John Killens

AZTÁN
MENNYDÖRGÉST
HALLOTTUNK

Zrínyi Katonai Kiadó Budapest 1978

A mű eredeti címe: AND THEN WE HEARD THE THUNDER

© John Oliver Killens
A fordítás Alfred A. Knopf (USA, 1962.) kiadványa alapján készült

HARMADIK KIADÁS
Fordította: IMRE KATALIN
A fordítást az eredetivel egybevetette: BÉKÉS ANDRÁS

ISBN 963 326 741 2

Felelős kiadó a Zrínyi Katonai Kiadó igazgatója

Felelős szerkesztő: Várkonyi Endréné
Műszaki vezető: Darvas István
Műszaki szerkesztő: Hámori Imre
A védőborító és kötésterv Fogas Péter munkája
Terjedelme: 29 (A/5) ív. Példányszáma: 30000
Készült az MSZ 5602–67 szabvány szerint
84 (15) ZI 557–d–7879
78.5510.66-14-1 Alföldi Nyomda, Debrecen
Felelős vezető: Benkő István
 Előszó
“– Amikor visszamégy, értem küldhetsz.
– Nézd, Celia, én fekete vagyok, te fehér. És az ember bőrének a színe,
igenis számít. Hidd el!
– Nem számít – kiáltotta fojtottan Celia –, nem számit. Solly nyersen
válaszolt: – Hidd el, hogy az én országomban számít! Csak az számít!
– Nem... Nem! Velem nem számít!
– Nézz szembe a rideg tényekkel, drágám. Az a rohadt MP két
szórakozóhelyről dobott ma ki ezen a szent helyen, a te drágalátos
Városodban, a Kanyargó Folyónál. Nem Mississippiben vagy Georgiában, itt,
a drága, öreg, aranyos Queenslandben.
– Tudom, mit érzel – mondta Celia színtelen hangon. – Nem hibáztatlak
érte.
– Nem – válaszolta Solly keserűen. – Nem tudod. Nem tudhatod, hogy mit
érzek."
Ez a különös beszélgetés Ausztráliában hangzik el, az Egyesült Államok
hadseregének sebesült őrmestere és egy kedves, szép, önkéntes ápolónő
között.
A második világháborúról szóló szépirodalom ugyancsak gazdag értékes
műalkotásokban, de témájának eredetiségével és a megformálás művészi
színvonalával ezek között is kimagasló helyet foglal el John Oliver
Killensnek, a nálunk kevéssé ismert, de hazájában nagynevű amerikai néger
írónak, leginkább Mailer Meztelenek és holtak c. alkotásával rokonítható
regénye.
Killens már 1954-ben megjelent első művével feltűnést keltett és osztatlan
sikert aratott. Abban egy, a déli Georgiában élő néger család három
nemzedékének történetén keresztül mutatja be az amerikai feketék sorsának
fordulóit a történelem különböző szakaszaiban, és a harmadik nemzedékhez
tartozó főszereplő sikeres feltörését a gettóból a “középosztályba".
Rendkívül érdekes a szemléleti rokonság és különbözőség Killens első és
második regénye, az 1963-ban publikált Aztán mennydörgést hallottunk című
könyve között. Az első mű annak az időszaknak a terméke, mikor a
legkiemelkedőbb fekete írók szélesíteni kívánták az amerikai néger irodalom
bázisát, új motívumokkal, színekkel akarták dúsítani “a feketék pszichéjéről"
korábban kialakított képet. Ezt a törekvést akkoriban még az a szándék
ösztönözte, hogy a négereknek az amerikai középosztályhoz való
asszimilációját ábrázolja. Annál inkább, mivel az amerikai néger írónak a
nyugati kultúrához kellett alkalmazkodnia, ha igényt tartott a hazai olvasó
közvélemény, a polgárság és az értelmiség elismerésére. Ám a színes bőrű
népek szabadságharca és előretörése a jelen időszakban az amerikai feketéket
is felbátorította, most már ők is ki akarják fejezni helyzetüket és érzelmeiket,
tekintet nélkül a fehérek hagyományos konformista elvárásaira. Egy ilyen
témájú amerikai tanulmány szerint, a fekete író csak akkor válhat igazán
naggyá, ha többé nem alkalmazkodik. Mert ő valóban hazátlan. Ezért úgy
láthatja az amerikai életformát, mint “idegen a házban", szinte kénytelen
felismerni az “amerikai álom" és a nyomasztó valóság közti különbséget, s
ezzel olyan helyzetbe kerül, amely a legalkalmasabbá teszi a jelenkori
Amerika reális bemutatására.
Maga Killens, aki a két említett, és az 1967-ben megjelent Sippy c.
regényével nemzetközi elismerést vívott ki, Baldwin és Richard Wriglt mellett
az amerikai néger irodalom harmadik vezető személyisége, s igen befolyásos a
fiatalabb néger írók körében, ezt a gondolatot így fogalmazta meg: “Nem az a
dolgom, hogy fehér ember legyek fekete bőrben, hanem hogy némi »fekete
vért«, »fekete értelmet« öntsek az amerikai élet ványadt vérkeringésébe."
Ez a felfogás érvényesül ebben a második regényében. Az elsővel abban
rokon, hogy hőse, aki fiatal, jóvágású, tehetséges néger ügyvéd,
középosztálybeli, becsvágyó, asszimiláns nőt vesz feleségül, és az asszony,
valamint egész otthoni környezete az amerikai viszonyok adta lehetőségek
kihasználására, az ebben a helyzetben lehetséges karrier befutására ösztökéli.
Ennek érdekében lép be a háború kitörésekor önkéntesen a hadseregbe, de
egyúttal arról is szentül meg van győződve, hogy Amerikát igaz ügyben
támogatja, a fasizmus ellen vívott háború megnyerésében, amelyet közös
ügyüknek tart. Hinni akar abban, hogy az idegen fasizmus legyőzésével a
hazai fajvédő tendenciák is megbuknak, és a béke majd a négerek számára is
megbecsülést, felszabadulást, egyenrangúságot eredményez. Kezdetben
szembe is kerül azokkal a színes bőrű bajtársaival, akik hitetlenek, cinikusak e
távlatokat illetően, sőt egyesek még a japánokkal is szívesebben tartanának,
mint a velük változatlanul sértő, megalázó módon viselkedő, saját fehér
tisztjeikkel. Elsöprő hatású élmények, jelenetek sorával, felejthetetlen portrék,
sorsok közvetítésével éri el az író, hogy Solly Saunders és vele együtt az
olvasó is megértse: elvont igazság marad a fasizmus elleni küzdelem a színes
bőrű katonák számára, míg saját országuk igyekszik megfosztani őket
legelemibb emberi méltóságuktól.
 Kétségtelen, hogy Killens megrázó regényalakjai – a reális ábrázolás
követelményeinek megfelelően olykor nyersen, durván megnyilatkozó,
dühöngő, átkozódó, gorombán tréfálkozó gettó-szülöttek – a történelem
bonyolult igazságához képest gyakran egyoldalúak, igazságtalanok,
retrográdak. Nem osztálytudatos szemlélettel, hanem fajgyűlölettel
válaszolnak a fajgyűlöltre, holott nyilvánvaló, hogy ez utóbbi nem vezet
megoldáshoz. De a nagyon okos és nagyon becsületes író tudja ezt. Tudja, és
egyértelműen érzékelteti, hogy burkolt, öntudatlan, objektív formában
valójában osztályharcról van szó, és csak alapvető társadalmi változás
hozhatja meg a kibontakozást. Megmutatja, hogy a “fehér" Samuels százados,
és az ausztrál Dobbs, Celia, és például az a két fehér katona, akik a dráma
csúcsán a lázadó néger egység dzsipjeihez közelednek, nem ellenük fordulnak,
inkább velük szolidárisak.
,,– Nem harcolni akarunk, kispajtások. Csak le akarunk ülni és egy kicsit
pihenni – mondta az egyik katona rekedt, riadt hangon, déli kiejtéssel. –
Látjátok, nincs fegyverünk, semmink. Csak bánjuk az egészet. Be se akartunk
jönni a városba. Az élő istenre esküszöm, nem akartunk bejönni! Semmi
bajunk senkivel. – Solly rámeredt a fekete hajú, sápadt arcú katonára, akinek
megtelt könnyel a szeme."
Nagy írás Killens regénye. Árnyaltan, hitelesen, sokoldalúan gondolja
végig és kelti életre figuráit, és azt a nagyon figyelemre méltó tanulságot is
elénk tárja, hogy az élet nem utólag írt történelemkönyv, a hibás gondolkozás
és cselekvés legtöbbször hibás gondolkozást és cselekvést vált ki.
Regényével, amelyet az amerikai kritika úgy értékelt, mint hatalmas,
haragvó, gyönyörű szimfóniát, mint olyan művet, amelyben ütőérként lüktet a
szerelem, a gyűlölet, a nevetés, a sírás, az érzékiség, az erőszak és az élet
egész valósága, Killens a mai harcos, haladó feketék mozgalmainak és
nézeteinek előfutára, s művészi megjelenítője. S korántsem valamiféle
terméketlen, fajvédő irányzat szószólója, hanem azé a forradalmi irányzaté,
amely így nyilatkozik meg.
“Világos, hogyha tűzzel harcolunk a tűz ellen, akkor csak fölszítjuk a
lángot... Nem harcolunk a f aj védelem ellen fajvédelemmel... Azok, akik
etnikai különbségekkel akarják elhomályosítani a harcot, támogatják és segítik
az embertömegek kizsákmányolását: a szegény fehérekét, a szegény feketékét,
barnákét, a vörös indiánokét, kínaiakét és japánokét, általában a dolgozókét...
A dolgozó osztályok tagjainak, bármilyen színűek legyenek is, egyesülniük
kell a kizsákmányoló, elnyomó osztály ellen. Meggyőződésünk, hogy harcunk
osztályharc és nem f aj védelem."

IMRE KATALIN
ANYÁMNAK
és
HARRIET TUBMAN-nek, aki magán-Pantheonomban fejjel magasodik az
amerikaiak legtöbbje fölé. És haverjaimnak, az elesetteknek és az állva
maradottaknak, és Chucknak meg Barbarának. És valamennyi fiatalnak
mindenütt. Bár sose hallanák az ember-keltette mennydörgést, és ne látnák a
rettentő villámlást.

“És akkor láttuk a villámlást, és fegyverek villámlottak. Aztán meghallottuk a

dörgést és nagy fegyverek dörögtek. És akkor eső kezdett zuhogni és véreső
volt. És amikor learattuk a termést, halottakat arattunk."

(Harriet Tubman, volt rabszolga, abolicionista, szabadságharcos, az amerikai

polgárháború egy csatájának szemtanúja.)
Első rész

A VETÉS IDEJE
Első fejezet
Samu bácsi nem sexbomba,
de szeretőd elhappolja –

Ez volt az a nagyon-nagyon vicces dalocska, amelyet valami gitáros pofa

énekelt, akár Leadbelly, lakodalmon, alig pár nappal ezelőtt, amikor Solly
újsütetű házasember lett.
Aztán jöttek a mézesnapok, abban a manhattani négyszobás lakásban,
amelyet egy liberális fehér barátjuktól kaptak kölcsön és három teljes nap és
éj, szeretkezés, alvás, evés, csacsogás és két Broadway-darab és ismét
szeretkezés, és kölcsönös meztelen csodálat és tervezgetés, ha – majd – vége –
lesz – a – háborúnak és Solly visszatér és befejezi a jogi egyetemet és ez a
gyönyörű becsvágyó nő ösztökéli majd előre és tovább, egyre fölfelé. Úgy
szeretkeztek, mint a vadak, mintha a mézesnapok elmúltával vége lenne a
világnak. Ez rémületbe ejtette Sollyt. A mézesnapokkal vége szakadt
házaséletének.
Utolsó együtt töltött éjszakájukon anyaszült meztelenül feküdtek az
ágyban. Lélegzetvételnyi szünetre abbahagyták a szeretkezést. Solly városházi
állásáról beszélgettek, amit most elhagy. Solly félig lehunyt szemmel feküdt,
tágra nyílt orrcimpákkal szívta be a szeretkezés éles-édes, sós illatát. Arról
beszélt, hogy egyedül van az osztályán, és mindeddig jól állt a szénája.
Igyekezett leplezni hangjában a büszkeséget. Világéletében szerény volt.
A nő Solly mellkasának fekete bozontjával játszadozott. Örökké tág, okos,
világosbarna szeme most nem titkolt büszkeséggel ragyogott férjére, az ő
szép, vadonatúj férjére.
– Remek... Reméljük, akkor is így lesz, ha majd visszajössz. Ha túl sokan
kerülnek az osztályodra, megnehezítik a helyzetedet. Ahogy most kinéz, a
fehérek jól bánnak veled, igaz? Elő is léptetnek, annak rendje és módja
szerint. És miért? Mert egyedül vagy, vonzó vagy és szeretetre méltó. Ha
olyan csúf koromfekete lennél, mint némelyikük, és úgy beszélnél, mint Amos
meg Andy, nem lenne ilyen jó dolgod.
 Millie hűvös, meztelen testével, szorosan hozzásimult és megcsókolta a
füle mögött. Solly merev és forró lett, ágyéka megborzongott.
– Karcsú és vonzó és izgató-barna – folytatta a nő – és érzékeny és
intelligens és művelt és becsvágyó. – Mintha szerelmes dalt énekelne. –
Szerencsés vagy, drágám. Érvényesülni fogsz ebben a világban. Semmi sem
állhat utadba. Megvan hozzá mindened.
Solly boldog volt, de a jóleső mondatok valahogy mégis ingerelték. Tudta,
hogy van igazság a nő szavaiban, mégis úgy érezte, hogy Millie felfogása
olykor csikorgóan természetellenes. Semmiképpen sem akarta ostoba
szócsépléssel tönkretenni utolsó éjszakájukat, hiszen őbenne is ugyanaz az
álom élt, mint Millie-ben. A nagy amerikai illúzió. Elegáns asszony az oldalán
– lehetőségek – siker – kinevezés – befutottság – befolyás – családi fészek –
vagyonka – gépkocsi – pozíció. Egyszóval társadalmi súly. De ő a saját
szavaival, a maga módján óhajtotta megírni élete regényét. Millie róla alkotott
képe olyan kényelmetlen fogalmakat idézett föl benne, mini
“szemfényvesztés" és “rangkórság". Az ő monológja sokkal finomabb lesz.
Célja a “siker" helyett az “érvényesülés", ő “törekvő", nem pedig “túlzottan
becsvágyó". Két évig tanult jogot, és írói ambíciói is voltak. Alapjában
halkszavú volt, szeretett játszani a szavakkal, kedvelte a metaforák zamatát.
Szívesen mondogatta magának, hogy a szavak adják azt a téglát és cementet,
amellyel lerakhatja életfilozófiájának alapjait, és ezért csak fegyelmezett
pontossággal használhatja őket.
De ma éjszaka lemond az árnyalatokról. Valójában mit számít? A rózsa
rózsa, és a csirke is csak madár. Hagyjuk hát ezt. Isten a megmondhatója,
mikor lehet ismét együtt ezzel a csodálatos nővel. “Beszélj hát neki
szerelemről, te bolond! És szeresd, fenébe a retorikával és a gennyes
árnyalatokkal."
Akarata ellenére mégis azt mondta: – De Millie, hiszen én fekete vagyok!
Mit akarsz? Nem is nézhetnek másnak, hacsak turbánt nem teszek a fejemre.
Nézz szembe vele – mindketten feketék vagyunk! Ez kétségtelenül nem
vegyesházasság. – Tréfával próbálta elütni a dolgot: – Ha az, akkor kérhetem a
felbontását. – Nevetett és meg akarta csókolni Millie-t.
A nő könnyedén elhúzódott mellőle, rávillantotta gödröcskés mosolyát,
fölkelt és megállt előtte büszkén, sugárzó mézszínű meztelenségének
tudatában. Mint egy férfiaknak szerkesztett képeslap. Szégyenletesen bájos
volt.
 – Nézz rám, kedves! Hát fekete vagyok én? – Föl-alá sétált előtte, mintha
csak ruhabemutatót tartana.
Solly tudta, miről beszél a nő. Amióta a középiskola szennyes nyomorából
fölkerült a városi főiskola sugárzóan ígéretes világába, hirtelen megváltoztak
körülötte a dolgok: biztató női tekintetek, amikor belép a tanterembe, és fehér
ellenszenvvel rámeredő férfiszemek. Jóképű volt és kulturált beszédű,
igényelték és néha még értékelték is a véleményét. Másodéves korában a
kosárlabdacsapat kapitánya lett. És mégis, emlékezett. Minden este, miután
elhalt a kiáltozás és vége volt a komédiának, hazatért Harlembe, amely mindig
is otthona volt, amióta csak anyja kisfiúként elhozta a messzi Georgiából.
Érdemes ifjú ember vagyok, gondolta, és egy szép napon én is táncolni
fogok a Hilton szálló nagytermében, közben persze fönntartom a kapcsolatot
az enyéimmel, akik még mindig a néger táncteremben ropják...
Millie várakozóan állt fölötte. Harciasán. – Nos, fekete vagyok én? Felelj!
– Mandulaszínű mellei keményen, éretten duzzadtak, hasa sima és kerekded
volt, combjai között álmosan göndörödött a rövid, fekete pihe.
– Nem magamtól vagyok ilyen színű, de nem is akarok változtatni rajta. Ha
másmilyen külsőm volna, nem lehetnék titkárnő egy Wall Street-i ügyvédi
irodában. Én vagyok ott az egyetlen színes bőrű, hiszen tudod. És te sem vagy
fekete, jól tudod, hogy nem vagy az. Sötétbarna vagy. Lágy, finom vonásaid
vannak, rendkívül vonzó vagy, és ez sokat számít a fehér embereknél. Tudod,
hogy így van. Megkönnyíti, hogy befogadjanak.
Jó, jó! Igen, érvényesült és kedvelték a hivatalban, mert megnyerő volt,
művelt, olvasta mindazokat a könyveket, amelyeket ők, ugyanúgy beszélt és
ugyanúgy nevetett, mint ők. Sokféleképpen majmolta a modorukat. Na és?
Néha Millie ráébresztette a benne szunnyadó ellentmondásokra, amelyek
fájóan gyötörték, mint egy gyulladt fog.
Dühösen fölkiáltott: – Ki a fene akarja, hogy befogadjanak?
Millie odajött, leült és kezébe fogta Solly fejét. – Kedves. Úgy szeretlek!
Mi, tanult négerek, valamennyien azt akarjuk, hogy befogadjanak. Ezért
járunk főiskolára.
Millie hetvenöt százalékban igazat mondott, talán nyolcvanötben vagy
kilencvenben is, Solly jól tudta, de mégis kiabált.
– Egy francot! – Aztán azt mondta: – Hagyjuk. – Millie mindig makulátlan
becsületességet követelt magától. És reális gondolkodást. Senki sem
makulátlan. Ezt önmagáról tudta.
 – Jól van, drágám – mondta Millie, és melléje feküdt. A háborúról kezdtek
beszélni. – Tudom, hogy nincs benned előítélet a hadsereg iránt. Ne törődj a
faji kérdéssel, amíg ott vagy. Légy amerikai, ne pedig néger. Igyekezz
megnyerni a háborút, és munkálkodj ugyanúgy az előléptetéseden, mint a
polgári életben.
Solly elnevette magát, átölelte Millie-t, megcsókolta a szemét, az orrát,
lágy, mohó ajkait.
– Nem kell aggódnod miattam, kicsim. Ismerem a mezőnyt. Tudom, hova
megyek és miért, tudom, hogy mit akarok elérni.
A bolondok sem makulátlanul becsületesek. Millie pedig még bolond sem
volt. Csak éppen békés, biztonságos, polgári életet élt, míg Sollynak a harc, és
mindig a harc volt az életeleme. Fütyült a biztonságra. A teljességet akarta.
Amikor elaludtak, Solly a beszélgetésükről álmodott. Az álom zavaros
volt. A fehér házaspár, amelyik kölcsönadta a lakást, hirtelen átjött a falon, és
a fiatalos, sörtehajú, szőke férfi azt mondta: – Millie-nek igaza van. Az
amerikaiaknak most feledniük kell nézeteltéréseiket és össze kell fogniuk a
közös ellenség ellen. Mert a széthúzás...
Solly a férfi felé fordult, és így szólt: – Törődjön a maga dolgával! Senkitől
sem veszek leckéket hazafiasságból.
De vége az álomnak.
A mézesnapoknak is.
Most katona vagyok. Én leszek az Egyesült Államok hadseregének
legklasszabb katonája.

Második fejezet
– Solomon Saunders közlegény!
Ott állt az újoncok között a homokkal borított alakulótéren, amelyet
különös, fehér, kétszintes épületek vettek körül. Első órája a hadseregben, még
mindig civil ruhában, öregkatonák nevetgéltek és hurrogtak rájuk a kétszintes
barakkok ablakaiból. Az ő gondolatai azonban odahaza jártak Millie-nél.
Szíve-lelke odahaza, Millie-nél. Millie illatát érezte az orrában, szájízében,
Millie-t érezte a karjai közt. Millie volt benne és körülötte.
– Solomon Saunders...! – Nem hallotta, hogy az őrmester szólítja. Millie-re
mosolygott.
– SOLOMON SAUNDERS...! – az őrmester már teli torokból üvöltött.
 Solly előszökkent az álmodozásból. – Itt vagyok! Illetve jelen, uram! –
Most a hadseregben van. Résen kell lennie, nem pedig álmodozni.
– Az istenit, máskor ébredjen föl és viselkedjen katonamódra, vitéz úr! –
mordult rá az őrmester. – Már nagyfiú, tudhatná a nevét. – Az öregkatonák
rikoltoztak. Már az újoncok is idegesen fölnevettek. Hadd nevessenek. Nem
kell sok hozzá, hogy Solly megtanuljon alkalmazkodni. Jó a hozzáállása
mindenhez. Tudja, hova tart.
Egy katona rikoltott le az egyik barakkablakból.
– Ott áll az öreg Solomon Saunders, és máris az öreglányon meg Tömő
Tónin jár az esze! Még bele sem bújt az angyalbőrbe. Ejnye már, fiacskám,
hagyd szegényt lélegzethez jutni. Ne felejtsd el, nincs ő olyan jó erőben, mint
te! – Az öregkatonák röhögtek, ordibáltak, nyerítettek. Egy másik
belebömbölt: – Majd én gondoskodom Tömő Tóni lélegzetéről. Belefojtom
abba az anyaszomorítóba. Kikergetem a tyúkólból, az isten verje meg!
– Pihentessenek, emberek! – Egy nagydarab fekete férfi állt meg a színes
bőrű újoncok előtt és parancsokat kezdett osztogatni. Zubbonyujján csíkot
viselt, a hangja olyan volt, mintha széndarabok dübörögnének le a
széncsúszdán. És egésznapos lidércnyomásos járkálás kezdődött a döglesztő
melegben, egyik helyről a másikra, hol egyik karjukba, hol a másik karjukba
nyomtak oltásokat, legalább hatot-hetet, és a százkilencven centiméteres
Robert Lincoln, a legtagbaszakadtabb újonc valamennyiük közül, ájultán esett
össze, injekcióstűvel a karjában. De ez sem segített rajta. Tíz perc múlva újra
együtt szedte a lábát Sollyval meg a többiekkel, egyik helyről a másikra, hol
egy kétsávos katona vezetésével, hol egy háromsávossal, és néha
sávtalanokkal is. És Sollynak úgy tetszett, hogy minél kevesebb sávja van az
öregkatonának, annál gorombább az újonccal, úgyhogy kezdte azt hinni, minél
kevesebb a sáv, annál nagyobb a rang. “Nyomás, harcos, szedje ki az ólmot a
seggéből! Nem a sétatéren flangál!"
Éjszaka pedig ott hevert a priccsen, alig száz mérföldre New York Citytől,
a kétszintes barakkok, a keki egyhangúság, a váll-lapok meg sávok és a “száz-
liba-egy-sorban" idegen, új világában. Túlságosan fáradt és izgatott ahhoz,
hogy elaludjon. Hallja maga körül a többiek beszélgetését: – Szerintem nem
lesz ez olyan rossz. Égy biztos, jó kaját adnak.
Valóban nem volt olyan rossz, mint várta. Solly nagy megkönnyebbülést
érzett, hogy ennyi az egész. Gyerekjáték lesz neki.
– Az tetszik benne – mondta egy másik katona –, hogy minden úgy
klappol, érted? A kantin, a gyengélkedő, meg minden. És sehol semmi
kecmec, érted? – Csettintett az ujjával Nagydarab volt, gömbölyded, csaknem
pufók, barna bőrű, százhetvenhat centi magas, barna szeme kidülledt nagy
golyófejéből. William Rogersnek hívták és fölöttébb aggályos természete volt.
Solly elmosolyodott. Rogers lóhalálában be akar vágódni. Persze nem is állt
egyedül. Sollynak is megvoltak a maga tervei: véleménye a háborúról,
idealizmusa, képességei, átfogó tervei az ebben a világban való boldogulásra.
Múlt, jelen, jövő.
Fölült a priccsen. Vele szemben egy tömzsi újonc olvasott az ágyán. Joe
Taylor egyfolytában olvasott, amióta csak bevonult, még a vonaton is, aztán a
teherautón Trentontól Fort Dix-ig. Solly levélpapírt vett elő a zsákjából, és
nekilátott levelet írni Millie-jének. Úgysem tudott elaludni.
Egyetlenem!
Szörnyen hiányzol nekem...
Abbahagyta és körülnézett. Hogyan hiányozhat máris szörnyen? A sereg
eddig még kényelmes emésztésre sem hagyott időt. Mindent futólépésben
kellett csinálni. Megveszekedetten klappolt itt minden. Mégsem húzta ki a
levélből a “szörnyen hiányzol"-t. Jólesett neki, hogy Millie szörnyen
hiányozhat, Millie-nek pedig még jobban fog esni.
Az egyik öregkatona zajosan átcsörtetett hozzájuk.
– Na, emberek. Legyetek üdvözölve a “K" században. Megtisztelő, hogy itt
vagytok. Van a csürhében uzsorás, kockajátékos vagy pókeres? – Senki sem
válaszolt. – Ha bármire fáj a fogatok, vagy rongyrázhatnékotok van,
keressétek csak Kalloran őrmestert. Én vagyok ugyanis a Rázós Fiú. –
Kalloran újoncról újoncra nézett. Rogers fölkelt a priccséről és buzgón
vigyázzba vágta magát, mintha a vezérkari főnökkel állna szemben. Az
őrmester egy pillanatig rámeredt a golyófejű, dülledt szemű emberre, aztán
pihenj-t vezényelt. Rogers azt mondta: – Igenis! – Az őrmester gonoszkodó
tekintetet vetett Sollyra. – A fenébe is, harcos, még itt sincs, máris levelet ír
haza? Ne izguljon, senki sem ugrik be ilyen gyorsan a helyébe... Oda se neki!
Hadd jusson valami szegény Tóninak is!
Solly föl sem pillantott az őrmesterre, továbbra is a megkezdett levélre
meredt. Az őrmester elfordult és némán méregette a többi újoncot. Hirtelen
elröhögte magát: – Tőlem mindent megkaphat a katona! Eltávozást,
szabadságot, gyengélkedőt, leszerelést, szőkéket, barnákat, minden
árnyalatban. Mindenféle csaj van raktáron. Kövérek, véznák, hosszúak vagy
kurták. Még szép kövér fiúcskákkal is szolgálhatok azoknak, akiknek olyan a
gusztusuk. Mindennel, amiért csak egy szegény rekruta nyála csoroghat.
Értjük egymást?
Brutális, pökhendi disznó, gondolta Solly, és remélte, hogy nem sok ilyen
akad a hadvezetésben. Kalloran ismét rájuk röhögött, aztán elvonult a barakk
másik végébe. Az újoncok egy pillanatra megkukultak.
Végül is Joe Taylor törte meg a csendet: – Ki engedte szabadon ezt az
apagyilkost?
Rogers rámeredt Taylorra.
– Mondd csak, te nagyokos! Ki a fene az a Tóni koma, akit itt mindenki
emleget?
Joe Taylor felnézett a könyvéből.
– Tömő Tóni, a civil. A szerencsefi, akinek nem kellett bevonulnia, hanem
ehelyett felcsípi a nődet, és minden éjjel megtömi, míg te otthonodtól távol
szolgálsz. Más szóval, Tóni a szegény, szerencsétlen, beteges tag, aki
megcsinálja a házi feladatodat helyetted, míg te meghalsz a hazáért.
– Legfőbb szerelmedért – mondta Solly. Tetszett neki a zömök kis katona.
Az újoncok nevetgéltek és kuncogtak, néhányan kelletlenül.
– Énhelyettem senki sem végzi a házi feladatomat – szögezte le Rogers.
– Ide hallgass – mondta Taylor –, minden tökkelütött jó ágyútölteléknek,
de hányan tudnak úgy tömni, mint Tömő Tóni? Szerintem roppant kedves
tőle, hogy megcsinálja a szegény katona helyett a házi feladatát. Nem is lehet
könnyű dolga. De akármilyen fáradt legyen is, sosem rest gondoskodni a
nődről, a te érdekedben! Úgy vélem, rászolgál hálánkra. Gerincsorvasztó
munka az, és Tóni még kitüntetést sem kap érte.
Az emberek most szívből nevettek.
– A nyű beléd, Tömzsi – mondta Rogers, és elindult a lépcső felé.
– A babádba otthon nem a nyű esik ám – kiáltotta utána a kis zömök.
Pontosan tizenegykor kialudt a barakkvilágítás, de Solly még éjfél után is
sokáig hevert a priccsén, belemeredt a sötétségbe, beszívta a kincstári takarók,
bagószagú leheletek, alvó emberek, szaggatott álmok egyetlen nagy, mindent
elborító idegen felhőbe sűrűsödő kigőzölgését. És egész éjjel jönnek-mennek
az öregkatonák, levetkőznek a sötétben, csöndesen káromkodnak, a barakk
túlsó felében pedig zseblámpa fényénél folyik a halkszavú póker. Lehunyta
szemét és hazavágyódott. Sosem lesz képes vakon követni olyanokat, mint
Kalloran őrmester (ezért sürgősen magának kell vezetővé válnia), de az is
időbe telik majd, míg megszokja, hogy például hat-hét ember társaságában
végezze a dolgát, miközben a többiek ott állnak várakozva, és nevetgélnek
meg fecsegnek. Mint ma is, a latrinaügyletes úgy állt ott, mintha
istentiszteletet tartana, és időről időre azt kántálta: – Gyerünk, harcos, fogja
rövidre, aztán ugorjon! Egy végzett, hadd jöjjön a következő!
Valahogy mégis tetszett neki az egész. A hadseregben volt, és különösen
vonzotta a bajtársiasság – magános volt szinte egész eddigi életében. És
háború volt, méghozzá szemben az első világháborúval, demokratikus háború,
ő pedig minden tőle telhetőt megtesz. És arra törekszik, hogy tiszt legyen, meg
minden.
Elaludt. Álmában New Yorkban járt Millie-jénél. Együtt zuhanyoztak, és ő
figyelte, ahogy a víz játszadozik a nő kedves, csapott vállán, mellének igen-
igen lágy, ruganyos, gömbölydedségén, letáncol nyúlánk testén, bőrének
aranybarna árnyain és árnyalatain, gyengéden simogatva-permetezve a telt
csípőt és piciny jégcsapokként szikrázva a göndör szőrzet fekete háromszögén
a hasa alatt, ő pedig a hátát mossa, a nő az övét, aztán vissza a hálószobába,
ahol fölveszi a pizsamáját, bebújik az ágyba, a takaró alatt ismét leveszi és
türelmetlenül várja Millie-t, aki föltűzi barna haját, meg mindenféle egyebet
csinál, ami vontatottnak és kegyetlennek és közönyösnek és túlzottnak tetszik,
végül odafekszik mellé az ágyba, ő részeg extázisban kinyúl utána és... Mintha
épp csak elszenderedett volna, amikor:
– Gyerünk, gyerünk! Ébresztő, seggfejek! Ki az ágyból! Először csak ott
feküdt, kétségbeesetten igyekezett fogva tartani az álmát és tovább álmodni.
Szemét dörgölve felült, és nem értette, hol a fenében van. És hol van Millie?
Világosság volt valamennyi barakkban, és akkora nyüzsgés, akárcsak a Sixth
Avenue és a Twenty-third Street keresztezésénél csúcsforgalomban, de kint a
reggelt még fogva tartotta a makacs sötétség. Solly homályos látóterében
hirtelen megjelent a nagy, testes őrmester.
– Föl! – üvöltötte, mintha tucatnyi ködkürt hangja hasítaná a ködöt. –
Gyerünk már! Ne bámuljon azzal a véreres szemével... Nem magát akarom,
csak azt, hogy hagyja el az ágyat! – És mielőtt még Solly észbe kapott volna,
ágya felfordult, ő meg a padlóra huppant. – Állítsa föl az ágyát, harcos! Azt
hiszi, otthon van, vagy valami hasonló szeméttelepen?
Solly fölugrott és dühösen az őrmester felé indult. Kalloran megfordult, a
golyófejű Rogers felé tartott, akinek az ágyában mintha nem is aludtak volna,
és már az öltözködéssel is végzett. Rogers nagy, kerek szemét szolgálatkész
aggodalom düllesztette.
– Fasza gyerek maga, harcos, a keservit! Hogy hívják?
 A harcos vigyázzba vágta magát, tisztelgett az őrmesternek, szempillái úgy
verdestek, mint a szégyenlős kurváé.
– Rogers a nevem, uram. William Thomas Rogers, közlegény. – Gyorsan
és szabatosan beszélt, alig érezhető tájszólással.
Az őrmester nevetett. – Jól van, William tizedes. Gondoskodjon róla, hogy
ezek az emberek öt percen belül hozzák rendbe az ágyukat, mosakodjanak
meg, öltözzenek fel és sorakozzanak.
– Igenis, uram.
– Gondolja, hogy képes rá, tizedes?
– Igenis, uram.
Az őrmester az órájára nézett. – Oké – mondta. – Pontosan három és fél
perc múlva hat. Hat órakor az egész hóbelevanc glédában álljon lent, ha
kedves az élete! Ha sorakozót fújnak, én nem akarok mást látni, mint port és
szobrokat! Futólépésben kapkodjátok a seggeteket, kavarjátok föl a port,
amikor lezúdultok a lépcsőn és bevágjátok magatokat abba a francos kettős
sorba. És amikor eltisztul a por, ne lássak mást, mint vigyázzban álló
szobrokat! Világos?
Rogers jól csinálja, de hajlamos a túlzásra, és túl átlátszó. Solly gyorsabban
és messzebbre fog jutni, hideg vérű lesz és nem fogja a kincstári hátsórészeket
csókolgatni. Gyorsan fog tanulni és úgy viselkedik, hogy társai és a tisztek
egyaránt becsüljék.
– Hé, maga ott!
A könyvet olvasó katona fölpillantott Rogersra. Körülbelül százhatvan
centi magas volt, de szilárd felépítésű, nehézsúlyú mellkassal.
– Nyugi, nyugi, Rogers. Ugyanabban a percben léptél be Samu bácsi
seregébe, mint én. Ne szálljon abba a csúf kövér fejedbe, hogy jó vagy az
őrmesternél. Nem vagy tizedes, még csak elsőosztályú közlegény sem. Épp
hogy egy fatökű kis baka vagy.
Egyesek kuncogtak, mások hangosan nevettek.
Sípszó harsant, ők pedig félig felöltözve ledübörögtek a lépcsőn, és álmos
szemekkel fölsorakoztak, mint a többiek valamennyien táborszerte. Még
mindig sötét volt, de keleten a nap lassan felkelt, és tüzet gyújtott, mintha őt is
álmából ébresztette volna a sípszó. Elég hangos, gondolta Solly. És jött a
névsorolvasás, a reggeli szemle, a kajálás az ebédlőben és vissza a barakkokba
és két perc múlva ismét rohanás sorakozni és ismét névsorolvasás és Solly
hamarosan minden érzékéi elvesztette az idő, a tér és a kronológia iránt. Körbe
menetelünk a földön, gondolta, és nagy sietve mindenhova megérkezünk, de
még mindig civil ruhában, és főképp vékony talpú cipőben (vágyott arra, hogy
végre mundérba kerüljön), és átesünk mindenféle próbán és vizsgálaton, és az
Anyaszült Szemlén, teljes fegyverzeted kiterítve, hogy a rózsásképű tisztek
szemügyre vehessék. Solly önérzete kínlódott a Szőröző Vizsgálaton, a
meztelen férfiakkal túlzsúfolt teremben. Fekete bőrű, barna bőrű, különböző
árnyalatú és méretű férfiak vonultak el közszemlére téve magukat a lapos
arcú, rózsás bőrű, kopasz hadnagy előtt, a levegőben az ideges testek és az
izgatott férfiasság átható, csípős izzadságszaga terjengett. Csupa komoly,
csupa szégyenkező arc.
– Ugyan fiam – dorgálta a felcserhadnagy Rogerst –, ne vigye túlzásba!
Nem arra való, hogy játszadozzék vele. Maga már nagy fiú, öltözzön föl...
– Igenis – mondta Rogers, a többiek pedig fuldokoltak a röhögéstől.
És aztán képességvizsgálatok és besorolás és gyakorlatozás reggeltől estig,
a könyörtelenül tűző napon. Ritmus és rím nélküli végtelen egyhangúság.
Solly lába lüktetett, mint egy csupa fájó foggal tele száj. A második nap
délutánján beöltöztek, búcsút intettek civil ruháiknak. Solly boldogan menetelt
vissza a többiekkel a barakkba. Különös, névtelen biztonságot érzett. Most
már senki sem tudhatja, hogy zöldfülű újoncok-e, vagy csak slampos
öregkatonák. Már igazán a hadseregben voltak.
Este a kantinban Solly összetalálkozott egy fickóval, aki annak idején
ugyanabban a háztömbben lakott, mint ő. A pofa átjött Solly barakkjába,
letelepedett a priccsére és nevetgélve mesélt az újoncoknak a katonaéletről.
– Ember – mondta Jim Jackson Sollynak meg a priccse körül összegyűlt
pár katonának –, nem tudtad te, milyen jó dolgod volt! Maradtál volna inkább
a jogi egyetemen. Samu bácsi serege mindent lepipál...
– Egyáltalán nem rossz – mondta Solly. – Féllábon is kibírom.
– Azt hiszem, nekem is tetszeni fog – szólt közbe komolyan Rogers.
– Mert bevágódtál az őrmesternél – mondta a kis seggdugó, akit máris
“Könyvmoly"-nak kereszteltek el. – Kalloran őrmesterünk első számú
seggnyalója.
– Jobb, ha befogja a száját, közlegény – mondta Rogers. – Majd
megpukkadt dühében. – Kiviszem és szétrúgom a valagát! Nem viccelek!
Jim Jackson röhögött. – Kalloran őrmester? Jesse Kalloran nem őrmester.
– Hát micsoda? – kérdezte Rogers feszengve.
– Ugyanolyan közbaka, mint mi mindannyian. Két-három hete vonult csak
be. Az biztos, hogy bagzik az őrmesterségért meg minden, de egyelőre semmi
más, mint egy szófosó közbaka. Ezek a tagok csak azért ugrálnak, hogy a
kiképzőtáborban maradhassanak. Szeretnének itt lófrálni véges-végig. Csak
hogy megússzák a behajózást.
Már mindannyian nevettek. Könyvmoly félretette a könyvét és Rogershez
fordult.
– Ha Kalloran nem őrmester, akkor te biztos nem vagy tizedes, úgyhogy
hátrább az agarakkal, te gúvadt szemű szarházi.
– Ugrál itt mindenki – mondta nekik Jim. – Látnotok kéne azokat a
pókokat, akik állandóan itt állomásoznak. A bakák az őrvezetőségért ugrálnak,
az őrvezetők a tizedességért, hogy aztán őrmesterek lehessenek és így tovább
és tovább, a tábornokig. Fehér vagy fekete, mindenkinek rózsaszín a nyelve.
– Ez a mi kománk itt – szólalt meg Könyvmoly – kinyalásra használja a
nyelvét, amióta csak ide került. Ettől olyan büdös a lehelete. Nem tudom, ő
miért ugrál, de mindenesetre ő a Hamisíthatatlan Kaméleon, Rogers, a
Köznyaló.
Könyvmoly és Rogers kivételével valamennyien nevettek.
– Hagyd abba a szarakodást – mondta Rogers – mielőtt beverem a pofád!
– Még a szemed se véletlenül gúvad ki – mondta Könyvmoly
mosolytalanul.
Solly közbeszólt:
– Verekedhettek majd eleget ott, ahova Samu bácsi küld minket. Ne
egymásra pazaroljátok az energiátokat.
– Te meg folyton abba az átkozott katonai könyvbe mereszted azt az
ártatlan kék szemedet – mondta Rogers Könyvmolynak. – És nem azért, mert
jó irodalmat akarsz olvasni, hanem fölkészülsz, hogy aztán ugrálhass, mint a
kergebirka.
– Pontosan úgy fogok ugrálni – mormogta félhangosan Könyvmoly –, mint
egy megveszett kergebirka. Szépen kikerengek a fehérek hadseregéből.
– Egészen rosszul látod a dolgokat – közölte Solly Könyvmollyal.
– Nem könnyen osztogatják errefelé a diliflepnit – mondta Jim. – Dühöngő
őrültnek kell lenned, hogy kikerülj. Volt itt egy dörzsölt pali a múlt héten, aki
minden őrültséget megtett, hogy hazaengedjék. Alsóban ment reggeli
szemlére; minden reggel odavizelt az ebédlő közepére, fordítva vette föl a
nadrágját. Mindent megtett. Le se köpték. Amikor épp a dolgát végezte, egy
százados odament a latrinához, felrángatta a pofát a deszkáról, és azt mondta
neki: “Bizonyítsa be, hogy dilis, harcos! Egye meg azt a darab szart, és én
személyesen intézkedem, hogy megkapja a diliflepnit." A katona erre azt
felelte: “Azt hiszi, megőrültem?!" Az emberek egy pillanatig tátott szájjal
bámultak, aztán lassan felszakadt belőlük a nevetés, és sokáig nevettek,
nevettek ezen a hadseregnek nevezett csudavilágon és Solly komáján.
Nevetésükbe félelem is vegyült.
– Minthogy ez a helyzet, barátom – mondta Solly Könyvmolynak –, inkább
tégy le a diliflepniről és kövesd példámat. Nézz szembe a tényekkel.
Szabadságszerető amerikai polgár vagy, és Hitler mindannak ellensége, amiért
mi harcolunk. – Igazán rokonszenvezett a zömök kis seggdugóval, de
szörnyen elmaradottnak tartotta az álláspontját.
– Ki a fene az a mi? – kérdezte Moly Sollytól. – Vagy így pályázol a
diliflepnire? Szép, csöcsös, csavart labdákat dobsz. Még a századost is
átverheted vele.
– A hadseregben vagy – felelte komolyan Solly –, ezzel az erővel tehát
hihetnél is abban, amiért harcolsz. Tényleg. Ha Hitler legyőzné Amerikát, a
négereknek a mostaninál százszorta rosszabb sora lenne. Továbbá: amerikai
állampolgárok vagyunk, országunk háborút visel, szükség van ránk, és ha
majd visszajövünk, eszükbe fogjuk juttatni, hogy ugyanúgy harcoltunk, mint
bárki más. Ez a háború nem olyan, mint a legutóbbi. Ez igazi. A főparancsnok
pedig a legeslegjobb elnök Abraham Lincoln óta.
Lanky ott magasodott százkilencven centijével, és hegedülést miméivé
fűrészelte a levegőt.
– Énekelje el valaki a “Csillagok és Stráfok"-at!
Solly tovább érvelt: – Mi egyebet tehetnénk? Itt a helyünk a hadseregben.
Ez a mi országunk is. Ősapáink hátán épült...
– Szálljon csak partra itt Hitler, én leszek az első, aki kalauzolja!
Megmutatom neki a magaslatokat, és akár a gyertyát is tartom neki.
– Ne marháskodj – mondta Solly. – Ugyanazon jogokra és kiváltságokra
tartasz igényt, mint a többi amerikai, nem?
Könyvmoly tágra nyílt szemmel meredt Sollyra.
– Hát hogy a fenébe ne! De...
– Akkor jó. Ha fenyegetik ezeket a jogokat, akkor ugyanúgy kell
harcolnod, mint másoknak. Csak nem hiszed, hogy Samu bácsink hagyja,
hogy félrevonulj és malmozz, amikor pedig a háború véget ér, azt mondja:
“Jól van, színesek, itt van nektek a szabadság, noha a kisujjatokat sem
mozdítottátok, amikor védekeznünk kellett a közös ellenség ellen." Gondolod,
hogy a szabadság csak úgy az öledbe hull? Gondolod, hogy Samu bácsi
agyalágyult?
 Könyvmoly csak bámult Sollyra és a fejét rázta. – Észbontó marhaságaid
vannak.
– Jobban tennéd, ha odafigyelnél arra, akinek nemcsak víz van a fejében –
mondta Rogers. – Te ostoba, stréber kis seggdugó. – Közelebb húzódott
Sollyhoz, és alamuszi hangon suttogta: – Komállak, haverom. Ezek a pókok
nem értik a mi nyelvünket. Sejtelmük sincs róla, hogy mit akarsz.
Solly kifejezéstelen arccal rámeredt. Arcán érezte a másik leheletét. – És te
mit akarsz?
– Háború vagy sem, belőled nagymenő lesz ebben a fehér dzsungelben.
Ezek a senkiháziak nem érnek föl hozzád. Úgy értem, csodálom a magadfajtát,
aki tudja, hova tart, és meg is tervezi, hogy elérjen oda.
Solly dühösen Millie-re gondolt, miközben elhúzódott Rogerstől. –
Sejtelmem sincs róla, miről beszélsz. – Nagyon is jól tudod, gondolta
magában, hogy miről beszél, amint azt is tudod, hogy Millie miről beszélt.
Rogers nevetett. – Én viszont tudom, hogy te miről beszélsz, aranyszájú
madaram. Elhiheted. Lóvá teheted ezt a népséget a fellengős, rámenős
hazafias szájtépéseddel, de én olyan vagyok, mint te: megalkuvó kurafi,
magam is. Bár lenne olyan svádám, mint neked!
Sollynak szűk lett a gallérja. Ez a katona nagyon hamar rátapintott az
érzékeny pontjára. Odafordult Jack Jacksonhoz.
– Szívjunk egy kis friss levegőt, pajtás. Visszakísérlek a barakkodhoz.
Kettesben távoztak. Rogers csak nevetett, nevetett...
Másnap reggeli után sorakozó volt, és egy malacképű alak, akinek ragyogó
ezüst rangjelzése és kulturált, alig érezhetően délies kiejtése volt, kiszólította
néhányukat. Solly, Nyalóka, Könyvmoly és Lincoln nem volt közöttük. A
kiszólítottaknak futólépésben vissza kellett menniük a barakkokba és azonnal
előkészíteniük a kincstári felszerelésüket rovancsra, aztán ismét ki a
barakkokból, menetkészen – úticél ismeretlen. És ez így ment egész nap, s
közben Sollynak állandóan az járt a tudata mélyén, néha még a felszínén is,
hogy Millie és Mama, Mama és Millie, s mi lesz, ha őt is kiszólítják és el kell
mennie isten tudja hova, anélkül, hogy láthatná őket, vagy akár csak
telefonálhatna nekik? Gyakorlatozás, gyakorlatozás, gyakorlatozás. Neki ment
a legjobban az újoncok közül. HÁTRA ARC! JOBBRA AT! Könnyen
csinálta, jólesett. Gyorsabban tanult, mint a többiek. De aztán ismét sorakozó,
és újabb neveket szólítottak, és kipakolni rovancshoz, és útrakészen állni, és
gyakorlat, gyakorlat, gyakorlat a tűző napon, és még aznap délelőtt Sollyra
rábíztak néhány újonnan érkező bevonulót, akik azt az idegenszerű civil ruhát
viselték, és Solly alig tudta elképzelni, hogy pár napja még ő is ilyen
papírvékony cipőben járt. Az újoncok helyett is fájt a lába. Tényleg furcsa
benyomást keltettek. EGY-KÉT-HÁR-NÉGY... EGY-KÉT-HÁR-NÉGY.
Jólesett az újoncokat gyakorlatoztatni. Gyorsan halad. Rogers irigykedve
nézett rá.
Ebédnél Solly, Könyvmoly, Taylor meg Nyakigláb Lincoln hamis
papírokat vett Kallorantól, az ál-őrmestertől. Éjszaka haza akartak lógni és az
egész tábor sem tarthatta volna vissza őket. Közvetlenül ebéd után azonban:
“Kifelé! Kifelé!" És a százados Solly nevét kiáltotta és mindenkiét, aki vele
egy napon érkezett, meg még azok közül is néhányét, akik később érkeztek,
sőt a tegnapi eresztésből is. A krétaarcú, középmagas százados fölnézett a
névsorból a katonák feszült arcába.
– Na, fiúk, nyomás a barakkokba, tizenöt perc múlva névsorolvasás! –
Összeszorított szájjal beszélt, rendetlen fogsorán át szűrte a szavakat. Sötétkék
szeme egyik néma, riadt arcról a másikra vándorolt.
– Kérdés van? – Az újoncok hallgatagon magasodtak a százados előtt.
– Senkinek sincs kérdése, fiúk? Jól van...
Könyvmoly fölemelte a kezét, tágra nyitott szemével ártatlanul nézett.
– Most leckét adok dilizésből – mormogta a mellette álló Sollynak. – És
még csak szart se fogok enni. Vigyázz csak ide! Diliflepni, jöszte, jöszte!
– Na fiam, mit akarsz? – kérdezte a százados.
– Csak azt szeretném tudni, százados, kérem uram, mi most a seregben
vagyunk?
– Hogy érti ezt? Hogy mi... hogy maguk a seregben vannak?
– Úgy értem, uram százados, hogy a seregben vagyunk? Az Egyesült
Államok seregében.
– Nincsenek az Egyesült Államok seregében.
– Én se hittem. Másrészt viszont...
– Nem seregben vannak, hanem az Egyesült Államok fegyveres erejét
képezik.
Könyvmoly ártatlan és teljességgel jámbor tekintettel meredi a századosra.
– Egy pillanat, uram százados. Egészen összezavar minket. Szóval a
seregben vagyunk?
Az újoncok gyors oldalpillantásokat vetettek egymásra. Nyalóka Rogers
idegesen forgatta kidülledt szemét. A százados száraz, krétafehér arca egyre
jobban elvörösödött.
 – Persze, hogy a seregben vannak, fiam. Csakhogy ez nem az Egyesült
Államok serege, hanem a hadereje. Már megmondtam. Mi az istent hitt, hol
van? A rohadt cserkészeknél?
Könyvmoly szelíden, lágyan válaszolt, mintha fagylaltot nyalogatna.
– Azt hittem, a seregben vagyunk, uram százados, ezekkel a mundérokkal,
meg mindennel, meg ezzel az EGY-KÉT-HÁR-NÉGGYEL, meg az összes
hülyeséggel föl-alá menetelve naphosszat, ön azonban állandóan fiúknak
szólít bennünket, ezért arra gyanakszom, hogy mégis valahol másutt vagyunk.
Merthogy olvastam a Daily Newsban, hogy maga Roosevelt úr, a
főparancsnok mondta, miszerint a seregbe csak férfiak kerülhetnek. Nem
hívják be a fiúkat ide. Szóval, ha én fiú vagyok, gondoltam, talán elintézhetné,
hogy visszamehessek haza a mamámhoz meg a papámhoz, kérem, uram.
Nagyon hiányoznak nekem. És túlságosan fiatal vagyok ahhoz, hogy elessek
idegen földön. Sehogyse illik rám a keki. Hiszen érti...
Feltartóztathatatlan röhögés hullámzott végig a sorokon. Solly hirtelen
elkomolyodott. Ami sok, az sok! Könyvmoly túlságosan messzire megy.
Moly mereven állt, nyugodt, ártatlan arccal. Egy arcizma se rándult.
Lincoln meggörnyedt, a combját csapkodta és egész teste rázkódott. Az arra
járó katonák megálltak és bámultak.
– Mi olyan mulatságos? – kérdezte Könyvmoly fennhangon. – Tényleg
nem illik rám a keki!
– Pihenj! – ordította a százados. – Pihenj, az istenit! Csendet! Vigyázz!
Lépjen ki a sorból, harcos! Hozzám!
Taylor közlegény egyenesen, némán, komolyan állt.
– Maga, harcos! Maga! Hall engem, harcos?! Futólépésben hozzám!
Könyvmoly ártatlanul pislogott a mellette álló Sollyra, az pedig görcsös
fájdalmat érzett a gyomrában, amint vissza akarta tartani a nevetést.
Ugyanakkor Taylor zavarba hozta. Könyvmoly a másik oldalán álló katonára
pislogott. Valami angyali volt a Molyban, mintha bármely pillanatban szárnya
nőhetne és felröppenhetne a többi angyalok közé az égbe, ahol azok lakoznak
és nem foglalkoznak már háborúval.
– Maga, harcos, maga! – rikoltotta a százados. – Ne másokra nézzen!
Magához beszélek!
– Énhozzám? – Moly magára mutatott. A százados semmiképpen sem
szólíthatta éppen Joseph Taylor közlegényt! Hiszen ő volt az egyetlen, aki
nem nevetett.
– Igen, maga! Futólépés!
 Könyvmoly előlépett, gyönyörű jobbra átot csinált, karjait harci pózba
emelte, az alakzat elé trappolt, mint valami öregkatona, és olyan kackiás balra
átot vágott ki, hogy öröm volt nézni, aztán megtorpant a százados előtt, és
feszesen tisztelgett.
– Taylor közlegény, parancsára megjelentem!
– Ide figyeljen, harcos, nem fogjuk eltű...
– Százados, kérem, uram, elfelejtett valamit. Igazán. – Szelíden, gyengéden
mondta.
– Harcos, az isten verje meg...
– Százados! Kérem, százados! Elfelejtette viszonozni a tisztelgésemet! –
Úgy látszik, Moly a legfinomabb lelkű katona az Észak-Amerikai Egyesült
Államok hadseregében.
– Tiszt előtt áll, harcos. Maga...
– Százados, kérem...!
A százados tisztelgett. A homlokán vonaglott a bőr és pattanásig
vörösödött, mint a túlérett gránátalma.
– Így már jobb – biztatta Könyvmoly. – Sejtettem, hogy kitelik magából. –
A katonák féktelenül röhögtek. Nyakigláb Lincoln kétrét görnyedt és üvöltött.
A százados elfordult Taylortól. – Vigyék innen! – rikoltotta, és intett két
embernek. – Vigyék az őrszobára! Majd én megtanítom, hogyan beszéljen egy
tiszttel!
– Tekintsen embernek, akkor én is annak tekintem önt, százados uram! –
ordította Könyvmoly, miközben elvitték.
Visszamentek a barakkba, hogy felkészüljenek az útra. Solly azon tűnődött,
mi lesz Könyvmollyal. Szerette volna, ha a kis köpcös velük menne. Noha
hevesen ellenezte Könyvmoly diliflepni-kampányát, volt valami ebben a
katonában; valami hiteles, melegszívű, harcrakész. Valami irigylésre méltó
tisztesség.
A százados feljött az emeletre, és egyiküktől-másikukig ment, feljegyezte
nevüket, mint tanúkét Könyvmoly ellen. Solly priccse a lépcsőtől legtávolabb
eső sarokban volt, ezért remélte, hogy a százados elég tanút gyűjt össze,
mielőtt hozzá érne. Nem akart tanúskodni a mokány kis katona ellen.
Különben is, milyen szelleme lesz annak a századnak, amelyben már az első
héten egy bajtársuk ellen sorakoztatják fel az embereket? Rendet rakott a
priccse körül, betette az utolsó holmit is a hátizsákjába, és amikor
fölegyenesedett, a századost látta maga előtt.
– Neve és száma?
 “Ki kell jönni az ilyen emberekkel, mint ez a százados, ha előre akarsz
jutni a hadseregben! Add meg tehát a nevedet és a számodat ennek az
embernek, mintha nem tudnád, miért kéri, és a kenyértörés várhat addig,
amikor tanúskodni kell. Jogi észjárásod van. Nagyon jól tudod, semmi
értelme, hogy zátonyra fuss az első istenverte héten." Arcán ideges veríték
gyöngyözött, gyomrában vihar tombolt. Mozogtak a belei.
– Rossz a hallása, harcos? A nevét és a számát kérdeztem!
Rámeredt a vörös arcú századosra, nyelvével hangtalanul megnyalta alsó
ajkát, és kiszáradt torkát köszörülte. Érezte, hogy a többiek odafigyelnek.
– Szerintem, uram, katonákat arra kérni, hogy bajtársuk ellen
tanúskodjanak, méghozzá a saját alakulatukban, hadbavonulásuk első hetében,
ez a legrosszabb dolog, ami erkölcsi tekintetben történhet. Azt hiszem...
A százados homlokán kötélvastagságúra dagadtak az erek.
– Nem kérem magát semmire! Én parancsolok! Azt parancsolom, hogy
ezennel adja meg a nevét és a számát!
Solly beszippantotta a barakk áporodott levegőjét. – A nevem Solomon
Saunders, közlegény, számom 33-052-176, uram.
– Vegye tudomásul, fiú... közlegény, hogy nem azért hívták be, mert
szükség volt hallatlan szellemi képességeire! A gondolkodás nem a maga
feladata. Azért van itt, hogy azt tegye, amit mondanak magának, világos?
– Nagyon is, uram.
Bolondot csinált magából. Nem így kell ezt a hadseregben.
A százados a többiekhez fordult: – Na, emberek, van még öt percük! – és
dühösen elindult a lépcső felé.
Solly utána bámult, és azon töprengett, hogy ha ilyen a tisztikar a
hadseregben, akkor ugyancsak szükségük lehet tisztekre. Eggyel több ok,
hogy sürgősen előléptessék.
Miután az emberek útrakészen álltak, egyesek odamentek Solly priccséhez.
Nyakigláb Lincoln azt mondta:
– Én veled vagyok, kisapám. Én se tanúskodnék a Könyvmoly ellen.
Csípem, amit ennek az alaknak mondtál. A fehérek mind egykutya.
– Nem veheted mind egy kalap alá őket – mondta Solly. – Én...
Nyalóka közbeszólt: Szégyellheti magát az az átkozott Moly. Több esze
lehetett volna. Te is megtanulhatnád, hogy befogd a szád – mondta Sollynak.
– Csodálkozom rajtad. Azt hittem, van valamicske eszed. Úgy viselkedsz,
mint az Union Square-i csavargók.
 – Egyikünk sem fog tanúskodni – szólt közbe a halk szavú Clinton Moore.
– Senki Fort Dixből. Perceken belül itt se vagyunk.
Clintnek teljesen igaza van, gondolta Solly. Hagytam, hogy az eszem
helyett az ostoba érzelmeim vezessenek az orromnál fogva. Ez az, amire a
jövőben vigyáznom kell.
Fél óra múlva sípszó harsant, ők pedig lezúdultak a barakkok elé, nagy port
kavarva és útra készen; de még több mint tizenöt percig álldogáltak, mielőtt
bármi is történt volna. Aztán jött egy hadnagy, névsort olvasott, és odatolattak
a teherautók.
– Na, emberek, mehetünk. – Odafordult egy másik hadnagyhoz, néhány
szót váltott vele és elhajtatott.
– Ebben a francos seregletben folyton csak összecsődítik, aztán váratják az
embert – dörmögte Nyakigláb Lincoln. Az irgalmatlanul tűző déli nap pedig
ott lángolt a barakkokon, meg az élénkzöld leveleken, lesütött a morgolódó,
átkozódó, nevetgélő és verejtékező emberekre. Húsz perc múlva visszatért a
hadnagy és felszálltak a kocsikra. Solly tehetetlen dühvel gondolt Millie-re és
Mamára, meg arra, hogy itt kell hagyniuk Könyvmolyt, amikor megjelent a
százados egy dzsipen, oldalán Mollyal, Moly pedig kiugrott a dzsipből,
felment a barakk lépcsőjén, pár perc múlva lejött, beszállt a teherautóba és
letelepedett Solly mellé.
– Könyvmoly Taylor, te mindent lepipálsz – nevetett Solly.
– Feltartod az Egyesült Államok egész hadseregét.
– Sok minden mást is föl fogok én még tartani, mielőtt véget ér ez a téboly
– felelte Könyvmoly.
– Még jó, hogy nem tartottak ott az őrszobán.
Moly dühösen felnevetett. – Nem lett volna éppen rossz. Nem bántam
volna, ha egy ideig még Dixben maradhatok. Innen gyalog is átmehetek New
Yorkba. Megkérdeztem a századost, amikor értem jött: “Nem tartanak itt az
őrszobán, kérem, uram?" Olyan dühös volt, hogy nem tudott válaszolni.
Solly nevetett és hátradőlt. Kifelé tartottak a táborból, épp úgy, ahogy pár
napja jöttek: nagy katonai teherautó-oszlopban porörvényt kavarva. Úgy
tetszett, hogy nagyon hosszú idő telt el és sok minden történt azóta, de aztán
eltűnődött, hogy valójában történt-e valami, hiszen most lesz csak igazi
katona. És integetett a barátságosan mosolygó civileknek, akik között színesek
is álldogáltak. “Táncoltassátok meg őket, fiúk!" A nagy teherautók
zötykölődtek az ódon Trenton macskaköves utcáin, ahol egy másik háborút
vívtak meg annak idején, a nagy Forradalom háborúját. Jó érzés volt erre
gondolni. Hazagondolt, Mamára és Millie-re és Millie-re és Mamára és a jogi
egyetemre és a szerelemre és a karrierre, a jövőre és a sikerre és – olyan
távolinak tűnt fel az egész, egyre távolibbnak – talán nem is volt igazán
jelentősége. Egész jövője múlttá lett. És minden eszeveszetten a jelenbe
sűrűsödött. A jelen és a jövő pedig a hadsereg volt és a katonaélet. És a
Háború a Demokrácia Megvédéséért. Az ő háborúja volt, hisz benne és
mindenestül beleveti magát. Hamarosan elő is fogják léptetni és vezető
szerephez jut. Beszélnie kell majd Könyvmollyal. Egészen helytelen a
magatartása...
Rogers kidülledt szemében most először jelent meg aggodalom. – Vajon
hova megyünk?
Az emberek idegesen nevettek. Könyvmoly azt mondta:
– Ha elvisznek minket az Isten háta mögé, Mississippi államba, akkor
Nyalóka jól jár. Úgy fogja érezni magát, mint hal a vízben, ő nyilván afféle
déli kisvárosból jön, ahol ha megállsz a főtéren, lepisilheted a városszéli
házakat. Lebőg róla, hogy délvidéki. Csak addig volt északon, amíg ráragadt a
nagyvárosi argó.
Mindannyian felszabadultan nevettek, még Nyalóka is, de tekintetükben
aggodalom bujkált.
– Örülök, hogy brit alattvaló vagyok – mondta Nyalóka.
– Jó is lehet az – mondta Könyvmoly. – Hallom, hogy tifelétek az alávaló
alattvalóknak rojtosra rúgják a zrityóját.
Ezúttal fetrengtek a röhögéstől.
Megérkeztek a trentoni pályaudvarra. Solly körülnézett és a peronokhoz
vezető két ajtót bámulta, aztán Rogershez és a Könyvmolyhoz fordult:
– Pár perc múlva megtudjuk, hova megyünk. Ha a jobb oldali ajtón
megyünk ki a peronra, akkor táborba megyünk, északra, ha viszont a másik
ajtón, akkor eláshatjuk magunkat...
Egy srác jött oda, szörpöt és szendvicset árult. Az emberek kiléptek a
sorból és köréje gyülekeztek, Solly pedig hirtelen észbe kapott, körülnézett és
rohangászni kezdett föl-alá, mint az eszeveszett.
– Odaát van – mondta Könyvmoly.
– Nem a budit keresem – felelte Solly. Hirtelen megakadt a szeme azon,
amit keresett, az újságosbódé felé iramodott, hogy aprópénzt szerezzen, aztán
a telefonfülkéhez.
A fülke teljesen levegőtlen volt. Solly úgy érezte magát, mini egy
sülőfélben levő húsdarab. – Távolsági beszélgetés... – Alig hallotta a saját
hangját, amint megadta a számot a központnak. Csak legyen otthon, gondolta.
Egyem a lelkét, csak legyen otthon. Szombat van, csak legyen otthon. Távoli
hangot hallott: “New York City..." Szíve vadul dobogott, és a ruhája úgy
tapadt hozzá, mintha nyári zápor kapta volna el. Miért nem rohan a telefonhoz
Millie? A százados a sípjába fújt, hogy sorakozzanak, és ekkor Solly
meghallotta Millie hangját, mint valami lélekemelő muzsikát. Solly egyszerre
kezdett beszélni és nevetni, arca ragyogott az örömtől, és ismét felharsant a
sípszó. Olyan jó, hogy telefonált, mondta Millie, ha két perc múlva hívja, már
nem találta volna otthon. A fűszereshez készült. A sípszó ismétlődött, Millie a
világon a legértékesebb időt pazarolta a fűszeresről való fecsegésre, és oly
sokat kellene elmondaniuk egymásnak, de hiába, a fontos dolgok közlésére
nem volt idő. – Vigyázz magadra, Solly. Ne aggódj miattam és anyád miatt.
Nagyon jól vagyunk... – Szeretlek – mondta Solly. – Tudom, te szamár. Én is
szeretlek. Tudom, hogy jól megállód a helyed a hadseregben és karriert fogsz
csinálni... – Szeretlek. Én leszek a legklasszabb katona Samu bácsi seregében,
Schickelgruber napjai pedig meg vannak számlálva. Csak kerüljön a kezem
közé! – Testi közelségben érezte a nőt, tapintani tudta, érezni az illatát és az
ízét, mégis úgy érezte, egyre távolodik tőle, elmosódik, mint a Coney Island-i
fövény.
Türelmetlenül harsogott a sípszó, a fülke ajtaja kinyílt és Könyvmoly
megragadta Solly karját. – Ideje, hogy menjünk, fiacskám. Az a pofa már
keres.
– Most mennem kell. Csók. Szeretlek... szeretlek... szeretlek... a fene egye
meg! – mondta Solly. Millie is elbúcsúzott, 6 pedig hiába várta, hogy a nő
letegye a kagylót...
– Most mennem kell! – ismételte meg vadul. Tegye le először ő!
– Szeretlek – közölte Millie.
Könyvmoly Solly karját cibálta. – Gyere, már, ember, mielőtt az őrszobára
visznek! Már látom, hogy. ügyelnem kell rád, nehogy csávába kerülj!
Solly ismét azt mondta Millie-nek: – Nekem most mennem kell. Ölellek,
szerelmem! – Millie pedig azt: – Csókollak, drágám. Vigyázz magadra. –
Solly letette a kagylót és egy pillanatig bámulta, úgy érezte, mintha most
mondott volna igazán búcsút a külvilágnak és mindörökre elnyelné a
hadsereg.
A katonák már fölvették zsákjaikat és egy hadnagyot követtek a jobb oldali
ajtón át. Fölérkeztek a peronra, a nap ráragyogott forró, izzadt arcukra, s
legtöbbjük idegesen mosolygott.
 – Északra megyünk! – lelkendezett Nyalóka.
Igen, északra megyünk, gondolta mosolyogva Solly, és talán a tábor nem is
lesz nagyon messze New York Citytől és Millie-től és Mamától, a hadsereg
pedig még nagyszerűbb lesz, mint valaha is remélni merte. Lehet, hogy olyan
táborba mennek, amely még Dixnél is közelebb lesz a városhoz és Millie-hez
és Mamához. Ő a világ legboldogabb katonája. “Vigyázz magadra, Hitler!
Reszkess, Tojó!" Alleluját lett volna kedve kiáltani. Mintha örömkönnyek
szöktek volna a szemébe.
De ekkor a szemközti peronról egy másik síp szólalt meg. És amikor Solly
odanézett, megpillantotta a krétaarcú századost, akinek ezüst rangjelzései
csillogtak a napfényben, és széles mozdulatokkal integetett a hadnagynak:
– Erre a peronra, hadnagy! Hozza át ide az embereit!

Harmadik fejezet
– A poklot sem lehet egy napon emlegetni Georgiával – mondta
Könyvmoly másnap. És leszálltak a vonatról, bemásztak holmi teherautókba
és keresztülhajtottak Dél-Georgia vörös síkságain, riasztóan tarka, álcázott
barakkok között, amíg a század állomáshelyére nem értek. Ott álltak a salakos
alakulótéren, bokáig porban, előttük pedig föl-alá járkált új parancsnokuk, egy
hórihorgas, vörös nyakú, keskeny arcú ember, aki könyökével rángatta vissza
a nadrágját, amely minduntalan lecsúszott sovány csípőjéről. Kicsiny lába
láthatóan nem arra termett, hogy az égimeszelő testet hordozza.
– Emberek, üdvözlöm magukat, mint az ötvenötös hadtápezred “H"
századát! – Nehéz volt megállapítani, milyen akcentussal beszél.
Középnyugati? Nem. Bostoni? Nem. Déli? Lehet, de nem biztos. – Charles J.
Rutherford főhadnagy vagyok. Én vagyok a parancsnokuk. Barnum hadnagy
itt mellettem a műszaki tiszt. Samuels hadnagy a gazdasági tiszt. Mi leszünk a
legfaszább alakulat az egész ötvenötös ezredben.
A következő néhány napon az események olyan gyorsan peregtek, hogy
Solly Saunders teljesen megszédült, nehezére esett, hogy józan maradjon és ne
veszítse el a talajt a lába alól. Pedig egy korty whiskyt sem ivott. Harmadnap
este priccsén hevert és elfúló lélegzettel próbálta felidézni az eliramlott három
nap eseményeit. “Egy napon majd megírom mindezt. Az első este Moly meg
én találkoztunk a kantinban egy csinos lánnyal, akibe Moly beleesett, mint egy
kútba. Valóban meglehetősen csinos volt, magam is ráhajthattam volna, ha
nem lennék házasember. Nem is csinos volt, egy fészkes fenét, tökéletes
szépség volt. A pillantásunk két-háromszor találkozott, de én megállapodott
házasember vagyok. Hagyjuk. Különben is Moly a legjobb haverom."
MÁSODIK REGGEL a hosszú lábú századparancsnok egyenként
elbeszélgetett velünk. Azután egész nap meneteltünk a rekkenő georgiai
hőségben. Csinos volt az a lány a kantinban. Sok szerencsét, Könyvmoly
pajtás! Egy szakaszt nekem kellett gyakorlatoztatnom. Nem vesztegetem az
időt.
AZNAP ESTE a géhás tiszt meghívott, hogy üljek a tiszthelyettesek
asztalához az ebédlőben. Hűvösen és könnyedén mozgok. A nagydarab, nyers,
szürke szemű műszaki őrmester azonban kötözködik egy sort, mielőtt
leülhetnék és összeszedném magam.
– Maga honnan akar fölkapaszkodni a magas lóra, beképzelt bakácska?
– Tessék?
– Mitől hiszik azt ezek a palik, hogy maga fújta a passzátszeleket?
Gúnyos vigyorokat látok, páran vihognak. De könnyed maradok.
– Sajnálom, nem tudom követni.
– Ne kövessen engemet sehova, csak feleljen arra, amit kérdek. Ért valamit
a motorokhoz? Meg tud állítani egy két és fél tonnás teherkocsit hátrakötött
kézzel? – Nevetés. Hallom a nevetést, elönt a forróság, de hűvös maradok. –
Ért a hadtáphoz? Meg tud írni egy jelentést? Ismeri a szabályzatokat? És a
többi szart?
– Én...
– Mi a nyavalyához ért?
Most már hangosan kinevetnek. Nekikészülődöm, hogy felkeljek az
asztaltól és lehengereljem ezt a disznót. A főtörzs valami effélét mond: – Ért a
szóhoz meg az írott betűhöz, és ez több annál, mint amit rólatok, tudatlan
bunkókról el lehet mondani. – Ismét nevetnek, de most nem rajtam. A főtörzs
folytatja: – Továbbá ügyvéd, tehát hátrább az agarakkal, úgyis hiába
féltékenykedtek rá, amiért meg se közelítettétek a képességvizsgán elért
eredményét.
A szürke szemű műszaki őrmester most udvariasan hozzám fordul: – Baka,
az ön helye nem egy nyavalyás hadtápalakulatnál van. A maga helye a
haditörvényszéki hivatalban, vagy valami más hasonlóan magasztos
szemétdombon lenne. Túl művelt maga nekünk, tompaagyú színes bőrű
katonáknak.
 Mindannyian nevetnek. Fölállok és elég őrült vagyok ahhoz, hogy
nekiugorjak:
– Tudják, nem olyan rohadt nagy megtiszteltetés magukkal zabálni.
Különösen nem magával, maga ba-...
A főtörzs higgadtan közbeszól:
– Üljön le, Saunders, és egye meg a vacsoráját. Ne legyen tökkelütött.
Perry őrmester, a géhás, azt mondja:
– Ne szívd mellre, nyeld le. Még sok mindent le kell nyelned.
Leülök és kezembe veszem a villát. Még sok mindent le kell nyelnem, csak
éppen nem fogok nyelni. Fel fogok törni, méghozzá hamarosan.
Később, még aznap este, Moly el akar vinni a kantinba, de a barakkban
maradok és levelet írok Millie-nek. Moly visszajön és azt mondja:
– Ember, érdeklődött utánad!
– Kicsoda?
– Fannie Mae Branton. A kantinoslány.
– Kedves tőle. – Kissé melegem lesz.
– Van egy barátnője, aki csaknem ugyanolyan csinos, mint ő.
– Na és? Nem érdekel.
HARMADIK REGGEL; behívnak a századirodára, ahol Rutherford
hadnagy közli velem, hogy képzettségemnek megfelelően kineveznek
századírnokká, persze csak ideiglenesen. Gyorsan haladok előre. Magam
mögött hagyom a vigyori tiszthelyetteseket. Rád gondoltam, Millie, miközben
a századparancsnokot hallgattam. Átkozottul jól éreztem magam!
– Nagy jövő vár magára a hadseregben, Saunders. Színes embernél ritka az
ilyen felkészültség. Fogadja meg a tanácsomat: nem kell mást tennie, csak
megfelelően viselkedni és betartani a játékszabályokat.
Nem tetszik a századpéká kiejtése, amely csak halványan déli, de texasi, és
nem is kedvelem különösen az effajta tanácsokat. Leküzdöm azonban az
előítéletemet. Az ördögbe is...
Még aznap reggel Anderson főtörzs megtanít napiparancsot írni.
– Bonyolult – mondja a főtörzs – és oda kell figyelnie, amikor csinálja, de
nemigen lesz nehézsége vele, a maga képességeivel.
A főtörzs igazán belevaló fickó. Egyetlen baja, hogy az ötödik évét tölti a
hadseregben, és még mindig nem viselkedik katonamódra. Nem hajlandó
komolyan venni a hadsereget. De ez az ő dolga.
Délután megbeszélés Samuels hadnaggyal, azzal a tiszttel, akivel együtt
dolgozom az irodán, ő a géhás. Napbarnított arcú fehér New York Cityből,
ahonnan magam is jövök. Hol a szerencse határa? Ismerem a Samuels-fajta
embereket. Voltak ilyen barátaim New York Cityben. Liberális. Ki tudja, talán
még rózsaszín is.
– Jól megleszünk egymással – közli bizalmasan, miközben cigarettával
kínál és tüzet ad. – Ugyanonnan jövünk: kollégium, jogi egyetem. – Azt
felelem: – Remek, hadnagy úr. – Miért ne? Még színes bőrűnek is elmenne
ezzel a floridai barnasággal. Elmeséli, hogy csak három nappal előttünk
érkezett a századhoz, a tiszti iskoláról.
– Magának is tiszti iskolára kell majd mennie. Határozottan tisztnek való. –
“Hogy tetszik a dolog, Millie drágám? És neked, nagyszájú Nyalóka? A fű
sem ér rá kinőni a lábam alatt. Moly legyen csak boldog a szép
kantinoslánnyal. Se kedvem, se időm rá. Házasember vagyok, és túlzottan
lekötnek a feladataim. Meg hogy megnyerjem a háborút."
Reggel kilenc óra volt, az emberek fölsorakoztak a barakkok előtt,
menetkészen a gépkocsiparkhoz. A főtörzs behozott a századirodára egy
tömött bajszú, alacsony, zömök, barna bőrű katonát.
– Saunders tizedes, maga felügyel erre az emberre, míg vissza nem jövök!
Jerry Scott a neve. A sereg legelvetemültebb katonája. Több mint három hétre
lelécelt! Letartóztatásban van, maga felel érte.
– Igenis – mondta Solly. Egész teste forró és feszült lett, a fejében millió
kérdés zsibongott és tülekedett. Ismerte Scotty hírét.
– Ha majd visszajövök, összeállítjuk a bűnlajstromát. Most aztán biztosan
hadbíróságra kerül! Üljön le, Scotty.
– Jól van, őrmester! – mondta Scotty engedékenyen.
– Ne felejtse el – mondta az őrmester Sollynak –, maga felelős érte. Ha a
fogoly meglép, maga kerül helyette dutyiba. A sereg sosem veszít.
A főtörzs kiment az irodából, le a lépcsőn, Solly pedig szemügyre vette a
keménykötésű kis embert, a sűrű fekete bozóttal ajka fölött, a szája sarkában
bujkáló iróniával. Volt valami a kis katonában, ami Sollyt egy oroszlánra
emlékeztette. Talán a súlyos fej, talán a haragos sárga szem, vagy vallanak
vaskos ereje és domború mellkasa. Solly messziről hallotta a főtörzset:
– SZÁZAD VIIIIII-GYÁZZ! – és hallotta a “H" század lábdobogását,
amint elmeneteltek, otthagyták őt tollal, ceruzával és írógéppel
felfegyverezve, egy fogoly társaságában, akiért teljes felelősséggel tartozott,
mivel a sereg sosem veszít. Leült az asztalához. Arra vágyott, hogy lerohanjon
a lépcsőn és csatlakozzék a századhoz. Negyedik napját töltötte a Johnson
Henry táborban, és egyszerre úgy érezte, vége a szerencséjének.
 Nekiállt egy névsort gépelni, s időnként fel-felpillantott az ártatlan külsejű,
mosolygó fogolyra. Teste feszült volt és merev. Ahányszor a kis ember
megköszörülte a torkát, vagy megmozdította a lábát, Solly összerezzent. Úgy
érezte, ő a fogoly, Scotty pedig állig fegyverben őrködik fölötte. Hogy a
fenébe nem értik meg az ilyen fickók, hogy nem győzhetik le a hadsereget?
“Ha a fogoly meglép" mondta a Fődörzs, “maga kerül helyette dutyiba."
Ha a fogoly meglép, maga kerül helyette dutyiba! A sereg sosem veszít!
– Te vagy az új századírnok? – kérdezte a fogoly.
– Igen.
– Én vagyok az alakulat legfaszább szakácsa – közölte a fogoly
tárgyilagosan. – Az egész kurafi ezredé. Csak éppen nem szeretem ezt a
rohadt sereget, ez minden. Túl sok a szőrözés, vagy nevezd, aminek akarod.
Mintha börtönben lenne az ember.
– Én szeretek itt, a seregben – mondta Solly.
– És mi bajod velem?
– Az égvilágon semmi. – Ezt meg miért kérdezte? Scotty nevetett. – Látod,
ez az! Sose tettem neked rosszat, te se nekem, mégis itt ülök, mint a foglyod,
neked meg fogva kell tartanod, amíg hűvösre nem tesznek. – A fejét rázta. – A
hadsereg... – a hadsereg... – a nyavalyás hadsereg... – nevetett. – Ez a HOPP-
HOPP-HOPP gyakorlatozgatás meg cirkuszolás, és mindez miért? A hadtáp
nem hadsereg. Az egész első világháborúban csak egyetlen árva hadtápos esett
el, és azt sem golyó ölte meg. A fejére pottyant egy zsák krumpli. – Rámeredt
Sollyra és harsogó kacagásban tört ki, combját csapkodta, Solly pedig akarata
ellenére vele nevetett. De nevetés közben is idegesen résen volt, hátha az
oroszlán ugrani készül.
– És nézd meg magad: belevaló, intelligens fickó vagy, a saját kobakodat
kéne használnod, és nézd meg magad. Itt állok letartóztatva, te meg őrzői. Ha
lelépek, te kerülsz hűvösre, és még csak egy icipici vízipisztolyt sem kaptál,
amivel sakkban tarthatsz. Hát nem kurafiak ezek? Mi lenne, ha meg akarnék
lépni? Hogy tarthatnál vissza? Fölkaphatnék valamit, és lecsaphatnálak, mint a
villanyórát. Hát nem érzed, hogy bolondot csinálnak belőled? Már az is vagy.
– Elnevette magát. – Semmi bajom veled, érted? Csak olyan bamba képet
vágsz! Olyan vagy, mint öcsiké az olvasókönyvben. – Az oroszlán Sollyra
meredt, combját csapkodta, fuldokolva nevetett.
Sollyban forrt a düh. Vadul verte az írógépet, hibát hibára halmozott. Maga
előtt látta saját bamba arckifejezését, amelyről Scotty beszélt. Érezte, hogy
homlokát, szemöldökét, szemét csípős verejték önti el.
 Scotty hirtelen elhallgatott. Az írógép kattogása Solly fülében
fegyverropogásnak hangzott, gondolatai azonban a kis ember hirtelen
elhallgatásán jártak, azon, mi lenne, ha Scotty egyszerre meg akarna lépni.
Talán meg kellene fordítania az íróasztalt, és Scottyt úgy ültetni, hogy jobban
szem előtt legyen. KILENCVENHÉT ÉVE, HOGY...
Amikor először tanult gépelni, mindig Lincoln beszédét használta
gyakorlásra. ELÉRKEZETT AZ IDŐ, HOGY MINDEN BECSÜLETES
EMBER... Tovább gépelte a Gettysburgi Beszédet. Scotty megköszörülte a
torkát és azt mondta:
– Hé, Sandy tizedes! Már elnézést, de le kell mennem a latrinára. Velem
tartasz és elszórakoztatsz? – Nevetett. – Pipikélni kell.
Solly egy fikarcnyira sem tartotta a dolgot mulatságosnak. Ez az ember
bolondot akar csinálni belőle, hogy aztán körberöhöghesse. Talán csak csel az
egész.
– Ha menni kell, hát menni kell. Ha egyszer igazán menni kell, még a sereg
sem tarthatja vissza. Menjünk hát, Sandy tizedes!
Solly magában káromkodott. Fölállt.
– Jól van, menjünk.
Lementek a lépcsőn. Solly megállt az ajtó előtt. – Itt várok.
– Jobb, ha bejössz. Kiugorhatok az ablakon, és akkor téged dugnak sitibe,
ettől a gondolattól pedig a hátam is borsódzik. Látni akarom, hogy
előléptetnek. Szép, nagyra nőtt színes virág leszel a fehérek bakakertjében.
Solly csendesen átkozódott és bement vele, megvárta, aztán együtt
visszamentek, Scotty pedig állandóan beszélt, miközben Solly dübörgő
gépeléssel próbálta megsüketíteni magát. Nehezen lélegzett. Föltekintett,
szelíd szeme dühösen felizzott.
– Ide hallgasson, Scott tizedes! Dolgom van. Szeretném, ha csendesebb
lenne. Végül is, nem az én hibámból került bajba. Most látom életemben
először. Tehát szálljon le rólam, jó?
– Jól van, faszikám. Tiéd a világ, meg a fehéreké. – Pár pillanatig csendben
maradt, aztán ismét rákezdte, és vég nélkül fecsegett. Körülbelül húsz perc
múlva azt mondta:
– Ejnye, megint ki kell mennem! Az a tetves sör az oka amit múlt éjjel
ittam.
Újra lementek a lépcsőn, majd megint föl. Solly egyre dühösebb lett. Tíz
perc múlva Scotty megint a latrinára kívánkozott. Solly fölnézett a
munkájából és azt mondta:
 – Menjen egyedül!
Amikor Scotty lelépett, Solly már bánta, hogy nem ment vele. Gyerekjáték
lenne Scottynak, hogy kisétáljon a barakkok között és távozzék a
századkörletből, aztán bottal üthetnék a nyomát. Neki kellene leülnie Scotty
büntetését. Minden lehetősége füstbe menne. Tisztességtelen és ostoba eljárás,
hogy a sereg itt hagyja őt, a zöldfülű újoncot, egy megrögzött bűnözőt őrizni
anélkül, hogy bármiféle eszköze lenne erre. De talán csak próbára teszik.
Hogy meglássák, valóban van-e elég gógyija ahhoz, hogy tiszthelyettes
legyen, vagy éppen tiszt az Egyesült Államok hadseregében. Igyekezett a
névsorra figyelni, de folyton azon járt az esze, hol maradhat Scotty ilyen
soká... Elöntötte a veríték; éles fájdalom markolt a gyomrába. Talán le kellene
mennie megnézni, mi történt vele. Éppen felugrott, amikor lépéseket hallott
közeledni. Remélte, hogy Scotty az. Fohászkodott, hogy ő legyen. Elfúló
lélegzettel várakozott. Scotty belépett.
– Mi a fenét csinált ilyen sokáig? – kérdezte Solly felszabadult dühvel.
– Hugyoztam. Hosszútávú vizelő vagyok, és ez ellen nincs törvény. Még a
katonai szabályzatban sem, istennek hála. – Scotty ismét nyomni kezdte a
szöveget.
– Kurafiak gyülekezete ez a hadsereg. Ideállítottak téged, hogy őrizz
engem. Ha meg akartam volna szökni, nem is jöttem volna vissza ide a
táborba. Nem igaz? Nincs ezeknek egy csöpp eszük se. Ez azért baj, mert
akármit is mond egy ilyen fakó tiszt, engedelmeskedned kell, akár van
értelme, akár nincs, és elhiheted nekem, hogy van egypár bamba
seggnyalójuk, szép csillogó szarral a vállukon.
Abbahagyta, és Solly magán érezte haragos-gúnyos tekintetét.
– Megint mehetnékem van, Sandy tizedes. Tényleg mennem kell.
Lement, Solly pedig megpróbált minden aggodalmat kiverni a fejéből.
Nekiugrott az írógépnek és tovább gyártotta a hibákat. Ez az átkozott Scotty
összezavarja, de üsse kő. Tíz perc múlva az órájára pillantott. Mi a fenét csinál
már megint olyan sokáig? Csak azért sem hagyja magát megőrjíteni! A
munkájára meredt, kényszerítette magát, hogy odafigyeljen, közben csörgött
róla a veríték, háborgott a gyomra, és egyszerre csak az emeleti ügyeletes
berohant a századirodára, partvissal a kezében.
– Solly tizedes! Solly tizedes! Szökik!
Solly kievickélt az asztala mögül és kirohant a barakkok közé, most már
egész testében verejtékezve, szíve a homlokában lüktetett, és már látta, amint
Scotty napjai, hónapjai, évei agyomnyomják a börtönben, és – Istenek Atyja!
– sosem léptetik elő.
– Mi?! Merre?
– A maga foglya. Kinéztem az ablakon, és láttam, hogy átiszkol a mezőn,
és eltűnik az erdőben! Az ebbensville-i országút felé tartott.
– Atyaúristen! – mormolta Solly. – A fene egye meg! – Látta magát a
hadbíróságon, érezte, amint bezárulnak mögötte a börtönkapuk, és örökre vége
szakad vakmerő terveinek.
– Nagyon csipkedte magát az a szarházi! – mondta Willie Johson. –
Sürgősen tennie kéne valamit!
Solly kettesével szedte lefelé a lépcsőket. Félúton megfordult és
visszament a századirodára. Scotty tízperces előnyét úgysem tudja behozni.
Mi a nyavalyát csinálhat? Lépéseket hallott. Az egész tábor keringőt járt
szédülő fejében. A hadsereg próbát tett vele, és ő nem állta ki. Teljesen
lejáratta magát.
– Mi történt, tizedes? – kérdezte Samuels hadnagy. – Hol a foglya?
– Me... megszökött, uram... – Úgy érezte, ő a legátkozottabb bolond, a
legdühösebb katona az egész világon.
– Megszökött?! Tisztában van azzal...
– Lement vizelni, aztán eliszkolt a mezőn át, be az erdőbe. Hogy őrizzek
egy embert töltőtollal?
– Jól van, jól van. Jöjjön velem. Talán a dzsipemmel elkaphatjuk.
Lerobogtak a lépcsőn, beugrottak a dzsipbe és nekiindultak az országúinak,
vörös porfellegeket hagyva maguk mögött.
– Egy percre sem lett volna szabad szem elől tévesztenie, tizedes. Felelős
érte, tisztában van ezzel?
– Igenis. – Elkezdte mesélni a hadnagynak, hányszor kellett lekísérnie
Scottyt, miközben a saját munkáját is el akarta végezni, de abbahagyta, mert
az egész történet nevetségesnek tűnt, még saját magának is, nevetségessé tette
őt, bambává, ahogy Scotty mondta, és úgysem segít rajta. Rábíztak egy
katonát, egy elvetemült foglyot, ő pedig hagyta elszökni, ennyi volt az egész,
gondolta, így gondolkodik a hadsereg. Felelősséggel ruházták föl, ő pedig
hibázott, és viselni fogja a következményeket. Ráfordultak az Ebbensville-be
vezető főútra.
– Hogy a fenébe őriztethetnek foglyot anélkül, hogy fegyvert adnának az
őrnek? – morogta magában a hadnagy. – Semmi értelme.
 – Én is ezt kérdeztem... – mondta Solly idegesen. A hadnagy hallgatott egy
sort.
– Ott van! Ott van, tizedes! – Solly már észrevette Scottyt, amint nagy
porfelhőt kavarva szedte a lábát az úton.
Könnyen utolérték. Már majdnem mellette voltak, amikor megállt,
fölemelte a karját, és hüvelykujjával Ebbensville felé mutatott. Nem láthatta a
vörös porfelhőben, hogy kik ülnek a dzsipben. Lassítottak. Amikor elhaladtak
mellette, odakiáltott:
– Hé, ti bajtársak! Nem vennétek föl? – Néhány méterrel túlmentek rajta és
megálltak. Scotty feléjük indult.
– Nagyra értékelem... – Aztán felismerte Sollyt és földbe gyökerezett a
lába.
– Hát, hogy az a fűzfán fütyülő puha tökű pintyőke puszilja meg a
popómat...!
– Persze, persze – mondta tárgyilagosan a hadnagy. – Ugorjon be és
gyerünk!
– Nem hiszem, hogy pont magukkal lenne kedvem kocsikázni. Inkább
gyalog mennék. Túl sokat ettem ma reggel.
– Szálljon be, harcos – mondta egykedvűen a hadnagy, aki láthatóan meg
akarta őrizni nyugalmát.
– Tizedes vagyok – mondta Scotty élesen. – Nem látja a rangjelzésemet?
Legalább azt tisztelje, ha engem nem is!
– Szálljon be a dzsipbe, harcos, az isten verje meg! Biztosíthatom, hogy
nem sokáig hordja már azt a rangjelzést! – A tiszt napbarnított arca
elvörösödött a haragtól, apró szeme még jobban összeszűkült.
– Nem baj, amíg megvannak, addig köteles tiszteletben tartani őket, a
keservit! És ne szitkozódjék velem! Egyáltalán, mit képzel, ki maga?
A hadnagy Scottyra nézett, aztán Sollyra. majd ismét Scottyra.
– Engedelmeskedik a parancsnak, vagy sem? – A tiszt csípőjén békésen
pihent egy negyvenötös revolver.
– Scott tizedes, saját érdekében szálljon be a dzsipbe, ahogy a hadnagy
mondta – szólalt meg Solly.
Scotty beszállt a hátsó ülésre, morgott és átkozódott, Solly pedig
megfordította a kocsit és visszaindult a táborba. Scotty egész úton halkan
káromkodott, ahhoz azonban elég hangosan, hogy Solly és a hadnagy hallja.
De Solly nem akarta hallani.
 – Szeretném, ha befogná a száját – mondta végül a hadnagy. – Méghozzá
sürgősen.
– Mit gondol, ki maga? Rárivall egy igaz amerikai katonára? Zöldfülű! Én
már akkor a seregben voltam, amikor maga még a mamája kötényébe pisáit!
Solly szerette volna betömni saját fülét és fölpeckelni Scotty száját. Nem
akart tanú lenni. Lidércnyomásos rémfilmet kellett akarata ellenére néznie,
székéhez láncolva. Szerette volna közölni Scottyval, hogy fogja be azt a nagy
pofáját. Legkiváltképp pedig nem óhajtott a viharos sebességgel kifejlődő
események részese lenni.
Amikor a századkörlethez értek, lelassította a dzsipet. – Ne álljon le! –
mondta a hadnagy. – Hajtson tovább a zászlóaljparancsnoksághoz. Űrlapokat
hozok, hadbírósági tárgyaláshoz.
– Hadbíróság? – ismételte Scotty. – Megkergült maga, hadnagy? Csak öt-
hat napig voltam el. Meddig voltam el, Sandy tizedes? Mondjon már valamit
ennek az eszeveszettnek!
Amikor odaértek a zászlóalj-parancsnoksághoz, Samuels hadnagy kiugrott
a dzsipből és elindult az épület felé. Aztán hirtelen megfordult, és visszalépett
a kocsihoz:
– Scott tizedes! Itt marad a dzsipben, amíg vissza nem térek. Értette?
– Ne ordítson – mondta Scotty. – Semmi baja a fülemnek. Minden reggel
megmosom.
– Maga felel a fogolyért, Saunders tizedes – jelentette ki a hadnagy, majd
sarkon fordult, és elsietett a zászlóalj-parancsnokság épülete felé.
“Már megint, hadnagy úr?" akarta mondani Solly, de a hadnagy már eltűnt
az épületben. Kétszer, egyazon átkozott napon! Mit tehetne, ha Scottynak
eszébe jutna kiugrani a kocsiból és elszaladni? Utána rohanhatna, mint egy
őrült, talán el is kaphatná, visszatuszkolhatná a zászlóalj-parancsnokságra.
Talán...
Scotty egyszerre hangos, féktelen nevetésbe tört ki. Saunders meglepődött.
A zömök kis katona nevetett, nevetett, és Sollyra mutogatott.
– Fiú, ha-ha-ha-ha... te aztán pácban vagy! – A könnyei is potyogtak, úgy
nevetett. – Te vagy a legfegyvertelenebb rendőr, akivel valaha is találkoztam.
Még csak egy kis vízipisztolyod sincs, ha-ha-ha! Fiú, mondtam neked, hogy
ez a csöcsszopók serege, he-he-he... ha-ha-ha! – a combját csapkodta, fejét
rázta, Sollyra mutogatott, akinek egyre jobban lángolt az arca és egyre,
dühösebb lett Scottyra, a hadnagyra, mindenekelőtt pedig a lágyszavú
főtörzsre, aki belekeverte ebbe a szarba. És egyáltalán az egész gyülekezetre.
Scotty pedig fetrengett a röhögéstől. Solly legszívesebben szájon vágta volna.
Fehér tiszt kászálódott elő egy parancsnoki kocsi alól. Solly az overallja
vállflepnijéről azonnal látta, hogy őrnagy, nyilván Davidson őrnagy, a
zászlóaljparancsnok, az az ember, aki közismerten exponálta magát a színes
katonákért. Száznyolcvan centis, erőteljes, kreol bőrű férfi volt, deresedő
hajjal, az ifjúkor és férfikor határán.
– Ne olyan hangosan, emberek! Ez itt a zászlóalj-parancsnokság. Odabenn
dolgoznak. Mi olyan mulatságos? – Körülbelül hat méternyire állt. Scotty
abbahagyta a nevetést, és tüstént támadásba lendült. Sollyhoz fordult:
– Mért kötözködik ma velem egész nap ez a fehér népség, tizedes?
Solly behunyta a szemét, mintha ezzel kikapcsolhatná Scotty hangját.
– Nyugi, Scottykám, nyugi – tanácsolta a Long Island-i őrnagy –
csendesedj csak le és nem lesz semmi baj.
– Te georgiai... – A mondat többi része, a kurvapecér jelző, elhalt, mert
Solly felpörgette a dzsip motorját, amely dübörgött és köpködött, de Solly
még így is hallotta a tizedes hangját a motorzajon át:
– Járnál csak mifelénk egy sötét grundon! Fellógatnánk az első
lámpaoszlopra, te fatökű!
Solly első sebességre kapcsolt, hirtelen elhúzott a parancsnoki épülettől,
elindult az úton. Nem tudta megmagyarázni, miért teszi, csak annyit tudott, el
akarja vinni Scottyt az őrnagytól, nehogy még mélyebb pácba rántsa őket,
amire pedig a jelek szerint Scotty eltökélte magát. Amióta csak bevonult,
Solly lélegzetvételnyi szünet nélkül haladt fölfelé a katonai karrier útján, de
Scottynak hála, most akadályba ütközött. Elpártolt tőle a szerencse.
– Hová mégy, apuskám? – kérdezte Scotty szívélyesen és flegmán, mintha
csak el akarná ütni az időt. – Átruccanunk Ebbensville-be? Befordulsz a
következő sarkon jobbra, aztán megint jobbra; tudok egy tucat jó helyet ebben
a városban. Negyedórán belül ott vagyunk. Piálhatunk egyet... Te jószagú
úristen!
Solly nem válaszolt. Az utca végén széles ívben megfordult és visszahajtott
a zászlóalj-parancsnokság épületéhez.
– Most hova rohangászunk, pajtás? Mi történt? Máris beszartál? Fiam,
Ebbensville-ben már fölkészülve várnak a tyúkok. Minden tojásodra jut egy
tucat kotlós. Gyere, pajtikám. Csak nem akarsz kiszolgáltatni annak a
fehérnek? Sose hittem volna, hogy tamásbátya vagy.
Solly hangja remegett a dühtől.
 – Az isten verje meg, ne hívj tamásbátyának! Ha hülyét akarsz csinálni
magadból, tőlem megteheted, de ne keverj bele! Ha mindenki úgy viselkedne,
mint te, tönkremenne a hadsereg!
Scotty sokat sejtetően mosolygott. – Ördögöd van! – Hangosan fölnevetett.
– Te aztán gyorsan tanulsz! Nem szült hiába az anyád.
– Nagy darab szar vagy te – mondta Solly. – Tehetnél nekem egy
szívességet. Szállj le rólam, jó?
Visszaérkeztek a parancsnoksághoz, újabb nagyívű fordulatot csinált, és
pontosan ott állt meg, ahonnan elindult. Dúlt-fúlt magában. A hadnagy épp
akkor lépett ki az épületből.
– Hova tűnt, Saunders? Egy pillanatig aggódtam maga miatt.
– Csak kocsikáztunk egyet a tömb körül, hogy lehűtsem a tizedest.
– Az volt a parancs, hogy itt marad, amíg visszajövök – mondta Samuels
hadnagy. Aztán megcsóválta a fejét: – Sebaj, azt hiszem, mára már bőven
kijutott magának, mint az MP* fegyvertelen megbízottjának.
Ezzel beszállt a dzsipbe és elindultak a századhoz.
Scotty egész úton hallgatott. A katonák éppen visszatérőben voltak, amikor
odaértek. Figyelték, amint Scotty, a hadnagy meg Solly kiszáll a dzsipből és
elindulnak az épület felé. Az alakzatok fölbomlottak, az emberek fölmentek az
evőeszközei kért, de legtöbbjük a barakkbejáratoknál ácsorgóit, és Sollyék
trióját bámulta, mintha csak Scotty John Dillingerhez hasonló, híres bűnöző
volna, Solly meg a hadnagy pedig titkosrendőr. Solly nevetségesnek érezte
bevonulásukat a barakkba, amint közrefogták a “veszélyes" kis köpcöst, aki
mindkettőjüknél legalább egy fejjel alacsonyabb volt, mosolygott,
világosbarna szemében derű és megvetés keveredett.
Amikor fölértek a századirodára, a hadnagy Solly Saundershez fordult:
– Oké, tizedes. Mára vége a csendőrködésnek. Majd én folytatom. Menjen
silózni.
– Igenis! – Solly túláradó megkönnyebbülést érzett, amikor kifordult a
századirodáról és elindult az evőeszközeiért. A többiek köréje gyűltek, az
ebédlőig kísérték és Scotty tizedes, a legfaszább katona felől faggatták. Ha
csak száz év múlva látja legközelebb, az is túl hamar lesz, gondolta Solly.
Aznap délután Samuels hadnaggyal összeállították Scotty bűnlajstromát.
Nem az én hibám, mondta magában Solly, hogy Scotty több mint húsz napra
meglépett. Semmi közöm a hadbírósághoz. Csak az adminisztrációt végzem.

* MP = Military Police (Katonai Rendőrség)

A hadseregben vagyok, parancsokat teljesítek, és a munkámnak része a
bűnlajstrom összeállítása is. Bárcsak ne bámulna a vállamon át Samuels
hadnagy. Semmi bajom Jerry Abraham Lincoln Scott-tal (alig ismerem),
hacsak az nem, hogy éjt nappá téve bolondot csinál magából, és ráadásul azt
hiszi, hogy kiváltságos.
Arcát elöntötte a veríték, amint belelovalta magát a Scotty elleni
szenvedélyes dühbe. Csak a hadnagy ne szuszogna a nyakába! Lelki szemével
élénken maga előtt látta Scotty gúnyos oroszlánfejét. Lelki fülével hallotta,
amint beszél, beszél, végeérhetetlenül beszél. Az ilyen emberek a kerékkötői
annak, hogy Solly és a hozzá hasonlók szívvel-lélekkel munkálkodhassanak a
háború megnyerésén, hogy vége legyen az egésznek. Solly és a hozzá
hasonlóak az olyan négerek, akik megértik a háború mélyebb értelmét. És
becsvágyóak.
Amikor Solly befejezte munkáját, Samuels átnézte a papírokat.
– Jó munka, tizedes. Átkozottul jó munka! Magam sem csinálhattam volna
különbül.
– Köszönöm, uram. – Egyetlen emberfajtát nem használhatott semmire az
égvilágon: a balfácán sumákolót, aki másoktól várja, hogy a terhét cipeljék,
Jerry Scott pedig éppen ilyen volt. Nem hős, hanem lógós. Solly elégedett volt
szerepével, amelyet a bűnlajstrom összeállításában játszott. Remekül érzem
magam, hajtogatta.
– No persze. Hiszen mi ugyanonnan jövünk. Két évem volt még hátra a
jogon, amikor bevonultam.
– Nekem egy – válaszolta Solly kelletlenül.
Samuels Solly vállára tette a kezét. – Mi megértjük egymást, tizedes, Azért
vagyunk itt, hogy valamennyiünknek jobb világot teremtsünk. Én zsidó
vagyok. Nem állítom, hogy tudom, maguk hogy gondolkodnak. Úgy értem,
nem tudom pontosan, de...
Samuels keze ólomsúlyként nehezedett Solly vállára. Fölkelt és arrébb
ment.
– Tudom, hogy van ez, de ne érezze magát bűnösnek Scott tizedes miatt.
Az ő fajtája áll mindig a haladás útjában.
– Ne aggódjon miattam, hadnagy úr. Nincs lelkifurdalásom, amiért
legépeltem a bűnlajstromát. Belefér a napi munkámba.
Samuels egy pillanatig rámeredt. – Jól van.
– Igyekszem egészségesen viszonyulni a dolgokhoz – tette hozzá
csendesen Solly.
Negyedik fejezet
Seggemet lehúzza az anyaföld, ahogy barátja, Könyvmoly Taylor írná.
Pontosan ezt érezte Solly. Kimerült volt, a feje majd szétpattant. Egész nap a
jelentések, a névsorok, a zsoldlista, és rohanás a zászlóalj-parancsnokságról az
ezredparancsnokságra és vissza a századhoz, és délután fél négy körül, amikor
az agya már olyan fáradt, mintha egész nap görkorcsolyáztak volna a fejében,
kedves haverjának, Samuels hadnagynak eszébe jut, hogy Solly említette, ki
akar néhanapján menni a többiekkel a gyakorlótérre, nehogy a századirodán
való üldögéléstől tyúkszem nőjön a fenekére. Nagy sietve bejön hát, és közli:
itt a ragyogó alkalom, engedélyezi, hogy a nap hátralevő részét ne az irodában
töltse, hanem a többiekkel a rohampályán. Ő meg az ajkába harap, vigyort
erőltet az arcára, azt mondja: “Igenis!", vagy “Köszönöm, uram", ki tudja már,
kimegy az irodából, fölcsatolja a hátizsákját, fog egy töltetlen fegyvert és
megy a többiekkel vizesárkokon átugrálni, lapos-kúszni, négyméteres falakra
kapaszkodni, szögesdrótok alatt és akadályokon átevickélni, patakba zuhanni
és csaknem megfulladni, ami persze nem tartozik a gyakorlathoz. A többiek
átugrottak. Ő nem volt formában. Ő, Solly Saunders, az egykori atléta, a
kollégium kosárlabda-csapatának büszkesége.
A priccsén ült, az agyában fáradt, ködös képek kerengtek, Millie-ről és
New York Cityről, száz és száz mérföldnyire, mintha mindez egy másik
országban lenne. Talán egy másik világban. Végignyúlt a fekhelyén, behunyta
a szemét, és olyan nehezen lélegzett, mintha egész életében meredek
domboldalon rohant volna fölfelé. Nem volt kedve gondolkodni és nem volt
kedve beszélgetni, sem Könyvmollyal, sem bárki mással a Johnson Henry
táborban.
– Ember! – mondta Könyvmoly, újságjából feltekintve – hogy mik vannak!
Tojó csomósra rúgja a jenki seggeket! Hallod?!
Solly úgy tett, mintha elaludt volna, noha jól tudta, hogy Könyvmolytól
nem szabadulhat. Magában fog beszélni, mocorog, zörgeti az újságot és
számtalan fölösleges zajt csap, amíg csak Solly életjelet nem ad. Tudta, hogy
Solly nem alszik, Solly pedig tudta, hogy Könyvmoly tudja. Solly fáradt agya
időben és térben elkalandozott, nem hallotta többé Könyvmoly
handabandázását. Millie tegnapelőtti levele: egészen nyugodt, hogy Solly
beleilleszkedik a seregbe és sikere lesz, tiszt lesz és előre és föl és így
tovább... Néha az idegeire megy a nő ezzel a tiszt-siker rögeszméjével.
Túlzottan leegyszerűsíti. Meg hogy egész nap elfoglaltságot keres magának,
hogy ne jusson minden percben az eszébe Solly! Azon töri a fejét, hogy három
választása van: jelentkezik a Vöröskereszthez, légoltalmi ápolónak megy,
vagy önkéntes háziasszonynak a Szabadságos Katonák Klubjába. Úgy hiszi,
hogy ez az utóbbi az, ahol a legnagyobb súllyal vehet részt a háborús
erőfeszítésekben, amennyiben segédkezik a katonák harci szellemének
növelésében. Solly biztosan egyetért vele... Annyi magányos katonával
találkozott a Klubban, és ahányszor csak táncolt valamelyikükkel, Sollyra
gondolt... Piszkosul kedves tőle, hogy őrá gondol, miközben egy másik
katonával táncol.
Solly akarata ellenére eltűnődött Scottyn, aki harmincnapi fogdát kapott.
Milyen lehet a helyőrségi fogda? Akármilyen is, Scotty csak saját magát
hibáztathatja. Ha valaki rászolgált, az Abraham Lincoln Scott. Mazochista.
Nincs ki mind a négy kereke.
– A japcsik rugdossák a valagokat, és szaggatják a váll-lapokat! Nem
kivételeznek ám! Tábornokok, ezredesek, őrmesterek, levegő után kapkod
minden fehér! Erről van szó! – Moly izzadt mámorba lovalta magát. Úgy
hadonászott az újsággal, mintha csatát vívna.
Solly olykor a dühöngés kellős közepén is lélekben távol tudott maradni.
Eddigi katonaélete... Helytállt a századirodán, Scotty ellenére. Most már ő
végzi a főtörzs minden munkáját. Ő készíti a napiparancsot, ő vezeti a
gyengélkedőkönyvet, az őrségnyilvántartást, a zsoldot, a személyi lapokat, ő
végez minden egyéb felelősségteljes munkát, amelyet az ezredparancsnok
áthárított a századparancsnokra, az a főtörzsre, a főtörzs pedig Solomon
Saunders közlegényre (megbízott tizedes) – és ez volt a sor vége. De
valójában nem bánta. Kedvelte a főtörzset, kijött Samuels hadnaggyal. Talán
még kedvelte is. Millie örökké nyaggatta az előléptetésért, meg hogy hadnagy
legyen belőle, aztán százados, hiszen olyan egyéniséget, mint ő, ilyen
megjelenéssel, képességekkel, jellemmel és műveltséggel, nem lehet
megállítani, írta minden levélben. És mégis, csak megbízott, nem pedig
tényleges tizedes volt. Samuels hadnagy mindennap megnyugtatta, hogy
aggodalomra semmi ok. “Csak tartsunk össze, barátom, és mi ketten hegyeket
mozdíthatunk el, még Georgiában is. Elénekeltetjük velük a »Yankee
Doddle«-t." Samuelsnek igaza volt. De néha az idegeire ment.
Samuels néha besegített a munkájába, különösen a személyi lapokba. A
minap is azt mondta Sollynak, hogy marha jó munkát végez.
 Átfogta Solly vállát: “Bármit óhajt – nevezze meg!" Solly azt mondta,
szeretné, ha a felesége a helyőrségen lehetne, amint hogy a tisztek is minden
éjszaka hazatérhetnek az öveikhez... Ha Millie most itt lehetne. Minden éjjel
hazamehetne hozzá, és az asszony becézhetné fáradt testét, kielégítené fizikai
éhségét, elcsitítaná feszült agyát... Mert magányos. Átkozottul magányos.
– A vén Tojó lába hozzá van enyvezve a rózsásbőrű fehér popókhoz! –
üvöltötte Könyvmoly, mintha a szentlélek szállta volna meg.
– A tüdődet tisztítod? Őrjöngsz itt, mint egy istenverte holdkóros. A
japcsik ugyanúgy szétrúgják a te nagy kövér seggedet is, ha téged kapnak el. –
Solly ráismert Nyalóka rezes basszusára, és még szorosabbra zárta össze a
szemét.
– A japcsiknak minden popó egyforma! Nem válogatnak, a szentségit!
Könyvmoly mintha nem is hallotta volna Nyalóka szavait. Mintha a
létezéséről se tudna. Hangosan maga elé nevetett és a térdét csapkodta.
Megrészegülve monologizált.
– A te seggedet is szétrúgják, ha téged kapnak el, te agyalágyult
csöcsszopó! A te hátsódat sem aranyból faragták, ugyanolyan, mint másoké.
Legföljebb nagyobb, kövérebb, és jobb célpont!
Nyalóka hangosan nevetett, erőltette a nevetést, dohogott nagy, kövér
lábával, mint egy toporzékoló versenyló. Mások is nevettek.
– Az enyémet ugyan nem! – Könyvmoly végre körülnézett és tudomást vett
Nyalókáról. – Nem akarok a japcsik torkának ugrani, és nagyon jól tudom,
hogy nekik sincs velem semmi bajuk. Én majd megmondom, hogy szeretem a
japánokat. Téged is mintha hájjal kenegetnének, ugye, Solly? Ahányszor a
kezedbe veszed az újságot, látod, hogyan adják föl egymás után az állásaikat a
fehérek, és szaladnak, mint a töketlen kutyák. És ha valaki olyan mélyen
gondolkodik és annyira hű a fajtához, mint én meg Solly, és tud olvasni a
sorok között, akkor tudja, hogy a helyzet valójában még rosszabb, mint a
jelentésekből látszik. Magyarázd meg neki, Solly! Mondj valamit ennek a
gülüszemű idiótának!
– Börtönbe csukhatnak az ilyen beszédért – mondta Nyalóka. – Végtére is
amerikai katona vagy. Elismerem, hogy gyönge eresztés, de mégiscsak
amerikai egyenruhát hordasz, ha úgy áll is rajtad, mint tehénen a gatya! –
Nyalóka ismét nevetett, és a padlót verte a lábával.
Menjenek az ostoba vitájukkal a latrinára, vagy más megfelelő helyre,
gondolta Solly. Akárhová, csak távol az ő priccsétől. Könnyen elviselné ezt a
hadsereget, ha éjszakánként hazamehetne Millie-hez... hogy összeszorult a
gyomra... Az az eszelős Scotty azt hitte, hogy szembeszállhat az egész
átkozott hadsereggel. – Nem vagyunk mi katonák, mondd meg nekik, Solly
tizedes! Hiszen te is néger vagy! Magyarázd el ennek az ósdi bolondnak. Nem
tudod, hogy ez hadtápezred, te seggfej? Azt hittem, legalább ennyi eszed van.
Minden agyalágyult hülye tudja, hogy a színesek a hadtápban szolgálnak, a
fehérek meg az igazi seregben.
Az egész emelet nevetett most, és Solly csendesen felsóhajtott. Tudta, hogy
kisebb fajta csata fültanúja. Erről volt szó. Könyvmolynak közönsége van, és
az előadás folyik, folyik, folyik. Ha pedig legközelebb a kantinba megy, hát
odasétál a pulthoz és azt mondja: “Jó estét, Miss Fannie Mae. Annyira
emlékeztet a feleségemre. Ezt kijelenthetem! Mit szólna hozzá, hogy a
helyébe lépjen, amíg ebben a magányos fészekben vagyok?"
Gondolatban magáévá tette. A puszta gondolat kellemes borzongással
töltötte el. És semmi rossz sincs egy játékos ötletben. De legbelül, mélységes
mélyen, Millie-re vágyott.
– Kiképeznek, hogyan szolgáljuk ki a fehér katonákat – folytatta
Könyvmoly. – Mert ez való nektek. Tamás a nevetek, nem pedig Samu.
– Harriet Beecher Stowe! – rikoltotta Nyakigláb Lincoln a barakk túlsó
feléről.
Solly felállt, ásított, addig nyújtózkodott, míg egész teste ideges
oldottságban remegett. Hetek óta nem járt a kantinban. Moly minden este
odament, boldogan, mint aki hazatér a munkából. Reménytelenül szerelmes
volt a söntéstündérbe.
Nyalóka Sollyhoz fordult. – Lennél olyan kedves közölni ezzel a
pudingfejű seggdugóval, hogy nem tömjénezheti táborszerte a japcsikat,
miközben azok halomra gyilkolják a tősgyökeres amerikai katonákat,
fenyegetik a szabad hazát és a győzelem zászlaját és a bátrak földjét meg az
egész istennyilát és a demokrácia fegyvertárát? Terád tán hallgat, Solly
tizedes.
– A mi hazánk... – röhögött Könyvmoly. – Lefogadom, meglepődnének
ezek a rohadt georgiai faszik, ha meghallanák, hogy igényt tartunk az
országra.
Solly magasan, karcsún, egyenesen állt, szívéhez szorította a sapkáját és
lehunyta a szemét.
– “Ez a hatalom, a nép hatalma, a népért való hatalom, a nép gyakorolta
hatalom pedig nem tűnik el a föld színéről... Úgy legyen."
 Valaki azt kiáltotta: – Nyakigláb Lincoln dédnagypapája, Abraham
Lincoln!
– Hagyd abba a szájtépést, Solly tizedes, és mondj ennek a mozijegyen
világra jött vízfejű kis állatnak valamit, amitől megjön az esze – makacskodott
Rogers.
– Félretéve a tréfát, Könyvmoly – mondta Solly –, nem állja meg a sarat ez
a te japánosdid. Először is, amerikai állampolgár vagy, választójoggal, jó
egészségben vagy, és általában, szemmel láthatóan alkalmas vagy
hadkötelezettséged teljesítésére...
– Szemmel láthatóan! Ha-ha! Ehhez nekem semmi közöm! Kinek a
szemével láthatóan?
– Látnia kellett volna valakinek Könyvmolyt a magzatvízben! – szólt
közbe Hordófejű Baker.
– Bízzuk ügyvédre a dolgot – nyilatkoztatta ki Nyakigláb Lincoln.
– Örülök, hogy Solly meg én jó haverok vagyunk, írok neked egy
költeményt, Solly. Nehogy megharagudj rám!
– Olvass be neki, Solly tizedes! – rikoltotta egy másik hang.
Könyvmoly vigyázzba vágta magát és gúnyos tisztelettel fejet hajtott. –
Bevallók mindent, nagyméltóságú uram. Erősítse meg a lelkét, s lőjenek főbe
napkeltekor.
– Továbbá – folytatta Solly – nem kell flottabüntetést csapnod Tojó
mellett, csak azért, mert színes bőrű. Gondolj csak arra a sok kínaira, akit
megölt. Ez nem faji háború, hanem világosan és egyértelműen demokratikus
háború a fasizmus ellen, és ha te Tojót pártolod, Hitlert pártolod. Erről van
szó. És Herr Schickelgruber szerint a néger alacsonyabb rendű a majomnál.
Ha nekem nem hiszel, olvasd el a Mein Kampfot.
– Személyesen kellett volna ismernie Könyvmolyt – jegyezte meg
Nyalóka. – Téved ugyanis, ha Könyvmolyt alacsonyabb rendűnek tartja a
majomnál. Könyvmoly tudniillik majom. – Nevetni kezdett, fuldoklóit a
röhögéstől, lábával dobogott, végigvetette magát Könyvmoly priccsén, onnan
a földre hemperedett, a lábával kalimpált, mintha biciklizne, és egyfolytában
nevetett. Mindenki vele nevetett, Könyvmolyt kivéve, aki undorral meredt
Rogersre és dühösen rázta a fejét.
– Veszélyes egy dühöngő őrültet csak úgy szabadon hagyni futkosni – szólt
oda a hisztérikus Rogersnek. A nevetés elhalkult, csak a padlón fekvő
Nyalóka vinnyogása hallatszott. Moly rábámult Rogersre meg a többiekre.
 – Fenébe a szarakodással! Egyáltalán, ki kezdte el ezt a süket vitát? Gyere,
Solly, kukkantsunk be a kantinba, lássuk mit lehet nyakalni. Ördög vigye ezt a
bohócot!
– Ezt megmondhatom anélkül, hogy egy lépést is tennék. Semmit sem lehet
nyakalni. – Solly ismét végignyúlt a priccsén. – Üdvös lenne, ha abbahagynád
Tojó dicsőítését, mert nyakalás helyett nyakazás lesz. A derék Nyalóka tizedes
előtt kiteregeted ezt a szennyest, aztán csodálkozol majd, ha hadbíróság elé
kerülsz. – És én szövegezhetem a vádiratot.
Nyalóka föltápászkodott a földről és leült Könyvmoly priccsére.
– Ördögöd van. Hadra vágatom. Rajta leszek, hogy hajnali háromkor főbe
lőjék. Várj csak – túl sötét lenne még! Senki sem látná a célt. – Nyalóka ismét
nevetni és dobogni kezdett, de senki sem csatlakozott hozzá.
– Jobban meg kéne nézni ezt a Nyalóka Rogerst. Nyalafinta hímringyó,
önként jelentkezett, csak hogy pucér seggeket láthasson. Az orvosi vizsgálaton
is felírták a számát! És nem véletlenül olyan olajtól csöpögő a nézése.
– Ügyelj arra a mocskos pofádra – mondta Nyalóka a röhögés közepette.
– Gyere már, Solomon Saunders – unszolta Moly. – Nem láttam még ilyen
embert, mióta kihasadt az agyaram. Folyton ott ülsz a fingzsákodon, és a
padlót vagy a mennyezetet bámulod, vagy legfeljebb levelet írsz. Ébredj fel
inkább és élj! Gyerünk a kantinba, dobjunk be pár rövidet!
– Jól van már – mondta Solly. – Ezzel az erővel akár a tényekkel is
szembenézhetnél. Hitler, Tojó és Georgia kormányzója egy húron pendül.
Mindhárman ellened vannak és ellenem. Semmi értelme az egyiket
piedesztálra, a másik kettőt pellengérre állítani.
Rogers őszinte csodálattal bámulta Sollyt. Fejét csóválta, elnevette magát.
– Aranyszájú egy csöcsszopó vagy ezzel a Hitler–Tojó halandzsával.
Meghajlok előtted, apuskám. Minden klappol Solly Saunders
sikerreceptjében: műveltség, egyéniség, mézesmáz. Sokáig tartott, amíg ezt
mind összekotyvasztottad? A szájtépést, a tényeket, a mesét és az ügyeskedést
– piszok jó pszichoanalitikus lenne belőled! – Közel húzódott Sollyhoz, szinte
már a fülébe suttogott. Solly viszolyogva elhúzódott.
– Hagyd békén Sollyt, te buzi – mondta Moly megvetően.
– Ő nem tamásbátya, mint te. Tetőtől talpig öntudatos néger. Úgy értem,
büszke a fajtájára. Egy tagjától eltekintve.
Rogers nem vette le a szemét Sollyról. – Öntudatos? mi? öntudatosan
előztél meg minket, és öntudatosan meg is akarod tartani a kellő távolságot.
– Vidd innen a pofádat – mondta neki Solly.
 Úton a kantin felé Solly úgy érezte, meg kell magyaráznia ezt a fordulatot
haverjának. Az utolsó két héten Moly állandóan ösztökélte, hogy kísérje el a
kantinba, de ő mindig visszautasította.
– Könyvmoly, az isten vérjen meg, tényleg örültem, hogy a kantinba
hívtál! Csakhogy kikerültem ebből a bolondokházából.
– Diliház ez az egész nyavalyás katonaság – mondta Moly.
– Az a te bajod, hogy túl komoly vagy. Megtanulhatnád már, hogy a
panyókára vetve hordd a világot. Ki tudja, meddig tart még ez a háború.
Solly nem nyitotta ki a száját egészen a kantinig. Azon rágódott, amit
Nyalóka Rogers mondott. A hideg futkosott tőle a hátgerincén.
Amikor megérkeztek, egyenesen a söntés felé tartottak, amely mögött a
hölgy gödröcskés mosolya ragyogott, a katonanépség pedig fürtökben rajzott
körülötte és majd elnyelte a szemével. Ott álldogáltak pár percig, amíg végre
fölfigyelt Könyvmolyra. Úgy jött oda hozzájuk, mintha rég elveszettnek hitt
barátok vagy szerelmesek lennének.
A helyiségben nyüzsögtek a felhergelt bakák, a wurlitzerből pedig
dobhártyarepesztően harsogott a “Fehér sziklák".
– Ö – mondta a söntéstündér Könyvmolynak, míg Sollyra meredt – látom,
a barátja végre elszánta magát, hogy ismét benézzen. Részünkről a
megtiszteltetés, Saunders tizedes.
Solly most látta másodszor vagy harmadszor.
– Hogy van mindig? – kérdezte ferde, ideges mosollyal, és hízelgett neki,
hogy a nő emlékszik a nevére.
– Vagyogatok – nevetett a nő –, vagyogatok. – A szeme még melegebb,
sötétebb, mélyebb volt, mint emlékezetében, ívelt, duzzadt ajka több volt a
soknál, a blúznak feszülő, pihegő kebel pedig forrósággal öntötte el Sollyt. És
ez mind csak azért, mert Millie-re emlékeztette.
– Az ám – hencegett a Könyvmoly. Ő a századírnok, az én haverom!
Nagyon-nagyon elfoglalt ember. Voltaképp ő felel a századért. A sereg
mozdulni sem tudna nélküle!
– Jól van, Joseph Taylor közlegény, add elő mondanivalódat a hölgynek,
aztán ne rabold el drága idejét a blabláddal. – Millie ajka keskenyebb, a szeme
nem ilyen sötét.
– Nekem a szokásost – mondta Könyvmoly – a haveromnak is. – Amikor
pedig a hölgy hátat fordított, fennhangon folytatta: – Tudja ő, hogy mit
akarok, kiskomám! Itt vagyok minden este. Egy napon majd hazakísérhetem.
 Solly tréfálkozva felelte: – Na, és ha nem adok kimenőt? Az MP-k a
kapunál addig püfölik a fejedet, amíg bírja a karjuk.
– A hölgynek kocsija van – mondta Moly. – Ö meg a barátnője minden este
kettesben kocsikáznak. Térj észhez.
Elhallgattak, amikor a hölgy meghozta a nyakolajat. Ott álltak a tébolygó
kantinban, bele-belekortyolgattak italukba, beszélgettek erről-arról, egészen
záróráig. Aztán Solly megismerkedett a hölgy barátnőjével, Sally Anne
Walterssal, aki a cigarettát árulta. Világosbarna bőre volt, nagy szürke szeme,
és gömbölyded vállára omló sötétbarna haja. Valamivel magasabb volt, mint
Fannie Mae Branton.
– Örülök, hogy megismertem, Saunders tizedes. A barátja annyit beszél
magáról, hogy szinte ismerni vélem. – Tág, bámész szemmel nézte. Csinos
lehet, gondolta Solly.
A kantin előtt Könyvmoly ismét megkérdezte, hogy nem kísérhetnék-e el a
hölgyeket.
Fannie Mae nevetett. – Magát nem könnyű elbátortalanítani, Mr. Taylor!
Sőt, nem is lehet. – Barátnőjéhez fordult: – Mi a véleményed, Sally Anne? –
Mintha betanult jelenet lett volna.
– Voltaképpen miért ne? – mondta Sally Anne szemérmesen. Nem leplezte
azonban a hangjában és a Sollyra vetett oldalpillantásában bujkáló izgalmat.
– Sally és Solly. Jó összetétel – mondta Könyvmoly. Solly megfojtotta
volna egy kanál vízben. Akár egy cseppben is. Sally Anne idegesen
fölnevetett. Négyesben odaballagtak Fannie Mae parkoló kocsijához, mintha
már elintézett dolog lenne, hogy Solly velük tart a városba. Megálltak a hölgy
kocsijánál. Könyvmoly hevesen unszolta Sollyt:
– Gyere, öregem, ne légy ünneprontó!
– Igazán szívesen mennék veletek, Joe. Hidd el, nem viccelek. – Érezte,
hogy belepirul a dühbe. – Vissza kell mennem a századhoz, hogy legépeljek
egy névsort a zászlóaljnak. Reggel nyolcra meg kell lennie – hazudta. – Pedig
tényleg szívesen veletek mennék.
– No, lányok, én minden tőlem telhetőt elkövettem – mondta karját
széttárva Moly. – Ti talán jobb belátásra bírhatjátok.
– Ne erőszakoskodjunk Saunders tizedessel. Ha dolga van, hát dolga van –
mondta Fannie Mae, és úgy nézett Sollyra, hogy az zavarba jött.
– Megértenek, ugye? – kérdezte Solly meggyőződés nélkül.
Azok bekászálódtak a kocsiba, Moly egy pillanatnyi habozás után előre ült
Fannie Mae mellé. Miss Walters egyedül maradt a hátsó ülésen. Amikor
elindultak, mindkét hölgy jó éjszakát kívánt, Könyvmoly pedig elégedetten
mosolyogva, mintha éppen langymeleg ágyikójába bújna és magára húzná a
puha, pihe takarót, kiszólt Sollynak:
– Viszlát a századnál, derék fiú! Ne dolgozd agyon magad! Solly a
barakkban letelepedett a priccsére. Könyvmolyra és
Fannie Mae-re meg Miss Waltersre gondolt, de főleg Könyvmolyra és
Fannie Mae-re, és azon tűnődött, vajon mit csinálhatnak, és hogy mi a fenét
érdekli őt az, hogy mit csinálnak. Képzeletében erotikus képek kergették
egymást. Semmiféle névsort nem kellett összeállítania a zászlóalj-
parancsnokságnak, vagy bármilyen parancsnokságnak, és nem egészen értette,
miért nem ment el Mollyal és a hölgyekkel. Talán attól félt, hogy elkapja az
MP kilépő nélkül, ő pedig makulátlan akart maradni a sereg szemében,
semmivel sem akarta veszélybe sodorni a lehetőségeit. Vagy talán, mert tudta,
hogy Moly fog előre ülni Fannie Mae mellé, ő pedig a hátsó ülésre Miss
Waltersszal, és kissé talán féltékeny volt Taylor közlegényre, Joseph Taylorra
– még csak nem is tizedes az illető! A fene egye meg, tényleg féltékeny, na
és? írni kellene Millie-nek, de ma valahogy nem volt levélíró kedvében. Millie
nyilván éppen a Szabadságos Katonák Klubjában táncol egy másik baka karjai
között, hallgatja a szövegelését, rámosolyog, esetleg randevút is megbeszél
vele, természetesen csak a katonák harci szellemének megőrzése végett.
Még mindig felöltözve hevert priccsén, amikor Könyvmoly megérkezett.
Behunyta a szemét, hallotta, amint Moly motoszkál, leveti cipőjét, talán az
ingét is. Samu bácsi seregének leglármásabb fattya. Solly veszettül szeretett
volna változtatni a testhelyzetén. Föl akart kelni, levetkőzni és ágyba bújni,
egy porcikája sem kívánta azonban azt a társalgást, amire bizton számíthatott,
ha Könyvmoly akár a legcsekélyebb életjelet észleli rajta. Ma este valahogy
nem volt kedve meghallgatni Könyvmoly Casanova Taylor közlegény
szerelmi vitézkedéseinek történetét.
– Ejnye, komisz baka, hát hol a fenében mászkált? – Nyakigláb Lincoln
mezítláb slattyogott Könyvmoly priccse felé.
– Na, mit gondolsz, hol?
Bár mennének máshová zajongani, gondolta Solly.
– Mért nem hagyjátok aludni az embert, ti nagyszájú szófosók?
– Fogadni mertem volna, hogy csak adod az alvót – mondta Könyvmoly
vidoran. – Velem kellett volna jönnöd, fiacskám. Csuda két bőr. Nekem
elhiheted. A tied is, az enyém is, egyik jobb, mint a másik.
– Hogyhogy a tied? – háborodott föl Solly.
 – Kamatyolni voltál? Belevaló gyerek vagy, Könyvmoly! – Nyakigláb
Lincoln letelepedett Solly mellé a priccsre.
– Két ínycsiklandó falat. El akartam vinni az én kenyerespajtásomat, de
valami századnévsorra, vagy névadszázsorra hivatkozott. Pedig az a csibe
bukik Sollyra. Tudom, mit beszélek.
– Na, és volt kamaty? – kérdezte Nyakigláb.
– Nem hiszem, hogy ez rád tartozna.
Solly maga előtt látta Könyvmolyt az édes-arcú Fannie Mae-vel. Dühe
nőttön-nőtt. Az a nő többet ér, mint ez a két katona együtt a köbön.
– Van egy NAACP-szervezet a városban, és az én anyuskám az Ifjúsági
Tanács elnöke – közölte Könyvmoly Sollyval.
– A te anyuskád? – Solly nem tudta megállni.
– Persze, hogy az övé – mondta Nyakigláb. – Ha volt kamaty, akkor az
övé. Legalábbis, amíg nem jön egy jobb csődör.
– Az én anyuskám az elnök – ismételte Könyvmoly. – Sally Anne pedig,
azt hiszem, a titkár, vagy valami ilyesmi. Miss Waltersre gondolok. Mondtam
nekik, ez a szósz különösen érdekelni fog téged. Valami kettős győzelemről
beszéltek ugyanis. Ez a jelszavuk, ő olyan, mint te, Solly. Azt mondja,
antifasiszta. Tetőtől talpig az.
– Hagyd ezt a dumát, Moly! Milyen volt a cicus? Meséld el! Nem helyes
magadnak megtartanod.
Könyvmoly Sollyra sandított, aztán Nyakiglábra, és ravaszul mosolygott.
– Emlékszem, amikor az öreglány meg én először összejöttünk – mondta
Nyakigláb. – Forró éjszaka volt a Central Parkban. Előzőleg állandóan
lerázott. Ha kértem rá, elkacarászta, vagy azt mondta, fél, meg efféle nyafka
szamárságokat. De akkor éjjel azt mondtam, most vagy rászánja magát, vagy
nem lát többé.
– Ez az, így kell bánni a tyúkokkal – helyeselt egy másik hang. Solly
körülnézett, és észrevette, hogy három újabb részvevője támadt a kanmurinak.
– Előbb-utóbb szétteszik, és befogadják – mondta Baker.
– Mert ha nem neked, hát másnak. Ez már így megy.
Baker középtermetű testén nagy, szép fejet és vastag, erős nyakat hordott. –
Azelőtt Balfácán Bill Bakernek hívták, de aztán Cuki Fiú lett belőlem.
Nyakigláb Lincoln folytatta: – Nyafogott és szabódott, de én
nekiszorítottam az egyik fának, hűvös szellő fújt, felhúztam a szoknyáját,
előregörnyedtem és... Olyan jó volt, hogy a lábunk remegni kezdett, berogyott
a térdünk, mindketten a földre ereszkedtünk, anélkül, hogy szétváltunk volna,
és én csak folytattam!
– Ez már döfi! – kiáltotta valaki.
– Öregem, az ilyesmit sosem felejtik el!
– Nagy hóhányó vagy!
– Mért nem nőttök föl? Úgy viselkedtek, mint egy rakás kamasz.
Nyomjátok a szöveget a nőkről.
– Nem a szöveget nyomom, hanem őket – mondta Baker.
– És esküszöm, hogy nincs ellene kifogásuk.
A kis Clint Moore volt az igazi könyvmoly az alakulatban. Fölnézett a
könyvből, amelyet éppen olvasott, és komolyan azt mondta:
– Bajtársak, elfelejtitek, hogy az anyátok is nő.
– Aha! – kiáltott föl Lincoln. – Nem hittem volna, hogy a kis kollégista a
mamájával is szórakozott.
Clint fölállt a priccséről. Százhetven centi körül volt, karcsú és ápolt. Halk
hangja volt, de fel kellett rá figyelni. – Jobban tisztelem a nőket annál,
semmint hogy szórakozzam a mamákkal vagy tyúkokkal, vagy bárhogy is
nevezitek őket. És ha bármelyikőtök akár egyetlen tiszteletlen szót ejt is az
anyámról, hát beverem a fejét az első tárggyal, ami a kezem ügyébe akad. Egy
pillanatra csend lett. Aztán Lincoln szólalt meg.
– Ugyan, ez egy hülye. Semmit sem tud az asszonynépségről. Egy életre
emlékeznek arra, aki először elkapta őket. Tapasztalatból mondom.
– Akármikor visszamehetsz hozzájuk – mondta Baker. – Akár milliószor
férjhez mehetett azóta, mindig te leszel az igazi férfi. Sosem felejtenek el.
– Tényleg sosem felejtenek el – egyezett bele Könyvmoly, a kérdés
szakembere. Casanova inkognitóban. – Ha úgy csinálod, ahogy nekik jó.
Solly szerette volna megkérdezni: “Te úgy csináltad Fannie Mae-nek, Mr.
Könyvmoly? Add elő, te szófosó őstehetség. Valamennyi mocskos részletet."
De egy szót sem szólt. Talán félt attól, amit Könyvmoly felelne, és attól is,
amit ő válaszképpen tenne (vagy sem). Érezte, hogy elönti fejét a düh,
lekúszik a vállára, és görcsbe rántja a gyomrát. Voltaképpen mi köze az
egészhez?
– Volt nekem egy kis nőm. Nem volt több tizenhat évesnél. Fönn lakott
Bronban. Nem teketóriáztam annak idején én sokat, srácok. Bezörgettem az
ajtaján, ő kinyitotta, amikor meglátott, elvigyorodott, hogy aszondja, “He-he-
he", én meg azt mondom: “Hö-hö-hö, kurjantsunk egyet". Elfoglalt vagyok,
nincs időm nyavalyogni.
 Az emberek röhögtek, Solly majd fölrobbant. Nem tudta leküzdeni.
Amikor elhalt a nevetés, a dobogás, a combcsapkodás, Solly szétnézett, látta a
komoly arcokat, amelyek úgy csüngtek Könyvmolyon, mintha a vasárnapi
iskolában volnának és Moly lenne a tanár. Clint ismét a könyvbe merült. Solly
meglepve tapasztalta, hogy fölkelt és gúnyosan odaszólt Taylornak. – Azt se
tudnád, mihez kezdj egy nővel, ha egy is akadna, Könyvmoly Taylor, te szűz!
– Saját magának is idegenül csengett a hangja. Száján dühös mosollyal nézett
le Könyvmolyra, Moly széles arca pedig őszinte csodálkozást tükrözött. Egy
pillanatra elnémult.
– Mért nem sikerült lefektetned a kantinos lányt? Nagyon jól tudod, hogy a
közelébe se juthattál. A kezét se foghattad meg.
– Mi bajod van? – kérdezte riadtan Moly. – Féltékeny vagy, vagy mi a
szösz?
– Féltékeny? – ismételte Solly. – Féltékeny egy pisis szűzre?! Lefogadom,
hogy még szűz vagy. Tízet adok egy ellen. – Körülpillantott a többieken. –
Akar fogadni valaki?
A katonák együtt nevettek Sollyval, és Moly annyira meglepődött a
hirtelen támadáson, különösen pedig azon, hogy kebelbarátjától, Solly
Saunderstől eredt, hogy hirtelenjében nem is tudta összeszedni magát. Csak
annyit tudott kinyögni:
– Mi bajod, öreg fiú?
– Semmi, csak szállj le a kantinoshölgyről. Csak mert kedves és
barátságos, még ne fújd föl az ügyet.
– Semmi tiszteletlent nem mondtam róla – felelte Moly bizonytalanul.
– Ne is, Mr. Moly – felelte Solly, majd megfordult és végigment a
barakkon, a századiroda irányában. Levelet írt Millie-nek és Mamának.
Amikor befejezte a levélírást, fölnézett és Fannie Mae-t látta maga előtt.
Lehunyta a szemét és elöntötte a magány. A bőre, elszoruló torka, a melle,
hasa, ágyéka, fájó combjai, mindene Millie-re vágyott. Behallatszott, hogy a
többiek a barakkban még mindig a nőkről beszélnek, nevetgélnek, dobognak a
lábukkal. Újra kinyitotta a szemét, és Fannie Mae változatlanul ott volt, őt
nézte nagy fekete szemével, szép ívű száján lágy mosollyal, és ekkor vad
dolog történt. Zenét hallott. Elragadtatottan fülelt egy pillanatig, aztán fölkapta
a tollat és írni kezdett. Amióta az eszét tudta, megszállottan írni akart, papírra
vetni valamit, regényekbe, költeményekbe kezdett bele tíztizenkét éves kora
óta, a New York City-i lakókonyha magányában, miközben anyja naphosszat
szállodaszobákat takarított Manhattanben. Középiskolás és egyetemista
korában közölték írásait az iskolai lapok. Később egész fióknyi visszautasított
anyaga volt. Ismét lángba borult az arca. Írni kezdett. Az ujjai remegtek,
ahogy írta:

Fanny derűs és tiszta lélek,

e zord földön nem otthonos,
nincs hely az ő szelíd szívének
itt, ahol villognak a kések,
s az győz, aki alattomos.

Felpillantott Fannie Mae-re. A lány már nem mosolygott. Solly tovább írt.
Jólesett írni. Férfinak érezte magát. Teljesnek. Tökéletesnek. Kielégültnek.

Arcán a gyengédség virága,

és nem tanulta, mit tegyen,
ha a világ sárral dobálja.
Jóságának törékeny ága
kezdettől fogva védtelen.

Abbahagyta, apró darabokra tépte a papírt. Mit is tud ő Fannie Mae-ről? És

mit ért az íráshoz? Egyszerűen csak magányos. Magányos egy idegen, zajos,
elhagyatott helyen. A lány bájos, ő magányos. Erről van szó, nem másról. Jól
bírná itt a seregben, ha nem lenne magányos, ideje nagyrészében, össze kell
szednie magát. És talán Molynak igaza van. Lehet, hogy túl komolyan veszi
magát. Pattanásig van feszítve, mint egy rugó. Túlzottan hajt. Talán... talán
többször kellene a kantinba mennie. Több nyakolajra van szüksége. És
kikapcsolódásra.

