Kisteleki Károly, Lővétei István, Nagyné Szegvári Katalin,

Rácz Lajos, Schweitzer Gábor, Tóth Ádám

Egyetemes állam-
és jogtörténet
Ókor – feudális kor
 irta az Eötvös Loránd Tudományegyetem
Állam- és Jogtudományi Kar
Egyetemes Állam- és Jogtörténeti Tanszék
szerzői munkaközössége:

© Kisteleki Károly (10.,11.,18.), 1998

© Lővétei István (1.), 1998
© Nagyné Szegvári Katalin (4.,13.,14.,15.,16.), 1998
© Rácz Lajos (2.,5.,6.,7.,9.,17.), 1998
© Schweitzer Gábor (3.,8.), 1998
© Tóth Ádám (12.), 1998
© HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft, 1998

Szerkesztette
Rácz Lajos

Lektorálta
Máthé Gábor

A HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest kiadása

Felelős vezető: A Kft. ügyvezető igazgatója

A Kiadó számára minden jog fenntartva. Jelen könyvet, illetve annak

részleteit tilos reprodukálni, adatrendszerben tárolni, bármely formában vagy
eszközzel - elektronikus, fényképészeti úton vagy módon -
a Kiadó engedélye nélkül közölni.

ISBN 978 963 821 399 0

Felelős szerkesztő: Dr. Szentpétery Petronella

Tipográfia és műszaki szerkesztés: Nagy Károly
Olvasószerkesztő: Nagy Károly
Készült: Regiszter Kiadó és Nyomda
Terjedelem: 19,25 (A/5) ív
 TARTALOM

Bevezető / 5

I. AZ ÓKORI ÁLLAM ÉS JOG / 7

1. Jogantropológia: a társadalom és jog őskora / 9

2. Mezopotámia államai és joguk / 27
3. Az ókori zsidó állam és jog / 55
4. Az ókori görög állam és jog / 67

II. KÖZÉPKORI ÁLLAMTÖRTÉNET / 87

5. A Frank Birodalom kormányzása / 89

6. A Bizánci Birodalom kormányzása / 111
7. Állam- és egyház a középkorban / 123
8. A középkori városok / 137
9. Hűbériség, rendiség, abszolutizmus / 147
10. A középkori Oroszország /167
11. Az Ottomán Birodalom kormányzása / 175

III. KÖZÉPKORI JOGTÖRTÉNET /195

12. A római jog továbbélése / 197

13. Az európai feudális jogrendszer / 203
14. A bírói hatalom és peres eljárás a középkorban / 221
15. A feudális magánjog / 237
16. A feudális büntetőhatalom és büntetőjog / 269
17. A kánoni jog / 285
18. A mohamedán jog / 298
 BEVEZETŐ

Az Egyetemes Állam- és Jogtörténet studiumának újszerű anyagát tartja

kézben az olvasó. Maga a tárgy elnevezésében egyetemességet ígér, ám
ez csak a hagyományos szóhasználat értelmében igaz. Hiszen egyre
egyetemesebbé táguló világunkban egy éves tárgy keretében lehetetlen a
világ történetileg kialakult, valamennyi állam és jogrendszeréről még csak
vázlatos képet is adni. Így a tananyag összeállítása során óhatatlanul
kényszerpályán mozog a szerkesztő és tankönyvíró egyaránt.
Tudniillik behatárolt az író térben és időben, azontúl pedig a tárgy okta­
tásának hagyományai is befolyásolják. Közismert, hogy az egyetemes
jogtörténet hazai oktatásának kezdetei a múlt század közepére nyúlnak
vissza, s a nagynevű Wenzel Gusztávhoz kötődik. Az 1850-es években,
ugyanis a jogi karon akkor az osztrák kormányzat betiltotta a jus patrium
oktatását. Ekkor Wenzel arra az elgondolásra jutott, hogy a betiltott tárgy
helyett Európai jogtörténetet kell tanítani, amely a hazai jogot (jus patrium)
is magába foglalja. Egyetemes európai jogtörténet című munkája 1869-
ben már harmadik kiadást ért meg. Így e szükségből elkezdett munkából
erény lett, amennyiben a tárgy rövidesen felsorakozott a jogtörténeti alap­
vizsgák - római jog, hazai jog, egyházjog - közé.
Úgy tűnik, hogy az azóta eltelt több, mint száz év sem változtatott sokat
a Wenzel által lefektetett célkitűzésen, azaz mindazokat a jogterületeket
kell a tárgy keretében áttekinteni, amelyek alapvetően befolyásolták az
európai és benne a hazai állam és jogfejlődést. E felfogás felment minket
annak részletes taglalásától, hogy miért nem foglalkozunk részletesen a
távol keleti jogokkal vagy netán az afrikai törzsi jogokkal. Ezen Európa
centrikusságnak a ma időszerűsége mellett további indoka, hogy napja­
inkban az Európából kiindult kultúra soha nem látott elterjedésének és vi­
rágzásának vagyunk tanúi. E kultúra szükségszerűen közvetíti más konti-

5
nensek irányába a jogfejlődés eredményeit is. Így ezek, az ottani áthatá­
sok szintén nem érthetők meg az európai jog alapos ismerete nélkül.
Vállalkozásunkban tehát elsősorban azon állam és jogfejlődési eredmé­
nyeket mutatjuk be, amelyek döntően befolyásolták az európai jogi kultú­
ra alakulását. Így indulunk a Közel-Keletről, Mezopotámiából és az euró­
pai abszolutizmusoknál végezzük.
Másrészről fontos hangsúlyozni, hogy bizonyos vonatkozásokban meg­
kíséreljük megújítani a tárgy oktatását. Ez esetünkben főleg abban nyilvá­
nul meg, hogy az állam és jogfejlődés fontosabb csomópontjaira tekintet­
tel egy-egy mintát ragadunk ki, vagy megpróbálunk szintetizálással egy
áttekintést, keresztmetszetet adni. Ily módon a középkort illetően szakí­
tunk azzal a hagyományos felfogással, amely országonkénti felsorolás­
ban és kronologikus sorrendben kísérte végig az egyetemes állam- és
jogfejlődést.
E módszertől nemcsak tanulási könnyebbséget várunk. Hisszük, hogy
az érdeklődők, de a kis csoportokban oktatók is ezen általános állam- és
jogfejlődési típusokból kiindulva logikusabban és talán történetileg hitele­
sebben tudják elhelyezni az általuk elemzett egy-egy terület eredményeit
a jogi struktúrák történeti hálóján.
Minden kritikát köszönettel fogadunk, mert azt a középkori magyar de­
ák szavaival: „jó szándékunk ígérete szerint javulásunkra fordítjuk!" Mun­
kánk fogyatékosságaival tisztában vagyunk. Ilosvai Péternek Szent Pál
apostolról írott szép históriáját idézve: „Nem csuda, ha vétek vagyon az
írásban, sok reszelő, s fúró kárt tett nékem abban."

1998. szeptember

A szerkesztő

6
 I. rész

AZ ÓKORI ÁLLAM ÉS JOG

 1. fejezet

JOGANTROPOLÓGIA:
A TÁRSADALOM ÉS JOG ŐSKORA

„Van-e a jognak kezdete?"

A címben idézett kérdés álkérdésnek tűnhet. Ha elővesszünk bármely, a

jog korszakokon és földrajzi határokon átívelő történetét összefoglalóan
tárgyaló, Európában, vagy legalábbis az európai jogtörténetírás hagyo­
mányai szerint írt monográfiát, tankönyvet azt találjuk, hogy a jog történe­
tét többé-kevésbé világosan meghatározható történeti korszaktól kezdve
mutatja be. Még az is nagyjából azonos, hogy a jog kezdetét valahol az
ókori (közel-)kelet államai, birodalmai megszilárdulásának, az azokat irá­
nyító hatalmak stabilizálódásának a korszakára teszik, ahol egyes uralko­
dókat mint nagy törvényhozókat tárgyalják, a nevükhöz kötött törvényeket,
ill. a törvényjellegűnek tekintett jogkönyveket pedig mint a jog megjelené­
sének példáit mutatják be. S bár a jog megjelenését kifejezetten nem azo­
nosítják e törvények megjelenésével, a jogtörténetírás mégis azt sugallja,
hogy a jog az emberi társadalom történetének adott fokán, a civilizációban
létrejött államokkal együtt, azokban alakult ki.
A jogtörténetírás alapján tehát történetileg előttünk állnak az „első
jogok". De amit a jogtörténetírás csupán adott társadalomtörténeti kor­
szakra datál, azt néhány - napjainkban uralkodónak tekinthető - jogel­
mélet elméleti tételként, kategoriális meghatározásként állítja: minden jog­
elmélet, amely a jogot az államhatalomból levezetett vagy levezethető
(magatartás vagy társadalmi rend) szabályozásként, (jogalkotó) akarat­
ként, normaként határozza meg, szükségképpen az állam megjelenésé­
hez köti a jog megjelenését, az állam pedig konvencionálisan a civilizáció
„terméke". Vannak továbbá olyan jogelméletek is, amelyek - általánosabb
társadalomelméleti keretekbe illeszkedve - kifejezetten evolutív történeti
folyamatként, azok logikailag levezethető eredményeként határozzák
meg a jog társadalmi megjelenését, bármi legyen is annak konkrét for­
mája.

9
 Az európai, ill. az európai tudományos hagyományokra épülő jogtudo­
mányok alapján tehát világosan előttünk áll a jog történeti és kategoriális
kezdete, amely a mai jogtudományi gondolkodásunkban már szinte axió­
maként hat a joggal kapcsolatos további gondolkodás számára. Azonban
természetszerűleg adódik a kérdés, hogy milyenek lehettek azok a társa­
dalmak, amelyekben „nincs" jog, maga a jog támaszkodik-e kialakulásá­
ban „előd-intézményekre", vagy pedig eredeti kulturális találmány? Ha
igen, akkor milyenek lehettek ezek az intézmények, hogyan működhettek:
mind a történeti, mind az elméleti gondolkodás majdhogynem szükség­
szerűen veti fel a „Mi volt előtte?" kérdését.

I. A civilizáció előtti társadalmak „joga" kutatásának kezdetei

A civilizáció előtti társadalmak kutatása voltaképpen majd egyidős ma­

gával a civilizációval, elég, ha az ókori utazókra, kereskedőkre, történet­
írókra gondolunk, akik beszámoltak a környezetükben élő, oda belépő
társadalmak sajátosságairól, de már a görög társadalomfilozófiában is
megjelenik a civilizációs társadalomnak a civilizációt megelőző természe­
ti állapotból való levezetésének a tétele. Némileg más a helyzet a jogot
illetően, a jogot megelőző „jog"-ról szisztematikus beszámolók, elemzé­
sek nemigen születtek. Ilyesmihez a szokásokról, szokásrendszerekről,
mint adott nép, vagy csoport sajátos ethoszáról szóló ismertetések álltak
legközelebb. Már az ókorban kialakult az a kettős szemlélet, amely szerint
egyrészről a civilizáció a nem-civilizációt mint tökéletlent, kultúrálatlant,
„barbárt" szemlélte, másrészről viszont olykor a „civilizációs romlás"-hoz
képest valami természetesnek, boldognak, aranykornak látta, ahol a (civi­
lizációs) kényszer-intézményként felfogott jog hiányzik:

...Aurea prima sata est aetas, quae vindice nullo

sponte sua, sine lege fidem rectumque colebat.
Poena metusque aberant, nec verba minantia fixo
aere ligabantur nec supplex tuba timebat
iudicis ora sui, sed erant sine vindice tuti. ...
(Ovidius: Metamorphoses)

10
 ... S lett legelőbb az aranykorszak, mely nem fenyítéstől
s törvénytől, hanem önként folyt becsületben, erényben.
Félelem és megtorlás nem volt, felszegzett érc
bősz szót nem mutatott, a tömeg nem nézte riadtan
esdve bíráját, bírátlan volt kiki biztos. ...
(Devecseri Gábor fordítása)

Szisztematikusan csupán a XIX. sz. jogtudománya vetette fel a jog

előzményei kutatásának a szükségességét, s elviekben mindjárt a társa­
dalmi magatartás-szabályozás intézményének tekintett szokásokban ta­
lálta meg a jog előzményeit, híven ahhoz, hogy a jogot magát mint általá­
nos magatartás-szabályozó rendszert határozta meg.
Először a XIX. század elején kialakuló a jogot a népszellem alkotásá­
nak tekintő német történeti jogi iskola fordult tudatosan a tradicionális szo­
kásrendszerek felé, a jog anyagát ebben vélve felfedni, s magyarázva ev­
vel a német jog sajátosságait. A szokásrendszerek igazi vizsgálatával
azonban nem foglalkozott, e helyett a néplélekben, népszellemben látta
meg a római jog német recepciójának alapjait, s ekként valójában egy ró­
mai jogra alapozott „tudós jogot" kívánt létrehozni, amelyben a népszel­
lemből eredő jog jogtudósok általi értelmezésével kialakított jogi fogalom-
rendszer jelentené a jog tényleges rendszerét.
A törzsi „jogok igazi felfedezése" az evolúció gondolatára alapozott
tudományosság kialakulásával, a XIX. század utolsó harmadában történt.
Az evolúciós gondolat a társadalomtudományban - és így a jogtudo­
mányban is - a kialakult európai és észak-amerikai civilizációs mintához
vezető út fejlődésként való értelmezésére épült, amely fejlődés logikailag
viszonylagosan konzisztensen megragadható, ahol az egyszerű, a „ primi­
tív intézményektől" fokozatosan és egyirányúan vezet az út a modern
társadalom a mind komplexebb, kifinomultabb, bonyolultabb, de egyúttal
hatékonyabb intézményeinek kialakulásához. Az út elején a csupán né­
hány alapvető szokásrendszerrel bíró kis csoportokból álló gyűjtögető,
vadászó, halászó társadalom áll, amely a komplexitás nagyobb fokán álló,
de szintén a szokásrendszerre épülő törzsi társadalmaknak adja át a sta­
féta botot, majd az állam megjelenésével a szokásrendszerek átalakulnak
jogrendszerré, eleinte szokásjogként, végül megjelenik a tudatos törvény­
hozó. A jog történeti fejlődése ezzel természetesen nem ér véget, hiszen
az továbbra is a növekvő komplexitás, a változó társadalom igényeihez
való finomodás története, de ez már a jogon belüli evolúció, a jogrendszer
története, eltekintve attól, hogy a modernizálódás egyúttal a jog profanizá-
lódásának, ill. intézményes tisztulásának is a története, amelynek során
egyre inkább elszakad „szülőanyjától" az erkölcstől, ill. a vallástól, és meg-

11
teremti a nyugat-európai liberalizálódó társadalmak sajátosan fejlett jogát,
mind a jogrendszer egészének működését, mind az egyes, sajátos jogin-
tézményeket tekintve. E gondolatban kimondatlanul is benne van a mo-
dern társadalom szellemi fölényének a tudata, amely a megfelelő moder-
nizációtól elmaradt, azt követni nem tudó, nem akaró egyidejű társadal-
makat mint a történelem alacsonyabb fokán állókat kezeli. Az evolucionis-
ta jogtörténet a „primitív" társadalmakra vonatkozó, „készen kapott" ha-
gyományokkal, történeti feljegyzésekkel dolgozott, eredeti kutatásokat
nem végzett, s nem annyira az eredeti viszonyok kutatása. (Meg kell je-
gyezni, hogy a történettudományok kutatási területe egyébként nem igen
terjedhetett ki olyan korszakra, amelynek nem voltak a történettudomány
kutatási módszerével kutatható tárgyai. A civilizáció előtti társadalmaknak
inkább csak tárgyi emlékei maradtak, amelyek kutatása inkább a régészet
feladata, mintsem a történettudományé), mint inkább a fejlődés koncepci-
ójának a kidolgozása, állítása állt. (Később a már komoly terepkutatásokat
végző tudománnyá váló antropológia egyik kiemelkedő alakja Franz Boas
némi gúnnyal fotel-antropológiának nevezte e korszak antropológiáját.)
Példa rá az egyébként klasszikusnak tekinthető Henry Summer Main „Az
ősi jog" című, 1861-ben megjelent munkája.
A jogtörténet és az összehasonlító jogtudomány számára készen áll a
civilizáció előtti társadalmi formák periodizációja (ősközösség, vadság,
barbárság, nemzetségi-törzsi társadalom), amelyet azok nagyjában kö-
vetnek, s az általános társadalmi jellemzők alapján tárgyalják a joghoz ve-
zető szokás-, ill. (az azokra épülő) intézmény-rendszereket. A társada­
lomra alkalmazott - filozófiai, szociológiai - evolucionizmus legnagyobb
hatású alakja Herbert Spencer volt, de a természettudományok evolucio-
nizmusa is közvetlenül hatott. Az ősi társadalmakkal foglalkozó kutatók
közül kiemelhetjük J. J. Bachofen (Mutterrecht - 1861), Lubbock (The
origin of the Civilisation and the primitive Condition of Man - 1870),
Morgan (System of Consanguinity and Affinity of the Human Family -
1871, The Ancient Society- 1877), Bastian (Ethnologische Forschungen
- 1871-1873), Tylor (Primitive Culture - 1871) nevét, és végül külön kell
említeni az evolucionista társadalomtörténetet különösen átfogó igénnyel
megfogalmazó marxizmus őstörténeti koncepcióját. Az összehasonlító
jogtudomány programjával H. E. Post (Das Naturgesetz des Rechts -
1867, Ethnologische Jurisprudenz - 1893) lépett fel.

12
II. Az evolúciós szemlélet „jogra való alkalmazásának" eredményei

Az evolúciós tan tehát a modernizálódó társadalom felé vezető út alapjait

kereste az őstörténetben. Fontosabb megállapításai az ősi társadalom
periodizációjára - menetrendjére - és az evvel összefüggő intézményi
formáció elméletre, a jog területén pedig közelebbről a családra és a há­
zasságra, az egyén társadalomban való helyzetét meghatározó norma­
rendszer jellegére, az ősi közösségi tulajdonra és annak bomlására, az
ősi konfliktuskezelési mechanizmusok és az ide sorolt, büntetési rend-
szernek tekintett bosszú eljárásokra vonatkoztak.

1. A család és a házasság

Ha a családra és a házasságra vonatkozó elméletek lényegét akarjuk ösz-

szefoglalni, akkor azt a fejlődési sort láthatjuk, mely szerint egyfajta kom-
munisztikus csoport házasság és család felől halad a fejlődés a civilizáció­
ban uralkodó monogám házasság felé. Egyúttal a család szerkezete az
anyajog (matriarchátus) felől már a törzsi társadalomban uralkodó patriar­
chális család felé halad. A fejlődés alapja elsősorban a létfenntartás mód­
jában játszott szerep, amely szerint a gyűjtögető életmód a nő szerepeket,
a vadászatból kialakuló állattartás a férfi szerepeket emeli ki. A különböző
szerzők természetesen eltérnek abban a tekintetben, hogy milyen általá­
nosnak tekintik a fejlődési sort, hogy hogyan hozzák konkrét összefüggés­
be a létfenntartást és annak feltételeit a család formákkal, nincs pontos
képük továbbá a házasság mint társadalmi intézmény, mint a társadalom
(szervezeti) alapegysége és a szexualitás tényleges viszonyainak a meg­
különböztetését illetően. Természetesen eltérnek abban is, hogy mivel in­
dokolják a formációk közötti áttérést: pl. a termelési rendszerek változásá­
val, a kulturális invencióval, ill. eltérnek abban is, hogy milyen szerepet
szánnak a folyamat spontaneitásának. Napjaink tudománya felől nézve
megállapításaik nem igazolhatók. A(z) (jog)antropológiai kutatások bemu­
tatják, hogy a „legprimitívebbnek?)" tekintett csoportoknál is megtalálha­
tó a nukleáris (apa-anya, gyerekeik) család, noha az uralkodó az egyéb­
ként monogám nagycsalád, az uralkodó forma a férfi szerepet kiemelő
patriarchális család, s nincsen arra adat, hogy valaha is a matriarchátus
volt a jellemző. Egyébként is különbséget kell tenni a családi viszonyok
belső szerkezetét, ill. a leszármazást, valamint a házasság rendjét leíró
szabályok között, valamint ezek norma-jellege felvet további kérdéseket.
Ugyanakkor megtalálhatóak a logikailag elképzelhető házassági és ro­
konsági formák legkülönbözőbb variációi - lényegében erre alapozza

13
Claud Lewi-Strauss, hogy elméleti modellnek tekintett strukturális viszo­
nyokként értelmezze a rokonsági és házassági rendszereket, amelyeknek
a valóságos társadalmak a reprezentációi.

2. Az egyén helyzete a társadalomban

Az egyént a fejlődés kiindulópontján a társadalom kötöttségeinek alávetett

„szolgának" látták. Helyzetét meghatározta az a szerep, amit elsősorban
(le)származásbéli és ehhez kapcsolva, rokonsági, korbéli, és nembeli tu­
lajdonságai alapján a közösség elvárt tőle. E szerepet a közösség ki is
kényszerítette. Az ember individuális cselekvési szabadsága tehát a köz­
vetlen közösségi ellenőrzés által korlátozott. Az evolúcionalista felfogás
egyik legerősebb tétele éppen arra vonatkozik, hogy a fejlődés a szabad­
ság irányában halad, mégpedig kettősen:

• a társadalom a haladás révén fokozatosan felszabadít a korlátozó ter­

mészeti kényszerek alól, s ez eleve magában foglalja az általános egyéni
kötöttségek alóli felszabadulás lehetőségét és gyakorlatát (voltaképpen
szinte az egész újkori filozófia e tétel megalapozására vállalkozott), ill.

• a jog területén az ember helyét általánosan rögzítő normákat felváltják

a liberális elveknek megfelelő szabad cselekvési formák, pl. a szerződés,
a társadalom elmozdul a viszonylagosan erősen kötő közösségi normák­
tól az individualizáció irányába, a jogrendszer szabályai által garantált
individuális cselekvési szabadság válik a társadalom meghatározó szer­
vező elvévé.

Napjaink társadalom képe és antropológiája nem igazolja mindenben a

fenti két tételt. Tagadhatatlan a gazdaság és technológia kibontakozása
és a nyugati társadalmak ennek során elért világhatalmi eredményei.
Azonban mint N. Rouland megjegyzi, ez csupán a GDP növekedése alap­
ján mért haladás, és számos más szempont alapján értelmezve - pl. a ter­
mészeti környezethez való harmonikus viszony, a társadalmi devianciák
elterjedtsége ...stb. - talán pont fordítva lenne. Ami pedig az egyéni cse­
lekvési szabadságot illeti az megtalálható éppen eléggé a közösséginek
tekintett társadalmakban is, ez ugyanis relációs kérdés, amennyiben egy
adott csoporton belül valóban a csoport normái kötnek, ámde más csopor­
tok tagjaival való viszonyban már komoly társadalomszervező a cselekvé­
si szabadság. Viszont adott egyén egyszerre több csoporthoz is tartozik,
így egyszerre van jelen adott ember esetében a csoportszolidaritás kötött-

14
sége a csoporton átlépő viszonylagosan szabad szerződési szabadság­
gal, pontosan úgy, ahogy a modern ember életében is. A különbség in­
kább csak mennyiségi, hiszen a modern ember kevesebb olyan csoport­
hoz tartozik, amely belsőleg kötött szabályokon alapszik. Még ezt a képet
is lehet finomítani, ha figyelembe vesszük, hogy a munkaviszonyban
foglalkoztatott egyén valójában a munka- és szervezeti szabályokkal
rendelkező munkavégzők csoportjába tartozik, de a legtöbb társadalmi
tevékenységnél találunk olyan modern társadalmi csoportokat, amelyek
esetében nemcsak informális, hanem formális szabályok is vonatkoznak a
csoportok tagjaira.

3. Az ősi társadalom tulajdona

Alapvető tételnek tűnt az ősi társadalom kollektív tulajdonának tétele,

amely természetesen az ingatlan, ill. földtulajdonra vonatkozott, míg az
ingó, elsősorban használati tárgyak tulajdona személyes tulajdon lehetett.
A tulajdoni helyzet magyarázata a termelő tevékenységben rejlik. A fejlő­
dés során aztán fokozatosan alakul ki a különböző társadalmi formációk
magántulajdona, amelynek a lehetősége szintén a társadalmi gazdálkodó
tevékenység komplexitásának növekedésével, elsősorban a munkameg­
osztással függ össze. Adott tanulmányok tételesen is igyekeztek levezetni
a közösségi földtulajdon fokozatos elsajátítását és ennek eredményeként
a magántulajdon általánossá válását, - függetlenül attól, hogy ezt bűn­
beesésnek, vagy természetesnek és alapvetően helyesnek tekintették -
nagyjából azon az alapon, hogy a közösségi földhasználat átadja a helyét
az egyéninek, majd ennek a rögzítése a magántulajdon megjelenése.
Ilyen levezetés pl. az ager publicus végleges felosztásához vezető folya-
mat leírása a köztársaságkori Rómában.
A modern antropológia szerint e levezetés megintcsak nagyfokú egy­
szerűsítése a tényeknek. A létfeltételeket biztosító természeti környezet
az adott csoporthoz tartozik, ez azonban csupán elvi, végső tulajdon,
amelyben mind az előfordul, hogy a csoport tagjai egyéni használatában
van, mind az, hogy adott tevékenységre kollektív módon kerül sor, mind
pedig az, hogy más csoportok is használhatják, sőt erre a rokonsági rend-
szerek alapján akár joguk is van. Nincsenek is olyan szigorúan rögzített
szabályok, amelyek egyértelműen előírnak valamilyen használati módot,
az inkább az adott tevékenységtől, ill. annak konkrét körülményeitől függ.
A kollektív jelleg egészében csupán akkor mutatkozik meg, ha a kollektív
tulajdon elidegenítéséről van szó - pl. indiánoktól történő földvásárlás -,
ekkor is van azonban mód az elidegenítésre, hiszen a csoportot képvise-

15
lő döntésre jogosult szervek hozhatnak ilyen döntéseket akár ideiglenes,
akár végleges átengedésről van szó. Más kérdés, hogy erre békés körül­
mények között jobbára csak a civilizációval való találkozás során szokott
sor kerülni. Ebben az értelemben kell felfogni az öröklési jogot is. A cso­
port ugyanis nem tud örökölni, fennállása alatt „tulajdonos" megszüntethe-
tetlenül, az egyén viszont nem örökli meg a használati jogokat, hanem tár­
sadalmi helyzetével, a csoporton belüli „osztályrészével" változnak a cso­
portjavakra vonatkozó individuális jogai. Az egyén javaira való jogok tehát
léteznek, de sajátosan alárendelődnek a csoport általánosabb jogainak.
Valójában a modern társadalmakban sincs igazán másként, hiszen az
egyéni, magántulajdon - ide értve az olyan kollektív tulajdont is mint pl.
egy gazdasági szervezet, jogi személy tulajdona - szintén korlátozott, a
modern polgári és kereskedelmi törvénykönyvek, közigazgatási jogsza­
bályok tele vannak e tulajdon korlátozására vonatkozó szabályokkal, a ha­
tóságoknak e tulajdonnal való bánást érintő beavatkozásra adott felhatal­
mazásokkal.

4. A bűn és a büntetés

Az ősi társadalmak vizsgálatának egyik leghálásabb, a modern jogrend­

szerekkel szembeállítható témája a bűn és a büntetés kérdése. Az alap­
tétel szerint közösség normáját sértő magatartás ellen a közösség nyo­
mása biztosítja a szankciót. Nincs ugyan speciális büntető szerv, de van
figyelembe veendő közvélemény, amely a tetteket megítéli, s a túlzottan
közösség ellenes magatartású tagot végső soron száműzi. A norma elle­
nes magatartásnak egyébként is kicsi az esélye, hiszen az élet egészének
berendezése, a szoros társadalmi kapcsolatok, az egyén környezetébe
való beágyazottsága biztosítja, hogy az egyéni viselkedés illeszkedjék a
normákhoz. (Ez a gondolat voltaképpen az aranykor gondolat modern
megfelelője.) A normák persze önmagukban nem ideálisak, de általános
feltételezés szerint kifejezik az adott közösség közvetlen érdekeit. Nincs
norma-alkotó sem, a normák maguk a szokások, s így nincsenek is általá­
nosítva. Ha a közösség egy tagja megsérti a másik tagját olyan konfliktus
keletkezik, amelyet rendezni kell. A konfliktus a sértett és a sértő ügye, de
nincs igazán szabadságukban a megoldás, a szokások szerint a sértések-
re a megfelelő elrettentéssel kell válaszolni. Ha a csoportot, illetve annak
egy tagját egy külső csoport vagy annak egy tagja sérti meg, akkor a meg-
felelő választ a csoport maga adja. Ez végső esetben a vérbosszú (a bib-
liában is megtalálható szemet szemért, fogat fogért elv, talio).

16
 A jól ismert fejlődési vonal szerint a magatartások szankcionálásának
ősi módja a vérbosszú aztán fokozatosan átadja a helyét a társadalmi bé­
két szolgáló kompozíciónak - váltságnak -, majd az államhatalom megje­
lenése után az állami büntető hatalomnak, a büntető eljárásnak. Ez kez­
detben támaszkodik a korábbi korszak általános kompozíciós normáira,
de a fejlődéssel egyre inkább racionalizálódik, s végül kialakulnak a mo­
dern büntető rendszerek, amelyek már a társadalmat egészükben sértő
magatartások szankciói. A szankció ezekben nem az egyéni sérelem
megtorlása, hanem az egyén elleni bűntett elkövetése közvetlenül társa­
dalom ellenes magatartássá válik, s ez indokolja a büntető szervek köz­
vetlen fellépését.
A modern antropológia megintcsak nem támasztja alá egyértelműen
ezt a képet. A konfliktus-kezelésnek a vérbosszú csupán egészen kivéte­
les módja, amely valójában már eléggé ellenséges csoportok közötti konf­
liktuskezelést jelent, s amelynél ha a csoportok közötti tényleges harcra
kerül sor akkor általában igyekeznek a harc következményeit csökkente­
ni. Adott csoportokon belül a konfliktusok kezelése - a csoport-kohéziótól
függően - inkább a kiegyezésen, közvetítésen alapszik, a nagyon szoros
kohézió (közvetlen rokonok, család) körében egyszerűen a nagyobb te­
kintélyen. Az ősi büntetőjogot tehát a társadalmi távolság határozza meg,
s nincsenek egyértelműen minden esetre eligazító szabályok. A konfliktu­
sok kezelése ugyanakkor igen rugalmas, nem mindig akarja a csoport
észrevenni a voltaképpeni bűnt, s csak akkor lép fel, amikor a miatta ke­
letkezett feszültség már túlzottan veszélyezteti a csoport összetartozását.
Ilyenkor sem a csoport mint olyan lép fel kollektíven, hanem a csoport va­
lamely, a sértővel rendszerint meghatározott viszonyban lévő tagja (tulaj­
donképpen a családban marad elv alapján).

5. Összefoglalás

Az ősi társadalmak evolucionalista szempontú vizsgálata hallhatatlan ér-

deme, hogy a társadalomtudományok kutatási vonulatába emelte a „primi-
tív ember" világának a kutatását, szakítani igyekezve a primitív emberre
vonatkozó naív nézetekkel. Programja azonban igazi eredményt nem
hozott, megállapításai spekulatív jellegűek, értékszempontja a modern tár­
sadalom értékszemlélete. Ez a társadalomtudomány nem annyira a régi,
mint inkább a társadalomtudós korabeli társadalom magyarázata kívánt
lenni, a magyarázat elveként a fejlődés levezetését használva, eredménye
pedig a közösségtől a társadalomba való lépés. Az „ősi jog" vizsgálata el­
sősorban a modern jogrendszerek intézményeinek kialakulásához vezető

17
alapok keresése volt, a kutatók, az evolucionalista rendszeralkotók kezé-
ben lévő, esetlegesen szerzett adatok alapján. Az antropológia további fej-
lődése az evolucionalizmussal való szakítás eredménye, ahol megjelenik a
tényleges kutató - terep - munka, amely azonban már nem az ősi, feltéte­
lezett társadalom kutatása, hanem az antropológussal egyidejűleg létező,
a kultúra ősi, „eredeti" fokán megjelent természeti népek.

III. A jogi antropológia

1. A jogantropológia tárgya

A jogi antropológia nem önálló kutatási területként, hanem a „primitív",

„természeti" népek tanulmányozásra irányuló kulturális antropológián be­
lül a „joginak" tekintett intézmények vizsgálataként jött létre. A kulturális
antropológia a „spekulatív evolucionizmussal" való szakítás eredménye.
A XX. sz. fordulója körül fogalmazódott meg az a kutatási program, hogy
a helyszínen kell tanulmányozni a természeti népek valóságos életét, s
azok társadalmi intézményrendszerét az ilyen tanulmányok alapján nyert
adatokból kell rekonstruálni. Míg a hagyományos etnológia, amely sok te­
kintetben néprajzi leíró, a népeket általánosan vizsgáló tudomány volt, el­
sősorban az európai tudományos hagyományokra épült, a kialakuló kultu­
rális antropológia tudatosan elfordult e hagyományoktól, igyekezve félre
tenni azok előítéleteit. Ez az evolúciós elmélettel való szakítást jelentett.
Az első kutatók egyéb szakmákhoz tartozó kutató tevékenység gyakorlá­
sa során kerültek kapcsolatba az antropológiai kutatások tárgyául szolgá­
ló népekkel, csoportokkal - pl. az ausztráliai őslakókat először vizsgáló W.
B. Spencer biológus, az amerikai antropológia kiemelkedő alakja F. Boas
földrajztudós volt -, s keltette fel érdeklődésüket azok élete. Csakhamar
megfogalmazódott a terepkutatás programja, mint az új tudomány műve­
lésének alapfeltétele. Az első egyetemi antropológiai tanszéket is Boas
alapította 1899-ben az Egyesült Államokban. A kibontakozó tudomány
alaptételévé a későbbiekben a különböző kultúrák egyenértékűségének, s
ezzel egyediségének az állítása vált. Az új tudomány a kezdeti lépések és
eredmények után csakhamar megteremtette a „saját" társadalomelméle­
tét, a funkcionalizmust. Az elmélet alapjai a szociológiából, elsősorban
Emil Durkheim francia szociológus munkásságából származnak, amely
szerint a társadalom különböző intézmények egymásra épülő, egymással
szorosan összefüggő kapcsolatából áll. A funkcionalizmust az antropoló­
giában elsősorban B. Malinowskihoz kapcsolják, aki kifejtette, hogy min­
den társadalom adott szükségletekre adott intézményes válaszok rend-

18
szere, minden társadalom kialakítja a saját válaszait. Az intézmények
tehát társadalmi funkciókat valósítanak meg. Pl. Malinowski a következő
alapszükségletekhez a következő funkciókat rendelte:

Alapszükséglet Kulturális reakció

anyagcsere élelmezés
szaporodás rokonság
testi kényelem lakás
biztonság védelem
mozgás tevékenységek
növekedés nevelés
egészség higiénia

2. A jog általános fogalma a kulturális antropológiában

Ez adja a kulturális antropológia jogra vonatkoztatható nézeteinek az

alapját is. A jog államhoz, specializált intézményrendszerhez kötött ha­
gyományos definíciójának megfelelő intézményeket a „primitív" népek
esetében természetesen nem lehetett felmutatni, de az antropológusok
ennek eredményeként nem azt jelentették ki, mint a korábbi evoluciona-
lista tudósok, hogy tehát e társadalmak jog nélküliek, hanem azt, hogy a
jog lényege annak funkciója, ez pedig a társadalom folyamatainak rende­
zettsége, a zavaró magatartások feletti őrködés, a rend megsértésének a
helyreállítása. A jog tehát a társadalmi kontroll intézménye, a tanulmányo­
zott népeknél tehát mindaz jogi intézmény, amely e társadalmi kontroll
funkcióját valósítja meg. A társadalmi kontroll intézményeinek, mint jog­
nak e felfogása az oka az, hogy a kulturális antropológia kutatásaiban el­
mosódik a különbség a modem társadalmakban különbözőnek tekintett
intézmények - pl. erkölcs, vallás, művészet - között, mert ha pl. egy val­
lás körébe sorolt mágikus cselekményt tekintünk, az egyúttal adott eset­
ben a társadalmi kontroll intézménye, hiszen feladata adott esetben az
ártó szándék felderítése és elhárítása. Az eredmény tehát az, hogy a jog
intézménye a társadalom szinte egész intézményrendszere, annak struk-
túrája. Így válik a kulturális antropológiában joggá a társadalom struktu­
rális felépítettségét és kapcsolatrendszerét meghatározó rokonsági rend-
szer, de joggá válik a társadalmi szabályozásban a beavatkozásokat
irányító mágia, a társadalom mítoszai, stb. Sajátosan megfordul a koráb-
bi jognélküliség tétele, a kulturális antropológiában e szerint tehát valójá-
ban minden jog, bár nemcsak az. E szempontból viszont a modern, nyu-

19
gati társadalmak, ill. történelmi előzményeik csupán a társadalmi kontroll
egy megoldását adják a sajátos, „elkülönült" intézményekként létező és
működő jogrendszerekkel.

3. A tradicionális társadalmak jogának főbb vonásai

A kulturális antropológia által tanulmányozott jog főbb vonásai, ill. eltéré­

sei a modem jogrendszerektől:

• a létező normáknak nincs rendszeres és uniformizált „szankció" rend-

szere: a normával összefüggésben általában többféle lehetőség adódik,
amelyet esetről esetre változtathatnak, gyakorta a felek belátásától füg-
gően - normasértés esetén pl. lehet választani a harcot (vérbosszú), lehet
választani „civil" közvetítőt (elsősorban a rokonok köréből), de lehet for-
dulni sámánhoz, a mágia tudományával bíró emberhez, ill. ezeket olykor
egyszerre is;

• jog a legkevésbé uniformizált, elsődleges jellemzője a partikularitás,

azaz csoportról csoportra - olykor jelentősen - változó, ill. adott személy­
re vonatkozva is változó annak függvényében, hogy mely csoport vonat­
kozásában kerül sor „alkalmazására" - a családban, a lokális csoport kör­
nyezetben, a generációs csoportokban, a vallási csoportokban, ill. egyéb
olyan csoportokban mint pl. a különböző egyletek, - de természetesen
ugyanez a helyzet a komplexebb nemzetségi és törzsi szervezettségi
szinteken is, még az ellenséges, idegen törzsek közötti kapcsolat is egy
sajátos jogi kapcsolat, azaz a kapcsolatokra irányadó jog hiánya, háborús
állapot;

• e jogi partikularitásnak megfelelően viszonylag alacsony a különböző

a közvetlen csoportviszonyokat meghaladó jogok ismerete, aki túlságo­
san elkalandozik az csakhamar a jogbizonytalansággal találja magát
szemben, s helytelen viselkedés esetén ki van téve a sértett csoport
„szankcióinak";

• maga a szabály sem „eléggé egzakt", ami azt jelenti, hogy alkalmazá­
sa maga is gyakorta komoly fontolgatások, viták tárgya, azonosnak látszó
esetekben nem alkalmazás, eltérőnek látszó esetekben viszont szóba jö­
het, az is előfordulhat hogy mágikus erőkhöz kell folyamodni a szabály al­
kalmazhatóságának a megállapítására;

20
 • a jog változó éppen úgy ahogyan a modern jogok változnak, de nin­
csenek a jogváltoztatás módjai pontos intézményekben kidolgozva, a vál-
toztatás egyrészt a szokások, szokásrendszerek általános változásával,
másrész az esetről-esetre való finomítással történik - ami igen ismerős a
kulturális antropológia alapjait lerakó, az angolszász jogrendszer hagyo-
mányain felnőtt angolszász antropológus nemzedék számára -, de az
eldöntött eseteknek természetszerűleg nincs kitüntetett precedens sze­
repe, a következő alkalommal az előző pontok tanúsága szerint eltérhet­
nek attól.

Ezekkel összefüggésben meg kell jegyezni, hogy a fenti pontok java

része akár jellemző lehetne az ókor, ill. a feudalizmus államainak jogrend­
szerére is, ez tehát aláhúzza, a jogról, mint társadalmi intézményről alko­
tott fogalom általános alkalmazhatóságát.
A kulturális antropológia tanúsága szerint a jog szorosan beleágyazódik
a társadalom egyéb intézményeibe, a gondolkodás akkor helyes, ha nem
elemeire akarja szedni a vizsgálata tárgyát, hanem annak egyfajta holisz­
tikus egységét hangsúlyozza, s ebben a tekintetben alapvető szerepet ját­
szik az adott társadalom sajátos világképe, saját magáról és környezeté­
ről, a társadalom működéséről alkotott felfogása. Ennek közelebbről való
megvilágítására szolgálhat a társadalomról alkotott általános kép és a jog
sajátos intézményei közötti általános kapcsolat, elsősorban a vallásból
eredő világkép alapján.

4. A vallásos világképek és a jog

a) A vallásos világkép és a jog közvetlen összekapcsolása

A példa az ősi kínai világkép és a kínai jog. E világképben egy végtelen vi­
lággal találkozunk, amelyben nagy kozmikus ciklusok alapján történnek
az események. A világ ellentétes, de párhuzamos és egymást kiegyenlítő
entitásokra épül (csak példa a yin és a yang egysége), amelyek nem ki­
zárják, hanem inkább kiegészítik (ez pl. alapvető eltérés az ellentéteket
hangsúlyozó görög dialektikától és az azon alapuló európai filozófiai rend-
szerektől) egymást. Ezek mozgását nem irányítja külső erő, nincs isteni
beavatkozás, a világ az entitások változásának, egymásra következésé­
nek, kiegyenlítődésének a spontán folyamata. Természetesen ennek felel
meg az ember világa is. Az emberi társadalom a kozmikus világ része, ill.
azzal azonos (pl. ahogy azt Konfuciusz kifejtette). Ebből következik az,
hogy az ember magára hagyva, önmagáért felel, sorsa a kezében van. Ő
maga is mindig az egyensúlyra kell törekedjen, s ezt saját tetteivel érheti

21
el. Nincs szükség külső - pl. jogi - törvényre ennek eléréséhez, saját ma­
ga védelméhez. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy konfliktusok esetén
nem kell a külső igazságszolgáltatáshoz fordulni, hanem a konfliktus meg­
oldási módja a megegyezésre való törekvés. A megegyezés egyrészt köz­
vetítőkön keresztül, másrészt saját törekvése, erőfeszítése révén történik
(ennek feltétele persze a másik fél ugyanilyen beállítódása, amelyet az
általános világkép „szavatol"). E mentalitás szerint a kinyilatkoztatott jog
egyenesen a barbárság, a kultúra hiányának a bizonyítéka. (Megjegyez­
zük, hogy a kínai történelemben a legista iskola viszont éppen az ellen-
kezőjét hangsúlyozta, de ez csak „epizodikus" maradt.) A kifejezett jog
helyett tehát a kulturális „mintát" kell elsajátítani, ami viszont a nevelés
útján lehetséges. Ezért normasértés esetén nem feltétlenül büntetni, ha-
nem inkább nevelni kell a tettest.

b) A folyamatos teremtés világképe és a jog

E világkép szerint a világ a kezdeti káoszt követően a folyamatos terem­
tésben változik, amelynek során az isten(ek) voltaképpen kísérleteznek.
A világ nem stabil, törékeny, nincs arra biztosíték, hogy valami végleges
és befejezett, ill. sikeres alkotás. Az ember maga is része e teremtésnek,
mint egyrészt annak alkotása, másrészt maga is teremtő erő, s ezért sor­
sa javarészt a kezében van. Sikerének záloga, hogy együttműködjön a te­
remtés egyéb eseményeivel, s erre megfelelő eljárások, technikák van­
nak, amit be kell tartson. A teremtés lényege a folyamatos differenciáció,
a dolgok megkülönböztetése. Ennek megfelelően az ember legfontosabb
kötelességeinek egyike önmaga, ill. szűkebb csoportjának megkülönböz-
tetése másoktól, e megkülönböztetés azonban nem feltétlenül az ellentét,
mint inkább a kiegészítés állítása. E világkép sarkalatosan szemben áll te-
hát az egységes jog, az általánosan érvényes szabály, a mindenkire egy­
formán vonatkozó igazságszolgáltatás intézményével. A társadalom tehát
önmagukra jellemző csoportokra bomlik, s olyan szabályrendszereket kell
működtetni, amelyek garantálják a folyamatos differenciációt. Így léteznek
a kifejezett csoportképző szabályok, noha egy ember több csoporthoz is
tartozik. Ez csak kiemeli egyediségét, hiszen viszonylag kevés olyan em­
ber lesz még a szűkebb (pl. származási) csoportján belül is, akire nézve
pontosan ugyanazok a szabályok lesznek érvényesek. A csoportkapcso­
latok szintjén is vigyázni kell a differenciáció fenntartására. Így az ilyen
rendszerekben gyakorta létezik az előírt házasság, hiszen az biztosítja a
meghatározott csoportok identitását (pl. a stabil leszármazási renden ke­
resztül), de a szabályok egyúttal arra szolgálnak, hogy biztosítsák a cso­
portok komplementaritását - pl. a földet „tulajdonló" nőági leszármazású
csoport lányai a földet művelő férfi ági leszármazású csoportba mennek

22
feleségül, így a két csoport igen erős komplementaritásban van. A folya-
matos teremtés azonban járhat rossz eredményekkel is. Mindig fennáll
annak a veszélye tehát, hogy valami sikerületlenül nem a komplementari-
tást, hanem a szétfeszítő ellentétet hordozza. Ezért arra is intézmények­
kel kell rendelkezni, hogy ez a szétfeszítő erő ellenőrizhető legyen. Ebben
az értelemben pl. egy ember nem lehet elkötelezve túlságosan sok, kevés
komplementaritást hordozó csoportban. A szétfeszítő erőket folytonosan
le kell küzdeni, pl. a javakat, ha azok túlságosan koncentrálódnak el kell
ajándékozni, s ez egyúttal a csoportok és az emberek közötti társadalmi
szolidaritás megerősítésének eszköze. Ez megfelel a gazdasági folyama­
tok reciprocitási szabályainak:

• általánosított reciprocitás: amely a javak egyének és csoportok közöt­

ti ajándékozása, s amely a feltételezések szerint adott alkalommal majd
viszonzással járnak, de sohasem egyidőben, s valójában az értékviszo­
nyok sem jellemzőek a „cserénél" - a szorosnak tekintett kapcsolatok
„jogügylete";

• kiegyensúlyozott reciprocitás: amely valójában a szabályos és értékvi­

szonyok szerinti cserét jelenti, s ezzel az egyidejűséget - a semleges cso­
portok és kapcsolatok „jogügylete";

• negatív reciprocitás: a javak lopás, rablás, háború útján való megszer­

zése, a jogszerű zsákmányolás „jogügylete".

A konfliktusok maguk is ennek a megkülönböztetésnek és egyensúly

keresésnek megfelelő módon kell rendeződjenek. Nem lehetséges sem a
csoport, sem az egyén teljes alárendelődése, de mindig keresni kell a ki­
egyenlítést. A vita önérzetes, de kompromisszumra törekvő, s közvetítő
mechanizmusok állnak rendelkezésre.

c) A vallás hierarchikus fölérendelése a jognak

Ez a voltaképpen európai modern civilizációk „archetípusa". A világ az is-
teni teremtés eredménye, s az isten nem hagyja magára a teremtést, ha-
nem továbbra is beavatkozó irányítást gyakorol. A jog maga is az isteni
parancsolat része, s ezt akár szó szerint is lehet érteni, abban az értelem­
ben, hogy maga is kinyilatkoztatás (ilyen közvetlen, érinthetetlen jog a pl.
a korán joga a kevésbé hajlékony iszlám országokban), de lehetnek köz­
vetítő mechanizmusok, s éppen ilyen pl. az állam (ld. pl. az isten kegyel­
méből való uralkodót). A jog mint a társadalom alakító ereje, az állam pa­
rancsa, amelyet a parancs alá vetettek követni kötelesek, engedetlenség

23
esetén szankcióval kell számoljanak. Az egyéni konfliktusokat is az állam
normatív rendje alapján kell rendezni, ezek közül a bűnügynek minősülő
sérelmek nem is elsősorban a sértett egyénnek, hanem az állam jogrend­
jének okozott sérelemnek minősülnek. ... stb. (A felvilágosodásban kiala­
kult elvek nem erre az alapra támaszkodnak, csupán a közvetlen isteni
beavatkozást tagadják, ill. a az államot mint hatalmi rendszert, s vele
együtt a jogot profanizálják.)

5. Az ősi és a modern társadalomkép összefüggései (összefoglalás)

A kulturális antropológia tehát a XX. sz. folyamán programjába vette a lé­

tező tradicionálisnak tekintett társadalmak egyenként való föltérképezé­
sét, viszonyainak pontos, éveken keresztül történő megfigyelés alapján
való rögzítését. Ennek eredményeként hatalmas összefoglaló munkák
születettek, amelyek a különböző földrajzi helyeken élő és eltérő kultúrájú
csoportok társadalmi és kulturális viszonyairól szólnak. E munkák szerves
részeként foglalkoztak, foglalkoznak a jogi antropológia intézményeivel.
A társadalmak fokozatos megismerése változtatott a jognak tekintett in­
tézmények, kuriózumként, tökéletlenként tekintett felfogásán, a jogi antro­
pológia eredménye tehát megkérdőjelezi az „ősinek", mint a modern fejlet­
len előképének a felfogását. A modern tudományos irányzatok azonban
már meghaladták az egyoldalúnak tekintett funkcionalizmust, hiszen ha
igaz is, hogy a társadalmi intézmények sajátos funkciókkal bírnak adott
társadalmi rendszerekben, e funkcionalizmus nem ad választ arra, hogy
miért éppen az adott mintájú, kulturális típusú intézmény létezik. Az azóta
„önálló" szakmává vált jogantropológia kutatói további erőfeszítéseket
tesznek az „ősi" jog sajátosságainak meghatározására, arra, hogy a jog
tényleges intézményeit pontosítsák, a jog számára túl általánosnak tűnő
társadalmi kontroll elmélete finomítására, s ezzel magának a jognak, mint
társadalmi intézménynek a jog megértésére.
A jogantropológia azonban más vonatkozásban is fontossá vált. Gya­
korlati haszna akkor bizonyosodott be először, amikor a gyarmattartó
országok észlelték, hogy az általuk választott civilizációs módszerek
kevéssé válnak be gyarmataikon, ill. a jogszolgáltatás, a jogrendszer
európai intézményei nem működőképesek a helyi társadalmak irányítása,
konfliktusainak kezelése esetében. E problémák megoldásához fordultak
az antropológusokhoz, akiktől a nehézségek kezelésének okaira vártak
magyarázatot. (Különösen nevezetesek e téren Edward Evans-Pritchard
brit antropológus kutatásai az afrikai Nuer népcsoportnál, akikkel a brit
gyarmattartó közigazgatásnak állandó konfliktusai voltak.) Tágabban a

24
fejlődő országok jogrendszerének problémái vezetnek vissza a jogantro-
pológiához. A volt gyarmatok általában átvették, átveszik a gyarmattartó
országok jogrendszerének uralkodó jogi mintáit - pl. a frankofon orszá-
gokban gyakori a Code Civil valamilyen egyszerűsített átvétele, a volt an-
gol gyarmatok az angol jog jellegzetes intézményeit ültették át... stb. Ezen
országok közigazgatásának, sőt kormányzatának vezetői a mintát adó or­
szágok egyetemein tanultak, s ezért érthetően alkalmazzák tanulmányaik
eredményeit. Ezek az intézmények azonban voltaképpen alkalmatlanok
arra, hogy olyan értelemben létrehozzák az adott országok egységes jog­
rendszerét, ahogyan az a mintát adó országokban működik. Ezért megfi­
gyelhető a jogrendszerek pluralitása, a létező „hivatalos" jog mellett to­
vább élnek a tradicionális jogok. Egyes esetekben azzal is kísérleteznek,
hogy a tradicionális jog intézményeit beemeljék a hivatalos törvényköny­
vekbe, pl. a menyasszony váltságot a házassági szabályok közé. Ezzel
együtt ellentmondás tapasztalható a modern jogok fokozatos univerzali­
tásra törekvése - a nemzetközi jogba beemelt, lényegében európai,
észak-amerikai eredetű és szellemű intézmények univerzalitási igénye -
és adott tradicionális jogok között. A jogantropológiának alapvető szerepe
lehet e folyamat ellentmondásainak feloldásában.
Számos vonásában a jogantropológia által tanulmányozott kérdésekkel
foglalkozik az összehasonlító jog is, amikor a tradicionális és modern jo­
gok összehasonlítására vállalkozik. Az összehasonlító jog azonban nem
terjed a jogantropológia leghagyományosabb kutatási területének a kö­
zösségi, csoport társadalmak jogának a tárgyalására, az megmaradt a
kulturális antropológia tárgya.
A jogantropológia azonban másképpen is nagyon fontossá válhat nap­
jainkban. Az előző sorok voltaképpen a kulturális relativizmusra kívánták
a figyelmet fölhívni. A kulturális relativizmus alkalmas tükör lehet saját vi­
lágunk megértésére, az azzal való szembesítésre. Alkalmas lehet magá­
tól értetődőnek tekintett fogalmai és nézetei korlátozottságának a felisme­
résére, való értékük megtalálására. E vonatkozásban a jogantropológia
hatalmas szolgálatot tehet a modern jogintézmények igazi lényegének a
felismerésére. Felülvizsgálatra késztethet bennünket, hogy vajon a jogról
(és az annak keretét adó társadalomról) alkotott nézetek nem szorulnak-e
korrekcióra, hogy azok a problémák amelyekkel a modern jogrendszerek
küzdenek megoldhatóak-e a hagyományosnak tekintett eszközökkel
(gondoljunk pl. a törvényhozó, rendeletalkotó gyárak tényleges hatékony­
ságára, vagy a büntetési rendszerek körüli vitákra, de visszautalhatunk
egyes jogintézmények univerzalitása körüli vitákra is, valamint annak az
axiómának tekintett tételnek a nemzetközi jog által már kikezdett magától
értetődőségére, mely szerint a szuverén állam hatalma a törvény alapja).

25
De a jogantropológia másképp is szolgálhatja a modern társadalmakat,
nevezetesen ha tudatosítja, semmivel sem bizonyítható, hogy szükség-
szerű egyfajta jogi pluralitás elutasítása, akár az európai általánosnak,
egységesnek tekintett jogrendszerű országokban. Így a francia antropo-
lógus Claud Lewi-Strauss mutat rá a modern jogintézmények önmagukon
túlmutató mitikus jellegére - a Code Civil nem csupán a magánjog rend-
szerét adó törvénykönyv, hanem egy olyan mítosz dokumentuma, amely
szerint a francia társadalom individuumokra bontott egyedekből áll, ame­
lyek az ésszerűség alapján konszenzussal létrehozott jog alá vetik ma­
gukat.

26
 2. fejezet

MEZOPOTÁMIA ÁLLAMAI ÉS JOGUK

I. Mezopotámia államai - kezdetek

Az ókori államok közül csak a közel-keletiekkel foglalkozunk. Ezt elsősor­

ban azok a tények indokolják, hogy egyrészt mai ismereteink szerint a leg­
régibb államkezdetek ide nyúlnak vissza, másrészt az itt kialakult állam és
jogrendszer, bár bizonyos történeti közvetítéseken keresztül, de hatott az
európai állam és jogfejlődésre. Történeti múltjukat, kulturális értékeiket
tekintve természetesen nem kisebbek a távol keleti kínai és indiai civilizá­
ciók, ám eredményeiknek közvetlen hatása az európai fejlődésre csak a
XVI—XVIII. századi nagy európai gyarmatosítás után mutatható ki.
Az általános megjegyzések közé tartozik a kezdetek kérdése az állam
és jog kialakulása esetében. Az általánosnak mondható felfogás szerint a
történet-földrajzi tényezők csak az i. e. 10 000 körül tették lehetővé az em­
beri társadalom komolyabb előrelépését, mivel ekkorra tehető az utolsó
jégkorszak megszűnte, s ezzel együtt az emberiség létszámának látvá-
nyos gyarapodása. Figyelemreméltó, hogy a legrégibb emberi kultúrák
történeti hagyományai nagyjából szintén ezt az időt jelölik meg kezdet-
ként. Így az egyiptomi feljegyzések az idő előtti nyolcezret mondják az
egyiptomi történelem kiindulási pontjának, míg a kínai szövegek már az
időszámításunk előtti tízezer körüli évben határozzák meg a két folyó völ­
gyének történeti origóját.
Ezek mellett a régészet illetve a történelem más segédtudományai által
igazolható legrégibb kultúra jelenleg a mezopotámiai, amelynek indulása
az idő előtti hatezer körüli évekre tehető. Változatlanul nyitott kérdés ma­
rad, hogy ezen túl mégis mely mozzanattól számítható az emberi társada­
lom szervezettségi formájában az állam és a jog megjelenése.
Ám a fent elmondottakkal szemben látványos és ma még feloldhatatlan
problémaként létezik az a tény, hogy a régészet fejlődése eredményeként
egyre régibb, néha úgymond több millió éves emberi csontokat találnak.

27
A communis opinionak tekinthető tízezer és még az egy millió év között is
óriási ellentmondás feszül. Ennek alapos magyarázatával máig adós a tu­
domány. (Az egyiptomi Újbirodalom kori hagyomány a mitikus kezdeteket,
amikor félistenek és istenek éltek e földön idő előtti negyvenezer körüli
években jelölte meg.)
A kérdésben való helyes állásfoglalást még inkább elbizonytalanítja az a
tény is, hogy a régészeti kutatások által feltárt legrégibb emberi csontma­
radványok nem feltétlenül a nagy ősi kultúrák területéről kerülnek elő. Így
közismert, hogy Dél-Afrikából, Ausztráliából, Európában pedig Franciaor­
szágból és a Kárpát-medencéből való számos ősemberi lelet. Mindezek
arra a tényre viszont feltétlenül utalnak, hogy az emberiség kialakulásában
és későbbi fejlődésében mindenkor meghatározó szerepet játszottak a ter­
mészeti környezeti vagy másképpen történet-földrajzi tényezők.

II. Mezopotámiai államok

1. Történet-földrajzi környezet

Mezopotámia a tipikus nagy folyó völgyi kultúrák közé tartozik. Létrejöttét

messzemenően befolyásolta a két folyó, a Tigris és az Eufrátész általi víz-
ellátottság. A két folyó mindegyike a mai Örmény-felföldön vagy máskép-
pen a Kaukázusban ered és dél felé folyásában balra fordulva a Perzsa-
öbölbe ömlik. Ezt a balra fordulást nyilván befolyásolta a történeti idők
kezdetén bekövetkezett földmozgás, aminek eredményeként az öböl kör-
nyéke jelentősen megsüllyedt, s nagyobb területek kerültek víz alá. E föld-
mozgás emléke valamennyi itteni kultúrában fellelhető az ún. vízözön
mitikus legendájában. Ám a két folyó által lehozott hordalék olyan mennyi­
ségű volt, hogy az lassan a ma ismert partvonalig ismét feltöltötte a két
folyó korábban tengervíz alá került medencéjét.
Fontos azt is megjegyezni, hogy a két folyó nagyjából párhuzamosan
fut egymás mellett, aminek eredményeként szinte egy nagy földnyelv vagy
hurok keletkezett a Tigris és Eufrátész között, ami miatt máig is arabul szi-
getnek (Dzsezíre) nevezik a Bagdadtól északi irányba fekvő Kétfolyó-me-
dencéjét. Sajátossága még a két folyónak, hogy bár párhuzamos futá-
súak, mégis közép tájon kanyarulataik oly közel kerülnek egymáshoz,
hogy itt akár le is zárható vagy elválasztható egy északi és egy déli me­
dencére a folyóköz. (Bagdadnál vagy az ókori Babilonnál ez a távolság
csak mintegy húsz mérföld.) Ezt az ókoriak jól felismerték és a babiloni kö­
zépbirodalom idejétől rendszeresen találkozunk olyan falépítményekkel,
amelyekkel a babiloni állam az északi irányból vagy kelet felől a hegyekből

28
támadó nomád népeket akarta országától távol tartani (kései ismert nevén
a „méd fal").
Az ilyesfajta falépítés általános jellemzője az ókori kultúráknak, hiszen
nemcsak a babiloniak építettek ilyet, de hasonlót állítanak keleti irányba a
Babiloniával versengő asszír uralkodók is. Egyiptom szintén hasonló fal-
szorosokal zárja le a Nílus völgyet keletre a Sinai-félsziget irányába vagy
nyugatra Észak-Afrika felé, de déli irányba az Etióp-felföld felé is, hogy a
távoli kínai Nagy falról itt részletesen ne is beszéljünk.
További jellemzője az említett kettéválasztásnak, hogy nagyjából e tá­
jon húzható egy időjárási határ is, amennyiben az észak-mezopotámiai
rész inkább csapadékosabb, de egyúttal sztyeppésebb terület, míg a déli
vízzel jobban ellátott, a hordalékos föld miatt mezőgazdasági művelésre
korán alkalmassá vált. Ebből egyúttal az is következett, hogy a két folyó
mellékfolyói kivétel nélkül a folyók balparti irányából a hegyekből jönnek,
ami a balpart folyóvölgyeivel nemcsak kapcsolatot teremtett békés idők­
ben a hegyvidéken lakókkal, de egyúttal komoly támadási lehetőséget is
adott ellenséges viszonyok között. Figyelemreméltó, hogy a Mezopotá­
miát ért támadások illetve népvándorlások elsősorban ezen keleti és
északkeleti irányból, tehát a Zagrosz hegység átjárói felől jöttek.
Ehhez feltétlenül hozzájárult, hogy nyugati és délnyugati irányba homo­
kos felföld magasodott, ami akár védekezési szempontból is lezárta a
mezopotámiai medencét. Úgyannyira, hogy csak a kései babiloni korból
vannak arra adatok, hogy karavánok megkísérelték a szaúd-arábiai siva­
tagon való áthaladást. Addig mindig északi irányból vagy dél felől meg­
kerülték azt. Különösen az északi irányból való átjárás erősíti fel a szíriai
átjáró (a főniciai városok illetve a földközi-tengeri kereskedelem felé) vala­
mint a palesztinai területek (az egyiptomi átjáró) geopolitikai súlyát a
közel-keleti térségben.
Lényegesek még a csapadékviszonyok is, amelyek elsősorban a me­
dence északi és keleti részén jellemzőek. (Külön sajátosság, hogy a két-
folyóköz déli felében tavasztól őszig nincs csapadék.) Korai időktől na­
gyobb mennyiség zúdulhatott le, mert a nyomok szerint igen régtől fogva
tavaszi áradásokkal kellett számolni. Ez különbözőképpen zajlott a két
folyón. Míg az északibb, a Tigris gyorsabban és nagyobb mennyiséget
vezetett le, sőt időben is korábban április, esetleg május táján, addig az
Eufrátész lényegesen lomhább folyású, s később, május-június táján van-
nak árvizei.
A csapadékviszonyokbeli fenti eltérés már korán felvetette a kisebb víz-
hozamú lassúbb folyású Eufrátész mellett a vízmegtartás szükséges­
ségét, azaz a csatornázást. A csatornázás viszonylag hamar azzal a ve-
széllyel járt, hogy a lomhább Eufrátész mellett nagyobb volt a hordalék

29
lerakódás, ami rövid idő alatt eltömte a csatornákat, így azokat állandóan
karbantartani, kotorni kellett. Ám a csatornázás, illetve a víztárolók építé-
se hosszabb távon még további káros kihatásokat is magával hozott. Tud-
niillik a déli medence forró nyaraiban - ahol egyébként a földmozgások
miatt eleve az átlagosnál magasabb volt a talajvíz - a vízbőség ellenére is
gyors vízpárolgás következett be, ami együttesen a talaj rohamos és
nagyfokú elszíkesedéséhez vezetett. Így szükségszerűen cserélgetni kel­
lett a földművelés alá fogott területeket.
A szikesedés és az ehhez kapcsolódó termőföld terület cseréje vagy
váltogatása, s ezzel együt a földművelők mozgatása, illetve ennek előz­
ményeként a csatornázás folyamatos megszervezése, nemkülönben a
már említtett védőfalak építése mind olyan közösségi feladatok voltak,
amelyek együttes és pontos megszervezésétől függött a közösség léte,
fennmaradása, ami szükségszerűen magával hozta az államszervezetnek
viszonylag korai időkben való kialakítását.
Az öntözéses mezopotámiai kultúra így alapvetően a földművelést segí­
tette elő, s annak domináns szerepe végig megmaradt a babiloni állam
egész fennállása alatt. Ezt annak ellenére hangsúlyozzuk, hogy az ókori
kultúráktól eltérően - talán csak a görögséggel összehasonlíthatóan - a
mezopotámiai világ a városokra épült, ahonnan kijártak a lakók földet
művelni. Később talán seholsem találjuk meg ezt a furcsa életmódbéli
ellentmondást, hogy a tömegesen városlakó nép hatalmas földbirtokok
műveléséből él. Valószínű ez összefüggött a föld hallatlan termékenysé­
gével. Ha hihetünk a forrásoknak, akkor egy-egy dél-babiloni földbirtok
kedvező időjárási viszonyok esetén a maihoz közelítő termésátlagokat
produkált. Ez a korban szokatlan nagy népesség eltartására adott módott.
Kisarkítva azt is mondhatnák, hogy éppen a termőföld védelme érdekében
a nagyszámú népesség a sűrűn lakott városokba kényszerült.
Mindezek ellenére a földművelés továbbra is földrajzi tényezők által
meghatározott keretek között mozgott, amennyiben ekkor még nincs nagy
vátozatosság. Dél-Mezopotámiában ugyanis főleg gabona, köles és bő-
ven árpa termett, így készülhet ebből a babiloniak kedvenc itala a sör. Ez-
zel szemben az északi részeken már megterem a búza is és a szőlő is, így
ott korán a sör mellett vagy helyett bor készítésbe fogtak. Ezek különösen
majd a templomok illetve az állam földbirtokain érhetnek el már kereske­
delemre is alkalmas többlet mennyiséget.
Fentiekből szükségszerűen következik, hogy az állattenyésztés csak
kiegészítő szerepet játszhatott. Ezt valószínűleg az is behatárolta, hogy a
nagy domesztikálási kedv ellenére csak a juh, kecske és a szamár, majd
a szarvasmarha alkotott nagyobb, emberek által is őrzött, illetve tenyész­
tett nyájakat. Pedig a babiloni források a szarvas és az antilop háziasítási

30
kísérleteit is jelzik. Míg más kutatások az oroszlán, a strucc és az elefánt
vadászatáról számolnak be. Érdekes, hogy a ló háziasítása errefelé vi­
szonylag kései. Ismert, hogy csak a kétezredik évtől, elsősorban az asszí­
rok megjelenésétől kezdve válnak a lovak jelentőssé. Ehhez hozzájárul,
hogy az asszírok már lovasságot is szerveztek a hadseregben. Addig bi­
zonyos nyomok szerint a szamár csődöröket használták a babiloniak har­
ci tevékenységeiknél. Valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy a fo­
lyóvölgyeken túl az asszirok megjelenéséig nem jellemző az egyes korok
babiloni államaiban a területi hódításokban megnyilvánuló háború.
Egészen más jellegű viszont az állattenyésztés szerepe a nyugati és
délnyugati sivatag széleken. Itt már a szokásos nomadizálással találko­
zunk. Talán feltűnő érdekessége ezen mezopotámiai nomád törzseknek,
hogy állattenyésztésük csak részben vándorló. Hiszen egy idő után - va­
lószínűleg a földművelőkkel való intenzívebb kapcsolatok hatására -
megfigyelhető, hogy az Eufrátész jobb partjától nem messze területeket
szállnak meg, amelyek alkalmasak földművelésre. Itt az évi gabona szük­
ségleteiket megtermelhették. Ez azt jelentette, hogy tavasszal a földműve­
lőkhöz hasonlóan elvégezték a mezőgazdasági munkákat, majd az örege­
ket a gyermekek egy részével hátrahagyva kihajtották nyájaikat, s csak
ősszel tértek vissza, a faluszerű településre. Itt azután kiteleltették állatai­
kat. Tehát egyfajta - a földrajzi tényezők által is determinált - átmenetet
képeztek a klasszikus nomádok és a kezdetleges földművelők között.

2. Mezopotámiai társadalom

Mezopotámia mintegy hatévezredes történelmében a források fogyaté-

kossága ellenére is kihámozható többfajta népcsoport. Délen a sumerek
után főleg sémi népek, így az akkádok, amoriták, még később a kassuk és
a qutuk csoportjait, illetve az utolsó évezredben a nabateusokat kell emlí-
teni. Míg az északi részek népeiből a domináns asszírok mellett a hurrita,
arámi, a méd stb. népelemek is fontosak. A kétfolyóközben dominánsan
két nagy, hosszabb ideig államot is alkotó társadalom létezett: a babiloni
és az asszír. Ezek peremterületein, részben az ő hatásukra alakul ki az
elámiak állama Szuza központtal, míg az északi részek szélein Mittanni,
Urartu illetve Anatóliában a Hettita állam érdemel említést.
Fentiek közül csak a babiloni és az asszír társadalmat vizsgájuk. Mind­
kettő egy-egy sajátos típust képviselt, bár mindkét kultúra egymásra hatá­
sa bonyolult társadalmi szövetet alkotott jó két évezreden át. A babiloni vi­
lág - amit nevezhetünk a kezdetekben sumernek, majd babiloninak végül
káldeusnak - alapvetően a földművelésen alapult és zömében városi típu-

31
sú településen élő lakosokat tömörített. Ezzel szemben az asszír inkább a
nomadizálásból kinőtt, jobbára hódításra és folyamatos zsákmányolásra
berendezkedő, komoly lovas technikával rendelkező militáns társadalom
volt.

Babilon

A babiloni világ népességének társadalom szerkezetét alapvetően a föld­

művelő életmód határozta meg. Ezért közösségi struktúrájukat a földtulaj­
don, illetve földhasználati viszonyokkal lehet jellemezni. Fő vonásaiban a
földhasználati viszonyok tendenciája sajátos hármas ívet mutat.
a) Első lépésben (városállamok kora) a földművelő közösség rendelke­
zett a termőfölddel, a tagoknak legfeljebb tartós használati joguk volt. Kö­
zülük főleg a templom emelkedik ki, mint önálló földtulajdonos és föld­
használó, illetve nála jóval kisebb mértékben a király vagy palota, mint a
kezdeti állam képviselője.
b) Valószínűleg külső támadások hatására ezek a viszonyok átrende­
ződnek. (Ó-babiloni kor.) Meghatározó lesz az állam, illetve a király szere­
pe a földhasználat alakításában. Az egyesektől kisajátított, elszegénye­
dés miatt állami tulajdonba került, vagy elkobzott birtokokat - különösen a
Hammurapi időkben dokumentálhatóan - az állam kiosztja, gyakran kato-
nai vagy rendőri szolgálat, esetleg hivatalnoki munka fejében. Ugyanakkor
a szentélyektől is vesznek el földterületeket, így lényegesen csökken a
templomi földbirtoklás mennyisége.
E korszak viszonylatában az állami beavatkozás hatására az új földhasz-
nálók, illetve az ő mintájukra régi szabad közösségi tagok is kezdik saját-
jukként kezelni földjeiket. Viszont számos szabad ember a Mezopotámiá-
ban dívó kölcsönzési szokások következtében kedvezőtlen időjárás ese-
tén elveszíti földjét. (NB. a babiloni szokás ismerte az uzsora kölcsönt is,
ami az ott normális 12-33% mellett, időnként akár az ötven százalékát is
elérhette a kölcsönadott összegnek.) Így növekszik a mezőgazdasági bér-
munkások köre, vannak akik a szegénység miatt önként adják magukat,
ha nem is szolgaságra, de „jobbágyi" szolgálatra, azaz személyi függő-
séggel is járó munkaszolgálatra.
Jellemző e korban az adós rabszolgaság is, de Hammurapi törvé-
nyeiből kitűnően ez csak három évig tarthat. Ám a szabad ember sze­
génysége esetén feleségét, sőt gyermekeit is eladhatta rabszolgának,
szintén három esztendőre. Ugyanakkor az állami beavatkozás egyik pozi­
tív jellemzője, hogy az adósrabszolgaság miatt felgyülemlett társadalmi
elégületlenséget egy-egy uralkodó ún. „missarum" rendeletekkel próbálta

32
levezetni. Ez azt jelentette, hogy a földek feletti adósságokat az állam
eltörölte. („A békesség/a jólét otthonát kerestem ki számukra" - mondja
Hammurapi híres törvénykönyvének záró passzusaiban.) Megjegyzendő,
hogy a missarum rendelet sohasem terjedt ki a normális kereskedelemből
keletkezett adósságokra.
c) Az i. e. tizenkettedik századtól számítható ún. kassu korban ismét
módosultak a földhasználati viszonyok. A templomi birtokok teljesen je­
lentőségüket vesztik, immáron a szentély az uralkodó kegyes adománya­
ira, zsákmányból adott részre vagy az egyesek felajánlásaira szorul. Bizo­
nyos értelemben csökkenni látszik a megelőző korhoz képest az állami
földbirtok mennyisége is.
Ugyanekkor jelentősen megnő a magánbirtokok koncentrációja. Birtok
használatában is inkább a tulajdon felé hajlik a babiloni föld. Kialakulnak
az egyesek által birtokolt mamut uradalmak. Területi szétszórtságuk vilá-
gosan jelzi, hogy jórészük az uzsora kölcsönök révén került egybe.
Az állam viselkedése is jelentősen megváltozik a földhasználókkal kap­
csolatban. Amíg korábban isteni feladatának tartotta a babiloni király a
szegények segélyezését, a tönkrementek felemelését, így az adósságok
eltörlését, addig most ez a gyakorlat megszűnik. Engedik a tömeges le-
süllyedését a szabadoknak. Ugyanakkor a nagy földbirtokokat, illetve köz-
vetve azok tulajdonosait külön kiváltsággal az ún. „kudurru"-val ruházták
fel, amit a birtokok szélén földbeásott nagy kövek feliratai jeleztek. A ku-
durru, rossz hasonlattal, a középkori immunitási joghoz hasonlítható.
Ugyanis a király a kudurruval megadományozott birtok védelmét ígéri, il-
letve a birtokról addig az államnak járó adót és a katonai szolgáltatást stb.
most már a kudurru jogosultja, tehát magánbirtokos gyűjtheti be.
A birtokviszonyok megmerevedésének egyértelmű jele, hogy a babi­
loniak bevezetik a telekkönyvet, ami a földforgalom biztonsága mellett
természetesen az addig kikényszerített földhasználati viszonyokat is hite­
lesen rögzíti, ám egyúttal konzerválja azokat. (Megjegyzendő, hogy a
telekkönyv korán kialakul más ókori folyamvölgyi kultúrákban is. Így a
források szerint Egyiptomban Sesostris fáró óta vannak telekkönyvek,
amelyek azonban a maiakkal ellentétben nem a magánosok közötti föld-
ügyletek biztonságát szolgálták, hanem ez volt az alapja az állami egye­
nes adók, így a föld- és épületadó kivetésének).
d) Az új-babiloni korban, a hatodik századtól új fejlemények figyelhetők
meg. Óriási mértékben megnő a földbirtokkoncentráció. A legnagyobb te­
rületeket birtokló palota, illetve a templomok, mint főtulajdonosok örök
használatra adják tovább a területeiket nagybirtokosoknak, örökös földjá­
radék fejében. Ám ezek is tovább adják azt a tényleges földművelőknek.
Idővel ebben a hármas lépcsőben több mozzanat is lehetséges. A tényle-

33
ges földhasználat, illetve a föld tulajdonjog és a birtok tekintetében így egy
sajátos hierarchikus rend alakul ki.
Ez a hiearchizáltság a földművelők szintjén egységesedést eredmé-
nyez. Ugyanis a mezőgazdasági bérmukás (tehát személyében szabad)
és a földet művelő rabszolga között azonosság és kiegyenlítődés jön lét-
re. Új egységes nevük a „sirqu" is ezt mutatja. Hiszen személyi státusától
függetlenül sirqunak tartottak mindenkit, aki földműveléssel foglalkozott, s
a használat fejében földjáradékot fizetett a föld használatba adójának.
Valószínűleg velük estek egyenlő elbírálás alá a pásztorok, tehát a tö­
meges állattenyésztéssel foglalkozók. A források szerint a nagyobb földtu­
lajdonosok nagyobb nyájakat vásároltak fel, amiket azután hasznosításra
tovább adtak egyes pásztoroknak. A pásztorok csak használói, tenyésztői
voltak ezeknek a nyájaknak. Szinte örökös-haszonélvezetszerű kapcsolat
jött létre a nyájtulajdonos és a pásztorok között. Így ez a viszony nagyfokú
hasonlóságot mutat a sirqu státussal is. Ezt a felfogást erősíti, hogy a
klasszikus babiloni területeken a településeknek nincs közös legelőjük,
így e hiány okán más nyáját és más földjén kénytelen legeltetni a pásztor.
Az Ó-testamentumi Jákób története, tehát pásztorkodása a mezopotámiai
Lábánnál szintén hasonló kapcsolatra utal. (Megjegyzendő, hogy az állat-
tenyésztés szerepének növekedése láthatóan összefügg a Kétfolyó-köz
már említett területeinek nagyfokú elszikesedésével.)

Asszíria

E területek éppen későbbi kialakulásuk okán és militáns jellegük miatt kö-

zel sem mutatnak fel olyan differenciált társadalmat, mint a dél-mezopotá-
miai. Ennek egyik legfeltűnőbb jele, hogy az asszír korban végig megma-
rad a király szinte mindennapi főpapi vagy sacralis funkciója. (Éppen ezért
például építészetileg a palota és templom az asszír fővárosokban mindig
egybe épült.) Ez okozza, hogy nem is alakul ki nagy létszámú elkülönült
papság, mint Babilóniában. Mindezek rányomják bélyegüket az asszír
földhasználati viszonyokra is.
a) Az első időszakban, mivel az asszírok hódítóként kerültek Észak-
Mezopotámiába korán királyi főtulajdonjog érvényesült, ellentétben Babi-
lonnal, ahol kezdetben a közösségi földhasználat volt erős. Ám ténylege-
sen egyes nagybirtokosoké a föld Asszíriában, akik a király főtisztviselői-
ből, illetve a katonai vezetőkből kerültek ki, s akiket együttesen hatalma-
soknak vagy „rube"-knek neveztek. A mindennapi használatban a földet
művelők két csoportba tartoztak: mezőgazdasági bérmunkások és függő­
ségi viszonyban álló, tehát félszabad parasztok, akik jórészt a foglyokból

34
kerültek ki, s őket „hupsu"-knak hívták (megjegyzendő, hogy ez a félsza-
bad földművelő réteg a mezopotámiai világ peremterületein is jól ismert,
így például a szomszédos Mittani királyságban)
b) A hódításokba bonyolódó Asszíria az ún. újasszír korban lényeges
terület gyarapodásokat ért el. Ám az észak-mezopotámiai területek jó ré-
sze a háborúk miatt elnéptelenedett. Így a mezőgazdasági termelés bőví-
tésnek csak az extenzív módjára volt lehetőség, azaz újabb területeket
fogni művelés alá. A népességhiány miatt a hódításokban egyre inkább
tudatosan megkímélt leigázott népeket hadifogolyként, hupsuként töme-
gesen telepítették át földművelésre. Ezeket éppen fogoly voltuk miatt a
földhöz kötötték, s belőlük alakul ki a személyi függésben lévő, a telekhez
kötött ún. telekes parasztok rétege. Ők jogilag a földbirtokos tulajdonát ké­
pezték, hiszen a birtokkal együtt lehetett őket eladni. Ily módon a rabszol­
gák bár a termelésben aktívan részt vettek, mégis az asszír társadalom
kemény, katonai jellege ellenére emberibb bánásmódban részesültek, il­
letve jogilag kedvezőbb helyzetbe jutottak, mint akár babiloni kortársaik.
A föld főtulajdonjoga változatlanul a királyt illette az újasszír korban is.
A hagyományos nagybirtokos réteg, a főként a katonai arisztokrácia sora-
iból kikerülő földtulajdonosok mellé egy új réteg is felzárkózik, s ez pedig
a kereskedőké. Mivel Asszíria a társadalom fenntartásában a saját terme-
lés mellett döntő szerepet szánt a zsákmányoló hadjáratoknak, így ez
nem kedvezett a kereskedelemnek sem. A meglévő kereskedő réteg, az
újasszír kor előtt itt is dívó uzsora kölcsön következtében jelentősen meg­
gazdagszik. E pénzvagyont az időnként pangó kereskedelem miatt kény­
telen földbirtok vagyonba fektetni.
Jellemző még, hogy Asszíriában éppen a fent jelzett királyi funkció ket­
tőssége miatt nem alakulnak ki olyan komoly templomi földbirtok vagyo­
nok, mint Dél-Mezopotámiában.

Személyi státus

A babiloni társadalomban is, mint az egész ókori világban, eredetileg a leg­

fontosabb választóvonal a szabad ember és a rabszolga között húzódott.
Ez később jelentősen módosul, illetve differenciálódik. Egy eszmei társa­
dalmi keresztmetszet esetén, amit a jog segítségével lehet megrajzolni a
babiloni társadalom tagjai jogi státusukat tekintve a következő csoportokba
oszthatók: 1. szabad ember vagy „awelum"; 2. félszabad, szolgáltatásra
kötelezett vagy „muskenum"; 3. rabszolga, szolga vagy „wardum".
1. Awelumnak vagy másutt awilumnak minősült jogilag minden önálló
földbirtokos, még a mezőgazdasági földbérlő is. Ugyanebbe a jogi kategó-

35
riába tartoztak a jelentős földbirtokosok, meg a királyi hivatalnokok is,
hogy a társadalom legelőkelőbbjeit ne is említsük, mint a papokat illetve
az udvartartás tagjait, illetve magát a királyt.
Awelumnak számították az önálló vagyonnal működő iparosokat és ke-
reskedőket is, még akkor is ha ilyenfajta tevékenységre bérben vállalkoz-
tak a palotának vagy a templomnak.
Külön kategória létezett a szabadok csoportján belül a régi kiváltságos
városok polgárai számára. Ezeket a polgárokat „kidinnutu"-nak nevezték,
azaz olyan személyeknek, akik a „kidinnu" oltalma alatt állottak. A kidinnu
olyasfajta jelvény volt, amit a város kapujában felállítva annak szabadsá­
gára, kiváltságaira emlékeztetett. Jelentős törekvés volt megfigyelhető
egyes városok részéről, hogy uralkodóiktól ilyen kiváltságot nyerjenek.
Jellemző, hogy volt olyan történelmi időszak, amikor a babiloni városok a
babiloni arisztokráciával szemben szövetkeztek a harcias asszír királyok-
kal, akik ennek fejében megígérték a kidinnu megadását vagy megtartását.
A kidinnutu fontosságát jelzi, hogy a babiloni király újévi szertartásaiban
fontos helyet foglalt el annak megvallása, hogy az elmúlt év során egyet-
len olyan személyt sem sértett meg, akinek kidinnutu joga volt. Egyes for-
rásokból kitűnően a király sohasem várakoztathatta meg a kidunnutu jog-
gal rendelkező polgárt, ha az kihallgatást kért. Talán ezért is mondhatták
kis túlzással a babiloniak egyik írásukban, hogy: „még a kutya is szabad-
dá válik, ha belép Babilon városába."
A kidinnutu jelentés tartalmában háromféle jogosítványt hordozott. Egy-
részt bizonyos peres eljárásbéli kiváltságokat jelentett (bebörtönzési tila-
lom, birságolási tilalom); másrészt az általános közmunkák és terhek alóli
mentességet (teherhordás, közmunkák végzése); harmadrészt személyi
méltóságuk fent említett védelmét. Fontos elem, hogy mindig csak hely-
benszületett polgárt illetett meg a jogosítvány.
2. Általános jellemzője a kornak az ún. félszabad státusú embereknek,
a „muskenum"-oknak a megjelenése. A mezőgazdasági munkás mellett,
aki a palota vagy a templom szolgálatába szegődött, hasonló emberekkel
találkozni az iparosok körében is. Ezek egy része ugyan saját vagyonká-
jával önálló működésre képes, de közülük számosan akár objektív okok
miatt a palota vagy templom szolgálatára kényszerültek. Hasonlóakat ta-
lálni a kereskedők között is, ami szükségszerűen adódott abból a tényből,
hogy a templom és a palota eredetileg az ókori Babilonban a nagy elosz­
tó rendszerek közé tartozott. Tehát a birtokain felgyülemlő és elraktározott
mennyiséget eredetileg szétosztotta, illetve államérdekből azokon hoza­
tott be cserekereskedelem útján Babilonban meg nem termő vagy be nem
szerezhető termékeket.

36
 Ez többek között azt is jelentette, hogy a kereskedelem állami mono-
pólium volt, amit egyesek kiváltságként kaptak („tamgaru"). Ám a frissen
megszerzett kiváltságot azután pénzért „alvállalkozásba" adták más kis-
kereskedőknek („sumgallu"), akiknek önálló vagyon hiányában e privilegi-
zált kerekedők adtak jó kamatra hitelt, hogy az üzleti vállakozást le tudják
bonyolítani.
Külön kategóriát alkottak a muskenumok csoportjában a fegyveresek.
E társadalmi csoport vagy tudatos betelepítéssel vagy korábbi hódítók le-
származottaiból alakulhatott ki. Külső eredetükre utal, hogy saját földjük
nem lévén, számukra az állam ad földet. Hammurapi nevéhez köthető az
ún. „telkes katonaság" megteremtése, akik földhasználatuk fejében kato-
náskodási kötelezettséggel tartoztak a földet adó irányába. A szolgálat
vagy általában katonai, vagy pedig rendőri lehetett. A szolgálati időt havi
tíz napban vagy évi négy hónapban állapították meg. Mind a szolgálatot,
mind az annak alapot biztosító telket a felnőtt fiú örökölhette. Valószínű,
hogy nemcsak a külső támadások megerősödése, illetve a babiloni biro-
dalom kialakítása igényelte a rendszeres haderő felállítását, hanem ezt ki-
válthatták a már említett különböző kiváltságolások is. Hiszen e mentes­
ségek révén éppen a fegyverforgató elemek maradtak távol a királyi had-
seregtől.
3. A legalsó kategória minden ókori társadalomban, így a mezopotámi-
aiban is a szolga, illetve rabszolga: a „wardum". Számuk eleinte nem lehe-
tett nagy, mivel a városállamok kezdetben nem folytattak messze vidékek-
re kiterjedő hódító háborukat. Az ó-babiloni korban ugrik meg látványosan
a rabszolga létszám. Ám igazából sohasem használták olyan tömeges
méretekben a termelésre, mint akár Egyiptomban vagy az ókori világ ké­
sei nagy társadalmaiban, a görögben és rómaiban.
A rabszolgaságnak e patriarchális formája okozhatta, hogy státusuk
nem olyan jogfosztott, mint a fent említett kései ókori világban. Így feltűnő,
hogy a rabszolgáknak lehetett saját vagyonuk is, ám személyük bérbe ad-
ható volt. Mind vagyonuk, mind leszármazottaik felett csak korlátozott jog-
gal rendelkeztek. Jogi státusuk érdekes jellemzője, hogy a bírósági eljárá-
sokban perképességgel bírtak.
A wardum önálló vagyona, ami később feltűnően nagy összegeket is el-
érhetett, eredményezi, hogy az ó-babiloni korban megindul a rabszolgák
önfelszabadítása vagy megváltása. E szabad állapot azonban mégis kor­
látozott annyiban, hogy a felszabadított személy korábbi rabszolgatartóját
élete végéig eltartani köteles.
Külön csoport Mezopotámiában az asszír területek hadifoglyai vagy tö-
megesen áttelepített népcsoportjai. A források ezeket is gyakran wardum-
nak nevezik, bár más neveken is ismerték őket, mint a paraszt vagy a tel-

37
kes kifejezések. Ezek a személyek a királytól vagy földtulajdonostól kapott
földhöz kötöttek voltak, mivel őket a telekkel együtt lehetett adni-venni.
Szolgáltatási kötelezettségük a termés egyharmada volt.
4. Az új-babiloni korban, amikor az állam területe már magába foglalja
egész Mezopotámiát (a korábbi Babilóniát és Asszíriát) a jogi státust te-
kintve is egységesedés következik be, ahogy jeleztük a földhasználatnál.
Ugyanis az egységes paraszti réteg, a sirqu létrejöttével eltűnőben van a
félszabad réteg, a muskenum jogi kategóriája.
A földhasználati viszonyok hallatlan hierarchizáltsága visszahat a jogi
státusra. Új-Babilonban már csak kétféle jogi kategória létezik. Az embe-
rek szabadok, s ezért már „nemes fiaknak" vagy nemes rendűnek azaz
„mar bani"-nak hívták őket. Valószínű, hogy a földművelő sirqu és a meg-
maradó vékony rabszolga rétegen kívül mindenki más ide tartozott.
Velük szemben csak a „nem nemes rendűek" azaz a „la mar banutu" ka-
tegóriája létezett a főként sirqu csoportokat tömörítők számára. Ezeket va-
lójában idegennek, ill. polgárjog nélkülinek tekintették. Az íly módon eltűnő
wardum fogalom megszűnését az tette lehetővé, hogy a régi szokásnak
megfelelően vagyontgyűjtő rabszolga önmagát megválthatta, de szintén a
szokásnak megfelelően a birtokhoz kötődött. Tehát a rabszolgákat a ter­
melésben érdekeltté téve sikerült azok csoportját különösebb állami be­
avatkozás, illetve csoportos felszabadítás nélkül is felszámolni.

3. Az állam Mezopotámiában

A királyi hatalom

A királyi hatalmat mindkét nagy mezopotámiai államban - Babilónia,

Asszíria - isteni eredetűnek tekintették. Egészen a Hammurapi korig elő-
fordul, hogy magát a királyt istennek „Dingir" nevezték, illetve ilyen jellel
különböztették meg a nevét a domborműveken és agyagtáblákon. Szintén
a korai király istenségekre utal, hogy az Ur-i dinasztia korában a halott ki-
rályok szobrait is részeltették a templomi áldozatokból.
Magát a király istenségét legjobban a „malemmu" kifejezés jelzi, amely
„félelmet keltő ragyogás"-nak fordítható. Szövegszerűen megfelel az antik
aurea-nak, illetve nimbusznak. Ez olyasfajta ragyogás, amely egyszerre
képes lenyűgözni és megrettenteni az embert. (NB. gondoljunk az égő
csipkebokorra, a mózesi látomásra.) Más külsőségekben is kifejezésre jut a
király isteni mivolta, így a fején ábrázolt szarvval díszített süvegben, vala­
mint a különleges köpenyében, ami az istenekéhez hasonlított.

38
 A templomi szertartások is kifejezik az isten és a földi megbizottja, a ki-
rály különleges kapcsolatát. Ebben lényeges különbség van a babiloni és
az asszír uralkodó között. Míg a régebbi kultúrájú Babilonban csak éven­
te egyszer látogat el a király Marduk templomába, addig az asszír ural-
kodó háború kivételével naponta áldoz az isteneknek, illetve vezeti a
templomi szertartásokat. Ezért van az, hogy - amint említettük - babiloni
területeken elkülönül egymástól a városokban palota és templom, míg
ugyanezek asszír területeken építészeti egységet alkotnak.
Az újévi ünnepélyes templomi szertartások azzal is összefüggést mu-
tathatnak, hogy a régiségben évente mindig újrakoronázták az uralkodót.
Az asszír szokás szerint ilyenkor a főtisztviselők mindannyian eléje he-
lyezték hatalmi szimbólumaikat, jelezve, hogy hatalmuk véget ért, így
esetleges új kinevezésükig nem gyakorolják azt. A főtisztviselők ezentúl is
további szimbolikus szerepet játszottak az asszír kormányzatban. Ugyan-
is az első év után, amit a királyról neveztek el, már a későbbiekben a
tisztviselőkről a kialakult hierarchikus sorrend szerint nevezték el a továb-
bi éveket. Emlékeztet ez a római szokásra, ahol a consulok adtak nevet az
évnek.
Az isteni jelleg csak a királyt illette meg, a feleségét már nem. Ezt mu-
tatja az is, hogy a királynő titulus egyedül az istennőt illette meg. A forrá-
sok szerint azonban az anyakirálynő, illetve a király első felesége vagy
főfeleség gyakorta komoly befolyással birt a tényleges kormányzatra. Sőt
arra is van példa a mitikus Semiramis esetében, hogy időlegesen tényle-
gesen uralkodónővé váljon.
A trónutódlás béke időben örökléssel történt. Ennek az e l v n e k hagyo-
mányos erősségét két dolog is jelzi. Egyrészt szokássá vált minél több is-
mert őst felsorolni a király címében, mintegy rájuk hivatkozva erősíteni az
uralom karizmáját. Másrészt tudjuk, hogy egy idő után már kiskorú trón-
örökös következését is elfogadták az uralomban. A források szerint Se-
miramis is gyámkirálynőként részesült abban a különleges kitüntetésben,
hogy a tényleges kormányzatot - fia helyett - vezethette. Ismerték ugyan-
akkor a mindenféle öröklési jog nélkül, az alkalmasság okán (középkori
műszóval „idoneus") trónra kerülő királyt is. Különösen az asszír területek
bővelkednek ilyenekkel.
A lassan szimbolikus istenné váló földi uralkodó azonban valóságos
kormányzati funkciókkal bírt. Közülük kiemelkedik: a hadsereg vezetése,
szegények védelmezése, a társadalmi jólét és rend biztosítása, jogalko-
tás, külfölddel való kapcsolattartás.
Fentiek közül hagyományosan a szegények védelmezése, illetve a tár-
sadalmi jólét és rend fenntartása emelkedik ki. E funkciók szorosan össze-
függnek, különösen Babiloniában az állam raktározó és újraelosztó szere-

39
pével. Ezt egyébként az árucsere kezdetleges volta, az állami kereskedel-
mi monopólium illetve a tényleges pénzforgalom hiánya is támogatja. En-
nek keretében nemcsak vetőmag kiosztásáról rendelkeznek az uralkodók,
de a szegényebbek érdekében sajátos árszabályozó feladatot is ellát a ki-
rály. Továbbá a fentiekkel kapcsolatos visszaéléseket szigorúan bünteti.
Szintén e funkciókból következik a szegényebbek érdekében rendeletek-
kel való közbeavatkozás. Így kerülhet sor az adósságokat eltörlő említett
rendeletek kiadására. De szintén ide kapcsolódik, a sérelmet szenvedet­
tek védelme miatt a központi jogalkotás, azaz a királyi törvényhozás
erősödő gyakorlata is. (Megjegyzendő, hogy az ó-babiloni kor után a király
jogalkotó hatalma hanyatlik.)
Az alávetetteknek a király iránt hűséget kellett tanúsítani. Az uralkodó-
nak való engedelmesség a mezopotámiai felfogás szerint a civilizált em-
ber jellemzője, a barbárokkal szemben. Ugyanakkor egyes megállapítá-
sok szerint e keleti uralkodók nem lehettek a szó szoros értelmében vett
despoták. Legalábbis a források nem árulkodnak arról, hogy a király fő-
tisztviselőivel embertelenül bánt volna. Továbbá annak sincs nyoma, hogy
kormányzati intézkedéseik nagy népi elégedetlenséget váltottak volna ki,
ami pedig más közel-keleti államokban megfigyelhető volt. Tehát a babilo-
ni időket sokáig civilizált hatalomgyakorlás jellemezte.
A tényleges kormányzat vitelére széles hivatalnokréteg alakult ki. A köz-
ponti kormányzatban tevékenykedők már külön kormányzati épületben
működtek. Ismert hely a „bith-riduti" a hivatalnokok háza, azaz az állam
központi adminisztrációs hivatali épülete. Ettől elkülönült a palota, a király
reprezentatív lakó vagy inkább fogadásokra szolgáló épületegyüttese. Eb­
ben központi szerepet játszottak a tróntermek, illetve a fogadócsarnokok,
amelynek nagy udvara köré szervezve jelennek meg, s a külső számára a
hatalom súlyát és „félelemkeltő ragyogását" kellett, hogy kifejezzék.
A hivatalnok sereg élén a királyhelyettesként funkcionáló „vezír" állt, akit
az akkád frazeológiával „kancellár"-nak is lehetne fordítani. Fontosságu­
kat jelzi, hogy a királylisták felsorolásaiban is megjelennek. Érdekes, hogy
ez a tisztség az északi Asszíriában viszonylag későn jelentkezik, s akkor
is a tiszttel járó feladatokat a trónörökös látja el.
A közigazgatási szervezetről már lényegesen töredékesebb forrásokkal
rendelkezünk. Nyilván, hogy az alapvető kisebb falvak egységeit, illetve a
nagyobb városokat a homályos utalások szerint közigazgatási kerületek-
be szervezték, már csak az adóztatás miatt is. Ám a városok kidunnu jo-
gosítványai lehetőséget adtak közigazgatási elkülönülésükre is.

40
4. A mezopotámiai jog

Hammurapit megelőző törvények

Mezopotámiában uralkodói kötelességnek számított a gyengék védelme­

zése. Erre vezetik vissza az uralkodó által kiadott árszabályozásokat, de
az adós rabszolgaság alól való mentesülést kimondó ún. „missarum" ren­
deleteket is. A kormányzati központ ilyetén tevékenysége rövidesen lét­
rehozza az uralkodói jogalkotást is éppen a mondott területeken. Bár a
mezopotámiai világ jogalkotási csúcsának a Hammurapi féle ún. törvény­
könyv számít, ma már tudjuk, hogy egy hosszabb jogalkotási folyamat
egyik főbb eleme a Hammurapi sztéléjén fennmaradt joggyűjtemény.
1. Jóval Hammurapi előtt i. e. 2430 körül keletkezhetett En-temena fel-
irata, aki Lagas városállam uralkodója volt. Rendelkezésében, amely a
későbbi „missarum" rendeletek klasszikus előképe „visszaadja a gyerme-
ket az anyának", azaz felszabadítja az adósrabszolgaságban sínylődőket.
Ugyanis elrendelte a gabonatartozások elengedését és az adósságok el-
törlését. Némely feltételezés szerint a mukaerőhiánnyal küszködő templo-
mi gazdaságokon is segíteni kívánt az adósrabszolgaságban lekötött
munkaerő szabad állapotba való visszaállításával.
2. Időszámításunk előtt a huszonharmadik században élt Lagas másik
(trónbitorló) királya Uru-inim-gina, aki En-temena után már léptékeiben
nagyobb társadalmi reformokat valósít meg. Ezek két irányúak, amennyi­
ben az elődök visszaéléseiből tanulva leváltja az adófelügyelőket. Resti-
tuálja a templomi vagyont, további védelmi szabályokat is felállít a vagyo-
nok védelmére, így a lopás szigorú büntetését. Másrészt pedig megígéri,
hogy nem engedi a hatalmasoktól elnyomni a gyengéket. Ez később mint-
egy toposszá válik az uralkodói jogalkotásban. Szankcióként az istenek
átkát kéri a szabály be nem tartóira.
3. Időben ezt a régi királyt mások is követhették, de korunkra csak az
i. e. 18-19. századból származó III. Ur-i dinasztia alapítójának, Ur-nam-
mu-nak a törvényei maradtak fenn. Ur-nammu magát Ur város királyának
illetve Sumer és Akkád királyának nevezi. Törvényei első részében házas-
sági joggal kapcsolatos szabályokat hozott, illetve más részük a nők vé-
delmére születtek. Így a házasságtörést, de a nő megerőszakolását egy­
aránt büntette. Sőt ha csak hírbe hozták a nőt, de azt a vízbemerítés pró­
bája ártatlannak mutatta, akkor a hamis vád keltőjét büntették szigorúan.
Ha a menyasszonyt egy jobb házasság reményében a szülei máshoz ad­
ják, akkor a hoppon maradt vőlegénynek az általa adott eljegyzési ajándék
kétszeresét kellett visszafizetni a hidegen számító család részéről.

41
 Szigorú büntetéseket rendel el a vagyon megkárosítóira, de a hamis ta-
nukra is. Ez már az a kor, amidőn számosabb rabszolga is van. A szökött
rabszolgákkal kapcsolatos felfogás igen szigorú, komoly büntetést helyez
kilátásba szökés esetén. Külön kiemelendő, hogy a büntetéseiben Ur-
nammu már egy fejlettebb módszerrel gondolkozik, mint akárcsak Ham-
murapi is. Tudniillik már áttér a tálio elvről a kompozicionális büntetésre,
azaz az elkövetett cselekményért azzal nagyjából azonos vagyoni hát­
rányt kellett elszenvednie a károkozónak. E fejlettebb módszer alkalmazá­
sa talán egy viszonylagosan szélesebb anyagi jólétre építhetett, hiszen
csak megfelelő anyagiakkal rendelkező lakosság esetén volt értelme a
„pénzbüntetés" kiszabásának.
4. Lipit-Istár törvényei az i. e. 1934-1924 között uralkodó Iszin-i uralko-
dó nevéhez fűződtek. Ma már tudjuk, hogy elődei is bocsátottak ki hason-
ló törvényeket, így Nidnusa és Isme Dagan, de csak a Lipit Istár-é maradt
fenn korunkra. A semita származású király, még sumer nyelven íródott
törvénye, akárcsak Ur-nammu-é, Sumer és Akkád országok lakóinak szól.
Kibocsátásának fő indítéka szintén az adósrabszolgaság felszaporodása
és az ettől való felszabadítás volt, tehát egyfajta missarum rendeletnek is
minősíthető: Sumer és Akkád fiainak és leányainak a nyakára szolga-
ság volt helyezve, saját magamtól a szabadságukat sorsukká tettem..."
Más forrásokból ismert, hogy a három jogi kategóriába sorolt babiloni
társadalom rétegződése - awelum, muskenum, wardum - ekkorra már ki-
alakult. Ám Lipit-Istár törvényei csak a szabadokról és a rabszolgákról ren-
delkeznek, de a muskenumokról hallgatnak. A rabszolga szökését bünte-
tik, sőt az őt ebben segítő is szigorú szankcióval számolhat. Ugyanakkor
a munkát pontosan végző rabszolga, akit esetleg maga helyett adósrab-
szolgaságba is ad ura, a jövőben számíthatott a felszabadításra.
Lipit-Istár szintén sokat foglalkozik a házassági szabályokkal. Már a
kapcsolat jogi kezdetét, az eljegyzést is védelemben részesíti. Itt - elő­
deihez hasonlóan - az uralkodó az eljegyzést felbontót az eljegyzési aján­
dék kétszeresének visszafizetésével bünteti. Bár ekkorra kialakultnak
mondható a babiloni területeken a monogám házasság, mégis lehetősé­
get ad bizonyos esetekre más feleség vételére is. Ez elsősorban az
asszony betegsége vagy meddősége esetén következhet be. A korszak
humanitásának a jele, hogy ilyenkor sem lehet elbocsátani a korábbi fele-
séget, hanem az megfelelő tartásra jogosult.
Éppen a rabszolgaság növekedése teremt objektív lehetőséget arra,
hogy a szabadok feleségeik mellett rabszolganőikkel is kapcsolatot tart-
hassanak. Az szintén a kor sajátossága, hogy a rabszolganőtől való fiakat
szabaddá teheti apjuk. Ám tiltja, hogy az ilyen rabszolganőtől született, fel-

42
szabadított fiúk közösen, együtt örököljenek a törvényes házasságból
származó fiakkal.
A földbirtoklási és földhasználati viszonyokban is részletes szabályok-
kal találkozunk. Mindenképpen az aktív termelést támogatja a törvény.
Ennek jele, hogy az elhagyott területet használatba vevő három év után
megszerzi a tulajdonjogot, azaz itt egy korai elbirtoklási szabályt találunk.
Normál viszonyok között a haszonbérlő köteles gondos művelést kifejteni
a használatba vett területen, mert ellenkező esetben kártérítéssel tartozik.
Szigorú a törvény büntetőjogi vonatkozásokban. Halálbüntetést az erő-
szakos lopások, tehát a rablás esetén rendeli el. Így ha fal áttörésével,
vagy ajtó betörésével hatoltak más házába. Ilyenkor ősi ritus szerint a cse-
lekmény helyén temették el a kivégzett rablót. Más esetekben már az egy-
szerűbb lopások is csak pénzbüntetéssel szankcionáltak.
Figyelemre méltó, hogy már ezt a törvényt is feltehetően ún. törvény-
oszlopra vésték. Magának a törvénynek, illetve az oszlopnak a védel­
mével kapcsolatosan rendelkezéseket is tartalmaz a törvény. Ha valaki
békésen él, a törvényt és az oszlopot tiszteletben tartja, arra áldást mond
a király: „...legyen az hosszú napokig élettel és lélegzettel megáldva". Míg
az oszlop rongálói sacralis átokban részesülnek: „ezen átok szerint idegen
tomboljon ellene... (Isten) pusztítsa el, az ég és a föld bírája... vegye el,
városait tegye romhalmazzá, országának alapját ne tegye szilárddá..."
5. Nagyjából Hammurapi korával egy időben, i. e. 18. században szület-
hettek újabb törvények, mégpedig az Esnunna-i birodalomban (valószínű-
leg Dadusa esnunnai király alatt). Ennek hivatalnokok számára készített
másolatai maradhattak fenn korunkra, így azok mellőzik azokat a szinte
már hagyományosan sacralis kereteket, amiket fent is emlegettünk. Érde-
kes jellegzetessége a törvénynek, hogy az eddigi sumer nyelv helyett az
akkádot használta.
Az Esnunna-i törvények már a társadalom mindhárom, jogilag kategori-
zált rétegével egyaránt foglalkoznak. A további fejlődés jele, hogy teljesen
ismeretlen lesz a hagyományos világban elfogadott vérbosszú és testi
büntetés, minden szankciót ezentúl ezüst pénzben, a „siqlum"-ban mér-
nek. Sőt büntetést lehetett kiszabni a palota főtisztviselőire is, ha például
elveszett vagyontárgyat (legyen az jószág vagy rabszolga) záros határ-
időn belül nem szolgáltatnak vissza tulajdonosának.
Szintén a fejlődés jele lehet, hogy az Esnunna-i törvények részletesen
szabályoznak gazdasági viszonyokat. Behatóan foglalkoznak árszabályo-
zással, így a bérleti díjakkal, munkabérrel vagy a hitelezési feltételekkel.
Ehhez kapcsolódóan jelennek meg aprólékos kártérítési szabályok, vala­
mint az állatok károkozásáért való felelősség.

43
 A rabszolgaság fontosságának növekedését mutatja a sok részlet
szabály velük kapcsolatban. A rabszolga önállósodásának jele, hogy ura
engedélyével már elhagyhatta a várost. Aki ismeretlentől, azaz nem a
tulajdonostól vásárolt rabszolgát, az büntették. Ugyanakkor a rabszolga
bizonyos viszonylatokban tárgyként szerepelt, így a rabszolga megveré-
se, megsebesítése vagy a rabnő megerőszakolása esetén egyszerű va­
gyoni büntetést szabtak ki.
A fentiek szerint hagyományos szabályozási kört alkotott a családi és
öröklési kapcsolatok kérdése. Az anyagi helyzet romlására utalhat, hogy a
szükségből eladott ingatlanra visszavásárlási joga marad fenn az eladó-
nak. Nagyon fontos újítása a törvénynek, hogy csak a szerződésbe foglalt
házasságot ismeri el törvényesnek. Míg a jegyesség megmásításával
kapcsolatosan a korábbról már ismert büntetést, a jegyajándék kétszere­
sének a megtérítését mondja ki.
Hasonlóan fontos gyakorlatot indít el azzal, hogy házasságtörés esetén
csak a házasságtörő nőt, a feleséget rendeli büntetni, mégpedig halállal.
Ez a szigorúbb és a férfiuralmat reprezentáló szabály még a keleti keresz-
tyén egyház kánonjogában is tovább fog élni. Ugyan nem deklarálja tör-
vény a házasság felbonthatóságát, de több olyan esetet is szabályoz,
amely eredményében a felbontással egyenlő. Így például, ha a férj politi­
kai okokból elhagyja az országot, visszatérés esetén sincs joga korábbi
asszonyára.

Hammurapi törvénykönyve

Hammurapi, mint király az évezredek homályából is nagyformátumú ural-

kodóként lép elénk. Az ő érdeme, hogy hosszú uralkodása alatt
(1792-1750) a dél-mezopotámiai városállamokat egyesítve megalkotta az
Ó-babiloni Birodalmat. Törvénykönyvében már nem csak Sumer és Ak-
kád, hanem a négy világtáj és minden feketefejű királyának mondja ma-
gát. Országának központját a kétfolyóköz szűkületében, Babilonban építi
ki, s egyetlen hivatalos nyelvvé az akkádot teszi, bár az írnokok még utá-
na legalább ezer évig használják a sumért.
Törvényoszlopát, a több mint két méter magas, fekete diorit követ nem
Babilonban, hanem országától messze keletre, az egykori Elam-i biroda-
lom fővárosában, Susában találták meg a század elején, ahová a régi ela-
mi hódítók hurcolták. Bár a kő elhurcolói kissé megcsonkították azt, töb­
bek között, mintegy harmadát alul levakarták, mégis 282 szakaszával im­
ponáló terjedelmű jogi emléknek számít.

