marad az emberi létezés alapjait is tagadó őrületben. Tulajdon és
hatalom – semmi más nem számít. A Földön mindent pénzben
fognak mérni, míg minden fa egyenes vonalban nő majd, három
ember tulajdona lesz a hét földrész, és minden nagyobb organizmust
azért tenyésztenek, hogy a végén levágják.
A másik lakókocsi oldalára Őrangyal zabolátlan, harsány betűkkel
festi fel a szavakat. Verssorok ugranak elő, és töltik be az üres
fehérséget:

Ugyanis van öt fátok a Paradicsomban.

Nyáron, télen nem mozdulnak,
leveleik nem hullanak le.
Aki meg fogja ismerni azokat,
nem ízleli meg a halált.{14}

Hátralép, torka elszorul, kissé meglepődik a szövegtől, ami kijött

belőle; nagy szüksége van rá, hogy szétküldje ezt az imát – senki
olyannak, aki megértené. Azután: banggg, hátba vágja egy
földrengésszerű hullám. Hő árad ki a levegőbe jóval azelőtt, hogy
robbannia kellene valaminek. Őrangyal megfordul, és narancssárga
gömböt lát magasba szökkenni, afféle mesterséges napfelkeltét.
Lába előrebicsaklik, és elkezd futni a tűz felé.
Még egy alak lép be a látómezejébe. Douglas: ő fut bicegve – az
egyik lába merev –, pontozott ritmusban. Egyszerre érnek a
lángokhoz. Aztán Douglas kiabálva suttogja:
– Bassza meg! Bassza meg! – Térdelve siránkozik. Két alak hever
a földön. Egyikük megmozdul, amikor Nick a közelébe ér, de nem
az, akit Nick szeretne, hogy mozduljon.
Adam felemeli a vállát a földről. A feje periszkópként forog minden
irányba. Vér borítja az arcát, és folyik lefelé.
– Ó – mondja. – Ó!
Douglas nyugtatja. Nick gyorsan lehajol, hogy fölemelje Oliviát, aki
hanyatt fekszik, arca a csillagok felé. Szeme nyitva. Körülöttük a
levegő is mindenütt narancssárgába borul.
– Livvy! – Nick hangja borzalmasan szól. Vastag, összemosódott
hörgés, rosszabb a lánynak, mint a robbanás maga. – Hallasz?
Buborék alakul ki Olivia száján. Majd egy szó:
– Nnn.
Valami szivárog az oldalából, végig a derekán. Fekete ingének
eleje csillog a sötétben. Nick fölhajtja az inget, és felordít, majd
gyorsan visszahajtja. Halk jajszó tör elő Nickből, aztán visszaváltozik
érzelemmentes robottá. A sebesült nő rémülten néz rá. Nick
lecsillapítja magát és faarcot erőltet magára. Végiggondol minden
lehetséges segélykérést. A levegő szikrázni kezd. Ketten hajolnak
föléjük, Douglas és Adam.
– Lehet, hogy…
A szavak megütik Oliviát. Próbálja megemelni a fejét. Nick
gyengéden visszafekteti.
– Én – mondja Olivia. Szeme újból lecsukódik.
Minden tűzforró. Douglas szűk köröket ír le, közben a fejét fogja.
Kurta hangok jönnek belőle.
– Kur-va é-let, kur-va é-let…
– El kell vinnünk innen – mondja Adam.
Nick elé áll.
– Nem lehet!
– Muszáj. A lángok miatt.
Ügyetlen dulakodásuk véget ér, mielőtt még elkezdődne. Adam a
nő két karja alá nyúl, és áthúzza a köves földön. Olivia torkából
hangok szivárognak elő. Nick megint mellé telepszik, és fölé hajol
tehetetlenül. Ez a kép rögzül belé a következő húsz évre. Feláll,
odébb botorkál, hány.
Később Mimi is ott van mellette a sötétben. Nick megkönnyebbül.
Még egy nő. Egy nő tudja, hogyan menekülhetnek meg. A mérnök
egy pillanat alatt átlátja a helyzetet. Adam kezébe nyomja a
slusszkulcsot.
– Indulás. Vissza az utolsó városba, amin áthajtottunk. Tizenöt
kilométer. Hívd ide a rendőröket.
– Ne – szólal meg a földön fekvő, amivel mindenkit megijeszt. –
Ne. Tovább…
Adam a tűzre mutat.
– Nem érdekel – jelenti ki Mimi. – Indulj. Segítségre van szüksége.
Adam mozdulatlanul áll, a teste tiltakozik. A segítség sem segít
rajta. De velünk végez.
– Vége – suttogja a fekvő nő. Olyan halkan, hogy még Nick sem
érti.
Adam a slusszkulcsra mered a kezében. Előrehajol, aztán
elbotorkál a mikrobusz felé.
– Douglas – csattan fel Mimi. – Ezt fejezd be. – A veterán
abbahagyja a jajgatást, és nem moccan. Ezután Mimi is letérdel, és
ellátja Oliviát, kigombolja a gallérját, nyugtatja az állatias pánikba
esett nőt. – Jön a segítség. Ne mozogj.
A szavak csak felizgatják a vérző sebesültet.
– Nem. Vége. Tovább…
Mimi az arcát simogatva csitítja. Nick eloldalog, és távolabbról
figyel. Minden megtörténik visszafordíthatatlanul, örökre,
valóságosan. De egy másik bolygón másokkal.
Mindenféle szivárog Olivia testéből. Ajka mozog. Mimi odahajol,
fülét Olivia szájánál tartja.
– Kis víz?
Mimi megpördül, és fölnéz Nickre.
– Vizet! – Nick megdermed, tehetetlen.
– Hozom! – kiáltja Douglas. Lát egy mélyedést a domboldalon, túl
a tűzön. – Az egy szurdok, kell ott lennie valami pataknak.
A férfiak edényt keresnek, amibe a vizet lehet tölteni. Mindegyik
égést gyorsító vegyszerektől szennyes. Nick zsebében van egy kis
nejlonzacskó. Kiszórja belőle a maradék szotyolát, és átadja
Douglasnek, aki nekiiramodik az erdőnek az építési terület mögött.
A patakot nem nehéz megtalálni. Csakhogy Douglast tanult
viszolygás fogja el, mikor belemeríti a zacskót. Természetes
forrásból nem szabad inni. Nincs az országban olyan tó, pocsolya,
patak vagy erecske, aminek biztonságosan iható lenne a vize.
Előregörnyed, és megtölti a zacskót. A nőnek csak arra van
szüksége, hogy egy gyűszűnyi hűs, tiszta folyadék legyen a
szájában, akármennyire szennyezett is. Douglas a behajlított
markába fogja a zacskót, és visszafut vele föl a domboldalon. Egy
kicsi vizet tölt Olivia szájába.
– Köszönöm. – Olivia tekintete lázas a hálától. – Jólesik. – Iszik
még egy keveset. Azután lecsukódik a szeme.
Douglas tanácstalanul tartogatja a zacskót. Mimi beledugja az
ujját, és letörölgeti vele Olivia összekent arcát. Kezével
megtámasztja a fejét, és gesztenyebarna haját simogatja. A zöld
szempár megint kinyílik. Most éber, tudatos, az ápolója szemébe
néz. Olivia arca eltorzul a rémülettől, mint egy csapdába esett
kancáé. Olyan tisztán, mintha hangosan kimondaná, átviszi a
gondolatot Mimi fejébe: Valami nem stimmel. Megmutatták, mi fog
történni, de ez nem az.
 Mimi nem veszi le a szemét róla, és annyi fájdalmat nyel el,
amennyit csak tud. A vigasz lehetetlen. Egymásra függesztik
tekintetüket, egyikük se tud másfelé nézni. A csalódott nő gondolatai
egyre szélesebb csatornán ömlenek át Mimibe, de túl nagyok és
lassúak ahhoz, hogy meg is lehessen érteni őket.
Nick egy helyben áll, szeme behunyva. Douglas ledobja a zacskót
a földre, és elbiceg. Az ég az elutasítás ragyogásával lobban fel. Két
újabb robbanás hasít a levegőbe. Olivia felkiált, megint Mimi
tekintetét keresi. Merev nézése agresszívvá, görcsösen
ragaszkodóvá válik – mintha a másik irányba nézés, akár csak egy
pillanatra is, rosszabb volna a legrosszabb halálnál.
Egy harmadik ember jelenik meg a pokol szélén. Adam látványa,
aki a kelleténél sokkal hamarabb ért vissza, föléleszti Nicket.
– Szereztél segítséget? – Adam lenéz a Pietàra. Egyik része
meglepődik azon, hogy ez a dráma még most is tart. – Jön az a
segítség? – ordít rá Nick.
Adam nem szól. Teljes erejével azon van, hogy ne őrüljön meg.
– Te gerinctelen… Add ide a kulcsot. Add ide a kulcsot.
A művész nekiesik a pszichológusnak. Dulakodás. Csak az tartja
vissza Nicket az erőszaktól, hogy meghallja a nevét Olivia szájából.
Egy szívdobbanás alatt ott terem mellette. Olivia most nehezen kap
levegőt. Arca eltorzul a fájdalomtól. Bármilyen sokk tartotta eddig
érzéstelenítve, múlik a hatása, amitől kicsavarodik a teste, és
lihegnie kell.
– Nick! – a lihegés abbamarad. Olivia szeme hatalmasra nő. Nick
küzd, hogy ne kelljen elfordítania a fejét, és ne a szemében ülő
rémület látványa jusson Oliviának.
– Itt vagyok. Itt vagyok.
– Nick! – Sikoly. Olivia megpróbál felülni, lágy dolgok buknak elő
az inge alatt. – Nick!
– Igen, itt vagyok. Melletted. Veled.
Megint kezdődik a lihegés. Tiltakozás csurran ki Olivia száján. Hrr.
Hrr. Hrr. A szorítása összezúzza Nick ujjait. Nyögdécsel, de a hangja
elvész, míg végül csak a lángok lobogása marad meg zajnak
körülöttük. Olivia szorosan összezárja a szemét, majd kinyitja, és
vadul néz. Bámul, de nem tudja biztosan, mit.
– Meddig tarthat ez?
 – Nem sokáig – ígéri Nick.
Olivia úgy markol bele Nickbe, mint egy magasból lezuhanó állat.
Majd ismét megnyugszik.
– De nem ez, ugye? Ez soha nem ér véget… az, ami a miénk.
Ugye?
Nick túl hosszan vár, az idő válaszol helyette. Olivia pár
másodpercig küzd, hogy meghallja a választ, mielőtt beleolvad abba
a bármibe, ami ezután történik.
 KORONA

Egy ember a messzi északon hanyatt fekszik a hideg földön

hajnalban. Feje kint van az egyszemélyes sátorból, és fölfelé néz.
Öt, henger formájú szürke luc jelzi a magasban a gyönge szelet. A
gravitáció: semmiség. Az örökzöld növény rajzokat és irkafirkát dob
a reggeli égre. Ez az ember soha nem gondolt bele, hány kilométert
is tesz meg egy fa, persze a legrövidebb, ide-oda tartó
szakaszokban minden nap minden egyes órájában. Örökké
mozgásban van egy ilyen egy helyben álló valami.
Az ember, akinek kilóg a feje a sátorból, azt kérdezi magától: Hogy
is néz ki egy ilyen fa teteje? Olyan, mint a fogaskerékkel működő kis
rajzgépek, azok a legegyszerűbb beágyazott ciklusból is meglepő
mintákat hoznak ki. Olyan, mint egy ouija-tábla csúcsa, és a
túlvilágról hallgatja, amit diktálnak neki. Valójában nem hasonlít
másra, csak saját magára. Öt, tobozokkal megrakott szürke luc
koronája, hajladoznak a szélben, ugyanúgy, ahogy létezésük minden
egyes napján. A hasonlóság kizárólag az ember problémája.
A lucfenyők pedig ontják magukból az üzeneteket saját fejlesztésű
médiumuk útján. Beszélnek a tűleveleik, a törzsük, a gyökereik.
Saját testükben rögzítik az összes átélt válság történetét. A sátorban
fekvő ember a saját kezdetleges érzékelésénél több százmillió
évesnél is régebbi jelekben fürdik, mégis el tudja olvasni őket.
Az öt lucfenyő otthagyja kézjegyét a kék levegőn. Ezt írják: A fény,
a víz meg egy kevés elmorzsolódott kő hosszú választ kíván.
A közelben a csavarttűjű fenyők és a Banks-fenyők
akadékoskodnak: Hosszú válaszokhoz hosszú időre van szükség.
És pont a hosszú idő van eltűnőben.
Odébb, a hordalékdombon a kanadai fekete lucfenyők nem
köntörfalaznak: A meleg a melegből táplálkozik. A permafroszt
olvad. A ciklus egyre gyorsul.
Délebbre a lomblevelűek egyetértenek. Zajongó rezgő nyárasok
és megmaradt nyíresek és elegyes nyárfaerdők csatlakoznak a
kórushoz: A világból valami új dolog lesz.
Az ember szemtől szemben van a reggeli égbolttal. Elárasztják az
üzenetek. Még itt, hajléktalanul is azt gondolja: Semmi sem marad
ugyanolyan.
A lucfenyők válasza: Soha semmi nem volt ugyanolyan.
Mind elkárhozunk, gondolja az ember.
Mindig mindannyian kárhozottak voltunk.
De most másképp állnak a dolgok.
Igen. Te is itt vagy.
Az embernek fel kell kelnie, hogy elkezdjen dolgozni, ahogy a fák
már el is kezdték. Bár a munkája már szinte kész. Holnap
sátorbontás, legfeljebb holnapután. De ebben a percben, most
reggel azt nézi, mit írnak az égre a fák, és arra gondol: nem kell
túlságosan megváltoznom ahhoz, hogy a nap nagyjából napnak
látsszon, vagy hogy a zöld zöldnek, hogy az öröm és az unalom meg
a szenvedés és a rémület és a halál mind önmaga legyen, túl azon,
hogy gyilkos egyértelműségre legyen szükség, és akkor ez – ez, a
fény és a víz és a kő megannyi szaporodó gyűrűje – magába fogadja
teljes valómat, és ők lesznek az összes szó, amire szükségem van.

Az emberek más dolgokká válnak. Húsz évvel később, amikor már

minden azon múlik, hogyan emlékezünk rá, annak az éjszakának a
tényei már régóta a fa gesztjévé váltak. Olivia testét arccal lefelé a
tűzbe tették. Hárman így emlékeznek majd. Nick semmire sem fog
emlékezni. Ő volt a szilárd alap, amikor a lánynak rá volt szüksége,
de utána semmi hasznát sem lehetett venni, odaültették a földre a
lángok mellé, olyan közel, hogy a szemöldöke is megpörkölődjön, és
éppoly érzéketlen volt, mint az égő holttest.
 A többiek fölteszik a testet a kész halotti máglyára, olyan ősi dolog
ez, mint az éjszaka. Égnek a ruhái, azután a bőre. A lapockáján a
virágdíszes szavak – Eljő a változás – elfeketednek és elpárolognak.
Lángok viszik elszenesedett lelkének foszlányait a levegőbe. A testet
később persze megtalálják. Tömött fogak, el nem égett
csontdarabkák. Minden nyomot fel fognak fedezni, ki fognak olvasni.
A csoport nem szabadul meg a holttesttől. Az örökkévalóságba
küldik.
A helyszín elhagyásából senki se fog másra emlékezni, csak arra,
hogyan tuszkolták be Nicket a mikrobuszba. Narancssárga
lobbanások az örökzöld erdő fölött, olyan kísértetszerűek, mint a
sarki fény. Utána sötét pillanatképek több tucat kilométeren át. Fél
óra alatt egyetlen járművet sem előznek meg, és az első
szembejövő autóban ülő nyugdíjas elmhursti házaspár tagjai (Illinois
állam), akiknek még öt órát kell vezetniük, mielőtt lefekhetnek aludni,
hát ők, mire meglátják a tüzet, nem is fognak emlékezni, hogy egy
fehér mikrobusz süvített el mellettük a másik irányban.
A gyújtogatók a hosszú, hallgatag időszakokat kiabálással
színesítik. Adam és Nick egymást fenyegeti. Mimi hangszigetelt
buborékban vezet. Jó háromszáz kilométerre Portlandtől Douglas
azt követeli, hogy adják fel magukat. Valami azt súgja a többieknek,
hogy inkább ne. Olivia. Az egyetlen dolog, amire mindannyian
emlékezni fognak.
– Senki sem látott semmit – mondja a többieknek Adam a
kelleténél gyakrabban.
– Vége – így Nick. – Meghalt. Nekünk ennyi volt.
– Fogd már be a pofádat – dörren rá Adam. – Ezt senki se tudja
ránk kenni. Csak maradj csendben.
Semmit sem sikerült megvédeniük. Abban legalább sikerül
megállapodniuk, hogy egymást megvédik.
– Akármi a helyzet, ne szóljatok egy szót se. Az idő nekünk
dolgozik.
Csak hát az embereknek fogalmuk sincs arról, mi az, hogy idő. Azt
hiszik, lineáris, hogy ott húzódik három másodperccel mögöttük,
azután eltűnik az éppen előttük lévő három másodperces ködben.
Nem veszik észre, hogy az idő: terjeszkedő gyűrűk sora, egyik
körbeveszi a másikat, kijjebb és még kijjebb, míg a Jelen
hártyavékony bőrének léte az összes, ez idáig elpusztult dolog
irdatlan tömegén múlik.
Portlandben szétszélednek.

Nicholas a Mimasz szellemén üt tábort. Se sátor, se polifoam. Ahogy

beáll az éjszaka, az oldalára fekszik, feje egy összegyűrt dzsekin,
közel ahhoz a gyűrűhöz, amely abban az évben keletkezett, amikor
Nagy Károly meghalt. Valahol a farkcsontja alatt: Kolumbusz. A
bokájánál lejjebb: az első Hoel Norvégiából Brooklynba érkezik,
majd átköltözik Iowába. Teste teljes hosszán túl, a vágás éles
szélénél tömörülnek a saját születésének, a családja halálának
évgyűrűi, meg amikor az országútról benézett hozzá az a nő, aki
ráismert, és aki megtanította neki, hogyan kell kitartani és élni.
A csonk pereme szivárog, a nedv színére a festőnek nincs szava.
A hátára fordul, és felbámul a levegőbe húszemeletnyit, próbálja
meghatározni a pontos helyet, ahol egy éven át élt ő és Olivia. Nem
akar meghalni. Csak hallani akarja azt a játékos hangot, azt a lelkes
kíváncsiságot, legalább még néhány szót. Csak annyit akar, hogy az
a lány, aki mindig meghallotta, mit akar tőlük az élet, keljen ki a
tűzből, és mondja meg, mostantól mihez kezdjen magával. De nem
szól semmiféle hang. Se az övé, se a képzeletbeli lényeké. Sehol
egy repülő mókus vagy törpelumma vagy bagoly vagy bármilyen
állat, amely abban az egy évben énekelt nekik. Szíve megint
akkorára zsugorodik össze, mint amikor Olivia rátalált. A hallgatás,
dönti el Nicholas, jobb, mint a hazudozás.
Nem alszik sokat a kemény táborhelyen. Egyébként sem lesz sok
nyugodt éjszakája a következő húsz évben. És mégis: újabb húsz
évgyűrű nem lenne szélesebb a gyűrűsujjánál.

Mimi és Doug kiüríti a mikrobuszt, és elpusztítanak minden

rongydarabot, tömlőt, hevedert. Az ágyat többféle oldószerrel is
lesikálják. Mimi elkótyavetyéli a mikrobuszt, és készpénzzel fizet egy
mini Hondáért. Biztos benne, hogy az adásvételből olyan történet
kerekedik, mint egy Poe-novella. A mikrobusz új tulajdonosa majd
rátalál egy könnyen észrevehető, árulkodó papírfecnire.
Mimi a lakását is árulja.
 – Miért? – kérdi Douglas.
– El kell válnunk egymástól. Úgy biztonságosabb.
– Mitől volna biztonságosabb?
– Eláruljuk egymást azzal, ha továbbra is együtt maradunk.
Douglas. Nézz a szemembe. Nézz ide! Ilyet nem csinálunk
egymással.

Az egész maradhatott volna a lapok katasztrófarovatában. A

gyújtogatásban odavesztek az épülő üdülőtelep alapjai. Kellemetlen
eset. A munkát haladéktalanul folytatják. Csakhogy csontot találnak
a hamu átszitálása közben – halálos áldozat is van. A kilenc nyugati
állam összes hírforrása felkapja az esetet, és napokon át csámcsog
rajta.
A vizsgálat nem tudja azonosítani a halottat. Nő, fiatal, százhetven
magas. Hogy történt-e erőszak, volt-e idegenkezűség, lehetetlen
megmondani. Az egyetlen nyom a titokzatos felirat a tűz közelében:

A KONTROLL ÖL
A KAPCSOLAT GYÓGYÍT
HAZATÉRÉS VAGY HALÁL
Ugyanis van öt fátok a Paradicsomban.
A kollektív bölcsesség beéri a legvalószínűbb magyarázattal.
Valami elmeháborodott gyilkos műve az egész.

Adam visszalopakodik Santa Cruzba. Elképzelhetetlen ennyi minden

után. De ha a doktorijával a célvonal előtt morzsolódna le a
programból, az nagyon feltűnő volna. Egyéves ösztöndíja kis híján
letelt. Napokig ül az albérletében, a függöny behúzva. Fél méterrel a
saját feje fölött lebeg, és lefelé néz a testére. Váratlan órákban rájön
az izgalom, ami aztán vad szorongássá fajul. Még a sarki bolthoz
vezető tízperces séta is életveszélyesnek tűnik.
Egy pénteken késő este beugrik a tanszékre az egyetemi
postájáért. Ki se tudja számolni, mikor járt utoljára az épületben.
Háromszor is próbálkozik, mire eszébe jut a kódja. A postaládáját
úgy eltömte a sok szórólap, hogy ki kell feszegetnie. A torlasz
szétrobban, és a sok kéretlen anyag, amire hónapokig rá se nézett,
szétszóródik a postahelyiség padlóján. Adam mögött megszólal egy
hang:
– Hahó, idegen.
– Hahó! – feleli Adam túl lendületesen, mielőtt megfordul, hogy
lássa, ki az.
Mary Alice Merton, kolléganője a Már Csak A Disszertációm
Hiányzik Klubból. Helyes parasztlányarc, mosolya kész fogászati
reklám.
– Azt hittük, meghaltál.
A szabadság legócskább formája szalad át Adamen. Nem haltam
meg. Csak segítettem megölni valakit.
– Dehogyis. Ösztöndíj.
– És mi történt? Merre jártál?
Adam elhunyt egyetemi mentorát hallja, amint Mark Twaint idézi.
Ha az igazat mondod, nem kell külön megjegyezned semmit.
– Terepen. Azt hiszem, kicsit eltévedtem.
A lány megpöcköli Adam felkarját a körmével.
– Nem ön az első, tisztelt uram.
– Megvan az összes tény, de képtelen vagyok koherens módon
megírni.
– Befejezés előtti szorongás. Mitől olyan rohadt nehéz beadni egy
disszertációt? Kicsit kusza? Szard le, és add be.
Adam harcol, hogy leküzdje heves izgalmát, és visszaszerezze
normális beszédhangját. Hogy saját magaként adja el magát, nem
pedig gyújtogatóként és egy emberölés bűnrészeseként. A
pszichológusoknak kellene a világ legnagyobb hazudozóinak
lenniük. Éveken át szereznek gyakorlatot abban, ahogy az emberek
becsapják saját magukat meg a többieket. Eszébe jutnak a tanultak.
Tedd az ellenkezőjét annak, amire a bűnözői késztetéseid
ösztökélnek. És amikor beidéznek a közvélemény ítélőszéke elé,
vakítsd el őket valamilyen félrevezetéssel.
– Nem vagy éhes? – Adam nem feledkezik meg róla, hogy
hajszálnyit feljebb húzza a szemöldökét.
 Látja, hogy figyelmeztető jelzések lépnek működésbe a lányban.
Ki ez a hapsi? Három év szünet nélküli meló, borderline autista,
most meg el akarja játszani, hogy ő is emberből van? De a
megerősítési torzítás mindig legyőzi a józan észt. Az összes adat ezt
bizonyítja.
– Éhen halok.
Adam a többhavi postát begyömöszöli a hátizsákjába, és késő esti
falafelezésre indulnak. Öt évvel később Adamnek már egy teljes
dossziéja van megbecsült publikációkból a csoporton belüli
idealizmus témaköréből, és küszöbön áll idő előtti véglegesítése az
Ohiói Állami Egyetemen. További tizenöt év – nem tart az semeddig
–, és elismert szaktekintélye lesz a témának.

Könnyebb hónapokon át a magasban, a mamutfenyő tetején lakni,

mint eltölteni hét napot a föld színén. Itt minden valakinek a valamije;
ezt az egyéves gyerek is tudja. Ugyanolyan törvény, mint Newtoné.
Pénz nélkül járkálni az utcán bűncselekmény, és nincs élő ember,
aki egy pillanatra is azt képzelné, hogy a valódi életben másképp is
mehetnének a dolgok. Nick nem engedheti meg magának, hogy
bármiért is lefogják – sem csavargásért, sem vadkempingezésért,
sem azért, hogy lelegeli a manzanita bogyóit egy állami parkban.
Talál egy heti bérért kivehető faházat egy városban, egy letarolt hegy
előtti laposon. A hátsó kertje egy kis csoport fiatal mamutfenyő-
állományra néz, egyenesen, szabályosan állnak, alig fél méter a
vastagságuk, de így is ismerősek. Ezek emlékeztetnek a leginkább
valamiféle rokonságra.
El kell mennie innen olyan messzire, amennyire csak lehet, a
legközönségesebb biztonsági okokból, meg azért is, hogy ne őrüljön
meg. De nem képes lemondani a várakozásról, egyre csak
reménykedik egy üzenetben, ami legalább egy töredékét jóváteszi a
szerencsétlenségnek. Itt élt vele, ezen a helyen. Itt majdnem egy
éven át, tudta, mi az, hogy cél. A feledékeny Föld összes zuga közül
ez az, ahová Olivia visszatérne.
Nick nem beszélget senkivel, nem megy sehová. Megint itt az
esős évszak, amelyik az imént ért véget. Szemerkélő esőben alszik
el, felhőszakadásra ébred. A víz ostromától életre kel a tető. Nick
fent van, figyel, nem képes megnyugodni. Alighogy elalszik, máris
pánikszerűen felriad a nappali fényre és arra, hogy az eső
tűzszünetet tart.
Kimegy a ház mögé, hogy megnézze a csatornát, ami kiáradt, és
rögtönzött patakként folyik keresztül a bérelt tornác alatt. Nick
pólóban és melegítőben állva nézi, hogyan árad szét a hegyről a
hajnal. A korai óra nedvesség- és agyagszagú, a föld dudorászik
Nick meztelen lába alatt. Két gondolat viaskodik benne. Az egyik
régebbi, mint bárki gyerekkora: Reggelre öröm. A másik vadonatúj:
Gyilkos vagyok.
A levegő meghasad. Nicholas oda néz, ahol a hegyoldal kezd
cseppfolyóssá válni. Az éjszakai eső fellazította a földet, s mivel
kiirtották róla a borítást, amely százezer éven át megkötötte a talajt,
a hegyoldal hatalmas morajjal csúszik lefelé. Világítótoronynál is
magasabb fák úgy repednek ketté, mint egy gally, és egymásba
torlódva, növekvő hullámban zúdulnak lefelé a lejtőn. Nick sarkon
fordul, futásnak ered. Fölötte egy hat méter magas, kőből és fából
álló fal indul meg. Nick végigbotladozik egy gyalogösvényen, és
forgolódás közben azt látja, hogy a fák folyama telibe kapja a
faházat. A nappaliját facsonkok és kődarabok öntik el. Az építmény
elemelkedik az alapjától, és a fafolyam tetején lebeg.
Nick a szomszédokhoz rohan, és ordít:
– Kifelé! Gyerünk! Azonnal! – Hamarosan a szomszédok is
szaladnak a két kisfiukkal, végig a kocsibejárón, a családi
teherautóig. De a törmelék hamarabb éri el a kocsit, és körbezárja.
Fák sodródnak neki a szomszédok házának, úgy dudorodnak ki
belőle, mint a láva, csak fából.
– Erre! – kurjantja Nick, szomszédai követik. Egy másik vízmosás
mentén tereli le őket, egy kevésbé meredek lejtőn. És ott a
földcsuszamlást megfékezi egy keskeny mamutfenyősor. Sár és
törmelék szivárog lassan az utolsó akadályhoz, de a fák nem
engedik át. Az anyuka nem bírja tovább. Hevesen sír, és magához
öleli a gyerekeit. Az apa és Nick fölfelé néz a lecsupaszított
hegyoldalra, a hirtelen berogyott hegygerincre.
– Jézusom! – suttogja a férfi. Nick összerándul a szótól. Oda néz,
ahová a szomszéd mutat. Az életüket éppen megmentő barikád
fatörzseire élénkkék X-eket festettek. A jövő heti kivágandó adag.
Douglas úgy jár vissza Mimihez, mint egy kiskutya, ráadásul nem a
legmegfelelőbb időpontokban. Eleinte csak azért kukkant be, hogy
lássa, jól van-e Mimi. Később azért, hogy elmesélje neki egészen
különleges álmát. Mimi kihúzta a konnektorból az üzenetrögzítőjét.
Emiatt Douglas személyesen keresi fel, s ettől Mimi meglehetősen
ingerült.
Az álomban szemtől szemben ülnek egymással egy parkban, egy
szép város még szebb tengeröblénél. Előkerül Vénuszhaj.
Elmosolyodik, és azt mondja: Várjatok csak! Meg fogják magyarázni.
Majd meglátjátok. Douggie nem képes nyugton maradni, annyira
felizgatja a mesélés.
– Mintha Vénuszhaj mindent látott volna! És velünk is tudatta.
Mikor felébredtem, az egész olyan világos volt. Minden rendben
lesz.
Mimi sokkal kevésbé lelkes. A rendben levés gondolatától visítania
kell. Emiatt Douglas egy ideig nem is látogatja. Csakhogy az álom
visszatér frissebben, kifinomultabb részletekkel, és Douglas biztos
benne, hogy erre Mimi is kíváncsi. Jó darabig tartó heves kopogtatás
után nyílik az ajtó, és Mimi becibálja Douglast. Az ebédlőasztalhoz
ülteti, ahol sok ezer tiltakozó levelet címeztek meg.
– Douglas. Porig égettünk épületeket. Meg voltunk őrülve. Bűnös
módon voltunk bolondok. Meg fognak ölni bennünket. Képes vagy
felfogni? Szövetségi börtönben fogjuk tölteni az életünk hátralevő
részét.
Douglas nem mond semmit. A börtön szó hallatán kis film jelenik
meg előtte a múltjából – az, amelyiktől erre a körkörös csúszdára
került.
– Persze hogy értem – szólal meg. – De az álmomban Vénuszhaj
átkarolt téged, és azt mondta…
– Douglas! – Mimi olyan hangosan kiabál rá, hogy a falakon túl is
hallani. Újra belefog szordínóval. – Többé ne gyere ide. Eladom a
lakást. Elköltözöm.
Douglas szeme kidülled, mint egy nyelni próbáló békáé.
– Elköltözöl?
– Figyelj rám. El… kell… menned! Kezdj új életet. Változtasd meg
a neved. Ez gyújtogatás volt. És gondatlanságból elkövetett
emberölés.
 – Bárki gyújthatta azokat a tüzeket. Nem maradt semmi nyomunk.
– Benne vagyunk a bűnügyi nyilvántartóban. Közismert radikális
környezetvédők vagyunk. Elég átnézniük a listákat. Utánajárnak
minden egyes nyomnak…
– Miféle nyomnak? Mindent készpénzért vettünk. Több száz
kilométereket autóztunk. Nagyon hosszúak azok a listák. Nem
bizonyítanak az égvilágon semmit.
– Douglas. Tűnj el. Merülj alá. Ne gyere vissza. Ne keress.
– Jó. – Douglas tekintete lángol. Nem képes közel kerülni
Mimihez. Kezében a kilinccsel még megfordul. – Az a helyzet, hogy
most sem vagyok a felszínen.
Megint eljön az álom. Kis dombon ülnek a jövő városa fölött.
Vénuszhaj azt mondja nekik, Várjatok csak! Majd meglátjátok! És
valóban, erdők bújnak elő a földből körülöttük. Ez több mint
rendkívüli, Miminek is tudnia kell róla. De mikor odaér hozzá, nagy,
piros feliratot talál a homlokzaton: ELADVA.
Az égvilágon sehová nem tud menni. A három, szóba jövő
lehetőség közül a keleti irány tűnik a legjobbnak. Úgyhogy ingóságait
fölpakolja a teherautóra, és nekiindul a Columbia folyó szurdoka felé.
Nem is szól a főnökének a vas- és fémáruboltban. Legyenek
boldogok az utolsó kétheti fizetésével.
Már az idahói határon túl eszmél rá, hogy meg kell néznie a
tetthelyet. Nyugati léptékkel csak egy ugrásra van. És ha többet nem
is, de esélyt ad egy méltóbb búcsúra. Mimi azt ordítja a fülébe, hogy
teljesen meg van bolondulva. Ugyanezt mondaná minden épeszű
ember. De a világ összes erdejéből is ép ésszel faragnak
négyszögeket.
Douglas eléri az országutat, szíve dörömböl a bordáin. Fölmegy
az egyetlen bekötőúton, át a lucfenyősoron – az alkonyatban annyira
ridegek ezek a fák, mint a törvényszéki bírók. Douglas izmai még
emlékeznek rá. Kicsit olyan, mintha mind a négy túlélő benne ülne a
mikrobuszban a rettenetes esemény után. De a tetthelyhez
közeledve egészen más tüzet vesz észre, olyat, ami éles körvonalú,
amit féken tartanak, és fehér – az éjszakai műszak elektromos
ívfényei. Mindenfelé védősisakosok nyüzsögnek, próbálják
helyrehozni a kárt. A tőke válasza a megcsúszó határidőre:
egyszerűen több műszakban kell dolgoztatni.
 Nagy gépezet megrakodva fémtartókkal. Piros zászlós jelzőőr.
Douglas lassít, hogy megnézhesse. Nyoma sincs annak, hogy itt
valaha is égett valami. Mimi azt sikítja, hogy húzzon már innen a
fenébe, mielőtt egy fára rögzített biztonsági kamera meglátja a
rendszámát. Egy másik hang is azt mondja Douglasnek: ne itt.
Vénuszhaj.
Végigrobog a munkaterület mellett, vissza a kihalt országútra. A
következő kereszteződésnél megint kelet felé veszi az irányt. Éjfél
után a kocsi betalál Montanába. Félreáll ott, ahol egy ösvény indul
egy nemzeti erdőben, és alszik pár órát a hátradöntött vezetőülésen.
Napfény márványozza az eget. Douglas mellékutakon vezet, az
irányt már nem érzékeli, és a benzinkutaknál tankoláskor beszerzett
szárított marhahúsfalatkákon meg erős, fahéjas cukorkán él. Áthajt
egy hegycsúcsokkal szegélyezett széles, sík medencén, a köves
legelő túl száraz, hogy igazán hasznosítani lehessen. Az élet ennek
ellenére millió és egy módon használja. A mező közepén mozgást
vesz észre – villásszarvú antilopok küzdenek egy drótkerítéssel.
Öten vannak, egyikük megsebesült. A számmisztika – a jel –
fokozatosan hatalmába keríti Douglast. Elfogja a reszketés. Megáll
az útpadkán. Nagy, távoli üresség telepszik rá, akkora, mint az ég.
Megrepedt ablak mellett alszik el, közben a prérifarkasok úgy
üvöltenek, mintha még mindig az övék volna a világ.
A második nap reggelén összevissza vezet. A kelő nap úgy-ahogy
elirányítja. Kilométereket hagy maga mögött, azután órákat, nem
mindig egyenes vonalban. Valami furcsa bukkan elő az úttól balra. A
látvány már akkor nem stimmel, amikor még nem is tudja rendesen
megnézni. Az arany- és szürke színű területen egy elveszett oázis
élénkzöldje. A folyópart előőrse folyó nélkül. Douglas túl gyorsan
kanyarodik rá a következő kijáratra, egy omladozó makadámcsíkra,
amit teljesen széttrancsírozott a sok havas tél meg a gyomok
lehetetlent nem ismerő gyökérzete. Csigatempóra lassít, de az út így
is tengelytöréssel fenyeget, és le akarja cibálni az alvázat. Később
Douglas egy nyárfaligetben találja magát, ahol olyan kócosak a fák,
mint egy tizenéves banda.
Kiszáll és gyalogol. Pár méterre egy csapat veréb rajcsúrozik a
fűben. A facsoportnak semmi értelme. A fák szökőkútszerűen
lövellnek fölfelé. Némelyik szétválik, mint egy szárakból álló,
kétméteres kerületű csokor. Kifacsart nyárfák. A terület lakatlan,
ameddig a szem ellát, de minden egyes fa egy rács
metszéspontjában áll, mint egy gyerekeknek készült logikai játékban.
A zöld árkádsor alatt bevillan neki, hogy valójában egy láthatatlan
város utcáin sétál. Járda, telek, udvar, épületalapok, boltok,
templomok, házak – minden eltűnt, mindent eltakarítottak, csak ezek
a négyzethálós szélfogók maradtak meg. Leül valami alá, amit
valaha egy család büszkén nézett a nagy kilátóablakból. Mára az
óriás árnyéka nem vetül senkire.
Hangot hall, hasonlít egy bujkáló patak csobogására. Élénk taps
hangja, de száz méterről. Douglas végignéz a nyárfák oszlopsorán,
az elültetett árnyéknégyzetek dalolnak az enyhe szélben, és örülnek,
hogy valaki visszajött az elhagyott városba megcsodálni őket.
Susogásuk himnuszként árad szét az eltűnt templomból, és
végigzeng a széles, eltűnt sugárúton az összes eltűnt ember
örömére. A zsoltár most csak a terjeszkedő kórusnak prédikál,
amivel nincs is semmi baj. A kórus is megérdemli, hogy
emlékezzenek rá. Viduljon a mező és minden, ami rajta van; örvend
akkor az erdő minden fája is.

Mimi fekete krepdesinkosztümben ül a Grant Avenue-i Four Arts

Galéria recepciós pultjánál. Hintázik a nyugágytámlás bőrszéken, és
pár másodpercenként az elmászkáló ruhaszegélyt kell megigazítania
öregedő térdén. Ma reggel úgy tűnt, a ruha méltó a műkereskedő
meghódítására, segíthet feljebb srófolni az árat pár száz dollárral,
feltéve, hogy a tárgyalópartner férfi. Mimi úgy vélte, a ruha kárpótlást
nyújthat az arcán végigfutó sebhelyért. Most viszont inkább amatőr
próbálkozásnak érzi.
A manószerű alkalmazott ismét előkerül, tekintetét elfordítja a
vágásról, újabb kávét kínál, és azt ígéri, hogy Mr. Siang pillanatokon
belül itt lesz. Mr. Siang már most tizenhét perces késésben van, és
hetek óta ül a tekercsen. Már kétszer elhalasztotta ezt a
megbeszélést. Valami zajlik a hátsó szobában. Sumákolnak, de Mimi
nem tudja, miért.
A galéria dugig van kincsekkel. Lakkozott hajók. Felhőbe
burkolózó, lebegő hegy a legaprólékosabban megfestve. Ezeralakos
elefántcsont félgömbök, mindegyik bonyolult világ egy másikba
ágyazva. A túlsó falon a festmény megragadja Mimi figyelmét: nagy,
fekete fa szivárványszínű ágakkal a kék égbolt előtt. Mimi feláll,
megigazítja a ruha szegélyét, átlibeg a szobán. Ami apró levelekből
álló bőségszarunak látszott, az több száz meditáló alakká válik.
Elolvassa a címkét: Az érdem mezeje, de úgy is hívják: Menedékfa.
Tibet, a 17. század közepe körül. A szétterülő koronán az
emberleveleket mintha mozgatná a szél.
Egy hang szólítja hátulról.
– Miss Ma!
A szürke öltönyt és vérvörös keretű szemüveget viselő Mr. Siang
átkíséri a hátsó szobába. Megnézi az árkot Mimi arcán, de a szeme
se rebben. Ellentmondást nem tűrő kézmozdulattal ülteti le a betiltott
mahagóniból készült tárgyalóasztalhoz. Kettejük között a tokba zárt
tekercs. Mr. Siang az ablaknak mondja:
– Nagyon szép darabot hozott. Csodálatos arhatok különleges
stílusban. Kár, hogy nincs igazolása az eredetéről.
– Igen. Az soha nem is volt nekem… nekünk.
– Ugye, azt mondta, hogy a tekercset az édesapja hozta át
Amerikába. Ez is a családi műgyűjtemény része volt Sanghajban?
Mimi a ruháját babrálja az asztal alatt.
– Igen.
Mr. Siang elfordul az ablaktól, és feszült figyelemmel foglal helyet
Mimivel szemben. Jobb könyöke a bal tenyerében, jobb keze
mutató- és középső ujja között láthatatlan cigaretta.
– Sajnos nem tudjuk olyan pontosan datálni, ahogy szeretnénk. És
a művész személyében sem vagyunk biztosak.
Mimi résen van.
– És a tulajdonosok pecsétjei?
– Visszavezettük időrendben. Nem világos, tulajdonképpen
hogyan jutott hozzá az édesapja családja.
Mimi már biztos benne, amit hetek óta sejt: hiba volt
értékbecslésre hozni a tekercset. Legszívesebben felkapná, és
elrohanna vele.
– A feliratok kérdése sem egyszerű. Az ilyen, Tang-korból való
kalligráfiát elnagyolt kurzívnak hívjuk. Ez itt jelesül a részeg Szu írás.
És lehet, hogy későbbi.
 – És miről regél?
Mr. Siang hátrahajtja a fejét, hogy hangsúlyozza Mimi
tiszteletlenségét.
– Vers, a szerzője ismeretlen. – Kiteríti kettejük közé a tekercset.
Ujját végigfuttatja lefelé a szóoszlopon.

Ezen a hegyen, ilyen időben

Mit keresnék itt tovább?
Három fa int felém sürgető karokkal.
Előredőlök, hogy halljam, de vészjeleik
belevesznek a szélbe.
Friss rügyek duzzadnak az ágakon, még télen is.