Ötödik fejezet
Solly a századirodában ült és a tiszti iskola anyagát lapozgatta. Ha bezörget a
Lehetőség, majd ajtót nyit neki. Éjfél múlt már, Solly egyre álmosabb lett, de
küzdött az álom ellen, mert meg akart győződni róla, hogy Moly rendben
visszatér a városból. Moly megint hazakísérte a kantinoshölgyet, és jóval
tovább maradt a szokottnál. Solly hallotta, amint fölbaktat a lépcsőn,
lármásán, mint rendesen. Már ismerte a járását. Letette a könyvet és talpra
ugrott, mikor Moly becsörtetett, mint egy nehézkes fegyverhordozó.
– Mi a csuda történt veled?
Moly élénken emlékeztetett egy balesetre, amely alkalmat keres, hogy
megtörténjék. Ajka földagadt és vérzett, ruhája tépett volt, nyakkendője a
hátán csüngött, inge körös-körül kilógott. Hajadonfőtt volt.
– Van fegyvered, Solly? Van fegyvered? Megölök ma egy kurvapecért,
még ha egész éjjel is vadásznom kell rá.
Solly megragadta Moly karját és megpróbálta leültetni.
– Mi bajod van? Mi történt veled?
Moly elhúzódott. – Ne törődj vele. Csak fegyvert akarok a markomba,
aztán megyek és a pokolra küldöm azt a kurvapecért. – Ajka remegett a
dühtől. Dagadt arcán könnyek csorogtak. Taknyos orrát reszkető keze fejébe
törölte.
– Várj egy kicsit, Moly. Ülj le és szedd össze magad. – Solly Könyvmoly
vállára tette a kezét és így próbálta beleerőszakolni a székébe.
Moly ismét elhúzódott. – Nem érek rá. Még ma éjjel megölöm azt a
kurvapecért! Komolyan mondom!
– Rendben van, megölöd. De türtőztesd magad egy percre, amíg elmondod,
hogy mi történt. – Elsősegélycsomagot és jódot vett elő a fiókból. Amikor a
jód hozzáért dagadt ajkához, Moly vadul ordibálni kezdett.
– Na, most közöld, mi történt – mondta Solly.
– Haverom vagy, ugye, Solly?
– Hát persze.
– Akkor jó. Segíts fegyvert szereznem. Kénytelen vagyok kiirtani azt a
disznót.
– Kit? – Moly talán Fannie Mae barátjával akaszkodott össze. A külleméről
ítélve egy két és fél tonnás teherkocsival is civódhatott volna. A szeme
könnyben úszott, csörgött az orra...
– Miután hazakísértem Fannie Mae-t, beugrottam a Szorgos Méhecske
Bárba egy pár rundra. Minden a legnagyobb rendben volt a kricsmiben, amíg
be nem jött két szarházi MP és bizgetni kezdte a katonákat, meg macerálni a
nőket. Még jó, hogy Fannie Mae nem volt velem. Már alulról szagolnám az
ibolyát, ha őt kezdték volna piszkálni. De úgy éljek, hogy velem jött volna egy
fehér szar házi is a sírba. Szóval odajöttek hozzám, ahogy a pultnak
támaszkodtam, és aszondják: “Na, gyerünk, fiú!" Én meg aszondom: “Samu
bácsi seregében nem fiúk vannak." Mire ő: “Jól van, ne okoskodj." Én: “A
fene se okoskodik. Maguk okoskodnak." Egyikük aszondja, fogd be a pofád.
Mire én: “Mér nem hagynak békén, szarháziak?" Akkor elkezdtek cibálni.
Kivittek, beültettek a dzsipjükbe, elhajtottak egy elhagyatott helyre és ronggyá
vertek. Az egyik szarházit úgy gyomorszájon vágtam, hogy könyékig
beleszaladt a karom.
– Csak az arcodat verték, vagy máshol is?
– Összevissza vertek – mondta Moly –, és akkor is elkapom őket, ha ez
lesz életem utolsó jótette.
– Hogyne – mondta Solly. – Pillanatnyilag azonban meg kell fürödnöd,
ágyba kell bújnod, pihenni egyet, reggel pedig gyengélkedőre jelentkezni,
hogy vizsgáljanak meg. Kutyául leszel reggelre.
Moly megint sírva fakadt. – Mondd meg, hova menjek fegyverért! Ugye te
a haverom vagy, Solly? Szerezzünk fegyvert és gyerünk, aprítsunk föl egypár
fatökű kurvapecért. Kerítsünk két-három fegyvert.
Nagy rakás szerencsétlenség volt, ahogy ott ült könnybelábadt szemmel,
dagadt arccal, hüppögve, sírva, szipákolva.
Sollynak is sírhatnék] a támadt. Legszívesebben fölkapott volna egy
pisztolyt és szétlőtte volna néhány MP koponyáját. A hadsereg időt és
fáradságot nem kímélve a néger katonák értésére adja, hogy semmi
keresnivalójuk a háborúban. De az istenit, ő hisz a háborúban! Nem
akadályozhatják meg, hogy higgyen benne. Katona lesz, nem pedig balek;
tiszt lesz belőle, még ha a fejük tetejére állnak is a fehér kutya MP-k
Ebbensville-ben és a Johnson Henry táborban. Scotty és Könyvmoly ellenére
is!
– Jól van, jól van... – nyugtatta Könyvmolyt. Moly meg azt hajtogatta:
– Ez hadsereg, nem? Kell, hogy legyen itt valahol egy átkozott fegyver.
Állítólag ez hadsereg.
– Aludjunk rá egyet! Jó meleg fürdő kell neked. Még csak panaszt sem
tehetünk a disznók ellen, hiszen eleve engedély nélkül voltál kint...
– De esz a fene, hogy egy szarházi csak úgy elkap semmiért. – Sírt, mint
egy gyerek. – Csak mert fekete vagyok, és mert nekik volt fegyverük, nekem
meg nem? És gumibotjuk. Gyűlölöm, ha valaki visszaél a helyzetével, főleg
egy fehér szarházi. Szemétség. Tudod, Solly, hogy én sose abajgatok senkit.
Könyörgöm, irtsuk ki azt a két kurafit!
– Tőlem, Könyvmoly... de nem sokat segíthetnél nekem ma éjszaka. Ebben
az állapotban egy szúnyogot sem bírnál agyonütni, nemhogy két állig
fölfegyverzett fehér MP-t. Menjünk inkább szépen zuhanyozni.
 – Számíthatsz rám, Solly. – Ingujjába törölte az orrát és Solly vállára
borult. – Nem hagylak cserben. Te vagy a legjobb barát az egész világon.
Most rögtön odamehetnénk és halomra gyilkolhatnánk a fatökűeket!
Mindhalálig melletted leszek. Életemben nem volt még ilyen jó haverom, mint
te.
Solly igyekezett türtőztetni magát.
– Először is, egy fia fegyverünk sincs, senki nem is fog adni, és...
– De hát ez a hadsereg, nem?
– Másodszor pedig, ha most odamennénk, ezúttal kettőnket vernének
laposra, és meg is érdemelnénk, mert elment a józan eszünk. Értsd meg,
kilógtál, engedély nélkül távoztál. Külön szerencséd, hogy nem voltak
kíváncsiak a kilépődre.
Moly szipogva rámeredt haverjára.
– Szerencsém? Ronggyá vernek, és ugye az a szerencsém, hogy nem
ütöttek agyon...? Térdre kellene borulnom és áldani az Urat.
– Nagyon jól tudod, hogy nem így gondoltam – mondta Solly.
Egyiküknek sem volt még ilyen jó barátja, és most mégis gyűlölködve
méregették egymást.
– Szerintem te szerelmes vagy ebbe az anyaszomorító seregbe. Jobban
szereted, mint engem. Mintha részvényes lennél ebben az átkozott buliban!
Solly dühbe jött.
– Gondolj, amit akarsz. Egyelőre még a hadseregben vagy, itt is kell
maradnod, tehát akár abba is hagyhatnád a hőbörgést, és megemberelhetnéd
magad.
– Vagyis az én hibám, hogy a fejem beleszaladt a gumibotjukba? Amit a
fehérek csinálnak, az mindig helyes, én meg fekete vagyok, tehát mindig én
vagyok a hibás. Nem hittem volna, hogy megérem azt a napot, amikor te
fordulsz ellenem a fehérek érdekében. Azt hittem, kebelbarátok vagyunk...
– Azok is vagyunk. De ha a barátom téved, akkor is téved, ha a barátom. És
ha te engedély nélkül bemész ebbe a fehér városba, magadra vess.
Levitte Könyvmolyt a fürdőbe, aztán ágyba dugta. Moly azonnal elaludt, és
úgy húzta a lóbőrt, hogy a halottak is föltámadtak volna tőle.
Solly ott hevert a Moly melletti priccsen és a sivár fehér mennyezetet
bámulta. Talán valóban fegyvert kellett volna szerezniök, bemenni a városba
és kurvapecéreket gyilkolni halomra. Talán csak így lehetne jobb belátásra
bírni a fehéreket. Mintha hallotta volna Rogers nevetését az alvó barakk
csöndjében. És a tücskök is nevettek odakinn. A fenébe Rogersszel! Talán
Molynak van igaza, és te, Solomon Saunders közlegény vagy az új típusú, tip-
top tamásbátya, épp csak a tahó beszédet hagytad el. Nézz szembe ezzel.
Többre tartod a hadseregbeli kilátásaidat, mint a haverod barátságát. Csak
vigyázol, nehogy rajtakapjon. De az ördögbe is, miért ne? Mindenki ugyanazt
csinálja. Ember embernek farkasa. Millie úgy olvasott benne, mint a nyitott
könyvben. Tudta, hogy be akar jutni a fehér népség világába, de óvakodik
attól, hogy hallják a lihegését. Remélte, hogy Moly nem fordul ellene.
Mit gondolsz, kit versz át, Solly Saunders? Nem izgat téged igazán a
Könyvmoly. Ha a pöcegödörből jössz ki, Moly akkor is hajlandó tejszagúnak
érezni. Holnapra Moly be fogja látni, hogy semmi értelme nem lett volna
visszamenni. Azt mondja majd: “Te vagy az én kebelbarátom! Nem hagytad,
hogy visszamenjek abba a fehér városba és fasírtot csináljanak belőlem.
Megmentetted az életemet!" És még jobban fog szeretni, mint eddig, ő a
legjobb barátod, és túl közelről néz ahhoz, hogy igazán lásson. Inkább
Nyalóka Rogers, ez a nyalafinta hímringyó megy az idegeidre az értő
vigyorával. Félsz, hogy ő is úgy olvas benned, mint egy könyvben. Ugyanúgy
félsz tőle, mint Millie-től. De Nyalóka legalább bevallja, hogy megjátssza
magát. Te azonban elbújsz a faji öntudat mögé, az antifasizmussal, a
Demokratikus Háborúval takargatod magad – “a szájtépéssel, a tényekkel, a
mesketével..." Hallotta Nyalóka hahotázását és lábdobogását. Lekászálódott a
priccsről és Rogers priccséhez sietett. Rámeredt a csendesen alvó, kerek fejű
katonára, aki úgy feküdt előtte, mint egy öntudatlan, ártatlan csecsemő.
Földhöz szerette volna vágni. Körülnézett, majd újra az alvóra. Zavartan
visszahőkölt, aztán kiment, hogy lezuhanyozzon.

Hatodik fejezet
Későn érkezett az ősz, mint Georgiában mindig, de amikor megérkezett, nagy
volt és aranybarna. Csütörtök délután esni kezdett, és az emberek vörös
georgiai sarat hurcoltak be a barakkokba. Egész éjszaka ömlött, mintha
kiürülni készülne az ég. Másnap reggel hat körül állt el, a nedvességtől
csöpögő fák mintha száz halállal haltak volna, s ősszel a halál félelmesen
gyönyörű, amikor a nedves, sötétzöld levelek sírnak, haldoklanak,
aranyvörösbe fordulva hullanak a táborra és egész Georgiára. Scotty pedig
megjött a helyőrségi fogdából, mint aki halottaiból támadt föl.
 Solly a századparancsnoknál volt, hogy aláírassa vele a napiparancsot,
amikor Scott bevonult, cókmókját maga mögött vonszolva. Levetette a
sapkáját, kackiásan tisztelgett mindkettőjüknek, és tiszteletteljesen megkérte a
századparancsnokot, adna neki tíz nap szabadságot, amikor pedig az
visszautasította és majd a guta ütötte meg, Scott Sollyhoz fordult.
– Mondd meg neki, Sandy tizedes, hogy meg kell látogatnom az öreglányt!
Te puszipajtása vagy neki. Rád hallgat. Torkig vagyok a bakszaggal. Hál'
istennek, nem vagyok buzeráns.
Solly csendben verítékezett. Dühöngött. Rámeredt a közlegényre és a fejét
rázta.
– Nem segíthetek.
Még aznap este Scott sarokba szorította Sollyt és tamásbátyának csúfolta. –
Ne félj a fehérektől. Nem esznek meg!
– Ha bolondot akarsz csinálni magadból, rajta! Csak engem hagyj ki belőle.
Szórakozz csak. Tőlem akár föl is kötheted magad, csak azt ne kívánd, hogy
én adjak hozzá kötelet – mondta Solly csendesen, haragtól égve.
Legszívesebben szájon vágta volna Scottyt.
Az nyugodtan válaszolt: – Hát persze, írnok Bajtárs. Mellényzsebedben a
világ. Tudom, hogy a fehérek fiúja vagy. És ez is való neked.
– Tudod mit, mégis hajlandó vagyok kötelet szerezni neked. Szállj le
rólam! – ordított Solly a vadócra.
Scott kihátrált a századirodáról. Solly meg azt gondolta, az idegeire megy
ez az egész fattyú banda. Scott, Rogers, Könyvmoly. Mind be akar húzni a
csőbe. Aztán eszébe jutott, hogy össze kellene szednie magát. Nagyon
könnyen ugrok. Moly megmondta: panyókára vetve kell hordani a világot. De
Moly kisebb kaliber. Solly szeretett volna kirohanni és üvölteni.

Minden az idegeire ment. És szinte mindenki. Másnap reggel Samuels

bejött az irodára, Solly válla fölött bepillantott abba, amit Solly gépelt,
belelapozott az iratokba, dicsérően nyilatkozott a századadminisztráció világos
és hiánytalan vezetéséről, továbbá cigarettával kínálta Sollyt.
– Hogy ityeg a fityeg a századnál, tizedes? – A hadnagy letelepedett a
Fődörzs asztalához.
– Szeretném, ha nem hívna tizedesnek, hadnagy úr... – Elöntötte arcát a
forróság. Mélyet szippantott a cigarettájából.
 – Máris megbízott tizedesem, és hamarosan megkapja a kinevezését, amint
megérkezik az ezredtől a parancs. Amint az ezredes aláírja. Maga gépelte.
Ajánlottam Rutherford főhadnagynak, hogy...
– Valóban én gépeltem a felterjesztést. Engem első osztályú közlegénynek
javasoltak. Hét emberből csináltak tizedest. Egyikük neve sem volt Saunders.
A hadnagy arca belepirult a dühbe. Az irattartóhoz lépett és elővette a
parancs másolatát. Solly tovább gépelt. Hallotta, hogy a hadnagy csendesen
káromkodik. Aztán Samuels ismét rámeredt.
– Tizedes, mi a fene esett a századba? Jó emberanyagunk van. Az
intelligenciavizsgálati pontszámaik a legmagasabbak az egész ezredben. Ma
reggel utánanéztem az ezredparancsnokságon. De nem elég öntudatosak,
önként a kisujjukat sem mozdítanák.
– Ne engem kérdezzen, uram. Én az irodán dolgozom.
– Ugyan, Saunders. Este a többiekkel van. Maga a századírnok.
Kulcshelyzete van.
Az összes ugrabugrálás és nyüzsgés után, gondolta Solly, íme, Rogers
tizedes, én meg egy rothadt első osztályú közlegény. És hadseregnyaló
haszonélvező vagyok. Samu bácsi fiúja, a géhás tiszt bizalmasa. Besúgója, ha
úgy tetszik.
– Nincs véleményem a dologról – felelte. Forróság öntötte el. Hagyják
békén.
– Williamson ezredes, a helyőrségtől, ellátogatott tegnap a századkörletbe.
Ő ugyebár szemmel láthatóan ezredes, sasváll-lappal, meg minden. Végigjárta
a körletet. De egyetlen katona sem állt vigyázzba vagy tisztelgett. Azt viszont
hallotta az ezredes, hogy a század egyik katonája odaszól a többieknek:
“Nézzétek ott azt a katonát, azzal a csirkével a vállán! Ha nem vigyáz, le fogja
szarni!"
Sollyból kirobbant a nevetés. Akárhogy igyekezett, nem tudta visszafojtani.
Egyre csak a katonákat látta maga előtt, meg az öntelt ezredest, váll-lapján a
fénylő sassal. Nevetett, nevetett, mintha már évek óta gyülemlett volna föl
benne. Samuels rámeredt és a fejét csóválta. Solly már könnyezett, görcsbe
szorult a gyomra, de nem tudta abbahagyni. A századparancsnok f ej hangú
üvöltése behallatszott a nyitott ablakon át:
“...tűrök el többé semmiféle disznóságot egyikőjüktől sem! Egyszer és
mindenkorra vége a sumákolásnak és szarakodásnak, különben kiherélem
magukat! A következőt, aki balhézik a városban, bevágom a fogdába és
elásom a kulcsot!"
 Solly abbahagyta a nevetést, az ablakhoz lépett és lepillantott Rutherfordra,
ahogy ott állt hórihorgasan, kivörösödött képpel, göthös volt és csapott állú,
farkasszemet nézett a néma emberekkel és közben a könyökével tartotta a
nadrágját. Föl-alá járkált, tenorból szopránba csukló hangján teli torokból
sipítozott, ádámcsutkája ugrált. Solly valahogy szabadnak, súlytalannak érezte
magát, mint az a bizonyos Moly-féle panyókára vetett viselet. A századpékát
nyilván a sárga földig lehordták az ezredparancsnokságon. A kiejtése ezúttal
félreérthetetlenül déli volt.
“... ez nem fenyegetés, az istenit, hanem ígéret!"
Solly elfordult az ablaktól és visszament az írógéphez. Mélyen, röviden
fölnevetett:
– No lám, Charles J. Rutherford főhadnagy, a legnagyobb népnevelőcske
az USA-hadseregletben.
Samuels ránézett, szóra nyitotta a száját, mintha valami jelentőset akarna
mondani, aztán meggondolta magát és kiment. Rutherford bejött a
századirodára.
– Saunders, a föld alól is kerítse elő nekem Anderson őrmestert, és közölje
vele, hogy a teljes század húsz kilométeres menetgyakorlatra megy ma
délután! Mindenki, a konyhaszolgálatosokat is beleértve, sőt a küldöncök és a
műszakiak is!
Az emberek teljes menetfelszerelésben, töltetlen fegyverekkel, kivonultak a
körletből. Makacs, dühös arccal vonultak, fekete, barna, izzadt arccal, míg el
nem érték az erdős területet a barakktól egy kilométernyire. Samuels hadnagy
szólt, hogy nem kell lépést tartani, az emberek pedig azonnal
engedelmeskedtek. Beszélgetni kezdtek. Nevetgéltek, átkozódtak, dörmögtek,
morogtak. A nap lángolóan tűzött, az út kápráztatóan vörös volt a forróságtól,
a portól, és a georgiai napsütéstől, a súlyos bakancsok mindenütt vörös
porfelhőket kavartak föl, vörös por szállt izzadt arcukra.
A teljes menetfelszerelés egyre súlyosabb lett, mintha egymást cipelnék.
Moly és Solly egymás mellett ballagott, verejték és por szemükben, fülükben,
szájukban.
Valaki az alakzat élén énekelni kezdett és mindenki csatlakozott:

Glory, glory, hallelujah,

Glory, glory, hallelujah,
Glory, glory, hallelujah
De a lelke köztünk van...
 Kivilágosodott az erdő éneküktől: egyesek helyesen, mások hamisan
énekeltek, és szinte észrevétlenül menetelni kezdtek, szabad, természetes
ritmusban. Amióta a hadseregben voltak, Solly most először érzett meleg,
becsületes összetartozást valamivel, akármivel, amihez a többiek is tartoztak.
Elfelejtette a hátát húzó zsákot. A szöveg valahol, valahogy átalakult – hála
Jerry Abraham Lincoln Scott közlegénynek.

Glory, glory, Tömő Tóni,

Ki nejünket gondozod!...

Azután azt énekelték:

Aszondják, ez gépesített háború,

Mi a szösz;
Aszondják, ez gépesített háború,
Mi a szösz;
Aszondják, ez gépesített háború,
Minek akkor ez a hosszú gyalogút?
Sej, haj, mi a szösz...

Samuels hadnagy és Anderson Fődörzs elhaladt mellettük az ellenkező

irányban. Nyilván Hordófejű Bakert keresik az utóvédnél. Valószínűleg
elszelelt. Az a hájfejű ki akar sántikálni a seregből, amióta csak besántikált.
Még mindig a “Mi a szösz"-t énekelték. Solly visszanézett és látta, hogy a
Fődörzs és Samuels messze az utóvéd mögött vonul, közrefogva Bakert,
akinek bakancsa összekötözve a nyakában lógott.
A “Mi a szösz" szövege is átalakult:

Aszondják, ez fehérember-háború,
Mi a szösz;
Aszondják, ez fehérember-háború,
Mi a szösz;
Aszondják, ez fehérember-háború,
Minek akkor a sok néger bakahús?
Sej, haj, mi a szösz...
 Nevetgéltek és kiabáltak. Solly is nevetett először, de aztán eszébe jutott,
hogy ez nem fehérember-háború. Ez mindenki háborúja.
A szöveg tovább alakult:

Rohadt egy hely Georgia,

Mi a szösz;
Rohadt egy hely Georgia,
Mi a szösz;
Rohadt egy hely Georgia,
Az Államok seggluka,
Sej, haj, mi a szösz...

Elhalt az ének és a nevetés. Solly ráeszmélt, hogy igavonó barom. Úgy

érezte, eltörik a gerince, az erei pedig ezúttal biztos elpattannak. Szája és torka
kiszáradt, belepte a por, gombóccá dagadt benne a sár. Már-már összeesett,
amikor a Fődörzs utolérte őket, álljt vezényelt, a hadnagy pedig oszoljt, és azt
mondta, könnyítsenek magukon, dohányozzanak, vagy csináljanak, ami
tetszik, csak maradjanak szem előtt. Egyesek eldőltek az út szélén, mások pár
lépésnyire bementek a ragyogó zöld erdőbe, végignyúltak a csillogó füvön,
nekitámaszkodtak a nagy fáknak. Könyvmoly is leült, fejét egy magas
fenyőnek támasztotta. Solly egész hosszában elterült a füvön Moly közelében,
folyt róla a verejték, fölbámult a lombkoronára és túl, a hatalmas üres
kékségbe. Hosszan, lassan szívta a cigarettáját, jólesett az orrának, a szájának,
a torkának, lekúszott a gyomráig, és olyan fáradt volt, hogy úgy érezte, sosem
fogja kipihenni magát. Nyalóka Rogers, az újsütetű tizedes, föl-alá sétált
köztük, és oda-odaszólt, hogy vigyázzanak a cigarettákkal. Hordófejű Baker
leült Solly meg Könyvmoly közelébe és lehúzta a zokniját.
– Pfüh – sóhajtott. – Az isten verje meg, nem tudom, hogy fogom elviselni
ebben a seregben.
– Vedd föl a cipődet – mondta Moly. – Kígyót-békát elűzöl az erdőből.
Nem beszélve rólam, és Solly érzékeny orráról. Vagy azt hiszed, otthon vagy?
– Baker cipője még mindig a nyakában lógott.
Solly elmosolyodott. – Molynak igaza van, Hordófejű. Ha téged
összezárnának egy görénnyel, felemelt kézzel megadná magát, és elismerné,
hogy te vagy a görénykirály.
A körülöttük heverők kuncogtak. Túl fáradtak voltak ahhoz, hogy
hangosan nevessenek. Solly átkozottul jól érezte magát.
 – Vicces fiú vagy te, írnok – válaszolt Hordófejű. – Szívderítő, mint egy
törött mankó. Csak azért, mert te vagy a századpéká szíveszottya, azt
képzeled, parfőmöt vizelsz.
– Én aztán az vagyok – mondta félvállról Solly. De úgy érezte, mintha
gyomorszájon rúgták volna.
Rogers odajött és leült.
– Semmi baja Hordófejű lábának. Félig sem olyan rossz, mint az enyém.
Csak olajra akar lépni. Azt hiszi, átverheti nagy fehér bácsikáját. Múlt éjjel
elmentem a klub mellett, és ez a sánta szteppkirály mindenkin túltett, úgy
rázott.
Az emberek nevetni kezdtek és feloldódtak.
– Az öreg Hordófej egy túlméretezett csöcsössel táncolt, a többi pók meg
csak állt körülöttük és fogadásokat kötöttek. Azt hitték, ölik egymást a
tagbaszakadt kurvával.
– Fogd be a pofád, guvadtszemű fattyú! – mondta Baker.
Na, már nemcsak intelligens seregnyaló haszonélvező és Samu bácsi fiúja
vagyok, hanem a századpéká szíveszottya is. Valóban felvitte isten a dolgom.
Ráadásul mindenki a vesémbe lát.
– Jobb lesz, ha meggondolod, hogy beszélsz egy tizedessel, amíg jól van
dolgod – mondta Nyalóka Rogers a Hordófejűnek.
– Figyeld csak a büdös bakát – mondta Moly. – Azt hiszi, máris tiszt a
nyavalyás.
– Te vagy a másik, aki jobb lesz, ha vigyázol – szólt oda Nyalóka
Molynak.
– Engem te ne taníts, szarjankó – vetette oda Moly. – A jó édes anyukádból
is hamarabb lesz katona, mint belőled.
– Ne beszélj így szegény drágáról – szólt közbe Hordófej, – Úgy hallom,
anyuci főtörzs a műszakiaknál, és fasza munkát végez, áldassék a szentem.
– Psszt! – mondta valaki. – Jön a fehér. Samuels hadnagy odajött hozzájuk.
– Segítene összeszedni az embereket, tizedes?... Akarom mondani,
Saunders. Szóljon, hogy itt gyülekezzenek. Maga is segítsen, tizedes – intett
Rogersnek.
Az emberek lassan gyülekeztek.
– Jól van – mondta a hadnagy –, leülhetnek és pihenhetnek, elszívhatják a
cigarettájukat, vagy rágyújthatnak egy másikra, csak ne aludjanak el.
Senki sem nevetett. A fák súlyosan, sötétzölden illatoztak és aranybarna
leveleket hullajtottak.
 A napbarnított, szinte fekete bőrű fehér ember lenézett a jó és rossz
természetű színesekből álló századra, és az emberi faj szinte valamennyi
arctípusát maga előtt láthatta. Rágyújtott, hosszat, mélyet szippantott a
cigarettából, majd eldobta, nagy, ideges lábával el akarta taposni, de aztán
ismét fölvette, elnyomta a parazsat és eltette a csikket. Solly figyelte minden
mozdulatát: Samuels hadnagy puszipajtása, a New York-i szélhámos, a
csodapók, mindig a fedélzeten. Olykor jobb belátása ellenére szerette a
hadnagyot. Vagy talán nem is szerette. Talán csak csodálta.
– Emberek – kezdte a napbarnított arcú fehér. – Azt hiszem, nagyjából
tudom, mit éreznek.
Néhányan egymásra pillantottak és torkukat köszörülték.
– Egyikünk sem akar a seregben lenni. Senki sem szereti a háborút.
Mindegyikünk szívesebben térne vissza a polgári életbe.
Nyalóka Rogers bajsza alatt morgott: – A legtöbb anyaszomorítónak még
életében nem volt ilyen jó dolga. Fegyverrel lehetne csak elkergetni őket a
seregből. Egyesek még akkor se mennének. Előbb lehetne lelőni őket. –
Odaadó figyelemmel nézett föl a hadnagyra, a körülötte ülők közül többen
lehajtották a fejüket és fojtottan nevettek.
– Minél hamarabb végzünk a dolgunkkal itt, annál hamarabb térhetünk
haza. Nem mi kezdtük ezt a háborút, de nekünk kell befejezni. Azok az erők,
amelyek ezt a háborút elkezdték, szemben állnak mindennel, amit mi magától
értetődőnek tartunk. Ha ők győznének, hát isten óvja demokratikus
intézményeinket. Hitler meg Goebbels meg Rosenberg megetetett a német
néppel egy maszlagot, amit ők “Herrenvolk"-nak, felsőbbrendű fajnak
neveznek, és ezt az elméletet háborúval és pusztítással igyekszenek
ráerőszakolni az emberiségre.
A hadnagy elhallgatott, szeme egyik emberről a másikra siklott.
– Tudom, hogy sok dolog nyomja a szívüket, emberek, miért nem ragadják
hát meg most az alkalmat és mondják el?
Solly reménykedve körülnézett. Senki sem kapta be a horgot. Növekvő
dühöt érzett irántuk: Nyalóka és Nyakigláb és Clint Moore és különösen
Könyvmoly meg Scotty iránt. Ilyenekkel van körülvéve. Maguk között
állandóan morgolódnak, de amikor kinyithatnák a szájukat, bezzeg, torkukon
akad a szó.
– Tárják föl a gondjaikat, emberek. Tényleg szeretném. Kérdezhetnek
bármit. Legyen ez panasznap.
 Egymásra néztek. Lágy szellő borzolta a füvet, a fűszálak bolondos rumbát
lejtettek. És az aranybarna levelek csak hullottak, hullottak néma arcukra.
Hordófejű Baker a torkát köszörülte, hegyezték a fülüket, az arcok
megfeszültek – de semmi sem történt. Egy piszkosbarna mókus nyargalt le a
fenyő törzsén, lent egy pillanatra megtorpant, a katonákra nézett, mintha meg
akarná hallgatni őket, aztán undorodva belevetette magát a magas, zöld fűbe.
– Egy tiszt felelős a katonái harci szelleméért. Bírnia kell a bizalmukat,
különben csődöt mond. Tudom, hogy a maguk fejében millió kérdés
motoszkál. – Szünetet tartott és várt. – Nos, Saunders tizedes?
Solly maga elé nézett a könnyű szellőben táncoló fűszálakra. Melege lett.
Érezte magán a többiek súlyos tekintetét. Felpillantott a tiszt arcába. Fölállt,
átnézett a feketén és súlyosan zöldellő fákon a poros út felé, súlyt érzett
magában, maga körül és fiatal vállára nehezedve. Fáradt volt és kimerült.
– Nincs kérdésem, hadnagy úr.
– De megjegyzése csak van?
Jól megnézte a fehér ember barátságos, feszülten érdeklődő, napbarnított
arcát, aztán körbepillantott a fekete, barna, világosbarna arcokon.
Megköszörülte ideges, kaparó torkát. Miért nem hagyja békén ez a fehér tiszt?
Miért nem hagyják élni?
– Teljesen őszinte akarok lenni önnel, hadnagy úr, mert azt hiszem, ön is
így szeretné. – Ő, Solly, még csak altiszt sem volt. Megbízott tizedesként
működő első osztályú közlegény.
– A legnagyobb mértékben – mondta Samuels. – Máskülönben csak
vesztegetnénk értékes időnket és föltartanánk a háborút.
– Nos – kezdte Solly – egyetértek önnel, ami Hitlert meg a Herrenvolkot,
meg az egészet illeti. Olvastam a Mein Kampfot, és ugyanúgy gyűlölöm azt,
amit Hitler művel, mint ön. De... de... nemcsak erről van itt szó. Vannak
amerikaiak is, akik felsőbbrendű fajhoz tartozónak vélik magukat. Ezen
alapszik maga ez a sereg is. – Maga sem tudta, mit készül mondani. Hangja
enyhén remegett, ahogy kiszáradt, keserű torkába belélegezte az erdő tiszta,
zöld levegőjét. Tegnap még nem mondott volna semmit. – Mégis, még a
legelfogultabb néger-amerikai szemmel nézve is, közünk van ehhez a
háborúhoz. Azt hiszem, ha... tudom, hogy ha Hitler győzne, mi négerek még
azt is elveszítenénk, amit már kiharcoltunk.
– Nagyon igaza van, tizedes! Pontosan erről van szó.
– Ami viszont a “H" századot és a harci szellemet illeti, ránk osztják ki a
legrohadtabb feladatokat. Valaki lelkesen vállalja őket a nevünkben.
Ugyanakkor kevesebb kimenőt kapunk, mint bármelyik másik század. És ön
tudja, hogyan bánik velünk Ebbensville krémje meg az MP, ha elcsípnek
bennünket a városban. De semmit sem tesznek ellenük, legfeljebb minket
visznek húsz kilométeres kirándulásra, nyilván, hogy lecsillapodjunk.
Egyesek gúnyosan nevettek. Solly elhallgatott.
– Folytassa, tizedes.
– Ez minden, hadnagy úr. Önnel tartok, és a harci szellem az én ügyem is,
ugyanúgy, mint bármelyikünké.
Letelepedett Könyvmoly mellé, aztán teljes hosszában végigdőlt a füvön,
lágy szellő simogatta verejtékes arcát. Bolond volt, hogy eljárt a szája. Jó ez
neki?
– Köszönöm, Saunders. Remélem, tisztában van vele, milyen nagyra
értékelem az őszinteségét. Végre konkrétumoknál tartunk. – Levette a
szemüvegét, és végignézett az embereken. – Halljuk a következőt!
Könyvmoly fölemelte a kezét, és Solly behunyta a szemét, visszafojtotta a
lélegzetét.
– Hogy van az, hogy itt az ötvenötösöknél egyetlen színes bőrű tiszt sincs?
Samuels visszatette orrára a szemüvegét, és hosszan, keményen
Könyvmolyra meredt. Solly érezni tudta a körülötte ülők komoly pillantását.
Innen-onnan elfojtott nevetést is hallott. Csúfolódó nevetést. Mi az istennek
sajnálná ezt a tisztet?
Samuels hátsó zsebéből elővette khakiszínű zsebkendőjét, és megtörölte az
arcát. Hangja furcsán tompa volt.
– Nem tudok erre válaszolni, legfeljebb annyit, hogy számos alakulatnál
nincs színes tiszt, és történetesen ez is egy ilyen alakulat.
Néhányan már hangosan nevettek, mert Nyakigláb Lincoln fennhangon azt
suttogta:
– Jó szöveg, hadnagy úr! – A hadnagy napbarnított arca elvörösödött.
– Nyugalom, emberek! – A torkát köszörülte. – Tudom, hogy amit az imént
mondtam, szégyene a huszadik századnak, és nem is válasz a maga kérdésére.
Jól van – szóval csakugyan van faji megkülönböztetés a seregben. Nem is
kevés. És az a dal, amit maguk útközben énekeltek, és én nem hallottam –
semmit sem hallottam, értik –, az véges-végig igaz. Mindannyian tudjuk. De
ha maguk segítenek, hogy rendbe hozzam a századot és fegyelmet teremtsek,
akkor megígérem maguknak, minden tőlem telhetőt el fogok követni, hogy
ugyanúgy bánjanak magukkal, mint Johnson Henry tábor bármely más
alakulatával. – Szünetet tartott. – Áll az alku?
 Arcról arcra nézett, aztán az órájára pillantott. Várt, de senki sem
köszörülte a torkát. Nem voltak ma alkudozó kedvükben. Lemenőben volt a
nap, árnycafatok ereszkedtek a sötétzöld fákra, az arcokra és a súlyos csendre.
– Megtesszük, ami csak tőlünk telik " – mondta Baker, mire az emberek
nevetni kezdtek, hiszen Baker volt a legnagyobb hóhányó az egész században.
– Későre jár, emberek – mondta a hadnagy. – Sorakozzunk és induljunk
vissza. Nézzenek szét, hogy elnyomták-e a cigarettáikat. Mindaz, amiről itt
beszéltünk, szigorúan köztünk marad. De ne feledkezzenek el róla.
– Nem kaphatnánk-e néhány nap szabadságot meg eltávozást? A Johnson
Henry táborban mindenki kap, csak mi nem. – Scotty öblös hangja harsogott
az erdőben.
– Tudom – mondta a hadnagy. – Tudom, hogy ez is probléma. De ezt is
elegyengethetjük. Csak egy kis együttműködést kérek maguktól.
– Én meg csak egy kis szabadságot – bömbölte Scotty. – Adok is
magamnak ma éjjel – morogta dühösen az orra alatt. – Meg is tartotta a szavát.
Éjjel ismét olajra lépett.
Ezen az éjszakán Solly új panyókapolitikájához híven, ahelyett, hogy a
századirodán ücsörgött, könyvet olvasott vagy levelet írt volna, együtt
lézengett a többiekkel a barakkban. Annyi időt töltött egymagában azokban a
hűvös és kietlen külvárosi lakásokban, s néha meggyőzte magát arról, hogy
élvezi a magányt. De nem volt igaz. Moly és Solly priccsén ücsörögtek,
üvegből nyakalták a whiskyt. Hordófej a szájához emelte az üveget, lassan
hátrahajtotta a fejét, és hosszút, zajosat kortyolt.
– Hol szereztétek ezt az okádékot? Ha nem tudtok jobb whiskyt szerezni,
megtisztelnétek, amennyiben nem hívnátok meg a következő összejövetelre.
– Hát nem pofátlanság? – kérdezte Nyalóka. – Mielőtt Samu bácsi behívta
ezt a tökfejű anyaszomorítót, utcasarki kódis volt, a kalapját tartotta. Csak a
kalapja volt, amikor bevonult, meg a pucér feneke. Egész életében csak azt a
kipisált lőrét itta Harlemben. Ide azzal az üveggel! – Kikapta Baker kezéből.
Valami buzgó mócsing odalent VIGYÁZZ-t rikkantott, és hallani lehetett
Rutherford csörtetését föl a lépcsőn. Nyalóka nagyot kortyolt, és a
whiskysüveget a zubbonyába dugta.
– Jön az égimeszelő – morogta félszájjal. – Na jó, anyátok félrelépésének
gyümölcsei, adjuk meg fehér atyuskánknak, ami őt megilleti. Mindenki,
kivéve Solly tizedest. Te máris fölöttébb takaros vagy, és különben sem vagy
anyád félre... Na mindegy. – Kihúzta magát, egyenesre, mint egy távírópózna,
összevágta a bokáját, kitátotta a száját, és úgy ordította, mintha éppen
gyilkolnák: – VIIIIIIIIII–GYÁZZ!
Rutherford hadnagy irodája ajtajának közelében állt, metsző pillantása
körbe járt a barakkban. Könyökével rántott egyet a nadrágján, amely makacsul
visszacsúszott csípőtlen derekára.
– Jöjjön az irodába, Saunders!
Amikor Solly belépett, a hadnagy apró lábát az asztalon nyugtatva ült.
Harminchatos cipőt hordott, amely hórihorgas teste mellett ortopéd hatást
keltett. Solly tisztelegni akart, de Ruherford leintette.
– Pihenj, tizedes. – Rámeredt. – Tetszett a séta?
– Igenis.
– Maga szerint jót tett a harci szellemnek?
– Nem tudom, uram.
– Ugyan, ugyan, Saunders. Őszinte lehet a századparancsnokával. Végül is
maga az én századírnokom.
– Nincs véleményem, uram. Egyáltalán nincs.
– Hallom, nagy kipakolást rendeztek ma az erdőben.
Solly nem válaszolt, összeszorította a száját, szemét összehúzta.
– Van valami mondanivalója számomra, tizedes?
– Nincs, uram.
Az iroda levegője egyre forróbb és ragacsosabb lett. A hadnagy Sollyra
villantotta lányos mosolyát.
– Nem is kell elmondani, tudok a dologról. Az éneklésről is, a “Mi a
szösz"-ről – nevetett. – Azt hiszem, természetes, hogy ti harlemi srácok
összetartotok. Azt mondják, New York City nem is áll másból, csak színes
népekből meg zsidókból. – Megint nevetett. – Nem jártak véletlenül Samuels
hadnaggyal egy iskolába?
Solly nem felelt. Gyomra remegett a dühtől. Körmét tenyerébe vájta.
A századpéká egy percig hallgatott. Csak ült hátradőlve a székén, és
Sollyra mosolygott.
– Most mindenesetre sürgősen csináljon egy őrszolgálati névsort, tizedes!
A “H" század hajnali négykor őrségbe megy. Különleges megbízatás, önként
jelentkezünk. Mert hogy ilyen jó a harci szellemünk!
– Igenis, uram. – Solly megfordult, hogy távozzék.
– Jó munkát végez maga, Saunders. Egy pillanatra még! Samuels hadnagy
szerint egészen kiváló munkát végez. – Abbahagyta, mintha várná, hogy Solly
mondjon valamit.
 – Csakugyan, és én magán tartom a szemem. Jövő héten lesz még pár újabb
kinevezés, magáról sem feledkezem meg. Holnap már fölteheti a stráfjait. –
Ismét hallgatott. – Hétvégén a többiek mind a körletben maradnak, de maga
kaphat eltávozást, ha akarja. Maga és a főtörzs.
– Nem, uram, inkább a táborban maradok hétvégén. Merthogy ő a
századparancsnok fiúja. Igaza volt Bakernek – Bakernek, Rogersnek,
Scottynak, Molynak.
– Eltávozást kaphat. Megmondtam. Nagy jövője lehet magának a
hadseregben, fiam, ezzel a képzettséggel és egyéniséggel. Mondtam már. Csak
tartsa be a játékszabályokat.
– Köszönöm, uram, ezen a hétvégén nem kérek eltávozást.
– Mi baj, fiú? Egy olyan bikára, mint maga, biztos tucatjával várnak a
vérbő barna bőrű pipik New Yorkban. Szereti az asszonynépet, nem?
Solly nedvességet érzett az ajka fölött, sós verejték csörgött a homlokáról,
egész teste izzadt és forró volt a dühtől. Karriert akart csinálni a seregben, a
századpéká sokat használhat, vagy árthat neki. Választania kell. Nagyot nyelt,
gyomrát megfeküdték az ellentmondások.
– Nem kérek eltávozást ezen a hétvégén, uram. Inkább itt maradok. – Ismét
távozni készült.
– Várjon csak, Saunders!
Solly várt.
– A mi századunk a legjobb az ezredben, és istenemre, bebizonyítom nekik
odafönn a parancsnokságon, ha belepusztulok is. Maga meg sürgősen fölvarrja
azokat a stráfokat, Saunders, és nem törődik semmivel. Csak tartsa be a
játékszabályokat, nincs más dolga. Ne törődjék semmivel.
– Igenis, uram.
– Biztos, hogy nem kér eltávozást? – makacskodott a századparancsnok.
Talán el kéne fogadnia. Legfeljebb nem használja föl. Minek ujjat húzni a
fehérrel?
– Igen, uram. Egészen biztos.
– Oké, Saunders, ahogy tetszik. De ne feledje el: magán tartom a szemem.
Maga a mi emberünk. Úgy értem, a hadseregé.
Hogyne, uram, fehér atyuska.

Hetedik fejezet
Vasárnap délután. Lusta, déli októberi vasárnap. Tiszta, csendes, napsütötte,
mint a nyárközép. Nehéz az élet, gondolta Solly. Az emberek sorra hullanak
mindenfelé, a németek bombákat eregetnek Londonra minden éjjel. És az
előreszegzett állú britek, a szivarozó Churchill az ő győzelmi V-jével, és
Sztálin Moszkvával és Sztálingráddal, a szép Fannie Máé Branton pedig az ő
kettős győzelmi óhajával.
Leszállt a buszról Ebbensville-ben, bement a színesek várótermébe, és
kikereste a telefonkönyvből a lány számát. Miért maradjon a táborban egy
ilyen napon, amikor a századpéká otthagyott egy kimenőcédulát a
századirodában az íróasztalán? Csak mert Scotty, Moly meg Lincoln fejét
megkeverte a háború, nem kell neki is megzavarodnia. Jól van, pajtás, maradj
csak a táborban és várd a kettős győzelmet, én meg addig bekukkantok a
barátnődhöz, és majd meglátjuk, kié lesz az igazi győzelem. Hallali!
A fülke szűk és forró volt, Solly egész testén ideges izzadság gyöngyözött,
amíg tárcsázott. Ahogy tegnap ott ült a priccsén az üres barakkban, a többiek
meg a kantinban, vagy hol tekeregtek, magányos volt. Először azt hitte, még
mindig New York Cityt hívja, mint reggel a kantinból, amikor nem talált
otthon senkit. De Ebbensville-ben volt, a forró fülkében, és azt gondolta,
Fannie Mae valószínűleg vasárnaponként találkozik a fiújával. Csak annyit
mondok majd, hogy itt vagyok a városban, beugranék egy percre, és ha nem ér
rá, hát sebaj. Hatot-hetet csengett a készülék, és Solly már épp le akarta tenni
a kagylót, abban a meggyőződésben, hogy nyilván az egész világ házon kívül
van, amikor egy női hang azt mondta: “Halló?" De nem Fannie Mae volt.
Fannie Mae anyjának mondta magát, és közölte, hogy a lánya a metodista
templomban van NAACP-gyűlésen.
– Akar üzenetet hagyni? Mit mondjak, ki kereste?
– Köszönöm, nem üzenek semmit, asszonyom – mormogta és rámeredt a
kagylóra, miközben letette. Nagy megkönnyebbülést érzett, mintha kegyelmet
kapott volna a kivégzés előtti utolsó percben.
Kisétált a buszállomásról és végignézett az üres téren. Mi a fészkes fenét
csinálhat egy ilyen kis fehér porfészekben, mint Ebbensville? Vasárnapiasan
öltözött emberek mozogtak fel-alá a téren, lassan és könnyedén, beleolvadva
ebbe a búcsúzó nyári napba. Két napja Solly még azt hitte, itt az ősz, de
vaklárma volt. Sehol egy színes bőrű. A téren túl néhány gépkocsi
vánszorgott, mintha a világ temetésére tartanának. Vágyott New York Citybe.
Hol vannak az ebbensville-i színes bőrűek? Ha Millie otthon lett volna,
amikor a kantinból fölhívta, nem jött volna be Ebbensville-be. Beszélhetett
volna Millie-vel, betöltötte volna a nő, aztán visszament volna a barakkba,
hogy levelet írjon neki. Ördög vigye a Könyvmolyt!
Visszaballagott az állomásra, megnézte a templom címét, aztán beszállt
egy színes bőrűeknek fenntartott taxiba. A templomhoz vitette magát. Egye
csak a penész Molyt és Rogerst!
Fannie Mae arca mintha fölvillant volna, amikor Solly belépett. De talán
csak azért képzelte, mert remegett a gyomra. Gyorsan leült hátul, a kijárat
közelében. A lány elnökölt, épp megadta a szót egy nőnek, hogy tartsa meg a
beszámolóját. Solly alig tudta levenni a szemét Fannie Mae-ről. Nem
érdekelték a komoly ifjú hölgyek, akik arról beszéltek, hogy összejövetelt
rendeznek áldozócsütörtökön a Johnson Henry tábor katonáinak tiszteletére, a
Kettős Győzelemért vívott harc jegyében. Mielőtt véget ért a gyűlés, Fannie
Mae bemutatta Sollyt, és kérte, hogy álljon fel. Hangjában büszkeség csengett.
Reméli, mondta, hogy Solly legközelebb korábban jön és beszámol a New
York Cityben folyó NAACP-munkáról. Azt is bejelentette, hogy Saunders
igen aktívan vett részt a New York-i szekció munkájában, mielőtt bevonult.
– Biztosíthatjuk magát és a bajtársait, Saunders tizedes, hogy mi,
Ebbensville színes lakossága, nagyon közel érezzük szívünkhöz a Johnson
Henry táborbeli fiúkat.
Később egy fagylaltozóban ültek, nem messze a templomtól. Solly a lányt
bámulta és furcsa érzés fogta el, mintha már egyszer mindez megtörtént volna.
Már a templomban is idegenség és otthoniasság keveredett benne, ahogy nézte
a színes üvegablakon szelíden, a haldokló napfénybe hunyorgó Kisdedet. Az
emberek papírlegyezőkkel hűsítették magukat, szappan, kölni és veríték szaga
terjengett. Szinte előre tudta, hogy a sarki fagylaltozóban kötnek ki, mintha
már előre eltervezték volna. És a lány arca olyan ismerős volt. Lehet, hogy
ismertem kölyökkoromban Georgiában, amikor még kis taknyos volt,
gondolta Solly. Nézte a lányt, aztán elfordult és csokoládéturmixát hörpölte.
– Úgy örülök, hogy eljött – mondta Fannie Mae. – Hát Joe Taylor meg a
többiek? – Bájos arca ragyogott. Sollynak fájdalom hasított a gyomrába.
– Maga Ebbensville-ben született? – kérdezte Solly. Talán együtt nőttek fel
Dry Creek-ben, életük első éveiben.
– Itt éltem világéletemben, négy évet kivéve, amelyet kollégiumban
töltöttem. Elhozhatta volna néhány bajtársát is a gyűlésre.
– Honnan vette, hogy én aktívan dolgoztam az N A A-ban? – Itt és most
meg kellene mondanom, gondolta, hogy csak én kaptam kimenőt. Én vagyok a
fehér atyuska szíveszottya. Ezért vagyok itt, a többiek meg a táborban. A lány
olyan érzést keltett benne, mintha hosszú útról tért volna haza. Helyezd magad
kényelembe. Vesd le a cipőd, gyújts pipára és ülj a hintaszékbe. Mégis,
nagyobb bűntudatot érzett, mint amit Millie, Moly, Scotty és Rogers miatt
együtt érezhetett volna. A lány készpénznek vette minden szavát. Ezt senkinek
sem szabadna tennie. Ennyit még Moly is tudott. Egek Ura, ez a lány
gyönyörű!
Fannie Mae fölpillantott és egész arcával mosolygott.
– Joe Taylor azt mondta, maga harcos vezetője volt otthon az ifjúsági
csoportnak. De nem is kellett volna mondania, magamtól is rájöttem volna.
– Nem éppen vezető – felelte Solly. – Túl sok volt a napi munkám, éjszaka
meg bifláznom kellett. – Hogy fölkészüljek a versenyfutásra, gondolta, hogy
lepipáljam a többi patkányt.
– És közben még NAACP-aktíva is volt! Atyaúristen, egy perc nyugta sem
lehetett!
Mondhatok bármit, ez a nő el van szánva, hogy hőssé kiált ki. Szét akarod f
oszlatni az illúzióit, pajtikám? Csak annyit mondj, hogy házasember vagy és a
nagy fehér százados jobbkeze. Vagy talán a lány csak a “légy jó a színes bőrű
katonákhoz" kötelességét teljesíti? Erősíti a kicsike a harci szellemet? Biztos
ugyanazt a szöveget nyomja mindenkinek. Könyvmoly Taylor–Solly
Saunders...
– Maguk is a Kettős Győzelemért harcolnak New Yorkban. Hogy
győzzünk a tengerentúli fasiszták és az itthoni fehér disznók ellen!
Solly nem óhajtott háborúról, politikáról, a Kettős Győzelemről vagy a
NAACP-ról beszélgetni. Egyáltalán nem akart beszélgetni. Csak üldögélni
akart és nézni a lányt, csak jól akarta érezni magát vele, vele lenni, ringatózni
a jó érzésben, és ebben maradni. Mégis hallotta magát, amint így szólt:
– Hogy győzhetjük le az ellenséget, ha egymás ellen harcolunk?
Fannie Mae meglepetten, szinte fájdalmasan pillantott rá. Nagy szeme
elsötétült, lenézett maga elé és turmixát kortyolgatta. Aztán nyugodtan
megszólalt:
– Hol van az ellenség? Ki az ellenség? Miért kell különbséget tennünk? A
fasiszta, az fasiszta, a fehér disznó, az fehér disznó. Mindig ott van a háború,
ahol rátalálunk.
Fannie Mae-vel vitatkozni olyan volt, mintha szeretkeznének.
Átforrósította és felajzotta Sollyt. Szerette volna tenyerébe fogni ezt az édes
arcot és fogva tartani mindörökre, így, ahogy most lángol. Ugyanakkor úgy
érezte, küzdenie kell vele, megtörni kegyes illúzióit, ledönteni bálványait,
hogy csak őt imádja és örökké kövesse, ugyanezzel a lángoló tekintettel.
Mégsem akarta magára haragítani, nem akart vitatkozni vele. Hagyjuk a
háborút, hagyjuk a Kettős Győzelmet. Mosolyogj ismét, szép kislány!
Mosolyogj, haragudj, mosolyogj, dühöngj.
– Legyen esze – mondta. – Képzelje el, hogy ez itt egy ház, maga meg én
pedig a lakói. Családi viszály van köztünk. Egy mindkettőnkre nézve
veszélyes alak próbál betörni a házba és hatalmába keríteni. Mi a teendő?
Civakodjunk tovább egymással, amíg övé lesz a ház? Vagy pedig fogjunk
össze, hogy legyőzhessük, a családon belüli ellentéteket pedig intézzük el
majd később? – öntudatlanul fölemelte a hangját.
– Hadd legyen övé a ház! – mondta Fannie Mae ingerülten. – Mi hasznom
belőle, ha úgysem lélegezhetek benne szabadon? Felőlem akár porrá
rombolhatja!
Dühe kívánatossá tette Solly szemében.
– Ezt te sem hiszed, kedves. – Ahogy meghallotta saját becéző hangját,
bizsergés futott végig a testén és átforrósodott. – Bocsánat, Fannie Mae... úgy
értem... én... – A lánynak tudnia kell, hogy majd megőrül érte. Csak szellemi
vonzás, mondta mégis magának.
Fannie Mae arcán csodaszép mosoly villant.
– Higgye el, komolyan gondolom – mondta. – Omoljon csak le az a ház.
Építhetünk majd egy másikat. – És a verítékcseppek az orrán... összefog ellene
Mollyal és Scottyval meg a többiekkel. Solly kétségbeesetten vágyott arra,
hogy valaki egyetértsen vele. Fannie Mae-re vágyott, nem pedig a cinikus
Nyalókára, vagy Millie-re, aki csak a maga pecsenyéjét akarja kisütni.
Sollynak teljes egyetértésre volt szüksége. Tudta magáról, hogy ócska kókler,
és vágyott arra, hogy hitele legyen a lány szemében. Maga mellé kellett
állítania Fannie Mae-t, szorosan maga mellé. Ellent kell mondania neki és
meg kell győznie a maga igazáról. És nem tessék-lássék. Le kell gyűrnie
szellemileg.
– Nézzen szembe vele: mi lenne, ha valamennyi amerikai munkás így
gondolkodna? Nem lenne sztrájkegyezmény, országszerte sztrájkok törnének
ki, nem termelhetnénk eleget ahhoz, hogy megnyerjük a háborút. A nemzet
teljesen demoralizálódna.
Fannie Mae a fejét rázta. – Először is az olyan nemzetet, amelyet ilyen
könnyű demoralizálni, eleve megette a fene. A nemzetet is talpra állíthatja és
ütőképesebbé teheti a mi Kettős Győzelmi mozgalmunk! – Haragudott
Sollyra, hogy nem ért egyet vele.
 Ne veszekedjünk! – akarta kiáltani Solly. Hogy keveredett ebbe az ostoba
vitába? Nem ezért jött ide. Verejtékezett és dühöngött, kezdte fölismerni, hogy
éppen mit tesz és miért teszi. Majd megszakad, hogy igazolja a saját helyzetét
és létét! Nem őszinte Fannie Mae-vel, tudta, de nem törődött vele. Leeresztette
a hangját:
– Voltaképpen a mi érdekünk, hogy megnyerjük a háborút. Mi olyan
amerikaiak vagyunk, akik jobban megbecsüljük a szabadságot, mint a többiek.
Talán azért, mert sosem volt benne részünk.
A lány merően nézte. Olyan kulturált és jóképű ez a fiú, és valljuk be, sok
igazság van abban, amit mond. Meg kell hánynia-vetnie persze, hogy mi az
igazság benne, meg kell emésztenie, megnézni, mi sül ki belőle, és újra meg
kell beszélniük. Vágyott rá, hogy legyen egy újra. Sok újra.
Solly látta, hogy a lány gyengül. Ujja hegyével gyengéden megérintette az
arcát, aztán gyorsan visszahúzta a kezét. Karjába szerette volna zárni.
Nagyon bolondos ember. Fannie Mae elpirult. – Bizonyos értelemben igaza
van. Másrészről azonban... – De tetszett neki a fiú, nem akarta tovább
dühösíteni. Olyan szeszélyes. Lehet, hogy soha többé nem jönne be a városba
Ezért inkább nem folytatta a “másrészt azonban..."-t. Félig-meddig úgyis igaza
van. Bonyolult ember, és olyan jó lenne, ha újra eljönne.
– Ha veszélyben van a hazánk, nem kalandorkodhatunk – erősködött Solly.
– Beszéljünk valami kellemesebbről. Kaphatnék még egy turmixot?
Solly győzött, de nem örült győzelmének. Valami hamisság volt benne.
Mindketten újabb turmixot ittak, témát változtattak, beszélgettek erről-arról,
zenéről, irodalomról, sportról, filmről, meg hasonlókról. Solly kétségbeesetten
szerette volna megragadni azt a hangulatot, amelyben együttlétük kezdődött,
de köztük állt a faji kérdés és a háború, és ott is maradt, amíg csak Fannie Mae
ki nem vitte Sollyt az állomásra.

A századpéká az ajtóban állt és Solly lehajtott fejére pillantott. Solly a

napiparancson munkálkodott. Végül föltekintett. A tiszt intett, hogy folytassa,
barátian mosolygott.
– Jó volt a városban, Saunders?
– Igenis – mondta Solly. Remekül mulatott. Ebbensville legszebb lányával
civakodhatott.
 – Úgy hallom, van néhány tüzes csokibaba odaát, akiket erővel sem lehet
visszatartani. – A főhadnagy igazán barátságos, de Solly idegei már
megviseltek voltak.
Egy szót sem szólt. A napiparancsot nézte. A főhadnagy nevetett. –
Holnapra írjon egy parancsot. Újabb tizedesünk lesz. – Elhallgatott, Solly várt.
– Vigyázzon, hogy helyesen írja le a nevét. A neve Solomon Saunders.
A főhadnagy ismét elhallgatott. Solly nem tudta, mit mondjon, most hogy
végre elkezdődik pályája a hadseregben. Végül annyit mondott: “Igenis!"
A péká folytatta: – Csak szarba ne lépjen, fiam, és nincs miért aggódnia. A
parancsnokságon azt beszélik, a mi adminisztrációnk a legjobb az egész
istenverte ezredben. – Leeresztette a hangját. – Maradjon kettőnk közt: színes
bőrű ezredet fognak fölállítani a helyőrségen, színes bőrű tisztekkel és
miegymással, valamikor márciusban! Decemberben az ötvenötösök minden
századából tiszti iskolára küldenek egy-egy embert. De még nem tudom, hogy
el akarok-e veszíteni egy jó századírnokot, csak azért, hogy a fekete ezrednek
legyen egy jó közepes tisztje. – Ismét barátságosan elmosolyodott. – Mi erről
a véleménye?
– Igenis, uram – mondta Solly. Kellemes hűvösség áradt el a testében. Fel
villanyozódott. Fölösleges becsapnia magát. Tiszt akar lenni. Ezúttal nem
tudott elfojtani egy mosolyt.
– Tartsa magát ahhoz, amit mondtam – szólt Rutherford. – Legyen
szemfüles, ne másszon bele semmibe, és mától fogva egy fikarcnyi
aggodalomra sincs oka. – Egy ideig még ott állt és Saunderst nézte, aztán
megfordult és kiment.
– Igenis, uram. – Mintha hallelujázott volna.
Három nap múlva tizedes lett. Beszámolt az előléptetéséről és szép
kilátásairól Millie-nek és Mamának. Nem is olyan rossz ez a hadsereg, végül
is. Végül is. Fannie Mae Branton nem érti a bonyolult dolgokat. Talán a déli
környezet miatt. Túl szép ahhoz, hogy ilyen keserű legyen. De hát nem
mindegy neki, hogy mit ért meg a lány és mit nem? Hiszen nem jelent semmit
Solly fiatal életében.
– Kit versz át, Solly Saunders? Kit versz át, barátocskám?

Nyolcadik fejezet
Rutherfordot is előléptették. Százados lett belőle, és oda volt az ezüst váll-
lapjaiért. Mindenkivel észrevétette őket. Amikor az íróasztalánál ült, hátradőlt
forgószékén, szivarral a szájában, hosszú lábaival az asztalon, és ha valakivel
beszélt, szeme közben egyik válláról a másikra siklott, lapos pillantásokat
vetett a ragyogó váll-lapokra. Mintha pingpongmeccset nézne, gondolta Solly.
Még a hangját is igyekezett elmélyíteni, de csak a tenorig jutott, és még az is
vészesen kacérkodott a szopránnal. Mindegy, ő volt Rutherford százados, a
századparancsnok, ő volt az idomár, Solly pedig Solomon Saunders tizedes,
századírnok. A “H" századot katonái gyengéden csak Hajcsár Századnak
nevezték, más századok katonái viszont a “Rutherford Ültetvénye", tagjait
pedig ,.Rutherford rabszolgái" címmel illették.
Solly jól érezte magát, jól érezte magát az újdonsült tizedes. Reggel az
ezredparancsnokságról jött, és éppen a barakk lépcsőjén baktatott fölfelé,
amikor meghallotta az ordítást. Megfordult, de valami visszatartotta.
– Hazamentem megbaszni Mrs. Scottyt! Mégis, mit gondolt?!
Még nem vették észre, bár az ajtó nyitva van. Menj hát vissza azokért a
különleges utasításokért a zászlóaljhoz! Tűnj el, amíg nem késő! Tűnj el!
– Mit mondott?! – üvöltötte a péká elszürkülve. Scotty úgy bömbölt vissza,
mint egy oroszlán.
– Azt mondtam, hogy hazamentem megbaszni Mrs. Scottyt! Világos? Mit
akar, vonuljak kolostorba? Magának itt van a tisztelt neje a helyőrségen.
Minden éjjel megbaszhatja – ha ugyan nem kappan vagy buzi, vagy ilyesmi!
A százados fölpattant és hisztérikusan ordított:
– Fogja be a száját, Scott! Elég volt, az istenit!
– Fogd be a szád, Scotty – kiáltotta öntudatlanul Solly is.
– Egy biztos: ha nem keféli meg az öreglányt, majd beugrik maga helyett
valaki más. A nőknek ugyanolyan veszettül kell, mint a férfiaknak... Solly
sóbálvánnyá dermedt.
– Takarodj, nigger! Az istenit! – üvöltött a százados. – Ha nálam lenne a
negyvenötösöm, szétloccsantanám azt a rohadt fekete fejedet!
Scotty boldogan ugrándozott.
– Ahááá! Aáááhá! Ohóóóó! Ehe! Tudtam! Tudtam! Tudtam! Tudtam, hogy
előbb-utóbb kibújik a szög a zsákból! Tudtam, hogy előbújik magából a
rabszolgatartó, maga fehér szemét! Szégyellhetne magát: a Demokratikus
Amerika és Roosevelt elnök hadseregének századosa egy nyomorult kis színes
bőrű bakát niggernek nevez!
– Vigyék innen – sikította a százados. – Jöjjön valaki és vigye el!
 – Kihasználja, hogy itt Georgiában azt tehet velem, amit akar! A lelki
életemet sebezte meg, hadnagy! Csalódtam magában. Azt hittem, maga más,
maga...
– Saunders! Saunders! Anderson őrmester! Valaki! Akárki! Sollynak
tolvajként kellett volna elosonnia, de már késő volt. Futólépésben becsörtetett
az irodába. – Mi történt százados úr?
A százados nehezen zihálva szedte a levegőt. Arca túlérett répára
emlékeztetett. Alig tudott megszólalni. Nagy ádámcsutkája mintha fönnakadt
volna szűk torkában és megakasztaná a szavakat.
– Vi-vi-vigye innen ezt a ka-ka-katonát be, és tartsa ott, amíg vissza nem
jövök! Ne veszítse szem elől! – Arca vértelen volt, még hosszabb és még
keskenyebb, mint rendesen. Mintha egész bensejét kiokádta volna. Homlokán
a feszülő bőr mögött dagadtak az erek, szétpattanással fenyegettek.
– Úgy ám! – búgta Scotty. – Ez a színtiszta igazság. A maga nője sem
különbözik a többitől. A királynők és a szobalányok ugyanúgy esnek teherbe.
Mondd meg neki, tizedes! Ha magától nem kapja meg, majd máshol keresi,
mert kell neki. Bárhol és bárkit meg fog...
– Vigye innen!
Solly bénultan, némán Scottyra meredt. Kedve lett volna, hogy a földre
vesse magát és föl-alá hemperegjen a padlón a nevetéstől, égnek rúgja a talpát,
nevessen, nevessen, mint soha még. Ugyanakkor aggódott Scottyért. És nem
utolsósorban Solomon Saunders jövőjéért.
De Scott közlegény rendületlenül folytatta:
– Kutya legyek, ha nem fog a ,,H" század minden barna bőrű kanja után
szaladni. Magyarázd már meg neki, tizedes, az isten verje meg!
– Maradj csöndben! – kiáltotta fojtottan Solly.
– Vigye innen! Ez parancs! Vigye innen, mielőtt megölöm! A krétafehér
százados nehézkesen forgószékébe rogyott. Talán megütötte a guta. Solly
feléje indult.
A péká elhalóan nyögte: – Vigye innen! Solly a tömöttbajszú kis színeshez
fordult:
– Gyerünk, Scotty!
– Hát jó, tizedes. Gondolom, nem viszel rosszfelé, merthogy te meg én,
ugye, mindketten színesek vagyunk – mondta Scotty szelíden, és követte
Sollyt a századirodára.
Egy pillanatig mozdulatlanul álltak, egymást nézték és hallgatóztak, jön-e
életjel a százados szobájából, de csupán a félelmes csend robajlott a fülükbe.
 – Minden fehér patkány egyforma – mosolygott Scotty.
– Miért nem szedi össze magát és viselkedik tisztességesen, közlegény? –
mondta Solly. Leült az íróasztalához és az őrszolgálati névsorra meredt. Lehet,
hogy tényleg kinyúlt a százados? Talán értesítenie kellene a helyőrségi
kórházat! Vagy dzsipet keríteni és odaszállítani.
Pár perc múlva a százados csöndesen bejött a századirodára. Fehér volt,
mint a sületlen kenyér. Mély redők húzódtak eres homlokán. Még csak nem is
nézett Scotty felé.
– A fogoly itt marad. Máris elkéstem a parancsnokságról – rebegte elhaló,
színtelen, egyáltalán nem századoshoz méltó hangon. – Ne veszítse szem elől
egy másodpercre se. Majd átküldők ide valakit, hogy fegyverrel őrizze. Amint
véget ér a megbeszélés, jövök és elkészítjük a vádiratot. De amíg le nem
váltják, maga felel a fogolyért. Értette?
– Igenis.
A százados sarkon fordult, kilépett az ajtón, és elvonult. Hallották, amint
lent bevágja az ajtót. Scotty elnevette magát.
– Nem értem, min nevetsz – mondta Solly. – Most tényleg befürödtél.
Hadra fognak vágni, és nem is hibáztatom őket. Magadra vess.
Scotty abbahagyta a nevetést.
– Szarok a Hosszúra. Csípi a szemem a szövege. De én is föl tudom ám
hergelni ezt a baromállatot, mi? – Ismét nevetni kezdett.
– Te fogsz hergelődni hamarosan – mondta Solly. – Sejtelmem sincs róla,
hogy mi a fenét műveltél, de örülnék, ha legalább nekem nem csinálnál
cirkuszt.
– Ember, a Hosszú nem fél tőlem. Én se tőle. Akaratom ellenére bedugtak
ebbe a rabszolgatartó hadseregbe, és volt pofájuk egy fehér patkány
vezetésével Georgiába küldeni. A japcsik meg németek fikarcnyit se ártottak
nekem. A mi fehéreink az én természetes ellenségeim – mondta Scotty
dühösen. – És amíg itt vagyok, harcolni fogok ellenük, az isten verje meg!
Vegyük például Hosszú Rutherfordot, Texasból. Oda lennék a
gyönyörűségtől, ha egyszer megütné miattam a guta. Úgy erezném,
megnyertem a háborút. Éjjel-nappal ezen munkálkodom, elhiheted.
Solly ránézett. – Teljesen meg vagy te keveredve.
– Fészkes fenét! Nem vagyok hülye. Legalábbis nem valószínű. És nem
hagyom, hogy fölém kerekedjenek ezek a malacképű anyaszomorítók. Ha itt
fölébekerekedés fordul elő, fiacskám, az csak én lehetek. Hál' istennek – tette
hozzá, mintha csak most jutott volna eszébe.
 Solly rábámult a kis köpcösre és akarata ellenére szinte csodálta, noha meg
volt győződve róla, hogy Scotty éppenséggel téved, ostobán, hülyén, őrült
módon téved, így néz ki Fannie Mae Kettős Győzelme a gyakorlatban...
– Dolgozz csak tovább – mondta Scotty. – Nem megyek el sehova. Ne
nyugtalankodj. Ma még pisilnem sem kell.
– Istennek hála – felelte Solly. Mindketten nevettek.
Solly letelepedett Scotty közelében egy székre és az őrszolgálati névsort
tanulmányozta. Remélte, hogy Scotty egy lépéssel tovább megy az
együttműködésben, és pár percig csöndben marad, hogy befejezhesse a
munkáját.
Scotty elvigyorodott, és hunyorított dühös szemével.
– Gondold csak el! Mi az ördögöt tehet velem a Hosszú? Mielőtt még Solly
végiggondolhatta volna, maga válaszolt:
– Egy fittyfenét sem! A legtöbb, amit tehetnek, hogy bevágnak a fogdába.
Nem teszem meg nekik azt a szívességet, hogy agyonlőhessenek. Jobban
szeretem magam annál. Soha nem leszek katonaszökevény, csak le-
lelécelgetek. Mindig visszajövök, mielőtt elcsípnek. Ingázok a fogda meg a
sereg között, na és? Ha elérem, hogy ezek a hülyék két-három évre
bekasznizzanak egy fegyházba, talán közben véget is ér a háború. Értve
vagyok? Ezek tudják, mire spekulálok, de nem tudják kivédeni. Amikor
bevonultam és letetették velem az esküt, én fölesküdtem magamnak. Azt
esküdtem, hogy nem megyek sehova, ahol lőnek, ha az nincs Mississippiben
vagy Georgiában, vagy bárhol az Amerikai Egyesült Államokban. És nekem
szent a magamnak adott szó!
– Mindent a feje tetejére állítasz – mondta Solly. – Lehet, hogy ezek itt
fasiszták, de a háború nem az. Ez a háború a fasizmus ellen folyik. Nem
érdekel, hogy ők mit hisznek a háborúról, mert ez a mi háborúnk, az istenit
neki!
Scotty elvigyorodott.
– Nyugi, nyugi. Nem kell rögtön falra másznod. Végül is tizedest csináltak
belőled. Az isten is arra teremtett.
– Ennél több is lesz belőlem, miközben te első osztályú szarjankó,
közlegény maradsz – válaszolta Solly ellenségesen.
– Lehetnék géhás törzsőrmester, de több nem. Nem jártam én kérlek
iskolába. Ettől van az, hogy nem tudom megérteni az olyan intelligens
pofákat, mint te, akik ezeknek a rabszolgatartóknak akarnak tetszeni. Ember!
Ha nekem annyi lenne a fejemben, mint neked, becsücsülnék egy szép
kényelmes íróasztal mögé és a családi tűzhelyet ápolgatnám. De úgy látom,
minél tanultabb valaki, annál inkább úgy gondolkodik, mint a fehér népség.
Olyan vagy, mint az egyszeri rabszolga, akit a gazdája előléptetett
házíszolgának. Én kint maradok az ültetvényeken.
Solly fölemelkedett. Már eléggé begerjedt ahhoz, hogy akár totális háborút
indítson a századirodában.
– Ide figyelj, öregem! A legkevésbé sem érdekel a véleményed. Tégy
nekem egy aprócska szívességet: kussolj pár percig, amíg megjön az MP.
Nekem dolgoznom kell. Úgyis az a bajod, hogy túl sokat jár tatod a szád. És
ha a százados hadra vág, én nem hibáztatom, és te se hibáztass engem, amiért
legépelem a vádiratot. Csak a munkámat végzem, nem én parancsolok.
Scotty mosolyogva nézett rá.
– Jól van, Sandy tizedes. Tiéd a világ, meg a fehéreké. Solly megint leült és
rábámult a névsorra. Scotty egy pillanatig némán ült, aztán nem bírta:
– Az a gyanúm, hogy az MP-k vannak akkora marhák, mint a tisztek.
Solly három újabb nevet gépelt a listára.
– Tegnapelőtt éjjel a New York-i vonaton jöttem, a vállamon szép főtörzsi
stráfokkal. Egy nagydarab MP-hadnagy odalép hozzám és...
Solly remélte, hogy Scotty ezúttal nem tol ki vele, mint legutóbb, nem lép
meg ismét. Magában nevetett a kis katonán, aki mélységesen megveti a
hadsereget, különös tekintettel a rangkórságra, mégis, amikor lelécel, egy
fődörzsi egyenruhában parádézik.
Scotty fölállt, Solly fölnézett.
– Ne aggódj, tizedes. Nem megyek sehova. Nem járatlak le fehér atyuskád
előtt. Értem én, hogy mit akarsz. Csak nem dőlök be neki.
– Egyáltalán nem aggódom – hazudta Solly.
– Szóval odajön az az MP-hadnagy, és én mondom, öregem, elállt a
lélegzetem! Egy őrmester is volt vele. A hadnagy előhúzta a fegyverét és én
azt mondtam magamban: “Atyaúristen, nekem most lőttek!" A vonaton olyan
csönd lett, hogy egy vattába csomagolt légy zümmögését is hallani lehetett
volna. Odanyújtotta a fegyverét és azt mondta: “Főtörzsőrmester, őrizné
néhány percig ezt a katonát, amíg megkeresem a vonaton a barátnőmet?" –
Scotty nevetni kezdett, nem tudott uralkodni magán. – Csak képzeld magad
elé! – Tovább nevetett, és végül Sollynak is nevethetnékje támadt, de
összeszedte magát. Talán csak kelepcéről van szó, hogy míg ő nevet, Scotty
kisurranjon.
 – Nem tudtam, mit higgyek – folytatta Scotty. – Az MP mondta: “Ez a
katona egy teljes hétre lelécelt! Viszem vissza Dic-be." Ránéztem a fegyverre,
amit nyújtogatott, és alig tudtam visszatartani a röhögést. – Scotty ismét
nevetett.
– Képzeld csak magad elé, Sandy tizedes! Ott ülök, egy színes bőrű, szaros
kis közbaka a hadtáptól, aki már egy teljes hónapja árkon-bokron túl
tartózkodtam – ráadásul főtörzsi álruhában –, és ez az átkozott anyaszomorító
fehér MP-hadnagy az őrizetemre bíz egy nyavalyás kis fehér őrmestert, aki
összevissza egy hétre lógott el! – Scotty úgy röhögött, hogy a könnyei
csorogtak. – A hadsereg egy kurva. Elvettem a fehér fiútól a fegyvert és azt
mondtam: “Igenis, hadnagy úr, uram, én, mint az Egyesült Államok nagy
hadseregének főtörzsőrmestere, rangjelzésemre és felelősségemre büszkén
fogom őrizni ezt a foglyot, akár életem árán is, és csak a halál választhat el
bennünket!" – Leült és rázta a röhögés. – Hajszál híján eltúloztam a dolgot. A
hadnagy nem tudta, mit gondoljon rólam. Mindenesetre azt mondta:
“Köszönöm, főtörzs! Ha az egész hadsereg az ön harci szellemével
rendelkezne, nem tartana sokáig a háború." Én pedig azt feleltem: “Igaza van,
uram, valóban nem tartana soká... "
Scott a combját kezdte csapkodni és feltartóztathatatlanul nevetett, Solly
pedig maga előtt látta a zömök kis katonát a vonaton, főtörzsőrmester!
rangjelzéssel, tömött bajszával és világosbarna szemében a gúnyos mosollyal,
amely nagy fejének Sztálin-jellegű kifejezést adott, és a fehér MP-hadnagyot
meg a fehér őrmestert is látta, és ránézett Scottyra, aki röhögött, mint az őrült,
és ő is nevetni kezdett. Mindketten gurultak a nevetéstől, amikor az MP-őrség
bevonult a századirodába.
Solly gyorsan kijózanodott, és átadta a hahotázó katonát a katonai
csendőröknek.
A százados intelmei ellenére, nem könnyű betartani a játékszabályokat. Az
ember nem élhet csak magának és magáért. Együtt kell élni a többiekkel,
különösen a hadseregben. Valaki mindig bajt kever, valakinek a bajába mindig
belekeveredsz.
Greer őrmester, a gonosz szemű műszaki tiszt, egy este kimenőt kapott a
városba, tökrészegre leitta magát, és amikor három fehér MP el akarta szedni a
barátnőjét, ő egyszerre akarta mind a hármat agyonütni. Hajnali három tájt
érkezett vissza a táborba: sírt, átkozódott, vérzett, tántorgott. Reggel a
századpéká garázdálkodással vádolta, és nem volt hajlandó végighallgatni
Greer beszámolóját a történtekről. Az MP jelentését készpénznek vette. Az
alkoholtól és a gumibotoktól még mindig tántorgó Greer szitkokkal árasztotta
el a századost, szemtől szembe hazugnak nevezte. Rutherford előlépett az
íróasztala mögül, azt mondta: “Vigyázz, őrmester!", és letépte a rangjelzését.
Aztán azt mondta: “Pihenj, közlegény!", majd megparancsolta Sollynak, hogy
Greer közlegényt kísérje le, és ruhástól dugja a hideg zuhany alá.
Másnap Andersen Fődörzs egy csoport altisztet vezetett a százados elé a
megtört műszaki őrmester ügyében, akit az ezred legjobb műszaki
őrmestereként tartottak számon. A Fődörzs fűzte Sollyt, hogy vegyen részt a
küldöttségben. Solly eleinte ki akart térni. De a Fődörzs csendesen azt
mondta:
– Ha mi sem tartunk össze a tisztekkel szemben, akkor semmik vagyunk
önmagunk és a sereg szemében, így van?
– Igen, de... – mondta Solly. Beleizzadt. Valaki mindig belerángatja
valamibe.
– Én aztán igazán jó fiú vagyok, de ha a legjobb katonámat lefokozzák,
csak azért, mert férfimódra viselkedett, hát én azt mondom, hogy a századból
nagy kupac gané lesz egy héten belül, ha nem történik sürgősen valami.
– Talán ha négyszemközt beszélne a századossal – mondta Solly. – Hiszen
maga a főtörzs. – Minden nap belerángatják valamibe.
– Megértem, hogy nem akarja kitörni a nyakát – mondta a Fődörzs
nyugodtan. – Én faragatlan tuskó vagyok, nem tudok jobbat. No nem baj, a
többiek mind jönnek, Rogerst kivéve. Azt hiszem, elegen leszünk.
Valószínűleg úgysem sikerül. Megértem magát. Magával úgyse nagyon
fordulhat elő ilyesmi. Nem jár be a városba.
Solly velük ment. Rogers említése erősebb lökés volt, mint akár ő maga,
akár a főtörzs hitte volna. De várakozásuknak megfelelően nem volt sikerük.
A péká nem volt hajlandó szóba állni velük. A Perry őrmesterrel együtt
nyolctagú csoportot csőcseléknek nevezte, és kijelentette, hogy el fog
feledkezni erről az incidensről. Azt mondta Anderson főtörzsőrmesternek:
– Csodálkozom magán, mint régi katonán! Maga a főtörzsőrmesterem. Ha
bármi nyomja a lelkét, mindig megbeszélheti velem egyénileg, de nem egy
szervezett banda tagjaként! És maga is, Saunders! A századírnok.
Valamennyiüket menetgyakorlatra kéne küldenem! Oszoljanak, és örüljenek a
szerencséjüknek.
Délután a százados behívta Sollyt az irodájába és barátian, szinte atyaian
megrótta.
– Maga tiszt akar lenni, ugye, Saunders? Solly nagyot nyelt. – Igenis, uram.
 – Sajátos módon juttatja ezt kifejezésre.
– Talán nincs megelégedve a munkámmal, uram? – Ő volt az ezred legjobb
századírnoka, ezt jól tudta.
– A munkája kitűnő, de maga is tudja, hogy ez nem minden. Tisztként kell
gondolkodnia, ez az, amire meg akarom tanítani, amióta csak betette ide a
lábát, de maga inkább hallgat arra a zsidó ügyvédre. Ahányszor csak
odanézek, mindig együtt pusmognak. Azt persze nem hozhatom ki magából,
amire nem képes. Nem erőszak a disznótor. – Szünetet tartott, hogy lélegzetet
vegyen, és a váll-lapjaira sandított, aztán ismét Sollyra nézett. Solly meg
visszanézett Rutherfordra, és azon tűnődött, vajon Scotty okosabb-e, vagy ő.
– Rosszul bántam magával, Saunders?
Solly minden oldalról gondosan megvizsgálta a kérdést, de mögéje nem
pillantott. Azt felelte tehát: – Nem, uram.
– Hát akkor, az ördögbe is, hallgasson rám! A hadseregben nincs
igazságosság vagy igazságtalanság. Csak parancs van és fegyelem. Az egyik
fütyül, a másik meg táncol rá. El kell döntenie, melyiket akarja a kettő közül.
Ért engem?
– Igen, uram. – A péká különös módon emlékeztette Millie-re. Csupa vagy-
vagy, csupa leegyszerűsítés. De az élet nem olyan egyszerű. Az élet sokkal
több a fekete-fehér, igen-nemnél. Az életben is-ek vannak.
– És ne csapja be magát, Saunders. Maga igenis tiszt akar lenni. Én tudom.
Minden tökfilkó lehet egy a tucatból. De maga tőlem olyan lehetőséget kap,
amilyet a legtöbb színes fiú soha.
Sollyt elöntötte a veríték. Sok mindent mondhatott volna és kellett is volna
mondania – tudott bánni a szavakkal –, de olykor hallgatni bölcsebb.
– Én a maga pártján vagyok. Tisztában van ezzel, ugye, Saunders?
Alig tudott megszólalni. – Igen, uram. – És gyűlölte magában a
nagyravágyást. Okádni lett volna kedve az “igen, uránétól.
Este néhányan a századirodában üldögéltek. Arról beszélgettek, hogy a
japánok visszavonulnak, a németeket eszi a fene az orosz fronton, a színes
bőrűeket pedig eszi a fészkes fene a Déli Fronton, különösen Ebbensville-ben
és a Johnson Henry táborban, de legfőképpen Rutherford ültetvényén.
Hordófejű Baker kijelentette: – Fiúk, itt a katonákat le se szarják.
– Nono, a színeseket azért leszarják – jegyezte meg Könyvmoly.
– Talán nem is olyan ütődött ez a Scotty – mondta tréfálkozva Solly. –
Befészkeli magát a helyőrségi fogdába. Aztán kiengedik, hazaiszkol, visszajön
a táborba, és megint be a fogdába. Nem is olyan ütődött. – Nem gondolta
komolyan, még viccből sem. Halandzsázott, hogy bevágódjon a bandánál.
Valójában nem értette a kis köpcöst, aki főtörzs lehetett volna. Nem akarta
érteni. Félt attól, hogy megértse.
– Előre a Kettős Győzelemért! Erről beszélj, Solly. Miss Fannie Mae
Branton mindenkit lepipál – mondta Könyvmoly.
Scotty egyszerűen eszeveszett. Fannie Mae Branton egészen más kérdés, ő
szép.
Nyalóka Rogers jött be, a kezében üveggel. Moly orra alá tartotta, és Moly
ment utána, mintha zsinóron húznák a századirodából, a többiek pedig
követték.
Hordófejű azt mondta: – Ha boldoggá akarsz tenni egy színest, nem kell
hozzá több, csak egy pofa ital meg egy harapás kukoricamáié.
Solly és Könyvmoly priccse körül üldögéltek, és körbeadták az üveget.
Moly fölállt, a “Tea kettesben"-t kezdte dúdolni és táncmozdulatokkal kísérte.
Nem volt táncos alkat, de jól mozgott. Hajlékonyán és kecsesen.
– Ember, csoda, hogy a kormány nem adóztat meg külön azért, mert olyan
közel van a segged az állami aszfalthoz – jegyezte meg Nyalóka. A többiek
röhögtek.
– Féltékeny vagy – felelte Könyvmoly anélkül, hogy megtorpant volna. –
Azokat a nyavalyás táncversenyeket is ezzel nyertem meg szerdánként az
Apollóban!
Nyalóka hahotázott és a lábával dobogott. – Aha, rémlett, hogy már láttalak
valahol! Hát persze, te voltál az a rögeszmés, akit a rendező alig tudott
levakarni a színpadról!
A katonák gurultak a röhögéstől.
– Veletek, színesekkel, ugyanazt kéne csinálni, mint az indiánokkal.
Törvénnyel kéne megtiltani, hogy szeszt adjanak el nektek.
Az üveg kiürülőfélben, az emberek alkoholmámorban voltak, és a beszéd
elkerülhetetlenül Rutherford hírhedt ültetvényére terelődött. Sollynak fejébe
szállt a whisky, jól érezte magát. Fannie arcát látta maga előtt.
– No igen, fehér gazdánk szép ültetvényt kapott, minket meg hozzá,
rabszolgának, és az égegyvilágon semmit sem tehetünk ellene. Nem
lázadhatunk föl és csinálhatunk forradalmat – mondta Hordófej.
Nyalóka tiltakozott: – Ne használd ezt a szót. Amerikában vagy, te hülye!
Továbbá lehet, hogy mikrofon van a priccsekben. – Fölugrott, fölfordította az
egyik priccset és mikrofont keresett.
 Nevettek. Nyalóka mindig bohóckodott, amikor nem voltak a közelben
tisztek.
– Ne röhögjetek! – mondta. – Én szeretek itt. Már tősgyökeres amerikai
lettem. Nem akarom, hogy visszaküldjenek Trinidadba. Torkig vagyok a brit
alattvalósággal.
– Előre a Kettős Győzelemért! Add elő, Solly – mondta Könyvmoly
komolyan.
– Trinidad? Mississippi államban nincs semmiféle Trinidad – tűnődött
Hordófej.
Nyakigláb viszont kijelentette: – Ez a fehérek földje, úgy bánnak veled,
ahogy akarnak, te meg tehetetlen vagy velük szemben.
Hordófej azt mondta: – Ha a fehér gazda pattint egyet a korbácsával, csak
annyit tehetünk, hogy így szólunk: “Gazdám, hátamat eltörheted, de lelkem
halhatatlan!"
– Ő meg vállon vereget és még többet rak a hátadra – fejezte be Solly. Az
emberek kuncogtak és vihorásztak. Solly folytatta:
– De ha súlyos a teher és rosszul megy a sorunk, ne feledjétek fiúk, hogy a
demokráciáért háborúzunk! – Nagynak, erősnek, bajtársiasnak érezte magát.
– Háborúzunk? Kivel? Nem háborúzunk mi senkivel. Azt hiszed, a fehér
patkányok odaengednek, hogy más fehér patkányokra lövöldözz? Még az
őrszolgálathoz sem adnak puskát. És az anyámasszony katonája le van szarva
most és mindörökké, ámen – mondta Hordófej
Könyvmoly nekitámadt. – Te anyaszomorító vízfejű bicebóca, te, a faj
szégyene! – Sollyhoz fordult:
– Kell, hogy legyen valami, amivel lerázhatjuk magunkról ezt a texasi
hajcsárt. Talán ezzel a Kettős-Győzelem-izével. Talán a NAACP elé
vihetnénk az ügyet. Beszélned kéne Fannie Mae Brantonnal. Az a nő
mindenről mindent tud!
Az üveg kiürült, és az Ebbensville-i Tüzes Víz új fényben láttatta a világot.
A kantinoshölgy nevének említésére megjelentek a képek: a templom, a
fagylalt, Fannie Mae. És az összetartozás, amit Solly ebben a pillanatban
érzett. Minden összeesküdött ellene. Anélkül, hogy végiggondolta volna, azt
mondta:
– Írhatnánk egy levelet a színes lapoknak. Elmondanánk, hogy itt a
Johnson Henry táborban, Georgia államban is harcolni kell a demokráciáért a
néger katonáknak a fehérek ellen. Leránthatnánk a leplet erről az istenverte
táborról! Tudja meg az egész világ, micsoda fehér ültetvény ez. Mi történhet?
– Amint kimondta meggondolatlan szavait, már meg is bánta. Annak a kezébe
harap, aki táplálni akarja.
– Legföljebb lenyakaznak – mondta a tüstént kijózanodott Nyalóka.
– Nem az iskolában vagy, hanem az Egyesült Államok hadseregében,
hazád háborút visel. Már másodrendű állampolgár sem vagy, csak
másodrendű katona.
– Hát persze. Tamás bátya – mondta Moly undorral.
– A színesek sose fognak összetartani semmiben – szólt közbe Hordófej. –
A fehér gazdinak csak oda kell löknie egy darab száraz kenyeret meg egy pofa
italt, vagy akár moslékot...
– Meglepsz, Solly tizedes – álmélkodott Rogers. – Azon nem csodálkozom,
hogy egy ilyen háj fejű, mint Könyvmoly, hülyeségeket beszél, de te tanult
ember vagy. Jól tudod, nem cicázhatsz a hadsereggel. Az ital beszél belőled.
Solly egy pillanatra kijózanodott.
– Hát, csapnivaló lőre volt, az igaz.
– Gyerünk, Solly – rángatta Moly. – Írjuk meg azt a levelet. Ne törődj ezzel
a szarjankó tamásbátyával!
– Sokat ittam... sokat ittam... – motyogta Solly.
Lekászálódott a priccsről. Aztán visszaült. Forgott vele a világ. Be van
rúgva, mondta magának, be van rúgva az Ebbensville-i Tüzes Víztől, és nem
képes mérlegelni. És tiszt lesz és részeg és tiszt lesz. Moly semmi sem lesz.
Fannie Mae bezzeg fölismerte a különbséget közte és Könyvmoly Taylor
között. Neki hihet.
Moly tovább rángatta a karját, már szinte talpra rángatta.
– Gyere már! Ne szarj be! Állítólag te azt iszod, amit prédikálsz.
– Lehet, hogy Solly tizedes nincs az eszénél, de senkinek sem bolondja –
mondta Hordófej. – Oda van a századírnokságért, hogy ott ülhet a formás
fenekén naphosszat!
– Teljesen igazad van – válaszolta Nyalóka. – Csak Solly meg én vagyunk
képesek az egész átkozott alakulatban szellemi adottságainknál fogva, hogy
tisztek legyünk ebben a kurva hadseregben, ő elvégezte a jogi egyetemet, én
meg Yale-re jártam, vagy hová a francba. – Kitüntetéssel végeztem.
– A Yale-re jártál, mi, te agyalágyult – mondta undorral Moly. – Persze, te
voltál az ablakpucoló. Bementél az ajtón, kidobtak az ablakon.
Az egész emelet kacagott.
– Gyere már, Solly! – Moly mindkét karjával átfonta Solly nyakát.
 – Jártasd csak azt a nagy tudatlan pofádat, de minket nem járatsz le. Mert
nekem és Solly professzornak eszünk ágában sincs olyasmit tenni, ami
veszélyeztethetné a lehetőségeinket az Egyesült Államoknak ebben a nagy
hadseregében, ahol minden hazaszerető állampolgár elérheti a főparancsnoki
rangot – mondta Rogers.
Rogers állt most rivaldafényben, az egész emelet rá figyelt, tömött volt a
karzat. Ripacskodott és bohóckodott. Solly érzékeny idegeire mászott. Oda
döfött, ahol a legjobban fájt.
– Ha sokáig tart ez a szemét háború, Sollyból és belőlem még tábornagy is
lehet. Nem láttatok még ilyen szédületes szívdöglesztést. Add csak elő, hogy
fogjuk csinálni, professzor! A jövőnkről ráérünk gondolkodni, ha majd ennek
vége.
A karzat nevetett. Solly lepelezetlen undorral meredt Rogersre. Fölállt: –
Tehetsz nekem egy szívességet.
Kiment, és Könyvmoly követte a századirodára, megvető hahotát hagyva
maguk mögött. Bementek az irodába. Könyvmoly becsukta az ajtót.
– Rajta, Solly, ugorjunk neki! Farkasszemet néztek. Aztán Solly
megszólalt:
– Talán aludjunk rá egyet, és várjunk holnap estig. – Millie-nek igaza volt.
Az ember nem bízhatja magát az érzelmeire, azok mindig becsapják.
– No, ne izélj, öregem! – Próbálta oda vonszolni Sollyt az írógéphez. – A
holnap messze van. Most vagy soha.
– Túl sokat ittam. Zavaros a fejem. – Mért nem hagyja Könyvmoly békén?
Olyan jól érezte magát. Hagyta, hogy az érzései elragadják.
– Ha most nem írjuk meg, sose fogjuk – mondta Moly. Solly dühösen
elhúzódott és pökhendi méltatlankodással szembefordult Mollyal. – Hogyhogy
sose fogjuk?
– Úgy, hogy ha tiszta lett volna a fejünk, eszünkbe sem jutott volna az
ötlet. És amikor majd kitisztul a fejünk, fehér atyuskánk még gonoszabbnak és
hatalmasabbnak fog feltűnni, mint valaha is, mi pedig majd lebeszéljük
magunkat arról, hogy bármit is tegyünk. A művelt gondolkodók ezt mindig
így szokták csinálni. Bármibe is lovalják bele magukat, ki tudnak
magyarázkodni, és közben semmit sem tettek.
– Hogy jössz te ahhoz, hogy egyedül magad tartsd az igaz ügy harcosának?
– támadt Solly. Szeretett volna belevágni ebbe a mit sem sejtő arcba. Mit
fontoskodik, álszenteskedik itt neki? Hallotta Rogers bömbölését a
hálóteremből. Rogers közönséges, agyalágyult, opportunista szarházi.
 – Ne pörögj be, jó fiú – mondta Moly. – Végül is a te ötleted volt, és ha egy
olyan szarevő tamásbátya, mint Nyalóka Rogers, lebeszélhet róla, hát ne rám
orrolj érte.
– Tisztázzuk! Sem te, sem Nyalóka Rogers, sem más fajankó nem tud
engem sem rá-, sem lebeszélni – mondta szinte kiáltva Solly.
– Úgy nézem, másképp vélekedünk erről a seregről – felelte Moly
nyugodtan.
– Ördögöd van! Én az igát húzom, te meg az időt.
– Persze én értelek. És meg is értelek. Végül is, fehér atyuskánk nem
engem fog tiszti iskolára küldeni. Én soha nem leszek több komisz bakánál, és
nem is akarok több lenni, amíg le nem szerelnek.
– Tégy nekem egy szívességet, jó? Osonj a pokolba, lábujjhegyen.
Nyugodtan mondd, hogy én küldtelek.
Megkerülte Molyt és kiment a századirodából, vissza a még mindig zajló
kanmuri irányába. Rogers vitte a szót. Solly megtorpant, kettesével-
hármasával lerohant a lépcsőn, kiment az őszi nedvességbe, hogy lehűtse
forró, dühös testét.
Már elérkezett a záróra ideje, de a tébolydában a kantinlovagok még
mindig tomboltak, a wurlitzerből Ál Cooper bömbölte “Micsoda zűrzavar"
kezdetű dalát, két sörtől részeg baka Fannie Mae pultja közelében vadul
szvingelt egymással, tapsoló, röhögő, kurjongató katonák állták körül őket.
Solly egyenesen a telefonfülke felé tartott. Miközben a központot tárcsázta,
érezte, hogy veríték önti el. Maga előtt látta az imént lezajlott jelenetet, látta
saját magát, Könyvmolyt, és különösen Rogerst, gyomra remegett a dühtől,
míg félfüllel az ebbensville-i központos szirupos hangjára figyelt. Ki az isten
ez a Könyvmoly Taylor, hogy kétségbe meri vonni a függetlenségét? írja csak
meg egyedül azt a levelet! Meghallotta a New York-i központos hangját,
amelyben mintha egész Harlem benne lett volna. Van ő annyira harcias, mint
bármelyik táborbeli hörcsög! Nem olyan, mint Rogers. Pont ez az, amit Moly
képtelen megérteni. Solly helyesli a háborút, Molynak meg Scottynak viszont
előítéletei vannak. Ők mindig vagy-vagyban gondolkodnak. Nem látnak
tovább az orruknál. Solly antifasiszta, és ez a háború a fasizmus ellen folyik.
Hallotta, hogy a New York-i központos megismétli a számot, és amikor a
telefon csengeni kezdett, újabb verejtékhullám öntötte el az arcát. Szíve úgy
dobogott, mint a gőzkalapács. Millie rögtön fölveszi a kagylót, ismét együtt
lesznek, ők ketten. De hirtelen ráébredt, hogy ma este voltaképpen nem is
szeretné Millie hangját hallani. Nincs olyan állapotban, hogy bevegye a nagy
amerikai legendát, csak – előre – csak – fölfelé, a végtelenségig, a
végkimerülésig. Köszöni szépen, ma éjjel nem akar ilyet álmodni. Hallotta az
asszony álmosan búgó “halló"-ját, de a kagyló már távolodott a fülétől, aztán
csendesen a helyére került. Millie tisztességes ember, de Sollynak nem erre a
fajta tisztességre van szüksége az adott helyen és az adott pillanatban.
Amikor kilépett és Fannie pultja felé sietett, hallotta, hogy a telefon
hevesen cseng a fülkében, de aztán a csengetést elnyomta a wurlitzerből
harsogó zene. A lány bizonyára látta Sollyt kijönni a fülkéből. Mire a pulthoz
ért, már várta a csokoládéturmix. Fannie Mae olyan szívből jövő
gyöngédséggel mosolygott rá, hogy belenyilallt a gyomrába.
– Ezt nevezem kiszolgálásnak – mondta Solly idegesen vigyorogva,
miközben elvette az innivalót.
– Udvariassági versenyben vagyok. – Fannie Mae fürkész pillantást vetett
rá. Aztán elfordult. Még egyszer rápillantott, majd elnézést kért, és elment,
hogy kiszolgáljon egy másik katonát. Most látták egymást először az
ebbensville-i vasárnap óta.
Letette a pénzt az érintetlen turmix mellé, magában azt mormogta: “ma
éjjel nem", és abban a pillanatban fordult el, amikor Fannie Mae
visszapillantott. Keserűbb ízt kívánt... Bement a söntésbe és gyors
egymásutánban ürítette ki a poharakat.

Kilencedik fejezet
Ha az ember Gabriel Heattert meg a kommentárjait hallgatta esténként, azt
hitte, hogy az oroszok két héten belül Berlinben lesznek, év végére pedig az
egész háború véget ér. A romantikus lelkületű katonák pedig békés
karácsonyról álmodoztak, hála Bing Crosbynak és Irving Berlinnek.
Egy este Solly benézett a kantinba turmixot inni. Legalábbis ezt mondta
magának. Ellenállhatatlan vágyat érzett Miss Fannie Mae különleges zamatos
nedűje iránt, főleg, ha az ő, Solly számára készül. És ezen az estén szüksége
volt rá. Nem is tudott volna mit kezdeni a turmix nélkül. Azóta nem tette be a
lábát a kantinba, hogy akkor ott hagyta érintetlenül.
– Hol van a barátja? – kérdezte Fannie Mae. – Nem hittem volna, hogy
kimozdul a testőre nélkül.
– Amennyiben Joseph Taylor közlegényre céloz, őrszolgálatban van.
– Ó – mondta Fannie. – És hogy megy sora?
 – Jelen pillanatban Taylor közlegény egy cuki kis fekete bottal védelmezi a
lőszerraktárt.
Fannie Mae elmosolyodott és nekilátott csokoládéturmixot keverni.
Mindenféléről beszélgettek, a sereg, az MP és a NAACP kivételével,
Fannie Mae időnként elment kiszolgálni egy-egy magányos katonát, aki
rákacsintott és ragaszkodott ahhoz, hogy ő szolgálja ki, senki más; aztán
visszajött és tovább beszélgettek.
Egyszer csak sötét szemének legmelegebb pillantását vetette Sollyra: –
Annyi mindenről kellene magával beszélnem...!
Sollynak úgy megdobbant a szíve, hogy attól félt, rögtön kiugrik a
mellkasából. Éppen záróra volt. Már négy-öt csokoládéturmixot ivott és
egyiknek sem érezte az ízét. Ne beszéljünk ma a Kettős Győzelemről. Említés
se essék róla többé.
A lány mélyen a szemébe nézett. Szeme most koromfekete és nagyon
komoly volt.
– Hazakísérne? A barátnőm nem jött be ma.
– De Joe a barátom... – Butaság volt ezt mondani, hiszen ez a lány olyan
szép, Solly meg olyan fogékony rá. Múlt héten Moly meg ő különben is alig
látták egymást. Azóta, hogy nem írták meg azt a bizonyos levelet, nemigen
beszélgettek, noha priccseik egymás mellett voltak.
– Nekem is barátom – mondta Fannie Mae. – Akárcsak maga. Nem jobb
barátom, mint maga. Legalábbis remélem, hogy maga a barátom.
– De meg kell... – Abban még nincs semmi, hogy hazakíséri.
– Tudom – szakította félbe lágyan Fannie Mae. A szeme is beszélt,
nemcsak a szája. Több eszed lehetne, Solly.
Ahogy a kapu felé hajtottak, megpillantotta az MP-ket és hirtelen eszébe
jutott, hogy nincs kilépője.
– Hogy jutok ki kilépő nélkül? – kérdezte dühösen, bele a vakvilágba.
Minden, amit el akar érni, egyetlen nyavalyás perc alatt szertefoszolhat.
Aggódó, kedves arc mosolygott rá. és ő teljesen elvesztette a fejét.
– Ismernek. Tudják, hogy a kantinban dolgozom. Sohasem állítanak meg –
mondta a lány.
– Ahogy én magamat ismerem, most megállítják – mondta Solly. – Még
nem említettem, hogy engem üldöz a szerencse. Attól tartok, épp most ér utol.
A kapunál az egyik MP intett, hogy álljanak meg.
– A kutyafáját – csúszott ki Fannie Mae száján. – Ezt a pofát még nem
láttam. Nyilván új fiú.
 Solly hallgatott, de érezte, hogy nő benne a düh. Leginkább magára volt
dühös a hülyeségéért. Elkapják a kapuban kimenő nélkül, Moly nőjével,
akinek persze épp ma nem jött be a kolléganője. Megtudja a százados, meg
Moly, meg az egész század. Priusza lesz. Lefokozzák közlegénnyé. Isten
veled, tiszti iskola. Az egész világ Solomon Saunders ellen esküdött. De csak
magára vethet.
A nagydarab vörös hajú MP feléjük tartott, zseblámpája fényét először
Fannie Mae-re, majd Solly dühösen izzadó arcára vetette. Mielőtt hozzájuk ért
volna, a másik MP is odavilágított.
– Mehet, Mike! – kiáltott oda a nagydarab vörösnek. – Csak az egyik
kantinoscsaj. – Rámosolygott Sollyra és Fannie Mae-ra. – Siessenek! –
kiáltotta. – Föltartják a háborút!
Solly csendesen káromkodott, Fannie Mae sebességet váltott, a kocsi lassan
kihúzott a kapun, ráfordult a sötét, poros országúira.
Beértek a városba, és Solly kibámult a kicsiny, igénytelen, védtelen
külterületi házakra, aztán fényesen kivilágított utcák következtek, nagy,
méltóságteljes, fehéroszlopos villákkal, amelyek körül sötét, fejedelmi tölgyek
magasodtak tiszteletet parancsolóan, mintha a sötétzöld pázsiton óriás
őrszemek állanának szabálytalan alakzatban, hogy megvédjék az úttesttől
húszharminc méter távolságban rejtőzködő házakat.
– Erre laknak az igazi gazdag fehérek – mondta Fannie Mae. – Ez a Kings
Row Avenue. Elvárják, hogy levett kalappal és kikapcsolt motorral gördüljön
át itt az ember.
– Na és hol lakik a gazda? Úgy értem, Ebbensville ura? Fannie Mae
nevetett. – Most hagytuk el. Egy-két háztömbnyire.
Néhányszor befordultak, és ismét szűk, sötét utcákba jutottak.
Macskaköves úttesten gördültek, jóval kisebb, jámbor, félénk, gunnyasztó
házak között. Még a fák lombja is toprongyosabb volt.
Aztán hirtelen véget ért a kövezet, és az autó szinte gyalogtempóban
bukdácsolt a vörös, poros út hepehupáin.
– Most tudom, hol vagyok – szólt Solly. – Akár ne is mondja.
– Hát persze – felelte Fannie Mae. – Itt laknak a mieink. Ez a mi édes
otthonunk.
Mindketten elnevették magukat, Solly furcsa feszültséget érzett, és szinte
már elfelejtett megkönnyebbülést. Egész úton kerülték a Kettős Győzelem
témáját, mint a pestist. Sollynak most a barakkban kéne lennie, és levelet írni
haza. Ehelyett meglógott. Kockára tette egész jövőjét csak azért, hogy ezt a
csinos hölgyet hazakísérje. Valami baj lehet a fejével.
A kocsi megállt egy hófehér, emeletes ház előtt. Fehér sövény vette körül,
a kerti virágok ragyogtak a holdfényben.
– Ez az otthonom, kedves uram – mondta Fannie Mae. – Ne nézzen úgy,
mintha félne tőle. Nem olyan csúf. És nem is rejtőzik benne semmi harapós.
Solly nagyot nyelt.
– Gyönyörű – mondta révedezve. – Komolyan gyönyörű. Ma éjjel nem
vitatkozunk. Nincs NAACP. Nincs háború.
Nincs politika. Nincs Kettős Győzelem.
Bementek, végig a házhoz vezető kavicsos ösvényen. Csak melegség és
barátság van. Fannie Mae belékarolt, Solly megrezzent, lenézett a lányra.
Annyi szépséget, bájt, boldogságot és békét látott az arcában, hogy halálra
rémült tőle. Ma éjjel bevallja Millie-t. Hogy nős. Máris túl messzire ment.
Átkozottul messzire. Fannie Mae olyan nőies... A Kettős Győzelmével együtt.
Csupa szépség, értelem, lelkesedés. Ez a lány... Ez a lány... Teljesen meg van
őrülve!
A bejárati ajtó haliba nyílott, amely végignyúlt a ház teljes hosszában.
Mindkét oldalán szobák voltak. Fannie Mae a bal oldali szobába vezette.
Nappali volt, a legbarátságosabb szobák egyike, melyet Solly valaha is látott:
a falakon családi arcképek holt és élő rokonokról, a kandalló fölött W. E. B.
Du Bois életnagyságú képe, előtte régimódi heverő, egyik oldalán karosszék, a
másikon hintaszék.
– Foglaljon helyet. Gondolja, hogy be kéne fűtenünk? Nem fázik?
Solly leült a heverőre és a kandallóra meredt.
– Egyáltalán nem. Igazán kellemes – hazudta. – Nem érezte magát
kellemesen, de ennek nem a hideg volt az oka, hanem a forróság, amely
elöntötte a nyakát és egész testét, meg a szájaíze, meg a görcsös feszültség a
gyomrában, meg férfiasságának ágaskodó tudata és Fannie Mae zavaró
közelsége. Mintha átfonná, befonná ez a közelség.
A lány melléje telepedett és kezét Solly térdére tette egy pillanat
töredékére, hogy elvonja figyelmét a kandallóról, mely látszólag annyira
fogva tartotta. Solly megrándult.
– Mi baj, Solly? – kérdezte Fannie Mae. Nagy, sötét szeme elfeketült,
mélységes érdeklődés sugárzott belőle.
– Á, semmi. Csak kissé fáradt, meg ingerlékeny vagyok ma. Ez minden.
Azt hiszem, idegesít a szolgálat. – Nevetni próbált. – Túl sok az agymunka.
Joe Taylor is mondta. Maga végzi az alakulat teljes adminisztrációját. A
főtörzsőrmester meg a parancsnok a kisujjukat sem mozdítják. Maga a század
lelke.
– Mr. Taylor, a barátom, jó propagandista és jókora túlzó.
– A maga legfőbb erénye pedig a szerénység – ragyogott rá Fannie Mae.
Felkelt, begyújtott a kandallóba és visszaült Solly mellé. Solly nézte a tüzet,
amely lassan lángra kapott, pattogott, sziszegett, betöltötte a kandalló, egyre
elevenebb, fénylőbb lett; lustán, álmosan, kényelmesen nézte, arra gondolt,
hogy legszívesebben ledőlne a heverőről a kandalló elé, begöngyölné magát a
szőnyegbe és azon nyomban elaludna.
Úgy érezte, a lány folytatni szeretné vasárnapi vitájukat, de egyikük sem
meri megkockáztatni, hogy elrontsa ezt az éjszakát Mintha hallgatólagos
fegyverszünetet írtak volna alá. Ma éjszaka ne legyen háború, csak béke. És
béke volt. Melegség az arcában, jó íz a szájában. Annyira otthon érezte magát
a lány otthonában, hogy szinte fájt. Akárcsak legutóbb. Különös érzés fogja el,
ha együtt vannak. Valami édes nosztalgia, mintha már végigment volna ezen
az úton egyszer: ugyanaz a szoba, ugyanaz a tűz a kandallóban, ugyanaz a
kedves arcú lány, ugyanaz a beszélgetés. És a meleg, meg a szoba illata.
Ugyanaz a kecskeszakállas. Du Bois néz rá szigorúan a kandalló fölött. Még
azt is tudja, mit fog mondani a lány:
– Kellemes idő van, az évszakhoz képest.
Azért tette meg az utat a városba, hogy az időjárásról beszélgethessen. Ez
az a fontos dolog, amit meg akartak tárgyalni. De legalább nem vitatéma.
– Otthon valószínűleg havazik – felelte.
A lány fölnézett, és szemének mélységes mély feketeségében, ideges
rezzenéseiben benne volt: legyőzni, szeretni, birtokolni akarja. Solly látta
sötétvörös, csillogó ajkán, blúzát feszítő gyöngéd mellén a kihívást, amely
átáramlott rajta. Itt az ideje, hogy elmondja Millie-t, az ő Millie-jét, akit a
világon mindennél jobban szeret, természetesen. Él kell mondania, elérkezett
az idő. Csak ki kellene nyújtania a kezét és a karjába zárhatná – te szentséges
atyaúristen! A lány vagy mohón a karjába omlana, és soha többé nem
eresztené el, soha, soha többé, vagy fölpattanna ez a szép fruska és elszaladna
messze-messze – de hisz kívánja őt, szégyenlős vágyát Solly látja, érzi! És
szégyelli a sajátját. Beszélnie kell Millie-ről ennek a drága gyermeknek, de
nincs hozzá ereje. Túlzottan férfias, de nem eléggé férfi.
Talán meg kellene kérdeznie, miről is akart vele beszélni, akkor megint
belemerülhetnének a vitába. Ez majd megtöri a kölcsönös varázst.
Megköszörülte a torkát, szóra nyitotta a száját, de visszariadt. Nem volt szíve
viaskodni Fannie Máéval. Idegesen az órájára pillantott.
– Azt hiszem, jobb, ha megyek.
– Ugyan már! Épp kávét akartam főzni.
Még mielőtt tiltakozhatott volna, a lány eltűnt. Pár perc múlva behozta a
szüleit, hogy bemutassa nekik. Az anya alacsony volt, a szeme, szája,
nyíltszínűsége Fannie Mae-re emlékeztetett. Az apa középmagas, nagycsontú
férfi, szája sarkában és keskeny szemének határozott pillantásában
céltudatosság bujkált. Könyvmoly szerint a Booker T. Washington Főiskola
igazgatója.
– Már annyit hallottunk magáról, hogy szinte ismerni véljük. Mintha
családtag lenne – mondta Mrs. Branton.
– Valószínűleg összekever a Moly... ööö... Joseph Taylorral.
– Ugyan, dehogy – felelte az asszony pajkosán. – Maga Solomon Saunders
tizedes, századírnok, az alakulat esze, igen derék ember. És jóképű. És a
NAACP aktívája New Yorkban. Alaposan ismerem már magát. Fannie Mae
három, hónapja dolgozik a táborban, azóta ketten-hárman kísérték el a kapuig,
de maga az első katona, aki belépett ebbe a házba.
Solly félszegen állt előttük, szélhámosnak, imposztornak érezte magát,
álnok csalónak a mindig kész, ideges mosolyával, amely szemérmes,
hamisítatlanul szemérmes külsőt kölcsönöz neki.
– Attól tartok, valaki félrevezette, Mrs. Branton.
– Nem hiszem. – Fannie intett az anyjának és kiment. Mrs. Branton
folytatta: – Bármikor keressen föl bennünket, ha kedve tartja. – Aztán
mentegetőzni kezdett: – Vissza kell mennem a konyhába, hogy segítsek
Fannie Mae-nek...
Az apa a hintaszékben ült.
– Azt hiszem, unalmas lehet egy ilyen kisváros a magafajta nagyvárosi
embernek.
– Amit láttam belőle, az tetszett – hazudta Solly. – Magam sem
nagyvárosban születtem.
– No, azért New York nem olyan kicsi.
– Én Georgia államban születtem, Dry Creekben.
– Mit nem mond! – Mr. Branton nevetett, combját csapkodta.
– Bizony – mondta Solly. – Jacksonville megyében. Életem első hét évét
ott töltöttem.
 – Nahát! És még én akartam megkérdezni, hogy mit szól ezekhez a déli
rabszolganyúzókhoz. De eszerint csak a régi pácban van benne. – Kuncogott.
– Akárki akármit mond, disznó dolog egy ilyen rabszolganyúzó városba
küldeni magukat, és közben arra oktatni, hogyan haljanak meg idegenben a
hazáért. Ezért a pénzért itt, Georgiában is meghalhatnak!
Megint itt a Kettős Győzelem, gondolta Solly kedvetlenül.
– Vigyázz, papa! Időnként elfelejted, milyen állásban vagy! Ha így fogsz
beszélni, Booker T. új igazgató után néz majd – Fannie Mae kávéval és
teasüteménnyel tért vissza.
– Ennyi év után én már túl öreg vagyok ahhoz, hogy Istenen kívül bárki
előtt térdet hajtsak. És néha még rá is gyanakszom, hogy fehér.
Ültek, kávéztak. Az anya motoszkálása behallatszott a konyhából. Az apa
szemben ült Sollyval, és vizsla szemmel méregette. Solly jó érzése eltűnt.
– Szóval még egy éve van hátra a jogi egyetemen – szólalt meg az apa.
Solly azt akarta kiáltani: “Nős vagyok! Nem akarom megkérni a lánya
kezét! Nem én vagyok a jövendőbeli veje!"
– Igen, uram.
– Helyes. Fajunknak nagy szüksége van csavaros eszű ügyvédekre.
Ismét itt a faji kérdés, gondolta Solly. Egész éjjel ilyenek kerülgették.
– Hogyne – felelte. Maradjunk ennyiben.
– Épp mondtam a gyereknek – illetve már nem gyerek –. szóval épp
mondtam Fannie Mae-nek, hogy a színeseknek addig kell ütni a vasat, amíg
meleg. Nem lógathatjuk a lábunkat, mialatt ez a fehér népség egymásra
lövöldöz, mert különben kezdhetjük az egészet elölről, ha majd vége a
cirkusznak.
Fannie Mae a torkát köszörülte. Nekiállt leszedni az asztalt. Ránézett az
apjára.
Faj, faj, faj! – gondolta Solly. Nem létezik számukra más, csak a FAJ. Nem
értik, hogy rajtuk kívül más is van a világon? Az apa válaszra várt.
– Van benne valami, uram – közölte diplomatikusan Solly.
Az apa megértette a lánya pillantásából sugárzó ismételt felszólítást,
föltápászkodott, jó éjszakát kívánt és kiment Fannie Mae után a konyhába.
Aztán a lánya visszajött és leült Solly mellé. Idegesen fölnevetett.
– Ne vegye apát komolyan! Minél öregebb lesz, annál radikálisabb. Úgy
hatalmasodik el rajta, mint egy betegség.
– Rokonszenves az apja – mondta Solly bizonytalanul. – Az anyja is.
– Nagyon örülök – felelte a lány halkan. – Örülök.
 A ház elcsendesedett. Solly hallotta, amint a szülők fölmennek a
hálószobába. Az apa jelentőségteljesen megköszörülte a torkát. Solly és
Fannie Mae némán bámulták a tüzet. Egy idő múlva a lány megszólalt:
– Azt hiszem, tényleg későre kezd járni. Meg akartam beszélni magával azt
az összejövetelt, amelyet a fiúk tiszteletére rendezünk.
– Nem fiúk, katonák... – Eszébe jutott Könyvmoly, meg a malacképű
százados, akivel Fort Dixben találkoztak a bevonuláskor. Rég volt.
– Igen, katonák – helyesbített Fannie Mae. – Különösen azok tiszteletére,
akik távol vannak otthonuktól. – Feléje fordult: – Boldog vagyok, hogy
rokonszenvesnek találta a szüleimet. Főleg apámat. Nem tárul föl mindenki
előtt. – Habozott, aztán elszánta magát: – És annak is örülök, hogy
elgondolkodott azon, amiről beszélgettünk és... – Bizonytalanul elhallgatott. –
És, hogy legalább részben egyetért velem... vagyis, hogy megért engem.
Hallottam ám, miket mondott apámnak!
Sollynak melege lett. Fölkelt, lenézett a lány sóvár arcába. – Nem akartam
vitatkozni vele. – Az isten szerelmére, ne nézz így. – Megértem, Solly. –
Meztelen, odaadó szenvedély remegett a hangjában.
– Valóban? – Keserves vágyat érzett, hogy kirohanjon a szobából, ki a
házból, végig az utcán, rohanjon, rohanjon, sose álljon meg.
– Igen, valóban – mondta a lány. – Valóban, igen, valóban! – Mintha Solly
azt kérdezte volna, szereti-e.
Solly visszaroskadt a heverőre.
– Bárcsak én érteném magam – mondta. – Néha úgy érzem, le kell
vetkőznöm az előítéleteimet, elfelednem, hogy néger vagyok, ráhajtani a
karrierre, előnyömre fordítani azt a csekély műveltséget, amihez véletlenül
hozzájuthattam. És előre és tovább, evickélni a siker szamárlétráján, meg törni
magam az előléptetésért, amíg csak tart a háború. Undorodom azoktól a
bőgőmasináktól az alakulatomban. Nem tudják, hogy a fasizmus ellen
viselünk háborút?
A lány megrázta a fejét.
– Nem, Solly! – szaladt ki a száján a kiáltás.
– Miért nem? Elsősorban amerikaiak vagyunk, nem? Elsősorban
amerikaiak, és csak véletlenül négerek. – Ismét felállt, harciasán pillantott le a
lányra.
– Valóban, Solly?
Solly attól tartott, a lány sírva fakad, de lelke mélyén tudta, hogy nem.
– Ez a New York City-beli NAACP-jelszó?
 – Bárcsak ez lenne. Bennünket, amerikaiakat, közös ellenség fenyeget.
Nincs időnk családi viszályokra. Ráérünk arra később is.
Fannie Mae megrázta kedves, dühös fejét. – Ezt nem mondhatja komolyan!
– Szeretném tudni, mi rossz van abban, hogy tiszt akarok lenni? A tisztikar
talán a fehérek zártkörű klubja? És a négerek meg se kíséreljék ledönteni a
korlátokat? Gondolja, hogy nem lennék olyan jó tiszt, mint ezek a nyamvadt,
malacképű idomárok?
A lány úgy rázta a fejét, mintha darazsat hessegetne. Solly úgy döntött,
inkább félreérti.
– Köszönöm a bizalmát...!
– A tiszt mindig a közkatonák ellen van.
– Már megbocsásson, mind ez idáig azt hittem, hogy a legénység és a
tisztek közös célra szövetkeznek, amely szövetségben azonban vezetőkre és
követőkre van szükség.
– Igen, Solly... hogyne. Nem is tudom... néha úgy összezavar. Persze.
Legyen csak tiszt. Belátom... Kívánom, hogy...
– Az biztos, hogy már nagyon unom azokat az állítólagos barátaimat, akik
az égegyadta világon mindenfajta megalkuvást a fejemre olvasnak, továbbá
azt, hogy elárulom a fajtámat. – Lélegzetvételnyi szünetet tartott. – És az is
biztos, hogy már rég abban a drága jó táborban kéne lennem.
Aztán lenézett a lányra. “Fannie Mae" – mondta, szinte súgva, és egyszerre
rádöbbent, hogy szája élvezi a lány nevének ízét. Szeme fölitta arcának
sugárzó szépségét. Fannie Mae... Fannie Mae... Fannie Mae. Nem pusztán a
szeme, szája, orra, kedves arcvonásai szépek, hanem annál sokkal több, az a
mélységes jóság és nemesség, amely erről a drága arcról árad. Romantikus
hülye vagy, fiam, gondolta Solly, és azt hiszed, olyan szép belül is, mint kívül.
Hülye vagy bizony, ha azt hiszed, hogy olyan, amilyennek látszik. És arra
vágyói, hogy higgyen benned. Solly kétségbeesetten vágyott arra, hogy a lány
megértse. Úgy értse meg, ahogy ő akarja.
Fannie Mae felállt.
– Hát jól van, Solly. Ami pedig a rendezvényt illeti, leginkább azokat a
katonákat akarjuk meghívni, akik otthonuktól távol vannak, mint maga is.
Körülbelül ötven katonára gondoltunk. Szeretném, ha segítene összeállítani a
névsort.
– Oké! Számíthat rám. – Kimentek a szobából, végig a halion.
 Aztán ott álltak a kapuban, sütött rájuk a borzasztóan zavaró holdfény,
Solly érezte a még mindig viruló őszi virágok fájón édes illatát és a lány
közelségét. Az arca megfeszült, anélkül, hogy tudta volna.
– Igen, Fannie Mae. Igen. Számíthat rám. Mindkettőjüknek egész máson
járt az esze, nem a háborún, a NAACP-n vagy a tiszti iskolán. És ahogy
némán álldogáltak, a lány arcán megjelent a jól ismert kifejezés, csillogó,
mohó, szép ívű szája kissé nyitva, a jól ismert ideges rezdülések, és most kell
elbúcsúzni, visszamenni a táborba, és most kell megmondani, hogy nős.
Elszánta magát. Mégse most... ne most... ne ebben a percben. Majd
legközelebb. Ne szennyezzük be ezt az értékes, tiszta pillanatot. Mégis el kéne
mondani. Rá kéne vennie magát. Ráveszi magát, hogy elmondja az ő Millie-
jét.
– Bűnösnek érzem magam, hogy hazakísértem. Nem volt helyes, ugyanis...
– Hát ide figyeljen – mondta a lány vadul –, ha maga most bűnösnek érzi
magát, akár ne is jöjjön többé. Nem tartozom Joe Taylorhoz. Kedves fickó,
nagyon kedvelem, de ennyi az egész. És nem lesz több soha, akárhogyan is
szeretné maga, valamilyen számomra érthetetlen okból!
Igen, Solly nagy bűntudatában helyett kapott Joe Taylor is, feddhetetlen,
oroszlánszívű barátja, aki éppen őrségben áll – és az őrszolgálati névsort Solly
készítette –, de nem ő a főszereplő. Csak azt akartam közölni, hogy
házasember vagyok, gondolta.
– Fannie Mae... – a szavak akadoztak kiszáradt torkában.
– Három tömböt megy itt a Pine Streeten, aztán befordul jobbra a Jessup
Avenue-re, ott megy tovább, a negyedik keresztutcánál van a buszmegálló. Jó
éjszakát, Solly Saunders.
– Ne haragudjon, Fannie Mae...
– Jó éjt, Saunders tizedes.
Solly elköszönt, sarkon fordult, és gyűlölte újonnan fölfedezett
gyengeségét.
– Solly – szólt utána lágyan Fannie Mae. – Solly! – És ő visszafordult. –
Vigyázzon magára. Nagyon kérem, vigyázzon magára! Óvakodjon a
rendőrautóktól. Ilyenkor lesnek a néger katonákra.
Solly visszament a kapuhoz. Nagyon közel álltak egymáshoz. A lány
sötétvörös ajka csillog, telt, ruganyos, nyúlánk testén bolond táncot járnak az
árnyékok a lágy holdfényben, remegő keble feszíti a blúzát, nyúlj érte, vedd a
karodba, fojtsd csókba a vitát, a félreértéseket, az ingerültséget, a kitörni
készülő könnyeket – de talán jobb lenne, ha nem tennéd, ha távol tartanád
magad ettől a nedvesen csillogó szájtól, nem lobbantanád lángra a mindent
fölperzselő tüzet, mert ebben a tűzben elevenen eléghetsz, eléghettek
mindketten. Mégis, nem kell csak egy másodperc töredéke, egy mozdulat, és
föllobban, és lángol és ég és perzsel és... jaj istenem...
– Talán a legjobb lenne, ha kivinném a buszhoz. Várjon egy percig. Hozom
a kulcsot.
– Ugyan, a világért se, Fannie Mae. Nem szükséges. Nem lesz semmi
bajom. Ne aggódjon. Százával jövünk esténként Ebbensville-be.
– Biztos? Hadd vigyem el az állomásra, Solly. Nagyon szeretném!
Solly tagadóan rázta a fejét.
– Hát jó – mondta a lány –, de nagyon vigyázzon!
– Vigyázni fogok.
Gyorsan meg akart fordulni és lemenni a lépcsőn, de azon kapta magát,
hogy valamilyen ismeretlen okból kinyújtja a karját, megragadja a lány
mindkét kezét, tenyerük egymásnak feszül, érzi, hogy a lány egész teste
megremeg, mindkettőjükben fellobban a vágy. Még mindig szerette volna,
hogy legyen ereje sarkon fordulni, lemenni a lépcsőn, elmenekülni innen,
amilyen gyorsan csak tud, de nem bírta elengedni a lányt. Az egész világ ereje
kevés lett volna hozzá. És mielőtt ráeszmélt volna, Fannie Mae a karjában
volt, szájuk és testük összetapadt édes, halálos harcban, hogy még és még
közelebb jussanak egymáshoz.
– Fannie Mae...
– Solly. Solly. Drága Solly! – Suttogó kiáltás. Tudatának legtávolabbi
rejtekében figyelmeztető jelzésként bukkant föl Millie képe, még az utolsó
pillanatban is, amikor keze végigjárta Fannie Mae lüktető testét, érezte ruháján
át szerelmes hevületét, könnyű szellő söpört végig a kerten, veríték Solly
nyakán, vállán, fájdalmasan édes csillogás Fannie Mae ajkán. Fannie Mae...
Solly... a lány lélegzete Solly nyakán, akár a szelíd, lágy suttogás. Késő már a
bűntudathoz. Ez a mindent elborító, túlcsorduló szenvedély túl hatalmas
ahhoz, hogy bármi az útjába álljon. Ebben a pillanatban Solly elfeledte a
magányt. Az élet teljes volt, az élet volt a szerelem, és a szerelem az, élet.
Az ajtó halkan kinyílt. Fannie Mae mutatta az utat a sötét ház belsejébe.
Zajtalanul átmentek a halion, meg fog történni, mintha már réges-rég
bizonyosság lenne, amely ellen erőtlenül küzd. “Szélhámos vagyok, meg fog
történni és nem tudok lelkifurdalást érezni."
Bementek a homályosan megvilágított nappaliba. Olyan csönd volt. hogy a
lélegzetüket is hallani lehetett, mintha őszi szellő borzolná az avart. Fannie
Mae. Drága Fannie Mae! Nem kímélhetlek meg, a mindenségedet! Egymás
arcába néztek, a lány tekintetéből szerelem áradt, a legkívánatosabb nő, aki
valaha is élt. Fannie Mae, akarta mondani Solly, mintha fohászkodna, de
elfulladt a hangja, ismét átölelték egymást, megcsuklott a térdük, csaknem a
földre rogytak.
A hév erőhöz botladoztak, és semmi más nem volt a világon, csak egy férfi
és egy nő, ez a férfi és ez a nő, Solly és Fannie Mae. Solly ügyetlen keze a
lány blúzát gombolja és...
– Ne, Solly, ne! – mintha azt mondaná: “Igen! Igen! Igen! kedves!"
És Solly végre boldog kezébe vehette a lány ringó keblét, csupasz melle
telt, lágy és ruganyos, forró és ismerős, barna és sötétbarna és nagyon
gyengéd. Keze egyre merészebben kalandozott, be a szoknya alá, végig
lázasan remegő testén.
– Solly! Kérlek, az istenért! Kérlek! Hagyd abba! Hagyjál! Ne! Komolyan!
– Drága Fannie Mae. Édes Fannie Mae. Édes Fannie Mae. Combja
sötétbarna, hosszú, gömbölyded, forró.
– Ne Solly Ne! Nem akarom! Kérlek, Solly! Nem akarom!
Solly hallotta ugyan, de ez nem változtatott semmin. Nem
engedelmeskedhetett a lánynak, még saját magának sem. Fannie Mae
eltaszította, birkóztak, de Solly nem volt elég erős ahhoz, hogy elengedje.
Csókkal fojtotta belé a szót, és a lány nem ellenkezett.
– Hagyjál! – suttogta Fannie Mae haragosan –, vagy hívom apámat.
Tiltakozása csak ösztökélte Sollyt, tovább és tovább! Végül a lány
megszólalt:
– Oltsd el a villanyt, drága! Oltsd el!
Solly keze gépiesen kinyúlt, mintha otthon lenne, ahol mindenről tudja, hol
van. Leoltotta a villanyt. A házban olyan csend volt, hogy a kattanás
pisztolylövésnek hangzott. És amikor a lány felé fordult, a holdfényben látta
boldog, riadt arcát. Karjaiba vette és minden más semmivé lett.

Ott ült mellette, szerelem ízével a szájában, szerelem illatával az orrában,

Fannie Mae édes fejecskéje a vállán nyugodott, Solly fejében pedig Millie
Saunders járt. Szerette volna bánni, ami történt, de nagyon is testközelben volt
ahhoz, hogy megbánást vagy sajnálkozást erezzen. A szerelem benne volt és
körülötte. A szájában volt. Az orrában. A testében is Megkísérelte fölidézni
magában Millie képét, de valahogy nem sikerült. Folyton Fannie Mae jelent
meg helyette. Mindenütt Fannie Mae, mindenki Fannie Mae, csak egyedül
Fannie Mae és Fannie Mae!

Ismét fiú volt, magányos fiú, sok-sok éve már, úgy tetszett, anyja is
magányos, fiatal nő egy nagy, barátságtalan, hideg városban, szoba-konyhás
lakásban, szakadt linóleum a padlón. Először féltékeny volt a férfira, aki be-
benézett anyjához, de nem tartott soká, a férfi megnyerte magának. Mozgalmi
ember volt, magas és jóképű, nagysvádájú, anyjával a mozgalomról
beszélgettek, és Mama arca ragyogott, amikor a férfit hallgatta. Néha
hármasban elmentek moziba, a férfi olykor még a házimunkában is segített
Sollynak. Szinte olyan volt, mintha az apja lenne. Solly még a házbeli
haverjainak is azt mondogatta, hogy Jack az apja, aki Afrikából tért haza.
Nagy vadász. De egy szép napon a mozgalmi ember nem jött többé, és amikor
Solly megkérdezte, mi történt Jack Benjáminnal, anyja azt mondta, nem tudja,
talán szervező útra indult. Amikor pedig legközelebb megkérdezte, anyja
egyszerűen és nyersen csak annyit mondott: “Visszament Chicagóba a
családjához. A feleségéhez és három gyermekéhez, akikről én nem tudtam
semmit két héttel ezelőttig." És később, az este folyamán még hozzátette:
“Minden férfi egyforma, kicsikém. Fabatkát sem érnek. Semmirekellők.
Olyanok, mint a kutyák – mindegyikük." Könnyben úszott a szeme. Sollynak,
miközben hallgatta, magának is könnyek szöktek a szemébe, igazi apjára
gondolt, a halottra, akiről anyja százszor is elmondta, milyen jó ember volt.
Solly megpróbálta életnagyságban elképzelni azt az embert, az apját.
Akkor kisfiú volt, most pedig felnőtt férfi. Házasságtörő. Belemeredt a
szoba súlyos sötétjébe. Házasságtörő. Életében először.
– Mi baj, drágám?
– Semmi. – Nem akarta, hogy a lány drágámnak szólítsa. Ő házasságtörő.
A sötétségen át rámeredt a régi kialudt tűzre, úgy látta, mintha még mindig
lángok táncolnának a kandallóban, ritmustalanul és vigasztalanul, mint a
rángatózó idióták.
Fannie Mae felgyújtotta a villanyt és belenézett Solly gondterhelt arcába. A
lány arca mintha egyetlen óriási, sötét szem lenne, szája kissé nyitva, fehér
fogsora ragyog, arckifejezésében szerelem, szerelem, talán nemtörődöm,
szerelemtelen szerelem.
A szeretkezés áttetszőén széppé tette, amilyennek Solly még sosem látta.
Minőségi átalakuláson ment át. A világ leglágyabb, legédesebb arca.
 És Solly azon tűnődött, vajon minden nővel ez történik-e, ha az szereti, akit
ő szeret. Nem emlékezett, hogy Millie arcán ilyesmit látott volna.
– Solly, kedves, mondd meg, mi bajod. – Hangja és tekintete féltő volt, de
Sollyt zavarta arcának kielégült, ártatlan szépsége. Nem akarta, hogy a lány
becézze őt, a mocskos disznót.
Föl akart kelni, fogni a sapkáját és távozni, de nem tudott megmozdulni.
– Szeretsz, Solly?
Most tisztán látta maga előtt Millie-t. Nem válaszolt.
– Solly, szeretsz?
Solly megforgatta a fejében a kérdést, és szándékosan naivnak,
gyerekesnek érezte. Gondolatban azt mondta: “Kell ez a kérdés? Csak
szerelmes férfi szeretkezhet veled? Azt hiszed, most a tulajdonod vagyok – a
szívem, a lelkem, az agyam – csak azért, mert néhány izgató percre a tiéd volt
a testem?" Ehelyett azonban karjába kapta a lányt, csókokkal oszlatta szét
kétségeit és aggodalmát, Fannie Mae pedig elhitette magával, hogy választ
kapott. Igen! Igen! Igen! Megcsókolta a lány száját, arcát, sötét, nedvesen
csillogó szemét, lecsókolta sós könnyeit. Mocskos, utolsó disznó vagyok.
Órájára nézett, de nem látta a sötétben.
– Csakugyan mennem kell. – El kell mennie innen, amilyen gyorsan csak a
lába viszi.
– Hát persze, hogy menned kell, különben apám dob ki. Solly gyűlölte a
hangjában csengő boldogságot, kielégültségét és megelégedettségét.
A kapu előtt, a telihold fényében, ismét karjába vette a lányt, egy gyors,
kétségbeesett pillanatra, sietősen szájon csókolta, és “Kérlek Solly, vigyázz
magadra!" és gyors sarkon fordulás és le a lépcsőn és “Jó éjszakát, Fannie
Mae" és nem nézett vissza, és “Jó éjszakát, Solly, vigyázz magadra!" és ő nem
nézett vissza, nem bírt visszanézni.