44
 Ma már tudjuk, hogy Hammurapi törvénykönyve nem a szó szoros értel-
mében vett kódex. Hiszen részletes, a társadalmi viszonyokat a lehető
nagy szélességgel felölelő szabályai ellenére elődei hagyományait folytat-
ja, amennyiben jogesetek gyűjteménye (kissé erőszakolt hasonlattal talán
az angol case law-hoz, azaz az esetjoghoz lehetne hasonlítani. Csak a tu-
dományos közmegegyezés miatt hívjuk mi is kódexnek vagy törvény-
könyvnek!) Ám a korabeli jogélet ismeretében ez sem számít kis teljesít-
ménynek. Ugyanakkor utódainak több századon át történő visszautalásai
Hammurapi törvényeire, amit jóval később még mindig a mértéknek tekin-
tettek, kellőképpen hangsúlyozzák a korabeliek által is értékelt szintetizá-
ló eredményeit és jelentőségét.
Hammurapi törvényoszlopának a régiségben való ismeretéhez nagy­
ban hozzájárult, hogy azt a birodalom minden templomában felállították.
Az uralkodónak ezzel az volt a szándéka, hogy a jogkeresőt minél jobban
eligazítsa vitás ügyében. Maga mondja, hogy a kárvallott, aki peres ügybe
keveredik maga jöjjön az oszlop elé, s azt olvastassa el magának: osz-
lopom felvilágosítsa őt ügyéről, ő lássa a rá vonatkozó törvényt, szíve
megkönnyebbülvén..." Meglehet, hogy a szöveg ezért is íródott az akkor
már mindenek által beszélt akkád és nem sumér nyelven.
Abban megegyeznek a történeti és jogtörténeti munkák, hogy a mű két
nagyobb részre osztható. Úgymint az első főleg közjogi jellegű részre,
amely az 1-41 szakaszokat foglalja magába. Az ezt követő 42-282 sza­
kasz vegyesen tartalmaz vagyoni viszonyokkal, házassági joggal és bün­
tetőjoggal kapcsolatos kérdéseket. A szabályozás mindhárom társadalmi
réteg vonatkozásában egyaránt rendelkezik magatartási normákról.
I. Az első részben éppen az awelum, muskenum és wardum közötti kü-
lönbségtétel a fontos. Ez egyértelműen kiviláglik a testi sértés vagy em-
berölés esetén kiszabható díjakból. Teljes vérdíjat csak az awelum után
kell fizetni, míg a muskenum sérelme esetén már ennek a fele jár, rabszol-
ga státusú, tehát a wardum sérelmekor csak a fentiek töredékét.
Szintén az általános megjegyzések közé tartozik, hogy míg a korábbi
törvények - Ur-nammu, Lipit-Istár, Esnnuna-i - már látványosan átváltot-
tak a kompozicionális büntetésre, addig Hammurapi számos esetben visz-
szatérta táliós szankcióra. Nemcsak szándékos emberölés esetében, ha-
nem például az építész felelőssége kapcsán. Ha az általa épített épület
összedőlt és halált okozott, akkor őt magát is halállal sújtják, ha pedig a tu-
lajdonos fiát éri ilyenkor halál, akkor az építész fiát kell megölni és így to-
vább gördül a felelősség. Magyarázat természetesen kínálkozik. Egyrészt
a társadalomban tapasztalható jogbiztonság hiánya igényelheti a kemé­
nyebb büntetéseket. Másrészt ezzel együtt vagy ettől függetlenül bizo­
nyos anyagi romlás is bekövetkezhetett a lakosság körében. Ilyenkor

45
nincs értelme a behajthatatlan, az ismert siqlumban, azaz ezüstben kisza-
bott büntetési tételeknek, inkább a testi büntetés mutatkozik hatékonyabb-
nak. (Magának Babilon történelmének a tanulmányozása némi fényt vet is
a fenti folyamatokra. Ugyanis Hammurapi uralkodásának első része a
nagy háborúkkal telik el, hiszen mindaddig nincs szilárd birodalma, amíg a
déli nagy múltú városállamokat uralma alá nem hajtja. Ur, Larsza, Isin és
Esnunna eleste jelzi a hódításokat. Míg uralmának vége felé, a 30. évtől
ismét háborúkra utalnak az év jelölő elnevezések. Főleg az északi asszír
hatalommal keveredik fegyveres összetűzésekbe. Sőt éppen a helyzet to-
vábbi romlására utal, hogy az utolsó két évben már azokról, a korábban
jelzett bizonyos záró vagy védő falaknak az építéséről történik említés a
Tigris és Eufrátész mentén, ami pontosan a birodalom bezárkózását, vé-
dekezési kényszerét mutatja.)
Csak a fenti történeti körülményekkel lehet magyarázni, hogy Hammu-
rapi nem egyszerűen szigorú, hanem intézkedései a korban is kirívóak le-
hettek, különösen elődeihez képest is. Így e szigorúság lehet az oka, hogy
halállal büntetik már a hamis vádat gyilkosság esetében, vagy más sze­
mély rabszolgájának a feltartóztatását. Az viszont már a hagyományokból
is következik, hogy aki házfeltöréssel követ el rablást, azt a tett közelében
ölik meg és földelik el.
Talán az anyagi helyzet rosszabbodásával függhet össze, hogy rablás
esetén a rabló megszökésekor a sértett, ha tanúsítani tudja a kárát, akkor
a város ahol a károkozás történt, köteles megtéríteni az elveszett vagyon-
tárgyakat. Nemkülönben rablógyilkosság esetén, ha ismeretlen marad az
elkövető, a közösségnek egy „manum" ezüstöt kell fizetnie a hozzátarto-
zóknak. E szakaszok értelmezhetők a korábbi közösségi felelősség fenn-
maradásának is.
Szintén a háborús helyzetek okozhatták a muskenumok egy új csoport-
jának, az ún. telkes katonaságnak a kialakítását. E személyek, eredetüket
tekintve talán idegenek, esetleg fogságba esett hódító csoportok tagjai, a
nagy király által telekre ültetve (NB. mivel nem voltak bennszülött babilo-
niak, így nem is részesülhettek a közösségi földek használatából!) kötele-
zettek lettek rendszeres katonai szolgálatra. Így egy félszabad réteg kelet-
kezett, amelynek tagjai szolgálattal terheltettek. Valószínűleg státusuk új-
donságának köszönhető, hogy Hammurapi törvénye viszonylag terjedel-
mesen (26-41. szakaszok) foglalkozik velük.
A telekre ültetett katonaság funkcióját tekintve lehetett akár szárazföldi
csapat vagy vízi naszád tagja. Hammurapi törvénye háromféle szituáció­
ban is szabályozza a telkes katona státusát: a) háborús helyzetben; b) ha-
difogságban; c) béke idején, amikor földet művel.

46
 a) Katonai behívó esetén a telkes katona köteles volt személyesen
megjelenni, maga helyett senkit sem küldhetett, különben halállal bűnhő-
dött. Ilyenkor birtoka sem öröklődött tovább családjában, hanem a helyet-
tesül szánt személynek juttatták.
Ha a parancsnok erőszakosan bánt volna a katonákkal az uralkodó ren-
delkezései megvédték őket feljebbvalójukkal szemben, akit bizonyítás
esetén szintén halállal büntettek.
b) Hadifogságba került katona, ha a fogságból megszökött birtokát visz-
szakapta a fogság időtartamától függetlenül, még akkor is ha azon már
más ült. Előfordult, hogy az uralkodó vagy a templom külkereskedelmi
megbízottja, a tamkárum kiváltotta őket a fogságból. Ha ezt otthoni vagyo-
nából a volt hadifogoly nem tudta kiegyenlíteni, akkor a közösség templo-
ma vagy a templom helyett a palota kincstára tartozott megfizetni a tamká-
rumnak.
Problematikus volt a távollévő katona családjának helyzete. Hammura­
pi erről is részletesen szól. Mindössze akkor engedték meg a távollévő ka­
tona feleségének, hogy elhagyja férje házát, ha abban nem volt elegendő
élelem. Ilyenkor, ha gyakorlatilag - jogosultan elhagyva a házat - újra férj­
hez ment, s bár fiai is születtek, amennyiben korábbi férje a fogságból
visszatért köteles volt hozzá csatlakozni.
Ám ha bizonyíthatóan volt elegendő élelem a hadifogságba esett házá­
ban, s felesége mégis más házába költözik („testét nem őrizte meg" -
mondja a kódex), akkor az ilyen nőt vízbe fullasztották.
c) Béke időben a telkes katona a királytól kapott örökbirtokán gazdálko-
dott. E birtokot sem elidegeníteni, sem zálogba adni jogilag érvényesen
nem lehetett, mind az adásvétel, mind a zálog érvénytelen volt. Még csa-
ládon belül is csak a fiak tarthattak jussot rá, sem a feleség, sem leányai
nem kaphatták a birtokot ajándékba. A katona halála esetén kiskorú fiú-
örököse számára az özvegy köteles volt megőrizni a birtokot, amiből őt
ilyenkor özvegyi jogon, egyharmadra használati jog illetett meg.
Ha valaki katonai birtokát egy évre elhagyta, azt már többé vissza nem
kaphatta. Ha pedig idegen személy ilyen birtokot három évig használt, úgy
azt sajátjának tekinthette.
II. A második része Hammurapi törvénykönyvének többféle témában is
tartalmaz rendelkezéseket. Csoportosításunk a szakaszolástól független,
egyfajta önkényes kiemelés, de jelenlegi ismereteink szerint a szabály tár-
sadalmi szerepe és fontossága alátámaszthatja azt.
a) Hammurapi abban is folytatója elődeinek, hogy törvényei egyfajta
missarum rendelkezést is tartalmaznak. A viszonyok egyértelmű romlását
jelzi, hogy az adósrabszolgaságról így ír: „Ha egy awelumot kötelezettség
kényszerítette, s ezért feleségét, fiát vagy leányát pénzért eladta, vagy

47
akár (adóssági) szolgálatra engedte át, három évig megvásárlójuk vagy
(hitelező) gazdájuk házában dolgozzanak, s a negyedik évben felszabadí­
tásuk eszközöltessék." Természetesen bármilyen nagy jelentőségű Ham­
murapi újítása, az időben korlátozott adósrabszolgaság, az mégis a gya­
korlatban más eredményt is hozhatott. A szabálytól való eltérés jele, hogy
Hammurapi fia és utóda, kormányzása kezdetekor szintén missarum ren­
deletet kénytelen kiadni.
A babiloni gazdasági viszonyok sajátosságaiból következik, hogy a kó-
dex több rendelkezést is tartalmaz a hitelezéssel kapcsolatosan. Egyrészt
rámutat arra a lehetőségre, hogy zálogba embert is adtak, valószínűleg
rabszolgát, akivel ha rosszul bántak, egészségét rongálták zálogolás ide-
jén vagy netán meghalt, akkor az eredeti tulajdonos számára a hitelező és
zálogba vevő komoly kártérítéssel tartozott.
Rögzítik a kölcsönadás feltételeit és a kamat mértékét is. Pénzkölcsön
esetén a kamatláb húsz százalék lehetett. Termény, tehát gabona kölcsön
esetében ez már a harminchárom százalékot is elérte. Az ezen túli uzso-
rát büntették, de a források szerint éhínség idején akár ötven százalékot is
elérhette a kamat. (Például, ha egy kocsmárosnő hatvan mérőnek megfe-
lelő sört adott hitelbe, akkor aratáskor ötven egységnyi gabona jár visz-
sza.) Fontos megjegyezni, hogy az adósrabszolgák adósság elengedése
mindig erre a terménykölcsönre és nem a pénzkölcsönre vonatkozott.
Feltűnő viszont, hogy már a gazdasági társulásról is rendelkezik. A közö­
sen adott pénz hasznát: „a nyereséget vagy veszteséget, amely elő fog
állni, az Isten előtt arányosan osszák meg."
Szigorúan büntetni rendeli a fenti szabályokkal visszaélőket. Így, ha a
kocsmárosnő a sör árában nem fogad el gabonát csak pénzt, de a pénz
mérő értéket a gabona árára lecsökkenti, tehát így a vevőt jogosulatlanul
megkárosítja, akkor vízbe kell őt vetni.
Szintén a gazdaság kérdéskörébe tartozik a letét illetve a bérlet szabá-
lyozása. Letét esetén, legyen a letét tárgya arany, ezüst vagy más érték,
csak akkor érvényes a letéti szerződés, ha arról írásban megállapodtak.
Ha tanuk és szerződés nélkül történik a letét, ilyen ügyekben keresetnek
helye nincs.
Bérlet esetén nemcsak a bérbeadó, hanem a bérlő jogait is védi a tulaj-
donos túlkapásaival szemben. Így, ha a bérleti időtartam lejárta előtt fel-
szólítják a bérlőt a távozásra, akkor a bérbeadó veszítse el a bérleti díjat.
A „gazdasági csomag" szisztematikus részletességgel szabályoz to-
vábbi kérdéseket. Így különösen széles a szolgáltatások körének a rende­
zése, a szolgáltatás milyenségének a meghatározása, illetve az ilyenkor
okozott kár megtérítése. Közöttük is a legtöbbször idézett az orvos illetve
az építőmester felelőssége. Ha az orvos meggyógyítja műtétével az awe-

48
lum szemét gyógyítási díja tíz siqlum, míg ha ezt muskenumon éri el, úgy
öt siqlum, rabszolga esetében pedig a gyógyítási díj csak két siqlum lehet.
Ám ha az orvos halált vagy nehezen gyógyuló sebet okoz akkor awelum
esetében a kezét kell levágni, míg rabszolga esetében másik rabszolgával
kell pótolni a sértettet. Tehát mind azok az ellentmondások ezen esetben
is megtalálhatók amiket korábban jeleztünk. Így a társadalmi hierarchiá­
nak megfelelő árszabályozás is jelen van, mind pedig a felelősség formá­
jaként a talio.
Teljesen erre a sémára épül az építőmester felelőssége is. Azaz halá-
los baleset okozása esetén önmaga életével vagy családtagjai életével
kell fizetnie. Ugyanígy a hajóépítő, amennyiben a vállalt hajót nem csinál-
ja meg megfelelően, úgy saját vagyonából kell az okozott kárt helyrehoz-
nia. Szintén ezekhez hasonlít a hajózás során okozott károk megtérítése.
Azaz ha valaki más hajóját saját hajójával való összeütközésben elsüly-
lyeszti, akkor a kárvallott Isten előtt megvallja a keletkezett kárát, amit a
károkozó köteles megtéríteni.
A mezopotámiai világ legfontosabb gazdálkodási területe a mezőgaz-
daság. Így nagyon széles körben foglalkozik a mezőgazdasági viszonyok­
kal a törvény. Nemcsak a munkások bérét szabályozza, hanem itt kerül
rendezésre az állatokkal okozott kár megtérítése, vagy a pásztorok által a
nyájban ejtett hiány vagy pusztulás pótlása. Érdekes, hogy a hamis állat
által okozott kár esetén meghatározott mennyiségű ezüstöt kell fizetni. Ám
az állat ellopása esetén a büntetési tétel már az állat értékének a tízszere-
se lehet. Ha viszont járvány által okozott kárról van szó, amit tetéz a pász-
tor hanyagsága, úgy csak a hiányt kell pótolni. Míg, ha oroszlán okozza a
kárt, akkor a vis major miatt a kárviselési teher a tulajdonosra hárul, tehát
a pásztornak nem kell semmit megtéríteni.
Fenti részletes szabályokat az teszi érthetővé, hogy a nagyobb magán­
használatú birtokok kialakulásával párhuzamosan nő a nagy nyájak szá­
ma is. Ezt a földbirtokosok ugyanúgy bérbe adják pásztoroknak, mint
mezőgazdasági bérmunkásnak használatra a földet. Saját legelő híján a
nagybirtokos földjén kell az állatot legeltetni, s a nyájak körül ritkán megje-
lenő tulajdonos gyakran csak a kárait regisztrálhatta. Éppen a tulajdonos,
ill. speciális bérlője, a pásztor közötti nagy fizikális távolság indokolhatta
az időnként nagyon is szigorúnak tűnő szabályozást.
Az elemzett „gazdasági csomag" a szolgáltatások és bérek, illetve bér-
leti díjak aprólékos felsorolásával egészült ki. Lehetett bérelni ökröt, de
bérest is, nemkülönben uszályt vagy evezős hajót. Mindezek a mezopotá-
miai gazdasági élet nagyfokú differenciáltságát jelzik.
b) Közismert, hogy különösen a büntetőjog terén Hammurapi feltűnően
szigorú. Fontos ismérve a talio differenciált alkalmazása. Ebben a fokoza-

49
 tok jellemzője, hogy az a jogi státushoz kötődik. Így ha awelum a sértett,
akkor a bűnöst ugyanúgy kell büntetni, mint amilyen sérelmet ő szenve-
dett el. Tehát a bűnös szemét szintén ki kell tolni, vagy kezét le kell vágni,
végső esetben ki kell végezni. Ha ugyanezen cselekmény muskenumok
sérelmére követtetik el már csak egy manum ezüst a büntetés, míg rab-
szolgák esetén a szolga értékének a fele.
További jellemző a felelősségnek akár a bűnös családjára való kiter-
jesztése is. Így ha awelum egy másik awelum leányát úgy megüti, hogy az
nemcsak elvetél, hanem abba bele is hal, a bűnös leányát is ki kell végez­
ni. Ez a szabály természetesen csak a szabadok, az awelumok esetében
érvényesül, a másik két jogi státusú népességnél szintén csak pénzbeli
kártérítésre szorítják az elkövetőt.
Büntetőjogi szabályok mellett egy sor - mai kifejezéssel - rendészeti
szabályt is találunk. Feltűnően számosak ezek a korcsmák kapcsán. Úgy
látszik, hogy a korabeli viszonyok között a politikai conspiratiok színhelye
is a korcsma lehetett. Legalábbis az egyik büntetési tétel szerint, ha a
korcsmáros összeesküvésről szerez tudomást és azt nem jelenti, illetve az
összeesküvőket nem kíséri a palotába, akkor büntetése halál. Sajátos stá­
tusú személyek voltak Babilonban a papnők. Előkelőbb részük akár há­
zasságot is köthetett, csak gyermeket nem szülhetett. (Az egyik babiloni
uralkodó éppen ilyen papnő törvénytelenül fogant és sáskosárban vízre ki­
tett gyermeke volt. Meglehet, hogy ez az egyik forrása a későbbi Mózes
féle történetnek is.) Ha egy ilyen papnő - naditum vagy entum - korcsmá­
ba megy sörért vagy netán maga is korcsmát nyit, úgy sorsa a megégette-
tés. (Megjegyzendő, hogy ugyanakkor Babilóniában széles körben elter­
jedt volt a templomi prostitúció is, amit szintén a templomhoz tartozó alsó
rangú papnők vagy más a templom szolgálatára kötelezett prostituáltak
folytattak.)
c) A második rész legbővebb szabályozása a gazdaságiak mellett a
családi és öröklési joggal kapcsolatos (a 128-195 szakaszok). Hammu­
rapi itt már az elődök által kialakított szabályozást újítja meg. Házasság­
nak már ő is csak azt tekinti, amiről szerződést kötöttek. Enélkül a felek
nem tekinthetők házastársaknak.
A házasság formája ekkor már rég a monogámia (a királyok természe­
tesen ez alól kivétettek, mert gyakorta politikai okok miatt kellett háremet
vagy legalábbis több feleséget tartaniuk). A monogámiából szükségsze­
rűen következik a házasságtörés szigorú büntetése. Ennek egyértelmű
oka, a házasságból született gyermekek törvényességének vélelme, illet­
ve annak a védelme. Ha házasságtörésen értek egy párt, akkor azokat
azonnal vízbe fojtották. Ám ha az asszonynak ura megkegyelmezett (ami

50
bizony a neveletlen gyermekek miatt előfordult), akkor a „király is életben
fogja hagyni szolgáját."
Másként alakult a helyzet, ha csak gyanúsították a feleséget házasság-
töréssel. Amennyiben saját férje gyanúsította, úgy elegendő volt az iste-
nekre megesküdnie és ezzel tisztázta magát a feleség. Ha azonban mások
vádolják meg, azaz a kódex szerint „ujjat nyújtanak rá", akkor a férje ked-
véért a vízbe kellett merülnie, tehát ún. ordáliával menthette csak magát.
Szintén a monogámia védelme indokolta, hogy a házasságtörésen túl a
nemi erőszakot is szigorúan büntessék. Büntetési tétele ennek is rendsze-
rint a halál.
A házasság felbontása szintén az elődök szabályaihoz igazodott. Az
asszony meddősége vagy betegsége erre lehetőséget adott. Ilyenkor to-
vábbra is fennállt a férj tartási kötelezettsége. Hammurapitól ismerjük,
hogy lehetőséget adott az asszonyoknak is a házasság felbontásának
kezdeményezésére. Ha az asszony meggyűlöli az urát, a hatóság előtt
tisztázhatta magát. Amennyiben bebizonyosodott, hogy jó feleség és gon­
dos családanya volt, férje pedig eljárván „megkevesbítette őt", joga van
házassági ajándékának visszavételére és az atyai házba való visszaköltö-
zésre.
Ha viszont a feleség járogatott el és kevesbítette meg a férjét, úgy őt
vízbe kellett vetni. Amennyiben pedig megunt férjétől a feleség gyilkos­
sággal szabadult meg, beigazolódván büntetése karóba húzás lett. Ha pe­
dig vérfertőzés következnék be, tehát atya saját leányát „ismeri meg", ek­
kor büntetése a városból való kiűzetés.
Ismerték az örökbefogadás intézményét. Valószínűleg a háborús idők
több olyan helyzetet teremtettek, amikor gyermekek szüleiket elvesztet-
ték. Ha a szabad ember, az awelum valakit örökbe fogadva felnevelt, az-
után már a gyermek iránt semmiféle igényper nem volt indítható. Érdekes,
hogy kézműveseknek is lehetővé tették saját tanítványaik örökbefogadá-
sát, ami a szakmai kitaníttatás kötelezettségével járt együtt. Ugyanakkor
szigorúan büntették a dajkákat, ha a szoptatásra kiadott gyermek kezeik
között meghalva azt más gyermekkel cserélték ki. Ilyenkor a vétkes dajka
büntetése a mellének levágása volt.
Az öröklési jog területén kétféle újítása is van Hammurapinak. Egyrészt
az apa a törvényes gyermekei közül, ha valamelyiket jobban kedvelte még
életében egy vagyonrészt külön reá írathatott. Az apa halála után a ked-
vezményezett gyermek örökrészét külön kellett választani számára, s a
maradékban is egyenlően osztozott fiú testvéreivel.
Továbbfejleszti Hammurapi a rabnőtől származott gyermekek öröklés-
jogi helyzetét. Ha ugyanis az apa az ilyen balkézről való gyermekeit még
életében sajátjainak elismeri, úgy ezek a rabnőtől született fiak együtt örö-

51
köinek a törvényes házasságból származó fiaival, akiknek csak a válasz-
tás joga marad meg a hagyaték felosztásakor. Ám ha nem ismerte el őket
életében az apa, halála esetén mégis a fiak illetve a rabnő rabszolga stá-
tusukból felszabadíttassanak. Ilyenkor a rabnő-feleség a házassági aján-
dékát, illetve amit a férje életében neki adott sajátjaként bírja, s halála után
ez a vagyonrész kötelezően saját fiaira száll át.
d) Hammurapi törvénykönyvének zárszavában megismétli, az elődök­
höz hasonlóan, a szociális kérdések központi megoldásának szándékát: a
„feketefejűek számára a ... békesség (jólét) otthonát kerestem", továbbá
így folytatja: „Hatalmas a gyöngét, hogy meg ne károsítsa, hogy az árva
és az özvegy igazsághoz jussanak Bábiliben".
Hammurapi törvénykönyvét örökidőkre szánta. Ahogy maga mondja a
kódex záró soraiban: „nevem jó emlékezetben vajha örökre fennmarad­
na". Ennek feltétele természetesen törvényeinek az utódok általi megtar-
tása. Ha ez nem következnék be, ha a törvényeket megváltoztatnák, az
ítéleteket megmásítanák, az uralkodó nevét kivakarnák, úgy azokat ször-
nyű átokkal megátkozza városa vesztét, népe szétszórását, királysága
bukását, nevének és ivadékának az országból való kiirtását..." kívánja
Hammurapi az istenektől. Mintha fogott volna az átok, az elami hódítók
ugyanúgy eltűntek a történelem forgatagában, mint más népek, Hammu-
rapit pedig ma is emlegetjük.
Hammurapi korában is mértéknek számított, utódai többször hivatkoz-
nak törvényeire. Sőt jó száz évvel Hammurapi után írja az egyik asszír ki-
rály, hogy Dél-Mezopotámiából hozatott néhány táblát „Hammurapi, a ki-
rály" törvényeiből.

Jogalkotás Hammurapi után

1. Babilóniában Hammurapi utódai a nyomok szerint az ő gyűjteményét

használhatták. Csak egészen későn az új-babiloni korban vannak olyan
ráutaló jelek, amelyek egy nagyobb léptékű jogalkotást sejtetnek. Ám
ezek részleteiről, a tábla maradványok töredékessége miatt biztos ismere-
tekkel nem rendelkezünk.
Hammurapi utódai nagyobb összegzések helyett inkább kisebb rende-
letekkel kormányoztak. Így a missarum mellett megjelentek a szimdatum
nevű kormányrendeletek is, amik főleg közigazgatási területeken jelentek
meg.
2. Asszíria jogalkotása kevésbé nevezetes Hammurapihoz képest.
a) A legkorábbi asszír töredékek i. e. 2000 tájáról valók, s Kánisban, egy
óasszír kereskedelmi telepen kerültek elő. A régészek szerint a település

52
bírósági szervezetére, illetve a peres eljárására vonatkozóan tartalmaz­
nak rendelkezéseket. A történészek gyakran „óasszír törvények"-nek is
nevezik őket.
b) Nevezetesebbek az ún. „középasszír törvények". Ezek az 1115-1077
között uralkodó asszír király I.Tukulti-apal-Ésarra idejéből származnak, s
Assurban találták meg őket, mégpedig Samas napisten kapuja közelében.
Feltehető, hogy az ítélkezésnél használták a táblákat, mivel a bíróság
Samas kapujában ülésezett. Közülük az A és a B tábla a legjelentősebbek.
Az „A" táblát az asszír nők tükörének is nevezik. Legfontosabb rendelke-
zései már a monogám házasság védelmében születtek. Így szigorú bün­
tetéseket tartalmaz az erőszakos nemi közösüléssel, ill. a házasságtörés­
sel kapcsolatosan. E szerint, ha valaki megerőszakol egy nőt és reá bizo­
nyítják, halállal bűnhődjön. Hasonlóan halál járt arra a nőre, aki más férfi
házába megy be és vele hál. Ha a férfi tudta, hogy férjes asszonnyal van
dolga szintén halálbüntetést kapott.
Más megítélés alá esett, ha „alkoholos befolyásoltság" alatt, azaz a
korcsmában hált férfiú férjes nővel. Ilyenkor a parázna büntetését kellett
elszenvedniük. Míg a férfi ha nem tudta, hogy férjes nővel volt dolga, úgy
ártatlannak minősül, a feleség megbüntetése pedig ilyenkor a férj joga.
A „B" tábla elsősorban öröklés jogi kérdéseket rendez. Az asszír szokás
szerint a legidősebb fiú megkülönböztetett helyzetben volt, neki az örök­
ségből két rész járt. Az már a háborús viszonyokkal is magyarázható,
hogy rendelkezések vannak a birtok védelmére, külső harmadik szemé­
lyekkel szemben.
c) Ismeretesek még a középasszír korból olyan utasítás gyűjtemények,
amelyek a palota és a hárem életével foglalkoznak.
Megjegyzi a szakirodalom, hogy ugyanakkor az asszír korból hiányoz-
nak a Babilonból jól ismert olyan uralkodói rendeletek, amelyek a szegé-
nyek érdekében születtek, s többek között az adósrabszolgaságot meg-
szüntetik. Fent láttuk, hogy az asszír kormányzat más módon, a rabszol-
gák, a hupsuk földre ültetésével oldotta meg ezt a kérdést.

53
 3. fejezet

AZ ÓKORI ZSIDÓ ÁLLAM ÉS JOG

I. A honfoglalás kora

Az ókori népek és államok születésének s kialakulásának körülményeit

gyakran homály fedi. Nincs ez másként az első monoteista (egyistenhívő)
nép, a semita gyökerű zsidó esetében sem. A hagyomány szerint a Mezo-
potámiában élő Ábrahám patriarcha (ősatya) tért át i. e. 1800-1700 körül
az egyistenhitre. A politeizmussal (többistenhittel) való szakítás nagy mér­
tékben járult hozzá a zsidóság néppé, majd utóbb állammá alakulásához
ill. szerveződéséhez. (A zsidókat a patriarchák korában pontosabb termi­
nológiával hébereknek nevezzük.) Az állam és vallás világnézeti, politikai
összefonódása pedig egyik sajátossága az ókori zsidóságnak.
A törzsi viszonyok között élő nomád életmódot folytató zsidók Ábrahám
vezetésével kezdték meg sok ezer kilométeres vándorlásukat, hogy eljus-
sanak Kánaánba, az Ígéret Földjére. (Eridj ki a te földedből és a te rokon-
ságod közül és a te atyádnak házából a földre, melyet én mutatok neked."
- tartja a Szentírás, amely a zsidó nép és állam történetének egyik legfon-
tosabb irodalmi forrása egyúttal. A mezopotámiai Ur városából kiindulva
Babilon, Mári, Harrán, Ebla, Damaszkusz és más városok érintésével ju­
tott el Ábrahám törzse a Földközi-tenger délkeleti medencéjében fekvő
Kánaánba (a későbbi Palesztina, majd Izrael földjére). A honfoglalás
azonban nem történik meg, hiszen tovább folytatják útjukat Sikem, Heb-
ron és Beér-Seba érintésével Egyiptom felé.
A zsidók egy része Ábrahám vezetésével a Júdeai sivatagban lévő
Beér-Sebában telepedett le, míg egyik unokája, Izsák fia, Jákob és csa-
ládja egy éhínség elől tovább vándorolva végül is az egyiptomi Gósen tar-
tományban telepedett le. Megtelepedésük egyik fontos oka az volt, hogy
Jákob József a bibliai elbeszélés szerint az egyiptomi államban magas
közjogi méltóságra emelkedett (alkirály lett), s az ő hívására telepedtek be
a zsidók. Az Egyiptomba került zsidók autonómiája azonban hamarosan

55
megszűnt, s a szabad sorból rabszolgasorba süllyedtek. A rabszolgasor-
ból megszabadulni vágyó zsidók az i. e. XIII. században, II. Ramszesz
uralkodása idején valószínűleg több hullámban hagyták el Egyiptom föld-
jét a papi (Lévi) törzsből származó Mózes vezetésével. Így az ábrahámi
törzsnek kánaáni letelepedése után az Egyiptomból kiszabadultak az ősi
haza meghódításáért újabb honfoglaló harcokra kényszerültek.
Az évtizedekig tartó Sínai-félszigeti vándorlás legfontosabb jogtörténeti
eredménye az volt, hogy első ízben kapott írott törvényeket a zsidóság.
A Mózes közvetítésével - két kőtáblára vésve - a zsidó népnek adomá-
nyozott Tízparancsolat (Dekalógus) Istentől származó jogi normák gyűjte-
ménye. E törvények nemcsak vallási-világnézeti előírásokat tartalmaztak,
de büntetőjogi, családjogi és szociális értékeket is közvetítettek (Mózes II.
20. 2-17.). Az ott megfogalmazott normák, mint (Ne legyen más istened
rajtam kívül!", „Tiszteld apádat és anyádat...!", „Ne ölj!", „Ne lopj!", „Ne pa-
ráználkodj!" nemcsak a zsidóság, hanem utóbb a zsidó-keresztény civili-
záció számára is jogi, morális zsinórmértékül szolgáltak. Klasszikus érte-
lemben természetesen nem tekinthető törvénykönyvnek a Tízparancsolat,
hiszen nem törekszik teljességre, de lényegében még szankciókról sem
rendelkezik. Elvárásokat, követelményeket rögzít, amelyekkel bizonyos
magatartásoktól eltilt, míg mások megtételére kifejezetten utasít. Az írott
jog, a Törvény tehát isteni eredetű, s ebben a megközelítésben a Mózes
által közvetített Tízparancsolat a természetjog egyik első megnyilvánu­
lásának is tekinthető. A zsidóság néppé válásában kiemelkedő jelentő­
sége volt a törvényadásnak. A nép és Isten által kötött (virtuális) szövet­
ség meghatározó jelentőségű a zsidóság számára. A zsidóság ekkor lett
Isten választott népe. A hagyomány szerint 40 évig tartó pusztai vándor­
lás után a zsidó nép Józsua vezetésével - fokozatosan és fegyveres har­
cok árán - foglalta el Kánaánt. A honfoglalás ezzel ért véget az i. e. XII.
században.

II. A törzsszövetség szakasza. A Bírák kora. Az első királyság

Kánaánt 12 zsidó törzs foglalta el. Az új hazában való letelepedés törzsi

alapon történt. E törzsek laza szövetséget kötöttek egymással. A törzsi el­
nevezések a letelepedéssel és az ott élő lakosság beolvadásával egyúttal
terület megjelöléssé is váltak. A törzsi liga megkötését nemcsak politikai,
hanem világnézeti szempontok is motiválták. A fejlődés e korai szakaszá-
ban természetesen nem beszélhetünk egyelőre államról, mint intézmény-
ről. Ennek megfelelően központi kormányzat és közigazgatási szervezet
sem létezett. A törzsi alapokon nyugvó társadalom szervezete patriarchá-

56
lis volt (család, nemzetség, törzs). A vitás kérdéseket a nemzetségfők
döntötték el, kiket a nemzetség férfitagjai maguk közül választották veze­
tőjükké. A törzsek élén álló személy volt a törzsfő, ki tisztségét kezdetben
elsőszülöttség, utóbb választás útján töltötte be. A szövetség gyülekezési
helye egyúttal a szakrális élet központja is volt, helyi szentélyek formá-
jában. Gyakorta itt őrizték az Istennel való szövetség megkötését szimbo-
lizáló frigyládát, s benne a Tízparancsolat kettős kőtábláját. A helyi szen­
télyek szakrális jelentőségéből következett a papság, a kohaniták és a
léviták, lényegében a papság áldozatbemutató szolgálatát segítő törzs
különleges társadalmi helyzete. A léviták nem bírtak földbirtokkal, abból a
meggondolásból, hogy csakis az istenszolgálattal foglalkozzanak, ezért
ellátásukról a többi törzsnek kellett gondoskodnia. E kezdeti időkben a
papság világi hatalommal (még) nem rendelkezett. A kialakuló - utóbb
csak meghatározott törzs fiaiból kikerülő - papi rend élén a főpap állt.
Tisztsége örökletes volt. A politikai és vallási elemek dualizmusára utal az
is, hogy a honfoglalást követően Józsua, törzsi székhelyén, Sikemben or-
szággyűlést tart, s ott megújítják az Istennel kötött szövetséget. A törzsek
nagy tekintélyű politikai vezetőket választottak maguknak; őket Bíráknak
hívták, s ennek megfelelően ezt az időszakot a Bírák korának nevezték.
Hatalmuk azonban vélhetően csak saját törzsük vezetéséig terjedt. A tör-
zsek társadalmi életében nagy a jelentőségük a zökénim, a véneknek.
A zsidók között kialakuló törzsszövetségi rendszer nem volt egyedülál-
ló, hiszen hasonlatosságot mutatott a későbbi évszázadok görög illetve
római szakrális ligáihoz (ilyen volt a görögök Delfi-ligája).
A törzsszövetségi rendszer mintegy két évszázadon keresztül maradt
fenn. A külső támadások és a belső konfliktusok azonban aláásták ezt a
politikailag amúgy sem szilárd konstrukciót. A törzsi rendszer egyik gyen­
gesége a hatalom nem folytonos jellegéből fakadt. A rendszer átalakításá-
hoz a döntő lökést a filiszteus törzsek támadása adta. Az évtizedekig el-
húzódó, és az ős új hazában, Kánaánban élő zsidók biztonságát veszé­
lyeztető filiszteus hódítók elleni harc élére i. e. 1050 körül Sámuel főpap
és bíró került. Sámuelt a nép prófétának, vagyis karizmatikus képessé­
gekkel felruházott törvénytisztelő és tanító embernek, az isteni akarat föl­
di hirdetőjének tekintette. Az idegen hódítók elleni küzdelem katonai veze­
tője a közrangú sorból kiemelkedett Saul volt, akit Sámuel javaslatára i. e.
1030-ban a Micpa-i népgyűlésen királlyá kiáltottak ki, minthogy a nép egy­
re inkább követelte a királyság szilárdnak hitt intézményének életre hívá­
sát. Uralkodása javarészt védekező háborúkban merült ki. A törzsszövet­
ségi rendszer az államforma változása ellenére sem sokat módosult. To­
vábbra sem alakult ki a központi közigazgatás apparátusa. Utóda Dávid
előbb a családi törzsbirtok, Júda királya, utóbb az egész nép uralkodója

57
lesz. Hosszú uralma idején - i. e. 1010-970. - Dávid foglalta el és tette Je-
ruzsálemet (A béke városát) a birodalom székhelyévé. Jeruzsálem nem-
csak a politikai, hanem a vallási élet központja is volt. A szövetségládát,
mely a világi hatalom szakrális legitimálását jelentette, Jeruzsálembe
szállították és kultuszhelyet építettek számára. Dávidnak ugyan sikerült
jelentékenyen megnövelnie országa területét, de a Földközi-tenger menti
városokat - Haifa, Akko - nem tudta a föníciaiaktól meghódítani.
Az állami közigazgatást Saul egyszerű „parasztkirályságából" Dávid
emelte magasabbrendű kormányzati szervezetté. A közigazgatás egy­
korú állapotáról az udvari tisztviselők fennmaradt jegyzékei tanúskodnak.
E szűkös források katonai, világi és vallási tisztségekről számolnak be.
A katonai tisztviselők közé a dávidi állam sorkatonasága parancsnoka, a
hadsereg főparancsnoka, továbbá a nemcsak zsidókból álló testőrcsapa­
tok vezetője tartozott. Rajtuk kívül említés történik a király jegyzőjéről, tit­
káráról (államírnokáról), a feltehetően az állami építkezéseken dolgozó
robotmunkások felügyelőjéről, továbbá a főpapról. Az állami kiadások fe­
dezete részint a meghódított népek hűbéradójából, részint belső források­
ból állt elő. Az adóztatás speciális formája népszámlálás keretében való­
sult meg, amikor is a lakosságnak fejenkénti pénzadománya (sékel) szol­
gált egyben a statisztika alapjául.
Az igazságszolgáltatás terén Dávid fő törekvése a törzsi viszonyok közt
meghonosodott vérbosszú visszaszorítása volt.
A zsidó királyság fénykora Salamon uralkodása idejére - i. e. 970-930.
- esett. A mezőgazdaság mellett fejlődésnek indult az ipar (pl. réz) és a ke-
reskedelem (pl. ló- és harciszerszám) is. A kor zsidó és föníciai kereskedői
gyakran járták be az addig ismert tengeri útvonalakat. A királyság főváro-
sa, Jeruzsálem uralkodása idején épült ki. Salamon építtette fel az első
Szentélyt, amely vallási és politikai funkcióin kívül (ez volt a legfőbb áldo­
zati hely, ahol a frigyládát őrizték s itt volt a szentek szentélye, ahová csak
a főpap léphetett be) hosszú időn keresztül a zsidó államiság jelképe volt.
Salamon nagyvonalú beruházásai nagy adóterhelést jelentettek a lakos-
ság számára. Az állami építkezésekhez gyakran vették igénybe a robot-
munkát. Salamon az (adó)igazgatás terén országát tizenkét közigazgatási
területre osztotta, s mindegyik élére egyedül a központi hatalomnak felelős
helytartót nevezett ki. A törzsszövetségi rendszer megroppanása Salamon
idején következett be. A törzsek politikai függetlensége a kerületekbe szer­
vezés következtében megszűnt. A központi hatalom adózási és katonás-
kodási kötelezettséget rótt ki rájuk, ami végül is lázadáshoz vezetett. A be­
következő változások- egyúttal a hagyományosan földművelő és pásztor
társadalom felbomlásához is vezettek. Ezzel párhuzamosan alakult ki a ke­
reskedelmen és városi iparon alapuló új társadalmi berendezkedés.

58
 Salamon halálát követően két részre szakadt a királyság. Az okok
messzire vezetnek. A felbomláshoz ugyanis nagyban járult hozzá, hogy a
törzsi függetlenségi törekvéseket nem lehetett összeegyeztetni a király­
ság központosító politikájával, illetve a törzsi hagyományokat a királyság
intézményével. Mindezek következtében az ország északi- és középső te­
rületein letelepedett tíz törzs megalapította az Izraeli királyságot, míg a két
déli törzsből alakult ki Júda királysága.

III. A kettős királyság. A babiloni fogság

A mintegy két évszázadig fennálló kettős királyság időszaka sok szem-

pontból a hanyatlás kora volt. Ennek egyik előidézője az volt, hogy a két
királyság évtizedekig elhúzódó harcokat vívott egymás ellen. Konfliktusuk
külső ellenségeiknek kedveztek. E felismerés vezetett a két királyság ki-
egyezéséhez. A két királyság sok szempontból hasonlított egymáshoz,
ám néhány lényeges különbséget is meg kell említeni. A Júdai királyság­
ban mindvégig egyetlen uralkodóházból, Dávid házából kerültek ki az
uralkodók, míg az Izraeli királyság élén kilenc dinasztia tagjai követték
egymást a trónon. Az Izraeli királyság több törzset magába olvasztó poli-
tikai, katonai struktúrája és világnézeti bázisa pedig törékenyebbnek bizo-
nyult a lényegében egyetlen erős törzs körül kialakult Júdai királyságnál.
A zsidó társadalom szerkezete jelentős változásokon ment keresztül. Ere­
detileg Istennel kötött szövetség alapján működő törzsszövetség volt, s
ennek megfelelően minden társadalmi kötelezettség ebből eredt. Az észa­
ki királyságban a központi királyi hatalom által szervezett élet rendjében
mindenfajta kötelezettség az államhatalomból fakadt. A hatalom legitimá­
ciója tehát más volt a törzsszövetségi korban, mint a királyság időszaká-
ban. A feszültségek fokozásához az ellenséges államok, idegen törzsek
fenyegetése is hozzájárult.
E kül- és belpolitikailag bizonytalan időkben a Somron (Szamária) köz-
pontú északi királyság területén fokozódott a próféták tevékenysége. Az
uralkodó körökben divatozó bálvány-kultusz ellen a harcias Illés próféta
kelt ki. Ámosz próféta a városlakók erkölcstelenségét ostorozta, s vátesz-
ként jósolta meg az elkerülhetetlen bukást. Ők, a vallási és morális érté­
kekhez való visszatérést sürgető próféták váltak a széles néptömegek
igazi vezetőivé. A külső ellenség - az asszírok - nyomása alatt i. e. 722-
ben végül is összeroppant az Izraeli királyság. A lakosság egy részét fog­
ságba hurcolták. Az elfoglalt területekből Szamária néven asszír kor­
mányzó fennhatósága alá tartozó tartományt szerveztek.

59
 A Jeruzsálem központú déli királyság belpolitikai szempontból szilár-
dabb alapokon nyugodott. Az északi területekről beszivárgó bálvány kul-
tusz azonban ott is népszerűvé vált, ami ellen az i. e. 8. század első felé-
ben Jesája (Ézsajás) próféta folytatott erőteljes küzdelmet. A zsidó vallást
védő próféták felismerték ugyanis, hogy a pogány kultusz átvétele ideoló­
giailag a külső hódítókat erősíti, míg a zsidóságot belülről aránytalanul
gyengíti. A zsidó állam létezését ideológiailag az Istennel kötött szövetség
legitimálta. Annak érdekében viszont, hogy elkerüljék az északi királyság
sorsát, Júda az i. e. 8. század folyamán az asszír birodalom hűbérállama
lett. A Júdai királyság átmeneti kül- és belpolitikai konszolidálása és az or­
szág szuverenitásának visszanyerése Jósijáhu (Jósiás) trónralépte után
(i. e. 630.) valósult meg. Sikerült visszaállítania a vallási, morális folyto­
nosságot, amelyet a pogány istenek kultusza már-már megsemmisíteni
látszott. A próféták figyelmeztető szava ezúttal a nemzeti, állami létet fe­
nyegető külső és belső veszélyek ellen mozgósított. Néhány évtized eltel­
tével a külső ellenséget már nem az asszírok jelentették, hanem az őket
legyőző újbabiloni királyság. A babiloni csapatok azonban nemcsak az
asszírokat semmisítették meg, hanem a velük és a Júdai királysággal egy-
aránt szövetséges egyiptomiakat is. A babiloni seregek előtt meghódoltak
a déli királyság vezetői. Júda utolsó királya, Cidkijahu Nebukadnecar hű-
bérese lett mindaddig, amíg nem lázadt fel adófizetési kötelezettsége
ellen. A déli királyság sorsa ezzel végleg megpecsételődött. A babiloni
seregek sorra elfoglalták Júda városait, majd Jeruzsálemet vették ostrom
alá. A főváros i. e. 586-ban esett el. A várost, a Szentéllyel együtt elpusz­
tították a babiloni seregek, a lakosság jelentős részét pedig Babilonba
hurcolták. A próféta, Jeremiás szavaival: „Ó, mily magányosan maradt a
népes város! Özveggyé lett, akinek nincs vigasztalója!" Ezzel megszűnt a
déli királyság önálló államisága.
A babiloni fogság fél évszázadig tartott, hiszen a perzsák támadása
nyomán összeomló birodalomból a zsidók Zerubábel, Dávid-házi herceg
és Sesbaccár vezetésével visszatérhettek Júda földjére. Ennek következ-
tében sor kerülhetett a közel két évszázadig tartó - s az asszírokhoz, vagy
babiloniakhoz képest toleránsabb - perzsa uralom alatti Palesztinában az
új „állam"alakításra. Nemzetközi jogi értelemben Júda elvesztette ugyan
szuverenitását, de - mint a perzsa birodalom része, tartománya - köz­
igazgatási autonómiát élvezett.

60
IV. A perzsa uralom kora

Az új honalapítók az egyik legfontosabb feladatnak a második Szentély

felépítését tekintették, ami i. e. 516-ban fejeződött be. A Szentély tovább­
ra is betöltötte szakrális és politikai funkcióit, jóllehet már nem szimbolizál­
hatta az állami szuverenitást. A korábbihoz képest jóval kisebb területen
kialakuló Júda önkormányzata perzsa fennhatóság alatt működött. Király
helyett azonban a zsidó vallás képviselője, a főpap állt a nép élén. A kiala­
kuló új zsidó önkormányzatnak a vallási, világnézeti téren bekövetkezett
hanyatlást meg kellett állítania. A szellemi hanyatlást jelzi, hogy a köznép
a héber nyelv helyett az arameust vette át, míg a szent nyelv, a héber
használata a szakrális életre korlátozódott. A vallási Törvény tiszteletét is
vissza kellett állítani. Az i. e. V. század közepén Babilonból érkezett vallá­
si illetve politikai vezetők - Ezra és Nechemija (Nehemiás) - nevéhez fű­
ződött a restauráció megvalósítása.
Elsőként Ezra érkezett népes kíséretével Júdába. Ezra, „az írástudó" a
legfőbb problémát az idegen vallási szokások átvételében látta. Ezzel
összefüggésben azt is nehezményezte, hogy a zsidók az ott élő, más val-
lást követő szamaritánusokkal családi kapcsolatokat létesítettek. Ezra szi-
gorú parancsot adott a szamaritánusoktól való különválásra, vagyis elejét
vette a további nemzeti, vallási asszimilációnak. A zsidó nép megmaradá­
sának legfőbb garanciáját a vallástörvény megőrzésében, valamint a csa­
ládi és házasélet megszorításában látta.
A gazdasági, politikai és társadalmi konfliktusok enyhítése a politikus
Nechemijára várt. Ő a maga korábban udvari tisztviselőként szolgált I.
Artaxerxes udvarában. Két alkalommal is járt Júdában, a perzsa uralkodó
által kinevezett tartományi helytartóként. Intézkedései során elengedte az
eladósodott földművesek adósságait, egyúttal visszaadatta elzálogosított
földjeiket. Visszaszorította az adósrabszolgaság intézményét.
Miután Nechemija megerősíttette Jeruzsálem falait Ezra népgyűlést
hívott össze, ahol felolvastatta és értelmezte Mózes öt könyvét, a Tórát.
A Tóra ekkor nyerte el végleges formáját és szerkezetét. Ezra a Tórát a
kialakuló társadalom alkotmányává tette. A népgyűlésen résztvevő csa­
ládfők ünnepélyes fogadalmat tettek, hogy ezentúl Mózes törvényei
szerint fognak élni. Júda tehát a tartományi keretek között teokratikus ala-
pokon szerveződött újjá oly módon, hogy egy vallási kódexet világi tör­
vénykönyv rangjára emeltek. A zsidó nép ekkor lett a Könyv, a Törvény
népévé (i. e. 444.).

61
V. A görög uralom időszaka

A mintegy kétszáz évig tartó görög uralom időszaka Nagy Sándor hódítá-
sával vette kezdetét. Miután Jeruzsálem i. e. 332-ben önként hódolt be a
makedón csapatok előtt, Nagy Sándor érintetlenül hagyta a zsidó önkor-
mányzatot. A makedón uralkodó kormányzót nevezett ki a tartomány élé-
re, s adófizetésre kötelezte a lakosságot.
A Nagy Sándor halálát követő utódlási viszályok azzal zárultak, hogy
Palesztina a Ptolemaioszok kezére jutott. Valószínű, hogy a mintegy száz
évig uralmon lévő Ptolemaioszok nem sokat változtattak a zsidó tarto­
mány perzsák alatt kialakult önkormányzatán. A legfőbb vallási és politikai
vezető továbbra is a főpap maradt, s a fizetendő hűbéradó behajtásáért is
felelősséggel tartozott. Tisztségét - még hosszú időn keresztül - élet-
hossziglan töltötte be. A főpapi cím örökletes volt, vagyis apáról fiúra
szállt. Munkáját a vének tanácsa (gerúzia) segítette. A vének tanácsa tag-
jait a városi nemzetségek képviselői is alkották. Ülésein a főpap elnökölt.
A Ptolemaiosz uralkodóktól i. e. 198. körül ragadták el Palesztinát a
Szeleukidák. III. Antiokhosz intézkedései kedveztek a tartománynak,
amennyiben lehetővé tette, hogy a harcok során fogságba esett zsidók
hazatérhessenek. Jeruzsálemnek három évi adómentességet adott, s
minden további illetéket harmadával csökkentett. Az adómentességet ki­
terjesztette az önkormányzat másik ősi intézményére, a vének tanácsára
is. A továbbiakban megerősítette a zsidók korábbi előjogait, közöttük azt,
miszerint zaklatás nélkül élhetnek saját törvényeik és vallási előírásaik
szerint.
A zsidó önkormányzat nagyfokú csorbulása IV. Antiokhosz uralkodása
idején (i. e. 176-160) következett be. A király i. e. 167-ben rendeleti úton
megszűntette a mózesi törvényeket, elsősorban is a szombat megtartást
és az Ábrahám szövetségébe való felvételt (circumcisio). Az egyistenhit
helyett a görög sokistenhitet (politeizmust) tette kötelezővé a zsidók szá-
mára. A hellénizmus hatása a zsidó vallási, politikai körökben is követők-
re talált. A görög uralkodó erőszakos ideológiai törekvései azonban heves
ellenállásba ütköztek. A zsidó vallási kultusz védelmében i. e. 166-ban in-
dított (partizán)háború függetlenségi harccá terebélyesedett. A Juda Mak-
kábi (Pöröly) vezette zsidó harcosok legdicsőbb haditette a jeruzsálemi
Szentély visszafoglalása és újraavatása volt (i. e. 164.). A szabadságharc
akkor ért véget, amikor Simon vezetésével kiűzték a jeruzsálemi fellegvár
(az Akra) szír helyőrségét. Jeruzsálemben népgyűlést tartottak, ahol Si­
mont főpappá és népvezérré {etnarchává, nászivá) választották. A zsidó
állam ekkor, i. e. 140-ben nyerte vissza politikai függetlenségét.

62
VI. Hasmoneusok királysága. Júdea, római provincia.
Jeruzsálem pusztulása

A hasmoneus (másként makkabeus) királyok nyolc évtizedes uralmát

gyakori háborúk jellemezték. Kemény harcok árán sikerült azt a területet
visszahódítani, amely felett egykoron Dávid uralkodott. Az ország élén ál­
ló király egyúttal a főpapi tisztséget is betöltötte. A kormányzást az uralko­
dó mellett a 70 főből álló Szinhedrion (héberül: Béth-din Hagádol, vagyis
Nagy Törvényszék) végezte, melynek tagjait a király nevezte ki. A vének
tanácsát felváltó Szinhedrion azonban nemcsak kormányzati, hanem
törvényalkotó testület is volt. A Tóra rendelkezéseinek figyelembevéte­
lével vitatták meg az egyes javaslatokat. Harmadik fő funkciója az igaz­
ságszolgáltatás volt, ugyanis a Szinhedrion a legfőbb ítélőszék szerepét is
betöltötte.
A Hasmoneusok alatt fejlődésnek lendült a gazdasági élet, melynek
legfőbb ága azonban a földművelés maradt. A társadalom gerincét a kis­
birtokos réteg jelentette, de megjelentek mellettük a nagybirtokosok is.
Ugyancsak fejlődésnek indult a kisipar és a háziipar. A kikötővárosok
meghódítása következtében újból fellendült a tengeri kereskedelem.
A politikai függetlenség visszanyerése és a bekövetkező gazdasági át­
rendeződés a társadalom szerkezetét sem hagyta érintetlenül. Kialakult a
hivatali és a katonai nemesség, s megerősödtek a nagybirtokos, ill. keres­
kedő rétegek.
A hellenizmus szellemi hatása a hasmoneus korban is kimutatható,
melynek egyik jele az volt, hogy Alexander Jannáj trónralépése óta (i. e.
103-76.) az uralkodók felvették a baszileusz címet. A Jannáj utódait meg­
osztó belviszály polgárháborús helyzetet teremtett. A szembenálló felek a
hatalmát a Földközi-tenger keleti medencéje felé kiterjesztő Róma segít­
ségéhez fordultak. Ennek következménye az lett, hogy beavatkozása ré­
vén Róma kiterjesztette közvetlen hatalmát Szíria és közvetett hatalmát
Júda felett. Az ország II. Hürkánosz idején (i. e. 63-40.) már csak elmélet­
ben volt szuverén állam. Uralma Róma védnöksége, protektorátusa révén
valósulhatott csak meg. Az utolsó zsidó uralkodót, az „edomita rabszolga"
Nagy Herodes fiát, Archelaust i. u. 6-ban fosztották meg a rómaiak koro­
nájától. A trónt ettől kezdve - egy rövid időszak kivételével - nem töltötték
be, s az ország Júdea (utóbb Palesztina) néven a Római Birodalom pro­
vinciája lett. Júdea élére helytartó (procurator) került, aki a császárnak és
Szíria kormányzójának tartozott felelősséggel. A római uralom számos
vonatkozásban fenntartotta a zsidó önkormányzat intézményeit (pl. rend­
fenntartás, adószedés). A Szinhedrion szerepe és tekintélye sem csor­
bult, ugyanis megőrizte korábbi funkcióit.

63
 I. u. 66-ban felkelés robbant ki a római hódítók ellen. Nero császár Ves-
pasianust küldte a szabadságharc leverésére. A júdeai római haderő fő­
parancsnokságát Vespasianus császárrá koronázása után Titus vette át.
Az ellenállás központja Jeruzsálem volt. A felkelés vezetői, a zelóták, az­
az „buzgók" célja Júdea teljes felszabadítása és a nemzeti szuverenitás
visszaszerzése volt. A felkelés jeruzsálemi vezetői Simon bar Kochba s
Galilei Jochanán (Giszkalai János) voltak. Több hónapig tartó ostrom után
i. u. 70-ben a római seregek elfoglalták és lerombolták Jeruzsálemet.
A második Szentély szintén megsemmisült az ostrom során. A hagyo­
mány szerint az első Szentéllyel megegyező napon (Áv hó 9-én) rombol­
ták le. A Szentély megsemmisítése a zsidó államiság illetve szuverenitás
végső szétzúzásának szimbóluma lett. A szétszóratás (héberül galuth,
görögül diaszpóra) időszaka - a korábbi előzményektől eltekintve - ekkor
teljesedett ki. A zsidóság közel kétezer esztendőre elvesztette nemzeti
szuverenitását s államalkotó mivoltát. A zsidóság állami léte hosszú időn
keresztül megszűnt, ám paradox módon a zsidó jog számos eleme ma­
radt fenn és fejlődött tovább a diaszpóra évszázadai során.

VII. A zsidó jog elemei

Az ókori zsidó felfogás szerint a jog Istentől ered, vagyis a jog felsőbb ér­
tékeket és normákat közvetít az ember számára. A Kánaánban megtele­
pedett zsidók mindennapjait a mózesi törvények szabályozták, amelyek a
hagyomány szerint 613 parancsolatot és tilalmat tartalmaztak. Az első és
legfőbb, isteni legitimitással rendelkező jogforrás a mózesi Tóra volt, mely
liturgikus és civil törvényeket (mispatim) egyaránt közöl.
A Tóra lezárása - i. e. 5. század közepe - utáni legfontosabb jogforrás
az évszázadok során kialakult misna volt, amely az i. u. 2. században,
Júda Hanaszi működése idején zárult le. Ő szerkesztette és kodifikálta a
felgyülemlett joganyagot. Minthogy az évszázadok során a tórai törvény-
hozáshoz képest az élet sokoldalúbbá vált, a misna törvényalkotása fel­
öleli a zsidó állam és társadalom életének minden jogi vonatkozását. Egy­
aránt szerepelnek benne a rítusjog elemei és a liturgikus előírások. Külön
foglalkozik a magánjog és a büntetőjog kérdéseivel, de még a mezőgaz­
daságban követendő jogi normákról is rendelkezik. Milyen volt ebben a
korban a jogalkotás technikája? A misna szerzői a Tóra törvényeiből kö­
vetkeztetik, dedukálják a Tórába már nem foglalt, de értelemszerűen ah­
hoz kapcsolódó előírásokat. A misnában számos törvénytudó név szerint
is szerepel, akik az évszázadok során alakították, bővítették a meglévő
joganyagot. A szerzők az egyes felmerülő jogi problémákat megvitatták és

64
igyekeztek rá alkalmazható vallástörvényt megállapítani. A vallástörvény,
a halácha (azaz a kötelező út) az, amelyen járni kell, vagy pedig éppen­
séggel egyáltalán nem szabad járni. A törvény (din) két nagy területet, a
civiljogot és a büntetőjogot öleli fel. A misnából egy további jogforrás, a
gemárá (befejezés) származik. A misnában megfogalmazott jogi tételeket
ugyanis további boncolás alá vették a törvénytudósok, akik új megállapí­
tásokra juthattak. A misnában szereplő jogtételeket megvitató, azt lezáró
diszkussziót nevezték tehát gemárának. A misna és a gemárá együttes
neve a Talmud. A Talmud a misna minden tételét további elemzés alá ve­
szi. A vallási életet szabályozó törvényeken kívül egyaránt foglalkozik az
anyagi és alaki magánjoggal, illetve büntetőjoggal. A zsidó jog- és iroda­
lomtörténet kétféle, több kötetet felölelő Talmud-kompendiumot ismer.
Ezek közül időrendben az első az i. u. 4. században lezárult jeruzsálemi
Talmud. A másik, az előbbinél nagyobb hatású gyűjtemény az i. u. 5. szá­
zadban, a babiloni tanházakban nyerte el végleges formáját, emiatt ne­
vezték babiloni Talmudnak.
A magánszemélyek közjogi állását illetően a Tóra három kategóriát is­
mert. Különbséget tett teljes jogú zsidó, jövevény és idegen között. Teljes
jogúnak az a személy (férfi) számított, aki Ábrahám népétől származik és
ennek megfelelően nyolcnapos korában felvették Ábrahám szövetségé­
be. Jövevénynek azt tekintették, aki egy ideig az országban él, s ott vala­
kinek a fizikai vagy erkölcsi oltalmát élvezte. Idegennek a zsidó államban
megforduló külföldieket tartották.
A családjog egyik legfontosabb intézménye a házasság volt. A házas­
ság a patriarchák kora óta szerződéskötésnek, nem pedig nővásárlásnak
minősült. A szerződésbe (ketuba) foglalt anyagi juttatásokat nem vétel­
árnak, hanem nászajándéknak, vagy hozománynak (móhár) tekintették.
A házasság a patriarchák korában monogám intézményként működött,
igaz, a mózesi törvények eltűrték a gazdagok iratlan szokásjogában fellel­
hető poligámiát. A zsidó jog ismerte a válás intézményét. Ilyen esetekben
a férj adhatott válólevelet (getet) feleségének, de kivételesen arra is volt
lehetőség, hogy a feleség hagyja el férjét.
Az öröklési jogot illetően a mózesi törvényhozásig csak az első hitves fi­
ai örökölhettek, kivéve amikor az apa örökbefogadta „melléknejeitől" szár­
mazó gyermekeit. A mózesi törvénykezés valamennyi fiúgyermek örökö­
södési jogát biztosította.
Az ókori zsidó büntetőjog egyik alapelve a jus talionis volt. A kiszabott
büntetés célja a megtorlás, nem pedig a javítás volt. Főbenjáró ügyekben
az elmarasztaló ítélet általában a megkövezés volt. Ezt a büntetést szab­
ták ki a vallás ellen vétkezőkre és a házasságtörőkre. A zsidó jog ismerte

65
a halálbüntetés egyéb formáit is. Enyhébb esetekben testi fenyítés, vagy
pénzbírság alkalmazására kerülhetett sor.
Az igazságszolgáltatás terén a személyes megtorlást, önbíráskodást
már a mózesi kort megelőző jogszokás is tilalmazta, s a vitatott ügyeket
bírák elé utalta. Igaz, a patriarchák korában a családfők még önhatalmú­
lag ítélkeztek a felmerülő peres ügyekben. Mózes kezdetben egyedül bí­
ráskodott, utóbb a Bírák korától kezdődően minden város kapujánál vá­
lasztott bíróság ítélkezett. A törvényszék a béth din (a törvény háza) nevet
viselte. Bonyolultabb ügyekben papokból és laikus bírákból álló ad hoc bí­
róságot hívtak segítségül. Ezek a peres ügyek általában halálbüntetés ki­
szabásával végződtek. A királyság időszakában az uralkodó fenntartotta
magának az ítélkezés jogát a nagyobb horderejű kérdésekben. A hellenis­
ta kor legfőbb ítélkezési fóruma a Szinhedrion volt. Hatáskörébe vallási és
politikai ügyek egyaránt tartoztak. Ügyköre kiterjedt az adó- és vámügyek
eldöntésére. Egyes kérdésekben kizárólagos hatáskörrel rendelkezett,
így akkor is, amikor bálványimádókat, vagy esetleg a főpapot vonták eljá­
rás alá. A Szinhedrion sajátos jogállású intézmény volt, hiszen - miként
fentebb olvashattuk - nemcsak ítélkező funkcióval rendelkezett, hanem
kormányzati, de még jogalkotási hatásköre is volt.
Az ítélkezés rendje, azaz a perrendtartás értelmében a igazságszol­
gáltatás ideje a reggeli, vagy délelőtti órákra esett. Éjjel tilos volt a bírás­
kodás. Az eljárás szóbeli és sommás volt, és magánvádra indult. Kínval­
latást nem alkalmaztak. A vádlott ártatlanságát esküvel bizonyíthatta.
Egyszerűbb ügyekben a per megkezdésének napján kellett ítéletet hozni.
Felmentő ítélethez már elegendő volt az egyszerű szótöbbség megszer­
zése, míg a halálos ítélet kimondásához a szavazatok felénél kettővel
többre volt szükség.
Az ókori zsidó állam végső bukása, i. u. 70 utáni helyzet sajátossága
volt, hogy a jórészt a diaszpórában élő zsidóság között a zsidó vallási és
civil jog tovább élt, hatott és fejlődött.

66
 4. fejezet

AZ ÓKORI GÖRÖG ÁLLAM ÉS JOG

Köztörténeti áttekintés

A szárazföldi görög területeken az i. e. 30-22. században a földművelést

ismerő törzsek településeiről tudunk, amelyeknek vagyoni és társadalmi
rétegződése ismeretlen.
Az i. e. 22-20. század között a Balkán-félsziget déli részére észak felől
hellén törzsek törtek be. Három csoportjuk, az ionok, achájok és aiolok
csoportja ismert. Legnagyobb jelentőséghez az achájok jutottak, akik az
ősi, görögök előtti kultúra központjaira települtek, s az i. e. második évez­
redben fejlett társadalmat és államot építettek ki, a mükénéi kultúrát.
Az ún. késő hellasi periódus - más néven mükénéi korszak az i. e. 1600
és 1100 közötti idő. E periódusban az achájok hódító háborúkat viseltek
(így a trójai háborút). E periódust „homéroszi korszaknak" is nevezik. Ho­
mérosz azonban hőskölteményében saját kora (i. e. 8-7. század fordu­
lója) társadalmának és államának számos vonását is megörökíti. A homé­
roszi korszak tehát valójában az i. e. 12-8. század közötti periódus.
A patriarchális rabszolgaság, a bomló nemzetségi társadalom és a par­
cellatulajdonos parasztság mellett a kézművesség és a kereskedelem
önálló művelése a jellemző e korra.
A poliszrendszer a homéroszi korszakban alakult ki. Az ókori görög te­
rületeken egymástól független, önkormányzattal rendelkező városállamok
alakultak ki, amelyek konkrét történelmi helyzetüktől függően vagy hábo­
rúskodtak, vagy szövetkeztek egymással. Az attikai és peloponnészoszi
félszigeten kívül jelentős települések egész sora alakult ki Kis-Ázsia part­
szegélyén (Milétosz, Ephészosz, Halikarnaszosz, stb.). Az i. e. 8-6. szá­
zad közötti „gyarmatosítás" (kirajzás) a Fekete-tenger déli, majd északi
partjain is településeket hozott létre. Még rohamosabban folyt a Földközi-
tenger partvidékének betelepítése. A telepes városok száma Itália déli
felében és Szicíliában olyan nagy volt, hogy ezt a vidéket „Nagy-Görög-

67
országnak" nevezték már az i. e. 6. században (Siracusai, Messzana,
Neapolisz).
Az attikai és peloponnészoszi félsziget két vezető állama Spárta és
Athén. A két állam fejlődése eltérő volt. A spártai közösség mezőgazdasá­
gi jellegű, a pénzgazdálkodás alig fejlett, társadalmi szerkezete lassan
változott. Athénben viszont az ipar és tengeri kereskedelem fejlődése a
közösségi viszonyok gyors felbomlását eredményezte. Az athéni demok­
rácia a poliszrendszeren belül az i. e. 5. században érte el fénykorát, ami­
kor a meg-megújuló perzsa támadásokkal szemben Athén vezetésével
szövetség jött létre. A perzsákkal szembeni katonai sikerek a demokrata
pártot erősítették.
Athénen kívül a demokratikus rendszer számos poliszban kiépült mind
a balkáni félszigeten (Thébai, Argosz, Elosz stb.) mind pedig a perzsák
alól felszabadított kisázsiai poliszokban. A demokratikus mozgalmak tá­
mogatója Athén, míg az oligarchikus harcok segítője Spárta lett. Athén a
tengeri kereskedelemben érdekelt volt s a perzsa hatalom ellen fellépő
poliszok természetes vezetőjévé vált (Deloszi szövetség). A szövetség
kezdetben a független és egyenjogú poliszok önkéntes szervezete, ame­
lyen belül a tagállamok hozzájárulást fizettek a közös haderő, különösen
pedig a hajóhad létrehozására. Minthogy azonban a szervezett haderő fe­
letti parancsnokság Athén kezében volt, lehetségessé vált a szövetsége­
sek belügyeibe való beavatkozás, s az ellenálló szövetséghez tartozó po­
liszok száma egyre nőtt, míg végül az i. e. 5. század közepén a kétszázat
is meghaladta. Az Athénnel szemben lázadó poliszokkal szemben igazga­
tási és katonai rendszabályokat alkalmaztak, sőt az uralom kiépítésének
jogi eszközeiről is gondoskodtak, így a szövetséges poliszok polgárai és
Athén között felmerült peres ügyekben athéni törvényszék járt el. Az erős
szövetségi rendszer gátat tudott vetni a hanyatló perzsa birodalom táma­
dásainak, de egyben felkeltette Spárta féltékenységét is. A perzsa háború
sikeres lezárása után a szövetségen belül felülkerekedtek a szeparációs
törekvések. A problémák kiküszöbölésére Periklész az egész görög vilá­
got magában foglaló pánhellén kongresszust akart összehívni a hellének
közötti általános béke biztosítására. A terv azonban Spárta ellenállásán
meghiúsult.
A poliszrendszer válsága már az i. e. 5. század végén, a peloponnészo­
szi háború után jelentkezett. A polisz nem tudta biztosítani polgárai szá­
mára az ellenállóképességet a nyomasztó társadalmi erőkkel szemben.
A polisz szabad lakosságán belül növekvő társadalmi differenciálódás, a
szabadok jelentékeny részének anyagi hanyatlása a hadsereg züllésére,
ez pedig a zsoldosseregek és vezérek fellépéséhez vezetett.

68
 A poliszrendszer bukása és az új hellenisztikus birodalom kiépítése II.
Fülöp makedon uralkodó és fia Nagy Sándor műve. Az i. e. 337-ben lezaj­
lott korinthoszi kongresszus, amely Fülöpöt egy pánhellén liga vezérévé
választotta Perzsia ellen, konkrétan napirendre tűzte azt a feladatot, amit
végül fia valósított meg, a birodalom kiépítését. Az adott társadalom egye­
temes érdeke volt, hogy hódítások révén tágasabb gazdasági egységet
hozzanak létre, amely lehetővé tette a rabszolgagazdálkodásra berendez­
kedett kereskedelmi centrumok kialakulását. A Kelet kereskedővárosai,
de különösen a lakosság gazdag rétegei hamarosan elgörögösödtek és a
hódítók támaszai lettek.
Az i. e. 3. században lefolyt háborúk újabb és újabb területi felosztások
után a macedón birodalomból három jelentősebb államot hoztak létre: a
Ptolemaioszok birodalmát Egyiptom területén, a Szeleukidák államát Szí­
riában és Mezopotámiában és az Antigonidák államát Macedóniában.
Ezek a hellenisztikus államok politikai berendezkedésükben a polisz és a
keleti monarchia vonásait egyesítették. A hellenisztikus államok közül
jelentősebb szerep jutott még Pergamonnak, Rhodosznak és a boszporu-
szi királyságnak.

I. A görög állam

1. Az államszervezet fejlődésének áttekintése

A homéroszi korban még élt a törzsi szervezet (phülé), amely a mükénéi

kort jellemezte. A törzs a nemzetségekből (genosz) állt, amelyek pedig a
közös őstől származó családi közösségeket foglalták magukban. A meg-
születő állam azonban nem egyszerűen a nemzetségek összessége, ha-
nem az arisztokrata nemzetségek mellett a lakosság túlnyomó többsége
minden rendű-rangú szabadokból állt, akik nem tartoztak a genosz köte-
lékébe. A genoszhoz tartozók vezető szerepet vittek a társadalomban,
Homérosz már a legjobbnak, „arisztoi" nevezi őket. A későbbiekben is,
amikor a törzsi királyság felbomlik, megtartják társadalmi vezető szere-
püket. A nemzetség feje a nemzetségfő, aki a nemzetség tagjai felett, a
törzsi uralkodó pedig az egész törzs felett közhatalmi feladatokat lát el.
A törzsi király, a baszileosz a törzsnek főbírája, két vagy több nemzetség
közötti vitás ügyekben jár el. A törzsi uralkodót hatalma gyakorlásában se-
gíti a genosz vezetőiből alakult tanács és a népgyűlés. Utóbbi a felnőtt-
korú szabad, a törzshöz tartozó férfiak gyűlése volt.
Athén a falusi közösségek egyesítésével az i. e. 9. században lépett a
polisszá fejlődés útjára. Az arisztokratikus archoni intézmény váltotta fel a

69
baszileoszi méltóságot az i. e. 8. században. Előbb egy archon volt, ké­
sőbb kilenc archont választottak. A tanács helyébe pedig az archonságot
viseltek közül szerveződött areioszpagosz lépett, amely a főbíróság fel­
adatkörén kívül az állami ellenőrzés, a tisztségviselők felelősségre voná­
sának feladatát is ellátta. A népgyűlés jelentősége lehanyatlott. Az i. e. 7.
században kiéleződő ellentétek következtében az eupatridák (nemesek)
engedményekre kényszerültek. I. e. 621-ben megbízták Drakón archont a
szokásjog felülvizsgálatával és írásba foglalásával. A drakóni törvények
korlátozták a szokásjog önkényes magyarázatának lehetőségét.
Szolón archon nevéhez még jelentősebb reformok fűződnek (i. e. 594).
Széleskörű gazdasági és társadalmi reformok után, amelyek az elszegé­
nyedett földműves és kereskedő-kézműves rétegnek kedveztek, jelentős
államszervezeti reformot hajtott végre. A törzsi arisztokrácia háttérbe szo­
rítását célozták reformjai. A lakosságot vagyoni cenzus szerint csoporto­
sította (500 mérősök, 300-500 mérősök, 200-300 mérősök és az azon alu­
liak a gabonamennyiségben kifejezett évi jövedelem szerint) és a politikai
jogok gyakorlását - hivatalviselés és választójog -, valamint a kötelessé-
geket a katonáskodást és az adófizetést a cenzustól tette függővé. Az öt-
száz mérősök közül kerülhettek ki az archonok, a második vagyoni cso-
portból a többi tisztviselő, a harmadik osztályba soroltak a buléba voltak
választhatók, míg a negyedik osztályba soroltaknak a népgyűlésen és a
népbíróságon való szavazat jutott. A négyszázas tanácsot évenként meg­
újították úgy, hogy a négy phülé (a törzsi szervezet maradványa) 100-100
tagot választott a három első osztályba soroltakból.
A heliaia felállítása még ennél is jelentősebb reform volt. Megkapta a
kiemelkedő jelentőségű büntető ügyekben való döntés jogát, s a tisztvise­
lők felelősségre vonását, ha ügyük jelentős volt. A heliaia felállítását Arisz­
totelész a legfontosabb reformként értékelte: „sokan azt tartják róla, hogy
kiváló törvényhozó volt, hogy ő volt az, aki a túlságosan egyoldalú oligar­
chiát megszüntette, az ősi demokráciát megalapozta, az alkotmányt
különböző elemekből bölcsen összerótta ... Ámde én azt hiszem, hogy an­
nak az intézménynek, ti a tanács és hivatalok választása útján való be­
töltése már előbb is megvolt és Szolón csak meghagyta őket, a nép hatal­
mát azonban ő alapította meg azzal, hogy a törvényszéket az egész
népből állította össze." (Politika)
Peiszisztratosz és fiainak mintegy öt évtizedes türannissza mutatja,
hogy az athéni társadalmon belül az ipari és kereskedelmi tevékenységet
folytatók jelentőségének növekedése újabb reformot igényelt. E reform
Kleiszthenész nevéhez fűződik (i. e. 506). Legjelentősebb intézkedése az
volt, hogy a vérségi alapon történő vidéki igazgatást felszámolta és helyé­
be a területi elv szerinti közigazgatást bevezette. Ily módon számos nem

70
Attikán született görög is politikai jogokhoz jutott. A tíz helyi egység 50-50
választott képviselőjéből formálódott az Ötszázak tanácsa, amely a nép­
gyűlésen kívül a polisz legfontosabb hatalmi szerve volt. A cserépszava­
zás (osztrakiszmosz) a népgyűlésen leadott szavazat arra, akit a demok­
ráciára veszélyesnek találtak, Kleiszthenész idején még a türannisz elleni
védekezés eszköze, az athéni demokrácia hanyatlása idején azonban a
demagógok által kihasznált káros intézmény volt, nem csoda, hogy Arisz­
totelész elítélő kritikában részesíti.
Az i. e. 5. század első felében két politikai csoportosulás: az agrár-kon­
zervatív és a kereskedő-demokrata párt küzdelméből a demokraták kerül­
tek ki győztesen. Ephialtész reformjai tovább erősítették a demokratikus
intézményeket. Tovább szűkítette az areioszpagosz hatáskörét, bár e
szerv jelentős bírói hatáskörét mindvégig megtartotta Athén fejlődéstörté-
netében (ld. később). Végleges alakot öltött a törvénytelenség elleni köz-
vád (graphé paranomon), amely megakadályozta, hogy a népgyűlésen a
demokráciát veszélyeztető törvényjavaslatot terjesszenek elő. Ily javaslat­
tevővel szemben ugyanis vádat emeltek és a heliaia (népbíróság) felelős­
ségre vonhatta.
Periklész korában - az athéni polisz fénykorában - teljesedtek ki a de­
mokrácia állami intézményei: az állami tisztségeket, kivéve a legmaga-
sabbakat, fizetetté tette, s ezáltal lehetővé vált, hogy a szegényebb sza­
badok is vállaljanak ilyen feladatokat.

2. Az állam feladatai

Az állam feladatait illetően a görögök az emberi test célszerű működésé­

hez hasonlították az államszervezet működését és ettől olyan eredmény
elérését várták, mint az egészséges emberi szervezet működésétől, azaz
az élet harmonikus megnyilvánulásait. Ahogyan a testet vezeti a lélek, az
államban a kormányzottakat vezetik a politikai vezetők. Arisztotelész Poli­
tika c. művében írja: „az, aki eszével előrelátni képes, természettől úrnak
van rendelve, s az, aki testi munkát végez, alattvaló és természettől fogva
rabszolga."
A görög állam politikai működése során nem mondható liberálisnak.
A görög demokrácia klasszikus korában az állam mégsem a szükséges
rossz, hanem pozitív céljai vannak. Az ésszerűen gondolkodó és erős
akaratú emberek jólétének megteremtésére szolgál. Amit az egyéni erő­
feszítés nem tud elérni, azt szolgálja a politikai társulás. A társadalmi jólét
fogalmát Arisztotelész fogalmazza meg Rhetorikájában: „Legyen a bol­
dogság akár az erény gyakorlásában álló cselekedet, akár az élet autar-

71
kiája, akár a biztonságot az élvezettel egyesítő létezés, vagy a vagyonnak
és egészségnek virágzó állapota, ennek megtartására és megteremtésé­
re vonatkozó hatalommal együtt azt lehet mondani, hogy valamennyi em­
ber ezek egyikét vagy többjét tekinti boldogságnak". E meghatározás két
szempontból érdemel figyelmet. Az egyiket Arisztotelész Politikájában ve­
zérgondolatként kezeli, hogy ti. a társadalom célja az, hogy megtanítsa az
embereket: álljanak saját lábukon. A másik szempontban a görög közfel­
fogás fejeződik ki: az elvont erény nem elegendő, az erénynek cselekede­
tekben kell megnyilatkoznia. Az aktív erény gondolata az i. e. 4. századi
görög bölcselet alapvető eszméje. Ez a magatartási elv adja a görög állam
jóléti gondoskodásának indoklását. Az eredményt - általános jólétet -
nem tudja ugyan biztosítani, hiszen az sok egyéb körülménytől függött, de
iránymutatást adott a lehetőség megteremtéséhez. Az egyénnek négy
főerényt kell gyakorolnia: a bátorságot, az igazságosságot, a mérsékletet
és a bölcsességet.
Arisztotelész a szabadságot az államszerveződés alapeszméjének te­
kinti: „A demokratikus állam alapja a szabadság". Maga is érzi, hogy a kor­
látokat is meg kell vonnia: „mert ahol abszolút szabadságot engednek,
semmi sem korlátozza a minden emberben rejlő rosszat". A polgárokat az
állam kora ifjúságuktól nevelésben részesíti, ez egyik fő feladata. Ariszto­
telész nevelési eszményképe a polgárok egyenlősége és a közösségi
élethez való ragaszkodás.

3. Az állam szervezete, állampolgárság

A jól működő állam szerkezete és nagysága között összefüggéseket ke­

res a görög politikai gondolkodás és ez a gondolat a felvilágosodás
szerzőinél is visszatér (legtisztábban Rousseau-nál). Arisztotelész szerint
Athén régi társadalmi szervezete aritmetikus volt: egy phülé (törzs) egyen­
ként három-három phratriát tartalmazott, ezek pedig egyenként 30 nem­
zetségből (genosz) álltak, mindegyikben harminc ember. Aligha gondol­
hatjuk, hogy ennyire számszerinti szabályozottság érvényesült volna a
görög törzsekben, amelyek ily módon inkább hasonlítottak volna 10 800
egységből álló méhkasra, mint emberi társadalomra. A phratriák mint
alapegységek mindvégig fennmaradtak a görög társadalomban. Nagy
Sándor 324-ben megengedi két idegennek a hazatérést, s ezek samosi
polgárjogot kaptak, mint „született samosiak", bármelyik törzshöz, ezred­
hez, századhoz és nemzetséghez tartozzanak is. A beosztások tehát
történelmi tényekre támaszkodhattak. A társadalom felosztásánál Platón
a háztartások, osztályrészek (kléros) számát vette alapul. Ha nem is

72
maradtak fenn idők folyamán a kezdeti beosztáshoz fűződő számsze­
rűségek, az állam arra törekedett, hogy a nemzetségeket fenntartsa, va­
gyoni helyzetüket kiegyensúlyozott állapotban tartsa. A régi Athén nem­
zetségek társulása volt, amit még Kleisztenész helyi trittiszekbe történő
besorolása sem tört meg teljesen, csak vallási, büntető és kulturális tevé­
kenységüket szervezte át. - Az attikai Demotionidea egyik felirata a
phratria tagjainak felülvizsgálatáról szól. A revízió egy periklési törvény
szerint a születéskor vagy serdülő korban a phratriába való felvétel felül­
vizsgálatára vonatkozik. Ezt a feliratban ismertetett Perikléstől származó
eljárást a demosok és városok elfogadták. Maga a felirat egy 396 után tör­
tént különleges felülvizsgálatra vonatkozik. E szerint akit nem vettek listá­
ba, föllebbezhetett a phratriához. Az attikai felirat második része a phratria
gyűlésén történő titkos szavazásról és a vezető szerepéről szól. A nem­
zetségnek (genosznak) szerepe van azokban a büntetőügyekben is, ame­
lyek nem a phratria büntető széke, hanem felsőbb bírósághoz tartoznak.
Így Drakón törvénye (621) szerint, majd annak felújítása (409) szerint a
nem szándékos emberölésnél a rokoni fokozatok szerint jogosultak a vád­
emelésre. A tettes, ha elmenekült, a piacon való kikiáltásának joga is
elsősorban a genosz dolga. Ugyancsak őt illeti meg a sértett utáni jóváté­
tel elfogadása is.
A háztartás a társadalom alapsejtje. Ha az osztályrészek egyenlősége az
idők folyamán fennmaradt volna, a háztartás, család - oikos - megfelelt vol­
na a vagyoni egységnek - a klerosnak. - A vagyoni egyenlőtlenség azon­
ban Athénben is kialakult. Még az i. e. 4. századi jogfelfogás is a családi
vagyont tekinti a polgári jogállás alapjának. Egy perirat tanulsága szerint a
bíróság felfogása arra törekedett, hogy a családi vagyon, a kleros lehetőleg
együtt maradjon. Erre szolgált az egyedülálló örökösnő (epikleüros, vagyis
akinek nincsenek fiútestvérei) helyzetének rendezése oly módon, hogy ő
köteles a legközelebbi agnát (fiági) rokonhoz feleségül menni. A jog igyeke­
zete ellenére a családi vagyon sokszor felbomlott. A vallási kötelék azonban
még ezt is túlélte. A vallási kötelék szívósan élt tovább, a családi sírok és
kultusz fenntartása a legidősebb fiú ágat terhelte.
A polgárjogot a görögök a rómaiakkal ellentétben igen szigorúan fogták
fel, s nagy jelentőséget tulajdonítottak neki, a polgár ugyanis egyúttal a
politikai hatalom részese is. Ezért a római jogból ismert korlátozott polgár­
jog intézményét (civitas sine suffragio - azaz szavazati jog nélküli állam­
polgárság) a görög jog nem ismerte. A proxenosz - a kiváltságos vendég
(ld. később) - jogállása alapjaiban különbözött a polgárjogtól. Idegen pol­
gárjogot csak a kivételes esetben kaphatott. Az alsóbbrendű lakosok
(metoikoi, betelepülők) megtűrt kézművesek és kereskedők voltak. Adóz­
tatták és alsóbb katonai szolgálatra használták őket. Ezzel van összefüg-

73
gésben, hogy e foglalkozásokat Arisztotelész politikája alacsonyabb szin­
ten értékelte, mint a földművelést.
A vallás szerepe az államban. A polisz meghatározása, mint közösségi
formának létezése szempontjából nagy jelentőségű a vallás szerepe.
A görög állam olyan organikus közösség, amelyet nem csak a leszárma­
zás, hanem a kultúra is összeköt. A városállam valamelyik isten háza né­
pe, mint pl. Athén Athéné-e, Eleusis Demeteré, Samos Héráé, Ephesos
Atremisé stb. Athéné lakhelye a városban az Akropoliszon volt. Jellemző,
hogy mikor Kleomenes (Spárta uralkodója) elfoglalta az Akropoliszt, a
papnő meggátolta Athéné templomába lépését: „Lakedaimoni idegen, lépj
hátra, ne lépj be a templomba, mert a dóroknak nincs joguk itt járni". A vá­
rosok közötti küzdelem egyben kultuszok harca is. Előfordult, hogy a
leigázott város politikai tudatát gyengítették a helyi kultusz megváltozta­
tásával.
A város-vallás nem csupán teológiai hanem politikai, ill. jogi fogalom is.
A közösséghez tartozás vallási kötelezettségeket is jelentett. A prüta-
neonban (kormány ld. később) a vallási ügyeket tárgyalták elsőként. Pla­
tón Sokratész védelmében állította ugyan, hogy a város isteneiben való hit
nem tartozik szorosan a polgári kötelezettségekhez, mint azt vádlói állít­
ják, mert a polgárokat a polgári esküjük kötelezi az engedelmességre.
Az eskü a különböző eljárási cselekményeknek is fontos része volt a
tisztségekbe történő behelyezéstől a bizonyítási eljárásig. Mint fontos jogi
aktust külön biztosokra ruháztak. Emellett minden athéni, amikor a pol­
gárjogai gyakorlását átvette, megesküdött a város isteneinek tiszteletére.
A kultusz egyéb megnyilvánulásai is politikai formát öltöttek. Így a Pa-
natheneion ünnepén való részvétel jogi kötelességnek számított, a fel­
vonulásban még a metoikosoknak is volt helyük. A rabszolgák azonban
csak az ún. Kronia ünnepén vehettek részt, amely megfelelt a római
Saturnalia ünnepnek. A legmagasabb vallási kötelezettség volt a leitur-
giai, azaz anyagi hozzájárulás, az athéni állampolgárság előfeltétele, a
kultúra ápolására fordítandó hozzájárulás volt. - Az athéniek eltérő vallási
nézetekért is üldöztek egyes polgárokat, bár általában a vallási türelmes­
ség jellemezte őket. Állami szerv nem foglalkozott ugyan a vallási nézetek
felülvizsgálatával, de minden polgár tehetett feljelentést a másik ellen hi­
tetlenség címén.

74
4. Államszervezet a kifejlett demokrácia idején

Az i. e. 5. században működő athéni állam szervezetét Arisztotelész Athe-

neion Politeia (Athéni Állam) c. műve mutatja be.
Az állami szervek és tisztségek között első helyen a népgyűlés (ekk-
lézia) említhető, amely a szuverén népakarat megtestesítője. Részt
vehetett benne minden 20. életévét betöltött teljes jogú athéni polgár, a
részvételt megkönnyítette, hogy a Periklésztől származó intézkedés ered­
ményeként a szegények napidíjban részesültek.
A népgyűlést a tanács (bulé) hívta össze legalább havi egy alkalommal.
A szokásjog megszabta az egyes gyűléseken tárgyalásra kerülő ügyeket,
de a rendes üléseken kívül szükség szerint rendkívülieket is hívtak össze.
Javaslatot a tanács is tehetett, de minden polgár ajánlhatott módosítást és
hozzászólatott a javaslathoz, ha nem állt jogfosztó ítélet hatálya alatt.
A szavazás kézfelemeléssel történt, de jelentősebb ügyekben, mint pl. a
száműzés kérdésében, vagy ha a bírói jogvitát lezáró kérdésben döntöt­
tek, titkosan, (cserepek, illetve kavicsok útján) határoztak. A népgyűlés
hatásköre igen széles volt. Az államhatalmi ágak megosztása még nem
érvényesült, tehát a jogalkotás esetenként a bíráskodás, illetve egyes
esetekre érvényesülő intézkedések egyaránt hatáskörébe tartoztak.
Jelentősebb feladatkörei: a népgyűlés választotta azokat a tisztviselőket,
akiknél nem került sor sorsolásra, mint pl. a hadvezéreket, a pénzügyi ha­
tóság embereit, s azokat a tisztviselőket, akiknél az egyéni alkalmasság
vizsgálata fontos volt. Ellenőrizte a tisztviselők működését, felfüggesztet­
te és bűnösnek nyilváníthatta őket (speciális bíráskodás). Végül a nép­
gyűlés fogadta el a tanács által előkészített törvényjavaslatot és hozott ún.
néphatározatokat.
Az ötszázak tanácsa (búlé) Kleiszthenész reformja következtében sor­
solás útján a tíz helyi törzsből alakult oly módon, hogy minden phüléből 50
ember jutott be a tanácsba. Teljes létszámban ritkán ülésezett, hanem
havonként felváltva egy-egy phülé küldöttei intézték az ügyeket (kor­
mány). A soros phülé naponként választott magának elnököt, aki a ta­
nácsban és az esetleg arra a napra eső népgyűlésen is elnökölt, őrizte a
pecsétet is. A tanács (búlé) készítette elő a népgyűlés határozatait és
felelős volt annak végrehajtásáért. Fenntartotta a diplomáciai kapcsolatot
a többi városállammal, szerződéseket is kötött velük.
Az arkhonok testülete a kifejlett demokráciában már jóval szűkebb kör­
ben tevékenykedett, mint az intézmény kialakulását követő évszázadok­
ban (i. e. 8-5. századig). A kilenc arkhon közül az első, a „névadó" arkhon
valaha a kormányzat feje, az 5. században a családi és örökösödési
perekben jár el. A második, az arkhon baszileosz, a király régi főpapi funk-

75
cióját gyakorolta. A harmadik az arkhon polemarkhosz az athéni haderő
parancsnoka volt, de az 5. században már csak szertartásokat végzett és
a metoikoszok ügyeiben ítélkezett. A többi hat arkhon (thezmothétész) a
régi törvények revíziójánál és a bírósági eljárásban őrizte meg régi hatal­
mának maradványát.
Az areioszpagosz a volt arkhonok testülete az előző évszázadokban
jelentős bíróság volt, de az athéni demokrácia fénykorában már csak a
vallás elleni bűncselekmények és az ilyennek tekinthető gyilkossági
ügyekben ítélkezett. Például a szülőgyilkosság is eléje tartozott.
A népbíróság (eljárását ld. később) a heliaia 6000 tagból állt, akiket
évente sorsoltak ki a 30. életévüket betöltött, kizáró ok alá nem eső polgá­
rok közül (kizáró ok volt pl. az adó nem fizetése). A kisorsolt „ülnökök" mi­
után letették hivatali esküjüket, sorsolás útján nagy létszámú (201, 401,
1001 tagból álló) tanácsokba osztották be őket. Ezeket a laikus bíróságo­
kat hivatásos szónokok (rhétorok) beszédei erősen befolyásolták. A jogi
szakszerűséget az biztosította, hogy az eljárás előtt arkhon határozta meg
azt a jogcímet, amelynek alapján a per indítható volt és a perbe bocsátan­
dó feleket is. Megjegyzendő, hogy a kifejlett demokrácia korában a helyi
bíróságok legidősebb bírái foglalkoztak a per előkészítésével.
A tíz sztratégosz testülete a hadsereg és hajóhad irányítását intézte.
Ezeket a népgyűlésen karfelemeléssel választották, többször is újra lehe­
tett őket választani és nem tartoztak évi számadással, mint a többi
tisztviselő. Aki azonban vereséget szenvedett, azt a népgyűlés elítélte,
nem egyszer halálra is. A sztratégoszok nem kaptak fizetést, ezért csak
vagyonos ember vállalkozhatott erre a méltóságra. A rendkívüli esetekben
választott „teljes hatalmú sztratégosz" valójában az állam korlátlan ura
volt, ezt a tisztséget viselte Periklész tizenöt éven keresztül.
A tisztviselők ellenőrzése igen magas fokra emelkedett Athénban. Hiva­
talba lépéskor a bíróság, a tanács, a kisebb hatóságok tagjaiból esküt vet­
tek ki. A tisztségre általában egy évi időtartamra került az állampolgár, de
hivatali működése idején is fel lehetett függeszteni a havonként tartott
gyűléseken. A hivatali idő leteltével a tisztviselőnek a gazdálkodásáról és
általános magatartásáról is számot kellett adnia az erre rendelt hatóság
előtt. Az athéni alkotmánynak a leghatékonyabb védelme a grafé parano-
mon, a törvénytelenség vádja volt, amelyet Ephialtesz vezetett be az 5.
század közepén (kifejtését ld. később).
A görög államszervezet működésében kiemelkedő szerep jutott a bírás­
kodásnak.
A bírósági szervezet körében különösen a heliaia érdemel figyelmet. Az
eljárás nagyobb tanácsokban folyt (ld. előbb). Az eljárás alapja az az elv,
hogy a közösség tagjai számára a közösség szolgáltat igazságot. A bizott-

76
Ságokban a laikusoknak nem csupán a bizonyítékokként értékelt tényeket
kellett mérlegelés tárgyává tenni (mint a modern esküdt-eljárásban) ha-
nem az enyhébb vagy súlyosabb büntetést eredményező minősítést is
meg kellett adniuk. Így például az emberölés szándékos volta más bünte­
tést eredményezhetett, mint a jogos védelemből, vagy hirtelen felindulás­
ból elkövetett emberölés. Megjegyzendő, hogy az utóbbi eset nem is tar­
tozott a heliaia hatáskörébe (mert a szándék vizsgálatára a nagy létszámú
testület nem volt alkalmas). A heliaia bíróság előtti eljárásról fennmaradt
beszédek azt bizonyítják, hogy a bizottságok előtt sokszor az ügyes szó­
noknak jutott a siker, és az előítélet is szóhoz juthatott. A heliaia sikerét
nem az biztosította, hogy a bizottság tagjait a szavak félrevezették vagy
sem, hanem a gondos arkhoni előkészítés valamint az, hogy a nagy lét­
számú testületet nem lehetett megvesztegetni, ugyanakkor a fellépő szó­
nokok felkészültségét és jogi tudását értékelni tudták. - A görög bírósági
eljárás nem hatott olyan mértékben a jogtudomány fejlődésére, mint a ró­
mai eljárás. A bíróságok a tulajdon, birtok, kötelmi kérdéseket, vagy a
büntető ítélkezés problémáit a méltányosság és társadalmi hasznosság
szempontjából meg tudták oldani. Ezért tudott a görög jog (legalább is
egyes intézményeiben) a római jog fejlődésére is hatni.
Az arkhonok tevékenysége a peres eljárásban különösen a népgyűlés
különleges bíráskodása elé utalt ún. graphé paranomon (törvényelle-
nesség vádja esetében) jelentős. A graphé (közvád) a tisztviselők tör­
vényellenes eljárása esetén (mint pl. nem megfelelő törvényjavaslat
kezdeményezése, ill. hadvezérek és egyéb tisztviselők politikai ügyeinek
esetében).
Az ilyen ügyekben a népgyűlési határozatok meghozatala alkalmával
használt eljárást, azaz a cserépszavazást, az osztrakiszmoszt, alkalmaz­
ták a többségi döntés meghozatalára. - Vannak továbbá olyan közvádak
is, amelyek ugyancsak az arkhon thesmothetész hatáskörébe tartoznak,
holott nem graphé paranomon esetek. Így a polgárjog bitorlása, vesztege­
tés, az állam adósainak jegyzékébe való hamis bejegyzés, adólajstromból
való törlés elmulasztása, végül a házasságtörés. Az ő feladatuk továbbá a
kereskedelmi és bányaperekben való keresetindítás és ők érvényesítik a
más államokkal való megállapodások végrehajtását is.
Arisztotelész foglalkozik a bíróság működésével kapcsolatos egyéb
tisztségviselőkkel. Így azokkal, akik a börtönök felügyeletét ellátják, illetve
az ítéleteket (halálos ítéletet is) végrehajtják. Ugyanezek a tisztviselők ke­
zelik az eljárás során elkobzott vagyon jegyzékét. A görög eljárás ismeri
az ügyészi funkciót is. Öt olyan férfit sorsolással választanak, akik a ki­
sebb súlyú bűncselekmények esetén képviselik a vádat (Így rabszolgák,
igásbarmok, pénzváltók miatti ügyek.).

77
 Az alsó fokú bíráskodás szerveit Arisztotelész ugyancsak tárgyalja. Így
a negyventagú demosz-bíróságba mindegyik phüléből négy állampolgárt
sorsolnak. E bíróság tíz drachmáig terjedő ügyekben dönt. A bírák meg­
egyezésre törekedtek, de ha nem tudtak megegyezésre jutni, írásba fog­
lalták a tanúvallomásokat és a hivatkozott törvényeket, a vádló és védő
kifogásaival együtt az eljárást végző bírónak átadták, a nagyobb pertárgy
értékű ügyeket pedig a heliaia-hoz közvetítették.
A heliaia eljárás menete: a bizottság megalakítása után szólítják az
ügyeket, szám szerint négyet egy napra, de hosszadalmasabb tárgyalást
igénylő ügyekből kevesebbet. A peres felek megesküsznek, hogy csak a
tárgyról fognak beszélni. Vízórák vannak felszerelve, lefolyó csővel ellátva,
ezek mérik a vád és védelemre szánt idő folyását. Az ötezer drachmán fe­
lüli ügyekben a vádnak tíz mérték van engedve, a védőbeszédnek három
mérték. A kisebb pertárgy értéke esetén a rendelkezésre álló idő rövidebb.

5. Államszervezet a hellenisztikus korban

A hellenizmus a keleti despotizmus és a görög polisz helyett más állam­

formát alakított ki. A Balkán-félszigeten azonban nem számolta fel a helyi
érdekekre alapított poliszokat, sőt formailag a Kelet hellenizálása is a po­
liszok szervezésével történt. Nagy Sándor mintegy 70 poliszt hozott létre
Keleten. Ezek azonban már nem független városállamok voltak, csupán
több-kevesebb önrendelkezési joggal bíró városok, Egyiptom kivételével,
ahol fejlett központi hivatali apparátust talált a makedón hódítás. A város
önkormányzatának fenntartása mellett élükre a központi igazgatás a kato­
nai és gazdasági igazgatást végző tisztségviselőket (sztratégoszt és
oikonomoszt) állította.
Nem számolta fel teljesen a makedón hódítás a despotizmus állam­
szervezetét sem. Sándor és utódai a meghódított területeken nem zúzták
szét, hanem tovább is felhasználták a régi állami intézményeket. Így Nagy
Sándor a perzsa birodalom hódoltatása után annak szatrapia rendszerét
átvette, de úgy, hogy a szatrapiák élére saját embereit állította. Míg azon­
ban a perzsa szatrapák összpontosították kezükben a polgári és katonai
hatalmat és az adókat is maguk szedték be, így valóságos kis-királyokká
váltak, Sándor csak korlátozott katonai hatalmat adott nekik. A pénzügyi
és gazdasági funkciókat pedig az egyes körzetekbe kihelyezett tisztségvi­
selőkre bízta. Így megvetette egy egységes közigazgatás kereteit.
Nagy Sándor birodalma óriási kiterjedésű és végtelenül eltérő fejlettsé­
gi szintű területeket ölelt fel. Makedónia, a görögországi és ázsiai „sza­
bad" városok, a keleti szatrapiák, az egyes szentélyek körül csoportosuló

78
területek, félbarbár és barbár törzsek, amelyeket saját törzsfőik kormá­
nyoztak, - ezek a merőben elütő jellegű területek szinte csak perszonális
unióban éltek uralma alatt, s a közigazgatás egységesítésének csak kör­
vonalai bontakozhattak ki. Halála nemcsak azt a kérdést vetette fel, hogy
ki lesz hatalmának örököse, hanem azt is, hogy milyen jellegű legyen ez a
hatalom. A decentralizációs törekvések már életében megmutatkoztak,
végül a diadochoszok (Sándor utódai) nem hatalmas, de tartós polisz-
egyesüléseket szerveztek, s ezek mellett a helyi sajátosságoknak megfe­
lelő korábban kialakult államszervezeti egységeket is meghagyták.
Poliszegyesülés - szünokiszmosz - nem új keletű az ókori Görögor­
szágban. A poliszok keletkezésének folyamata: több település egybeolva­
dása, a hellenizmus korszakában Ázsiában óriási méreteket öltött. A szü­
nokiszmosz kifejezés nem csak több település egybeolvadását jelentette,
hanem azt az állapotot is, hogy a lakosság a közös politikai és gazdasági
központ mellett a helyén maradt és élte a maga megszokott életét.
A hellenisztikus államokban a bíráskodás is központi irányítás alá tarto­
zott. Az e korból való pergamen szövege királyi törvényszéket említ. Kirá­
lyi döntőbírák intézték az egyes városok közötti vitás ügyeket is.

II. A görög jog

1. A jog fogalma

A jog fogalmának vizsgálat a görög politikai gondolkodás egyik központi

kérdése, amely szoros összefüggésben van a jog feladatával. Nem cso­
da, hogy a jogfilozófiai gondolkodás az i. e. 5. század politikai válságpe­
riódusában alakult ki. A gondolkodók a jogi és erkölcsi rend igazolását
keresték. Protagoras a relativizmus fő képviselője, a jogelmélet megalapí­
tójának tekinthető. A nevéhez fűződő dialógusban azt kérdezik tőle: miért
élnek az emberek államban és miért engedelmeskednek a jognak, ha nyil­
ván önző érdekek vezetik őket, miért fogadják el a társadalmi szabályo­
zást? Protagoras felelete ősi mítoszt idéz, amely mögött politikai realitás
húzódik. A legenda szerint az első embereket a vadállatok pusztulással
fenyegették, a védelemre Prométheusz tanította meg őket. Az ő tanításá­
nak megfelelően városban gyűltek össze, de az értelem nem tudta meg­
akadályozni az önző érdekek ütközését, s immár nem a vadállatokkal, ha-
nem egymással harcoltak. Ezért Zeusz másodikként Hermészt küldte
hozzájuk isteni ajándékokkal. Ezek közül egyik a „szégyenérzet", illetve
„lelkiismeret", a másik a diké az a tulajdonság, amellyel az ember magát
megítélheti másokhoz viszonyítva. Ebben a legendában a lényeges gon-

79
dolat a társadalmi affinitás (alkalmazkodás). Ugyanakkor ellentmondás is
rejtőzik benne: mindennek az ember lesz a mértéke azáltal, hogy minden­
kinek van saját igazságérzete - hogyan élhetnek tehát békességben az
emberek együtt? Protagoras feloldása: az abszolút igazságot senki sem
találhatja meg, ahogyan egyik városállam sem állíthatja, hogy az ő törvé­
nyei a legjobbak. De van egy gyakorlati szempont: a hasznosság mérté­
ke, amely szerint az egyesek sikerre, mások bukásra jutnak el. - Sokrates
csak részben fogadta el Protagoras álláspontját a hasznosságról. Ő is azt
vallotta ugyan, hogy minden állam maga szabhatja meg jogi elveit, de
nem csupán a társas ösztön és hasznosság, hanem a tudás és gondolko­
dás alapján. Sokrates szerint nincs benne rejlő ellentét a természetjog és
az állam joga között, legalább is konfliktus esetén az egyén nem lehet
döntőbíró (azaz nem az egyén jogtudatából, lelkiismeretéből kell kiindul­
ni). Xenophon beszámolója Sokrates peréről alátámasztja a mondottakat.
Amikor Sokratest megvádolták és halálra ítélték azért, mert megrontja az
ifjúságot, ő elvetette barátainak javaslatát, hogy meneküljön a börtönből.
Kijelentette, hogy az állam abszolút engedelmességet kívánhat polgárai­
tól, még ha nem is értenek egyet bizonyos szabályaival. Azt mondotta,
hogy az állam joga magasabbrendű, mint az atyáé vagy anyáé, vagy az
ősöké és mérhetetlenül nagyobb, mint az egyéné. Ha valakinek nem tet­
szik hazája jogrendszere, vándoroljon ki. Ez az álláspont kemény volt, de
megfelelt a korabeli görög gyakorlatnak.
Sokrates tanait intellektuális idealizmus jellemezte. Az emberi ész, taní­
totta, olyan erő, amely az emberek egyesülésére vezet, s amelyet a logi­
ka kormányoz. Ami a jogot illeti, az ész, illetve logika megfelelő kulcsot ad
a helyi változatokban rejlő megoldások megfejtéséhez. Az emberek közlik
egymással eszméiket, a megegyezés általános jogi elvek kialakulásához
vezet. Minden problémát megoldhatónak gondol megfelelő vizsgálódás
útján, még a különböző államok joga is hasonló eredményekre juthat bizo­
nyos alapkérdésekben. Az erkölcsi-jogi kötelességeket elsősorban az em­
beri ész, a megismerés vezeti.
Platon Sokrates felfogását fejti ki. Az tanította - hasonlóan mesteréhez -,
hogy az igazságosság nem testesülhet meg egyetlen emberben, csak az
állam elemeinek harmonikus egyeztetésében. Az állam azonban gyakran
az igazság keresését a politikai harmónia keresésével kapcsolja össze,
azaz Platon joga közjogi jellegű. Ami nekem jár, ami az én „jogom", az re­
latív. A jogok és igények mértéke a kötelességek mértékétől függ, az igaz­
ságosság ezek megfelelő elosztásában áll. A kötelességek ismertek
Platon tanításában: a filozófusok bölcsessége, a védelmezők bátorsága
és a munkások szorgalma, mert tanítása szerint „az igazságosság az,
hogy valaki a maga dolgát végzi és nem avatkozik mindenbe". Platon ta-

80
nításának summázata az Állam c. művének VII. fejezetében található.
E szerint az egyes társadalmi osztályoknak külön kötelezettségeik van­
nak, s ugyanakkor mindegyik hasznos funkciót lát el.
A megfelelő állam, a helyes jog kutatása igen korán arra vezeti a görög
gondolkodókat, hogy az egyetemes igazság és ész forrását kutassák.
Demokritos az észt tekintette az igaz és jó forrásának. Herakleitos az iste­
ni eredetű abszolút jót szembeállítja az emberi joggal, az isteni jogot az
emberi jog mértékévé teszi. Véleménye szerint az igazságot még na­
gyobb erővel kell védeni, mint a polis jogát, mert minden igazságosság
Istentől van, aki egyetlen forrásként ad értéket minden jognak. - A görög
természetjogra az a jellemző, hogy elsősorban filozófiai magyarázatok
összessége, s tényekhez, konkrét jogi követelményekhez kevéssé alkal­
mazkodik. Csak a sztoikusoknál - és különösen Rómában - lesz a ter­
mészetjog jogforrássá, amint azt a méltányossági alapon történő bírásko­
dás története mutatja. Arisztotelész és iskolája a klasszikus kor végén
kidolgozza a görög jogi gondolkodás enciklopédiáját. Az igazságosság
(dikaion) két értelemben is használatos eszerint. 1. olyan erényként, ame­
lyet a közösség törvényekben kíván meg a polgároktól, tehát a polgárnak
és az államnak helyes viszonyát szabályozza. 2. A „polgári igazságosság"
az egyes polgárok közötti viszonyokat szabályozza. A „Nikomahoszi
Ethika" szerint az igazságosságnak két alapvető formája van. Az egyik a
törvényeknek való engedelmesség, a másik a polgártársakkal szembeni
méltányosság. Arisztotelész osztályozása szerint van: 1. általános igazsá­
gosság, amely az állam által kötelezően alkotott szabályok összessége, 2.
igazságosság, mint külön erény, amely két osztályra oszlik a) osztó igaz­
ság, mint amely meghatározza mit követelhet egyik ember a másiktól, b)
kiegyenlítő igazság, vagy jogorvoslat ez az állam tagjai közti sérelmek ki­
egyenlítését jelenti. A méltányosságnak mindkettőt át kell hatnia.

