Mándy Gábor

Jegyzetek egy memoárhoz

2
 Mándy Gábor

Jegyzetek egy memoárhoz

Minden rokonomnak, szerelmemnek,

barátomnak és ismerősömnek

(Örüljetek, hogy nem emlékszem többre!)

3
Készült a 4SIDE Copy nyomdában

ISBN 978-615-81744-5-9

Spirál füzetek 22

4
 Előszó

Meg kéne írni a memoáromat. Már elmúltam

hetvenhat, amikor ez eszembe jutott. Mivel nem
vagyok híres ember, mástól nem várhatom, hogy
megírja az életem történetét. 2022-ben fogok hozzá,
és a világban tomboló járványok azt is bizonytalan-
ná teszik, hogy egyáltalán be tudom-e fejezni, amit
elkezdek.
Memoárt öreg korában ír az ember, és kompli-
kálja a feladatot, hogy akkor már nagyon sok
mindenről kellene beszámolnia, ráadásul gyengül a
memóriája. Minél több dolog történt a szerzővel,
annál hosszabb lenne a könyv, az pedig nem
várható el semmilyen olvasótól, hogy kötetek
hosszú során rágja át magát. Mire a végére ér, már
elfelejti az elejét. Pedig az egész történet ugyanarról
az emberről szól. Persze az magában is kérdéses,
hogy hatvan-hetven év során a személyiség
mennyire marad azonos önmagával.
Nem tudom, lesz-e olvasója a művemnek. Ha
meg tudom írni egyáltalán. Az sem világos, hogy a
végtermék visszaemlékezés lesz-e vagy egy újabb
irodalmi mű. Mert amikor egy író saját magáról
mesél, akkor sem tudja kikapcsolni a képzeletét, és
olykor önkéntelenül is „kijavítja” a tényeket, hozzá-
igazítja azokat az irodalmi mű belső törvényszerű-
ségeihez. És ez nem hamisítás, hanem a tények
korrekciója, egy magasabb, esztétikai szempont
alapján. (Kéretik ezt figyelembe venni, amikor az
Olvasó esetleg ismerős névre bukkan. Nem minden
ugyanúgy történt.)

5
 Legelőször is azt kell eldöntenem, hogy mit írjak
meg, és mit hallgassak el. Az Univerzumban a
csillagok fénypontjainál sokkal több a nem látható,
fekete anyag. Amit az Univerzum is elhallgat
előlünk.
Ezek itt csak hevenyészett jegyzetek egy talán
soha el nem készülő műhöz. Az egyes epizódokat
nincs időm és erőm teljesen kibontani, inkább csak
utalok arra a sok apró eseményre, amik velem
történtek. Az már az Olvasón múlik, hogy mennyire
sikerül kiegészítenie a történetfoszlányokat, a saját
ismereteivel és képzelőerejével.
Nos... lássunk hozzá mindketten!

6
NEGYVENES ÉVEK, amikor hősünk
megfogan, grófi kastélyban születik, és
egy fura jóslat miatt mindenki aggódni
kezd

Mindennek megvan a maga előzménye. Az ember

története a szülei történetével kezdődik. Vajon mi
van bennem az okos és dolgos anyámból, aki a
polgári kereskedelmi iskola elvégzése után a
kecskeméti Faragó Béla Pedagógus Árvaházba ke-
rült gyakornoknak? És mi az ambícióiból? Hiszen ő
is tovább szeretett volna tanulni, és amikor tehette,
könyveket vásárolt (például előfizetett az Új Magyar
Lexikon köteteire, amelyek nekem is gyakori olvas-
mányaim voltak). Egész életében irodai munkát
végzett, volt gépírónő, könyvelő, munkaügyi előadó,
élelmezésvezető, és a hatvanas években majd egy
hibabiztos számolási rendszert is kifejleszt, amit a
minisztériumi továbbképzéseken is hasznosítanak.
*
És mit örököltem az apámtól, aki Bicskén született,
egy tanító gyerekeként, és miután félárva lett,
ugyanabban az árvaházban volt diák, ott ismerte és
szerette meg anyámat? Mit örököltem az ő képző-
művészeti tehetségéből és a jelleméből? A család-
jától, amelynek egy kutatás szerint egészen Bethlen
Gábor udvaráig nyúlnak vissza a tanítói gyökerei?
És van-e valami szerepe a mentalitásunkban
annak a ténynek, hogy elvileg birtokosai voltunk
Mánd falunak? Szép, de aligha lehet igaz. Hiszen a
nemességünknek az ég világon semmi kézzel-
fogható nyoma sem maradt meg. (Vagy talán zsidók
vagyunk, és a nemességet is csak megvettük? De

7
ennek sincs semmilyen tárgyi emléke. Néha mégis
úgy viccelődöm, hogy ha nem vagyok zsidó, akkor
mitől vagyok ilyen okos. De igazából nem is én
vagyok okos, hanem a többiek buták.)
*
Amikor kézbe veszem a régi fotókat, feltűnik, hogy
anyám fiatalon milyen szép és komoly lány volt,
igazán megérdemelt volna egy jobb életet. Őrzök
egy rajzot, amelyet Esztergályos Elemér készített
róla, még 1935-ben. (Az egykori árvaházi gyerekből
a háború után Rákosi Mátyás titkára lett, később
azonban egy állami delegáció tagjaként repülőgép-
szerencsétlenségben életét vesztette.)
*
Anyai ágon a család nem volt gazdag, a gyerekek
közül csak két fiút tudtak taníttatni. Az egyik fiú a
bankszakmában helyezkedett el, a másik pedig
Sárospatakra került, és lelkésznek tanult. Anyám
húga, Judit (mi Puci néniként ismertük) férjhez
ment, egy tehetséges kovácsmesterhez. Hogy
anyám miért nem ment férjhez sokáig, annak
lehetséges oka Incike, a beteg húg. Incike izom-
sorvadástól szenvedett, beszélni sem igen tudott,
valakinek őt is ápolnia, gondoznia kellett.
Amikor az eladó sorban lévő lányhoz már
járhatnának udvarlók, a nagymama mindig nyitva
hagyja a beteg gyerek szobájának ajtaját. Ha jön is
látogató, nem kerülheti el, hogy benézzen abba a
szobába és meglássa azt a szörnyűséget, ami várna
rá, ha oda nősül.
Így eshetett, hogy végül is egy nálánál négy
évvel fiatalabb férfit, egy korábbi árvaházi növendé-
ket választott férjének. Biztosan szerette is, mindig
szeretettel említette a nevét. Ez a korkülönbség
viszont annyira bántja, hogy élete végéig szégyelli,

8
és meghagyja, hogy ha eltemetjük, semmiképp se
tüntessük fel kettejük évszámait. Végül csak a
halálozási évük kerül a családi sírkőre: „Mándy
Gábor †1945”, illetve „Mándy Gáborné Kovács Sára
†2002”. Ez a két évszám önmagában is tanúskodik
egy asszony tragikus életéről, ötvenhét évig tartó
özvegységéről.
*
Szerelem szövődött közöttük, és apám Kecskemé-
ten kap állást, a helyi OTI-ban (a mai rendelőinté-
zetek elődjében). Aztán behívják katonának, és
1942-ben már Ukrajnában szolgál.
Van egy szuvenírünk is tőle. Ukrajnában
ugyanis vásárolt egy szépen kifaragott és népmű-
vészeti mintákkal festett, trükkös fadobozt, amit
cigaretták tárolására lehet használni. Az ember fel-
húzza a felső részét, aztán visszanyomja, és hopp,
egy cigaretta megjelenik a doboz tetején. Szép
ajándék, bár aligha praktikus. Nálunk senki sem
dohányzott.
*
Láttam egy női szobrocskát, népviseletben, amit
egy tüzelőnek való görcsös fahasábból apám fara-
gott ki. Magam is rajzolgatok (talán ezt a hajlamot
tőle örököltem), de egy ilyen szobor elkészítése
kifogna rajtam.
*
Amikor apám leszerel, folytatja a munkáját az OTI-
ban. Ekkor házasodnak össze. De a háború utána-
nyúl. Egy hónap sem telik el, mikor újra behívják,
és kiviszik a frontra. De akkor már Magyarország
határán folynak a harcok.
*
Kecskemétet ki kell üríteni. Az Árvaház dolgozói és
növendékei az intézmény balatonlellei nyaralója

9
felé veszik az irányt, abban a reményben, hogy ott
majd átvészelhetik a háborút. Út közben tanúi
lesznek a székesfehérvári vasútállomás ellen
végrehajtott nagy légitámadásnak. Igen. Anyám
hallja a robbanásokat, látja a füstölgő épületeket.
Ő látja, de én is megérzem.
*
Apám az alakulatánál beszerző tiszt, viszonylag
könnyen jár-kel, hogy megvásárolja a nekik járó
ellátmányt. Egy ilyen alkalommal Balatonlellére is
elvetődik, és meglátogatja anyámat. Valami miatt
kiveszi a revolverét a tokból, de a búcsúzkodás
sietségében elfelejti visszatenni. Nála van a pisz-
tolytáska, de a fegyver anyámnál marad. Szegény
asszony! Nem tud jobbat kitalálni, mint hogy a
pisztolyt belenyomja egy tál frissen sütött piskó-
tába, és az egészet feladja postán, a fronttal együtt
mozgó tábori postafiók címére. És izgulhat, hogy a
címzett megkapja-e.
*
Többet nem tudnak találkozni. Addigra már a
Balaton is a front része. A tó fölött szovjet repülő-
gépek köröznek, és mindenre lőnek, ami mozog.
*
Ezalatt én az anyám hasában tovább növekedem.
Mire megszületek, az apám már nem él. Lendva-
jakabfa mellett, egy kis erdőben két magyar és két
szovjet felderítő vív tűzharcot, és a lövöldözésben
egy-egy fő elesik. A magyarok közül az apám az az
egy fő. Én három hét múlva születek meg. Szörnyű
elgondolni, hogy a szüleim házassága kilenc
hónapig sem tartott. És hogy már az anyaméhben
túléltem apámat.
*

10
Ez az epizód sokszor eszembe jut. Apám ekkor állt
a legközelebb ahhoz, hogy kiugorjon a háborúból. A
megadásnak legfeljebb a másik felderítő a tanúja,
és mindketten megadhatták volna magukat a
szovjeteknek. De nem tették meg.
*
Évtizedekkel később anyámnak sikerül hazahozat-
nia apám maradványait Kecskemétre. A református
temetőben temeti el, ahol a család korábban el-
hunyt tagjai is nyugszanak. Gyakran kimegyek a
sírhoz, és megpróbálok beszélgetni az apámmal. De
ahogy múlnak az évek, egyre inkább a fiamnak,
újabban pedig már az unokámnak érzem. Én
tovább öregszem, de ő már mindig huszonhét éves
marad.
*
Én tulajdonképpen egy grófi kastélyban születtem.
Anyámat a vajúdás már a hazaúton éri. A Kecske-
métre vissza igyekvő árvaházi társaság Tab község-
ben száll meg, egy rozzant falusi házban. Orvosi
segítség csak egy hat kilométerre fekvő kastélyban
van, amelyet eredetileg a Zichy család birtokolt, de
most szükségkórházat rendeztek be benne. Anyá-
mat szekérre rakják, és úgy viszik át a kastélyba.
Ott hoz a világra engem. De a szülés után rögtön
begennyesedik a melle, szoptatni nem is tud.
Visszavisznek bennünket a tabi házba, a fekhelyem
egy fonott kosár. Egy kis kamrában kapunk külön-
szobát, anya és gyermeke.
Teával és pótkávéval itatnak. Aztán anyámat
megszánja két munkatársnője, kimennek a falu
szélére egy csöbörrel. Találnak egy legelésző tehe-
net, és megfejik. Anyám állítólag ezután egy ideig
úgy becéz, hogy „bocikám”.
*

11
Előreugrom. A kilencvenes évek közepén autót
bérelek, hogy elvigyem anyámat abba a Zichy-kas-
télyba, ahol megszült engem. Hosszas keresés után
találunk rá a helyre. Nos, nem maradt meg belőle
más, csak egy gyönyörű kovácsoltvas-kapu. Ahol
régebben maga a kastély állt, ott most egy egyeme-
letes felvonulási épület szerénykedik. A táblán a
felirat: „Somogy megyei elmebetegek szociális
otthona”. Arra gondolok, milyen jól festene ott egy
másik felirat: „Itt született és halt meg Mándy
Gábor”. Nem is lehetetlen. Csak ehhez előbb abba
a megyébe kellene költöznöm. Hogy ott fejeződjek
be, ahol elkezdődtem.
*
Sokáig úgy tudtam, hogy 1945. április 27-ikén
születtem, ez van beírva a személyi irataimba is. De
kiderült, hogy ez az adat téves. A jegyző, nyilván
tévedésből, nem a tényleges, hanem az aznapi
dátumot írta be a születési anyakönyvbe. Ez csak
mostanában válik világossá a számomra, amikor a
kezembe akad anyám egyik levele, amelyben azt
írta, hogy „ma is ugyanolyan felhős csütörtök
délután van, mint amikor április 26-án a világra
hoztalak”. Nosza kerítek egy öröknaptárat, és abból
megállapítom, hogy 1945. április 26-ika valóban
csütörtöki napra esett. De úgy döntök, meghagyom
a hivatalos dátumot. Miért öregítsem magam, akár
egy nappal is?
*
A születésem után pár nappal az árvaházi munka-
társnők egy cigány asszonnyal jósoltatnak. Ő azt
mondja anyámnak: „ez a gyerek vagy nagy ember
lesz, vagy megsemmisül”. Most aztán lehet izgulni,
hogy a kettős jóslatnak melyik fele valósul meg.
Látva, hogy a nagy emberré válásom egyre késik,

12
szegény anyám mind jobban kezd félni a megsem-
misülésemtől. És ez nem is annyira lehetetlen az
ötvenes, hatvanas években. Folyton vannak velem
kisebb-nagyobb zűrök, nem tudom tartani a
számat, sokszor be kell avatkoznia a védelmemben.
És amikor, már felnőttként, Amerikába utazom,
még mindig azzal enged el az útra, hogy „aztán
nehogy valamit mondjál!”
Anyám fél, és engem is félt, de a rám leselkedő
katasztrófából egyelőre semmi sem materializá-
lódik.
*
Kisbabaként határozottan helyes és szép vagyok.
Mindenesetre sokkal szebb, mint a háborús sebek-
kel teli világ. Aztán persze megcsúnyulok. Az ezred-
fordulótól kezdve borotválkozás közben gyakran az
édesanyám vonásait vélem felfedezni az arcomon,
újabban pedig már a nagymama néz vissza rám a
tükörből.
*
Amikor Kecskemétre érünk, a város még néptelen,
alig nyitott ki néhány üzlet, nincs élelem, legfeljebb
azt lehet beosztani, ami őszről megmaradt és a
szovjet katonák is meghagytak. Nem csoda, hogy
amint megpróbálok felállni, rögtön kiderül, hogy O-
lábam van. Angolkór. De szerencsére a háború
után Amerikából érkező segélyből tudnak Ovomal-
tint szerezni, és az rendbe hoz.
*
A nagymama házában lakunk. Addigra a nagypapa
már meghalt, de az általa építtetett ház szilárdan
áll. Én abban a házban vagyok kisgyerek, jól
agyamba vésődtek a falai, a padlása, a padlás-
feljáróhoz támasztott létra és a gombos tetejű kő-
oszlopokhoz rögzített robusztus fakapu. A padlás

13
tele rejtelmes tárgyakkal, használt ruhákkal, hatal-
mas faládákkal. Mintha máris készen állnának egy
újabb menekülésre.
*
A házunk falusi jellegű, nincs vécé, csak egy
reterát, az udvar végében, ahol folyton a csúszó-
mászó bogarak és egyéb férgek ijesztgetnek. Mivel
még kicsi vagyok, attól is félek, hogy egyszer csak
beleesem.
*
Az udvaron csirkék kapirgálnak, kisgyerekként a
pulykatömésben is részt kell vennem, aminek nagy
ellenérzésekkel teszek eleget. A nagymama mind-
untalan rám szól: „Nem jól csinálod!” De mi lenne,
ha belém is így erőltetnék az ételt? Nekem se túl
nagy az étvágyam.
*
Egyik-másik esztendőben még disznó is van az
ólban, amit egy böllér segítségével levágatnak és
feldolgoznak. Hajnalban összegyűlnek a segítők,
mindenkinek dolga van. Nekem ez felkavaró él-
mény, a böllérrel szemben a disznó pártján állok.
De segítenem kell, és akár akarom, akár nem,
tanúja vagyok az egész procedúrának, a hajnali
felkeléstől és pálinkaivástól, a megriadt sertés visí-
tásától a belek kitisztításáig és megtöltéséig, a vér
kisütéséig.
*
A sarokban lakik a nagypapa nőtestvére, akit
Nénjének becézünk. Őt mindig csak a saját szobá-
jában láttam, sosem jött át hozzánk. Lehet, hogy
szégyellte, hogy még mindig pártában van? Vagy
hogy ő csak egy megtűrt rokon?
*

14
Az ő lakrésze mellett van még egy kútgádor is, de
oda szigorúan tilos bemennem, mert ott évtizedek-
kel azelőtt, iskolásként, titkos kémiai kísérletei
közben majdnem felrobbant a nagybácsim.
*
A kútgádorban víz is van, de ihatatlan. Ivóvízért az
utca végére, a nyomós kúthoz kell menni, egy kan-
nával. Igen. És mekkora megtiszteltetés, amikor ezt
a feladatot rám bízzák! Az pedig még nagyobb
kitüntetés, amikor már a két utcával arrébb lévő
kerekes artézi kutat is használhatom, amelyikből
tisztább víz jön. Ehhez persze az kell, hogy bízza-
nak bennem. Hogy két útkereszteződésen is át
tudok menni anélkül, hogy elütne egy autó. (Igaz,
akkoriban Kecskemét utcáin még több a lovas-
kocsi, mint az autó, de hát azoktól is félni lehet.)
*
Az egyik legelső felidézhető élményem az, hogy
édesanyámhoz be-bejárok az Árvaházban lévő iro-
dájába. Közel van, mindössze egy háromszáz méte-
res úton kell végigmenni (ma az akkori árvaház
névadójára emlékezve Faragó Béla fasornak hív-
ják). Akkor még az egész épület az árvaházhoz
tartozik, és az északi szárny a lányoké. Azok a nagy
lányok felvisznek a hálótermükbe. Én csak ülök a
padlón, és a lányok fölém magasodva beszélnek
hozzám, a combjukon túl alig látom őket, és ollóval
felvágott kekszdarabokkal etetnek. (Anyám szerint
ez nem történhetett meg, ő soha nem vitt be a nagy
lányok közé. De hát mit tudhatott a szegény
asszony az én titkos életemről?)
*
Anyám az Árvaház dolgozójaként az akkori
igazgatót, Mares Gézát kérte fel keresztapámnak.
Géza bácsi nem rossz ember, de a háború előtt a

15
magasabb körökkel tartott kapcsolatot, a felesége
Faragó Béla lánya, és nekem nem nagyon szimpati-
kus. Anyám mesélte, hogy amikor az anyós is
bejött az irodába, a női dolgozóktól elvárta, hogy
pukedlizzenek neki. Mikor megszűnik az Árvaház,
ők is kiköltöznek, és a fasorban, egy villában
laknak. Nem uraskodnak: a villa hátsó részében ól
is van, disznóval.
*
Biztosan nagyon bájos kisgyerek lehetek, hiszen a
fényképek között van néhány, ami arról tanúsko-
dik, hogy kedveltek. Az egyik fotón kikukucskálok
az árvaház hatalmas ajtaján, alig érem fel a
kilincset. Egy másikon egy autóból nézek ki (az az
autó talán egy minisztériumi látogatóé lehet). Egy
harmadikon a lovaskocsi bakján ülök, a gyeplőt
fogva. Mindezek a kedvességek valószínűleg nem is
nekem szólnak, hanem a sokak által tisztelt édes-
anyámnak. Az ő kisfiát is miatta kedvelik.
*
A lovak egy időben annyira érdekelnek, hogy a
nagymama házának udvarán állítólag csak állva
vagyok hajlandó pisilni. (Jó, ezt ugorjuk át!)
*
Hát, vannak élményeim. Kétéves koromban az
Árvaház loboncos kutyája, a Zsandár, a fenekembe
harap, amikor megsimogattam és utána hátat
fordítottam neki. Futok be anyukám irodájába,
beszélni is alig tudok még, és selypítve közlöm vele,
hogy „meghajapott a Zsandáj”. (Ez az epizód
hosszú időre óvatossá tesz a kutyákkal szemben.)
*
Aztán a körúti utcagyerekekkel indiánosat ját-
szunk, és egy magunk készítette nyílvessző a
homlokomba fúródik. Csurog róla a vér. Nagyon

16
megijedek. Rohanok be az Árvaházba, hogy anyám
segíthessen. Bizony, bizony. Ha akkor az a nyíl-
vessző néhány centivel alacsonyabban talál el,
akkor most félszemű vagyok, és ez az egész későbbi
életemre, boldogulásomra kihat.
*
Aztán jönnek a szocialista építés évei. Mi, a kör-
nyékbeli gyerekek is részt veszünk benne. Például
vasutasat játszunk a fasor közepén. A háborúban
egy légiakna eltörölt egy egész házsort, annak a
helyén tiszti lakásokat akarnak építeni. Mi este,
amikor a munkások már hazamentek, az átmeneti-
leg kiépített vágányon beülünk a csillékbe, és
toljuk egymást. Szerencsére őr nincs, aki meg-
büntethetne.
*
Aztán az ötvenes évek elején megszüntetik a
pedagógus árvaházat, és szakérettségis kollégiumot
rendeznek be a helyén. (Ennek célja az új, munkás
és paraszt értelmiség kinevelése.) Anyám marad az
irodában, ő pótolhatatlannak bizonyul. Most élel-
mezésvezető, és emlékszem, ahogy elmeséli, hogy
mennyire lázadoznak a falusi kollégisták, amikor
nem a megszokott, húsos ételeik szerepelnek az
étrendjükben.
*
A sportpályán van minden: 200 méteres salakos
futókör, magasugró gödör, kispályás, homokos
focipálya. Van gerelyhajító verseny, és a következő
háborúra való felkészülés jegyében kézigránátot
dobálunk, meg füstfüggönyön rohanunk át. (Ez volt
az MHK, a Munkára, Harca Kész mozgalom fény-
kora.)
*

17
Anyának sikerül elérnie, hogy kapjon egy
egyszobás szolgálati lakást az U alakú épület
északi részében (ahol korábban a lányok termei
voltak). Én is vele költözhetek. A nagymamával
naponta tartom a kapcsolatot. Bár nekünk csak
két főre lehet előfizetni a központi konyhán, a két
adag egyharmadát ebéd után mindig elviszem neki
egy ételhordóban. Anyám a lelkemre köti, hogy
erről senkinek se szóljak, mert ez nem teljesen
szabályos. Hát, egészen mostanáig tartottam a
számat.
*
Az épület egyik beszögelésében, egy pici udvarban,
közvetlenül az ablakunk előtt áll egy fa, a
szemközti falon pedig egész éjszaka ég a lámpa. Az
ablakunkon egy fehér színű, rugós roló van. Néha
éjszakánként rászáll egy madár annak a fának az
ágára, tollászkodik és csivitel, én pedig bámulom a
rolóra vetülő árnyékát. Nagyon tetszik nekem ez az
árnyék, ez a madár. Olyan az egész, mint egy mese-
film, amit kifejezetten nekem készítettek. Műsor
egy magányos gyerek számára, akinek az anyukája
késő éjszakáig az irodában dolgozik.
*
Bizony, gyakran vagyok egyedül. És ez néha
félelmetes is tud lenni. Amikor egy másik szobát
utalnak ki a számunkra (az északi épületszárny
közepén, az összekötő folyosó közelében), egy ün-
nepségre azért nem mehetek el, mert éppen
lázasan fekszem az ágyamban. Anya akkor is
dolgozik. És rémülten látom, ahogy az ajtókilincs
lassan lenyomódik. Nem jön be senki, mert
anyámnak volt annyi esze, hogy rám zárja az ajtót,
nem bízva abban, hogy nyugton tudok maradni.
Vajon ki az, aki megpróbált bejönni?

18
 *
Anyám szerint sokat rosszalkodom. (Na persze, a
felnőttek gyakran így értelmezik a világ felfedezé-
sére irányuló unortodox kísérleteket.) Már akkor is,
amikor a nagymamánál lakunk, Anya karácsony
előtt egy dobozban gyűjti a jó tetteimet szimbolizáló
fehér, valamint a rosszaságaim miatt kiosztott
fekete lapocskákat, hogy megállapítható legyen,
megérdemlem-e az ajándékokat. Szerencsére a
fehér papírszeletekből mindig egy picivel több van.
*
Ami a rosszalkodásomat illeti, később is vannak
velem bajok. Egyszer valamivel megsértettem az
ugyanabban az irodában dolgozó Zoltán bácsit.
Anyám nem maga büntet meg, hanem őt hatal-
mazza fel rá, hogy szerezzen elégtételt a sérelemért.
Zoltán bácsi odahív, rá kell hajolnom az asztalra,
aztán néhány közepes erősségű ütést mér a
nadrágomra, és ezzel a lovagias ügy el van intézve.
Nem fáj különösebben, de nem is az ütésnek kell
fájnia, hanem a szégyennek, a megaláztatásnak.
Én azonban nem sokáig búslakodom, már akkor
sem voltam az a búslakodós fajta. Ha így történt,
biztosan megérdemeltem. De a jövőben jobban kell
vigyáznom. Anyától nem várhatom el, hogy
mindenkitől megvédjen.
*
Zoltán bácsiról különben jó emlékeim is vannak.
Egyszer készített rólam egy fotósorozatot, amit
karácsonyra egy albumban az édesanyámnak aján-
dékozhattam. Máskor pedig egy dianézőből és egy
konzervdobozból összeeszkábált egy diavetítőt,
hogy a mesefilmeket nagyban is láthassam.
*

19
Az épületkomplexum alaprajza U alakú. De talán
W-nek is nevezhetném, hiszen a közepén van egy
kinyúló rész is, ami sok kalandot kínál egy kisfiú-
nak. Ott van a konyha, több helyiséggel, és ott van
az étellift, amely az emeleti ebédlőbe juttatja fel az
ennivalót. A legnagyobb élményem azonban a gőz-
mosoda. Óriási terem, az egyes fiókok ember
nagyságúak, ki-be lehet szaladgálni. A kimosott
ruhák illata is örök időre benne marad az ember
orrában. De ugyanitt található a kamra (a lisztes
zsákok között szúrós egérszag) és a személyzeti
fürdő is.
*
Igen. Életemben ott látok először fürdőkádat. Nagy
élmény. Ha jól emlékszem, két vagy három fülke is
volt, mindegyikben kád. Nekünk még nincs fürdő-
szobánk, lavórban mosakszunk, mint a
nagymamánál.
*
Az épület olyan, mint egy vár, tele rejtélyekkel. A
többi alkalmazotti gyerekkel sokat szaladgálok a
föld alatti labirintusban, a pincerendszerben. Több
tucat kamra van ott, bennük krumpli, fa, szén,
építőanyag.
Ja, és a kazánház. Az a pince leglátványosabb
része. Több kamrából áll, és a fűtő bácsi megen-
gedi, hogy figyeljem, ahogy dolgozik. Csúszkálgatok
a szénhegyeken, nézem és hallgatom, ahogy a ka-
zánban izzik és duruzsol a szén. Kormos Kisbence
leszek estére. Anyám alaposan leszid. Persze nem
értem aggódik, hanem a ruháért. Szegények
vagyunk.

20
ÖTVENES ÉVEK, amikor hősünket
nevelni kezdik, ő pedig egyre idegesebb
lesz

Iskola előtt anyám még egy közeli magánóvodába is

beírat. Talán így akarja elérni, hogy ne lógjak ki
annyira a nálam normálisabb gyerekek közül?
Vagy ezzel akarja ellensúlyozni a magányosságo-
mat? De hát nem vagyok magányos, az alkalmazot-
tak gyerekei között én vagyok a bandavezér. (Na
nem az erőm, hanem a burjánzó ötleteim miatt.)
*
Az óvodai kaland nem tart sokáig. Talán túl sokba
kerül, talán én nem vagyok egy igazi óvodai alany.
Ebből az időből egyetlen emlékem maradt meg. A
gyermekfogászaton hősiesen viselkedtem, és juta-
lomként kapok egy mesekönyvet. Másnap nagy bol-
dogan viszem az óvodába, de az óvó néni lehűti a
lelkesedésemet: nem mesekönyv ez, hanem fogá-
szati szakkönyv. Ez az első komoly csalódásom a
felnőttekben. És arra ösztönöz, hogy mielőbb meg-
tanuljak olvasni, mert akkor így majd nem verhet-
nek át.
*
Még a hősiességemről annyit, hogy gyakran vagyok
beteg, tüdőgyulladást is ötször vagy hatszor kapok
(ezek nyomait még mindig kimutatja a röntgen), és
Anya ilyenkor priznicet tesz fel, hogy az levigye a
lázat. Zokszó nélkül elviselem a hideg borogatást,
mire ő is hősnek nevez. Ez még ma is eszembe jut.
Ha valami nagy megpróbáltatást kell túlélnem, arra
gondolok, hogy mi az nekem. Én egy hős vagyok!
*

21
Gyerekkorom legemlékezetesebb élményeit a Luca
néni fonyódi nyaralójában töltött hetek jelentik.
Luca néni édesanyám munkatársa, úgyszólván
barátnője, és többször is elvállalja a nyaraltatáso-
mat. Ezekben az években vésődik az emlékeze-
tembe a Balaton-parti nyárfák és jegenyék susogó
hangja, és a part menti nád félelmetes imbolygása.
Az egyik évben a nádi farkasról olvasok egy rémes
történetet, és attól félek, hogy abban a nádasban is
rejtőzhetnek farkasok. Ki-kinézek az ablakon, de
farkasnak semmi nyoma. Egyelőre.
*
Bizony, a bátorság nem jellemző rám, abban az
időben különösen nem. Amikor Fonyódról Bada-
csonyba megy a hajó, azzal csalnak fel rá, hogy
csak körülnézünk, aztán ki is szállunk. (Közben
megszámolom a mentőcsónakokat, és nem találom
elegendőnek a számukat.) Már kiszállnék, de –
minő véletlen – már eloldották a köteleket. Hogy
egy gyanútlan, a felnőttekben megbízó gyereket
hogy be lehet csapni!
*
Sok más gyerekhez hasonlóan egyszer én is úgy
érzem, hogy nem bírom tovább. Világgá megyek.
Fogom édesanyám Puch márkájú női biciklijét,
felpakolok rá néhány fontos dolgot, és elindulok.
De menet közben megállok a nagymamánál is, ő az
első állomás. Kikérdez, jóllakat, elbeszélget velem.
Addig húzza az időt, amíg az édesanyám utánam
nem jön. Eddig tart a világgá menés. A szándék
megvan, de a feltételek még hiányoznak.
*
És eljön az iskola ideje. Be kell iratkozni. Édes-
anyám úgy dönt, hogy a helyett az iskola helyett,
amelyiknek a körzetébe tartozunk, de az egy forgal-

22
mas csomópont mögött van, inkább a városköz-
pontban lévő Jókai Mór Általános Iskolába írat be.
Az messzebb van, de jó hírű, és sokkal bizton-
ságosabban lehet megközelíteni.
*
Az iskola eredetileg a piarista gimnázium egyik
szárnya volt, de elvették a déli felét. A piarista
növendékek tovább is használhatják az északi
részét, és reggelente látjuk, ahogy a közeli kápol-
nából az istentisztelet végeztével szép sorban át-
vonulnak a gimnáziumba.
*
Az első élményem kiábrándító. Állunk az évnyitón,
kis elsősök, unatkozunk és fáradunk. Mindenféle
hülye verset mondanak és dalokat énekelnek,
bennünket, kicsiket nem hagynak leülni, miközben
a nagy felnőttek ülnek, és ránk nézve még
mosolyognak is. Micsoda hülyeség!
*
Aztán elkezdődik a tanítás. De mi az, hogy tanítás?
Mi az, hogy fegyelem? Ezt az első órán még nem
veszem komolyan, nagyon kilógok a sorból. Míg a
többi gyerek fegyelmezetten ül a padban, hátra tett
kézzel, addig én csúszok-mászok a padlón a lábaik
között, és nem értem, hogy ők miért nem csatla-
koznak hozzám. De nem tart sokáig a szabad-
ságnak ez az eufóriája. A tanító néni bölcs, és
ahelyett, hogy megfegyelmezne vagy rám kiabálna,
nyugodtan kivárja, míg a kíváncsiság legyőzi
bennem a rendetlenkedő hajlamot, és felülök a
székemre, hogy én is hallhassam az ő érdekes
történeteit.
*
Abban az időben még külön vannak a fiú- és a
lányiskolák. A mi iskolánkba csak fiúk járnak. És a

23
felsőbb osztályos fiúk megrémisztenek, ahogy ro-
hangálnak a folyosón, mindenkit legázolva, aki
csak az útjukba kerül. Mennyire irtózom a rövid
nadrágjukból kilógó szőrös lábuktól, combjaiktól!
*
Egyszer az iskolából hazamenet egy nagyobb fiú
megkerget. Egészen az árvaházig menekülök, ő
pedig, mivel nem tud utolérni, bosszúsan utánam
vágja az iskolatáskáját. Elbukom benne, de felpat-
tanok, és berohanok az épületbe. Később nagyon
sajnálom, hogy nem volt annyi eszem, hogy lehajol-
jak, felkapjam a táskáját, és azt is bevigyem. Akkor
megtudtuk volna, ki a támadó. Majd legközelebb,
biztatom magamat. De azzal a fiúval soha többé
nem találkozom, és fogalmam sincs, hogy miért
akart megverni.
Később is gyakran előfordul, hogy nem akkor
jut eszembe a megfelelő megoldás, amikor még
számítana. Valahogy lassan forognak a kerekek az
agyamban.
*
Nagyon kíváncsi gyerek vagyok. Bejárásom van a
szakérettségis kollégium tanári szobájába, és
amikor kitör a koreai háború, a világvevő rádiót
Phenjanra hangolom be. (Hogy miért azt kerestem,
nem emlékszem. Talán újságban láttam az észak-
koreai főváros nevét.) Persze semmi mást nem
hallani, csak a statikus zörejt. Meg vagyok
győződve róla, hogy ez a háború hangja.
*
Az iskolában is éberen figyelem, nem történik-e
valami szokatlan, vészhelyzetre utaló esemény. És
történik! Egyszer észreveszem, hogy tűzoltók men-
nek fel a padlásra. Ahol tűzoltó van, ott tűznek is
kell lennie, gondolom. Fogom a táskámat, és biz-

24
tos, ami biztos, hazasietek. Szegény anyám épp egy
ideológiai szemináriumon ül. Benézek, és kihívom.
Elújságolom neki, hogy kigyulladt az iskola. Nem
hiszi el. Besiet az irodába, és telefonál. Megnyug-
tatják, hogy nincs semmi baj, a tűzoltók csak a
szokásos tűzvédelmi felülvizsgálat miatt tartóz-
kodnak az épületben, a gyerek nyugodtan jöjjön
vissza tanulni. Anya szomorúan rám néz, de nem
szid meg. Lehet, hogy éppen az a félelmetes jóslat
jut eszébe, hogy vagy nagy ember leszek, vagy
megsemmisülök. Ez a kérdés még nem dőlt el.
*
És nemcsak fura gyerek vagyok, de nagyon
feledékeny is. Délután gyakran vissza kell mennem
az iskolába, mert ott felejtettem valamit, ami kell a
leckeíráshoz. A pedellus az épület oldalában lakik,
az udvari bejárat mellett, ahonnan közvetlenül fel
lehet szaladni az osztálytermünkbe. Rendszerint
meghökkenve mondja, a nagy kulcsot lóbálva: „Na,
máma mit hagytál itt?” (Erre a feledékenységre
most is sokat gondolok. Mikor majd igazán demens
leszek, talán fel sem fog tűnni.)
*
A magolás már az általános iskolában sem a
kedvencem. Ezért általában a jó és a jeles között
van a bizonyítványom. De egyszer kitűnő is leszek:
második osztályban. Jutalomkönyvet is kapok, az a
címe, hogy „Szovjet népmesék Leninről és Sztálin-
ról”. Pompás kordokumentum ez, sok embernek
megmutatom. Sajnos a számtalan költözködésben
(és kölcsön adásban) valahogy elkallódik. Pedig
érdekes példája annak, hogy a kommunista kor-
szakban még a meséket is mennyire befolyásolja az
állami elvárás.
*

25
Az általános iskolában már mozgalmi életet is
élünk. A kisdobosságra nem emlékszem, de aztán
úttörővé nyilvánítanak bennünket. Az osztályban
egy őrs alakul, és én leszek a nótafa, azaz a kultúr-
felelős. Ebből a korszakból egy gonosz ötletre em-
lékszem. Az egyik osztálytársunk, Szabó Csaba, aki
később közeli barátom lesz, imádja a kovbojregé-
nyeket. Ezt mi elítéljük, és meg akarjuk büntetni
miatta. Nekem az az ötletem támad, hogy vegyük el
a könyvét, és vágjuk ketté, aztán külön a felső és
külön az alsó részét adjuk neki vissza. (Lám, mi
történik, amikor olyan ember kezébe kerül hata-
lom, aki nem tudja felmérni a következményeket!)
*
A maga módján Csaba is különleges egyéniség.
Egyszer épp egy könyvet olvas, az osztályban nagy
zaj van, és valaki papírgalacsinokkal dobálja meg.
Akkor Csaba felnyúl a levegőbe, az egyiket elkapja,
bekapja, lenyeli, és kijelenti: „Így jár minden papír-
galacsin!” Ez annyira váratlan és annyira abszurd,
hogy az osztálytársak csak néznek. Erre nem
voltak felkészülve.
*
Az általános iskolában meghirdetnek egy irodalmi
pályázatot (névadónk, Jókai Mór munkásságával
kapcsolatban), amit én nyerek meg. Akkor Csaba
megkér, hogy írjak neki egy regényt. Meg is írom,
de nem neki. Az a címe, hogy „Isaszegi csata”, és
nem a szabadságharcról szól, hanem egy szám-
háborúról, amit az úttörőcsapatok vívnak, történe-
tesen Isaszeg mellett. Van egy nyomdász ismerő-
sünk, aki megígéri, hogy segít megjelentetni. De ez
elmaradt, és a gépirat is elveszett. Azt hiszem, ez
volt a probléma ideális megoldása. Nem vagyok
még íróilag felkészülve a publikálásra.

26
 *
Az úttörők számára nyomtatott Pajtás című lapban
egyszer megjelenik egy pályázat: olyan öntözőbe-
rendezést kell tervezni, amelyik a kiömlő víz erejé-
től hajtva körbe forog. Kigondolom, megtervezem,
megrajzolom, és beküldöm. Választ nem kapok, de
ma is büszkeséggel tölt el az a tudat, hogy ha még
nem létezett volna, én újra feltalálom a Segner-
kereket.
*
Már gyerekkoromban sok olyan dolgot kitalálok,
amire mások nem gondolnak. Ilyen az a kétféle
titkosírás, amelyet a naplóm írásához fejlesztek ki.
Az egyiknek a mintája az arab írás. A betűk úgy
kapcsolódnak egymáshoz, hogy a gyanútlan szem
azt sem tudja, hol végződik az egyik, és hol kezdő-
dik a másik. Minden magyar betűnek megfelel 3-4
grafikai elem, és ezek összekötését nehéz észre-
venni. (Sajnos ennek rendszerét már nem tudom
visszaidézni, és azt a néhány feljegyzést sem tudom
elolvasni, amit megtaláltam. Ilyen az abszolút
titkosírás. Az sem tudja dekódolni, aki írta.)
A másik titkosírás jóval egyszerűbb. Ez a
magas-mély, illetve a zöngés-zöngétlen hangok
ellentétére épül. (Lám, volt értelme nyelvtant tanul-
ni.) Mindennek megvan a maga párja. Nümtimmig
nikfom o noko bólho. Vagy másképp tagolva:
Nümtim mignik fomo nokoból-ho. Senki sem gon-
dolná, hogy ez ugyanaz, csak átírva. Nagy előnye,
hogy viszonylag könnyen kiejthető, és elsőre vala-
milyen egzotikus nyelvre gondolhat a gyanútlan
olvasó, így meg sem próbálja kisilabizálni.
*
Az általános iskolai tornatanárunk maximalista.
Valóságos cirkuszi gyakorlatokat végeztet velünk.