Tizedik fejezet
Még szájában érezte Fannie Mae-t, egész belsejében érezte, orrában volt illata,
még amikor Millie-re gondolt is, Millie, odafönn New York Cityben, Millie és
Mama. Ő meg itt baktat magányosan a sötétségben, egy Ebbensville nevű
idegen, déli kisvárosban. New York és Ebbensville. Házasságtörő, mocskos,
utolsó disznó.
 A színes negyedben csak minden második utcasarkon égett lámpa. A
közbeeső utcákban vaksötét volt, csak a lágy, sárga holdfény világított. Solly
lába kétségbeesett szemként tapogatott a hepehupás, poros járdán, megbotlott
kövekben, gödrökben, a kezét sem látta (és Fannie Mae olyan átkozottul édes)
és ő olyan magányos. Ebbensville pedig egy aljas fehér porfészek.
Tizennégy-tizenhat éves kölyök volt, éppen kinyílt a csipája, ismét
lányokkal kezdett játszani és huzakodni, a másik nemmel, nem csekély
élvezetére. Amikor először észrevette a pihéket a szája fölött, a hóna alatt és
még rejtettebb helyeken... és minden kezébe kerülő könyvet elolvasott a másik
nemről... és a filmek, és sosem értette egészen, amit olvasott. És a lányok
egyre szebbnek tűntek fel a szemében – valamennyien –, szép volt a szájuk, a
szemük, a karjuk, a formás lábuk. Első kalandja az üres telken egy
elviselhetetlenül, édesen forró őszi este, a koraérett lány, karja és melle, amit
akkor még nem tudott értékelni, a combja és a lábszára, Solly füle zúgott,
Dora Mae sóhajtozott és zihált, mintha haldokolna – Solly azt hitte, lehet,
hogy meg is hal –, aztán a szerelem szédítően édes, különös szaga, Solly
szájában, az élet egészen új íze, amelyet sohasem felejt el. Hatalmas, hirtelen
változás. Úgy érezte, férfi lett. Soha többé nem lehet kisfiú.
Fogalma sincs róla, hol él Dora Mae – és hogy egyáltalán él-e – még arról
sem, hogy Dora Mae-e a neve...
Az útkereszteződésnél lelépett a járdáról, és érezte, hogy a lába kiszalad
alóla; azonnal visszatért a múltból a jelenbe, bele a nagy fekete semmibe. Egy
árokban találta magát. Hangosan káromkodott, föltápászkodott és átsántikált a
poros utcán. Lába belesüppedt a finom porba, mint annak a New York-i
szállodának a szőnyegébe, ahol egy nyáron dolgozott. De nem törődött a
göröngyös úttal, a porral, az árokba zuhanással, a horzsolásokkal a térdén,
karján, csak érjen el a buszállomásig anélkül, hogy elkapja az MP vagy az
ebbensville-i zsaruk. Nem volt autóbusz a láthatáron, amikor lelépett a
járdáról és elindult az úttest meg a szurokfekete sötétség kellős közepén.
Mintha az egész város aludna vagy ugrásra készen kushadna. Csak érje el
az állomást. Csak érje el. Máskor nem hozza magát ilyen kínos helyzetbe.
Nem is lesz alkalma rá, mert soha többé nem látogatja meg Fannie Mae
Brantont, ezt megfogadta.
Kiért a négernegyedből abba a városrészbe, ahol a nem sokkal jobb módú
fehérek laktak. Léptei úgy dübörögtek az aszfalton, mint egy versenyautó
motorja, megtörték az iszonyú csöndet, és Solly visszavágyott a négernegyed
poros, kövezetlen utcáira. Megpróbált csendesebben lépkedni, de a zaj egyre
hangosabbnak tetszett, mintha minden fehért föl akarna ébreszteni
Ebbensville-ben, Georgia államban. Ha ebben a városnegyedben elkapják, azt
csinálhatnak vele, amit akarnak. A helyi rendőrség nem mer belekötni, érvelt
meggyőződés nélkül, hiszen ő az Egyesült Államok hadseregének katonája.
Az itteni fehérek egy lyukas garast sem adnak az Egyesült Államok
hadseregéért. Amerikai katona vagyok, nem mernek belémkötni. De ha az MP
kap el, akkor isten veled tiszti iskola! Ismét előbújt a hold, amely mintha
minden sugarát, mint egy hatalmas reflektor, Solomon Saunders tizedesre
irányítaná.
Itt van a bűnös, fehérek! Keserűen fölnevetett.
Kővé dermedt, amikor meghallotta, hogy egy autó fordul be mögötte a
sarkon, a háztömb másik végén, és a vezető gázt ad. Testét elöntötte a veríték.
Lábai, anélkül, hogy összebeszéltek volna, futólépésben vitték az úttest
közepéről a járdára. A legrosszabb, amit tehetnek vele, az, hogy átadják a
tábori őrségnek, és a legtöbb, amiért megbüntethetik, az, hogy pár órára
meglépett. Lefokozzák, mint Molyt meg Scottyt, Búcsút mondhat az
ambícióinak. – Én vagyok az “összamerikai balfácán". Ebbensville-ben,
Georgia államban mindent megtehetnek, amit csak akarnak. Meg is ölhetnek,
ha kedvük telik benne. – És mégsem akarta igazán elhinni, hogy rá merik
emelni a kezüket, az amerikai hadsereg egyik katonájára. Nem merik!
Átugrott a sövényen és valami fehér ház hátsó udvarában találta magát.
Forrón a hátában érezte az autó reflektorának ragyogását. Megpróbálta
összehúzni magát.
Eltelt egy másodperc töredéke. Solly egy nagy fa tövében állt, amely
sötéten magasodott, és árnyakat vetett a holdsütötte kertre. Ott állt Solly, és
várt, várt, várt – de miért? Katona. Talán így kell elesnie: szülőhazájának
idegen földjén, egy fa árnyékában álldogálva valami fehér ember udvarán,
mint egy közönséges csirketolvaj. És bármit ráhúzhatnak, ami beleötlik abba a
hófehér agyukba. Elkaphatják betörésért vagy akár magánlaksértésért.
Évmilliókig állt ott, izzadva, várakozva, hevesen gyűlölve a Délt, a
hadsereget, amely Délre küldte, a semmi közepébe, hogy szolgálja a hazáját,
gyűlölte Fannie Mae-t, mert az, amiről nem is tudja, hogy mi, mert
magányosabbá teszi, mint amilyen valaha is volt, mert olyan forró, kedves,
szép és bátor, különösen pedig önmagát gyűlölte, hogy olyan gyönge, és
fogékony arra, amiről nem is tudja, hogy micsoda a lányban, már rég a
táborban kéne lennie, csak magát kárhoztathatja. Közelről hallotta az autó
dühös motorzúgását, a teste megfeszült, hallotta saját lihegését. Meglátták,
macska-egér játékot játszanak vele. Az isten verje meg őket! Figyelte, amint a
pimaszul öntelt rendőrautó keresőlámpái végigpásztázzák az utca mindkét
oldalát, futólag megpihennek a fán, habozva vibrálnak, Sollynak a szívverése
is elállt, keze dühösen szaggatta a fa kérgét. A kocsi tovább haladt, befordult a
következő sarkon. Miután eltűntek, Sollyt rázta a tehetetlen indulat, csurgott
róla a veríték. Aztán vánszorogva elindult, fittyet hányva a rendőrautóra, az
MP-re, az ebbensville-i rendőrségre és minden egyébre. Csak ki akart jutni
ebből az idegen országból, amelynek soha nem lehet állampolgára, csak
számkivetettje. Abból az országból, amelyben született és növekedett, de
sosem nőhetett férfivá. Másik kocsit hallott maga mögött. Hadd jöjjön! Nem
hajlandó elszaladni, sem pedig fa mögé rejtőzni. De teste megfeszült, ahogy
hallotta, hogy az autó lelassít. Reflektorának fénye táncolt rajta, Solly szíve a
torkában dobogott, de a fény csak egy pillanatig világította meg, aztán az autó
ráfordult egy kocsifelhajtóra. Solly mélyet szippantott az éjszakai levegőből.
Mi a fene izgatja ennyire? Még két háztömbnyit baktatott, míg odaért a
buszmegállóhoz. Hamarosan indul a busz, gondolta, amikor a széles tér
túloldalán föltűnt az állomás, mint oázis a végtelen sivatagban. Látta, hogy két
sorban várakoznak az emberek. Nem szabad futnia! Otthon van, biztonságban.
Jegyet váltott és a színes sor végére állt. Most már szabadon lélegzett. A
déli éjszaka levegője jólesett a tüdejének. Megtörölte arcát kekikszínű
zsebkendőjével, és megkönnyebbülés áradt végig egész testében.
Otthon van, biztonságban! Többé nem keveredik ilyen pácba. Most, amikor
keresztüljött a kihalt városon, most ébredt rá először arra, milyen
kétségbeesetten akart előretörni a hadseregben, hogy tiszt lehessen, meg
minden. Miért ne? Minél több a néger tiszt, annál demokratikusabb a
hadsereg, nem igaz? Nem ezért folyik a háború?
A magas, fehér sofőr leszólt: – Beszállás!
Természetesen előbb a fehér katonák szálltak be. Amikor a négerek
kerültek volna sorra, újabb fehér katonák szállingóztak oda, egyesek részegen
tántorogtak, csukladoztak, és amíg jöttek, a négereknek várniuk kellett. Solly
Saunderst a sor végén tehetetlen düh emésztette, amint látta, hogy az utolsó
pillanatban mindig újabb fehér katonák érkeznek, nevetgélnek, káromkodnak,
kiabálnak, jókedvűen, déli akcentussal, középnyugati vontatottsággal,
brooklyni ír táj szólással: “Fiam, ezek a georgiai pipik! Csupa remek bőr!"
“Az ám, férfifalók mind!"
 Két fehér katona közeledett a buszhoz, középtermetű fickók, az egyik
komoly képű, a másik arcán ördögi mosoly. Megálltak az ajtónál,
rápillantottak a színesek sorára, aztán a sofőrre.
– Tessék, szálljanak be! – szólt a sofőr.
– De ezek az emberek már előttünk itt voltak – mondta a komoly arcú
fehér.
– Az a színes sor. Ők jönnek a legvégén. Ez a szabály. Solly drukkolt, hogy
a fehér katonák ne hagyják magukat.
Akkor szálltok föl, amikor tetszik, az istenfáját! Ne engedjétek, hogy ez a
szemét rabszolgatartó az orrotoknál fogva vezessen! íme, ez a két fehér katona
tudja, miért folyik a háború! Rokonságot érzett velük.
– Ez nem igazság! – mondta a komolyabbik fehér, és ránézett barátságos
arcú társára.
Solly szinte örült, hogy itt áll, láthatja és hallhatja mindezt.
– Nem én csinálom a szabályokat, barátom – mondta a sofőr, aki Sollyt
Rutherfordra emlékeztette. Magas volt, vékony, csontos és jókora pisztoly
fénylett a derekán.
– Fölszállnak, vagy maradnak? – kérdezte a két fehér katonától.
Egymásra néztek, a mosolygós arcú megszólalt:
– Hát mi a fenét csinálhatunk? Szél ellen... A fene egye meg.
Még pár percig haboztak, aztán megadóan fölszálltak.
És tovább jöttek a fehér katonák, miközben a sötét tekintetű színesek
remegtek az ingerültségtől. A busz végül megtelt, az állóhelyek is, a motor
köhögve, köpködve megindult, becsukódott az ajtó, és a busz kigurult az
állomásról, anélkül, hogy egyetlen néger katonát fölvett volna. Ha lenne
fegyverem, szitává lőném a kerekeket, gondolta Solly, aztán a buszt venném
célba, megtömném golyókkal véges-végig, és fütyülnék rá, kik és hányan
sebesülnek meg. Most jött be utoljára ebbe a városba. Amíg fehér katonák
érkeznek, addig ő itt állhat, mint egy hülye, nézheti, amint egy csomó
autóbusz jön, megtelik fehér utasokkal és nekiindul, hogy a táborba vigye
őket. Minden alkalommal egyre kevésbé érezheti magát embernek, tehetetlen
reménytelen dühében, amint nyíltan megtiporják emberi mivoltában őt, Solly
Saunderst, az Egyesült Államok hadseregének katonáját. Őt, akiből egy napon
tiszt lesz.
Ránézett a többi néger katona dühös, dacos arcára. Füle elkapta halk
átkozódásukat. Miért nem tesznek valamit? Miért állnak itt éjszakáról
éjszakára az Egyesült Államok hadseregének katonái, miért hagyják, hogy
megfosszák őket emberi méltóságuktól, a hazáját szolgáló katona
méltóságától? Mély gyűlölet és megvetés feszült benne saját maga és a
többiek ellen. Ő miért nem tesz valamit? De hiszen még kilépési engedélye
sincs! Lelépett. Engedély nélkül távozott. Egy szava sem lehet. Az
autóbuszról is le kell szállnia legalább fél mérföldnyire a tábor előtt, és gyalog
megtennie a hátralevő útszakaszt, átmásznia a szögesdrót kerítés alatt, aztán
átlopózni a fák között.
A második buszt csak félig töltötték meg a fehér katonák, nem érkezett
újabb felszálló, miért nem indulnak el a katonák Solly sorából? A fehér sofőr
körülnézett, nem akar-e újabb fehér katona fölszállni. Odalépett az ajtóhoz és
végigpillantott a téren, nem bukkannak-e föl fehér katonák, na, most talán a
színesekhez fog fordulni és barátságosan megkérdi: “mire várunk, fiúk?"
A tér túlsó oldalán Solly egy rendőrautót pillantott meg, amint lassan
feléjük tart. Ebbensville-ben minden lassú volt, tempós, kellemes és sima,
mint a gyümölcspuding vagy a nyalóka, de még mielőtt magához térhetne az
ember, lecsap a mennykő és minden megtörténhet. De Sollynak nincs
félnivalója. Semmi félnivalója. A kocsi lassan gördült át a téren, szinte
lépésben, aztán befordult, és feléjük mászott. Solly érezte, hogy saját dühe
összevegyül a többiekével. A sor elején levők elkezdtek beszállni a buszba,
anélkül, hogy a sofőr megadta volna a szokásos jelet. A sofőr megállt az
ajtóban, elzárta előlük az utat. Hórihorgas volt, mint Rutherford, kezét
könnyedén negyvenötösén nyugtatta, barátságosan mosolygott.
– Várjatok egy percet, fiúk. Nem olyan sürgős. – A rendőrautó felé
pillantott, amely lassan kúszott föl az állomáshoz.
– Na, gyerünk már, az istenit! – kiáltott ki egy fehér katona a buszból. –
Föltartjátok azt a rohadt háborút!
A rendőrautó végre komótosan odaérkezett. Két ebbensville-i rendőr szállt
ki belőle, odajöttek a buszhoz. Egyikük nehézsúlyú, gengszterképű alak volt,
rendőrsapkáját hátratolta szőke bozontjára. Óvatosan lépkedett, mintha
parázson járna. A másik középtermetű, lágy, csinos arccal, de keszeg, mint
egy seprőnyél, hosszú nyakán kidülledő ádámcsutka.
– Mi van, fiúk? – érdeklődött a sofőr. – Ezek közül keresnek valakit?
Történt valami ma éjjel?
– Neem – felelte a keszeg. – Csak a passzusokat ellenőrizzük. Nem
szeretnénk, ha valaki engedély nélkül kószálna. Tudja, hogy van ez.
 – Hát akkor rajta, ellenőrizzék csak azokat a passzusokat. Épp idejében
érkeztek. De azért ne tartson reggelig. Azok a fiúk odabenn már szeretnének
visszamenni a táborba.
Valaki dühösen kikiáltott a kocsi belsejéből:
– Gyerünk már! Föltartjátok a rohadt háborút!
A nagydarab fehér zsaru már a színesek sorának elejénél állt, és a
kilépőiket kérte. A katonák a zsebükbe nyúltak, előhúzták a kilépőket,
megmutatták a fehér zsarunak, akinek még csak joga sincs ellenőrizni őket!
Solly Saunders benyúlt a saját zsebébe, keresgélte sosem volt kilépőjét, és
remélte, hogy valamelyikük majd csak megszólal, szembeszáll a zsaruval,
mielőtt az Sollyig érne, megmondja a fehér disznónak, hogy nincs joga
ellenőrizni őket. Nem katonai rendőrök. De egy árva lélek sem szállt szembe a
fehér rendőrrel, miközben egyik színes katonától a másikhoz lépett.
Belenyúltak a zsebükbe, megmutatták a papírjaikat, egyesek kifejezéstelen,
mások dühös, néhányan riadt arccal. A gengszterképű zsaru már csak öt-hat
embernyire volt Sollytól. Solly egész teste verejtékben úszott, gyomra forgott,
a fehér talán abbahagyja a vizsgálódást, mielőtt a sor végére ér. Az
alacsonyabbik, lányosarcú zsaru pár lépésnyire állt tőlük, kezét csípőjén
nyugtatta, csillogó revolvere közelében. Hősi tettre várt. Íme, ezzel az
eljárással kasztrálják az év minden egyes napján a néger férfiakat Georgia
államban. Solly maga előtt látta, amint a gengszterképű zsaru hosszú, fehér
nyelű beretvával megy egyik embertől a másikig, és sorra lenyisszantja a nemi
szervüket. Ott állnak meztelenül a néger katonák a két rendőr és az egész világ
előtt. Szinte hallotta, amint a férfitagok borzongató, egyhangú puffanásokkal
hullanak a kövezetre. A látomás olyan valóságosnak rémlett, hogy Sollynak
belenyilallt az ágyékába.
A Solly előtt álló harmadik, alacsony, koromfekete bőrű katona, akinek
széplányhoz illő nagy, barna szeme volt, belenyúlt ugyan a zsebébe, de nem
húzott elő semmit. Fölnézett a nagydarab zsarura és azt kérdezte:
– Miért nem ellenőrzi a buszon levők papírjait is?
– Ezért ne fájjon a fejed, fiú. Neked csak annyi a dolgod, hogy a te
kilépődet megmutasd. A fejed csak akkor fájjon, ha nincs kilépőd.
A nehézsúlyú, gengszterképű fehér zsaru nyájasan mosolygott, de
elvörösödöttt. A kisebbik hekus rátette mancsát a revolverére. A színesek
aggódó, dühös, riadt arccal álltak. Mintha az egész város visszafojtotta volna
egy percre a lélegzetét, de aztán föllélegzett és tovább aludt. Mert a kis fekete
katona nyelt egyet és elővette a kilépőjét, odanyújtotta a fehér zsarunak. Aztán
a következő, meg a következő, most jön Solly Saunders, Saunders tizedes, a
tiszti iskola jelöltje, századírnok, a “H" század esze. Akinek tiszti
gondolkodásmódja van.
A nagydarab szőke zsarura nézett, aztán a földre. Nemigen volt választása.
Szembe kell szállnia a rendőrrel, pusztán azért, mert nincs kilépője. Még
hamis kilépője sincs. Ismét fölnézett, kényszerítette magát, hogy
szembenézzen a fehérrel. A kocka el van vetve. A csatabárd kiásva.
Meg kéne mondanom nekik, hogy hazaszerető amerikai vagyok, gondolta
Solly, hogy hiszek a háborúban, méghozzá zengzetes déli “nigger" kiejtéssel
kéne megmondanom. Meg hogy annyira megbíznak bennem, hogy színes bőrű
létemre tisztet akarnak csinálni belőlem. Meg kell győznöm őket, hogy nem
vagyok agitátor, sem bajkeverő. Megfelelően gondolkodom, és ha nekem nem
hisznek, kérdezzék meg a századparancsnokomat! Ugyanolyan déli úriember,
mint ők. A csatabárd nincs szükségszerűen kiásva. Sosincs. Hacsak nem ásom
ki.
A nagydarab zsaru azt mondta (talán nem is barátságtalanul):
– Na, gyerünk, fiú! Vedd elő. Hadd ne éjszakázzunk itt! A többiek vissza
akarnak kerülni a táborba. – Csak a munkáját végzi, semmi mást.
Szégyen a futás, de hasznos. És mennyivel okosabb, gondolta Solly. Fuss!
Harcolj kedvezőbb körülmények között. Letörölte az izzadságot a homlokáról,
megköszörülte a torkát, megmozdította a lábát, és azon kapta magát, hogy így
szól:
– Nem hinném, hogy jogában áll ellenőrizni a kilépőinket. Nem tartozik a
tábori csendőrséghez.
– Már megmondtam a másik fiúnak is az imént, ne fájjon emiatt a feje.
Nem tesz jót maguknak a gondolkodás. Csúfságos fejfájást kaphat tőle.
Hagyja csak ránk a gondolkodást: mutassa meg szépen a passzusát, mármint
ha van.
– Nem tartoznak a hatáskörébe a hadsereg tagjai, különösen, ha nem
sértettek meg polgári törvényt.
A nyájas mosoly eltűnt a zsaru arcáról. Fegyverére tette a kezét.
– Ez a baj, ha ezek a niggerek egy kis műveltségre tesznek szert. Nem
tudják, mikor használhatják és mikor nem.
Solly hallgatott. Nézte a zsarut. Elindult az úton és most nem fordulhat
vissza. Az út hosszú, fehér, magányos, keskeny, nincsenek keresztutak – nincs
kitérő – csak előre visz, hosszú és fehér.
– Megmutatod a passzusodat, fiú, vagy tovább játszod az eszed?
 – Fenntartom, hogy nincs joga ellenőrizni.
Ebbensville lassú élete hirtelen fölgyorsult, az események sebesen
peregtek. Mindkét fehér elővette a fegyverét.
– Hát persze, fiú. Na, megmutatod azt a passzust?
És Solly egy rövid pillanatig azt kívánta, bárcsak megmondta volna nekik a
legelején, hogy nincs kilépője, bízta volna rá magát gyengéd fehér
humanizmusukra, déli vendégszeretetükre. Kétségbeesetten vágyott egy
fölmutatható passzusra. De ahogy elnézi, most nem érdemes bármit is
mondani nekik. Most nem. Szembeszállt fehérségükkel, kétségbevonta
jogaikat és mindenhatóságukat, ezzel az erővel ki is tarthat, legalább jobb a
szájíze. Félt, félt, félt a legutolsó zsigere is. De rajta kicsorbul a hosszú nyelű
fehér beretva, az ő nemi szerve nem hull a porba. Amióta csak bevonult,
háború tombol körülötte. Résen állt, még ha golyók csapkodtak is körülötte,
amelyek eltalálták Molyt, Scottyt, Greer őrmestert. Jó lábmunkával,
ambíciójával meg intelligenciájával kivédett minden támadást. De most
fordult a kocka. Azt hitte, hogy műveltségével, személyiségével hathat rájuk,
de kijátszottak.
– Katona vagyok. Nem vétettem semmilyen polgári törvény ellen, nem
tartozom a fennhatóságuk alá. – Elszántan igyekezett palástolni hangjának
remegését.
Mindig is kijátszottak. Saját magát is kijátszotta, kezdettől fogva.
– Jól van, nigger, ha neked így jó! – Durván kirángatták a sorból, hősi
fegyvereik csillogtak a holdfényben, a sofőr pedig elkiáltotta magát:
– Beszállás! Indulunk!
Néhányan kiléptek a sorból, közöttük volt az alacsony, barna szemű katona
is. A rendőrök felé indultak. A kis fickó azt kérdezte:
– Mi történik itt?
Még négyen-öten odaléptek, körülállták őket. A megtermett zsaru rájuk
emelte negyvenötösét.
– Vissza, az istenit, szálljanak be a buszba, különben azt is megbánják,
hogy a világra jöttek! – Kék szeme kitágult, csaknem páni félelem lövellt
belőle.
– Amerikában vagyunk, nem Németországban – szólt rá a kis ember
rezzenéstelen arccal. – Mit csinálnak ezzel a katonával?
– Mivel ennyire kíváncsi – mondta a gengszterképű zsaru –, magát is
visszük. – Intett a fegyverével. – A többiek kotródjanak a buszra, amíg jól van
dolguk! – A két rendőr visszalökdöste a busz felé az átkozódó, morgolódó
embereket, a nagy fehér zsaru és a kis fehér zsaru bátran hadonászott
fegyverével, a hős sofőr is ott állt, kezében szintén fegyver, a feketék
fölszálltak, a busz kihúzott az állomásról, otthagyva Sollyt meg a kis fickót a
fehér hekusok között. Olyan lassan kezdődött, aztán olyan gyorsan történt
minden. És rövid életének ebben a pillanatában Millie-re gondolt, az ő Millie-
jére, annyi sok száz mérföldnyire tőle. Nyilván alszik és sejtelme sincs arról,
milyen pácba került a férje. Millie és Mama édesdeden alszik, valószínűleg
Fannie Mae is alszik már, néhány háztömbbel arrébb, mindennek ő az oka, de
Solly jól tudta, hogy Fannie Mae semmiről sem tehet.
A két amerikai katonát, akik fölött semmi néven nevezendő törvényadta
hatalmuk nem volt, a zsaruk elvitték az ebbensville-i rendőrségre, a
városházára. A kocsiban Solly odaszólt a másik katonának:
– Nem kellett volna belekeveredned. – Szeme közben megtelt a csodálat
könnyeivel, melegség, bajtársiasság, együvé tartozás érzése öntötte el.
Legalább egy pillanatra nem a saját baja foglalkoztatta. És ebben a pillanatban
jobban érezte magát, mint bármikor, mióta belépett kedves Samu bácsijának
seregébe. Mélységes mély öröm fogta el.
– James Larker a nevem – suttogta a kis katona. – A tízes műszakiaknál
vagyok. Kemény hely. Téged hogy hívnak?
– Solly Saunders. Ötvenötös hadtápezred, “H" század. – Szeretett volna
még valamit mondani, de semmi sem jutott az eszébe. Csak ült némán a
rendőrautóban, és mulatott keserű szájízén. Le vannak szarva. Most végre
elkapták. Mindig el akarták kapni, mióta csak az eszét tudja. Anyja folyton
attól rettegett, hogy egy nap hazajön, vagy hazahívják a munkából, és közlik
vele, hogy a fia bajba keveredett és a rendőrség letartóztatta. Erre azonban
sosem került sor abban a nagyságosnagy városban, ahol pedig egy magányos,
apátián kölyök annyiféle bajba keveredhet. Meg kellett várnia, amíg idekerül
Délre, a gyapot hazájába, mint az Egyesült Államok Nagy Demokratikus
Hadseregének katonája. Bevette az egész maszlagot, miközben úgy tett,
mintha nem lenne maszlag. Jó vicc. Eszébe jutott, amikor ezek először akarták
valóban elkapni...
A Nagy Válság kellős közepén történt, amikor még Mama is munkanélküli
volt. Estéről estére látta Harlem utcáin a zsarukat, gyűléseket és munkanélküli
tüntetéseket vertek szét, belevágtattak ficánkoló lovaikon a tömegbe, addig
csépelték a fejeket, amíg gumibotjaik olyanok lettek, mintha paradicsomlébe
mártották volna őket. Egész éjjel vérző fejekről álmodott, az újságok pedig azt
írták, megint a kommunisták keverik a bajt. És mégis, csaknem minden
délután Freddie meg Jimmie meg Lonnie és néha Joe MacBride meg Solly
összejöttek. Valamelyikük megszólalt: “Vajon ma hol lesz?" Aztán bejárták
Harlemet, amíg rátaláltak. Egyik éjjel ott álltak egy gyűlésen, a csillagos-
sávos lobogót lengette az esti szél, kis létrán állva alacsony termetű fekete
ordított torkaszakadtából Hoover elnökről, munkanélküliségről és faji
megkülönböztetésről, amikor hirtelen tüzes paripáikon a tömeg közé vágtattak
a zsaruk. Solly és haverjai kavicsokat szórtak a szerencsétlen lovak patái alá,
azok csúszkáltak, hőköltek, lovak meg zsaruk potyogtak összevissza. A gyűlés
egyik szervezőjétől tanulták a trükköt. De mielőtt még Solly észbe kaphatott
volna, egy tagbaszakadt hekus eredt a nyomába. “Rohadt kis nigger!" –
üvöltözte. Solly háta jó célpont volt, belenyilallt a félelem, mint egy nyílt seb,
minden pillanatban várta, hogy lepuffantják. Át a Lenox Avenue-n, végig a
Hundred and Twenty-second Streeten, vissza a Hundred and Twenty-fifth
Streeten, miközben a rendőr kiabált: “Fogják meg azt a niggert!" és Solly riadt
testének minden pórusából ömlött a veríték. Végre a saját utcája, be a házba,
becsapódott mögötte a kapu, ráfordította a kulcsot...
“Mi baj, Solly? Hol voltál, kisfiam?" “Sehol, mama..." és Mama addig
rázta, míg Solly szeme könnybe lábadt. Ekkor megdöngették az ajtót:
“Kinyitni! A törvény nevében!" Mama az ajtóhoz lépett, Solly pedig be a
szekrénybe.
“Mit akarnak?", “A fiút! Nagyon jól tudja!"... “Miféle fiút?" “Tudja,
milyen fiút!"... Mama és a zsaru a zárt ajtón át ordibálnak egymással, a zsaru
kommunistának nevezi Mamát, aki azt sem tudja, mi az, hogy kommunista. A
rendőr végül elment, de fenyegetőzött, hogy visszajön, megtalálja a kis
niggert, még ha az egész háztömböt kell is fölgyújtania miatta. Mamának nem
volt ideje kérdezősködni, miután a zsaru elment. Adott egy ötcentest és
elküldte Bronxba egy barátnőjéhez, hogy töltse ott az éjszakát. Kilépett a
hátsó ablakon, át a konzervdobozokkal, törött üvegekkel és szeméttel teleszórt
udvaron, amelynek közepén egy rongyos fekete azt gajdolta: “Írországból jött-
e anyád?", a madzagokon száradó ruhák csapkodtak az esti szélben.
Solly visszatért a jelenbe, mert a mellette ülő kis fickó megszólalt:
– Elhúzom a csíkot Georgiából, még ha tengerentúli szolgálatra kell is
ajánlkoznom!
Solly fölmordult: – Jókor jut eszedbe. – Még mindig New York City járt a
fejében, meg az, hogy ezek sosem tették rá a kezüket a saját városában, és ő
ebből azt következtette, hogy ezek régen felhagytak az üldözésével. Elvégezte
a középiskolát, az egyetemet, állásba került, belépett a hadseregbe nemes
erkölccsel és hallatlan várakozásokkal...
A rendőrautó megállt.
– Gyerünk, niggerek – szólt a kisebbik zsaru. Bekísérték a két katonát az
ebbensville-i rendőrségre. Elkülönítették őket. Sollyt szűk, dohos szobába
vitték, amelyben nagyon erős fény világított. Bejött a rendőrfőnök, hogy
megszemlélje.
– Ez az a rossz nigger, főnök – mondta a nagydarab zsaru.
– Nem tarthatnak itt. Katona vagyok! – Még most is, amint kimondta,
érezte, mennyire nevetséges.
A rendőrfőnök, termetes, jóképű, kék szemű férfi, megállt Solly fölött.
Haja olyan fehér volt, mint a gyapot a gyapotföldön.
– A szentségedet, te északi nigger, mire kikerülsz innen, életedben nem
akarsz többé katonaruhát látni.
Solly megrémült. Halálra verhetik, golyót röpíthetnek a fejébe, aztán
nyugodtan közölhetik, hogy ellenszegült a hatósági közegnek.
– Hol van a telefon? Követelem, hogy hívják föl a főtörzsőrmesteremet
vagy a századparancsnokomat!
Ebben a pillanatban egy katonai egyenruhás fehér férfi lépett be. Solly
Saunders szívében megdobbant a remény, majd szétvetette a mellét, amint
megpillantotta a magas, fehér ezredest. Végül is, ő az Egyesült Államok
hadseregének katonája, ezek a civilek nem állhatnak az ezredes útjába! Szót
kell fogadniuk neki.
– Mi folyik itt? – érdeklődött az ezredes. Az MP-vel sem lehet cicázni, de
Solly inkább rájuk bízza magát, mint az ebbensville-i rendőrségre. Talán,
gondolta, talán... hallgatniuk kéne a hadsereg egy tisztjére. Az isten verje meg,
talán... az ezredes kiejtése nem vallott délire.
– Behoztuk az egyik tábori majmot, ezredes úr. Azt hiszi, hogy katona,
mert megengedik neki, hogy katonaruhát hordjon.
A magas, jóképű ezredes MP-jelzést viselt a karján.
– Miért fogták le? Mit követett el?
Felelniük kell, hiszen Solly az USA Hadsereg katonája, és még a georgiai
rendőrség sem tojhat az USA Hadsereg fejére.
– Nincs joguk letartóztatni! Ön a Katonai Rendőrség parancsnoka a
városban, ezredes úr. Lenne olyan szíves tudtukra adni, hogy nem tartozom a
hatáskörükbe?
 Az ezredes megfordult, Sollyra meredt, és Solly rádöbbent, milyen őrült
volt, hogy egy kétségbeesett pillanatra elengedte magát.
– Kérdezte valaki? – mondta az ezredes. Ismét a rendőrfőnök felé fordult. –
Mit művelt?
– Nem sokat – vigyorgott az. – Nem volt passzusa és ellenszegült két
rendőrömnek. Más szóval egy pimasz nigger, akit móresra akarunk tanítani.
Tudja, hogy van ez.
– Nyilván tőlünk, északról jött ez a nigger. Fejébe szállt az egyenruha.
Solly hallotta saját reménytelenül eszeveszett hangját, amint, az ezredesre
ordít:
– Ne nevezzen niggernek! Én az Egyesült Államok hadseregének katonája
vagyok! Ember vagyok, az istenit!
Az ezredes odalépett hozzá.
– Szóval ember vagy, mi? – Nyitott tenyérrel, teljes erejével pofon vágta
Sollyt. Solly szeme előtt fehér foltok táncoltak, feje fehér óceánba zuhant,
átmenetileg megsüketült, de az ezredest tisztán hallotta:
– Nigger vagy, semmi más, érted, nigger?! Nigger vagy, az anyukád is
nigger, még feketébb, mint te! Az anyukád anyukája meg a legfeketébb nigger
a niggerek között.
Solly elvesztette a fejét. Kitépte magát a két fehér rendőr szorításából,
rárohant az ezredesre és leteperte. Tiporni kezdett rajta, mintha táncolna.
Mielőtt a zsaruk megmozdulhattak volna, Solly torkon ragadta az ezredest,
fejét a cementpadlóhoz verdeste, és megölte volna, ha a hekusok le nem
rángatják róla. Ütni kezdték gumibotjaikkal a vállát, karját, kezét.
– Öljétek meg a niggert! – kiáltott rájuk a rendőrfőnök. – Hiszen csak
simogatjátok!
Vad pánik fogta el Sollyt, ráébredt, hogy ezek tényleg megölhetik, itt és
most, öt percen belül hulla lehet belőle, és ő nem akar meghalni! Nem akar!
Megpróbálta kezével eltakarni a fejét, és a karja mintha vasból lenne! Meg
akarják ölni! Ki akarta tépni a gumibotot a kisebbik hekus kezéből. Ha
sikerülne eljutnia az ajtóhoz, elmenekülhetne – de ürügyet adhatna arra, hogy
hátulról lelőjék.
– Ne öljétek meg – mondta az ezredes. – Lökjétek csak abba a székbe,
majd móresre tanítjuk.
Visszanyomták a székbe és lefogták. Az ezredesnek köszönheti az életét.
Az ezredes azt mondta:
– Húzzátok szét a lábait és tartsátok úgy!
 Solly minden kínján és keserves gyötrelmén át is tehetetlen csodálkozást
érzett, miért mondta az ezredes az ebbensville-i zsaruknak, hogy húzzák szét a
lábait. Nem sokáig kellett tűnődnie a kérdésen.
Az ezredes fölkapott egy gumibotot, szürke szeme csillogott, ütni kezdte
Solly lábát, combjait, az ágyéka irányában, de Solly összezárta a lábát és
védekezőén előrebukott. Rémületében azt hitte, a szívverése is eláll. Nagyobb
volt a félelme, mint a fájdalom. Ismét visszanyomták a székbe, az ezredes
folytatta az ütlegelést. Ütés ütés után zuhogott Solly combjaira, csaknem a
lába közé is, miközben ő vonaglott, küszködött vad kétségbeesésében, hogy ne
tudják szétfeszíteni a lábát. Abban a pillanatban, hogy a férfiasságát féltette,
megfeledkezett a halálfélelméről. Térdét a fájdalom fehéren izzó tűi
döfködték, a hadsereg ezredese pedig úgy püfölte, mintha ketté akarná törni a
gumibotot. De az ezredes már nem volt élete virágjában, hamarosan kifogyott
az erejéből, ütései ellanyhultak, de Solly égő, lüktető combjait így is mintha
gőzkalapáccsal verték volna. Minden halványulni kezdett körülötte, ragyogó,
félelmes, fehér örvénybe zuhant bele, zuhant, zuhant, az utolsó pillanatban
Millie-re gondolt, aki békésen szunnyad New York Cityben, álmában Sollyt
lökdösi előre és fölfelé a siker létráján, és mama is édesdeden alszik, és Fannie
Mae is, csak pár háztömbnyire. Könyvmoly mélyen alszik az őrségben, és
neki meg kell akadályoznia, hogy ezek a fehérek a lába közé üssenek – meg
kell – meg kell – meg kell – még ha bele is pusztul. Meg kell, meg kell...
Az utolsó, amire emlékezett, az volt, hogy az alacsony, csecsemőképű,
lányos fehér hekus odalépett a sarokba és rókázni kezdett.
– Az istenit, ezredes úr, nem gondolja, hogy ennyi már elég? Én ugyan
nem vagyok négerbarát, de ez már azt se tudhatja, hogy maga üti.
Solly nem bírta tovább. Mentsetek meg. Mentsetek meg! Mentsetek meg az
eszméletlenségtől – és minden elfehéredett, amint előrezuhant a padlóra.
Solly Saunders elaludt.

Tizenegyedik fejezet
Másnap reggel a Fődörzs és Samuels hadnagy érte jött a börtönbe, és a
sántikáló, fájdalomtól gyötört Sollyt bevitték a Johnson Henry tábor
kórházának egyik színesbőrű kórtermébe.
Amikor elmentek, a Fődörzs visszajött az ágyhoz, és azt mondta, szinte
suttogva:
 – Ne aggódjon a lelépés miatt. Azt mondtam a századosnak, hogy volt
kilépési engedélye, én állítottam ki, ő meg aláírta egy csomó máséval együtt.
Mondtam, nyilván elhagyta a városban, hiszen tudom, hogy volt, amikor
kiment.
– Kösz – felelte Solly. Nem érdekelte. A Fődörzs folytatta:
– Igyekezzen vissza a századhoz, mielőtt ebek harmincadjára jut a
századiroda. Legközelebb pedig, ha eszébe jut agyonverni Georgia teljes fehér
lakosságát, vonja be a mulatságba a “H" század többi tagját is.
Mosolygott és elsietett, hogy utolérje Samuels hadnagyot.
A következő két hétben Sollynak bőségesen volt ideje, hogy magával
foglalkozzék, amint feküdt hófehér ágyában, körülötte minden tipp-topp és
sugárzóan fehér. A falak, a mennyezet, az ágytálak, minden az MP-re és a
hadsereg ezredeseire emlékeztette, ahogy arra emlékeztették a nővérek meg az
orvosok, minden és mindenki, aki tiszta-fenséges és örökkévalóan szeplőtlenül
hótiszta, mint a legfehérebb galamb és a legfehérebb angyalok legfehérebbike.
Minden fehér volt a kórteremben, kivéve a betegeket és a színes bőrű takarító
személyzetet. Solly unta a fehérséget, hányingere volt tőle.
Gyűlölte az Egyesült Államok Nagy Fehér Demokratikus Hadseregét.
Homlokának szegezték hatalmas ágyúik egyikét és mindörökre
szétloccsantották a hadseregről és a háborúról szőtt illúzióinak velejét. Most
gyűlölt mindent, ami a hadsereggel kapcsolatos. Az egyéniség elfojtását, a
csordaszellemet: kövesd – a vezérürüt – aki – nem – tudja – hova – a fenébe –
megy – és – miért – megy – és – mit – csinál – ha – odaér. Őrszolgálati névsor
és ilyen névsor és olyan névsor és tisztelgés és gyakorlatozás és rúgás fölülről
és rúgás lefelé és talpnyalás és seggnyalás és szemle. De legjobban a
rangjelzések bürokratikus uralmát gyűlölte, és saját törekvését, hogy e
hatalom részese legyen. Gyűlöletének pohara túlcsordult, és azokra fröccsent,
akiket szeretett.
Meggyűlölte Millie-t és átkozott csak – előre – és – fölfelé filozófiáját,
meggyűlölte Könyvmolyt, mert túl egyszerű és becsületes ahhoz, hogy igaz
legyen. Meggyűlölte Samuels hadnagyot meg a gennyes Liberális Etikus
Kultúrközösségét, Rutherford századost, aki Nagy Fehér Atyja kívánt lenni.
Kiváltképp meggyűlölte pedig Fannie Mae Brantont, mert túl gyönyörű, túl
harcias, túl őszinte, túl emberi meg túl nőies, és mert túlzottan szerelmes
Sollyba és túlzottan biztos abban, hogy Solly viszontszereti.
Amikor Moly először bejött meglátogatni, olyanok voltak, mint két
ismeretlen. Gondosan megválogatták a szavaikat, mintha idegen nyelvvel
küszködnének. Végül Könyvmoly fölkelt, és távozni készült. Solly fölült az
ágyban, miközben úgy nyilallt végig rajta a fájdalom, mintha egész teste
egyetlen szuvas fog lenne. Moly nyájas arcán olyan kifejezés honolt, mintha
az Atya, Fiú és a Szentlélek egyszerre áldotta volna meg. Ezzel nem hagyom
futni, gondolta Solly.
– Tudod, hogy kerültem a városba? – kérdezte dühösen.
– A srácok a században be vannak sózva, mint egy doboz hering. Be
akarnak menni Ebbensville-be, hogy egyszer és mindenkorra ellássák a baját
az anyaszomorítónak. És büszkék rád, ember! Mindig tudtam, hogy van vér a
pucádban!
– Úgy, hogy hazakísértem Fannie Mae-t.
– Hát persze – felelte Moly változatlan arckifejezéssel. – A srácok mind
arról beszélnek, hogyan szálltai szembe a fehérrel, és...
– Hogyhogy persze? – Ki szerette volna pofozni a nyugalmat Moly
arcából. Mit képzel magáról, kicsoda?
– Mert persze. Én őrségben voltam, te a kantinban, ő nyilván megkért,
kísérd haza, te meg vállaltad, hogy vigyázol rá. Mindig tudtam, hogy nem
vagy a fehérek cipőpucolója. Mondtam is annak a hordófejű fattyúnak,
Bakernek, hogy...
– Nem! Én akartam hazakísérni, és egyáltalán nem azért, hogy neked
vigyázzak rá, drága öregem!
– Na és? Nagyon szeret téged. Talán szerelmes is beléd. Mit tudom én? Ha
vele vagyok, másról sem beszél, csak Saunders tizedesről, a századírnokról.
Különben sem az én babám.
– Senkinek sem a babája.
– Mindegy. Megőrül érted. Időtlen idők óta tudom. Egyébként Nyalókának
is mondtam múlt éjjel, hogy nem vagy a fehérek cipőpucolója.
Szégyen és düh futott végig Solly testén. Lüktető fájdalmáról is
megfeledkezett. Csak annyit tudott kinyögni:
– Sose mondtad nekem... úgy értem... hogy Fannie Mae...
– Mit kellett volna mondanom? Nős vagy. Állandóan azt mondogatod,
hogy nős vagy. Különben is Fannie Mae kemény dió.
Solly nem tudott mit válaszolni. Csak hallgatott és bambán nézett.
– Mit szólt Rogers hozzám, meg ahhoz, ami a rendőrségen történt?
– Megmondtad neki, hogy nős vagy? – kérdezte Könyvmoly.
 – Mi az ördögnek mondtam volna? – Hangja és arckifejezése egyaránt
árulkodott. – Hiszen csak hazakísértem. Ennyi az egész. – A világ
legrohadtabb csalója vagyok!
– Na, nem egészen ennyi, ezt nagyon jól tudod. Ha pedig nem tudnád,
sürgősen érdeklődd meg valakitől. Nem az a fajta lány, akivel csak úgy
hetyegni lehet.
– Ne félj, pajtikám – hápogta Solly.
– Én ugyan nem félek, te viszont annál inkább félhetsz. Ő a legkiválóbb...
– Moly, tégy meg nekem egy szívességet: dögölj meg némán és feltűnés
nélkül! – Visszafeküdt, oldalára fordult, háttal Molynak. Hallotta bajtársa
lépteit, amint dühösen kivonul a kórteremből. Ismét rátámadt a fájdalom,
vadabbul, mint valaha. Egész teste égett, lüktetett, tüzelt. Hiába harapdálta a
száját. Csendesen sírni kezdett. Senki sem hallotta.
Másnap este meglátogatta Fannie Mae. Gyümölcsöt hozott, virágot és
könyveket. Aztán minden este eljött, amikor kiszabadult a kantinból.
Érkezéskor és távozáskor mindig könnyedén szájon csókolta. Amikor ott volt,
Solly ismét egésznek érezte magát, elevennek, élete értelmet kapott, valaki
volt. Ha Fannie Mae szereti, mégsem lehet akkora csirkefogó, mint
amilyennek hiszi magát. Minden alkalommal elhatározta: legközelebb
megmondja neki, hogy nős. Legközelebb igazán megmondja neki, nem
habozik. Nyíltan és becsületesen bevallja.
Fannie Mae sosem emlegette, ami történt köztük.
Második látogatásakor azt mondta:
– Nos, Solly, a háború hamarosan véget ér, és a helyzetünk már nem lesz a
régi, mindazon áldozatok után, amelyeket a színes bőrű katonák hoznak a
tengeren túl, meg itt Délen.
Solly tudta, hogy a lány kétségbeesetten igyekszik feloldani keserűségét.
De ő nem áll kötélnek.
– Azért fogadást ne köss rá – válaszolta. Remegett a hangja.
A lány hangjában is remegett a szerelem, az aggodalom és valami egészen
új szín: a bizonytalanság.
– Majd meglátod – mondta. – Nem lehet a régi! Ezért beszélünk Kettős
Győzelemről, azaz nem lógatjuk a lábunkat és nem hátrálunk meg itthon sem,
még ha közben odaát harcolunk is.
Kedves hangjából azonban most hiányzott az a meggyőződés, amelyet
Solly már megszokott, és amelyre épített. Sollynak sírni támadt kedve. Arra
vágyott, hogy Fannie Mae sohase veszítse el meggyőződésének erejét.
Tökéletesnek akarta a lányt, de rájött, hogy ő is esendő. Csak az angyalok nem
megejthetők. Dühödten keresgélt bátorító szavakat, annak ellenére, hogy most
éppen Fannie Mae próbálja őt vigasztalni. Karjába akarta venni, csókolgatni és
megölelni, de ugyanakkor bántani is. Fölrázni.
– Te valóban hiszel még a háborúban? – nevetett föl keserűen.
– Hát... persze – mondta bizonytalanul Fannie Mae. – Semmi sem
változott. Úgy értem, drágám... – Solly tudta, hogy hazudik. Ezentúl már
mindig tudni fogja, mikor hazudik. Nem olyan kitanult hazudozó, mint Solly,
a vén róka.
– Ne nagyon bízzál abban, hogy a háború valaha is véget ér – szólt rá. – És
különösen abban ne bízz, hogy nekünk, négereknek jobb dolgunk lesz, ha
véget ér.
A lány Solly kezébe csúsztatta a sajátját. Solly egész fájó testét vigasztaló
melegség járta át. Fannie Mae ezúttal meggyőződéssel mondta:
– Egy biztos: nekünk, kettőnknek, jobb dolgunk lesz!
– Ebben se bízz túlságosan. Fannie Mae szeme tágra nyílt.
Akkor és ott meg kellett volna mondania neki, hogy még az ő
kapcsolatuknak sincs jövője. Az ő kapcsolatuknak különösen
136 nincs. De félt, hogy a lány nem jönne többé, ha megtudná, hogy nős, és
ha nem jönne, ő belehalna. Csak feküdne, és megállna a szíve.
– Úgy értem, lehet, hogy nem is érjük meg a háború végét. Ezrével halnak
meg naponta a katonák, Európában, a csendes-óceáni hadszíntéren, valamint
Georgiában és Mississippi államban.
A lány megragadta a kezét és erősen megszorította.
– Ne mondj ilyet, Solly! Ne veszítsd el a tartásodat! Nem engedhetjük,
hogy elcsüggesszenek bennünket! – Rémület ült a szemében, ígérd meg, hogy
bármi történjék is, legbelül sosem halsz meg! Ne hagyd, hogy így öljenek
meg! Nem tudom, mit mondjak, mert már semmiben sem vagyok biztos, csak
benned és magamban...
Elcsuklott a hangja, nem merte folytatni. Nem akart Solly előtt sírva
fakadni. Hiszen azért jött, hogy fölvidítsa, erőt és hitet keltsen benne, hogy
valamikor, valahol jobb nap virrad rájuk, különösen rájuk, kettőjükre. Olyan
kétségbeesetten vágyott rá! Solly megértette. A fejét csóválta.
– Keveset tudok, de egyben bizonyos vagyok – folytatta szinte suttogva
Fannie Mae. – Te visszajössz. Nagy ügyvéd lesz belőled. És lehet, hogy én is
beiratkozom a jogra, amíg katona vagy, és ha majd visszatérsz, dolgozhatunk
együtt. Saunders és társa. – Úristen, hol tart már ez a lány!
 – Nem leszek ügyvéd! – kiáltotta Solly fojtottan. – Ha egyáltalán
visszatérek, író leszek! Fütyülök rá, ki hogy vélekedik róla.
– Nagyszerű! Az írók csodálatos emberek! Sosem halnak meg! Élnek
tovább, a könyveikben és a színpadon. Te is nagy író leszel. Ha majd
visszatértél és összeházasodtunk, mindig én leszek az első olvasód.
Vérszomjasán fogok várni az írógép mellett minden egyes oldalra, minden
fejezetre. Talán majd engem is megtanítasz írni...
Vedd a karodba, mondd meg neki, hogy ő az egyetlen, aki megért; csókold
végig, itt és most, a fejétől a talpáig, különös tekintettel tág, fekete szemére, és
telt, ívelt, remegő szájára. Borulj a karjába, zokogd el neki életed valamennyi
álmát. Egyidejűleg vesd szemére jelenlegi kétségbeejtő állapotodat: azt, hogy
kórházban vagy, és lőttek a hadseregbeli karrierednek. Látni se akarta Fannie
Mae szerelemtől ragyogó arcocskáját, sem a hangjából csengő meggyőződést
nem akarta hallani. Ugyanis szerette. De akarata ellenére rákiabált:
– Hallgass! – Aztán még hozzátette: – Ne haragudj, Fannie Mae, de ma
nem vagyok erre hangolva. Az idegeimre megy, amikor mindenki úgy akar
formálni, hogy azután én viselhessem a terheit. Nem tartozom senkinek
semmivel, csak magamnak, magammal. – Még Millie-nek sem, gondolta.
Mindenkinek rajtam a szeme. Mindenki a saját kis pecsenyéjét lóbálja, és vár,
hogy kisüthesse. De egy megveszekedett istennyilával sem tartozom Millie-
nek, vagy Fannie Mae-nek, vagy Könyvmolynak, vagy Samuelsnek, vagy
Rutherfordnek, vagy a tiszti iskolának! Még Mamának sem!
– Ha úgy döntök, hogy holnap hajnali három órakor megszűnők létezni, hát
senkinek semmi köze hozzá! – Könnyek szöktek a szemébe, de nem akart a
lány előtt sírni.
– Tégy, amit akarsz, drágám.
– Ne mondd meg nekem, mit tegyek! Ne akard berendezni az életemet...
Fannie Mae az órájára nézett. Solly látta a tekintetén, hogy mélyen meg
van bántva.
– Mennem kell, Solly, bár nem szívesen hagylak itt ilyen állapotban, hiszen
a mi életünknek van értelme.
– Csak szívességet ne tégy nekem.
A lány szeméből egy könnycsepp buggyant ki. A végén még sírva fakad,
gondolta Solly.
Fannie Mae belecsókolt haragos, kinyílt szájába – Solly ismét egésznek
érezte magát –, aztán megfordult és kisietett.
 Solly zihálva feküdt, a fájdalom és a magány ismét rátámadt, lüktetett,
dobolt, döfködött a lábai között, a karjában, olyan gyötrően, hogy azt hitte,
belehal, már hallotta is a halál hűs, fehér szárnyának csapdosását, szagolni,
ízlelni tudta a halált, és úgy érezte, ha megjön, hát rég elveszettnek hitt
szeretőjeként fogja üdvözölni. Csendes lesz a halál, mint az arányló levelek
zizegése. Szerette az őszt, amikor minden meghal, iszonytatóan, csendesen,
aranylóan, gyönyörűen. Néhanapján azt hitte, szeretné, ha őt is elragadná ez a
halál.
Roppant kedves levelet kapott Millie-től. Gratulál tizedesi kinevezéséhez.
Mikor mégy már tiszti iskolára? Te leszel a legcsinosabb tiszt az Egyesült
Államok hadseregében. Időközben természetesen ő is megteszi a magáét a
hátországi fronton. Föllendíti a harci szellemet a Szabadságos Katonák
Klubjában. A jövőbe tekint. Igyekszik leküzdeni Solly iránt érzett
leküzdhetetlen aggodalmát. Pénzt is tesz félre, amennyit csak tud, hogy
uracskája majd visszatérhessen a jogi egyetemre, befejezhesse tanulmányait,
és legyen egy kis megtakarított tőkécskéjük az ügyvédi iroda megindításához.
Szereti. A szentségit, ez a nő szereti. Mindenét feláldozná iránta érzett
mérhetetlen szerelmében.
Mindenkinek tervei vannak vele. Szívességeket tesznek, amelyekkel
lekötelezik. Még Mama is.
Mama valamennyi levele így végződik: “Vigyázz magadra. Ne legyél hős."
Mindig nevetett rajta, de a legvégén nem, mert ott az állt: “Csak te vagy
nekem az egész világon."
Egy régi blues jutott eszébe. Bessie Smith – vagy Billie Holliday?

Hogyha arra támad kedvem,

Hogy magamat kútba vessem,
Az én dolgom, senki másé sem...

Pontosan így érezte magát. Fannie, Millie, Mama, Könyvmoly, Samuels,

Rutherford százados ellenére.
Hallotta, amint az orvos a szomszéd ágynál duruzsol szirupos hangján,
mint egy buzgó telefonközpontos. Solly becsukta könyvét és várt. A doktor
valószínűleg buzi. Az ágyához érkeztek, az orvos és a fáradt nővér, akinek
sötét szeme, kedves arca és kékesfekete haja volt. Na, hogy vagyunk ma este?
És megvizsgálják, szadista módon nyomkodják, lázat mérnek, pulzust
számlálnak, undok orvosságokat írnak elő, tovább szurkálják agyonszurkált
fenekét. Az orvos keze verteién és durva, arcán a halál fakó mosolya.
Csináljátok csak, gondolta, csináljátok csak, amihez elég nagyok és fehérek
vagytok, hogy csinálhassátok velem, ti szadista dögök.
Távozóban voltak. Remegő hangon utánuk szólt:
– Meddig kell még itt sínylődnöm, százados úr?
– Már nem soká. Még föl sem ocsúdik, már kint lesz! – Ismét játékosan
Solly bordái közé döfött és Solly csaknem elájult. Bár lenne annyi ereje, hogy
belerúgjon a mosolygó százados zsíros valagába.
– A maga legnagyobb erénye, fiam, a gondolkodásmódja. Az, hogy már
alig várja, hogy kijuthasson innen, és segíthessen megnyerni a háborút.
– Ez igaz. Már alig várom, hogy letudhassam. Csak kerüljenek a kezem
közé – jelentette ki Solly Saunders.
Tehetetlen, reménytelen dühvel zihálva feküdt több mint egy óra hosszat,
miután elmentek. Hangosan fölnevetett. Talán megőrülök, gondolta. Szóval
ilyen az, amikor az ember elveszti a kapcsolatot a való világgal, bármilyen is
legyen az. Képek kergetőztek a fejében, és kézigránátokkal hajigálták
egymást. Vajon férfi-e még? Nem sérült-e meg a nemi szerve? Úgy sajgott,
mintha vörös izzó piszkavassal döfködnek. Nem tudta összezárni fájó lábait.
Ismét fölnevetett. Ha Millie Saunders nincs teherben, akkor már nem is lesz.
Legalábbis nem Solly Saunderstől. Felvidítom őt, gondolta. Megírom
látogatásomat az ebbensville-i rendőrségen, valamint szívderítő élményeimet
ebben a kedves, fehér kórházban. De sosem írta meg, Millie sosem értesült
róla.
Órák hosszat feküdt hanyatt, mozdulatlanul, közben őrült terveket szőtt. Ha
bolond módjára viselkedik, talán diliflepnit kap a seregtől. Egészségileg
alkalmatlannak nyilvánítják. Ebben az esetben szívébe zárná a sereget. A feje
nehéz volt. Ahányszor valaki elment az ágya mellett, úgy érezte,
koponyájában kuglibábuk dőlnek halomra. Mi lenne, tűnődött, ha üvölteni
kezdenék, torkomszakadtából üvölteni? Azt hinnék, elment az eszem. Többé-
kevésbé igazuk lenne. Ez nem az én fejem. Ezek nem az én gondolataim. Az
én fejem sosem volt ekkora, ilyen súlyos. A számban sosem éreztem döglött
poloskák szagát. Elvesztettem a férfiasságomat, éppen most vesztem el az
eszem, gyűlölöm az Egyesült Államok hadseregét, gyűlölöm Millie-t és
Mamát, továbbá Molyt, Rutherfordot, Samuelst, Fannie Mae-t, az egész
bagázst. Mind csalók, kivéve Fannie Mae-t és Mamát és Molyt. Gyűlölöm ezt
a veszett világot. De lehet, hogy csak én vesztem meg.
 Eszébe jutott Jim Larker, a nagy szemű, halk szavú kis katona a
munkazászlóaljtól. Vajon őt is összeverték? Vajon ő is ebben a fehér
kórházban van, megnyomorítva...? Szeme könnybe lábadt, amint fölidézte a
katona tiszta arcának határozott kifejezését, ahogy kiállt mellé, akit akkor
látott először. Eszébe jutott az autózás a rendőrségre. “James Larker vagyok, a
tízes műszakiaktól. Kemény hely... Kikerülök Georgiából, még ha tengerentúli
szolgálatra kell is jelentkeznem."
Végül elaludt. Az éjszaka java részében rendőrségről, Jim Larkerről,
rendőrfőnökökről és ezredesekről álmodott. Egész éjjel küzdött a gazokkal, ő
és Larker. Nem tudta, mitől ébredt föl, de örült, hogy fölébredt. Reggel nyolc
volt. Észre sem vette, hogy Moly áll az ágya mellett, amíg az meg nem szólalt:
– Mi baj, fiacskám?
Solly arcán könnyek csorogtak.
Fölpillantott Molyra, és még annyi fáradságot sem vett, hogy megtörölje a
szemét.
– Na, mit gondolsz, mi a fene bajom van? Ezek itt naponta a pofánkba
finganak, amíg csak élünk, közben azt mondják, hogy csak a szél fúj, és
legtöbben el is hisszük, hiszen úgysem tehetünk semmit ellene.
– Dehogynem. Megírhatjuk azt a levelet – válaszolta Könyvmoly. Mintha
csak úgy összefutottak volna és épp kéne írniuk valami levelet.
– Miféle levelet? – Solly úgy meredt Molyra, mintha a nyíltarcú katona
eszét vesztette volna.
– Azt a levelet, amelyet állításod szerint meg akartál írni: a színes
lapoknak, a NAACP-nak meg az egész Kettős Győzelem-mozgalomnak.
A fájdalom megszűnt, a könnyek fölszáradtak, talán egy pillanatra még a
szívverése is elállt. Fáradt fejében megmozdultak a kerekek, lángok lobbantak
föl, amelyek mintha tűzbe borították volna az agyát. Nem akart gondolkodni a
dolgon, mérlegelni vagy megvitatni; cselekedni akart. Hányingere volt már a
lelkizéstől.
– Mi veszteni valónk van? – kérdezte.
– Nekem semmi. Egyébként attól függ, mit tartunk veszteségnek.
– Várj egy kicsit. Hadd gondolkodjam.
Zakatoltak a kerekek, lángolt az agya. Még mindig illúziói vannak a
hadseregről, a háborúról? A karriervágyat és az illúziókat dinamittal sem lehet
elpusztítani? Még mindig kerülgeti a forró kását. Gyűlölte magát, mégis
habozott, miközben a való és az álomvilág élethalálharcot vívott benne. Mi a
valóság, és mi az álom? Valamiben hinni akart.
 – Ha gondolkodnod kell, hagyjuk – szólt csöndesen Moly. – Még nem
döntöttél.
– Moly, én... – hebegte Solly. Egy hang azt mondta: a fejedet használd!
Még igaz érzelmekben se bízzál, soha! Egy másik hang pedig azt: előre a
Kettős Győzelemért, mit veszíthetsz? Valóban, mit veszíthet? Még szerencse,
hogy a százados nem tudja, hogy engedély nélkül ment a városba.
– Ne rágd, magad, pajtás – mondta Moly. – Mikor keveredsz már ki innen?
– Elmész a francba! Elmész a francba, és megmondod, hogy én küldtelek.
Kutya legyek, ha nem voltál annak idején ministráns, amilyen ájtatos meg
önhitt vagy.
– Nem megyek a francba, hiába küldesz, még ha tizedes is vagy ebben a
fehér hordában. Ezt vedd tudomásul, jó?
– Csempészd át ide az írógépet, ma éjjel megírjuk azt a levelet! – horkant
föl Solly.
– Ne tegyél nekem szívességet, öcskös. Ne hagyd, hogy olyasmire
vegyelek rá, amit nem akarsz igazán. Ne vegyél nagyobb terhet magadra, mint
amennyit elbírsz.
– Ha félsz elhozni, mondd meg, ne köntörfalazz – szólt rá Solly dühösen.
Moly este becsempészte az írógépet a kórházba. Két-három órán át
leveleket írtak a néger lapoknak, Johnson Digby tiszteletesnek, Mors.
Bethune-nak, az Egyesült Államok elnökének, valamint nejének.
Amikor kiengedték a kórházból, Moly érte jött. Magával hozta Solly
frissen vasalt egyenruháját, vadonatúj nyakkendőjét, tükörfényes cipőjét.
Füléig szaladt a szája, ahogy vigyorogva szemlélte Solly készülődését.
– Fiam, te aztán alaposan kinyaltad magad. Csak nehogy a babám
meglásson...
– Jól bántak velem. Már azon voltam, hogy itt maradok az idők végezetéig.
Moly fölnevetett. – Hiányoltak a fiúk. Meg a lányok is, a kantinban.
Solly mordult egyet. Már majdnem elkészült. Megigazította a
nyakkendőjét, nadrágjába gyűrködte az ingét.
– Fasza leveleket írtunk – jelentette ki büszkén Moly. Solly megrezzent. –
Csak nem hallattak már magukról?
– Egy fenét – nevetett Moly. – Neked szólnék először. Végül is, te vagy a
főkolompos.
– Eegen – morogta Solly. Persze, ő a főkolompos. Az agytröszt.
– Ne izgulj, hamarosan hallatnak magukról – vigasztalta Moly. – Öregem,
ha egyszer elindul a lavina...
 Solly hosszan nézte legkedvesebb haverját. Aztán így szólt:
– Mindenesetre ejtsük a témát, amíg nem történik valami, jó? Végül is,
valószínűleg a papírkosárba hajították. Elég hülyék voltunk, hogy egyáltalán
megírtuk.
Könyvmoly rámeredt. Már nem mosolygott, amint újsütetű szövetségesét
szemlélte.

Tizenkettedik fejezet
Első nap ismét a századnál. Rutherford némán ült a Fődörzs asztalánál, és
Solly tarkójára meredt. Solly teljes gőzzel gépelte a zsoldlistát.
A százados végül megszólalt:
– Saunders, én eddig megtettem minden tőlem telhetőt, hogy előbbre
segítsem magát a seregben, de ennek vége.
Solly abbahagyta a gépelést és a százados felé fordult.
– Ne is gondoljon tiszti iskolára. Búcsút inthet neki, annyi zűr után,
amennyibe maga miatt keveredtem. Ha Anderson őrmester nem lenne,
lefokoznám közlegénnyé, Saunders, de ő fedezte magát. Nem hiszem el, amit
Anderson hazudott, de nem cáfolhatom meg. Ha megtenném, őt is le kéne
fokoznom. Tehát ezúttal megtarthatja stráfjait, Saunders. De figyelmeztetem
egyszer és mindenkorra, fütyülök rá, hogy maga-e az ezred legjobb
századírnoka! Az sem érdekelne, ha az egész istenverte hadsereg legjobb
századírnoka lenne. Ha még egyszer randalírozik, bármiféle kis, nagy, vagy
közepes disznóságot művel, hát istenúgyse kicsinálom! Ez nem fenyegetés,
hanem ígéret. Világos?
– Igen, uram. – Többé sosem hagyja, hogy ez az ember megtudja az
érzéseit, gondolatait. Igen, uram; nem uram; magamban pedig: nyald ki, uram.
Kitisztult a feje. Nincsenek illúziói.
– A század kartotékjai között az isten sem tud kiigazodni. Beleveti magát
és rendbe hozza. Nem érdekel, ha napi huszonnégy órát kell is dolgoznia. Jövő
pénteken az ezredparancsnokság ellenőrzi a századadminisztrációkat, és ha
hibát találnak, hát fejvesztés lesz, magunk között szólva. Ha ellenben
megússzuk szárazon, hajlandó vagyok fátylat borítani a múltra. Megkap
minden segítséget, amire szüksége van. Világos?
– Igen, uram. – Az intelligenciahányadosom huszonhárom ponttal
magasabb. Túljárok az eszén ennek a fehér ganéjnak.
 – Ez az utolsó lehetősége, Saunders. Ha személyes problémája van, jöjjön
hozzám, és meglátom, hányadán állunk, de sohase jöjjön bandatagként. Az én
századírnokom, mindenekelőtt nekem tartozik hűséggel.
Eddig azt hittem, Istennek és a Hazának, gondolta Solly. Eszébe jutott a
levél, amelyet ő meg Moly írt, és mások is aláírtak. Romantikus, idealista, más
szóval hülye. Soha többé nem hagyja, hogy az érzelmei megfosszák a józan
eszétől. Mire való az ész, ha nem arra, hogy hasznunkra fordítsuk?
– Egy szép napon rájön, hogy csak ártanak magának a Samuels-félék. – A
százados fölállt, aztán visszaült. – Nézze, Saunders, én déli vagyok, és tudom,
hogy maguk, New York-i színes bőrűek, elfogultak velünk szemben. Én nem
mondogatom – mint egyes álszentek –, hogy legjobb barátaim között négerek
is vannak. Néger dajkám sem volt, mert a családomnak nem tellett rá. De nem
mondom a négert “nigger"-nek sem. Egy dolgot nyugodt lelkiismerettel
állíthatok: nincsenek előítéleteim a színes faj iránt. Mindenkinek jut hely ezen
a bolygón. Valamennyiünket Mindenható Isten teremtett, és békében kellene
élnünk. Én bármikor hajlandó vagyok messzemenő engedményekre.
Rutherford lágy, halk hangja csaknem elfulladt. Solly megrökönyödve
nézte. Hirtelen ráeszmélt, hogy ez az ember komolyan gondolja, amit mond,
és ilyen értelemben tisztességes is.
– Nem tudom, hogyan magyarázhatnám el világosabban. Én a maga
parancsnoka vagyok, maga a századírnokom. Van olyan jó, mint bármelyik
fehér, de ha még egy fikarcnyi bajt csinál nekem, minden tőlem telhetőt
elkövetek, hogy megkeserítsem a hátralevő napjait a seregben, érti? – Hangja
remegett jogos fölháborodásában. Az égvilágon minden lehetőséget megadott
ennek az egy színes fiúnak.
Minden ember becsületes, ha nem csapja be saját magát, gondolta Solly. –
Igen uram. – Ha azokat a leveleket közzéteszik, örökre elásta magát. Melyik
újság lenne olyan esztelen, hogy ilyen időkben közölje őket? Ezentúl az eszére
fog hallgatni. Kiállt egy szakadék szélére, ahonnan nem fordulhat vissza, és a
fehérnek csak egyet kell taszítania rajta, amikor elérkezik az idő. Ha elérkezik.
Odaadta a Nagy Fehér Atya kezébe a kötelet, amire fölkötheti. Soha többé.
Millie drágám.
– Ha Moore közlegény segíthetne a munkámban péntekig uram...
– Közölje a szakaszparancsnok-helyettessel, hogy az én utasításom –
mondta a péká.
 Clint és Solly éjjel-nappal dolgoztak, mint a málhás lovak. Samuels
segített. Pénteken jött az ezredes és ellenőrzött. Este Rutherford hívatta Sollyt.
Összehúzott szemmel méregette. Aztán megszólalt:
– Nem tudom, mit csináljak magával, Saunders. Istenemre mondom, nem
tudom. Már megint égnek áll magától a hajam!
Megtudta a leveleket! gondolta Solly, és most eszmélt rá, mennyire retteg
miattuk. A szíve vadul zakatolt. Scotty le van szarva. Köszöni szépen, nem kér
a fogdából. Görcsös fájdalom a végbelében.
– Megtettünk mindent, ami tőlünk tellett, uram. – Gyűlölte a saját hangját.
– Moore közlegény és én...
Rutherford a szavába vágott:
– De megtettek ám! Az istenit, a mi adminisztrációnk volt a legjobb az
egész ezredben, erről van szó! – Szélesen elmosolyodott. – Csak így tovább,
Saunders, egy szép napon még majd őrmester is lehet magából!
Sollyban forrt a düh. Nem tudott mosolyt kényszeríteni az arcára, pedig
nagyon igyekezett. Ez a szemét fehér kurafi úgy játszadozik vele, mint egy
gyerekkel. No sebaj, majd vissza fog rá mosolyogni – ha pillanatnyilag nem is
megy – és őrmester lesz. Sőt, talán több is. Aztán eszébe jutottak a levelek,
örült és bánkódott egyszerre. Sosem látnak napvilágot. Senki nem merészeli
közzétenni őket. Senki nem lesz olyan bolond.

Amikor a kórházban volt, Samuels hadnagy párszor meglátogatta, és

minden alkalommal kifaggatta az Ebbensville-ben történtekről. Szombat
délelőtt, az első szombat délelőtt azóta, hogy Solly kijött a kórházból,
megkérte, hogy vigye be a városba: van valami elintéznivalója. November
elseje volt, és ehhez képest még Georgiában is szokatlan forró napsütés. Vörös
porfelhő lebegett az országút fölött, mint a hajnali köd. Ha Georgiában nem ér
éppen térdig a sár, akkor a por ér bokáig. Lehet választani.
Amikor beértek a városba, a hadnagy már milliomodszor tette föl a kérdést:
– És a nevére nem emlékszik?
– Nem emlékszem, hogy egyáltalán a nevén szólították volna – felelte
félvállról Solly. – Ezredes a neve. Ültetvényes Gané Samu ezredes.
A hadnagy elpirult. – Nos, tudja, hol van a rendőrség – mondta. – Oda
megyünk először.
Solly előrebámult, a forró, poros útra. Ő és az ő Nagy Fehér Testvére.
 Már a belvárosban jártak, annak a két utcának egyikében, amely
közlekedési lámpával büszkélkedett. Szombat volt, az utcán munkaruhás
fehérek, némelyikük kövér, legtöbbjük cingár, vörös nyakú fehérek, kiöltözött
tahók, fehérek vagonszámra, fehér nők és fehér gyerekek, a boltokban
nyüzsgő szombati forgalom, friss, aranyszínű, gőzölgő lócitromok szaga a
levegőben, vontatott, affektáló déli hanghordozás, wurlitzerek rikoltozása,
lármás nevetés, mind emlékeket idéz föl, eldugott, rég elfeledett emlékeket
Dry Creekről, uramisten, ahol élete első hét évét töltötte. Megpillantott egy
magányos fekete arcot és eszébe jutott egy másik szombat, tíz-tizenöt éve,
anyja meg ő gyalog baktattak át a színes negyedből a vasútállomáshoz, három
viharvert bőrönddel, amelyben minden vagyonuk benne volt, gyalog
baktattak, át a fehér belvároson, a malacképű, vörösnyakú fehérek úgy
bámulták őket, mintha az állatkertből szöktek volna meg, aztán egy óra
hosszat ültek az állomáson, a színes bőrűeknek fönntartott padon, és
fölszálltak a legelső vonatra, amely Észak felé, New York City felé pöfögött.
Kesernyés-édes nosztalgia ömlött el Sollyban, érezni vélte a lőne csípős-édes
illatát, úgy bámulta az idegen, megszokott arcokat, mintha régi ismerőst
szeretne fölfedezni. Samuels zökkentette ki a romantikázásból:
– Ez az, tizedes!
A hadnagy kiszállt a dzsipből. Solly is kiszállt, a kocsinak támaszkodott:
– Úgy, ahogy mondja, hadnagy úr.
Most, hogy megérkezett oda, ahova akart, Samuels arcára gondterhelt
kifejezés telepedett. Levetette a szemüvegét, megtörölte egy khakiszínű
zsebkendővel.
– Óhajtja, hogy megvárjam idekinn, hadnagy úr? És járassam a motort?
Nem voltak illúziói saját magát, vagy Samuelst illetően. Ha Samuels azt
parancsolja, hogy menjen vele, megy. Máskülönben ma jól megvan hősködés
nélkül is. Ő nem hős. Nincs szüksége arra, hogy meglátogassa
megaláztatásának színhelyét.
A hadnagy rámeredt: – Ahogy jónak látja.
Solly összecsapta a bokáját, túlméretezett tisztelgést vágott le, Samuels
pedig megfordult és nekivágott az épülethez vezető sétánynak. Félúton
megtorpant, megfordult, visszajött a dzsiphez.
– Meggondolta magát, hadnagy úr? – érdeklődött gúnyosan Solly. – Fél a
nagy, gonosz rendőrfőnöktől? – Nem akart többé bemenni ebbe az épületbe.
– Azt hiszem, jobb lenne, ha velem jönne, Saunders.
 – Ön parancsol. Én csupán egyszerű katona vagyok, aki nem kíván hős
lenni.
Samuels kényszeredetten mosolygott. – Csak nem fél, tizedes?
Solly gyűlölte a hadnagyot. És ha félek? Talán mégis engem vertek
ronggyá, nem Nagy Fehér Barátomat.
– Jöjjön, tizedes.
Talán mégis az én tököm sajog. Talán ezért félek.
Fiatal, szeplős képű zsaru ült az asztalnál, vicclapot böngészett és nagy,
pörsenéses orrát piszkálta. A hadnagy idegesen megköszörülte a torkát. A
fehér zsaru mintha észre sem vette volna. Végre fölpillantott az újságból:
– Mit óhajt, hadnagy? Dugjuk éjszakára dutyiba a fiút? Benne vagyok. Jó
kezekbe fog kerülni! – Sollyra nézett és nevetett.
Sollyt elöntötte a veríték. Ránézett a zsarura. Aztán a hadnagyra.
– A rendőrfőnökkel akarok beszélni – mondta Samuels.
– Talán én is megfelelek.
A szomszéd szobából bejött a rendőrfőnök. Sollynak melege lett, a gyomra
kavargóit, szíve a halántékában dobolt. Combjában lüktetni kezdett a
fájdalom. Egész teste emlékezett. Mi az ördögöt keres újra itt?
– Mi történik itt? – érdeklődött a rendőrfőnök. – A, hadnagy úr! – Fordult
Samuelshez. – Mit tehetek önért? Miért nem hagyja kint a fiút, amíg elintézi a
dolgát? Kerüljön beljebb, foglaljon helyet. Nem kerül semmibe. Vagy talán
ismét be kívánja csukatni a fiút? Mindig boldogan működünk együtt a
hadsereggel.
– Örülök, hogy együtt akar működni, rendőrfőnök úr. Én...
– Ne legyen olyan hivatalos – szólt rá a barátságos hekusfőnök. – Jöjjön át
a belső szobába. A fiú majd megvárja odakinn, hacsak persze ön nem óhajtja,
hogy ismét hűvösre tegyük. – Ránevetett Sollyra.
A hadnagy habozott, mármint hogy átmenjen-e a belső szobába, és Solly
szíve vadul dobogott, aggódott Nagy Fehér Barátjáért, de aztán
megkönnyebbülten látta, hogy a hadnagy nem mozdul.
– Csak annak az ezredesnek a nevét szeretném megtudni, aki itt volt akkor
éjszaka, amikor ezt a katonát letartóztatták. Nem is zavarnám mással.
A déli vendégszeretetet elfújta a szél.
– Miféle ezredes?
– Az az ezredes, aki itt volt akkor éjszaka, amikor ez a katona. – Az iroda
egy csapásra meleg és szűk lett. Fölforrósodott a levegő.
– Mit akar tőle?
 Éles, fájdalmas lüktetés, Solly combjában az izmok tüzes, ritmustalan
táncot jártak. Egész teste elgyengült.
– Csak a nevét akarom, aztán majd személyesen fölkeresem – mondta a
hadnagy. – Egy kis beszédem van vele.
– Miről?
– Katonai ügyekről.
– Miféle ezredes? – Éber, harcra kész rendőrfőnök. Hivatása magaslatán
áll. – Nem tudok semmiféle ezredesről. – Arcán a déli fehér úriember jogos
fölháborodása lángol.
– Saunders tizedes azt állítja, hogy egy ezredes volt itt akkor éjszaka,
amikor ő...
– A maga helyében nem adnék arra, amit ez a fiú állít, hadnagy.
Valószínűleg rosszul emlékszik. Nem igaz, fiú?
Solly nem mert megszólalni. Lába fájni kezdett, úgy érezte, hirtelen
megőrjítette a harag – vagy talán a félelem. Egy porcikája sem kívánt verést.
Persze most nem is lenne könnyű dolguk, ezúttal ketten vannak, ő meg a
hadnagy. Vajon valóban számíthat erre a napbarnított New York-i szájhősre,
ha komolyra fordul a dolog? Bármennyire lebarnította a nap, végül mégis csak
ugyanolyan fehér, mint a többi gané itt a rendőrségen, Solly az egyetlen
fekete, a vér és a szín nem válik vízzé. Két másik zsaru jött be. Solly
öntudatlanul hátralépett.
– Azt mondtam, nem igaz, fiú?! Rosszul emlékszel, nem igaz?
Solly úgy tett, mintha nem hozzá szólnának.
– Látja? – fordult a rendőrfőnök a hadnagyhoz. – Ha szembekerül velünk,
tisztes rendőrökkel, még ahhoz sincsen pofája, hogy megismételje
hazugságait. Nyilván beszívott abból a lőréből, amit ezek a suvickosbőrűek
kotyvasztanak tubákból meg húgyból meg mosóporból. Mi jobban ismerjük a
niggereket, mint ön, hadnagy.
– Mit szól hozzá, tizedes? – kérdezte a hadnagy.
– Mihez mit szólok? – Lehet, hogy ez csapda? Lehet, hogy a hadnagy és a
fehér zsaruk egy húron pendülnek? Nem akarta elhinni. Talán nem is gondolta
komolyan, de ott motoszkált a fejében.
– Az ezredeshez.
– Mit szólok hozzá?! Megmondtam, hogy itt volt. Megmondtam, milyen
volt. A nevét nem mondhatom meg, abból az egyszerű okból, hogy nem
tudom.
 – Szóval azt akarod a szemembe mondani, fiú, hogy én hazug vagyok?!
Tudod te kivel beszélsz? – A rendőrfőnök Solly felé lépett.
Solly hátrahőkölt. Belenézett a fehér hajú zsaru kék szemébe.
– Azt tudom, hogy maga kivel nem beszél. Nem egy fiúval beszél, akit nem
érdekel a maga fehér képe, a kék szeme meg a délies beszéde.
A rendőrfőnök elsápadt. Úgy meredt rá, mintha Solly bolondokházából
szabadult volna. A múlt hónapi verés után még férfinak képzeli magát.
– Eszehagyott hazudozó ez, hadnagy – fordult Samuelshez. – Persze,
tudom, hogy maga nem hisz jobban ennek itt, mint- egy fehér embernek.
Tudom, hogy nem...
Egy pillanatig csönd volt, úgy látszott, mintha a hadnagy komolyan
mérlegelné a déli keresztény erkölcsnek ezt a nagy jelentőségű kérdését.
Mintha az egész szoba lélegzet-visszafojtva figyelne és a mennyezet lassan
ereszkedne lefelé. Aztán a hadnagy megszólalt:
– Menjünk, tizedes!
– Nyilván afféle New York-i zsidó – jegyezte meg fennhangon az egyik
zsaru. – Nem marad sokáig tiszt, ha ujjat húz az ezredessel. Ezredesnek nagy
súlya van ám, és latba is szokta vetni. Zsidókkal különben se nagyon
lacafacázik.
Solly fölnevetett. Saunders elvörösödött.
Hosszú volt az út, ki az irodából, át az előcsarnokon, le a lépcsőn, végig a
sétányon, át a téren. Egy szót sem szóltak egymáshoz, nem néztek se jobbra,
se babra, feszesen, katonásan lépkedtek. Fejük fölött madárrajok keringtek,
délre jöttek a tél elől, még délebbre igyekeztek és iszonyú zsivajt csaptak,
ebben a nyugodalmas déli városban.
Mire a dzsiphez értek, Samuels összeszedte magát.
– Nem is volt olyan nagy megpróbáltatás, igaz, tizedes? Legalább fölráztuk
őket, ha végső célunkat nem is tudtuk elérni.
Samuels elégedett volt magával. Solly hallotta hangjában a Nagy Fehér
Atyát. Már azért is dühös volt a hadnagyra, hogy magával hozta a városba,
visszahozta megaláztatásának színhelyére. Most teljesen felbőszült.
Udvariasan megvárta – ahogy azt a sorkatonáknak illik –, míg a hadnagy
beszáll a kocsiba, aztán ő is beugrott, begyújtotta a motort és nekilódult,
galambokat meg fehéreket robbantva széjjel. Két keréken vette a kanyart.
– Mit művel, Saunders? Nem erre kell a táborba menni!
– Úgy rémlik, egyszer említették, hogy errefelé van az ebbensville-i
katonai rendőrség, vagy másfél mérföldnyire.
 – Nem megyünk a katonai rendőrségre.
Solly hirtelen a járdaszegélyhez húzott, beletaposott a fékbe.
– Úgy képzeltem, ha szerencsénk van, ott összefuthatunk az ezredessel
személyesen, és megmutathatnám önnek. Úgy értem, netalántán még végső
célunkat is elérhetnénk. Hiszen ez volt a végső célunk, ugye, hadnagy úr?
Samuels barna arca elhalványodott.
– Tiszti megbeszélés lesz, tizedes. Az ezrednél.
– Ugyan, hadnagy úr – nézett rá Solly –, igazán nem lenne túl nagy
megpróbáltatás. Nem olyan szörnyű az az ezredes! És én százszázalékosan ön
mellett leszek. Nagyra értékelem, amit értünk, színesekért igyekszik tenni. –
Te álszent szarjankó, mormogta csaknem fennhangon. Most rajtakaptalak a
sumákoláson, még ki sem magyarázkodhatsz. Na, hadnagy úr, miért hallgat?
– Gyerünk vissza a táborba, Saunders. Részt kell vennem azon a rendkívüli
megbeszélésen az ezredparancsnokságon. – Krétafehér volt.
– Ön parancsol, hadnagy uram. Én csak alázatos szolgája vagyok. – Széles
ívben megfordult, elindult visszafelé. Igencsak rendkívüli megbeszélés lehet,
hogy szombat délután hívják össze, amikor a tisztek fele már rég hazament
eltávozásra.

Tizenharmadik fejezet
Miután kijött a kórházból, még egy hétig nem ment át a kantinba. Nem, amíg
a lány nem üzent érte Könyvmollyal. Hogy van, merre járt, érdeklődött Fannie
Mae.
– Ó, csak lábadoztam – felelte Solly és bágyadtán rámosolygott.
– Most már jól vagy? – kérdezte Fannie Mae. Sötét szeme tágra nyílt,
pillantásában aggodalom volt, aggodalom érte, főképpen érte, egyes-egyedül
érte. Solly szépségesebbnek látta, mint bármikor, és annak az éjszakának az
emléke édes-haragos fájdalommal mart a bensejébe.
– Igen – mondta tárgyilagosan.
– Nem értettem, miért nem jössz át a kantinba. Nem harap itt senki. Meg
akartam beszélni veled azt az összejövetelt, amelyet a NAACP rendez.
– Itt vagyok. Beszéld meg. – Ez a NAACP számos homályos célzást rejtett
magában...
Megbeszélték az összejövetelt, miközben Fannie Mae el-elment kiszolgálni
más katonákat. Solly ott maradt záróráig, beszélgetett a lánnyal, de sosem
nézett rá teljesen arra a gyönyörű, sóvár arcra. Fannie Mae végül
megkérdezte:
– Mi bajod van, Solly?
– Semmi. Mondtam már, hogy jól érzem magam.
A kantin lármás volt, mint rendesen, a wurlitzerből a King Cole Trió
dobhártyarepesztően harsogta a “Röppenj föl"-t.
– Nem az egészségedre gondolok. Furcsán viselkedsz...
– Furcsán? Nem tudom, miről beszélsz. – Az emberek mindig egészen
mást gondolnak, mint amit beszélnek. Úgy érted, drágám, viccesen
viselkedem? Komikus alkat vagyok? Esetleg tragikomikus? Jó ötlet, sírja,
röhögje magát halálra mindenki! Talán vissza se megyek a jogi egyetemre.
Inkább beiratkozom a színiiskolára. Solomon Saunders a Tévedések
Vígjátékában. Életem története. Ez az! író leszek! A tollnak nagyobb hatalma
van, mint a fegyvernek. Megírom az életem történetét, intő példaként
valamennyi embertársamnak – de minek? Az emberek velejükig rothadtak.

Együtt repülhetnénk, egyenest a Holdra...

Fannie Mae sötét szeme még sötétebb lett, még nagyobb, még tágabb, még
feketébb, még mélyebb.
– Arról, hogy már egy hete kijöttél a kórházból, de még csak be sem
köszöntél.
– Nagyon elfoglalt voltam. Fölöttébb elfoglalt. – A hangján uralkodott, de
már soha többé nem tud anélkül a lányra nézni, hogy el ne öntse a forróság, a
vágy.
– Sutba dobom tehát a büszkeségemet, üzenek érted, te kényszeredetten
átjössz és olyan idegenül, furcsán viselkedsz... mintha sose láttál volna!
– Be kellett hoznom egy csomó restanciát, ami fölgyülemlett, mialatt a
kórházban voltam. Érted... – Hozzá akarta tenni: Továbbá nős vagyok! És
unlak. Mindenkit unok.
Egy tejeskávészínű, nagy fejű, megtermett katona vert rá a pultra:
– Hé, aranyoskám, nem adna egy banánszörpöt, ha szépen megkérném?

Mi lennénk a legelső lakók...

 – Hát persze, hogy értem – válaszolta Fannie Mae kesernyésen. – Értem én.
Még a háború is szünetelt, amíg Solomon Saunders tábornok betegeskedett.
Joseph Taylor közlegény is említette.
– Hölgyem, hallgasson meg! Mindössze egy ócska kis banánszörpre
vágyom!
Most Henry James következett és az ő szívdöglesztő trombitaszólója, meg
a zenekar, meg az énekesnő.
– Ne bolondozz, Fannie Mae!
– Talán azért haragszol rám, mert megkértelek akkor este, hogy vigyél
haza. Engem hibáztatsz azért, amit csináltak veled?
Solly azt gondolta:

Ezt az álmot már megálmodtam én...

– Ne bolondozz – mondta a lánynak. A kantin a legzajosabb hely a

hadseregben, amely a legzajosabb hely a világon.
– Bocsásson meg, hölgyem, én igazán nem akarok senkinek sem a terhére
lenni, de már mintegy tizenöt perce várom, hogy kiszolgáljanak. Lehet, hogy
túlzott igényeim vannak, de...
– Solly, nem tudom, mit higgyek. Én...

Sok-sok évvel ezelőtt...

– Adjál neki banánszörpöt, mielőtt fölvágja az ereit.

– Köszönöm, tábornok úr kérem – hálálkodott a nagydarab katona és
meghajolt Solly előtt.

Mi ketten, mindörökre együtt…

Röviddel azután, hogy a lány visszatért Sollyhoz, elérkezett a záróra ideje.

Solly elkísérte Fannie Mae-t és barátnőjét a “kávédarálóhoz", ahogy a lány
hívta a kocsiját.
Amikor odaértek, Fannie Mae Sollyhoz fordult, ívelt szája tágra nyílt,
szeme koromfekete, koromfekete és csillog a holdfényben.
– Csak azt ne hagyd, Solly, hogy megkeserítsen a világ! Úgy értem, a
hadsereg, meg a háború, meg minden. Sejtem, mit érzel. Én is gyűlölöm –
helyetted is gyűlölöm! De nem hagyhatod, hogy föléd kerekedjen. Föléd nem,
Solomon Saunders! Ez a lényeg. Sokkal többet adhatsz te még a világnak!
Szétzúzhatnám ezt a romantikus képet, gondolta Solly mérgesen. Csak
annyit kéne mondanom: Nős vagyok, babám – és nyomban tüzet kezdenél
okádni, mint egy vulkán. Porrá égne a bálvány.
– Minden pillanatban harcolnunk kell ellenük – folytatta indulatosan a
lány. – A hadseregen belül és kívül. Ez a sorsunk.
– Magamért harcolok, kislányom. Ezentúl csak magamért, senki másért.
Nálam harcosabb opportunistával még nem találkoztál egész életedben. –
Aztán hangot változtatott:
– Nézd, Fannie Mae! Lehet, hogy annak idején behúztam magamat a
csőbe, hogy hiszek a hadseregben és ebben a háborúban, de ma már tudom,
hogy az egész átkozott hajcihő olyan hamis, mint egy kilencdolláros bankó!
Ne beszélj nekem keserűségről!
– Tudom. Tudom, drágám! – Elfeledkezett Sally Anne-ről. – Ez olyan,
mint amit a NAACP-ben szoktunk mondani. Amint már mondtam, a Kettős
Győzelem a célunk. Le kell őket győznünk itthon, és a tengeren túl is! – Solly
már nem hitte, hogy a lány hiszi, amit mond. Üres szavak, egyiküknek sem
jelentenek semmit.
Tagadhatatlanul szerelmes vagyok belé. A világon mindennél jobban
szeretem.
– Fannie Mae...
A lány megfogta Solly kezét: – Én is gyűlölöm az egészet, szívem!
Mindent gyűlölök, amit te! – Előzetes figyelmeztetés nélkül a nyakába borult,
és gyorsan, hevesen szájon csókolta.
– Ígérem, sosem hagylak cserben – suttogta. – Soha-soha!
– Inkább meghalok.
Solly rosszul viselte, hogy alávalóbbnak kell éreznie magát egy
csúszómászónál. Csaknem sziszegett:
– Ne ígérgess nekem semmit! Nem tartozol nekem semmivel. Én sem
neked. Remek formában vagyok. Nincsenek többé illúzióim, nincs is
szükségem rájuk. Jobb nélkülük.
– Más ígéretet nem érdemes megtartani – válaszolta Fannie Mae. –
Nélküled semminek sincs értelme. Ha ez a háború nem is a mi igazi háborúnk,
visszatérsz majd hozzám, és igazi életet teremthetünk.
 Később a priccsén feküdt, Fannie Mae-re és Millie-re gondolt, maga előtt
látta arcukat, hol közelről, hol messziről, átölelte őket, érezte közelségüket,
hallotta a hangjukat. Hogy az ördögbe szerethet két nőt egyszerre?
Voltaképpen mit is jelent neki Fannie Mae? Gyönyörű példány, semmi több.
Csinos nő, akit meglátott és megkívánt. Ez minden. Meg is kapta, és
ugyancsak nagy árat fizetett érte. Ne képzeld tehát romantikus lénynek a
csinos kis vidéki fruskát. De szerette, jobban, mint bárki mást! Beleértve
Millie Saunderst is. Többé nem csaphatja be magát. Szerelmes. Komolyan
eljátszadozott a gondolattal, hogy ír Millie-nek, elmondja Fannie Mae-t és
megkéri Millie-t, hogy váljanak el, mindegy, hogy milyen ürüggyel. Millie
megértő feleség. De először meg kéne beszélni a dolgot Fannie Mae-vel,
akinek viszont nem meri bevallani, hogy nős. Házasságtörő disznó. Hogy jön
ő két ilyen csodálatos nőhöz? Holnap este ír Millie-nek, beszámol Fannie-ról,
aztán átmegy a kantinba és beszámol Fannie Mae-nek Millie-ről. Szilárd
elhatározása. Máris túl régen halogatja.
Másnap délben levelet kapott hazulról. Fölment a barakkba, leült a
priccsére, és félt fölnyitni a levelet. Millie mindig ugyanúgy ír, ahogy beszél.
Drága Sotty!
Iszonyúan hiányzol mostanában, hiába is igyekszem kitölteni az életemet
egyéb elfoglaltságokkal. Dolgozom a Vöröskeresztben, a légoltalomnál és még
mindig eljárok a Szabadságos Katonák Klubjába. Mindhiába.
Solly szeme könnybe lábadt. Fölemelte a fejét és körülnézett.
Feltételezem, hogy azért hiába, mert te vagy az életem, és nélküled üres a
világ. Úgy látszik, képtelen vagyok úgy vigyorogni, úgy viselni az egészet, mint
a többi feleség, akit ismerek. Egyes barátnőim szórakozni meg randevúzgatni
járnak az elérhető férfiakkal, de az ilyesmi engem nem érdekel. Nagyon töröm
magam, hogy bátor és erős legyek, amilyennek te szeretnél, de néha
egyszerűen könnyek szöknek a szemembe, minden igyekezetem ellenére.
Bárcsak itt lennél, hogy lecsókolhasd őket, drágám. Azt mondogatják, járj el
hazulról, erezd jól magad! Ne savanyodj be. Csak egyszer vagy fiatal. De
hogyan erezhetném jól magam nélküled, édes? Azt hiszem, anyád megért.
Solly a levélre bámult és elhúzta a száját. Igaza van a családodnak, Millie.
Fölszedhetnél egy szolid hátországi kriplit, méghozzá állandóra. Akkor nekem
se lenne ilyen átkozott lelkifurdalásom Fannie Mae miatt...
Megemlítettelek a főnökömnek a minap. Lehetőség nyílhatna arra, hogy
állást kapj a cégünknél, ha elvégezted az egyetemet. Elmondtam neki, milyen
kiváló elme vagy.
 A cégünk! Azt hiszi, máris cégtárs.
Bármit teszek, gondolatban velem vagy. Minden tervem, minden
gondolatom csak a tiéd.
Nos, gondolta Solly harciasán, ez a levél akkor sem változtat semmin. A
levél, csak levél, semmi több. Nem változtat őrajta, Millie-n sem, és Fannie
Mae-t sem tudja egy levél kiírni az életből. Egyetlen napot sem vár. Még ma
éjjel ír Millie-nek, elmondja Fannie Mae-t, és Millie-nek megértőnek kell
lennie, mindenképpen. Ott az a gennyes famíliája Crown Heightsben, azok a
színes bőrű társasági fiúcskák. Millie gyönyörű, jó parti, könnyen találhat új
férjet. Meg is érdemli.
Úgy szeretlek, hogy a szívem néha valóban sajog a magánytól. Sohasem
lehet más férfi az életemben, én drágaságom, tartson bár száz évig a háború!
Nem is ismered azt a férfit, akivé lettem, gondolta Solly. Én vagyok a
legkeserűbb fickó. Hogy az istenbe szerethet engem bárki is?
Millie még sosem írt neki ilyen levelet. Pont most jutott eszébe! Mintha
csak megérezte volna, mi van Fannie Mae és őközötte, elébe akarna vágni.
Mintha New York Cityig bűzlené ez a szennyes história, és a bűz még abba a
liliomfehér Wall Street-i ügyvédi irodába is behatolna, ahol Millie dolgozik.
Félretette a levelet, kibámult az ablakon. Millie-nek nincs őrá szüksége. A
családja csupa nagymenő, örülnének ha megszabadulnának tőle. Millie
egyetlen gyermek az egyik “első" brooklyni családban, mármint a színesek
között. És büszke a világosbarna bőrű polgári örökségére. Solly töviről-
hegyire ismerte a család krónikáját. A nagyapa kisfiúként jött el Virginiából és
a tőzsdén dolgozott, a Wall Streeten – seprővel, felmosóronggyal, partvissal.
Nagylelkű főnöke időnként tőzsdetippekkel és bölcs tanácsokkal látta el, hogy
mibe fektesse megtakarított pénzét. “Négergazdag" lett belőle. Élelmiszer-
kereskedő. A tehetős fehérek élelmiszer-kereskedője. A család egyik
legmagasztosabb és leggyakrabban emlegetett élménye az a híres bók, amelyet
nagypapa Wall Street-i főnökétől kapott: “Én mondom, fiú, te vagy a
legfehérebb fekete, akivel valaha is találkoztam! Ha fehérnek születtél volna,
belőled is lesz olyan rablólovag, mint Vanderbilt vagy Morgan."
A család az elsők között költözött a divatos President Street-re, amikor a
finnyás fehérek még nem kezdték fölszedni a sátorfájukat. Nagypapa halálra
dolgozta magát, nagymama pedig királynői módon élt. Millie a néger
társadalom fiútermésének krémjéből válogathatott, de ő Sollyt választotta,
háromhavi ismeretség után. Solomon Saunderst, akinek egy fityingje sem volt
sem pedigréje. Még csak nem is született New York-i! Hát most Millie
visszamehetne a jó társaságba, a csinos drapp fiúkákhoz.
Sollynak eszébe jutott az a vasárnap, amikor bemutatkozó látogatást kellett
tennie a családnál, ahogy az a legelőkelőbbnél is előkelőbb gazdag fehérekről
szóló limonádékban meg vagyon írva. Fennen hordott északi burzsoá orruk
fölött lenéztek rá, gyanakodva és fölényesen. De nagymama azonnal a szívébe
zárta. Azt mondta: “Fekete, de jókülsejű! És engem nagyapádra emlékeztet.
Többre viheti, mint az összes léha, elkényeztetett színes bőrű anyámasszony
katonája kollégista együtt a köbön!"
Solly visszaemlékezve fölnevetett. Amikor még udvarolt Millie-nek és
hergelni akarta, vagy leszállítani a magas lóról, halálra gyötörte a családjával.
Azt mondogatta: “Folyton elfelejtem, hogy a famíliád milyen előkelő. Nem
akarok csorbát ejteni az előkelőségeteken, én előkelő fekete babám!"
Ilyenkor hosszan hahotázott, Millie pedig dühbe gurult, megsértődött és
nem állt szóba vele. De ahogy utólag visszaemlékezett, talán nem is gurult
igazán dühbe.
Képtelen egy család. Az atya nem olyan rámenős, mint a nagyapó. Már
nem vezette a vállalatot, csak a profitot vágta zsebre. Csinos, vérbő nejének
főfoglalatossága a társadalmi ranglétrán való fölkapaszkodás volt, noha
látszólag senki sem sejtette, voltaképpen hova és milyen magasra tart. Millie
fivére az üzleti tevékenységet “közönségesnek" nyilvánította. Roderick névre
hallgatott, nagyapját “Papuska"-ként emlegette, és dadogott.
Mielőtt Nagyapa meghalt, egyszer magához hívatta Rodericket, hogy
beszéljen vele, mint férfi a férfival. “Rod, az istenit, fiam, te vagy apád
egyetlen férfisarja. Neked kell előre- és tovább vinned családunk nevét,
értesz?" – “Hogyne, Pa-papappuska" – közölte a sarj.
“A keservit, fiam, már az ország legjobb iskoláiból kirúgtak, feketéből és
fehérből egyaránt. Mit akarsz kezdeni magaddal?"
– “Nem tudom, Pa-pa-pappuska."
“Hát azt látom, hogy nem lesz belőled se doktor, se ügyvéd, se pap. Külön
örömömre szolgál, hogy tanár sem. Megmondom, mit fogok csinálni. Talán
egy kis környezetváltozás jót tesz neked. Beraklak valami kis üzletbe, bárhol,
ahol neked tetszik, Clevelandban, Ohióban, Detroitban vagy Michiganban,
akár Chicagóban, vagy ahol akarod. Tehetsz, amit akarsz, és ott, ahol akarod."
“Én nem akarok elmenni, Pa-pa-pappuska" – jelentette ki Roderick.
Nagypapa türelmét gyorsan fogyasztotta a család egyetlen férfisarja. “Mi
az isten lesz tebelőled, fiam?"
 “Se-se-se-se-semmi, Pa-pa-pappuska."
Nagypapa rámeredt a sarjra, hangos, rikoltó nevetésbe tört ki, a család
többi tagja berohant, nagypapa nevetett, könnyek csorogtak az arcán, egy
pohár whiskyvel tudták csak lecsillapítani az idegeit. Három hétre rá meghalt.
Solly még mindig nem hitte el, hogy a Belford család ténylegesen létezik.
Mintha egy ódivatú regény szereplői lennének, amelyet zsebkiadásban
olvasott.
A nap besütött a barakkba. Solly fölült. Millie-t mindenesetre eltávolította
otthonából, és távol is tartotta tőle. Millie Solly lakásában élt, Solly anyjával.
Hát, most majd visszamegy az övéihez. Lesz nagy boldogság. Ismét fölvette a
levelet.
Jó hírem van, drágám. Gyerekünk lesz.
Solly hitetlenkedve meredt a betűkre, a gyomra remegett. Vaklárma. A nők
mindig vaklármát csapnak. Megborzongott a háta, a borzongás legyezőszerűen
átterjedt a vállára is.
Az orvos azt mondja, semmi kétség. Egy ideje, természetesen, már
sejtettem, de nem akartalak nyugtalanítani. Úgyis elég bajod van...
Solly nem olvasta tovább. Úgy érezte, a szíve kiugrik a helyéből. Párnája
alá tette a levelet, fölkelt, kiment a barakkból a szakadó esőbe. Apa lesz. Észre
sem vette, hogy esik. Apa lesz. Ez még nem fordult vele elő.

Az összejövetelnek nagy sikere volt. Ötvenöt-hatvan katona, meg harminc

elszánt ifjú hölgy. Óriási pulykavacsora, mindenféle déli köretekkel:
töltelékek és cukrozott jamgyökér és burgonyasaláta és majonéz és
áfonyaszósz és fagylalt és sütemény és puncs és még sok minden és
mindenből sok, utána tánc, igazi tánczenekar a Johnson Henry táborból, és
Solly egész este alig szólt Fannie Mae-hez. Közvetlenül vacsora után egyszer
táncolt vele, aztán odébbállt, egyik déli hölgyet a másik után táncoltatta meg,
miközben Fannie Mae-t megrohanta hat-hét katona. Tekintetük időként
találkozott, a lányéban csupa kimondatlan és megválaszolhatatlan kérdés,
pillanatokig nézték egymást, aztán tekintetük elsiklott a mérhetetlen
ürességbe. Moly gátlástalan boldogságban úszott. Háromszor-négyszer táncolt
Fannie Mae-vel egymás után, megpróbálta fölrázni a lányt, a zene ütemére
rángatózó szvinget akart vele járni, de Fannie Mae azt mondta, nincs kedve.
Moly megszállott szvingelő. Mintha egy Lenox Avenue-i táncteremben lett
volna. Elkapta az egyik hölgyet és vadul ropni kezdték. Moly dobta erre,
dobta arra, fantasztikus figurákat vágott ki, de partnernője nem volt hajlandó
zavarba jönni. Lépést tartott vele és a terem padlója remegett. A többiek
abbahagyták a táncot, félreálltak, hogy helyet csináljanak Molynak, meg
hosszú lábú, barna bőrű, ringó csípejű hölgyének, aki ugyancsak értette a
csíziót.
Köréjük gyűlt a tömeg, tapsoltak, miközben a zenekar egyre vadabbul
játszott, improvizáltak és őrjöngtek, becsempészték a legkülönbözőbb
motívumokat, újra visszatértek az eredetihez, miközben a három trombita
hangja a mennyezetet verdeste. Az emberek ordítoztak és tapsoltak. Moly
szvingőstehetség.
Amikor Solly legközelebb Molyra pislantott, az ugyanavval az ifjú
hölggyel táncolt, ezúttal lassan vonszolták magukat, Moly nagy feje teljes
komolysággal nyugodott a hölgy vállán, arcuk összeért, Moly szeme
behunyva, miközben fülükbe mászott az önsztárjelölt szólista modoros
nyögdécselése.
New Yorkban is biztosan készülődnek már karácsonyra, gondolta Solly,
megkezdődött a reklámhadjárat, kivilágítással és cicomával, hazug
Mikulásokkal. Mit csinál most Millie? Millió évnyire és millió mérföldnyire
érezte magától, elérhetetlennek térben és időben. Pillanatnyilag még az arcát
sem tudta fölidézni szeszélyes emlékezete. Kedves, vérbő, érzéki Millie
Saunders, gyerekkel a hasában. Az ő gyerekükkel.
– Elveszettnek látszol – hallotta Solly a háta mögül. – Nem érzed jól
magad? Végül is – folytatta erőltetett mosollyal – mit gondolsz, miért
fáradoztam ennyit tervezéssel és szervezéssel? Csak azért, hogy neked jó
legyen! Hogy emelkedjék a harci szellemed! – Már Solly karjában volt, és
látszólag minden erőfeszítés nélkül táncolt.
– Mindig hű leszek hozzád – búgta az énekes. Solly már előre tudta, milyen
érzés lesz vele táncolni. Könnyű, mint a gyengéd nyári szellő, és olyan
rohadtul meghitt, hogy otthon érzi magát, mintha itt lenne az állandó lakhelye,
és mégis olyan izgató és kétségbeejtően édes. Forró lehelete a nyakán. Millie-
re fogja emlékeztetni, és valóban fájdalmasan emlékeztette Millie-re,
miközben táncoltak, Millie Saunders, a felesége, hasában a gyerek, száz és
száz mérföldnyire, az ő gyereke, abban a duzzadó hasban. Millie Saunders.
Ebben a percben Fannie Mae sokkal inkább Millie volt, mint Millie Saunders
maga.

Gyere vissza, anyukám,

 Szeress úgy, mint régen...

Millie Belford Saunderst szereti, senki mást! De Fannie Mae itt van és
most, keserű valóság, édes, gyöngéd, és ebben a pillanatban sokkal-sokkal
mélyebb rokonság fűzi össze őket. Az énekes már saját líráját adta elő.
– Azért csináltam az egész cirkuszt – duzzogott Fannie Mae –, hogy
táncolhassak veled. Hogy ismét a karodban lehessek. Szégyen és gyalázat. –
Az énekes lírája fokozódott.
– Hát elég sokat bajlódtál vele, ez kétségtelen – mondta
Solly könnyednek szánt hangon. – Nem is beszélve a hatalmas
költségekről.
Átforrósodott a lány közelségétől. Szégyellte magát.
– Miért nem érzed jól magad? – kérdezte Fannie Mae, csaknem dühösen.
Fölnézett, bele Solly elsötétülő szemébe.
Pontosan a karjába illik – éppen nekivaló –, mégis reménytelen. – Jól
érzem magam! Honnan gondolod, hogy nem? Miért ne erezném jól magam?
Georgia állam legbájosabb lányával táncolok. Hogy hangzik ez?

Jöjj vissza, kedves, nem kell senki más...

– De nem New York állam legbájosabb lányával! Ez a baj? – Solly érezte a

lány sóvárogva feszülő mellét, szíve szapora dobogását, combját a saját fájó
combján.
Itt az ideje megmondani, hogy nős. Most, hogy Fannie Mae szinte
rákérdezett. De nem akarta elrontani a lány ünnepségét, a tánc kellős közepén.
Majd ha mindennek vége, ma este, megmondja, és akkor köztük is vége
mindennek. Valójában el sem kezdődött. Nem kezdődhetett el.
– New York jócskán nem állam, mint ismeretes. Csak úgy nyüzsögnek
benne az emberek.
– Igen, beszélik. De naiv vidéki lányka létemre nem sokat tudok
ilyesmiről...
A zenekar rákezdett a “jó éjt, szívem"-re, a ritmus gyorsult. Aztán
átváltottak az “Otthon, édes otthon"-ra, és a ritmus tovább gyorsult. Fannie
Mae fölnézett Sollyra:
– Joe Taylor megkért, hadd kísérjen haza.
– Kedves tőle. – Mit mondhatott volna? – Joseph Taylor nagy lélek. A
legnagyobb. Komolyan gondolom!
 – Azt válaszoltam, hogy te kísérsz haza.
– Ez még kedvesebb – felelte szórakozottan Solly. De jobban tennéd, ha
óvakodnál ettől a fickótól, ettől a Solomon Saunderstől. Nem olyan
megbízható, mint Joseph Taylor.
– Abban a hitben voltam, hogy netán el kéne beszélgetnünk egyről-másról.
De lehet, hogy tévhit.
– Nem az – suttogta Solly. – Határozottan nem. – A lány félreértette. Arca
kipirult, sötét szeme fölragyogott.
Fannie Mae szorosan mellette baktatott a hűvös éjszakai levegőn, amely
beleharapott forró, ideges testükbe. Amikor a kocsihoz értek, Sollyhoz fordult:
– Nem akarsz vezetni?
– Miért ne?
Fannie Mae átadta a kulcsokat, Solly beült a kormányhoz, a lány melléje,
szorosan melléje, ártatlan, boldog feje Solly ideges vállán, fölnyúlt és
megsimogatta a férfi szép, komor arcát.
Elmagyarázta, merre hajtson, aztán az egész úton egy szót sem váltottak.
Amikor megérkeztek, a lány azt kérdezte:
– Nem akarsz bejönni egy kicsit, elüldögélni a verandán? Ma éjjel telihold
van.
– Imádom a teliholdat. – Kéz a kézben végigmentek a sétányon, a telihold
éretten, sárgán ragyogott, lágy árnyékokat vetett a sétányt szegélyező
virágágyakra. Fannie Mae karcsú, csupa ideg teste hozzá-hozzáért Solly
izgatott testéhez. Fölértek a verandára, letelepedtek egy padra, a lány feléje
fordult:
– Solly! Solly! – A nyakába csimpaszkodott, Solly átölelte a derekát,
amelyet pontosan az ő karjához szabtak, mindent elfelejtett ebben a
pillanatban, ahogy szája rátapadt a lány szájára, amely gyöngéd volt és telt,
épp, mint emlékezetében, édes leheletét az arcán érezte, feszülő mellét a
mellén. Amikor lélegzetvételnyi szünetet tartottak, Fannie Mae ismét
megkérdezte: – Mi baj, Solly?
Déli kiejtésének édes selymessége Solly idegeire ment.
– Későre jár – válaszolta. – Holnap reggel ébresztő lesz, buli ide vagy oda.
Meg ki kell vívnunk azt a bizonyos Kettős Győzelmet.
– Értelek – mondta a lány csöndesen. – Értelek. – Ismét a nyakába
csimpaszkodott, de Solly ezúttal határozottan és félreérthetetlenül lefejtette
magáról.
 – Mi bajod, Solly? Mit követtem el? Csak nem vagy féltékeny Joe
Taylorra...?
Solly kapva kapott a gondolaton. Bizonyos értelemben valóban féltékeny
Könyvmoly Taylorra. “Eszméletlenül féltékeny vagyok a derék kis Joseph
Taylor közlegényre. Úgybizony." Könyvmoly teljesen őszinte lehet Fannie
Mae-vel, és ez hallatlan előny. Saját kapcsolata a lánnyal viszont
hazugságokból, visszaélésekből és felelőtlenségből áll.
– Vagy talán – folytatta Fannie Mae – még mindig engem hibáztatsz, mert
akkor éjjel elkapott a rendőrség? Talán ez a bajod? A lányok a klubban mind
megjegyezték ma este, hogy milyen szép vagy. Mintha nem tudtam volna,
hogy te vagy a legszebb az egész világon. És a legjobb. A legmélyérzésűbb. A
legintelligensebb. Én pedig a legszerencsésebb nő az egész világon –
elhallgatott, hogy lélegzetet vegyen –, ne haragudj rám, Solly! Ne hibáztass
engem azért az éjszakáért. Bocsáss meg nekem...
– Nem hibáztatlak! – mondta Solly indulatosan. Millie ismét átölelte. –
Köszönöm, kedves! Nyomorult, méltatlan féreg vagyok.
– Köszönöm, kedves. Tudom, mit érzel. Én is gyűlölöm az egész lövöldét,
éppúgy, mint te! Mindenestől gyűlölöm. – Újra szájon csókolta. – Gyűlölöm.
Gyűlölöm!
Solly lefejtette magáról.
– Már megint mi ba...
– Az a bajom, hogy nős vagyok – hallotta Solly saját magának is idegen
hangját. És ebben a pillanatban jobban gyűlölte magát, mint valaha is, egész
eddigi életében. Jobban gyűlölte magát, mint a sereget. Bűntudatos sajgást
érzett a fejében, háborgott a gyomra.
Fannie Mae először egy szót sem szólt. Millió könnyebb módon
megmondhatta volna, de annyi csűrés-csavarás, menekülés és visszatérés után
végül is a legegyenesebb utat választotta – talán a legdurvábbat,
legkegyetlenebbet, de az is lehet, hogy a legemberibbet. Aljas, szadista,
mazochista, elvetemült gazember.
A lány biztosan sír. Megpróbálta vigasztalón átölelni, de elhúzódott. Solly
belemélyesztette ujjait a dús, fekete hajba.
– Ne! Ez nem szükséges, Saunders tizedes.
– Fannie Mae, én...
– És most ne legyen lelkifurdalásod a szegény kis falusi liba miatt –
mondta Fannie Mae gúnyosan. – Megláttalak, megtetszettél, azt hittem, én is
neked – én akartam. Te semmit sem ígértél. – Solly hallotta hangjában a
keserű indulatot. Csípett, mint az ostorcsapás. – Ha bárkit is hibáztatni kell, az
én vagyok, mert túl... túl... túlzottan kitárulkoztam. Hölgyhöz nem illően.
Először fordult velem elő, elhiheted. Amikor először megláttalak, úgy
éreztem, egész életemben rád vártam. Ostoba érzelgés. Addig sosem hittem a
végzetben, de emlékszem, akkor azt mondtam magamban: “Solly Saunders az
oka és célja annak, hogy a kantinban vállaltam munkát." Ezt mondtam
magamban. Úgy látszik, tévedtem. Én... én... – elcsuklott a hangja.
– Hagyd abba, Fannie Mae, a keservit!
– Úgy áll a dolog, hogy te igyekeztél elriasztani, de én azt hittem, túlteng
benned a szerénység, vagy lojális vagy Joe Taylor iránt, és ezért csak annál
inkább szerettelek. Tudod, hogy van az ilyesmi. És neked közben én
mindvégig csak ostoba naiv falusi kislány voltam... – Maró savként ömlött
belőle a szó. – Tudhattam volna, hogy az előkelő New York-i úriember semmi
szín alatt nem lehet olyan szerény... – Ismét elfulladt a hangja. – Miért nem
szóltál, Solly? Mondd meg. Miért nem?! Nem vagyok képes megérteni, hogy
aki olyan érzékeny, mint te, az ennyire szívtelen, kegyetlen legyen. Vagy tán
még emberszámba sem vettél? Végül is én teljességgel naiv vagyok. Tudom,
milyenek a férfiak. De, hogy tévedhettem ekkorát veled kapcsolatban? Úgy
értem, te más vagy. Te egy érzékeny, emberi...
– El akartam neked mondani, Fannie Mae. Én...
– Szereted a feleségedet, Solly?
Szereti a feleségét? Már erre sem tud válaszolni. – Szeretem a feleségemet.
Mélységesen szeretem a feleségemet. – Valahogy az egész szituáció
valószerűtlennek tetszett. Hogy engedhette meg magának, hogy ilyen ügybe
keveredjen egy másik nővel? Maga előtt látta Millie bájos arcát, hallotta
kedves hangját, karja között tartotta, mi több, olvasta a leveleit. Három
hónappal ezelőtt nem tudta volna elképzelni, hogy házasságkötésük után
néhány hónappal ilyen hatással lehet rá egy másik nő. Amikor búcsúcsókot
váltottak a Penn vasútállomáson, Solly úgy érezte, az a csók elkíséri
mindvégig, amíg viszont nem látják egymást, mindegy, milyen soká, hiszen ez
szerelem. Mintha már háromszáz éve lenne annak a Penn állomási reggelnek.
Fannie Mae azonban hús-vér, ott ül mellette, csöndesen sír, és Solly még
szájában érzi telt ajkának ízét. De hogy történt? És az a legkülönösebb, hogy
nem mondhatta tiszta szívből, bárcsak ne esett volna meg az az éjjel Fannie
Mae-vel... Nem bírta kívánni, hogy bárcsak Fannie Mae sose történt volna
vele.
 – Akkor miért, Solly? Miért? Csak egy kis tyúk voltam neked, akivel
elszórakozhatsz? Csak ennyi? Ennyi volt az egész?
Solly nem válaszolt. Hogyan magyarázhatná másképp?
– Csak ennyi, Solly?
– Te nagyon szeretetreméltó vagy, Fannie Mae – saját magának is idegenül
csengett a hangja – nagyszerű ember, a legcsodálatosabb lány, akivel valaha is
találkoztam –, és én magamra maradtam, távol az otthonomtól, az anyámtól, a
feleségemtől. Talán te nem is tudod, milyen érzés magányosnak lenni. A
hadsereg kietlen. Te gyöngéd voltál, barátságos, szép, kölcsönös szellemi
vonzás alakult ki közöttünk, és nekem egyszerűen nem volt erőm ellenállni
annak, ami történik. Aztán egyszerre csak hozzád tartoztam, úgy, mintha senki
más nem lenne a világon.
– Miért nem mondtad meg, hogy nős vagy?
– Azt hiszem azért, mert olyan nagyon emlékeztettél a feleségemre.
Teljességgel meglepődött, amikor a lány hirtelen mozdulattal arcul ütötte,
és a pofon csattanása megtörte a holdfényes éj nyomasztó csendjét. Hirtelen
fájdalom, megcsendült a füle, önérzetes dühbe akart gurulni, de nem sikerült,
aztán, mielőtt még összeszedhette volna magát, Fannie Mae ismét pofon
vágta. Solly úgy érezte, teljesen megsüketül.
Aztán a lány a keze közé fogta az arcát.
– Szeretlek, Solly. Semmi sem érdekel. Szeretlek! Szeretlek! Nem tehetek
róla. Aljas disznó vagy, de szeretlek! Aljas vagy, semmirekellő, gyűlöllek, de
szerelmes vagyok beléd! – Megcsókolta Solly száját, orrát, szemét, orcáit,
aztán ismét a száját, a nyakába csimpaszkodott, Solly átölelte azt a derekat,
amely az ő karjaiba való, de nem neki. Lecsókolta édes, sós könnyeit, és
szerette, szerette, dögöljön meg az egész világ, szerette! Szerette, hogy cseng
a füle és örökké csengeni fog. Aztán a lány elhúzódott.
– Na jó – mondta. – Hát vége, szerelmem. Szépséges Rómeóm. De ahogy
nézem, neked el sem kezdődött, igaz? Pusztán kihasználtad a helyzetet? –
Fölállt, Solly is, a telihold aranysárga fénybe vonta a verandát, a tücskök
estélyt adtak, hűvös szellő fújt, hűvös szellő fújta nyirkos arcát, amelyen
bűntudat és aggodalom merevedett. Fannie Mae-ből fröcskölt a düh:
– Megvetlek! Gyűlölöm a napot, amelyen megismertelek! Semmi közöm
hozzád. Az égvilágon semmi közöm hozzád! Semmi! Csaló vagy! Most már
tisztán látom!
Bizonyos értelemben örült, hogy a lány fölpofozta. Voltaképpen
megkönnyebbült attól, hogy pofozta, nem egyszer, nem a szenvedély hevében,
hanem kétszer, keményen, gonoszul, megfontoltan. És azt hallani, hogy
gyűlöli, perverz gyönyörrel töltötte el. Sosem szerettél igazán, gondolta.
Birtokolni akartál, mint egy ingatlant, saját kényedre, hogy páváskodhass,
aztán, amikor rájössz, hogy nem birtokolhatsz, össze akarsz verni, el akarsz
pusztítani. Hát ez a szerelem? Majdnem azt mondta: “Kettőn áll a vásár."
– Na, üss meg újra – szólalt meg. – Nem fáj. Szórakozz csak. – Egyre
jobban bántotta Fannie Mae-t, tudatában is volt, nem akarta bántani, de nem
bírt uralkodni magán. Elfogadta a szerelmét, élt és visszaélt vele.
– A hangodat is gyűlölöm – zihálta a lány. – Remélem, híredet sem hallom
többé. – Fekete szeme nedvesen ragyogott a lágy, hideg holdfényben.
– Jó éjt, Fannie Mae. – Sírhatnékja volt, de tartania kellett magát az ősi
férfiszokáshoz. Kezet nyújtott, Fannie Mae azonban sarkon fordult, bement a
házba és becsukta az ajtót Solly orra előtt.

Tizennegyedik fejezet
Millie csaknem naponta írt, de Solly nem tudta kiverni Fannie Mae-t a fejéből,
egész bensejéből. Ült a priccsén, olvasta Millie levelét, amelyben beszámolt a
Vöröskeresztről, a Szabadságos Katonák Klubjáról, terhessége fejleményeiről,
és azon kapta magát, hogy Fannie Mae jár az eszében, mintha Fannie Mae
lenne Millie, vagy fordítva. A napokból hetek lettek, de az idő semmit sem
gyógyított be. A kantinoslány uralkodott tudata minden szögletén. Csak
rágondolt és máris melege lett. Vágyat érzett. És bűntudatot. Eszébe jutottak
apróságok, amelyeket korábban észre sem vett. Ahogy a lány arca
megelevenedett, amikor megszólalt, telt ajka egyik oldalon jobban lebiggyedt,
mint a másikon, a szeme sötétbarna-feketén ragyogott. És ahogy dús
szemöldöke fölhúzódott, amikor haragudott vagy figyelt. És ahogy járt,
mintha mindig fontos ügyben sietne. Néha még selymes déli hanglejtését is
hallani vélte, föl tudta idézni beszélgetéseiket. Eszébe jutott a NAACP és a
Kettős Győzelem. Solly számára a háború egyetlen pozitívuma az volt, hogy
összehozta Fannie Mae-vel, még ha a legrövidebb pillanatra is. De amikor
rágondolt, leginkább azt a tüzet érezte, amely a lányban égett, sugárzott
belőle. Fannie Mae sosem fog tétlenül ülni. És bármihez nyúl, az megváltozik.
Te vagy a másik énem, Fannie Mae. Te vagy az az én, akivé lenni szeretnék,
de még sosem sikerült. Nem is fog. Jobbik énem. Ne nézz le! Nem érdekel,
mondogatta magának.
 Egy este épp levelet írt Millie-nek, amikor Nagy Fehér Testvére
bekukkantott a századirodába. Igen ritkán találkoztak a városban történtek óta,
a szigorúan szolgálati ügyektől eltekintve. Üldögéltek néhány percig,
beszélgettek erről-arról, főképpen semmiről, mindkettőjüket zavarba hozta a
másik. Solly inkább unatkozott. Folytatni akarta a levelet. Nincs miről
beszélniük. Ismerik egymást. Nincsenek illúzióik.
– Nagyszerű híreket hallottam, Saunders. Minden fronton behúzott
farokkal menekül az ellenség!
– Nagyszerű – felelte Solly.
– Alig várom, hogy ott lehessek. Azok a rohadt náci disznók.
– Én is.
A katonák visszafelé szállingóztak a kantinból. Baker nekiindult a
lépcsőnek. Amikor fölért, így kiáltott:
– Solly tizedes! Te konzervatív kanmajom! Mér nem bújsz elő abból az
odúból és szellőzteted meg a segged? – Betolta nagy fejét az ajtón. – Hopplá!
Elnézést, hadnagy úr.
A hadnagy nevetett.
– Semmi baj, Baker. Mélységesen osztom a nézeteit.
– Igenis, uram – egyezett bele Baker, majd sietve távozott.
A hadnagy kuncogott és ez némileg bosszantotta Sollyt. – Néha valóban ki
kéne dugnia az orrát a táborból – mondta.
– Ki. Ebbensville-be kéne mennem eltávozásra. – És hirtelen ismét a
rendőrségen volt, combjába belenyilallt a fájdalom, valódi fájdalom, üvölteni
szeretett volna, benseje rángott; csak homályosan hallotta, hogy Rutherford
hosszú lábain az iroda felé csörtet.
De aztán fölcsendült a százados kiművelt – déli tenorszopránja:
– Egy kis csevegés, he? Kívülállók is betolakodhatnak egy pillanatra? A
tősgyökeres New York-iak persze összetartanak, egy magamfajta vidéki
legény ne akarja a nyakukba varrni magát. Gondolom, maguk mind
ugyanazon a nyelven beszélnek...
A hadnagy és Samuels fölállt.
– Hogyne, jöjjön be, százados úr – mondta a hadnagy: Lángolt az arca. A
százados bűbájosán mosolygott.
– Hálásan köszönöm. – Azután Saundershez fordult:
– Tudja, hogy kell írni a nevemet, Saunders?
– Igen, uram. Azt hiszem.
 A százados benyúlt a belső zsebébe és papírokat cibált elő. – Akkor miért
nem írja úgy időnként? A nevem Rutherford, RUTHERFORD, nem pedig
Ruterford, ahogy ezekre a parancsokra gépelte. – Az asztalra dobta a
papírokat.
– Elnézést, uram. Rengeteg határidős munkám volt ma. El kellett
készítenem a zsoldlistát.
– Elnézést? – A százados hangja megremegett. Mintha szántszándékkal
lovalná magát dühbe. – Elnézést? Mást sem hallok ebben a században, mint
mentegetőzést! Az a kérdés, hogy el tudja-e végezni a munkáját, vagy sem.
Talán túl sok magának! Vagy ha esetleg a munkájával törődne ahelyett, hogy
elégedetlenséget szít az emberek között, meg a városba jár bajt keverni...
– Összetéveszt valakivel, százados úr! Én nem...
Az iroda nem volt tágas, de a hosszú lábú Rutherford végigcsörtetett rajta,
egyik faltól a másikig, aztán vissza középre, rántott egyet a nadrágján,
rásandított a vállán csillogó rangjelzésre. – Nem hiszem, hogy összetévesztem
valakivel, Saunders. Egyáltalán nem hiszem. Magán tartom a szememet,
amióta csak a századhoz került. Slampos munkát végez és bajt kever. Ez
katonaéletének története. Millió lehetőséget kapott, hogy bizonyítson, de csak
nem nyugszik! Úgy beszéltem magával, mint apa a fiával, de ezennel
fegyelmező eszközökhöz folyamodom. Most elmegy, fölkészül
menetgyakorlatra, teljes fölszereléssel, öt perc múlva készen áll egy tíz
kilométeres menetgyakorlatra. Nem holnap. Még ma éjjel. És nehogy csaljon,
a hadnagy magával tart a dzsipjén, hogy ellenőrizze a távot. Samuels hadnagy!
A Miller Field-i útra menjenek! Amikor indulnak, megnézi a dzsip
kilométeróráját. Amikor tíz kilométerrel többet mutat, kiteszi Saunderst és
visszatér, ön pedig, Saunders, miután beérkezett, ötszázszor leírja hibátlanul a
nevemet, aztán átadja a hadnagynak, akitől majd én megkapom.
A hadnagy napbarnított képe olyan vörös lett, mint az érett gránátalma.
Solly arcában keringett a forróság. Uralkodnia kell magán. Tartania kell a
száját, különben teljesen elveszíti a fejét, és Rutherford éppen ezt akarja
kiprovokálni. Hidegvér! Nem dühödhet föl. A századost eszi a fene, hogy
hadbíróság elé állíthassa Solomon Saunders tizedest, parancsmegtagadásért. A
százados pillantása elsiklott Samuelsre és vissza Sollyra.
– Erről jut eszembe, hadnagy – mosolygott rá Samuelsre –, ismerem azt az
MP-ezredest. Együtt golfoztunk. Ha találkozni óhajt vele, bármikor szíves-
örömest bemutatom.
 Egy pillanatig süket csönd volt. Aztán Rutherford folytatta: – Van valami
kérdésük a fent említett holdfényes sétával kapcsolatban?
– Nincs, uram – mondta Solly.
– Egyáltalán nincs, uram – csatlakozott Samuels hadnagy.
– Az áldóját, finom életük lesz odakinn az erdőben! Két ilyen remek haver!
Elmondhatják egymásnak, mi nyomja a szívüket. Bujtogathatják egymást. De
még éjfél előtt itt legyenek, a nevem pedig ötszázszor leírva! Világos?
– Fölöttébb világos, uram – felelte Solly.
Könyvmoly patái dübörögtek a lépcsőn fölfelé. Gazdájuk teli torokból
énekelt:

Solomon Saunders,
Solomon Saunders,
Micsinálsz, ha ég a világ?
Kirohansz és tüzet kiáltsz...?
Kirohansz és tüzet kiáltsz...

Amikor fölért, megállt és elkurjantotta magát:

– Gyere ki abból a századirodából, Solomon Saunders! Túl keményen
dolgozol Rutherford istenverte ültetvényén! A szentségit, már nem vagyunk a
rabszolgakorban...
Hirtelen mélységes csönd telepedett az emeletre. Mindenki érezte, csak
Könyvmoly nem. Már az iroda ajtajánál járt.
– A szentségét, Solly, még a rabszolgák se dolgoztak így, ha a fehér gazda
nem hajtotta őket! Különben is, a kantinoslány állandóan érdeklődik felőled!
Azt...
Nem folytathatta. Rutherford a szavába vágott:
– Jöjjön csak be, Taylor, meséljen arról az ültetvényről!
Könyvmoly szájából végre előtörtek a szavak:
– Nem, uram, én hogy úgy... érti... hogy úgy mondjam, kissé sietek ahhoz,
hogy hosszan idebenn. Mármint, hogy úgy értem, a priccsemnél van dolgom,
hogy egy kis...
– Nem hallja, mit mondok?! Parancsot kapott! Jöjjön be, meséljen arról az
ültetvényről!
Könyvmoly arcára angyali szelídség telepedett. Belépett.
– Igenis, uram. Ha ragaszkodik hozzá. Azon az ültetvényen, ahol a
dédapám élt, a rabszolgák annyira szerették nagy fehér gazdájukat, hogy az
félt sötétedés után egymagában a rabszolgák kunyhói közé merészkedni. Félt,
hogy boldog rabszolgáinak egyike elkapja a nyakát, és kiszorítja belőle azt a
jótét lelkét.

Tíz perc múlva a “H" század barakkjaiba szállingózó emberek

megtorpantak, hogy szemügyre vegyék a különös látványt: két dühös katona
teljes menetfölszerelésben áll a barakkok előtt, a fehér arcú hadnagy pedig
dzsipjéből kiadja a vezényszót: “Lépés előre. Indulj!" És kivonulnak a
századkörletből.
– Az úristenit! Mi a francot csinálhatott Solly meg Moly? Ezúttal tényleg
kitehettek magukért. – Nyakigláb Lincoln utánuk nézett, míg el nem tűntek a
sarok mögött.
– Amikor névrokonom fölszabadította a rabszolgákat, nem gondolt
Rutherford ültetvényére, azt lefogadom bármi pénzbe.

Tizenötödik fejezet
Solly fáradtan ült priccsén, a postaosztás és az ebéd között. Millie levelét
olvasta. Millie részletesen beszámolt a Szabadságos Katonák Klubjának nagy
ünnepségéről. Ott volt Phil Silvers és Mrs. Roosevelt és Paul Robeson és
Bette Davis és Léna Horné, Ella Logan elénekelte a “My Bonnie"-t, Hedy
Lamarr sajátkezűleg vágott föl egy óriási születésnapi tortát, aztán
megcsókolta a születésnapját ünneplő hat bakát, egy világosbarna bőrű néger
katonát is beleértve! Mikor megy már Solly tiszti iskolára? A levél
túlnyomórészt a gyermekről és jövőjéről szólt. Solly ironikusan mosolygott.
Millie állandóan “a srác"-ként emlegette. Solly beteges rosszindulattal
reménykedett, hogy lánya születik. “Már most el kell kezdenünk egyengetni a
karrierjét. Pompás gyerek lesz, és már most föl kell készülnünk arra, hogy
minden lehetőséget megkapjon, és arra, hogy megtanítsuk, hogyan fordítsa
hasznára a..." Sollynak vérbe borult az agya. “Nevelés – doktor – ügyvéd –
megelőzze a többit..." Fölállt és körülnézett. Az izzadság laposkúszásban
terjedt a testén. Valami fojtogatta, szinte elállt a lélegzete. Az istenit,
szülessen meg az a szerencsétlen, mielőtt elkezded kiszorítani belőle a szuszt!
Visszaült, félretette a levelet, fölvette Johnson Digby lapját, a The People's
Heraldot, amelyet anyja minden héten elküldött. Szórakozottan lapozgatta.
Megígérem, kiskomám, akár fiú leszel, akár lány, hogy ha visszatérek ebből a
tébolydából, senki sem fogja teletömni a fejedet sikkerrel, könyökléssel,
megalkuvással, pénzimádattal meg a többi burzsoá szarral!
Moly fölült a priccsén.
– Mi a fenét motyorogsz? Túl sokat penészedsz abban a rohadt irodában.
Meggárgyultál, vagy mi?
Solly ránézett Molyra, aztán vissza az újságra.
Moly hanyatt feküdt és behunyta a szemét.
Solly szeme szórakozottan egy levélre tévedt, amelyet a The People's
Herold közölt. Alig figyelt oda, míg az első bekezdés végéig nem ért:
“Mi, néger katonák, egy ellenséges országban, fajvédő, antidemokratikus
hadseregben készülünk arra, hogy tengerentúlon életünket kockáztassuk a
fajvédelem és a fasizmus elleni világméretű harcban, a szabadság és a
demokrácia ügyéért. Ezt nehéz megemészteni."
Solly elmosolyodott, nagyot nyelt, megbizsergett a bőre. Molyra pillantott.
– Valami négerek levelet írtak a The People's Heraldnak! Ugyanarról,
amiről mi.
Moly fölpattant: – Micsoda?
Solly fennhangon folytatta, miközben hideg futkosott a hátán. “Néger
sorkatonák vagyunk, de valamennyi tisztünk fehér, legtöbbjük déli, és
legtöbbjük vad négergyűlölő. Századparancsnokunk tősgyökeres déli, és úgy
gondolkodik, mint egy náci. Ami a zsidókkal való bánásmódot illeti, egy
szava sem lehet Hitler ellen. Ha mi néger katonák bemegyünk a városba, csak
megaláztatásban van részünk. A festői Ebbensville városka fehér lakossága
leplezetlen megvetéssel tekint ránk, az ebbensville-i rendőrség és az MP pedig
büntetlenül agyonverhet minket. Századparancsnokunk közbeavatkozik
érdekünkben azzal, hogy húsz kilométeres menetgyakorlatra vezényel
bennünket." Solly hangja megremegett.
– Beszarok! – mondta Moly.
“Szavunkat ellenséges pusztaságba kiáltjuk. Kegyetlen, szadista, perverz és
álszent csalás áldozatai vagyunk. Sokan úgy érezzük, nem szükséges négy-
ötezer mérföldre mennünk, hogy megvívjunk a demokrácia ellenségeivel. Itt
vannak körülöttünk, itt és most, az arcunkba köpnek...
– Hiszen ez a mi levelünk! – rikkantott Könyvmoly. Solly hangja suttogóvá
vált, torkát elszorította a félelem.
“... a nyakunkba ülnek. Csak a Jóisten tudja, miért nem vesszük végre saját
kezünkbe a sorsunkat, vagy hogy mikor..."
 Solly már csuromvizes volt, hangja elhalt, zihálva lélegzett. Lenézett a
levél végére és meglátta az aláírásokat:

JOSEPH TAYLOR KÖZL.

SOLOMON SAUNDERS TIZ.
RANDOLPH P. GREEN ÖRM.

Nem olvasta tovább. Táborszerte felharsant a vacsorára hívó kürtszó, a

barakkpadló megremegett, amint a katonák lerohantak a lépcsőn, Solly
hallotta az evőeszközök fémes csörgését és saját szívének dobolását...
– Szentséges úristen! – fohászkodott Moly.
Solly keze remegett, ahogy párnája alá tette az újságot. Fogta az
evőeszközét és elindult Mollyal lefelé. Eddig is aggasztották a levelek, de
mostanáig nem merte végiggondolni a lehetséges következményeket. Elhitette
magával, hogy a papírkosárba dobják őket, ügyet sem vetnek rájuk. Már-már
azt is elhitette magával, hogy meg sem írták a leveleket. Álmodta az egészet a
kórházi ágyon.
“VACSORÁHOZ SORAKOZÓ!" bömbölte egy nagyszájú őrmester a
földszinten.
De most, e pillanatban, Solly valóban félt, és haragudott magára, mert fél.
Üres beleibe szúró fájdalom nyilallt. Nem éhes. Hasmenési ingere volt.
Mintha szuvas fog lüktetne a mellkasában. A fenébe is, ő nem fél! Mi a
franctól félne?
Vacsora után, ami nem ment le a torkán, Mollyal visszatértek a The
People's Herald-hoz. Egy másik cikkben olvashatták az egész történetet.
Johnson Digby tiszteletes fogta a levelet és egyenesen a
Hadügyminisztériumba ment. Vizsgálatot követelt. Sajtókonferenciát tartott,
ahol elítélően nyilatkozott a néger katonákkal való bánásmódról Északon és
Délen egyaránt. A tiszteletes ténykedése és a levél helyet kapott valamennyi
néger lapban, sőt néhány fehérben is. Solly fölnézett az újságból, rámeredt
Molyra és erőtlen kacajt hallatott.
– Nem tehetünk mást, kenyerespajtásom – mondta Moly –, várunk, míg
fölrobban a szarbomba.
– Erről van szó, öregfiú, nem másról – hörögte Solly. Gyűlölte a saját
félelmét.
 Másnap este Moly üzenetet hozott Fannie Mae-től: “Találkoznunk kell,
Solly. Kérlek, gyere át a kantinba!" Solly pedig ment. Látni kívánta, és
kíváncsi volt, mit akarhat a lány.
Amikor a pulthoz lépett, Fannie Mae rápillantott, majd lesütötte a szemét,
és gyorsan azt mondta:
– Bevinnél este a városba? Beszélnem kell veled valamiről.
Solly szíve váratlanul szétvetni készült a mellkasát. – Nem kaphatnak rajta
ismét engedély nélkül a városban. – Egész nap csak annak a bizonyos
bombának a robbanását várta. Valahányszor Rutherford százados belépett a
századirodába, Solly azt gondolta, most. Most! Talán csak macska-egér
játékot űznek vele. Rutherford mindent tud. Miért nem mondja hát meg, miért
nem támad nyíltan? De elmúlt a nap, és semmi sem történt. Fannie Mae pedig
most egészen másfajta bombát készül ledobni. Eszébe jutott szerelmük
éjszakája.
A lány tágra nyílt, fekete szemével fölpillantott Solly zavart, bűntudatos
arcára.
– Akkor szerezz engedélyt! – mondta. Mintha a feljebbvalója lenne és
parancsot adna. – Van még időd. Csak másfél óra múlva zárunk.
Solly megpróbálta a lány arcáról leolvasni gondolatait. Vajon újabb rossz
híreket tartogat a számára? A baj sosem jár egyedül.
– Megpróbálom, Fannie Mae.
– Köszönöm, Solly. – Elfordult, hogy kiszolgáljon egy újabb
honvágysújtott katonát.
Háromnegyed órába tellett, míg Solly előkerítette Samuels hadnagyot, aki
aláírta a kilépőt, és melegen ajánlotta, hogy ne késsé le a reggeli szemlét.
Útközben Solly állandóan szerette volna megkérdezni, hogy mit akar a
lány, de félt a választól. Nem lehet az, amit gondol. Nem lehet terhes! Rázós
lenne, Sollykám. Akkor különben sem lenne ilyen boldog képe, nem igaz? És
diadalmas! Mindegy, bármiről is van szó, majd elmondja, ha megjön a kedve.
Talán arra vár, hogy hazaérjenek. Sollyt aggasztani kezdték a szülők.
Elmondta Fannie Mae, hogy ő nős? Hogy kerülhet a szemük elé ilyen
bizonytalanságban? És ha megtudja, hogy tudják, hát sohasem nézhet többé a
szemükbe.
Amikor a színes negyedbe értek, gyomra kerge pánikot érzett.
– Apád meg anyád... ők már...? Úgy értem... ezek után, hogy...?
– Ne aggódj, drágám! Sally Anne-hez megyünk – nevetett föl Fannie Mae.
 – Ó – mondta Solly. Nagy megkönnyebbülést érzett. De aztán az jutott
eszébe: szóval Sally Anne is benne van! Miért nem tesszük egyből közzé
napilapjainkban, hogy megtudja az egész világ?!
– Sally Anne és családja nem töltik otthon a hétvégét. Ma estére ideadta a
lakást.
– Ó – ismételte meg Solly. Megnyugodhatsz, te majom. Történjék, ami
történni akar.
Sally Anne-éknál a lány csecsebecsékkel és italkeveréssel foglalatoskodott,
Solly pedig csendben ült, fejével a tőkén várva a hóhért. Fannie Mae leült
melléje a heverőre, feléje emelte poharát:
– Rád, rám és a szabadságra!
– És a barátságra. – Mitől oly boldog? Azt hinné az ember Fannie Mae
egyet kortyintott, letette poharát, Sollyhoz fordult. Na most, gondolta Solly, és
gyomra bukfencet vetett Na most! Soha többé nem leszel az, aki voltál.
– Majd szét vet a büszkeség! – Fannie Mae arca úgy ragyogott a
boldogságtól, hogy Solly gyomra egyre inkább sajgott. Mintha elsüllyedne a
lány szépségének örvényében Meg akart kapaszkodni valamiben, amíg nem
késő. Segítség! Hogy lehet büszke arra, hogy terhes? Talán azt hiszi hogy ha
az ő gyereke van a hasában, akkor elválik és feleségül veszi? Rossz vicc.
Fölnevetett, Fannie Mae pedig azt kérdezte:
– Nos?
A kihalóban levő nagy gyerekcsinálók utolsó mohikánja vagyok. – Minek
örülsz úgy? – érdeklődött Solly.
– Büszke vagyok rád, Molyra, meg a többiekre de különösen rád, mert
Moly elmondta, hogy te írtad a levelet De akar ne is mondta volna. Rögtön
tudtam, amikor elolvastam a The Courierban! Ezért akartam találkozni veled
hogy el mondjam: akármit is érzünk egymás iránt, úgy értem, még ha soha
többé nem látjuk egymást, én szeretlek és büszke vagyok
Sollyból kirobbant a boldogság. Karjába kapta a lányt és hahotázott.
Teljesen megfeledkezett magáról. Keze föl-alá járt a lány hátán. Egy pillanatra
Fannie Mae is hozzásimult aztán elhúzódott. Megrázta a fejét.
– Ne! Nem ezért vagyunk itt. – Fölkelt és áttelepedett egy székre.
Szóval mégis arról lehet szó. Talán az eddigi csak bevezető volt a világ
legbanálisabb párbeszédéhez. A legrégibb lemez
– Tégy meg nekem egy szívességet: közöld, hogy miért vagyunk itt. – Így
jutunk el a lényeghez. Most jön az igazság pillanata. Verítékezett. Egyik
oldalról a sereg, a másikról Fanny Mae. Mindkét karját tőből amputálják. És
mindez csak azért, mert elragadták az érzelmei.
– Csak, hogy beszélgessünk, drágám – nevetett a lány – Csak, hogy
biztosítsuk egymást barátságunkról. Őszinte barát Ságunkról. – Ismét ivott. –
Úgy éreztem... mármint olyan büszke voltam rád... nem is tudom... talán nem
kellett volna azzal terhelnem, hogy bejöjj a városba.
– Valóban csak ennyit akartál?
– Igen. Barátságot. Talán túl sokat kérek? Olyan keveset jelentek neked?
Úgy érzed, pocsékolod az idődet? – Támadó él volt a hangjában.
– Dehogy, kicsikém. – Fölkelt és Fannie Mae felé lépett. A lány a fejét
rázta. – Beszélgessünk, örüljünk a barátságunknak még egyszer, utoljára.
Solly visszaült.
Fannie Mae ismét belekortyolt az italba.
– Sosem tudok egy pohárnál többet meginni. Olyan büszke lettem, amikor
elolvastam a leveledet az újságban! Szinte mintha magam is részese lennék.
Tudom, hogy ő is büszke rád. Mrs. Saunders. Nagyszerű nő lehet.
Solly újra töltött magának, nagyot húzott az italból, amely belemart a
gyomrába. Millie még csak nem is tud a dologról. Nem olvas színes lapokat.
A feleségem. És ha megtudná, a haját tépné. Hülyének tartana. Teljesen igaza
lenne. Hülyeség volt. Hülye vagyok. Múltban, jelenben, jövőben, hülye.
Fannie Mae-re bámult és egy szót sem szólt.
A lány végzett az első pohárral, és másodszor is töltött. Solly felé emelte:
– Örökké tartó barátságunkra, kedves.
– Örökké tartó barátságunkra.
– Tíz év múlva fonnyadt vénlány tanítónő leszek.
– Férjhez fogsz menni. Bármelyik épelméjű, intelligens férfi kapva-kapna
az alkalmon hogy elvehessen.
– Nem érdekel bármelyik férfi. Egyetlen férfi létezik számomra és az már
foglalt. – Szájához emelte poharát, ezúttal hosszan ivott. Gyűlölködve nézte
Sollyt.
– Milyen igazad van! Férjhez fogok menni. Te csak ne sajnálj engem,
Solomon Saunders! Jobb, ha nem hiszed, hogy pótolhatatlan vagy. Te... –
Menet közben hangnemet váltott. – Solly, én tudom, hogy nem a te hibád.
Nem akarom, hogy megvessél! Még azt is tudom, miért szerettél belém.
Magad mondtad, hogy magányos voltál és emlékeztetlek őrá. Van róla
fényképed? Hasonló a vérmérsékletünk? A külsőnk? Az... az egyéniségünk?
Vagyok olyan harcos, mint ő? Vagyok legalább félig olyan szép, mint ő?
 Solly mereven nézte és a fejét ingatta.
Fannie Mae fölpattant. Villogó szemmel meredt rá. – Szóval nem érek
annyit, mint ő! Ezért nem szeretsz? Nem vagyok szép...
Solly tovább ingatta a fejét.
– Azt mondtad, emlékeztetlek rá! Te mondtad... Solly fölállt. – Hazudtam.
Fannie Mae fölnézett rá azzal a tágra nyílt szemével. – Hazudtál? –
Remegett a szája.
– Semmi közös nincs bennetek. Mindenre emlékeztetsz, ami ő nem. A
legnagyszerűbb nő vagy az egész világon, én pedig egy kötözni való bolond.
Szeretlek!
Fannie Mae fekete szemében olyan kérdések égtek, amelyekre Solly
sohasem válaszolhat.
– Nem értelek.
– Te vagy a leggyönyörűbb, a legérzékenyebb, a legmegértőbb, a
legbolondabb az egész világon, és sohasem felejtelek el, amíg csak élek.
A lány hozzábújt. – Solly... Solly...! Ne tedd ezt velem! Nem bírom ki. Ez
tisztességtelen! Tisztességtelen! Ne légy kegyetlen hozzám, szívem!
Solly megcsókolta a szemét, arcát, elragadó száját. – Pokolba a
tisztességgel, pokolba a sereggel, pokolba velem meg az ambícióimmal és
mindennel, kivéve téged!
A lány ellökte. – Várj! Nem ezt akartam. Nem ezért kértem, hogy
hazakísérj. Csak beszélgetni szerettem volna, megszilárdítani a barátságunkat,
semmi mást. Ne érts félre... – Megint leült a székre, Sollyval szemben.
Solly leroskadt a heverőre. A lánynak teljes mértékben igaza van.
– Rendben van, beszélgessünk hát! Én, Solomon Saunders, ezennel
leteszem a nagyesküt, hogy barátságodat többre értékelem, mint bármely
barátságot széles e világon. Mélységes hatást gyakoroltál rám, és soha többé
nem leszek az, aki voltam. Azért küzdők, hogy olyan életszemléletre tegyek
szert, mint a tiéd. Te vagy a másik énem. Te lehetnél a jobbik énem.
Fannie Mae csak ült, nézte, arcán tüzelt a szépség, a szerelem, az odaadás,
mintha szeretkeznének. Nem bírja elviselni! Nem bírja! – Hagyd abba, Solly!
Hagyd abba! Nem tudod, mit teszel velem! Szadista vagy!
Solly hozzálépett és átölelte.
– Nem akarom, hogy megölelj – mondta Fannie Mae. – Aljas vagy,
szívtelen és hazug. Csak hogy megkapj most is, mint a múltkor! Most
megismertelek! Egy szavad sem igaz. Bolonddá akarsz tenni... – Szóözön.
– Hallgass! – kiáltott rá Solly.
 – Szeretlek. Te is szeretsz?
– Igen. Igen! Semmire se megyünk vele, de szeretlek! Megcsókolta a lány
szemét, arcát, és Fannie Mae ismét elolvadt a karjában. Megcsókolta az orrát,
csókjára éhes száját.
– Légy kedves hozzám, Solly! Könyörülj rajtam. Ha veled vagyok,
védtelen vagyok.
– Ezt nem hiheted. Te nem. – Nem szabad ezt hinnie.
– De igen, szívem. Ez az igazság, a színtiszta igazság. Minden egyéb csalás
és ámítás.
Sollynak gombóc volt a torkában.
– Igazán szeretsz? – kérdezte Fannie Mae.
– Igen. Igen.
– Ne tégy tönkre. Eressz el! Beszélgessünk inkább és esküdjünk barátságot
egymásnak.
– Jó. – Leültek a heverőre.
– Össze kell szednem magamat – mondta Fannie Mae. – Nem kellett volna
két pohárral meginnom. Nem szoktam hozzá. – Fölvette a poharát és
belekortyolt. – A lényeg az, drágám; soha ne engedd, hogy legyűrjenek. Bármi
is történik a levél miatt. Tulajdonképpen ezt akartam mondani neked. Tudom,
hogy megtorlás fog következni. De bármi is történjék, sose bánd, amit tettél.
Ez a te igazi éned, a lényeged, ami a felszínre került. Ez te vagy. Ez az, amit
mindig láttam benned. Ezért szeretlek, és ezért foglak mindig is szeretni. Nem
azért, mert szép vagy, hanem azért, mert méltóságra és emberségre törekszel.
Ez fontosabb, mint a pénz vagy a pozíció. Ne felejtsd el. Sose áldozd föl az
emberségedet, soha! Az egyetlen, amit nem tűrnek, hogy egy fekete ember
embernek tartsa magát. Minden egyéb értéktelen, ha az ember nem lehet
ember. Az apám húsz éve iskolaigazgató, de akármelyik jöttment fehér
számára csak “nigger". Szemed láttára erőszakoskodhatnak a feleségeddel, te
meg vigyoroghatsz, elfordulhatsz, vagy lemondhatsz az életedről.
Solly ismét át akarta ölelni.
– Ne... ne... – tiltakozott Fannie Mae bizonytalanul. – No, jó. Csókolj meg.
De csak egyetlenegyszer!
Megcsókolták egymást. Fannie megremegett, édes izgalom szaladt végig
rajta. Erősnek kell lennie. Egyikük sem veszítheti el a fejét. Elhúzódott.
– Talán, ha visszajössz, és még mindig szeretsz, és ha valóban nem.
szereted igazán a feleségedet... talán egy válás... talán… miért is ne? –
Gyűlölte Sollyt, hogy ezt neki kell mondania. Solly a fejét rázta.
 – Igazad van. Nem vagyok elég büszke! Meg kellett volna várnom, amíg te
ajánlod föl, ha akarod. És különben is, úgysem mennék hozzád. Nem lennék
képes a boldogságomat egy másik asszony szenvedésére alapozni. De ha
valaha is egyedül maradsz..., illetve... nem, felejtsd el, amit mondtam!
– A feleségem gyereket vár.
Fannie Mae ránézett. Tág, szomorú fekete szemében kialudt a fény. – Csak
annyit mondhatok, hogy szeretlek és mindig is szeretni foglak – mondta Solly.
– No, jó. – A lány csaknem elvesztette a hangját. Nem sírok. Nem akarok
sírni. Nem szabad sírnom. Úgy érezte, kicsúszik alóla az egész föld,
kétségbeesetten kinyúlt a férfi után, az magához ölelte, megcsókolta, Fannie
Mae átölelte a nyakát, szája a férfi száján, nekifeszítette egész testét, úgy
érezte, mintha szakadékba zuhanna, mintha sikoltania kéne: “Ments meg,
Solly! Ments meg!!", de valójában nem akarta, hogy a férfi megmentse. És ha
most az egyszer még az övé lenne, most és soha többé? Tüzelt a vágytól.
– Csak még egyszer, drágám. Csak ezt az egyetlenegy csókot. Semmi mást.
– És ismét megcsókolta Sollyt, aztán elhúzódott, lesimította a ruháját,
megtörölte a szemét.
– Most erős vagyok, szívem. Itt az ideje, hogy elinduljunk – mondta
határozott hangon.
– Még korán van.
– Nem, nem. Már késő.

