130 éve született Vecsey Ferenc, aki Bartókkal is osztozott a színpadon

Örökös kérdés azok számára, akik gyermekeiket zenére taníttatnák, hogy mikor kell kezdeni.
Sokunk számára ismerős lehet Kodály Zoltán híres modása: „az anya születése előtt kilenc hónappal
kezdődik a gyermek zenei nevelése.” Kodály ezt valószínűleg a hallást fejlesztő énektanulásra,
zenehallgatásra, egyszerű hangszerek használatára értette. De vajon a hangszeroktatást milyen korban
ideális elkezdeni, hogy ne legyen se túl korai, se túl késő?
Vecsey Ferenc alig lehetett 3-4 éves, amikor hegedülni kezdett – eleinte hegedűművész édesapja,
Vecsey Lajos tanította, aki második feleségével, Ferenc édesanyjával, a zongorista Szentkirályi
Margittal hamar felfigyelt kisfiuk zenei tehetségére. Mindössze ötéves volt, amikor édesapja a
budapesti zeneakadémia tanárára, Hubay Jenőre bízta további taníttatását, aki tanítványa 42 éves
korában hirtelen bekövetkezett haláláig mentora, jó barátja maradt. Még közös videó is készült róluk:
az 1926-os márciusi filmhíradó képsorai örökítették meg a művészt felesége, Giulietta Baldeschi
grófnő és Hubay társaságában – ekkor már olaszországban élt.
Hubay volt az is, aki Vecseyt első európai turnéjára a berlini Joachim Józsefnek szóló ajánlólevéllel
bocsátotta útra. Joachim a találkozás előtt ellenszenvesen érzett a tízéves csodagyerek iránt:
valószínűleg sok olyan fiatal tehetséggel találkozott már, akiknek a „mutatványa” mögött nem volt
igazi elmélyült, megalapozott tudás – ahogy a tudományban és a sportban, úgy a hangszeres
művészetben is érvényes szabály, hogy 1% tehetséghez 99% kemény munkának kell társulnia.
Találkozásukat követően azonban így nyilatkozott Hermann Wolf hangverseny-rendezőnek: „Öreg
ember lettem, de ilyen hegedűtehetséggel életemben nem találkoztam.” Ezt követően Vecsey nála is
tanult, illetve az általa vezetett berlini zeneakadémián – ahol Vecsey számára meghatározóak voltak
számára Paul Juon zeneszerzés-kurzusai.
Joachim gyakorlással kapcsolatos hét alapszabálya Vecseynek szól, ez is arról tanúskodik, hogy a
századforduló Berlinben tanító nagy hegedűművésze mennyire figyelt tanítványára:
1. Gondosan figyelj a saját gyakorlásodra, egyetlen hangjegy se kerülje el a figyelmedet. Légy a saját
magad tanára!
2. Amikor pozíciót váltasz, ne csúsztasd a kezed a húrokon. Ne nyávogjon és ne vonyítson a húr!
3. Ne emeld túl magasra az ujjaid, de a leggyorsabb futamok közben is szilárdan tedd le az ujjad a
fogólapra.
4. Hagyj fel azzal a szokásoddal, hogy túl sok vibrátót használsz és lassan remegteted az ujjaidat a
cantabile részeknél. Ez ugyanis valójában az ujjak gyengeségének a jele, és engem a siratóasszonyokra
emlékeztet.
5. Csak akkor használj vibratót, amikor különleges hangsúlyt akarsz adni egy hangnak.
6. Légy pontos az intonációban. Jó füled van, használd!
7. A hangos és a gyors játék önmagában nem elég; a legtöbbször csak a tudatlan közönséget nyűgözi
le. Minden a szép és a világos játékon múlik. (forrás: fidelio.hu)
A berlinben töltött évek alatt ismerkedett meg a híres finn zeneszerzővel, Jean Sibeliussal is, akit
később a barátrai között tartott számon. Vecsey Charlotte visszaemlékezései szerint a zeneszerző az
első sorban ülve saját zsebkendőjével segítette ki a színpadon verejtékező öccsét. 1910 őszén Sibelius
több utazását is elhalasztotta azért, hogy Vecsey előadásában hallhassa egyetlen hegedűversenyét, amit
neki dedikált.
Turnéi során bejárta Európát, Amerikát és Kelet-Ázsiát is. 1906-ban Spanyolországban és
Portugáliában hegedűjátékát Bartók Béla kísérte zongorán. Az 1911-ben megrendezett Római
Nemzetközi Képzőművészeti Kiállítás zenekari hangversenye alkalmával aratott sikert követően
Olaszországban telepedett le. Eleinte felesége, Baldeschi grófnő perugiai birtokán éltek, később a
velencei Palazzo Giustiniani-ban.
Bár külföldön élt, számtalanszor fellépett Magyarországon is – csak 1924-26 között 25 alkalommal.
Papp Viktor korabeli zenekritikus szavai kiválóan érzékeltetik milyen jól illeszkedik Vecsey művészete
a korabeli monarchiai polgárság kávéházi kultúrájához: Vecsey Bach Airjét tökéletesen játssza, közben
pecsenyét is ehetne, ha volna még két keze. Nyugatban publikáló kortársa, Tóth Aladár azt is
hozzáteszi: hogy bár meg tudná enni játék közben a pecsenyét, mégsem tenné: visszatartaná ettől
finom, komoly ízlése. Ő így vélekedett hegedűjátékáról: Virtuozitása sohasem oktalan pazarlás, de
mindig szolid befektetés.
Korai, tragikus hirtelenséggel bekövetkezett halála mindekit megrendített. Elegáns hegedűjátékának
és az általa írt zenedaraboknak, különösen a Valse Triste-nek köszönhetően fontos helyet foglal el az
európai zenekultúra kollektív emlékezetében.