Mimi bőrén kidagad a heg, mielőtt a vers véget ér. A San

Franciscó-i repülőtéren van, és hallja, hogy a hangosbemondó a
nevét harsogja. Azt a verset olvassa, amit apja hagyott hátra
búcsúlevél gyanánt. Azt kérdezed, ki boldog és ki árva…? Mimi
sebesen tüzeket gyújt a koromfekete, hideg hegyoldalban. Olyan
tüzeket, amelyek megölnek egy nőt.
– Három fa?
Mr. Siang bocsánatkérően széttárja a két tenyerét.
– Ez költészet.
Mimi arca hol kigyúl, hol meg lefagy. Az elméje nem hajlandó
dolgozni. Valami nagyon messziről magához akarja ragadni. Mit
keresnék itt tovább? Látja a húgát, Ameliát tizenkét évesen, a síruha
miatt kétszeres életnagyságban, ahogy sírva kacsázik a hátsó
ajtóhoz. A reggelizőfa túl hamar rügyezett ki. Tönkre fogja tenni a hó.
Apja csak mosolyog. Új levél mindig ott van. Már tél előtt is. Mimi
már tizenhatszor élte meg a telet, de ez a tény valahogy elkerülte a
figyelmét.
– Ezt a verset… egy átlagember is el tudná olvasni?
– Talán inkább egy tudós. Vagy aki kalligráfiát tanul.
Fogalma sincs róla, mit tanult az apja. Miniatürizált elektronika.
Sátortáborozás. Társalgás medvékkel.
– Van itt ez a gyűrű. – Mimi odatartja öklét az asztal fölött a
műkereskedő szeme elé. Ő oldalra billenti a fejét. A mosolya
mindkettőjük számára kínos.
 – Valóban. Jáde fa, Ming-kori stílus. Rendes munka. Fel tudjuk
becsülni.
Mimi visszahúzza a kezét.
– Mindegy. Beszéljen még a tekercsről.
– Az arhatok kidolgozása nagy hozzáértést mutat. Pusztán
történeti ritkasága és az ábrázolás minősége miatt az értéke… –
Olyan -tól/-ig számokat mond, hogy Mimiből a főemlősök fejhangján
tör ki a kacaj, még mielőtt el tudná fojtani. – A Four Arts nagyjából a
kettő között félúton levő összeget tudná megadni érte.
Mimi hátradől, nyugalmat színlel. Abban reménykedett, hogy kis
időre megszabadul az anyagi gondoktól. Két évre, esetleg háromra.
De ez egy egész vagyon. Szabadság! Ennyiből új életet kezdhet és
folytathat. Mr. Siang most Mimi sebhelyes arcát becsüli fel.
Egykedvűen szemlélődik a vérvörös szemüvegkeret mögül. Mimi
farkasszemet néz vele, kész kiteríteni a kártyáit. Látta ő már a
leghevesebb tüzet is kihunyni. Olivia óta minden élőnek állni tudja a
tekintetét.
A tekercs ott hever köztük az asztalon. Az elnagyolt, részeg
kalligráfia, a titokzatos vers, a saját, régi erdőikben egyedül ülő
alakok majdnem átváltozva, majdnem mindennek a részei – ez most
mind az övé, hogy megszabaduljon tőle. De a tekercs eladása
egyszerre csak bűnös cselekedetnek érződik. A három fa akar
valamit tőle. Csak hát lövése sincs, hogy mi lehet az.
Mr. Sianggal nem kunszt farkasszemet nézni. Már három
másodperc múltán elfordítja a fejét. Míg elfordul, Mimi belelát a
becsüsi lelkébe. Mr. Siang valahol a feljegyzések között rábukkant a
tekercsre vonatkozó utalásra. A tény olyan nyilvánvaló, mint a
műkereskedő szemhéjának tikkelése – a tekercs sokszorosát éri az
ajánlatának. Valójában régóta elveszett nemzeti kincs.
Mimi nagy levegőt vesz, hogy elfojtsa mosolygását.
– Az jutott eszembe, hogy talán az Ázsiai Művészeti Múzeumban
akad szakember, aki segíteni tud az azonosításban.
A Four Arts új ajánlata gyorsan érkezik. Belátható időn belül
Miminek, a húgainak és a gyerekeiknek sem lesznek anyagi gondjai.
Miminek az teljes körű megoldás volna. Átképzés. Új
személyazonosság. Mit keresnék itt tovább?
 Mindkettőjüket felhívja, Carment és Ameliát is, egy év óta először.
Előbb Carment. Mimi nem említi, mi történt az arcával. Hogy kirakták
az állásából. Hogy eladta a lakását. Hogy három államban körözik.
Bocsánatot kér az eltűnése miatt.
– Bocs, de elég nehéz időszakom volt.
Carmen nevet.
– Azt mondod, hogy voltak könnyűek is?
Mimi szóba hozza az ajánlatot.
– Nem is tudom, Mimikém. Végül is családi örökség. Mi maradt
még ránk aputól?
Három jáde fa, mondaná Mimi, int felém sürgető karokkal.
– Pontosan azt akarom tenni, amit ő is tenne.
– Akkor csináld azt, amit ő is csinált. Gyakorlatilag ez az egyetlen
tárgy, amit egész életében megtartott magának.
Utána Amelia. Amelia, az egészséges, béketűrő szent, aki a
háttérben addig is a barbár, víg kedvű gyerekeket szelídíti, míg a
bolondos nénjével beszél. Mimi hajszál híján azt mondja: Szökésben
vagyok. Meghalt egy barátom. Porig égettem mások
magántulajdonát. Helyette felolvassa a vers fordítását.
– Ez szép, Mimi. Szerintem azt jelenti, hogy nyugodj meg. Lazulj
el, szeress, és tedd, amit jónak látsz.
– Carmen azt mondja, ez az egyetlen örökségünk.
– Jaj, istenem, nem kell a szentimentalizmus. Apu volt a
legkevésbé szentimentális az egész világon.
– És megfogta a pénzt.
– Még hogy megfogta? Smucig volt! Emlékszel a pincénkre? Tele
volt tűzvészek után kiárusított holmikkal. Kóla ládaszámra,
tolldzsekik, csavarkulcsok féláron.
– Carmen szerint a tekercset egész életében megtartotta
magának.
– Püff neki. Valószínűleg a kedvező pillanatot várta a
régiségpiacon.
A világ sorsáról döntő szavazat felelőssége megint Mimi vállára
nehezedik, pedig alig szélesebb egy gyerekénél. Aznap éjjel az
engedelmes mosolyú mérnök, a kempingezési jegyzetek készítője, a
tapintatos öngyilkos súg valamit Miminek. Közvetlenül a fülébe
szállítja a megoldást. A múlt lotefa. Nyesegeted és megnő.
Dorothy Cazaly Brinkman mesterkélten széles mosollyal hozza be a
konyhából a férje szobájába a reggeli pempőt rózsafa tálcán. Egy
szempár kiált fel Dorothy láttán az állítható ágyból. Ray ferde szája,
amire ráfagyott a rémület, olyan, mint egy tragikus görög maszk.
Dorothy küzd a késztetéssel, hogy kihátráljon az ajtón át.
– Jó reggelt, RayRay! Tudtál aludni?
A kisasztalra teszi a tálcát. A rettenetes szempár követi.
Eltemetve. Elevenen. Örökre. Dorothy tovább halad előre. A
stampedlibe tett gyöngyvirág helye az éjjeliszekrény. Visszahajtja a
nyáltól nedves takaró végét. Aztán a félig béna test fölé lendíti a
tálcát a meleg reggelivel.
Minden újabb reggel, amit helyzetgyakorlatokkal tölt el, egy
kicsivel meggyőzőbbé teszi az alakítását. Az égvilágon senki nem
tudja megmondani neki, hány ilyen nap vár még rá, illetve hogy
mennyit bír még ki. Hang jön ki Rayből. Annyira behajol fölé, hogy
füle hozzáér a férje szájához. De csak annyit hall, hogy vvss.
– Tudom, Ray. Semmi baj. Kezdhetjük? – Komikus jelenetet
rögtönöz, ahogy feltűri a ruhaujját. Ray maszkszerű szája
megmoccan, Dorothy pedig úgy olvassa le, ahogy neki megfelel.
Ami súlyosabb, mint a bénulás, súlyosabb, mint az érthetetlen
beszéd: a szája másvalakivé változtatja Rayt. – Nemrég előkerült ősi
gabona. Afrikai. Jót tesz a sejtek regenerálódásának.
Ray két centire megemeli a mozgásképes kezét, valószínűleg
azért, hogy leállítsa Dorothyt. Aki nem vesz róla tudomást, ebbe már
jól beletanult. Kis idő múlva az ősi gabona lecsorog Ray állán, rá a
partedlire. Dorothy puha ruhával letörli. Agyvérzéstől mozdulatlan
arcát Dorothy keze merevnek érzi. De a szeme – a szeme a lehető
legvilágosabban azt mondja, hogy te maradtál számomra az
egyetlen elviselhető dolog, leszámítva a halált.
A kanál ki-be jár. Valami atavisztikus késztetéstől Dorothy
mindenáron a repülőgép hangját akarja utánozni.
– Hallottad éjjel a baglyokat, ahogy hívogatták egymást? –
Megtörli a férje száját, és újabb kanállal ad neki. Eszébe jut egy
pillanat még a második hétről, amikor Ray a kórházban feküdt.
Oxigénmaszk tapadt az arcára. Infúzió a karjában. Folyamatosan
pöckölte a mozgásképes kezével. Dorothynak oda kellett hívnia az
ápolónőt, aki lekötözte Ray kezét gézzel. Ray átnézett a maszkon,
és szemrehányást tett neki. Hadd legyen már vége. Nem érted, hogy
rajtad akarok segíteni?
Dorothy hetekig csak arra gondolt: ezt nem bírom ki. De a
gyakorlat nem ismer lehetetlent. A gyakorlat átsegítette az orvosok
pragmatizmusán és a barátok sajnálkozásán. A gyakorlat révén
képes áthelyezni a megkövült testet fulladozás nélkül. A gyakorlat
tanította meg rá, hogyan hallja meg Ray jégtömbszerű szavait. Még
egy kis gyakorlás, és a halál is remekül fog menni neki.
Reggeli után Dorothy megnézi, tisztába kell-e tenni a férjét. Kell.
Az első alkalommal Ray – még a kórházban, ahol egy idős ápolónő
szippantotta le róla a gyalázatot – olyan szégyent érzett, hogy még
hosszan nyöszörgött utána. De a gumikesztyű, a szivacs meg a cső
és a vécébe kivitt meleg széklethurkák láttán még most is könnybe
lábad a gorgószeme.
Dorothy lemosdatja, megfordítja az ágyban, és ellenőrzi a
felfekvéseket. Ma egyedül végzi a munkát. Carlos és Reba a házi
ápolási szolgálattól csak hetente négyszer vannak itt, kétszer olyan
sűrűn, mint Ray szeretné, de csak feleannyiszor, ahogy Dorothynak
szüksége lenne rájuk. Férje kőmerev vállára teszi a kezét. A
gyengédség leplezi a kimerültséget.
– Tévé? Vagy olvassak inkább?
Arra tippel, hogy Ray olvasást mond. Nekikezd a Timesnak. De a
főcímek felizgatják a férjét.
– Engem is, Ray. – Félreteszi az újságot. – A tudatlanság úgyse
fáj, mi?
Ray mond valamit. Dorothy közel hajol hozzá.
– Krssz.
– Kérsz szépen? Hiányzik valami? – A férje még egyszer mondja.
– Kérsz, de mit? – Millió dolog lehet.
Újabb szótag hagyja el Ray merev ajkát.
– Rvny.
Dorothy nem örül. Ray reggeli rituáléja, amióta csak együtt laknak.
De most lehetetlen. Ráadásul szombat van, amikor nehezített
keresztrejtvényt közölnek. Eddig kizárólag szombaton hallotta Rayt
káromkodni.
Az egész délelőtt rejtvényfejtéssel telik. Dorothy felolvassa a
meghatározásokat, Ray a távolba bámul. Carta mérete 1215-ből.
Richard Scarry hiperaktív települése. Feltűnés nélkül távozik, mint a
véres bélszín. Ray földtörténeti hosszúságú szünetek után nyekereg
valamit, talán szavakat. Dorothy meglepetésére könnyebb így, mint
amikor a tévé elé kell ültetnie. Rajtakapja magát, hogy arról fantáziál:
a napi keresztrejtvényfejtés – pusztán a meghatározások
elősorolása – segíthet a férje elméjének gyógyulásában.
– A tavasz hírnöke, hét betű. H-val kezdődik.
Ray kibök három szótagot, de Dorothy nem érti. Kéri, hogy
ismételje meg. Ezúttal morgás jön ki a férjéből, de ez is csak kásás
zagyvalék.
– Nincs kizárva. Beírom ceruzával, és majd visszatérünk rá. –
Mintha egy rongybabával keringőzne. – Vagy itt van ez: Szerzetes
feljegyzést készít. Öt betű, a második A, az utolsó R.
Az önmagába zárt Ray Dorothyra mered. Lehetetlen megmondani,
mi van még hátra a lezárt szobában. Ray lógatja a fejét, mozgatható
kezével kaparászik a takarón, ahogy egy zsákmányt kereső vadállat
tapossa a havat.
A délelőttből elég is ennyi – már jóval dél előtt. Dorothy félreteszi a
rejtvényt, tele kusza javításokkal és kérdőjelekkel. Ideje az ebéddel
törődni. Olyasmi kell, amitől Ray nem fulladozik, és nem szolgálta fel
neki a héten többször is.
Ebéd – akárha evezős csónakkal kellene átszelni az óceánt.
Délután felolvasás. Háború és béke. Hosszú és fáradságos menet,
hetekig eltart, de Ray, úgy tűnik, akarja. Dorothy sok-sok éven át
próbálta áttéríteni a szépirodalomra, és tessék, most itt a rabul ejtett
közönség.
A történettel nehéz lépést tartani, még Dorothynak is. Túl sok
szereplő túl sok érzelemmel ahhoz, hogy követni lehessen. A
hercegi hős megsebesül egy hatalmas csata közepén. Bénultan
fekszik hanyatt a hideg földön, körülötte káosz. Fölötte semmi, csak
az ég, a magasztos égbolt. Képtelen megmozdulni, csak néz fölfelé.
Ott fekszik a hős, és azon meditál, hogyan kerülhette el eddig a
pillanatig a létezés központi igazsága: az egész világ meg az összes
ember szíve csak semmiség a végtelen kékség alatt.
– Ne haragudj rám, Ray, elfelejtettem, hogy ez a rész is benne
van. Ugorjunk?
 A szempár megint rákiabál Dorothyra. Persze lehet, hogy nem a
próza hozta ilyen zavarba. Talán csak azt nem érti, miért nem tudja a
felesége abbahagyni a sírást.
A vacsora megint elhúzódó hadjárattá fajul, olyan, mint egy ázsiai
szárazföldi háború. Odatolja férjét a televízió elé. Aztán elmegy a
második vacsorára. A sajátjára. Alan a műhelye ajtajában várja, haja
csupa forgács. Valamelyest az ő szeme is kiabál. Dorothy nem néz
rá. Alan a karjába kapja, az egész rémesen hasonlít a
hazaérkezéshez. Ez itt a leendő vőlegénye. Lehet-e az embernek
vőlegénye, ha a válópert olyan dolog szakítja meg, amit a férje
szakzsargonja isteni beavatkozásnak szokott hívni?
– Mi történt ma veled? – Alan kétségkívül választ vár. De ma este,
mikor étteremből hozott édes-csípős csirkét esznek a kibelezett
hegedűk, brácsák és csellók között, a nyak nélküli korpuszok, a
drótokon egymás mellett lógó fehér tetők, a hasított jávorfa hátak
között, a lucfenyő és a juhar szagában, a fogólapnak való tiszta
ébenfa lécek és az apró alkatrészként szolgáló puszpáng- és
újracsiszolt mahagónidarabkák társaságában, a kérdésre csak
levegőt kell venni teli tüdővel újra meg újra.
Dorothy összecsattintja az eldobható evőpálcikákat.
– Bárcsak fiatalabban találkoztunk volna. Akkor kellett volna
látnod.
– Jaj, ne! Az öregebb fa sokkal jobb. Amik fent, a hegyek északi
oldalán nőnek.
– Állok rendelkezésedre.
– Az a gyalázat, hogy én ennyire idős vagyok. Pedig ebbe bele
tudnék jönni. – A gerendákról lelógó, legyalult, kifaragott
hangszertestek felé int. – Csak most kezdek ráérezni, hogyan is
viselkedik a fa.
Két órával később Dorothy hazaér. Biztos, hogy Ray hallja, ahogy
beáll a kocsival, ahogy nyílik a garázsajtó, ahogy a kulccsal nyitja a
hátsó ajtót. Mégis, amikor benyit a szobába, a férje szeme csukva
van, és ferde szája is lefittyed. A tévében emberek egymás poénjain
röhögnek, mint a fakutya. Dorothy kikapcsolja a készüléket, és az
ágyhoz megy, hogy megfordítsa a pecsétes takarót a merev testen.
Ray a jó mancsával belemarkol Dorothy csuklójába. Szeme kinyílik,
mintha kiabálna, az a bizonyos pokoli, gyilkos tekintet. Dorothy
összerándul és felkiált. Aztán lehiggad, és a férjét is nyugtatja.
Mindig ő volt a leggyengédebb férfi a világon. Egy szent
türelmével ülte végig a neje kalandozásait. Amikor bejelentette neki,
hogy vége, sírdogált egy sort, és azt mondta, csak azt akarja, ami
Dorothynak is a legjobb. Hogy továbbra is maradhat, és azt teheti,
amit jónak lát. És ha bajba jutna, őrá mindig számíthat. Márpedig
Dorothy most bajban van. És igen, ő, Ray Dorothyé. Örökre.
– Jaj, istenem, Ray! Azt hittem, alszol. – Ray olyan
felismerhetetlenül röffent, hogy azt akár szanszkrit énekmondó
produkciójának is lehetne hinni. – Hogy micsoda? – Odahajol a
férjéhez egy kis „Most mutasd meg!” játékra, de testmozgás nélkül.
Két szótag, mindkettő elmosódva. – Még egyszer, légy szíves.
Ahogy a halál előtti életükben is történt, Ray türelme tovább tart,
mint Dorothyé. Nem merev oldalának izmai rángatóznak. Dorothy
bőrét mindenféle kísértetek rágcsálják, és ujjaikkal a hajába is
beletúrnak.
– Ne haragudj rám, RayRay, de nem értem, mit akarsz mondani.
További hangok jönnek ki Ray félig mozgó száján. Dorothy
hátradől és hallgatja. Először úgy érti: irr. A tulajdonképpeni kérés
annyira valószínűtlen, hogy egy pillanatig föl se fogja. Ír. Felkutat
tollat-füzetet, bár semmi értelme. A tollat beledugja Ray mozdítható
kezébe, és végignézi, hogy az ujjai úgy járnak, mint egy szeizmográf
tűje. Percekbe telik, míg sikerül neki a macskakaparás.
 Dorothy bámulja a reszketésből létrejött gubancot, de nem lát
benne semmit. Értelmetlen – de ezt nem mondhatja meg
olyasvalakinek, akit így sújt a sors. Egy idő után földereng egy szó,
és hirtelen berobban az értelme. Dorothy zokogni kezd, Ray merev
karját rángatja, és kimondja hangosan, amit Ray már tud.
– Stimmel! Kitaláltad! – Öt betű, a második A, az utolsó R.
Szerzetes feljegyzést készít. Pap-ír. Papír.

Húsz tavasz nem tart semeddig sem. Az eddig mért legmelegebb év

beköszönt és elmúlik. Aztán még egy. Majd további tíz, ezek is
szinte kivétel nélkül a legmelegebbek közé tartoznak a mérések
kezdete óta. A tengerek szintje emelkedik. Az év időrendje
megváltozik. Húsz tavasz, de a huszadik két héttel hamarabb
kezdődik, mint az első.
Fajok tűnnek el. Patricia ír róluk. Ahhoz túl sokan vannak, hogy
össze lehessen számolni őket. Korallszirtek kifehérednek, lápok
kiszáradnak. Olyan dolgok múlnak el, amiket még fel se fedeztek. Az
élet különféle formái a normális kihalási ütemnél ezerszer
gyorsabban vesznek ki. Átlagos méretű országok területénél is
nagyobb erdők válnak mezőgazdasági területté. Nézd meg jól
magad körül az életet, azután oszd el kettővel.
Az utolsó húsz évben többen születnek, mint amennyi a Föld
lakossága volt Douglas születésének évében.
Nick bujkál és dolgozik. Mi az a húsz év az olyan munkának,
amelyik lassabb, mint a fák?
Nem úgy vagyunk összerakva, bizonyítja Adam egyik tanulmánya,
hogy észrevegyük a lassú, háttérben lezajló változásokat, ha valami
színes és csillogó ugrál az orrunk előtt.
Mimi rájön, hogy hiába nézzük kitartóan a karóránk óramutatóját,
az úgy tud körbejárni, hogy egyszer sem látjuk moccanni.

A Sors-játék 8-ban Neelay 65 kiló, fehéres bőrű, hajviselete olyan,

mint Einsteiné. Arcvonásai különféle megvilágításban és városokban
más-más bőrszínű rasszhoz sorolják. Mindössze 142 centi, de
karcsú vádlija és izmos combja bárhová elviszi. Csíra a neve, és ő is
csak egy a sok közül. A tizenegy földrész többi háztáji
gazdálkodójához hasonlóan ő is nyert már néhány érmet, épített
emlékműveket, és összeszedett némi készpénzt. Egymástól távoli
vidékeken barátnők is vannak az életében. Polgármestere az egyik
légypiszok méretű településnek, egy másikban pedig szőnyegszövő
műhelyt üzemeltet. Egy ideig papként szolgált egy kolostorban,
amely úgy látszik, megszűnt. Főleg mászkálni szeret. És szeret
betérni idegenekhez. Szívesen nézegeti a hajladozó ciprusok ágait,
így azt is megtudja, honnan fúj a szél.
Százmilliók társaságában költözött be a párhuzamos világba, ki-ki
a maga választotta játékba. Már nem emlékszik arra, amikor a
világháló még nem létezett. De ez a tudat feladata: a Jelent
átfordítani a Mindigbe; a létezőt összetéveszteni azzal, amilyenné a
létezőt alakítani szerették volna. Bizonyos napokon úgy érzi, ő maga
és a többiek a Szív Gyönyörűsége-völgyben nem az online életet
találták fel, csupán egy kis tisztást vágtak benne. Evolúció, harmadik
fejlődési fokozat.
Egyik szerda délután kint ballag az úton, pedig igazgatótanácsi
értekezleten kellene ülnie, jóváhagyni egy 3D-s grafikai stúdió
megszerzését. Helyette belép a játékba – kis, magáncélú K+F.
Napok óta zarándokol, a sarkvidéktől az Egyenlítőig barangol, és
minden szélességi fokon szóba áll az összes polgárral.
Véletlenszerűen kiválasztott fókuszcsoportok. Összehangolt
termékkutatás és egyéni gyakorlás.
Piaci nap egy virágzó városban, a városháza előtt. Ebben a
kantonban még sose járt. Harangjáték szavára az emberek
alkudozni kezdenek mindenféle árura és szolgáltatásra: szekér,
gyertya, gép, optikai eszköz, nemesfém, földbirtok, gyümölcsös.
Háziszőttes ruha, kézműves bútor, zenélni is képes lant. Tavaly még
tiszta árucsere lett volna – az emberek hiánycikkeket adnak
hiánycikkekért. De manapság már a valódi készpénz körül forog
minden – dollár, jen, font, euró –, milliók cserélnek gazdát
elektronikus átutalással az e fölötti világban.
– Barmok – mondja valaki a városi piac csatornáján.
Szarvasbőrbe öltözött ember áll mellette a tömegben. Egy pillanatig
Neelay azt gondolja, talán egy bot, egy okos MI. De észrevesz
valamit abban, ahogy ez az alak lépked. Van benne valami mohó és
emberi.
 – Ki a barom?
– Hát nem lett ebből elegük odafent?
– Odafent?
– A redoxi-világban. Blokkolsz az óránál, hazacipeled a
vaddisznószalonnát, telepakolod a házat minden szarral. Ez a világ
is olyan ócska, mint a valódi.
– Azért itt egy csomó mást is lehet csinálni.
– Én is azt hittem – feleli a szarvasbőr ruhás. – Te admin vagy?
– Nem – hazudja Neelay. – Miért?
– Eléggé tele vagy tápolva.
Neelay felírja, hogy legközelebb szolidabban kell megjelennie.
– Már jó ideje játszom.
– Nem tudod, merre lógnak az adminok?
– Nem. Rendbe kéne tenni valamit?
– Ezt az egész mindenséget.
Neelayt felbosszantja a válasz. A bevételeik még soha nem voltak
ilyen magasak. Egy koreai srác a minap megölte az anyját, mert
nem bírta a nyaggatást, hogy szálljon le végre a játékról. Még két
napig folytatta, az anyja hitelkártyájával fizetett, és sikert sikerre
halmozott a játékban, miközben a holttest ott hevert a szomszéd
szobában. De hát mindenkinek joga van kritizálni.
– Tulajdonképpen mi a probléma?
– Jó volna, ha megint szeretni tudnám ezt a helyet. Amikor
elkezdtem játszani, úgy láttam, ez maga a mennyország.
Millióféleképpen lehet nyerni. Azt se tudtam megmondani, mit jelent
a nyerés. – A szarvasbőr ruhás felfedező egy pillanatra megdermed.
Lehet, hogy az animuszának ki kell vinnie a szemetet vagy fel kell
vennie a telefont vagy ringatnia kell a csecsemőt. Utána az avatárája
különös, kétlépcsős feltámadáson megy át. – Most mindig ugyanaz a
szarság ismétlődik. Bányászol a hegyekben, erdőt irtasz, lepakolod
a fémlemezeket a rétekre, hülye várakat és raktárakat húzol fel. És
mikor végre minden olyan, amilyennek akarom, jön egy seggfej a
zsoldosaival, és szétbassza az egészet. Rosszabb, mint az életben.
– Jelenteni szeretnél valakit?
– Admin vagy te, valld be! – Neelay hallgat. Admin atyaisten, aki
évtizedek óta egy lépést sem tud megtenni. – Tudod, mi a baj ezzel
a játékkal? A Midász-probléma. A játékosok addig építik a tré
dolgaikat, míg az egész hely megtelik. Aztán ti, adminok fogjátok
magatokat, és csináltok egy új földrészt, vagy új fegyvereket találtok
ki.
– Másképp is lehet játszani.
– Én is azt hittem. Titokzatos dolgok a hegyeken vagy a
tengereken túl. De nem.
– Talán keresned kellene egy másik helyet.
A szarvasbőr ruhás széttárja a karját.
– Azt hittem, ez itt a másik hely.
A fiú, aki ma is digitális papírsárkányt csinálna, hogy táncoltassa
régóta halott apja előtt, tudja, hogy az erdőirtó játékosnak igaza van.
A Sors-játék Midász-problémával küzd. Itt minden bearanyozva hal
meg.

Adam Appich megkapja a docensi kinevezését. Ami nem

megkönnyebbülést hoz, hanem még több terhet rak a vállára.
Minden perce többszörösen be van osztva: konferenciák,
szakirodalmi összefoglalók, terepmunka, felkészülés az
előadásokra, fogadóórák, osztályzatra váró szemináriumi dolgozatok
hegyei, bizottságosdi, kinevezési dossziék meg egy távkapcsolat
egy nővel valamelyik kiadóban, 862 kilométerre.
Egy megjelenés előtt álló cikket lektorál, miközben odales a
híradóra, és eszi a mikrózott terijakit első columbusi lakásában, Ohio
államban. Se a friss hírekre, se a rendes ebédre nem jut ideje.
Viszont ha ezt a kettőt bepréseli a munka mellé, szinte behozza a
lemaradást. Tíz másodperce megy egy riport, amikor rájön, mit is
bámul: kiégett házak és elfeketedett gerendák vannak a képen,
annak a következményei, amit már nem tud kellő pontossággal
feleleveníteni. Valaki bombát robbantott egy Washington állambeli
kutatólaborban, ahol nyárfák génjeit manipulálták. A kamera elidőzik
egy kormos falon. A betonra festékszóróval fújták rá a jelszavakat,
melyeket annak idején ő maga segített megfogalmazni:

A KONTROLL ÖL
A KAPCSOLAT GYÓGYÍT
 Saját egykori jelszavaik. Semmi értelmük. A bemondó csak ront a
helyzeten: „A hatóságok úgy vélik, hogy a hétmillió dolláros kárt
okozó tűzeset kapcsolatba hozható az elmúlt években elkövetett
hasonló akciókkal Oregonban, Kaliforniában és Észak-Idahóban.”
A világ meghasad és megkétszereződik, Adam a saját maga
hasonmásává lesz. Aztán egy gazdaságosabb magyarázat: a
többiek közül valaki vagy valakik egymagukban folytatják. Nick a
leggyanúsabb a szerelme halála miatt. Vagy az az infantilis veterán,
Douglas. Vagy mind a ketten összeállva új hívőkkel, akikkel folytatják
a tűzrakást. Bárki lobbantotta lángra az új tüzet, úgy használta a régi
jelszavakat, mintha az övé volna a szerzői jog.
A kamera végigsvenkel a lerombolt labor elszenesedett
tetőgerendáján. Adam ráismer a romokra, mintha maga helyezte
volna el a robbanószerkezetet. Nem öt évvel ezelőtt – tegnap este.
Mintha csak most ért volna haza, és el kellene égetnie a füstös
ruháit. A snitt elidőz az utolsó, folyosó végi, festékszóróval odafújt
feliraton:

MONDJ NEMET AZ ÖNGYILKOS

GAZDASÁGRA!
Hat héttel a docensi kinevezése után megint gyújtogató lett belőle.

Három hónappal később az Olimpiai-félszigeten, Washington

államban felrobban egy fatelepi garázs. Mimi a Chronicle-ban olvas
róla. A Botanikus Kert mellett ül a fűben, a Golden Gate Park
csücskében, tíz perc gyaloglásra a San Franciscó-i Egyetemtől a
Hilltopon. Ott szerez nemsokára mesterfokozatot rehabilitáció és
mentális egészség-tanácsadás szakon. Fölismeri a helyszínen
odafirkált jelszavakat – ezek a jelszavak egykor mind az övék voltak.
A hír mellett hosszúkás táblázat: „Ökológiai terrorcselekmények,
1980–1999.”
Csak idő kérdése, mikor indulnak el a letartóztatások. A következő
hónapban vagy jövőre kopognak az ajtón, megvillan az igazolvány…
Emberek sétálnak el mellette, míg olvas. Kallódó ember, akinek
minden e világi vagyona ott van a zsíros hátizsákjában. Sárga
sapkás turisták követnek egy japán zászlót lengető nőt. Egy
szerelmespár összenevet, és plüsszsiráfot dobálnak egymásnak.
Mimi csak ül a fűben, és olyan bűnökről olvas, melyeket a jelek
szerint ő követett el. Az újságot maga elé teríti a fűbe, és hátrahajtja
a fejét. Az égen nyüzsögnek a láthatatlan műholdak, amelyek
háromméteres pontossággal képesek azonosítani a helyzetét. Az
űrbéli kamerák el tudják olvasni az újságcímeket. „Ökológiai
terrorcselekmények, 1980–1999.” Mimi fölnéz, várja, hogy a jövő
lecsapjon rá, és letartóztassa. Aztán összeszedi a lapot meg az
ebédről maradt szemetet, és elindul egy kaliforniaitölgy-fasor mentén
a Lone Mountain felé, hogy beüljön „A terápia etikai és szakmai
kérdései” kurzus délutáni előadására.

Az új tüzek hírei egyáltalán nem jutnak el Nickhez. Ismereteinek

forrásai buszmegállók és kávézók, telemarketing-ügynökök és
népszámlálók, kisvárosi koldusok – ezek szívesen fednek fel olyan
titkokat, amelyek végig az egész partvidéken rejtve maradnak szinte
mindegyik kommentátor és elemző előtt, és általában ingyen.
Bellevue-ben, Washington államban tökéletes állást kap:
köztiszteletben álló raktáros lesz belőle, kicsi villás targoncával
dodzsemezik egy irdatlanul nagy raktárban, könyvhegyeket kell
lepakolnia raklapokról, beszkennelni a vonalkódjukat, aztán
pontosan a helyükre tenni a hatalmas, háromdimenziós
raktármátrixban. Elvárják tőle, hogy rendre megdöntse a szárazföldi
gyorsasági rekordot. Megdönti. Sajátos előadással szolgál a
legritkább fajta közönségnek: senkinek.
Esetünkben nem annyira a könyv tekinthető terméknek, mint
inkább az a tízezer éves cél, mely után az emberi elme mindennél
jobban sóvárog, s amit a természet, még ha bele kell is pusztulnia,
nem hajlandó nyújtani: a kényelem. A kór neve: könnyebbség, és
Nick terjeszti. Maga a munkáltatója az a vírus, amely egyszer
szimbiózisban fog élni mindenkivel. Aki egyszer is pizsamában
vásárolt meg egy regényt, annak számára nincs visszaút.
Nick kicsomagolja a következő dobozt, ez ma a harmincharmadik.
Naponta száznál több dobozt képes kinyitni, szkennelni és a polcra
tenni – négypercenként egyet. Minél gyorsabban dolgozik, annál
inkább ki tudja tolni a művelet automatizálásának elkerülhetetlen
pillanatát. Arra számít, hogy van még pár éve, míg a hatékonyság
érdekében lapátra teszik. Minél keményebben dolgozik, annál
kevesebbet kell gondolkodnia.
A puha fedelű kötetek dobozát visszahelyezi az acélpolcra, és
leltárt készít. A gerendákra épülő folyosó végtelen, könyvek közti
szakadékot képez. Több tucat folyosó csak ebben az egy raktárban.
És havonta új raktárak nyílnak több földrészen. A munkáltatója nem
nyugszik, míg ki nem elégít minden igényt. Nick öt értékes
másodpercet fecsérel arra, hogy megbámulja a könyvszurdokot. A
látvány olyan rémülettel tölti el, amelyet nem lehet elválasztani a
reménytől. Valahol a nyomtatott papír határtalan, elegyes és egyre
növekvő kanyonjaiban, elrejtve a sok millió tonnányi
terpentinfenyőrostban ott kell lennie néhány igaz szónak is, egy
olyan oldalnak vagy bekezdésnek, ami megtöri a vágykielégítés
varázsát, és visszahozza a veszélyt, a nélkülözést és a halált.
Éjjelente a falfestményein dolgozik. A sablonokat a lakásán vágja
ki, és magával cipeli a városon át a korábbi csatangolásai során
megtalált csupasz falakhoz. Istenkísértés olyasmit csinálnia, amivel
felhívhatja magára a rendőrség figyelmét. Csakhogy a képekben
megfogalmazott kiáltás belső késztetése túlságosan erős. Egy
átlagos munkát a ragasztószalag felhelyezésétől a letépéséig bő fél
óra alatt be tud fejezni. Éjjel kettő és négy között, amikor úgyis ébren
feküdne otthon, és emésztené magát, több környéken is ott tudja
hagyni a lenyomatát. Kevlárruhás tehenek. Juharlependék-
gránátokat hajigáló tüntetők. Mini harci gépek és helikopterek serege
rohamozza a lécekre futtatott rózsalugas virágait, mintha beporozni
érkeztek volna.
Ma éjjel nagy feladat vár rá: ügyvédi irodák falát kell lefestenie
tizenhat egybevágó sablonnal. A létrán állva Nick szalaggal
egymáshoz ragasztja a számozott sablonokat egy nagy, az aljánál
és a tetejénél is kiszélesedő urnában. A sablonlapok befedik a
salaktégla homlokzatot, majd kilencven fokos fordulatot vesznek, és
áthaladnak a járdán. Előkerül a festékszóró spray, és a kivágott
vonalak megtelnek színekkel, a festék lefolyik a takarópapírra. Egy
pillanat alatt megszárad, Nick lekapja a mintákat, mire megjelenik
egy gesztenyefa. Ágai fölszaladnak az irodaépület második szintjéig.
Törzse a földig ér, és olyan gyökérzetben végződik, ami
keresztülindázik a járdán, be az utcai csatornába.
Mellmagasságban, kevéssel a szemmagasság alatt a fakéreg
barázdái fél méter széles vonalkóddá alakulnak át.
Nick elővesz a hátizsákjából egy ujjnyi vastag teveszőr ecsetet
meg egy doboz fekete zománcfestéket, és kézírással egy Rúmí-
versszakot ír a vonalkód mellé:

A szeretet olyan fa
ágai
az öröklétben
gyökerei
az idő végtelenjében
törzse
meg sehol, sehol

Egyszer valaki felolvasta neki a verset egy fa koronájára épült

házban, egy messzire kinyúló ágon, a teremtés növekvő peremén.
Ha egyikünk lezuhan, hallja annak a valakinek a figyelmeztetését, a
másik is vele tart. Hátralép, gusztálgatja művét. Az összhatás
felzaklatja, nem biztos benne, hogy tetszik neki. De tetszés és
nemtetszés – a konzumkultúra vesszeje és botja – nem nagyon
izgatja. Csak az hajtja, hogy ezekből a falakból olyan sokat fessen
tele, amennyit csak lehetséges, és olyasmivel, amit nem lehet
befalazni.
Összeszedi a sablonokat és a festékszórókat, visszagyömöszöli a
hátizsákba, és hazabotorkál, hogy még öt órát alhasson az
áthúzásra megérett ágyban. Olivia kísért az álmaiban,
halálfélelmében megint őt szólítja, Ez soha nem ér véget – az, ami a
miénk. Ugye?

– Hagyj békén! – mondja Ray Brinkman a feleségének hetente

többször is. Aki viszont nem érti a férje száját elhagyó alvadt
szórögöket, vagy úgy tesz, mint aki nem érti. Ray akkor a
legelégedettebb, amikor éjszaka órákon át magára marad. Olyankor
mindenestül abban reménykedik, hogy Dorothy a barátjánál van,
átöltözik, diskurál, sebeket oszt, és egy távoli szoba sötétjében
kiabál az összes olyan dolog miatt, ami épp akkor nem érhető el a
számára. Mégis reggel, amikor a felesége benyit hozzá, jó reggelt,
RayRay, minden rendben?, nem tudja megállni, és érzi a bénák
örömét.
Dorothy megeteti Rayt, és a tévé elé gurítja. A képernyőn hírek,
utazás, társaság – arra emlékeztetik, mekkora szerencséje volt
egész életében, csak akkor nem vette észre. Ma reggel Seattle-ben
háborús állapotok vannak. A világ jövőjéről meg gazdagságáról és
minden tulajdonáról gagyognak valamit. A reggeli adás műsorvezetői
is össze vannak zavarodva. Több tucat ország delegátusai
próbálnak bejutni a kongresszusi központba, amit magukból
kivetkőzött tüntetők ezrei akadályoznak meg. Poncsós, terepszínű
nadrágos gyerekek ugrálnak egy égő páncélozott kocsi tetején.
Mások kitépnek egy bebetonozott postaládát, és belevágják egy
bank nagy üvegablakába, miközben egy nő ordítozik velük. A fehér
karácsonyi izzók fényében csillogó fák alatt feketébe öltözött,
sisakos rendfenntartók rózsaszín füstbombákat dobnak a tömegbe.
Ray Brinkman, aki két évtizedet töltött a lövészárokban
szabadalmakat védve, lelkesen ünnepel, valahányszor a rendőrök
lefognak egy anarchistát. De az a Ray Brinkman, akit Isten
megállított egy visszakézből lekevert kis pofonnal, üvegablakot tör
be.
A tömeg hol nekilódul, hol szétszakadozik és átrendeződik. A
rohamrendőrpajzsok sorfala visszaveri őket. Az egyidejűleg
elkövetett törvénytelenségek túljutnak a barikádokon, és körbeveszik
a páncélozott autókat. A kamerák valami rendkívülin időznek el a
sokaságban: vadállatok csordáját veszik észre. Agancsok, bajuszok,
agyarak, lebbenő fülek, gondosan kidolgozott maszkok a kapucnis
vagy bomberdzsekis srácok fején. Az állatfigurák elpusztulnak, a
kövezetre buknak, aztán rendre feltámadnak, mintha egy tébolyult
környezetvédő horrorfilmjében szerepelnének.
Ray megváltozott elméjében felbukkan egy emlék. Annyira fáj,
hogy be kell hunynia a szemét. Ráismer az állatmaszkokra, a
befestett trikóruhákra. Mindegyikre. Látta már őket valami
fényképféleségen. Tudja, hogy ez lehetetlen, de a tények nem törlik
ki a kellemetlen érzést. Odahívja Dorothyt, hogy zárja el a
készüléket.
 – Olvassak? – Mindig ezt kérdezi, bár fölöslegesen. Ray sohasem
fog nemet mondani. A felolvasás lett az élete értelme. Évekig tartott,
míg átrágták magukat a Száz híres regényen. Ray már nem
emlékszik, annak idején miért tette olyan türelmetlenné a
szépirodalom. Mostanában semmi mással nem telik ennyire jól az
idő ebédig. Úgy csügg a legnevetségesebb cselekménymorzsán is,
mintha az emberiség jövője múlna rajta.
A könyvek különböznek és egymásra vetülnek olyan
könnyedséggel, ahogy pintyek röpködnek távoli szigeteken. A
könyveknek azonban van egy közös magjuk, amely annyira
nyilvánvaló, hogy eleve adottnak tekintik. Mindenki úgy gondolja,
hogy végül a félelem és az indulat, az erőszak és a vágy, a
megbocsátás meglepő képességével színezett harag – vagyis a
jellem – az, ami számít. Ez persze gyermeteg hit, csak kis lépés
választja el attól a meggyőződéstől, mely szerint a Világmindenség
Teremtőjének arra is jut ideje, hogy ítéleteket hozzon, mint egy bíró a
szövetségi bíróságon. Attól ember az ember, hogy a kellemes
történetet összetéveszti az értelmes történettel, az életet pedig egy
hatalmas, két lábon járó valamivel. Nem – az élet
összehasonlíthatatlanul nagyobb méretekben zajlik, a világ pedig
éppen amiatt hanyatlik, hogy egyetlen regény sem tudja a világért
folyó versenyt olyan kényszerítő erejűnek bemutatni, amilyenek a
néhány elveszett ember között dúló csatározások. Raynek most úgy
kell a szépirodalom, mint egy falat kenyér. A felesége által ma
délelőtt elébe tárt hősök, intrikusok és mellékszereplők jobbak, mint
az igazság. Igaz, hogy csak kitaláció vagyok, mondják, és bármit
teszek is, az nem oszt, nem szoroz – mégis legyőzök minden
távolságot, hogy ideülhessek az állítható ágyad mellé,
elszórakoztassalak, és megváltoztassam a gondolataidat.
Több tízezer oldal után visszaértek Tolsztojhoz, és már vagy négy
centire benne vannak az Anna Kareninában. Dot feszélyezettség
vagy szégyenérzet nélkül veszi fel a történet fonalát, semmi jele
annak, hogy a művészet és az élet ugyanabba a rajzszakkörbe járt.
És Ray számára ez a legnagyobb kegy, amiben a szépirodalom
részesíti: bizonyságot ad, hogy a legrosszabb, amit ők ketten
okoztak egymásnak, végeredményben csak egy újabb történet, és
érdemes közösen elolvasniuk.
 Olvasás közben Ray szeme lecsukódik. Hamarosan ő maga is
beszivárog a könyvbe, ott leselkedik a margón mint jelentéktelen
szereplő, sorsa nem befolyásolja a regény hőseit. Arra a hangra riad
fel, amelyre egyharmad évszázadon át elaludni szokott: a felesége
horkolására. És nem marad számára más, csak amit hat órán át
szokott csinálni újmódi életének minden egyes napján: bámulhat ki
az ablakon a hátsó kertre.
Egy harkály röpül többször egymás után egy vörösödő levelű
tölgyfára, magokat dugdos be egy sor résbe. Két mókus szaltózik
eszeveszett spirálokban egy lehullott levelű hársfa törzsén. Apró,
fekete bogarak serege özönlik a fűszálak hegyén, felzaklatta őket a
közelgő hideg. Egy bokrot, amit nyilván Dorothy és ő ültetett el
évekkel ezelőtt, beborítanak a kusza, sárga virágok, pedig a levelei
már rég elhervadtak. Izgalmas dráma egy béna ember számára.
Pletykát hordoz a szél; a Brinkman-évfordulók növényeinek ágai
megbotránkozva hajladoznak. Veszedelem, éberség, ármány
mindenütt, lassított felvételben haladó események, az évszakok
nagyszabású változásai – amit valaha észre sem vett a lassú tempó
miatt, az most olyan sebesen húz el az ágya mellett, hogy alig lehet
követni.
Dorothy felébred a saját horkolásától.
– Jaj, bocs, Ray, nem akartalak magadra hagyni.
Raynek nem áll módjában megmondani neki, hogy soha sehol
senkit nem lehet magára hagyni. Totális, négyes veszélyességi
fokozatú, nagyzenekari felfordulás van kibontakozóban körülöttük.
Dorothy nem is sejti, Ray pedig sehogy sem képes tudatni vele. A
rendezett kertek mind egyformák. Minden elvadult kert a maga
módján az.

Sok százmillió egymáshoz kapcsolt számítógép órái arra készülnek,

hogy olyan számjegyekbe csússzanak át, amelyekre nem voltak
beprogramozva. Az információs korszak végére készülő emberek
feltöltik a pincéiket. Douglas azt se tudja, mikor ér véget az évezred.
Ott, ahol most van, egy hétnél hosszabb idő már nemigen számít. Ez
idő tájt a nappal csak pár óráig tart, a hó két méter vastag, és a déli
fagy is lecsippenti az ember karjáról a szőrt. Douglas mindössze
annyit tud, hogy a számítógépek már fölforgatták és tönkretették a
bolygó teljes infrastruktúráját. Montanai búvóhelyén, szolgálati
kunyhója mélyén hozzá jutnak el legkésőbb a hírek.
Fölébred, mikor a tűz kialszik, és kénytelen választani a tűzrakás
vagy a fagyhalál között. Kipattan a sarkvidékre való hálózsákjából a
jégeralsójában, mintha úgy kerülne elő a bábállapotból, hogy a
lárvából is maradt még benne valami. Magára kapja az anorákját, de
ujjai annyira dermedtek, hogy tizenöt ijesztő percébe kerül, míg
lángot tud csiholni némi fenyőhulladékból. A tűznél sütögeti a két
kezét, mint aki melegszendvicset készít, míg végre megint képes
mozgatni az ujjait. Reggelije három szelet angolszalonna két
tükörtojással, hozzá egy kiadós darab dohos kenyér a fatüzelésű
kályha tetején sütve, illetve megmelegítve.
A tornácról szemügyre veszi a kisvárost. Fából épült szürke-barna
homlokzatok tarkítják lent a havas domboldalt. A düledező,
háromszintes szálloda, a lepusztult vegyesbolt, az orvosi rendelő
meg a borbélyüzlet, a kupleráj és a különféle kocsmák – mind csakis
az övé. Fent, a hegygerincen fehértörzsű fenyők. A hóban a
látogatók – jávorszarvasok, szarvasok, prérinyulak – nyomai,
tömörített drámák, most tanulja, hogyan olvassa ki őket. Látja a
tölcsér alakú hókölteményt, amely egy ragadozó madárról szól, és
azt meséli, hogy lecsapott, elpusztította áldozatát, és eltűnt anélkül,
hogy hátrahagyta volna címét.
A Legbarátságosabb Nyugati Kísértetváros téli gondnoka –
Douglasnek volt már néhány értelmetlen munkája életében, de
ennyire értelmetlen még soha. A hágókat – harminc kilométernyi
szakadékos, sziklás meredek – mindkét oldalról hó barikádozza el.
Május végéig senki se dugja ide az orrát. Ismerjük el: valami persze
előadódhat, amíg őrködik. Földrengés, esetleg meteoritbecsapódás.
Földönkívüliek megjelenése. Csupa olyan dolog, ami ellen semmit
sem tehet. Még a hóekével felszerelt szolgálati kisteherautója se fog
itt mozdulni jó sokáig.
A hegyek magasak, a talaj meredeken lejt, és sekély, a fákat is túl
gyakran vágták ki, és az összes nemesfémbánya kimerült. Nem
lehet errefelé mást eladni, csak a nosztalgiát, azokat a nem túl régi
tegnapokat, amikor az emberek minden vágyára a „holnap” tűnt
megfelelő válasznak. Nyáron majd bányászöltözékben fog
pompázni, és történeteket ad elő a turistáknak, akik rámerészkednek
a lelküket is kirázó utakra, csak hogy eljussanak erre a pontra, amit
kizárólag azért érdemes kipipálni a meghódított helyek listáján, mert
az isten háta mögött van. A gyerekek majd azt hiszik róla, legalább
százötven éves. Családok fogják átküzdeni magukat idáig, hogy
kattintsanak pár képet, úton az Old Faithful gejzír vagy a Glacier
Nemzeti Park vagy egy másik, feljegyzésre érdemes cél felé.
A billegő konyhaasztalnál ül, és kézbe veszi a megszilárdult
anyagból való sószóró mellett tartott kincset. Az ősszel bukkant elő:
sötétbarna palack félig a földbe süppedve a bánya aknatornya
közelében. Ami megmaradt kopott címkéjén, az néhány kínai írásjel,
a bolygó korai óceánjainak idejéből. A palack nagy rejtély – az is,
ami rá van írva, az is, ami benne volt. Az egyik kínai melósé lehetett
a sok közül, ők dolgoztak a bányában, és ők működtették a
mosodát. Hunyorogva nézi az írásjeleket, és azt súgja: „Micsinálja?”
Egy hölgy barátjától tanulta ezt a kifejezést, nem emlékszik már, hol
és mikor. Kínához volt köze, meg az illető apjához. A nő mindig
elnevette magát, amikor kimondta. Douglas is megpróbálta minél
gyakrabban használni a szót.
Leteszi a palackot, és hozzálát a reggeli rituáléhoz: szentírást
készít új vallásához, a szánalmas alázathoz. November közepe óta
dolgozik A Kudarc Kiáltványán. Golyóstollal teleírt sárga
írógéppapírok tornyosulnak az asztal és a fal találkozásánál. Benne
olvasható, hogyan lett Douglasből a saját fajának árulója. Neveket
nem említ, kivéve az erdei fedőneveket. De nem hiányzik belőle
semmi: hogyan hullt le a hályog a szeméről. Hogyan fordult át a
tudatossága dühbe. Hogyan találkozott néhány hasonlóan
gondolkodó emberrel, és hallotta meg a fák beszédét. Leírja, mit
szerettek volna elvégezni, és hogyan. Leírja, hol tértek le a helyes
útról, és miért. Tele szenvedéllyel, tele burjánzó részletekkel, de
eléggé szerkesztetlen az egész. Szavai elágaznak, kirügyeznek,
újból elágaznak. Az írás lefoglalja. Legyőzi vele a bezártságérzését,
bár egyes napokon csak alig-alig.
Ma átolvassa az előző napi adagot – két oldalt arról, mit jelentett
végignézni, hogy az ő Mimijének tűzzel kenegették a szemét. Aztán
kézbe veszi a BIC golyóstollat, és barázdákat szánt vele a papírra.
Mintha megint fákat ültetne föl-le járva egy domboldalon. Csak az a
baj, hogy mivel művének fő tárgya a Kudarc, kénytelen
megszondázni a rokon témát is: Hol Baszta El Az Emberiség?
Halad a toll, gondolatok öltenek formát, mintha egy szellem keze
lenne a dologban. Valami kiviláglik az egészből, egy annyira magától
értődő igazság, hogy a szavak önmagukat mondják tollba.
Készpénzre váltjuk a bolygó egymilliárd éves értékpapírjait, és
válogatott bizsukra szórjuk el. Douglas Pavliceket pedig az érdekli:
mi az oka, hogy ezt olyan könnyű észrevenni egy hegyi kunyhó
magányából, de szinte lehetetlen elhinni, ha az ember kilép a
házából, és társul a sok milliárdhoz, aki csak rálicitál a status quóra.
Félbehagyja az írást, hogy újra tüzet rakjon. Talál még némi
ennivalót – mogyorókrémes kekszet meg egy krumplit, amit
közvetlenül az égő fenyőhasábokra téve süt meg. Aztán eljön az
ideje, hogy bemenjen a városba, és meggyőződjön róla, hogy a
kísértetek jól viselik magukat. Rétegesen öltözik, és felszíjazza
magára a turkálóból beszerzett hótalpat. A nagy evezőláb –
alkalmazkodás a télhez – hibrid lénnyé alakítja át: félig ember, félig
két lábon járó óriásnyúl. Kint, a hófúvásban, míg letapicskol a
hegyről a város széléig, így is be-besüpped legalább tucatszor.
A főutca nem valami mozgalmas. Ellenőrzi a csálé házakat, a
kirakataikat és bennük a tárgyakat, nincs-e valahol nem kívánatos
fészek, rágcsálásnyom vagy betolakodó. Látszatmunka. Az igazat
megvallva varjú törzsbéli főnöke azért engedi, hogy használja télen a
szolgálati kunyhót, mert a Földművelésügyi Hivatalnak nem kerül
egy petákjába sem, és Douggie találta ki hozzá ezt a felügyelő
körutat, hogy nyújtson valamit a potya szállásért. A szálloda emeleti
balkonjáról elkiáltja magát:
– Ez a hely halott! – Az -ott kétszer-háromszor visszapattan a
Garnet Range hegyeiről, mielőtt elcsöndesül. Visszamászik a
hosszabbik úton, a gerincen át, az plusz egy kilométer testedzés, és
közben a szurdokba is le tud nézni. Egy ennyire tiszta napon a
vörösfenyők csoportját is látja sok kilométerre innen. Tűlevelűek,
amelyek télen lehullatják a tűiket.
Tapos tovább, a hótalppal tapogatja ki, merre is lehet az ösvény.
Kis erőlködés az első S kanyarnál, és kitárul előtte a völgy. A
meredély alján sűrű szőnyeggé állnak össze a fák, ilyenkor nehéz
elhinni, hogy a világ tulajdonképpen annyira elkopott, hogy mindjárt
ketté is szakad. Porhó szobrok halmai nyomják a nehéz ágakat,
földig érő szoknyát alakítva belőlük. A jegenyefenyők lila,
függőlegesen álló tobozai már széthullottak magokká. Viszont a
lucfenyők tetejéről fürtökben lógnak a tobozok, ezek a fehér sipkás
tojások elfelejtettek lehullani. Közvetlenül a durva, egészben álló
sziklákból boróka nő. Vén lucfenyők ítélkeznek fölötte.
Douglas továbblép a meredélyen, hogy jobban lásson, de amit
szilárd párkánynak hisz, az beszakad alatta. A függőleges zuhanás
közben az első hóval borított szikla kilöki a levegőbe, egy háromszáz
méter mély nyílás szájához. Kilendíti az egyik lábát, és lecsapja egy
lucfenyő csúcsát, mielőtt tovább zúg lefelé a behavazott szikla
mellett. Hatvanméternyi törmelék szakad le előtte. Douglas ordít, és
sikerül elkapnia egy életmentő fatörzset. Már másodszor menti meg
az életét egy fa.
A vér ráfagy felhorzsolt arcára. A hideg levegő mintegy
áramütéssel teszi érzéketlenné az orrát. Karja vállból rossz irányba,
kifelé csavarodik. A hó betakarja. Mozdulatlanul fekszik, csak annyit
tud tenni, amennyit egy hószoknyás lucfenyő. Sötétedik. Ami eddig
hidegnek tűnt, átadja helyét a legcsikorgóbb mínuszoknak. Egy
villanás az agyában, és kinyitja szemét a fehérségre, ami meg akarja
ölni. Visszapillant a párkányra, de a szikla puszta látványa is
győzedelmeskedik fölötte. Azt gondolja, hadd pihenjek egy kicsit.
Végül ott térdel mellette a halott nő, ő simogatja az arcát, ő segít
neki felkelni. Te nem csak te magad vagy.
A saját hangja – „nem csak én?” – téríti magához. A halott nő
simogató ujjai átváltoznak a lucfenyő ágává, amire rátekeredett az
eséskor. Az orra eltört, a válla kificamodott. A régóta sebesült lába
használhatatlan. Gyorsan száll le az éjszaka és a hőmérséklet.
Fölötte huszonöt méteres, meredek sziklafal. De kit érdekelnek a
tények? A nő is ezt mondja neki további három szóban. Még dolgod
van.