Tizenhatodik fejezet
Néhány nap múlva az ezredparancsnok hívatta Rutherford századost.
A százkilencvenhárom centiméteres termetű, minden ízében katona
Rutherford végigcsörtetett a parancsnokság épületén, az ezredes irodájához.
Egy napbarnított arcú őrmester lépett ki az irodából.
– Menjen csak be, százados úr! Az ezredes úr már várja.
Rutherford százados könyökével rántott egyet nadrágján, belépett és
becsukta maga mögött az ajtót. Gyors pillantással fölmérte a helyzetet. Az
ezredes az íróasztala mögött ült. Davidson őrnagy, a zászlóalj parancsnok, az
asztal egyik végén, Murdock százados, a segédtiszt a másikon. Valami
szörnyen fontos dolog lehet! Rutherfordnak mosolyoghatnék ja támadt, de ő
jobb katona annál, hogy kimutassa az érzelmeit! Kackiásan tisztelgett az
ezredesnek.
 – Foglaljon helyet, százados – mondta az ezredes, és az íróasztal előtt álló
székre mutatott.
– Igenis – felelte a százados, méltóságteljesen helyet foglalt, rápillantott az
ezredesre, aztán az őrnagyra, aztán a századosra, aztán vissza a ezredesre.
Rendezett arckifejezésében csak egyetlen hibájáról tudott: Szeme állandóan
izeg-mozog! Már gyerekkora óta. Senkivel sem tud farkasszemet nézni.
Különösen Spiggelmiser ezredessel nem.
Az ezredes löttyedt arcú, jól táplált, ötvenes férfiú, izmos, középtermetű.
Színház az egész világ, és ő unja az előadást. Ezúttal azonban Rutherford
szokatlan izgalmat olvasott le az ezredes arcvonásairól. Magában elégedetten
elmosolyodott. Szörnyen fontos dologról lehet szó!
– Mi újság a “H" századnál, százados? Vagy inkább Hajcsár század? – Az
ezredes röviden, szárazon fölnevetett. Másnál ez hahotaszámba megy,
gondolta Rutherford.
– Minden a legnagyobb rendben, uram. Nem is lehetne jobban. Mindig a
tökélyre törekszünk! Ez a jelszavunk.
– És a katonák harci szelleme?
– A lehető legkiválóbb, uram. A legkiválóbb harci szellem az egész
ezredben. – Oldalt sandított Davidson őrnagy sötét, tűnődő arcára. Ilyenek
ezek a New York-i zsidók. Alamuszik, nem lehet megbízni bennük, sosem
lehet leolvasni az arcukról, hogy mit gondolnak.
– Nem akarok szerénytelen lenni, ezredes úr. Az őrnagy úr tárgyilagosabb
ítéletet mondhatna.
Az őrnagy megköszörülte a torkát és színtelen hangon megszólalt:
– A “H" században igen jó képességű katonák vannak. A századírnok
egyike a legjobbaknak a Johnson Henry táborban. A ,,H" század érte el a
legjobb eredményt a műszaki szemlén.
Murdock százados köhentett. Összamerikai Szépfiú, szőke, sima képű, kék
szemű, sörtehajú, szabályos arcú. Rutherford szemében semmiben sem
különbözött egy rohadt germántól.
– A legjobban karbantartott technika az ötvenötösöknél – mondta Murdock
–, de ezen a területen csökkent a teljesítményük, mióta Greer őrmestert
lefokozták.
Az ezredes hátradőlt székén, a rugók megnyikkantak. Ismét előrehajolt:
– Vannak bajkeverők az alakulatban? Agitátorok? Kommunisták?
– Nincsenek, uram. És senki sem hallgatna ilyenekre, ha lenne is egy vagy
kettő. Büszkeségünk a jó csapatszellem.
 Az ezredes hosszan, merően nézte Rutherfordot, mintha nem akarna hinni a
fülének és a szemének. A százados nyakát hirtelen forróság öntötte el,
elvörösödött.
– Rendkívüli alakulattal rendelkezik – jegyezte meg az ezredes.
– Igenis, uram. Köszönöm, uram.
– Híressé vált a “H" század, egyetlen puskalövés nélkül – folytatta az
ezredes. – Még csak nem is látták a lőteret. Többet foglalkoznak velük, mint
legmerészebb vadászrepülőinkkel.
– Jövő hétfőn esedékes a lőgyakorlatunk, uram, és nincs kétségem afelől,
hogy embereim nem vallanak szégyent.
– Nincs kétsége – ismételte meg lassan és halkan az ezredes, miközben
Rutherfordra meredt. – Tudja ön, százados, hogy mi az a NAACP?
Rutherford eltűnődött a kérdésen, és mérlegelte, hogy mit válaszoljon. Ha
igenlő választ ad, az ezredes definíciót követelhet... Az ember nem bízhat
Spiggelmiser ezredesben. Majdnem olyan, mint egy zsidó. Ezért az egyenes
utat választotta:
– Nem, uram.
– Pedig tudnia kéne. Minden tisztnek, aki színes alakulatot vezényel, tudnia
kéne, mi az a NAACP. Rosszabb, mint a szakszervezetek.
– Igenis, uram. – Rutherford hangja elcsuklott.
– Olvas újságot, százados?
– Igen, uram.
– Tud erről a kis ínyencfalatról az Afro-American-ben! – Fölkapta az
íróasztalról az újságot, a százados orra alá dugta és Rutherfordot hideg,
ragadós verejték öntötte el. Kezébe vette az újságot, rábámult, aztán a
segédtisztre, majd az őrnagyra, ismét az ezredesre.
– Méltóztassék figyelmét a lap közepén található kicsiny cikkre
összpontosítani, amely bemutatja azt a bizonyos kiváló csapatszellemmel bíró
hírneves alakulatot, nevezetesen az Ötvenötös Hadtápezred “H" századát,
közismertebb nevén a Hajcsár Századot, avagy Rutherford százados rohadt
ültetvényét!
Rutherford százados olvasott és verejtékezett. Úgy váltott színt, mint a
kaméleon. Már rég elolvasta, de még mindig nem merte fölemelni tekintetét a
lapról, nehogy szembekerüljön Spiggelmiser ezredes haragos pillantásával.
Elölről kezdte az olvasást, aztán tekintete egy egészen más témájú cikkre
vándorolt.
Az ezredes hangja belerobbant a síri csöndbe:
 – Feltételezem, hogy ennyi idő alatt még ön is meg tudja emészteni a
cikket százados!
A százados szóra nyitotta csöppnyi száját, de a szavak vonakodtak
előjönni. Végül remegő hangon kinyilvánította:
– Igenis, uram.
– Valamennyi felelőtlen álszent, hétpróbás hazudozó közül, akivel egész
életemben találkoztam, kétségtelenül maga viszi el a pálmát!
– De, uram...
– Ilyen felelőtlenül viszonyul a harci szellem fontos kérdéséhez, százados?
– Nem, uram, de...
– A maga katonáit egy paraszthajszál választja el a lázadástól, és maga a
pofámba mondja, hogy harci szellemük a lehető legmagasztosabb! Vérlázító
pi...
Az ezredes kisebbfajta vulkánná képezte át magát. Arcán gutaütéses
vörösség terjengett.
– A Hadügyminisztérium levelét tartom a kezemben, a
helyőrségparancsnok aláírásával, amelyben fölhívják becses figyelmünket az
ön alakulatában uralkodó hihetetlen állapotokra! A jelek szerint az ön
katonáinak harci szelleme olyan méreteket öltött, hogy az egész világot
értesíteni akarták róla, a színes lapokat, a NAACP-t, valamint az Egyesült
Államok elnökét beleértve.
– Uram, azt hiszem, ennek az a...
– A mai napra elegem van a mentegetőzéséből, Rutherford! Ne, ne
aggódjék. Lesz még módja rá, mégpedig hamarabb, mint szeretné! Időközben
meglátogatja az alakulatát és szert tesz némi magyarázatra! Ha a
Hadügyminisztérium vizsgálatot indít, megnézhetjük magunkat. Kihallgatáson
kell jelentkeznem a helyőrségparancsnoknál tizenegy-harminckor. Most
elindul és szélsebesen a dolgok mélyére néz! Tizenhárom-nullanullakor
viszont kívánom látni ugyanitt!
A százados talpra ugrott, tisztelgett:
– Igenis, uram!
– Távozhat!
Rutherford, hóna alatt az újsággal, megfordult és kisietett az ezredes
irodájából. Valósággal kirohant a parancsnoki épületből, bevágta magát a
dzsipjébe, csaknem elgázolta az útjába kerülőket, két keréken és vörös
porfelhők kíséretében vette a kanyarokat, míg a századkörletbe ért. Kiugrott,
négyesével szedte a lépcsőfokokat fölfelé, aztán bevágtatott a századirodába,
ahol Anderson őrmester üldögélt békésen, lábával az íróasztalon.
– Az istenit, őrmester, kaparja össze magát! Hol a fenébe van Saunders?
Az őrmester talpra ugrott. – Mi baj, százados úr?
– Az iránt érdeklődtem, hogy hol a nyavalyában van Saunders?
– Ö... ööö... ő a zászlóaljnál van, és mindenfélével foglalkozik.
– Mindenfélével?! – üvöltötte a százados. – A jövőben maga köteles
minden lépéséről tudni, ha kiteszi a lábát az irodából! Értve?!
– Igenis, uram.
A százados odavágta az újságot Anderson elé, az íróasztalra. – Íme!
Mindazon katonák, akiknek a neve szerepel ennek a levélnek az aláírói között,
öt percen belül kihallgatásra jelentkeznek az irodámban, önt is beleértve,
Anderson őrmester! És fütyülök rá, hogy ki hol és mit csinál éppen! – A
százados egész hórihorgas termetét rázta a düh.
– Mi-mi-mi a baj, százados úr?
– Nem tud olvasni, őrmester? Azt mondtam, hogy ezek mind jelentkeznek
nálam, mégpedig tüstént! Nem érdekel, hogy szedi össze őket, de öt percen
belül itt legyenek.
Tizenkét percbe tellett, míg összeterelték őket. Idegesen pillantgattak
egymásra. A Fődörzs, Saunders, Könyvmoly, Baker, Lincoln, Moore és Greer.
Solly önkéntelenül megköszörülte a torkát. A százados arca már olyan sápadt
volt, mint egy hulláé. Fölállt, és rántott egyet nadrágján. Fölkapta az újságot,
rácsapott nagy, csontos keze fejével, majd szóra nyitotta a száját, de nyelve
pillanatnyilag fölmondta a szolgálatot. Visszatette az újságot az asztalra. Solly
maga elé bámult, akárcsak a többiek, hallotta, amint egy század ritmikus
léptekkel menetel az épület előtt, s a harsány vezényszavakat:
“OLDALMENET JOBBRA! OLDALMENET BALRA!" Még nadrágjuk
ritmikus suhogását is hallotta. És a százados irodájában olyan csönd volt, hogy
a levegő mozgását is hallani vélte, mintha tengeri kagylóba fülelne, pedig
mozdulatlanul állt a levegő a forró, fülledt irodában, amely egyre forróbb lett,
bármely pillanatban robbanásra készen, amint a feszültség nőttön-nőtt...
A százados hirtelen teljes erővel rávágott az asztalra. Néhány ideges katona
összerezzent.
– Az istenit! Torkig vagyok ezzel az állandó hátmögötti suskussal és
összeesküvéssel! Most a végére járok, még ha miszlikre is kell aprítanom
valamennyiüket! Rájövök, hogy mi és ki van mögötte! Valahányszor
fölmegyek a parancsnokságra, letolnak a századom miatt! – Szünetet tartott,
sorra végignézett rajtuk. – Na! Mi mondanivalójuk van?!
Senki sem szólt, nem mozdultak, még csak szemük se rebbent, lélegzetük
sem hallatszott. A százados ott állt, hórihorgasan, girhesen és gáládul. Rántott
egyet a nadrágján, előcibálta khakiszínű zsebkendőjét, hogy megtörölje az
arcát.
– Mind egyszerre megkukultak! – méltatlankodott. – A hátam mögött
piszkoskodnak, de most hirtelen szájzáruk támad? – Egyikükről a másikukra
pillantott, sivító hangja egyre magasabb régiókba csúszott. – És maga,
Anderson főtörzsőrmester? Maga mit tud erről a disznóságról?
A Fődörzs megköszörülte a torkát. Hangja tisztán, nyugodtan csengett:
– Nem tudom, miről beszél, százados úr. Nem tudom, miről van szó.
A százados ezúttal nyájasabban szólt:
– Ide figyeljen, Fődörzs! – Általában nem szólította Fődörzsnek. – Nem
magát hibáztatom ezért a disznóságért. Maga főtörzsőrmester, és tudom, hogy
megbízható. Ha becsapták, félrevezették, vagy nevezze, aminek akarja,
tudnunk kell. Csak így járhatunk a végére ennek az ügynek, amely szörnyen
kusza, de mi ketten, főtörzsőrmester, mi rendbe hozhatjuk. Ugyanabból az
államból származunk, és én tudom, hogy egy a célunk. Azt is tudom, hogy
maga jót akar. Nem így van?
Solly jobban figyelt, mint valaha, de nem akarta hallani. Félt a Fődörzs
válaszától. Ne hagyd magad, Fődörzs!
– Valójában jót akarok, Rutherford százados úr. Mindig jót akarok.
Solly behunyta a szemét és füldugóra vágyott. A Fődörzs iránti tisztelete
komoly veszélyben forgott.
– Nagyon helyes, főtörzs. Halljuk hát! Kik a bajkeverők? Kik a levélírók?
Kik áskálódnak az Egyesült Államok hadserege ellen, amikor országunk
háborút visel?!
Solly verejtékben úszott. Talán szólnom kéne a századosnak, hogy én
vagyok a bűnös. Én írtam a leveleket, amikor bekerültem a kórházba.
– Miféle áskálódásról beszél, kapitány úr? – A főtörzs hangja szelíden,
őszintén csengett.
Közvetlenül a verés után, amikor még alig voltam magamnál. Akkor írtam
a leveleket, uram. Mondd meg neki... mondd meg neki. Mondd meg a
századosnak!
– Hát nem vagyok én jó századparancsnok, főtörzs? Nem igyekszem
minden lehetségest megtenni az embereimért?
 Mondd meg, hogy azonnal meg is bántad, de akkor már késő volt. A
főtörzsőrmester megköszörülte a torkát.
– Igen, uram.
Magamon kívül voltam a veréstől, különben sosem tettem volna. Csakis az
én hibám, uram.
– Maga rendes ember, főtörzs. Nem akarom, hogy belekeveredjen ebbe az
ügybe. Igen veszélyes ügy! Ez... ez... a... ez a kommunista cselszövés az
Egyesült Államok kormányzata ellen, éppen akkor, amikor nem kevesebb
forog kockán, mint nemzetünk szabadsága! Maga megérti ezt, ugye, főtörzs?
Használd a fejed, Solly Saunders! Ne hagyd, hogy az érzelmeid tévútra
vezessenek. Ismerd be bűnödet és bízd magad a bíróság jóindulatára!
A komor arcok még jobban elkomorodtak, az emberek még jobban
aggódtak, mint eddig, és a százados irodájában nőttön-nőtt a forróság. Solly
szája kiszáradt. Félelem feszült körülötte és benne is, miközben azt
mondogatta magának, hogy nem fél. Örül, hogy megírta a leveleket,
mondogatta, örül.
– Értem, százados úr – válaszolta a főtörzs.
– Egyszer már megmondtam, főtörzs – folytatta a százados, de már
keményebb hangon –, megmondtam, nem hiszem, hogy bármi köze lenne az
összeesküvéshez; de az egyetlen mód, amivel teljes mértékben meggyőzhet
erről, olyannyira, hogy tanúskodhassam maga mellett a hadbíróságon az, ha
őszintén elmond mindent. Ki zavarta meg a fejét? Ki vezette félre?
– Nem tudom, miről beszél, százados úr – ismételte a Fődörzs.
– Erről a rohadt NAACP-dologról beszélek, Anderson főtörzsőrmester,
erről a... ezekről a levelekről a színes újságokban... – Beletúrt az íróasztalon
heverő iratokba. – Levél a Hadügyminisztériumnak, levél még magának annak
a rohadt Elnöknek is! Mit tud róla?!
– Mit tudok miről? Uram? – tette hozzá.
– Ki kezdte el az egészet?
– Halvány fogalmam sincs róla.
– Kinek az ötlete volt, hogy írjanak az újságoknak?
– Nem tudom.
– Maga aláírta, nem? Vagy valaki odahamisította a nevét?
– Én írtam alá. – A főtörzs hangja megremegett.
– Segíteni igyekszem magán, fiam, hiszen mindketten ugyanabból az
államból származunk. Tudom, hogy maga nem tudta, mire megy ki a játék. De
először saját magának kell segíteni magán, és mind ez idáig az együttműködés
leghalványabb jelét sem mutatta!
A Fődörzs hallgatása betöltötte a szobát.
– Ez nagyon komoly ügy, főtörzs! Összeesküvés az Egyesült Államok
kormánya ellen! Miért nem hagyja, hogy segítsek magán, fiam? Megköti a
kezemet!
Használd a fejed, Solomon Saunders. Járj túl ennek a texasi csibésznek az
eszén. Tégy beismerő vallomást és bízd magad a bírák könyörületességére. A
százados minden déli előítélete ellenére kedvel téged, a maga módján, még ha
te lenézed is a disznót. Nagy Fehér Atyád igyekszik lenni.
Gyűlölte előtolakodó gondolatait, de ott nyüzsögtek a fejében, szót
követeltek.
A főtörzs hallgatott. Solly hallotta saját szíve heves dobogását –
egyidejűleg katonák lépteit föl a lépcsőn –, egy elviharzó dzsip lármáját, amint
sofőrje beletaposott a gázba. Hőség, félelem és düh fojtó szaga terjengett a
levegőben. Solly gyomrába tüzes fájdalom mart bele.
– Na és ti többiek, fiúk? – követelődzött Rutherford. Senki sem válaszolt,
és Solly olyan ideges lett, hogy ha akar, sem tudott volna megszólalni.
– És maga, Greer? Segíteni szeretnék magán!
A volt műszaki őrmester undorral meredt a századosra:
– Mint amikor összevertek Ebbensville-ben, mi?
– És maga, Lincoln? Maga mit mond?
Csend. Solly már teljesen tengeribeteg volt. Itt az idő, gondolta. Most! Ha
egy csöpp eszed van, most megteszed! Járj túl az eszén!
– És maga, Taylor?
Mondd meg neki, hogy nem voltál beszámítható.
– Nincs mondanivalóm, százados úr.
A százados Sollyhoz fordult, malacszemében düh égett. Solly rábámult,
keresztülbámult rajta, mintha ott se lenne. Fannie Mae járt az eszében ebben a
szorongatott helyzetben. Sose bánd, amit tettél, mondta a lány. De... Solly
arcán tökéletes nyugalom honolt, a testét elborító verejték, tüzesen kavargó
gyomra azonban egészen másra vallott. Fél. Maga mellett érezte a lányt,
hallotta, amint azt mondja, büszke rá. Félt.
– És maga, tizedes? Még magát is hajlandó vagyok kihúzni a pácból, ha
tudom.
 Elő azzal a beismerő vallomással! Gyerünk! A többiek mind megússzák.
Azt fogják hinni, csak azért tetted, hogy megússzák. Hős leszel. Aztán
meghallotta a saját nyugodt hangját:
– Semmit sem tehetek önért, százados úr.
– Tudom, hogy maga az egyik főkolompos, Saunders! Magán tartom a
szemem, amióta csak a századhoz került. Úgy agitál, mint egy rohadt
kommunista! De most elkapom magukat, az utolsó szálig! Rendes igyekeztem
lenni, magával különösen, mert művelt, és azt hittem, más, mint a többi. De
most már tudom, hogy egyikük sem érdemel emberi bánásmódot. A nevelés
nem tehet csodát a maguk fajtájával. Valamennyien hadbíróság elé fognak
kerülni az Egyesült Államok kormánya elleni összeesküvésért. Nevetség
tárgyává tették az egész rohadt világ előtt! Az ellenség kezére játszottak!
Mindannyiukra golyó vár! Háború van, a szentségit.
Köszönöm, Fannie Mae. Sokkal jobban vagyok, köszönöm.
– Százados úr, kérem! – ordított Hordófejű Baker. – Nekem semmi közöm
az egészhez, egyáltalán semmi közöm! Engem meg se kérdezett! Nem
kérdezett tőlem semmit!
– Nos? – fordult feléje a százados.
– Ne gazolj be a hadbíróságtól – csitította Solly Bakert. – A százados csak
ránk akar ijeszteni! Meg akar törni bennünket. Ne légy a besúgója! Leveleket
írni nem bűn!
– Fogja be a száját, Saunders!
– Én nem tudok semmiről semmit, százados úr kérem, én egyáltalán nem
voltam benne! – Baker fölpattant és nagy fejét rázogatva körbejárt.
– Honnan tudjam, hogy ez nem ugyanolyan szemérmetlen hazugság, mint a
többieké?
Baker megtorpant.
– Ugyan, uram, dehogy hazudnék én önnek! Én nem akarok bajba
keveredni! Azt sem tudtam, mit írok alá. Azt hittem... nem is... nem is tudom,
mit hittem. Talán azt hittem, az őrszolgálati beosztásom.
Még egy perc, gondolta Solly, és Hordófejű térdre rogyva fog esedezni a
hórihorgas fehér előtt, talán még a tiszti lábbelijét is megcsókolja.
– Ki adta oda magának?
– Solomon tizedes, uram. De lehet, hogy Joe Taylor. Most olyan ideges és
zaklatott vagyok, hogy azt se tudom, mit beszélek!
– Lehet, hogy mindketten? – ösztökélte Rutherford.
– Az is lehet, uram. Minden lehet.
 – Hajlandó tanúsítani a hadbírósági tárgyaláson, hogy ez a két ember főzte
ki az egész összeesküvést a hadsereg és a kormány ellen?
– Én... én... én erről nem tudok, uram. Semmiféle hadbírósági tárgyaláson
nem akarok tanúskodni! Nem én, uram!
– Ide figyeljen, Baker, nem vagyok hajlandó tűrni ezt a szarakodást. Vagy-
vagy! Megértette? Vagy tanúskodik, vagy a vádlottak padjára kerül a
többiekkel együtt. Ez mindenkire vonatkozik. A Fődörzsre, Saundersre,
bármelyikükre!
– Igenis, uram! – bólogatott izzadt, szép, busa fejével Baker. – Tanúskodni
fogok. Egy pillanatig se aggódjon, százados úr.
– Nem aggódom. Ha majd odakerül és mindent elmond, amit tud, akkor
magának sem kell aggódnia. És ön, Anderson főtörzsőrmester?
Arra fáj a foga, hogy maga mellé állítsa a Fődörzset!
– Úgy vélem, pontosan annyiba vagyok bűnös, mint a századírnok, uram.
Egyáltalán nem értem, hogy mit vétettünk. Továbbá nem vagyok spicli.
Sosem voltam és eszembe sincs most elkezdeni.
– Ne akarjon hős lenni, Fődörzs! Ne legyen néhány semmirekellő New
York-i kommunista bűnbakja.
– Nem vagyok hős, Rutherford százados. De ahogy elnézem, ha arra kerül
a sor, inkább leszek hős, vagy kommunista, vagy nevezzen bárminek, mint
tamásbátya! Főtörzsőrmester vagyok, de ez még nem kötelez arra, hogy
besúgó is legyek.
A százados visszafordult Hordófejűhöz.
– Nos, Baker, ki szólította föl, hogy írja alá a levelet? Baker dühödten
meredt a padlóra. – A Könyvmoly – mormogta.
– Kicsoda?! Úgy mondja, hogy halljam, fiam!
– Taylor közlegény, uram.
– És kinek az ötlete volt az egész, fiam?
– Tessék?
– Hallotta.
– Saunders tizedesé, uram.
Solly fölállt. Nem volt teljesen tisztában azzal, hogy mit akar. De az
érzelmei és az esze ezúttal valahogy egyetértettek.
– Üljön csak le, Saunders – szólt rá a százados.
– Nem nagyon állhatom már ezt itt, uram...
– Leülni! Nem hallja?! Mocskos, rohadt kommunista! A feljebbvalójával
beszél!
 – Nem fogom tétlenül végignézni, amint összetöri valakinek az emberi
méltóságát! Rákényszerít egy olyan embert, mint Baker, hogy föladja az
önbecsülését. – Remegett a hangja. Mereven nézte a gutaütéssel küzdő,
kivörösödött századost, majd megfordult és távozni készült.
– Figyelmeztetem, Saunders, nagyon megbánja, ha most elhagyja a
helyiséget! Börtönben fog rohadni élete végéig, az istenit annak az átkozott,
hálátlan nigger lelkének!
Solly visszanézett. De már nem fordulhatott vissza. Félt, izzadt, remegett,
összeszűkülni érezte maga körül a falakat, maga előtt látta a fegyházat, a
megszégyenülést, de már belekezdett, nem fordul vissza. Bizonyos értelemben
örült, hogy a levelek tisztázták a helyzetet. Halálra rémült és örült.
– Tehet bármit, amihez elég nagynak és fehérnek érzi magát, uram, de nem
lesz könnyű dolga! – Érezte, hogy egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed a
düh óceánjában, és a hullámok hamarosan összecsapnak a feje fölött.
– Mi is elmegyünk Washingtonig, és nincs szándékomban elfelejteni, hogy
ön rohadtnak nevezte, káromolta az Egyesült Államok elnökét, a
főparancsnokot magát; átkozott niggernek bélyegezte Scott közlegényt,
valamint a lelkemet; és egyéb, az Egyesült Államok hadseregének tisztjéhez
méltatlan cselekedeteket követett el! Leghőbb vágyam, hogy egy napon úgy
találkozzam magával valahol, akárhol, hogy ne legyen módja elbújni a
csillogó rangjelzése mögé. – Ismét az ajtó felé fordult. Rázta a düh.
A századosnak elállt a lélegzete, akárcsak a többieknek. Mielőtt Solly
odaért volna az ajtóhoz, a Fődörzs fölugrott:
– Nem ez a módja, tizedes! Nem kell elveszíteni a fejünket! Ne menjen el.
Mindannyian benne vagyunk.
Solly ránézett a Fődörzsre. Homlokán, szemöldökén fölgyülemlett a
veríték. Már megint hagyta, hogy elragadják az érzelmei, ahelyett, hogy az
intellektusát használta volna! Hagyta, hogy a százados kihozza a sodrából. De
most jó szájíze volt. Félelem szorította a gyomrát, de szabadon lélegzett.
– Ajánlom is, hogy beszéljen a fejével, Fődörzs – szólt közbe a százados. –
Hallgat arra a New York-i prókátorra. Az zavarta meg!
– Senki sem zavart meg, Rutherford százados, ezt tisztázzuk! Bármit is
tettem, vállalom érte a felelősséget. – Solly ennyit valóban tisztán és világosan
tud. Fontosnak tartja a felelős magatartást. Nem is vesztette el igazán a fejét.
Az esze és az érzelmei ezúttal szoros összhangban vannak. Igen, igen.
– Tehát bevallja...?
 – Semmit sem vallók be. Mindössze annyit mondtam, hogy bármit teszek,
szabad akaratomból teszem. Senkinek sem vagyok a bábja. A saját fejemet
használom. Felelek magamért.
– Nem is kell bevallania – jelentette ki Rutherford. – Mindent tudok.
Mindenről tudok. Arról is, hogy megtámadta az ezredest. Tudom, ki indította
el azt az egész NAACP-cirkuszt a században. Mind egy szálig börtönben
fognak megrohadni! – Elhallgatott, hogy kilihegje magát, mintha mostanáig
meredek hegyoldalon rohant volna fölfelé. – Különösen maga... különösen
maga! – Rántott egyet a nadrágján. – És ez nem fenyegetés, fiú, hanem ígéret!
– Gúnyos, gyűlölködő pillantással végignézett az egész társaságon. Homlokán
feszült a bőr, mint a dobon, alatta lüktetve kígyóztak az erek. Összeszedte
magát. – Mindegyikük kap most egy, egyetlen, legeslegutolsó lehetőséget.
Kinek van valami mondanivalója?
Sollyban még mindig dúlt a harc. Egyetlen, legeslegutolsó lehetősége a
beismerő vallomásra, arra, hogy mentse a bőrét, egyúttal magára vállaljon
mindent és hős legyen. Kinyitotta a száját, de nem bírt megszólalni.
– Nos, fiúk?
Solly hallotta, hogy valaki hangosan liheg.
Hordófejű Baker megköszörülte a torkát.

Tizenhetedik fejezet
Az elkövetkező néhány napon semmi sem történt, attól az esettől eltekintve,
amikor Solly és Moly a századirodában ült, fosták a szót, és Hordófejű bejött,
hogy aláírja a jelenléti ívet. Solly és Könyvmoly egy árva szót sem szólt
hozzá. Baker aláírt, aztán egy percig figyelte őket. Jóindulatúan
elmosolyodott, megköszörülte a torkát.
– A szentségit, faszikáim, miért nem keltek föl már egyszer arról a zsibbadt
seggetekről és mentek be a városba egy jót prütykölni?!
– Nézd, Solly, én egyetértek a Kettős Győzelmi jelszóval – közölte Moly. –
Különösen, ami ezeket a georgiai rabszolgatartókat illeti.
Hordófejű fölnevetett.
– Srácok, nagy alakítás volt ma éjjel a tyúkommal! Hallanotok kellett
volna, ahogy nyög, sóhajtozik, meg a nevemet szólongatja! Istenemre, többet
tud kezdeni két tojással, mint egy bűvész! Hüüü!
 – Semmi kifogásom Mrs. Roosevelt ellen – folytatta Moly –, de ha az
ember közelebbről megnézi ezeket a déli demokratákat, elmegy a kedve attól,
hogy a Demokrata Pártra szavazzon. Roosevelt híve vagyok, de csak a déli
demokraták nélkül.
– Pontosan ezt említettem a minap Nagy Fehér Haveromnak is – jelentette
be Solly.
– Rád gondoltam prütykölés közben, te szarházi kurvapecér – heherészett
Baker.
Solly fölkapta a fejét: – Mit mondtál?!
A mosoly eltűnt Hordófejű nyájas arcáról.
– Hogyhogy mit mondtam?
Solly már talpon volt.
– Azt kérdeztem, mit mondtál rám? – Minden, ami az utolsó hónapban
történt, fölgyülemlett benne.
– Azt mondtam, hogy be kéne mennetek egy este a városba.
– Nem azt kérdeztem, ember! Azt kérdeztem, rám mit mondtál. Nagyon jól
tudod, miről beszélek! Istenverte barom vagy, de nem hülye!
Baker hideglelősen fölnevetett:
– Csak annyit mondtam, hogy rád gondoltam, te szarházi kurvapecér... de
ezt a Könyvmolynak...
Alig tudta kimondani, Solly ökle már az arcába vágott. Solly rávetette
magát. – Ne nevezz kurvapecérnek, te mocskos fattyú! – Solly ugyanúgy
megdöbbent, mint Baker, hiszen jól tudta, hogy Hordófej valóban a
Könyvmolyhoz szólt. De oda se neki. Megvadította az indulat. Vadul
agyabugyálta a busa fejű katonát, megtelt velük az egész iroda, asztalokat és
székeket borítottak föl. Hordófej fölkapott egy széket, a feje fölé emelte,
orrán-száján dőlt a vér.
– Lecsillapíthatnád a haverodat – rimánkodott Könyvmolynak –, mert
különben még kitöröm azt a rohadt nyakát. A végén még megölöm!
Meglóbálta a széket, és Solly előreugrott, jobb öklével belevágott a képébe.
Valami reccsent, aztán a szék iszonyú erővel Solly nyakára és vállára zúdult,
és ettől átmenetileg teljesen megőrült, összevissza püfölte a busa fejű katonát.
Kigurultak az ajtón, Solly Baker mellkasán, arcán iszonyú düh könnyei
folytak végig, miközben vadul munkált ellenfelén. Végigverte Hordófejet
lefelé a lépcsőn, bár félúton Hordófej le akarta fogni; birkóztak, elestek,
legörögtek a lépcső aljába. Moly is utánuk szaladt, az egész barakkból
rohanva gyülekeztek a katonák. “Irtsd ki a hordófejű ganét!"
 Mire Moly leért a lépcsőn, Hordófej már felkelt. Solly mozdulatlanul
hevert.
Hordófejű riadtan hátrált:
– Mondtam ennek az eszeveszettnek, hogy ne kezdjen ki velem! – Sírt,
mint egy csecsemő, taknya-nyála összefolyt.
– Hívjatok orvost!
– Meg meghalt!
Moly Solly mellé térdelt, megfogta a csuklóját, de nem érzett semmit. Te jó
Isten! Olyan gyorsan történt, de mégis megakadályozhatta volna, ha igazán
akarja! Megfogta Solly másik csuklóját. Úgy rémlett, érez valamit, de nem
volt biztos abban, vajon nem a saját heves szívdobogását hallja-e. Valaki
berohant a latrinára, aztán visszajött egy csajka vízzel, és még mielőtt Moly
annyit mondhatott volna: “Várj egy kicsit!", az illető odalöttyintette az
egészet, részben Molyra, részben Solly merev arcára. Moly félreugrott és
átkozódott.
– Kinyitja a szemét! – kiáltott valaki.
Moly odapillantott Sollyra, aki megmozdult, szeme kinyílt és pislogott.
– Solly! – kiáltott Moly.
Solly megfordult, föl akart ülni. Moly gyöngéden fölsegítette.
– Mi történt? – érdeklődött Solly.
– Semmi baj. Csak nyugi, nyugi. Meglehetősen beleverted a fejed a
lépcsőbe.
– Hol az a spicli?
– Nyugi, Solly, nyugi!
Solly ellökte Molyt, nagy nehezen föltápászkodott és körülnézett.
– Engedjetek, az istenit! – Tántorgott. – Hol van?!
Moly ismét elkapta, nehogy elessen, de Solly végre fölfedezte Hordófejet,
és megpróbált kitörni Moly gyengéd szorításából.
– Engedj el, az istenit!
Hordófej reszketett, sírt, szipogott és hátrált:
– Szólj rá! Mondj már valamit ennek az őrült feketének! Nem akarom
megölni! Nem akarom! Nem akarom...
Solly eltépte magát Könyvmolytól és még ugyanavval a mozdulattal
Hordófejűre vetette magát. Hordófej kiugrott az ajtón és kirohant a hűvös
éjszakába. Mielőtt Solly utolérhette volna, már messze járt. Solly leült a
tornácon.
 – Elkapom azt a csirkefogót, ha addig élek is! – A fejét ingatta. Emelkedett
kedvében volt. Megtapogatta a daganatot a tarkóján. Aztán Moly és Nyakigláb
fölhurcolták az emeletre, repülősót szagoltattak vele, borogatást tettek a
percről percre növekvő daganatra, majd ágyba dugták gazdáját.
– Ajánlom, hogy reggel menj föl a gyengélkedőre – mondta Moly – és
vizsgáltasd meg magad.
– Te vagy az én kenyerespajtásom – motyogta mámorosán Solly. – Az én
kebelbéli legkenyeresebb pajtásom...
Könyvmoly ránevetett:
– És ha nem, akkor is megfelelek neked, amíg nem jelentkezik az igazi!

Tizennyolcadik fejezet
Néhány nap múlva Rutherford százados ismét összehívatta őket az irodájába.
Ragyogó mosollyal az arcán állt íróasztala mögött. Két új résztvevője is volt
az összejövetelnek: Nyalóka Rogers és Perry törzsőrmester, a “szarok az –
egészre" műszaki tiszt.
A százados végigpillantott rajtuk, egyik aggodalmas arcról a másikra. A
levegő fojtott volt, az emberek feszültek.
– Van egy kis meglepetésem a számukra. Egy csinos kis meglepetés. Azt
hiszem, örülni fognak neki!
Solly nem nézett körül, de úgy hallotta, hogy a főtörzs köszörüli a torkát.
– Most állítják össze a keretet egy létrehozandó új ezredhez. – Rutherford
végignézett rajtuk.
Solly nem tudta, mit szóljon a hírhez. A gyomra mozgolódni kezdett.
Minden a gyomrában jelentkezik.
– Mind egy szálig ajánlottam magukat a keretbe! Az ötvenötösök minden
egyes alakulatának nyolc embert kell küldenie, akik majd a századok magvát
alkotják ebben a vadonatúj, különleges ezredben. Napokon belül útra kelnek a
Johnson Henry táborból.
A százados el volt magától ragadtatva.
Vad gondolat ötlött Solly fejébe, és olyan reményt ébresztett benne,
amelytől hevesen kalimpálni kezdett a szíve. Északra mennek! Végre
találkozik Millie-vel...
– Mit szól hozzá, Saunders tizedes? Hadbíróság helyett szabadjegyet adok
maguknak a vonatra! Itthagyhatják a jó öreg Délt!
 A pokolba a fehér századossal és Samu bácsi seregével, gondolta Solly, de
fapofát vágott. – Igenis, uram! – mondta, bármit is jelentsen ez. Már látta
magát ismét Dixben, aztán az úton stoppal Trentonban, vagy talán egyenesen
New Yorkban... Millie, Millie, Millie – persze Mama is –, és a színházat is
látta, a katonákat, akiket nem hagynak sorba állni (“Menjen csak be, uram!"),
a Staten Island-i révet, a földalattit, a magasvasutat, az Eighty-first Street-i
múzeumot, a Savoyt... aztán kettesben Millie-vel, a bébi a hasában, a sötétben,
a barátságos, meleg sötétségben és Millie meleg ágyában, meleg, gyöngéd
karjában, meleg, arányló, áldott testében. Fannie Mae hiányozni fog.
Összeszorult a szíve. Tudta, hogy mindig hiányozni fog. Mindig Fannie Mae
lesz az a forróság, amely elönti az arcát, a vállát. Fannie Mae mindig lesz. A
százados kézigránátokkal támadt álmodozására:
– Ahova mennek, ott egész évben meleg van! Nem nagyon lesz téli
felszerelésre szükségük. És különben sem maradnak sokáig Kaliforniában. Pár
hónap múlva – valószínűleg még annyi se lesz – tengerentúlra vezénylik
magukat, és meghalhatnak a hazáért! Látják, milyen jó vagyok az én rossz
fiúcskáimhoz?
Kalifornia millió mérföldnyire van a Semmi túloldalán. Solly
megborzongott, rámeredt a mosolygó századosra, mindent elborító tehetetlen
dühöt érzett. Megértette, mi történt. Az aranyparolisoknak valahogy sikerült
elgereblyézniük az esetet és elkerülni a hadbírósági tárgyalást, mert ha a
gépezet egyszer megindulna, fejek hullanának az egész vonalon, még az
aranyparolisok között is. Még Rutherford százados kis fejecskéje is! így
azonban csak színes bőrű fejeket áldoznak fel.
Alig hallotta a százados hangját.
– A “H" századból tizenegy embert küldünk. Igen nagylelkűek leszünk: az
“L" század csupán öt embert ad.
– Engem miért küld velük? – kérdezte Baker. – Én mindig jó katona
voltam!
– Egy keret kétfajta katonából áll. Részben hőbörgőkből és
kétbalkezesekből, mint az itt levők zöme – nem mondok neveket. Be kell
azonban mindig dobnunk néhány értékes embert is, hogy meglegyen az
egyensúly. Végül is a keretnek kiváló emberekből kell állnia; hiszen az a
feladatuk, hogy irányítsák és kiképezzék a beözönlő újoncokat.
Solly csaknem megszólalt: ,,A színeseket nyakazzák." Szinte sajnálta
Hordófejű Bakert.
A százados mintha a távolból beszélne:
 – Samuels hadnagy a kerettel tart. Remélem, örül, hiszen ő annyira szereti
magukat, fiúk! Szégyen-gyalázat lenne kihagyni ebből. Scott-tot is kihozatom
a fogdából, hogy magukkal mehessen, mert gondoskodni szeretnék a jó házi
kosztjukról! – Fölnevetett. – Ez azért igencsak jobb a haditörvényszéknél,
nemde, Saunders?
Rutherford teljes győzelmet aratott. Ezt kapja Samuels, mert egy tálból
cseresznyézett a színesekkel.
A Hajcsár század tíz embere és komor képű hadnagyuk számára a
következő néhány napon a Johson Henry tábor őrültebb őrültekháza volt, mint
valaha. A tizenegyedik kerettag Jim Larker volt, a tízes műszakiaktól. A
századparancsnokával áttetette magát a “H" századhoz, azzal, hogy majd
Rutherford úgyis a kerettel küldi, ő volt az a szép arcú fiú, aki kilépett Solly
mellé a sorból az ebbensville-i buszállomáson, összehaverkodtak. Jimmy
ugyan túl idealista Solly jelenlegi lelkiállapotához, de jó haver, és Solly örült,
hogy velük tart Kaliforniába.
Majdnem olyan volt, mint amikor bevonultak: az oltások, az Anyaszült
Szemle, ismételt intelligenciavizsgálatok, fogászat. A latrinapletyka szerint
behajózásra készítik elő őket, egyenesen a frontra. Kitelik tőlük. Solly
komolyan foglalkozott a gondolattal, hogy lelkiismereti okokra hivatkozva
megtagadja a szolgálatot, de ehhez már túl késő volt. Még az is eszébe ötlött,
hogy dezertál, de ő nem dezertőr-fajta, erre sohasem lesz képes. Megy
Kaliforniába, pontosan úgy, mint a többiek, eltölt ott néhány napot, hetet vagy
hónapot kiképzéssel – a százados különleges kiképzésnek nevezte, az eredeti
bejelentést követő napon – és akárcsak a többiek, ő is tengerentúlra megy, az
isten tudja hová, ahol civilizált emberek ezrével ölik egymást nap mint nap.
Egy napon a helyőrségi kórházban az ezred valamennyi század keretének
valamennyi katonája anyaszült meztelenül ácsorgóit egy rosszul szellőztetett
szobában, vállukon esőkabátokkal, a szemérem kedvéért, lábukon
gumicsizmával, nem tudni, minek a kedvéért.
Könyvmoly így szólt Sollyhoz:
– Engedjenek ki ebből a büdös lukból, mielőtt megfulladok!
– Ez a gázkamra, pajtás. Mért halsz meg szívesebben a lövészárokban?
Bejöttek az orvosok.
– Ne pironkodjanak, emberek! Dobják le az esőköpenyeiket! Lássuk, mit
rejtegetnek! – szólt egy őrnagy.
Egyesek idegesen kuncogtak. Mindannyian kényelmetlenül érezték
magukat. Amikor az őrnagy Nyalóka Rogershez ért, tetőtől talpig és oldalról
is szemügyre vette, amint a szemérmes Nyalóka merev vigyázzban állt,
meztelenül, ahogy a világra jött.
– Gyerünk, katona, hajoljon le és tátsa ki!
– Igenis, uram! – Nyalóka lehajolt, tökéletes derékszöget alkotott, és tágra
nyitotta a száját, mindkét kezének nagyujjával segítve, hogy majdnem a füléig
ért. A katonák hahotájától alig lehetett hallani az őrnagyot:
– Nem, katona, nem! Nem a fogorvos vagyok. Engem kizárólag a hátsó
bejárat foglalkoztat.
Ebéd után vissza a kórházba a fogorvoshoz. Mintha a villamosszékbe
ülnének bele. Solly közvetlenül Könyvmoly mellé került. A fogorvos –
középkorú, ősz hajú hadnagy – fölszólította Molyt, hogy tátsa nagyra a száját.
Moly engedelmeskedett.
– Nagyobbra – követelődzőit a hadnagy.
– Mi?!
– Nagyobbra, valamivel nagyobbra! Moly valamivel nagyobbra tátotta.
– Maga többre is képes – mondta a hadnagy. – Még nagyobbra, fiam!
Moly félelmét és bizalmatlanságát félretéve mindent beleadott, fülig tátotta
a száját; valami pattant, mintha erszényt kattintanának be, és Moly
megkísérelte becsukni a száját, de nem ment. Kiugrott az állkapcsa. Moly
vérszomjasán üvöltve megragadta az első keze ügyébe eső éles műszert, hogy
elintézze a hadnagyot, aki fürgén elszökkent a közeléből, öt embernek kellett
lefognia Molyt, míg a fogorvos helyretette az állkapcsát. Amikor távozott a
kórházból, úgy be volt pólyázva a feje, hogy a századnál azt hitték, elütötte
egy tank.
Mindezenközben Rutherford százados ragyogó hangulatban leledzett, arca
rózsás, folyton mosolygott, és valahányszor összefutott Sollyval az irodában, a
lépcsőházban, a barakkok között, sosem mulasztott el valami kedveset
mondani, például: ,,Ugye-ugye, már a fene eszi magát, meg Samuels
hadnagyot, hogy elhagyhassák a drága öreg Délt?"
Két nap múlva két és fél tonnás csapatszállító teherautókon kivonultak az
ezredkörletből, teljes cókmókjukkal, akárcsak a többi század kiválasztottjai,
kimentek a pályaudvarra, hogy átszállíttassanak az országon, Kaliforniába.
Fölkászálódtak a vonatra, és körülbelül másfél órányi na-most-már-megyünk
és nyugi-nyugi után végre kihúztak a Johnson Henry táborból. Átgördültek
Ebbensville-en. Solly gyomrába fájdalom hasított, amely fölkúszott a testén, a
mellébe, a torkába; nem tudta elhessegetni Fannie Mae arcát lelki szeme elől,
nem tudott megszabadulni tőle, mintha beléivódott volna, körülvenné. Bolond,
hogy ezt érzi, ennek vége, ő házasember, ennek már vége, néhány nap múlva
háromezer mérföldre lesz tőle, néhány hónap múlva pedig hat-hétezerre,
sohasem látja többé Fannie Mae Brantont, és így a legjobb valamennyi
érdekeltnek. El fogják felejteni egymást. Könnyebb mondani, mint megtenni.
Úgy érezte, itt hagy magából egy fontos részt ebben a déli kisvárosban,
magával is visz azonban valamit, amire itt tett szert. Ennyi történt.
Annyira különbözik attól az embertől, aki négy hónapja bevonult. Ezer év
telt el azóta. Ezerszer meghalt. Mintha ártatlan szűzként került volna a
hadseregbe, amely erőszakot tett rajta, durván megfosztotta ifjúságától, hitétől,
idealizmusától. A nagy ambíciójától. Soha többé nem hisz semmiben. Soha-
soha többé, öreg és kiábrándult. Soha többé nem fog álmodozni. Millie
csodálatos, szereti őt, de nem ismeri a hadsereget. Ismét Fannie Mae jutott
eszébe, a szeme mintha könnybe lábadt volna, el kellett húzódnia Molytól és
fecsegésétől, amely szünet nélkül ömlött belőle. A Johnson Henry tábor előtt
sosem találkozott olyasvalakivel, mint Fannie Mae. Köszönöm szépen, Samu
bácsi. Fölkelt, és a szakasz végére ment. A peronon találkozott Nagy Fehér
Haverjával.
– Jó híreim vannak, tizedes!
Már kiértek Ebbensville-ből, a vonat zakatolt és himbálózott, a ragyogó
sínek csikorogtak és föl-följajdultak, Fannie Mae, Fannie Mae, a föld zöld és
vörös volt körülöttük, a távolból tombolva közelgett az ősz, mint az erdőtűz.
Solly gépies nevetést csikart ki magából:
– Csak azt ne mondja, hadnagy úr, hogy vége a háborúnak!
– Még jobb hírem van, Saunders tizedes! Spiggelmiser ezredes elképzelése
szerint mindannyian jobb kedvre derülünk, ha barátunk is velünk tart, hogy
teljessé tegye a keretet. Rutherford százados a legelső vagonban utazik!
Változatlanul ő a századparancsnokunk.
Solly hosszan, elnyújtottan fölsóhajtott:
– Ez aztán jó hír. – Nem érdeklik a századparancsnokok, meg a hadnagyok.
Le vannak szarva.
Ismét Fannie Mae-re gondolt, arca átforrósodott, hátat fordított a
hadnagynak, a vonat pedig mély, gyászos füttyszót hallatott. Zakatolva és
himbálózva, csaknem leszökkenve a sínekről, vaktában rohant ki Georgiából,
a lassan aranybarnába forduló sötétzöld rengetegen át.
Elérkezett az ősz, ő pedig távozik.
Isten veled, Fannie Mae. Drága, imádott Fannie Mae.
 Meleg, fekete szeme óriási, mély és tudásra szomjas, csillogó ajka
érzékien, gyöngéden és telten ívelt, mindig őszintén beszél szerelemről és
megértésről, a teste forró, barna, mint a frissen sült kenyér, karcsú és édes,
mint a cukornád, ő és a Kettős Győzelem. Most már tudod, hogy mindez
csalás. A háború, a hadsereg, a hátországi front, a demokrácia, az ambíció, az
egész rohadt cirkusz. Semmi sem igazi, csak te meg én! És megtartom az
emberségemet. Hidd el, ha mondom.
A szeme könnybe lábadt. Fannie Mae, drága Fannie Mae, te szívós,
gyöngéd erő.
Isten hozzád, szerelmem, isten hozzád.
Második rész

ÉRLELŐDÉS
Első fejezet
Solly most engedte el magát először, mióta bevonult, öt hisztérikus napon át
agyonütötték az időt, nem bosszúból, csak önvédelemből. Először látták
Amerikát, versenyt futottak a haldokló őszi nappal, Solly panyókára vetve
hordta a világot, aztán megérkeztek a Kalifornia állambeli Montreybe. A nap
éppen kilehelte lelkét, kénköves tűzözönben fürdött a nagy Csendes-óceán, a
nyugati világ pereme. Solly szeme könnybe lábadt, háta megborzongott, amint
az utolsókat vonagló Napot figyelte. Nem is vette észre, hogy megállt a vonat.
Hány millió, trillió nap nyugszik már ebben az irdatlan óceánban?
Sípszó harsogott körülötte. Rogers ordított:
– Mozgás! Mozgás! Szedjétek a lábatokat, fatökű cselédek!
– Magadhoz térhetnél már az álmodozásból, Solly – figyelmeztette Moly. –
Itt jön az a gúvadt szemű, szarházi Nyalóka Rogers tábornok!
Nyalóka úgy üvöltött, mint egy rozsdás ködkürt:
– Le a vonatról, föl a kocsikra! Le a vonatról, föl a kocsikra! Szedje ki az
ólmot a seggéből, harcos! – A vakáció véget ért.
Idegesen lekászálódtak a vonatról, föl a kocsikra, végighajtottak a
hömpölygő tenger mentén, amely tajtékzó szájjal nyaldosta a kontinens sós
peremét, nekiugrott az ősi szikláknak, visszahúzódott, majd újra támadott. A
tengerpart ijesztő szépsége megbűvölte a fáradt katonákat, még Moly szava is
elállt – természetesen csak átmenetileg – sőt, Scottyé is. Csak rövid ideig
követték a cikcakkos partvonalat, aztán egy széles ívű kanyarban elvesztették
szem elől a kékesszürke tengert, széles fennsíkra jutottak, és tőlük balra, egy
szinttel lejjebb megpillantották a világ legpompásabb táját: zöld és sárga,
narancs és vörös, kék és bíbor, csábos és életadó és békésen nyugtalan volt a
föld, szégyentelenül gyönyörű, amint szinte a szemük előtt burjánzóit. A
dübörgő kocsik keletre vitték őket a tengertől, Ford Ord-ba. Az elkövetkező
hetek pedig sebesebbek, őrjöngőbbek és sokkal-sokkal hajszoltabbak voltak,
mint a vágta a kontinensen át.
Másnap, rögtön ebéd után, több mint ezerötszáz színes katona, feketék,
sötétbarnák, kávébarnák és karamellszínűek, magasak, alacsonyak,
középtermetűek, északiak, keletiek, déliek és kisebb számban nyugatiak,
kétbalkezesek és vagányok, jó katonák és lógósok, meggyőződéses katonák és
érzékenykedő széplelkek, sőt, pár megrögzött diliflepnis is, minden teremtett
lélek ott feszengett egy nagy, ragyogó zöld mezőn, amely úgy pompázott,
mint maga a nyár. Azért hívták össze őket, hogy meghallgassák új
ezredparancsnokukat, Robert Casanova Busby alezredest. Gömbölyded,
köpcös, ideges férfi, középkorú és középosztálybeli, túlbuzgó mócsing. Két
méter magas faemelvényen állt, és Sollyt azokra az elkényeztetett
középosztálybeli bulldogokra emlékeztette, amelyek a Central Parkban
hencegve riszálnak úrnőjük pórázán. A nyaka kurta, vastag és hájas, hangja
zsíros, érdes és rekedt, mint a bulldogé. Beszédje során minduntalan
emlékeztette a fáradt, izzadt katonákat az előttük álló feladat fontosságára.

“Maguk különleges emberek,

Két-éltűek!..."

Közölte velük, hogy négy hónap kiképzési anyagát össze kell sűríteniük
négy-öt hétbe. Esetleg kevesebbe.
– Maguk, emberek, az Egyesült Államok hadseregének első színes bőrű
kétéltű ezredét alkotják! Remélem, tisztában vannak a magukra váró cécó
horderejével. Maguk különleges emberek. – Két-éltűek!
Mintha szappant akarna rásózni a közönségre.
– Három-négy héten belül maguk lesznek az Egyesült Államok
Hadseregének legjobb úszói, legmesterebb mesterlövészei, legképzettebb
kétéltűvezetői, legfaszább katonák!
Kiköpött kikiáltó.
Szünetet tartott, nagy fehér zsebkendővel leitatta a verítéket szemöldökéről
és nyálas ajkáról, miközben mogyoróbarna szemét idegesen jártatta a fáradt,
izzadt, nyugtalan katonákon. Egy szöcske szökdécselt el földközelben, mint
egy P–38-as, Solly nadrágszára mellett. Szappankikiáltó, nevezte el Solly az
ezredest. Kappankikiáltó. Kikiáltó kappan.

“Maguk különleges emberek,

Két-éltűek!..."

Ford Ord keleti felében helyezték el őket, piramis alakú kunyhókban. Öt

Különleges Ember jutott egy kunyhóba. Tizenkét századból állt a Tizenötös
Kétéltű Ezred. Minden század első kunyhójában rendezték be a századirodát, a
domb tetején, a többi kunyhó pedig tizenkét csinos sorban, legyezőszerűén
helyezkedett el a domboldalon, egészen a völgyig, ahol a hatalmas kantin
terpeszkedett magas, ringó, zöld pálmák között, mint valami szupermarket.
Hátterében a sötétzölden ragyogó lombokkal úgy hatott, mint egy hollywoodi
musical kikent-kifent déltengeri díszlete. De a domb mögött, a
századkörleteken túl egy barna, igénytelen, szerény és komoly kis kunyhó állt.
Ez volt a Tizenötös Kétéltű Ezred Különleges Embereinek kantinja. Azt a
szépet, lenn a völgyben, ugyanis szigorúan csak fehérek látogathatták.
Aznap este elmentek a Booker T. Washingtonról elnevezett kantinba,
amely olyan zsúfolt volt, hogy az ember csak kilélegezni tudott, be már nem
(Könyvmoly leírása). Mint csúcsforgalomban a New York-i földalatti. Utat
kellett törniük a pulthoz, ahol négy mosolygó és elgyötört ifjú színes bőrű
hölgy igyekezett ellátni párszáz dühös, nevetgélő, vad katonát; egyesek
átkozódtak, mások hízelegtek, és mire az ember a pulthoz ért, elfogyott, amit
akart, ha egyáltalán emlékezett még rá, hogy mit akart annak idején. Amikor
Solly, Jimmy Larker és Könyvmoly végre visszaverekedtek magukat az ajtóig
és kiléptek a helyiségből, Solly úgy érezte, valamennyi bordája eltörött.
Élénken felidéződött emlékezetében a georgiai börtön, a fehér hajú ezredes, a
lángoló combjára zuhogó gumibotok, és legesleginkább a reménytelen,
tehetetlen kétségbeesés.
Szinte gondolkodás nélkül indultak el a szupermarket-kantin felé, amely
úgy világlott, mint egy karácsonyfa. A helyiség hemzsegett az ürességtől. Egy
hatalmas wurlitzerből a Tintapacnik együttes harsogott, a Különleges
Emberek harci szellemét emelendő. A pálmák fantasztikus táncot lejtettek,
teljesen és groteszkül kitárva magukat az állandóan fúvó, hűvös szellőnek.
A bejáratnál álló MP rájuk szólt.
– Tilos terület, fiúk!
Solly magában verset, írt.

“Hallga csak a szép kis dalt."

– Hogyhogy tilos terület? – méltatlankodott Moly. – Nem látok sorompót!

“Íme, ezért harcolunk."

 – Nem én csináltam a szabályokat, barátom. Katona vagyok, éppúgy, mint
maga. Azt teszem, amit mondanak nekem.
Solly gyomra égni kezdett.
– Mi ez voltaképpen? Zártkörű klub?!

“Meg kell tudnunk, hogy miért."

– Ide hallgassanak, fiúk, nekem semmi bajom magukkal – mondta az

ideges MP. – Nem akarok semmi zűrt. Ott egy kantin a dombtetőn!
Szeretetre méltó, bátor gazfickó, gondolta Solly, egyik csípején gumibottal,
másikon a negyvenötésével.

“Nem pedig nyafogni."

A tintapacnik daloltak a wurlitzerben, a szupermarket-kantinban, ahol

szőke, kék szemű ifjú hölgyek, továbbá barnák, fekete szemű, sápadt nők
álldogáltak a pultok mögött és semmittevéssel foglalkoztak. Húszan, ha voltak
odabenn.
Solly hangja átforrósodott:
– Ez itt lenn, úgy látszik, nem valami forgalmas pillanatnyilag. A hölgyek
állva elalusznak odabenn... Úgy gondoltuk, jót cselekednénk, ha kissé
pártfogásunkba vennénk őket. Egy icipicikét lendíthetnénk az üzleten!
Jimmy csendesen közbeszólt:
– Mi ugyanis katonák vagyunk, tetszik tudni, és ez itten mintha kantin
lenne.
A szeplős MP egyre sápadtabb és idegesebb lett.
– De nem a maguké – mondta ellenségesen. – Mi a fenét okoskodnak, he?
Miért nem kopnak le?
– Mondjuk azért, mert kedvünk van itt álldogálni és magát, bámulni –
jelentette ki Moly. – Olyan csinos fiú!
A szeplős MP Könyvmolyra meredt, aztán Sollyra és Jimmyre, majd ismét
Molyra. Gumibotjára tette kezét. Láthatóan azt a fogas kérdést mérlegelte
magában, hogy mi a teendő három pimasz színes bőrű katonával, akiknek
elment az eszük és nincs jobb dolguk, mint őt hergelni.
– Tessék csak! – mondta, összefonta a karját, rájuk meredt, ők
visszameredtek, mindannyiuk arca átforrósodott, feledésbe merült az esti
szellő. Az MP végül hátat fordított, csípőre tette a kezét. Egy ideig még ott
álltak, dühösen, tehetetlenül, aztán megfordultak és elindultak visszafelé.
Moly hangosan megjegyezte:
– El kéne szedni azt a negyvenötöst a kicsikétől és pépesre verni vele a
fejét!
Amikor fölértek a dombra, benéztek a századirodára. Samuels hadnagy volt
a napostiszt. Hivatalos papírokat böngészett.
– Elnézést – kezdte Solly, de Samuels közbevágott:
– Jöjjenek csak be, fiúk! Semmi világrengetőt nem csinálok! – Tétovázva
álltak az ajtóban, de a hadnagy folytatta: Komolyan mondom! Jöjjenek be!
Nem volt részem egyetlen üdítő beszélgetésben sem, amióta eljöttünk a jó
öreg Johnson Henry táborból.
Beléptek.
– Nos, emberek, mondják el, hogy tetszik Kalifornia, a napfény és a tengeri
fuvallat hóna? Vagy ez Florida jelszava?
– Nem nagy különbség – jegyezte meg Moly. Épp az imént találkoztunk
egy önhöz hasonló kedves amerikai úriemberrel, név szerint Mr. James Crow-
val* – kedvesen tájékoztatott bennünket arról, hogy miért is harcolunk. Zenei
aláfestéssel. Most már akár életünket is föláldoznánk a szabadságért és a
demokráciáért.
A hadnagy végignézett rajtuk.
– Mr. James Crow-val? Miről beszélnek?
Solly fojtott hangon beszámolt arról, hogy mi történt lenn, a kacsalábon
forgó kastélynál. Samuels barna arca elvörösödött. Szégyen és gyalázat,
mondta, okvetlenül intézkedik az ügyben, vagy tisztázza a rendelkezés okát.
– El ne felejtse közölni az okot, ha majd tisztázta, hadnagy úr –
figyelmeztette Solly gúnyosan.
Másnap reggeli után a Tizenötös Kétéltű Ezred teljes 913-as Kétéltű
Százada átvonult a nagy műszaki telephelyre, hogy megismerkedjenek első
kétéltű járműveikkel. Graham hadnagy, a műszaki tiszt, bemászott egy
Kacsába (táborszerte így csúfolták a kétéltűeket), és a katonák felé fordult.
Keménykötésű, sötét hajú tiszt volt, valahonnan Jerseyből származott, amit
kiejtése rögtön elárult. Közölte velük, hogy Különleges Emberek, és hogy a
Kacsa,

* James Crow: a néger szlengben a négerellenes, fejgyűlölő fehér neve.

 – ... ez a jármű, amin állok, forradalmasította a partraszállás műveletét! Ez
a gépkocsi, amelynek csónakteste van, képes útját a vízből egyenesen a
szárazföldön folytatni!
Szünetet tartott. – Néhány hét alatt meg kell tanulniuk ennek a járműnek az
irányítását szárazföldön és tengeren! Ismerniük kell kívül-belül, elölről-
hátulról! Nincs vesztem való időnk! Nem holnap van ránk szükség! Ma van
ránk szükség! Már tegnap! Ezért van az, hogy maguk különleges emberek –
Kétéltűek!
Ezért kaptatok külön kantint, gondolta Solly. – Mert hogy olyan fenemód
különlegesek vagytok.
A műszaki tisztet a jelek szerint magával ragadta a kikiáltói hév.
– Ezért kell a 913-as századnak hivatása magaslatán állnia! – ordította. –
Ezért kell, hogy maguk legyenek az egész kurva világ legjobb hadseregében a
legjobb hadosztály legjobb ezredének legfaszább százada!
Szóval most mar világos – ezért részesültök olyan különleges
bánásmódban.
A következő hetek tízszerte hajmeresztőbbek voltak, mint a Fort Dix-i
kiképzés. Minden rohamtempóban. Mindenki pattog. Hajnalhasadástól késő
éjszakáig rángatták őket ide-oda. Kacsakonvojok dübörögtek végig a parton,
bele a tajtékzó tengerbe. Feneküket vakargató civilek hőköltek vissza az
óceánból hirtelen előtörő ötven fekete szörnytől, amelyek végigzúdultak az
országúton. Különösen félelmesen hatottak éjszaka, amikor partraszállási
gyakorlatokat végeztek. Világítás nélkül közelítették meg a partot, a
propellerek fölkavarták a foszforeszkáló tajtékot, s a Kacsák maguk jobban
emlékeztettek tengeri szörnyre, mint valaha. Partot érve pedig az emberek
torkuk szakadtából felüvöltöttek: Ó DZSIBI – BII! Ó – DZSIBII – BÓ! bármi
francot jelentsen is ez, és nekiindultak az országúton a tábor felé, elsötétített
fényszórókkal és dübörgő motorokkal, amelyeknek zaja még a legmakacsabb
holtakat is fölébresztette.
A napok oly sebesen vágtattak, hogy többnyire azt sem tudták, milyen nap
van. És úgy a nyakukba szakadt a rengeteg úszólecke, lőgyakorlat,
gépkocsizás, menetgyakorlat, szabad gyakorlat, dzsudó, beszivárgás!
gyakorlat és tájékozódási gyakorlat, hogy Sollynak nemigen volt ideje bárkire
vagy bármire gondolnia. Még Fannie Mae-re vagy Millie-re sem.
Latrinarémhírek röpködtek tucatjával. Megyünk, nem megyünk. Üt az óra, föl
a hajóra! Nyitva van az Arany kapu! Irány Alaszka!
 Sorakozz, oszolj, lépés előre, futólépés. Olykor, délután három körül,
amikor az emberek nyelve már kilóg, a fenekük a földet súrolja, gerincüket
csomóra kötötte a dzsiu-dzsicu, Nyalóka Rogers őrmester imigyen szól
szakaszához: “Tíz perc döglés, emberek! Liheghetnek, bagózhatnak, csak
nagyobb dolgot ne csináljanak! Annyi időnk nincs, hogy szarakodjunk!" Ö a
Humorérzékkel Megáldott Őrmester. Ha néha-néha egy szegény katona
dacosan élt jogával és elment vagy eltántorgott a latrinára, ahol elaludt az
ülőkén, elkerülhetetlenül behajózásról álmodott, egy másik behajózásról,
valami távoli, egzotikus földre, ahol béke honol és nincs dolga háborúval. A
rémhírek felét a meleg, otthonos latrinalégkörben agyalták ki. Úton
Honoluluba ne feledd Pearl Harbourt! Átvágtatunk Indián és lecsapunk a
Burmai Útra! Az egyik legszívósabb rémhír azt állította, hogy ismét átszelik
hazájukat és csatlakoznak egy harci különítményhez, amely megnyitja a
Második Frontot Párizsban. Minden sípszóra újabb rémhír szökkent szárba.
Csak megmozdulnak már ezek a jenkik!
A Ford Ordban töltött első héten Solly egy levelet kapott Mamától és
hármat Millie-től; Fannie Mae-től egy árva sort sem. Második levelében
Millie fölajánlotta, hogy átruccan Kaliforniába, hadd lássa még egyszer
utoljára a férjét, mielőtt elviszik, isten tudja hová és meddig. A harmadik
levélben közölte, hogy már tájékozódott az utazási lehetőségekről és elintézte,
hogy szabadságot kapjon. Solly a priccsén feküdt a kis barna barakkban és
elképzelte, milyen lenne Millie-vel tölteni utolsó napjait. Hazamehetne hozzá
minden este, fárasztó napja után, amikor már torkig van a rohampályával, a
gerincroppantó dzsudóval, a harcászattal, a Kacsa-karbantartással, az írnoki
munkával és minden egyéb kórsággal, amit csak tizennyolc órába bele lehet
gyömöszölni. Az ember a nap nagyrészét félálomban tölti. Elképzelte, hogy
Millie minden este vár rá Ford Ord Village-ben, az altisztek átmeneti
szálláshelyén, félúton a tábor és Monterey között. Tetőtől talpig elképzelte.
Egész testét édes melegség járta át. Millie a felesége, nincs joga rajta kívül
másról álmodozni. Jó lenne, ha eljönne, a bébivel a hasikájában. Azt beszélik,
nagyszerű dolog terhes nővel szeretkezni. És lenne egy utolsó alkalma, hogy
bebizonyítsa a feleségének, mennyire szereti! Kétségbeesett szüksége volt
arra, hogy saját magának bebizonyítsa. De hogy az istenbe hívja ide, amikor
sohasem tudhatja, hogy nem kapják-e meg másnap a behajózási parancsot?
Lemászott a priccsről, fölvette az ingét, és elment megkeresni Nagy Fehér
Haverját.
 Samuels aztán igazán segített. Tudatta Sollyval, hogy mint altiszt jogosult
arra, hogy a felesége látogatás céljából hozzá utazzék, első osztályon és az U.
S. Hadsereg költségén. Nagy Fehér Haverja már másnap reggel elintézi a
részleteket! Ami azonban a behajózás időpontját illeti, azt senki sem ismeri,
legfeljebb az Isten, és esetleg a főparancsnok. Ezt a kockázatot vállalnia kell.
Könnyen lehet, hogy Mrs. Saunders háromezer mérföldet fog zötykölődni
hiába, mert mire megérkezik, katonaférje már a hajón lesz, s hogy hova tart?
Isten tudja, és esetleg a főparancsnok.
Solly visszabandukolt a barakkba. Még ma este ír Millie-nek és felszólítja,
hogy szálljon föl az első füstölgő járműre. Csodálatos lenne vele. Vele... De
mi lesz, ha megérkezik és hűlt helyét találja? Elöntötte a hideg verejték.
Pokoli érzés lenne megtenni azt az óriási utat csak azért, hogy egy tábori
postaszámot találjon a férje helyett. Nem teheti ezt Millie-vel. Önmagával sem
teheti meg. Várnia kell holnaputánig, amíg Samuelsszel rendbe rakják a
papírokat, aztán majd leül és megírja Millie-nek valamennyi prót és kontrát, a
valószínűségeket, hogy ő döntsön. Solly remélte, hogy mindenképpen jön.
Felhívja holnap este telefonon. Jó lenne ismét együtt lenni, még a dróton át is.
Lehunyta a szemét és maga elé idézte Millie arcát. Maga elé idézte nyúlánk,
aranybarna testét, lélegzetének különös illatát, testének szagát, amely az övé
volt, csak az övé, az övé, az övé... és hirtelen az egész pokol elszabadult a
körletben.
Ordítozást hallott, a völgy felé szaladó lábak trappolását; “Scotty!"
“Nyoszolyás atyaúristen!" és ismét “Scotty!" Egy katona dugta be a fejét:
– Jöjjön, Solly tizedes! Az embere már megint balhézik! Solly alvást
színlelt. Scotty le van tojva! Első osztályú köz szarkeverő. Ő Millie-t akarja
fölidézni. Millie, drágám, jöjj és légy velem. Simulj hozzám... Valaki
berobbant a barakkba.
– Gyere már, Solly! Simulj... simulj... Könyvmoly talpra rángatta.
– Scotty le van tojva! – mondta Solly. – Ha bolondot akar csinálni
magából, ám tegye! Nekem fontosabb dolgokon kell töprengenem.
– Gyere már, Solly! Ne hisztizz! – Moly a kijárat felé taszigálta, és Solly
azon kapta magát, hogy akarata ellenére lefelé száguld a domboldalon,
Könyvmoly társaságában, miközben a többi barakk is sorra kiürül. Egyesek
bottal a kezükben, mások késsel, egyvalaki pedig baseball-ütőt szorongat.
Mire Solly meg Moly leért a lejtő aljába, már jókora tömeg verődött össze,
nemcsak a 913-asból, hanem a többi Kacsa-századból is. És Scott tizedes az ő
utánozhatatlan modorában adta elő vádbeszédét.
 Körülállták a sorkatonák, két tagbaszakadt MP, és Strausman százados, a
915-ös Kacsa-század parancsnoka, ezredügyeletes tiszt. A neonfényben úszó
kantin wurlitzeréből Bing Crosby dalolt, idekinn pedig táncot lejtettek a
falevelek, miközben Scotty ünnepet rontott. Minden olyan festői.
– Hát egyáltalán nem vagyunk oda érte! – tajtékozta Scotty. – De nem ám!
Itt vannak maguk, rohadékok, mindjárt elküldenek bennünket a délnyugati
istennyilába, hogy megdögöljünk maguk helyett, és közben még van pofájuk
külön kantint építeni, egy köpésnyire a barakkjainktól, csak hogy csorogjon a
nyálunk... Ez nincs rendjén. Nagy szar az egész!
– Add meg nekik a magukét, Scotty! – kiáltotta Moly, miközben tuszkolta
Sollyt a tömegen át az oroszlánszívű katona irányába.
– Már megmondtam, hogy fogja be azt a rohadt pofáját, katona! – szólt
Strausman százados. – Hozzávetőleg két méter magas volt, külseje mint egy
kollégiumi hátvédé. Beszédében nehézkes német és mesterkélt déli
hanghordozás keveredett.
– Ne kiabáljon velem! – rikoltotta Scotty. – Ne merészeljen velem
kiabálni! Használni fogjuk ezt a kantint, vagy ízekre szaggatjuk a nyavalyást!
Solly és az őt tuszkoló Moly odaértek Scottyhoz. Ugyanakkor egy újabb
fehér tiszt – őrnagy – furakodott elő a másik oldalon a tömegből. Solly
ránézett a dühtől őrjöngő kis katonára és akarata ellenére valami
meghatározhatatlan melegség öntötte el. Szinte öntudatlanul Scotty vállára
tette a kezét. Scotty sarkon fordult, s hirtelen elmosolyodott.
– Tudom, hogy velem vagy, Sandy tizedes – mondta biztatóan. Aztán
visszafordult a vörös képű századoshoz, hogy tovább tomboljon.
– Egy pillanat – szólt közbe az őrnagy.
Scotty sarkon perdült, hogy vele is elbánjon: – Ki a fene...?
– Nyugalom, katona – csitította a halk szavú őrnagy. – Csak nyugalom!
Azt hiszem, ismerem a problémát. Stevens őrnagy vagyok, Bostonból, és
nincsenek előítéleteim önökkel szemben.
Scotty rámeredt, vigyázzba vágta magát és tisztelgett.
– Akkor jó, százados úr! Meghallgatom önt, de ennek a georgiai
anyaszomorítónak természetesen takarodnia kell! – és a gutaütés határán járó
Strausmanra mutatott, tőle alig karnyújtásnyira.
– Őrnagy úr – füstölgőit Strausman –, ez a katona megtagadta a parancsot
és lázadást szí...
– Nyugalom, százados. Majd kiderítjük – szakította félbe az őrnagy. – Az
első teendőnk, hogy szétoszlassuk a csődületet.
 – Nem csap be, ugye, uram? – kérdezte gyanakodva Scotty. – Hiszen maga
bostoni...
– Szavamat adom, katona. Én mindig betartom a játékszabályokat. Na,
oszoljunk, emberek! Térjenek vissza a körleteikbe! Menjenek szépen haza!
– Menjenek szépen haza! – ismételte az egyik MP.
Az emberek mozgolódni kezdtek, csoszogtak, morogtak, de nem mentek
sehova.
– Minden rendben van, bajtársak! – mondta Scotty buzgón. – Stevens
ezredes állja a szavát. Északi tag. Holnap este már a kantinban találkozunk! –
Egyesek éljeneztek. mások még mindig morogtak, miközben lassan
oszladozni kezdtek.
– Nos, százados, ön, jómagam, meg a tizedes most átmehetünk a
helyőrség-parancsnokságra, hogy lássuk, mélyére tudunk-e hatolni az ügynek.
Történetesen én vagyok a helyőrségi adjutáns.
– Ezzel tisztában vagyok, uram, de... Scotty legalázatosabb hangján szólt
közbe:
– Lehet még egy utolsó kívánságom, őrnagy úr? – Most szólította először
rangjának megfelelően az őrnagyot.
– Mi legyen az?
– Magunkkal vihetnénk ezt a Sandy tizedest? Együtt vagyunk a buliban, és
ő sokkal jobban el fogja magyarázni a dolgot. Tanult ember, uram, akárcsak
ön, ő a századírnok, a századügyvéd, meg minden...
Hogy a fenébe keveredtem ebbe, gondolta dühösen Solly. Az őrnagy hozzá
fordult:
– Ön is részes ebben a rendbontásban, tizedes?
– Igen, uram – felelte indulatosan Solly. Mi egyebet mondhatna? Talán azt:
“Nem uraim, fehér népség! Nem vagyok benne ebbe a színes cirkuszban?" A
barakkban kellett volna maradnia, eredeti szándéka szerint. Ott kellett volna
maradnia, Millie-jével.
– Jól van, de induljunk! – Az őrnagy szemmel láthatóan sürgősen meg
akart szabadulni a tömegtől, amely nem oszlott föl teljesen és mindaddig,
amíg Scotty és Strausman ott van, félő, hogy ismét összegyűlnek. Amikor
Solly meg Scotty elindultak a tisztekkel, Könyvmoly és még páran követték
őket. Az őrnagy visszafordult:
– Nyugalom, emberek! Visszakozz! Menjenek vissza a századkörleteikbe!
Moly, Larker meg a többiek megtorpantak. Moly Sollyra pillantott. Solly
torkát fojtogatta a düh. Remegő, rekedt hangon mondta: – Minden rendben!
 Moly tekintete millió kérdést tett föl. Aztán Moly megfordult, a többiek
pedig sorra kelletlenül utána indultak.
A tábor túlsó vége felé hajtottak a hűvös éjszakában. A telihold arany fénye
átszűrődött a pálmák közt. Solly és Scotty a dzsip hátsó ülésén foglalt helyet,
mint az arisztokraták.
Solly haragosan suttogott: – Már megmondtam: ha bolondot akarsz csinálni
magadból, engem hagyj ki belőle!
Scotty angyali ártatlansággal pislogott rá:
– Tes-sék?
Ha most fegyver lenne nálam, gondolta Solly, lecsuknának gyilkosságért.
Felindulásban elkövetett emberölésért. Miközben bementek az őrnagy
irodájába, Scotty odasúgta:
– Te beszélsz a nevünkben, Sandy tizedes! Én már megtettem a magamét.
– A nevünkben! – Solly csaknem fölordított. Félórával ezelőtt még a
priccsén feküdt, barakkja nyugalmában, Millie töltötte be gondolatait, testét-
lelkét, a saját dolgával törődött – és íme, harminc perccel később itt áll a
helyőrség-parancsnokságon, az adjutáns irodájában, nyakig benne valamiben
– és alig tudja, mi az, amiben nyakig benne van és hogy került bele és miért és
honnan. Ha legközelebb meghallja Scotty nevét, lóhalálban menekül az
ellenkező irányba! Amióta csak bevonult, mindig ő meg Scotty! Mintha
sziámi ikrek lennének, mindig a rosszban együtt, sosem a jóban.
Az őrnagy leült az íróasztalához.
– Őrnagy úr – kezdte Strausman százados –, ez az ügy voltaképpen az
ezred hatáskörébe tartozik. Azt hiszem...
– Azt hiszem, alkalmas vagyok az ügy hovatartozásának megítélésére,
százados – mondta az őrnagy.
– Igenis uram, de ez az ember itt, ez a Scott, megrögzött bajkeverő! A
személyi lapja szerint...
Solly ránézett a kis katonára, aki sapkájával a kezében álldogált, arcán
halvány, megvető mosollyal. Szemében veszett düh, finom arcvonásain
csaknem túlzott eltökéltség. Scotty igazsága hirtelen megvilágosodott Solly
előtt: ez az élete, és jottányit sem hátrál senki emberfia elől! Nem visz vásárra
mást, csak a bőrét. Az ő számára ez az egyenrangúság.
– Miért nem kérdezzük meg először őket, százados? Mint tiszttársak,
megbeszélhetjük később is a hallottakat. Nos, mi a mondanivalója, tizedes?
 Sollyhoz szólt. Valóban, mi is a mondanivalóm, gondolta Solly. Rámeredt
az őrnagyra. Mi jogon teszi őt lehetetlenné Scotty? Nincs mondanivalóm,
akarta közölni. Csak ártatlan szemlélő vagyok, tisztelt bíróság.
– Nos, fiú?! Nem érünk rá éjszakáig! – szólalt meg Strausman százados. –
Ebben az ügyben maga különben sem volt benne, amíg bele nem rángatták!
A százados hangja tüzes piszka vasként szította föl Sollyban a lángokat;
eszébe juttatta, hogy mi a mondanivalója. Fájdalmas elevenséggel eszébe
juttatta az ebensville-i fogdát. Ágyékában összerándultak az izmok. A
nevünkben? A nevünkben, Scotty, piszkosul igazad van! A nevünkben!
Köszönöm, Scotty! Moly nevében, Clínt nevében, Jimmy Larker és Nyalóka
nevében, a magaméban, még Hordófejű Baker nevében is!
– Megbocsásson, százados úr – hangja leplezte a benne ágaskodó dühöt –,
de azt hiszem, benne voltam ebben az ügyben az elejétől a végéig. – Az én
ügyem, akár akarom, akár nem. Többé nem dughatom homokba a fejemet.
– Tessék, folytassa, tizedes – szólt oda az őrnagy.
– Aha – vakkantott közbe Scotty – mondd el, ahogy volt! Ne hallgass el
semmit.
– Őrnagy úr! Mi, a Tizenötös Ezred katonái, bármely napon, bármely
órában, bármely percben várhatjuk, hogy behajóznak minket. Távoli
vidékekre megyünk, hogy harcoljunk és talán meghaljunk a szülőhazánkért, a
szabadságért és a demokráciáért. – Már nem tudta elfojtani hangjában a
forróságot, sem a testében égő tüzet. – Idegen földre szólítanak bennünket
meghalni olyasvalamiért, amit minden pillanatban megtagadnak tőlünk saját
otthonunkban, a saját szülőhazánkban!
– Szépen szólsz a nevünkben, Sandy tizedes! – lelkendezett Scotty. Mintha
“Ámen"-t kiáltott volna.
– Akkor beszéljen, ha kérdezzük, katona! – förmedt rá az őrnagy.
Solly úgy érezte, olaj ömlik dühének tüzére. Ugyanakkor azonban
kétségbeesés fogta el.
– Elvárják tőlünk, hogy harcoljunk Hitler fajgyűlölő elméletei ellen, de
hiszen ugyanezek az elméletek uralkodnak a mi úgynevezett demokratikus
hadseregünkben! Egyenesen csoda, hogy a néger katonák nincsenek még
százszorta jobban elkeseredve!
– Térjen a tárgyra – szólt rá Strausman.
– Éppen a tárgyról beszélek, százados úr, legjobb képességeim szerint. –
Mélyet lélegzett, aztán folytatta: – Kegyetlenség, hogy idehoznak bennünket,
háromezer mérföldre az otthonunktól, hogy kiképezzenek meghalni, és
iderakják azt a szupermarketet az orrunk elé, aztán közlik, hogy túl jó az
nekünk!
– A hangja remegett, arca izzadt, de az isten verje meg, valahogy mégis jól
érezte magát.
– A lényeg az – mondta a százados –, hogy a hadsereg nem szívfacsaró
történetekre épül! Fegyelemre épül, maguk pedig súlyos fegyelemsértésekben
vétkesek: parancsmegtagadásban, lázadásra és zavargásra bujtogatásban!
Scotty nyájas, lefegyverező hangon odaszólt az őrnagynak:
– Nem tudom, uram, ki parancsol itt: ön, vagy a százados? Mindenbe
beleszól!
– Csendet kérek – förmedt rá az őrnagy, és továbbra is Sollyra meredt.
– Hogy erezné magát, őrnagy úr, ha behívnák hazájának hadseregébe, és
úgy bánnának önnel, mint valami bűzös, tisztátalan lénnyel, amely csak arra
méltó, hogy megvetően leköpjék?! Képzelje a helyünkre magát!
Az őrnagy hosszan, keményen méregette, aztán Scottyra pillantott, majd
vissza Sollyra.
– Befejezte?
– Be, uram.
– És maga, ööö...
– Abraham Lincoln Scott tizedes, uram. Én vagyok a legjobb szakács az...
– Magának mi mondanivalója van?
– Semmi, uram – közölte Scotty ünnepélyesen. – Nem vagyok a szavak
embere, uram. Szégyenlős az én természetem, de istennek hála, Sandy tizedes
itten úgyis beszél a nevemben, meg a többi szegény, szerencsétlen színes
katona nevében, akik oly távol vannak otthonuktól, én pedig...
– Jól van, ebből ennyi elég is. Szorítkozzék...
– Mi megteszünk mindenfélét, ami csak tőlünk kitelik, uram, és nálam
senki sem főz jobban, istennek hála, de ezek a sápadt képű tisztek...
' Az őrnagy fölállt.
– Elég, katona! Azt mondtam, elég, az istenit!
– Igenis, uram, őrnagy úr – mondta Scotty igen-igen alázatosan.
Az őrnagy Sollyhoz fordult.
– Tizedes! Vigye vissza ezt az embert a századkörletbe!
Laktanyafogságban van további intézkedésig, holnap reggeltől kezdődően
pedig állandó konyhaszolgálaton, amíg a századuk el nem hagyja Ford Ordot.
Holnap reggel érintkezésbe lépek a parancsnokukkal. Ismét Scottyhoz fordult.
– Rendkívül könnyen ússza meg, ha ennél nagyobb büntetést nem kap!
Kétségtelenül maga az Egyesült Államok hadseregének legfegyelmezetlenebb,
legengedetlenebb, legdestruktívabb katonája!
Scotty kinyitotta haragos száját. Solly bele akarta fojtani a szót.
– Őrnagy úr... őrnagy úr... – makogta. Sejtelme sem volt, mi egyebet
mondjon.
– Ami pedig az ön által igen... ékesszólóan kifejtett kérdéseket illeti –
nézett Sollyra az őrnagy –, jóindulattal hallgattuk, és sürgős megfontolás
tárgyává tesszük őket. – Hangja szándékosan megkeményedett, tenyerével az
asztalra csapott. – Mindazonáltal a hadsereg nem tűri és nem tűrheti el, hogy a
katonák önhatalmúlag intézzék ügyeiket! Fütyülök rá, akármilyen jogosnak
hiszik is a követeléseiket! Ez mindkettőjükre vonatkozik, és mindenki másra,
színre, fajra és felekezetre való tekintet nélkül! Világos?!
– Rendkívül világos, uram – válaszolta Solly.
– Mindketten távozhatnak! Azonnal menjenek vissza a körletükbe.
– Ki visz bennünket vissza, uram? – érdeklődött alázatosan, nyájasan
Scotty. – Nagyon elfáradt a lábam.
– Ez a maga baja. Tűnjenek innen a fenébe és takarodjanak vissza a
körletükbe!
– Igenis, uram – mondta Solly. Karon ragadta Scottyt. – Gyerünk már, a
keservit! – suttogta vadul.
Elindultak hosszú útjukon. Szótlanul ballagtak a langy kaliforniai
éjszakában. Solly tudta, hogy a másik érzi dühének hevét, és azt is tudta, hogy
Scotty már rájött: nemcsak a fehérek ellen irányul, akiket maguk mögött
hagytak a helyőrségparancsnokságon. Itt az alkalom, amikor Scotty
ráébredhet, hogy hallgatni arany. Nagy stratéga lehetne belőle. Sollyban
nőttön-nőtt a düh, szerette volna, ha ez az eszeveszett valami ürügyet
szolgáltatna, hogy rázúdíthassa. Bármiféle ürügyet. Csak egyetlen hülye kis
megjegyzést tenne! És még jobban földühödött azon, hogy a Kétéltűek
legnagyobb fecsegő jé egyszerre szájzárat kapott. Az út élesen kanyarodott, de
Solly olyan dühös volt, hogy alig látta. Hirtelen szembefordult a másikkal és
megragadta a gallérját.
– Miért van az, hogy amióta csak a seregben vagyok, mindig veled találom
magam együtt valami kibaszott marhaságban?
Scotty szelíden fölpillantott, mint egy önérzetében megbántott kedves, kis
kölyökoroszlán. Jóságosán mosolygott.
 – Szinte a számból vetted ki a szót, Sandy tizedes! Ezentúl távol tartom
magam tőled. Túl zabolátlan vagy a fehérekkel szemben! Irdatlan bajokba
kevered a szegény katonát.
Solly rámeredt. Uralkodott magán. A gyilkosságot Kaliforniában
gázkamrával büntetik. Elengedte Scotty gallérját. – Mért mindig engem
abajgatsz?! Millió más ember van ebben a hadseregben!
Scotty jámborul válaszolt:
– Merthogy tégedet szeretlek a legeslegjobban! És elválaszthatatlan leszek
tőled, mint a szartól a bűz! Embert csinálok belőled, vagy kikészítelek.
Solly kimerültén elfordult tőle, és ismét nekivágtak az útnak.
– Meglásd, egyszer még ráfaragsz.
– Akkor bevágnak a dutyiba, ahelyett, hogy behajóznának. Majd meglátod,
hogy fogok zokogni!
Solly megtorpant, ismét szemügyre vette Scottyt, és most látta először
tisztán. Életének egyik legvilágosabb pillanata volt ez; minden éles
megvilágításba került. Scotty volt az Egyesült Államok egész hadseregének
egyetlen katonája – Solly tudomása szerint –, aki szemébe röhögött Samu
bácsinak, és azt mondta: “Tehetsz nekem egy szívességet!'' Nem akart előbbre
jutni, nem akart előléptetést, kivételezést, sarzsit, semmit. Semmit sem akart a
fehér embertől, csak az emberi jogokat.

Másnap este a szupermarket-kantin megnyitotta kapuit valamennyi

amerikai katona előtt, Scottyt kivéve, akit laktanyafogságra és állandó
konyhaszolgálatra ítéltek, s lefokoztak közlegénnyé. A dombtetőn álló kantint
pedig két nap múlva becsukták, és hova került a színes személyzet? Le, a
szupermarketba.
Pár nap múlva, egy este, Solly a kantinból visszatérve bekukkantott a
századirodára, lelkiismeretes Nagy Fehér Haverjához. Éjfél utánig
beszélgettek.
Samuels elmondta, hogy már napokkal a botrány előtt megemlítette a
kantin körüli visszásságokat az adjutánsnak.
– Régi barátom, még az egyetemről.
– Az a jó – felelte Solly. A néhány pofa sör nem lendített a lelkesedésén.
Amikor együtt voltak a hadnaggyal, egy dolog tolakodott mindig az eszükbe:
az a szombat, amikor bementek Ebbensville-be, hogy megkeressék az MP-
ezredest. Ez mindig ott volt közöttük.
 – Már korábban elhatározták, hogy az egész ezred rendelkezésére bocsátják
a kantint, az én hathatós közreműködésem nyomán – jegyezte meg Samuels.
– Az a jó – ismételte Solly. Glóriát akar a feje fölé, gondolta.
– Az adjutáns különben is liberális. Sőt talán radikális. Mindig is az volt.
– El vagyok ragadtatva – jelentette ki Solly. Szóval az őrnagynak is glóriát
szeretne.
– Csak idő és türelem dolga volt az egész. Mint minden. Solly fölállt, és
kirobbant belőle:
– Csak azt ne kívánja tőlem, hogy több türelmem legyen, mint magának
volna! És ne fogja föl olyan átkozottul könnyedén az én életemet. Én
fuldoklóm! Egész életemben másodrendű állampolgár voltam, de nem
szoktam bele, azt elhiheti nekem! És a jövőben sem készülök a türelem
erényét gyakorolni!
Samuels egy pillanatra megnémult.
– Tizedes, hiszen én...
– Ha most azon buzgólkodik, hogy a kantin megnyitását a saját érdemének
tüntesse föl, tegyen le róla! Mindenki tudja, hogy Jerry Abraham Lincoln
Scott állandó konyhaszolgálatos közlegény tehet az egészről, senki más! Sem
maga, sem a kedves iskolatársa, sem az égvilágon senki!
– Az adjutánsra mély benyomást tett az intelligenciája, tizedes. – Le a
kalappal a hadnagy előtt. Megpróbálja megőrizni a nyugalmát.
– Maga viszont nyíltan lebecsüli az intelligenciámat! Kis csönd után Solly
folytatta:
– Engedelmével, most távoznék, hadnagy úr. Merőben magántermészetű,
ám fontos ügyek várnak rám. És ma éjszaka már igazán nincs kedvem tovább
hallgatni az afféle forradalmi jelszavakat, mint Türelem! és Kitartás!, meg azt,
hogy milyen nagyszerűek a liberális fehér barátaim!
Farkasszemet néztek, Solly és az ő Nagy Fehér Haverja.
– Engedelmével távoznék, uram.
– Jó éjszakát, Saunders tizedes.
– Jó éjt, hadnagy... úr.

Második fejezet
Száguldottak a napok, és sosem jutott idő semmire, annyi teendőjük volt. A
papírok között az isten sem ismerte ki magát, de minden katona kartotékjának
tökéletes rendben kellett lennie, mielőtt behajózzák. Mindent, amit a katonák
kötelesek voltak végrehajtani behajózás előtt, rá kellett vezetni a személyi
lapokra, akár megtették, akár sem. Mesterlövészkiképzés, beszivárgás, úszás,
dzsudó, kétéltű-kiképzés, rohampálya, orvosi és fogorvosi vizsgálat, oltások,
az egész nyavalyakórság. Volt egy Bell nevű katona, aki nem volt hajlandó
elsütni a puskáját a lőtéren. Meghamisították a személyi lapját. Aztán az a
tizenkilenc éves fiú, Banks, aki soha nem tanul meg úszni. Meghamisították a
személyi lapját. A százados parancsa. Solly felelt valamennyi személyi lapért,
ráadásul még neki is át kellett esnie ugyanazon a hajmeresztő kiképzésen,
hogy a személyi lapja hajszálra egyezzék a többiekével. Estére úgy elfáradt,
hogy azt hitte, soha többé életében nem piheni ki magát. Minden este
félkilenc-kilenc tájt hagyta el a századirodát, levánszorgott a kantinba,
megivott néhány sört, unottan rámosolygott a fáradt, riadt arcú hölgyre a pult
mögött és eszébe jutott Fannie Mae. Aztán visszabaktatott, föl a dombra, be a
barakkba, lerogyott a priccsére és megállapította: túl fáradt ahhoz, hogy
elaludjon.
Valahogy mégis jutott idő arra, hogy elrendezzék Millie látogatását. –
Samuels, sőt: a Nagy Fehér Gazda, Rutherford százados segítségével.
Rutherford és Solly viszonya lehiggadt, most már mindkettőjük részéről az
adott helyzet józan mérlegelésére épült. Rutherford tisztában volt azzal, hogy
Sollynál jobb századírnokot nem talál. Önteltsége és nagyravágyása azt
parancsolta, hogy a legjobbhoz ragaszkodjon. Ha tehát együtt kell dolgozniuk,
akár el is áshatják a csatabárdot, ha nem is mélyre. Solly megértette és
elfogadta ezt. Már nem duzzogó kisfiú többé. Férfi. Nem tudja függetleníteni
magát, mint Scotty. És ha már függ, legalább ne veszítsen rajta.
Rutherford azt mondta: “Ne legyenek gondjai, Saunders! Maga az én
századírnokom, dolgozzék továbbra is jól, tartsa távol magát minden
rendbontástól, én pedig rajta leszek, hogy őrmestert csináljak magából." Nem
voltak illúzióik egymás iránti kölcsönös rajongásukról és nagyrabecsülésükről.
Egy nappal Millie útnak indulása előtt Solly telefonált neki. Még aznap
este újabb nehézsúlyú rémhír kavarta föl a kedélyeket: egy hét múlva
behajózás! Solly először a latrinán hallotta, a rémhírek melegházában, de
ügyet sem vetett rá. Aztán az ebédlőben hallotta, és nyugtalanság fogta el. A
kantinban is hallotta; ekkorra már a hét napból öt lett. Kisietett a kantinból, és
meg sem állt, amíg rá nem bukkant a századosra. A százados közölte, hogy ő
is ugyanezt hallotta. Nem merne mérget venni rá, az viszont kétségtelen, hogy
az egész ezredben épp most rendeltek el huszonnégy órás készültséget.
 – De jön a feleségem! Már úton van!
– Ezen nem segíthetek – mondta a százados. – Lehet, hogy három hét
múlva hajóznak be minket, lehet, hogy három hónap múlva, de az is lehet,
hogy három nap múlva. Ember tervez, Isten és a hadsereg végez. Ezt
próbálom megértetni magával, amióta csak ismerem, de maga makacsul úgy
akar viselkedni, mintha a cserkészeknél volna.
Solly lement a kantinba és fölhívta New Yorkot, noha tudta, hogy Millie
már elindult. Ötven percbe tellett, míg kapcsolták, de senki sem vette föl a
kagylót. Odament a pulthoz és záróráig sört vedelt. Azzal a tudattal ballagott
vissza a barakkba, hogy mire Millie megérkezik, csak hűlt helyét találja.
Lefeküdt a priccsére, körülötte kavargott a többiek üres fecsegése,
nevetgélése, hülyéskedése, és a levegőben úgy röpködtek a rémhírek, mint a
pacsirták. Kóválygott a feje. Úgy érezte, bolondokházában van, maga is
bolond, és az egész csak álom, lidérces álom, amelyből minden percben
fölébredhet. Megjelent előtte Millie. A vonaton ült, szép volt, és bizakodó.
Sollynak sírhatnékja támadt, olyan gyönyörűnek és magányosnak látta; aztán
Millie fokozatosan elhalványult, már csak az arca látszott, amikor pedig
tüzetesebben szemügyre akarta venni, az arc Fannie Mae arca volt.
Kétségtelenül elment az esze.
A katonák fenekébe egy zabszem sem fért volna. Indulunk, mégsem
indulunk. Állandó készültségben éltek. Ha valaki a priccsén ücsörgött és látta,
hogy a másik rohan valahová, azonnal tudni akarta, hova, meddig, miért.
Mindenki izgett-mozgott, mint a bolhás kutya, de kétszer olyan idegesen.
Harmadnap délben megkapták a parancsot: a Millie megérkezését követő
második napon átvonulnak a Stoneman táborbeli gyülekezőhelyre. Sollyt
lassan megőrjítette a tehetetlen düh. Úgy vedelte a sört, mintha azt ki akarnák
vonni a forgalomból. Millie jön, ő megy. Ember tervez, sereg végez. Talán ő
is végezhet valamicskét. Hamisíthatna iratokat; ha majd megjön Millie,
lophatna egy dzsipet, aztán irány Mexikó, Guatemala, végül, pedig Dél-
Amerika! Néha úgy érezte, még mindig hisz a fasizmus elleni háborúban,
amelyet valahol messze-messze vívnak éppen. Rémlett, hogy van valami köze
a kimeneteléhez, de ezzel a hadsereggel, amelybe belecsöppent, nem érzett
semmi közösséget.
Annyira komolyan gondolta a szökést, hogy még egy térképet is
megnézett, nyomon követve az elképzelt útvonalat. Magában hordta az ötletet,
azzal tért nyugovóra, azzal álmodott. Nem is egészen elképzelhetetlen.
Naponta hallott katonákról, színesekről és fehérekről, akik dzsipeket,
parancsnoki kocsikat loptak, és olyan irányokba indultak, amelyeket
egyáltalán nem katonai célok határoztak meg. Álmaiban Dél-Kalifornia
pompázatos partvidékén hajtottak végig, át a mexikói dombokon, aztán tovább
délre, lefelé, lefelé Mexico City dombjairól, felesége arca lassan Fannie Mae
vonásait vette föl, és Solly fölébredt. Nem fog dezertálni az égvilágon sehová,
nincs hozzá mersze. Még egy éjszakára sem lép le, pedig a századból már
többen megtették, Scottyt is beleértve, aki a parancs kihirdetése után két
órával távozott. Mielőtt elment, közölte Sollyval, hogy hozzávetőlegesen
egyhónapi vakációra megy, egyáltalán nem dezertál, csak éppen allergiás a
nagy fehér hajókra, továbbá irtózik a fürdőkádnyinál nagyobb mennyiségű
víztől. Rámeredt Sollyra és elérzékenyült hangon azt kérdezte:
– Mit fogsz csinálni ebben a fehér hadseregben, ha nem leszek itt, hogy
vigyázzak rád?
Sollyt melegség öntötte el. Fölnevetett:
– Jobban teszed, ha magadra vigyázol!
– Miért, mit tehetnek velem, ha majd visszajövök? Sitire vágnak? Inkább
ülök, semmint hogy golyók elől ugráljak! – Solly néha veszettül vágyott arra,
hogy ő legyen Scotty – de hiába. Ő tanult ember. És szép kilátások várják a
jövőben.
Kölcsönkérte a százados dzsipjét, hogy Millie elé menjen Salinasba. A
vonat több mint két órát késett. Solly beült egy közeli kocsmába, és mire a
vonat befutott, már csaknem részeg volt. Lehet ugyan, hogy az ital okozta, de
amikor meglátta a feléje közelgő Millie-t, csak annyi jutott az eszébe: Te
szentséges atyaúristen! Szebb, mint amilyennek valaha is hittem! Lehetetlen!
Átölelte, száját a nő sóvár ajkára szorította. Talán ez is csak egy újabb őrült
álom. Talán Millie nincs is itt.
– Itt vagy... hát itt vagy... – csak ennyit tudott mondani. Be kéne
gyömöszölnöm ebbe a dzsipbe és meg sem állni Guatemaláig, aztán végig
Dél-Amerikán. Venezuelába! Argentínába!
– Igen, itt vagyok, teljes épségben, továbbá az egész állomás látja, hogy itt
vagyok.
– De hiszen... hiszen te gyönyörű vagy!
– Ugyan, hogy lennék gyönyörű? Fáradt vagyok, te meg elfogult, és
szeretném, ha már nem bámulnának a helybéliek.
– És hogy van a bébi? – kérdezte Solly. Aggodalmasan.
– Melyik bébi? Én vagy ő?
 Solly bevitte egy kisvendéglőbe, rendeltek egy nagy ebédet, de Solly egy
falatot sem evett, csak ült, minden érzékszervével fölitta Millie-t, ügyet sem
vetve az ebédre, és a barátságos helybéliekre, akik leplezetlenül bámulták a
szép párt. Millie ki volt éhezve, mindkét adagot elfogyasztotta. Korábban nem
volt nagyétkű, gondolta Solly. Terhes, te hülye! A súlygyarapodás csak
fokozta a szépségét.
Végighajtottak a vidéken, még a táj is udvarolt Millie-nek, a táj, az üde
zöld, sárga, vörös, kék, lila színekben pompázó táj, amely édes leheletet
árasztott és szépségtől volt terhes, életadó, burjánzó szépségtől – az ember
szinte látta, hallotta, amint érik a gyümölcs, a vetés. De Solly New Yorkról
akart hallani, az ő New Yorkjáról, amely csúf, lármás, nyüzsgő, vad és durva,
hideg és bűzös, közönyös és gengszterek prédája, a maga rohadt dolgával
törődik, de mindenki máséval is, amely nem tart sehova és mindenhova tart,
méghozzá a lehető legeszeveszettebb rohanásban, hogy hamar odaérjen.
Félkezével elengedte a kormányt, hogy átölelje Millie-t.
– Mi újság New Yorkban?
– Havazott, amikor eljöttem. Tudod, milyen undorító, ha New Yorkban
havazik. Örültem, hogy megszökhettem.
Körbepillantott a termékeny vidéken, beszippantotta a levegőt, amelyet
áthatott a termés és termékenység illata.
– Nem is hiszem el. Nem tudom elhinni! Négy nappal ez előtt még New
Yorkban voltam, csúf hideg volt, hideg, esett a hó, most pedig nézz körül! A
levegő, a vidék...
– Úgy értem, mi újság a városban? – kérdezte Solly. – Nem az időjárásra
gondolok. Úgy értem, mi történik a városban?
Millie fürkész tekintettel meredt profiljára.
– Semmi. Mondtam már: havazik. Ez minden.
– Hogy van a bébi? És Mama!?
– Anyád remek formában van. Majd kicsattan az egészségtől. – Mama
világéletében sosem csattant ki az egészségtől. – Kért, hogy mondjam meg
neked: “Ne légy hős, kisfiam! Csak tégy meg mindent, amit lehet, hogy épen-
egészségesen térj haza" – Millie fölnevetett. – Csudajó az anyád!
Solly tekintete elborult.
– Pontosan azt fogom tenni! Nekem elhiheted. Épen-egészségesen térek
haza. Minden erőmmel azon munkálkodom! Az én anyám nem lesz a nemzet
büszkesége, ha az egyszem fiacskáján múlik!
 Egy ideig csöndben hajtottak. Amikor a tengerhez értek, Millie kedves arca
fölragyogott, amint a sós illat, és a tenger, a hullámverés félelmetes szépsége
megrohanta érzékeit, s a nő teljesen beléjük feledkezett, mint a szerelmes, aki
végre, végre odaadja magát – az arcába tűző napfénynek, a szélnek, a földnek,
a testével együtt lüktető tengernek. Lába Sollyéhez simult, remegő teste
megfeszült, mintha egész lénye azt kiáltaná: “Tégy magadévá! Tégy egészen a
magadévá!" Solly édes-sós ízt érzett a szájában, fájdalmat gyomrában,
ágyékában, forróságot egész testében.
– Ha arra gondolok – szólalt meg Millie –, hogy egész idő alatt javarészt
otthon ültem, nyavalyogtam és sajnáltalak, hogy olyan szörnyű dolgod van –
te pedig közben... – Szép, ápolt kezével körbe mutatott.
– Persze, nem tudtam mit csinálni jó dolgomban. Letértek az országútról,
elhagyták a szárazföldet nyaldosó tengert. Behajtottak Ford Ord Village-ba,
amelyet teljes egészében az altisztek, nejeik, s gyermekeik számára építettek
és tartottak fenn. Az emeletes házacskákat zöld pázsit vette körül. Solly egy
Monroe Street-i villában szerzett szobát. Bemutatta Millie-t a házinéninek, aki
azt mondta, gyönyörű pár, sőt, ami azt illeti, úgy hasonlítanak egymásra, hogy
akár testvérek is lehetnének. – Mindketten szinte gyerekek még! – Fölvezette
őket kicsiny szobájukba, amely tiszta volt és makulátlan: két vaságy, két
szekrény, komód.
– Érezzék otthon magukat! Ha szükségük van valamire, keressék Mrs.
Langfordot. Mindenben állok a rendelkezésükre!
Miután a házinéni távozott és betette maga mögött az ajtót, Solly odalépett
Millie-hez, átölelte, magához szorította, megcsókolta; a nő egész testével
szorosan hozzásimult, szinte kétségbeesetten, s egy rövid pillanatra elolvadt az
ölelésében – mint korábban soha, gondolta Solly. De aztán Millie gyorsan
összeszedte magát.
– Mi baj? – kérdezte Solly.
Millie körbepillantott a szobának kikiáltott telefonfülkében, amely
arckifejezésétől hirtelen szűk, szegényes és nyomorúságos lett Solly
szemében, noha tegnap még, amikor Mrs. Langford megmutatta, idillinek,
romantikusnak tetszett, pontosan olyan igénytelen szeretőknek való, mint
Millie és Solly Saunders. Második mézeshetük, egyetlen mézeshetük. Solly
most annak látta, ami: kétségbeesett gesztusnak.
– Nem az otthonunk, kedvesem – mondta –, de tiszta és meghitt.
– Meghitt. De mennyire.
 Solly ismét átölelte. – Nem olyan, mintha kibérelnénk egy lakást, kicsikém,
vagy vennénk egy házat. Csak egy kevéske időt béreltünk, hogy együtt
lehessünk. És együtt vagyunk, ez a fontos!
A nő szorosan átölelte, ismét olyan volt, mint az imént, de aztán újra
elhúzódott.
– Vissza kell menned a táborba?
– Vissza kell vinnem a századosnak a dzsipjét, el kell készítenem a
konyhaszolgálati beosztást, alá kell íratnom a kilépőmet, aztán kerítenem kell
valakit, aki visszahoz.
– Siess vissza, drágám! Kifárasztott az út, és nincs értelme, hogy fölkavarj,
aztán itthagyj...
Sollyt meghökkentette Millie nyíltsága. Úgy emlékezett, hogy Millie finom
és tartózkodó, mindig tartózkodó – Így is akart emlékezni rá. Finom úrinő.
– Jövök, amilyen hamar csak tudok. Hozok egy pár finomságot neked meg
a kicsinek.
Millie elpirult, fölragyogott az arca. – Én pedig szunditok egyet, és
álmodom azokról a finomságokról, amelyek rám várnak!
Solly rámeredt. – A kicsi még szebbé tett, mint amilyen voltál! Most
nagyjából te vagy a legeslegszebb terhes nő az egész világon – tréfálkozott. –
Csodálatos, hogy alig látszik! – Hangja és arcvonásai ellágyultak. – Hogy
bánik a kicsi az én kicsimmel? Egy csöppet sem látszik rajtad. Úgy értem...
nem nagyon.
Millie arca ismét lángba borult. – Remekül! A kicsi remekül van, és
remekül vagyok én is.
– Az orvos helyeselte, hogy végig zötyögj az egész kontinensen?
– Te vagy az én egyetlen gyógyszerem, drágám. Jobb, mint bármi, amit az
orvos fölírhatna!
– Te pedig a legnagyszájúbb, legpimaszabb terhes asszonyka vagy, akivel
valaha is összeakadtam.
Millie odament hozzá, átölelte.
– Siess vissza és beszélj nekem a szerelemről.
Solly majd fölfalta éhes szemével, szájával. Megrázta a fejét.
Millie nevetett és hozzásimult.
– Drágám, olyan boldog vagyok itt! Nem érdekelne, ha egy
csőszkunyhóban lennénk is. Szeretlek... szeretlek, és úgy hiányoztál, és úgy
gyűlöltelek, mert elmentél! Kérlek, siess vissza! – Megcsókolta a szemét, az
orrát. – Már alig várlak!
 Sollynak elviselhetetlenül melege lett, bizsergés futott végig a hátán,
megfeszült.
– Mennem kell. Tényleg.
– Eredj, te szamár, aztán siess vissza! Miattam pedig ne aggódj. A
kastélyunk ez a szoba pár hétre, és csak ez számít!
Meg kellett volna mondania, ott és akkor. De olyan szép, olyan boldog volt
Millie, ahogy ott állt... Sollynak nem volt szíve megmondani neki, hogy ez az
első együtt töltött napjuk, és másnap lesz az utolsó. Szorosan magához ölelte,
megszorította, mintha össze akarná roppantani, aztán elsietett.
Nyalóka Rogers hozta vissza a táborból. Solly bezörgetett, fölkeltette
Millie-t, és úgy, álomittasan, bemutatta Nyalókának. Nyalóka rábámult Millie-
re és könnyek szöktek a szemébe. Olyan szép, és olyan nosztalgikus! Amikor
Nyalóka elment, Solly átölelte Millie-t, végigdőltek az egyik ágyon,
megcsókolták egymást, végigsimították egymást, csókolgatták, simogatták
egymást. Solly érezte azt az illatot, amelyre halványan emlékezett: Millie
ébredés utáni édes-érett illatát. Millie az arcát, fülét harapdálta, nyelve puhán
cirógatta, Solly teljes súlyával ránehezedett, magához szorította, míg a nő
halkan a fülébe nem kiáltott. Érezte, hogy Millie teste megremeg alatta;
hosszan megcsókolta, és amikor végre lélegzetet vettek, Millie azt mondta:
– Olyan jó, hogy félek, belehalok!
Solly ismét megcsókolta, a ruhája alá nyúlt, de Millie elhúzódott és fölállt.
– Mi baj? – kérdezte dühösen Solly. Aztán riadtan folytatta: –
Megnyomtam a kicsit?
– Ugyan, csacsi... csak meg akarok fürdeni, hogy fölfrissüljek! Aludtam,
amikor megjöttél.
– Nem kell fürdened. Gyere! Kérlek. Kérlek... – Kóválygott a feje, sajgott a
gyomra. Most akarja, most, most, most!
– Hosszú út volt szívem – mondta Millie –, és szeretnék egy jó, forró
fürdőt. – Fogta a törülközőjét, a szappant, kölnit, a fürdőköpenyét, a hálóingét,
és kiment a fürdőszobába.
Óráknak tetszett, mire hálóingben és fürdőköpenyben visszatért, hosszú és
gyötrelmes óráknak. Solly ugyanúgy feküdt, ahogy Millie otthagyta, feszülten,
mozdulatlanul. Millie szemügyre vette, aztán levette a köpenyét és megállt
előtte, áttetsző, rózsaszín hálóingében, amely úgy tapadt lenyűgözően
gyönyörű testéhez, mintha kétségbeesetten kapaszkodna belé, megfeszült,
csodálatos és fahéjszínű keblén, átölelte kerekded, karcsú combjának tövét
enyhén duzzadó terhessége alatt. Solly egész teste átforrósodott, megfeszült, a
feje kóválygott. Millie kibújt a hálóingből, ott állt előtte teljes, arányló
szépségében. És mindenható úristen, a terhessége gyönyörű!... finom, eddig
ismeretlen teltséget kölcsönzött a hasának. Solly furcsa ízt érzett a szájában.
Nyelt egyet, fölkelt, át akarta ölelni Millie-t.
– Mire vártál? – kérdezte a nő türelmetlenül. – Vetkőzz le! – Kigombolta
Solly ingét, nadrágját. – Vesd le! Vess le mindent!
És ott álltak anyaszült meztelenül. Millie végigmérte, tetőtől talpig.
– Gyönyörű! – kiáltott. – Egyszerűen gyönyörű! – És miért ne mérhetne
így végig? Szeretők vagyunk, férj és feleség! Millie-nek épp annyi joga van
testemet csodálni, mint nekem az övét. Elfogult, régimódi, viktoriánus,
feudális hülye vagyok!
– Vigyél az ágyhoz! – mondta Millie.
Solly karjába vette, odavitte az egyik vaságyhoz, végigfeküdtek rajta,
összefonódva meztelenségükben, minden porcikájukkal egymáshoz idomulva.
Égy matematikai pont sem fért volna el közöttük Solly tüstént bele akart
temetkezni Millie testébe, hogy elszökjön a tébolyult külvilág elől, de Millie
rászólt:
– Még ne! Élőbb szeretnék csak így feküdni veled, érezni téged,
megcsókolni azt a szép szemedet, a szádat, a ronda nagy füledet, és szeretném,
ha te is megcsókolnál, és itt megcsókolnál...! – tenyeréből csészét formálva
odanyújtotta a mellét. Solly gyengéden megcsókolta. Millie kapkodva,
izgatottan zihált, levegő után kapkodott. Solly csak nézte, nem tudta leplezni
csodálkozását. Úgy emlékezett rá, hogy nyílt és fölszabadult egyéb
területeken, de a szeretkezésben mindig burzsoá úrinő. Félénk, vonakodó,
mindig passzív, egészen a végső önkívületig, amikor apait-anyait belead.
– Most azt gondolod, úgy viselkedem, mint egy közönséges száj ha!
Solly rázta a fejét, hogy majdnem lerepült a nyakáról. Az arca bűntudattól
égett.
– Ne beszélj szamárságokat!
– De igen, azt gondolod! És szégyellem magamat, de úgy hiányoztál, és ha
elmégy, sokáig leszel távol, és én az elkövetkező hetek minden pillanatában
örülni akarok neked, hogy kibírhassam majd, akár évekig is! Különben is, a
férjem vagy, nem szégyellem magam! Miért szégyellném?
– Csitt – suttogta Solly. Millie-ből azonban áradt a szó:
– Gyűlölsz, mert szajhamód viselkedem, igaz? Látom az arcodon! De nem
érdekel! Szeretlekszeretlekszeretlek... – Sírva fakadt.
Sollyt eltöltötte a szerelem, a szánalom, a férfiasság, Millie közelsége.
 – Szeretlek, az isten verje meg! – mondta. Komolyan gondolta.
– Nem. Nem szeretsz. Látom a tekintetedben. Láttam a leveleiden. Neked
van valakid. Tudom, hogy van! Már otthon is tudtam! Azért is... azért...
azért... – Elcsuklott a hangja, könnyei végigcsorogtak az arcán. Olyan bájos
volt, hogy Sollynak majd megszakadt érte a szíve. Sosem tudta volna ilyennek
elképzelni. Millie-ről alkotott képe szerint a nő csupa büszkeség, gőg,
elérhetetlenség, néha csaknem számítás volt. Olykor úgy érezte, Millie szíve
költségesen bebútorzott lakás, amelyben azonban nem lakik senki.
– Nincs senkim – hazudta. – Soha nem is lesz. – Amióta csak találkozott
Millie-vel a salinasi állomáson, sikeres harcot folytatott, hogy száműzze
gondolataiból Fannie Mae arcát, amely azonban mindig ott volt, a háttérben
ólálkodott, leste az alkalmat, hogy előbukkanjon és összehasonlítást
követeljen Millie-vel – de nem engedi! Nem engedi! Már elfelejtettelek,
Fannie Mae! Még az arcodra sem emlékszem! Pokolba Fannie Mae-vel.
Millie-t szeretem, Millie-t, Millie-t!
– Tudom, hogy van valakid – mondta két hüppögés között Millie. – Most is
rá gondolsz!
– Szeretlek, csak téged szeretlek! – El akarta csókolni Millie kételyeit,
félelmét, bizonytalanságát. Addig csókolta a szemét, amíg a könnyek helyett
csókjai nedvesítették. Megcsókolta az orrát, az ajka szögletét, aztán
belecsókolt a szájába, Millie abbahagyta a hüppögést, átölelte a nyakát, Solly
pedig megcsókolta arányló mellét, megcsókolta a terhességtől enyhén
domborodó hasát, aztán ismét a száját, Millie elragadtatottan nyögdécselt,
Solly végigsimogatta egész testét, Millie öle megremegett kezének gyengéd
érintése alatt, ő is simogatni kezdte, zihált, nyögdécselt, hörgött, és Solly már-
már azt hitte, Millie szíve megszakadni készül.
– Ne, ne, még ne! – mondta Millie, aztán azt mormogta:
– Most, drágám most!
A már pattanásig fölajzott Solly végre belehullott Millie ölébe; édes-
halálos ölelésben akaszkodtak össze, és hullám hullámot követett, az óceán
hányta-vetette őket, föl-le, föl-le, együtt és egymás ellen, együtt és egymás
ellen, Sollynak úgy rémlett, Millie fölsikolt, mintha ölnék, szeme csukva,
szája nyitva, amint fölkapja a legmagasabb hullám – ahova Solly már nem
tudta követni. A legeslegutolsó pillanatban megjelent előtte Fannie Mae,
akármilyen kétségbeesetten igyekezett is elhessegetni a képet és Millie-vel
együtt elérkezni a tetőpontra
 – mindhiába. Az óceán visszahúzódott, a hullámok fokozatosan elcsitultak,
Millie ott feküdt a nedves fövényen, mélyeket lélegzett, csukott szemmel és
nyitott szájjal, mintha éppen bőséges ebédet fogyasztott volna el, kielégítve
hatalmas étvágyát. Jóllakottan pihent magában, ringó pálmafák vetettek rá
árnyékot; dorombolt, mint egy üresen járó motor. Fölnyitotta a szemét, és
Solly arcát tanulmányozta, majd átölelte a nyakát.
– Még sosem volt ilyen, drágám; ilyen legeslegeslegcsodálatosabb!
– Igen, valóban csodálatos volt – felelte Solly.
– Még soha-soha nem volt ilyen! Körbe-körbe forgott veled a szoba,
mintha körhintán ülnél?
– Igen, körbe-körbe forgott velem a szoba, mintha körhintán ülnék.
– Nos, akkor most már elhiszem, hogy szeretsz! – Millie fölült és
körülnézett a szobában. – Sosem fogom elfelejteni ezt a szobát. Ez a
legaranyosabb, legbékésebb, legbájosabb, legmegkapóbb, legmeghittebb,
legédesebb, legpicibb, legelragadóbb, legszexibb szoba széles e világon!
Föltápászkodtak, Millie fölvette a köpenyét, Solly a nadrágját, lementek a
haliba, megfürödtek, aztán visszatértek, felöltöztek és az országúton elsétáltak
a buszmegállóhoz. Elmentek a nyílt tenger partján fekvő Montereybe, a
valószínűleg legbájosabban ódon városkába, amely valaha is a világon volt és
lehet. Ettek pár falatot egy kis kávéházban, aztán átbaktattak a városon,
minden olyan bájos és romantikus volt Millie-nek, beitta és fölhabzsolta
hatalmas étvágyával. De Solly minduntalan azon kapta magát, hogy akarata
ellenére arra gondol, milyen is lenne Montereyben Fannie Mae-vel.
Összehasonlította Millie-vel – utolsó, mocskos disznó vagyok... – aztán
átölelte felesége vállát, hogy mindkettőjüket biztosítsa szerelméről.
Később visszabuszoztak Ford Ord Village-be. Amikor leszálltak, ahelyett,
hogy egyenesen a telep felé vezető útra tértek volna, átmentek az országúton a
világ végére, bámulták a sötét és tajtékzó tengert, amely a holdfényben
cicázott Kaliforniával. Némán álltak egymás mellett, Millie feje Solly vállán,
Solly karja Millie derekán.
– Én vagyok a világ legboldogabb asszonya.
– Én pedig a legszerencsésebb katona.
– Nem tréfálsz, Solly?
– Ez volt a világ legostobább kérdése.
Millie ránézett, futólag szájon csókolta, aztán ismét elfordult és a tengert
nézte, ahol a telihold ragyogása hidat vert az óceán és a csillagok között.
 – Te nemcsak a legszebb férfi vagy a hadseregben, hanem fogadok, hogy
neked van a legmagasabb intelligencia-pontszámod is!
– Elfogult vagy – nevetett Solly.
– Miért, nem te vagy a legszebb? A legintelligensebb? Te vagy a
századírnok: láttad valamennyi személyi lapot!
– Bevallom bűnömet, tisztelt bíróság, legszebb főméltóságotoknak. Valami
kifürkészhetetlen okból éppen az én pontszámom a legmagasabb...!
– Lefogadom, hogy még a századosénál is magasabb!
– Újfent rajtakaptál.
– És csupán tizedes vagy?
– Csupán?
– Nekem te vagy minden. Hiszen tudod. De miért? Miért? ... Miért nem
jutottál előbbre a seregben, úgy, ahogy tervezted? Miért nem vitted többre
tizedesnél? Mi lett a tiszti iskolából?
– A jelek szerint nem rendelkeztem megfelelő szemlélettel.
– Miről beszélsz?
– Hosszú és bonyolult történet.
– Rengeteg időnk van!
Millie nem tudta, milyen sebesen fogy az idejük. És hogy lehetne pár
egyszerű szóban elmagyarázni neki, hogy mi lett az elképzeléseivel? Millie
mindig bonyodalmaktól ment életet élt, és ebben Solly is közreműködött. Még
az egyéjszakányi börtönéletéről sem mesélt neki, sem a kórházi szép napokról.
Hogy beszélhetne neki a századpékájáról, arról az emberről, akit gyűlöl és
megvet, mégis csaknem teljesen megért? Arról az emberről, aki
elmozdíthatatlanul ott áll közötte és az ambíció, a tiszti iskola, az előléptetés,
meg az Egyesült Államok Hadseregében a sikerhez vezető többi létra között?
– Majd máskor, kicsim. Ne rontsuk most el ezt az értékes pillanatot.
Átölelte, megcsókolta, az óceán felől pedig gyengéd szellő fújdogált. Hátat
fordítottak a sötét tengernek, a fehér szikláknak, és visszamentek az
országúton át a telepre.
Amikor fölértek a szobájukba, ismét szeretkeztek, és ismét minden
ugyanúgy történt. Az első felvonásban simogatás, az izgalom és a feszültség
fölkeltése, a második felvonásban a gyönyörűséges konfliktus, a harmadikban
pedig az Igazság Pillanata és a végkifejlet, de akárcsak az imént, Solly most is
Fannie Mae-t látta maga előtt, olyan erővel, amilyennel el akarta hessegetni,
és akárcsak az imént, az utolsó töredékmásodpercben ismét vergődött és
megfeneklett. Mintha egy pohár hideg limonádét ivott volna, amelynek
hűvösségét érezte a szájában, a torkában, de meg volt fosztva az ízétől. Utána
pedig, jóllakottan és kielégülten, Millie újra élvezettel részletezte, Solly pedig
ráhagyta, hogy most volt a legcsodálatosabb...
Aztán Millie belefújt a fülébe, és azt mondta;
– Tudod, most először élveztem teljesen. Ma mielőtt elmentünk, értem el
először istenigazából orgazmust.
Solly fölült az ágyban, és szemügyre vette a nő elégedett arcát. Valahogy
más volt, mint Fannie Mae-é. Olyan, mint a macska, miután bekebelezte a
kanárit, gondolta Solly; önelégült és arrogáns. Fannie Mae arcán a szerelem
ragyogott, Millie-én a teli bendő.
– Tréfálsz!
– Isten a tanúm, ma este, mielőtt elmentünk, ma volt először.
Solly tekintete idegesen járt a nő élveteg testén. Millie kinyitotta a szemét,
aztán megint lehunyta, és mindene mosolyogni látszott.
– Nem tudom elhinni – mondta Solly.
Millie, lágy, csöcsös halmai, kerekded, alig domborodó hasa egyenletesen
emelkedett és süllyedt, amint gazdájuk lélegzett.
– Minden rendben van, szívem. Igazán megérte a várakozást.
Megfogta Solly kezét, de a férfi elhúzódott.
– Miért nem szóltál korábban?
– Mert még jobban haragudtál volna, mint most, és különben sem tudtam
volna, hogyan mondjam el. De nincs okod a haragra, édes. Ma valóban
kárpótoltál mindenért, s előttünk az egész élet. Te vagy a legnagyszerűbb
szerető.
– Ugyanaz vagyok, aki voltam – makacskodott Solly.
– De én nem! Mindig halálra rémültem, amikor te élveztél, én meg nem
éreztem semmit. Eljutottam a küszöbig, de nem léptem be. Féltem, hogy ez
mindig így lesz, és féltem megemlíteni is. Azt hittem, velem van valami baj.
Solly fölállt és undorral meredt erre a ragyogó nőre, a feleségére, aki
egyszeriben teljesen idegen lett. Hirtelen zavarba jött. Belelépett a nadrágjába.
– Amióta eljöttél New Yorkból, elolvastam minden kezem ügyébe kerülő
könyvet a szeretkezés művészetéről. Azt a hibát követtük el, hogy nem
készítettél föl eléggé. A nő nehezebben jön izgalomba.
– Úristen – mondta Solly viszolyogva. – Muszáj ebben így vájkálnunk?
Úgy értem, az ilyesmit csinálni kell, nem megbeszélni!
– Dehogynem kell megbeszélni! Úgy viselkedsz, mintha a tizenkilencedik
században élnél!
 – Hallgass már, jó? – Solly egész dühös testét elöntötte a veríték. – Teljes
mértékben reakciós vagy, Solly Saunders! És még te akarsz a haladás
zászlóvivője lenni! – Feléje nyújtotta a kezét. – Gyere ide, picim, és hagyd
abba ezt a csacsi duzzogást!
Solly kelletlenül odament, föléje hajolt, a nő felnyúlt és magához húzta,
amíg cserfes szája el nem kapta a férfi dühösen remegő ajkát.
Később Solly ismét kibújt nadrágjából, lefekvéshez készülődött. Millie
elszunnyadt, mélyen szuszogott és enyhén horkolt. Solly odalépett hozzá,
lenézett szép arcára és megkísérelte, hogy melléje feküdjön, de nem volt hely.
Kezdett kikászálódni az ágyból, Millie azonban álmában áthúzódott a
túloldalra, helyet hagyva neki; átölelte Solly nyakát, fejét a mellére tette, és a
férfi csak ekkor vette észre, hogy Millie csöndesen sír.
– Mi a fene bajod van?
Millie könnyek és hüppögés közepette válaszolt:
– Azt hiszed, én csak arra való vagyok! Semmi mást nem jelentek neked!
Szerinted nincs sem eszem, sem szívem... csak egy jó kis...
– Nem igaz! Tudod, hogy nem igaz! – kiáltott rá dühösen Solly. Mellkasát
benedvesítették Millie könnyei.
– Szerinted ostoba vagyok! Sohasem beszélsz nekem semmi fontosról!
– Nem igaz! – mondta fojtottan a férfi.
– Tudom, hogyan vélekedel a háborúról, de velem nem beszéled meg!
Tudom, hogy antifasiszta és demokratikus vagy! Még a főnököm is
gyakrabban beszélget el velem, mint te! Pedig van olyan haladó és liberális –
mégsem hiszi, hogy szép vagyok, de buta.
– Lefogadom, hogy azt hiszi! – közölte Solly elszánt dühvel.
Millie visszaszipogta a könnyeket az orrába.
– Nem engedhetjük meg magunknak, hogy elveszítsük ezt a háborút!
Egyetértek veled! Főképpen ezért akartam, hogy előléptessenek, hogy vezető
legyél... tiszt...
Az eltelt néhány órában olyan közel voltak egymáshoz, amennyire két
ember csak lehet, Solly most mégis egyszerre rádöbbent, hogy a felesége egy
vadidegennel szeretkezett. Millie azt hiszi, hogy ő ugyanaz, aki négy hónappal
ezelőtt! Fölült az ágyban és megragadta a nő rázkódó vállát.
– Értsd meg már végre! Semmi közöm a Demokratikus Háborúnak címzett
elmebajhoz, azon kívül, hogy meg akarom úszni és ki akarok kecmeregni
belőle! Egykor hittem benne! De azóta megismerkedtem ezzel a
Demokratikus Hadsereggel, és szarok rá! Nem akarok előbbre jutni benne. Ki
akarok jutni belőle.
Millie-t egy pillanatra megnémította a döbbenet. Végül megszólalt:
– Csak nem úgy érted, hogy...
– De úgy értem. És erről nem kívánok tovább értekezni. – Kimászott az
ágyból, bebújt a másikba, dühösen fújtatva hallgatta a nő vinnyogását. Millie
fölkelt, odament hozzá, és íme: ott hevertek meztelenül, egymás karjaiban.
– Csak annyit mondj, hogy szeretsz – buzdította Millie. – Egyedül ez
számít!
– Szeretlek... szeretlek... szeretlek...
Másnap hajnaltól éjfélig lótott-futott mindenki. Holnap reggel pontban
hatkor elvonulnak a behajózási kikötő gyülekezőhelyére. Amikor Solly
visszatért szobácskájukba, ettek pár falatot, aztán szeretkeztek.
Millie arcán ugyanaz a telthasú elégedettség honolt.
– Aludjunk egyet. Későre jár – mondta.
– Ma este vissza kell térnem a táborba. Holnap elmegyünk.
– Menetgyakorlatotok van?
Már a salinasi állomáson meg kellett volna mondania neki. Már ezerszer
meg kellett volna mondania.
– Pittsburghbe megyünk, a Stoneman táborbeli gyülekezőhelyre. Ott
töltünk néhány napot, mialatt fölkészülünk a behajózásra.
Millie egy pillanatig csöndben ült, végigjártatta tekintetét a szobán,
egyenként szemügyre vette a tárgyakat: a szekrényt, a komódot, a széket, a
másik ágyat, a másik széket, aztán Sollyt.
– Nem értem... Te... te ezt már korábban tudtad? Nem értem.
– Nem tudtam, amíg már úton nem voltál, és tegnap nem volt szívem
megmondani neked. – Odalépett hozzá, beletúrt a hajába. Millie szeme tágra
nyílt, de a tekintete nem volt olyan magabiztos, mint rendesen. Egyszerre
magányosnak látszott, becsapottnak és bizonytalannak. Solly sosem tudta
volna ilyennek elképzelni az ő büszke, gőgös Millie-jét. Mélységes részvétet
ébresztett benne. Magához húzta, átölelte.
– Tegnap olyan boldog, szép napunk volt; egyszerűen nem bírtam... Nem
tudtam, hogyan mondjam el neked.
Millie nagy szeme könnybe lábadt. Megérti, mondta. Nem Solly hibája.
Valóban nem.
– Elmegyek veled a gyülekezőhelyre.
 Solly közölte, hogy csapatszállító vonattal mennek, amelyen csak katonák
utazhatnak. Millie azt felelte, akkor ő majd egy menetrendszerű vonattal
megy, mert ő megy, és vele marad, amíg Solly csak az országban tartózkodik.
Solly erre azt mondta, nem tudja, mennyi ideig lesznek a gyülekezőhelyen,
továbbá azt sem tudja, hogy találhatnak-e szállást Millie-nek Pittsburghben.
– Nem akarod, hogy veled menjek! Máris meguntál!
– Ugyan, Millie. Hiszen tudod, hogy ez nem igaz.
– Nem szeretsz... nem szeretsz, de mindegy! Mindenképpen jövök! –
Elhúzódott Sollytól, leült az ágyra, szeme egyre tágult, könnyek csordultak ki
belőle és végigfolytak az arcán. Solly Kaliforniában látta először sírni a
feleségét. Odament, melléje telepedett, átölelte, a nő el akart húzódni, de ő
szorosan tartotta, megcsókolta remegő ajkát, lecsókolta sós könnyeit, Millie
átölelte a nyakát, és:
– Solly... Solly... Solly... Te vagy mindenem! Csak téged szeretlek!
– És a családod... – hebegte Solly.
– Nem érdekel a gennyes brooklyni családom! Csak te vagy nekem, meg az
anyád... csak ti érdekeltek! Azt hiszed, a családom akarta, hogy
hozzádmenjek? Azt hiszed valaha is megbocsátották nekem? – Keserűen
fölnevetett. – Ilyen könnyen nem úszód meg! Hozzám tartozol jóban-
rosszban! Gondolom, tudod, hogy főképp rosszban! – És kétségbeesetten
átölelte, mintha sosem akarná elengedni, mindhalálig, tán még akkor sem.
Lágy, remegő teste ismét fölizgatta Sollyt, újra szeretkeztek, és a
szeretkezés ezúttal mindkettőjüknek jólesett. Mindketten átlépték a küszöböt,
együtt, együtt, együtt! Ahogy soha eddig. Millie Solly karjában feküdt,
nevetett és sírt, mint egy hisztériás.
Két nap múlva Millie Pittsburghbe utazott. Egy magánháznál találtak neki
szobát. Kisebb volt, mint a Ford Village-beli, de két héten át minden éjjel
kétségbeesetten, vadul éltek és szeretkeztek ott, mintha egész életüket és
szerelmüket akarták volna összesűríteni. Most mindennek vége. Sollyra
valami új vár: a nagy, fehér hajó.
Tekintete vadul cikázva kutatta Millie-t, miközben a többiekkel együtt
menetelt a hajóhoz vezető hosszú úton. Asszonyok szaladtak oda a
menetoszlophoz, sírtak-nevettek, búcsúcsókokat adtak – hol a fenében van az
én Millie-m?
Könyvmoly Taylor mellette lépegetett, cukorkát majszolt és lankadatlanul
karattyolt. Solly tekintete föl-alá vándorolt az utca mindkét oldalán álldogáló
civilek sorfalán. Most már minden pillanatban itt lehet valahol Millie,
nyugodtan előlép a tömegből, és mellette halad, míg a hajóhoz nem érnek.
Solly maga elé képzelte; ugyanolyannak látta, mint előző éjjel, amikor búcsút
vett tőle és visszaindult a táborba, a csípős kaliforniai éjszakában, a levegő
belemart forró testébe, ő megfordult, hogy még egy utolsó pillantást vessen az
ajtóban álló nőre, aki mosolygott, integetett, de látszott rajta a reményt vesztett
kétségbeesés.
Az utolsó éjjel a hatalmas vaságyon ültek, amely majdnem akkora volt,
mint az egész nyamvadt kis szoba, beszélgettek, félfüllel a táskarádiót
hallgatták, úgy viselkedtek, mintha ez az éjszaka semmiben sem különböznék
a többitől, nem utolsó közös éjszakájuk volna. Szerepet játszottak, mint a
filmeken szokás. Solly ránézett Millie bájos arcára és eszébe jutott a
gyermekük, aki csöndesen nyugszik a nő hasában; elöntötte a gyöngédség,
mint partot az árvíz. Ott vannak mindketten: a felesége és a gyerekük, ő pedig
elhagyja őket, talán örökre.
Hirtelen fölugrott.
– Mi a fenének megyek én tengerentúlra?! – Nem Millie-től kérdezte; ezt a
nő is tudta. Mégis tőle akarta hallani a választ.
– Mindenkinek el kell menni, drága szívem. És én olyan büszke vagyok
rád. Nem is tudom, mit mondjak.
Solly dühösen válaszolt; valami számára is érthetetlen, szadista-mazochista
okból bántani akarta. Bántani akarta Millie-t és saját magát.
– Mire vagy olyan büszke? Nem jutottam előbbre és fölfelé, amint
elvártad! Mindössze tizedes vagyok, és ez csak paraszthajszálnyival több egy
vacak bakánál.
Millie remegő hangon felelt:
– Arra vagyok büszke, hogy a férjem az Egyesült Államok hadseregének
katonája! És nem aggódom amiatt, hogy visszatérsz-e. Tudom, hogy
visszatérsz, szívem. Én...
– De még mennyire visszatérek! Vigyázok majd Sollyra – eszem ágában
sincs hőssé lenni! Nekem elhiheted.
– Drágám, én...
– Csak azt az egyet nem értem, hogy miért nem dezertáltam és mentem
Mexikóba, vagy valahova Közép-Amerikába, mint mások, amíg véget ér ez az
átkozott hülyeség!
– Azért – közölte Millie – mert amerikai vagy, mert a hazád háborút visel,
és mert szeretlek!
– Megmondanád nekem, hogy miért harcoljon egy néger?!
 Solly nézte a nőt és nem tudott nem gondolni Fannie Mae-re. Épp aznap
kapott tőle levelet. Azt írta, Könyvmoly folyamatosan tájékoztatta mindenről.
Azt írta, sohasem fogja elfelejteni, sohasem fogja megbánni, akárhányszor
fájdul is meg a szíve, amikor csak rá emlékezik – és rá emlékezik minden nap
minden órájában. Solly távozása után nem tudta elviselni a kantint. A
magányos katonák látványa mindig őt juttatta az eszébe. Fölmondott; azt
tervezi, hogy jelentkezik női segédszolgálatosnak, hogy közreműködjék
hazája demokráciáért vívott harcában. Talán egyszer még összetalálkoznak
valahol, valamikor, egy távoli fronton. Solly ebéd után olvasta el a levelet, a
priccsén ülve; kétszer-háromszor végigolvasta, és egyre ingerültebb lett. Apró
darabokra tépte, a priccsére szórta, aztán összeszedte a darabkákat és zsebre
tette. Vad, eszeveszett düh fogta el. Visszaült a priccsére, megkísérelt
válaszlevelet írni, de valahányszor végzett egy oldallal, összetépte és bedobta
a szemétkosárba. Aztán kiment a barakkból; átballagott a világ legnyüzsgőbb,
legőrjöngőbb, leglármásabb kantinjába. Fölhívta Ebbensville-t, beszélt Fannie
Mae-vel. Közölte vele, hogy elment az esze, ha jelentkezni akar ebbe a
piszkos fehér hadseregbe. Fannie Mae azt mondta, ne aggódjék. Már elment
az ebbensville-i fegyvergyárba, de visszautasították, mert betelt a színes
kvótájuk. “Remek!" lelkendezett Solly. “Szeretlek!" mondta Fannie Mae.
“Először is, hogy jutott eszedbe jelentkezni?!" “Szeretlek, még ha sohasem
látlak is többé, mert szeretlek, örülök, hogy szeretlek, és soha senkit nem
fogok úgy szeretni, mint téged!" “Majd írok, ha már ott leszek, ahova
megyünk." “Sosem foglak elfelejteni, Solly, szeretni foglak, és boldog
vagyok, hogy te is szeretsz, és boldog vagyok, hogy fölhívtál, hogy
megmondd, hogy szeretsz." Solly ingerülten kiabált: “Nem azért hívtalak,
hogy megmondjam, hogy...", “Hogyne, szívem. Megértelek" – válaszolta
Fannie Mae boldogan. “Igen, szeretlek" mondta aztán Solly.
De hogy a nyavalyába szerethet két nőt egyszerre?
Fannie Mae még valamit megemlített: “Nem szívesen mondom, Solly, de
nekünk nincs miért harcolnunk – csak a szabadságért, idehaza! Valamennyi
néger katonának lelkiismereti okokra hivatkozva meg kellene tagadnia a
szolgálatot. Semmi keresnivalójuk a seregben."
Solly megpróbálta kibeszélni Fannie Mae fejéből a keserűséget,
megpróbálta megerősíteni saját ingatag helyzetét.
Amikor végre felfigyelt, Millie-t látta a karjaiban. A nő a tarkóját cirógatta.
– …és énértem, és a jövőnkért, ha majd vége lesz a háborúnak, és a jogi
pályafutásodért, különben is, miért ne fogadnád el a kész tényeket, ha úgysem
változtathatunk rajtuk? Nem dezertálhatsz! Megértesz, ugye, drága szívem?
Solly felesége kerekded hasikójára tette a kezét.
– A gyermekünkért – mondta ünnepélyesen. – A mi csendes, kedves
gyermekünkért, aki sohasem rugdalózik, még akkor sem, ha papáját elragadja
a sereg!
Millie elfordította a tekintetét, aztán ismét ránézett.
– Szeretsz, Solly? Nagyon szeretsz?
– Már hogyne szeretnélek – felelte Solly. Ingerülten.
– Jobban szeretsz, mint bárkit vagy bármit az egész világon?
Gondolatolvasó?
– Szeretlek. Szerelmes vagyok beléd. De ettől még nem szeretem Samu
bácsi seregét.
– Én úgy szeretlek, Solly, hogy az már ijesztő! Otthon fölriadtam az
éjszaka közepén, halálra rémültem, hogy soha többé nem jössz vissza hozzám,
hogy már nem szeretsz, hogy...
– Hallgass! – kiáltotta Solly. Csókjával visszatömködte a szavakat Millie
szájába. – Csitt, kicsim!
– Amióta csak ismerlek, minden gondolatom a tiéd. Ne hidd, hogy egy
fikarcnyit is törődök ezzel a gennyes háborúval! Nem érdekel, hogy ki győz,
de amíg részese vagy, szerettem volna, hogy a maximumot hozd ki belőle, te
azonban sohasem hallgattál rám. Ó, nem...
Solly elhúzódott tőle és fölállt.
– Hallgattam. Most is éppen hallgatok. De nem is kellett rád hallgatnom.
Ugyanúgy vélekedtem, mint te. Sőt. Én még hittem is a háborúban.
Millie megtörölte a szemét, kifújta az orrát.
– Mondd meg, miben tévedek. Te sokkal okosabb vagy! És te vagy a színes
bőrű katona!
– Hát az kétségtelen... – mondta Solly fanyarul.
– Itt kell lenned, ebben a fehér hadseregben. Nem akarod, de muszáj. Miért
helytelen az, hogy miközben gyűlölöd, ahogy csak tudod, hasznot is húzol
belőle, amennyit csak tudsz? Nem tartozol nekik hűséggel, de tartozol
magadnak egy jobb élettel. Én csak ennyit akarok.
Solly odament hozzá, leült melléje, átölelte, lecsókolta szeméről a friss, sós
könnyeket. Bonyolultan egyszerű ez a nő.
– Szeretlek, kis Millie-m, igazán szeretlek.
– Mi rossz van abban, hogy hasznot húzol a háborúból, még ha közben
gyűlölöd is? Felelj!
 – Semmi. Az égvilágon semmi. És még csak nem is gyűlölöm magát a
háborút. – Éppen csak megveti a hadsereget.
– Eggyel több ok arra, hogy hasznot húzz belőle. Mindenki azt teszi. Nézd
csak meg a nagymenőket! Akinek egy csöpp esze van, ráhajt a haditermelésre,
hogy a lehető legjobban megszedhesse magát.
– Lobogtasd a zászlót és profitálj!, nekem ezt jelenti Amerika – mondta
Solly. Új tisztelet ébredt benne Millie iránt. Nem naiv az opportunizmusa.
Félelmetesen praktikus. És őérte ilyen – elsősorban, utolsósorban,
egyáltalában. Ez világos. Millie az ő asszonya.
A nő ismét megtörölte a szemét: – Szóval egyetértesz?
– Mivel ne értenék egyet? Mindig is egyetértettem. Elkövettem néhány
ostoba hibát, amelyek átmenetileg hátráltattak, de akárhová küldjenek is,
munkálkodni fogok az előrehaladásomon, és sikerülni fog, ne aggódj! Csak
akarnom kell!
Millie megcsókolta az arcát, orrát, akaratos szájának szögletét. – Olyan
boldog vagyok, drágám! A főnököm fia a tengerentúlon, Angliában, tiszti
iskolára került. Már százados.
– Ha ez elérhető, a fejed eléri! Miért épp azok a csibészek járjanak jól a
háborúban, akik sosem hittek benne?
Millie megcsókolta a szemét.
– És miért a néger szoruljon háttérbe? Különösen az olyan lelkes, haladó
néger, mint te, a te fölényes tudásoddal?
– Drá...
– A főnököm rendkívül liberális, mondhatom neked, Solly! Mihelyst
visszajössz, tárgyalni akar veled arról, hogy a jogi osztályon dolgozz,
miközben elvégzed az utolsó évet. És ha tisztként jössz haza, akkor ugye az
esélyek...
– Köpök rá, hogy mit akar a főnököd.
Millie megharapdálta Sollyt és belenyalt a fülébe. Könnyein át boldogan
mosolygott:
– Ez az utolsó közös éjszakánk. Ne töltsük végig beszéddel! – Elfordult
Sollytól, végignyúlt az ágyon, aztán sírva fakadt, sírt, sírt, sírt.
Solly fölültette és átölelte.
– Most éppen mi bajod?
A nő a mellkasára hajtotta a fejét.
– Semmi. Nem is sírok. – Rázta a testét a zokogás. Nevetni próbált. – Csak
buta vagyok. Hülye vagyok... meg boldog. És máris olyan egyedül érzem
magam. – A hangja ismét elcsuklott, nem tudta visszatartani a könnyeit. – Úgy
érzem, kicsúszik alólam a talaj.
– Ott a családod, meg Mama, és meglesz a gyerek is! Én vagyok a szegény
ördög, aki magányos lesz!
– A gyerek! A gyerek! – zokogta a nő.
– Nem lesz semmi baja. Visszatérek, mielőtt még hiányolna. Az apák
különben sem olyan fontosak. Az, mondjuk, sokkal komolyabb ügy lenne, ha
neked kellene tengerentúlra menned, és én várnék gyereket. – Föl akarta
vidítani.
Millie abbahagyta a zokogást, megtörölte a szemét.
– Ez az utolsó közös éjszakánk. Meg kell mondanom neked... valami
fontosat.
Félelem volt a hangjában, ami megriasztotta Sollyt. Görcsös fájdalmat
érzett, de igyekezett könnyed maradni.
– Nehogy most, az utolsó pillanatban közöld, hogy nem én vagyok a
gyerek apja!
– A gyerekkel szeretsz, vagy nélküle is?
– Szeretlek és kész! Mi ez a képtelenség? Millie alig hallhatóan válaszolt: –
Nincs gyerek.
– Nem értem. Mi van a gyerekkel?
– Mondom, nincs gyerek. Sosem is volt.
– Utálatos dolog ilyesmivel ugratni egy férfit, utolsó éjszakáján ezen a
földrészen – mondta remegő hangon Solly.
Millie könnyes tekintete segítségért esedezett.
– Nincs gyerek! Nincs gyerek!
– Mi az istennyiláról beszélsz?
– Nem voltam terhes! Aljas dög vagyok. Azért találtam ki az egészet, mert
úgy éreztem, nem szeretsz. – Elfulladt a hangja, ismét sírva fakadt.
– Hagyd abba! – ordított rá Solly. – Kiborított, hogy elmegyek! Hisztérikus
vagy... – Fölállt és hitetlenkedve meredt a nőre.
– Mindig újra meg újra végigolvastam a leveleidet. Éreztem, hogy már nem
szeretsz... biztos voltam benne, hogy van valakid, és halálra rémültem attól,
hogy elveszíthetlek. Nem tudtam, mit tegyek. Aztán eszembe jutott: ha azt
hiszi, hogy gyereket várok tőle, szeretni fog... – Elnyúlt az ágyon, arcát a
párnába temette, és zokogott, mint egy anyátlan árva.
Sollynak elállt a lélegzete, szíve megszűnt dobogni, meghalt – halott volt.
Érzéketlen, üres-halott. Szeretett volna odalépni hozzá, azt mondani: “Igen,
aljas, hazug dög vagy, ringyó, igen, az vagy...!" És ütni, míg bele nem zsibbad
a keze, ütni, míg a nő elájul, aztán tovább ütni, míg magához nem tér.
Veszettül gyűlölte, mert becsapta, mert meggyűlöltette vele önmagát.
Rámeredt.
– Koraszülés volt?
A nő kínlódva rázta a fejét.
– Abortusz?
– Menj a fenébe! – sikoltotta Millie.
Solly vállon ragadta és rázni kezdte. Gyilkos! Megölte a gyerekét!
– Szörnyeteg vagy, tudod?! Gyűlölöm azt az átkozott lelkedet!
– Csak rajta! Verj agyon! Nem érdekel! Ezt akarod, nem? Ölj meg –
szörnyeteg vagyok...
Solly elengedte, föl-alá kezdett járni a szobában. Úgy érezte, minden
meghalt közöttük. És minden meghalt benne. Meggyilkolták egymást.
Azt hitte, tüstént szétrobban a feje. Visszament az ágyhoz, Millie vállára
tette a kezét. A nő fölkiáltott:
– Ne érj hozzám! Tűnj el a szemem elől! Ócska, hazug kurva vagyok!
Tudom, mi jár a fejedben! Hazug kurva vagyok, szörnyeteg – de nem
szégyellem magam! És soha életemben nem akarlak látni többé! Szívtelen
vagy és érzéketlen! Úgy szégyellem magam... úgy szégyellem! Vadállat vagy!
Igenis, vadállat vagy!
Sollynak mintha hullámvasút lett volna a fejében. A torka kiszáradt, a
homloka izzadt. Nem tudta, mit érez. Mintha önkívületbe esett volna. Száz
évet élt át egy perc alatt. Sohasem lesz többé ugyanaz az ember.
– Megölöm magam! Meg fogom ölni magam!
– Ne! – mondta Solly. Keményen vállon ragadta, fölrántotta az ágyról,
magához ölelte:
– Szeretlek! – De miért tett ilyet, Millie? Hogy juthatott az eszébe? Mi a
fenének tette? Úgy érezte, mintha Millie először megszülte, aztán gonoszul
meggyilkolta volna a gyermeküket, csak hogy neki ártson.
– Nem igaz! Gyűlölsz! Megölöm magam! Igenis megölöm magam!
Tudom, hogy gyűlölsz! – Sírt, beszélt, hüppögött, könnyeivel áztatta Solly
ingét. Sollyt elvakította a gyűlölet, a bűntudat és a harag. Az ő hibája! Az ő
hibája! Az ő ocsmány, mocskos vétke! Az istenit a lelkének, az én hibám!
Részvét fogta el.
 – Ne akard megmondani nekem, hogy mit érzek! Szerelmes vagyok beléd.
Nem a gyereket vettem feleségül, vagy igen? Az a gyerek, akit én elvettem, az
egy szép, nagy, buta bőgőmasina. – Szívesen meghalt volna bűntudatában.
Millie kivette Solly zsebkendőjét a férfi f ár zsebéből, megtörölte a szemét,
kifújta az orrát.
– Ejnye, ejnye, hogy Lehet így viselkedni utolsó közös éjszakánkon? –
mondta színtelenül Solly. – Rengeteg időnk lesz még, hogy annyi gyereket
csináljunk, amennyit csak akarunk, miután visszatértem. Hidd el.
Millie elnevette magát. A szeme ismét könnybe lábadt. Solly lecsókolta a
sós könnycseppeket.
– Csak az én hibám – mondta. Csak az enyém. – És gyengéden
levetkőztette Millie-t. Levette a ruháját, a kombinéját, a melltartóját,
megcsókolta ragyogó mellét, lehúzta a bugyiját, és szemügyre vette a nő
kerekded hasát.
– Az elmúlt két hónapban úgy zabáltam, mint egy disznó, csak hogy
pocakot növesszek – mondta Millie, és szeme könnybe lábadt. Solly
fölemelte, végigfektette az ágyon. Millie szemérmesen a takaró alá bújt –
gyanakodva, ugrásra készen, bizonytalanul. Solly levetkőzött, odalépett, és a
nő először dermedt volt a félelemtől, Solly azonban forró, és kárhoztatta,
gyűlölte ugyan a nőt, de tudta, hogy ő maga a bűnös, és szerette, csókjával
űzte el kétségeit, rettegését, legalábbis átmenetileg; teste átmelegítette a
másikét, kétségbeesetten szeretkeztek, jó volt, jó, jó! Mindkettőjüknek.
Kevéssel éjfél után elbúcsúztak egymástól. Solly fáradtan visszament a
táborba.