2. A görög jog forrásai

A jogforrások közül kezdetben a szokásjog volt a legjelentősebb. Ösz-

szefoglalása, írásba foglalása Drakon arkhonsága alatt történt meg (i. e.
621). Az athéni demokrácia kiteljesedésével a törvény (nomosz) lett az
elsőrendű jogforrás. A törvényalkotás folyamata bonyolult volt, a cél: a
népgyűlés szerepkörének mérséklése, a döntések jobb szakmai előkészí­
tése. A törvényjavaslatot a tanács dolgozta ki, s terjesztette a népgyűlés
elé (Arisztotelész leírása szerint a népgyűlés már nem kezdeményezett
törvényeket.). A népgyűlés megtárgyalta a javaslatokat, de ezzel nem zá­
rult le a törvényalkotás, hanem a heliaia (népbíróság) speciális tanácsa

81
(nomothétész - törvényhozó tanács, amely 600 tagú) megvitatta a javas­
latot, s ennek elfogadása esetén született meg a törvény. A népgyűlésnek
olyan határozata, amelyet a heliaia nem hagyott jóvá, alacsonyabb szintű
jogforrás maradt: népgyűlési határozat.
A hellenisztikus birodalomban nagy jelentősége volt a törvényhozás­
nak, nép között azonban továbbra is a helyi szokásjog maradt hatályban.
Az uralkodók és hivatalnokaik az egész lakosságra kötelező utasításait és
rendelkezéseit a görög jog felhasználásával adták ki. A személyi, kötelmi,
öröklési jogi, valamint polgári és büntetőeljárási jellegű jogforrások azt
mutatják, hogy pl. a ptolemaioszi Egyiptomban hatályos igazságszolgálta­
tásban a görög jognak azokat az elemeit találjuk meg, amelyek a száraz­
földi Görögország és Macedónia városaira valamint a kisázsiai görög vá­
rosokra is jellemzőek voltak. Így pl. az alexandriai törvénykivonatoknak az
a gyűjteménye, amely reánk maradt, teljesen a görög jogi intézmények át­
vételét mutatja.
A bírói gyakorlat (precedensek). A precedensek a görög demokráciá­
ban nem köteleztek, tehát a bíróságok sem hivatkozhattak rájuk. De a ha­
sonló döntések a hivatalbeli vélemény formálására kihatottak. Így olvas­
suk Demosthenés egyik beszédében, amely a hajóskapitány ellen szólt,
aki utasítás ellenére másutt adta el rakományát: „Ne felejtsétek el, hogy
amikor egyetlen esetet döntöttetek el, az egész piac számára alkottok tör­
vényt, s hogy a tengeri üzletekkel foglalkozók nagy száma várja itt dönté­
seteket. Ha fenntartjátok e szerződéseket és a megegyezések érvényes­
ségét és nem könyörültök azokon, kik megszegik őket, a hitelezők szíve­
sebben fognak kölcsönt adni, s a ti üzletetek fellendül". - Vagyis a bírói
döntést a jogfelfogás irányítójának tartották. A heliaia határozatai gyakran
alakították a jogot. A régi nomost, amelyet hosszabb időn át nem alkal­
maztak, a bíróság a megváltozott körülmények között nem tekintette köte­
lezőnek. Különösen végrendelkezési ügyekben élvezhettek a görög bíró­
ságok szabadságot a végrendelkezés értelmezése körül, s kialakítottak
egy olyan jogorvoslatot, amely a római jogi végrendelkezés-értelmezéssel
volt rokon. A rokonságot kirekesztő végrendelkezéssel szemben általános
ellenérzés uralkodott. A római jog - és hasonlóan a görög is - ezért ér­
vénytelennek tekintette azt a végrendeletet, amely a vagyon egynegyedét
nem hagyta közeli rokonokra.

82
3. Magánjogi intézmények - (Személyek, család, öröklési jog, kötelmi jog)

A görög poliszállamban csak a felnőtt férfi állampolgár rendelkezett a köz-

és magánjog teljességével. A hivatalosan befogadott idegenek élvezték
ugyan a jog védelmét, de politikai jogokkal nem rendelkeztek és magán-
jogilag sem voltak egyenjogúak. Athénben pl. nem élhettek törvényes
házasságban egy állampolgárral és ingatlantulajdonnal sem rendelkez­
hettek. A tengeri kereskedelem széleskörű térfoglalása arra késztette
Athént, hogy az idegen kereskedőknek különleges bíróságok előtt perlési
lehetőséget biztosítson, ez a kereskedelmi bíróság Pireuszban ítélkezett.
Más ügyekben a városi bíróság előtt ismerős polgár járt el ügyükben
(proxenosz). - A nők helyzete eltérő volt az egyes poliszokban. Athénban
alárendelték a ház urának, aki a „kyriosz"-uk (uruk) volt és rendelkezett
családi örökrészük felett, valamint férjhez adhatta őket. Egy kevésbé me­
reven patriarchális család jogban a nők tulajdonjoggal rendelkezhettek és
nem voltak a „kyriosz" hatalma alatt, mint ahogyan ez Gortinuszban és
más Attikán kívüli városállamban honos volt.
Az oikosz tagság feltételei nem voltak minden poliszban egyformák.
Athén demokratikus időszakában csupán a törvényes fiúgyermekekre
korlátozódott. Az oikosz fogalmán „házat" értettek, s az állampolgár csa­
ládját jelentette. Az oikosz tagság fiú leszármazó hiányában „epiklerosz"-
ra szállt. Az a férfi, akinek nem volt fia, örökbe fogadhatott egyet. Fiú
leszármazó hiányában örökösnek elismerték néhány poliszban a „not-
hosz"-t, aki az ágyas gyermeke volt.
A házasságra vonatkozó szabályok azt a célt szolgálták, hogy az oikosz
fenntartható legyen. A házasságkötés inkább a családok, mint a házastár­
sak dolga volt. Így Athén rendszeresen megkövetelte a menyasszonynak
az apa által való ünnepélyes „házasságba adását".
Athénban és más olyan városállamban, ahol a nők helyzete hasonlóan
korlátozott volt, a férj feleségének és annak vagyonának kyriosza lett,
amelybe beletartozott a hozomány (proix), ami egy részt jelentett a meny­
asszony kyrioszának vagyonából és amit szokás szerint bár nem a jogi
követelhetőség szintjéig, utóbbi átadott a vőlegénynek. Ha a házasság a
feleség halála miatt szűnt meg, a hozományhoz való jog a fiaira szállt, bár
azt az özvegy férj haláláig megtarthatta. Minden más esetben a férj vagy
örököse köteles volt a hozományt visszaszolgáltatni a feleség családjának.
Gyámság: az apa nélkül maradt kiskorú (Athénban 18 éves korig) va­
gyonát gyám kezelte, aki a legközelebbi agnát fiági rokona volt, hacsak az
apa életében vagy végrendeletében nem nevezett gyámot gyermekének.
A gyám időlegesen kyriosza lett a kiskorú vagyonának és el is kellett őt
tartania, működését az arkhon tartotta szemmel és bármely állampolgár

83
jogosult volt panaszt tenni a hanyag gyámmal szemben. Ha megbízása
lejárt, a gyám köteles volt gyámoltjának a vagyont visszatéríteni.
Öröklés: az oikosz fenntartásának követelménye befolyásolta az örök­
lési jogot. A törvényes fiúgyermekek (mind a vér szerinti, mind az örökbe­
fogadott) végrendeleti és törvényes öröklés esetén is minden más sze­
mélyt kizártak a részesedésből. Az epiklérosz, jóllehet az apja kléroszá-
hoz joga nem volt, az öröklés jogát fiaira örökíthette. A klérosz idegenre
szállását megakadályozta, hogy a leány vagy özvegy a legközelebbi
agnát rokon felesége lett.
Tulajdonjog: elméleti felépítését és bírósági védelmét tekintve a görög
jog primitív maradt. A jogcím a tárgyhoz való általános kapcsolatot jelen­
tette. Kiterjedése és jelentősége attól függött, hogy ezt a kapcsolatot mi­
lyen célból hozták létre és határai a teljes és örökletes tulajdontól gyámolt
vagyona, illetve a feleség hozománya feletti hatalmon és jelzálogon ke­
resztül az ideiglenes bérlői pozícióig terjedt.
A szerződések fontos szerepet játszottak a városállamok gazdasági
életében, melyek közül sok kiterjedt kereskedelmet folytatott. A legújabb
kutatások kimutatták, hogy a görög jogban az egyszerű megegyezéssel
létrejött megállapodások nem rendelkeztek kötelező erővel. Minden szer­
ződéshez „valós alap" volt szükséges, amely magába foglalta az ellen­
szolgáltatást azért a kárért, amelyért az adós felel abban az esetben, ha
kötelezettségét nem képes teljesíteni és ezzel a hitelező érdekét sérti.
A szerződések rendszerét a hellenisztikus korszak alakítja ki a görög
jogban, de alapjait a klasszikus korban fektették le. Az egyik legősibb ügy­
let a bérlet (misztozisz), amelynek tárgya legtöbb esetben a föld volt. Egy
másik intézmény, amelyet sémi minta alapján alakítottak ki, az „arrha" át­
vételével történő kötelezettség vállalás volt. Az arrha (foglaló), amelynek
a többszörösét volt kénytelen visszatéríteni, ha nem teljesített. A jogintéz­
ményt igen széles körben használták, hiszen az arrha a hitelszerződés
egy formája volt. Rugalmassága miatt megfelelt az üzleti élet szükségle­
teinek. Ezen keresztül finanszírozhatták a kiterjedt tengeri kereskedelmet
is. A tengeri kölcsön nyújtásának egyik formája volt, hogy egy összeget
biztosítékként letétbe helyeztek egy hajó, vagy annak áruja ellenében, a
sikeres utazás után pedig visszafizették. Ez tulajdonképpen a biztosítás
gazdasági funkcióját is pótolta.
A kezesség a görög jogban mind személyi, mind tárgyi formájában is­
mert volt. Személyes formájában a biztosító jótállást vállalt a vádlott bíró­
ság előtt történő megjelenéséért vagy az adós teljesítéséért. A tárgyi ke­
zesség legfőbb formája a klasszikus jogban a zálog, amelyet általában
„méltányos megváltási összegre" kötöttek le. Az adós birtokolhatta ugyan a
biztosítékot, de a késedelem beálltával a hitelező zálogként lefoglalhatta.

84
4. Büntetőjogi intézmények

A görög jog különbséget tett a bűncselekmények két formája: a magánjo-

gias jellegű delictum és a közjogias jellegű crimen között.
A polisz erősen közösségi szelleme megmagyarázza a büntetőjog ter­
mészetét. Athénban a demokratikus időszakban a kriminális magatartás
olyan közösségi probléma volt, amely minden állampolgárt feljogosított
vádemelésre. A bűncselekmények listája hosszú volt. Az államra veszé­
lyes cselekedetektől kezdve, mint hazaárulás, állampolgárság színlelése
stb. a magánosok békéjét veszélyeztető cselekményekig, mint a lopás.
A kiszabható büntetések: halál, száműzés, rabszolgának átadás, ill. a
széles körben alkalmazott pénzbüntetés.
A magánjogi deliktumok körében legáltalánosabb cselekmény: a blabé,
azaz károkozás a másik személy tulajdonában. A szándékos károkozás
büntetése az okozott kár kétszeresének megtérítése volt. Más deliktumok:
a más birtokára történő erőszakos behatolás, a jogos foglalás megakadá­
lyozása stb. A hybrisz (erőszakos magatartás) amellett, hogy bűncselek­
ménynek számított, két magánjogias delikutmot is jelentett: a testi sértést
és a szóbeli sértést. Eltérő kereseti formában lehetett a tettessel szemben
fellépni. A szankció pénzbüntetés volt. A jóvátétel széleskörű alkalmazá­
sa még gyilkosság esetében is jól mutatja, hogy az ősi intézmények hosz-
szú ideig éltek.

5. A kereskedelmi jog

A hellenizmus kora a kereskedelem nagyarányú fejlődését hozta. Az

Égei-tenger szigetvilága, főképpen pedig Rodosz a tengeri kereskedelem­
ben kiemelkedő szerephez jutott, kereskedelme a hellenisztikus világ leg­
távolabbi zugaiba is elhatolt. Virágzása az i. e. 3. század második felére
és a 2. század elejére tehető. A rodosziak küzdelmet folytattak a kalózok­
kal, s ők tartották fenn a rendet a tengeri útvonalakon. A közvélemény
szerint, amelyet Polübiosz tolmácsolt, a „rodosziak a legjobb tengeré­
szek". A rodosziak dolgozták ki azt a tengeri „kódexet", amellyel a Di-
geszták külön fejezetben foglalkozik (XIV. 2. de lege Rhodia). Ugyanitt ol­
vashatjuk, hogy Antoniusz császár egy tengeri konfliktus alkalmával azt a
választ adta a hozzá fordulóknak, hogy ő ugyan a világ ura, de a tenger a
rodoszi törvénykönyv hatálya alá tartozik.

85
6. A nemzetközi jog

A nemzetközi jog alapelvei is a görög városokban fejlődtek ki. A polis

teljes jogú polgárának csak az számított, akinek apja és anyja a város
polgára volt. Athénben községenként vezették a polgárok lajstromát, de
törölték azokat, akik arra méltatlanná váltak: a tolvajokat, férfi prostituálta­
kat, általában a gonosztevőket. Az idegen eredetileg ellenség volt. Spár-
tában külön intézményt jelentett idegenek kiűzése. Athén és a virágzó
kereskedővárosok azonban hamarosan nemzetközi kapcsolatokat terem­
tettek. A kereskedők az idegen városban vendégbarátot (proxenosz) sze­
reztek, aki szállást adott nekik, ügyeikben eljárt. Később egész városok
érdekeit képviselték a proxenoszok, mintegy az újkori konzulokhoz hason­
lóan. - További lépésként megadták a polgárjogot egyes idegeneknek,
sőt nemzetközi szerződés alapján egy másik város teljes polgárságának
is. Megtartották polgárjogukat az egyes gyarmatokra kitelepülő görögök
is. A kereskedelem fejlődése, a hitel és hajózás szükségessé tette nem­
zetközi szerződések megkötését az egyes városállamok között. Ezek sza­
bályozták az egyes városok polgárainak jogi helyzetét a másik városban
és kifejlesztették a nemzetközi magánjog elemeit is. Ilyen szerződések út­
ján váltak általánossá bizonyos jogelvek. Amikor az i. e. 3-2. században
Rodosz szigete vált a tengeri kereskedelem egyik gócpontjává, ennek ke­
reskedelmi joga nyomta rá bélyegét a hellenizmus nemzetközi jogviszo­
nyaira, ennek egyik jó példája a római jogban fennmaradt Lex Rhodia de
iactu (a kidobásról)- a hajósok kárenyhítési felelősségét rendező szakasz,
amelyet a bizánci jog közvetítésével a középkori kereskedelmi jogi szabá­
lyozások is átvettek.
Görög földön alakult ki a háború és béke joga is. A rabszolgaszerző,
zsákmányoló háborút a görögök természetes jelenségnek tekintették, kü­
lönösen a lenézett „barbár" népekkel szemben. Korán kialakult a hadüze-
net formája külön követ útján. Ezt követte a fegyverszünet, amely a fölös­
leges kegyetlenségek mérséklését tette lehetővé (foglyok kicserélése,
holtak eltemetése stb.). A békeszerződést vallásos formák között, bizo­
nyos időre kötötték és nyilvános helyen helyezték el. Az egész görögséget
egyesítő ünnepi játékok (pl. olimpiák) általános fegyvernyugvással jártak.
A fegyverszünet, béke, szövetségi szerződés, döntőbíróság hozzájárult a
békeállapot helyreállításához, és a poliszok jogintézményeinek egysége­
sítéséhez.

86
 II. rész

KÖZÉPKORI ÁLLAMTÖRTÉNET
 5. fejezet

A FRANK BIRODALOM KORMÁNYZÁSA

I. A késő római birodalom és a germán népvándorlás

1. A válság folyamata

A római birodalom államszerkezete Diocletianus államszervezeti reform­

ját követően már előre jelzi a birodalom majdani kettészakadását. Az ál­
lamszervezeti reform ugyanis négy nagy önálló részre - praefectura-ra -
osztja fel a római államot, s mindegyik élén külön uralkodó, császár áll. (a
négy praefectura Nyugatról haladva Kelet felé a következő: Gallia, Italia,
Illyricum, Oriens) A két imperator és két caesar megjelenése az ún. „tet-
rarchia" elvének a megvalósítását jelenti. Elvben ugyan ők társuralkodók,
azaz az egységes birodalom eszméje szimbolikusan még fennáll, de az
Imperium Romanum 395-ben véglegesen két részre oszlik. Tudniillik
Theodosius császár végrendeletében úgy rendelkezik, hogy két fia, két
külön birodalomnak legyen a császára. Árkádius a keletrómai, míg Hono-
rius a nyugatrómai birodalmat kapja.
A birodalom ilyetén kettéosztása mögött gazdasági, társadalmi és kül­
politikai okok egyaránt meghúzódnak. Gazdaságilag a római állam nagy
méretű keleti terjeszkedését követően dominánssá válnak a keleti provin­
ciák. Itt nemcsak a közel-keleti államok régebbi kultúrája játszott szerepet,
hanem azoknak a rómainál fejlettebb és differenciáltabb gazdasága, külö­
nösen szerteágazó kereskedelmi kapcsolataival, illetve ezen provinciák­
nak a többihez képest meglepően nagy népességszáma (NB. csak Egyip­
tomban a késő római birodalom lakosságának több mint tíz százaléka
élt.).
Ugyanekkor a két nagy területű nyugati praefectura, Gallia és Itália zö­
mében földművelő életmódot folytató népességgel rendelkezett. Óriási
latifundiumaik ellenére népességük a keleti provinciákéhoz képest kis
létszámú volt, s nem is rendelkeztek a keletiekhez hasonló régiségű és
fejlettségű kultúrával. Ezt a képet csak tovább finomította, hogy éppen a
hagyományokból következően a birodalmat egy sajátos kétnyelvűség is

89
jellemezte, amennyiben Nyugaton dominánsan latinul, míg Keleten a hel­
lenizmus kései hatásaként inkább görögül beszéltek.
Fontos társadalmi változások is történtek a 3. és 4. században, ame­
lyek szorosan összefüggtek a fenti gazdasági kérdésekkel. Többek között
a nagy létszámú nyugati rabszolga-művelésű területeken észlelhetők új
irányok. Egyre nyilvánvalóbb lesz a csak rabszolgákat alkalmazó latifun­
diumok gazdálkodásának alacsony hatékonysága. Így fokozatosan előtér­
be kerül a termelésben is érdekeltté tett új réteg, a „colonusok" telepítése.
A vidéki birtok, a „villa rustica" ugyanis mindinkább a colonusokat használ­
ta, hiszen ezek a gazdaságilag lesüllyedő, eredetileg a római birodalom
lakosságának szabad rétegeihez tartozó elemek, a termés nagyobb ré­
szét, gyakorta két harmadát is beszolgáltatták a villa rustica birtokosának
az átengedett területek használatáért. Ezen a példán felbuzdulva colonus
hiányos területeken egyre sűrűbben telepítenek ki önálló földhasználatra
rabszolgákat is, akiknek neve a „servus casatus", azaz házzal bíró szolga.
Ők hasonlóképpen, a termés kétharmadával szolgáltak az átadott földek
művelésért. Egyelőre a servus casatus csak a szolgáltatás azonosságá­
ban hasonlított a colonusra. Ám míg a colonus a földhasználat fejében
személyi szabadságát el nem veszti, tehát szabad állapotú személy ma­
rad, addig a servus casatus-t továbbra is rabszolgának tekintik. (Megje­
gyeznénk, hogy a colonushoz hasonló jogi státusú személy az ókorban
nem volt ismeretlen. Többek között az ókori Mezopotámia államai alkal­
mazták gyakran a szabad állapotú, de vagyontalan személyeket idegen
földeknek, bizonyos haszoni részesedés fejében való megművelésére.
A Tigris és Eufrátész alkotta Kétfolyó-közben különösen az uralkodói és
templom gazdaságokban ismerős ez a forma. Az ilyen, más földjét művelő
szabad állapotú személy szabadságára igen nagy veszélyt jelentett már a
korai időkben az eladósodás lehetősége. Hiszen az időjárás viszontagsá­
gainak e korban jobban kitett mezőgazdaságban kedvezőtlen időjárási vi­
szonyok esetén máról-holnapra lehetett adósrabszolga bárki, a termelés­
hez egyébként nélkülözhetetlen hitelek visszafizethetetlensége miatt.
Főként pedig azon ok miatt, hogy az ókori kamatok néha még a negyven
és ötven százalékot is elérhették.)

Az új kettős gazdálkodási rendszer terjedésére mutat, hogy egyre több

császári rendelkezés foglalkozik a colonus-okkal és a servus casatus-
okkal. E rendelkezések nyomán a két különböző személy, a colonus és a
servus casatus jogi státusa közeledni látszik egymáshoz. Ez természete­
sen a colonusi szabadság csökkenését, míg a servus casatus oldaláról a
kötöttség enyhítését, azaz státusának emelkedését eredményezi. Mindez
több lépcsőben történt: a) Már a IV. században kimondta a császár, hogy
a colonus földjét el nem hagyhatja. b) Szökés esetén vissza kell őket térí-

90
teni, s ilyenkor jövőbeni szolgáltatásaikat már a rabszolgák módjára kell
teljesíteni. c) Ebből nyomban az következik, hogy a gyakorlatban a föld
tartozékává váló colonust a földdel együtt adják veszik. d) Ám egyúttal azt
is tilalmazzák, hogy a colonusokat föld nélkül, tehát a szolgáltatási és
egyúttal megélhetési alap nélkül idegenítsék el. e) Viszont a 4. század vé­
gére már a colonusok által quasi bérelt föld is a servus casatus, tehát a
rabszolgák által használt földdel válik azonos jogi értékűvé. f) Ennek az­
után egyenes folyománya, hogy a 6. századra már a rabszolgák vonatko­
zásában is kimondják, hogy harminc évi földhasználat után jogi státusuk a
szolgaságból átalakul colonusi állapottá.
A fenti folyamattal párhuzamosan egyre gyakoribbá válnak a rabszolga
felszabadítások, amit különösen az egyház szorgalmaz végrendeletek al­
kotásakor. A „pro remedio animae", azaz a lélek üdvösségéért való felsza­
badítás gyakorta templomokban történik, amihez az állam jogi elismerést
fűz. Az állam további „rabszolgavédő" intézkedéseket hoz: 1. Nem szabad
most már a szolgát sem föld nélkül elidegeníteni. 2. Tilos a rabszolgát tör­
vényes ítélet nélkül kivégeztetni. 3. Bár a rabszolgák házasságát nem is­
merik el törvényes házasságnak, azt csak ágyasságnak (concubinatus)
tartják, mégis számos a rabszolga családot védő intézkedés születik. Így
tilos az úr számára eladni a rabszolga gyermekeit, vagy a családot szét­
szakítani.
Mindezek a változások együttesen egy új, már régóta elindult folyamatot
jeleznek. Hiszen a vidéken egyre gyarapodó számú colonus, illetve servus
casatus megjelenése világosan mutatja, hogy fokozatosan nő az agrárium
jelentősége birodalmon belül, s legalábbis Nyugaton elindul egy agrároso-
dási folyamat, a korábbi urbánus, azaz városokra koncentráló életmóddal
szemben. Ennek további távoli hatásai lesznek, így a kereskedelem lassú
hanyatlása a nyugati részeken, egy befelé forduló majd végletesen önellá­
tó gazdálkodás. Az agrárium ilyen nagy mértékű előtérbe kerülése gyengíti
a nyugati városokat, termékeik ugyanis kevésbé juthatnak el a vidéki gaz­
dálkodókhoz, ami a pénzforgalom lelassulásához vezet. (Már a IV. század­
ban arról szólnak császári rendeletek, hogy sem a colonust, sem a servus
casatust nem lehet szolgáltatásaik pénzben való teljesítésére szorítani.
Szinte tökéletesen egybe csengnek ezek a szabályok a majdani jobbágy
terményszolgáltatás rögzítésével is.) Viszont a fokozódó állami adóztatás
terheit a városoknak továbbra is viselniük kell, ami a kereskedelmi folya­
matok megroppanásához vezet a nyugati részeken.
E fenti birodalmon belüli társadalmi és gazdasági folyamatokat csak
felerősítik a birodalmon kívülről beinduló barbár támadások, illetve a ger­
mán népek vándorlásai. Az Észak-Európából a Dél-orosz pusztákra ke­
rülő germán törzseket valamilyen nagyobb támadás érte Kelet felől. E tá-

91
madás, amit némelyek a hunokkal azonosítanak arra kényszeríti a ger­
mán népeket, hogy a római birodalom felé forduljanak. A 300-as évek
végén és a 400-as évek elején különböző germán csoportok jelennek
meg, amelyek eleinte megelégedtek a „foederati", tehát a szövetséges
státussal, majd előbb-utóbb a birodalom peremterületeiről beljebb nyo­
mulva önálló germán királyságokat alapítanak, ami 476-ra a nyugatrómai
birodalom bukását eredményezi.

2. Germánok

A nyugatrómai birodalom pusztulását előidéző legfontosabb germán né­

pek és államaik a következők: A nyugati gótok, vagy vizigótok Galliában
(419 az ún. Tolosa-i királyságot hozzák létre, Tolosa a későbbi Toulouse
központtal), majd az Ibér félszigeten telepednek le (államuk itt az 500-as
évektől a 700-as évek elejéig áll fenn, amikor a Gibraltáron átjövő arab ka­
lifátus csapatai, a „mórok" megsemmisítik a nyugati gót királyságot, s egé­
szen a Pireneusokig tolják előre a mohamedán-keresztyén határt).
A vandálok, akik az alánokkal szövetségben tengeri úton jutnak át az
Ibér-félszigetről Afrika északi részébe. 429-től Karthágó elfoglalását
követően létezett önálló államuk eleinte Rómával szövetségben, de már
455-ben Rómát pusztítják. Királyságuk 534-ben szűnik meg a Bizánci bi­
rodalom támadása következtében.
A keleti gótok, vagy osztrogótok a nyugati gótok rokonai, akik a hunok
támadása következtében átmenetileg elismerték a győzőknek való aláve­
tettségüket. Ám a 400-as évek végén Pannónián keresztül Észak-Itáliára
támadtak, s azt elfoglalták. (NB. egy kisebbik részüket Glycerius császár
Galliába, az akkor ott tartózkodó vizigót rokonaikhoz irányította át.) A ke­
leti gótoknak „köszönhető" az ekkor Ravennában székelő Odoaker meg­
buktatása. Ez a régiesen rugok vagy újabban rugierek törzséből szárma­
zó, majd a császári testőrségbe kerülő germán vezér az, aki a politikai za­
varokat kihasználva a nyugatrómai birodalom felszámolását végrehajtja.
476-ban ugyanis Odoaker előzi az utolsó nyugatrómai császárt Romulus
Augustulust. Odoaker uralmát viszont a keleti gótok döntik meg. 493-tól
már önálló keleti gót király, Theoderich (471-526) uralkodik, aki uralmát
már a bizánci császáréhoz hasonlítja, mivel azt írja Bizáncba, hogy a ke­
leti-gót királyság a bizánci birodalom másolata. (Önmagát például „junior
augustus”-nak nevezi, szemben az ő felfogása szerinti „senior augustus"-
sal, a konstantinápolyi császárral) Mindössze hatvan esztendeig áll fenn
államuk Észak-Itáliában, mivel azt ugyanúgy az 534-es bizánci hadjárat
számolja fel, mint a vandálok észak-afrikai államát.

92
 A keleti gótokat az átmeneti bizánci uralom után a longobárdok (újabb
irodalom szerint langobardok) követik Észak-Itáliában az 500-as évek vé­
gén, akik valószínűleg az avar támadások miatt szorulnak ki Pannoniából.
567-től saját államuk van a Pó völgyében, s királyaik fokozatosan terjesz­
tik ki Róma irányába a longobárd fennhatóságot. 751-ben már Ravennát,
Bizánc észak-itáliai exarchátusát is elfoglalják. A longobárd dominanciá­
nak Nagy Károly vetett véget 774-ben, amikor a longobárdokat és királyu­
kat Desideriust leverte, magát longobard királlyá koronáztatta, a korábbi
ravennai exarchátust pedig a pápának adta.
A kisebb germán királyságok sorába tartozik, bár az előbbieknél lénye­
gesen hosszabb életű a burgundi királyság. A mai Dél-Franciaország te­
rületén, a főleg Rhone völgyi burgund telepekből igazi burgund államot
Gundobad király szervez a 400-as és 500-as évek fordulóján, Lyon köz­
ponttal. Az állam területe magába foglalta még a későbbi Savoya-t és a
mai Svájc nyugati részét is a Rajnáig. (Ennek bizonyítéka: hosszú ideig a
burgund uralkodó család is más germán királyságok példájára a családon
belül megosztja a hatalmat. E felosztásokban a fiatalabb ág rendszeresen
a mai Genfből kormányozza a keleti és északi burgund területeket. Oka
ennek a furcsa területi konfigurációnak abban keresendő, hogy a burgun­
dok eleinte a Rajna középső völgyében, Worms központtal alkották legko­
rábbi államukat. E területeknek a hun háborúkban történt elvesztése után
telepítik át őket a Gallia-beli római hadvezérek a Rhone völgyébe.) Átme­
netileg ugyan kénytelen betagolódni Burgundia a hatalmassá váló frank
birodalomba, de majd a Nagy Károly féle családi osztozgatásokon ismét
önállóságot nyer, amit 1038-ig őriz.
Szintén a 400-as években jelennek meg germán törzsek, mégpedig a
szászok (valószínűleg az angolokkal együtt) a brit szigeteken. Az eredeti­
leg kelta őslakosságot a romanizáció ellenére otthagyja 407-ben a római
állam. Az egymással vetélkedő kisebb vezetők egyike hívja be a szászo­
kat, akik magukhoz ragadják a vezetést. Egyes utalások szerint a 600-as
évekre már hét kisebb angolszász királyságot is kialakítottak (Kent,
Essex, Sussex, Wessex, Mercia, Kelet-Anglia, Northumbria), amin kívül
önállóan léteztek kelta telepek Walesben, Skóciában és az Ír szigeten. E
kis királyságokat az ezredfordulóra elnyeli a dán hódítás (NB. a dán ha­
gyomány szerint az angolok és dánok egy testvérpártól származtak), amit
csak normandiai Vilmos 1066-os ismeretes hadjárata szüntet meg. Az an­
golszászok germán eredetük ellenére is viszonylag hamar megszakítják
kapcsolataikat a többi germán törzzsel, s ehhez az elszigetelődésükhöz a
fent említett dán és normann hódításon túl Britannia szigetei is kitűnő se­
gítséget nyújtanak. Hiszen a korabeli európai népesség, így a frankok
jelentős része nem tud vagy már elfelejt hajózni. A szászokról viszont,

93
akárcsak a frízekről a korai krónikák mind feljegyzik, hogy a vizen hajózva
kereskednek.
A legnépesebb és központi területeket megszálló germán népesség a
frankoké. Már a 400-as évek első felében elfoglalják Galliát, majd délebb­
re nyomulnak a Szajna és a Loire völgyéig. Önálló államuk szintén 476-tól
számítandó. Első nagy uralkodójuk a 481-511 között uralkodó Chlodvig
lett, aki a Rajnán innentől a mai Dél-Franciaországig terjesztette ki a frank
törzsek uralmát, s ezzel megalapítja a korai frank államot.
(Fentieken túl további kisebb és rövid életű germán államalakulatok is
voltak. A kutatások felhívják a figyelmet a következőkre: a mai Németor­
szág területén, a Rajna mentén az alemennokra, akiket a Merovingok hó­
dítanak meg. Hasonlóan járnak a tőlük keletre élő thüringek, akiknek álla­
ma betagolódik a frankokéba és végül a bajorokra, akik a legtovább őrzik
meg állami függetlenségüket, hiszen azt még a saját, külön érsekségük a
Salzburgi is támogat önálló egyházszervezetével. Tőlük keletebbre éltek a
rugok vagy rugierek, a herulok, a szvébek és a gepidák. Ezek többsége az
egykori Noricum - mai Ausztria -, Pannonia, illetve a Kárpát-medence, va­
lamint az észak-balkáni területeken létezett. Közülük a legkiemelkedőbb a
gepidák állama volt, amely a Kárpát-medencében a keleti gótok kiván­
dorlása 470 után állt fenn egészen a 600-as évek második feléig, az avar
hódításig. A többi jórészt maradékaiban beolvadt valamely más germán
népcsoportba. Egyetlen marad meg a fentiek közül, mégpedig a szvébek
állama, amely az Ibér félsziget északi részén a későbbi Galiciában nyert
végleges formát. Függetlenségüket sok viszontagság között, így nyugati­
vagy vizigót támadások, majd arab invázió ellenére is megőrzik.)
E felsorolt korai germán királyságok koszorúszerűen ölelték körbe az
egykori nyugatrómai birodalmat és csak idő kérdése volt, hogy mikor szá­
molják fel azt. Eleinte az egykori cliens királyságok mintájára, mint „foede-
rati", azaz szövetségesek illeszkednek a birodalomhoz, több vezetőjük vi­
seli a rómaiak által adományozott „magister militium" címet is. Csak
Odoaker 476-os támadása teszi lehetővé, hogy ezek a korábban nagyjá­
ból politikailag önállóságot szerzett területek, immáron Rómától független
királyságokat alapítsanak. Kormányzásukban egy sajátos kettősség ké­
sőbb is megmaradt. Ugyanis saját népességük viszonylatában használják
a rex címet, míg az alávetett római lakosság tekintetében különböző római
birodalmi titulusokkal éltek. Így gyakran találkozunk consul és patricius
címmel a korai germán királyok hivatalos megnevezéseiben. (Jellemző
például, hogy a keleti gót Theoderich uralkodási éveit is consuli méltósá­
gától, s nem királyi címe felvételétől datálta okleveleiben.)

94
3. A társadalom megkettőződése

Ugyanakkor fontos tudni, hogy lényeges különbségek is voltak a megszál­

ló germán törzsek és a romanizált népesség között. Egyrészt számbelileg,
a frankokat kivéve viszonylag kis létszámú népekről volt szó a megszállók
esetében. (Némely kutatás szerint csak 5-10% közé tehető az egyes te­
rületeket megszálló germán törzsek népessége.) Másrészt e korai germá­
nok viszonylag hamar keresztyén hitre tértek, ám nem a római szenthá­
romság dogmatikát fogadták el, hanem az ariánus keresztyénség hívei
lettek. Ez utóbbinak egyházpolitikai indoka, hogy a római hit felvétele már
nemcsak az egyébként kényszerű római császári politikai felsőbbség elis­
merését jelentette volna, hanem azt is hogy vallási, egyházi ügyekben is
alávetik magukat a késő-római császároknak. A jelzett valláspolitikai in­
dok a legtöbb korai germán államban a római hitű egyházszervezet
vezetőinek a tudatos üldözésével, illetve az egyházi vagyon elkobzásával
is járt.
E különbségek, a kis létszám és az eltérő vallás eleinte segítettek a
hódítók és hódítottak közötti összeolvadás megakadályozásában. Hiszen
ennek bekövetkezése magának a hódítóknak a felszámolódását eredmé­
nyezhette. Emiatt külön törvényeket is kiadnak korán, hogy tilos a házas­
ság a megszállók és a római népesség között. (Fontos indoka a tilalomnak,
hogy katonáskodási kötelezettséggel csak a megszálló germánok tartoz­
tak, míg a római alattvalókat hosszú ideig kizárták, mint veszélyes eleme­
ket a katonáskodásból.) Ez okból külön jog szerint is éltek, ami a korabeli
jogrendszer megkettőződésével járt. Más törvények voltak a római alattva­
lókra (ezeket hívjuk „leges romanae barbarorum-oknak"), s külön, más tör­
vénybe gyűjtötték a bejövő germánok népjogát („leges barbarorum"). A há­
zassági tilalommal, a külön vallással és a más jogrenddel jó ideig sikerült
fenntartani ugyanazon területeken belül - a két különböző népesség folya­
matos egymás mellett élése mellett is -, azok különválasztását.
A fenti különválasztás lényeges oka éppen a hódítók jelzett alacsony
számában keresendő. Így az új germán uralkodók is kénytelenek voltak
érvényben hagyni a nagyszámú római további adóztatására tekintettel a
korábbi, de módosított római közigazgatási és társadalom struktúrát. Ez
egyúttal kedvezett a római kontinuitásnak is. Például lehetőséget adott a
korábbi romanizált és lojális arisztokráciának egy idő után a hódítók politi­
kai szervezetébe történő bekapcsolódásra, végső soron összeolvadásra.
Ám mindaddig, amíg ez meg nem történt szükség volt a fenti kettősség
megtartására mind a kormányzatban, mind a jogrendszerben.
Az összeolvadást illetve a korai germán hatalmi struktúrának a felbom­
lását és a római intézményekhez való igazodását elősegítette az egyház

95
is. Az ariánus germánok előbb-utóbb Róma vonzásába kerülve átálltak a
szentháromság hívők táborába. Az átállást megkönnyítette, hogy az ariá-
nusoknak nem volt olyan jól kiépített, egységes egyházszervezetük, mint
a rómaiaknak. Az ariánus egyház, így quasi saját egyháznak számított,
ezért a germán uralkodó, és példájára az arisztokrácia nagyjából szaba­
don rendelkezett azzal, illetve dönthetett szabadon a római hitre való
áttéréséről. Az áttérést tovább segítette, hogy a központi területen lévő
frankok hódításaik nyomán rendszerint frank származású vezetőt ültettek
a meghódoltakra, aki maga is római szentháromság hívő volt.
Maga az egyház pedig a keresztyén rex, illetve regnum fogalom kiala­
kításával, illetve a királyi hatalom keresztyén karizmájának megfogalma­
zásával ezt messzemenően támogatta, hiszen a hatalmat germán és ró­
mai eredettől függetlenül egységesen Istentől eredeztette. (Némely véle­
mény szerint ugyanis ezen új keresztyének győzedelmeskedtek a pogány
Rómán.) E sajátos szimbiózis eredményezte azután a vulgarizált latin
nyelv átvételét, az ún. neolatin nyelvek kialakulását.

II. A meroving korszak

Méltán Chlodvigot tartják a frank állam megalapítójának, mert az ő hadjá­

ratai eredményeként (ezeket a nyugati gótok, thüringiaiak és alemannok
ellen folytatta) jön létre a korai frank királyság. Ennek területe földrajzilag
az egykori Nyugat-Németországtól kezdve a mai Dél-Franciaországig ter­
jedt. (Megjegyzendő, hogy a frankok jelentős része a Rajnától balra he­
lyezkedett el, ezek a száliak, akiknek törzséből a merovingok is származ­
tak, illetve a Rajna melletti, főként jobbparti ripurái frankok. Merovech első
jelentősebb ténye fennhatóságának éppen a ripuáriak felett való elismer­
tetése volt.)
Kezdetben nem tartozott bele a Gallia alatti egykori leginkább roma-
nizált tartomány „Septimania", (amit később „Aquitania"-nak neveznek),
továbbá annak keleti szomszédja Burgundia, illetve a Pó völgyében Lom­
bardia. Ugyanakkor az egyesült germán törzsek közül a bajorok is kisebb-
nagyobb önállóságot élveztek, bár függetlenedési törekvéseik még Nagy
Károly után sem eredményezhették a frank államterületből való végleges
kiszakadásukat. A kialakuló frank államtól való különállásukat legtovább a
tengerparti frízek és az Elbe melletti szász törzsek tudták megőrizni.
Magát, a szorosabb értelemben vett frank királyságot is hagyományo­
san két részre osztották. A Rajna völgyére összpontosítva kormányozták
a legrégibb frank törzsi területeket „Austrasia" néven, míg a Meuse völ­
gyétől a Loire-ig - a Szajnára koncentrálva - létezett a „Neustria" nevű ál-

96
lamterület. A meroving királyok, (akik családjukat nem Chlodvigtól, hanem
annak apjától a mondákból ismert Merovech vagy Merowing-tól származ­
tatták) fokozatosan függésükbe vonták Aquitaniat (ahonnan, az ún. Tolo-
sai királyságból kiszorították a vizigótokat), majd Burgundiát, végül Nagy
Károly hadjáratával a longobárd királyságot is. Így azután a merovingok
korai családi birtokfelosztásai közé Austrasián és Neustrián túl majd az
utóbbi három területet is bevonják. A korai időktől a királyi családon belül
folyamatosan megfigyelhető államterület megosztások már eleve maguk­
ban hordták a frank állam-kormányzat gyengeségét. Ennek ékes jele,
hogy a frank törzseket egyesítő Chlodvigon túl csak I. Dagobert-et (ur.:
623-638) tartja számon a történetírás, mint erőskezű meroving uralkodót.
A családi birtokfelosztás mellett bizonyos belső társadalmi folyamatok,
illetve külpolitikai tényezők egyaránt közreműködtek abban, hogy a meg­
gyengülő meroving kormányzatot a túlélés érdekében majd egy új dinasz­
tia, a karolingok váltsák fel 751-től kezdve.

1. Társadalom

A későbbiek fényében nagyon fontos folyamatokat indított el a megszálló

germán törzsek által a római lakosság vagyonában való állami részeltetés
az ún. „tertia hospitalitas" alkalmazása. Ez azt jelentette, hogy a megszál­
lók a helyi romanizáltak vagyonának egyharmadára igényt tarthattak. Né­
mely helyen a földbirtok kétharmadát is igényelték, így a vizigótoknál.
Erdőségek és más vagyontárgyak esetében gyakorta az ötven százalékot
is elérhette a részesedési arány, például a burgundoknál. A harmadolási
elvet az összes germán megszálló alkalmazta a frankokat leszámítva.
Ugyanakkor, amidőn az egyes germán kisebb államok frank fennhatóság
alá kerültek, az addig felhasznált hospitalitás alapján juttatott vagyont már
a frankok sem bolygatták meg.
A harmadolási elv lényeges változásokat idézett elő a megszállók va­
gyoni helyzetében. Addig ugyanis egy sajátos törzsi vagyonközösségben
éltek, s a zsákmányt is így osztották fel, de így használhatták a kezdetle­
ges földbirtokaikat is. A sorshúzás útján felosztott törzsi vagyon, ami min­
dig csak ideiglenes megosztást jelentett, neve a „sors", „sortes" vagy
„pars", azaz az osztály volt. A megszállást követően a katonáskodó ger­
mán réteg vagyona a tertia hospitalitás nyomán a sors-on túli jelentősebb
vagyonnal bővült, ami rohamosan fokozta a társadalomban lévő vagyoni
különbségeket. (NB. a sors mennyisége sem volt elhanyagolható, mivel a
provinciabéli volt római állami tulajdon, illetve a nem ariánus, tehát római
egyház vagyona is a sors, azaz az osztály tárgyát képezhette. Tipikus pél-

97
dája ennek az észak-afrikai vandál királyság, ahol a megszálló vandálok
földbirtok részét egy darabban, a kormányzati központ körül Karthagónál
és Tunisznál alakították ki, s ezt „Sortes Vandalorum"-nak hívták. Innen
ugyan az egykori római földbirtokosokat elűzték, ám a földek megművelé­
sére otthagyták a colonusokat és a rabszolgákat).
Fentiek eredményeként egyre inkább úgy kezelték a germánok a kö­
zösségi vagyonból kapott részeket is, mint a hospitalitás útján kapottakat,
azaz magántulajdonként. Ebben szerepe volt a provinciákban talált római
földtulajdoni viszonyoknak is, ahol a köztulajdon és a magántulajdon
kettőssége természetesen jogilag is létezett. Tehát a föld viszonylatában
kialakulóban volt a régi germán közösségi tulajdonnal szemben, egy új, a
római minták hatására felállított birtoklási forma: a földmagántulajdon, a
possessio intézménye.
A viszonyok kezdetleges voltára utal, hogy a régi germán közfelfogás
szerint minden szabadot katonáskodási kötelezettség terhelt. Az új va­
gyonmegosztás eredményeként azonban nem szűnt meg az új barbár ál­
lamuk irányába fennálló közteher sem. Sőt némely helyen ez még továb­
bi közterhekkel is párosulhatott. Mind több helyen kezdték az uralkodók
eladományozni az állam számára járó ilyetén közteher szolgáltatásokat.
Ez óhatatlanul az egykori germán szabad réteg meggyengülésével, illetve
távlatokban lesüllyedésével fog járni.
Az állam más irányba is beavatkozik a vagyoni viszonyokba. Új intéz­
ményként az elkobzott római állami és egyházi vagyonból ideiglenes ado­
mányokat ad a királyi kíséret tagjainak. Ez a forma a tkp. beneficiális ado­
mány bármikor visszavehető, s nem rendelkezik átörökíthetőségi joggal.
Ugyanígy jelenik meg az ideiglenes uralkodói adomány az állami főtiszt­
viselők esetében, akik hivatali kötelmeik ellátásáért kapják a birtokot. Kü­
lönösen fontos a helyi igazgatás főnökeinek a comes-eknek a javadalma­
zása. Őket eleinte mindig más, nem az igazgatásuk alá tartozó területek
állami vagyonának ideiglenes átengedésével díjazták, ami eleve akadá­
lyozta az átörökíthetőség kialakulását. Ám II. Clothar 614-ben elrendelte,
hogy éppen a comes felelősségének a jobb érvényesíthetősége miatt az
általa igazgatott területen lévő állami javakból kell díjazni, hogy saját va­
gyonával is feleljen károkozás esetén.
A történettudomány újabban is hangsúlyozza a meroving kori társadal­
mi rétegződés fontosságát. Ennek illusztrálására gyakorta idézik a száli
és a ripuári frank szokásjogi gyűjtemény azon passzusait, amelyek az em­
berölés esetén kiszabható vérdíj tételeket tartalmazzák. Ezek az alábbi
kategóriák voltak: a) a királyi kíséret tagjai és a comesek esetében 600
solidus, b) a conviva regis-ek, azaz az udvarban élő római előkelők, a
vicecomesek és a szolgarendű, de magas rangú királyi tisztviselők, akiké

98
300, c) a frank közszabad 200 solidust ér, d) az egyéb római nagybirtokos
100, e) míg az egyszerű adózó szabad rómait 62,5 solidusra taksálták. E
felsorolás alatt következtek a colonusok, a libertinusok és a szolgák.
A fenti változások felbomlasztották az egyenlőségre alapított germán
törzsi társadalmat, s egyúttal fokozták a késő meroving kor válságát. Ezt
további külpolitikai tényezők is befolyásolták. A 600-as évek végére
ugyanis több irányú külső támadás sorozat érte Európát. Délről, Afrika
északi partjai irányából támadt a frissen megerősödött mohamedán arab
kalifátus, míg északi irányból a dán és normann hódítás gyorsult fel, végül
Pannonia felől az avarok háborúi, ami többek között a longobardokat is ki­
mozdította korábbi helyükből. Ezen új katonai támadások szintén gyűrű­
szerűen vették körbe Nyugat-Európát, amely politikai okok miatt a keresz­
tyén Bizánc segítségére sem számíthatott. E körbezárt területen csak a
merovingok uralta frank állam léphetett fel hatékonyan a külső támadá­
sokkal szemben.

2. Kormányzás

A meroving királyok által igazgatott királyság központi kormányzata első­

sorban az uralkodó személyes kormányzásán alapult. Jól mutatja ezt,
hogy nem alakult ki állandó királyi székhelyük sem, az országot járva lát­
ták el a kormányzati ügyeket. Ez a régi történetírás által „személyes király­
ság"-nak nevezett időszaka, a patrimoniális királyság. A király személye
iránt követelt hűséget alattvalóitól, illetve személyes pártfogását ajánlhat­
ta cserébe. Így a király intézkedései is csak az ő életében voltak hatályo­
sak, hacsak azt a szokás nem szentesítette. Az állami jövedelmek is az
uralkodó személyes jövedelmeiként kezeltettek, s az ország családon be­
lüli felosztása szintén ezen patrimoniális szemlélet folyománya.
(A frank államterület családi megoszlása egészen a karoling korba
Nagy Károlyig eltart. A meroving királyok általában három nagy területre
koncentrálnak, így Austrasia, Neustria és Burgundia királyságát osztják
meg egymás között. Míg a többi terület, így Aquitania, Thüringia, Aleman-
nia, Bajorország a családdal szintén rokoni szálakon kapcsolódó herce­
gek irányítása alatt állt. A megosztás állandósulásának ékes bizonyítéka,
hogy mindhárom királyságban külön major domus volt. A karolingok ép­
pen a három major domusi tisztség egyesítésével teremtenek majd alapot
hatalomátvételükhöz. Egyébként még Nagy Károly és testvérbátyja Karl-
mann között is megosztotta apjuk a birodalmat, amit azután csak Karl-
mann hirtelen halála okán egyesíthetett Nagy Károly.)

99
 A királyság családi megoszlása, az állandó királyi székhely hiánya, illet­
ve a kevés karakteres uralkodó mind együttesen hozzájárult ahhoz, hogy a
király kíséretéből egy kormányzati testület alakuljon ki. E mozgó királyi ház­
tartás, a „familia regis" élén a „major domus" állt, aki a király után a legna­
gyobb méltóságnak számított, s hatásköre a kormányzat minden ágazatá­
ra kiterjedt. Így a szabadok gyűlésein való elnöklésre, az államigazgatás
ellenőrzésére valamint az uralkodói testőrség irányítására is. A gyakorta
tehetetlen, kormányzási talentum nélküli uralkodók helyett ezért a major
domusok fokozatosan átveszik a királyság kormányzását, s a tisztség be­
töltése a királytól át is kerül a leghatalmasabb urak kezébe. A major
domusok túlhatalmát jól érzékelteti, hogy éppen az egyik major domus, Kis
Pipin vet véget a krónikák szerint is „henye királyok" uralmának.
A mozgó királyi udvartartás második embere a „comes palatii", a palo­
tagróf, aki elsősorban a király igazságszolgáltatási hatalmának gyakorlá­
sáért felelt. Hozzá tartozott még a követek utasítással való ellátása és bi­
zonyos katonai kinevezések is. A régi római császári igazgatás halvány
másaként tovább élt a „referendarius" tisztsége, mint az uralkodói admi­
nisztráció vezető tisztviselőjéé. Az ő feladatkörébe tartozott az uralkodói
rendelkezések, jogi aktusok előkészítése, a királyi pecsét felügyelete és
az udvari iratkibocsátás. Már jelzik a források az ő alárendeltségükben a
„cancellarius" és a „scriba" tisztségének kialakulást, ami az udvari írásbe­
liség fontosságának a jele. Megjelenik önálló tisztségként a „cubucularius"
majd a „thesaurarius", mint az uralkodói kincstár felügyelői. Kiemelkedett
az udvari tisztségviselők közül a „comes stabulae", a lovászmester, aki a
királyi ménesek felügyelője volt, de mint ilyen fontos katonai hatáskörrel is
bírt. Mellettük meg kell még említeni a „senechal"-méltóságot, mint az ud­
var ellátásának főnökét, illetve aki a királyi udvar utazásait is szervezte.
A királyi udvar, a Palatium tisztviselői fokozatosan egy hivatali testületet
alkottak, bizonyos autonómiával, amely időnként alkalmat adott a királyi
akarat megkérdőjelezésére. Így a király is néha kénytelen volt meghajolni
a testület kormányzati szándékai előtt. Ezt a furcsa kormányzati helyzetet
a major domusok túlhatalmának kialakulása messzemenően elősegítette,
akik eleinte a trón elfoglalása nélkül is legfőbb kormányzóvá tudták magu­
kat megtenni, éppen a Palatium nyílt vagy hallgatólagos asszisztálásával.
A meroving kori helyi igazgatás alapegységei a grófságok, a comitatu-
sok voltak, élükön az uralkodó kinevezéséből a comes, németesen graf
állt. (A grófságok két intézmény egybeolvadásából keletkeztek. Az eredeti
frank szállásterületek körzetei a „gau"-k voltak, amelyek élén állt a „grafio".
Míg Gallia romanizáltabb területein római hagyományként „civitas"-ok, az­
az városkörzetek voltak, amiket a „comitatus" fogott egybe. Láthatóan a
meroving korszak második felében kezd egységesülni a két szisztéma, s

100
lesz a helyi területi közigazgatási egység neve a comitatus élén a comes-
sel, vagy graf-al.) A hatodik századtól figyelhető meg állandó helyettesük
a vicarius. Ők vidéken a teljes királyi hatalmat - gazdasági, katonai, bírói -
gyakorolták, s királyi immunitási jogot élveztek. A közigazgatási körzet al­
egységei a századkerületek lesznek, amelyek majd a karoling korra telje­
sednek ki. Élükön a „centenarius" vagy százados állt, akinek különösen
bíráskodásban és a népesség hadrafogásában volt fontos szerepe.
Bizonyos helyzetekben, egy-egy hatalmasabb törzsi egység élére
kompromisszumként vagy háborús helyzet esetén a király dux-okat is ki­
nevezett, aki elsősorban fontos katonai hatáskört kapott, s így tisztsége
felette állt a comes-nek. Különösen élesen látszik ez a frissen meghódított
germán népek esetében. Így került frank származású herceg az aleman-
nok élére, így a thüringek fölé, de a bajorok közé is a frank uralkodó csa­
láddal rokonságban lévő herceget küldenek, aki az uralkodónak letett
hűségeskü után foglalhatta el hivatalát. E területeken kezdetben nem is
alakítják ki a grófságokat, hanem csak a karolig korban.
A comes-ek és vicariusok a királytól rájuk ruházott hatalomnál fogva a
közhatalmat gyakorolták helyi szinten, vagy mai szóval az államigazga­
tást. Ugyanakkor a királyi udvar finanszírozását és a királyi család ellátá­
sát a külön királyi birtokok hálózatával biztosították. Erre az utazó királyi
udvar miatt különösen szükség volt. Mindegyik nagyobb vidéki birtoktest
egy - régi római műszóval - „villae" köré volt szervezve, amelyeknek élén
a „decanus" állt. Az összes villa-nak, azaz uralkodói magángazdaságnak
az udvari főfelügyelője volt a „domesticus super villae". Fontos tudni, hogy
minden ilyen uralkodói magángazdaság, villa elkülönült a környékbeli köz­
igazgatás helyi egységeitől a comitatusoktól, és saját bíráskodási és adó­
zási szisztémával rendelkezett. (NB. a közigazgatásnak és az uralkodói
magángazdaságoknak ez a kettős rendszere a Szent István-i magyar ál­
lamban is megfigyelhető a vármegyék és a királyi curtisok párhuzamos
hálózatának a megszervezésében.)
Az utazó királyi udvar teremt lehetőséget egy régi intézmény fennmara­
dásának, ez a „márciusi mezők" nevet viselte. Eredetileg a frank uralkodó
számára a katonai mustrát jelentette a márciusi összejövetel, amelyen
minden szabad frank harcos köteles volt megjelenni és hadrafoghatósá­
gát tanúsítani. Idővel ezek a márciusi mezők, a meroving királyok terület-
gyarapításai következtében országos gyülekezet rangjára emelkedtek. Itt
az udvari kísérettel megjelenő uralkodó a legfontosabb ügyeket a harco­
sok előtt megvitatta, illetve fontosabb perekben bíráskodtak.
A márciusi mezők eredetükben az állam-pénzügyekkel is összefüggtek,
amennyiben a szabad frankok önmaguk voltak kötelesek hadfelszerelésü­
ket kiállítani illetve ingyen katonáskodni. Az uralkodó később is csak a

101
közvetlen kíséret tagjainak juttatott földbirtokot vagy más vagyoni értéket
a hadviselés feltételeinek jobb előteremtése érdekében.
Már fenti is jelzi az állami pénzügyeknek a kezdetlegességét. Az uralko­
dó jövedelmét elsősorban birtokai adták. A frank szabad réteg nem adó­
zott, hanem katonáskodott. Közülük az előkelőbbek kötelező ajándékokat
szolgáltattak bizonyos alkalmakkor az uralkodónak. Általános kötelezett­
ség volt a vidéken megjelenő uralkodót és kíséretét ellátni.
A szorosabb értelemben vett adó csak a romanizált szabad népesség
vonatkozásában maradt fenn, akik fejadót, illetve földbirtokaik után föld­
adót fizettek. Az uralkodói kincstár speciális jövedelmét alkották a bírság
díjak kétharmada, illetve a vámok és vásári illetékek. Jellemző viszont,
hogy a kincstárból a közvetlen udvari tisztviselőkön kívül csak a comese-
ket díjazták, míg a nekik alárendelt tisztviselők fizetése már a comes kö­
telessége volt. Ez teszi érthetővé a grófok számukra juttatott szolgálati
birtokot.

III. Nagy Károly birodalma

751-ben Kis Pipin, Martell Károly major domus fia kolostorba záratja
- haja lenyíratása után - az utolsó meroving uralkodót, III. Childerich-el.
(A kolostorba záratást megelőzően Zakariás pápa Kis Pipin kérdésére azt
a választ adta, hogy azt kell frank királynak tekinteni, aki a hatalmat tény­
legesen gyakorolja.) Ekkor szent Bonifác, Zakariás pápa parancsára, ki­
rállyá keni Kis Pipint. Ezt a felkenést három év múlva a frank udvarba lá­
togató új pápa (III. István) is megismétli, s ezzel megalapítódik az új frank
dinasztia, a karolingoké.
Maga a felkenés azért érdekes, mert a korábbi uralkodó család trón­
fosztásával jutnak a hatalomba a karolingok. Új uralmuk legitimálása ké­
nyes feladat, hiszen nem származnak olyan karizmatikus családból, mint
a merovingok, akik rendszeresen az öröklés jogán jutottak addig a trónra.
Hatalomszerzésük jogcíme, mint az Zakariás pápa válaszából is kitűnik,
az eddigi örökléssel szemben egy új elv, az idoneitás, azaz az „alkalmas­
ság" elvének az elismerésével történhetett. Evégett fordulnak az egyház­
hoz. Az egyház, amely a keresztyénség védelmezőjét látja a major domus
családjában (III. István pápa a felkenéskor az egyház védnökének és Ró­
ma város patriciusának nevezi Kis Pipint) hajlik is erre. A pápa az ősrégi,
a Bibliából is ismert, a püspökszentelésnél pedig máig használt felkenési
szertartással ismeri el az új hatalomátvételt.
(Megjegyzendő, hogy az idoneitás, az alkalmasság-fogalom a királyi
hatalomra vonatkoztatva legkorábban a vizigót királyságban nyert megfo-

102
galmazást. A 633-as IV. Toledoi zsinat két fontos határozatot hozott. Egy­
részt kimondta, hogy a királyt uralkodóvá a helyes és erényes cselekede­
tei teszik. Ezzel tagadja a származás elsődleges legitimáló jellegét, hiszen
a királyt tettei alapján kell megítélni, hogy alkalmas e a kormányzásra. Az
ilyen uralkodót az egyház felkeni és megszenteli, azaz közvetíti uralkodá­
sához az isteni akaratot. Másrészt megállapítja, hogy az uralkodót az ösz-
szes előkelők és a püspökök együtt választják. Az ennek nyomán kialaku­
ló gyakorlat szerint az összes alattvaló hűségesküt tett a királynak, a
legfőbbek személyesen, míg az alacsonyabb rangúak megbízottak előtt.
Cserébe viszont a király is hűséget fogadott alattvalóinak. E hármasság:
a) az alkalmasság vagy idoneitás elve, illetve felkenés aktusa b) a közös
uralkodó megválasztása, c) a kölcsönös hűségeskük - együttese állandó
legitimáló mintává vált a középkori Európa hatalom-átruházási szertartá­
saiban.)
A karolingok - major domus eredetű családja - uralmuk kezdetén bel-
és külföldön általános elismertségnek örvendtek. Országukon belül első­
sorban azért, mert megszüntetik a merovingok alatti szétdaraboltságot, s
egy kézben egyesítik azt. Ugyanekkor sikeres harcokban állítják meg a
Galliába betörő arabokat. Még a Rómát nyugtalanító longobárdok erejét is
megtöri a pápai kérésre 754-ben Itáliába siető Kis Pipin. Ekkor adomá­
nyozza meg a pápát a Bizánctól elfoglalt észak-itáliai területtel az ún.
Ravennai Exarchatussal és a Pentapolissal, az öt várossal. Ez az ado­
mány egyúttal világi hatalommá is teszi a római egyházfőt.
Kis Pipin fia Nagy Károly (ur.: 768-814) elődeinél is tehetségesebb
uralkodónak bizonyult. Több mint fél évszázados kormányzása alatt sike­
res külpolitikát folytatott. Az arabokat sikerül megtörnie és visszaszoríta­
nia az Ibériai félszigetre. A spanyol határgrófságok létrehozásával pedig a
Pireneus átjáróit katonailag is biztosította. Keleten Pannoniában leveri az
avar kagán hatalmát és a Dunántúlt birodalmához csatolja. Szűkebb ural­
mi területén belül megrendszabályozza a bajor herceget, hosszas és vé­
res háborúban leveri a szászokat, majd a longobárdokat is. Uralkodása
során sikerül szinte egészében restaurálnia az egykori Nyugatrómai Bi­
rodalmat. Mintegy ennek ünnepélyes elismerését jelenti a 800 karácso­
nyán Rómában végbement szertartás, amikor III. Leo pápa a Szent Péter
templomban ünnepélyesen császárrá koronázza Nagy Károlyt. (NB. a ha­
gyomány szerint Nagy Károly csak a fiai királlyá kenése végett ment a
templomba, s szívesebben koronázta volna meg önmagát, de így sem til­
takozott az állítólag váratlan pápai koronázás ellen. Hiszen a pápa a koro­
názás után ugyanúgy földre borulva hódolt előtte, amint azt Bizáncban
szokta a pátriárka a császár koronázásakor.)

103
1. Társadalom

A Nagy Károllyal kezdődő Frank Birodalom mind társadalom-szerkezeté­

ben, mind kormányzásában egyfajta mintául szolgált az Európában álla­
mot alapító barbárok számára. Nagy Károly birodalma mellett a korabeli
európai népek számára természetesen a vágyott állami eszmény a Bizán­
ci Birodalom volt. Ám annak fejlettsége, differenciált politikai kormányzá­
sa nagyon távoli célként lebeghetett a fiatal feudális királyságok előtt. Szá­
mukra racionálisan csak a frank birodalom lehetett példa, hiszen az ezt
megalapító frankok is pár száz évvel korábban még pogány és barbár
népként kerültek az egykori nagy nyugatrómai birodalom vonzásába. Sőt
maga Nagy Károly, bármennyire a megújított római birodalom urának
tekinti magát, koronázását követően mégis igényt tartott Bizánc politikai
elismerésére. Ezt az a tény is indokolttá tehette, hogy az utolsó nyugat-
római császárt letevő Odoaker féle csapatok a császári jelvényeket elkül­
dik Bizáncba. Így Bizánc mindaddig joggal tarthatta magát az egyetlen
császárságnak. Nagy Károly életében hiába várta a bizánci elismerést,
mivel az csak halála után érkezett meg a frank udvarba.
Tulajdonképpen a frank császárság megalapításának idejére már kezd­
tek beérni a korábban jelzett társadalmi változások, mivel kialakulóban
volt a barbár kornál jóval differenciáltabb kora-feudális társadalmi struktú­
ra. Ez mindenképpen szoros összefüggést mutat a feudalizmusban alap­
intézménnyé váló földbirtoklási és tulajdoni viszonyokkal. A fentiekben
már jeleztük, hogy legfelső szinten a beneficiális adomány megjelenése,
míg a középszintű szabadok szintjén a „tertia hospitalitas", azaz a harma-
dolási elv miképpen kezdte megbontani a germán szabadok között addig
dívott közösségi tulajdont és birtoklást. Említettük a szolgák státusában
elinduló felszabadítási folyamatot is. Mindezek a változások a karoling
korban lettek teljessé mégpedig az alábbiak szerint.
A frank előkelők között a beneficiális adományok bár gyakoriak voltak
mégsem jelentettek számukra végleges megoldást, hiszen azt bizonyos
szolgálat fejében ideiglenesen kapták, s emellett terhelte őket a katonás-
kodási kötelezettség is a birtok után. Ugyanakkor uralkodói mintára a ma­
gán földesurak is elkezdtek magánadományokat osztogatni, szintén kato-
náskodási kötelezettséggel. Egy 877-ben kiadott capitulare lehetővé tette
a comes-i tisztség és az adománybirtok átörökítését. Ezzel megvalósult
az új tulajdoni forma a feudum, ami az örökölhetőség mellett megtartotta
korábbi jellemzőjét a birtok utáni katonai szolgálat kötelezettségét a bir­
tokadományozó irányába. Fontos tudni, hogy nemcsak a germán előkelők
és az egyház rendelkezett ekkorra nagy adománybirtokokkal, hanem az
egykori romanizált provinciákban, tehát a Rajnán túl számos olyan előkelő

104
család élt, akiknek elődei még a római korból bírták nagy terjedelmű föld­
jeiket. Sőt létezett közöttük egy keskeny réteg is az ún. „conviva regis", az­
az a „király vendégei", akiket az egykori római arisztokrácia leszármazot-
taival azonosítanak. Ezek lehettek a gazdagabbak, mert vérdíjuk már kö­
zelítette a király kíséretét alkotó legelőkelőbb germánokét.
Legalább ilyen tagoltságot mutat a közszabadok csoportja is. Itt szintén
megtalálhatók voltak még az egykori római szabad kisbirtokosok leszár­
mazottai, akiket „romani tributarii"-nek neveznek a források. Ugyanakkor a
germán közszabadoknak is egy vékony rétege közelítette a nagyobb
birtokú rómaiak gazdasági státusát (NB. ezekhez állt közel vérdíjuk is).
A germán közszabadoknak másik, nagyobb része viszont ún. precaria bir­
tokossá alakul át. A „precaria" ellentétben a korábbi szabad tulajdonnal, a
possessioval, már szolgálattal terhelt birtokot jelentett. A kisebb birtokú
germán közszabadok jelentős része éppen a fennálló katonáskodási kö­
telezettség miatt egyre inkább elszegényedett és védelemre szorult, mivel
a katonáskodás igen nagy terhet jelentett. Sőt egynémely helyeken, így
például Britanniában további állami szolgálatokkal is terhelik őket. Ez elin­
dította a nagyobb birtokú urak védelme alá kényszerülés kegyetlen és
hosszú folyamatát. Ennek során saját birtokaikat felajánlva valamely ha­
talmas védelme alá álltak, hogy így a jövőbeni katonáskodást vagy a ha­
talomnak valamely ok, például törvénybe ütköző cselekedetek miatti zak­
latását elkerüljék. Gyakori volt például az egykori provinciákban a hódítá­
sokat túlélő romanizált vidéki lakosságnak a szintén megmaradt római
előkelők utódainak, akik már beilleszkedtek az új germán vezető rétegbe,
védelme alá kéredzkedése.
A precaria birtokosoknak három csoportját különböztették meg. Így a
„precaria data", amikor a felajánlott birtokot az új földbirtokos vissza is ad­
ja, de szolgálattal terhelten. A „precaria remuneratoria", amikor a felaján­
lott földön túl még további földeket is kap vissza, de mindegyiket szolgá­
lattal megterhelve. Míg a „precaria oblata" azokat a formákat jelölte, ami­
kor a földnélküli szabad csak a puszta szolgálatát ajánlhatta fel. E három
csoport, az egykori romani tributarii-val együtt zömében majd az egysé­
ges jobbágyságba fog tartozni, éppen szolgálati kötelmei miatt. Fontos
megjegyezni, hogy a fenti csoportok éppen egykori közszabad státusuk
miatt a majdani jobbágyságba szolgálattal terhelten ugyan, de személyük­
ben szabadként érkeznek.
A legalsó réteget a szolgák alkotják. Számuk eleinte nagy lehetett, mert
egyes források, így a Breviarium Alarici is, az egykori colonusokat a szol­
gákkal azonosnak veszi. Tehát a colonusok sorsa a germán hódítás után
a szolgaságba süllyedés lehetett. Ugyanakkor az egyházi kezdeménye­
zésre felgyorsuló rabszolga felszabadítások átmenetileg egy új réteget

105
hoznak létre szabadok és szolgák között, ezek a felszabadítottak vagy
libertinusok. E csoportot viszont, ellentétben a precaristákkal, nem illette
meg a személyes szabadság, hiszen annak szolgálatára voltak kötelezve
- még utódaik is - személyükben, aki felszabadította őket. E réteg az
eltünő szolgákkal együtt csak akkor lesz személyében szabad (XII-XIII.
század), amikorra az egykori közszabadoknak, vagy később precaria bir­
tokosoknak a lesüllyedésével megtörténik az egységes jobbágyság kiala­
kulása.
Így társadalom történetileg a jobbágyi státus egyfajta kiegyenlítődést
eredményez, azaz egy kétes eredetű „egyenlőséget" szabadok és szol­
gák között. Mind a lesüllyedő közszabadoknak, mind a szolgáknak szám­
beli arányát jól reprezentálja a korabeli Angliából megmaradt országos
birtokösszeírás, a Domesday Book. E szerint az igazi közszabadok már
csak tizenkét százalékot tesznek ki, míg a jobbágynak tekinthetők immá­
ron hetven százalékot, végül a szolgák rendje mindössze kilenc százalé­
kot. Az adatok jól mutatják az ezredforduló társadalom fejlődésének lehet­
séges fő irányát.

2. Kormányzás

Nagy újdonsága a karolingok uralmának a birodalom kormányzásának az

átalakítása. Központi szinten lényeges változásokat tapasztalunk. A ko­
rábbi mozgó királyi udvar helyett Nagy Károly állandó udvartartást vezet
be, amelynek székhelye a Moesel völgyében Aqua granis latinosan, vagy
germánul Aachen, illetve a longobárdok leverése után még az észak-
itáliai Pávia. Eltűnik viszont a meroving idők major domus-i tisztsége és a
referendáriusé is.
Az udvar új főnöke a kor keresztyén dominanciájának megfelelően az
Archicapellanus vagy főkáplán, mint a Capella Regia, vagy királyi kápolna
feje. Ezen egyházi személy tulajdonképpen a pápát reprezentálja a csá­
szári udvarban. Hatáskörébe tartozik a kormányzatban felmerülő minden
fontosabb egyházi ügy, döntés egyháziak közötti vitákban, illetve a csá­
szár referálása az egyházi ügyek állapotáról. Egyúttal ő felelt a palotában
szervezett udvari iskola ügymenetéért is.
A referendáriusi tisztség helyett megjelenik a cancellarius-é. Általában
egyházi ember volt, s emiatt egyfajta tiszteleti alárendeltségben működött
az Archicapellanus-hoz képest. Ezt az is elősegítette, hogy a kancellári hi­
vatal szintén a királyi kápolnához tartozott. Így 860 után az Archicapella­
nus fel is veszi az Archicancellarius címet, de a birodalmi adminisztrációt
változatlanul a cancellarius vezeti. Közre kellett működnie a központi jog-

106
szabályok írásbeli előkészítésében, s egyúttal ő felelt a birodalmi admi­
nisztráció oklevél és iratkiállításáért. Ezért ő őrizte az uralkodói pecsétet
és a levéltárat. Kiterjedt feladatkörében a notariusok segítették, akiknek
alárendeltségében működtek a scribák.
A harmadik legfontosabb tisztség a comes palatinusé. Elsődleges a bí­
ráskodási funkciója volt, amit az uralkodó nevében végzett minden egyhá­
zi és világi ügyben egyaránt, a leghatalmasabb főurak pereit leszámítva.
Egyúttal felügyelte a comesek területi kormányzását és még a birodalmi
adminisztrációban is közreműködött.
Az udvar kisebb tisztviselői közül a comes stabulae tisztsége megma­
rad, aki egyúttal az udvari katonaságra is felügyelt. Az ő segítésére kreál­
ták meg a Senechal új tisztét. A „senescalcus" mellett feltűnik a három
„mariscalcus" is, akiknek elsősorban katonai feladataik voltak. Megmaradt
a kamarásmester és a kincstartó tisztsége is. Ez utóbbiak már természe­
tesen világi tisztviselői voltak az udvarnak.
A kamarásmester majd a kincstartó, a thesaurarius a kincstári jövedel­
mek kezelője és felelőse volt. El kell mondani, hogy a kincstár jövedelmei
differenciáltak voltak, ha a pénzügyigazgatás és adóztatás nem is érte el
például a bizánci birodalom színvonalát. Ebben közrejátszott az is, hogy
szerte a germán királyságokban lassan megszűnik a rómaiaktól örökölt
adóztatási rendszer. Így a kincstár fő bevételi forrása az állami tulajdon­
ban maradó nagy birtok mennyiség, amit ún. fiscus szervezetben működ­
tettek. További bevételi források még: a vámok, a pénzverés, a bírságok
kétharmada, az előkelők kötelező évi ajándéka, alávetett államok adója,
esetleges zsákmány. Ebből a jövedelemből viszont csak az udvartartást,
a közvetlen katonai kíséretet és a hivatalnokok részleges díjazását kellett
ellátni, hiszen a katonáskodás költségeit mindenki maga viselte, s a hiva­
talnokokat is a befolyó állami jövedelmek egyharmadával fizették ki.
A kormányzás differenciált voltára utal, hogy bizonyos testületeket is
bevontak a döntéshozatalba. Ezek egyike a titkos tanács volt, amely a
vezető tanácsosokból és főtisztviselőkből állt össze. Többször is össze­
hívták az év során politikai, adminisztratív és katonai ügyek megtárgyalá­
sára, de döntései titkosak voltak. A másik ismert testület volt az ún. „placi-
tum generale", amely már a főtisztviselőkön kívül az ún. „vassalli regis"-
eket, azaz a király nagy hűbéreseit is magába foglalta. (Fontos megje­
gyezni, hogy a fenti testületek vették át a nagy tavaszi katonai seregszem­
lék szerepét. A meroving korból ismert márciusi mezőket 755-től váltotta
fel a „májusi mező" nevezetű gyülekezet. Ez a korábbival ellentétben csak
a lovon katonáskodó frankok számára volt kötelező, amit egyesek a frank
lovas harcmodor dominanciájaként értékelnek.)

107
 Az uralkodó maga sohasem vett részt e testületek ülésein, csak azok
felterjesztéseit hallgatta meg. Ám a testületi döntések csak tanácsadó jel­
legűek voltak. Nagy Károly halála után, a gyenge kezű utódok alatt már el­
érik a tanácsok, hogy bizonyos ügyekben hozott határozataik kötelezőek
lettek az uralkodóra.
A központi kormányzás újszerű eszköze lett, nyilván az egykori késő
római birodalom császárai kormányzásának imitációjaként a differenciált
jogalkotás megindítása. A római minta mellett a központi jogalkotás bein­
dítását maga a birodalom sokszínű népessége is szükségessé tette.
Ugyanis a korai felfogás szerint a jog személyhez kötött, ami az egykori
törzsi közösségekben természetes állapot volt. Ám egyes népcsoportok­
nak tudatos uralkodói áttelepítésével és önkéntes népmozgásokkal az
eredetileg is kettős jogrendszerű germán területek (római és barbár jog ld.
leges romanae barbarorum és leges barbarorum) megtöbbszöröződtek,
hiszen mindenki vitte magával saját jogát. (A bíráskodás egyik fontos eljá­
rási eleme volt a professio juris, a jog megvallása vagy megtalálása, azaz
az illető státusú személyhez tartozó jog megjelölése.) A központi hatalom­
nak ezért érdekben állt a központi vagy központból kiküldött által való egy­
séges bíráskodás. Ez magával hozza a központi jogalkotást, illetve az
egyes szokásjogi csoportoknak az összegyűjtését. Itt csak a központi jog­
alkotásról szólunk.
A frank uralkodó rendelkezései a „capitulare"-k voltak. Ezeknek négy
fajtája alakult ki: a) capitulare per se scríbenda, amely rendszerint valami­
lyen közigazgatási tárgyban született, de alkalmazták bírói döntés kinyil­
vánítására is; b) capitulare pro lege tenenda, azaz a mai fogalmaink sze­
rinti általános, mindenkire kötelező törvény; c) capitulare legibus addenda,
amely a régi szokásjogot alakította át, ahhoz tett valami újat; d) capitulare
missorum, az uralkodónak a vidéki közigazgatás ellenőzésére küldött kö­
veteinek, a missus-oknak adott utasítás.
Nagy Károly maga nem volt írástudó, haláláig nem tanult meg írni, csak
olvasni. Ennek ellenére nagy hangsúlyt helyezett a művelődésre. Az álta­
la felállított udvari iskola nevelte ki még jó ideig a birodalom kormányzati
elitjét. Egyúttal a hivatali írásbeliség előtérbe állításával fontos kormány­
zati tényezőkké tette az egyes udvari főtisztviselők mellett kialakuló hiva­
talokat, különösen az udvari kancelláriát.
A frank birodalom kormányzatának másik nagy eredménye a régi törzsi,
nemzetségi szervezet felszámolására létrehozott helyi igazgatási egysé­
gek. Az elődök által megkezdett comitatus rendszert továbbfejlesztették.
A comitatusok élére állított comesek, vagy grafiok már az udvari iskola
egykori növendékeiből kikerült iskolázott emberek voltak. Hivatalba lépé­
sükkor hűségesküt tettek az uralkodónak, s így hűbéreseivé is váltak

108
egyúttal. A régi duxok már nagyjából eltűntek, csak egy-két határterületen
speciális okokra tekintettel maradhattak meg duxok, akik a comesek ren­
des jurisdictióján túl még különös katonai hatalommal is rendelkeztek.
A comesek eredeti helyettese a vicecomes volt, akinek fontosságát jel­
zi, hogy eleinte az uralkodó nevezte ki őt is. Újabban a „vicarius" lett a
comes általános helyettese, aki közigazgatási, katonai és bírói hatáskör­
rel is rendelkezett. Az általuk igazgatott területet gyakran írják az okleve­
lek „vicaria"-nak. Később ugyanezen helyettes neve „viscount" lesz, ami a
legtöbb nyugat-európai nyelvben máig létezik az arisztokrácia alsóbb
rangfokozataként. Továbbra is megmaradt a század kerületekre való be­
osztás, mint közigazgatási alegység, élén a centenáriussal, aki szintén a
gróf segítője főleg bíráskodási ügyekben. Nyilván a nagy területű grófsá­
gok esetében kerülhetett sor a „missi comitis" rendszeresítésére, akik a
gróf megbízottaiként ellenőrizték az alsóbb tisztviselők munkáját.
A comesek maguk nevezték ki tisztviselőiket a grófságban, így ők gon­
doskodtak azok javadalmazásáról is. Magának a grófnak a szolgálati bir­
tokon túl további jövedelmei is voltak helyi bevételekből, így részesedett
szintén bírságdíjakból, vámokból és illetékekből, továbbá megillette uta­
zásai során a „descensus", azaz méltó beszállásolás joga is. Szolgálati
birtokán túl bizonyos állami fizetést is kapott.
Határterületeken a markgraf vagy comes marchae vezette őrgrófságo-
kat állítottak fel. Különösen a birodalom nyugati és keleti végein találko­
zunk ilyenekkel. Ezek fokozott határrendészeti és határőrzési feladatokat
kaptak. Így külön uralkodói rendelkezés nélkül is mozgósíthatták a határ­
rész haderejét veszély esetén. A keleti határterületek őrgrófságai önálló
hatalmas egységek voltak, belső kisebb grófságokra osztás nélkül. Míg a
birodalom nyugati és déli végein általában az őrgrófság több kisebb gróf­
ság összefogására létesült szervezet. Ilyen például a Barcelonai őrgróf­
ság, amely a Pireneusokon túli kisebb grófságokat egyesítette. Hasonlóan
működött a Breton őrgrófság és a Toulouse-i őrgrófság is.
Ugyanakkor bizonyos határterületek vonatkozásában további speciali­
tás figyelhető meg. Három legfontosabb tartomány esetében a comita-
tusokra való felosztás fölé átmenetileg királyságot is szerveztek. Ilyen
regnumok voltak: Bajorország, Itália, Aquitania. Élükre az uralkodó a köz­
pontosítás érdekében saját családtagjait ültette.
A differenciált helyi igazgatást szükségesnek látták a központból rend-
szeresen kiküldött császári ellenőrökkel megvizsgáltatni. Ezek voltak a
„missi dominici", akik által felügyelt kerületet „missiaticum"-nak hívták.
Rendszerint két missus került kiküldésre, mégpedig évente négyszer is.
Közülük az egyik egyházi, a missus ecclesiasticus, míg a másik világi,
missus laicus, tekintélyes ember volt. A császártól kapott hatalmuknál fog-

109
va minden helyi ügyet megvizsgálhattak, világi közigazgatási és egyházi
ügyet egyaránt, ellenőrizték a capitularek végrehajtását, az igazságszol­
gáltatás menetét, fogadták a helyi tisztviselők elleni panaszokat és kivizs­
gálták azokat. Munkájukról írásos jelentést küldtek az uralkodónak. Ezzel
a rendszerrel egy nagyfokú hatalom koncentrációt valósított meg a
karoling kormányzat. Az arisztokratákból kiválogatott követek végül is a
centralizáció szószólóivá váltak a birodalomban, illetve Nagy Károly halá­
la után is tovább éltették a császári és a birodalmi eszmét.

110
 6. fejezet

A BIZÁNCI BIRODALOM KORMÁNYZÁSA

I. A bizánci állam és társadalom

396-ban a Római Birodalomban az uralom két részre osztásának eredmé­

nyeként keletkezett az ún. Keletrómai Birodalom vagy később a székváro­
sa után csak egyszerűen bizánci birodalomnak nevezett államalakulat.
Létrejöttét alapvetően az egykori római köztársaság keleti irányú terjesz­
kedésére vezethető vissza. Hiszen időszámításunk kezdeteire egyre
nagyobb múltú, Rómához képest fejlettebb, több ezer éves kultúrájú te­
rületek kerülnek a római impérium alá. Meg kell jegyezni, hogy a keleti
provinciák lakossága differenciált kereskedelmi-kapcsolatokkal, fejlett me­
zőgazdasággal és általában is jónak mondható gazdasági élettel rendel­
kezik, s ráadásul lélekszámban is felülmúlja a nyugati területeket. Ezzel
felbomlik a korábbi területek közötti összhang, s a súlypont látványosan a
keleti provinciák irányába tolódik el. Mindezek a jelenségek eredendően
magukban hordozzák a hatalmasra duzzadt római állam kormányzásának
megosztását.
Az új, a birodalom második felének székhelye a Bosporus parti régi gö­
rög város Bizánc, illetve akkori nevén Konstantinopolos lesz. (NB. 330.
május 11-én avatják fel ünnepélyesen, mint a Római Birodalom új fővá­
rosát.) Vezető szerepéért nem kisebb városokkal kell megküzdenie, mint
Alexandria, Antiocheia, Babilon, sőt a sorban említhető Athén is. A közöt­
tük lehetséges rivalizáció további fennmaradását meggátolja, hogy alig
kétszáz év leforgása után, a Bagdadi Kalifátus központtal feltámadó új,
addig ismeretlen mohamedán hatalom vagy maga alá gyűri, vagy a biro­
dalom perifériájává teszi ezeket a nagy múltú városokat. Így Bizánc elsőd­
legessége illetve központi szerepe domináns marad egészen 1453-ig, a
birodalom bukásáig. Sőt ezen területek leszakadásai teszik érthetővé,
hogy a római impérium nyugati részével szemben miért lesz alapvetően
görög nyelvű és kultúrájú a bizánci birodalom.

111
 Bármennyire is görögös kultúrájú eleitől fogva a bizánci birodalom ez a
hivatalos megnevezésében nem tükröződik. Ugyan Heraklios uralkodása
óta a császárt már görögösen „basileos"-nak írták, de uralmi területét nem
hívták az antikvitás nagy tisztelete ellenére sem Hellasznak (NB. ennek
pogány íze volt keresztyén környezetben). Sőt a latinból átjött Graeci ki­
fejezést sem használják hivatalosan. Ugyanígy nem írták magukat bizán­
cinak sem a bizánciak. Az eredet okán és a jogi helyzetnek megfelelően
viszont a bizánci birodalom népei magukat rómainak tartották és vallották,
aminthogy Caracalla 212. évi rendelete a római polgárjogot az egész biro­
dalom lakosságára kiterjesztette. Így a nyugatrómai birodalom bukása
után is a keleti, azaz bizánci rész magát a jogfolytonosság alapján Római
Birodalomnak nevezte. Ezért néha hivatalosan is Romania-t írtak, s így
nevezik az uralkodót a rómaiak, görögösen a rhomaioszok császárának.

1. Társadalom

A bizánci birodalom népiségét tekintve a görög nyelv dominanciája ellené­

re is nagyon változatos képet mutat. Az eredeti hellenizált népesség,
amely a görögöktől kezdve szírek, egyiptomiak, mezopotámiaiak, örmé­
nyek, zsidók stb., szimbiózisát jelentette további nagy keveredést okoz­
nak a népvándorlás itteni kései lecsapódásai. A szlávoktól kezdve a bol­
gárokon át arabokig és más népekig igen nagy tarkasággal találkozunk.
Ezt tovább színezi a keresztes hadjáratokkal meginduló nyugat-európai
népek töredékeinek a megjelenése is. E változatosság ellenére egészen
a birodalom bukásáig mégis egység tapasztalható. Ezt az évezredes
együttélés és gyakori egybeolvadás mellett a görög nyelv jelzett általános
használata is elősegítette. Talán ennél is fontosabb volt viszont a keresz­
tyénség, amely vallási kultúrájával a bizánci birodalmat teljesen áthatotta,
s a birodalom úgy jelenhetett meg a benne élők felfogásában, mint a ke­
resztyén oikumené kiteljesedése. Legalább ilyen fontos egybetartó erő az
ezeréves államszervezet is, összes ellentmondásosságával együtt.
A bizánci birodalom történetileg nagyjából ugyanolyan körülzártság ál­
dozata lesz mint az egykori római birodalom nyugati fele. Bár az Európá­
ba jövő germánokkal ellentétben a bizánciak jó hajósoknak számítanak,
ám az arab terjeszkedés során a mohamedán hatalom a tengeren is fö­
lénybe kerül. Magát Bizánc városát két alkalommal is 673-ban és 788-ban
csak a görög tűz menti meg az arab inváziótól. A birodalom északi részén
feltűnő népvándorláskori népekkel a bizánci császárok ugyanúgy tehetet­
lenek, mint a nyugatrómai szomszédok. Szerencsésebb földrajzi fekvés, a
hegyekkel és tengerekkel való körülzártság sikeresen támogatja az időn-

112
ként lanyhuló birodalmi védekezési politikát és a katonai akciókat. Ösz-
szességében ez azt eredményezi, hogy a korábbi politikai kultúra, gazda­
sági élet és művelődés nagyobb megszakítások nélkül folytatódhat, a
nyugati részekhez képest.
Így a nyugati birodalom maradványaihoz hasonlóan szintén belső fejlő­
désre kényszerített bizánci birodalom, éppen a nyugatról hiányzó folya­
matosság okán más pályán halad tovább. Bár gyökereiben ez is magában
hordja a későbbi feudalizmus egyik lehetséges változatát, az mégis vi­
szonylag korán megreked a fejlődésben. Ennek egyik döntő oka lehetett,
hogy Bizáncban mindvégig meghatározó marad az állami földbirtok, s a
magán birtoklás csak kezdetlegesen és szűk keretek között létezik. Tehát
míg a nyugat-európai új uralkodók, a frank királyok és császárok jelentős
földmennyiség eladományozására kényszerülnek, addig ez Bizáncban
csak jóval később történik meg, s szűkebb keretek között. Nagyobb meny-
nyiségű földbirtokkal csak az egyházak rendelkeznek a 800-as évekre, de
a fölött is megmarad az eszmei állami tulajdon. Ugyanakkor egyes esetek­
ben, így például az ún. „képrombolás" során éppen a meggazdagodott ko­
lostorokat fosztják meg a szent képeik - mint szimbolikus tulajdonosok -
megsemmisítésével korábbi birtokaiktól. Itt ugyanis a monostor tituláris
szentje, (quasi jogi személy) rendelkezett a birtoklási joggal, s a szent kul­
tuszának felszámolása a földbirtokvagyon elvonását is jelentette.
Kezd kialakulni a nyugatinak megfelelő nagyobb földbirtokos réteg is a
„dynatos"-ok csoportja, de földjeik jelentősebb része az uralkodó által adott
ideiglenes, tehát a nyugati forma szerinti, beneficiális adomány volt. Ezen
adományról tudni kell, hogy az ún. „prónia" nem igazi birtokadomány, ha-
nem csak az egy-egy területről járó állami jövedelemnek, legtöbbször adó­
nak az ideiglenes átengedése. Ez csak állandó és jómódú lakosság esetén
hoz komoly hasznot az adományos számára, hiszen az adott terület elnép­
telenedése vagy elszegényedése gyakorta fiktívvé teszi az uralkodói ado­
mányt. Tudniillik a termelésben csak közvetve érdekelt nagybirtokosok
mivel nem igazi tulajdonosok, így nem tudnak beavatkozni érdemben az
eredeti népesség, illetve annak anyagi státusa megtartásában. Ilyenkor is
csak az állam léphet közbe, akinek szintén érdeke a birtok eredeti státus­
ban való megmaradása. Emiatt fejlesztik ki az „epibolé" rendszerét, ami a
helység egyfajta egyetemleges felelősségét jelentette az állam irányában
a szolgáltatások teljesítése végett, azaz a kollektív adóztatást. Hiszen a
kiesők hányadát az ott maradó népességnek kellett pótolni.
Amikor ezek a dynatosok megkísérlik birtokaikat a nyugati formációból
ismert alávetési eljárásokkal a kisebb vagyonúak földjeivel növelni, akkor
az állam, ellentétben a nyugati területekkel, megvédi a kisbirtokos réteget
a kialakuló főúri csoporttal szemben. (NB. erre utalnak a makedón csá-

113
szárok agrártörvényei is.) Az államnak ezen támogatási akcióját elsősor­
ban az indokolja, hogy ezen kisbirtokos réteg katonáskodására feltétlen
szüksége volt, azt nem tudta mással helyettesíteni. Így a bizánci biroda­
lomban, éppen a katonáskodási kötelezettség révén végig megmarad a
„közvetlen" kapocs az állam és a kisbirtokos réteg között. Tehát itt nem
ékelődnek közbe a hűbérurak, s így nem is alakulhat ki hűbéri láncolat.
Megjegyzendő, hogy a nagy mennyiségű állami vagyon fennmaradása
azt is eredményezi, hogy megmarad a - Keleten nem ismeretlen - állami
elosztási vagy szociális funkció, aminek korai nyomait már Mezopotámiá­
ban is észlelhettük.
Tehát a kisbirtokos réteg, vagy „szabad" parasztság esetében nagyon
fontos politikailag a szabad státus megmaradása, amit az állam alá tarto­
zással, s nem magánföldesuraság alá rendelődéssel érhettek csak el.
Természetesen ezen szabadság okán adózniuk vagy katonáskodniuk kel­
lett az állam irányába. Közöttük az első réteg a „georgosz"-oké, akik saját
földbirtokkal rendelkezve teljesítik az állami kötelességeiket. A másik ré­
teg az „aporosz"-oké, akik a már Mezopotámiában szintén ismert státusú
elemek, azaz mezőgazdasági bérmunkát végeznek, személyükben sza­
badok. A harmadik csoport a „mortitesz"-eké, akik idegen földet hasz­
nálnak, arról járadékot is fizetnek, tehát közelítenek a nyugati jobbágy stá­
tushoz. Ám személyükben szabadok maradnak, így nincsenek személyi
függésben sem a földesúrral. Talán a korai colonusokkal rokoníthatók.
Fentiekkel, főként pedig a nyugati területekkel ellentétben jelentős lét­
számú a rabszolgaság. A nagy földbirtokok zöme eleinte éppen ezek
munkájára alapozódik, de nagy számban alkalmazták őket ipari munkák­
ra is. Jellemző, hogy maga az állam is nagyobb létszámú rabszolgával
rendelkezett, akiket az állami kezelésű gazdaságokban vagy ipari üze­
mekben használtak. Olyan méretű tömegessé váló rabszolga felszabadí­
tásra, mint a nyugati részeken, itt Bizáncban végig nincs példa.
Tehát a bizánci birodalom társadalmából sem hiányzik a nagyobb lét­
számú szabadok csoportja, különösen ha a kisbirtokos parasztsághoz
hozzászámítjuk a keleten régóta domináns városi elemeket, így a kézmű-
veseket és kereskedőket. A városi iparosok az „ergaszterion" nevezetű
ipari testületekbe tömörültek. Adott esetben az ergaszterionba való tarto­
zás bizonyos állami monopóliumok használatát is lehetővé tette, azaz
kedvező volt a kisiparos számára. Ugyanakkor az állam szoros felügyelet
alatt tartotta az ergaszterionokat. Az állam előírásai azért is fontosak
lehettek, mert igazából a tulajdonos, akárcsak a mai vállalkozásban bárki
lehetett, még rabszolga státusú is. Ám az állam előírta, hogy a nem
szakember tulajdonoson túl kiknek kellett a megfelelő szakértelemmel bír­
ni. A városokon kívül is voltak iparosok, az ún. „idiotész"-ek, akik egy-egy

114
nagybirtokon vagy más ergaszterionba, így például állami üzemben dol­
goztak. Számukra tilos volt áruikkal a városok piacain megjelenni. Ismer­
te a bizánci birodalom az állami műhelyeket is, amelyek a többihez képest
jóval olcsóbb árut termeltek, lévén, hogy dolgozói körük jórészt rabszol­
gákból és elítéltekből állt.
A kereskedő elem is erős állami ellenőrzés alatt állt, már csak a vámok
révén is. További korlátozásukat jelentette az egyes árucikkekre előirt ál­
lami monopólium, illetve bizonyos cikkekre elrendelt kiviteli tilalom. Látha­
tó, hogy az ipar és kereskedelem megfelelő differenciáltságú, és a bizán­
ci gazdaságban komoly szerepet játszott, különösen ha azt a korabeli
nyugati gazdasággal vetjük össze. Mégis annak merev, a kései császár-
kort őrző hagyományos strukturáltsága, a közvetlen állami függőség, ami
a városokban is kitapintható, gyökereiben akadályozta az új társadalmi
formáció, a feudalizmus előtérbe jutását.

2. De Administrando imperio, azaz a birodalom kormányzása

A bizánci birodalom élén végig a császár állt, de késő római hagyomány­

ként hatalmát gyakran megosztotta egy társcsászárral. Társcsászárként
viszont nem mindig felnőtt, tetterős férfiak szerepeltek, hanem előfordult,
hogy a trónörökössel vagy netán a feleségével osztotta meg a császár a
főhatalmat. Ugyanakkor arra is volt példa, hogy az özvegy császárné egy
új férjet vagy éppen a sógorát fogadta társcsászárrá. Bár elvileg az örök­
lés elve érvényesült, palotaforradalmak és politikai intrikák sokszor válto­
zást eredményeztek a császár személyében. (NB. csak az 1100-as évek­
ben tesznek világos különbséget a címzésben a császár és a trónörökös
között, imperatornak és despotesnek nevezve azokat. Ekkor már az eltérő
korona is jelezte az uralkodó és örököse megkülönböztetését, mert a csá­
szárt zárt félgömbszerű, míg a trónörököst csak nyitott korona illette meg,
ahogy erről a császár leánya, Komnena Anna tájékoztat.) Az uralomra ke­
rülés formája így a kikiáltás, az acclamatio volt.
A főhatalmat gyakorló trónra kerülésének ilyen politikai bizonytalansága
szorosan összefügg a bizánci feudalizmus kezdetleges voltával. Hiszen
azok a gazdasági és politikai szempontból meghatározó társadalmi cso­
portok, mint a nyugati egyház és a főurak, Bizáncban - az említett bir­
tokviszonyok miatt - csak csökevényes politikai ráhatással bírtak az ál­
lamkormányzatra. Így a császári utód személyének kiválasztását a csá­
szári akarat mellett még a hadsereg vezetői, mint a katonai erők
főparancsnokai tudták legfeljebb befolyásolni. Így a politikailag nem elég­
gé releváns előkelők különböző és változó érdekcsoportjai éppen a had-

115
sereg megnyerésével remélhettek sikert, akár katonai puccsok árán is az
új császár kiválasztásában. (Ezzel függ össze a bizánci birodalom kor­
mányzásában sokszor tapasztalható politikai bizonytalanság, gyakori pa­
lotaforradalmak stb.) Ezt csak aláhúzza az a történeti tény is, hogy a bi­
zánci birodalom nevesebb nagy császári dinasztiái, mint a Makedónok
vagy a Komnenosok éppen katonai sikereiknek köszönhették trónjukat.
A katonai vezetés túlsúlyát természetesen a fent említett külső támadások
- népvándorláskori népek és arabok - is messzemenően motiválták.
A főhatalom megszerzésének jogi rendezetlensége végig megmaradt a
bizánci birodalomban. Ennek ellentételeként viszont a már megszerzett
hatalom legitimációja igen régi szertartásos formák szerint történt. A koro­
názás aktusa formájában tipikus egyházi szertartás volt. Ennek során a
Hagia Sophiában, Bizánc főtemplomában, amit a jeruzsálemi Salamon fé­
le templomot is felülmúló építészeti remekműnek szántak, a patriarcha fel­
szentelte az új császárt. Mellkasán, szemén és száján megkente szentelt
olajjal, a krizmával, fejére pedig egy zárt koronát helyezett, majd földre bo­
rulva előtte köszöntötte őt. (Megjegyzendő, hogy a nyugati feudális király­
ságokban csak a katechumenek olaját, azaz a keresztelésnél használt
olajat alkalmaztak a koronázásnál. Míg a régibb keresztyénségű Bizánc
már az olajjal való szentelés magasabb fokozatát, a krizmát, azaz a bér-
ma olajat intézményesítette.) A szertartás hangsúlyozta nemcsak a hata­
lom isteni eredetét, hanem az új uralkodó személyének eszmei átlényegü-
lését is. Hiszen ezután Isten földi helytartójaként uralkodott alattvalói
felett, így a koronázási szertartás felkenési aktusa minden addigi bűnétől
megtisztította, quasi isteni személlyé tette. Ezt kifejezte címzése is. A ró­
maiak császára - basileus vagy imperator - titulus mellett további állandó
hivatalos jelzői: szent, továbbá izaposztolsz, azaz az apostolokkal egyen­
lő, illetve theotoktosz, Istentől megkoronázott.
A császár isteni eredetű hatalmánál fogva maga volt az élő törvény, mi­
vel ő áll az immáron keresztyénné vált politeia élén. E felfogásból érthető
meg, hogy éppen a hiányzó differenciált feudális társadalmi struktúrák, il­
letve a fenti államfelfogásnak köszönhetően Bizáncban sohasem alakul ki
a nyugati államokhoz hasonló megosztott törvényhozási folyamat. Mind­
végig a császár akarata a törvény. (Quod principi piacuit, legis habet vigo-
rem - a császár akarata törvény erővel bír - tartotta a régi római jogi re­
gula) Igaz, hogy a császár kiváló jogtudósokat alkalmazott a birodalom
igazságügyeinek intézésére, akik hosszas munkálkodás eredményeként
alkotják meg a híres császári törvényeket, ám ez az alattvalók felé úgy je­
lenik meg, mint a császár akarata.
A császári hatalom karizmáját elősegítette az egyházzal való különle­
ges kapcsolata is, ami szintén eltért a nyugati formáktól. Már a kezdetek-

116
ben látható ez különbség, hiszen a nyugati egyházatyák szerint a császár
csak tagja, de nem feje az egyháznak, addig a keleti egyházatyák ennél
tovább mennek, s a császárt nemcsak az állam, hanem az egyház fejének
is deklarálják. Ezt a felfogást a keleti hagyományok mellett a régi római
traditio is erősítette, ahol a princeps, majd császár a pontifex maximus
méltóságát is betöltötte, azaz a pogány idők óta feje volt a hivatalos egy­
házi szertartásoknak. Maga a bizánci pátriárka is azt mondja a hetedik
században, hogy semmi sem történhet az egyházban a császár tudta és
akarata ellenére. A bizánci pátriárka és a császár különleges kapcsolatát
ugyanakkor kiemelte, hogy a pátriárka szentelte fel a császárt az ural­
kodásra, de egyúttal maga a császár nevezte ki a mindenkori bizánci pát­
riárkát is.
Ezen összefonódás eredménye a közismert cesaropapizmus, amikor a
világi hatalom teljes joggal intézkedik egyházi ügyekben. Így a nomokáno-
noknak nevezett törvények révén az uralkodó dönt teológiai vitákban,
dogmatikai kérdésekben. Törvényeivel mélyen belenyúl az egyház belső
életébe. Ezeket ha kell világi hatóságaival hajtatja végre. Ő nevezi ki
az egyház püspökeit, illetve állapítja meg az egyház közigazgatási beosz­
tását.
A császári hatalom sacralis jellegét további tények is erősítették. Így Bi­
záncban az egyházaknak nem alakul ki az a nagybirtokokkal is támogatott
súlya, mint a nyugati részeken. Ugyanakkor a császár számára igazi egy­
házpolitikai partnernek számító pápa Rómában, Bizánctól függetlenedő
területen székelt. A kezdetben lényegesen kisebb tekintélyű, a pátriárká-
tusok tiszteleti sorrendjében eredetileg csak az ötödik helyet elfoglaló bi­
zánci patriarcha pedig nem rendelkezhetett a császári hatalmat megkér­
dőjelezhető olyan egyházpolitikai ellensúllyal, mint a római pápa.
A központi kormányzás, bár szorosan kötődött az uralkodó személyé­
hez, mégis a késő római hagyományoknak megfelelően differenciált és
hatékony bürokratikus gépezet közreműködésével történt. Az udvari hie­
rarchia élén a császár után a „caesar" állt, majd Komnenos Manuel ren­
delkezésétől kezdve, a trónörökösnek kinevezett magyar Béla herceg
számára kreált „despotes" tisztsége.
Hosszú ideig szerepel a legelsők között a kései római császárkor ha­
gyományaként a „praefectus praetorio" tisztsége is. Közvetlen irányítása
alá tartozott nemcsak a központi kormányzás általános kontrollja, hanem
a pénzügyekből kiemelt annona-nak, vagy a rendes adónak az adminiszt­
rálása is, hiszen ezekből fedezték nemcsak a hadsereg ellátását, hanem
a hivatalnokok fizetését is. A praefectus praetorio tisztsége az isauriai
császárok alatt tűnik el a VIII. században. Feladata több, más alábbi
főhivatalnok között kerül felosztásra.

117
 A tényleges udvari adminisztráció élén a „magister officiorum", tehát a
hivatalok főnöke állt. Fontosságát jelzi, hogy felügyelte a tulajdonképpeni
birodalmi államtitkárságot, a hadi üzemeket és a hírközlést, sőt a posta
rendszert is vezette. Személyében nemcsak a császári testőrséget irányí­
totta, de egyúttal udvari szertartásmester is volt, s így a diplomáciai ügyek
felelőse. Munkájában többen segítették, így a „principes"-eknek nevezett
hivatalnokok, akik révén a felügyeletet és ellenőrzést megvalósította. To­
vábbi segítői az „agentes in rebu" elnevezésű tisztviselők, ők a hírszolgá­
latban, többek között titkos ügyek intézésében és a belbiztonság ellátásá­
ban működtek közre.
Régi főhivatalnoknak számított a „questor sacri palatii", aki a birodalmi
igazságszolgáltatás élén állt, s ő elnökölt ítélkezés esetén a császári kon-
zisztóriumban. Itt tárgyalták meg a jogalkotást is, illetve döntöttek a csá­
szárhoz benyújtott kérvényekről. Mellette működött a „scrinia", azaz az
iratokat előállító iroda, ahol a vezető tisztviselőket „magistri scrinorum"-
nak nevezték.
A birodalom pénzügyeit, így az adókat, a vámokat, a nemesfém-bányá­
szatot és a többi állami jövedelmet, vagyont, tehát a fiscust a „comes
sacrarum largitionum" elnevezésű főhivatalnok irányította. Mellette külön
személy a „comes rerum privatarum" felelt a császári magánvagyonnal va­
ló gazdálkodásért. Később még bonyolultabbá vált a pénzügyigazgatás. Új
főtisztviselőként megjelent a „Scellarius" vagy kamarás mester, aki erede­
tileg a császári magánvagyont ügyelte fel, de végül ő lett a valóságos
pénzügyminiszter, felváltva így a comes sacrarum largitionum tisztségét.
A császár több palotával rendelkezett, magában Bizáncban is. Mind­
egyiket egy „papias" elnevezésű személy vezette. Mellette meg kell említe­
ni a „protovestiarius"-t, aki a palota kincstáráért és „praepositus" nevű hiva­
talnokot, aki pedig a szertartásokért felelt. Különösen fontos volt az ajtónál­
ló tisztsége, a „parakoimomenos"-é, (gyakorta eunuch töltötte be) aki a
császár személyi biztonságáért felelt, amikor az a palotában időzött. Ép­
pen a gyakori palotai intrikák és palotaforradalmak miatt az említett palotai
főtisztviselőket legtöbbször eunuch-ok, azaz kasztráltak közül válogatták.
A későbbiekben az udvartartásban még két fontos tisztség jelenik meg.
Az egyik a „fő postamester" tisztsége. Eredetileg a birodalmi levelezés
felelőse volt, később egyfajta külügyminiszterré nőtte ki magát, bár a
külügyek végig közvetlen császári irányítás alá tartoztak. Éppen ezért
naponta audienciázott a posta mester a császárnál, s így egyfajta hírszol­
gálati főnökké is vált. Végül tulajdonképpen ő vezette a birodalmi kancel­
láriát a nagy „logothete" címmel, amit majd egy sor balkáni államban is
viszontlátunk. A másik tisztség a „syncellus"-é, aki viszont az udvar egy­
házi ügyeinek a felelőse volt. Ezért a patriarcha előterjesztésére nevezte

118
ki a császár, hiszen rendszeresen egyházi ember volt, s tisztsége okán
gyakran örökölte a patriarchai széket is.
Külön kiemelendő Bizánc városának kormányzása. A város élén erede­
tileg a „praefectus urbi", későbbi nevén az „eparchos" állt, aki a legmaga­
sabb rangú személynek számított a város irányításában a császár után.
Egyébként a tisztviselőket két nagy csoportba sorolták, aszerint hogy mű­
ködése során volt e jurisdictiója, ezeket hívták „kritai"-nak vagy ilyen joggal
nem rendelkezőket. Ez utóbbiak főként pénzügyekkel foglalkoztak, s őket
„sekretikoi"-nak nevezték. A kritai-k között számosan viselték a „logothete"
megtisztelő címet. Ugyanígy a pénzügyekkel foglalkozók hivatali rangja
volt a „symponos". Utóbb hozzájuk csatlakoztak a - szintén pénzügyi fel­
adatokat ellátó „Quaesitor" nevű hivatalban dolgozó - „quaestor"-ok.
A központi kormányzásban bizonyos testületek is átmenetileg szerepet
kaptak. Kezdetben a legfontosabb szerv a Senatus volt, hiszen az uralom
395-ös megosztásakor Rómában is maradt egy szenátus, de Bizáncban
szintén felállítottak ilyet. A bizánci szenátusnak a politikai kormányzásban
való aktív részvétele egészen a VII. és VIII. századig megfigyelhető.
Sajátos intézménye volt a bizánci igazgatásnak a „démosz", amely a
városokban, így Bizáncban is az iparos és kereskedő réteg egyfajta szak-
mai érdekképviseleti szerveként funkcionált. Ugyanakkor politikai szere­
pet is játszottak, különösen a négy nagy cirkuszi párttal (Ezek: fehérek,
vörösek, zöldek és kékek. Megjegyzendő, hogy a két utóbbi volt a legje­
lentősebb párt, s a császárok általában a kékeket pártolták, ami nem aka­
dályozta meg, hogy egy-egy császár megbuktatására egymással politikai
paktumot ne kössenek) való intenzív kapcsolataik révén. Különösen, hogy
a démoszok sűrűn bekapcsolódtak e pártok időnként fegyveres harcokba
is átcsapó viszályaiba.
Végül meg kell említeni a helyi igazgatást. A még Diocletianus által ki­
alakított közigazgatási beosztás - a praefectura, diocesis és provincia -
hármas hierarchiája átalakult. A sorozatos perzsa háborúk nyomán egy­
ségesen új szervezeti egységeket a „thema"-kat alakították ki a VI. és VII.
században (legtöbben a 610-641 között uralkodó Heraklios császár ne­
véhez fűzik), amelyek élén a „strategoi" állt. A strategosok a katonai és a
polgári közigazgatás vezetéséért egyaránt feleltek és közvetlen a csá­
szárnak tartoztak számadással. (Valószínű, hogy ez a változás eredmé­
nyezi a praefectus paretorio tisztségének az eltűnését is, hiszen a két ese­
mény időben nagyjából egybeesik.)
A thémák hivatali apparátusából kiemelkedtek a pénzügyi tisztviselők,
akik mind a strategosnak, mind az udvari pénzügyi központnak felelős­
séggel tartoztak. Később a tartományi visszaélések elkerülése végett a
császárok a püspököket hatalmazták fel a hivatali túlkapások felderítésé-

119
re, illetve, hogy az állampolgárokat támogassák az ilyen hivatali visszaélé­
sek ellen. (NB. csak emlékeztetnénk, hogy a frank birodalom is kiépítette
a missi dominici segítségével a helyi igazgatás kontrollját. Itt is szerepet
kapott az egyház, hiszen a két missus közül az egyik mindig egyházi em­
ber volt).
A hivatalnoki kar viszonyait a hierarchizáltság és nagyfokú jogi ren­
dezettség egyaránt jellemezte. Már bizonyos szakmai felkészültséget
megkívántak a hivatalnokoskodáshoz, ám a gyakorlat ezt a hivatalok
adás-vételének kialakításával illetve a kenőpénzek általánossá válásával
áttörte. A bizánci hivatalnokok külön beosztás és külön hivatali cím szerint
voltak rangsorolva. A kettő gyakran eltért egymástól, különösen, hogy a
hivatali cím a hivatal betöltése után is haláláig megillette a hivatalnokot.
Így előbb utóbb kialakult a hivatali tiszteletbeli címek egész sora.
Mind a hivatali kinevezések, mind pedig a hivatali címadományozások
közvetlen uralkodói ellenőrzés alá tartoztak, hiszen a császár eszmeileg a
birodalmi adminisztráció feje volt. E felfogásnak felelt meg az a gyakorlat,
hogy a legmagasabb tisztviselőknek mind a hivatalt, mind a címeket ma­
ga a császár adta át ünnepélyes fogadás keretében a palotában Virágva­
sárnap hetében.
Az állami hivatalnok státusához természetesen hozzátartozott a kato­
náskodás illetve az adózás alól való mentesség privilégiuma. Hivatalnoki
jövedelmeik három félék voltak, úgymint: a) a „sixteresion" vagy ellátás,
ami egyfajta természetbeni szolgáltatáshoz való jogot jelentett, b) ezt
követte a „roga" vagy a tényleges pénzbeli fizetés, c) végül pedig hivatali
ruházatra is jogosultak voltak. A készpénz fizetést és a ruházatot a legma­
gasabb tisztviselőknek évente a császár adta át, míg számukra a termé­
szetbeni ellátmányt a palota e tárgy szerinti hivatalnoka, a fent említett
parakoimemenos időről-időre utalványozta.