A nyugdíjkorhatáron túl Patricia úgy dolgozik, mintha nem lenne

holnap. Vagy mintha a holnap csak akkor jönne el, ha elegendő
ember veti bele magát a robotba. Két munkája van, egyik a másik
ellentéte. Az előbbit utálja: szónoki emelvényen állva kell pénzért
kuncsorognia, közben úgy dadog, ahogy egy feketehátú hőcsik
kalapál egy fenyőfán. Előhozakodik egy sor elkoptatott idézettel.
Blake: Az ostoba nem ugyanazt a fát látja, mint a bölcs.{15} Auden:
Erdőinél egy kultura se jobb.{16} A hallgatóság tíz százaléka húsz
dollárt adakozik a génbank javára.
A kollégái ellenzik, ő mégis számokat idéz. Hát nem volt igaza
Shaw-nak, hogy az igazi intelligenciát az mutatja, ha valaki képes
meghatódni a statisztikáktól? Tizenhétféle erdőpusztulás sújtja a
fákat, és a helyzeten ront a felmelegedés. Évente több ezer
négyzetkilométert alakítanak át fejlesztés címén. Az évi nettó
veszteség százmilliárd fa. A bolygó fás növényfajainak fele eltűnik az
új évszázad végére. A hallgatóság tíz százaléka húsz dollárt
adakozik.
Érvel közgazdaságtannal, környezetbarát vállalkozásokkal,
esztétikával, erkölccsel, szellemmel. Történeteket mesél nekik
fűszerezve drámával, reménnyel, haraggal, gonoszsággal és
szerethető szereplőkkel. Előszedi Chico Mendest. Előszedi Wangari
Maathait. A hallgatóság tíz százaléka húsz dollárt adakozik, egy
angyal pedig egymilliót. Ez elég ahhoz, hogy folytathassa azt a
munkát, amit imád: körberepülni a világot eszméletlen mennyiségű
üvegházhatású gázt juttatva a levegőbe, felgyorsítva a bolygó
pusztulását, s közben magokat és kezdeményeket gyűjteni olyan
fákról, amelyek egy pillanat múlva már nem lesznek.
Hondurasi paliszander, mexikói Hinton-tölgy. Kaucsukfa Szent
Ilona szigetéről. Cédrusok a Jóreménység-fokáról. Húsz óriási
kaurifenyőfaj, vastagságuk három méter, és legalább harminc méter
magasságig még ágaik sincsenek. Egy patagónciprus Chile déli
részéből, idősebb, mint a Biblia, de még mindig terem magokat. Az
ausztrál fajok fele, Dél-Kína, egy övezet, amely átszeli Afrikát. Az
élet szokatlan formái Madagaszkáron, melyek sehol másutt a Földön
nem léteznek. Sósvízi mangrovék – tengeri állatok bölcsődéi és a
tengerpart védelmezői – száz országban vannak eltűnőfélben.
Borneó, Pápua Új-Guinea, Maluku-szigetek, Szumátra: a bolygó
legtermékenyebb ökoszisztémái, de a helyüket olajpálma-
ültetvények veszik át.
Patricia keresztülgyalogol a túl sok fakitermelést végző Japán
sivár, manikűrözött erdőmaradványain. Északkelet-India mélyén
olyan hidakon sétál át, amelyek élő gyökérből vannak – a Khászi-
hegység lakóinak nemzedékei arra nevelték a Ficus elasticát, hogy
folyókat íveljen át –, és olyan erdőkbe jut el, ahol az őshonos
növényeket gyorsan növekedő fenyőkre cserélték. A thai tíkfa
egykori termőterületén jár, ahol most a háromévente betakarítható,
vékony eukaliptusz nő. Megnézi, mi maradt meg a
megszámlálhatatlanul sok hektár pinyonfenyőből, amit felszántottak
búzaföldnek. Vad, fajgazdag, sehol nem regisztrált erdők tűnnek el a
semmibe. A helybeliektől mindig ugyanazt hallja: Nem szeretnénk
levágni az aranytojást tojó tyúkot, csak hát másképp nem tudunk
hozzájutni az aranytojásokhoz.
A sajtó imádja a vállalkozását, az elszántságot és az
esélytelenséget. „A magvak megmentője.” „Noé asszonya.” „Magok
megőrzése nehezebb időkre.” Tizenöt percig ráirányul a világ
figyelme. Ha a génbankot valamelyik föld alatti erődbe telepítette
volna az Északi-sarkvidéken, talán fél órát is kap. De egy téglatest
alakú bunker a Front Range-hegység oldalában aligha ér meg egy
videót.
Belül a páncélterem ránézésre egy kápolnával keresztezett,
csúcstechnikát használó könyvtár. Több ezer doboz hever
rendszerezve és felcímkézve – dátum, faj, lelőhely – a
megszámozott, légmentesen lezárt üveg- és csiszolt acél fiókokban,
mint egy igazi bank széfjében, csak itt mínusz harminc fok a
hőmérséklet. A helyiségben állva egészen különös érzés telepszik
Patriciára. A Föld egyik legszélesebb biodiverzitású körzetében van,
körülötte alvó magok ezrei – megtisztítva, megszárítva, kiválogatva,
megröntgenezve –, és mind csak arra vár, hogy a DNS-e életre
keljen, és az olvadás vagy a víz első cseppjének megjelenésekor
újból fává alakítsa a levegőt. A magok zümmögnek. Meg merne
esküdni rá, hogy valamit énekelnek, csak ezt az emberi fül már nem
hallja.
Az újságírók azt kérdezik tőle: mi az oka, hogy a kutatócsoportja –
ellentétben a földkerekség összes többi nem kormányzati
szervezetével – nem az emberiség számára katasztrófa esetén
hasznos növényekre koncentrál. Legszívesebben azt mondaná: Ami
hasznos, éppen az hozza el a katasztrófát. Ehelyett így szól:
 – Olyan fákat őrzünk meg, amelyeknek még nem fedezték fel a
hasznát. – Az újságírók felkapják a fejüket, amikor szóba hozza az
erdőpusztulás összes gócpontját s mindegyikhez a legközelebbi okot
is: savas eső, rozsda- és üszöggomba-betegségek, gyökérkorhadás,
aszály, invazív fajok, elhibázott mezőgazdaság, farontó rovarok,
rouge-völgyi porhanyósgomba, elsivatagosodás… Az újságírók
tekintete elhomályosul, amikor Patricia azt is elmondja, hogy
mindezeket a fenyegetéseket egyetlen tényező teszi végzetessé: az
atmoszféra jelenleg is zajló terhelése egykor zöld dolgok
elégetésével. A havi-, heti-, napi-, óránkénti és percenkénti lapok
mind írnak róla, majd rátérnek a következő, frissebb témára.
Néhányan elolvassák, és küldenek neki húsz dollárt. Ő pedig
megengedheti magának, hogy felkutassa a következő pusztulóban
lévő fát a következő eltűnőben lévő erdőben.

Machadinho d’Oestében, Brazília nyugati részén Patricia

megtapasztalja, mire képes egy erdő. Fénypászmák jutnak át a
kúszónövényekkel borított fatörzsek, a világ legenergikusabb
motorjai között. Fajok töltenek ki minden felületet, fölidézve az
elfáradt metafora, a behálóz szó eredeti értelmét. Itt minden csupa
inda, fonat és redő, pikkely és tövis. Nagyon össze kell szednie
magát, hogy felismerje az egyes fákat, a kötélszerű liánokat, az
orchideákat, mohatelepeket, broméliákat, óriás páfránycsaládokat,
moszattelepeket.
Egyes fák közvetlenül a törzsükből hoznak virágot és gyümölcsöt.
Bizarr, tizenkét méter kerületű gyapotfáknak tüskés, fényes és sima
ágaik is vannak, és mindegyik ugyanabból a törzsből nő ki. Az
erdőben szanaszét élő mirtuszok mind egyetlen napon virágoznak. A
Bertholletia játék ágyúgolyókat terem, a közepén paradió a töltelék.
Vannak esőcsináló fák meg olyanok, amelyek mutatják a pontos időt,
vagy meg tudják jósolni az időjárást. Obszcén formájú és színű
magok. Tőr és handzsár alakú toktermések. Karószerű, kígyózó
vagy pillérszerű gyökerek – mintha szobrok lennének –, továbbá
lélegző gyökerek. Tömérdek megoldás ámokfutása. Tobzódó
biomassza. Elég egyetlen mozdulat a lepkehálóval, és már meg is
töltötte több mint húszféle bogár. Hangyák támadnak Patriciára
tömött sorokban, mert hozzáért a fához, amelyik táplálja és
védelmezi őket.
Errefelé egy hét nem más, mint hét hosszú napig tartó
népszámlálás. Dr. Westerford és csapata napkeltétől napnyugtáig
számlál, egy ilyen munkanap elvben teljesen kikészít egy hatvanas
nőt. Csak hát Patriciát ez élteti. Tegnap alig több mint négy hektáron
213 különálló fafajt írtak össze, valamennyi a Föld hangos
gondolkodásának eredménye. Ennyire sűrű élő tömegben
kockázatos bármit is a szeszélyes szélre bízni. A legtöbb
faféleségnek megvan a saját beporzója. Ennek az őrületes
sokféleségnek a szétszóródás a hátulütője. Lehet, hogy a virágport
magába fogadó legközelebbi rokon másfél kilométerre vagy annál is
messzebb található. Kétnaponként találkoznak olyan fával, amelyet
egyikük sem tud azonosítani. Az élet új, eddig ismeretlen formái:
Tessék, ott is egy tudj’-isten-micsoda. Sok ezer fajta elmés
megoldással élő fafaj terjedt el a folyó szétágazó medencéjében. Ki
tudja, ezek közül melyik kihalóban lévő vegyi üzem állíthatná elő a
következő HIV-blokkolót, a következő szuper-antibiotikumot, a
legújabb daganat elleni gyógyszert.
A levegő olyan nyirkos, hogy Patricia csuromvizes tőle. Gyalogolni
sem egyszerű az indáktól takart utakon. Minden köbcenti
szorgalmasan alakítja át a talajt és a napsugarat ezerféle illékony
anyaggá, amiket a vegyészeknek soha nem lesz módjuk
azonosítani. Patricia kaucsukgyűjtőkből álló csapata, mint egy
rendőrszakasz, legyező alakban szétszóródik körülötte, hogy
felkutassa azt a nyolcezer Amazonas-medencei fajt, amelyek
eltűnhetnek, mielőtt a hűtött coloradói tárolójába vihetné őket.
Jócskán több mint egy évszázaddal ezelőtt egy angol férfi
kaucsukmagokat csempészett ki az országból, romba döntve ezzel
Brazíliát. Jelenleg a világ természetes kaucsuktermésének csaknem
száz százaléka Dél-Ázsiából származik, olyan vidékekről, ahol
minden más fát kiirtottak – ezek teljes katalogizálását soha nem is
végezte el senki. Emiatt a brazilok sanda szemmel néznek
Patriciára, mégiscsak egy újabb angol ajkú gyűjtő, aki el akarja lopni
a magjaikat. De azon a délutánon, amikor Patricia csapata apróra
hasogatott mahagóni- és vasfadarabokra bukkan, köré gyűlnek. Még
sohasem láttak olyat, hogy valaki, aki nem közülük való, fák miatt
sírva fakadjon.
Emberei nem fegyvertelenek, még ha csak dédapjuk korabeli, 19.
századi puskák vannak is náluk. Éjszaka pistoleirók portyáznak a
folyónál és az úton. Az illegális favágók bárkit megölnek, aki közéjük
és a zsákmányuk közé téved. Még századakkora hősnek sem kell
lenni, mint Chico Mendes volt, hogy valaki meghaljon a fákért.
Patricia egyik legkiválóbb vezetője, Elizeu az éjszakai tábortűznél
elmesél egy történetet Rogerio, a tolmács segítségével.
– Egyik barátom itt csapolta a kaucsukot gyerekkora óta, és puff!,
már le is vitte a fejét a drótakadály. Csak mert védte a kis erdőjét.
Elvis Antônio bólint, és a tűzbe bámul.
– Három hónapja találtunk rá egy másikra. Egy állat odújába
gyömöszölték be a testét egy nagy fa tövében.
– Amerikaiak – mondja Patriciának Elizeu.
– Amerikaiak? Itt? – Ostoba, ostoba! Amint kiejti a szavakat,
Patricia átlátja, mit is mondott.
– Az amerikaiak alakítják a piacot. Az emberek a csempészárut
veszik. Bármit megadnak érte! A rendőrségünk meg kész röhej. Ők
is lehúzzák belőle a sápot. Azt akarják, hogy pusztítsák el a fákat.
Kész csoda, hogy mi nem vagyunk csempészek. Pedig mire
megyünk a kaucsukcsapolással? Nevetséges.
– Akkor miért nem hagyják abba, és mennek inkább fatolvajnak?
Elizeu elmosolyodik, megbocsátja a kérdést.
– Kaucsukot nemzedékeken át lehet csapolni. Egy fát csak
egyszer lehet feketén elpasszolni.
Patricia a védőhálója alatt alszik el, s közben Dennisre gondol.
Bárcsak ő is láthatná a helyet, amely annyira hasonlít az elveszett
világokról kiadott, fiúknak szóló könyvekre. Dennis odaát, a coloradói
génbanknál várja. És sose fogja megszokni azt az államot.
Túlságosan vidám, hideg és száraz – az Óz leggorombább
változata. Természetellenesnek találja a rengeteg rezgő nyárfát és a
napfényt. Itt a legnagyobb fa se magasabb egy növésben lévő
otthoni hemlokfenyőnél.
Örül, hogy részt vehet a génbank karbantartásában, vigyáz, hogy
odalent a hőmérséklet és a páratartalom mindig állandó legyen. De
ebben a darabokra tört évben főleg a nagy magvadász
visszatérésére vár, hogy meghozza a fioláit, tele olyan fajokkal,
amelyek hamarosan csak náluk, a jól temperált sírokban fognak
létezni. Soha nem emel szót ellene, még sincs teljesen
meggyőződve a projekt észszerűségéről. Szerinted ezek mennyi
ideig állnak itt el, babám?
Patricia mesélt már neki a júdeai datolyapálma kétezer éves
magjáról, a Masszádában találták, Heródes király palotájában – egy
olyan fáról való datolyamag, amiről akár maga Jézus is szedhetett;
az ilyen fákra mondta Mohamed, hogy ugyanabból faragták, mint
Ádámot. És pár évvel ezelőtt a mag kisarjadt. Mesél a keskenylevelű
habszegfű magjairól, amelyek méterekkel a szibériai permafroszt
alatt nyugodtak. Most, harmincezer év múltán növekedésnek
indultak. Dennis csak fütyörészik, és a fejét ingatja. De sosem teszi
fel a kérdést, amit szeretne, és amiről Patricia is tudja, hogy meg
kellene kérdeznie. És ki fogja újból elültetni ezeket a magokat?

Hajnalban áthatolhatatlan zöld színre ébred. A fény több réteg,

indáktól ölelt rothadáson szűrődik át, mintha egy, a pogánysághoz
visszatérő egyház kiadványában jelent volna meg a kép. Dennis ki
nem mondott kérdése szól a fejében. A sátrán kívül burjánzó élet
elgondolkoztatja, mi a jó abban, ha egy fajt az összes epifitonja,
gombája, beporzója és a többi szimbiontája nélkül mentünk meg –
holott ezek jelentik az igazi otthonát a dolgos hétköznapokon. No de
van-e másik lehetőség? Egy pillanatig úgy fekszik a hálózsákjában,
hogy a táborhelyet legelőnek képzeli – napi háromszáz
négyzetkilométer új termőterület. És a zsugorodó erdő csak gyorsítja
a világ fölmelegedését, és nehezíti a táplálását.
Reggeli után vissza a munkába. Farakást találnak frissen vágott
hasábokból. A felderítők legyező alakban szétszóródnak. Pár perc
múlva puskaropogás, majd egy motorbicikli csörtet át az
aljnövényzeten. Elvis Antônio visszatér a bozóton keresztül, integet,
hogy tiszta a levegő. Patricia követi az útnak csak jóindulattal
nevezhető valamin egészen a pistoleirók kapkodva kiürített
viskótelepéig. Alig hagytak hátra ezt-azt, csak egy kupac olajos
ruhát, egy zsák penészes maniókalisztet, szappanpelyhet meg egy
leharcolt portugál szexmagazint. A táborukat felgyújtották. Jóleső tűz
– a haladás apró, narancssárga visszafordítása.
Egy folyómeder mentén haladnak tovább egy olyan síkságra,
amely a vezetők szerint ki fogja elégíteni a ritka magokra vadászó nő
minden igényét. Patricia megáll az ösvényen, hogy
szemrevételezzen egy furcsa gyümölcsöt. Annónák – tüskés
annóna, ökörszívalma, cukoralma a legvadabb változatokban, hibrid
formákban, és mindegyik készül valami huncutságra. Egy hihetetlen
Lecythis elárasztja őrült bűzével. Találnak hernyóselyemfát, melynek
törzse tüskékkel van felfegyverezve. Előkerülnek a gyűjtőfiolák.
Látnak egy virágba borult vörös selymesgyapotfát, alig hasonlít az
eddig dokumentált egyedekre.
Elvis Antônio ott terem Patricia mellett, nevetve rángatja a ruhája
ujját.
– Ezt nézze meg!
– Okvetlenül. Csak egy perc, jó?
– Most kell!
Patricia felsóhajt, és követi egy ágak és kusza liánok alkotta
lugasba. A csapatból négyen is ámulva néznek egy nagy fát, mert
alul a törzsét támasztó pillérek hasonlítanak a leomló ruha redőire.
Patriciának tippje sincs, melyik családhoz tartozhat a fa, nemről és
fajról ne is beszéljünk. De nem is a faj érdekli a nézelődőket. Patricia
az izgatott férfiak mögé lép, és nagyot nyel. Egyikük sem mondja, mi
itt a látnivaló. Egy gyerek is rájönne. Egy rövidlátó félszemű is. A fa
göcsei és kanyarulatai révén izmok állnak ki a sima fatörzsből.
Ember lesz ez – egy nő, a törzse elcsavarodott, karja vékonyabb
ágakkal emelkedik ki a két oldalából. A kerek, aggódó arc annyira
élesen néz, hogy Patricia inkább kikerüli a tekintetét.
Közelebb lép hozzá, hogy a faragás részleteit is lássa. Miféle
szobrász, aki ennyi tehetséget és erőfeszítést öl bele egy ilyen isten
háta mögötti munkába, amit talán soha nem fedez fel senki? De ez
nem faragott fa. Nyoma sincs csiszolásnak vagy bármiféle
famegmunkálásnak. Ezek csak a növény körvonalai. A férfiak heves
és gyors szavakat kiáltoznak három nyelven. Az egyik dendrológus
túl sok hadonászással kísérve azt állítja, hogy a fát valahogy
visszanyesték, emiatt látszik a nőalak. A kaucsukgyűjtők kinevetik. A
Szent Szűz áll ott, és rémülten nézi a pusztuló világot.
 – Pareidolia – mondja Patricia.
A tolmács nem ismeri a szót. Patricia megmagyarázza: olyan
látásmód, amitől az emberek mindenbe egy másik embert
képzelnek. Az a hajlam, hogy a pont-pont-vesszőcskét arcként
értelmezzük. A tolmács szerint ilyesmi portugálul nincs is.
Patricia alaposabban megnézi. Az alak ott van. Egy nő az élet
végét látva fölemeli a tekintetét és a két karját az utolsó pillanatban,
mielőtt a félelem tudássá válik. Az arcot az üszög véletlenszerű
elhatalmasodása is megformálhatta a bogarak kozmetikai sebészi
asszisztenciájával. De ezek a karok, kezek és ujjak – családi
hasonlatosság. Benyomása csak erősödik, ahogy körüljárja. Egy
kutya megugatná a kicsavarodó testet. Egy kisbaba felsírna.
A mítoszok újból megrohanják itt, a trópusi felföldön, történetek a
saját gyerekkorából meg a világéból. Ovidius ifjúsági kiadása, amit
az apjától kapott. Új alakokká vált testekről indit a lelkem szólani;
isteneink! Ugyanilyen történetekkel találkozott mindenütt, ahol
magokat gyűjtött – a Fülöp-szigeteken, Hszincsiangban, Új-
Zélandon, Kelet-Afrikában, Srí Lankán. Emberek, akik egy pillanat
alatt gyökeret eresztenek és kérgük nő. Fák, amelyek ha csak kis
időre is, még mindig tudnak beszélni, fel tudják emelni a gyökereiket,
és mozognak.
A szót furcsának, idegennek kezdi érezni. Mítosz. Mítosz. Kiejtési
hiba. Tudatos, vicces nyelvbotlás. Emlékek – azok postázták, akik a
parton álltak, amikor megtörtént az ember nagy elválása az összes
többi élőlénytől. Elbocsátó táviratok a tervezett menekülés
szkeptikusaitól ezzel a szöveggel: Emlékezz erre sok ezer év múlva,
amikor már nem látsz semmi mást, csakis saját magadat, bárhová
nézel is.
Kicsivel följebb a folyón a suár indiánok – a pálmafa népe –
énekelnek a kertjeiknek és erdőiknek, de csak titokban, fejben, hogy
kizárólag a növények lelkei hallják. Nekik rokonaik a fák
reményekkel, félelmekkel, társadalmi kóddal, és ennek a népnek
mindig az volt a célja, hogy megbűvölje és elcsábítsa mindazt, ami
zöld, és jelképes házasságra lépjen velük. Ezek azok az esküvői
dalok, amelyekre Patricia génbankjának szüksége van. Ez a kultúra
megmenthetné a Földet. Nemigen jut eszébe más, ami segíthetne.
 A csomagokból előkerülnek a fényképezőgépek. A botanikusok és
a vezetők is kattogtatnak. Vitatkoznak, mit jelenthet ez az arc.
Nevetnek azon, milyen elképesztően kicsi a valószínűsége, hogy
valami véletlenül nőjön pont ilyenre, pont olyanra, mint mi, az
erdőben, aminek nincs is agya. Patricia fejben elvégzi a becslést. Az
esély semmi, ha összevetjük a kozmikus kockavetés két nagy
dobásával: azzal, amelyik az élettelen anyagot átlendítette az élet
határán, meg azzal, amelyik a primitív baktériumoktól vezetett a
százszor nagyobb és bonyolultabb összetett sejtekig. A két első
szakadékhoz képest a fák és az emberek közötti különbség
elenyésző. És figyelembe véve, hogy ez a különös lutri bármilyen fát
képes létrehozni, miért akkora csoda egy Szent Szűzre hasonlító fa?
Patricia is kattint egy képet a fáról, úgy kapja le, ahogy az alak
belesimul a fatörzsbe. Aztán a gyűjtőkkel együtt mintákat vesz az
azonosításhoz. Magok nincsenek. Elszántan folytatják a
gyűjtőmunkát, de most már minden fatörzs végtelenül élethű
szobornak látszik, persze túl bonyolultnak ahhoz, hogy egy szobrász
és ne maga az élet alkotta volna.
Mikor a nagy csavargásból visszatér a Boulder melletti csillogó
Magágy Génbankba, senkinek se mutatja meg a fényképeket. A
munkatársai, a tudósok, az igazgatótanács tagjai közül senkinek
sincs szüksége mítoszra. A mítoszok régi, hibás számítások, olyan
gyerekek tippjei, akiket már lefektettek aludni. A mítoszok nem
szerepelnek a génbank alapító okiratában.
Viszont megmutatja Dennisnek. Mert neki mindent megmutat. Ő el
is mosolyodik, és fölszegi a fejét. A kiszámítható Dennis. Hetvenkét
éves, és ugyanúgy tud csodálkozni, mint egy kisgyerek.
– Nézze meg az ember! Azannya!
– Személyesen még félelmetesebb volt.
– Személyesen. El tudom képzelni. – Dennis le se tudja venni a
képről a szemét. Nevet. – Tudod, mit, babám? Ezt te fel tudnád
használni.
– Mire?
– Plakátot kellene csinálnod a fényképből. És nagybetűs
képaláírást: Azt akarják, hogy odafigyeljünk rájuk.
Éjszaka Patricia fölébred a sötétben, Dennis gyengéd lapátkeze
lazán a dereka körül.
 – Dennis! – Patricia megrángatja a csuklóját. – Den! – Egy
szempillantás alatt kiszakítja magát az ernyedt kar öleléséből, és
talpon van. A szobát elárasztja a fény. Kifelé fordult karok, szétterült
ujjak, Patricia arcára annyira ráfagy a rémület, hogy még a holttest is
kénytelen másfelé nézni.

A fűrészporos hajú hegedűkészítő, aki meg tudja nyugtatni és

nevettetni Dorothyt, valahányszor az asszony karabélyt akar
vásárolni; aki verset írt neki arról, hol találja az ő hegedűkészítőjét,
ha elveszítené; ez a férfi könyörög, hogy menjen hozzá feleségül.
Sajnos a törvény azt írja, hogy egyszerre csak egy férje lehet
valakinek.
– Dory. Ezt így képtelen vagyok tovább csinálni. A glória lehullik a
fejemről. Az emberek túlértékelik a szent életet.
– Bizony. Meg a bűnben élést is.
– Nem jöhetsz velem nyaralni. Még az éjszakát se töltheted
velem. Mindig a nap csúcspontja az a negyvenöt perc, amikor
benézel hozzám. Ne haragudj rám, de nem bírok tovább
másodhegedűs lenni.
– Nem is vagy az, Alan. Csak ezt a futamot kettősfogással kell
játszani. Emlékszel, ugye?
– Elegem van a kettősfogásból. Nekem szép, hosszú szólódallam
kell, még mielőtt véget ér a darab.
– Jó.
– Mire mondod, hogy jó?
– Hogy jó. Majd akkor.
– Dory, az ég szerelmére, miért csinálsz mártírt magadból? Senki
se várja el tőled. Még ő sem.
Senki sem tudhatja, mit vár el ő.
– Aláírtam a papírokat. Megfogadtam.
– Mit fogadtál meg? Két évvel ezelőtt ott álltatok a válás küszöbén.
Gyakorlatilag fel is osztottátok a közös vagyont.
– Igaz. Csak az akkor volt, amikor még tudott járni. Meg beszélni.
Meg szerződéseket aláírni.
– Van biztosítása. Rokkantságra is. Ott a két gondozó. Azt is
megengedheti magának, hogy teljes munkaidőben odavegyen
valakit. Te is segíthetsz neki a későbbiekben is. Csak annyit
szeretnék, hogy lakj itt. Hogy gyere haza hozzám minden este. Hogy
légy a feleségem.
A szerelem, mint minden jobb regényből tudható, tulajdonjog,
okiratok és birtoklás kérdése. Dorothy és a szeretője már
számtalanszor beleütközött ebbe a falba. Most, az új évezredben a
férfi, akinek Dorothy azt köszönheti, hogy nem vesztette el az eszét,
a férfi, aki még a lelki társa is lehetett volna, ha Dorothy lelke egy
kicsit is más mintázatú, még egyszer, utoljára nekimegy ennek a
falnak, és összecsuklik a tövében.
– Dorykám, itt az idő. Nem bírom tovább, hogy osztoznom kell
rajtad.
– Alan, vagy osztozol, vagy semmi.
Alan a semmit választja. Hosszú ideig Dorothy is a semmiről
álmodozik.
Egy kristálytiszta, kék reggel bömbölés hallatszik a másik
szobából. A beceneve mozdulatlanul elnyújtva, az utolsó
mássalhangzó nélkül. Dooo… Beleborzong. Rosszabb ez, mint az a
bömbölés, amikor összecsinálja magát az ágyban, és tisztába kell
tenni. Most is szalad, mintha vaklárma nem is létezne. A szobában
valaki beszél a férjéhez, aki nyöszörög. Dorothy kivágja az ajtót.
– Itt vagyok, Ray.
Elsőre csak a dermedt rémületmaszkot viselő férfi van odabent,
akit Dorothy nagy sokára megszokott. Aztán megfordul, és meglátja.
Lekuporodik az ágy szélére, a férje mellé. A televízió azt mondja:
– Jaj, istenem. Jaj, istenem. – Hozzáteszi: – Ez a másik torony. És
most történt. Élő adásban. A mi képernyőnkön.
Az ágyban egy kemény, fürge állat horzsolja fel a csuklóját.
Dorothy összerezzen, felkiált. Kezéhez ütődik a férje mozgásra
képes keze.
– Ez szándékos – állapítja meg a képernyőhang. – Ez csakis
szándékos lehet.
Dorothy a kezébe veszi Ray merev, begörbült ujjait, és
megszorítja. Együtt bámulnak, és semmit sem értenek belőle.
Narancssárga, fehér, szürke és fekete füstgomolyok felhőtlen, kék
háttérrel. Két torony, egy rés, mint két repedés a Föld kérgén.
Meginognak. Azután összeomlanak. A tévében kóvályog a kép. Az
utcán az emberek szétspriccelnek és ordítanak. Az egyik torony
meghajlik, laposra, mint az összecsukható, szekrénybe akasztható
polcok. Az állatias üvöltés nem szűnik. Tiltakozás csurog ki Ray
száján.
– Nnn, nnn, nnn…
Dorothy látta már ezt korábban: óriás oszlopok, túl nagyok ahhoz,
hogy kivágják őket, zuhannak lefelé. Azt gondolja: végül is ez az
egész furcsa álom a biztonságról meg az elkülönülésről el fog halni.
De a jóslás sohasem volt az erős oldala, sőt.

A Hyde Street a San Franciscó-i Nob Hill negyedben álcázott nyugati

platánokkal és egy árva, girbegurba japán szilvafával, ami tavasszal
mindig bézs színben tombol három héten át. Mimi Ma a leeresztett
redőny mögött ül a földszinti rendelőjében, aznapi második, egyben
utolsó kliensére készül. Az első menet három órát tartott.
Szerződésbe foglalt joga volt az illetőnek, hogy addig marad, amíg
szükségesnek látja. A foglalkozástól Mimi ki van facsarva, mint egy
felmosórongy. A második ülés a maradék életet is ki fogja
szivattyúzni belőle. Este majd hazamegy a Castro negyedbeli
lakásába természetfilmeket nézni és trance zenét hallgatni. Utána
alvás, hogy másnap reggel felkelve újabb két klienssel foglalkozzon.
Nem szokványos terapeuták szállták meg a várost – tanácsadók,
elemzők, spirituális vezetők, önmegvalósító segéderők, privát
konzultánsok, személyiségzavaros kuruzslók –, sokan ugyanúgy
meg vannak lepve attól, hogy belecsöppentek a szakmába, mint
maga Mimi. De ő olyan hírnévre tett szert, hogy megengedheti
magának a képtelenül magas helyiségbérleti díjat, pedig csak napi
két klienst fogad. Az igazi kérdés alkalomról alkalomra, hogy ő maga
képes-e megőrizni ép elméjét, mert a kliensek felzabálják a lelkét.
Számos jelentkezőnek egyetlen baja, hogy túl sok a pénze. Meg is
mondja nekik minden második pénteken, az ismerkedő
beszélgetésen. Olyan klienst nem fogad, akinek nincs konkrét
fájdalma, azt pedig, hogy mennyi fájdalom gyötri az illetőt, húsz
másodperccel azután meg tudja mondani, hogy leült vele szemben a
füles fotelba az alig bebútorozott rendelőben. Mindegyik
jelentkezővel elbeszélget néhány percig, nem a pszichéjükről,
hanem időjárásról, sportról vagy a gyerekkori állataikról. Ezután vagy
kitűz nekik egy találkozót, vagy hazaküldi az érdeklődőt mondván:
– Magának nincs szüksége rám. Csak észre kell vennie, hogy már
elégedett. – Ezért a tanácsért nem számít fel semmit. De egy igazi
terápiás ülésért anyagi áldozatot kell hozni. Napi két ilyen áldozat
elég ahhoz, hogy megéljen belőle.
A téglaborítású kandallótól jobbra ül, próbálja visszanyerni az
erejét. Az ötvenedik életév előszobájában még mindig karcsú a
távfutástól, amire rászokott, bár erős, fekete hajában már
gesztenyebarna sávok is látszanak. Fél arcán most is ott a hosszú
heg, ami azóta sem tűnt el. Végigsimít acélszürke farmernadrágján
meg kékeszöld blúza redőin; ebben egy kicsit trubadúrnak érzi
magát. Az asszisztense már telefonált a következő kliensnek, hogy
jöhet a terapeutához. Éppen annyi ideje van, hogy előmásszon a
délelőtti katlanból, amiben három órán keresztül fortyogott a félelem,
bánat, remény, színeváltozás, közösen egy vadidegennel, és most
ugorhat vissza a katlanba egy másikkal.
A zen céltalanságában fürdeti meg az elméjét. Leveszi az egyik
bekeretezett fényképet a kandalló párkányáról – azt, amelyiken egy
idős kínai emberpár három kislány fotóját tartja a kezében.
Stúdiófelvétel, háttér előtt. A férfin drága lenvászon öltöny, a nőn
selyemruha, Sanghajban készült még a háború előtt. A pár
szomorúan nézegeti amerikai lányunokái fotóját meg a
kisilabizálhatatlan neveket. Sohasem fognak találkozni sem ezekkel
az idegen lányokkal, sem az édesanyjukkal, a bukott virginiai sarjjal,
aki úgy fog meghalni egy intézetben, hogy már azt se tudja, melyik
fajhoz tartozik. Meg a vándorbotot ragadó fiukkal sem: ahogy a
blende kitágul, ez a pár mintha már ebben a pillanatban előre tudná,
milyen erőszakos bűn következik be évekkel később. Hogyan
emelkedik ki és bukik el egy ember az élete során? Figyelj csak, egy
horgász dalol alant.
Élt valaha egy kislány, tüskés természetű, sőt erőszakos, aki nagy
meghasonlottsága ellenére is próbálta megőrizni önmagát. Nem is
sárga, de nem is fehér ember, olyan, amilyet Wheatonban még
sohase láttak. Kizárólag az a horgász ismerte, aki mozdulatlanul állt
mellette hosszú, lassan múló napokon, őseredeti helyeken, amikor
mindketten ugyanazt a gyors folyót bámulták, és ugyanabba dobták
be a horgukat. Megint érzi a távozása miatti tomboló haragot, persze
az elképzelhetetlen időbeli és térbeli távolság miatt most minden
rosszabb. Aztán a világra haragszik az ártatlan fenyőcsoportjának
kivágása miatt ott, ahol apja szelleme szokott sétálgatni, ahol ő
maga szívesen üldögélt, és megkérdezte apjától, hogy miért, s ahol
egyszer a választ is majdnem megkapta.
Csengőszó zúzza szét Mimi álmodozását. Stephanie N., a
délutáni látogató megérkezett a rendelőbe. Mimi visszateszi a
fényképet, megnyom egy gombot a kandallópárkány alján, és kiszól
Katherine-nek, hogy jöhet a következő. Halk kopogás, Mimi feláll,
hogy üdvözölje a telt, drótszerűen göndör, vörös hajú, teknőckeretes
szemüveget viselő nőt. Vadászzöld tunikája és a fél pelerin sem
tudja elrejteni a pocakját. Nem kell hozzá megfékezhetetlen empátia,
hogy világos legyen, valami nem stimmel a látogatóval.
Mimi elmosolyodik, és megérinti Stephanie vállát.
– Maradjon nyugodtan. Nincs ok az aggodalomra. – Stephanie
szeme elkerekedik. Nincs? – Maradjon így, kérem. Hadd nézzem
meg, ahogyan áll. Volt a mellékhelyiségben? Ebédelt? Óráját-
mobilját és a többi elektronikus eszközét leadta Katherine-nek?
Nincs magánál semmi? Ékszer? Sminkkészlet? – Stephanie minden
vádpontban ártatlan. – Jó. Kérem, foglaljon helyet.
A látogató leül a felajánlott fotelba, és nem látja, miként jut el majd
ahhoz a varázslathoz, amit a sógora egész felnőtt élete
legmegrázóbb és legmélyrehatóbb élményének nevezett.
– Nem segítene, ha megtudna rólam egy keveset?
Mimi fölkapja a fejét, és elmosolyodik. Olyan sok szó van arra a
dologra, amitől mindenki halálosan retteg, és mindenki ki akarja
mondani rá a saját szavát.
– Stephanie, mire kész leszünk, többet fogunk tudni egymásról,
mint amennyit szavakkal ki lehet fejezni.
Stephanie végighúzza kézfejét a szemén, bólint, kettőt kaccant, és
csettint az ujjaival. Kezdhetik.
Négy perc elteltével Mimi leállítja a beszélgetést. Előrehajol,
megérinti Stephanie térdét.
– Pillanat. Elég, ha rám néz. Mást nem kell csinálnia.
Stephanie mentegetőzve emeli fel a tenyerét, majd a szájához
kapja kezét.
 – Tudom. Bocsánat.
– Ha feszélyezve érzi magát… Ha megijedt, ne nyugtalankodjon.
Nem történt semmi. Csak nézzen a szemembe.
Stephanie lehajtja a fejét. Aztán kihúzza magát a fotelban, és
megpróbálják újra. Efféle hibás indulás gyakran előfordul. Senki sem
sejti, milyen nehéz három másodpercnél tovább farkasszemet nézni
valakivel. Tizenöt másodperc, és már szenvednek tőle –
introvertáltak és extrovertáltak, domináns személyiségek és
alázatosak egyaránt. Kitör rajtuk a szkopofóbia – a félelem
valaminek a látásától és attól, hogy őket is látják. Egy kutya harapni
fog, ha túl kitartóan nézzük. Az emberek lőni fognak. Jóllehet már
órák hosszat nézett emberek százainak szemébe, és tökéletesítette
hosszú távú farkasszemet nézési művészetét, maga Mimi is érez
hajszálnyi félelmet még most is, mikor Stephanie ide-oda rebbenő
tekintetét keresi, aki elpirul egy kicsit, de úrrá lesz a szégyenérzetén,
és lehiggad.
A két nő egymásba kapcsolódik félszegen és meztelenül.
Stephanie-nak megrándul a szája sarka, Mimi visszamosolyog rá.
Pfúúú, mondja a kliens tekintete.
Igaz, ért egyet vele a terapeuta. Megalázó.
A félszegségből eléggé kellemes hangulat kerekedik. Stephanie, a
rokonszenves, Stephanie, a jólelkű, Stephanie, a többé-kevésbé
magabiztos. Rendes ember vagyok. Ugye?
Ne is törődjön vele.
Stephanie alsó szemhéja megfeszül, az orbicularis oculija
megrándul. Van értelme velem foglalkozni? Nagyon hasonlítok a
többiekre? Miért érzem úgy, hogy kizuhanok a mások jóindulatának
repedései között?
Mimi két szempillányi résen át hunyorít. Minimális megrovás: Csak
nézzen rám. Csak nézzen rám.
Öt perc, és Stephanie légzése megváltozik és lassul. Jó. Értem.
Lassan belejövök.
Még el se kezdte.
Mimi figyeli, ahogy a nő fókuszba kerül. Anya, több gyereke is van.
Folyton gondoskodni akar a terapeutáról. Olyan ember felesége, aki
tizenkét év elteltével udvarias és távolságtartó lett, a medve
visszahúzódott a barlangjába. A szex legjobb esetben a látszat
felületes fenntartása. Csakhogy tévedésben van, mondja magában a
tűnődő terapeuta. Semmit se tud. A gondolat kiül a legapróbb
arcizmaira. Csak nézzen rám. A nézés kijavít és meggyógyít minden
gondolatot.
Tíz percnél Stephanie fészkelődik. Mikor jön már a varázslat?
Mimi még szigorúbban nézi. Stephanie-nak még ebben a
monotóniában is gyorsul a pulzusa. Előbbre ül a fotelban. Orrlyuka
kitágul. Aztán mindene lenyugszik a feje búbjától a talpáig. Hát ez
az. Azt kapja, amit lát.
Amit kapok, azzal maga úgyse tud mit kezdeni.
Ami szarság előjön ebben a rendelőben, az jobb, ha nem jut ki
innen.
Biztonságosabb hely, mint Las Vegas.
Nem tudom pontosan, mit is keresek itt.
Én sem.
Ha egy buliban találkozunk, nem biztos, hogy megkedvelném
magát.
Én se mindig szeretem magam. Buliban szinte soha.
Ez valószínűleg nem ér annyit, amennyit fizetek érte. Akkor se, ha
itt maradok egész délután.
Mit ér, ha nézegetik az embert állásfoglalás nélkül, ameddig csak
kell?
Kit verek most át? Úgyis a férjem pénze.
Én az apai örökségemet élem fel. Amit lehet, hogy már el is
loptak.
Hagytam, hogy mindig a férfiak mondják meg, ki vagyok.
Igazából mérnök vagyok. Csak úgy teszek, mintha terapeuta
lennék.
Segítsen. Éjjel háromkor felébredek, és egy fekete izé
karmolássza a mellkasomat.
Judith Hanson nem is az igazi nevem. Mimi Máról változtattam
meg.
Vasárnaponként, amikor lemegy a nap, nem akarok élni.
A vasárnap este nekem életmentő. Elég a tudat, hogy eltelik pár
óra, és újra dolgozom.
A tornyok miatt? Szerintem a tornyok miatt. Olyan törékeny lettem,
mint a fagyos üveg…
 A tornyok mindig össze szoktak dőlni.
Eltelik negyedóra. Kérlelhetetlen, alapos vizsgálat: a
leghátborzongatóbb trip Stephanie életében. Tizenöt végtelen perc,
ami alatt olyan nőt bámul, akit nem Ádám–Éva óta ismer, ez elindít
benne ezt-azt, olyan dolgokat, amelyekre évtizedek óta nem gondolt.
Nézi Mimit, és gimnáziumi barátnőjének szarkalábas szemű,
forradásos arcú, ázsiai változatát látja, azt a lányt, akivel tizenkilenc
éves korában valami képzelt butaság miatt szakított. Most már
senkitől sem kérhet bocsánatot, csak ettől az idegentől, aki le nem
veszi róla a szemét.
Múlik az idő, egy emberélet, még néhány másodperc egy olyan
rendelőben, ahol semmi másra nem lehet nézni, csak egy idegen
sérült arcára. Stephanie körül bezárul a csapda. Tekintetét harag
felhőzi, már-már gyűlölet. Mimi ajka megrezzen – ez irányítja vissza
Stephanie-t ama három évvel ezelőtti naphoz, amikor végre-
valahára leugatta és ribancnak nevezte az anyját. Az anyja szája
pedig abban a pillanatban… Stephanie szorosan behunyja a szemét
– a fene essen ennek a játéknak a szabályaiba –, de amikor megint
kinyitja, az anyját látja nyolc hónappal később a pánik idővonalán,
egy kórházi lélegeztetőgépen, krónikus elzáródásos
tüdőbetegségben haldoklik, és azért küzd, hogy az arcán annak a
napnak a vádjaiból egyetlen gondolat se látsszon, mikor a lánya
behajol fölé, hogy megpuszilja a hideg homlokát.
A karóra, amit Stephanie a recepción hagyott, tovább ketyeg látó-
és hallótávolságon kívül. Az óra nélkül s távol a ránehezedő
elvárásoktól a látogató visszaemlékezik saját magára, a pufók,
bánatos, ki tudja, honnan szalajtott gyerekre hatévesen, amikor
ápolónő akart lenni. Játékok – fecskendő, vérnyomásmérő
mandzsetta, fehér fityula. Képeskönyvek és babák. Három évig tartó
megszállottság és a rá következő harmincöt éves amnézia, ami csak
akkor múlik el, amikor lenn, a Nyuszi barlangjában egy másik nő
szemébe néz. Semmi sem létezik ezen az egyezségen kívül. A
pupillák egymásba kapcsolódnak, és nem képesek másfelé nézni.
Az évek átmasíroznak Stephanie fejében – gyerekkor, ifjúság,
kamaszkor, a fiatal felnőttkor sebezhetetlensége s utána a
végtelenül hosszú, rémült érett kor. Most meztelen olyasvalaki előtt,
akivel megegyezett, hogy a későbbiekben meg sem próbál találkozni
vele.
A detektívtükrön keresztül Mimi lát. Micsoda fájdalom gyötri! Még
itt is. Hogy lehet? A nap kettejük közé vetődő pászmájában zöld
érzés nyílik meg a fényre. Mimi hagyja, hogy áttűnjön az arcán, és
láthatóvá váljék. Terápia. Hasonlít a húgaimra. Beengedi ezt a nőt,
föl a reggelizőfára a hátsó kertben, Wheatonban (Illinois állam), ahol
ő, Carmen és Amelia már fölvitte a müzlis tálkáját a nyári ágakra, és
javában olvasgatják egymás jövőjét az úszó zabkarikákból. Egy
virginiai misszionárius lánya a konyhaablak előtt áll, az a lánya,
amelyik úgy fog meghalni demenciában egy szanatóriumban, hogy
soha életében nem nézett fél másodpercnél tovább a lányai
szemébe. Aztán egy huj férfi, most lép ki a házból, hogy odaszóljon
a lányainak: A selyemültetvényem! Micsinálja? Az eperfa, édes,
girbegurba, nyitott, körülötte árnyék, békét áraszt, és hazudik
nagyjából mindenről, amit a jövő tartogat.
A nagy nővéri felbuzdulás eléri Stephanie-t is. Kinyújtja a kezét az
egy méterre ülő pici, félázsiai sámán felé. Mimi szemöldökizmának
egyetlen, gyors megfeszülése visszakozásra készteti. Lesz itt még
más is. Sokkal több.
Fél óra múltán Stephanie kiborul. Éhes, feszült, nyughatatlan, és
nagyon elege van magából, legszívesebben elaludna örökre. Úgy
szivárog ki belőle az igazság, mintha testnedv volna. Nem kéne
bíznia bennem. Nem érdemlem. Világos? Annyi módon van
elcseszve az életem, hogy azt még a gyerekeim se gyanítják.
Loptam a fivéremtől. Meglógtam egy baleseti helyszínről. Olyan
palikkal feküdtem le, akiknek még a nevét sem tudom. Sokszor.
Nemrég.
Értem. Psssszt. Engem három államban is köröznek.
A két arc könyörtelenül egymásba ivódik. Izmok mozdulnak, mint a
világ leglassabban végigpörgethető lapozókönyvében. Rémület,
szégyen, kétségbeesés, remény, mindegyik a maga három
másodperces időtartamában. Eltelik egy óra, és az érzelmek szigetei
belemosódnak a nyílt tengerbe. A két arc megduzzad; szájuk, orruk,
homlokuk úgy megnő, hogy beillenének Mount Rushmore-i
szobornak. Ott lebeg kettejük között a nagy és ködös igazság, de a
testük miatt nem tudják megragadni.
 Újabb óra telik el. A végtelen unalom sivatagjait rendkívül intenzív
szakaszok darabolják szét. További megsemmisült emlékek
szivárognak elő a mélyből, sok-sok pillanat, melyeket újra
felfedeznek, aztán megint belevesznek az egymásra nézés
kráterébe. Hidraszerűen megsokszorozódó emlékek, hosszabbak,
mint az az élet, amelyik létrehozta őket. Stephanie lát. Most teljesen
világos: állat ő, egyszerű avatára. Miként a másik nő is – szűk
börtönbe zárt szellem, de azzal ámítja magát, hogy független. Mégis,
egyesülve, összekapcsolódva helyi istenségek ők, akik mindent
átéltek és mindent éreztek. Ha egyiküknek gondolata támad, az
nyomban ott van a másikuk fejében is. A megvilágosodás közös
vállalkozás. Kell hozzá egy másik hang, hogy megmondja: Nem
tévedsz…
Bárcsak valós időben is vissza tudnék emlékezni erre, amikor
bajban vagyok! Azzal meg is gyógyulnék.
Nincsenek gyógymódok.
Ennyi volt? Vagy van tovább is? Talán mennem kéne.
Nem.
A harmadik órában az igazságok elszabadulnak és rettenetessé
válnak. Olyan dolgok bújnak elő a rejtekhelyükről, amelyek miatt
bármelyik klubból kitennék az ember szűrét – kivéve innen, ahonnan
nem léphetnek le.
Hazudtam a legközelebbi barátaimnak.
Értem. Én meg magára hagytam anyámat a halálakor.
Leselkedtem a férjem után, és elolvastam a magánlevelezését.
Értem. Én meg letakarítottam apám agyának maradványait a
hátsó kerti járólapokról.
A fiam nem áll szóba velem. Azt állítja, tönkretettem az életét.
Értem. Én meg segítettem megölni egy barátomat.
Hogy képes ezek után még rám nézni?
Akadnak nehezebben elviselhető dolgok is.
Változik a napfény. Vékony fénycsíkok kúsznak föl a falakra.
Stephanie-nak úgy tűnik, azon kell eltöprengenie: még mindig ma
van-e, vagy ez az egész a múltban játszódott le. Pupillája már régóta
ide-oda változik, hol összeszűkül, hol kitágul, egyszer homályba,
egyszer vakító fénybe vonva a rendelőt. Annyira sem képes
összeszedni magát, hogy felálljon és távozzon. Majd amikor már
sehogy sem megy tovább, akkor lesz vége. Utána soha többé nem
fognak találkozni egymással, kivéve hogy mindig.
Stephanie-nak ég a szeme. Pislog zsibbadtan, némán, mohón,
összetörve, és nagyon ki kellene ürítenie már a hólyagját. Valami
miatt nem vesz levegőt – ez a törékeny, sebhelyes arcú nő le nem
venné róla a szemét. Ez a nézés a foteljához szögezi, amitől
megváltozik, hatalmas és helyhez kötött dolog lesz belőle, hajladozik
a szélben, és veri az eső. A sürgető szükségletkielégítés – amit az
életének nevezett – egy levél fonákjának egyetlen pórusává
zsugorodik egy szélfútta ág csúcsán, magasan, egy közösség
koronáján, ami olyan nagy, hogy egy pillantással nem is lehet
befogni. És sokkal lejjebb, a föld alatt, a humuszban az alázat
gyökérzetén keresztül ajándékok áramlanak.
Stephanie arca megfeszül. Kiabálni akar: Ki maga? Miért nem
hagyja abba? Soha senki nem nézett rám így, csak ha ítélkezni,
kirabolni vagy megerőszakolni akart. Én soha életemben, én soha
életemben, én még… Elvörösödik. Lassan, nehézkesen,
hitetlenkedve ingatja a fejét, és sírva fakad. A könnyek azt teszik,
amihez kedvük van. Nevezzük zokogásnak. A terapeuta is sír.
Miért? Miért vagyok rosszul? Mi bajom van?
Magány. De nem az emberek hiányoznak. Olyasmit gyászol,
amiről még fogalma sincs.
Mi az?
Nagy, küllők tartotta, vad, egybeszőtt hely, amit nem lehet pótolni.
Azt se tudta róla, hogy az övé, és elveszítheti.
Hová lett?
Belőle lettünk mi. De még hiányzik belőle valami.
Stephanie már felállt a fotelból, az idegen nőbe csimpaszkodik. A
vállánál ragadja meg. Bólogat, sír, bólogat. Az idegen hagyja.
Persze, a gyász. Gyászol valamit, ami túl nagy ahhoz, hogy
meglássa. Mimi visszahúzódik, hogy megkérdezze tőle, jól van-e
már. Jól van-e ahhoz, hogy elinduljon. Tud-e ilyen állapotban
vezetni. De Stephanie a szájára teszi az ujját, és örökre elhallgattatja
a terapeutát.
A nő, akit kicseréltek, kilép a Hyde Streetre. Egy állványon két
homlokzatfestő ordibál egymásnak, miközben bömböltetik a rádiót.
Hat házzal odébb targoncások ládahegyeket rakodnak ki egy
teherautóból. Egy rövidnadrágos, koszos öltönyzakót viselő, a haját
gumikötéllel összefogó pacák vág át Stephanie mögött a járdán, és
hangosan beszél: vagy élő hangok, vagy mobiltelefon – szabadon
választható skizofrénia. Stephanie lelép az úttestre, egy autó süvít el
mellette. Dühödt dudálásának Doppler-effektusa egy sarokkal lejjebb
is hallatszik. Hevesen küzd, hogy belekapaszkodjon abba, amit épp
megpillantott. Csak hát forgalom, veszekedés, lázas tevékenység:
az utca brutalitása bekeríti. Szaporázza a lépést a régről ismert
pánik határán. Minden, amit az imént megnyert, kezd beleveszni a
többi ember ellenállhatatlan nyomulásába.
Valami éles dolog horzsolja fel az arcát. Megáll, megtapogatja a
karcolást. A tettes ott lebeg előtte, lila, rózsaszín, egy ötéves rajzos
firkájának színei. A járdán álló fémketrecből kiszabadulva, a lábához
közel van egy nála kétszer magasabb, a kiterjesztett karjánál
másfélszer szélesebb valami. Egy masszív, fölfelé tartó ösvény
néhány keskenyebbre ágazik szét, azok pedig több ezer felé, még
vékonyabbakra, mindegyik ideiglenes jellegű, kettéválik, tele
forradásokkal, meghajlítgatta már őket a történelem, és eszeveszett
virágok borítják a csúcsaikat. A látvány mélyen Stephanie-ba ivódik,
szétágazik benne, és még egy pillanatig emlékszik rá: az ő élete is
olyan vad volt, amilyen egy szilvafa tavasszal.