A katonák teljes menetfelszerelésben vonultak, hátukon-vállukon

megpakolva, kezükben fegyver. Beszélgettek, viccelődtek és idegesen
nevetgéltek, míg egyre közelebb értek a nagy fehér hajóhoz. Az ő századuk
ment az ezred élén, közvetlenül az utolsó fehér csapatok után. Nem tartottak
lépést, mégis, az aszfaltra csapódó lábak trappolásában közös ritmus volt,
ahogy mentek a déli napon, a lármás emberek, a csendes pálmafák és a
zöldellő cserjék sorfala között. De Solly még mindig nem fedezte föl Millie-t.
Émelygett az aggodalomtól. Valami történt vele!
Könyvmoly mellette ballagott, fecsegett, vihorászott, mozgolódott és
cukorkát szopogatott.
 – Én mondom neked, öregem, ezek tiszta hülyék! Mit gondolsz, mit
olvastam tegnap a harlemi újságotokban? Valamelyik vezetőtök, odaát
Washingtonban, beszélt az elnökkel, és azt követelte, hogy engedjék a színes
katonákat dicsőséggel meghalni a fronton, ahelyett, hogy a hadtápnál
szolgáljanak! Hát nem állatság?
Solly tekintete a tömegről szórakozottan Könyvmolyra siklott, aztán vissza
az emberekre. Moly folytatta:
– Bármelyik fekete hősfiókának azonnal átadom az egyenruhámat, ha olyan
nagyon szeretne harcolni! Nem ártottak nekem semmit azok a japánok!
Nekem egy árva lélekkel sincs bajom!
Solly már jól látta a nagy hajót, a beszálló fehér csapatokat, és teljesen
hatalmába kerítette a félelem. Talán már elment Millie mellett, talán a nagy
figyeléstől nem látták meg egymást! Kinyitotta a száját, mélyeket szippantott,
hogy megszűnjék a nyomás a mellkasában. Fannie Mae-re gondolt, és iszonyú
bűntudatot érzett Millie-vel szemben. Talán Millie túlzottan fölizgatta magát
az éjjel, megbetegedett, valami rettenetes történt vele, és őt nem értesíthette,
talán meg sem tud mozdulni. Fülében csengett a kiáltása: “Megölöm magam!
Meg fogom magam ölni!" Egész teste elgyöngült. Talán... talán. Pánik fogta
el, egyre erősebb pánik. Talán... talán... Millie egészen átlátott rajta, talán
megérezte a gyűlöletét, a dühét, még szeretkezés közben is. És megölte magát.
Szeretem! Igen szeretem! '
Aztán meglátta, egészen elöl, amint feléje integet, arcán a legszélesebb,
legszebb, legbizakodóbb mosollyal, amit valaha is emberfia látott. Sollyt
akkora boldogság fogta el, hogy alig tudta mosolyra húzni a száját. Szereti,
igen, szereti! Millie odajött hozzá, egész sugárzó szépségében, és Sollynak
belevörösödött a füle, amint meghallotta a többiek füttyögését, kiáltozását.
– Hová mégy, szép kiskatona?
– A szentségit – szólalt meg végre Solly, a legnyugodtabb hangon, amit ki
tudott csikarni magából –, már azt hittem, elfelejtetted, mi a mai programunk.
Azt hittem, elfelejtettél eljönni a búcsúestélyemre.
– Mit nem mondasz...! – A nő nevetett Solly mókás arckifejezésén, közölte
vele, hogy aranyos abban a napszemüvegben, a borostás arcával, a sisakkal
azon a szép fején, a zsákkal azon a szegény hátán. Millie igen-igen sokat
jelentett Sollynak ebben a pillanatban, a gyerekükkel, ha nem is fogant még
meg, azzal, ahogy alárendelte a saját érzelmeit az övének méltatlan,
házasságtörő gazember vagyok! Bűntudat öntötte el, túláradó gyöngédséggel
vegyülve. Nem tudta visszatartani kicsorduló könnyeit.
 – Olyan szép vagy, hogy az már szégyen – mondta. Millie úgy tett, mintha
nem látná a könnyeit; mellette ment, nevetgélt, és fecsegett, míg a rakpartra
nem értek. A nők nem mehettek tovább. Solly ránézett Millie-re. Szerette
volna, ha legalább egy kicsit sírna, mégis, hálás volt neki, hogy nem sír. Millie
fölágaskodott és megcsókolta.
– Isten veled, drágám. Vigyázz magadra! És ne aggódj miattam, vagy
Mama miatt! Naponta írok neked. Már ma elkezdem!
– Te se aggódj miattam, szívecském. Vigyázok magamra. előbbre fogok
jutni a seregben, és visszatérek az én Millie-mhez!
– Különösen ez utóbbira ügyelj – először és másodszor és mindig és
örökké! – Megcsókolta, aztán eltűnt.
Az utolsó fehér katonák szállingóztak föl a gyönyörű fehér hajóra; a
fedélzeten a zenekar az Isten áldja Amerikát játszotta. Solly megborzongott,
mintha áram ütötte volna, és nem volt bizonyos, vajon az Isten áldja Amerikát
okozta-e, vagy az elválás Millie-től. Remélte, hogy Millie hallja a zenét, hogy
tudja, mennyit segít neki ez a zene abban, hogy megértse, miért kell az
amerikaiaknak, akármilyen is a színük vagy helyzetük, sok ezer mérföldre az
otthonuktól, harcba szállniuk: a hazájukért. Isten áldja Amerikát... Isten áldja
Amerikát... Szeretem a hont... Solly valójában szerette.
A rakparton megálltak és vártak, míg az utolsó fehér ezred is föl nem szállt.
Solly szeretett volna visszanézni, hogy még egyszer megpillantsa Millie-t.

Szeretlek, Millie... Szeretem e hont...

Borzasztóan szeretett volna visszanézni, de fegyelmezte magát. Aztán

ismét nekiindultak, a hajó felé vonultak, és Sollyt hirtelen mintha
gyomorszájon rúgták volna: a zenekar az Isten áldja Amerikát-ról átváltott a
közismert táncdalra: Belevaló fekete legény...
Solly nem hitt a fülének. Indulatosan fölnézett a hajóra. A fehér katonák
integettek a fedélzetről, barátságosan, ártatlanul mosolyogtak, lekiáltoztak a
néger katonáknak:
– Gyertek, srácok! – és csettintgettek rózsás-fehér ujjaikkal.
Solly száját epeíz öntötte el.
– Az istenit – hallotta Molyt – ezt a zenét szeretem! – A tagbaszakadt kis
katona néhány kecses tánclépést lejtett.
 – Úgy látszik, a fehér gazda azt akarja, hogy heje-hujázva szálljunk be a
szép fehér bárkájába! Különleges emberek! – nem katonák vagyunk, csak egy
halom istenverte bohóc!
Solly gyomra úgy viselkedett, mintha gazdája borotvapengéket fogyasztott
volna. Szűk lett a gallérja. Remélte, hogy Millie ezt a zenét már nem hallja.
Moly rávigyorgott.
– Mi baj, kiskomám? Bánt valami? A keservit! Ezt nem bírom bennetek,
színesekben, ezt a rohadt túlérzékenységet! Csak arra törekszenek, hogy
otthon érezzétek magatokat, nyavalyások! Nem ismersz rá a Néger Nemzeti
Himnuszra, ha hallod?
Solly nem felelt. Érezte, hogy nő a dühe, szerette volna, ha egyszerűen
kiléphetne a sorból, egye fene az egészet! Pedig semmi sem változott. Azt
fogja tenni, amit tennie kell. Vigyáz magára, előbbre jut a seregben, épen-
egészségesen hazatér Millie-hez. Gyűlölni fogja a szerepét, de kihasználja.
Nem tehet mást. Könnybe lábadt a szeme. Fülében a Belevaló fekete legény
dallamával fölemelte a fejét, kihúzta magát, és tovább menetelt a nagy fehér
hajó felé.
Harmadik rész

VILLÁM –
MENNYDÖRGÉS –
ESŐ
Első fejezet
A nagy fehér hajó San Franciscóba vitte őket, ahol négy óra múlva átszálltak
egy másikra, egy kivénhedt holland gőzösre, amelyet sebtében csapatszállító
hajóvá alakítottak, és átkeresztelték U. S. S. New Rotterdam névre. Mire a nap
lenyugodni készült, ők már áthajóztak a Golden Gate-híd alatt, és nekivágtak a
nyílt tengernek. A behajózáskor két MP meghozta Scottyt és bevágták a hajó
fogdájába.
Solly, Könyvmoly, Nyakigláb Lincoln, meg Jimmy Larker a fedélzeten
állt, nézték, amint a szárazföld egyre jobban távolodik tőlük, miközben
hosszú, fehér, tajtékos barázdát szántanak a fűzöld óceán közepébe.
Amióta elhagyták a San Franciscó-i kikötőt, a konvoj többi hajóját
keresgélték. Egy parti őrhajó mutatta az utat, egy másik pedig mögöttük
haladt. Nagy, dagadt, lomha külsejű megfigyelő léggömb imbolygóit fölöttük,
mint egy rút keselyű. Csak ezek hárman kísérték őket. Ezek hárman őrködtek
fölöttük, míg össze nem találkoznak a nagy hajórajjal, amely más
csapatszállító hajókból, hadipáncélosokból, rombolókból, aknaszedőkből és
gyorsnaszádokból áll. Akkor majd alapos védelmük lesz.
A lenyugvó nap felé haladtak több mint egy órán át, s végül utolérték, épp
akkor, amikor három kísérőjük lelépett – visszafordultak hazafelé – és leszállt
a sötétség. Lehuppant, mint egy súlyos fekete lepel, beborította az óceánt, az
egész nyugati világot.
A sötét, súlyos csendet a megafon törte meg:

FIGYELEM! FIGYELEM!
A FEDÉLZETEN TILOS A DOHÁNYZÁS ÉS A NYÍLT LÁNG!
ABLAKOKAT, FEDÉLZETI NYÍLÁSOKAT LEZÁRNI!
TELJES ELSÖTÉTÍTÉS!
 Rövid szünet, aztán a mély, fémes hang ismét megszólalt:

SZEMETET KIÜRÍTENI!

Nyalóka Rogers nagyképűen elmagyarázta: a hajók mindig besötétedés

után ürítik ki a szemetet, hogy hajnalra már messze járjanak, és a japán
tengeralattjárók belegebedjenek, amíg a nyomukra bukkannak.
– Ezek mindenre gondolnak, hogy megóvják azt a kényes fekete bőrötöket.
– Ehe – mondta Moly – de mi van a randevúval? Ez a beszari kíséret
itthagyott bennünket a nagy fekete óceánon egymagunkban, hogy játsszunk
dupla vagy semmit!
A csend éppoly sűrű, nehéz és félelmetes volt, mint a sötétség. Solly a
többiekkel együtt bámult kifelé a korláton át, de nem látott semmit, csak a
fekete űrt és a nagy, fehéren foszforeszkáló hullámokat a hajó- körül, amely
egyenletesen szántotta a vizet. Hatalmas kísértethajó is lehetett volna, amely
egy végtelen fekete fal. mentén halad, a végére akar érni, hogy megkerülje, de
reménytelenül. Solly kijelentette: még sosem hallott olyan csapatszállító
hajóról, amely minden kíséret nélkül indult volna a tengerentúlra, a harci zóna
felé.
– Ne gazoljatok be, fiúk! – mondta Nyalóka. – És ne legyenek
előítéleteitek! Jól tudjátok, hogy Samu bácsi gondoskodik színes
unokatestvéreiről. Talán Hawaiiban van a randevú! Csak azért, mert sötét
bőrűek vagytok, nem kell mindig sötéten látnotok! Várjatok, rögtön fölveszem
a mentőmellényt. – Idegesen nevetett, de senki sem csatlakozott hozzá.
A nedves, sós szél az arcukba fújt, miközben a hajó állhatatosán,
rettenthetetlenül hatolt át a nagy fekete sötétségen, s megfontoltan dőlt egyik
oldaláról a másikra, a hatalmas Diesel-motorok egyenletes lüktetéséhez
igazodva.
Moly megtörte a csendet:
– Nagy kedvem lenne átvetni magam a korláton és visszaevickélni San
Franciscóba.

Második fejezet
Tizenkét nap múlva Solly hajót pillantott meg tőlük jobbra a láthatáron. Egy
rövid pillanatra villant fel a napfényben; és hirtelen eltűnése szorongás-félével
töltötte el Sollyt. Később azt hitte, hogy talán csak káprázat volt.
Nem tudta mivel agyonütni a napjait. Sok órát töltött a fedélzeten, bámulta
a szikrázó-kék mérföldek ezreit, amelyek a végtelenbe, a világ vége felé
tartanak, oda, ahol az ég és az óceán összeér, és amely mögött Solly jövője
kushad. Ha legalább megláthatná, mi áll előtte! De csak a mindenség és a
semmi roppant egyhangúságát látta.
Eltöltött néhány órát azzal, hogy kicsikarja magából egy regény első
fejezetét. Teleírta a lapokat, majd összetépte. Megpróbálkozott a realizmussal,
a naturalizmussal, a szabad asszociációval. Megkísérelte fölidézni a főiskolai
Hogyan írhatunk regényt?-tanfolyamokat, melyeknek buzgó látogatója volt.
Izzadt a lapok fölött, míg végre sikerült öt, kedve szerinti oldalt írnia. Ekkor
ünnepelhetnék jé támadt. Addig söröztek Mollyal és Nyakiglábbal, míg
mindhármuknak keresztbe állt a szeme. Solly úgy érezte, mintha épp
befejezett volna egy regényt, amelyet a kiadó már el is fogadott. Ha
hazamegy, regényíró lesz, egye meg a fene a jogászkodást!
Mióta elhagyták San Franciscót, tizenhét nap telt el, mire először
megpillantottak valamit, ami halványan szárazföldre emlékeztetett. Első
pillantásra sötét árnyéknak hatott a vibráló, villogó láthatáron. Aztán kiderült,
hogy csak hatalmas viharfelhő, de amint megközelítették, nyilvánvalóvá vált,
hogy a japán flotta; később rájöttek, hogy ez az a konvoj, amelyet San
Francisco óta igyekeznek utolérni, amikor azonban még közelebb értek, látták,
hogy repülőgépek köröznek fölötte, és ráébredtek, hogy japán repülőgép-
anyahajóval állnak szemben. Moly azon véleményének adott kifejezést, hogy:
“Valakinek értesítenie kéne a bár-kaka-pitányt!", aki nyílegyenesen arrafelé
tart. mintha mágnes vonzaná, vagy a kihajózás! Aztán a repülőgépek a szemük
előtt változtak sirályokká, az emberek elnevették magukat, az anyahajó pedig
a nagy semmi kellős közepén, a tengerből kimeredő, óriás, kopár sziklává
alakult át. A New Rotterdam mintegy kétszáz méternyire húzott el a fekete,
moha borította hegy mellett, és a legénységet veszett gyanú marcangolta,
hátha a túlsó oldalon lapul a Császári Flotta. Kényszeredetten nevetgéltek.
Miközben Solly előre pillantott a roppant, üres jövőbe és regényét írta a
hadseregről, valamint kanmurikat rendezett Moore-ral, Mollyal, Nyalókával,
Nyakigláb Lincolnnal és Jimmy Larkerrel, az idő úgy szaladt tova, mint a
feneketlen óceán a hajótest alatt. Esténként néha betelepedett a forró, zsúfolt
hálóterembe, figyelte az alakulat két legöregebb katonája, Jackie Ray és
Geoffrey Grant között dúló végnélküli dámajátszmát. A szűk, forró hálóterem
szaga szennyesládáéra emlékeztetett. Jackie hórihorgas clevelandi volt, aki
régebben Ibériában élt, Louisiana államban, de erről nem beszélt. A többiek
Szöcskének csúfolták, mert mint említette, ifjú korában sztepptáncos volt, s
még ma is jó közepesen ropta. Grant önjelölt Fekete Nacionalista volt, New
Yorkból és Trinidadból. A Grant Tábornok csúfnévre hallgatott. Arcát mindig
gond felhőzte. Örökösen ráncolta a homlokát. Dámamérkőzésüket még akkor
kezdték el, amikor a hajó kifutott a tengerre.
Halálos eltökéltséggel játszottak, s közben a világ sorsát tárgyalták. A
Tábornok a japánok oldalán állt: úgy festette le őket, mint a színes faj
bajnokait. Szöcske zászlólengető, elszánt amerikai honpolgár volt, aki alig
várta, hogy partra tegyék, s ő a Yankee Doodle-lal ajkán vethesse magát a
nemzetmentő háborúba.
Solly néha lejött a fedélzetről, odament hozzájuk és megérdeklődte: “Hogy
álltok?" Mindig egymás pontszámát mondták be. A Tábornok fölpillantott a
tábláról, restelkedve elmosolyodott, s kelletlenül bevallotta: “228 a fehérek
javára!" És rámeredt a sötét képű Szöcskére. Határozottan a fehérek házi
négerének könyvelte el, aki még arra sem méltó, hogy emberszámba vegyék.
Kebelbarátok voltak.
Szöcske pedig diadalmasan közölte Grant pontszámát: ,,221 a japcsiknak!"
Napról napra fordult a kocka, amint tombolt a harc, és az egész világ volt a
tét.
Solly egy este ott üldögélt, hallgatta a vitát. Amikor a fehér–japán állás épp
356:359 volt, Szöcske azt mondta:
– Éppoly csúszómászó vagy, mint azok a japcsik!
– Ne leplezd le a tudatlanságodat – szólt rá a Tábornok.
– Egy ügyes japán biztosítási ügynök látogathatta meg a mamádat!
Grant sértődötten válaszolt:
– A japánok nem csúszómászók. Tisztességes fajta.
– Akkor hogy lehetett az, hogy a követ ott vigyorgott Washingtonban az
elnök képébe, miközben orvul kinyírták Pearl Harbourt?!
– Teljesen igazad van! Csúszómászók! – lépett oda Rogers. –
Emlékezzetek Pearl Harbourra, a gyalázat napjára, isten bennünket úgy
segéljen, föl a fejjel, előre a végső győzelemért, és megtettük már máskor is,
megtehetjük újra, meg minden. – Rezes hangján rázendített az amerikai
himnuszra.
 Sollynak eszébe jutott Millie, Pittsburgh, és az a nap, amikor mindent maga
mögött hagyott, a Belevaló fekete legény hangjaira.
Szöcske felállt.
– Japán fenegyerekek, beletenyerelek – mondta, s vidoran szteppelt hozzá.
Mások is odagyűltek, mulattak a kabarén. A Tábornokot elnémította a düh.
Körülpillantott a nevető embereken, és homlokán a ráncok együtt táncoltak
Szöcskével...
– Átkozott, ostoba tökfilkók! A japánok a ti szabadságotokért és
méltóságotokért harcolnak! A fehér ember a legaljasabb, a legkétszínűbb
emberi lény széles e világon. Mégis, ha a pofátokba hugyozik, és azt mondja,
esik az eső, ti hülyék rohantok esernyőért!
Solly valami bizonytalan, kelletlen rokonszenvet érzett a Tábornok iránt.
Nem csatlakozott a nevetőkhöz, amint Clint és Jimmy Larker sem, akit a
katonák máris elneveztek Békésnek.
– Megértem, mit is érzel, és nem is ítéllek el érte – vetette közbe csendesen
Solly. – De szembe kell nézned a tényekkel. A német és a japán kormány
egyaránt fasiszta. Hitler és Tojó világuralomra tör.
– Hát peeersze! – bömbölte Grant. – Épp ezt akarom megmagyarázni
ezeknek a tökkelütötteknek! Hitler és Tojó legyőzi az egész rohadt világot,
aztán Tojó legyőzi Hitlert, és a színes ember lesz a világ ura. Utolsókból
lesznek az elsők!
Solly a fejét rázta. Azt szerette volna hallani Granttól, hogy Ázsia valami
mást kínál. Nem pusztán azt, hogy az utolsókból lesznek az elsők. Ez neki
kevés.
– Akkor is koszos csúszómászók – mondta Szöcske. – Kinyírták Pearl
Harbourt! Nyilván beszívtál a dzsungelszörpből.
Solly azt szerette volna hallani a Tábornoktól, hogy Ázsia és Afrika jelenti
az Új Világot: az emberiség új reménységét. Mert olykor-olykor maga is élt a
gyanúpörrel, hogy a nyugati civilizáció véglegesen reménytelen, mert
elszalasztottá a lehetőségeit.
– Elferdíted a tényeket – dühöngött Grant. Egyesek kinevették.
– De Tábornok – mondta komolyan Solly –, a japánok valóban
orvtámadást intéztek Pearl Harbour ellen. Úgy értem, mindegy, kikkel
rokonszenvezel... mármint... én ugyan együttérezhetek veled... de a tények,
azok tények...
Grant akkorát sikított, mintha kígyó marta volna meg:
 – Orvtámadás?! Orv?! Megdöbbentesz, Solly tizedes! Téged intelligensnek
tartanak! De te is olyan vagy, mint a többi... mindent beveszel, amit a fehérek
mondanak...
– De hát megtámadták, nem? Ez tény...
– Mit gondolsz, mit csinált az amerikai flotta Hawaiiban? Mit gondolsz,
mit csinált a japán követ Washingtonban?
– Belepusztulok – mondta Rogers. – Vajon mit csinált?
– A washingtoni fehérek nem tűrték, hogy a nagy, büszke japán nemzet
kövesse hivatását, azaz világuralomra vezesse a színes népeket, pedig Afrika
és Ázsia lesz a zászlóvivő!
– Énrajtam ugyan ne uralkodjon a színes népség! – bohóckodott Rogers. –
Ismerek pár harlemi színes zsarut. Oda vannak a gyönyörűségtől, ha fekete
fejeket verhetnek! Persze én nem hibáztatom őket. Azokat a szép kis fehér
fejeket végül mégsem üthetik!
Grant megvetően rászólt:
– Magában nincs öntudat, őrmester. – Körülnézett a többiekre. – Az
Egyesült Államok meg akarta fojtani a japánokat! Nem engedte, hogy más
országokkal kereskedjenek, meg minden. És miért volt a flotta Hawaiiban?
Azért, mert arra készültek, hogy megtámadják Japánt! A japán nagykövet
pedig azért volt Washingtonban, hogy békességet kérjen, hogy lebeszélje őket.
hogy egy lélegzetvételnyi szünethez juttassa nagy népét. Azt hitte,
úriemberekkel van dolga. Nem tudta, milyen a fehér! Washington nyíltan
kirúgta, s noha a japánok még nem készültek föl az Egyesült Államok elleni
háborúra, nem volt más választásuk, mint megvédeni magukat!
– Maszlag – mondta felháborodva Solly. Rámeredt Grant Tábornokra és
sírhatnékja támadt, sírhatnékja azon az eltévelyedett keserűségen, amely
előtört ebből az érzékeny emberi lényből. A hazája tehet róla. Csak a hazája
vétkes.
– Nyilván te is afféle japán kém vagy, mint amilyeneket Harlemben kaptak
el – mondta Rogers. – Csak azt tudnám, hogy somfordáltál be a seregbe!
Grant rávicsorított.
– Nyálazd meg a honfiúi büszkeségedet és tedd a hónod alá! – Ezzel a
Tábornok méltóságteljesen kivonult.

A huszonötödik napon, éppen délben, Solly hosszú, hatalmas zöldes

földsávot pillantott meg, amely úgy bontakozott ki a ködös tengeren, mint egy
történelem előtti szörny, és lassan, de biztosan testet öltött. Fél órával azelőtt
sirályokból álló fogadó bizottság jött elébük, hogy köszöntse és biztonsággal
elvezesse őket a legnagyobb déltengeri szigetre. Közöttük és a zöld monstrum
között kisebb szigetek mutatkoztak, szétszórva az áttetsző vízen, mint
salátalevelek egy pompás saláta levében. Láthatóan épp dagály volt, mert a
kisebb szigetek némelyikét teljesen elborította a víz, csak a fák teteje látszott,
mintha az óceán mélyéből nőnének ki. A kicsiny, lakatlan szigetek, atollok,
lagúnák, és a szédítően gyönyörű, de álnok korallszirtek között a New
Rotterdam beóvakodott az öbölbe, a trópusok megtermett nagypapája felé. A
manőverezést megkönnyítette a zuhogó napsütés, amely áthatolt az óceán
gyémántkék vizén, le egészen az öböl fenekéig.
Solly lebámult a korláton át, a rekkenő hőségben, és azt gondolta: talán itt
fog nyugodni a teste. Talán holnap, talán holnapután, talán a jövő hónapban,
de talán még ma. Itt valahol, ezen a szigeten vannak azok az emberek, akik
miatt ezer mérföldekre távolodott el otthonától és családjától, hogy hajszolja
és bekerítse őket, hogy lőjön rájuk és megölje őket. Vagy őt öljék meg.
Emberek, olyanok, mint ő, anya szülte őket, rémült, aggódó családok várják
őket otthon. De csak ők tehetnek róla! A kis barna gazfickók. Hagyták, hogy
néhány hatalomra éhes megszállott az önpusztítás lejtőjére vigye őket: Az
emberiség nyomorára, így határoztak, viseljék a következményeket! A bőrük
színének ehhez semmi köze. Haragudott rájuk, mert rövid életének
legfontosabb éveit teszik tönkre. Verejtékes dühbe lovalta magát. Talán a
meleg tette, talán a félelem, a tehetetlenség. Millie, Mama, Fannie Mae –
karrier, írás, jog. Az élet a végtelenség egyetlen kettyenése, ő pedig örökkön-
örökké elvesztegeti a magáét – miért? Csak ők tehetnek róla. Ezek a barna
emberek, akik itt rejtőznek valahol, a sziget dzsungelében.
– Moly, váltsuk jegyet a következő hajóra hazafelé! Attól tartok, nem
fogom megkedvelni ezt a helyet.
Moly szárazon nevetett, mint szokott.
– Ez az otthonod, pajtikám. Eddig nyaraltunk, most már vége a
vakációnak!
Grant haragos szeme lángolt.
– Itt vannak valahol a színes faj hősei, ezen a szigeten!
– Hagyd már abba az önbecsapást, Grant Tábornok! Mi amerikaiak
vagyunk, ezek az ellenségeink – mondta Solly.
– Ide velük, hadd kapom be! – szteppelt Szöcske.
 – Tudjuk, hogy nem féltek, öregfiúk – szólt oda Nyalóka. – Miért nem
hagyjátok abba a szófosást? Épp elég a hőség is.
Mindenki be van tojva, gondolta Solly, és mindenki adja a bátrat. A nagy,
ragyogó zöld titok, amely mozdulatlanul emelkedett ki előttük a végtelen,
mély kék vízből, félelmet ébresztett. Solly félt, ugyanakkor azonban ideges
türelmetlenség fogta el. Gyötörte a meleg és a tengeribetegség, de most, hogy
megérkeztek, látni akarta, miféle országba jöttek.
Még az öböl bejáratánál a hajó hirtelen megállt, mintha a nap fehér sugarai
kiszárították volna a motorját. Egy idő múlva a part felé indult, aztán ismét
vissza az öböl bejáratához, oda-vissza, háromszor-négyszer, mintha nem tudná
elhatározni magát. Vadul jeleztek a partra, és vakító jelek válaszoltak nekik.
Egy motoros csónakkal néhány tiszt érkezett a hajóra, tizenöt-húsz percig
maradtak, aztán visszaszáguldottak a szigetre.
– Ha partra szállunk, akkor nosza, az istenit! – mondta Moly.
Grant Tábornok szinte reménykedve jegyezte meg:
– Vicces lenne, ha a Császári Flotta idelopódzna mögöttünk az öböl
bejáratához és elsüllyesztené valamennyi hajót a kikötőben...! Ezt nevezik
egérfogónak – mesteri stratégiai húzás! – Mintha a fülébe jutott volna, hogy
ezt tervezik a japánok.
– Ne gazoljatok be, fiúk! – szólt Rogers. – A japcsik nem olyan hülyék,
hogy ujjat húzzanak Samu bácsival! – Szünetet tartott. – Várjunk csak! Ezek a
gazfickók épp eléggé alattomosak ahhoz, hogy megpróbálkozzanak valami
ilyesmivel! Fogalmuk sincs a tisztességről. – Tölcsért formált a kezéből, és a
hangja szordínós ködkürtre emlékeztetett: – Mindenki a partra! Partra
mindenki!
Senki sem nevetett, és Solly azon tűnődött, vajon számít-e egyáltalán, hogy
ki nyeri meg a háborút, még ha ő maga kétségbeesetten akarja is hinni, hogy
számít. Az ördögbe is! Ő benne van, és a legtöbbet akarja kihozni belőle.
Drága Millie! Ne aggódj, Mama! A fiacskád mindent megtesz, hogy
hazajöjjön hozzád, meg Millie-hez! Nem akar hős lenni! Csak előbbre jutni,
túljutni rajta, hazajutni és új életet kezdeni.
Három órával később még mindig a rekkenő hőségben rostokoltak. Békés
Larker megjegyezte:
– A jelek szerint tévedés történt. Úgy látszik, Angliában keresnek
bennünket, hogy nyitnánk meg a Második Frontot...
Grant Tábornok egy pillanatig komolyan vette:
– Akkor csordaszámra lődözhetjük a fehéreket!
 De a katonák hiába türelmetlenkedtek. Már alkonyodott, mikor
megindultak a cikcakkos part felé, amely mögött rezzenéstelenül várakozott a
mély, sűrű dzsungel, a naplementekor is fehéren izzó hőségben. Közelebb
érve, a járműveket is látni lehetett, mintha óriás svábbogarak nyüzsögnének a
zöld bozótban, még közelebbről pedig szalmatetős épületeket, dzsipeket,
teherautókat, utakat, embereket, vagyis a “civilizációt". Aztán a hajó végre
horgonyt vetett. Fél óra múlva a 913-as század ideges harcosai verítékben
úszva, oldalzsákokat és hátizsákokat cipelve egy ingó kötélen leevickéltek a
hajóról a partra szállító bárkába. A többi század a hajón maradt, ki tudja,
miért, meddig, minek.
Hordófejű Baker ott állt a bárkában Sollyval, Rogersszel, Könyvmollyal,
meg a többiekkel. A bárka dülöngélt, és érezték, komoly esélyük van arra,
hogy nekiütközzenek a hajó oldalának, amely száz lábnyira tornyosult föléjük.
Noha a levegő meg sem rezdült, mégis lágy, nedves szellő simította végig
feszült, verejtékes arcukat; jólesett, jól, jól. Nyalóka még a száját is kinyitotta,
hogy beszippantsa. Megnyalta az ajkát:
– Nincs jobb a sós tengervíznél!
Solly körülnézett, és fölfedezte a lágy szellő forrását.
– Sós tengervíz az eszed tokja – mondta diadalmasan. – Valaki odafönn
pössentett egyet és lehúzta a vizet! – A nyílásra mutatott, körülbelül tíz
méternyire a fejük fölött, ahonnan az arcukat érő sós permet még csak szerény
csermelyként csordogált.
Feszült nevetésben robbant ki, A katonák hahotázni kezdtek, dőltek a
röhögéstől, combjukat csapkodták, mintha csak egy vasárnapi piknik kedvéért
szállnának partra, a bárka pedig súlyosan nekiütődött a vén New Rotterdam
oldalának.
Aztán pihenjben feszengtek a forró, fehér, homokos parton; a hátizsákok és
a fegyverek mellett, fáradtan és izzadtán, dühösen és idegesen, a moszkitókat
hessegetve. Solly úgy érezte, forró sütőben kisütötték, megkenték olvadt
vajjal, a rovarok pedig most jó étvággyal elfogyasztják. Rutherford százados
kijelentette: “Minden a legnagyobb rendben megy. Aggodalomra az égvilágon
semmi ok! Csak még néhány apróságot kell elintéznem. Várjanak itt, a
felszerelésük közelében, míg visszajövök! Gyújtsanak rá, csináljanak, amit
akarnak, csak ne menjenek messzire." Scotty magában egy blues-töredéket
dudorászott:

Fölülök az ütközőre...
 Csavargók egy jót...

A százados megtudakolta, hogy van-e kérdés, majd mielőtt Scotty szóra

nyithatta volna a száját, vagy fölemelhette volna a kezét – felszólította Sollyt,
hogy tartson vele a dzsipen. Végighajtottak az idegen, néma földön, a fenséges
kókuszpálmák és a magas, embernél is magasabb fű között, amely csaknem
olyan sűrűn nőtt, hogy járni lehetett volna a tetején.
Az élénk zöld gyorsan sötétzöldbe váltott, szinte feketébe, a nap lement, és
elsüllyedt valahol messze a Korall-tengerben. A ragacsos hőség azonban
estére is megmaradt. Első útjuk a hadosztály-parancsnokságra vitt, aztán a
törzsre, aztán a helyőrség-parancsnokságra; a százados percről percre
dühösebb lett, de hiába. Sehol sem számítottak a jövetelükre.
A helyőrség-parancsnokság bejárata fölött házilag készített tábla hirdette:

TIMES SQUARE LÉGVONALBAN TÍZEZER MÉRFÖLD

Egy kerekképű őrnagy utalványt adott nekik a hadtáphoz.

– Éjszakára majd adnak maguknak néhány priccset. Legalább az
embereknek lesz min aludniuk. Ez állandóan így megy! Valami előléptetésért
lihegő alezredes idő előtt a tengerentúlra hajszolja az alakulatát, csak hogy
ezredest csináljanak belőle. Nem mondom, hogy mindannyiukkal ez történt,
de nem maguk volnának az első eset!
Az őrnagy nyilván tréfál, gondolta Solly. – Még csak ez hiányzik! Olyan
dühös volt, hogy azt hitte, rögtön szétpattan a feje. A tengerentúl izzadni,
vérezni és meghalni – határidő előtt!
A tengeren töltött huszonöt nap Rutherfordot roston sült tengeri sóval
meghintett lazachoz tette hasonlatossá, de most úgy látszott, meg is fő saját
levében.
– Szerencséjük, hogy lesz min aludniuk – közölte a rosszat sejtő
emberekkel egy óra múlva a parton – hála nekem, meg Saunders tizedes
hűségének, kitartásának és találékonyságának!
Közben azonban könyörtelenül rájuk szakadt az éjszaka és a hálátlan
katonák egyáltalán nem érezték magukat szerencsésnek, amikor a
szurokfekete dzsungel visszhangzani kezdett a rikoltó madaraktól, kanáriktól,
békáktól és ki tudja még miktől, amelyek rikácsoltak, süvöltöztek, röhögtek,
énekeltek, mintha őrültekháza volna a dzsungelban, vagy hetivásár. És az
éjjeli harcosok megkezdték szakadatlan villámháborújukat. Zárt alakulatban
törtek elő az Anopheles-szúnyogok a dzsungelból, szakaszokban,
századokban, ezredekben jöttek, hadosztályokban és hadtestekben.
Vérszomjasán csaptak le, kegyetlenül, ellenállhatatlanul. Akármennyit
elpusztíthatott az ember, a bátor szúnyogok csak jöttek, jöttek, mint veszett
vámpírok hada. legyőzhetetlenül.
Az elkeseredett, morgolódó katonák fogták a priccseket meg a
felszerelésüket, s a kanyargós úton bevonultak a harsogó dzsungelbe. Mintegy
kétszáz métert mentek, aztán megálltak egy sötét kis tisztáson.
– Ma éjszaka itt alszunk, emberek – közölte a százados. – Kérdés van? Jó
étvágyat és jó pihenést kívánok. Holnap mozgalmas napunk lesz. – Ezzel
elrobogott dzsipjén.
Solly körülnézett és keserűen fölnevetett. A levegőben nyüzsögtek a
zümmögő moszkitók és a sáskák, a földön vonaglottak az izgága parti rákok,
százlábúak és egyéb dolgok, amelyeknek egyelőre civilizált nevük sem volt.
Akárcsak a többi ideges katona, Solly is széthajtotta priccsét, rátelepedett,
elővette az elemózsiáját, és megpróbálta elfogyasztani a babkonzervet meg a
kétszersültet, de valahányszor kinyitotta a száját, a falattal két-három
moszkitót is lenyelt, bár lehet, hogy sáskák voltak. Könyvmoly priccse az övé
mellett ált.
– Hát nem szégyen, gyalázat? – kérdezte Moly. – És annak a disznónak
még van pofája szerencsésnek nevezni bennünket...
– Mi vagyunk a legszerencsésebb flótások az egész világon – felelte Solly.
Dőlt róla a veríték, egész teste viszketett, úgy érezte, a sziget valamennyi
ízeltlábúja az ő ruhája alatt mászik, föl a lábán, a lába között, a nyakán, a
hónaljában, másznak, másznak.
– Köszönjük, gazdánk. Belátom, szerencsénk van, hogy életben hagynak a
fehérek – mondta Moly.
– A színesek minden idők legháládatlanabb népsége! Valószínűleg mi
vagyunk az első alakulat a háborúban, amelyik tízezer mérföldet tett meg a
világ legnagyobb óceánján, ellenséges vizeken, minden kíséret nélkül, de
mégsem süllyedt a mély, kék tenger fenekére, és ha ez nem szerencse, akkor
én nem értem a szó jelentését. Amikor pedig ideérkezel, noha nem számítottak
rád, nem hívott senki, a hadtáp embere mégis van olyan jóságos, hogy
elszállásol éjszakára. De ti sosem vagytok megelégedve!
Moly hitetlenkedve meredt Sollyra, aki elnevette magát, és lenyelt négy-öt
moszkitót. Igyekezett kiköpni őket, összecsapdosta a tenyerét az arca előtt,
minden csapással megölhetett vagy egy tucatot, de ez nem ritkította a
népességet. Tenyere vöröslőit a moszkitóvértől. Hányingere támadt.
Moly végigdőlt a priccsén és a csillagokat bámulta. Egyesek vicceket
meséltek, mások egymás anyját szidták, és mindannyian moszkitókat
öldöstek. Milliószámra.
– Miért nem szálltunk le arról a rohadt hajóról, amint megérkeztünk? –
kérdezte Moly. – Legalább összetákolhattunk volna valami fedelet a fejünk
fölé, mielőtt beáll az éjszaka!
– Mert fehér gazdánk nem akarta, hogy a rekkenő hőségben szállj partra –
válaszolta Solly. – Megvárta az esti enyhületet. Mindig a szívén viseli a
kényelmedet.
– Tehetsz nekem egy szívességet ebben az anyaszomorító esti enyhületben
– közölte Moly.
Szöcske nagy hangon prédikált egy csoportnak arról, hogy milyen lesz,
amikor ismét világosság lesz – az egész földön.
– Emberek! Én már csak azt várom, hogy vége legyen ennek a
szamárságnak. Ott akarok lenni teljes díszben a Fifth Avenue-n, és vonulni az
ablakokból hulló fehér szarban. Grant Tábornoknak meg nekem már viszket a
talpunk. Szebb díszlépést vágunk ki, mint akármelyik nyavalyás fehér! –
Fölvetette a fejét és pár kackiás díszlépést tett a lármás dzsungel felé. Az
emberek hitelenkedve nézték. Grant rámeredt, aztán dühösen megcsóválta a
fejét. Ha én hazaérek, gondolta Solly, amint belépek a házba, levetem az
egyenruhát és sohasem veS5;em föl többé.
Hallotta a közelében fekvő Moly horkolását, maga is csaknem elaludt, a
viszketés, izzadás és dühe ellenére, amikor a zöldesfekete ég mintha hirtelen
rájuk ereszkedett volna, kihunytak a csillagok; mintha minden visszatartotta
volna a lélegzetét, még a dzsungelban is.
Aztán Solly fokozatosan erősödő dübörgést hallott, amely az egész szigetet
megremegtető robbanásban zárult, aztán még egy robbanás és még egy,
villanás villanás után, tüzes üstökösök nyargaltak vadul az alacsony égbolton,
aztán megnyílt az ég és túlcsordult és zuhatagot zuhatag után ürített a
magányos déltengeri szigetre, mintha bele akarná mosni a Korall-tengerbe.
Néhányan fölugrottak, rohanni kezdtek az esőben a dzsungel nagy fái felé.
Éles villámfény sávozta be a dzsungel szélét, s azonnal követte a
leghangosabb mennydörgés, amelyet valaha is hallottak, az egyik pálmafa
kettéhasadt és úgy záporoztak a kókuszdiók, mintha az égből potyognának.
Hatalmas gyümölcsdenevérek (bőregerek) röpdöstek összevissza. Az emberek
sietve hátraarcot csináltak és csöndesen visszatocsogtak a priccsekhez.
Solly fölült. Könyvmoly mindvégig egy helyben maradt, bőrig ázva feküdt
a priccsén, feje alatt összekulcsolta a kezét. Minél jobban zuhogott, annál
hangosabban kántálta:

Különleges emberek...
Kétéltűek!
Különleges emberek...
Kétéltűek!

A sötét ég csaknem egy órán át hullatta keserű könnyeit, aztán hirtelen

elapadtak.

Másnap reggel fejszével, motoros fűrésszel, bozótvágó késekkel, kínnal és

keservvel tizenöt méternyire visszaszorították a dzsungelt. A civilizáció
támadása elől meghátráltak a dzsungel lakói: óriáskígyók, patkányok, kutya
nagyságú papagájok, kavarogva, mászva, repülve, sivalkodva. Az alvó
gyümölcsdenevérek fejjel lefelé lógtak a gyümölcsfákon. Nyomorúságos
küllemű teremtmények voltak, a világ legnagyobb denevérjei, másfél-
kétméteres szárnytávolsággal, arcuk, mint az aszott medvepofa. Ingerlékenyek
és támadó kedvűek, ha nappal megzavarják őket. Egy pirospozsgás fiú a
harmadik szakaszból Solly közvetlen közelében, nyakig a fűben és
bambuszban munkálkodott a bozótvágó késsel, amikor hirtelen elvágódott,
mintha a saját kése nyakazta volna le. Solly azt hitte, napszúrást kapott, de
amikor hat óra múlva meghalt, az orvosi vélemény szerint patkánybolha
terjesztette tífusz ülte meg. Néhány embert letaglózott a napsütés, egyet pedig
egy kókuszpálma. De oda se neki; visszaverték a dzsungelt és lakóit, hol a
fenében késik azonban a második világháború? És hol vannak a Különleges
Emberek Kacsái? A Különleges Embereket hajók kirakásához osztották be.
Harmadnap este Sollyt a százados sátrába rendelték megbeszélésre
Rutherforddal és Samuels hadnaggyal. Rutherford idegesen fölállt, aztán
visszaült.
– Itt vagyunk a harci zóna kellős közepén, és a sereg azt akarja, hogy
tájékoztató előadásokat tartsunk! Úgy látszik, attól félnek, hogy nem tudjuk,
hogyan kerültünk ide!
 – Ebben lehet valami, százados – jegyezte meg Samuels. Solly azon
csodálkozott, miért hívták meg erre a találkozóra?
Rutherford ismét fölállt, aztán ismét visszaült.
– Nos, szerintem ez időpocsékolás, de a parancs az parancs! Úgy látszik, a
helyőrségparancsnok különösen a szívén viseli, hogy a színes katonák
megértsék, miért harcolnak. Megmondtam nekik odaát a parancsnokságon,
hogy a néger a legodaadóbb katona valamennyi amerikai közül. Igazam van,
vagy nincs igazam, Saunders?
– Hogyne, uram – felelte Solly. Nem tudta elhinni, hogy ez az ember tréfál
ilyen időkben. De hogy mondhatná komolyan?
– Mindenképp meg kell azonban csinálnunk – folytatta a százados. – Önt
nevezem ki tájékoztatási és oktatási felelősnek, Samuels hadnagy. Maga lesz a
helyettese, Saunders őrmester. Maguk ketten majd kidolgozzák.
Solly gondolkodás nélkül válaszolt:
– Nem, uram... úgy értem, inkább nem, uram. Nem szeretném. – A
ragacsos hőség, a moszkitók, a testén csordogáló verejték, a gyomrában égő
tűz. – Miért hívja őt a százados Saunders őrmesternek?
– Mi baj, Saunders? – kérdezte Rutherford. – Nem kell mást tennie, mint
elolvasni a Hadügyminisztérium propagandakiáltványait, és segíteni Samuels
hadnagynak, hogy érthetővé tegyék az emberek számára! – Arca vöröslőit a
melegtől, a dühtől, és sárgállott a malária elleni gyógyszertől. Fölvett néhány
brosúrát az íróasztaláról. – “Ami mindenkit érdekel'', “Hős szövetségeseink",
“Faji előítélet, a haladás kerékkötője'' – no meg “Ha megnyertük a háborút,
megnyerhetjük a békét is?" Azt hittem, maga bukik az efféle halandzsára. Mi
baja?!
– Nagymértékben leköt a századadminisztráció vezetése, uram, meg hogy
segítsek a géhás őrmesternek, és... és ahogy ön is mondta, miért vesztegessük
az időt efféle halandzsára? Úgy értem...
A százados leintette Sollyt. Az asztalra csapott.
– Ez a baj magával, Saunders! Azt hiszi, több esze van, mint az egész
hadvezetésnek együtt! Túl nagyra tartja magát!
– De uram, hiszen ön nevezte halandzsának. Én csak egyetértek önnel.
A százados éles hangja megremegett:
– Saunders! Hadbíróság elé vitethetném parancsmegtagadásért! Ne feszítse
túl a húrt! Ne építsen a jóindulatomra. Az itteni fogdák nem olyanok, mint
odaát az Államokban!
 – Hiszen ön maga mondta uram, hogy ez a Hadügyminisztérium
halandzsája, ön maga mondta, hogy nincs rá szükség, mert a néger alakulatok
a legodaadóbbak... – Kézigránátokkal játszott, amelyek fölrobbanhatnak a
kezében, de különös elégedettséget érzett.
– Olykor-olykor mégis meggyűlik a bajunk errefelé egy-két olyan
agitátorral, mint maga, az isten verje meg, de ezt a 913-as századnál nem
fogjuk eltűrni! Ezért akarjuk, hogy maga meg a hadnagy meséljenek az
embereknek a hazafiságról, a békéről, a szabadságról, meg ilyesmikről –
mondta fáradt hangon a százados.
– Uram, én...
– A katonák harci szelleme a legfontosabb, különösen a harci zónában –
szólt közbe Samuels –, és erre a feladatra Saunders tizedes a megfelelő ember.
Ez kétségtelen.
Igen, gondolta Solly, a katonák harci szelleme a legfontosabb, de ezt
magyarázza meg nekik valaki más. Keresse meg Samuels azt az ebbensville-i
MP-ezredest, tartsák együtt a tanfolyamot. Én el akarom végezni a magamét,
végezni vele, hazamenni és elfelejteni.
– Nem kell megkérnem magát, Saunders, ugye, tudja? – mondta a
százados. – Parancsot adhatok magának, kinyírhatom, ha nem
engedelmeskedik, de ebben a munkában hinni kell, különben szart sem ér.
Adok magának még egy utolsó lehetőséget, hogy gondolkodjék. Néhány újabb
terhet sózunk a nyakába, de őrmester lesz! Nos, mi a válasza? Közlegény akar
lenni vagy őrmester?
Lelke legmélyén azt szerette volna mondani: Közlegény! Közlegény
akarok lenni! Pufogtassa csak maga meg Samuels a frázisokat a Demokratikus
Háborúról! Valami azonban arra ösztönözte, hogy őrmester akarjon lenni,
hogy higgyen abban, hogy a háború nem puszta időpocsékolás és hogy a
Hadügyminisztérium halandzsája mégsem halandzsa, hanem a háború
legigazibb értelme. Bele kellett kapaszkodnia valamibe, különben megőrül a
dzsungel katlanában. Amikor megszólalt, alig hallotta a saját hangját:
– Mikor ülünk össze először, uram?
– Pénteken. – Hallotta a diadalt a százados hangjában. – Holnap pedig
parancsba adom az előléptetését.
– Megkaphatom az anyagot, hogy átnézzem, százados úr?
– Az egésznek semmi köze az előléptetés-lefokozás dilemmához, gondolta
Solly, bár az is közrejátszik. És miért ne, az istenit, miért ne? A háború egy
nagy verseny, és mindenki, akinek egy csöpp esze van, olyan gyorsan és olyan
messzire akar eljutni, amennyire csak tud, míg a verseny tart. És talán, ha az
ember elég hangosan és elég gyakran kiabálja a jelszavakat, könnyebb valóra
váltani őket. Talán ez az egyik út ahhoz, hogy biztosan megnyerjük a békét.
Lószar, Solly Saunders.
Alig vette észre, amikor a százados a vállára tette a kezét, átnyújtotta az
anyagot, majd kiment és otthagyta kettőjüket az irodában.
– Ma a parancsnokságon megemlítettek egy néger alakulatot. Déli tisztjeik
voltak – szólalt meg Samuels. – Nemrég vettek részt egy partraszállás első
hullámában. Harc közben eltűntek szem elől a dzsungelban. Amikor
összeszámolták a veszteséget, kiderült, hogy érthetetlen módon valamennyi
fehér tiszt halálát lelte, sőt, a színes bőrű főtörzsőrmester is.
Solly rápillantott, aztán kitört belőle a nevetés.
– Ez csak arra vall, hogy nem voltak faji előítéleteik. A főtörzs nyilván a
fehérekhez húzott. – Úgy nevetett, hogy a hasa is belefájdult. Samuels csak
állt, napbarnított arca lassan elvörösödött.
Péntek délután megtartották a fejtágítást. A téma: “Faji előítélet, a haladás
kerékkötője." A katonák udvariasan végighallgatták Samuelst meg Sollyt,
amikor azonban a kérdésekre került a sor, állandóan eltértek a tárgytól. Azt
akarták tudni, hol vannak a Kacsák, és vajon a kirakodás kedvéért szállították-
e át a századot az óceánon. Gaz, elvetemült, értetlen horda. Saunders őrmester
úgy érezte, bolondot csinál magából. Moly meg Scotty volt a hangadó.
De még Moly is egyetértett és nagyokat bólintott busa fejével, amikor
Solly azt bizonygatta, hogy nincs semmi rossz a Hadügyminisztérium
propagandájában, csak az a bökkenő, hogy sosem vitték át a gyakorlatba.
– Ennek a dolognak van értelme! Sosem volt ilyen az ország, de ilyennek
akarjuk! Ha fölhasználhatjuk a propagandájukat arra, hogy javítsunk a
helyzetünkön – most, és ha majd véget ér a háború –, mi ebben a rossz?
– Nincsen ebben semmi rossz – kántálta Moly. Solly folytatta:
– Azt mondhatjuk nekik: “Itt áll, fehéren feketével, a saját szavaitokkal.
Váltsátok hát valóra, amit hirdettek!"
– Nincsen ebben semmi rossz – ismételte Moly.
Később, a gyűlés után, Nyalóka Rogers kijelentette, hogy ez kommunista
propaganda.
– Én csak tudom. Én is írogattam effélét annak idején, amikor a Harlemi
Ifjú Görények elnöke voltam.
– Még mindig bűzlesz – vetette oda Moly.
– Utolsó szarházi!
 – Nem kell bemutatkoznod. Unlak. Scotty közbeszólt:
– Én meg ezt a rohadt munkatábort unom.
Este Szöcske végigszökdécselt a sátrak között; pattanásig ajzva és talpig
fegyverben igyekezett az ebédlősátorba, hogy Granttal sakkozzék.
– Japcsit ölnék! Japcsit ölnék! Áthoznak ide, a nagy semmi kellős
közepére, hogy ládákat cipeljek. Inkább rúgnék japcsikat farba, mint hogy
hazamenjek az első váltással!
Az egyik sátorból valaki kiordított:
– Ugorj, Szöcske!
És Szöcske kivágott egy gyors tánclépést, miközben visszarikkantott:
– Sipirc! Hadd ölöm meg azokat a ferdeszemű kurvapecéreket!
De nem akadt egy szál megölendő japán sem, sem Kacsák a Különleges
Emberek számára: csak a munka frontján kellett harcolniuk. Ládákat cipelni.
Másnap a százados egy felhívást talált az asztalán a helyőrségi
Vöröskereszttől. Elolvasás nélkül továbbadta Samuelsnek, aki elolvasta
ugyan, de továbbadta Sollynak. Meghívó volt, századonként öt sorkatonát
invitált a Vöröskereszt rendezvényére. Harminc szépséges hölgy érkezett az
Államokból előző nap, akik jelenlétükkel emelik majd az összejövetel fényét
és a katonák harci szellemét.
– Hogy válasszam ki az öt embert? – kérdezte haverját Solly.
– Majd vacsoránál megmutatom – mondta Samuels. Vacsora közben a
hadnagy fölállt a tiszti asztal mellől és figyelmet kért.
– Négy önkéntesre van szükség ma estére egy különleges harci feladathoz!
Egyesek némán bámulták a tányérjukat, mások oldalvást sandítottak, hogy
akad-e olyan sültbolond, aki ráharap a csalira; néhányan jelentőségteljesen
megköszörülték a torkukat és nagyot haraptak a konzervhúsba, a csalira
azonban senki sem harapott rá. Még Buzgó Mócsing-Nyalóka sem.
– Úgy látszik, nem értettek meg. Azt mondtam, hogy Saunders
őrmesternek négy önkéntesre van szüksége egy különleges harci feladathoz.
Egyetlen ember sem állt föl! – A hadnagy szünetet tartott, sorra végignézett a
katonákon. Ezúttal a válasz nemcsak torokköszörülés, oldalt sandítás és
tányérbámulás volt, hanem asztal alatti jelentőségteljes lábmozgás is. Samuels
folytatta: – Volna képük itt ücsörögni és fapofával nézni, hogy bajtársuk,
Saunders őrmester, egymagában induljon veszélyes küldetésére?
Néhány arcon zavar, bűntudat és verejték jelent meg. Moly lassan fölállt,
aztán fölállt Nyakigláb Lincoln, majd Scotty és végül Békés Larker. Mások is
megmozdultak, de a hadnagy leintette őket:
 – Elég. Többre nincs szükségünk. Most pedig, Saunders őrmester, olvassa
föl a parancsot!
Solly fölkelt, fölolvasta a parancsot, és azok, akik álltak, hangosan
elröhögték magukat, a többiek pedig olyan arcot vágtak, mintha túl nagy adag
kinint vettek volna be.
Este az öt önkéntes megmosdott a tábor közelében levő patakban, fölvették
a kimenőruhájukat, és zseblámpáik fénye mellett nekivágtak a párás déltengeri
éjszakának. Három kilométernyit baktattak egy kígyózó ösvényen a lármás,
ijesztő dzsungelén át. Az összes zajok közül kivált a denevérek rikoltozása,
amint lecsaptak a gyümölcsfák lombjai közül és mélyrepülésben suhantak
végig a zseblámpafényes ösvény fölött, mint a vadászgépek. Az öt különleges
ember annyiszor húzta be a fejét, hogy belefájdult a nyakuk.
A Vöröskereszt épülete fényárban úszott, akár a Broadway, és a hús-vér
néger zenészekből álló zenekar őrült ritmusban muzsikált. Rengett a padló. A
helyiség tömve volt amerikai katonákkal és néhány térdnadrágos ausztráliai is
akadt köztük. Egy nyájasan mosolygó középkorú vöröskeresztes hölgy
fogadta az ajtóban a Különleges Embereket. Valamennyi fogát kivillantotta.
– A maguk rendezvénye, fiúk, odaát van: menjenek egy mérföldnyit, túl az
üzemanyagraktáron, aztán az erdőn át a hadtáp felé! Készakarva sem lehet
eltéveszteni – búgta.
Solly megdermedt. Talán meg sem lepődött. Csak megdermedt. Elöntötte a
fejét a forróság, végigömlött az arcán, a vállán, egész testén. Hallotta, hogy
Scotty fölmordul mögötte:
– Ha ezeknek a szarháziaknak nem kellünk, miért nem küldenek haza?
Hallotta, hogy Moly is morog valamit a Haladás Kerékkötőjéről és a
Belevaló Fekete Legény nótájáról. Hallotta a színes zenekart, látta a táncoló
fehéreket. Aztán szemébe csörgött a verejték, és már csak a hölgy villogó
fogsorát látta maga előtt. Valószínűleg hamis, ha meggondoljuk.
Udvariasan válaszolt:
– Itt valami tévedés lehet, kisasszony. Bennünket erre a rendezvényre
hívtak meg. – Elővette zsebéből a meghívót és a hölgy felé nyújtotta.
A hölgy úgy nézte a meghívót, mintha kígyó lenne, amely nyomban
leharapja a kezét. Arcáról azonban változatlan jóindulat és nyáj sugárzott.
Igazi fehér úrinő.
– Valóban tévedés történt, őrmester. Épp ezt akarom megmagyarázni. A
színes fiúk...
Moly félbeszakította:
 – Köszönjük, nem érdekel minket a Belevaló Fekete Legények mulatsága.
– Tessék? – nézett rá a nyájas hölgy.
– Asszonyom, mi nem megyünk át a hadtáphoz – mondta Solly. – Néhány
napja érkeztünk a szigetre, és a századparancsnokunk azzal bízott meg
bennünket, hogy a következő pár órát töltsük itt, a Vöröskereszt
rendezvényén. Megmásítja a parancsát? – Gyűlölte a nő hamis fogsorát, hamis
arckifejezését, megjátszott udvariasságát. Gyűlölte, mert arra kényszeríti,
hogy otthonától tízezer mérföldnyire egy ilyen pöffeteg, zsúfolt, büdös lebujba
való bebocsátásért harcoljon.
A hölgy levetette mosolygó álarcát, és intett az MP-knek. Két nagydarab
gorilla lépett oda.
– Nyugalom, fiúk! Nem akarunk semmi bajt, de nem is lesz! – A
megtermett, széles vállú MP mintha egy gengszterklub kidobóembere lenne. –
De ha keresik a bajt, többet találhatnak, mint amennyire számítanak. – A
másik homokosnak látszott, úgy is beszélt, kulturáltan és déliesen. – Azt
tanácsolom, fiúk, hogy induljanak el szépen. Ne csináljanak cirkuszt.
– Nem csinálunk cirkuszt – kezdte Solly. – Mi csak... – de mielőtt
folytathatta volna, Scotty leszegte oroszlánfejét és rutinos rugbyjátékosként a
másik MP hasának rontott. Az Scottyval a hasán ért földet. Mindenfelől MP-k
rohantak elő. A csinos, szőke buzi a gumibotjával fejbe kólintotta Scottyt,
mielőtt még Solly megmozdulhatott volna. Solly, Moly, Nyakigláb és Jimmy
nekilódultak haverjuk felé, de az MP-k elkapták őket, hátracsavarták a
karjukat, bordáik közé bökték gumibotjaikat. Mielőtt magukhoz térhettek
volna, ott álltak a falnál, fölemelt karral, az MP-k pedig megmotozták őket,
amint az efféle hőbörgő bűnözőket illik. Olyan gyorsan és simán történt
mindez, hogy meg sem zavarta a táncmulatságot. Csak néhány közel állónak
tűnt fel. A nevetgélés, a tánc, a színes banda zenéje nem szakadt félbe. Scottyt
magához térítették, aztán őt is odaállították a falhoz.
– Teljesen elment az eszük? Fogalmuk sincs arról, hogy miért folyik ez a
háború? – kérdezte Jimmy Larker csöndes dühvel, a sírással küszködve.
– Ne fáraszd a szádat, Jimmy – szólt oda Solly. – Mindene fájt, és úgy
zihált, mintha száz éve rohanna fölfelé valami hosszú, meredek hegyoldalon.
Gyűlölte valamennyiüket azért, amit vele, Jimmyvel, meg a többiekkel tettek,
különösen vele meg Jimmyvel, gyűlölte az átkozott, érzéketlen lelkűket azért,
mert egy újabb szöget vertek a háború ügyének koporsójába.
– Jól van, vigyétek át őket a fogdába – mondta az MP-k parancsnoka.
 Miközben kilökdösték őket a helyiségből, egy délies kiejtésű fehér tizedes
odalépett Sollyhoz.
– Mindent láttam, őrmester. Kinek tegyek jelentést? Solly ismét idegeiben
érezte az ebbensville-i fogdát. Hosszan, keményen rámeredt a fehér katonára.
Az MP lökött egyet rajta.
– A 913-as kétéltűektől vagyunk – mondta Solly. – Keresse Samuels
hadnagyot és Anderson őrmestert. Mondja el nekik a történteket.
– Csönd legyen. Mozgás! – ordított rá a nagyobbik MP.
– Anderson őrmester és Samuels hadnagy, 913-as kétéltűek
– ismételte Solly.
Az MP-k eltuszkolták őket a helyőrségi fogdába. Samuels és a Fődörzs
kevéssel éjfél után jött értük.
Solly azt mondta Molynak, hogy szerencséjük volt.
– Még szerencse, hogy nem dugtak be a hadifogolytáborba a szögesdrót
mögé, a japánokhoz.
Solly, amikor a sátorba ért, levetkőzött a sötétben, bebújt az ágyába,
behúzta a szúnyoghálót, és több mint egy óra hosszat forgolódott álmatlanul.
Majd szétpattant a feje. Fölkelt, lámpát gyújtott, papírt és tollat szedett elő, s
az ágy szélén ülve írni kezdett.
Hozzád szólok, Amerika. Még most is nagyra tartalak, és a legjobbakat
kívánom neked, amíg nem késő. Tiéd volt a legnagyobb álom, amelyet az
emberiség valaha is megálmodott. Egyetlen országnak sem volt soha akkora
ereje, még most sincs mint a tiéd.
Verejték csörgött végig egész testén – mintha rovarhadsereg menetelne
rajta. A keze remegett. Úgy látszott, hogy a sziget valamennyi bogara az ő
sátrába látogatott, zümmögve röpködtek a lámpa körül, bele az arcába.
Tovább írt.
Amerika, vigyázz! Ne bízz abban, hogy tűzön-vízen át szeretlek. Én, aki
legjobban szerettelek és a legkevésbé sem árultalak el. A reménytelen
szerelem mindig vésszel és pusztulással terhes. Ne kényszeríts arra, hogy a
halálodat kívánjam, te csirkefogó. Az arcbőröm már elvékonyodott a
pofonoktól, annyiszor tartottam oda a másik orcámat, amikor megütöttek.
Még annyi mindent akart megírni Amerikának, a szépnek, szívében még
oly sok mondanivaló rejlett, de a szeme égni kezdett, a keze jobban remegett,
mint valaha, a rovarok pedig ellepték lángoló arcát és a papírt. Elfújta a
lámpát, bebújt az ágyba, és fölidézte a Vöröskereszt épületénél történteket.
Maga előtt látta a nő fogpasztareklám-mosolyát, Jimmy Larker arcát és
Scottyét, Moly arcát, maga előtt látta a két MP-t; minden összeesküdött ellene.
Ég a szeme, de nem fog sírni. Még mindig az a baja, hogy nem tanulta meg
panyókára vetve viselni a világot. Aztán végre elaludt.
Sorra jöttek a napok, ellézengtek a fehéren izzó hőségben, lassan hetekké
álltak össze; a katonák a tengerparton robotoltak és elolvadtak a tűző napon,
éjszaka elevenen falták fel őket a moszkitók, szedték a maláriaellenes
gyógyszereket, amelytől zöldessárga lett a bőrük, az alakulat fele mégis
megkapta a maláriát vagy a trópusi lázt, bevonultak a kórházba, aztán
visszajöttek, az idő pedig csak vánszorgott, vánszorgott. A malária két
Különleges Embert pusztított el. Solly itt távolabbnak érezte a nagy háborút,
mint Kaliforniában.
Késő éjszakánként a ragacsos hőségben verítékezve küszködött háborús
regényével, bár tényleges harcban még nem vett részt. Lámpafénynél
dolgozott, amely odavonzotta a sziget összes bogarát. A szemben levő
sátorban Nyakigláb Lincoln verseket írt a szerelemről. Lincoln a gyöngéd
érzelmek megszállottja volt az embertelenség kellős közepén.
A második héten Solly nyolc levelet kapott Millie-től, Moly pedig egyet
Fannie Mae-től.
– Még a földet is szereti, amelyre lépsz, te szerencsés disznó! – tájékoztatta
Moly.
Millie egyik levelétől sírhatnékja támadt, de visszafojtotta a könnyáradatot.
“Amikor késett a menstruációm, elfogott a hisztéria. Azt mondogattam
magamnak, ettől még nem kell úgy oda lenni. Késett már máskor is. Majd
megjön holnap, vagy holnapután. De amikor már elég hosszú idő telt el,
elmentem az orvoshoz. Nem mertem elkiabálni. De az orvos azt mondta:
“Bizony, Mrs. Saunders, a jelek szerint maga kétségtelenül terhes."
Reszkettem az örömtől. Az utolsó együtt töltött éjszakánkon történhetett.
Csakugyan a szerelem volt jelen abban a szobában. Azt sem tudom, mitévő
legyek örömömben."
Solly megcsókolta a levelet és hozzádörzsölte az arcát, mintha törülköző
lenne. Hátában, vállában vibrált a szerelem és a diadalmámor melege. Ezúttal
valóban apa lesz! Apa lesz! Millie gyönyörű és terhes, az ő szíve pedig túl
gyorsan, túl hevesen ver, tíz méter magasnak érzi magát; ha hazamegyek,
mindenért kárpótollak, Millie drágám, ígérem. Szeretlek, ígérem, szeretlek és
ígérem: visszajövök és kárpótollak mindenért. De még e fogadalomtétel
közben is eszébe jutott Fannie Mae és az a másik fogadalom, amelyet neki
tett: hogy sohasem alkuszik meg.
 Egyik éjjel, hajnali fél három tájt, Rutherford bejött a sátorba. Solly
előzőleg sokáig dolgozott a regényén és éppen akkor szunnyadt el. A százados
fölébresztette a Fődörzsöt.
– Gyorsan jöjjön a századirodára!
Anderson őrmester összevissza botorkált a sátorban, amint egyszerre
igyekezett fölébredni és felöltözni. Végre mindkét feladatot nagyjából
végrehajtotta és nekiindult az éjszakának. Solly lassan visszasüllyedt az
alvásba és alvásról álmodott. Néhány perc múlva sietős léptek zajára ébredt.
Nagy sürgés-forgás volt a sátrak között. Hangos suttogást hallott. Már
mindenki fönt van, gondolta ködösen, csak Solomon Saunderst várják. Talán a
japánok ellentámadást indítottak. Ebben a pillanatban egy katona dugta be a
fejét a sátorba:
– Saunders őrmester! Saunders őrmester! Azonnal a századirodára!
Amikor odaérkezett, már bolondokházát talált. Tisztek, altisztek, sőt,
egyszerű közlegények jöttek-mentek, tanácskoztak és izgatottan sugdolóztak,
miközben ide-oda rohangásztak. Elolvasta a százados íróasztalán heverő
táviratot, amelyben parancs állt, hogy a 913-as század pontosan 09.00-kor
(reggel kilenckor) legyen a repülőtéren, ahonnan haladéktalanul elindulnak,
hogy csatlakozzanak egy műszaki zászlóaljhoz. Kacsákra égető szükség van.
Minden perc drága. Egy dandártábornok írta alá. Szedték a sátorfájukat, mint a
cirkusz, amely távozik a városból. 08.50-kor kint álltak a repülőtéren,
idegesen, útra készen. Némi ácsorgás és huzavona után fél tíz tájt beszálltak
egy tucat repülőgépbe, majd kétszáztizenhárom mérföldet repültek kíséret és
védelem nélkül a Calhoun-öbölig, amely mindössze tizennégy mérföldnyire
feküdt a lövöldözéstől és gyilkolástól.
Graham hadnagy, a műszaki tiszt, a Solly melletti ülésben kucorgott;
izzadsággyöngyök álltak vigyázzban a homlokán. Megvallotta félelmét
Sollynak:
– Mindjárt becsinálok – mondta. – Most ülök először repülőgépen. Ezek az
átkozott kétmotoros konzervdobozok piszkosul megbízhatatlanok! Jól nézünk
ki, kíséret nélkül megyünk a front felé. Ezen a vacakon egy fia fegyver sincs
sehol. Két egerészölyv rendre kinyírhatna bennünket.
Solly is félt, de kinevette a hadnagyot.
– Mi vagyunk Samu bácsi legolcsóbb ágyútölteléke. Azt hittem, tisztában
van ezzel, hadnagy. Most maga is színes sorba került! – Solly nevetett, a
hadnagy rámeredt, még jobban izzadt, szellentett, de nem kért elnézést.
 A távirat nem jelentett semmit. Ugyanúgy fogadták őket. Senki sem
számított rájuk. Senki sem tudta, mihez kezdjen velük. Szinte ugyanaz
ismétlődött meg, mint előzőén. A felszerelésüket hajóval hozták utánuk.,
Naphosszat rohangásztak összevissza, mint a töketlen kutyák, aztán a
százados meg Solly végre – éppen besötétedés és a moszkitók támadása előtt –
szerzett priccseket a hadtáptól, kerestek egy tisztást a dzsungelben, és az
emberekre egész éjjel zuhogott az eső. Másnap beállították őket
rakodómunkásnak a hajókhoz. Olyan volt, mint a rossz álom, amelyből
fölébred az ember, de újra elalszik és kezdődik minden elölről. Aztán a rossz
álomból lidércnyomás lett, mert északabbra jobban esett az eső, forróbban
sütött a nap. nagyobbra nőttek a moszkitók és magasabbra a fű, a denevérek
rosszindulata pedig megkétszereződött. Továbbá a malária és a trópusi láz és a
sárgaság. És egész nap és egész éjszaka hallani lehetett a háború mennydörgő
moraját, azét a háborúét, amely már a szomszédban volt, mégis ugyanolyan
távol, mint mindig.
Egyik napon Solly lent ügyködött a parton, a kirakott felszerelést
ellenőrizte. Olyan forróság volt, hogy még a szöcskék sem mozdultak. A nap
vörösen lángolt, de ha az embereknek alkalma akadt alaposan szemügyre
venni, amikor a nap éppen másfelé nézett, kiderült, hogy voltaképpen kerek,
ezüstös lap, amely pusztító erővel ragyog. Az öböl üveges-kék vizén mintha
ezer fajta különböző formájú, méretű és értékű ékszer hánykolódna. Solly már
eldöntötte, hogy az egyenlítő képzelt vonala pontosan az öblön halad át, a
Különleges Emberek meztelen hátán és fején. Solly minden pórusából
izzadság ömlött, belefolyt a szemébe, patakokban csörgött le a homlokán.
Aszalás. Szinte érezte, hogy kiszárad, veszít a súlyából. Scotty a közelben
dolgozott. Az oroszlánfejű kis katona egy pillanatra abbahagyta a rakodást,
hogy letörölje az arcát, a testét (félmeztelen volt) és a hónalját, mert úgy
szivárgott belőle a veríték, mintha csapból ömlene. Nem sietett vissza a
munkához. Semmi sem sietett. A nap minden mozgást lassú vánszorgássá
béklyózott.
Nyalóka Rogers törzsőrmester odasétált Scottyhoz, és rekedt, napfényben
pácolt hangján rákiáltott:
– Gyerünk, kis sumákoló anyaszomorító, csipkedd magad! Scotty
fölpillantott a törzsőrmesterre, csípőre tette a kezét, aztán meghajolt és a
szokásos bohóckodásba kezdett:
– Igenis, gazdám! Hogyne, uram! Gyövök mán, fehér gazdám! Eltörhet a
girincem, de a lelkesedésem töretlen!
 A közelben állók nevetgélni, kuncogni kezdtek. Olykor a törzsőrmester
maga is legalább úgy élvezte az efféle mutatványokat, mint a többiek.
– Maga nyilván afféle nagyokos, mi? – kérdezte Scottytól. Az megvakarta
a fejét.
– Nem a', gazdám. Engemet nem tanított senki. Oskolába se járattak.
Az emberek hangosabban nevettek.
– Na, ennyi elég, gyerünk vissza dolgozni. Maga is, maga főbujtogató! –
Nyalóka Könyvmoly felé intett.
Moly éppen a teherkocsira rakott föl egy gyapotbála méretű ládát.
– Én nem csinyátam semmit, gazdám!
Nyalóka verejtékes napszúrásba lovalta magát.
– Ez a baj! Sohasem csinál semmit, csak bujtogat és agitál, mint egy rohadt
kommunista.
Nyalóka már valóban dühös volt, de Moly tovább bohóckodott. Üdvözült
mosollyal elindult Rogers felé:
– Egy pillanat, törzsőrmester úr. Legyen szíves, ne gorombáskodjon velem.
Én egyetlen anyaszomorító fattyúnak sem szidom az anyját!
Már mindenki a jelenetet figyelte. A kirakodás megszűnt. Nyalóka
megfenyegette az alacsony katonát.
– Vigyázz, hogy beszélsz a feletteseddel, te nyavalyás anyatömő!
– Aha – mondta mosolyogva Moly – szóval leselkedtél, te alattomos
csirkefogó! Leselkedtél akkor éjjel, amikor az a drága anyukád meg én... és mi
azt hittük, hogy mélyen alszol! Ejnye, te kis haszontalan!
A többiek fékevesztetten röhögtek, a nap rendületlenül folytatta
felperzseltföld taktikáját, és Nyalóka már tüzesebb volt, mint a déltengeri
sziget parti homokja délután háromkor.
– Kuss, te szédült kis balfasz! Visszamégy dolgozni, vagy azt akarod, hogy
parancsmegtagadásért vonjanak felelősségre? – Megfordult és széles ívben
intett. – Ez a többiekre is vonatkozik, gazfickók!
Moly elvigyorodott és kecsesen illegetni kezdte magát.
– He-he-he... he-he-he-... csak vicceltem, főnök. Ne tessék megmondani a
fehéreknek! – Riszálva elvonult a parton magasodó ládahalom irányában.
– Sipirc! – rikoltotta Szöcske. – Gyerünk, mozduljatok meg!
A többiek vihorászva visszamentek dolgozni. Istentelen meleg volt.
– Nahát, az úristenit! Nekem aztán ne balhézzatok többet, különben
bevágatom a dutyiba azt a zsibbadt seggeteket, és kőfejtőben apríthattok
kavicsot a sziklákból!
 Moly ismét visszafordult. Meghajolt.
– Parancsára, gazdám, nagy főnök. Mondtam már, hogy csak vicceltem. Ne
tessék beárulni a fehéreknek!
– Te meg ne pofátlankodj. Eredj szépen a francba, vissza a munkádhoz,
különben fordított eljárást követünk, és kavicsokból kell sziklákat előállítanod.
Molyé kellett hogy legyen az utolsó szó, másképp megpukkad. Fölkapott
egy súlyos ládát és föltornászta a vállára.
– Mondtam már, főnök, hogy csak vicceltem. Tudom, hogy nem
leselkedtél akkor éjjel, hiszen az anyukád vattát tömött a kulcslyukba!
Az emberek nevettek, de dolgoztak, és Nyalóka elfordult, úgy tett, mintha
nem hallaná Molyt. Jobb, ha nevetnek, mint ha morognak munka közben,
Isten poklának eme legforróbb katlanában.
Nyakigláb Lincoln beárnyékolta a szemét, fölpillantott a nap felé és
odakiáltott a többieknek:
– Nézzétek!
Solly fölnézett, s látta, hogy a nap ezúttal ezüstszilánkokat szór a földre. A
repülőgépek mintha egyenesen a nagy fehér korongból jöttek volna elő, egy-
egy pillanatra megvillantak hatalmas sugaraiban, aztán tovább suhantak. Gép,
gép után vált ki a napból és lódult a bágyadt föld felé.
Jack Titus, a belevaló technikus, a repülőgépek, vadászok, bombázók, A-
ilyenek, B-olyanok és P-amolyanok szakértője, név és szám szerint ismert
minden típust. Most föl-alá ugrándozott, nevetgélt és kiáltozott:
– Nézzétek azokat a szépségeket! P–38-asok! Lockheed Villámok!
Repüljetek, gyönyörűim! Repüljetek!
Solly nem tudta, milyen típusok, de karcsúak voltak, elegánsak, amint
csillogva szelték az eget, s a Calhoun-öböl felé tartottak. Nyakigláb is
repülőgép-szakértő volt.
– Ezek nem P–38-asok, ember, hanem P–40-esek – mondta. – Nem látod
azt a pompás törzset? Azt hittem, értesz a gépekhez!
Az ezüstnyilak egyre alacsonyabbra ereszkedtek, sebesen, mint a villám
(bárhogy is hívják őket), és egyenesen a Különleges Emberek felé tartottak;
majd hirtelen, mintha július negyedike lenne, dörgés és villámlás mindenütt,
fölugattak a sziget gépkutyái – a légvédelmi ágyúk – a repülőgépek körül az
eget ellepték a nyomjelző lövedékek robbanásai, miközben az ezüstüstökösök
bukdácsoltak és manővereztek, föl-le cikáztak a pusztító ágyútűzben, de egyre
közeledtek, aztán a sziget megremegett és a Különleges Emberek beugrottak a
teherautók alá. Az egyik ideges harcos egyenest a tengerbe rohant, ő volt az
alakulat egyetlen tagja, aki nem tanult meg úszni.
A teherautó alól is látni lehetett a ragyogó égen ezüstvillámként átcikázó
gépeket, amint zuhanórepülésbe mennek, aztán ismét fölemelkednek, lerakják
halált hozó tojásaikat, amelyektől feltör a föld; az egyik ezüst egerészölyv
lecsapott az öbölben horgonyzó hajóra, lerakta a tojását, aztán
megkönnyebbülten fölszárnyalt az ég felé, akár egy sirály. Telitalálat volt: a
hajó ötven lábnyira fölemelkedett a levegőbe, szerte repültek az alkatrészek,
karok, lábak és egyéb hulladékok, fejek, törzsek, aztán minden csendesen
visszahullott a vízre, a hajó pedig lángolva elsüllyedt.
Grant tábornokot úgy elragadták érzelmei, hogy előbújt a teherautó alól és
eszeveszetten rikoltozni kezdett:
– Rajta, Tojó, rajta! Repülj, fekete ember! Mutasd meg ezeknek a fehér
disznóknak, hogy kell repülni! – öklét rázta a gépek felé, amelyek bujkáltak az
ágyútűzben, zuhanórepülésbe mentek, lerakták tojásaikat, aztán
kilencvenfokos szögben megint fölemelkedtek.
– Rajta, Tojó! Ez az! Mutasd meg a gazfickóknak, hogy kell ezt csinálni!
Solly Mollyal, Lincolnnal meg vagy egy tucat másikkal a teherautó alatt
térdelt, bár nem imádkozott, a gyomrát azonban kitörőfélben levő
tűzhányónak érezte. Még soha sem rettegett így. Még sosem látta így rettegni
a földet, hogy remegjen és rengjen, még sosem hallott ilyen dörgést, sem ilyen
villámlást nem látott. Utolérte a háborút; a szíve olyan hangosan dobogott,
hogy csaknem túlharsogta a gépkutyákat; úgy érezte, szétpattan a mellkasa.
Az otthonára gondolt, Millie-re, a most már igazán a hasában rejtőző gyerekre,
meg Mamára, meg a drága Fannie Mae-ra Ebbensville-ben, és mindez millió
mérföldnyire ettől az őrülettől. Lehet, nem éli meg, hogy viszontlássa őket,
lehet, hogy egy percig sem él. Félt, teste-lelke félt. Hirtelen rádöbbent arra,
hogy mégis a világ legmulatságosabb látványa, amint Grant Tábornok ott áll a
szabadban, és élteti a japánokat. Nevetésbe tört ki, nevetett, míg a könnye
kicsordult. De lehet, hogy sírt. Majdnem kigurult a teherautó alól.
– Gyerünk, Tojó! Repülj csak! Mutasd meg a fehéreknek!
Solly hallotta, amint a gépkutyák lövedékeinek csipkés szélű, halálthozó
repeszei visszahullanak fentről, a teherautóra záporoznak, fölverik a port a
Tábornok körül, de ő ott marad kinn a szabadban, és ordítva biztatja Tojót.
Solly figyelmeztetni akarta a repeszekre, de nem tudta abbahagyni a nevetést.
Könnyezett is. Végre meghallotta, hogy Moly odaszól a Tábornoknak:
 – Bújj be a teherkocsi alá, te veszett állat, mielőtt egy repesz kiloccsantja a
vizet a fejedből!
Grant azonban tovább rikoltozott:
– Gyerünk, Tojó!
Hirtelen, gondolkodás nélkül, Solly fejesugrással rávetette magát a
Tábornokra, és a rugdalózó, méltatlankodó embert bevonszolta a teherautó alá.
Aztán a vihar véget ért, ugyanolyan hirtelen, mint ahogy kitört: az
ezüstüstökösök visszasuhantak a nap felé és eltűntek, a fegyverek elhallgattak,
s a föld elpihent a tikkasztó hőségben. A Különleges Emberek pedig
visszatértek a munkához. A háború ismét messze volt.
Az ezüstüstökösök naponta előtörtek a napból és rövid, érdekfeszítő
látogatást tettek a szigeten. Mindig otthagyták a névjegyüket. A föld rengett,
az emberek meghaltak, s az élet ment tovább, tovább. A Különleges Emberek
minden nap kirakták a hajókat, és minden éjjel elevenen fölfalták őket a
moszkitók. Egy napon azonban, körülbelül három hónap múlva, megérkeztek
a Kacsák, és a katonák igazi Különleges Emberek lettek.

Harmadik fejezet
Egy este, 6 óra körül, rendkívüli sorakozót rendeltek el, és Rutherford közölte
velük, hogy itt az idő. Egy nagy. fontos partraszállási hadművelet második
hullámában fognak részt venni. Az lesz a feladatuk, hogy a hajóról a partra
vigyék a légvédelmi tüzéreket, meg az ágyúikat, és segítsenek beásni őket.
– Körülbelül ezerötszáz mérföldnyire leszünk a legközelebbi amerikai vagy
szövetséges bázistól, illetve reptértől. Hídfőállást kell kiépítenünk és minden
körülmények között tartanunk. Légi támogatást csak a saját anyahaj óinktól
kapunk. Pihenj, Taylor közlegény!
A századparancsnok apró szeme föl-le járt az alakzaton, emberről emberre,
mintha beléjük akarna látni, olvasni a gondolataikat, félelmeiket, kételyeiket.
A katonák feszesen, komoran, némán álltak előtte. Még a moszkitók is
mereven figyeltek.
– Ettől a perctől kezdve mindenkinek úgy kell összedolgoznia, mint egy
csapat, mint egy család tagjainak. Ez egész életük legfontosabb feladata! Ezért
jöttek a világra!
Végre van értelme az életemnek, gondolta Solly. Végre tudom, miért
születtem. Köszönöm, százados úr. Most már békében halok meg.
 – A parancsnokuk vagyok, de azt akarom, úgy tekintsenek rám, mint
barátjukra.
A százados hangja remegett. Pökhendisége eltűnt. Azt akarja, hogy a
katonák szeressék. Szívből szeressék. Hát hogyne, gondolta Solly, s eszébe
jutott az a színes alakulat, amelyik a harc hevében különös módon elveszítette
valamennyi déli tisztjét és a színes bőrű főtörzsét. A századosnak is eszébe
jutott. Solly megértette őt. Azt kívánja, hogy a 913-as század fiai úgy
tekintsenek rá, mint jóságos Nagy Fehér Atyuskájukra.
– Nincs mitől tartaniuk – folytatta remegő hangon. – Végig magukkal
leszek. Az első néhány nap után már minden a legnagyobb rendben lesz.
Akárcsak a laktanyában. Vagy itt.
Elhallgatott és rámeredt Joseph Taylor közlegény pimasz ábrázatára. Két
moszkitóhölgy merengett Moly homlokán, de Molynak szeme se rebbent.
Farkasszemet nézett a századossal, olyan tekintettel, amelyből a Nagy Fehér
Atyuskája azt vélte kiolvasni: “Tehetsz nekem egy szívességet a
laktanyáddal." A százados rászólt:
– Jól van, Taylor, még egy hang pimaszkodás, és hadbíróságra küldöm
fegyelemsértésért!
Taylornak sem arc-, sem egyéb izma nem rándult. Mégis, arckifejezésében
valami egy árnyalatnyit megváltozott, amitől a százados úgy látta, hogy Moly
harsányan kiröhögi.
– Pihenj, Taylor! – ordította. – Ennyi elég magából, az istenit! –
Könyökével rántott egyet a nadrágján. – Tudom, ugyan, hogy voltak köztünk
nézeteltérések, és egyesek olykor azt hitték, kemény vagyok, túl szigorú, de én
mindig azt tettem, amit a maguk számára a legjobbnak tartottam. Mindenki
követ el hibát. Ezért tettek radírt a ceruzák végére, nem igaz? Most itt az ideje,
hogy fátylat borítsunk a múltra. Gyürkőzzünk neki együtt a feladatunknak,
mert együtt vagyunk benne ebben a dologban. – Elhallgatott, a földet nézte, és
a moszkitókat hessegette az arca elől. – Graham hadnagy szeretne pár szót
szólni magukhoz. – A százados elhallgatott.
A hadnagy fehér, verejtékező arccal járkált föl-alá és a torkát köszörülte.
– Ide figyeljenek, emberek! Ha már harci szellemről, meg összetartásról,
meg ilyesmiről van szó, szeretnék megemlíteni maguknak egy problémát. –
Verítékezett és tétovázott. Félt. Be volt tojva. – Emberek! Én az egymást iránti
tiszteletről akarok szólni. Valahányszor csak végigmegyek a sátrak között,
hallom, ahogy egyikük-másikuk mocskos kurvapecérnek nevezi a bajtársát, és
elküldi az anyjába. Ez nem szép, emberek! – A katonák legtöbbje
mozdulatlanul, szemrebbenés nélkül állt. Jámbor arcukon megértés. – Az
egész táborban azt hallom: “Hogy vagy, te kurvapecér?" Mintha csak azt
mondanák egymásnak: “Üdvözöllek, kedvesem!" Szégyen és gyalázat! Itt az
ideje, hogy véget vessünk neki. – Érezte, hogy az emberek belül kinevetik. –
Az áldóját, nem akarok több káromkodást hallani az alakulatban!
Mindannyian jó keresztény családból származnak, és most harcba indulunk.
Imádkozniuk kéne káromkodás helyett! Ennek véget fogok vetni. Nem
mindannyian vétkesek. Vannak, akik csak korpa közé keveredtek. De ez
demoralizáló. Szeretném, ha altisztjeim segítenének nekem!
Fürkész pillantást vetett rájuk. Színes bőrűek, különösen félniük kéne a
haláltól, áhítatos érzésnek kellene elfognia őket életük eme órájában. Nem
értette. Megtagadják kultúrájukat! Talán csak azért, hogy bosszantsák őt, és az
Egyesült Államok hadseregét.
– Rogers őrmester! – kiáltotta rekedten.
Rogers őrmester gyorsan, peckesen kilépett középre, és tisztelgett a
vörösképű hadnagynak.
– Hadnagy úr, szeretném tudatni önnel – mondta, hogy mi, altisztek, száz
százalékig ön mellett állunk ebben a nemes elhatározásában. Meg fogjuk
vitatni a kérdést a katonákkal, s gyökerestül kiirtjuk szótárunkból a
káromkodást!
– Köszönöm, őrmester! – felelte Graham hadnagy ünnepélyesen.
Tisztelegtek egymásnak, aztán a hadnagy elvonult a tiszti szállás felé.
Nyalóka a néma emberekhez fordult, és amikor úgy becsülte, hogy Graham
hadnagy már hallótávolságon kívül jár, fojtott hangon fölüvöltött:
– Meg ne halljam többé, hogy valamelyik kurvapecér kurvapecérnek
nevezi a másikat!
Az emberek harsány röhögésben törtek ki.

Egész héten a Nagy Partraszállásra készülődtek. Úgy tetszett, Szöcske most

végre megkapja azt a lehetőséget, amelyért rimánkodott. Minden este
végigment a sátrak között és ordibálta: “Hadd ölöm meg azokat a ferdeszemű
gazokat!" A katonák tréfálkoztak és nevetgéltek, miközben készülődtek a
Nagy Napra, de fanyar, lélektelen nevetés volt ez. Fegyvert tisztítani,
ellenőrizni a gázálarcokat, a sisakot, a fölszerelést, beszerelni a géppuskákat a
Kacsákba, hazagondolni, vicceket mesélni, homokzsákokat tölteni. Énekelni,
heherészni, levelet írni. Vannak, akik imádkoznak. Vannak, akik átkozódnak.
Mindannyian gyávák és merészek.
A százados azt mondta, ne féljenek, de maga is félt. Graham hadnagyról
szintén lerítt, hogy halálra van rémülve. Együtt ivott az emberekkel, hátba
veregette őket, segített homokot rakni a homokzsákokba. Együtt nevetett,
együtt hülyéskedett, együtt részegedéit le velük a sárga földig. Az időt
azonban semmi sem állította meg.
Samuels hadnagy és Saunders őrmester sokat beszélgettek, ám kevés
mondanivalójuk volt egymásnak, amint vadul munkálkodtak, hogy a század
kartotékjait előkészítsék a nagy partraszálláshoz. Samuels egyszer-kétszer
igyekezett vitába kezdeni a háború elvi kérdéseiről, de Solly nem volt rá
kíváncsi. Egy este Moly és Békés Larker segített nekik a kartotékok
becsomagolásában. Samuels arról kezdett beszélni, hogy mennyire más ez a
háború, mint az első világháború, és milyen más lesz minden, mire hazaérnek.
Amikor azonban helyeslésre várón Sollyhoz fordult, Solly azt mondta:
– Elnézést, hadnagy úr, de ki kell mennem a latrinára. – Ezzel kisétált.
Kilenc nap múlva egy partraszálló hajón kipöfögtek a Calhoun-öbölből, s
elindultak valahová, ahol majd csatlakoznak a túlnyomórészt partraszálló-
egységekből álló hajóhadhoz. A Kacsák is velük utaztak a hajón. Két nap
múlva elérték a konvojt, és ideges elszántsággal nekivágtak a tengernek. Solly
még csak nem is álmodott ekkora hajóhadról. Ameddig a szem ellátott, a
hatalmas Csendes-óceánon, mindenfelé partraszálló hajók himbálóztak a
Vasöklű Henry Armstrong-féle profi boxolók különös ritmusában.
Himbálóztak, dülöngéltek – dülöngéltek, himbálóztak. A partraszálló hajó
szívós és tengerálló, mondták, a feneke azonban lapos, formátlan, s a tajtékos
hullámokon izgalmas perceket él át az ember.
Aztán elérkezett a nagy partraszállás előtti utolsó éjszaka. Solly sokáig a
fedélzeten maradt. Nem sütött a hold. Egy árva csillagot sem lehetett látni. Az
isten is partraszállásra teremtette az időt. Solly belebámult a sötétségbe.
Egyedül, teljesen egyedül akarta tölteni ezt az éjszakát, amely könnyen lehet
életének utolsó éjszakája. Semmit sem látott, csak a hatalmas, gyászos
feketeséget és a tajtékos fehér hullámokat a hajók körül, amelyek állhatatosán,
komoran szántották a vizet.
Solly nem tudta, hány hajó tartozik a konvojhoz. Becslése szerint úgy
százhetvenöt szállítóhajó, ennek megfelelő számú romboló, aknaszedő hajók,
csatahajók, néhány óriás repülőgép-anyahajó, torpedó vető gyorsnaszádok és
csak Isten meg a főparancsnok a megmondhatója, hogy mi és mennyi egyéb.
Hát ez az. Ahogy a százados mondta: ez az, amiért anyátok világra szülte a
kisfiát.
Solly az otthonára gondolt, Mamára és Millie-re, a gyermekükre, aki
fejlődik, lassan fejlődik Millie szép hasában. Szenvedélyes szeretkezéseikre
gondolt Ford Ordban és odafenn Pitssburghben. A hajó nyögve imbolygott
jobbra-balra, nem kevésbé Solly megviselt, tengeribeteg gyomra. Remélte,
hogy Millie elhiszi a szerelmét, hiszen valóban szereti. Szereti, szereti. Fannie
Mae iránti szerelme azonban egészen más. Talán kétfajta szerelem van. Talán
három-, négy- vagy ötféle. Nem szabad Fannie Mae-ra gondolni. Le kéne
menni, csatlakozni a többiekhez. A hideg, sós tengervíz az arcába csapott.
Közel érezte magát a halálhoz, mint azelőtt soha, mintha ott volna valahol
előttük, várna rájuk, ők pedig higgadtan készülnek a végzetes találkára.
Szájában hűs volt a halál íze. Könnybe lábadt a szeme, amint ismét eszébe
jutott a gyermek, aki ezúttal biztosan ott van Millie hasában, és aki talán
sosem látja az apját. Lehet, hogy árvának születik, csak azért, mert az esztelen
apja épp ezen a hajón van, épp ebben az egységben, és meghalhat, mielőtt
felkel a nap. Apám abban a háborúban halt meg, amelyet minden háború
megszüntetéséért vívtak, a gyermekem apja abban a háborúban fog meghalni,
amelyet majd minden háború megszüntetéséért vívnak, és a fiam gyermekének
apja... Miért, miért... miért, a szentségit? Miért, miért, miért? Ennek sosem
lesz vége? Hogyan hozhat néhány tökfej olyan döntéseket, amelyek milliók
életét és halálát szabják meg? A milliók, úgy látszik, nem bánják. Emlékeket
próbált fölidézni a gyermekkorából, de bizonytalanok voltak, mint az óceán
feketesége. Csak az elfecsérelt Időt, az elherdált Időt, a szélbe szórt Időt
érezte, az elveszett és soha meg nem lelt Időt, amelyet már nem is lelhet meg
soha többé. Az Időt, amely mély és kifürkészhetetlen, akár a vizek a hajó alatt.
Nem értette, hogy az emberek miért veszik annyira komolyan az életet, ha
mégis oly készségesen föláldozzák a hazafiasság oltárán, intsenek csak egyet a
politikus főpapok, meg a többi szájtépő, a profitáló főpapok. És mi hasznunk
belőle? Talán a halál és a pusztulás, az özvegyek és az árvák, a Nyilvános
Gyűjtés a Rokkant Veteránoknak? A Times Square-en: “Szép virágot tessék,
asszonyom..." Fekete felhők függtek sorban az égen, mint rongyos szemfedők.
Az egész világ gyászba öltözött. Ha legény volna a talpán, most, a
huszonnegyedik órában elindulna, lemenne oda, ahol a hangosanbeszélő van,
gyengéden, ám határozottan leütné a szolgálattevőt, aztán az óceánt magát is
fölriasztaná közleményeivel: “Figyelem! Figyelem! Forduljatok vissza,
szerencsétlen bolondok, amíg nem késő! Forduljatok vissza mind, szegény
ördögök! Ha a nagy kutyák át akarják harapni egymás torkát, intézzék el
maguk között, loccsantsák ki egymás kevéske agyvelejét! Bár csak képes
volna megtenni!
Helytelenül gondolkodói, fiacskám. A fejedet használd, ne a zsigereidet.
Őrmester vagy, belevaló kis népnevelő, agitpropos, és nagy jövő
várományosa, ha majd hazaérsz. Van jó fellépésed, műveltséged,
intelligenciád és egyéniséged. Nem olyan vagy, mint Moly, meg Scott. Te
realista vagy.
Érezte, hogyan dülöng a hajó, amint a tenger egyik oldalról a másikra
taszítja. Furcsa kavargás a gyomrában, kóválygás a fejében. Bár csak lenne
mersze megtenni. De gyáva, akárcsak a többi. Mind gyáva, talán egyedül Jerry
Abraham Lincoln Scott közlegény nem – talán. Rámeredt a dülöngélő hajóra.
Mintha egész bal oldala kiemelkednék a vízből, és reménytelenül
nyújtózkodna a fekete ég felé, amely feléje látszik nyúlni, aztán töretlen
ritmusban elmerülne az óceán tajtékos, fekete felszíne alá. Scotty a
legszabadabb, a legbátrabb, a legközönségesebb csirkefogó kerek e világon.
Jó, hogy ő nem Scotty.
Ha legalább hinne abban, amiben Samuels hisz, hogy a háborúnak valami
célja van! Szabadság és Demokrácia. Hadd higgyek benne! Mindenható
úristen, hadd higgyen a te kételkedő fiad! Még abban sem bízott, hogy hisz
Istenben, akinek nincs szeme meglátni annyi igazságtalanságot és nincs füle
meghallani annyi sírást. Lehunyta a szemét és elképzelt egy háború utáni
világot amelyben bejárja az egész országot-világot, a Mississippitől
Sztálingrádig, Kalkuttáig, Johannesburgig, emelt fővel és egyenes gerinccel;
egy világot, amelyben a fia úgy nőhet föl, hogy tudja magáról, kicsoda és
miért él, hogy ne akarja eltüntetni haja göndörségét és arca színét, hanem
büszke legyen arra a képre, amelyet a tükrében lát. Millie meg Mama is
büszke lesz és szabad, s Fannie Mae Ebbensville-ben. És én, a szentségit, én!
Látomásomban mindenfajta, színű, termetű, korú és vallású emberek milliói
vonultak együtt mindenütt, az életöröm ragyogásával arcukon. – Hadd
higgyek ebben az átkozott háborúban – mondta fennhangon. – Hadd higgyem,
hogy megváltoznak a dolgok. Hadd higgyem erősen, mélyen, a lelkem
legmélyéből. Hadd higgyem, hogy érdemes meghalni érte, sőt, hogy még
nekem is érdemes...
A hajó ráfutott egy újabb óriási hullámra, s úgy ugrált föl-le, mintha vad
táncot ropna, zenekíséret nélkül. Teljesen rábízta magát a mély, sötét tenger
kényére-kedvére, kirázta Sollyból a látomást és visszatérítette a jelenbe.
 Hirtelen elszomorodott. Megsajnálta magát, Mamát, Millie-t, a gyereket,
Fannie Mae-t, Scottyt, Samuelst, Könyvmolyt, Clintet, Békést, Szöcskét,
Nyakiglábot, a Fődörzsöt, és valamennyi szegény, tehetetlen nyomorultat,
akikre a halál és az emberi pusztítás vár. A magány újra meg újra megrohanta,
hullám hullám után kavart föl benne mindent. Fannie Mae! Fannie Mae!
Velem vagy ma éjjel, szerelmem. Egyetlen szerelmem. Tudod, mit érzek.
Csak te tudod! Magánya fekete lepelként borult rá, mint az éjszaka, súlyosan,
nyomasztóan. Elérkezett az idő, és Solly tudni akarta, miért van itt. Lement,
hogy megkeresse Könyvmolyt.
A fedélköz áporodott levegője nagyobb erővel csapott az arcába, mint a
tengeri szél odafenn. A fojtogató fülledtségbe belevegyült az izzadt emberek –
gyávák, bátrak, kíváncsiak, idegesek –, mocskos ruhák és túlcsorduló vécék
émelyítő szaga. Furcsa, hogy az ember milyen könnyen megzavarodik egy
ilyen csapatszállító hajón: az iskolára gondolt, kosárlabdára, cserkészekre,
jobb időkre és tiszta, nagy várakozásokra.
Könyvmolyt a hármas fedélzeten találta meg, amint épp egy csoport fehér
utásszal kockázott. A játék vadul folyt, a játékosok a földön ültek és elszántan
vagdosták a poharat. A kocka most Könyvmolyhoz került, aki rákacsintott
Sollyra és munkához látott. Egymás után hét dobás jött be. Ahogy a
nagykönyvben meg van írva. Kilencesek, tízesek, négyesek, minden. Aztán
egy ötöst próbált kiizzadni. Széles, verejtékes homlokán megfeszült a bőr.
– Legyetek jók, kicsi kockák! Csináljatok egy szép ötöskét! – esdekelt
lágy, komoly hangon, miközben rázta őket, fohászkodott hozzájuk,
veszekedett velük; végül, amikor leborította, az egyiken volt három, a
másikon kettő. Szó nélkül söpörte be a pénzhalmot. Valaki halkan megszólalt:
– Nézzétek csak a szerencsés kis fekete fattyúját!
Vihar szele lengett át fojtottan, vészterhesen a fedélzet áporodott bűzén.
Valaki harsányan tüsszentett. Solly egyenként belenézett a fehér katonák
arcába. Melyikük volt? Moly körülnézett, elővette a zsebkendőjét, letörölte
arcáról a verítéket.
– Kis négyes ikreim, gyertek elő! Négyeskét kérek! – mondta szenvtelenül,
és négyest dobott. Szinte ugyanavval a mozdulattal már föl is kanalazta a
kockákat.
– Nahát, micsoda szerencsés keze van ennek a nigger seggdugasznak! Ilyet
se láttam még! – jelentette ki ugyanaz a hang.
Solly fölállt, Moly szintén, kezében a kockákkal, s mindketten lenéztek a
vörös hajú katona arcába. Kétségtelenül ő az emberük.
 – Még egy ilyen, és egyikünk nem éri meg a nagy partraszállást.
Pillanatokon belül péppé verem azt a rohadt pofádat, ha addig élek is –
mondta Moly.
– Én úgyszintén – tette hozzá Solly. – Jobb, ha már most megtudod!
A nagydarab katona körülnézett a többieken, a fehéreken. Mintha azt
gondolná: nagy kedvem lenne móresre tanítani ezeket a fekete fickókat.
Hiszen holnap úgyis elpusztulhatok! Minden némán várt a válaszára. Ő pedig
küszködött magával. Bármikor fél kézzel kikészíthetné bármelyiküket, ám
valószínűleg borotvát hordanak maguknál. Az istenit az alattomos lelkűknek.
Solly nagyot nyelt, de a nyál megragadt a torkában, akár az enyv. Idegei
megfeszültek, mint a pattanásig húzott íj. Túlerővel álltak szemben, húsz az
egyhez, de nem bánta. Itt és most, ezen a háborún, nem kellett problémáznia.
A nagydarab vörös hajú csibész rekedten megszólalt:
– Nem kell mingyár a plafonra mászni, fiúk. Nem akartam semmi rosszat.
Mind benne vagyunk a szószban, vagy mi...
– Maradjunk ennyiben – felelte hűvösen Solly. – Mi megmondtuk a
magunkét, és minden szót komolyan gondoltunk. Mindegy, hogy ma halunk
meg, vagy holnap reggel.
Egy megtermett, szőke katona halkan, de meggyőzően odaszólt:
– Ne törődjetek a haverommal, bajtársak. Nézzétek el neki. Beszívott,
ennyi az egész, és fél a holnapi partraszállástól. Esküszöm, hogy részeg, mint
a csacsi.
Moly nem nézett oda.
– Akkor jobb lenne, ha beszélnél a fejével, mert én nem igen nézem el
neki. Annyira nem lehet részeg, hogy ne tudja, mit mond. – Ismét letérdelt,
hatot dobott, aztán rögtön hetet; továbbadta a kockát és abbahagyta a játékot.
Fölállt. Odaszólt Sollynak:
– Gyerünk innen, mielőtt privát hídfőállást építenénk ki!
– Veled vagyok, pajtás – mondta Solly.
Visszamentek a saját hálótermükbe. A katonák legtöbbje ébren hevert a
priccsen, négyszemközti beszélgetésbe merülve önmagával. Az egész
hálóteremben csak egyetlen ember aludta az igazak álmát: Nyakigláb Lincoln.
Moly megállt a nyurga katona fölött, aki úgy feküdt ott, nyitott szájjal,
egyenletesen, nyugodtan hortyogva, mintha otthon volna az ágyában; és
fagylaltról, almapudingról, Vidám Parkról meg tormás virsliről álmodna. Az
alvégen egy katona ócska gitárján pöntyögött, s egy régi fegyencnótát
dünnyögött hozzá:
 Vidd a kalapácsom...

Moly Nyakigláb hosszú szempillái előtt hadonászott:

– Ez az égimeszelő a pokol tüzében is aludni fog, egészen az ítéletnapig!

A felügyelőhöz...

Néhányan Békés priccse körül verődtek össze, adomákat meséltek,

nevetgéltek, idegesen fecsegtek. Moly odaszólt:
– Ejnye, nyavalyások, inkább Istennél hoznátok rendbe a szénátokat,
ehelyett a hazudozás meg szófosás helyett!

Vidd a kalapácsom...
A felügyelőhöz...
Mondd meg, hogy leléptem…

Hordófejű Baker folytatta:

– Tudjátok, fiúk, ez még Alabamában történt, ahonnan
Moly, meg a többi Molyocska származik. Egy színes faszi az ültetvényről
belovagol a városba az öreg gazda egyik nagy fehér lován, és besétál az öreg
gazda üzletébe – anyaszült meztelenül! Egy fügefalevél sem volt rajta! – A
katonák kuncogtak. – A gazda azt mondja: “Na, édes fiam, most fölkötlek egy
fára a töködnél fogva, de előtte azért mondd meg, mi a fene ütött beléd?" Mire
a srác aszondja: “Gazdám, én épp a városba igyekeztem, a dolgom után,
amikor odajött egy fehér nő, és azt parancsolta, menjek vele az erdőbe. Én
engedelmeskedtem Belovagoltunk az erdőbe, és a nő leszállt a lováról,
levetette minden ruháját, lefeküdt a földre, aztán megparancsolta, hogy én is
vetkőzzek le. Én megint csak engedelmeskedtem, és ott álltam meztelenül, és
akkor aszondja, na, fekete fiú, most pattanj a nyeregbe, mutasd meg, hogy
tudsz lovagolni! Én engedelmeskedtem, fölpattantam a lóra, és most itt
vagyok, gazdám!"

Ha azt kérdi, szaladtam-e...

A feldúlt katonák hosszan, hangosan nevettek, pillanatnyilag levezették

feszültségüket. Nyakigláb Lincoln nem ébredt föl, de Szöcskét fölzavarták.
 – Ostoba fajankók – szólt rájuk –, olyan lármát csaptok, hogy nem hallom a
saját gondolataimat!

Mondd azt, hogy repültem...

– Fiúk – szájalt Hordófejű –, annyi nőm volt életemben, annyiféle fajta,

hogy amikor meghalok, joggal mondhatják: kalapácsommal kezemben ért a
halál.
– Azt elhiszem – felelte Moly – a kezedben! Többé-kevésbé az az egyetlen
hely, ahol a kalapácsod előfordult. Egy nőnek nagyon rosszban kell lennie a
saját puncijával ahhoz, hogy a rendelkezésedre bocsássa!
A katonák még harsányabban nevettek, mint az imént. Szöcske megint
méltatlankodott:
– Mondtam már, hogy maradjatok csöndben, nyavalyások! Elhallatszotok
Tokióig!
– Egy biztos – mondta Solly –, Szöcskének garmadával lesz alkalma
japánokat rúgni farba, ahelyett, hogy hazamenjen az első váltással.
Szöcske mérsékelt lelkesedéssel nevetett.
– Hadd ölöm meg azokat a ferdeszemű kurvapecéreket – mondta gépiesen.

Ha azt kérdi, nevettem-e...

Mondjad, hogy zokogtam...

A kanbuli fokozatosan föloszlott. Mindenki visszament a priccséhez.

Nyalóka Rogers odalépett Sollyhoz. A szeme tágabbra nyílt, mint valaha.
– Húzódj beljebb, cicus – mondta –, ma éjjel veled alszom,
gyönyörűségem!

Vidd a kalapácsom...
A felügyelőhöz...

– Sajnálom, öregem, nem vagy a zsánerem. Moly lenézett a felső ágyról, és

megszólalt:
– Továbbá, a szabályzat is tiltja, te guvadtszemű seggszurkáló, hogy két
férfi egy priccsen aludjon, bár érzésem szerint ez rád sehogyan sem
vonatkozhat.
 Mondd meg, hogy leléptem...

– Nem? Jó, akkor csak egyetlen édes csókot kérek tőled, te pompás bestia!
– Leült Solly mellé a priccsre és utána nyúlt. Solly lelökte. Nem tudta
eldönteni, hogy a másik hülyéskedik-e vagy valóban buzi. Nyalóka ismét
feléje indult:
– Gyere, teeeee, édes kis cicababa, nyújtsd ide a nyelved, megelégszem
azzal is! Holnap reggel elmegyek innen, és megölök minden japcsit, azon a
rohadt szigeten. – Kiöltötte vastag nyelvét. Solly fölült.
– Ha nem kotródsz innen a francba, szétrúgom azt a kövér fenekedet. –
Nem volt kedve marháskodni. Csak feküdni akart, gondolkodni, gondolkodni
és érezni, érezni és élni és újra átélni, élni és gondolkodni, gondolkodni és
élni. Talán utoljára. Nem tudhatja.
– Nyalóka őrmester, ön csakugyan buzi? – érdeklődött Moly. – Mert ha
nem, hát igen ügyesen utánozza...
– Vigyázz, mit beszélsz! Csak vicceltem. – Körülpillantott a figyelő
többieken. – Ha valaki azt hiszi, hogy nem vagyok férfi, vagy hogy ő férfibb,
mint én, keljen föl és jöjjön ki velem!
– Eredj szépen vissza a priccsedre, ember – szólt oda Moly –, szórakozz el
magaddal. Senki sem fog neheztelni érte.
A katonák vihogtak.
– Ez a baj az ilyen tudatlan barmokkal – dohogott Nyalóka. Szeme még
tágabbra nyílt, arca dühös volt és verejtékes. – Nem lehet veletek
egyenrangúként bánni. Mint a kutyák: ha eljátszadozik velük az ember, rögtön
belenyalnak a pofájába.
– Kit nevezel kutyának, te szarházi?! – Moly a felső ágyról Nyalóka
nyakára vetette magát. A másik épp időben ugrott el. Moly a földre zuhant, de
ugyanavval a mozdulattal már föl is pattant és rárohant Nyalókára. Mindketten
be voltak csavarodva. Solly fölugrott a priccséről, közéjük vetette magát és
széthúzta őket.
– Holnap reggel mindenkinek épp elég alkalma lesz verekedni. Mindketten
segíthettek Szöcskének a farba rugdosásban meg a japcsipusztításban!
Ezt – nem tudni, miért – Moly és Nyalóka mulatságosnak találta.
Mindketten elnevették magukat, hosszan nevettek, aztán Moly visszamászott a
felső ágyra.
Nyalóka mindannyiukhoz szólt, az alvó Lincolnt kivéve:
 – Ez csak egy kis bemutató volt, hogy feloldódjatok, emberek! Most
tizenkettő tizenöt van. Legjobb, ha alusztok, mint Lincoln tizedes, mert holnap
mindenkinek, aki él és mozog, 03.00-kor talpon kell lennie. Mert a 913-as
valamennyi katonájától elvárjuk, hogy dicsőséget hozzon ránk, satöbbi,
satöbbi. Ne feledjétek, hogy Különleges Emberek volnánk!
Scotty erőteljes, érdes baritonján rázendített:

Szólj csak, ha úgy látod,

Rühes vagyok...

Billy “Kölyök" Banks (aki nem tudott úszni), fölordított:

– Nem, nem az istenit, nem! Nem akarok partra szállni! Nekem senkivel
sincs bajom! Senkivel! – Leugrott a priccséről és elindult Nyalóka meg Solly
felé. – Miért, Rogers őrmester, miért! Mondja, miért kéne holnap reggel
emberekre lövöldöznöm, golyók elől ugrálnom? Olyan emberekre, akikkel
semmi bajom, sem nekik velem! Olyan emberekre, akiket sosem láttam, akik
sosem bántottak!
– Rá se ránts, Kölyök – mondta Nyalóka. – Holnapra rendbe jössz. Bátrabb
vagy, mint hiszed. Te vagy az egyetlen, aki miatt nem aggódom. – Banks
mindenkinek az idegeire ment.
Kölyök megrázta a fejét és sírva fakadt:
– Nem! Nem! Semmi értelme! Az égvilágon semmi! – Könnyek csorogtak
végig kölyökképén, szégyentelenül.
Nyalóka fölemelte a hangját:
– Szedje össze magát, harcos, az áldóját! Maga tisztes, példát kellene
mutatnia a többieknek! Hagyja abba a bőgést, különben bevágatom a
hajófogdába!
A Kölyök keze fejével megtörölte a szemét. Sollyhoz fordult:
– Solly, őrmester, maga szerint van ennek értelme? Én félek, a fene egye
meg! Egy magafajta ember lát valami értelmet ebben a háborúban? –
Leroskadt Solly mellé. Nyalóka Rogers gyorsan elhúzódott.
Mi az ördögöt mondjak neki?
– Maga művelt ember, Solly őrmester. Magyarázza meg, mire való ez az
egész! Maga az agitprop!
– Nemcsak te félsz, Kölyök – mondta rekedt hangon Solly. – Én is félek.
Ezen a hajón mindenki, minden teremtett lélek, aki holnap partra száll, fél.
Aki azt mondja, hogy nem fél a harctól, az vagy sültbolond, vagy hazug.
Tisztek, altisztek, tisztesek, közlegények, mindenki nyuszit a félelemtől,
hacsak nem őrült. De a férfit a fiútól, a bátrat a gyávától az önfegyelem
különbözteti meg. – Kölyök megtörölte a szemét, szipogott egyet, és mi az
ördögöt mondhatna még Solly?
– Magunknak és a többieknek tartozunk azzal, hogy kordában tartsuk a
félelmünket. – Solly még beszéd közben is eltűnődött azon, vajon hogyan
fogja érezni magát holnap, amikor a halál csapkod körülötte. Csaknem vágyott
arra, hogy gyorsabban múljék az idő, hogy végre elkezdődjék a cirkusz.
– Mondja meg, maga szerint van ennek a háborúnak értelme, őrmester úr?
– ismételte a Kölyök. – Igazából ezt szeretném tudni.
Sollynak nagy kedve lett volna ahhoz, hogy az öklével fogja be a Kölyök
száját. Felszínre kergette minden saját aggodalmát. Egész szaros idealizmusát.
Ránézett Banksre. Mit mondhatna neki? Könnybe lábadt a szeme. Találja meg
Banks saját maga a választ! Alig pár évvel fiatalabb nála. Mit mondhatna
ennek a kölyökképű férfinek, aki valószínűleg még sosem borotválkozott, még
sosem volt dolga nővel, még nem volt ideje élni? Mit mondhatna Banksnek, a
Kölyöknek, a harc előestéjén? Az igazat? Mi örök igazság!
– Maga szerint van értelme, Solly őrmester? Csak ezt szeretném tudni!
Solly mélyet szippantott a fedélköz áporodott, bűzös levegőjéből, és tudta a
választ.
– Hogyne, hogyne. Rengeteg értelme van – mondta. Mi mást mondhatna? –
De inkább akkor beszélgessünk róla, ha ezen a részfeladaton túl vagyunk.
Most jobb, ha alszunk egyet.
– Köszönöm, Solly őrmester – felelte a tizedes. Visszafeküdt, de egész éjjel
senki sem hunyta le a szemét, a Nyakigláb Lincolnt kivéve.

Negyedik fejezet
Most pár perccel múlt 04.00, és Isten virágoskertjére már rászabadították a
poklot. Tűz és kéneső és dörgés és villámlás és július negyedike és ítéletnap.
A partraszálló hajók fedélzetén mindegyik Kacsában öt-nyolc ember foglalt
helyet. Legtöbbjük állva figyelte e hollywoodi monstre produkció káprázatos,
gigászi tűzijátékát. Az öbölben minden hadihajó megszólalt; üvöltött, ugatott,
rikongott, vérszomjasan vijjogott, amint egyre közelebb értek a vérző parthoz.
Sssssssssssssssssss!... Sssssssssssssssssss!...
Pa-pa-pa-pa-pa-pa! Bumm! Bumm! Bumm! Bumm!
 Bumm! Bumm!
Az óceán megrázkódott alattuk. Nagy kaliberű lövegek, közép- és
kiskaliberűek, mind egyszerre és külön-külön.
Maga szerint van értelme, Solly őrmester?
Az ég megváltozott az előző éjszaka óta: most úgy látszott, hogy minden
csillag, amely valaha is létezett, lenéz rájuk e kora hajnalon. Amikor a hajó
belelendült imbolygó mozgásába, a pislákoló csillagokkal zsúfolt ég mintha
lebukott volna a hajókra, aztán megint föl, ide-oda csúszkált fölöttük, aztán
ismét le, föl-le, föl-le, mintha macska-egér játékot játszana velük a mennybolt.
Rrrrrrrrrrrrr! BUMM! BUMM! BUMM! BUMM! BUMM!
PA-PA-PA-PA-PA-PA-PA-PA-PA-PA-PA-PA!
BUMM! BUMM! BUMM! BUUMM! BUMM! BUMM!
Maga szerint van ennek értelme?
Az egész világ dörögés és villámlás volt. Hang és tűz. Az öböl a szemük
előtt borult lángba. A csatahajók, a cirkálók, az anyahajók, a rombolók és a
naszádok, a nagy, fekete, történelem előtti szörnyek tüzet, halált és pusztulást
böfögtek a sötétzöld szigetre, amely tehetetlenül hevert a kora reggel holdtalan
sötétjében.
Solly végignézett a Kacsában ülő bajtársai komoly arcán. Moly képén
csöndes derű bujkált, mintha gazdája magában mulatna a teljesen megkergült
világon. Moly félt és szórakozott. A Kölyök rettegett. Patakokban ömlött róla
a veríték, de amikor észrevette, hogy Solly figyeli, reszketegen elmosolyodott,
mintha azt akarná mondani: “Ne aggódjon miattam, őrmester! Végigcsinálom!
Félek, mint bárki más, de fegyelmezem magam, ha nem is látom értelmét!''
Két légvédelmi tüzér is volt velük. Ugyanúgy izzadtak, mint a többiek.
Egyikük, egy nagydarab, sötét hajú, barátságos arcú katona, időnként lehunyta
a szemét, hogy kirekessze az őrületet. A másik szőke volt, búsképű, zöldeskék
szemű, ír és New York-i, vékony csontú és beszédes.
– Húsz hónapja szökdécselek ezeken a rohadt szigeteken, pedig tizennyolc
hónap elteltével le kéne váltaniuk az embert. Elküldték a papírjaimat, de
valahol elkeveredtek. Még egy hét, és úton lettem volna! Az ember elvárná,
hogy a disznók legalább erre a bevetésre ne hoztak volna el. Nem igazságos!
A rengeteg partraszállás után, amelyben már részt vettem, megint az életemet
kockáztatni, amikor rég letelt az időm! Meglehet, hogy pont ma reggel
loccsantják szét a fejemet!
 A katona története valahogy földühítette és tehetetlen szomorúsággal
töltötte el Sollyt. Ostoba könnyek szöktek a szemébe. A sereg nemcsak
érzéketlen, hanem értelmetlen is. A sereg egy hatalmas civilizált vadállat.
A háborúnak viszont van értelme, győzködte magát. Mindig meg kell
különböztetni a háborút a hadseregtől. Ez a háború a szabadság és a
demokrácia ellenségei ellen folyik. Ha ma meghalok, a szabadságért halok
meg.
A távolban, a parton, már látta, amint a repülőgépek kísérteties ölyvekként
köröznek célpontjuk fölött, zuhanórepülésbe mennek, lerakják halálos
tojásaikat, aztán ismét meredeken fölhúznak, a föld pedig felfortyan alattuk,
mint egy őrült tűzhányó. Körözés, zuhanórepülés, kioldás, fölívelés, és a
nyomorult világ lángba borul. Ritmusukat nem zavarta meg a légvédelem.
Solly megbabonázva figyelte a gépeket: mintha nem tartoznának a
valósághoz, mintha a pilóták csak valami játékot játszanának, méghozzá
unalmas, egyoldalú játékot. De hiszen ők a szabadság és a demokrácia oldalán
harcolnak! Erről nem szabad megfeledkeznie.
A csatahajók, cirkálók, rombolók, a gyorsnaszádok, a csapatszállító hajók
rendületlenül közeledtek a parthoz, de a bombázás csak folyt tovább. Solly
ismét végignézte az emberek arcát, aztán a part felé fordult, amelynek szép,
szaggatott vonala már tisztán látszott, amint a nap épp emelkedni kezdett a
parttól az egy mérföldnyire levő hegyek mögül. Még sötét volt, de nemsokára
fölkel a nap. Talán Solly utolsó napja. Ezen a napon, az Úr ezerkilencszáz-
valahányadik esztendejében még az évszám sem jutott az eszébe, talán átlépi
azt a bizonyos elválasztó vonalat és maga mögött hagyja ezt a világot. De
szabadságért fog meghalni. Eszébe jutottak mind a régi dalok, amelyeket
anyja szokott énekelni. Azok a dalok, amelyeket odahaza a templomban
énekelnek az év utolsó éjszakáján. Nem lehetett több akkoriban három-négy-
öt évesnél.

Talán utoljára
Talán utoljára
Talán utoljára
Talán utoljára
Nem tudom...

vagy
 Jövő ilyenkorra
Tán halott leszek
Egy magányos temetőben –
Meddig, Istenem?

és az is eszébe jutott, hogy

Rögös úton járunk,

Bot gyötri a hátunk,
Urunk, ki elhoztál
Ily messzire minket.

és az is, hogy

Zengd szíved énekét,

Míg zeng a föld s az ég,
S zeng a szabadság harmóniája...

Solly szíve egyetlen nagy, szomorú, örömteli, reménykedő és dühösen

elszánt daltól harsogott. Eltűnődött azokon az embereken, akik valahol a
sötétben rejtőznek, hogy életük és vér árán is megvédjék a szigetet. Nem
szabad ilyesmire gondolnia, nem szabad ilyesfajta regényt írnia. Emberek,
mint jómaga, riadt és merész emberek, szemmel, szájjal, foggal, lélekkel,
szívvel, füllel és gondolatokkal, érzelmekkel és álmokkal, gyűlölettel,
nevetéssel és könnyekkel, vallással, vágyakkal és nagyravágyással,
szerelemmel, szülőkkel, feleséggel és gyerekekkel, jók, rosszak. Mi az isten
baja van neki ezekkel az emberekkel, akiket sohasem is látott? Nem szabad
így gondolkodnia. Ilyenkor nem egészséges. De miért folyik az öldöklés? A
szabadságért, semmi másért, mondta magának. Semmi másért. Semmi másért,
kicsi fiam, semmi másért, csak a szabadságért. De valami őrjöngő düh rágta
belül, ő is a dicső, zászlólengető patrióta gyilkosok közé tartozik, a világ
legszenvtelenebb, legöncélúbb gyilkosai közé. Gyilkolnak az élvezetért, a
nagykutyák profitjáért, a diadalmenetekért a nagy Fith Aavenue-n. Pontosan
így nem szabad gondolkodnia, a keservit!
A nap előbújt a csöndesen szenvedő hegyek mögül és behintette a földet
lágy, rózsás színekkel, amelyek elkeveredtek a hajnali dzsungel sötét
zöldjével. Mire hazaérünk, jobbra fordulnak a dolgok, mondta valaki, valahol,
valamikor. Megszületett az új nap, teljes finom, hajnali szépségében, és az
első hullám elérte a partot. Megkezdődött az öldöklés, vérben és verejtékben,
halálos komolysággal. Egy jobb világért halunk meg. Onnan, ahol ő volt,
láthatta a Kacsákat, a rohamcsónakokat meg mindenféle partraszállító
járműveket, amint fölfutnak a partra és az elszánt, riadt emberek kiugrálnak
belőlük, kúszva megindulnak előre, oldalt, akár egy sereg elszánt, különféle
méretű és formájú csúszómászó.
SZKUM – SZKUM – SZKUM – SZKUM – SZKUM vimiRimim –
BUMM – BUMM – BUMM – BUMM – BUMM – PA – PA – PA – PA –
PA
Már majdnem 06.00 volt. Solly hajójának is leengedték az orrát, látta a
913-as első Kacsáját, amint kifarol a sötét, idegen vízbe, megfordul, és elindul
a sziget felé, aztán eltűnik a reggeli ködben. Ostoba módon fölrémlett előtte
egy csinos lány arca, tízéves korából, amikor még elemibe járt. A tenger éles
illata áthatotta minden érzékét. Nem jutott eszébe a lány azóta, hogy kikerült
az elemiből. Hogy is hívták? A gyomrába hasító fájdalomtól úgy érezte, szét
akar pattanni a belseje. Kerek, félénk arca volt a lánynak, nagy, fekete szeme
– ennek már jó tizenhárom éve! Moly betelepedett a kormánykerék mögé,
mély lélegzetet vett, zajtalanul kifarolt a vízbe és elindult a lángoló sziget felé.
Istenem, gondolta Solly, ha ma reggel kell meghalnom, add, hogy valamiért
haljak meg.
A rohamcsónakok közben összevissza pöfögtek a vízen, obligát
füstfüggönyüket eregetve, mesterséges ködöt teremtve.
Solly a Kacsa farában ült. A ködön és a füstön át a többiek hátát nézte,
miközben a Kacsa csöndesen szántotta a vizet, társai százával együtt, s
foszforeszkáló habot vetett föl a születőben levő nap felé – Solly arca nyugodt
volt, de még a beleit is megdermesztette a félelem. Bizonyos értelemben örült
neki: remélte, hogy nem fog a nadrágjába csinálni és ily módon elveszíteni
méltóságát. BLA BLA BLA és háromszoros BLA. A mellettük elhúzó
gyorsnaszád csaknem kiszökkent a vízből, miközben gépágyúi tüzet okádtak a
partra.
BUMP – BUMP – BUMP – BUMP – BUMP – BUMP – BUMP – BUMP.
Mintha valaki a világ leghosszabb léckerítését verné végig a világ
legvastagabb gumicsövével.
Félt. Az járt az eszében, hogy egy óra sem telik belé, ott fog heverni a
homokos parton, lyukkal a fejében, meghal az átkozott, szépséges VILÁG
számára. Miért? Lelke mélyén attól rettegett, hogy hiába hal meg, mint a
legtöbben. Sosem fogja viszontlátni a feleségét, Mamát, Fannie Mae-t, a
gyereket. És miért? Joga van hozzá, hogy egyetlen életében legalább
egyetlenegyszer lássa a gyerekét! Joga van hozzá, hogy a karjába vegye. Joga
van ahhoz, hogy végignézzen még egy baseballjátszmát, joga van az élethez, a
jogi egyetemhez, ahhoz, hogy regényt írjon, joga van Fannie Mae-hez,
Harlemhez és a sikerekhez, Coney Island-hoz, a harlemi színházakhoz és a
tánctermekhez, mindenhez. Ha megkeresi a legkisebb rohadt közös nevezőt,
csak az sül ki, hogy félti a tyúkszaros kis életét. Joga van élni, az istenit! És
végelgyengülésben meghalni, influenzában vagy balesetben!
Élni akar, érezni annak a szabadságnak az ízét, amelyért a háborút vívják.
És látni, hogy nő föl a fia az eljövendő új világban.
Maga sem tudta, száraz-e a torka vagy nedves, hűvös-e vagy forró. Karmos
állatok marcangolták a belsejét; hascsikarása volt. A mellkasán, mintha
minden egyes szőrszálon vaskoloncok lógnának. Az istenit, csak nem fogok
beszarni, reménykedett, és nem fogok letörni sem, vagy összetörni, vagy hova
a fenébe is szokás törni! Hiszek a háborúban – hiszek a háborúban. Hiszek...
hiszek... hiszek... hiszek! Már közelről látta a parti pálmákat, amelyek egykor
kétségtelenül büszkék és szépek lehettek, most azonban tépetten, perzselten,
görnyedten, lefejezve álltak, mint a kivégzőosztag áldozatai. Halottak, akik túl
büszkék ahhoz, hogy beledőljenek homoksírjukba. Szabadságharcosok mind.
Antifasiszták, egytől egyig.
Aztán amennyi áldást rászórtak erre a szigetre, gondolta Solly, nem tudom,
mitől félek. Egy árva lélek sem maradhatott életben a parton ilyen tüzérségi
tűz után. Még egy maláriaszúnyog sem. Meghalt, haldoklik minden –
mindenki.
Igen, szerelmem, a világ hajnalra vár, gondolt elérzékenyülve a dalra.
Kincsem, szerelmem, hasadban a gyermekünkkel. Drága szerelmem, talán
soha többé nem hajnalodik. Drága szeretteim...

Hazám, rólad szól a dal...

Visszhangozzon szabadságot
Minden hegy...

Vízcsepp fröccsent az arcába, aztán még egy, majd még egy. Kinyitotta a
száját, hogy megízlelje a cseppeket. Esni kezd-e, tűnődött, vagy csak a szél
veri ide a tajtékot? Az eső erősödött. A napfölkelte abbamaradt. A hajnal nem
hasadt tovább. Isten siratja az emberiséget. Még ez is! Bárhova mennek,
mindig rájuk köszönt az esős évszak. Solly keserűen fölkacagott.
Könyvmoly fennhangon hátraszólt, de nem fordult meg:
– Még ettől sem vidultok föl, anyámasszony katonái?! Azok a kibaszott
lövészárkok olyan rohadt nedvesek lesznek éjszakára, hogy Taylor anyuka
egyszem csemetéje nem fogja tudni hova lehajtani azt a fáradt fejét!
A Kacsában ülők mind úgy nevettek, mintha utoljára nevethetnének; Solly
jobban, mint a többi. Még a bús képű kis ír katona is, akinek szabály szerint
már haza kellett volna mennie, velük nevetett. Solly legszívesebben
megcsókolta volna a köpcös kis Molyt.
Egy közeli Kacsából a jóvágású, szürke szemű, sötét képű műszaki tiszt
reszelős hangját hallotta meg. Greer torkaszakadtából kornyikált. Még Banks
is elnevette magát a hallatára.

Esett az éjjel,
Esett azelőtt is,
Nagyon remélem,
Hogy végre már eláll,
Nagyon vágyom látni már a babám...