27
Svédszekrény, tigrisugrás. Meglehetősen veszélyes
gyakorlatok ezek, csoda, hogy egyikünknek sem
törik ki a nyaka. Igaz, Adamik tanár úr ott áll a
svédszekrény másik oldalán, és ha szükség van rá,
a nyakunk alá nyúl. De azért halálmegvető bátor-
ság kell hozzá, hogy végigcsináljuk.
*
Akkoriban a sport nagyon érdekel. Egy saját kis
sportegyesületet is létrehozok, ABC Sportkör
néven. Az ABC arra utal, hogy mindössze hárman
vagyunk a tagjai, rajtam kívül két alkalmazotti
gyerek, Szabó Attila és Olasz Misi. Versenyeket,
bajnokságokat rendezünk, számon tartjuk az
eredményeket, a rekordokat. Van egy összetett
versenyszám is: futás, távolugrás, magasugrás és
pingpong. Az édesanyám irodájában, az ő írógépén
még szabályos bulletint is készítek, részletes
programmal és eredménylistával.
*
Az iskolában kulturális vetélkedőt is rendeznek. A
mi osztályunk számára én írok egy iskolai tárgyú
kabaréjelenetet. Mivel erősen dadogok, személye-
sen nem merek szerepelni, de én vagyok a rendező.
És a függönyt is én kezelem. Felhúzom a függönyt,
lemegy a jelenet, a nézőtérről nevetés hallatszik,
minden rendben. Csak utána derül ki, hogy nem
egy függöny van, hanem kettő, és én csak az
egyiket húztam fel, a jelenet pedig a másik mögött
játszódott. Ezt persze a szereplők sem vették észre,
hiszen a szövegükkel voltak elfoglalva. Hát igen. A
színművészet is egy szakma, és nem lehet elvárni,
hogy minden elsőre klappoljon.
*
Rajzóránk lenne, de a tanár egyre késik. A fiúk
rendetlenkednek, kiabálnak, dobálják egymást. Ezt

28
már nem tudom elviselni, úgy érzem, hogy csele-
kednem kell. Kinézek a folyosóra, és látom, hogy a
rajztanárunk ott cseveg egy csinos kolléganőjével.
Megkérdezem tőle, hogy ugye most nekünk rajz-
óránk lesz. A szemembe néz, elbúcsúzik a kollé-
ganőjétől. És az év végén négyest kapok rajzból.
*
Ez a tanár nem szereti a szabadkézi rajzaimat, a
gúlákat és kockákat erőlteti. De rajzolni nagyon
szeretek. Akkor már a faliújságra is teszek fel
rajzokat, karikatúrákat. Még némely tanáromról is
készítek portrékat. Persze titokban.
*
Szeretem a történelmet is, de a sok névvel és
évszámmal nem boldogulok. Az egyik évben azzal a
feltétellel kapok ötöst, hogy a nyári vakáció végére
megtanulom a magyar királyok uralkodási évszá-
mait. Egész nyáron ezt magolom, teljesen elrontja a
nyaramat, de szeptemberre sikerül. Viszont miután
kikérdeztek, az évszámokat nyomban el is felejtem.
Érdekel a világtörténelem, az európai háborúk,
Amerika felfedezése, Egyiptom, Kína meg minden,
de miért érdekeljen egy kicsi ország kicsi történel-
me, a szánalomra méltó uralkodói és azok intrikái?
*
Az ötvenes évek elején, amikor a béketábor (így
becézték az akkori szocialista országokat) éppen
háborúra készül, tanúja vagyok, ahogy a pincében
atombiztos óvóhelyet építenek, vastag betonfalak-
kal és acél ablakkal. Még nem értem, miért kell ez,
de megjegyzem, hol van, hogy ha szükség lesz rá,
gyorsan oda találjak.
*
A Varsói Szerződés keretében Magyarországon állo-
másozó szovjet katonai egységeket lassan megszok-

29
juk. Az árvaház épületének északi szárnyát a
szovjet katonai családok iskolás gyerekei kapják
meg.
*
A szovjet iskola beszállásolása miatt nekünk
megint költöznünk kell, ezúttal a déli szárnyon
kapunk egy nagyon keskeny szobát. Az a szoba az
Irinyi utcai oldalon van, a magasföldszinten.
*
Igen. És anyám egyszer valamilyen vétkem miatt
rám zárja az ajtót. Ezt nem hagyom annyiban. Az
ablakot vasrács takarja. Kinyitom a széles ablak-
táblát, és arra kérem a járókelőket, hogy szóljanak
a rendőröknek, mert itt egy kisfiú be van zárva.
Odanéznek, de mennek tovább. Ennyit a felnőttek
segítőkészségéről.
*
Aztán megint költözünk, ezúttal az U alakú épület
dél-nyugati szárnyába, amelyiknek az ablakai köz-
vetlenül a sportpályára nyílnak. A szovjet tanulók
is ott tartják a tornaórát, és amikor éppen betegen
fekszem otthon, őket figyelem. A vezénylés szavai
még mindig itt csengenek a fülemben: „raz-dva,
raz-dva!”
*
Ez az a lakás, amelyikbe anyámnak sikerül egy
ülőfürdőkádat beszereltetni. Ugyanis a padlásfel-
járó alatti kiöblösödést is hozzáadatja a szoba-
konyhához. Amikor egyedül vagyok otthon (ez
rendkívül gyakran megtörténik), és lépteket hallok
a fürdőfülkénk felett, egy kicsit mindig félek. Vajon
ki járkálhat a padláson? És nem tud-e valahogy
bejutni a mi szobánkba?
*

30
A szovjet iskola az épület nyugati részének parkját
is megkapta. Egyrészt épült ott egy fából készült,
többtantermes barakk, másrészt egy tangazdaságot
is berendeztek, és különböző haszonnövényekkel
kísérleteztek. Ma is elszégyellem magam, amikor
eszembe jut, hogy egyszer letörtem ott egy
kukoricacsövet. Egy bunkó magyar a szovjet agrár-
kultúra ellen...
*
Sárika unokatestvérem férje, Iván földrajz szakos
tanár. Nagyon szeret kirándulni, és engem is elvisz
a túráira. Egyszer a Bakonyban egy hosszú
alagúton megyünk keresztül (nagyon kell figyelni,
hogy jön-e vonat, és ha jön, az alagútnak melyik
vége felé menekülhetünk.) Az alagút másik végénél
áll egy vasúti őrház, és egy német juhászkutya
egyre szűkebb köröket ír le körülöttünk. Meg-
állunk. A kezemben van egy hosszú bot. Iván azt
mondja, hogy dobjam el, hátha az idegesíti a
kutyát. Elejtem. És amint a bot földet ér, úgy meg-
ijed szegény kutya, hogy egyből beszalad az őrház
udvarába. Akkor rájövök, hogy a váratlan dolgok
hasznosak lehetnek, és ez azóta is a kutyákkal
szembeni fegyvertáram szerves része maradt.
Elvégre senki sem szereti a kiszámíthatatlanul
viselkedő embereket Csak arra kell vigyáznom,
hogy a szokatlan mozdulatok miatt nehogy kihívják
az elmeápolókat.
*
Ivánnal jócskán vannak élményeim. Éppen a Bör-
zsönyben kirándulunk, az egyik ösvényen fegyveres
katona állja el az utunkat. Légvédelmi lőgyakorlat,
turistáknak tilos a belépés. Én persze azonnal
visszafordulnék, de Iván nem nyugszik bele. Meg-

31
nézi a térképét, és rövidesen talál egy kerülő
ösvényt.
Egyszer csak megszólalnak a lövegek, és fütyül-
ni kezdenek a repeszek, mi pedig azonnal bevágjuk
magunkat a fák közé.
Igen. És egyszer csak nem ketten hasalunk ott,
hanem már hárman. Mellettünk ott lapul egy róka
is. (Nyilván nem veszett, ránk se néz, csak bele-
dugja az orrát a fűbe, és reszket. Nem tudhatja,
hogy rókára nem vadásznak légelhárító ágyúval.)
Aztán amikor erről a nem mindennapi kaland-
túráról visszaérkezünk Kecskemétre, a vasútállo-
más előtti téren csikorogva fékez egy autó, mire
gondolkodás nélkül hasra vágom magam. Ez már
benne van a véremben.
*
Akkor is Ivánnal kirándulok, amikor Fonyódon,
Luca néni nyaralójának a kertjében verjük fel a
sátrunkat, és a sűrű nádason keresztül megyünk
be a Balatonba, egy gumimatraccal. Iván ugyanis
elhatározta, hogy nem fizet a strandért, majd mi a
tó felől. És akkor beesik a vízbe a szemüvegem, és
nincs másik. Egy darabig nyúlkálok az iszapban,
megpróbálom megtalálni, de nem sikerül. Ezek
után Iván is lemond az ingyen strandolásról. Túl-
ságosan drága.
*
És következik 1956. Számomra ez nem a politikai
eseményekkel kezdődik. Annak az évnek a nyarán
az Alföldön reng a föld. Épp ott ácsorgok a szak-
érettségis kollégium konyhájában, és látom, ahogy
a nagy, 200-300 literes gyorsforraló üstök fedele
hirtelen fel-le kezd járni. Mindenki megdöbben. Ez
annyira elvonja a figyelmemet, hogy magát a föld-
rengést észre sem veszem. (Azokat a nagy, kukta-

32
fazékra emlékeztető amerikai üstöket még a peda-
gógus árvaház szerezte be, a háború előtt, és
nagyon komikus volt hallani, ahogy élelmezésveze-
tőként anyám a szakácsnőnek azt mondja a leves
megkóstolásakor: „Ez egy kicsit sótlan. Tegyünk
bele még két kiló sót.”)
*
Abban az évben rendezik meg a melbournei olim-
piát is. Én az atlétika lázában élek. Nagy idők azok!
A magyar középtávfutók, Iharos, Rózsavölgyi,
Tábori és Mikes, valamint a hosszútávfutó Kovács
„Bütyök” a hőseim. Világcsúcsokat futnak, és egy-
más rekordjait is megjavítják. Nagy izgalommal
várom, melyikük milyen távon fog győzni. (Iharos
Sándortól, aki 1500-tól tízezerig sok számban volt
már világcsúcstartó, mindenki aranyat vár.)
*
1956 októberének végén elkapom a skarlátot.
Kórházba visznek. A mentőautó száguld a Megyei
Kórházba, de közben kiderül, hogy már nincs hely
a fertőző osztályon, viszont a Honvédkórházban
van egy skarlátos fiú, melléje be tudnak tenni.
Megfordul az autó, és nemsokára megérkezünk
oda. A felszereltsége jobb is, mint a civil kórházé,
többek között minden ágy fejénél van egy vezetékes
rádió, fülhallgatóval. Így hát október 23-ikán is
izgatottan várom a Melbourneből érkező híreket. És
nem értem, miért olvassák be a rádióban, hogy
statáriumot hirdettek ki, és hogy délig mindenki
tegye le a fegyvert. Miféle statáriumot? És miféle
fegyvert?
*
Aztán kiderül, hogy nagy a baj. A fegyveres harc
gyorsan kiterjed az egész országra, és a Honvéd-
kórház is kap friss sebesülteket. A mellettem fekvő

33
kisfiút hazaviszik, egyedül maradok. A városból
hallatszik a szüntelen lövöldözés. Ráadásul a kór-
ház közelében van egy ávós laktanya, amit megro-
hamoznak. Fülsiketítő csatazaj, géppisztolyok kere-
pelnek, kézigránátok robbannak.
*
Egy katona jön be a szobámba, kinyitja az ablakot,
fegyvereseket keres a kórház mögötti kukoricás-
ban, és a géppisztolyával ki akar lőni. Akkor, 11
évesen, felvilágosítom, hogy a genfi konvenció
kifejezetten megtiltja a kórházak katonai célra való
felhasználását (Máig sem tudom, hogy hogy volt
bátorságom kioktatni azt a katonát.) Meglepve rám
néz, aztán bólint, és azt mondja, hogy „jó, akkor
nem lövök ki”, majd becsukja az ablakot. Egész
életemben ez volt az egyetlen pillanat, amikor
hatással lehettem a történelem alakulására.
*
Mivel nagyon félek, átraknak a felnőtt fertőző osz-
tályra, ahol aztán értesülök az ország helyzetéről.
De még nincs vége, mert a fegyveresek többször is
végigjárják a kórtermeket, hol bujkáló ávósokat,
hol meg ellenforradalmárokat keresve. Az egyiktől
megkérdezem, hogy mit tud az Árvaházról, nem
történt-e baja a nagy lövöldözésben. Azt feleli, hogy
néhány kirakatot betörtek, de alapjában véve
rendben van. De mire rájövök, hogy árvaház helyett
áruházat értett, addigra már eltűnt.
*
Aztán néhány nap múlva anyámnak sikerül el-
intéznie, hogy otthon ápoljon tovább. Feleleveníti a
háborús tapasztalatait, az ablakot mindig vastag
pokróccal fedi be, mielőtt lámpát gyújt, nehogy
valakinek kedve támadjon belőni rajta.
*

34
Lényegében fogalmam sincs, mi megy végbe az
országban. Faliújságfelelősként pár hete még a
november hetediki ünnepi számon törtem a fejem,
és meg is rajzoltam az illusztrációt: a Téli Palota
megrohamozása, négy vörös csillaggal a kép sar-
kaiban. De később, amikor megtudom, mi zajlott le
Budapesten, már egy falragaszon dolgozom, amin a
szovjet katonák klottgatyában fürdenek a buda-
pesti lakosok vérében. Ennyit arról, hogy mit értet-
tem meg a történtekből, és hogy mennyire a való-
ságtól függetlenül működött a fantáziám. Még jó,
hogy ezt a rajzot sehova sem raktam ki, és nem is
őriztem meg.
*
Egyébként tényleg nem veszélytelen a művészke-
dés. Egyszer az irodában rajzolgatok, és éppen egy
horogkeresztet rajzolok egy német katona zubbo-
nyának karjára, amikor bejön egy dolgozó (akiről
később anyám azt mondta, hogy „véres szájú
kommunista”, és vigyázni kell vele). Megkérdezi:
„Erre az anyukád tanított?” Azt válaszolom: „Nem.
A Ludas Matyiban láttam.” Szörnyű belegondolni,
mi lett volna, ha az az ember rá tudja bizonyítani
az édesanyámra, hogy a fasizmusra neveli a
gyerekét!
*
1957-ben az orosz helyett németet tanulunk. A
tanárnő lelkesen magyaráz, én pedig lelkesen
bólogatok. Aztán jön a tanfelügyelő, a tanárnő fel-
szólít, velem akar büszkélkedni, és akkor kiderül,
hogy bár engem tényleg minden érdekel, és nekem
tényleg minden tetszik, a tudásom nagyon hiányos.
Csak makogok, és szegény tanárnő nagyon szomo-
rú lesz.
*

35
Ötvenhétben az édesanyám beírat a református
egyház által szervezett vasárnapi iskolába. Bibliai
történeteket tanulunk, és ez nem válik káromra, de
akkor már meg vagyok mételyezve a materializ-
mussal és a darwinizmussal, úgyhogy nem tudom
komolyan venni a bibliai meséket.
*
Ötvenhatnak van még egy nagyon szomorú fejle-
ménye, ami könnyen végzetes lehetett volna a
számomra. A történet onnan indul, hogy az édes-
anyámnak Csepelen lakott egy régi kecskeméti
iskolatársa, Bella néni, akihez havonta feljártunk.
Az unokaöccse, Jani is ott lakik velük, az udvarban
lévő fészerben dolgozgat. Valóságos ezermester,
mindenhez ért, és amikor fent vagyunk, gyakran
bámészkodom ott, és olykor segítek is neki, ha
valamiben a hasznomat veszi. Nem sejtettem, de
később rájöttem, hogy az anyám és ő közte vonza-
lom alakult ki. És utólag biztos vagyok benne, hogy
anyámban ez a vonzalom nagyon erős lehetett.
Annyi évnyi özvegység után!
Egyszer otthon megkérdezi tőlem, hogy mit
szólnék hozzá, ha lenne egy másik apukám. Persze
azt felelem, hogy nekem nincs szükségem egy
másik apukára, jól megvagyunk mi ketten is. Ezzel
a téma lekerül a napirendről. Mennyivel más lett
volna a helyzet, ha azt kérdezi tőlem, hogy nem
akarnám-e, hogy Jani bácsi is velünk lakjon. Mivel
őt imádom és felnézek rá, természetesen igennel
válaszoltam volna. Nos, a nagy disszidálási hullám
során ez a Jani bácsi is elhagyja az országot.
Anyám és ő egy ideig tovább leveleznek. Az első
levelezőlapja még Ausztriából érkezik, de nem
sokkal később már Ausztráliából. Ott kap munkát,
egy bányában. Aztán elmaradnak a levelek. Ez

36
Bella nénit is aggasztja, ötvenhétben érdeklődik a
Vöröskeresztnél, de nem találnak róla semmilyen
információt. Biztosan a bánya omlott rá. Vagy
egyszerűen valaki eltette láb alól. Az ausztrál
bevándorlók ugyanolyan vad életet élhettek, mint
valaha az amerikai vadnyugat pionírjai.
És ekkor anyám öngyilkosságot kísérel meg.
Persze a szerelmi csalódáson kívül más okai is le-
hettek, munkahelyi feszültségek és anyagi problé-
mák. Azért nem tudom kárhoztatni, hogy engem
szülő nélkül hagyott volna, hiszen az intézmény
(akkor éppen Országos Nevelőintézetnek hívták, és
sok volt a növendékei között az árva vagy félárva)
engem feltehetőleg minden további nélkül bevett és
felnevelt volna, bár persze csak intézeti gyerekként.
Szerencsére anyámat sikerül életre kelteni. Később
nem beszél erről, én pedig nem merem megkér-
dezni.
*
Ekkortájt határozom el, hogy bár mindenkit meg-
hallgatok, és akitől lehet, tanulok, végeredményben
mégis magam alakítom a személyiségemet. Olyan
ember leszek, amilyen én akarok lenni. Ez egy
életre szóló elhatározás, és később sok bonyodal-
mat okoz, de visszagondolva sem bántam meg. Úgy
érzem, csak az ilyen emberben lehet megbízni,
hiszen ki tudja vonni magát a többiek, a tömeg
befolyása alól. Barátként és társként is ilyen
embereket kerestem, de nagyon keveset találtam.
*
Vissza a sporthoz. A magyar távfutókon kívül az
amerikai Al Oerter, a négyszeres diszkoszvető
olimpiai bajnok is a kedvencem. Az árvaház homo-
kos, királydinnyével benőtt focipályáján találok egy
nagy, ovális alakú kavicsot. Nem tudom, hogy

37
került oda, de nagyon alkalmasnak látszik arra,
hogy a diszkoszvetést gyakoroljam vele. A Képes
Sportban látott Oerter-féle mozdulatsort utánozva
alaposan begyakorolom a diszkoszvetés elemeit.
Nem csoda, hogy amikor a tornatanárunk elvisz
bennünket egy kiépített sportpályára, hogy lássa,
ki miben jó, akkor éppen én, a gyenge fiú dobom
legmesszebbre a diszkoszt. A tanár elhív a követ-
kező edzésre is. De addigra már túldobnak a nálam
jóval erősebb fiúk, hiszen amit én hosszú idő alatt
tökéletesen begyakoroltam, azt néhány nap alatt ők
is megtanulják, attól kezdve pedig már elsősorban
a nyers erő számít.
*
Adamik tanár úr a nyápic alkatomra való tekin-
tettel áttesz a középtávfutókhoz. 1500 métert kell
futni. Ott is lelkes vagyok, elhatározom, hogy bírok
annyit, mint bárki más. Persze, elhatározni
könnyű. De hiába tartok lépést az éllovassal, 1200-
nál kidőlök, le kell ülnöm a pálya szélén. Amikor
utána hazafelé menet betérek a nagymamához,
egyszer csak elsötétül körülöttem a világ. Piros az
arcom, zihálok, alig kapok levegőt, összerogyok. Az
orvos szívbillentyű-elégtelenséget állapít meg, való-
színűleg a skarlát következményeként. Azonnal fel
is mentenek torna alól. Attól kezdve egy ideig
megint csak a sportújság marad nekem. Adamik
tanár úrral megegyezünk: a tornaórákon továbbra
is mindenben részt vehetek, de semmi sem kötele-
ző. (Egy ügyetlen kisfiúnak ez az ideális megoldás.)
*
Aztán nagy bádog konzervdobozokat erősítek rá egy
farúdra. Feltaláltam a változtatható súlyú torna-
eszközt! Mindig olyan nehéz, amennyi homokot
beletöltök. (Arra persze ügyelni kell, hogy ne borul-

38
jon ki a homok.) Kár, hogy ezt később nem foly-
tattam. Ha a sportban nem is, szép karrier várt
volna rám a sportszeriparban.
*
Miután olvastam egy sarkvidéki expedícióról,
elhatározom, hogy én is ilyen leszek. Van egy füze-
tem is, amibe beírom, hány fekvőtámaszt tudtam
csinálni. A füzetre ráírom: „Sarkkutató napló”.
*
Az a regény más módon is hatást gyakorol rám.
Mivel az egyik szereplője meghal, mert nem hajlan-
dó tengeri ételeket enni, elhatározom, hogy ezentúl
mindent megeszem, nem válogatok. És ez azóta is
így van. Igaz, hogy életem nagy részében kollégiumi
vagy üzemi menzán ettem, de ez nekem sosem
okozott problémát.

39
HATVANAS ÉVEK, amikor hősünk
először munkás, aztán paraszt, majd
pedig könyvtáros lesz

Már az általános iskolában is sok gond van a

dadogásommal. Anyám kiharcolja, hogy havonta
egyszer kedvezményesen felmehessünk Budapest-
re, a Gyermeklélektani Intézetbe, ahol majd kikú-
rálnak. Egy darabig járunk is oda (a Szondi utca
sarkán látott balladai freskó örökre emlékezetes
marad a számomra), de nem tetszik a sok gya-
korlás (annyira felidegesítenek a nyelvtörők, hogy
még erősebben dadogok tőlük).
Akkor édesanyám Kecskeméten is felfedez egy
maszek logopédust, egy Piros nevezetűt, és hozzá
kezdek járni. Az ő kúrája sem válik be azonban. Azt
javasolja, hogy az ókori görög szónok, Démoszthe-
nész mintájára én is tegyek kavicsot a nyelvem alá.
Nálam ez sem működik. Viszont az udvaron
láthatom átsétálni a két szép lányát. Az egyik az a
Piros Ildikó, aki később ünnepelt színésznő lesz.
*
Szóval a gimnáziumot azért kell elkezdenem Buda-
pesten, mert gondoskodó édesanyám megállapo-
dott a Gyógypedagógiai Intézet egyik adjunktu-
sával, hogy magánban foglalkozik velem. (Később
kiderül, hogy nincs ideje rám, a foglalkozásokból
semmi sem lesz.)
Felvesznek a Sashegyen működő Arany János
12 évfolyamos iskolába, és kollégista leszek. (Már
az első napon bosszankodom. Az iskola címe:
Meredek utca 1. Gyalog megyünk. Ki gondolná,
hogy az utca számozása a hegy tetején kezdődik?)

40
 *
Egyébként eredetileg a Kandó Kálmánról elnevezett
erősáramú ipari technikumba jelentkezem, de ami-
kor megtudják, hogy a szívem miatt fel vagyok
mentve tornából, eleve elutasítanak. Na jó, akkor
legyen Kandó Kálmán helyett Arany János!
*
A kollégiumban nyolcan alszunk egy teremben, és
egy Sziszi becenevű idősebb fiú a szobaparancsno-
kunk, akinek nagyon jól esik bennünket egzecíroz-
tatni. Olyan, akár egy őrmester.
*
Az iskola ma jó hírű, de akkor még korántsem volt
az. Néha azért nem tud valaki megjelenni az órán,
mert épp a rendőrségen hallgatják ki. A kollé-
giumban két társaság vetélkedik egymással. Mint a
Pál utcai fiúk és a Vörösingesek. Szerencsére en-
gem békén hagynak, talán mert érzik, hogy semmit
sem nyernének vele, ha megvernének. (Ott is
karikatúrákat rajzolok, és az egyik rajzomon a
kopaszok és a hajasok acsarkodnak egymásra,
középütt pedig van egy elől hajas, hátul kopasz
gyerek. A címe az, hogy „A diplomata”.)
*
A személyes higiénia tekintetében ekkor történik
egy nagy előrelépés. Pisilés közben sokáig nem
mertem lehúzni a fitymát a makkról. Féltem, hogy
elszakad az ín. Amikor elmegyünk egy csoportos
orvosi vizsgálatra, megemlítem ezt a doktornőnek.
Rám néz, kicsit csodálkozva, aztán azt mondja,
hogy toljam le a gatyámat. Megfogja a péniszemet,
és egy mozdulattal lehúzza az előbőrt. „Na, itt is
mosd meg!” – mondja mosolyogva. Azóta rendsze-
resen tisztítom ezt a részt is, és ilyenkor néha ő jut
eszembe.

41
 *
Országszerte akkor vezetik be a politechnikai
oktatást. Mi lakatosipari tanulók vagyunk, és egy
féléven keresztül egy kalapácsfejet reszelünk. Az
elméleti oktatás abból áll, hogy megtanuljuk a
csavarok sok-sok fajtáját. Délutánonként pedig az
udvaron dolgozunk, hetekig a parkot rendezzük,
ásunk és lapátoljuk a kavicsos talajt. Olyan ez,
mint egy gyerek-fegyenctelep.
*
Azt mondtam, hogy rossz hírű volt az iskola. De be
kell vallanom, hogy egyszer én is megszédültem. Az
egyik társam nyitott szekrényében meglátom a
pénztárcáját, elemelem, aztán hosszú ideig össze-
vissza villamosozok, azon töprengve, hogy mit
kezdjek a pénzzel. De ahogy látok elrobogni
mellettünk egy rendőrautót, úgy döntök, hogy a
pénztárcát visszajuttatom a jogos tulajdonosához.
De visszalopni sokkal nehezebb, mint ellopni.
Mégis sikerül. Amikor megint nyitva van a szek-
rénye, észrevétlenül odamegyek, és elhaladtomban
belesuvasztom a pénztárcát a szekrény aljába, a
cipők közé. A szegény fiú aztán este boldogan
újságolja, hogy megvan a pénztárcája, nem is
veszett el, csak elkeveredett.
Ebből az élményből sok évvel később, már Deb-
recenben, a Tanítóképző irodalmi pályázatára írok
egy novellát, ami dicséretet kap, „egy eset őszinte
leírásáért és művészi megformálásáért”. Bizony,
egy kis Dosztojevszkij-Raszkolnyikov nyitogatta ott
a szárnyait, de nem kellett megjárnia a poklot,
hogy valósághű történetet tudjon írni. Igaz, hogy
azok a szárnyak sem nyíltak ki igazán.
*

42
Fiúiskola vagyunk, és van egy vérbő tanárnőnk, aki
oroszt tanít, és meglehetősen szabadon beszél
előttünk a testiségről. Biztosan élvezi a sok kamasz
szeméből feléje áradó vágyakozást. Ennyi fizetés-
kiegészítés talán jár is egy pedagógusnak.
*
Az angoltanár is emlékezetes figura. Vicces módon
vezet be bennünket a nyelv szépségeibe. Emlék-
szem arra a mondására, hogy az angol disznónak
csőre van, azzal túr. (Sok angol szó végződik arra,
hogy „ture”, amit úgy ejtünk ki, hogy „csőr”. Pél-
dául furniture, adventure, culture, és így tovább.)
És bár nem én választottam az angolt, de nagyon
jó, hogy második idegen nyelvként ezt tanulhatom.
Ez a tény két esztendővel később nagyon hasz-
nosnak bizonyul.
*
A gimnáziumban szimpatikus tanár tanítja az
irodalmat. Megmutatom neki néhány versemet.
Biztat, és javasolja, hogy a nyári szünetben jelent-
kezzem egy üzemi újságnál. Ott pénzt is kereshe-
tek, és közben gyakorolhatom az írásművésze-
temet.
*
Erről az iskoláról még azt kell elmondanom, hogy
amikor a kétezres években romantikus kapcsola-
tom alakul ki egy nálam húsz évvel idősebb
festőnővel, megtudom, hogy ő is ugyanabba az
iskolába járt, a Sashegyen. Csak őt még apácák
tanították. (A háború után ugyanott működött az
Oleg Kosevojról elnevezett kommunista káderképző
is.) Az épületek sorsáról is életrajzot lehetne írni.
*
Az egy évig tartó budapesti kaland kudarca után
anyám úgy dönt, hogy inkább abban a városban

43
folytassam a tanulmányaimat, ahol ő is lakik. Így
legalább megspórolhatjuk a kollégiumi díjat, az
oda-vissza utazgatás árát, és nem utolsó sorban
szem előtt leszek.
*
Kecskeméten a Katona József Gimnázium II/B osz-
tályába kerülök, ahol mezőgazdasági politechni-
kára oktatnak. (Elvégeztetik velünk az ezüstkalá-
szos gazdatanfolyam anyagát.) Ez könnyű az
osztálytársaimnak, hiszen a legtöbbjük faluról jött,
így ők értik is, amit tanulunk. Én nem értem, csak
megtanulom. Nem véletlen, hogy a negyedik év
végén azzal adja meg az oktatónk a jelest, hogy
nem akarja lerontani a bizonyítványomat, de ígér-
jem meg, hogy nem megyek mezőgazdasági
pályára. Megígérem, és be is tartom.
*
A mezőgazdasági politechnika is megtanít néhány
hasznos dologra. Például megtanulok kaszálni, és a
negyedik év végén traktort is vezethetek. Még lánc-
talpas traktort is, amelyben nem kormánykerék
van, hanem amerre fordulni akarunk, azon az
oldalon behúzzuk a botkormányt, a másik lánctalp
meg csak megy tovább, illetve körbe.
*
Igen. És a traktorvezetési vizsgánknak van egy
komikus mozzanata. Kint vagyunk a mezőn, a
vizsgabizottság asztalát teherautó hozta ki, mögötte
ülnek a bizottság tagjai. Az egyik osztálytársunk,
Trommler Lajos, ügyetlenségből vagy viccből, ki
tudja, úgy fordul, hogy egyenesen az asztal felé
robog. Szegény vizsgáztatók rémülten ugrálnak fel,
és kiabálva adnak utasításokat. A traktor aztán az
asztaltól tíz méterre megáll. Trommler is átmegy a
vizsgán. Hálából átengedik.

44
 *
Osztályfőnökünk, Urbán Satya, kémiát tanít, de
nagy természetjáró is, és az egyik nyáron elviszi az
osztályt a Börzsönybe. Nehéz, embert próbáló túra
ez, ráadásul szakadó esőben, de amikor végre fel-
kapaszkodunk a hegyre, és a menedékház tulajdo-
nosnője felszolgálja a kalóriadús vacsorát, min-
denki megnyugszik. Néhány évvel később derül ki,
hogy a hölgy és a kémiatanár között van valami. A
szerelem kémiája biztosan.
*
A mezőgazdasági politechnikai foglalkozások heten-
te egy napon vannak. Én a földön végzett mun-
kákat is szívesen csinálom (egyelés, paradicsom-
szedés, kukoricatörés és hasonlók).
Néha a közelben lévő kísérleti gazdaságban is
dolgozunk. Az egyik alkalommal valamelyikünk
megevett egy megfigyelés alatt álló nemesített para-
dicsomot. A paradicsom már érett volt, de mi még
éretlenek.
*
Még az állami gazdaságban megtartott nyári gya-
korlatot is élvezem. És egy élményemet soha sem
fogom elfelejteni. Kint alszunk, egy óriási hodály-
ban. Reggel kihozzák a reggelit: egy nagy darab
szalonnát és egy vastag karéj kenyeret. Éhes va-
gyok, azonnal nekiesem, de rettenetesen sós, marja
a számat. Körülnézek, és látom, hogy a többiek, a
falusi kötődésű osztálytársaim, azzal kezdik, hogy
szép nyugodtan levágják róla a 2 centis sóréteget.
Én azt hittem, azt is meg kell enni. Azóta nem
veszem észre, ha valami sótlan, hiába kérdezik a
vendégségben. A sóérzékelésem kiégett.
*

45
Ha nem is laktam falun, azért anyám révén még
földbirtokos is vagyok. Negyvenöt után valahogy
összegyűjtött annyi pénzt, hogy meg tudott vásá-
rolni Lakitelek-Világoshegy közelében egy pici bir-
tokot (otthon úgy hívtuk, hogy „kis föld”), és azt az
én nevemre íratta. A földet persze nem tudta
megművelni, úgyhogy kiadta felesbe. De mindenki
becsapja. És amikor felmondja a bérleti viszonyt, a
bérlő nem hajlandó kiköltözni. Nem félnek egy
vékony özvegyasszonytól. Én meg csak 12-13 éves
lehetek, nem tudok fellépni a családi érdekek
védelmében. Otthon sokat beszélünk erről a kis
földről, és anyám egyszer elvisz, hogy megmutassa.
De olyan rossz a viszonya a bérlőkkel, hogy nem
mer bekopogni. Csak a közelben ülünk le egy
pokrócra, hogy meguzsonnázzunk. De legalább
láthatom, hogy mi az enyém. Elvileg.
*
Aztán jön a kollektivizálás, a tagosítás, és a földün-
ket ingyen felajánljuk a tsz-nek, hogy ne legyen
vele több gond. De nem fogadják el. A tagosításban
az a rész még nem került sorra, nem tudnának mit
kezdeni vele. A hatvanas évek elején jön el ez az
idő. Akkor kapok egy levelet, nekem mint földbir-
tokosnak címezve, és megkérdeznek, hogy be
akarok-e lépni a téeszbe. Ha belépek, jelentkezzek,
hogy beoszthassanak a munkára. Ha pedig nem
lépek be, akkor kénytelenek lesznek kisajátítani a
birtokomat. Gimnazistaként, tele tanulási vággyal,
a tsz-tagság helyett inkább az iskolát választom,
így lemondok a földről. Az én földemről.
A rendszerváltozás idején, amikor kárpótlási
jegyeket lehet kapni a kisajátított földekért, valaki
arra biztat, hogy én is kérjek kárpótlási jegyet. Én,
aki önként mondtam le a földről?! Amit úgy kellett

46
rátukmálnunk a tsz-re? Abszurdnak éreztem még a
gondolatát is. (Akkor nem tudtam, hogy ezekkel a
jegyekkel üzletelni is lehet. Mondjuk, két hold föld
egy lakókocsi.)
*
A középiskolában verseket fordítok, angolból, né-
metből, oroszból, sőt, franciából is. Többek között
lefordítom az oroszlán két haláláról szóló La
Fontaine-mesét is. Úgy tűnik, minden klappol, de
amikor megnézem egy igazi műfordító igazi műfor-
dítását, kiderül, hogy néhány dolgot alaposan félre-
értettem a szövegben. (Nem baj. La Fontaine úgy
írta meg, én meg így.)
*
Amikor az osztályok a színjátszásban mérik össze
az erejüket, abban is vezető szerepet vállalok. Az
általános iskolai csúfos színházi kudarcomról már
említést tettem. Nos, a gimnáziumi szereplésemnek
sincs sokkal nagyobb sikere. Ezúttal egy verses
összeállítással nevezünk be. Az osztálytársaim tu-
domásul veszik, hogy nem mi győztünk, de nehez-
telnek rám.
Abban az évben a humán tagozatos C-osztály-
ban Szabó Csaba, aki már az általános iskolában is
az osztálytársam és barátom volt, egy profi ren-
dezéssel rukkol elő. Brecht: Lucullus pere. Nehéz
darab, példás rendezés. (Szegény Csaba, hivatásos
rendező akar lenni, de nemsokára belekeveredik az
ellenzéki fiatalok Pilvax kávéházban szervezkedő
csoportjába, és még börtönbe is kerül. Amikor utol-
jára felkeresem, a kecskeméti városházi levéltárban
dolgozik. Nem találom bent. Az eset azonban be-
kerül egy rendőrségi jegyzőkönyvbe.)
*

47
A középiskolában válik nyilvánvalóvá a számomra,
hogy komolyan veszem a demokráciát. Vajon nem
egyértelmű-e, hogy ha szavazni kell valamiről,
akkor nem azt nézem, hogy mit akar a többség
(többnyire valamely hangadó által manipulálva),
hanem arra szavazok, ami szerintem a legjobb?
Ilyenkor rendszerint letorkollnak, azzal, hogy szét-
húzást szítok, mindenki egyet akar, csak én akarok
mást. Persze hébe-hóba olyan is előfordul, hogy a
többiek döntésével magam is egyetértek. Nagyon
meg kell becsülni az ilyen okos döntéseket!
*
Adamik tanár úr, az általános iskolai tornataná-
runk a középiskolába is utánunk jön. És ragaszko-
dik ahhoz, hogy a torna alóli felmentésem ellenére
induljak az iskolák közötti atlétikai versenyen.
Mivel tudja, hogy én nemigen vagyok alkalmas
semmire, végül hármasugróként vesz be az iskolai
válogatottba. A hármasugrást a legtöbben eleve
olyan ugrabugrálásnak tartják, mint a sánta
iskolát, úgyhogy nincs nagy konkurencia. De én ezt
is komolyan veszem, a szokásos módon készülök
fel, híres hármasugrók képsorozatából ellesve a
technikájukat.
*
Az atlétikával kapcsolatban meg kell említenem egy
rejtélyt. Édesanyám, látva, hogy mennyire érdekel
ez a sportág, valakitől megvesz egy stopperórát. Na
mármost az árvaház összekötő folyosója éppen 60
méter hosszú (ezt primitív módon, másfél méteres
mérőszalaggal mérem ki). És amikor teljesen üres a
terep, kezemben a stopperrel végigrobogok rajta.
És az óra 6,2 másodpercet mutat! Akkoriban körül-
belül ennyi a fedett pályás világcsúcs. Nyilván
elmértem valamit. Vagy a folyosó volt jóval rövi-

48
debb, vagy a stoppert nem abban a tizedmásod-
percben nyomtam le, amikor kellett, de azért ezen
el lehetett gondolkodni.
Miután bekerültem a gimnázium atlétikai
csapatába, az egyik edzésen együtt futok a pályán
Érsek Tibivel, a válogatottunk sprinterével. Ő
gyorsít, és én is gyorsítok. Csodálkozva néz oldalra,
hogy miért nem tud lerázni. Na persze, engem, a
titkos világcsúcstartót!
*
Van egy másik tornatanárunk is, Berecz Vendel. A
nyári szünetben ő tanít meg bennünket úszni,
mégpedig az olimpiai bajnokok stílusában. Nekem
a mellúszás nagyon megy, az osztályversenyen
nagy győzelmet aratok, de a gyorsúszással sehogy
sem boldogulok. Jóval később, már felnőttként,
újra megpróbálom, megkérek egy úszómestert,
hogy vizsgálja meg, miért nem gyors a gyorsúszá-
som. Azt mondja, hogy krallozzak, kéztempó
nélkül. Van rajtam egy úszószemüveg, és az uszoda
padlókövein megdöbbenve látom, hogy nem előre,
hanem hátra haladok. Ahogy a propeller a hajót
tolja, a repülőgépet viszont húzza, úgy tűnik, hogy
az én lábam a repülők propelleréhez hasonlít.
Milyen kár, hogy a versenyeken nem versenyszám
a rák-úszás.
*
Míg a többi osztálytársam nyáron dolgozik, hogy
megkeresse azt a pénzt, ami a biciklire vagy a
magnóra kell, addig én olvasok. (Elvégre semmilyen
hasonló vágyam nincs. Illetve talán az, hogy
hagyjanak békén. És ez ily módon teljesül is.)
Az egyik nyáron kiolvasom Robinson Crusoe
történetét angolul. Egy másik alkalommal pedig az
öreg halászt, a tengerrel együtt. Ebből hosszú

49
részleteket anyámnak is felolvasok, közvetlenül a
könyvből. El van ámulva, és ez akkor is jólesik, ha
tudom, hogy néhány nehezebb kifejezést egysze-
rűen átugrottam vagy csak megtippeltem, hogy mit
jelenthet.
*
És erről az időszakról szólva meg kell emlékeznem
életem legnagyobb (úgy is mondhatnám, hogy
végzetes) szerelméről. De ennek hosszú története
van. A papa anyám testvére, Sárospatakon tanult,
a református kollégiumban, és 1938-ban került ki
Amerikába, egy egyéves gyakorlatra. de már nem
tudott hazatérni, mert közben kitört a második
világháború. Kint ragadt, megházasodott, és három
gyereke született. Teltek-múltak az évek, Magyar-
ország a vasfüggöny mögé került, csak 1961-ben
sikerült az apának hazakerülnie, egy rövid látoga-
tás idejére. Ott voltam, amikor találkozott a nagy-
mamámmal. Szegény asszony, negyedszázadig várt
a fiára, levelezni sem tudott vele. Amikor végre
betoppant a rég nem látott gyermek, csak ennyit
mondott neki: „Hát, möggyütté?”
*
A következő évben viszont (a feleség milliomos
nővérének a jóvoltából) már az egész család ide
látogat. (Én az Árvaház padlásának ablakán lesek
ki, a Széchenyi körútig ellátok, és várom, hogy
mikor érkezik egy nagy autó az amerikai vendégek-
kel. De később kiderül, hogy egy Trabant márkájú
taxi hozta el őket a házhoz.)
*
Judy és én akkor találkozunk először. Judynak van
egy bátyja, Steve, és egy öccse, Danny. Hármójuk
közül Steve tud a legjobban magyarul, Judy töri a

50
nyelvünket, és gyakran téveszti a ragokat, Danny
pedig rá van szorulva a tolmácsolásunkra.
Steve-nek van Kecskeméten egy komikus esete.
Elmegy egy kis boltba, hogy vásároljon valamit, de
nem tudja kiolvasni az áru feliratát, segítséget kell
kérnie. Mivel a magyarsága egészen jó, szánakozva
néznek rá. Szegény fiú, ilyen nagy, és még mindig
nem tanult meg olvasni!
*
Az akkori egymásra találásunkat Judy részletesen
leírta egy szűk körben terjesztett önéletrajzi
műben. A címe „Crossing” (Átkelés), és az 1962. évi
utazásukról szól, de könnyen ki lehetne egészíteni,
hogy az ő személyes átalakulását is tükrözze. Hogy
hogyan vált amerikai kislányból európaivá. Mert
később Magyarországra költözött, itt találkozott egy
neves brit festővel, akivel jelenleg Franciaországban
él.
*
Meglátni és megszeretni egymást egy pillanat műve
(vagy mondjunk néhány napot). És attól kezdve
szinte elválaszthatatlanok vagyunk. A balatoni
nyaralásunk elején felfázik, nem mehet a vízbe.
Ágyban kell maradnia, míg a többiek vidáman
fürdenek. Én maradok mellette, mint a hűséges
pajtása. És persze már tudok egy kicsit angolul, így
beszélgethetünk is. Ha visszagondolok, ennek a
szerelemnek akkor alig van testi vonatkozása.
Mintha a lelkünk illene össze. Az akkor készült
fotókon sem a büszkeség látszik az arcomon,
inkább valami olyasmi, mint akit megszállt egy
varázslat, a szerelem bűvölete.
*
Később egy családi kirándulás keretében (Iván
vezetésével) elmegyünk Szegedre, megnézünk egy

51
előadást a Szegedi Ünnepi Játékokon, egy halász-
csárdában vacsorázunk, és ott kézen fogom Judyt,
lemegyek vele a Tisza-partra, és ott szerelmet
vallok neki. (Ő egészen másként emlékszik arra az
estére, egy cigány muzsikus kérte fel táncolni, azt
is megbabonázta a szépségével. Az én szívből jövő
vallomásom nem maradt meg az emlékezetében.)
*
De nem sokáig tart ez a tobzódás a varázslatban.
Nincs sok idő a szerelem érlelődésére, nem-
sokára már menniük kell haza. Az utolsó estén
még szenvedélyesen csókolózunk a kapu előtt (na
ez az, amiről ő is megemlékezik a könyvében). Ők
elmennek, én maradok. És mindketten napokig
sírunk. Mint a testvérek, akiket a kegyetlen sors
elválasztott egymástól. Én még hónapokig szerel-
mes verseket írok hozzá. Magyarul, mert az angolt
még csak olvasom és elemi szinten beszélem, a
versírás egyelőre túl nagy feladat lenne. Tetszik
neki a gesztus, de aligha olvassa el a verseimet (a
magyar olvasás neki sem megy), és a szüleitől sem
kérhet ilyen intim ügyben segítséget.
*
Érdekes módon mindkettőnkben felmerül, hogy
valahogy ki kellene ügyeskedni a további együtt-
létet. Judy az ENSZ-nél szeretne elhelyezkedni,
hogy tarthassa a kapcsolatot velünk. Én arra gon-
dolok, hogy ha belépnék a szovjet titkos szolgá-
latba, esetleg az ő segítségükkel kijuthatnék Ameri-
kába. (Ilyen egy szerelmes kommunista.)
*
Úgy érzem, hogy itt ki kell térnem arra a kérdésre,
hogy unokatestvérként hogyan szerethettünk bele
egymásba, miért nem lépett közbe a tabu tiltása.
Azt kell figyelembe venni, hogy bár vérrokonok