II. Különös igazgatás

1. Hadügy

Fontos szerepet játszott a birodalmi egység megóvásában a hadsereg.

Alapvetően két egységre oszlott, amennyiben késő római örökségként
központi zsoldoshadsereget toboroztak, ezek adták a „tagmata"-t, illetve a
kisbirtokos szabadokból - akiket „sztratiota"-nak neveztek - alakítottak lé­
giókat. A zsoldos hadsereg a legkülönfélébb, a birodalomba vagy annak
szomszédságába került népekből rekrutálódott. Így a hunoktól kezdve a
magyarokig, oroszokig, besenyőkig, örményekig, sziriaiakig stb., rengeteg

120
nációval találkozhatunk. Szerepük különösen a közvetlen uralkodói fegy­
veres kíséretben, a császári testőrségben volt fontos.
A thémákban élő kisbirtokosok katonáskodása okozta a birodalomnak a
legtöbb gondot. A limitaneus helyére lépő sztratióta, akinek vezénylete a
strategosok feladatát képezte, újszerű eleme a bizánci társadalomnak.
Eredetileg a bizánci kisbirtokos réteg két csoportra oszlott, úgymint a
sztratiota és a georgosz. A sztratióta azon tehetősebb kisbirtokosi réteget
jelentette, akik földjeik után már nem adóznak, de cserébe katonáskod­
nak. Míg a másik csoport a „georgosz" kisebb jövedelmű lehetett, mert
csak állami adót fizetett, de már katonáskodásra nem kötelezték.
Különböző okok miatt megindul fentiek elszegényedése is, így a hét-
százas évekre megjelenik az „aporosz", aki elszegényedvén maradék bir­
tokát bérbe adva elvándorol. Míg a szintén e tájt megjelenő „miszthiosz" a
részes művelésre vállalkozó mezőgazdasági bérmunkást jelenti. Az el­
szegényedés egyik oka lehetett az igen súlyos állami adó, ami Bizáncban
sohasem szűnik meg ellentétben a nyugat-európai területekkel. Ugyane-
tájt, a makedon császárok idejében a katonai technika változásával együtt
növekedtek a katonáskodás költségei is. Egy császári rendelet a katonás-
kodók eddigi vagyoni minimumát a háromszorosára emelte. Ezzel számo­
san kikerülhettek a sztratioták közül, s váltak egyszerű geomorosszá vagy
netán aporosszá.
A bizánci állam idejekorán felismerte az elszegényedésből adódó ve­
szélyeket, különösen a katonai utánpótlás tekintetében. Az erre adott álla­
mi válaszok többfélék. Egyrészt első megoldásként azzal találkozunk,
hogy több geomorosz állít ki együtt egy sztratiotát (ld. Zsigmond-kori te­
lekkatonaság a magyar királyságban), illetve az elmenekülők közösségi
megtartása miatt elrendelik az epibolét, azaz a kirovott állami adó megfi­
zetésének létszámtól független egyetemleges megfizetését.
Másrészt a makedón császárok különböző a kisbirtokosokat védő in­
tézkedéseket is hoztak, ami megakadályozta azok végleges személyi füg­
gésbe kerülését a dynatosokkal szemben. Hiszen az elszegényedő kisbir­
tokos elsősorban nekik igyekezett birtokát bérbe adni vagy eladni (hason­
lít a nyugaton ekkortájt kialakuló commendatio-ra is). Ugyanekkor régi
szabály volt, hogy a faluközösségen belül eladásra vagy bérbeadásra
kerülő földekre a faluközösség tagjainak elővásárlási illetve bérleti joga
volt. (Ehhez a Bölcs Leo féle Basilika törvénykönyv hozzátette, hogy tilos,
mind a georgosznak faluját, mind a sztratiotának birtokát elhagyni.)
A dynatosok nyomására ezt átmenetileg megszüntetik. Ám a csökkenő
állami bevételek és a hadsereg létszámának rohamos fogyása ellenintéz­
kedéseket kívánt. Így azután 922-966 között több lépcsőben újra szabá­
lyozzák a kérdést. A dynatosok számára rendkívül leszűkítik a falusi föld-

121
közösségek ellenére való birtokszerzést. Csak ott vehettek földet, ahol
saját birtokaik már régóta voltak. A törvény ellenére elidegenítetteket el­
évülési idő nélkül visszakövetelhetővé tette. Megtiltotta a sztratiotáknak,
hogy olyan földet, ami után katonáskodnak eladjanak. Tilos lett kolosto­
roknak földet adományozni, hiszen e birtokok akárcsak nyugaton kikerül­
tek a közforgalomból.
Mindezek az intézkedések megakadályozták az adó alap fogyását,
megállították a katonáskodó elem csökkenését. Egyúttal megerősítették
az államhatalom és az alattvalók közötti hatalmi és jogi viszonyt. Továbbá
meggátolták a nyugaton ekkorra szintén elinduló - a földbirtokos és föld­
használó közötti - személyi függőségi viszony kialakulását. Ezen utóbbi
lehetőség kizárását viszont felrója a történettudomány, mivel szerintük így
akadályozta meg az állam a bizánci birodalomban is elinduló feudalizmus
kialakulását, a személyi függőségi viszony, a jövőbeni jobbágyság ellehe­
tetlenítésével. Kérdés marad, hogy a feudalizmus teljes kialakulása vajon
megmenthette volna e Bizáncot a bukástól.

2. Pénzügy

A bizánci pénzügyek, illetve az állami jövedelmek begyűjtése lényegesen

differenciáltabb volt a korabeli nyugat-európai viszonyokhoz képest. Míg a
nyugati részeken a római hatóságok eltűntével megszűnik az állami adóz­
tatás rendszere, addig Bizáncban az adóztatás bonyolult és változatos
rendszere épült ki. Az adózás alapja vidéken a földadó volt, amit kombi­
náltak az állatállomány után kivetett adóval és a fejadóval. Ugyanakkor a
városokban ez a mód tovább finomodott a különféle engedélyezési eljárá­
sok keretében behajtott adó gyanánt kezelt illetékekkel, illetve az öröklési
adóval, amely már a korai római császárságban is komoly állami jövede­
lemforrásnak számított. Mindmáig tisztázatlan a városiak által fizetett adó,
az „aerikon" mibenléte. Lényegesen sújtották a lakosság minden rétegét a
különböző közmunka kötelezettségek, amit „corvée"-nek neveztek.
Természetesen az állami jövedelmeknek a fentiek csak egyik csoportját
alkották. A mindvégig jelentős terjedelmű kincstári földek, a bányák hasz­
na, illetve a számos állami üzem mind a központi kincstárat gyarapította.
Az utóbbiak azért is érdekesek, mert egyrészt számos állami üzem termé­
ke lényegesen olcsóbb volt a magántermelők által létrehozottakhoz ké­
pest, hiszen az állami rabszolgák állították elő. Másrészt számos luxus
cikket előállító üzem is volt, amelyek termékei az udvarba kerültek, illetve
külföldi uralkodóknak juttatták állami ajándékképpen. Külön is kiemelked­
tek az állami üzemekből a hadi ipariak, főleg az Admiralitás által előállított
haditengerészeti termékek.

122
 7. fejezet

ÁLLAM ÉS EGYHÁZ A KÖZÉPKORBAN

I. A keresztyén egyházszervezet kezdetei

(az állami közigazgatás és az egyházszervezet összehangolása)

A keresztyén egyház a Római Birodalomban a Milánói edictummal (313)

legalizált intézménnyé vált. Ám szervezete, mivel az spontán módon, álla­
mi közreműködés nélkül jött létre lényegesen eltért az államszervezettől.
A keresztyén egyházszervezet megújítása szempontjából a kiindulópont
381, amikor a római császárságban elrendelik, hogy az egyházszerveze­
tet hozzá kell igazítani az állami közigazgatáshoz. Ez azt jelentette, hogy
párhuzamba állították a két szervezet egységeit:

állami közigazgatás egyházszervezet

praefectura patriarcha
diocesis metropolita (érsek)
provincia episcopus (püspök)

Az így kialakuló hierarchia elég világos struktúrát teremtett, bár nem

mindegyik igazgatási szinten volt probléma mentes. A szervezési elv az
volt, hogy a közigazgatási egységek székhelyén működő clericust tették
meg a jelzett közigazgatási területe egyházi vezetőjévé.
Így a provincia székhelyének keresztyén papja lett a püspök, míg a
diocesis székhelyén lévők voltak a metropoliták, vagy később archiepisco-
pusok, magyarul érsekek. Már itt is felmerültek kisebb ellentmondások,
mert a közigazgatási beosztás preferálása miatt olykor nagymultú egyhá­
zi központok, mivel nem lettek egyúttal közigazgatási székhelyek, háttér­
be kerülhettek korábban egyházilag jelentéktelen helységekkel szemben.
Szokás itt Milánó és az Adria parti Aquileia példájára hivatkozni. Utóbbi
bár apostoli alapítású volt, mégis mivel az észak-itáliai diocesis székhelye
Milánóban volt, így az ott működő clericus lett az archiepiscopus Aquileia
főpapjával szemben.

123
 Még nagyobb nehézségeket rejtegetett a praefecturák szintje. Koráb­
ban jeleztük, hogy már Diocletianus közigazgatási reformja után a birodal­
mat négy nagy közigazgatási egységre, praefecturára osztották, ezek
nyugati irányból a keleti felé: Gallia, Itália, Illyricum és az Oriens. A kiala­
kuló keresztyén egyháznak is kezdetben négy patriarchája volt: Róma,
Alexandria, Antiochia, Jeruzsálem. Hozzájuk csatlakozott ötödikként a
381-es zsinaton Konstantinápoly is (Igaz némi felhanggal, mivel volt egy
kis császári ráhatás, illetve a római pápa követeinek a távozása után mer­
ték megszavaztatni az új patriarchai rangot. Ráadásul hozzátették, hogy a
tiszteletbeli rangsorban Konstantinápolyt a Róma utáni második hely illeti
meg). Ez az ún. pentarchia, azaz az ötösség elve.
Ám a patriarchátusok között már nem az azonos színtű közigazgatási
egységeknek, a praefecturáknak megfelelően osztották el a jurisdictiot.
Ugyanis a hagyományos egyházi beosztás a térítési elv alapján alakult ki,
azaz ki hol térített, az a terület tartozott egyházi főhatósága alá. Ennek
alapján a négy praefecturából három Rómát illetett (Gallia, Itália, Illyri­
cum). A többi négy az egy maradék praefecturán volt kénytelen osztoz­
kodni. Ebből csak azért nem lett komolyabb hatásköri vita, mivel az utolsó
három patriarchátus igen hamar közel került a mohamedán hódításhoz,
így elég gondot okozott számukra a puszta fennmaradás.
A későbbi fejlemények tükrében a legproblematikusabb Illyricum esete
volt. Hiszen ez a praefectura kettős igazgatás alá került 396-ot, a biroda­
lom kettéosztását követően. A világi közigazgatás szerint ugyanis a Kelet­
római Birodalomhoz tartozott, míg egyházi jurisdictio szempontjából
Róma patriarchátusa alatt maradt. Ez az ellentmondás a későbbiekben
fokozódik, míg a 751-es frank birodalmi és római pápai szövetkezést meg-
torlandó a konstantinápolyi császár elvette Rómától az Illyricumot és a
bizánci patriarcha alá rendelte. Ezt követően Róma többféle megoldással
is kísérletezett jurisdictios területét visszaszerzendő. Beavatkozott a kép-
rombolások során kirobbanó egyházpolitikai vitába és azt a bizánci pat­
riarchai jelöltet támogatta, amelyik megígérte az Illyricum visszaadását.
Ennek sikertelensége után az észak-balkáni területek körül kialakuló friss
keresztyénségű államok egyházszervezete segítségével, az újrakereszte-
lést alkalmazva, a térítés ősi jogán próbálta meg az Illyricum visszaszer­
zését, sikertelenül.
Fontossá válik ezeken túl az új, keresztyén egyház és az államhatalom
viszonya a késő-római birodalomban. Már igen korán az egyháziak belső
vitáikat a császár elé viszik döntésre. A kialakuló ún. eretnekségek így az
arianizmus kérdésében is a császárt kérik fel főbírónak már 325-ben. E fo­
lyamatok együttesen azt eredményezték, hogy szükségszerűen kialakul

124
egyfajta császári supremácia a keresztyén egyház felett, amit csak erő­
sített az állami és egyházi szervezet fent jelzett összehangolása.
Ugyanakkor e korai időszakban is feltűnik, hogy másképpen ítélik meg
a császárnak az egyházzal kapcsolatos szerepét a késő-római birodalom
keleti és nyugati felében. Míg keleten például Eusebius-szal mások is val­
lották az egy Isten - egy császár elvet, tehát a császár az egyház fölött áll,
addig a nyugati atyák, például Szent Ambrus azt mondták, hogy a császár
az egyházban van, annak tagja, s nem az egyház fölött áll. Távlataiban e
két eltérő koncepció már magában hordozta a keleti cezaropapizmust, il­
letve a nyugati egyházállamiság elvét.

II. Állam és egyház a Frank Birodalomban

Állam és egyház szoros kapcsolata a frank birodalomban 751-el kezdődik.

Az akkor letett utolsó Meroving király helyett a trónra kerülő Karolingok ha­
talmuk legalizálása végett a pápához fordultak. A pápa utasítást ad a püs­
pököknek az új király felkenésére (hiszen a hatalom azé, aki azt ténylege­
sen gyakorolja, mondta Zakariás pápa üzenetében), majd 754-ben maga
is megismétli a szertartást. Ezzel egy új koncepciót juttatott uralomra az
egyház, nemcsak egy új uralkodó családot. Ez pedig az eddigi karizmati­
kus öröklési elvvel szemben az „idoneitás", azaz az alkalmasság elve.
Későbbiekben látni fogjuk, hogy ezt az egyház majd ki is használja, hiszen
az Istentől kapott királyi hatalom gyakorlójának a tevékenységét ki más
ellenőrizhetné, azaz az alkalmasságot ki vizsgálhatná, ha nem az egyház.
Eleinte nem érvényesülhetett az egyháznak ez a fajta ellenőrzési joga a
világi hatalom felett. Ennek egyszerű oka volt, hiszen a pápa Kis Pipin
frank király jóvoltából megkapta a korábbi bizánci fennhatóság alatti
Ravennai exarchátus területét, s ezzel maga is egyúttal világi hatalomra
tett szert. Az így kialakuló egyházi állam a „Patrímonium Sancti Petri" ré­
vén a pápák a frank uralkodók befolyása alá kerültek. Tulajdonképpen az
adomány elfogadásával a római pápa a világi uralom szempontjából mint-
egy hűbérese lett a frank uralkodóknak. Ők pedig legalább kétszáz éven
át döntően befolyásolják, hogy ki legyen a mindenkori új pápa, akinek
egyúttal hűségesküt is kell tenni, mégpedig magának a frank uralkodónak
vagy római megbízottjának kezébe. A pápai hatalom alárendelődését a vi­
lági hatalomnak csak fokozza, hogy 800-ban a pápa császárrá koronázza
Nagy Károlyt, s a koronázás után földreborulva ugyanúgy hódol előtte,
mint a bizánci császár előtt a patriarcha.
Nagy Károly birodalmát Imperium Christianumnak nevezte, s magát az
egykori római császárok örökösének tekintette, a „renovatio imperii", azaz

125
a birodalom megújítása alapján. E felfogásból következően megváltozik a
hatalom és az egyház kapcsolata. A korábbi egyházi koncepció, hogy a
császár is csak az egyház tagja elv helyébe lépve - a késő római hagyo­
mányból következően - egyfajta állami supremácia létesült az egyház fe­
lett. Így Nyugaton is a bizáncihoz hasonlóan kialakul az államegyháziság,
amely azonban sohasem éri el azt a formát, amit a keleti cesaropapizmus.
E kapcsolatnak két vonulata is érdekes, egyrészt a frank államon belül az
állam és egyház kapcsolata, illetve a frank uralkodó és a pápai hatalom
közötti viszony.
A frank birodalomban az egyház ismeretes módon az uralkodó leghű­
ségesebb támogatója lesz. Erre az egyházat az is rákényszeríti, hogy itt-
ott jelentősebb számú ariánus és másfajta eretnek is él a birodalomban,
nem beszélve a Nagy Károly hódításai nyomán frank uralom alá kerülő
pogányokról. Ezek krisztianizálását csak az állami hatalom segítségével
oldhatja meg az egyház. Másik oldalról a hatalmas uralkodói földadomá­
nyok révén az egyház a világi előkelőkkel azonos rangú hatalomnak szá­
mít. Éppen ezen közjogi státusból következően az uralkodó igényt is tart a
püspökök kinevezésére.
A frank uralkodó főpapkinevezési jogát két elmélet is megalapozta.
Ezek az „Eigenkirche" és a „rex et sacerdos" koncepciók. Az első, a
magánegyház fogalma az egyháztörténet szerint tipikusan germán intéz­
mény. A nagyobb birtokú, már keresztyén előkelők saját javaikból egy­
házakat alapítottak, azt felépítették, működéséhez megfelelő birtokokat
adtak. Ám az alapítás jogán később is felügyeletet gyakoroltak az egyhá­
zi intézmény felett, s így nemcsak működését vagy gazdálkodását ellen­
őrizhették, hanem alapítói joguknál fogva folyamatosan kinevezték az
adott egyház vezetőit. Ez az elv Európában másutt is megjelent, konkrét
hatása például a magyar egyházi szervezetben is tetten érhető.
A „rex et sacerdos" elv, tehát, hogy a király egyúttal egyházi személy is
a koronázási szertartásból következik. Hiszen az arra alkalmas uralkodót
az egyház felszenteli, királlyá keni. Ugyanazt a szertartást alkalmazzák,
mint a püspökszentelésnél. Innen a koronázás illetve a felkenés egyfajta
szentségnek is tekintendő. Tehát a felkenéssel mintegy „átlényegül" az
uralkodó, azaz más minőségű személlyé válik, az egyháziakhoz lesz ha­
sonlatossá. Nem véletlenül a címük a későbbi oklevelekben a: „sacratis-
sima maiestes", azaz szentséges felség. Ily módon az egyházi minőség­
gel is bíró uralkodó természetesen gyakorolhat egyfajta többlet hatalmat
az egyház felett, hiszen maga is qausi clericus. E két koncepció együtte­
se megalapozza a birtokadományozási joggal együtt a frank uralkodók, il­
letve utódaik a németrómai császárok invesztitúra jogát.

126
 A frank császárok és a örököseik a német-római császárok valamint a
pápai hatalom viszonya a 9. és 10. században nagy változáson megy
keresztül. Nagy Károlynál és közvetlen utódainál még folyamatosan a
császári supremácia érvényesült. Ez intézményesen is kifejezésre jut.
Egyrészt egy állandó egyházi személy a frank császári udvarban az
archicapellanus, akinek fő feladata a császár és a pápa közötti kapcsolat
biztosítása. Ugyanakkor Rómában is állandóan tartózkodnak frank csá­
szári megbízottak, akik adott esetben nemcsak ellenőrzik a pápai ha­
talmat, de meghallgatják a szentszék elleni panaszokat és kivizsgálják
azokat. Sőt az ő feladatuk a pápaválasztásban való közreműködés, és a
császár érdekeinek képviselete a kiválasztott személlyel kapcsolatban.
Ők veszik ki a hűségesküt is a császár nevében a megválasztott pápától.
Tehát a gyakorlatban Nyugaton is készen áll az államegyháziság, ha ez
még nem is nevezhető cezaropapizmusnak.
Közben az egyház csendben készülődik a viszonyok megváltoztatására.
Hiszen nyilvánvalóan érzékeli Nagy Károly utódainak viszályaiból a politi­
kai hatalom átmeneti meggyengülését. 809-849 között készülhetett példá­
ul az egykori Sevilla-i püspök Szent Izidor nevére egyháziak által hamisított
ún. Ál-Izidori gyűjtemény, amelynek fontos tétele a római szék elsőbbségé­
nek hangoztatása, amellett pedig már az egyházi hatalom supremáciáját
hirdeti a világi hatalom felett. Az ugyanezen időben uralkodó I. Miklós pápa
az, aki először tiarát (triregnum) hord és császári jelvényeket visel. Többek
között máig pápai kiváltságnak számít a püspököket megillető görbe pász­
torbot helyett az egyenes pásztorbot (pedum rectum) használata és a hí­
vőktől megillette a korai időkben a lábcsók (adoratio) alkalmazása. A világi
uralkodókéra emlékeztető korona, a királyi jogarral szintén párhuzamba ál­
lítható egyenes pásztorbot a világi hatalmi szimbolika másolására utal.
(Megjegyeznénk, hogy az egyetemes egyházfejlődésben e jelenség
másutt is megfigyelhető. Így a speciális okok miatt az Antiochiai patriar­
chátustól függetlenséget elnyerő ciprusi egyház, friss autonómiáját csá­
szári támogatással tovább erősíti. Ennek során kiváltságként nyeri Ciprus
érseke a bizánci császártól, hogy egyházi ünnepeken az érsek is bíbor kö­
penyt viselhet (akárcsak a császár), pásztorbot helyett pedig kezében a
birodalmi jogart hordhatja. Azaz külső viseletében is inkább a világi ural­
kodóra semmint egy korabeli egyházfőre emlékeztet. Állam és egyház
szimbiózisában ez egy természetes folyamatnak látszik, hiszen a nyugat-
európai királykoronázásokon az uralkodó koronázási öltönye viszont egy­
re inkább egy püspöki ornátusra hasonlít. Ilyen példákat ismerünk a
német császárok koronázási öltözékével kapcsolatban, de a magyar kirá­
lyok koronázási ruhája is egy főpapi ruházat utánzása, ahogy azt korabe­
li egyházi források megjegyzik.)

127
 A 900-as évek első felében tovább erősödik a nyugati egyház függetle­
nedése a világi hatalomtól. Az ekkor élt reimsi érsek, Hinkmár oklevélgyűj­
teményében már a királyi hatalom isteni eredetének tagadásáig is eljut.
Ezzel Hinkmár megteremti az eszmei alapot a későbbi „kétkard" eszme
hatalomelméleti kialakításához.
Viszont a Karolingok kihalása után hosszú belviszályok során a frank
birodalom keleti részében trónra kerülő szász dinasztia megerősíti az
uralkodói hatalmat. Sőt Madarász Henrik fia I. Ottó 962-ben már német-
római császárrá koronáztatja magát a pápával. Mivel a pápa kérésére, az
ő megsegítésére ment Rómába, így a pápa nem tagadhatta meg Ottótól a
koronázást. Ottó kihasználva a helyzeti fölényét kiadja híres oklevelét az
Ottoniánium-ot. Ez ismét lerögzíti, hogy a pápát csak azután lehet megko­
ronázni, hogy letette a hűségesküt a német-római császárnak. El kellett
ismernie azt is a pápának, hogy a császárnak Rómában ismét működhet­
nek állandó megbízottai, akiknek a pápai kormányzat felett ellenőrzési jo­
guk van. Tehát az ezredforduló ismét a világi hatalom megerősödését
hozta meg az egyház felett, de csak átmenetileg.

III. Az egyházállamiság és bukása

A fentiekben jeleztük az egyházi hatalomváltásra való csendes készü­

lődést. E folyamat további eleme a 900-as években Cluny híres kolostorá­
ból elinduló reformmozgalom. Ezen egyházi megújulási törekvés a közfel­
fogással ellentétben nemcsak a szerzetesi életre terjedt ki. A Cluny-ek a
világi papságot is meg akarták reformálni. Terveikből az egyik máig mara­
dandó, a papi nőtlenség, a coelibatus bevezetése a világi papság köré­
ben. Ugyanakkor felfogásuk szerint a világi papság éppen elvilágiasodott
életmódja miatt nem alkalmas az egyházkormányzásra. Helyettük, így a
püspökök és esperesek helyett a szerzetesekre, illetve a monostori háló­
zatra, pontosabban azok vezetőire, az apátokra kell bízni az egyházkor­
mányzást. Ehhez egyik fontos érvük volt, hogy az apátokat a szerzetesi
közösség választja, a világi hatalom által kinevezett püspökökkel szem­
ben. Bár a Cluny mozgalom ezen utóbbi terve - nyilván a nagyobb hatal­
mú világi egyház szervezet miatt - megbukott, mégis tevékenységük
hatásaként sikerült szorosabbra zárni az egyház sorait. Valószínűleg e
törekvés hatására kezd majd előtérbe kerülni a világi egyházszervezet
vezető tisztségeinél a korábbi kinevezés helyett a „canonica electio", a ká­
noni választás gyakorlata, azaz amikor egy egyházi testület választja meg
és nem világi uralkodó nevezi ki a püspököt, érseket.

128
 Két fontos változás is jelzi az ezredforduló után, hogy elindult az egyház
az invesztitúra harc útján. Az egyik a pápaválasztás szabályainak a meg­
változtatása. 1059-ben a lateráni zsinat kimondta, hogy ezentúl a római
nép közfelkiáltása helyett a római nép képviselői, a bíborosok választják
meg a pápát conclave-ban. Bár a császár ellenőrzési jogát meghagyják a
választás felett, de a megválasztott pápát már nem annullálhatja.
(NB. ennek ellenére a források szerint még Ferenc József is, mint a né­
met-római császárok jogutóda gyakorolta a vétójogot, mégpedig eredmé­
nyesen a conclave-ban).
Továbblépésként az 1073-ban pápává választott VII. Gergely 1074-ben
adta ki a „Dictatus papae" című okmányát, amely tulajdonképpen az
Ottoniánum ellenpárja. Ebben éppen az „idoneitas"-ra alapítva meghirde­
ti, hogy joga van a pápának a császárt letenni, ha trónjára alkalmatlannak
találja. Ismét kiemelik, hogy csak a pápa használhat császári jelvényeket.
A világi hatalom felett a kirobbanó invesztitúra harcban győzedelmes­
kedő pápaság újabb elmélettel támasztja alá a világi hatalom ellenőrzési
jogát. Meghirdetik az ún. „két kard" elméletét. E szerint az isten az e vilá­
gi hatalmat Krisztus földi helytartójára a pápára ruházta át, mégpedig két
kard formájában. Az egyik a lelki hatalom (potestas in spiritualibus), amely
megmarad a pápánál, míg a másik a világi hatalom (potestas in tempora-
libus), amit a pápa tovább adott a földi uralkodóknak. Ám az átruházás jo­
gán, isteni megbízatásból ellenőrizheti a pápa a földi hatalom világiak ál­
tal történő gyakorlását, s a vétőket elítélheti. Ez az elv, a potestas directa
in temporalibus, tulajdonképpen az egyházállamiság rögzülését jelenti.
A gyakorlatban ezt csak erősíti az a tény, hogy egy sor kisebb-nagyobb
európai állam hűbéri függésbe kényszerül a pápától, például még Anglia
is hűbéradót fizet, de Szicília, Horvátország, Dánia, Lengyelország egy
időre szintén a hűbéresek sorát szaporítja. Ez a világi hűbéresekkel is lát­
ványosan kibővülő pápai hatalom már valóban alkalmasnak tartotta ma­
gát a világi ügyekbe történő aktív beavatkozásra, uralkodók excommuni-
kálására, trónöröklési kérdésekben való ítélkezésre.
Tovább erősítik az egyházállamiság érvényrejutását a katonai lovag­
rendek megjelenése, azok irányításának a Szentszék alá rendelése.
Legkifejezőbb formája e tendenciának a keresztes háborúk eredménye­
ként létrejövő közel-keleti keresztyén államok, különösen a Jeruzsálemi
Királyság. Itt az eredeti tervek szerint a jeruzsálemi pátriárka funkcionált
volna quasi államfőként, s a jeruzsálemi király illetve hűbéresei - így a
tripolisi gróf, az Antiocheia-i fejedelem, és az Edessa-i gróf - a pátriárka,
illetve rajta keresztül a pápa vazallusaként, tehát nem teljes szuverénként
kormányozhatták volna államaikat. Az első jeruzsálemi királyok energikus
egyéniségéből következően a pátriárka kísérletei ellenére is ez a terv zá-

129
tonyra futott. Így azután a később létrejövő Konstantinápolyi Latin Csá­
szárság, illetve a Ciprusi Királyság esetében már nem próbálják megismé­
telni azok egyházi vazallusi státusát.
Ám az egyházállamiság kezdetektől fogva vereségre volt ítélve. Ez
külső politikai és belső egyházi oldalról egyaránt bekövetkezik. Egyrészt a
Francia Királyság akciója Róma ellen, ami a pápák Avignoni fogságával
(1307-1377) zárult, eleve lehetetlenné tette az egyházállamiság folytatá­
sát. Ugyanetájban, 1338-ban a német választófejedelmek szintén kijelen­
tik, hogy a császár választás csak az ő hozzájárulásuktól függ, az ő sza­
vazatukkal érvényes, azaz a császár a pápától függetlenül nyeri el hatal­
mát. Alig száz évre rá meg is szűnik a császárok római koronázása.
Másrészt belső egyházi változások is lehetetlenné teszik az egyházál­
lamiság felújítását. Maga az Avignon-i fogságot követő nyugati egyház­
szakadás eleve megkérdőjelezi magát a pápai hatalmat is. A Konstanz-i
zsinaton a francia kánonjogászok által meghirdetett „conciliarismus" elve,
már az egyházon belül is a zsinat elsőbbségét és bíráskodási jogát fogal­
mazza meg a pápa felett. Az egykori pápai supremácia elenyészését pe­
dig a gyakorlatban legjobban biztosította a pápaválasztás elve. Tudniillik
az említett 1059-es lateráni zsinat szabályain rögzülő pápaválasztási gya­
korlat során - már az Avignon-i fogság idején - a pápaválasztó bíborosok
választási feltételeket fogalmaznak meg a leendő pápa számára. Ezzel az
eredeti pápai hatalmat a minimumra szorítják, s a bíborosi testületet teszik
meg de facto az egyházkormányzat vezetőjévé, amely testületben a pápa
csak primus inter pares. Mindezek a változások már előrevetítik a száz év­
vel későbbi reformáció győzelmét.
Szükséges megemlíteni, hogy a reformáció kezdeteinél pontosan újra
megfogalmazódnak a fenti elvek, mind a két kard elmélete, mind pedig
a conciliarismus elvének elsődlegessége a pápai hatalommal szemben.
A reformációt közel sem reformeri szándékkal elkezdő Luther Márton ele­
inte csak a búcsúcédulák árusítása ellen emeli fel a szavát, annak teoló­
giai alapját vitatja. A híres korabeli versike szerint ugyanis: „Mikor a pénz
ládikába hullik, a lélek a tűzből menten kiugrik." Luther a „kegyelemből va­
ló üdvözülés" tanát hirdeti (aminek a folytatása lesz Kálvin János praedes-
tinatios tanítása), ennek látja csak bibliai és teológiai alapját, azaz a bűnök
pénzen való megváltása teológiailag hamis és értékelhetetlen. Ez ellen
emeli fel a szavát Márton atya, egyébként pedig magát jó hívőnek, rendes
szerzetesnek tartja.
Amikor a szentszék és egyes német egyházi vezetők fellépést sürget­
nek Luther tanításaival szemben, akkor maga Luther először az egyete­
mes egyház képviselőihez akart fordulni, hiszen a pápa nem isteni jogon
feje az egyháznak - vallja Luther. Az egyetemes zsinaté a legfőbb hata-

130
lom, s a pápa csak a zsinat első szolgája. Így ehhez a testülethez kívánt
apellálni, amidőn a római követek a búcsúk, illetve a cédulák árusításának
teológiai tagadása miatt pápa ellenességgel vádolták.
A következő lépésben pedig Luther látva az egyetemes zsinat egybehí-
vási nehézségeit úgy gondolja, hogy az egyházi viták eldöntésében, illet­
ve az egyház jó útra térítésében a világi hatalomhoz fordul. A kutatások
szerint - a „Német nemzet nemességéhez" szóló 1520-ban készített pole­
mikus írásában - felszólította: „Németország fejedelmeit és magisztrátu­
sait, hogy hivatali tisztségükkel élve reformálják meg az egyházat." E re-
formálási jogot pedig arra alapítja, hogy a világi uralkodók is Istentől kap­
ták elhivatásukat az uralkodásra, így joguk és kötelességük fellépni népük
megvédése érdekében az egyház túlkapásaival szemben. Tehát látható,
hogy a conciliarismus tanítása mellett tulajdonképpen még a két kard el­
mélet is szervesen jelen van Luther korában, csak azt az addigi római ma­
gyarázatokkal ellentétesen akarják értelmezni, azaz válsághelyzetben a
világi hatalom joga és kötelessége az egyházi reform előmozdítása.
Ugyanakkor történetileg nem is hiteltelen a lutheri koncepció, hiszen az
1414-es konstanzi zsinatot is a császár hívta össze az egyházszakadás
megszüntetésére, s jelentős szerepe volt a zsinat eredményességében.
Tehát egy történetileg már sikeresen alkalmazott megoldást ajánlott az
egyházi reform megvalósítására. Ezért is lehetett tanítása gyorsan terjedő
és látványos. Ám ebben rejlik mozgalmának kompromisszumos jellege is.
Hiszen a lutheri reformációt követő államokban nem történik más kezdet­
ben, mint az újításokkal mereven szemben álló római szentszéket meg­
fosztják az adott nemzeti egyház feletti jogosítványaitól, s a pápai jogha­
tóságot behelyettesítik a világi uralkodó egyházi főhatóságával, amit
„Landes-kirchenregiment"-nek neveznek. Így ezen országokban a dog­
matikai újítások mellett legfeljebb az egyházi vagyon saecularisatio-ja kö­
vetkezik be, de az egyházszervezet fő elemei továbbra is megmaradnak,
így az egyházmegyei beosztás, az episcopális szervezet stb. Lényeges
egyházszervezeti módosulások csak Kálvin Jánosnak az ún. Genfi egy­
házalkotmányát követően figyelhetők meg Európa-szerte.

IV. Az egyházi állam kormányzása

1. A pápai állam létrejötte

Az egyházi állam kezdeteiben a Kis Pipin féle 756-os adományozásra

tekint vissza. Ekkor a bizánci birodalom Észak-Itáliában még létező birto­
kait az ún. Ravennai exarchatust - Velence kivételével - a frankok elfog-

131
lalják, s azt a pápának adományozzák. Ezek a pápai itáliai birtokok: 1. hu­
szonkét város valamint az ún. Pentapolis vagy ötváros; 2. ehhez járult a
már korábban is pápai fennhatóság alatt álló Róma város és környéke, a
Ducatus Romanus; 3. később még néhány területtel bővült ez az állam­
alakulat, közülük legfontosabb az ún. Matilda örökség, amely tkp. a Tos-
cana-i őrgrófságot (az ókori Etruriát) jelentette, amit Matilda tusciai őrgróf­
nő 1077-es végrendeletében hagyományozott a Szentszékre.
E három területegyüttest nevezték Patrimonium Sancti Petri-nek, s fe­
lette gyakoroltak a római pápák világi uralkodókhoz hasonló kormányzati
jogokat egészen 1870-ig. Mivel a pápák államuk létrejöttét egy külső ural­
kodó adományozásának köszönhették, így a korabeli szokások szerint
tkp. a pápa egyúttal a frank uralkodó hűbérese is lett. E hűbériség jogán
érvényesítettek azután a frank, majd német császárok felügyeletet a pá­
paválasztások felett.
Már jeleztük a pápák függetlenedési törekvéseit a világi hatalomtól. En­
nek egyik eszköze lett a pápai állam területe adományozásának történe­
tében bekövetkezett tudatos „csúsztatás". A Szentszék ugyanis a császá­
ri függéstől szabadulandó azt kezdte hirdetni, hogy világi birtokait még az
egykori szent császártól, Nagy Konstantinustól kapta. Konstantin császár,
mint a keresztyénség közismert támogatója, a Boszporusz parti új fővá­
rosba költözve át Róma városát, ottani palotáit, s itáliai birtokai nagy ré­
szét a pápáknak adományozta. E teória hitelessé tételére oklevelet hami­
sítottak, az ún. Konstantinus féle donatióról szólót. Mivel ezt bevezették
az ún. Ál-Izidori egyházi kánongyűjteménybe, így az több száz éven át ál­
talánosan elfogadottá vált, amíg a történeti kutatások be nem bizonyítot­
ták annak koholt voltát. Viszont az oklevél a neki szánt szerepét sikeresen
betöltötte, amennyiben a hitelesség látszatával támogatta a pápai udvar
függetlenedési törekvéseit a német császári hatalommal szemben.
Megjegyzendő, hogy nem tartoztak a szorosabban vett egyházi állam
fogalmába a Szentszék hűbéri függésében lévő világi hatalmak. Bár ezek
az országok illetve uralkodóik, a pápának mint elsősorban szintén világi
uralkodónak, s nem mint egyházfőnek voltak a hűbéresei. Belső saját kor­
mányzatukat változatlanul megőrizték, s a Szentszék irányába hűbéradó
fizetésével fejezték ki függőségüket, amit a Szentszék szokásos pénzügy-
igazgatási szervezete adminisztrált. Ezek az országok: Szicília-Nápoly,
Horvátország, Anglia, Dánia, Lengyelország.

132
2. Az egyházi állam kormányzása

A jelzett területek kormányzásában a főszerepet természetesen a pápa és

tanácsadó testülete, a Bíborosi Kollégium játszotta. Ám a tényleges pápai
állam kormányzatára elkülönült igazgatási szervezetet hoztak létre, ami
szükségszerűen egyes pontokon összefonódott az egyetemes egyház­
szervezet irányításával is, különösen pénzügyi tekintetben. Az egyház irá­
nyítására Rómában létrehívott központi szerveket együttesen régtől fogva
Curia Romana-nak nevezték. (Maga a név, curia romana az angol szár­
mazású Hadrianus pápa - 1154-59 - nevéhez köthető, aki a királyi udva­
rok mintájára akarta berendezni az addig eléggé klerikus hagyományok­
kal terhelt pápai udvart) Közülük is régiségüknél fogva kiemelkednek a
Dataria Apostolica és Sacra Rota Romana, mint a Szentszék főbb bírói
testületei, illetve a Cancellaria Apostolica vagy Apostoli iroda, amely a
bulla formájában megjelenő pápai ügyiratokat adta ki, és kezelte a pápai
levéltárat, élén a vicecancellariussal. Különösen a Rota és a Cancellaria,
illetve később a Signatura Justitiae bírtak komolyabb befolyással az egy­
házi állam kormányzatára is.
A szervezeti struktúra állandósulásának nem kedvezett, hogy a pápák
nem mindig tartották udvarukat Rómában, majd az ún. Avignoni fogság
idején mintegy száz éven át Itálián kívül tartózkodtak. Jellemző, hogy a
curia szerveinek átstrukturálása éppen az Avignoni fogság végére esik.
Nyilvánvaló, hogy a Rómába visszatérő pápai udvar többlet feladat elé ke­
rült, hiszen Róma város, illetve a pápai állam kormányzatával közelről kel­
lett megbirkóznia. Mindez lehetővé tette, hogy világos különbséget tegye­
nek az egyetemes egyház irányító szervei illetve a pápai állam, beleértve
Róma városát is, kormányzása között.
Az 1357-es Constitutiones Egidiane véglegesítette és egységesítette a
Patrimonium Sancti Petriben történetileg kialakult különböző kormányzati
megoldásokat. A pápai állam kormányzata területileg két csoportra osz­
lott: Róma városa illetve az egyes tartományok vagy provinciák. A kor­
mányzat élén az Apostoli Kamara, elsődlegesen pénzügyi feladatokra
szervezett, testülete állt. Vezetője a fő Camerlengo (cardinalis camera-
rius) vagy főkamarás mester. Kormányzati szerepét kidomborítja, hogy
egészen az újkorig a pápai szék üresedése esetén a Camerlengo válto­
zatlanul vezette a pápai állam közigazgatását, továbbá három másik bí-
bornokkal, az ún. capita ordinummal ellátta a Szentszék, illetve az egye­
temes egyház halaszthatatlan kormányzati teendőit. Mint az egyházi ál­
lam vezetője, a Camerlengo bírt a pápai államban a pápa után a legna­
gyobb terjedelmű bírói joghatósággal. Helyettese a Vice-camerlengo,
vagy alkamarásmester, aki közvetlen Róma város irányítását látta el.

133
 Területileg a pápai államot provinciákra és további kisebb egységekre
osztották fel. A tartományi igazgatás vezetői: rektorok, gubernatorok,
legatusok vagy vicariusok voltak. Hatáskörük az egyes tisztségeknél
különbözőképpen korlátozott. E korlátozások legfontosabbika, hogy a
tartományi pénzügyek függetlenítve voltak a kormányzói tisztségektől.
A provinciák pénzügyeit ugyanis mindenkor az Apostoli Kamarának a tar­
tományba küldött hivatalnoka vezette, saját notariussal saját nevében kel­
tezett iratokat és saját pecséttel erősítette meg. A tartományi pénzügyi
tisztviselő vagy kamarai hivatalnok csak az Apostoli Kamarának tartozott
felelősséggel.
További korlátozást jelentett, ha a tartomány élén rektor állt. Rektor
ugyanis egyházi perekben nem bírt jurisdictios jogosítvánnyal, azt csak
legatus vagy vicarius gyakorolhatta. Így rektorok esetében külön tartomá­
nyi egyházügyi bizottság látta el a provinciabeli szentszéki perekben való
bíráskodást.
A tartományi kormányzók hatásköre kormányzati tekintetben a fenti
kivételektől eltekintve általános jellegű volt. Nemcsak a végrehajtó hata­
lommal rendelkeztek, hanem V. Márton pápa (1417-31) reformjáig a tar­
tományi rendi gyűlések egybehívásának joga is megillette őket. Hatáskör­
ükbe tartozott, szintén az V. Márton féle reformig, saját tartományi tisztvi­
selőik kinevezésének a joga is. (NB. A hagyomány szerint Fráter György
nagyváradi püspököt is ilyen tartományi kormányzónak szánta a pápai ál­
lamban a Szentszék, amidőn politikai tevékenységét befejezni látszott
Magyarországon az 1552-es országegyesítéssel.)
A tartományi tisztviselők közül külön kiemelendők a procurator fisci
vagy procurator camere, akik az Apostoli Kamara megbízásából látták el
a Szentszék illetve a Kamara jogainak védelmét az adott tartományban.
Tevékenységükben szintén notariusok segítették őket. Külön igazságügyi
végrehajtó szervezetet hoztak létre a bírósági ítéletek realizálására. E tes­
tületek élén a marsall állt.
A központi igazgatás főnöke, ahogy említettük a Camerlengo volt,
mindaddig amíg ki nem alakult a pápai államban is az államtitkári tisztség,
a secratario státus, mégpedig a XVII. században. Addig a Camerlengo a
pápai állam irányítója, a pápa fő tanácsadója, a pápai írásbeli ügyintézés
főnöke, a kincstár feje, a pápai hadsereg parancsnoka, interregnum idején
a folyamatos kormányzás vezetője. Tevékenységének fontosságát jelzi,
hogy míg a szentszéki bíróságok a pápai széküresedéskor beszüntetik
működésüket az új pápa beiktatásáig, addig a Camerlengo kormányzati
ténykedéseivel éppen a folyamatosságot biztosítja és jelképezi.
Legfontosabb szerv a pápai államban a pénzügyigazgatás testülete a
Kamara vagy Kincstár. Ez kollegiális testületként működött a Camerlengo

134
vezetésével. Tagjai a „domini de camera" nevezetű papokból állt, akik ki­
lencen voltak, az élükön dékánnal. A domini de camera, tehát a kamarai
papok mellett ott találjuk a vice camerariust, továbbá a thesurariust vagy
kincstárnokot. Utóbbiak a testület döntéseinél a kamarai papokkal együtt
bírtak szavazati joggal. Később még bővült e kör a szegények ügyvédjé­
vel, a kincstár ügyvédjével vagy procuratorával és az alkincstárnokkal,
akik csak tanácskozási joggal vettek részt az Apostoli Kamara ülésein.
A tényleges mindennapi pénzügyi munkában a consiliarii vagy assistentes
camere nevezetű pénzügyi főtisztviselők működtek még közre, akik a pá­
pai állam bevételeit és kiadásait egyaránt kezelték az alárendelt hivatalno­
kokkal, a notariusokkal. Megjegyzendő, hogy a pápai állam vezető
tisztviselői ekkor már rendszeresen egyetemet végzett jogászok voltak.
Az Apostoli Kamara fontosságát növelte, hogy a pápai állam a közis­
mert bevételein túl sómonopóliummal is rendelkezett, aminek adminiszt­
rálására szintén külön hálózat létesült az ún. conduttori közreműködésé­
vel. Hasznothajtó tevékenység volt a kereskedelem felügyelete ill. az
ezért fizetett díj is a Szentszék számára.
Az Apostoli Kamara pénzügyi szakértelme hamar kiemelkedik, hiszen
egész Európát átfogta a Szentszék pénzügyi tevékenysége. Ezt előse­
gítette, hogy a világi államok pénzügyeinél korábban differenciálják a
belső pénzügyigazgatást. A Róma városi hagyományokat tovább éltetve
külön szekciókat alakítanak ki az egyes fontos élelmiszerek adminisztrá­
lására (gabona ügy, hús ügy), nemkülönben a vizi kereskedelem kontrol­
lálására, illetve az egyes közmunkák központi irányítására. E hatékony­
ságnak köszönhető, hogy a kamarai igazgatás egyes elemei viszonylag
korán megjelennek egyes európai államokban is, így az angol Treasury
szervezetében vagy a burgundiai állam pénzügyeinek központi összehan­
golásában.
1587-ben, párhuzamosan a Tridenti zsinat bezárásával, illetve a nagy
egyházi kodifikáció a Corpus Juris Canonici (első CIC) megjelenésével
V. Sixtus hozzákezdett a szentszék központi kormányzatának átalakí­
tásához.
Számos régi hivatalt meghagyott: a) Igazságügyi hatóságokat (Rota,
Camera, Signatura); b) Kegyelmi hatóságokat (Dataria, Signatura gratiae,
Poenitentiaria); c) Kezelési hatóságokat (Cancellaria, Secretaria bre-
vium); d) Politikai hatóságokat (sectretaria status).
Tekintettel a korban Európa-szerte megjelenő adminisztrációs újításra,
a kollegiális hatóságokra, V. Sixtus is egy sor ügy intézésére külön testü­
leteket állított fel, a congregatio-kat, amelyek azután bár számos változá­
son mentek át, de napjainkig ezen testületek intézik a Szentszék ügyeinek
zömét. Közülük többet az egyházi állam kormányzatának segítésére léte-

135
sítettek, de többségük az egyetemes egyházszervezet kiszolgálására lé­
tesült. E congregatiok élére előbb-utóbb bíborosok kerültek, akik megfe­
lelő súllyal tudták képviselni ügyágazatukat a Curia központi kormányza­
tában. Kollegiális működésük, így referens előadó az ügy előkészítésére,
személyenkénti szavazás, ahol az elnök csak primus inter pares stb.
nagyban hozzájárultak a curiai igazgatás modernizációjához, illetve a re­
formáció viharai között a katolikus egyház kormányzatának stabilitásához.
E testületi kormányzás azonban csak a végrehajtás során érvényesült.
A korban ekkor még mindenütt virágzó rendi gyűlések a Curia kormány­
zatában sohasem kerültek bevezetésre. Bár a pápai állam egyes provin­
ciáiban működtek tartományi rendi gyűlések, ám központi szinten ilyet
sohasem hoztak létre. Igaz, hogy a bővülő létszámú bíborosi kollégium
consistorialis üléseivel egyfajta testületi döntést reprezentált központi
szinten, de a világiak bevonásával is működtetett rendi gyűlések politikai
erejét nem pótolhatta. Különös sajátossága az egyházi állam kormányza­
tának, hogy éppen a congregatiok intézményesítésétől kezdve figyelhető
meg a világiak látványos háttérbe szorulása a clericusok javára az egyhá­
zi állam kormányzásában, azaz a modern értelmű bürokrácia kialakításá­
nak hiánya. E két kormányzati hiányosság nagyban hozzájárult ahhoz,
hogy az újkorral együttjáró polgári átalakulás, és a nemzetállamok kiala­
kulása időszakában az egyházi állam Itáliában nem tudott kohéziós erőt
kifejteni, s a félsziget törpe államait egyesíteni. Így 1870-ben szükségsze­
rű bukásra lett ítélve.

136
 8. fejezet

A KÖZÉPKORI VÁROSOK

I. A városok kialakulása

„Az európai városok együtt születtek Európával - állítja Leonardo Bene-

volo -, és bizonyos értelemben általuk született meg Európa. Ha Európa
mint önálló történelmi egység létezik, az talán leginkább a városoknak
köszönhető." Kétségtelen, s ez következik a fenti megállapításból, hogy a
középkori Európa társadalom-, és jogtörténetét akár a város-, illetve a
városjog-fejlődés vizsgálata alapján is meg lehet írni. A város, mint sajá­
tos politikai, társadalmi és jogi képződmény - tér és idő függvényében el­
helyezve - nagy mértékben befolyásolta környezetét. A városok - Bibó
István görög antikvitást idéző szavai nyomán -, mint a „szabadság kis kö­
rei" lehetőségeikhez képest aktívan formálták és alakították mindazt, amit
úgy hívunk: történelem.
A várostörténettel foglalkozó kutatók megegyeznek abban, hogy a kora
középkori város históriájára nézve a források köre meglehetősen szűkös.
Ez összefüggött azzal, hogy a Nyugatrómai Birodalom összeomlása utáni
néhány évszázad - a népvándorlások kora - nem igazán kedvezett a
városfejlődésnek. A városok egy része egyszerűen elnéptelenedett, s el­
vesztette korábbi gazdasági s társadalmi jelentőségét. A középkor e korai
szakaszát okkal nevezte Zimányi Vera a negatív urbanizáció időszaká­
nak. Ugyanakkor a dialektika jegyében azt is meg kell jegyezni, hogy a
népvándorlás okozta riadalom nem egy nyugat-európai település eseté­
ben a védművek megerősítését vonta maga után. Vagyis éppenséggel a
kiszámíthatatlan és változó politikai, hatalmi viszonyok lendítették ki a vá­
rost a történelmi holtpontról. A mainzi polgárok - példának okáért - oly­
annyira féltek a pogány támadóktól, hogy helyreállították a római kori fal-
maradványokat. A népvándorlás tehát akaratlanul is hatott a városfejlő­
désre, aminek következtében egyes, római időkre visszatekintő közpon­
tok, lassan ugyan, de „magukhoz tértek".

137
 Hajnal István meglátása szerint a nyugat-európai középkori városok a
XII. század táján indultak fejlődésnek, addig „mintha csak az antik romok
között" tengődtek volna. Attól kezdve viszont „gomba módra bújnak elő a
föld társadalmából a városkák." Az új várostípusok megjelenése ekkortól
érzékelhető - elsősorban - Itáliában és Flandriában. Ugyancsak Hajnal
mutatott rá arra, hogy a „bourgeois" kifejezés elsőként 1007-ben szerepelt
a francia forrásokban.
Más kutatók véleménye szerint a fellendülés korszaka már valamivel
korábban, a X-XI. század táján kezdődött meg. A várostörténet szocioló­
giai vonatkozásai helyett Lewis Mumford a jogtörténeti aspektusra helye­
zi a hangsúlyt. Ettől az időszaktól kezdődően ugyanis a városmozgalmak
jelentkezésének lehetünk tanúi, vagyis annak, „miként váltak régi városi
települések többé-kevésbé önkormányzattal rendelkező városokká, s ho­
gyan alakítottak ki új településeket a hűbérúr fennhatósága alatt, hogyan
ruházták fel ezeket kiváltságokkal és jogokkal, melyek kézművesek és
kereskedők csoportjait állandó letelepülésre késztette."
A fenti folyamatok több tényezővel is összefüggtek. A gazdaságtörténé­
szek egy csoportja a fellendülést elsősorban a regionális és távolsági ke­
reskedelem virágzásával hozta összefüggésbe. Nézetük szerint ugyanis a
kereskedelemnek ez a fajtája biztonságos, erődített központok nélkül el­
képzelhetetlen lett volna. Vagyis annak érdekében, hogy biztonságos kö­
rülmények között lehessen lebonyolítani az árucserét erődített, falakkal és
tornyokkal körülvett települések megjelenésére volt szükség. A társada­
lomtudósok egy másik része viszont azon az állásponton volt, hogy a vá­
rosok kialakulása, illetve a már létezők megerősödése következtében in­
dult fejlődésnek a távolsági kereskedelem. Nem tisztünk igazságot oszta­
nunk e kérdésben, ám egy tényt mindenképp rögzíthetünk, hiszen ebben
konszenzus látszik: azok a települések városiasodtak nagyobb eséllyel,
amelyek megszerezték a vásártartás jogát. A vásártartás privilégiuma
egyéb jogosítványok megszerzésével párosulhatott. Ezek sorába tarto­
zott természetesen a falépítés jogának elnyerése. A vásárok, vagyis az
áruforgalom eredményessége nagy mértékben függött a biztonság foká­
tól. Ezt a törekvést tükrözi Arnold, Köln érsekének 1144-es rendelete,
amely a vásárok békessége és nyugalma érdekében falak és bástyák épí­
tését irányozta elő. A falépítés joga az itáliai térségben a szabadság jel­
képe volt. IV. Henrik 1184-ben, a konstanzi békében a szabad itáliai váro­
sokat a falépítés jogával ruházta fel. A fallal övezettség azonban nemcsak
a külső támadás ellen nyújthatott hathatós, fizikai védelmet, hanem egy új,
politikai funkciót is betölthetett. A fal ugyanis a városon belüli, politikai sza­
badságot is védelmezte.

138
 A városok kialakulása, illetve fejlődése egy sor további gazdasági, poli­
tikai, kulturális és földrajzi körülménytől függhetett. A városfejlődés egyik
előfeltételeként a mezőgazdaság termelékenységének növekedésére is
szokás hivatkozni, ugyanis ez tette lehetővé a nem mezőgazdaságból élő
- városi foglalkozású - népesség ellátását, élelmezését. Ösztönzőleg hat-
hatott egy település várossá fejlődéséhez, ha egyházi központ volt egyút­
tal. Az egyház ugyanis nemcsak a lelki élet kormányzását látta el, hanem
- kiterjedt birtokainak köszönhetően - világi közigazgatási funkciókkal is
rendelkezett.
A folyók, illetve a tenger közelsége - tehát bizonyos kedvező földrajzi
adottságok megléte - szintén ösztönzőleg hatott a városfejlődésre. (Lát­
szólag paradox módon a kedvezőtlen földrajzi körülmények is serkenthet­
ték a városok kialakulását, illetve fejlődését. Az Alpok hágói övezte észak-
itáliai részeket a dél-német térséggel a tiroli Innsbruck kötötte össze,
amely - lévén az egyetlen biztonságos helyi útvonal mentén terült el - a
távolsági kereskedelem központjává vált. Az Itáliai-félsziget középkori vá­
rosállamainak egy része - élen a Velencei Köztársasággal - a tengernek,
illetve a tenger közelségének köszönhette gazdasági potenciáját, s politi­
kai hatalmát. Évszázadokon keresztül élt egyúttal a mediterrán térségben
a „mare nostrum" („a mi tengerünk") fogalma. A római időket idéző kifeje­
zés azt sugallta, hogy a Földközi-tenger partvidékére egyedül és kizárólag
Róma tarthat igényt. A „mare nostrum" fogalma azonban jóval túlélte a ró­
mai birodalom bukását, s a régi hatalmát és dicsőségét idéző eszmét az
itáliai városok tartották életben - a maguk számára. Az Appenin-félsziget
tengeri és szárazföldi kereskedelemből élő városainak azonban a XIII.
századtól meg kellett barátkozniuk a gondolattal, hogy valós, vagy vélt
gazdasági privilégiumaik veszélybe kerültek. A „veszély" északi irányból
érkezett. Az Északi-, és a Balti-tenger partján ugyanis megjelent a poten­
ciális versenytárs, a javarészt újonnan alapított és széleskörű szabadsá­
gokkal rendelkező, majdani Hanza-városok képében. A Hanza-városok
szövetségét egyébként a Lübeck és Hamburg között 1241-ben kötött
szerződés alapozta meg.
A középkor évszázadai során a város sokféle elnevezésével találkoz­
hatunk: burgus, cite, civitas, locus, oppidum, urbs, villa stb. Mindezek a ki­
fejezések más és más földrajzi térségben és tartalommal jelentkeztek. Jo­
gi szempontból a városok többféleképp csoportosíthatók. A középkori né­
met város háromféle jogi státusszal rendelkezhetett, attól függően, hogy
kinek a fennhatósága alá tartozott. Így megkülönböztettek császári, püs­
pöki és fejedelmi (földesúri) várost. A legszélesebb körű, s egészen a XIX.
század utolsó harmadáig megőrzött autonómiával azok a birodalmi váro­
sok tartoztak, amelyek közé nem egy nagy múltú Hanza-város is tartozott.

139
A középkori magyarországi városok ugyanígy többféle jogi kategóriába
tartozhattak: megkülönböztettek pl. szabad királyi városokat, püspöki
fennhatóság alá tartozó városokat, bányavárosokat és mezővárosokat.
A korabeli jogfelfogás igyekezett szabatosan választ adni arra a kérdés­
re, mely település tekinthető jogi szempontból városnak. A XII. század vé­
gén kialakuló magdeburgi városjog tömör definícióval válaszol a kérdésre:
a város „olyan jogi szervezet, melynek keretén belül az egyesek nem sa­
ját hasznukat, hanem a városnak, a köznek a hasznát keresik." Eszerint a
megközelítés szerint a város legfontosabb ismérve az, hogy az indivi­
duummal szemben a kollektívumra helyezi a hangsúlyt. A közösségi ér­
dek előbbre való az egyéni érdeknél. A város, a maga intézményeivel ezt
az eszményt hivatott megvalósítani. A német irodalomban másféle defini-
álási kísérlettel is találkozunk. A későbbi német jogfelfogás szerint ugyan­
is az a település formálhatott igényt a városi státus megszerzésére, amely
- Johannes Gelnhausen 1366-os munkája szerint - legalább a következő
privilégiumokkal rendelkezett. Az adott település kiváltságai között szere­
pelnie kell a vásártartás jogának, ezenkívül szervezett jurisdictióval, va­
gyis igazságszolgáltatással kell rendelkeznie, végezetül falakkal és véd-
művekkel legyen megerősítve. A gazdasági és közjogi ismérvek irányába
történő hangsúlyeltolódás többirányú változásokat érzékeltet. A vásártar­
tás joga a gazdasági összefüggéseket emeli ki, míg a szervezett juris-
dictio a szuverenitás igényét juttatja kifejezésre. Az összehasonlítás ked­
véért idézzünk fel egy korabeli magyar jogforrást is. Werbőczy István
1514-ben megjelent Hármaskönyve szerint a város „házaknak szükséges
falakkal és bástyákkal körülvett sokasága, amely a jó és tisztességes
megélésre kiváltságolva van."
E feltételek azonban nem minden földrajzi és politikai régióban érvé­
nyesültek egyformán. A lombardiai városok egynémelyike ugyanis a
VIII—IX. század fordulóján saját püspökeire ruházta át az igazságszolgál­
tatás jogát, ettől azonban még nem kérdőjeleződött meg város mivoltuk.

Összegezve tehát, mely általános kritériumok tekinthetők a város, mint

jogi szerveződés fő ismérveinek:
a) a város kivívta a városi terület felett való teljes tulajdonjogot
b) saját joghatósággal rendelkezik
c) egységes városi jog vonatkozik a polgárok összességére
d) rendelkezik a „megengedhető" célokra való szabad egyesülés
és szövetkezés jogával.

140
II. A városi polgárjog

A városok jogára vonatkozó legalapvetőbb jogforrások az ún. városi jog­

könyvek voltak. A német térségben több városi jogkönyv vívott ki nagy te­
kintélyt magának. E hatás abban mutatható ki leginkább, hogy sok város
vette át, adoptálta egy bizonyos város jogát. Két városi jogkönyvet kell
megemlítenünk a XII. század végéről, amelyek jelentősen befolyásolták
közeli, s távoli térségük városjogait. Az 1180 körül kialakuló magdeburgi
városjog nemcsak német földön, hanem Cseh-, és Morvaországban, de
még a távoli Lengyelországban is hatást gyakorolt, hiszen Krakkó város
joga is merített belőle. (Egyébként Buda város 1421-es jogkönyve is utal
a magdeburgira.) A lübecki városjog az észak-német térségen kívül a Bal­
tikumban volt hatással a városjog-fejlődésre. A távolsági kereskedelemre
berendezkedő, zömmel észak-német Hanza-városok - telepeikkel együtt
összlétszámuk megközelítette a kétszázat - sokat merítettek a lübecki vá­
rosjogból. Magdeburg város joga - mutat rá Kajtár István - 83, Lübeck pe­
dig 42 városra volt hatással. (Hasonló tendencia egyébként francia és an­
gol jogterületen egyaránt tapasztalható volt.) E két város példája alapján
beszélhetünk anya-, és leányváros kapcsolatról. Egy város joga követen­
dő mintául szolgált mások számára. (Az anya-, és leányváros közötti kap­
csolatra jellemző, hogy az igazságszolgáltatás terén az anyaváros jelent­
hette a fellebbviteli fórumot.) A fennálló jogi (s nemegyszer gazdasági)
kapcsolatok nyomán alakultak ki az ún. városi jogcsaládok.
Egy adott város joga - különösen a német területeken - nem függetle­
níthette magát a tartományi jogtól. Az erre vonatkozó jogtörténeti kutatá­
sok megállapították, hogy a Sváb-, illetve a Szász Tükröt igen sok város
esetében szubszidárius jogként alkalmazták.
A városi jogkönyvekben többféle típusú jogszabállyal találkozhatunk.
Mindenekelőtt az a kiváltság-, privilégium-, vagy alapítólevél tartozott ide,
amely a város jogállására irányadó legalapvetőbb rendelkezéseket tartal­
mazta. Ennek terjedelme és tartalma az adományozótól (uralkodótól,
vagy tartományúrtól) függött. A jogszabályok következő csoportját a váro­
si magisztrátusok által hozott statutumok alkották. A városok saját életük­
re vonatkozóan belső szabályokat alkothattak. E statutumokba foglalták a
legkülönbözőbb jogterületekre vonatkozó anyagi-, és eljárásjogi normá­
kat. Végezetül a városi szokásjogot kell megemlítenünk, amely a joggya­
korlat révén került be a városi jogkönyvekbe.
A város, mint jogi és politikai entitás jelentősége azonban csak lakója, a
polgár által teljesedhetett ki. A városlakó polgár realizálta mindazokat a
szabadságokat és immunitásokat, amelyeket a város kivívott magának.
A városlakó kereskedő, vagy ipari foglalkozást űző, céhekbe tömörülő pol-

141
gár több néven volt ismeretes a középkorban: illethették őt pl. civis, bur-
gensis vagy Bürger elnevezéssel. Nem minden városlakó részesedhetett
azonban egyformán a polgárjog előnyeiből, jóllehet önmagában az a tény,
hogy valaki meghatározott ideig folyamatosan egy adott város lakosa volt,
nagyfokú szabadsággal járt együtt. A jól ismert mondás, miszerint „a váro­
si levegő szabaddá tesz", a középkor folyamán a személyes szabadság
megszerzésének egyik lehetséges módja volt. Nem egy város privilégium-
levele rögzítette ennek lehetőségét. Így történt ez a német Goslar város
részére II. Frigyes által 1219-ben adományozott kiváltságlevélben is: „Ha
... valaki idegen az említett városba költözik, ott egy évet és egy napot el­
tölt és ezenközben senki azzal nem vádolta és rá nem bizonyította, ő ma­
ga pedig nem vallotta, hogy előzőleg szolgaállapotú volt, a többi polgárral
közös szabadságot élvezzen." (Regensburg polgárai ennél jóval szigo­
rúbb, 10 évig tartó várakozási időt írtak elő.) A városlakó polgár jogi szem-
pontból három kategóriába volt sorolható. A legszélesebb körű jogosítvá­
nyokkal természetesen a teljes jogú polgárok rendelkeztek. Őket követték
a nem teljes jogú polgárok (akik csak bizonyos jogokkal, így a letelepedés
szabadságával rendelkeztek) s végül az idegenek, akik az „idegenjog"
vagy a „vendégjog" hatálya alá tartoztak (idegeneknek vagy vendégeknek
tekintették pl. sok helyen a zsidókat).
A teljes jogú polgárjog elnyerését gyakran - és érthető módon - szigo­
rú előfeltételekhez kötötték. A nehezen megszerzett városi szabadságot
ugyanis nem osztották bőkezűen. Az egyik általános előfeltétel a megha­
tározott ideig tartó egyhelyben lakás volt. A XIII. század folyamán a velen­
ceiek a teljes jogú polgárjog megszerzéséhez 25 évi helyben lakást írtak
elő. Marseilles a XVI. században kevésé volt szigorú e tekintetben, hiszen
csak 10 évi ottlakást írt elő. Ezenkívül egyéb feltételeket is szabtak, így
például a kérelmezőnek a városban ingatlannal kellett rendelkeznie, de
olykor még azt is elvárták, hogy a kérelmező felesége szintén városbeli la­
kos legyen (pl. Marseilles esetében). A német városjog szerint a XIII. szá­
zadban csak az lehetett egy város teljes jogú polgára, aki a város hatósá­
gán kívül nem állt másnak a jurisdictiója alatt.
Néhány illusztratív adat jól bizonyítja, hogy nem adományozták nagyvo­
nalúan a polgárjogot. A német térségben jegyzéket vezettek a polgárjogot
elnyert személyekről és családtagjaikról (Bürgerbuch). A XIV. század kö­
zépső évtizedeiben Ravensburgban - családtagokkal együtt - évente át­
lagosan 38-40 személy kapott polgárjogot. Koblenzben a XV. század utol­
só harmadában még ennél is kevesebben, átlagosan 11-12-en jutottak
polgárjoghoz. A nehezen megszerzett polgárjogot azonban - időszako­
san vagy véglegesen - könnyen el lehetett veszteni. Breslau város joga
hosszasan sorolja azokat a körülményeket, amelyek bizonyítottsága ese-

142
tén bárki eljátszhatta polgárjogát. Ezek közé tartozott a léha, dologtalan,
haszontalan életvitel, de az is, ha valaki a városi tanácsot nyilvánosan sér­
tegeti, szidalmazza, vele szemben engedetlenséget tanúsít.

Melyek voltak azok a legjellemzőbb előjogok, amelyeket oly féltékenyen

őriztek a városi polgárok:
1. a városi polgárt megillette a személyes szabadság. Ez - legalábbis
elvben - személyes fizikai és jogi védettséget jelentett mindenféle külső
beavatkozóval szemben.
2. politikai jogokkal rendelkezett, ami leginkább aktív, illetve passzív vá­
lasztójogban manifesztálódott. Azaz, bizonyos feltételek megléte esetén
választhatott, s esetleg még őt magát is megválaszthatták bizonyos tiszt­
ségre,
3. megillette a jobbágyi szolgáltatások alóli mentesség,
4. teljes vagy részleges vámmentességet élvezhetett,
5. ingatlanszerzési jogosultsága volt,
6. megfelelő indok nélkül nem foszthatták meg személyes szabadsá­
gától,
7. végrendelkezési joga volt,
8. fegyverviselési joggal rendelkezhetett.

Ezekre a szabadságjogokra joggal lehetett féltékeny a városi polgár, hi­

szen csak kivételes gazdasági és társadalmi helyzetének köszönhetően
rendelkezett e jogosítványokkal. Nem véletlenül jellemezte egyébként
Henri Pirenne a középkori városok politikáját a „szent önzés" kifejezéssel,
ugyanis a nehezen megszerzett szabadságra sok irányból néztek ellensé­
gesen és irigykedve, s maguk a városok sem osztották meg szívesen má­
sokkal jogaikat (gondoljunk csak a németalföldi városok Jacob van
Artevelde vezetésével történt XIV. század közepi felkelésére).

A városi polgárt megillető jogok természetesen bizonyos kötelezettsé­

gekkel jártak együtt. Ezek közül az alábbiak minősültek a legfontosabbnak:
1. a városi polgár adófizetésre volt köteles,
2. szükség esetén hadat kellett viselnie, tehát katonáskodási feladatai
voltak,
3. ezzel összfüggésben fegyveres őrszolgálatot is el kellett látnia a vá­
ros falai védelmében,
4. részt kellett vállalnia a közmunkákban.

Közismert, a középkori nyugat-európai városi életben a céhek (arti,

Zunfte, guilds, gilde) igen meghatározó szerepet játszottak. A céhek gaz-

143
dasági szerepének növekedésével párhuzamosan közéleti tekintélyük is
növekedett. Ennek megfelelően a városok életében jelentős társadalmi és
politikai szerepet töltöttek be a céhek képviselői. Bizonyos korszakokban
és régiókban szorosan összefonódott a céhes rendszer és a városvezetés
(miként ezt majd Firenze városszervezeténél látni fogjuk). A céhek jelen­
tősége, városi társadalomban elfoglalt helye a teljes jogú polgárjog elnye­
résénél is szerepet játszott a XIV-XV. századi német városokban, ameny-
nyiben a céhes tagság megléte kedvező hatással lehetett a döntésre.

III. Városigazgatás - városi önkormányzat

A középkori város és a városi polgár szabadságait a település önkor­

mányzata juttatta kifejezésre. Emiatt szükséges áttekinteni egy-egy tér­
ség, vagy város szervezeti felépítését. A német városok szabadsága kez­
detben leginkább annak a hatalomnak a megszorításában állt, amelyet a
városi tiszttartó (advocatus) az uralkodó vagy a tartományúr nevében gya­
korolt. Ez abban nyert kifejezést, hogy a városi ügyeket választott esküd­
tek (schöppen) irányították. Később mellőzték a tiszttartókat, s helyükbe a
polgármesterek kerültek. A schöppen-ek testülete pedig városi magisztrá­
tussá, tanáccsá alakult át. A XII. században Strassburg - ekkor püspöki
fennhatóság alatt álló város - a következő tisztviselőkkel kormányozta
ügyeit: rendelkezett egy bíróval (Schulheeis), várgróffal, vámszedővel és
pénzverő mesterrel. Mindegyiket a püspök nevezte ki. Az északi terüle­
teken lévő Hanza-városok ennél jóval jelentékenyebb önkormányzattal
rendelkeztek, nem is beszélve azokról a birodalmi városokról, amelyek
egészen a XIX. századig megőrizhették kiváltságos helyzetüket. A német
térség városaira jellemző, hogy a város jogi, igazgatási és politikai hatókö­
re nemigen terjedt túl a falakon kívüli területekre. Ez azt is jelentette, hogy
a városi jog és a területi jog egymás mellett (olykor egymás ellenében)
érvényesült.
Az itáliai városok önkormányzata (comune) a némettől több vonatko­
zásban is eltért. Ez részben azzal függött össze, hogy az itáliai városok
fejlődése inkább jellemezhető a szerves, „organikus" jelzővel, mint a ró­
mai birodalom fennhatóságától távolabb eső német térség számos váro­
sa. A másik különbség pedig abban ragadható meg, hogy az itáliai térség
városai jogi, igazgatási és politikai hatóköre gyakran terjedt ki a falakon kí­
vüli térségre is. A városok (városköztársaságok) közül elsőként a firenzei
köztársaság XIV-XV. századi önkormányzatára hívjuk fel a figyelmet. Ge­
nova és Velence mellett Firenze az észak-itáliai térség egyik legjelentő­
sebb kisállama volt. Gazdasági, politikai és szellemi virágkorát szintén a

144
XIV-XV. században élte. A firenzei comune alapján jól kirajzolódik az ön­
kormányzat és a céhes rendszer szoros összefonódása.
A középkori városok és a céhes élet közötti kapcsolatokra többen is
felhívják a figyelmünket. A várostörténet jeles ismerője, Lewis Mumford
állapította meg, hogy „a céh voltaképpen a középkori várossal együtt
emelkedett, s vele együtt bukott el; nem volt egyéb, mint a város gazdasá­
gi vetülete, amiként a város sem volt egyéb, mint a céh társadalmi és poli­
tikai vetülete."
Firenze város élén egy kilenc főből - prior-ból - álló testület állt, ame­
lyet signoriá-nak neveztek. Ez a testület volt Firenze kormánya. A priori
testület tagjait a 30 évnél idősebb céhes polgárok közül választották.
A polgárok neveit nyolc bőrzsákba helyezték el. E bőrzsákokat egy temp­
lomba vitték, ahol külön szertartás keretében, kéthavonta kisorsolták a pri­
ori testületekbe kerülők neveit. A signoria élén a köztársaság ideiglenes
zászlótartója, a gonfaloniere állt. A signoria törvénykezési és külpolitikai
jogosítványait két további, választott testülettel osztotta meg: a Tizenkét
Derék Ember Tanácsával és a tizenhat Zászlótartó Tanácsával. Időről-
időre egyéb testületeket is felállítottak, pl. a katonai kérdésekben illetékes
Tizek Haditanácsát, vagy a gazdasági ügyekkel foglalkozó Hatok Keres­
kedelmi Tanácsát. A városi önkormányzat munkájában egyéb tisztségvi­
selők is közreműködtek: pl. kancellár, jegyző. A bíráskodás jogköre a
főbírót, a podesztá-t illette meg. Az itáliai városokat általában az jellemez­
te - s ez alól Firenze sem volt kivétel -, hogy a főbírói hatalmat nem saját
polgárára ruházta. Ebben ugyanis a pártatlanság és az összeférhetetlen­
ség garanciáját látták.
A velencei köztársaság a firenzeinél arisztokratikusabb berendezkedé­
sű volt. A köztársaság élén a doge állt, aki választás útján került e magas
méltóságba. Munkáját az ún. hercegi tanács segítette. Természetesen
Velence is rendelkezett kollektív önkormányzati testületekkel. Ilyen volt a
rendkívül magas létszámú - ennélfogva alacsony hatékonyságú - nagy­
tanács, de felállították ezen kívül a szenátust, a negyvenek tanácsát is.
Az itáliai városok közigazgatását további sajátosságok jellemezték. Ezt
példázza a luccai comune néhány szervezeti sajátossága. A város élén a
kilenc választott főből álló priori testület, az Öregek Tanácsa állt, mely két
hónapig volt hivatalban. Az elsősorban vagyonkezeléssel megbízott Har­
minchatok Tanácsát hat hónapra választották, míg a törvényhozó hatal­
mat is betöltő hetvenkét fős Nagytanács egy évig maradhatott hivatalban.
A középkori magyar város élén a polgárok gyűlése által választott bíró
(judex, judex cives), vagy polgármester állott. Az esküdtekkel (maiores),
vagy tanácsosokkal (senatores) együtt ők alkották a városi tanácsot
(magistratus, senatus). A városi tanács elsősorban igazgatási és gazda-

145
sági kérdésekkel foglalkozott. Ezen kívül a polgári és büntető igazságszol­
gáltatás is feladatkörébe tartozott. A tanács munkájában és a városi élet
vezetésében egyes tisztviselők is szerepet játszottak (városkapitány,
jegyző).
A város azonban nemcsak mint politikai és jogi testület érdemel figyel­
met, a középkori város ugyanis ösztönzőleg, lendítőleg hatott a jogfejlő­
désre is. A főként kereskedelemből és iparból megélő polgárság számára
ugyanis túlságosan szűknek bizonyultak a hagyományos anyagi és eljá­
rási jog keretei. A kereskedelmi élet gyorsabb, szakszerűbb anyagi és
eljárási szabályozást igényelt. Ennek köszönhetően alakult ki legkésőbb a
- XI. század kezdetén - a kereskedelmi jog, a jus mercatorum. A keres­
kedelmi jog a kereskedői jogból (jus negotiale) alakult ki. Egy jogvitát ak­
kor tekinthettek kereskedőinek, ha az a kereskedői szokásjog körül alakult
ki. A kezdetleges kereskedelmi jog a gyakorlat során kialakult ún. nemzet-
közi szokásjogot tartalmazta, amelyet a kereskedők egymás közötti vi­
szonylatban fogadtak el - választott döntőbírák előtt - és alkalmaztak.
A középkor nyugat-európai város lakossága - néhány esettől eltekint­
ve - nem volt kiemelkedően magas létszámú. Kivételesnek számított,
hogy Párizsnak és Londonnak a XIII—XIV. században már több mint
200 000, illetve 100 000 lakosa volt. Firenze, illetve Velence lélekszáma a
XV. században ár megközelítette a bűvös 100 000-et. A XV. század köze­
pén Frankfurt mindössze 8800, Nürnberg kb. 20 000 lakossal rendelke­
zett. Köln 40 000 polgárával már kifejezetten a nagyvárosok sorába tarto­
zott. A német térség sok száz városának a lakossága azonban alig halad­
ta meg a 2000 lelket.
A középkori város nehézkesen, körülményesen alakult ki. Az igencsak
különböző - még egy adott államon belül is gyakran eltérő - gazdasági,
politikai s társadalmi feltételek a városok sokféle típusát hívták életre.
Jelentősége azonban messze túlmutatott e kezdeti nehézségeken. A vá­
ros falai között kikristályosodott jogi és közigazgatási intézmények, a vá­
rosi autonómia keretei példát szolgáltattak a későbbi korok politikai és jo­
gi megoldásainak. „A középkori városok nemcsak magukban véve, mint
az akkori városélet, azaz a társadalmi élet nemesebb irányának bölcsője
- írta mintegy százhúsz évvel ezelőtt Wenzel Gusztáv -, hanem azért is
fontosak, mert ez Európa későbbi politikai és közjogi átalakulásának lett
kiindulási pontja."

146
 9. fejezet

HŰBÉRISÉG, RENDISÉG, ABSZOLUTIZMUS

I. A hűbériség rendszere

A hűbériség klasszikus formában a német-római birodalom területén

alakult ki. Ezt a korábban már jelzett bonyolult társadalmi, gazdasági
fejlődés segítette elő. Az itt kialakuló differenciált, mélységeiben tagolt, hi­
erarchikus rendszer nemcsak a többi európai állam számára szolgált min­
tául, de megmerevedése nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a német terü­
leteken a rendiség csak tartományi szinten fejlődhetett ki, míg birodalmi
szervezettségében csökevényesen élt. Ugyanakkor fontos jelenség, hogy
emiatt a hűbériség a nyugati párhuzamokhoz képest nagyon sokáig fenn­
maradt, egészen az 1800-as évekig találkozhatunk például hűbériségből
eredő perekkel.
A hűbériség, mint a társadalom szerkezetét meghatározó hierarchikus
rendszer csak a társadalom felsőbb rétegei földbirtoklási viszonyaiban
található meg, míg a társadalom jelentős számát adó parasztság és pol­
gárság vonatkozásában ez a szisztéma nem létezett. Alapvető eleme a
magasabb szinten álló földbirtokos által földjének továbbadása egy alatta
szolgálatot vállaló számára ún. hűbérbe. A földbirtokot átadót hívták hű­
bérúrnak, míg az azt elfogadót kezdetben „vassus"-nak, majd vazallus­
nak. A tipikus forma szerint a vazallus is továbbadta a birtokot ún. alvazal-
lusának.
Ez a klasszikusnak számító hármasság - hűbérúr, vazallus, alvazal-
lus - az általános a nyugat-európai országokban, de a német rendszer en­
nél mélységeiben tagoltabb. Ott a Sváb Tükör szabályai szerint az első
három osztályt: a) császár, b) egyházi fejedelmek, c) világi fejedelmek,
vagy tartományurak alkották. Ezen előkelő csoportot követték a náluk lé­
nyegesen alacsonyabban álló d) „freiherr"-ek, akik elsősorban grófok és
bárók voltak, illetve e) a „mittelfrei" nevezetű kategória, a tulajdonképpeni
középnemesség. Rangfokozatban tőlük is lényegesen alacsonyabban áll-

147
tak a f) lovagok, illetve a g) ministerialisok. (Ez az ún. hadipajzs rendszer,
ami elsősorban a hierarchiába rendezettek egymás iránti katonáskodási
kötelezettségét jelentette.)
E rendszer fontos szabálya, hogy mindenki csak a felette állótól fogad­
hatott el hűbért, különben elveszítette hűbérképességét. Lehetőség volt
arra is, hogy különböző hűbéruraktól fogadjon el valaki hűbért, így ugyan-
azon hűbéres más és más minőségben szerepelhetett a különböző hűbér-
be adók vonatkozásában. Így például a Dijonban székelő burgundi herceg
saját hercegsége, Burgundia okán a francia király hűbérese volt, míg a
Rajnán túli burgund grófság birtokában a német-római császárnak lett hű­
bérese birodalmi grófi rangban.
Fontos szabály volt továbbá, hogy a hierarchikus sor legalján állók más­
nak már nem adhatták tovább hűbérüket. Az is állandó normának minő­
sült, hogy a „hűbéresem hűbérese nem az én hűbéresem", azaz a legfőbb
hűbérúr csak a közvetlen nagyhűbéresein keresztül utasíthatta, s nem
közvetlenül az alatta álló kisebb hűbéreseket, akik pedig az eredetileg ál­
tala hűbérbe adott birtokot használták további átadások útján. Ez a sza­
bály feltétlenül megmerevítette a rendszert. Különösen így volt ez a né­
met-római birodalomban. Ugyanakkor Angliában, majd Franciaországban
is sikerült keresztül törni ezt az elvet, s különösen Franciaországban Fü­
löp Ágost óta a hűbéreseknek elsősorban a korona és a király iránti hűségi
kötelezettségét hangsúlyozták.(Hasonló a rendszer, bár kevésbé differen­
ciált volt a hűbéri lánc, a lengyel és magyar középkori királyságokban is,
ahol szintén a korona iránti hűség volt az elsődleges.) Ez mobilabbá tette
a némettel szemben ezeket a hűbéri rendszereket, s egyúttal lehetőséget
is adott a rendiség mielőbbi kialakítására.
Eredetét tekintve a hűbériséget két intézményre szokta visszavezetni a
jogtörténet tudománya. Egyrészt a késő római korban az ismeretes barbár
betörések okozta bizonytalanságok következtében a birtokos középréte­
geknél elterjedt egy-egy hatalmasabb védelme alá helyezés, illetve ennek
felajánlása vagyonával együtt. Ennek során a felajánlkozó az elfogadás
után mindjárt vissza is kapta vagyonát a személyi függés illetve védelem
fejében. Ezt az aktust hívták „commendatío"-nak.
A másik gyökere a hűbériségnek a barbár királyságok katonai vezetői­
nél figyelhető meg. Az ő kíséretüket, a „comitatus"-t fiatal szabad harco­
sok alkották, akik uruktól szolgálatuk fejében nemcsak tartást és ajándé­
kokat kaphattak, hanem gyakorta ideiglenes adományként földbirtokot is.
E két intézmény: a commendatio, illetve a comitatus tagjainak adott bene­
ficiális adomány együttese vezethetett el távlataiban a hűbéri rendszer­
hez, aminek alapja az eleinte ideiglenes jelleggel adott birtok, a benefi-
cium, amit ennek örökölhetővé válása után már feudumnak neveztek.

148
 A hűbéri kapcsolat szimbolikus aktusok sorával jött létre. Ezen eljárás
folyamán a hűbéres előtt letérdelő és felajánlkozó vazallust, a hűbérúr
magához emeli, felajánlkozását elfogadja, amit esküvel pecsételnek meg.
A hűbéressé válás egyfajta szerződést jelentett a korabeli jogfelfogás a
hűbéri jog szerint, s ebből jogok és kötelezettségek egyaránt származtak
mind a hűbérúrra, mind vazallusára.
A vazallus oldaláról ez azt jelentette, hogy „consilium"-mal, azaz ta­
nácsadással tartozott urának. Ez tartalmában a hűbérúr hívására annak
udvarában való megjelenést és politikai kérdésekben való tanácsadási
kötelezettséget jelentett. Ugyanezen hűbérúr kérésére bírótársként is köz­
reműködtek a hűbérúr bíróságában.
Másik fő kötelezettségük a hűbérúr katonai erővel való megsegítése az
„auxilium". A hűbéri jog pontosan előírta, hogy az átadott hűbér függvé­
nyében mekkora katonai erővel, így hány csatlóssal, vezetéklóval s mi­
lyen fegyverekkel kell a hűbérúr hívására harcba indulniuk.
További szimbolikus kötelezettségeik is voltak a vazallusoknak a hűbér­
úr irányába. Így első fiának lovaggá ütésében közreműködést, első leánya
férjhez adásának segítését, ami mindig ajándékozási kötelezettséget
jelentett. Ezeknél fontosabbá vált a gyakori háborúskodások miatt fog­
ságba esése esetén a kiváltásban való közreműködés. Ez jelenthette
önmaga túszként való felajánlását ura helyett vagy a váltságdíjhoz való
hozzájárulást.
Az már a hűbériség bomlásának a jele, hogy az eredetileg férfiak szol­
gálatára épülő hűbért egy idő után nők is megkaphatták. Ezt hívták „feu-
dum femininum"-nak, aminek lényeges sajátossága, hogy az auxiliumot
más teljesíti a női hűbéres helyett, vagy azt eleve pénzen válthatják meg.
Ezzel függhet össze, hogy a feudum femininum már leányágon is örököl­
hető volt.
Ugyanakkor a hűbérúr oldaláról is megfogalmazott a hűbéri jog kötele­
zettségeket. Elsősorban is köteles volt megvédeni vazallusát. Ez nem­
csak a fegyveres segítségadást jelentette katonai támadás esetén, ha­
nem a vazallus jogi védelmét is el kellett láttatnia. Így többször is beszél­
nek arról okmányok, hogy a vazallust bíróságok előtt hűbérura vagy an­
nak megbízottja képviseli. A vazallus károkozása esetén is sűrűn a hűbér­
úr állt helyt alárendeltjéért.
A másik fő kötelessége a hűbérúrnak a vazallus ellátása. Ezt eleinte ud­
varában biztosította számára, s csak később válik általánossá a közvetlen
ellátás helyett földbirtok átadása.
Mivel a hűbéri viszony egyfajta szerződés, így annak megsértése ese­
tén bírósághoz lehetett fordulni. Ha a vazallus sértette meg, akkor mindig
csak azonos jogállású hűbéresek ítélkezhettek felette. Többek között ez

149
okozza mind Franciaországban, mind Angliában a legelőkelőbbeknek az
ún. pairek bíróságainak a kialakulását. Ha hűbérúr sértette meg a vi­
szonyt, akkor a legfőbb hűbérúr bírósága ítélhetett felette. Különösen
Franciaországban találkozunk ilyen esetekkel, amikor az uralkodó az erő­
szakos központosítás szellemében a hatalmasabb hűbérurak elleni vazal-
lusi panaszokat kihasználva bíráskodik hűbéri perekben. Ha a hűbérúr hi­
básnak találtatott, akkor birtokát elkobozták a korona számára.

II. A rendiség társadalmi háttere

A korai feudális társadalomban a földbirtok illetve földhasználati viszo­

nyok, éppen a társadalom földcentrikussága miatt alapvetően meghatáro­
zók voltak. A XI—XII. századra látványosan két részre oszlott minden hű­
bérúr és vazallus birtoka a használat szempontjából.
A kisebb, de a földesúr számára meghatározó, mert általa közvetlenül
műveltetett birtok a „terra condominata", azaz az aliódium volt. Ezt az egy­
kori felszabadított szolgák illetve utódaik művelték, a megtermelt termék
jelentős részét beszolgáltatva, személyükben pedig a felszabadítás után
is lekötve a földesúrhoz. Tehát szabadon nem költözködhettek. Rend­
szerint közvetlenül az úr udvara vagy villája mellett éltek és terményeik
szolgáltak az úr és udvartartása, így többek között az ott élő vazallusok
eltartására. A kezdetleges viszonyokkal függ össze, hogy ha a földesúr
udvara hirtelen megnépesedett, például több vazallust fogadott fel, akkor
sem növelték a terra condominatát művelők szolgáltatási terheit, hanem
inkább a területet bővítették ki, ahová újabb kötött státusu személyeket te­
lepítettek.
A másik a nagyobb területű földesúri föld, ami akár a birtokos földjeinek
nyolcvan százalékát is jelenthette, volt a „terra mansionata", azaz a jobbá­
gyi használatra kiadott vagy a mansiokra osztott föld. E terület művelői el­
lentétben a fentiekkel személyükben szabadok voltak, hiszen gyakran az
ún. precaristák utódai voltak és csak meghatározott termény szolgáltatás­
sal tartoztak a birtok műveléséért uruknak.
Fenti használati viszonyokban lényeges változást jelentett amikor a
terra condominata-n élők számbeli utánpótlására megszűntek a lehetősé­
gek. Tudniillik ezeket a személyeket eleinte a vikingekkel, magyarokkal,
szlávokkal és másokkal folytatott háborúk során szerezték be a nyugat-
európaiak. E háborúk megszűnte automatikusan az ilyenfajta emberforrás
elapadását is jelentette. Így a földbirtokosok máról holnapra felszámolták
a terra condominata-kat, s az ott megmaradók egy részét is inkább szét­
telepítették mansiokra. Viszont a terra mansionata-n élők szolgáltatásait

150
egy új teherrel, a munkaszolgáltatással, a robottal növelték. Ezen munka­
szolgálattal műveltették meg a megmaradó közvetlen földesúri használa­
tú földeket. Az így kialakuló személyében szabad, de munkaszolgálattal is
megterhelt egységesülő jobbágyság különböző megmozdulásokban je­
lezte elégedetlenségét.
Az előbbi jelenségekkel párhuzamosan lényeges változások következ­
tek be az agrárium általános működtetésében. Itt különböző technikai újí­
tások is szerepet játszottak, a három nyomásos gazdálkodás stb. megje­
lenése mellett. A fokozódó mezőgazdasági többlettermék hozzájárult a
nyugat-európai gazdaság általános javulásához. Így több évszázad után
újra megjelent az 1200-as évek Itáliájában az értékálló aranypénz.
A pénzforgalom növekedése nyomán egyre inkább divatozott a szolgálta­
tások pénzre való átváltása is. Ez minden szinten tapasztalható jelenség
volt. Így a hűbéri viszonyban, különösen az egyháziak között válik gyako­
rivá a fegyveres szolgálatok pénzben való megváltása. De hasonlóra ösz­
tönzi a jobbágyot is földesura.
Ezek az új követelések többirányú válságfolyamatok elindítói. Így legal­
só szinten az 1300-as évek nagy parasztháborúi, illetve azok kiváltó okai.
Közülük is kiemelkednek többek között a Jacquerie és a Watt Tyler féle
mozgalmak, amelyek végső hatásaikban csak az 1400-as években csen­
genek le. A folyamat összességében - a véres veszteségek ellenére is -
a jobbágyság helyzetének ha nem is javulását, de lényeges átalakulást
eredményezi. Ugyanis a jobbágy-földesúri viszony egyre inkább eltolódik
az eredeti szolgálati viszonyból a bérlet felé. Azaz a jobbágy végső soron
már a földesúr által is kimozdítható birtokáról, amit majd az 1500-as évek
Angliájának urai gyakorolnak előszeretettel. A jobbágy állapotból változó
mennyiségben kiszakadó nincstelen elemek csak egy részét képes fel­
szívni a növekvő városi ipar és kereskedelem, egy másik arra alkalma­
sabb része majd alapját képezi az európai zsoldos csapatoknak.
Feltűnő a változás a hűbéri viszonyokon belül is. Már jeleztük a francia
folyamatokat, amelyek összességében oda vezetnek, hogy általános elv­
ként mondják ki az 1200-as években, hogy a vazallusok illetve minden hű­
béres elsősorban a korona illetve a király irányába tartozik hűséggel. Ha­
sonlót tapasztalunk Angliában is, ahol a katonáskodási kötelezettség az
uralkodó és állama irányába végig fennmarad, sőt az angol nemesség,
akárcsak például a lengyel mindig köteles egyfajta katonáskodási adót is
fizetni királyának. Így az angol hűbéresek és a király közvetlen kapcsola­
ta megmarad. Mindezek párosulnak a már jelzett folyamatokkal, azaz a
hűbéri szolgáltatások pénzen való megváltásának növekvő tendenciájá­
val. Ezek együttesen a hűbéri kapcsolatok fellazulását jelentik Európa pe-

151
remterületein (Aragónia, Franciaország, Anglia, Lengyelország, Magyar-
ország stb.), ahol a hűbéri hierarchia egyébként sem szilárdult meg olyan
mélységekben mint a német birodalmi hűbérek láncolata.

III. A rendiség szervezete

A társadalmi struktúra jelzett átalakulása minden réteget erősen érintett, s

az előkelőnek számító nemesség, különösen a változásokban szegénye­
dő alsóbb rétegeik ugyanúgy elégedetlenkedtek, akárcsak a jobbágyok.
Ez kisebb-nagyobb turbulenciákhoz vezetett, illetve magával hozta a kü­
lönböző sérelmeket hangoztató rétegek politikai önszerveződését.
A szerveződés eszmei alapját az a középkori államfelfogás jelentette,
amely az ún. organikus államtan egyik válfajaként a kis sejtekből ún. „corpo-
ratiok"-ból felépülőnek mondta a társadalmat, illetve államot. Ilyen corpora-
tio lehetett a falu és város is vagy a tartomány, de ugyanilyennek tekintették
a természetes személyek mesterséges egyesületeit is. Kézenfekvőnek lát­
szott, hogy a társadalomban az azonos jogállású, azonos funkciójú és örök­
letes kiváltságokkal rendelkező csoportok alkossanak ilyen corporatiokat.
Az ezekre épülő újfajta társadalom szervezettség a rendiséget jelenti.
A rendi szerveződés a történeti példák szerint különböző szinteken zaj­
lott le. Első lépésben az azonos jogállású és funkciójú elemek szervezked­
tek. (NB. ilyen volt Magyarországon az 1200-as években az Aranybulla
mozgalom kapcsán fellépő serviensek önszerveződése.) Második lépés­
ben már egymással is szövetkeznek a különböző rendek. E rendi szövet­
kezéseknek színes válfajaival találkozhatunk a középkori Európában.
Erdélyben például Uniónak nevezik az ilyet, míg a lengyeleknél confoe-
derátioknak, spanyol területeken pedig hermandadoknak. Összességében
ezek a hasonló politikai érdekek szüleményei, s ezért is juthatnak el har­
madik fokozatban az uralkodóval szembeni együttes fellépéshez. Ez a fo­
lyamat pedig távlataiban a rendi gyűlések összehívását eredményezi.
A rendi gyűlések csoportosítását többen többféleképpen elvégezték.
Ilyen klasszikus osztályozást jelent az egy kamarás, két kamarás stb. típu­
sok. Különösen érdekes a történeti földrajzi megrajzolása ezeknek. Hi­
szen például a három kamarás típus a francia, a német illetve a cseh rendi
gyűlések jellemzője. Míg a peremterületek: Aragónia, Anglia, Lengyelor­
szág, Magyarország, Aquileia stb. rendszerint kétkamarásak. A differen­
ciált rendi szervezetet jelenti a tartományi rendi gyűlések megjelenése is,
amelyek típusosan egykamarásak. Különös, hogy Európa történeti köze­
pe Itália nélkülözi a rendi gyűléseket, s a német birodalmi gyűlés is elég
csökevényes végig egész fennállása alatt.

152
 Anélkül, hogy ezen szempont jelentőségét lebecsülnénk fontosnak tart­
juk a rendek osztályozást is megemlíteni, azaz kik számíthattak a rendek
közé. Hagyományosan az egyháziak alkotják az első helyet mindenütt.
Ennek jelentősége abban található, hogy legelőször az egyház szervezi
meg a maga corporatioit. Ebben szerepet játszik, hogy az egyháziak
coelibatusra kényszerítve nem rendelkeznek természetes családdal, így
quasi mesterséges úton szerveznek egy családot, azaz corporatiot önma­
gukból. Ezért ők a minta, hozzájuk igazodnak a nemesek sőt a városok is.
Általában elmondható a nemességről, hogy a gyakorlati két nagy csoport-
különbség ellenére - fő és köznemesség - sohasem rendelkeznek külön
rendi chartákkal, hanem mint egységes nemesség lépnek fel.
A városokról kiemeljük, hogy renddé szerveződésük, éppen uralkodói
kiváltságolásuk révén igen korán megindul. Gyakran előbb mint a neme­
seké, inkább az egyháziakkal egyidőben. Ehhez hozzájárulhat, hogy a vá­
ros is jogi személy, akárcsak az egyháziak testületei. Fontos tudni, hogy a
városok renddé szerveződése éles megosztottságot eredményez a váro­
sok között. Hiszen csak a leggazdagabbak érik el Európa szerte az orszá­
gos rendi státust, akár mint birodalmi városok, vagy szabad kikötők avagy
szabad királyi városok. A városok második csoportja, különösen Közép-
és Kelet-Európában az oppidumok mindvégig földesúri joghatóság alatt
maradnak.
Az európai rendi fejlődés kuriozitása, hogy egyes zártabb területeken,
ahol a feudalizálódás csak korlátozottan mehet végbe érdekes módon a
parasztság is meg tudja őrizni egykori szabad státusát. Sőt kedvező poli­
tikai körülmények esetén betagozódhatott az országos rendek sorába. Így
van ez a szomszédban Ausztriában, azután Tirolban és Svájcban, nemkü­
lönben Svédországban és Dániában. Egyes helyeken, így Svédország­
ban a feudalizmus fennállása alatt a szabad parasztság végig megtartja
önálló rendi státusát, mint a Riksdag egyik kúriája. Ehhez egyébként az is
hozzájárulhatott, hogy a paraszti kúria mindig az uralkodói akarat hűséges
támogatója volt.
Ahol aktív rendiséggel találkozunk ott előbb-utóbb kialakul az uralkodó­
tól független, a rendek által választott rendi elnök státusa. Ugyan különbö­
ző elnevezésekkel bírnak, de a magyar nádor, a holland rendek elnöke
stb. mind ugyanazon funkció, az uralkodóval szembeni rendi érdekek ma-
nifesztálására hívatott személyiség. Éppen státusából következően egyik
fő feladata az uralkodó és a rendek közötti közvetítés lesz, így személyé­
ben az úgynevezett rendi dualizmus testesül meg.
Működésüket tekintve a különböző rendi gyűlések közös jellemzője,
hogy tevékenységükkel az addig korlátlannak tűnő uralkodói hatalmat kor­
látozzák. De facto megoszlik a hatalom gyakorlás az uralkodó és a rendek

153
között, ezért is beszélnek e működés során a szakírók rendi dualizmus­
ról. A királyi jogok tényleges korlátozása pedig két fontos kérdésben feltű­
nő. Az egyik a pénzügyi kérdések. Általában a növekvő állami igényekhez
elégtelen kincstári bevételek kényszerítik az uralkodókat arra, hogy orszá­
gos rendi gyülekezeteket tartsanak. Egyes vélemények szerint ezt a régi
római jogi elv „ami mindenkit érint, az mindenkire tartozik" alapján teszik,
azaz adókivetést csak a rendi gyűlés hozzájárulásával eszközölhetnek az
uralkodók. Az adó kérdéshez azután több más jogosítvány is járulni fog.
Közülük leginkább - az egy Franciaországot leszámítva - a közös tör­
vényhozás, illetve jogalkotás emelkedik ki. Bár a törvények ezek után a
rendi gyűlés és az uralkodó alkudozásának eredményeként jelennek meg,
mégis megmarad az uralkodó egyedi jogalkotó hatalma is, amennyiben a
törvény alól változatlanul adhat egyedi kiváltságokat, úgynevezett privilé­
giumokat. Egyúttal az uralkodók jogászai kimunkálják a királyi rendeletek
alkotásának jogát, amely most már független a rendi ellenőrzéstől.
Bár a rendi gyűlések mindenütt uralkodói kezdeményezésre ülhetnek
össze, s elsősorban az uralkodó által javasolt kérdéseket vitatják meg. Ki­
alakul mégis a rendek azon jogosítványa, hogy a kormányzat részéről
őket ért sérelmeket, amiket a rendes bíróság útján nem érvényesíthetnek
ide hozzák a rendi gyűlések elé. Sőt, egy idő után ezek garanciális sza­
bályként is működnek, amennyiben ezen kérdések eldöntése nélkül más,
az uralkodó által javasoltakat nem hajlandóak tárgyalni e gyűlések. A ma­
gyarországi „gravamina et postulata" és a franciaországi panaszfüzetek
stb., mind-mind ezt a funkciót szolgálják. Egyedül a svéd rendiség kivétel,
ahol az abszolutizmusba hajló 1700-as évekbeli svéd kormányzattal
szemben felállítják az egyszemélyi panaszkodó, az ombudsman intézmé­
nyét. A rendi gyűlések ezen általános jellegével függ össze, hogy a felség­
sértési, tehát leggyakrabban ún. politikai perekben szintén a rendi gyűlé­
sek jó része bíráskodási jogosítványt nyer.

IV. Az abszolutizmus kezdetei és az abszolutizmus újításai

az államszervezetben

Az abszolutizmus gyökerei a kései rendiség, az ún. központosított rendi

monarchia korára vezethetők vissza. Ekkorra érnek be azok a fontos vál­
tozások, amiket a fentiekben már jeleztünk. Így a jobbágyi állapot sok he­
lyen a bérlő státusa irányába tolódik el, ami előbb-utóbb az agráriumban
dolgozók jelentős számának eltávolodását is eredményezi. Jól mutatják
ezt például a korabeli Anglia csavargó törvényei. Ugyanakkor növekvő
ipar és bővülő kereskedelem fokozza a társadalomban illetve a gazdaság-

154
ban a pénzmozgások fontosságát. A szolgáltatásokat, legyen szó földes­
úri, egyházi vagy állami adóról egyre inkább a régi természetbeni forma
helyett pénzben kérik. Márpedig a pénzszolgáltatás a különböző személyi
függőségi viszonyok teljes fellazulásához, távlataiban azok megszűnésé­
hez vezet.
Ebből a szempontból lényeges a hűbéri viszonyok keretében teljesített
katonáskodási kötelezettség szintén gyakori pénzzel való megváltása,
ami elsősorban az egyháziak és a városok körében terjed. Ez a mód
lehetőséget ad az uralkodóknak arra, hogy a hagyományos hűbéri hadse­
reg helyett új formával a zsoldos hadsereggel kísérletezzenek. A közpon­
tosított rendi monarchia államai közül csak azok tudnak kiemelkedni,
amelyek ezt a hadsereg reformot végre tudják hajtani. Merész Károly bur­
gundi herceg, I. Ferenc francia király, Aragóniai Ferdinánd, Hunyadi Má­
tyás és folytathatnánk még a sort. Mindnyájan nemcsak kiemelkedő tehet­
ségű politikusok, de egyúttal jó hadsereg szervezők is voltak.
Bár a zsoldos hadsereg legkorábban az itáliai városállamok háborúiban
tűnik fel, s eltartásuk már ott is gondot okozott, ám a nagyobb európai ál­
lamok számára a zsoldossereg folyamatos finanszírozása eleinte szinte
lehetetlen volt. Mégis a növekedő háborús igények miatt megszervezik e
hadseregeket - jeleztük is, hogy ehhez megfelelő szabad létszám már
rendelkezésre állt -, de a végső eltartásuk csak az államháztartás komoly
reformja után valósítható meg. Így a továbblépés útja mindenütt az állami
pénzügyek fokozott felértékelődése.
A hadsereg és pénzügyek államszervezeti súlypontjának átalakulása
óhatatlanul magával hozza az állami adminisztráció bővülését is. Ehhez
nagy segítséget adott, hogy a nyugati egyetemet járók közül egyre többen
vállalnak nem egyházi, hanem világi szolgálatot, s így különösen a jogász­
ság bővülő köre alkalmas írástudó egyéneket szolgáltat új állami szervek
kiépítéséhez, illetve az új szakszerű írásos állami ügyintézéshez. A kora
újkori hivatalnoki értelmiség és az állami bürokrácia megjelenése legalább
olyan fontos feltétele volt a centralizált, abszolutisztikus államok megte­
remtésének, mint a zsoldos hadsereg vagy a növekvő állami bevételek.
Az abszolutizmus államkormányzati újításai főleg az alábbi területeken
tükröződnek: I. hadsereg reform, állampénzügyek, kereskedelem; míg az
államkormányzatban: II. államterület bővítés, állami adminisztráció, kül­
kapcsolatok, és központi jogalkotás.

I. A hadsereg kulcsfontosságú kérdés volt a fentiek fényében. A refor­

mációt követő háborús zűrzavarok, a kelet felől támadó török, s az új világ
meghódítása, mind fokozottabban igényelték a minél nagyobb létszámú
hadsereget. A zsoldos haderő fontos ismérve, hogy mivel toborozzák, így

155
a leggyakrabban nem anyaországbeliekből áll. A kor nagy zsoldosokat
„termelő" népei az egész korabeli Európa nemzeti palettáját mutatják: a
skót, a flamand, a baszk, a svájci, a bajor, a cseh és morva, a magyar, a
román, az albán stb., mind az akkori Európát mutatják. A tudatos állam­
kormányzatok, ha netalán volt saját nemzeti csapatuk azt szisztematiku­
san felszámolják, mint azt I. Ferenc francia király is tette. Oka, hogy a ha­
zai zsoldosokat saját nációjuk ellen nem lehetett felhasználni. Ugyanakkor
töredékeiben megmarad az egykori hűbéres haderő is, hiszen a nemes­
ség katonáskodási kötelezettségét csak a polgári korra szüntetik meg.
Ám a katonai igazgatásban elsődlegességet a zsoldos csapatok és
azok kapitányai élveznek, akik a kormányzati központ közvetlen aláren­
deltségében működnek, rivalizálva a hagyományos hadsereg maradvá­
nyok immár rendi méltósággá vált vezetőivel. Ez a helyzet végül is azt
eredményezi, hogy az adó-megajánlási jog ellenére is a hadsereg kont­
rollja kicsúszik a rendi gyűlések hatásköréből. Így az uralkodók abszolutis­
ta hatalmukat éppen a hadsereg feletti közvetlen rendelkezési joggal nye­
rik el. A rendek eleinte tiltakoznak ez ellen, de komoly rendi haderő híján
tiltakozásuk eredménytelen, sőt a legtöbb helyen a kisebb nemesség
jelentősebb számban beáll a jól jövedelmező zsoldosok közé.
A hadsereg növekvő létszáma is fontos, míg az 1600-as évek első felé­
ben még 30 000 az ideális hadsereg létszám, a század második felében
ez a szám már elérheti a 60 000-et, XIV. Lajos hadserege hadi írók sze­
rint viszont háromszáz ezret számlál. Ezek ellátása, mozgatása már igen
komoly hadi tudományt igényel, s így kitermeli a katonai szakigazgatást.
A haditanácsok Európa-szerte a legfontosabb állami intézmények. Ugyan-
akkor a helyi katonai kerületek az állandó hadseregek felállításával nyer­
nek fokozott jelentőséget, mint a katonák állomásoztatásának és ellátásá­
nak legfontosabb helyi szervezeti egységei (NB. az állandó hadseregeket
1648-tól, a wesztfáliai békétől számítjuk, amikor a poroszok a béke után
sem oszlatják fel hadseregüket).
Az így megduzzadó hadsereg pénzügyi finanszírozása eleitől fogva
nem kis feladat. (Franciaországban még az 1700-as években is a költség­
vetési bevételek nyolcvan százalékát fordítják a hadsereg fenntartására.)
Eleinte nagyon is erőszakos eszközökkel teremtik meg ennek a hiányzó
pénzügyi fedezetét. Így adóztatják meg Európa-szerte az egyházakat és
a városokat. Szélsőséges példák is ismertek. Így Aragóniai Ferdinánd a
három spanyol lovagrend nagymesterévé nevezi ki magát, s ezzel az
államkormányzat közvetlen szolgálatába állítja a lovagrendek vagyonát
és katonai tudását. Angliában és Lengyelországban mindig adóztatják a
nemességet is, katonáskodási kötelessége fenntartásával, hadügyi célok­
ra. Mátyás zsoldos seregét a meghódított országoktól szedett ún. török

156
adókból tartotta fenn. Az országon belül pedig az országgyűléstől több év­
re előre megajánltatott adókból próbál további alapot teremteni.
Később újabb forrásokat is próbálnak keresni. Így jelenik meg Nyugat-
Európa több országában - Spanyolország, Franciaország, Hollandia,
Anglia - a hivatalok adásvétele is. Egy idő után ezt is bekalkulálják a ren­
des állami bevételek közé.(Franciaországban ezt a rendszert „paulette"-
nek nevezték, vagy másképpen archomania-nak, míg ugyanezt a jelensé­
get a spanyoloknál empleomania-nak mondták.)
Alapvetően az állami adóztatás jelenti a fő forrást továbbra is. Ennek
során a legtöbb adómentességet felszámolják az abszolutista uralkodók,
s általában csak a nemességnek sikerül adómentességét megőriznie. Ez
is csak közvetetten igaz, mert Európa sok országában a kincstári vagyon
főuraknak történő elzálogosításával, s a zálogösszeg fokozatos emelésé­
vel a főnemességnél lecsapódó vagyonokat sikerül így közvetetten meg­
adóztatni. (Tudniillik a főúri család vagy kihal vagy hűtlenségbe esik, s így
az elzálogosított vagyon a zálogösszegek visszafizetése nélkül vissza­
száll a koronára.)
Az egyháziak adómentessége megmarad elvnek, de még a katolikus
országokban is különböző közvetett módszerekkel, így az uralkodónak
tett felajánlásokkal, illetve a szabad végrendelkezés okán szedett öröklé­
si illetékkel csapolják meg az egyházi vagyont. A protestánssá váló orszá­
gokban pedig a reformáció után egy időre az egyházi vagyon a fő állami
bevételi forrás a szükségszerűen bekövetkező szekularizáció miatt.
Kétségtelenül a legnagyobb hasznot a kereskedelmi haszon lefölözése
hoz a kincstárnak. Ez már régóta ismert a különböző vámok révén. Rá­
adásul a középkorban behozatali és kiviteli vámot egyaránt fizettettek.
Ugyanakkor maga az állam is aktívan beavatkozik a kereskedelembe.
Egyrészt maga is alapít termelő üzemeket, így manufaktúrákat ld. Fran­
ciaország, illetve monopóliumok osztogatásával csapolja meg a mások
által folytatott kereskedelmi tevékenységet. Ugyanakkor egyes tengerpar­
ti országok az új világ kereskedelmi hasznában is részesednek. Néme­
lyek, mint Anglia és Hollandia kereskedelmi társaságok támogatásával,
illetve azok, hasznai egy részének elvonásával gazdagodnak. Mások, így
Spanyolország, Portugália és később Franciaország is közvetlen maguk,
mármint a kincstár hasznára kereskednek. Meg kell jegyezni, hogy ez az
állami kereskedelem, illetve annak lefölözése eléggé fosztogató jellegű
volt. Az egyes országok nem riadtak vissza a másik állam kereskedel­
mének a megrablásától sem. Elegendő itt az angol kalózoknak a spanyol
kereskedelmi hajók ellen Erzsébet királynő által is támogatott akcióira
utalnunk.