Az eső ugyanolyan hirtelen állt el, ahogy jött, épp akkor, amikor a 913-as
Kacsái partot értek. A nap ismét előbújt. A világ életre kelt, jó éjszakát,
babám, a viszontlátásig, ha ugyan. Micsoda ostoba dalok jutnak az ember
eszébe.
Solly megérezte a földet maguk alatt, bár még nem értek ki a vízből.
Életében először nem esett jól a szilárd talaj. Aztán teljesen eltűnt alóluk a víz
és magukra hagyta őket a homokos parton, a halálra rémült, egymáson
átbukdácsoló katonák százai között. A tömegen zűrzavar és hasmenés
hatalmasodott el. Az egyetlen örvendetes újság az volt, hogy a parton nem
folyt harc. A fanatikus japánok fölszedték a sátorfájukat és elmenekültek, s ez
a legértelmesebb ötlet volt, amelyet Solly hallott, amióta bevonult, illetve
amióta utoljára beszélt Fannie Mae-val. A Kacsák végigevickéltek a begazolt
katonáktól hemzsegő parton. Sollynak úgy rémlett, mindenki vérhasban vagy
krónikus hasmenésben szenved. Mintha a parton levő összes katona lehúzott
nadrággal guggolna, erőlködne, szorongva, ugrásra készen. Vagy éppen lukat
ástak maguknak, hogy oda csináljanak, vagy épp betemették; vagy épp
lehúzták nadrágjukat, vagy épp sietve föl. Tájkép csupasz hátsó részekből,
minden színben és méretben: lapos, kerekded, hájas, girhes, fehér, fekete,
rózsaszín, barna popsik.
Néhány Kacsa, köztük a Sollyé is, ráfordult egy útra és vagy százötven
métert mentek a sűrű bozót mentén, amely tőlük akár hemzseghetett is volna a
japánoktól. Tisztásra érkeztek. Elhagyott tüzelőállásnak látszott, ahonnan a
japánok lóhalálában elmenekültek. A katonák tízen, tizenöten voltak,
néhányan a 913-asoktól, a többiek lég védelmisek. Némán és idegesen
munkához láttak, hogy összeállítsák az óriás 90 mm-es gépkutyát, a nyúlánk,
karcsú, fekete ágyút, amely mérföldekre zúdít halált, föl a levegőbe. A kis
fickó, akinek szabály szerint már haza kellett volna térnie, leejtett egy csavart.
A csavar elgurult, túl a tisztás szélén. Elment megkeresni, megtalálta, lehajolt,
hogy fölszedje, és nem egyenesedett föl soha többé. Soha sem tér már haza,
sem szabály szerint, sem másképp. Sosem fogják már összerakni, hacsak
abban a másik világban nem, amely sebesen közeledett feléje. A robbanás
fölkapta Sollyt és átrepítette a tisztáson, csaknem a bokrokig, ahol
kétségtelenül újabb aknák lapulnak csöndesen, újabb óvatlanokra várakozva.
Meghaltam, meghalok, megsüketültem, sohasem hallok többé, gondolta Solly.
Feküdt a remegő földön, a fejében bombák robbantak. Félt megmozdulni,
mert félt, hogy nem tud. Igazán meghalt volna? Talán a robbanás elvitte egyik
karját vagy lábát. Katonákat hallott feléjük óvakodni az úton. Japánok,
amerikaiak? Nem tudta érdekelni. Meg kell mozdulnia, meg kell tudnia.
Mozdulni, tudni, mozdulni tudni. Esőtől, vértől vagy verejtéktől nedves az
arca? BUMM – BUMM – BUMM – BUMM, a bombák sorra robbantak a
fejében. Meg kell mozdulnia. Megmozdította a karjait, a jobb, majd a bal
lábát, aztán aggódni kezdett Könyvmolyért. Föltápászkodott és körülnézett. A
többiek is összeszedték magukat, azt a néhányat kivéve, akit már soha nem
szednek össze. A századból páran végigrohantak az úton, M–1-eseiket és
karabélyaikat lövésre készen tartva. Két homokzsákokkal megrakott Kacsa
futott be, a sofőrök harcra készen leugrottak.
Solly először nem hallotta, mit beszélnek. Végül elhatolt a tudatáig, hogy
egyikük azt kérdezi:
– Mi történt, Solly őrmester?
– Kelepce – vélte mondani. Talán nem is mondta. Alig hallotta a saját
hangját.
Talpra segítette Könyvmolyt, a többiek is föltápászkodtak, kivéve azt a
kettőt, akik odaát hevertek, arrafelé, ahova a csavar gurult. Csendesen,
mozdulatlanul feküdtek, fehéren-feketén a zöld sűrűben. Csendesen feküdtek,
a szabadságért... Újabb gépkutyások érkeztek, az újonnan jött 913-asok is
bekapcsolódtak, tétova mozdulatokkal befejezték az ágyú fölállítását, aztán
körülbástyázták homokzsákokkal.
Mire visszaérkeztek a partra, a nap magasan állt; szép kis nap virradt az
emberekre. Megérkezett a hetedik hullám. Mindenfelé katonák végezték a
dolgukat, aztán homokot kapartak rá, mint a gőgös, szégyenkező kóbor
macskák. A sziget belsejében már csaknem teljesen elhallgattak a fegyverek,
csendes, békés volt a délelőtt, akár egy vasárnap Jerseyben. A katonák
falatoztak és székeltek, fölül be, alul ki.
– Ha anyuskám láthatná most az ő hős kisfiát – szólt oda Sollynak
Könyvmoly, bokájáig letűrt nadrágban guggolva. Olyan meghitt külseje volt
Molynak, kedves, angyali, ahogy a jóságos napsugár rátűzött csupasz hátsó
felére. A nap, a hatalmas, izzó jéggolyó.
Pontosan ebben a pillanatban történt, hogy – Joseph Könyvmoly Taylor, a
katonai szabályzat kiváló szakértőjének szavával élve – “bevágott a
szarbomba a pöcegödörbe".
SSSUUUUSS – SSUUUSS – SS UUUUSSS – SSUUSS
– SUSSSSUSSUUSS – SSUUUUUUUS – BUMM! SSSUUUUSSS –
SSSUUUUUSSSS – SSUUUUSS – SSUUS
– BUMM!
Mintha valaki redőnyöket zörgetne, hogy fölverje az egész világot. Fejek,
karok, lábak, törzsek, fülek szóródtak szét a parton. Solly az első süvöltő
hangnál a földre vágódott, de a robbanásoktól rengő, fortyogó föld földobta,
belerúgott. Négykézláb csúszkált, akárcsak a többiek, menedéket keresett, de
nem volt hova menekülnie. Első gondolata, amikor már gondolkodni tudott, az
volt: a saját flottánk tüzel ránk! Amikor azonban a süvöltő hangok és a
becsapódások folytatódtak végig a parton, rádöbbent, hogy a japánok szórják
rájuk az áldást a hegyekből, ahova a tegnapi tűz elől visszavonultak.
És az egészből kihallotta Billy Banks hangját: Van értelme? Van értelme?
Van valami értelme egyáltalán?
Az emberek pedig hullámokban özönlöttek a partra. Akik meghaltak,
azokat az apály visszamosta a tengerbe.
SSUUUUUSS – SSUUUUUSS – SSUUUUUSS – SSUUUUSS – BUMM!
SSUUUUUSS – SSUUUUUSS – SSUUUUUSS – SSUBUMM – BUMM!
Nem lehetett mást tenni, mint feküdni a parton, bevizelni és várni, hogy a
halál kegyesen megszabadítsa az embert az őrülettől. És remélni, hogy azok a
hősi holtak nem hiába haltak meg. Solly elnevette magát. Nagyon-nagyon
messze van Gettysburgtól.
Aztán az öbölből szólaltak meg az ágyúk, és a hegy hallgatott.
Lent pedig, a dörgés, villámlás, ítéletnap legeslegközepén, az ember nem
tehet mást, csak hever a homokon, megbékél istenével és reménykedik, hogy
nem csinál be a nadrágjába, mert fő a méltóság.
Solly pár centiméternyire fölemelkedett, hogy körülnézzen. Testek
feküdtek összevissza, egészek, felek meg egyéb hányadok, és mindenütt vér.
A part üde, fehér színe rózsaszínbe váltott. A tenger széle vöröslött a vértől,
mint amikor Mama csirkét pucolt a mosogatóban. Solly nem látta Molyt, sem
Nyakiglábot, sem a többi cimboráját. Visszafeküdt, arccal lefelé, mintha
szeretkezne az anyafölddel. Exhibicionista. A zajon át, amely már egyetlen
hatalmas, egyre erősödő, süketítő üvöltésben folyt össze, most mintha valaki a
nevén szólította volna. Talán alszik és álmodja.
Greer őrmester szólította. Solly fölemelkedett és feléje fordult. A műszaki
őrmester hason feküdt, mintegy negyven méternyire, arcán széles, zsíros
vigyorral. Élete legkedvesebb mosolyával.
– Hé, őrmester, kaphatnék eltávozást hétvégére? Orgiázhatnékom van!
Solly elfordult. Az őrjöngő pokol kellős közepén kitört belőle a nevetés, és
nem tudta abbahagyni. Könnybe lábadt a szeme, érezte, hogy a nevetés
görcsbe rántja a gyomrát, átitatja egész testét, nem tudta abbahagyni,
belefájdult a hasa, könnyek csurogtak a szeméből, de csak nem tudta
abbahagyni...
SSSUUUUUUUUUUUUUSSSS – BUMM!
– BUMM!
Amikor a föld végre elnyugodott alatta, Solly körülnézett, a vigyori
őrmestert kereste, de ott, ahol egy pillanattal előbb az őrmester feküdt, most
csak homokfelhőt és egy bombatölcsért látott. Greer utolsó orgiája.
Egész nap ott feküdtek a parton, a két mészáros között, a holtak, haldoklók
és megcsonkítottak közepette. Solly, Moly meg a Kölyök ingajáratot folytatott
a dzsungel és a part között, segítettek öt újabb gépkutyát fölállítani, aztán újra
és újra visszatértek a partra, hogy percenként millió halált haljanak.
Térdelőárkokat ástak maguknak, hogy belekucorodjanak és úgy várják a
halált.
Aztán az öböl vizén elhallgattak a fegyverek, mert a gyalogság elvonult a
hegyek közé, hogy fölvegye a harcot az alattomos ellenséggel, aki nem volt
hajlandó előjönni és szemtől szembe megvívni velük. Mire besötétedett, a
hegyekben is csend lett, s a kármin parton pillanatnyilag béke honolt. Solly,
Moly, Lincoln, a Kölyök és Békés fecserészve, falatozva üldögélt, mintha
odahaza lennének. Nem hallatszott más, csak a fáradhatatlan hullámok hangja,
amint verdestek, nyalogatták a sziget peremét. A katonák vicceket meséltek,
el-elnevették magukat, de nem tudták nem hallani a haldoklók fojtott
nyögdécselését, horgasét körös-körül. Mintha valamennyi felcser tántorgott
volna a részegségtől, de az ember nem is vehette rossz néven, övék volt a
partraszállás egyik legrohadtabb melója: ellátni a megcsonkultakat, a
haldoklókat, a reményteleneket és a tehetetleneket, folyton-folyvást könyékig
a vérben. De Moly azért megjegyezte:
– Szó ami szó, jól leszopják magukat! Viszont nem tojnak be – na, és ha
betojnak, úgysem veszik észre.
Solly úgy érezte, szeretne a gyalogosok közt lenni. Azok legalább
csinálnak valamit, nem pedig csak ülnek a fenekükön, ezekben a keskeny kis
sírokban, arra várva, hogy tiszteletét tegye a halál.
A fegyverropogás a hegyekben mintha egy nagy szüntelen szimfónia lett
volna; egész éjjel játszották a Thomsonok, az M–1-esek, a karabélyok, az
ötvenesek, a húszmilliméteresek, a kézigránátok és a lángszórók; szomorú
dallamokból szőtt szimfónia, amelyet műkedvelő muzsikusok adnak elő. Solly
lehunyt szemmel feküdt a homokon, és nagy amerikai regényét írta a dicső,
győzedelmes háborúról, amelyet kisfiúk játszanak, akiknek otthon kéne
baseballt játszaniuk, kézilabdát játszaniuk, magukkal játszadozniuk, az
utcasarkon állni és lányokat bámulni, hosszú lábú, vékony bokájú, érett csöcsű
lányokat, az időt ütni agyon, nem pedig embereket, jogi egyetemre járni, meg
táncmulatságra, munkába, könyvtárakba; és tárlatok és planetárium és karrier
és fecsegni a lányokról, elképzelni őket, aztán ágyba bújni és álmukban lenne
nedves a lepedő – ahelyett, hogy itt nedvesítenék be szégyentelenül a
nadrágjukat, ebben a lidércnyomásos, pokolbéli álomban, folyton-folyvást
folyik és sohasem ér véget.
Homályosan észlelte, hogy egy hang lenyúl tudata mélyébe:
– Saunders őrmester, segítenünk kell a...
– Segíteni kinek? – kérdezte bosszúsan, álmosan. Fölnyitotta a szemét és
meglátta a műszaki tiszt arcát. Graham hadnagy részegebb volt bármely
felcsernél. Tántorgott, verejtékezett, kivörösödött a szeme. Solly fölé hajolt,
de majdnem ráesett. Arcát rózsásra színezte az alkohol, a rettegés.
– Össze kell szednünk néhány embert, és segíteni a felcsereknek, hogy a
Kacsáinkon átvihessék a sebesülteket a kórházhajóra!
 Solly fölkelt és körülnézett. Lincoln meg Moly is fölkelt, Békés Larker
úgyszintén. A szimfónia még mindig zengett odafenn, a vérző hegyek között.
– Összeszedi őket, őrmester, aztán idegyönnek, oké? – Súlyosan, meghitten
Sollyra támaszkodott. – Nem vagyok én becsiccsentve, őrmester. Csak pár
koktélt ittam. Nem Molotov-koktélra gondolok. Nyugodt vagyok én, tiszta
fejű és választékos...
Solly összeszedett néhány embert, aztán a felcserekkel nekiláttak
összeszedni azokat, akik többé már nem lesznek emberek. Persze csak
sebesülteket vittek el. A halottakat további megfontolás és a gyászjelentések
tárgyává tették. Mint azt a szép, szőke fejet, amely a parton hevert, törzs
nélkül, mélykék szeme könyörögve meredt az égre, oda, ahol a csillagok
laknak, mintha azok az ő túlvilágra tartó lelkét figyelnék. Mint Greer
őrmester, akiből nem maradt más, csak a dögcédula. Mint az ír gépkutyást.
Elsősorban az élőkkel kellett törődniük, hiszen ez humánus hadsereg, amit
senki nem mondhat el arról a csúszómászó barbár hordáról, az átkozott
ellenségről. Aztán ott volt az a kékszemű, sötét hajú katona, aki sosem jár
többé. sőt, nem is biceg, mert ahol egykor a lába volt, csak hazafias csonkok
maradtak. Nagyon-nagyon vörös volt a vére. Tisztavérű összamerikai
hazafiak. És Jackson, egy színes bőrű fickó, a vitéz 913-as század harmadik
szakaszából, akinek fél arca helyén üreg tátongott, s aki már soha többé nem
kacsint a jobb szemével a lányokra, mint annak idején, otthon, Peekskillben.
– Minden rendben, pajtás! Remekül vagyok – mondta Sollynak. A jobb
szeme belenyomódott az arcába, hátra, egy szintre a fülével. Solly vállon
ragadta és igyekezett nem nézni az arcába. És nem sírni. Jackson jobb szeme
mintha önálló életet élt volna, szomorúan meredt Sollyra, miközben az
fölsegítette Jacksont a hordágyra.
– Semmi baj, Solly őrmester! Nem a te hibád. – Széles, fekete arcát
álarcként fedte a vér. Jackson vére ugyanolyan színű volt, mint a többi
katonáé. Tiszta vérű amerikai! Voltak olyanok, akiknek a karja csak véres
bőrcafatokon lógott. Az egyik katonának tőből hiányzott a lába. A nemi szerve
is. A szerencsétlen nyomorult hasztalanul ordítozott:
– Lőjetek le! öljetek meg, szívtelen disznók! Égy lovon is
megkönyörülnétek ilyen helyzetben! – Sollyhoz fordult:
– Őrmester, kérem, eresszen egy golyót a fejembe! – Él akarta takarni a
nemi szervét, amelyet nem kellett eltakarnia, aztán öklével addig verte az
arcát, míg kifogyott belőle a szusz, de ez sem segített rajta. El voltak szánva,
hogy megmentik az életét, a hazájának, a feleségének, a családjának, mert így
kívánja a katonai büntetőtörvénykönyv. Nem lehet hibáztatni a szabályzatot.
Solly megértette a helyzetet. Az amerikai hadseregben az élet igen-igen
értékes.
Három-négy órán át végezte harci feladatát, s óránként háromszor-négyszer
hányt, amíg volt mit hánynia, aztán vért hányt, zavaros, rózsaszín vért, nem
olyan vöröset, mint amely a partot borította. Amikor már végképp nem volt
mit hánynia, patakzani kezdtek szeméből a könnyek, gáttalanul. Túl lágyszívű,
a fene egye meg!
Egész éjjel, egész héten zengett a Halál éneke, a hegyi szimfónia. Szinte
már unalmassá vált. A 913-asokat nyakig ellepte a keskeny lövészárkokban a
vér, a sós tengervíz, torkig voltak a parttal, a légitámadásokkal, a széllel, az
esővel és a barátságosan mosolygó filippínókkal, akikről időnként kiderült,
hogy álruhás japán katonák. Kényelmetlen procedúra újra és újra megtenni az
utat a partról az öbölben horgonyzó hajókig, miközben a bombák meg a
repeszek közönyösen zuhognak az ember körül. Valaki még megsebesülhet,
fasírozott lehet belőle, amint Moly szüntelenül panaszolta. De még ez is jobb,
mint tétlenül, céltalanul üldögélni a parton, nadrágba csinálni és várni a
halálra. És megvitatni a háború elvi kérdéseit, ami, akárhogyan is nézzük, az
adott helyzetben igencsak akadémikus. Az elkövetkező napokban éjjel-nappal
százával özönlöttek be a gyalogosok, légvédelmisek, a műszakiak, újabb
kétéltűek, a tüzérség, s csak Isten meg a főparancsnok a megmondhatója, kik
még. Ezrével jöttek: gyerekképűek, szakállasok, halálra rémült, simára
borotvált arcú fiatalemberek, négerek, zsidók, angolszászok, Puerto-Ricóiak,
filippínók áradtak a partra és haltak meg a véres parton, merészen nyomultak
előre, föl a hegyi csinnadratta irányába, és legtöbbjük túlzottan megijed ahhoz,
hogy féljen. Nem volt idő. Egyszerűen, a szó szoros értelmében nem volt idő.
A Halál egy mohó, izgatott, türelmetlen, kézdörzsölgető, kárörvendő gazfickó,
gondolta Solly.
A szerencsés 913-asok csak huszonhárom embert vesztettek azon a nagyon
mozgalmas első héten, és később már nem mentek olyan rosszul a dolgok,
amikor a gyalogság vette át a frontot tőlük, tíz-húsz mérföldnyire. Fele olyan
rosszul sem mentek a dolgok. Csak azok a ronda légitámadások ne lettek
volna, éjjel és nappal, nappal és éjjel, szakadatlanul:
SUUUUSSS – SUUUSSS – SUUUUSSS – SUUUUSSS –
SSUUUUSSSUUUUUUUSSSS – BUUUUMMBUMM, az emberek
megsebesültek, katonák és civilek, néhányan mindig meghaltak, de minderre
számítani kellett. C'est la guerre, ahogy Solly mondogatta. A szabadságért
mindent! Az emberek persze változatlanul szenvedtek a bakavésztől, amely
gyengéd elnevezésben a sereg egy kalap alá vette a bélhurut-, a vérhasés
minden egyéb hasmenéses járványt.
A 913-asok fölverték tanyájukat a kármin parton, megépítették a latrinát,
az álmok és rémhírek templomát, építettek egy konyhát, meg kiástak sok-sok
rókalyukat, amelyekben vadregényes, holdsütötte, bombaverte déltengeri
éjszakáik legtöbbjei töltötték. És megismerkedtek a filippínókkal, akik
tömegével látogattak el hozzájuk. Mindig ellepték az egész tábort, különösen
az élelmiszerraktár környékét. Úgy viselkedtek, mintha azt hinnék, övék a
part. De általában barátságosak voltak – már akik nem voltak japánok. Az
ember nem tudhatta. Az ember voltaképpen sohasem tudhatta.
És megismerkedtek Rositával, aki azonnal szüleivé fogadta őket.
Szépséges Rosita. Csont és bőr, kedves arcú, karamellszínű, kökényszemű
Rosita, szívszaggató mosolyával. Hat-hét éves, éhes, otthontalan, apátlan-
anyátlan, mindentelen. “Amerikánók ledobni nagy, nagy bomba, lett bumm!
És mindenki halott, halott!" Solly egyszer megkérdezte: “Hogy szerethetsz
bennünket, kicsikém? Hogy mosolyoghatsz ránk? Miért nem köpsz le
bennünket, amint megérdemelnénk?" Rosita csak bámult rá és mosolygott, ő
lett a 913-asok üdvöskéje. Valahányszor Solly meglátta, úgy érezte,
kettéhasad a szíve. Hogy a fenébe lehet ez rendjén? Hogy lehet ez a jobb
világ? Csalás az egész háború? És mind közül ő a legnagyobb csaló, azzal a
gennyes agitproppal? Amikor olyasmit tanít, amit maga sem hihet el?
A katonák takarókat és ruhát adtak Rositának. Nagy részét szétosztogatta.
Grant Tábornok egy kincstári alsóból bugyit fabrikált, és Rosita büszke
ruhaemelgetéssel mutogatta a bugyit mindenkinek, aki odanézett. Solly
számára ő jelentette a háború leggyöngédebb pillanatát. Neki adott mindent,
amije csak volt: ételt, cukorkát, szeretetet, részvétet – még az öbölbe is kivitte
a Kacsán, az előírások ellenére.
Rosita egytől egyig imádta a 913-as katonáit, válogatás nélkül
mindegyiküket, különösen nagy szerelembe esett azonban Solly őrmesterrel,
meg a nyurga Nyakigláb Lincolnnal, aki két hét múlva már tudott tagalog
nyelven beszélni és viccelődni az emberekkel.
A filippínók között voltak könnyen rászedhetek is. Bizony. Egy nap csinos,
fiatal nő jött be Solly sátrába, megállt és bámulta, félénken, bizonytalanul. A
világ legszebb népe. Rosita megkérdezte, mit akar – Rosita, Solly priccsén
ülve úgy beszélt, mint a ház asszonya, akinek joga van beszélni.
Egy idő múlva Solly is megkérdezte:
 – Nos, mit tehetünk önért, Miss?
A hölgy vihorászott, fojtottan kuncogott, egyik lábáról a másikra állt, és
Sollynak szűk lett a gallérja.
– Mit akar? – kérdezte. Rosita arca kipirult a dühtől. A nő végre
megszólalt:
– Megmutatná, kérem?
– Mit?
– Azt... – és ismét kuncogott.
A nyúlánk, aranybarna nő tág, ferde szeme túl nagy volt az arcához, fehér
fogsora ragyogott, de Solly nem szerette, ha kinevetik, bármilyen tréfáról
legyen is szó.
– Mit óhajt látni?
– Fehér jenkik mondják, fekete jenkik farkukat körültekerik derekukon.
Solly arca égett a dühtől. Nehezen lélegzett. Igyekezett lehiggadni, mielőtt
megszólal.
– És te hiszel a fehér jenkinek, he? Látni akarod a farkamat? Ennyire hiszel
a nagy fehér felszabadítóknak?
A nő arcán rémület jelent meg, amint megérezte Solly haragját. Megrázta a
fejét:
– Nem-nem-nem-nem! Én nem hinni! Csak akarni lenni biztos, hogy nem
hinni! – Megbiccentette a fejét és hátrált. – Köszöni szépen, viszontlátásra! –
Kiiszkolt a sátorból.
Solly a bejárathoz lépett. – Jöjjön csak vissza, megmutatom! – kiáltott
utána.
Rosita odament hozzá, átölelte a lábát.
– Ne légy dühös, Solly őrmester! Buta lány, csak ennyit tudja.
Solly fölkapta, magához szorította, és ő volt a világ minden gyereke.
Mindeközben Szöcske szökdécselése gyorsan lassú vánszorgássá fajult.
Elfogyott minden szuflája. Minden szöcs, minden ke. Egyik nap épp Solly
meg Moly sátra mellett vánszorgott tova, és Moly kirikkantott:
– Ugorj, Szöcske! Szöcske a fejét rázta.
– Ugorj magad, te kis nyavalyás! Ezek a rohadt japcsik ráléptek az öreg
Szöcskére!
Beesett szemét vérerek hálózták. Amióta partra szálltak, alig aludt egy órát
egyfolytában. Az egész éjjel tartó légitámadások álmatlanná tették.
Jelentkezett állandó éjjeli őrségre. Közölte a századparancsnokkal, hogy
úgysem tudna aludni.
 – Változatlanul inkább japcsikat rúgnál farba, mint hogy hazamenj, Szöcsi?
– érdeklődött Solly.
A másik megrázta a fejét.
– Azt a hazugságot az öreg Szöcske megspórolhatta volna magának.
A Vérespart egyhangúságát ellensúlyozta a fülöp-szigeteki táj; a magas
pálmafák, az óriási banánültetvények, a kókuszpálmák, a manilaültetvények, a
dohányföldek, az elmaradhatatlan rizsföldek és a hasonlóképpen
elmaradhatatlan karibubivalyok, a robusztus, hűséges bivalyok, a filippínók
legjobb barátai. A tagbaszakadt férfinép a mezőkön munkálkodott, ekéi és
küszködő bivalyai mögött, az asszonyok pedig gyereket cipeltek a hátukon,
vagy a végeérhetetlen rizstáblákon hajlongtak, majdnem térdig vízben. Solly a
saját népére gondolt, a négerekre, amint alig látszanak ki a georgiai,
mississippi gabona- és gyapottáblákból, ahonnan sehova sem mehetnek, ahol
az égvilágon semmit sem várhatnak. Háború vagy sem, nekik mindegy, kivéve
azokat, akik nagylelkűen föláldozták fiukat a békéért és szabadságért folyó
nagyszerű vérontás érdekében.
A tájat áthatotta, behintette az alföldi és felföldi emberek ismerte
valamennyi szín. És hegyek mindenütt. Szóval így születtek a Fülöp-szigetek,
döntötte el Solly. Sok millió évvel ezelőtt, hegyek ezrei buktak föl a tengerből,
hogy lélegzethez jussanak, aztán elhatározták, hogy a víz fölött tartják a
fejüket, mostantól az idők végezetéig.
És ahogy áthajt a kicsiny falvakon, az ember figyeli a lányokat,
asszonyokat, amint hármas-négyes-ötös sorban ülnek a kunyhóik küszöbén,
fejüket egymás ölébe hajtják, s a futószalagon dolgozók szakértelmével
szedegetik a tetvet egymás hosszú, fekete hajából. Esténként pedig kecses nők
guggolnak estélyi öltözékükben a főtéren. Ha az ember romantikus és idealista
lenne, majdhogynem rajonghatna ezért az országért. De egész idő alatt,
amikor épp nem a latrinán ült, vagy rettegett, Solly azt kérdezgette magától:
Miért vagyok itt? Mit csinálok ezeknek az embereknek a hazájában, tízezer
mérföldnyire az otthonomtól? Van ennek az átkozott háborúnak valami
értelme? Érezte, hogy itt nem igénylik igazán a nagy amerikai felszabadítókat.
Mégis, értelmet kellett találnia a háborúban, különben megőrjíti őt, Solomon
Saunders őrmestert. Millie férjét, Mama fiát, a törekvőt, a 913-as Különleges
Embereinek nagy propagandistáját, a szépreményű ifjút.
Két héttel a Dicsőséges Partraszállás után, amikor a helyzet már valóban
lecsillapodott, két-három nappali és öt-hat éjszakai légitámadásra, valamint a
dzsungel borította hegyekben rejtőző japán orvlövészek időszakos
orvlövészetére (tucatnyi ember esett el így), a századparancsnok újabb
propagandagyűlést rendelt el. Amikor Samuels ezt tudatta Sollyval, Solly
felkérte, hogy kerítsen másik embert a feladatra. Samuels hízelegve
győzködte. Végül Solly azt mondta:
– Ide figyeljen, én komolyan beszélek! Nem hiszek többé a Hadügy
halandzsájában. Nem értem. Nem tudom összefüggésbe hozni azzal az
őrülettel, amin az elmúlt két héten keresztülmentünk, sem a Vöröskereszttel
meg egyebekkel, a gyilkolással, az éhezéssel, sem a többi… – Elhallgatott.
Félt, hogy könnyekre fakad. Eszébe jutott az a reggel, amikor ideérkeztek.
– Őrmester, hiszen a hadseregben van!
– Ugye ismeri Rositát?
– Rositát? Miről beszél?
A századiroda előtt álltak. Solly körülnézett, aztán elnézett a távolba, a
zöldellő hegyekre, ahonnan a hajnal szokott előbújni, hogy napfénnyel árassza
el a vidéket. Georgia jutott az eszébe, a nyári vasárnapok. Egy New Jersey-i
rét. Torkában-szájában a nosztalgia kesernyés-édes íze. A zsúfolt Coney
Island-i strandra gondolt. Haza akar menni, fenébe a gyilkolással! Fenébe a
szenvedéssel és éhezéssel! Fenébe ezekkel a toprongyos szigetekkel, amelyek
a háború előtt szegények voltak, de most még szegényebbek, és Isten tudja,
milyenek lesznek a vérengzés után.
– Semmiről! Hivatalosan közlöm, hadnagy úr: ezennel tisztelettel kérem,
hogy mentsenek föl az agitációs és propagandafelelősi tisztség alól. Ha
óhajtja, írásban nyújtom be.
Este hívatta a százados.
Előzőleg úszott egyet a holdfényes öbölben, és megerősítette magát az első
reggel emlékével. Előírásosan felöltözött, aztán elindult a századoshoz,
szájában a halál ízével, orrában a haldoklók bűzével.
Ott álltak a százados sátra előtt. Enyhe szellő fújt az óceán felől, hűsítette
izzadó arcát, akárcsak Millie forró lehelete. Az ő állapotos Millie-je. Az édes,
a bájos Millie.
A százados rántott egyet a nadrágján.
– Mi újság, Saunders őrmester?
– Semmi, uram. Csak hányingerem van mindentől. Különösen az ön
leplezett déli kiejtésétől.
– Maga meg Samuels piszok jó munkát végeznek ezzel a
propagandadologgal, és én kifejezésre akarom juttatni, milyen nagyra
értékelem a munkájukat. Különösen a magáét. Megint lesznek előléptetések.
Két újabb törzsőrmesterre van szükség. Továbbá ma hallottam, hogy
Ausztráliában tiszti iskolát létesítenek amerikai katonák számára. Sose fájjon a
feje!
Solly nyirkos arcát ismét megcsapta Millie forró lehelete az óceánon túlról.
Millie azt suttogta: “Az eszedre hallgass, ne az érzelmeidre!" És kiabált:
“Előléptetés! – Előléptetés! Előléptetés!" Saját hangját tévesztette össze
Millie-ével. Szándékos véletlen.
– Nem tudom, uram. Én...
A százados folytatta:
– Az utóbbi időben rájöttem, őrmester, hogy a jó harci szellemnél nincs
fontosabb! Lehet egy hadseregnek akármennyi repülőgépe, tankja, hajója meg
amit csak akar, kutyagumit sem ér mindez, ha a katonák nem tudják, hogy
ügyük igazságos! Tegnap vettem részt egy megbeszélésen a parancsnokságon,
és ez a téma újra meg újra szőnyegre került. – Föl-alá járkált Saunders előtt.
Időnként megállt és rántott egyet a nadrágján. – Nos, készülgetnek már
Samuelsszel a szombati gyűlésre?
Solly arcát ezúttal semmiféle óceáni lehelet nem hűsítette. Most egy másik
hangot hallott magában, amelyet nem tudott fölismerni.
– Azt hiszem, valaki másra kellene bíznia ezt a feladatot, százados úr.
Olyasvalakire, aki jobban megérti – mármint a háború értelmét. – Gyűlölte
magát, mert köntörfalaz. Nyíltan meg kéne mondania ennek a hajcsárnak,
hogy menjen az anyjába a feladatával együtt.
– Samuels hadnagy mindenről beszámolt nekem. Megértem, mit érez.
Tudod, hogy a négereknek nincs annyi sanszuk, mint amennyit
megérdemelnének, de biztosíthatom...
– Százados úr, én inkább azt választanám, hogy... A százados gyorsan
elvesztette megértő türelmét.
– Választaná! Magának nincs választása ebben a hadseregben! Mindennek
ez az oka! Túl sokat kényeztettem ezt a rohadt alakulatot, különösen magát, az
istenit! Hát ide hallgasson! Elő fogják léptetni törzsőrmesterré, és nagyon jól
tudja, hogy maga is akarja! Egy pillanatra sem ver át. Továbbra is agitációs és
propagandafelelős marad. Segít a hadnagynak a szombati program
összeállításában. Világos?
– Nagyon is, uram. – Ha én nem teszem meg, megteszi más. Miért ne
engem léptessenek elő?
Rutherford Solly vállára tette a kezét.
 – Miért van az, hogy nekünk kettőnknek folyton össze kell akasztanunk a
bajszunkat? Én mindig nyílt és becsületes voltam magával. – Mint egy fürdős
ringyó.
A vállán nyugvó kéz furcsa érzést váltott ki Sollyból. Mintha
tengeribetegség környékezné. Elhúzódott a századostól, összeszedte magát. El
akart menni, még mielőtt a százados jelenlétében hányja el magát. A feladatot
elvállalta. Nincs több beszélnivalójuk.
– Elárulok egy hétpecsétes titkot, Saunders. Jövő kedden valószínűleg
újabb partraszállást hajtunk végre!
Solly majdnem elnevette magát. Hát ezért lett olyan fontos a századnak a
katonák harci szelleme! Eszébe jutott az első partraszállás, érezte a holtak, a
haldoklók vérének, meg a tömeges hasmenésnek a szagát, s ismét gyomrában
dúlt az egész háború. Kerülgette a. bakavész.
Szombat reggel az ebédlősátorban gyűltek össze. A téma: “Megnyerhetjük-
e a békét, ha megnyertük a háborút?" Alpontok: “1. Azt a demokráciát,
amelyért küzdünk, átvihetjük-e a gyakorlatba valamennyi ember számára? és
2. Elkerülhetetlen-e a háború?"
Solly meg Samuels verejtékezve küszködött a reggeli hőségben. Samuels
azt bizonygatta, hogy a háború után más lesz a világ. Jobb világ köszönt rájuk,
amelyben minden ember szabad lesz és egyenlő, fajra, meggyőződésre,
vallásra vagy bőrének színére való tekintet nélkül. – Pontosan ezért folyik a
háború.
Az emberek csöndben ültek a fülledt hőségben és figyeltek. Solly árulónak,
tamásbátyának érezte magát.
– Rajtunk áll – mondta –, rajtatok és rajtam, valamennyiünkön, hogy
valóban elnyerjük-e azt a békét és szabadságot, amelyért harcolunk és
pusztulunk. Rajtunk áll, hagyjuk-e, hogy elfelejtsék a háború jelszavait. Ha
hagyjuk, a mi szégyenünk!
– Kétségbeesetten igyekezett kontaktust teremteni velük. Látta, hogy
néhányan helyeslőén bólogatnak. Valaki azt suttogta:
– Az igazat! – Solly folytatta:
– Senkit sem fog jobban érdekelni a szabadságunk, mint saját magunkat!
Ha otthon szépen lecsücsülünk a fenekünkre, a mi szégyenünk! – Most tisztán
hallotta Moly suttogását: – “Én is ezt mondogatom..." – Solly folytatta: –
Mindannyian tudjuk, mit mondott Fred Douglass: “Aki szabadságot akar,
verekedje ki magának."
Amikor a kérdésekre került a sor, Nyakigláb Lincoln így szólt:
 – Ember, hát nem tudod, hogy a fehér kutyából sem lesz szalonna?
Ugyanaz lesz, ami volt. Csodálkozom rajtad! Ami pedig a háború
elkerülhetetlenségét illeti, mihelyt vége lesz ennek a háborúnak, még a
puskapor sem szárad ki, az oroszok meg az Egyesült Államok azonnal egymás
torkának fognak ugrani. Nem létezik béke, mint olyan. Mindig háború van.
Csak időnként elcsitul!
Egy idősebb, Bell nevű katona teljesen begerjedt. Sollyt, Samuelst és velük
együtt a Hadügyminisztériumot azzal vádolta, hogy istentagadók.
– A Szentírásban is benne áll, hogy mindig lesznek közel s távol háborúk,
és az ember semmit sem tehet ellene.
Ennek ellenére Samuels és Solly úgy látta, hogy a gyűlés egészében véve
sikeres volt. Solly nem érzett akkora bűntudatot, mint az elején. A vége felé
Rutherford is benézett, s a gyűlés után elismerését fejezte ki. De francba a
százados elismerésével! Sollynak nem volt rá szüksége. Elmondta az
igazságot, úgy, ahogy látta – nincsen mit szégyellnie. Mégis, mégis, mégis,
nem tetszett neki a saját szájíze, sem az, amit a gyomrában érzett. Nyakigláb
megkérdezhette volna: Hogyan lehet demokratikus háborút vívni
antidemokratikus hadsereggel? Ez volt a kérdés, amelyet Solly már sokszor
föltett magának.
A katonák harci szelleme a következő hétre valamicskét javult. Többé-
kevésbé hozzászoktak a helyhez és a körülményekhez. A légitámadások ugyan
nem szűntek meg, és napról napra pár ember elveszített afféle apróságokat,
mint az élet, az érzékenyebb katonák még mindig nem lábaltak ki a
bakavészből, de akárhogy is álljon a dolog, a jól végzett munka meghozta
gyümölcsét; részt vehetnek az újabb partraszállásban! Néhányan nem
értékelték kellőképpen.
De ahogy Solly mondogatta: ,,C' est la guerre!"
Moly azonban azt felelte:
– Az eszed tokja. Ezek a veszett kurvapecérek addig ugrálnak összevissza,
míg a végén valakinek még baja esik...!
Száz szónak is egy a vége, egy szép, rózsás hajnalon tábort bontottak,
három héttel s öt nappal partraszállásuk után, Rosita pedig sírva-nevetve velük
ment odáig, ahol a Kacsák vízre ereszkedtek és elindultak a hajók felé. A
katonák nyakába csimpaszkodott, különösen Sollyéba és Lincolnéba,
búcsúpuszikat osztogatott, miközben mosolygó arcán könnyek csorogtak.
Néhány katonának is szégyenkezve könnybe lábadt a szeme, amikor
eltávolodtak a parton magányosan álldogáló kislánytól. Solly aznap reggel egy
kicsit meghalt. Hatéves, gyönyörű, hajléktalan, apátián, anyátlan, még
nagyszülei sincsenek, sír, mosolyog, sír. Amerikánók ledobni egy nagy
bomba, lett bumm! És mindenki halott, halott!
Minek?

Ötödik fejezet
Az új partraszállás negyedik hullámában vettek részt. Néhányuknak valóban
baja esett, de Solly szemszögéből nézve még sosem volt ilyen jó dolguk. A
sebesültek befeküdtek egy kényelmes kórházba, vagy elhajóztak hazafelé,
esetleg Ausztráliába, és többé nem volt gondjuk a baka vészre, amely állandó
hasmenési készültségben tartotta a katonákat, görcsös, felfúvódott belekkel, az
átkozott, nyavalyás bakavészre, amelytől nem szabadulhattak, míg végül az
ember vért székelt, a feneke fájt és vérzett, folyton-folyvást, nem is beszélve a
felvégről, az okádásról, amely mindig hasonló termést érlelt. És Graham
hadnagyról, a műszaki tisztről, aki szabályosan megőrült, akárcsak vagy
félszáz társa, ott a parton, azon a dicső, győzedelmes hajnalon. Amikor Solly
utoljára látta, épp üvöltve rohant végig a parton: “Vissza! Vissza! Jönnek a
japcsik!". s mielőtt bárki megállíthatta volna, hanyatt-homlok belevetette
magát a vízbe. A flotta halászta ki. Egy rohamcsónak megindult az ordítozó,
rúgkapáló emberrel kifelé az öbölből, és Solly nem látta soha többé. Persze
azoknak is szerencséjük volt, akik már nem mennek haza, hiszen nekik
semmire sincs gondjuk. Még azon sem kellett rágódniuk, hogy vajon a
háborúnak van-e értelme vagy sem, és hogy vajon jobb világ nő-e ki ennek a
málladozó vén földnek a hamvaiból. Nem kellett azon rágódniuk, hogy vajon
meghívja-e őket következő rendezvényére a Vöröskereszt, ők már átkeltek
azon a bizonyos Jordán folyón, amelyen túl minden csupa béke, s nincs
dolguk háborúval. Sem az agitproppal.
Minden megismétlődött: a bombázás, a gyakorlatilag csaknem
akadálytalan partraszállás, és persze a part megtrágyázása, aztán a lángoló
hegyekből lezúduló áldás, majd a nyögés és nyöszörgés, a vér és a halál, s a
további trágyázás vérrel és emberi ürülékkel.
Aznap délelőtt, az egykor fehér, de most kármin parton, a hegyekből
zuhogó, vijjogó dörgés, a haldoklás, a bakavész, a nyögés és nyöszörgés, a
nagy köpölyözés közepette Billy Banks, a Kölyök, odalépett Sollyhoz.
 – Solly őrmester! Hogy a fenébe mondhatja, hogy ennek van értelme? –
Szemében vadság, arcán tehetetlen düh. Körbe intett. – Ez őrület! Nem látja?
Őrület! Őrület! És az égvilágon semmi értelme!
Ezt mondta William Banks (aki nem tudott úszni).
Solly hosszan, merően nézte a kölyökképű katonát; a fiút, akiből a sereg
nem volt képes férfit faragni. A könnyek csak úgy csurogtak az arcán, s Solly
legszívesebben vele sírt volna. Először félt is megszólalni. Végül rekedten
annyit mondott: – Rájöttél? – Aztán megfordult és elindult, de a Kölyök
követte.
– Solly őrmester, le akarok lépni, az istenit, és meg is teszem az első adódó
alkalommal! Nem tréfálok, őrmester! – A légitámadások idején mindig
berohant az öböl vizébe.
– Csak szólj, megyek veled – felelte Solly halkan.
Hogy az ördögbe nem érti Billy Banks, hogy minden amerikai katonának
harcolnia kell a szabadság ügyéért? De hogyan öntsön lelkesedést Billybe,
amikor a sajátja is pozdorjává tört? Hogyan adjon értelmet az őrületnek?
Az újonnan elfoglalt szigeten töltött első éjszaka szünet nélkül bombázták
őket. Senki sem aludt, kivéve Nyakigláb Lincolnt. Másnap vagy ötvenöt
méternyire behúzódtak a partról, és a tábort egy kis tisztáson ütötték fel,
amelyet három oldalról a dzsungel, a negyedikről az út határolt. Második
éjszaka szerencse érte őket. A légitámadások elől védelmezőt találtak egy
százhatvan kilométeres sebességű tájfun személyében. Pálmafákat döntött ki,
kinn az öbölben egymáshoz vágta a hajókat, néhányat fölfordított, a kevésbé
tengerállókat elsüllyesztette, fölborogatta a Kacsákat is, és úgy látszott, fő
célja, hogy belemossa, belefújja a szigetet a mély, sötét tengerbe, amit kishíján
el is ért. Solly, Jim Larker, Moly, Nyakigláb és Scotty az éjszaka első felét
azzal töltötték, hogy összkomfortos családi rókalyukat ástak maguknak egy
sietve fölvert sátor mellett, amelyet a tájfun aztán még sietősebben fújt el. Így
végül a rókalyukban kötöttek ki, amely Solly szerint mégiscsak a
legbiztonságosabb hely volt, az összevissza zuhogó fatörzsekre való
tekintettel. Ott csücsültek a sírgödörnyi méretű földbe vájt lyukban, miközben
a világ elsüvöltött a fejük fölött. A magas, tehetetlen pálmafák nyögve,
sóhajtozva, néha sikoltozva állták a kíméletlenül korbácsoló esőt, a szelet, a
teniszlabdányi jégdarabok verését. Hangjuk kísérteties volt, akár a gépágyúké,
vagy a surranó lövedékeké, amelyeket a japán aknavetők szórtak a mélabús
hegyekből.
 – Egy vigasztal: Tojó ma éjjel nem teszi tiszteletét – mondta Solly. – Még
ő sem tudja elkormányozni a gépeit ilyen hacacáréban!
Ha fölnézett az ember, láthatta, amint mindenféle dolog röpül át százhúsz
kilométeres sebességgel a rókalyuk fölött. Moly fölsorolta:
– Sátrak, ruhák, bakancsok, faágak, fegyverek, sisakok, gázmaszkok,
időnként egy cingár baka, evőeszközök, töltényövek, tisztek és majmok,
denevérek, valamint banánfürtök.
Üldögéltek, beszélgettek, az otthonukról, kényelemről, egy kiadós ebédről,
hideg limonádéról és egy csésze forró kávéról, szerelemről, munkáról és
nőkről, végül pedig a háborúról. Jimmy Larker azt mondta:
– Ez egy antifasiszta háború, és a négerek ugyanannyira érdekeltek benne,
mint bárki más.
Solly keserűen válaszolt:
– Mintha csak azt mondanád: ugyanolyan gazdag vagyok, mint te, amikor
egyikünknek sincs egy lyukas bilije sem. Neked kéne agitproposnak lenned!
Moly közbeszólt:
– Ilyen éjszakákon feküdnék le szívesen valami gusztusos, dundi
tyúkocskával. Imádom viharban a kamatyot! Künn zuhog az eső, fúj a szél, az
öreglány nyögdécsel és sóhajtozik... aztán pedig ránk virrad a fényesre kefélt
reggel!
– Átmenetileg hagyjuk a négerkérdést – mondta Jimmy. – Ki a fő ellenség?
– A fehérek! – rikkantotta Scotty. – Samu bácsi, aki beletömi a csillagos-
sávos lópikulát abba a hájas fekete seggetekbe!
– A Rutherford gazda, meg a többi hozzá hasonló nyamvadt fehér! –
mondta Solly. Erősítsd csak a harci szellemet, Saunders törzsőrmester,
agitációs és propagandafelelős!
– Puha-pihe ágyikó – merengett Moly olvadozva –, és bele egy gusztusos,
dundi, zaftos tyúkocska! Közben pedig az ablaktáblán kopog az eső, de nem
tud bejönni. Aztán fölvirrad a fényesre kefélt reggel!
– Mégis, most mindennek jobbra kell fordulnia, mire hazamegyünk –
mondta Solly. – Ez a háború a szabadságért folyik. Vagy el kell hinni, vagy
megőrülni. Berohanni a dzsungelbe és elfeledni az egészet. Majd mi jobbra
fordítjuk!
– Szabadság, egyenlőség, testvériség, meg a többi lószar, amiben a fehérek
maguk sem hisznek – mondta Nyakigláb Lincoln.
– Valamiben hinnünk kell, az istenit – felelte Solly szenvedélyesen. –
Értesd meg velünk, Jimmy!
 – Csak azért, mert törzsőrmester vagy, nem kell bevenned mindent amit a
fehérek mondanak – vetette oda Scotty. – Azt hittem, ezt a hülyeséget már
Ebbensville-ben kiverték a fejedből.
– Úgy beszélsz, mint egy igazi igazhitű, Solly – mondta Nyakigláb. –
Meglepsz. Most látom, hogy te valóban hiszel abban a maszlagban, amit
azokból a minisztériumi vicclapokból tanítasz!…
– Tudod miben hiszek? – kérdezte Scotty. – Én igaz hazafi vagyok. Én
hiszek az istenben boldogult amerikai elnökökben – valamennyiükben!
Rajongok értük, és annyit gyújtok majd össze belőlük, amennyit csak tudok,
ha egyszer hazakerülök amikor vége ennek a cécónak. Őket fogom szeretni és
tisztelni- George Washingtont, Abraham Lincolnt, Alexander Hamiltont,
azokon az ennivaló kis zöld papírdarabkákon!
– Ha nem hisztek a háborúban – kérdezte dühösen Solly –, mi a fenének
vagytok itt? Miért nem léptek meg mind egy szálig? A tábort körülvevő őrök
egyike akkorát bömbölt, hogy egy hullaházban is riadalmat keltett volna:
– Állj! Ki vagy? ,
A rókalyukban az emberek nedves fegyvereik után nyúltak.
Hordófejű Baker volt az őr.
– Állj, a sze-sze-szentségit! Ki vagy?! Nem gatyázok, szarháziak!
Feleljetek!
A rókalyuk lakói csörtetést hallottak a patak irányából, aztán megszólaltak
a fegyverek.
– PA-PA-PA-PA! A japcsik! A japcsik! PA-PA-PA-PA!
Az ijedtségtől megállt bennük az ütő, ám kiugrottak a rókalyukból és
bajtársuk megmentésére siettek. De mire odaértek, Hordófej már leterített egy
ellenséget, a többi pedig visszafelé menekült a patak menték. Solly csak
széles, fekete hátukat látta A fülöp-szigeteki vaddisznók hatalmasak,
szaporák, rosszindulatúak, és messze földön hírhedtek antihumanizmusukrol.
Nem jó velük összeakaszkodni. Az a példány, amelyet Hordófej – egész
tölténytárát vaktában kilőve a patak felé – eltalált véresen állt a fekete,
masszív vállát nyaldosó vízben, és révetegen meredt Hordófejre, Sollyra, meg
a többiekre, a metró állomásán borotvapengét áruló vak ember világtalan
szemével. A vérző állat meg akart fordulni, hogy csatlakozzék társaihoz, de
erőfeszítéseinek jutalma csak egy véres vízi temetés lett. Úgy süllyedt el, mint
a hajó a tengeren.
Amikor visszaértek a rókalyukba, nekiláttak kirekeszteni a zegernyét.
Ponyvával födték be a lyukat, és a ponyvát cövekkel rögzítették. Fél óra
múlva Hordófej bekúszott a ponyva alá, és csatlakozott hozzájuk. Épp
vaddisznókat, bivalyokat, tyúkocskákat, és az antifasiszta, demokratikus
háborút tárgyalták, s azon vitatkoztak, vajon biztonságosabb és kényelmesebb
volna-e elhagyni a földbe vájt lyukat, és a tábor túlsó oldalán álló Kacsák
valamelyikében keresni menedéket. A víz, amely előzőleg még csak a
feneküket nyaldosta, immár a csípőjükig ért, s rendületlenül kúszott tovább.
– Jó ötlet. Kár, hogy a Kacsák felét már hanyatt fektette a tájfun – jegyezte
meg Solly.
– Az egész szigeten csak a Kacsákban nincs víz – mondta Békés Larker. –
Mind le van fedve vízhatlan ponyvával.
– Ezek a filippínó nők csinos pipik, halljátok? – kezdte Moly álmatagon. –
Le a kalappal előttük. Odaát, azon az előbbi helyen, egyszer elbeszélgettem
eggyel a háza előtt, és képzeljétek, az a pipi tetőtől talpig megfürdött ruhástól,
miközben beszélgetett velem, de mindenét megmosta ám, és ha egy picurkát is
láttam belőle, kutya legyek! Majd kiugrott a szemem, de egy körömfeketényit
sem láttam!
Nevetgéltek, kuncogtak. Hordófej azt mondta:
– Tényleg, csudapofák, fiam! Meg tudják csinálni azt, hogy egyenesen
állnak, szétrakják a lábukat, elhúzzák maguktól a ruhájukat, és úgy pisilnek,
hogy még csak be sem nedvesítik magukat.
– Igazat beszélsz – jegyezte meg Solly. – Azoknak a csibéknek távcsöves
irányzék van a puncijukon!
Nevettek.
Békés megismételte javaslatát, hogy vonulnának át a Kacsákba. Hordófej
tiltakozott:
– Egy frászt! Meg vagytok ti veszve! Esik az eső, ha nem tudnátok! Olyan
vizesek leszünk, mint egy mosogatórongy, mire odaérünk!
Vele nevettek, a könyékig érő vízben. Valaki szellentett, a víz
fölbugyborékolt, ezen megint nevettek. Moly azt mondta:
– Induljatok csak el abban a töksötétben, a nyílt terepen, valamelyik
mániákus őr majd csinál rajtatok egy új segglukat! Engem bombákkal sem
tudtok kiverni innen reggelig!
Ismét nevettek. Solly vette át a szót:
– Ha tovább szökdécselünk ezeken a szigeteken, előbb-utóbb
mindannyiunknak három-négy segglukra lesz szüksége, különben orrunkon-
fülünkön fog kijönni a belbecs.
 Amikor azonban a víz már a vállukig ért (azaz Moly füléig), Solly átvezette
a dicső harcosokat egy meghitt, meleg Kacsába. A következő nap vakítóan,
izzón forró volt, s csaknem teljesen légitámadásoktól mentes. Tovább haladtak
az úton, és tábort vertek az egész Fülöp-szigetek két amerikai repülőtere
egyikének közelében. A japánok bezzeg lépten-nyomon repülőtereket tartottak
fenn, még a vérző hegyekben is – mindenütt, ahol egy kis tisztást találtak,
amely volt akkora, hogy egy repülőgép fölszálljon róla, de elég apró és
eldugott ahhoz, hogy elkerülje a jenki felderítés figyelmét.
Az egész vidéket átitatta a rothadó hús émelyítő szaga. Az út mindkét
oldalán, az árokban halott japán fanatikusok hevertek halomban, mint a tűzifa:
fejetlen, karjukat vagy lábukat vesztett emberek, halottak egytől egyig. A vad
napsütés áthevítette a testeket, s a halott homo sapiens bűzéhez képest a
döglött patkány szaga enyhe virágillat. Ha logikusan végigvinnénk ezt az
őrültséget, gondolta Solly, most itt helyben ki kéne ugranunk a Kacsákból,
hogy szert tegyünk némi friss húsra a változatosság kedvéért. Egy finom,
zaftos emberi sonka, vagy lapocka, mellehúsa, belsőségek, esetleg fartő.
Távolabb, a mezőn, hatalmas, jóképű bulldózereket vett észre, amelyek
szakavatottan ásták az árkot és százával buktatták a japán hullákat végső
nyugvóhelyükre. A halál szaga megrohanta az orrát, fölkavarta a gyomrát,
összerántotta a tüdejét, megtapadt a torkában, betömte a légcsövét. Kihajolt a
Kacsa oldalán és hányt. Az utolsó pillanatban még meglátott egy fiatal
filippínó asszonyt, távolabb, a mezőn, amint guggolva segített termővé tenni a
földet.
A háború nagy csúfsága közepette, az új partraszállás első napjaiban,
egyetlenegy szépség villant a szemébe, akár a völgy lilioma, amely büszkén
virágzik a kopár sziklán. Édes arca volt a nőnek aki átbaktatott új táborukon,
hátán csecsemőjével, fején egy kincstári ruhaköteggel. Barna kutya ment
előtte, nyitott szájjal, piros nyelve kilógott a hőségben. Olyan szép volt a nő,
hogy Solly gyomra belefájdult. Bőre, mint a friss pirítós szeme fekete,
mandulavágású. Kecses járása szép, tiszta költészet, ritmusok szimfóniája
volt, amint csípőjét ringatta. Solly csak egyetlen, röpke, futó pillanatig látta,
de a kép vele maradt, mintha lefényképezte volna, örökre vele maradt. Úgy
érezte, már látta az arcát valahol, valamikor: lényének legmélyén érezte.
Nyelve hegyén volt a neve, az arca emlékezetének küszöbén. Csaknem
odakiáltott neki.
Fogékony volt a nő arca, erre a büszke, hátrahúzott vállú járásra, erre az
édesen zavaró asszonyiságra. Mostanában Millie mindig vele volt, amint
drága terhessége egyre közeledett a végső beteljesedéshez. Solly már tíz napja
nem hallott róla. Szinte sajgott a magánytól és a vágyakozástól.
Néhány nappal később, egy este épp nevetgélve, viccelődve álltak sorba
abrakért, miközben a géhás őrmester ordibált:
– Gyerünk, gyerünk, siessenek, az istenit! Már mehetnékem van. Szert kell
tenni valami slicceit szemű babára! Torkig vagyok a kerek szeműekkel!
A katonák nevettek, de Perry őrmester még csak. el sem mosolyodott.
Halálosan komoly volt. Kitört rajta a kandüh. Lehet, hogy hemzsegnek
körülöttük a japánok, de az őrmestert semmi sem tarthatja vissza! Solly az ő
filippínó mosónőjéről álmodozott. Almában a nő teljesen összemosódott
Millie-vel, sőt, talán még Fannie Mae-vel is. A katonák megszegtek minden
szabályt, amely a harchelyzetben történő étkezésre vonatkozott, még a
legfőbbet is, azt, hogy hármasával lépcsőzetesen kellett volna sorba állniuk.
Mindenesetre álltak ott a sorban legalább ötvenen, amikor se szó, se
beszéd, az alkonyi tűzben lángoló ég a föld felé zúdította ama bizonyos
ezüstüstökösök egyikét. A japán gép az egész szigetet szendergésében lepte
meg, és már csak száz méter magasan lehettek, amikor a földről végre
rászabadították a poklot. Ugatni kezdtek a gépkutyák, nyomjelző lövedékek
szegődtek Tojó nyomába, aki föl-alá száguldott a tűzben, mint egy vérszomjas
középcsatár. A sorban állók többsége megbabonázva nézte a gépet, köztük
Solly is, figyelte a tűzijátékot, eszébe jutott a függetlenség napja, a Vidám
Park, talán ott látta a nőt, az ő filippínó mosónőjét, lehetetlen, a nyomjelző
lövedékek Tojót követték, akár valami őrült szivárvány, amely pillanatról
pillanatra duzzadt, ahogy egyre több gépkutya csatlakozott a víg
hajtóvadászathoz, talán a tarka nyomjelzősávok lefelé ereszkedtek,
cikcakkban, csaknem a fák koronájáig, s egyszerre Tojó már csak harminc
méternyire lehetett a sorban álló 913-asoktól, mélyebben a lomboknál is,
bukdácsolva bujkált a lövedékek elől, amelyek már szinte a földön állókat is
fenyegették, aztán a feléjük szökdécselő Tojó megszólaltatta géppuskáját, és a
sor két századmásodperc alatt szétszóródott. Még Nyakigláb Lincoln is
megmozdult.
Ta-ta-ta-ta-ta ta-ta-ta-ta, Tojó morzejeleket írt az útra. Solly a sátra melletti
rókalyukhoz rohant és fejest ugrott bele, de mielőtt földet ért volna, egy másik
katona vetette alája magát, amikor ráhuppant, egy újabb bajtársa landolt a
fején, aztán pillanatok múlva: BUUUUM! Élete leghangosabb dörrenése.
Földsüketen feküdt, enyhe agyrázkódással, két katona közé préselve,
miközben a rengő föld úgy rázta össze őket, mintha turmixgépben lennének.
Végre zavartan elhúzódtak egymástól, de még mielőtt kivonszolódhattak
volna a rókalyukból, ismét: BUMM – BUMM – BUUM! BUMM!
Egy idő múlva észrevették, hogy az apróbb bummok a pár száz méternyire
levő üzemanyagraktár felől szólnak. Tojó hajszálpontosan rakta le tojásait.
Két-háromszáz benzines hordó lehetett ott fölhalmozva, és egész éjjel, minden
négy-öt percben, valamelyikük az ég felé vetette magát, hang és téboly
közepette robbant föl, lángjai a bosszús levegőt nyaldosták tüzet igyekezvén
rakni a hold körül. A tűz egyúttal kiváló jelzőfényt szolgáltatott Tojónak; a
japán gépek huszonöt-harminc percenként megjelentek. Végigszökdécseltek a
sziget fölött a lombkoronák magasságában követték a part vonalát, olyan
alacsonyan, hogy akár puskával is eltalálhatták volna, vagy köveket vághattak
volna hozzájuk; bukdácsoltak a gépkutyák tüzében, morzejeleket írtak a
földre, és lerakták tojásaikat.
Itt még nem volt idejük latrinát építeni. Túlzottan lefoglalta őket az, hogy
partra szállítsák az újonnan érkezett csapatokat, a fegyvereket és a lőszert,
elszállítsák őket a sziget belsejébe. aztán visszatérjenek, ugráljanak a golyók
elől, oda-vissza, egész nap, késő éjszakáig. De a japánok hál'istennek
hátrahagytak egy körülbelül másfél méter mély gödröt, rajta egy keresztbe
fektetett pallóval. Tíz méternyire lehetett Solly sátra mögött félig telve esővel,
vizelettel és ürülékkel, a szomszédság legnagyobb örömére. Aznap olajat
öntöttek a háborgó vizekre, de az olaj nem fojtotta el, még csak nem is
enyhítette a szörnyű bűzt.
Solly a priccsén ült, várta Tojó következő látogatását. Gyomrát kétrét
rántotta a görcs, és gazdája úgy szeretett volna egy jót ürülni, mint még soha.
Kétségbeesett mehetnékje volt. Félt hogy szégyenfoltot ejt alsóneműje
becsületén. Csak az a kérdés, hogy mi a teendő, ha Tojó morzézva
megérkezik, s ott kapja gyámol- és nadrágtalanul, a keskeny pallón guggolva?
Ugorjék fejest a pöcébe? Inkább a halál! Viszont ha eltalálják, belezuhanhat a
holdsütötte gödörbe, és akkor biztosan meghal! százezerszer meghal. A
pöcegödör bűze elevenen élt az orrában.
Az éjszaka nagy részét priccse szélén és tűkön ülve töltötte, görcsökben
vonagló gyomorral, Tojó látogatására várva. Ha Tojónak az volt a célja, hogy
zaklassa őket, akkor kétségtelenül sikerrel járt. Megtörte mindenki nyugalmát,
kivéve Nyakiglábét, aki átaludta az éjszaka javát. Még csak egy rókalyukat
sem ásott magának. “Fészkes fenét!", jelentette ki a század lírikusa, ,,ha ki
akarnak nyírni, kinyírnak. Én aztán nem fogom még a síromat is megásni!"
 A bombázás fő célpontja nyilvánvalóan a repülőtér volt, hogy
hasznavehetetlenné tegyék a fölszállópályát, a második legfontosabb célpont
pedig a Solly sátrától mindössze harminc méternyire levő légvédelmi
ágyúállás. A légvédelmisek bandája egy rakás jámbor, merészen begyulladt,
fekete hajú és szőke srácból állt, többnyire a smaragdpázsitú Kentucky
sarjaiból. A halott manhattani ír legény is az ő alakulatukhoz tartozott. Moly,
Solly meg Jimmy az éjszakába nyúló bajtársias kávézgatások során ismerte
meg őket, miközben arról beszélgettek, hogy milyen lesz a világ, amikor ismét
fénybe borul. Egyikük, Randy nevezetű, a barátságos pesszimista, nem
remélte, hogy valaha is viszontlátja Kentuckyt. Azt mondogatta: “Az elgyötört
seggemre mondom, egy szép éjjel Tojó egyenesen az ölembe hullatja a
tojását!" Ez volt a második partraszállás a 913-asokkal, és máris túl sokat
tanult Molytól. Látható büszkeséggel töltötte el, hogy legalább annyiszor
használja a “szarházi kurvapecér" kifejezést, mint a többi szarházi kurvapecér.
Meglepő volt, hogy ezek a tősgyökeres kentuckyi fehér legények mennyire
maguk mögött hagyták minden fehérségüket Kentucky állam smaragdzöld
pázsitján. Remekül kijöttek a 913-as század elszánt csibészeivel, noha nem is
erőltették. Úgy látszott, nincsenek is tudatában.
Előző éjjel sokáig üldögéltek a 913-asok ebédlősátrában, kávéztak és
fecsegtek. A Randy nevű azt mondta:
– Öregem, egy szép napon fölvonszolom ezt az elgyötört seggemet New
Yorkba, ott aztán arany életem lesz a mindenféle népek között! Szabad leszek,
mint a szél, az istenit! Boldog, mint a mókus, fönn a fán! Nem hiszem, hogy
még egyszer kedvet kapok ahhoz a kibaszott falusi élethez!
– Úgy ám, öregfiú – biztatta Scotty –, torkig lehetsz már a csillagos-sávos
disznókkal, akik a pofádba finganak és még bocsánatot sem kérnek, mi?!
Mindenki nevetett, Randy is. Amikor elhalt a nevetés, folytatta:
– Nem megyek én sosem haza, soha többé. Nem hiszem, hogy bárki is
hazamegy. Nem hiszem, hogy a háború valaha is véget érne
– Miért vagy benne ebben a háborúban, Randy? – kérdezte Solly. – Mi a
nyavalyára való az egész?
Egy széles vállú, szelíd képű katona, akit Karóidnak hívtak, közbeszólt: ,
– Én például azért vagyok benne, mert eddig meg nem tudtam kiötölni,
hogy a francba jussak ki belőle!
– Aszondom én neked, amit a papám szokott mondogatni, ha
megkérdezték, harcolt-e az első világháborúban. Aszondta az öreg:
“Harcoltam, harcoltam, harcoltam, fiam, és mégis behívtak!"
 Mindannyian nevettek Randy kedvéért.
– Ha elveszíthetnék valami lényegtelent, mondjuk egy bal kart, egy lábat,
egy bal herét, vagy valami hasonlót, talán kiengednének ebből a kórságból –
mondta Karold.
– No és a szabadság, Randy? – érdeklődött Solly. – Nem akarsz harcolni a
szabadságért meg a demokráciáért?
– Meg a többi maszlagért? – fűzte hozzá Moly.
Solly már látni sem bírta a sok fehér katonát, akik mind nem érezték
magukénak az antifasiszta, demokratikus háborút, amely békét s szabadságot
hoz a világnak.
– Nekem ugyan nem volt semmiféle szabadságom odalenn, azon az
istenverte farmon, ahonnan jövök – jelentette ki Randy. – Hajtottam magam
napkeltétől napnyugtáig, de sose vittem semmire. Még csak oskolába se
jártam, sehova se. És ha most hazalátogatnánk, te meg én, nem mehetnénk be
együtt a városba Miféle szabadság az? Persze, nektek, odafenn New Yorkban,
nektek, más, nektek van miért harcolnotok ebben a háborúban. Aszondják
nekem, hogy odafönn a szabadság magától értetődő dolog, és az ember
egyszerűen ember. Ha én is New Yorkba valósi lennék, mint ti, akkor nem
bánnám, hogy benne vagyok ebben a szarban!
Solly rámeredt, aztán kitört belőle a megállíthatatlan nevetés Molynak épp
tele volt a szája kávéval, amely tüstént cigányútra szaladt, Moly fuldokolni
kezdett, a kávé visszajött az orrán, sőt mintha szeméből-füléből is csörgött
volna, egyszerre sírt és nevetett, de Randy el sem tudta képzelni, mi van ezen
nevetnivaló.
Most hozzávetőleg 23.47 volt az idő, a telihold mintha külön sugarat
irányított volna egyenesen Solly sátrára, a rókalyukba, meg a vonzó
pöcegödörre a sátor mögött. És hol látta már annak a nőnek az arcát? Moly ült
a priccsén, a sátor túlsó felében, Jimmyvel egyetemben, és Nyakigláb
ostobaságát tárgyalták, aki nem ásott magának rókalyukat és háborítatlanul
aludt egész éjjel, Solly pedig küszködött, nehogy a nadrágjába csináljon.
Nyakigláb a sátor végében hevert behúzott szúnyoghálója mögött és
hallhatóan hortyogott. Scotty átordított a sátrak közötti út túloldaláról:
– Hé, Sandy őrmester, mit csinálsz, ha ég a világ... he?! Az arca, mint egy
gyereké. A filippínó mosónő.
Solly visszaordított: – Kirohansz és tüzet kiáltasz, he?!
A hónaljáig sem érhet.
 Éjféltájt az ember meghallotta a távoli ágyúdörgést a sziget túlsó végéről,
és tudhatta, hogy a japánok már úton vannak, aztán hangosabb, tisztább lett a
zaj, s az embert félelem forrósította át, amint a fegyverek egyre közelebb
ugattak a célhoz, arca még jobban átforrósodott, a gyomorgörcsök
elviselhetetlenné fokozódtak, aztán a harminc méternyire levő
gépkutyaállásban megszólaltak a katonák, és közölték, hogy Tojó
látótávolságban van: “Tizenegy!", aztán “Tíz!", egyre közelebb, a légvédelem
egyre hangosabb, kilenc, nyolc, s amikor az ember meghallja, hogy a saját
udvarában fölugat a 90 mm-es, akkor tudhatja, hogy a japán ott van egyenesen
a feje fölött. Olykor gyújtóbombát dob, olykor robbanót, és mindig
morzejeleket ír a földre.
– HAT – szólt a gépkutyás.
– ÖT – szólt Randy, a smaragd pázsitú Kentucky fia. És az ég egyszeriben
himlőhelyessé vált, visszhangzóit az egész sziget. Solly pedig csöndesen
kimászott a sátorlap alól és bebújt a rókalyukba, mint mindenki.
“Csipkerózsikát" kivéve. A nagy 90 mm-es dübörgésétől úgy reszketett a föld,
mint földrengés idején. Moly is beugrott a rókalyukba, s ez olyan hanggal járt,
mintha úszómedencébe vetette volna magát. A dagály előzőleg tiszteletét tette
a lyukban. Solly és Jimmy elnevette magát, de Moly nem értette, mi van ezen
nevetni való. Solly már közelről látta a feléje tartó Tojót; hogy az ördögbe
hibázhatják el az óriási gépkutyát, amikor a föld csak úgy remeg, szinte
széthasad tőlük?
A szemközti sátorból egyszerre Grant Tábornok bukkant elő. Hadonászni
kezdett, és torkaszakadtából üvöltött:
– Gyerünk, Tojó! Rajta! Repülj, mint a sas! Repülj csak! Repülj, fekete
ember! Repülj! Repülj!
Bárhogy is félt Solly, könnyes lett a szeme ahogy a Tábornokot nézte és
arra gondolt, hogy mi mindent tett egy “szabadságszerető" ország, amíg ide
züllesztette ezt a szabadságszerető embert. Most mindent gyűlölt abban az
Amerikában, amely térben és időben idáig taszította Grantet.
Megszólalt a harminc méternyire levő nagy ágyú, hangja megrázta a földet,
s olyan ritmust vert ki, mintha sztepptáncot járna a Savoyban.
PA – PSMM – PA – PA – PAMM – PA – PA – PAMM – PA – PA –
PAMM – PA – mindegyik PA – PAMM csaknem kivetette Sollyt a
rókalyukból. Tojó már szinte az ölükbe ült, de a Tábornok még mindig ott állt
a sátrak között, a holdfény beragyogta hűdéses arcát, ő pedig jobban üvöltött,
mint valaha, és hadonászott hozzá.
 – Repüüüüülj, Repüüüülj, gazfickó! Mutasd meg a sápadtképűeknek, hogy
kell repülni!
Scotty a saját rókalyukában volt, a Tábornok sátrának közelében. A 913-as
katonái közül csak neki jutott eszébe, hogy fölegyenesedjék és puskáját a
Tábornokra emelje:
– Ha nem kotródsz el onnan és nem fogod be azt a nagy pofád, szitává
lőlek, aztán a lelked majd együtt repülhet Tojóval!!!
Megtört a varázs. Grant megfordult, lenézően végigmérte Scotty t, aztán
méltóságteljesen eliszkolt a sátra felé. Akkorra Tojó már megérkezett, tovább
is állt, de. a névjegyét otthagyta.
Lerakta a tojását, és...
SUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUSSS
Solly igyekezett a lehető legkisebbre összehúzni magát a sisakja alatt, még
a lélegzetét is visszafojtotta. Úgy érezte, vége a dalnak, ütött az órája, s mintha
egy évszázadnyit kellett volna várnia, míg
BUUUUUUUUUUUUUUUU UUUUUUUUUUUUUU MMM!
Az édes anyaföld másfél méterre földobta a levegőbe, aztán ismét keblére
fogadta, úgy rázogatta, mint a nyűgös gyereket; egyszerre mindenütt csend és
béke honolt, mintha soha többé nem hallatszana zaj a földön. Semmi nesz.
Soha többé nem hall hegedűszót, szimfóniát, soha többé nem hallja Jimmy
Luncefordot, a tücsökcirpelést, Ellingtont, a csecsemősírást, Lester Youngot,
vagy a feketerigókat, anyja hangját, Fannie Mae vagy Millie hangját,
Beethovent vagy Bennie Goodmant, Andersent, Robesont, a földalatti
csikorgását, vagy Ellát. A föld puhán, melegen ringatja, most és mindörökké.
És ha meghalna, szorosan keblére ölelné, sosem hagyná, hogy kihűljön, mint a
halottak szoktak.
Másnap reggel elment a tábortól kilencven méternyire, hogy megnézze,
milyen kárt tett a bomba. És ha majd egyszer fölfedeznek egy csodaszert,
amelynek segítségével tovább élhet, mint akár Matuzsálem, akkor sem fogja
elfeledni azt az ígéretet, amelyet teste tett lelkének és eszének; sohasem lesz
többé a régi. Nyugodtabb lesz, bölcsebb és öregebb. Most nőtt fel. Félreteszi a
gyerekes dolgokat.
Moly és Nyakigláb vele tartott. Amikor odaértek, látták, hogy az emberek
némán mennek el a kunyhó mellett, és úgy néznek be, mintha a testek föl
lennének ravatalozva. Sollynak a tehetetlen dühtől könnyek szöktek a
szemébe, de egy percig képtelen volt elfordítania a tekintetét.
 Olyan gyönyörű volt az arca, kedvesen nyugodt a halálban, ahogy ott
feküdt a kunyhó földjén, nagy lyukkal a tarkóján, tátongó sebbel az oldalán,
egy üreggel ott, ahol fiatal melle volt; bal lábából csak egy csonk maradt. Ez
volt minden. Tudod-e, hogy a szabadság ügyéért haltál meg...? A csecsemő a
karjában, a kutya a lábánál egyaránt sértetlenül feküdt, de ugyanúgy halottak
voltak, mint az asszony. Madonnaarca aranybarnán ragyogott, csókra termett
szája szétnyúlt, duzzadt az életvágytól. Valószínűleg aludtak, gondolta Solly,
nem is tudták, mi történt. A nő valószínűleg épp időben pillantott föl ahhoz,
hogy nyitott szemmel haljon meg. Mintha hallotta volna a nő bársonyos
hangját, amint halkan fölsikolt: “Hol az isten? Hol? Hol van, ó Uram, a Béke
Hercege?" Eszébe jutott: “Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a
szemem..." A többire nem emlékezett, és mi a te neved, szépséges Madonna,
te szelíd, leányarcú? Úgy érezte, mintha szerelmese lett volna, akit hosszú
évek óta keresett, s még csak édes-szomorú nevét sem tudta. Elszorult a torka.
Mi lesz őbelőle a hadseregben? Anyámasszony katonája? Korábban sosem sírt
ilyen könnyen, minden szíré-szóra. Szégyenkezve elfordult a kunyhótól és
továbbindult, de sosem fogja elfelejteni az asszony arcát. Sosem fogja
elfelejteni az ártatlan csecsemőt, a kilógó nyelvű kutyát. aki szerette és óvta
őket, de nem tudta megvédeni a civilizált tömegpusztítás legújabb
vívmányától, a bájos bombától, amelyet az ember hozott létre, s egy virágról
nevezett el, a szépséges, pontos, gyilkos “százszorszépről". E Madonna arcát
látja ezentúl minden nőében, akivel találkozott, találkozik vagy találkozni fog.
Minden Ádámban és minden Évában. Miért ne sírjak, az istenit?! A világ
szennyes és zűrzavaros; talán a könnyek tisztára mossák, vagy elpusztítják,
akárcsak Noé idejében.
Amikor visszatért a sátorba, Jimmy önelégülten mosta a fogát. Solly
belépett, leült a priccsére.
– Pár perccel ezelőtt itt járt Samuels hadnagy – mondta Jimmy. – A
százados üzeni, hogy keresd föl.
Solly csak ült a priccsén, a földet nézte, és nem mert megszólalni.
– Mondom, itt volt a hadnagy... – ismételte Jimmy, aztán elhallgatott és
rámeredt Sollyra. – Mondd, mi a fenének kellett rögtön odarohannod? –
kérdezte haragtól fuldokolva. – Mire számítottál, te baromállat? Húsvéti
tojásra?
A sereg férfit faragott Jimmyből? Megtanította szitkozódni. Solly fölállt. A
szeme még fátyolos volt.
 – Nem tudom, Jimmy, de egyet tudok: ha egyszer hazajutok, még hallani
sem akarok újabb háborúról! Soha életemben nem akarok több egyenruhát
vagy díszszemlét látni. De szegénységet sem! Soha többé nem akarok
nyomorgó vagy szenvedő embereket látni. Ámokfutóvá lennék. És ha a fiam
cserkészegyenruhába bújik, hát letöröm a derekát a csibésznek!
– De... – próbálkozott Jimmy.
– És pillanatnyilag nem tudom bevenni azt a maszlagot a fasizmus elleni
háborúról, meg a demokrácia fegyvertáráról. Hallani sem akarok róla! Az az
angyalarcú nő, a csecsemője meg a kutyája, azok senkinek sem ártottak! Hát
mi ez, Jimmy, hogy a világ tétlenül ül és néz, amíg a civilizált vadak...? –
Elfulladt a hangja. Sírva fakadt. Nem tudott uralkodni magán. – Férfi vagyok,
Jimmy, a szentségit! Úgy értem, én tiszta szívemből gyűlölöm ezt a szart! Mit
keresünk mi ennek a népnek a hazájában? A kutya se hívott bennünket! Sem
az Egyesült Államok, sem a Japán Császárság nem érdeklődte meg ettől a
néptől: “Fölhasználhatjuk az országukat a mi kis csatározásunk színteréül?"
Bombákat szórunk a falvaikra, az otthonaikra, a rizsföldjeikre, ártatlan
emberek ezreit öljük meg. Mi haszna ebből a filippínóknak? Az égvilágon
semmi, csak halál, éhség és elnyomorodás!
Szipogott, de a könnyek még mindig ömlöttek égő szeméből.
– Kérdem én, Jimmy, mi lett azokból a szavakból, amelyeket az iskolában
tanultunk: szabadság, igazság, az alkotmány, a fair play, és szeresd
felebarátodat meg a többi... csak üres fecsegés? Csak ennyi? Mi lett a
civilizációból?
– Samuels hadnagy... azt mondta, hogy...
– Köpök Samuels hadnagyra! Ma nincs szükségem a testvériség-
halandzsára. Azt akarom tudni, hogy valójában kinek van haszna mindebből a
lövöldözésből és mészárlásból, ebből az úgymond civilizált őrületből. Azt....
– Valamennyiünknek szüksége van arra a testvériség-halandzsára – mondta
Jimmy. – Ha volna testvériség, akkor a világ most nem lenne abban a pácban,
amelyben van.
– Néha eltűnődöm, vajon Grant Tábornok valóban olyan agyalágyult-e.
Néha úgy érzem, hogy legalább félig igaza van. Talán rossz célpontra
lövöldözünk. Talán a nyugati civilizáció már eljátszotta a jövőjét. Itt az ideje
valami másnak. – Fátyolos szemmel meredt a hallgató másikra. – Jimmy –
mondta, miközben szemét törölgette az inge szélével –, te vagy az egyik
legklasszabb fickó, akivel valaha is találkoztam. Nem tréfálok. Maradjunk
barátok otthon is, ha egyáltalán hazajutunk! – Ahogy kimondta, már el is
szégyellte magát.
– Baszd meg! – morogta, visszagyömöszölte ingét a nadrágjába és kisietett.
Becsörtetett a százados sátrába, szabályosan jelentkezett, de a százados
leintette:
– Pihenj!
Rutherford az ágya szélén ült, alsónadrágban. Meghatóan cingár volt.
– Nem pihenek – mondta Solly.
A százados rámeredt, felállt és belebújt a nadrágjába.
– Újabb hadügyminisztériumi propagandafüzetek érkeztek, őrmester!
Szeretném, ha átnézné, amikor hozzájut. Ha konszolidálódik itt a helyzet,
akkor majd havonta kétszer is összeülünk. Mindenkinek részt kell vennie.
Majd mi megtanítjuk nekik, miért folyik ez a háború! – Fölvette asztaláról a
füzeteket és Solly felé nyújtotta őket. Solly úgy állt, kezével a nadrágvarrásán,
mintha ott sem lenne. Meglehet, hogy ott sem volt.
– Gondolatébresztőek – folytatta a százados. “Szovjet szövetségesünk
háborúban és békében", meg ez itt: “Amerikai életforma kontra fajgyűlölet!"
Solly még mindig nem volt ott. Meghalt, a Madonnájával. Semmi meg
semmi az semmi.
– Melyikkel kezdjük? – kérdezte a százados. – Mi a véleménye?
Solly megnyalta az ajkát és nagyot nyelt. Elöntötték az érzelmek, de nem
szabad túlcsordulniuk. Nem engedheti el magát a fehér gazda előtt.
– Nos, mi a véleménye? – ismételte a százados.
– Véleményem szerint nagy rakás szarral állunk szemben, százados úr, már
bocsánat a kifejezésért. Azt hiszem, új niggert kellene keresnie magának. A
százados leült, de tüstént föl is ugrott.
– Maga nem tudja, mit beszél, Saunders! Ez a nyavalyás partraszállás
elvette a józan eszét! Ezúttal elnézem a...
– Azt beszélem, hogy Bélinek igaza volt akkor, odaát, azon a múltkori
gyűlésen. Erről beszélek. – Mennyi ideje? Két hete? Három? Mintha évek
teltek volna el. – Mindig lesznek közel s távol háborúk, ezt mondja Bell és a
Szentírás, mindaddig lesznek, amíg akadnak magamfajta bolondok, akik
fegyvert ragadnak, hogy megöljék egymást, anélkül, hogy megtudják az okát.
Arról is beszélek, hogy a fenébe lehet demokratikus háborút vívni egy fajvédő
hadsereggel? Erről beszélek!
– Pihenj, a szentségit!
 – És maga azt akarja, hogy én, a fekete cselédje, magyarázzam meg a
haverjaimnak, hogy miért kell gyilkolniuk és fölfordulniuk! Köszönöm
szépen, ebből nem kérek, fehér gazda!
– Hát ez a hála mindazért, amit magáért tettem?! Persze az én hibám! Már
rég ki kellett volna nyírnom magát. De azt képzeltem, magából még lehet
valaki. Törzsőrmestert csináltam magából! Épp ma javasoltam tiszti iskolára...
Ott álltak, harciasán méregetve egymást, mint a díjbirkózók. Nono! Most
nem húzol be a csőbe, gazdikám! Vidd a kalapácsot... a felügyelőhöz... mondd
meg, hogy leléptem...
– Valamennyi szarházi fehér sorkatona, akivel csak eddig találkoztam,
amióta ideát vagyok, nem kíván egyebet, csak hogy megüsse a főnyereményt:
megkapja a sebesülési érmet, és mehessen haza, elfelejteni az egészet. Maga
szerint nekem mi a frászkarikát kéne éreznem?
Solly hallotta, hogy a sziréna három rövid rikoltással újabb légitámadást
jelez, aztán a gépkutyák három rövidet ugattak, visszhangzóit az egész
nyomorúságos sziget, maga előtt látta Madonna arcát, maga előtt látta Millie
gyerektől duzzadó hasát. Fannie Mae-t. Az önérzetet. És minden megy tovább.
Halál és halál, míg magad is halott vagy.
– A kurva istenit, Saunders! Jóvátehetetlenül viselkedik! Ezek után nem
tudok magán segíteni. Pedig én igyekeztem kikupálni magát... – Solly
viselkedése láthatóan szíven ütötte a századost.
Solly remekül érezte magát. Nyugodtan folytatta:
– Azért vagyok itt, mert behívtak. Nincs más okom rá. Sem a demokrácia
megmentéséért folyó háború, sem más.
A százados azonban még nem mondott le kedvenc tanítványáról. Nem hitte
el, hogy egy fekete ilyen hálátlan lehet, hogy ennyire hiányozzék belőle az
alázat.
– Nyilván beszívott abból a dzsungelszörpből, Saunders! Csak az eddigi jó
munkájának köszönheti, hogy nem fokozom le itt helyben! Én adtam magának
azokat a stráfokat, és istenemre, ugyanúgy el is vehetem őket! Ide figyeljen!
Most fogja ezt az anyagot, átnézi, és majd holnap, amikor magához tért,
megbeszéljük! – Egy fekete fiú nem lehet ilyen pimasz.
Ismét Solly felé nyújtotta a füzeteket. Solly úgy meredt rájuk, mint a
halálos méregre, miközben túlfűtött, sietős röpgyűlést tartott magában. Az Úr
adja, a Nagy Fehér gazda elveszi. Használd az eszedet, te futóbolond. A
százados most ajánlja föl az utolsó lehetőséget. Kedvel téged! Valóban kedvel.
Használd az eszedet, ne törődj az érzelmeiddel! Mennyire fontos nekem a
rangjelzésem? És miért ne lennék törzsőrmester, vagy akár tiszt? Az eszedet
használd, ne az érzelmeidet. De unta már a rossz lelkiismeretet. Drága, terhes
Millie! Drága Fannie Mae, és te, édes Madonna! Előbbre jutni a fehérek
seregében. Miért ne? De unta már. Unta az esztelenkedést.
Amikor megszólalt, remegett a hangja:
– Számomra vége a háborúnak, százados úr. Mostantól csak le akarom
tudni. Csak azért vagyok itt, mert muszáj, és csak azt fogom megtenni, amit
muszáj. Én vagyok a legalkalmatlanabb ember erre a tisztségre. Ha parancsot
ad, nincs más választásom, de sok haszna nem lenne belőle.
A százados odalépett hozzá és letépte válláról a rangjelzést. Szoprán hangja
elcsuklott a dühtől:
– Solomon Saunders, közlegény, további parancsig állandóan a körletben
tartózkodik!
Solly hangja már nem remegett.
– Köszönöm, százados úr.
Olyan szájízt érzett, mint kisfiú korában, a georgiai Dry Creekben, amikor
anyja vasárnaponként odaadott hat centet, hogy dobja be a templomi
perselybe, de ő mindig egy centet áldozott Jézusnak, ötöt pedig annak az
embernek, aki fagylaltot árult az “Olajfák Hegye" baptista templom
közelében.
– Távozhat – mondta a százados. Solly kifelé indult a sátorból, és még
hallotta, hogy a százados azt mormogja:
– Túl sokat képzel magáról! Nem fér a bőrébe.
Solly mosolygott és kilépett a napfénybe. Nem fér a bőrébe. Kinőtte a
fiúkra szabott bőrt. Solly Saunders férfi. Nincs szüksége Nagy Fehér
Atyuskára.

Hatodik fejezet
Tovarohantak a napok, légitámadásokkal, gépkutyaugatással, bombázással
meg minden egyébbel, halállal, pusztulással és éhezéssel. A front állandóan
haladt, előre és föl, ahogy a fanatikus japánok visszavonultak a merész jenki
fölszabadítok csapásai elől.
A fülöp-szigetiek azt mondogatták (sokan meggyőződés nélkül): “Japán –
nem, amerikai – igen!" Integettek és bólogattak.
 A gyönyörű filippínók állandóan ott nyüzsögtek a 913-as század
körletében, barátságosan vagy ellenségesen – az amerikai szemek nem tudták
megkülönböztetni őket a japánoktól. És ott voltak a büszke “hulk"-gerillák,
férfiak és nők, akik állig fegyverben vonultak át a falvakon, s olyan
félelmetesek voltak, hogy még a filippínók némelyike is menekült előlük,
különösen azok, akik együttműködtek a japánokkal és meggazdagodtak. S a
nők, a szépséges nők, aprók, aranybarnák, mandulaszeműek, hosszú fekete
hajjal, mezítláb és a gyerekek, sokuk hajléktalan, éhes és a Felszabadító
Háború árvája. Solly minden nő szemében az ő Madonnáját kereste. És
megjelentek azok az asszonyok, akik rövidesen mindenfelé mosodákat
állítottak fel, hogy kiszolgálják a gazdag jenki fölszabadítókat, akik viszont
általában egyéb szolgáltatásokat vártak volna el tőlük. A férfiak, többnyire
alacsony termetű, szép, büszke tekintetű és tartású férfiak mindannyian
katonaruhát viseltek és hasonlítottak a japánokra. Mindenekfölött pedig ínség,
pusztulás és elnyomorodás. Az éhező gyerekeknek, akik kincstári
szemétbödönökből guberálták ki élelmüket, néha meg kellett verekedniük az
éhező patkányokkal az ínycsiklandozó kincstári moslékon.
Az első héten a mosónők ellenálltak a kincstári Casanováknak: “Filippínó
szokás – nem nyúlni hozzám." De a második hét végére a felszabadítók,
fehérek és színesek, jenki dollárjaikkal megvásárolták a legtöbb családi
tűzhelyet, hozzányúltak mindenhez és majdnem mindenkihez. Hogyan
harcolhatsz ellenük, akiktől az életadó kenyeret és ruhát kapod, amely sosincs
ingyen? Az amerikaiaké volt a rizs, a dollár, a takaró, a zsákvászon, amelyből
női holmikat lehet készíteni, övék volt a feketepiac, az alkohol, néha még a
friss hús is, meg az örökös húskonzervek, a filippínóknak pedig nem volt
egyebük, csak a büszkeségük, méltóságuk és sírig hű, kézzelfogható önmaguk.
A fehér jenkik azt mondták a filippínóknak, ne engedjenek fekete jenkit a
házukba, mert megerőszakolja az asszonyokat. A fekete jenkik azt mondták a
filippínóknak: “Semmirekellők ezek a fehérek. Nekünk, színeseknek, össze
kell tartanunk."
Egy pimasz, hálátlan hűk-gerilla pedig azt mondta Sollynak:
– Tegnap a japánok voltak itt, ma maguk, és nem látjuk a különbséget!
Solly nem nagyon mászkált el, különösen éjszaka nem. Állandóan
körletszolgálatot teljesített.
Nem tellett sok időbe, a 913-as század számos gáláns tagja otthont
teremtett magának, szilárdította a nemzetközi kapcsolatokat, szerette nőnemű
felebarátait és együtt élt velük. Annak ellenére, hogy hosszú órákat töltöttek
hajók kirakásával, a legénység és a felszerelés frontvonalhoz való
szállításával, a golyók előli szökdécseléssel, a bakavésszel, meg minden
egyébbel, mégis kerítettek időt a barátkozásra. Moly minden este úgy távozott
a táborból, mintha hazatérne a munkából.
Az élet és az élet dolgai fabatkát sem értek. Ma itt vagy, holnap elmentél.
A 913-asok ismét tábort bontottak, és pár kilométerrel odébb költöztek, a
repülőteret megkerülve, s a túlsó oldalon ezúttal úgy vertek tábort, mintha a
teljes Fölszabadító Háborút ott szándékoznának tölteni. Alapot építettek a
sátrakhoz, egy szeles dombon hatalmas latrinát rendeztek be az álmodozóknak
és a rémhírkovácsoknak. Építettek raktárát és ebédlőt. Patkányfogókat
állítottak fel minden sátorban, s éjszakánként százával pusztították el a
patkányokat, de azok csak jöttek, jöttek, és sokasodtak. Olajat öntöttek a
körletet körülvevő földekre, aztán meggyújtották, és legalább egy millió
patkányt égettek meg elevenen, a patkányok rohangásztak, cikáztak,
sivítoztak, de a tűz a jelek szerint nem ritkította a rágcsálónépességet. Egy
éjszaka Solly meg a géhás őrmester patkányfogót rakott valamennyi sátorba.
Sátorról sátorra jártak, s amikor visszamentek az útvonalukon, valamennyi
csapdában találtak patkányt. Ezt egész éjjel lehetett volna folytatni, s a
csapdák egy percig sem álltak volna üresen.
Solly patkányokról álmodott, mindenféle méretben és formában, egyesek
egyenruhában. Éjszakánként, amikor a katonák bebújtak ágyukba, behúzták a
szúnyoghálót, és lecsavarták a lámpát, a patkányok ellepték a sátrakat, eleség
után kutatva. Mindegyikük kiválasztott magának egy kedvére való sátrat.
Solly néha a sötétben heverve figyelt egy-egy nagy patkányt, amint
körbefutkos a sátorban, csupán néhány centiméterre tőle; nem volt köztük
más, csak a könnyű szúnyogháló. A patkány néha megállt és rosszindulatúan
rámeredt Sollyra. Talán ez is a japánok praktikája, gondolta Solly.
Egyik éjjel, amikor már minden társa ágyba bújt, Solly fölállította a
csapdát, belerakott egy kenyérdarabot, leoltotta a lámpát, de még mielőtt sötét
lett volna és elért volna a priccséig, a csapda összecsapódott és ugrott egy
méternyit, Solly pedig legalább másfelet.
Az átköltözést követő második éjszaka Tojó a régi tábor közelében
működő ágyúállás legközepére rakta le tojását, és ízekre szaggatta Solly
valamennyi kávéivó gépkutyás cimboráját a smaragd pázsitú Kentuckyból.
Nem maradt belőlük más, csak emlékképek, halványuló déli kiejtés és
dögcédulák: c' est la guerre. Szerelemben és harcban minden megengedett;
ma itt vagy, ma elmentél; amíg minket látsz, sose félj, mert ha félni kell,
minket már nem látsz...
Néhány hét múlva Solly épp a századirodán ült, és levelet írt Millie-nek,
aki a következő hónapra várta a gyereket. Solly még mindig állandóan
körletszolgálatot teljesített; ott volt, ahonnan indult, a szamárlétra legalsó
fokán. Solomon Saunders közlegény. Már elmúlt éjfél, túlestek pár
légitámadáson, a légben javában munkálkodtak a “madárpókok", cserkészve a
fülöp-szigeteki egek peremén. A “madárpókok" nagy, fekete, dupla törzsű,
igen hatékony vadászbombázók voltak, és marásuk sokkal veszélyesebb, mint
rovarvilágbeli névrokonaiké. Ha ők a levegőben voltak, nem kellett több
légitámadástól tartani. Erre fogadni lehetett. Agyba lehetett bújni és békén
aludni.
Calvin állt meg a századiroda bejáratában, mint egy kifulladt látomás. Úgy
rázta magát, akár az ázott kutya, csak éppen nem víz fröcskölt róla, hanem
homok. Előzőleg rómeóskodott, és Kacsastoppal jött haza az úton, amelyen
mindig bokáig ért a por vagy a sár. Tetőtől talpig szürke, avítt volt a portól.
Még az előző szigeten vezényelték a Kétéltűekhez.
– Nahát – mondta – ha nem lenne olyan jó az a prütyök, az öreglány ugyan
leshetne engem éjszakánként! Lehangolóan poros ez az országút! Solly
fölnézett.
– Nem sok por maradhatott az úton. Nagy részét magaddal hoztad.
– Öregem, a húga még csinosabb, mint ő, és meg van veszve érted!
Állandóan azt kérdezgeti: “Hogy van az a szépség – hogy van Solly
őrmester?"
Calvin azt a benyomást keltette, hogy egy erősebb szélroham elfújná. De ő
volt a legnagyszerűbb szerető, aki valaha is élt és szeretett, s ezt a magától
értetődő tényt bármikor alá lehetett támasztani, csak őt magát kellett
megkérdezni.
– Ezek a filippínó nők még sírba visznek, én mondom! És istenemre,
csinosak! Csak nincs mit fogni rajtuk! Egyikükön sem! Negyven kiló csont és
bőr mind. De Mária, az más, ő negyven kiló puha, zaftos, kamelos színhús!
Érted, Solly őrmester? – A katonák legtöbbje változatlanul őrmesternek
szólította, noha közlegény volt.
– Értem. De most kotródj innen, hogy befejezhessem a levelemet. – Solly
élénken emlékezett egy régebbi éjszakára, amikor Calvin – akinek kidülledő
szeme csaknem akkora volt. mint ő maga, és egész megjelenésében egy
rosszul táplált harkályfiókára emlékeztetett – beszámolt Buffalo városban
véghezvitt szerelmi hőstetteiről Brenda Suttonnal, a világhírű revüsztárral. A
nő – mint állította – ráköltötte minden pénzét, mert szerette a tömési
technikáját.
Cal letelepedett.
– Pfüh! Mária negyven kiló színhús, csont nélkül, és persze jól tudja, mire
teremtette az a Magasságos!
– Ide hallgass, kiskomám, tegyél nekem egy szívességet! Kímélj meg a
részletektől. Úgy értem, tényleg egész jól megvagyok nélkülük!
– Solly őrmester, de hiszen ma éjszaka akkorát tömtünk! Minden figurát
végigcsináltunk, amit csak az ember és az állatok tudnak. Hüüüüüü – először
az ódivatú eljárással kezdtük, aztán...
Sollynak szűk lett a gallérja. Csendesen megszólalt:
– A szeretkezés fölöttébb magánjellegű, személyes, sőt, néha szent aktus
egy férfi és egy nő között, amely nem tartozik senki másra. Nekem különben
sem élvezet azt hallgatni, hogy izélgeti egymást két másik illető. És ha felnőtt
lennél, vagy egy csepp tisztelet élne benned Mária iránt, nem jártatnád a
szádat, mint egy...
Calvin ezúttal sebzett harkályra emlékeztetett.
– Igazad van, Solly őrmester! – Lelkesen bólogatott. – Nem lenne szabad
így beszélni róla. Ő tényleg rendes lány, és én igenis tisztelem!
– Örülök – mondta Solly szárazon.
– Én is örülök, hogy felszabadítottuk ezeket az embereket a japánok alól! –
felelte Calvin. – Olyan szegények, hogy meghasad az ember szíve!
– Bizony – mondta Solly szórakozottan. – És úgy látszik, mi sem tettük
gazdaggá őket, pedig mi már a japánok előtt itt voltunk. Sokkal-sokkal
régebben itt voltunk, mint ők.
– És tudod, pajtikám, az öreglány meg én... huuuuu, olyan farmanővert
hajtottunk végre, hogy még a hold is visszafelé sütött tőle: az öreglány
sóhajtozott és nyögdécselt egy darabig... aztán...
Solly szórakozottan nézte a kis embert, csak fél füllel hallgatta, és azon
tűnődött, hogyan lehet ezt a faramuci szeretkezést végigcsinálni abban az
egyszobás viskóban, amelyben az egész család alszik, eszik, él – Mária
öregecske szülei, nagyanyja, fivérei és valamennyi nővére. Megrázta a fejét,
de rájött, hogy mindegy, vajon odafigyel-e, vagy nem: Calvin a saját hangját
akarja hallani, újra átélni az egészet, saját szórakozására.
– Egyik lábát földobta a falra, a másikat pedig... Tovarohanó lábak
dobogása hallatszott. Égy fölajzott hang szűrődött be a századirodába:
 – Három kurva a közös telephelyen! Három kurva lenn a közös
telephelyen!
A közös telephelyet a légierő szerelői és a 913-as Kétéltűek használták
műszaki telephelyként és kurválkodóterepként. Calvin fölpattant és kifelé
indult. A bejárattól visszarohant Sollyhoz.
– Tudsz adni tizenöt pezót?
Solly csaknem fölforrt a dühtől, de fennhangon kinevette a másikat.
– Mire, he?
– Prütykölni akarok egyet odalenn a telephelyen! Hallottad azt az embert,
nem?
Solly kétrét görnyedt nevettében, bár igazából sírni szeretett volna.
– Égy magadfajta szeretőnek nem kell pénzért vásárolnia a nőket. Most
mondtad, hogy a végén még sírba visznek!
– Ugyan már, Solly őrmester, hiszen tudod, hogy csak a szám járt! Hogy
tudna bárki is akkora hacacárét csapni, amikor az egész család ott van? Mária
rendes lány. Mondtam már! Solly csak nézte és röhögött.
– Nahát, fiam! Szép kis alak vagy! Te csak ne akarj egy fenékkel két lovat
megülni!
– Azt hittem, él benned a faji öntudat, őrmester – mondta Calvin
megbántva. – Hagynád, hogy a fehér srácok lepipáljanak bennünket, hogy
elegyék a kenyerünket, odalenn a telephelyen?
– Tehetsz nekem egy szívességet a faji öntudatoddal! Calvin rámeredt,
aztán kirohant a sátorból.
Nem telt bele fél óra, a táborban nyüzsögtek az MP-k. A repülősök és a
kétéltűek úgy rebbentek szanaszéjjel, mint a rajtacsípett tolvajok. Az MP-k
nem tudták elviselni, hogy repülősök és kétéltűek, fehérek és feketék, színre
való tekintet nélkül, egyenrangúan, közösen kurválkodjanak. Jimmy, a Békés,
kifulladva jött be a századirodára:
– Rémes volt, Solly! Igazán undorító! Én nem akartam! Nem akartam
megtenni. De éjjel-nappal cukkoltak! Azt mondták, buzi vagyok, vagy mi.
Hogy nem szeretem a nőket. De én nem akartam kizsákmányolni azokat az
éhező asszonyokat! – Elsírta magát. – Nem tudom, mi bújt belém, Solly. Nem
akartam kurvát! Nem kell nekem. Sorba álltak, fehérek és színesek, sorban
fölmásztak a Kacsákra, és amint az egyik csibész fölkelt a nőről, már jött a
következő! Még arra sem hagytak időt a nyomorultaknak, hogy nyújtózzanak
egyet, vagy fölkeljenek, tisztálkodásról nem is beszélve! Az egyik nőnek ott
volt a síró csecsemője a Kacsában!
 Solly hihetetlenül bámulta Jimmyt.
– Esküszöm, Solly, én nem vagyok ilyen! Nem vagyok ilyen! Olyanok
voltunk, mint a kutyák! Rosszabbak! Azok a szánalmas, nyomorult nők!
A Madár pókok dübörgése behallatszott a századirodába. Felderítésből
tértek vissza, és kétszer akkora zajt csaptak, mint fölszálláskor. Solly és
Jimmy az ajtóhoz lépett, figyelték, amint a nagy, fekete, dupla törzsű
vadászbombázók komótosan ereszkednek lefelé. Nagy, lármás állatok,
gondolta Solly. Jimmy nem állat. Egyike azon kevés érző szívű emberi
lénynek, akiből a hadsereg nem csinált állatot.
– Apák és anyák, íme, a második világháború legnagyobb hazugsága! A
leggennyesebb átverés! “A hadsereg férfit farag drága fiaitokból!" A hadsereg
állatot farag az emberi lényből.
Egyszerre csak, úgy nyolc kilométernyire, fölugattak a gépkutyák. Nyilván
valami magányos japán gép repült be, a radar hatósugaránál magasabban,
aztán lefojtotta a motorját, és csöndesen levitorlázott egy kis látogatásra. Most
mindenhonnan észrevették, amint tovább haladt a part mentén, a repülőtérrel
ellentétes irányban. Jimmy és Solly visszapillantott a repülőtér felé, ahol a
lármás “Madárpókok" kényelmesen készülődtek a leszálláshoz, ügyet sem
vetve a sziget túlsó végén zajló drámára.
Épp az utolsó három gép kanyarodott rá a leszállópálya vonalára, amikor a
gépkutyák felbömböltek, cikázó, villódzó reflektorsugarak öntötték el az eget,
fénybe borítva minden zugot, minden rést, fényutakat húzva a holdig. Az
öbölben pedig a hajók csaholtak, morogtak és üvöltöttek, mint valami másik
korból ittmaradt szörnyek. Jimmy megszólalt:
– A hülyék! Még lelövik a saját gépeiket! – Nem most történt volna
először. Solly már látta a légvédelmiseket annyira rémültnek és lőporszagtól
részegnek, hogy lepuffantottak P–38-asokat, sőt, nagy madarakat is, amelyek
azt merészelték hinni, hogy övék a levegőég.
A gépek lustán landolni kezdtek, az ágyútűz ellenére. Az égen szivárványt
vontak a nyomjelző lövedékek és a reflektorpászták. A századirodában élesen
felcsöngött a telefon. Solly fölvette. Izgatott hang szólt bele:
– Most szállt le öt amerikai gép. Kamikázékkal vannak tele!
– Mi?
– Jól hallotta. A parancs: kitartani minden áron! Ez az egyetlen reptér a
szigeten. Az aljas gazemberek öt gépünkkel, amelyeket korábban lőttek le,
szépen hozzászegődtek a mi felderítőinkhez! Kitartani minden áron! Meg
kell... – A vonal hirtelen megszakadt. Solly türelmetlenül ütögette a villát.
 – Halló! Halló! – De hiába. A vonal süket volt.
Egy pillanatig csak állt és a telefonra meredt. Először nevethetnékje
támadt, és nevetett is volna, ha nem életről-halálról lett volna szó. Saját
életéről és saját haláláról, különösen. A kijárathoz rohant és belefújt a sípjába.
– Szedj össze mindenkit, Jimmy! Mindenkit, aki él és mozog! A japánok
épp most foglalják el a repteret! Ne feledd a puskádat, Jimmy! Jimmy! A
puskád!
Rövideket, éleseket sípolt, miközben a sátra felé rohant a fegyveréért. Hova
a fenébe menjen, ki a fenét öljön meg és miért?
BUMM! BUMM! BUMM! BUMM! BUMM!
Máris fölszaggatják a kifutópályát!
BUMM! BUMM! BUMM! BUMM! BUMM! és pa-pa-pa-papa-
ciiiiiiiiiiiiiing – Pop!
Solly hanyatt-homlok a földre vetette magát, amikor a lövedékek
elsüvöltöttek a feje mellett. Úgy érezte, leszakították a fülét. Négykézláb
kúszott, felhorzsolva és összevérezve magát, míg elérte a sátrát.
Pa-pa-pa-pa-pa! BUMM! BUMM! BUMM! BUMM!
Bevágódott a sátrába, fölkapta a puskáját, ismét kirohant és ismét hasra
vágódott, amint egy golyó súrolta a feje tetejét. Ezúttal eltalálták.
Megtapintotta a fejét, s miután elvette a kezét onnan, meleg vér volt rajta. A
gyerek jövő hónapban megszületik, ő pedig, Solomon Saunders közlegény,
hősi halált halt, tízezer mérföldre az otthonától. Miért?
Pa-pa-pa-pa-pa! BUMM! BUMM! BUMM! BUMM!
Mintha mindenütt ott lennének.
Ta-ta-ta-ta-ta-ta-ta-ta!
Pa-pa-pa-pa-pa! Ciiiiiiiiüiiii- Pop!
Egy pillanatig mozdulatlanul feküdt. A dörgés és villámlás közepette anyja
hangját hallotta: “Ne légy hős! Gyere vissza hozzánk! Csak te vagy nekem az
egész világon!" Millie is ott van neked, Mama! És Millie-nek gyerek van a
hasában, élő, rugdalózó gyerek! De nekem csak én vagyok – én, én!
Visszamászott a sátrába, és hangosan zihálva tapadt a földhöz. Addig fog itt
heverni, amíg véget ér az egész, és ha az övéi győznek a csetepatéban, azt
hiszik majd, hogy végig eszméletlen volt. A feje tetején már szert tett egy
sebesülési éremre. Szükségtelen a reptérre mennie, egy újabbért. Ha viszont az
ellenfél győz, hát istenem, hadifogoly lesz, amíg tart a háború. Életben marad
és hazatérhet a családjához. És igazán hős lesz, ha véget ér ez a cécó.
Saunders, a hadifogoly. A szívverése, mint a légvédelmi ágyúk, földübörgött a
feje tetejében. Miért ne? az istenit? Miért ne tettesse halottnak magát, amíg
véget ér? A háború csalás. Mindig csalás. Ipso facto csalás, csalás. Semmi
köze hozzá. A századiroda felé szaladó lábak dobogása behallatszott a sátorba.
Remélte, nem veszik észre, hogy itt hever. Hallotta a fegyverropogást a
reptérről, hallotta a zokogást saját belsejében. Bárcsak szeretne meghalni
hazája nemes ügyéért! Bárcsak hazája úgy szeretné őt, ahogy ő tudná
viszontszeretni! Mint ahogy még most is szereti. Mit lelkizel, öregem, csupán
csak félsz! Gyáva vagy, mindig is gyáva leszel, s most épp cserbenhagyod a
cimboráidat. Kend rá Mamára vagy Fannie Mae-re, vagy a magzatra Millie
hasában, vagy a háború jellegére, nem csapsz be senkit, csak magadat.
Föltápászkodott, kitántorgott a sátorból és belerohant az éjszakába. A
távolból meghallotta Samuels hadnagy hangját:
– Gyerünk, emberek, alakítsunk ki csatárláncot és induljunk meg a reptér
északi vége felé! Úgy látszik, legtöbbjük oda összpontosult!
Hallotta, amint a Fődörzs higgadtan így szól:
– Alkossunk két csoportot. Egyik erre, másik amarra!
– Az istenért, nehogy lelőjék egymást! – ordított Samuels. Solly épp akkor
futott be a századiroda elé, amikor társai elindultak. Miért ne lőjük le egymást,
gondolta. Semmivel sem értelmetlenebb... Az öles: öles, és a csirke is csak
madár. Mintha Könyvmolyt látta volna húsz méternyire maga előtt.
– Vigyázz magadra, pajtás – mondta. – Nekünk még van dolgunk abban a
másik világban, ha majd vége lesz ennek a francnak!
És mintha Könyvmoly azt felelte volna:
– Ennek a francnak sosem lesz vége.
Solly óvatosan rohant a sötétségen át a leszállópályán zengő tombolás felé.
Hallotta, hogy tőle jobbra valaki csendesen átkozódik, nedvességet érzett a
nyakán, előtte valahol egy másik katona rohant bukdácsolva. Sollynak eszébe
villant, hogy vérzik a feje. Halántékában dobogott a szíve, arcát melegítette a
lecsorgó vér, az az előérzete támadt, hogy most eléri a végzete. Ott kellett
volna maradnia a sátorban, ha egy csöpp esze van. Kiszáradt a torka. A
repülőtér közelében rajtuk kívül csak egy gépkarbantartó raj, néhány műszaki,
és légvédelmisek táboroztak. A gyalogság a frontvonalban tartózkodott, amely
már mérföldekre volt innen. És a 913-asok fele épp katonákat fuvarozott oda.
A tábori tüzérség mérföldekre állomásozott, s lényegében a 913-as ötven
emberén múlott minden. Sollyt különös nyugalom fogta el: itt a háború vége
Solomon Saunders közlegény számára. Épp tegnap ment el egy
páncélososztag, az istenit! Minden az erősen megcsappant létszámú
Különleges Embereken múlik.
BUUUUUUUUUUUMM! BUMM! BUMM! BUMM!
Ta-ta-ta-ta-ta-ta-ta-ta-ta-ta!
Ciiiiiiiiiiiiiing – Pop!
Megint a földre vágódott, a golyók a feje fölött fütyültek, fölverték
körülötte a port, ő előrekúszott, de a golyók tovább zümmögték: “Közel vagy
hozzám, Uram..." A félelem torkon ragadta és megszorongatta,
megdermesztette a testét, a fejében bombák robbantak, kavargóit a gyomra, de
mégis úgy érezte, egy órán belül megszűnnek a gondjai. Soha többé nem fog
így rettegni! Soha többé nem vitatja meg magával a háború elvi kérdéseit.
Béke és szabadság köszönt rá.
A belsejében megszólalt egy hang: “Na gyerünk, harcos, az áldóját,
csipkedje magát és fordítson némi figyelmet arra, amit tennie kell! Várnak
magára otthon! Itt áll egy megvédendő repülőtér! Ott vannak a cimborái! És a
megölendő japánok!" Tudta, hogy társainak egy része már szembeszállt a
harakirifickókkal, hallotta, hogy az M–l-esek és a karabélyok feleselnek az
ismétlőpuskákkal, a kézigránátokkal, meg a géppisztolyokkal. Fölpattant és
ismét futásba lendült.
– Hé, Moly! – Már nem hallott lábdobogást. – Moly, Scotty! Hol a fenében
van mindenki?
Egyszerre csak árnyakat sejtett bal felől, vagy talán a képzelet játszik vele?
Sarkon fordult és látta, hogy feléje közelednek. A földre bukott, s egy
milliomod másodpercre fölvillant benne, hogy talán a 913-as katonái, de aztán
üvöltve feléje vetették magukat, szíve a torkába ugrott, és egy billiomod
másodpercig még mindig habozott, hogy öljön-e, de végre föltámadt az
életösztöne, megrántotta a billentyűt, s hallotta saját dörgését, látta saját
villámait, ahogy lekaszálják azokat, mint a bambusznádat, ölt. Végre, végül is,
Mama egyszem csemetéje ölt. Életet vett el. Csak egyszer élünk. Csak a
macskáknak van egynél több életük. Csak a macskáknak... csak a
macskáknak... csak a macskáknak... Sietősen tovább haladt a lövöldözés és
gyilkolás irányába, a halálgyár felé. Annyit fog megölni, amennyit csak bír, és
ha őt ölik meg, arról úgysem tud. Egyszerre, mintha csak odapottyant volna,
kint találta magát a repülőtéren, ahol az egész világ épp diadalmasan menetelt
a pokol felé.
BUMM! BUMM! BUMM! BUMM! BUMM! BUMM!
Pa-pa-pa-pa-pa-pa-pa! Ta-ta-ta-ta-ta-ta!
 Uiiiiiiiiii! Ciiiiiiiiiing – Pop!
Rávetette magát a földre, hozzásimult, olyan szorosan és kétségbeesetten
markolta, mintha utoljára szeretkezne. Minden hemzsegett a kamikázéktől,
ismétlőpuskákkal és géppisztolyokkal lövöldöztek, kézigránátokat hajigáltak.
Solly bajtársai úgy hullottak, mint az irtószerrel permetezett legyek. De Sollyt
mégis valahogy megnyugtatta az a tudat, hogy ő igenis két lovat ülhet meg
egy fenékkel. Ha a következő pillanatban megölik, akkor legalább gyorsan
eléri a végtelen békét. Köszönöm, Uram. Béke, ez valóban remek lesz. Soha
többé nem érezni a félelem jeges tűszúrásait, a félelem izzását; a pokol jeges,
a pokol tüzes, itt a pokol, és a halál a béke. De ha nem nyeli el a pokol tátogó
szája, ha életben marad, örülni fog, hogy él. Millie-ért, a magzatért, Mamáért,
no meg Sollyért is. Mintha a saját csapata ellen fogadna. Nem lehet veszíteni.
Elnevette magát és nyelte a port.
TA – TA – TA – TA – TA – TA!
Uiiiirrrr – Ciiiiiiiing – Pop!
A halálos morze fölverte körülötte a port, és ő egész testével hozzásimult
az anyaföldhöz, túrta az orrával, csókolta sebes, érzékeny ajkával, szerette
sajgó ágyékával.
Bop – bop – bop – bop – bop – bop!
Ping! Ping! Fing! Ping! Ping! Ping!
A morzejelek átmenetileg eltávolodtak, s ő még mindig él. Lélegzik, eszi a
port, érzi a szívdobogását. Talán azt hiszik, már meghalt. Ott hevert, Isten
tudja meddig, és hideglelősen fúrta bele magát a sötét földbe. Talán, ha
mozdulatlanul fekszik, nem törődnek vele, elkerüli a harc, és ha majd véget ér
az egész, élni fog, a többieken csattan az ostor, ő pedig élni fog, lélegzeni,
érezni, dolgozni, fecsegni, nevetni, enni és szeretkezni, élni fog, a szentségit,
élni. A vér valószínűleg már megalvadt lüktető fején. Ismét elszabadult
körülötte a pokol, a föld rengett alatta. Millie-re gondolt, és az élő, rugdalózó
magzatra, aki arra készül, hogy jövő hónapban bemutatkozzék a világnak, a
Mamára, és mit csinál most Fannie Mae, ebben a pillanatban? Hol vagy, mit
csinálsz, legdrágább drágám, szerető szerelmem, mélyérzésű kisbabám?
Igazad volt. Íme, megtagadom a harcot. Ha ebből épp bőrrel kerülök ki, fogok
egy Kacsát, telerakom üzemanyaggal és élelemmel, egy éjjel vízre szállók és
elindulok valahova, mondjuk Tahitibe, hogy Gaugin szép népével várjam ki a
háború végét. Mindenható Úristen, kérlek, legyen értelme ennek a
pusztulásnak! Tedd, hogy eljöjjön az én szabad országom – az enyém, az
enyém, az enyém! Leginkább az a félelem fojtogatta a szívét, hogy céltalanul
hal meg. Megölik, meghal, és hol az a szabad ország? Nem tudta, elszunnyadt-
e vagy sem, de egyszerre hatalmas detonációra ébredt. Pár centiméternyire
fölemelkedett, és látta, hogy lángokban áll az egész repülőtér, mindenfelé
tűzhányók törnek ki: a nyomjelző lövedékek szivárványán át meglátta Molyt
és Nyakiglábot, egy töredék pillanatra látta a nyurgát és a köpcöst, amint
közelharcot vívnak a kamikázékkal a reptér északi végén, mögöttük az
erdővel. Solly fölült, megfordult és visszakúszott a műszakiak épülete mögé.
A sátrak és az épületek védelmében kell észak felé manővereznie, s egy-két
perc alatt elérheti Molyt és Nyakiglábot, meg a többi harcban álló bajtársát a
reptér csücskén, aztán annyit ölnek meg őzökből, amennyit csak lehet, és ha
őket ölik meg, együtt halnak, soha többé nem piszkítják be a nadrágjukat,
Millie és a bébi tízezer dollárhoz jut, ő pedig örök békéhez. Csak erre vágyott:
BÉKÉRE! Béke! Béke és szabadság! Talán csak a halálában.
Meggörnyedve futott, mint egy rögbi játékos a műszakiak zömök épületei
és a túloldalon gubbasztó sátrak között. Úgy érezte, mindenütt jelen vannak a
japánok, mintha a földből nőnének ki, úgy érezte, követik, de már csaknem ott
volt, már csak a következő sátorsort kell megkerülnie, és kijut a kifutópályára,
csatlakozik harcoló társaihoz. Talán tévedett, remélte őrjítő kétségbeeséssel.
Talán mégis megváltozik a világ, mert ők feláldozták ma éjjel az életüket. Az
ő országa a legszebb, a legnagyszerűbb ígéret. Az ő országa értékelni fogja azt
az életet, amelyet épp oltárára készül helyezni.
Leszegett fejjel rohant a sátrak védelmében. Pillanatokon belül meghal a
cimboráival. Zihált, nem akart meghalni, élni akart, de c' est la guerre, meg a
többi lószar minden nyelven, és ki a fene éljen, amikor mások ezrével lehelik
ki lelkűket ebben a pillanatban a világ csataterein? Élni akarok – élni!
Istenem, nem bánnám a halált, ha valamiért halnék! Ne légy hős, mondta
Mama. Solly nevetett, köteleken és sátorcövekeken bukdácsolt át, aztán
valami vagy valaki puhán előugrott az árnyékból és hátulról rávetette magát.
Némán a földre zuhantak, íme, a szabadság ügye, itt és most. Itt az idő. Most
ugrik a majom a vízbe. Valamennyi pirosfenekű. Érezte az idegen kar
szorítását a nyakán, érezte, hogy a ránehezedő test egy pillanatra elhúzódik;
Solly gyorsan ki akart egyenesedni, amúgy dzsudó-módra, kigurulni a
kamikázé alól. Igazán nem volt kedve így meghalni. A hideg acél azonban
egyértelműen benyomult a hátába, a lapockája közelében, kényelmetlenül
közel a szívéhez, érezte, hogy kibuggyan a vére, éles, fehér, forró fájdalmat
érzett a szíve közelében, a fájdalom sebesen szétfröccsent a mellkasában, éles,
sebes, fehér, forró, fröccsenő-égő fájdalom, nem érezte szegény szívét
dobogni, csak a fájdalom lüktetését érezte, élesen, sebesen, fehéren, forrón,
fröccsenve-égve. De a másik fölemelte a bal kezét, hogy újra szúrjon, s Solly
félelme a fájdalom fölé kerekedett: Isten vagy valami más, erőt adott neki,
gyorsan talpra verekedte magát, kétségbeesetten hátranyúlt a válla fölött és
hála istennek a Kétéltű kiképzésért, meg azért, hogy Tojó nem nehéz, elkapta
a lecsapó kart, érezte, hogy a hideg acél belehasít a saját karjába, de kitartott,
isten tudja, hogyan vagy miért, villámgyorsan csavart a testén, átdobta vállán a
könnyűsúlyú kamikázét és ráhuppant. A másik valahonnan riadt torka
mélyéből fölordított, Solly felé szúrt és párszor bele is döfött a mellébe, amíg
Solly el tudta kapni a karját, és akkor erő erő ellen, vadállat vadállat ellen,
Solly egész teste együtt sírt, rimánkodott izmaival, szívével-lelkével-agyával,
aztán már semmit sem hallott, csak ez a háború létezett. Sosem létezett semmi
más és nem is fog. Hirtelen egész élete összesűrűsödött benne és ebben az
anyaszülte hasfelmetsző japán emberfiában, aki halált zihált az arcába.
Elkapta a csuklóját, megcsavarta a karját, és feszülten figyelt, hogy hallja,
amint pattan, mindketten hörögtek, nyögtek, Solly most tisztábban látta a
rémült, fiatal arcot, sokkal világosabban, mint bármely arcot eddig rövid
életében. Úgy érezte, vérben fetreng, saját elfolyó vérében, amelyet magába
szív a föld. Reccs! A másiknak végre eltört a könyöke. A tőr leesett, aztán
Solomon Saunders vette kezébe, így a legszörnyűbb ölni vagy halni, felfordult
a gyomra, forró láva buggyant ki belőle, rágta a bensejét, miközben döfésre
emelte a karját, de tétovázott, a másik feléje kapott, Solly bosszúállóan
lesújtott, érezte, hogy az acél könyörtelenül belehasít az emberhúsba, mintha
csirke lenne, és föl és le, és nem gyűlölte az alatta fekvőt. – Nem gyűlöllek, az
istenit a hasfelmetsző lelkednek! – Le-föl, le-föl, forró könnyek öntötték el
Solly arcát, hányingere volt, föl-le, a másik mellkasa sötét vért lövellő gejzír, a
szeme, kétségbeesett, könyörgő szeme... – Nem gyűlöllek, Tojó, a fene egyen
meg! – A fiatal katona épp akkor lehelte ki a lelkét, amikor Sollyból kifogyott
a szusz; rázuhant arra a nagyon-nagyon halott ifjú idegenre, aki a japán
szigetekről jött, és számára most már minden csupa béke, nyugalom,
testvériség s a többi, hiába tombol a harc a szerencsés eleven nyomorultak
között, akik a reptéren tovább ölik egymást a szabadságért.
Negyedik rész

A TERMÉS
Első fejezet
Halott volt, a mennyben volt, ahova a jó kisfiúk kerülnek, ha meghalnak, és a
nagyok is, meg kislányok és asszonyok. Mama mondta, amikor még
hátulgombolós volt odalenn Délen, Dixilandben, és Mama esténként lefektette
s a Jóistenhez könyörögtek, hogy vigyázzon rá, amikor még ő azt hitte, a
legtöbb férfi jó, meg az asszonyok is, és mindannyian mennybe mennek, ha
meghalnak. És a nevetés jó volt, a grimasz rossz, és ha nevettél, a világ veled
nevetett. Kis karácsony, nagy karácsony, kisült-e már a kalácsom? Isten
teremtett és a gólya hozott. De Solly most a mennyben van, ahol az utcákat
arany borítja, tej s méz folyik – ami azt illeti, ő jobban szereti a málnaszörpöt
és a palacsintát, de nem panaszkodhat, átkelt a Jordán folyón, elérkezett az
ígéret Földjére, ahol béke honol, az ég mindig felhőtlen, és az Isten nem Nagy
Fehér Atyuska. De hogy került a mennybe? Ö nem volt jó, ő gyilkos és
házasságtörő, több parancsolatot is megszegett, talán mindet, de ha Szent
Péter beengedte, annak oka van, tehát mégis van benne jóság. Millie és Mama
is szerette. Meg nem született gyermeke is szerette. Énekszót hallott. Hozzá
szólt.

Mély folyó
A Jordánon túl hazád
Mély folyó
Átkelnél, hogy megpihenj...

Miért éneklik ezt a dalt, amikor ő már átkelt? És hol van a szállásmester?
Szeretne közölni vele pár dolgot. Azt, hogy ő nem gyilkos, ő sosem akart
gyilkos lenni. Én a demokráciáért harcoltam. De nem voltam elég erős azok
ellen a gazfickók ellen harcolni, akik a háborút olyanná tették, amilyen. Azt
sem tudtam, kik azok. Nem tudtam, hol keressem őket. Mindenhatók voltak és
mindenütt jelenlevők, mindentudók és még sok egyéb mindentevők, azt kellett
volna mondanom nekik, hogy menjenek a pokolba, és megszökni valahova a
világ túlsó végére. De én harcolni akartam a hazámért és a szabadságért.
Becsaptak, Szent Péter, de a lényeg az, hogy jót akartam. És szeretem az
életet, szeretem az embereket, azt hiszem, ezt megérted, és azért vagyok itt,
ahol béke honol, mert magam is békés és jószándékú ember vagyok. Szeretem
az életet, szeretem az embereket, jobban, mint bármi mást a világon. Jobban,
mint a kormányt, a sikert, a zászlókat, a hazafiságot, a vallást, jobban, jobban,
mint... mint a családot, a megszokást... jobban, mint a dollárt... jobban, mint a
nagykutyaságot... jobban, mint a Nagy Amerikai Álmot... szeretem a
szerelmet, az életet, az embereket. Nem érted, Szent Péter? Ha Isten nem a
haza, a vallás, az állam, ha Isten a szeretet és az élet, akkor ez az, amiért itt
vagyok, Szent Péter!
Szent Péter lassan elmosódott, Sollyt most valami ringatta előre-hátra,
jobbra-balra, jobbra-balra, előre-hátra, különösen ismerős és talán nem is
olyan mennyei ritmusban, halványan hallotta a Mély folyót egyre
halványabban és a víz nekiloccsant bárkájának. Egyszerre minden tisztázódott.
Tudta, hol van. Egy bárkán van, azért éneklik a Mély folyót. Épp a Jordán
folyón kel át és hamarosan megpihen... Szívét öröm duzzasztotta, de bánatok
is vegyültek bele. Hol van Fannie Mae? Hol van Millie és Mama? Hol van
Moly, Nyakigláb és Scotty? És hol van az ő újszülött kisbabája? Hol van
Jimmy meg Samuels és a többiek? Nem örült a hajó ringásának, nem örült a
mélységes-mély, békés Folyó nyers hullámainak. Isten a szeretet, szeretet,
szeretet. Már alig hallotta a Mély folyót. Mintha épp hallótávolságán kívül, a
túlparton énekelnének. Távolodik, ahelyett, hogy közelednék.
Különös kiejtéssel beszélő hangokat hallott, szagok csapták meg, amelyek
mintha egy sok-sok évvel ezelőtti világot idéznének föl, emlékek rohanták
meg minden érzékét, fehér szagú emlékek, és barna szagok, sárgásbarna
emlékek, karból és fertőtlenítő, antiszeptikus emlékek, szag és hús, gyógyszer-
és alkoholszag, talán még mindig Georgiában van és minden egyéb csak egy
nagy, rossz álom volt, vagy egy nagy, jó álom, amelyből most ébredezik, de
mi ez a ringás?
Először félt kinyitni a szemét, de végül fölnézett, egyenesen bele egy fehér
köpenyes, rózsás arcú nő sötétbarna szemébe, amely részvétet és
gyöngédséget sugárzott. Ki vagy te, kérdezte Solly tekintete. Ki vagy te, sötét
szemű, ezzel a vörösesszőke hajaddal? Nem vagy angyal. Az én angyalaim
nem lehetnek ilyen színűek. Engem rossz helyre hoztak. A nő mosolygott.
– Hogy vagyunk ma délután, őrmester?
 Milyen fura kiejtés? Nem amerikai. Még csak nem is déli. De élek, a
szentségit! Élek! Élek! Lélegzem, érzek, hallok, ízlelek! És látok! Látok!
Látok! Érzékelek!
– Az a kérdés, hol vagyok. – Jé, beszél a hangom. De miért hív a nő
őrmesternek? Én vagyok a legközebb közlegény.
– Kórházhajón van, csúnyán, és ha jól tudom, elég hősies módon
megsebesült, kinevezték törzsőrmesterré, most pedig úton van Ausztráliába.
Milyen ezek után a közérzete?
– Köszönöm, sokkal jobban vagyok. – Hős lettem. Ki hitte volna...
– Bizisten?
– Sokkal jobban vagyok – ismételte Solly. Még hogy törzsőrmester.
Nagymenő...
A nő elnevette magát.
– Mifelénk erre azt szokás válaszolni: “Meghiszem azt!"
– Sokkal jobban meghiszem azt – mondta engedelmesen Solly.
A nő megint nevetett és megrázta a fejét.
– Még nem egészen jó, de majd egy idő múlva rájön az ízére. Meghiszem
azt, hogy rájön! – Ezzel Solly szájába dugta a lázmérőt, megfogta a csuklóját,
és az óráját figyelte.
Életben vagyok. Élek! Élek! Hőmérsékletem van, érverésem, égő fájdalom
a mellkasomban, a szívem körül, a fejemben.
Mintha forró ólom csöpögne egyenletes tempóban a feje tetejére, a bal
karja is mintha ólomból lenne, de él! Szóra nyitotta a száját, hogy valakinek
köszönetet mondjon, de a nő kezét Solly szájára tette, és visszacsücsörítette
ajkát a hőmérőre.
Amikor végre kivette a szájából, megnézte, majd megszólalt:
– Életben fog maradni, hála a csodaszereknek és a maga igen erős
élniakarásának.
– Maguk felé mit szokás ilyenkor mondani? A nő rámosolygott.
– Bizisten?
– Meghiszem azt, kispajtás. – Aztán azt mondta: – Csirió. További
megmérendő hőmérsékletek várták.
Este újra jött, megkérte Sollyt, hogy forduljon hasra. Solly nehézkesen
engedelmeskedett, a nő pedig fölhúzta a hálóingét.
– Mit csinál? – kiáltott elhaló hangon Solly.
– Na, most már tudom, hogy jobban van – mondta a nő, alkoholos vattával
megdörzsölte Solly szégyenlős félfenekét, aztán gyengéden beledöfte a tűt.
 Amikor fölébredt, a nő nem volt ott. Órákig feküdt, szíve körül perzselő,
ijesztő, sosem tapasztalt fájdalommal. Nem is értette, hogy visel el a szíve
ilyen iszonyú fájdalmat. Néha úgy érezte, hogy valaki meggyújtotta mellén a
szőrt.
A nővér késő este jött, megmérte a lázát, a pulzusát, felhúzta a hálóingét,
lemosdatta, belenyomta az injekciót, és Solly tehetetlenül tűrte. A másik
töviről-hegyire ismeri.
Napokon át többnyire egy bódult, sosemvolt világban élt, az öntudatlanság
és a valóság között, nem tudta megkülönböztetni az álomvilágot a valóditól,
néha kölyökkorának régmúlt napjaiban élt, máskor New Yorkban, ahol
kézilabdázott vagy az egyetemi padban, Millie-vel és Mamával, aztán megint
kisfiú volt Georgiában, aztán a hadsereg, a tengerentúl, katona a georgiai
őrszobán; a vöröskeresztes eset állandóan megjelent előtte, de ő valójában
sosem volt ezeken a helyeken, kivéve azt, ahonnan egy pillanatra sem távozott
a fájdalom: azt a lüktető fejet, amelyet a jelek szerint nyüzsgő lőtérre
alakítottak át, azt a dübörgő szívet, amelyben, mintha sorra robbannának a
nehéz bombák. És állandóan ég a bal karja. Rettegésben élt, hogy
megpattannak fejében az erek, hogy szívizmai, amelyek úgy rángatóztak,
mintha kötélhúzást játszanának, egy szép napon föltépik a mellkasát,
kettészakítják a szívét. Sosem ölel nőt ezzel a karral.
Egyszer a nővér, amikor bejött megmérni a hőmérsékletét és pulzusát, leült
egy kicsit elbeszélgetni. Közölte Sollyval, hogy megtudott róla egyet-mást.
Enyhe kifejezés, gondolta Solly. Beszélgetett egy barátjával is, folytatta a
nővér, aki szintén megsebesült, és a hajón van.
– Hol van? – kérdezte Solly. Nem merte azt kérdezni: “Ki az?"
BUMM! Bumm! BUmm! Bumm! Úgy dübörgőit a szíve, mint amikor a
nyári hőségben megdördül az ég.
– Egy másik osztályon. Elég csúnyán összelőtték, a valóban kritikus
azonban, a valóban kritikus eset maga volt. Négy-öt napig azt sem tudtuk,
életben marad-e. De óriási mértékben javult.
– Bizisten?
– Meghiszem azt, kispajtás.
Ki az, szerette volna Solly kérdezni. Miféle barátom? De félt, hogy azt
hallja: az- és – ez meghalt, ez- és – ez elveszítette a lábát, a karját és ez- és –
ez és – ez és – ez és – ez és – ez, és bármit is mondana, az végleges,
megmásíthatatlan és örök lenne. Halálbüntetés. A Legfelsőbb Bíróság
határozata.
 – Samuels hadnagy naponta érdeklődik maga után – mondta a nővér –,
akárcsak Taylor közlegény, Larker tizedes, valamint Scott és Banks
közlegények.
– Hogy megy a dolguk? – Hála Istennek, hogy életben vannak és
érdeklődnek.
– Mindenki gyógyul. A maga szénája állt a legrosszabbul, de maga is
szépen javul. – Fölállt, egy rövid pillanatra megfogta a kezét, azt mondta: –
Csirió – és eltűnt.
Ezután, ahányszor csak jött, mindig mesélt valamit Ausztráliáról és mindig
volt valami mondanivalója Samuels hadnagyról. Beszéd közben gyakran
elpirult, és Sollyba ilyenkor aprókat döfött a magány. Beszélt a nővérnek a
családjáról, anyjáról és szép feleségéről, meg a gyerekről, akinek heteken
belül meg kell érkeznie.
– Nem csoda, hogy ilyen keményen harcolt az életéért – mondta a nővér.
Egy délután, amikor bejött, közölte, hogy szülőföldje, Queensland
partjainál járnak. A Korall-tengeren, a világ legszebb, legcsalárdabb vizein
hajóznak. Bárcsak Solly fel bírna menni a fedélzetre, mondta a nő. A Nagy
Parti Zátony és a szárazföld között haladtak. A nő már többször megtette ezt
az utat, néhányszor üvegfenekű csónakon, és minden alkalommal vadonatúj
élményt jelentett. Az ajka fölötti pihéken izzadságcseppek jelentek meg,
hangja átforrósodott, ahogy az ezerfélefajta halról beszélt, amelyek árnyalataik
sokféleségével lepipálják a szivárványt. Nem is beszélve a korallról, a fehér,
piros, narancs- és citromsárga korallról, az óriáskagylókról és a
gyöngykagylókról, a polipokról, szín, szín, szín, mindenütt szín és mozgás és
ritmus és harc a fennmaradásért; a leggyönyörűbb és legcsalárdabb tengeri
vadon, amelyet a világ valaha is ismert. Óceáni paradicsom és dzsungel
együtt. A nő szavaiban mindez életre kelt.
Szünetet tartott, hogy lélegzethez jusson, aztán így szólt:
– Majd alkalma lesz megnézni, amikor visszamegy északra. Annyi itt a
látnivaló; kicsit olyan, mint a maguk New Yorkja. Az ember egy egész életet
eltölthet azzal, hogy elbűvölten bámészkodik.
Solly bizonytalanul fölnevetett.
– Maga költő, csak nem tud róla. Örülök, hogy mindezt először a maga
szemével láthattam!
– Bárcsak költő lennék. Mindennél jobban szeretnék író lenni.
 Solly a szemébe nézett és témát változtatott. Bainbridge-ről beszélgettek, a
nő szülővárosáról, végül pedig a beszélgetés Samuels hadnagyra terelődött,
mint rendesen, a nővér fájdalmasan elpirult, majd rövidesen távozott.
Még az éjjel hosszú levelet írt Millie-nek arról, hogy mennyire szereti, és
mennyire szeretne vele lenni, ahogy közeledik Millie ideje, “kettejük"
legbensőségesebb pillanata. Elfelejtette fájdalmát, egész teste fölhevült,
miközben Millie iránti szerelmét ecsetelte. Leírta neki a Nagy Parti Zátonyt
egész vad szépségében és ritmusában. És hogy szereti, szereti. Egész sebzett
szívével szereti.
Néhány nap múlva, egy reggel Celia nővér rásegítette egyenruháját és
fölkészítette a partraszállásra. Megadta a bainbridge-i címét.
– Szeretném, ha meglátogatnának Samuels hadnaggyal, ha majd teljesen
rendbe jöttek.
– Nagyszerű.
– Bizisten? – követelőzött gyengéd mosollyal Celia, akinek mindig ott
gyöngyözött a kerek ajka fölötti pihen néhány izzadságcsepp.
– Meghiszem azt – válaszolta Solly, különös, fátyolos hangon.
– Jó. Most látom magát utoljára, mielőtt partra szállunk. Viszontlátásra és
gyors javulást. – Röpkén arcon csókolta és arcán hagyta meleg ajka harmatát.
Déltájt szálltak partra, zenekarok játszottak, zászlók, lobogók lengtek, az
emberek lelkesen éljeneztek, és Sollynak még a hordágyról is feltűnt a kikötő
szépsége. Ez Celia otthona, és Solly nem érezte magát egészen idegennek.
A vonat keresztülrobogott velük a városon, Solly felpolcolva kibámult az
ablakon, a város épp olyan volt, amilyennek Celia leírta, örökzöldjeivel, a
kanyargó folyóval, az elővárosi faházakkal, amelyeket cölöpökre építettek,
hogy ne egyék szét őket a fehér hangyák, és az elmaradhatatlan verandákkal,
amelyek úgy övezték a házakat, mint fedélzetek az óceánjárót. És megint
virágok, parkok és lombok, mindenféle fa, minden színben és illattal, és egy
hosszú léckerítés egy üres telek mentén, rajta mésszel vagy krétával, nagy,
durva betűkkel:

AZONNAL NYISSATOK MEG A MÁSODIK FRONTOT!

Solly szeme könnybe lábadt. Magában sírt és nevetett. A Második Front –

AZONNAL nyissátok meg a Második Frontot. Oly sok hónappal ezelőtt
megnyílt már a Második Front. Oly sok emberrel azelőtt. Oly sok ezer fiúval
ezelőtt...
 Lehunyta a szemét, Millie-re gondolt, arra, hogy miként megy a sora ily
kevéssel a szülés előtt. Talán már meg is történt. Mindig számolni kell azzal,
hogy az orvos téved. Talán épp most szül. Mama ott van, vigyáz Millie-re, és
ott van Millie családja is Brooklynban. Nem lesz egyedül, ő, Solly van
egyedül.
A vonat keresztülvitte őket Bainbridge-en, a katonai kórházba. A kórház
egy híres lóversenytéren volt, amelyet a háború tartamára katonai táborrá
alakítottak át.
Másnap reggel meglátogatta Moly, aztán Samuels, késő délután pedig
Jimmy és Banks, a Kölyök. A rokkant veteránok elbeszéléséből összerakta a
reptéri csata történetét. Elfogtak tíz japán katonát, megöltek tizennégyet, a
többi a faluba menekült. A 913-asok hősiesen küzdöttek és haltak meg a
hazáért és a demokráciáért. A vágóhídon maradt Nyakigláb Lincoln, Calvin
Don Jüan Potter, Szöcske, Anderson főtörzs, és hét másik. Harminckilencen
megsebesültek, legtöbbjük ugyanebben a kórházban van. Fölterjesztették őket
kitüntetésre. Hősök. A színes faj nagykutyái. Még Samuels is.
Éjszaka egy nyugodt órája sem volt. Akarata ellenére állandóan elképzelte
a visszavonhatatlanul halott Nyakiglábot és a Főtörzset. Nem tudta elhinni. A
poéta, aki úgy, de úgy szerette az életet, aki nem félt, aki nem alkudott meg a
félelemmel vagy a halállal, aki még egy rókalyukat sem ásott magának, hogy
védekezzen ellenük. Sosem nevet többé, sosem görnyed kétrét, combját
csapkodva, sosem ír többé verset. Az az ember, aki két hét alatt megtanult egy
nyelvet! És Fődörzs is meghalt! A lezser Fődörzs, aki egy szúnyogot sem ölt
volna meg, még akkor sem, ha az orra hegyéből táplálkozik. Eltemették a
hideg, fehér, barátságtalan földbe, oly sok ezer mérföldnyire az otthonától.
Egész éjjel őket látta, és Szöcskét: Sipirc! sipirc! És Calvin Pottert, és a többit,
bűnösnek érezte magát, mert örül, hogy nincs köztük, örül, bűnösnek érzi
magát, ők halottak, örül, hogy életben van. Szomorúságot érzett és bűntudatot.
Két nap múlva utolérte a postája: hat levelet kapott Millie-től és kettőt
Mamától. Millie levelei csordultig voltak szerelemmel, boldogsággal, a jövőre
vonatkozó tervekkel önmaguk és a kicsi számára, és hogy mennyire hiányzik,
mennyire vágyik utána és mennyire szereti, s úgy emlékezik Ford Ordra, meg
Pittsburghre, mint élete legboldogabb napjaira. Solly elolvasta a leveleket,
melegség öntötte el, enyhítette a mellében égő fájdalmat, örült, hogy életben
van, és ha majd hazatér Millie-hez, kárpótolja mindenért. Azért, hogy nincs
vele most, amikor a legnagyobb szüksége volna rá, azért a fájdalomért,
amelyet akkor okozott, amikor szerelmes volt Fannie Mae-be. Mindenért
kárpótolja. Úgy fogja szeretni, hogy Millie úszik majd a szerelemben, és soha
többé nem kételkedik férje érzelmeiben.
Van miért élnie. Napról napra enyhült a fájdalom a fejében és a mellében,
karja majdnem teljesen meggyógyult, s egy nap már igazi ételt ehetett, pár nap
múlva fölkelhetett, járkálni tudott, ki tudott menni a vécére, és... Meg is tudott
fürdeni, borotválkozni – és megnézte magát a tükörben. Első pillantásra nem
ismerték meg egymást. Körülnézett, maga mögé, aztán ismét a tükörre meredt.
Csontvázra emlékeztetett, amelyre ráhúztak egy három számmal kisebb bőrt.
Arca elvékonyodott, megnyúlt, elkomorodott. Úgy nézek ki, mint maga a halál
– gondolta.
A cimborák eddig mindennap meglátogatták, most ő látogatta meg a
cimborákat. Egyre jöttek a levelek, s ő egyre erősödött. Aztán egy napon
Moly, Samuels, Scotty és a többiek legtöbbje elhagyta a kórházat és
megkezdték harmincnapos bainbridge-i szabadságukat. Solly magára maradt.
Aztán végre utolérte Fannie Mae levele. Új állást szerzett: középiskolai
tanár Ebbensville-ben. Szereti a munkáját, azt írta, de Solly érezte, hogy ez a
munka nem elégíti ki. Fannie Mae annyival több, mint egy ebbensville-i tanár.
Százszorta több, százezerszerte több.
Azt is írta, hogy néha, amikor ott ül az osztályteremben és sajnálja magát,
újraéli szerelmüket, és noha nem lett belőle semmi, és tudja, hogy sohasem is
lesz, mégis segíti őt csüggedt óráiban, hogy azt mondhassa magának:
“Remekül vagyok. Jól érzem magam, és valóban valakinek kell lennem, hiszen
Solomon Saunders szeret." így fejezte be levelét: “ örökké szeret Fannie Mae."
Solly nagynak érezte magát, s egyúttal mocskos senkiházinak.
Másnap egy könyvet kapott Fannie Mae-től. Richárd Wright: Tizenkét
millió fekete hang. És miután elolvasta a könyvet, tudta, hogy többé soha nem
lesz a régi. A leggyönyörűbb, legvilágosabb könyv volt, amelyet valaha is
olvasott. Edwin Russkam fényképei és Wright lenyűgöző szóképei rég
szunnyadó, majdnem elfelejtett érzéseket ébresztettek fel Sollyban. Olykor
egy-egy bekezdés olvasása közben, vagy amikor ránézeti egy arc a lapról,
hallotta a hangokat, remegést érzett a gyomrában, könnyeket a szemében,
mélyen átérezte saját feketeségét, és büszke volt rá.
Egy nap épp olvasta a könyvet, s egyszerre csak belevágott a fölismerés.
Azt mondta magának: ha büszke vagyok magamra, nem kell gyűlölnöm a
fehér gazda embereit. Nem akarom. Nincs rá szükségem. Ha magamat
szeretem, szerethetem az egész rohadt emberfajt is. Feketét, barnát, sárgát,
fehéret. Köszönöm, Richárd. Köszönöm Eddie. Köszönöm, drága Fannie Mae.
Körbepillantott, a kórteremben fekvő többi katonára – a legtöbbjük fehér – és
szerette az egész nyomorult, csodálatos, rohadt emberfajt.
Jó étvággyal evett, kezdte visszaszedni magára a kilókat, de még mindig
cipelnie kellett a kötés többletsúlyát a mellkasán. Minden borotválkozásnál
vígan megállapította, hogy egyre inkább emberi formát ölt, hasonlít valakire.
Millie-től tovább jöttek a levelek, de már itt volt az ideje, hogy elmaradjanak
és megérkezzék a távirat. Már négy-öt napot késett, mi tartja föl? Pedig Millie
biztosan értesíti. Vagy ha ő nem, hát Mama. Minden nap nyugtatta magát:
nincs miért aggódnia. Mégis minden nap aggódott. Talán elkallódott a távirat,
és a gyerek már megszületett, ő pedig azt sem tudja, fiú-e vagy lány. Nem
mintha sokat számítana.
Egy délután a széken ült, az ágya mellett, olvasott, de a gondolatai sokezer
mérföldnyire jártak, Millie-nél, a gyereknél és Mamánál.
– Hát mi aztán összeszedtük magunkat! – szólalt meg egy hang. Solly
fölnézett Celia arcába, és valóban örült neki. A nő megcsipkedte Solly arcát,
távolabb lépett és végigmérte.
– Ha az utcán találkoznánk, nem ismernék magára! Nem hittem volna,
hogy ilyen jóképű fiú.
Solly érezte, hogy a kórterem többi katonája figyel és fülel.
Ritkaságszámba mentek a látogatók. Ráadásul az ilyen!
– Hogy van Samuels hadnagy? – kérdezte Solly.
– Bob? Remekül. Eljárogat magához, nem? – Izzadság és pihe a szája
fölött, amely egy percre sem nyugodott.
– Igen. Minden héten kezelésre és ellenőrzésre kell járnia.
Mindegyikőjüket hetente egyszer látom.
– Ezt mondta ő is. –• Jól mondta.
– Mi baj, őrmester?
– Semmi. – Egyedül vagyok. Nagyon egyedül.
– Tud valamit az otthoniakról? – kérdezte aggodalmasan Celia. – Mi van a
feleségével és a gyerekkel?
– Nem tudom. Nem tudom, mi a helyzet. – Nevetni próbált.
– Ne izgassa magát. Nyilván rosszul számoltak. Gyakran megesik.
Solly meglátta a távirattal a kezében feléje tartó napost, és elöntötte a
veríték. Remegő kezébe vette, fölnyitotta, és mindenfelé nézett, mielőtt
elolvasta. Hat nappal azelőtt adták fel. Volt a Vöröskeresztnél. Megjárta a
Fülöp-szigeteket. Végre a szövegre siklott a tekintete; sosem lesz többé a régi.
Egy négy kiló tizennégy dekás fiúgyermek apja lett, de elvesztette szerető
feleségét, fia pedig az anyját. Újra és újra elolvasta, de nem változtathatta meg
a szöveget. Géphiba, gondolta. Vagy ugratás. Hazugság! Nem lehet igaz! Nem
lehet! nem lehet! De tudta, hogy igaz. Tudta – a lelke legmélyén tudta. Az
anyja nem hazudik neki.
– Őrmester! Mi baj?
De Solly nem hallotta a nőt; a szíve elnehezült, egész életének minden
feszültsége kirobbant benne, minden félelme, minden szomorúsága, minden
szerelme és minden gyűlölete, különösen pedig minden bűne, mindez
elárasztotta. Semmit sem mondhatott, semmit sem tehetett, semmi, de semmi
nem változtatott a táviraton. Rámeredt, és azt gondolta, ha darabokra
szaggatja, talán újra élni fog Millie. Az ár emelkedett, az ár föltört a keserű,
fájó mélységből, vállába, torkába, arcába, szemébe. Túl sok ahhoz, hogy
magába fojtsa. A gát elszakadt, és Solly úgy sírt, mint egy árva gyerek.
Celia kivette a kezéből a táviratot, elolvasta, s az ő szeme is könnybe lábadt
Sollyért, a vállára tette a kezét, szeretett volna valamit mondani, amivel
könnyíthet a mély fájdalmon, de tudta, hogy nincsenek ilyen szavak –
semmilyen nyelvben sem. A könnyek végigfolytak Solly arcán, beletörölte
őket a lepedőbe, de tovább ömlöttek. Amikor végre észrevette Céliát, és kezét
rázkódó vállán, megfordult, s úgy meredt rá, mintha sohasem látta volna.
– Kérem, menjen el – suttogta. – Senki sem mondhat vagy tehet semmit.
Semmin sem lehet változtatni.
– Jó. De holnap visszajövök.
– Jó. – Miért nem megy már? Menjen már! Azonnal! A nő letette a
táviratot az ágyra és csöndesen kiment a kórteremből. Érzékeinek egy távoli
szögletében hallotta, amint távolodik tőle, szerette volna visszahívni, de nem
hívja vissza, nem tudja visszahívni.
Egész nap és egész éjjel ült az ágyában, és mérföldekre bámult az
ürességbe. Millie most egy hideg dobozban van a szívtelen földbe temetve.
Nem tudta elképzelni. Nem tudta felfogni. Hogyan lehetséges, hogy az
egészséges, szép, csupa élet, életadó, bővérű Millie már nincs e világon?
Hiszen csak kilenc hónapja váltak el Pittsburghben, reménnyel, szerelemmel
és álmokkal telve. Hogy tűnhetett el egészen, örökre? Egy raj szép madár húz
át az égen, a vadász sportból megcélozza egyiküket és valamelyikük életének
vége. Ennyi az egész, Millie? Te is végezheted így? Ezentúl, ha Millie-re
gondol, csak a kaliforniai szüretet látja maga előtt. A Ford Ord-i házacskát és
Millie-t, a közös sétákat az óceán partján, a kontinens peremén, és Millie-t, a
kis kávéházat Montereyben, a mindent elborító szerelmet, a telefonfülkényi
szobát Pittsburghben, Millie-t, Millie-t, Millie-t, és azt a napot, amikor
fölszállt a hajóra. Hogy a fenébe hagyhatták meghalni? Legjobban magát
hibáztatta. Miért nem volt mersze dezertálni ebből az ember-csinálta őrületből,
elvinni Millie-t, hogy a gyermeküket szerelmes, boldog, nyugodt légkörben
hozza a világra? Nyilván halálra izgatta magát. Solly bűntudatot érzett azokért
a rémült hónapokért, amikor Millie azt hihette, nem szereti. Már sohasem
kárpótolhatja. És a soha hosszú idő.
Másnap délig egy falatot sem evett, és amikor evett, azonnal kihányta.
Ebéd után két levelet kapott, amelyeket Millie még a szülés előtt írt. Mintha a
halott szólna hozzá, és Solly azzal áltatta magát, hogy a levelek bizonyítják:
Millie nem halt meg. Tele voltak szerelemmel, iránta, az élet és a jövő iránt, a
gyermek és a gyermek jövője iránt. Solly még vitatkozni is mert a gyermekre
vonatkozó némely tervvel. Várj, míg megszületik, az istenért. Hagyd
lélegzethez jutni! Orvos... ügyvéd... kit érdekel? Elvesztem az eszem,
gondolta, egy halottal vitatkozom. Meghalt, tudomásul kell vennem. Muszáj
tudomásul vennem. Nem tudom elhinni – nem tudom!
Celia meglátogatta, vele maradt néhány óráig, beszéltek I óla, és Solly
hálás volt, mert valakivel beszélnie kellett, különben elveszítheti az eszét a
levelektől, amelyek napról napra érkeztek Millie-től. A hadsereg postája
keserű tréfát űzött Sollyval. Minden egyes levél tovább mélyítette és tágította
a sebet fájó szívén. Aztán néhány nap múlva megkapta anyja levelét. Anyja
elmondta, hogy a kisbaba jól van, kiköpött Solly, és Millie sokat szenvedett,
mindent megtettek, hogy megmentsék. De hiába, nem így volt megírva. Apró
darabokra szaggatta Mama levelét, és ekkor tudta, hogy Millie végképp
meghalt, hogy az ő Millie-je halott.
Múltak a nyomorúság, a magány és a halálfélelem hetei, álmában is
halálfélelem gyötörte – aztán egy másik kép kezdett akarata ellenére tudata
felszínére evickélni. Mocskos, alávaló disznó vagyok! Egyáltalán hogyan
merészelhet akár rágondolni is, amikor a felesége még alig halt meg,
miközben gyermeküknek adott életet? Pusztán hetvennégy napja halott! Hogy
lehetek ilyen szívtelen? Az isten verjen meg, Fannie Mae! És engem is!
Átkozott a szerelmünk és minden és akármi, ami közém és Millie Belford
Samuels közé tolakodott. Mégis, nem tudott nem gondolni Fannie Mae-re,
elgondolkodni róla, még ha a bűntudat úgy cirkált is az ágya körül, mintha
őrszolgálatban lenne. Egy nap azt gondolta magában: most végre tisztáztam:
Millie már több mint két hónapja halott, és mindig is halott marad. Szerettem,
most is szeretem, de hát meghalt, nem tudom feltámasztani, és a fiunknak
anyára van szüksége, aki szereti és gondozza, ahogy csak egy anya tudja.
Millie megértene. Ha vége lesz a háborúnak, újra megnősülök, hogy a
gyereknek legyen anyja, nekem pedig feleségem. Millie is ezt kívánná. Ha
majd hazamentem, fogom a gyerekemet, elviszem többek között Ebbensville-
be, és ha megszereti Fannie Mae-t és az is őt, hát akkor lesz anyja, nekem
pedig feleségem. Erről van szó. Többet nem töprengek rajta. Ez még csak a
távoli jövő, lehet, hogy a háború sosem ér véget – és én semmirekellő
gazember vagyok, hogy ilyen kevéssel Millie halála után már egy másik nőre
gondolok. Bocsáss meg, Millie drágám... bocsáss meg!
Úgy vonszolódott minden egyes unalmas nap, mintha magányos
vasárnapokból álló hónap lenne, de a napok megszülettek, éltek és meghaltak,
életet adva a következő napnak, meg a következőnek és a rákövetkezőnek,
míg hetekké álltak össze, azok pedig hónapokká, és Solly küzdött a kísértés
ellen, hogy írjon Fannie Mae-nek, megírja felesége halálát és gyermeke
születését. Arra gondolt, hogy csak ezt közli vele és semmi mást, s hagyja,
hogy a jövő magát alakítsa. De sosem írta meg a levelet, mert már úgyis elég
bűntudatot érzett. Gyakorta vádolta magát Millie halála miatt.
Elbizonytalanította Fannie Mave-vel, teherbe ejtette, aztán otthagyta és elment
tízezer mérföldre, hogy vadidegenekre lövöldözzön.
De az idő valóban minden sebet begyógyít, legalábbis fölületesen; Solly
feje és karja teljesen meggyógyult, egy nap végleg levették a kötést elkínzott
mellkasáról, egy másik napon a hátáról, múltak a hetek, aztán a hónapok, és
ma végre elhagyhatja a kórházat, harmincnapos egészségügyi szabadságra
mehet. Délután Celia érte jön, és beviszi Bainbridge-be, ott már várja egy
szoba, nem messze onnan, ahol Celia lakik. Hős cimborái már hónapokkal
ezelőtt befejezték szabadságukat. Hozzácsapták őket egy kétéltű-alakulathoz,
Worthington Farmsban, a város túloldalán levő táborban.
Egész délelőtt ideges volt és türelmetlen. Úgy érezte, sosem lesz már egy
óra. Már kora reggel felöltözött, megborotválkozott és becsomagolt. Most már
szerette volna otthagyni a kórházat és minden egyebet, ami csak halványan
emlékeztet is a seregre. Szeretett volna minél távolabb lenni tőle. Most
harminc napig szabad ember lesz, s még hallani sem akar a seregről vagy a
még mindig világszerte dühöngő háborúról. El akarja felejteni, hogy a háború
valaha is létezett. Ha majd ráér, első teendői között lesz, hogy ír Fannie Mae-
nek egy hosszú, barátságos levelet. Nem szerelmes levelet, csak az lesz benne,
hol van és hogy van az írója: egy özvegy apa. Tartoznia kell valakihez abban a
másik világban, az anyján és a fián kívül.
 Megjött Celia és bevitte a városba. Útközben Solly nem nézelődött és nem
beszélgetett. Beleveszett saját gondolataiba, hogy egy nap majd hazakerül és
összerakja, ami szétszóródott. A nő úgy viselkedett, mint egy idegenvezető a
városnéző buszon a Fifth Avenue-n. Ilyen park és olyan folyó, ilyen híd és
olyan történelmi nevezetesség, de Solly alig hallott belőle valamit.
– Mi baj, Solly?
– Semmi.
– Olyan képet vág, mintha börtönbe vinném, nem pedig kiszabadítanám.
Nyilván beleszeretett valamelyik csinos kis ápolónőbe odabenn. Vagy a
bélszínbe, tükörtojással. – A szokásos, vontatott ausztráliai kiejtéssel beszélt.
– Hogy tetszik a kocsim?
– Meghiszem azt – válaszolta Solly. Találja ki a nő, hogy mit hisz meg.
– Csak egy kis tragacs, de elvisz mindenhova, ahova kell.
A fivére házába vitte, három háztömbnyire a sajátjától, egy Bensington
nevű városrészbe. Bemutatta sógornőjének, Bettynek, és Pamelának, a
sógornő húgának. Megmutatták neki a szobáját, segítettek kicsomagolni,
közben beszéltek hozzá, kérdezgették az Egyesült Államokról, az amerikai
négerekről, a szakszervezetekről, Harry Bridgesről és Paul Robensonról, Solly
pedig azon tűnődött, kik ezek az emberek. Celia sógornőjének a húga
különösen kedves volt.
– Le van robbanva – mondta végül Celia. – Hagyjuk pihenni és fölfrissülni.
Aztán meg akarom hívni magamhoz is, egy teára.
Pamela hamiskásan rászólt:
– Jó, csak ne hidd azt, hogy mert te találtad, most már kisajátíthatod ezt a
gyönyörű férfit, mert nem fogod ám! Erről gondoskodom. Jól tudod, hogy
férfihiány van.
Celia felnevetett:
– Egy házban fogtok lakni, tehát többet látod majd, mint én. Különben is,
nem érdekli az ausztrál lányok lelke.
Bár amilyen igazad van, gondolta Solly.
Ott feküdt ausztrál szobájában, visszapillantott az életére, látta azt a
csődtömeget, ami jelenleg az élete, és igyekezett látni a jövőt is. Fölkelt és
belenézett a táskájába, megkereste a fényképeket, amelyeket anyja küldött
Harmadik Solomonról. Leült az ágyra és végignézte őket. Kövér, mint egy
malac, akkora, mint egy ház; nagy, sötét szem, csupa haj a feje és magas a
homloka; a szája, arcformája az apjáé, de a szeme az anyjáé: nagy, tág,
értelmes. Solly szeme könnybe lábadt. Megígérem, kiskomám, hogy téged
sosem küldenek háborúba – nem a sereg fog férfit faragni belőled. Reményt és
életet ígérek neked, szeretetet, vidámságot, sok-sok ennivalót, Télapót, iskolát
és rágógumit, jobb világot és biciklit, és magánytól mentes órákat és
világbékét. Fáradt vagyok – szárnyaszegett. Ismét végignyúlt az ágyon. Iskolát
ígérek neked és lehetőségeket... Aludni, aludni... hagyjatok aludni! Jöjj, álom,
vigyél magaddal.
Nem tudott aludni. Még a szemét is alig tudta lehunyni. Sőt. Ráébredt,
hogy még mindig nem hitte el igazán Millie halálát. Nem hitte el, hogy időben
és térben örökre eltűnt a lénye, mindörökre. Mert az elmúlt évben együtt élt a
halállal, együtt halt a halállal, sírt miatta, benne járt, benne hempergett, benne
gázolt. Belélegezte, megismerte a szagát, az ízét, ragacsos érintését.
Megismerte a színét. Hányszor hallotta már a halál gyöngéd, fehér szárnyának
suhogását? Olyan békés, megnyugtató és csalfa; mindent megígér és mit ad?
De azt elképzelni, hogy a halál elvette Millie-t, Millie-t, a feleségét, akit
szeretett, akivel szeretkezett, akivel gyereket nemzett, akivel álmodott, akivel
tervezgetett, akivel öregkorát képzelte el, akivel a világot akarta
megváltoztatni. Az eszével úgy-ahogy tudomásul vette, de a lelke
legmélyének legmélyén nem hitte el. Lehetetlen! Olyan sok ezer mérföldnyire
van attól a helytől, ahol Millie csaknem hat hónapja nyugszik, oly csendesen,
hidegen, békésen, a halál örök álmát alussza; talán jobb is neki, gondolta
Solly, megszabadult minden gondjától, minden félelme megszűnt. Végre
biztonságban van a halálban. És hátrahagyott fiával halhatatlanságra tett szert.
Legyőzte a vén Időt, Millie kedves – Millie drága. Fölült és letörölte a
könnyeit. Aludt? Idegen női hangokat hallott.
– Aludt? – kérdezte Celia.
– Persze, hogy aludt – felelte Pamela.
– Honnan tudod? – kérdezte Celia.
– A kulcslukra tettem a fülemet és hallottam, hogy horkol – nevetett Pam.
– Nem horkol – mondta Celia.
– Meglehetősen jól tájékozott vagy az alvási szokásait illetően.
– Az ápolónője voltam, és ne légy közönséges. Már megmondtam, hogy
nincs érdekelve az ausztrál női lelkekben.
Bár amilyen igaza van.
Megköszörülte a torkát, hogy jelezze: ébren van. Fürdőköpenyében kilépett
a szobából, köszönt, és végigment a halion a fürdőszobához. Belefeküdt a
forró, habos fürdőbe, behunyta a szemét, és mardosó, gyötrő ürességet érzett.
Megpróbálta elképzelni a kisfiát. Mit csinálsz, kit szeretsz, merre tartasz,
mikor látlak? Mikor tarthatlak a karomban? Mikor? Mikor? Mikor ér véget ez
a civilizált őrület?