52
vagyunk, addig sohasem találkoztunk, nem szok-
tuk meg egymás jelenlétét. Idegenek voltunk egy-
más számára. A rokoni kapcsolat csak egy külsőd-
leges tényező, a szívünk viszont már kinyílt egymás
felé.
*
Ez idő tájt hívnak be sorozásra. Némi izgalommal
jelentkezem. Kicsit tartok a katonaságtól. Abban
bízom, hogy a skarlát után visszamaradt szívelég-
telenség, és az a tény, hogy fel vagyok mentve
tornából talán ettől a nehéz fizikai próbatételtől is
megvéd. De amikor ezt szóba hozom, a sorozó-
bizottság parancsnoka csak nevet rajta. „A szívét
ne féltse. De maga nem tud rendesen beszélni!
Hogy fog így jelentést tenni?” És ezzel felment,
megkapom a „békében alkalmatlan, háborúban
alkalmas” igazolást. Attól kezdve a békének nincs
nálam állhatatosabb híve.
(Ez az indoklás viszont annyira abszurd, hogy
ebben is az édesanyám kezét sejtem. Nem lehetet-
len, hogy ez a parancsnok is árvaházi növendék
volt húsz évvel azelőtt.)
*
Az is 1962-ben történt, hogy a szovjetek atom-
rakétákat telepítenek Kubában, Kennedy tengeré-
szeti blokádot rendel el, napokon vagy órákon
múlik, hogy az amerikaiak megtámadják-e a
blokád feltörésére küldött szovjet hadihajókat, és
kitör-e a nukleáris világháború. Nos, ezt a fenye-
getést a felnőttek közül senki sem veszi komolyan.
Akkor is ugyanabban az épületben lakunk, gondol-
tam, megtekintem a háborúra történő felkészülé-
sünket. Lemegyek a pincerendszerbe, és az atom-
biztos óvóhelyet zárva találom, a pince minden
helyiségében valamit tárolnak. Néhány óra alatt

53
semmiképp sem tudnánk használatba venni. Akkor
a felnőttek közönyössége nagyon megdöbbentett,
de ma már, 2022-ben, megértőbb vagyok. Ha az
egész világ lángba borul, mit számít, hogy a
pincében meddig bírjuk ki, keddig vagy szerdáig.
*
A középiskolát szeretem, csak ne kellene napról
napra készülni. A magolás nem az én műfajom.
Sok dolog érdekel, de ami elsőre nem megy bele a
fejembe, az már mindörökre kívül marad. Sokkal
inkább olvasok, azt is, ami nincs feladva. A gim-
názium végén, az érettségi szünetben egyszerre
olvasom el a négy év anyagát. Falom, mint egy
regényt. És nem értem, hogy ha néhány hét alatt
mindent meg lehet tanulni, akkor miért kell ehhez
négy évig iskolapadban ülni.
*
A könyvtár már az általános iskola óta nagyon
vonz, szinte elképzelhetetlen az életem a könyvek
társasága nélkül. A Jókai Mór Általános Iskola
mellett működik az Úttörőház, annak a könyvtá-
rába járok, olykor még ott is maradok segíteni,
könyveket visszapakolni, rendezni. A gimnáziumi
könyvtárban pedig sokat beszélgetek Orosz Laci
bácsival is. Nagyon precíz ember, egy könyvtárosba
oltott irodalomtörténész. Amikor szóba kerül a
pályaválasztás, ő is arra biztat, hogy könyvtáros
legyek.
*
Az érettséginkről a helyi lap, a Petőfi Népe is be-
számol. Akkor észre sem vettem, de 2010 körül egy
volt könyvtáros kollegina elküldi az akkori riport
fénymásolatát. Milyen helyes vagyok. És milyen
okos. Vagy legalábbis annak tűnök.
*

54
Mivel az angol nyelv is nagyon érdekel, az egyetem-
re angol-könyvtár szakra adom be a jelentkezése-
met, de nem vesznek fel, mert amikor 20 pont volt
a maximum, nekem csak 18 jött össze. Furcsa
módon a magyar nyelvtani teszt az, ami lehúzza a
pontszámomat. Angolból arra kérnek, hogy mond-
jak valamit a két világháború közötti angol divatról.
Csak annyit tudok kinyögni, hogy „Eton hat” (Eton-
kalap). De a tanárnak ennyi is elég. A keresztapám,
az egykori Faragó Béla Árvaház volt igazgatója,
Mares Géza is ír egy levelet Kovács Máté pro-
fesszornak, a könyvtári tanszék vezetőjének, de
hiába, ha a pontszámom alacsony. Kiderül, hogy
20 pontosokból is túljelentkezés volt.
*
Egy ideig dolgoznom kell. Sok mindent kipróbálok.
Először az SZTK-ban működő röntgen-részleg
érdekel. Azt remélem, hogy ott majd szép női melle-
ket is láthatok. De túl fiatal vagyok. Nem a mellek-
hez, hanem a röntgensugárzáshoz. Egy bizonyos
életkor alatt ezt a munkát senki sem végezheti.
Az Országos Nevelőintézet egyik volt dolgozója,
Zircher Gábor ajánlja, hogy menjek el vele éjjeli-
őrnek egy fatelepre. (Felrémlik a tót Janó alakja, a
Pál utcai fiúk fatelepén.) Ezt is kipróbálom.
Gondolom, nem lesz nehéz átállni a nappali üzem-
módról az éjszakaira, azt is meg lehet szokni. De
hiába ajánl személyesen, nem vesznek fel.
Akkor a tudomásomra jut, hogy a Kecskeméti
Konzervgyárban is van üres állás. Ők végre felvesz-
nek, méghozzá bérelszámolónak, több idősebb nő
közé. De ott is csak három hétig dolgozom.
Édesanyám ugyanis közben megtudja, hogy
abban az évben indítanak a Debreceni Tanító-
képzőben egy új szakot, népművelés-könyvtár

55
témakörben, és rábeszél, hogy oda is küldjem el a
jelentkezésemet. Elküldöm. És azonnal fel is
vesznek. Bizony, az első évfolyamon még nem olyan
szigorú a szűrés.
*
Az én utólagos felvételem híre elterjedt a diákok
között. Cipelem a nehéz bőröndöt, próbálok tájé-
kozódni a városban, ahol még sohasem jártam. Egy
fiatalembertől megkérdezem, hogy hol van a Liszt
Ferenc tér. Erre elmosolyodik, és azt kérdezi: „Te
vagy a pótlólag felvett diák?” És elkísér, mindent
megmutat. Azt pedig csak 2022-ben, egy öregdiák-
találkozón tudom meg, hogy Kurucz tanár úr, a
népművelő-könyvtáros képzésért felelős igazgató-
helyettes a leendő osztálytársaimnak is megemlí-
tette, hogy nemsokára jön még egy okos fiatal-
ember, aki dadog, de ezért senki se bántsa. Meg
volt nekem ágyazva Debrecenben. Nem lehetetlen,
hogy ezért is hagytak nyugodtan tanulni. Ha ez a
gyerek ilyen fura, jobb mindent ráhagyni.
*
A Tanítóképzőnek akkor még nincs meg a saját
kollégiuma, egyelőre csak a lányok része van kész,
ezért szükségből a református kollégium földszint-
jén kapunk helyet. Vagy harmincan be vagyunk
oda zsúfolódva, tanítósok és népművelők vegyesen,
a körülmények meglehetősen kényelmetlenek. Per-
sze nem tudjuk még, hogy aki egy falusi könyv-
tárba vagy művelődési házba kerül, azt ugyanilyen
mostoha körülmények fogadják majd. (Aztán
kijövünk a református kollégiumból, és az iskola
egyik emeletén kapunk helyet, mindenki egy terem-
ben. Ez engem a Sas hegyi iskolára emlékeztet.
Csak itt nincs szobaparancsnok.)
*

56
Mivel a főiskolán már csak azt kell tanulnom, ami
egyébként is nagyon érdekel, nem csoda, hogy az
első félévtől kezdve csaknem végig kitűnő vagyok,
és az utolsó félévben is csak azért rontok, mivel egy
szerelem elveszi az eszemet. De ez mással is
megesett már.
*
A kitűnő bizonyítvány okán megítélik a népköztár-
sasági ösztöndíj első fokozatát. Az pedig 2000
forintot jelent, ingyenes kollégiumi ellátás mellett.
(Ezt hasonlítsuk össze a későbbi, 1.100 forintos
kezdő fizetésemmel, amiből még le kell vonni az
albérlet költségét és az ennivalót!)
*
Január körül váratlan küldemény érkezik. A
Kecskeméti Konzervgyárból. Bár csak három hétig
voltam a dolgozójuk, az év végi nyereségrészese-
désemet így is elküldték. Hiába, a gyári munkának,
a munkásosztályhoz tartozásnak megvannak az
előnyei.
*
Míg a többiek habzsolják az izgalmas főiskolai
életet, bulizni és italozni járnak, én addig is
olvasok. Hozzáolvasok a tanulnivalókhoz. Lassan-
ként olyan érzésem kezd lenni, hogy már többet
tudok a tanáraimnál is, hiszen ők nem tartanak
lépést a saját tudományterületük fejlődésével, míg
én akaratlanul is elolvasok minden újdonságot.
Nagy kockázat ez, hiszen feleléskor gyakran kitérek
a kapcsolódó olvasmányaimra, és a kérdéseikre
akaratlanul is úgy válaszolok, mintha ők maguk
nem tudnák a választ. Általában egy-két mondat
után leállítanak. Kár, mert még sok mindent
mondhatnék nekik.
*

57
Kitűnő tanulóként a tanárok bizalmát is élvezem.
Czövek tanár úr, aki a tanítósoknak éneket oktat,
valamint a főiskolai kórust is dirigálja, megmutatja
egy rivális tanártársa által írt zeneesztétikai
tankönyv kéziratát, abban a hiszemben, hogy majd
jól megbírálom. De csalódnia kell, mivel az a kéz-
irat nekem nagyon tetszik. Ő a hagyományos zenei
nevelés híve, a tankönyv pedig a hangkeltés fiziká-
jával indít, és végig nagyon izgalmas megfigyelések
vannak benne. Akármennyire is tisztelem Czövek
tanár urat, az ő kedvéért sem tudok mást mon-
dani, mint hogy ezt a megközelítést tartom igazán
érdekesnek.
*
És van komolyabb összeütközésem is. Kádár tanár
úr, aki a marxizmus tudora, egyszer rám bízza,
hogy foglaljam össze a folyóiratokban folyó vitát a
korszerű életmódról. És ugyanaz történik, mint a
zeneesztétika esetében. Nem úgy foglalok állást,
ahogy a tanár úr szeretné, mert hajlok a közösségi
életmódra és a nyitott szerelmi kapcsolatokra.
Nagyon mérges. Még jó, hogy nem rontja le a jegye-
met, csak elhallgattat.
*
A Tanítóképzőben mindenre megtanítanak, amire
majd könyvtárosként vagy népművelőként, kultúr-
házigazgatóként szükségünk lehet. Tanulunk
tervezést, költségvetést, művelődéspolitikát, megta-
nuljuk kezelni a vetítőgépet, és még azt is, hogy
hogyan temessünk el valakit Isten nélkül. Négyest
kapok a gyászbeszédemre, mert Baló tanár úr azt
mondja, hogy a szöveg ugyan hibátlanul volt meg-
szerkesztve, de szónoklattanból mégsem adhat
jelest annak, aki dadog. (Érvelhetnék ugyan
Démoszthenész példájával, de kihagyom.)

58
 *
Igen. De bármennyire is éltanuló vagyok, egyszer
én is csatlakozom a bulizós társasághoz. Ez jól is
jön az egyik lánynak, aki annyira berúgott, hogy a
hátamon kell visszacipelnem, és közben a gyomor-
tartalmával is megajándékoz. De nem ez a leg-
rosszabb, hanem amikor a lánymosdó előre nyitva
hagyott ablakán át egyenként bemászunk, én szo-
kás szerint mindenkit udvariasan előre engedek, és
a végén csak engem lát meg a kapus. De ezt meg-
úszom egy szóbeli dorgálással. (Biztos arra gondol-
nak, hogy aki ennyire komolyan veszi a tanulást,
az egyszer-egyszer kirúghat a hámból.)
*
Ja. De az ital egyszer nekem is problémát okoz.
Egy pohár bortól spicces leszek, és azon kapom
magam, hogy beszél a szám, holott nem is akarok
semmit mondani. A hatvanas évek elején járunk, a
meggondolatlan fecsegés akár börtönbe is juttat-
hatja az embert. Akkor egyszer s mindenkorra
elhatározom, hogy nem iszom.
*
Megjegyzem, nekem a dohányzás sem jött be. Még
tízéves koromban szoktam le róla először. Az
intézet alatti, labirintushoz hasonló pincerend-
szerben játszottunk, és az egyik korombeli gyerek
szerzett valahonnan egy cigarettát. Körbeadjuk,
kipróbáljuk. Mivel keserű és büdös, abbahagyom.
Később a debreceni kollégiumban teszek egy
második kísérletet (már majdnem mindegyik osz-
tálytársam dohányzik, én sem akarok kimaradni),
de mivel még mindig keserű és büdös, megint
abbahagyom. A szenvedélyes dohányosok előtt
azóta így mentegetőzöm: túl gyenge az akaraterőm,
hogy rászokjak.

59
 *
Ja. De vannak komolyabb problémáim is. A Tanító-
képzőben én kezelem a faliújságot. (A főiskolán
csak néhány évvel később hozzák létre a diákújsá-
got. Addig a faliújság az első számú közösségi
médium.) Egyszer kirakom rá egy versikémet, ami
arról szól, hogy fiatal vagyok, örökké éhes, felfal-
nám az egész világot. Valaki jelenti a feljebbvalók-
nak, többen megnézik, az élelmezésvezető is, és fel
vannak háborodva. Hogy lehet éhes valaki az ő
menzájukon? Ráadásul egy népköztársasági ösz-
töndíjas! Rögtön le is veszik a versikét.
*
Ez csak egy komikus epizód. Rövidesen azonban
olyan ügybe keveredem, ami miatt ki akarnak
csapni. Szegény édesanyám ekkor érezheti legköze-
lebb hozzám a megsemmisülésemmel kapcsolatos
jóslatot. Pedig igazán nem csinálok semmi rosszat.
Csak faliújságfelelősi minőségemben megkérdezem
a gazdasági igazgatónőtől, hogy nem tud-e azokról
a fotelokról, amelyeket a KISZ-bizottság rendelt
meg egy katalógus alapján, és egy nap után
eltűntek az ifjúsági klubból. Ez azért bőszíti fel az
igazgatónőt, mert közben az egyik ilyen fotelban
ülök. Tudom, hogy ezek azok a fotelok, és ő is
tudja, hogy én tudom. A félév vége felé rendeznek
egy fegyelmi tárgyalást, amelynek tétje az, hogy
kirúgnak-e a főiskoláról.
*
De emiatt még valószínűleg nem tennék ki a
szűrömet. Kell egy komolyabb vád is. Az pedig úgy
szól, hogy a május elseji felvonulás ellen agitáltam.
A főiskola KISZ-titkárát nem nagyon szerettük,
alattunk járt, és ő már akkor belépett a kommu-
nista pártba, amikor mi még csak szakszervezeti

60
tagok voltunk. Becsülöm benne, hogy a nagy nyo-
más ellenére van benne bátorság, hogy tanúsítsa:
épp ellenkezőleg történt, én amellett érveltem, hogy
bármit is gondoljunk az ilyen felvonulásokról,
becsületbeli kötelességünk megtisztelni ezt a nagy
hagyományú munkás-ünnepet. (Kérdés, hogy erről
a szűk körben tett kijelentésről hogy szerezhettek
tudomást a tanárok.)
Ez a vád kikerül a bűnlajstromomból, viszont
hozzákerülnek olyan cselekedetek, amiket nem is
én követtem el, hanem mások. Ehhez az kell, hogy
kreáljanak egy nem létező csoportot, amelyiknek a
tagjai (már így, többes számban) tiszteletlenül
beszélnek a személyzettel (ez én volnék), a Szabad
Európa Rádiót hallgatják (volt egy fiú, aki élt-halt a
Teenager Partyért), alsóneműben napoznak a
kollégium tetőteraszán (néhány fiú és lány követte
el ez utóbbit, és csak egyszer). Ezt a képzeletbeli
csoportot ítélik el. Később tudom meg, hogy a
debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen
„lelepleztek” egy ellenforradalmi szervezkedést. Az
én Szabó Csaba barátomat is akkor börtönözik be.
A Tanítóképző sem akar lemaradni az éberségi
versenyben.
*
Ja. És az én szerető édesanyám hogyan reagál a
megvádoltatásomra? Amint megtudja, hogy mi tör-
tént, azonnal vonatra ül, és beszél az igazgató-
helyettessel. Én is jelen vagyok, és ég az arcom,
amikor azzal próbálja menteni a viselkedésemet,
hogy dadogok, és ezért nem mindig azt a szót mon-
dom ki, amire gondolok, hanem amit könnyebb
kimondani. De az igazgatóhelyettes megnyugtatja:
„Ne tessék aggódni! A Gabi nagyon okos fiú, jól fog

61
viselkedni, mert tudja, hogy ha nem, akkor úgy
rúgjuk ki, hogy a lába se éri a földet”.
*
Később megtudjuk: a gazdasági igazgatónő tagja a
Megyei Pártbizottságnak, így az ellene lezajlott
állítólagos támadást az egész párt elleni provoká-
cióként értelmezi. A fotelok viszont továbbra is a
Gazdasági Hivatalban maradnak. Már annyira a
szívükhöz nőttek!
*
Ugye ezek után már nem nehéz kitalálni, hogy a
népköztársasági ösztöndíjra abban az évben csak a
kitűnő bizonyítványomra való tekintettel, formáli-
san ajánlanak, de számítva arra, hogy úgysem
kapom meg, levélben már a nyár közepén arról is
értesítenek, hogy „helyhiány miatt” nem tudnak
visszavenni a kollégiumba. (Elképzelem, ahogy az
illetékesek összedugják a fejüket, hogy hogy bün-
tessenek meg, és valamelyiküknek eszébe jut ez a
viszonylag egyszerű megoldás. „Helyhiány miatt”,
és kész.)
Anyámnak azonban van egy ismerőse a minisz-
tériumban, és amikor valamilyen oktatási anyagot
visz fel nekik (már említettem, hogy kidolgozott egy
új módszert a pénzügyi ellenőrzés pontosabbá
tételére), találkoznak, és az ismerős megkérdezi,
hogy mi van velem. Mert mindenkinek feltűnt, hogy
míg olyan nagy egyetemek is, mint a szegedi JATE,
csak 6-8 diákot javasolnak népköztársasági
ösztöndíjra, addig a mi főiskolánkról tizennyolcat:
néhány jelest és sok jót is, a lista végén pedig én
vagyok, az egyetlen kitűnő. A minisztérium ezek
után nekem is megítéli az ösztöndíjat, bár csak a
második fokozatot. Augusztus végén aztán megjön

62
az értesítés Debrecenből: mégis csak találtak
nekem helyet a koleszban. Hát, aki keres, az talál.
*
A Tanítóképzőben a hároméves képzés utolsó éve
két részből áll, az egyik felét a terepen kell eltölteni,
szakmai gyakorlaton. A legtöbben ezt hagyják a
végére, és az első félévben maradnak bent, a
másodikat töltik kint. De én úgy okoskodom, hogy
előnyösebb, ha előbb megismerem a való életet, és
utána még jól fog esni egy kis lubickolás a főiskola
védett környezetében.
Mivel Szolnok nagyjából félúton van Debrecen
és Kecskemét között, úgy gondolom, hogy mindkét
bázissal kapcsolatot tudok tartani, ezért a felaján-
lott gyakorlati helyek közül Szolnokot választom.
*
Szolnok azért is ügyes döntésnek látszik, mivel a
második évben egy okos, de kissé rátarti lánynak
udvarolok, Évának hívják, és a papája egy szolnoki
nagyvállalat igazgatója. Abban reménykedem, hogy
ha megkedvelnek, esetleg őket is a hátországom-
nak tudhatom.
*
Szolnokon először a Verseghy Ferenc Könyvtárba
kerülök. A szállásomról még nem tudtak gondos-
kodni, így az első néhány éjszakát az igazgatói
iroda kanapéján kell töltenem, de rövidesen sikerül
találni egy helyet a Nagyalföldi Kőolaj- és Föld-
gáztermelő Vállalat város széli munkásszállóján.
Ott aztán nincs kanapé, és a szobatársam, egy öreg
szaki sem nagyon szívélyes hozzám. Az ágyak belül
vannak, a szekrények pedig az előtérben. Egyszer
megkérdezi tőlem, hogy éjszaka mit vettem ki az ő
szekrényéből. Megijedek, és kérdezem, hogy eltűnt-
e valamije. Nem tűnt el semmi, mondja az öreg, de

63
a szekrény nyikorgását meghallotta. Megpróbálom
meggyőzni, hogy a saját szekrényembe nyúltam
bele, és mindkét szekrény egyformán nyikorog, de
csak annyit válaszol, hogy jól van, jól van, de ha
legközelebb megint kell valami, kérjem inkább tőle.
*
Nem sokáig lakunk együtt, mert találok egy
viszonylag olcsó albérleti szobát, ráadásul száz
méterre a könyvtártól, nem kell tovább a város szé-
léről buszozni és gyalogolni, hogy időben beérjek.
És ez az albérlet nagy örömet okoz nekem.
Életemben először fűthetek be, fával és szénnel, és
a hamut is kivehetem reggel. Én, aki addig mindig
radiátoros központi fűtéses helyeken laktam! Ez
igazi kaland a számomra. Úgy érzem, hogy most
értem férfivá.
*
A féléves gyakorlat során valamit produkálnom is
kell, ami összefügg a könyvtár tevékenységével és
osztályozható teljesítmény. Könyvkiállítást rende-
zek, és Debrecenből jön le az egyik tanár, hogy
értékelje. Hümmög, hogy még ezt is meg azt is
kiállíthattam volna, ügyesebb feliratokkal, de azért
a négyest megadja rá.
*
A megyei könyvtárban elkísérem a bevetéseire az
úgynevezett művelődési autót, amely a tanyavilágot
járja, a helybelieknek könyveket kölcsönöz, és
filmeket is vetít. Hősies tevékenység ez, nemes kül-
detés, de a rossz műszaki feltételek miatt néha úgy
érzem, mintha a vadnyugaton lennénk. Mindazon-
által ebből írom a főiskolai szakdolgozatomat. Még
a helyi újságnak is elküldök egy rövid cikket,
Árkon-bokron kultúrát címmel.
*

64
A könyvtár után a művelődési házban folytatom a
gyakorlatot. És az a nehezebb. Ott egy ismeretter-
jesztő előadást kell tartanom. Egy ipari tanuló
kollégiumban kerül rá sor. A címe: „Gagarin, a
világűr Kolumbusza”. Nagyon félek, hogy a dadogá-
som miatt majd kinevetnek, de szerencsére meg-
úszom. Képeket is vetítek, és ezeket követni tudják.
A teljesítményemet a művelődési ház egyik vezetője
értékeli, és nagyon megértő. (Megsúgom neki, hogy
majd nem népművelő leszek, hanem könyvtáros.
Élénken helyesel.)
A két megbízatás teljesítve, úgy-ahogy helyt
álltam, mehetek vissza a főiskolára.
*
Évával eltávolodunk egymástól (közben kiderül,
hogy neki már egy állatorvostudományi hallgató
csapja a szelet). És ekkor találok rá Erzsire, aki
Tatabányáról származik, de az édesanyja halála
után egy ideig egy budapesti lánnyal is együtt
lakott. Közös barátnőjüktől hallott először a debre-
ceni tanítóképzőről, így ő is oda jelentkezett. (A
barátnő is a Tanítóképzőbe jár, egy évvel alattunk.)
Erzsi az egész lánytársaságban az egyetlen, aki
igazán vonz, elsősorban a szeretettel teli lényével.
Kitűnik a többi lány közül, mert nem nagyképű,
sokkal jobban illik hozzám, mint a vezérigazgató
lánya. Ráadásul a pletykák szerint előttem is volt
már egy szexuális partnere, ezért nem kell bajlód-
nom a szüzességgel sem, amitől mindig viszolyog-
tam. Egy dolog kipipálva.
*
És akkor Évának még van egy utolsó ajánlata: ha
szakítok Erzsivel, akkor visszajönne hozzám. Ter-
mészetesen elutasítom. És jól teszem. Erzsi és én
egyre közelebb kerülünk egymáshoz, Éva pedig

65
előbb-utóbb hozzámegy az állatorvosához, és azóta
is boldogan élnek, ha a Covid-járvány el nem vitte
őket.
*
Erzsi és én verseket olvasunk, beszélgetünk és sé-
tálgatunk. Édesanyám egy kicsit tart a frigyünktől.
Meglátogat Debrecenben, és akkor Erzsit is be-
mutatom neki. Az a véleménye, hogy ez az erős,
energikus parasztlány tönkre fog tenni. De nem
hallgatok rá.
*
És eljön a tavaszi szünet, mindenki hazautazik,
csak mi ketten nem. Magunk vagyunk az egész
kollégiumban. És főznek is ránk, hiszen a személy-
zetnek nincs szünet. Így tulajdonképpen előbb
zajlik le a nászutunk, mint a házasságkötésünk.
Lobog a szerelem. És érthető, hogy miért leszek
négyes tanuló az utolsó félévben.
*
Már jegyesek vagyunk, és Erzsi ilyen minőségben
látogat meg Kecskeméten. Kibiciklizünk a város
határába. Találunk egy tisztást, távol a házaktól,
leterítjük a takarónkat, és ölelkezni kezdünk.
Egyszer csak egy csikó tűnik fel a semmiből, és
vidáman ugrándozva elszalad mellettünk. Mintha
ezzel maga az Isten áldana meg bennünket.
*
Erzsivel közeledik a házasságkötés ideje. Még lenne
egy esélyem, hogy kiugorjak a dologból. A két
család annyi pénzt ad, hogy mindkét adomány
külön is elég lenne az esküvői ruhára. De Erzsi úgy
dönt, hogy a kétszer annyi pénzen kétszer olyan
drága ruhát vesz. Amit aztán soha többé nem vesz
fel. Én meg, mamlasz vőlegény, hagyom.
*

66
A házasságot a főiskola nemzetközi hírű pszicho-
lógiatanára sem ajánlja. Ő úgy találja, hogy én
túlságosan agresszív vagyok a szelíd menyasszony-
hoz. (Ez akkor újra eszembe jut, amikor, évekkel
később, a kést kell kicsavarnom a szelíd feleség
kezéből, amivel pillanatnyi dührohamában hasba
akar szúrni. Hiába, vagy a professzor nem vett
észre valami fontosat a személyiségünkben, vagy
mi nem játsszuk el megfelelően a tudós tanár által
tudományosan megállapított szerepeket.)
*
A főiskola elvégzése után újra a szolnoki Verseghy
Könyvtárba kerülök. Ott már ismernek, elfogadnak,
és szabad állás is van. Ekkor kezdődik a könyvtári
karrierem. És megint szempont az, hogy Szolnok
félúton van Kecskemét és Debrecen között, így
kapcsolatot tarthatok az anyámmal és a meny-
asszonyommal is.
*
Elsőre a feldolgozó osztályba helyeznek. Az olvasó-
szolgálat lett volna az álmom, de oda mindig mások
kerültek. Lehet, hogy a dadogásomtól félnek. Ha én
is ilyen munkát végezhetek, az legtöbbször csak a
vasárnapi ügyelet lehet, amiről a családos kolléga-
nőim könnyen lemondanak. (Megjegyzem, Szolno-
kon vasárnap csak az olvasóterem van nyitva, ahol
télen cserépkályhával fűtünk, és az ügyeletesnek
kell hamuzni és begyújtani. Ez a munka is tetszik,
ugyanúgy, mint a korábbi, vaskályhás albérletem-
ben.)
*
Erzsi és én Kecskeméten házasodunk össze. Akkor
találkozik össze a két család. Az apai ági rokonaim
is Tatabányán laknak, ahonnan a menyasszonyom
származik. Akkor derül ki, hogy Géza nagybácsim

67
(az édesapám egyetlen megmaradt testvére) a
bányából személyesen is ismeri az apósomat.
*
A veszekedések sem ritkulnak, és egyre inkább
kiderül, hogy Erzsinek „U” természete van: minél
erősebben szeret, annál intenzívebben tud gyűlölni.
Én „I” természetű vagyok, a szeretet és a gyűlölet a
legtávolabb van egymástól. Illetve igazán gyűlölni
nem is tudok senkit.
*
A könyvtárban egy idő után rám bízzák a hely-
ismereti munka végzését. Mivel magam nem
Szolnok megyéből származom, elsősorban a sajtó-
gyűjtemény szervezése köt le. Cédulakatalógust
készítek a megyével kapcsolatos sajtókivágatokból,
valamint a Szolnok megyei Néplap cikkeiből. Aztán
feléled bennem a népművelői énem.
*
Igen. Mert egykori főiskolai faliújságfelelősként
természetesen megújítom a két könyvajánló vitrint,
eleven kommunikációs eszközzé teszem őket,
könyvborítókkal, sőt, montázsokkal irányítom rá a
figyelmet. És a két vitrin vihart kavar. Például 1968
nyarán, a „Prágai tavasz” kellős közepén, film-
címeket teszek ki, a különböző fővárosok politikai
helyzetére utalva. Prágában azt a filmet vetítem,
hogy „Fiúk a térről”, utalva az ottani diáktünteté-
sekre. Ez nem tetszik a városi pártbizottság arra
kószáló egyik munkatársának. (Ki gondolta volna,
hogy az ilyen kószálók könyvtárba is járnak!)
*
De ennél is furább eset, amikor ősszel az amerikai
elnökválasztás két riválisára utalva egy futó fény-
képét teszem ki, de két fejjel. A két fej a két elnök-
jelöltet (Nixont és Humphreyt) ábrázolja, oda van

68
írva a nevük is. Az aláírás: „Ki fut be?” Nos, a
kószáló ezt úgy adja tovább, hogy az amerikai és a
szovjet vezető versenyez. (Ezt később tudom meg,
amikor már a rendőrség kezdi vizsgálni a botrányos
ügyeimet.)
*
Közben állandóan új ötleteken töröm a fejem. Lé-
nyegében Szolnokon alakul ki az a gyakorlat, hogy
mindent feltalálok, kitalálok, megújítok, amihez
csak hozzáférek. A folyosón lévő vitrinekkel kezd-
tem. Aztán házi folyóiratot hozok létre, amibe az
olvasók is írhatnak (ez a Könyvtári Magazin). ebben
új könyveinket ismertetem, külföldi folyóiratcikkek-
ből fordítok, sőt, rejtvényeket is közlök. Szó van
róla, hogy több megyei könyvtár is csatlakozik
hozzánk, és közös kiadványként szerkesztjük, de
ők nem elég lelkesek, és amikor Szolnokról eljövök,
a Könyvtári Magazin is megszűnik. Pedig már a
helyi újság is foglalkozott vele. 1969-ben ebben a
kiadványunkban felteszem a kérdést, hogy még
abban az évben eljut-e az ember a Holdra (akkor
még a szovjetek is versenyben vannak). Amikor ez
megtörtént, a Néplap azt írta, hogy „az Apollo-11
válaszolt a Könyvtári Magazin kérdésére”.
Ebből nő ki a Kaleidoszkóp, a könyvtárba járó
folyóiratok éves szemléje. Két évben is összeállítok
egy kivonatos kiadványt (az amerikai Reader’s
Digest és a szovjet Szputnyik példájára). Az első
kötetet elküldöm több újságnak és a kötetbe
beválogatott szerzőknek is. Sokan megköszönik és
méltányolják, válaszolnak az általunk feltett kérdé-
sekre. Ír róla a Könyvtáros című szaklap, sőt, a
Népszabadságban E. Fehér Pál is. Az ő jó vélemé-
nyének köszönhető, hogy ennek nyomán néhány
évvel később létrejön a Látóhatár című kulturális

69
szemléző folyóirat. Sajnos azon a szinten már nem
vesznek komolyan engem, irodalmárok válogatják a
közlendő anyagokat, meg kell elégednem azzal,
hogy két másik könyvtárossal együtt részt vehetek
az egyes számokat kiegészítő cikkbibliográfia készí-
tésében. (Így legalább a közreműködők között fel-
tűnhet a nevem.)
*
Igen. Aztán megszervezem a Fiatal Értelmiségiek
Klubját. Sok érdekes témáról tartunk nyilvános
vitákat.
Később, amikor ez a lendület megtörik, a tudo-
mányos-fantasztikus regények kedvelőinek klubját
is én szervezem meg. Ez azonban nem váltja be a
hozzá fűzött reményeimet. Van olyan rendezvény,
amelyre egy neves magyar sci-fi szerzőt hívtam el.
El is jön. De csak mi ketten vagyunk jelen. Aztán
megvitatjuk a műfaj aktuális kérdéseit.
*
Igen. És a sok önszorgalmú tevékenység megkö-
veteli, hogy vasárnap is bejárhassak a könyvtárba,
dolgozni, anyagot gyűjteni. Az igazgatótól kapok
egy saját kulcsot. Ez nagyon irritálja a gazdasági
igazgatót, ő ezt mindenáron vissza akarja vetetni.
És akkor valami váratlan dolog történik. Egy rossz
szigetelés miatt az egyik vasárnap elkezd beázni a
raktár. Éppen bent vagyok, észreveszem a szivár-
gást, azonnal telefonálok az igazgatónak, aki
néhány dolgozót berendel, és késő délután már el-
kezdhetjük az elázott könyvek mentését. Ennek az
esetnek köszönhetem, hogy továbbra is megtart-
hatom a könyvtári kulcsot.
*
A városban a kőolajmérnököknek működik egy
amatőr színjátszó csoportja, a Kőtövis együttes,

70
amely országszerte járja a munkásszállókat, és
főleg kabarékkal szórakoztatja a szakma dolgozóit.
Vezetőjük, Trömböczky Péter gyakran bejön a
megyei könyvtárba, segítek neki jeleneteket találni.
Felajánlja, hogy lépjek be az együttesbe, amit nagy
örömmel meg is teszek. (Emlékezzünk: már az
általános iskolai fesztiválra is írtam egy kabaré-
jelenetet.) Érdekes módon a dadogásom sem zavar,
mert a szövegeimet annyira megtanulom, hogy
szinte automatikusan rájár a szám. Meg hát van-
nak néma szerepeim is. Velük aztán én is „tájolok”,
hol itt, hol ott lépünk fel. Nagyon kedvelem ezt a
vidám, sokoldalú baráti társaságot.
*
Itt kell megemlítenem Bucz Hunort, aki Tisza-
földváron középiskolai tanár, és a saját amatőr
színjátszó körével többek között feldolgozza Kovács
András Nehéz emberek című dokumentumfilm-
jének egyik epizódját, megírja és előadatja a Görgős
eke oratóriumot. Debrecenben, egy amatőr szín-
játszó fesztiválon nagy sikert aratnak. Én is el-
utazom velük, és a Szolnok megyei Néplapban
lelkendező kritikát írok. (Aztán a Hunorral való
barátságom később a rendőrségi ügyem kapcsán is
előkerül, de arról majd a maga helyén.)
*
Egy szolnoki angoltanár, Lukácsy Huba gitárral
tanítja a nyelvet. (Volt egy ilyen rádiósorozat is:
„Gitárral angolul.”) Egy kórust is szervez, amibe
Erzsivel együtt én is belekerülök. Az amerikai csa-
ládi kapcsolatom révén már van egy daloskönyvem,
abból több spirituálét és népdalt is előadunk.)
*
A Kőtövis színjátszóinak egy egész estét betöltő
kabarét is írok, helyi témákról („Szolnoki kabaré”),

71
jelenetekkel és kuplékkal. Már elkezdjük próbálni,
amikor a megyei pártbizottság letiltja. (Könnyen
lehet, hogy egy sztriptíz-szám húzta ki a gyufát,
amelyben a táncosnő úgy vetkőzik, hogy minden
levetett ruhadarabon a pártállamnak az Új Gazda-
sági Mechanizmus bevezetése során megtagadott
jelszavai olvashatók: „egyenlőség”, „árstabilitás”,
„szocialista erkölcs” és hasonlók.)
*
Utána még tartunk egy felolvasó estet Parkinson és
Gombó Pál szatirikus írásaiból a Verseghy
Könyvtár klubtermében, de a legnagyobb álmom,
Kafkától A per amatőr színjátszók számára történő
dramatizálása nem valósul meg. (Vannak egyéb
ötleteim is. Például az egyik Vonnegut-regényben
szerepel a mikulások szigete, azt úgy akarom
színpadra állítani, hogy maguk a mikulások festik
fel a falra a jelszót: „Éljenek a mikulások!”)
*
A könyvtárban mindent fel akarok találni. Nos, ez
nem mindig sikerül. Amikor olvasok a lyukkár-
tyákról (amelyeket egy keresés kódjai szerint tűkkel
kell rögzíteni, és aztán addig rázogatni, amíg csak
az adott kódokat tartalmazó kártyák maradnak a
helyükön, a többiek pedig kihullanak), a fejembe
veszem, hogy ezt egyetlen lyukkal is megcsinálom.
A könyvtárakban ott van a sok kiselejtezett
katalóguscédula, ezekkel kísérletezem. (Ha például
7 irányban be lehetne őket vágni, és mindegyik
irányban 7 különböző távolságig juthat el a tű,
akkor 7 a 7-iken, azaz több mint 800 ezer kate-
góriát lehetne elkülöníteni.) De bárhogy is forgatom
és rázogatom a kártyákat, azok összetapadnak,
nem jutok velük semmire. Végül feladom. De hát
Edisonnak és Teslának sem sikerült minden.

72
 *
A könyvtárban a feleségemnek is viszonylag
könnyen találunk egy gyermekkönyvtárosi állást.
Ekkor átmegy levelező tagozatra. A szakdolgozata a
Valóság című folyóirat cikkeinek feltárása, egy
repertórium formájában. Az egyik munkatársával,
Encivel együtt segítünk az adatgyűjtésben, és végül
az egész szöveget én gépelem le, a könyvtár író-
gépén, hajnalig tartó rohammunkában.
*
Első szolnoki albérletünk egy folyóvíz nélküli
tabáni parasztházban van. (Bizony, én nem Velen-
cébe vittem a nejemet nászútra.) A disznóól a mi
szobánk falához van hozzátapasztva, így nyomon
követhetjük a koca minden rezdülését. Megint
nekem kell a kútra menni vízért. És ahogy hozom-
viszem a kannát, felvillan az a régi emlék, amikor a
nagymama házába hordhattam a vizet a nyomós
kútról. Mert már olyan nagy gyerek voltam. Most
pedig egy rendes ifjú férj. Az ember mindig vívja ki
a megbecsülést! Legalább önmaga előtt.
*
Amikor Erzsi a záróvizsgájára készül, akkor
megyünk először szabadságra. Ez a „hivatalos”
nászutunk. Nem hagyományos nászút ez, hiszen
Erzsi nappal tanul, éjszakára pedig már elfárad. De
mégis csak Budapesten töltjük az időt, mégpedig
egy üdülőhajón. Úgy hívják, hogy „Októberi Forra-
dalom 50”. (Mennyivel romantikusabb volt az a
másik, a debreceni, a húsvéti szünetben!)
*
Több albérletben is megfordulunk, az egyikben,
ahol a fürdőszobát is csak időnként használhatjuk,
még egy debreceni osztálytársunkat is befogadjuk

73
néhány hétre. Még sok víz folyik le a Tiszán, mire
sikerül saját lakást szereznünk.
*
Igen. Nagy aktivitásomnak köszönhetem, hogy a
városi KISZ-bizottság értékeli a kulturális munká-
mat. Az azonban még nagyobb súllyal esik latba,
hogy a feleségem a könyvtárban összebarátkozik az
illetékes KISZ-vezető nejével, és így az én mun-
kámra hivatkozva egy lakást is kiutalnak nekünk.
*
Ja. De a beköltözéshez még arra is szükség van,
hogy ez a lakás az első szolnoki „felhőkarcolóban”,
a Várkonyi téren épülő 18 emeletes házban legyen,
amelyet több elénk sorolt család nem mer elfo-
gadni, attól félve, hogy elromlik a lift, nem megy fel
a víz olyan magasra, netalán az épület még össze is
dől.
Szerencsére pénzünk is van, ugyanis a fő-
iskolán kapott népköztársasági ösztöndíjam jelen-
tős része megmaradt. Hogy is költöttem volna el?
Anyámtól megtanultam a szigorú takarékoskodást.
A félretett pénzemből be tudjuk fizetni a szövet-
kezeti lakás kezdő részletét. (A lakás összértéke az
akkori árakon valamivel több, mint 80 ezer forint, a
beugró pedig 12 ezer.)
Ez egy egyszobás szövetkezeti lakás, amely
konyhával és fürdőszobával együtt 30 négyzetméter
alapterületű. Nagyszerű érzés a nyolcadik emeletről
kinézni a Várkonyi István térre, a Zagyva-hídra.
Felteszünk egy karácsonyi hanglemezt, átöleljük
egymást, állunk az ablakban, és gyönyörködünk a
látványban.
*
A lakást fokozatosan szereljük fel. Először veszünk
két műbőr heverőt, amelyet csak L alakban tudunk

74
összetolni, mert egy franciaágyhoz nincs elég hely.
A falra gyékény falvédőt teszünk fel, amire gombos-
tűkkel erősítünk különböző alkalmi képeket, újság-
kivágatokat. A Bizományi Áruházban találunk egy
szépséghibás fekete-fehér tévét (ha jól emlékszem,
900 forintért), és azt nézzük évekig. Végül ezt
odaadjuk anyámnak, és Pestre utazom egy színes
tévéért. Annak a televíziós készüléknek a Szolnokra
szállítása nehéz feladat. A raktárból Pestszent-
lőrincre viszik, én ott poggyászként adom fel, aztán
Szolnokon külön kimegyek az állomásra, hogy
átvegyem. Taxival viszem a Várkonyi térre. Talán ez
az első igazi próbatétel, amelyben férjként helyt
állok. Családfőnek érzem magam. Vagy legalábbis a
család egyik fejének.