157
 II. Az államkormányzatban több irányú változás következik be az ab­
szolutizmus során. Ezek legfontosabbika, hogy a növekvő létszámú és a
technikai valamint hadistratégiai módosulások miatt megerősödő hadse­
regeket szükségszerűen mozgatni kellett, így az európai államok az ab­
szolutizmus korában állandó háborúkban álltak egymással. Eleinte a re­
formáció miatt ennek vallási színezetet adtak, de később egyértelművé
vált azok hódító jellege. Míg az 1500-as években még huszonöt esztendő
a békeévek száma, ez az 1600-as években csak hétre zsugorodik.
A katonai műveletek és más sikeres diplomáciai akciók, így öröklések
révén egyes államok hirtelen nagyobb területi gyarapodást értek el. Az új
területek pacifikálása és azok beintegrálása a régi államszervezetbe min­
dig hosszú időt vett igénybe. Az unifikáció eszközeiből feltétlenül kieme­
lendő a hadigazgatás és a pénzügyigazgatás alkalmazása, bár a taná­
csokkal való kormányzás, azaz a központi állami adminisztráció útján való
egységesítés is egyfajta lehetséges típust képviselt. Ezen formákat alább
fogjuk tárgyalni az abszolutista kormányzati típusoknál.
Az államszervezet kétségtelen nagy újítása a központi államgépezet
modernizálása, az új állami bürokrácia megjelenése. Ez az a szervezeti
hálózat, amelynek tudásával és hivatali munkájával az uralkodó - termé­
szetesen a hadsereg birtokában - háttérbe tudja szorítani a rendeket.
Elsődlegesen ez a központi adminisztráció szintjén jelentkezik, de később
jellemzően mélyen tagolt helyi hierarchikus egységei is kiépülnek a fonto-
sabb szakigazgatásoknál, mint a pénzügy és a hadügy.
Az újkori bürokrácia fő jellemzője az iskolákban, gyakran egyetemeken
szerzett szaktudás. Jól mutatja ezt, hogy külön igazgatási tudományuk is
kialakulóban van az ún. kameralisztika. Míg egyes nyugati országokban,
így Spanyolország, Franciaország és Anglia hagyományosan a jogászi
elitre támaszkodva hajtja végre az uralkodó az államszervezet modernizá­
cióját, addig Közép-Európában, például a poroszoknál külön igazgatási
főiskolák és egyetemi oktatás van kialakulóban. Itt az 1700-as évekre már
felsőfokú végzettség birtokában és versenyvizsgák útján lehetett az álla­
mi közigazgatás állásait elnyerni, amikor nyugaton még javában divatozik
a hivatalok adásvétele.
Az újkori hivatalokat megalapításukkor utasítással látják el, amelyben
rögzítik a hivatal funkcióját és hatásköreit, illetve szervezeti alárendeltsé­
gét. (NB. már II. Fülöpnél találkozunk ilyennel, de a korban Báthori István
lengyel király is hasonlóképpen járt el.) Az egyes hivatalnokok is rendsze­
resen írásbeli utasításban kapják meg hivatalba lépésükkor feladatkörü­
ket. Ez az uralkodó írásbeliség már átláthatóvá és egyúttal kiszámítható­
vá teszi az újkori hivatalokat, s a korábbiakhoz képest jobban tisztázza a
hivatali felelősséget.

158
 Az újkori közigazgatás további jellemzője a kollegialitás, illetve a hivata­
li ügyek írásban való előkészítése és a testületi döntés. Egy-egy hivatal
mintegy testület formájában van megszervezve, s élén rendszerint elnök
áll, akit tanácsosok segítenek az adminisztrációban. Megjelennek a belső
ügyosztályi tagolások, illetve a referens rendszer. Az írásban előkészített
ügyeket kollégiumban megvitatják, majd szavazat többséggel hozzák
meg a döntést.
Természetesen olyan apróságok is fontosak, mint a hivatalnok munka­
idejének, szabadságának, díjazásának és nyugdíjazásának a szabályo­
zása. Lényegesek továbbá a hivatali álláshoz fűződő kiváltságok, privilé­
giumok. Mindezek együttesen fokozzák az újkori bürokrácia hivatalszerű­
ségét és testületi jellegét.
Bizonyos értelemben a bürokrácia társadalmi megítélésnek egyik jele is
lehet a hivatalok adásvétele. Érdekes módon a felemelkedő polgárság
tehetősebb tagjai hajlandók nagyobb összegeket fordítani egy-egy át­
örökíthető, s különböző privilégiumokkal is járó officium megvásárlására.
A történészek, hivatkozva Richelieu politikai testamentumára, e rendszer
fennmaradását több előnyben látják. (NB. Franciaországban már I. Fe­
renc külön központi hivatalt állított fel, amely az adásvétellel foglalkozott)
Egyrészt az állami adminisztrációba beépülő polgárság tekintélyesebbjeit
politikailag közömbösítette, másrészt viszont megakadályozta az egyes
főúri pártok kialakulását. Hiszen az arisztokraták hagyományosan saját
familiárisaikkal töltötték volna be a tisztet, azaz ily módon szervezhettek
volna pártot maguknak a közigazgatáson belül. Ezért, bár az adásvétel út­
ján sok parvenü és képzetlen személy is hivatalhoz juthatott, mégis vég­
eredményében ez szintén a kormányzati hatalom centralizációját szolgál­
ta. Fontos megjegyezni, hogy az állam a számára legfontosabb hivatalok
esetében mindig is tilalmazta azok adásvételét.
Ugyanakkor ez az újkori bürokrácia olyan területekre is kiterjeszti tevé­
kenységét, ami korábban szervezetten alig működött. Ilyen a külkapcso­
latok viszonylata, amely az abszolutizmus-kori Európában az állandó kül­
képviseletek rögzülését jelenti az államok egymás közötti kapcsolataiban.
Ezen új hivatalok, a későbbi követségek az exterritorialitás elve alapján
teljes kiváltságot élveztek a fogadó államban. A kapcsolatok javításán túl
pedig alapvető feladatuk volt a titkos hírszerzés irányítása is, az adott or­
szágról lehetséges összes információ beszerzése, ami küldő államának
érdekeit bármilyen módon is előmozdíthatta. Így a kialakuló külügyigazga­
tást a nagyfokú titkosság jellemezte. A szervezet irányítása vagy közvet­
len az uralkodó, vagy legbizalmasabb hivatalnoka útján történt. A francia
példa alapján az uralkodónak (XIV. Lajos) olyan saját külön hírszolgálata
is volt amiről még legbizalmasabb hívei sem tudtak.

159
 Új eredménye az abszolutista kormányzásnak a központi jogalkotás
felértékelődése. Már a kései rendiségben megindul a legtöbb országban
az ún. jogegységesítés folyamata, aminek legbiztosabb jele az országok
szokásjogának egybegyűjtése. A jogi unifikációt a rendi gyűlések intenzív
törvényalkotása is serkenti. Ugyanakkor a kialakuló abszolutizmusban a
rendi gyűlések hanyatlása majd szinte elhalása készen kínálta a lehetősé­
get a központi királyi jogalkotás ismételt megerősítésére. A mindenütt so­
kasodó uralkodói rendeletek már a rendi szervek kontrollja, illetve a velők
való egyeztetés nélkül születtek, nem úgy mint a törvények.
A királyi rendeletalkotás egyik fő sajátossága a szakszerűség, hiszen a
fent említettek miatt bőségesen álltak képzett jogászok az uralkodó ren­
delkezésére. A mélységeiben is tagoltan kiépülő új állami bürokrácia
egyúttal alkalmas eszköz volt a központi rendeletek végrehajtására. Így a
jogalkotásban és a végrehajtásban párosuló szakszerűség fokozta az ab­
szolutista állam hatalom koncentrációját. Nyilván az ettől való félelem in­
dítja el azokat a kísérleteket, amelyek megpróbálják korlátok közé szoríta­
ni az uralkodó immáron újra korlátlannak tűnő jogalkotó hatalmát. Erre
különböző módszerek jönnek létre. Míg Magyarországon a vármegyének
alakul ki szokásjogi úton a Habsburg királyi rendelet alkotmányosságát fe­
lülvizsgáló joga a jus inertiae, addig a korabeli Franciaországban a parla­
mentek, azaz a bíróságok látnak el hasonló felülvizsgálatot. Ilyen aggály
esetén megtagadhatták a királyi rendelet, az ordonance belajstromozását,
azaz a hatályba léptetését. Ha korlátozottan is, de valami hasonlót jelen­
tett a svéd királyi abszolutizmussal szemben kialakított ombudsman is.
Ezzel szorosan összefügg a bírósági rendszer kérdése is. Hiszen a
konkrét jogalkalmazást a bíróságok végzik. Éppen az egységessé váló ál­
lami bürokrácia és jogalkotás egyaránt igényli a feudális partikularizmusra
jellemző sokféle bíróság egységesítését, áttekinthető rendszerbe szerve­
zését. Mindez óhatatlanul együtt jár a központi királyi bíróságok súlyának
növekedésével, illetve a fellebbezések egységesítése miatt egy felsőbíró­
ság kiemelésével, annak legfelső bírósági szerepkör juttatásával. (Gon­
doljunk itt például az 1723-ban felállított magyar Királyi Curiára.) Mivel az
állam általában nem engedi a bírói hivatalok adásvételét, ellentétben más
hivatalokkal, így növekszik a bíróságok szerepe az abszolutista állam jog­
alkotásának végrehajtásában. Sőt szélsőséges esetben, mint azt Angliá­
ban látjuk az ún. külön bíróságokkal vagy önkénybíróságokkal az igazság­
szolgáltatási szervezetet az abszolút hatalom engedelmes kiszolgálóivá is
tehetik. Innen érthető majd meg a polgári államokban az egyik fő alkotmá­
nyos követelményként megfogalmazott bírói függetlenség és törvény
előtti egyenlőség eszméje.

160
 Bizonyos államok esetében, ahol a középkori államnak megfelelően
több autonóm részből áll össze az ország különös fontossága lesz az ál­
lami egységesítés megvalósítása szempontjából az egységes központi
legfelső bíróságnak, amely fellebbezési fórumként a jogegységesítés
egyik legbiztosabb eszköze. Ilyen példákat említhetünk az 1700-as évek
porosz királyságából vagy ugyanezen évszázad Angliájából a skót és ír
perek vonatkozásában.

V. Az abszolutista kormányzás típusai

Az abszolutista kormányzás egyik legfontosabb feladata, éppen a sok hó­

dító háború vagy a középkori hagyományos területi széttagoltság miatt az
állami egység megteremtése. Ezt a területi összefogást vagy unifikációt
más és más módszerekkel kísérlik meg az egyes államok, de egészen
tiszta típusok is megrajzolhatók. Így a spanyol példa, amely az állami ad­
minisztrációval, s azon belül a testületi kormányzás egységes rendszeré­
vel kísérletezik. A francia, amely az új egységes pénzügyigazgatás rend-
szerén keresztül valósítja meg az egységet. Látványos a porosz kísérlet
is, amely a katonai igazgatás abszolutizálásával teremt egységes államot.
Említhető még az angol példa is, amely feltehetően a rendi gyűlés a par­
lament fennmaradása miatt hagyományos és egyúttal legális eszközökkel
kísérletezhet csak. Ezért a bíróságok útján próbálja meg az abszolutista
kormányzás érdekeinek érvényre juttatását.
Mielőtt a típusokat felvázolnánk szükséges utalni a rendi gyűlések sze­
repére. Az abszolutista kormányzás egyik legfőbb jellemzője a hagyo­
mányos rendi érdekérvényesítő szervek háttérbe szorítása. Így általános
ismérvként kezelte a történettudomány az abszolutista kormányzás ese­
tében a rendi gyűlések összehívásának a megszüntetését. Ma már diffe­
renciáltabb a kép. Egyrészt az angol példa alapján másutt is fellelhető,
hogy csak igen rövid időre szünetel a rendi gyűlés működése. Így az elég
korlátozott hatáskörű német birodalmi gyűlés 1805-ig működik, vagy csak
rövidebb ideig szünetel a magyar országgyűlés is. Nemkülönben a svéd
királyok a rendi gyűlést a riksdagot használják fel többször is abszolutista
kormányzatuk kiépítéséhez és időközi restauráláshoz.
Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy Franciaország esete sem egyedi (Fran­
ciaországban is csak az Általános Rendeket nem hívják össze, ám a tar­
tományi rendek egy ideig még üléseznek, sőt az egyháziaké egészen a
francia forradalomig). Hiszen az 1614-től nem ülésező francia rendi gyű­
lés mellet felsorolható még a kasztíliai kortez 1665-ös utolsó ülésezési dá­
tuma, vagy a bajor tartomány gyűlés, amely 1669-ben ült össze utoljára.

161
Ezen országok talán nem feltétlenül a francia minta másolói, hanem in­
kább egy általános társadalom történeti törvényszerűség megvalósítói.
Mindenesetre az államterület unifikációja szempontjából nem találko­
zunk olyan példákkal, hogy egy nagy egységes országgyűlés, azaz politi­
kai képviselet útján kísérelték volna meg az egységesítést. Ezzel szem­
ben éppen a fent elsorolt újszerű eszközöket alkalmazzák, a hadsereget
és az állami bürokráciát. A rendi gyűlések ilyetén háttérbe szorulása
egyúttal viszont magyarázatot is ad arra, hogy miért kaphatnak kormány-
zat-történetileg olyan kiemelt szerepet az abszolutizmust felváltó polgári
állam kialakításában a parlamentek.
I. A spanyol abszolutizmus kiépítése közismerten II. Fülöp nevéhez
fűződik. A történetírásban, talán a szépirodalom hatására is időnként kis­
sé pejoratív kép él róla. Ez a komoly matematikai zsenialitással megáldott,
s az építészetben is nagy talentumot felmutató uralkodó korának egyik
legtanultabb és tehetségesnek mondható bürokratája volt. Az elődeitől
örökölt hatalmas országcsoportot óriási erőfeszítéssel kísérli meg egy
egységes kormányzat alá vonni. Nincs is államának egységes neve, hogy
spanyol királyság, hiszen ez egy jóval későbbi fogalom. Címe a sok ural­
ma alatt lévő ország felsorolásából áll össze, de nincs egyetlen mindent
összegző rangja. Egyes nyomok szerint apja V. Károly császár halála
után a Habsburg Ferdinánd nagybátyjának (aki egyúttal magyar király is)
jutó császári cím miatt ő is kísérletezik a pápánál újabb császári cím el­
nyerésével, eredménytelenül.
Az Itáliától és Németalföldtől az Ibériai félszigeten keresztül Amerikáig
terjedő birodalmat az új állami adminisztráció segítségével fogja össze.
Kormányzatának fő jellemzője a tanácsokkal, tehát a testületekkel való
kormányzás. Különböző szintű tanácsokat alakít ki Madridban. Az első ka­
tegóriába tartozott az Államtanács, a Haditanács és a Legfőbb Inkvizíció.
Mellettük alakítják meg az Államtitkárságot, amely a három másik ta­
náccsal szemben konkuráló szervként működik a későbbiekben. Ezek
valamennyi alávetett tartomány számára közös szervekként működtek.
A második csoportot az egyes tartományok számára kialakított tanácsok
jelentették, mint az Itáliai, a Szicíliai, a Németalföldi, az Aragón, a Kasztí-
liai Tanács, a Portugáliai Tanács, nemkülönben az Indiák Tanácsa. Ezek
csak az adott ország vonatkozásában bírtak hatáskörrel, de ott viszont a
közigazgatási ügyek mellett a tartományból fellebbezett ügyekben, mint
legfőbb bíróság bíráskodtak is. Nyilván ezen utóbbi hatáskör eléggé lelas­
síthatta működésüket. A harmadik csoportot különböző részfeladatokra
szervezett tanácsok alkották. Ilyen volt a Lovagrendek Tanácsa (tudniillik
három spanyol lovagrend volt, amelynek a király lett a nagymestere), a

162
Hermanidad, a Pénzügyek Tanácsa stb. Ez utóbbiak súlya többiekhez ké­
pest lényegesen kisebb volt.
Ezek a tanácsok bürokratikus testületként működtek. Tagjaikat általá­
ban jogvégzettekből az uralkodó nevezte ki. Megalapításukat külön királyi
rendeletek szabályozták, amelyben a részletes hatásköri listát és feladat-
körüket meghatározta az uralkodó. Az elnök vezetésével üléseztek, s az
írásban előkészített ügyeket megvitatva szóbeli többséggel döntöttek.
A tanács döntéseiről az elnök számolt be az uralkodónak, de a királyi tit­
károk révén maga az uralkodó is külön kapcsolatot tartott a tanáccsal. Az
egyes tanácsban jogot végzett litradosok készítették elő az ügyeket, s
„consulta" elnevezéssel írták a tervezett királyi döntéseket. Munkájukat
otthon végezték, mivel a palotában külön iroda számukra még nem léte­
zett. Munkába lépésükkor részletes feladatlistát kaptak.
A tartományi szintű helyi igazgatás is a testületi jelleg alapján működött.
Minden tartományba vagy országba, még az amerikai gyarmatokra is al-
királyt neveztek ki. Ezen alkirályok különlegesen magas fizetést kaptak,
sőt megillette őket a tartományukban megüresedő hivatalok jövedelme is
a vacantia idejére. Kormányzatuk segítésére maguk mellett külön admi­
nisztratív testületeket is létrehoztak, amelynek vezető tagjai szükség sze­
rint egyfajta tanácsként is funkcionáltak az alkirály mellett.
Az amerikai gyarmatok kormányzata változásokon ment keresztül. Né­
mely gyarmatra csak kormányzót neveztek ki, aki azért általában gyako­
rolta a katonai hatalmat. (Kolumbuszt eredetileg alkirálynak és az Új Világ
admirálisának nevezték ki.) Mellettük 1511-től kezdve az „Audiencia" ne­
vű szervet állították fel, amely a kormányzótól függetlenül a gyarmat igaz­
ságszolgáltatási ügyeit vezette. Harmadik szervként a Kincstartóságot
hozták létre, amely a gyarmat gazdasági ügyeivel, illetve az ottani adóz­
tatással foglalkozott. Mindhárom szervezet közvetlen Madridnak volt alá­
rendelve. Ez a kormányzati megosztás, amely nyilván a gyarmatok lesza­
kadását volt hivatva meggátolni, éppen azok sebezhetőségére is lehető­
séget kínált.
A spanyol adminisztráció, de általában is a Habsburg uralkodók nagy
érdeme a postaszolgálat illetve ezzel párhuzamosan a hírszolgálat kiépí­
tése. Egy ilyen óriási birodalom jól szervezett posta nélkül életképtelen lett
volna. A többi európai ország majd spanyol illetve Habsburg mintára kez­
di megszervezni postaszolgálatát.
II. A francia abszolutizmus kialakulása időben egybeesik a spanyol kez­
detekkel. Ellentétben a spanyol területekkel itt az országegyesítést I. Fe­
renc idejére már kétszer is elvégezték. Először Fülöp Ágost az 1200-as
években, majd az 1450-es években a százéves háború után. A rendiség
jelzett sajátosságai miatt, azaz a hűbéreseknek a közvetlen koronának

163
tartozó hűsége okán, könnyebb volt a központosítást elkezdeni. Az itáliai
ügyekbe való belebonyolódás az 1500-as években pedig szükségessé
tette a zsoldos hadsereg sürgős felállítását. Mindezen előnyök ellenére az
igazi abszolutizmus csak az 1600-as években bontakozik ki, amikor az
uralkodók kiskorúsága miatt két jelentős egyházi személy: Richelieu és
Mazarin első miniszterként elkezdi a komolyabb központosítást.
Ennek lényege, hogy a megszűnő rendi gyűlés helyett központi szinten
differenciált tanácsrendszert építenek ki. Ezek az alábbiak; 1. az Államta­
nács (Conseil d'Etat et Privé), amely általában a kormányzattal, de külö­
nösen a jogalkotással illetve a királyhoz fellebbezett perekkel foglalkozott.
Élén a kancellár állt és huszonnégy tanácsos működött mellette. A tagok
között három egyházinak és három köznemesnek is kellett lennie. Egyéb­
ként a miniszterek és királyi titkárok hivataluk okán tagjai voltak a tanács­
nak. 2. a kabinet tanács (Conseil d'en Haut) vagy titkos tanács a király leg­
bizalmasabb híveiből. Biztosan tudjuk, hogy Mazarin halála után csak
négy-öt emberből állt. Ez volt a legfelső kormányzati fórum, a többi
tanácsból is ide terjesztették fel a vitás ügyeket végső döntésre. 3. a köz­
igazgatási tanács (Conseil des Dépeches), amely a miniszterekből és
királyi titkárokból állt. Az ország belügyi kormányzatának, az egyes tarto­
mányoknak az ügyeivel foglalkozott, s ezeket külön négy királyi titkár refe­
rálta. Nemcsak a helyi igazgatást ügyelte fel a tanács, de ez volt az állami
egyházügyek legfelsőbb fóruma is. 4. a pénzügyi tanács (Conseil des
Finances vagy Conseil Royale). Fontosságát mutatja, hogy azon rendsze­
rint a király elnökölt, távollétében pedig a kancellár. A tanács kulcsfigurá­
ja volt a pénzügyi Főintendáns, majd Főellenőr (controleur général). E ta­
nács feladata volt az évi adó meghatározása, azok felosztása az egyes
tartományok között, illetve a kincstárat érintő valamennyi gazdasági és
pénzügyi kérdésben dönteni.
Végül is a fenti Pénzügyi Tanács vált a francia abszolutizmus csúcs­
szervévé. Ugyanis alá tartozott a helyi pénzügyigazgatás kontrollálása.
Ezt az intendánsok útján végezte. Az intendánsok a huszonhat pénzügyi
körzet élén álltak. Eredetileg csak a helyi állami bevételek behajtásáért fe­
leltek. Később, mint a központnak közvetlenül alárendelt és állandó jelen­
tés tételre kötelezett szervek az összes helyi ügyet felügyelték. Ezt ugyan
jogszabály nem mondta ki, de még a hadsereg ellátása ürügyén a helyi
katonai kormányzók felett is ellenőrzési jogot gyakoroltak. Külön érdekes­
sége e pénzügyigazgatásnak, hogy a pénzügyi körzetek kialakítása a
hagyományos tartományi beosztástól függetlenül történt, azokat átfedve
rajzolták meg határait. Így a régi, esetlegesen rendi érdekek kifejezésére
alkalmas tartományi igazgatást nem bántották, de működését tudatosan
elsorvasztották azzal, hogy az új típusú, a kormányzati centrumnak alá-

164
rendelt pénzügyi igazgatási szerveket tették meg a helyi igazgatás köz­
ponti ellenőrző szervévé. Hiszen ezek felett, mint a király szervei felett a
rendi intézményeknek semmilyen felügyeleti joguk nem volt.
III. A porosz abszolutizmus bár történetileg a kelet-európai abszolutiz­
mus válfajai közé tartozik, sőt megkésettsége miatt a felvilágosult abszo­
lutizmus keretei között tartják nyilván, eredményeiben és eszközeiben
méltó párja az előbb elemzetteknek.
Poroszország már államterületét tekintve is különleges alakulat. Az
1700-as évek elején királyság rangjára emelkedett állam eredendően há­
rom különböző közjogi státusu területből állt. Legkorábbi magja még a ko­
rai német császárok által Berlin központtal szervezett brandenburgi mark,
azaz őrgrófság, amely ily módon szerves része volt a birodalomnak. Leg-
keletebbi területe a német lovagrend által birtokolt porosz területek, ame­
lyek a lengyel királyság hűbériségébe tartoztak. A két terület között he­
lyezkedett el a mai Szczecin központtal az Odera két partján elterülő
Pomeránia, amely jelentős részében szintén a német birodalomhoz tarto­
zott. Ezek egységesítése az 1500-as években indul meg, amikor a német
lovagrend akkori nagymestere - aki szintén Hohenzollern családbéli volt,
miképpen az akkori brandenburgi őrgróf - maga is protestáns hitre térve
megnősült, s a lovagrendi államot saecularisálva, azt hercegséggé nyilvá­
níttatta. A két Hohenzollern ág rövidesen egymással házasságot kötött,
majd personálunióba egyesítették Brandenburgot és Poroszországot.
A kettő közötti Pomeránia a harmincéves háború során, illetve azt
követően került brandeburgi fennhatóság alá. Az 1600-as évek második
felében a Hohenzollernek elérik, hogy egy ügyesen szervezett katonai se­
gítség fejében a lengyel király lemond Poroszország feletti hűbéri jogairól.
Az így egybekapcsolt három területet azután a spanyol örökösödési hábo­
rúban a Habsburgoknak nyújtott segély fejében a Habsurg német-római
császár királysággá nyilvánítja.
Egységes állam a fentieken túl a közigazgatás segítségével teremtődik
e három féle területből. Ennek mintáját még a harmincéves háború során
a svédek teremtik meg. Ők ugyanis az említett három országcsoportot
szállják meg katonáikkal, s itt építik ki a háborúhoz szükséges hídfőállá­
sukat. Tekintet nélkül e három országcsoport közjogi státusára, a svédek
egységes katonai igazgatás alatt tartják e három területet, s egységesen
adóztatják őket.
A harmincéves háború befejezése után a területeket visszakapó bran­
denburgi uralkodók sem számolják fel a svédek által kialakított katonai
igazgatást, illetve az egységes adóztatást. Fent említett politikai lépéseik­
kel csak hozzáigazítják a tényleges helyzethez a területek közjogi stá­
tusát, így szinte a semmiből hirtelen kinő Észak-Kelet-Európában egy új

165
állam, ahol az állami unifikáció alapja az egységes katonai közigazga­
tás. Berlinben felállítanak az Államtanács mellett egy központi Haditaná­
csot (Generalkriegs-komissariat), illetve ennek alárendeltségében a köz­
igazgatási egységektől függetlenül létrehozott katonai kerületeket (be-
zirk), amelyek élén szintén a központi haditanácsnak alárendelt komissiá-
riusok, azaz hadbiztosok állnak. Mindent a hadsereg érdekeinek rendel­
nek alá, hiszen ezen háborús időkben nincsenek földrajzilag védhető
határai a porosz királyságnak.
Az így kialakított újszerű közigazgatás csúcsszervei helyi szinten a had­
biztosok lesznek, akárcsak a francia rendszerben az intendánsok. Így rö­
videsen az adóügyektől kezdve minden fontos helyi igazgatási kérdésben,
éppen a hadsereg biztonságára tekintettel a hadbiztos felügyeleti jogot
nyer. Ez a kényszerűségből kialakított szisztéma erősen militarizálja az
egész porosz állam kormányzását. Úgy hogy a korabeli szakírók csúfolód­
va mondják, hogy „Poroszország nem egy olyan állam, amelynek saját
hadserege van, hanem egy hadsereg, aminek saját állama van."

166
 10. fejezet

A KÖZÉPKORI OROSZORSZÁG

I. A Kijevi Rusz

A mai európai orosz területek őslakosságának eredete körül máig eldön­

tetlen vita dúl a ruszisztikai szakirodalomban. A két legjelentősebb véleke­
dés a keleti-szláv, illetve a normann-varég eredet. Emellett kimutatható
balti, finnugor és török népelemek jelenléte is, de ezek jelentősége elma­
rad a szláv és a normann-varég népcsoportok mögött. A népcsoportok ál­
lami keretek köré való szerveződésének első lépései - a korabeli krónikák
szerint - a IX. századra tehetők, amikor kis törzsi fejedelemségek jöttek
létre, Kijev és Novgorod körül. Más kisebb városok (Szmolenszk, Polock,
Csernyigov) is helyet adtak egyéb törzsszövetség központjainak. A tár­
sadalmi-gazdasági fejődés eredményeképpen nemsokára megértek a
feltételei a kis fejedelemségek egy nagy, egységes államban való egyesü­
lésének.
A hagyományok alapján szokás az egységes állam létrejöttét Oleg
novgorodi fejedelem 882-es, Kijevet elfoglaló hadjáratához kötni. Az újabb
kutatások Oleg fellépését nem az államszervezés kezdetének, hanem
egy nagyobb integráció megvalósítása felé tett első lépésként értékelik, s
tevékenysége eredményét csupán a törzsszövetségi keretek bővítésének
tartják. A tényleges integráció megteremtőjének Vlagyimir (978-1015) fe­
jedelmet tartják, akinek uralkodása idején megszilárdul a kijevi uralkodó
hatalma, s megszerveződik a Kijevi Rusz.
Az új állam lakói - a XII. század eleji első ránk maradt krónikájuk sze­
rint - önmagukat „russzkij"-nak nevezték, s már így jelentek meg a szom­
széd államok XI—XII. századi szóhasználatában. A Kijevi Ruszt alkotó et­
nikumok (keleti szlávok, normann-varégok, baltiak, finnugorok, törökök)
közül a szlávok váltak a többi népcsoportok asszimiláló tényezőjévé, de
ennek a folyamatnak a során ők is differenciálódtak. A Rusz állam a tatá­
rok betörése (1223; 1237-1240) előtti időben már magába foglalta azt a

167
népességet, amelyből az említett differenciálódás eredményeképpen
megszületett a ma ismert három keleti szláv nép: a nagyorosz vagy orosz,
a kisorosz vagy ukrán, a fehérorosz vagy belorusz.
Visszatérve Vlagyimir uralkodásához: az állam egységének megszilár­
dításában a fordulópontot a kereszténység felvétele jelentette 988-ban.
Ezt megelőzően a fejedelem uralma az adóztatásban és a közös hadjára­
tok lebonyolításában nyilvánult meg. A kereszténység felvétele és intéz­
ményrendszerének elterjesztése jelenti a Kijevi Ruszt végképp egységbe
kovácsoló erőt. Vlagyimir maga is „felveszi a keresztet", de nem a római,
hanem a bizánci formáját. Ezt megerősíti azzal, hogy bizánci császár-
leányt vesz feleségül, s ezzel a geopolitikai realitással számolva Bizánc
érdekkörébe kapcsolta Ruszt. Vlagyimir az egyház hittérítő tevékenységét
fegyveresekkel segítette, s a fejedelmi jövedelem tizedével támogatta. (Ez
a tized hangsúlyozottan a fejedelmi jövedelmeket érintette, nem pedig - a
nyugati gyakorlatnak megfelelő - keresztény lakosság tizedfizetési kötele­
zettségét.)
Vlagyimir halála után fia Bölcs Jaroszláv (1019-1054) a fivéreivel foly­
tatott trónharcokból győztesen kikerülve egyeduralkodó lett. Uralkodása
idején tovább folytatódott az egyházszervezés. Halálát követően a nagy­
fejedelmi cím egyre inkább névlegessé válik, a Kijevi Rusz részfejedelem­
ségekre oszlik, hogy aztán a XIII. század elejére végképp felbomoljon.
A Rusz egykori területén lévő részfejedelemségek urai, a knyázok minden
formális kapcsolatot megszakítottak a korábbi központtal, Kijevvel. Az
egymás közti háborúskodás miatt szétforgácsolva, eleve esélytelenül
szálltak szembe a tatárokkal (1223; 1237-1240), hogy a súlyos vereséget
követően elérkezzen az orosz történelemben a mongol uralom időszaka.

II. Társadalom- és államszervezet

A társadalom rétegeződését vizsgálva megállapíthatjuk, hogy az szaba­

dokra, félszabadokra és rabokra oszlott. A szabadok egyik rétegét - a
nagyfejedelem és a fejedelmek családján kívül - a fejedelmi kíséret, a
druzsina tagjai, nemzetségi előkelők, kereskedők alkották, akiket aztán a
későbbiekben egységesen a bojár elnevezéssel illettek. A szabadok má­
sik csoportját a földközösségekbe tömörülő ún. közszabadok alkották.
Helyzetük - a feudális függőség kialakulásával - egyre nehezebbé válik,
s ez a folyamat elvezet a közszabadok differenciálódásához, melynek kö­
vetkeztében sokan félszabad státusba kerülnek. A társadalmi hierarchia
alján a rabok (holopok) helyezkednek el, akiket hadizsákmányként sze-

168
reztek, gazdaságban alkalmazták őket, de fontos kereskedelmi tárgyak is
voltak.
A városok ebben a korszakban eleinte még csak törzsi településű köz­
pontok, a törzsek közti vásárhelyek, katonáskodó, földművelő lakosság­
gal. A X. században kezdenek iparűző és kereskedő elemek a városokba
betelepedni, s ekkor kezdődik meg a feudális várossá való fejlődés.
A Kijevi Rusz kezdetben különböző területi egységekből állt, s ezeken a
területeken fokozatosan szűntek meg a törzsi kapcsolatok. Ezeken a terü­
leteken lévő törzsek élén a fejedelem (knyáz) állt. A Rusz állam, mint
törzsszövetség megalakulásával egy „fejedelmek felett álló fejedelem",
vagyis a nagyfejedelem (velikij knyáz) kiemelkedése történt meg.
A fejedelmi hatalom legitimációja nem a koronázáson alapult, helyette
csak intronizáció, trónra ültetés van. A nagyfejedelemnél kisebb fejedel­
mek a kijevi uralkodótól nyerték el hatalmukat, vagy a helyiek hívták be il­
letve választották meg őket.
Az örökösödési rendet vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a Kijevi Rusz-
ban seniorátus elve érvényesült. Mindenkit megilletett a fejedelmi cím,
akinek atyja is az volt. Ez jogot teremtett az illetőnek a nagyfejedelmi cím
esetleges eléréséhez is, de a dinasztiát illető javakból részesülhetett. Ez a
részesedés volt a voloszty, ami az egy területről befolyt jövedelmek áten­
gedését jelentette. A voloszty tehát nem fejedelemség, de nem is birtok,
mivel az egyes fejedelemségek területét több volosztyra osztották fel, illet­
ve fennállt ennek a felosztásnak a lehetősége. Azok a fejedelemfiak, akik
volsztytyal bírtak, rendelkeztek más saját jövedelemmel is, s ebből önálló
druzsinát tartottak fenn. A helyzet bonyolultságára vall, hogy a volosztyot
nem automatikusan kapták a dinasztiatagok, s akinek ilyet nem sikerült
szereznie, az kihullott a fejedelmi család számon tartott tagjai közül,
knyazizgojjá vált. Az ilyen személy származása ellenére csak druzsinatag
lehetett.
A Kijevi Rusz fejedelmei az 1097-es Ljubecsi fejedelmi gyűlésen meg­
alkották az otcsina-elvét (atyai birtok elve). Ez azt jelentette, hogy annak a
földnek a birtoklását, amelyen az apa uralkodott, a fiának kell átvennie.
Fejedelemség, de főképp a nagyfejedelemség nem lehetett otcsina. Ezt a
tilalmat azonban nem sokáig tartották meg, s ez elvezetett a Kijevi Rusz
bomlásához, a részfejedelemségek megjelenéséhez. Részfejedelemség
akkor jött létre, amikor a terület elszakadt Kijevtől, s a nagyfejedelem már
nem tudta ott akaratát érvényesíteni.
A XII. század elején a Kijevi Rusz már 12 fejedelemségből állt, s később
ezek további részfejedelemségekre oszlottak. A tatár betörés küszöbén a
feudális szétdaraboltság teljessé vált s a Rusz állam felbomlott.

169
 A fejedelem jogköre kiterjedt a hadvezetésre, a háború és béke kérdé­
sében való döntésre, vallási kérdésekbeli véleménynyilvánításra s ő volt
az igazságszolgáltatás letéteményese is. A fejedelmek kiválását a törzsi-,
nemzetségi előkelők közül a kíséret (druzsina) segítette elő. Két réteg: a
felső (idősebb) és az alsó (ifjak) csoportja alkotta. Az idősebb druzsina-
tagok alkották a fejedelem tanácskozó szervét, a dumát. Ebbe később az
egyházi vezetők is beletartoztak, s a tanácskozásokon részt vettek a ka­
tonai alapon szervezett városok képviselői is. Minden város rendelkezett
saját sereggel, melyet ezrednek hívtak s ez századokra és tizedekre tago­
lódott. A sereg parancsnokát, az ezredest eredetileg a város választotta,
később a fejedelem nevezte ki, de a századosok és tizedesek kinevezési
joga továbbra is a városnál maradt.
A törzsi-nemzetségi szervezetben a legfőbb döntő szerv a törzs szabad
tagjainak a gyűlése; a keleti szláv törzseknél e gyűlés elnevezése vecse
volt. A kijevi államban ez az elnevezés megmaradt, de a IX-X. században
igen kevés nyoma van annak, hogy a fejedelem a vecsét összehívta vol­
na. Később a nagyfejedelem és a területi knyázok más összetételű vecsét
hívtak össze. Ennek tagjai voltak elsősorban a feudális előkelők; knyázok,
papok, bojárok és a hozzájuk kapcsolódó kereskedő-előkelők. Ezenkívül
részt vehettek teljes jogú vidéki lakosok, önálló szabad családfők is.
A vecse elé a legfontosabb kérdések kerültek: a fejedelem megerősítése
vagy trónfosztása, fontos politikai bíráskodás stb. A vecse döntésének
egyhangúnak kellett lennie. Ritkán hívták össze és részletes szabályozá­
sa sem ismeretes.

III. Az orosz központosított állam

A kis fejedelemségek képtelenek voltak a keletről jövő nomád törzsek,

tatárok, kunok támadásaival szemben védekezni és ugyanakkor nyugat
felé a lengyel, litván és magyar hűbérurakkal is szembeszállni. A XIII. szá­
zadban Kelet-Európa nagy részét a mongolok hódítják meg. Az orosz
területeket két hadjáratban (1223), (1237-1240) foglalják el. A fejedelem­
ségeket azonban nem számolják fel, hanem vazallusi viszonyt alakítanak
ki velük. Ennek részeként Batu kán és utóda az orosz fejedelmektől adót
szedtek. Csak annak az uralmát ismerték el, aki az „Arany Horda" államá­
ba utazott, a kánnak hódolt és tőle elismerő levelet, ún. „járlik"-ot kapott.
Fontosabb orosz városokba a tatár kánok kormányzókat rendeltek, a né­
pet adókkal sarcolták, portyázó csapataikkal rabszolgákat szedtek. A la­
kosság felkeléseinek a leverésében sokszor az orosz fejedelmek segítet-

170
tek a tatároknak saját csapataikkal, hogy meghódolt fejedelmi tisztségüket
megtarthassák.
E fejedelemségek kormányzását általában a fejedelmek a bojár tanács­
csal intézték; haderejük a fejedelem „szabad szolgái"-ból és a bojár csa­
patokból állott. A XIII. század végén lett Moszkva önálló fejedelemséggé,
amelyhez Moszkván kívül csak két közeli kisváros tartozott. A XIV. szá­
zadban a moszkvai nagyfejedelemség megerősödött, területét megnövel­
te, megkezdődtek a tatárok elleni harcok is, bár az alávetettség nem szűnt
meg. Az első győztes ütközet a tatárokkal szemben a híres Kulikovo mel­
letti csata (1380). Még ez ütközet után is a mongol kán beleegyezésével
szerzi meg Moszkva a novgorodi fejedelemség területét a XIV. század vé­
gén. Ekkor már a legtöbb északkeleti orosz fejedelemség Moszkva fenn­
hatósága alá tartozott.
Az egyesítés befejeződött III. Iván (1462-1505) és III. Vaszilij (1505-
1533) fejedelmek alatt. III. Iván végleg kiszorította a tatárokat az orosz
földről (1480), sőt a kazáni kánságot is hűbéri felsőbbsége elismerésére
kényszerítette (1487). Kapcsolatokat létesített a nyugat-európai uralko­
dókkal, külföldi kereskedőket, ipari szakembereket hívott az országba.
A XVI. század közepén a központi hatalmat állandóan veszélyeztették
a régi területi knyázok utódai, a nagybirtokos bojárok. Fegyveres hatal­
mukkal szemben a kisbirtokos nemesség erejét földjei gyarapításával
növelhette és nyerhette meg az uralkodó, amire pedig két mód volt; a bo­
járbirtokok elvétele és a külföldi hódítás. Hódítási politikát két irányban
folytattak: elsősorban a Volga menti tatárság ellen, másfelől a Balti-tenger
felé a kereskedelem nyugati kapcsolatai szolgálatában.
Az új uralkodó, IV. Iván (1533-1584) külháborúi során is, a belpolitiká­
ban is szembekerült a bojárokkal. Kiskorúsága alatt a bojárok kezében
volt a hatalom. A bojár kormányzás 9 éve alatt a bojárok városokat, egész
kerületeket híveik kormányzatára bíztak, s az ország irányítását teljesen a
kezükben tartották.
Politikai hatalmukat akkor is meg akarták őrizni, amikor Iván nagykorú
lett és felvette a cári címet (1547). IV. Iván megreformálta a közigazgatást,
új törvénykönyvet adott ki (1550), amelyben korlátozta a helytartók hatás­
körét, újjászervezte a katonai szolgálatot. Több évi háborúskodás után el­
foglalta a Volga menti tatár kánságot. (Kazanyt 1552-ben, Asztrahánt
1556-ban). E hódítások után az egykori tatár birodalomból csak a krími ta­
tár kánság tartotta meg önállóságát. IV. Iván a Balti-tenger felé akart utat
törni Moszkvának és Litvánia ellen indított háborút, amely kezdetben sike­
rekkel járt, de utóbb Lengyelország beavatkozását idézte elő. A háború
alatt a cári hatalom korlátozására és saját befolyásuk növelésére törő bo­
jár vezetőket a cár részben elmozdította állásaikból; néhányat kivégezte-

171
tett. Bebizonyosodott, hogy a cári hatalom megerősítése és a bojár ellen­
állás letörése az állam érdeke. A cár külön földterületeken harcos kisne­
mesi híveit telepítette le (opricsnyina), az így megszervezett haderő segít­
ségével kíméletlen terrorral verte le a bojárokat.
1584-ben meghalt Iván cár, akit a bojárok neveztek el rettegettnek. IV.
Iván felszámolta a nagybirtokos bojárok túlsúlyának, a feudális szétdara-
boltságnak a maradványait, uralkodása idején a rendi képviselet is intéz­
ményes formát öltött (Zemszkij Szobor), de az államszervezet még nem
érte el az abszolutista monarchia szintjét.

IV. A cári birodalom kezdetei: társadalom és államszervezet

A központosított állam időszakában az önállóságukat elvesztett egykori

fejedelmek a bojárok legfelsőbb rétegébe olvadtak. A különböző rangú
nemesi csoportok közül már a XV. század folyamán mind nagyobb jelen­
tőségre tett szert az ún. szolgáló népek csoportja, amely elsősorban az
alacsonyabb rangú nemesség tagjai közül, az ún. szabad szolgák, udva­
ri szolgák, „bojárfiak" soraiból alakult ki. Ezeket általában dvorjánoknak
(udvari nemeseknek) nevezik. Rendszeressé válik, hogy a szolgálatért a
moszkvai nagyfejedelem, majd a cár földadománnyal díjazza őket. Leg­
először az 1497. évi Szugyebnyik nevezi őket pomescsiknek. A pomesz-
tye-adomány tartozéka volt a parasztlakosság is, a maga robot- és ter­
ményszolgáltatásaival. A pomescsikek, dvorjánok adják a nagy knyáz
állandó hadseregét; hadiszolgálatot kötelesek teljesíteni az egyéb udvari
népek, gazdasági tisztek is. A pomesztye-földeket gyarapította a novgo-
rodi, pszkovi hódítás után az ottani bojárföldek elkobzása, a dvorjánok kö­
zé pedig bekerültek felszabadított, udvar körüli szolganépek, holopok is.
A XVI. század közepén a bojárok hatalmának megerősödése új kihívá­
sok elé állította a központi hatalmat. Azt a szervezett alakulatot, amelynek
segítségével IV. Iván knyázi utódok, bojárok ellenszegülését végképp le­
törte, az opricsnyina (1564-1572) szolgáltatta. Az ország területének ke­
reskedelmi és katonai szempontból legfontosabb részeit, a Moszkva körü­
li földeket a cár tulajdonának nyilvánították, ezeket a területeket nevezték
opricsnyinának. Innen minden bojárt eltávolítottak, birtokukat elvették,
esetleg az ország távoli, egyéb területein adtak helyébe más birtokot. Az
egyéb területek elnevezése „zemscsina" volt; itt megmaradt a bojár földtu­
lajdon. Az opricsnyina-birtokokat a cár kiosztotta a dvorjánok köréből vett
saját harcos hívei közt (opricsnyikok).
Az ezekből szervezett megbízható csapatokra támaszkodva a cár a bo­
járok ellen fordult. Egész nemzetségeket kivégeztek, sokszor szolgáikkal

172
és velük tartó parasztjaikkal együtt. Az opricsnyina segítségével a kisbir­
tokos dvorjánság megszaporította a birtokait. A cár megerősítette hatal­
mát, a bojárságot meggyengítette, az egykori feudális széttagoltság ma­
radványait is megszüntette. Végül az opricsnyikok visszaélései miatt az
intézményt 1572-ben a cár megszüntette.
Az államszervezet változásait vizsgálva azt láthatjuk, hogy a moszkvai
nagyfejedelem mellett sokáig megmaradt a régi részfejedelmek utódainak
politikai hatalma. Lassanként aztán fokozták hatalmukat a nagyfejedel­
mek, csökkentették a bojárbirtokok immunitási jogait. Ez megmutatkozott
az uralkodói elnevezés változásaiban, amikor III. Iván felvette a „minden
oroszok ura" címet, s néha a cári címet is használta.
A XV. században kialakult a bojár-duma (tanács) intézménye mint a
nagyfejedelemnek az állandó tanácsa, amely tanácsadó szervként funkci­
onált a kormányzat, a bíráskodás, a törvényhozás legfontosabb kérdései­
ben. Tagjai voltak a régi knyázok utódai, bojárok, főpapok.
A nagyfejedelmi hatalom erősödésével a XV. század végére a bojár-
duma jelentősége visszaesik. III. Iván uralma alatt a nagyfejedelemség,
ha nem is abszolút, de mégis központosított államhatalom volt, amely a
közigazgatást is kezébe vette. A tisztségekre születés szerint osztották be
a nemeseket. A legmagasabb állásokat a legelőkelőbb bojárok kapták;
senki sem szolgálhatott kevésbé előkelő születésű felettest. Ezt a rend­
szert mjesztnyicsesztvonak hívták.
Az egyes területekre a nagyfejedelem helytartókat nevezett ki, akik a
központban üléseztek, a területek részeire kerületi főnököket neveztek ki.
Ezek tisztségüket a Kijevi Állam korszakából fennmaradt ún. „táplálási
rendszer" alapján szerzett illetmények fejében látták el, vagyis annyit szed­
tek ki a lakosságból, amennyit tudtak. III. Iván 1497. évi Szugyebnyikje
megszabta az illetmények mértékét. Az államhatalom kiterjedése új hivata­
lokat tett szükségessé. Ezek élére bojárokat vagy hivatalnokokat neveztek
ki rendelettel (prikáz); később magát az illető hivatalt, kormányszéket ne­
vezték prikáznak. A különböző igazgatási ágakra külön-külön kormány­
szék, prikáz létesül, így a kincstári, követségi, kinevezési prikáz stb.
IV. Iván alatt a cári központi hatalom még nem korlátlan, rendi intézmé­
nyek segítik és korlátozzák. Ezek: a bojár duma, (a bojárok tanácsa) és a
Zemszkij Szobor, (a rendi képviseleti gyűlés). A bojártanács összetétele,
politikai jelentősége a XVI. század elejétől kezdve időnként másképp ala­
kult. IV. Iván kiskorúsága idején a bojár duma mint valóságos bojárkor­
mány uralkodott. Később IV. Iván a bojártanácsot a saját kegyeltjeiből vá­
logatta össze, „kiválasztottak tanácsának" is nevezték.
A bojárok hatalmának a letörése utána a bojártanács összetétele is
megváltozott, különösen IV. Iván utódai alatt mind nagyobb számban vol-

173
tak a tagjai cári kinevezés alapján a bojárokon kívül dvorjánok, udvari
tisztségviselők. Hatásköre a cári hatalom erejével volt összefüggésben.
A XVI. század második felében a cárral együtt gyakorolta a törvényho­
zási hatalmat, részt vett a fontos politikai kérdések eldöntésében. Általá­
ban nem bírt önálló rendelkezési joggal. A cár viszont kiadott ukázokat a
bojártanács megkérdezése nélkül is.
Nem tisztázott kérdés, hogy mikor volt első ízben Zemszkij Szobor, az
általános nézet szerint az 1550. évben. Három külön részből tevődött ösz-
sze. Az első volt a bojár duma, amelynek tagjai valamennyien személye­
sen vehettek részt az üléseken. A második volt a felsőpapság gyülekeze­
te, végül a harmadik volt a többi rendek, a dvorjánok és kereskedők
képviselőinek a gyűlése. Mindegyik gyűlés külön határozott, írásban.
Előfordult, hogy a Zemszkij Szobor választotta a cárt. Így Fjodor Ivano-
vics (1588), Borisz Godunov (1598), Romanov Mihály (1613) választás út­
ján került a cári trónra. Ilyenkor a szavazatokat írásban összegyűjtötték.
Határozott tételes szabály arról, hogy a Zemszkij Szobor hány tagból áll­
jon, milyen legyen az összetétele, nem volt. Előfordult, hogy csak a közép­
nemesség küldött képviselőket. Parasztképviselőket csak egy ízben hív­
tak meg (1613-ban). Az összehívás a cár joga volt, a cár nem létében
vagy a bojártanács, vagy a moszkvai pátriárka hívta össze. Határozatai a
cárra jogilag nem voltak kötelezőek; ténylegesen legtöbbször szükséges
volt, hogy a cár azokat elfogadja. Sem szervezetileg, sem hatáskör szem­
pontjából a Zemszkij Szobor nem érte el a nyugat-európai hasonló rendi
testületek fejlettségi fokát. 1653-tól kezdve a Zemszkij Szobort nem hívták
többé össze.
Az államigazgatás központi szervei, a prikázok (kormányszékek) a XVI.
század második felétől kezdve mindjobban kifejlődnek. A kormányzati
szükségletek szerint alakultak újabb és újabb igazgatási ágakra különbö­
ző prikázok, így többféle prikáz a hadügyek, a vezérkar, a lovasság, a tü­
zérség igazgatására, megint más prikázok a pénzügyekre. Az új területek
igazgatására alakult a szibériai, az ukrajnai (kisorosz) prikáz. Az ügykörök
megosztása, a prikázok szervezete csak lassanként alakult ki és vált ha­
tározottabbá. A prikázok útján való igazgatás fokozatosan megszüntette a
táplálási rendszer bojár kormányzatát és jobban szolgálta a központi ha­
talom céljait is. A prikáz vezetőjének és tisztviselőinek a cári fizetés volt az
illetményük és a központosított államigazgatás engedelmes végrehajtó
szerveként működtek.

174
 11. fejezet

AZ OTTOMÁN BIRODALOM KORMÁNYZÁSA

I. Az államszervezet és társadalomszerkezet összefüggései

Az európai kormányzattörténet már korábban is sokat foglalkozott az Ot-

tomán Birodalom kormányzatával. Vizsgálódásai során több ellentmon­
dást is talált. Ezt a turkológiai szakirodalom úgy próbálta meg feloldani,
hogy az ottomán államot két egymás melletti, s egymástól teljesen el nem
választható részként írta le. Ezek az „uralkodó intézmény", amely a biro­
dalom katonai-, és bürokratikus apparátusát foglalja magába, és a
„muszlim (vagy vallási) intézmény", amely az állam vallási és jogi komple­
xumát jelentik. (A „muszlim" intézményt a mohamedán jogról szóló feje­
zetben tárgyaljuk részletesen.)
Az államszervezet és a társadalmi szerkezet összefüggéseit vizsgálva
megállapítható, hogy az „uralkodó" és a „vallási" intézményekbe tartozó
személyek a társadalom aszkeri (katonai) rendjébe tartoztak, s előjogaik
elválasztották őket az alattvalók, az elsősorban termelést folytató ráják
népességétől.
A társadalmi hierarchia felső részét alkotó aszkerik osztályán belüli ta­
gozódására utal a XVI. század végén három foglalkozási ág elkülönülése:
a katonáké, a vallástudósoké - jogászoké, és a bürokratáké. A képzettsé­
geknek megfelelő specializáció igénye hozta létre ezeket a csoportokat.
Ez az elkülönítés azonban a legfelső vezetést vizsgálva nem állja meg a
helyét, mivel mindegyik foglalkozási ág végpontja szükségképpen katonai
pozíciót foglalt magába. Az állami hierarchia csúcsán ugyanis katonai
tisztségek voltak: nagyvezír, vezírek, beglerbégek, szandzsákbégek stb.
Ugyanakkor a szakosodás mellett - sőt egyes vélemények szerint
annál sokkal fontosabb - feltétele lett a legmagasabb pozíciókba való ke­
rülésnek, hogy az illető aszkerit valamilyen személyi vagy intézményes
kapcsolat fűzze a palotákhoz és annak szervezeteihez. A létrejövő ún.
„palota-rend" a felsorolt foglalkozási ágakból verbuválódott tagjaival egyre

175
 markánsabban elkülönült az aszkeri osztályon belül, s egy kis idő után
szinte monopolizálta a kulcsfontosságú tartományi és központi tisztsége­
ket. Ennek a szisztémának a mozgatórugója - a rátermettségen és a tel­
jesítményen túl - az volt, hogy a személyi függés patrimoniális elve alap­
ján azok jutottak egyre feljebb és feljebb, akiknek megvolt a szerájban a
megfelelő patrónusuk, támogatójuk. (Ennek a gyakorlatnak a meglétét bi­
zonyítja számos XVII. századi defter, ahol feketén-fehéren beírják: XY
azért kapta hivatalát, mert Z „főember" kegyeltje.)
Az uralkodó aszkeri rend személyi összetételét, jogi helyzetét áttekint­
ve azt láthatjuk, hogy a szultán birodalmát saját házgazdaságaként kezel­
te, népét pedig saját szolgáinak, kul-nak tekintette. A szultánnal szemben
mindenki kulnak számított, de az aszkerin belül megkülönböztethetőek az
uralkodó rabszolgatestületei és a született iszlám katonai rétegek (pl.
szpáhik), akiket a vallásjog mentesített a rabszolgaság alól.
A politikai és katonai rabszolgák fogalma nem volt ismeretlen az ősi bi­
rodalmakban, Perzsia párthus korszakában már előfordult ez az intéz­
mény. A mohamedán világban a IX. században jelenik meg az első, török
népelemekből létrehozott rabszolgahadsereg az Abbaszida kalifátus ide­
jén. Kis-Ázsiában a Szeldzsuk Birodalomban is alkalmaznak rabszolga­
katonákat, s a térséget később leigázó oszmánok már ezekre az előzmé­
nyekre támaszkodva fejlesztették ki saját rabszolga-testületeiket.
Az ottomán Padisah katonai rabszolgáit kapi kuluknak nevezték (a szul­
táni Kapu rabszolgái). A rabszolgák fizikai és szellemi tekintetben a szul­
tán saját eszközei voltak, életükkel és vagyonukkal teljes mértékben ő
rendelkezett. Ez a rabszolgaság azonban nem számított lealacsonyított-
nak, mivel a tulajdonfogalom más értelemmel bírt az oszmán birodalom­
ban, mint másutt. Ennek alapvető oka az a tény volt, hogy a legfontosabb,
a föld a szultán kizárólagos tulajdona volt, ezért nem számított lealacso-
nyítónak, ha valaki a szultán emberi tulajdonává vált. A rabszolgaságot
már nem a szabadság ellentéteként fogták fel, hanem aszerint értékelték,
hogy mennyire állt közel ahhoz, hogy a szultán hatalmából részesedjék.
A rabszolgák eredetére vonatkozóan megállapítható, hogy az oszmán
adminisztráció a birodalom fénykorában négy forrásból egészítette ki a
kapi kuluk testületét.
1. A hadifoglyokra kierjedő „ötöd" (pendzsik)
2. A - főleg a Balkánt sújtó - devsirme (összegyűjtés, véradó)
3. A rabszolgapiacon történő vásárlás
4. A kapi kuluk utódainak átvétele révén

1. „Ötöd" (pendzsik). Az ötödöt, mint adófajtát a perzsák alkalmazták

eredetileg, tőlük vették át az arabok, azoktól a szeldzsukok, s így került az

176
oszmánokhoz. Az iszlám legendák szerint azonban a próféta által alkotott
zsákmány-törvény írta elő az „istennek járó ötöd" beszolgáltatását. Ezt az
adófajtát aztán mindenkitől behajtották, aki hadizsákmányt szerzett s min­
den öt hadifogolyból egy a szultánt illette meg.
2. Devsirme. A katonai rabszolgák utánpótlása céljából a leigázott né­
pekre kivetett gyerekadó nem oszmán találmány, már a bizánciak és a
mongolok is alkalmazták. A XV. században kialakuló ottomán formájában
3-5 évenként begyűjtő biztosok járták végig - főleg - a Balkánt, s átlagban
minden hatodik fiúgyermeket összegyűjtöttek, akik így a szultán rabszol­
gái lettek.
3. Rabszolgapiacok. A rabszolgakereskedők - mielőtt piacra vitték vol­
na áruikat - kötelesek voltak az Isztambul-aga helyi embereinek felajánla­
ni „portékájukat", s ha ők ezekre nem tartottak igényt, akkor mehetett csak
a piacra. A rabszolgapiacról vették, esetenként ajándékba kapták a szul­
tán emberei a csecsemőket, fiatal gyermekeket és felnőtt rabokat. Innen
szerezték be a núbiai néger testőrség embereit is.
4. A kapi kuluk fiai. A kapi kuluk utódait „szolgafiaknak" nevezték. Közü­
lük sokan kerültek be a szultán rabszolga testületeibe. Jogi helyzetük
azonban változott, mert általában a kapi kuluk utódait már szabadnak te­
kintették.
Az így összegyűjtött emberanyag három helyre kerülhetett: többségük
a janicsár-hadtesthez, melyet a XVII. századig kizárólag a pendzsik, illet­
ve devsirme származékok alkottak, a másik részük a szultáni paloták ki­
szolgáló-, és iparos személyzetéhez került, a legtehetségesebbek előtt
megnyíltak az államvezetés legfelső pontjaihoz nyíló szeráj-iskolák kapui.
De addig, amíg ezekbe a testületekbe bekerültek, hosszú út vezetett.
Szintén az Isztambuli-aga emberei vették át az összegyűjtött fiúkat, akiket
Edirnébe vagy Isztambulba tereltek. Itt két-három napig pihentek, ezalatt
ismertették velük az iszlám alapvető tételeit, majd körülmetélték őket. Ez­
után két csoportra osztották a fiúkat. Akiket első ránézésre a legértéke­
sebbnek találtak, azok alszeráji iskolákba kerültek. A zömüket azonban
Anatóliába vitték és ott két aranyért eladták őket szabad muzulmánoknak,
akik családját szolgálva kellett a nyelvet, a szokásokat, a muszlim hitet
megtanulniuk (Ez volt a „törökké nevelés"). Három-négy év múlva a bizto­
sok ismét összegyűjtötték őket, s az adzsemi oglánok, a „képzetlen fiúk"
közé írták őket össze, hogy aztán valamelyik újonc csapathoz (adzsemi
odzsakhoz) kerüljenek. Itt keményen dolgoztatták őket, s a legnehezebb
udvari és állami munkákat végeztették velük. Huszonkét éves koruk körül
aztán felvételt nyertek - újoncként - a janicsárok közé. Itt elsajátították a
katonáskodás fortélyait, majd egy ünnepélyes felvételi ceremónia (csik-
ma) során teljes értékű janicsárokká váltak.

177
 Azok a fiúk, akik az alszeráji iskolákba kerültek fokozatosan egyre ma­
gasabb szintű képzésben részesültek. Az előző fiúkkal azonos életkorban
ők is csikmában részesültek. Nagyobbik részük a szultáni kísérőlovasság­
hoz került, a legtehetségesebbek viszont átkerültek a Topkapi Szerájba, a
„belső szolgálat apródjainak" (ics oglánok) rendjébe. Ez a rend öt, egy­
másra épülő intézményből állt, amelyekbe egyre nehezebb próbatételek
után mind kevesebben juthattak be. Innen már az állami tisztségek legma­
gasabb polcaira vezetett az út, szandzsákbégek, beglerbégek, vezírek,
nagyvezír, janicsár-aga stb. vált belőlük, hogy aztán sok esetben amilyen
gyorsan szédítő magasba emelkedtek, ugyanolyan sebességgel váljanak
kegyvesztetté, s búcsúzzanak el gyakran az életüktől is.
Túlzás lenne azonban azt állítani, hogy csak rabszolgák birtokolhattak
magas tisztségeket. A tények azt mutatják, hogy a vallástudósok-jogászok
és a bürokraták között döntő arányban voltak szabad születésű muzulmá­
nok, s felső rétegük magas posztokat is betöltött. Egyoldalú tehát az a kép,
amelyet egyes kutatók és korabeli krónikások festettek az oszmán biroda­
lomról, mikor az államvezetést bemutatva „rabszolga köztársaságról" írtak.
A helyzet ennél differenciáltabb volt, de kétségtelen, hogy a Magas Porta
létrehozott a rabszolga-elem hatalmi tényezővé avatásával egy olyan ál­
lamszervezeti modellt, amely méltán vívta ki a kutató érdeklődését.

II. Az oszmán állam központi közigazgatása

Az oszmán államigazgatás központi szerve a díván. A díván nem ottomán

találmány, hanem olyan, az iszlám világban elterjedt intézmény volt, ame­
lyet az állam vezetője (sejk, bég, szultán stb.) köré szerveződött tanács­
kozó illetve döntéshozó szervként aposztrofálhatnánk. A mohamedán ál­
lamok és az ottomán birodalom dívánja közt a különbség az, hogy míg az
iszlám államigazgatás több, a különböző igazgatási ágak csúcsán elhe­
lyezkedő dívánok rendszerében manifesztálódott, addig az oszmánok ál­
tal szervezett központi birodalmi igazgatás hosszú időn keresztül egyetlen
díván köré épült.
Az oszmán állam elméleti megalapozottsága azon a perzsa eredetű kö­
zel-keleti muszlim felfogáson nyugodott, mely szerint az uralkodó és az ő
akaratát megtestesítő állam legfőbb kötelessége a társadalmi igazságos­
ság megvalósítása. Az ebben való fáradozásban a szultánt segítő tanács,
a díván tehát nemcsak kormányzati teendőket látott el, hanem legfőbb bí­
ráskodási fórumként is funkcionált. Az uralkodóval szemben megvolt az a
társadalmi elvárás, hogy személyesen osszon igazságot az eléje járuló
panaszosoknak.

178
 Az ottomán birodalom történetének korai szakaszában ez még a való­
ságban is így történt s ez leképeződött a díván kialakításában is. Ekkor
még két, egymástól független uralkodói tanács, azaz a díván osztozott a
kormányzat és az igazságszolgáltatás feladatán. Az egyik tanácsban a
szultán a vezírekkel intézte az állam irányításának ügyeit, ahol a díván
szerepe a döntés előkészítésében és a tanácsadásban öltött testet. A má­
sik díván egyfajta nyilvános kihallgatásként funkcionált, melyet az uralko­
dó elnökletével naponta tartottak, s közös étkezéssel fejeztek be. Mivel
ezek az udvar kapujánál vagy ahhoz közeleső helyen történtek, ezért ez
utóbbit kapu-dívánnak nevezték.
A XVI. század elején alakult ki a díván ama klasszikus formája, amely az
oszmán állam világbirodalommá alakulásának időszakában a legfőbb tör­
vényhozó, végrehajtó és bírói fórumként funkcionált. A birodalmi tanács
mindezen hatalmát természetesen csak a szultán nevében gyakorolta, de
fontos változás, hogy a két korábbi díván funkcióit egyesítő új, ún. „nagy dí­
ván", vagy birodalmi tanács már nem egyszerűen csak döntéselőkészítő s
az uralkodót tanácsokkal ellátó szerv, hanem - bizonyos keretek között -
tényleges döntéseket is hozhatott. Ezirányú tevékenysége valódi tartalmá­
nak határai a szultánok személyes aktivitása s a hatalmi érdekcsoportok
küzdelmei következtében állandó változásban voltak, de a döntéshozatal
egyértelműen jelen van a testület munkájában. Ezt a tényt nem oltja ki az a
körülmény, hogy a „fényességes padisah" elvben minden, a gyakorlatban
pedig a fontosabb ügyekben a végső döntés jogát fenntartotta magának.

A díván összetétele

A birodalmi tanácsnak a következő személyek voltak a tagjai:

a szultán, a főhatalom birtokosa

a nagyvezír, a szultán helyettese, a birodalom második embere
a három vezír, a hadsereg parancsnokai
a ruméliai és az anatóliai kádiaszker, főhadbírók, akik a jogi szféra élén
álltak
a ruméliai és az anatóliai defterdár, a pénzügyek irányítói
a nisándzsi, a főpecsétőr, a kancellária vezetője
a ruméliai beglerbég, a birodalom kulcstartományának feje
a kapudán pasa, a hadiflotta parancsnoka
a janicsár aga, a janicsárok vezére

179
 A kapudán pasa és a janicsár aga csak 1566 után, a ruméliai beglerbég
1536-tól vett részt a munkában, de nem állandó jelleggel, hanem konstan­
tinápolyi tartózkodásuk idején. Mindhárom méltóság csupán tanácskozá­
si joggal volt felruházva.
A nisándzsi (főpecsétőr) a klasszikus kancellári teendőket látta el.
A „nagy díván" döntéseit írásba kellet foglalnia, valamint az iratokat - a
szultán jóváhagyását követően - el kellett látnia az uralkodó tugrájával
(díszes monogramjával) s ezáltal hitelesítette azokat. Ezen felül megkí­
vánták tőle, hogy - mivel tisztségénél fogva minden törvényt ismernie kel­
lett - vitás ügyekben jogi véleményt adjon.
A defterdárok közül a ruméliai töltötte be a főszámvevői posztot, az
anatóliai csupán a saját területét érintő ügyekben szólalt fel. Rendszere­
sen be kellett számolniuk a birodalom aktuális bevételeiről és kiadásairól,
pontosan meg kellett jelölniük a kincstárban lévő készpénz mennyiségét.
Minden pénzügyi év végén zárszámadást készítettek s ha többlet mutat­
kozott, azt haladéktalanul a szultán magánkincstárába kellett utalniuk.
A kádiaszkerek - akik közül a ruméliai volt a jelentősebb - a főhadbíró
funkcióját látták el a hadsereg ügyeiben, valamint a kádik feletti főfelügye-
letijog gyakorlása illette meg őket. A díván elé kerülő peres ügyekben ők
is jogi véleményt terjesztettek elő. A jogászi szféra irányítását biztosította
azon joguk, hogy a 150 akcse napidíjat meg nem haladó kádi tisztségek
és az egyházi és iskolai állások betöltésére a személyi előterjesztést ők
tették meg a díván ülésén. (A 150 akcse napidíjat meghaladó fizetésű ká­
dik kinevezésekor véleményezési joguk volt, az előterjesztést a nagyvezír
tette.) Hatáskörük révén az egyházjogi hierarchia legjelentősebb szemé­
lyei voltak mindaddig, amíg a XVI. század második felében a sejhüliszlám
ki nem ragadta a kezükből a hatalmat.
A vezírek a hadsereg ügyeit intézték. Olyan hadjáratokat, ahol a szultán
nem vett részt szerdári (parancsnoki) rangban önállóan vezethettek. E
méltóságok viselőinek legjelentősebbike, a második vezír a díváni ülése­
ken - amennyiben nagyszámú panaszos járult a birodalmi tanács színe
elé - a kihallgatandók egy részével önállóan foglalkozott, de a vádlottat ál­
lásától meg nem foszthatta s a panaszos kérelmére sem kinevezést, sem
előléptetést nem adhatott.
A „nagy díván" tanácskozását - a „padisah" távollétében - a nagyve­
zír vezette. A méltóság nem oszmán találmány, hanem perzsa mintára
terjedt el a keleti muszlim államokban. Ő számított a szultán után a legfon­
tosabb állami tisztségviselőnek, az uralkodó helyettesének. Mindez jól ki­
olvasható egy XVII. század eleji királytükörből a nagyvezírek a padisa-
hok titoknokai, kincstárnokai, helyettesei, bizalmasai és jóakarói, nem en­
gedhető meg tehát, hogy náluk közelebbi és kedvesebb szolgájuk le-

180
gyen!" A „titoknoki", „bizalmasi" és „jóakarói" szerep önként adódott abból,
hogy sok nagyvezír volt hivatalba lépését megelőzően a szultán nevelője,
így a szoros kapcsolat objektív feltételei is adva voltak. A „kincstárnoki"
funkció említése sem véletlen, hisz a nagyvezírek hivatali idejük nagy ré­
szében a hadsereg zsoldjának előteremtésével bajlódtak s még biztosíta­
niuk kellett Konstantinápoly, valamint a szultáni szeráj ellátását is. Ameny-
nyiben a központi bevételek e feladatok fedezésére elégtelennek bizo­
nyultak, úgy a saját jövedelmükből kellett a hiányt pótolniuk, ezért e funk­
ció betöltése nagy vagyont is kívánt.
A nagyvezírek a birodalom második embereként az állami élet minden
megnyilvánulását irányították, felügyelték. A kül- és belpolitika ügyeinek
intézése, az igazságszolgáltatás vezetése, a hadjáratokban - ott is ahol a
szultán jelen van - a főparancsnoki, szeraszkeri tisztség betöltése - ezek
tevékenységük legfőbb irányai. E rendkívül széles hatáskör nagy terhet
rakott a nagyvezírek vállaira, melyet elnevezésük jelentése - „teherhordó"
hiteles képszerűséggel jelenít meg.
A tanácstagok hatásköreit vizsgálva az elmélet és a gyakorlat ellentétét
figyelhetjük meg. II. Mohamed kánunja tisztázni igyekezett a hatáskö­
röket, amikor előírta, hogy a pénzügyeket a defterdárok, a vallásjogi
ügyeket a kádiaszkerek, a politikai természetű ügyeket pedig a nagyvezír
intézze. A gyakorlatban ez nem azt jelentette, hogy a hozzájuk rendelt
témakörökben önállóan jártak el, hanem a dívántagoknak legfontosabb
intézkedéseikben meg kellett szerezniük egymás jóváhagyását. (Gondol­
junk itt a már idézett példára, a kádiaszker és a nagyvezír együttműködé­
sére a kádikinevezések során.) Az ülések alkalmával így objektív módon
is valódi tanácskozásra voltak szorítva a díván tagjai, ezért az egyes
méltóságviselők túlhatalma helyett az erők kiegyensúlyozottsága jelle­
mezte a birodalmi tanács munkáját.

A díván működése

A birodalmi tanács hetente négy alkalommal (hétfő, szerda, csütörtök és

szombat), délelőtt tartotta összejöveteleit. Az ülés első részében a külföl­
di országokkal kapcsolatos ügyeket vitatták meg. Ennek keretében a „kül­
honi" követeket meghallgatták, megtárgyalták a követi előterjesztésre
adandó választ, majd ezt írásba foglalták és átadták azt a kijelölt diploma­
tának, a csausznak egy megbízólevél kíséretében. Ezt követően áttértek
a belső államügyek elintézésére, majd a személyi ügyek következtek, s a
tanácskozás utolsó negyedében a panasztevők kihallgatásával és problé­
máik rendezésével gyakorolták az igazságszolgáltatást.

181
 Alapvető jellegzetessége a „nagy díván" működésének, hogy nem csu­
pán nagyjelentőségű ügyekben döntött, hanem egészen apró problémák­
ban is eljárt. Mivel a birodalmi tanács bármely ügyet bármikor magához
vonhatott, s a már említett államfelfogást, a társadalmi igazságosság
megvalósításának elvárása alapján bármely panaszos közvetlenül a
dívánhoz járulhatott, így az ügyintézésnek az a racionálisan súlyozott mo­
dellje, amely az abszolutista Európában tagolt intézményrendszert ered­
ményezett az oszmán birodalomban nem jöhetett létre. Ebből követke­
zően a fontos és kevésbé fontos ügyek intézményrendszeri betagozódási
lehetőség híján oly mértékű ügyfolyammá dagadtak, amely a dívánra
„ömölve" rendkívüli nehézségek árán volt csak kezelhető. Ugyan minden
előterjesztést megválaszoltak, de ezt legtöbbször csak nagyon rövid for­
mában tették, a problémásabb ügyeket annyival intézték el, hogy azokban
„a régi szokások szerint járjanak el."
Minden kiadott iratról másolatot készítettek és ezeket egy vastag kötet­
ben az ún. „fontos ügyek" defterében őrizték meg. Kiemelt jelentőséget tu­
lajdonítottak a központi pénzügy-igazgatás elszámolási és nyilvántartási
deftereinek (jegyzékeinek), melyeket a dívánnak otthont adó helység mel­
letti külön teremben tartottak. A birodalmi tanács ülésének idején egy har­
madik szobában a defterdárok adminisztrációjának 25-30 vezető tisztség­
viselője állt készenlétben arra, hogy a hozzá tartozó ügycsoportot érintő
esetben az említett defterekből kikeresse a döntéshozatalhoz szükséges
felvilágosítást. Ezek a nyilvántartások rendkívül pontosan voltak vezetve,
melynek ékes bizonyítéka, hogy pl. előléptetés esetén a név szerint nyil­
vántartott katonák bármelyikéről - szolgálati helyének közlését követően
- azonnal meg tudták mondani zsoldjának összegét, de ugyanilyen pon­
tos adatokkal tudtak szolgálni tímár-birtok adományozásánál a terület
eltartóképességéről, azaz a belőle nyerhető jövedelem nagyságáról. Ezen
iratok megkülönböztetett kezelését az is bizonyítja, hogy a tanácsülés vé­
geztével a deftereket őrző termeket bezárták és ajtaját mindig lepecsétel­
ték a nagyvezírnél hordott szultáni pecsétgyűrűvel.

III. Az ottomán birodalom területének igazgatása

Az ottomán birodalom hatalmas kiterjedésű területet foglalt magába. Ha

vizuálisan próbálnánk magunk előtt megjeleníteni ezt a konglomerátumot,
akkor egy rendkívül sokszínű képet látnánk, bármely nézőpontból is
szemlélnénk. Gazdasági szint, kulturális fejlettség, vallási hovatartozás,
az emberek mindennapi életét szabályozó jog- és szokásrendszer zavar-

182
ba ejtően gazdag színkavalkádja. Ezt a sokféleséget kellett a birodalmi
közigazgatásnak egységbe foglalni.
A helyi viszonyokhoz való alkalmazkodás melletti egységesítés - ez
volt az oszmán közigazgatás kulcsgondolata.
Ezt a feladatot háromféle igazgatási modell alkalmazásával igyekeztek
megoldani:
1. a közel - keleti és észak - afrikai arab országok
2. a vazallusállamok
3. a balkáni - kis-ázsiai területek igazgatási szisztémájával.

1. A közel-keleti és észak-afrikai arab országok irányítása

Az egykori arab birodalom törzsterületét és az észak-afrikai arab álla­

mokat I. Szelim (1512-1520) hódította meg, de II. Szulejmán nagyvezíre,
Ibrahim stabilizálta itt az Oszmán uralmat 1524-25-ben.
A kialakuló irányítási rendszerben egyensúlyt teremtettek a központi
oszmán tisztviselők és a helyi mameluk előkelők között. A tartományi ve­
zetés kulcspozícióit birtokolták a központ által szigorú ellenőrzés alatt tar­
tott oszmán közigazgatási méltóságviselők, akik a tartományi haderőre
és a várak katonaságára támaszkodva biztosították a „padisah" uralmát.
A helyi mameluk elit - amely a szabad státusú előkelőkből és a rabszol­
ga helyzetű katonaelemekből állt - az igazgatás középső és alsó szintjein
tagozódott be a szisztémába. Feladatuk a termelés és az adózás meg­
szervezése volt.
A gazdasági pozíciók birtoklása révén a helyi előkelők egyre inkább
megnövelték a befolyásukat és olyannyira sikeresen beépültek a rend­
szerbe, hogy egy idő után a szandzsákbégek utánpótlása is köreikből ke­
rült ki.
A „hódítók" és a „meghódítottak" között tehát megvolt a társadalmi átjár­
hatóság s ez idővel fordított asszimilációt eredményezett: a XVII. század­
tól kezdve valamennyi arab országban egyre több, valódi hatalmat jelentő
közigazgatási pozíció betöltőjét a helyi előkelők rétege adta.
Roppantul megkönnyítette ezen területeknek a birodalomba való integ­
rálását az a tény, hogy ezek az országok iszlám államok voltak, így vallá­
si és jogi problémák nem merültek fel. A termelési és pénzügyi szervezet­
rendszert azonban tartományonként eltérően alakították ki.
Szíriában bevezették a tímár-rendszert, így a legszorosabban ezt az or­
szágot kötötték a központhoz.
Más módszerhez folyamodtak Irak és Egyiptom esetében. Az öntözé­
ses földművelést végző tartományokban a csatornarendszer karbantartá-

183
sát és a termelés megszervezését a faluközösségekre és azok elöljáróira
bízták.
A pénzügyek terén perzsa mintára adóbérlői szisztémát honosítottak
meg. Az adóbérlők beszedték az állam jövedelmeit a tartományi kincstár
számára, ahol a defterdár levonta belőle a terület és igazgatási kiadásait
és a" maradékot" - amelynek minimális mértékét a központ által meghatá­
rozott évi adó rögzítette - elküldte az államkincstárnak. Ezzel a módszerrel
Konstantinápoly nagy bevételekhez jutott s a siker kézzelfogható bizonyí­
tékaként nemsokára Egyiptom adta a birodalmi bevételek egyharmadát.
A központi igazgatás ismét eltérő módot választott Tripolisz, Tunisz és
Algír esetében. Ezek a mohamedán vallású kalózállamok, amelyek a Föld­
közi-tengeren segítettek biztosítani az oszmán uralmat saját flottájukat és
hadaikat megtartva szolgálták a szultánt s a „győzhetetlen padisah" fő­
ségének elismerése gyanánt évi ajándékot küldtek Konstantinápolyba.
Mégsem tekinthetők vazallus államoknak, mivel itt is bevezették a későb­
biekben részletesen tárgyalandó vilajet-szandzsák-náhije közigazgatási
egységeket s a kikötőkbe és a várakba oszmán helyőrségeket telepítettek.

2. A vazallus államok rendszere

A krími tatár kánság, Erdély, Havasföld és Moldva - ezeket az országokat

soroljuk az oszmán birodalom vazallusai közé. Mind a négy államnál a va-
zallusi függés tartozéka a belpolitikai önállóság, az ország vezetőjének
szabad választása, amihez - természetesen - meg kellett szerezni a Ma­
gas Porta jóváhagyását. Külpolitikai akciót is csak szultáni engedéllyel
indíthattak s a birodalom hadjárataiban segédcsapatokkal kellett részt
venniük. A tatár kánság kivételével évi rendes adót fizettek és emellett
kötelező ajándékot küldtek a padisahnak.
A portai fennhatóság elismerésének biztosítására az oszmánok az álla­
mok déli védelmi vonalát katonailag megszállták, így az ország belseje
hadászatilag nyitva állt az esetleges büntetőhadjáratok előtt.
Politikai szempontból rendkívül fontos volt az is, hogy - az Erdélyi Feje­
delemség kivételével - a vazallus államok fővárosaiba oszmán helyőrsé­
get küldtek.
Előszeretettel alkalmazták a Sztambulba parancsolt túszok rendszerét,
melyekkel sakkban tudták tartani az esetleges lázadásra apelláló fejedel­
meket, kánokat de a szultán uralmát erősítették a belviszályok által fellé­
pő trónkövetelők is, akik akcióikkal csak konzerválták Konstantinápoly ha­
talmát. A vazallusok közül - különleges pozíciója miatt - a tatár államot
vizsgáljuk meg.

184
 A krími tatár kánság állt a legközelebbi viszonyban a Portával. Az isz­
lám hiten túl ezt a közös katonai célérdek is biztosította. A tatárok helyze­
téről két nézőpont kristályosodott ki. Az egyik szerint a kánság a szultán
bábállamaként a birodalmi politika engedelmes eszköze volt. A másik vé­
lekedés korszakokat határol el a Porta és a krími tatárok viszonyának tör­
ténetében. A XV-XVI. századot a kánság valóságos politikai és gazdasá­
gi önállóságának időszakaként aposztrofálják. Ezt a tatárok adómentes­
ségével (sőt a Porta időnként még pénzügyileg is támogatta a krími álla­
mot) a kánok és a szultánok rokoni kapcsolataival, valamint a birodalom
számára nagy fontosságú tatár katonai támogatással bizonyítják. (Az osz­
mánok saját hadseregük bevetése helyett a tatárokat használták fel az
orosz és lengyel területek „megfegyelmezésére", ez egybeesett a kánság
önálló csapásirányával is.) A XVII. század közepétől azonban - Oroszor­
szág és Lengyelország megerősödésével - saját mozgásterük lecsökkent
s katonai szerepük a birodalmi segélyhadak szintjére szállt le, ezzel a va­
lóságosnak tekintett önállóságuk megszűnt.

3. A balkáni kis-ázsiai igazgatási modell

A Magas Porta állama törzsterületének számított a Balkán és Kis-Ázsia.

Az ezeken a területeken kialakított társadalomszervezési modelleket tart­
hatjuk az oszmán birodalom jellemző - és azt az európai államoktól meg­
különböztető - ideáltípusának. Az oszmán mintát azonosító ideáltípusnak
az itt legtisztábban megvalósuló tímár-rendszert és a vilájet-szandzsák-
náhije közigazgatási területi beosztást, valamint ennek sajátos tartalmú
működését tartjuk.
A két terület integrációja azonban eltért egymástól. Kis-Ázsiában a
muszlim vallású lakosság és az anatóliai emírségek elitje számára a szel-
dzsuk állam helyébe lépő ottomán birodalom megjelenése csupán ura­
lomváltást jelentett. E területek népességének gazdasági és vallási érde­
ke is azonos volt a hódítókkal s mivel a birodalom kialakulásának kezdeti
fázisában kerültek oszmán uralom alá, a gyors integrációt követően a ki­
alakuló új állam legfontosabb hátországává léptek elő.
Az oszmánok a Balkánon egy más vallású, más társadalmi és állami
berendezkedésű, más jogrendszerrel és gazdálkodási kultúrával bíró te­
rülettel kerültek szembe és ezt a gyökeresen idegen „fát" kellett a saját
„kertjük" részévé tenni és a számukra „termővé" alakítani. Ezt a nehéz fel­
adatot a következő eszközökkel valósították meg:

185
 • a Balkán országainak katonai annektálásával és a katonai jelenlétet
biztosító tímár-rendszer bevezetésével
• a meghódított területekre irányuló muszlim telepítéssel
• a helyi lakosoknak az oszmán hadszervezetbe való integrálásával
• a gazdaságnak a birodalmi vérkeringésbe való bekapcsolásával
• valamint a polgári-katonai közigazgatás kialakításával.

A katonai annektálás folyamata a Balkánon a XV. század végére

befejeződött. Ezt követően hadszíntérnek a magyarországi területekre va­
ló helyeződésével csökkent a Balkánon - helyőrségi feladattal - állomá­
soztatott haderő létszáma, csupán északon a legjelentősebb várakban és
a legfontosabb kikötőkben volt számottevő őrség. A katonai hatalmat álta­
lában a tímár-rendszer alanyainak jelenléte biztosította (a tímár-rendszer­
ről lásd a vonatkozó fejezetet).
A hadak elvonultával azonnal megjelentek a muszlim telepesek, akik el­
sősorban a balkán déli és keleti területein telepedtek le. A hódítás időbeli
és térbeli előrehaladtával azonban egyre kevesebb „igazhitű" bevándorló
igyekezett magának új életteret találni a bekebelezett északi és nyugati te­
rületeken, ámbár nem szakadt meg véglegesen áttelepülési folyamatuk.
Az iszlám népesség száma azonban a frissen vallást váltókkal is növe­
kedett. Az igazhitű muszlim és a másvallású rája közti jogi különbségtétel
alapvető kihatással járt az életminőség alakulására, s ennek emberi okok­
kal magyarázható indoka sok keresztényt arra indított, hogy renegáttá vál­
jon. Az áttérés a korábbi arisztokrácia körében kezdődött el, akik a hadse­
reg és az államigazgatás különféle szintjeire tagozódtak be. Ez azon az
érdekes módon is végbemehetett, hogy először még keresztényként a
szultáni hadba állva tímár-birtokot szereztek s korábbi földbirtokukat
minősíttették át tímárrá. Amennyiben sikerült földjeiket - részben vagy
egészben - átmenteniük, a legbiztosabban úgy tarthatták azt meg, ha fel­
vették a „próféta hitét". Az ilyen áttérés egy-két generáción át tartott, de ál­
talános eljárásnak tekinthető.
Az őshonos elitet a városok iparosai és kereskedői követték, majd a XV.
század második felében a falusi lakosság körében is megkezdődött a val­
lásváltás. Az ily módon tömegessé váló áttérés az oszmán uralom stabi­
lizációjának kiváló fokmérője, ezzel ugyanis az őslakosság kimutatta a
viszonyok megváltoztathatatlanságába való beletörődését, az ellenállás
feladását.
A felemelkedés másik útja az volt, ha a keresztény katonának állt. I. Mu­
rád (1362-89) az újonnan meghódított területeken talált régi katonai és
helyi karhatalmi erőket összeíratta és beosztotta a hadsereg félreguláris

186
alakulataihoz. Ezek közül a vojnukok, a vlachok és a martalócok egysé­
geit emeljük ki.
Az oszmán uralom az előzőeknél kedvezőbb gazdasági környezetet
hozott létre, hiszen a sok kis államra osztott félsziget egyetlen piaccá vált,
mivel mindenfajta belső vámot eltöröltek, így bekapcsolódtak a birodalom
gazdasági vérkeringésébe. A fellendülést az sem gátolta, hogy a központ
kisajátította a bányajövedelmeket, a céheknek pedig előírta, hogy csak
saját területüket láthatják el kézműves termékekkel. A mezőgazdasági
terményekből egyrészt terményadókkal és kényszerfelvásárlásokkal lát­
ták el a hadjáratokra felvonuló seregeket, másrészt biztosítaniuk kellett
Konstantinápoly és néhány nagyobb város élelmezését. Mindezen felül
maradt annyi termény, amit a belső kereskedelem felszívott, illetve még
exportálni is tudtak.
Az éremnek ez persze csak az egyik oldala. A másik oldalon az áll,
hogy miután - az előző időszakhoz mérten kétségtelen pozitívumokkal já­
ró - gazdasági rendszer „beállt", tovább már nem fejlődött, megmereve­
dett, s ez a mozdulatlanság a „török iga" lerázásáig tartott.

IV. A tartományok közigazgatási beosztása

A meghódított területeket az oszmánok birodalmi irányítás alá vonták. En­

nek megvalósításaként közigazgatási egységeket alakítottak ki. A legna­
gyobb ilyen egység a vilájet volt, melynek élén beglerbégek (későbbi ne­
vükön pasák) álltak. A vilájeteken belül szandzsákokat hoztak létre, me­
lyeket a szandzsákbégek vezettek. Ezt tovább osztották náhijékre, s
emellett a jogszolgáltatás számára is szerveztek bírósági körzeteket ún.
kazákat, amelyek a kádi tevékenységi területét ölelték fel.
A területi egységek kialakításánál a fókuszba a katonai funkciónak való
minél optimálisabb megfelelést állították. A tartomány megszállása, védel­
me, a további hadjáratokra felvonulási területként való biztosítása lett az
oszmán adminisztráció elsőszámú feladata. Mindez leképeződött a biro­
dalmi közigazgatás területi egységeinek kialakításában is. A hódítás elő­
rehaladtával - s a birodalom területének megnagyobbodásával - nőtt a
vilájetek száma is. A XIV. század végén kettő, a XV. század első felében
még mindig csak három beglerbégségből állt az oszmán állam, hogy
aztán a nagy hódítók - II. Mohamed, I. Szelim - a vilájetek számát hétre
növeljék. II. Szulejmán uralkodásával a zenitre kerülő birodalom a nagy
szultán halálakor már tizenhat vilájetet számlált, s ez a mennyiség a XVII.
század első harmadára harmincnégyre nőtt. (Utóbbi szám inkább már a
közigazgatás működésének túlérettségi mutató számaként fogható fel,

187
hisz a birodalom növekedésének leálltával, az új, friss területek elmarad-
tával az oszmán adminisztráció a meglévőt szervezte át újra és újra.)
Ha megvizsgáljuk, hogy ezek az abszolút számok a térképen milyen
felosztásban helyezkednek el, akkor azt láthatjuk, hogy a vilájetek a köz­
vetlen hadszíntérnek számító határterületeken találhatók a legsűrűbben.
A magyar hódoltságban például a XVI. században két, a XVII. század el­
ső felében négy tartomány állt beglerbégi irányítás alatt. Ezzel összeha­
sonlítva az egész Balkán 1580-ig (!) - ekkor alakult meg a boszniai vilájet
- a ruméliai beglerbégségbe tartozott, s Egyiptom egész területe is csak
egyetlen vilájetet ölelt fel.
A vilájeteken belül a szandzsákságok is a katonai szempontokhoz iga­
zodva alakultak meg. Kimutatható az a szervezési elv, miszerint a viláje­
tek területén lévő legfontosabb várak körül hoztak létre szandzsákokat.
Természetesen itt is „a tűzvonalban" lévő tartományokban találhatjuk a
legtöbb szandzsákot, ahol a stratégiailag fontos erősségek a szandzsák­
bégek székhelyei, a területi egység központjai. Az említett magyar példá­
nál maradva: a XVI. század végén a budai vilájeten belül tizenöt szan­
dzsák működött.
Hogy a szandzsákokban az adószedést, jövedelembirtok-kezelést, s a
területi igazgatást jobban át tudják tekinteni náhijéket hoztak létre. Ezek­
be a kisebb egységekbe azonban nem mindig telepítettek saját adminiszt­
rációt. Gyakran ugyanis a szandzsák központi hivatalaiban folytatták a
náhije-területek ügyintézését. Ilyenkor a fizikailag is megfogható igazga­
tás helyett papíron létező adminisztrációs egységek által adott feladatokat
láttak el az oszmán tisztviselők, s mindezt az eljárást a közigazgatás
könnyebb kezelhetősége indokolta.
A katonai funkció elsődlegessége mellett az oszmán adminisztráció
másik nagy feladata a szolgálati birtokok felosztása, folyamatos ügykeze­
lése, valamint az állami jövedelmek felmérése, beszedése volt.
A vilájetekben a szultáni hász-birtokok, a mülk- és a vakuf-birtokok - a
gazdasági igazgatás szempontjából nézve - nem tartoztak a tartomány­
hoz. A beglerbég saját hász-birtokát sem a tartományi adminisztráció
kezelte. Az oszmán gazdaságirányítás háromféle vilájetet különböztetett
meg:
- a hász-vilájetet
- a szálijáne-vilájetet
- és a vegyes-vilájetet

A hász-vilájet - amely a leginkább elterjedt - önfenntartó módon műkö­

dött. A szolgálati birtokok járadékán kívül eső adók és egyéb állami bevé­
telek beszedését követően a tartomány defterdárja a begyűjtött összegből

188
kifizette a helyi katonaság zsoldját, a tisztviselők fizetését és a különféle
indokolt kiadásokat, majd a fel nem használt többletet elküldte a konstan­
tinápolyi kincstárba. Akadtak azonban olyan frekventált tartományok, me­
lyek rendkívüli költségeket emésztettek fel, s ezért a központnak hozzá
kellett járulnia költségükhöz, pl. a már idézett budai vilájet háromszázezer
arany kiegészítést kapott évente.
A szálijáne-vilájet előre megállapított évi keretösszeggel működött.
A beglerbégek kétféle módon szerezhették meg a tartományok számára
kiutalt összeget. A vilájet saját adminsztrációja beszedte az állami pénze­
ket, s ebből - költségei fedezésére - megelőlegezte magának az előírt
összeget, s ezen felül minden a legszigorúbb elszámoltatás mellett be­
szolgáltatott a központnak. Mindezt a fővárosból kiküldött tisztviselők
ellenőrzésével tették. A másik mód a „küldemény" (irszálije) volt, mely ab­
ban manifesztálódott, hogy a központi adminisztráció tisztviselői hajtották
be a tartomány bevételeit, s ők utalták ki a beglerbégnek a vilájetet megil­
lető összeget. Az ún. vegyes-vilájetnek két formája létezett. Az egyik mód­
szer szerint a vilájet szandzsákjainak egy része nász-, míg a másik része
szálijáne-gazdálkodást folytatott. A másik formulában egyes szandzsákok
hász vagy szálijáne módon látták el magukat, míg más szandzsákok pri­
vilegizált, adómentes földekkel rendelkező félreguláris hadinépek - pl.
vojnukok, vlachok, martalócok - szállásterületei voltak.

V. A tartományi tisztségviselők és a hivatalok működése

A tartományok élén álló beglerbégek és szandzsákbégek kezében össz­

pontosult területük katonai és polgári hatalma. Ők feleltek a központnak
igazgatási egységük minden életmegnyilvánulásáért. A tartományi hadak
parancsnokaként mozgósították és irányították a vilájet, illetve a szan­
dzsák katonaságát. Önállóan indíthattak hadjáratot, de győzelemre voltak
„ítélve". Vesztes hadakozás könnyen a méltóságukba, s nem egyszer az
életükbe került. A beglerbég a hadiérdemeket szerzett katonáinak évi
6000 akcse jövedelemhatárig terjedő tímár-birtokot adományozhatott. Az
ellenőrzési funkciója keretében felügyelte az állami pénzek beszedését és
kezelését és szemmel tartotta a helyi rendfenntartó erők működését. Pal­
losjoggal felruházva igazságszolgáltatási funkcionáriusként a halálos íté­
letek végrehajtásával is meg volt bízva.
A tartományok közigazgatási méltóságviselőinek sorában a legfonto­
sabb katonai poszt birtokosa az alajbég, a begler- és szandzsákbég kato­
nai helyettese. Hadjáratok idején ők vezették a helyi szpáhikat. A várőrsé­
geket a dizdárok, míg a folyami flottát a kapudánok irányították.

189
 A pénzügyi szféra igazgatásának élén a birtokügyek és az adóügyek
két defterdárja állt. A javadalombirtokosok ügyei a defterdárok által ellen­
őrzött defrer emini intézte, akinek külön-külön apparátusa volt a tímár- és
a ziámet birtokosok nyilvántartására, problémáik rendezésére.
A rendfenntartás feladata a szubasikra hárult, akik munkájukat meg­
határozott körzetekben, szubasilikokban végezték. A körzetükben lévő
tímárbirtokosok rendbontása esetén büntetéspénzt róhattak rájuk, súlyo­
sabb esetben kétévi időtartamra felfüggeszthették a vétkes javadalombir­
tokost. Ők feleltek a jogerős bírósági ítéletek végrehajtásáért is. A jogszol­
gáltatás szférájának képviselője a kádi. Feladatkörét azonban mégsem
csak jogi jellegű dolgok felsorolásával lehet kitölteni. Igaz, hogy a peres
ügyekben bíráskodtak, házassági és válási, valamint szerződéskötési és
végrendelkezési ügyeket intéztek, valamint közjegyzői feladatot is ellát­
tak. Emellett az adóztatásban, a hadsereg mozgósításában és ellátásá­
nak megszervezésében, piac- és céhfelügyelet ellátása terén is mindun­
talan a kádiba ütközhetünk. Konkrétan gyakorolt funkcióinak száma húsz
(!) fölé tehető s ez a széles körű felhatalmazottság méltán avatja őt a tar­
tományi közigazgatás kulcsfigurájává.
A vilájetek és szandzsákok tisztviselőinek utánpótlása és hivatalbetölté­
sük rendje is szigorú szabályozás alatt állt. Az alsó-, közép- és felsőfokú
vallási iskolákat sikeres záróvizsgával elvégzettek nevét hivatalos nyilván­
tartásba vették. Mivel a nyilvántartottak létszáma mindig jóval meghalad­
ta a betölthető álláshelyek számát, ezért előírták, hogy a jelöltek a bejegy­
zés sorrendjében nyerjék el a tisztségeket maximum két év időtartamra.
A hivatali idő letelte után várakozási állományba kerültek, ahova formailag
a „nagy díván" helyezte őket. Egy-két év várakozás után került rájuk álta­
lában újból a sor, de a semmittevésre kárhoztatott idő alatt jövedelemben
nem részesültek.
Az oszmán közigazgatás az egységes adminisztráció kiépítése mellett
igyekezett megfelelni rendezési elve másik elemének is, a helyi viszo­
nyokhoz való alkalmazkodásnak. A muszlim területeken kevesebb gond­
juk akadt, de a keresztény európai tartományokban a teljesen eltérő viszo­
nyok közül kellett patikamérlegen kimérniük a megelőző intézmény­
rendszerből megtartható és tolerálható maximálisan elegendőt. A balkáni
országokban olyan elöljárókat alkalmaztak, akik a hódítók és a behódoltak
között közvetítettek. A szerbeknél kenézeknek és primiküröknek, a bolgá­
roknál és a görögöknél kodzsabasiknak nevezték a keresztény közössé­
gek vezetőit. Ezek a személyek nem a helyi lakosok választottjai voltak,
hanem az oszmán állam kinevezettjei. Szolgálataik fejében adómentessé­
get, sok esetben javadalombirtokot kaptak. Tisztjük átörökíthető volt, de
ezt a helybeli török adminisztrációnak meg kellett erősítenie. Feladatuk az

190
adószedés és rendfenntartás segítésében realizálódott. A leírtakból kö­
vetkezően ezek a személyek nem az őslakosok, hanem az oszmán állam
javára tevékenykedtek, vagyis saját érdekük szem előtt tartásával - mai
szóval élve - kollaboráltak a megszállókkal.
A tartományok közigazgatását központi mintára szervezték meg. A beg-
lerbégnek is volt dívánja, melyben - mellette - a vilájet főkádíja, a terület
defterdárja, a helyi kancellária vezetője, valamint néhány katonai parancs­
nok vett részt. A beglerbégi tanács a vilájet katonai és polgári ügyeit vitat­
ta meg, döntéseket hozott és a panasztevők ügyeinek intézésével látta el
az igazságszolgáltatás helyi feladatát. Döntési jogköre meglehetősen
szűkre szabott volt, a pénzügyek terén például a tartományi kincstárból
csak a nagyvezír engedélyével utalhatott ki készpénzt, illetve ugyancsak
felsőbb hozzájárulással intézhette a katonaság élelmezését.
A központ az általa fontosnak tartott területeken centralizálta az irányí­
tást. Ez viszont nem azt jelentette, hogy Konstantinápoly csak a valóban
fontos kérdésekben tartotta fenn magának a döntést. Számtalan példát le­
hetne arra nézve hozni, hogy olyan apróügyek is a központ „nagy dívánjá-
nak" napirendjére kerültek, amelyeket helyi szinten is el lehetett volna in­
tézni (pl. az említett élelmiszerkiutalás). Mindez természetes úton vezetett
a „nagy díván" túlzott leterheléséhez.
A XVII. században azonban ezen a téren is fordulat állt be. A birodalom
területi növekedésének leállásával rövidesen bekövetkezett a hanyatlás
időszaka, s mindez a közigazgatás működésében is megmutatkozott. Ad­
dig, amíg a karddal szerzett területeket be kellett integrálni a birodalomba,
sok érdemi feladat jutott az oszmán közigazgatásnak és a központi admi­
nisztráció erősebb igénnyel szólt bele a tartományok mindennapi életébe.
A XVII. század elején azonban egyes főbb szandzsákbégségek (pl. a
budai) jogot nyernek arra, hogy a szultán nevében rendeleteket adjanak
ki, ezzel illetékességi területük ügyében immáron jogerősen dönthettek.
A tartományi adminisztráció munkájának mennyiségét az is növelte, hogy
a birodalmi tanács a „nagy díván" egyre több ügyet utalt vissza - érdemi
intézkedés nélkül - származási helyük oszmán közigazgatási hivatalához.
A hivatalok azonban érdemi döntéshozatal helyett inkább formális hatá­
rozatokat hoztak, vagyis döntés ugyan született, de a végrehajtása el­
maradt. Ezért újabb ügy, újabb döntés, újabb papír és ami lényeges újabb
illeték, újabb ajándék, melyek a döntéshozó saját zsebébe vándoroltak.
A hatáskörök átfedései, melyek a birodalom virágkorában még a
tisztségviselők egymás általi ellenőrzésének pozitív hozadékával jártak, a
hanyatlás korszakában „mindenki illetékessége mindenben" negatív gya­
korlatát alakította ki. Jó pénzért minden folyamodó talált olyan személyt,
aki ügyében eljárt, aztán iratai átvándoroltak egy másik tisztviselőhöz, aki

191
szintén csavart egyet az ügy állásán, de a hozott határozatért természete­
sen mindegyik beszedte az illetéket, elfogadta a csúszópénzt. A korrupció
az ügyintézés természetes velejárójává vált. A csúszópénzekre szüksége
is volt a tisztségviselőknek, hiszen maga a hivatalba kerülés anyagi áldo­
zatokkal is járt. A várakozási állományban (mazulban) eltöltött időt eleinte
meg lehetett rövidíteni azzal, ha jelentős pénzösszegeket juttattak a ki­
nevezést kieszközlő személynek. A XVI. század közepén azonban már
gyakorlattá vált, hogy a kinevezésekért már a kinevezést végzők (!) kö­
veteltek félhivatalosan meghatározott összegeket. Ezzel az oszmán biro­
dalomban is megvalósít az egész mediterrán világban a rómaiak öröksé­
geként jelenlévő hivatalok adásvétele. A hivatal megszerzéséhez - és
megtartásához - szükséges összeg előteremtésének igényétől hajtva a
tisztségviselők aztán minden alkalmat (lásd pl. az előző korrupciós példát)
megragadtak bevételeik növelésére, s ezzel a kör bezárult.
A közigazgatás működését összefoglalva megállapíthatjuk, hogy az
oszmán adminisztráció hiába volt kifinomult a klasszikus, XVI. századi
aranykorában, mégsem állt olyan szilárd alapokon, hogy az intézmény­
rendszer szerkezete a hódítások leálltával alkalmazkodni tudott volna a
megváltozott viszonyokhoz és megakadályozta volna a birodalom hanyat­
lását. A nyugat-európai államokban a közigazgatás a „török évszázad­
ban", a XVI. században kezdte meg minőségi átalakulását és fejlődése a
racionalizáció győzelmét hozta. Ennek elemei közé tartozott - többek kö­
zött - a kiszámíthatóság, a kollegalitás, a konkrétan körülírt hatáskörök és
illetékességek, a szakmai iskolázottság, a meghatározott fizetés. Az osz­
mán birodalomban ezzel szemben a kiszámíthatatlansággal, a világosan
megszabott és tárgyilag rögzített hatáskörök és illetékességek helyett a
központ által adott megbízatások és felhatalmazások egymás közti kon­
kurenciaharcával találkozhattunk. Ennek gyökere az a versengés, ame­
lyet a megbízott helyi tisztviselők - és maga a központ is - a fáradozása­
ik igénybevételéért őket megillető hivatali mellékjövedelmekért folytatnak.
Ha a helyi közigazgatás működésében mégis kitapintható rendezőelvet
keresünk, akkor azt állíthatjuk meg, hogy a helyi hivataloknak minden meg
volt engedve, ami a központ által meghatározott politikai és katonai célok­
kal nem ellenkezett. Mindez persze a már korán kialakított, klasszikussá
vált, de aztán hamar megmerevedett ügyintézési gyakorlat szigorú keretei
között. A rendszer újításának, átalakításának, frissítésének „alulról" jövő
kezdeményezéseit rendre elfojtották. A szervezet működésében minden­
fajta változtatást csakis a központ kezdeményezhetett. Ez a szisztéma
azonban természetszerűleg akkor működött jól, ha az irányítás csúcsán jó
képességű személyek álltak. A kulcsszó itt tehát nem az intézmény, ha­
nem az azt irányító személy. Amennyiben gyenge képességű személy

192
kezébe került a központi irányítás, a birodalom működésében súlyos
zavarok keletkeztek. Egy kis képzavarral illusztrálva az elmondottakat: az
oszmán állam egy olyan fordított piramisként ábrázolható, ahol a csúcs
„anyagminőségén" - vagyis a főhatalom birtokosának, a szultánnak sze­
mélyi kvalitásain - nyugodott a birodalmi-piramis szilárdsága. Ez a Padi-
sahok rendkívüli hatalmának súlyos árnyoldala, amelynek csak meleg­
ágya lett a szeráj és az ortodox vallásjogi képviselők befolyásának emlí­
tett térhódítása a szultáni hatalomgyakorlásban. Mindezek együttesen el­
vezettek ahhoz, hogy az ottomán birodalom a XVII. század végére moz­
dulatlanságba dermedve került ki Európa újkori történelmének formáló
tényezői közül.

193
 III. rész

KÖZÉPKORI JOGTÖRTÉNET
 12. fejezet

A RÓMAI JOG TOVÁBBÉLÉSE

A római birodalom felbomlását követően a római magánjog továbbélése

jogtörténetileg több szempontból is vizsgálható. Egyrészt továbbélés a
nyugatrómai és a keletrómai birodalom területén, másrészt a római jog új­
jáéledése a középkori Itáliában, melynek egész Európa jogtörténetére ter­
mékenyítő hatása volt.