Amikor elérkeztek Celia kis háromszobás villájához, amelyet három

oldalról veranda szegélyezett, hátul pedig egy kis rácsos tornác, mögötte vörös
rózsabokrok, néhány feszengő percig csak ültek és bámulták egymást, most
először kettesben, és Celia láthatóan először fogyott ki teljesen a témákból.
Végül így szólt:
– Van egy kis pempőm, ha kedve van hozzá.
– Pempő?!
– Whisky. Mármint gabonapálinka. Nincs kedve megkóstolni?
– De.
Celia bejött a konyhából, poharakkal és pálinkával; ittak és rámeredtek
egymásra.
– Kér egy szivarkát? – Odanyújtott egy doboz cigarettát, rágyújtottak, és
ültek, cigarettázva és iddogálva és egymásra meredve, mintha boxolók vagy
vívók lennének, helyezkedve, cselezve, védtelen pontot keresve. Ellenfelek,
nem barátok. Végül Celia megszólalt:
– Le fogják rohanni ezek a nők. Azt hiszem, én valamit megértek abból,
amin keresztülmegy. Ezért is mondtam Pamnek, hogy a jelenlegi
lelkiállapotában nem érdeklik a nők.
– Meghiszem azt. – Ne hagyd elfelejtenem.
– A sógornőm olyan, mint amit maguk, jenkik, báránybőrbe bújt farkasnak
hívnak.
Solly témát változtatott.
– Hogy van a derék hadnagy? Celia arcát vérhullám öntötte el.
– Bob? J–1. Worthington Farmsben van a többi barátjával. Ma velünk
vacsorázik.
Solly a padlót bámulta.
– Nincs kifogása ellene? Azután átmegyünk a Dél Keresztjébe. Nem
akarom előírni, hogy mivel töltse mind e harminc napját, de azt gondoltam, az
elején... márminthogy maga idegen a mi...
– Hogyne, persze – mondta Solly félvállról. – Meghiszem azt.
– A Dél Keresztje a véderő klubja, a Szövetségesek minden katonája
számára, fajra, színre és hasonló marhaságokra való tekintet nélkül.
 Celia látta, hogy Solly arca kipirul és szeme távolba réved. A férfi fölkelt
és a konyha felé indult italért. Behozta az üveget is, és visszasüllyedt a székbe.
– Tegyen meg nekem egy szívességet. Nem akarok hallani sem a
háborúról, sem a faji kérdésről, sem egyéb ember teremtette ostobaságról
ebben a harminc napban. Rendben van?
– Meghiszem azt, Solly.
– Meghiszem azt. – Meghiszem, az áldóját neki!
És Solly nekiesett az italnak, mintha Celia whiskyje lenne az utolsó
megmaradt alkohol a világon, és minél többet ivott, annál hallgatagabb lett.
Csak inni és mániákusán bámulni a konyhából behozott, egyre szaporodó
üvegekre, mintha voltaképpen halott katonák lennének, akik elvéreztek valami
magányos parton; olykor-olykor válaszolt Celia egy-egy kérdésére, és olykor-
olykor rábámult, miközben gondolatban azt kérdezte: Mi a fenének vagyok itt
veled, és te miért élsz és virulsz, miközben Millie, akinek volt miért élnie,
halott, eltemették a hideg földbe, Fannie Mae pedig sok ezer mérföldre van
innen, és Solomon Saunders halódik, halódik, mindig haldoklik. Magányosan
haldoklik, retteg, nyolc-kilenc, tíz-tizenegy éves egy New York-i szoba-
konyhás lakásban, halódik a georgiai börtönben és a georgiai kórházban,
halódik a fakóvörös hídfőállásokon, Greer őrmesterrel, Calvin Potterrel,
Anderson őrmesterrel és a kis ír katonával, akinek szabály szerint már haza
kellett volna mennie, a 19-es légvédelmistákkal, Nyakigláb Lincolnnal és a
homo sapienssel, aki haldoklik, mindenütt, minden hídfőn, minden távoli
harctéren, a lövészárkokban, a városokban és a falvakban, az egész istenverte
haláltiporta világon. Halódott az ő halott Madonnájával. Talán Rosita is halott
már. Bárcsak meghalt volna Millie-vel. Néha azt álmodta, hogy meghalt vele,
együtt temették el őket, örökre egymás karjában pihennek.
Mit keres itt ez a fehér némber, miért él, szemtelenül, fehéren, biztonságos-
fehéren, miközben Millie halott, és Fannie Mae valahol a világ túlsó végén
gyermekeket tanít álmodozni, olyanokat, akiknek az álmait meggyilkolták
réges-régen, mielőtt megtanultak álmodni.
Fölpillantott, rámeredt Celiára. Mi mentséged van arra, hogy élsz, te
sápadtarcú némber? Úgy ülsz itt, mintha ott lenne előtted a világ az egyik
palackban, a dugója pedig a te vérszegény kezedben. Remekül összeilletek a
hadnagyoddal, a MINDEN-EMBER-TESTVÉR blablátokkal, ahogy
kéjelegtek a testvériségetekben, miközben körülöttetek a világ dalolva,
rezesbandák harsogása és zászlólengetés közepette megy a tönkre. Meghalnak
a fiúk – a fiúk meghalnak odaát. Valóban kezdek becsípni. Becsípni és
feldühödni a világra. Jobb, ha most már nem iszom többet ebéd utánig,
máskülönben úgy fölfordul a gyomrom, mint egy partraszálló katonának.
Máris hányingerem van – hányingerem mindattól a szartól, ami Nyugati
Civilizáció gyanánt fut. Annyit tudok: az ember halálra született. Azért
született, hogy meghaljon. Elmosolyodott. De az ember azért születik, hogy
valamiért haljon meg. Egy icike-picike valamiért. Akármiért? De mi legyen
az?
Celia csodálkozott. Mindig ilyen? Borongós, zárkózott, sőt, talán még
ellenséges is? A kórházhajón más benyomást nyert róla. Közvetlen volt,
barátságos és nyílt, Celia nagy várakozással tekintett kibontakozóban levő
kapcsolatuk elébe. Csak barátság, semmi más. A férfi megrázkódtatása
valószínűleg sokáig érezteti még a hatását, nincs teljesen magánál. Az életéért
való küzdelem, a felesége halála, a véres háború. A Dél Keresztjében
rendezendő party épp neki való lesz. Celia kíváncsi volt rá, milyen valójában
Solly Saunders? Ki ez a jóképű, zord fekete férfi?
Solly fejében úgy pattogtak a gondolatok, mint szöcskék a forró
napsütésben. Jézus Krisztusra gondolt és John Brownra és Harpers Ferry és
Nat Turnerre, a dél-virginiai South-hamptonra. Mindannyian valamiért haltak
meg. Halál... halál... halál... Fennhangon gondolkodott:
– Uram, nem bánnám a halált, ha az emberek fölszabadításáért halnék meg.
– Tessék?
– Az ember arra született, hogy megváltoztassa a világot – motyogta Solly.
– Mi?!
– Csak úgy eszembe jutott.
– Kell magának még egy kis tömény – mondta Celia.
De Solly már a magasban lebegett, mint egy P–38-as, és Celia maga is
jócskán ivott már.
– Bizisten és meghiszem azt és egyáltalán – közölte Solly. Millie valamiért
halt meg, gondolta borongósan. Azért halt meg, hogy életet adjon.
– Nahát akkor – mondta Celia és töltött. Aztán kitárta a lelkét. Az életét.
Szépíró akart lenni. Költő. Regényíró. És csak ápolónő. De tüstént
abbahagyja, amint véget ér a háború, ha valaha is véget ér. Volt egy férje,
szakszervezeti vezető, akárcsak a fivére a háború előtt, de amikor elkezdődött
a háború, a férje önként jelentkezett katonának, és még mielőtt Celia magához
tért volna, férjét már átcsapták tengeren túlra, harcba vetették, és elesett az
afrikai sivatagban. Őmaga teljesen összetört.
Könnybe lábadt a szeme.
 – Nem tudtam, mitévő legyek. Elveszettnek éreztem magam. Idősebb volt
nálam, de úgy összeillettünk! Érett volt és tudta, mire van szüksége egy
nőnek, megértette a törekvéseimet. De elszánt antifasiszta volt. Amikor
meghalt, olyan messze az otthonától, azt sem tudtam, hova forduljak. Én... én
nem tudtam, mit kezdjek magammal. Először élni sem akartam. Azt hittem,
nem akarok élni. De aztán jelentkeztem a hadsereg ápolónőképző intézetébe.
A háború annyi életet követel... gondoltam, segítenék párat megmenteni...
Elfulladt a hangja. Zsebkendőjével megtörölte a szemét. – Nem szép tőlem,
hogy így pityergek maga előtt... zavarba hozom. A férjem gyűlölte a háborút,
de az elsők között jelentkezett harcolni. Hát érti ezt? – Sötét szeme
könyörögve nézett Sollyra.
Solly belenézett a szemébe és akarata ellenére fölkavarta a szánalom. A nő
arca elmondta, hogy szíve viharos időket élt át. Ennek a nőnek az arca fölött
mindig viharfelhők függnek, és Solly most megértette, hogy a nő
fesztelensége csak pajzs a világ kíméletlen durvasága ellen. De hogy a fenébe
tart igényt az ő együttérzésére? Fehér, és ebben a fehér világban ez a
jelentéktelen tényező fejhossznyi előnyt biztosít számára a népesség
háromnegyedrészével szemben.
Celia már gátlástalanul zokogott.
– Nem tudom, miért viselkedem így! Én általában nem... még soha... csak
valahogy úgy éreztem, maga az egyetlen, akinek föltárhatom a szívemet.
Közel érzem magamat, magához, mintha... mintha a testvérem lenne... – Ismét
elfulladt. – Sajnálom. Igazán sajnálom. Egyvalamit nem bírok én sem: az
érzelgős nőket... – Rázkódott a válla, törölgette a szemét, kifújta az orrát, és
sajnálkozott, sajnálkozott.
Solly fölkelhetett volna, odamehetett volna hozzá, leülhetett volna mellé,
átölelhette volna és azt mondhatta volna: “Sírj csak, Celia, sírj kedvedre. Csak
tessék!" Szinte kedve támadt, hogy megtegye, de a nő fehér volt, ő pedig
dühös a világra.
Mire Samuels hadnagy megérkezett, Celia összeszedte magát. Úgy látszott,
a hadnagy szívből örül, hogy viszontlátja a század írnokát. Átölelte Sollyt,
nevetett és szemügyre vette.
– Úgy csillog-villog, mint egy vadonatúj ezüstdollár! – Maga is jó színben
van, hadnagy úr.
– Ugyan már, ne hadnagyozz! Ez itt Ausztrália, és amíg nem vagyunk
szolgálatban, én Bob vagyok, te meg Solly!
 – Hát persze. Mit gondolsz, fejemre ejtett az anyám? Te Bob vagy, én meg
Solly. – Aztán észrevette a két sávot Samuels gallérján. – Hohó! Szóval Bob
századossal állok szemben!
– Úgy is, mint a legendás 913-asokból megmaradt halom hadirokkant
parancsnoka. Jelenleg mi vagyunk a 25-ös kétéltű szakasz.
Elmentek vacsorázni egy kis kávéházba. Bélszínt ettek tükörtojással. Úgy
látszott, itt mindenki balkezes, ahogy a kést meg a villát tartották. Az étel jó
volt, akárcsak a bor, és Solly kezdett felengedni.
Celia elmagyarázta, hogy az ausztrálok bal kézben tartják a villát, jobb
kézben a kést.
– Bizisten? – kérdezte Solly.
– Meghiszem azt!
A vendéglőből átmentek a Dél Keresztjébe, s ott összefutottak Mollyal,
Jimmyvel és Scottyval, akik ötórás kimenőt kaptak a városba. Megrázták,
ölelgették egymást, mint rég elveszettnek hitt testvérek, millió mérföldre
otthonuktól.
– Ez egyike ama kevés helyeknek, ahol nemigen tanyáznak fehér
honfitársaink – jegyezte meg Moly.
Már megint kezdik, gondolta Solly, de mámoros volt az örömtől, hogy
láthatja cimboráit.
– Így van, kispajtás. Mi nem biztatjuk őket, és ha mégis jönnek, átkozottul
jól tudják, hogy jobb, ha behúzzák a farkukat – szólt a hórihorgas, vörös hajú,
viharvert, extrovertált pasas. – Ha kötekedni akarnak, a seggükön csúszva
hagyják el a helyiséget.
Magas, testes, kopaszodó úr püfölt egy vén zongorát: – Umpappa, um-
pappa, az emberek táncoltak, néhány ausztrál katona khaki sortot viselt, pár
lány pedig rikító skótkockás szoknyát. A Dél Keresztje bűzlött az
alkoholmentességtől, de Moly bevitte Sollyt a férfi mosdóba és megkente a
bagólesőjét némi farzsebből származó almapálinkával.
– Semmi bajom ezekkel az ausztrikkal – jelentette ki Moly. – Ha nem
ólálkodnának itt ezek a szarházi jenkik, minden rendben lenne.
– Elfogult vagy, ennyi az egész.
– Kinn a Farmon a hapsik azt beszélik, hogy amikor egy évvel ezelőtt
megérkeztek ide, mindenki rendesen bánt velük. Hősök voltak, és a bőrük
színe a kutyát sem érdekelte. Etették-itatták őket és haza vitték bemutatni a
mamának. Jobban bántak velük, mint odahaza Alabamában valaha is. De
amióta hat hónappal ezelőtt ezek a déli jenki hadosztályok befutottak a Queen
Maryn vagy a Queen Elisabethen, vagy valamelyik másik királynőn, rengeteg
helyről kitiltották a színeseket. Az MP rosszabb, mint Georgiában, öregem, a
fehér kutyából Ausztráliában sem lesz szalonna! Gyűlölöm a szarháziakat!
Solly ismét alaposan meghúzta Könyvmoly almapálinkáját.
– Ma este hallani sem akarok a színes propagandádról. Ha jogos panaszod
van, közöld egyenesen a fehér fejessel, az Adeline Street-i főhadiszálláson. A
főparancsnok a katonák barátja, a sorkatonák nagy fehér apucija. – Jól érezte
magát. Az almapálinka szétáradt a mellkasában, lekúszott a gyomrába,
szerteszivárgott. Jól érezte magát.
Moly rámeredt haverjára. Néha nem tudta eldönteni, komolyan beszél-e
Solly vagy ugratja.
– Úgy látszik, az a fejseb nem tett jót neked.
– A fehérek egyáltalán nem olyan rémesek, ha az ember közelebbről
megismeri őket. A barátaim között is vannak... – Szórakozottan elhallgatott.
Átkozottul jól érezte magát.
Moly szólni sem tudott.
Scotty bevitorlázott a mosdóba, egy» rövidnadrágos ausztrál katonával.
Dobbsnak hívták az illetőt. Üveg volt nála és néhány papírpohár. Lábainak
görbesége egy dakszliéval vetekedett. Megtöltött négy poharat, szétosztotta
őket, és a magáét a többi felé emelte:
– Nézzünk a fenekére! – mondta.
Sollyból kitört a nevetés az ausztrál pohárköszöntő hallatán, különösen,
amikor Scotty lelkesen így válaszolta:
– Jó. Nézzük meg a fenekét!
És Dobbs részegen suttogva józan tanáccsal látta el Scottyt, hogy jól nézze
meg, kit köszönt fel így. – Némely csajóca esetleg félreértené.
– Ne hidd, hogy nem látok a szememtől – méltatlankodott Scotty.
Kart karba öltve távoztak.
Solly kora délutántól kezdve ivott, már nagy volt benne a nyomás.
Rámosolygott Molyra.
– Az a te bajod, hogy kamatyolnod kéne. Alapjában változtatná meg a
hozzáállásodat.
Moly hitetlenkedve rázta a fejét.
Amikor visszatértek a terembe, a Danny nevű egyén már verejtékezett a
zongoránál, az emberek pedig körbeálltak és hokey-pokeyt táncoltak.
Danny verte a hangszert és lármás baritonján énekelt:
 Jobb lábad beteszed,
Jobb lábad kirakod,
Ez a hokey-pokey
Csípődet ringatod...

És mindenki betette. A jobb lábát. És ez volt a hokey-pokey. Celia húga

odalépett Sollyhoz.
– Jöjjön, szivi, hemzsegjünk mi is!
Kézenfogva odavezette a körhöz, épp akkor, amikor a farukat rakták ki.

Farodat kirakod,
Ez a hokey-pokey
Csípődet ringatod...

Moly és Solly bement a mosdóba egy újabb nedűre. Scotty és Dobbs már
bent volt és pálinkát vedeltek: “Nézzük meg a fenekét!", és amikor kijöttek, a
népek keringőztek, és Pamela ismét fölkérte egy hemzsegésre, és táncoltak.
Pamela igen szorosan hozzásimult, de Solly gondolatai messze jártak. Celia
hébe-hóba odajött, hogy megkérdezze Sollyt, hogy érzi magát, aztán
végiglibegett a termen, hetykén pajtáskodva a jenkikkel és a diggerekkel *,
erősítve a harci szellemet, különösen Robert Samuels századosét, majd megint
Sollyét. Solly, Moly, Pam fivére és Jimmy addigra már számos pohár fenekére
ránéztek, sőt, hoztak utánpótlást Scottynak és Dobbsnak is. Jimmy egy kortyot
sem ivott annak idején, amikor az alakulathoz került. A hadsereg férfit
faragott belőle.
Scotty úgy csüggött Hank Dobbs vállán, mintha rég elveszettnek hitt részeg
kebelbarátját lelte volna föl. Odaszólt Sollynak:
– Öregem, tényleg komálom ezt a faszit! Pedig amikor először
találkoztunk, majdnem jobblétre szenderítettem. Odajön hozzám és aszondja:
“Szevasz digger, isten hozott a Dél Keresztjében!" Félrehallottam az
istenadtát. Azt hittem, úgy szólít, ahogy Georgiában szoktak minket,
niggernek. Érted? Amikor rájöttem, mit mondott, tudtára adtam, hogy jobb
lenne, ha megtanulna egyszerűbben beszélni.
A mosdó beleremegett a nevetésükbe. Dobbs is nevetett, sőt, ezúttal
Samuels százados is, aki épp most jött be és csatlakozott hozzájuk.

* Ausztráliai katona
 Amikor elült a nevetés, Dobbs megszólalt:
– Nézzünk a fenekére! És Scotty válaszolt:
– Nézzük meg a fenekét!
Megadták a kegyelemdöfést a végét járó két üvegnek, a szemétkosárba
dobták őket, és visszamentek a buliba.
Táncoltak. Celia úgy ránehezedett Solly karjára, mintha ő is a pohár
fenekére nézett volna; már ezredszer kérdezte meg Sollyt, hogy érzi magát,
Solly pedig azt felelte: “Remekül!".
– És maga hogy van?
– Piszok jól érzem magam, csak kivagyok, tudja, tehát jobb, ha elengedem
magam.
Bob százados nem vesztegeti az idejét, gondolta Solly, Celia pedig most az
éter hullámain lebeg és tudósít.
Amikor Solly és Moly utoljára ellátogatott a mosdóba, Moly azt mondta:
– Egész jó kis pipik ezek, de a fele terhes, ez még nem is lenne baj, de van
képük fűvel-fával közölni!
– Ahány kultúra, annyi értékrend, öregfiú – mondta Solly. Szempillája és
nyelve egyre jobban elnehezedett.
– Nézzünk a fenekére – mondta Moly.
Amikor Solly ismét összetalálkozott Celiával, a nő azt mondta:
– Rém ramatyul érzem magam. Lenne szíves hazavinni? Kimerültem,
tudja, igazán mondom.
– A százados... úgy értem, Bob...
– Vissza kell mennie a táborba, amely az ellenkező irányban van. De ha az
a gondolat, hogy hazakísérjen, ennyire visszataszító... – Duzzogott,
mérgeskedett, egyre jobban csücsörítette csillogó ajkát, Solly tárgyilagosan
megállapította, hogy ő a legcsinosabb nő az estélyen, talán még szép is; a
diggerek és a jenkik egész este vadásztak rá, de – amint Celia mondta
sógornője húgának – Sollyt a legkisebb mértékben sem érdekelték az ausztrál
nők, továbbá Celia Samuels barátnője. És továbbá... és továbbá...
Scotty és cimborája, Dobbs pityókásan üldögélt, gőzölgő teát
kortyolgattak, sós süteményt majszoltak, és velük szemben két jenki katona
foglalt helyet. Egyikük részeg volt, mint a csap, vörös képű, tar fejű, fényes
orrú és őrmester. Minduntalan átnyúlt az asztalon, vállon veregette Scottyt és
azt üvöltötte:
– Haverom vagy, vagy nem vagy haverom? Mi jenkik tartsunk össze!
 Zsíros, vontatott déli hanglejtéssel beszélt, és Scotty rámeredt a barátságos,
részeg őrmesterre, akinek úgy csillogott a kobakja, mint egy biliárdgolyó.
A másik jenki katona folyamatosan azt motyogta:
– Az én cimborám a legremekebb faszi a világon! Értitek... belevaló
katona... az átkozott föld sója... értitek...
– Vigyázz, mit beszélsz – szólt rá Scotty. – Tele van nőkkel ez a lebuj...
– Nem csapsz ám be – mondta az őrmester Scottynak –, ismerlek, mint a
tenyeremet. Földiek vagyunk.
Scotty jogos fölháborodással bámult rá.
Az őrmester már harmadszor vagy negyedszer kelt föl, ódatántorgott a
komoly eszmecserébe merült Cellához és Sollyhoz, minden egyes alkalommal
véletlenül nekiment Sollynak, aki véletlenül mindig vadul eltaszította a
vállával és a könyökével.
– Eljön velem most táncolni, asszonyom, kisasszony?
– Sajnálom, őrmester; ma este nem. Nem vagyok megfelelő állapotban,
komolyan mondom.
Végül Solly rászólt az őrmesterre:
– Nézd, kisfiam, mostanra még te is gyanút foghattál volna, hogy a hölgy
nem fog veled ma éjszaka táncolni.
Az őrmester hitetlenkedve bámult rá. Ha még egy percig ott áll, Solly a
képébe vágott volna. Viszketett a tenyere.
Az őrmester visszament az asztalához és beleomlott a székbe. –
Kenguruföld legcsinosabb lánya – mormolta. – Kenguruföld legcsinosabb
lánya, és állapotos! És csak úgy bejelenti, a nyavalyás őrmester előtt! Mit
szólsz hozzá? – kérdezte Scottytól, és a karját cibálta. – Nem tudsz becsapni...
mi vagyunk Georgia színe és virága...
– Vigyázz, mit beszélsz – mondta Scotty. Dobbs részegen közbeszólt:
– Nagyon derék kis jenki vagy, de vigyázz a piszkos nyelvedre!
Danny, a zongorista umtattázott:

Papírbaba...

És harsányan énekelt baritonján, amely időnként ír tenornak hangzott,

hangszere pedig kivénhedt gépzongorának. Solly meg Celia ismét táncolt,
lassan táncoltak, a nő feje Solly vállán, és a georgiai őrmester egy pillanatra
sem tudta levenni róluk a szemét.
 – Úgy örülök, hogy itt vagy velem, ma este, drága testvérem – mondta
Celia. – Tényleg le vagyok robbanva. És nincs kedvem fűvel-fával táncolni,
különösen részegekkel nem.
– Szolgálatára, milady – válaszolta Solly. A te testvéred vörös hajú, szeplős
képű, sortot visel és mutogatja a szőrös lábát.
– Szép tőled, kispajtás. – És még jobban ránehezedett. Talán el kéne
engednem magam, megfeledkezni mindenről, elfelejteni az egész – gondolta
Solly.
Az őrmester haverja azt mondta:
– A haverom az Egyesült Államok hadseregének legremekebb őrmestere!
Akárki megmondhatja...
A déli beszédű őrmester meglapogatta Scotty karját:
– Szeretlek! Olyan jól megértjük egymást! Mi jenkik tartsunk össze! Annyi
itt a kü-kü-külföldi... – Elbámult Solly és Celia felé, és magában dörmögött.
Az egyik pokrócszoknyás hölgy odalépett az asztalhoz, kezében teáskanna,
tej, cukor, újra töltötte a csészéiket, az őrmester haverja rábámult hosszú
lábára, szoknyája alól kikandikáló gömbölyű térdére és fölvonyított. Scotty
megvető pillantást vetett rá, majd fölállt, meghajolt a pokrócszoknyás hölgy
előtt, akinek zöldeskék szeme volt, és hosszú, hamvasszőke copfjai,
meghajolt, mint egy hamisítatlan úriember, a hölgy felé emelte teáscsészéjét,
mintha felköszöntené.
És imigyen szólt:
– Nézzük meg a fe…
Dobbs fölpattant és befogta Scotty száját. Amikor elengedte, Scotty
helyesbített:
– Nézzük meg a fejét!
– Ó – mondta a hölgy és rámosolygott. – Köszönöm.
A zongorista tovább umtattázott, teli torokból dalolt, a párok táncoltak,
lassan táncoltak, egy távolabbi sarokban pedig egy csoport digger úgy
viselkedett, mint műkedvelő énekkarok szoktak. És Celia így szólt:
– Vigyél haza, Solomon Saunders őrmester! – A kopasz őrmester rájuk
meredt, magában dohogott, Scotty pedig elkeseredetten méregette a kopasz
őrmestert, miközben cimborája, Dobbs, szünet nélkül fecsegett a piszkos
háborúról, a piszkos szabályzatokról, a piszkos nagyfejűekről – tehetnek – egy
– szívességet...
A kopasz őrmester motyogott:
– Csak egy közönséges idegen néger. Semmi több! Szégyen és gyalázat!
 Lenézett a teájára, aztán föl Scottyra:
– Hát nem, pajtikám?
Scotty tekintete egyre jobban elsötétült, amint némán bámulta az őrmestert
a teagőzön át. Az őrmester belelendült:
– Egész éjjel azzal a ronda csibésszel táncol... ahonnan én jövök, a
szentségit, az a fickó nem úszna meg szárazon... a jó öreg csillagos-sávos
lobogó... vége lesz az effélének... – Föl akart állni, de nem sikerült. – Az
Egyesült Államokban nem merné megpróbálni...
Scotty fölkelt, fölvette emberi fogyasztásra alkalmatlanul forró teáját, és
lassan, megfontoltan rácsorgatta az őrmester kopasz kobakjára, apró köröket
írva le, mintha palacsintatésztát folyatna egy tűzforró serpenyőbe. Közben így
korholta:
– Fogd be azt a szaros pofádat, te bűzhödt fehér tahó!
Az őrmester haverja talpra ugrott, de nem előzte meg Dobbsot, aki galléron
ragadta, és szelíden ráüvöltött:
– Legyen eszed, kispajtás! Legyen eszed!
Az őrmester bárgyún nézett föl Scottyra, aki ugrásra készen állt fölötte, a
forró tea csordogált az őrmester gőzölgő arcán, végig a nyakán, eláztatta az
ingét. Az őrmester közben összefüggéstelenül motyogott. Föl akart
tápászkodni, de Scotty visszalökte.
– Egy tapodtat se!
Az asztalt szempillantás alatt körülvették a diggerek és néhány Különleges
Ember.
Dobbs odaszólt diggertársainak:
– Tegyék ki ezeknek a tanoknak a szűrét! Mindkét jenki tökrészeg, pedig
mink nem engedélyeztünk itten tömény szeszeket...
– Úgy van – ordított föl Scotty. – Dobjátok ki a jenki gazfickókat! Meg
vannak veszve, bűzlenek az italtól a szarháziak. És káromkodnak is!
– Helyes!
– Gyerünk!
– Most szépen kimentek...!
A diggerek a sarokban rendületlenül énekeltek:

Áldassék,
Áldassék,
őrmester, százados, mindahány,
Nekünk nem jut dicsőség
 Ezen a féltekén,
Az isten beléjük, áldassék mindahány...

A pofátlan jenkik távozván, Scotty és cimborája koccintgatva ültek az

asztalnál. Dobbs így szólt:
– Éljenek a lázadók!
– Éljenek – mondta Scotty.
Solly elbúcsúzott részeg haverjaitól és távozott, hogy hazavigye a kedves,
beszívott Celia nővért. Amikor az autóhoz értek, a nő megkérte, hogy
vezessen, és Sollyt elfogta egy különös érzés, hogy mindez már megtörtént.
Valamikor, valahol. Egy lány, egy autó, holdfény. Valaki megkérte, hogy
vezessen... egy nő melléje ült... a cimborája nője... az egész rohadt jelenet...
Mindig minden triplán történik meg vele, háromszor-négyszer-ötször-
hatszor...
Áthajtottak a városon, a kora reggeli csenden. Végighaladtak a kanyargó
Bainbridge folyó mentén, amelynek álmos vizén megcsillantak a város tompa
fényei. Celia Solly vállára hajtotta a fejét, és azt mondta, ez az ő városa, és
hogy szereti ilyenkor hajnaltájt. Áthajtottak a hosszú, méltóságteljes hídon, és
Celia közölte, hogy Bainbridge eredetileg büntetőtelep volt. Solly csak fél
füllel figyelt. Gondolatai Ebbensville-ben jártak, Fannie Mae-nél. Az az
éjszaka, amikor az estélyről mentek haza. Millió élménnyel ezelőtt.
– Szóval az őseid akasztófavirágok voltak, mi? – nevetett a nőre.
– Meghiszem azt, te pedig egy piszok sznob vagy, Solly Saunders, de az én
őseim voltak a legbüszkébb niggerek a... – Csuklott. – Áldassék: őrnagyok,
századosok, ezredesek, tábornokok, mindahány. – Valószínűleg azt hiszi,
hogy most énekel.
Dombra föl, dombra le, dombok körül, mindenütt fák, fákkal szegélyezett
utcák, fák alagútjai; a kora hajnali párás levegő részeg volt a súlyos zöld
illattól. Végre megérkeztek, és Solly a kapuig kísérte Celiát. Az a táskájában
kotorászott, és Solly kezébe nyomta a kulcsot. Solly kinyitotta az ajtót és jó
éjszakát kívánt.
– Mit szólnál még egy korty valamihez, lefekvés előtt?
– Kösz, nem kérek. Korán akarok kelni. Körül akarok nézni a városodban,
mielőtt elröppen a harmincnapos szabadságom. Ráadásul késő is van, és
neked, drága Celia nővér, holnap dolgoznod kell.
 – Nem kell holnap dolgoznom. Az egész hetem szabad, hogy
megmutathassam neked a mi kis városunkat, Banana Cityt, a többi rajtad áll! –
ha csak nincsenek más terveid...
– Hát akkor, a holnapi viszontlátásra. – “Ne feledkezz meg az
állapotodról", akarta mondani, de csak kezet nyújtott Celiának, aki
hozzásimult és átölelte a nyakát.
– Ha megkérsz egy jóképű diggert, hogy kísérjen haza, sose engedd
meglógni puszi nélkül! Idézet a Háború és hódítás című kézikönyvből. –
Csillogó, nedves ajkát Solly szája felé nyújtotta, Solly szájon csókolta és jó
éjszakát kívánt. Mint már a hölgy említette, fáradt, koravén életének ebben a
pillanatában nem foglalkoztatták érzelmek. Egyiküket sem. Ez olyan
egyszerűvé tette az életet.

Második fejezet
Azon a héten együtt jártak mindenüvé, a szivárványszínű vidékre, az
őserdővel borított hegyekbe, a korallszínű tengerpartra, a Nemzeti Galériába, a
múzeumba, a szépséges, festői, hatalmas egyetemi városrészbe, mozikba, a
George Washington Carver Katonai Klubba, a városi parkba, a
pasztellszínekben játszó öbölbe, a binbrige-i dokkokhoz. Régebben Solly
mindig azt hitte, hogy a “tisztán platói" kifejezés az angol nyelv leghazugabb
fordulata. De zavartalanul jól érezte magát Cellával, elmentek mindenhová,
elbeszélgettek mindenről, a korallzátonyoktól a politikáig, és teljesen
elengedhette magát vele, mert mindketten tudatosították, hogy nincsenek
romantikus felhangok kapcsolatukban. Celia figyelmeztetett minden nőt,
akivel összeakadtak: “Ne vesztegessétek bájaitokat a szép Sollyra. Nem
érdeklik." És amikor esténként Solly hazakísérte, röviden, határozottan
megcsókolta harmatos ajkát, ahogy azt Celia el is várta, és egyikük sem akart,
vagy várt el mást. Ez volt minden, semmi több, elvégre érett egyedek
vagyunk, intelligens emberek, és tudjuk, mit teszünk.
Pénteken elmentek a Nemzeti Múzeumba, vittek uzsonnát, csellengtek, és
amikor Solly hazaért, már nem volt benne szufla; semmi kedve sem volt
elmenni a Celia által péntek- estére betervezett partyra.
– Több napos vízihullára emlékeztetsz – mondta Celia, amikor elvitte
fivére házához. – Túl sokat hemzsegtünk a héten. Elfelejtettem, hogy
lábadozol, én pedig az ápolónőd vagyok, gondodat kell viselnem. Talán le
kéne mondanunk az esti partyt.
– Ugyan, dehogy. Remekül vagyok. – Mindjárt összeesem. – Épp egy party
hiányzik nekem – hazudta. Életének ebben a szakában nem szívesen maradt
négyszemközt önmagával. Mindig csak gondolkodott, gondolkodott, amíg
szegény feje belefájdult a gondolkodásba.
– Bizisten?
– Meghiszem azt.
– Príma. De egyvalamit meg kell ígérned.
– Mit?
– Hogy most hazamégy, megtartod Pamelával a három lépés távolságot,
szundítasz egy jót, forró fürdőt veszel, és kipihened magad, mielőtt eljössz
hozzám, hogy megvacsorázzunk a party előtt.
– Meghiszem azt – ígérte Solly.
– Azért mondom!
Solly bement a házba, rázuhant az ágyára, érezte, hogy a fáradtság
végigkúszik testének minden csontján és izmán. Égő fájdalom a mellében,
lüktetés a fejében – időnek előtte megöregedett; fiatal férfi egy öregember
testében. Van egy fia, akit csak fényképeken látott, apja egy anyátlan
gyermeknek, és úgy érzi magát, mintha dédapa lenne, és szereti Fannie Mae-t,
nem bánja, szereti, nem tud mit tenni, szereti, írni fog neki, és megkéri, legyen
gyermeke anyja. Fannie Mae azt válaszolja majd: Igen, igen, igen! A fiú
egészséges és ép lesz egész életében. Elmosolyodott; a testében úgy áradt szét
a melegség, mintha zimankós időben forró kávét ivott volna. Most fölkel és ír
neki... most azonnal fölkel és ír neki... fölkel és ír neki... fáradt, túlságosan
fáradt és összetört. Majd holnap ír neki.
Amikor fölébredt, megismételte, holnap írok Fannie Mae-nek! Feküdt a
forró fürdőben, áztatta magát, gondolatban megírta a levelet, újra Fannie Mae-
vel volt, karjában tartotta, arcát édes arcához szorította, és a lány azt mondta:
Solly! Drága Solly!, ő meg azt felelte: Legdrágább Fannie Mae! Kiszállt a
kádból, megtörölközött, fölvette a köpenyét, áthurcolta álmát a hálószobába,
és felöltözött. Amikor végigment a halion az ajtó felé, odajött Pam és azt
mondta:
– Két levele érkezett ma!
Odaadta a leveleket, egyik Mamától jött, a másik a drága Fannie Mae-től.
Visszament a szobájába, Mama levelét olvasta el először, Mama az unokájáról
írt, akinek már négy foga van, teljesen olyan, mint az apja, kiköpött mása,
korához képest nagy, és egyre nő, eleven, mint az ördög, küldött néhány
pillanatfelvételt, amelyeken a gyerek mintha épp őrjöngene és utálná az egész
világot. Aztán Solly fölnyitotta Fannie Mae levelét és elfogta a remegés.
Hideg és meleg futkározott egész testén. “Drága Solly!" olvasta, aztán
visszatette a levelet a borítékba. Majd a party után olvassa el. Félt elolvasni
ezt a levelet. Fölnevetett. Mindazok után, amin keresztülment az Észak-
Amerikai Egyesült Államok hadseregében, hagyja, hogy a legkedvesebb
barátnőjének ártalmatlan kis levele pánikba ejtse. Letette az ágyra és úgy
bámulta, mintha bármelyik pillanatban robbanással fenyegető kézigránát
volna. Egész teste verítékezett, szíve kalapált; fölnevetett, ismét kezébe vette a
levelet és kihúzta a borítékból. Nem robbant föl!
Fannie Mae jól van, reméli Solly is. Az utóbbi időben sokat gondolkodott
kettőjükről, és most belátja, milyen szamárság volt tőle, hogy ragaszkodott
olyasvalamihez, amit igazából sosem kaphat és tarthat meg. Járogatni kezdett
tehát egy leszerelt katonával, aki megsebesült az európai hadszíntéren, azért
szerelték le, és most ugyanabban az iskolában tanít, ahol ő. Solly öntudatlanul
hangosan megszólalt:
– Ennek véget vetek! Még ma feladok neki egy levelet – azonnal!...
LÉGIPOSTA, EXPRESS AJÁNLOTT; vagy esetleg táviratozom. Csak
nyugalom, figyelmeztette magát. Viselkedj úgy, mintha sosem kaptad volna
meg ezt a levelet, írj neki egy szép levelet, mondd el, hogy áll veled a dolog.
Mondd el neki, hogy Millie hat hónappal ezelőtt belehalt a gyerekszülésbe, és
most van egy fiad, anya nélkül. Aztán lesz, ahogy lesz. Szórakozottan tovább
olvasta a levelet, de közben vadul tervezgetett. “Jövő hónap végén
összeházasodunk. Remélem, időben kapod meg ezt a levelet ahhoz, hogy
gratulálhass!" Újra és újra és újra elolvasta. Szóval igazából így szereti őt az,
aki igazán szereti. Az, aki úgymond, mindig szeretni fogja, történjék bármi. Ez
a világ legnagyobb szerelme, a szerelmem, aki hozzámegy egy másikhoz. Hát
bizony, túl mélyen érintette ez Sollyt. Túlzottan átitatta Fannie Mae. Talán ha
küldene neki egy táviratot, és közölné, hogy most már szabad, akkor talán
meggondolná magát. Talán. Talán. Rohadt talánok. És ha az ő drága Fannie
Mae-je történetesen ingatag természetű szerelmes? De tudta, hogy ez nem
igaz. Tudta, hogy Fannie Mae nem ingatag természet. Pontosan olyan,
amilyennek látszik: a legcsodálatosabb nő kerek e világon, és most
hozzámegy egy másik férfihoz, mert azt hiszi, hogy Solly mást szeret, és soha
nem lehet egészen az övé, hanem gratulál és sok sikert kíván.
 Általában, mikor sírhatnékja támadt, keményen igyekezett visszafojtani a
könnyeit, de nem így most. Föl akarta nyitni a zsilipeket és belefojtani magát
tehetetlen könnyeibe; leült az ágyára, sorra vette valamennyi könnyforrását,
kifacsarta a belsejét, de könny egy csepp se. Teljesen meg volt rendülve,
elzsibbadt, mintha minden érzékszervébe novokaint fecskendeztek volna.
Voltaképpen, mire számított? Mi a nyavalyára számított?
Hogy Fannie Mae millió évet tölt reménytelen várakozásban? Túl sok
Brontë-regényt olvasott. Üresnek érezte magát, úgy érezte, megsemmisült. Ha
valaki egész testét tűkkel szurkálná, akkor sem erezne semmit. És csak a te
hibád, te késlekedő mamlasz. Hónapokkal ezelőtt írnod kellett volna neki;
csak magadra vethetsz. Minden idődet Cellával töltőd. Lehunyta a szemét,
ajkába harapott, nem érzett semmit, minden semmi volt, a semmi volt a
minden, és semmi plusz semmi, az egészen pontosan egy nagy, istenverte
semmi. Mindenre emlékezett: Fannie Mae szemére, szájára, erejére, a benne
lángoló tiszta tűzre. És a szerelmükre. És még egyszer meghalt. A
szerelmükért.

A party nagy ihaj-csuhaj volt. Mindenki húzta a saját pempőjét: Celia

fivére, Steve, neje, Betty, Pamela, Samuels százados, Hank Dobbs a sortból
kilógó karikalábával, Maggie Sutton és még páran mások, akiknek Solly nem
emlékezett a nevére. Mindenki a palack fenekére nézett, mint menthetetlen
alkoholisták, görcsös elszántsággal, nekikeseredve az idő múlatásának. Mi
bajuk van ezeknek? Vacsora közben Solly végig pálinkát ivott, és fejhossznyi
előnye volt a csajócákkal, a diggerekkel és a jenki Bob századossal szemben.
Celia lefektette az alapszabályokat:
– Semmi politika, semmi szerelem, semmi háború, semmi őszinteség.
Minden más mehet. Ital, katonák, dal. Szerelemben és háborúban minden
megengedett.
– Bizisten... meghiszem azt – mondta Solly.
Mintegy száz ital és negyven perc múltán Dobbs megkérdezte Sollyt:
– Na, kispajtás, hogy áll a bál?
– Bál? – kérdezte Solly. – Remekül érzem magam.
– Én a politikáról beszélek...! Nem vagyunk oda a ti Győzelem és aztán-
tokkal. Lehet, hogy ez jó Amerikának, de nekünk nem. Nálunk öt évvel a
háború után szocializmus lesz!
Sollyban már volt néhány atmoszféra nyomás.
 – Ami könnyen jelentheti azt, hogy sohanapján. – A whisky többnyire
barátságossá, közvetlenné tette, de ma este harcias volt, akarata ellenére.
– Mérget vehetsz rá, hogy nálatok fasizmus lesz – mondta
Steve. – Az lesz ám a ti Észak-Amerikai Egyesült Államaitokban! Browder
egy átkozott hülye!
– Ügyelj a nyelvedre, bátyó – szólt rá Celia.
Solly nem akart ezekkel az emberekkel politikáról vitatkozni, veszekedni.
Szórakozni jött. Jól érezni magát. Elfeledni a bajait.
– Nem vagyok kommunista, sem szimpatizáns – mondta hevesen Samuels
–, de Browder sem esett a feje lágyára. És Amerikában progresszív
kapitalizmus lesz a háború után. Igen fejlett ipari ország vagyunk. Mi vagyunk
a világ leggazdagabb országa, a mi tőkéseinknek telik arra, hogy dolgozó
népünknek a legmagasabb életszínvonalat nyújtsák.
– És a négereiknek mit nyújtanak? – érdeklődött Dobbs. – Ez az, amire
átkozottul kíváncsi vagyok.
Kerek a fehér világon mindenki a színes bőrűek szakértője. Solly
felnyögött.
– Igen, mi van a négerkérdéssel? – szólt közbe Maggie Sutton. – Erre nem
tud olyan hetykén válaszolni. – Szőke volt a haja, szinte fehér, belehullott
hófehér arcába, a szeme kék volt, mint a Korall-tenger, de lehet, hogy zöld és
a szempillája ugyanolyan színű, mint a haja. És benne is dolgozott már az ital.
Bár beszélnének valami másról, gondolta Solly. Iszonyúan unja, és
vitatkozni sem akar.
– Nekem senki sem nyújt semmit. – Nehezen forgott a nyelve. – Majd
elveszem magam! Most változtassunk témát, jó?
– Halljuk, halljuk! – biztatta Steve.
– Csak rajta, kispajtás! – rikkantotta Dobbs.
– Függesszük föl a témát, jó – mondta Solly. – Ez állítólag egy buli.
– Majd mi megoldjuk együtt, ha visszatérünk – jelentette ki Samuels –,
nem igaz, Solly?
Solly inni akart és elengedni magát. A lemezjátszó egy Mills Brothers-
felvételt tett éppen közhírré. Ez volt a bainbridge-i sláger. Papírbaba...

Fanny derűs és tiszta lélek,

e zord földön nem otthonos,
nincs hely az ő szelíd szívének
itt, ahol villognak a kések...
 Úgy érezte, könnybe lábad a szeme. Bolond vagyok. Fannie Mae pedig egy
gyakorlatias emberi lény. Miért is várna énrám? Ki vagyok én voltaképpen?
– Halkítsátok le a politikát – szólt rájuk Celia. – Táncoljunk. Ez
hemzsegés, nem mozgalom.
– Melletted állok, Celia nővér – mondta Solly.
– Te pedig, szivi, trockista vagy, pacifista, és ennek a fele se tréfa –
jegyezte meg Dobbs.
Steve viszont Samuelst korholta:
– Ti górék mindenhova magatokkal viszitek a fehér felsőbbrendűséget. Ti
pimasz csibészek, ide toljátok a képeteket, és rá akarjátok erőszakolni a beteg
nézeteiteket a szövetségeseitekre!
– Teremtsetek rendet a magatok portáján – mondta Samuels rekedten. –
Majd mi is rendet teremtünk, a háború után – igaz, Solly, vén cimborácskám?
Samuels nagyon könnyen lerészegedett. Nagyon, nagyon könnyen.
– Úgy három hónappal ezelőtt egy jenki ezredes keresett fel, és azt mondta,
hallotta, hogy elszállásoljuk a szabadságos “niggereket". Odaát, az
Államokban, aszondja, mi nem közösködünk velük. Mind liliomtiprók!
Megmondtam neki, hogy most nincs odaát az Államokban, takarodjon a
házamból – és ezek után négyszer-ötször razziáztatott a házamban, mint
állítólagos titkos találkahelyen. Ez a ti istenverte progresszív
kapitalizmusotok. Tehetsz vele nekem egy szívességet.
Solly szerette volna visszatömni a szájukba a négerkérdést.
– Éljenek a lázadók. Éljen a köztársaság – közölte Dobbs. És tankolt. Egy
hordó whiskyt megihatott, még mindig eszénél volt.
– És a maguk Bevándorlási Törvénye – a fehérek javára? Mi van a maguk
színes bőrűivel? – kérdezte Samuels.
– Az nem faji kérdés volt – felelte Dobbs –, hanem gazdasági.
– Senki sem akart megbántani, öregfiú – szólt közbe Steve –, én kedvellek,
Celia is, de ti jenkik többnyire úgy randalíroztok, mint a nácik. Te személy
szerint más vagy, de a legtöbben úgy viselkednek, mintha épp megszállnák
Ausztráliát. És ha én amerikai néger lennék, mindannyiótokat a francba
küldenélek. Ne sértődj meg, öregem.
Solly kétségbeesetten igyekezett visszaemlékezni:

Arcán a gyengédség virága,

és nem tanulta, mit tegyen,
 ha a világ sárral dobálja.
Jóságának törékeny ága...

Fannie Mae... Fannie Mae... mit keresek én itt, drágám? És hol vagy te?
Töltött magának, szóda nélkül, aztán bedobta, és érezte, hogy lángba
borítja a gyomrát és föltolul az arcába. Vörösen izzó kemencévé vált. Ezek itt
a barátai, jót akarnak a színeseknek, hadd jártassák hát a szájukat. Miért
keveredne vitába? Kössék föl magukat.
– A múltkor azt mondja nekem egy jenki, Mississippiből jött, azt mondja:
“Tetszik a városotok, pajtás, igazándibul! Rendes népek vagytok. Van
villanyvilágítás meg fürdőkád" – mesélte Dobbs. – Szabályos tahó volt, otthon
nyilván olyan szegény, mint a templom egere.
Fannie Mae, kicsikém!

Jóságodnak törékeny ága

kezdettől fogva védtelen...

Solly a kezébe temette fejét. Ugrálni lett volna kedve. Fehér vihar tombolt
körülötte, gránátok robbantak a gyomrában, bombák a fejében. Mi a fenét
keres itt? Kedve lett volna üvölteni: “Segítség! Segítség! Bekerítettek a
fehérek! Jöjjön valaki és azonnal mentsen meg! Fannie Mae! Könyvmoly!
Jimmy! Scotty! Valaki!"
Föl szeretett volna állni és ordítani: “Kuss! Mind fehérek vagytok! Mind
bűnös riherongyok!"
Celia odajött és leült melléje a földre és fölnézett rá.
– Mi baj, Solly? Olyan ramatynak látszik az állapotod, pedig épp csak
elkezdődött a muri.
Solly lenézett Celia arcára, kerekded szájára, és a verejtékre, amely ügy
csillogott gyér bajuszkáján, mint a hajnali harmat egy rózsabokron, a szemére,
amelyből gyengéd törődés és mélységes érdeklődés sugárzott.
– Ramatynak látszom? Az állapotom? – És akkor megvilágosodott előtte
minden. Amikor a Dél Keresztjében minden lány az állapotáról panaszkodott
– és most neki van állapota – és nevetni kezdett, nevetett és nevetett, és a
többiek abbahagyták a vitát, hogy nézzék, ahogy nevet. Fölállt. Mi lesz, ha ezt
elmondom Molynak, aki ebből a szóhasználatból arra a következtetésre jutott,
hogy Ausztrália nőinek többsége állandó másállapotban leledzik. Kitántorgott
a fürdőszobába, kihányta a belét is, aztán lehúzta a vécét, lehajtotta az ülőkét,
és ott ült, aztán megint hányingere támadt, ismét fölállt, fölemelte az ülőkét, és
szegény fejét a vécé fölé hajtotta.
– Hát rosszul vagy, szegénykém?
Solly a nő felé fordult, aztán vissza az ülőkéhez, fölé hajolt, és elszédült,
azt hitte, elesik. Celia átfogta a vállát, és ő zavarban volt és hálásnak érezte
magát és hagyják őt békén, a fene egye meg! Hányt, hányt, okádott, a gyomra,
mint egy megvadult tűzhányó.
Celia megnedvesített egy puha törülközőt, megtörölte Solly homlokát,
száját, megcsókolta az ajkát, megtörölte a száját és megcsókolta az ajkát,
törölte a száját és csókolgatta védtelen ajkát. Előszedett valami szájöblítő szert
a szekrénykéből, Solly kimosta a száját, gargarizált, Celia átölelte a nyakát,
megcsókolta, Solly szédült, és “Szegénykém..."
Hónom alá kéne csapnom ezt a nőt, gondolta Solly, és elmenekülnöm
ebből az egész rohadt, őrült, civilizált dzsungelből.
– Gyere, szivi, vegyük be magunkat az igazi, hatalmas, végeláthatatlan
őserdőbe a hegyek mögött, és maradjunk ott, amíg észhez nem tér a világ –
mormolta.
– Mit motyogsz, drágám?
– Semmi, semmi.
Kimentek a fürdőszobából. Az ajtóban szembejött Samuels, napbarnított
arca vöröslőit a whiskytől és a zavartól, vagy a féltékenységtől. – Hogy vagy,
fiam? Segíthetek valamiben?
Solly fojtottan felelte:
– Nem vagyok a fia – megnyomott minden szótagot –, a magam embere
vagyok.
– Nem úgy gondoltam – mondta Samuels –, jól tudja, hogy nem.
– Tudom, hogyan gondolta. De ne nyugtalankodjon, hadnagy... úgy értem,
százados úr. Celia kisasszony és énköztem a legvékonyabb szerelmi szálak
sem szövődtek. Szigorúan plátóiak vagyunk. Fivér és nővér. Magyarázd meg
neki, szivi!
Immár kiértek a fürdőszobából és elindultak a keskeny hallon át. Solly
kettőjük közé került, és sikoltozni lett volna kedve, segítség, segítség,
segítség! Ezek bekerítettek! Elkaptak a fehérek! Elkaptak a fehérek!
Mentsetek meg! Mentsetek meg! Samuels karonfogta.
– Az istenért, Solly, hát barátok vagyunk, vagy mi?
Solly vadul eltépte magát tőlük, nehézkesen betántorgott a nappaliba és
beleroskadt egy karosszékbe. Dobbs hozzáfordult:
 – Te gondolkodó ember vagy, öregfiú. Hogyan látod a négerek sorsát az
eljövendő Amerikában?
Solly rámeredt. Aztán körülnézett, látta, hogy mindenki a szájára bámul,
mintha a végtelen bölcsesség gyöngyszemeit készülne kiköpni. A fenekére – a
mocskos feneketekre. Nem akarják ezek igazán ismerni a gondolataimat. A
saját gondolataik megerősítését várják. Átesett már ilyesmiken, odaát New
Yorkban. Az egyetlen néger a bulin – az érdeklődés középpontja. Az attrakció.
A nemes vad.
– Mi ez, mulatság, vagy ankét? Föltenné valaki újra a Mills Brotherst?!
Vagy a Papírbabát? Az a hús-vér Ebbens...
Celia riadtan bámulta, fölkelt, föltette a Papírbabát, aztán visszajött és
letelepedett Solly közelében a padlóra.
– Miért nem hagyjátok békén? Nem látjátok, milyen állapotban van? Eleget
kap ebből otthon meg a hadseregben.
Állapotban... állapotban. Kuncogni kezdett, mintha egy önmagának
elmesélt viccen nevetne. Celia a térdére tette a kezét és fölnézett rá, a szeme
aggódó és kérdő. Samuels önelégülten szuszogva beszélt, mintha üres pipát
szörcsögtetne:
– Az amerikai történelemben van egy bizonyos tendencia a haladó irányba
való kibontakozásra. Az evolúció országa vagyunk. Néha lassan haladunk, de
azért odaérünk. Az amerikaiak hisznek a fair play-ben. Mi mindig az
elnyomottak oldalán állunk.
Közöld csak, add elő ezt a hülye maszlagot. Engem nem érdekel. Miért
kapjak össze ezzel a fehér népséggel? Minek? Ez itt állítólag egy party.
Piszkosul unalmasak ezek. Kissé fölemelkedett, és körülnézett, mintha azt
remélné, hogy puszta tekintetétől színes arcok tűnnek föl a levegőben, Molyé,
Scottyé, Jimmyé. Scotty ezeket az egyéneket sehonnai kurvahajcsároknak
nevezné. Visszasüppedt a fotelba. Nem száll be a vitájukba. Semmi köze
hozzá. Mi, amerikaiak, az elnyomottak szószólói vagyunk mindaddig, amíg el
tudjuk nyomni őket.
Megint fölkelt, talpra rántotta Celiát is és táncba vitte. Samuels épp
megismételte:
– Néha lassúak vagyunk, elismerem, de azért odaérünk. Solly
visszapillantott a válla fölött és azt mondta:
– Még csak háromszáz évünk volt rá, barátaim. Nem szabad sürgetnetek.
Talán majd a következő háromszáz évben – úgy értem, jó evolúcióhoz idő
kell! Magyarázd csak, Bob százados.
 Áttáncoltatta Celiát a szoba másik felébe, el a nagy jelentőségű
eszmecserétől. Érezte, hogy Samuels tekintete rájuk nehezedik, érezte, hogy
Celia is ránehezedik, és amikor lejárt a lemez, Celia odalépett, hogy föltegyen
egy másikat, Solly pedig otthagyta, ivott még egy pohárral és beleroskadt az
előbbi fotelba.
Samuels épp azt mondta:
– Igaz. A háború után minden tisztességes gondolkodású fehérnek meg kell
tennie a magáét, gondoskodni arról, hogy a négerek az amerikai élet fő
áramának részévé váljanak.
Solly falrengetően bömbölve megjegyezte Cellának:
– Szép, nagy város ez a Bainbridge, de én szívesen megnézném Sidneyt is.
Steve Samuelshez fordult:
– A maga országa állandóan okádja magából ezt a szenteskedő, burzsoá
maszlagot a szabadságról, demokráciáról, testvériségről, és mégis... nehéz
elhinni, hogy ilyen megveszekedett skizofrének... átkozott skizofrén nemzet.
Ahogy maguk a színeseikkel bánnak...
Solly tovább bömbölt:
– Lehet, hogy a szabadságom hátralevő részét odalenn töltöm Sidneyben.
Azt mondják, isteni hely... nagy város...
Celia dühöngött.
– Ez mulatság, nem vitaest...
– Miért ne beszéljenek róla? Tudsz valami fontosabbat? Dobbs
együttérzően megjegyezte:
– Tudom, mit érzel, öreg pajtás, de...
Samuels rendületlenül követte gondolatai fonalát, mintha semmit sem
hallott volna az utolsó percekben elhangzottakból.
– Ezzel tartozunk a színes embereknek. Mind a mai napig ők voltak a
leglojálisabb amerikaik mind közül. – Gyengéden Sollyra pillantott. – Túl
soká tartottak kinn benneteket abban a kutya hidegben. Mint a
mostohagyereket, aki csak bámul be a meleg szobába, ahol a többiek körülülik
a húsosfazekat.
Ez már túl sok volt. Solly lassan fölállt. A gondolatai kavarogtak, akárcsak
a gyomra. – Magatokra hagylak benneteket, uraim. Fáradt vagyok, álmos, és
túlzás nélkül szólva unatkozom. De mielőtt távozom, még közölnöm kell: Bob
százados, én nem vágyom a te meleg szobádba. Lehet, hogy tele van stricikkel
és kurvákkal, amennyire tudom. Másrészt lehet, hogy kelepce, ahol
tébolyultak várnak. Kell a fenének. Te meg, Dobbsy, nem tudod, mit érzek,
mivel hogy nem úgy nézel ki, mint aki részeg. – A hangja nyugodt volt, és
most már elég düh halmozódott föl benne. – Visszatérve rád, Bob százados,
lelki szemeim előtt lebeg életnagyságú képed, amint épp a színesek jobb
világáért küzdesz. Emlékszem, milyen megszállottan viaskodtál azzal az
ebbensville-i MP-ezredessel. Bősz tigris voltál, nemdebár? így hát tudod, nem
valószínű, hogy túl nagy tétbe fogadnék rád. Én inkább arra a hatalmas
kisebbségre teszem a pénzemet, amelyet színes népekként ismernek, a világ
lakosságának háromnegyedére, őrájuk fogadok. És még egyet, Bob százados:
a hűségről. A rabszolga hűsége mindig gyanús, hacsak nem agyalágyult. –
Samuels arca égett. Nem jött ki hang a torkán.
Steve izgatottan leszögezte:
– Te nem vagy szocialista. Nacionalista vagy és fehérellenes és reakciós.
– Köszönöm szépen – felelte Solly. És sarkon fordult, de a szoba is forogni
kezdett, egyre gyorsabban és gyorsabban, talpon kell maradnia, különben
lepottyan a körhintáról, gyorsabban, gyorsabban, a szoba forgott, a mennyezet
lesüllyedt. Kétségbeesetten a szék karfája után nyúlt, hogy megtámaszkodjék,
de az a kis csalafinta elsiklott előle, és ő zuhant, zuhant...
A férfiak a szoba másik végében lefektették a díványra, miközben ő azt
motyogta: – Jól vagyok... Jól vagyok... Jól vagyok... Cseppet se aggódjatok...
– Celia ráterített egy takarót.
Még legalább egy órát töltöttek ivással és vitával a
mileszmajdaháborúután-ról és a színesekről és a munkásmozgalomról és
naésmivanazőslakóitokkal-ról és naésmivanatimocskosbevándorló-
kvótátokkál-ról és a főparancsnokról, akinek Bainbridge-ben az Adeline
Streeten van a főhadiszállása, meg a homoszexualitás elhatalmasodásáról, és
táncoltak is, és Celia Samuelsszel táncolt és Pamela megpróbálta fölkelteni
Sollyt, de Celia ráförmedt, hogy hagyja békén.
– Ugyanazt a pempőt itta, mint mi? – kérdezte Pamela.
– Nyilván valami lőrét itattál vele, biztos, hogy azt!
– Érzékeny emberi lény – mondta Celia. – Ennyi az egész.
Amikor véget ért a party, Samuels ottmaradt Celiával. Átölelte. Elszántan
igyekezett megcsókolni, és Celia végül hagyta. Aztán azt mondta: – Ramaty
vagyok, Bob. Tényleg. – És elhúzódott. Pedig nem látszott kimerültnek. Majd
kicsattant az elevenségtől.
Samuels a heverőn alvó Sollyra pislantott.
– Akkor segítek kijózanítani és hazaviszem a dzsipemen.
 – Ne fáradjon, Bob. Nyugodtan ott maradhat. Végigalhatja az éjszakát ezen
a díványon. Minek ébresszük fel?
Bob ismét szemügyre vette Sollyt, aztán Celiát és fülig vörösödött. Ismét
megkísérelte átölelni. Bizonytalan elszántsággal.
– Nem lesz semmi baja – mondta Celia. – Én nem fogom abajgatni a
gyermeket. Ne aggódjon érte, itt biztonságban van.
Bob nyűgös ötéves fiúra emlékeztetett. – Engem bezzeg sosem hagyott itt
aludni.
– Mert maga sosem hagyta, hogy leitassam – nevetett Celia. – Maga a világ
legóvatosabb embere, tudja?
Samuels visszaült és némán bámulta a padlót. Bolondot csinál magából.
Miért nem köszönt el és ment a fenébe?
– Solly a barátja – mondta Celia. – Lehet, hogy féltékeny rá? Az első,
amiről nekem mesélt, az édes, drága felesége volt, odaát az Államokban, és a
drága-drága, aranyos gyerekei. Az én drága feleségem, Cora. Az én drága-
drága Corám. – Samuels hallgatott.
– De lehet, hogy maga sem jobb, mint azok, akiket Solly ,.fehér gazda"-
ként emleget – csak épp maga simább nyelvű és cukormázas. Solly azt hiszi,
hogy maga más. – Celia kisebbfajta tűzhányóvá képezte át magát, méghozzá
igen aktívvá. – Attól fél, hogy csak tetteti az alvást, és ahogy maga elmegy,
fölpattan a heverőről és megerőszakol?
Bob fölnézett rá és megrázta a fejét. – Celia, kérem, ne mondjon ilyet. Sok
minden lehetek, talán féltékeny is, de nem vagyok déli rabszolgatartó.
Celia még csak nem is hallotta. – Nos, ha megkívánna, nem kellene
megerőszakolnia. Pusztán csak értem kellene nyúlnia. De rám se hederít. És ő
a legcsodálatosabb férfi, akit valaha is láttam.
Samuelst elkábította a megrázkódtatás. Fölkelt, odalépett Cellához, és
átölelte. – Vigyázz magadra, kis Celia.
– Továbbá jelenleg nincs felesége, amit magáról a legnagyobb jóindulattal
sem lehet elmondani.
Samuels hangja elváltozott. Berekedt.
– Nagyra tartom mindkettőjüket. Komolyan. Maguk a legeslegjobb
barátaim ebben a világrészben.
– Én is nagyon szeretem magát – hiszen tudja –, de őérte az életemet
adnám, ő nem tudja. Vagy tudja, de nem érdekli. Maga pedig maradjon meg
olyan emberinek, mint amilyen, és ne kezdjen úgy viselkedni, mint egy
rabszolgatartó.
 – Máris úgy beszél, mint ő – mondta Samuels.
És nézte Celiát és valóban. Valóban féltékeny a századírnokra, noha
csodálja. A jóképű, fekete fickóra, aki békésen szunnyad a heverőn, akit Celia
többre tart, mint őt, őt, ŐT, Robert W. Samuels századost, aki pedig Szabad
Fehér Tiszt és Amerikai és Nagykorú. Celia eszes, és gyönyörű is, akárhogy
nézzük, kívül-belül. Fölületes és mély. És itt és most ő maradt alul, sok ezer
mérföldnyire az otthonától, és ezek valóban a legjobb barátai ezen a részén az
átkozott, őrült világnak. Celia Blake és Solomon Saunders. Kizárólag ők itt a
barátai. Kétségbeesetten igyekezett előbűvölni New Yorkot és az otthont és a
drága Corát, a szeretett Corát, és a család többi tagját, gyönyörű gyermekeit és
Mamát és Papát. Látta az arcukat. Hallotta hangjukat. Homályosan látta őket,
halványan hallotta a hangjukat. Celia arca és Solly hangja hitelesebb volt most
a számára, ők voltak a valóság, az itt és a most. De nem. Egyszerűen csak túl
sokat ivott, mondogatta magában, piszkosul sokat ivott, ezért kúszik Celia
arca Cora halványuló arca helyébe. Túl sokat ivott, az életből is olyan sokat,
túl sokat látott, tett, érzett és élt meg, amióta otthagyta kedves családja és
hozzáment az ő Samu bácsikájához. Cora semmiképpen sem ismerheti azt az
embert, aki ő most. Mintha kicserélték volna egy idegenre. A szelíd gazfickó,
aki elment a háborúba és ölt, hogy ne ölessen meg a Hazáért és a
Demokráciáért, túl sok halált és halódást élt át. Így hát itt és most, ebben a
percben és ezen a helyen, otthon van Celiával és Sollyval. Most el kell
mennie. Üres, fájó magányt érzett a bensejében. Celia vállára tette a kezét. A
nő feléje nyúlt és gyengéden megérintette gondterhelt arcát, aztán elhúzódott.
– Jó éjt, drága barátom. – Túlcsorduló érzelemről árulkodott meleg hangja,
kedves arca.
– Jó éjt – mondta Samuels fátyolos hangon.
Amikor elment, Celia odalépett Sollyhoz és lenézett az alvó arcába. A fejét
rázta. A férfi arca olyan bájos volt, olyan egészen gyámoltalan, félig szétnyílt
ajkával. Celia letérdelt és végighúzta ujját Solly szépívű ajkán, gyöngéden
megcsókolta, és minden porcikáján bizsergés futott végig. Megcsókolta a
szemét és Solly mocorgóit, megcsókolta az orrát, megcsókolta a száját,
ajkával, amely jobban izzadt, mint valaha. Aztán fölállt, lehúzta róla a takarót
és vetkeztetni kezdte. “Ne félj, szegény drágám, nem foglak fölébreszteni.
Csak kényelembe teszlek és egy rendes ágyba. Az ápolónőd vagyok –
gondodat kell viselnem." Miután levetkőztette, szemügyre vette a férfi
védtelen, természetes meztelenségét, nagyot nyelt, kiszáradt a szája, édes
gyengeséget érzett. Megremegett. Gyöngéden megcsókolta. Aztán szelíden
küszködve és félig fölébresztve, meztelenül áttámogatta a hálószobába
(elvégre ápolónő vagyok, nem számít – megszoktam a meztelenséget), ágyba
dugta, a férfi félig aludt, összevissza motyogott, Celia betakarta, aztán
levetkőzött, kiment a fürdőszobába, megmosta a kezét, az arcát, sírt, letörölte
az arcát és sírt, fogat mosott és meztelenül bebújt az ágyba Solly mellé és sírt,
odatapadt hozzá mindenütt, átfonta a karjával és hideg-forró tűszúrások árama
futott végig rajta, a lábujjaitól az agyáig, és vissza és oda és oda és vissza, a
gerince mentén, borzongott az izgalomtól. Solly álmában átölelte, és Celia
érezte őt, amint keményen nekifeszül, még álmában is.

Ott volt a véres parton – a vörös parton megint – és a dörgés és a villámlás

és a halódás és a vérzés és a nyögés és hörgés, a fegyverek a dombról és a
fegyverek az öbölből, és belehelni a halált és kötésig benne gázolni, és az
aknavetők a lángban álló hegyekből, és mindez összevegyült egy mezőnyi
lángoló hátú, sivítozó, hemzsegő patkánnyal, és
SUSS – SUSS – SUSS – SUSS – SUSS – SUSS
– Hasra, te vadmarha! – üvöltött rá Nyakigláb Lincolnra. – Fedezékbe!
Fedezékbe! Fedezékbe! Az istenit! Fedezékbe! Nyakigláb! Nyakigláb!
Kiugrott az ágyból, és hol a fenében van? Celia lépett a szobába, Solly
rámeredt meztelen zavarában, mintha már láttam volna ezt a nőt valahol,
valamikor, az örökkévaló időben, aztán rádöbbent, hol van térben és időben, s
bevetette magát a lepedő alá, hogy elfödje a testét.
Celia sietve kihátrált a szobából, s egy idő múlva bekiabált a konyhából: –
Mosakodj meg, drágám! A holmid a széken van! Épp reggelit készítek!
– Micsoda éjszaka volt! Nyilván teljesen bolondot csináltam magamból –
mondta Solly reggeli közben. – Nem emlékszem...
– Csodálatos voltál. Egyszerűen csodálatos.
– De hogyan... úgy értem, hogy kerültem... – és zavartan a hálószoba felé
biccentett.
Celiának még a nyaka is elpirult.
– Bob Samuels segített. Levetkőztetett és lefektetett.
– Úgy látszik, nagyon kikészültem. Semmire sem emlékszem.
– Őket készítetted ki, méghozzá alaposan. Azt kapták, amit
megérdemeltek.
Solly elmosolyodott, még mindig nagyon zavartan, hogy merev részegre
itta magát az este, és különösen, hogy Celia látta őt anyaszült meztelenül,
vigyázzban álló férfiasságával. Szégyenlősen mosolygott, és az asztalon
átnyúlva egy rövid pillanatra megszorította Celia kezét. Ostobaság zavarban
lennem, gondolta. Nem először látott meztelenül. Elvégre ápolónő.
– Rossz álmom volt – szörnyű álmom – mondta.
– Megértem. Nekem is vannak rossz álmaim.
– Köszönöm.
Végzett a reggelivel, fölállt az asztaltól, és hirtelen émelygést érzett,
elszédült, nekitámaszkodott a széknek.
– Mi bajod, drágám?
Celia aggódva odalépett hozzá, de Solly elfordult és kisietett a
fürdőszobába. És a fürdőszobában ismét kidobta a taccsot, Celia letörölgette
az arcát, szájvizet adott neki, és Solly kiöblítette a száját és gargarizált, és
mindezt mintha már elpróbálták volna. Solly homályosan emlékezett. Kivéve,
hogy ezúttal nem csókolta meg, és nem mondta azt: “Szegény, szegény
drágám." Most valami gyomornyugtatót adott.
Visszamentek a nappaliba. Celia azt mondta:
– Miért nem heversz le, egy kicsit kipihenni magad? Még mindig
bizonytalanul állsz a lábadon.
– Máris elég gondot okoztam neked. Celia Solly ideges arcába nézett.
– Te sosem okozhatsz nekem gondot. Legalábbis nem így. – Odament és
leült melléje, kezébe vette Solly kezét és a szemébe nézett. – Hát nem tudod,
Solly? Nem tudod, milyen sokat jelentesz nekem?
– No de...
– Semmi sem érdekel az egész világon, csak te. Semmi, de semmi sem.
– De Celia...
A nő befogta Solly száját. – Ne, kérlek! Ne szólj most! Tudom, mit érzel.
Emlékszem arra az ürességre, amit én éreztem, amikor elvesztettem Patet.
– Celia, én azt...
– Psszt! – kérlek! Ne szólj most! Ne akard, hogy sírjak, amikor olyan
boldog vagyok.
– Én pedig nem tudom, mit érzek, bármiről is. Egyszerűen nem tudom.
Meghaltam belül. Azt hittem, tudod. Másoknak is mondogattad, hogy
nincsenek romantikus hajlandóságaim. – Eszébe jutott Fannie Mae. Halott
vagyok kívül-belül. Még ma írok neki.
– Mindenkinek mondogattam, csak magamnak nem. Magamnak is
mondtam, de nem hallgattam rám. Hülye vagyok. Buta liba. De lehet, hogy
csak egy ócska kurva.
 Solly dühösen megrázta a fejét.
– Egyik sem vagy, és piszkosul jól tudod, hogy nem. Liliomfehér vagy,
semmi más. Aki fehér, aranyat ér. Aki fekete, szarjuk csak le.
Celia fölnevetett:
– No hallga csak! Káromkodik, mint egy elvetemült digger...
Fölkelt és kézenfogta Sollyt.
– No gyere szépen, fiacskám! Le kell pihenned. Alig egy hete jöttél ki a
kórházból, én vagyok az ápolónőd, felelős vagyok az egészségedért és a
jólétedért.
Solly engedelmesen követte a hálószobába. Megálltak az ajtóban, és Celia
felszólította, hogy vetkőzzék le és szunyáljon egyet. – Pucéron leszel
kénytelen aludni. Nem tudlak pizsamával ellátni. Nem szoktam hozzá a
hálóvendégekhez, különösen nem a hímneműekhez.
Solly bement, a nő bezárta mögötte az ajtót, aztán ledobta magát a
heverőre. Ott van bent a hálószobámban, gondolta, épp vetkőzik, és én
kívánom őt. Szégyellhetnem magam – odabenn vetkőzik és én kívánom!
Lüktetett a vér zaklatott, forró testében. Még sosem érezte így magát.
Patrickkel ez higgadt dolog volt. Patrick idősebb volt nála, férj volt, szerető,
apa, tanító. Patrick volt az ő Gibraltárja, a rendíthetetlen, és amikor átölelte,
Celia úgy érezte, megvédi az egész világ ellen, a világ sohasem árthat neki.
Patrick szerelme oltalmat jelentett a feszült, viharos időkben. De Solly
Saunders, a karcsú, a csupa ideg, a fekete, a szépséges, az erőteljes, a gőgös és
indulatos, testének minden porcikája izgatta. Be akarta fogadni magába
szépséges fekete indulatát, érezni akarta magában, körül akarta fogni,
magában tartani, táplálni. Nem tudta mérlegelni a következményeket, nem
érdekelték a következmények. Ez az itt és most, a szerelem és háború, és
minden megengedett, azt mondják, és megismeri őt itt és most, ha magáévá
tenné itt és most, megismerné most és itt, vagy halott lenne mindétig.
Beszippantotta a hajnali levegőt, sötét, édes ízt érzett a szájában, le remegő
gyomráig.
Fölállt a heverőről. Remegett az izgalomtól. Szaggatottan zihált. Érezte
vágyát mélyen, mélyen, mélyen odalenn, abban a lüktető sötétben, ahol az
evilági emberek születnek. Igyekezett lecsillapodni. Bement a fürdőszobába,
és hideg vízzel pacskolta az arcát. Megigazította a haját és a ruháját. Szűznek
és szajhának érezte magát egyidőben, és meg akarta ismerni a férfit, most,
most, most, itt és most és mindörökké. Ezúttal most van, most vagy soha.
Szereti és kívánja és a szerelem önmagát igazolja.
 Bekopogott Sollyhoz. Majd ismét. – Tessék – hangzott bentről álmosan.
– Bejöhetek? Fedezékben vagy?
– Illendően.
Bejött és leült az ágy szélére. – Hogy érzed magad?
– Sokkal, sokkal jobban.
És Celia a kezét Solly homlokára tette és igyekezett nem remegni – nem
remegni. Megfogta Solly csuklóját és kitapintotta pulzusát. – Úgy látszik,
kutya bajod. – Nem tudta levenni róla a kezét. Ismét a homlokára tette, aztán a
karjára, gyengéden megdörzsölgette, mintha masszírozná, aztán végre
magához tért, kissé elhúzódott, és Solly azt kérdezte:
– Mi bajod?
– Semmi. – Csak épp elolvadok a vágytól, ennyi az egész.
– Bizisten? – Mi a fenétől olyan komoly?
– Kedvelsz te engem, Solly? – A hangja fojtott és rekedt, nyirkos keze
ismét Solly karján, s igyekezett nem remegni.
– Miféle kérdés ez?
– Nem gyűlölsz, mert fehér vagyok?
– Senkit sem gyűlölök azért, mert fehér. A fehérek nem érnek meg ennyi
idő- és energiapocsékolást. Egyszerűen csak nem szeretem a gondolkodásukat.
– Gyűlölöd a romlott gondolkodásomat? Solly bosszankodott.
– Nem gyűlölöm a gondolkodásodat. De miért vagy ma ilyen misz? Talán
foltot ejtettem milady becsületén azzal, hogy lerészegedtem és az éjszakáját a
hálószobájában töltöttem?
– Vegyél a karodba, Solly, csak egy pillanatra, és mondd azt: “Nem
gyűlöllek, Celia, drágám!"
Solly fölült az ágyban, a takaró lehullott meztelen válláról, Solly átölelte a
nőt és közölte:
– Nem gyűlöllek, Celia, drágám.
Celia átölelte a nyakát, szájának feszítette száját és azt mormogta: –
Szeress! Szeress! Szeress akkor! Szeretkezz velem, mert magányos vagyok és
szerelemre éhes!
Arcát ellepte a veríték, különösen a bajuszkát ívelt ajka fölött, amely most
kinyílt és Sollyra várt. Solly keze a vállát cirógatta, a hátát, a nő megcsókolta
a szemét, az orrát, az orcáját, a fülét, a nyakát, és Solly megrázta a fejét és
kissé eltolta a nőt.
– Drága Celia – mondta –, még nem vagyok alkalmas a szerelemre, úgy
értem, arra, hogy ismét szerelmes legyek. Félek tőle. Nincs vele szerencsém.
Azt sem tudom, mit érzek irántad. Nem tudom, mit érzek... – A nő karjába
kéne vetnie magát, és megszökni az egész átkozott, nyomorúságos világ elől.
Mindent elfelejteni.
Celia felkelt.
– Nem érdekel. Nem érdekel. Én most akarlak... hogy szeress... engem...
velem... belém... de most, és most, és kérlek szépen, drágám!
Solly rámeredt.
– Gyűlöllek! – kiáltott a nő. – Gyűlöllek! Úgy viselkedel, hogy rohadt
kurvának érzem magam, és gyűlöllek, az istenedet, gyűlöllek! Úgy viselkedel,
hogy egészen fehérnek és csúfnak érzem magam, és gyűlöllek érte!
Solly karon ragadta és magához húzta, miközben Celia küszködött,
erőtlenül küszködött. Megcsókolta a nő remegő ajkát, megsimogatta és azt
suttogta: – Akarlak... most akarlak...
– Nem! Nem akarsz! Nem érzel semmit! Csak jótékony kódol! Nem kell a
gennyes kedveskedésed! Tőlem akár a pokol fenekére is mehetsz...
– Akarlak... szükségem van rád... olyan egyedül vagyok...
Celia dühösen ellökte.
– Akkor mondd, hogy kívánsz. Mondd, hogy kellek!
– Akarlak és kellesz.
Celia szélsebesen levetkőzött, minden ízében reszketett, bebújt Solly mellé
az ágyba. Solly férfi volt és ő asszony, a férfi nagy volt és kemény, a nő lágy
és kicsi, de simulékony, és már mindketten pattanásig feszültek; és Celia
végre élt és élt és élt és élt, föl-alá, föl-alá, föl-alá, a legőrjöngőbb, legédesebb
rejtélyt élték át, egyre sebesebben, sebesebben, sebesebben. A nő szeme
csukva, arca sápadt, izzadság gyöngyei borítják, szája is elfehéredik,
szétnyílik, könyörög és sóhajt, nyög, minden idegszála megfeszül, és: – Ó,
drágám, ó drágám, mondd, hogy szeretsz, hogy szeretsz, mondd, hogy
szeretsz, hogy mindig szeretni fogsz! – Követelőzött, öntudatlanul,
hisztérikusan követelőzött.
– Igenigenigen, drágám, igen drágám, igen!
Elaludtak a fáradt szeretők, és fölébredtek, ismét elaludtak, aztán Celia
fölébredt. Meztelenül feküdtek az ágyon, Celia tetőtől talpig szemügyre vette
a férfit és csodálta alvó meztelenségének szépségét. Arca kipirult.
Megcsókolta Solly testét és lágyan suttogta: – Szeretlek, szeretem a tested,
mert szép, mert jó és különös szaga van, finom íze, szeretem változatos sötét
és világos árnyalatait, amelyek váltják egymást, itt fekete, ott barna, itt fekete,
ott barna, szeretem áldott arcodat, szemedet, amelyben kín, magány, rettegés,
csalódás él, és szerelem és nevetés, gyönyörű, drága, gyöngéd, érzékeny,
értelmes szemed ontott már könnyet és mosolygott. És az az édes szád, telt
ajkad, a szerelem és élet vágyával és dühével, és gyűlölöm azokat a keskeny
vágásokat, amelyet a legtöbb férfi száj helyett hord, és szeretem azt a szikár,
ideges, becsületes dühöt, amelyről a tested árulkodik, és mély szenvedélyedet,
és szeretem, szeretem, szeretem merész, méltóságteljes férfiasságodat, amely
több szerelmet és gyönyört nyújtott nekem, mint aminek a létezéséről valaha
is tudtam. – Solly nyugtalanul mocorgott, Celiát kimerítette monológja,
kifulladt. – Szeretem a szellemedet egész haragos merészségében, és remélem,
hogy ez a harag sosem csillapodik le. Szeretem haragod mély, sötét
szenvedélyét. Éld! Éld csak! Ne nyomd el! Szeretem és gyűlölöm azt, ahogy
mély, mély bűntudatra késztetsz, amiért az vagyok, amit a világ fehérnek
nevez, amit azonban a ti őslakóitok pontosabban sápadtarcúként emlegetnek –
valahányszor rám nézel, vagy csak rád gondolok –, fájdalmas szégyent érzek a
fajtám miatt, amely meglincseli a föld többi emberfajtáját. Meg tudod
bocsátani, hogy fehér vagyok? Meg tudsz feledkezni róla? Tudnál valaha is
igazán szeretni, drágám? Ábrándokban élek?
Solly fölébredt és a szemét dörgölte, aztán rámeredt Celiára, és minden
eszébe jutott.
– Mondd, tudsz valaha is szeretni engem? – Nem vette észre, hogy a férfi
fölébredt.
– Ígérj meg valamit – mondta Solly álmosan.
Celia odahúzódott hozzá és átfonta a nyakát. – Bármit megígérek.
– Ígérd meg, hogy nem beszélsz többé szerelemről.
– Megígérem, Solly.
Fölkeltek, megfürödtek, felöltöztek, meguzsonnáztak, és evés közben Celia
azt mondta: – Gyűlölsz, mert fehér vagyok, és nem kárhoztatlak érte, de ez
nem igazságos – egyszerűen nem igazságos!
Solly fájdalmas mosollyal nézett rá.
– Először is nem igazságos, hogy azt mondod, gyűlöllek, mert nem igaz.
De ha így volna is, az igazságosság az, amit egyetlen fehérnek nincs joga a
színesektől számon kérni. Úgy értem... nézd: ki igazságtalan kivel? Ki volt az
igazságtalan az anyámhoz és az ő anyjához és az apámhoz és az ő apjához, és
ki lesz igazságtalan a fiamhoz s az ő gyermekeihez. Az igazságosság az a szó,
amelynek a fehér ember torkán kéne akadnia. Én egyetlen fehér embert sem
kérek arra, hogy legyen igazságos Solly Saundersszel, kedvesem. Nem élek
ilyen hamis tudatban.
 Celia átnyúlt az asztal fölött, megfogta Solly kezét. – Solly, én...
De Solly dühösen rázta a fejét. – Nem, nem, kedves. Az “igazság" az egyik
legsemmitmondóbb szó Webster nagyszótárában, nekem elhiheted. Az
égvilágon semmi jelentése nincs. Bolondok paradicsoma, amelyben idióták és
álmodozók élnek.
– De én tudom, hogy igenis gyűlölsz – mondta Celia. – Megérzem a
gyűlöletedet. Még akkor is éreztem, amikor szerettél. – Behunyta a szemét és
a fejét rázta. – Nem, ez nem igaz – nem igaz. Hogy mondhatom, hogy
gyűlölsz, amikor tudom, hogy nem igaz?
– Drága Celia, én nemcsak kedvellek, de mélységesen tisztellek is.
Melegszívű, érző, csodálatos emberi lény vagy minden porcikádban. Egy
másik korban, akár talán Rómeó és Júlia lehettünk volna, de ebben a korban
élünk, itt és most, és én épp most lábaltam ki a szerelemből, kérlek hát, ne
keress szerelmet bennem, mert sokkal, de sokkal többre tartalak annál,
semhogy áltassalak. Fogadjuk el, amink van, és elégedjünk meg vele. –
Megkeményedett hangja. – És ha nem megy, hagyjuk abba, itt és most! Úgy
értem, felejtsük el!
Celia rámeredt és könnybe lábadt a szeme. Milyen változékony a kedélye!
– És borzasztó helyes bajuszkád van – mondta Solly. – Ezt még meg kell
említeni rólad.
– Nem is tetszik a bajuszom. – Celia komoly volt. Solly nevetett.
– Imádom azt a kackiás bajuszkádat. – Nem vagy Fannie Mae. Nézzünk
szembe vele. És fehér vagy. Ezzel is. És talán valóban gyűlöllek.
Celia mosolygott.
– Akkor sosem borotválom le. És talán egy szép nap majd megtanulsz
szeretni engem, ahogy a bajuszkámat szereted.
– Megígérted... – szólt rá Solly fáradtan.
– Nem beszélek többé szerelemről – mondta Celia –, amíg te nem.
Átnyúlt az asztal fölött és ezúttal Solly fogta meg a kezét. És azt mondta:
– Bizisten? – Gyöngéd pillanat volt. Celia rámosolygott.
– Meghiszem azt.
És a következő héten Solly egyedül járta be a várost, villamoson, vonaton,
busszal. Elment a strandokra, a parkokba, a külvárosokba, az üzleti negyedbe,
a rakpartra. Több helyen találkozott a jenki MP-kkel, akikről eszébe jutottak a
georgiai zsaruk. Közölték vele, hogy tilos a bemenet, noha tisztán látta
odabenn a jenki bakákat, hallotta röhögésüket. Csöndesen vitatkozott az MP-
kkel, akik ott álltak bátor fegyvereikkel és merész gumibotjaikkal. Vitatkozott,
bár tudta, hogy hiába, olyan dühös volt, hogy azt hitte, szétpattan a feje. “Na
mi van, keresed a balhét, fiú?! Takarodj, mielőtt beviszünk!"
Rendszerint olyan helyekre járt, ahol remélhette, hogy nem találkozik
amerikaiakkal, Dél-Bainbridge-be és Észak-Bainbridge-be, összevissza
Banana Cityben, megkedvelte a barátságos ausztráliai embereket, szívélyes és
nyers modorukat, nyelvjárásukat és kiejtésüket.
Celia három napig nem hallatott magáról, de a harmadik nap estéjén
fölhívta Sollyt, és azt kérdezte:
– Nincs kedved mászkálni egyet?
– De még mennyire, hogy van! – Már majd belehalt a mászkálásba. Az
apostolok lovai idegesen nyihogtak.
– Frankó. Gyere elém. Az Alexander Street-i gyalogjárón gyere.
– Gyalogjárón?
– Miért, ti minek hívjátok? Persze, járda...
És mit tesz Isten, valóban találkoztak az Alexander Street kikövezett
gyalogjáróján, aztán elindultak a lágy queenslandi éjszakában; javarészt
hallgattak, egymás kezét fogva belevesztek külön gondolataikba. A hónapnak
ebben a szakában Celia élete mindig ingatagon állt, egy mély, ásító szakadék
szélén. Mintha folyton-folyvást futóhomokban tapodna, és sosem érne szilárd
talajra. Pár nappal a menstruáció előtt. Ezek voltak azok a félelmes, riasztó,
ingerült napok, amikor naponta ezer halállal halt, milliószor vesztette el a
fejét, idegen volt egy barátságtalan világban, senki sem értette meg, senki sem
szerette és mindenki fütyült rá. Senkisem találta szépnek, és ő gyűlölte azt a
képet, amelyet a világ alkot róla, és sajnálta magát, ő, aki megvetette az
önsajnálatot. Fiatal volt, de túlzottan foglalkoztatta a megöregedés, és az, hogy
nem hagy nyomot maga mögött az időben. Ma éjjel nem bírná elviselni a
visszautasítást, különösen Sollytól. Kérlek, Solly, szeress! Törődj velem –
hogy lássak valami szépet az életben!
Leültek egy parkban, Celia Solly vállára hajtotta boldog fejét és hallgatták
az éjszakai szelet, amint szerelmes dalt énekel a kicicomázott
eukaliptuszoknak, a még sötétben is világító mikulásvirágoknak, a
hibiszkuszoknak. Celiában pattanásig feszültek a romantikus érzelmek.
Solly az aranybarna levelek hullására gondolt, és kisfiú volt, mezítláb
lépkedett, hűvös volt a talaj a lába alatt. Futballozott és kosárlabdázott, és
mókusok surrantak zajtalan a frissen hullott őszi avaron. És Mama, szívós,
gyöngéd erő, és Harmadik Solomon, aki már hat hónapos és sosem látta az
anyját és nem ismeri az apját. Könnyes lett a szeme. Egy szép napon
mindenért kárpótollak, kicsikém, és együtt megváltoztatjuk ezt a világot.
– Adok egy pennyt, ha megmondod, mire gondolsz!
Solly meg se hallotta. Ebbensville-ben volt Fannie Mae-vel. Keze között
fogta édes arcát, közel az övéhez, és elöntötte a forróság, és látta a Fülöp-
szigeteki kunyhó földjén heverni, karjában a csecsemővel, lábánál az ember
legjobb pajtása, és Madonna arca Fannie Mae-é, egészen olyan, mint az ő
Fannie Mae-jének arca. Öntudatlanul elhúzta a kezét a Celláétól, s az úgy
érezte, mintha 'ellökte volna, kilökte volna a gondolataiból, érzelmeiből, az
életéből; ez belesajdult. Ismét megfogta Solly kezét és megszorította.
– Na jó, akkor adok két pennyt! Ehhez mit szólsz? – nevetett bátortalanul.
Solly magához tért, körülnézett, lenézett Celiára, gyöngéden keze közé
fogta az arcát, és a kedvéért elmosolyodott, de a másik tudta, hogy a távolság
ott van köztük, mindig ott lesz, örökké ott lesz, ott, ott, egyre nőni fog, de ő
azt akarja, hogy Solly szeresse, ne pedig leereszkedjék hozzá, vagy sajnálja.
Elhúzódott tőle és fölkelt. – Menjünk. Későre jár.
– Mi baj, Celia?
– Semmi. Rossz bőrben vagyok, ennyi az egész. Amikor Celia kapujához
értek, a nő Solly felé fordult:
– Jó éjszakát kívánok, Solomon Saunders őrmester, szevasz és csirió.
– Mi baj? Úgy értem, nem innánk még egyet lefekvés előtt? Hacsak éppen
nem fogytál ki a pempőből. Úgy értem, vehetek, ha...
– Jobb, ha istenhozzádot mondunk és csiriót.
– De miért? – Ha nem lenne ilyen túlbuzgó bűntudata, akkor bezzeg jól
mulathatna. Ha nem lenne Fannie Mae a világon.
– Tényleg, miért ne? Ahogy ti jenkik mondjátok: miért ne hajtanánk föl
egy búcsúpoharat?
Bementek, Solly fáradtan leült, Celia pedig hozta a pezsgőt és töltött.
Sollynak egy porcikája sem kívánta az italt. Mi a fenének erősködött? Celia
feléje emelte poharát:
– Íme, a legkeserűbb pohár; igyunk a viszonzatlan szerelemre, igyunk a faji
ellenszenvre, és igyunk rám, az ostoba lúdra... – Elhallgatott, szeme kitágult és
megüvegesedett.
Solly mérgesen rázta a fejét. Mit szekál most engem ezzel a maszlaggal?
– Nincs igazam? Nem ezért van az egész? Szálka a szemedben, hogy fehér
vagyok – vagy nem így van, Saunders őrmester?
Azt kéne felelnem: “Az is hazudik, aki mást mond, babám!"
 – Nem. Nincs így. És nagyon jól tudod, hogy nincs így.
– Magányos vagy – mondta Celia – távol az otthonodtól, én meg jó pajtás
vagyok, akinek csak füttyentened kell, ha ki akarod elégíteni a nemi
éhségedet, de megvetsz, mert fehér vagyok – elcsuklott a hangja.
Azt kéne felelnem: “Bár amilyen igazad van, babám – no és?"
Odalépett és leült Celia mellé, átfogta a vállát. A nő Solly mellére hajtotta a
fejét és ingét könnyeivel áztatta.
– Tudod, hogy nem vetlek meg – mondta Solly, és Celia fejét, vállát, hátát
simogatta.
– Azt az érzést kelted bennem, mintha bárcás volnék... mintha prostituált...
mintha tárgy volnék, az élvezeti cikked, de nem érzel irántam semmit, pedig
én mindent odaadnék neked, egész valómat, de te gyűlölsz mindent, minden
fehért gyűlölsz, és velem is meggyűlölteted őket! Még magamat is
meggyűlölteted velem! Néha mindez összesűrűsödik bennem, és egyre
növekszik, nyüzsög, úgy érzem, valami megpattan bennem, és teljesen
elveszítem a fejem és sosem szerzem vissza. Fogalmad sincs róla...
Solly csak masszírozta Celia hátát, gyöngéd mozdulatokkal, s Celia
feszülten és fesztelenül mocorgott erős, szelíd keze alatt. Néha valóban
megrémítette a nő.
– Már... már... már több, mint hat hónapja, hogy... – elfulladt. Süppedő
homokon jár, ingoványon, ha ugyan nem nagyon sebes futóhomokon. – Már
több, mint hat hónapja, majdnem hét; azóta volt elég időd, hogy dönts. Hogy a
jelenben élj, és a jövőnek.
Solly most Celia kobakját gyömködte, és ez annyira jólesett a nőnek, olyan
átkozottul jól, olyan rohadt jól, hogy szinte morgott, mint egy kölyökkutya.
Végigáradt rajta a jó, a jó! jó... Hálás volt.
– Nem, még nem volt elég időm – mondta Solly kedvesen. Celia hirtelen
elhúzódott és fölállt.
– Te, meg a f elsőbbséged! A fekete önelégültséged, a jogos
felháborodásod! Unom, beteggé tesz, hogy bűnösnek erezzem magam,
fehérnek, mocskosnak és felelősnek minden átkozott bajért, ami a feketéket az
idők kezdete óta valaha is érte a fehérek kezétől. Semmi kifogásom a néped
ellen... sosem követtem el semmit ellenük... én...
Solly fölkelt, elnevette magát, és ez olyan volt, mintha szemen köpte volna
a nőt.
– Tudom, babám. Egyik legnagyszerűbb szeretőd is fekete. Mintha már
hallottam volna ezt a lemezt. Hát bizony, szörnyű ez, vérzik is érted a szívem!
Úgy értem, neked sokkal pocsékabb a helyzeted, mint nekünk, színes
népségnek, és azt akarod, hogy ez a fekete itt könnyítsen rajta. Egyszer már
mondtam: nem gyűlölöm a fehéreket. A szeretet és a gyűlölet mély érzelmek,
én pedig szűkmarkú vagyok és válogatós. Mit akarsz? Azt, hogy gyűlöljelek?
Akkor jobban ereznéd magad? Fontosnak?! Erre a gyógymódra van
szükséged?
A mélységes-mély fájdalom ott ül a szemében, és remegő, duzzadt ajkán.
– Nézd – folytatta Solly –, azt akarod, hogy ne vegyem tudomásul a fehér
színedet. Te meg tudsz feledkezni a színemről?
– Igen! Igen! Igen!
– Hazudsz! – Solly elhallgatott, nehezen lélegzett, aztán lassan,
megfontoltan folytatta: – Különben is, miért kéne megfeledkezni a színemről?
– Magára mutatott. – Ez vagyok én. Fekete én. Büszke én. Büszke, fekete,
amerikai én, akinek ősei a hatalmas Afrikából jöttek. – Nem fennhéjázó, de
kezd büszke lenni a fekete énjének különlegességére. Nem használ púdert,
nem gyalultatja simára a haját. Nem igyekszik hasonulni. Azonos azzal az
énnel, akit a tükörben lát, amikor borotválkozik. – Tehát megfeledkeztél a
bőröm színéről? És mi másról? Mit szólsz például a szememhez? Tudod,
milyen a színe? És ha mondjuk Dobbsynak hívnának, mindegy volna neked?
Tegyük föl, hogy vörös hajú volnék, karikalábú és ausztráliai, mindegy lenne?
És a magasságom? Mindegy lenne, hogy egyméteres vagyok, vagy
kétméteres? Hogyhogy épp a szín vesztette el a jelentőségét? Rá se hederítesz
a piros rózsabokor színére? Akkor is rózsa lenne, ha zöldeskék volna a színe?
Rá se hederítesz a színorgiára odakinn a Nagy Parti Zátonynál? – Odalépett a
lemezjátszóhoz és kikeresett egy lemezt. – Amikor őt hallgatod, elfeledkezel
arról, hogy fekete? Ereje és meggyőződése részben feketeségéből ered.
Robeson, a fekete, az afro-amerikai. – Eszébe jutott Richárd Wright Tizenkét
millió fekete hang című könyve, a könyvben nagyszerű feketék, arcuk néha
fáradt, néha kétségbeesett, de majd mindegyik törhetetlen. Helyére tette a
Robenson-lemezt és fáradtan Celia felé fordult. Elege volt az egész átkozott
históriából. Itt az ideje, hogy elmenjen.
– Úgy értettem – mondta Celia –, hogy nem zavar a színed.
– Ha a világ népeinek nem szabad odafigyelniök egymás színére, hogy
kijöjjenek egymással, akkor ugyancsak kutyaszorítóban vagyunk.
– Nem akarok nem odafigyelni a színedre! Szeretem a színedet! Szeretem a
színedet.
Solly rezignáltán válaszolt:
 – Tovább: mi ketten nem oldhatjuk meg a világ problémáit azzal, hogy
szeretjük egymás színét.
– De én nem akarom megoldani a világ problémáit – kiáltotta Celia elfúló
hangon –, csak Solomon és Celia problémáit!
– Én azonban el vagyok szánva arra, hogy megoldom. Jobb, ha most tudod
meg. Nem tudok anélkül élni, hogy meg akarjam oldani. Nem tudok lélegzetet
venni anélkül, hogy új párbeszédet akarjak ehelyett az átkozott, sematikus
döglődés helyett. Ha ezt nem érted, akkor olyan kép él benned, amelynek
semmi köze Solomon Saundershez.
– Hiszen értem én – mondta Celia. – Értem.
– Bárcsak szavakat találnék arra, hogy megértessem veled, hol vagyok én
időben és térben. A te fajtád a bántalmazó, az enyém a bántalmazott. A
nagylelkűségetek egy kicsit elkésett és túlságosan könnyed, hiszen ti éreztek
bűntudatot. Ti vagytok a gonosztevők, akik vetkeztek az emberfaj többsége
ellen. Könnyen mondhatjátok: “Megbocsátjuk nektek, hogy feketék vagytok,
és ezért meg kell bocsátanotok, hogy fehérek vagyunk." Mit bocsátasz meg
nekem? Hogy élek?!
– Solly... Solly... Solly...
– Mivel te személyesen semmit sem tettél a színesek ellen, tehát
fogadjanak el. De a világ majdnem minden színes bőrűje őszintén állíthatja,
hogy nem tett soha semmi rosszat a fehérek ellen. Na és? Ez ipso facto elsöpri
a fehér fennhatóságot? Szavatolod, hogy nem fogják meglincselni a fiamat
abban az államban, ahol születtem?
Celia megrázta a fejét. És nem tudott felelni.
Solly szájához emelte a poharat, és egy hajtásra kiürítette.
Sapkájáért nyúlt. – És most, hogy megittuk a búcsúpoharat, és megértettük
egymást, én mondok jó éjszakát, és azt, hogy jó volt találkozni veled...
Celia ismét odament hozzá és a nyakába csimpaszkodott.
– Ne menj el, drágám! Ne menj még! Kérlek, ne menj!
– Celia...
– Kedvelsz?
– Igen, kedvellek.
– Kedveltél szeretkezni velem?
– Hát persze – kedveltem szeretkezni veled.
– De mély érzelmeket nem fecsérelnél rám, ugye? Még annyira sem
alacsonyodnál le, hogy gyűlölj.
– Ugyan, te egy bájos, gyöngéd, érző szívű nő vagy, eszes és...
 Celia nevetett és kivette kezéből a sapkát. – Igyunk még egy búcsúpoharat,
és akkor talán nem lesz olyan nehéz a szívünk. Igyunk a bájra, a gyöngédségre
és az érző szívekre.
Töltött, az egyik poharat átnyújtotta Sollynak és belekortyolt a magáéba. –
Mondd, mi hibám van azon kívül, hogy sápadtarc vagyok? Nem szereted a
barna szememet? Azt mondják, bájos, meleg tekintetem van.
– Tied egész Ausztrália legbájosabb, legmelegebb tekintete.
– No és a szám? Hát nem formás és telt? Nem keskeny és gonosz ám, mint
a legtöbb ausztráliaié, igaz? Pam szerint anyám félrelépett egy gyapjassal.
Solly önkéntelenül szájon vágta, szinte mielőtt még végigmondta volna a
mondatot, aztán a sapkájáért nyúlt, de Celia hátralépett.
– Miért? Miért...
– Nem lesz még egyszer módod sértegetni ezt a színes férfit – mondta
szinte higgadtan –, efelől biztos lehetsz.
Celia csak állt és hitetlenkedve rázta a fejét.
– És ha szíveskednél visszaadni a sapkámat, távoznék. Most ütöttem meg
életemben először egy nőt. Alázattal bocsánatot kérek. De legközelebb
legalább kétszer is meggondolod, hogy “gyapjas" elnevezéssel intézz el egy
négert.
– De-de-de... hallottuk, hogy a katonák, akik Steve-nél voltak elszállásolva,
sokszor hívták egymást gyapjasnak. A-a a testvéreim... a színes katonák... mi-
mi azt hittük, hogy ez szeretetteljes kifejezés.
Solly kivette a kezéből a sapkát, s az ajtó felé indult. Celia átölelte a
derekát. – Ne, Solly, ne! Ne, drágám! Tudod, hogy nem akartalak megbántani,
nem akartam becsmérelni a népedet. Szeretlek... szeretlek. Ó, drágám...
Solly tehetetlenül állt a nő karjában, lenézett az arcára, nem tudta, mit érez
és hogyan. Mit keresek itt, gondolta. Miért vagyok itt? És egyáltalán, miért
jöttem a világra?
– Rajta, vágj pofon megint! Ahányszor csak tetszik. Üss pofon minden
sérelemért, ami az én fajtámbeliektől ért – pofozz meg minden pofonért, amit
te kaptál! Üss, üss – bűnös vagyok! Bűnös!
Ismét kitört belőle a zokogás, egész teste rázkódott. Solly gyöngéden a
heverőhöz vezette, és együtt leültek.
– Jól van, no – mondta, és gyűlölte saját gyöngédségét – jól van, tudom,
hogy nem akartál megsérteni, és sajnálom, hogy megütöttelek. – A fejét
cirógatta, vállát-hátát dörgölte, miközben a nő vonaglott és vinnyogott, mint
egy törleszkedő kölyökkutya. Solly gyűlölte saját lágyszívűségét.
 – Jól van, no, ne haragudj. Mit tehetek még?
– Azt mondhatod, hogy szeretsz. Solly mély gyöngédséggel válaszolt:
– Odaát, az Államokban, Fats Wallernek volt egy dala: Légy biztos... úgy
értem, az embereknek meg kell bizonyosodniuk, mielőtt könnyelműen
kimondják ezt a szót... úgy értem, ezzel el is kötelezik magukat... a magam
részéről nem akarom... nem tudom most... megmondtam, hogy...
– Hogyne, drágám, emlékszem. De te szeretsz engem. Szívem legmélyén
biztosan tudom, hogy szeretsz. Tudom, hogy szeretsz. Csak ez a valami áll
köztünk, a... a bőröm színe.
– Ide figyelj, Celia – mondta Solly rezignáltán –, semmibe se kerülne azt
mondanom: Szeretlek, szeretlek, szeretlek és...
– Rajta, próbáld ki. Mondd csak, és nézd meg, történik-e valami. Kóstolj
bele, jöjj rá az ízére.
– Túl sok fájdalmat és boldogtalanságot láttam, és nekem is jutott belőle
több emberöltőre való. Reméljük, hogy rövidesen vége a háborúnak, és aztán
mi lesz a szerelemmel? Visszamegyek abba a másik világba, ahol van egy
fiam, közös életet építünk a romokon, te pedig a magad szép életét építed itt,
Queenslandben.
– Amikor visszamégy, értem küldhetsz.
– Nézd, Celia, én fekete vagyok, te fehér. És a kis Solly is fekete. És a
bőröd színe igenis számít. Hidd el!
– Nem számít – kiáltotta fojtottan Celia. – Nem számít! Solly nyersen
válaszolt: – Hidd el, hogy az én országomban számít. Csak az számít!
– Nem, nem! Velem nem számít!
– Nézz szembe a rideg tényekkel, drágám. Az a rohadt MP két
szórakozóhelyről dobott ma ki, ezen a szent helyen, a te drágalátos
Városodban, a Kanyargó Folyónál. Nem Mississippiben vagy Georgiában –
itt, a drága, öreg, aranyos Queenslandben.
– Solly! Solly! Drága, legdrágább, dühös Sollym!
Solly fölpattant. – Átkozottul, piszkosul igazad van! Dühös vagyok! De te
nem dühös vagy, ugye nem? Te csak feszengsz, ez minden! Nem vagy dühös,
mint én.
– Tudom, mit érzel – mondta Celia kifejezéstelenül. – Nem hibáztatlak
érte.
– Ezt a hazugságot nem kellett volna mondanod. Nem tudhatod, mit érzek.
És fütyülök rá, hogy hibáztatsz-e vagy sem. Ne fontoskodj!
 Megkönnyebbülne a lelke, a szíve, fölengedne benne a feszültség, ha
minden fekete-fehér lenne, ha a könnyek, a vér fekete vagy fehér lenne, a
haldoklás, a sírás, a szegénység – vagy akár a halál. – És valóban minden
fekete-fehér. Az ajtóhoz lépett, kinyitotta, aztán a heverőn mereven ülő Celia
felé fordult. Jó éjszakát kívánt. A nő mintha nem is hallotta volna.
Nem vette észre, hogy Solly elment. Solly tudta, hogy nem vette észre.

Naponta bebuszozta-villamosozta Banana Cityt. Néhány napig nem látta

Celiát, hiányolta, semmi kétség, hiányolta, s szinte élvezte a hiányérzést.
Élvezte, hogy hiányzik neki, és Fannie Mae-nek sem írt, és lesz, ami lesz!
Aztán egy este Celia feljött a fivéréhez Sollyért, és behajtottak a városba Celia
viharvert kávédarálóján, Solly vezetett, mindenfelé elmentek, s a jenki MP
mindenünnen eltanácsolta őket, mert a kávéházakat nem látogathatták
amerikai közkatonák. Az egyik nem látogatható hely egy csendes kiskocsma
volt Dél-Bainbridge-ben, a folyó mellett. Amikor be akartak ülni a kocsiba,
látták, hogy egy csapat vígan rikkantozó részeg jenki katona tántorog be a
helyiségbe az MP-k mellett, akik vigyorogva szemlélték részeg bajtársaikat.
– Odanézz! – mondta Solly. – Egyszeriben megszűnt a tilalom! Ez a jenki
gondolkodásmód lényege. Az amerikai életforma, lásd a Coney Island-i
Vidám Parkot és a mississippi Ku-KLUX-Klant. És Eugéne Talmadge
szellemét. Ezért harcolunk és halunk meg.
Celia a vállára hajtotta a fejét. Néha megrémítette Solly túláradó
keserűsége. – A háború után minden más lesz, drágám. Cseppet se félj.
Solly megfordult, úgy nézett Celia arcába, mintha a nő vadidegen lenne,
aztán nevetni kezdett, nyersen, hangosan, mintha gejzír szökött volna föl
benne.
– Solly! – szólt rá rémülten Celia.
– “Minden más lesz a háború után, drágám. Egy cseppet se félj!" –
majmolta.
Az egyik MP odalépett a kocsihoz. Szelíd képű volt, görbe lábú, kék
szemű, középtermetű, középnyugati jenki. Valami minnesotei
kukoricarágcsáló hörcsög. Egy nebraskai kukoricafosztó. – Mi baj, fiú? –
érdeklődött nyájasan.
Solly abba akarta hagyni a nevetést. – Semmi, biztos úr. – Még mindig
gyöngyözött belőle a nevetés.
 – Nincs valami baj, kisasszony? – kérdezte az MP, ezúttal igazi
aggodalommal.
– Sosem volt kevesebb – mondta Celia bosszúsan.
– Na jól van, fiú – mondta az MP –, hagyd abba a lármázást, és sürgősen
tűnj el a környékről. Ezért nem engedik be az ilyen helyekre a magadfajtát.
Nem tudtok rendesen viselkedni.
Solly megint nevetni kezdett, csendesen. – Igenis, gazdám, de hát maguk
tudathasadt jenki szépfiúk Isten legmulatságosabb teremtményei. Maguk az
égegyadta világ leghisztérikusabban lég...
Beindította a motort és elhúzott, magára hagyva az MP-t.

Néhány nap múlva Samuelsszel bementek a városba, ebédelni. Beültek egy

csendes kis vendéglőbe, nem messze onnan, ahol Solly lakott. Méregették
egymást.
– Köszönöm százados úr – mondta Solly.
– Még nem vagy a seregben. Bob a nevem. És mit köszönsz?
– A múltkori estét Celiáéknál. – Zavarodottan elpirult. – Kösz, hogy ágyba
dugtál. Istentelenül nehéz egy...
Samuels még Sollynál is jobban elpirult. Olyan piros lett, mint egy
gránátalma. És Solly rájött. Gyorsan helyesbített. – Kösz, hogy a heverőre
fektettél és betakartál. Celia elmondta, úgy értem... rémes lehettem. Még
sosem voltam olyan részeg.
– Szóval mit is köszönök én?
– Semmi az egész – mondta Samuels. Ördögöd van.
Bélszínt ettek tükörtojással, kávéztak, és Samuels azt mondta: – Még
néhány nap, és visszatérsz a jó öreg taposómalomba. – Alig várom – mondta
Solly. Fölállt, odalépett a wurlitzerhez, bedobott egy ötcentest, és benyomta a
Mills Brothers Papírbabá-jának gombját, tisztelettel ajánlva ebbensville-i
kedvesének.
Visszaült az asztalhoz. – Legkedvesebb dalom a slágerlistán – mondta.
– Szeretnék elbeszélgetni veled a seregbeli jövődről. Solly gúnyosan
mosolygott. – Első osztályú civil szeretnék lenni. Úgy értem, ha Samu bácsi
nélkülözni tud.

Babát lopok Ebbensville-ből...

 – Két lehetőséged van – mondta Samuels. – Az egyik az, elmégy egy
különleges tiszti iskolára itt, Bainbridge-ben, és ha végzel, a Kacsa-
alakulathoz kerülsz vissza, ahol a többiek vannak, meg én. Biztos, hogy végig
itt maradunk. Már úgy összeluggattak bennünket, hogy nincs több hely rajtunk
japán golyóknak.
– Vagy?
– Hogyhogy vagy?
– A másik lehetőség?
– Ha nagyon megerőltetnénk magunkat, talán egészségi okokból
leszerelnének, hazamehetnél és elfeledhetnéd az egészet.
Solly hangja remegett: – És mi a fenére várunk? Szervezzük meg a
búcsúestet! Samuels rámeredt.
– A búcsúestig egy hónapot kellene a bürokrácia útvesztőiben
végigküszködnöd, a tiszti iskola viszont egy hét múlva kezdődik.

A sebzett szívű katonától...

– Nem olyan sürgős a dolgom.

A továbbiakban Samuels megbeszélte vele a prókat és kontrákat. Ha a tiszti
iskolára megy – tekintetbe véve a pontrendszert, amelyet a leszerelhetőséggel
kapcsolatban bevezettek –, végül is csak hét-nyolc hónap lenne a különbség,
és tisztként mehetne haza, nagyobb obsitot kapna, nagyobb lenne a tekintélye,
nagyobb ez, még nagyobb az, és igen sok amaz.
– Hallani sem bírom – mondta Solly. – Egy dolgot tehet nekem a sereg:
azt, hogy elenged.
Samuels a fejét rázta. – Annyira utálod az Államokat, miért sietsz hát úgy
vissza?
– Nagy-nagy várakozások élnek bennem, különös tekintettel mindeddig
sosem látott fiamra – nevetett Solly. Agyában úgy forogtak a kerekek, mint
egy P–38-as légcsavarja. Hazamenni... Fannie Mae – hazamenni –... Fannie
Mae...
– Azt hiszem, hibát követsz el – mondta Samuels.
Solly lelke mélyén valami csendesen vitatkozni kezdett vele. Az eszedet
használd, ne az érzelmeidet. Miért ne lennél tiszt? Mit számít még hat-hét
hónap? Különösen itt, Ausztráliában? Féllábon is kibírsz hat hónapot. Itt nincs
háború, nincsenek problémák. Fiad jó kezekben van, az anyádéban. Ha egész
életedben a bőröd színét akarod hangsúlyozni, akkor mi a fenének mentél
egyetemre? Használd ki a tudásodat, a személyiségedet, az eszedet, nyomd el
a szamár érzelmeidet. Ez a baj a színes bőrűekkel, még a tanultakkal is. Több
fizetés... nagyobb tekintély... tiszti állás... és ha tiszt vagy, többet tehetsz a
tieidért... és jobb állást kapsz, ha hazatérsz... és sokkal többet tehetsz a fiadért,
amikor hazatérsz... potom néhány hónap múlva. Több pénzzel indulhatsz neki
a civil életnek.
– Fontolóra kell még vennem – mondta csendes dühvel.
– Az alakulat tagjai szívesen látnának téged tisztjükként, és én is.
Solly Fannie Mae-re gondolt, úgy érezte, pillanatról pillanatra öregszik, és
oly kevés az ideje és annyi időt elfecsérelt, és hallani sem akar a seregről. Újra
maga előtt látta a véres partot, a dagály kimosta emberhullámokat, és haza kell
mennie, haza kell mennie! Az idő milliószor millió évéből már csak fél
pillanata maradt. Haza kell mennie, és elkezdenie élni, De mégis, csak pár
hónap – meg kell gondolnia, milyen előnyökkel jár, ha tisztként megy haza.
Ifjabb Solomon jövőjére kell gondolnia, meg a magáéra. Fannie Mae talán
csak álom, örök álma. Elígérkezett másnak. Celia itt van és most és kéznél. És
mi a fenének rohanna úgy haza, hogy elfoglalja Amerika cselédszobáját?
Samuels figyelmesen nézte. – Hogy van Celia?
– Él, mint hal a vízben, azt hiszem. Mikor kezdjük el a leszerelésemet
intézni. – Oly kevés idő – oly kevés. Oly gyorsan öregszik, olyan gyorsan.
Nincs ideje karrierre. Keservesen vágyott arra, hogy lássa a gyerekét. Mintha
kövek lennének a gyomrában. Hogy lássa a gyerekét – hogy férfivé nevelje.
– Holnap reggel – mondta Samuels. Elpirult és lesütötte a szemét. – Mit
szól majd Celia a hírhez?
– Hogy vannak a cimborák? És hogy áll a jó öreg harci szellem?
A százados arca elborult. Megrázta a fejét.
– Rosszul – a lehető legrosszabbul. És nagyon jól tudom, hogy nem én
vagyok a hibás, hanem ezek a senkiházi jenkik ebben a rabszolgatartó
seregben. Georgiát csinálnak Bainbridge-ből!
Solly gúnyosan nevetett. – Már kezdesz úgy beszélni, mint egy színes bőrű,
drága gazdám. Áthelyezésre van szükséged, méghozzá sürgősen. Megártott
neked a sereg.
– Az égvilágon mindenütt tiltakoztam már, a helyőrségtől kezdve a
hadosztályig, a hadtestig, még az Adeline Streeten is voltam, de mind úgy
néztek rám, mintha elment volna az eszem.
– El is ment az eszed, ha azt hiszed, megváltoztathatod ezt a fehér sereget.
Az a te bajod, hogy mindig egyszerre akartál tiszt lenni és a színes bőrűekkel
azonosulni, pedig ez a lehető leglehetetlenebb helyzet. Pontosan ezért akarok
hazamenni!
– Önelégülten csücsülnek egy lőszerraktár tetején, amely minden
pillanatban fölrobbanhat! – folytatta Samuels.'
Solly fölkelt és intett a pincérnek. – Nem érdekelnek a bajaid, öregem.
Induljunk el és keressünk egy kocsmát. Ünnepelhetnékem van. És azt akarom,
hogy arról duruzsolj a fülembe, hogyan intézzük el a leszerelésemet. Igyuk le
egy picikét magunkat, aztán visszamegyek sivár szobámba, és levelet írok egy
hölgynek, megkérem, hogy ne nyújtsa oda azt az almát senki másnak, csak
nekem. Ami pedig téged és a “színes" bajaidat illeti, tőlem akár nagy ívben
repülhettek a holdba!
De amikor elváltak, Solly nem sivár szobájába ment, hanem a városba,
ahol feladott egy táviratot csélcsap kedvesének. A messzi Ebbensville-be.

Harmadik fejezet
Ácia, rácia, bürokrácia. A hadseregbe visszatérve Solly első hetét, értékes
idejének nagy részét orvosi rendelőkben töltötte, íróasztalok előtt és
előszobákban. És mint Samuels előzőleg megjósolta, úgy látszott, legalább
egy hónapba kerül, míg eljut a hajóhoz, amely majd visszaviszi az Államokba,
abba a másvilági világba, ahol bátor, buzgó hazafiak rágják a körmüket és
számolják az élelmiszerjegyeiket, áldozatokat hoznak és koplalnak és sorba
állnak cigarettáért és eltökélten harsogják: “Győzelem!". Samuels időközben
kinevezte főtörzsőrmesterré és megbízta a 25-ös Kétéltű Szakasz
parancsnokságával, arra a rövid időre, amelyet velük tölt. Kipróbált, hűséges
Nagy Fehér Haverja.
Ugyancsak időközben, egész Banana Cityben és Ausztrália egész keleti
partvidékén nőtt a feszültség a jenkik és a színes bőrűek között, amely
feszültségnek főleg a színesek túl érzékeny pimaszsága volt az oka. Mindez az
ő hibájuk, közölte Solly Mollyal. Csak azért, mert amerikai katonák
otthonuktól tízezer mérföldnyire, idelenn a semmi legfenekén, és csak azért,
mert sokan közülük az életüket kockáztatták a Csendes-óceán szigetvilágának
őserdeiben, és mert fekete vérükkel mázolták be a messzi szigetek takaros
fehér partjait, és mert fekete, barna és világosbarna bajtársaik teste teszi
termővé az idegenek földjét. Csak azért, mert katonák, kipróbált és
megbízható unokaöccsei az ő Samu bácsikájuknak, van pofájuk ahhoz, hogy
mindenüvé el akarjanak menni, ahova a többi katona, és még azt is akarják,
hogy szabadként és egyenlőként bánjanak velük. Bűzhödt haszonlesők. Ki
akarják használni a helyzetet. Azt akarják, hogy jobban bánjanak velük
Ausztráliában, mint otthon! Micsoda aljasság! Micsoda csalárdság! Micsoda
vérlázító pimaszság!
Solly a fejét rázta. Eszébe jutott Rutherford százados. – A színesek a világ
leghálátlanabb népsége. A fehér gazda olyan jóságos volt, hogy ruhát adott
rád, fedezte az útiköltségedet, és lehetőséget adott, hogy meghalj a hazádért, a
Demokrácia Megvédéséért Vívott Nagy Háborúban. És te mégsem vagy
elégedett! Te az egész húsosfazekat akarod, vagy semmit?! Van pofád, hogy
szabad akarj lenni? Ez szemtelenség, pajtikám. Nagyzási hóbort!
Moly rámeredt a főtörzsre. – Fiacskám, a fejsebed istentelen károkat
okozhatott benned! Valóban sürgős szükséged van a hazatérésre.
A néger katonák minden este elmentek a város jobb szórakozóhelyeire,
csak hogy botrányt és hajcihőt okozzanak. Szemenszedett bajkeverők.
Keresték a bajt, és rendszerint meg is találták. Ha az MP kirúgta őket az egyik
helyről, már mentek a másikra. A város szélén, Észak-Bainbridge-ben levő
Worthington Farms-i táborban háromezer letört, harcedzett néger katona volt,
és minden este merő dacból majdnem a fele áttódult a folyón Dél-Bainbridge-
be, amelynek nagy részét nem látogathatták. És minden este húszan-
huszonöten a katonai fogdában kötöttek ki. Ausztrália leghírhedtebb fogdája a
Jones Street-i MP-őrszoba volt. Úgy hírlett, hogy több fejet vernek be egy
éjszaka, mint a többi fogdákban együttvéve. És mindent elkövettek, hogy
méltók legyenek hírnevükhöz.
Nem mintha Bainbridge minden szórakozóhelye bezárult volna a színes
bőrűek előtt. Szívesen látták őket az ausztrálok a Dél Keresztjében.
Elmehettek a Piszkos Rablóba, valamint a Georg Washington Carver Katonai
Klubba, no meg a Zsíros Kanálba, vagy a Vérgonyasztóba, és még néhány
kisebb kocsmába.
De még a Dél Keresztjében is lejáratták magukat, s ez egyszer s
mindenkorra ellenük vallott. Minden este csetepaté volt a Keresztben,
verekedések és majdnem-verekedések a fehér és színes jenkik között,
általában azon, hogy ki táncoljon a csajócákkal, ki szórakozzék el a
csajócákkal, vagy ki vigye a csajócákat haza. A hadosztály-parancsnokságnak
végül parancsba kellett adnia, hogy a Dél Keresztje tiltott hely minden
amerikai katonának, tekintet nélkül fajra, színre, felekezetre vagy rangra. Ez
volt az utolsó csepp a pohárban, és a néger katonák most már jobban teszik, ha
fegyelmezik magukat, különben vállalniuk kell a következményeket.
– Eddig türelmesek voltunk – mondta a segédtiszt a hadosztály-
parancsnokságon Samuelsnek –, de mindennek van határa.
– De csak számunkra – felelte keserűen Samuels. Néha úgy beszélt, mint
egy színes bőrű, még magában is. Néha azt hitte, úgy is érez, mint a színesek.
– Nem olyan rossz azért a helyzet, mint ahogy maga beállítja – mondta a
segédtiszt nyugodtan, de határozottan. – Csak az előkelőbb helyekről van szó,
különösen odaát Dél-Bainbridge-ben. Tudja, hogy van ez. Jó kapcsolatot
akarunk fenntartani az ausztrálokkal. Ezt megértheti. Minden amerikai
katonának jószolgálati nagykövetnek kell lennie...!
– Ezredes úr! Ezek szerint Ausztrália népe panaszt emelt a néger katonák
viselkedése miatt? Úgy értem, hogy kifejezetten a néger katonák miatt? –
Uralkodott a hangján, de elvörösödött.
Az ezredes elkerülte a pillantását és megszívta hideg pipáját. – Nem
kifejezetten – mondta elgondolkozva –, és épp ezt akarjuk elkerülni, elébe
vágni, ha lehet. Szíves-örömest elengednénk őket mindenhova, ahova a
többieket, de nem vállalhatunk ekkora kockázatot. Kizárólag a
közvéleményről van szó, nem előítéletről.
Samuels rámeredt az ezredesre. Sollyra gondolt, Solomon Saunders
főtörzsőrmesterre, aki a külső helyiségben várja. Az elmúlt napokban bejárták
együtt az egész várost, igyekezve legalább egy megértő fület találni a ranglétra
felső fokain. Az ezredes hátradőlt forgószékében és Sherlock Holmeshez
méltó pipáját szopogatta, önelégültsége emlékeztetett a déli verőn sütkérező
kövér, mocskos ártányéra.
– Az általam hallott panaszok legtöbbje, uram – mondta Samuels –, a fehér
amerikai katonákra vonatkozik. Miért húzzuk rá a négerekre? ők a legjobb
katonáink, mégis a fehér katonák mehetnek mindenfelé a városba, számukra
egyetlen szórakozóhely sem tilos...
– Ez nem igaz – szakította félbe élesen az ezredes. – Itt van például az a
hely, amelyből épp most tiltottuk ki őket. A Dél Keresztje, vagy hogy is
hívják. Azt senki sem látogathatja!
– A Dél Keresztje – felelte Samuels indulatosan –, magam is jártam ott,
uram. Az egy... úgy értem, semmi ok rá, hogy letiltsák. Szívesen látják a
katonákat. Különösen a színeseket!
Az ezredes lágyan, nyájasan válaszolt, mintha csak magában beszélne, és
mintha élvezné, amit mondania kell: – Nos, arról szó sincs, hogy nem volna
hova menniük. Ahogy mondom, rengeteg hely még mindig nyitva áll előttük.
– És sorolni kezdte annak a pár kocsmának a nevét, ahová néger katonák még
be mehettek, de Samuelsnek a mai napra már elege volt az ezredesekből, ez
volt a harmadik, azt mondta tehát: "Köszönöm, uram!", és sarkon fordult,
hogy távozzék.
– Százados!
Samuels visszafordult. – Uram, én... – az arca elvörösödött, mint mindig,
ha dühös volt, vagy tehetetlen.
Az ezredes előrehajolt. – Még nem bocsátottam el, százados. Úgy látszik,
megfeledkezett magáról.
– Elnézést, uram, de üdvös lenne, ha valaki végre meghallgatna, amíg nem
késő. Múlt éjszaka két emberemet vertek össze a Jones Street-i MP-őrszobán.
A néger katonák zúgolódnak, és nem állíthatom, hogy őket hibáztatom érte.
Ebből még rob...
– Nem, százados, inkább maga hallgasson ide. A színes katonák éppúgy
engedelmeskedni fognak a parancsnoknak, mint minden más szarházi! Nem
teszünk kivételt velük, csak azért, mert színesek, és ha zűrt csinálnak, akkor az
annak megfelelő bánásmódban részesülnek. És nem teszünk kivételt a színes
alakulatok parancsnokaival sem. Amikor kiadunk egy parancsot, szíveskedjék
elhinni, hogy gondos mérlegelés rejlik mögötte. Nem a kisujjunkból szoptuk.
És elvárjuk, hogy teljesítsék, duzzogás vagy morgolódás nélkül. Ez itt a
hadsereg, és maga nem őrsvezető a leánycserkészeknél. Ezt vegye tudomásul!
– De ezredes... – Samuelsről ömlött a veríték, és egyre nőtt benne a düh.
– Végeztem százados! – vakkantott rá az ezredes.
– De uram... – Szerette volna rákenni az asztalra a pimaszt.
– Azt mondtam, végeztem, a szentségit! Végeztem! Távozhat! – Az
ezredes odavetett egy tisztelgést a dühében remegő századosnak, aki
viszonozta, aztán megfordult, hogy távozzék.
Az ezredes hangja megenyhült: – Százados úr! Minden csodálatom az
olyan tiszté, aki síkraszáll az embereiért, de az is megeshetik, hogy túl
messzire megy – és maga hajlik erre. Ezúttal elnézem.
– Köszönöm, uram.
Kinn Sollyval beszállt a dzsipbe, és Solly azt kérdezte: – Na, milyen volt a
főmufti? – Elnevette magát. – Olyan furcsán érzem magam, Bob százados,
mintha mindezt már megtettük volna korábban, valahol másutt, valamikor
máskor, és és... egy másik főmufti...
 – Gyerünk valami nyavalyás kocsmába, Solly Saunders, és igyuk le
seggrészegre magunkat.
– Te mondtad, Robert százados!
Kerestek egy kocsmát Észak-Bainbridge-ben, beültek a sarokba, és intettek
a pincérnek. Rendeltek egy üveg italt, és megkérték, számítsa ki, mivel
tartoznak, ha az egészet megisszák.
A tömzsi, bajuszos pincér azt kérdezte: – Ki adja a bankot?
– Én adom a bankot – mondta Samuels. – Maga csak hozza az üveget,
aztán mikor végeztünk, közölje, mennyi kárt okoztunk, és akkor robban a
bank.
– Meghiszem azt – mondta a pincér.
Ott ültek, és pohárt pohár után hajtottak föl.
– Olyan dühös vagyok – mondta Samuels –, hogy ketté tudnék harapni egy
ácskapcsot!
– Én az efféle ínyencfalatokat reggelire szoktam fogyasztani, sűrített tejjel.
Tankolj!
Samuels máris félrészeg volt, és nehezen forgott a nyelve. – Kemény
legény vagy, Solomon Saunders főtörzsőrmester, a látszólag finom, gyöngéd
módszereiddel, és legtöbbször igazad van, az isten verje meg...
Solly ránevetett N. F. H.-jára. – Te pedig nekem Abraham Lincoln
Szelleme vagy, John Brown testében. Jobb, ha tőlem tudod meg.
Samuels arca már vérvörös volt az alkoholtól, és a titkolni próbált dühtől.
– Igazad volt az egész rohadt ügyben! Beismerem. Te, és a te
antidemokratikus fehér hadsereged, amely a demokráciáért harcol, meg a te
Kettős Győzelmed... Minden szavad... az utolsó vesszőig... Elismerem...
Solly Samuelsre meredt és eszébe jutott Fannie Mae. Szíve megdobbant.
Melegség öntötte el; és sűrű, édes íz a szájában – egész lénye rá emlékezett, és
hogy a fenébe lehet, hogy még nem válaszolt a táviratra?
– Hiányozni fogsz, te pimasz ez-meg-az. Hogy leszek meg nélküled?
– Valószínűleg sokkal jobban – felelte szórakozottan Solly. Gúnyosan
gondolt Celiára. – Nyilván sokkal-sokkal jobban. – Én pedig sokkal jobban
megleszek Fannie Mae kisasszonnyal. De lehet, hogy már férjhez ment. Lehet,
hogy szerelmes abba a szerencsétlen flótásba, a sebzett szívű főnyereménybe.
– Ígérd meg, hogy megteszel nekem valamit otthon. Elmennél az
enyéimhez, mihelyt New Yorkba érsz?
– Ahogy óhajtod, százados cimborám. De csak miután leruccantam
Georgiába.
 – Most rögtön megadom a címüket. Szeretném, ha megismerkednél velük.
Már annyiszor emlegettelek a leveleimben, hogy kívülről tudnak.
– Ahogy óhajtod, százados cimborám. – Már minden nap megkaphatja
Fannie Mae válaszát – hogy vár reá.
– Nagyon is óhajtom, te kérgesszívű gazfickó. Azt akarom, hogy
meglátogasd a feleségemet, és ígérd meg, hogy mindkét srácomat jól
megropogtatod magányos szegény ördög apjuk nevében. – Szeme könnybe
lábadt, arca elpirult és tüzelt.
– Ahogy óhajtod, százados cimborám. – Hülyeség volt elküldeni a
táviratot. Fannie a sebzett szívű nyamvadékot szereti odaát Ebbensville-ben,
ahol nyakra-főre együtt tanítanak.
– Nagyon is óhajtom, és ne mondd még egyszer, hogy ahogy óhajtod, azzal
a förtelmes fölényes részeg vigyorral azon a förtelmes pofádon. Barátom
vagy, vagy nem? A legjobb barátom, ezen az istenverte...
Solly fölnézett Samuels répavörös, verejtékező arcába.
– Ahogy óhajtod, cimborám. Samuels haragosan rákiáltott:
– Azt hiszed, nem tudom, mit érzel, az istenit? Én zsidó vagyok. Amikor
tíz-tizenkét éves voltam, a csinos, szőke, kék szemű, angolszász protestáns
amerikai fiúcskák és lányocskák összefogtak ellenem; naponta elpáholtak,
amikor hazafelé mentem – valamiért, amit állítólag valaki egy másik szegény
zsidó ellen követett el, kétezer évvel ezelőtt. – Üveges szemmel bámult
Sollyra, és Solly remélte, hogy nem fakad sírva. Nem volt nála zsebkendő. –
Tudom, mit érzel! – ordította Samuels. – Tudom, a szentségit!
Solly lassan és indulatosan felelt:
– Nem tudod. Honnan tudnád? Te fehér vagy. Ne kapasd el magad a
floridai barnaságodtól. Csak azok tudhatják, milyen a klubtagok sora, akik
megfizették a beléptidíjat.
– De én tudom! Én tudom!
– Hazug disznó vagy, paprikajancsi. És ne beszélj olyan hangosan, mert
pontosan megtudhatod, milyen érzés. Színes bőrűnek néznek és kirúgnak erről
az első osztályú szemétdombról. És azt se fogod tudni, fiú vagy, vagy lány.
A palack kétharmada kiürült már. mindent triplán láttak, és szemük már
csaknem négy negyednyire csukva volt. Samuels a fejét rázta: –
Megátalkodott egy gazfickó vagy!
– Te meg egy gennyes almufti, aki nem képes elviselni a színesek bírálatát!
Ez vagy te! Igényt tartasz a fehérek minden kiváltságára, de közben azt
akarod, hogy úgy szeresselek és bízzam benned, mintha színes lennél. Addig
vagyok a cimborád, amíg azt mondom, igenis, gazdám, és hogyne, gazdám.
Nincs bőr a pléh pofádon! – Lélegzetet vett, aztán folytatta. – Egyet tudok.
Jobban tennéd, ha telefonálnál a Farmra, az alakulatnak úgy, mint aki észnél
van, és megérdeklődnéd, mi újság, továbbá közölnéd, hogy hol vagyunk és
hogy érhetnek el bennünket szükség esetén. Szombat este van, és...
– Látod, erre gondoltam. Állj mindig a hivatásod magaslatán! – Samuels
arca lángolt, de igyekezett leleplezni haragját. – Mit kezdek majd tenélküled?
Te hívd föl őket, Solly főtörzs, beszélj az ügyeletessel és add meg neki Celia
számát... és próbálj beszélni Békés Larker őrmesterrel... mondd meg neki,
hogy tartson féken mindenkit...
Solly fölállt és megfenyegette Samuelst. Gúnyosan nevetett. – Első
osztályú csalárd vagy, és ezt magad is tudod, ugye? És azt is tudod, hogy én
tudom, ugye? De mindig ott vagy a sűrűjében. Ezt szeretem benned.
– Ne hadonássz az orrom előtt. Szépen befogod a szádat és hívod a
szakaszt!
– Te pedig ne ordibálj velem! Fehér gazdi vagy, és túl hangosan beszélsz,
és amikor gáz van, mindig kitetszik a színed. Csaló vagy. Nézd meg magad! A
fehér ember mindig belepirul, ha a fekete bírálja. Csak látnád most magadat!
– Szépen kiveszed az ólmot a seggedből és pattansz a telefonhoz! –
követelőzött Samuels.
– Te meg szurkold le a pénzt, te nagytőkés! – Sarkon fordult, részegen és
túlzott óvatossággal elindult a telefonfülke felé.

Negyedik fejezet
“Ma este nem kéne bemennünk a városba." Tudta, hogy nem kéne bemenniük
a városba. A lelke mélyén Jimmy tudta, akkor is, amikor lezuhanyozott,
megborotválkozott, fölvette a kimenőruháját, akárcsak a többiek.
– Maradjunk a Farmon ma este – mondta, amint ott állt az ágya mellett, a
barakk emeletén. Fekete nyakkendőjét kötötte, Moly pedig a priccsén ült, és
olyan fényesre kefélte a cipőjét, hogy visszatükrözte gazdája széles arcát. –
Menjünk el inkább a moziba, itt a Farmon.
– Ki a franc kíváncsi Mabel szobájára? – nézett föl Moly. – Menjünk csak
a városba és verjük ki a balhét. Én Maggie szobájára vagyok kíváncsi. És ha
ma este eljön a Keresztbe, megtöltőm azt a csirkét! Nekem aztán elhiheted!
 Az idegesség döfölte Jimmy gyomrát. A 25-ös szakasz minden tagja úgy
érezte, be kell mennie a városba, mégpedig a Dél Keresztjébe, mert a gazda
megtiltotta. Noha legtöbbjük ugyanúgy idegeskedett, mint Jimmy, el kellett
menniök. Ezt Jimmy is megértette. Mert katonák voltak, akik megjárták a
harcmezőt, és embereket láttak elhullani, mintha legyek, szúnyogok vagy
svábbogarak lettek volna, szemük előtt lehelték ki lelkűket a legjobb pajtásaik,
a karjaikban. És ők maguk is harcoltak és vért ontottak, csaknem elpusztultak.
Mindegyikük megkapta a sebesülés! érmet. Az életük értéktelen volt, mint a
tengerpart homokja, ahol meghaltak, oly sokszor meghaltak. Most már itt az
ideje, hogy inkasszáljanak. Legfőbb ideje.
– Mitől olyan különleges a Kereszt? – kérdezte Jimmy harciasán. Solly
után ő volt a legmagasabb rangú altiszt a 25-ösöknél.
Moly fölállt, szemügyre vette tündöklő lábbelijét, aztán Jimmy t. – Hát
attól, hogy Maggie oda jár szombat esténként, és hogy az ember ott ad
randevút a nőnek.
– Telefonálhatnánk, hogy randevúzzunk másutt.
– Hol?
– Akárhol... úgy értem... akárhol.
– Maggie-nek nincs telefonja, és nincs még egy hely, ahol olyan jól lehetne
hemzsegni, mint a Dél Keresztjében. Mondj egyet!
Nem volt még egy olyan hely a 25-ösöknek, mint a Dél Keresztje.
– A fő ok, ami elmenetelre késztet bennünket, az, hogy a gazdi nem
szeretné. Az istenit, ez nem Mississippi!
– Szándékosan keressük a bajt, és valószínűleg meg is találjuk.
A legtöbben már készen álltak és nyugtalankodtak. Néhányan odajöttek a
vitatkozó Jimmyhez és Molyhoz. Békés Jimmy Larkeré volt a legnyugodtabb
erő a 25-ösöknél, és éreztetni is tudta, tapintatosan, ha úgy vélte, igaza van. De
ma este bizonytalan volt.
– Öt fenntartott dzsip vár ránk – mondta Moly. – Mi bajod, beszartál,
amióta a gazdi neked adta azt a négy csíkot és megtett istenverte
századírnokává? Sollynak van vér a pucájában, pedig ő főtörzsőrmester.
Jimmy csendesen és dühödten felelt: – Ennek semmihez semmi köze, és
nagyon jól tudod, hogy nincs. De semmi értelme, hogy bemenjünk a városba,
csak azért, hogy bajba keveredjünk. Olyan, mintha egyenesen kunyerálnánk a
fehérnek, hogy verje szét a fejünket.
– Jössz, vagy itthagyjunk? – kérdezte Moly.
 – Nem vagy bátrabb egyikünknél sem – mondta Jimmy. – De attól
függetlenül, hogy mennyire van igazunk, az Amerikai Egyesült Államok
hadseregét úgysem tudjuk legyőzni.
– Itt vannak a passzusaink. Élsz a jogoddal? – összetépheted őket.
Jimmy hallotta, hogy valaki azt morogja: Beszari!
Valaki más pedig azt: – Ez a baj ezekkel a tanult alakokkal!
– Velünk vagy, vagy ellenünk? – érdeklődött Moly.
– Eredj a francba – mondta Jimmy és a sapkájáért nyúlt, öt dzsippel
hajtottak be a városba, együtt, mint egy konvoj, rövid időre megálltak egy
italboltnál, azután pedig már csak a Dél Keresztjénél.
Amikor a Kereszthez értek, Scotty, Moly és Békés kihívta Dobbsot és Miss
Daphne Walkert, a vezetőnőt. Békés Larker volt a szónok. Bementek Miss
Walker parányi irodájába. Jimmy közölte Dobsszal és a kisasszonnyal, hogy a
hadsereg eltiltotta a Kereszttől a katonákat, fajra, színre, felekezetre és múltra
való tekintet nélkül.
– Olvastuk a parancsot – mondta Dobbsy csendesen. Scotty, Jimmy és
Moly egymásra néztek, aztán Dobbsra, végül a méltóságteljes Miss Walkerre,
aztán ismét Dobbsra.
Miss Walker biccentett. – Mindent tudunk, fiúk. – Középkorú volt, kedves
arcú, egykor hollófekete haja lehetett, de már őszbe fordult.
– Nem akarjuk bajba keverni magukat – mondta Jimmy. A többiek
hallgattak.
Dobbs szinte dühösen válaszolt: – Ez egyelőre a mi országunk, legalábbis
remélem! És ez a mi mulatónk és fütyülünk a parancsaikra! Teljesen magukon
múlik, kispajtások. Maguk viselik a következményeket, ha ugyan lesznek.
Miss Walkerre néztek. Finom határozottság ült sötétkék szemében,
középkorú, középosztálybeli arcának lágy, nyugodt vonásain. Csendesen
szólalt meg: – Szívesen látjuk magukat. Otthon érezzük magunkat önökkel, és
reméljük, önök is otthon érzik magukat velünk. Mindannyian...
Jimmy ellenállt. – Az MP-k bajt csinálhatnak – Szinte kívánta, hogy
kiutasítsák őket.
Dobbs gőgösen felelt: – Nekünk csak az PM*-el lehet bajunk. A maguk
szaros MP-je nem vonhat felelősségre bennünket. Elnézést, Daphne – fordult
Miss Walkerhez. Aztán újra Jimmyre és Scottyra nézett. – Ha itt akarnak
randalírozni, valagba rúgjuk őket! Elnézést a nyelvezetemért, Daphne!