75
HETVENES ÉVEK, amikor hősünk
rendőri felügyelet alá kerül, apa lesz,
majd Budapestre menekül

Isteni szerencse, hogy már van lakásunk, amikor

egyszer csak reggel kopogtatnak az ajtónkon.
Házkutatás!
Az ügy előzménye, hogy amikor elvégeztük a
tanítóképzőt, az egyik osztálytársammal, Csanálosi
Bélával elhatároztuk, hogy létrehozunk egy leve-
lezési klubot, hogy a kinti környezetben segíteni
tudjuk egymást a friss ötleteinkkel. Összeírjuk,
kiket fogunk felkérni az együttműködésre. De az
elején szükség van egy személyes találkozóra is,
hogy a részleteket tisztázzuk. Bucz Hunor (akit
korábban már említettem az iskolai színjátszással
kapcsolatban) akkor épp egy budapesti művelődési
otthonban dolgozik, és azt mondja, hogy tudna egy
alkalmas helyiséget szerezni.
A találkozón jelen van Hunor néhány népmű-
velő barátja is, akiket nem ismerek (az egyik már
megkapta a kiváló népművelő címet). Felmerül az
ötlet, hogy ha meg akarjuk reformálni a kulturális
életet, akkor okos dolog kelet-európai, lehetőleg
szovjet szakértőket meghívni, mert őket talán nem
fogják kifogásolni a magyarországi konzervatív
vezetők. Ennyi a találkozó támadható mozzanata,
no meg az, hogy az összejövetel nem volt be-
jelentve. Végül ebből az egész együttműködésből
semmi sem lesz, mert a részvevők nem veszik a
fáradságot, hogy a szakmai gondjaikat megosszák
a többiekkel.
*

76
Kopogtatnak az ajtón. Erzsi persze fél, ő nincs
elszánva, hogy az elvekért harcolni is kell.
A rendőrök végignézik a könyveimet, az íróasz-
talomat, elviszik a naplómat, és bevisznek a városi
rendőrkapitányságra. Út közben még a könyvtárba
is beugrunk, hogy értesítsék az igazgatót, miszerint
„hivatalos ügyben” vagyok távol.
*
Odabent aztán órákig faggatnak, elsősorban erről
az illegális budapesti találkozóról. Elmondom, amit
tudok, de ők többet akarnak, terhelő adatokat. A
vallomásomat magam gépelem le, hogy időt spórol-
junk, én ugyanis sokkal gyorsabban gépelek, mint
ők. (Debrecenben gépírást is tanultunk, nekem pe-
dig már kisiskolás koromban kialakult a rutinom,
amikor az édesanyám irodájában, az ő írógépén
garázdálkodtam.) Leírom, nem tetszik nekik. Akkor
leírom még egyszer. A hatodik vagy nyolcadik
változat után azt mondják, hogy elég, ennek így
semmi értelme.
Akkor elmennek ebédelni. De az egyikük azt
mondja, hogy nekem nem hoznak semmit. Rend-
ben. Ennél többet is elviseltek a munkásmozgalom
mártírjai. De amikor visszatérnek, az egyik nyo-
mozó mégis odalök nekem egy szendvicset. Mint
később kiderült, rá volt kiosztva a „jó rendőr”
szerepe. A „rossz rendőr” azzal dicsekszik, hogy ők
már a Rákosi-rendszerben is rendőrök voltak, úgy
viseljem magamat, mert tudnak ők sokkal kemé-
nyebbek is lenni. Amikor a nap végén hazaenged-
nek, a „jó rendőr” elkísér egy darabon, és külön is
felhívja a figyelmemet, hogy ha valami mégis
eszembe jut, mondjam meg neki, ő majd segíteni
fog. De nem jut eszembe semmi ilyesmi.

77
 (Később megtudom, hogy velem egy időben
Hunort is kikérdezték Budapesten, és időnként
telefonon egyeztettek, hogy ki mit vallott be.)
A könyvtárigazgató tudomásul veszi a történ-
teket, de később is ugyanúgy megbízik bennem,
mint azelőtt. Ő közelről látja, hogy nem handaban-
dázó lázadó vagyok, hanem egy lelkes fiatal, aki
komolyan veszi a hivatását.
*
Ez után az eset után minden hónapban be kell
mennem a megyei rendőrkapitányság ifjúsági osz-
tályára, ahol elbeszélgetnek velem. Így leszek végül
is „refes”, rendőri felügyelet alatt álló személy. És
akkor, a kihallgatások közben értesülök arról, hogy
állítólag milyen montázs szerepelt a könyvtári
vitrinben az 1968-as amerikai elnökválasztással
kapcsolatban. És azt is megkérdezik, hogy mit
kerestem annak idején a kecskeméti városi levél-
tárban, miért akartam találkozni Szabó Csabával.
De hát mit válaszolhatnék? Osztálytársam volt az
általános iskolában és évfolyamtársam a gimná-
ziumban, a politikai tevékenységéről pedig nem
tudok.
*
Egyszer rá akarnak venni, hogy jelentsem, ha va-
laki szocializmus-ellenes nézeteket hirdet. Vissza-
kérdezek: „Azt akarják, hogy feljelentsem a barátai-
mat?” „Nem, nem, félreérti. Csak arról van szó,
hogy ha olyan kijelentéseket hall, amelyeket nem
tud helyben kezelni, akkor hozzánk is fordulhat,
majd mi segítünk.”
A rendszerváltozás után, amikor meg lehetett
kérdezni a Történeti Levéltártól, hogy milyen meg-
figyelési dokumentumok készültek rólunk, én is
érdeklődöm. És semmit sem találnak. Ezen meg-

78
lepődöm. Valamilyen feljegyzés biztosan készült a
legelső kihallgatásomról (legalább a saját vallomá-
somnak meg kellett lennie), és ha havonta elbeszél-
gettek velem, arról is be kellett számolniuk. Ha
másról nem is, akkor arról, hogy mivel töltötték az
időt. Őszintén szólva azt vártam, hogy azt is leírják,
hogy „megpróbáltuk beszervezni, de annyira hülye,
hogy fel se fogta.” Úgyhogy utólag arra gondolok,
hogy az én dokumentumaimat véletlenül összefog-
ták valamilyen fejes anyagaival, és azokkal együtt
bedarálták.
*
Ebből a rendőrségi ügyből azt a tanulságot vonom
le, hogy ha meg akarom reformálni a szocializmust,
azt jobb a rendszeren belül csinálni. (A naplómban,
amit lefényképeztek, szerepelt egy eszmefuttatás
egy „aktivista mozgalomról”, aminek a lényege az
volt, hogy nem elég szavakban szocialistának lenni,
élni is annak a szellemiségével kell, támogatni kell
az elesetteket, fel kell ismerni a hibákat, és ki kell
javítani azokat.)
Valamit tenni akarok az országért. Ezért nem
kell csodálkozni azon, hogy néhány évvel később
felvételemet kérem a pártba.
Két párttagnak kell támogatnia. Hajlandó erre
Klárika, a könyvtári pártszervezet vezetője, vala-
mint az igazgatónk, aki a városi pártbizottságnak is
a tagja. De így sem sikerül. Ráadásul az igazgatónk
még pártfegyelmit is kap, amiért nem volt eléggé
éber!
*
A házasságunk zökkenőkkel halad előre. Erzsi egy
reggel bejelenti, hogy nem érzi jól magát, inkább
otthon marad. Megsimogatom, jobbulást kívánok
neki, és egyedül indulok munkába. De dél felé

79
eszembe jut az otthon betegen fekvő feleségem, se-
gíteni akarok rajta. Szerzek valakitől egy ebédjegyet
(a könyvtárosok abban az időben a városháza
menzáján étkeztek), valaki mástól egy ételhordót,
és hazaviszem az ebédet. Az ajtó zárva, a kulcs
belül. Kopogtatok. Erzsi résnyire kinyitja az ajtót,
és azt mondja: „Ne gyere be, van valaki nálam.” Az
ételhordót azért beadom, és visszamegyek dolgozni.
Nem az esik rosszul, hogy amit tőlem nem tud
megkapni, azt mástól fogadja el, hanem az, hogy
reggel megtévesztett. De ezt még ennek a könyvnek
a női olvasói közül sem csinálná senki másképpen.
Mert a női viselkedéshez többnyire hozzátartozik,
hogy néha hazudni kell. Tapintatból.
*
Erzsi vendégéről kiderül, hogy szélhámos, és egy
órát el is lop (a bizományiban ismerünk rá, és ami-
kor rendőrségi feljelentést teszünk, kiderül, hogy az
illetőt már egy ideje számon tartják). Ez után az
epizód után Erzsi arról kezd el beszélni, hogy
gyereket akar szülni. Belemegyek, bár az orvosi
vizsgálat kimutatja, hogy a spermám nincs nagyon
jó formában. Szedek rá gyógyszert, és a gyerek
végül megfogan.
*
Amikor már a gyerekünket várjuk, elkezdek felelős
apaként viselkedni. Nincs telefonunk, de körbe-
járom a környék házait, hogy megtudjam, ha majd
eljön az idő, kinek a telefonjáról hívhatom a mentő-
ket. Szerencsére enélkül is sikerül taxit szerez-
nünk. És épp időben, mert a magzatvíz már elfolyt.
*
1971 januárja van. A szolnoki megyei kórházban
járvány miatt látogatási tilalmat rendeltek el. Nem
lehetek jelen a gyerekünk születésénél. Amikor

80
hazaengedik, akkor látom először. Anyám még
nincs itt (később ő is átjön Kecskemétről), az első
napokban a felettünk lakó szomszédasszony segít
megfürdetni a bébit.
*
Amikor még csak várjuk a babát, tudományosan
megtervezem, hogy ha fiú lesz, mi legyen a neve.
Azt javasolom, hogy legyen Péter, hiszen azt lehet
Petinek is becézni, viszont amikor már bölcsebbé
válik, akkor a Péter kölcsönözhet neki tekintélyt.
Erzsi egyetért. De amikor jön a bába a kórházban,
és kérdezi, hogy mi legyen a gyerek neve, azt
mondja neki: „Attila”. Aztán hozzáteszi: „És Péter”.
*
Szolnokon a 18 emeletes házzal szemben van egy
közért. Reggel leugrom oda tejért. Nem tudnak
visszaadni a százasomból, de nagyon sietek, a
kisbabának kell a tej. Most mi legyen? Felajánlom,
hogy ott hagyom a százast, és majd később ide-
adják a visszajáró pénzt. Nem mennek bele, mert
akkor nem tudnak elszámolni a pénztárban lévő
többlettel. A huzavonát megunva fogom a tejet, és
kirohanok. Ötven méterre van a házunk, de utol-
érnek, visszavisznek, jegyzőkönyvet vesznek fel.
Közben telik az idő. Végül összejön a visszajáró
pénz, és mehetek a dolgomra.
*
Nem sokáig lakunk együtt, mert ahelyett, hogy az
édesanyám költözne a mi egyszobás lakásunkba
segíteni, a szülési szabadság alatt inkább Erzsi
költözik Kecskemétre a babával. Én pedig elkezdem
a vasárnapi apaságot. Minden hét végén vonatra
ülök (időnként még autóstoppal is utazom), és
meglátogatom őket.
*

81
Közben nekem is van egy rövid kalandom, de nincs
különösebb jelentősége. Erzsivel viszont nem
szűnnek meg a veszekedések, akkor sem, amikor a
külön töltött egy év letelik.
*
A fiunk közben nő és okosodik. A rendhagyó
filozófiai gondolkodásmódja már a kecskeméti évek
alatt is kitűnik. Az állomáson jut eszébe ez a
kérdés: „Ha a vonat állna, a sín meg menne, mi
lenne?”
Attila meglepő kisgyerekkori mondásaiból egy
egész kötetet állítunk össze. Nekem különösen az
az eset tetszik, hogy amikor, talán két éves korá-
ban, a logikai képességét akarom megvizsgálni, és
rajzolok két repülőgépet, egy nagyot meg egy kicsit,
majd megkérdezem, hogy melyik repülőbe fér több
ember, azt válaszolja: „A nagy repülőbe sok nagy
ember fér, a kis repülőbe sok kis ember fér.”
*
Szolnokon meglátogat a Fejér megyei könyvtár
delegációja. Szakmai tapasztalatcsere. Az egyik
könyvtáros kisasszony nagyon szimpatikus. Ké-
sőbb Erzsivel visszaadjuk a látogatást. És a
könyvtárban lelkesen mesélik, hogy van egy füze-
tük, amibe az olvasók legfurább kérdéseit jegyzik
be. Az egyik úgy hangzott, hogy a marxista-leninis-
ta tanfolyamon kötelező olvasmány az „Egymillió
pici Krisztus”, azt szeretné valaki kikölcsönözni.
(Lenin Materializmus és empiriokriticizmus című
művéről van szó.) De hát nálunk is vezetnek ilyen
füzetet, és ugyanez a kérés abban is szerepel! Lám,
így terjednek az anekdoták is. Biztos vagyok benne,
hogy ezt a kérést a könyvtárosok találták ki, hogy
szórakoztassák magukat és egymást.
*

82
Amikor először megyünk együtt nyaralni, egy
családos üdülőbe kapunk beutalót. Ahogy megér-
kezünk, már aznap délután kiütések jelennek meg
rajtam. Attól félek, hogy valamilyen gyerekbeteg-
séget kaptam el, szaladok az üdülő orvosához. De
kiderül, hogy allergiás vagyok a nyárfa termésére.
Az orvos ad egy nagy adag kalcium-injekciót, és a
kiütések másnap reggelre úgy elmúlnak, hogy a
helyük sem látszik. Azóta számos ismeretterjesztő
cikkben olvastam, hogy a kalcium semmit sem
használ az allergia ellen. De hát a szervezetem nem
olvasta ezeket a felvilágosító írásokat.
*
A tanítóképző elvégzésének egy nagy hátránya van:
még nem lehet azonnal továbbtanulni. A felső-
oktatás ingyenessége mellett miért taníttatnák
tovább azt, aki már megszerezte az első diplo-
máját? Néhány osztálytársam emiatt már az első év
végén váltott, az egyetemen kezdte újra a tanul-
mányait (akkor még persze nulla-diplomásként),
míg nekünk az első diplománk megszerzése után
meg kell várnunk, amíg valamely külön rendelet
lehetővé teszi a továbbképzésünket. Amikor már
lehet, akkor én is megszerzem az egyetemi végzett-
séget, de csak könyvtár szakon és levelező tagoza-
ton. És egész életemben érzem annak a hátrányát,
hogy nem „normális”, kétszakos nappali egyetemis-
ta voltam.
*
Szolnoki éveim alatt megismerkedem az Országos
Széchényi Könyvtár (OSZK) könyvtártudományi és
módszertani központjában (KMK) dolgozó munka-
társakkal, több projektükben részt veszek. Mikor
Erzsi Kecskemétről visszaköltözik a szolnoki közös
lakásunkba, én a sok veszekedés miatt Budapestre

83
szeretnék menekülni. De egyelőre csak puhatoló-
zom, nem tudom, hogyan boldogulnék.
Budapestre utazom, és Csoboth Attilától kérek
tanácsot, aki korábban Jászberényben volt könyv-
tárigazgató, de most éppen a KMK-ban dolgozik.
Megkérdezem, tud-e a fővárosban vagy Pest
megyében valamilyen nekem való munkahelyről.
Legnagyobb meglepetésemre azt feleli, hogy tud, itt,
helyben is van. Összehoz az Új Könyvek című
könyvismertető folyóirat főszerkesztőjével, Iszlai
Zoltánnal, aki másnap éppen Szolnokra utazik, és
érdeklődik velem kapcsolatban. Meg lehet elégedve,
mert gyorsan megkötjük a szerződést.
*
Amikor Budapestre kerülök, albérletről albérletbe
költözöm. Sohasem én mondok fel, hanem a fő-
bérlők (nekem a szolnoki első albérlet is megfelelt,
vízcsap nélkül és a disznóól mellett, ennél rosszabb
hely Budapesten sem lehet). Először a csepeli Bella
néniék segítenek. Az első néhány héten náluk
lakom. Közben találnak egy házat, ahol kiadó egy
szoba. Kimegyek, megnézem. Elfogadhatónak
tűnik, de amikor ki akarom nyitni az ablakot, rám
ripakodik a háziúr, hogy talán büdösnek tartom a
házukat. Megijedek, elmegyek. Aztán van egy
házaspár valahol Kőbányán, azt a szobát is meg-
nézem. Csak a férj van otthon, vele tárgyalok.
Felhívja a figyelmemet arra, hogy a neje éjszaka
dolgozik, de ha szemet vetek rá, akkor megnéz-
hetem magam. Ettől nem igazán tartok, nem
vagyok egy ösztönember. Vécére kell mennem, és
látom, hogy belül az ajtóra fel van ragasztva a
feleségének egy óriásira nagyított meztelen fotója.
Itt sem maradhatok. Egy albérletet a Keleti Pálya-
udvarhoz közel úgy hirdetnek, hogy „gellérthegyi

84
kilátással”. Persze, az erkélyről, jól kihajolva, tény-
leg látni lehet a hegyet. Ráadásul ott nem hasz-
nálhatnám a fürdőkádat, mert a férj nem akarja,
hogy a nejének „összegecizett” kádban kelljen
fürödnie.
*
Aztán van olyan albérlet, ahol a katonafiú szobáját
kapom meg, de fél év múlva hazajön a gyerek a
katonaságból, elküldenek. Ez Újpalotán történik,
és a hosszú szalagháznak egy másik lépcsőházá-
ban is van éppen kiadó szoba. De ezt nagyon
elszúrom. Valahogy a fejembe vettem, hogy milyen
jó lenne olyan szobába hazatérni, ahol a függönyre
kigombostűzött álompartnernőm vár. És amikor a
néni éppen nyaral, úgy megyek el reggel munkába,
hogy kint hagyok egy ilyen rajzot a függönyön. De
kiderül, hogy a mama az elutazása előtt megkérte a
lányát, hogy a távolléte alatt olykor nézzen rá a
lakásra. Ránéz, benéz, és elmondja a mamának,
hogy mit látott. Amikor a hölgy visszajön, termé-
szetesen örömmel fogadom. De néhány nap múlva
szól, hogy kaptam egy ajánlott levelet. Bemegyek
érte a postára, és ott tudom meg, hogy el kell
hagynom a lakást.
*
Itt meg kell említenem, hogy nagyon kevés pénzem
volt, és néha nem volt más vacsorám, mint egy
cikksajt és egy falat kenyér, egy sercli (ha jól
emlékszem, akkor 90 fillérbe került). Beleharapok,
száraz, ki is törik az egyik fogam. Elmegyek a
munkahelyemhez közeli fogászati klinikára, ott
kihúznak még vagy hármat, és beültetnek egy faltól
falig felső hidat. (Ennek évekkel később Ameriká-
ban is a csodájára járnak, több fogorvos is hitet-
lenkedve nézi, ők csak 2-3 fogat fognak össze egy-

85
egy hídban. Hiába, a szocialista orvostudomány
fölénye...)
*
A Múzeum utcai épületben van a könyvtár étkez-
déje. A hétfő a kedvenc napom. Ilyenkor gyakran
grízestészta van, amit a kolléganőim nem kedvel-
nek. A kiszolgálónő megkérdezi, hogy mivel kérem.
„Az első tányért sóval, a másodikat cukorral, aztán
sóval, aztán megint cukorral.” Így aznap jóllak-
hatok.
*
Egy olyan albérleti szobában is lakom, amelyik
gyalog negyedórányira van a munkahelyemtől, a
Molnár utcában. Mária néni a Szabó Ervin
Könyvtárból ment nyugdíjba, nagyon kedves, de a
szobámban lévő cserépkályha szelel, nem lehet
benne begyújtani. És akkor a drága édesanyám
Kecskeméten talál egy asztalost, aki elkészít egy
baldachinos ágyat, felhozatja, és az oldalai leszűkí-
tik a melegítendő légterületet. Szerzek egy hősugár-
zót, így sísapkában és hálózsákban át tudom
vészelni a telet. Egek! Egy baldachinos ágy!
*
A sok albérleti kaland közül még egyet említek
meg. Óbudán, a Filatori gátnál is lakom egy ideig.
A házaspárnak van egy nagy testű kutyája, az ő
szobáját adják ki. Furcsa érzés keresztülmenni az
előszobán úgy, hogy át kell lépnem a kutyán,
miközben én is tudom és ő is tudja, hogy ez az ő
lakása, nem az enyém. Néhány hónap múlva a
főbérlők elküldenek. Inkább lemondanak a bérleti
díjról, de hadd legyen újra a kutyáé a szoba.
*
Még az egyetemi kiegészítő tanfolyamra járok, ami-
kor megírom az első könyvtártudományi cikkemet,

86
amit a Könyvtáros című szaklap is közöl. (A témája:
az olvasószolgálati kiadványokban egyszerűsített
leírással is lehetne cikkeket ajánlani.) Senki sem
veszi észre.
*
A Széchényi Könyvtárban is megpróbálok belépni a
pártba. Két évig nem tudnak felvenni, mert meg
kell várni, míg a munkások közül is belépnek
annyian, hogy ne legyen az MSZMP kispolgári párt.
Amikor ez végül megtörténik, az egyik munka-
társam elsüti a viccet: „No lám, a pártonkívüliek
megtisztítják soraikat.” De nem törődök ezzel.
Nekem küldetésem van. Meg kell reformálnom a
szocializmust. Az idősebb párttagok figyelmeztet-
nek, nehogy illúziókba ringassam magam, az értel-
mes ügyek támogatása nem megy olyan könnyen.
És igazuk van. Amikor a könyvtári pártszervezet
tiltakozik egy megalapozatlan minisztériumi döntés
ellen, válaszra sem méltatnak bennünket. (Néhány
év múlva ki is lépek.)
*
Az Új Könyvek szerkesztőségében én ismertetem a
társadalomtudományi és politikai szakirodalmat.
Azaz hogy egy népes recenzorgárdával dolgozunk,
ők írják az ismertetést, nekünk csak érvényesíteni
kell a szakmai szempontokat (miről szól, kinek
szól, mennyire jó, milyen típusú könyvtáraknak
ajánlható a könyv beszerzése). Mivel sok gondunk
van a könyvismertetések színvonalával (egyesek
csak átlapozzák az ismertetendő könyvet, és fontos
neveket, adatokat is összetévesztenek), javaslom,
hogy csak egy űrlapot töltessünk ki a recenzorok-
kal, és magát a szöveget mi írjuk meg, egységes
stílusban. De elvetik a javaslatomat.
*

87
Utána nekem kellene frissíteni az úgynevezett
„mintakatalógust”, amely azokat a könyveket sorol-
ja fel, amelyeknek meg kell lennie egy adott típusú
könyvtárban. Azt javaslom, hogy ehelyett egy olyan
indexet készítsünk, amely sokkal részletesebben
adná meg a témaköröket, de elég, ha a könyvtár
nyilvántartja, hogy erről vagy arról a témáról hol
(melyik könyvben, lexikonban, folyóiratban) lehet
érdemben olvasni. Egy lexikon-szócikkben vagy egy
folyóirat-tanulmányban több információ lehet, mint
egy néhány lapos brosúrában. Ezt is elvetik.
*
A szerkesztőségben bibliográfiákat is összeállítunk
(az én témám továbbra is a társadalomtudományi
könyvtermés), és tanulmányköteteket is készítünk.
Ilyen az állományalakítási olvasókönyv, valamint a
könyvek áremelkedéséről és az erre való könyvtári
reagálásokról szóló tanulmányok gyűjteménye. Egy
külön összeállítás foglalkozik a centralizált könyv-
tári rendszerekkel. Az utóbbival kapcsolatban két
tanulmányúton is részt vehetek (a Szovjetunióban
és Bulgáriában).
*
A szerkesztőség sok ellenzéki írót és kutatót is
foglalkoztat. Többek között így ismerem meg
Kenedi Jánost, aki később az ügynök-akták nyil-
vánossá tételének lesz az előmozdítója. Amikor egy
vasárnapon a mikrofilmtárban vagyok ügyeletes,
felbukkan, és megkér, hogy hadd gépeljen le egy
fontos iratot. Mivel egyedül vagyok, tanú sincs,
megengedem, csak óvatosságra intem. Húsz perc-
cel később távozik, és azt mondja: „Ezt sohasem
fogom neked elfelejteni.” Majd néhány lépés után
visszafordul, és hozzáteszi: „Kivéve, ha vernek.”
*

88
Az osztályon egyre nő a feszültség körülöttem, és
akkor hallom, hogy a Tudományos Akadémia
pszichológiai intézetében keresnek egy könyvtárost.
Pataki Ferenc igazgató beszél velem, és megálla-
pítja, hogy én egy kalandor típus vagyok. Ezt csak
most kezdem érteni. Lehet, hogy valóban kalandor
vagyok. Persze nem olyan, aki végigkardozza
Európát, hogy megszerezze az aranyat, és azzal a
nőt. Én az vagyok, aki csak éli az életét, de minden
mozzanatát kalandként éli át. Nem sikeres, de
élvezi.
*
A buzgólkodásommal annyit elérek, hogy a szer-
kesztőségből áthelyeznek egy olyan osztályra, ahol
főállásban végezhetek kutatásokat. Nagy lelkese-
déssel kezdek hozzá. A minisztériumnak kell előter-
jesztéseket benyújtanunk. Nos, míg a dörzsöltebb
kollégáim egy üveg rum elszopogatása közben
egyből lediktálják a jelentésüket, én veszem a
fáradságot, járom az országot, beszélek a helyi
szakemberekkel, és az ő véleményüket is beleírom
a jelentésembe. Amikor például azokat a nyugati
folyóiratokat kell megneveznem, amelyeket a kór-
házi könyvtárakban le lehetne mondani (a megspó-
rolt valutából fénymásolókat akarnak vásárolni), a
könyvtárakban tett látogatás és konzultáció után
arra a következtetésre jutok, hogy így is nagyon
kevés van belőlük. Ez az eredmény persze nem
tetszik a minisztériumnak, így tovább sűrűsödtek a
felhők fölöttem.
*
Még arra van lehetőségem, hogy Bartos Évával
megvizsgáljam, hogy az olvasók milyen hétköznapi
problémáikhoz milyen forrásból szereznek felhasz-
nálható ismereteket (például folyóiratok, vevőszol-

89
gálatok, reklám, könyvtári tájékoztató szolgálat,
szaktanfolyamok és egyebek). Az erről szóló
jelentésünk tanulságait egy kötetben, majd több
szakfolyóiratban is közzétesszük.
*
Abban az időben kapja fel a könyvtári szakma a
„szakrészleges közművelődési könyvtár” ötletét. Az
igazgatónk, Papp István engem bíz meg azzal, hogy
készítsek egy nemzetközi felmérést, és egy későbbi,
Budapesten rendezendő nemzetközi konferencián
terjesszem elő az eredményt. Én meg is teszek min-
dent, a felmérés során több tucat külföldi könyvtár
tapasztalatait gyűjtöm össze. Sajnos a magyar
könyvtári vezetők félreértik a dolgot, ódzkodnak az
ötlet megvalósításától, és egy szakmai folyóirat (a
Könyvtári Figyelő) vitájában a többség ellene foglal
állást.
*
Amikor már ezen a nemzetközi felmérésemen
dolgozom, Judy szülei meghívnak egy néhány hetes
amerikai útra. Anyám is segít némi pénzzel, így
sikerül egy két hétre szóló Greyhound autóbusz-
bérletet szerezni. Amerikában is nagyrészt a szak-
részleges közművelődési könyvtárakat tanulmányo-
zom.
*
Mielőtt repülőre ülnék, eszembe jut egy halálos
poén. Van az osztályunkon egy fiatal nő, Veronika,
akinek az a szokása, hogy minden férfi munkatár-
sától megkérdezi, nem akarja-e elvenni feleségül.
Nos, amikor én a repülőutamra készülök, elhelye-
zek egy leragasztott borítékot az íróasztalom fiókjá-
ban, és ráírom, hogy csak a halálom esetén bont-
sák fel. Belül pedig az a szöveg szerepel, hogy
„Veronikának üzenem, hogy a sajnálatos esemé-

90
nyek miatt nem tudom elvenni feleségül”. Hogy ha
tényleg leesik a gépünk, akkor legalább abban a
tudatban haljak meg, hogy a munkatársaim a
boríték kibontásakor majd egy jót röhögnek.
*
Sajnos a könyvtári kutatásom erősen rányomja a
bélyegét az amerikai utamra. Torontóban megpró-
bálom meglátogatni egy korábbi könyvtári ismerő-
sömet, akinek a szülei ott vannak kiküldetésben.
New Yorkba visszajövet esélyem lenne a Niagara
vízesés megnézésére, de inkább egy olyan busz-
járatot választok, amelyik másik útvonalon megy,
de érinti Buffalo városát. Ott ugyanis van egy
könyvtár, amelyik szerepel a felmérésemben, és a
saját szememmel is látni akarom. (Csodálkozik a
kedves Olvasó? A vízesést már tucatnyi amerikai
filmben láttam, de a buffalói közkönyvtár egyik
filmben sem szerepelt. Oda külön megy el az
ember.)
*
Később Chicagóba is eljutok. Korábban a Széché-
nyi Könyvtárban összebarátkoztam egy amerikai
Erkel-kutatóval (Francine Fuhrerrel), őt és a férjét
látogatom meg. Barátságosan fogadnak, még az
egész Fuhrer-családdal is összeismertetnek. A
Greyhound buszjárattal érkezem Chicagóba, fel-
szállok a filmekből ismert magasvasútra, és nagy
nehezen megtalálom az épületüket. A bejáratnál
portás, útbaigazít. A háznak saját uszodája is van,
az alagsorban. Gondolom, úszom egyet, de a
vendéglátóim lebeszélnek. Ilyenkor ott nincs sok
ember, akár meg is gyilkolhatnak.
*
A könyvtári kutatás ott is közbeszól. El akarnak
vinni egy világhírű képtárba, de ehelyett inkább

91
még egy könyvtárat látogatok meg. Ettől kezdve
kultúrbarbárnak tekintenek.
*
Amikor visszaindulok Chicagóból, kezemben a
kétheti jeggyel, a busz ajtaját épp előttem csapják
be. (Állóhely még lett volna, de ők nem a Volán,
vigyázniuk kell az utasok testi épségére.) Pánikba
esem. Most hogyan tovább? De megnyugtatnak:
mindjárt beállítanak egy másik buszt, arra felszáll-
hatok. És vagy ötven mérföldön keresztül én
vagyok az egyetlen utas. Akkor persze mások is fel-
szállnak, és kiderül, hogy az egész vonalon annyian
vagyunk, hogy két buszt is majdnem megtöltünk.
*
Amerikai utam során találkozom Jackkel is, Judy
férjével. Nagyon barátságos és kulturált férfi benyo-
mását kelti, senki sem sejtheti, hogy a lelkében
milyen sötét erők munkálnak, amelyek később
tragédiához vezetnek.
*
Néhány napot töltök az ő kisvárosi házukban is, és
a két kisgyerekükkel elindulok egy túrára a közeli
erdőben. És ekkor valami olyasmit teszek, amit
azóta is szégyellek. Amikor Sarah, a kislány pa-
naszkodik, hogy elfáradt, és már nem tud tovább
jönni, akkor nem jut eszembe, hogy a nyakamba
vegyem, hanem ott hagyom, és a bátyjával ketten
megyünk tovább, csak azért, hogy megláthassam,
fel lehet-e érni a domb tetejére. Az erdő sötét, a fák
nagyok, mintha csak egy illusztrált Jancsi és
Juliska mesében lennénk. Szegény kislány! Biztos
nagyon rossz lehetett neki egyedül az erdő
közepén. De ezen utólag már nem változtathatok.
*

92
Aztán vége az amerikai utazásnak, visszaérkezem
Budapestre, a való világba, és folytatom a munká-
mat. A kutatás eredményét angol nyelven is közre-
adjuk, és az említett nemzetközi konferencián is
megvitatjuk.
*
Akkoriban szóba kerül, hogy aki tud, doktoráljon
le, mivel a doktorok száma fontos mérőszám egy
kutatóintézet presztizse szempontjából. Úgy gondo-
lom, hogy erre a nemzetközi kutatásra alapozva én
is írhatnék egy disszertációt, hátha sikerül megsze-
reznem a doktori címet. A témát el is fogadják, egy
apró változtatással: a közművelődési könyvtárak-
ban lévő szakrészlegek mellett a szakkönyvtárak-
ban működő szakrészlegek tapasztalatait is vizsgál-
jam meg. Sajnálatos módon a szakkönyvtárakban
egyáltalán nincsenek szakrészlegek, ezért úgy dön-
tök, hogy ha majd azok ítélik meg a disszertációm
színvonalát, akik még ennyit sem tudnak a témá-
ról, akkor nincs esélyem doktorrá válni.
*
A doktori tanulmányok helyett nyelveket tanulok.
Amikor a minisztérium elindít egy programot a
közgyűjtemények dolgozóinak nyelvi képzésére (ez
a könyvtárosokon kívül a muzeológusokra is kiter-
jed), és akiket bevesznek a programba, azoknak
nem is kell munkába járniuk, akkor magam is
jelentkezem az angol tanfolyamra. De az igazgatónk
– valószínűleg a statisztika javítása érdekében – az
orosz intenzívre írat be.
Persze nekem az orosz nyelv is megfelel, de
ekkor kezd kisiklani a tudományos karrierem.
Ugyanis az új szavakat kidobásra ítélt katalógus-
cédulákra írom fel, és úgy gyakorlom, mintha
kártyalapokat tartanék a kezemben. Sajnos a

93
tanfolyam végén nem sikerül a felsőfok, csak a
középfok. Kifogok ugyanis egy bárisnyát, aki azt
kérdezi a „társalgás” vizsgafeladat közben, hogy
melyik a kedvenc évszakom, amire rávágom, hogy a
tavasz, és ki is fejtem, hogy az a szerelem évszaka,
amikor az egész természet is újjászületik. Beleszól:
„Hogy mondaná azt, hogy fagyosszentek?” Ettől
lefagyok. Ezt még magyarul sem tudom. Emiatt
csak a középfokot kapom meg. Később eszembe
jut, hogy azt is válaszolhattam volna ékes orosz-
sággal, hogy „az etimológiához ilyen szinten nem
értek, de ha megnézhetem egy magyar nyelvű lexi-
konban, szívesen elmondom a lényeget oroszul.” De
hát mindig csak utólag okos az ember.
*
Az igazgatónk, talán kárpótlásul, az orosz után az
angol intenzívre is elküld. (Azt hiszem, én vagyok
az egyetlen könyvtáros, aki két államilag fizetett
intenzív nyelvtanfolyamra is járhatott.) Persze a
cédulázás folytatódik, és a szakmai karrierem egyre
távolabb kerül. Elsőre itt sem sikerül a felsőfok. De
nem adom fel.
*
Utána megint az oroszt veszem elő. Ebben segít,
hogy Csepelen lakom, egy albérletben (történetesen
egy elköltözött orosz-magyar házaspár lakásában,
amiről Bella néni értesít, mert egy munkahelyen
dolgozik az orosz feleséggel). A szovjet hadseregnek
van a közelben egy televíziós átjátszó állomása, az
orosz egyes csatorna adását szobaantennával is
tudom fogni. A tévében érdekes filmeket, interjúkat
is látok. Sok olyan kifejezést is megtanulok ily
módon, amit a hazai nyelvtanárok sem ismernek.
*

94
Bár még mindig nem tudom, hogy hogy lehetne
megmagyarázni oroszul a fagyosszenteket, jóval fel-
készültebben jelentkezem az újabb vizsgára. Sze-
rencsére akkor nincs ott ugyanaz a bárisnya. De
akkor is van egy buktató. Magyarra kell fordítani
egy indiai pártkongresszusról szóló orosz nyelvű
újsághírt. Ha nem tudok angolul, nem tudnám
értelmezni a cikkben szereplő „parti” szót. De
tudom, hogy ez valószínűleg az angol párt betűhív
átírása, nem pedig egy nem létező orosz „party” szó
birtokos esete. Mindazonáltal oroszból végre
sikerül megszereznem a felsőfokú bizonyítványt.
*
Makacs vagyok. Azt gondolom magamban, hogy
angolul sokkal jobban tudok, mint oroszul, ki van
zárva, hogy abban ne szerezzem meg a felsőfokot.
Megint nekiállok, a cédulázás folytatódik, de most
már tucatjával olvasom az angol és amerikai regé-
nyeket. (Ráadásul a könyvtárosoknak is dolgozó
matematikus, Sárdy Péter pornóregény-gyűjtemé-
nyére is rájárok. A köteteket bent tartja az osztá-
lyunkon, egy szekrény legfelső polcán. Olyan kife-
jezéseket is megtanulok belőlük, amilyeneket majd
egy amerikai autókereskedés szerelőitől hallok
élőben.)
*
Az angol felsőfokot is megkapom. És annyira felbá-
torodom, hogy utána még a szakfordítói igazolványt
is meg akarom szerezni. (Ott sem szerepelek
hibátlanul. Ugyanis egy márciusi amerikai hetilap-
cikkben a „next October”-t idén októbernek fordí-
tom, mert úgy olvastam valahol, hogy Amerikában
minden jövőbeli esemény jövőnek számít, és már-
ciusban az idei október is még jövő. A vizsgáztató

95
ezt hibának veszi. A tanulság: sosem lehetsz
okosabb a vizsgáztatódnál.)
*
Ez a két felsőfokú nyelvvizsga nagyban hozzájárul
ahhoz, hogy a fizetésem nagyobb legyen, ami majd
még a nyugdíjazásomnál is szerepet fog játszani.
Hála Papp István igazgatónak, aki az angol helyett
először az orosz intenzívre küldött el. Ugyanakkor a
nyelvek iránti élénk érdeklődésem miatt a könyv-
tártudományi tevékenységem tovább sorvad. Az
ember nem lehet egyszerre két úr szolgája.
*
A nyelvtanulás nyomán elkezdem a műszaki
fordítói munkát. Ebben nagy segítségemre van a 30
ezer tételesre duzzadt cédulagyűjteményem, amely
mint egy élő szótár, a legfrissebb kifejezéseket is
tartalmazza. A Zenta utcai műszaki fordítói irodá-
ban jelentkezem, és gyorsan dolgozom. Közben
megírok magamnak egy számítógépes programot,
amely egyszerre öt változóban is el tud raktározni
típusszövegeket, amiket egy billentyűkombináció-
val be tudok illeszteni a fordításomba. (Lám, fel-
találom a többdimenziós vágólapot, amire a Word
még ma nem képes.)
*
Szóba kerül, hogy kijuthatnék Amerikába, egy
magyar nyelvész, Gombocz Zoltán által alapított, és
évente egy könyvtáros egyetemi oktatását szolgáló
ösztöndíjjal. Mivel a könyvtártudományi kutatások
vezető intézményében dolgozom, az igazgató biztat,
hogy adjam be a jelentkezésemet. Az a szokás,
hogy évente két személyt jelölnek, de csak az első
megy. A második ugyanúgy tartalék, mint ahogy
Magyari Béla volt az első magyar űrhajós tartaléka.
Nos, az első évben én vagyok a tartalék, és az első

96
helyen kiemelt személy utazhat. A következő évben
már én vagyok az első számú jelölt, de akkor a
második helyen kiemeltet küldik ki. Hogy miért?
Talán mert dadogok, vagy mert párttag vagyok (és
mit szólnak ehhez az amerikaiak), de szerintem
másról van szó. Addigra Papp Istvánt kezdik nem
szeretni a minisztériumban, és így az ő „káderét”
sem akarják Amerikába küldeni. Pedig mennyire
másképp alakulna az életem!
*
Később jelentkezem a Marxista-Leninista Esti
Egyetem szociológiai szakára. A körzeti orvossal
kell engedélyeztetni, de ő elküld a pszichológiai
rendelőbe. (Talán a dadogásom miatt, de az is
lehet, hogy nem tart normálisnak, ha ilyesmit
akarok.) Mikor minden papír megvan, viszem a
KMK igazgatójához (akkor már Szente Ferenc az),
de ő nem írja alá. Azt mondja: „Nem kell ez neked.”
Így hát nem lesz belőlem szociológus.
*
A könyvtártudományi szakkönyvtárban dolgozik
Ilona, akivel gyorsan megbarátkozom. De nem
emiatt ad fordítói munkát, hanem mert látja, hogy
az angolságom jó. Egy ideig referátumokat fordítok
az általa szerkesztett angol nyelvű szemléhez. De
egyszer megharagszik rám, és azt mondja, ettől
kezdve inkább mással fordíttat. Ez sérti a hiúsá-
gomat. Magam szerzek neki másik fordítót, aki
jelentkezik nála, de valójában továbbra is én vég-
zem a munkát, ő csak a saját nevében továbbítja.
Ilona aztán elújságolja, hogy az új fordító még jobb
is, mint amilyen én voltam. Ezt dicséretnek
veszem. Ezek szerint javulok.
*

97
Én továbbra is ötletember maradtam, és nem lett
több saját ötletem attól, hogy főállásban is a
kutatás a feladatom. Ezért saját kérésemre a
könyvtártudományi szakkönyvtárba helyeznek át.
Megbeszélem a könyvtár vezetőjével, hogy ha
marad egy kis szabad időm, akkor a már elkezdett
elméleti kutatásaimat folytathatom. Rábólint. De
azt nem teszi hozzá, hogy ott annyi lesz a munkám,
hogy még azt sem tudom rendesen elvégezni, nem
hogy a korábbi kutatásaimmal foglalkozhatnék.
Ráadásul a kezem alá dolgozó munkatárs
megbetegszik, több mint egy évig betegszabadságon
van, és az ő részét is nekem kell elvégeznem, amitől
aztán idegileg összeroppanok.
Azon az osztályon immár én szerkesztem a
magyar könyvtárügyi és informatikai szakirodalom
angol és orosz nyelvű referáló folyóiratát, valamint
a magyar könyvtári cikkbibliográfiát. Ez utóbbi
sokkal nagyobb terhet jelent, és ebben segített
volna a megbetegedett munkatárs.
*
Rám mindig is jellemző volt, hogy elvállalok olyan
feladatokat, amelyek másoknak valamilyen oknál
fogva terhesek. A szakkönyvtári osztályon bevezetik
a vasárnapi ügyeletet, de mivel a sok háziasszony
és családanya közül nem sokan érnek rá ilyenkor,
én örömmel jelentkezem. Mindenki kap vasárnapi
pótlékot, csak én nem. Az osztályvezető ezt azzal
indokolja: én mindezt élvezetből csinálom.
*
A könyvtár módszertani központja időnként az
országot járja. Egy ilyen alkalommal, talán
Veszprémben, egy vadász-étteremben vacsorázunk.
A kolléganőink nem nagyon éhesek, de én anyagi
okokból nagyon ritkán eszem, ezért igent mondok,

98
amikor Vajda Kornél, egy velem nagyjából egyidős
kollégám, kihív egy evési versenyre. Nyúlmájat
eszünk (nem emlékszem, honnan került elő annyi
nyúlmáj), és úgy esett, hogy mindketten 25 adagot
faltunk be. De Kornél győz, mert ő nemcsak evett,
hanem ivott is, ki tudja, hány pohár sört, és így az
ő teljesítménye volt a nagyobb. Visszatekintve
furcsállom, hogy ettől a mennyiségtől nem kaptam
gyomorrontást. Igaz, hogy a gyomrom a startnál
még szinte teljesen üres volt.
*
Végül a mikrofilmtárban kötök ki, teremfelügyelő-
ként, ami szakmailag jelentős visszaesés (többen
sajnálnak is, hogy ily módon derékba tört a szépen
felfelé ívelő karrierem), nekem viszont felüdülést
jelent. Ráadásul akkor már megint nagyon kell a
pénz, amit újra a szakfordításokkal tudok megke-
resni. Ott csak akkor kell szolgálatkészen felugra-
nom, ha olvasó jön, akinek kiadom a kért mikrofil-
met, és segítek neki az olvasókészülék kezelésében.
(A már említett karikatúra-rajzolói szenvedélyem
ekkor is jelentkezik. Például az OSZK Híradó című
belső kiadványban egy rajzomon valaki megkérdezi,
hogy hol kell megnyomni a gépet, ha másolatot
szeretne kinyomtatni a mikrofilm valamelyik kép-
kockájáról. A könyvtáros válasza: „Bécsben”.)
*
Sok út vezet a nagyvilágba. Egyszer a Szent István
Bazilika előtt kószálok, és észreveszem, hogy hány
turistacsoport készít fényképeket az impozáns
épületről. Én is odaállok a kapu elé. Sok száz
fényképre rákerülök így, és ezek a fotók a világ
minden tájára eljutnak. És rajtuk én is.
*