I. A római magánjog továbbélése a római birodalom nyugati

területén

A római birodalom kettészakadását követően egyre kevesebb olyan jog­

szabály született, amelyet az állam mindkét felén kihirdettek volna s ezzel
érvényesen és egységesen szabályozta volna az életviszonyokat.
Ezek közé kell sorolnunk a 426-ban kiadott idézési törvényt (lex citatio-
nus), mely meghatározta, hogy milyen jogtudósok véleményeit lehet az
ítélet alkotásnál figyelembe venni, illetve mely jogtudósoktól lehet idézni.
A törvény előírta, hogy csak Gaius, Papinianus, Ulpianus, Paulus és
Modestinus műveit és az általuk idézett jogtudósok véleményeit lehet,
szabad figyelembe venni a jogalkalmazás során.
Meg kell említeni, mert a justinianusi kodifikáció forrása volt a 438-ban
II. Theodosius parancsára kiadott Codex Theodosianus, mely a Constan-
tinustól kiadott császári rendeleteket foglalta magába.
Theodosius örökségét két fiatalkorú fia vette át. Helyettük azonban aty­
juk által rendelt gyámjuk uralkodott. Hamarosan a birodalom két része az
illyricumi határ vitája miatt ellenséges viszonyba került egymással. A két
birodalom-rész közötti ellentétek az úgynevezett nyugati-gót kérdésben
éleződtek ki. Alarik, a gótok uralkodója Theodosius halála után új területe-

197
ket követelt népének Epirus területén. A konstantinápolyi udvar megvesz­
tegetéssel és diplomáciával Alarik támadását a birodalom nyugati fele el­
len irányította.
406. december 31-én Galliát és Hispaniát germánok szállták meg, akik
a helyi lakosság támogatását élvezték. A megszállók kisajátították a nagy­
birtokokat és az ott élő colonusokat meghagyták régebbi jogi helyzetük­
ben, de kötelező szolgáltatásaikat csökkentették. A nyugatrómai admi­
nisztráció de facto elveszítette Galliát és Hispaniát.
A rajnai határ 406. évi áttörését követően a nyugati birodalom belső biz­
tonságát különféle felkelések is megrendítették. A 440-es években Aetius
magister utriusque millitae megkísérelte a stabilitás visszaállítását. Szö­
vetségesként elismerte a vizigótok uralmát Galliában és Hispaniában, a
száli frankokét a Rajna-torkolat vidékén, a burgundokét Sapaudia (a mai
Savolya) térségében. Britanniáról, Afrikáról és Pannóniáról tulajdonkép­
pen lemondott. Ekkor a nyugati birodalom hatalma már csak Itáliára, vala­
mint az alpesi tartományokra szorítkozott.
454-ben III. Valentinianus megölette Aetiust mire ez utóbbi egykori ka­
tonái a császárt gyilkolták meg. Geiserich újabb támadást indított 455
márciusában és 455. június 2-án elfoglalta és kirabolta Rómát. Ezt köve­
tően Afrika még megmaradt területeit Sardinia és Corsica szigeteit biro­
dalmához csatolta. Ezzel beteljesült a nyugatrómai birodalom sorsa. A bi­
rodalom szélső területei gyorsan függetlenedtek, miközben Itáliában
egymást váltották rövid uralkodás után a császárok. Maiorianus (457-
461) volt az utolsó, aki még rendeleteket adott ki és eredménytelenül
ugyan, de kísérletet tett a maradék területek fenntartására.
473-ban a pannóniai származású Orestes (Attila hun fejedelem egyko­
ri titkára) magához ragadta a hatalmat és fiát a kiskorú Romulust nevezte
ki császárrá.
Odoaker a germán törzsekből összeállt itáliai hadsereg vezetője azzal
a követeléssel lépett fel ekkor, hogy Itália földjét osszák fel a barbár ala­
kulatok között. Orestes ezt a követelést megtagadta, így Odoaker a rex
italiae címet vette föl, majd Orestest elfogta és kivégeztette, fiát Romulus
Augustulust pedig egy vidéki birtokra internálta. A császári jelvényeket a
keletrómai birodalom császárához, Zénohoz küldte.
Beteljesült a nyugatrómai birodalom sorsa: Itáliában Odoaker állama a
regnum Italiae, Galliában és Hispániában a vizigót királyság, Pannóniá­
ban a kelet-gót állam, a Rajna mentén két frank királyság, a Rhone völ­
gyében a burgund állam, Afrikában pedig a vandál királyság vált a nyuga­
ti birodalom örökösévé.
A nyugatrómai birodalom széthullása nem jelentette a római jog teljes
elenyészését, hiszen az úgynevezett személyiségi elv továbbra is érvé-

198
nyesül. Ennek alapján a nyugati területeken létrejött barbár királyságok
jogkönyveket adtak ki, melyekben a területükön élő római polgárokra vo­
natkozó legfontosabb életviszonyokat rendezték a római jog általuk is­
mert, jórészt vulgarizált szabályai alapján.
Több barbár jogkönyvet is találunk, melyek latin nyelven íródtak vagy
csak a germánok uralma alatt élő római polgároknak vagy mint az edictum
Theodorici esetében a germánokra is kiterjedő hatállyal. Az edictumot 460
körül bocsátották ki, amikor a vizigótok Délnyugat Galliában megteleped­
tek. Az edictum tartalma szinte kizárólag római jogi forrásokból áll össze.
Kivonatokat tartalmaz a codex Gregorianusból a codex Hermogenianus
és a codex Theodosianusból, valamint Paulus Sententiae című művéből.
A szövegezés azonban rendkívül leegyszerűsített.
Kevésbé ellentmondásos a 475 körül kibocsátott codex Euricianus,
melyben a vizigót király, mint a római jog szakértője jelenik meg. Euric a
kódex hatályát a birodalom valamennyi polgárára kiterjesztette. A fenn­
maradt töredékek kétségkívül római jogi hatásra utalnak. Euric uralkodá­
sa alatt a vizigótok kiterjesztették királyságukat a mai Spanyolország terü­
letére, de egyben galliai területeik nagy részét elveszítették.
506-ban II. Alarik (vizigót) király törvénykönyvet adott ki, melyet később
Lex Romana Visigothorum-nak neveztek. Ez tartalmazta a codex Theodo-
sianus kivonatolt változatát együtt számos későn kiadott császári rende­
lettel, valamint Gaius institutioinak lerövidített és megváltoztatott szövegé­
vel együtt. Az uralkodó ezen kódex mellett az ország germán polgárainak
kibocsátotta a Lex Visigothorumot, mely a germán szabályok szerint ren­
delkezett családjogi és öröklési jogi kérdésekben, így például házassági
vagyonközösséget rendelt el, miközben a római jog a vagyon elkülönítés
szabályait alkalmazta. Más rendelkezései a vulgarizált joggyakorlattal áll­
tak összhangban. Így például az özvegy nő is rendelhetett gyámot gyer­
mekének, vagy az adásvételt reálszerződésnek tekintette. Voltak szabá­
lyai, amelyek kapcsolatba hozhatók a klasszikus joggyakorlattal, mint az
erkölcstelen jogügyletek semmissége.
Gundobad burgund király léptette életbe az V. század végén a lex
romanae burgundionumot.
A rajnai frankok bocsátották ki a Lex Ribuaira elnevezésű törvényköny­
vet a VII. században.
A barbárok által kiadott római jogkönyvek egységes jellemzője volt a le­
egyszerűsített fogalmazásmód, és az, hogy csak a legfontosabb, leghét­
köznapibb dolgokra terjedt ki.

199
II. A római jog továbbélése a római birodalom keleti területén

Az egész római jog történetének összefoglalására tett kísérlet volt a justi-

nianusi kodifikáció, mely megkísérelte egységes rendszerbe foglalni a
megjelent törvényeket, császári rendeleteket, jogtudósi véleményeket. Kí­
sérletet tett a hatályos jog egységes megjelenítésére. Jelen tankönyvnek
nem feladata a justinianusi kodifikáció menetének feldolgozása, de a jog
megértése érdekében a kodifikácó legfontosabb lépcsőit szükséges meg­
említeni.
528-ban egy 10 tagú bizottság a codex gregorianus, hermogenianus és
theodosianus valamint az utóbb megjelent rendeletek egységes törvény­
könyvvé szerkesztése érdekében megkezdte munkálatait. A két éves
munka eredményeként megszületett codex iustinianus sajnos nem ma­
radt ránk.
530-ban a codex lezárása után a császár megbízta Tribonianust a
legfontosabb jogtudósi vélemények összegyűjtésével és rendezésével.
A császár a kodifikációs bizottság munkáját elősegítő 50 döntvényt bo­
csátott ki.
A bizottság munkáját az idézési törvény rendelkezéseinek figyelmen kí­
vül hagyásával kezdte meg. Joga volt továbbá arra is, hogy az eredeti szö­
veget módosítsa, megváltoztassa, interpolálja. Az így elkészült Digesta
vagy Pandectae 533-ban lépett életbe. A hatályba lépéssel egyidejűleg a
császár minden más jogtudósi véleményre való hivatkozást megtiltott.
533-ban a kodifikácós bizottság a császár rendeletére tankönyvet bo­
csátott ki institutiones seu elemente címmel.
534-ben Justinianus újabb kódexet bocsátott ki codex Justinianus repe-
titae praelectionis címmel. Ez a mű Hadrianustól kezdve tárgyanként idő­
rendben tartalmazza a császári rendeleteket 12 könyvben.
A császár görög nyelvű rendeleteket bocsátott ki a kodifikácókat köve­
tően, melyek közül 168-at ismerünk, Novellae címmel foglalták egybe.
A justinianusi jog továbbélésének főbb formái. A római jog Justinianus
utáni továbbélésének három főtípusát kell megkülönböztetnünk, persze
azzal, hogy e főtípusok között a variációk egész sora lehetséges. Ehhez
képest szólhatunk a római jog folytatólagos továbbéléséről, a római jog új­
jáéledéséről olyan területeken, ahol az valamikor hatályban volt, s azután
hatályát vesztve egy idő múlva új életre kelt, s szólhatunk végül a római jog
recepciójáról, azaz befogadásáról a helyi jogrendszerbe, ami vagy egysze­
ri törvényhozási aktussal, vagy folyamatos beszivárgás útján ment végbe.
A justinianusi törvényművet a császár tilalma ellenére is kivonatolni
kezdték. E kivonatok a VIII. századtól törvénykönyvek formájában jelent­
keznek:

200
 - az Eklogé tón nomón (= Törvényszemelvények) a justinianusi kodifi-
kációból Izauri III. Leó császár parancsára készített kis görög nyelvű tör­
vénykönyv volt a VIII. században,
- a Procheiron (= kézikönyv) I. Basilius Macedo császár rendeletére ké­
szült görög nyelvű kivonat a justinianusi kodifikációból, a IX. század má­
sodik felében,
- a Basilika (= Császári törvények), a justinianusi kodifikáció 60 könyv­
ből álló terjedelmes görög nyelvű feldolgozása, amelynek munkálatai
Bölcs Leó császár uralkodása alatt (886-911) fejeződtek be. Ezt a hatal­
mas művet, amely a Digesta, a Codex, az Institutiók és a Novellák görög
nyelvű feldolgozását adta a bizánci jogtudósok magyarázatainak felhasz­
nálásával, a IX. században felvirágzó bizánci birodalom társadalmi-gaz­
dasági viszonyaihoz szabták.
Rövidesen azonban a tovább egyszerűsödő árucsereviszonyokhoz
képest ez a tudományos igénnyel készült törvénymű már túl magas szin­
tűnek bizonyult, úgyhogy inkább a Basilikából készült kivonatok nyertek
alkalmazást. Ezek közül az utolsó Harmenopulosznak, Szaloniki város
bírájának 6 könyvből álló, 1345-ben készült munkája volt, a Hexabiblosz
(= Hatos könyv), amely a török hódoltsági időt is túlélve egészen 1946-ig,
a görög polgári törvénykönyv életbelépéséig érvényben maradt görög
földön.
A római jog sorsa a bizánci birodalomban, illetve görög földön tehát a
folytatólagos továbbélés képét mutatja, persze a justinianusi jog egyre fo­
kozódó vulgarizálódása mellett.

III. A római jog újjáéledése Nyugat-Európában

A keleti gót birodalom bukása után Itáliában a Justinianus által életbe lé­
pett Codex, Institutiók és Novellák léte a bizánci birodalom hadi sikereihez
volt kötve. A bizánci hódítás visszaszorítása után csak a bizánci uralom
alatt álló Ravennában és vidékén, valamint Itália néhány más területén
(pl. Velencében, Nápolyban) maradtak e törvénykönyvek érvényben, mert
az akkori primitív itáliai árucsereviszonyoknak sokkal jobban megfelelt a
korábbi római vulgárjog. A XI. századtól kezdve azonban Észak-Itáliában
az ipar és a kereskedelem fellendül. Az iparosodó városoknak tanult bí­
rákra van szükségük, s e században találják meg a Digesta egy teljes kéz­
iratát (Florentina) is. Mindehhez alapot biztosított a fejlett gazdaság, így
lehetőség nyílt a justinianusi római jog újjáéledésére. A glosszátor iskolát,
mely a középkorban előszőr kezdte el tudományosan vizsgálni a római jog
szabályait 1080 körül egy Irnerius nevű nyelvész alapította, aki az as (a

201
római váltópénz) eredetét kutatta, melynek során felfedezte az as gyakor­
lati jelentőségét a római öröklési jogban. Ebből kiindulva vizsgálta tovább
a római jog szabályait.
Toszkána grófnője, Matild bátorította valószínűleg őt jogi iskola alapítá­
sára Bolognában. Tény az, hogy a XI. század elején már jogi iskola műkö­
dött Bolognában.
A glosszátorok tanítását a szövegek mélyreható vizsgálata, megvitatása
és rendszerezése jellemezte. Megállapításaikat széljegyzetekkel, glosz-
szákkal jelölték a releváns sorok szélén. A glosszátor iskola diákjainak fel­
készültségére misem jellemzőbb, minthogy a kezdő sorok alapján utaltak
egy-egy fontosabb helyre a digestában. A glosszátorok teremtették meg a
mozaik módszert, melynek segítségével vizsgálták és rendszerezték az
összetartozó törvényhelyeket. Ki kell emelnünk Bulgarust és Martinust a
glosszátor iskola legkiválóbbjai közül. Bulgarus irányzata, melyet konzer­
vatívnak is nevezhetünk, szigorúan ragaszkodott az írott szöveghez, míg
Martinus sokkal inkább az értelmezésre, a gyakorlati igényekre helyezte a
hangsúlyt. Bolognában Bulgarus irányzata diadalmaskodott, míg Martinus
és tanítványai dél-franciaországi egyetemeken tanítottak.
A posztglosszátoroknak is nevezett kommentátorok a XIII. században
jelentek meg. Ez az időszak a hosszú háborúk miatt kevesek meggazda­
godását és sokak elszegényedését hozta magával. A jogászok, a jogtudó­
sok nem mélyedhettek kizárólag a tudomány tükrének igézetébe, hanem
kénytelenek voltak fejedelmi, városi szolgálatba állni. A gyakorlati jogi
életben való részvételük jogi szemléletük gyakorlatiasabbá válásához
vezetett.
A kommentátorok hosszas magyarázatokkal látták el a római jogi szö­
vegeket, természetesen a glosszátorok eredményeit is felhasználva. A két
kiemelkedő kommentátor Bartolus és Baldus kora joggyakorlatát teljes
mértékben meghatározta.

202
 13. fejezet

AZ EURÓPAI FEUDÁLIS JOGRENDSZER

I. A korai feudalizmus jogforrásai

1. A feudális jog gyökerei

A feudális jog gyökerei a törzsi népjogok, a továbbélő római jog intézmé­

nyei, valamint az egyház jogalkotó tevékenysége által létrehozott jogintéz­
ményekben találhatók meg. A korai feudális államalakulatokban a jogfor­
rásokban, keletkezési körülményeiktől függően, vagyis, hogy a nyugatró­
mai vagy keletrómai birodalom (Bizánc) által birtokolt területeken kelet­
keztek, vagy azon kívül jöttek-e létre, az említett elemek eltérő jelentősé­
gűek voltak.
a) A törzsi népjogok írásba foglalása a korai feudális államok hatalmá­
nak megszilárdulását jelzi.
Közös jellemzőjük:
aa) a népjogokban rögzített jog személyhez tapadó jog. Ez azt jelenti,
hogy a nagycsaládokból létrejövő nemzetségbe bekerülő egyén etnikai
alapon rendelkezik az illető közösség jogával és terhelik a kötelezettsé­
gek. Érte a közösség, ő pedig a közösségért felelős mind anyagilag, mind
erkölcsileg. Jogi helyzetét esküvel kell bizonyítania az idegenbe szakadt
nemzetség-tagnak. A meghatározott népjog szerinti „élést" eskütársak bi­
zonyítják.
ab) A népjogok írásba foglalásában az egyház működik közre. Példa­
ként említhető az angolszász jogforrások közül a legjelentősebb: Ine tör­
vénye (688-694), amely megújítja az Aethelbert által egy évszázaddal
előbb írásba foglalt jogot. Bevezetőjében a helyes jog eszközeként egyhá­
zi tanításokat rögzít. Büntetni rendeli a keresztelés és miselátogatás el­
mulasztását, biztosítja az egyház asylum jogát, vagyis, hogy bizonyos
bűncselekmények elkövetői mentességet élveznek, ha az egyházi objek­
tumba menekülnek. A tengeri frankok népjogának első feljegyzésére
Orleansban, az első meroving birodalmi gyűlésen, 511-ben került sor. Az
írásba foglalás Chlodvig keresztény hitre térése után mintegy másfél évti-

203
zeddel történt. A jogforrás bevezető sorai kifejezik a keresztény hitre térés
fontosságát.
A korai népjogok az egyház hatását mutatják tartalmi rendelkezéseik­
ben is. Rögzítik az említett asylumjogot, az egyház földbirtokszerzési jo­
gát, az e korban olyan jelentős egyház javára történő végrendelkezést is.
ac) Egyes népjogi gyűjtemények példaként szolgáltak a később írásba
foglaltak számára. Így pl. a Lex Baiuvariorum-nak (bajor népjog), amelyet
a VIII. században jegyeztek le szerkesztői, példaképe volt a nyugati gót
népjog. Még szorosabb a kapcsolat a Lex Salica IX. század elején kiadott
formája és a Lex Saxonum (szászok népjoga) között, minthogy a szászok
pacifikációja Nagy Károly részéről ekkor fejeződött be.
ad) A népjogok lejegyzésének célja a királyi hatalom megerősítése.
A longobard jogot a VII. században összefoglaló Edictum Rotharii Észak-
Itáliában a keleti gótok uralmát felváltó longobárd hatalom megerősítésé­
nek szándékát nyíltan kifejezésre is juttatta. A longobárd kódex a római
jog közjogi gyakorlatát és a kereskedelmi jog intézményeinek megfogal­
mazását a bizánci római jogból vette át, amelynek ebben az időben domi­
nanciája volt a nyugatrómai birodalom utódállamainak római jogával
szemben. Az egyházi intézmények közül az asylum jogát kiterjesztette a
királyi udvarra. A bibliai idézetek, amelyek a frank jogban is fellelhetők a
bevezetőben, az Edictum Rotharii-ban csak a királyi hatalom megerősíté­
sét szolgálták. A 643-ban kiadott Edictumot követi a Liutprand király által
713-ban megújított forma, amely az egyház igazságszolgáltató jogosult­
ságát megerősíti. A longobard jognak a romanizálás a legerősebb jellem­
vonása. Az idézett törvényekben és az azt követő kiegészítésekben for­
málódik a feudális tulajdonjog intézmény rendszere, amelyet a X. század­
ban kiadott Lombarda (libri fedorum) foglal össze, s amely Európa-szerte
jelentős hatást gyakorolt.
Az egyház által befolyásolt jogösszefoglalás a karoling korban Nagy
Károly által összehívott, Achenben lezajlott gyűlés (803/804) tevékenysé­
gében jut legvilágosabban kifejezésre. Nagy Károly a Lex Salica újrafogal­
mazását rendelte el. A bevezető fejezet utalása szerint a tudomány fényé­
hez eljutó frank hatalom terméke a kódex. Einhard (Nagy Károly életrajz­
írója) szerint: „miután felvette a császári címet és látta, hogy népének tör­
vényeiben milyen hiányok vannak, elhatározta, hogy pótolja e hiányokat,
az ellentéteket kiegyenlíti és az idejétmúlt használhatatlant kijavítja." Az
újraszerkesztett Lex Salica hatását mutatja, hogy az egyház térítő tevé­
kenységének eredményeként krisztianizált fejedelemségek a Lex Salicat
vették példaképül.
A jog lejegyzésére vagy újrafogalmazására került sor az északi népek
és a kelet-közép-európai népek, valamint a keleti szlávok körében is. Így

204
az orosz jog legrégibb írott emléke a Ruszkaja Pravda (Orosz Igazság).
Első szövege az ún. rövid pravda a XI. század végén összefoglalja a Jaro-
szláv kijevi nagyfejedelem által a XI. század 30-as éveiben kiadott szo­
kásjogi és területi fejedelmi szabályokat, valamint Jaroszláv fiának 1054
és 1072 között kiadott rendeleteit. A jogforrási jelleg vitatott, azaz a népjo­
gi és fejedelmi jogalkotás elemei keverednek benne.
Az egyházjog körében fennmaradtak Vlagyimir nagyfejedelemtől és
utódaitól származó egyházi törvények: a Bizáncból jövő papok bizánci
egyházi jogi gyűjteményeket hoztak magukkal. Ezekből orosz fordítások
készültek, amelyek világi törvényeket és szabályokat is tartalmaztak. „Az
Útmutató könyv" a bírósági eljárás számára is fontos. Az útmutató köny­
vek praktikus céllal egyéb jogforrásokat is tartalmaztak (pl. a Ruszkaja
Pravda leiratát, valamint fejedelmi törvényeket).
A bizánci és balkán-félszigeti államok jogforrásai olyan szoros kapcso­
latban állanak egymással, hogy bízvást egymás mellett tekinthetjük át
őket. A bizánci jog elvben a római birodalom jogrendszerével azonos; a
Corpus Iuris Civilis Bizáncban készült. A feudalizáció igényeit már a VIII.
században sem elégíti ki, ezért kiadják a négy törvénykönyv tartalmi kivo­
natát a császári rendeletekkel kiegészítve az Eklogé elnevezésű görög
nyelvű jogforrásban. Ezt a gyűjteményt egészítették ki a katonai, tengeré­
szeti és mezőgazdasági törvényekkel. Ez utóbbit a Nomosz Georgikoszt a
szláv szokásjog felhasználása jellemzi. A IX. században az Eklogét hatá­
lyon kívül helyezik és az igazságszolgáltatás számára összegyűjtött jog­
szabályok kézikönyveként kiadják a Prokhiron-t, majd röviddel utána az
Epanagoge-t. Ezek praktikus jellegük folytán a balkáni országokra nagy
hatással voltak. A IX. század végén jelenik meg a bizánci jog utolsó nagy
gyűjteménye, a Bazilika. Bölcs Leo császár ebben megvalósította azt a
régi törekvést, hogy a Justinianus nevéhez fűződő törvénykönyvben négy
különböző helyen található tematikailag összetartozó szabályokat tárgy
szerint csoportosítsák. A 60 könyvre tagolódó „császári törvénykönyv" el­
hagyta az elavult és bizonytalan szabályokat és kiegészítette a régi jogot
újabb császári rendeletekkel. Érdekes kísérlet a IX. századi Photios pátri­
árka által készített joggyűjtemény a Syntagma, amely a bizánci világi jogot
és a nomokánonok egyházi jogát próbálta összehangolni.
A bolgár jog legkorábbi forrását Krum kán törvényét (802-815) csak
egy bizánci történetíró feljegyzéséből ismerjük. Sokkal jelentősebb a több
változatban fennmaradt, X. századból származó jogkönyv: „Az emberek
bírói törvénye". Anyagát az Eklogé szolgáltatta, amelyet az ismeretlen
szerző a bolgár viszonyokhoz igazított. E jogforrások után a bolgár jog fej­
lődését csak a cárok kiváltság leveléből tudjuk nyomon követni.

205
 b) A keresztény egyházi kultúrán és a római jog hatásán kívül, a barbár
népjogok mellett az európai feudális jogra az idegen jogi kultúrák, így az
iszlám és normann kultúra is hatást gyakoroltak. Az iszlám kultúra (arab
kultúra) maradandó hatást gyakorolt különösen a Mediterraneumban. Az
arab kultúra hatása a Nagy Károly utáni korszakban válik jelentőssé. Bag­
dad, Kairo, Cordoba tudományos központokká váltak, ahol Arisztotelész
és más antik szerzők tanulmányozása általános volt. Az arabokkal való
kapcsolat gazdasági és kulturális téren egyaránt jelentős Hispaniában és
Szicíliában. A keresztények által Hispaniának nevezett, az arabok által
Andaluziának ismert nyugati gót birodalomban számos népelem élt: ró­
maiak, gótok, zsidók, akik mindannyian saját joguk szerint éltek. A moha­
medán vezető réteg az arab nyelvi kultúrát terjesztette el, de türelme az
etnikai különbségek iránt fenntartotta a többi népelem jogi kultúráját is.
A vezető réteg arab iskolázottsága megnyitotta az utat az arab jog beha­
tolása előtt. Az arab jog elemei bekerültek a jogszolgáltatásba, de a nyu­
gati gót népjog éppen úgy érvényben maradt, mint a keresztény és zsidó
egyházjog. Sajátos római, germán és arab hatást tükröző jogforrás a Liber
ludiceum, a régi spanyol jogi nyelven írott, ill. átírt Fuero Juzgo. Ennek a
nagyhatású gyűjteménynek a földtulajdonjogra éppen olyan nagy hatása
volt, mint a kereskedelmi jogi intézményekre. De általános hatást gyako­
rolt az egész feudális jogi kultúrára, különösen a gazdasági jogi intézmé­
nyekre olyan mértékben, hogy még a XIX. századi spanyol polgári jogi és
kereskedelmi jogi kodifikáció számára is biztos alapot jelentett.
A jogtörténeti tudományos irodalom által elhanyagolt, valóságban azon­
ban nagy jelentőségű a normann hatás a feudális jogra. A normann feje­
delemségekből a VIII. század során feltehetően a túlnépesedés miatt a ki­
rajzások sorát figyelhetjük meg részben a kontinens, részben pedig az
angolszász korai fejedelemségek irányába. A IX. században az államala­
pítás folyamata is figyelemmel kísérhető. A norvég uralkodó 860 körül
egyesítette a törzseket és törvénykönyvet adott népének, amelyben elren­
delte, hogy minden szabad paraszti birtok járadékköteles. Minden körzet­
ben (Gau-Jarl) a körzet parancsnoka a járadék egyharmadát kapta,
ugyanakkor köteles volt hatvan fegyverest kiállítani. E királyi intézkedés
következtében a katonai parancsnokok meggazdagodtak, s a normann
előkelőek közül mind többen kívántak királyi szolgálatba szegődni. A nor­
mann eredetű népeknél lezajló társadalmi fejlődés közös jellemzője az
volt, hogy az egész földterület legfőbb tulajdonosa az uralkodó, az ado­
mányrendszer szigorúan centralizált és az uralkodóhoz kötődik a területi
kormányzás is. A IX. század végén a nyugati frank uralkodók békére töre­
kedtek az állandóan betörő normannokkal szemben. Békeszerződések­
kel, váltságdíj fizetéssel kímélték meg városaikat, így Párizst 886-ban.

206
Megoldást azonban az hozott, hogy a normannokat befogadták a biroda­
lomba. Az eseményre 911-ben az Epte folyó mellett St. Clair-ben kötött
szerződéssel került sor. A normann részről szerződő Rollo herceget kirá­
lyi szolgálatba fogadták, feleségként az uralkodó leányát kapta. A nor­
mannok felvették a kereszténységet is és megalapították fejedelemsé­
güket: Normandiát. Másfél évszázaddal az esemény után Hódító Vilmos
innen vonult a brit szigetekre új normann államot alapítani, magával vive
az ősi normann intézményeken kívül a frank intézményeket is, amelyeket
másfél évszázad alatt átvettek. A normann kirajzás eredményeként Szicí­
liában is normann fejedelemséget hoznak létre, amely a jogintézmények
meghonosítását is jelentette.
A normann és frank elemek összeolvadásából sajátos új állam jött létre.
Rollo felismerte, hogy az ősi személyes kötöttségeket dologi kötöttségek­
kel kell felváltani. A személyes függés sajátos rendszere azonban tovább
élt. A feudalizációs folyamatban a szabad parasztok és hercegek közé
- közvetítőként - az uralkodó fivérei és rokonai léptek, akiket az uralkodó
hatalmában részesítette, de nem osztotta meg velük. Az új keresztény
normann jogi kultúra betetőzését az angliai normann birodalomban érte
el, ahol Hódító Vilmos erőskezű vezetést létesített. Hatalmának legfőbb
biztosítéka a földbirtok újraosztása volt, valamint az, hogy a felosztott bir­
tokra szigorú járadékfizetési kötelezettséget írt elő. Minden föld királyi füg­
gésbe került, a király minden hűbérúr fő hűbérese lett. Ez a hatalmi kon­
centráció nagy hatással volt az államszervezetre, különösen a királyi ha­
talom igazságszolgáltató tevékenységére, végül a királyi bíróság tevé­
kenysége révén a jogforrási rendszerre is.
A normann népek kirajzása Európa keleti felére is jellemző (varjágok a
Kijevi Rusz alapításában vettek részt), illetve más szláv törzsek irányába
is, a folyók mentén.

2. A királyi jogalkotás

A királyi jogalkotás a korai feudalizmus idején a kibővített királyi udvar

(curia regis) közreműködésével történik. A szűkebb királyi tanácson belül
edictum, a kibővített királyi tanácsban a törvényi szintnek megfelelő jog­
forrás (a frank jogban a kapituláré) kiadására került sor. A frank jogalko­
tásban, amelyet hatása miatt példaértékűnek tekinthetünk, az egyházi és
világi indíttatású gyűlések figyelhetők meg. A gyűlés összehívásáról, ügy­
rendjéről az egyes krónikaírók révén van tudomásunk. A gyűléseken a
jogalkotáson kívül királyi főhűbéresekre vonatkozó igazságszolgáltatásra,

207
nemzetközi szerződések előkészítésére, jelentősebb esemény elhatáro­
zására került sor.
A kapitulárékat az uralkodó által összehívott gyűlésen (egyházi vagy vi­
lági jellegű) alkották. Több formája ismeretes. Elhatárolásuk alapja a jog­
forrás önállósága, azaz, hogy a népjogot kiegészítő avagy pótló vagy
önálló jogi norma alkotását jelentik-e. A kapitulárék formailag szűkebb jog­
intézményi kört is szabályozhatnak (pl. szolgáltatások rendszere a királyi
birtokokon) vagy tágabb körűt is, ilyen átfogó jogi szabályozás az igazság­
szolgáltatás rendjét szabályozó 802. évi kapituláré. A kapituláré elneve­
zés kijárt a szolgálati utasításoknak, amelyeket a missusok (a központból
kiküldött királyi megbízottak) kaptak. A kapitulárékat osztályozhatjuk tár­
gyuk szerint világi és egyházi tartalmúakra, ill. vegyesekre. A világi jellegű
kapitulárék körébe tartoznak azok, amelyek a népjogi gyűjtemények kirá­
lyi kiegészítései (capitulare legibus addende), amelyet a kibővített királyi
tanácsban alkottak. De adhatott ki olyan kapitulárét is az uralkodó, amely
tartalmilag eltért a népjogtól. Ekkor is szükséges volt a királyi tanács hoz­
zájárulása. Végül a missusoknak adott útmutatások a kapitulárék széles
körét adják, ezek körében a missusok eljárását szabályozó Capitulare de
missorum generale érdemel figyelmet.
A királyi jogalkotás jellegzetes formája a privilégium, amelyet a királyi
udvar arra illetékes szervezeti egysége (kancellária) állít ki, megfelelő elő­
írásokat követve (pl. az oklevél szerkezetét vagy a pecséthasználatot ille­
tően). Az oklevél rögzíti azokat a jogokat és kötelezettségeket, amelyeket
az uralkodó „átruház" vagy a királyi hatalommal szembeni mentességként
(immunitás) rögzít. Az oklevelek leggyakoribb formája a beneficiumot (jut­
tatást) biztosító oklevél. A beneficium a kifejlett feudalizmus idején eldolo­
giasodik és az egyik birtokformát jelenti. A beneficium olyan juttatás, ame­
lyért ellenszolgáltatás jár. A karolingok politikai célokat követve a béke
biztosításának eszközeként is használják. Az államhatalom ugyanis ekkor
még nem elsősorban territoriálisan, hanem személyhez kötve meghatáro­
zott. Az immunitási jogosítványok a hűbérurat a királyi hatalom pótolhatat­
lan helyi letéteményesévé tették.
Sajátos változata a privilégiumoknak a Bizáncban, a császár által ki­
adott kiváltságlevél, a chrysobulla. Ilyen aranypecsétes okleveleket, amit
a korai észak-balkáni országok uralkodói is másolnak, főként egyháziak
kaptak.
Az uralkodó által adományozott privilégiumleveleken kívül az egyházi és
magánszemélyek is adtak ki fontos jogokat átruházó okiratokat, vagy a tu­
lajdon átruházását bizonyító okleveleket. Az oklevelek formáját a formula
gyűjtemények rögzítik. Használatuk helyéről vagy első közlőjükről nevezik
el őket. Nem a legrégibb, de legjelentősebb a frank formuláskönyvek közül

208
 Marculf nevéhez fűződik a VII. század második felében. A formulásköny-
vek tartalmazzák azokat az iratmintákat is, amelyeket az ún. hiteles helyek
használtak a perbeli cselekmények rögzítésekor (pl. tanúbizonyításról).
A jogátruházó okleveleknek igen fontos fajtája a városoknak vagy
egyéb közösségeknek kiadott privilégiumlevél, amely a közösségeket fel­
jogosítja, hogy bizonyos közhatalmi tevékenységet (béke fenntartása ér­
dekében fegyveresek tartása) ellásson. A feudalizmus korai szakaszában
már ismerünk fontos városi jogokat tartalmazó feljegyezéseket és privilé­
giumleveleket, de tipikusan a virágzó feudalizmus terméke a városjog.
A virágzó feudalizmus jogforrási rendszerében az egyes korábbi jogfor­
rások megváltozott formában és tartalomban továbbéltek, de jelentőségü­
ket tekintve átrendeződtek.

II. A virágzó feudális kor jogforrásai

1. A szokásjog

A jogforrások között első helyen változatlanul a szokásjog állt, de ez nem

a személyhez tapadó, etnikai jog - mint a népjogok esetében -, hanem te-
rületileg tagolt. Majd csak később, a gazdasági élet fejlődésével felélén­
kült árutermelő csereviszonyok hatására látunk egységesülési folyamatot
egy-egy immár nemzeti szinten jelentkező jogszabály-alkotásban. Előbb
egységes szokásjogi gyűjtemények, majd kodifikáció jött létre.
Már a XIII. században mind Franciaországban, mind pedig a Német-Ró­
mai Birodalomban egy-egy területen aránylag egységessé vált a jogrend­
szer. Így Párizs környékén, Normandiában vagy a német példát idézve,
Szászországban. Hozhatjuk a párhuzamokat a közép- és kelet-európai
jogfejlődés területéről is, pl. a német lovagrend számára összegyűjtött len­
gyel etnikumú lakosság szokásjogát foglalta össze az Elblagi Jogkönyv.
Az egyes területeken különbségek adódtak a római jog befogadottsá-
gát, annak mértékét illetően vagy a kelet- és délkelet-európai államokban
a bizánci jog hatását tekintve. Franciaországban például kifejezett különb­
séget tettek az ország déli részén erősen ható római jog miatt az „írott jog
országának" nevezvén azt, míg az északi területeken továbbélő régi szo­
kásjog miatt „szokásjog országának" nevezett tartományok között. A meg­
erősödő királyi hatalom kifejlesztette az „ésszerű" jog elméletét abból ki­
indulva, hogy a királyi hatalom kötelessége a jó és ésszerű szokások
fenntartása, az erkölcsileg rossz szokások lerombolása. A királyi hatalom
ösztönözte a szokásjog rögzítését, később összefoglalását, egységesíté­
sét. A 13. századtól kezdődően Európa nyugati és keleti országaiban egy-

209
aránt figyelemmel kísérhető a territoriális szokásjog rögzítése. Egyes jog­
ismerő tisztviselők, többnyire az illető terület főbírái, területük szokásjogát
az igazságszolgáltatás érdekében jogkönyvekbe gyűjtötték össze. Ilyen
jogkönyv - példaként is értékelhető - Philippe de Beaumanoir munkája,
aki a Párizstól északra fekvő Beauvaises (Bovezi) tartomány szokásjogát
foglalta írásba 1280 körül. Nagy érdeme, hogy összevetette a szomszé­
dos tartományok intézményeivel és a párizsi parlament (főbíróság) jog­
gyakorlatával is.
A jogkönyvek nem szüntették meg a jogbizonytalanságot, ezért korán
sor került a bírósági határozatok írásba foglalására, azaz az egyes ítéle­
tek és azok indoklásának rögzítésére. A bírósági határozatok feljegyzése
és belajstromozása a bírói szokásjog kialakulására vezetett, amely a kü­
lönböző európai országokban eltérő jelentőségű volt. Franciaországban a
tekercsekben való megőrzés és lajstromozás gyakorlatát a Párizsi Parla­
ment 1254-ben vezette be. A legrégibb mutatók, amelyek az 1254 és
1328 közötti bírósági határozatokat tartalmazzák Olim névvel négy kötet­
ben maradtak fenn.
A cseh országos főbíróságok megszervezése (XIII. század) és a mor­
vaországi főbíróságok (XIV. század) megszervezése óta vezették az „or­
szágos táblákat", amelyek a periratokon és ítéleteken kívül az országgyű­
lési határozatokat, királyi rendeleteket is tartalmazták. Sajnos nagy részük
már a középkorban tűzvész áldozata lett. Az udvari bíróság „táblái"
lassanként a nemesség telekkönyveivé váltak. A táblákban rögzült cseh
jogot azonban a későbbi gyűjtemények jelentékeny részben megőrizték.
A területi szokásjog összegyűjtése a 14. században Csehországban is
megtörtént. A bírói tevékenység segítésére született meg a Rozmberki
jogkönyv, illetve 1400 táján Dubei András jogkönyve, amely elsősorban
eljárásjogi természetű. 1500 körül íródott Vsehrd Viktorin Kornél „Kilenc
Könyv Csehország jogáról és bírósági tábláiról" c. mű, amely a cseh feu­
dális bírósági szervezet rendszerét, annak működését, valamint az általa
alkalmazott jogot összegzi. Jelentőségében hasonlítható a magyar jogfor­
rás-rendszerben oly jelentős Werbőczy nevéhez fűződő jogkönyvhöz.
A területi szokásjog összegyűjtése nem hiányzott a lengyel jogban sem.
Az 1505. évi radomi sejm (rendi gyűlés) megbízta Jan Laski kancellárt az
ország jogának összegyűjtésével. Gyűjteménye 1506-ban jelent meg.
A lengyel törvényeken kívül számos bírói határozatot is tartalmazott. Jog­
forrási jellege tehát vegyes. Nem nélkülözi a területi szokásjogi elemeket,
ugyanakkor III. Kázmér XIV. század jogalkotó tevékenységét ötvözi a XV.
századból két Statutum: a Nieszawai (1454) és Piotrkovi (1494) Statutum.
Az országgyűlés kialakulásától kezdve (1493) konstitúcióknak nevezik a
törvényeket Lengyelországban.

210
 A bírói szokásjog kiemelkedő szerephez jutott Angliában. Az angol feu­
dális jog éppen a bírói szokásjog korai és alapos rögzítése révén tért el
leginkább a kontinens többi államától. A kialakult központi bírói szervezet
(működését ld. később) nem sokkal a normann hódítás után megkezdte
az angolszász és normann intézmények összeolvasztását. Az erős királyi
hatalom a bírói gyakorlatot és a királyi tisztségviselők működését az or­
szág egész területén kikényszerítette, ezáltal a partikularizmusnak kisebb
tér nyílott (itt nem szólva a sajátos régi jogot megőrző Wales-ről, valamint
Írországról, továbbá az ún. „dán jog" országairól, ez utóbbiak alatt értve
azokat az országrészeket, amelyek a dánok megismételt inváziói folytán
korán dán fennhatóság alá kerültek). Ezért válhatott a királyi bíróságok
joggyakorlatában formálódott precedens jog az egész országban uralko­
dó jogforrássá. A XII. századtól kialakuló szervezettel rendelkező főbíró­
ságok magukhoz vonták a fontosabb büntető és polgári pereket. Az utazó
bírák pedig, akik az egész ország területén bírói hatáskörrel rendelkeztek,
a vidéki bíróságokon érvényt szereztek a királyi kúria joggyakorlatának.
A folyamatos bírósági joggyakorlat magyarázza az angol jogkönyvek ko­
rai megjelenését és nagy jelentőségét. Az első jogi munkák egy-egy nagy­
tekintélyű uralkodó nevéhez fűződtek (pl. 1100 körül Henrik király tör­
vényei). A királyi bíróság precedens jogának (common law) nagyhatású
összegyűjtése Ranulph de Glanwill főbíró nevéhez fűződő jogkönyvvel
kezdődött (1180 körül). A munka a királyi bíróság döntéseihez (writ) fűz el­
járásjogi és anyagi jogi megjegyzéseket. A jogászi hivatás formálása
szempontjából korszakos mű Henry Bracton könyve „Anglia törvényeiről
és szokásjogáról", amely a XIII. század közepén íródott. A mű addig szo­
katlan teljességgel foglalta össze a bírósági szokásjogot. Mintegy 2000
jogesetet dolgozott fel. Erősen vitás a római jog felhasználásának mér­
téke. Az bizonyított, hogy a glosszátorok (főként Azo) hatására írta meg a
könyv bevezető fejezeteit, de a római jog fogalmi rendszerét az angol jog
tárgyalása során is felhasználta. Hatása mintegy félezer éven át érvénye­
sült. Az angol perjog megismeréséhez járult hozzá a jogesetek feljegyzé­
se is. A XIII. század végén a bíróságon dolgozó bírák, ügyvédek és jegy­
zők maguk és kollégáik használatára lejegyezték az érdekesebb pereket,
a bírói és ügyvédi nyilatkozatokkal együtt. Ezek a feljegyzések az Évköny­
vek (Year Books) néven állandósultak és később nyomtatásban is megje­
lentek. Könnyebb áttekinthetőség érdekében később kivonatok készültek
belőlük, ilyenek a forradalom előtti nagynevű főbíró Edward Coke „Insti-
tutio"-i.

A Német-római Birodalomban a bíráskodás szervei (miként később tár­

gyaljuk) elsősorban a tartományi és községi bíróságok voltak. A főbírósá­
gok reformjára későn került sor. Ezért nagy jelentőségű a tartományi jog

211
rögzítése. Az egyes gyakorlati jogászok - többnyire a tartomány főbírái -
jogkönyvekben foglalták össze a területileg érvényesülő jogot. Korban és
jelentőségben első az Eike von Repkow osztfáliai nemes előbb latin majd
német nyelven írott munkája a Szász Tükör (XIII. század eleje), tartalmát
még kevéssé befolyásolta a római jog, inkább a területi szokásjog rögzíté­
se. Hatása nagy volt az északnémet területen, de az országhatárokon túl
is. A magdeburgi városjog közvetítésével hatott lengyel és ukrán földön is.
Számos átdolgozása jelent meg az idők folyamán. Más német tartomá­
nyokban is hasonló összefoglalások születtek. Így a Sváb Tükör 1270 kö­
rül, amely a délnémet területen volt jelentős. Ez a gyűjtemény már gazda­
gon merített a római és kánonjogból is. Fél évszázaddal később jelent
meg a Frank Tükör, majd még több összefoglaló jogkönyv. A maga terü­
letén mindegyik a tartomány jogegységét szolgálta.
A tartományi szokásjog mellett a territoriális jogegységet szolgálta a né­
met önálló városjog kialakulása is. Bécs például 1221-ben nyerte el privi­
légiumát, amely önálló joghatósághoz juttatta. Egyes német városok jogát
(Lübeck, Magdeburg) későbbi települések is megkapták. Ezáltal kiemel­
kedő jelentőséghez jutottak. Az ún. városi jogcsaládban az anyajogú vá­
rosok (amelynek jogát a többiek másolták) a leány-városok bíróságai
számára fellebbezési fórumként szolgáltak. Lübeck joga a tengeri keres­
kedelem jogának fejlődés-történetében európai jelentőséghez jutott.
Az egységes német jog hiányát a római jog befogadása (recepció) rész­
ben pótolta, s sajátos hatást gyakorolt a német jogfejlődésre. A Hohen-
stauf uralkodók korán felismerték a római jog jelentőségét. A császári ha­
talom megerősítése érdekében már Barbarossa Frigyes, majd II. Frigyes
a római jogot császári joggá tette azáltal, hogy a római jogi gyűjtemények­
hez hozzáíratta a saját törvényeit.
A római jog recepcióját tovább erősítette a XIII. században a katolikus
egyház azáltal, hogy bíráskodásában alkalmazta a római jogot. Az egyhá­
zi bíráskodásban alkalmazott eljárás vezette be az írásbeliséget, tette
széles körben alkalmazottá az inkvizitórius eljárást, a per szakaszainak el­
különülését. Az egyházi bíráskodásban alkalmazott eljárás a központi bí­
róságok működésére hatott.
Míg Franciaországban a római jog recepciója elsősorban a déli or­
szágrészekre korlátozódott, a Párizsi Parlament (főbíróság) megőrizte a
coutume (szokás) jogot eljárásában, s azt miként az előzőekben láttuk,
gyűjteményekbe foglalta. A coutume de Paris lett az uralkodó jog egész
Franciaországban, s a későbbi kodifikációk is ezt vették alapul, a római jo­
got csak kisegítő jogként alkalmazták.
A Német-római Szent Birodalomban a recepció „in complexu" (azaz
minden területre kihatóan) ment végbe. I. és II. Frigyes említett intézkedé-

212
sei császári joggá - s ezért birodalmi szinten érvényesülő joggá tették a
római jogot. Iskolaszerű művelésére azonban a XV. század végéig nem
került sor. A birodalom széttagoltsága, annak megfelelő jogi széttagoltság
is, tovább a hazai jogtudományos feldolgozásának hiánya a kánon jog
mellett a római jog széleskörű alkalmazására vezetett.
A recepció intézményes megjelenése a német egyetem-alapítással füg­
gött össze. (Freiburg 1457, Basel: 1460, Ingolstadt 1472, Tübingen 1477).
Az egyetemeken a XV. század végéig a klerikusok, a XVI. századtól (ösz-
szefüggésben a reformációval) a laikusok játszák a professzorok között a
vezető szerepet. Az egyetemek megszerzik azt a jogot, hogy mind ma­
gánfelek, mind bíróságok szakmai véleményüket kérhetik bonyolultabb
jogesetek tárgyalásakor. A szakvéleményeket a bíróságok többnyire elfo­
gadták akkor is, ha nem ők kérték a véleményt.
A recepció másik intézményesült formája a városi és tartományi jog
újabb gyűjteményének kiadása. Így a nürnbergi jog reformjára 1497-ben,
a wormsi jogi reformra 1499-ben, a feiburgi jog újabb kiadására 1520-ban
került sor. A római jog behatolt a tartományi jogba is, tartományi jogi gyűj­
temények jelentek meg. (Hessen: 1497, Bajorország: 1520, Tirol és Würt-
temberg: 1555, Solms: 1571, Kurpfalz: 1582, újabban Bajorország: 1616.)
A birodalmi reformok sorában a XV. század végi Wormsi Birodalmi
Gyűlés (1495) által kiadott reform rendelkezések érdemelnek figyelmet.
Már III. Frigyes korában hozott rendelkezések szerint a Kammergericht
(kamarai törvényszék) bíráskodásában római jogi eljárási szabályokat ér­
vényesített. Az 1495. évi reform felállította a Reichskammergericht-et (Bi­
rodalmi Kamarai Bíróságot), amelynek rendtartásában utalás történik a
jogalkalmazás alapját jelentő jogforrások között a római jogra, „a biroda­
lom általános joga"-ként idézve azt. Ugyanakkor az ún. „salvatorische
Klausel" (mentesítő szakasz) elvként mondja ki, hogy az elsődleges jog­
forrás az ésszerű és bizonyított birodalmi szokásjog. - A szokásjog érvé­
nyességét bizonyítani kellett. Az idézett jogelv a hazai jog kodifikációját
mozdította elő. - A helyi jog kodifikációját sürgette az is, hogy a helyi bíró­
ságokon elsősorban a helyi kodifikált jogot alkalmazták (lex specialis
derogat legi generali - a speciális jog hatálytalanítja az általános jogot).
Az idegen jog (római jog) behatolása azonban folytatódott. Új jogi gon­
dolkodás született, amely a nép számára hozzáférhetetlen és érthetetlen
volt. A nép és a jogászok közötti szakadék elmélyült, a szociális ellentétek
is kiéleződtek, hiszen csak a gazdagok tudták megfizetni az ügyvédeket
és az egyetemi véleményeket. A jogi fakultások főbíróságok szerepét töl­
tötték be, egyben a jogi praxis formálására egyre nagyobb ráhatást gya­
koroltak. A külföldi egyetemek igénybevételét a hazai jogtudomány fejlő­
dése háttérbe szorította, majd a XVII. és XVIII. században a külföldi egye-

213
temek megkeresését megtiltották. A tilalom később a hazai egyetemekre
is kiterjedt és újra eltávolodott a jogtudomány és jogi praxis.
A német jog bizonyos jogágakban - amelyek a római jog számára ide­
genek maradtak -, kizárólagosan vagy túlnyomóan érvényesült. Ilyenek: a
kereskedelmi jog, a hajózási jog, a bánya- és iparjog. Ezek kodifikálására
többnyire a német városjogban került sor (például az 1603/05-ben újrafo­
galmazott Hamburgi Jogkönyvben).
A hűbérjog részére továbbra is a lombard „Libri feudorum" adott segít­
séget. A római jog nyers tulajdonjogi teóriája azonban odavezetett, hogy a
parasztok községi földhasználatát (erdőre, mezőre, vízre) tovább korlá­
tozta. Mecklenburgban a parasztok majdnem a római rabszolga státusá­
ba kerültek. A földesuraság kései formája deformálta a keleti tartomá­
nyokban a jobbágyi jogot. A nyugati területeken azonban éppen ellenkező
tendencia érvényesült.

2. A királyi jogalkotás

A királyi jogalkotás a virágzó feudalizmus megváltozott társadalmi viszo­

nyai között átalakult. A privilégiumlevelek egy-egy jogilag hasonló jogállá­
sú csoport, közösség (rend, város) jogait biztosították.
A hűbéri vonásokkal jellemezhető joggal szemben sajátos jogforrás a
statutum. Ez a területi közösségek (város, megye) gyűlésén, ill. hatósága
által alkotott jog, amelynek a helyi közösség minden tagja köteles magát
alávetni. E statutumok jelentősége elsősorban abban van, hogy a városi
statutumokban jelenik meg az ipari-, kereskedelmi-, tengeri jognak első
megfogalmazása. Általános jogtörténeti jelentőséggel éppen ezért első­
sorban az olasz városok statutumai, majd később a hanza városok statu­
tumai bírnak.
A rendi gyűlések megjelenésével a meghatározott formában alkotott
törvények meghatározó jelentőségűvé válnak a jogforrási rendszerben.
Az angol „alkotmányfejlődés" első nagy oklevelének tartja az angol jogtör­
ténetírás Földnélküli János által 1215-ben kiadott, majd 1225-ben megújí­
tott Magna Carta Libertatumot.
A Nagy Szabadságlevél bevezetőjében rögzíti, hogy „az ország összes
szabad emberének" jogait biztosítja 63 szakaszban. A XIII. században a
nyugat-európai országokban, a XIV-XVI. században pedig a kelet-európai
országokban került sor a jogok és kötelességek rögzítésére. Számos ok­
levél közül az angol Magna Carta Libertatum bemutatása azért célszerű,
mert a legrészletesebben rögzíti a nemesi és korai polgári követeléseket.
Az összes hűbérúrnak szól az ígéret, hogy csak a szokásos járadékot kell

214
fizetni a hűbéri ingatlanok után. A különleges hűbéri járadékokon (pajzs­
pénz, átörökítési illeték) nem lehet pénzköveteléssel élni csak az orszá­
gos tanács és London város polgárainak hozzájárulásával. A hűbérjog
intézményei körében oly fontos átörökítési illeték (heriot) korlátozására,
valamint a gyámsági jog szabályozására (özvegyek, árvák királyi védel­
me), és azzal összefüggésben az uralkodói jogok korlátozására is sor ke­
rült. A királyi jogok korlátozását jelenti az a rendelkezés is, hogy a hűtlen­
ség miatt az alvazallustól a koronára háramló birtokot egy év és egy nap
után az uralkodó az alvazallus lordjának kiadni köteles (32. szakasz).
A Magna Carta Libertatum legtöbbször idézett szakaszai a jogtalan le­
tartóztatás tilalmáról és az „őt megillető bíróság"ról a szabad országlako­
sokkal szemben lefolytatott peres eljárás fontos garanciái voltak. A gazda­
sági fejlődést szolgálja az I. Richard (1189-1199) uralkodása idején kelt
rendelkezés, amelyet a Carta 35. pontja újra rendez: az egységes súly- és
mértékrendszer alkalmazásáról. A kereskedők szabad mozgását biztosít­
ja a Carta 4 1 . szakasza. Külön szakaszok biztosítják az angol egyház jo­
gait. Végül a rendi természetű „ellenállási jog" biztosítása a korabeli ha­
sonló oklevelek rendelkezéseihez képest precizitásával tűnik ki. Egy 25
tagú bárói bizottságot rendel a Magna Carta betartásának ellenőrzésére.
Ha a bizottság a jogok sérelmét tapasztalja, az uralkodót felszólítja a sé­
relem orvoslására. A határidő elteltével (40 nap) a nagybáróknak joguk­
ban áll az uralkodót minden eszközzel és az egész ország közösségével
a szabályok megtartására kényszeríteni földjeiknek és váraiknak elfogla­
lásával csak éppen személyét és családját kell kímélniük.
Az angol jogforrások körében a parlament működése korán rögzült.
Megjegyzendő, hogy a törvényalkotás angol mintáját a kontinens államai­
ban modellnek tekintették. A parlament a XIV. század elejétől kezdve már
nemcsak elfogadja a király és tanácsának határozatait, hanem maga is
megfogalmaz kéréseket (petition), azaz egyes személyek és közösségek
kívánságait, amelyet az uralkodónak átadnak, aki a parlamentben előter­
jeszti azokat. Az egyre rendszeresebben és szervezettebben működő
parlament nem elégszik meg a kívánságok közlésével, hanem megszöve­
gezi a javaslatokat (törvényjavaslatokat) azaz a „bill"-t, amelyet az uralko­
dónak miután a parlament elfogadta, csak szentesítenie kellett, s így jött
létre a parlament és uralkodó együttes tevékenysége eredményeként az
„act". A törvények azonban csak a Tudor időben lesznek elsődleges jog­
forrássá elsősorban a földbirtokjog és a büntetőjog terén.
A Német-római Birodalom jogforrási rendszerében különös jelentőségű
Hohenstauf II. Frigyes uralkodása alatt létrejövő Szicíliai Törvénykönyv
(Constitutiones Regni Siciliae), amely Petrus de Vinea kancellár alkotása.
1231-ben léptették hatályba. A normann, longobard és római jog ötvöze-

215
te. A XIV. század végére nyerte el azt a formáját, amelyet sokszor kom­
mentáltak. A törvény jelentőségét az adja meg, hogy a virágzó feudaliz­
mus időszakában a fennálló jog egységes rendszerét taglalja.
A Német-római Birodalom államszervezetének sajátos alakulása miatt,
hogy ti. nem a császári hatalom erősödött meg, hanem a tartományúri, az
alapjogokat rögzítő Aranybulla (IV. Károly, 1356) a zárt testületté alakult
választófejedelmek jogait rögzíti elsősorban. Egy a tartományok felosztá­
sának tilalmát, a világi fejedelmeknél az elsőszülötti öröklést. (Csehország
kivételével, ahol a továbbiakban is megmaradt a királyválasztás joga, s
természetesen az egyházi fejedelmekét sem lehetett örökölni.) A magsza­
kadás miatt a császárra háramló földbirtokot az uralkodónak újra kellett
adományoznia. Rögzítettek továbbá olyan fontos jogokat, mint a pénzve­
rés és a vámjog, a bánya és sóregálé, a zsidók védelme, valamint az ez­
zel járó díjakat, továbbá a korlátlan igazságszolgáltatási jogokat (vagyis a
főbíróság fenntartását).
A közép- és kelet-európai jogfejlődés a XIV. század után jut el a feudá­
lis jog törvényi szintű jogalkotásához. Ez a rendi fejlődés késedelmével és
torzulásával függ össze.
A cseh középkori törvényhozás körében meghatározó jelentőségű IV.
Károly uralkodása. Az ő rendelkezésére rögzítették az ország jogát a
Maiestas Carolina-ban (1358), amely a hatályos cseh jogot összegzően
rendezte. A cseh jogfejlődés a Jagellók korában újabb jogi összegzéshez
jutott el. 1500 körül adták ki az „Ulászló féle országrendet", amely mind a
közjogot, mind pedig a magánjogot felölelte. Ulászló alaptörvényét I. Fer­
dinánd 1549-ben, majd II. Ferdinánd 1627-ben megújította.
A lengyel jog vegyes jogi természetű, de törvényi formában megjelenő
összegzése a Nieszawai és Pjotrkowi Statutum, amely elsősorban a bün­
tetőjog és büntető eljárás rögzítése, de magában foglalja a III. Kázmér
uralkodása idején megjelent jogforrásokat is. A Jan Laski statutum mintá­
jára (ld. előbb) adták ki az Első Litván Statutumot (1529), amely a nemesi
rend jogállásán kívül a feudális büntetőjogi és eljárásjogi intézményeket
tartalmazza, amelyek litván földön érvényben voltak. Néhány évtized le­
forgása alatt megújították, illetve kiegészítették a statutumot.
Az orosz és észak-balkáni jogfejlődésre mintaként változatlanul hatott a
bizánci jogalkotás. Utolsó nagy jogösszefoglalását már magánosok készí­
tik. Így 1345-ben Harmenopulos, szaloniki jogtudós munkája a Hexabib-
los. E tájban, 1335-ben pedig Blastares Mátyás görög szerzetes készíti el
a Syntagma újabb kiadását.
Az orosz jogfejlődés a tatár iga alóli felszabadulás után (XIV. század) a
központosított Moszkvai Fejedelemség jogalkotásában kísérhető figye­
lemmel. Ugyan még sokáig érvényben van és alkalmazzák a korai rövid

216
pravda újabb kiadásait, így a bővített pravdát és a rövidített pravdát, a
bővített pravda még a XII-XIII. századból való és az addigi fejedelmi jog­
alkotás termékeit is tartalmazza. Bár a rövidített pravda a legkésőbbi
(XIV-XV. sz.), terjedelmi okok miatt eleve nem versenyezhet a két koráb­
bi gyűjteménnyel.
A jog területi egyesítését cári ukázok rendelték el, s azok gyűjteményei
könyvekbe foglaltan álltak a jogalkalmazás rendelkezésére. Az ukázok a
bírósági eljárás megkönnyítésén kívül különböző céllal (katonai és védel­
mi feladatok rendezése) jelentek meg. Kifejezetten a bíráskodás céljait
szolgálták az eljárásjogot és az alapvető feudális jogintézményeket (bün­
tetőjogi és magánjogi természetűeket egyaránt) rögzítő Szugyebnyik-ok
(1497, 1550). Ezek a jogszabályok a korabeli orosz jog összegzését jelen­
tik. A rendi jogalkotás termékeként adták ki az utolsó rendi gyűlés nagy
művét a Szabornoje Ulozsennyijét (1649), amely hosszú időre megszab­
ta az orosz jog alkotásának és alkalmazásának menetét, s amely az intéz­
mények széles körét ölelte fel.
A Bizánci Birodalom átmeneti felbomlása (1206-1260) politikai lehető­
séget adott az észak-balkáni kora-feudális államok újra megerősödésére.
Ez a tény a kor jogalkotásának a felgyorsulásában is megfigyelhető.
A korszak legfontosabb jogalkotása a Szerb Cárság területén születik
meg, Dusán István cár idején. Az uralkodó több szakaszban (1349-1354)
alkotta meg az „Igazhitű István Cár Törvénykönyve" elnevezésű jogköny­
vet. A 201 szakaszból álló kódex háromféle joganyagot tartalmaz: szláv
szokásjog, uralkodói jogalkotás és bizánci jogi normák. Ma is a feudális
balkáni államok legnagyobb alkotásaként tartja számon a jogtörténetírás.

III. A feudális abszolutizmus jogforrási rendszere

Míg az angol feudális jogintézmények fejlődését az abszolutizmus idején a

törvényi jog és a bírói jogalkotáson belül kijegecesedett Equity (ld. a bíró­
sági szervezet és eljárásjog c. fejezetben) egyaránt jellemezte, a kontinen­
tális jogalkotásban a jogi kodifikáció hozott létre maradandó alkotásokat.
A francia abszolutizmus ordonnancei (törvényerejű királyi rendeletei)
segítségével egy-egy jelentős jogterület jogszabályait rögzítették. A királyi
rendelettel életbe léptetett kódex megfogalmazását többnyire hosszú elő­
készületi (sokszor több évtizedes) munkálatok előzték meg. Ilyennek
mondható a XV. század végén elrendelt jogösszegyűjtés a tartományi
gyűlések közreműködésével, a parlamentek bíráinak, az ügyészeknek és
ügyvédeknek bevonásával. A XVI. század első felében befejeződött a jog
összegzése, s kezdetét vették az egyes intézményeket meghatározott for-

217
mában rögzítő munkálatok. A szakjogági kodifikáció egy-egy jogág intéz­
ményeit meghatározott logikai rendszerben, joghézag esetén idegen jog
felhasználásával rögzítette. XIV. Lajos gondos előkészítő munka után
adatta ki a büntető anyagi és eljárásjogi, a belkereskedelmi és tengeri ke­
reskedelmi jogi kódexeket, valamint az amerikai francia gyarmatokon élő
fekete rabszolgák jogállását szabályozó (egyébként vegyes szakjogi)
kódexét, a Code Noir-t. Az eddig részlegesen kodifikált magánjogi intéz­
ményeket XV. Lajos idején fogalmazták újra (így az ajándékozásról, vég­
rendeletről, utóörökös nevezésről stb.). Az abszolutizmus idején megfo­
galmazott kódexeket a francia forradalom, majd a napóleoni rendszer
kodifikációs munkálatai is kiinduló pontnak tekintették. Különösen érvé­
nyes ez a belkereskedelmet, valamint a tengeri kereskedelmet szabá­
lyozó kódexekre (1673. évi Code Savary, ill. 1681. évi Code de la marine).
A forradalom előtti időben mégsem beszélhetünk jogegységről Franciaor­
szágban. A kódexek mellett széles körben érvényesült a több évszázados
múltra visszatekintő területi szokásjog (coutume). E kiegészítő jogforrá­
sok is változtak, az egymással vetélkedő területi szokásjogok körül a Pá­
rizsi Coutume vált kiegészítő jogforrássá. Jogegyesítés irányban hatott a
jogtudomány is. Az egyetemeken 1679 után tanszéket kaptak a „francia
jog általános elveit" oktató stúdiumok, az előadó tanárok közül legjelentő­
sebb Pothier volt.
A Német-római Birodalom területén a jogi kodifikáció elsősorban a bün­
tetőjog és büntető eljárásjog területén jelent meg. A birodalmi egységkí­
sérlet történetéhez tartoznak a Miksa császár által (a XV. század végén)
az egyes tartományok számára kiadott büntető törvények, amelyek már
az olasz büntetőjogi iskola eredményeihez fűződnek (különbséget tesz­
nek szándék, gondatlanság jogos védelem között). Hatásuk felismerhető
a bambergi püspökség büntető-törvénykönyvében (1507), majd a több év­
tized múltán létrejött Constitutio Criminalis Carolina-ban (bemutatását ld.
a büntetőjogról szóló fejezetben). A Carolina kénytelen volt számolni a fe­
jedelmek és rendek ellenállásával és ezért külön szakaszban fenntartotta
a régi jogszabályok hatályát is (clausula salvatoria). Rendelkezéseit még­
is általában követték az egyes német fejedelemségekben, illetve modell­
ként tekintették a tartományi jogalkotásban, sőt még Svájcban is. A Caro­
lina nyomában járt Alsó Ausztria 1656. évi büntető törvénykönyve (Praxis
Criminalis), amelyet a magyar törvénytárba és joggyakorlatba is átvették.
A természetjogi elmélet, amely a XVIII. században Németországban is
általános elismertséghez jutott, legnagyobb jelentőségűvé a büntető
anyagi- és eljárásjog terén vált, hangot adott a kegyetlen büntetési rend­
szerrel szembeni kritikának, amelyet élesen fogalmazott meg. De még a
század derekán is a régi nyomokon járt a bajor (1751-es kódex), valamint

218
az osztrák büntetőkódex (C. C. Theresiana - 1768). A francia felvilágosí­
tók, de különösen az olasz Beccaria hatása mutatkozik meg II. József
büntető-törvénykönyvében (1787), valamint II. Lipótnak a Toscan herceg­
ségben kiadott büntető anyagi- és eljárásjogi kódexében. (Jellemzésüket
ld. a büntetőjog fejezetben.)
A Német-római Birodalomban a legjelentősebb és legátfogóbb kódex
kiadására Poroszországban került sor, ahol az Általános Tartományi Jog
(Allgemeines Landrecht) nem csupán a büntetőjogi és eljárásjogi intézmé­
nyeket tartalmazta, de felölelte a jog csaknem teljes terjedelmét, beleért­
ve a magánjogot és kereskedelmi jogot is. A több évtizedes előkészítés­
ben a kor legkiválóbb jogászai vettek részt és ennek köszönhető, hogy kü­
lönösen a magánjog és kereskedelmi jogi intézményei a polgári korszak­
ban végbement kodifikációnak is alapul szolgálhattak.
Az angol jog a Tudor korszakban jutott el összefoglaló jogalkotásig, a
kodifikációs tevékenység azonban ebben az időben egy-egy büntetőjogi,
ill. eljárásjogi intézménykör összefoglalásában merült ki. A földtulajdon és
birtokjog egyes intézményei nyertek törvényi szabályozást az 1285-ös évi
statutum óta (Mertoni Statutum), amely megkönnyítette a járadékkal ter­
helt földbirtok elidegenítését a hűbéres hozzájárulásával. A XV. század­
ban a rózsák háborúja idején kialakult kusza földbirtokosi és használati vi­
szonyok szabályozása halaszthatatlanná vált. VIII. Henrik 1535. évi parla­
mentje alkotta meg a „Statue of Uses" néven nevezett törvényt, amely az
újabb földbirtokjog alapja, s amelynek kommentálása előbb Littleton, ké­
sőbb E. Coke tevékenységében történt meg. A Statue of Uses és hozzá
kapcsolódó bírói gyakorlat alakította ki a hitbizománynak és öröklési jog­
nak azt a rendszerét, amely 1833-ig a kérdés újabb törvényi rendezéséig
volt hatályban.
A közép- és kelet-európai államok többségében a kodifikációs munká­
latok megrekedtek az előkészületek vagy tervezetek szintjén. A jogösz-
szegzésnek sajátos, - a gyakorlat által ösztönzött formáira - került sor.
Oroszországban is végbement jelentős kodifikációs munkálat. A II. Ka­
talin által kiküldött törvényelőkészítő bizottság a cárnő által kiadott utasí­
tásnak megfelelően (innen a neve: Nakaz) a felvilágosodás szellemében
fogott hozzá a munkálatokhoz. Az udvari arisztokrácia ezt a nagyszabású
munkálatot elgáncsolta, s újabb jogösszegyűjtésre, illetve kodifikációs te­
vékenységre csak a XIX. századi polgári reformok keretében került sor.
Ugyanakkor az 1785-ben kiadott „adománylevél a nemesség számára" a
nemesi előjogok összefoglalásával és megerősítésével a feudális rend­
szer konzerválását szolgálta.
A havasalföldi és moldvai fejedelemségben a portától való függés miatt
a jogforrási rendszer fejlődése megakadt a bizánci eredetű jog újabb és

219
újabb összefoglalásánál. Ezek a gyűjtemények (Pravilák) jogi anyagukat a
Prochiron, Epanagogé és más bizánci jogforrásból merítették. Az első ro­
mán nyelvű pravila a XVI. században jelent meg, amely az előbbi orosz
nyelvű pravilákra hagyatkozott. A román nyelvű pravila irodalom a XVII.
században számottevő segítséget nyújtott az 1640. évben kiadott Pravila-
hoz. Vasile Lupu és Matei Basarab törvénykönyvei a román joggyakorlat­
ban átalakult bizánci jogot foglalták össze, de modellként tekintették a dal­
mát városok jogát is. E kodifikált jogot azonban nem alkalmazták. A román
jogalkotás a nemzeti egységtörekvés idején (XIX. század) jutott el a kül­
földi kódexek másolásán keresztül az összefoglaló jogalkotásig.
A XVIII. század második felében a reformerek Lengyelországban is fel­
vetették a jog szakjogági kodifikációjának szükségét. Elkészült a Zamgys-
ki-féle polgári törvénykönyv. A reform-elképzelések radikalizmusa miatt
(jobbágyság felszabadítása) a tervezetet az 1780. évi országgyűlés eluta­
sította. A lengyel jog kodifikációját megakadályozta az ország felosztása
Oroszország, Poroszország és Ausztria között.

220
 14. fejezet

A BÍRÓI HATALOM ÉS PERES ELJÁRÁS

A KÖZÉPKORBAN

Az igazságszolgáltatás a feudalizmus idején az állam egyik fő céljának, a

béke megőrzésének eszköze, s ezért a róla való gondoskodás az uralko­
dó elsődleges feladatai közé tartozott. Egy adott kultúra megítélésének
mércéje, hogy milyen eszközökkel tartja fenn a jogi békét. Vagyis milyen
az eljárás, ahogyan e kötelezettségét teljesíti és melyek a szankciók,
amelyek a jognak való engedelmességet kikényszerítik. A szankció a bün­
tető anyagi jog legjelentősebb kérdései közé tartozik különösen a feu­
dalizmus korai szakaszában, amikor a bűnösség fogalom árnyaltabb
megközelítéséhez a jog fogalomrendszere még nem volt megfelelő.
(A büntetésekkel a jegyzet külön fejezetben, a büntető anyagi jog fejlődés­
történetében foglalkozik.)

I. A Bíróság és per a korai feudalizmusban

A királyi bíróság udvari formája az uralkodó személyes bíráskodása, majd

az őt helyettesítő palotagróf tevékenysége a korai feudális államok mind­
egyikében megtalálható különböző elnevezéssel. Korán kialakult - a kró­
nika irodalomban nyomon követhető módon - az a gyakorlat, hogy az
uralkodó a legfőbb vazallus, illetve még korábban a kíséret tagjai fölött a
hasonló jogállásúak bevonásával ítélkezik. A hűbéres fejedelmek fölötti
ítélkezésük - hűtlenségük esetén, amelynek leggyakoribb formája más
hűbéresekkel összefogva önállósulás, elszakadás kezdeményezése - a
többi főhübéres bevonásával birodalmi gyűlésen, azaz kibővített királyi ta­
nácsi ülésen történt, ahogyan azt Nagy Károlynak a bajor fejedelem
(Tassilo) fölötti ítélkezése is mutatja. Korán kialakult az egyháziak bevo­
nása a peres eljárásba, s ezzel párhuzamosan az egyházi bírósági fóru-

221
mok büntető ítélkezése előbb csak szakrális kérdésekben vagy saját tag­
jaikat illetően, később nem egyházi személyekre is kiterjedt.
A helyi bíróság szervezete az igazgatás és katonai szolgálat helyi egy­
ségeivel összhangban alakult ki. A grófságok, a század- és tizedkerületek
önkormányzati és igazgatási egységei valamennyi feudális államban
megtalálhatók. Egyes területi egységek élén álló helyi előkelők (kezdet­
ben törzsi előkelők) egyben az igazságszolgáltatás helyi felügyeletére, il­
letve intézésére is hivatottak, amely feladatot az általuk e célra rendelt
tisztségviselőkkel intéznek, de nem kizárt személyes ítélkezésük sem.
Még később az uralkodó által kinevezett tisztségviselők jelennek meg a
helyi szervezetek élén (aeldorman, comes, sztaroszta), akik az alsóbb bí­
róságok fölötti felügyelet mellett a feudalizáció előrehaladtával egyre több
ügyet vonnak saját bírói székük elé. Idők folyamán a szabadok által gya­
korolt helyi bíráskodás jelentősége csökkent, helyét a szabadok viszony­
latában a grófi bíróság, míg a jobbágyok viszonylatában a földesúri bíró­
ság vette át. A századkerületi bíróságon - amely a helyi ügyek intézésé­
nek legrégibb fóruma volt - régebben minden szabad köteles volt részt
venni, később a feudalizáció miatt a faluközösségi bíráskodás mint helyi
bíráskodás feladatköre lecsökkent a nyomozásban való feladat vállalásra,
ill. kis jelentőségű ügyek intézésére. Nagy Károly bírósági reformja már
megengedte, hogy a századkerület szabad lakossága évenként csak há­
romszor jelenjék meg a bírósági gyűlésen, ahol a gróf tisztségviselője az
esküdtekkel (scabini) bíráskodott. A szükséges egyéb bírósági üléseken a
tisztségviselő az esküdtekkel bíráskodott a nép részvétele nélkül.
A per olyan vita, amely a sértett (ill. nemzetsége), valamint a sérelmet
elkövető között folyt. Lefolyása sokáig őrizte az ősi peres eljárás nyomait.
A korai feudális per erősen formaságokhoz kötött eljárás. A bíróság meg­
felelő időben és helyen jött össze, többnyire a kultusz céljaira használt he­
lyen, és többnyire a szabadban. A perbeli cselekmények napkelte és nap­
nyugta közötti időben folytak. A jogot a bíró és társai, valamint a szabadok
közössége együtt „találta meg". A megtalált jogot - amelyet a bírótársak
megvitattak, majd a közösség helybenhagyott- a bíró kinyilvánította. A bí­
ró a bírótársak előtt ült: hátán köpeny, kezében pálca, ő és társai Keletre
fordultak, míg a peres felek Nyugatra. A bíró, a fentiekben említett elöljá­
ró (gróf, ill. az angolszász jogban a „scire gerafa") amikor kihirdette az íté­
letet, letette botját, ezzel jelezte az eljárás végét.
A perbeli cselekmények közül nagy jelentőségű az idézés vagy perbe­
hívás. A Lex Salica (1.1.) szerint „Ha valakit a király joga alapján a bíró­
ságba hívnak és nem jön - a szükséghelyzet kivételével - 15 shillinget fi­
zet." A perbeli cselekmények - esetleges istenítélet vagy a faluközösség
nyomozati cselekménye: a nyomonkövetés - csak napvilágban történhe-

222
tett, miként az ítélet végrehajtása is (legyen az kompozíció vagy testi bün­
tetés). A pert megelőzően az érdekeltek között egyezkedés folyt, ha a kár­
okozó peren kívül nem nyújtott elégtételt az egyezkedés során, vagy akár
a per első szakaszában, amikor károkozó cselekményének elismerésére
szólítják fel, a bíróság bizonyítási ítéletet alkot, amelynek során a bíró a bi­
zonyítás lefolyásának formaságaira ügyel, majd összefoglalja a bizonyítás
eredményeit. A bizonyítás eszközeit a szokásjog szabta meg. (Így a kö­
zösség az ellopott állat nyomait kutatja, tanúkat állít a gyanúsított ellen
vagy mellett, az eshetőleges tárgyi bizonyítékokat kiszolgáltatja.) Korán
megjelent a bizonyítékok között az eskü. A nyilatkozó szavahihetőségét
erősítette és nem a tényekre irányult ez a bizonyíték. Minden per ugyanis
becsületében támadta meg a gyanúsítottat, s ezért a „tisztító eskü" állítja
azt helyre, amelyet az a fél kap, amelyről a bíró inkább feltételezi az igaz­
ság állítását. Az eskütársak száma, valamint az hogy kik közül kerülnek
azok ki, függ a gyanúsított társadalmi helyzetétől. Többnyire maximális ti­
zenkét eskütársról tud a jog, de a krónika szerint Arnulf császár feleségé­
nek becsületére hetvenketten esküdtek, mind az ország nagyjai közül.
Az eskü az archaikus jogban a jogi kötelezettség megalapozására szol­
gált, legyen e kötelezettség magánjogi természetű vagy büntető eljárás
során felmerülő tevékenység. Sokféle esküforma létezett, amelyeket időn­
ként megújítottak, a változó körülményekhez alkalmaztak. Így pl. 1200 kö­
rül a mainzi érsek Erfurt város zsidó felekezetű lakosai részére az ún. „zsi­
dó esküt" engedélyezte azzal a céllal, hogy azok saját hitük szerint köte­
lezhessék el magukat. Az archaikus kultúrában a kapcsolat isten, világ és
embertárs között mágikusan is létesíthető, ill. fenntartható. Az ember ezen
keresztül is uralja a természetet és környezetét. Ha jót akar: megáldja, a
rosszat varázsjellel (pl. kereszttel) űzi el. A mágikus cselekményeket az
egyház nem vetette el, hanem a kereszténység számára megfelelő sza­
vakkal és taglejtéssel, eshetőleg tárgyakkal (ereklyék) megszentelte. Az
eskü a szakrális cselekmények között kiemelkedő helyet kapott. Esküdtek
„Stein und Bein" (azaz a szent szarkofágjára, vagy csontdarabjára). Az
esküszövegben többnyire Krisztusra esküdtek, eshetőleg valamelyik
szentre (a kereskedők pl. Szent Miklósra). Ezért van jelentősége a „zsidó­
eskünek", mert őket hitük szerint Krisztus és a szentek nem kötelezték. Az
ő esküjükben ószövetségi személyek szerepelnek. A büntetőeljárás során
letett eskü tisztító hatását az ellenfél csak úgy ronthatta le, ha párviadalra
hívta ki az eskütévőt, vagy annak megbízottját, illetve azok közül valakit.
A bajvívás az istenítélet egy formája. Azt feltételezték ugyanis, hogy a
természetfeletti erők azt segítik diadalra, akinek igaza van. A többi isten­
ítélet (forró-, ill. hidegvíz próba stb.) csak kisegítő szerephez jutott. Az

223
egyház a 13. századig támogatta és saját szertartásaival erősítette meg
az istenítélet germán szokását.
Már a korai feudalizmus idején kialakult, a virágzó feudalizmus idején pe­
dig általánossá vált az inkvizitórius eljárás, amely az előzőekben ismertetett
ún. vádelvi eljárást váltotta fel vagy teljes mértékben vagy részlegesen. Az
inkvizitórius eljárásban a bíró pervezető szerepe jobban érvényesült, a bizo­
nyítás pedig egyre inkább a tényekre irányult, s az istenítéletet, valamint
tisztító esküt kiszorította, illetve szerepüket kiegészítette az okleveles és
tanúbizonyítás. A ténybizonyítás az ősi perből sem hiányzott miként azt lát­
tuk, hiszen a népjogok rendelkezései a közösség feladatává tették a nyo­
mozásba való bekapcsolódást (nyomonkövetés, a bűnelkövető feljelenté­
se), ami érthető is, hiszen a közösség büntetőjogi felelőssége kiterjedt a te­
rületén elkövetett bűnök jóvátételére (ld. büntetőjogról szóló fejezetet).
A hivatalból történő bűnfelderítés joga elsősorban az uralkodót illette
meg, de megkapták kiváltságként az egyházi és világi főméltóságok is.
A király, ill. tisztségviselője meghallgatta az ügy érdemére nézve a közös­
ség szavahihető tagjait, s akit azok bűnösnek állítottak, csak esküvel vagy
istenítélettel menthette magát. (Ez az eljárás mint az angol jury eljárás őse
az angolszász jogban fellelhető, de a kontinens más államaiban, mint a
frank államban és annak hatalma alá kerülő államokban is.)
Az ítélet ellen panasszal lehetett fordulni a király főbíróságához. Nem
beszélhetünk azonban fellebbezésről, az csak a virágzó feudalizmus ide­
jén alakult ki a királyi bíróság jogából, hogy az ügyeket magához vonhat­
ja. Az ítélet végrehajtása már a korai feudális államban is (mint a frank ál­
lamban) az állam ügyévé lett. Az arra feljogosított fél a királyi vagy grófsá­
gi tisztségviselő közreműködésével lefoglalhatta ellenfele javait, míg az az
ítéletben kiszabott jóvátételt nem teljesítette.
A frank királyi bíráskodás működésében sajátos szerepet játszottak a
missusok (missi dominici - úr küldöttei), akik a grófsági bíróságokat, illet­
ve immunitási bíróságokat ellenőrizték, őrködtek azon, hogy ne lépjék túl
az uralkodó által vagy a kapitulárék által nekik biztosított jogköröket (igaz­
gatási, adószedési, bírósági jogköröket). Megjegyzendő, hogy a missusok
nem bíráskodtak, hanem csak felügyeltek a bíráskodás vagy egyéb helyi
hatalmi teendők rendjére.

II. A virágzó feudalizmus bíróságai és peres eljárása

A virágzó feudalizmus idején az európai államokban a bírói szervezet és

peres eljárás differenciálódott, azaz több fokúvá vált. A királyi jog alkalma­
zását - a jogbiztonság fenntartását - szolgálta az alsóbbfokú bíróságoktól

224
a felsőbbfokú bíróságokhoz intézhető jogorvoslati kérelem állandósulása.
A királyi tanács bírói hatáskörét csak a 13. században terjesztették ki a ró­
mai jogi eredetű fellebbezés (appellatio) útján a nagyhűbéresek immunitá-
si bíróságain hozott ítéletek felülvizsgálatára. A királyi tanácsban működő
központi bíróság a 13. század elejére nyerte el kialakult formáját, mind az
angol, mind a francia udvarban. A párhuzamos európai intézménytörténet
mutatója II. Ottokár bírósági reformja ugyancsak a 13. században Csehor­
szágban, valamint a III. Kázmér bírósági reformjai nyomán kialakult köz­
pontosítás a lengyel államban (a 14. században). Az orosz birodalomban a
tatár igából való felszabadulás és a moszkvai fejedelmi központosítás
eredményeként III. Iván hajtott végre központi bíróságokra, ill. kihelyezett
királyi bíráskodásra vonatkozó reformokat, jellemzően a végrehajtó hatal­
mat is szolgáló prikáz rendszer formájában. (Részletesebben ld. a közép-
és kelet-európai államszervezetet tárgyaló fejezetben.)
A francia királyi udvarban a 13. század elején alakult ki az állandó kirá­
lyi főbíróság, ahol a legelőkelőbb főurak, a tizenkét pair jelenlétében ítél­
keztek az uralkodó vazallusai felett. Szervezeti formájának megszilárdu­
lását jelentette, hogy a bíróságnak hat egyházi és hat világi főúr volt a
tagja. A mindennapos peres ügyeket azonban alacsonyabb társadalmi
állású szakemberek (többnyire klerikusok) intézték. Ezek a magisterek
(ítélőmesterek) egyetemet végzett, tanult emberek voltak, római és ká­
nonjogi műveltséget is szereztek és jogi tudásukat a király szolgálatában
kamatoztatták. Ülésezésüket a 13. század közepén már parlamentumnak
nevezték (parler- megvitatni, megbeszélni francia kifejezés). Ahogy a jog­
forrásról szóló részben látható volt, 1254-től ítéleteikről feljegyzések ké­
szültek. Ez a folyamatosan működő, évenként négy ülésszakban ülésező
bíróság állandó személyzettel rendelkezett, a királyi udvarban székelt füg­
getlenül a király tartózkodási helyétől. A Pairek Bírósága beleolvadt a
Parlamentumba, amelynek ülésein az uralkodó megjelenhetett, de műkö­
dését az ő távolléte nem akadályozta. Kialakult a királyi ordonnance-ok
„becikkelyezésének" joga is, amely azt jelentette, hogy elfogadták a parla­
mentek (a párizsi, majd a helyi parlamentek) ítélkezésük alapjává. Az
ilyen ülésre az uralkodó személyesen megjelent. Az abszolutizmus idején
pedig a „becikkelyezésben" személyesen is részt vett.
A helyi bíráskodás a királyi elöljáró (prevôt) közreműködésével történt.
A királyi tisztviselő eredendően adószedő, majd a királyi igazgatás feje,
végül a kisebb ügyekben bírói fórumot tartott. Felügyeletére rendelte az
uralkodó a felügyelő (bailli, déli tartományokban: sénéchal) méltóságot.
A királyi bíróságok működésének rendjét rögzíti Ph. Beaumanoir jogköny­
ve. A jogkönyv leírja a bailli méltóság elnyerésének feltételrendszerét (a
bailli erényeit), a bailli és prevôt hatáskörét, továbbá a királyi főbíróság ha-

225
táskörébe tartozó bűnügyeket és azok felderítésének módját. IX. (Szent)
Lajos a 13. században a frank missusok mintájára vizsgálókat küldött ki
(egyházi és világi méltóságokat), akik a vidéket járták és az igazságszol­
gáltatásban felmerülő panaszokat kivizsgálták, arról jelentést tettek.
Az igazságszolgáltatás központosítása különösen fontos a feudalizmus
központosodásának idején, hiszen a jogalkotás és igazgatás is szoros
kapcsolatban volt a bírósági szervezettel. A királyi bíróságok (bailli, parla­
ment) egyre több olyan ügyet vontak magukhoz, amelyek előbb immunitá-
si bírósághoz tartoztak. A királyi bíróságok szakmai színvonalát emelte,
hogy az udvar bírói, az ún. legisták, illetve magisterek az egyetemen ta­
nulmányokat folytató, de ugyanakkor bírósági gyakorlattal is rendelkezők
voltak, akik rátermettségüket gyakran irodalmi vagy filozófiai értekezések
írásával is bizonyították. Elméleti munkásságuk gyümölcseként alapvető
jogi elvek tisztázására került sor. Ilyen volt a cas royaux (királyi ügyek)
rendszerének kialakítása, vagyis annak megindoklása miért tartoznak a
legsúlyosabb jogsértések királyi főbírósági hatáskörbe. A fellebbezés
rendszerének a kialakítása ugyancsak a tanult jogászok jelenlétét igazol­
ta. Az ő munkásságukban fogalmazódott meg a fellebbezés feltételeinek
rögzítése vagy az ún. prevenció intézménye (az ti., hogy a királyi bíróság
által elfogadott ügyet nem lehetett hatáskör hiánya miatt tőle elvonni).
Ezek az elvek a 16. századtól kezdődően a feudalizmus idején mindvégig
működő helyi bíróság rendszerének (pl. városi bíráskodás) gyengítését is
jelentették.
A per lefolyását illetően jelentős változás áll be a 13. század folyamán,
amikor az egyház megtiltotta papjainak az istenítéleteken való közre­
működést (1215). IX. (Szent) Lajos király a párviadalt is eltiltotta a királyi
birtokokon, de ez a tilalom sikertelen volt a bizonyítási eszköz nagy elter-
jedettsége miatt. Montesquieu „A törvények szelleme" c. művében elfoga­
dottságát azzal magyarázza, hogy az eskübe vetett hit megrendült. Az
ésszerűbb bizonyítási eszközök egyre szélesebb körben terjednek el.
A párbaj azonban hosszú életű volt, az ítélete igazságáért a bírónak vagy
a hűbérurának, akinek bírósága előtt a per folyt, fegyvert kellett rántania,
ha vazallusa magasabb hűbérurai fórum előtt őt hamis ítélkezéssel vádol­
ta. A polgári peres eljárás bizonyítási eszközei hasonlóak voltak, a két jog­
terület eljárásjogilag nehezen határolódott el. Az igazságszolgáltatásban
szerezhető jövedelem a bírákat és ügyvédeket korrumpálta. Ez ellen való
védekezés, az igazságszolgáltatás rendjének fenntartása az uralkodó el­
sőrendű feladata volt, aki ellenőrzésekkel, ellenőrzésre kirendelt külön
tisztségviselőkkel tett eleget ennek a kötelezettségének.
A királyi udvar volt a legfőbb bírói fórum az angol államban is, melynek
szervezetét jelentősége miatt részletesebben tárgyaljuk.

226
 Az angol királyi udvarban a király közvetlen bíráskodását igen hamar,
már a 12. században a kancellária irányításával működő bíráskodás vette
át. A 13. század elejére két főbíróság, majd a 14. századra három fő­
bíróság alakult ki. A kincstári bíróság (Court of Exchequer) kifejezetten
a kincstári perekkel foglalkozott (járadék, királyi egyéb haszonvételek).
A polgári peres bíróság, amely a király érdekeit nem érintő egyéb polgári
perekben járt el (Common Pleas). Végül a királyi tábla, amely elsősorban
büntető perekben járt el. A királyi tábla (King's Bench) királyi jelenlétben
folyó bíráskodás, követi az udvart. Hatásköre később polgári perekben fel­
lebbezéssel eléje kerülő ügyekre is kiterjedt. Egyik legjelentősebb feladat­
köre: a királyi tisztségviselők felelősségre vonása. Az angol jogban oly
nagy szerepet játszó common law a két utóbbi bíróság működése során
alakult ki.
A 14. század során kialakult egy a jogfejlődés szempontjából jelentős
bírósági gyakorlat: a common law ügyekben a végső döntés a parlamen­
tet illette. A 15. században (1485) a bírák, akik a parlamenti ügyekben jár­
tak el, azt deklarálták, hogy a hibás ítéletek ügyében a bíráskodás nem az
egész parlamentet, hanem csak a Lordok Házát illeti meg. A fellebbezés
rendszere a Lordok Háza bíróságához a Tudor időben alakult ki, és főleg
az impeachment ügyekre (fej- és jószágvesztő ítélet), illetve a nemesség
felony ügyeire korlátozódott. A Lordok Háza főbíróságának hatáskörét
csak a polgári korszakban végrehajtott főbírósági reform rendezte újra
(1876).
A három főbíróság közötti hatáskör megosztásának szempontjából je­
lentős, hogy a Kings Bench a Common Pleas bírósággal szemben mint
fellebbezési bíróság is eljárt. Ugyanakkor a kincstári bíróság ügyeiben va­
ló fellebbezési eljárást a bárók ellenezték, végül azonban 1357-ben tör­
vényt hoztak az Exchequer döntéseinek felülvizsgálatáról: a Court of
Exchequer Chambre főbíróság bizonyos nem kincstári ügyeket is átvállalt
a Lordok Házától, mert a parlament mint bírói fórum ritkán ülésezett, ezál­
tal a kincstári főbíróság kiemelkedő szerephez jutott.
A 12-13. században a királyi bíróságok által kiadott parancsok (Writ)
rendszerének megszilárdulásához a parancsok írásba foglalásán kívül
(ld. jogforrások) az is hozzájárult, hogy a királyi bíróságok a nagyobb
jelentőségű helyi ügyeket az utazóbírákkal intézték el. A királyi udvarból
kiszálló bírák a frank missusok, majd a Szent Lajos francia király által ki­
küldött felügyelők mintájára jártak el azzal a különbséggel, hogy nemcsak
felügyelték a helyi bíráskodást, hanem ténylegesen bírói széket is ültek a
helybeli szavahihető emberek: az esküdtek (jury) bevonásával. A jury ere­
detileg nem volt bíróság vagy vádhatóság, hanem a szabadok testülete,
amelyet a királyi tisztségviselő eskü alatt hallgatott ki (ld. korai feudális bí-

227
ráskodás) és a király jogainak felderítésére szolgáltak (II. Henrik egyház­
zal szembeni pereiben), a „köztudomást" nyilvánították ki. Később hason­
ló céllal a báróknak és egyháznak is megengedték, hogy a jury „köztudo­
mását" vegyék igénybe. A jury II. Henrik bírósági reformjai következtében
jutott szerephez a polgári és büntető ügyekben egyaránt. A király soroza­
tos intézkedésekkel (assizák) kiterjesztette az eljárást. Az eljáró fórumot
ugyancsak asszizanak nevezték. II. Henrik 1166-ban (Clarendoni Assiza)
elrendelte, hogy a grófságban és századkerületekben eskü alatt hallgas­
sák ki a században tizenkettő, a falvakban pedig a négy legkiválóbb em­
bert arról, hogy kik a rablók, gyilkosok, tolvajok stb. a kerületben, ill. falu­
ban. Ez a testület a nagy jury a nyilvános gonosztevők (a „hűtlenek" - akik
nem tartják be a kötelező békeparancsot) elleni vádemelésre szolgált.
A vád alól istenítélettel tisztázta magát a gyanúsított (természetesen ak­
kor, ha egyéb bizonyíték nem állt rendelkezésére), de még az önmaga
tisztázása után is elrendelhették, hogy távozzék a vidékről. Amikor 1215
után az istenítéletek lehanyatlottak, az angol gyakorlat magát a vádemelő
esküdtszéket kérdezte meg a vádlott bűnösségéről. Amikor az utazó bírák
megjelentek a vidéken, a századkerület jury-je nyilatkozott a gonosztevők
személyéről, majd a századkerületek és falvak népéből választott esküd­
teket kérték fel az ítélkezésben való közreműködésre. A 13. század során
kialakult az ún. kis jury, mint ítélő jury is. Lassan kialakult az az elv, hogy
aki tagja a nagy jury-nek az nem vehet részt az ítélő jury munkájában.
A jury tagjait nem szabad összetéveszteni a tanúkkal, mert nem saját
tudomásukat adják elő, mint a tanúk, hanem közvéleményt fejeznek ki.
A 14. századtól kezdve a gyakorlat tovább alakította a jury eljárást. Az es­
küdtszék csak a ténykérdésben és egyhangúlag nyilatkozott. Az esküdtek
közé csak a bizonyos jövedelmi határ fölötti szabad birtokosokat vették
fel. A Tudor időben már úgy tartották, hogy nem a „közvélemény" szócsö­
ve, hanem a „pártatlan" emberek testülete, amely a bizonyítást mérlegeli.
A jury eljáráshoz kezdetben nem fűződtek eljárási garanciák, később
azonban igen. Ilyen volt: a kínzás eltiltása, védő állításának lehetősége, a
vád kötelező kikézbesítése stb.
Az angol precedensjog sajátos formájának az equitynek forrása a kan­
celláriai bíróság. A kancellár, aki a király nagypecsétjét is őrizte, s ily mó­
don hiteles okleveleket állíthatott ki, fogadta a hozzá intézett bírósági pa­
naszokat. A panaszok elintézésére „writ"-et (parancsot) bocsátott ki, mely­
ben a panaszost és az ellenfelét nem a királyi főbíróság elé, hanem maga
elé szólította. A kancellár eljárása erősen kánonjogi volt, mivel ő volt a „ki­
rály lelkiismeretének őre", az igazság kiderítését a hagyományos eljárási
formák (jury) mellőzésével kísérelhette meg. Idők folyamán a két bíróság:
a common law bírósági forma és a kancellári bíróság között konkuráló

228
rendszer alakult ki. A Tudorok idején még a hagyományos és kancelláriai
bíróságok közötti viszony barátságos volt, a reformáció következtében a
kancellári méltóságot egyre inkább világiak viselték. A két bírósági forma
között csak a 17. században robbant ki konfliktus, amely egyebek mellett
az angol forradalmi eseményekhez is hozzájárult.
A helyi bíráskodás rendszerében az utazóbírák nagy jelentősége mel­
lett is megállapítható, hogy nem az ő szerepük a döntő. A békebírák sze­
repköre túlnyomó a mindennapok békéjének biztosításában. A békebí­
róság intézménye a 14. század terméke. A királyi rendeletek sorozata
formálta hatáskörét. Előbb csak a rendészeti ügyekben járt el (utak, pia­
cok rendjének biztosítása), később a kisebb jelentőségű büntető ügyek­
ben, mint egyes bíró, illetve másodmagával ítélkezett. Az előzetes letar­
toztatás elrendelése is az ő hatáskörébe ment át. A békebíró „gentleman
born" (nemesi születésű) többnyire köztiszteletben álló férfiak listájáról az
uralkodó által kinevezett személy. A békebírák évnegyedes gyűlése a
grófsági önkormányzat fontos részévé vált. Az adók felhasználásáról, bör­
tönök és egyéb szociális intézmények, valamint utak, hidak fenntartásáról
intézkedett, de jelentősége az igazságszolgáltatás szempontjából is nagy.
A közepesen súlyos bűncselekményekben való ítélkezés is hatáskörébe
tartozott. Hatáskörének tisztázására - a közigazgatási és bírósági felada­
tok szétválasztására - csak a 19. századi reformok során került sor.
A városi igazságszolgáltatás feladatait Angliában - Európa más orszá­
gaihoz hasonlóan - az uralkodó által biztosított privilégium-levelekben
megállapított módon választott bíróság látta el. A „béke őrei" kifejezés
- mint az önkormányzati testület kezdete - a korai oklevelekben is megta­
lálható.
A Német-római Birodalomban a karoling időben kialakult bírósági szer­
vezeti formák éltek azután is, hogy a törzsi hercegségeket a területi her­
cegségek váltották fel. A 12. század közepén (1156) Ausztria elnyeri a
hercegség rangját, majd más területi egységek is megszilárdították hatal­
mi szervezetüket. Ezekben a hercegségekben alakult ki a sajátos német
birodalmi szervezeti forma oly módon, hogy a hercegségeken belül fenn­
maradtak a régi önkormányzati egységek. A grófok örökös hűbért nyertek,
a dinasztikus politika a régi comitatus rendszerét ugyan felbomlasztotta,
de megmaradtak a frank időkből az őrgrófságok és helyi egységként a
századkerületek. A bírói szervezet ezekhez a területi egységekhez kö­
tődött.
A bírói hatalom kútfejének a birodalom uralkodóját tekintették, ahol ő
megjelent, minden más bírói joghatóság szünetelt. Az udvari bíróságot
maga tartotta az előkelők közül választott főbírákkal, később az uralkodó
szerepkörét átvette a rajnai palotagróf. II. Frigyes a szicíliai szervezet min-

229
tájára (amely viszont bizánci hatásokat mutatott fel) megszervezte a biro­
dalmi főbíró (iustitiarius) tisztségét, aki az ünnepek kivételével állandó bí­
rói fórumot tartott (1235). A királyi bíróság illetékes volt a birodalomhoz
közvetlenül tartozó fejedelmek, főtisztségviselők és városok ügyeiben (de
csak a birodalmi, III. császári városokról van szó), továbbá kialakul egy
sajátos felügyeleti joga is, azaz az igazság megtagadása miatt hozzá fel­
lebbezett ügyekben hozzá lehetett fordulni. Az igazság megtagadása sú­
lyos bűncselekménynek számított. Egyben szociális vonatkozása is van.
A „szegények, árvák" jogának érvényesítését, panaszaiknak orvoslását
kötelező bírói magatartásként írták elő. A későbbiekben a kialakuló tarto-
mányuraságok előbb az „alacsony", majd a „magas" bíráskodást vagyis a
királyi bírósági felségjogot is magukhoz ragadták. E jogaikat a Német
Aranybulla (1356) rögzítette. A frank korszakból fennmaradt „magas" bíró­
ságok (mint a grófnak az esküdtekkel tartott bíráskodása) az egyházi és
világi fejedelmek, valamint a birodalmi városok kezére kerültek. A 13. szá­
zad után a birodalomban a városok is a tartományúrtól kapták a bírásko­
dás jogát, ezt a jogot privilégium levelek, ill. a területi szokásjog (mint pl. a
Szász Tükör) is rögzítette.
Változást a Német-római Birodalomban érvényesülő főbíráskodás te­
rén csak az 1495. évi birodalmi reform hozott. A Reichskammergericht
(Birodalmi Kamarai Törvényszék) felállításának a jogforrásokra gyakorolt
hatására az előzőkben már kitértünk. A bíróság elsőfokú és fellebbezési
fórumként egyaránt eljárt. Az elsőfokú bíráskodásként gyakorolt legjelen­
tősebb büntetőbírói jogköre az, hogy az immunitási joggal rendelkező vá­
rosi és tartományi bíróságokra ugyan nem terjedt ki hatásköre, de a feje­
delmek alattvalóik részére biztosítani voltak kötelesek a birodalmi bíróság
főbíróságának színvonalát (bírák képesítése, rendtartás) ily módon a biro­
dalom egészében nagy hatást gyakorolt a birodalmi bíróság tevékenysé­
ge. Az elsőfokú bíráskodás körében az ún. „örökös birodalmi béke" meg­
sértése esetén került sor a kamarai bíróság ítélkezésére. Másodfokon a
birodalmi városoktól és tartományoktól lehetett fellebbezni. E hatáskör
egyre bővült és tisztázódott a gyakorlat által. A birodalmi tisztségviselők
és intézmények egymás közötti ügyei, továbbá az alattvalóknak e tiszt­
ségviselők és intézmények ellen indított perei a kamarai bíróság elé tar­
toztak. Kialakult továbbá egy speciális „ellenőrzési" jogköre is. A birodalmi
városi és tartományi bíróságok eljárási hibáival szemben gyakorolt „sem­
misségi" határozat kimondásának hatásköre.

230
III. Bíróságok és perek a feudális abszolutizmusban

A feudális abszolutizmus rendszerében a büntető eljárásjogot és büntető

anyagi jogot számos európai országban kódexek rendezték. E kódexek
sok hasonló intézményt tartalmaznak. A kódexek bemutatására a német
kódexek közül a Constitutio Criminalis Carolina (ld. jogforrási részt), vala­
mint a XIV. Lajos uralkodása idején (1670-ben) kodifikált Code Criminelle
hozható fel. Az ún. reform kódexekre pedig II. József kódexe a jó példa.
A szigorúan két részre osztott per első szakasza az ún. vizsgálati sza­
kasz (amelynek jellemzőiről kapta az eljárás egésze a nevét: nyomozó­
elvi eljárás), amely a tanúk kihallgatásával, illetve a bűncselekményre vo­
natkozó egyéb bizonyítékok beszerzésével foglalkozik. Az eljárás hivatal­
ból vagy be(fel)jelentésre indul meg. A bizonyítékok beszerzése, tanúk
kihallgatása a vizsgálóbíró által történik. A kihallgatások titkosak, vagyis a
gyanúsított és védője nincs jelen, esetleg tudomást sem szerez a bírói
eljárás e szakaszáról. A tanúkihallgatások után vonják be a gyanúsítottat
a perbe, a bíró dönt a letartóztatása felől is. Ezután kerül sor a gyanúsított
kihallgatására, nem közlik vele sem a feljelentő, sem a tanúk nevét. Egyes
bűncselekmények kivételével védő e perszakban nem járhat el. A későb­
bi - a felvilágosodás hatását tükröző - kódexek lehetővé tették a védő
bevonását. (Az eljárás eltérő jellege miatt vádjury előtti eljárás az angol
jogban ettől eltérő a védelem helyzete.) Az esetleges szembesítések után
a felvett jegyzőkönyveket a bíróság a királyi megbízotthoz (ügyész) küldi.
Az ő írásbeli állásfoglalása után (hogy alkalmasnak tartja az ügyet az elő­
adói bírói szakaszba helyezni) átteszik az ügyet az eljáró ítélő bíróhoz.
Ezzel megkezdődik a második perszakasz. A zárt ajtók mögött folyó tár­
gyaláson a jegyzőkönyvből ismeri meg a bíróság az ügyre vonatkozó ada­
tokat, a főbenjáró ügyekben azonban szóban is meghallgatja a vádlottat.
A bizonyítékokat az ítélő bíróság a formális bizonyítási elveknek megfele­
lően kezeli. Ez azt jelenti, hogy a törvénykönyv, vagy a jogtudomány meg­
határozza a bizonyítékok perbeli értékét. E szerint van teljes és nem teljes
bizonyíték. Például teljes bizonyíték két hiteles tanú vallomása (a tanúk
vallomása nem egyenlő értékű, mert bizonyos személyek ki vannak zárva
a tanúzás lehetőségéből, min például a csavargók, a „bűbájosok", azaz a
varázslással stb. foglalkozók, akik e tevékenységért egyébként is büntet­
hetők). Teljes bizonyíték továbbá a vádlottak bíróságon belül tett beisme­
rő vallomása, amelyet az előkészítő eljáráson, ha kellett kínzással csikar­
tak ki, nem teljes a bíróságon kívül tett beismerő vallomás. A teljes bizo­
nyíték kötelező a bíróságra.

Az „előkészítő kínvallatást" akkor rendelték el a vizsgálati szakaszban,

ha kevés a bizonyíték a súlyos bűncselekményre (amelynek büntetése

231
halál is lehet). A kínzást a vizsgálati szakaszban szigorú formaságok kö­
zött is bizonyos fokozatok alkalmazásával végezték (például első fokozat
a kínzóeszközök felmutatása). A kérdések feltevését pontokban szabá­
lyozták (például a párizsi parlament 1691-ben hozott határozatával).
Az ítéleti szakaszban a kínzással kicsikart vallomásról készült jegyző­
könyvet ismertette az előadó bíró. Ha a beismerés megtörtént, a bíróság
meghozhatta a halálos ítéletet. Elrendelhette azonban a kivégzés előtti
újabb kínvallatást az esetleges addig még be nem vallott bűntársak meg­
nevezése érdekében.
A kivégzés módja a felségsértés és árulás esetében négyfelé tépés (pl.
a francia jogban) más súlyos cselekményeknél kerékbetörés, vagy bizo­
nyos bűncselekmények esetében (lopás, csalárd bukás) akasztást is ki­
szabhattak.
A francia abszolutizmus utolsó évszázadában a helyi és párizsi bírásko­
dás és igazgatás főszereplői az intendánsok, akiknek e két feladatköre
már XIV. Lajos uralkodása idején összeolvadt. Működésüket a generalité-
ben (kormányzóság) fejtették ki. A forradalmat megelőző időben alkotott
panaszfüzetekből kitűnően általánosan gyűlölt személyek voltak. A jakobi­
nus diktatúra idején peres eljárásokkal ítélték őket halálra.
Az intendánsokat a kérvények mesterei közül (akik tisztviselők, a legje­
lentősebb jogi felügyeletet ellátó királyi tanács, Conseil d'État privée jogá­
szai) nevezik ki. Funkciójukat tekintve elsődleges a büntetőügyekben az
ún. „információ" (tájékoztatás, amelynek alapján az uralkodó beavatkozik,
azaz elrendelheti a letartóztatást) bizonyos ügyekben még a vizsgálat le­
folytatása is, amelynek eredményét a királyi udvarral közölni köteles. Az
intendáns feladatköre Párizsban nem ennyire tágkörű, mert a rendészeti
ügyekben jár el, amelyek az uralkodóhoz, mint főhűbérúrhoz tartoznak,
vagy amely ügyek kicsúsztak a szabály szerint eljáró tisztviselők ügyköré­
ből. Különösen jelentősnek tarthatjuk a községek feletti adminisztratív
tutela-t (gyámkodást), amelynek körében ítéletet alkothattak az önkor­
mányzati tisztségviselők és lakosság között keletkezett jogvitákban.
Ugyancsak a francia abszolutizmus rendszerében jött létre a Semmítő-
szék (Cour de Cassation) az a legfelsőbb íróság, amely a bíróságok mű­
ködése közben keletkezett panaszok felügyeletére hivatott, s amely a sé­
relmes határozatokat, ha a panasz jogszerű volt, orvosolta azáltal, hogy
megsemmisítette és új eljárást rendelt megadott feltételrendszer közepet­
te. A francia főbíróságnak ezt a formáját az I. Péter által életbe léptetett re­
formok is átvették az orosz birodalomban és a kormányzó szenátuson be­
lül hasonló bíróságot létesítettek.
A német birodalomban kialakult abszolutizmus büntető eljárásjogi intéz­
kedései közül II. (Nagy) Frigyes igazságszolgáltatási reformja a legjelen-

232
tősebb. A porosz állam megszületése előtt (1701) az egyes tartományok
különböző eljárási szabályokat alkalmaztak. Az átfogó reformot az 1746-
ban hozott intézkedéssel kezdte meg, amely a Birodalmi Kamarai Bíró­
sághoz (ld. előbb) a fellebbezést megtiltotta. A főbíróságok rendszerének
egyszerűsítése érdekében hozott reform első lépéseként egy bizottság
megvizsgálta egyenként az eljáró bírákat, s a tudás vagy tisztesség szem­
pontjából kifogásolhatókat elbocsátotta. A bírák részére állandó fizetést
rendelt, hogy a korrupciót ezáltal is gátolja. A reformok során az összes
porosz bíróságot egységes fellebbezési eljárás alá vonták, s alárendelték
a berlini főbíróságnak. A felvilágosult abszolutizmus sajátos formáját meg­
valósító reformok sorában kiemelkedő jelentőségű II. Frigyes trónra lépé­
se után (1740) kiadott rendelete a tortúra eltörléséről. A tortúra, amely a
bizonyítási eljárásban nagy jelentőségű, a kötött bizonyítás sarkköve volt.
Elterjedettségét az magyarázza, hogy hasznos és kényelmes eszköz volt
a bíróságok munkájában. Ha a vádlott a kínzások ellenére kitartott ártat­
lansága mellett, s természetesen egyéb bizonyítékok hiányoztak, a gya­
núsítottat, illetve vádlottat fel kellett menteni, a Carolina szerint. Ettől a ké­
sőbbi joggyakorlat eltért, mert rendkívüli (speciális) büntetést rendelhetett
a bíróság. A tortúra eltörlése után a bíróság nem tudott mit kezdeni azok­
kal a gyanúsítottakkal, akiknek az ügyében jelentős tények alapján felté­
telezni lehetett bűnösségét, a teljes bizonyítás feltételei azonban nem tel­
jesültek. Ilyen esetben ugyan halálbüntetés nem volt kiszabható, de az ún.
„gyanúbüntetés" igen. Ez jóval enyhébb büntetés kiszabását jelentette. Az
ilyen ügyekben majd csak a polgári elvek áttörése oldotta meg a problé­
mákat, azaz az ártatlanság vélelme, illetve a bizonyítékok szabad mérle­
gelése. Hasonló módon a német eljárásjogban formálódott ki a szélesebb
körben befogadott és a polgári korszakban is fenntartott rendőri felügye­
let. Alkalmazására elsősorban „gyanús elemek"-et illetően került sor (csa­
vargók, koldusok).
A tortúra kiiktatása után is fennmaradt az „engedetlen" gyanúsítottal
szemben olyan intézkedés, amellyel engedelmességre, „igazmondásra"
kívánták rábírni őket, ez pedig a botozás és egyéb testi fenyítés volt, ame­
lyet az ítéletkiszabás során is széles körben alkalmaztak úgy is, mint a
végrehajtás egyik elemét.
II. József reformjai a büntetőjog és büntető eljárásjog terén az osztrák
birodalomban is új helyzetet jelentettek. Mint jogot tanult és a természet­
jogi tanok hatása alatt álló társuralkodó keresztülvitte a tortúra betiltását.
Anyja halála után pedig az igazságszolgáltatás teljes átszervezésére ke­
rült sor. Következetesen végrehajtotta a bírói szervek önállósítását az
igazgatási irányító szervektől való függetlenítéssel. A Legfelsőbb Bíróság
(Oberste Justizstelle) hatáskörét a bíráskodásra korlátozva. Ugyanakkor

233
a Legfelsőbb Bíróság alá rendelte a tartományokban létesített fellebbvite­
li bíróságokat, amelyek felügyeletet gyakoroltak az elsőfokú bíróságok fe­
lett, azok ítéletével szemben egyben fellebbezési fórumként is eljártak.
Rendezte a perjogi reform a fellebbezés rendszerét is. A fellebbezési bí­
róság ítélete ellen csak akkor lehetett felülvizsgálatot kérni a Legfelsőbb
Bíróságnál, ha ítélete az elsőfokú bíróság ítéleténél súlyosabb volt. Végül
az 1787. évi reform-pátens elrendelte a kerületi büntető bíróságok felállí­
tását, megfosztva az úriszéket a büntető ítélkezés jogától.
A bírákat az uralkodó nevezte ki és mint állami alkalmazottak jártak el.
A bírói tisztség elnyerését egyetemi végzettséghez és bíróságon eltöltött
joggyakorlathoz kötötte. Az igazságszolgáltatás alkalmazottjait jól megfi­
zette, de megkövetelte a bíróságok folyamatos működését, pártatlansá­
gát, gyors és alapos munkáját. (II. József reformjai körében a büntető
anyagi jogot érintő intézkedéseit a büntetőjogot tárgyaló fejezet ismerteti.)
Az orosz abszolutizmus államszervezeti reformjai körében került sor
I. Péter és II. Katalin bírósági reformjaira. I. Péter idején alkotják meg az
ügyészi rendtartást a kiépülő ügyészi szervezet számára, melynek létesí­
tésére I. Péter tette meg az első lépéseket. Említésre méltó, hogy a fő­
ügyészi rendtartásban a birodalmi főügyész ellenőrzési hatáskörét még a
kormányszervek (szenatus) tisztségviselőire is kiterjesztette. Ugyancsak
I. Péter létesítette francia mintára a Semmítő Széket, II. Katalin nevéhez
fűződik a bírósági szervezet teljes kiépítése. Az 1775. évi kormányzósági
szabályzat szerint a nemesség és a szabad lakosok számára külön bíró­
ságot rendelt, amelyek kerületi és kormányzósági szinten alakultak meg.
II. Katalin intézkedései nyomán épült ki teljes formájában az ügyészi szer­
vezet is, a megfelelő bírósági szervek mellé helyezett formában.