Kicsivel lejjebb az úton, háromezer kilométerrel keletre Nicholas

Hoel behajt az iowai júniusba. Minden kis gödörtől, mindegyik
ismerős út menti gabonatárolótól elfacsarodik a szíve, mintha az
volna az utolsó dolog, amit halála előtt még láthat. Mintha hazatérne.
A számok megdöbbentik – mert csak pár évet volt távol. Mennyi
minden maradt meg ugyanolyannak. A gazdaságok, az út menti
raktárak, a rémes hirdetőtáblák: MERT ISTEN OLYAN NAGYON
SZERETTE A VILÁGOT… Sok bevésődött emlék kora gyerekkorából,
kitörölhetetlen sebhelyek a prérin és Nickben. Ugyanakkor minden
látnivaló lepusztult és távoli, mintha a filléres bolt látcsövén át nézné.
Semminek sem lett volna szabad megmaradnia ott, ahol ő is
megfordult.
Az autópálya kijárata előtti utolsó emelkedőn felgyorsul a
szívverése. Keresi a láthatár magányos oszlopát. De ahol a Hoel
Gesztenyefának kellene magasodnia, csak a megsemmisítő júniusi
kékséget látja. Lehajt az autópályáról, és végigmegy a gazdaság
körüli hosszú téglalapon. Csak éppen nincs már meg a gazdaság.
Gyártelep van a helyén. A tulajdonosai elbántak a fával. Az autót
leteszi a kavicsos behajtó felénél, és kigyalogol a mezőre a fa
csonkjáig, közben megfeledkezik arról, hogy már nem a saját földjén
jár.
Százötven lépés, és megpillantja a tisztást. Több tucat friss
gesztenyefahajtás nőtt ki az élettelen csonkból. Látja az egyenes
erezetű leveleket, gyerekkora fogazott szélű dárdáit, számára mindig
is ez jelentette a falevelet. Néhány szívdobbanásnyi időre:
feltámadás! Azután eszébe jut, hogy ezeket az új kezdeményeket is
hamarosan tönkreteszi a szelídgesztenye kéregrák. Elhalnak és újra
kinőnek, körbe-körbe, elég sűrűn ahhoz, hogy életben tartsák a
halálos betegséget.
Most az ősi családi fészek felé fordul. Fölteszi a két kezét, hogy ha
valaki a szalonból nézné, az megnyugodjon. Igazság szerint nem is
a fa, hanem a ház halt meg. Hámlik a burkolat. Az északi oldalon
félhosszan lelóg az ereszcsatorna. Megnézi az óráját. Öt perccel
múlt hat – kötelező vacsoraidő az egész Közép-Nyugaton. Átvág a
gyomos gyepen, és közel megy a keletre néző ablakokhoz. Mind
matt, poros, fénytelen, még fakóbbak a benti sötétségtől. A keretek,
rácsok, dúcok meg a faszerkezetek a dupla üvegű ablakok körül
belevesznek a festéket is lerohasztó penészbe. Tölcsért csinál az
egyik kezéből, hogy be tudjon lesni. A nagyszülei nappalija tele
lavórokkal és fémdobozokkal. A minden ajtótokot bélelő tölgyfa
burkolatot lecibálták.
Körbemegy a bejárati verandához. A lécek inognak a lába alatt. Öt
kopogás a bronz kopogtatóval, semmi válasz. Fölmegy a ház
mögötti dombra, a régi melléképületekhez. Az egyiket már
lebontották. Egy másikat kirámoltak. A harmadik be van zárva. A régi
trompe-l’œil falfestménye – az a repedés a kukoricaföldet ábrázoló
falon, amely széles levelű fák rejtőzködő erdejét mutatta –
kékesszürke lett.
Vissza a bejárati verandához, leül a babaringató szék hűlt helyére
hátát az ablaknak támasztva. Nem világos, mihez kezdjen.
Megfordul a fejében, hogy betör a házba. Az előző három
alkalommal a szabadban éjszakázott. Egy tehén miatt összeszarta
magát rémületében a wyomingi Bighorn-hegységben, mikor az állat
napkelte előtt megszagolgatta a hálózsákban. A nebraskai nemzeti
erdőben nem tudott aludni, mert a szomszéd sátorban két
kempingező rekordokat döntött hosszú távú szeretkezésben. Szóval
jól jönne egy ágy. Egy zuhany. De úgy tűnik, a ház egyikkel sem tud
szolgálni már.
Arra vár, hogy a közép-nyugati alkony gyengéden homályba
borítson mindent, pedig valójában nincs is szükség rá, hogy így óvja
magát. Messze-messze egy műhold vezérlésű mezőgazdasági
óriásgép – gyakorlatilag egy robot – fésüli át a dimbes-dombos
földeket. A kutya se jár erre, senki se látja meg, mit csinál.
Elvégezheti, amiért jött, és mehet tovább.
De inkább vár. A várakozás lett a vallása. Csak a kukoricát lehet
figyelni kilométereken át. Vagy a bab növését, kunyhókat és silókat a
láthatáron, egy autópályát meg egy hatalmas fát az égből kivágva a
negatív térben, Magritte-szerűen. Ül, hátával a háznak dől, úgy érzi,
gazdaságuk újra előbukkan, mint a vadak az ösvény szélén, ha a
kiránduló elég hosszan marad nyugton. Mikor a felhők bíborszínbe
hajlanak, visszamegy a kocsihoz, és előveszi összehajtható
kempingásóját. Alkalmatlan szerszám a nem megfelelő feladatra, de
nincs jobb. Egy perc, és megint a ház mögötti dombon van a garázs
mögött, laza, kavicsos felületet keres. Érzésre ez a talaj már nem
ugyanolyan, a távolságok se stimmelnek. Még a garázst is odébb
tolták.
Rábukkan a törmelékes részre a dús, zöld növényzet alatt.
Belevágja az ásót a gyomokba, és addig ás, míg eléri a múltat.
Felszabadulnak az elfojtások. Kiemeli és kinyitja a dobozt. Fatáblák
és néhány papírra készített munka. A felső festményt a nappali fény
utolsó sugarába tartja. Ágyban fekvő férfi egy nagy ág csúcsát nézi,
az ág az ablakon keresztül nőtt be a helyiségbe.
No mármost, így történt: Nicholas aludt, a lány berontott.
Mindkettejüknél volt fél prófécia. Összerakták, és elolvasták az
üzenetet. Megtalálták együttes feladatukat, a közös hivatást. A
szellemek kezeskedtek róla, hogy minden rendben fog lezajlani. De
a lány halott, Nicholas megint olyan, mint egy alvajáró, és amit meg
akartak menteni, az mind pusztul.
 A kartondobozt leteszi a gödör mellé, és tovább ás. A második
doboz is a felszínre kerül, tele olyan festményeivel, amelyekről már
megfeledkezett: Családfa, Sámfa, Fakabát, Nem látja a fától az
erdőt. Mindet azelőtt festette, hogy a lány megjelent a kocsibejárón a
feltámadás történeteivel meg a fény hangjaival. A festmények
igazolták, hogy együtt kell nekiindulniuk. A festményeknek nem volt
igazuk.
A második dobozt ráteszi az első tetejére, és folytatja az ásást. Az
ásó hegye valami szabálytalan tárgyba ütközik, és megtalálja a
szoborgyűjteményt. Oliviával négyet ástak el, nem szorosan egymás
mellé, hogy kiderüljön, mit tesz az élő talaj a kerámiaburkolattal.
Föld: ezt is Oliviától tanulta meg észrevenni. Pár évszázadonként
újabb négy-öt centi. Mikroszkopikus erdő, százezer faj néhány
gramm iowai földben. Térdre ereszkedik, a kerámiaszobrokat az
ujjaival kaparja ki, és nyállal megnedvesített zsebkendővel törölgeti
le. A monokróm felületek most úgy ragyognak, mint a gazdag
színvilágú Brueghelek. Baktériumok, gombák, gerinctelenek – élő
műhelyek odalent, a föld alatti láthatáron – patinával vonták be a
szobrokat virágos remekműveket hozva létre.
Az átalakult szobrokat a megmentett dobozok tetejére állítja, és
visszafordul az igazi kincsért. Megint elcsodálkozik: vajon mire
számított, amikor itt hagyta? Utazzunk minél kevesebb csomaggal,
gondolták Oliviával. Ássuk el a művészetet. Ha később kiássuk, az
önmagában is megálló performansz lesz. Csakhogy a most is a
földben nyugvó darab többet ér az életénél is, és egy percre sem lett
volna szabad szem elől tévesztenie. További hat lapát föld, és
megint az övé. Kinyitja a dobozt, aztán a cipzárat, és kézbe veheti a
százéves fényképsorozatot. Túl sötét van már ahhoz, hogy
végiglapozza. Nincs is rá szüksége. A fényképhalmot tartva érzi,
hogy a fa egy csavarhúzómintát köpködő szökőkút módjára
spirálvonalban a magasba kúszik, miközben a Hoel család
nemzedékei nézik.
A leletek felével elindul lefelé a dombról, vissza az autóhoz. A
zsákmányt elhelyezi a csomagtartóban, és visszafordul a
maradékért. Félúton a temetkezési hely felé két fényszóró döfi át a
kocsibejárót a sötét út felől. Rendőrök.
 Ilyenkor föltartott kézzel a rendőrautó felé kell menni. Minden
magyarázkodást dokumentálhatnak. A bizonyíték alá fogja
támasztani a meséjét. Birtokháborítás persze, de csak azért, hogy
begyűjtse, ami a sajátja. Előlép a ház mögül, a reflektorok
ráirányulnak. Eszébe jut, hogy az elásott kincs hivatalosan talán már
nem is az övé. Eladta a birtokot és mindent, ami hozzátartozik. A
föld adásvétele: ugyanolyan marhaság, mint letartóztatásba kerülni
az ember saját műalkotásainak visszaszerzése miatt.
A rendőrautó berobban a kocsibejárón, kerekei alól kavicsok
spriccelnek szét. Erőteljesen forgó piros fény állítja meg Nicholast
egy helyben. Az autó hirtelen megáll – világító barikád. A sziréna
átadja a terepet egy hangszórónak:
– Állj! Földre!
A kettőt nem lehet egyszerre csinálni. Fölteszi a kezét, és térdre
ereszkedik. Negyven évet utazik vissza az általános iskolai vicces
dalocskáig: Egy icipici pók felmászott az ereszen, jött egy nyári
zápor, lemosta hirtelen. Két rendőr egy szempillantás alatt lefogja.
Csak ekkor ébred rá, hogy komoly bajban van. Ha ujjlenyomatot
vesznek tőle, ha megnézik a nyilvántartóban…
– Kezeket szét! – Az egyik rendőr megnyomja Nick hátát, és
egymás mellé húzza két csuklóját. Miután megbilincselte, felültetik a
földön, elemlámpával az arcába világítanak, és fölveszik az adatait.
– Csak csecsebecsék – mondja a rendőröknek –, nincs értékük.
Értetlen képet vágnak, amikor megmutatja nekik a műveit. Mi a
fenének csinál valaki ilyesmit, és akkor még vissza is akarja lopni! A
két rendőr számára a történet egyetlen értelmes része az elásás. Az
idősebbik rendőr fölismeri Nick nevét a jogosítványán. Helytörténeti
adalék. Az egész környék tájékozódási pontja: Menjen még másfél-
két kilométert a Hoel Gesztenyefáig.
Felhívják a birtokot kezelő főnököt. Az illető magasról tesz az
előásott vacakokra. Ez a vidéki Iowa: a rendőrök nem néznek utána
a letartóztatásainak az országos adatbázisban. Ő is csak a szokásos
téveszmés csavargóféle egy tönkrement agrárcsaládból, ilyen
csotrogánnyal közlekedik, és a letűnt múltba akar kapaszkodni.
– Elmehet – mondja a két rendőr. – Nincs több ásás más birtokán!
– Azt még szabad el… – Nick a kiásott kincsek irányába mutat. A
rendőrök vállat vonnak: Tőlünk aztán… Végignézik, míg Nick az
utolsó dobozt is beteszi a kocsijába. Ekkor feléjük fordul. – Látták
már egy fa nyolcvan évi növekedését tíz másodpercben?
– Na, aztán vigyázzon magára – köszön el tőle az, amelyik a
földre vitte. És útjára bocsátják a háromszoros gyújtogatót.

Neelay az asztalfőn ül az ovális tárgyalóasztalnál, szemben vele az

öt legfontosabb projektmenedzsere. Csontos ujjai szétterülve az
asztallapon. Nem tudja, hogyan is kezdjen bele. Már arra sem
könnyű rájönni, mi legyen a játék neve. Verziószámokat nem
használnak többé, átvették a helyüket a folyamatos frissítések. A
Sors-játék Online mára gigászi méretű, terjeszkedő, folytonosan
fejlődő vállalkozás. De a velejéig rohadt.
– Midász-problémával küzdünk. A játékunknak nincs vége, csak
stagnáló piramisjáték az egész. Vég nélküli, értelmetlen gazdagság
a célja.
A csapat a homlokát ráncolva hallgatja. Mindannyian hat
számjegyű dollárösszeget keresnek, a többségük milliomos. A
legfiatalabb huszonnyolc éves, a legidősebb negyvenkettő. De
gördeszkás pólóban, gombafrizurásan, oldalra csapott
baseballsapkával tizenévesek utánzatainak látszanak. Boehm és
Robinson kinyújtóztatja a lábát, kortyol az energiaitalából, és
beleharap a müzliszeletébe. Nguyen lába fent van az asztalon, és
úgy bámul ki az ablakon, mintha virtuálisvalóság-szemüveget
viselne. Mind az öten pittyegnek, csöngetnek, sípolnak vagy
rezegnek több eszközzel, mint amennyiről a sci-fik valaha is álmodni
mertek.
– Hogy lehet itt nyerni? Úgy értem, lehetséges-e valamikor is
veszíteni? Kizárólag az számít, hogy sikerül-e kicsivel még többet
felhalmozni. Eljutsz a játékban egy bizonyos szintre, ahonnan a
továbbhaladás tisztára értelmetlen. Mocskos. Ugyanaz még egyszer.
Az asztalfőn ülő kerekesszékes ember előrehajol, és belenéz a
saját sírjába. Hosszú, szikh hajviselete továbbra is nagyjából a háta
közepéig ér, de most már ősz szálakkal van áttörve. Álláról szakáll
lóg le, és partedliszerűen terül szét supermanes melegítőfelsőjén.
Karján még mindig van egy kevés hús attól, hogy évtizedek óta
maga emeli ki-be magát az ágyból és az ágyba. De a két lábszára
az oldalzsebes nadrágjában alig több jóindulatú célzásnál.
Neelay előtt egy könyv hever az asztalon. A Sempervirens kis
segítői tudják, mit jelent ez: a főnök már megint olvasott valamit.
Újabb látomásos ötlet ejtette foglyul. Mindjárt elkezdi nyaggatni őket,
hogy mindenki olvassa el, és keressen megoldásokat olyasmire, ami
kizárólag a főnök számára probléma.
Kaltov, Rasha, Robinson, Nguyen, Boehm: öt, energiától duzzadó
éltanuló dugja össze a fejét az agytröszt parancsnoki szobájában
számos képernyővel és a jövő konferenciáihoz szükséges minden
elektronikus kütyüvel fölszerelkezve. De ma csak a tátott szájú főnök
megbámulása jut nekik. Aki azt állítja, a Sors-játékkal alapvető,
belső gond van. Újra kell gondolni a varázserejű, pénzmágnes
franchise-t.
Kaltov bajusza majdnem tüzet fog a bosszúságtól.
– Ne hülyéskedjünk már, ez egy mikromenedzsment-játék. Azért
fizetnek, hogy egy isten gondjait vehessék a nyakukba.
– Hétmillió előfizetőnk van – veszi át a szót Rasha. – A negyedük
már egy évtizede játszik. Egyesek internetező kínai rabszolgákat
bérelnek fel, hogy magasabb szintre lépjenek a karakterükkel, míg
ők alszanak.
A főnök a rá jellemző módon húzza fel a szemöldökét.
– Ha a szintlépés most is akkora öröm volna, nem kellene erre
hagyatkozniuk.
– Lehet, hogy van itt egy probléma – ismeri el Robinson –, de ez
ugyanaz, mint amivel a Sors-játék kezdete óta szembe kell néznünk.
Neelay feje fel-alá jár, de ez nem egyetértő bólogatás.
– Nem mondanék „szembenézést”, talán inkább „halogatást”. –
Annyira ösztövér lett, hogy készülhet a szentté avatásra. A lötyögő
supermanes melegítőfelső nyakkivágása látni engedi kiálló
kulcscsontját. Hasonlít az aszketikus indiai szobrokra, bőrrel bevont
csontváz a bódhifa vagy az indiai orgona alatt.
Boehm néhány ábrát vetít.
– Itt van az elképzelésünk. Újból megemeljük a tapasztalati
szintlimitet. Bedobunk egy csomó technológiát. Jövőbeli Technológia
Egy, Jövőbeli Technológia Kettő, ez lesz a nevük… Ezekből
különböző fajta presztízspontokat lehet szerezni. Utána megint
rendezünk egy vulkánkitörést a Nyugati-óceán közepén, és indítunk
egy új földrészt.
– Hát ezt nevezem én halogatásnak.
Kaltov szólásra jelentkezik.
– Az emberek növekedni akarnak. Ki akarják terjeszteni a
birodalmukat. Emiatt tejelnek minden hónapban. A hely megtelik,
csinálunk belőle valamivel nagyobbat. Másképp nem lehet
működtetni egy világot.
– Értelek. Öblítés, centrifugálás és megint elölről, míg bele nem
fulladsz a sikerekbe.
Kaltov az asztalra csap. Robinson felröhög. Rasha azt gondolja:
csak arról van szó, hogy a főnök, aki minden héten milliónyi
emlékeztetőt küld, aki a semmiből építette fel ezt a céget,
gyakorlatoztatja a zsenialitását, akár igaza van, akár nem.
– Most melyik az érdekesebb? – kérdezi Neelay. – Ötszázmillió
négyzetkilométer, benne százféle életközösség és kilencmillió élő
faj, vagy maroknyi színesen villogó pixel egy 2D-s képernyőn?
Ideges nevetgélés az asztal körül. Átlátják, melyik volna
alkalmasabb otthon. De mindegyikük tudja, milyen gombra jár a saját
öröme.
– Tök világos, hová emigrál a faj, főnök.
– Miért? Miért kéne feladni egy végtelenül gazdag helyet egy
virtuális térkép kedvéért?
Ennyi filozófia már egy kicsit sok a milliomos srácoknak, de nem
rontják el annak a játékát, aki alkalmazza őket. Kibontják a
problémát, felsorolják a szimbolikus hely előnyeit: rendezettség,
gyorsaság, azonnali visszacsatolás, hatalom és ellenőrzés, könnyű
kapcsolatteremtés, a felhalmozható javak puszta mennyisége, a
folytonos erősebbé válás, a célok és elérésük. Az összes vele járó
öröm, ami megbizsergeti az egész agykérget. Beszélnek a játék
tisztaságáról, meg hogy mindig tart valamerre jól érzékelhető
tempóban. Látod, ahogy haladsz előre. És díjazza az erőfeszítést.
Neelay bólintása megint elutasítást jelent.
– Addig, ameddig. Míg unalmassá nem válik. – A csapat elhallgat.
Csoportos kijózanodás. Nguyen leveszi a lábát az asztalról. – Az
emberek jobb sztorira vágynak annál, amit kapnak. – A borzas fejű
szent hindu remete olyan hirtelen hajol előre, hogy kis híján kizuhan
a kerekesszékből. – Bizony! És mit csinál az emberrel minden
valamirevaló sztori? – Senki sem veszi a lapot. Neelay a magasba
tartja a két karját, és a lehető legfurább módon nyitja szét a tenyerét.
Még egy pillanat, és levelek fognak lehullani az ujjairól, s madarak
fogják befészkelni magukat közéjük. – Egy kicsit megöli.
Másvalamivé alakítja át, mint ami addig volt.
Fokozatosan mind megértik, lassan és biztosan, mint a halál. A
főnök most egy másik játékot játszik, olyasmit, ami gond nélkül
használja a közös játékukat üzemanyagként. Boehm megkérdezi:
– Akkor szerinted most mit csináljunk?
Neelay fölmutatja a könyvet, mintha isteni kinyilatkoztatás volna.
El tudják olvasni a borítón, a levelek fölfelé törő hálózata alatt a
címét. A titokzatos erdő. Robinson felnyög.
– Elég a növényekből, főnök. Növényekből nem lehet játékot
csinálni. Hacsak nem szereljük fel őket páncélököllel.
– Kapjon valami hangulatot is a modell. Adjuk hozzá a
vízminőséget. A tápanyagok körforgását. Legyenek végesek az
erőforrások. Csináljunk prérit, lápot, erdőt úgy, hogy elcsípjük az
igazi gazdagságát és bonyolultságát.
– No és azután? Fehéredő korallzátonyok, emelkedő tengerszint
és aszály okozta bozóttüzek?
– Ha egyszer az emberek így játsszák…
– Mi a fenének? A játékosaink szeretnének már eltávolodni ettől a
sok szartól.
– A játék ragaszkodik a játékosaihoz. Ebben áll a nagy titok.
– És ezt hogy tudnád megnyerni? – gúnyolódik Kaltov.
– Úgy, hogy rájövök, mi az, ami működik. Úgy kéne fájnia, ahogy
az igazság fáj.
– Közben azt mondod, ne legyenek új földrészek.
– Ne is legyenek. És hirtelen megszaporodó új ásványlelőhelyek
sem. Regeneráció csakis valós léptékben. Senki sem kelhet ki a
sírból. A rossz döntés következménye a végleges halál.
A kis segítők összenéznek. A főnök nem bír magával. Kész
tönkretenni a franchise-t, elapasztani a kiapadhatatlan pénzforrást,
amitől az életük mindörökké csupa fény és pompa – csak azért,
hogy megoldja a túlzott elégedettség problémáját.
 – Mitől… – kezdi Nguyen – …mitől olyan szórakoztató a sok
korlátozás, hiánycikk meg a végleges halál a játékosoknak?
A beesett arc egy pillanatra gumiszerűvé válik, a főnökből megint
kisfiú lesz, aki programozni tanul, a kód a szélrózsa minden irányába
szerteágazik.
– Hétmillió felhasználónak kell felfedeznie egy veszélyes új hely
szabályait. Meg kell tanulniuk, mit bír el a világ, hogyan működik
ténylegesen az élet, mit követel a játékostól azért, hogy engedi
továbbjátszani. No mármost, én ezt nevezem játéknak: vadonatúj
Felfedezések Kora. Miféle további kalandokat kívánhatnának még?
Kaltov szerint:
– Akkor inkább add el a Sempervirens-részvénypakettedet. Mert
az összes meglévő játékosunk abba fogja hagyni. Lelépnek!
– Lelépnek? Hová? A legtöbb játékosunk évek óta csinálja. Túl
sok mindent feccölt bele. Vagyonokat halmozott fel a játékon belül.
Majd kiókumulálja, hogyan rehabilitálhatná a helyet. Meg fog lepni
bennünket, ahogy eddig is mindig.
A kis segítők elképedve ülnek, számolgatják, micsoda összegek
tűnnek el a szemük láttára. De a főnök – a főnök úgy ragyog,
ahogyan egyszer sem, mióta gyerekkorában leesett a fáról. Fölemeli
a könyvet, kinyitja, felolvas belőle.
– Valami csodálatos dolog történik a felszín alatt, olyan, amiről
csak most tanuljuk meg, hogyan érdemes látnunk. – Nagy
csattanással csukja be a könyvet a drámai hatás kedvéért. – Semmi
sincs, ami kicsit is ehhez volna fogható. Mi lennénk az elsők.
Képzeljétek csak el: olyan játék, aminek az a célja, hogy a világot
gyarapítsd, ne saját magadat.
Egyre sűrűbb a csönd az őrült javaslat miatt. Kaltov megjegyzi:
– Ahol nincs baj, főnök, ott fölösleges javítgatni. Nemmel
szavazok.
A csontvázszerű szent egyesével végigmegy az asztal körül.
Rasha? Nguyen? Robinson? Boehm? Nem, nem, nem és még egy
nem. Egységes palotaforradalom. Neelay semmit sem érez, még
meglepetést sem. A Sempervirenst – a maga öt részlegével és
számtalan alkalmazottjával, az előfizetőktől és a hirdetőktől
beszedett jelentős éves bevételével – jó ideje senki sem irányítja. Az
online fórumokra beírogató több tízezer rajongó erősebb ellenőrzést
gyakorol a következő lépések felett, mint a felső vezetők. Komplex,
alkalmazkodó rendszer. Istenjáték, csak kicsúszott az istene
kezéből.
Neelay számára világos: az erőteljesen párhuzamos online
élmény folytatódik, híven annak a helynek a zsarnokságához,
ahonnan úgy tesz, mintha megszökne. És Santa Clara megye
hatvanharmadik leggazdagabb embere – a Sempervirens Rt.
alapítója, az Erdei próféciák megalkotója, az egyke, a távoli világok
rajongója, a hindi képregények odaadó híve, szabálytalan történetek
imádója, digitális papírsárkányok eregetője, tanárok félénk
elátkozója, aki kaliforniai tölgyekről potyog le – megtanulja, mit
jelent, ha az embert felfalják saját telhetetlen gyermekei.

Immár őskori történelem az az évtizedes történet, amit Douglas

Pavlicek bármelyik pillanatban előszed a tarsolyából, hogy azokra a
nyári látogatókra öntse, akik gyanútlanul betévednek a kísértetváros
egykori kuplerájából átalakított látogatóközpontba. Bárkinek
elmeséli, akinek van kitartása végighallgatni.
– Na, akkor hátramenetben kellett visszakúsznom a seggemen a
jó lábammal elrugaszkodva a fatörzsekről. Fölkapaszkodtam egy
huszonöt méteres hegyfokra a hóban, közben úgy szúrt a
kificamodott vállam, mintha tüzes piszkavassal böködött volna a
Szentlélek. Hol elvesztettem az eszméletem, hol meg
visszanyertem, úgy kúsztam el annak a régi ezüstbányának az
aknatornyáig vagy száz méterre innen. És ott feküdtem, mintha
meghaltam volna, ki tudja, mennyi ideig, látomásaim jöttek, és
hallottam beszélni az erdőt, miközben farkasok meg hasonló fajzatok
nyalogatták a képem a bőrömön lévő só miatt. Csodával határos
módon elértem az irodáig, fel tudtam hívni a mentőhelikoptert, és el
is vittek Missoulába. Mintha visszakerültem volna Vietnámba, hogy
kiugorjak ejtőernyővel az öreg C-130-as Herculesből, és újra
megforgassam az örök visszatérés kerekét.
Sokszor adja elő a történetet, a turisták általában jól tűrik. De
egyik este, tíz perccel záróra után az egyik tárló mellett egy olyan
nőnek meséli, aki fel is fogja. Tulajdonképpen fiatalos, fejkendő,
hátizsák, bűbájos kelet-európai akcentus, kicsit sok rajta a parfüm,
de olyan barátságos, mint egy kullancsokkal teli retriever.
Lábujjhegyen állva várja, hogy a történetmesélő túléli-e az esetet,
vagy sem. A kalandok kellős közepén Douglas egy kis rögtönzést
visz bele. Ismerjük el: csak annyit, amennyit a történet íve még elbír.
De a nő zabálja, mintha valamelyik epilepsziás orosz regényírót
hallgatná, és mindenáron tudni akarná, mi történik azután és még
azután.
A történet befejezésekor a nő végignézi, ahogy Douglas bezárja
az irodát. Odakint, a telken a szolgálati Ford kisteherautóján kívül se
közel, se távol nem látszik semmi. Az aznapi vendégek már mind
beültek az Expeditionükbe vagy a Pathfinderukba, és levonultak a
hepehupás úton. A nő, Alena megkérdezi:
– Mit gondol, lesz itt a közelben egy hely, ahol letáborozhatnék?
Douglas is járt már ebben a cipőben, errefelé jó darabon nincs
kemping. Széttárja a kezét – ott a sok elhagyott épület, amit elvben
rendben kell tartania, meg esténként ellenőriznie. Kempingezni
ugyan nem szabad, de ki tudja meg?
– Válasszon egyet.
A nő lehajtja a fejét.
– Nincs véletlenül egy kis keksze vagy valami?
Douglasnek most esik le, hogy talán mégsem mesemondó
tehetsége fogta ott a csészealjszemű nőt. Ennek ellenére hazaviszi
a kunyhójába, és enni ad neki. Előkap mindent: a nyúlszeletet, amit
ki tudja, miért tartalékolt, sült gombát, hagymát, egész rendes kávés
süteményt (reggelire való gabonapehelyből) meg néhány kupica
erjesztett málnát.
Alena elmeséli, milyen kalandokban volt része a Garnet Range
hegyein.
– Négyen vágtunk neki. Gőzöm sincs róla, hová tűnt a másik
három.
– Errefelé azért elég veszélyes. Nem kellene egyedül kószálnia,
pláne ha így néz ki.
– Miért, hogy nézek ki? – berreg egyet a nő a lebiggyesztett
ajkával, és összedörzsöli két tenyerét. – Mint egy vedlett majom,
akinek meg kéne mosakodnia.
Douglas szemében beillene a postai úton rendelhető
menyasszony című szélhámosságba.
 – Komolyan mondom. Fiatal nő, totál egyedül. Nem díjazom az
ötletet.
– Fiatal? Kiről beszélünk? Továbbá. Ez a legnagyszerűbb ország,
és az amerikaiak a legbarátságosabbak a világon. Mindig segíteni
akarnak. Mint te. Tessék! Megcsináltad ezt a szenzációs vacsorát.
Pedig nem kellett volna.
– Ízlett? Tényleg? – A nő kinyújtja a poharát még egy kis
málnaborért. – Hát – folytatja Douglas, amikor már az ő mércéje
szerint is feszélyező a csend –, használd egészséggel a vizet a
szivattyúból. Válassz magadnak odalent egy házat. Bármelyiket. A
borbély üzletét nem ajánlom. Ott nemrég elpusztulhatott valami.
– Ez a ház igazán kedves.
– Aha. Szóval… ide hallgass, nem tartozol semmivel. Hiszen csak
egy kis ennivaló volt.
– Ki beszél itt üzletről? – Aztán lovagló ülésbe vágja magát
Douglas székén, méregeti az arcát, csőrös ajkával bele is kóstol. De
hirtelen abbahagyja. – Hahó! Hiszen te sírsz. Furcsa egy pasas
vagy.
Nincs észszerű magyarázat arra, hogy egy tetszőleges faj miért
fejleszt ki ilyen semmire sem jó viselkedést.
– Öreg harcos vagyok már.
– Biztos vagy benne? Lássuk csak!
Újra próbálkozik. Évek óta ez az első női test, amelyik
megmelengeti Douglasét. Mintha álkulccsal kaparásznának egy
berozsdásodott kulcslyukban, a mellkasában. Lefogja a nő csuklóját.
– Nem vagyok szerelmes beléd.
– Nem gond, kedves uram. Én sem vagyok szerelmes beléd. –
Douglas állát fogdossa. – Az élvezethez nem kell szerelmesnek
lenni.
Douglas eltolja a nő kezét.
– De igen. Nekem elhiheted. – Karja elernyed, mintha egy földbe
ásott betontömbben futó csőhöz lenne odaláncolva.
– Nem gond – ismétli a nő sértődötten. Eltolja magától Douglas
mellkasát, és feláll. – Nyomoronc kis emlős vagy.
– Úgy is van. – Douglas feláll, a lakoma maradékát a lavór mellé
teszi. – Tiéd az ágy. Majd én idekint alszom, a hálózsákban.
Mellékhelyiség az udvarban. Vigyázz, szúrós a csalán.
 Az ágy látványa feldobja a nőt. Karácsony Amerikában.
– Rendes pasas vagy.
– Nem különösebben.
Megmutatja neki, hogyan kell felkapcsolni a lámpát. Az első szoba
padlóján fekve fényt lát az ajtó alatt. Valaki sokáig olvas. De csak
később jön rá, mi is az, amit olvas.
Reggel további kávés sütemények és valódi kávé. A kultúrák
közötti félreértés nem hoz több kalandot. Mire az első turisták
fölmásznak a hegyre, a nő már el is tűnt. Kis idő múltán Douglas már
nem is mesél magának esténként erről a látogatásról, nem gerjeszt
vele önsajnálatot, és nem táplál vele nosztalgiát.
Amerika viszont, ez megint kiderül, valóban a legnagyszerűbb
ország. Az emberek rendkívül kedvesek, a föld elképzelhetetlenül
gazdag, a hatóságok pedig még azután is alkuba bocsátkoznak
némi hasznos információért, amikor már több bűncselekmény is van
a rovásodon. Eltelik még két hónap, amikor a monogramos
zubbonyú emberek is megmásszák a hegyet, de addigra Douglas
szinte teljesen megfeledkezik éjszakai vendégéről. Amikor a szövik
lefogják a kocsibehajtón, föltépik a kunyhó ajtaját, és elteszik kézzel
írott naplóját egy lepecsételt műanyag dobozba, csak akkor jut
eszébe a nő. Nagyon kell igyekeznie, hogy ne mosolyogjon, amíg
gúzsba kötik, és benyomják az állami Land Cruiserbe.
Maga szerint ez mulatságos?
Nem, nem, dehogy. Talán egy kicsit. Mindez lejátszódott régen is,
és amennyire Douglas Pavlicek meg tudja ítélni, örökké ismétlődni
fog. Az 571-es fogoly négy évtizeddel később szolgálatra jelentkezik.
Nem nagyon faggatják. Nincs rá szükségük, hiszen leírta az
egészet aprólékosan az esti memória- és magyarázkodási rituálé
keretében. Pecsét, aláírás, kézbesítés. Az összes bűn, amit ötösben
elkövettek: Vénuszhaj, Őrangyal, Eperfa, Duglászfenyő és Juharfa.
De milyen furcsa: akik foglyul ejtették, azokat hidegen hagyják az
erdei nevek.

Dorothy jelenik meg az ajtóban, kezében a mindig ugyanolyan

reggeli.
– Jó reggelt, RayRay. Ennél?
 Ray ébren van, békés hangulatban, az ablakon keresztül nézi a bő
fél hektáros Brinkman-kertet. Az elmúlt napokban kimondottan
megnyugodott. Pedig voltak feszültségek, rettenetes napok, amikor
Dorothy úgy érezte, Ray ezt nem fogja kibírni. Télen volt a
legrosszabb. Az egyik februári délután percekig próbálta megérteni a
férje jajveszékelését. Mikor végre rájött, mit akar jelenteni, az olyan
volt, mintha Ray a felesége gondolatait olvasná: Végem.
Bürökpohár.
De tavaszra Ray magához tért, és most, a nyári napfordulóhoz
közeli napokban Dorothy meg merne rá esküdni, hogy még soha
nem látta ilyen jókedvűnek. Leteszi a tálcát az éjjeliszekrényre.
– Jöhet egy őszibarackos-banános pite?
Ray megpróbálja fölemelni a kezét, talán hogy rámutasson
valamire, de a keze másként gondolja. Mikor végre sikerül
működésre kényszerítenie a száját, az egész váratlanul éri Dorothyt.
– Ott. Az. – Ray szavai összefolynak, kásásak, mint a pite
tölteléke, amit a feleségétől kapott reggelire. A szemével irányít. –
Az. A fa.
Dorothy érdeklődő arccal kinéz. Próbál úgy tenni, mintha a kérés
tökéletesen értelmes volna. Változatlanul ő a tökéletes amatőr
színész.
– Te-tessék? – kérdi. Mire Ray szája kinyílik, a két szótag, amit
kibocsát magából, félúton van az ami és az aki között. Dorothy
hangja továbbra is derűs. – Mégis miféle? Tudod, milyen ügyetlen
vagyok ebben. Valami örökzöldre gondolsz?
– Mi… ó… ta? – Három szótag. Mint a hegymenet kerékpáron,
sárban.
Dorothy úgy nézi a fát, mintha eddig még nem került volna a
szeme elé.
– Jó kérdés. – Egy pillanatig nem jut eszébe, mióta laknak itt, és
mit ültettek el. Ray hadonászik egy kicsit, de nem kínjában. – Na,
lássuk csak.
Dorothy az egész falat betöltő könyvespolc előtt áll. Padlótól a
plafonig a teljes életük nyomtatványgyűjteménye. Kezét a
vállmagasságban álló polcra teszi, a fa anyagát nem ismeri. Ujjaival
végigkocogtatja a könyvek poros gerincét, keres valamit, de nem
biztos benne, hogy jó helyen. A múlt meg akarja ölni – az összes
embert, akik ők maguk voltak vagy szerettek volna lenni. Átugorja a
Száz kirándulás a Yellowstone-bant. Elidőzik a Terepkalauz a keleti
énekesmadarakhoz című kötetnél, amikor azonosítatlan, fényes,
piros valami röppen fel a fejében. A karcsú könyvecske, szinte csak
egy brosúra, ott lapul a polc vége felé. Kis fahatározó – könnyen,
gyorsan. Leemeli. A belső címlapon mellbevágó dedikáció:

Jobbik énemnek, Dorothymnak,

Hogy megtudhassa, sej, meg ő,
Az ablak előtt zöldellő fa
Nyírfa, nyárfa, avagy fenyő.

Soha nem olvasta ezeket a sorokat. Halványan sem emlékszik

olyasmire, hogy közösen próbálták volna megtanulni a fák nevét. De
a vers a maga eredetiségében idézi meg a költőt. A legjobb
fűzfapoéta az egész világon.
Dorothy átlapozza a könyvet. Sokkal több benne a tölgy annál,
mint amennyit a jó ízlés megenged. Piros, sárga, fehér, fekete,
szürke, skarlátvörös, acélkék, eleven, gacsos, völgybeli, vízi olyan
levelekkel, amelyek megtagadnak bármiféle rokonságot. Eszébe jut,
miért nem volt soha türelme a természethez. Semmi dráma, fejlődés,
hiányoznak az egymással konfliktusba kerülő remények és félelmek.
Elágazó, kusza, zavaros szüzsék. És nem volna képes fejben tartani
az összes szereplőt.
Még egyszer elolvassa a dedikációt. Hány éves lehetett a bökvers
szerzője? A legjobb fűzfapoéta. A legjobb pocsék színész.
Szabadalmi és szerzői jogi ügyvéd, aki csődbe juttatta a csalókat,
aztán az év tizedrészét ingyenes szolgáltatással töltötte. Nagy
családot akart, hogy együtt indulhassanak az éjszakai családi utcai
futóversenyeken, és négy szólamban énekelhessenek bolondos
dalokat hosszú autózások idején. Ehelyett itt maradt ő maga és a
jobbik énje.
Dorothy beviszi a könyvecskét a férje szobájába.
– Ray! Ide nézz, mit találtam! – Az ordító maszk mintha örömöt
mutatna. – Mikor kaptam ezt tőled? De jó, hogy megőriztük, igaz?
Pont erre van most szükségünk. Kész vagy? – Rosszabb, mintha
készenlétben volna. Inkább táborozásra induló gyerek. – Na, itt kell
kezdeni. Ha a Sziklás-hegységtől keletre laksz, lapozz az 1-es
szócikkhez. Ha nyugatra, akkor a 116-oshoz.
Rayre néz. A férfi szeme nedves, de lépést tart vele.
– Ha a fának tobozai és tűlevelei vannak, lapozz a 11.c-hez.
Mindketten kinéznek az ablakon, mintha a válasz nem bámulna
vissza rájuk negyedszázada. A déli fényben a tekergő, masszív és
önálló rétegekben elhelyezkedő ágak különös, ezüstkék színben
ragyognak, amit Dorothy még soha nem vett észre. A fa kúpos,
elkeskenyedő csúcsa csillog a merőlegesen ráeső napfényben.
– Tűlevél: határozott igen. A tobozok is megvannak. Raymond!
Szerintem nyomon vagyunk. – Gyorsan továbblapoz a kincskereső
játék következő állomásához. – A tűlevelek örökzöldek, és kettő-öt
darab van közös tűhüvelyben? Ha igen, lapozz a…
Fölpillant. A maszk szélesen vigyorog, szélesebben, mint
amennyire telhet tőle. Szeme kigyúlt. Kaland. Izgalom. Viszlát – jó
utat!
– Rögtön visszajövök. – Nem remél az égvilágon semmit. Ilyen
hangulatban indul. A konyhán át a hátsó sufniba jut, a
polcrendszeren évtizedek alatt fölhalmozott és ott felejtett kacatok
zsibvására. Valamelyik hétvégén majd átnézi a sok régi limlomot, és
kivágja az egészet, az utolsó néhány tengeri mérföldre
megszabadítja az életmentő csónakot a ballaszttól. Kinyitja a hátsó
ajtót, és beleszimatol a hullámokban rázúduló nyár fűszagába.
Dorothyn nincs cipő. A szomszédok azt fogják gondolni, neki is
elment az esze, amíg az agykárosodott férjét ápolta. És ha így van?
Mindegy, akkor ennyi a történet.
Átmegy a gyepen, kézbe fogja a fa legalsó ágát, maga felé
fordítja, számol. Van erről valami nóta is, gondolja. Dal vagy ima
vagy novella vagy film. Az ág kirántja magát a kezéből, fölfelé.
Visszaballag a házba a napfényes-árnyékos füvön, s közben dúdolja
a pillanatot lefestő dalocskát.
Ray izgatottan várja Dorothyt és az eredményt.
– Öt darab van egy hüvelyben. Nyomon vagyunk. – Odalapoz a
könyvben a következő elágazáshoz. – A tobozok hosszúak és
vékony pikkelyűek?
Megosztás és választás: ráismer. Mint azok a jogi esetek, amiket
le kellett írnia abban az időben, amikor bírósági gyorsírót alakított: a
bizonyítékok, a keresztkérdések, a piszkos alkuk és manipulált
tények, az egyetlen elfogadható esküdtszéki döntéshez vezető,
egyre keskenyedő ösvény. Mint az evolúció döntési fája: Ha szigorú
a tél és kevés a víz, próbálkozz pikkelyekkel és tűlevelekkel. Sőt
hátborzongatóan hasonlít a színészetre is: Ha félelemmel kell
reagálnod, vedd elő a 21c gesztust; ha csodálkozással, akkor a 17a-
t. Egyéb esetben… Előre programozott telefonos segítség a földi
élethez. Az elme rejtélyeken vágja át magát, de a magyarázat
mindig még egy döntéssel odébb van. Leginkább persze magára a
fára hasonlít, a közepén a kérdéseket megfogalmazó tő, ami több
tucat kutató ágra hasad, ezek pedig tovább osztódnak több száz,
később több ezer zöld és független válaszra.
– Ne menj sehová – mondja Dorothy, és megint eltűnik.
Az ajtó fekete zománcos gombja ezúttal is tiltakozik és nyikorog a
kezében. Átvág a kerten a fához. Unalomig ismételt rövid út, önként
senki sem vállalkozna rá ilyen rengetegszer az ismerős föld
ugyanazon csapásán: a szeretet ösvényén. Ha tovább akarsz
küzdeni, menj az 1001-eshez. Ha meg akarsz lépni, hogy mentsd
magad…
Dorothy a fa alatt áll, és a tobozokat szemrevételezi. Tele van
velük a föld, mintha spórák hullottak volna ide egy távoli
aszteroidáról. Vissza a házba a válasszal. A harisnyás lábbal
megtett távolság a nedves fűben elég hosszú ahhoz, hogy
eltűnődjön, mit keres még mindig itt élve eltemetve, évről évre ehhez
a megdermedt emberhez kötözve, mikor másra se vágyott az
életben, csak megtalálni a szabadságot. De visszafelé, a börtön
ajtajában diadalmasan lobogtatva a könyvecskét ráébred: ez az ő
szabadsága. Pontosan ez. Szabadon képes szembenézni a napi
borzalmakkal.
– Diadal! Simafenyő.
Megesküdne rá, hogy az elégedettség hulláma vonul végig a
merev arcon. Most már képes olvasni Ray tekintetét, és telepatikus
képességét finomítja, hogy évek óta meg kell tippelnie a kásás
szótagokat. Ray azt gondolja: Ma sem éltünk hiába. Nagyon klassz
nap.
Este arról a fáról olvastat fel magának, amelyik valaha egy nagy,
függőleges érctelér térképvonalai mentén élt Georgiától Új-
Fundlanding és szerte Kanadában, a Nagy-tavakon is túl, ahol
együtt táboroznak lámpafénynél. Dorothy majdnem másfél méter
széles óriásokról is mesél, azoknak a törzse csak huszonöt méter
magasságban hajlandó kinyújtani az első ágát. Meg olyan fákról,
amelyek végtelenül sok csoportban állnak, és tavasszal a virágporuk
eltakarja az eget, az aranyporos fellegekből a hajók fedélzetére
hullik az eső messze kint, a nyílt tengeren.
Arról olvas Raynek, hogy mikor az angolok először özönlötték el
az óceánból egyik napról a másikra előbukkant földrészt,
árbócnakvalót kerestek a szörnyszülött fregattjaikhoz meg
sorhajóikhoz, olyan árbócokat, amilyeneket a teljesen lecsupaszított
Európa – a sarkvidéki északot is beleértve – már nem volt képes
produkálni. Dorothy festményeket mutat a férjének a Pinus
strobusról: esetlen póznák, magasak, mint a templom tornya, és
olyan értékesek, hogy a Korona még azokat is megjelölte a Széles
Királyi Nyílheggyel, amelyek magánbirtokon álltak. A férjének – aki
egész életét a magántulajdon védelmezésével töltötte – látnia kell,
hogy eljő akár a jövő felől is: a Fenyőfelkelés. Fenyőforradalom.
Háború azért, ami már jóval azelőtt, hogy az ember lemászott a
fáról, itt állt, ezen a parton.
A történet vetekszik bármilyen szépirodalmi művel: az erdővel
sűrűn benőtt vidék alulmarad a konjunktúrával szemben. A könnyű,
puha, erős, méretre szabott deszkák viszonteladók révén az
óceánon túlra, a távoli Afrikába is eljutnak. A háromoldalú nyereség
csinálja meg a most született ország szerencséjét: faanyag a
Guineai-öbölbe, fekete emberek a Karib-tengeri szigetekre, cukor és
rum vissza New Englandbe, ahol a tekintélyes házakat kivétel nélkül
simafenyőből építik. A simafenyő ad arculatot a városoknak, hoz
milliókat a fűrészmalmoknak, tesz talpfákat az egész földrész
vasútjai alá, belőle építik a hadihajók testét és gerincét meg a
bálnavadász flottákat, amelyek Brooklynból, illetve New Bedfordból
indulnak a Csendes-óceán déli, feltérképezetlen részeire. Egy-egy
hajóért ezer fát is kivágnak, esetleg többet. Michigan, Wisconsin és
Minnesota simafenyőit szétszabdalták százmilliárd tetőzsindelyre.
Kétszáznegyvenezer köbméter évente, amit gyufaszállá aprítanak.
Skandináv favágók három állam szélességét is kitevő
fenyőmennyiséget irtanak ki, robusztus óriásokat kényszerítenek
bele a folyókba csigákkal és darukkal, és kilométeres tutajokat
vezényelnek le a vízen a piacokig. Egy hős óriás jön a nagy, kék
ökrével, hogy letarolja Brinkmanék környékét.
Dorothy olvas, közben föltámad a szél. Az egész kert panaszosan
hajladozik. Bever az eső. A kis szoba még kisebbé zsugorodik.
Éjszaka: minden nap harmadik felvonása, továbbra is ismeretlen
terület. A szomszéd ház eltűnik, a tőle északra állók, miközben
Brinkmanék magukban összekucorodnak, kint vannak a kegyetlen
vadon szélén. Ray mozgásképes lába az őt körbezáró ágynemű
ellenében kalimpál. Egész életében csak annyit akart, hogy legyen
becsületes megélhetése, hogy előmozdítsa az általános jólétet, hogy
kiérdemelje a közösség megbecsülését, és fölneveljen egy rendes
családot. A vagyont kerítéssel kell védeni. Csakhogy a kerítéshez
faanyagra van szükség. Ami megmaradt a földrészen, még csak
nem is sejteti, mi az, ami eltűnt. Mára az egészet kicserélték, sok
ezer kilométer egymásba érő hátsó kert és mezőgazdasági terület,
köztük a másodlagos növényzet vékonyka csíkjai. Mindenesetre a
talaj emlékszik az eltűnt erdőkre – legalábbis még egy darabig –
meg a haladásra, ami eltüntette őket. A talaj emlékezete táplálja
Brinkmanék hátsó kerti fenyőfáját.
Nyál csordul ki Ray reszkető száján, és ott marad, míg Dorothy le
nem törli valamivel éjfél előtt. Ray ajka mozog, amíg letörli. Ő
behajol fölé, és úgy érzi, ezt suttogja a férje:
– Még egyet. Holnap.

Meleg az éjszaka, Patricia kunyhójának ablakait csapkodja a könnyű

szél, a telihold a tó fölé emelkedik, mint egy fakóvörös egycentes.
Patricia tenyere a saját gondos kezével teleírt jegyzetfüzetek
halmán.
– Na, Den, azt hiszem, ezzel megvolnánk.
Ma éjjel nem érkezik válasz, igaz, máskor sem. A szavak úgyis
csak lógnak a levegőben. Éppen elég lény hallja a kunyhón belül és
kívül is. A kiejtett szótagok megválaszolják, de meg is változtatják a
sokféle csipogást, nyögést, sóhajt, tervet és becslést, amelyek
felszabdalják az éjszakát. A társalgás hosszú, türelmes, és túlmegy
azon, amit még bármelyik fél követni képes, a zajminták pedig,
melyeket Patricia fajtája ad hozzá, egyelőre vadonatújak.
Egy pillanatig az este riasztó hangjait hallgatja. Aztán rátenyerel a
diófa asztalra. Lába kiegyenesedik, feláll. Kinyitja a legfelső füzetet
ott, ahol az imént azt írta: Egy tökéletesen hasznosságszempontú
világból nekünk is el kell majd tűnnünk.
– Biztos, hogy ez jó gondolat? – kérdezi saját magától, kérdezi a
halott férfitól. Kettejük közt vékony a hártya. Tudja, hogy soha többé
nem találkozik vele sem ebben, sem bármiféle eljövendő életben.
Mégis akárhová néz, mindenütt őt látja. Ilyen az élet; a holtak tartják
elevenen az élőket. Minden második éjjel szavakat vagy
kifejezéseket kérdez hiányzó barátjától. Bátorításul. Hogy legyen
benne kellő béketűrés, és ne hajítsa be a jegyzeteit a fatüzelésű
kályhába. Most túlesett a kérdezésen. Továbblapoz.

Senki sem veszi észre a fákat. Látjuk a gyümölcsöt, látjuk a

diót, látjuk az erdőt, látjuk az árnyékot. Látjuk a díszeket
vagy a szép őszi lombot. Az utat elálló vagy a sípályát
tönkretevő akadályokat. A sötét, fenyegető helyeket, amiket
rendbe kell tenni. Látjuk az ágakat, egy perc, és áttörik
fölöttünk a tetőt. Látjuk a könnyen pénzzé tehető termést.
De a fák – a fák láthatatlanok.