99
Budapesten lakom (hol itt, hol ott), és vasárnapi
apukaként minden héten elutazom Szolnokra. A
kétlaki gyereknevelés így megy még egy darabig.
Aztán lelkiismeret-furdalásom lesz, mivel Erzsi
Szolnokon nem talál magának alkalmas partnert.
Tisztességesek a szándékaim, az ő életének boldo-
gabbá tétele érdekében javaslom, hogy a szolnoki
szövetkezeti lakást cseréljük el egy budapestire, és
egy időre költözzünk össze.
*
Igen ám, de abban az időben mindenki a fővárosba
vágyik, és a túlnépesedés elkerülése érdekében
olyan rendelet van érvényben, hogy csak az költöz-
het vidékről Budapestre, akinek magasabb szem-
pontok miatt ott kell laknia. Mivel egy országos
intézményben dolgozom, viszonylag könnyű meg-
szereznem azt az igazolást, miszerint „állami
érdek”, hogy a fővárosban lakhassak. De a piaci
különbség miatt nem könnyű olyan partnert
találni, aki helyettem vidékre költözik. Nézem az
újsághirdetéseket, és találok egy potenciális csere-
partnert. Egy cigány házaspárral tárgyalunk, és
meg is állapodunk velük. De ez az egyezség nagyon
előnytelen a számunkra. Utólag biztos vagyok
benne, hogy tovább kellett volna várnunk, esetleg
még évekig is, ameddig nem találunk előnyösebb
partnert. Elvégre sem a feleségem férjhez adása,
sem a Szolnokra való hetenkénti utazás nem
akkora probléma, hogy nem várhatnánk tovább.
(Amikor megismerkedünk a cserepartnereinkkel, és
megkérdezem, hogy van-e másik szolnoki jelöltjük,
a férj rávágja: „csak ebben az utcában négy”.
Visszatekintve ezt hazugságnak gondolom, de
akkor nincs annyi eszünk, hogy mérlegeljünk.)
*

100
A szövetkezeti lakásunkért egy kicsi és rossz
állapotban lévő tanácsi lakást ajánlanak. A ház is
le van robbanva, a Mexikói út szegényebb oldalán
van, a ceglédi vonat síneitől negyven méterre.
Ráadásul amikor már megkötöttük a szerződést, és
újra arra járok, akkor veszem észre, hogy egy közeli
gyárból nagyon büdös levegőt hoz oda a szél. De
már nincs mit tenni. Erzsi örül, hogy Pesten
lakhat. Nekem a lakás elfogadható, bár ennél jobb
albérletben is laktam már. Ami nagyon rossz, az
az, hogy 100 ezer forintot még rá kell fizetnünk,
havi részletekben. (Az a házaspár aligha találhatott
nálunk nagyobb balekokat.) Ehhez pedig rendkívül
sokat kell dolgoznom. A fordítói irodában kapok
megbízásokat, és időm nagy részét szakfordítással
töltöm. (Édesanyám is beszáll 20 ezer forinttal, így
nekem már csak 80 ezret kell megkeresnem.) De
még így sem jön össze minden hónapban a törlesz-
tés.
*
A cserepartnerünk egy drabális rakodómunkás,
váratlanul megjelenik, és részegen üvöltözik, nagy
patáliát csap az udvarban. Ráadásul épp nem va-
gyok otthon. Erzsi csak nagy nehezen tudja lerázni.
Kijönnek a ház lakói is. Ez az incidens megkemé-
nyít. Másnap már felfegyverkezve várom az újabb
látogatását, késsel, villával, szúró szerszámokkal.
Hogy ha folytatódik a zaklatás és a cserepartne-
rünk ránk töri az ajtót, élet-halál harcot vívhassak
a családom megvédéséért. Ez az életem legválságo-
sabb próbatétele. Vagy legalábbis az egyik. De a
férfi nem jön többet. Ebben része lehet annak a
levelemnek, amelyben javaslom, hogy ha sikerül
elég pénzt összegyűjtenem, és elengedik a tartozás
20 %-át, akkor a többit hajlandó vagyok egy

101
összegben megfizetni. Belemennek, és ezzel a
dráma véget ér.
*
Attilát most már rendszeresen én viszem óvodába,
és én megyek érte. A közértbe is együtt megyünk
vásárolni. Már ott állok a pénztár előtt, amikor
eszembe jut, hogy retket is kellene venni. Mondom
Attilának, hogy hozzon két csomag retket. De csak
egyet hoz. Mondom, hogy nem egyet, hanem kettőt
kértem. Erre visszaviszi az egyet, és hoz kettőt.
Tipikus matematikus észjárás.
*
A költészethez is van érzéke. Még óvodás, de már
tud olvasni. A nadrágot húzom fel rá az óvoda
öltöztető asztalán, amikor azt mondja: „Mezei
Gyula mezei nyula”. Nem értem, de amikor hátra-
fordulok, a falon látok egy plakátot, amelyen
valamilyen szülőknek szóló információ olvasható,
az aláírás pedig „Mezei Gyula”, aki valamilyen
művelődésügyi tisztséget tölt be a fővárosban.
A Műcsarnokba is elviszem, egy képzőművészeti
biennáléra. Néhány nap múlva hívat az óvónő. „Mi
történt Attilával? Miközben a többiek királylányo-
kat meg vitézeket rajzolnak, addig ő mindenféle
alaktalan figurákat firkál a papírra. És amikor
megkérdezem tőle, hogy mi ez, Attila azt válaszolja:
kompozíció.” Igen. A modern művészethez modern
gyerekek és modern óvónők is kellenek.
Amikor nem engedjük egyedül kimenni a
játszótérre, valami olyasmit mond, hogy „a túlzott
féltés hátrányosan befolyásolja a kisgyermek fejlő-
dését”. Megdöbbenünk. „Ezt honnan szeded?” –
kérdezem. „Az Élet és Tudományban olvastam” –
feleli.
*

102
De a féltésre szükség van. Egyszer elkövetem azt az
ostobaságot, hogy egyedül ültetem fel a vonatra
Zuglóban, hogy meglátogassa a nagymamát. Annyit
megteszek, hogy egy papírra leírom neki az összes
állomást, hogy követni tudja, éppen hol van. Utána
kiderül, hogy minden megállóhelyen leszállt, és
ellenőrizte az állomás nevét. Könnyen le is marad-
hatott volna, vagy leesik, amikor vissza akar száll-
ni. A nagymama pedig hiába várja a kecskeméti
állomáson. Ha erre gondolok, most is kiver a hideg.
*
Attila sokáig nagyon szeretetreméltóan beszél és
viselkedik. Egy Batthyány téri kirándulásunk után
a mozgólépcsőről szól az esti mesém. A végén
elkomorodik az arca: „Az az öreg mozgólépcső meg
ott van Kecskeméten, egyedül.”
*
Mivel a Budapestre költözés fő célja az, hogy Erzsi
találjon magának másik férjet, a házastársi hűség
már nem szerepel az elképzeléseimben. A költözés
előtt Erzsivel megállapodom, hogy mindenki azzal
folytathat viszonyt, akivel akar, a lényeg az együtt
lakás és a családi (ezen belül az apai) kötelezettsé-
gek betartása. Ebbe Erzsi is belemegy. De később
kiderül, hogy érzelmileg nem képes rá. Kellene neki
az új társ, aki megbízható, és anyagilag is tehetős,
de engem sem akar elveszíteni. Ebből a kettősség-
ből aztán sok bonyodalom származik.
*
A közös életünk még két évig tart, aztán már annyit
veszekedünk, hogy már fel sem írom, hogy mikor
mi miatt, csak strigulákat húzok.
Amikor a napi strigulák száma eléri a húszat,
úgy döntök, hogy a fiam lelki egészsége érdekében
jobb lesz, ha elválunk. (Az akkori szabályok szerint

103
természetesen a feleség a felperes, és nála marad a
lakás is.) Válás után is része maradok a fiam
életének, rendszeres ügyeleteket vállalok, hetente
több napon is én fürdetem, vacsoráztatom, és én
mesélek neki, hogy az anyjának több ideje legyen
pihenni, művelődni. (Akkoriban azt tervezte, hogy
francia nyelvtanfolyamra fog járni.)
*
Erzsi arra gondol, hogy gyerekünknek a kiemelt
tehetségek iskolájában a helye. Megkér, hogy vizs-
gáltassam meg a Festetics utcában működő
gyermeklélektani intézetben, hátha ott tudnak adni
egy javaslatot. El is viszem, meg is vizsgálják, de
nem azt mondják, amit várunk. Attila szabad
gondolkozását a pszichológus képtelen követni. A
vizsgálat végén megnyugtat: a fiam ugyan nem
teljesen normális, de remélhetőleg kinövi.
Ha a tehetségek iskolájába nem is tudjuk
beíratni, Erzsinek sikerül elintéznie, hogy a közeli
általános iskola helyett felvegyék a Május 1. (ma
újra Hermina) úti matematika-zene tagozatos isko-
lába.
*
Attila már elsőben a fejébe veszi, hogy épít egy
tengeralattjárót. Én próbálom egyszerűsíteni a
feladatot: inkább két üres kukástartályból építsünk
tutajt, kezdetnek az is jó lesz. De a tengeralattjáró
ötletét sem felejti el. Egyszer látom az előjegyzési
naptárában, hogy augusztusra az van beírva:
„Csendes-óceán”. És amikor találok a zsebében egy
doboz gyufát, arra is azt mondja, hogy a tenger-
alattjárójához kell.
*
Az első osztály végén elkövetem azt a hibát, hogy
amikor nyári táborba lehet jelentkezni, őt Röjtök-

104
muzsajra íratom be. Ugyanis én kisiskolásként már
üdültem ott, és szép emlékeim vannak arról a
táborról. Attila is nagy lelkesedéssel indul el. De
amikor visszajön, kiderül, hogy a nagyfiúk meg-
verték, éjszakára meztelenül kiállították a sátor elé,
és hasonló rémségek. Ennyit romlott a nyaraltatás
színvonala harminc év alatt.
Az is kiderül, hogy Attila az egyik ottani
barátjával megbeszélte, hogy megszöknek. Már az
országúton barangolnak, ott találja meg őket egy
autós. Mikor elmesélik neki, hogy mire készülnek,
sikerül lecsillapítania őket, és úgy viszi őket vissza
a táborba, hogy az eltűnésüket észre sem veszik.
Sosem felejtem el Attila meggyötört arcát, kial-
vatlan szemeit, amikor kimentünk az állomásra, a
vonat elé, amelyikkel visszaérkezett.
*
Attila becsvágyó a játékokban, mint sok más
gyerek is, mindenképpen győzni akar, különben
feldühödik. Okos apaként ekkor kitalálom a fordí-
tott sakkot. Ha valamelyik figurát le lehet ütni,
akkor kötelező leütni. És az győz, aki veszít, azaz
vagy minden figuráját elveszíti, vagy mattot kap. Ez
annyira megzavarja, hogy nem tudja eldönteni:
nyerve nyerjen, vagy veszítve nyerjen.
*
Amikor hangszert kell választani, Attila a csellót
választja. Otthon gyakorol, és amikor az Első
István Gimnázium Tücsökzenekarában játszik,
akkor a próbákra én viszem a nehéz hangszert. A
zenekarban fontos szerepet tölt be. Ő az első
csellista, és némelyik hangversenyük végén a
karmester, a legendás Kálmán bácsi (Záborszky
Kálmán) nem csak az első hegedűssel fog kezet,
hanem vele is.

105
 *
Amikor aztán arról kell dönteni, hogy a zene vagy a
matematika legyen-e a fő területe, én a matemati-
kát ajánlom, azzal, hogy ha az ország ötvenedik
legjobb matematikusa lesz, azzal még jól el tud
helyezkedni, de az ország ötvenedik csellistájának
nincs nagy jövője. Arra azonban nem számítok,
hogy a matematikai tanulmányai miatt a zenélést
annyira abbahagyja, hogy nemcsak a csellót adják
el, de még az általános iskolában használt furu-
lyáját is kidobja. (Néha a kerületi Szabó Ervin
könyvtárfiókban fejhallgatóval zongorázik egy
elektronikus hangszeren.)
*
Itt beszúrok egy régi emléket. Anyám hetedikes
koromban egy lottónyereményből vett egy pianínót,
és egy zongoratanárnőt is keresett, akihez járha-
tok. Fél év alatt eljutok a harmadik év anyagáig.
Hát persze, hiszen a nevelőintézetben egy bár-
zongorista fiától, Kis Attilától már megtanultam az
ősrokinak nevezett számot is. A tanárnő elvisz a
munkaközösségi gyerekek hangversenyére. Igazán
vicces, hogy amikor az ugyanabba az osztályba járó
apró zsenik után langaléta hetedikesként én követ-
kezem, nagyon le kell csavarni a zongoraszéket,
hogy odaférjek. Utánam pedig ugyanígy vissza-
csavarni, a kicsik részére, akik így is alig érik fel a
klaviatúrát.
*
Nos, ez a pianínó akkor is megvan, amikor már
Attila használja Kecskeméten, vendégségben a
nagymamánál. És egyik alkalommal mutatja
nekem, hogy ha két egymás melletti billentyűt egy-
szerre nyom le, az nagyon rosszul hangzik, de ha
egy vagy két billentyűt kihagy, az szép. Ha pedig az

106
első és a nyolcadik billentyűt nyomja le, az is szép,
de egy kicsit unalmas. Önmagától felfedezte az
összhangzattan alapelemeit.
*
Attila csellótanulási időszakából származik a legna-
gyobb rémületem. A 75-ös trolival megyünk haza (a
Népstadion metróállomáshoz közel van a Mexikói
úti lakás, a Tábornok utcán kell végigmenni, és át
a vasúti töltés alatt). Attila néhány lépéssel előttem
megy, és közvetlenül az épp induló troli előtt akar
átmenni a Thököly úton, piros lámpánál. A troli
vezetője nem láthatja őt, és már indít. Megfagy a
vér az ereimben. Rákiáltok, vagy inkább üvöltök,
de olyan hangon, hogy megtorpan, és hátranéz. A
troli abban a pillanatban halad el az orra előtt.
*
Egyszer a fiam úgy belázasodik, hogy szinte meg-
merevednek a tagjai. Magas láza van, az arca
falfehér, és nem reagál a szavainkra. A karomba
veszem, és rohanok vele az ügyeletre. Nagyon
messze van, valahol a Pétervárad utcában, de ott
azonnal ellátják, és egy-másfél óra múlva már
nyugodtan aludhat a saját ágyában. Akkor is meg-
tapasztalom, hogy mekkora felelősség szülőnek
lenni. Még szerencse, hogy a néhány szép, szívet
melengető pillanat kárpótol a töménytelen
aggodalomért.

107
NYOLCVANAS ÉVEK, amikor hősünk
válik, nősül, válik, újra nősül, és
megkezdi Amerika felfedezését

A válás után külön költözünk. Tovább is haza

járok, a fiammal való ügyeletre. Erzsivel utoljára
akkor ölelkezünk, amikor váratlanul beállítok. Ő
éppen készül egy szolnoki udvarlójának a látogatá-
sára, ebből az alkalomból hajat mosott, felkészült a
randevúra. A szolnoki ember nem jön, én meg ott
vagyok.
*
Aztán Erzsi végre összejön Csabával, az okos és
ügyes mérnökkel (akinek egy elfogadott újításából
meglehetősen sok pénze is van). A cél elérve.
Mindenki jól jár, kivéve engem. Mert a válással
elveszítem a közös lakást. Folytatódik az albérlet-
keresés, kiköltözés, beköltözés, újra kiköltözés.
Néhány év eltelik, sok-sok nővel randevúzom, de
egyelőre nem találok feleségnek valót.
*
Ezután már elsősorban a városban találkozom a
fiammal. Mivel a Kálvin tér közelében dolgozom, ő
pedig a közeli gyakorló iskolába, a Trefortba jár,
van olyan időszak, amikor minden nap egy menzán
ebédelünk. Akkoriban Csepelen lakom, Bella néni
volt munkatársnőjének lakásában, aki a férjével
Moszkvába költözött, és a lakásukat kiadják. (Erről
már volt szó az orosztanulással kapcsolatban.)
Bella néni révén személyesen is megismer-
kedem Kubinyiékkal, és Attilával együtt Moszkvá-
ban is meglátogatjuk őket. Nagy élmény ez mind-

108
kettőnknek. Kimegyünk az állatkertbe, ott többek
között látunk amúri tigrist meg majmokat, meg-
nézzük az össz-szövetségi népgazdasági kiállítást
(VDNH), ott a panorámamozit is megcsodáljuk.
Mivel egy korábbi moszkvai szakmai utazásom
során megismerkedtem egy házaspárral (a férj a
szovjet rakétakonstruktőr, Koroljov családjához
tartozik), meghívnak a lakásukba. Erősen törjük az
oroszt, a kislányuk aztán néhány kedves levelet ír,
de Attila még nincs olyan szinten, hogy levelezni
tudna vele. Így ez a kapcsolat gyorsan elsorvad.
*
Máskor is járok Moszkvában, Kubinyiék lakásában
szállok meg. Valami baj van a gyomrommal, ki kell
hívni az ügyeletet. Nem esem kétségbe, akkor is a
nyelvet gyakorolom. Sóhajtson = düsítye. Most
tartsa bent = nye düsítye. Logikus. Szinte sajná-
lom, hogy nem tapasztalhatom meg belülről egy
orosz kórház életét.
*
Gyakran kimegyek a Budakalász melletti Omszki
tóhoz. Jövök hazafelé, előttem egy szép öreg néni és
egy szép öreg bácsi, vizet visznek, egy-egy vödör-
ben, és beszélgetnek. Milyen szép pár – gondolom.
Aztán egyszer csak a néni fogja a vödröt, és a
tartalmát ráönti a bácsi fejére. Hát, a legjobb
házasságban is lehetnek válságos pillanatok.
*
Budakalászon történt az is, hogy a töltésen látok
egy kis forgószelet, ahogy közeledik felém. Jé,
mondom magamban, pont ilyenek a tornádók.
Aztán odaér, és a port jól az arcomba csapja.
Megint nem kapcsolt időben az agyam.
*

109
Elkezdem a párkeresést. És feltalálom ugyanazt az
űrlap-módszert, ami most az internetes ismerkedő
szolgálatoknak is az alapja. Az újsághirdetéseimre
kereken kétszáz választ kapok. Azokra nem
válaszolok, akik „fijatalúrnak” szólítanak, és erős-
ködnek, hogy mindegy, milyen vagyok, csak
vegyem el őket. A legígéretesebb ötvennek küldöm
ki a kérdőívemet. Akinek ez a módszer nem tetszik,
az eleve kiesik. A végén kiválasztom azt az öt höl-
gyet, akivel személyesen is meg akarok ismerkedni.
Az egyikük Ica, egy miskolci kézilabdázó, akivel
nagyon nagy az összhang. Az általam elkezdett
mondatot folytatni tudja, és amit ő kezd el, azt én
folytatom. Amikor egy meccsen eltöri a kezét, egy
hétre hozzám költözik. De kiderül, hogy valójában
ő is veszekedős, mellette nem számíthatok nyugal-
mas házaséletre. Marcsi viszont, egy villanyszerelő-
ből lett vállalati pénzügyes, végtelenül nyugodt,
ráadásul ő az egyetlen, aki nem várja el, hogy kita-
láljam a gondolatait, hanem kimondja, egyenesen.
És a kislánya, Barbara is nagyon aranyos, épp az
óvodából ballag, amikor először találkozom vele.
Később megtudom, hogy az új papa keresésében
elsősorban az a vágy hajtja, hogy legyen kistest-
vére. (Két fiú unokatestvére van, azokkal is jól
elvan, de saját kistesót is akar.) Azt mondja az
anyjának: „Nálunk van hely, hívd ide Gábort. Aztán
végre lesz kistestvérem.”
*
Nem döntök azonnal. Megkérdezem Marcsitól, hogy
meg tudja-e várni, amíg az Icával kialakult, de nem
nagyon életképes érzelmi kapcsolat lecseng. Igen-
nel válaszol. Ezután már nem kérdés, hogy ő az én
emberem, ő lesz a második feleség. Icával még
néhány hétig tart a kapcsolat, de már szóba sem

110
kerül a házasság. Utána jelentkezem Marcsinál, és
azonnal elkezdődik az együttélésünk. Attól kezdve
mindenhova hárman megyünk, ő, én és a kislánya.
*
Szerető apaként próbálok viselkedni Barbarával. Ő
is örül nekem. Nagyon erős gyerek, imád birkózni.
Hagyom győzni, de néha úgy érzem, ehhez nagyon
erőlködnöm kell.
A házunk melletti játszótéren van két mászó-
kötél, és ő pillanatok alatt fel tud mászni a tetejére,
úgy, hogy a jobb kezével az egyiket fogja, a bal
kezével pedig a másikat. Ilyet azelőtt még fiúban
sem láttam.
Sokat kirándulunk együtt, még egy mezei
futóversenyen is elindulok vele. Erről fotó is készül.
Persze már az elején le kell fényképezni bennünket,
mert az első kilométer után én már végzetesen
lemaradok. Hiába, az általános iskolában 1500-on
is kidőltem, és elájultam. Most legalább van annyi
eszem, hogy lemaradjak.
*
Előfordul, hogy nekem kell elmennem a szülői
értekezletre. A tanítónő nem bajlódik a nevemmel,
Molnár Barbara neve után automatikusan Molnár
apukának szólít. Amikor ezt nevetve elmesélem a
fiamnak, rosszul esik neki. Később tudom meg,
hogy úgy érezte: az apja már a nevét is megváltoz-
tatta.
*
Eleinte nem merül fel a házasságkötés, csak élünk
hárman, nagy boldogságban. Marcsi édesanyja
nem emel kifogást, csak az édesapja kritizál,
amikor látja, hogy én mosogatok. (Azt mondja:
„Mosogatunk, Gabriella?”) Ő más fából van faragva.
A háború idején partizánként harcolt Szlovákiában.

111
Az ilyen férfiatlan magatartással nem tud mit
kezdeni. De engem ez a gúnyolódás egyáltalán nem
sért. Kiveszem a részem minden otthoni munkából.
*
Aztán a nagypapa váratlanul meghal. Partizán
múltjára és a pártnak tett szolgálataira tekintettel
a helyi pártbizottság egyik munkatársa mondja a
gyászbeszédet. Miután részletezte Molnár bácsi ér-
demeit, azzal zárja, hogy „sosem felejtünk el, Szabó
elvtárs.” (Engem nem fognak ilyen nagy cécóval
temetni, de jó előre megírtam a saját búcsúzta-
tómat. Biztos, ami biztos.)
*
Egy rokoni körben zajló esküvő közben születik
meg bennem a gondolat, hogy vállalnom kell a
Marcsival való házasságkötést. Ezzel tudnám
demonstrálni, hogy a családhoz tartozom.
*
A mi lagzink nagyon szerény. Marcsi állófogadást
szervez, az ételeket egy erre szakosodott cég készíti
és szervírozza. Meg kell említenem, hogy én az első
feleségem második férjét, Csabát kérem fel tanú-
nak, aki el is vállalja. Mindenki gratulál, Attila,
Barbara, Erzsi, Marcsi testvére (Dezső), az ő felesé-
ge (Ági) és a két gyerekük. Marcsi munkatársai
filmfelvételt is készítenek az eseményről, amit
nászajándékként megkapunk. Az édesanyám is ott
van, és azt mondja: „Aztán ez lögyön az utolsó
házasságod!”
*
Marcsi ideális feleség, Erzsi tökéletes ellentéte.
Nem veszekszik. Ha valamit akar, egyenesen ki-
mondja. A közös életünk nyugalomban és szeretet-
ben telik. Csak szenvedély nincs, de talán épp ezért
olyan egyszerű minden.

112
 *
Az ő jelleme sem hibátlan azonban. Az első találko-
zásunk alkalmából kifejtem neki, mennyire igaz-
ságtalannak tartom a gyerektartási díjat, amit
akkor is elvesznek az elvált férjtől, ha az új férj
sokkal többet keres. Marcsi egyetért, és kijelenti,
hogy Barbara apjától ő sem kért gyerektartást. Nos,
egy héttel az esküvőnk után találok egy postai szel-
vényt az asztalon. A tartásdíj. Bíróságilag letiltva.
*
Marcsi nem veszekszik, de egyszer ő is kifakad.
„Hogyhogy mindig neked van igazad?” – kérdezi.
„Egyszer hadd legyen már igazam nekem is!” Nem
tudok mit tenni. Csak izgulok, hogy néha neki is
igaza legyen.
*
Marcsitól van mit tanulni. Az ingeket úgy teregeti
ki, hogy a nyakánál csipeszeli fel őket, maga az ing
aztán kilógja magát. (Ezt később Amerikában is
bevezetném, de sikertelenül. Ott mindenki a
szárítógépbe teszi a kimosott ruhát, utána pedig
nagy nehezen kivasalja a gyűrődéseket.)
*
Akkor még nem tudjuk, de később kiderül, hogy
Marcsinak a vállalatától sikerül kiutalást kapnia
egy épülő szövetkezeti lakásra. Többször is kime-
gyünk Budatéténybe, hogy megnézzük, hol tart az
építkezés. Marcsi kapja a lakást, nekem pedig
pénzem van, így nemsokára beköltözhetünk a saját
otthonunkba.
*
Elképzelheti az Olvasó, hogy mennyire büszke
vagyok, amikor reggelente kézen foghatom Barba-
rát, hogy a helyi iskolába vigyem, és amikor munka
után érte mehetek.

113
 *
Attila is gyakran kijön Budatéténybe. A házunk
földszintjén van egy sportolásra kijelölt terem,
bordásfallal és pingpongasztallal. Mivel a terem
szűk, és a rosszul megütött labda gyakran a falra
pattan, Attilával feltaláljuk a nindzsa-pingpongot.
Ennek lényege, hogy akárhonnan is pattan a labda
az asztalra, azt is meg kell próbálni lekezelni és
visszaütni. A labda pedig jön mindenhonnan:
nemcsak a falról, hanem a plafonról és a padlóról
is. Mi pedig teljes nyugalommal játszunk tovább.
*
Igyekszem összehozni a két családot, amennyire
csak tudom. Egy nyáron mindannyian együtt
üdülünk a Balatonon. Két férj, két feleség, három
gyerek. Ilyen az én többnejűségem.
*
Attilát külön is elviszem nyaralni, a Széchényi
Könyvtár szakszervezetének jóvoltából. A Bakony-
ban van egy műemlékkönyvtár, amiben egy lakosz-
tályt a dolgozók üdültetésére is felhasználnak.
Onnan Veszprémbe utazunk, és az állatkertet is
megnézzük. Amikor már sok mindent láttunk,
Attila tudni szeretné, hogy vannak-e ott oroszlánok
is. Éppen arra jön egy állatgondozó, és azt mondom
Attilának, hogy ha érdekli a dolog, kérdezze meg.
De szégyelli megkérdezni. Arra gondolok, hogy itt
az alkalom, hogy a fiamat bátor férfivá neveljem, és
nem vagyok hajlandó kisegíteni. Aztán este meg-
osztja velem a terveit, miszerint gyerekforradalmat
fog szervezni, hogy a felnőttek ne zsarnokoskod-
hassanak rajtuk. Eddig nem tört ki a gyerekforra-
dalom, de ha egyszer bekövetkezik, az az én hibám
lesz.
*

114
Attilával részt veszünk a könyvtári dolgozók és
gyerekeik csoportos kirándulásain is. Egyszer az
Ördögoromnál néhányan felkapaszkodnak a szikla-
fal oldalára. Én is kedvet kapok hozzá, lendületből
jó magasra felszaladok. Aztán nézek lefelé, és
megpróbálok óvatosan visszaereszkedni, úgy, hogy
ne zúzzam halálra magam, és le se guruljak, mert
a szikla alatti ösvény keskeny, nem biztos, hogy
megállítana. A többiek is izgulnak, utasításokat
adnak, hogy merre próbálkozzak, nehogy a semmi-
re lépjek. Attila is ott van, nézi, hogy hogy kínló-
dom. Rossz példa vagyok neki.
*
Amikor megszületik a kistestvére, Marcsival egy
időre odavesszük magunkhoz Attilát, hogy a
gyereksírás ne zavarja a tanulásban. Ott is túl
érzékeny. Egyszer vacsora után vállalom, hogy
most mi ketten fogunk mosogatni. Attila nem érti,
hogy Barbarának miért nem kell, és nem hajlandó
segíteni. Azzal érvelek, hogy „mi, Mándyak, mindig
kivesszük a részünket a munkából”. Ez nem hatja
meg. Nem gondolkodunk egyformán. Gyerekforra-
dalom igen, mosogatás nem.
*
A következő történet markánsan mutatja meg apa
és fia gondolkodási különbségét. Erzsi és a máso-
dik férje telefont kapnak. Amikor meg kell jegyez-
nem a számot, egy komplikált mnemotechnikai
algoritmust alkotok meg. 85-ben igényelték, ezért
az első két számjegy „85”. De mivel Magyaror-
szágon semmit sem lehet azonnal elintézni, ezt
ismételjük meg! És azt is vegyük figyelembe, hogy
Erzsi születésnapja (április 24.) ugyanarra a napra
esik, mint Leniné, aki az 1917-es forradalom atyja
volt, ezt az évet is oda kell tenni. Tehát a telefon-

115
szám: „85-85-17”. Erre a fiam csak annyit mond:
„Apa, az nem jutott eszedbe, hogy 8,5 meg 8,5 az
17?”
*
Attila évről évre megnyeri a gimnáziumi matemati-
kaversenyeket, és a Középiskolai Matematikai
Lapok feladványainak helyes megfejtése okán a
korosztályában országos hírnévre tesz szert (leg-
alábbis a matematikatanárok körében). Megjegy-
zem, a nevelőapja, Csaba is sokat segít. Többször
előfordul, hogy a megoldásokat vasárnap éjfél előtt,
az ő autós segítségének köszönhetően tudják csak
eljuttatni a postára.
És arra is emlékszem, hogy amikor Attila egy
fontos verseny előtt eltöri a bokáját, Csaba és én
visszük be a verseny színhelyére. („Gólya viszi a
fiát” a lépcsőn. Két gólya. a közös fiókáját.)
*
És Attila nemcsak okos, hanem rendkívül szorgal-
mas is. (Talán azt is mondhatnám, hogy betegesen
szorgalmas, megszállottja a matematikának.) Egy
balatoni nyaralásunk alkalmával úgy napozunk a
stégen, hogy délelőtt angolul olvas matematikai
szakkönyvet, délután pedig oroszul egy másik
matematikai szakkönyvet. Én ezt rosszallom, de
hiába hívom a vízbe, ő csak olvas tovább. Külde-
tése van. Célul tűzi ki, hogy egyszer majd megszerzi
a matematikusok Nobel-díjának számító Abel-díjat.
*
Attila felvételi nélkül kerül be az egyetemre is, a
kutató matematikus szakra. Ott azonban megtor-
pan a lendület. Lassan elfogy a Fazekas Gimná-
ziumban kapott muníció, az egyetemen el kellene
kezdeni komolyan tanulni. (Furcsa ellentét ez
velem. Nekem a középiskola volt unalmas, és a

116
főiskolán kaptam szárnyra, mivel ott már csak azt
kellett tanulnom, ami tényleg érdekelt.)
*
Élhetnénk boldogan sokáig, ha Marcsi nem akarna
még egy gyereket szülni. És végül ez vezet a
házasságunk felbomlásához. Mert hiába turbózzák
fel a spermámat, a közös gyerek ugyan megfogan,
de Marcsi négy hónap múlva mégis csak elveszíti.
Meglepő-e, hogy ezek után nem akarok tovább
kísérletezni az élettel?
Marcsi mindenáron szülni akar, én pedig azt
mondom neki, hogy lehet másik gyereke, de nem
tőlem. Ahogy Barbarának sem én vagyok az apja,
mégis szeretem, ugyanúgy fogom szeretni azt a
gyerekét is, aki majd valaki mástól lesz. Ezt Marcsi
nem tartja tisztességes dolognak, és inkább válni
akar. (Az igazság kedvéért meg kell említenem,
hogy a második gyerekének felnevelésével kapcso-
latban az volt a feltételem, hogy válás esetén az
után a gyerek után már ne kelljen újra tartásdíjat
fizetnem. Azt hiszem, a bíróságilag levont tartásdíj
esete után ez az óvatosság már érthető.)
*
Miután Marcsi édesanyja egyedül maradt a három-
szobás tanácsi lakásban, felmerül, hogy mi lesz, ha
ő is itt hagy bennünket. (Ez szerencsére még sokáig
nem következik be.) Abban az időben ugyanis nem
örökölhetett tanácsi lakást az, akinek saját tulaj-
donú lakása is van. Javaslom, hogy Marcsi adja
nekem a közös lakást, költözzön vissza a három-
szobásba, én pedig kivásárolom az ő részét. Ebbe
belemegy, és én megint rákapcsolok a szakfordítás-
ra. (Erre jó a nyugis mikrofilmtári munkakör.)
*

117
Abban az időben csatlakozik Magyarország a
NATO-hoz, és az amerikai honvédelmi miniszté-
rium több ezer dokumentumát kell sebesen ma-
gyarra fordítani. Ebben nagy segítségemre van
Steve, Judy bátyja, aki a Pentagonban dolgozik.
Több, a szakszótárakban sem szereplő kifejezést ő
magyaráz meg.
Nagy nehezen, egy évnyi kemény munkával
összejön a pénz. És Marcsi sem jár rosszul: talál
magának egy vidékről felköltöző iparost, egy ezer-
mestert, aki nemcsak biztos támasz az életben,
hanem egy fiúval is megajándékozza. És én megint
örülhetek a feleségem szerencséjének.
*
Erre az időre esik az is, hogy a könyvtárban
megismerkedem egy kelet-német házaspárral. Már
igencsak töröm a németet, megbeszéljük, hogy
nemsokára meglátogathatom őket. Sikerül is ki-
utaznom Drezdába, és ott aztán gyakorolhatom a
nyelvet. Nehéz terep (ott ejtik a cvájt cvónak), de
boldogulok. Bemegyek a Landesbibliothekba is,
ahol megtudom, hogy a háború óta még mindig
nem volt idejük arra, hogy a katalógusukból
kivegyék annak a sok tízezer könyvnek a kartoték-
ját, amelyek elégtek a város bombázásakor. Ha
olyan könyvet kérnek, ami elpusztult, csak akkor
törlik a katalógusból.
Megismerkedem egy könyvtárosnővel is, aki
szeretne Magyarországra költözni, hogy szabadab-
ban találkozhasson az írországi kedvesével. Engem
is érdekelne ez a csere. Hazatérve levelet írok a
minisztériumnak, és javaslom ezt a könyvtáros-
cserét. De ők nem tartják időszerűnek. Kár. Ez egy
nagyszerű alkalom lett volna egy magamfajta
kalandornak.

118
 *
Drezdából átmegyek Lipcsébe, és beülök az egye-
temi könyvtárba. Délben egyszer csak megszólal-
nak a szirénák. Mi van? Kitört a harmadik világ-
háború? Körbenézek, de mindenki nyugodtan
dolgozik tovább. Otthon elmesélem, mi történt. Mo-
solyognak. Hát persze. Szerda van. Minden szerda
délben az egész országban megszólalnak a sziré-
nák. Próbariadó. „Miért?” Azért, hogy ha támadnak
az amerikaiak, készen álljunk a honvédelemre. „De
mi van, ha éppen szerda délben támadnak, de ti
nem veszitek komolyan?” Hát, akkor baj van –
mondják. (Ez a kétezres években is eszembe jut,
amikor nálunk is bevezetik a havi egyszeri próba-
riadót.
*
A nyolcvanas években a Széchényi Könyvtárban
légoltalmi tájékoztatást tartanak. Megtudjuk, hogy
egy következő háborúban mire számíthatunk, és
mi a teendő. Jelentkezem, és megkérdezem az elő-
adótól, hogy ha most, ebben a percben bemonda-
nák a rádióban, hogy atomcsapás fenyegeti Buda-
pestet, mit csinálhatnánk. A könyvtárunkhoz közel
van az Astoria aluljáró, oda kellene sietnünk? Az
előadó hümmög, igazából nem tudja, hogy mit
feleljen. Az oktatás végén az egyik kollégám odajön
hozzám, és azt mondja: „De naiv vagy te, Mándy.
Gondolod, hogy bemondanák?”
*
Ekkortájt történik, hogy felébred bennem a jóté-
konykodás ösztöne. Elmegyek a kerületi tanácshoz,
és megkérdezem tőlük, hogy van-e a környéken
olyan idős ember, akinek segíthetnék. Van, kettő
is. Az egyik egy 75 éves férfi, a városközpontban, a
másik pedig egy 80 éves hölgy, aki két utcányira

119
lakik, nehezen jár, és rosszul lát. Az utóbbit
választom. Etelka néni nagyon örül nekem, és
valóban jól működünk együtt. Lekísérem a lépcsőn,
együtt megyünk sétálni, leülünk egy padra, és
tanulságos történetekkel szórakoztat. Sárospatak-
ról költöztették ide a már elhunyt bátyjának gyere-
kei, de nagyon ritkán látogatják. Ott virágüzlete
volt, mindenről értesült, de itt nem tud mit kezdeni
magával. Nos, én nagy figyelemmel hallgatom.
Gyorsan kialakul az együttműködésünk. Én be-
vásárolok és takarítok, ő pedig főz és mesél.
Közben együtt nézzük a tévét, és beszélgetünk. (A
tévéhez nagyon közel kell ülnie, mert a látása
nagyon homályos, de így is élvezi.) A főzésnél
vannak problémák. Egyszer mákos süteményt akar
készíteni, én is segítek. És megdöbbenve látom,
hogy némelyik mákszem mozog. Valahogy bele-
keveredtek a hangyák is. De egyébként nagyon
kényes a tisztaságra. Amikor kenyeret hozok a
közértből, mindig lemossa, és utána megszárítja.
*
Mire a közös gyerekkel kapcsolatos nézeteltérésünk
miatt Marcsi és én elváltunk, addigra meghal Jack.
Így nemcsak én maradok egyedül, hanem Judy is.
És akkor az amerikai család újra Magyarországra
érkezik, egy több országot magában foglaló európai
utazás keretében, hogy megvigasztalják a férjét
sirató Judyt. Velük van a két gyerek is, Todd és
Sarah.
*
Találkozunk, mégpedig a visszautazásuk előtti
éjszaka. (Ámor nagyon kicsi esélyt ad arra, hogy
felidézzük a múltbeli érzelmeket.) Sétálunk egy
nagyot a Duna-parton, és közben kiderül, hogy az
akkori szerelem egyikünkben sem múlt el teljesen,

120
a parázs csak azt várja, hogy újra fellobbanhasson
a láng. A szíveink újra találkoznak, de egy régi (és
félig elfelejtett) kapcsolatot nem lehet csak úgy
feleleveníteni.
*
Nagy levelezésbe kezdünk, és egy levélben olyan
választási lehetőségeket vázolok fel Judy előtt,
amelyek legegyszerűbb változata az, hogy minden
évben találkozzunk egyetlen napra, semleges terü-
leten (mondjuk, Izlandon). Egy másik ötletem:
hosszabb időre hívjon meg magához, de én egy
külön épületben laknék, például egy garázsban,
csak hogy a közelében lehessek, és segíthessek a
két gyereknek is, mint egy jó szívű rokon. A többi
lehetőségre már nem emlékszem, de az biztos, hogy
a házasságkötés csak az ötödik eshetőség volt. (Két
válás után már nem nagyon bízom benne, hogy
akár az életem legnagyobb szerelmével is harmó-
niában tudnék élni.) Judy egyből azt választja, és
ez végzetes döntésnek bizonyul. A serdülő fia és a
még serdületlenebb kislánya ugyanis megdöbben-
nek, amikor az anyjuk bejelenti, hogy az Óhazából
választ nekik új apukát. Micsoda? A Vasfüggöny
mögül? Aki még az amerikai popkultúrát, az
amerikai sportsztárokat sem ismeri? Hát nem
lenne sokkal egyszerűbb egy amerikai apuka?
*
Judy kezét magyar módra, az apjától kérem meg. A
szülei is örülnek (sokáig féltem, hogy majd meg
fognak botránkozni a dolgon). De ők is jól emlékez-
nek az 1962-es románcunkra, és hogy a lányuknak
is milyen fájdalmas volt az akkori szakítás. És
engem is kedvelnek, okos fiatalembernek tartanak
(hogy joggal-e, azt hagyjuk), akire rábízhatják a
lányukat.

121
 *
A házasságunkat Budapesten, Budafokon kötjük
meg. Judy egy nappal előtte érkezik. Aznap délután
elmegyünk jegygyűrűt vásárolni, de út közben még
benézünk a házasságkötő terembe is. És kiderül,
hogy nem is vagyunk beírva. De a tervezett időpont
szerencsére még szabad. Megígértetjük az anya-
könyvvezetővel, hogy másnap is bent lesz, mert a
menyasszonynak 8000 kilométert kellett megtennie
azért, hogy a feleségem legyen.
*
Másnap időben odaérünk az anyakönyvi hivatal-
hoz. És kik a tanúk? Egyértelmű: az első feleségem
és az ő második férje. Ők a saját családomhoz
tartoznak immár.
*
Az anyakönyvvezető magyarul beszél, és nehéz
suttogva lefordítanom a szavait Judynak. Azt pe-
dig, amikor a hölgy arra hív fel bennünket, hogy a
gyerekeinket majd a szocialista haza szeretetére
neveljük, egyszerűen átugrom. Minek megzavarni
egy kapitalizmusban felnőtt ártatlan nő fejét?
*
A családdal majd csak másnap tartjuk meg a
lakodalmat, Sárika unokatestvérem kecskeméti
lakásában. Mi Budafokon megelégszünk egy négy-
személyes asztalkával. De gondoskodtam arról,
hogy az asztalkán legyen egy magyar és egy ameri-
kai zászlócska. Elvégre az ilyen kapcsolatok fontos
részét képezik a nemzetközi békés együttműkö-
désnek.
*
Az autóvezetési vizsgát Amerikában teszem le.
Amerikában sokkal egyszerűbb minden. Az ottani
KRESZ egy vékony füzet, azt gyorsan bemagolom,

122
simán átmegyek az elméleti vizsgán, és onnan már
egy teljes évig vezethetek végleges jogosítvány
nélkül, amennyiben egy jogsival rendelkező felnőtt
ül mellettem, és tartózkodom az éjszakai vezetéstől.
Ettől kezdve én leszek a család sofőrje, minden-
hova én vezetem az autónkat, a gyakorlati vizsgáig
több ezer mérföld van már mögöttem.
*
Megjegyzem, a vezetési vizsga nem sikerül elsőre.
Ugyanis nem közúton, hanem egy gyakorlópályán
vizsgázom, minden tökéletes, de amikor megdicsér
a vizsgáztató, azt hiszem, hogy vége van. Elkezdek
anekdotázni, és toronyiránt megyek a kezdési
helyre. És akkor azt mondja, hogy sajnálja, de itt
most keresztülmentem egy STOP táblán, és akár-
mennyire jó is voltam eddig, a vizsga egészen addig
tart, ameddig nem szállunk ki. Megijedek, mert egy
hét múlva már megint haza kell repülnöm Buda-
pestre. Mikor lehet újra vizsgázni? – kérdezem. –
Holnap – válaszolja. Így hát csak egy napot
veszítettem ezzel a félreértéssel.
*
Az első években Judy egy kisvárosban lakik, a
házat a férjével, Jackkel együtt vették meg. Az egy
elővárosi épület, nagy kerttel és kutyával. A kutyát
Kathynek hívják. Nehezen barátkozik meg velem.
Judy egy gyermekvédelmi intézmény közönségkap-
csolatokért felelős munkatársa, akkor is bejár dol-
gozni, amikor meglátogatom. De a kutya gyanak-
szik. Az első nap délelőtt nézem a tévét. Amikor fel
akarok menni az emeletre, ahol a hálószobák
vannak, Kathy nem enged fel, morogni kezd.
Visszaülök a tévé elé. Kathy abbahagyja a morgást,
de nem mozdul a lépcsőről.