A bírónak az igazságszolgáltatásban betöltött helyzete, azaz a „bírói

függetlenség" kérdése az abszolutizmus rendszerében vált égető kérdés­
sé, megoldáshoz minden államban a polgári reformok körében jutott. Így
történetileg a kontinensen az angol polgári forradalomban - 1652-ben, -
majd az 1701. évi Act of Settlement-ben rögzítették azt az elvet, hogy a
bírót nem távolíthatja el a végrehajtó hatalom helyéről, addig marad tiszt­
ségében „quamdiu se bene gesserint" (azaz amíg jól viseli magát), de
bűncselekmény elkövetése vagy alkalmatlanság esetén is csak törvényes
eljárás keretében lehet elmozdítani. Fizetését nem mérsékelhették, át
nem helyezhették bírói eljárás nélkül vagy saját hozzájárulásának hiányá­
ban. Ez a fontos elv, amely a bírói függetlenség alkotmányjogi rögzítését
jelentette, modell értékű volt a kontinens államaiban. Kiindulópontja az az
eszme volt, amelyet a felvilágosodás hirdetett meg, s az abszolutizmus
fejlettebb rendszereiben rögzült, hogy ti. a bíró a törvénynek van aláren-

234
delve, de annak érvényesítésében köteles is közreműködni (legalitás
elve). A kontinens államaiban az előző történeti fejlődés által meghatáro­
zottan, hogy ti. Angliában inkább a bírói szerepkör dominált, míg a Német­
római Birodalomban és a tőle keletre eső országokban a „hivatalnok­
állam" alakult ki, a bírói függetlenség elve is eltérően valósult meg.
A Német-római Birodalomban - legalább is a vezető államaiban: Po­
roszországban és Ausztriában - a felvilágosodás hatására is csak bizo­
nyos dualizmus alakult ki. Vagyis a bíró képviselte a „jogszolgáltatást",
míg a hivatalnok, ill. az uralkodó a „hatalomgyakorlást". A bírót a fejede­
lem, ill. hatalom szolgájának tekintették, tehát nem térhetett ki a fejedelmi
beavatkozástól. A francia abszolutizmus egyik leggyűlöltebb és a felvilá­
gosítók által támadott intézménye: a „lettre de cachet", azaz pecsételt le­
vél, amelyben az uralkodó konkrét ügyekben is beavatkozhatott, a német
fejedelemségekben is ismert intézmény volt.
A bírói függetlenség alapgondolata az volt, hogy az uralkodó által kine­
vezett bíró ítéletét a monarcha ne helyezze hatályon kívül hatalmi szóval,
mivel ő nem szakképzett jogász. Azaz a jogi szaktudást nem helyettesít­
heti az uralkodói karizma. Más néven az uralkodó fölött áll a „jog uralma".
Még a felvilágosult II. Frigyes sem mondott le azonban a hatalmi erővel al­
kotott ítélkezésről. Minden hasznos teória ellenére a bírói függetlenségről
még a 18. sz. végén és 19. sz. első felében sem lehetett beszélni. A bírói
függetlenség követelése a liberális polgárság követelései között az első
helyre került. Jellemző azonban, hogy Poroszországban az 1842-ben
igazságügyminiszteri tisztséghez jutó Savigny, aki emlékiratot dolgozott
ki teendőiről, a bíróságok és nem a bírák függetlenségéről beszélt, vagyis
csak a kifejezett leirattal történő beavatkozást zárta ki.
Csak az 1848-as forradalom után került az érdeklődés központjába a
bírói függetlenség. A Frankfurti Birodalmi Gyűlés által megfogalmazott al­
kotmány az angol példát követve kimondta, hogy a bírót nem lehet jog és
ítélet nélkül elmozdítani hivatalából. Rangjában és jövedelmében sem
lehet károsítani. Felfüggeszteni csak bírói eljárással lehet. A bírót nem
lehet továbbá saját akarata ellenére, és törvényben nem rögzített okok
miatt áthelyezni, vagy nyugállományba helyezni. Az 1850. évi ún. „revide­
ált" porosz alkotmány sem ment túl ezen a kétségtelen fontos garancián.

235
 15. fejezet

A FEUDÁLIS MAGÁNJOG

I. A kora középkor joga

1. A Mark közösség

(Jakob Grimm: Deutsche Rechtsalterthümer. Göttingen. 1881. 281-300,

495-531.) - A letelepedett törzsek közössége a Mark, amelyen belül a
jogképességet elsősorban meghatározó tényező a szabadok és nem sza­
badok közötti társadalmi különbség. A szabadokat külső megjelenésük is
megkülönböztette a szolgáktól. A hosszú haj viselete (nemeseknél a ka­
lap viselésének lehetősége) a fő megkülönböztető jel a szabadoknál, ill. a
szabadok változtathatták lakhelyüket, fegyvert viselhettek. A pajzsképes­
ség a nem nemes szabad lakost is megillette. A Heerschild (harci pajzs)
rendszer a germán törzseknél a fegyveres szabadokat a hetedik rangba
(az utolsó rangba) sorolta.
A szabadok tulajdon-képességgel rendelkeznek, az ún. teljes tulajdont
csak ők bírhatnak. Ezt nevezik a frankoknál „terra salica"-nak, a longobár-
doknál „arimannia"-nak, és az angolszászoknál „folcland"-nak.
A közösségi szervezet legszigorúbb az angolszászoknál, ahol minden
tíz férfi egy főnek van alárendelve. A „freoman" (friman) a közszabad,
„ealdor" (heafod) a vezető. Ugyanez a méltóság a frankoknál a rachinburg.
A szabadok közterhei: A szabadok számos olyan tehertől mentesek,
amelyek a jobbágyot terhelték, mégis bizonyos terheik voltak: az uralko­
dónak évi ajándékot adtak, megvendégelték őt és kíséretét, hadi kiadá­
sokra adóztak, amely egy idő után állandó hadi adóvá vált. („Heriban-
num"-nak nevezték a rendszeres járadékot). Az egyháznak tized járt már
a frank időben is, ebből alakult ki a „világi tized", amelyet a középkorban
mindvégig fizettek a nem nemesek.
A szolga (Hörig), latin neve: litus, a servus és liber közötti nem szabad
mark-tag. A hörig a szabadhoz közelálló szolga, jogállása a római cliens-
hez hasonlít, még jobban kifejezve „mündling" vagyis olyan személy, aki
védelem alatt áll. Az alávetett szolga (Arm, ill. Eigen) a szigorúbb kifeje-

237
zés: Leibeigen, Bluteigen, amely azonban a XV. század előtt alig fordul
elő, olyan alávetett személy, akinek teste az egyedüli tulajdona.
A szolgák között privilegizált, aki a Meier, azaz majoros, aki a háztartást
gondozza (nemesi háztartást), ill. a Villici, akik a többi szolgát felügyelik. -
A Bauer elnevezés a városok és várak keletkezése után a földön maradot­
takat jelenti.
A szolgaság keletkezik: a születés vagy fogságba esés által, mint tipi­
kus esetek, de vannak különleges okok is. A születés szerinti szolgaság
nem egységesen rendezett állapot, csak mindkét szülő szolgasága által
bizonyos a státusz. Egyéb esetekben többnyire a fiú az atya, a leány az
anya státuszát örökölte. Szolgaságba menés éhínség vagy szegénység
miatt lehetséges. Szolgaság létesülhet büntetésként is, azokat sújtotta,
akik nem tudták a vérdíjat kifizetni, ilyenkor magukat, gyermeküket, fele­
ségüket időleges szolgaságba adták.
A szolgák külső megjelenése is mutatta alacsony társadalmi helyzetü­
ket. Vágott haj, rövid és szoros ruha, szembetűnő volt. Gyűrűt csak nem
nemesfémből készültet hordhattak. Nem fegyverképesek, pajzsot sem
hordhattak. - A saját név csak a nemest illette meg, s csak az előkelőknél
volt családi név. a szolgák miként a rómaiaknál uruk nevét viselték a „Por"
kiegészítéssel (pl. Marcipor, azaz Marcus embere).
Jogi helyzetükre jellemző, hogy vérdíjat utánuk családjuk nem követel­
het, az uruk számára kellett megölésük esetén jóvátételt fizetni. A szolga
eladható és cserélhető, ajándékozható (pl. szolgalányt lóért vagy paj­
zsért). Mivel a szolgák a törzs jogában nem részesültek, büntetésük is
eltérő volt a szabadétól.
A tulajdont illetően ugyancsak eltér, s szolgák és szabadok jogállása.
A földre telepített szolgának (Hörige) szemben az Eigene-el van birtokjo­
ga, keresményét megtarthatja. Ingatlan tulajdona korlátozott, birtokra és
használatra terjed ki, rendelkezési joga korlátozott.
Szolgáltatásaik: gabona, állat, ruházat, pénz, évenként két alkalom­
mal (később szentek ünnepén). Rendkívüli szolgáltatásaik haláluk esetén,
ill. esküvőjük alkalmával történik. A pénzszolgáltatás fejpénz, ill. „orrpénz",
többnyire és általában 4 dénár. Terheli őket a változó nagyságú telek­
adó is.
A Markhoz tartozó területek és állatok: erdő, folyó, patak, beépítetlen
mezők, vadállatok, madarak és méhek. Nem tartozik a Markhoz az a föld,
ahová az eke behatolt, továbbá kertek, lakhelyekhez közeli rétek, s maguk
a házak.
A Mark, mint védelmi közösség kiterjed:
a) a gazdátlanná váló földre,
b) az idegenek védelmére is.

238
 A Mark tulajdonosok vezetője a Vogt, aki a népgyűlésen a bírói székben
is elnököl. (A bírósági eljárást ld. az eljárásjogot taglaló fejezetben.)
Az ingatlan tulajdonhoz meghatározott számú háziállat tartása is tarto­
zott. Megillette a Mark közösség tagját a fakitermelési jog a fűtésre és
építkezésre. A nem teljes jogú mark tagok, illetőleg szegények csak szá­
raz gallyakat szedhettek. A szél által letarolt fa az Isten házát (templomot)
illette. A Markon belül kézművesség is folyt, elsősorban bőr és fafeldolgo­
zás, valamint a kovács mesterség. A Markon belüli tulajdoni viták közpon­
ti kérdése az állatok (főleg a disznók) legeltetése. A telek jogi sorsa: Há­
zat, telket elidegeníthették a közösség tagjai, a szomszédokat és a Vogt-
ot elővételi jog illette meg.
A IX. század után az egész frank birodalomban a föld telkekre „mansus"
oszlott (angolszászoknál: Hyd, Hyde). A Mark közösségeket határjelek
választották el, többnyire a hegyek és folyók voltak ezek, de lehetett
határkő és határfa is. Nem egy kő volt ez, hanem több (3, 4, 5) megfelelő
módon sarokra állítva és kihelyezésük ünnepélyesen történt. A határjel­
ként szereplő fába keresztet véstek és szögeket vertek. A határkő kiásá­
sát, vagy a határjel megrongálását szigorú büntetéssel, sújtották (longo-
bárdoknál 80 solidust kellett fizetni). Ha a határjel kétséges, párbaj döntött
felőle. Az utakról is szigorú rendelkezéseket tartalmazott a Mark-rendtar­
tás, amely szélességüket és fenntartásukat is szabályozta.

2. A család

A család szót legtágabb értelmében véve a nemzetség nem csak rokon­

sági, hanem politikai jelentőségű kötelék. Valódi véd- és békeközösség,
amely kihatással van a vagyonjogi intézményekre is. A családtagon elkö­
vetett sérelmet a vele kapcsolatban álló rokonság bosszulja meg, s az se­
gíti őt esküjével vagy a reá kivetett bírság fizetésével a büntető perben,
vagy jogainak bizonyításában. A védelem (munk, mundium) szerint van­
nak védelmet gyakorlók és védettek (első időkben a fegyverképesek és
nem fegyverképesek). A családi életben a mundiumnak három formája
van: a férji, az atyai és gyámi.
a) Házasság, házasságkötés, a férj mundiuma. A házasságkötésnek a
korai középkor germán közösségeiben két formája van: a nőrablás és az
adásvétel. A népjogok már csak az utóbbit ismerik, előbbi büntethetővé
válik, s nyomai csak menyegzői szokásokban maradtak fenn. A népjogok
szerint a férjnek a hatalmat neje felett meg kellett vásárolnia. A vételár iga­
zodott a hajadon vérdíjához, később azonban jelképessé vált. A szerző­
dés megkötésekor csekély értéket adtak át (pl. gyűrűt). Az átadással a

239
szerződés meg volt kötve, e korszakban eljegyzésnek nevezték. Ahhoz
azonban, hogy a házasság vagyonjogi következményei is beálljanak, a
házasságot végre kellett hajtani, el kellett hálni. (Consummatio, Betts-
prung). Az egyház befolyása e téren abban nyilvánult meg, hogy követelte
a házasulandók kölcsönös megegyezését (consensus nuptialis), körülbe­
lül Kis Pipin korától fogva pedig a házasság papi megáldását az egyház­
ban. A keresztény felfogást mutató, házassági akadályokat állapítottak
meg, majd végül vitatta az egyház az érvényesen létrejött házasság fel-
bonthatatlanságát. Ezeket az elveket a királyi capitulárék és az egyházi
rendeletek szabályozták.
Az egyenlőtlen házasság fogalmát már e korszakban is ismerték, de az
még csak a szabad és szolgasorú egyének közti házasságra szorítkozott.
A legtöbb népjog a szabadok szolgával kötött házasságát szolgasággal
büntette.
A vételártól megkülönböztetendő a hitbér, amelyet a házasságkötés al­
kalmával a férj megegyezés alapján adott nejének. A hetedik századtól
kezdve ez gyakran ingatlan javakból állt, a frankoknál szokás volt a férj va­
gyonának harmad részét lekötni. Az egybekelést követőleg a férj nejének
újabb ajándékkal kedveskedett (Morgengabe). Viszont szokásban volt,
hogy a nőt családja ruhákkal, ékszerekkel és bútorokkal ellássa. A longo­
bárdok és nyugati gótok később más népek körében is a hozomány
fejlődött ki e szokásból, amely a legtöbb népjog rendelkezése szerint a nő
örökségébe beszámított.
Mindezen vagyontárgyakat, valamint a nő saját vagyonát a házasság
fennállása alatt a férj kezelte és használta, a férj halálával azonban azok
használata, sőt ha gyermek nem volt, tulajdona is rendszerint a nőt illette
meg, a nő halálával férjére és gyermekeire, gyermekek hiányában pedig
rokonaira szállott a nő vagyona.
b) Atyai vagy gyámi hatalom: A germánoknál is kezdetben szinte korlát­
lan volt az atyai hatalom, később azonban inkább csak védhatalommá vált.
Bizonyos életkor után a fegyverviselési korral - némely népjognál 19 éves
korban - a leány pedig idegen mundiumba adással szabadult alóla. Eman­
cipációról beszéltek, ha a fiú részére az atya háztartást rendezett be.
A védelemre szoruló gyermek atyja halálával gyámi mundium alá került,
amely a fiúkra vonatkozólag nagykorúságig, lányokra férjhez menésig tar­
tott. Régente a gyámság az egész nemzetséget illette, később azonban a
legközelebbi férfi rokont, s csak kivételesen (mint a nyugati gótoknál) az
anyát. Anyátlan, apátlan árva a király védelme (mundeburdium regis) alá
jutott, aki ennek a gyakorlását valamelyik főtisztjére vagy a bíróságra ru­
házta, amiből idővel a bírói vagy rendelt gyám intézménye fejlődött ki,
amely a korai középkorban még csak a nyugati gótoknál volt ismert.

240
 Parentilla a gyámságnál vagy örökösödésnél idővel pedig a házasság­
kötésnél is a rokonság közelségére utal. A rokonságot a germánoknál a
parentilla szóval jelölték. Eredetileg a lex Salica a parentilla alatt az atyai
házhoz tartozókat értette, később a nagyatyai, majd a szépatyai rokonsá­
got. Idővel a nagyatyai rokonság a harmadik parentilla nevet kapta és így
tovább számítva a felmenőket fokonként. Az eredeti parentilla (atyai ház­
hoz tartozók) egyenlő mérvű rokonok, ők a szűkebb család, vagy „ház".
Régen csak az ezt követő parentillát nevezték „rokon"-nak, a rokonság fo­
kának számítása „ízek" szerint történt, amely szerint a test ízei szerint
kötődtek egymáshoz a rokonok. A legszűkebb rokonság a kebel, a tulaj­
donképpeni (azaz távolabbi) rokonságot pedig a térdtől lefelé számították.
Az egyes népjogok jogi következménnyel a negyed és ötöd ízig egymás­
hoz tartozókat fűzték egymáshoz, a korai középkor végén azonban már
hetedízig tartott a rokonság számítása. E számítási formát az egyház is
elfogadta (computatio canonica), amelynek a házasságkötési tilalom ese­
tén volt igazán jelentősége.

3. Az öröklés joga

Az olyan társadalomban - mint az európai népek kora középkori társadal­

ma - ahol a vagyon az ingatlanban és a földművelés, állattenyésztés tár­
gyaiban van, vérségi, azaz törvényes örökösödést ismernek. A germán
őskorban nem ismerték a végrendelkezés jogát és a törvényes öröklés is
a ház tagjaira szorítkozott. Ilyen körülmények között a családi kötelék
megszűnése az öröklés jogának a megszűnését is jelentette. Az örökös
nem folytatta az örökhagyó vagyonjogi személyiségét, a germán örököst
éppen ezért az elhunyt adósságaiért csak a hagyaték erejéig terjedő
felelősség terhelte. - Az ingó és szerzett vagyon fölött a római jog és egy­
ház hatására a törvényi öröklés rendjén lazítottak, „szerződési öröklést",
ill. a végrendelkezés korlátozott formáját biztosították.

Az öröklés rendje a capitulárék szerint a következő:

a) törvényes lemenők és pedig a törvényes fiúutódok, csupán ilyenek
hiányában nyernek jogot a nőutódok az ősi örökségben. Az ingó és szer­
zett vagyonból azonban a legtöbb népjog a fiú és leányörökösöknek
egyenlő osztályrészt adott.
b) mindig csak a legközelebbi lemenők voltak hivatva örökölni a fávo-
labbiak feltétlen kizárásával. Unoka tehát addig míg öröklésképes gyer­
mek volt, örökrészhez nem juthatott, mert képviseleti (representatios)
jogot, amely a római örökjogban oly nagy szerepet vitt a népjogok nem

241
ismerték. Később azonban a képviselet jogát, legalább az unokák javára,
elismerték pl. a frankoknál a Meroving dinasztiához tartozó II. Childebert
idején. Lemenők hiányában oldalrokonok örökölnek a rokonság közelsé­
ge szerint, legfeljebb a hetedik ízig, vagy a felmenők, akik ugyan az ősi va­
gyonban sohasem örökölnek, de a szerzeményi vagyonban az oldalroko­
nokat megelőző, illetve ezekkel egyenlő (párhuzamos) igénnyel bírtak.
c) A hitvestárs rendszerint csak a házassági jog által számára biztosí­
tott vagyonjogokat élvezte, amikor özvegységre jutott. Egyedül a déli ger­
mán népjogok adtak a gyermek nem létében az özvegynek több-keve­
sebb haszonélvezeti jogot a férj vagyonában.
d) Ha vérbeli örökös nem volt, a hagyatékban a fiscus (kincstár) ré­
szesült.

A népjogok, de kivált a capitularék helyt adnak a halál esetére való in­

tézkedésnek, elsősorban azért, hogy az örökös mellett mások is vagyon­
jogi kedvezményben részesülhessenek, vagy a lelki üdvösségre hasznos
tettként az egyház megajándékozása érdekében.

4. Vagyonjog

A korai feudalizmus idején csupán a falubeli házhely és telek volt a csa­

lád állandó birtoka (ld. Mark). Később a frankoknál már a lex Salica idején
a szántóföld állandóan megosztott, az időnkénti sorsvetés vagy kijelölés
megszűnt. Az állandó telek rendszere a IX. századra általánossá vált. a
magánbirtok keletkezését, illetve gyarapodását elősegítette az irtásra va­
ló jog, mert az a munka jutalma gyanánt szolgált és magántulajdonba ke­
rült. Irtványra jogot a Mark közössége adott, de ez a jog az uralkodót is
megillette az ún. királyi főtulajdonjogból folyóan.
A középkori királyság hármas eleme a germán, római és egyházi a ma­
gánjog terén is már a VIII. században összeolvadt. Bármennyire is
kifejlődött a királyság magánhatalmi természete az mégis az egész or­
szágra kiterjeszkedő hatalom maradt, amelyet a népjog korlátozott. A vál­
tozás az utolsó Karolingok, de különösen a frank birodalom utáni korszak­
ban a X. században következik be, amikor a királyság Nyugat-Európában
hűbérivé lesz.
A személyes hűségi viszony, vagyis a kiséreti kötelék a nagyobb király­
ságokban csak a király vagy a hercegek körül volt igazán jelentős. A kifej­
lett hűbériség a szolgálati és hűségi kötelék egész rendszerét jelenti.
Anyagi viszonyok változása, de különösen a védelem szüksége és a köz­
terhek súlya vittek ugyanis szabadokat arra, hogy magukat valamely

242
előkelő egyházi vagy világi úrnak védelmébe és egyszersmind szolgálatá­
ba ajánlják, aminek előképe a nyugati frank birodalomban még a római
időkből fennmaradt clientela-viszony volt. Ezt a viszonyt, amely korábban
fejlődött ki a nyugati mint a keleti frank birodalomban, commendationak
mondották. Kezét ura kezébe téve szegődött az ily szabad annak embe­
révé, aki viszont neki lovat, fegyvert, kivételesen telket adott. Aki magát ily
módon commendálta azt vassus-nak, vazallusnak, azt pedig, kinek kezé­
be ez történt, urának, senior-nak hívták. A vazallus szerződéséhez képest
meghatározott, de mindig csak szabad emberhez illő szolgálatra volt
seniora irányában kötelezve. A magánhadak kifejlődésével az ilyen vazal­
lustól hűségi esküt is követeltek, hasonlót ahhoz, amilyet a trustis (kíséret)
tagjaihoz tartozók tettek. A vazallus rendszerint nem lakott ura birtokán
vagy házában, többnyire saját birtokán tartózkodott. Urához védelmi és
szolgálati viszonyban állott. A vazallitás a politikai életre nagy fontosságú­
vá akkor alakult, amikor a VIII. században a benefícium intézményével
kapcsolták össze.
A benefícium legkorábban az egyházi birtokokon alakult ki. Püspököktől
vagy apátságoktól már a meroving korban vettek át szabadok földeket,
amelyért évi bért, majd szolgálatot teljesített, ami néha oly csekély volt,
hogy mintegy a tulajdonosi jog elismerésének számított csupán. Preca-
rium-nak majd benefíciumnak nevezték az ily, majd meghatározott időre,
majd élethossziglan, kivételesen örökbérbe is, de mindig visszavonható-
lag adott birtokot. Ilyet egyházi jószágból később a királyok is, különösen
a Karolingok (mint Martell Károly a lovas hadseregének megalapozására)
adományoztak. Ők azonban benefíciumot királyi birtokból, sőt saját birtok­
ból is adományoztak. Aki benefíciumot kapott, ahhoz aki azt neki adta,
személyes alárendeltségi viszonyba került, melynek határozott formát a
commendátio adott.
A földesúr - jobbágy kapcsolat: A gazdasági és politikai érdekek a föl­
desúri birtokokon újabb birtokalakulatokat hoztak létre, azaz nagyobb te­
rületek állandó művelésre átadása a szolga vagy a jobbágy használatába.
A jobbágy a földhasználat fejében a földesúrnak terményekben vagy né­
ha pénzben is megállapított bért (census) fizetett, vagy személyes, kivált­
képpen ipari és egyéb szolgálatokat teljesített. A jobbágy vagy paraszt tel­
kek (mansus) a kora középkor végére általánossá váltak, a legtöbb földes­
úri birtok használata felosztódott. A telkek részben szabadsorsú, részben
szolgasorsú jobbágyok kezén voltak. A püspöki, majd világi uradalmakra
nézve szabályzatokat adtak ki az ún. „udvari jog"-ot (Hofrecht). Az ilyen
szabályozás alatt álló birtokot, a jobbágybirtokot beható szabályozás alá
vették.

243
 A vagyoni jogok rendezésében eltérés mutatkozik a kora középkori ger­
mán jogban a római joghoz képest. A rómaiak, amikor a családot az
egyeduralom eszméi szerint rendezték, a családi vagyon kezelését is a
családatya hatalmába adták. A germánoknál azonban erős volt a nemzet­
ségi szervezet, aminek következtében az egyes személyek az atyai hata­
lom alóli kiválás után is a rokonság befolyása alatt maradtak. Ez a függés
elsősorban az ingatlan tulajdonban mutatkozott meg. - A szabad magán­
birtok (terra salica, ill. allod) nem annyira az egyes, idő szerinti birtokos­
hoz, mint inkább az egész rokonsághoz tartozónak tekintették, melyet az
egyes családtag élvez, annak hasznait húzza, azt sajátja gyanánt minden­
kitől visszakövetelheti, de amelyről (úgy kívánta az erős rokonsági kap­
csolat) nem rendelkezhetett a nemzetség ellenére. A nemzetség joga a
birtok elidegenítésének, s különösen hagyományozásának (öröklésbe bo­
csátásának) jogát korlátozta. A rokonsági elővásárlási és visszavásárlási
jog fejlődött ki e kötöttségből. E jogokat előbb csak a rokonságon belül
gyakorolhatták, később a szomszédok is.
A kora középkori vagyonjog legfontosabb fogalma éppen ezért nem a
tulajdonjog, hanem a használattal összekötött birtoklás volt. Ez okozza,
hogy a feudális vagyonjog különösen a korai középkorban nem egységes,
hanem kétféle, ti. az ingatlanokra és ingóságokra vonatkozó vagyonjog. -
A germán vagyonjog fő fogalma Gewere, (később possessio) amelyet
csak az ingatlanra szereztek, s majd csak a későbbi középkorban terjedt
ki, mint általános fogalom.
Kezdetben a birtokátruházás, különösen a frankoknál, a tanúk jelenlété­
ben történő bevezetéssel (investitura) történt. A római jogi befolyás követ­
keztében az okmány átadásával történő átruházás is általános lett, az
investitura jelvények az okmányra helyezése mellett.
Az öröklés és az emlékezetet meghaladó elbirtoklás esetein kívül jog­
szerű birtok szerzésének egyedüli módja e birtokátruházás volt.

5. Kötelmi jog

A kötelmi jog ebben a korban még igen fejletlen. Legszokásosabb szer­

ződés az őskortól ismert csere. Ingyenes szerződéseket pedig egyáltalán
nem ismertek, a szolgáltatásnak mindig ellenszolgáltatással kellett páro­
sulni, ha nem is teljes értékben, legalább formailag (pl. áldomás).
A fizetési kötelezettségek biztosítására a zálog és kezesség szolgáltak.
Zálogot eredetileg nem a hitelező kielégítése végett adtak, hanem tárgya
elvesztésével a késedelmes adóst sújtani akarták, hogy ezzel fizetésre
késztessék. Később (Franciaországban és Olaszországban) kifejlődött a

244
kielégítésre szolgáló zálog is, még pedig ha a tárgya ingatlan volt, ennek
a hitelező használatába adásával. A kiváltásra meghatározott idő letelté­
vel a zálogtárgy a még ki nem elégített hitelező tulajdonába ment át.
A kezesség különösen a perbeli kötelezettség teljesítésének biztosí­
tására szolgált. Kezdetben a kezest túszul adták a hitelezőnek, nem tel­
jesítés esetén a kezes a hitelező szolgája lett. Később - így a népjogok
lejegyzése idején is (VI—VIII. század) - a kezes már nem személyével,
hanem vagyonával kezeskedett. Amióta a kezességi szerződés formailag
zálogszerződéssé alakult, ezzel létrejött a középkori formáiszerződés. Eb­
be öltöztették az egyszerű adóssági szerződés biztosítását is. - A népjo­
gi korszak nem ismerte a consensualis szerződést, hanem csak a formál,
azaz reálszerződéseket. (Ilyenek: csere, letét, adásvétel, bérlet stb.)

II. A kifejlett középkor joga

1. A család

A nemzetségi kötelék jelentősége fokozatosan csökkent, amikor a törzsi

viszonyokat a jobbágyi és hűbéri viszonyok váltják fel. A rokonsági köte­
lék jelentősége csökken a magánjog terén is. A birtokjog terén az egyéni
birtok erősödött a családival szemben, a nemzetségi visszavásárlás joga
a legközelebbi rokonokra szorult vissza, s jelentős mértékben a végrende­
leti öröklés honosodott meg a törvényi öröklés mellett. A főúri családok e
változás káros következményeit ún. családi törvények által csökkentik.
Korlátozván a törvényes öröklésben résztvevők körét bizonyos öröklési
rendszereket állapítanak meg (családi hitbizomány formái).
A családi köteléket is egyre inkább szabad elhatározás létesíti, annak
akadályait törvénnyel állapítják meg. A gyámságot is, amely rokonsági
kérdés volt, egyre inkább a birtok szempontjából mint hűbérúri, illetőleg
földesúri jogot tekintik.
a) A házasság intézménye mindinkább az egyház által kidolgozott sza­
bályozás tárgya lesz. Ennek eredményeként megjelenik a papi nőtlenség
(cölibátus), amely azonban Európa egyes részeiben csak a XIII. század­
ban honosodott meg. Kidolgozzák a házassági akadályokat, amelyek kö­
zül a sógorságból és rokonságból folyót e korszakban az 1216. évi zsina­
ton szorították vissza a hetedik ízről a negyedik ízre. A házassági kötelék
feloldhatatlansága a XI. századra jutott általános érvényre, s helyébe bi­
zonyos körülmények által meghatározott ágy- és asztaltóli elválás lépett.
Az egyházi akadályokon kívül a házasságkötés szabadságának számos
korlátja alakult ki a középkorban. A menyasszonyvásár ugyan végképp

245
megszűnt, de a család befolyása a házasságkötésre nem. Az atyai vagy
gyámi beleegyezés folyton szükséges volt, különösen nőre nézve, aminek
hiánya idővel a házasságkötést ugyan nem érvénytelenítette, de bírságo­
lást, ill. örökjogvesztést vont maga után. Csak a minden indok nélküli be­
leegyezés megtagadását szorította vissza a jogfejlődés.
A jobbágy, hogy házasságot köthessen, urának beleegyezését kellett
kikérnie, amelyet rendszerint pénzzel vásárolt meg. A hűbérjog a hűbérúr­
nak jelentékeny beavatkozási jogot adott hűbérese házasságkötésébe,
megtiltván neki, hogy nőt ellenséges tartományból hozzon. Különösen a
hűbért öröklő nő férjhezmenetele fejében adózni volt köteles (marita-
gium). Sőt a régebbi hűbérjog szerint, - mint a jeruzsálemi assizák is - a
hűbérúr által kijelölt három lovag közül választhatott csak férjet a hűbértől
való megfosztás terhe mellett. Egyes városokban (különösen olasz váro­
sokban) tiltották a nőknek idegen városbélihez menését, vagy legalább is
a hozomány kiadását ily esetekben tiltották.
A házasság megkötésének módját illetően az egyház sürgette, hogy az
templomban és papi áldás mellett történjék, de Skandináviában csak a
XV. századtól vált általánossá a papi közreműködés a házasságkötésnél.
Változatlan volt azonban az a jogelv, hogy teljes jogérvényűvé a házasság
csak az egybekelés által lett, s csak ennek megtörténtével szerezték meg
a házastársi személyes és vagyoni jogokat. De ettől az időtől kezdve
hordhatták a férjezett nők a hajadonoktól megkülönböztető ruhadarabokat
és külső díszeket.

A házastársi vagyonjogok

A nőknek özvegység esetére vagyont biztosítottak szokásjogi és törvényi

intézkedések, anélkül azonban, hogy a lemenők örökjogát sértenék. A há­
zassági szerződés többnyire tartalmazott rendelkezéseket az özvegyek
vagyoni követeléseiről, az eljegyzés alkalmával volt szokás ígérni az
özvegyi ellátást, amelyek a tartományi szokásjogok értelmében a férj
vagyonának meghatározott részére haszonélvezeti jogot biztosítottak.
Hűbérbirtok sokáig nem lehetett tárgya özvegyi jognak. Később - így
Franciaországban már a XII. században - azokra is kiterjeszthetővé vált.
A haszonélvezet csak a férj halála után illette meg a nőt, a nő korábbi ha­
lála a jog elenyésztével járt.
Az özvegyi jog mellett a hozomány intézménye mindinkább kifejlődött.
Különösen elterjedt volt a déli országokban, ahol a római jog hatása job­
ban érvényesült, s ahol a hozomány adása a nő szüleire, sőt rokonaira is
kötelezővé vált. A hozományt a nő örökrészének egészben vagy részben

246
való kiszolgáltatásaként fogták fel. - Nemesi, polgári és paraszti jog e te­
kintetben sok eltérést mutat és a hitbér valamint az özvegyi jog intézmé­
nye inkább a nemesi jogban, míg a hozományé inkább a polgárság jogá­
ban volt kidolgozott.
A házasság intézménye vagyonközösséget teremtett. A közös vagyon
kezelője a férj, a nőnek intézkedése a vagyon vonatkozásában a férj be­
leegyezését igényelte. Ha a férj vagyonkezelése a vagyonra veszélyessé
vált, a nő ún. „osztályt" kérhetett, azaz az őt megillető résznek különvá­
lasztását kérhette.
A nem egyenjogú házasság fogalma a szolga és szabad státusúak
közötti házasságra vonatkozott az egész középkorban. A társadalmi és
egyéb különbség a házastársak között sem a tartományi, sem a hűbéri jog
szerint nem ismert, de a társadalmi különbségek a középkorban nagy
jelentőségűek, különösen a főrendűek körében, ahol házi szabályok köve­
telték a hasonrangú házasságot, melynek megszegését a nőt vagy gyer­
mekeket érintő joghátrányokkal sújtják.
A család előkelősége és politikai súlya fenntartására irányuló gondos­
kodás eredménye volt az ún. morganatikus vagy balkézre kötött házasság
is. Ez olyan házassági egyezmény megkötésével járt, ahol a nő az egyéb­
ként őt megillető vagyonjogról lemondott. A morganatikus házasság főleg
Olaszországban volt elterjedt, ahol azzal járt, hogy az ilyen házasságból
származott gyermekek hűbéri örökjoggal nem rendelkeztek és az allodbir-
tokban is csak egyéb gyermek hiányában örökölhettek.
Az atyai hatalom és gyámság: Születésüknél fogva atyai hatalom alá
csak a törvényes házasságban nemzett gyermekek jutottak. A törvényte­
len születésűek nem, akiket a népjogok korában még csak kevés joghát­
rány sújtott, de a kifejlett középkorban súlyosabb helyzetbe jutottak, főleg
az egyház befolyására. Franciaországban, Angliában és Németország­
ban annyira hátrányos helyzetűek voltak, hogy még anyjuk után sem örö­
kölhettek, csak ajándékokban és legfeljebb halál esetére hagyományok­
ban részesülhettek. A későbbi jog azonban elismerte a szülők kötelezett­
ségét, hogy törvénytelen gyermekeiket tartsák és neveljék és ezeknek
egyre több jogot biztosít szüleik vagyonához; előbb az anyai, később az
atyai vagyonra is, sőt az atyai címer viselését is megengedték, ha abban
törvénytelen származásukat feltüntető jelet alkalmaztak. (Családi címerbe
egy pajzson átvonuló, balra fektetett heraldikai gerendát kellett felvenni­
ük.) Törvénytelen gyermekére az atya csak törvényesítés útján szerezhe­
tett hatalmat. Ezt az eredményt a törvényesítés csak a szülők utólagos há­
zasságával érték el. A törvényesítés hatása kihatott az öröklési jogra is.
Idegen gyermeknek atyai hatalom alá vételét, vagyis a római jogi adoptiót
a késői középkorban sem ismerték, sőt volt ahol tiltották. A gyermekké fo-

247
gadás csak olyan örökbefogadás maradt, amely törvényes utódok hiányá­
ban volt lehetséges.
Az atyai hatalom megszűnésének módja a késői középkorban is az
atyai házból való kiválás volt.
Gyámság: a még kiskorú árva gyámságára nézve a középkori tartomá­
nyi és városi jogok szabályai kevéssé térnek el a törzsi jogoktól. Védelmi
kötelességként fogták fel, s így a gyámság a legközelebbi férfi rokonokat,
néhol az anyát illette meg, a gyámság kiterjedt a személyre és vagyonra
is. - A kifejlett középkor e téren legsajátosabb intézménye a hűbéri gyám­
ság, amelyet a hűbérbirtok érdekében rendeztek, hiszen kiskorú hűbéres
kezében a hűbér nem felelt meg rendeltetésének, mert a rajta lévő hadi és
udvari szolgálatokat kiskorú nem teljesíthette. A hűbéri gyámság kez­
detben kegyesség, később kötelesség, amihez a kiskorú hűbéres nevel­
tetése és tartása is társult, ezért gyakorta a hűbérúr a kiskorú hűbéres
rokonainak engedte át a gyámság jogát. Minthogy a hűbéres gyámság
átvállalása nem volt kötelező, azt csak a le nem terhelt, hanem jövedel­
mező birtok esetén vállalták a rokonok. Akinek allodiális és hűbéres bir­
toka is volt, többféle gyámság alá tartozott, s csak később - amikor a
hűbéri szolgálat már nem személyes jellegű - történik a két gyámság egy­
beolvadása.
A gyámság és gondnokság közötti különbség a középkorban ismeret­
len volt, mindenki aki védelemre szorult vagy szellemi, testi hiányok miatt
perben önállóan nem szerepelhetett, gyámság alá tartozott. A gondnok­
ság intézménye csak később a római jog hatása következtében honoso­
dott meg.

2. Az öröklés joga

A középkorban a római jog recepciója e téren volt a legnehezebb és nem

csak a városokon kívül, ahol a birtok- és rendi viszonyok szorosan össze­
fonódtak, hanem a városokban is, ahol az ingó vagyon jelentősége jóval
nagyobb volt. Még az olasz városokban is, ahol különben a római jog be­
folyása legkorábban tapasztalható a régebbi statútumok, a justinianusi jog
öröklési szabályait határozottan kirekesztették. A család tagjainak kap­
csolata élénk maradt, s az örökjog terén az örökhagyó akaratát nem en­
gedte túlsúlyra jutni a család egészének érdekei felett. A középkori örök­
lést épp ezért az jellemzi, hogy túlnyomóan a törvényen nyugszik, míg a
végrendelkezés, noha tere mindinkább tágul, még sokféle korlát közé van
szorítva.

248
 A törvényes öröklés rendjét a vérségi kapcsolat határozta meg, de csak
a törvényes házasság esetén. A középkor kifejlett korszakában az örök­
lésre való képtelenség esetei szaporodtak, s a család egyre szűkebb
körére korlátozódtak. Szerzetesi fogadalom, polgári halál (mint amelyet a
birodalmi Achtba foglaltak) - ld. büntetőjogról szóló fejezet - egyes beteg­
ségek, némely testi hibák, idegen tartományba költözés, az örökhagyó
meggyilkolása vagy megsebzése, bántalmazása, fogságból ki nem sza­
badítása az öröklésre méltatlanná tették és kizárást eredményeztek.
Ha voltak fiú utódok, a leányoknak sokáig nem volt törvényes örökjo­
guk. Meg kellett elégedniük rangjuknak megfelelő tartással és kiházasí-
tással. A jogegyenlőség a nők öröklési jogában elsőként az ingó és szer­
zeményi vagyonra valósult meg, jóval később érvényesült, az ingatlanok,
különösen az ősiek vonatkozásában. Teljes jogegyenlőség fiú és leány
leszármazók között a középkor végéig nem érvényesült. A lemenők örök­
lési rendjében elv volt, hogy az örökhagyóhoz legközelebb állók örököltek
a képviseleti elv mellőzésével. Csak a XIII. század végén, sőt némely
országban (Anglia) csak a XIV. században fogadták el az öröklési jogban
a képviselet elvét. Ez azt jelentette, hogy az örökhagyó gyermekeknek
korábbi elhalálozása esetén helyébe automatikusan az ő leszármazója,
azaz az örökhagyó unokája lépett.
Az ősi vagyon lemenők hiányában mindig, szerzeményi vagyon pedig
felmenők hiányában az oldalágra szállt. - Az ősi vagyont jelentő ingatla­
nokban az oldalági rokonok ág szerint részesültek, azaz az atyától szár­
mazó birtok atyai, anyától származó pedig anyai ágon öröklődött. Ez alól
az olasz városok voltak kivételek, ahol igen korán - római jogi hatásra
- az ágbeli öröklés helyett a fokbéli lépett. - Szerzeményi és ingó vagyon­
nál nem az ágat tekintették, hanem a rokonsági fokot mérvadónak. Hogy
a rokonság mely fokáig örököltek az oldalágiak, az nem volt pontosan
megállapítva (Szász Tükör szerint hetedízig, kánonjog szerint ugyan­
csak). Rokonság hiányában a tartományúr, ill. a király öröklési joga érvé­
nyesült. Hitvestársnak törvényes öröklési joga nem volt, azt a házassági
szerződések rendezték. Ezen nem változtatott, hogy a nő férje hagyatéká­
ból bizonyos ingóságokat követelhetett, vagy hogy általános szokásjogi
intézmény szerint egy évig haszonélvezeti jog illette.
A végintézkedés különböző nemei: A végintézkedések a középkor előre­
haladtával egyre inkább megszorították a törvényes öröklést. A végintéz­
kedés eleinte csak hagyományok rendelése és hagyatékhoz tartozó tárgyi
elosztása érdekében készült. A végintézkedések között megkülönböz­
tethető végrendelet (testamentum) és fiókvégrendelet, csak a római jog ál­
talános befogadásával terjedt el. A végintézkedés formaságai sokfélék.
Legszokásosabbak és legrégebbiek a hatóság vagy hiteles hely előtti be-

249
vallás formájában készült végrendeletek, idővel a tanúk előtt készült vég­
rendelet. Az egyház, amelyről a végrendeletben megemlékeztek a lelki üd­
vösségre való tekintettel, különösen pártolta a végrendelet intézményét.
Csak ingók és szerzeményi vagyon lehettek a végrendelkezés rendes
tárgyai, az ősi vagyonnál pedig legfeljebb egy részére (harmad, negyed
vagy ötödrészére) terjedhetett ki. A köteles rész intézménye azonban a
középkor végéig nem volt általánosan befogadott.
A végrendeletek mellett nagy szerepet játszottak az örökösödési szer­
ződések. Ennek egyik formája az örökségről való lemondás, mely többnyi­
re a család nő tagjai részéről annak férfi tagjai javára történt.
A hűbérben való öröklés rendje: A hűbérek a X., de legkésőbb a XI. szá­
zadban örökösekké váltak, amely nagyrészt azért keletkezett, mert a sza­
badok allod birtokaikat szolgálataikkal együtt egyházi vagy világi uraság­
nak védelem fejében felajánlották, és azért, hogy a birtokhoz való jogot
utódaik számára fenntartsák. A hűbérbirtok öröklési rendjére kétféle rend­
szer honosodott meg Franciaországban és Angliában, a normann hódítás
óta a szicíliai királyságban és némely spanyol vidékeken. Itt a hűbérek
oszthatatlansága volt a szabály, míg a német és olasz hűbéri jogban a hű­
bérek rendszerint oszthatóak és csak kivételesen némely hűbéri udvarban
vagy családban volt oszthatatlansága megállapítva. A hűbér oszthatatlan­
sága következtében a hűbéres utódai nem mind örökölték, ezek közül
csak egyre szállott át, többnyire az elsőszülöttség rendje szerint. Az utóbb
születettekre az apanagium és paragium (azaz az örökös meghatározott
részeket átadott, vagy a hűbérbirtok nagyobb részét alhűbérbe adta) volt
érvényben.

3. Vagyonjog

A vagyonjog a kifejlett középkorban is kétféle: ingatlan és ingó vagyon jo­

ga. Ellentétben a római joggal nem jogalapjuk, hanem tárgyuk szerint osz­
tályozták a vagyoni kereseteket is. Különbözött továbbá a birtokjog a bir­
tok tárgyának természete és rendeltetése szerint (tehát allodiális, hűbéri,
polgári, paraszti stb. birtokjogról is beszélhetünk).
Ingatlan szerzése és védelme: Ingatlan vagyonra jogot szerezni rend­
szerint öröklés, bíróság vagy hatóság előtti lemondás vagy bírói ítélettel
és az ezeket követő ünnepélyes birtokba helyezéssel (investitura) lehe­
tett. Elbirtoklás is eredményezhetett vagyon feletti tulajdont. A birtokválto­
zás által sértett jogigények érvényesítésére elégségesnek tartottak egy
év, egy napi határidőt, amelynek elmulasztása az igény elvesztésével járt.
Ugyanakkor az egy év egy napig tartó jóhiszemű birtoklás (birtokban tar-

250
tás) csak a szorosabban vett birtokkereset ellen védett, de nem az ellen,
ki a birtokban erősebb jogát bizonyíthatta (örökös, a dolog előállítója,
stb.). Ilyenek keresete ellenében csak huzamosabb: 10, majd 20, ill. 30 évi
(egyházi javaknál 40, királyi fiscussal szemben 100 évi) elbirtoklás igazo­
lása használt. Az ingatlan birtokhoz tapadó birtoklási, használati és ren­
delkezési jogok sokfélék lehettek, leginkább a vagyontárgyak minősége
szerint. - A középkorban, amikor a birtokháborítások gyakran előfordul­
tak, a birtokvédelemnek a jogban szükségképpen nagy szerepe volt és a
XIII., majd XIV. századi jogkönyvekben különösen pedig az angol jogban
tekintélyes helyet foglaltak el.
Az allod- és hűbérbirtok joga: Az allodium teljesen szabad birtok, melyet
pusztán a tartományúrnak, ill. fejedelemnek teljesítendő szolgálatok vagy­
is közkötelességek terheltek és amely csak a családtól (régebben nem­
zetségtől) volt függő. Az allodbirtokról szerzését és rendeltetését illetően
a korai középkor vagyonjogában kialakult intézmények továbbéltek. A hű­
bér az allodiummal szemben leginkább azzal jellemezhető, hogy nem köz,
hanem magántermészetű szolgálatok terhelték, amelyekkel a hűbér birto­
kosa a hűbérúrnak tartozott. A hűbérbirtok fölötti rendelkezés megosztott­
ságát a késői középkor jogászai azzal fejezték ki, hogy annak (vagyis hű­
bérúrnak) jogait a hűbéri főtulajdon (dominium diretum), míg a hűbéresét
a hűbéri használati tulajdon (dominium utile) fogalma alá vonták. A kifejlett
középkorban hűbér alatt nemcsak ingatlant, hanem valamely jogot (tized,
vám, földjáradék, hatósági jogok) is értettek. Maga a hűbér is további ado­
mányozás (alhűbér) tárgya lehetett. Elvben minden hűbér nemesi hűbér,
tehát csak nemesi szolgálat (mint katonai) terhelhette, amelyet a hűbéres
csak bizonyos időn át volt köteles saját költségén teljesíteni. A rendes hű-
bérhez tartozott továbbá a részvétel a hűbéri bíráskodásban és bizonyos
udvari tisztségeknek vagy teendőknek teljesítése. Ehhez járult a hűbérúr
segélyezése: a hűbérúrnak a fogságból való kiváltása, keresztes hábo­
rúba indulása, lányának férjhez adása, fiának lovaggá avatása alkalmá­
val vagy még egyéb, a hűbéri szerződésben külön meghatározott esetek­
ben. A rendes évi adó fizetés azonban a hűbér természetével ellentétes.
- A hűbér természete lényegesen megváltozott, amikor a középkor előre­
haladtával a hűbéri szolgálatok nagyrészt vagy elenyésztek vagy megvál­
tás útján adókká váltak.
A középkor előrehaladtával a nők is nyerhettek hűbért (Franciaország­
ban már a XII. század végén) még később polgári származásúak is sze­
rezhettek, de anélkül, hogy a hűbérrel együtt a nemességet is megszerez­
ték volna. A hűbér jelentőségének csökkenése miatt a hűbérbirtok
elidegeníthetővé vált, de a hűbérúrnak átruházási illetéket kellett fizetni, il­
letve a hűbérúr az elővásárlás jogával élhetett.

251
 A paraszti és polgári birtok: A nemesi birtok rendszerint több jobbágy­
vagy paraszttelekből állt, amelynek számához mérték nagyságát is. Olyan
birtok, amelynek kiterjedése egy jobbágytelket nem haladott meg, de sok
helyütt még olyan birtok is, ahol csak egynéhány jobbágytelekből állott, le­
hetett ugyan szabadbirtok, de mert birtokosát nemesi közszolgálatra nem
képesíthette, ezért több rendbeli nem nemesi teher sújtotta, (kiváltképpen
adókat volt kénytelen elviselni), birtokosát pedig nem vették mindenütt ne­
mes számba. (Az ilyen birtok volt az ún. paraszti birtok, amely kivált
Észak-Németországban, Svájcban és Skandináviában volt ismert.)
A középkorban a nagyobb háztartások fenntartásához szükséges ipar­
cikkeket a földesúr földjén szolgáló iparosok állították elő. A földesúr a kis­
birtokos szabadot vagy idegent különösen, ha erdőségekre irtott vagy te­
rületeket kiszárított, jelentékeny engedményekkel fogadott be - Ily módon
egyre általánosabbá vált a szabad paraszti birtokrendszer.
A jobbágy- vagy parasztterhek az idők folyamán változtak, az előző kor­
szakhoz képest a termény- és munkaszolgáltatást a pénz bérleti díj váltot­
ta fel.
A jobbágybirtok elidegeníthető volta a nyugati államokban és délen ko­
rábban volt lehetséges, de csak a XII. vagy XIII. században mondható álta­
lánosnak, különösen Európa keleti országaiban, ahol azonban a jobbágy­
ság röghöz kötése miatt a középkor végén ismét megszűnt. A birtok átszál­
lása a jobbágy utódaira már a középkor elején elismert, a jobbágyi öröklés
földesúri kiváltságlevelekben részletesen van szabályozva, sőt idővel a
jobbágy számára több-kevesebb végrendelkezési jog is megnyílott.
A nem nemesi birtok másik főbb neme, a polgári birtok csak a városok
szabadságának biztosításával jött létre, ezt megelőzően a polgár birtoka a
parasztbirtoktól lényegesen nem különbözött, legfeljebb a szolgálatok
minőségére nézve. A szabadsághoz jutott városban azonban a polgári
közösség lett a városi terület urává és birtokosává, s a polgári birtok
a nemesi birtokhoz abban vált hasonlatossá, hogy a birtok terhei nem
magánjogiak, hanem csak közjogiak. A polgárok által viselt közterhek
azonban nem elsősorban hadi jellegűek, hanem túlnyomóan pénzbeliek.
- Miután a polgári birtok, a szabad városi területnek csak egy része volt,
amely a városi élet terheit is viselte, és a birtokosnak határozott jogokat is
biztosított, minden arra vonatkozó jog átruházásának a városi hatóság
előtt kellett végbemennie, amely azt egy erre a célra rendelt nyilvántartá­
si könyvbe (Stadtbuchba, amely sok városban valóságos telekkönyv volt)
bevezették és erről pecsét alatt okmányt állítottak ki. - A polgári birtok
megszerzésére és fölötte való rendelkezésre a jogot a városjog szabá­
lyozta, ez pedig sok tekintetben eltért a nemesi birtokra vonatkozó jogsza­
bályoktól. Ez elsősorban annak a következménye, hogy a polgári birtok

252
nem a hadi vagy politikai, hanem az ipari és kereskedelmi tevékenység
gyümölcse. Megszerzésében és fenntartásában más szerepe volt a csa­
ládtagoknak, mint a nemesi birtokot illetően. - A polgári tulajdon és va­
gyonjog kialakításában nagy szerepet játszottak az ipari és kereskedelmi
társaságok (corps), amelyekről az alábbiakban a legjellemzőbb vonásokat
összefoglaljuk.
A városjogban a pénzügyletek, kereskedelmi és tengeri hajózási ügye­
letek mellett az ingatlanforgalom is élénk volt és gyakran új ügyleti formák­
hoz vezetett, mint pl. a járadék és elzálogosítási ügylet. Példa szerint em­
lítve: Wismar legrégebbi városkönyve szerint 1250 és 1272 között 550 el­
idegenítés és 370 elzálogosítás történt [Wilhelm Ebel: Lübisches Recht I.
(1971) 22.] Az elidegenítések egy része a lakosságcserével, más része a
belterület kiépítésével függött össze.
A kelet-német telepes városokban (de a falvakban is) általános az örök­
lési képesség joga, amelyet Meissen 1033. évi, Hamburg-Neustadt 1188-
as, a földesúri joghatóságot elismerő okmánya is kifejezésre juttat. Ahol
az alapítóokmányok „libere possidere" (szabad birtoklás) kifejezést hasz­
nálják, az nem adómentességet, hanem a birtok feletti rendelkezés sza­
badságát jelenti. Lübeck vonatkozásában a birodalmi szabadság (Reichs-
freiheit - 1226) elnyerésével e fogalmak összeolvadtak.
A ius hereditarium (öröklési jog) a proprietás, „Eigen" (tulajdon) szülő­
anyja. Nem a tulajdon válik örökölhetővé, hanem az öröklési képesség ve­
zet a tulajdon kiképződéséhez, ahogy a jogtörténet előbbi korszakokra
nézve is tanúsítja.
A városi jogkönyvekben gyakran szereplő kifejezés: „hereditas verkauft
oder verpfándet" bizonyos tulajdonjog eladását vagy elzálogosítását je­
lenti. Csak később jelenik meg az ingatlanok bérbeadása (főleg lakásbér­
let formájában kis emberek számára).
A privát telkeken épülő házak mellett a városjogban ismertek a város
allodtulajdonán épülő középületek mellett az ugyanilyen telkekre épülő
üzletek és bérlakások. (Egyes számítások szerint Lübeckben 1290-ben
az ilyen ingatlanok mintegy felét tették ki a házingatlanoknak.)
Az „örökjószág" (mint az ingatlanok nagy része) mellett a „nyereségi va­
gyon" (Wohlgewonnen Gut vagy Kopschat) a kereskedelmi vagyont jelen­
ti, amely a kereskedelmi tevékenység során keletkezik. „ Aki „copschat"-ot
kivisz a városból, vámot fizet" szól a vámrendtartás, amelyet Lübeckben
1227-ben adtak ki. A városjog forrásai arról is szólnak, hogy ilyen vagyon­
nal nők is rendelkezhetnek. A kereskedelmi vagyon fölött a rendelkezési
jog korlátlan. Kereskedelmi vagyonhoz tartoztak a követelések is. Az
örökjószág a gyermekek örökösödését szolgálta, a kereskedelmi vagyon
ettől is szabad.

253
III. Középkori gazdasági szervezetek és szabályozásuk

1. Gazdasági szervezetek

A középkorban az ipari és kereskedelmi tevékenységet nagyobb részt

szervezett közösségek végezték. A 12. század előtti oklevelek szervezett
gazdasági közösségekről - akár iparos, akár kereskedelmi közösségekről
van szó - nem maradtak fenn nagy számban. A legrégibb szöveg a XII.
századi párizsi korporációkat illetően, a vízkereskedőkre vonatkozik, akik­
nek éppen olyan funkciójuk volt, mint a gall-római hajósközösségeknek.
Hasonló szervezet épült ki a Loire hajósai között és a Loire folyó mellett
kialakult kereskedelmi közösségekben is. A régi szervezeti formák, ame­
lyek a gall-római korban működtek, átalakultak. Bizonyos szervezeti
formák léteztek a gall-római időben is szakmák szerinti megosztásban.
Magisteria a mesterek olyan csoportja, akik szabadok voltak a tulajdo­
nosok közvetlen irányításától, de céhmesterek irányítása alatt álltak.
Szakmai szervezetek, a ministeriak, a céhekhez hasonló autonóm szer­
vezetek.
A római korral folyamatosságot bizonyít az a 11. századból származó
szöveg, amelyben a céhek mint ministeria szerepelnek, analóg módon a
római collegiával. Ezt is szabad emberek alkották, akik gazdasági mono­
póliumként működtek, és adóztak a királyi kamarának. Ilyen céhek voltak
a pénzverők, aranymosók, hajósok, halászok, szappanfőzők részére. Mű­
ködésük királyi megbízáson alapult. A ministeria Párizsban - miként a ró­
mai korban a collégia -, a középkorban is működött. A római kori tradíci­
ók természetesen jobban megmaradtak Itáliában, mint Európa más álla­
maiban.
A XI. században, amikor a városi élet - részben védelmi, részben gaz­
dasági okokból - újraéledt, a seigneur székhelyén és szolgálatában mű­
ködő kézművesek és menekült jobbágyok a városokba költöznek és az új
gazdasági szükséglet új szervezeti formákat hozott létre. Így védelmi
szerveket, gildéket és vallási jótékonysági szerveket, confréries, caritates.
A legrégibb formák inkább társadalmi, mint gazdasági célokat elégítettek
ki, s még kevésbé hivatásbeliek.
Az első kereskedelmi gildék Franciaországban körülbelül egyidőben je­
lentek meg, mint Angliában, azaz a 11. század végén. Az iparosok testü­
letei nem fordulnak elő hamarabb, mint a 12. század első harmada.
A Párizsban létező első ismert gazdasági szervezet a vízgazdálkodás­
hoz kötődik, mint a vízkereskedők korporációja (mercatores aquae), a
Szajnán vizet szállítottak és a vízzel való kereskedést vállalták. 1121-ben
található első említésük, jogi helyzetüket pedig VII. Lajos király 1171-ben

254
kiadott oklevele rendezte. E szerint a kereskedők csoportosulásának
(hanza) az uralkodó monopóliumot ad a Szajnán való vízkereskedésre.
Olyan hajó nem működhetett, amely nem társult a párizsi szervezethez.
Hasonló volt a helyzet Rouen vízkereskedőivel, akik az Alsó-Szajnán mű­
ködtek. Az uralkodó társult a hanzához azzal a céllal, hogy fenntartsa a ki­
kötők rendjét, a vízi rendőrséget, meggátolja a bűncselekmények elköve­
tését. Egyházi és világi bíróság Párizsban nem akadályozhatta a hanza
tisztviselőinek tevékenységét. A 13. században az uralkodó a hanzának
átengedett bizonyos jogokat, amelyek addig a prevôt-ot illették. Így a bor­
kimérés jogát. A hanza lassanként az egész párizsi kereskedelem szerve­
zetét kézben tartotta, majd lassan fejlődött ki Párizs város önkormányza­
ta, vagyis a kereskedők testülete önkormányzati testületté lett.
Az 1162-1182 között kiadott oklevelekből az derül ki, hogy más szak­
mák gazdasági szervezetei is kialakultak. Így a párizsi henteseknek jutta­
tott privilégiumlevél mutatja, hogy egy nagy házat kaptak a palota közelé­
ben, amelyet örökletes jogon bírtak, s a királlyal éppen úgy szerződést kö­
töttek, mint más szomszédaikkal. Vannak szerződések, amelyeket taká­
csok és szabók kötöttek Fülöp Ágosttal, jól mutatva, hogy ezek az ipar­
ágak is rendelkeztek már saját szervezettel.
A gazdasági testületek alá voltak vetve a terület ura rendészeti fennha­
tóságának. Párizsban ez a palotában székelő királyi prevôt (bíró). Előfor­
dult, hogy a seigneur - akár az uralkodó is a saját domainjén - a céh na­
gyobb autonómiáját elismerte azzal, hogy a „mester"-t vagy egy mestert a
több közül, megbízta az igazságszolgáltatással. 1147-ben Chartres-ben
volt olyan vendéglős, akit a gróf bíráskodással bízott meg és a bírói hiva­
talt utódai örökölték.
A gazdasági szervezetek formái változatosak. A kereskedelem és ipar
a földesúr vagy a város (ill. a város fölött főhatalmat gyakorló uralkodó)
felügyelete alatt állott, ők tartották fenn a jól működő és királyhű gazdasá­
gi rendszert, törődve a kisemberek, a céhlegények és városlakók jólétével
éppen úgy, mint egy-egy településnek az egész országban őreá jellemző
feladataival. A 13. században az ipar és kereskedelem terén kialakultak a
céhek közötti formai különbségek, amelyek a céhstatutumok eltérő jelle­
gében nyilvánultak meg, miközben közös vonásaik is állandósultak. An­
nak megfelelően, hogy a céh mennyire önálló a saját tevékenységének
szervezésében és rendészetében, a gazdasági formációknak négy alaptí­
pusát lehet megkülönböztetni. 1. A szabályozott céh, 2. a saját esküdt­
székkel rendelkező céh, 3. privilegizált, vagyis egyedi szabályozottságú
céh, s végül 4. a céhnek csak bizonyos vonásait őrző, valójában új gazda­
sági „társaság": a manufactura (királyi alapítású nagyüzem). Az említett
formák közül a métier regié a legszabadabb társulási forma. Nincs a céh

255
taglétszáma és tevékenységi köre szorosan megszabva és nem kötelező
a szigorú feltételekhez kötött tanonckodás. A céheknek e formája széles
körben alakult ki egész Franciaországban. E céhek tevékenységi körét és
szervezetét nagymértékben felügyeli és irányítja az illető település önkor­
mányzati testülete, amely viszont közvetve vagy közvetlenül az uralkodó
rendészeti hatáskörébe tartozott. A területi önkormányzat felügyeli és ha­
tályban tartja minden egyes céh statutumát, amelynek létrehozásában a
céhtagok közreműködnek. A helyi önkormányzat jelöli ki a céhtagok közül
a céh tevékenységének felügyelőit is. A felügyeletet gyakorló céhtisztség­
viselők a területi önkormányzat rendőrbíróságán belül járnak el a szerve­
zet belső működésében származó vitatott ügyekben. A métier regié Fran­
ciaország északi városaiban terjedt el, ahol a városok önkormányzati
szervezete hatékonyan működött, így Provance, Languedoc, valamint
Limousin területén, vagyis zömmel az ún. „Consuli" városokban. A gazda­
sági közösségeknek ez a formája a gazdasági tevékenység folytatására li­
berálisabb megoldásokat talált és ezáltal jobban biztosította a termelés
növekedését és az áruforgalmat. (Consulatust ld. később.)
A gazdasági szervezetek formája, a saját esküdtszékkel rendelkező
céh, a métier juré, igen szigorúan szabályozott szervezet, a legelterjed­
tebb. Jelzi a szervezett céhek „esküdt közösségbe" tömörülését, e típus
szerint szerkesztették és működtették a céheket Párizsban, ahogyan azt
Étienne Boileau királyi prévőt nagy műve, a „céhek könyve" mutatja. Az
ilyen formában működő gazdasági közösség lényeges eleme, hogy önál­
ló irányító testülete van, saját rendészettel jár el, amely az uralkodó fel­
ügyelete alá tartozik. E gazdasági formáció kötöttségét mutatja, hogy a
belépés a közösség engedélyével történik, amelynek feltételeként előírt
bizonyos időtartamú tanonckodást, a mesterré válás feltételeként pedig a
„mestermű" elkészítését. E mű a céhszabályban körülírt formában elké­
szített mesterdarab, amelyet elfogadás előtt a céh vezetői gondos vizsgá­
lat tárgyává tettek. A kötelező tanonckodás előfeltétele, hogy a tanonc fi­
zetni tudjon a belépés jogáért. Fel kell esküdni a céhszabályzatban foglalt
előírásokra és a céhen belül kialakított szokásjogra. A gazdasági közös­
ségek megszilárdulását mutatja, hogy a 14. században az egész ország­
ban a szabályzatokat statutum formájában írásban foglalták, és a szerve­
zet közgyűlése által elfogadott formában léptették életbe. A statutumok
nem nélkülözték az uralkodó szabályokhoz kötött jóváhagyását, a „lettres
patentes"-t sem. E statutumokat a patente-tel jóváhagyott formájában a
francia királyi rendeletek hivatalos gyűjteményeiben közzétették, ill. azok
közé cikkelyezték, ezáltal jogforrási rangjukat jelentősen emelték. Voltak
olyan francia városok, amelyek gazdasági rendészetük szilárdságát bizto­
sítani akarták, s ezért korán kiadták a statutumok gyűjteményét.

256
 A 14. század után a céhek szabályzata oligarchikus vonásokat vett fel.
Így a szabályzatok megalkotása és a tisztségviselők (közöttük az őrök)
megválasztása nem a céhtagok közgyűlése által, hanem a céhmesterek
gyűlése által történt. Igaz, hogy a „cselszövények" elkerülése érdekében
a választás a város rendőrhatóságának ellenőrzése alá került, de a jelöl­
tek állítása, a vezetőség személyi összetétele az oligarchia létrejöttét
bizonyítja.
Míg a saját esküdtszékkel rendelkező céh a 13. században még csak
Párizsban és kevés számú királyi városban volt elfogadott forma, a
XIV-XVI. században a gazdasági közösségeknek ez a szigorúan körülírt
és oligarchikus formája már széles körben elterjedt volt. Elterjedése spon­
tán folyamat eredménye, mert jóllehet a későbbi évszázadokban szigorú
formasága miatt visszaélésekre vezetett és a fejlődés akadályává vált, a
működése virágkorában a gazdasági folyamatok biztonságát és a készí­
tett termék minőségi garanciáját jelentette. Az 1581. évi decemberi és az
1597. évi áprilisi decretumok előírták, hogy minden céh alakuljon át erre a
formációja, és létesítsenek ilyen formájú közösségeket olyan városokban,
ahol azok még nem ismertek. Az említett rendeleteket nem tudták minde­
nütt alkalmazni, számos város, így pl. Lyon és mások régi privilégiumaik­
ra hivatkozva kitértek az „új" szabályozás elől.
Az említett társulások jogi jellegüket tekintve a római jogi societashoz
hasonlóan személyi társulások, amelyek kezdetben spontánul alakultak,
később azonban feltételezi, hogy számos kézműves és kereskedő szer­
vezeti formához való tartozás nélkül is működhetett. A közösségek belső
szervezetét az egy-egy kézműipart űzők közgyűlése létesítette, miként a
közgyűlés fogadja el a szabályzatot (statutum) is. A közösség kötelessé­
ge a statutumok szerint a szakmát megfelelően művelni, amelyre számos
kötelezettség pontos megfogalmazása szolgált.
A közösségek a szakma belső fegyelmét is fenntartották szabályaikkal,
amelyek a munkahelyek nyilvántartására, a szünnapokra, az éjjeli munka
tilalmára stb. vonatkoztak. Tartalmaztak rendelkezést a nyersanyag be­
szerzéséről és felosztásáról, az ésszerű árakról is. E kötöttségek, ame­
lyek kezdetben a termelés biztonságát szolgálták, később a működést
akadályozták. Nem rendelkeztek a szabályzatok a legények, ill. munkások
béréről, amely a mester és legényei között a szabad megegyezés tárgya
volt. A mesterek közötti szolidaritás e tekintetben is mérsékelte a kon­
kurencia harcot, illetve e harc csak „lojális" módon folyhatott. A termék
technikai leírásának, az értékesítés módjának a statutumok pontos szabá­
lyozást adtak. Meghatározták a felhasznált anyag minőségét, a mustra­
jegyet stb. Így pl. Párizs ötvösei nem készíthettek olyan tárgyat, amelyen
nem volt rajta a „párizsi mustra". A gyártó, aki mustráját az árura helyezte,

257
felelősséget vállalt árujáért. A közösség (céh) esküdtjei, ill. vezetősége lá­
togatást tettek a műhelyekben, hogy ellenőrizzék a gyártási feltételeket.
A statutumok ár rendelkezései nem fixált árakat említettek, mert az ár
akkor is megegyezés volt a fogyasztóval. A konkurencia a munka kvalitá­
sában és az ár moderált voltában jelentkezett.
A közösségek megőrizték elődjük (confrérie) kegyes hagyományait. Így
a védőszent tiszteletét, a céh özvegyeinek, szegényeinek segélyezését,
a céhtag temetéséről gondoskodást stb. A céhek a seigneurnek, városi
önkormányzatnak alá voltak rendelve. Ha ellentét támadt a mesterek és
legények vagy a céhek között, a seigneur, ill. városi vezetőség döntötte el
a vitát, minthogy ő (ők) képviselték a terület, az önkormányzat közös jólét­
ét és érdekeit külső személyekkel vagy felsőbb hatalmi tényezőkkel szem­
ben. Így pl. 1292-ben a reimsi szövőmesterek és legények között komoly
vita támadt, a seigneur közbelépett, megszerkesztette a statutumot „a bé­
ke javára, a közösség számára és a város tisztességére". Ez a statutum
megtiltja a legényeknek és a vállalkozóknak, hogy „alliance"-ba, (szövet­
ség) tömörüljenek a mesterek ellen és a mestereknek, hogy társuljanak a
szövőmunkások ellen. A 14. századtól számos céhszabályzat kifejezetten
deklarálta kiadatásának erkölcsi, politikai célját, hogy ti. „a jó érdekében
hasznára és javára, a közönségnek és céhnek" jött létre.
Más szervezeti formák, a céhek és a municípiumok (önkormányzatok)
viszonya igen eltérő volt. Lyonban 1476-ban XI. Lajos a municípum kéré­
sére megtiltotta korporációk létesítését, ezt a rendelkezést XII. Lajos
megerősítette, kivéve az aranyműveseket, fodrászokat, lakatosokat, akik
számára különleges felügyelet létezett. Egyébként - különleges felügyelet
híján - a municípiumok jelölték ki azokat a céhmestereket, aki ellenőrizték
a gyártás minőségét. Észak Franciaországban a szervezeteknek nagy
változatossága mellett is a fejődés a szabad céhek irányába mutatott.
A céhek és önkormányzatok viszonyára általában az volt a jellemző, hogy
inkább túlszabályozottnak, mint alulszabályozottnak mondható. A meste­
rek esküt tettek a város jogaira. Igazságszolgáltatásukat a törvényszék
előcsarnokában végezték, az önkormányzat által kiadott statutumok irá­
nyították őket mindennapos rendfenntartó tevékenységükben. A városi
tanács jelölte ki a mesterek közül a felügyelőket, akik ellenőrizték a ter­
melést és feljelentették a bűncselekményeket elkövetőket. Míg az önálló
esküdtszékkel rendelkező céh maga készíti a szabályzatát, a többiek erő­
sebben függnek az önkormányzattól.

258
2. A kereskedők joga

A kereskedők jogának alakulása és a városfejlődés a legszorosabb

összefüggésben van. - 1060-ban a tudós Notker szerzetes Sankt Gallen-
ben a kereskedők jogát úgy határozta meg: „kereskedői (negotiale) az a
jogvita, amely a kereskedői szokásjog körül folyik. A kereskedők akkor te­
kintik érvényesnek az éves vásárokon való vételt, ha jogszerűen vagy az
ő szokásjoguk szerint történik." - Egy évszázad múltán 1076-ban VII. Ger­
gely pápa aki a Consulat de la mer tengeri jogi gyűjteményt hatályos jog­
nak ismerte el (ld. következő fejezet) Poitou grófjának intézkedését kérte,
hiszen a királyi hatalom még csak a domainre terjedt ki. A kereskedőknek
a pápa még az exkommunikáció alkalmazásával sem tudott védelmet biz­
tosítani. Majd csak a pénzadóból befolyó jövedelem adott külön fegyveres
védelmet a kereskedőknek. Az állandó adóemelés miatt a kereskedők el­
kerülték az észak-déli kereskedelmi útvonalat, illetve annak flandriai sza­
kaszát, s csak a későbbi korszakban, a közbiztonság és a tengeri hajózás
fejlődésével élénkült fel ismét a flandriai kereskedelem.
Flandriában a városfejlődés fő tényezője a későbbiekben is a külkeres­
kedelem volt. Gent és Brügge a gyapjú-kereskedelemben gazdagodtak
meg. A XII. század elejére a városi polgárság olyan önbizalomra tett szert,
hogy 1127-ben Brüggében felkelés tört ki amiatt, hogy a várispán egy pol­
gárt letartóztatott, holott ekkor már városi polgár csak városi bíróság előtt
volt felelősségre vonható. 1168-ban Flandria grófja Brügge, Gent és
Ypern városok jogát megerősítette.
A kereskedők joga, illetve igénye a gyors jogi eljárásra, hatott a közép­
kori jogfejlődés egészére, bizonyos jogintézmények átalakításában pedig
nagymértékben működött köre. Így a régi, formákhoz kötött eljárás vidé­
ken még sokáig élt, a városokban azonban hamarosan túlhaladottá vált.
Ahogyan az egyház, a kereskedők is ténykutatást, az igazság tényszerű
feltárását igényelték. Így: a szállított áru az átadáskor hibátlan-e vagy rej­
tett hibája van, vagy az örökhagyó jogerős testamentumában szereplő kö­
vetelés megáll-e avagy teljesítették már, az adóslevél valódi-e, mind-mind
olyan ténykérdés, amely bizonyításra vár. Az eddigi formális bizonyítás
elégtelen. A kereskedő szerződésének teljesítését nem kívánta a vízpró­
bától függővé tenni. Az istenítélet helyett a tisztítóeskü mint bizonyítási
eszköz általánossá válik. A kereskedők abban megnyugodtak, hogy eskü
döntsön követelésük felől. Ha a bepanaszolt teljesítette az eskü kötele­
zettségét, az ügy az ő javára dőlt el, ha nem, a panaszos nyert. A keres­
kedők bíróságán élt a vallásos meggyőződés erőssége. 1116-ban Fland­
ria grófja adománylevelében megerősítette, hogy a bíróságoknak nem kell
az addigi párbaj-, tűz- és vízpróbát alkalmazni. Ha valakit olyan cselek-

259
ménnyel vádolnak, amit addig az említett módon bizonyítottak, most ma­
gát ötödmagával letett eskü által (4 rokonnal letett eskü) tisztázhatja. Ha a
négy választottnak rossz híre van vagy jóvátétel (Fehde) eljárás miatt nem
tud a kötelezettnek rendelkezésre állni, úgy másik négy rokon legyen es­
kütársa. Ha ilyenek nem találhatók, másik négy „rechtsschaffene" (jogké­
pes) férfinek kell esküt tennie.
A másik jelentős jogintézmény, amelyet a kereskedők fejlesztettek ki,
gazdasági természetű: a váltó. Kezdetben a váltó: nyilvános oklevél, va­
gyis a bíróságon kiállított adóslevél, amelyet két részre vágva (egyiket a
hitelező kapta, a másik a bíróságon maradt) őriztek meg a kiállítás helyén
lévő teljesítésig. A hitelezőnél lévő okirat forgalomképes volt. A hitellevél
felét mint bemutatóra szóló értékpapírt kezelték. Voltak olyan formulák az
adóslevélen, amelyek a jogi biztonság igényét kielégítették. Csak egy lé­
pés hiányzott a forgalomképes váltóig.
A gazdasági jogi intézmények között a kereskedelem céljait leginkább a
biztosítás elégítette ki. A forgalom növekedésével a rizikó nőtt, különösen
a tengeri utazás alkalmával a tengeri rablók, viharok, az orkánok miatt ki­
dobott áruk miatt. A rizikót meg lehetett osztani a baleset elkerüléséből
eredő nyereség megosztásával. Ez történt olyan kereskedelmi társaságok
szervezésével, amelyeknek kezdetben nem volt határozott formájuk és el­
nevezésük. A tengeri kereskedelemben leginkább részesedő észak-itáliai
városokban alakultak ki. Szervezetüket és eljárásukat a XVI. században
kiadott joggyűjtemények, törvények szabályozzák.
Az önkormányzat a terület urától származott, többnyire megvásárolták.
Ahol a földesúrnak nem volt érdeke a városi szabadság, a polgároknak
pedig nem volt pénzük, hogy a kereskedelmet kívánatossá tegyék a föl­
desúr számára, ott a városi szabadság csekély maradt és hamarosan el­
veszett, ha a hatalmi viszonyok változtak. Egy-egy természeti csapás kö­
vetkeztében elpusztult templom újjáépítésével egy város kereskedő kö­
zössége gyakran nyerhette el a püspöktől a polgárok feletti bíráskodást,
vagy az ugyancsak nagy értékű asylum-jogot.
Még szorosabb összefüggést mutat a gazdasággal Freiburg város jogi
helyzetének alakulása. Freiburg már alapításakor kapott vámjogot, az át­
utazó kereskedőktől származó pénz gazdagította a várost, árumegállító,
majd a vásárjog (vagyis az átutazó kereskedőt szigorú jog kötelezte a rak­
tározásra, árujának teljes egészét vagy egy részét a város piaci feltételei
mellett eladni) is szerzett. A polgárok voltak a bíróság tartásának birtoká­
ban s szigorú szabályokat írtak elő. Freiburg polgárai végül elnyerték Köln
kereskedőinek jogállását. Ami igen kifejlett önálló jogéletet jelentett, hi­
szen Köln egyike volt a Hanza vezető városainak. Megillette Freiburgot az
a jog is, hogy a Vogt-ot (a fejedelem képviselője a városban) a fejedelem

260
csak az ő hozzájárulásukkal nevezhette ki, plébánosukat pedig maguk vá­
laszthatták. Kevés város jutott olyan jogi státushoz, mint Lübeck, amely­
nek mind az alacsonyabb, mind pedig a magasabb bíráskodási joga meg­
volt (azaz pallosjoggal rendelkezett). Ugyanakkor aligha van város, amely
többet köszönhetne a gazdasági intézményeinek, mint éppen Lübeck.
(Szerepét ld. a tengeri kereskedelem kapcsán a Hanza szövetségnél.)

3. A szokásjog - a coutume

A magánjogot és ezen belül a gazdasági szervezetek jogát a királyi jogal­

kotáson kívül a szokásjog szabályozza. A coutume összegyűjtése és ki­
adása a XVI. században nem zárta le a coutume jog fejlődését, sem
egyes intézményeiben, sem pedig jogforrási jellegét tekintve. A magán-
jogfejlődés és ezen belül elsősorban a gazdasági élet szempontjából fon­
tos, hogy a kötelmi jog fejlődésének folyamata felgyorsult, ami érthető, ha
figyelembe vesszük a megjelent kommentárok nagy számát és az „idegen
jogok" (római és kánonjog) hatásait. A XVI. és XVII. század folyamán el­
sősorban az egyetemi oktatás igényeinek kielégítésére, számos kommen­
tár született. Az első kommentárok nem mutattak nagy eredetiséget, át­
vették a római jog és a kánonjog módszereit és glosszálták (jegyzetekkel
látták el) a coutume szakaszait szórói-szóra idézve azokat, anélkül azon­
ban, hogy a jogszabály átfogó értelmét kutatták volna. A XVI. század első
nagy kommentátora Charles Du Moulin (Molinaeus, mint romanista latin
nevet használt) párizsi származású tudós 1539-ben publikálta fő művét,
amely szorgos elméleti és gyakorlati munkával elemezte Párizs 1511. évi
coutume-jét. Művével, amely főleg a feudális tulajdonnal és bérlettel fog­
lalkozott, 1560-ban készül el. Protestáns hite miatt azonban el kellett
hagynia Párizst. Német földön működő egyetemeken tanította a római jo­
got. Kevéssel halála előtt jegyezte le a Notae solemnes c. latin nyelven
írott rövid jegyzetét.
A párizsi coutume modell értékű coutume lett, amelyre a jogtudósok, az
elmélet és a gyakorlat egyaránt szívesen hivatkozott, vagyis Francia­
országban a városjogok között nem mutatkozott olyan nagy eltérés, mint
a Német Római Szent Birodalomban. 1607-ben Antoine Loisel - Beauva-
sis-i eredetű - ügyvéd a Párizsi Parlamentben, publikált egy kicsiny köny­
vecskét „Institutiones coutumiéres" címmel. Célja, amelyet az előszóban
kifejt - jellegzetesen a francia abszolutizmus jogászainak elképzelése -:
„egyetlen jogra visszavezetni a provinciák jogát, besorolni azokat a fran­
cia uralkodó autoritása alá". Loisel módszere praktikus, mondhatni „bírói":
felkutatja a forrásokat, de megkeresi a coutume jog szellemét is, azaz a

261
jog rációját is kutatja. 1720-ban a királyi palota egyik ügyvédje Bourjon
publikált egy könyvet, amelyet az 1804. évi Code Civil megfogalmazása
során széles körben felhasználtak.
A coutume jog és a római jog viszonyára az a történelmi tradíció érvé­
nyes, amely Európa szerte meghatározó. Az elmélet és gyakorlat által leg­
inkább kimunkált párizsi coutume lesz a kiegészítő jogforrás, amelyre
inkább hivatkoznak joghézag esetén mint a római jogra. Franciaország­
ban még a leginkább romanizált coutume-ök is kevésbé álltak közel a
római joghoz, mint ehhez a joghoz, amely eredetét és szellemét tekintve
francia volt.
Témánk szempontjából, a római jog hatását tekintve a szerződési jog
néhány alapvető vonása tarthat igényt a vizsgálódásra. A szerződési
jogban a középkorban a germán tradíciók közül némelyek megőrződnek
hosszú időre. Így a szándék kijelentése külsődleges formák között, a biz­
tosíték adása, a cautio létesítése az ügylet biztonsága érdekében. A 13.
században a kánonjog hatására kezd megerősödni a kifejezetten a meg­
egyezés által keletkező szerződés (konszenzuális kontraktus), a francia
coutume jog országaiban éppen úgy, mint a déli országokban, ahol a
római jogi hatás erősebb volt. A római jogi konszenzuális kontraktus felté­
telezi a felek azonos jogi helyzetét, amely azonban ritkán van meg a gya­
korlatban. A kánonjog realisztikusabb volt, amikor meghatározta és meg­
kívánta, hogy a szerződésből mindkét félnek legális haszna származzon.
Ha nincs „ésszerű haszon", akkor a szerződés, illetve a jog sérelméről van
szó. A gyenge fél kihasználásával létesített ún. „uzsora szerződések" fo­
galma korán megjelenik a francia bírói gyakorlatban. Így már 1254-58. kö­
zött a Párizsi Parlament semmisít meg egy szerződést (bérleti szerződést)
uzsora-feltételek miatt.
Sajátos helyzet alakult ki a kötelmi jog terén. Míg a déli országokban a
római jog általánosan befogadott és így a életviszonyok körében széles
körében alkalmazott jog volt és nem csupán a kötelmi viszonyok terén ér­
vényesült, addig a coutume jog tartományaiban szűkebb körben ugyan,
de az egyes jogintézményekben ugyancsak befoglalták, ahogyan az
uzsora kapcsán utaltunk rá. A kötelmek, ill. szerződések egész rendsze­
rét illetően a coutume átengedte az elsőséget a római jog recipiált formá­
jának. Ez az Európa-szerte észlelhető jelenség bizonyos jogegységet je­
lentett, amely kedvezett az üzleti kapcsolatoknak, általában a gazdasági
folyamatoknak.

262
IV. A tengeri hajózás és kereskedelem

1. A középkori hajózási és tengeri-kereskedelmi jogszabályok

Az európai tengereken kétségtelenül több jogrendszer érvényesült a mint­

egy ezer esztendőt felölelő középkori kultúrában. E jogrendszerek erede­
tét élénk tudományos vita vette körül. A legrégebbi jogforrások közül való
a Rôles ou Jugements d'Oleron", más néven a Lois de Leyron, utóbbi ne­
vét onnan kapta, hogy az 1364. évi kézirat, az angol nyelvű Olyron-nal ír­
ja nevét. A francia szerzők szerint, - akikhez Pardessus is csatlakozik,
amely a legáltalánosabban elfogadott nézet - Guiennei Elenonora, aki
Aquitania hercegnője (a XII. században), jegyeztette le a szokásokat, de
legalább is az ő pecsétje alatt nyerte el autoritását a gyűjtemény. Pardes­
sus lehetségesnek tartja, hogy a Szentföldről hazatérve I. Richard kiadott
az admiralitás részére egy olyan szabályzást, amely már ténylegesen ré­
gen érvényesült a szigeten. Mindenesetre I. Edouard uralkodásának 31.
évében megjelent „carta mercatoria" nevű jogszabály a külföldön kereske­
dők biztonságától és privilégiumaikról rendelkezik, a „per legem mercato-
riam" e szerint feltételezik egy ilyen tárgyú törvény létezését, ugyanakkor
a forrás a Rôles-t nem említi. Ami bizonyos az az, hogy III. Edouard ural­
kodásának 12. évéből származik az a gyűjtemény, amelyet Rôles d'Ole­
ron néven ismertek meg Európa-szerte. A gyűjtemény első részének lét­
rehozásában Eleonora de Quienne és a II. Henrikkel kötött házasságából
származó I. Richard szerepet játszottak.
A Rôles d'Oleron legrégebbi 24 szakasza, amelyet az oxfordi kézirat
(Black Book of the Admirality - az admiralitás fekete könyve) őrzött meg,
1266-ból származik. A szokásjogi gyűjtemény négy részből áll, amelyből
az első 24, ill. 25 szakasz - a legrégebbi és legegyszerűbb rész, amely
csak az angol kéziratból ismert az egyéb jogforrásokba történő átvételen
kívül. Ez a 25 szakasz tartalmát tekintve ugyanúgy a tengeri hajózás leg­
jelentősebb és leggyakrabban előforduló ügyeire tartalmaz rendelkezést,
miként tette azt a Lex Rhodia.

2. A Rôles legrégebbi részének szabályai

1. A kapitány védekezése a hajó eladása miatt és az az eset, amikor a ha­

jót kölcsönözheti, 2. A kapitány védekezése, aki úgy kelt útra, hogy nem
konzultált a legénységgel, 3. A hajótörést szenvedett hajó mentéséről, 4.
Az az eset, amikor a hajóval nem lehet hajózni. 5. A legénység kötele­
zettsége, hogy ne hagyja el a hajót, 6. A rendfenntartás a hajón és a szol-

263
gálatban megsérült matrózok. 7. A hajón megbetegedett matróz, 8. A ki­
dobásról, hogy megmentsék a hajót. 9. A hajóra szerelt árbócról és hor­
gonyról, 10. A kapitány és legénység kötelessége, az áruk jó állapotban
tartásával kapcsolatban. 11. A megérkezéskor észlelt károk a hajóban
való rossz elhelyezés miatt. 12. A matrózoknak egymás közötti és a kapi­
tánnyal való vitájáról. 13. A révkalauzi költségek. 14. A kapitány joga
a matróz eltávolítására. 15. Az olyan hajó által okozott kárról, amely le van
horgonyozva. 16. A horgonyok által egymásnak okozott károkról. 17.
A matrózok bérlése szállításra, ill. a hajó kibérlése. 18. A matrózok táplá­
lásáról. 19. A matrózok kötelessége, hogy folytassák az utazást a vissza­
térésig. 20. A matrózok jogairól az utazás elhalasztása, ill. újrakezdemé-
nyezése esetén. 21. Mikor mehetnek a matrózok a szárazföldre. 22.
A kártalanítás a nem megfelelő terhelés esetén. 23. A kapitány, akinek
pénzre van szükséges az utazáshoz. 24. A révkalauz kötelezettsége,
hogy a hajót a kirakodás helyére vigye. 25. A révkalauz büntetése, aki
hagyta a hajót elpusztulni.
A Rôles d'Oleron hatása figyelemmel kísérhető a Baltikumban és
Flandriában. A Balti-tenger városaiban a platt-deutsch nyelven írott jog­
forrás a helyi jogszolgáltatás forrásává vált. Egy fordítás már a Lübeck
város jogát tartalmazó jogkönyv elé helyezett fordítás formájában a XIV.
századból maradt fenn. (A huszonnégy kis-ív terjedelmű kézirat címe:
A Szent-Háromság nevében. Itt következik Lübeck város joga.) Folytató­
lag a 326 szakasz után olvasható: „Item. Du droit maritime" (Itt következik
a tenger joga). A csatolt 23 szakaszban a Rôles d'Oleron fordítása talál­
ható azzal, hogy a 6. szakasza elmaradt. A másik kézirat a Hamburgból
származó Jugements de Damme (Damme-i Ítélkezések), annyiban tért el
a Lübeckben talált kézirattól, hogy tartalmazott egy szabály-szériát,
amely nincs meg a Lübeck-i kéziratban. A Hamburgból származó kézirat
1469-ből származik, s Hamburg városjogához csatlakozik. A városjog
1277-ből való.
Flandria közvetítő volt a dél-európai városok és a Hanza városai között.
A XIII—XIV. századi kereskedelme annyira aktív volt, hogy Bruges-ben
1381-ben minden ország hajója által látogatott kikötőként üzemelt.

3. A Hanza - joga

A konföderáció, amelyet német neve szerint Hanza-ként ismer a tudo­

mány, a körülmények sajátos alakulása miatt jött létre. A számos ok közül,
amelyek létrehozták, legdöntőbb volt a béke fenntartása, a külső táma­
dásokkal szembeni védekezés. A Hanza joga nem egy meghatározott

264
időhöz kötött jog, s ámbár írásba foglalták, nem egy-egy jogászi aktus
eredménye, hanem megegyezések hosszú időn keresztül kiadott gyűjte­
ménye.
A legtöbb városnak, ill. társult közösségnek megvan a saját joga, saját
jogalkotó szervekkel, amelyeknek a tevékenysége a kereskedelmi és ten­
geri jog szabályozására is kiterjedt. A szövetség létrehozását meghatá­
rozta, hogy a XIV. században Waldemar dán király (1364-ben) támadó
háborúba kezdett a Baltikum térségében. Ellene szövetkezett hetvenhét
város képviselőket küldve a Kölnben tartott kongresszusra, amely a közös
ellenség elleni harcra jött létre. Waldemar királyt évek múltán intrikus ma­
gatartása miatt lemondatták, a szövetség azonban fennmaradt. A liga
egyszerű célkitűzése tehát a közös védelem és a kereskedelmi privilégiu­
mokban való részesedés. Nem volt cél hatalmi okból politikai konföderá­
ció alkotása, vagy az, hogy uniformizálják az egymástól független jogalko­
tásukat és jogalkalmazásukat.
A liga nagyszámú városból állt, amelyekhez nagy kiterjedésű földterület
is tartozott. A liga nem kívánt egy erős központi hatalmat létesíteni, amely
saját kormányzatot alkotott volna. A városok különböző jogállásúak voltak
saját fejedelemségükön belül is, de többé-kevésbé autonóm területek vol­
tak, autonómiájuk függött a fejedelmi (császári) akarattól is, néha kény­
szernek kiszolgáltatva a fejedelmi önkénytől függően. A liga kifejlesztett
egy olyan szervezetet, amely a közös adminisztrációt intézte, s az idők fo­
lyamán az adminisztráció működése egységes tengeri jog kiformálódásá­
hoz vezetett.
A liga a városok belső békéjének fenntartását is célul tűzte ki. Az anar­
chia elleni védekezés jegyében a polgároknak a saját magistrátusokkal
szembeni fellépést megtiltotta. A liga érdeke az volt, hogy a polgárok for­
radalmi mozgalmaival szemben hathatós fellépés történjék, ugyanakkor a
magistrátusok visszaéléseit is kiküszöbölni igyekeztek, a polgárok és vá­
rosuk vezetői közötti ellentétek kiegyenlítésére törekedtek. A ligából törté­
nő kizárás lehetséges, de nem visszavonhatatlan intézkedés volt. A liga
székhelye Lübeck városa, ahol a közgyűlés ülésezett és az adminisztrá­
ciós központ működött. A liga három kerületre oszlott, melyek székhelyei:
Lübeck, Magdeburg és Köln. 1443-ban a csatlakozott városok nagy szá­
ma miatt négy kerületre osztották a liga hatáskörét, a negyedik székhelye
Hamburg városa lett. A szervezet működésének szabályai korán kiala­
kultak. A közgyűlésre három évenként került sor Lübeckben a húsvéti ün­
nepkör idején. Előfordult, hogy a közgyűlést más városokba hívták össze,
ritkán nem német földön: Dániában, Svédországban vagy Hollandiában.
A Hanza működését a fejedelmek elfogadták, közgyűléseire küldötteket
küldtek, akik a fejedelmek érdekeit képviselték. A liga működésének kiter-

265
jedt voltát jól mutatja, hogy négy jelentős irodája működött: Londonban,
Bruges-ben, Bergenben és Novgorodban.
A ligában való tagsághoz különböző feltételek teljesítése volt szüksé­
ges. Nem volt elegendő lakóhellyel bírni, vagy a születési jog sem, hanem
megfelelő anyagi feltételek: önálló üzlet vagy iroda birtoklása volt szüksé­
ges. Ugyanakkor bármennyire lehetővé vált a vagyoni feltételek miatt akár
két városban való polgári státus elnyerése is, a ligában kettős tagság nem
volt. A liga belső szervezetének szigorúságát jól mutatja, hogy a kihelyezett
irodák vezetői idegenekkel nem köthettek házassági szerződést. Anabap­
tista vallás gyakorlása pedig kizáráshoz vezetett. Minthogy a liga fenntartá­
sának egyik fő célja a belső biztonság volt, deklarálták, hogy minden lází­
tó, zavartkeltő, a magistratus elleni fellépés kizárást von maga után, s ilyen
személyeknek a konföderáció más városai sem biztosíthattak asylumot.
A ligán belüli megállapodások közül számos a szállított áru minőségére
vonatkozott, továbbá a mértékegységek, valamint a forgalomban lévő
pénz hitelességének a fenntartását szolgálták. Ilyen rendelkezések vol­
tak: arany és ezüst árut csak feldolgozott állapotban lehetett szállítani, mi­
ként textíliát is csak kikészített formában. A pénzek „módosítása" (érték­
csökkentése) szigorúan tilos volt. Kötöttek továbbá megállapodást az al­
kalmazottak szervezeteiről és a tanonckodásról is. A liga megállapodásai
közül több a szövetséges városok iparűzésére és piacainak kialakítására
is nagy hatással volt.
A liga megállapodásai (1540, 1545, 1620) a kereskedelemmel kap­
csolatos hitelügyletekre, az adós és hitelező kölcsönös kötelezettségeire
is kiterjedtek. Így elveszti a ligában tagságát az, aki nem fizeti ki tartozá­
sát. A bukott kereskedő szignalizálva lett s más városok is értesültek
csődjéről. Halállal büntették azokat, akiket hamisításon vagy csaláson
kaptak. Pardessus szerint a liga megállapodásai egy kereskedelmi kódex
tartalmát teszik ki, kivéve a tengeri biztosítás szabályozását, amelyre a
szerző szerint azért sem került sor, mert ilyen igényeket más jogforrások,
így elsősorban a Guidon de la mer elégített ki.

4. A tengeri biztosítás

Guidon de la mer-t egy történelmi korszakkal később, mint a Rôles

d'Oleron-t, s egy korszakkal előbb mint a tengeri kereskedelmet kodifiká­
ló 1681. évi Code de la Marin-t, állították össze. (Kis tengeri útmutató) Az
északi és déli jogrendszerek érintkezésének új terméke a XV. század kö­
zepére datálható. Számos egyéb mellett a tengerjognak egy fontos kérdé­
sét, a tengeri biztosítást részletesen szabályozta, ami által egyfajta egysé-

266
gesítését végezte el. Ugyanebben a történeti periódusban Nyugaton álta­
lánossá vált a konzuli ítélkezés és kiépültek az admiralitás intézményei,
amelyek az azonosságok és eltérések jellegzetes példáját szolgáltatták.
Az admiralitás intézménye a XIII. században a Földközi-tengerről kiindul­
va egész Európát behálózta. (1147: Szicília, 1181: Genova, 1230: Kataló-
nia, 1248: Franciaország, 1254: Kasztília, 1288: Portugália, 1295: Anglia).
A Guidon de la mer szerzője ismeretlen, de olyan időszakban keletke­
zett, amikor Franciaországban a bírósági gyakorlatot tárgyaló elméleti
munkák éppen annyira használatosak már, mint ahogy a római jog az
egyetemi tanítás révén a jogi kultúra általános részévé vált. Tiszta foga­
lom meghatározásai, a praktikus intézkedések körülírásai alapul szolgál­
tak az 1681. évi, XIV. Lajos rendeletére és Colbert intenciói szerint kiadott
kódexnek, amely viszont a napóleoni jogalkotás részeként az európai jogi
kultúra közkincsévé vált.
A tengeri biztosítási szerződés, amelynek szabályozása a mintegy két­
száz szakaszból álló jogforrás tekintélyes hányadát teszi ki, már a római
korban ismert volt. Nem volt azonban olyan mértékben használatos, hogy
a jogalkalmazók és jogalkotók által formált remekjognak részévé váljék.
A tengeri jogi biztosítási szerződés mint az előre nem látható okok (vis
major) miatt bekövetkező károk megtérítésének jogi eszköze vált ismert­
té. A Guidon megfogalmazásával megközelítőleg egy történelmi idő­
szakban - ami másfél évszázados szóródást jelent - vált általánossá a
biztosítás. A tengeri biztosításról Barcelonában egy sor jogszabály gon­
doskodott (1435, 1436, 1458, 1461, 1484). Velencében 1468-ban került
sor az igen rövid szabályozásra. Firenze a XVI. század első felében adta
ki jogszabályait (1522, 1523, 1526, 1528). Brügge 1537-ben, Flandria
ugyancsak a XVI. században (1537, 1549, 1551, 1563, 1570) Sevilla
1553-ban, Bilbao 1560-ban, míg Amsterdam 1598-ban gazdagodott a ten­
geri jog e fontos intézményét szabályozó jogforrással.
Az intézmény viszonylag késői megjelenése összefüggésbe hozható
azzal, hogy pótlására - helyesebben: helyette - ismert volt a közös koc­
kázatvállalás, amelyet szerződésben rögzítettek s amelynek következ­
ménye hogy valamennyi középkori tengeri jog behatóan szabályozta a
kármentés, ill. kárenyhítés kötelezettségét: a tengeri veszély idején alkal­
mazott kidobást. A kölcsönös kárviselésre vonatkozó szerződés előnyeit a
középkori jog korán felismerte s számos jogforrás - mint pl. a Velencei
1255. évi is - kötelezően írta elő e szerződés megkötését.
A Guidon de la mer a biztosítási kötvényre és annak megkötési módjá­
ról (első fejezet 1-5. szakaszok) részletezzen rendelkezik. Az első sza­
kasz a biztosítási szerződést olyan ügyletként definiálja, amelynek követ­
keztében ígéretet tesz a biztosító a biztosítottnak, hogy a szállítás - spe-

267
ciálisan a tengeren történő - esetén bekövetkezett kárért a szerződésben
megszabott összeget kártalanításként fizetni fog. Biztosítás köthető a
szállított árura, a hajó testére, sőt a hajó személyzetére is. Különösen
hosszasan, (37 szakaszban) foglalkozik a hajókárokkal; elég terjedelme­
sen, 9 szakaszban azokkal a bizonyítékokkal, amelyekkel a kár igazolha­
tó. Kilenc szakaszban foglalkozik továbbá a hajó kapitányának szerződés­
ben vállalt kötelezettségeivel, amelyek nyilvánvalóan nemcsak a tengeri
szállítás során okozott károkkal kapcsolatosak, hanem az egész vállalko­
zás sikere érdekében jelentősek.
A Guidon de la mer a későbbi francia jogalkotásra gyakorolt hatása mi­
att jelentős, külföldi hatása azonban nem olyan nagy, mint a Rôles
d'Oleroné. Ennek okát abban találhatjuk, hogy a biztosítási szerződésre -
miként az előzőekben láttuk - Európa jelentősebb tengeri államai, ill. vá­
rosai saját jogot alkottak.

268
 16. fejezet

A FEUDÁLIS BÜNTETŐHATALOM
ÉS BÜNTETŐJOG

A büntető igazságszolgáltatás gyakorlása, mint állami tevékenység a

társadalmak szervezett formájában korán megjelenik. A középkori társa­
dalmak fejlődéstörténetében eltérések mutatkoznak a büntetőhatalom
gyakorlásának formájában aszerint, hogy a korai középkori feudális állam
joga milyen mértékben tartalmazta a népjogot és milyen mértékben állt
idegen jog (pl. római jog, kánonjog, arab jog) befolyása alatt. A különbség
a bűnösség fogalmának egyre tisztultabb formájában érzékelhető: a szán­
dékos, gondatlan cselekmények elhatárolása, jogos védelmi helyzetben
elkövetett cselekmények, illetve az okozati összefüggés a tett és az ered­
mény között egyre tisztázottabbá válik és megjelenik az akaratot befolyá­
soló kényszer fogalmának vizsgálata is.

I. A büntetőjog kezdetei

A germán államok megalapítása után is érvényesül a nagycsalád fejének

büntető hatalma a családtagokkal szemben, ámbár a súlyosabb bűncse­
lekmények kivizsgálása, majd a büntetése a hatalom helyi és központi
szerveire szállt át. A családon és nemzetségen kívüliekkel szemben soká­
ig érvényesült a bosszú (akár a vérbosszú formájában is). Az állami bün­
tetőhatalom megszervezésével a bosszú megakadályozása egyre inkább
feladattá vált, hiszen a bosszú gyakran ártatlanokat sújtott s mindenkép­
pen a nemzetség, a törzs károsodásával járt. Ez a célkitűzés látható abból
is, hogy a népjogok törekedtek a bosszú kiküszöbölésére és helyette az
anyagi kárpótlás (kompozíció) bevezetésére. A bosszú megváltásaként
kifizetett jóvátételt előbb állatban, vagy mezőgazdasági termékben, ké­
sőbb pénzben szabták meg. A jóvátétel elfogadása vagy megfizetése a

269
sértett, ill. bűnös nemzetségének közös ügye volt. A népjogok legtöbb
rendelkezése a jóvátételre vonatkozott, legyen az lopás vagy egyéb tulaj­
don elleni cselekmény vagy erőszakos, az emberi élet vagy becsület elle­
ni bűntett. A korai népjogok büntetés-rendszere és bűnösség-felfogása a
mágikus-archaikus elemeket sem nélkülözte, ugyanakkor az egyszerű pa­
raszti életformát és világlátást tükrözte. A legmagasabb jóvátétel (vérdíj)
az emberölésért járt. Összege eltérő volt aszerint, hogy a bűnelkövető, ill.
sértett milyen társadalmi pozíciót foglalt el. A királyi előkelő tisztségviselő
vérdíja többszöröse az egyszerű szabadénak, s különösen eltért a szolga
vérdíjától. Ha a tettes nem tudta kifizetni a váltságdíjat, meghatározott
szertartás keretében mint pl. a Lex Salica szerinti „rögdobással" háríthat­
ja át kötelezettségét a nemzetségi tagokra (Lex Salica 100. cikkelye sze­
rint a kötelezett személy háza küszöbére állva a vállán keresztül a ház
belsejében álló legközelebbi nemzetségi hozzátartozókra dobja a rögöt,
ez azt jelenti, hogy áthárítja a kötelezettséget - az igen hosszú, öt sza­
kaszból álló cikkely részletezi a tettes további magatartását, így azt, hogy
átugorja a palánkot, mintegy jelezve, hogy kilép a közösségből stb.) Ha a
vérdíjat a nemzetség nem tudja megfizetni, kitaszítják a tettest a közös­
ségből, ún. Vogelfrei (olyan szabad mint a madár) lesz, ez azt jelenti, hogy
bárki befoghatja és megbüntetheti. A jóvátétel összegéből a bíróság ré­
szesedést, „békepénzt" (fredus) kapott.
A jóvátétellel megváltható bűncselekmények mellett voltak olyan cse­
lekmények, amelyek büntetése halál, mint pl. az árulás (hűtlenség) vagy
bizonyos vallás elleni bűncselekmények. A bűnelkövetőt az elkövetett
cselekményektől függően - így a természetfölötti erők sérelme esetén
mágikus formában - halálbüntetéssel sújtják.
A bűncselekmény mindig sérti a közösség békéjét, a sérelem kiküszö­
bölése a közösség feladata is (ld. eljárásjognál: a nyomozásba való be­
kapcsolódás). A békeszegést a korai népjogok szigorúan büntették, a
büntetés többnyire mint a hűtlenség esetén: halál. Ismerte a korai feudá­
lis jog a testfenyítő, ill. testcsonkító büntetéseket, amelyeket többnyire a
szolgasorúakra alkalmaztak.
A büntetés célja: elsősorban az okozott kár, illetve sérelem kiküszöbö­
lése, az eredeti állapot helyreállítása volt. A büntetés mértéke az eredmé­
nyekhez igazodott. A szándék figyelembevétele, amely már a frank jog­
ban is megjelent, valamint a jogos védelem eseteinek rögzítése mutatja,
hogy egyre inkább hatott a fejlettebb jogi fogalomalkotást mutató római, ill.
kánonjog, valamint a római jogot továbbalakító bizánci jog. A Lex Salica
nyomán íródott Lex Saxonum (804) még egyértelműen az eredményfele­
lősség alapján állott: „ha egy fát valaki kidönt és véletlenül (Zufall-casu)

270
egy másik személyt agyoncsap, úgy az, aki a fát kidöntötte, mint bűnös
(mulcta) az egész vérdíjat kifizeti".
Ezzel szemben a frank birodalom felosztása után a keleti frank biroda­
lomban (895) Arnulf császár által összehívott gyűlés Treburban (Frankurt
am Main melletti helyiség) hosszú listáját közli a magánbosszú tilalmának,
s bizonyos kiemelten fontos bűncselekmények megítéléséről is rendelke­
zik: a templomban elkövetett erőszakos cselekmények, a templomi rab­
lás, az apácák szöktetéséről hozott rendelkezések mutatják, hogy az egy­
házi személyek és helyek védelme a büntetőjog elsődleges feladatai közé
tartozik. Jelentősnek tarthatjuk azt is, hogy a gyűlés szakít az egyoldalúan
körülírt eredményfelelősséggel és különbséget tesz a szándékos és gon­
datlan cselekmények között. Úgy rendelkezik, hogy sem egyházi, sem pe­
dig világi személy nem fizet vérdíjat, ha vétkessége vagy gondatlansága
nem állapítható meg. Az előre nem látható és nem szándékos károkozás
tényének puszta felvetése pedig azt mutatja, hogy a gyűlés állást foglalt
olyan kérdésekben, ahol az eredmény meg nem akadályozható cselek­
mény miatt állt be. Mintegy ellentétként a Lex Saxonum rendelkezésével
a véletlenül bekövetkezett károkért nem rendel büntetést.
A IX. században több alkalommal is foglalkozott egyházi gyűlés az egy­
házi bíráskodás hatáskörével. A frank birodalom felosztása után keletke­
zett hatalmi labilitás viszonyai között nagy jelentőségű kérdés volt, hogy a
püspök igazságszolgáltató jogkörét megállapította olyan esetekre, amikor
a világi bíróságon való fellépése nem hozhatott eredményt, mint pl. oly
esetben, amikor a rabló világi hatalmasság volt. (877: Ravennai szinó-
dus). Ilyen esetekben a büntetés az egyház által alkalmazott büntetési
nem: a kiközösítés, amely feloldotta az alávetettet az engedelmesség kö­
telezettsége alól.