– Nem is rossz ez, Den. Talán egy kicsit száraz. – És rövid,

tehetné hozzá. Jóval rövidebb, mint az elsőszülöttje. Sokkal több
mondanivalója van, de már megöregedett, kevés az ideje, és még
rengeteg faj várja, hogy rátaláljon, és fölvigye a bárka fedélzetére. A
könyve elég egyszerű történet. Egy-két oldalon is elmondhatta volna:
társaival az évek során beutazták az összes földrészt (az Antarktisz
kivételével). Több ezer fa magjait gyűjtötték össze, ami csak
töredéke annak a fajmennyiségnek, amennyi még a Föld mostani
gyámjainak szeme láttára fog eltűnni magával rántva a számtalan,
tőle függő élőlényt…
Próbálja fenntartani a reményt, a történeteket úgy elmesélni, hogy
az igazság kevésbé fájjon. Teljes fejezetet szán a migrációnak.
Leírja, hogy már most északra tart az összes fa olyan tempóban,
ami megdöbbenti azokat, akik mérik. De a legérzékenyebb fáknak
gyorsabban kell haladniuk, ha nem akarnak teljesen kipusztulni. És
nem képesek átkelni autópályákon, mezőgazdasági területeken vagy
lakótelepeken. Talán segíthetünk rajtuk.
Rövid életrajzokat kanyarít kedvenc szereplőinek: a magányos
fáknak, a ravaszdi fáknak, e bölcs és fortélyos polgároknak, a
szenvedélyessé vagy félszeggé vagy bőkezűvé váló fáknak –
annyiféle létmód, ahányféle formájú erdő emelkedik ki a tájból.
Milyen pompás is volna, ha mindet a legjobb formájában
ismerhetnénk meg. Megpróbálja a feje tetejére állítani a történetet.
Ez itt nem a mi világunk, amelyben fák is vannak. Ez a fák világa,
ahová csak az imént érkezett meg az ember.
Egy bekezdés mindig visszatolakszik, amikor a tudományos szigor
kedvéért kihúzná. A fák tisztában vannak vele, ha a közelükben
vagyunk. Gyökereik vegyi összetétele és a leveleik által kibocsátott
illatanyag is megváltozik, ha közelítünk hozzájuk… Amikor jól
érezzük magunkat egy erdei séta után, előfordulhat, hogy egyes
fajok próbálnak magukhoz édesgetni. Tömérdek csodaszer
származik a fákból, és még mindig csak kaparászunk a kínálat
felszínén. A fák régóta szeretnének szóba állni velünk, csak olyan
alacsony frekvencián beszélnek, hogy az ember nem hallja meg.
Föláll az asztaltól egy senkihez sem címzett nyögéssel. Az első
helyiségben rátalál arra az egymásba pakolt kartondoboztoronyra,
amivel még Dennisszel közösen vesződtek, de nem voltak képesek
kidobni. Évtizedek óta őrzött penészes dobozok. Mert ki tudja, mikor
lesz szükség éppen erre a méretre? A jegyzetfüzetek pont
beleférnek, mintha mérték után gyártották volna. Holnap postára
adja őket egy titkárnőnek, hogy gépelje be. Aztán tovább, New
Yorkba, a szerkesztőhöz, aki már évek óta várja az előző kötet
folytatását – ami továbbra is kapható, továbbra is jól fogy, és
továbbra is nyomja Patricia lelkiismeretét, hogy mindez mennyi
fenyőfa életébe kerül.
Abban a pillanatban, hogy ragasztószalaggal rögzíti a dobozt, már
fel is tépi. Az utolsó fejezet utolsó sora még mindig nem jó. Megnézi,
mit is írt le, bár a mondat már rég beleégett az emlékezetébe. Kis
szerencsével ezek a magok mindaddig életképesek maradnak a
coloradói hegy gyomrába vájt, ellenőrzött tárolóhelyen, míg a
körültekintő emberek visszahelyezhetik őket a földbe. Patricia
lebiggyeszti ajkát, és odaír egy kiegészítő mondatot. Ha mégsem,
akkor más kísérletek fognak maguktól lezajlani jóval az ember
eltűnése után.
– Így talán jobb – mondja ki hangosan. – Ugye? – De a szellem
ma estére befejezte a tollbamondást.
Miután a doboz menetkész, Patricia lefekvéshez készülődik.
Cicamosdás, még gyorsabb fésülködés-átöltözés. Aztán az olvasás,
a szokásos, ezer kilométeres éjszakai séta az öbölhöz. Mikor már
leragadna a szeme, verssel fejezi be az olvasást. A ma esti vers
kínai – Vang Vej –, ezerkétszáz éves, egy költészeti antológiából,
melyet találomra nyálaz át úgy, ahogy kirándulni is szeret:

Nincs édesebb, mint az otthon vidéke,

szüntelenül csak erre gondolok.
A fenyvesekből szél fú a szobámba…

Azt kérdezed, ki boldog és ki árva…?

Figyelj csak, egy halász dalol alant.

Aztán a folyó átcsap fölötte, nem bírja tovább. Leoltja az ágy

végéhez csíptetett gyenge, keveset fogyasztó villanykörtét. Már csak
a hold marad meg neki. Az oldalára fordul, összegömbölyödik, arcát
a nyirkos párnába fúrja. Egy perccel később a szája csücske
megadó mosolyra húzódik.
– Még majdnem sem felejtettem el. Jó éjszakát.
Jó éjszakát.

Adam a Zuccotti Parkban jár, Lower Manhattanben. Ezúttal a

terepmunka keresi meg őt. Az egész szakmai pályafutása során
tanulmányozott erők ismét elszabadultak, és a pénzügyi negyed
szívében buliznak, pár sarokkal délre a munka- és a lakóhelyétől.
Zsibongás az egész parkban. A lepényfák négyzetesített körei már
sárgulnak, és alattuk minden, a hálózsákok meg a sátrak táborrá
egyesülnek a felhőkarcolók között. Éjjel százak aludtak itt, ahogy
napok óta. Tiltakozó dalok szólnak altatóként, és ingyenes, meleg
reggelire ébrednek – ötcsillagos séfek szolgálják fel, akik saját
munkájukkal támogatják az ügyet. Sajnos Adam nem tudja biztosan,
mi is ez az ügy. Az ügy menet közben formálódik. Igazságot a
kilencvenkilenc százaléknak. Börtönbe a pénzügyek árulóival és a
tolvajokkal. Törjön ki a méltányosság és a tisztesség mindegyik
földrészen. Döntsük meg a kapitalizmust. Ne a nemi erőszak és a
mohóság legyen a boldogság forrása.
A város betiltja a hangerősítést, de az emberszabású megafon
gőzerővel működik. Egy nő skandál valamit, a körülötte állók
átveszik a szavait.
– A bankok óvadékkal megússzák.
– A BANKOK ÓVADÉKKAL MEGÚSSZÁK!
– Minket eladnak bagóért.
– MINKET ELADNAK BAGÓÉRT!
– Foglaljuk el.
– FOGLALJUK EL!
– Kinek az utcáját?
– KINEK AZ UTCÁJÁT?
– A sajátunkat.
– A SAJÁTUNKAT!
Továbbra is az eltökélten fiatalok – híven fiatalságuk világmegváltó
álmaihoz. De a népművészeti mintás mellényeket és hátizsákokat
Adamnél idősebbek is viselik. A tér körüli kisebb szemináriumokon
hatvanas nők adják tovább a felkelések kollektív emlékezetét.
Trikóruhás emberek szobabicikliket tekernek, hogy áramot
termeljenek a tiltakozók laptopjai számára. Fodrászok ingyen vágják
a térfoglalók haját, hiszen a bankárok úgysem akarják megcsináltatni
a frizurájukat. Guy Fawkes-álarcosok szórólapokat osztogatnak.
Egyetemisták körben állnak és dobolnak. Jogászok billegő
kártyaasztalkáknál ülve ingyen adnak jogi tanácsokat. Valaki
szorgalmasan rongálja a táblákat:

A PARKBAN GÖRDESZKÁZNI, GÖRKORCSOLYÁZNI,

KERÉKPÁROZNI SZIGORÚAN TILOS!

EGYÉBKÉNT MINDEN OKÉS, HAVER!

És mit ér egy cirkusz banda nélkül? Egy egész sereg gitár – az
egyiken Ez a gép megöli az alkuszokat felirat – áll össze
countryzenei együttessé:

Akárhová mennék, zsaruk mindenhol

Nincs helyem a nap alatt, nincs otthonom sehol.

A tér túlsó sarka mögött a be nem gyógyuló seb. Az égbolt már

rég befoltozta a hézagot, de még most is szivárog belőle valami. Egy
évtized telt el azóta, hogy a két torony leomlott. A számok ámulatba
ejtik Adamet. A saját kisfia még csak ötéves, de a támadás
közelebbinek tűnik. Egy fát – kínai díszkörtefa –, amely félig
megégve és elszakadt gyökerekkel, de túlélte, most hoztak vissza
egészségesen a Ground Zeróhoz.
Adam átpréseli magát a nyüzsgő tömegben nyíló folyosón, a
Népkönyvtár mellett. A polcok és ládák magukhoz vonzzák a
tekintetét. Ott van Milgramtől az Engedelmeskedés a hatalomnak
milliónyi margóra írt jegyzettel. Tagore gyűjteményes kötete. Sok-sok
Thoreau és még több példány a Te kontra Wall Streetből. Szabadon
terjeszthető, becsületkassza rendszerben. Adam itt
demokráciaszagot szimatol.
Hatezer kötet, és mind közül egy kis könyv sodródik az egyik
kupac felszínére, mint egy tőzeglápból felköhögött fosszília. A
rovarok aranykönyve. Élénksárga – az egyetlen igazi kiadása ennek
a klasszikusnak. Adamnek a lélegzete is eláll, kézbe veszi és kinyitja
a belső címoldalnál, készen arra, hogy szembesül a saját nevével
vastag, szétmázolódott, böhöm nagybetűkkel bevésve. De a név
nem az övé, az áll benne tintával, Palmer-féle folyóírással, hogy
Raymond B.
A lapok penésztől és a gyerekek tudományos tevékenységének
tisztaságától szaglanak. Adam átlapozza, és minden felidéződik
benne. A terepmunkán használt füzetek és a házi
természettudományi múzeum. A tavi tajték az olcsó
gyerekmikroszkóp alatt. És elsősorban a körömlakkpöttyök a
hangyák potrohán. Úgy alakult, hogy egész életében ezt a kísérletet
sikerült ismételgetnie. Tekintete elszakad a miniatűr oldaltól –
„Ormányosbogár-szerűek és tegzesek” –, hogy a boldog, dühös,
anarchikus nyüzsgést figyelje. Néhány másodpercig a kaptáron
belülről látja a rangok és kötelességek rendszerét, a méhek táncát, a
feromonösvényeket, ami odabentről tiszta fizikának, gravitációs
vonzásnak tűnik. Mindenkit meg akarna jelölni körömlakkal, és
fölmászna a negyvenedik emeletre a szomszédos toronyházban,
hogy jobban lásson. A vérbeli, terepen dolgozó tudós nézőpontjából.
Egy tízéves szemszögéből.
Az aranykönyvet bedugja a nadrágzsebébe, és megint beleveti
magát a tömegbe. Tízlépésnyire, egy gránittömbből készült padon
ülve egy kísértet grimaszozik Adam felé, és összerezzen.
– Foglaljuk el – kiabálja bele valaki az emberekből álló
megafonba. És a felszólítás százszoros hangerővel harsan fel a
túloldalon:
– FOGLALJUK EL!
A kísértet meglepetése mosollyá változik. Adam úgy ismeri a
pasast, mintha a halottaiból megelevenedő fivére volna. Kopaszodó,
baseballsapkás embert lát, pedig aki az emlékeiben él, dús lófarkat
viselt. Ha az élete múlna rajta se tudná megmondani, ki is ő. Aztán
már eszébe jut, bár nem lelkes tőle. Késő van már mindenhez,
úgyhogy marad a sétálgatás és a betolakodó alkarjának
megragadása meg a nevetés annak bizonyítékán, hogy micsoda
nagy csibész a sors, és hogy ez a különös, régi történet mindörökké
tovább vánszorog.
– Duglászfenyő!
– Juharfa! Aztaaa! Ez nem lehet igaz. – Összeölelkeznek, mint két
öregember, aki már túljutott a célvonalon. – Jesszus! Öregem, jó
hosszú tud lenni az élet, mi?
Hosszabb, mint bárki. A pszichológus ingatja a fejét, és nem
képes abbahagyni. Nem örül az egésznek. A brutális régészek által
a sírgödörből előrángatott holttest nem ő. Persze az, hogy
összeakadtak, valahol humoros. A véletlen: tökéletes ritmusérzékű
komikus színész.
– Ez most akkor… Azért jöttél, hogy… – Adam az emberiséget
önmagától megmentő, kavargó tömeg felé int. Pavlicek… Pavlicek,
így hívják. Pavlicek összevonja szemöldökét, és a teret kémleli.
Mintha most pillantotta volna meg, ebben a percben.
– Egy frászt, öregem. Én ugyan nem. Manapság én már csak
nézelődöm. Nem járkálok el sokat. Meg se nyikkantam, amióta…
tudod, mióta.
 Adam megfogja a most is esetlen, most is kamaszos férfi csontos
könyökét.
– Járjunk egyet.
A Broadwayn ballagnak, el a Citibank, az Ameritrade, a Fidelity
mellett. A pótlandó évek beleférnek egyetlen New York-i percbe.
Pszichológiaprofesszor a NYU-n, a felesége önsegítő könyveket ír,
ötéves kisfia bankár akar lenni, ha nagy lesz. Hosszú ideig a
Földművelésügyi Hivatal alkalmazottja, éppen két állás és két lakás
között, és egy barátját jött meglátogatni a városban. Ennyi. De azért
mennek tovább, a Szentháromság-templom tornya alatt, el a nyugati
platánfa kísértete közelében – ez az a platán, amelynél valaha
üzletemberek gyűltek össze, hogy részvényekkel kereskedjenek,
jelenleg a szabad vállalkozások gépháza. És folyamatosan
beszélgetnek is, lassú köröket írnak le a múlt körül, melynek
körvonalát Adam már egy órával később sem lesz képes
visszaidézni. Douglas állandóan a baseballsapkája ellenzőjéhez
nyúlkál, mintha meg akarná emelni a járókelők előtt.
– És… tartod a kapcsolatot valakivel? – kérdezi Adam.
– Kapcsolatot?
– A többiekkel.
Douglas a sapkáját babrálja.
– Nem. Hát te?
– Én?… Nem. Eperfa… nem is hallottam róla. Viszont Őrangyal…
ez kész őrület. Mintha állandóan követne.
Douglas megáll a járdán az üzletemberek tengerében.
– Hogy érted?
– Valószínűleg én vagyok a hülye. De sokat utazom hivatalosan,
előadások, konferenciák mindenütt az országban. És legalább
három városban láttam pont olyan utcafestményeket, amilyeneket ő
szokott rajzolni.
– A favédőknek?
– Aha. Emlékszel, milyen bizarr…
Douglas bólint, a napellenzőjét markolássza. Előttük turisták
csoportja sereglik egy vadállat köré. Hatalmas, izmos, agresszív,
orrlyukai szélesek, hosszú, gonosz szarva kész beledöfni a körben
álló, szelfiző sokaságba. Az utcaművészet háromtonnás
bronzalkotása, a szobrász vonszolta be az éjszaka kellős közepén a
tőzsde bejáratához. Ajándék a köznek. Amikor a város el akarta
vitetni, az emberek tiltakoztak. Trójai bronzbika.
Néhány kurta héttel ezelőtt a bika meztelen hátán piruettező
balerina lett az új „Állítsuk meg az Emberiséget!” mozgalom
plakátfigurája:

MI AZ
EGYETLEN
KÖVETELÉSÜNK?
#FOGLALJUKELAWALLSTREETET
SÁTRAT HOZZATOK
Az emberek egymás után állnak a támadó állat mellé, hogy
haverkodós fényképet csináltassanak magukról. Douglas mintha
nem fogná fel az iróniát. Mindenfelé néz, csak oda nem, ahová a
tömeg is. Valami kikívánkozik belőle.
– Szóval akkor – és megvakarja a nyakát –, tök jól élsz
mostanában, igaz?
– Baromi mázlim van. Igaz, rengeteg a túlóra. De a kutatás…
tulajdonképpen élvezet.
– Konkrétan mit kutatsz?
Adam már ezerszám előadta az obligát választ mindenkinek,
antológiaszerkesztőktől a repülőn mellé kerülő idegenekig. De ez a
pofa – neki mégiscsak többel tartozik.
– Már akkor ezen a témán dolgoztam, amikor megismerkedtünk.
Amikor ötösben… A fókusza eltolódott az évek során. De az
alapprobléma ugyanaz: Mi tartja vissza az embert attól, hogy
meglássa azt, ami nyilvánvaló?
Douglas megfogja a bronzbika szarvát.
– És? Mi tartja vissza?
– Főleg a többi ember.
– Hát, tudod… – Douglas végignéz a Broadwayn, hátha
észreveszi, mi vadítja meg ennyire a bikát. – Erre magamtól is
rájöttem volna.
 Adam olyan hangosan nevet, hogy a turisták kíváncsian
megfordulnak. Eszébe jut, annak idején miért is szerette ezt az
embert olyan nagyon. Miért bízta rá az életét is.
– A kérdésnek van egy még izgalmasabb része.
– Hogy némelyik ember mitől képes észrevenni…
– Pontosan.
Egy turista egy kézmozdulattal arra kéri kettejüket, álljanak el a
szobortól, míg gyorsan lefényképezi. Adam oldalba böki Douglast,
és továbbsétálnak a könnycsepp alakú Bowling Green Parkba.
– Sokat törtem a fejem azon, ami történt – mondja Douglas.
– Én is. – Adam azonnal szeretné visszavonni ezt a hazugságot.
– Milyen célokat szerettünk volna elérni? Mit képzeltünk arról, amit
csináltunk?
A terepmintás kérgű, hengeres törzsű Platanus alatt állnak – ez a
leginkább beletörődő keleti parti fa –, azon a helyen, ahol az a nép,
amelyik odafigyelt a fákra, eladta a szigetet egy olyan népnek,
amelyik irtotta őket. Kettesben nézik a szökőkutat. Adam azt mondja:
– Épületeket gyújtottunk fel.
– Így igaz.
– Úgy gondoltuk, hogy az emberiség tömeggyilkosságot követ el.
– Igen.
– Senki más nem vette észre, mi történik. Semmi sem állt volna le,
ha a hozzánk hasonlók nem harcolnak az ügyért.
Douglas sapkáján előre-hátra himbálózik az ellenző.
– Igazság szerint nem is tévedtünk. Nézz csak körül! Akinek egy
kicsit is nyitva a szeme, tudja, hogy vége a dalnak. Gaia visszavág.
– Gaia? – Adam kínjában elmosolyodik.
– Az élet. A bolygó. Már ma fizetjük az árát. De ha valaki csak
ennyit kimond, azt még most is őrültnek tartják.
Adam végigméri Douglast.
– Szóval te megint végigcsinálnád az egészet? Amit elkövettünk?
– Semmirekellő filozófusok kérdései cikáznak Adam fejében. A tiltott
kérdések. Hány fa ér meg egy személyt? A küszöbönálló katasztrófa
igazolhatja-e a kisebb, célzott erőszakot?
– Még egyszer végigcsinálni? Nem is tudom. Nem értem, mire
gondolsz.
– Épületek felgyújtására.
 – Éjjel fel szoktam tenni magamban a kérdést, hogy minden, amit
tettünk, meg amit megtehettünk volna, kárpótolhat-e valaha is annak
a nőnek a haláláért.
Ekkor, mintha ez a nappal valójában éjszaka volna, a város pedig
lucfenyőerdő, körülöttük a park lángba borulna, és az a pici, fura,
sápadt nő ott feküdne a földön, és vízért könyörögne.
– Semmit sem értünk el – jelenti ki Adam. – Az égvilágon semmit.
– Sarkon fordulnak, hogy kimenjenek a parkból, túl nagy ott a tömeg
egy ilyen beszélgetéshez. Az alacsony vaskerítésbe vágott kapunál
jönnek csak rá: nincs ennél biztonságosabb hely.
– Ő másodszor is nekifutott volna.
Douglas mellbe böki Adamet.
– Te nagyon szeretted.
– Mindannyian szerettük. Igen.
– De te szerelmes voltál belé. Ugyanúgy, mint Őrangyal. Mint
Mimi.
– Jó régen volt.
– A Pentagont is lebombáztad volna a kedvéért.
Adam gyengén, halványan elmosolyodik.
– Volt hatalma fölöttünk.
– Azt mondta, beszélnek hozzá a fák. Hogy hallja őket.
Vállvonás. Adam lopva az órájára pillant. Vissza kell mennie
északabbra, készülni az előadására. Rosszul van a nagy adag
múlttól. Annak idején fiatalabb volt, és dühösebb. Másik fajhoz
tartozott. Csak egy sikertelen kísérlet az egész. Vitatkozni kizárólag
a Jelenről kell.
Douglas nem hagyja békén.
– Szerinted tényleg beszélt hozzá valami? Vagy csak…
Mikor az ember megjelent, hatbillió fa volt a világon. Megmaradt a
fele. Ennek a további fele is eltűnik a következő száz évben. És
bármit mond is elegendő számú ember arról, hogy tulajdonképpen
mit üzennek az eltűnőben lévő fák, azt mégiscsak ezek az emberek
mondják. De a kérdés foglalkoztatja Adamet. Mit hallhatott a halott
Jeanne d’Arc? Éleslátás vagy kényszerképzet? Jövő héten
Durkheimről, Foucault-ról, a kriptonormativitásról fog beszélni az
alapképzés hallgatóinak: arról, hogy az értelem is csak az elnyomás
újabb fegyvere. Hogy az észszerű, az elfogadható, a józan, sőt még
az emberi is frissebb, újabb fogalom annál, amit az emberek
gondolnak.
Adam hátrapillant a Beaver Street betonkanyonjára. Beaver
Street, Hód utca: a hódok prémjéből épült fel ez a város. Az eredeti
manhattani tőzsde. Hallja, hogy így válaszol:
– A fák mindig is beszéltek az emberhez. A józanabbak meg is
hallották. – Az egyetlen kérdés, hogy szólnak-e újra, mielőtt eljön a
vég.
– És akkor este? – Douglas felnéz a felhőkarcoló fala irányába. –
Amikor téged küldtünk el, hogy hozz segítséget? Miért fordultál
vissza?
Adamben harag gerjed, mintha mindjárt összecsapnának megint.
– Túl késő volt már. Órákba telt volna segítőket találni. Addigra
már halott volt. Ha meg a rendőrséghez fordulok… ugyanúgy halott
lett volna. És bennünket is lecsuknak.
– Ezt akkor még nem tudtad, öregem. Még ma sem tudod. – Vad
düh, a gyász radikális kinövése, amit az idő soha nem fog
begyógyítani.
Kicsi júdásfa mellett visz az útjuk, hatméteres. Törzse meghajlik,
kinyúló tagjai pedig olyan ívben állnak, mint a bika hátán táncoló
balerináé. A közvetlenül a törzsről és a gallyakról kinövő lilás-
rózsaszínes, ehető bimbók kavalkádjáig még kell egy tél. Magjainak
hüvelytermései úgy himbálóznak az ágakon, mint az akasztott
emberek. Állítólag Júdás is egy Cercisre kötötte fel magát.
Meglehetősen új keletű mítosz a fák mítoszaihoz képest. Lower
Manhattanben az eldugott sarkokban júdásfák nőnek. Ez a júdásfa
eltűnik innen, mielőtt még kétszer virágba borulna.
A két férfi megáll a Battery Place-en, innen elválnak útjaik. Az utca
végében, a vízen a Szabadság-szobor. Van egy bizonyos mókus,
afféle kísértetállat, végtelenül sok dicshimnusz zeng róla, és ez
örökké egy óriási kísérteterdő fakoronáin szaladgál innen egészen a
Mississippiig, anélkül hogy a mancsa egyszer is hozzáérne a
földhöz. Mára ebből csak szigetről szigetre szökkenés maradt, a
másodlagos növényzet szétszórt töredékein keresztül, amiket
elgázolt állatokkal teli országutak szabdaltak fel. De ettől még mind a
ketten megállnak, nézelődnek, mintha itt, az orruk előtt kezdődne a
végtelen erdő.
 Egymás felé fordulnak, búcsúölelés. Mint amikor medvék
próbálgatják, melyikük az erősebb. Mintha ebben az életben már
nem találkoznának. És még azután is túl korai volna.

A fák meg se mukkannak. Neelay a Stanford belső udvarán ül – az

intergalaktikus botanikus kertben –, és magyarázatra vár. Életre
szóló hivatásával baj történt. Nem tud visszatalálni az ösvényre,
amelyre ráállították. Most mi lesz?
A fák nem ereszkednek le hozzá. Az ausztrál palackfa kidagadó
vizeszsákja, a hernyóselyemfa tüskés páncélja: levele se zizzen
egyiknek sem. Mintha a lelki társa – az egyetlen galaxisból, amely
valaha is kínált neki ilyet – az első kis hullám hatására a
boldogságból pánikba esett és halálra sebezte volna Neelayt.
Zavarja a turisták fotózását. Senki sem akarja elrontani a szép,
álromán stílusú, álspanyol kolostor fényképét egy nyomorék
csodabogárral az előtérben. Megpördül, hogy induljon, dühöngve,
mint egy faképnél hagyott szerető. De hová menjen? Már az is
megaláztatás, ha visszamegy a Sempervirens központja fölötti
lakásába.
Föl fogja hívni az anyját, csak hát Banszvarában öreg éjszaka van
– mostanában ott tölti az év nagy részét, készülődve a halálra. Ha tíz
év késéssel is, de már tudja, hogy a fia életében nem lesz semmiféle
Rupal, hogy a tudomány soha nem tudja reaktiválni a gyerek lábát,
és hogy akkor szereti a legmegfelelőbb módon, ha békén hagyja az
elszigetelődésben. Már csak olyankor jön vissza hozzá, amikor
Neelay kórházba kerül, és az orvosoknak ki kell kúrálniuk hatalmas
felfekvéseit, vagy le kell vágniuk egy darabot az elüszkösödött
lábából vagy a fenekéből. Már repülőgépre szállnia is fájdalommal
jár. Mikor legközelebb befekszik a kórházba, ezt nem fogja elárulni
az anyjának.
Begurul az Oval nagyszabású, pálmák alkotta árkádjához. Az ég
túl tiszta, az idő túl meleg, a fatörzsek egymáshoz igazított
napórákká váltak. Talál egy árnyékos helyet – egyre népszerűbb
sport ez világszerte. Ott aztán nyugton ül, és próbál csak ott lenni,
vagyis itt. Itthon. Nem jó. Egy perc múlva már ideges lesz, előkapja a
telefonját, hogy megnézze az sms-eket, amiket még el se küldtek
neki. Hol élhetnének az emberek? Kis segítőinek nyilván igazuk van:
kizárólag szimbólumokban, szimulációkban.
Amint elteszi a készüléket a kerekesszék zsebébe, úgy elkezd
zizegni, mint egy marék kabóca. Üzenet a személyes MI-jétől. Az
eszköz működik, és cselesen az emberiség kattintásvadász
játékával környékezi meg. Gyerekkora óta, még a fáról való leesése
előtti idők óta álmodik ilyen házirobotról. Ez még jobb is, mint azok,
amiket a gyerekkori sci-fik prófétái jósoltak – gyorsabb, ravaszabb,
rugalmasabb. Minden órában nekiindul, áttekinti a teljes emberiség
tevékenységét, és jelentést tesz a gazdájának. Engedelmes,
fáradhatatlan, és nincs lába – mostanában csak az ilyen lényekben
bízik meg. A láb az a pont, gyanítja Neelay, ahol valószínűleg gellert
kapott az evolúció.
Ő meg a beosztottjai készítették a házirobotot, amely most buzgón
alakítja a gazdáját. Neelay szólt neki, hogy lesse az új mániájáról
érkező összes hírt: mindent a fák kommunikációjáról, az erdő
intelligenciájáról, a gombák hálózatairól, Patricia Westerfordról, A
titokzatos erdőről… Nyugtalanító visszhangok szövik át a könyvet,
évtizedekkel ezelőtt hallott suttogásoké az élet olyan idegen
formáiról, amelyek most egy pillanatra se hagyják békén Neelayt.
Oda a kreatív vezetői szerepe a cégnél. A robot még többet követel
tőle, több pénzt, több értékmentést. De mégis mit?
Kinyitja a bottól érkezett üzenetet. Egy linket talál benne, meg egy
címet: A levegő és a fény szavai. Az üzenet fontossági fokozata a
legmagasabb, amit az eszköz ismer. Neelay még ezen az árnyékos
helyen sem tudja olvasni a képernyőt. Begurul a furgonba, úgysem
parkol messze. Visszaérkezve kiürített csillagközi űrhajójába
rákattint a linkre, és zavartan figyel. Árnyékok bukkannak elő, meg a
nap robbanásszerűen. Egy gesztenyefa száz esztendeje pörög le
húsz másodpercben, mintha egy kézzel tekert laterna magicát
nézne. Előbb ér véget, mint hogy rájönne, mit is lát. Újrakezdi. A fa
megint hatalmas koronájúvá szökken. A fölfelé törekvő ágak a fényt
keresik, olyasmiért nyújtózkodnak, ami szabad szemmel nem
látható. Ágak válnak el egymástól és vastagodnak meg a levegőben.
Ennél a sebességnél ki tudja venni a fa legfőbb célját, a háncs és a
faanyag mögött rejlő matekot, az egymásba fonódó, kavargó
geometriát, az élő kambium kifelé terjeszkedő vékony rétegét.
 Egy kód – ide-oda ágazó, kudarcok által visszametszett kód – építi
fel ezt a nagy, spirális oszlopot, olyan utasításokból, amiket Visnunak
sikerült egy kisfiú körménél is kisebb valamibe belepréselni. Amikor
az évszázados kibontakozás után látható a kifejlett fa, a kihalt
transzcendentalizmus ősi gesztenyefájának szavai gördülnek fölfelé
sorról sorra fekete mezőben:

A kertésznek csak
a kertész kertjére van szeme.
De a szemünk nem ilyen
alantas feladatra rendeltetett,
amire most kényszerül és belefárad,
hanem a még láthatatlan szépség befogadására.
NEM
LÁTHATNÁNK
MAGÁT
ISTENT?

Mikor Neelay fölpillant a parányi képernyőről, pontosan ezt látja.

A campuson, Neelay furgonjával szemben, az eukaliptuszligeten túl

meghívókat küldenek ki. Csoportokban szóródnak szét, mint a
lebegő virágpor. Az egyik Patricia Westerfordon landol a
kunyhójában, a Nagy Füstös-hegység egyik intézetében. A
következő években elhulló több tucat keményfa elsődleges bajait
kutatja, melyeknek a kőrisrontó karcsúdíszbogarak meg a
cincérfélék az okai. Ezekben a napokban tízesével kap hasonló
meghívásokat, de általában figyelemre sem méltatja őket. De ez a
mostani – „Otthonfelújítás: mit tehetünk a fölmelegedés ellen?” –, ez
annyira fájdalmasan hangzik, hogy kétszer is elolvassa a levelet.
Valaki négyezer-egyszázhetvenhét kilométert óhajtja röptetni (meg
ugyanannyit vissza) egy konferenciára, ahol a tönkretett környezetről
lesz szó. Nem tud kibékülni a címmel: „Otthonfelújítás”. Mintha elég
volna rögzíteni az ereszcsatornát, beszerelni a tetőre egy léghűtőt,
és máris visszaérnénk a kellemes múltba.
Ül az asztalnál a létratámlás székén, és hallgatja a
tücsökciripelést. Réges-régen az apja megtanított neki egy bevált
képletet, amely a tücsök percenkénti ciripelését átváltja Fahrenheit-
fokra. Hatvan éve játszik a Patriciát körülvevő éjszakai zenekar egy
olyan népi táncot, ami addig gyorsul, míg minden zenész egyetlen
kupacban omlik össze. Rendkívüli örömmel töltene el bennünket, ha
előadást tartana arról, milyen szerepet játszhatnak a fák az
emberiség fenntartható jövőjében. A szervezők vitaindító előadást
kérnek attól a nőtől, aki annak idején könyvet írt a fás növények
erejéről, ami helyreállíthatja a hanyatló bolygót. De az évtizedekkel
ezelőtt történt, amikor még elég fiatal volt ahhoz, hogy összeszedje
a bátorságát, és a Föld is elég jó állapotban volt ahhoz, hogy
összeszedje magát.
Ezek az emberek műszaki áttörésről akarnak álmokat. Valami új
eljárás kell nekik a nyárfa pépesítéséhez a papírgyártásban, hogy
kicsivel kevesebb szénhidrogént kelljen elégetni. Valami
génmódosított, könnyen értékesíthető növényre vágynak, amiből
jobb házak épülhetnek, és ami kihúzza a világ szegényeit a
nyomorból. Olyan otthonfelújítás jár a fejükben, amely csak
hajszállal kevésbé pazarló rombolás. Mesélhetne nekik egy
egyszerű gépről, amihez nem kell üzemanyag és minimális
karbantartást igényel, ami folyamatosan különválasztja a szenet,
táplálja a talajt, hűti a földet, tisztítja a levegőt, ráadásul
miniatürizálható. Olyan műszaki megoldás, ami lemásolja önmagát,
és még ingyenes élelmet is ad. Annyira szép szerkezet, hogy
verseket írnak róla. Ha az erdőket szabadalmaztatni lehetne,
ovációval fogadnák Patricia fellépését.
Kalifornia azt jelenti, hogy három nap kiesik a munkából. Jézusnak
kevesebb idejébe telt, hogy kitakarítsa a poklot. Patricia agorafóbiája
az utóbbi években súlyosbodott, és a zsúfolt előadótermekben soha
nem hall senkit. De a meghívottak névsora hihetetlen: csupa olyan
varázsló és mérnök, akinek csak egyetlen kutatási ösztöndíj hiányzik
ahhoz, hogy mikrorészecskékkel, veszélyeztetett fajok klónjaival
vagy a korlátlan mennyiségű olcsó energia feltalálásával
homályosítsa el a napot. Művészek és írók fognak beszélni az
emberi szellem nehezen megfogható kérdéséről. Tőkebefektetők
fognak szaglászni a következő zöld bomba üzlet után. Soha többé
nem lesz ilyen közönsége.
 Újra átolvassa a felkérést, és elképzel egy olyan helyet, ahol a
„fenntartható jövő” valamivel többet jelent az „ivást szüneteltető
alkoholistánál”. A levél nyugtalanító befejezését is elolvassa. Ahogy
egykor Toynbee írta: „Az ember úgy jut el a civilizációba… hogy
választ ad egy különlegesen nehéz helyzetben érkező kihívásra,
amely eladdig példátlan erőfeszítésre ösztökéli.” A meghívás, úgy
érzi, az őszinteségét teszi próbára, amit hobókora óta igyekezett
gyakorolni. Azt kérdezik tőle, mit tegyen az ember, hogy megmentse
a pusztuló bolygót. Vajon elmondhatja-e a prominens
hatalmasságokból álló gyülekezetnek, amit igaznak gondol?
Túl késő van már egy okos válaszlevélhez. Ahhoz viszont maradt
még idő, hogy lesétáljon a Middle Prong zúgóihoz. A kunyhó ajtaja
előtt sűrű, lassan növekvő galagonyabokrok kísérteties
jövendöléseket hajladoznak a majdnem telihold fényében.
Skarlátvörös gyümölcseik ragaszkodnak a gallyaikhoz, sok még a
telet is meg fogja érni. Crataegus, a szív gyógyítója. Amíg az
emberek keresik, föl is fedezik itt az orvosságokat.
Átkel a tisztáson, amivel elijeszt egy dagonyázó oposszumot, aki
két órával ezelőtt már leírta az emberiséget. Patricia lóbálja az
elemlámpáját. Az erdő talaján magasan áll a narancs- és okkersárga
színű, édeskés, dohos avarréteg. Két komor és szép szalagos
bagoly hívogatja egymást nagy távolságból. Odébb, a gerincen sok
makk és hikoridió potyog a földre. Mindenfelé medvék alusszák ki a
napi lakomázás fáradalmait, négyzetkilométerenként egy.
Előregörnyedve megy át a lekonyuló rododendronok alagútján, el
a kései meggy mellett, amelyik még emlékszik, merre haladt a régi
út, el a savanyúfák meg az aromás szasszafrász babérfák mellett.
Magnólia és pennsylvaniai juhar helyettesíti a megtizedelt
gesztenyefákat. A hemlokfenyők pusztulófélben, megtámadta őket a
toboztetű, annak pedig a savas eső segít. Messze magasan, az
Appalache gerincén a Fraser-jegenyefenyők mind elpusztultak.
Patricia körül szédeleg az erdő a valaha mért legforróbb,
legszárazabb esztendőben. Tessék, még egy bizarr, évszázadonként
egyszer előforduló jelenség, ami mostanában majd’ minden évben
előfordul: tüzek lángolnak fel mindenütt a parkban. Háromnaponta
vörös riasztás.
 A papi méltósággal álló tulipánfák viszont még most is erősítik
Patricia immunrendszerét, a bükkfák pedig javítják a hangulatát és a
koncentrációját. Ezek alatt az óriások alatt okosabb, és tisztábban
lát. Lát egy aligátorkérgű datolyaszilvafát. Az amerikai ámbrafa
termései mint parányi, középkori hajnalcsillagok ropognak a talpa
alatt. Csak a csúcsát tépi le egy lehullott levelének, beleszagol –
gyerekeknek mennyei illat. Az ösvényhez közel áll egy tiszteletre
méltó vörös tölgy, ha nincs a kerülete négy méter, akkor egy se. Még
azt a rémes zaklatottságot is lecsillapíthatja, amit a meghívás
okozott. Fenntartható jövő. Nem egy erdei nőt akarnak ezek
vitaindítónak. Hanem egy profi illuzionistát. Egy sci-fi-írót. A Loraxot.
Talán egy színes hittel gyógyítót, akinek levéllakó zuzmó nő a fején
haj helyett.
Lent, a folyómedernél, a kedvenc mászóhelyén leveszi a cipőjét.
Pedig nincs is rá szükség. A patak, aminek vágtatnia kellene, most
csak sziklaágy. Patricia megfordít egypár követ, hátha van alatta
szalamandra. Harminc lehetséges faj, milliószámra fordulnak elő a
parkban, megszállnak minden nyirkos pontot, mégsem talál egyet
sem. Meztelen lábát a képzelt vízfolyásba lógatja. Mi a véleményed,
Den? Menjek, és adjak elő az „Otthonfelújítás”-on?
Egy kéz emléke a vállán. Ha engem kell megkérdezned, babám,
akkor nincs saját válaszod.

A Tennessee állambeli Little River partjától New York kevesebb mint

ezerkétszáz kilométer. A simafenyő virágpora is meg tudja tenni, ha
elég erős a szél. Az útvonal túlsó végén Adam Appich zavart
mosollyal nyugtázza, hogy az előadóteremben, ahol 260 elsőéves
pszichológushallgató figyeli a kognitív vakságról szóló előadását,
hátul egy felfegyverzett trió várja, hogy befejezze az órát. A sokk
nem tart tovább néhány heves szívverésnél. Egyetlen pillantással
átlátja, miért jött és mit akar ez a három ember. Persze a Glock 23-
as pisztolyok meg a sötétkék színű, sárga FBI feliratos zubbonyok is
segítenek megállapítani, kik ezek. Évtizedek óta minden évszakban,
véletlenszerű időpontokban – józan délben és kótyagos álomban –
rájött a rettegés ezeknek az embereknek a felbukkanása miatt. Oly
régóta vár rájuk, már el is felejtette, hogy jönnek. Most, ezen a szép
őszi napon, az év vége felé a fogolyszedők végre megjelentek, és
olyanok, amilyenekre mindig számított: szilárdak, ádáz tekintetűek,
gyakorlatiasak, és kábel lóg ki a fülükből. A következő mosolygós
pillanatban Appich riadalma átengedi a terepet az érzés közeli
rokonának, a beteljesülő jóslat miatti megkönnyebbülésnek.
Azt gondolja: idejönnek a folyosón, és elvisznek a katedráról. De
az emberek hátul gyülekeznek, az utolsó széksor mögött, és
kivárják, hogy Adam befejezze a mondókáját.
A mai téma nem bonyolult. Amikor valaki döntést hoz, olyan sok
minden történik éjjel, a föld alatt vagy egyszerűen a látóterén kívül,
hogy arról a döntéshozó értesül utoljára. Jegyzetlapok szóródnak
szét a katedrán, Adam keze a semmit markolássza. Két évtizeden át
behúzta a nyakát arra készülve, hogy lesújt rá a bárd, most legalább
vége szakad a hosszan tartó görnyedésnek. Keményen dolgozott
azon, hogy teljesítményekkel álcázza magát. Kétszer nyerte el az
egyetem legjobb oktatója díjat, és épp az elmúlt hónapban jelölték
az Amerikai Pszichológiai Társaság Beauchamp-díjára az emberi
agy közvetlen megértését empirikusan előrevivő kutatásaiért. Oly
régóta közszereplő, hogy őt magát is becsapja saját önéletrajza.
Ifjúkori döntései most elhessentik a képzelődését.
Minden világos. A véletlen találkozás a régi tettestárssal. A
baseballsapka ellenzőjének folyamatos babrálása. A kikényszerített
vallomás. Épületeket gyújtottunk fel. Így igaz. Az életüket adták
volna egymásért mind az öten. Egyikük meg is tette.
Egy pillantás a kézírásos jegyzeteibe. Végszóra pirossal
bekeretezett szavak úsznak elő a látnoki múltból a feledékeny
jövőbe. Adam már máskor is leadta a gondolatmenetet, évek óta ő
tartja ezt a bevezető kurzust, de a dolog teljes értelme csak most
bontakozik ki. Feljebb tolja keret nélküli szemüvegét izzadó
orrnyergén, és a fejét csóválja a zsúfolásig telt terem felé. Micsoda
tanulsággal fognak ma távozni ezek a diákok!
– Amit nem értesz, azt nem is látod. De amiről azt hiszed, hogy
már érted, azt nem fogod észrevenni.
Néhányan kuncognak ezen, még nem látják a hátuk mögött, a
terem végében álló embereket. A diákok egy része elteszi magának
a két mondatot arra a vizsgára, amely minden várakozásuktól
eltérően fog nyomban bekövetkezni. Legtöbbjük moccanatlanul
várja, hogy leteljen az óra. Appich végigmegy utolsó ábráin. Tizenöt
másodperc alatt összefoglalja a figyelemről szóló szakirodalmat, és
kiosztja az otthonra szánt tájékoztató anyagot. Azt gondolja: ebben
nem is voltam rossz. Közli a hallgatókkal, hogy elmehetnek,
végiglépdel az ülések közötti egyenes folyosón, túljut a diákok
tengerén, és kezet fog azokkal, akik azért jöttek, hogy letartóztassák.
A nyelvén van a kérdés: mi tartott ennyi ideig?
Diákjai döbbenten, tehetetlen járókelőként bámulnak, míg az FBI
emberei bilincsben vezetik el a professzorukat. Kituszkolják Appichet
az előadóból a járdára. Gyönyörű az idő, az égbolt színe épp egy
fiatalember reményeihez passzol. Emberek keresztezik útjukat. A
csapatnak meg kell állnia egy pillanatra, míg alábbhagy a nagy
forgalom. Az egész város kint van a szabadban ezen az őszi
délelőttön, és tevékenykedik.
Könnyű szellő hoz avas vajszagot Adam orrába. Már sokszor
érezte ezt az orvosságszerű, émelyítő hányást, de a forrását nem
tudja felidézni. A kékzubbonyosok a járdán a pár lépésnyire álló
furgonhoz terelik. Ridegek, de udvariasak, fellépésük a végrehajtó
intézkedéseket kísérő céltudatos, higgadt és blazírt viselkedés
sajátos elegye. Gyorsan begyömöszölik Adamet a nyitott kocsiajtón.
Egyikük Adam fejét tartja, amíg bekötik a hátsó ülésbe.
Adam az elkerített részen ül, két csuklója összeláncolva az
ölében. Elöl az egyik FBI-ügynök egy négyszögletes, fekete
üveglapba beszél, rögzíti a sikeres letartóztatás tényét. Szövege
madárdal is lehetne. Valaki integet Adamnek az utcára néző ablak
füstüvegén át. Utánafordul. Közvetlenül az álló jármű mellett, egy
betonlyukból egy fa libeg elő, levelei mint a sárga zsírkréta egy
gyerek színezőkészletében. Adam életét a fák tették tönkre. A fák
miatt jöttek érte ezek a fiúk, hogy bezárják annyi időre, amennyi
ideje még hátravan. A furgon nem mozdul. Letartóztatóinak be kell
fejezniük a papírmunkát, anélkül nem indulhatnak el. A sárga levelek
azt üzenik: Nézz. Most. Ide. Egy darabig nem leszel idekint.
Adam kinéz, és pontosan ezt látja: a fát, ami mellett az elmúlt hét
évben hetente háromszor ment el. Magányos faja az egyetlen
nemzetségnek abban a kivételes családban, abban az egyedüli
rendben, abban a páratlan osztályban, amely máig megmaradt az
immár kiüresedett, de valaha az egész földön tenyésző törzsből –
háromszázmillió éves, élő fosszília, még a neogénben tűnt el az
amerikai földrészről, de visszatért, és Lower Manhattanben kikapart
magának egy sós, kipufogógázos, árnyékos szögletet. Régebbi a
tűlevelűeknél, úszó spermái vannak, tobozai pedig billiónyi, sőt több
pollent termelnek egy évben. A Föld túlsó felén, ősi
szentélyszigeteken ezeréves példányok megolvadtak, bomba
sújtotta őket, megvilágosodáshoz közeliek, irdatlan kerületűre
híznak, könyökeik hatalmas ágakból nőnek lefelé, hogy újra gyökeret
verjenek a saját, új törzsük javára. Ha nem volna felhúzva az ablak,
Adam elérné és meg tudná fogni a vékonyka törzset. Meg ha a keze
nem volna összebilincselve. Ilyen fa nőtt annak az embernek a háza
előtt is, aki elrendelte Hirosima bombázását, és néhány fa túlélte a
robbanást. A gyümölcs szagától megalvadnak a gondolatok; a kásás
gyümölcshústól még az antibiotikumnak ellenálló baktériumok is
elpusztulnak. Legyező alakú, szétágazó erezetű levelei állítólag
gyógyítják a kóros feledékenységet. Adamnek nincs szüksége ilyen
terápiára. Emlékszik. Páfrányfenyő, ginkgó. A vénuszhajfa.
Levelei oldalra fordulva legyeznek a szélben. A furgon elhúz a
járda mellől, és beleveti magát a forgalomba. Adam megfordul, hogy
kinézzen a hátsó ablakon. Míg nézi, az egész fa lecsupaszodik.
Egyik pillanatról a másikra – a legtökéletesebben szinkronizált
levélhullás, amit a természet valaha is megszerkesztett. Egyetlen
széllökés, az utolsó, csapkodó ellenállás, az összes erezett legyező
egy időben engedi el a fát, és rengeteg aranyló távirat érkezik le a
nyugati Negyedik utcára.

Milyen messzire fújhat a szél egy falevelet? Az East Riveren is túl,

az biztos. Azon a hajógyáron is túl, ahol egy norvég bevándorló a
fregattok testének masszív, ívelt tölgyfa gerendáit csiszolta. A valaha
dimbes-dombos, erdő borította, gesztenyefákkal teli Brooklynon is
túl. Eljut a folyón fölfelé is. Oda, ahol a hajóépítő leszármazottja a
parton a dagály tetőzését háromszáz méterenként jelző táblákra –
már ha eléri őket – ezt festi rá a sablonjával:
 A vízbe vesző betűk fölött új épületek csoportjai versenyeznek
valami napfényszerűségért.