123
 Amikor visszaérkeztem Magyarországra, Judy
megírja, hogy furcsa dolgokat tapasztalt Kathynél,
és emiatt elvitte a kutyapszichológushoz (Ameriká-
ban természetesen olyan is van), aki megkérdezte,
hogy az utóbbi időben nem történt-e valamilyen
drámai változás a családban. De történt. Én.
*
Szegény Kathy. Talán ez az általam okozott felfor-
dulás is közrejátszott abban, hogy nemsokára el-
pusztul. Kell egy másik házőrző. Judyval és Sarah-
val elmegyünk a kutyamenhelyre, hogy onnan
válasszuk ki. Minden kutya vadul ugat, kivéve
egyet. Azt választjuk. Tibeti terrier. Szomorúan néz
maga elé. Elintézzük a formaságokat, hazavisszük.
Ott az első dolga megszökni. Judy autóba ül, utána
ered. Egy járókelő segítségével sikerül elfogni.
Sarah a kutyust Iggynek nevezi el (talán az Iggy
Pop együttesre gondolva). És ahogy Iggy megszokik,
már nem kell félni, hogy megszökik. Viszont meg-
jön a hangja. Amikor már Bethlehemben lakunk,
egy másik kertes házban, Halloween alkalmából
becsöngetnek a gyerekek, hogy édességet kérjenek,
és az egyik fiú azt mondja a másiknak: „Itt lakik az
ugatós kutya.”
*
Az állandó ugatás engem is idegesít. A nappaliban
van egy kanapé, Iggy arra ugrik fel, ha valaki
elmegy az ablakunk alatt. Az emeleten dolgozom, a
számítógéppel. Megjelenek a lépcső tetején, és rá-
kiáltok a kutyára: „No barking!” (Ugatni tilos!) Ha
nem hagyja azonnal abba, akkor lejövök, oda-
megyek a kanapéhoz, és a kutyust ledobom a
padlóra. Ezt megjegyzi. De csak annyit érek el vele,
hogy ezentúl ha ugatni akar, előbb felnéz a lépcső
tetejére, hogy látom-e.

124
 *
Tényleg intelligens és találékony. Amikor először
akart kimenni a hátsó ajtón az udvarra, a szájában
volt egy plüss állatka, azzal akart volna játszani.
De mi nem akartuk, hogy összekoszolja, ezért azt
mondtuk neki: „No baby.” Megértette, leejtette a
játékot, de amikor kinyitottuk neki az ajtót, még
hátrakapott, hátha most már kiviheti. Megint „no
baby”, és akkor már kimehetett az udvarra. Ezt a
szertartást annyira megtanulta, hogy újít rajta, és
amikor ki akar menni, már eleve ott van a „baby” a
szájában, amit kiejthet, mielőtt kiengedjük. És
többször megtörténik, hogy nem vesszük észre,
amint kifelé igyekszik, nem hangzik el a „no baby”.
Más kutyák erre ugatni kezdenének, de Iggy csak
visszafordul, és látványosan újrakezdi a produk-
ciót, szájában a plüss állatkával.
*
Most vissza kell ugranom. Kathynek is volt egy
bámulatos saját találmánya. Amikor az udvarról be
akart jönni a házba, a hátsó lábaira állt, és a
mancsát rányomta a kapucsengőre. Mint egy láto-
gató. Ki tudja, mi mindent találnának fel a házi-
állataink, ha hagynánk nekik?
*
Iggy okos, de vannak korlátai. Egy nap az emeleten
dolgozom a számítógéppel, Iggy pedig lent sütkére-
zik a kertben. Egyszer csak hallom, hogy kétségbe-
esetten nyüszít. Ugyan mi lelte? Lemegyek, kinézek
a kertbe, nincs ott. A ház mellett van egy kertkapu,
az nyitva van. Kimegyek. Hát Iggy ott kuporog a
bejárati ajtó küszöbén. Biztosan valaki kiengedte, ő
kiszaladt a kertkapun, csavargott egyet, de amikor
vissza akart jönni, összezavarodott. Hiszen a
sétáltatásból a bejárati ajtón szoktunk bejönni. A

125
nyitott kertkaput addigra elfelejtette. Lám, nem-
csak az emberek a szokás rabjai, hanem az állatok
is.
*
Iggy számon tartja, hogy hányan vagyunk. Mivel a
család ritkán teljes, mindig akad valaki, aki hosszú
távollét után éppen hazatért. Ilyenkor Iggyvel nem
lehet bírni, örömében ráugrál, és egy ideig csak a
hazatérővel foglalkozik.
Gyanítom, hogy számolni is tud. Miután este
kihordott öt piskótát, és éjszaka mindegyiket a har-
mat áztatta, a tudta nélkül elcsenek egyet. Reggel
Iggy kijön, és izgatottan keresi a hiányzó piskótá-
ját. A 4 kevesebb, mint 5, tiszta sor.
*
Iggy olyan, mint egy gyerek. Elsétálok vele Bethle-
hem főterére, ahol az egyik épület falának alsó
része tükröz. Amikor először meglátja magát, ugat
a másik kutyára. Másnap ugyanoda viszem. Most
nem ugat, de látszik rajta, hogy idegesíti a látvány.
A harmadik nap tüntetően elfordítja a fejét. Hogy
ne is lássa ezt a boszorkányságot.
*
Judyval a szerelem kivirul, és a három házasság
közül ez a leghosszabb, 16 évig tart. De már a
kezdetektől bebizonyosodik, hogy ő és én két világ
vagyunk. Ő minden okossága ellenére egy hagyo-
mányos amerikai nő, ékszerekkel, sminkekkel,
alkalomhoz illő ruhákkal, Kiskegyed-szerű női ma-
gazinokkal (ezek közül a Redbook a legszínvonala-
sabb). És ha vendég jön, előveszi a porcelán-
tányérokat és az ezüst étkészletet. A számomra ez
egy idegen világ. Bemutat a barátainak, és néha
úgy érzem, hogy bennük nagyobb az elfogadás,
mint benne.

126
 *
A baráti társaság minden évben, karácsony tájékán
rendez egy „mobil vacsorát” (progressive dinner),
amikor is az előételt az egyiküknél esszük meg,
majd autóval átmegyünk a második helyre, ahol
felszolgálják a főételt, aztán tovább vándorolunk, és
egy harmadik háznál fogyasztjuk el a desszertet.
Ezekbe már engem is befogadnak, holott egyikük-
kel-másikukkal egyáltalán nem vagyok közös
nevezőn. Van köztük például egy nagyon gazdag
orvos, óriási házi uszodával, privát repülőgéppel,
aki meglehetősen ellenséges véleményeket hangoz-
tatott Kelet-Európával kapcsolatban. Egyszer büsz-
kén mutatja, hogy legutóbb magyar gyártmányú
zakót vásárolt, a VOR cégtől. És meglepődik,
amikor megmondom neki, hogy a VOR teljes neve
„Vörös Október Ruhagyár”, és ez az 1917-es
bolsevik forradalomra utal.
*
Emlékszem egy Halloween-partira. Judy Szabad-
ságszobornak öltözik, én pedig dúsgazdag arab sejk
vagyok. Amikor így kiöltözve autózunk a ven-
dégségbe, a közlekedési lámpáknál jól megnéznek
bennünket. Én sejkként nagy méltósággal intege-
tek a járókelőknek.
*
A Halloween a gyerekeknek is nagy eseménye.
Ugyanúgy járják az utcát, mint a magyar gyerekek
húsvétkor, csak ők jelmezben. A legemlékezetesebb
az a néger kisfiú, aki dalmát kiskutyának öltözik (a
101 kiskutya című film nyomán), de neki a bőre a
fekete és rajta a pöttyök fehérek.
*
Attilától az Amerikába költözés előtt megkérdeztem,
hogy rendben van-e ez így. Azt feleli, hogy igen. De

127
kiderül, hogy a szívében úgy érzi, hogy elhagytam.
Igyekszem tartani vele a kapcsolatot. Hosszú ideig
minden csütörtökön felhívom, hogy hallhassuk
egymás hangját. (Judy ennek nem örül. Ő fizeti a
telefonbeszélgetéseink számláját.) De ez sem
működik. Van olyan alkalom, amikor Attila inkább
elmegy sétálni, nem akar beszélni velem. Én gyak-
ran írok neki levelet is, de ő csak nagyon ritkán
válaszol. És az első levele úgy kezdődik, hogy „ez
nem egy levél”.
*
Közben Attila átmegy a tanárképző főiskolára,
matematika-angol szakra, ahol több a lány. Sajnos
ott kifog egy problémás angoltanárnőt, aki Ameri-
kából jött Magyarországra oktatni. Egyszer azt adja
fel házi feladatként, hogy mindegy, miről írnak,
csak az angolsága helyes legyen. És akkor Attila
elveszíti a valóságérzékét. Korrekt angolsággal
megírja a dolgozatát, de annak az a mondanivalója,
hogy hülyeség ilyen feladatot feladni. A tanárnő
megsértődik, és megsúgja neki, hogy angol nyelvből
mindig el fogják buktatni.
*
Attila továbbra is bejár a főiskolára, múlnak az
évek, már valóságos követő tábora is kialakult, és
végül a matematika tanszék elhatározza, hogy az
intézmény fennállása óta először a szokásos két-
szakos helyett egyszakos diplomát adnak ki,
kifejezetten az ő számára. És akkor kiderül, hogy
matematikából minden jegye jeles volt, így hát jár
neki a vörös diploma. Miután többször volt elégte-
lenje angolból. Persze megérdemli a vörös diplomát,
az átlagnál sokkal jobb teljesítményt nyújtott. Elhív
a diplomavédésére. Míg az osztálytársai olyan
témákból írtak szakdolgozatot, mint a háromszög

128
elforgatása ilyen vagy olyan osztályban, ő megírta a
szemléletes topológia főiskolai tankönyvét. (Ez nem
jelent meg, minden rábeszélésem ellenére sem volt
hajlandó kiadható állapotba hozni.)
*
A házasságunk nem működik simán. Judy ugyan-
úgy beleköt mindenbe, mint Erzsi, az első feleség.
Egyszerűen nem tudok eléggé alkalmazkodni az
elképzeléseihez. A kiköltözésem előtt vásárolt
vadonatúj ruháimat nem hordhatom, mert nem
felelnek meg az amerikai divatnak. Állásra való
jelentkezést nem írhatok az otthon található író-
géppapírra, mert tudhatnám, hogy azt egy speciális
súlyú (talán 25 grammos) papírra illik írni. Az üz-
letben csak azt vegyem meg, amire van kuponunk.
Mivel túl sok a súrlódás, Judy párterapeutához
is elvisz (akkoriban ez a házassági problémák
kezelésének elfogadott amerikai módja). Persze a
terapeuta semmit sem ér el, de nekem mégis jól
jön. Ugyanis ez a heti egy óra az egyetlen, amikor
Judy nem veszekedik velem. Mások előtt nem mer.
*
A veszekedéseinket nincs helyem felsorolni. De újra
alkalmazom az Erzsinél kipróbált módszert: felírom
a dátumokat és a veszekedések témáit. Sőt,
mindezt számítógépen. Így ha kíváncsi vagyok, hol
tartunk, a programomba beírom, hogy „veszekedé-
sek”, és a program kinyomtatja az összes témakört,
dátum szerint rendezve. És a lista mind hosszabb
és hosszabb.
*
Egyszer egy be nem látható útkereszteződésnél
akkor vált zöldre a lámpa, amikor már közel
vagyunk. Elővigyázatosságból egy kicsit lassítok.
Judy rám rivall, hogy miért fékeztem, hátulról majd

129
valaki belénk fog rohanni. Mire abbahagyja a
méltatlankodást, jobbról keresztbe robog előttünk
egy másik autó. Ha nem lassítok, nekünk jön. És
Judy biztosan meghal, hiszen ő ült az anyósülésen.
*
Én nem vagyok egy veszekedős fajta, sok veszeke-
désünket igazából csak nézeteltérésként, vitaként
fogom fel. Például amikor Judy feminista kurzusra
jár az egyetemen, és azon vitatkozunk, hogy Marx
és Engels nőgyűlölők voltak-e. Szerinte igen, de én
olvastam Engels művét a család, a magántulajdon
és az állam eredetéről, amiben leszögezi: a társa-
dalmak fejlettségét azon lehet lemérni, hogy milyen
a nők helyzete. Judy erről nem tud, ő azzal érvel,
hogy a kommunista országokban minden házimun-
ka a nőkre hárul. Ezt én azzal magyarázom, hogy a
párt irányelveket dolgozott ki a nők megbecsülé-
sére, de maga a posztfeudális társadalom még nem
érett a helyes elvek gyakorlati alkalmazására. És
Kádárnak is fontosabb, hogy ne törjön ki újabb
felkelés, mint hogy a férfiakat lenevelje az otthoni
basáskodásról.
*
Judy a feminista egyetemi kurzus alatt egyre job-
ban eltávolodik Istentől, akit már ő is hímsovinisz-
ta disznónak kezd tekinteni. Addig együtt jártunk
templomba, mostantól már csak én, a marxista és
ateista. Hogy én miért? A szellemes prédikációk és
a barátaink miatt. Aztán már én is abbahagyom, és
csak a Bibliát tanulmányozom.
*
Egyszer Judytól azt is megkapom, hogy macsó
vagyok. Mert egy reggel az újsággal falhoz kentem
egy legyet. Judy szerint a házban egyáltalán nin-
csenek legyek, ezért felesleges kicserélni a téli,

130
üveges ablakot a nyári, szúnyoghálósra. Mi mást
tehetnék, hogy meggyőzzem a tévedéséről?
*
Judynak vannak komikus ötletei is. Szeretem a
zsíros kenyeret (a disznózsírért el kell menni egy
másik városban működő német boltba, mert az
amerikaiak akkor már leszoktak erről). És egyszer,
amikor Magyarországról visszatérve kinyitom a
hűtőszekrényt, egy cikk-kivágatot találok a zsíros
doboz tetején. A helyi lap közölt egy olyan hírt,
hogy Magyarországon a legnagyobb a koleszterin-
túltengésben elhalálozott emberek aránya.
*
Judy nemcsak veszekedős (mint például az első
feleségem), hanem néha kifejezetten gonosz is. A
legdurvább ezek közül az, amikor otthon van a
lánya egy vakáción, nekünk már csak egyetlen
autónk van, és nekem lenne szükségem rá, mert a
nyakamról el kell távolítani egy szemölcsöt, és
aznapra vagyok berendelve. Judy viszont ugyan-
abban az időben akarja elvinni a lányát vásárolni.
Felajánlom, hogy elviszem őket a shopping center-
be, és a műtét után felveszem őket. Ezt nem
fogadja el. A vége az, hogy ők elmennek az autóval,
nekem pedig gyalog kell eljutnom a sok mérföldre
lévő rendelőbe. A műtét után felhívom az otthoni
számot (akkoriban még nem létezett mobiltelefon),
de nem veszik fel. Hazafelé is gyalogolnom kell,
most már a kötéssel a nyakamon. Kiderül, hogy
azért nincsenek otthon, mert a vásárlás után
beültek egy étterembe, utána pedig még egy filmet
is megnéztek a moziban. (Később megkérdezem a
lányát, hogy miért épp aznap vásároltak. Azt feleli:
„a mami akarta így”.)
*

131
Az érzéketlenségére példa az az eset is, amikor úgy
ment el az egyetemre délelőtt, hogy én lázasan
feküdtem otthon, az emeleti ágyunkban, prizniccel
a derekamon. Amikor hazaér, nyugodtan megva-
csorázik, és még a tévéhíradót is végignézi, mielőtt
feljön a hálószobába.
*
Amikor az édesanyám és a fiam elé ment ki
Philadelphiába, a repülőtérre, megígértem, hogy
felmosom az emeletre vezető falépcsőt. De leraga-
dok a számítógépnél, és túl későn jut eszembe a
vállalásom. Már csak arra van időm, hogy egy ned-
ves ruhával villámgyorsan végigszaladjak a lép-
csőn. Megjönnek a vendégek, senki nem vesz észre
semmit. Amikor este lefeküdtünk, Judyt átölelve
bevallom neki, hogy a vállalt munkát csak felszíne-
sen tudtam megcsinálni, de másnap rendesen is
felmosom a lépcsőt. Judy haragosan állapítja meg:
„Nem lehet benned megbízni”. Az évek telnek-
múlnak, de ő megmarad ennél az értékelésnél.
Nem érti meg az okokat, és nem bocsát meg.
*
Amikor egyszer a repülőgépem nagyon sokat
késett, New Yorkból felhívom a feleségemet, hogy
elment az utolsó busz is, próbáljon már eljönni
értem. (Körülbelül másfél órányi távolságban
lakunk.) Judy azt mondja, már fáradt, keressek
magamnak szállást valahol. Persze se pénzem
nincs, sem információm arról, hogy hova mehet-
nék, ezért elhatározom, hogy a központi buszpálya-
udvaron töltöm az éjszakát. Hát, ilyen éjszakát
senkinek sem kívánok. Először vécére kell men-
nem, de a férfi mosdó le van zárva. Utána a női
mosdóba akarok bekérezkedni, de a fülkékben már
alszanak. Nagy nehezen sikerül rábeszélnem az

132
egyik hölgyet, hogy öt percre engedjen be. Ez hát
sikerült. Visszamegyek a központi terembe, ahol
már tucatjával alszanak a hajléktalanok. Nem
merek elaludni, mert a táskámban ott van egy
hordozható számítógép. Időnként felbukkannak a
rendőrök, és bele-belerúgnak valamelyik fekvőbe,
hogy él-e még. Veszekedés nincs, mindenki tudo-
másul veszi, hogy itt ez a szokás. Ez életem legne-
hezebb éjszakája. Aztán a legelső reggeli járattal
elindulok a kisváros felé, ahol lakunk. Judy üdvö-
zöl, de nem nagyon érdeklik a kalandjaim. Biztos
úgy van vele, hogy ha nem tetszik, miért jöttem
Amerikába.
*
És ennyi gonoszkodás után mégis szeretem. Mert
vannak szívet melengető gesztusai is. Érzem rajta,
hogy szeret, csak a maga módján. És a feminista
kurzuson teletömik a fejét olyan elvárásokkal,
amelyeket kevés férfi hajlandó teljesíteni. Én haj-
landó lennék, de nem mondja meg, mit vár tőlem.
Így nehéz.
*
Egyszer én is nagyon buta voltam. Budapestről
utaztam vissza, és a jegyfüzeten indulási időként
10 óra 30 volt feltüntetve. Jó korán kimegyek, de
mert van időm, előveszek egy könyvet, és olvasok.
Egyszer azt hallom, hogy az én járatomra befeje-
ződött a beszállás. Odarohanok a kapuhoz, de már
késő. Kiderült, hogy a jegyfoglalásnál kapott időhöz
képest egy órával előbbre hozták az indulást, ez
van a jegyemen is, de azt már meg se néztem. Meg-
próbálok mindent, de hiába. A kedvezményesen, elő-
vételben váltott jegyem elveszett, újat kell vásárol-
nom, teljes áron. Még jó, hogy két óra múlva megy
egy Lufthansa is, azzal még el tudok utazni. Amikor

133
Judy megtudja, hogy hogy szórtam a pénzt (az ő
pénzét), nagyon mérges lesz, és joggal. Egy éven ke-
resztül, részletekben fizetem neki vissza a második
jegy árát. És azóta mindent többször is ellenőrzök.
*
Amikor Anya és Attila nálunk vendégeskednek,
igyekszünk őket sok érdekes helyre elvinni. El-
megyünk egy megyei fesztiválra is (közben meg-
mutatjuk, hol lakott Judy és Jack korábban).
Attilát elviszem New Yorkba, ahol azt a
disszidens házaspárt látogatjuk meg, amelyiknek a
fiaival annak idején ő is jó barátságban volt.
Baltimoreba is elmegyünk, az Aquariumba, majd
megnézünk belülről egy második világháborús
amerikai tengeralattjárót. (Ilyet aligha tudtunk
volna építeni ketten.)
Judy egy főiskolára is elviszi, Attila beül egy
matematikaórára, s utána a professzorral kettes-
ben is beszélgethet. A professzor szerint náluk is
helye lenne. Ez nekünk is nagyon jó volna, hiszen
akkor könnyebben és többször találkozhatnánk
vele. De neki nem tetszik Amerika.
Amikor egyedül jön, a visszaútra szóló jegy
időpontját előre kell hozni, mert már nem bírja
elviselni az országot.
Még az érettségi előtt áll, és talán tiltakozáskép-
pen nem is angolból, hanem oroszból érettségizik
le. Így hiába tud kiválóan angolul (később részt
vesz a Cambridge Enciklopédia szócikkeinek ma-
gyarra fordításában is), az angol nyelvtudásáról
semmilyen papírja sincs.
*
Egyszer még az első feleségem, Erzsi is meglátogat
bennünket. Az Amerikába disszidált korábbi buda-

134
pesti lakótársához, Julihoz megy, és ők hozzák el
New Yorkból Bethlehembe.
*
Jackről szólva említettem, hogy a lelkében sötét
erők munkáltak. Ez úgy derül ki, hogy Sarahnak
anorexiája lesz, éhezteti magát. Pszichiáterhez
visszük, és a kezelések során kiderül, hogy az apja
folyamatosan zaklatta. Az abúzus együtt járt azzal
is, hogy ezt senkinek sem szabad elmondani, és
egyébként is minden a kislány hibája. Ez a kezelés
több évig eltart. Én nem tudom, mit tegyek. A
legszívesebben vigasztalnám és gyengéd lennék
hozzá, de félek, hogy Sarah engem is olyan férfinak
tartana, aki visszaél a szülői jogokkal.
Utólag visszagondolva úgy érzem, hogy nem
mindig viselkedtem elég okosan. Amerikában van
egy a déli államokból importált hagyomány, hogy
amikor a lány eladósorba kerül, az apa mutatja be
a társaságnak, egy „apa-lánya bál” keretében.
Félek mások előtt hivatalosan az apjaként mutat-
kozni, pedig lehet, hogy Sarah ezt szerette volna.
*
Amerikában mindent megteszek, amit egy Közép-
Európában szocializálódott humán értelmiségi
megtehet, hogy helyt álljak. A házunk még a XVIII.
században épült, a járdát nagyon felpúposítják a
régi fák gyökerei. Mivel mi leszünk a felelősek, ha
valaki télen, a jeges járdán kitöri a lábát, magamra
vállalom, hogy megküzdök a fával. Ez nagy feltű-
nést kelt az egész utcában, többen is odajönnek
megnézni, ahogy egy csákánnyal nekiesem a rossz
helyen növekedő gyökereknek. Úgy érzem magam,
mint a vadnyugati pionírok – azzal a különbséggel,
hogy már nem kell félni a skalpoló indiánoktól.

135
KILENCVENES ÉVEK, amikor
hősünknek nem sikerül amerikaivá
válnia, de már itthon sem olyan
egyszerű

Kezdetben csak 3 hónapos turistavízumot kapok.

Elizabeth Barnett, a budapesti amerikai konzul
nagyon kedves, de aztán visszarendelik Washing-
tonba. Az utódja már kevésbé megértő, de azért ő is
próbál segíteni. Amikor megint vízumot kérek,
behív, és azt mondja, hogy én tulajdonképpen ki-
játszom a turistavízum rendelkezéseit, és ahelyett,
hogy bejárnám az ország szép helyeit, házaséletet
élek a feleségemmel. Ez neki lelkiismeret-furdalást
okoz. Ezúttal ad egy utolsó, egy évre szóló vízumot,
de ez alatt az egy év alatt próbáljuk elérni, hogy
változtassák meg a bevándorlási törvényeket.
*
Judy és barátai leveleket írnak Don Ritternek, a
helyi képviselőnek, hogy támogassa a bevándorlá-
somat. Végül ígéretet kapunk, hogy valamit majd
tesznek az ügyemben. És ami történik, azt magyar
olvasó aligha hiszi el. Még abban az évben
Pennsylvania képviselője, egy kollégájával együtt,
benyújt egy törvényjavaslatot, ami szerint a volt
szocialista államoknak az állampártba belépett
tagjai is letelepedhessenek az Egyesült Államokba,
ha megfizetik az illetéket. Ha belegondolok, ez az
életem legnagyobb politikai sikere.
Megkezdődik a kongresszusi ülésszak, amit egy
közhasznú tévéállomás, a C-SPAN élőben közvetít.
Ott ülök előtte, és izgulok, hogy mi lesz. A költség-

136
vetést első olvasatban nem fogadják el, vissza-
dobják a szakbizottságnak, és közben más törvény-
javaslatokat vesznek elő. Az engem érintő javaslat
talán a huszadik vagy huszonötödik a sorban. Újra
behozzák a költségvetést, de másodszor sem fogad-
ják el. Folytatódik a többi javaslat vitája. Végül
nagy nehezen sorra kerül a pennsylvaniai előter-
jesztés is. És csodák csodája, a honatyák és hon-
anyák rábólintanak. Utána harmadszor is megtár-
gyalják a költségvetési tervezetet, és akkor már
nem találnak benne kifogásolnivalót. Hát, ezen mú-
lik, hogy megkaphatom a letelepedéshez és a mun-
kavállaláshoz szükséges úgynevezett zöldkártyát.
Isten segített. Kiderült, hogy a jó lelkű kommu-
nistákat is megsegíti.
*
Az én amerikai tartózkodásom persze nem egy
kéjutazás. Judy és én hiába szerettünk egymásba a
hatvanas években, a két rendszer kétféleképpen
nevelt bennünket. Őt amerikaivá nevelte, aki
természetesnek tartja, hogy a munkások azért
szegények és műveletlenek, mert nem iratkoztak be
a főiskolára, nekem pedig az a nehezen elfogad-
ható, hogy a sok száz tévécsatorna mindegyike tele
van reklámmal, a boltokba csak olyan árut lehet
kapni, ami szerepelt a tévéreklámokban. Mindez
sok vitát generál közöttünk.
*
Amerika mindazonáltal sok pozitív élménnyel is
megajándékoz. Például a szomszédok nagyon
kedvesek. Amikor Bethlehembe költözünk, tortával
fogadnak bennünket. (Képzeljük el ezt nálunk!)
*
Könyvtáros vagyok, könyvtárban szeretnék dol-
gozni, de a korlátlan lehetőségek hazájában erős

137
korlátokba ütközöm. Ott ugyanis csak az számít
könyvtárosnak, aki az Amerikai Könyvtáros
Egyesület által akkreditált intézmények egyikében
szerezte meg a diplomáját. (Valószínű, hogy Oxford
vagy a Sorbonne sem bocsáthat ki ennek a feltétel-
nek megfelelő könyvtárosokat, az ELTÉ-ről nem is
beszélve.)
Az én magyar egyetemi diplomámat tehát nem
fogadják el, de mindenáron munkát kell szerez-
nem. Minden reggel átolvasom a helyi újság állás-
hirdetéseit, felhívok mindenkit, aki csak egy kicsit
is alkalmasnak látszó munkát ajánl. Jelentkezem
programozónak a számítógépes játékok kifejleszté-
séhez, de nem is válaszolnak. Amikor a Harvey
Davidson-motorkerékpárok üzletébe keresnek el-
adót, én vagyok az első jelentkező, de csak rám
néznek, és közlik, hogy az állást már betöltötték.
Mivel elég jól rajzolok, még egy divatlap hirdetésére
is elküldöm a rajzaimat, hátha hasznomat vehetik.
Senkinek nem kellek.
*
Philadelphiában, a Drexel Egyetemen megpróbálom
kiegészíteni a szakképzettségemet. Amerikában a
felsőoktatás általában egy négyéves főiskolából
(college) és egy kétéves egyetemi kurzusból (univer-
sity) áll. Nekem hosszas rábeszélésre elengednék a
college szintet, és megfelelek a nyelvi teszten is.
Azért nem tudom igénybe venni, mert az egyetlen
autót Judy használja (hogy megspóroljon egy
egymérföldes sétát az ő egyetemére), ha pedig
busszal utaznék Philadelphiába Bethlehemből,
akkor csak az első órám kezdete után fél órával
érnék oda, de az utolsó óra vége előtt 20 perccel
már el kellene jönnöm. Bérelhetnék ott egy szobát
is, de nincs rá pénzünk. Judy megpróbál segélyt

138
kérni, de mivel a feleség és a két gyerek is kap már
állami támogatást, a hatóság megkérdezi: „Tulaj-
donképpen ki dolgozik a családban?”
*
Végül találunk egy 2 éves segédkönyvtáros-tan-
folyamot, egy community college-ban. Elég jól
tanulok, és az első év végén már ösztöndíjat is
kapok. A főiskolán sok a külföldi diák, akik egy
„zászló-ünnepen” (flag day) mutatkoznak be. Ez
olyan alkalom, amikor egész Magyarországot képvi-
selhetem (bár erről az országom nem tud).
*
Judy egyszer tapintatosan megkérdezi, hogy nem
okoz-e rossz érzést nekem, hogy gyakorlatilag ő tart
el. Ez önmagában nem okoz rossz érzést, hiszen
nem kerülök sokba. Az általam fogyasztott ételeket
megszolgálom azzal, hogy én végzem a heti bevá-
sárlást, én takarítok, és főznék is, ha az általam
készített rusztikus ételeket meg tudná enni. (En-
nek ellenére, amikor Sarah hazajön a főiskoláról,
és azt kéri a mamitól, hogy a kedvéért süssön vala-
mi finomat, azt is én készítem el, süteményporból,
a dobozon található recept szerint. A mami ugyanis
nem ér rá.)
*
A következő élményt sok magyar átéli. Vendég-
ségben vagyunk. Az amerikaiak a jobb kezükben
fogják a villát, és amikor felvágják a húst, átteszik
a villát a bal kézbe, a kést a jobba, levágnak egy
darabot, aztán a kést leteszik, a villa visszakerül a
jobb kézbe, és azzal teszik a szájukba az ételt. Én
magyarként a villát a bal kezemben tartom, a kést
a jobb kezemben, és végig így eszem. Az amerikaiak
csodálkozva nézik. Judy bocsánatkérőleg magya-
rázza: „Európai.”

139
 *
Sokáig nem tudok kiigazodni az éttermi ételek
között. Judyt kérem meg, hogy válasszon helyet-
tem. Nem hajlandó, mondván, önállóbbnak kellene
lennem. Amikor jön a pincérlány, megkérdezem
tőle, hogy neki mi a kedvenc étele. Megmondja. És
én is ugyanazt kérem. Akkor Judy megfogadja,
hogy többet nem hoz ilyen helyre.
*
Judy egyszer elvisz egy tengeri étterembe
(marinara), és rendel egy válogatást, sokféle halból,
rákból, csigából. Megeszem. Utána kérdezi, hogy
melyik ízlett a legjobban. „Minden nagyon finom
volt, de azért a zsíros kenyér valamivel jobb.” Akkor
megharagszik, mondván, többé ilyen helyre nem
hoz el, mert ahhoz képest egy kicsit drága.
*
A főiskola könyvtárának vezetője felajánl egy
diákok által betölthető állást, és a munkámmal
meg van elégedve. Hálából írok nekik egy számító-
gépes programot, amivel az egy napi katalógus-
rekordjaink forrás-adatait le lehet tölteni éjszaka az
országos rendszerből. Ő ajánl be az első igazi
munkahelyemre is, az Easton városában működő
Lafayette College könyvtárába.
*
Ott többek között az a dolgom, hogy a könyvtárközi
kölcsönzés kimeneti oldalát intézzem. Minden
egyes kérésnél el kell dönteni, hogy a kérő könyvtár
a három együttműködési kategória közül melyikbe
illik bele, ettől függ a visszaadási határidő és a
térítés. Ezt előttem kézzel csinálták, de nekem
megindul az agyam, és megírok egy olyan admi-
nisztrációs programot, amelyikbe csak be kell írni a
könyvtár kódját, és mindent a program számít ki, a

140
költséget és a visszaadási határidőt is. (Az már
csak „bónusz”, hogy a nap végén egy gombnyo-
másra az összes aznapi 8-jegyű kódot dallamként
is le tudja játszani. Mert ha már programozok,
akkor élvezzem is.)
*
Egy nap az új folyóiratokat vezetem be a nyilván-
tartásba (hogy melyik száma jött meg), amikor
cseng a telefon. Valaki a városból kérdezi, hogy
vannak-e kémiai tárgyú folyóirataink. Épp egy
kémiai folyóirat van a kezemben, hát azt mondom,
hogy igen, vannak. Meglátja ezt a csoportvezető 30
méter távolságból, és jól leszid, amiért olyan mun-
kát végeztem, amire nem voltam felhatalmazva. Ez
egy tájékoztatási feladat, amire a tájékoztató szol-
gálat munkatársai vannak betanítva. A főnököm
szerint az lett volna a helyes reagálás, ha azt
mondom, hívja fel a tájékoztató szolgálat számát,
majd ők megadják a precíz információt. (Közben a
tájékoztató pultnál nincs senki. Lehet, hogy a
központ is ezért kapcsolta hozzám.)
*
Ebből a könyvtárból a Kutztowni Egyetem könyv-
tárába megyek át, mert ott évente sokkal több a
fizetés. (A hirdetést Sarah vette észre, és én meg-
köszönöm. A családon belüli pozícióm nem engedi
meg, hogy lemondjak egy ilyen lehetőségről.)
Jelentkezem, tetszik nekik a bemutatkozásom, sőt,
még az orosztudásomat is értékelik, mivel van egy
orosz nyelvű könyvgyűjteményük is. De ott kifogok
egy rossz főnököt, aki le akarja vagdosni a
szárnyaimat.
*
A tanszéki adminisztrátorok minden hónapban a
kiadói reklámok alapján rendelik meg az oktatás-

141
hoz szükséges anyagokat, de ott a számítógépes
rendszer még nem frissül naponta, csak félévente.
Emiatt mindent annyiszor rendelnek meg, ahány-
szor csak találkoznak vele, hiszen nem tudják,
hogy mi történt a korábbi rendeléseikkel. Nosza
írok egy olyan programot, amivel ellenőrizni
tudnák, hogy mit rendeltek már meg, és annak a
feldolgozása hogyan áll. A főnököm ezért rúgat ki.
Mert túlléptem a hatáskörömet. Hiszen nem az a
dolgom, hogy fejlesszek, hanem hogy dolgozzak. És
hiába bizonygatom, hogy a programot munkaidőn
kívül, otthon írtam, a próbaidő letelte előtt néhány
nappal kipenderítenek.
*
Az ottani dolgozókkal nincs rossz viszonyom. Az
egyik munkatársnőm a kroatan indiánok eredetét
kutatja, és szerinte jó nyomon jár, amikor egy
hajótörésben eltűnt horvát tengerésznek tulajdo-
nítja az egész törzs megalapítását. Vele még évekig
levelezek.
Van egy másik kolléganőm is, akivel naponta
együtt utazom, mert útba esik. (Akkor két autónk
van.) Elmegyek a lakásához, aztán vagy ott hagyom
a saját autómat és ő visz tovább, vagy ő ül be az én
autómba. A születésnapján külön megyek, egy
órával előbb, és az otthon elkészített köszöntő
programocskát becsempészem a számítógépére.
Amikor bekapcsolja a gépét, egy rajz tűnik fel,
megszólal a „Happy birthday to you”, megjelenik a
köszöntés, sőt, egy óra azonnal elkezdi számolni,
hogy ebben a pillanatban hány éves, hány napos,
órás, perces és másodperces. De nem hatja meg a
kedvességem. Nekem esik, hogy hogy merészeltem
belenyúlni a számítógépébe. (Megjegyzem, egyi-
künk gépe sincs levédve jelszóval.)

142
 *
Részt vehetek egy továbbképzésen. Arról beszél az
előadó, hogy nagy verseny folyik a kultúrában is,
és nem mindegy, hogy a könyvtár vagy a
community center csábítja-e magához a gyanútlan
lakosokat. Hozzászólok, és amellett érvelek, hogy
mindenkinek az a jobb, ha amihez ért, azt a fel-
adatot minél jobban ellátja, és skandináv, valamint
brit példákat idézek, ahol a művelődési intéz-
mények egymást segítve, egymással kooperálva
működnek. Megfagy a levegő. Hogy én, a kis
mitugrász könyvtáros-asszisztens ebbe bele merek
szólni. De hát nem tehetek mást. Itthon Bartos
Évával együtt már vagy tíz éve megvizsgáltuk, hogy
az olvasók milyen problémára hol találtak meg-
oldást.
*
Igen. És képzelje el a kedves Olvasó, hogy a
Kutztowni Egyetemen könyvtártudományi tanszék
is van, és én felajánlom, hogy egy ebédszünetben
beszélek nekik arról, hogy hogy működnek a
könyvtárak Magyarországon és általában Közép-
Európában. (Ez a fajta összejövetel elterjedt
Amerikában, „brown bag meeting”-nek hívják, az
uzsonnát magában foglaló barna papírzacskóra
utalva). Erre a tanszékvezető professzor azt feleli,
hogy „ez talán érdekelheti a philadelphiai egyete-
men dolgozó kollégákat, de bennünket nem érde-
kel”. (Csak lábjegyzet, hogy utána kíváncsiságból
megnézem, a könyvtári tanszéken dolgozó pro-
fesszorok és tanársegédek közül kinek van könyve
a washingtoni Kongresszusi Könyvtárban. Senki-
nek sincs semmi. Csak nekem. Öt. Plusz egy
hatodikban a tanulmányom.)
*

143
Én az amerikai könyvtári folyóiratokat is jobban
ismerem a legtöbb kollégámnál, hiszen Budapesten
a Könyvtári és Dokumentációs Szakirodalom
számára magam is szemléztem az amerikai
szaksajtót. Ezt a munkát Amerikából is folytatom,
elküldik a cikkek másolatait, én pedig interneten
küldöm nekik a tartalmi összefoglalást. Ehhez azt a
szövegszerkesztő programomat használom,
amellyel a magyarországi levelezésemet is végzem,
hiszen képes a magyar betűk kezelésére az ameri-
kai klaviatúrán. A magyar ékezetes betűket a
funkcióbillentyűkhöz társítom: F1=á, F2=é, F3=ó,
és így tovább. De hát azért vagyok amatőr progra-
mozó, hogy ezzel is meg tudjak birkózni.
*
A Kuztowni Egyetem könyvtárából úgy rúgnak ki,
hogy azt sem engedik meg, hogy a munkaszobám
hűtőszekrényében tárolt ebédemet kivegyem. A
személyzetis még megteszi azt a szívességet, hogy
ideadja az üggyel kapcsolatos anyagokat. És abból
kiderül, hogy a csoportvezetőm már az első hónap
végén ki akart rúgatni. (De ez nem zavarta abban,
hogy amikor az új könyvtárépület tervei készültek,
velem is be ne jelöltesse, hogy majd hol akarok
ülni. Én belementem a tréfába, és még oda is
rajzoltam magamat a vázlatba.)
Évekkel később megtudom, hogy amikor az
akkori igazgatónő eltávozott, ez a korlátozott szel-
lemi képességekkel rendelkező csoportvezető lett az
új igazgató. Már akkor gyanakodhattam volna,
hogy valami nincs rendben nála, amikor a belé-
pésemkor olyan munkaköri leírást adott, amiben
az szerepelt, hogy a könyvtárban létrát egyáltalán
nem kell használnom, a mellette lévő rubrikába
viszont azt jelölte be, hogy „heti háromszor”.