* Police Magistrate = rendőrbíró

 Az iroda ajtajában álltak. Az iroda alig volt nagyobb egy telefonfülkénél.
Odakünn a zongorán kellemes dallamokat vertek, és a táncoló lábak súrlódása
hallatszott. Daphne Walker higgadtan mosolygott, csendes méltósággal. – Ez a
maguk otthona, ha a városba jönnek, és remélem, tisztában vannak vele, hogy
szívünkből szólunk. Semmi olyat nem mondhat, vagy tehet a maguk MP-je
vagy parancsnoksága, ami megváltoztatná véleményünket a színes bőrű
jenkikről. – Már nem mosolygott. – Velünk éltek, tudjuk, kik maguk, és
semmilyen propagandaözön nem változtathatja meg az eleven igazságot.
Jimmy kihallotta hangjából a makacs dühöt. Köszönetet mondott; a hölgy
visszatért parányka irodájába, és miközben átfurakodott a táncparketten,
Dobbsy megjegyezte: – Karakán nő, kispajtások, helyén van ám a szíve. – És
hozzátette: – Mit szólnátok némi szíverősítőhöz? – És együtt bevonultak a
férfimosdóba, Dobbs farzsebéből előhúzott egy flaskát, amelyet mindannyian
jó alaposan meghúztak, tartalma lesüvöltött beleikbe, s ezzel végrehajtották a
szíverősítést.
– A Köztársaságra! – mondta Dobbsy.
– Nézzünk a fenekére! – vágta rá Scotty.
Békés Larker elnevette magát, köhögni kezdett, majdnem megfulladt és
egy fikarcnyit fölengedett.
– Túl sokat rágod magad, öregem – szólt rá Moly. – Panyókára vetve kéne
hordanod a világot.
Visszamentek. Teljes gőzzel folyt a buli. A nagydarab Danny, nagy, kövér
ujjaival kopogtatta a zongorát, lármásán játszott és még lármásabban énekelt
valami ősausztrál népdalt. Mindenki táncolt. A 25-ös Kétéltűek otthon érezték
magukat, akárcsak a néhány más színes katona a Farm többi alakulatából.
Éjfél felé a terem már szardíniásdoboz-jelleget öltött; a Dél Keresztjében még
sosem gyűlt össze ekkora tömeg. Diggerek és négerek és nők, nők mindenütt!
Szőkék, barnák, vörös hajúak és közbenső árnyalatok. Minden méretben és
formában. Egészségesek, áramvonalasak, girhesek, és olyanok is, akiken nem
látszott ,a háborús nélkülözés. Kénytelenek voltak összetapadva táncolni, nem
volt hely dzsiggelésre, lindyzésre és szteppelésre. De mégis, Moly és
barátnője, Maggie, mint általában, most is, valahogy találtak egy kis teret
maguknak a helyiség sarkában, és úgy ropták, mintha egy nap lenne a világ.
Maggie haja homokszínű volt, arca szeplős, csípője ringó, és gazdája nagyon-
nagyon ausztrál, mégis úgy mozgott, mintha egyenest a Savoyból szalajtották
volna ide.
 Jimmy az este javarészében egy csendes, lágy arcú lánnyal táncolt.
Kellemesen, meghitten érezték magukat. Ismerték egymást, amióta Jimmy
először járt a Keresztben, azóta el is látogatott hozzájuk, ismerte a szüleit. Már
több helyre elmentek együtt. Odahaza Jimmy volt a környék egyik
legszégyenlősebb fiatalembere. A nagy háború megszüntette a gátlásait. A
lányok szerették.
Debby fölnézett rá. Jimmy a kedvéért elmosolyodott, de a tekintete komor
maradt. – Mi bajod? – kérdezte a lány.
– Semmi. Remekül érzem magam.
– Olyan fura vagy ma este. Mintha millió mérföldre lennél. Jimmy
szorosabban magához ölelte, nevetett, és azt mondta:
– Ugyan, csak képzelődöl. – Közben lódarazsak döngtek a gyomrában.
Nem kellett volna ma este idejönnünk, gondolta. Keressük a bajt.
Világéletében olyan fickó volt, aki tíz háztömbnyit is került, hogy elkerülje a
verekedést, ha el lehetett, kerülni. Talán akkor kéne rendeznünk ezeket a
kérdéseket, ha vége a háborúnak. Talán nincs igaza Sollynak és Molynak a
Kettős Győzelmükkel. Talán, talán, talán... Hol a fenében van Solly Saunders?
– Nem vagy boldog ma este. Magamra haragítottalak valamivel? – kérdezte
Debby aggodalmasan.
Jimmy nevetett és a fejét rázta.
Moly, Dobbs és Scotty rendszeresen meglátogatták a mosdót, majdnem egy
teljes üveg vinkót és fél liter pálinkát fogyasztva el. Danny jenki boogie-
woogie-t játszott ausztrál ütemben, a táncparkett tömve volt, és a középen
táncoló Jimmy a zene ütemére, ténylegesen remegni érezte a padlót, amely
megfeszült a táncosok súlya alatt. Nevetgélés, fecsegés, tánc, a falak a szó
szoros értelmében majdnem kidőltek. Odaát egy sarokban a diggerek
kivédhetetlen énekkarának dala zengett, versenyre kelve Danny boogie-
woogie-jával és néhány részeg Kétéltűvel. Szüntelen

Áldassék,
Áldassék.
Őrmester, százados,
Mindahány...

Pontosan, hamisan, ki törődik vele, folyt a buli éjfél után kettőig, amikor is
két kocsirakomány MP érkezett, és akkor elkezdődött az igazi tánc. Dobbsy
elébük ment a bejárathoz.
 – Itt valami tévedés van, kispajtás – mondta az MP-őrmesternek.
Az MP-k lökdösődve, taszigálódva utat törtek maguknak a máris zsúfolt
helyiségen át az alvégen dübörgő zongora felé, lökdösődtek és taszigáltak, s
cserébe lökdösték és taszigálták őket. Mindenki lármásán figyelt, kivéve
Dannyt, aki hangosan és kitartóan játszotta a “Keringőző Matildot".
– Lenne olyan szíves néhány percre abbahagyni, kispajtás? – szólt oda az
őrmester.
Danny még hangosabban játszott, egyre hangosabban. Az őrmester mellett
álló MP fegyverével Danny felé intett. – Abbahagyja, maga ott, vagy pedig...
Danny golyókat izzadt, és széles, fénylő homlokán megfeszült a bőr.
Abbahagyta a “Keringőző Matildot" és gyorsan, lágyan átvezette a dallamot a
“Danny boy"-ba.

Ó, Danny boy,
Hív a harci kürt...

Már ömlött róla a veríték, hónaljában átázott az ing. A nők és a diggerek

tapsolni kezdtek, akárcsak a színes bőrűek legtöbbje.
Az MP-őrmester vállas, középtermetű alak volt, veszett bulldogra
emlékeztető arccal, és hangja épp olyan, amilyenre Jimmy nem számított:
hangolásra szoruló, nyikorgó klarinét.
– Na! Na! Már elég ebből!
Dobbsy odalépett az őrmesterhez. – A mocskos szentségüket! – mondta
csendesen. – Már torkig vagyunk magukkal, s azt szeretnénk, ha távoznának,
de nyomban!

Hegyen át, völgyön át,

Le a szakadékba...

A jenki őrmester rám eredt a tömzsi, kis ausztrál őrmesterre, akinek karika
lába vígan karikállott sortja alatt. Aztán körülnézett a többi száz dühös,
izgatott arcon, majd vissza Dobbsyra.
– Semmi bajunk magukkal, ausztrika! – sipította. – Csak éppen... úgy
értem... tudják, hogy van ez. Semmi kifogásunk a Dél Keresztje ellen.
Jogukban áll úgy vezetni, ahogy jónak látják, végül is ez a maguk országa,
és...
– A maguk piszkos szentségit! – mondta Dobbsy.
 Az MP-őrmester elfordult Dobbsytól. – Na, gyerünk, gyerünk, az összes
amerikai katona felsorakozik a túlsó falnál! Mindannyian megszegték a
parancsot! Felsorakoznak és előveszik a kimenőcédulájukat! Közlik a nevüket
és a számukat! – Már mindegyik MP előhúzta a fegyverét.
A színes bakák némelyike kisurrant a hátsó ajtón, az ablakokon, ki a
fasorba, és ismeretlen rendeltetési helyekre távoztak. Páran elhúzódtak az MP-
től, de a zöme körülvette őket, a diggerek támogatásával. Az MP-k
kényelmetlenül, szorosan körülzárva érezték magukat. Arcukon gyöngyözött a
veríték. Túl érzékeny pofák, gondolta Jimmy aggódva, amint ott állt a tömeg
elülső karéjában. Néhányuk mintha félne; veszélyesek ezekkel a merész
fegyverekkel és bátor gumibotokkal. Nem győzhetik le az Egyesült Államok
hadseregét, ezt már korábban is tudta. És nem kellett volna olyan kevéssel az
után eljönniök a Keresztbe, hogy a parancsot kihirdették. A seregnek
érvényesítenie kell a parancsot, és a sereget nem győzhetik le. Össze kellett
volna tépnie a passzusokat. Debby mögötte állt, fogta a kezét, és meg-
megszorította a kezét lélegzése ütemére; röviden, sebesen zihált, mintha
hegyoldalon szaladna fölfelé. Jimmy a nyakán érezte leheletét. Beszorult a
többiek, diggerek és a nők közé, s még akkor sem tudott volna felsorakozni a
fal mellett, ha engedelmeskedni akar az őrmesternek. Nem mondhatta:
“Csináljatok helyet, pajtások, mert szeretnék felsorakozni a fal mellett, ahogy
az őrmester úr kívánja!" Szeretett volna mondani valamit ennek az
őrmesternek. Megmagyarázni, hogy ezek az emberek nem akartak semmi
rosszat, csak azt, hogy férfiak lehessenek ők is, hiszen ez az, amit minden
férfinak akarnia kell, amire minden férfi termett. Debby a kezét szorongatta,
Jimmy hazagondolt, szeretett volna otthon lenni, még ha újra kisfiúnak kéne is
lennie; anyja szorongatná a kezét és azt mondogatná, legyen óvatos. Amikor
három-négy éves volt, anyja elment dolgozni, hogy segítsen apjának
megkeresni a kenyerüket, Jimmyt otthon hagyta a többi gyerekkel, és Jimmy
mindig azt hajtogatta: “Mama azt monta, vidázzatok rám." És az idősebb
gyerekek kinevették. De ő itt van és most és férfi, és Debby mögötte áll, és a
többiek mögötte állnak, és ő férfi, és úrrá kell lennie a helyzeten, és bárcsak
megtalálná a szavakat, hogy elmagyarázza az őrmesternek, miről is van szó,
de amikor az őrmester arcába meredt, tudta, hogy nincsenek ilyen szavak.
Mintha egy világ választaná el őket, mintha nem ugyanazt a nyelvet
beszélnék. Nem tudta áthidalni a szakadékot.

Térj vissza hát

 A nyári zöld me-he-zőkre...

– Na, elég már töketlenkedésből – adjanak helyet! Vissza! Vissza!

Az MP-k megint lökdösni kezdtek, taszigáltak és gumibotjaikkal bökdösték
őket, de nagy siettükben sehova sem jutottak.
– Hegyibe! – kiáltozták a diggerek.
– Hogy meg ne sántuljanak a jenkik!
– Próbáljunk közös nevezőre jutni – kísérletezet Jimmy. – Mi nem
akarunk...
Az őrmester mellett álló MP rászólt: – Befogná azt a nagy pofáját?
Teljesítse a parancsot!
Lökdösődtek, taszigáltak, fegyvereikkel döföltek, és a tömeg kezdte
visszalökdösni őket, az egyik MP elvesztette a talajt a lába alól, az MP-
őrmester pedig elvesztette jó kedélyét.
– Elég legyen, az istenit!
– Mér nem fordultok már fel végre, ti jenki tahók?! – bömbölte Scotty.
– Beszéljük meg ezt a dolgot... – kezdte Békés békésen.
De ezen már nem volt mit megbeszélni. A rémült MP-k vaktában
benyúltak Scotty mellett a tömegbe, és elkaptak két katonát. Az egyik Jimmy
volt, a Békés. Maguk elé rántották és durván az ajtó felé lökdösték őket.
Debby sikított.
Moly előzőleg a mosdóban volt, még egy utolsó buggyantásra, és most
hátul állt, távol az MP-től. Lökdösődött, de nem tudott előrejutni. Scotty
megragadta a maga mellett álló MP-t, mire az teljes erejével a gyomrába
döfött a gumibotjával; Scotty előregörnyedt és a földre zuhant.
Amikor az MP-k az ajtóhoz értek, az őrmester megfordult, és dühtől
remegő hangon bejelentette: – Ez az utolsó lehetőségük! Holnap az egész
bandát bevisszük a sitire! – Ezzel sietve eltűntek az éjszakában.
– Rohadt dögök!
– Piszkos disznók!
Az MP-k távozván, a Kétéltűek kitódultak a Dél Keresztjéből, velük Scotty
és Dobbsy. Beszálltak a dzsipjeikbe és a Jones Street-i őrszoba felé indultak.
Moly vezette az első dzsipet, és könnyek csorogtak az arcán. – Ö nem akart a
városba jönni – mondogatta. – Alig látta az utat. – Tudta, mi lesz ebből –
tudta. Én beszéltem rá. Ő nem akart jönni! Most agyonverik, és csak az én
hibám. Ő nem akart jönni!
 Moly mellett Dobbs ült. – Nem a te hibád ez, kispajtás. – A dzsip hátuljába
valaki megszólalt: – Semmi értelme puszta kézzel menni oda! Azok a
kurvapecérek állig föl vannak fegyverkezve, és nem teketóriáznak!
Még két saroknyit hajtottak a sötét, kihalt utcán.
– Azoknak a fattyúknak a kezében könnyen elsül a kapanyél, és nem is
bánják!
– Hát akkor, faszikám? – érdeklődött Moly. – Mit tegyünk? – A
könnyektől homályosan látott. Még az utat is alig látta maga előtt.
– Fegyverkezzünk fel mi is! Az fix, hogy nem tudod kihozni Békést
semmiféle lekötelezéssel, vagy ha-volna-oly-szívessel.
Moly belelépett a fékbe és a járdaszegélyhez húzódott. Intett az utánuk
jövő többieknek, akik követték példáját. Kiugráltak a dzsipjeikből és
Molyéhoz rohantak.
– Mi történt?
– Semmi – mondta Moly. – Csak most lóhalálában visszarobogunk a
Farmra, és kerítünk valamit, amivel jobb belátásra bírhatjuk ezeket az
embereket.
– Végre úgy beszélsz, mintha eszed is lenne – jegyezte meg
Billings első osztályú közlegény.
Szempillantás alatt megbeszélték az ügyet.
– Akkor elég a szófosásból, lássunk munkához – mondta az első oszt. közi.
Visszaültek a dzsipekbe, és ellenkező irányba áthajtottak az álmos városon.
Dobbsyt kitették a Keresztnél.
Amikor visszaértek a Farmra, felkeltették az egész szakaszt, továbbá
néhány cimborájukat a műszakiaktól és a raktárakból és a hadtáptól, csendben
végigrohanva a hajnal előtti sötétségben a táboron, felébresztve az alvó néger
jenkiket, lőszert vételeztek, csöndben és elszántan munkálkodtak, felszerelték
az 50-es géppuskákat a Kacsákra és a teherautókra, felcsatolták a puskákat és
a karabélyokat: felkészültek a harcra.

Solly és Samuels Cellánál vacsorázott. Vettek ennivalót, elvitték Cellához,

aki megfőzte, miközben ők egymás után hajtották fel a feketéket, hogy
kijózanodjanak, aztán megvacsoráztak és ismét berúgtak. És nem volt olyan új
a nap alatt, és a hold és a csillagok alatt, amin hajba ne kaptak volna, Celia
pedig figyelt, de aztán már későre járt, elérkezett a búcsú ideje, Samuels
azonban tökrészegen elszunnyadt a nappali heverőjén, Solly és Celia pedig
leült a konyhában, kávéztak, és hideg szendvicset majszolgattak.
És Celia milliomodszor is megkérdezte: – Szóval elmégy?
– Hazamegyek a családkámhoz. – Solly szemhéja nehéz volt, nagyon
nehéz.
– És nem küldesz értem, fütyülsz rá, hogy mi történik velem, csak úgy
elmégy... – mondta Celia keserűen.
– Jó jenki kezekben leszel – felelte Solly – legalábbis egyelőre. – A nappali
felé biccentett.
Celia elnevette magát. – Hogy lehetsz ilyen? Hogy lökhetsz oda egy másik
férfinak? Hogy lehetsz ilyen kevéssé tekintettel rám, aki jobban szeret téged,
mint bárki, bármikor?
– Tekintettel vagyok rád – állította egyszerűen Solly. – Meleg, barátságos
tekintettel vagyok rád.
Celia megtörölte a szemét, kifújta az orrát, és elnevette magát.
– Olyan kedélyes mindez! Kacagva itthagysz drága bajtársaddal. Egyik
fehér barátodat rábízod a másikra, hazamégy a te külön fekete világodba, és
elfelejted az egészet.
Felkelt, odalépett Sollyhoz, átölelte a nyakát, odasimult hozzá, lábát térde
közé nyomta. – Nem kívánsz ma éjjel... legalább?
Solly felnézett az arcába, de nem mozdult.
– Miért nem viszed vissza Bobot a Farmra? Aztán visszajöhetnél és... és
beszélgethetnénk.
– Hosszú az út a Farmig, meg vissza – mondta Solly. És bánta, hogy úgy
mondta, ahogy.
Celia lehajolt és arcon csókolta. – Hogy lehetsz ilyen kegyetlen? Szeress
ma éjjel! Vidd haza Bobot és jöjj vissza.
– Nem értem, hogy tudsz szeretni, amikor olyan kegyetlen, szívtelen
vagyok!
– Te vagy a legaranyosabb az egész világon, és a leggyengédebb –
másokhoz – és szép vagy és erős, és ugyanakkor lágyszívű és okos, és jó vagy
az egész emberiséghez, csak velem vagy aljas és kegyetlen! Vadállat vagy!
Solly érezte az arcán Celia forró könnyeit, érezte édes-sós könnyei ízét. Ma
éjjel nem kért a könnyeiből.
– Van valami, amit el kell neked mondanom – valami odaát, az
Államokban... – kezdte.
 – Nem akarom tudni. Nem akarom tudni! Már tudom! Már a szívemben
érzem!
– El kell mondanom – el kell mondanom neked! Van egy lány, odaát az
Államokban. Mindig is őt szerettem. Van egy... – Celia visszacsókolta szájába
a szavakat.
– Tudom, és nem akarom hallani. Akár el is mondhatom neked. Ö... ő
gyönyörű, ő csodálatos, és ő színes bőrű, és nincsenek problémák köztetek,
mint köztünk!
– De, egy van... egy probléma van. Jegyben jár egy másik férfival.
Celia megtörölte a szemét. – Hát akkor? Hogyhogy?
Solly szenvedő hangja suttogássá halkult. Egyetlen dolgot nem akart:
fájdalmat okozni, különösen olyasvalakinek, akire vigyázni akar, mint Celiára.
– Még azelőtt jegyezte el magát, hogy értesültem a feleségem haláláról. A
minap megtáviratoztam neki jelenlegi helyzetemet, de azóta még nem hallatott
magáról, és mit tudom én, talán inkább a másikat választja! Az is lehet, hogy
már összeházasodtak.
– Persze, hát hogyne! – mondta izgatottan Celia. De aztán megrázta a fejét.
– Nem! Nem a másikat választja. Ha valaha szerelmes volt beléd, nem a
másikat fogja választani, és ezt te is jól tudod.
– Ha ő nem lenne, Celia, azt hiszem, a többi tényezőnek egy csöppnyi
esélye sem lenne arra, hogy elválasszon bennünket. Egyszerűen nem
számítanak. Úgy értem...
– Miért nem mondtad? Hogy tehetted...
– Megpróbáltam... istenúgyse... – A telefon csöngése visszhangzóit az
egész házban, de Celia nem mozdult. A telefon újra csöngött, újra és újra,
Solly föl akart állni, de Celia azt mondta: ó, hagyd csak, valószínűleg téves
kapcsolás! Senki sem hív engem ilyen késő éjjel.
A telefon hármat-négyet csöngött, aztán abbahagyta.
– Látod, ugye megmondtam?
Aztán a telefon megint csöngeni kezdett, csöngött, csöngött, és Solly azt
mondta: – Jobb, ha fölveszem.
Bement a nappaliba. Celia nyomon követte. A készülék az alvó Samuels
közelében volt. A százados épp föl akart ülni. A kagyló után nyúlkált. Solly
fölvette.
– Tessék, itt Saunders.
– Főtörzs? – kérdezte a másik hang.
– Igen... – Megdobbant a szíve.
 – Itt Jenkins tizedes, az ügyeletes. – Solly érezte az izgalmat a tizedes
hangjában. A tizedes beszámolt a Dél Keresztje-beli összetűzésről, és arról,
hogy a katonák visszajöttek a Farmra, 50-eseket szereltek a teherautókra és a
Kacsákra, és más színesekkel együtt a városba indultak. Hamis papírokat
állítottak ki maguknak, miszerint éjszakai hadgyakorlatra mennek, így jutottak
ki a kapun. Solly megnézte az óráját. – Magasságos Úristen! – Már 4.15 van!
– Hogy az istenbe nem hívott föl, mielőtt még elindultak?! A másik hang
hirtelen elvékonyodott: – Rossz számot hívtam, főtörzs, isten engem úgy
segéljen!
– Na mindegy. Merre mentek, és milyen útvonalon?
– Ki akarják hozni a Békést a Jones Street-i MP-őrszobáról. – Az ügyeletes
hozzátette: – Nem lesz lövöldözés, hacsak az MP nem lő rájuk!
Mire Solly letette, a százados már józan volt.
– Szedd össze magad – mondta neki Solly. – Dolgunk van. – Cellához
fordult. – Sürgősen hozz feketét!
– Mi... mi történt? – kérdezte Samuels.
Solly elmondta, amit Jenkins elmondott, Celia kávéért indult, ő pedig azt
kérdezte Samuelstől: – Készen állsz?
– Készen, mire?
Solly igyekezett elfojtani hangjának remegését. – Főtörzsőrmester vagyok.
Ez állítólag azt jelenti, hogy vezető vagyok, az pedig azt jelenti, hogy
embereimmel kell lennem, amikor szembeszállnak az ellenséggel. Nem
tudom, te mit akarsz tenni, de én csatlakozom hozzájuk, olyan gyorsan, ahogy
csak odaérhetek. A sapkája után nyúlt, de bejött Celia, két csésze kávéval.
– Várj egy pillanatig, főtörzs – mondta Samuels. – Ne rohanjunk el
kelekótyán.
– Mit kell megbeszélnünk?
– Miért hagyta Larker őrmester, hogy megtörténjék? Hiszen hallgatnak a
szavára. Megfékezhette volna őket!
Solly rámeredt Samuelsre, aztán keserűen felnevetett.
– No igen, csak azt az egyet felejtettem ki a történetből, hogy a Békést
tartóztatták le. – Élénken emlékezett az első alkalomra, amikor Larkerrel
találkozott. – Mindig le szokták tartóztatni. – Békés, a nagy, barna szemével!
Solly az ajtó felé indult. Bárcsak valaki mást tartóztattak volna le! Mi az
isten teszi azt, hogy mindig Jimmy szúr szemet?!
 – A rangomra hivatkozom – mondta Samuels. – A följebbvalója vagyok.
Utasítom tehát, hogy üljön le, legalább egy percre, hogy megbeszélhessük, mit
tegyünk. Legalább, amíg a kávét megissza.
– Hallgass rá, Solly! Kérlek, hallgass rá! – mondta Celia. Solly visszaült,
egyikről a másikra nézett. A százados forró, gőzölgő feketekávét fogyaszt.
– Egy percig elülök itt, Samuels százados úr, de már most közlöm, hogy
nincs olyan rang a Katonai Szabályzatban, beleértve a Mindenható
Főparancsnokot is, amely visszatarthatna attól, hogy csatlakozzam a 25-ös
Kétéltűekhez. Ez az én háborúm, nem az a Gyilkosság RT. odaát a szigeteken.
Ez az én hídfőállásom, nekem elhiheted!
Ismét felállt.
– De hiszen nem lesz lövöldözés – mondta Samuels. – Csak nem hiszed,
hogy ,...?
Megint csengett a telefon. Solly vette fel. Újra Jenkins tizedes jelentkezett.
– Elfelejtettem közölni, főtörzs, hogy távirata érkezett.
Solly először azt hitte, csak képzelődik, de aztán beleszédült. Összerándult.
Félelem fojtogatta, úgy érezte, nem tud beszélni, de azért kinyögte: – Bontsa
ki és olvassa fel!
– Igenis, főtörzs. Egy pillanat. – És aztán olvasta: – Várlak örökké, Fannie
Mae, Ebbensville, Georgia, U. S. A.
– Köszönöm, tizedes – mondta Solly, miután letette a kagylót. Kóválygott
a feje, úgy érezte, kitör belőle a zokogás nagy örömében. Maga előtt látta
Fannie Mae arcát, hallotta a hangját, amint azt mondja: “Várlak örökké."
Ebbensville-re gondolt, a házra, a szobára, a kandallóra. Megfeledkezett
Celláról, Samuelsről, a Békésről, a Jones Street-i MP-őrszobáról és minden
egyébről. Hazafelé tartott és Fannie Mae várt reá. Mindenható Úristen! Hogy
lehet egy katona ilyen mázlista?! Fölállt, és járkálni kezdett a szobában.
Fannie Mae, ifjabb Solomon, Mama, Solly... Fannie Mae, ifjabb Solomon,
Mama, Solly! Talán csak álmodta ezt a második telefont!
Samuels hangja visszacibálta a valóságba. – A telefon, Saunders... valami
új fejlemény?
Solly úgy meredt Samuelsre, mintha hirtelen nem ismerné meg. Végül azt
mondta: – Nem. Nem új fejlemény. – Nem új fejlemény.
– Te itt maradsz Cellával, én megyek – mondta remegő hangon Samuels. –
Elébük vágok, és rábeszélem őket, hogy menjenek vissza a Farmra.
Pompás! Pompás... pompás, gondolta Solly. A feje ellentmondások
hídfőállása lett. Most, hogy Fannie Mae örökké várni fogja, egy perccel sem
akarta tovább váratni, mint szükséges. A feje, mint egy körhinta. Bűntudatot
érzett pajtásai miatt, de Fannie Mae... drága Fannie Mae... nem akar ő hős
lenni, Fannie Mae-vel akar lenni, de mégis meghallotta a saját hangját, amint
lassan, bizonytalanul, azt mondja: – Megyek, de nem helyetted! Azért
megyek, hogy csatlakozzam hozzájuk, nem azért, hogy elébük vágjak.
Kihozzuk Jimmyt a Jones Streetről. – Ö Fannie Mae-hez tartozik, mennie kell.
– Ne, Solly, ne! – rimánkodott Celia.
– És minden terved füstbe megy – mondta Samuels. – Nem engednek haza
a háború végéig, és akkor is rossz minősítéssel. Fölküldenek északra, a
frontra, és...
Igen, gondolta Solly; nem is gondolt a következményekre, míg meg nem
tudta Fannie Mae válaszát. Fütyül a rossz minősítésükre, mondta magában. De
ha most kilép ezen az ajtón és beszáll a főnök dzsipjébe, ebben az éppen –
pirkadat előtti sötétségben, lehet, hogy soha életében nem látja már viszont
Fannie Mae-t, a fiát és Mamát. Fannie Mae-t, aki Ebbensville-ben várja,
örökké. Mert ezzel a lépéssel léphet át azon a vonalon, amely mögül nincs
visszatérés. Ha megtörtént, aminek történnie kell, nem is gondolhat
leszerelésre. Valószínűleg fölküldik északra, partraszálldogálni, egyik
istenverte hídfőállásról a másikra, míg rákerül a sor, míg elérkezik az ideje.
Úgy érezte, elérkezőben van az ideje, és fejéről ömlött a verejték, lefolyt
széles homlokára, szemöldökére, szempillájára, bele sötéten villogó szemébe,
csurgott a hónaljából is, végig a combján, a lábszárán, bele nehéz bakancsába.
Haza akart menni, az istenit, haza Fannie Mae-hez, a fiához és Mamához, és
elfeledni, hogy mindez valaha is megtörtént. Haza, haza, haza! A távirat
mindent megváltoztatott. És ha még kora este nem jutott volna eszébe azt
javasolni Samuelsnek, hogy közöljék a szakasszal, hol érhetők el, akkor most
nem tudna semmiről, semmi köze nem lenne az egészhez és haza akar menni,
de nem mehet, mert az, aki, bárki legyen is, és csatlakoznia kell bajtársaihoz,
részese lenni annak, aminek ők részesei, és meghalni velük, ha kell. Velük,
akik épp az ellenséggel készülnek megütközni, itt és most, a demokráciáért
vívott legigazibb csatában mindazok közül, amelyeket bármely jenki hadsereg
a II. Világháború bármely messzi csataterén vívott. Háború Békés Larkerért!
Nem fognak lövöldözni, mondta a tizedes, hacsak az MP nem kezdi el.
Meghallotta Fannie Mae hangját, utolsó estéjükön: – Sose add föl az
emberségedet. Sose add föl az emberségedet!
Celia látta a szemében, hogy mennie kell, látta a feje és a válla
mozdulatában, hogy mennie kell, úgy érezte, megszakad a szíve a szerelemtől
és a féltéstől, amit ez iránt a csupa-ideg, szép, kemény-gyöngéd fekete férfi
iránt érez, akinek el kell mennie. Celia itt-és-most világában nem létezett
senki más, talán még ő maga sem. Leborult és átölelte Solly lábát. A zokogás
szíve legmélyéből tört föl. Elfelejtette, hogy Samuels valaha is létezett.
– Ne menj! Ne menj! Ne menj, drágám! – Lelki szemével látta Sollyt
holtan, a párás, napcsókolta vasárnap hajnalban, hőn szeretett Bainbridge-nek
utcáján, látta némán, nyugodtan feküdni a halál békéjében, legeslegdrágább
arca nyugodt és néma az iszonyú, esztelen halálban. Nem szabad elmennie,
nem engedi el, nem engedi el a lábát, magával kell vonszolnia őt is, ha
elmegy, mert nem hagyja, nem hagyhatja, hogy elmenjen! – Ne! Ne! Ne,
drágám!
Solly lenézett a zokogó nőre, akiről hét-nyolc hónapja még azt sem tudta,
hogy a világon van, aztán Samuelsre nézett, és isten látja a lelkét, nem akar
újra harcba menni, belefáradt a háborúba, a harcba – lenyúlt magába,
tudatának mélységes mély katakombáiba, lenyúlt, hogy felfegyverezze magát
haraggal mindkettőjük ellen. Hát nem tudják, hogy haza akar menni a
családjához?
– Engedd el a lábamat. Mit akarsz, mi a fenét csináljak? Bújjak az ágyad
alá?! – Fannie Mae hívja, és neki menni kell, hogy harcba szálljon emberi
méltóságáért.
– Ne légy hős, Solly drágám! Miért kell hősködnöd?
Sollynak anyja jutott eszébe: “Ne légy hős!" Majdnem elnevette magát.
Lenyúlt és fölemelte Celiát. Gyöngéden, nyersen szólt rá: – Nem vagyok hős,
Celia. Hallgass rám! Félek, érted? Igazán félek! De ennek semmi köze
semmihez. Féltem magamat, meg Jimmyt és a többieket. Nem akarok hős
lenni. Nincs szükségem rá. Jó lenne, ha nem tudnék az egészről, de tudok róla,
tehát mennem kell. – A zokogó nőről a napbarnított, kivörösödött századosra
nézett: – Az istenedet, Robert Samuels! Nem mondanád meg neki, hogy miért
kell elmennem? Haza akarok menni, nem akarok hős lenni, haza akarok menni
a gyerekemhez és a családomhoz, és az én... az én... – Miért nem szólsz rá erre
– erre a hisztérikára?
Samuels hangja mély volt és rekedt: – Mennie kell, Celia.
– Ne-ne-ne-ne!
– Celia – szólt rá Solly nyers, idegen hangon. Mélyen, szaggatottan zihált.
– Celia, az egész életem, minden, ami valaha is történt velem, minden hely,
ahol megfordultam, minden és mindenki, minden út, amelyen végigmentem,
ide vezetett.
 Celia úgy roskadt a heverőre, mintha lebunkózták volna. Solly lehajolt,
gyöngéden arcon csókolta, és elköszönt. Samuelshez fordult: – És most azt is
mondd meg neki, hogy miért kell neked is jönnöd, vagy légy Isten drága
földjének legcsalárdabb gazembere! Mondd meg neki, hogy a fickók amott a
legméltóbb harcostársak, akikkel valaha is találkozhatsz... és... és mondd meg
neki, hogy Békés Larker a légkülönb emberi lény... és...
Samuels szinte suttogott: – Igen, főtörzs. – Fölállt és arcon csókolta Celiát.
És a két férfi együtt ment el.
A küszöbön Solly Samuelshez fordult: – Ugye tudod, hogy mennem kell?
Nincs más választásom. A saját életemet védem. A testvérem van ott, az MP-
őrszobán. De neked nem kell jönnöd. Itt maradhatsz Cellával, és azt
mondhatod, nem tudtál semmiről. Ne hagyd, hogy belerángassalak...
– Tudom, mit tehetek, Solly Saunders. Ne légy olyan fennkölt és
méltóságteljes.
Egy pillanatig egymásra meredtek, aztán először Samuels fordult sarkon és
indult el a lépcsőn a dzsip felé. Sollynak sírhatnék ja támadt. Most olyan közel
volt hozzá Fannie Mae. Szinte a karjában tartotta, pedig talán sosem fogja. Az
istenit a méltóságnak és emberségnek, Fannie Mae, az istenit az
önzetlenségednek!

Ötödik fejezet
A város mély álomba merült. Az öbölben, és távolabb, a Korall-tenger felé, a
nap nyűgösen mocorgóit, amint a hajnal kiépítette első hídfőállását az
utolsókat rúgó éjszaka ellen. Nem volt sem még-éj szaka, sem mar-reggel. A
világ valami sötét, szürke, narancs-rózsaszín dolog volt, és a Kacsák meg a
kocsik félelmes dallamot dudorásztak, végig King's Highwayen. amint
sebesen tartottak a lágy, bódult szendergésbe merült város felé. A nyúlánk
cukornádszálak kecses szépséggel táncoltak a hajnali szellőben. A cukornád-
mezők mögött a hegyek beburkolóztak meleg dzsungelöltözékükbe.
Hét Kacsa meg három teherautó, mind géppuskával fölszerelve, és ötven-
egynéhány ember, mind rohamsisakban, puskákkal és karabélyokkal. Az
emberek éberek voltak és álmosak és szorongóak és bátrak, dühösek,
idegesek, riadtak és fölajzottak...
A Farmon az egyik kapuőr a szerszámoskamra méretű kis iroda
telefonjához rohant. A helyőrség-parancsnokságot hívta. Néhány perc
türelmetlen várakozás után álmos hangot hallott. Beszámolt az illetőnek a
nagy konvojnyi színes katonáról.
– Mi?! Mit beszél? – kérdezte a hang.
Aztán már nem is volt álmos: – Mi?! Észnél van? Gyakorlatozó niggerek?!
A félénk őr elismételte mondanivalóját, és amikor az ügyeletes letette a
kagylót, belerohant a lassan fölszakadó sötétségbe, hogy megkeresse a
napostisztet, aki aludt, bár ébren kellett volna lennie, és a napostiszt elrohant,
hogy fölkeltse a segédtisztet, aki épp a feleségével hált a parancsnokának, aki
épp a városban hált egy bájos, ifjú híradós fiúval.
– Ott lelheted minden szombat este – méltatlankodott a segédtiszt. – Ócska,
alávaló, elfajzott seggpiszkáló.
Pár perc múlva a segédtiszt, a napostiszt és egy mogorva főtörzsőrmester
veszettül száguldott egy dzsipen a színes konvoj után. Be kellett volna
mennem este a városba, gondolta az álmos főtörzsőrmester. Most Mary
Wilsonnal a karjában kéne feküdnie, lábával átölelve Mary Wilson szőrös
lábát. És Mary Wilson arcába kéne horkolnia.
A Scotty Kacsája vezette konvoj egy útelágazásnál rossz irányba ment, és
megtettek néhány mérföldet, mire rájöttek tévedésükre. Megfordultak és
visszaindultak a keresztezés felé.
A vezető Kacsa öt másodperccel a segédtiszt dzsipje után ért az
útkeresztezéshez. Az adjutáns, jóvágású, szökés, sercintve kiköpött mása egy
épp-hogy-középkorú fajtiszta amerikai középhátvédnek, tüske hajjal, Dél-
szülte-nevelte-táplálta, harmincöt körüli telivér, az úttest közepére poroszkált
dzsipjével, fölállt benne, és sapkájával megálljt intett a konvojnak. Scotty
beletaposott a fékbe, és csak centiméterekkel hibázta el a segédtiszt dzsipjét.
A fékek csikorogtak, sikoltoztak, sírtak és vonyítottak. Még a Korall-
tengerben alvó halakat is fölébreszthették.
Scotty ráüvöltött az ezredesre: – Mi van, kurvapecér?! Meguntad az
életedet?! Ó, bocsánat, százados úr. – Minduntalan kinevezéseket osztogatott.
– Vigyázzon a nyelvére! – szólt rá az ezredes méltósággal és déli kiejtéssel.
– Ki a parancsnok?
– Mi köze hozzá?
A többi Kacsa és teherautó sofőrjei dudálni kezdtek. – Nyomás, a
szentségit!
Henry Williams őrmester, az udvarias, szelíd hangú bostoni katona, Scotty
Kacsájában ült. Ő volt a rangidős altiszt.
 – Voltaképpen mondhatnók, uram, hogy én vagyok a parancsnok,
amennyiben ragaszkodik a szakkifejezésekhez.
– Mi a fészkes fenét akarnak itt, őrmester?
– Semmit, uram. Mondhatnók, küldetést teljesítünk. A dudák konvojszerte
türelmetlenül harsogtak.
– Nyomás!
– Föltartjátok a kibaszott háborút!
– Megparancsolom, őrmester, hogy vigye vissza ezeket az embereket a
táborba!
– Gyerünk! Gyerünk a Békésért!
– Az én vagány kisfiamért!
A második Kacsából kirikkantott egy tiszteletlen katona:
– Inkább rúgok MP-ket farba, mint hogy hazamenjek az első váltással!
És az egész konvoj ordibált:
– Ugorj, Szöcske!
– Sicc! Sicc! Sicc!
– Gyerünk! Menjünk, ha már megyünk, a keservit!
– Mi a kórság van ott elöl?
A katonák kurjongattak, tülköltek, és villámcsóvák cikáztak, szikrákat
csiholva a láthatáron, ahol az éj és a nappal épp keserű összecsapását vívta. Az
ezredes megkísérelte túlkiabálni a lármát, és az őrmester illőn tiszteletteljes
hangon azt mondta:
– Ezredes úr, még ha hajlandó is volnék engedelmeskedni a parancsának,
nem tudnám rávenni ezeket az embereket arra, hogy visszaforduljanak. Már
túl sokszor visszafordították őket.
A dzsipen már mindhárman álltak, az ezredes, a százados, meg az álmos
őrmester. Az ezredes hadonászott és ordított:
– Emberek, ezennel megparancsolom, hogy haladéktalanul induljanak
vissza a táborba, minden további nélkül! – Szép piros volt a dühtől.
Scotty gázt adott, és a mögötte sorakozó Kacsák követték példáját, akár
csak a Kacsák mögött sorakozó teherkocsik.
– Félre az útból, pecérkém, ezredes úr, kérem. Dolgunk van!
Az ezredes előrántotta fegyverét, a százados is, és mindketten rászegezték
Scottyra. A kurjongatás és a tülkölés hirtelen elhalt. Csönd telepedett az
országúira.
 Az ezredes ordított: – Most parancsot ad az embereinek, őrmester, hogy
tüstént térjenek vissza a táborba, maga pedig, tizedes-sofőr-akárhogy-is-
hívják, a konvoj élére áll és visszavezeti őket a Worthington Farmra.
Grant Tábornok tizedes a vezérkacsában a géppuska mögé görnyedt.
Megfordította állványán és célba vette a tehetetlen dzsipet. Égő, összeráncolt
homlokának árkain kiütött a veríték. És honnan tudhatná a segédtiszt, hogy ő
nem blöfföl? Hogyan képzelheti, hogy esetleg rögvest és teketória nélkül
átlövik abba a másik világba, ahol nem lesz semmi gondja?
Olyan csönd volt, hogy szinte hallani lehetett, amint hasad a hajnal, és
Scotty belelépett a csöndbe: – Pecérkém, ezredesakárhogy-is-hívják, uram...
– A nevem William Roseville ezredes – mondta méltósággal a segédtiszt.
Scotty kilépett a dzsipből, lerántotta a rohamsisakját, vigyázzba állt és
tisztelgett. Az ezredesnek viszonoznia kellett.
– Nos, uram, Rosszvilla őrnagy, követni fogom utasításait. Mindent
összevéve, ez a konvoj az utolsó szálig igaz, hazaszerető amerikai polgárokból
áll, és ha minden katona úgy erezne, mint mi, akkor ez a háború már holnap
véget érne.
Az ezredest mélyen meghatotta a Scotty szavaiból és őszinte arcából
sugárzó egyszerű becsületesség és gyermeteg honszeretet, önkéntelenül
visszacsúsztatta fegyverét a tokjába. – Nagyon helyes, tizedes, én... a nevem
egyébként Roseville ezredes, én nagyra ér...
Scotty közbeharsogott: – Igenis, Rosszhír százados úr, vezessen, s mi
követjük! Csak vezessen minket, hazafelé! Én is onnan, délről jövök, ahonnan
maga. – Tisztelgett, az ezredes rámeredt, majd viszonozta.
Grant dühösen Scottyra mordult: – Micsinálsz, ember?
– Nagyon, helyes, tizedes. Nem fogjuk elfelejteni az érdemeit ebben az
ügyben. – Az ezredes leült dzsipjében, és utasította a főtörzsőrmestert, hogy
forduljon meg, induljon el a Farm felé – Scotty pedig ünnepélyesen intett a
konvoj többi sofőrjének, hogy forduljanak meg és induljanak.
A dzsip nekilódult a King's Higwaynek, sebesen megindult a tábor felé,
nyomában a konvojjal, de amikor Scotty Kacsája a hármas útelágazáshoz ért,
Scotty megjegyezte: – Világtalan vezetné a látót... – És gázt adott, élesen
bekanyarodott, ezúttal azonban a másik országúton indult el, amely az
Elisabeth-hídhoz vezet, és onnan majd Dél-Bainbridge-be. Kacsa Kacsa után,
kocsi kocsi után érkezett dübörögve az útelágazáshoz, éles kanyart vettek,
némelyek két keréken, és a katonák a Kacsákon és a teherautókon rikoltoztak
és kurjongattak. Szállt a por.
 A dzsip már vagy ötven métert megtett, mire az ezredes hajlandó volt
elhinni, hogy becsapta egy ilyen egyszerű színes bőrű, mint Scotty. A dzsip
megfordult, visszament az útelágazáshoz, és amikor odaért, a Kacsák meg a
teherautók már javában dübörögtek a kanyarban. Az ezredes fölállt a
dzsipben, fegyverével hadonászott, ordítozott, hogy álljanak meg, és nyelte a
port, a katonák pedig, miközben átrobogtak az elágazáson, torkuk szakadtából
harsogták:

Úgy kellett, úgy kellett,

Ráfázott az ezredes!

– Inkább rúgok MP-ket farba, mint hogy hazamenjek az első váltással!

Nem tellett hosszú időbe, hogy az éles eszű ifjú ezredes ráébredjen:
nevetséges, amint itt áll, fölöslegesen szellőzteti a tüdejét és nyeli a port. Nem
tetszett neki a por íze. Poríze volt. Visszaült a dzsipbe, hangosan káromkodott,
aztán a dzsip visszafordult, és a Farm felé száguldott. Párszáz métert mentek,
aztán megálltak egy éjjel-nappal büfénél, az ezredes kilépett a kocsiból,
berohant a telefonhoz, fölhívta a Farmot, és fölhívta a városban bujálkodó
parancsnokot, és fölhívta a hadosztály-parancsnokságot a Bainbridge-
Táborban, a város túlsó oldalán. Fölhívta ezeket, meg amazokat, és fölhívta a
Jones Street-i MP-őrszobát.
A Jones Street-i őrszoba ügyeletes tizedese álmosan kérdezte: – Na és?
– Roseville ezredessel beszél, tizedes!
A tizedes még mindig nem ébredt fel egészen. – Szóval néhány gyapjas
gyakorlatra ment? Na és? A friss levegő jót tesz ilyen kora hajnalban. Nem
helyes, hogy irigyli tőlük...
Az ezredes élesen rászólt: – Ébredjen föl, tizedes! Itt William Rosevill
ezredes beszél, Worthington Farms segédtisztje!
– Igen, uram! Igenis, uram! Bocsánatot kérek!
– Ott van Westover százados?
– Nincs, uram. Majdnem mindenki házon kívül van, a szombati begyűjtést
intézik. A szokásost.
– Akkor adja a rangidőst! – vakkantott rá az ezredes.

Amikor Scotty és a konvoj az Elisabeth-híd északi végéhez ért, a másik

útról fehér katonákkal megrakott teherautó közeledett. A Kétéltűek értek oda
előbb. Megálltak és vártak, a két és féltonnás teherautó pedig közeledett. A
konvoj minden géppuskája a teherautóra meredt. Grant Tábornok feszengett.
Amikor a teherautó a híd előtti utolsó háztömbhöz ért, a Tábornok kinyitotta a
száját, de Scotty már ordított: – Állj, az istenit! Ki vagy?! – Hatalmas hangja
beledübörgött az alvó város csöndjébe.
A teherautó csak közeledett, és Grant odaszólt Scottynak: – Oda se neki,
öregem! Csak jöjjenek még egy kicsit közelebb, és az utolsó szálig
mindegyikükbe belelövök néhány vadonatúj rózsaszín lukat!
Scotty élete legharsányabb ordítását hallatta: – Azt mondtam, állj! Kik
vagytok, kurvapecérek?!
Ismerős hang kiáltott vissza: – Én vagyok, Dobbsy, a szentségedet! – A
teherautó lassított, aztán megállt vagy tíz méternyi távolságban, Dobbsy
leugrott és Scotty Kacsája felé szaladt.
Scotty elnevette magát. – Így képzeltem... a nemjóját... Így képzeltem!... –
Megpróbálta abbahagyni a nevetést. Egy pillanatra sikerült. – Ne lőjetek, fiúk!
Ezek bajtársaink! – Aztán csak nevetett és nevetett...
Amikor a karikalábú digger odaért a Kacsához, Scotty ráförmedt: – A
mindenségedet, haverom, megtanulhatnál gyorsabban feleim! Majdnem
odapörköltünk nektek! – Még mindig nevetett. – Mit csináltok ilyen kora
reggel?
– Ugyanazt, amit ti. Úgy képzeltük, jó hasznát vennétek egy kis
támogatásnak a Jones Street-i MP-őrszobánál.
– Piszkosul szép tőletek, kispajtások. Minél többen vagyunk, annál
bolondabb a játék!
– Mi a stratégia és a taktika? – kérdezte. Dobbs. Scotty odaszólt Williams
őrmesternek: Te mondd meg!
Az őrmester elmondta: az a tervük, hogy átmennek a hídon, majd három
háztömbnyivel odább, aztán szétszóródnak, bekerítik az őrszobát, és amikor
odaérnek, bemegy egy küldöttség, és követeli Jimmy szabadon bocsátását, és
kész. Persze, ha netán az MP nem lenne hajlandó szabadon bocsátani Jimmyt,
akkor majd kihozzák egyszerű és számszerű túlerejükkel. Nem lesz
lövöldözés. Bizonyosan nem lesz, hacsak végszükségről nincs szó,
önvédelemről, végső menedékről.
Dobbsy visszament a teherautójához, felberregtek a motorok, és idegesen
nekivágtak a hídnak. A távolban, a Korall-tenger fölött már fölkelt a nap, lágy,
békés vasárnap reggel volt, mint azok a reggelek, amelyek most Scottynak
jutottak az eszébe, mint azok a vasárnap reggelek Mississippiben, ahonnan
jött. Mississippiből Chicagóba, onnan Harlembe, onnan Bainbridge-be.
Mindig úton volt, amióta csak az eszét tudja, és a vasárnap reggelek mindig
vasárnap reggelek. Az ég nyugodt óceán, mély, kék és széles és messzenyúló
és fejjel lefelé van. Már oly sokszor látott vasárnapi egeket. Ideges volt, mint
egy kotlóstyúk. Legszebb perce a seregben.
A második Kacsában Moly azon tűnődött, hogy mi vár rájuk a híd másik
oldalán, és hazagondolt, és azon tűnődött, hogy vajon visszakerül-e valaha
abba a másik világba, amely ma reggel oly vonzónak tetszik. Honvágyat
érzett, az otthon ízét a szájában, az otthon illatát az orrában. Vasárnap reggel
van, maga előtt látta apját és anyját. Anyja, a nagytestű, a lassú mozgású, de
gyorsan határozó, épp templomba készülődik. Apja csak húsvétkor ment el a
templomba, Moly pedig csak akkor, ha nem tudott kibújni alóla. Fülébe
csengett az édes templomi muzsika, és látta az ünneplő ruhába öltözött
emberektől nyüzsgő Harlemet. Látta az utcasarki gyűléseket. Gondolkodj
fekete módra! öltözködj fekete módra! Élj fekete módra! Az Apolló Színház.
Fölnevetett. Megfeledkezett a csúf oldaláról; csak a szépre emlékezett. Az ő
Harlemé, a város egy másik város mélyén. Teljesen kiment a fejéből, hogy hol
van most és mit csinál. A híd közepén jártak, amikor magához tért, s eszébe
jutott Solly. Hol a fenében van Solly Saunders? Valahogy vágyott arra, hogy a
barátja itt legyen mellette a Kacsában, a közelében, vagy legalább valahol a
konvojban, akkor jobban erezné magát ebben az egész rohadt históriában. Hol
jársz, Solly Saunders, ebben az álmos folyóparti városban, tízezer mérföldre
az otthonunktól? Ő meg Solly már számos poklot megjártak együtt, és ha most
a halála elé megy, szeretné, ha Solly legalább tudna róla, és tudná, hogy miért
kellett elmennie. Félt. Egyáltalán nem lesz lövöldözés. Csak éppen elmegyünk
a Jones Street-i MP-őrszobára, és követeljük Békés Larker szabadon
bocsátását, és kerek perec közöljük velük, hogy mit teszünk, ha nem engedik
szabadon, és ők látni fogják ezt, és szabadon engedik Jimmyt, és kész. Átértek
a hídon. Kihozzák Jimmyt, visszamennek a táborba, és aztán jön a
haddelhadd. A haditörvényszék meg a többi. Az ördögbe is, Sollynak velük
kéne lennie! Három saroknyit hajtottak a kihalt vasárnap reggeli utcán, aztán
szétváltak, fele jobbra, fele balra, a Kacsák és a teherautók óvatosan, csaknem
némán kúsztak végig az utcákon, mintha attól félnének, hogy felébresztik a
várost. Körülvették a Jones Street-i őrszobát.
Amikor tizenöt-húsz perc múlva odaértek az emeletes téglaépület elé,
minden fegyvert a bejáratra irányítottak, kivéve a konvoj két végén álló
teherautókét, amelyek géppuskáikat a széles, üres utca – felé fordították. A
küldöttség, amelynek minden tagja fegyvert viselt, halkan leugrált a
Kacsákról, meg a teherautókról, és ideges, gyors léptekkel elindultak az épület
bejáratához. A küldöttség nyolc tagból állt, köztük Moly, Kölyök Banks.
Dobbs és Williams őrmester, aki többé-kevésbé a szónok is volt. A kintiek
parancsnoka Scotty volt.
Az első zsaru, akit megláttak, tizedes volt, íróasztalára borulva szendergett.
Moly halkan odalépett hozzá. Megbökdöste a fegyverével. A másik nyomban
fölébredt.
– Mi a fene...?
De mialatt ezt kimondta, négy Kétéltű már gyorsan bement a hátsó
szobába, ahol három MP-t találtak, akik az egyik sarokban egy pokrócon
kockáztak.
– Kezüket csókolom! – köszönt illedelmesen a Kölyök. A három zsaru
majd kiugrott a bőréből.
Kihozták a három rémült kockajátékost az elülső szobába, hogy legyen
társasága az álmos tizedesnek, aki már rendkívül éber volt.
Williams röviden tájékoztatta: – Egy James Larker nevű törzsőrmestert
keresünk. Maguk hozták ide az éjszaka a Dél Keresztjéből. Magunkkal
szándékozzuk vinni. Dióhéjban ennyi az egész.
– Ezt... ezt nem tehetik. Nincsenek papírjaik. Úgy értem... hol van a
szabadon bocsátási parancs?
Időközben Moly meg Banks leszedte az MP-k fegyvereit és a sarokba
rakták.
Williams őrmester nyugodtan válaszolt: – Nincsenek papírjaink, de
magunkkal visszük James Larkert, mert vannak fegyvereink, túlerőben
vagyunk, kint állnak a teherautóink géppuskákkal fölszerelve, és emberek
állnak kint, akik lőni tudnak velük.
– Nem szoktunk verekedést kezdeni – mondta Moly –, de isten
irgalmazzon annak, aki belénk köt.
A tizedes végigpergette az ügyeletesnaplót. A keze remegett.
– Szedje ki az ólmot a seggéből – szólt rá Moly idegesen – és csipkedje
magát, mielőtt kiloccsantom azt a kevés agyvelejét! – Célba vette a tizedes
fejét.
A tizedes izzadt. – Itt nincs följegyzés a maguk emberéről.
– Az a vörös hajú ott, az ott volt a Keresztben éjjel! Sosem felejtem el a
randa képét – mondta a Kölyök.
 Ebben a pillanatban négy MP lépett be az ajtón, öt Kétéltű kíséretében.
Egyikük az az őrmester volt, aki a Keresztből elvitte a Békést. Egy másik
utcából tartottak az őrszoba felé, s mielőtt észbe kaptak volna, már Kétéltűek
vették körül őket.
– Emlékszem erre az őrmesterre – mondta Williams. – Ö tudja, hol van
Békés... James Larker őrmester.
A máris forró és fülledt Jones Street-i őrszoba egyre forróbb és fülledtebb
lett, és az idő szorította Könyvmolyt, mert tudta, hogy az MP-k húzzák az
időt, amely kétségkívül nekik dolgozik. Minél több időt fecsérelnek el, annál
kevesebb az esély arra, hogy a Kétéltűek lövöldözés nélkül hozhassák ki
Békést az őrszobáról. Most akarta elvinni innen Jimmyt, sürgősen kijutni
innen, amíg jól van dolguk.
Dühödten beledöfött puskájával az őrmester hasába. – Beszélj, kurvapecér,
vagy új lyukat csinálok rajtad! Vigyél Jimmyhez!
Verejték ömlött az őrmester arcáról. Kivezette Molyt és Williamset a
szobából, és elindult velük az emeleti cellákhoz.
– A kulcsok? – kérdezte Moly.
Az őrmester megfordult, visszament a szobába, odalépett az asztalához,
kihúzott egy fiókot, kivette a kulcscsomót, aztán ismét kijöttek, fölmentek az
emeletre. Joseph Taylor tizedes véleménye szerint az őrmester túl lassan
mozgott.
Moly megbökdöste fegyverével. – Vegye ki az ólmot a seggéből – kiáltott
rá fojtottan – vagy még több ólom kerül magába.
Moly millió évnek érezte, míg végre elértek Jimmy cellájához és
kinyitották az ajtót. És átfogta a Békés vállát. Könnybe lábadt a szeme.
– Bocsáss meg, Jimmy!
– Tűnés innen abba a bús, vérzivataros... – kezdte a Kölyök.
– Ejnye, hogy beszélsz, pici fiam? – szólt rá Moly.
A másik katona, akit Jimmyvel együtt tartóztattak le, ugyanabban a
cellában volt. Együtt mentek le a lépcsőn. Magukkal vitték az MP-k
fegyvereit, a telefonokat azonban nem. Aztán kijutottak a napfénybe,
elindultak a Kacsák felé, és Moly fennhangon gondolkodott: – Túl könnyen
ment... túlságosan könnyen... És, ma reggel először, valóban megijedt, egész
testében érezte, folyt róla a verejték. Futni kezdett a járművek felé, akárcsak a
többiek. Egyikük, aki egy nyaláb MP-fegyverrel a kezében szaladt,
megbotlott, elesett, elejtette a fegyvereket, megtörve a csöndes reggel
nyomasztó békéjét. Moly visszarohant az ügyetlenhez, segített felszedni a
fegyvereket, és újra a Kacsák felé siettek.
– Indulás! – kiáltotta Moly fojtottan.
Néhány teherautó motorja nehezen indult be. Öt-tíz percet veszítettek. De
már benn ültek a járművekben, Jimmy Moly Kacsájában – a Kacsában,
amelynek mindkét oldalán és hátulján büszke, nagy betűkkel díszelgett a
Kettős Győzelem jelszó, fölötte pedig még nagyobb betűkkel: Fannie Mae.
Beindította a motort, és mielőtt elindultak volna, jól megnézte Jimmyt. Jimmy
nagy. meleg szeme beesett, fájdalom ült benne, arca elgyötört volt, de
szemében és arcán mégis a leggyengédebb, leghevesebb érzés lángolt, amelyet
valaha is érzett.
Moly rákacsintott. – Hogy vagy, Békés?
Jimmy hangjában boldogság volt. – Jól. A jobb karom nincs hivatása
magaslatán, de minek panaszkodjam? Nekem vannak a legremekebb
bajtársaim a világon. Azt se bánnám, ha meghalnék ezen a szép vasárnap
reggelen.
Az első sarok után Moly Kacsája fölgyorsult, a többiek követték, az égből
gyöngéd napfény ömlött az üres vasárnapi utcára, a levelek és a virágok és a
bimbók súlya alatt roskadozó fák remegő árnyakat vetettek, átnyúltak az utca
fölött, egymásba kapaszkodtak, alagutat alkottak, színesebbet, mint a
szivárvány. A kocsik nyolcvan kilométeres sebességgel mehettek, de Moly
mindent észrevett. Minden érzéke éles volt, mint a borotva. Gyerünk-gyerünk-
gyerünk!!! Ha el tudnák érni a hidat, és átjutnánk a King's Highwayre, akkor
megúszták. A hadbíróság nem érdekelte. Csak jussanak vissza a táborba. Ez a
rohadt Kacsa mintha helyben járna, ahelyett, hogy repülne! Feszengett.
Félelem fojtogatta, markolt bele a gyomrába. Mégis, élvezte a jól végzett
nehéz munka meleg örömét, a fák színét, és a fák között átszűrődő napfényt.
Vágyott Solly után, eszébe jutott Fannie Mae, és ordítani lett volna kedve:
“Előre a Kettős Győzelemért!" Oldalvást pillantott, Békésre, és vaskos lábával
még erősebben rátaposott a gázpedálra. Kilencven-száz kilométeres
sebességgel robogtak a kihalt utcán. A távolban meglátta a nagy hidat.
Megúszták! Megúszták! És ekkor elhagyta őket a szerencse.
Ciiiiiiiiiiiiiiinnnnnnggggg – POP!
Ciiiinnnnnnggggg – POP!
Ta-ta-ta-ta-ta-ta-ta-ta-ta!
Ciiiiiiiiiiiiiiinnnnnnnggggg – POP!
 Minden oldalról géppuskazene szólt, ismerős ritmust vert a Kacsa oldalán,
a Kacsába, visszapattant és apró lyukakat ütött a szélvédőn.
Az első Kacsában mindenki a földre vetette magát, csak Moly nem, aki
behúzta a fejét, éles U-kanyarral visszafordult és nekivágott a széles,
napfürdette utcának, meg a Kölyök, aki géppuskája mögé kuporodott, és saját
édes-halálos zenéjét játszotta A többi Kacsa is visszafordult és Moly nyomába
eredt.
Ta-ta-ta-ta-ta-ta-ta-ta-ta!
Ciiüiiiiiiiinnnngggg – POP! Ciiiiiinnggg – POP!
Néhány teherautó nehezen tudott megfordulni, egyikük keresztbe állt,
húzta az időt, pánikba esett sofőrje föltartotta az ideges konvojt. Moly
időközben ötödfél háztömbnyit haladt visszafelé a Jones Streeten, mint az
őrült, miközben háta mögött zsivajgott a halálos párbeszéd. Ekkor meglátta,
hogy tőlük három-négy háztömbnyire újabb teherautók bukkannak föl.
Meglátta a sápadt arcokat a sisakok alatt, puskákat látott és géppuskákat, jenki
kocsik voltak ugyan, de milyen barátságtalanok ezek az arcok! Még jobban
behúzta a fejét, gázt adott, tövig benyomta a pedált, és a Kacsa előrerobbant,
mint egy ragadozó a dzsungelban. A többiek fölemelkedtek a padlóról, egy
kivételével, és lövésre készen tartották a fegyverüket. Amikor Moly a
következő utcasarokra ért, két keréken bekanyarodott a keskeny mellékutcába,
de lehet, hogy csak egy keréken, a kerekek sivítottak, a fékek csikorogtak,
elszabadult körülöttük a pokol, mindenfelől lövöldözést hallott. Beletaposott a
fékbe, gyorsan kimászott a vezetőülésből és szólt a Kölyöknek, hogy vezessen
ő, maga pedig bemászott a géppuska mögé.
– Hadd jöjjenek a kurvapecérek!
Észrevette, hogy valaki még mindig a Kacsa padlóján fekszik, arccal lefelé.
– Kelj föl és járj, pajtikám! Dolgunk van! – De a Kétéltű nem mozdult, és
Moly nagyon megijedt. Lassan kikászálódott a géppuska mögül és nem lehet,
nem szabad! Uram, irgalmazz, Jézus Krisztus! Odament a katonához, melléje
térdelt, megfordította, de már tudta, még mielőtt meglátta volna a lyukat két
sűrű szemöldöke között. Ugyanaz a csöndes mosoly ült Jimmy arcán,
büszkeséggel, szeretettel, méltósággal és mély érzésekkel áthatott mosoly.
Nem volt ideje arra, hogy felöltse arcára a haláltól való illő félelem
kifejezését.
Moly hallotta a hangját, most és mindörökké: “Minek panaszkodjam?
Nekem vannak a legremekebb bajtársaim a világon." Moly visszamosolygott
Jimmy mosolygó arcára, és a könnyek kicsordultak a szeméből. Gyengéden
megfordította Jimmyt. Csaknem megőrjítette a düh. A bűntudat és a düh.
Visszaült a géppuska mögé és fölkiáltott:
– Jöjjenek csak a kurvapecérek! – És sírt, mint egy kisfiú.
Jöttek egész Bainbridge-ből, méghozzá Moly invitálása nélkül.
Különösképpen a város két szélén fekvő táborokból jöttek. Legtöbbjük már
megérkezett. A hála mindenekelőtt William Roseville ezredest illette, a
segédtisztet, aki telefonhívásaival elindította a folyamatot, amelyet nem tudott
megfékezni – nem tudta megfékezni a felbuzdult hazafiakat. Mindenki zászlót
akart lengetni, mindenki be akart szállni, mindenki részt akart venni a
majálison. Dél-Bainbridge belvárosának utcáin véges-végig, mindenütt dörgés
és villámlás. Moly mindenfelől hallotta.
– Jimmy meghalt! – üvöltötte a Kölyöknek. – A Békés halott! – kiáltotta
valamivel nyugodtabban. És letörölte arcáról a könnyeket, megtörölte csörgő
orrát.
Már csaknem elértek a háztömbnyi hosszú zsákutca végére, a Kölyök
átkozódott és gázt adott, és amikor az utca végére értek, beletaposott a fékbe,
gyorsan farolt és megfordult, épp, mire egy fegyveres-sisakos katonákkal
megrakott teherautó ért az utca bejáratához. Sóvár arcú, vad tekintetű, sápadt
arcú, déli kiejtésű katonák. Izzadt katonák. Begazoltak és vérgőzösek.
– Ott vannak a niggerek!
Jóképű, délceg, tiszta vérű amerikai hazafiak.
– Kapjuk el őket!
Néhány Kétéltű leugrott a Kacsákról, meggörnyedve berohantak a
kapualjakba, és fegyvereik szózatot intéztek a Dixieland kisvárosaiból érkezett
déli kiejtésű emberekhez. Némelyiküket lepuffantották – el sem érkeztek a
kapualjakba. A Kölyök gázt adott és a déli jenkik felé lódult. Moly megvadult
a géppuska mögött, megvadította a bosszú. Először a csecsemőképű
géppuskáson állt bosszút, aztán elejétől végéig végigpásztázta a teherautót,
miközben süvöltőitek körülötte a golyók. Békés Larker meghalt – Békés
Larker igazán meghalt!
Pár háztömbbel arrébb Scotty iszkolt Kacsájában egy hosszú, széles utcán,
háta mögött a géppuskánál Grant Tábornok tizedes cimborájával, aki
géppuskáját feleseltette a tahókkal, akik két géppuskás teherautón robogtak
utánuk a napsütötte vasárnapi utcán. Grant Tábornok végignyírta az első
teherautót balról jobbra, föntről le, és az belerohant egy férfi divatáru üzlet
nagy kirakatába. Déli kiejtésű sikolyok, szanaszét röpködő üvegdarabok,
mintha egy véres aratógép működne, mindenütt folyt a vér. És Grant
hangosan, nyersen fölnevetett.
– Na, most beszerezhettek magatoknak tiszta fehérneműt, fehér fattyúk!! –-
Úgy nevetett, mint egy dühöngő őrült. – Bevégzem azt a munkát, amelyet az
öreg Tojó megkezdett – ezen a szép húsvétvasárnapi reggelen! – Egy szőke
hajú, kisfiús katona véresen kimászott a teherautó roncsai alól és körbe futott.
Grant gondosan megcélozta, aztán örökre megszabadította nyomorúságától.
A háttal ülő Scotty azt gondolta: “Ez a hülye azt hiszi, húsvétvasárnap
van!" Fölforrt az agyvize. Ádáz, mint a poloska, de ötvenszer olyan
vérszomjas. Scotty oroszlánválla a kormány fölé görnyedt, miközben a Kacsa
előreszökkent az utcán. Ő volt az alakulat egyik legjobb és legvakmerőbb
sofőrje, nemcsak a legjobb és legvakmerőbb szakács. Két eszeveszett gazfickó
együtt, gondolta Scotty. Együtt két eszeveszett, anyaszomorító... hát a
hátnak... én és Grant Tábornok!
Ta-ta-ta-ta-ta-ta-ta-ta-ta...
– Itt van Grant, ti átkozottak! Grant Tábornok, ti fehér kurvapecérek!
Scotty belül nevetett, ahogy hallgatta a Tábornok tombolását, de valójában
azért nevetett, hogy ne sírjon. Hallotta maga körül a fegyverropogást.
különösen maga mögött, amint kiveri a Kacsán a “One O'Clock Jump"
ütemét, ahogy Chick Webb dobolta annak idején a Howard Színházban,
Washingtonban, a főstadtban, és az Apolló Színházban, a Százhuszonötödik
utcában, és “Tegyél ki Harlemnél...". Magasságos Atyaúristen, milyen jó
lenne most Harlemben lenni! Tudta; bármely pillanatban megérezheti, hogy
egy halálos fémdarabka furakodik a lapockái közé, vagy széles tarkójába.
Szinte máris érezte. Tudta, hogy be kell következnie, és akkor mindenen túl
lesz, ebben biztos volt, mégsem érzett különös fájdalmat vagy félelmet. Tudta,
hogy most végre azért a Szabadság-Demokráciára-vacakért harcol, meg azért
a Kettős Győzelemért! – Csak egyszer halunk meg – csak egyszer –,
ismételgette. Maga is csodálkozott, miért nem gyűlöli ma reggel különösebben
a jenkiket. Egyszerűen meg kell ölni annyit, amennyit csak lehet, mert ők az
ellenség. Szemük van, mint nekem, orruk, szájuk, gondolataik, fülük, lábuk,
úgy vizeinek, úgy szarnak, mint én, de én nem kérek belőlük. Ahogy Solly
mondja. Nem őket gyűlölöm, hanem amit tesznek. Nem érdekel, hogy
meghalok, ha közben szétrúghatom ezeket a valagokat a szabadságomért!
A Békésre gondolt, és eltűnődött, vajon nagyon elverték-e. Békés az egyik
legklasszabb tag ezen az egész nyavalyás, rohadt világon.
Ping! Ping! Ping! Ping!
 A kis halálbogyók verték a ritmust a szélvédőn, de legalább Jimmy él, és
remélhetőleg nem verték meg nagyon. A rendőrök alávaló gazemberek,
mindenütt, kerek e világon. A rendőrök disznók. Látta őket a Boweryn,
Chicagóban, Los Angelesben, és minden város minden nyomornegyedében.
Látta őket Harlemben, délceg paripáikon, látta, hogyan püfölik a fejeket, míg
bele nem fárad a karjuk. Látta, hogyan zuhognak csapásaik a védtelenekre.
Jimmy az én emberem – a haverom! Jimmy, Moly és Solly – meghalnék
bármelyikükért – és még az ütődött Grant Tábornok is. Jimmynek nem lesz
semmi baja – a szentségit – nem lesz!
Ping! Ping! Ping! Ping!
Szép kis kalamajka, gondolta. Itt vagyok, aggódom a Békésért, és arra
készülődöm, hogy elszabadítsam a poklot, perceken belül. Fölkészülök,
amilyen sebesen csak tudok, hogy részt vegyek a saját temetésemen, és
közben a Békésen izgatom magam! Hát nem kell megveszni? Nevetni kezdett,
nem tudta abbahagyni, potyogtak a könnyei, nevetett, nevetett, és a Kacsa
kacsázni kezdett az úttest egyik oldaláról a másikra, mintha a fütyölő golyók
elől ugrálna.
A hátsó ülésen a fehér gazdával feleselő Grant Tábornok hangosan
gondolkodott: – Ez a nyavalyás Scotty teljesen megőrült!
Amikor kijöttek a börtönből, Henry Williams őrmester egy másik Kacsába
szállt, amelyet most egy mellékutcában két teherautó hajszolt, géppuskáik
tüzet és pusztulást okádtak. Egy mellékutcából hirtelen befordult három
teherautó és feléjük tartott. Közéjük rekedtek, elölről-hátulról halál zúdult
rájuk. A Kacsa megállt, a motor elfulladt, és a teherautók közeledtek.
Másodpercek múlva minden teremtett lélek halott volt a Kacsában, az
őrmester és a sofőr kivételével.
– Niggerek! Niggerek! Niggerek! Niggerek!
Hank Williams összekuporodott a Kacsa padlóján. A feje fölött cikázott és
pattogott a halál. Úgy döntött, hogy legalább a sofőr és a maga életét
megmenti. Szuronyára föltűzött egy fehér zsebkendőt, föltartotta és ide-oda
lengette, miközben folytatódott a géppuskatűz halálos zenéje.
Aztán a zene elhallgatott.
Hank és a sofőr gyorsan kiugrott a Kacsából. Hank továbbra is lengette a
fehér zsebkendőt. Életüket a fehér ember gyöngéd könyörületére bízták. Igen
helyesen.
Hank odakiáltott: – Nincs értelme, hogy egymást öldössük! Végül is
mindannyian amerikaiak vagyunk!
 – Te nigger vagy! Nigger! – üvöltött vissza az első teherautó lövésze.
Aztán tüzelt, és ők ketten összerogytak a napfényben, a Kacsa árnyéka mellett.
Williams őrmester utolsó földi gondolata az volt: micsoda ostobaság azt
feltételezni, hogy a fehérek tudják, mi a könyörület! Bárcsak a Kacsában halt
volna meg, a bajtársaival.
Egy őrmester az első teherautóban odaszólt a géppuskásnak:
– Erre nem volt szükség, te vérszomjas állat!
A géppuskás feszengve nevetett: – Erre az egész szarakodásra nincs
szükség!

Hatodik fejezet
Amikor Solly és Samuels az északi hídfőhöz ért, a Dél-Bainbridge-i ügylet
már úgy hangzott, mintha millió írógépet vernének egyszerre a világ minden
irodaházában, gyászjelentéseket gépelve a kitüntetett hazafias anyáknak.
Tatatatatatatatatatatatatat
Cingcingcingcingcingcingcing
Poppoppoppoppoppoppoppoppop
Fiaik szolgálatteljesítés közben hősi halált haltak...
Dicséretben részesítjük fiát a kötelességen túlmenő bátor, áldozatteljes
szolgálatáért...
Tattattattattattattattattattatta
Cingcingcingcingcing
Popoppoppoppop!
Százezer számológép összegzi a veszteségeket.
Mindannyian kötelességteljesítés közben estek el.
– Tattattattat – tattattat
Higgyétek el, anyák, apák... fivérek... nővérek...
A híd közepén megállították a dzsipet, fölálltak, és meglátták a háborút, a
maga teljes tombolásában.
Kétéltűek száguldoztak nekikeseredetten az utcákon, a Pokol fenekén,
igyekezve kiverekedni magukat a lassan rájuk záruló csapdából. A fehér
hadseregek centiméterről centiméterre nyomultak előre a Kétéltűek és
szövetségeseik ellen, méterről méterre, utcáról utcára, egyre szorosabbra
húzva a hurkot. Solly tehetetlenül állt és sírt. Tudta, hogy igaz, tudta, mint a
saját nevét, mégsem tudta elhinni, amit könnyes szeme lát. Nem tudta, nem
akarta elhinni, hogy ez történik az Észak-Amerikai Egyesült Államokkal. Az ő
országa, anyja országa, apja országa, anyja anyjának országa és apja apjának
országa. De mi a fenét tehet? Úgy érezte, egész bensője megkeményedik,
mintha cementté változna, ahogy nőtt benne a düh. Megtörölte a szemét, és
már nem sírt. És mit tehet, hogy segítsen a bajtársain? A sírás nem használ. Ha
nem adják meg magukat, mindannyiukat lemészárolják.
Samuels ott állt mellette, rázta a fejét, az ő arcán is csorogtak a könnyek,
ahogy figyelte, amint az emberek eldőlnek, mint a bozótvágó késtől a
bambusz.
– Nem tudom elhinni! Egyszerűen nem tudom...
– Ez a te rohadt demokratikus antifasiszta hadsereged! – mondta Solly.
– Nem hihetem el!
– Hidd csak el. Jobb. ha elhiszed. Most az a kérdés, hogy mi a fenét akarsz
csinálni?
Samuels hangja remegett. – Talán... talán. ha... én... egyedül odamennék...
talán beszélhetnék valakivel... úgy értem, azzal, aki a fehérek parancsnoka.
– Nincs itt parancsnok, egy szál se. Csak egy jó öreg. megszokott kis
lincselésről van szó. A tősgyökeres amerikaiak levezetik fölös energiájukat
egy ártatlan, szelíd sportocskában. Vadászidény van.
– Talán beszélhetnénk néhánnyal, rávehetnem őket, hogy legalább addig ne
lőjenek, amíg átjutok a mieinkhez. és megadásra bírom őket!
Solly látta, hogy az egyik Kacsa vadul nekivágódik egy épület falának,
golyók fütyültek, katonák röpködtek szanaszéjjel, sebesülés! érmekről
gondoskodva, és gyászjelentésekről az édesanyjuk számára.
Leült. Valamit tennie kell. Gyorsan visszafarolt; míg le nem ért a hídról.
Az északi hídfőnél összeverődtek az ausztrálok, némelyek templomba öltözve,
mások csak félig felöltözve, álmos arccal, de mindannyian meghökkenve.
hitetlenül bámultak át a folyón, a zengő tombolás felé. Döbbenten és némán.
Amikor Solly és Samuels odaért, az emberek körülvették a dzsipet.
– Mi történik odaát, kispajtások?
– A rohadt jenkik öldösik a többi jenkit!
– Megveszett az egész nyavalyás világ!
– Megrohantak bennünket a japánok?
Solly megérdeklődte, hogy honnan telefonálhat. Egy magas, szőke férfi
beugrott a dzsipbe. Nekivágtak az utcának.
– Mit akarsz csinálni? – kérdezte Samuels.
– Mit gondolsz, mit? Erősítést kérek, aztán odamegyek velük.
 – Itt fordulj be, kispajtás – mondta az ausztrál.
Befordultak egy utcácskába, mentek két saroknyit, aztán ismét befordultak
egy kihalt utcába, s megálltak egy topis kávéház előtt, amely éppen ébredezni
látszott.
– Te néger csapatokat fogsz idehívni! – mondta Samuels. – Faji háborút
akarsz csinálni belőle!
Solly Samuelsre nézett, keserűen fölnevetett, kiugrott a dzsipből és a
kávéház felé rohant. Meglátta a készüléket a falon, feléje indult, és amikor
leemelte a kagylót, meghallotta a pulton a kis rádiót.
Két ember állt a pultnál, kávét ittak, a tulaj a pult túloldalán könyökölt és a
rádiót hallgatta, álmos szeme úgy meredt rá, mintha életében először látna
rádiót.
... Bainbridge lakóit kiverte vasárnap reggeli békés nyugalmukból a
háború, amely most városukat is elérte. Dél-Bainbridge-ben, az üzleti negyed
szívében szabályos háború tombol az amerikaiak; feketék és fehérek között.
Úgy értesültünk, hogy saját diggereink némelyike is bekapcsolódott, a feketék
oldalán...
Solly is a rádióra meredt, miközben felhívott egy műszaki főtörzsőrmestert
a Farmon, akivel jóban volt. Valaki végre felvette a kagylót, és amikor Solly
Bailey főtörzset kérte, a másik azt kérdezte: – Hülyéskedik maga? Mindenki,
aki él és mozog, bement a városba, hogy segítsen a 25-ös Kétéltűeknek! –
Elhallgatott, aztán hozzátette: – Perceken belül én is követem az utolsó
mohikánokat!
Sollynak a hideg futkosott végig a gerincén. – Újabb számot tárcsázott, de
csak a csengetést hallgathatta – senki sem vette föl. A rádió folytatta:
Ausztrália polgárai megdöbbenve látják a fajgyűlölet leplezetlen
tombolását... Mindkét nagy katonai táborból özönlenek a csapatok a városba,
és a belváros felé tartanak, a konfliktus középpontjába. Elképzelhetetlen és
megdöbbentő...
Az egyik kávéivó azt mondta: – Ezek a piszkos csirkefogó jenkik!
Akárcsak a nácik!
– Na, mi van? – kérdezte Samuels.
– Mindenki beszáll a buliba. – Elment Samuels mellett, ki a kávéházból. A
százados és az ausztrál követte. Beszálltak, és Samuels megkérdezte, hogy
most mi legyen. Solly fölfortyant: – Mi a fenének kérdezgetsz engem? Te
vagy a fejes, nem a káposzta! A te gallérodon díszeleg a századosi flepni! –
Beindította a motort és visszaindult a híd felé. Mielőtt a sarokra ért, megállt.
Odahallatszott, amint az írógépek kikopogják gyászjelentéseiket, az
összeadógépek összeadnak, és a derült vasárnapi eget villám villám után
hasogatja. A nyurga ausztrál némán ült a dzsip hátsó ülésén.
Solly Samuelshez fordult: – Mielőtt együtt mennénk tovább, el kell
döntenünk, kik vagyunk, hol és miért.
Samuels napbarnított arca vörös volt, idegesen verejtékezett. – Nem
értelek.
– Nagyon is jól értesz. Én tudom, ki vagyok: fekete férfi vagyok, és oda
akarok jutni az enyéimhez, még ha a fehérek vérének egész bűzlő folyamán
kell is átgázolnom!
Nem vették észre, hogy az ausztrál csöndben kilép a hátsó ülésről és
elrohan a híd irányába.
Samuels komolyan vitába szállt Sollyval: – Ez az utolsó esélyed, hogy
meggondold magad és visszafordulj! Egy katonával több South Bainbridge-
ben nem fogja megváltoztatni a mieink sorsát. De neked lehetőséged van arra,
hogy hazakerülj, és elfeledd ezt az egész ócskaságot. Fiad van otthon, akit
sosem láttál, felelős vagy érte – hazakerülhetsz, és ha akarod, nem felejted el.
Tehetsz ellene.
Solly csak ült, hallgatta a dörgést, szíve dörgését, bensejének tombolását,
és mást se tett, mint megpróbált nem gondolni a fiára, nem gondolni Fannie
Mae-re, a hazatérésre. Mindeddig ott volt előtte bajtársai képe, különösen a
nagyszemű Békésé, aki kilépett a sorból az ebbensville-i buszállomáson –
vajon hány évszázada? Komiszul vágyott haza, át akarta ölelni a fiát, hallani a
fiát, látni a fiát, és megismerni, ismerni. Azt akarta, hogy Fannie Mae
szeresse, és vele éljen. Samuelsnek igaza van. Hát persze, hogy igaza van.
Nem kell átmennie a hídon. Mondhatja azt, hogy eltávozáson volt, az éjszakát
egy ausztrál barátjánál töltötte, berúgott és elaludt, és mire összeszedte magát,
már rég vége volt a bainbridge-i háborúnak. Senki sem tudná az igazságot,
csak Samuels, Celia, meg az ügyeletes. Senki más, senki más. Ahogy Samuels
mondta: fia van, felelős érte, és ez a felelősség több bármiféle hülyeségnél,
amelyről netán úgy véli, hogy Jimmynek meg a többi szegény ördögnek
tartozik vele, a többieknek, a folyó túloldalán; ő méltóbb lesz hozzájuk, többet
tehet értük; és drága kisfiának nagyobb szüksége van rá, mint azoknak, odaát.
Az anyját már úgyis elvesztette a gyerek. Nem szabad az apját is elveszítenie.
Fölösleges bizonyítani a többiek előtt. Nem kell hősködnie. Már van
sebesülési érem. Fannie Mae sosem tudná meg.
 Samuels látta, hogy Solly habozik, és addig ütötte a vasat, míg meleg. –
Továbbá, te értékesebb vagy mindenkinek, ha visszamégy az Államokba, és
ott munkálkodói azon, hogy egy jobb világot építs. Azoknak tartozol vele,
odaát. Ebben hisz Larker. Végül is, te tanult ember vagy.
Hát hogyne, gondolta Solly, hát hogyne. Végül is, tanult ember vagyok, és
tartozom annyival a többieknek, hogy ne haljak meg, hogy éljek, és majd
később harcoljak – őértük – Jimmyért, a fiamért – és végül is, tanult ember
vagyok! Jövő héten hazamehetek a fiamhoz és Fannie Mae-hez és Mamához,
és velük élhetek... író... ügyvéd... kiválóság... vezér... harcos... Igazán lehetek
valaki! Fannie Mae és Solly Saunders. Felelős vagyok a fiamért és a
cimboráimért és gyűlölöm magam. A fejedet használd, ne az érzelmeidet,
köszönöm, Millie, teljesen igazad volt!
Megfordult a dzsippel, visszafelé. Minden pórusából folyt a veríték. Még a
levegőt is gyűlölte, amelyet beszív. De ésszerűen viselkedik.
– Hova az istennyilába mégy? – förmedt rá Samuels.
– Feljebbvalóm vagy, és megfogadom a tanácsodat. Megyek vissza
Celiához, aztán vissza a drága, öreg Észak-Amerikai Egyesült Államokba, és
élek, hogy majd máskor haljak meg. Tekintettel kell lennem arra is, hogy
felelek a fiamért, valamint... – elcsuklott a hangja.
Épp egy hosszú, széles úton hajtottak, amelyet mindkét oldalán
eukaliptusz, hibiszkusz-, jacaranda-, gumi- és bougainvilleafák szegélyeztek.
Napfényben fürdött az út, és a növények illatában. Olyan nap volt, amikor
meg lehet feledkezni a háborúról. Végigmentek egy hosszú, kanyargó utcán,
befordultak, tovább haladtak, megint befordultak. Solly már nem is hallotta a
háborút. A lágy szellő a rügyek és bimbók édes illatát hozta, Solly mélyeket
szippantott belőle, még a száját is kinyitotta, hogy föligya. Többé nem akar
háborúról hallani. Sem háborút érezni, háborút szagolni.
A szeme sarkából Samuelst figyelte. Gyűlölte, mert fehér, és mert
megmutatta, hogyan mentheti a bőrét, harcoló bajtársaival a fiát állította
szembe.
Sollynak végre megjött a hangja: – Na, és te kikre akarsz lőni? –
érdeklődött megvetően. – Kiókumuláltad már, hogy milyen színű vagy ezen a
hétvégén? És hogy kikért vagy felelős? – Nem tudta rávenni magát, hogy
gyűlölje Samuelst, csak haragudott rá, hogy itt van és most, és hogy mindig
tudni fogja, hogy Solly Saunders megfutott a gazda elől, mint egy csirke,
cserbenhagyta a bajtársait, vagy hívjuk, ahogy akarjuk, hiszen a rózsa
mindenképpen rózsa, rózsa, rózsa, és a csirke is csak madár. Lefékezett, és
nyersen beleröhögött Samuels arcába.
– Ellentmondásos felelősségeim vannak – mondta idegesen Samuels. –
Felelős vagyok az embereimnek, ezúttal azonban az Egyesült Államok
hadseregének is.
Solly ismét kiröhögte. – Egyetlen és legfőbb felelősségeddel magadnak
tartozol, Robert Samuels. Magadnak, és senki másnak. Légy hű önmagádhoz.
William Shakespeare. – És amint kimondta, és hallotta a saját hangját, és látta,
hogy Samuels belevörösödik a bűntudatba meg a dühbe, már tudta, hogy
magához is szól. Ha hű lenne önmagához, nem lehetne hűtlen gyermekhez,
bajtárshoz, Fannie Mae-hez, néphez vagy hazához, és ha most megfutamodik,
mindig emlékezni fog rá, állandóan, és örökké, az ügyeletes nem számít, és
valójában az sem, hogy Celia és Samuels tud róla, vagy akár Jimmy, most és
mindörökké, amíg Solly Saunders emlékszik rá és sosem feledheti. Ismét
megfordult a dzsippel, belelépett a gázba, és az ellenkező irányba iramodott,
hegyen át, völgyön át, kifordult a King's Highwayre és ,a híd felé robogott.
Minden érzékszervébe a halál költözött. Talán a halál űzi, csábítja. Egy szót
sem szólt. Csak hajtott, mint az őrült, míg el nem érte a keresztezést a híd
előtt.
A szíve ritmustalan, vad táncot járt. Most, hogy döntött, szomorú lett,
halálra rémült és boldog. Egy hosszú, néger katonákkal zsúfolt géppuskás
teherautókból és Kacsákból álló konvoj eleje már a híd közepén járt, a vége
pedig még két utcasarokkal hátrább. A konvojt épp megállította a folyamatos,
vad zárótűz, amely a szivárvány ívű híd déli végéből zúdult rájuk. A konvoj
eleje a szivárvány legtetején, legközepén volt, védtelenül, kiszolgáltatva. Mint
a céltáblák a lőtéren. A folyó mögött vöröslött az ég, dúlt a háború.
Solly kiszemelt egy Kacsát a konvoj hídfő előtti szakaszán, feléje
irányította a dzsipet, de aztán lefékezett és Samuelshez fordult: – Nos,
századosom, jobban tennéd, ha sürgősen eldöntenéd, milyen színű vagy,
mielőtt a bajtársaim egy ócska fehérnek néznek!
– Hogyhogy?
– Nagyon jól tudod! Velünk vagy, vagy ellenünk? Itt a legutolsó
egyértelmű lehetőséged, hogy behúzd a farkad, és kimutasd az igazi színedet,
mint annak idején Ebbensville-ben! Egy lukas garassal sem tartozol nekem. A
dzsipet itt hagyom. Ha ez nem a te harcod, hazamehetsz a dzsipen, fátyolt
boríthatsz az egészre, foghatod Celia kezét és hegedülhetsz, mint Néró.
 – Piszkos csibész vagy! – mondta Samuels. Napbarnított arcának színe
túlérett sárgarépáéra emlékeztetett.
– Ne tégy nekem szívességet. Csak azt közöld, milyen színű vagy.
Samuels alig tudott megszólalni: – Veled megyek, az istenit!
Solly nevetett.
Az út szélére állt a dzsippel, és Samuelsszel együtt átrohant az úton, a
hídfőtől húsz méternyire álló Kacsához. A géppuskák végig rájuk
szegeződtek. Úgy látszott, sosem jutnak a Kacsához. Mintha minden
pillanatban szélesedne az út. Aztán végre mégis odaértek, megragadták a
Kacsa oldalát, és be akartak mászni, de a barnaképű, mogorva géppuskás rájuk
kiáltott: – Állj, kurvapecérek! – És amikor Solly feje a Kacsa oldala főié ért,
látta, hogy a fegyver rászegeződik.
– Te állj, a szentségedet! – kiáltotta rémülten. – A 25-ös Kétéltűektől
vagyunk!
– Akkor azt mondd! Honnan a nyavalyából tudnám? Lehet, hogy csak
színesbőrűeknek adjátok ki magatokat.
Solly egy halom homokzsákon át behuppant a Kacsába, akárcsak Samuels.
Rámutatott Samuelsre, és azt mondta a géppuskásnak meg a többieknek, akik
puskáikat és géppisztolyaikat tüzelésre készen tartották: – Ö egy világos bőrű
színes! Ő is a 25-ösöknél van! – Fáradtan felsóhajtott. Vére a halántékában
lüktetett.
A géppuskás bizalmatlan volt. – Úgy tudtam, nincsenek színes tisztjeitek.
– Fehérnek adta ki magát, hogy tiszt lehessen egy színes szakasznál –
mondta Solly idegesen. – Szívből hű a fajtánkhoz!
Samuels arca egyre vörösebb lett.
A géppuskás gyanakvóan méregette.
Egy másik katona fanyarul odaszólt: – Ez valami nagyon mély, kifinomult
szar. Ugyancsak kikupáltnak kell lennie az embernek, hogy bevegye.
A Kacsában kirobbant az ideges nevetés. És Solly otthon érezte magát –
otthon! Nekidőlt a homokzsákoknak, amelyeket a katonák majd egy
méternyire felhalmoztak a Kacsa páncélján belül, lehunyta a szemét,
iszonyúan félt és boldog volt. Egy tizedes fegyvert nyomott a kezükbe, Solly
pedig egyre jobban belesüppedt a homokzsákba, amely egyszerre mintha
puhulni kezdett volna, mintha plüss lenne, hátradőlt, kényelmesen hátradőlt,
hallotta maga körül a háború dörgését és villámlását, nézte a szemben ülő
Samuelst, és mindazért a fáradságért, idegességért, szomorúságért, amit
országa miatt érzett, amelyet kétségbeesetten szeretett, annak ellenére, hogy
nem szerethetett teljes szívvel – dühösen szerette országát – mindezért örült
annak, hogy Bob Samuels döntött, és Bob a barátja, és Bob országa, országa
legjobb része, a legegészségesebb, ő és Bob és Jimmy és Moly és Scotty és
Nyakigláb a legjobb része, és Bob nem aljas csibész, hinni akart abban, hogy
nem minden fehér csibész, csibész, és eszébe jutott a két fehér katona az
ebbensville-i buszállomáson, és a fehér katona a Vöröskeresztnél, és Celia és
Dobbsy és Steve és a miszlikre bombázott légvédelmisek a Fülöp-szigeteken.
Nem voltak igazán csibészek, akarta hinni, és vannak olyan fehérek odaát az
Államokban, akik nem igazán csibészek, jót akarnak, csak keveset tesznek.
Kétségbeesetten akarta hinni, a szentségit, az az ő országa, éppúgy, mint bárki
másé, dühösen és bírálva szereti, és gyűlöli az álhazafiakat, a libasorban-
zászlótlengető, rohadt hazafiakat, akik valójában jobban szeretik a status quót,
mint az országot és beváltatlan ígéreteit. Szeretet, szeretet, viszonzatlan
szeretet, szeretetlen szeretet – most minden összefogott ellene. Szeretet és
szomorúság és öröm és bánat és fáradtság és álom és félelem, ahogy egyre
mélyebbre süppedt a kemény homokzsákok plüsspuhaságába, aztán fáradtan
elszenderedett, és látta anyját és kisfiát, karjában tartotta a gyereket, és sírt-
nevetett és látta Fannie Mae-t, aki szerette őt, szerette, hitt benne és várt reá,
és lezajlott az esküvő, Fannie Mae volt a menyasszony, Samuels is ott volt,
katonaruhában, akárcsak Moly és Jimmy és Scotty és Nyakigláb Lincoln, és
Solly odaszólt Nyakiglábnak: “Halott vagy, öreg cimbora!", és nagyon
szomorú volt, mélységesen szomorú, a Kacsa előre szökkent és ő felébredt.
Hol vagyok? És meddig aludtam? Felugrott, körülnézett, a Kacsa épp lassított,
majd megállt.
– Hol a francban vagyunk?
– Semmiből sem maradtál ki – felelt a géppuskás. – Csak egy kicsivel
közelebb kerültünk a hídhoz.
Tisztult a feje, meglátta Samuelst, és hirtelen megvilágosodott előtte, hogy
KI ő, HOL van, MIÉRT és MIKOR. Füle felfogta a háború erősödő
tombolását.
– Miért nem megyünk át a hídon?
– Mit gondolsz, mi a fészkes fenén törjük magunkat már mit tudom én
mióta? – érdeklődött a géppuskás. – Azoknak a szarháziaknak a túloldalon
nem tetszik az ötlet.
– Miért nem próbálkozunk meg egy másik híddal?
– Miért nem alszol tovább?... – Elhallgatott, aztán utána mondta: – Miért
nem próbálkozunk egy másik híddal?
 – Négy másik hídjuk van a folyó fölött – mondta Solly.
– Gyere velem! – Leugrottak a Kacsáról, futni kezdtek a híd felé, ahol
sűrűn és gyorsan röpködött a halál. Mintha végtelen sok géppuskás fehér
katonai kocsi állna a túlsó hídfőn, tüzüket a szivárvány csúcsára
összpontosítva. És most néhány fehér teherautó felfutott a hídra, lassan feléjük
húzott, tüzet köpködve és halált osztva. A világ egyetlen süketítő robaj volt.
Solly és a fehér géppuskás az ötödik teherautó felé rohant, a halálmorze
fricskázta körülöttük a port, végre odaértek és felmásztak. A lehető
legalkalmasabb időpont a formaságok lebonyolítására, miközben a golyók úgy
verték a kocsi oldalát, mint a jégeső.
– Bemutatom Rogers Jones főtörzsőrmestert – mondta a géppuskás. A
főtörzsnek fekete bőre és hideg, szürke szeme volt.
' Halványan emlékeztette Sollyt Greer őrmesterre.
– Solly Saunders vagyok a 25-ös Kétéltűektől, az én cimboráimat irtják
odaát. Azt hiszem, meg kéne próbálkoznunk egy másik híddal.
A másik főtörzs hosszan és keményen meredt Sollyra. – Melyik másik
híddal?
– Például a György király-híddal. Nincs messze.
– Menjetek vissza a Kacsátokba, és gyerünk!
Visszarohantak a Kacsához, közben odakiáltották a sofőröknek, hogy
megváltozott a taktika, és a hídon álló teherkocsik hátrálni kezdtek. A
hadsereg nem követte őket. Nyilvánvalóan azt hitték, hogy a feketék serege
feladta a harcot és begazolt, így hát ők is visszahúzódtak.
Mielőtt a feketék serege elindult a György Király-híd felé, levették a
néhány halottat, meg haldoklót a teherkocsikról, és otthagytak velük néhány
ép katonát, hogy segítsenek egy csapat döbbent ausztrál önkéntesnek ellátni a
szegény ördögöket, amíg a mentők megérkeznek.
És most már a György Király-hídhoz közeledtek. Solly és Samuels Kacsája
a második helyen haladt, a nap csaknem ugyanúgy égette a világot, mint
annak idején a forró déltengeri szigeteken. A konvojt vezető teherautó
nyomában felhúztak a hídra. Minden katona verítékes homlokkal kucorgóit.
Minden katona idegesen kukucskált ki a homokzsák-mellvéd fölött, a folyón
túl pedig folyt a háború, hallani lehetett a puskatűz dobolását, a géppuskákét
és a géppisztolyokét, és az egész mint egy nagy, emberi vágóhíd valahol a
Pokol legmélyén.
Miután elhagyták az ívelt híd közepét, fokozták sebességüket. Lefelé
mentek. Solly most látta először mosolyogni a géppuskást, bár ideges mosoly
volt. Johnsonnak hívták. Sollyra pillantott. – A te fejeddel a Fehér Házban
kéne ülnöd, főtörzs! Az istenit, ha kezdettől fogva velünk vagy, már rég ott
lennénk! A legvalószínűbb, hogy holtan, már a mennyben, de lehet, hogy épp
a Poklot szabadítgatnánk el. – A többiek elnevették magukat, felengedtek,
Solly is nevetett, Samuels is, és még a géppuskás is hamiskásan
elmosolyodott. Már átértek a György Király-híd háromnegyed részén és
rohantak céljuk felé, csöndesen nevetgéltek egymás közt, amikor egyszerre
géppuskagolyók kezdtek pattogni a kocsikon és Kacsákon, mintha vad tornádó
tört volna ki hirtelen, és most ötvenes lövedékeket fújna sehova másra, csak a
konvojra. Az első teherautó megállt és tétovázott. A Kacsa sofőrje idegesen
megigazította a sisakját, behúzta a fejét, gázt adott, kikanyarodott a teherautó
mögül és áthajtott a két sávot elválasztó mezsgyén. A Kacsa nekivágódott a
korlátnak és csaknem a folyóba zuhant, de sofőrje egyenesbe hozta, és egy
vadászgép sebességével suhant végig a rossz sávon, a szembejövő süvöltő
golyók áradatában a július negyediki ünnepség felé. A Kacsában minden
fegyver szólt.
Solly hátrapillantott a konvojra. Újabb Kacsák és teherautók vágtak át a
mezsgyén a másik sávra, és az őrült konvoj most két oszlopban vágtatott.
Ta-ta-ta-ta-ta-ta-ta-ta-ta.
Ciiiiiiiiiiinng – POP! Ciiiiiiiiinng – POP!
A gyorsírók túlóráznak a gyorsíróirodán.
Pa-pa-pa-pa-pa-pa-pa-pa!
Ping – ping – ping – ping – ping – ping – ping – ping!
A golyók könyörtelen hurrikánja csapkodta Solly Kacsáját, miközben
eszeveszetten tört előre, mint egy dühödt, vérző bika. Solly a homokzsákok
mögé kuporodott, felvett egy géppisztolyt, amelynek gazdája néhány perccel
ezelőtt érdemelte ki a sebesülési érmet és az örök békét. Solly gyengéden
elvette a halottól. Szerelmesen magához ölelte és halált ontott a híd túloldalán
álló teherautók csoportjára. Ahogy közeledtek, Solly egyetlen nagydarab
gazfickóra összpontosította figyelmét, aki maga is egy ötvenes géppuskából
pumpálta a tüzet. Solly körül lendületesen kaszált a halál. Ping! Pong! Ping!
Ping! a feje fölött, a füle mellett, míg vígan gördültek tova. Hol lehet Moly és
Scotty? Élnek még? Meghaltak? És mit csináltak Jimmyvel? Elsősorban
nekem kellett volna velük lennem. Szeress, Fannie Mae! Szeress! Szeress!
kérlek, ezen a vasárnap reggelen... szeress... szeress...! Érts meg! És kérlek, ne
menj férjhez máshoz, míg éle.. Várj rám, örökké. Fiam, fiacskám... drága
fiam! Mama, vigyáza fiamra!
 Azt hitte, szíve kiugrik a mellkasából, a gyomra úgy vélte, hogy gazdája
pengéket nyelt, beretvapengéket, de Solly fogai belevájtak alsó ajkába, érezte
saját vérének ízét, mindent kirekesztett lelki füléből és lelki szeméből, s
hosszan, elszántan, keményen meredt egy bizonyos nagydarab emberre, aki se
fia, se borja megörült a világ, de ő itt van, egy bizonyos járműben, egy
nagyon-nagyon bizonyos fegyverrel a kezében, és aztán, aztán, végül Solly
megszorította fegyverét, rákezdett mondókájára, hallgatta saját halálos
muzsikáját – tatatatatatata – a fegyver vadul rugdosta a vállát és pa-pa-pa-pa
és tatatatata, míg meg nem látta, hogy a nagydarab ember hátrazuhan, földobja
a talpát, és Solly most egy másik szegény, tudatlan, nyomorult, ismeretlen
gazfickót vett célba, aki egy másik géppuska mögött kuporgott. Egy gazfickót,
akit nem ismert, sosem ismert, sosem is fog ismerni, nem gyűlölhette személy
szerint, csak megölni, megölni, ölni, ölni... ettől forog a világ.
A Kacsák és a kocsik úgy suhantak át a hídon, mintha puskából lőtték
volna ki őket – szó szerint. Solly nem értette, hogyan értek át (néhány kocsi
áttörte a korlátot és a folyó csendes vizébe esett), nem tudta, hogy maradhatott
életben bárki is, de Mindenható Kaporszakállú! – valahogy mégis sikerült; a
kocsik leözönlöttek a hídról, át a kénköves Pokol ásító száján ezen a békés
vasárnap délelőttön, amely már délutánba fordult és riadtan iszkolt az este
felé.
A Kacsa, amelyben Solly ült, utat lőtt magának a Mary Streeten. Mindenre
lőttek, ami fehér volt és mozgott. Rájuk is lőttek. Johnson a homokzsákok
mögött kuporgott géppisztolyával, arcán félmosoly – félfintor, mint akinek
feladata van, és elvégzi, gyötrelem, kétség, félelem nélkül. Az utca egyik
oldalát ő tanította móresre, a másikat Solly. Mindenfelé orvlövészek rejtőztek,
és Johnsonnak volt a legjobb szeme, a legélesebb füle, a legérzékenyebb orra.
Három háztömbnyit mentek az úton, amelyről hirtelen eltűntek a teherautók, a
fegyverropogás és az emberek; aztán Johnson hirtelen tüzet nyitott egy
kapura, még mielőtt eléje értek volna, még mielőtt bárkit is láthatott volna a
kapualjban, de aztán kiáltást hallottak és két katona rohant ki eszveveszetten
rejtekéből a tűzbe – soha többé nem fognak rohanni és kiáltani. Erről Johnson
gondoskodott. – Fehér gazemberek – morogta.
Oldalán Solly térdelt fegyvere mögött, remélve, hogy nem kell újra
használnia, noha már használta, amikor átjöttek a hídon és utána, még ha
csapkodtak is a golyók a feje körül, a Kacsán, még ha elestek is az emberek
körülötte az utcán és a Kacsában, még ha tudta is, hogy ez az ő háborúja, hogy
igaz ügyért harcol – nem bírta a gyomra, hogy öljön. Könnybe lábadt a szeme,
a benseje fortyogott és tombolt, akárcsak körülötte az utca. Beszartunk, kérem.
Anyukánk nem készített fel bennünket arra, hogy öljünk, vagy ölessünk. Túl
könnyen fölfordul a gyomrunk.
Hirtelen befordultak egy másik utcába, ahol épp nem történt semmi; Solly
szabadabban lélegzett, orrába-tüdejébe szívta a puskapor és a napsütés szagát,
mélyen és könnyebben lélegzett. Még életben volt, és kimásztak a háborúból.
De nem volt sok ideje kiszuszogni magát.
Velük szemben egy nagy teherautó fordult be a sarkon és feléjük
közeledett. Solly abban reménykedett, azért imádkozott, hogy színesek
legyenek, vagy ha nem, hát legalább ausztrálok, de lelke mélyén tudta, hogy
tiszta vérű amerikai hazafiak, géppuskáját tehát a teherautó vezetőfülkéjére
szegezte, a sápadt, riadt arcra, amelyet már tisztán látott; amazok puskatüzet
nyitottak a Kacsára, de Solly habozott, az istenit a beszari lelkének, habozott,
remélve, hogy Johnson megelőzi. De amikor Johnson nem tüzelt, Solly azt
gondolta, úgy látszik, a másiknak sem bírja már a gyomra. Egy pillanatra
levette szemét a teherautóról, Johnson felé tekintett és megszédült, amikor
meglátta, hogy a nagy Johnson is elesett. – Samuels! Bob! Samuels! – ordított.
– Mi a francnak vagy itt?! Csak a kocsikázásért?! – Nagy Fehér Haverja
Johnson géppisztolya felé nyúlt és Solly ordított: – Vedd föl! Lőj! – De a
Kacsát már nagyon szórták, és nem volt idő Bobra várni. Solly a teherautó
vezetőfülkéjére irányította dühét, végigmorzézta balról jobbra, a sápadt arcú
sofőr szétcsapta a kezét, a kocsi az úttestről a járdára penderült, belerohant egy
kirakatba, felborult, ricsaj, és őrület és üvegcserepek és emberi sikolyok, mint
az éjszakai dzsungelhangok. A Kacsa oldalt csúszott, az ő sofőrjüket is
eltalálták, ráborult a kománykerékre, és Samuels bevetette magát a
vezetőülésbe, félrelökte a másikat, épp időben ahhoz, hogy a Kacsa elkerülje a
teherautó sorsát, örül a disznó, gondolta Solly, hogy a vezetőülésben van, nem
a fegyver mögött. A másik fegyvert most egy megtermett fekete katona
kezelte. Már csak ők hárman lélegeztek a Kacsában; Solly, Samuels és a
másik géppuskás. A többiek átkeltek a Jordán folyón. Samuels egyenesbe
hozta a Kacsát, és nekiiramodott a csendes, szokatlanul nyugodt utcának.
Hallani lehetett a csöndet, noha körös-körül és mindenütt zengett a dörgés.
A másik katona odakiáltott Samuelsnek: – Ne rohanj úgy! Látom, hogy a
teherautó alól másznak ki a fehérek! – És tüzet a teherautó alá lövellte.
De Samuels tovább hajtott az üres utcán. Pár perc múlva újra a háború
közepén találták magukat. Solly azon tűnődött, hol lehetnek a pajtásai. Ha ma
kell meghalnia, köztük akar meghalni, ezen a szép vasárnapon. Minden
felfordult vagy üres Kacsát, minden álló vagy elesett négert, akivel
találkoztak, szemügyre vett, de hiába kereste a 25-ös Kétéltűeket, Molyt,
Scottyt – egyikük sem bukkant fel. Már két-három órája vannak a harci
zónában, de a cimboráinak semmi nyoma.
Befordultak egy másik csendes utcába, és amikor fél háztömbnyit mentek,
az egyik kapu alól kirohant egy katona.
– Sandy őrmester! Sandy őrmester!
Solly szíve ugrált a mellkasában. Samuels fékezett és Solly ordított: –
Scotty! Scotty! Az istenit a lelkednek!
A köpcös odarohant a Kacsához, felkapaszkodott és behuppant. Véreres
szemét örömkönnyek lepték el, és Solly sem tudta visszafojtani a sírást.
Átölelték egymást. Egy pillanatig nem jutottak szóhoz.
Végre Scotty kinyögte: – A szentségit, pajtikám, jobban örülök, hogy
látlak, mintha az öreglánynál lennék az Edgecombe Avenue-n!
Solly nem mert megszólalni. Nem akart összeomlani és valóban zokogni ez
előtt az oroszlánszívű katona előtt. Eszébe jutott első találkozása ezzel az
istenverte, komisz fattyúval. “Ha a fogoly megszökik, maga kerül a helyébe.
A sereg sosem veszít!" Ebben a pillanatban annyira megértette Scottyt, mint
még sose. Jerry Abraham Lincoln Scott igazi hazafi, országa a Méltóság,
Földje a Szabadság, kormánya az Emberiség. Itt él Scotty. Vagy itt hal meg.
Nem nagy különbség. “Otthon voltam, megbaszni Missis Scottyt!" –
emlékezett Solly. És sírni-nevetni kezdett egyszerre, miközben elhúzódott, és
nem vett annyi fáradságot, hogy megtörölje a szemét, vagy kifújja az orrát. –
Hol vannak a többiek? – kérdezte, amikor végre megjött a hangja.
– Itt valahol, körös-körül, holtan vagy döglődve.
– Te vagy az első Kétéltű, akit ma látok.
– Nem kellett volna olyan messze elkujtorognod hazulról – mondta Scotty.
– Majdnem lemaradtál az egészről! Csupa veszett kurvapecér. Látnod kellett
volna kedvenc Grant Tábornokunkat! Belegárgyult az örömbe ma délelőtt,
hogy fehéreket lőhet halomba, és most; már boldog a mennyekben, de lehet,
hogy a poklot rugdalja széjjel.
Solly ingujjával megtörölte az arcát. Félt feltenni a következő kérdést.
– És mi van Mollyal, Jimmyvel meg a többiekkel?
– Amikor utoljára láttam őket, nagyban csépeltek. De ez még reggel volt.
Lehet, hogy azóta visszavitték őket a Jones Streetre.
– Lehet! Lehet!
– Jobb lehet ez, mint az összes többi lehetek, amik lehetnek.
 Furcsa módon, az utolsó öt-tíz percben Solly nem hallotta a dörgést, nem
látta a villámlást. Békében állt Scottyval. De most újra meghallotta. A szíve
megint zakatolni kezdett, gyomrában elszabadult a pokol, és vadonatúj
verítékhullám öntötte el egész testét. Lehet, hogy azok ketten az MP-őrszobán
vannak, ezredesekkel és fehér katonai csendőrökkel körülvéve. Az ott
legalább egy úticél lenne, ahelyett, hogy vérszomjas farkasként rónák az
utcákat. Odamehetnének, küzdhetnének, élhetnének és remélhetnének. Ha már
úgyis benne vannak.
– Merre van a Jones Street-i őrszoba?
– Szólj annak a nyamvadt sofőrnek, hogy menjen onnan. Majd én
odaviszlek. – És amikor Samuels elment onnan, Scotty rámeredt, aztán
nevetni kezdett, nevetett, nevetett, bemászott a sofőrülésbe, Samuels pedig
arrébb húzódott, hogy beférjen. Scotty átölelte a százados vállát: – Fasza
gyerek vagy, komám! Te vagy az első sápadtarc, akit élve is elviselek.
Samuels arca vörös lett, és Sollynak a visszafojtott nevetéstől megfájdult a
gyomra. De nem tudta, sír-e vagy nevet, miközben Scotty szép ívben
megfordult a néma utcán, vissza a dörgés és villámlás közepe felé.

A harc most már egész Dél-Bainbridge-ben tombolt, még a villanegyedben

is lövöldöztek. Celia egész nap tehetetlenül ült rádiója mellett, és hallgatta a
tudósításokat az üzleti negyedben összpontosuló harcról, a szórványos
fellángolásokról itt-ott, arról, hogy a harc már áthúzódik Észak-Bainbridge-be
is. Nem tehetett semmit, csak ült, vagy fel-alá járkált, hallgatta a rádiót,
megbolondult az idegességtől, sírt és lassacskán pusztult, pusztult, pusztult...
Hogy az ördögbe történhetett ilyesmi? Hogyan történhetett meg? Igazi háború
Bainbridgeben! Amerikai katonák öldöklik egymást Bainbridge utcáin! Ez
nem igaz, nem lehet igaz! Hogy létezhetik ilyen keserűség? Hol vagy, Solly?
Hogy vagy, szerelmem? Élj, szerelmem, élj! ölj, ha kell, de az istenért, élj, a
szentségedet! Élj a gyerekedért, akit sosem láttál! És élj Őérte és Értem! Igen-
igen, élj értem! Élj minden percért, amelyben szerettél! És élj magadért –
magadért! Megpróbálok eljutni az Elisabeth-hídig, de este a rendőrség és az
őrjáratok lezártak egy hat háztömbnyi mélységű sávot a híd innenső oldalán,
és senkit sem engedtek át. Égy MP feltartóztatta, Celia visszafordult,
megpróbálkozott egy másik utcával, aztán megint egy másikkal, és ismét egy
másikkal, majd másik hídon próbált átjutni, de minden esetben kudarcot
szenvedett. Sötétedés után ért haza. Városának déli részéből odahallatszott a
háború, szakadatlanul folyt, és városa felett a kivörösödött ég olyan volt,
mintha az egész világ leégőben volna. Celia visszament a házba, bekapcsolta a
rádiót, egyik állomásról a másikra váltott, mindenhol a “bainbridge-i csatáról"
beszéltek, már nevet is adtak neki az utókor számára: a bainbridge-i csata,
amely még mindig tombolt, olyan dühvel, amilyet még sosem tapasztaltak a
modern civilizáció történetében.
Ez a gyűlölet anatómiája, tisztán, meztelenül és egyértelműen...
Celia tovább csavarta a keresőt. ,
Vademberek sem küzdöttek ennél bőszebb kegyetlenséggel, sem vadabb
gyűlölettel. Mindkét oldal... Celia másik állomást keresett.
Ami az időjárást illeti, igen kellemes volt ma Bainbridge-ben, és az
ellenségeskedések kitörése még jobban felmelegítette. A megdöbbent,
felháborodott bainbridge-iek még mindig nem akarják elhinni, hogy...
Kikapcsolta a rádiót, kiment a konyhába, italt kevert magának, felhajtotta,
érezte, hogy szétárad egész testében. Hogyan lehetséges, hogy ugyanabban az
országban született és nevelkedett emberek ennyire gyűlöljék egymást? Most
először kezdte valóban felfogni a Sollyban élő indulatot azt az indulatot,
amelyhez közel akart kerülni, ismerni ég megérteni, érezni és megragadni,
becézni és gyöngédséggé enyhíteni? Mert Solly gyöngéd. Gyöngéd emberi
lény. Ismeri a gyöngédséget.
A telefonhoz lépett, már vagy tizenötödször-huszadszor, megpróbálta
felhívni a Farmst és az MP-őrszobát. Minden vonal foglalt volt. Végül valaki
felvette a kagylót az amerikai főparancsnokságon.
– Miért nem tesznek valamit, hogy véget vessenek ennek a véres
mészárlásnak? Mind megbolondultak?
Az udvarias amerikai azt mondta: – Sajnálom, hölgyem, mi megteszünk
minden tőlünk telhetőt. – És udvariasan letette a kagylót. Celia újra fel akarta
hívni, de aztán ő is levágta a hallgatót, leült a heverőre és arra gondolt, hogy
talán ő maga bolondult meg. Talán csak elképzeli az egész iszonyatot. Talán
csak a képzelete... Talán túl sok történt vele, igyekezett józanul gondolkodni.
Olyan hirtelen vesztette el Patot, és Solly is elhagyja a jövő héten – de
uralkodnia kell magán. Maga előtt látta Sollyt, világosan, mint a holdat kinn
az égen, holtan fekve egy kihalt utcán, arcával, szép szemével a holdra
meredve, és tudta, hogy nem álmodik, halottnak látja, halottnak, és soha többé
nem látja élve. Leborult a heverőre és zokogott. – Ne halj meg, Solly! Ne halj
meg! Drága Solly, kérlek!
Kinyújtotta a kezét és ismét felkattintotta a rádiót.
 ... a felháborodott ausztráliai hatóságok gyors intézkedéseket tesznek, hogy
észre térítsék az amerikaiakat... Az ausztrál nép megsértése... a fasizmus elleni
háború arculcsapása... Mind ez idáig sikertelenül igyekeztek felvenni a
kapcsolatot a főparancsnokkal, Jack tábornokkal. Úgy hírlik, épp északon
van, ahol a másik háború folyik. Hatóságaink Washingtonhoz fordultak...
Időközben a bainbridge-i csata tovább dúl...
Hajnali négy óra múlt, és a bainbridge-i csata második napja elé nézett.
Minden ponton és minden milliomod pillanatban harcoltak, amióta átjöttek a
György Király-hídon, Solly elvesztette idő- és térérzékét, úgy érezte, beszakad
a háta, kettéroppan a gerince, soha többé nem fog aludni, nem fog sírni, és a
válla már bizonyára eltört a puska és a géppisztoly állandó rúgásaitól,
billentyűt húzó ujja elzsibbadt, de gazdája éber volt. Harcoltak háztömbről
háztömbre, teherautó teherautó ellen, Kacsa Kacsa ellen, Kacsa teherautó
ellen, épületről épületre, házról házra, vállvetve, ember ember ellen. Solly
mindenütt holtakat látott és haldoklókat, de semmi jelét Könyvmolynak vagy
Békés Larkernek. Scottyt a Jones Street-i őrszoba közelében ölték meg.
Kinyírtak mindenkit, gondolta. Mindet megölték, mind halott, halott,
halott, és talán nekik jobb, mint őneki, akit egy karcolás sem ért. Moly és
Scotty és Békés és Moly és Scotty és Békés. Mindörökre rendezték
tartozásaikat. Nem tudta, nem volt bizonyos Moly és Jimmy felől, de a
bensejében érezte. Samuels, Solly meg a géppuskás egész éjjel utat lőttek
maguknak az utcákon, fel-alá, nem tudták, kit ölnek meg és hányat – Solly
még a géppuskás nevét sem tudta. A géppuskás már halott volt, Scotty is,
akárcsak a katonák mindenütt, minden utcában, minden kapualjban. A
fegyverek egész éjjel szóltak, böfögtek, üvöltöttek egyetlen édes dallamot:
“örök békére lelhetsz a halál nagy szívén." – Talán vége az egésznek,
gondolta, a bainbridge-i csatának – már nem hallotta a háború hangjait.
Megsüketült, talán sosem hall többé, vagy talán már ő is elnyerte a halál örök
békéjét. Talán már halott... remélte... szinte remélte...
De magára kiáltott: “Még élek! Még mindig élek! Fannie Mae! Még élek!
Mondd meg a fiunknak! Még élek", miközben az őrült Kacsa vadul vágtatott
egy keskeny utcán. Az éjszaka folyamán háromszor cseréltek járművet.
Kacsáról teherautóra, teherautóról Kacsára. A Kacsa hirtelen kibukkant egy
széles térre, amelyet elöntött az érzéketlen, érzelemmentes narancsszínű
holdfény, és teljesen kiértek a háborúból. Jó volt élni, érezni, hogy a hűvös,
friss levegő beáramlik fáradt tüdejébe. Kihúzta magát, körülnézett, kitátotta a
száját, lehunyta a szemét, mélyen beitta a levegőt, és ezt szokta Scotty úgy
emlegetni: “Ha behunyod a szemed, nem látod többé a világot."
Valami csaknem érzéketlen mozgás volt egy pad mögött, ahogy két M–l-es
puska gondosan célba vette Sollyt, egyre közelebb engedték, hogy biztosan
találhassanak. Közelebb... közelebb... közelebb... nem hibázhatják el, még ha
akarják sem... Nem lett volna szabad lehunynia a szemét. Közelebb... most.'
Samuels inkább érezte, mint hallotta a mozgást, és nem tétovázott, hogy
miért vagy hova, vagy ki, vagy szíves engedelmével, hanem végigpásztázta a
padot géppisztolyával, amelyet még a lidércnyomás egy korábbi szakaszában
örökölt. Két rövid kiáltás a gyászpadról, aztán megint béke és nyugalom.
Solly úgy pottyant a Kacsa padlójára, mintha hasast ugrana. Amikor végre
visszanyerte a hangját, azt mondta:
– Köszönöm, barátom! – Az Idő jelentette az egyetlen különbséget élet és
halál között, az Idő tudott várni, de türelmetlenkedni is.
Barátja azt mondta: – Nagyjából már itt az ideje, hogy “barátnak" szólítsuk
egymást. Elég rég munkálkodunk rajta.
Solly fahangon belenevetett a sötétségbe. Egy századmásodpercen múlt az
élete. – Te színes bőrű vagy ma éjjel, öreg cimbora! Megszolgáltad.
Felvétetlek a klubba! – A sofőr elnézően nevetett rajtuk.
Samuels felpattant és dühösen ráordított Sollyra: – Fehér vagyok és a
barátod! Te néger vagy, és a legjobb barátom, és mindketten az emberfaj
barátai! Kímélj meg a bárgyú, nacionalista szarakodásodtól!
Solly a sötétségen át Samuelsre meredt, és megpróbálta kinevetni: – Ahogy
óhajtod, öreg cimborám!
A sofőr feléjük fordult, és újra nevetett, keményen, keserűen.
Meghitt párbeszédüket durván félbeszakították a géppuskasorozatok, vagy
két háztömbnyire a tér mögül. A sofőr gyors fordulattal visszaindult a harc
középpontja felé, amely már elcsöndesedett.
Egy idő múlva Solly megjegyezte: – Úgy látszik, körülbelül mostanra
fogyott ki mindenkinél a lőszer vagy talán a szusz.
Már csak szórványos lövöldözést lehetett hallani.
Lomhán végighajtottak egy sötét, keskeny, néma utcán. – Talán mindenki
végiggondolta és rájött, hogy milyen bolond – mondta Samuels. – Talán
másképp éreznek.
A sofőr rekedt, száraz hangon, déli kiejtéssel hátraszólt: – Ti nyilván
odafentről, északról jöttök! A sápadt arc: sápadt arc, és sápadt arc is marad,
míg nem lesz belőle halott sápadt arc.
 Solly nevetett, nevetett, nevetett. Eszébe jutott, amit Scotty mondott pár
órával ezelőtt, és nevetett, sírt, sírt, nevetett.

A kábelek izzottak Washington és Bainbridge között. A fülek is. És

fejvesztés lesz a tisztikarban.
Washington az ausztrál hatóságoktól értesült a csatáról, és nyomban
kapcsolatba lépett az Adeline Streettel, a Csendes-óceáni hadszíntér déli
övezetének főparancsnokságával.
A főparancsnok a Fülöp-szigeteken volt. Egyik lakája, Bensőn vezérőrnagy
fejére szakadt a Pentagon minden haragja.
– Nincs bocsánat, Bensőn! Véget vet annak a kurva faji zavargásnak!
– Ura...
– Maguk mind teljesen megvesztek odalenn? Nem tudják, miért folyik ez a
háború?
– De...
– Nincs de, Bensőn! Azonnal véget vet neki! Ez minden. És a mélyére
hatol, hogy ki a felelős, és nem közlegényekre gondolok! Széles körű
vizsgálat lesz, hadbíróság meg minden egyéb! Ez Amerika szégyene!
– Igenis, uram...
– És nem ajánlom, hogy bekerüljön a lapokba az ügy, különben a maga feje
is a porba hull...! Ez nem fenyegetés, hanem ígéret! Nem kerülhet
nyilvánosságra, érti?! Nem érdekel, hogyan akadályozza meg!
Amikor Bensőn vezérőrnagy letette a kagylót, érintkezésbe lépett a
hadosztályparancsnokkal; lehordta, őrjöngött, szitkozódott és fenyegetőzött. A
hadosztályparancsnok felhívta Jefferson Jamison dandártábornokot, a
Worthington Farms táborparancsnokát, és ez így ment tovább, lefelé, míg el
nem érte William Roseville ezredest, a segédtisztet.
– Mi a nyavalyát tesz, hogy véget vessen ennek a faji zavargásnak? –
kérdezte a helyőrségparancsnok. Jamison tábornok éppúgy Dél fia volt, mint
segédtisztje, hivatásos volt és West Pointot végzett, magas, kék szemű,
rendkívül jóképű, sietősen őszülő ötvenéves.
Roseville épp futólépésben érkezett meg az irodába. Zihált.
– Semmit, uram. Úgy értem, megpróbáltam, de...
– Semmit?! – Jamison hitetlenkedve meredt az ezredesre. – Azt akarja
mondani, hogy nem tesz semmit?!
 Roseville még nem volt izgatott. Bármily tiszteletet parancsoló volt is a
tábornok, Roseville szinte képtelen volt tisztelni, minthogy ő a tábornok
feleségével hált, és tudta, hogy a tábornok minden kövérfenekű fiúval hál, aki
csak a keze közé kerül, még faji előítéletei sincsenek; és a tábornok
feleségétől egyéb intim részleteket is megtudott a nagy emberről.
– Uram, én telefonáltam önnek. Beszámoltam az esetről, amikor visszatért
a táborba, és nem látszott úgy, mintha... úgy értem, megpróbáltam
megakadályozni, hogy... mindent elkövettünk...
– Nagyon figyeljen ide, Roseville ezredes! – mondta Jamison tábornok. –
Először is magának volt először lehetősége, hogy feltartóztassa a városba tartó
konvojt! – érti?! Akkor kellett volna megállítani az egészet, de maga – saját
bevallása szerint – hagyta, hogy a niggerek bolonddá tegyék. – A tábornok
elhallgatott és megvetően meredt segédtisztjére. – Másodszor, úgyszintén saját
bevallása szerint, maga robbantotta ki a zavargást a buta telefonálgatásával!
Ha annyi gondot fordítana a hadsereg ügyeire, mint annak a stratégiájára és
taktikájára, hogy átküzdje magát minden kurva bugyiján, innen Melbourne-ig,
katonai lángelme volna!
Ez a disznó tud rólam meg a feleségéről, gondolta az ezredes, és kész a
csorda elé hajítani! Hálásnak kéne lennie. Kielégítem Marthát, miközben a
férje futkos minden Tommy, Dick és Harry után.
– Magának egyszerűen döntenie kellett, és ahelyett, hogy a fejét használta
volna, pánikba esett, mint egy hisztériás nő. Magáé a teljes felelősség
mindazért, ami történt. Ennél ostobább, hisztérikusabb viselkedést...
Az ezredes olyan dühös volt, hogy reszketett, és átmenetileg cserbenhagyta
a hangja; megijedt, mert látta a tábornok arcán a leplezetlen gyűlöletet. Azt
tehetsz velem, amit akarsz, te lottyadt dög, boldogan odavetsz a farkasok elé,
és nézed, hogy csontig lerágnak, nekem pedig nincs kire uszítanom őket!
Amikor megjött a hangja, azt mondta: – Uram, ellent kell mondanom
önnek. Én nem...
A tábornok már dühbe lovalta magát. – Fütyülök arra, hogy ellentmond,
hogy kit baszogat, vagy hogy ki baszogatja magát! Washington fenyegetőzik.
Érti, hogy mit jelent ez?! Valaki itt bűnhődni fog, és az illető nem Jamison
tábornok lesz, megértette?! Faji zavargás Ausztráliában...! Mire végzek
azokkal a fekete Kétéltűekkel, már bánni fogják, hogy a világra jöttek. És
maga, ezredes, maga...
– Nem leszek senki bűnbakja, tábornok úr. Még a magáé sem. Én...
 – Maga befogja a száját és idefigyel! összeszed a helyőrségen minden fehér
katonát, aki még nincs Dél-Bainbridge-ben! Átveszi a parancsnokságukat!
Átviszi őket a folyón és békésen véget vet annak a hülyeségnek, amelyet
elindított! Mégpedig tüstént! Várjon csak, eszembe jutott, hogy jobb, ha
magával megyek. Megint eltolhatja. Értesítsen, amikor készen állnak!
Roseville a tábornokra meredt. Világos volt az ábra. Őbelőle lesz a bűnbak,
a tábornokból pedig a hős, aki eloltotta a tüzet, és megóvta a szűz becsületét.
És semmit sem tehet, hogy másképp végződjék a mese. Semmit. Az égvilágon
semmit. Semmivel nem mentheti meg a bőrét. Máglyára küldik, Jamison
tábornok pedig újabb dicséretet kap. De a hadbíróságon elmondhatja az esetet
úgy, ahogy történt, hadd hulljon a mennykő mindenhova, zuhanjon vele a
tábornok! Ezt megteheti! Szinte megvigasztalta a tudat, hogy hatalmában áll
kinyírni a tábornokot, összedöntheti az épületet, még ha őt magát is betemeti
az omladék.
– Mozgás, Roseville! – ordította a tábornok.
Roseville vigyázzba vágta magát, tisztelgett és kisietett a korahajnali
sötétségbe.
– Csak kerüljenek a hadbíróságom elé azok a mocskos Kétéltűek! –
kiáltotta a tábornok a kora hajnali sötétségnek. – Harcolni akarnak, ugye?
Fölküldöm a nyomorult fekete csibészeit északra, az istenverte frontra!

Már több, mint fél órája elhagyták a Kacsát, és a halottak, haldoklók

roncsai között kószáltak Dél-Bainbridge holdsütötte utcáin, jenki katonákkal
találkoztak, sétáló vagy kocsikázó, csöndes katonákkal, fehérekkel, és
színesekkel, és fölfordított teherautókkal és Kacsákkal és üvegcserepekkel, és
mintha mindenütt tájfun, tornádó, hurrikán és földrengés kombinációja zúzta
volna össze az üzleti negyedet. A lövöldözés teljesen elhalt. Valószínűleg
kifogytak a lőszerből, vélte Solly. És talán a gyűlöletből is, remélte Samuels.
Solly és Samuels fáradt járőrként járta az utcákat, üres fegyvereikkel
megfordították a testeket, ismerős arcokat kerestek. Kapuk alá néztek be,
Kacsák és teherautók alá. Keresztülbotlottak katonákon, akik helyben
elaludtak, amikor vége lett a lövöldözésnek. Sollynak eszébe jutottak a
Bowery alvói, a New York-i tél hidegében. A hajnal épp hasadóban volt, és ők
leültek a járdaszegélyre, az elmúlt huszonnégy óra minden félelme, fájdalma,
iszonyata, fáradsága megrohanta őket, elnyúltak, majdnem elaludtak, noha
nem tudtak igazán elaludni. Solly azt hitte, soha többé nem alhat már. Örökké
lidércnyomásban fog élni.
– Szedjük össze magunkat – szólt oda Samuelsnek. – Meg kell találnunk
Jimmyt meg Molyt, és elhúznunk a csíkot innen. – Föl akart állni, de nem
tudott. Miért olyan sietős a dolga? Hova mennek egyáltalán? És mi lesz, ha
odaérnek? Hadbíróság, amelynek valószínűleg az lesz a vége, hogy fölküldik
őket Északra, újra a frontra, csatlakoznak a többi katonához, és elvégzik a
munkájukat: meghalnak. Most valahogy irigyelte Scottyt.
– Csak még pár percet – mondta Samuels. – Üljünk még pár percig.
– Ugyan, gyere már. Ne aludj el. El kell indulnunk. Meg kell találnunk...
gyere... gyere! Ne aludj el!
Föltápászkodott és sikerült rávennie Samuelst is a fölállásra. Botorkálva
nekivágtak az utcának.
– Hogy lehet innen kijutni? – motyogta Samuels. – Merre van a híd?
Befordultak a sarkon, és a távolban megpillantottak egy felfordult Kacsát.
Solly futni kezdett. Látta a fordítva álló Kettős Győzelem feliratot, a
Könyvmoly híres védjegyét a Kacsa farán. Úgy kiáltozott, mint egy kisgyerek
karácsony este. Megpillantotta a nagy, világító betűket: FANNIE MAE.
– Moly! Moly!
Kihúzták a testeket a Kacsa alól Moly, Kölyök Banks és Jimmy.
Jimmy mosolygott. Moly dühös volt. Banks megkeményedett kölyökképe
már nem volt tanácstalan: mintha végre megtalálta volna az ügyet, amiért
érdemes meghalni.
Solly nem tudta levenni a tekintetét róluk. Különösen Jimmyről, a
Békésről. A végtelenbe rögződött, örök mosoly. Mintha komisz tréfát űzött
volna az egész rohadt világgal, és most lelépett a színről. Mindhárman
meglelték azt az ügyet, amely fölért drága életükkel.
Gondosan végigfektették őket a járdán, egymás mellé, ők ketten pedig
leültek a járdaszegélyre és sírtak. Még annyi fáradságot sem vettek, hogy
szégyelljék a sírást. Túlcsordult bennük a fájdalom, és hagyták, hogy ömöljön
a könnyük. Elfeledték, hogy férfiak, akik állítólag nem szoktak sírni.
Solly nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy halottak, örökre halottak
már, Scotty is halott, nem kellett megtörténnie, nincs rá földi ok, és eszébe
jutott, amikor először találkozott a nagyszemű, nyájas katonával akkor éjjel
Ebbensville-ben, de halottak, halottak, és valahányszor azt hitte, hogy
abbahagyta a sírást, újra és újra feltört belőle, hányingere volt. Számukra
végre a háborúnak, gondolta, mindennek vége, nekik jobb, örülnöm kéne a
nevükben, és sírt, és sírt, és abba kell hagynia a sírást, nem használ, nem hozza
vissza Molyt, Scottyt, Jimmyt és Billyt, de a szeme mindig újra megtelt
könnyel, nem tudott nem sírni. Valaha csecsemők voltak New York Cityben
és iskolába jártak és ők is álmodoztak és férfivá értek és reméltek és akarták,
hogy valakik legyenek, sikert akartak és saját családot, és most itt vannak,
tízezer mérföldre az otthonuktól, az ország, a Demokrácia, a Szabadság és
Emberség harcosai, és halottak, halottak... És holnap is halottak lesznek, és
holnapután is, és azután is, és azután is, halottak örökkön-örökre...
És nincs Szabadság, nincs Demokrácia. És a világ szomorú – ez a rohadt
világ a legszomorúbb hely az egész világegyetemben.
– Az égvilágon semmi értelme... – mondta Samuels. – Az égvilágon... –
elcsuklott a hangja.
Solly fölállt és fátyolos szemmel nézte a holttesteket. “Megígérem,
cimboráim, hogy sosem felejtem el azt, amit érzek ezen a hétfő reggelen.
Mindig gyűlölni fogom a háborút, egész szívemből. Mindig harcolni fogok
azok ellen, akik verik a harci dobot a Szent Hazafiság nevében, bármely
országban, bármely nyelven. Minden erőmmel harcolni fogok az átkozott,
pöffeszkedő rabtartók ellen, akik profitálnak ebből az őrületből."
Szipogott. Rámosolygott a Könyvmolyra. “És megígérem a Kettős
Győzelmet".
Érzékei a bolondját járatták vele. Mintha Moly ajka szóra nyílt volna,
kristálytisztán hallotta a hangját: – Hol voltál, Solly őrmester? Velünk kellett
vón' lenned, édes cimborám! Mi már learattuk a Kettős Győzelmünket.
Solly kacsintott: – Kösz, Moly.
És most tudta azt, amit remélt, hogy sosem is felejti el. Minden vészkijárat
abból, hogy néger, inkább illúzió volt, semmint valóság, s megfosztotta
méltóságától. Minden egyéni megoldása, minden személyes ingósága.
Megjelenés, Személyiség, Műveltség, Siker, Beilleszkedés, Biztonság, az
egész rohadt bazár egyetlen nagy ábránd volt, méltóság nélkül. Fannie Mae
emberséget emlegetett. Olyasvalamit akart elérni, ami méltóság nélkül sosem
volt és sosem lesz. Ha különbékét kötne a fehér gazdával, vajon menlevél
lenne-e az ebben a nagy fehér civilizált dzsungelban, ahol örökké dúl a
háború? A fia is menlevelet kapna-e? Mindenhova, mindenkorra? Rossz
helyen keresett.
– Kösz, Moly pajtás.
– Mit motyogsz? – kérdezte Samuels.
 – Kösz, Moly pajtás. Köszönöm, Kölyök és Jimmy. Köszönöm, drága
Fannie Mae. Köszönöm, Scotty!
Sose add föl az emberségedet, mondta Fannie Máé. Sose áldozd fel az
emberségedet. Néger vagyok, és csak Mollyval és Jimmyvel és a Kölyökkel
érhetek el bármit, ami tartós érték. És Scottyval és Grant Tábornokkal és
Nyakiglábbal. És Fannie Mae-val és Mamával. És a fiammal. Ez az út vezet az
emberi méltósághoz. Minden egyéb: sivatag. Békés Jimmynek tudnia kellett
ezt, amikor kilépett a sorból Ebbensville-ben.
Szeme ismét könnybe lábadt, és ahogy ránézett cimboráira, mintha
rámosolyogtak volna, mind a hárman, Dél-Bainbridge minden halottja
mosolygott, körös-körül mosolyogtak az elesett harcosok, és Solly elfordította
a tekintetét, újra meg akart szólalni, de nem talált szavakat. Vállán érezte
Samuels karját. Újra leültek, és ezúttal nem sírtak. Már nem maradt könnyük.
Scotty, Moly, Banks, Békés meg a többiek mind, gondolta Solly, nem
sírnak. A halálban győztek, s hátrahagytak engem, hogy sírjak fölöttük, és
meghaljak, és ők már halottak, s hátrahagytak engem, hogy viseljem a terhet.
Irigyelte őket. De erőt is merített belőlük, és bűnösnek érezte magát.
Még egyszer megnézte Molyt, Bankset és Békést, s a szeme ismét könnybe
lábadt. Bűnösnek érezte magát, mert életben maradt, csak ő maradt életben, a
többiek mind meghaltak, és még bűnösebbnek érezte magát azért, hogy örül
az életnek. Miért menekült meg, mi célból? Tombolt benne az életöröm. Úgy
örülök az életnek, Fannie Mae! Szégyellem, de örülök, nagyon örülök! Édes,
hűvös reggeli szellő becézte verítékes homlokát, és megígérte magának,
megígérte nekik, hogy a világ megismeri történetüket. Ha él, megírja.
– Ha hazajutok, testvéreim – gondolkodott öntudatlanul fennhangon –,
beszámolok a világnak harcotokról itt, Bainbridge-ben. Talán még nem késő
elmondanom széles e világnak, elmondanom, hogy ha nem oldják meg ezt a
kérdést, az egész rohadt világ olyan lesz, mint Bainbridge ma reggel! Az egész
rohadt világ olyan lesz, mint Bainbridge!
Teljesen megfeledkezett Samuelsről, amíg a másik meg nem szólalt: –
Ezúttal talán valóban békénk lesz. Talán, miután vége lesz a háborúnak.
Solly megrázta égő fejét. – Nincs béke... nincs béke... nincs béke, míg
szabadság nincs! Nem teheted az embert rabszolgává úgy, hogy azt kívánd,
békében éljen veled!
Két fehér katona közeledett feléjük az úton, s vagy három méternyire tőlük
megálltak. Solly és Samuels ösztönösen üres fegyvere után nyúlt.
 Az egyik katona rekedt, riadt hangon, déli kiejtéssel azt mondta: – Nem
harcolni akarunk, kispajtások. Csak le akarunk ülni, és egy kicsit pihenni. –
Valószínűleg Georgiából származott. Vagy Texasból, vagy Louisianából, vagy
Alabamából.
Solly talpra ugrott. – Ez csak csel! Tetves, rohadt csel! Valamire
készülnek. – Majdnem előrebukott.
A fedetlen fejű fehér katona azt mondta: – Nem csel ez, kispajtás. Csak
éppen kikészültünk, ki vagyunk nyúvadva és semmi bajunk senkivel, és az
egész istenverte dolognak semmi értelme. – Föltartotta a tenyerét, mintha esőt
kémlelne.
– Látjátok, nincs fegyverünk, se semmink. Csak bánjuk az egészet. A
színesek sosem bántottak minket. Be se akartam jönni a városba! Az élő
istenre esküszöm, hogy én meg a komám nem akartunk bejönni! – Solly
rámeredt a fekete hajú, sápadt arcú fickóra, akinek megtelt könnyel a szeme.
Az egész kurva hadsereg csak hátulgombolós bőgőmasinák hordája.
– Csak az segít, ha belevernek némi észt a fejetekbe – mondta Solly. Talán
csak az segít.
– Ti nem láttátok, amit mi láttunk az éjjel – mondta a katona. – A
legrémesebb a világon...
Solly visszaült, és a két ember odalépett, leült a közelükben, de nem
melléjük. A másik fehér katona azt mondta:
– Semmi bajunk senkivel.
– Beleverni némi észt a fejetekbe – motyogta Solly. – Csak az segít.
Teherautók közeledtek valamelyik országúton, isten tudja, hol nyögve és
morogva, Solly fejében dübörögtek, az öböl fölött pedig virradt, odakünn a
Korall-tenger fölött kigyulladt a nap fáklyája, hogy fénybe borítsa a vadonatúj
reggelt. Fölébred a világ, gondolta Solly. Maradjon örökké ébren.
Forróságot érzett, emésztő forróságot. Lángba bárul az egész rohadt világ.
Hinni akarta, hogy új világ nő ki a füstölgő romokból. Hinni akarta, hogy
bármi maradjon is meg ebből a világból, majd észhez tér, valami újat hoz
létre, valami mást, valami újat, újat és egészen mást. Hinni akarta, hogy Kelet
és Nyugat találkozhat valahol, valamikor, valamikor hamarosan, mielőtt késő.
Mielőtt az egész világ olyan lesz, mint Bainbridge. És létrehozhatnak valami
újat, különbet mindennél, ami valaha is létezett. Mintha egy férfi és egy nő
gyermeket nemzene, akiben mindketten benne vannak, mégis alapvetően
különbözik mindkettőjüktől. Hinni akarta, hogy Kipling sora elavult. Vadul
akarta hinni, hogy mind e pusztulás valamiért történt. Némi észt verni a
fejükbe. Ha nem szeretnek, hát majd tisztelnek! Eszébe jutott Grant Tábornok
és tiszta, jogos haragja. Talán ő volt a legbölcsebb valamennyiük közül.
Amikor azt mondta: “Utolsókból lesznek az elsők!" Talán valóban Új Világ
születik, egy új és más párbeszéddel, amely a néphez igazodik. Mi mást
remélhetünk?
Bizony, Moly és Jimmy és Kölyök és Scotty és Grant halott, és fölébredt a
világ.
Mi, négy katonák pedig itt ülünk és sírunk.
Valahonnan négy néger katona bukdácsolt elő.
– Merre van a híd, pajtások? – kérdezte az egyik.
Solly fölnézett rájuk. Riadt, elveszett, fáradt arcok. – Üljetek le, bajtársak,
és érezzétek magatokat otthon – mondta. Itt van az Új Világ. Sollyra
meredtek, aztán a többiekre. A sarok mögül még egy bukkant elő.
Az előbbi azt mondta: – Hogyne, miért ne? Úgy értem, úgysincs hova
mennünk.
És odajöttek és leültek és vártak. Mire?
Jamison tábornok békét hozó teherautói befelé gördültek a városba.
Fölébredt a világ.
Mi pedig, szegény ördögök, itt ülünk és sírunk.