Messze nyugatra, olyan távolságban, hogy egy erdőnek több tízezer

évig tartana megtenni, egy öregember meg egy öregasszony utazgat
a világban. Az utóbbi hetekben kitaláltak maguknak egy játékot.
Dorothy kimegy a kertbe, és ágakat, magokat, lehullott leveleket
szed össze. Azután behozza a tárgyi bizonyítékokat Rayhez, az
elágazásos fahatározó segítségével ráközelítenek, és megnevezik
az újabb fajt. Valahányszor egy addig ismeretlen növény kerül a
listájukra, napokra leállnak, hogy megtanuljanak róla mindent, amit
csak lehet. Jut nekik eperfa, juhar, duglászfenyő s mindegyikhez a
maga egyedi története, életrajza, kémiája, gazdaságtana és
viselkedéspszichológiája. Minden új fának megvan a saját, külön
bejáratú eposza, ami módosítja a „mi minden lehetséges?”
históriáját.
Ma azonban Dorothy kissé tanácstalanul jön vissza a kertből.
– Itt valami hiba van, Ray.
Ray számára, aki mélyen benne gázol a halál utáni életben, már
soha semmilyen hiba nem létezik. Mi?, kérdezi anélkül, hogy
beszélne.
Dorothy válasza visszafogott, sőt tanácstalan.
– Biztos, hogy elrontottunk valamit. – A döntési fán visszakeresik
az elágazásokat, de megint ugyanott kötnek ki. Dorothy a fejét
ingatja, nem fogadja el a bizonyítást. – Egyszerűen nem értem.
Most Rayen a sor, hogy krákogjon egy koppanó szótagot.
Olyasmit, hogy: miért?
Dorothy nem tud azonnal választ adni. Az idő igencsak eltérő
tempóban halad kettejüknek.
 – Kezdjük azzal, hogy sok száz kilométerre vagyunk a
természetes élőhelyétől. – Ray teste összerándul, de Dorothy tudja,
hogy a heves görcs tulajdonképpen csak vállrándítás. Városban egy
fa az igazi otthonától távol is kinőhet. Többheti olvasás után ezt már
mind a ketten megtanulták. – De ennél is rosszabb a helyzet. Már
élőhelye sincs. A feltételezések szerint legfeljebb maroknyi érett
amerikai gesztenyefa maradt összesen. – Ez a példány meg
majdnem olyan magas, mint a ház.
Bármi akad a kezükbe Amerika tökéletes, kihalt fájáról, elolvassák.
Tudomást szereznek a tájat tönkretevő holokausztról, amely nem
sokkal a születésük előtt történt. De akármire bukkannak is, az nem
magyarázza meg, miképp fordulhat elő, hogy egy fa, amelynek már
nem volna szabad léteznie, ilyen szép, nagy árnyékot vet a hátsó
kertjükre.
– Lehet, hogy olyan gesztenyefák bujdokolnak errefelé, amikről
senki sem tud. – Valami hang jön ki Rayből, Dorothy tudja, hogy
nevetésnek kell lennie. – Jó, akkor az azonosításon buktunk meg. –
De folyamatosan bővülő, fa témájú könyvtáruk sem ismer másik fát,
amelyik ez lehetne. Hagyják a rejtélyt, hadd fortyogjon, és olvasnak
tovább.
A közkönyvtárban Dorothy rátalál A titokzatos erdő című kötetre.
Hazaviszi felolvasásra. Már az első bekezdés után szünetet kell
tartania:

Te, kedves olvasó, valamint a házad mögötti kertben álló fa

közös őstől származtok. Másfél milliárd évvel ezelőtt
kettőtök útja szétvált. De még ma, egy ilyen irdatlanul
hosszú, más-más irányba megtett utazás után is közös
bennetek a génjeitek negyede…

Egy oldal, legfeljebb kettő kitölti a teljes napot. Akármit hittek eddig
a hátsó kertjükről, az mind téves volt, és időbe telik, míg új
elképzeléseik keletkeznek, és elfoglalják a régi, megbukott
gondolatok helyét. Együtt, csöndben ülnek, és úgy méregetik a
telküket, mintha egy másik bolygóra utaztak volna. Odakint minden
egyes falevél összekapcsolódik, mármint a föld alatt. Dorothy úgy
fogadja a friss híreket, mint valami döbbenetes kinyilatkoztatást egy
19. századi realista regényből, amikor az egyik szereplő rettenetes
titka begyűrűzik a falu összes lakójának életébe.
Együtt ülnek este, olvasnak és néznek kifelé, mikor a nap
chartreuse-zöld színt csillant meg a gesztenyefa cakkos levelein.
Dorothy szemében mindegyik csupaszodó gally kísérleti lény,
egyszerre része a többinek, de független is tőlük. A gesztenyefa
ágaiban a megélt élet számos elvi lehetőségét látja, az összes
embert, aki lehetett volna belőle, meg akivé még válhat vagy válik a
mostani élete mellett kiteljesedő világokban. Egy darabig a faágak
mozgását nézi, azután megint a könyvet, és hangosan olvassa:
– „Néha nehéz megmondani, hogy egy fa egyetlen darab vagy
egymillió.”
Belekezdene a következő meglepő mondatba, amikor a férje
mordulása félbeszakítja. Úgy érzi, azt mondja: papírpohár.
– Ray! – A férje újra mormogja a szótagokat. Ugyanannak
hangzanak. – Ne haragudj, de nem vagyok benne biztos, mit akarsz
ezzel mondani.
Papírpohár. Csemete. Ablakpárkányon.
Ray izgatottan adja ki magából a szavakat, Dorothy hátán feláll
tőle a szőr. Az eszeveszett heveskedés meg az alkonyat miatt azt
hiszi, itt az újabb agyi katasztrófa. Dorothy pulzusa ugrálni kezd,
nagy nehezen kimászik a székéből. Aztán rájön, miről van szó. Ray
szórakoztatni akarja, a Létező Dolgokat valami jobbá változtatja.
Történetet mesél, hálából a sok felolvasott történetért.
Ültettünk. Gesztenyét. A lányunk.
– Ez a magáé? – kérdezi egy hang.
Patricia Westerford teste megfeszül. A futószalag másik oldalán
álló egyenruhás a szkennerből kiérkező kézipoggyászára mutat.
Patricia már-már hanyag könnyedséggel bólint.
– Belenézhetünk? – Nem igazi kérdés, és persze nem is vár rá
választ. A csomag kinyílik, a kéz matat benne. Úgy markolászik a
csomagban, ahogy a medve munkálkodik Patricia földiszedresében
a kunyhó mellett, a Füstös-hegységben. – Ez micsoda?
Patricia a homlokára csap. Jaj, ez a szenilitás.
– A gyűjtőfelszerelésem.
Az egyenruhás megvizsgálja a kétcentis pengét, a fanyesőt, ami
ceruzaszélességűre nyitható, meg a törpefűrészt, ami rövidebb
Patricia kisujjának első percénél. Az országban több mint egy
évtizede nem történt súlyos légi közlekedési baleset, ezt milliárd
bicska, fogkrémes tubus és samponos flakon stb. szponzorálta.
– Mit gyűjt?
Száz rossz válasz kínálkozik, jó meg egy se.
– Növényeket.
– Maga kertész?
– Igen. – Itt és most még hamis esküre is futja.
– Hát ez?
– Ez? – visszhangozza Patricia. Hülyeség, de ezzel is nyer három
másodpercet. – Csak egy kis zöldségleves. – Szíve úgy dörömböl,
hogy mindjárt belehal, ugyanolyan simán, mintha beleinna a
tégelybe. Ennek az embernek hatalma van fölötte, egy pániktól
sújtott, elérhetetlen biztonságot hajszoló ország totális hatalmát
ruházták rá. Elég egy túl kihívó pillantás, és már le is maradt a
gépről.
– Ez több mint száz milliliter.
Patricia zsebre dugja két reszkető kezét, és összeszorítja a száját.
A pasas ki fogja szúrni, ez a munkája. Az egyenruhás az egyik
kezével odatol két tételt Patrica elé, a másikkal a kicsire
összecsukható táskáját adja vissza.
– Ezeket pedig visszaviheti a terminálhoz, és postára adhatja.
– De lemaradok a gépről.
 – Akkor el kell koboznom. – A műanyag tégelyt és a
gyűjtőfelszerelést egy teli olajoshordóba pottyantja. – Jó utat
kívánok.
A repülőn még egyszer, utoljára végigmegy a vitaindító előadásán.
„A legjobb cselekedet, amit az ember megtehet a holnap világáért.”
Minden szépen le van írva. Évek óta nem olvasott fel előadást, de
ezúttal nem engedheti meg magának a rögtönzést.
Túljut a San Franciscó-i repülőtér érkezési folyosóján. Az utasok
kijáratát sofőrök állják körül, papírra írt neveket tartanak maguk előtt.
A sajátja nincs köztük. A konferencia egyik szervezőjének kellett
volna elé jönnie. Pár percet vár, de nem jelentkezik senki. Neki így is
megfelel. Jöhet bármilyen ürügy, hogy megússza ezt az egészet.
Leül egy fal melletti székre a találkozásra kijelölt csarnok sarkában.
A csarnokban világító betűk szaladnak keresztben egy táblán:
Boston Boston Chicago Chicago Dallas Dallas… Emberek
közlekedése. Emberek tevékenysége. Mindig gyorsabban, mindig
teljesebben, mindig mozgékonyabban, mindig nagyobb
felhatalmazással.
Feltűnik neki valami mozgás. Még egy újszülött is megfordul, hogy
egy madarat nézhessen a lassabb, közelebbi dolgok helyett. Patricia
szeme követi a szabálytalan ívet. Egy házi veréb ugrál az egyik
tájékoztató tábla tetején, öt méterre tőle. Rövid, céltudatos
röppenések a csarnokban. A kutya se figyel rá. Fölszökken egy
rejtett repedésbe, közel a mennyezethez, aztán gyorsan vissza le.
Kisvártatva ketten, azután már hárman vannak, a szemetes
edényeket vizsgálják át. Az első dolog, amitől Patriciának az indulás
óta jókedve lett.
Van valami a lábukon, mintha meg volnának gyűrűzve, de ez
nagyobb jel. Patricia előveszi táskájából a vacsorára félretett
zsemlét, és morzsát szór belőle a szomszéd székre. Nem volna
meglepve, ha a biztonsági őr odajönne hozzá, hogy letartóztassa. A
madarak nagyon kívánják a jutalmat. Minden ideges szökkenés
kicsivel közelebb hozza őket, kicsivel hosszabb várakozási idővel.
Végül a torkosság legyőzi az óvatosságot, és az egyik veréb
ráröppen a zsákmányra. Patricia nyugton marad, a veréb még
közelebb ugrik, eszik. Amikor megfelelő szögben áll, ki tudja olvasni
a gyűrű feliratát. Illegális bevándorló. Patricia felnevet, a megriadt
madár hirtelen odébb röppen.
Egy kecses nő lecsap Patriciára.
– Dr. Westerford? – Patricia mosolyog, feláll.
– Hová tűnt? Miért nem vette fel a telefont? – Patriciának a nyelve
hegyén van, hogy a telefonom Boulderben lakik, Coloradóban, és be
van dugaszolva a falba. – Bejártam a teljes érkezési szintet. Hol a
csomagja? – Mintha a teljes „Otthonfelújítás”-projekt ingatag lábakon
állna.
– Ez az.
A lánynak leesik az álla.
– De hát három napra jött!
– Ezek a madarak… – kezdené Patricia.
– Ja. Valaki poénkodik. A repülőtér képtelen megszabadulni tőlük.
– Miért kéne megszabadulnia?
A kísérő nem filozofikus hajlamú.
– Erre megyünk.
Kivergődnek a városból a félsziget közepére. Patricia kísérője
elősorolja a nagy neveket, akik a következő napokban felszólalnak.
Patricia a tájat nézi. Jobbra a dombokon egy mamutfenyves után
kialakult másodlagos növényzet. Balra a Szilícium-völgy, a jövő
gyára. A kísérő dr. Westerford markába nyom néhány műanyag
dossziét, és kiteszi a tanári klub előtt. Patricia egész délután
járkálhat az ország legkülönlegesebb egyetemi fagyűjteményében.
Talál egy csodálatos kék tölgyet, fejedelmi kaliforniai platánokat,
gyantásciprusokat, egy göcsörtös, anarchisztikusan fejlődő borsfát,
több tucatot a hétszáz eukaliptuszfajból, gyümölccsel teli kumkvatot.
Itt bizonyára minden diák spicces a mámort keltő levegőtől, anélkül
hogy tudna róla. Ligninfesztivál. Rég elvesztett barátok és olyan fák,
amilyeneket soha nem is látott. Fenyőfák, tobozaik tökéletes
Fibonacci-sorokba rendeződve. Holtági fajok – maytenus, syzygium,
ziziphus. Átfésüli őket és alattuk az összes dísznövényt is, hogy
legyen nála belőlük kivonat, ami helyettesíti azt, amit a biztonsági
ember elkobzott tőle.
A sétaút egy álromán stílusú templom apszisa mellett visz el.
Patricia átmegy egy monumentális, háromtörzsű avokádó alatt,
amely túlságosan közel nő a falhoz, és az életét valószínűleg egy
titkárnő asztalán kezdte. Egy nagy kapu alatt benéz egy udvarba,
ahol megáll és a szájához kapja a kezét. Fák – erőteljes,
valószínűtlen, idegenszerű fák valami aranykori ponyvaregényből,
ami a Vénusz savas felhői alatt nyüzsgő dzsungelről szól – állnak és
suttognak egymásnak.

Az FBI emberei nagyobb zárkába dugják Adam Appichet, mint az a

dobogó volt, amit annak idején két másik emberrel osztott meg a
levegőben, hatvanméteres magasságban. Mostantól az állam
gondoskodik róla. Mindenben együttműködik, de semmire sem
emlékszik már fél órával később sem. Délelőtt még a pszichológia
egyetemi tanára volt egy nagy, városi egyetemen. Most az
ősidőkben elkövetett bűnökért tartják fogva, például több millió
dolláros károkozásért és egy nő tűzhalála miatt.
Adam szülei ezt már hál’ istennek, nem érték meg. Meghalt Jean,
a nővére is, meg az öccse, Charles, meg az egyetlen, életre szóló
barátja, továbbá a mentora, aki ráirányította figyelmét az emberi
vakságra. Eljutott abba a korba, amikor már a halál számít
normálisnak. Amióta az idősebbik bátyja, Emmett kitúrta az
örökségéből, vele sem beszélt. Nincs kinek elmondania, csak a
feleségének és a fiának.
Lois fölveszi a telefont, meglepődik, hogy a délután közepén szól
haza. Nevet, amikor meghallja, honnan beszél. Hosszú hallgatás
után sikerül csak meggyőznie róla. Másnap délelőtt, látogatási
időben elmegy hozzá a zsúfolt börtönbe. Értetlensége cselekvésbe
csapott át, arca lángol, évek óta ez az első igazi ügye. A golyóálló
üvegen keresztül felolvas neki egy most megkezdett, tízcentis
noteszből, amire szépen ráírta, hogy Adam jogi ügye. Művészi
igénnyel csinálta meg, mint mindent, amibe belekezd.
Teendőinek listája részletes, és eltökéltséget mutat. A szeme
körüli ráncok szigorúbbak a méltánytalanság miatt.
– Pórázon tartok egy-két jogászt. Kérelmet nyújtunk be házi
őrizetért. Sokba kerül, de legalább otthon leszel.
– Lo – szól közbe Adam az eltelt évek nyomása alatt –, elmesélem
neked, mi történt.
 Lois egyik keze a golyóálló üvegen járkál, a másikat a szája elé
teszi.
– Pszt. A Polgárjogi Unió-s fiú azt kérte, ne szólj egy szót se, amíg
nem jutsz ki. – Lois reménykedése nagyon elszánt, nagyon önmaga.
Adam abból élt, hogy ezt az elszánt reménykedést kutatta. És az
elszánt reménykedés juttatta ide. – Tudom, Adam, hogy ezekből te
nem követtél el semmit. Nem volnál rá képes. – De a szemét lesüti,
ami ősi, árulkodó jel az emlősöknél, több tízmillió éve formálódik.
Lois semmiről sem tud, legkevésbé azt az embert, a törvényes férjét,
a gyereke apját ismeri, akivel évek óta együtt lakik. Aki finoman
fogalmazva is szélhámos, és bár Lois nem biztos benne, bűnrészes
emberölésben.

A város másik végén, egy másik büntetés-végrehajtási intézetben

Adam besúgója – eltávolodva a kormányzattól, amely a
munkáltatójából a fogvatartója lett – ma este megint belebódul a
kutatóexpedíciójába, keresi azt a nőt, aki Douglas Pavliceket
radikalizálta. Már másik nevet használ, ebben biztos. Lehet, hogy
messze jár, egy másik országban belemerülve egy következő életbe,
amilyet Douglas elképzelni se tud. Túl sok volna, ha bocsánatot
kérne tőle, hiszen saját magának sem fog soha megbocsátani.
Sokkal rosszabbat érdemelne annál, amit a szövik osztottak ki rá:
hét év közepes biztonsági fokozatú börtönben, feltételesen
szabadlábra helyezhető két év múlva. De van itt valami, amit el
kellene mondania a nőnek. Így történt. Így követték egymást az
események. Meghallgathatná, mi mindent is tett Douglas. Megtudja
a legrosszabbat, és meg fogja vetni érte. Bármit mondana is neki,
ezen nem tud változtatni. Viszont a nő el fog gondolkozni a miérten,
ami fájdalmat fog okozni. És a fájdalmát már Douglas is enyhíthetné.
Zárkája salaktéglából épült kocka, olajzöldre mázolt falak, nagyon
hasonlít arra a hamis zárkára, amelyben tizenkilenc éves korában
töltött el egy hetet. A szoros őrizetben szabadon utazgathat. Csak
becsukja a szemét, és máris elindul a nő után, ahogy meg is teszi
minden este. A film jó esetben is homályos, a nő arcvonásai
határozatlanok. Még arra sem emlékszik az arcából, ami miatt úgy
érezte: ha beszívja a levegőt, utána egy lusta sóhajjal az
örökkévalóságot lélegzi ki. De ma este szinte látja őt, nem abban az
alakban, amilyennek ma kell lennie, hanem amilyen akkor volt. Így
történt, mondja neki. Douglast elárulták – mindegy, kicsoda.
Lerohanták. És mire az FBI lecsapott rá és elvitte, már el volt
veszve.
Kihallgatói rendesen viselkedtek. Volt egy David, egy idősebb
szivar, aki hasonlított Douggie nagyapjára. Meg egy komoly nő,
Anne-nek hívják, aki szürke kosztümöket viselt és jegyzetelt, s
próbálta megérteni a dolgokat. Megmondták neki, hogy ennyi volt, a
kézírásos emlékirata a kezükbe ad mindent, ami ahhoz kell, hogy őt
és az összes barátját végleg kivonják a forgalomból. Már csak egy-
két részletet kell tisztázniuk.
Nincs a maguk kezében semmi. Ez csak egy regény. Minden a
saját lökött elmém szüleménye.
Mire azt mondták, a regénye olyan információkat tartalmaz
bűncselekményekről, amelyek soha nem kerültek nyilvánosságra.
Meg hogy már előtte is tudtak a barátairól. Mindegyikről van aktájuk.
Csak annyit akartak, hogy Douglas alátámassza az addigiakat, és
minden simábban zajlik le, ha együttműködik velük.
Együttműködni? Miféle Júdás-duma ez, basszák meg? Na, ez
kicsusszant. Egy szóval több a kelleténél.
Elmeséli Miminek, hol hibázott. Úgy tűnik, meghallja, egy kicsit
meg is hökken, bár elfordítja sebhelyes arcát. Elmagyarázza neki,
hogy napokig kitartott, hogy megmondta nekik, őt elintézhetik örökre,
akkor se köp be egy nevet sem. Elmondja, hogyan álltak elő a
kihallgatók a fényképekkel. Ez volt a leghátborzongatóbb. Szemcsés
fényképek – mintha házivideókból készített állóképek volnának –
olyan eseményekről, ahol senkinél sem volt fényképezőgép.
Magukra az eseményekre jól emlékezett, főleg azokra a
helyszínekre, ahol megverték. Rengeteg fotón szerepelt. Már el is
felejtette, milyen fiatal volt annak idején. Milyen naiv és lobbanékony.
Az a helyzet, mondta a kihallgatóinak, hogy sokkal helyesebb
vagyok, mint amilyennek látszom.
Anne mosolygott, és följegyzett valamit. Érti már? – kérdezte
Douglastől David. Mindegyikük megvan. Magától már nem kell
nekünk semmi. De ha együttműködik velünk, akkor jóval enyhébb
dolgokkal vádolhatják. Ekkor kezdte Douglas kapiskálni, hogy saját
ügyvédet fogadni nem biztos, hogy ugyanaz, mint bűnösnek vallani
magát. Ahhoz persze, hogy bárkit bármilyen célból felfogadjon,
sokkal több kellene a rendelkezésére álló 1230 dollárnál.
A képekkel volt egy kis gond. Olyanok is szerepeltek rajtuk, akiket
sohasem látott. Volt egy kis gond a tűzesetekkel is, amelyeket be
kellett volna vallania. A feléről soha nem is hallott. Azután elkezdték
kérdezgetni, hogy ki kicsoda. Melyikük Eperfa? Melyik az Őrangyal?
Hát Juharfa? Ez a nő az?
Csak blöfföltek. Írták a saját regényüket.
Két napra becsukták egy lerobbant szerb egyetemi kollégiumra
hasonlító helyre. De Douglas nem köpött. Utána megmondták neki,
mi vár rá: a belföldi terrorizmus vádja – kísérlet a kormányzati munka
erőszakos befolyásolására megfélemlítés vagy kényszerítés útján –,
amit „A terrorista tevékenység büntetéseinek kiterjesztése” című
törvény rendel büntetni. Ez az új, biztonságra törekvő állam
fegyvere. Soha nem kerül szabadlábra. De ha simán megnevezi az
egyik arcot – egyet, akinek már megnyitották az aktáját –, akkor
megússza kettőtől hét évig terjedő büntetéssel. És lezárják az
összes tűzeset ügyét, amit bevall.
Lezárják az ügyet?
Nem fognak nyomozni senki után ezekben a bűnesetekben.
Mostantól? Minden ügyben, amit bevallok vagy nem vallok be?
Egyetlen arc kell. És utána élvezheti a szövetségi kormány teljes
bizalmát.
Nem izgatta, hogy hét évre csukják le, vagy hétszázra. Úgysem áll
el annyi ideig; nincs már annyi kilométer a testében. De ha
garantálják annak a nőnek az ártatlanságát, aki berántotta az
egészbe, meg azét a srácét, aki a jelek szerint továbbra is próbál
küzdeni az emberiség halálvágya ellen… ez értelmes tárgyalási
alapnak tűnt.
A képeken, amiket a kihallgatói belengettek neki, itt-ott felbukkant
az a figura, akiről Douggie mindig úgy érezte, csak beszivárgott
közéjük. Aki tanulmányozni jött őket. Akit azon a rettenetes éjszakán
elküldtek, hogy szerezzen segítséget Oliviának – bármilyet –, de
üres kézzel jött vissza.
– Tessék – mondta Douglas, és a mutatóujja úgy mozgott, mint
egy szélfútta gally. – Ő Juharfa. A fickó neve Adam. Pszichológiát
tanul Santa Cruzban.
Így történt, mondja a partnerének megkönnyebbülve. Ezt tettem.
És ezért. Érted, Nickért meg talán a fákért is.
De mikor Mimi megpördül, és a fantomarcát fordítja Douglas felé,
nem ad neki jelet. Csak elkapja a tekintetét, és a szemébe néz, mint
aki egy végtelen pillantásból megtud mindent, amire kíváncsi.

Az előadóterem sötét, lambériája gyanús eredetű mamutfenyő.

Patricia szakértők százait látja az előadói emelvényről. Tekintetét
magasan a várakozó arcok fölött tartja, és kattint. Mögötte primitív,
fából épült bárkát ábrázoló festmény jelenik meg, amin állatok
díszmenete érkezik a hajóra.
– Az első világvége idején Noé fogta az összes állatot, és kettőt-
kettőt föltett a menekülőhajójára, hogy evakuálja őket. De nem
furcsa? A növényeket hagyta elpusztulni. Elmulasztotta magával
vinni az egyetlen dolgot, amire szükség van a szárazföldi élet
újjáépítéséhez, és kizárólag a potyázók megmentésére figyelt.
Az egész nézőtér nevet. Drukkolnak neki, hiszen még nem tudják,
hová is akar kilyukadni.
– Az volt a probléma, hogy Noé és a vele egyívásúak nem
gondolták, hogy a növények valóban élnek. Egy növénynek
nincsenek szándékai, hiányzik belőle az éltető szikra. Olyan, mint a
kövek, csak történetesen nagyobbra nőtt.
Patricia újból kattint, több képet is megmutat: Vénusz légycsapója
– érzékeny, durcás növény – rázárul a zsákmányára; borneói
kámforfák koronáinak mozaikja, boltozatuk épphogy nem ér
egymáshoz.
– Ma már tudjuk, hogy a növények kommunikálnak és
emlékeznek. Ízlelnek, szagolnak, tapintanak, sőt még hallani és látni
is képesek. Mi, vagyis az a faj, amelyik ezt kinyomozta, rengeteget
tanultunk azokról, akikkel közösen használjuk a világot. Kezdjük
megérteni, milyen mély a kapcsolat a fák és az emberek között. De a
különállásunk erőteljesebben nőtt, mint a kapcsolatunk.
Kattint, új ábra.
– Éjszakai műholdas felvétel Észak-Amerikáról 1970-ből. Ez pedig
ugyanaz egy évtizeddel később. És még egy. Még egy. Még egy
utolsó, és kész is. – Négy kattintás, és a fény végighasít a
földrészen, kitölti a feketeséget óceántól óceánig. Patricia kattint, s
megjelenik egy kopaszodó, magas galléros, loboncos bajszú
tőzsdecápa. – Egyszer egy újságíró megkérdezte Rockefellertől,
mennyi az elég. Azt felelte: csak még egy kicsivel több. És ez
minden, amit akarunk: enni és aludni, fedelet a fejünk fölé és
szeretve lenni, és csak még egy kicsivel többet szerezni.
Ezúttal inkább udvarias moraj a nevetés. Nehéz közönség. Túl
sokszor látták már az iménti fényjátékot. A teremben mindenki rég
belefásult már ebbe a helyzetbe. Hátul ketten felállnak és kimennek.
Környezetvédelmi konferencia. Ötszáz résztvevő, hét viaskodó
frakció, a bolygó megmentésére szolgáló terveik mind húszasával
kapják az ellenvetéseket. Mindez egyetlen cunami miatt.
Következik négy rövid, az idő múlását érzékeltető, gyorsított
légifelvétel-sorozat – Brazília, Thaiföld, Indonézia és a Csendes-
óceán északnyugati vidékének elfogyó erdőiről.
– Csak még egy kicsivel több fűrészáru. Kicsivel több munkahely.
Pár hektárral több búzatábla, hogy kicsivel több embert lehessen
etetni. Értik, ugye? Soha nem létezett hasznosabb anyag a fánál.
Fészkelődés a plüss-székekben, köhögés, sutyorgás, csupa néma
felhívás az összes prédikáló pap megölésére.
– Csak ebben az államban az erdős területek harmada tűnt el az
utolsó hat évben. Az erdők sokféle okból veszhetnek oda: aszály,
tűz, hirtelen tölgypusztulás, gyapjaslepke, különféle szúbogarak,
rozsdagombák, de lehet sima fakitermelés is mezőgazdasági vagy
parcellázási indokkal. És mindig ott van ugyanaz a disztális ok, amit
önök is ismernek, én is ismerek, egyáltalán mindenki ismeri, aki erre
odafigyel. Az esztendő órája pontatlanná vált, egy-két hónap az
eltérés. Teljes ökoszisztémák bomlanak fel. A biológusok halálra
vannak rémülve. Az élet olyan nagyon bőkezű, mi pedig…
vigasztalhatatlanok vagyunk. De hát nem tudok olyat mondani, ami
felébresztené az alvajárókat, vagy valóságosnak tudná feltüntetni ezt
az öngyilkosságot. Mert az ilyesmi nem lehet valódi, igaz? Ugye, itt
vagyunk, és nyugton ülünk…
Tizenkét perce beszél, és remeg. Fölemelt tenyérrel kér három
másodperc szünetet. Hátramegy az emelvényen, megfog egy
műanyag vizes palackot, amit az „Otthonfelújítás” konferencia jó
szándékú szervezői hagytak ott neki. Letekeri a kupakot, és fölemeli
a palackot. „Szintetikus ösztrogén.” Megnyomja a recsegős
műanyagot.
– Száz amerikaiból kilencvenháromnak van a szervezetében. –
Önt belőle egy üres pohárba. Övzsebéből előkerül a pótlólag
megtöltött üvegfiola. – Ezeket a növényi kivonatokat pedig tegnap,
séta közben találtam a campuson. Atyaisten, az a hely kész
botanikus kert! Valóságos mennyország.
Reszket a keze, amíg tölt, egy kicsi kilöttyen. Két kézzel tartja a
fiolát, és az emelvényre teszi.
– Tudják, sokan hiszik azt, hogy egy fa egyszerű dolog, és semmi
érdekeset nem képes csinálni. De nincs olyan szándék a világon,
amit ne tudna megvalósítani valamelyik fa. Bámulatos vegyi üzem
mindegyik. Viaszok, zsírok, cukrok. Tanninok, szterolok, mézgák,
karotinoidok. Gyantasavak, flavonoidok, terpének. Alkaloidák,
fenolok, parafás szuberinek. Minden előállítható anyagot
megtanulnak előállítani. És a legjavát még nem is azonosítottuk.
Kattint, az újabb képeken egy sor rosszalkodó fakéreg.
Sárkányfák, amelyekből olyan piros lé folyik, mint a vér. Zsabotikába,
aminek biliárdgolyó-szerű gyümölcsei közvetlenül a törzsén nőnek.
Ezeréves majomkenyérfák az ezer hektó vizükkel feltöltve olyanok,
mint a földhöz pányvázott meteorológiai ballonok. Szivárványszínű
eukaliptuszok. Bizarr rezgőfák, amiknek az águk hegye a fegyverük.
Hura crepitans, vagyis porzófa, ez a felrobbanó gyümölcséből 250
kilométeres sebességgel lövi ki a magjait. Hallgatósága ellazul,
megnyugszanak, mert visszatért a pittoreszk motívumokhoz. Ő
maga se bánja, hogy még egy utolsó kitérőt tehet a világ legjobb
dolgai közé.
– Az utolsó négyszázmillió évben volt egy pont, amikor az egyik
növény minden stratégiát kipróbált, ami a működés leghalványabb
reményével kecsegtetett. Csak most kezdjük felismerni, milyen
sokszínű lehet a működés. Az életnek megvan a módszere, amellyel
a jövőhöz szól. A neve: emlékezet. A neve: gének. A jövő
megoldásához meg kell óvnunk a múltat. A saját ökölszabályom erre
a következő: ha kivágsz egy fát, és készítesz belőle valamit, az
legyen legalább olyan csodálatos, mint amilyen csodálatos a fa volt.
 Nem hallja, hogy a közönsége nevet-e, vagy nyög. Megkopogtatja
az emelvény oldalát, a puffanást letompítja az ujja. A teremben
mindenen hangfogó van.
– Egész életemben kívülálló voltam, de azért sokan tartottak
velem. Rájöttünk, hogy a fák is képesek kommunikálni a levegőben
is és a gyökereikkel is. A józan ész nevében lehurrogtak bennünket.
Rájöttünk, hogy a fák óvják egymást. A tudományos közösség
elvetette a gondolatot. Kívülállók fedezték fel, hogyan emlékeznek a
magok a gyermekkoruk évszakjaira, majd ehhez igazítják a
rügyfakadást. Kívülállók fedezték fel, hogy a fák érzékelik
közelükben a másik életet. Hogy a fa megtanul takarékoskodni a
vízzel. Hogy táplálja a kicsinyeit, hogy összehangolja a többivel a
törzsét, és felhalmozza a forrásait, és hogy támadások idején
figyelmezteti a rokonságot, sőt jeleket küld a darazsaknak, hogy
jöjjenek, és védjék meg. Adok még egy kicsi, kívülállóktól származó
információt, lássuk, megerősítik-e. Az erdő is sok mindent tud. A fái
összekapcsolódnak egymással a föld alatt. Odalent is dolgoznak
agyak, csak mi a saját agyunkkal nem látjuk őket. A képlékeny
gyökerek problémákat oldanak meg és döntéseket hoznak. Gombás
szinapszisok. Milyen nevet adjunk még neki? Ha elég fát kapcsolunk
össze, az erdő öntudatra ébred.
Távolinak hallja saját szavait, mintha parafával volnának
szigetelve, vagy víz alól szólnának. Vagy mindkét hallókészüléke
egyszerre mondta fel a szolgálatot, vagy a gyerekkori süketsége
választotta ezt a pillanatot a visszatérésre.
– Minket, tudósokat arra tanítanak, hogy soha ne magunkat
keressük más fajokban. Így aztán vigyázunk is rá, nehogy valami
hasonlítson ránk! Ez az oka, hogy nem sokkal ezelőtt még azt sem
fogadtuk el, hogy a csimpánzoknak tudatuk van, a kutyákról vagy a
delfinekről nem is beszélve. Csak az ember, értik, ugye?, csak az
ember tudhatott eleget ahhoz, hogy akarata legyen. De higgyék el
nekem: a fák is akarnak valamit tőlünk, ahogy mi is mindig akartunk
tőlük valamit. Nincsen ebben semmi titokzatos. A „környezet” él
egymástól kölcsönösen függő, célirányos életek cseppfolyós,
változékony hálózatában. A szerelmet és a háborút lehetetlen benne
szétszálazni. A virágok legalább annyira alakítják a méheket, mint a
méhek a virágokat. A bogyók talán nagyobb harcot vívnak
egymással, hogy az állatok megegyék őket, mint az állatok a
bogyókért. Az ernyőakácia cukros fehérjecsemegével vendégeli meg
és igázza le az őt védő hangyákat. A gyümölcstermő fák átvernek
bennünket, hogy szétterítsük a magjaikat, és az érő gyümölcsnek
köszönhetjük a színlátásunkat. Miközben kiokosítottak, hogyan
találjuk meg a csalijukat, arra is megtanítottak, hogy az ég kék. Az
agyunk azért fejlődött, hogy megoldjuk az erdő problémáját.
Alakítottuk az erdőt, és ő is bennünket hosszabb ideje, mint amióta
Homo sapiens lettünk. Ember és fa közelebbi rokonok, mint
gondolnánk. Két külön dolog vagyunk, de ugyanabból a magból
keltünk ki, csak ellenkező irányban indultunk el, s közben
felhasználtuk egymást a közös területen. És ezen a területen
szükség van minden apró részletre. A mi szerepünk pedig… mert el
kell játszanunk egy szerepet a Föld nevű szervezetben, ami nem
más, mint… – Megfordul, hogy lássa a háta mögötti vetített képet.
Tenere fája látható rajta, az egyetlen törzzsel-lombbal bíró jelenség
négyszáz kilométeres körben. Egy részeg sofőr nekiment és
elpusztította. Kattintás: egy amerikai mocsárciprus Floridában,
másfél évezreddel vénebb a kereszténységnél. Pár hónapja egy
eldobott cigaretta áldozata lett. – …na, ez nem lehet a szerepünk.
Újabb kattintás.
– A fák tudományt művelnek. Milliárdnyi terepvizsgálatot futtatnak
le. Sejtéseket fogalmaznak meg, az élővilág pedig tudatja velük,
melyik működőképes. Az élet csupa feltételezés, és a feltételezések:
az maga az élet. Milyen csodálatos a világ! Becslésekkel operál. És
tükrözéssel. Az ökológia középpontjában a fák állnak, és a politika
középpontjában is nekik kell állniuk. Tagore szerint A fa a Föld
szüntelen törekvése, hogy szóljon a fülelő Mennyországhoz. És az
emberek… jaj, komolyan mondom, az emberek, hát éppen ők
lehetnének az a Mennyország, amelyikhez a Föld szólni próbál. Ha
zöld szemmel tudnánk nézni, észrevennénk valamit, ami egyre
érdekesebb lesz, ahogy közeledünk hozzá. Ha észrevennénk, mire
is képes az, ami zöld, sose volnánk magányosak, sose unatkoznánk.
Ha megértenénk a zöldet, megtanulnánk, hogyan termesszünk
minden szükséges ennivalót háromréteges mélységben, a jelenleg
szükséges terület egyharmadán úgy, hogy a növények egymást
védenék meg a kártevőktől és a stressztől. Ha tudnánk, mire van
szüksége a zöldnek, nem kellene választanunk a Föld érdeke és a
saját érdekeink között. Mert egybeesnének!
Újabb kattintás, a következő ábrán óriási, bordás fatörzs, vörös
kérge izomszerűen hullámzik.
– Zöld szemmel nézni azt jelenti, hogy megértjük a Föld
szándékait. Vegyük például ezt. Ez a fa Kolumbiától Costa Ricáig
terem. Csemeteként olyan, mint egy darab fonott kenderkötél. De ha
utat talál az ég felé, a csemete kilő, hatalmas tő válik belőle
kiszélesedő támpillérekkel.
Megfordul, hogy szemrevételezze a képet a háta mögött. Ez most
egy nagyra nőtt angyaltrombita tölcsére beleállva a földbe. Mennyi
csoda, mennyi félelmetes szépség! Hogyan hagyhatna itt egy
ennyire tökéletes helyet?
– Tudták, hogy a Földön az összes lomblevelű fának van virága?
Sok érett faj évente legalább egyszer virágot hoz. Velük szemben ez
a fa, a Tachigali versicolor csak egyszer virágzik. Képzeljék el, ha
önök csak egyetlenegyszer szeretkezhetnének életükben…
Az egész terem nevet. Patricia nem hallja, de érzi az idegeik
szagát. Az erdőn merészen átvágó ösvénye újabb kanyart tesz. A
hallgatóság nem tudja, merre tart a vezetőjük.
– Hogy képes egy élőlény fennmaradni, ha mindent az
egyéjszakás kalandjára tesz fel? A Tachigali versicolor cselekedete
olyan gyors és elkötelező, hogy nem tudok rá megfejtést. Az a
helyzet ugyanis, hogy a virágzása után egy éven belül elpusztul.
Fölnéz. A teremben gyanakvó mosolyok, milyen furcsa is ez az
izé, a természet. Ám a hallgatói még mindig nem tudják a csapongó
vitaindítót az otthonfelújításra legalább kicsit is emlékeztető
dologhoz kapcsolni.
– Kiderül, hogy egy fa többet is tud nyújtani élelemnél és
gyógyszernél. Az esőerdő koronaszintje vastag, és a szélhordta
magok soha nem jutnak túl messzire a szülőtől. A Tachigalinak az
életben egyszer létrejövő utódja nyomban kicsírázik az óriások
árnyékában, elzárva a napfénytől. Oda is vesznek, hacsak nem dől
ki egy öreg fa. A halálán lévő anya rést nyit a boltozaton, rothadó
törzse pedig gazdagítja a talajt az új csemeték javára. Hát ez tényleg
minden szülői áldozat teteje. A Tachigali versicolor közönséges
neve: öngyilkos fa.
 Kezébe veszi a fák kivonataival teli fiolát az emelvényen. Patricia
füle semmit sem ér, de legalább a keze visszatalált a régi
stabilitáshoz. Kezdetben minden volt. Nemsokára semmi sem lesz.
– Feltettem magamnak a kérdést, aminek a megválaszolására
idehoztak. Minden rendelkezésre álló bizonyítékot figyelembe
vettem. Törekedtem rá, hogy az érzéseim ne fedjék el a tényeket.
Törekedtem rá, hogy a remény és a hiúságom ne vakítson el.
Törekedtem rá, hogy az egészet a fák nézőpontjából szemléljem. Mi
a legjobb cselekedet, amit az ember megtehet a holnap világáért?
A szivárgó növényi kivonat eléri a pohár tiszta vizet, és indaszerű
zöld foltokká változik benne.

Zöld örvények borítják el az Astor Place-t. Eleinte nem több, mint

egy kis kiloccsantott zöldcitromlé a szürke járdán. Aztán még egy
adag, ezúttal avokádózöld. Adam az ablaknál áll, és tizenkét emelet
magasból néz lefelé. A négy csálé utcán haladó autók zöld
kondenzcsíkot húznak maguk után a szabálytalan alakú
kereszteződésben. A következő pillanatban egy harmadik tócsa –
olajzöld – árad szét a betonvásznon nagy, Jackson Pollock-szerű
ecsetvonásokkal. Valaki (meg a csapata) festékbombákat dob le.
A házi őrizet második napja a lakásban, Manhattan szívében,
ahová négy éve költözött be a családjával. A hatóságok
nyomkövetőt szereltek a bokájára – a HomeGuard márka piacvezető
termékét –, és kiengedik egy kis szabad levegőt szívni a Waverly
Place és a Broadway kereszteződése fölött. Meggyűrűzés
nyomkövetővel: olyan ékszerrel, amilyet a veszélyeztetett fajok,
valamint az emberi nem árulói viselnek. Adam és Lois őrült összeget
fizet egy magáncégnek az eszközért, a cég pedig megosztja a
bevételt az állammal. Mindenki jól jár.
Tegnap egy műszaki szakértő kioktatta Appichet a házi őrizet
szabályairól.
– Használhatja a telefonját, hallgathat rádiót. Böngészhet a neten
és olvashat újságot. Látogatókat is fogadhat. De ha el akarja hagyni
az épületet, azt egyeztetnie kell a parancsnoki központtal.
Lois elvitte a kis Charlie-t a connecticuti nagyszülőkhöz, Cos
Cobba. Azt mondja, azért, hogy maradjon pár napjuk Adam
védekezésére koncentrálni. Valójában traumatizálja a gyereket, ha
látja az apja bokájára szíjazott fekete nyomkövetőt. Ötéves, de már
érti.
– Apu, vedd le.
Appich már most megszegi a fogadalmát – jóval korábban, mint
remélte –, hogy soha nem fog hazudni a saját fiának.
– Hamarosan, kispajtás. Nyugi. Semmi vész.
Odafentről az egyre terebélyesedő festőperformanszot nézegeti.
Újabb adag folyadék – jádezöld – kerül a betonra. Az autó,
amelyikből a festék érkezett, továbbhajt a téren a Cooper Square
irányában. Gerillaszínház ez, összehangolt csapás. Mindegyik autó
érkezésével új zöld ívek keverednek az ötirányú kereszteződésben,
új ecsetvonásokkal gazdagítva a táguló összképet. Másik jármű
érkezik a Nyolcadik utcán, és három barna festékestartályt ejt el.
Miközben a zöld csíkok szétterjednek és elágaznak, addig a barnák
rücskös oszloppá állnak össze. A tizenkettedik emeletről elég
könnyű rájönni, mi van kialakulóban odalent.
A metróállomás lépcsőjének felső végénél piros és sárga foltok
jelennek meg. A mit sem sejtő gyalogosok kiérnek a felszínre, és a
cipőjükkel festenek. Egy dühös üzletember ki akarja kerülni a
festéket, de nem jár sikerrel. Egy szerelmespár egymásba karolva
táncol át a színen, és a lábnyomaival mázol színes gyümölcsöket és
virágokat a szétterülő ágakra. Valaki nagyon sok energiát fordított
arra, hogy elkészüljön a világ legnagyobb, fát ábrázoló festménye.
De miért pont itt, tűnődik Appich, ebben az eléggé eseményszegény
negyedben? Ez a mű méltó a manhattani Midtown figyelmére,
lehetne, mondjuk, a Lincoln Center előtt. Aztán rájön, miért tervezték
ide. Miatta.
Fölmarkolja a kulcsait meg a zakóját, s miközben csak az jár a
fejében, hogy lent megmutatja magát, lesiet a földszintre. Átvág a
hallon, elhúz a postaládák mellett, ki a kapun, és kelet felé indul a
Waverlyn, az óriásfa felé. A bő, keki nadrágszár alá dugott készülék
megőrül és sivítani kezd. Két szállítómunkás utánafordul, egy
mögötte csoszogó nyugdíjas rémülten megáll.
Adam gyorsan visszamegy az épületbe, de a bokaperec nem
hagyja abba. Felfelé a liftben is úgy jajgat, mint egy avantgárd
zenemű. A saját emeletén végigüget a folyosón. A szomszéd
lakásból kidugja a fejét az éjszakai műszakban dolgozó számítógép-
kezelő, hogy megnézze, mi ez a felfordulás. Adam bocsánatot kérve
int felé, majd elbarikádozza magát a lakásban. Ott aztán betelefonál
az őrzőinek, hogy jelentse a tévedést.
– Megkapta az eligazítást – mondja a nyomkövető ügyeletes. –
Meg se próbáljon kilépni a zónájából.
– Értem. Elnézést kérek.
– Legközelebb kénytelenek leszünk kiszállni a helyszínre.
– Véletlen volt. Emberi baki. – A saját szakterülete.
– Az ok nem számít. Ha még egyszer előfordul, kiküldjük a
kollégákat.
Adam visszamegy az ablakhoz, hogy megnézze, hogyan szárad
az óriásfestmény. Akkor is ott áll, amikor a felesége hazaér
Connecticutból.
– Mi az? – kérdi Lois.
– Üzenet. Egy barátomtól.
Loist most először csapja meg az újságokban látottak igazsága. A
szénné égett hegyi kunyhó. A halott nő. „Vádemelés a radikális
ökoterrorista ügyében.”

Kora este Dorothy besurran a férje szobájába, hogy megnézze, mi

van vele. Órák óta semmi hang. Az ajtón belépve egy pillanattal
azelőtt, hogy Ray meghallja és felé fordul, Dorothy megint
észreveszi, mint oly gyakran ezekben a szikár, rövid, gyorsuló
napokban: Ray színtiszta ámulatát a közvetlenül az ablakuk előtt
zajló előadás miatt.
– Mi az, Ray? – Odamegy az ágy mellé, de mint mindig, most sem
lát semmit, csak a téli kertet. – Történt ott valami? – A ferde száj
elmozdul, Dorothy megtanulta, hogy ezt kell mosolynak látnia. –
Ahá!
Azon veszi észre magát, hogy irigykedik a férjére. A kényszerű
nyugalom éveiért, a lelassult agya türelméért, a korlátozott érzékei
kiterjedéséért. Képes órákig bámulni azt a tucatnyi csupasz fát a
hátsó kertben, és mindig talál valami bonyolultat és meglepőt, ami
kielégíti a vágyait, miközben Dorothy – ő továbbra is a minden
mellett elrobogó vágy foglya.
 Átnyúl Ray lepusztult teste alatt, és átlapátolja az állítható ágy
egyik szélére. Ezután megkerüli az ágyat, és leheveredik a férje
mellé.
– Meséld el. – Ray persze nem tudja elmesélni. Csak az a
krákogásféle érkezik a torka mélyéről, ami bármit jelenthet. Dorothy
kinyúl a kezéért, megfogja, így maradnak mozdulatlanul, mintha
máris faragott kőalakok lennének a saját sírjuk tetején.
Sokáig fekszenek, néznek ki a telkükre, ahol évezredeken át a
vadászó-gyűjtögetők próbáltak boldogulni. Dorothy sok mindent lát –
a sokféle fát a leendő arborétumukban, kipattanni kész rügyeiket. De
azt is tudja, hogy nem fog fel belőle tizedannyit sem, mint Ray.
– Mesélj még a lányunkról. – Dorothy szíve erősebben ver a
tabutéma miatt. Egész életében kacérkodott az őrülettel, az új téli
játékukat mégis a rémisztőnél is rosszabbnak érzi. Ma este
idegeneket engedtek szabadjára, és kopogtatnak az ajtajukon.
Dorothy meg beereszti őket.
Ray karja megfeszül, arca alaposan megváltozik.
– Gyors. Akaratos. – Mintha most írta volna meg Az eltűnt idő
nyomábant.
– És a külseje? – Dorothy ezt korábban is kérdezte, de megint
szüksége van a válaszra.
– Vad. Finom. Mint te.
Ennyi elég is, hogy Dorothy visszatérjen a könyvhöz, a kert mint
egy oldalpár nyílik meg előtte. Ma este, ahogy sötétedik, a mese
visszafelé történik. Lányok sora, egyre fiatalabbak távoznak a hátsó
ajtón át egy miniatűr, szimulált világba. A lányuk húszéves, tavaszi
szünetre van otthon az egyetemről ujjatlan felsőben, ami látni engedi
a borzalmas, új, barokk tetoválását a bal vállán, kioson, hogy
elszívjon egy füves cigit, miután a szülők már elaludtak. A lányuk
tizenhat éves, fűszeresnél beszerzett olcsó bort nyakal két
barátnőjével a telek legtávolabbi, sötét sarkában. A lányuk tizenkét
éves, súlyosan boldogtalan, órák hosszat rugdos egy focilabdát a
garázs falának. A lányuk tízéves, átlibben a pázsiton,
szentjánosbogarakat gyűjt egy befőttesüvegben. A lányuk hatéves,
mezítláb nyomul kifelé a házból az első húszfokos tavaszi napon,
kezében egy facsemete.
 A kép hátterében árnyas fák. Olyan élénk jelenés, hogy Dorothy
biztos benne, látott már hozzá valamilyen mintát. Így zajlik
mostanság a felolvasás: mind a ketten mozdulatlanok és figyelnek.
Ki tudja, mire gondol a házban az élethossziglani idegen? Dorothy
most tudja. Valami ilyesmit. Valami pontosan ilyet.
Képzeletében olyan sokáig állt a papírpohár a konyhaablak
párkányán, hogy Dorothy most már a rányomtatott cirkalmas, barna-
kék gőzgomolyt is látja rajta, és el tudja olvasni az alá írt szót:
EGYEDÜL. Egy csomó izgága gyökér bökte át a pohár viaszos
papírfenekét, mert többre volt igénye a világból. Pompás, hosszú,
fűrészes szélű levelek – amerikai gesztenye – első kinti útjukon
tapogatják a levegőt. Dorothy azt látja, hogy a kislány meg az apja
egy frissen kiásott lyuk mellett térdepel. A nyűgös gyerek egy
lapáttal aprítja a földet. Ő szolgáltatja ki az első öntözés szentségét.
Elhúzódik a faültetéstől, vissza az apja védőszárnya alá. S amikor a
lány megfordul, és fölemeli tekintetét, ebben a másik életben, amely
láthatatlanul bomlik ki a megtörtént élet mellett, Dorothy a lánya
életigenlő arcát is látja.
Közvetlenül Dorothy füle mellett három szó töri meg a csendet.
„Ne csinálj semmit.” A szavak annyira tisztán szólnak, amennyire
csak lehet, és arról is tudósítják Dorothyt, hogy a férje kint volt vele
együtt azon a másik helyen, vagy legalábbis közel hozzá. Szinte
ugyanez jutott most eszébe Dorothynak is. Egymástól függetlenül
jutottak ugyanarra a gondolatra, ugyanannak a meglepő mondatnak
a hatására, ugyanabból a meglepő könyvből, amit most kezdtek el
együtt olvasni:

A legjobb és legegyszerűbb módja, hogy az erdő

visszatérjen arra a földdarabra, ahonnan eltakarították, ha
nem csinálunk semmit – az égvilágon semmit, és ez
rövidebb ideig fog tartani, mint gondolnánk.

– Fűnyírás vége – suttogja Ray, és Dorothynak még magyarázatot

sem kell kérnie. Hagyhatnának-e jobb örökséget egy ilyen akaratos,
vad és finom lányra, mint hatezer négyzetméter erdőt?
Egymás mellett fekszenek az állítható ágyon, és kibámulnak az
ablakon oda, ahol nagy hókupacok gyűlnek össze és olvadnak el,
jön az esőzés, visszatérnek a költöző madarak, újból
hosszabbodnak a nappalok, minden ágon virág lesz a rügyekből, és
sok száz facsemete bújik elő fürgén a gyepből, ebből a visszaeső
bűnösből.

– Ezt nem teheted meg. Gyereked van.