144
 *
Utolsó lépésként még elküldök egy memorandumot
a technikai szolgáltatások egyetemi bizottságának
(amelynek elvileg még tagja vagyok), amiben több
fontos javaslatom van, így például a tanszéki ren-
delések automatizálására, az OCLC-rendszerből és
a Books In Printből származó rekordok átvételére
és helyi hasznosítására, az automatikus hiba-
javításra, a diák-munkatársak munkájának meg-
könnyítésére, az adatbázison kívül elvégzett
műveleteknek a benti rendszerrel való automatikus
egyesítésére, továbbá az adatbázisban talált leírá-
soknak külső dokumentumokba való automatikus
átemelésére. Mindehhez megvannak már az otthon
megírt számítógépes programjaim.
Mivel az egyetemi címemen még van néhány
magánlevél, megkérem a rendszergazdát, hogy
adjon néhány napot, hogy ezeket otthonról letölt-
hessem. Amikor másnap megnézem, mi a helyzet,
már nem tudok belépni a saját fiókomba. És
mondanom sem kell, hogy a fenti javaslataimat és
a hozzájuk tartozó programokat sem használják.
Minden úgy folytatódik, mint régen.
*
Igen. Így megy ez Amerikában. Miután Kutztownból
kirúgtak, a helyi újságban észreveszek egy állás-
hirdetést. Az én korábbi állásom üresedett meg, a
Lafayette College könyvtárában. Írok nekik, mond-
ván, hogy tudom, mit vállalok, korábban már be-
váltam, szívesen visszamennék. De nem válaszol-
nak. Nyilván már nem bíznak bennem.
*
Akkor jelentkezem a munkaügyi központban. Ott
elvégeztetnek velünk egy munkaalkalmassági
tesztet. A számolási példánál megakadok. Folytatni

145
kellene egy elkezdett szorzást, de Amerikában
egészen másképpen írják fel a számokat. Egy kicsit
a mi osztásunkra emlékeztet, de nem tudok ki-
igazodni rajta. Segítséget kérek a felügyelőtől,
mondván, bevándorló vagyok, és nálunk nem így
szoroznak. De azt mondja, nem segíthet, tiltja a
szabályzat. Aztán van olyan teszt is, amelyben apró
tűket kell gyorsan átrakni az egyik tűtartó doboz-
ból a másikba. Végül néhány angol nyelvű irodalmi
idézet szerzőjét kell megnevezni. Nos, én elég sok
angol nyelvű irodalmat olvastam, Shakespearetől
Vonnegutig, de egyikre sem ismerek rá. (Később
kiderül, hogy ezeket az amerikai tananyagból
vették. Mintha egy Magyarországba bevándorlótól
várnák el, hogy felismerje a Toldi egy strófáját vagy
hogy melyik regényben szerepel Jumurdzsák.)
A teszt értékelője megállapítja, hogy nem vagyok
okos, ezért vezető állásba nem javasolnak. A
manuális készségeim is gyengék, tehát gyári
munkákban sem nagyon válnék be. Ezért olyan
egyszerű munkákat javasolnak, mint útjavító vagy
pék. (Egy pékségnél jelentkezem is, de nem engem
vesznek fel.)
*
Akkor porszívóügynöknek állok. Az ingyenes tan-
folyamon elég gyorsan megtanulom a szerelést, a
prezentálást és a szakértők által profi módon
megírt szöveget is sikerül bemagolnom. Házi
feladatként be kell csöngetnem néhány házba, és
beszélgetnem kell a lakókkal. Porszívóm momentán
nincs, de ha lenne, érdekelné-e őket. Három házas-
pár is megszán annyira, hogy aláírják a lapot: ott
voltam, előadtam a műsort, és az eléggé meggyőző
is volt. Boldogan viszem a papírokat a következő
összejövetelre. Kiderül, hogy nekem sikerült össze-

146
gyűjtenem a legtöbb ilyen igazolást. Már aznap meg
is kötnénk a szerződést, de két dolog visszariaszt.
Egy, hogy meg kellene vennem azt a méregdrága
Kirby porszívót, amivel járhatok majd házról házra.
Kettő, hogy a szerződésben kötelezik magukat,
hogy nem fizetnek havi 300 dollárnál többet. Ez
annyira megdöbbent, hogy kimásolom a szövegnek
ezt a részét, és otthon megmutatom a feleségem-
nek. Ő mégis amerikai, ráadásul tanár, nézze már
meg, hogy tényleg ez van-e oda írva, vagy valamit
félreértettem. Elolvassa, és gratulál hozzá, hogy
ilyen éber voltam. Valóban csak a 300 dolláros
fizetési plafont garantálták.
*
És akkor egy világító hirdetőtáblákkal foglalkozó
cég termékeit próbálom eladni. Itt nincs tanfolyam,
csak azt nézik meg, hogy tudok-e rajzolni. Mert a
potenciális vevőnek fel kell rajzolnunk a kifejezet-
ten az ő szempontjainak és ízlésének megfelelő
tábla tervét. Mivel otthon már több karikatúrám
megjelent különböző lapokban, ezzel nincs gond.
Kipróbálnak, és megkapom a szettet. Nekivágok
Pennsylvania útjainak mint utazó ügynök.
Vezetem az autót, és azt figyelem, hol van olyan
üzlet, amelyik jól járna a mi hirdetőtáblánkkal. Úgy
vezetek, mint egy taxis, aki azonnal odakanya-
rodik, ha van integető utas, mindegy, milyen a
forgalom. Ha látok egy alkalmas helyet, leparkolok,
benyitok, és megkérdezem, érdekelné-e őket egy
olyan hirdetőtábla, amely fellendítené a forgalmu-
kat. De több üzlet kirakatában eleve az a felirat
fogad, hogy „MINDEN HARMADIK ÜGYNÖKÖT
LELÖVÖK. MA MÁR VOLT KETTŐ.” Szóval nem egy
könnyű meló ez egy Kelet-Európából jött könyv-

147
tárosnak. Senkinek semmit nem tudok eladni. De a
főnököm türelmes, bízik bennem.
Hogy ösztönözzenek bennünket, meghirdetnek
egy eladási versenyt. Aki attól a perctől számítva
először ad el egy hirdetőtáblát, az jutalmul kap egy
brosstűt. És akkor megszán a szerencse. Egy kínai
vendéglős hajlandó aláírni a szerződést, ha az első
részletet megelőlegezem neki. Nem kukacoskodom,
odaadom a pénzt, ő aláírja a szerződést, csekken
ideadja az előleget, amit aztán hazafelé kiváltok a
bankból. Ez az ügynök részesedése, ezzel fizetnek
ki bennünket. Tehát voltaképpen ingyen dolgoz-
tam. De enyém a brosstű. Mert aznap senki sem
adott el táblát. „Látod, megy ez!” – biztat a
főnököm, és néhány napig én is úgy érzem, hogy
megtört a jég.
Egy hét múlva az egész állam területére
kirajzunk. Nagy a felhajtás, szállodai szobát
foglaltunk egy szomszédos kisvárosban, de még
kipakolás előtt indulunk is dolgozni. A főnök azt
mondja, hogy menjek vele, majd megmutatja, hogy
hogy kell eladni a táblákat.
Igen ám, de az első helyen nem járunk sikerrel.
A második helyen azt kéri tőlem, hogy ne szólaljak
meg, csak figyeljek. Ott sem ad el semmit. A har-
madik üzletbe már egyedül megy be, nekem meg
kell várnom kint, az autóban. (Nyilván a
feltételezett negatív kisugárzásomtól tart.) Akkor
sem ad el semmit. Amikor beszáll az autóba, azt
mondja: „Gabór, Gabór, nem neked való ez a
munka.”
Visszamegyünk a szállodába. Ott le kell adnom
a szettet, és még a brosstűt is visszakéri tőlem. Így
ér véget az ügynöki karrierem Amerikában.
*

148
Végül egy Ford autószalonban leszek mindenes. Én
veszem át az új gépkocsikat. Mivel minden egyes
karcolásról jegyzőkönyvet kell felvennem, nagy a
felelősség. Még most is összerándul a gyomrom,
amikor feltűnik az utcán egy emeletes gépkocsi-
szállító teherautó. Abban az időben pangott az
eladás, a szerződésünk miatt azonban csak jöttek
az új, eladásra váró autók. Az én feladatom az,
hogy az udvaron újra és újra arrébb tegyek minden
autót, hogy az új érkezőknek is legyen helyük. És
mivel az autószalon egyben javítóműhelyként is
funkcionál, nekem kell hazavinni azokat az
ügyfeleket, akik javításra ott hagyták a kocsijukat,
és nem jött velük egy barátjuk, aki hazavihetné
őket. Ez még nem probléma, mert az ügyfél mu-
tatja, hogy hol merre kell fordulni, csak a visszaút
nehéz, visszatalálni az autókereskedéshez. De azokat
az ügyfeleket is nekem kell behoznom, akik át
akarják venni az elkészült autót. Akkor bizony
sokáig silabizálnom kell a térképet, hogy meg-
találjam és felszedjem őket.
Ez az oda-vissza szállítás nem egy borravalós
munka. De egyszer egy ázsiai bevándorlót viszek
haza, és ad tíz dollárt. Nem akarom elfogadni, de
rám tukmálja. Talán megsajnált, amikor a ko-
csiban egy-két dolgot elmeséltem neki az amerikai
kálváriámról. Mi, bevándorlók, tartsunk össze!
*
A Fordnál minden dolgozónak a kezeslábasán vagy
köpenyén rajta van a neve. Mivel minden név egy-
szótagos, és a főnököm, Walter is Waltnak jelölte
magát, nem akarok kilógni a sorból, és Gabor
helyett Gabe-et íratok a munkaruhámra.
Érdekes hallgatni, ahogy a szerelők a behozott
autókról beszélnek. Így képzelem el az orvosok

149
társalgását is a betegekről. „Láttad azt a 75-ös
Buickot? A ventilátora leszakadt, és a kipufogócső
sem sokáig tartja már magát. Aligha éri meg a
következő évet.” És így tovább, és így tovább.
*
Az idő múlik, és nekem tovább jár az agyam.
Fejembe veszem, hogy lefülelem az országúti
gyorshajtókat, és ebből fogok meggazdagodni. Az
ötlet onnan származik, hogy én sosem lépem túl a
megengedett legnagyobb sebességet, de a többiek
csak úgy zúgnak el mellettem. Amikor egyszer
Boston felé megyünk, legalább 400 ilyen gyors-
hajtásnak vagyok tanúja. Arra gondolok, hogy ha
felszerelnék az autó belsejébe egy videokamerát,
amelyik egyszerre látja a sebességmérőmet, a
másik autó rendszámtábláját, és azt is, hogy
milyen gyorsan halad el mellettem, az elmozdulás
gyorsaságából ki lehetne mutatni a másik autó
sebességét. Ha csak napi ötven gyorshajtót kapok
el, 50 dolláros fejpénzért, az évi 900 ezer dollár, így
gyorsan összejön a millió. Az én első millióm.
Ajánlkozom az amerikai országúti rendészetnél, de
nem tartanak rám igényt. Hát, ezért nem lettem
milliomos.
*
Egyszer bent járok az egyetemen, ahol Judy is
tanul. A folyosón hirdetmények vannak kifüg-
gesztve különféle nyári munkákra. Az egyik arról
szól, hogy Alaszka környékén halászhajón lehet
szolgálni, 1000 dolláros fizetésért. Nagyot dobban a
szívem. Ezzel végre egyenértékűnek tudhatnám
magamat a feleségemmel, megszűnne a lesajnálás!
Elújságolom otthon, de Judy lelohasztja a lelkese-
désemet: „Bolond vagy. Nem is szereted a halat. És
mit gondolsz, mit esznek egy halászhajón?”

150
 *
Barbara időközben remek sportoló lett, egy ver-
senyszámot megnyert a serdülők Budapest-bajnok-
ságán, aztán pedig triatlonozni kezdett (úszás,
kerékpározás, futás). Most szeretne meglátogatni
bennünket Amerikában. Előtte megkér, hogy talál-
jak egy triatlonos partnert, akivel együtt edzhetne.
Ez nekem nem sikerül. Ő azonban Budapestről
talál két fiatal nőt, nem is messze a városunktól.
Azokkal felveszem a kapcsolatot, és amikor
Barbara kijön hozzánk, reggelente elviszem hozzá-
juk, este pedig visszahozom.
*
Barbara látni szeretné a Washingtonban nem
sokkal azelőtt megnyílt Holokauszt Emlékmúzeu-
mot, és ekkor az okosságáról is meggyőződhetek.
Judy felhívja az ismerőseit, és megkérdezi tőlük,
hogy hogyan lehet oda autóval eljutni. Minden-
kinek van valamilyen ötlete, hogy milyen fel-
ismerhető tereptárgyak és épületek mellett kell
elmenni, hol kell jobbra vagy balra fordulni. Akkor
Barbara ránéz a térképre, és megmutatja nekem,
hogy melyik jelű útról melyik jelű másik útra kell
térni. „Csak az utak számozására figyelj!” –
mondja. (Persze ezt megkönnyíti, hogy Amerikában
sokkal észszerűbbek az úttáblák, mint Európában.
Csak a szám van rajtuk és a négy égtáj valame-
lyike. És mindegy, hogy az adott kereszteződésnél
az út konkrétan melyik égtáj felé fordul, a fő irány
számít.) Barbara megállapítja, hogy Bethlehemből
a következő képlettel lehet eljutni Washingtonba:
I-476 S (South=Dél), I-95 S és I-83 S. Ennyi.
Büszke vagyok a lányomra, és a módszerét azonnal
átveszem.
*

151
Judy féltékeny azokra, akiket szintén szeretek.
Egyszer megkérdezi, hogy hányadik ő a szeretteim
sorában. Elgondolkozom. „Első az anyám, hiszen
mindent neki köszönhetek, és én vagyok az
egyetlen gyereke. A második a fiam, akiért felelős
vagyok. A harmadik... hát a harmadik Etelka néni.”
Ezt már nem tudja elviselni. De megmagyarázom.
Etelka néninek is én vagyok az egyetlen támasza.
Amióta Amerikában lakom, azóta is tartom vele a
kapcsolatot. Igaz, hogy olvasni már alig tud, de
elutazásom előtt vettem neki egy kis kazettás
magnetofont, és levél helyett a kazettára mondom
rá az üzeneteimet, azt küldöm el neki. Etelka néni
meghallgatja, és a válaszát ő is a kazettára mondja.
Fizet a postásnak, hogy adja fel. Így levelezünk,
ugyanazon az egy magnókazettán. Bizonyos mér-
tékig felelős vagyok érte. Én vagyok felelős.
Ezzel szemben ha én meghalok vagy Judy
elválik tőlem, ő még nagyon könnyen talál másik
partnert, vele szemben a legkisebb a felelősségem.
Ezt sehogy sem érti meg. De érthető, nem?
*
Néhány évvel később Etelka néni öngyilkos lesz.
Nem bírta elviselni egyszerre a testi és lelki
fájdalmat, a gyötrő lábfájást és a gyerekek szívtelen
viselkedését. A nevelt fia ír egy levelet, hogy a
magnót visszakaphatom. De nem tartok rá igényt.
Az csak eszköz volt, hogy tartsam a lelket Etelka
néniben, nélküle mit sem ér.
*
Még Amerikában lakom, de gyakran vagyok
Magyarországon is. Egyszer egy moziban voltam, és
amikor hazaérek, nem találom a tárcámat. Benne
volt vagy száz dollár, sőt, az amerikai dokumen-
tumaim is: zöldkártya, jogosítvány, egészségügyi

152
papírok, minden. Mivel otthon még nincs telefon,
lemegyek a ház előtt álló telefonfülkéhez, nagy
izgalomban kikeresem a mozi telefonszámát, és
felhívom. Azt mondja az ügyeletes, hogy nem mehet
be a vetítés alatt, de amikor vége a filmnek,
megnézi az ülésemet, csak mondjam meg, hol
ültem. Nagyjából tudom csak megmondani. Szeren-
csére a film művészfilm, nincsenek sokan. A vetítés
után az emberem bevilágít az ülések alá, és meg-
találja a tárcát. Másnap délelőtt megyek be érte. És
minden megvan, a pénz is. Adok neki ötven dollárt.
Jóval többet is megszolgált.
*
Édesanyámon a demencia tünetei jelentkeznek,
ezért hazaköltözöm, hogy neki segíthessek. (Judy
nem tud velem jönni, mert a PhD-jén dolgozik. Ez
még egy évig tart.)
De nem olyan könnyű visszatérni a munkahe-
lyemre. Én végig az Országos Széchényi Könyvtár
dolgozója maradtam, nem léptem ki, csak fizetés
nélküli szabadságon vagyok, „családi okokból”,
amit évről évre meghosszabbítanak.
Amikor végleg hazatérek, a helyemen már két
nyugdíjas dolgozik, akiket nem akarnak elküldeni.
A főnököm azt mondja, hogy egy hónapra meg-
kapom a fizetésemet, bejárnom nem is kell, csak
keressek magamnak másik állást.
*
Először a Széchényi Könyvtárban a számítógépes
fejlesztő részlegre gondolok, hiszen ha nem is
végeztem egyetemi programozói szakot, azért a
saját erőmből sok mindent megtanultam, és a
többit is szívesen elsajátítanám. Még az amerikai
kaland előtt én képviseltem az osztályunkat a
számítógépesítési koordinációs bizottságban, és

153
amikor Amerikából vissza-visszatértem, az osztály-
vezetőm egy alkalommal megbízott egy számító-
gépes nyilvántartási rendszer elkészítésével, és
akkor is a fejlesztő részleg munkatársaival dolgoz-
tam együtt. Most azonban az osztályvezető elutasít.
Szerinte az osztályán minden munkatársával
összevesztem, ezért nem akar odavenni. Semmi
ilyesmi nem történt, egyenként megkérdezem, hogy
kinek volt baja velem, de senkinek sem volt. Az
osztályvezetőnek nem voltam szimpatikus. És
miatta kell eljönnöm az OSZK-ból, ahol 1972 óta
folyamatosan állományban voltam. Ja, hogy ki volt
az az osztályvezető? A nevére már nem emlékszem.
*
Felmerül még a minisztérium, ahol angolul tudó
embert keresnek. A bemutatkozásom ott is sikerül,
alig dadogok, így ezt nem veszik hátránynak. De
mivel ez állami munka, le kellene tennem egy
különleges vizsgát, később pedig ki lennék téve a
politikai kurzusváltásoknak. (Nemsokára azt a
hölgyet is leváltják, aki felvett volna, és azt nevezik
ki helyette, aki a Széchényi Könyvtárban a
munkatársam volt, és akkor sem kedvelt igazán.)
*
Akkor elmegyek a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár
(FSZEK) központjába. Korábbi jótevőm, Papp István
az igazgatóhelyettes, Bartos Éva, egy kutatásom
társszerzője pedig a személyzetis. Két állás is van,
amit betölthetnék. Szívesebben dolgoznék a számí-
tógépesekkel, de nem tudnának két nyelvpótlékot
fizetni (az angol rendben lenne, de az orosz
felsőfokúval nem tudnak mit kezdeni). Így a fel-
dolgozó osztályra kerülök, és azon belül a tartalmi
feltárók csoportjába.
*

154
1995-ben a Szabó Ervin Könyvtártól kér a moszk-
vai magyar kulturális intézet két könyvtárost, egy
műfordító magyar vonatkozású műveinek katalogi-
zálásához. Karácsony előtti hét, a nők nem vállal-
ják, két férfi utazik ki, én vagyok az egyik. Egy
szigorúan őrzött lakáskomplexumban van a ven-
déglakás, a kapunál géppisztolyos őrök. Egyszer
távolról barátságosan integetek nekik. Barátsá-
gosan visszaintegetnek. Fura. Még sose láttak, és
lehetne nálam bomba is.
*
Moszkvából ajándékot akarok hozni a kollégáknak.
Sehol orosz áru, még csokoládéból is csak nyugati
márkák. Végül a vasútállomáson találok egy
Moszkva feliratú csokit. Az lesz a szuvenír.
*
Egy korábbi moszkvai szakmai utamról kvászt
hoztam, egy hagyományos orosz frissítő italt, az íze
mint a barna söré. Most is azt keresem. Járom az
utcákat, és az egyik téren látok egy kioszkot, rajta
fényes neonfelirat: KVÁSZ. De amikor közelebb
érek, látom, hogy mobiltelefonokat árulnak. Mon-
dom nekik, hogy ha még mindig használják a
korábbi neont, akkor talán meg tudják mondani,
hogy hol lehet kvászt kapni. Fogalmuk sincs.
*
Akkoriban (Jelcin alatt) nagy infláció volt. Akkor
láttam, hogy minden háztartási eszköz árát T-ben
adták meg. T, azaz tüszicsa (ezer). Mint nálunk a
háború után a milpengő.
*
Budapesten egyik nap a könyvtárból hazafelé
tartok, amikor észreveszem, hogy nincs nálam a
lakáskulcs. Pánik fog el. Rohanok kideríteni, mi
történt. Hát, az történt, hogy reggel találtam vala-

155
mit a postaládámban, kivettem, megnéztem, aztán
mentem munkába, a kulcs pedig benne maradt a
postaláda zárjában. Kérdezem a szomszédokat,
látta-e valaki. És a földszinti szomszédom meg-
nyugtat: semmi baj, ő megtalálta a postaládában
felejtett kulcsot, bevitte magához, és most vissza-
adja. Nagy kő esik le a szívemről, de egyben meg is
ijedek. Ha ilyesmi egyszer előfordult, akkor elő-
fordulhat többször is. Lehet, hogy nemcsak az
édesanyám alzheimeres, hanem én is?
*
Ide be kell szúrnom egy sokkal későbbi esetet.
Cipruson, Larnakában töltök egy hetet, ki akarom
deríteni, hogy oda tudnék-e költözni, hogy kívül
legyek Magyarországon, de még benne az Európai
Unióban. Amikor kijelentkezem a szállodából, a
repülőtérig gyalog teszem meg az utat, hogy spórol-
jak. (A szállodát nem számítva az egész nyaralás
alatt összesen 5 eurót költöttem.) És a repülőtéren
döbbenek rá, hogy nincs nálam az autós táskám,
benne az útlevél, a repülőjegy, a pénztárcám és
minden. Rettenetes helyzet, hiszen nemsokára be
kell csekkolnom, és a repülőtéri taxisok közül
senki sem akar hitelben elvinni a hotelba. Végül
egy idősebb taxis vállalja. A szálloda előtt megáll,
én kiugrom, és még meg sem tudom kérdezni a
recepcióst, amikor már nyúl a táskámért. Valaki
leadta, ő megőrizte. A taxis visszavisz a reptérre.
Húsz euró. A butaságom ára.
*
Már a Szabó Ervin Könyvtárban dolgozom, de
szívesen visszakerülnék az Amerikában megszokott
egyetemi környezetbe is. Először az Open Society
Archives (OSA) álláshirdetésére figyelek fel: olyan
munkatársat keresnek, aki ismeri az amerikai

156
osztályozási rendszereket, és az angol nyelv mellett
oroszul is tud. Ezt mintha rám szabták volna.
Jelentkezem, felveszem az amerikai öltönyömet, és
ragyogó mosollyal beállítok. Arra számítok, hogy
egy orosz dokumentumot kell majd osztályoznom
az amerikai rendszerben. De nem. Közlik velem,
hogy megváltozott az elképzelésük, most egy
kedves, udvarias és fiatal hölgy kellene nekik.
Aztán a Közép-európai Egyetem (CEU) könyv-
tárába keresnek munkatársat. Erre is jelentkezem.
De kiderül, hogy féléves próbaidőt kellene leszol-
gálnom. Mivel már a Szabó Ervin Könyvtárban
dolgozom, nyugdíjas állásban, ezt nem vállalhatom.
Megkérdezem, hogy ha egy hónap után meg lesz-
nek velem elégedve, akkor nem lehetne-e lerövidí-
teni ezt a próbaidőt (addig ugyanis fizetés nélküli
szabadságot is ki tudnék venni a Szabó Ervinből).
Azt mondják, nem, ez előírás.
Amikor már nyugdíjba mentem, az OSA
archívumban vállalok önkéntes munkát (II.
világháborús amerikai titkos jelentések mikrofilm-
jeit kell digitalizálnom), és onnan kérdezem meg a
CEU könyvtárát, hogy ingyen segíthetnék-e nekik.
Azt felelik, nem, mert sok a munka, és kevés a
dolgozójuk, így nincs idejük betanítani. (Vajon
mennyi betanítás kellene nekem, aki Amerikában
két felsőoktatási könyvtárban is dolgoztam?)
Hát ennyi. Az amerikai tapasztalataimat nem
tudom használni. Illetve egyszer mégis. A Szabó
Ervin Könyvtárban az, aki a folyóiratokat rendeli,
egy amerikai laphoz tartozó nyomtatványon nem
találja a megfelelő rubrikát. És akkor kisegítem:
megfordítom a papírlapot. A rubrika ott van a
hátoldalon. (Ezt onnan tudom, hogy ilyen rendelé-

157
seket én is végeztem Kutztownban, az egyetemi
könyvtárban.)
*
A Szabó Ervin Könyvtárban is hű maradok
magamhoz, újabb és újabb ötletekkel jelentkezem.
Amikor a munkatársaimmal megállapodunk, hogy
egy új témakört (például az Európai Uniót mint
földrajzi egységet) milyen számkóddal fejezünk ki, a
megállapodásunkról értesítem a tájékoztató könyv-
tárosokat is. Ez egy általam adaptált „intranet”
révén történik, ami hasonló az Internethez, de csak
intézményen belül működik. Erre a fórumra aztán
rá lehet tenni a közös események híreit, a televízió-
ból filmeket ajánlhatok, a könyvtárba látogató
vendégek számára pedig létrehozok egy három
nyelvű (magyar, angol, orosz) tájékoztató oldalt,
hogy amíg nem találnak a számukra megfelelő
kísérőt, addig is ismerkedhessenek a könyvtárral.
Amerikában az ilyen újításokért kirúgtak, és a
Szabó Ervin Könyvtárban is azért nem kapok soha
jutalmat, mert „csak azt a munkát végzem el, ami
kötelező”. (Istenem, miért nem maradtam Szolno-
kon? Ott még értékelték az újításaimat.)
*
Egy olyan katalogizáló rendszert használunk, amit
gyakran frissítenek, és közben a saját személyes
beállításunk törlődik. Ez sok bosszúságot okoz,
mert elölről kell beállítanunk a betűnagyságot, a
színt, a sorszélességet és hasonlókat. Rájöttem,
hogy ezeket melyik alkönyvtárban őrzi a rendszer.
Onnan kimásolom, és a frissítés után egyszerűen
visszamásolom a helyére. Ettől kezdve nem fruszt-
rál a frissítés. Ezt ajánlom a kollégáimnak is, de
csak páran merik vállalni, hogy nekik is meg-
csináljam. A többiek továbbra is panaszkodnak.

158
Az, hogy nem bíznak bennem, természetesen nem
zavar, de sajnálom őket a fafejűségükért.
*
Amerikából át szeretném venni azt a gyakorlatot,
hogy minden dolgozónak a születésnapját bele-
veszik egy listába, és azt az új belépők is megkap-
ják. (Ott a névnapokat nem tartják számon, ezért
ez marad az egymás felköszöntésének egyetlen
lehetősége.) Körbejárom az osztályt, és megkérde-
zek mindenkit, hogy akarja-e, hogy ily módon a
munkatársak felköszönthessék. A legtöbben
egyetértenek, de van, aki elzárkózik. Egyetlen olyan
munkatársunk van, akinek nincs önálló vélemé-
nye. Ő azt mondja: kérdezzük meg erről az osztály-
vezetőt is. Nos, amikor az osztályvezető nyugdíjba
megy, ez az önállótlan munkatárs lesz az utódja.
*
Az osztályon belül van egy csoportvezetőnk is. Ő is
rám szól, hogy ne piszmogjak annyit, hanem dol-
gozzak többet. Róla is van egy jellemző emlékem.
Egyszer kiment az áram. Mindenki abbahagyja a
munkáját, feláll, uzsonnázik, vagy átlapozza a
frissen érkezett sajtótermékeket. A csoportvezetőnk
nem ezt teszi. Ő tovább is a helyén ül, és a
monitort bámulja: mikor lehet már újra folytatni a
munkát.
Ez a határtalan munkavágy aztán vissza is üt.
Változik az osztályozási rendszer, minden könyv
jelzetét meg kell vizsgálni, és hozzáigazítani az új
szabványhoz. (A Szabó Ervin Könyvtárnak még a
névadó igazgatója vezette be a Tizedes Osztályo-
zást, az maradt érvényben egészen a számító-
gépesítésig. Mivel az Interneten most már egy az
egyben át tudjuk venni az Országos Széchényi
Könyvtárban készített leírásokat, a mi jelzeteinket

159
hozzá kell igazítanunk az ott használt Egyetemes
Tizedes Osztályozás jelzeteihez.) Nos, a csoport-
vezetőnk minden egyes jelzetnél át akarta vál-
toztatni a Budapestet addig reprezentáló „Bp.”-t a
pont nélküli „Bp”-re. Már több ezer tételt kijavított,
amikor kiderült, hogy ennek az egy pontnak a
törlése miatt a leírás összes többi jelzete is eltűnt.
Mindent elölről kell kezdeni.
*
De neki is köszönhetek valamit. Beteg lett, és nem
tud tovább tanítani egy segédkönyvtáros tanfolya-
mon. Amikor megkérdezik, hogy ki vállalná, hogy
beugorjon helyette, természetesen jelentkezem.
(Nem én vagyok erre a legalkalmasabb, hanem a
velem szemben ülő kolléganőm, Judit, aki amikor
talál egy hibát a rendszerben, mindent automati-
kusan kijavít. De ő nem ér rá.) Ez a tanfolyami
szereplés az, amiben a könyvtáros diplomám
mellett végre a felnőttoktatási ismereteimet is
kamatoztatni tudom. Egy hétvége alatt felépítem a
tantervet, megírom a legfontosabb előadásaim
vázát (később a teljes szövegét is), feladatokat
állítok össze, és amikor elkezdődik a szereplésem,
már minden működik. A kurzus után a hallgatók
megköszönik az igyekezetemet. Olyan ez, amit egy
pedagógus is érezhet, amikor ajándékot kap az
érettségiző osztályától. (Évtizedekkel később a
baptista szeretetszolgálat adománygyűjtésénél ön-
kénteskedek, és egy hölgy arca nagyon ismerősnek
tűnik. Megkérdezem: „Nem találkoztunk mi vala-
hol?” Azt válaszolja: „De igen. A tanár úr tanította
az osztályozást.”
*
Azon a tanfolyamon az Egyetemes Tizedes Osztá-
lyozást (ETO) kell tanítanom, évente néhány napon

160
keresztül, gyakorlással, vizsgafeladatokkal. Bele-
vetem magam, és a még meglévő beszédhibám
dacára meglehetősen jó hatásfokkal dolgozom. És
lelkesen. Még az is felvetődik bennem, hogy
megírok egy tanfolyami jegyzetet, de ettől elállok,
ugyanis nincs időm saját kutatásokra, azt pedig
nem tartom helyesnek, hogy oldalakat, fejezeteket
vegyek át más tankönyvekből, akkor sem, ha azok
már nem hozzáférhetők. Így csak egy weboldalt
hozok létre, és az általam kidolgozott előadások
szövegét oda is felteszem. (Ezeket az anyagokat
más tanfolyamoknak is ajánlom, de nem tartanak
rá igényt.)
Akkoriban már elfogadták az ETO reformját,
sok-sok változtatással, a számokat és a szerkezetet
illetően is. Akkor megírom a két rendszert össze-
hasonlító cikkemet („Régi ETO, új ETO”), majd
valamivel később elkezdem a PHP-programozást
tanulni, és olyan programokat írok, amelyekkel egy
programláncolat révén egy az egyben fel lehet tárni
a régi összetett szakjelzetek tartalmát, és így auto-
matikusan el lehet érni ugyanazt az eredményt,
mintha újraosztályoznánk az egész anyagot. Ez a
saját hozzájárulásom a könyvtártudomány fejlő-
déséhez. Kár, hogy mire ezzel megvagyok, az új
táblázatok ellenére az osztályozás teljesen lekerül a
napirendről, és ma már mindenki tárgyszavakban
és deszkriptorokban gondolkodik, a korábbi jelze-
teknek pedig csak a régi kiadásoknál van jelen-
tőségük. De ahogy a tanulásról is írtam, engem
soha nem a gyakorlati haszon érdekel, hanem a
rejtvények megoldása. A jelzetek automatikus
feloldása akkor is jó munka volt, ha már nincs
gyakorlati jelentősége.
*

161
A városban is vannak kihívások. Két megálló között
megáll a villamos. Áramszünet. Aktivizálódom,
odamegyek a vezetőhöz, és megkérem, hogy nyissa
ki az ajtókat, hogy akinek sürgős, az leszállhasson.
Majd én megállítom a forgalmat,. A villamosvezető
erre nem hajlandó, mondván, tiltja a szabályzat.
Egy darabig vitatkozunk. Akkor odajön egy erő-
szakos férfi, és azt mondja a vezetőnek: „Nyisd ki
az ajtókat, mert akkora pofont kapsz, hogy lerepül
a fejed!” Ez az érvelés hat. Kinyílnak az ajtók, én
leugrom, és a kezemmel megállítom az autókat.
Akinek sürgős, leszáll, és biztonságban kimegy a
járdára. Vannak helyzetek, amikor az észre és az
erőre egyszerre van szükség.
*
Egyik kolléganőmmel karácsony előtt találkozom az
utcán. Kezében egy nagy doboz kuglóf, amit egy
szembe jövő olasz turistától kapott. Nekem adja
tovább. Éppen Kecskemétre tartok, örömmel
elfogadom. Anyám akkor Sárikánál lakik, aki gya-
nakvással fogadja a kuglófot. Mert hátha bomba
van a dobozában. Ki kell vinnem az utcára. Ki-
viszem, ráteszem a szemetes tartályra. Másnap
reggel megnézem. A kuglóf eltűnt, és nem látok
robbanásnyomokat.
*
A Szabó Ervin Könyvtárban hallom, hogy egy fiatal
kolléganőm, Julcsi, egyedül neveli a kislányát,
emiatt házhoz van kötve. Feléled bennem a
segítségnyújtási ösztön. Én már Amerikában is
szívesen lettem volna babysitter, de ott erre semmi
esélyem sem volt, hiszen erre a szerepre általában
középiskolás lányokat alkalmaznak, egy szakállas
öreg férfira senki sem bízná rá a gyerekét. Most
kapok az alkalmon. Felajánlom Julcsinak, hogy

162
vigyázok a gyerekére. Ez neki azért is nagyon jól
jön, mert van egy különmunkája, és ha én ügyelek
a kislányára, akkor tovább maradhat a munka-
helyén, és több pénzt kereshet. De akkor még
egyikünk sem tudja, hogy ez hova vezet.
*
Julcsinak megígérem, hogy este meglátogatom, de
nagyon fáradt vagyok. Lemondanám a látogatást,
de nem tudok neki telefonálni. Egyikünk lakásá-
ban sincs telefon, az utcai fülkéből csak hívni
tudunk, de a hívásra válaszolni nem. Így a látoga-
tás mellett döntök. Későn érek oda, és beszélgetés
közben egyszer csak éles mellkasi fájdalmat érzek.
Megkérem Julcsit, hogy hívja ki a mentőket, mert
nem lehetetlen, hogy szívrohamom van. Le is megy,
de csak az orvosi ügyeletet hívja. Ők nem veszik fel.
Vagy tíz percig próbálkozik, és akkor, jobb híján,
mégis hívja a mentőket. Ők ki is jönnek, kiderítik,
hogy a szívemmel van baj, és Nitromint cseppel
stabilizálják a helyzetet. Utána elvisznek a mentő-
kórházba, megfigyelésre, ott töltöm az éjszakát is.
Később Julcsi azzal mentegetőzik, hogy az anyja is
eljátszotta már ezt a rosszullétet, és egyszerűen
nem hitte el, hogy a bajom komoly. (A Nitromint
azóta is ott van a táskámban, mert kiszámítha-
tatlan, hogy mikor jön rám a roham.)
*
Egy időre odaköltözöm Julcsihoz. Reggel megint
vihetek egy kisgyereket iskolába, délután pedig el-
mehetek érte. Otthon együtt tanulok a kislánnyal.
elvégezzük a házi munkát, elkészítjük a vacsorát
(Enikő ebbe egy kicsit nehezen megy bele, ahhoz
szokott hozzá, hogy mindent az anyja csinál), és
együtt várjuk haza a mamát.
*

163
Mivel mindketten egyedül vagyunk, spontán
módon belesodródunk egy szerelmi viszonyba, de
azzal a megállapodással, hogy amikor megérkezik
Judy Amerikából, akkor a kettőnk kapcsolata
automatikusan abbamarad, és én visszamegyek a
feleségemhez. Ez jó ötletnek tűnik, de amikor egy
iskolai szünetében az amerikai feleség meglátogat,
és rákérdez, elárulom neki, hogy mi történt. Miért
is ne árulnám el? Világéletemben sohasem
hazudtam, és most sincs semmi takargatnivalóm.
Ha ez alatt Judynak lett volna viszonya egy
amerikai férfival, azt ugyanúgy elfogadtam volna. Ő
azonban annyira megharagszik rám, hogy amikor
majd elválik tőlem – hét évvel később! –, ez a
félrelépésem lesz az ürügy, amit az ismerőseinknek
is elmond. Csak azt nem teszi hozzá, hogy mikor
történt.
*
Enikővel kapcsolatban van egy félelmetes emlékem.
Egyik vasárnap végre sikerül meggyőznöm, hogy ne
a mesefilmet nézze a tévében, hanem menjünk
hárman kirándulni. Végre hajlik rá. Nos, korábban
már sokszor leereszkedtem a János-hegyről egy
bizonyos piros jelzésen, de amikor hárman kirán-
dulunk, eltévedek. Megyünk lefelé, egyre lejtősebb
terepen, és egyszer csak rájövök, hogy a meredek
Tündér sziklára tévedtünk. Ha Enikő megcsúszik,
akár halálos sérülést is szenvedhet, amiért én
leszek a felelős. Mondom neki, hogy a botját dobja
le előre, és inkább két kézzel kapaszkodjon meg a
talajban és a sziklákban. Így is tesz, és amikor már
biztonságos helyre érünk, elfelejtkezik a botról.
Hazafelé aztán eszébe jut, és engem vádol a bot
elvesztéséért. Gondolom, annyi baj legyen. Később

164
többször szóba kerül ez a túra, és Enikő azt
mondja, hogy ez volt élete legérdekesebb kalandja.
*
Amikor elérkezik Judy Magyarországra költözése,
Julcsival abbamarad az eddigi viszony. Judy ké-
sőbb vele is megismerkedik. Amikor Anya kecske-
méti lakását eladtuk, és Judynál költöztünk össze,
Julcsinak épp akkor kell kiköltöznie az édesanyja
lakásából. (Az édesanyja egy barátjával élt Hód-
mezővásárhelyen, és most úgy döntött, hogy külön
költözik, de abban a városban marad.) Julcsinak
nincs hova mennie. Az a lakás, amit Anyának
vettünk a kecskeméti lakás árából, üres. Ott adunk
szállást Julcsinak és a kislányának, és a bérleti
díjat is a Judy által kezelt közös kasszába fizetik
be.
*
Mielőtt Judy utánam jött, sikerül elcserélnem a
budatétényi lakásomat egy kispestire. Az új lakás
nagyobb (van benne nappali, háló és egy gyerek-
szoba is), könnyebben megközelíthető (közel van a
hármas metróhoz), és ráadásul a rossz állapota
miatt még 1 millió forintot fel is tudok szabadítani.
És Judy nyelvtanítási tervei szempontjából az sem
mindegy, hogy a budatétényi Névtelen utca helyett
egyből a kispesti Fő utcába kerül. A magántanít-
ványok szemében ez is számít.
*
Kimegyek Judyért Amerikába, hogy segíthessek a
költözködésben. Hozzuk a kutyát is, egy erre a
célra vásárolt ketrecben, amit poggyászként lehet
feladni. Előtte lenyugtatózzuk, hogy kibírja a
hosszú repülőutat, és ne haljon meg az ijedtségtől.
Ferihegyen felvesszük, taxival megyünk a kispesti
lakásomba. Ott kiderül, hogy Iggy ugyan jól

165
tájékozott amerikai kutya, de életében ekkor lát
először liftet. Bemegy, de a másik oldalon azonnal
ki is akarna menni. Fellélegzek, amikor látom, hogy
a repülőút borzalmai után is elfogadja otthonának
a ketrecet. Elvégre neki is kell egy biztos pont az
életben. Mint mindannyiunknak.
*
Barbara a rabbiképzőbe jár, és diploma előtt
Izraelben is el kell töltenie fél évet, egy kibucban.
(Ezt megduplázza, azzal, hogy fél napra átmegy
Jordániába, és újra kér egy féléves vízumot.)
Utazása előtt megkérdezi, hogy hozzá tudnék-e
járulni az úthoz. Adok neki tízezer forintot, ami
nevetségesen kicsi összeg, de Judy és Anya
féltékenyen figyelnek. Anyám szerint nekem csak
Attila a gyerekem, és minden pénzemet rá kellene
költenem.)
Barbara a rabbiképzőt a judaisztika tanáraként
fejezi be. És a többiek is komolyan veszik az ő
vállalt zsidó identitását. Annyira, hogy a két hall-
gató közül, akik az évfolyam nevében elbúcsúznak
a tanáraiktól, Barbara az egyik. Bár a biológiai apja
csak félzsidó volt, így ő semmiképp sem számíthat
zsidónak, kivívja ezt az elismerést. Nem kis dolog
ez.
*
A karrierje szépen ível felfelé. Nemsokára már a
Budapest TV egy zsidó ifjúsági kulturális műsorá-
nak vezetője. Büszke vagyok rá. A kislányomra, aki
nagy karriert csinált. Mert utána lesz ő szóvivő is,
majd a kormányváltás után egy kulturális ajánló
folyóirat főszerkesztője.
*
Egy pszichiáter azt állapítja meg, hogy mániás
depressziós vagyok, aki mindig a mániás sza-

166
kaszban van. Ezt én úgy mondanám, hogy lelkes
vagyok, a problémákat észreveszem, és megpróbá-
lom megoldani őket. Ez a mániám.
*
Amikor kiderül, hogy hatvanévesen előnyugdíjat
kaphatok, és ennek fejében négyórás műszakba
kérhetem át magamat, amikor pedig elérem az
akkor érvényes, 62 éves korhatárt, attól kezdve
teljes értékű nyugdíjam lesz, rögtön jelentkezem rá.
De a munkaügyi osztályon elrontják a dolgot. Egy
nappal a határidő után továbbítják az előnyugdí-
jazási kérelmemet, így csak „előre hozott, csökken-
tett összegű nyugdíjra” leszek jogosult, ami aztán
életem végéig csökkentett összegű marad. De
nekem ez is megfelel, számomra a nyugdíjazás már
élet-halál kérdése lett. Ha akkor nem hagyom
abba, lehet, hogy sosem érem el a korhatárt. (Azt is
meg kell említenem, hogy a két felsőfokú nyelv-
vizsga jóvoltából a nyelvpótlékaim kárpótolnak a
csökkentett összegű nyugdíjért. Ha nem is lettem
könyvtártudós, legalább valami hasznom van az
erőltetett nyelvtanulásból.)
*
Búcsúztatás nincs, de én úgy búcsúzom a kolléga-
nőimtől, hogy mindegyiknek írok egy személyre
szóló versikét, és adok mellé egy jelképes ajándé-
kot, az együtt töltött időnk emlékére. Akinek
személyesen tudom átadni, az megköszöni, de
akinek csak az asztalára teszem, az nem reagál rá.
Mindegy. Engem sohasem az érdekelt, hogy velem
hogyan bánnak mások, hanem az, hogy én ki
tudom-e mutatni az irántuk érzett szeretetemet.