II. „Az állami büntetőjog" kialakulása

A középkori jogrend megszilárdítása az egyház és az uralkodók összefo­

gását igényelte. Először az egyház, a feudális anarchia időszakának
egyetlen szervezett ereje, igyekszik kiküszöbölni a magánharcot. Ezt a cél
szolgálta az „isten békéje" Treuga Dei, ill. Pax Dei, az első bizonyos idő­
szakokban (pl. ünnepeken) tiltotta a magánharcot, az utóbbi bizonyos
személyek (papok, kereskedők) védelmét szolgálta. Előbbi bizonyos ob­
jektumokra (templom, temető) is kiterjedhetett. Az egyház a béke megsér­
tőivel szemben egyházi és világi büntetést alkalmazott. Az „isten békéje"
mint egyházi intézmény Franciaországban alakult ki, de csakhamar más
államok - így Németország - is átvette. A Német-római Birodalomban az

271
első békeparancsot a XI. században, Thüringiában adták ki, majd Szász­
ország is kiadott tartományi békét. 1103-tól való az első, egész birodalom­
ra kiterjedő béketörvény: IV. Henrik Mainz-ban kiadott törvénye.
A békeparancsok a kiemelkedően súlyos bűncselekményeket (gyilkos­
ság, útonállás, rablás) kemény büntetéssel fenyegetik. II. Frigyes 1235.
évi Birodalmi Békéje az egyház védelmén kívül felvállalja a jobbágyszöké­
sek megakadályozását, a fennálló gazdasági rend védelmét is. Ez a béke­
parancs latinul íródott a nem német tartományok részére és németül a
német tartományok részére. Évszázadokon keresztül hiába fenyegette a
békebontókat a jogközösségből való kitaszítás (Acht), vagy a törvényen
kívül helyezés (Aberacht), nem értek célt, mert a császároknak nem állt
elegendő erő rendelkezésére, hogy a békeparancsnak érvényt szerezze­
nek. Történtek ugyan intézkedések békebíróságok felállítására, így 1296-
ban Thüringiában a „béke őrzését" egy kapitányra és tizenkét tagból álló
testületre bízták, a széthúzó erők ellenálltak. A XV. században vált általá­
nossá az igény a közbiztonság megjavítására, mert miként III. Frigyes az
1442. évi reformtervben elismeri: „az egész ország visszhangzik a jajga-
tástól, a lopások, gyújtogatások, katonák erőszakoskodásai szétzüllesztik
a Birodalmat, mindenki ínséget szenved, meghalt a Rend."
A közrend megrendülése vezetett az 1495. évi wormsi birodalmi gyűlés
összehívására és az ott kiadott örökös birodalmi békeparancs megfogal­
mazására, amely megtiltotta a magánharcot és kötelezővé tette a jogviták
bírósági elintézését.
A békeparancsok nagy hatást gyakoroltak a büntetőjog és büntetőbírás­
kodás fejlődésére. Már I. Frigyes Rajna Frankonia számára kiadott béke­
parancsa is ismeri a jogos védelmet. A későbbi évszázadok a jogos véde­
lem fogalmát szűkítették, mert nem az élet és vagyon védelmét tartották a
jogos védelem tárgyának, hanem a védelmet az életre korlátozták.
A béketörvények mutatják a büntetőjog közjogi jellegének erősödését.
A korai Landfriede-k szerint a lopás, a rablás, a gyújtogatás közbűncse­
lekménynek minősül, azaz crimen. Büntetésük többé nem a „vérdíj" meg­
fizetése, hanem testi büntetés. Megemlíthető, hogy még fennállt a vádelv,
de már az 1179-es (I. Frigyes által kiadott) békeparancsban megállapított
kötelezettség, hogy a rablók, útonállók gyújtogatók és támogatóik üldö-
zendők, s arra mindenki kötelezett, megjelent tehát a nyomozóelv, a hiva­
talból való eljárás kötelezettsége.
Az állami büntetőjog eszközeit az állami egység megteremtésére és
fenntartására a közép-európai jogfejlődés körében létrejött királyi jogalko­
tás is ismeri. A XIV. század első felében III. Kázmér Lokietek Ulászló után
trónralépve a széttagoltság káoszát akarta felszámolni az 1346 és 1356
között több gyűlésen (Wislicában tartották, innen a statutumok elnevezé-

272
se) alkotott statutummal, amely eredetileg huszonöt szakaszból állott,
majd később további harmincnégy szakasszal bővítették és egységes
rendszerben foglaltan adták ki, Kis-Lengyelország (Krakkó és környéke)
jogát fogalmazta meg. A büntetőjogon kívül egyéb jogintézmények (kato­
náskodás kötelezettsége, stb.) is részét jelentették. A büntetőjog terén
igen fontos azoknak az okoknak a megjelölése, amelyek mentesítenek a
büntetőjogi felelősség alól. Jellemző, hogy ezek között szerepel a vér­
bosszú is, egy a nemzetségi társadalomban általános büntetés maradvá­
nyaként. A szóbeli vagy tettleges kényszerítés vagy akárcsak az utasítás­
ra elkövetett cselekmény, vagy jellemzően a „mezei tolvaj" (többnyire
jobbágy) személye ellen gyakorolt erőszak mentesül a felelősségre vonás
alól. A statutum kinyilvánított célja a béke fenntartása. A bűncselekmé­
nyeket két nagy csoportba sorolja aszerint, hogy királyi tisztviselő, vagy
maga az uralkodó a bírói fórum (természetesen nem feltétlen közvetlenül
és személyesen gyakorolt bíráskodásról van szó). Az első kategóriába a
bűncselekmények széles körét sorolták és többnyire magánvádra jártak
el, mégsem nélkülözték e körben sem a hatóság általi perindítást (vagyis
az inkvizitórius eljárást). A kifejezetten királyi bírósághoz tartozó ügyek
voltak: a felségsértés (az uralkodó és családtagjai elleni cselekmények,
az ellenszenv kimutatása is már bűncselekménynek minősült). Továbbá
az árulás, lázadás, az uralkodó ellenségéhez pártolás tartoztak e körbe.
Az uralkodó bírói széke elé vonták az egyház és általában a katolikus val­
lás elleni cselekményeket, valamint a kincstárt károsító cselekményeket.
A XIII. században kiadott joggyűjtemények (jogforrási természetüket ld.
a jogforrásokat tárgyaló részben) a királyi bíróságok hatáskörébe utalt
bűncselekmények széles körét különböztetik meg. A jogi praktikum és el­
méleti szempontból egyaránt kiváló Ph. Beaumanoir jogkönyve (Coutu-
mes de Beauvaisis). A bírósági szervezet és a bíró jogállásának tárgyalá­
sa után, valamint az eljárás főbb mozzanatainak bemutatását követően a
30. fejezetben (825-830. szakasz) a kiemelkedően súlyos bűncselekmé­
nyeket sorolja fel, amelyek a király bírói széke elé tartoznak. Ezek között
figyelemreméltóan az emberölésnek már három alakzatát különbözteti
meg a motivációk alapján. A gyilkosság kritériumai között szerepel az elő­
re megfontoltság, amit mutat, hogy a gyilkosságra való reábírást is egyen­
lő módon a bűnelkövetővel halállal bünteti. „Árulásként" definiálja azt az
emberölést, amelyet a mai szóhasználat az „aljas indokból" elkövetett
cselekmények közé sorol. „Valaki anélkül, hogy a gyűlölködés jeleit vilá­
gosan kimutatná, halálosan meggyűlöl valakit és gyűlöletből megöli". Az
árulás fogalmi körébe sorolja azt a magatartást is, mikor a cselekményt
más által hajtatja végre a bűnelkövető, vagy olyan súlyosan bántalmaz
valakit, hogy az nyomorékká válik. Emberölésnek minősülő tett az, ha

273
valaki „más embert vita hevében öl meg". A nők megbecstelenítését is a
legsúlyosabb büntetést érdemlő bűntettek közé sorolja a joggyűjtemény.
A halálbüntetéssel sújtható cselekmények sora nem zárul az emberölé­
si és megbecstelenítési, ill. erőszakos esettel. Ilyen bűncselekmény a
gyújtogatás, amelynek büntetése felakasztás és a tettes vagyonának el­
kobzása. A tolvaj büntetése hasonló. „Aki hitében tévelyeg", valamint a
sodomiát elkövető (fajtalankodó) büntetése elégetés és vagyonának el­
kobzása. A pénzhamisítók büntetése akasztás és vagyonelkobzás.
A büntetőjog európai fejlődéstörténetének summázataként elmond­
ható, hogy a XII. századtól kezdődően fokozódott az állam, illetve az ural­
kodó igénye a bűncselekmények megtorló büntetésére, a bűncselek­
ményekkel szembeni hathatósabb védelemre. Tért hódított a büntetések
körében az ún. kriminális büntetés, vagyis a bűnelkövető személyére irá­
nyuló szigorú büntetés, mindenekelőtt a testfenyítő- és halálbüntetés.
A büntetések alkalmazása terén szigorú társadalmi diszkrimináció érvé­
nyesült mind a büntetés mértéke, mind pedig a végrehajtásának módját
illetően. Enyhébb büntetés sújtotta a klerikusokat mint a világiakat, a lova­
gokat mint a parasztokat. A büntetés célja egyre inkább a megtorlás és el­
rettentés. Az elkövetett cselekményt tükrözte a büntetés formája, pl. a tol­
vaj kezének levágása, a mózesi törvényekből ismert szigorú tálió. A halál­
büntetést különböző formában alkalmazták: így a férfiaknál a társadalmi
helyzettől vagy a bűntett jellegétől függően a lefejezést, akasztást, felné-
gyelést, kerékbetörést, nőknél a vízbefojtást és elevenen eltemetést.
A testcsonkító és testfenyítő büntetéseket (tagok levágása, megbélyeg­
zés és verés) főbüntetésként éppen úgy alkalmazták, mint mellékbünte­
tésként. A városokban gyakran alkalmazták a száműzetést és a szabad­
ságvesztés büntetést is. A börtönök siralmas állapota ezt testi büntetéssé
alakította. Széles körben alkalmazták továbbá a megszégyenítő büntetést
(pellengérre állítás, haj lenyírása). A germán büntetési forma továbbélése
volt az ún. „levelesítés" (Acht), amely eredetileg a tettes életének elvételét
és vagyonának elpusztítását jelentette, később a büntetés megválthatóvá
vált. Az egyház a maga büntető eszközeivel (kiközösítés) továbbra is se­
gítette a világi igazságszolgáltatást.
A büntetőjogi felelősség továbbra is elsősorban a cselekmény által oko­
zott kár (eredmény) nagyságához igazodott, de egyre inkább megjelent a
cselekményt elkövető szándékának vizsgálata, továbbá az előre megfon­
tolt és felindulásban elkövetett cselekmények megkülönböztetése is. In­
gadozott az olyan bűnös magatartási formáknak a megítélése, mint a
társtettesség, illetve a bűnsegítés.

274
III. A büntetőjog tudományának kialakulása és hatása
a büntetőjogra

A feudális rendszer megszilárdulását, a királyi hatalom erősítését, az ab­

szolutizmus mint hatalmi rendszer kialakulását a képzett büntetőjogászok
hosszú sora, a büntetőjognak mint tudománynak a megjelenése segítet­
te. Az előző évszázadokban a büntetőjognak önálló jogági jellege nem kü­
lönült el. A magánjognak részeként jelent meg mind jogforrásilag, mind
pedig a jogi gyakorlatban. A felsőbíróságokban azonban megjelentek
mind Franciaországban (a Párizsi Parlament ügyosztályaként), mind
pedig Angliában (a King's Bench formájában) vagy a Német-római Biro­
dalomban a Reichskammergerichten belül is külön tanácsokban a bün­
tetőjogra, annak elsőfokú vagy fellebbezési tárgyalására szakosodott
bíróságok. Az abszolutizmus idején, amikor a társadalmi és kulturális labi­
litás egyaránt jelentkezett, a büntetőjog kényszerítő jelleget öltött, háttér­
be szorult - legalábbis egy időre -, a jóvátétel gondolata. Az alattvalók
számára legfontosabb jogág lett a büntetőjog, hiszen legbecsesebb „tulaj­
donuk", életük és vagyonuk, becsületük függött tőle.
A korszak legjelentősebb, s a jogtudomány közrehatását mutató kó­
dexe volt a Constitutio Criminalis Carolina, amely V. Károly császár
(1500-1558) uralkodása idején 1532-ben jelent meg. Szívós tárgyalások
folytak a császár és a birodalmi rendek között, míg a rendek jóváhagyták
a törvénykönyv tervezetét. A tudósok által előkészített, a birodalom nagy­
jai által megvitatott törvényalkotás, amely német nyelven jelent meg, tar­
talmazta a szélesebb mederben tárgyalt eljárásjog mellett (ld. bírósági
szervezet és eljárásjogról írott fejezetet) a büntető anyagi jogot is. Noha
„kiegészítő jellegűnek" (subsidiarius) nyilvánították, azaz a helyi jog alkal­
mazását nem zárta ki, mégis gyakorlatilag az egész Közép-Európában
büntetőjogi egységet teremtett a kódex.
Nem tudta volna ezt a szolgálatát ellátni a törvénykönyv a széles kör­
ben érvényesülő fejlett büntető-jogtudomány nélkül. A XVI. század köze­
pén már számos kommentár és büntetőjogi kézikönyv volt forgalomban.
A szerzők az egyes büntetőjogi törvényi tényállásokról, valamint a bünte­
tőjogi alapfogalmakról, mint a kísérlet, bűnsegédi magatartás, beszámítá­
si képesség stb., értekeztek. Mindenekelőtt az itáliai születésű Tiberius
Decian (1500-1582) „Tractatus criminalis" c. könyvének volt tartós hatása
a korabeli büntetőjogászokra. Nyugat-Európában Jossé Damhouder
(1507-1581) művét, a „Praxis rerum criminalium"-ot több nyelvre fordí­
tották le. Könyve, miként más alkotások is, a polgári jog és eljárásjog
területére is kiterjedt. A korszak a nagyszabású, praktikus céllal írott kézi­
könyvek kora. A reformáció gyakorlati igényeket kielégítő morális szemlé-

275
letével párhuzamosan jelentkezett a praktikus igény a nem latin, hanem a
nép nyelvén írott jogi enciklopédiára. A jogtudó értelmiség, melynek kép­
zésére már számos egyetemen került sor, feladatának tekintette, hogy az
olvasni tudó laikusok számára érthető módon írjon.
A vidéki (városi és körzeti) bíróságok ekkor már jogtudó, ill. egyetemi
végzettséggel bíró bírákat alkalmaztak, elsősorban azzal az igénnyel,
hogy a főbíróságok ítéleteiket helybenhagyják. A jogban (annak tudomá­
nyában) gyakran járatlan alsófokú bíróságokon működő vagy ülésező bí­
rák (bírótársak) részére populárisan megszerkesztett könyv formában
megjelenő ismereteket foglaltak írásba a kiadványok, illetve a kiadványok
jelentékeny része. Közülük számos mű mégis túllépte a mindennapi igaz­
ságszolgáltatás igényeit és a kor fogalomelemző módszerében írott tudo­
mányos műnek számított. Ilyennek tekinthető Josse Damhouder idézett
műve is. A szerző jogi doktor és lovag, a spanyol korona tanácsosa és
pénzügyi tisztségviselője, Flandriában teljesített szolgálatot. Arról tudósít
büntetőjogi kézikönyvében, milyen a flamand „jogi praxis". Számos szer­
zőtől vett át részeket, az európai jogtudományban mégis kiemelkedő és
eredeti művet alkotott. Műve sok kiadást ért meg, s számos nyelvre lefor­
dították. Az eredetileg latinul írott mű rövidesen franciául és németül is
megjelent. Fő célkitűzése volt: az alsóbb fokú bíróságok tevékenységét
segíteni. Az általa leírtak széles körben alkalmazhatók voltak a városi bí­
róságokon is, mert azok gyakorlatából sokat merített.
A kor büntetőjogi felfogása szerint a büntetés két tényező: az állami cél­
kitűzés (törvény) és a bírói ítélkezés (egyediesítés) függvénye. A törvény
által megszabott büntetés célja: az elrettentés. Az eljárás mozzanatait a
perbehívástól az ítélethirdetésig szabályozzák. Az eljárás szabályaira az
egyházi bíráskodás gyakorlata volt nagy hatással. Az eljárás részletes
szabályozásán kívül a tényállások és büntetések kaptak részletező kifej­
tést mind az irodalomban, mind a jogalkotásban. A büntetéstanban a tör­
vény által meghatározott büntetések mellett egyre több bírói mérlegelés
tárgyává tett büntetés jelent meg, eleget téve az egyediesítés követelmé­
nyének, de gyakran bírói önkényre is vezetve.
A testi és életbüntetések körében hét szankciótípust különböztettek
meg: 1. a halálbüntetést minden vagyon elkobzásával, 2. halálbüntetést el­
kobzás nélkül, 3. csonkítás (pl. kézlevágás), 4. nyilvános fenyítés a hozzá
kapcsolt száműzetéssel, 5. száműzetés a javak elkobzásával, 6. nyilvános
kiállítás (pellengér), 7. a polgári jogokról való megfosztás. A halálbüntetés
a büntetések kisebb részét jelentette, ámbátor kiemelkedő jelentőségű és
gyakran alkalmazott büntetés volt, amelynek végrehajtási módja a bűncse­
lekmény jellegétől és a bűnelkövető társadalmi helyzetétől egyaránt füg-

276
gött. A büntetések sokfélesége mutatta, hogy nem kizárólagosan a megtor­
lás volt a büntetés célja.
A büntetés fő célja változatlanul a közbéke biztosítása. Ezt a célt nem
mindig szolgálta a halálbüntetés. Brügge és Gent városi felsősége a nyil­
vános kivégzés mellett a bűnelkövetőknek más „megszelídítését" is is­
merte. Fő szempont a nyugalom helyreállítása és a gonosztevőktől való
megszabadulás volt. E korban gyakran a népesség egyes csoportjait mint
közösséget gyanússá nyilvánították. Voltak emberek, akik már „megbot­
ránkoztató" tevékenységük (pl. uzsora), életmódjuk (iszákosság, kicsa­
pongás), az országban való vándorlásuk (mutatványosok, vándor-árusok)
nem kedveltek, lenézettek voltak. Mozgékonyságuk, gyakran idegen be­
szédmódjuk, különleges életvitelük miatt az állam- és szomszédságuk
által állandó megfigyelés alatt éltek. Minél inkább idegenek voltak, annál
inkább kerültek a bűncselekménnyel gyanúsítottak körébe, hiszen egy
esetleges eljárás esetén kevesebb számukra kedvező tanút vonhattak be
az eljárásba. Ezeknek az embereknek a kiutasítás valamely formája a
büntetés enyhébb formája volt. A születőben lévő állami egység, a cent­
ralizált hatalom erősítésének igénye egyaránt a jelzett népcsoportok
mobilitásával szemben hatott. A kiutasítást az állami stabilitás őrzőjeként
általában mint széles körben alkalmazott büntetésként tárgyalja a korabe­
li tudományos irodalom. A társadalmi gyökértelenséget a bűncselekmé­
nyek lehetőségeként fogták fel. A kiutasításnak éppen ezért - mint széles
körben alkalmazott büntetésnek - egész rendszere alakult ki. Így az or­
szágból való kitiltás, az államon belül meghatározott helyről kitiltás (pl. fe­
jedelmi székhely, bizonyos nagyobb városok). Volt olyan kitiltás, amely az
egész vagyon elvesztésével is járt, volt továbbá meghatározott időre és
végül meghatározatlan időre való kitiltás. Mégsem sújtott le minden gya­
nús elemre az igazságszolgáltatás, elég volt a fenyegetettség tudatának
fenntartása, miként az előző korszakban a testi büntetések esetében is.
Tisztességtelen ipart űzőkre, akik a polgári tisztes foglalkozás körén kívül
rekedtek, néha szükség volt (pl. uzsora).
Az új büntetési forma - amelyhez új büntetési tan is járult - a kálvinista
Angliából származott. A reformáció által kiüresedett kolostorokból a szoci­
ális gondoskodás és fegyelmezés eszközei lettek. A széles körben elter­
jedt csavargás és koldulás miatt már VIII. Henriknek (1491-1547) gondos­
kodnia kellett a rend védelméről. Az 1531-ben megjelenő törvény a koldu­
lásról sajátos és az európai országokban széles körben elfogadott intéz­
kedést vezetett be. Azok a munkaképes koldusok, akik „kolduslevelet"
nem kaptak, háromnapi kenyér és víz böjttel bűnhődtek. Még ugyanebben
az évben Hollandiában követték a példát. A kálvini tanok a híveket a mun­
kára kívánták nevelni. Isten áldása a munkával kiérdemelt vagyonban

277
nyilvánul meg. Ezért az ember igazságtalan, ha munkaképesnek alamizs­
nát nyújt. A karitász, a jótékonyság fogalma más. A munka biztosítása az
igazi jótékonyság. Aki az Istennek tetsző úton nem jár önként, arra rá-
kényszeríthető. Londonban már 1555-ben működni kezdett a „dologház",
előbb kórháznak, később „dologháznak" nevezték. 1575-től már a „javító­
ház" elnevezést kapta, előképe a hasonló, később széles körben alkalma­
zott intézménynek, a javító-fegyháznak. Amsterdamban már 1595-ben lé­
tezett hasonló intézmény férfiak részére, majd 1597-ben nőknek létesült
ilyen. Ezek az intézmények nem büntetőintézmények, hanem a koldulás
és szegénység megakadályozására létesültek, mert már a kor felfogása
szerint is gyakran a szegénység vezet bűnre. A munka és azzal összefüg­
gésben az a tudat, hogy a társadalomnak hasznos tagja, felemeli az el­
esetteket. Ezekben az intézményekben kemény fegyelem és házirend
uralkodott, legalább olyan szigorú, mint későbbi utódaikban: a fogházak­
ban és börtönökben.

IV. Az abszolutizmus büntetőjoga

A kifejlett abszolutizmus idején az európai országokban (a nyugat-európai

országokban éppen úgy mint a közép- és kelet-európaiakban) az uralko­
dók arra törekszenek, hogy a büntetőhatalmat minél szilárdabban kézben
tartsák, s a fellépő társadalmi megmozdulásokkal szemben (jobbágyláza­
dás, városi polgárok felkelései) hathatós megtorló intézkedésként alkal­
mazzanak. Franciaországban I. Ferenc 1539. évi, XIV. Lajos 1670. évi
büntető törvénykönyveiben a fennálló rend megszilárdítása éppen úgy
cél, mint az osztrák és német kódexekben. Ezekben a kódexekben a XV.
és XVI. századi olasz büntetőjogi iskola által kialakított elveket jogsza­
bályokban rögzítették. Ezek az elvek a bírói önkénynek nagy teret adnak.
Az abszolutizmus idején kiadott kódexek ellenére jogegység nem létezett,
ahány bíróság, annyi joggyakorlat érvényesült, amelyet a párizsi parla­
ment és a német birodalmi kamarai bíróság jogharmonizáló tevékenysége
sem tudott ellensúlyozni. Ezért vált a felvilágosítók elsődleges követelmé­
nyévé a legalitás, azaz a megismerhető törvényi intézkedések betartásá­
nak követelménye.
A bűncselekmények körében kiemelkedő jelentőségűvé vált és gyűjtő­
fogalom volt az isteni és világi felség sérelmére elkövetett bűntett (felség­
sértés), amelynek számos megnyilvánulása volt ismert. Az isteni felség
megsértése körébe tartozott az eretnekség, szakadárság, szentségtörés,
házasságtörés, bigámia, sőt még az egyházi kamattilalom megszegése
is. Mindezek büntetése lehetett a „tisztító"-nak ítélt máglyahalál. Az eret­
neküldözés az egyházi bíróságok által speciális bűnfelderítéssel történt (a

278
tortúra gyakori alkalmazásával). A világi hatalom a halálbüntetés végre­
hajtásában működött közre. Egyéb büntetéseket az egyházi bíróság ren­
deletére többnyire a templomokban hajtották végre, többnyire testi vagy
megszégyenítő büntetés formájában.
A felségsértés általában a politikai jellegű bűncselekményeket foglalta
magában, nagyon eltérő jellegű cselekményeket vonva e gyűjtőfogalom
alá. Az állam külső- és belső rendjének veszélyeztetése, az uralkodó vagy
valamelyik családtagjának fizikai bántalmazása (esetleg megölése), de az
erre irányuló kísérlet is éppen úgy a körébe tartozott, mint a pénzhamisí­
tás, önkényes adóztatás, sértő röpiratok kiadása vagy a párbajtilalom
megsértése. A büntetőjogi felelősség a felségsértési ügyekben nemcsak
a tettest, de ártatlan családtagjait is terhelte.
A kegyetlen büntetések nemcsak az épelméjű és felnőtt tetteseket, ha­
nem az elmebetegeket és kiskorúakat is sújtották, sőt az emberi életben
vagy egészségben kárt okozó állatok „kivégzéséről" is szól a krónika.

V. Büntetőjogi reformtörekvések

Az abszolutizmus büntetőjogát méltán érte a felvilágosodás íróinak éles

támadása. Montesquieu „A törvények szelleme" c. művében éppen úgy
követelte a büntetések pontos törvényi meghatározását és ugyanakkor
enyhítését, valamint arányosítását (vagyis a kisebb súlyú bűncselekmé­
nyekhez enyhébb büntetés rendelését), mint megelőzően Hobbes „Le-
viathan" c. írása vagy később Beccaria „Bűntett és büntetés" c. műve.
A kritika elsődlegesen jogforrástani kérdésekre irányult: a büntetőjogi
normák rendezetlensége, áttekinthetetlensége, a fogalmak tisztázatlan­
sága, végül a büntetőjogi normák publicitásának (azaz hogy nincsenek
kihirdetve) hiánya, a kodifikáció szükségessége melletti argumentáció
tartoznak e témakörbe. A jövendő kodifikációs tevékenység elé követel­
ményként állították, hogy a jogalkotás világos, közérthető megfogalmazá­
sokat tartalmazzon, a jogszabályok módosítását és magyarázatát a jogal­
kotó végezze el.
A kritika számos megjegyzése a fennálló büntető anyagi jog és eljárás­
jog tartalmi szempontú megközelítése volt. Egy új, laikus morálfilozófiát
tekint kiinduló pontnak, amelynek fő eleme az egyéni és közösségi hasz­
nosság. A büntetőjogi nézetek kimunkálói többségükben nem kriminalis-
ták voltak, hanem közgazdák vagy filozófusok. Ritka az olyan magasan
kvalifikált jogász közöttük mint Montesquieu, aki az egyik helyi parlament
elnöke volt, s ebben a minőségében a jogalkalmazás gyenge pontjait gya­
korlatban is naponta tapasztalta. Valószínűleg az ő jogászi megfogalma-

279
zásai, történetiségre törekvő megközelítése járult hozzá ahhoz, hogy
olyan nagy hatást gyakorolt a későbbi korok felvilágosítóira is. A felvilágo­
sítók műveiben gyakran történelmi és jogi tévedések is találhatók, ennek
ellenére egy új büntetőjog alapelveit teremtették meg.
A büntetőjogi alapelvek közé tartozik az a követelményük, hogy a bűn­
cselekmények elkövetését meg kell előzni és nem csupán a büntetésre
kell gondolni. A bűncselekmények ugyanis a létező társadalmi és nevelé­
si problémákkal szoros összefüggésben jelennek meg. A szegénység és
tudatlanság, a munkakerülés és általában a lustaság a bűnözés elsődle­
ges okai. Egyesek az állam, a „rendészet" feladatkörének kibővítését, míg
mások éppen az igazgatási szervek tevékenységének korlátozását igé­
nyelték. A bűnmegelőzés ellenére lesznek bűnözők és bűncselekmények,
ezért a „bűnjavítás" a büntetés egyik célja. Az egyén azért mond le sza­
badságának bizonyos részéről, hogy tulajdonának és életének biztonsá­
gát elérje mind az állammal, mind pedig az állampolgárokkal szemben, -
vallják a szerződéses elmélet hívei, akik közé a felvilágosítók túlnyomó
többsége tartozott. A felvilágosodás ezért nagy súlyt helyez a legalitás kö­
vetelményére, illetve az abból folyó büntetéstani alapelvre, arra, hogy ne
lehessen büntetni olyan cselekményeket, amelyeket elkövetésüket meg­
előzően törvény büntetni nem rendelt (nullum crimen sine lege). Ugyan­
ezen követelmény-rendszerhez tartozik az is, hogy az abszolutizmus bírói
önkényét megvalósító ítélkezésben gyakori volt az a büntetési gyakorlat,
amikor a bíró ún. analógiát alkalmazott, azaz hasonló cselekményekre ki­
szabható büntetést szabott ki. Ez a gyakorlat burkoltan ugyancsak az ön­
kényes jogalkalmazás, hiszen a bűntettekre csak addig ismert, a törvé­
nyekben pontosan rögzített, végrehajtásuk módját is tisztázó büntetése­
ket lehet alkalmazni (nulla poena sine lege).
A felvilágosítók követelése szerint magának a törvénynek kell megszab­
nia a bűntett fogalmát. A legalitás elvéből következik, hogy a törvényhozó
mindenkire kiterjedő hatályú törvényeket hozhat létre, továbbá, hogy a
büntetés mindenkire nézve egyenlő formájú és tartalmú a meghatározott
bűncselekményekhez kötött legyen. A felvilágosodás bírálta a vallási ele­
mek továbbélését a büntetéstanban, vagyis, hogy a büntetés célja a bűntől
való megtisztítás lenne, miként az egyházi felfogás azt állította. A büntetés
a jövőre irányul, azaz a fő célja a bűnös cselekménytől való visszatartás.
A büntetések nemét és végrehajtásuk módját illetően elsősorban a mi­
nősített halálbüntetések gyakori elrendelése váltotta ki a felvilágosítók kri­
tikáját. Az elkövetett jogsértéssel arányos büntetés kiszabása a bíró fel­
adata. A halálbüntetéssel szemben széleskörű ellenérzés alakult ki, de ez
a vélemény nem volt általános. Így pl. Beccaria megengedi a halálbünte­
tés alkalmazását oly esetekben, amikor a bűntett a társadalom nyugalmát

280
nagymértékben dúlta fel. A halálbüntetés ellenzői körében (pl. Sonnenfels
német jogtudós) a hasznossági érvekre való hivatkozás is megtalálható,
hasonló Voltaire álláspontja (pl. a 20 éves életerős tolvaj életfogytig tartó
közmunkára ítélése hasznos az államnak, míg kivégzése nem). Hasonló
érvek szólnak a testi büntetés alkalmazásával szemben, a testcsonkító
büntetést illetően általános az elítélés. A testi büntetések közül azonban a
botozás, korbácsolás stb. közkedveltségnek örvend a felvilágosítók köré­
ben egy feltétellel: mindenkire egyenlő mértékben és feltételek között al­
kalmazzák.
Ellentmondó a megszégyenítő büntetés megítélése. Fiiangieri egyene­
sen mellette érvelt, olyan indoklással, hogy a szégyentől való félelem és a
közvélemény ítéletétől való visszariadás: nagy visszatartó erő. A szám­
űzést - mint a régi büntetési rendszer egyik széles körben alkalmazott
büntetését - a büntetési rendszerből törölni kívánja a felvilágosodás. Az
idegen államokkal szemben barátságtalan intézkedésnek tartják, amely
egyben célszerűtlen, hiszen idegenben nehezebb a létfenntartás, s hama­
rabb tér a bűn útjára a száműzött elítélt. A kényszerlakhely kijelölését vi­
szont kívánatosnak tartják mind a bűnelkövető, mind pedig a társadalom
szempontjából.
A vagyonelkobzás, illetve pénzbüntetés mellett és ellene szóló érveket
ugyancsak behatóan tárgyalják. Legmeggyőzőbb érveket Fiiangieri sorol­
ja fel a pénzbüntetés mellett. 1. Olyan bűnesetek büntetésére kell hasz­
nálni, amelynek elkövetésében a nyereségvágy fő motívum volt, 2. a bün­
tetést az elkövető anyagi helyzetéhez kell arányosítani, a vagyonának bi­
zonyos hányadában célszerű kiszabni. A pénzbüntetést a felvilágosítók
többsége csak a kisebb súlyú cselekményekre kívánja alkalmazni.
A felvilágosodás gondolkodói a büntetésnemek közül a szabadság­
vesztést tartották a legcélszerűbbnek, mert az nyújtott lehetőséget legin­
kább a cselekményhez való arányosításra, s mert a tettes megnevelésére
alkalmat adott.
A felvilágosodás büntető anyagi és eljárásjogi reformeszméit az európai
abszolutizmus jogrendszerében legkövetkezetesebben II. József és II. Li­
pót kódexe valósította meg. A büntetőjogi reformok terén II. József rendel­
kezései az eljárásjoghoz hasonlóan teljesen a felvilágosodás szellemét
mutatták. Első intézkedése a halálbüntetés végrehajtásának eltörlése volt.
Az intézkedést motiválta az idézett tétel: az állam nagyobb hasznot húz az
elítélt munkájából, mint halálából, illetve az a meggondolás is, hogy na­
gyobb visszatartó erőt jelent valakinek hosszú gyötrelmét látni, mint rövid
ideig tartó szenvedését. Az új büntetőjogi eszméket az 1787-ben kiadott
Sanctio Criminalis Josephina rögzítette. Mindenek előtt jogforrási követel­
ményként rögzítette, hogy hatálybalépése után más büntetőkódexet nem

281
lehet alkalmazni. Rögzítette továbbá a nullum crimen sine lege elvét. Ezzel
a bírói gyakorlat (analógia) jogalkotó erejét tagadta. A kódex megszabta a
bűntettek alapeseteinek büntetési maximumát és minimumát, de rögzítette
a súlyosabb (qualifikált) és enyhébb (privilegizált) esetekre meghatározott
relatíve fixált tételeket is (ez azt jelenti, hogy a maximum és minimum meg­
állapítása nem zárja ki a bíró mérlegelését). A bírónak módja volt továbbá
a büntetés végrehajtásának eltérő jellegét is megszabni (enyhébb vagy
szigorított börtön, testi fenyítés alkalmazása stb.).
A kódex a rendi választófalak lebontására törekedett a büntetés kisza­
básának rendezése alkalmával. A cselekmény elkövetői rendi jogállástól
függetlenül a törvény előírása szerinti egyenlő büntetést kapják. II. József
véleménye szerint ugyanis a gaztettet elkövető nemes nem számíthat a
büntetés során privilegizált helyzetre. Így tehát nemesekre nézve is el le­
het rendelni testi büntetést a törvénykönyv által meghatározott esetekben.
Éppen ez a tétel váltotta ki a legnagyobb ellenállást a kódex-szel szemben
az egész birodalomban.
A felvilágosodás tanításaiból következően a kódex elfogadja azt a kö­
vetelményt, hogy a büntetés sem sújthat ártatlan személyt, így az elítélt
családtagjait sem. Ezért rendelkezik úgy, hogy a vagyonelkobzás bünte­
tésének alkalmazása esetén méltó tartást kell biztosítani az elítélt felesé­
gének és gyermekeinek.
Az új elvek hatása látható a kódex felépítésében, az egyes bűncselek­
mények fogalmi meghatározásában is. Ez a kódex már nem tartja bűncse­
lekménynek a feudális jogfelfogás szerinti egyik legsúlyosabb cselek­
ményt: az isteni felség megsértésének egyes eseteit. Ezért számos más,
a valláserkölccsel kapcsolatban lévő jogsértést is enyhébben bírál el (pl.
házasságtörést).
A törvénykönyv saját korában annyira újszerű volt, hogy nem maradha­
tott életben hosszú ideig. Ausztriában 1804-ben újra szerkesztették a bün­
tető törvénykönyvet, de a Josephina számos intézkedése bekerült az
újabb jogalkotásba is.
II. Lipót toscanai büntető törvénykönyve a meglévő jogintézményekre
inkább támaszkodott, mint a Josephina, továbbá szélesebb körben vonta
be a jogtudó értelmiséget a kódex előkészítő munkálataiba is. Ennek
köszönhető, hogy Európa-szerte nagy visszhangot váltott ki. Az 1786-ban
kiadott kódexnek 1787-ben már francia kiadása is megjelent, 1788-ban
angol nyelven, 1790-ben pedig a magyarországi hivatalos nyelven: latinul
is. A büntető anyagi és eljárásjogi intézkedések közül különösen három
intézkedése váltott ki nagy visszhangot: a) teljesen eltörölte a halálbünte­
tést. Ezzel kapcsolatban fogalmazza meg a törvényhozó a büntetés célja­
it: a sértettnek nyújtott elégtételt, az elkövető megjavítását, a társadalom

282
védelmét és mások elriasztását a hasonló cselekményektől. b) Eltörölte a
tortúra minden válfaját, c) eltörölte a feudális jogrendszer egyik alapvető
bűncselekményi kategóriáját a felségsértést, ezzel összefüggésben egy­
szer s mindenkorra az ártatlan családtagokat sújtó vagyonelkobzást is.
A kódex más rendelkezései ugyancsak kiváltották a haladó szakvéle­
mény dicséretét. Így a hatalommal való visszaélést tartja a legsúlyosabb
bűntettnek. Ugyancsak az állampolgárok védelmét szolgálja az az intéz­
kedés, hogy a gyanúsítottat csak a kódexben meghatározott személyek
írásos letartóztatási parancsával lehet szabadságuktól megfosztani, to­
vábbá, hogy a csak pénzbüntetéssel fenyegetett ügyekben nem lehet a
gyanúsítottat letartóztatni.
A büntetés végrehajtása, a börtönügy is a kódex rendelkezései közé
tartozott. Rendelkezik a kódex a börtönök egészségügyi követelményei­
ről, az őrizetes személyekkel és elítéltekkel való bánásmódról is.
Teljesen újszerű az a rendelkezése (a kódex 46. szakasza), hogy a kö­
rülmények fatális összetalálkozása miatt ártatlanul elítélt, amennyiben ké­
sőbb ártatlannak bizonyult és felmentették, teljes körű kártalanítást igé­
nyelhet az erre a célra létrehívott alapból.
Szabályozza az elévülést is, amelynek idejét súlyosabb bűncselekmé­
nyek esetében tíz évben, enyhébbek esetén öt évben szabja meg.
Nagy hatása miatt érdemes megemlíteni a kódex által előírt büntetése­
ket: pénzbüntetés, megszégyenítő és testi büntetés (megkorbácsolás és üt­
legelés), kitiltás egy meghatározott helységből vagy a felsőbíróság területé­
ről. Száműzés a kényszerlakhely kijelölésével az ország határain belül, kitil­
tás a nagyhercegség területéről, pellengérre állítás, végül a nők részére
börtön (egy évtől életfogytig) férfiak részére közmunka (3 évtől életfogytig).
A kódex negatívumai között említhető, hogy nem foglalja össze a bün­
tető anyagi jog és eljárásjog egészét. Nem helyezi hatályon kívül éppen
ennek következtében a helyi jogforrásokat. Leginkább pedig az ún. gya­
núbüntetés (ld. előbb a bírósági szervezetet és eljárásjogot tárgyaló feje­
zetben) fenntartása a nem elegendő bizonyíték esetén.

283
 17.fejezet

A KÁNONI JOG

I. A kánoni jog fogalma és forrásai

1. Jus Canonicum - Jus Ecclesiasticum

A kánoni jog eredendően a kanón görög szóból jön, amely ott mérőzsinórt,
egyenes vesszőt, mértéket, ill. szabályt jelent. A régi egyházjog szerint a
canon a regulával azonos. Később általában keresztyén egyházi jogot ér­
tenek alatta. A híres kanonista Gratianus így fogalmazott: „Ecclesiastica
constitutio CANONIS nomine, canonum alii sunt secreta pontificum, alii
statuta conciliorum.", tehát az egyházi szabályokat nevezzük kánonoknak,
amelyek lehetnek pápai határozatok vagy zsinati végzemények. Létezett
olyan megkülönböztetés is, amely a szűkebb értelemben csak az egyház
fegyelmi szabályait nevezte kánonoknak, míg a dogmatikai tárgyúakat
már decretumnak mondta.
(NB. a latinosított canon szót később több értelemben is használták. Je­
lentette még azokat az imákat, amelyeket az egyházi szertartás során az
ostya szentelésnél használtak. Ugyanakkor a szentek jegyzékét szintén
kánonnak hívták, hiszen a szentté avatás ma is canonisatio-nak nevezte­
tik. Nemkülönben bizonyos évenkénti pénzbeli szolgáltatásra is alkalmaz­
ták a kánont, mint jogi kifejezést. A kánon szóból fejlődik ki a kanonok is,
azaz az a személy, aki a kánonok szerint él.)
Szorosabb értelemben már korán csak a keresztyén egyház saját jogát
értették a jus canonicum alatt. Idővel, éppen az állam és egyház szoros
kapcsolata miatt, az állam is alkotott az egyházakra vonatkozó jogot. Ezt
az orthodox egyház nomokánonoknak hívja, míg a nyugati vagy latin egy­
ház megkülönböztetendő az egyház saját maga által alkotott jogától, már
jus ecclesiasticum-ot, azaz egyházi jogot mond. Ez a különbség a legtöbb
nyugat-európai jogban létezik. (Pl. olasz nyelvben: diritto canonico és
diritto ecclesiastico.)
Az állam által az egyházra vonatkozóan alkotott joganyag különösen a
reformáció óta bírt fontosabb jelentőséggel az egyes protestáns államok-

285
ban. Ezt már a jus ecclesiasticum mellett gyakorta nevezik Staatskirchen-
recht-nek, azaz állami egyházjognak is. E megkülönböztetésben a jus
canonicum csak azt a jogot jelenti, amelyet az egyház saját maga számá­
ra önállóan alkot, vagy olyan külső jogot, amit az egyház elismer, azaz
szankcionál. Míg az állami egyházjog (jus ecclesiasticum, Staatskirchen-
recht) eredetét tekintve az egyházra vonatkozó többféle szabályt foglalhat
magába. Egyrészt az állami szervek által alkotott szabályok; másrészt
állami jogszabályba átemel az állam az egyház által alkotott szabályokat,
illetve azokat állami elismeréssel látja el, így különösen a házassági jog
területén; végül harmadrészt az állam megállapodásokat vagy szerződé­
seket is köthet az egyes egyházakkal a régi közjogi paktumok mintájára,
aminek az állam a jogi norma kötelező erejét adja.
(NB. a régi kánoni jogtudomány magára a kánoni jogra vonatkozóan to­
vábbi jellemző elnevezéseket is használ, így a kánoni jog lehet: jus
sacrum, azaz szent jog; jus pontificum, azaz pápai jog a legfőbb egyházi
jogalkotó miatt; végül jus divinum, azaz isteni jog, mivel létrehozása Krisz­
tusra vezethető vissza, illetve isteni dolgokkal kapcsolatos szabályokat
tartalmaz.)

2. A kánoni jog forrásai

A kánoni jog ősforrásaként minden keresztyén egyház a Szentírást sorol­

ja az első helyre. (Megjegyzendő, hogy ebben is vannak különbségek az
egyes keresztyén egyházak között. Míg a régi egyházak, így a katolikus is
a Biblia ún. alexandriai változatát, tehát a latin Vulgatát használja, addig a
protestánsok azt a biblia változatot ismerik el dogmatikailag helyesnek,
amelyet Jeruzsálemben kanonizáltak. Ez utóbbi az Ótestamentumi részé­
ben rövidebb szövegváltozatot tartalmaz a Vulgatához képest, mivel Ale­
xandriában a Biblia ókori összeállítói olyan szövegeket is felvettek, amiket
Jeruzsálemben már akkor apokrifnek minősítettek. A reformáció - a kö­
zépkori egyházi hagyománytól eltérően, amely a Vulgatát használta - ter­
mészetesen a jeruzsálemi változatot tartotta eredetinek.)
Ezt követi az ún. Apostoli hagyomány, a traditio apostolica. A traditio
apostolica a legkorábbi egyházi szokásjognak az összefoglalása, tehát
közönségesen az ősegyház jogát jelentik. Legfontosabb gyűjteményük a
380 táján keletkezett Apostoli Constitutio. Több korábbi változat egybefog­
lalása ez a gyűjtemény, úgymint: Didakhé, Didaszkália, Traditio Aposto­
lica, 85 apostoli kánon. Az egyházjog tudománya ma már ezeket, mivel a
közhitelesség, illetve a szélesebb elfogadás miatt eredetüket az aposto­
lokra vezetik vissza tudományosan Álapostoli gyűjteményeknek is hívja.

286
 A korai egyházban elég hamar megindult a zsinatokon történő jogalko­
tás, elsősorban az egyházfegyelem megszilárdítására, illetve a korán fel­
lépő eretnekségek ellen. Fontos megjegyezni, hogy kétféle zsinatot külön­
böztettek meg, úgymint egyetemes zsinatot, amelyen valamennyi egyház
képviseltette magát, illetve a helyi zsinatot, amely csak egy körülhatárolt
tartomány vonatkozásában alkotott jogot.
Az orthodox egyház hagyománya az egyetemes zsinatokra koncentrált
így elsősorban az ott született végzések összefoglalásával foglalkozott.
Legfontosabb ilyen gyűjtemény, amely Keleten az Antiochea-i egyházban
született: a Syntagma Canonum. Már a negyedik egyetemes zsinaton, a
451-es kalcedonin is ezt a gyűjteményt használták. A Syntagma kronolo­
gikus sorrendben tartalmazza a zsinati végzéseket a háromszázas évek
második feléig. (NB. mind az orthodox, mind a nyugati egyház egyaránt
nyolc egyetemes zsinatot ismer el, így azok végzeményei kötelezőek
mindkét nagy történeti egyházra)
A zsinatokkal párhuzamosan jelentkezik a római pápának, mint a korai
egyház legfőbb tekintélyének szintén az egyházfegyelem terén kiadott
rendelkezései, amit röviden csak dekretálisoknak vagy pontosabban pá­
pai ügyleveleknek neveztek. A keleti egyház sohasem tulajdonított olyan
nagy jelentőséget a pápai végzeményeknek, így egyházjogi kollekcióiban
is, ellentétben a nyugatiakkal mellőzte azokat. Inkább a Syntagma Cano­
num újabb bővített kiadásaival foglalkozott. (Ezekből kiemelendő: a Trullai
gyűjtemény, 692 után. Majd itt is vegyes gyűjtemények születnek, ame­
lyek a zsinati kánonokon túl, egyházatyák kánonjait és leveleit, illetve a
császár nomokánonjait is tartalmazzák. Fontosabbak: Colectio LX titulo-
rum, Collectio L titulorum Joannis Scholastici, Collectio Tripartita, Nomo-
kanon 50 titulorum, Nomokanon 14 titulorum, a PHOTIUS féle gyűjte­
mény, amely napjainkig a legfőbb ilyen munka, végül a kommentárok, így
Joannes Zonaras és Theodorus Balsamon kommentárjai)
Ugyanakkor a latin egyházban sorra születnek ún. vegyes gyűjtemé­
nyek, amelyek a zsinati határozatok mellett a fontosabb pápai ügylevele­
ket is felveszik. Közülük a leghíresebb a - létrehozója Dionysius Exiguus
után - Collectio Dionysiana-nak nevezett gyűjtemény. Későbbi fontossá­
gát is jól jelzi, hogy az utódok szintén erre építik variánsaikat. Így a Nagy
Károlynak is megküldött Collectio Dionysio-Hadriana, valamint a helyi zsi­
nati anyagot is tartalmazó Collectio Hispana. Fenti gyűjtemények mind a
hétszázas években születtek.
A Karoling kor is létrehozza a maga gyűjteményeit. A Collectio Hispana-
ra építve egyháziak alakítják ki az ún. Ál-Izidori gyűjteményt, a Decretales
Pseudo-Isidorianae-t. E gyűjteménybe több hamisított vagy teljesen újon­
nan írt pápai ügylevelet is bevesznek, s azt úgy állítják be, mint amit

287
Sz. Izidor, Sevilla egykori püspöke gyűjtött volna össze. E „csúsztatással"
az egyháziak a világi hatalomtól való függetlenedésüket kívánták előmoz­
dítani. (A Pseudo Isidorihoz hasonló más gyanús, ún. spurius gyűjtemé­
nyeket is nyilvántart még a kánoni jogtudomány. Így a Capitula Angilrami
és a Collectio Capitularium Benedicti levitae című munkák. Valószínűleg
az ezzel egyidőben keletkezett munkák azonos szerzőktől származtak.)
Szintén a Karoling kor terméke Reginonak a Prüm-i apátnak a kollekció­
ja: Libri duo de synodalibus causis, valamint a Wormsi Burchard mester
által készített Decretum.
Közvetlenül az investitura harc előtt, illetve annak során is keletkeztek
új egyházjogi gyűjtemények. Elsőként a Collectio in LXXIV titulos digesta
c. mű említendő, majd két híresebb jogtudós munkája következik. Úgymint
Luccai Anselm gyűjteménye, a Collectio canonum, illetve Chartres-i Ivo
három munkája a Collectio tripartita, a Decretum és a Panormia.
A középkori kánoni jog művelésének egyik legnagyobb csúcsát jelenti
az az 1140 körül született munka, amit a bolognai jogtudós, Gratianus
mester, olasz származású kamaldúli szerzetes készít el. Művének teljes
címe: Concordantia discordantium canonum (azaz az egymásnak ellent­
mondó kánonok összehangolása), de közönségesen később csak Decre-
tumnak hívják. Sohasem emelkedett az írott jog rangjára, mivel sem zsinat
sem pápai rendelkezés nem emelte törvényerőre, így végig magángyűjte­
ménynek számított. Fontosságát jelzi, hogy a XVI. században megszülető
nagy egyházjogi corpusnak is az alapját alkotja, amikor egy bíborosi
bizottság, a Correctores romani eszközölt rajta hivatalos változtatásokat.
(A három részből álló nagy munka nem teljesen eredeti forrásokat hasz­
nált, így hamar korrekcióra szorult. A javításokat, mivel legelőször tanítvá­
nya Paucapalea hajtotta végre, így Palea-nak nevezik.)
Gratianus korszakos műve után a kánoni jog tudománya nagy fellendü­
lést vett. A hivatalos pápai egyetemek illetve a kánonjogi oktatás mellett
ebben nagy szerepe volt a Szentszék hatalma kiteljesedésének is. Külö­
nösen fontossá váltak az egyes ügyekben kibocsátott pápai ügylevelek
vagy decretálisok. Mivel ezek a Gratianus gyűjteményen kívül keletkeztek,
így közönségesen csak extravaganteseknek nevezték őket.
A pápai ügylevelek legfontosabb gyűjteményeit bizonyos időnként egy­
befoglalták, s gyakorta Gratianus Decretumához csatolva kiadták. A leg­
fontosabbak az alábbiak.
IX. Gergely decretális gyűjteménye az 1234-ben keletkezett Liber extra,
ami öt korábbi compilatioból - Compilatio antiquae - készült. Ezt a pápa
kötelező, hivatalos gyűjteményként ki is hirdette.
VIII. Bonifác elődei példájára 1298-ban hirdette ki az új decretális gyűj­
teményt, a Liber Sextus-t.

288
 Kelemen pápa decretális gyűjteménye a Clementinae nevet viseli és
utóda XXII. János hivatalos compilatioként kihirdette 1317-ben.
Utána két extravagans gyűjtemény keletkezett, úgymint: 1325-ben az
Extravagantes Joannnis XXII. és 1500-ban az Extravagantes communes.
Mindkettő megmaradt magángyűjteménynek hivatalos kihirdetés híján.
Mégis bekerülnek a nagy egyházjogi corpusba.
Az 1500-as évek nemcsak a világi jogban segítik elő a római jog új ösz-
szegzését (ld. Corpus Juris Civilis), de hasonló történik a kánoni jogban is.
1582-ben XIII. Gergely kihirdeti az új egyházi gyűjteményt a Corpus Juris
Canonici-t. A CJC a fenti gyűjteményekből a következőket tartalmazta, a
correctores romani átvizsgálása után: Decretum Gratiani, Liber extra,
Liber sextus, Clementinae, Extravagantes Joannis, Extravagantes com­
munes. Ezzel lezárult a középkori kánoni jog kodifikálásának hosszú
folyamata, s egészen 1917-ig az I. Codex megalkotásáig nagyobb ösz-
szegzésekkel nem találkozunk. (A Corpus Juris Canonici kifejezés nem
teljesen új. Már korábban, például a Dionisiana kapcsán használták a
corpus canonum kifejezést, majd a IX. Gergely féle gyűjteményre mond­
ták a kánonisták azt, hogy Corpus Juris Canonici. Ezzel is összefügghet,
hogy bizonyos pápai reservatiok megszüntetése kapcsán csak azokat is­
merték el a XV. század végén legitimnek, amik az elésorolt gyűjtemények­
ben benne voltak. Így kezdik azután az 1500-as évekre megkülönböztetni
a Corpus Juris clausum és non clausum formulákat.)
Az újkori kodifikáció megalkotása óhatatlanul összefüggött a Szentszék
kormányzati modernizációjával, illetve az Egyházi Államnak a Vatikán vá­
rosba történt 1870-es visszaszorulásával. Már az I. Vatikáni zsinaton fel­
vetődik a kodifikáció igénye. Az ezredfordulóra értek be a korábbi mun­
kálatok, amiket Pietro Gasparri bíboros vezetett. Az új kódex 1917 május
27-én nyert kihirdetést Codex Juris Canonici (I. CIC) címmel. Kihirdetőjé-
ről XV. Benedek pápáról szokás Codex Pii Benedicti-nek is nevezni.
Az I. Világháború után hamar megérlelődött a helyzet új kodifikációra,
amely hosszas munkálatok után (a kezdetet XXIII. János jelentette be
1959 január 25-én) 1983 január 25-én nyert befejezést a szintén Codex
Juris Canonici (II. CIC) címmel kihirdetett új törvénykönyvben.
Mindazok a keleti egyházak, amelyek elismerték a pápa egyházfőségét
joggal tartottak igényt a saját rítusuknak megfelelő külön szabályozásra.
Az új korban, a reájuk vonatkozó joganyagot foglalta össze a Codex Juris
Canonici Orientalis (CICO) című gyűjtemény. Hosszas vajúdás után 1990.
október 18-án a keleti egyházak új kódexe is kihirdetésre került Codex
Canonum Ecclesiarum Orientalium (CCEO) címmel.

289
II. A kánoni jog rendszere

A kánoni jog rendszerét a kánoni jog tudományos művelői alakították ki, az

egyetemi kánonjogi fakultásokon végzett tanításuk során. Közülük számo­
san magas egyházi stallumokat kapnak, ám a kánoni joggal kapcsolatos
tudományos tevékenységüket az egyetemeken alapozták meg. A kánoni
jog oktatása időben nagyjából párhuzamosan kezdődött a világi jog, így a
római jog oktatásával. Némely egyetemen, így többek között a Párizsin,
amely ráadásul pápai alapítású egyetem is volt, megtiltotta a pápa a római
jog egyidejű tanítását a pápai jognak is számító kánoni joggal. (Mivel
elsősorban a pápai decretumokat magyarázták, így a kánonistákat pár­
huzamosan dekretistáknak is hívták, ellentétben a civil jogot oktató legis-
tákkal.)
A római jog hatása természetesen ennek ellenére sem volt mellőzhető.
A kánonisták által kialakított tanítási rend is nagyjából a római jogi tanítást
imitálta. Így: a) a szöveg, tartalom ismertetésével kezdték a tanítást; b) ez­
után a magister felolvasta a törvény szöveget, amit lectura textusnak hív­
tak; c) ezt követően került sor a szöveg korrekciójára és a szöveg varián­
sok bemutatására; d) majd rámutatott az ellentmondásokra; e) ezután a
megértés végett hasonló eseteket, casusokat ismertetett; f) végül a jog­
eset megoldásánál az ún. brocarda-t, azaz a kánoni jog általános szabá­
lyait alkalmazva oldotta meg a feltett kérdést. (Jeles brocarda készítő volt
a magyar származású bolognai jogtanár Damasus is. Civiljogban párja
Azo, aki az ottani általános szabályokat gyűjtötte egybe.)
Ezt a módszert csak az 1500-as években váltják fel az ún. institutiós
módszerrel. Ez a kodifikációk hatására következik be. Justinianus institu-
tio-inak egyik helyét felhasználva a kánoni jogot is personae, res, actiones
részekre osztják, amihez majd a crimen is társul. Jóval később váltja fel
ezt az újkor határán a történetkritikai módszer.
Az institutios módszert megelőző korszak, a dekretisták tanítási mód­
szere abban is hasonlított a római jogot művelőkhöz, hogy szintén glossa-
kat és kommentarokat írtak a decretumokhoz, illetve az azokból lehozha­
tó fontos summákat alkottak. Ezt oly rendszerességgel művelték, hogy a
Gratianus és a Corpus Juris Canonici közötti decretum gyűjteményekhez
mindig párhuzamosan elkészítették azok glossáját, kommentárját vagy
summáját is.
A skolasztika korának kanonistái közül néhányat felsorolunk a fent már
említetteken túl. Gratianus előtt legkorábban a rheimsi Hincmarus-ra hi­
vatkozhatunk, majd Ivo Carnutensist, Algerus Leodiensist és a híres
Abaelardust kell megemlíteni. Gratianus után Paucapalea, Pisai Huguccio,
Bernardus Papiensis, Bartholomeus Brixiensis, Raimundus de Pennaforte,

290
 Henricus de Segusia, Guilelmus Durantis, Johannes Andreae, Nicolaus de
Tudeschis, avagy Panormitanus a leginkább híresek.
A dekretisták kánonjogi rendszerét Bernardus Papiensis dolgozta ki a
Pandektajog alapján. Ez a középkori verses forma szerint a következő:
judex, judicium, clerus, connubia, crimen (azaz: bíró, per, egyházirend,
házasság, vétek, bűn). Ezt fogja majd felváltani a personae, res, actiones
említett hármassága.
a) Az ily módon fejezetekre tagolt kánoni jogban bizonyos jogelvek
alapján lehetett eligazodni. Ezek legfontosabbika, hogy milyen casusok
tartoztak a civiljoggal szemben a kánoni jog hatálya alá. Erre nézve már
korán kialakult a tárgyi és a személyi elv. Tárgyuk szerint az egyházijog
kétféle ügycsoportot ismert, a tisztán egyháziakat (mere spirituales) és a
vegyes ügyeket (mixtae causae), amelyek csak bizonyos egyházi vonat­
kozásaik miatt tartozhattak oda, így a házassági perek vagy öröklési jogi
perek, majd esküvel való megerősítésük miatt a szerződések. Míg a sze­
mélyi elv alapján elsősorban a clericusok ügyei (de már a clericus és vilá­
gi közötti per világi bíróság elé tartozik), valamint azok a személyek, akik
körülményeiknél fogva rászorulnak az egyház védelmére (özvegyek, ár­
vák, miserae persones).
b) A kánoni perekben mindig külön egyházi bíróságok, a szentszékek
jártak el. A szentszéki bíróságoknál már korán kialakult a fellebbezés, az
apellatio intézménye. Emiatt is hiererchiába kellett rendezni a kánoni per
bíróságait. Az egyházi bíróságok tipikusan az egyházi közigazgatási szer­
vezethez igazodtak, hiszen a püspökök rendelkeztek a jurisdictios jogosít­
vánnyal. A püspöki szentszéktől az érseki vagy metoropolitai bírósághoz
lehetett fellebbezni, míg az érseki szentszékektől a prímás bíróságához,
ahol ilyen kialakult. A prímási szentszékek felett már csak Róma állt.
(Érdekes megjegyezni, hogy például a magyar prímásnak a prímási jo­
gosítványain túl is további joghatósága volt a hazai perek legfelső felül­
bírálatára, ez pedig az esztergomi érsek legatusi kiváltságából követ­
kezett. Mint natus legatus, született szentszéki követ minden környező
egyházi bíróság joghatósága felett állt. Tudniillik a legatus mindig a pápa
által átruházott teljes jogkörben jár el, s az olyannak minősül, mintha a pá­
pa személyesen döntött volna. Hasonló joghatóságot vindikáltak maguk­
nak Szicília királyai is, Roger őrgróf, a regnum siculica megalapítójának
adott pápai kiváltságára hivatkozva. Mindkét országban a legatusi jogra is
alapított egyházi felsőbíróság ítélkezése a gyakorlatban azt jelentette,
hogy az egyházi perek még fellebbezés okán is csak ritkán kerültek fel Ró­
mába. Azaz ezeken a helyeken akár a központi római bíróságokétól eltérő
egyházi ítélkezési gyakorlat is kialakulhatott. Így ez nem mindig találkozott
egyértelmű helyesléssel a római kúria jogászai körében.)

291
 Viszont a kánoni eljárás során végig megilleti a peres feleket, a ma ha­
tályos CIC szerint is a per bármely szakaszában a pápához folyamodás
joga. Ez többek között nemcsak a fellebbezés jogát jelentette, hanem, azt
is, hogy a pert lehetett a rendes egyházi bírósági hierarchiát mellőzve Ró­
mában kezdeni. A XIII. századra, az erősödő pápai hatalom együtt járt a
pápa bírói hatóságának és tekintélyének a növekedésével is. Így maga a
Szentszék is lehetőséget adott pereknek Rómában való elsőfokú indításá­
ra. Mindez kiváltotta az egyes államok ellenérzését, ami oda vezetett,
hogy az egyes államok védeni kényszerültek saját területi joghatóságukat.
Arra törekedtek, hogy a Szentszékhez legfeljebb fellebbezés útján jussa­
nak el a perek. Ez egyúttal jelentette az egyes országok egyházi bírósá­
gainak a pápával szembeni védelmét is.
A kérdés egyúttal összekapcsolódott a pápai reservatiok ügyével is. Ez
azt jelentette, hogy a Szentszék a XIII—XIV. századra az addigi európai
gyakorlattal szemben, a pápai központosítás szellemében egy sor egyhá­
zi hivatal, így a püspök kinevezési jogát különböző jogcímeken magának
fenntartotta, azaz reservalta. Ez ellen szintén élesen tiltakoztak az európai
államok, hiszen ekkor már általános gyakorlattá vált, hogy a püspöki szé­
keket és más fontosabb egyházi hivatalokat az uralkodók saját jogukon,
mint az ún. jus circa sacra, tehát az egyházkörüli felségjogok birtokosai
maguknak tartottak fenn.
A nyugati egyházszakadás során vannak az első nyomok, amelyek ar­
ra utalnak, hogy az egyes államok határozottabban lépnek fel, mind a pe­
rek, mind az egyházi kinevezések Rómába koncentrálása ellen. Ehhez
segítséget adott VI. Orbán placetum engedménye is. E szerint a pápa
megengedte az ellen-pápákkal szemben hozzá hű államoknak, hogy pá­
pai iratait hitelesség okából megvizsgálhassák. Ebből a formai hitelesítés­
ből alakult ki azután az a gyakorlat, hogy az egyes államok minden pápai
iratot megérkezése után felülvizsgáltak, hogy nem ütközik e saját jogrend­
jükkel. Csak ezt követően, a piacet, azaz a tetszik jelzés rávezetése után
volt lehetőség a pápai irat publikálására. Nagyon sok állam, így többek kö­
zött Magyarország is a placetum jogot kihasználva igyekezett megakadá­
lyozni, hogy perek elsőfokon Rómában kezdődjenek.
A római kúria bíróságai hosszú történeti fejlődés során jöttek létre. Alap­
elvük a delegált pápai joghatóság alapján való bíráskodás. Közülük a leg­
fontosabbak: Dataria Apostolica, Rota Romana, Signaturae Apostolica,
Poenitentiaria sacra romana. A két legrégibb a Dataria és a Rota. A szó­
szoros értelmében vett legfelsőbb bíróság a Rota. Másod-, harmadfokként
egyaránt működhet. Az általa elbírált ügyet csak ő maga vizsgálhatja meg
a következő turnusban. Tudniillik tagjai csoportokba osztva kéthavonként
váltják, azaz rotálják egymást. Viszonylag újabb keletű a Signaturae

292
Apostolica, amely hat bíbornokból álló testületet némelyek a pápai legfel­
sőbb bíróságnak neveznek. Ám valójában csak semmítőszékként műkö­
dik, illetve felügyel az igazságszolgáltatás pártatlan lebonyolítására. E
funkciójából következően csak a pártatlanság szempontjából, de nem az
ügy meritumát illetően vizsgálhatja például a Rota ítéleteit. A másik két
igazságügyi hatóság, a Dataria és a Poenitentiaria tulajdonképpen nem
bíróságok, hanem a pápa kegyelmi jogosítványát érvényesítő ún. kegyel­
mi fórumok. Mind a Rota, mind a Dataria a két legrégibb pápai hatóság,
kezdetük az 1200-as évekre nyúlik vissza. Sajátos, legalább kétszáz évvel
ezelőtt kezdődött gyakorlat, hogy a szentszéki igazságügyi hatóságok te­
hermentesítésére a tulajdonképpen Rómába tartozó ügyek harmad, vagy
negyedfokú fórumaként valamelyik adott hazai püspöki szentszéket dele­
gálja a pápa. (Igen korán, már a XI—XII. században előfordul, hogy egy-
egy kényesebb ügy elbírálására hazai bírót delegált a pápa) Ez az egy­
szerűsítés természetesen összefügg a római perlekedés költségeivel is.
c) Az egyházi perek lefolytatásában az 1200-as években komoly újítás
kezdődött, azzal, hogy a per menetébe beillesztették az inquisitiot. Az új
elvnek, az inquisitionak vagy nyomozati elvnek a megjelenése alapvetően
átalakította az egyházi bíráskodás rendjét. Egyrészt ekkortól az egyházi
bíróság már a felek akaratától függetlenül, az ő kezdeményezésük nélkül
is eljárhatott, egyáltalán a felektől független perindítási jogot nyert. Holott
az addigi ún. accusatorius vagy vádelvi eljárásban alaptételnek számított,
hogy az ügyfél a per ura. A bírói hatóság ilyetén aktivizálódását elsősor­
ban - egyházi szempontból - az ún. eretnek perek tették szükségessé.
A tömegessé váló mozgalmak, mint a kathar eretnekség vagy az észak­
balkáni bogumilok mozgalma egyúttal tömeges perbefogásokkal is járt,
amelyekben elrettentésül példás ítéleteket statuáltak.
Másrészt az új inquisitios perben az egyházi bíróság újfajta bizonyítási
rendszert vezetett be. Alapvetően meghatározó lett két új elem, úgymint a
lehetőségek szerinti okirati bizonyítás, illetve a kánoni büntető per során a
gyanúsított vallomásra kényszerítése tortúra útján. Az okirati bizonyítás
mindenképpen összefügghetett a római bíróságoknak az adott országtól
való nagy távolságával. A földrajzi messzeségek miatt az okirati bizonyí­
tás nemcsak biztonságosabbá, de egyúttal hitelesebbé tehette az eljáró
bíró számára is a per helyes és méltányos lefolytatását. Így azután a pe­
rek inquisitios lefolytatása alapot adott Európa-szerte a peres eljárás meg­
újítására, s íly módon a kánoni perek nyomán az írásbeli performa elterje­
désére.
d) A kánoni jog a jogalkalmazás során gyakran találkozott azzal a prob­
lémával, hogy a szigorú jog, a jus strictum érvényesítése igazságtalansá­
got eredményez. E helytelen eredménnyel szemben, némi morál teológiai

293
támogatással alakítják ki a jus aequm, azaz a méltányosság jogát. Ehhez
nyilván segítséget nyújtott a régi elv, miszerint a jog a jó és az igazság
művészete („jus est ars boni et aequi"). Már a Digestában találunk olyan
helyet, amely a szigorú jogot enyhíteni rendeli a természetes jogérzet
alapján. Hiszen a justinianusi kodifikáció korára a „naturalis aequitas" egy­
értelműen a természetes jogérzetet jelenti. Az egyházi bíróságoknak
pedig éppen teológiai indíttatás alapján a miseracordia, azaz a könyörüle­
tesség szempontjai szerint kellett eljárni. (Ez a szempont teszi lehetővé az
özvegyek, árvák és más miserae personae ügyeinek egyházi fórum elé
vitelét is).
Az aequitas fogalmának a bevezetése a perek folyamatában azután
nemcsak a jus strictum enyhítésére szolgált. Hiszen sok ügyet egyértelmű
jogi szabály hiányában eddig csak nehezen oldhattak meg. Most már az
aequitasra alapítva könnyebben alkalmaztak ilyenkor akár távoli joganalo-
giát is. Az analogia juris terjedése pedig sokat segített ily módon a joghé­
zagok kitöltésében.
Megjegyzendő, hogy az aequitasra alapított analogia juris távoli kihatá­
sában majd az angol equity bíráskodást is megalapozza. Figyelemremél­
tó, hogy Angliában éppen a szigorú szokásjogot, a common law szabályait
enyhítették a királyi kegyelem útján kieszközölt equity bíráskodással. Köz­
ismert, hogy az ilyen perekben eljáró bíró, a lord kancellár, lévén ő maga
rendszerint egyházi személy, pontosan a korábbi törvények és bírói gya­
korlatra tekintet nélkül, a kánoni jog és a kánoni per alapján alakítja ki az
angol equity-t. Tehát az equity bíráskodás segíti, ha közvetetten is a domi­
náns szokásjog, a common law mellett a római jogi elemek megjelenését
az angol jogban.
e) A kánoni jog által kimunkált területek között a legteljesebb a jus con-
nubium, azaz a házassági jog. Eredetileg az egyház nem rendelkezett
ilyen ügyekben teljes joghatósággal. Pápai rendelkezések és a világi ha­
talmak engedékenysége eredményezi, hogy házassági perekben az egy­
házi bíróság kezdett ítélkezni. A hiteles ítélkezés megkívánta egyrészt a
házasságkötés bizonyíthatóságát, másrészt a házassági szabályok egy­
ségesítését.
Ez utóbbi többek között az addigi házasságkötési szabályok szigorodá­
sához is vezetett, mert például a germán jogszokással szemben az egy­
ház szigorúan tiltotta a vérrokonok közötti házasságot. Egyúttal a hitelesí­
tés okán a házasság feltételéül szabták annak egyházi megáldását,
amiből következően a házasságkötés besoroltatott a szentségek közé, a
hét szentség utolsó tagjaként. Viszont ily módon, mint immár szentséget
azt nem lehetett eltörülni, azaz a házasságot az addigi jogi szokásokkal
szemben lehetetlen felbontani.

294
 A kánoni házassági jog a házasságkötés rendszerét világosan két sza­
kaszra bontotta: a) eljegyzés, b) házasságkötés. Az addigi általános szo­
kásjogi szabályok magának az eljegyzésnek tulajdonítottak nagyobb
jelentőséget, a joghatásokat ahhoz fűzték. A tényleges házasságkötés, az­
az a házasság elhálása csak mint a szerződés végrehajtása szerepelt. Az
egyház ellenben az eljegyzésnek kisebb jelentőséget tulajdonított, inkább
magát a házasságkötési aktust emelte ki, s ahhoz főzött jogi konzekven­
ciákat. Így a gyakorlatban ez azt eredményezte, hogy a házasságkötési
szokások megkettőződtek. A mindennapi életben változatlanul az eljegy­
zést tartották fontosnak, ragaszkodtak annak korábbi formaságaihoz. Így
például a jegyajándékhoz, illetve a jegyesek egyház általi megáldásához.
Ugyanakkor a lakodalom szokásaival legfeljebb ünnepélyessé tették a
már megkötött házassági szerződés végrehajtását.
A szokások erejére utal, hogy a Tridenti zsinatnak külön ki kellett mon­
dania, hogy mit tekint érvényes házasságnak. E szerint a házasuló feleket
a házasságkötés előtt ki kellett hirdetni háromszor a templomban, hogy
aki valamely házassági akadályról tud azt jelentse az egyháznak. Magá­
nak a kötésnek az egyház színe előtt, arra alkalmas két tanú közbejötté­
vel kellett megtörténnie. A kötést az egyház megáldotta. Az aktusról az
egyháziaknak írásos feljegyzés készítését rendelték el, éppen a házasság
bizonyíthatósága végett. (NB. ez vezetett az egyházi anyakönyv, a matri-
cula kialakításához) Az így keletkezett házasságot mondták a „forma
tridentina" szerintinek, azaz kánonjogilag hitelesnek.
A törvényes házasság feltételeit a kánoni jog két csoportba osztotta,
úgymint: 1. tilalmak, 2. akadályok.

1. Tilalom közé sorolták az érvényes jegyességet, szüzességi fogadal­

mat, vagy egyházilag tilalmas időt (adventben, húsvét és pünkösd előtti
böjti időszakokban tiltották a házasodást). A tilalom ellenére megkötött há­
zasság kánonjogilag érvényes, de a közreműködők egyházi büntetéssel
sújtandók.
2. Az akadályok számosak. Közülük az egyik csoport objektív akadá­
lyoknak is mondható: kánoni kor (lányok 14, ill. fiúk 16 év), vérrokonság
(egyenes ágon mindig tiltott, míg oldalági rokonság esetén hét, majd négy
fokozaton belül tiltott), utánzott rokonság esetei (sógorság, valamint ke­
resztség, ill. bérmálás útján keletkezett ún. lelki rokonság), akarati hibák
(kényszer, tévedés, megtévesztés esetei, többek között ide sorolták az
impotenciát és a frigiditást).
Az akadályok másik csoportja az adott személyben leiedzett, ilyenek:
már érvényes házasság (bigámia tilalma), elítéltetés, valláskülönbség,
sorskülönbség (elsősorban a korai időkben szabad és szolga házasság-

295
kötési tilalma), szerzetesi fogadalom. Ez utóbbi második csoport idővel
bővülhetett.
Ha akadály fennállta ellenére kötötték meg a házasságot, akkor azt utó­
lag az egyházi bíróság megsemmisítette. Ennek elkerülését szolgálta a
forma tirdentina szerinti háromszori kihirdetés a templomban.
A házasság, mint említettük felbonthatatlanná vált, ám az előbb felsorolt
számos akadály, különösen az akarati hibáknál módot adott arra, hogy a
megromlott házasságokat, ha nem is tömegesen, de megszüntessék. Kö­
zönségesen erre szolgált, az éppen méltányossági alapon kialakított
„separatio a thoro et mensa", azaz az ágytól és asztaltól való elválasztás
intézménye. Ez azt jelentette, hogy a házasfelek kötelező együttélését a
bíróság megszüntette, de magát a köteléket, s ebből következően a há­
zastársak vagyoni közösségét nem. Elsősorban ez utóbbiak, a vagyoni
szempontok indokolták az intézmény bevezetését. Separatio esetén ép­
pen a kötelék fennmaradása miatt bármelyik félnek tilos volt az újabb há­
zasságkötés, mivel ellenkező esetben bigámiába esett, s azt már a világi
törvények szerint is szigorúan büntették.
f) Az egyházi büntetőjog is régi múltra tekint vissza. Különösen, hogy az
egyháznak eleitől fogva hatalmába állt a bűnök megvizsgálása és az alól
való feloldozás a gyónásban, azaz „in foro interno". Az egyházjog által is
vétségnek tekintett ügyekben, „in for externo" már az egyházi bíróság ítél.
Az egyházi bíróság által is kiszabható büntetéseket a régibb kánonjogi iro­
dalom két nagy csoportba osztotta: a) poenae medicinales, vagy cen-
surae, amely csak az egyház papjaira, a klérusra szabható ki és javító cél­
zatú, míg b) poenae vindicativae, amely bármely egyháztagra kiszabható,
s nem feltétlen jellemzője a megjavítási szándék.
A javító célzatú, poenae medicinales történetileg kialakult fajtái: 1.
excommunicatio, 2. interdictum, 3. suspensio. Fontos szabály volt fentiek­
kel kapcsolatban, hogy egyházi személy, mint jurisdictioval bíró egyházi
hatóság, mindazokra ki nem szabhatta, akikkel perben áll. Maga a bünte­
tés alakszerűségekhez nem volt kötve, a büntetett kérelmére, amennyi­
ben megjavulást fogad és vezekel, megszüntetendő (ld. Canossa járás).
A „excommunicatio" régi értelemben az egyházból való kiközösítést je­
lenti. Két fajtája létezett a kisebb, excommunicatio minor és a nagyobb,
excommunicatio major. Utóbbi a súlyosabb, mert ha azt ünnepélyesen ki­
hirdették, akkor az anathemát, azaz kiátkozást jelentett, tehát az egyház­
zal való mindenféle közösség megszakadását, így az egyházi szentségek
kiszolgáltatásának végleges tilalmát (az excommunicatio minor csak bizo­
nyos egyházi hivatalokra való átmeneti képtelenséget jelent, illetve a
szentségek kiszolgáltatásának tilalmát). A régi kánonjog szerint aki exco-

296
municálttal érintkezett vagy azt segítette maga is excommunicatio major­
ba esett.
Az „interdictum", egyházi tilalmat jelent. Tulajdonképpen enyhébb az
excommucatiohoz képest, mert a leglényegesebb egyházi cselekménye­
ket megengedi. Így: a keresztelés, vezeklés, confirmatio, míg az úrvacso­
ra vagy oltári szentség csak betegeknek és haldoklóknak adható. Ilyenkor
az istentisztelet általában szünetel, nem lehet papot beiktatni, de a házas­
ságot sem lehet megáldani. Viszont zárt helyen, az interdictummal és
excommuncatioval sújtottak kizárásával istentisztelet szent áldozás nélkül
tartható. Az interdictum alatt állókat, hacsak nem egyháziak tilos szentelt
földbe temetni. Az interdictum esetében megkülönböztették a személyre
kirótt vagy egy területre kiszabott interdictumot.
A „suspensio" azt jelentette, hogy az illető egyházi személy átmenetileg
eltiltatik bizonyos hivatalok gyakorlásától. Az átmeneti idő a büntetett sze­
mély megjavulásáig tart. Azért csak bizonyos időre mondható ki a suspen­
sio, örökre sohasem.
A „poenae vindicativae" közel sem bírt akkora jelentőséggel, mint a fenti
censurák. Közüle számos büntetés elhalványodik, s legtovább kettő ma­
rad fent, úgymint az infamia valamint a szentelt földbe temetés megtaga­
dása. Ugyanakkor klerikusok esetében is kifejlesztett a kánoni jog vindika-
tív büntetést, ez pedig a suspensio mellett a „degradatio" vagy „depositio",
azaz elmozdítás.
A fenti büntetéseket általában egyházi bíróságok szabták ki. Ugyanak­
kor a kánoni jog által kifejlesztett bűncselekmény fajták már részben átke­
rülnek a világi jogba is. A kánonok az alábbi egyházi bűncselekményeket
különböztették meg: a) apostasia (hitehagyás, beleértve a teljes istenta­
gadást is), b) haeresis, azaz eretnekség, c) schisma, az egyház fejétől, a
pápától való elszakadás, d) szabadkőművesség, e) egyházi szerek politi­
kai célokra való használata, f) blasphemia, az istenkáromlás, g) babona
vagy superstitio, h) hamis eskü, i) sacrilegium, azaz az isteni törvények
megsértése, Istennek szentelt dolgok elrablása j) simonia, közönségesen
az egyházi tisztségek vagy előnyök pénzért való árusítása.
Megjegyzendő, hogy a kánoni jog természetesen büntette még mind­
azon bűncselekmény fajtákat is, amiket a világi jogból ismerünk, így az
emberölés, testcsonkítás, nőrablás, vérfertőzés, ágyasság, illetve a va­
gyon elleni bűncselekmények sorát. Különösen fontosak voltak az egy­
háziak által elkövetett hivatali büntettek. Közülük főként a gyónással kap­
csolatos szabályszegések illetve a gyónási titok megsértése - még ha a
hatóság kikényszerítette is - esett szigorú büntetés alá.

297
 18. fejezet

A MOHAMEDÁN JOG

I. Az iszlám jog- és államelmélet és az oszmán hódítások jogi

megalapozottsága

A legszigorúbban értelmezett mohamedán jogelmélet szerint ember nem

lehet törvényhozó. Valamennyi törvény Istentől származik, aki kizárólagos
forrása a hatalomnak és a törvényhozásnak. Az örök és sérthetetlen
„szent törvény" isteni kinyilatkoztatás útján jut el értelmezőjéhez. Az ural­
kodóra, miután megszerzi az iszlám legmagasabb tisztségét, a kalifasá­
got, ráruházódik Isten (Allah) mérhetetlen hatalmának egy része. Az ural­
kodó nem alkot törvényt, hanem önmaga is annak a törvénynek a részé­
vé válik, mely már az ő tisztségének születése előtt is létezett. A szultán
hatalma e törvény megjelenési formája, személyében egyszerre Isten
szolgája és közvetítő a nálánál kisebb szolgák és a földöntúli hatalom
között. Mivel az uralkodó Isten törvényének vallásos oltalmazója, ezért
tetteiben Allahra hivatkozott és az ő nevében követelt feltétlen engedel­
mességet, ezért a vele szembeni engedetlenség egyenesen bűn. A szul­
tán földi hatalmával elsöpri az útjában állókat, vallási vezetőként viszont
vigaszul felkínálja nekik a túlvilági létet.
Az uralkodó elméletileg nem rendelkezik abszolút hatalommal. Fő fel­
adata a „szent törvény" megőrzése, s ennek ő ugyanúgy alá van rendelve,
mint legutolsó rabszolgája. Ezt a törvényt nem változtathatja meg, nem tö­
rölheti el, mivel törvényt csak Isten alkothat. Amennyiben a szultán olyan
parancsot ad ki, ami a „szent törvénybe" ütközik, az iszlám jogtudósai sze­
rint „a bűnnek nem szabad engedelmeskedni".
Ezt a szépen megszerkesztett elméletet azonban nem tartották be szi­
gorúan. Főként azért, mert már maga a „szent törvény" lényegében korlát­
lan földi hatalmat biztosított a szultánnak. Emellett nem ismeretes olyan
mohamedán jogi állásfoglalás, mely leírta volna, hogy mi a teendő, ha az
uralkodó megszegi a törvényt. Az uralkodó despotikus hatalma tehát jogi
alappal bírt. Az uralkodótól azonban elvárták az igazságosságot. A Prófé-

298
tának tulajdonított mondás szerint: „egyetlen óra igaz ítélkezés jobb hat­
vanévnyi ájtatoskodásnál". Egy másik mondás pedig azt mondja: „a világ
nem áll meg a hitetlenség miatt, de megáll az igazságtalanság miatt".
Mi tehát az igazságosság tartalma? A klasszikus jogtudósok véleménye
az, hogy az igazságosság annyit tesz, mint fenntartani az iszlám Isten
adományozta törvényét, vagyis fenntartani a társadalmi egyensúlyt. En­
nek megóvása az uralkodóval szemben fönntartott legfontosabb társadal­
mi igény volt.
A szultán államban betöltött státusa mellett a birodalom fő tevékenysé­
gét, a hódításokat is megfelelő jogi köntösbe kellett öltöztetni. Az oszmán
uralkodók igen korán igényt formáltak az egész iszlám világ irányítására.
Miután 1517-ben elfoglalták Mekkát és Medinát azt hirdették, hogy az ot­
tomán szultánok küldetése az egész iszlám világ kormányzása, a Padisah
az egész iszlám sorsáért felelős, s mint Allah földi helytartójának fő köte­
lessége az igazságos uralkodás és a hit terjesztése. Ezért a szultánok a
„próféta szent zászlaját" kibontva vezetik az igazhitűeket „szent háború­
ra", dzsihádra a hitetlenek ellen. A dzsihádra a XVI. század vége előtt
csak a zsákmány és az előrelépés ígéretét követően hivatkoznak a szul­
tánok, s miután leáll a terjeszkedés lesz az újabb háborúk első számú jo­
gi alapja a „szent háború" folytatása.
A dzsihád célja a hitetlenek világának leigázása, nem a megsemmisíté­
se. Ha azonban nem keresztény, hanem muzulmán ország ellen fordult a
Padisah, akkor találni kellett olyan jogi érvet, ami megfelelt az iszlám
előírásainak. Amikor az oszmánok egy muszlim országot veszélyeztettek
és annak hadserege felvonult ellenük, akkor „fetvát" (a mufti véleménye)
kértek arról, hogy az illető ország vezetői elárulják a szent harcot, s ezzel
a hitetleneket támogatják, így „Allahnak tetsző" dolog az „árulók" megbün­
tetése. Amennyiben a siíta perzsák ellen vonult a szultáni had, a sejhülisz-
lám könnyen kiadta az „eretneknek" tartott vallási irányzat elleni harcot en­
gedélyező fetvát, a szunnita hitű vezérek elleni harc engedélyezése már
több fejtörést okozott a vallási tekintélyeknek, de végül mindig akadt vala­
ki, aki törvényesítette a háborút.
Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a „szent háború"-elve a többi
muszlim fejedelemmel szemben nem a hitharcos lelkesedés táplálását,
hanem az oszmán dinasztia politikájának és hatalmi igényeinek törvénye-
sítését szolgálta.

299
II. A mohamedán jog forrásai

Az iszlám jogban a vallás és a jog szoros egységben van egymással, s

ennek következményeképpen a jogi szabályozások a vallási előírásokkal
összekeveredve az isteni kinyilatkoztatás mindent legitimáló erejével bíz­
nak, de ez egyben érinthetetlen dogmává való merevedésüket is jelenti.
A vallásjog rendszere, a seriat nem igyekezett a jogot és a vallást egy­
mástól elkülöníteni, így nem tudta követni az életviszonyok változásait.
Az oszmán államban az államvallás a szunnita iszlám hanefita irányza­
ta volt. Ennek alapján tagolódott a jogforrási rendszer, ami három alappil­
léren nyugodott:

1. A Korán, 2. A Szunnah, 3. Az Idzsma

1. A Korán a mohamedán jog alapforrása, a muszlimok „Bibliája". Kelet­

kezése a VII-VIII. századra tehető, amikor a próféta halála után tanítvá­
nyai és a hitben járatos személyek a meglévő vallási kinyilatkoztatásokat
egységes rendszerbe szerkesztették. A 114 fejezetre tagolt műbe a prófé­
ta szó szerinti kinyilatkozásait foglalták bele, mely alapján a muzulmán hit
követőjének elő van írva életvitele.
2. A Szunnah hagyományt jelent. Forrásaként a tanítványok és a Prófé­
tát kísérők „hiteles" elbeszéléseit tartják, amelyek a Próféta cselekedetei­
ről, megnyilatkozásairól szólnak. A Korán hiányossága esetén alkalmaz­
zák a mohamedánok.
3. Az Idzsma a hitben és igazságban elismert jogtudósok egybehangzó
állásfoglalásainak anyagát jelenti. Ez a mohamedán jog legmozgéko­
nyabb része, amely leginkább igyekszik megfelelni az élet kihívásainak.
Ezeken kívül - amennyiben nem sikerül szabályt találni a fenti előírások
közül - alkalmazták a kijast. Ez nem más, mint az analógián alapuló pre­
cedensjog, amely a szultáni és a kádi jogalkalmazást foglalja össze.
Ezzel el is érkeztünk a világi jogszolgáltatáshoz. Az oszmán szultánok
az iszlám vallásjogot azon a fejlődési fokon vették át, amikor már teljesen
merevvé vált. Ez a jog nem volt alkalmas arra, hogy egy új világbirodalom
megannyi, nap mint nap születő új problémáját orvosolja, ezért a szultá­
nok nekiláttak a világi törvényhozásnak. Kánunokat, szultáni törvényeket
adtak ki, amelyek aztán összfoglalóan, egy-egy szultán nevéhez kötődve
Kánunnámékban, törvénykönyvekben összegződtek. Ezeket II. Mohamed
idejétől fogva a XVI. század végéig adták ki. Ezekben meghatározták az
államszervezet rendjét, szabályozták a közigazgatást, a gazdaságot, ma­
gánjogi és büntetőjogi előírásokat hoztak. Ezzel a világi kodifikációval
igyekeztek a változó életviszonyokhoz igazítani államuk jogrendszerét.

300
III. A mohamedán vallásjogi szervezet

A vallási, vallásjogi tisztviselők, az ulemák az ottomán birodalomban zárt,

kasztszerű osztályt alkottak. Hierarchikus klánba tömörülve teljesen ellen­
őrzésük alatt tartották a jogot, az igazságszolgáltatást, a vallást és az ok­
tatást. Gazdasági előnyöket is élveztek, mivel mentesek voltak az adózás
alól, vagyonukat és tisztségük státusát átörökíthették. Ehhez kapcsolódva
még nagy befolyásuk volt a vakufbirtokok kezelésére, bevételeire.
Testületük három fő csoportra oszlott:

1. Müderriszek, 2. Jogászok, 3. Templomi tisztviselők

1. A müderriszek a templomok mellett működő iskolákban, a medre­

székben oktató tanárok voltak. A köztiszteletnek örvendő, tekintélyes fog­
lalkozást űző tanítók pozíciójukat ugródeszkaként használták fel, mikor a
tartományi főbírói állásokra pályáztak - többnyire sikeresen.
2. A jogászok hosszan elnyúló, erősen tagolt rangsorba rendeződtek.
Elvben nem volt köztük alárendeltség, de a gyakorlatban a vagyonkülönb-
ségek miatt függőségi viszonyok alakultak ki. Ide tartoztak a kádik és - ki­
sebb számmal - a muftik, a jog magyarázói. Irányítóik a két kádiaszker és
a sejhüliszlám (róluk az oszmán közigazgatásnál már részletesebben
szóltunk).
3. A templomi tisztviselők tisztán vallási csoportot alkottak. A központ
tisztviselői: a sejk, aki a főváros szultáni dzsámijaiban prédikált és a hatib,
aki a péntek délutáni istentiszteleten az uralkodó nevét foglalta imába.
A helyi tisztviselő az imám volt, aki a müezzin hívószavára egybegyűlt hí­
vőknek vezette az imádságot.
Ezen kívül még szót kell ejtenünk a dervisekről, akiknek több szerzetes­
rendje volt szerte a birodalomban és a vallás népi irányzatának megtes­
tesítői voltak.

IV. Földtulajdon- és földhasználati viszonyok

Az oszmán állam világbirodalommá való növekedésének egyik legfonto­

sabb hajtóereje a földtulajdonviszonyok specifikumában rejlik. Az európai
feudális fejlődéstől eltérő utat fejlesztettek ki a földviszonyok rendezésé­
ben, ami belső motorját jelentette a területi terjeszkedésnek.
A rendszer alaptétele: minden meghódított föld a szultán tulajdona. En­
nek vallásjogi megalapozottsága abban állt, hogy a próféta utódainak, a
kalifáknak s aztán az oszmán szultánoknak, mint Allah földi helytartóinak

301
volt joga a meghódított földekhez, amelyek - a szent harc, a dzsihád ál­
tal - szent földdé váltak. Erre a jogi alapra támaszkodva alakult ki az otto-
mán birodalomnak a földtulajdonviszonyokat speciális szerkezetbe fogla­
ló rendszere, a tímár-szisztéma.
A tímár eredetével kapcsolatos ellentétes álláspontok közül a legvaló­
színűbb talán az a vélemény, mely szerint az oszmánok javadalomrend­
szere az arab-szeldzsuk ikta-intézményből fakad és rokon a bizánci pro-
noiával. A két rendszer között van ugyan számos eltérés, de a közös ben­
nük az, hogy mindkettő a hadiszolgálat fejében adományozott föld szemé­
lyi haszonélvezetét és nem a tulajdonjogát eredményezte.
Tágabb értelemben a tímár-szisztéma az egész oszmán szolgálati bir­
tokrendszer elnevezése, amelybe minden birtokfajta beletartozik, szű­
kebb értelemben azonban csak a legalacsonyabb fokozatú birtokkategóri­
át jelzi, melynek haszonélvezője köteles volt személyesen hadba vonulni
és - jövedelme arányában - saját rájái közül katonákat állítani és azokat
a hadjáratban ellátni.
Tímárt bizonyos - főleg katonai - érdemek szerzésével és feladatok el­
látásával lehetett szerezni. A tímárbirtokosoknak nem volt tulajdonosi és
jogi hatalma, nemességet és előnevet nem kapott, a járadékbehajtás
módját szigorúan és részletesen előírt törvények szabályozták, s végső
soron birtokosi státusa a szultán kegyétől függött.
Egyes vélemények szerint a tímár felfogható „álcázott zsoldként" is,
melyet a jogosított nem a katonai feljebbvalójától kapott, hanem a falukö­
zösségtől hajtott be, a járadék mértéke előre meg volt határozva, tehát
független volt a tímáros gazdálkodási eredményétől, így a jogosult a birtok
ügyeivel való vesződés helyett minden idejét a katonáskodásnak szentel­
hette.
Az oszmán szolgálati birtokrendszer a XVI. század közepére kialakult
klasszikus viszonyainak eléréséig több fejlődési szakaszon ment keresztül.
A XV. század derekáig tartó első fázisban a javadalmakat igyekezték úgy
felosztani és differenciálni, hogy a hadsereg tagjait minél jobban ösztönöz­
ze a háborúkban való részvételre. Ekkor még a tímár mérete nem volt al­
kalmas a felhalmozásra, hanem a javadalombirtokosi rend túlnyomó több­
ségét alkotó szpáhiknak (lovaskatonáknak) csak a legszükségesebbeket
biztosította. Ennek eredményeképp „háborús étvágya" megmaradt. Szeme
előtt - a nagy hadizsákmányon túl - a tímár megnövelésének célja lebe­
gett. Ezzel az oszmán szultánok kezében egy olyan rendszer működtette a
birodalomnövelő hadigépezetet, melynek a legkisebb eleme is önérdekétől
vezérelve igyekezett dicsőségre vinni a próféta szent zászlaját.
A tímár-szisztéma fejlődésének másik fázisa II. Mohamed fellépésével
kezdődött, aki az interregnum (1402-1412) idején megnövekedett mülk

302
és vakufvagyon nagy részét visszavette szultáni rendelkezési körbe, s
szétosztotta tímárként a szpáhik közt. Végleg ugyan nem sikerült felszá­
molni az örökbirtokokat, de e reform keretében a fenti birtokformák telje­
sen elvesztették jelentőségüket, s ezt követően már a tímár-ziamet-hász
hármassága határozta meg a földviszonyokat.
Ha az oszmán haderő meghódított egy idegen államot, a Magas Porta
- az ország hagyományos adózási rendjét figyelembe véve - eldöntötte,
hogy bevezessék-e a tímár-szisztémát, vagy előnyösebb lesz az adó- és
illetékszedés. A tímár ugyanis nem univerzálisan került alkalmazásra.
A Krímben, a dunai fejedelemségekben, Egyiptomban, Cipruson, Bag­
dadban és Moreában ismeretlen volt. Ha azonban a szultán a tímár beve­
zetése mellett döntött, akkor a meghódított területet egységnyi hozamú
földekre osztották fel, melyeket „szablyának" (kilidzs) neveztek el, s egy
katonát értettek alatta. A központi apparátus nyilvántartásaiban mindez
dirlik-ként (létalap, fenntartás) jelent meg. A tartomány annyi dirliket ért,
amennyi „szablyát" ki tudott állítani. A földek értékét tízévenként felmér­
ték, s ekkor újból összeírták a dirlikek számát, s így kialakult a tímárok
nyilvántartásának jól működő rendje.
A tímár-szisztéma általános elveinek, fejlődési szakaszainak felvázolá­
sa után a következőkben részleteiben tekintjük át a rendszer egyes
összetevőit.

V. A tímár-szisztéma

A javadalombirtokosi rendszer klasszikus kifejlettségi formája II. Bajezid

uralkodása idején (1481-1512) alakult ki. Az ő törvénye rögzíti pontosan
a jövedelemhatárokat, ennek alapján a birtokosok hadba vonulási kötele­
zettségeit, s a birtokrendszerrel kapcsolatos katonai-közigazgatási szer­
kezetet. II. (Nagy) Szulejmán (1512-1566) idejében ez a rendszer mind­
össze az adományozás és az átszármaztatás szabályaiban módosult,
legfőbb strukturális elemei azonban változatlan formában tovább éltek.
A klasszikus tímár-rendszer elemei a következők:

1. Műlk, 2. Vakuf, 3. Tímár, 4. Ziámet, 5. Hász

303
1. Mülk birtok

A mülk olyan örökölhető magánbirtok, melynek jogosítottja a földet tulaj­

donosként bírja. Ez a tulajdon azonban nem örök időkre szólt, mivel - a
szultánnak az újonnan meghódított „szent földhöz" fűződő tulajdonjoga
alapján - a birtokost és utódait minden uralkodóváltás alkalmával meg
kellett erősíteni birtokában.
Az első oszmán fejedelmek időszakában a dinasztiát támogató előke­
lők részesültek ebben az adományban. A mülk-birtokosok száma akkor
növekedett meg számottevően, amikor 1402-ben I. Bajezid Timur Lenktől
Ankaránál katasztrofális vereséget szenved - Bajezid fogságba esik és ott
is hal meg - s utódai közt véres testvérháború kezdődik a főhatalom bir­
toklásáért. Az 1412-ig tartó interregnum idején a rivális szultánfiak adomá­
nyokkal igyekeztek minél több támogatóra szert tenni. Az így megnöveke­
dett mülk-birtok állományt II. (Hódító) Mohamed (1444-1446, 1451-1481)
gyengítette meg jelentősen, amikor mintegy 20 000 mülköt és vakufot vett
vissza szultáni rendelkezési körbe, s ezeket a földeket aztán javadalom­
birtokként szétosztotta a szpáhik közt. Akiknek meghagyta a mülk-birto-
kát, azokat katonai segédcsapat állítására kötelezte, valamint pontosan
meghatározta azokat a területeket, amelyeket mülkként nem lehetett tulaj­
donba adni. Vár és megerősített hely, város, bánya, jelentősebb kikötő,
vámhely ebbe a tulajdonformába nem kerülhetett. A XVI. század elejére
stabilizálódott a mülk aránya a földbirtokrendszerben: mindössze 5-10%-
át tette ki az összföldterületnek. Ezen arányszám alapján a mülk nem le­
hetett meghatározó eleme a birtokállománynak, így - egy az európai mo­
dellhez hasonló szisztéma helyett - az oszmán földviszonyok alakulása
speciális, egyedi irányt vett.

2. Vakuf-birtok

A vakuf olyan vallási célokra adományozott alapítványi birtok, amelynek

hozamából mecseteket, iskolákat, ingyenkonyhákat, karavánszerájokat,
derviskolostorokat építettek, továbbá fedezték az iszlám értelmiség kép­
zését, a papok és dervisek megélhetését. A vakuf mentes volt az adóköte­
lezettség alól és örökös használatra szólt. Utóbbi jogi tény eredményezte
azt a helyzetet, hogy a mülk urak sok esetben birtokaikat átminősíttették
vakuffá. ennek indoka az volt, hogy az adományt tevő és utódai megsze­
rezték a vagyon kezelésének jogát, s ezzel a bizonytalan sorsú mülkből
átmentették legalább a jövedelmek egy részét, s azt családjuk számára
örökletessé tudták tenni.

304
3. Tímár-birtok

Az oszmán földbirtokrendszer legjellemzőbb eleme a tímár, melyről az

egész szisztéma is az elnevezését kapta.
A tímár szolgálati birtok tulajdonjog nélkül. A javadalmazott személy
nem földbirtokot szerez, hanem járadékot, a földnek csak a jövedelmeit él­
vezhette. II. Bajezid szabályozása alapján tímárnak a 20 000 akcse jöve­
delem alatti birtokot tekintették.
A katonai érdemekért - vagy ritkábban - állami szolgálatért jutalomként
kapott tímár 1000 akcse jövedelmet hozott, egy „szablyának" számított,
vagyis a jövedelembirtokos önmaga vonult hadba saját lován az előírt
fegyverzettel.
Amennyiben a tímárbirtokos (timariot) igyekvő volt, újabb érdemeket
szerzett, akkor birtokát megnövelték. Ha az adott helyen nem lehetett a
birtokot megnövelni, akkor a jogosított a számára meghatározott nagysá­
gú tímárbirtokát a birodalom egy másik tartományában kapta meg.
Amikor a pótlékokkal megnövelt tímár jövedelme elérte a 2000 akcsét,
a birtok kötelezett tímárrá vált. A birtokost ennél a jövedelemhatárnál arra
kötelezték, hogy egy fiatal szolgával szálljon hadba. A 3000 akcse hoza­
dék elérésénél már egy jól felszerelt lovaskatona kiállítását kellett teljesí­
tenie a birtokosnak. 6000 akcsénél: a birtokos, a szolga, két lovaskatona
és egy hadisátor szállt hadba. Ezután minden további 3000 akcsénél egy
újabb lovast kellett hadjáratba vezetni. Ezek közül a lovasok közül - akik
eredetileg a birtokos adózó rájái voltak - amelyik kimagasló hadi érdemet
szerzett szabad tímárt kaphatott, így nyitott volt előttük a társadalmi fel­
emelkedés lehetősége.
A tímár birtokos leghőbb vágya a „záim"-má válás volt. A ziamet birtok
megszerzéséhez 15 fogoly vagy fej egyidejű beszolgáltatása kellett, s
ezen haditettel a harcos kiérdemelte, hogy a magasabb jövedelembirtoko­
sok közé lépjen.
Utóbbi tény is azt bizonyítja, hogy a rendszer fő mozgatórugója a hábo­
rúban való érdemszerzés volt, s ezzel már át is léptünk a tímár megszer­
zésének területére. A jeles haditettért kapott adományt már a hadszínté­
ren bejegyezték a beglerbégek (pasák) írnokai az ún. „Ruznamcsé"-ba (a
beiktatási oklevelek naplója). Ennek alapján kapták meg a berát-ot, az
adományozási oklevelet a beglerbégtől, amit évenként meg kellett újítani­
uk azzal, hogy befizették a tímár hozamának 4%-át kitevő Kalemije pénzt
(„írótoll illetéket").
A tímár-birtok adományozási és bővítési joga többször változott. Kez­
detben a beglerbég gyakorolta ezt a jogot, s csak néha engedte át jogo­
sultságát a szandzsákbégnek. Az 1520-as években a ruméliai beglerbég

305
6000 akcse, az anatóliai pasa pedig 5000 akcse értékig adhatott ado­
mánylevelet, ezen értékhatárokon felül a beglerbég részletesen indokolt
ajánlólevele alapján a szultáni kancellária adta ki a berátot. II. Mohamed
1476-os törvénykönyvében (kánunában) előírta, hogy az adományokat
pontos defter-ben vezessék. Itt jelenik meg az adományozási ügyeket
intéző apparátus. A tartományi hivatalokban külön ügyintézője volt a tímár
és a ziámet birtokoknak, akik munkáját a defter emini irányított, ő pedig a
birodalmi fődefterdárnak volt alárendelve.
Az adományt azonban el is lehetett veszíteni. Ha valaki fegyelmezetlen
volt, könnyen kegyvesztetté válhatott, s először két évre, majd - újabb
„helytelen cselekedet" esetén - végleg elvesztette a tímárt.
Láthatjuk tehát, hogy a járadékjogosultság megszerzése, elvesztése
végső soron a szultáni kegy függvénye, s ez a bizonytalanság, ez az ál­
landó „lebegtetés" volt a rendszer központi gondolata. Ennek hozadéka az
állandó expanzióra való törekvésben manifesztálódott, így a birodalom
terjeszkedési kényszerének egyik magyarázatául szolgál.
A szisztéma azonban nem volt teljesen „vegytiszta", ugyanis köteles­
ségtudó és önfeláldozó szolgálat esetén a timariot halálával vagy szolgá­
latra képtelenné válásával nem szállt vissza a birtok automatikusan a
szultánra. Ilyen esetben a járadékos fia 10 idősebb szpáhi tanúságtétele
után megkaphatta a tímárt, vagy annak egy részét, ha a fiú fegyverforga­
tó koráig még nem szerzett magának másikat. Ha a fiú utód még nem volt
képes a fegyverforgatásra, akkor maga helyett egy felszerelt lovast küldött
a hadba. Amennyiben ezek a feltételek nem álltak fenn, a tímár visszake­
rült az adományozó rendelkezési körébe.
Abban az esetben azonban, amikor a timariot örökös nélkül lett szol­
gálatra képtelen, érdemeire való tekintettel még egy-két évig, kivételes
alkalommal élete végéig megtarthatta a járadékot, így quasi „nyugdíjat"
élvezett.
A szultáni törvénykezéssel kialakult a tímárbirtokok ismertetett jogi
helyzete, ami aztán - egy-két kisebb jelentőségű változtatást nem számít­
va - a javadalombirtokosi rendszer 1832. évi felszámolásáig állt fenn.

4. Ziamet-birtok

A ziámet létrehozásával differenciálódott a javadalombirtokosi rendszer.

A szisztémában a hász és a tímár között lévő birtokfajta egy olyan lépcső­
fokot jelentett, amellyel az előkelőség igézete járt: a ziametes személy
ugyan még nem nagyhatalmú hász-birtokos, de már nem is a timariot tö-

306
meg része. A ziamet birtokos társadalmi helyzetét találóan jellemzi a török
közmondás: „olyan díszes a ruhája, mint egy záim sátra!"
Az intézmény megjelenésének pontos ideje vitatott, de a XVI. század
elején már biztosan funkcionált. 20 000 akcse értékhatár fölött tekintettek
egy birtokot ziametnek. A jogosított köteles volt személyesen hadba vo­
nulni és minden 9000 akcse értéknövekedés után egy felszerelt lovaska­
tonát kiállítani.
A ziametre vonatkozó jogi tények (megszerzés elvesztés, nyilvántartás,
öröklés) megegyeztek az előzőekben ismertetett tímár-birtokéval.

5. Hász-birtok

A hász szó jelentése „kincs", amely valóban találó, hisz birtokosa már
tényleg kincs nagyságú vagyon felett rendelkezett.
Hásznak a 100 000 akcse hozadék feletti szolgálati birtokot nevezték,
amelynek másik fő jellemzője az volt, hogy haszonélvezete nem névre
szólt, hanem bizonyos méltóság viseléséhez kötődött. Ennek alapján
négyfajta hász-birtokot különböztethetünk meg:
- szultáni hász
- beglerbégi (pasa) hász
- szandzsákbégi hász
- defterdári hász

A szultáni hász a főhatalommal bíró személy magánbirtoka volt, s így a

rendszeren belül is egyértelműen elkülönült. Ez abban is megnyilvánult,
hogy a szultáni kincstár hász birtokai nem tartoztak bele az általános köz­
igazgatási struktúrába, hanem közvetlen központi kezelés és irányítás
alatt álltak.
A beglerbégi (pasa) hász hozama 650 000 és 1 200 000 akcse között
mozgott, melynek pontos mértéke a földrajzi elhelyezkedésből és a
jövedelemtermelő képességtől függött. A birtok bizonyos hányada mentes
volt a katonaállítás kötelezettségétől, de azon felül 5000 akcsénként itt is
lovas katonát kellett kiállítania a jogosítottnak. A birtok hozamából a pa­
sának háború idején el kellett látnia saját maga és kísérete táborát, illetve
- szükség esetén - a vilájet zsoldos hadainak létszámát jövedelme terhé­
re kellett növelnie.
A szandzsákbégek hászai általában 200 000 akcsét jövedelmeztek.
Amikor a béget kinevezték a hozadék még a birtokfajta alsó jövedelemha­
táránál (100 000 akcse) volt, majd fokozatosan, pótlásokkal érte el a felső
határt.

307
 A defterdári hász 600 000 akcséig terjedhetett, s ebből kellett neki há­
ború esetén zsoldosokat fogadnia.
Külön megemlíthető a janicsár aga hásza, mely 500 000 akcsénál ma­
gasabb hozamú volt, s ezen felül külön javadalomként „árpapénzt" kapott,
amiből fedeznie kellett kísérete ruházatát, illetve lovaik takarmányozását.

A tímár-szisztéma jelentősége

A középkori világ egyik központi kérdéscsoportja a föld birtoklása, tulajdo­

na körül kristáryosodott ki. Európa válasza erre a problematikára a hűbé­
riségben, az ebből kinövő feudális anarchiában és széttagoltságban, a
rendi szerveződésben, majd a központi hatalom megerősödésében mani­
fesztálódott. Európában a feudalizmus egész korszakán végighúzódott a
földmagántulajdon léte, amire alapozódott a nagybirtokos réteg gazdasá­
gi ereje, katonai és hatalmi súlya. Ezt az uralkodók legfeljebb korlátozni
vagy ellensúlyozni tudták (a köznemességre vagy a polgárságra támasz­
kodva), de végleg megtörniük nem sikerült.
Az ottomán birodalom szultánja ezzel szemben rendkívül erős hatalom­
mal rendelkezett, amely a XVI. században, a „török évszázadban" szinte
korlátlanná vált. Az európai állapottal összehasonlítva azt az alapvető kü­
lönbséget láthatjuk, hogy az oszmán államban a földmagántulajdon csak­
nem teljesen hiányzik. Minden meghódított föld a szultáné lesz, aki ebből
egyrészt a kincstár bevételeit gyarapítja, másrészt - jó gazdaként - a tí­
már-szisztémán keresztül a föld javadalmaiból biztosította a katonák,
tisztviselők megélhetését. „A kő és a föld az enyém, a kincsek és a rabok
a szolgáimé" - szólt a megtévesztő szultáni mondás.
Az állami (szultáni) földmonopólium és a magántulajdon gyakorlati hiá­
nya volt az a fundamentum, amelyre a „fényességes padisahok" despoti­
kus hatalma épült. A birodalmat a katonák és hivatalnokok növelték és tar­
tották fenn, ezért bőségesen részesedtek minden szerzemény hasznából.
De csak a szultán kegyéből, az ő tetszésének erejéig. Az egyének saját
anyagi bázis hiányában végletesen ki voltak szolgáltatva az uralkodói ha­
talomnak.
A tímár-szisztéma jelentősége végső soron abban áll, hogy az anyagi
létalap hiányából eredő kiszolgáltatottságot rendszerbe szervezve a nagy­
hatalommá válást, a birodalmi expenziót segítette, de amikor a „török fél­
hold" terjeszkedése leállt, már a fejlődés gátjává vált. Mivel a rendszer a
hódító háborúra lett kitalálva törvényszerűvé vált, hogy a határok megme­
revedése magával hozta a szisztéma pozitív elemeinek kimúlását, s ettől
kezdve változatlanságával konzerválta a birodalom apátiába süllyedését.