Adam visszaül a kétszemélyes kanapéra, babrálja a bokáján a
nyomkövetőt. Lois – a felesége – szemben ül vele, tenyere a
combján, gerince mint egy telefonpózna. Adam erőtlenül hajladozik
ide-oda az áporodott levegőben. Már nem képes magyarázkodni.
Nincs válasza. Emiatt két napon át mindketten megjárták a poklot.
Adam kibámul az ablakon, míg a pénzügyi negyed fényei felváltják
a nappalt. Tízmillió pont vibrál a leszálló alkonyban, ahogy egy
áramkör logikai kapui dobják fel a megoldásokat egy nemzedékek
óta készülő számításhoz.
– Ötéves. Apára van szüksége. – A gyerek csak másfél napja van
Connecticutban, de Adam már nem tudja felidézni, a kisfiú melyik
fülén van a fülbevaló. Vagy azt, hogyan lett ötéves, mikor csak most
született. Vagy azt, hogy ő, Adam hogyan lehet bárkinek az apukája.
– Úgy fog felnőni, hogy csak kellemetlenség leszel a számára.
Idegen ember egy szövetségi börtönben, akit meg-meglátogat, amíg
békén nem hagyom ezzel.
Lois ezt nem vágja a férje arcába, bár kellene. Az az igazság,
hogy Adam már most idegen egy kicsit, csak Lois eddig nem vette
észre. És a kisfiú – a kisfiú. Adam számára már most idegen. Charlie
tavaly két héten át tűzoltó akart lenni, de hamar rájött, hogy a bankár
ezt minden vonalon veri. Legjobban azt szereti, ha a játékait
felsorakoztatja egy vonalzó mentén, megszámlálja őket, majd elteszi
zárható tokokba. Körömlakkot csakis egyetlen célra használt eddig:
megjelölte velük a matchboxait, hogy egyik szülő se lophassa el
őket.
Adam visszafordítja fejét a szoba felé, a bárszéken ülőt nézi vele
szemben. Lois száján barátságtalan kifejezés, arca kipirul, mintha
fulladozna. A letartóztatása óta Adam ugyanolyan homályosnak látja
a feleségét, amilyennek a saját életét látta, mikor visszatért Santa
Cruzba, és elkezdte mímelni.
 – Azt akarod, hogy kössek vádalkut.
– Adam. – Lois hangja csúszkál, de féken tartja. – Te soha nem
fogsz kijönni onnan.
– Szerinted inkább köpjek be valakit? Csak kérdem.
– Úgy igazságos. Ezek bűnözők. Ráadásul az egyikük téged
köpött be.
Adam visszafordul az ablakhoz. Házi őrizet. Odalent a NoHo
negyed csillogása, a Little Italy fényei, hát, Itáliától egyelőre el van
zárva. Távolabb, a lakónegyedeken túl az Atlanti-óceán fekete
tömbje. Az ég alja valami euforikus zene kísérleti kottaképe, szinte
hallja. Messze jobbra, innen nem is látszik, a csavart torony épül, ez
helyettesíti majd a leromboltakat. Szabadság.
– Ha az igazságot keressük…
Egy hang – ismernie kellene – azt kérdi tőle: „Mi ütött beléd?
Valakinek a boldogulását a saját fiad elé helyezed?”
Tessék, itt van: a végső parancsolat. Gondoskodj a tieidről. Óvd
meg a génjeidet. Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha
valaki életét adja egyetlen gyermekéért, két testvéréért vagy nyolc
első unokatestvéréért. Ha ezt átszámítjuk, mennyi barát jön ki? Hány
idegen, aki talán még most is az életét adja más fajokért? Mennyi
fa? Nincs ereje belekezdeni, hogy a legrosszabbat is elmondja a
feleségének. A letartóztatása óta – azóta, hogy megint elkezdett
objektíven gondolkodni, pedig éveken át elvontnak tekintette a
kérdést – lassan rájött, hogy a halott nőnek igaza volt: a világ tele
van olyan dolgok boldogulásával, amelyek előbbre valók még a saját
fajtánknál is.
– Ha vádalkut kötök, akkor a fiam… akkor Charlie úgy nő fel, hogy
ő is tud róla.
– Tudni fogja, milyen nehéz döntést kellett meghoznod. Hogy
jóvátegyél egy hibát.
Adamből kitör a nevetés.
– Jóvátettem egy hibát! – Lois mintha nyársat nyelt volna. Az
éktelen dühtől szinte belészorul a szó. Mikor az ajtó bevágódik
mögötte, Adam az emlékezetébe vési a feleségét meg azt, hogy
mire is képes.
Félálomban elképzeli, mit tesz majd vele a törvény. Megfordul, és
forróság döf a gerincébe alul. A fájdalomtól fölébred. Hatalmas hold
lóg be a Hudson fölé. Képén az összes acélszürke himlőhely tisztán
csillog, mintha távcsövön nézné. A börtönben letöltendő élet kilátása
csodát tesz a szemével.
Nyomja a hólyagja. Feláll, és reflexszerűen szárazföldi
kutatóexpedícióba kezd, hogy vécét találjon, amikor egy
rosszindulatú felhő takarja el a kilátást. Az ablakhoz megy, ráteszi a
kezét. A kicsapódott pára barlangfestménystílusban rajzolja körül a
tenyerét. Odalent, a kanyonban az autóreflektorok csíkjai
összefonódnak, majd szétválnak. A szaggatott forgalom réseiben
szürke farkasok falkája érkezik a Waverly Place-ről a Washington
Square-re egy fehérfarkú szarvast üldözve.
Adam hirtelen előrehajol, homlokát beveri az ablaküvegbe.
Trágárság bukik ki belőle, évek óta először káromkodik. Átbotladozik
a konyhán a szűkös nappaliba, válla beleütközik az ajtótokba. Az
ütéstől megpördül, s míg a jobb kezével kitámasztva fékezi az esést,
visszapattan arccal az ablakpárkányba. Az ütéstől a szája rázárul az
alsó ajkára, és elterül a földön. Ott fekszik észvesztő fájdalomban.
Ujjaival megtapogatja a száját, kezét ragacsosan húzza vissza.
Jobb metszőfogával kívülről is, belülről is átharapta az alsó ajkát.
Föltérdel, kinéz az ablakpárkány fölött. A hold egy fákkal benőtt
sziget fölött süt. A tégla, az acél meg a sok derékszög átadja helyét
a holdsütötte, zöld dombnak. Vízfolyás szalad egy hasadékban a
West Houston városrész felé. A pénzügyi negyed tornyai eltűntek,
erdős dombokká változtak. Odafent a Tejút sávja, csillagok özöne.
A sebesült ajka miatti őrjítő fájdalom. A letartóztatás miatti stressz.
Azt gondolja: Ezt tulajdonképpen nem is látom. Az ütéstől
eszméletlenül fekszem a nappali padlóján. Mégis ott húzódik alatta
minden irányban – olyan sűrű, rémisztő és kikerülhetetlen ez az
erdő, mint a gyerekkor. Amerika Arborétum.
Látása élesedik, fölnagyítja a teljesség sokféle színét és alakját:
vasfa, tölgy, cseresznyefa, vagy fél tucat juharfaj. A lepényfa
tövisekkel van felfegyverezve a kihalt megafauna ellen. Csupasz
hikoridiófák potyogtatnak eledelt mindennek, ami mozog. A virágos
som viaszos, lapos, fehér virágai lebegnek az aljnövényzetben,
láthatatlanul vékony gallyacskákon. A vadon végigsöpör a
Broadwayn, és a sziget most olyan, amilyen ezer évvel ezelőtt volt,
vagy amilyen ezer év múlva lesz.
 Egy villanást vesz észre. Odébb, egy tölgyes dombhát felé
amerikai uhu suhogtatja szárnyait a feje fölött, és egy szempillantás
alatt lecsap valamire, ami az avarban mozog. Egy nőstény medve és
két bocs csörtet át egy kis halmon, ahol valaha a Bleecker Street
volt. Tengeri teknősök raknak tojásokat teliholdnál az East River
homokos partján.
Az ablak bepárásodik Adam leheletétől, és a látvány
elhomályosul. Vér szivárog le az állán. Megérinti a száját, és kőszerű
törmelék marad a kezén, az ujjhegyei között. Lenéz, hogy
megvizsgálja csorba foga maradványait. Mikor ismét felpillant,
Mannahatta már el is tűnt, a helyén Lower Manhattan fényei.
Tenyerével odasóz az ablakra. Az üveg túloldalán a metropolisz
mégsem csuklik tőle. Alkarjában érzi a szíve lüktetését, reszketni
kezd. Az épületek mint a keresztrejtvények, hozzá a forgalom piros
és fehér pontjai: sokkal inkább hallucináció, mint az, amit az imént
látott.
Átküzdi magát a bútorok és a széthagyott újságok aknamezején,
ki az előszobába, az ajtóhoz. Hat lépés a folyosón, és eszébe jut a
bokaperec. Összeszorított szemmel nekidől a falnak. Mikor a
látomás végre elmúlik, visszafordul a lakásba, és bezárkózik hosszú
ideig egyetlen engedélyezett tartózkodási helyére, saját,
egyszemélyes életközösségébe.

Mimi Ma az előadóterem második sorában ül, és teljesen

megbabonázza, amit az imént az erdei nőtől hallott. Patricia
Westerford: ők öten megosztották egymás közt a nő felfedezéseit a
tábortüzeknél, még amikor létezett a Kaszkádia Független Ökotáj.
Az ő szavai tették valóságossá őket, a szűk emberi tudaton túli
dolgokat művelő, idegen ügynököket. A nő öregebb, mint
amilyennek Mimi képzelte. Riadt és bizonytalan, ráadásul valami
beszédhibája is van. De az előbb mégiscsak kimondta ezt a derék,
józan, de valahol mégis tabu szabályt: Ha kivágsz egy fát, és
készítesz belőle valamit, az legyen legalább olyan csodálatos, mint
amilyen csodálatos a fa volt.
Amit az erdő csinál a hegyből, az jobb, mint a hegy. Amit az
emberek csinálhatnak az erdőből… A gondolat alig fogan meg,
amikor dr. Westerford visszazökkenti Mimit.
– Feltettem magamnak a kérdést, ami miatt idehoztak, hogy
megválaszoljam.
Mimi első reakciója, hogy a nő tévedésben van. Egy
köztiszteletben álló kutató és szerző – valaki, aki évtizedeket töltött
azzal, hogy megmentse a világ veszélyeztetett fáinak magjait… Ez
nem lehet igaz. Biztos, hogy a nő téved.
– Végiggondoltam a rendelkezésemre álló összes bizonyíték
alapján. Törekedtem rá, hogy az érzéseim ne fedjék el a tényeket.
Az egész monológ: színielőadás, halad az utolsó pillanatban
esedékes csavar vagy leleplezés felé.
– Törekedtem rá, hogy a remény és a hiúságom ne vakítson el.
Törekedtem rá, hogy az egészet a fák nézőpontjából szemléljem.
Mimi végignéz a padsorok közötti folyosón. Az emberek
hitetlenkedve ülnek, oda vannak ragasztva a székükhöz, teljes
súlyával nyomja őket a szégyen.
– Mi a legjobb cselekedet, amit az ember megtehet a holnap
világáért?
Egy másik nő egyszer ezt már megkérdezte Mimitől. A válasz
teljesen kézenfekvő és észszerű: egy luxus síközpontot akkor kell
felgyújtani, mikor még meg sem építették.
A növényi kivonat eléri a poharat. Zöld szín terjeng a vízben, úgy
kígyózik, mint egy bimbó a százezerszeresre felgyorsított felvételen.
Mimi tizenkét méterre ül az előadói emelvénytől, és moccanni sem
képes. Dr. Westerford fölemeli a poharat, mint egy pap a szentséget.
Hangja tésztaszerű masszává vastagodik.
– Sok élőlény választja ki a saját időszakát. Talán a többségük.
Ez megtörténik. A valóságban. De a világ legokosabb koponyáiból
összerakott több száz fős közönség nem mozdul.
– Arra kértek fel, hogy itt az otthonfelújításról beszéljek. Megújulni
nekünk kell. A fák emlékeznek arra, amit mi már elfelejtettünk.
Minden feltételezés helyet kell hogy hagyjon egy másiknak. A
meghalás is része az életnek.
Dr. Westerford lepillant, Mimi már várja. Rákapcsolódik az erdei nő
tekintetére, és nem ereszti el. Hosszú ideje, még egy másik életben
Mimi mérnök volt, és sok mindenre rá tudta kényszeríteni az
anyagot. Ma viszont csak egyetlen dologhoz ért: tudja, miképpen kell
nézni a másik embert ahhoz, hogy végül az illető visszanézzen.
Mimi lázas tekintettel esedezik. Ne. Ne tegye. Kérem.
Az előadó összeráncolja homlokát. Minden egyéb csak
képmutatás.
Szükség van magára.
Erre kellek. Túl sokan vagyunk.
Ezt nem maga dönti el.
Nap mint nap egy új város, akkora, mint Des Moines.
És mi lesz a munkájával? A génbankkal?
Évek óta elvan nélkülem is.
Annyi még a teendő.
Öreg nő vagyok már. Milyen munka van még, ami jobb ennél?
Az emberek nem fogják megérteni. Utálni fogják érte. Túl teátrális.
Kapok majd egy pillanatnyi figyelmet a nagy visítozás közben.
Éretlen cselekedet. Nem méltó magához.
Nem szabad elfelejtenünk, hogyan kell meghalni.
Ez borzalmas lesz.
Nem. Ismerem a növényeimet. Könnyebben fog menni, mint
általában.
Nem bírom még egyszer végignézni.
Nézze végig. Még egyszer. Úgysincs már más.
A pillantás nem tart tovább, mint egy falevélnek megenni egy
darabka fényt. Mimi harcol az előadó tekintetéért, de akaratának
végső megfeszítésével az erdei nő leszakítja magát róla. Patricia
Westerford szeme visszatér a hatalmas teremhez. Mosolya
határozottan jelzi, hogy ez nem vereség, hanem hasznosság, csak
más néven. Apróság, ami által kicsivel több időhöz lehet jutni, több
forráshoz. Visszanéz a rémült Mimire. Mi mindent láthatnánk még,
mi mindent adhatnánk még!

Van egy bükkfa Ohióban, amit Patricia szeretne még egyszer látni.
Az összes fa közül ez az egy hiányzik neki, mint a levegő. Egyszerű,
sima törzsű bükkfa, nincs rajta semmi különös, leszámítva egy
bevésést a törzsén, egy méter magasan. Lehet, hogy a fa most is
gyarapszik. Lehet, hogy a napfény, az eső, a levegő mind kegyes
volt hozzá. Azt gondolja: talán azért akarjuk bántani a fákat olyan
nagyon, mert sokkal tovább élnek, mint mi.
Virágos Patty fölemeli a poharát. Belenéz a beszéd utolsó sorába
az utolsó oldalon. A Tachigali versicolorra! Fölnéz. Háromszáz kiváló
ember áhítattal bámulja. A hangsáv csöndes, leszámítva az elfojtott
kiáltozást a színpad előtt. Megnézi, mi ez a felfordulás. Egy
kerekesszékes ember gurul előre a jobb oldali lépcsőhöz. Haja,
szakálla a vállát verdesi. Olyan vékony, mint a beszélő jaki faember,
akit senki sem értett. A megbénult teremben a széke kartámaszát
nyomva egyedül ő próbál meg felállni. A zöld folyadék kifröccsen a
pohárból a nő kezére. Dr. Westerford megint körülnéz. A
kerekesszékes ember vadul integet. Kórószerű karja kifelé fordul.
Hogy lehet egy ilyen apróság ennyire fontos neki?
A legjobb cselekedet, amit az ember megtehet a holnap világáért.
Eszébe jut, hogy a probléma a világ szóval kezdődik. Két teljesen
ellentétes dolgot jelent. Az igazit nem látjuk. A mesterségesből nem
tudunk elmenekülni. Fölemeli poharát, és apja felolvasását hallja: Új
alakokká vált testekről indit a lelkem szólani; isteneink!

Neelay túl későn kiáltozik, hogy megtörje a termen ülő átkot. Az

előadó fölemeli poharát, és a világ kettéhasad. Egyik ága mentén a
szájához emeli, pohárköszöntőt mond – A Tachigali versicolorra! –,
és iszik. Egy másik ág mentén – ezen – így kiált: „Az
antiöngyilkosságra!”, és az örvénylő zölddel teli poharat a levegő
után kapkodó közönség felé hajítja. Megbotlik az emelvényen,
távolodik, kibotorkál a takarásba, úgyhogy az előadóterem
bámulhatja az üres színpadot.

Tavasszal, a buja, túl meleg tavaszban, mikor a városban minden

virágos somon és júdásfán és körtefán és csüngő koronájú
díszcseresznyefán megvadulnak a rügyek és a virágok, Adam
ügyében végre elfogynak a halasztások – irány egy nyugati parti
szövetségi bíróság, ahol megkezdődik a tárgyalás.
Újságírók árasztják el a tárgyalótermet, mint hangyák a
bazsarózsát. A teremőr bekíséri Adamet, aki meghízott és szakállt
növesztett. Arcát barázdák szántották fel. Azt az öltönyt viseli,
amelyik legutóbb a díjátadó ünnepségen volt rajta, amikor átvette az
egyetem legjobb oktatójának járó kitüntetést. A felesége is
ideutazott, az Adam mögötti sorban ül. A gyerek nincs itt. A kisfia
legközelebb csak akkor fogja látni az apját ebben az állapotában,
amikor sok év múltán megnézi videón.
Bűnösnek vallja magát?
A pszichológia professzora pislog, mint aki más bolygóról érkezett,
és az emberi beszéd még túl gyors neki ahhoz, hogy megértse.

Az üres párkány fölött Dorothy Brinkman egy dzsungelt lát a

konyhaablakon át. A férfi, aki azelőtt soha el nem mulasztotta
bedobni a pénzt a parkolóórába, most belerántotta a saját,
személyre szabott forradalmába – a Brinkman-féle Erdőrestaurációs
Terv hadműveletébe. Házuk minden oldalán hódít az elvadulás. A fű
térdig ér, csomókban áll, gazos, felmagzott, és helyi önkéntes
növények sűrítik. Itt is, ott is juharfák ütik fel a fejüket, mint a
kézpárok. Bokamagasságban nyugati ostorfák mutogatják
kasmírmintás leveleiket. A természet ellencsapásának sebessége
főbe kólintja Dorothyt. Pár év, és a facsoportjuk félig visszaállítja az
erőszakos parcellázás előtti állapotot.
Saját másodvirágzása ennél is gyorsabb. Valaha, jó régen
repülőgépből ugrált ki, véres kezű, gyilkos asszonyt alakított, és
rémes dolgokat követett el mindenki ellen, aki megpróbálta
korlátozni. Most, majdnem hetvenévesen az egész város ellen visel
háborút. Dzsungel egy előkelő kertvárosban: ez akkora bűn, mint
gyerekeket zaklatni. A szomszédok már három alkalommal is
átjöttek, hogy megkérdezzék, nincs-e valami baj. Önként
jelentkeznek, hogy ingyen lenyírják a füvet. Dorothy megjátssza
magát, hol édes, hol elbutult, és éppen annyira elszánt, hogy féken
tartsa őket – visszatérés egy búcsúturné erejéig az amatőr
színjátszáshoz.
Már az egész utca megkövezné. A város kétszer írt, másodszorra
ajánlott levélben szabott meg határidőt a kert rendbetételére,
ellenkező esetben több száz dolláros pénzbüntetés. A határidő
elmúlt, vele újabb fenyegető levél érkezett újabb határidővel, és egy
újabb pénzbüntetés ígérete. Ki hitte volna, hogy egy kicsi,
szabadjára engedett zöldfelület ennyire megrázza a társadalom
alapjait?
Ma jár le az új határidő. Dorothy kinéz a gesztenyefára, aminek
nem volna szabad ott lennie. A múlt héten hallott egy rádióműsort
arról, hogy harmincévi keresztezés után végre sikerült kitenyészteni
egy szelídgesztenye kéregráknak ellenálló amerikai gesztenyefát,
most fogják kipróbálni a szabadban. A fát eddig megőrzött emléknek
látta, mostantól jövendölésnek fogja tartani.
Narancssárga villanásra lesz figyelmes az ablaknál: legyezőfarkú
lombposzáta, hím, rovarokat hajt fel a bozótból a farkával és a
szárnyaival. Huszonkét madárfaj csak az elmúlt egy hétben.
Tegnapelőtt alkonyatkor Rayjel láttak egy rókát. Lehet, hogy a
polgári engedetlenség dollárezrekbe fog kerülni a halmozódó
büntetések miatt, de a kilátás a házból sokkal jobb lett.
Kompótot készít Ray ebédjéhez, mikor a bejárati ajtón felhangzik
a várt dühös kopogtatás. Dorothy belepirul az izgalomba. Több ez
izgalomnál: céltudatosság. Meg egy hajszálnyi félelem, de a
legzamatosabb fajtából. Leöblíti és megtörli a kezét, és azt gondolja:
itt állok, közel a végéhez, de megint élvezem az életet.
A kopogtatás gyorsabb és hangosabb. Dorothy átmegy a
nappalin, fejben még egyszer átismétli a tulajdonjoguk védelmét,
ebben Ray segítette a felkészülését. Napokig ült a közkönyvtárban
meg a városházán, megtanulta olvasni a helyi rendeleteket, a
jogelőzményeket, a törvényeket. Egyes példányokat hazavitt, hogy a
férje magyarázza el, egyik csenevész szótaggal a másik után.
Könyveken rágta át magát és statisztikákat készített a fűnyírás,
öntözés és műtrágyázás bűnös ártalmasságáról, illetve hogy mennyi
jót tesz egy újraerdősített hatezer négyzetméter. Az összes józan,
értelmes érv az ő oldalán áll. Vele szemben csupán egy
észszerűtlen, ősi vágy. Csakhogy amikor ajtót nyit, ványadt fiúgyerek
várja farmerban-pólóban, göndör, szőke haja kilóg a Made in the
USA feliratú baseballsapkája alól. Miatta az egész védekezési terv
megváltozik.
– Mrs. Brinkman? – A gyerek mögött, kint a járdán három, nála is
fiatalabb fiú kiabál egymásnak spanyolul, míg lepakolják a
fűnyíráshoz szükséges gépeket egy furgonról meg a hosszú, lapos
pótkocsijáról. – A várostól vagyunk, hogy rendbe tegyük a kertjét.
Pár óra és végzünk, a város csak később fogja küldeni a számlát.
– Nem – mondja Dorothy dús, meleg, bölcs hangon, és ez az
egyetlen szótag zavarba hozza a fiút. Kinyílik a szája, de
tanácstalanságában egy szó sem jön ki rajta. Dorothy elmosolyodik,
és nagy levegőt vesz. – Ezt ti sem gondolhatjátok komolyan. Mondd
meg szépen a városnak, hogy szörnyű nagy hiba volna.
Eszébe jut a színpadon töltött időszak titka: mozgósítsd a belső
akaratodat. Gyűjtsd össze egy élet összes emlékét. Tartsd fejben a
jót meg a rosszat is. Az igazat meg a magától értődőt is. Semminek
sincs akkora ereje, mint az egyszerű meggyőződésnek.
A srác habozik. A város nem készítette fel ilyen határozottságra.
– Hát akkor, ha nem baj…
Dorothy elmosolyodik, és a fejét rázza. A fiú helyett is zavarban
van.
– De baj. Súlyos baj. – Neked is megvan a magadhoz való eszed.
Légy szíves, ne kényszeríts rá, hogy még jobban
megszégyenítselek. A fiú pánikba esik. Dorothy szeretettel és
megértéssel tekint rá, de elsősorban szánalommal, végül a srác
sarkon fordul, és odaszól a többieknek, hogy pakolják vissza a
felszerelést a platóra. Dorothy becsukja az ajtót, és kuncog, amíg
távolodnak. Mindig élvezettel játszotta a jóságos, dinka dáma
szerepét.
Icipici diadal, a legrövidebb halasztás. A város még visszajön. A
fűnyírók, nyesőollók munkához látnak, legközelebb kérdés nélkül
fognak behatolni. Tisztára borotválják a kertet. A pénzbírságokat a
késői befizetés és más büntetések fogják súlyosbítani. Dorothy majd
viszontkeresetet nyújt be, és az utolsó leheletéig küzd a bíróságon.
Kobozza csak el a város a házukat, és börtönözzön be egy bénát.
Dorothy túl fog élni mindent. Az új csemeték és a következő tavasz
anarchiája az ő oldalán állnak.
Visszasiet a konyhába, hogy befejezze az ebéd elkészítését. Amíg
megeteti Rayt, elmeséli neki a szegény kissrácot meg a külföldi
brigádját, akik most sem értik, mi történt velük. Eljátssza az összes
szerepet. A legmulatságosabb, amikor saját magát alakítja. Látja
Ray mosolyát, pedig nincs a világon még egy ember, aki ezt
mosolynak tartaná.
 Ebéd után következik a keresztrejtvény. Azután, mint mostanában
gyakorta, Ray azt kéri:
– Még mese. – Dorothy elmosolyodik, és bemászik mellé az
ágyba. Kinéz visszafelé az ablakon az új, lázadó növényzetre.
Közepén áll az a fa, amelyiknek nem volna szabad itt lennie. Ágai
kifelé sietnek, a ház felé, pontosabban: lassan haladnak, de elég
gyorsan ahhoz, hogy Dorothyt megihlessék. Miként érte el az élet,
hogy a kémiai fortélyokon túl még a képzeletet is belekeverje – ez
olyan rejtély, ami sehogy nem fér Dorothy fejébe. Mégis az a helyzet,
hogy képes egyszerre látni az összes, egymással versengő ágát, sőt
az összes lehetséges ágát ennek a fának, amely összekapcsolja a
múltat és a jövőt, az eget és a földet.
– Tudod, ő nagyon jó kislány. – Megfogja férje merev kezét. –
Csak most egy kicsit eltévedt. Egyelőre az a dolga, hogy magára
találjon. Hogy találjon egy nemes ügyet. Valamit, ami fontosabb, mint
ő maga.
A vád fényképeket terjeszt elő a vádlott egyik feltételezett
bűncselekményének tetthelyéről – kis graffiti egy elszenesedett
falról. A kezdőbetűkből minden sorban indák, kacsok nőnek ki, mint
egy kódexben az iniciálékból:

A KONTROLL ÖL
A KAPCSOLAT GYÓGYÍT
HAZATÉRÉS VAGY HALÁL
Erre építik a vádat, ez az alapja a nem mindennapi ítéletnek, amit
az ügyészek követelnek. Be akarják bizonyítani a fenyegető
szándékot. Kísérlet a kormányzati munka erőszakos
befolyásolására.

Adam ügyvédei kegyelmet kérnek. Azt állítják, a tüzeket egy fiatal

idealista gyújtotta, aki fel akarta hívni a köz figyelmét a mindenki
kárára folytatott bűncselekményre. Azt állítják, hogy az erdők
értékesítése eleve jogsértő volt, és a kormány nem óvta meg a
rábízott földterületet. Számtalan békés tiltakozás maradt
eredménytelen. De az ügyvédek semmire sem jutnak. A jog minden
vádpontban egyértelmű. Bűnös gyújtogatásban. Bűnös
magántulajdon megrongálásában. Bűnös a közbiztonság erőszakos
veszélyeztetésében. Bűnös emberölésben. Bűnös, mint azt a vele
egyívásúakból álló esküdtszék kimondja, belföldi terrorizmusban.
A jog egyszerűen csak az emberi akarat írott formája. A jognak az
a dolga, hogy engedje az élő Föld minden egyes négyzetméterét
leaszfaltozni, ha egyszer erre vágynak az emberek. Ugyanakkor a
jog meghallgatja a másik felet is. A bíró rá is kérdez:
– Óhajt valamit előadni a bíróságnak az utolsó szó jogán?
Gondolatok visszhangoznak Adam fejében. A bűnösség
megállapításától felszabadul, mint a szélvész vagy a tűz.
– Hamarosan kiderül, igazunk volt-e vagy sem.
Adam Appichet a bíróság kétszer hetvenévi, folytatólagosan
letöltendő börtönre ítéli. Az enyhe ítélet sokkolja. Arra gondol:
Hetven plusz hetven év semmiség. Egy fekete fűz meg egy
vadcseresznye. Ő legalábbis tölgyfára számított. Duglászfenyőre
vagy tiszafára. Hetven plusz hetven. Mire meghal, a jó
magaviseletért kapható enyhítésekkel az ítélete első felét le is ülheti.
 MAGVAK

Milyen erdőből, miféle fából formálták az eget és a földet?

Rigvéda, 10:31:7

S azzal megmutatott nekem egy kicsiny dolgot, akkorát,

mint egy szem mogyoró, amely, úgy látszott, ott van a
tenyeremen. Olyan gömbölyű volt, mint egy golyó. Értelmes
szemmel nézegettem, és azt gondoltam: „Mi lehet ez?” Az
átfogó válasz pedig ekképpen szólt: „Ez a teljes teremtés.”
Norwichi Julianna

Tegyük fel, hogy a Föld éjfélkor születik, és egy napig marad meg.
Kezdetben nincs semmi. Két óra elmegy lávára és meteorokra. Az
élet éjjel három vagy négy óráig nem is mutatkozik. Sőt, akkor is
csak a legegyszerűbb, önmagukat lemásoló semmiségek jelennek
meg. Virradattól késő délelőttig – milliószor millió évig tartó
elágazások után – nem létezik több szikár és primitív sejteknél.
Azután minden lesz. Valami zabolátlan dolog történik kevéssel dél
után. Az egyik egyszerű sejttípus leigáz néhány másikat. A
sejtmagok körül hártya képződik. A sejtekben sejtszervecskék
fejlődnek. Az egyetlen sátorhelyből város nő ki.
A nap kétharmada is eltelik, mire az állatok és a növények útja
elválik egymástól. És az élet még ekkor is csak egyes sejtekből áll.
Már alkonyodik, amikor az első összetett lény megveti a lábát. Az
összes nagy élőlény késve érkezik, sötétedés után lép színre. Az
este kilenc óra elhozza a medúzákat és a férgeket. Még ebben az
órában megtörténik a kitörés – gerincek, porcok; a testformák
robbanása. A terebélyesedő koronában egyik pillanatról a másikra
számtalan új szár és gally ered meg és növekszik.
A növények alig valamivel tíz előtt foglalják el a szárazföldet.
Azután a rovarok, ők nyomban föl is repülnek. Pillanatokkal később
négylábúak másznak elő a dagály iszapjából, és a bőrükön meg a
beleikben korai állatok egész világait hurcolják magukkal.
Tizenegyre a dinoszauruszok ellőtték a puskaporukat, egy órára
átadva az irányítást az emlősöknek és a madaraknak.
Valamikor az utolsó hatvan percben fent, a törzsfejlődés plafonján
az élet tudatossá válik. Az állatok elmélkedni kezdenek. Elkezdik
tanítgatni a gyerekeiknek a múltat és a jövőt. Az állatok megtanulnak
rítusokat tartani.
Az anatómiai értelemben vett modern ember éjfél előtt négy
perccel bukkan elő. Az első barlangfestmények három másodperccel
később. És a másodpercmutató egyetlen lépésének egyetlen ezrede
alatt oldja meg az élet a DNS rejtélyét, és kezdi feltérképezni magát
az élet fáját.
Éjfélre a glóbusz legnagyobb része soros művelésű veteménnyé
alakul át egyetlen faj védelmében és táplálására. És ez az a pont,
amikor az élet fája megint valami mássá alakul. Amikor az óriási
törzs meginog.

Nick fölébred a sátorban, feje a földön. De a föld puha, van olyan

puha, mint bármelyik párna. Alul a talajt több méter vastag tűlevél
borítja, annyira sok hullik le, és a pusztuló tűlevelek új,
mikroszkopikus életté változnak a füle alatt.
Madarak ébresztik. Mindig ők keltik fel, a felejtés és emlékezés
napi prófétái, akik már pirkadat előtt odaadóan énekelnek. Nick
hálás nekik. Segítenek, hogy minden napnak korán nekivágjon.
Mozdulatlanul fekszik a sötétben, és éhesen hallgatja, ahogy a
madarak ezer ősi dialektusban megvitatják az élet kérdéseit –
civakodás, területszerző háborúság, emlékezés, magasztalás, öröm.
Hideg a reggel, bánat fátyolozza, Nick nem is akar kikelni a
hálózsákból. Sovány reggeli vár rá, nem sok ennivalója maradt. Már
napok óta északon van, és hamarosan találnia kell egy várost, hogy
feltöltse készleteit. Hallótávolságban fut egy országút, teherautók
jönnek-mennek rajta, de a hangjuk elvont, tompa, távoli.
Előmászik a műanyag burokból, körülnéz. A hajnal első, bágyadt
jelére körvonalat kapnak a fák. Errefelé kisebbek, karcsúak le a
szoknyájuk aljáig, alkalmazkodtak az erős havazásokhoz. De megint
megtörténik vele, ami manapság mindig. A hajladozó fatörzsek
látványa, a tobozok zizegése, az, ahogy az ágak a hegyükkel
kitapogatják egymást, a tűlevelek fanyar citrusillata mind visszatérítik
a kristálytiszta gondolkodáshoz, amelyről hajlamos megfeledkezni.
– Reggel talpra!
Bolondos éneklése új színt visz a hajnali kórusba.
– Vár a munka!
A legközelebbi madarak elnémulnak, és őt hallgatják.
– Dolgozz, mint egy güzü, a pénzedért!
Kis tűz elég az áradó patakból merített víz felforralásához.
Csipetnyi kávépor, egy marék zab fapohárban, és kész is.

Mimi a Mission Dolores Parkban, San Franciscóban, sok-sok

kilométerrel délebbre. A fűben ül egy kampósfenyő alatt, és a
telefonját nyomkodja. Körülötte piknikeznek. A hír olyan rémálom,
hogy nem tér magához tőle. Egy elismert társadalomtudós, nős, egy
gyermek apja – olyan ember, akire annak idején az életét is rábízta –
kétszeres életfogytiglanra vonul be olyasmiért, amiben Mimi is
segédkezett neki. Elítélték belföldi terrorizmusért. A védelem
részéről csekély vagy semmilyen erőfeszítés. Bűnös olyan
gyújtogatásokban, amelyeket Mimi szerint nem követhetett el. „140
év a radikális ökoterroristának.” És egy másik férfi, akit az őszinte,
gyermeki naivitásáért szeretett, hát az dobta fel.
Törökülésben a földön, hátát a fa kérgének támasztva szavakat ír
a telefonjába. Adam Appich. Törvény a terrorista tevékenység
büntetéseinek kiterjesztéséről. Már nem törődik azzal, miféle nyomra
vezető morzsákat hagy maga után. Ha elkapnák, az sok mindent
megoldana. Egyre több oldal tolakszik elő, és gyorsabban követik
egymást, mint hogy bele tudna olvasni – szakértői elemzések és
dühödt amatőr feltételezések.
 Neki, Miminek kéne börtönben ülnie. Őt magát kellett volna
bíróság elé állítani, és életfogytiglanra ítélni. Két életfogytiglanra.
Bűntudat jön fel a torkán, érzi az ízét. Elgyötört lába fel akar állni,
hogy a legközelebbi rendőrőrsre vigye. De azt se tudja, hol keresse.
Ez a gyümölcse az előző két évtizedben tanúsított nagy
törvénytiszteletnek. Mimi körül megfordulnak a napozók, hogy
jobban lássák. Valami kicsúszott a száján. Úgy véli, talán azt
kiáltotta: segítség!

Más – láthatatlan – szemek is olvasnak az övé mellett. Amíg Mimi tíz

bekezdést néz át, a testetlen szemek tízmilliót olvasnak el. Míg
benne öt-hat részlet marad meg – de az is mind elhalványul, mihelyt
a következő lapra ugrik –, addig a láthatatlan tanulók minden egyes
szót megjegyeznek, és értelmes, sokfelé ágazó hálózatokba illesztik
őket, a hálózatok pedig minden újabb adaléktól csak erősödnek.
Minél többet olvas, annál több tény kerüli el Mimi figyelmét. Minél
többet olvasnak a tanulók, annál több mintázatra bukkannak.

Douglas a diákíróasztalánál ül a szobájában, amit a fogvatartói

zárkának hívnak. Évtizedek óta nem volt ilyen kellemes szállása.
Audiokurzust hallgat – „Bevezetés a dendrológiába”. Főiskolai
tanegységet kaphat érte. Talán még diplomát is szerez. Lehet, hogy
akkor büszke lenne rá az a nő, akiről tudja, az égvilágon semmi
esélye sincs újra találkozni vele.
A hangfelvételen a professzor asszony nagyszerű. Mint egy
nagymama és anya és lelki tanácsadó – Douglasnek egyikből sem
jutott. Nagyon élvezi, hogy manapság már beszédhibásokat is
alkalmaznak. Audio előadáshoz! Ez a nő egész más hangokat hall.
Douglas figyel, jegyzetel. A lap tetejére felírja: Az élet napja. Őrület,
miket mond ez a nő a felvételen. Douglasnek gőze sem volt róla. Az
élet – egymilliárd év vagy több is kiterítve egy számegyenesre.
Hihetetlen. Az egész kaland el is maradhatott volna. Az élet fája
örökre megmaradhatott volna bokornak. És az élet napja egy
nagyon nyugis nap is lehetett volna.
Hallgatja, ahogy a professzor asszony lepergeti az órákat. És
mikor az utolsó másodpercekben előkerülnek a vadbarmok, hogy az
egész bolygót iparszerű mezőgazdasági teleppé alázzák, kirántja a
füléből a hallgatót, és kiereszti a hangját. Talán a kelleténél
hosszabban és hangosabban. Az őr bekukkant hozzá.
– Mi a túrót csinál?
– Semmit, jóember. Minden rendben, én csak… Egy kis ordítozás,
és annyi.

Az egészben a fénykép a legrosszabb. Mimi nem ismerne rá, ha

szembejönne vele az utcán. Juharfa. Hogy szólíthatták így? Most
inkább szálkástobozú fenyő, az élő kéreg egészen keskeny csíkjai
elszáradt uszadék fán, ami már ötezer éve pusztulásnak indult.
Mimi fölpillant. Közelében emberek heverésznek kedvükre, kisebb
csoportokban. Némelyik takarón ül. Mások közvetlenül a foltosra
kopott füvön fekszenek. Körülöttük szétrakodva cipők, ingek,
szatyrok, biciklik, ennivaló. Ebédelnek, az égbolt is besegít.
Semmiféle szemrehányás nem illetheti őket, és minden lehetőség
nyitva marad előttük.
Oly sok éve alakítja Judith Hansont, hogy most megdöbben Mimi
Maként elkövetett bűnein meg a büntetéseken, melyek azon a néven
várnak rá. A parkba úgy jött, hogy előbb gyalogolt, aztán fölpattant
egy buszra, átszállt egy vonatra – groteszk, kanyargós kitérők. De
úgyis megtalálják, bármerre tekereg, bármilyen nyomokat hagy
maga után. Visszaeső bűnöző. Gondatlanságból elkövetett
emberölés tettese. Belföldi terrorista. Hetven plusz hetven év.
Jelzések szaladgálnak a telefonjában. Engedélyezésre váró
frissítések és smart alert-találatok pittyegnek. Értesítéseket kell
lepöckölnie. Virális mémek, kattintható kommentcsaták, sorrendbe
rakásukat követelő, olvasatlan posztok milliói. A parkban a körülötte
lévők is mind hasonlóan elfoglaltak, nyomkodják, simogatják a
kijelzőt, mindenki egy egész világot tart a tenyerében. Intenzív, a
tömeg által táplált zaklatottság terjed el Lájkországban, és a
telefonálók válla fölött leskelődő tanulók, akik az összes személy
összes kattintását megjegyzik, kezdik felfogni, mi is lehet ez: az
emberek en bloc tűnnek el a Paradicsom másolatában.
Mimi mellett a fűben egy kitinpáncélnak látszó ruhát viselő fiú így
szól a tenyerébe:
 – Hol lehet a legközelebb naptejet kapni?
Kellemes női hang válaszol:
– Ezt találtam neked!
Mimi az arcához emeli a telefonját. Hírekről képekre, elemzésekről
videókra ugrál. Valahol ebben a kicsi, fekete monolitban ott van egy
darabka az apjából is. A szelleméből meg a lelkéből. Mimi ezt
suttogja a telefon mikrofonjába:
– Hol a legközelebbi rendőrőrs?
Egy térkép jelenik meg a leggyorsabb útvonallal, feltünteti azt is,
mennyi idő odagyalogolni. Öt egész három tized perc. A
bogárcsontváznak öltözött fiú azt mondja a készülékének:
– Kérek egy kis country punkot. – És behúzódik a kábel nélküli
fülhallgatójába.

Adam a priccsen fekszik az átmeneti fogdában, míg helyet keresnek

számára a túlzsúfolt szövetségi börtönhálózatban. Nem lesz
fellebbezés. Lehunyt szemhéján foszfénfilmet néz egy szakállas
emberről, aki a bíróság előtt áll. Nincs megbánás, nincs vádalku. A
felesége két sorral hátrébb felrobban az idegességtől. Hamarosan
kiderül, igazunk volt-e, vagy sem.
Adam eltűnődik: mi vezette arra, hogy többes számot használjon.
Igazunk volt-e. Mindenesetre örül, hogy így történt. Akkoriban
mindent együtt csináltak. Alávetették magukat az
együttműködésnek. Mi, öten. Az erdőben nincsenek különálló fák.
Miféle sikerben reménykedtek? A vadon eltűnt. Az erdő megadta
magát a vegyi úton fenntartott erdészetnek. Négymilliárd esztendős
evolúció, aztán tessék, mi lesz belőle. Politikai, gyakorlati, érzelmi és
intellektuális szempontból is: kizárólag az ember számít, övé az
utolsó szó. Az emberi mohóságot nem lehet kiiktatni. Még lassítani
sem. A szinten tartása is többe kerül, mint amennyit az emberi nem
megengedhet magának.
A küszöbönálló mészárlás az ő hatáskörükbe tartozott – a
kataklizma pedig elég súlyos ahhoz, hogy bocsánatos bűn legyen
minden tűz, amit ötösben gyújtottak meg. Ettől még a kataklizma be
fog következni, ebben Adam biztos, és jóval azelőtt, hogy az ő
hetven plusz hetven éve letelne. De nem elég gyorsan ahhoz, hogy
fölmentsék a vádak alól.

Douggie zárkaablaka túl magasan van ahhoz, hogy kilásson rajta.

Alááll, és úgy tesz, mintha. Az audiokurzus miatt őrülten vágyik rá,
hogy fát lásson. Bármilyen göthös, satnya példányt – a szabadon
zajló életből Mimin kívül ez hiányzik neki a legjobban annak ellenére,
hogy a fák rántották bele ebbe a szarba. A legfurcsább, hogy nem
tudja felidézni az alakjukat. Hogy milyen egy nemes jegenyefenyő
profilból. Miként illeszkednek egymáshoz egy vasfa részei, hogyan
nőnek az ágai. Még az Engelmann-lucfenyőkkel és a
hemlokfenyőkkel is meggyűlik a baja, pedig ezekből rohadt sokat
látott rohadt hosszú ideig. Szilfa, tupeló, mérges vadgesztenye: ne is
említsük. Ha most lerajzolná valamelyiket, olyan volna, mint egy
ötéves gyerek zsírkrétafirkája. Vattacukor hurkapálcikán.
Nem figyelt eléggé. Nem szerette őket eléggé. Ahhoz bőven elég
volt, hogy börtönbe kerüljön, de ahhoz kevés, hogy kibírja a mai
napot. És egyik tétlen óra követi a másikat, amikor nincs nagyobb
feladata, mint az, hogy ne csavarodjon be teljesen. Szeme
lecsukódik, ő meg ide-oda csapkod, hogy lenyugodjon. Megpróbálja
összeszedni az előadáson hallott részleteket. A bükkfa rügyeinek
egyenes, bronzszínű lándzsahegyeit. A vörös tölgy rügyeit, melyek
úgy ülnek ki az ágak hegyére, mint a buzogányok. Egy nyugati
platán levélnyelének kiöblösödő végét, amin már rajta ül a következő
év kezdeménye. A fekete dió ízét meg levélripacsainak majomképű
kinézetét.
Egy idő után megszilárdul a tudás – kezdetben egyszerűen, de
aztán megveti a lábát. Ahogy egy juharfa tavasszal a csúcsától lefelé
vörösbe borul. A rezgő nyárfák udvarias tapsa. Karját nyújtó tiszafa,
mint a gyereke kezét megfogó szülő. A megkarcolt hikoridió illata.
Gátak szakadnak át, emlékek rohanják meg, ahogy a
vadgesztenyefa tenyér alakú levelei között a millió kulcslyukon áttör
a fény. Az akác tüskéi által bezárt szög. Az esztergált olajfadarab
szilajsága. A mimóza levélzetének darabjai, mint a trópusi madarak
farktolla. Elrejtett írás lehántott nyírfakérgen, szavai megkoptak és
titkosak. Séta jegenyenyárak alatt, ahol úgy nehezedik rád a
nyugalom, hogy a levegővétel is bűnös dolognak tűnik. Egy ciprus
kaparászása s közben a gondolat: biztos ilyen illata van a
túlvilágnak.
Lehet, hogy Douglas a leggazdagabb ember, aki valaha is élt a
Földön. Annyira gazdag, hogy elveszíthet mindent, mégis haszna
lesz belőle. Ott áll a zöldre festett salaktégla fal mellett, a falon a
festék mint fényes, megkeményedett hús. Fölnéz a fénybe, és
megpróbál emlékezni. A kezével azt nyomkodja, amit mindig, a diót
a hasa oldalában, rögtön az öve fölött. Van odabent valami, egy
jókora mag, elképzelni lehetetlen, nem épp segítőtárs, de ettől még
élet.

Egy másik gazdag ember – Santa Clara megyében a

hatvanharmadik leggazdagabb – ül a saját bezártságában, és gépel
valamit egy képernyőre. Számít, hogy mire? Amit Neelay begépel,
hozzáadódik egy növekvő organizmushoz, amely épp most kezdte el
bővíteni magát. Más képernyők előtt, más városokban a sok
százezer dollárért kapható legjobb programozók járulnak hozzá a
készülő munka sikeréhez. Vadonatúj, együttműködést célzó
vállalkozásuk rendkívül figyelemreméltón kezdődött. Az általuk
megalkotott lények máris földrésznyi adatmennyiségeket falnak föl,
és a legváratlanabb mintázatokra bukkannak bennük. Semmit sem
kényszerülnek nulláról kezdeni, olyan rengeteg digitális csíraplazma
érhető már el a nyilvános doménekben.
A programozók csak annyit mondanak el a megfigyelőknek,
hogyan keressenek. Aztán az új lények nekivágnak, hogy
becserkésszék a bolygót, a program pedig kifelé terjeszkedik. Új
elméletek, új utódok, több kifejlődő faj, és mindnek közös a célja:
rájönni, mennyire nagy is az élet, mennyire van összefonódva, és
mit kell tenniük az embereknek az antiöngyilkosságért. A Föld ismét
a legmélyebb, legnagyszerűbb játék, és a tanulók a legutóbb
csatlakozott játékosai. Vad sokféleségükben felröppennek, és úgy
szállnak csapatostul az adatszférában, mint az origami-madarak.
Egy részük boldogul egy ideig, azután lehanyatlik. Az a részük,
amelyik ráhibázik valamire, emelkedni és többszöröződni fog.
Neelay komoly fájdalmak árán tanulta meg: az Életnek megvan a
maga eszköze, hogy beszéljen a jövővel. Úgy hívják, memória.

Más tanulók, akik tegnap születtek, minden gombot megvizsgálnak,

amit Judith Hanson megérint. Követik a hatalmas videóarchívumba,
ahol csak ma további tizenhárom évre való új videó csírázott ki. A
tanulók már klipek milliárdjait nézték végig, és elkezdik levonni a
következtetéseket. Újabban képesek felismerni arcokat meg
jellegzetes tereptárgyakat, könyveket, festményeket, épületeket és
bolti árukat. Kis idő múlva elkezdik megtippelni, mit jelentenek ezek
a videók. Az élet csupa feltételezés, és ezek az új feltételezések
megfeszülnek, hogy életre kelhessenek.
Mimi kattint. A főcímklipek alatt videók sorakoznak fel, láthatatlan
ügynökök gyűjtése, akik elég okosak, hogy tudják: ha Judith Hanson
megnézte ezt, akkor biztosan meg akarja nézni azokat is.
Életvédelmi Erő. Erdők háborúja. Mamutfenyő nyáron.
Mimi habzsol. Minden hatperces klip egy örökkévalóság, ő pedig
ritkán bírja tovább fél percnél. Rákattint az ArBoReális című klipre.
Hónapokkal ezelőtt tették fel, és mellette sok ezer hüvelykujj mutat
föl vagy le. Az első snitt a feketeségből a szemhatárig húzódó
tarvágásra nyit. Ősi fa hangszerek lemondó korálelőjátékot
játszanak, a darab olyan lassan bontakozik ki, hogy belső
szólamainak bonyolult mechanizmusát akár le is lehetne állítani.
Mimi nem ismeri ezt a zenét, a tanulók meg tudnák mondani neki,
mit is hall. A tanulók már tízmillió dallamot ismernek fel néhány
hangból.
A kamera ráközelít egy nagy darab fatuskóra, akkora, mint egy
szobaszínház. Gyors vágás, és három, tüzet okádó gázégőt látunk
egy sík dombtetőn. Újabb vágás, és egy sátorszerű, kör alapú
textília kerül a képre, ráterül a három gázégőre. A kamera
körbesvenkel, az optika új fókuszt vesz. Az égők megint tüzet
okádnak. A kör alapú sátor barna-zöld csővé fúvódik fel. A sátor
lassított felvételben emelkedik. Tíz másodperc múlva Mimi rájön,
melyik fa is ez. A tanulók még nem tudják, de rövidesen kitalálják.
Mindent meg fognak érteni, amit Mimi is, viszonylag hamar, sőt nála
nagyságrendekkel többet is.
 Mimi egy zsúfolt parkban a szellemfa létrejöttét nézi a telefonja
kijelzőjén. A fa fölemelkedik a lecsupaszított liget fölé. Csapkod a
szélben az életbe visszatért mamutfenyő-leviatán. Míg a törzse
növekszik, a kamera kinyit, hogy megmutassa, ez az egyetlen
függőlegesen álló dolog a tájban, ami olyan sima és egyszerű, mint
egy geometriai bizonyítás. A forró levegőből keletkezett meseszerű,
szürreális fa a fátyolos mennybemenetelig fúvódik fel. Tucatnyi
hatalmas, hozzávarrott ága a titkos tereket, a levegőn át érkező
üzeneteket fürkészi.
Mimi tudja, kinek a műve ez a fa. Most, hogy teljesen fel van fújva,
a fahéjból készült kéreg lemezei fekete csíkot hagynak maguk után,
ahol évszázadokkal ezelőtt megkapta őket a láng. Valami körbeveszi
a nagy törzset a tövénél. Mimi megdermed a látványtól. Azt hiszi,
hallucinál. De a közelkép még egy tizenkét centis kijelzőn is
megerősíti: végig a törzs körül, arccal kifelé, egymás mellett térdeplő
alakok a tábortűz gyűrűjében – és mindegyikük a megvilágosodás
küszöbén. Mimi arhatjai azok, pontosan a tekercsről ismert
testtartásban – stimmel a köpenyük, behúzott válluk, kiálló bordáik, a
gunyoros tekintetükhöz társuló mosoly. Leteszi a telefont a fűre.
Nem érti. A videó megy tovább. Kínai írásjelek szaladnak le a libegő
fa törzsén. Bár kínaiul írástudatlan, rájuk ismer, hiszen éveken át
nézegette őket:

Ezen a hegyen, ilyen időben

Mit keresnék itt tovább?
Három fa int felém sürgető karokkal.

Azután eszébe jut a sok-sok óra, amikor Nicholas Hoel nála

vendégeskedett. Látja az asztalnál ülve, ahogy rajzol, míg a többiek
a térképeket tanulmányozzák, és rajtaütéseket terveznek. Mimit ez
mindig zavarta, mintha bírósági rajzolóként előre dokumentálná a
tárgyalásukat. Most már érti, mit rajzolgatott Nick.
Mimi telefonkijelzőjén a fa felszökken a levegőbe. Ágai ide-oda
csapkodnak. Füst száll fel a kép aljától. Az egyik gázégő meggyújtja
a hatalmas textiloszlop tövét. Lángok nyaldossák a törzset, ahogy
egykor évszázadok lángjai a Mimaszt. Csakhogy ez a kéreg nem
tűzálló. A felforrósodott selyem egy pillanat alatt elpárolog, és úgy
zuhan vissza a Földre, mint egy balesetet szenvedő űrhajó. Lángoló
ágak szállonganak és lehullanak. Az arhatok gyűrűje sárgán izzik,
később élénk narancsszínnel, végül fekete lesz, mint a hamu.
Még pár pillanat, és az egész összeöltött mamutfenyő hamvába
hal. A korálelőjáték átvergődik az utolsó álzárlaton, és tonikán
oldódik. Ezután a videó a füstölgő, csupasz domboldal képeivel
sötétül el. Mimi még soha ennyire nem akart fölrobbantani egy
bombát.
A feketeségen keresztül megint szavak formálódnak. A betűk
ősszel elszíneződött levelekből állnak össze, amiket valaki képtelen
türelemmel rendezett el az erdő földjének hosszú sávjain:

Mert a fának van reménysége;

ha levágják, ismét kihajt,
és az ő hajtásai el nem fogynak.
Még ha megaggodik is a földben a gyökere,
és ha elhal is a porban törzsöke:
A víznek illatától kifakad, ágakat hajt, mint a csemete.
De ha a férfi meghal és elterül;
ha az ember kimúlik, hol van ő?

A leveleket kettesével-hármasával elfújja és eltünteti az erős szél.

A videó véget ér, és értékelést kér a nézőtől. Mimi a domboldalt nézi,
meg a piknikezőket, akik élvezik ezt a pompás napot.

Most kamera nélkül. Nick leszámolt a kamerákkal. A következő mű

önmaga egyetlen dokumentuma lesz, punktum. Nick nem tudja
pontosan, hol is van. Északon. Erdőben. Másképp fogalmazva:
eltévedt. Még szerencse, hogy körülötte a fák tudják, hol vannak. A
Nicket ébresztő madarak számára e lucfenyők, amerikai
vörösfenyők, balzsamfenyők minden ágának, minden göcsörtjének
megvan a saját neve. Nick kezd hozzászokni a gondolathoz, hogy
mindig ott fog állni a legnagyobb és legtartósabb szobra, ahol éppen
jár, míg csak az idő meg az élőlények át nem alakítják.
Az erdő kékesszürke, és zuzmó borítja a fákat. Nick módszeresen
dolgozik, ahogy napok óta. Csak olyan anyagot használ, ami már a
földön hever, lehullott fadarabokat applikál bele a bővülő műbe.
Néhány ágat el tud cipelni a karjában. Néhány fatörzset sikerül
kötéllel-csáklyával elvonszolnia vagy -gurítania. Más darabokhoz
egyenes fákra szerelt csigasorra van szüksége. És akadnak a
kompozíciónak olyan darabjai, amelyek túl nagyok, és nem képes
megmozdítani őket. Ezeknek a helyükön kell maradniuk, ekként
felülírva a tervet, aminek a formája inkább rátalálás, semmint a
fantázia műve.
Minden korhadó törzsdarabbal, amit belökdös az alakzatba,
tovább bővül a terv. Fejben kell tartania az egyre növekvő alkotást,
úgy kell gusztálnia, mintha nagy magasságból nézné. Menet közben
tanulja meg, hogyan lehet az egyes részleteket beilleszteni.
Rengeteg lehetőség van az elágazásra – a végtelennél is több.
Megnézi mindegyik lehullott ág görcseit és kanyarulatait, és kivárja,
míg a látvány közli vele, hová akar kerülni a földön haladó
fafolyamban.
Állatok eresztik ki a hangjukat az erdő mélyén vagy odafent.
Szúnyogok vérzik össze Nick arcát és karját – errefelé a szúnyog a
nemzeti madárfaj. Órák hosszat dolgozik akadálytalanul, de
elégedetlenül. Addig folytatja, míg megéhezik, ekkor ebédszünetet
tart. Elég kevés ebédrevalója maradt, és fogalma sincs, honnan
fogja pótolni. A puha földön ül, marokszámra lapátolja szájába a
mandulát és a sárgabarackot. A kaliforniai Középső-völgyben termett
élelem ez, ahol az évek óta tartó aszály miatt fogyóban a víztartalék.
Feláll, visszatér a munkához. Egy combvastagságú farönkkel
birkózik. Szeme sarkából mozgást észlel, összerezzen tőle. Felkiált.
Közönség érkezett a művéhez – piros, skót kockás kabátot viselő
férfi farmerban, túrabakancsban, kutyával. Biztos, hogy az állat
háromnegyed részben farkas. Mindketten gyanakodva méregetik
Nicket.
– Azt mondják, egy őrült fehér ember dolgozik errefelé.
Nick kapkodja a levegőt.
– Szerintem én.
A látogató szemrevételezi Nicholas alkotását. A készülő forma
minden irányban terjeszkedik. A vendég csóválja a fejét. Majd fölkap
maga mellől egy lehullott ágat, és beleilleszti a képbe.
A tanulók meg tudják mondani, honnan származik a versidézet,
akkor is, ha Mimi nem. Még ha megaggodik is a földben a gyökere…
Tisztában van vele, hogy a szöveg régi, még annál a fánál is
régebbi, amelyiknek a törzsökét magasztalja. Megszólal mellette a
fülhallgatós fiú. Mimi azt hiszi, a telefonba beszél.
– Nincs semmi baj?
Mimi fölemeli a fejét, arca felfúvódik. Két keze mintha távolabb
lenne egymástól a normálisnál. Beszívja a levegőt. Megpróbál
bólintani. Csak másodjára sikerül.
– Kutya bajom. Jól vagyok… – Motoszkál benne a vágy, hogy
feladja magát, és két évszázadra börtönbe vonuljon.

Üzenetek petabájtjai nyüzsögnek mindenfelé a levegőben. Érzékelők

gyűjtik őket össze, és műholdakról verődnek vissza. A minden
épületre és útkereszteződéshez felszerelt kamerákból áradnak szét.
Színes rajzszegek alól érkezve masíroznak körülötte, föl a nagy
lakossági gyökereken, amelyek okos csúcsuknál meghasadnak és
szétterülnek: Sausalito, Mill Valley, San Rafael, Novato, Petaluma,
Santa Rosa, Leggett, Fortuna, Eureka… Információindák
vastagodnak meg és olvadnak össze a nyugati parton északra és
délre, meg a szárazföld belseje felé. Oakland, Berkeley, El Cerrito,
El Sobrante, Pinole, Hercules, Rodeo, Crockett, Vallejo, Cordelia,
Fairfield, Davis, Sacramento… Mély következtetések söpörnek végig
minden hasadékon, és emberi leleményességgel árasztják el a
síkvidéket: San Bruno, Millbrae, San Mateo, Redwood City, Menlo
Park, Palo Alto, Mountain View, San Jose, Santa Cruz, Watsonville,
Castroville, Marina, Monterey, Carmel, Los Gatos, Cupertino, Santa
Clara, Milpitas, Madrone, Gilroy, Salinas, Soledad, Greenfield, King
City, Paso Robles, Atascadero, San Luis Obispo, Santa Barbara,
Ventura városát, s haladnak tovább Los Angeles merészebben
egybefonódó gyökértömegei felé – szélesedő tarvágás, amely
minden csapással gyorsabban nő. Botok figyelnek és párosodnak,
kódolnak és látnak, begyűjtik és alakítják az egész világ adatait
olyan gyorsan, hogy az emberi tudás csak áll és bámul.
Neelay fölnéz kódokkal teleírt képernyőjéről. Elönti a bánat,
méghozzá fiatalos, reményekkel teli bánat. Érzett ő már bánatot –
érezte a szétzúzott és újraéledő remények rémes elegyét –, de
mindig rokonok, kollégák, barátok miatt. Ez most teljesen értelmetlen
– búslakodni egy hely miatt, aminek a létrejöttét már nem fogja
megérni.
De már így is többet látott, mint amennyi elegendő, és
szívesebben van itt, a rehabilitált játék elindításánál, mint hogy olyan
helyen éljen, aminek feljavításán majd a tanulói fognak segédkezni.
Van egy történet, mindig imádta, még akkor találkozott vele, amikor
jó volt a lába. Földönkívüliek érkeznek a bolygóra, akik más
időskálán működnek. Olyan gyorsan száguldoznak, hogy az emberi
másodpercek annyira hosszúak nekik, mint egy fa esztendeje
nekünk. Nem jut eszébe, mi a történet vége. Mindegy is. Minden ág
hegyén ott az új, saját rügye.

Nincs mérnök, aki javítani volna képes azoknak a faágaknak a

hajlékony erején, melyek alatt Mimi ül. Maga alá húzza lábfejét.
Lehajtja fejét, behunyja szemét. Bal keze ujjaival a jobb gyűrűsujján
lévő jádegyűrűt csavargatja. Szüksége volna a húgaira, de nem
tudja elérni őket. Telefonálni értelmetlen. Még egy utazás és
találkozás sem érne semmit. Kislányként van rájuk szüksége, a nem
létező fa ágairól lábukat lógázó gyerekekre.
A jádekő eperfa pörög az ujjai alatt: Fuszang, a varázsföldrész, a
jövő birodalma. Most ez az új Föld. Mimi próbálja lehúzni a gyűrűt,
de vagy az ujjai duzzadtak meg, vagy a gyűrű ment össze – nem jön
le. Mimi kézfején száraz, papírszerű a bőr, mint a nyírfa kérge. Így
vagy úgy, de idős nő lett belőle.
Bűntársa ítéletének hossza kiterül előtte, egyik napja a másik
után. Hetven plusz hetven év. Aztán megint látja Juharfát a faerőd
mögött, amit Deep Creek védelmére építettek. A világ legjobb érvei
sem képesek megváltoztatni egy ember gondolkodását. Ezt csakis
egy jó történettel lehet elérni.
Papírszerű bőrén mindenütt feláll a szőr. Hiszen Juharfa éppen
ezzel próbálkozik. Emiatt hagyta, hogy kétszeres életfogytiglanra
kasztlizzák be, és közben nem dobott fel senkit. Az életét elcserélte
egy mítoszért, ami megvilágosíthatja a kívülállók elméjét. Nem
törődik a világ ítéletével és totális vakságával. Azt üzeni Miminek,
hogy maradjon nyugton, fogadja el ezt az ajándékot, és folytassa az
életét.

Fekszik Adam a gúzsban, vagyis a zárkája ágyán, és visszajátssza,

amit egy héttel a tárgyalás előtt mondott a feleségének, amitől Lois
maradék pozitív érzelmei is haraggá és gyűlöletté változtak. Ha
magamat mentem, elveszítek valami mást.
Tessééék?, sziszegte Lois. Mi van itt még rajtad kívül, Adam?
A tanulók egyelőre nem tudják megmondani, mi körül zajlik ez a
csata. Még nem ismerik a különbséget megbánás és dac, remény és
félelem, vakság és bölcsesség között. De ezt is hamarosan meg
fogják tanulni. Egy embernek csak bizonyos mennyiségű érzelme
van, de ha mindet felsoroljuk, ha mind a hétmilliárd embertől
begyűjtjük a mintát, és mind a hétmilliárdot végigvizsgáljuk és
összeillesztjük a billiószor billió kontextusukba, akkor minden elkezd
világossá válni.
Most még Adam is csak tanulja, mit akart tulajdonképpen
mondani. Csak próbálja megtalálni egy hasznavehetetlen döntés
hasznait. Egész álló nap a bizonyítékait tekinti át a zárkájában.
Egyelőre nem tudja megmondani, mennyit ért az élete, vagy hogy
melyik elágazást kellett volna választania. Továbbra sem biztos
benne, hogy az énjén kívül mit lehet itt megvédeni vagy elveszíteni.
Most lesz ideje elgondolkodni ezen. Hetven plusz hetven évig.

Míg a bűnöző gondolkodik, a feje fölött újítások röpködnek a

Portlandet és Seattle-t Bostonnal és New Yorkkal összekötő
felüljárón, oda-vissza. Amíg egy ember megalkot egy önértékelő
gondolatot, egymilliárd programcsomag teszi meg ezt az utat. A
tenger alatt kábelen közlekednek – elzümmögnek Tokió, Csengtu,
Sencsen, Bengaluru, Chicago, Dublin, Dallas és Berlin között. És a
tanulók elkezdenek értelmet vinni ebbe a rengeteg adatba.
Ezek a mester-algoritmusok, amiket Neelay küld szét a levegőben,
szétválnak meg lemásolják magukat. Úgy indulnak neki, ahogy
annak idején a legegyszerűbb sejtek, még a Föld hajnalán. De
annyit már megtanultak – pár kurta évtized elég volt rá –, amennyire
a molekuláknak egymilliárd évre volt szükségük. Már csak arra kell
rájönniük, mit akar az élet az embertől. Mi tagadás, nem csekély
feladat. Túl nagy ahhoz, hogy kizárólag emberekre bízzuk. De az
emberek nincsenek magukra hagyva, soha nem is voltak.

Mimi majd’ megfő a gyepen, pedig a fenyőfája árnyékában ül. Az

eddig mért legmelegebb év, nemsokára követi egy még melegebb.
Mindegyik év új világcsúcsot állít fel. Mimi törökülésben ül, keze a
térdén, egy kicsi nő még kisebbet csinál magából. Feje könnyű. A
gondolatok nem akarnak összeállni benne. Már nem is marad
Mimiből más, csak egy szempár. Évekig gyakorolta embereken,
hogy mozdulatlanul maradjon, és ne csináljon semmit, csak hagyja,
hogy a másik nézze. Ezt a képességét most kiviszi a szabadba.
Lejjebb, a napfürdőzők csoportjain túl, egy enyhe, tribünszerű
lejtőn aszfaltút kanyarog szelíd S alakban. És rögtön mögötte egy
fasereglet. Egy hang azt mondja közvetlen közelről a fülébe: Nézd a
színt! Több árnyalat, mint ahányra szó van, ugyanannyi árnyalat,
mint amennyi szám létezik, és mindegyik zöld. Akadnak a
dinoszauruszoknál is korábbi, zömök datolyapálmák. Hatalmas
Washington-pálmák rojtos legyezőkkel és dús virágzattal. A pálmák
között lomblevelek teljes spektruma látszik, lilától a sárgáig.
Kaliforniai tölgyek biztosan vannak közöttük. Szemérmetlen,
meztelen eukaliptuszok. Furcsa, rücskös kérgű példányok, és
nagyon dús, összetett leveleik vannak – növényhatározóban hiába
keresné őket.
A fák mögött a város képe pasztellszínekben, egymásra hányt
fehér, őszibarack, okkersárga kockák. Fölkúszik a dombokra a
magasan fekvő városközpont felé, ahol a házak az ég felé törnek és
sűrűbben állnak. Mimi előtt világossá válik az önműködő motor nyers
ereje, a lent, a föld színén működő vállalkozást üzemben tartó
számtalan élet. A láthatáron toronydaruk csoportja töri meg és
rajzolja újra a város sziluettjét. A történelem egész terpeszkedő,
rohanó, embert próbáló, meghasadó és újjászülető folyamata, a
gyűrűkön belüli gyűrűk, melyekért minden lépésben üzemanyaggal,
árnyékkal és gyümölccsel kell megfizetni, oxigénnel és fával…
Ebben a városban semmi sem régibb százévesnél. Hetven plusz
hetven év múlva San Francisco vagy szent hely lesz végre, vagy
eltűnik.
A délután elmúlik. Mimi továbbra is a várost nézi, és arra vár, hogy
a város visszanézzen rá. Körülötte az emberek csoportjai
visszabújnak a ruhájukba. Jönnek-mennek, fontoskodnak, befejezik
az evést, nevetnek, álldogálnak, a kerékpárjaikat is fölállítják, majd
szétszóródnak – túl gyorsan, mint egy humorosnak szánt gyorsított
felvételen. Mimi visszadől a mögötte álló fatörzsre, és behunyja a
szemét. Próbálja megidézni a lófarkas gyerekembert, jelenjen meg
előtte, ahogy akkor is, mikor az önkormányzat letarolta a bűvös
ligetét a munkahelyi irodaablaka előtt. Valaha vörös fonal kötötte
össze kettejüket, a közös munka, amivel igyekeztek többet látni és
gondoskodni. Mimi meghúzza a fonalat. Még most is feszes.
Belehasít a tény, aminek nyilvánvalónak kellett volna lennie: miért
maradt el a kopogtatás az ajtaján. Hátraveti magát, gerincoszlopát a
faoszlopnak. Újabb ajándék, még kínosabb, mint Adamé. Ez a
szerencsétlen gyerekember két életet adott Mimi életéért. Ha Mimi
most leleplezné magát, azzal őt ölné meg, lerombolná e félelmetes
áldozat célját. Ha tovább rejtőzködik, akkor meg együtt kell élnie
azzal, hogy két ember életével vásárolták meg a szabadságát.
Jajszó indul el a tüdeje mélyéről, de bennszorul és megdagad. Egyik
lehetőséghez sem elég erős vagy nagyvonalú. Ki akarja tölteni dühét
a gyerekemberen; villámgyors üzenetet akar küldeni a teljes
megbocsátásról. Ha Douglas nem kap valamilyen értesítést Mimitől,
vég nélkül fogja gyötörni magát. Azt fogja hinni, hogy Mimi megveti.
Árulása miatt halálosan elgennyesedik benne a lelkifurdalás. Belehal
valami banális, idióta, megelőzhető dologba – egy gyulladt fog vagy
egy elhanyagolt, elfertőződött seb lesz az oka. Az idealizmusába fog
belehalni, abba, hogy igaza van, a világ pedig téved. Anélkül fog
meghalni, hogy tudná (mert Mimi nem elég erős, hogy elmondja
neki): segített Mimin. És hogy a szíve ugyanolyan jó és értékes, mint
a fa.

Az ablak alatt Douglas megtapogatja a göböt az oldalában. Mikor ez

már nem köti le annyira, visszaül az íróasztalhoz. Elindítja a
hangfelvételt, visszadugja a fülhallgatót. Folytatódik a tanfolyam. A
prof erdőtüzekről regél. Ez nyilván valami metafora lesz. Mi módon
hoz létre életet a tűz. Kimond egy szót, amit illene végigbetűznie az
otthoni hallgatók számára. Azoknak a tobozoknak a neve, amelyek
csak hő hatására nyílnak fel. Meg azoké a fáké, amelyek csak a tűz
révén terjednek el és növekednek.
A prof visszatér a vesszőparipájához: az élet erőteljes fájához,
amint terebélyesedik, ágakat hoz, virágzik. Úgy tűnik, mást nem is
akar ez a fa. Csak folyton találgatni. Folyamatosan változni, közben
tűrni a pofonokat. Így szól a professzor asszony: „Új alakokká vált
testekről indit a lelkem szólani; isteneink.” Douglas nem egészen
érti, mit akar ezzel az előadó. Leírja az élet formáinak robbanását,
százmillió új hajtás és gally egyetlen csodálatos törzsből. Mesél a
Tane Mahutáról, az Yggdrasilról, a Dzsia-muról, a Jó és Rossz
Fájáról, az elpusztíthatatlan Aszvattháról, amelyiknek felül vannak a
gyökerei és alul az ágai. Majd visszatér az eredeti világfához.
Legalább ötször, azt mondja, legalább ötször vágták ki, és mind az
ötször újra megeredt a csonkból. Most megint ki akarják vágni, de
hogy ezúttal mi lesz vele, azt ma még nem tudhatja senki.
Miért nem csináltatok valamit? – kérdi a hangfelvétel Douggie-tól.
Ti, akik ott voltatok.
De mit kellene erre válaszolnia? Mi a faszt kellene mondania?
Hogy megpróbáltuk? Megpróbáltuk?
Leállítja a felvételt, és ledől az ágyra. Tízperces etapokban kell
majd diplomáznia a főiskolán. Megtapogatja a diót az oldalában. Ezt
azért meg kéne nézetnie. De van ideje várni, és majd meglátja,
hogyan alakulnak a dolgok.
Behunyja szemét, lazán lelógatja fejét. Ő bizony áruló. Egész
életére börtönbe küldött egy embert. Akinek felesége, kisfia van, ami
Douglasnek sohasem volt. Bűntudat nyomja a mellkasát, ahogy
ebben az órában mindig. Mintha egy autó hajtana át rajta. Most
megint annak örül, hogy ebben a börtönben minden éles, hegyes
dolgot elvesznek a foglyoktól. Akkorát ordít, mint egy csapdába esett
állat. Ezúttal az őr nem veszi magának a fáradságot, hogy ránézzen.
Fölötte, a túl magas ablak előtt nő a világfa. Négymilliárd éves.
Mellette pedig az a pici utánzat, amire egyszer régen megpróbált
felmászni – lucfenyő, jegenyefenyő, csavarttűjű fenyő? –, ez akkor
volt, mikor a golyóit könnygázzal fújták le, és Mimi végignézte, ahogy
levágják róla a farmerját. Megint fellép az ágak közé, mintha létrán
mászna, ami valahová a vakok és megfélemlítettek fölé vezet.
Egyik kezével letakarja behunyt szemét, és így szól: „Bocsánatot
kérek.” De nem érkezik megbocsátás, és nem is fog soha. Van
viszont ez a dolog a fákkal, a legnagyobb dolog: még amikor nem
látja őket, még amikor nem tud a közelükbe jutni, még amikor arra
sem emlékszik, milyenek, akkor is fel tud mászni rájuk, a fák pedig
megtartják, magasan a talaj fölött, kilátással az ívelődő Földre.

A piros, skót kockás kabátot viselő férfi olyan ősi nyelven szól
néhány szót a kutyához, mintha kövek hullanának a patakba, mintha
tűlevelek zümmögnének a szélben. A kutya morgolódik kicsit, de
aztán elüget a sűrűbe. A látogató int, és megmutat Nicknek egy
másik fogáspontot a nehéz rönkön. Közösen, rövid, erőteljes
lökésekkel az egyetlen lehetséges helyére görgetik.
– Köszönöm – mondja Nick.
– Semmiség. Mi következik?
Nem mutatkoznak be. A nevekkel nem mennek többre, mint amire
a lucfenyő vagy a jegenyefenyő nevezettel menne ez a sok növény
körülöttük. Elhelyezik azokat a rönköket, amelyekkel Nick nem bírt
egyedül. Szinte szavak nélkül valósítják meg egymás elképzeléseit.
A skót kockás kabátos is képes rá, hogy felülről lássa a kígyózó
formákat. Kisvártatva elkezdi finomítani őket.
A távolban letörik egy ág, a reccsenés áthatol az aljnövényzeten.
Élnek a közelben nyércek, ugyanebben az erdőben, és hiúzok is.
Medvék, karibuk, sőt rozsomákok, bár azok sose hagyják, hogy az
emberek megpillantsák őket. Bezzeg a madarak, ők tálcán kínálják
magukat. És mindenütt ürülék, nyomok, a nem látott állatok
jelenlétének bizonyítékai. Míg dolgoznak, Nick hangokat hall. Illetve
egyetlen hangot. Azt ismételgeti, amit már évtizedek óta mond neki,
azóta, hogy a beszélő meghalt. Sose tudta, mihez kezdjen ezekkel a
szavakkal a mindenről meg a semmiről. Még soha nem tudta
teljesen felfogni. Nem gyógyuló sebek. Ami a miénk, soha nem ér
véget. Ugye? Ami a miénk, soha nem ér véget.
Nick és társa sötétedésig együtt dolgozik. Vacsoraszünet.
Ugyanazt eszik, amit ebédre. Jobb volna ugyan, ha Nick befogná a
száját, de olyan sok idő telt el azóta, hogy kijutott neki a valakihez
beszélés luxusa, hogy nem képes ellenállni. Kinyújtja a kezét, és a
tobozokra mutat.
– Bámulatos, mennyit mondanak, ha hagyjuk szóhoz jutni őket.
Nem is nehéz meghallani.
Az idegen kuncog.
– Ezt próbáljuk megmagyarázni az embereknek 1492 óta.
A férfi szárított húst eszik. Nick szétosztja az utolsó gyümölcsöket
és magokat.
– Lassan gondolnom kell az utánpótlásra.
Ki tudja, miért, kollégája ezt is mulatságosnak találja.
Körbeforgatja fejét az erdő fái felé, mintha itt mindenütt volna
ennivaló. Mintha itt emberek is élhetnének-halhatnának, csak egy
kicsit kellene nézelődniük és fülelniük. Nick egy szívdobbanásnyi idő
alatt, a semmiből is megérti Vénuszhaj hangjainak nyilvánvaló
üzenetét. Négymilliárd évnyi élet legbámulatraméltóbb eredménye
segítségre szorul.
Nem ők – mi. Segítségre mindentől és mindenkitől.

Magasan Adam börtöne fölött új lények húznak el Föld körüli pályán,

és érkeznek vissza a földfelszínre, engedelmeskedve a régi, primer
éhségnek, az ősi parancsoknak – nézz, hallj, ízlelj, érints, érezz,
beszélj, csatlakozz. Pletykálkodnak egymás közt ezek az új fajok,
kicserélik a felfedezéseiket, ahogy az élet kódja is cserélgette magát
a kezdetek óta. Kezdenek kapcsolódni, összeolvadni, hogy sejtjeiket
egyesítve kis közösségeket alakítsanak ki. Senki nem tudja
megmondani, mi lehet belőlük hetven plusz hetven év múlva.
Így hát Neelay nekiindul, és megnézi magának a világot. Ma este
gyermekei egyetlen paranccsal fésülik át a Földet: mindent szívjatok
magatokba. Faljatok fel minden adatmorzsát, ami csak utatokba
kerül. Több mérést csoportosítsatok és hasonlítsatok össze, mint
amennyit az egész emberiség teljes történelme során.
Tanulói nemsokára átlátják az egész bolygót. Az űrből megnézik
maguknak a hatalmas, sarkvidéki erdőket, és szemmagasságból
tekintik meg a fajoktól hemzsegő trópusokat. Meg fogják vizsgálni a
folyókat, és felmérik, ami bennük van. Összerakják minden, valaha
is megjelölt, vadon élő állat adatait, és térképre viszik, merre jönnek-
mennek. El fogják olvasni az összes tudományos dolgozat összes
mondatát, amit valaha is terepen dolgozó tudós leírt. Feszülten
figyelik az összes tájat, ahol ez idáig bárki elkattintott egy
fényképezőgépet. Meg fogják hallgatni a zsibongó Föld valamennyi
hangját. Megcselekszik, amit őseik génjei előírnak számukra, s amit
összes elődjük maga is megcselekedett. El fognak gondolkozni, mi
kell az életben maradáshoz, és próbára teszik az eredményt. Akkor
aztán meg tudják mondani, mit követel meg az élet az emberektől,
és hogyan hasznosítja őket az élet.

Ólomszürke délután a kietlen, isten háta mögötti vidéken. Egy

páncélozott jármű visszahozza Adamet az iskolába. Pszichológia,
101-es kurzus. Őt, aki semmit sem ért meg az emberekből, kivéve a
velük született zavarodottságukat, tripla vastag szögesdrót
kerítéseken viszik át a továbbtanulás új helyszínére. Zömök
betontorony áll a bejárattól balra, háromszor magasabb gyerekkori
juharfájánál. Belül körben kőlapokkal borított fedezékek
összevisszasága várja, mintha a fia építette volna csupa szürke
legóból. Odébb, a távolban, további, szögesdróttal védett árkokon túl
élénk narancssárgába öltözött emberek – új honfitársai –
kosárlabdáznak abban az agresszív, sértett stílusban, ahogy a
bátyja, Emmett is mindig játszott; próbálják beleüvölteni a labdát a
gyűrűbe. Ezek az emberek számos alkalommal fogják eszméletlenre
verni, nem azért, mert terrorista, hanem mert összeszűrte a levet az
emberi haladás ellenségeivel. Mert az emberiség árulója.
A kocsiban a fegyveres őr megfordul egy mosoly erejéig, látva
Adam arcát, miközben végighajtanak a kerítéssel védett, kamerákkal
szegélyezett lejtőn. Adam elképzeli, hogy Lois iderángatja a kis
Charlie-t egyórás látogatásokra, kezdetben havonta egyszer, azután
évi pár alkalommal, ha Adamnek szerencséje van. Adam
megszakításokkal figyeli fia felnövését. Látja magát, ahogy mohón
hallgatja fia tétova beszámolóit, csügg minden szaván. Lehet, hogy
végül összebarátkoznak. Lehet, hogy a kis Charlie elmagyarázza
neki a banki mechanizmusokat.
 Megállnak a kiszállóhelyen, egy ugrásra a szűk, őrzött bejárattól.
Az őr és a sofőr kiszedi Adamet a kocsiból, és átkísérik a detektorok
között. Az üvegfal vastag, mint egy biblia. Rengeteg monitor és
elektronikus zárral védett ajtó. Az ellenőrző pont páncélozott boltívén
át a kétoldalt zárkákkal határolt folyosó az optikai csalódás miatt
eltűnik a végtelenben.
Az előtte álló évek túl fognak tenni mindenen, amit el tud képzelni.
A halálesetek és a katasztrófák árnyékában a bronzkori pestis
tréfaságnak tűnik majd. A börtön búvóhely lehet az odakinti ítélet
elől.
A rá váró rémségek közül elsősorban az időtől fél. Elvégzi a
számításokat, kikalkulálja, mennyi jövendőt kell végigélnie
másodpercről másodpercre, míg lejár a büntetése. Olyan jövőket,
amelyekben őseink azelőtt tűnnek el, hogy nevet tudnánk adni nekik.
Olyan jövőket, amelyekben robotleszármazottaink bennünket
használnak üzemanyagnak, vagy végtelenül szórakoztató
állatkertekben tartanak bennünket annyira elszigetelve, mint most
Adamet ott, ahová bejelentkezik. Olyan jövőket, amelyekben az
emberiség saját tömegsírjába száll esküdözve, hogy az egész
teremtésben ő az egyetlen, aki beszélni is tud. Hatalmas, üres terek,
ahol semmi sincs, ami kitöltené az időt, csak az emlékezés arra,
hogy ő meg egy maroknyi zöld lelkű barátja megpróbálta
megmenteni a világot. De természetesen nem a világ van
rászorulva, hogy megmentsék. Csak az a része, amit az emberek
ugyanezzel a névvel illetnek.
Az áthatolhatatlan üveg mögött egy ropogós fehér inget viselő
ember – ingén hivatalos jelvény – kérdez valamit Adamtől. A nevét,
talán a nyilvántartási számát kicsit mentegetőzve. Adam
összeráncolja homlokát, másfelé figyel. Lefelé néz. Van valami a
neonsárga kezeslábasának nadrágszárán. Kerek, kicsi, barna;
ragadós bogáncsokkal borított földgömböcske. Adam közvetlenül
egy kietlen, téglából épült büntetés-végrehajtási intézetből érkezett,
benyomták a kocsiba, egyenest idehozták, és kirakták ebben a
kőből-betonból épült pusztaságban. Halvány esélye sem látszott
annak, hogy ilyen élet teszi majd próbára. Mégis itt van,
nadrágszárán a potyautassal. Így járt mind az ötükért meg az egész
elvakult emberiségért. Az élet olyan magabiztosan használja ki őt,
ahogy ez a bogáncs a kezeslábasa nadrágszárát.
És ebben a pillanatban beindul az a csöndes kínzás, ami
rosszabb, mint bármi, amivel az állam képes sújtani Adamet. Egy
vékonyka hang, de olyan valósághű, hogy a fölötte lévő priccsről is
jöhetne, suttogva kezd mesélni egy történetet, amely hosszabb ideig
fogja gyötörni, mint maga a börtön: azért kímélték meg az életedet,
mert valami nagyon fontosat kell cselekedned.

Az életközösségek révén minden magasságban életre kelnek a

tanulók. Rájönnek, miért nem korhad el soha a galagonya.
Megtanulják megkülönböztetni a százféle tölgyet. Hogy mikor és
miért vált el az amerikai kőris a fehér kőristől. Hogy hány nemzedék
él egy tiszafa odvában. Mikor kezdenek színt váltani a vörös juharfák
a különböző tengerszint feletti magasságokon, és mennyivel
hamarabb váltanak évről évre. A tanulók úgy fognak gondolkodni,
mint a folyók, az erdők és a hegyek. Érteni fogják, hogyan van
kódolva egyetlen fűszálban a csillagok járása. Néhány kurta évszak
leforgása alatt pusztán attól, hogy adatokat tartalmazó oldalak
milliárdjait helyezi egymás mellé, a következő új faj bármelyik emberi
nyelvet képes lesz lefordítani a zöld dolgok nyelvére és vissza.
Kezdetben nyersfordítás lesz, mint egy kisgyerek első próbálkozása.
De nemsokára megérkeznek az első teljes mondatok, dőlni fognak a
szavak, melyek, mint minden, ami él, esőből, levegőből,
szétmorzsolódott kőből és fényből jönnek létre. Szervusztok. Végre.
Bizony. Itt. Mi vagyunk azok.

Neelay ekképpen gondolkodik: Így kell lennie. Lesznek katasztrófák.

Végzetes szerencsétlenségek és mészárlások. De azért az élet tart
valamerre. Meg akarja ismerni saját magát, ragaszkodik a választás
hatalmához. Olyan problémák megoldására tör, melyeket semmilyen
ma élő nem képes megoldani, és hajlandó akár halállal is fizetni a
megoldásért. Az ő életében már nem készül el teljesen ez a játék,
amelyet számtalan ember játszik világszerte, ez a játék, amely
magát a játékost helyezi az élő, lélegző bolygó kellős közepére, tele
olyan lehetőségekkel, hogy még halvány elképzelésük se nagyon
lehet róluk. De Neelay megadta a kezdőlökést a játéknak.
Fölemeli kezét a fordításgombokról, mert valamitől igencsak
meghökken. Szíve túl hevesen ver ahhoz a kevés húshoz képest,
ami megmaradt a csontvázán, és a szeme is lüktet. Megnyomja a
kerekesszék botkormányát, és kigurul a laborból az enyhe
éjszakába. Nemes babér, citromillatú eukaliptusz és borsfa fűszerezi
a levegőt. Az illat sok mindent felidéz abból, amit valaha ismert, és
emlékezteti azokra a dolgokra, amelyeket soha nem is fog
megismerni. Hosszan szívja magába a levegőt. Elképesztő, hogy ő
egy ilyen kicsi, gyenge, rövid életű lény egy olyan bolygón, aminek
még évmilliárdjai vannak hátra. Ágak reccsennek a száraz, sötét
levegőben a feje fölött, ő pedig meghallja. No mármost, Neelay-dzsí.
Mire lehet képes ez a kis valami?

Ray felnyög, mikor Dorothy elmondja neki, hogyan végződött a

tárgyalás. Kétszeres életfogytiglan, egyik a másik után. Túlságosan
súlyos a köz- és magánvagyon megrongálásáért, sőt még a
gondatlanságból elkövetett emberölésért is. Viszont pont elég
szigorú a megbocsáthatatlan bűnért: az emberek biztonságának és
biztonságérzetének megrongálásáért.
Egymás mellett fekszenek Ray ágyában, és az ablakon keresztül
nézik azt a helyet, amit fölfedeztek, épp a meglévő mellett. Azt a
helyet, ahonnan a történet ered. Kint, az ágak takarásában egy
bagoly szólítja rokonát. Ki kukkant be hozzám? Ki kukkant be?
Holnap megint eljönnek a városi tájépítészek a gépeikkel meg a
törvény ellenállhatatlan erejével. És mégis: nem ez lesz a történet
vége.
Brinkmant fojtogatják a kifogásai. Két szó jön fel és bukik ki a
torkán.
– Nem. Nem helyes.
A felesége vállat von, vállával meglöki a férjéét. A vállvonásból
nem hiányzik az együttérzés, bár bocsánatkérés nincs benne. Csak
annyit közöl: add elő a védekezésedet.
Ray kifogásai szélesebb összefüggésekben mozognak. Vér tolul
az agyába.
 – Önvédelem.
Dorothy az oldalára fordul, hogy szemben legyen vele. Rayre
irányul a figyelme. Keze megmozdul a levegőben, mintha ősrégi
gyorsírógépe keskeny, húros billentyűzetét püfölné.
– Hogyhogy?
Ray a szemével mondja el. A tulajdonjog egykori szakembere
kénytelen átvenni a védelem szerepét. Súlyos hátránnyal kell
megküzdenie: semmit sem tud az ügy részleteiről. Egyet sem látott a
feltárt bizonyítékok közül. Tárgyalótermi tapasztalata is minimális, és
világéletében büntetőjogból volt a leggyengébb. De az esküdtszék
elé tárt érvelése olyan egyértelmű, mint egy sor jegenyenyárfa.
Egész élete párját csöndben végigvezeti a jogtudomány régi,
központi alapelvein – szótagonként. Állnod kell a sarat. Jogos
védelem. Önsegítés.
Ha úgy tudod megvédeni magadat, a feleségedet, a gyerekedet
vagy akár egy idegent, hogy felgyújtasz valamit, a jog ezt
megengedi. Ha valaki betör az otthonodba, és nekilát, hogy
lerombolja, bármilyen eszközzel megakadályozhatod.
Az a néhány szótag kásás és értéktelen. Dorothy a fejét ingatja.
– Nem értelek, Ray. Mondd másképp.
Ray nem talál jó módszert, hogy kimondja, amit nagyon ki kellene
mondania. Betörtek az otthonunkba. Veszélybe került az életünk. A
jog minden szükséges erőszakot megenged a jogtalan és
közvetlenül fenyegető sérelem elhárítására.
Ray arca olyan színt ölt, mint a naplemente, Dorothy megrémül.
Kinyújtja karját, hogy megnyugtassa.
– Nyugi, Ray, nyugi. Ezek csak szavak. Nincs semmi baj.
A növekvő izgalomban Ray rájön, hogyan nyerheti meg a pert. Az
élet megfő, a tengerszint emelkedik. A bolygó tüdejét kicibálják. És a
törvény mindezt hagyja, mert a sérelem nem fenyegetett eléggé
közvetlenül. A közvetlenség az emberek sebességéhez képest túl
kései. A jognak a fák tempója szerint kell megítélnie, mi az, hogy
közvetlen.
Erre a gondolatra Ray agyában megadják magukat az erek,
valahogy úgy, mint a föld, amikor már nem tartják össze a gyökerek.
A vér szétáradása megvilágosodást hoz. Ray kinyitja szemét az
ablak felé, a rejtélyes külvilág felé. Ott egy kétszeres életfogytiglan
néhány szívdobbanás alatt letelik. A facsemeték száguldanak föl, a
nap felé. A sokféle fatörzs megvastagszik, lehámlik, elhullik, újra nő.
Az ágak sietnek, hogy körülkerítsék a házat, és átbökjék az
ablakokat. A facsoport közepén a gesztenyefa töpörödik és
terebélyesedik, kerülete nő, spirálisan tör fölfelé, tapogatja a levegőt
új irányokért, új helyekért, további lehetőségekért. Mélyen
gyökerező, virágzó fa.
– Ray? – Dorothy kinyújtja karját, hogy megóvja a rángatózástól. –
Ray!
Felpattan, az éjjeliszekrényre tett könyvoszlopot leveri a földre. A
következő másodpercben még egy pillantás, és a vészhelyzet az
ellentétébe fordul. Dorothy torka teljesen elszorul, és szúr a szeme,
mintha virágporral volna tele a levegő. Azt gondolja: Pont most kell
megtörténnie? Mennyi könyvet akartunk még elolvasni! Volt még
valami, amit nekünk kellett volna elvégeznünk kettesben. Csak most
kezdtük el megérteni egymást.
A földön a lába mellett Az új átváltozások A titokzatos erdő
szerzőjétől. A felolvasandó könyvek stószának tetején hevert az
olvasókra várva, akik már soha nem jutnak hozzá:

Volt a görögöknek egy szavuk, a xénia – vendégbarátság –,

ami azt parancsolta, hogy gondoskodni kell az idegen
utazókról, és ajtót kell nyitni, bárki álljon is odakint, mert aki
arra jár, távol az otthonától, az lehet, hogy Isten. Ovidius
elmeséli két halhatatlan történetét, akik álruhában jöttek a
Földre, hogy megtisztítsák a romlott világot. Senki sem
engedte be őket, csak egy idős házaspár, Baucis és
Philemon. S mivel megnyitották házukat az idegenek előtt,
azt a jutalmat kapták, hogy a haláluk után tovább élhettek,
mint két fa – egy tölgy és egy hárs –, két nagy, kecses,
egymásba fonódó fa. Amiről gondoskodunk, arra később
hasonlítani fogunk. És amire hasonlítunk, az megtart
bennünket akkor is, mikor már nem vagyunk mi…

Dorothy megfogja a holttest csodálkozó arcát. Már most, mialatt

hűl, elkezdett oldódni a merevsége.
 – Ray – mondja neki –, mindjárt jövök én is. – Nem elég gyorsan,
csak a saját igényeinek megfelelő tempóban. De a fák
sebességéhez képest nagyon is hamar.

Besötétedik. A Mission Dolores Park lakói kicserélődnek, miként a

lakók céljai is. De még ezek az éjszakai látogatók is utat törnek
maguknak Mimi körül. Mimi előrehajol, két keze az ölében mint két
érett füge. Lógatja a fejét, amit lenyom a szabadság súlya. Előtte
égnek a lámpák. A láthatárból fenséges allegória lesz. Mimi
elbóbiskol és felébred, nem is egyszer.
Bal keze már megint kezdi, huzigálja jobb keze gyűrűsujját. Mint
egy kutya, mikor belekap a saját lábába, és nem képes abbahagyni.
Most azonban enged a gyűrű. A jádekő pánt lecsúszik öregségtől
feldagadt ujjáról, és szabaddá válik. Egy súly repül ki és föl Mimiből,
aki résnyire megnyílik. A zöld kört leteszi a fűre, ez az egyetlen
kerek dolog ebben az őrült burjánzásban és hasadásban. Megint
hátradől, neki a csavarttűjű fenyő törzsének. Apró változás a
légkörben – a páratartalom –, és gondolatai zöldebbé válnak.
Éjfélkor ezen a domboldalon, a sötétben a város fölött, a bódhifát
helyettesítő csavarttűjű fenyő társaságában Mimi megvilágosodik.
Veleszületett joga, a szenvedéstől való félelem – az irányítás
tomboló vágya – elhussan a széllel, és valami más száll alá, hogy
megtelepedjen a helyén. Üzenetek zümmögnek a kéreg alól, aminek
nekidől. A levegőben mindenfelé vegyi szemaforok tartanak célra.
Hullámok szállnak fel a talajba kapaszkodó gyökerekből, nagy
távolságra továbbítják őket a gombás szinapszisok, melyek akkora
hálózatban kapcsolódnak össze, mint a bolygó maga.
A jelek azt mondják: A jó választ elölről kezdve sokszor, újra meg
újra meg kell fogalmazni.
Azt mondják: A levegő olyan elegy, amit folyamatosan kell
előállítanunk.
Azt mondják: Ugyanannyi dolog van a föld alatt, mint fölötte.
Azt mondják neki: Ne reménykedj, ne ess kétségbe, ne jósolgass,
ne lepődj meg. Sose add fel, hanem osztódj, sokszorozódj, alakulj
át, egyesülj, cselekedj és tarts ki, ahogy eddig is mindannyian az élet
hosszú napja során.
 Vannak magok, amelyeknek tűzre van szükségük. Más magoknak
fagy kell. Vannak magok, melyeknek az kell, hogy lenyeljék őket,
kimarja őket az emésztőnedv, és ürülékként távozzanak. Más
magokat szét kell zúzni, hogy megnyíljanak és kicsírázzanak.
Egy dolog bárhová eljuthat úgy is, ha meg se moccan.
Mimi ezt közvetlen adatgyűjtéssel látja és hallja a végtagjain
keresztül. A tüzek fel fognak lobbanni minden erőfeszítés ellenére,
és lesz üszöggomba, szélvész meg árvíz is. Utána már másmilyen
lesz a Föld, és az emberek tanulhatják újra az egészet. Megnyitják a
génbankok tárolóhelyeit. Rohamléptekkel tér vissza a másodlagos
növényzet, hajlékonyan, nagy ricsajjal, minden lehetőséget
kipróbálva. Erdőhálózatok fognak megnőni, egyes fajok kitörnek az
árnyékból új tulajdonságokkal tarkítva. A szőnyeggel borított Földön
mindegyik színfolt helyreállítja a saját beporzóját. Halak fognak
nyüzsögni az összes vízgyűjtő területen olyan sűrűn
összezsúfolódva, mint uszadék fa a folyókon, kilométerenként több
ezer. Mikor a valódi világ véget ér.
Felvirrad a következő nap. Olyan lassan virrad, hogy még a
madarak is elfelejtik, valaha más is létezett, nem csak a hajnal. Az
emberek visszaszivárognak a parkon át a munkahelyükre,
megbeszélésekre, más, sürgető dolgokra. Megélhetés. Némelyik
épphogy egy méterrel megy el a megváltozott nő mellett.
Mimi magához tér, és kimondja a legelső szavait Buddhaként.
– Éhes vagyok.
A válasz közvetlenül a feje fölött hangzik el. Legyél éhes.
– Szomjas vagyok.
Légy szomjas.
– Fájdalmam van.
Maradj nyugton és érezz.
Mimi felnéz, és egy kékesfekete nadrágszárat lát. Követi a kék
színt fölfelé, a ráncok mentén, túl a nadrágszíjon, rajta adóvevő és
bilincs és pisztoly és tölgyfa husáng, följebb, a kék-fekete vasalt
ingig és jelvényig, s még tovább, az arcig – férfi, fiú, vérrokon –, és a
tekintetük összeér. A férfi visszabámul rá óvatosan attól, amit az
imént látott: egy öreg nő beszél egy dologhoz, ami hangtalan, fához
illő, terjengős válaszokat ad.
– Valami baj van?
 Mimi próbál mozdulni, de nem tud. A hangja is elment. Keze-lába
megmerevedik. Csak az ujjai mozognak egy kicsit. Farkasszemet
néz a férfival, készen minden vádra. Bűnösnek vallom magam,
mondja Mimi szeme. Ártatlan vagyok. Tévedek. Igazam van. Élek.

Másnap visszajön a piros, skót kockás kabátos, kíséretében egy

tagbaszakadt, húszéves ikerpár birkabőrben meg egy hollóképű,
díjbirkózó-derekú óriás. Előszednek egy jó nehéz motoros
láncfűrészt, két kis targoncát és még egy csigasort. Ettől olyan
ijesztőek a férfiak: elég, ha páran összeverődnek néhány egyszerű
géppel, és máris kiforgatják sarkaiból a világot.
Az ad hoc brigád órákig dolgozik, egy-két szóból is értik egymást.
Közösen vonszolják helyükre a csavarttűjű fenyő, a luc, a
fájdalomcsillapító fűz meg a vérzéscsillapító nyír holttesteinek utolsó
nagyobb darabjait. Utána csöndben állva szemlélik művüket az erdő
talaján. Alakja fogva tartja, szinte letartóztatja őket. Felsorolja
ugyanis a jogaikat. Jogod van jelen lenni. Részt venni.
Megdöbbenni.
A skót kockás kabátos a karját lógatva áll, és hosszasan nézi az
üzenetet, amit most írtak le ötösben.
– Jó – mondja, és legénysége hallgatással fejezi ki egyetértését.
Nick mellettük áll egy lucfenyőből való karóra támaszkodva: az ilyen
botoktól kitelik, hogy életre kelnek, ha belebökik őket a földbe. Nick
barátai énekelni kezdenek valami ősi nyelven. Nick most jön rá,
milyen furcsa, hogy csak kevés nyelven ért. Másfél emberi nyelven.
Egy árva szót sem az összes többi élő, beszélő dologén. De amit
ezek négyen énekelnek, azt Nick félig-meddig felfogja, és amikor a
dalok végére érnek, hozzáteszi, Ámen, már csak azért is, mert
valószínűleg ez a legrégibb szó, amit ismer. Minél régibb egy szó,
annál valószínűbb, hogy egyszerre hasznos és igaz.
Tulajdonképpen egyszer még otthon, Iowában, aznap este, mikor az
a nő kirángatta az életbe, azt olvasta, hogy az angolban a fa és az
igazság, a tree és a truth szó ugyanabból a tőből származik.
Az átrakosgatott, lehullott fadarabok átkígyóznak az álló fák
között. A mű fölött magasan, Föld körüli pályán mozgó műholdak
már fényképeket készítenek róla. Az alakzatok indázó díszítésű
betűket adnak ki, a betűk pedig egy gigantikus, az űrből is
kiolvasható szót:

MÉGIS
A tanulók törhetik a fejüket az előugró üzeneten, egy ugrásra a
metánt felböfögő tundrától. De az emberi szem egyetlen pillantása
alatt kapcsolódásokat fognak kiépíteni. A szó máris zöldülni kezd.
Máris moha lepi el, a bogarak meg a zuzmók meg a gombák talajt
készítenek a fatuskókból. Máris magoncok vernek gyökeret a holt
faanyag réseiben, és a korhadás táplálja őket. Nemsokára új
fatörzsek fogják kiadni a szót a saját, növekvő erdejükben, követve a
korhadó kupacokból összeálló kézírást. Még két évszázad, és ez az
öt élő betű is beleolvad a kavargó motívumokba, a változó esőbe,
levegőbe és fénybe. Ennek ellenére – mégis – el lehet majd olvasni
őket, legalábbis egy ideig; azt a szót, amit az élet a kezdetektől
fogva mond.
– Lassan visszamegyek – mondja Nick.
– Vissza? Hová?
– Jó kérdés.
Nick az északi erdők felé néz, ahol már hívogatja a következő
munka. Ágak simogatják a napot, kinevetik a gravitációt, még mindig
terebélyesednek. Valami mocorog a mozdulatlan törzsek tövében. A
semmi. Most minden. Ez, suttogja a hang nagyon közelről. Ez. Amit
kaptunk. Amit ki kell érdemelnünk. Ez soha nem ér véget.

{1}
Walt Whitman: Ének magamról; Füst Milán fordítása

{2}
Walt Whitman: Ének magamról; Gáspár Endre fordítása

{3}
Válasz Csang kapitánynak; Kosztolányi Dezső fordítása

{4}
Shakespeare: Macbeth; Szabó Lőrinc fordítása

{5}
Jorge Luis Borges: Pierre Ménard, a Don Quijote szerzője; Jánosházy György
fordítása

{6}
Andrew Marvell: A kert; Károlyi Amy fordítása
{7}
Devecseri Gábor fordítása

{8}
Henry David Thoreau: Walden; Szőllősy Klára fordítása

{9}
Henry David Thoreau: The Maine Woods; Barabás András fordítása

{10}
Ismeretlen szerző: Feküdt Ádám a gúzsban; Nádasdy Ádám fordítása

{11}
Ortutay Réka fordítása

{12}
Ortutay Réka fordítása

{13}
Szabó Lőrinc fordítása

{14}
Jézus rejtett szavai; Hubai Péter fordítása

{15}
Menny és Pokol házassága, A Pokol közmondásai; Babits Mihály fordítása

{16}
Bukolikák 2. – Erdők; Fodor András fordítása
 Table of Contents
GYÖKEREK
NICHOLAS HOEL
MIMI MA
ADAM APPICH
RAY BRINKMAN ÉS DOROTHY CAZALY
DOUGLAS PAVLICEK
NEELAY MEHTA
PATRICIA WESTERFORD
OLIVIA VANDERGRIFF
TÖRZS
KORONA
MAGVAK