167
KÉTEZRES ÉVEK, amikor minden jó
szándék ellenére egyszerre ér véget a
könyv, a szerző és a világ

Emlékszem, hetedikes koromban számoltam ki,

hogy kétezerben ötvenöt éves leszek. Ha megérem.
Mert akkor ez nagyon távolinak tűnt. És lám,
sikerült.
Édesanyám is megéri a 2000. évet. Mivel ő
1914-ben született, ekkor 86 éves. És akkor egy
praktikus ötletem támad. Mivel az új év már akkor
is új, amikor a tőlünk legkeletebbre eső területe-
ken, például a Karácsony-szigeteken elmúlik éjfél,
semmi akadálya, hogy mi is már délben koccint-
sunk. Az idősebbek hamarabb abbahagyhatják.
Boldog új évet!
*
Édesanyám állapota lassan, de érezhetően romlik.
Mi mindent megpróbálunk. Amikor csak tudom,
elviszem sétálni. Kivizsgálják, gyógyszereket szed.
Egyszer azon kapom, hogy salátának nézi az
asztalon lévő cserepes virágot. Nagy a lakás, sok
alkalom van a bolyongásra is. Judy otthon
dolgozik, és zavarja a mászkálás. Anyám nem tudja
megérteni, hogy Judy nem társalgó partner,
munka közben nem szabad zavarni.
*
Anya egyre kevesebbet ért meg. Próbálom szinten
tartani az agyműködését. Minden nap hazaviszem
az ingyenes Metro újságot, és kérdéseket írok az
oldalak tetejére. Anyának meg kell keresnie a
választ a kérdésekre. Örülünk, ha ez sikerül, de az
eredmények lassan tovább romlanak.
*

168
Egyszer az InterCityvel jövünk vissza Kecskemétről.
El kell mennem a vécére. Amikor visszajövök, Anya
nem enged leülni. Azt mondja: „Ez a hely foglalt. A
fiam ül itt, mindjárt visszajön.” Megpróbálom
megértetni vele, hogy én vagyok a fia, most jöttem
vissza. Néhány perc telik el, amíg elhiszi, és enged
leülni. Otthon már mosolyogva meséli el Judynak,
hogy „nem ismertem meg a saját fiamat.” Hát,
addig jó, amíg humorral győzzük.
*
Anyámnak a tévénézés maradt az egyetlen szóra-
kozása. Írok egy számítógépes programot, amelyik
egy adott időben elindul, és a szavaimat is egy
megadott rendben játssza le. Például először
elhangzik az a hangfájl, hogy „Anya!” Aztán „Öt
perc múlva kezdődik”. Aztán „a Gazdagok és
szépek”. Ezeket még reggel be tudom állítani, és
olyan, mintha én mondanám mindegyik műsor
előtt a megfelelő mondatot.
*
Aztán valamelyik ismerősünk ajánl egy ápolónőt,
aki az ilyen betegekre vigyáz. Így könnyebben
mehetünk el dolgozni. Én már előtte beszereztem
egy programozós telefont, most mindegyik gomb-
jára az én munkahelyi telefonszámomat teszem rá.
Az ember mindent kipróbál, aztán reméli, hogy
hátha lesz belőle valami.
*
Akkor meghal Bella néni, a csepeli barátnő.
Édesanyám megkérdezi tőlem, hogy Bella néninek
is az volt-e a betegsége, mint neki. Azt válaszolom:
„Igen, de ő nem szedte azt a gyógyszert, amit te
szedsz. Te sokkal tovább fogod bírni.” Akkor rám
néz, és halkan azt mondja: „Köszönöm, hogy
megmondtad.”

169
 Az alzheimeres betegekkel az az egyik fő
probléma, hogy félnek, gyanakodnak, senkinek
sem hisznek. A hozzátartozó csak úgy tesz, mintha
hozzátartozó lenne, valójában egy tolvaj, aki csak a
javaikat akarja elvenni, a gyógyszer valójában
méreg, és így tovább. Mivel én tudom, milyen ez a
betegség, és egyébként is elfogadóbb vagyok az
átlagnál, abban reménykedem, hogy majd el tudom
kerülni a pánikot. Lehet, hogy a Bella néni
betegségével kapcsolatos információ is segített
Anyának elviselni az egyre erősödő káoszt.
*
Ahogy közeledik a vég, anyám néhány családi titkot
megoszt velem, amiről addig nem beszélt. Például
akkor tudom meg, hogy a háború alatt a már
hatvankét éves nagymamámat megerőszakolták a
szovjet katonák. Úgy látszik, engem addig nem
tartott megbízhatónak, hogy másnak el ne áruljam
a szörnyű titkot.
*
Szóba kerül a csodálatos hájas sütemények
kérdése is. Puci néni készítette ezeket, és bárki
kérdezte, hogy mi a titkuk, csak vállat vont: „Érzés
dolga.” Aztán amikor már a halálán volt, elárulta
anyámnak, hogy egy bizonyos fűszert tett bele,
attól lett olyan finom. Nem akarta, hogy vele együtt
felejtődjön el. Anyám tovább adja nekem a titkos
receptet, amikor már ő is készül a halálra. Sajnos
itt a kör bezárul, mert a titkos összetevőt elfelejtet-
tem. Minden lánc olyan erős, mint a leggyengébb
láncszeme.
*
Judy egyik orvos ismerőse, aki az ő főiskoláján is
vezetői szerepet tölt be, segít bejuttatni anyámat a
Szövetség utcai elfekvőbe. Ott is meglátogatjuk,

170
körbemegyek vele a folyosón, hogy megmozgassuk
a tagjait. De az általunk bevitt gyógyszereket nem
adják be neki. Úgy érzem, csak abban érdekeltek,
hogy minél gyorsabban felszabaduljon az ágya.
Halálgyár. Amikor meghal, nincs senki, aki
felkötné az állát. Megkeresem az orvost. Vállat von:
ez nem az orvos dolga. Egy ideig fontolgatom, hogy
pert indítok a kórház ellen, de aztán lemondok
róla. Ez egy jövedelmező üzlet, a benne részt vevő
orvosok és jogi szakértők nyilván összejátszanak.
*
Amikor édesanyám meghalt, órák telnek el, míg be
tudok menni a boncterembe. A szája tátva. A
boncoló orvos nem tehet semmit, már régen beállt
a hullamerevség, és ezt nem lehet feloldani.
Kecskeméten temetjük el, a családi sírba. (A teme-
téssel kapcsolatos kecskeméti intéznivalókban
Réka unokatestvérem sokat segít.) De a temetés
napján órákkal előbb kimegyek a temetőbe, és
megkérem a sírásókat, hogy legalább szögezzék le a
koporsót. Nem akarom, hogy ez a látvány legyen a
gyászolók utolsó emléke az édesanyámról.
*
Anyám halálát túléli az az elem, amelyik a zseb-
lámpájában volt. Most, amikor ezeket a sorokat
írom, húsz évvel anyám halála után, az elem még
mindig működik. De hiába gyullad fel a zseblámpa,
ha aki használta, annak a fénye örökre kihunyt.
*
Ott hagytam abba, hogy Judy még egy évig maradt,
a PhD-jén dolgozott, csak az után jött Magyar-
országra. Az én országomba. De nem fordulnak
meg a szerepek. Ő itt is az ünnepelt amerikai, aki
egy amerikai college itteni kihelyezett tagozatánál
bőven tudja kamatoztatni az amerikai tudását és a

171
doktori rangját. (Végül a Közép-Európai Egyetemről
megy nyugdíjba.)
*
A veszekedések folytatódnak. Akkor Magyarorszá-
gon is párterapeutához fordulunk. Egy pszichiáter
és egy pszichológus vizsgál meg bennünket. De
nem tudnak segíteni. Azt mondják, hogy itt két
erős egyéniség harcáról van szó, intézzük el egymás
között, és majd értesítsük őket, ki győzte le a
másikat. (Ilyen az, amikor egy terapeuta nem kap
külön pénzt a kezelésért. Amerikában ebből
eléldegéltek volna legalább egy évig.)
*
Judynak sincs könnyű dolga. A college-ban van
egy magyar főnöke, aki ugyanúgy gyötri, mint
engem a korábbi amerikai főnököm. A baj az, hogy
a frusztrációját hazahozza, és rajtam vezeti le. A
veszekedések tehát zavartalanul folytatódnak. (Én
is frusztrált vagyok, mert az én magyar főnökeim is
sokat gyötörnek, de én némán szenvedek, illetve a
programozásba, versírásba, zeneszerzésbe menekü-
lök.)
*
Kérdezhetné valaki, hogy ha ennyire rossz a
házasságom, miért nem akarok elválni. Azért, mert
bár ide inkább csak a nézeteltéréseinket tudom
beírni, a mélyben azért folyamatosan folytatódik a
szerelem. Judy azt még az első férjével szokta meg,
hogy ha feszült a viszony, azt mondták egymásnak,
hogy „mondj egy számot!” Nullától tízig tart a skála.
És a tizenhat év alatt egyszer sem süllyedtek az
iránta való érzéseim öt alá. (Legtöbbször elérték a
nyolcat, vagy legalább a hatot.) Az érzelmi mérleg
még a legnagyobb gonoszkodásai alatt is pozitív
maradt. Aki volt már nagyon szerelmes, az megérti.

172
(Ez érvényes az első feleségemre is. A sok
veszekedést sokáig ellensúlyozta az a sok szeretet
és öröm, amit kaptam tőle.)
*
Budapesten működik egy angol nyelvű irodalmi
klub, a Bardroom. Érdekel, de Judy nem javasolja:
„te nem tudsz annyira angolul”. Mégis elmegyek.
És kiderül, hogy néhány hónap múlva már én
leszek az egyik sztár. A közönség ugyanis főleg
magyarokból áll, a virtigli angol szövegeknek csak
egy részét értik. Az én szókincsem viszont rend-
kívül szűk, amit én olvasok fel, azt végre megértik.
És a humorom is tetszik nekik. Vannak rögtönző
versenyek, és gyakran azokat is én nyerem meg.
Sajnos az angol és amerikai részvevők lassan
elköltöznek, és ezzel a Bardroom is megszűnik.
*
Édesanyám halálával felszabadul a szobája, és én
nem tehetek mást, mint hogy beköltözöm a helyére.
De ott sincs nyugtom a dühös feleségtől, nem hagy
aludni. Akkor azt javaslom, hogy hét közben
költözzünk külön, és csak péntek estétől hétfő
reggelig legyünk együtt. (Emlékeztem, milyen nagy
volt a szerelem, amikor a gyakori magyarországi
utazásaim után visszaérkeztem hozzá.) De Judy azt
mondja: „ha elmész, többet nem jöhetsz vissza”.
Mit tehetek? Az élet mégis csak fontosabb, mint a
házas élet.
*
Judy ragaszkodik a váláshoz. Beleegyezem. Mit is
tehetnék? Előtte szerződést akar a vagyon megosz-
tásáról, amit én nem helyeslek, hiszen nincs olyan
közös vagyontárgy, amiről meg kellene állapodni.
De ő attól fél, hogy amikor hazaugrik Amerikába,
leesik a repülőgép, és én majd megfosztom a

173
gyerekeit a jogos örökségüktől. 300 ezer forintba
kerül ez a megállapodás, amit a válóper keretében
ingyen is megtehetnénk. Judy azt akarja, hogy
adjam oda a felét, de ezt butaságnak tartom, és
erre nincs is pénzem. Különben is, a szívemben
sohasem válok el tőle, a szerelmem tovább is él, a
külön költözés csak egy technikai ügylet. Korábban
is éltünk már külön, hosszú hónapokig, hát ez
most kitolódik az életünk végéig. Nekem így is
megfelel, hiszen az emlékeimet mindig is megtar-
tottam.
*
Azt sajnálom, hogy Judyval az amerikai gyere-
keimet és a már akkor megszületett első amerikai
unokámat is elveszítem (az unokát, Darát még
ringathattam, egy dalocskát is komponáltam neki),
de hát erre sincs ráhatásom. Todd és Sarah
megpróbálták elevenné tenni a nagyszüleiktől
örökölt magyarságukat, még a Debreceni Nyári
Egyetemet is kijárták, Todd pedig egy teljes évet
lehúzott a Marx Károly Közgazdaságtudományi
Egyetemen (a taxis blokádról ő értesített bennün-
ket telefonon). De mivel az anyjuk azt mondta
nekik, hogy az én hűtlenségem miatt váltunk el,
egyszeriben megszakították velem a kapcsolatot.
Ezt is tudomásul veszem, de a szívemben nekik is
van egy hely. Nem is tudnám másképpen csinálni.
*
Mivel Judy lakásában lakva is fenntartottam a
sajátomat, oda tudnék visszaköltözni. De a lakóim
még három hétig nem tudnak elmenni, és velem
sem akarnak közösködni. És Judy nem engedi
meg, hogy ezt a három hetet még nála töltsem.
Eszembe jut, hogy talán ha a küszöbre feküdnék, a
ház eltűrne, legfeljebb őt hoznám vele kényelmetlen

174
helyzetbe. Még talán rendőrt is hívna zaklatásért.
Inkább felteszek egy kérést az internetes listákra:
Ki fogadna be három hétre, amíg a saját lakásom
felszabadul?
*
Nem fogadnak be sem a barátok, sem a közvetlen
munkatársaim. Szerencsére van egy hölgy, aki még
a Széchényi Könyvtárból ismer (én nem ismertem
őt, de hát sok volt a nő és kevés a férfi), és ő fogad
be irgalomból arra a három hétre. Van egy
ablaktalan tárolóhelyisége, és abban egy heverő,
azon ellehetek egy ideig.
De ez is szerencse dolga. Az ő lakása is olyan,
mint a Judyé, a vécébe két irányból is be lehet
menni. Ő az előszobából ment be, én pedig a
fürdőszobából nyitok rá véletlenül. Természetesen
nem látok semmit, de őt ez az incidens annyira
felkavarja, hogy azt mondja, még ma menjek el.
Nagy szerencsém van, hogy mikor újra kopogtatok
a saját lakásom ajtaján, már nincsenek ott a
lakóim. Egy vagy két napon múlik, hogy nem kell a
pályaudvaron aludnom.
*
És mit ad Isten? Judy eladja a korábbi lakását,
vesz egy másikat, elkezdik a felújítását, de nincs
még készen, mire visszajön Amerikából. És akkor
megkérdezi, hogy három hétre beköltözhetne-e
hozzám. Én természetesen befogadom. Mert ez egy
emberi kötelesség, segíteni a másikon.
*
A saját lakásomban magam mellé veszek egy bérel-
számolót. Maya a férje elől menekül, és előttem egy
panzióban lakott, de a tulajdonos kiköltözteti a
lakóit, hogy a nyugati turistákra koncentrálhasson.
Maya a legjobb lakótárs. Igaz, hogy cigarettázik, de

175
csak nyitott ablaknál, én ebből semmit sem érzek
meg. Judy gyanakszik, hogy van köztünk valami,
de ez alatt a három hét alatt rájöhet, hogy csak
lakótársi viszony. Maya fizeti a lakás teljes rezsijét,
így ingyen lakhatok a saját lakásomban. Ez hat
évig tart, utána szanálják a korábbi lakását, és
megkérdezik, hogy milyen színű legyen a tapéta.
Ettől a kérdéstől annyira izgalomba jön, hogy
visszaköltözik a férjéhez, aki elől menekült.
*
Nem minden lakóm ilyen jó. Julcsi öccsét, Lacit is
befogadom, de kiderül, hogy iszik, és nem tud
fizetni. Egyszer azzal állít haza, hogy ha el akar-
nám adni a lakásomat, jó pénzért átvenné az a
roma társaság, akikkel a kocsmában ismerkedett
meg. Ez megszólaltatja bennem a vészcsengőt, és
amíg ő távol van, összepakolom a holmijait, taxival
elviszem egy csepeli raktár-komplexumba, a
kulcsot beviszem a könyvtárba, Julcsinak, és
megüzenem Lacinak, hogy már ne is jöjjön haza. A
biztonság kedvéért egy átmeneti szállást is lefog-
lalok neki. De bízom benne, hogy a nővére
visszafogadja, hiszen korábban együtt laktak. Nem
fogadta vissza. A testvéri szeretetnek is vannak
korlátai.
*
A későbbi lakóim közül még megemlítem Erzsikét,
az önkéntes segítőt, akivel a szíriai menekültek
kapcsán ismerkedem meg. Fura teremtés. A fejébe
veszi, hogy leselkedem rá, fogdosni akarom, pedig
csak segítek neki. Fizetni nem tud, de két év múlva
sikerül kivándorolnia Kanadába mint az ENSZ
segélyszervezetének megváltoztatott nevű ügynöke.
Azóta nem hallottam róla.
*

176
Mária erotikus masszőz, vele is sok bajom van.
Elrontotta az életét, de ragaszkodik ahhoz, hogy a
világ tartozik neki. Néhány hónap itt tartózkodás
után Németországba költözik, és ő is eltűnik.
*
Dórit a társkeresőn ismerem meg. Szimpatikus, de
a fia kényszeríti, hogy minden vagyonát ráírassa,
és amikor ezt ellenzem, a fiú megfenyeget. Félek,
Dórinak szerzek egy átmeneti szállást, és az ő
holmijait is elviszem, ahogy korábban Laciét.
*
Amikor ezt a memoárt próbálom megírni, már Ildi a
barátnőm. De neki van egy másik barátja is. (Most
éppen Egyiptomban nyaralnak.) Szimpatikus és
megbízható, sokat segít nekem, de az életstílusunk
nagyon különbözik. Nézi a tévésorozatokat, és
hallgatja a reklámokat. Féltékenykedik. A hisztik
és a kibékülések követik egymást. Megpróbálom
javítani a tűrőképességemet, és nála is csak a jóra,
a pozitív dolgokra koncentrálni.
*
Attila sorsa is bonyolódik az évek során. Először
Erzsi szerez neki egy kisegítő tanári állást (abban a
gimnáziumban, ahol éppen iskolai könyvtáros).
Attila nem bír a gyerekekkel. Akkor a matematikai
szakkört bízzák rá, de amikor megfázik, nem
hajlandó orvoshoz menni (mert milyen alapon
akarják megvizsgálni a testét), így ebből igazolatlan
hiányzás és elbocsátás lesz. Akkor én próbálok
neki segíteni, a Szabó Ervin Könyvtárban szerzek
neki raktárosi állást. Egy hónap múlva kilép, azzal,
hogy „olyan hülye könyveket kértek az olvasók”.
Reménytelen.
*

177
Az érettségi után arra kért, hogy írjak neki egy
Kölcseyéhez hasonló Parainesist, kalauzt az életre.
Sokáig nem tudtam belekezdeni. Nem éreztem
magamat annyira bölcsnek, hogy átadhassam neki
a helyes életvezetéshez szükséges ismereteket.
Végül a kétezres években ebből születik meg a
Boldogságtechnika című esszé, azaz a módszer,
hogy akármi is történik körülöttünk, mi magunk is
megteremthetjük a saját boldogságunkat. De akkor
már késő, Attila addigra letért arról az útról, amely
engem ha nem is sikeressé, de boldoggá tett. És
nem találok rá módot, hogy visszavezessem.
*
A tanárképző főiskola beköltözik az egyetemre,
Attila attól kezdve oda jár. Ott fogadja a magán-
tanítványait, lényegében ebből él, minimális anyagi
szinten. A két család összefogásából vásárolt
lakását azonnal eladja, és a pénzt feléli, később
pedig, anyám halála után, mivel az ő javára le-
mondok az örökségemről, azt a lakást is eladja.
Mind rosszabbakba költözik, nem tartja rendben a
lakhelyét, úgy él, mint aki a saját hajlékában is
hajléktalan.
Mivel ez a memoár nem róla szól, tovább nem
részletezem az életét, csak azt említem meg, hogy
nagy baráti összefogással és sok év alatt sikerül az
egyetemi végzettséget is megszereznie, de azóta úgy
él, mint egy remete, magántanárként alig keres
többet, mint ami a hirdetésekre kell. Ha valakire,
akkor rá illik a cigány asszony jóslata, amit rólam
mondott: „vagy nagy ember lesz belőle, vagy meg-
semmisül”. Csak a fiamban mindkét szélsőség
egyszerre látszik megvalósulni.
*

178
Az angol nyelvű verseimnek köszönhetem, hogy egy
nemzetközi költészeti fesztiválra is elmehetek. Úgy
kerülök oda, hogy egy 22 éves lány, perfekt angol,
és szép verseket ír, elhív. A találkozót Macedónia
albán lakta részén, Tetovóban tartják. Mielőtt
elindulunk, a Ferihegyi repülőtér kávézójában az
anyja megkér, hogy vigyázzak a lányára. A lányt
Delfinlánynak becézik, a mamát pedig Anyamadár-
nak. Nos, amikor Tetovóban egy városi sétán
elveszítem szem elől Delfinlányt, komolyan kezdek
aggódni. De estére előkerül, más költőkkel együtt
egy külön sétát tartottak. És amikor már visszafelé
jövünk, egymás mellett ülünk a gépen, Delfinlány
könnyes szemekkel kérdezi meg, hogy lennék-e az
apja. A biológiai apja már tíz éve meghalt, öngyil-
kos lett, és nagyon hiányzik neki. Mivel a kezdeti
félszegségem elmúltával (ez a saját fiam meg-
születésekor következett be) mindig is szerettem a
gyerekeket, lányokat és fiúkat egyaránt, kicsitől
serdülőig, örömmel mondok neki igent. Sajnos
annyira nem tudom szeretni őt, mint ahogy megkí-
vánná. És még féltékeny is a felnőtt partnereimre,
miközben neki is vannak más barátai, fiúbarátai is.
*
Egy vidéki találkozón tanúja vagyok, ahogy az
akkori barátja, Bálint megkéri a kezét. Mindenki
boldog. A fiatalok Székesfehérváron élnek együtt,
ott is többször meglátogatjuk őket. Aztán a fiú
diplomát szerez számítógépes programozásból, és
kap egy jó állást Skóciában. Delfinlány vele megy.
És ott derül ki, hogy a lánynak valójában leszbikus
hajlamai vannak. Egy ideig még együtt kell lak-
niuk, de a végén a menyasszony elköltözik. Hogy
hova, az rejtély. Az általa szervezett baráti társa-
ságból senki sem tud róla semmit. És az édes-

179
anyjának, Anyamadárnak is nyoma vész. Ő egy
házas emberrel folytatott hosszú viszony felbom-
lása után egy régi munkatársával jött össze, és
talán annak a vidéki házában laknak együtt, de
erről semmi hír sincs. Igen. Lett egy új családom,
és most megint nincs. Ehhez is hozzá lehet szokni.
*
A tetovói fesztiválon sok érdekes emberrel meg-
ismerkedem, többek között egy holland költővel is,
akinek néhány versét lefordítom, és az Alföld című
folyóirat ezeket közli is. Egy albán költő az én
verseimet közli albánul egy irodalmi lapban.
Tetovóban egy bolgár költővel kerülök egy szobába,
ő sportot űz belőle, hogy az egyik versét minél több
nyelvre lefordíttassa. Én vállalom a magyart.
*
Közben a zeneszerzés és az éneklés válik az első
számú hobbimmá. Dalokat szerzek, angolul és
magyarul is, és egy 100 dollárért vásárolt amerikai
keyboard segítségével kísérem magam. Nagyon
ügyes szerszám, nemcsak egy csomó hangszer
hangját utánozza élethűen, hanem a szólamokat is
nyolc csatornára lehet elmenteni. Belelendülök, és
a dalaimból többféle CD-t is készítek. Az egyik ilyen
válogatást beviszem abba a boltba, amelyben Fiala
János (akkor a Budapest Rádió reggeli társalgó
műsorának vezetője) válogat zenei anyagot.
Egy év telik el, és egyszer egy korábbi munka-
társam felhív: „Hallottad a Kelj Fel Jancsit? Fiala
épp most játszotta le az egyik dalodat!”
Fiala aztán felhív (először a lemezen található
elérhetőség miatt az elvált feleség veszi fel, és
fogalma sincs, hol vagyok reggel 7-kor), de aztán
létrejön egy élő beszélgetés is a műsorban. Fiala
behív a stúdióba, és akkor részt vehetek egy másik

180
beszélgetésen is, vele, Árpa Attilával és egy másik
behívott hallgatóval. Ez az én életemben az a 15
perc hírnév, amit Andy Warhol szerint mindenki
megszerezhet.
*
Kísérletet teszek egy CD hivatalos kiadására is,
fizetett zenészekkel és énekesekkel, de ebből semmi
sem lesz. Egyszer a Kálvin téri aluljáróban gitározik
egy szimpatikus fiatalember, megkérdezem tőle,
nem lenne-e kedve az együttműködéshez. Akkor
számolni kezd, hogy mennyi pénz kellene a stúdió
bérléséhez, a lemez kinyomásához, a borítóhoz, a
reklámhoz és a többi és a többi, majd mond egy
borzalmasan nagy összeget. (Talán 4 vagy 5 millió
forintból ki tudná hozni.) Akkor úgy döntök, hogy
inkább névtelen amatőr maradok. Nekem elég az a
15 percnyi hírnév is.
*
Judy azzal az ürüggyel válik el tőlem, hogy meg-
csaltam (a házassági hűség pedig szent az ameri-
kaiak szemében). De az hét évvel azelőtt történt
(amikor ő még Amerikában tanult, én pedig segí-
tettem Julcsinak a lánya nevelésében). Utána még
ugyanúgy éltünk együtt, mint Amerikában.
Ugyanannyi öröm és ugyanannyi frusztráció. Judy
mindenképpen el akar válni. De hogy miért ment
tönkre a házasságunk, az csak később derül ki.
*
Judy utánam még belekeveredik néhány rövidebb-
hosszabb szerelmi kalandba. Legelőször egy fiatal
kollégája sajnálja meg a sokat síró „elhagyott” nőt.
Az a fiatalember ráadásul olyan becsületes, hogy az
együttlét után megmondja neki, hogy valójában egy
fiatal lánynak udvarol, és ezért a Judyval elkezdett
affér nem folytatódhat.

181
 Aztán többek között egy professzorral is vi-
szonyt folytat, akinek felesége és gyerekei vannak,
és a liezonnak nem szabad kiderülnie. Ez akkor
szűnik meg, amikor megváltozik a professzor óra-
rendje, és már nincs lukas órája. Így tehát kiderül,
hogy Judy fejében a házastárs megcsalása akkor
főbenjáró bűn, ha őt csalják meg. Ha vele csalja
meg valaki a feleségét, az megbocsátható.
*
Évekkel a válás után egyszer összefutunk egy
kávézóban, és akkor Judy azt mondja, hogy sokat
gondolkodott a dolgon, és az a véleménye, hogy ha
többet közösülünk, talán még mindig nem válunk
el. Érdekes önvallomás ez, hiszen megvilágítja egy
nő érzelmi életét: azért hisztizik, azért kibírha-
tatlan, mert nem kap elég szexet. De szeretném én
látni azt a férjet, akit egy ilyen sárkányos visel-
kedés több szexre késztet.
*
Én tovább is szeretem, évtizedekkel a válás után.
Amikor megkérdezte a bírónő, hogy én is el akarok-e
válni, felmerült bennem, hogy azt válaszoljam:
„Igen, de vegyék jegyzőkönyvbe, hogy őt még min-
dig szeretem”. Az utolsó pillanatban meggondolom
magam. Judy akkor is elválna, és ki tudja, hogy
ezzel a kijelentésemmel mennyivel válna nehezebbé
a kettőnk viszonya.
*
Néhány próbálkozás után végül megtalálja az
igazit, a hozzá illő partnert, egy férfias, sikeres és
brit(!) festőművész személyében. (Találkozom vele,
nekem is nagyon szimpatikus.) Azóta is boldogan
élnek Franciaországban. Örülök neki. Igazából
ezzel kellett volna kezdenie. Sok kellemetlenségtől
megszabadult volna. Ő is, a gyerekei is. (Azt mond-

182
hatnám, hogy én is, de bennem még így is a
kedvessége és odaadása maradt meg emléknek. A
többi nem számít.)
*
Amikor már elkezdtem írni ezt a visszaemlékezést,
meghalt Marcsi, a második feleségem. (A gyászszer-
tartáson rólam is megemlékeznek: „volt egy siker-
telen házassága is”.) Átveszem az ő nagymamai
szerepét: alkalmat kapok Barbara kisfiának,
Brúnónak a kísérgetésére (az iskolából a dzsúdó-
edzésre), de úgy látom, már nem nagyon tudok
beilleszkedni az ő családjukba. Pedig még egy
meséskönyvet is írok, rá gondolva. (Ez A biciklis
király és más mesék.) De valószínűleg nem találtam
el az ő szintjét: a mesékből már kinőtt (amikor ezt
írom, épp a zombik foglalkoztatják), a szellemeske-
dések megértéséhez pedig még talán túl kicsi. Nem
baj. Az én öreg szívemet akkor is megmelengeti az a
tudat, hogy időnként egy ilyen kis emberkével
társaloghatok.
*
A Debreceni Tanítóképző Intézet népművelő-könyv-
táros szakának jubileumán először még lelkesen
részt veszünk, de a következő összejövetelen már
csak egyedül vagyok ott az évfolyamunkról. (Volt,
akit véletlenül nem hívtak meg, és volt, akinek
egyéb személyes sérelmei vannak, miután a képzés
teljesen a református egyházhoz került.) Az én
kezdeményezésemre készült egy emléktábla a volt
Tanítóképző előcsarnokának falára (az épület már
középiskolaként működik), és én tehetem fel rá a
koszorút.
*
Állampolgárként (sőt, világpolgárként) is teljesítem
a kötelességemet.

183
 Megpróbálom felvenni a kapcsolatot egy sor
magyar és külföldi politikussal. Csurka Istvánnak
javaslom, hogy a zsidóellenesség helyett a rossz
kulturális hátterű fiatalokat, a szegényeket és a
romákat támogassa, hogy ők is állják a versenyt az
általában jobb, inspirálóbb családi légkörben
felnövő zsidó származású gyerekekkel (a hajdani
népi kollégiumok mintájára). Nem válaszol.
Thürmer Gyulát arra biztatom, hogy határolód-
jon el a pártállami korszak bűneitől, és a nyugat-
európai reformkommunista pártokat kövesse. Nem
változtat a politikáján.
Írok az ifjabb Bushnak, hogy állapodjon meg az
oroszokkal a cirkáló rakéták egymás elleni felhasz-
nálásának tilalmáról (mert minél gyorsabb a raké-
ta, annál nehezebb eldönteni, hogy atomfegyverrel
van-e felszerelve, és ez könnyen véletlen nukleáris
háborúhoz vezethet). Nem válaszol.
Írok Obama elnöknek is (az atomháborút ne
leszereléssel, hanem kötelező törvényekkel akadá-
lyozzák meg, a szuperhatalmak katonáinak tilos
legyen a másik szuperhatalom ellen támadni). Ő
sem válaszol, viszont a felesége, Michelle néhány
hónappal később megkér, hogy minden befolyáso-
mat vessem latba az Obamacare nevű egészségbiz-
tosítási törvény elfogadása érdekében.
Egy ellenzéki összejövetelen módom van szót
váltani Gyurcsány Ferenccel. Javasolom neki, hogy
lépjen hátra, vezesse más a Demokratikus
Koalíciót, ő inkább a háttérből irányítson. Idézem
Teng Hsziao-ping példáját, hogy ő akkor is Kína
informális vezetője maradt, amikor már minden
hivatalos tisztségéről lemondott. Gyurcsány
meghallgat, hümmög, de nem lép hátrább.

184
 Az LMP rendezésében Budapesten tartják az
európai zöld pártok konferenciáját. A szünetben
ajánlom Schiffer Andrásnak, hogy működjön együtt
Gyurcsánnyal. Felfortyan: „A szemkilövetővel?
Soha!”
A rövid életű Együtt Párt egyik nyílt ülésén is
részt veszek, és Juhász Péternek javasolom, hogy a
létszám növelése céljából nyissák ki a pártot, hogy
olyanok is beléphessenek, esetleg szavazati jog
nélkül, akik már tagjai valamely másik ellenzéki
pártnak. Elutasítja, mondván, mindenki csak egy
párthoz tartozhat.. Hiába érvelek azzal, hogy ezt a
pártot Bajnai eleve ernyőszervezetként képzelte el.
A párt a nagyralátó név ellenére elszigetelt marad,
és nem sokkal később fel is oszlik.
Később egy másik keretben próbálják össze-
hozni az ellenzéki erőket. Az egyik rendezvényen
részt vesz Majtényi László is, akinek korábban
megjelent egy érdekes alkotmányvázlata. Mondom
neki, minek új alkotmány, amikor alapként ott van
az ENSZ Emberi Jogok Nyilatkozata vagy az
amerikai alkotmány, tulajdonképpen egy új magyar
alkotmányt össze lehetne dobni néhány számító-
gépes linkkel is. Azt mondja, érdekes gondolat, és
meg is valósítható. De későbbi publikációiban
leragad a népszavazás és a képviselő-választás
ellentmondásán.
Egyszer Heller Ágnestől kérdezem meg egy
előadása végén, hogy miért nem lehetne létrehozni
egy európai uniós állampolgárságot, amely nem
függene attól, hogy az illető személy állama tagja-e
az uniónak vagy sem. Azt feleli, ehhez előbb egy
uniós alkotmány kellene, de az EU-nak nincs al-
kotmánya. Hát hozzák létre! – mondom, és tényleg
nem értem, hogy miért elégednek meg az emberek

185
a negatívumokkal. (És utána jön a Brexit, amikor a
maradásra szavazó milliók is egy csapásra
kikerülnek az Unióból, az akaratuk ellenére.) Az
Európai Unió bővítési biztosának is írok, javaslom,
hogy legalább egy jelképes állampolgári státuszt
hozzanak létre azoknak, akiknek az országa kilép.
Ez hozzájárulhatna az egységes európai állam-
polgári tudat kialakulásához. Nem válaszol.
*
Legutoljára még az ukrán nagykövetségnek javas-
lom, hogy ajánlják fel a harcolni nem nagyon akaró
orosz kiskatonáknak, hogy ha megadják magukat,
egy normális országba juttatják ki őket. A sok
milliós ukrán menekült mellett ezt a néhány száz-
ezer hadifoglyot minden további nélkül befogad-
hatná az Európai Unió, és ezzel kifognák a szelet
Putyin vitorlájából. Kíváncsi vagyok, erre reagál-
nak-e, és hogy ezzel közelebb kerül-e a háború
vége.
*
Ismert az a mondás, hogy a világon mindenki
legfeljebb hat kézfogásnyira van bármelyik másik
embertől. A távolsággal nincs is baj. De mi van, ha
ebben a láncban két ember nem hajlandó kezet
fogni? Én például három kézfogásnyira voltam
Obamától (az amerikai mostohafiam akadémiai
segítője, Albright asszony Obama nemzetbiztonsági
tanácsadója lett). De a fiú már nem volt jó
viszonyban velem, tehát ha levelet akartam volna
küldeni Obamának, az már nála elakadt volna.
*
A sajátos gondolkodásmód életem végéig jellemez.
Például amikor egyre terhesebbé vált, hogy az
óránkat tavasszal és ősszel át kell állítani, ki-
találtam, hogy én komolyan veszem a téli és nyári

186
időszámítás számítás jellegét. Ahelyett, hogy évente
kétszer minden órámat átállítanám, beállítom őket
a Greenwichi középidőre (Greenwich Mean Time,
GMT), és úgy hagyom. Aztán télen egy órát adok
hozzá, nyáron pedig kettőt. „Őrült beszéd, de van
benne rendszer” – mondja Polonius Hamlet
érthetetlennek tűnő szövegeléséről. Nem baj. A
rendszer a lényeg. A rendszer biztonságot ad.
*
És ahogy közeledem a visszaemlékezéseim végéhez,
egyre jobban előtérbe kerül az elmúlás témája. És
az a kérdés, hogy mi marad, mi maradjon utánam.
A világjárvánnyá váló Covid-19, majd a nagy
számú variánsa megkondítja bennem a vészha-
rangot. Amit az utóbbi évtizedekben megfogal-
maztam tanulmányokban, hírlapcikkekhez fűzött
kommentárokban, olvasói levelekben, valamint
amit különböző színvonalú irodalmi műveimben
leírtam, annak valahogy meg kellene maradnia.
Már a 2000-es évek elején létrehoztam egy
személyes weboldalt az ingyenes GEOCITIES
portálon, aztán annak hiányosságai miatt egy
másikat a fizetős EXTRA.HU webszolgáltatón, és
amit tudok, ezekre teszem fel. Hozzáférhetővé
teszem a dalaimat, a karikatúráimat, fotóimat. Pár
perces, olykor humoros filmklipeket töltök fel a
YouTube-ra (a virtuális tánciskolám anyagai
mellett). Kiadom a verseimet, a novelláimat, regé-
nyeimet, a színpadi jeleneteimet, a publicisztikai
jellegű írásaimat és blogbejegyzéseimet.
*
A blogjaimon elszabadul a fantáziám. Többek
között felvetem, hogy a házasságnak egy sima pol-
gárjogi szerződés is alternatívája lehet, megrefor-
málom az angol nyelvet, kidolgozok egy módszert,

187
amelynek révén ismeretlen nyelveken is lehet
kommunikálni, eszembe jut a trolik vezetékeit
használó elektromos autó ötlete, a vakoknak pedig
egy „denevérszemüveg” ötletével próbálok segíteni
(ez elmondaná a radar által közvetített kép
tartalmát).
*
Ez a féktelen agyi tevékenység persze hiábavaló. A
fontos döntéseket a félműveltek, a hatalomittas
politikusok hozzák, akik maguk sem sejtik a dön-
téseik távolabbi katasztrofális következményeit, az
orruknál fogva vezetett tömegek pedig lelkesen
támogatják őket.
Most már látom, hogy az emberiség a vesztébe
rohan, hiába a legnagyobb elmék figyelmeztetései
is. Akkor mit szóljak én, aki csak egy cincogó hang
vagyok a kórusban?
*
De nem tudom ezt teljesen nyugodtan szemlélni. Az
értelmemmel felfogom az elkerülhetetlen véget (az
enyémet is, az emberiségét is), de amikor 2022
februárjában Oroszország megtámadta Ukrajnát,
néhány napig nagyon feszült idegállapotba kerül-
tem. Eszembe jutott, ahogy Szolnokon, még fiatal
koromban, egy vérző foghely miatt olyan injekciót
adtak be, amitől lezuhant a vérnyomásom, ki
kellett hívni a mentőket. És én akkor szerelmet
vallottam a mentősnek, és kérleltem, hogy ne
hagyjon meghalni. Könnyen lehet, hogy amikor
felrobban egy atombomba, vagy megsérül egy
atomerőmű, ugyanilyen pánik fog kitörni rajtam.
Az erkölcseink fölött uralkodunk, de az idegeinken
és az életösztönünkön nem.
*

188
Hogy én hogy halok meg, azt még nem látom előre,
de sok lehetőség van. Prosztatarák? Járvány?
Elgázol egy autó? Leesik velem a repülőgép?
Bankrabláskor lelőnek mint szemtanút? Sztrók?
Hirtelen megáll a szívem? Nagy a választék. És az
én koromban a családtagjaim, barátaim és isme-
rőseim közül már jóval többen vannak föld alatt,
mint föld felett. Majd én is csatlakozom a csendes
többséghez.
A Föld egy puskaporos hordóvá vált (a kubai
válság idején még csak néhány száz atombomba
létezett, ma már több tízezer!), és csak abban
reménykedhetünk, hogy nem csap bele a villám
ebbe a hordóba. Hogy nem ma csap bele. Vége lesz
a világnak? Na és! Mi, emberek már régen meg-
értünk a pusztulásra. Csak azokat a szegény okos
delfineket sajnálom. Azok nem szolgáltak rá, hogy
kipusztuljanak.)
A sötét jövő nem kerülhető el. Talán egy a
mostaninál jóval halálosabb és rendkívül gyorsan
terjedő világjárványban lehetne bízni, amely csak
emberről emberre terjed, de megkíméli a Föld többi
élőlényét. Ha lenne Isten, kihasználná ezt az
egyetlen esélyt, hogy kiiktassa a teremtésből a
selejtet. De miből gondoljuk, hogy van?

189
 Melléklet:

Szerelmeim

190
Ebben a szövegben azt próbálom elmesélni, hogy hogyan
alakult ki és hogyan változott a szerelmi életem. Azért
teszem mellékletbe, hogy jobban elkülönüljön a hagyo-
mányos visszaemlékezéstől. Elhagyni nem akarom,
mivel a nőkhöz fűződő viszonyom jelentős szerepet ját-
szott az életem alakulásában. (Mindamellett emlékezte-
tem az Olvasót, hogy amit leírok, az nem egy bírósági
vallomás, hanem elsősorban fikció, sok esetben egy-
szerűen fantáziálás. Nem minden így történt, nem
azokkal és nem abban a helyzetben.)
*
A legelső mozzanat az, amikor, még az Árvaház közös
fürdőjében, talán 5 vagy 6 évesen, váratlanul érzéki
ingerek érnek. Ez úgy történik, hogy bemegyek,
levetkőzöm, megengedem a vizet, és a kád végére, a
szélére ülök. És megcsúszom. Belecsúszom, és vélet-
lenül épp a fütyimen csúszom le, ami a combom alá
szorult. Ez egy kimondhatatlanul érdekes érzés. Már
akkor is magas bennem a természettudományos
érdeklődés, nem csoda hát, hogy még jó néhányszor
megismétlem a kísérletet, hogy emlékezzek rá. És utána
a korábbinál is szorgalmasabban járok fürdeni.
Tisztaság fél egészség.
*
Ez a fürdőszobai élmény nem kapcsolódik még össze a
lányokkal. Akkor is csak bámulok, amikor az árva-
házban a fűtő bácsi kislánya kergetőzéskor valahogy
hozzáér a nadrágomhoz. És felrikolt, percekig azt
kiabálja, hogy „megfogtam a kukidat, megfogtam a
kukidat!” Tulajdonképpen nem is értem, mire ez a nagy
öröm. Ha megfogta, hát megfogta. Kit érdekel?
*
Aránylag korán rájövök a maszturbálás helyes módjára.
Délutánonként, amikor már hazaértem a suliból, anyám
pedig szokás szerint késő estig dolgozik, az akkoriban
használatos hajtogatós vécépapírra erotikus jeleneteket
rajzolok, meztelen nőket, és őket nézve maszturbálok.

191
Aztán mint ki jól végezte dolgát, a papírt lehúzom a
vécében. De másnap megint rajzolok és rejszolok. Napról
napra jobban tudok női fejeket és melleket, fenekeket és
lábakat rajzolni, és részben ennek köszönhetem, hogy
később különböző faliújságokon, majd újságokban is
karikatúráim jelenhetnek meg. A művészképzésnek sok
útja van.
*
Az buktat le, hogy az itatóspapír gyanánt használt
zsebkendőmet nem mosom ki (hja, a rendszeretet akkor
sem volt az erősségem), hanem úgy, ahogy van, a gya-
korlat után elrejtem a konyhaszekrény egyik fiókjában.
Valószínűleg ez vezeti nyomra anyámat. Ő nem meri
vállalni, hogy emiatt figyelmeztessen, ahhoz túlságosan
szégyellős, hanem a nagynénit kéri meg a szexuális
felvilágosításomra, aki ecseteli, milyen borzalmas
következményei lehetnek az önfertőzésnek. Mondanom
sem kell, hogy ebből csak azt értem meg, hogy a jövőben
óvatosabbnak kell lennem. A rajzok maradnak, a
szertartással együtt. A borzalmas következményekkel
nem tudok mit kezdeni. Ha ez önfertőzés, akkor már
úgyis alaposan el vagyok fertőzve.
*
És a szado-mazochizmus is korán megkísért. A tanári
szoba könyvtárában észreveszek egy erotikus regényt,
amelyben a nő megkorbácsolja a férfit, hogy alkalmassá
tegye a szexre. (Azt hiszem, Szántó György Stradivariról
szóló könyve lehetett.) Így aztán ezeken a vécépapír-
lapokon is megjelenik a korbácsos nő alakja. És lassan
elkezdem élvezni az ilyen szerelmi jelenetekről való
fantáziálást. (Sajnálom, hogy ezek miatt az írásom csak
a 18 éven felüliek számára lesz elérhető, de hát ilyen az
élet. Néha a 18 éven aluliak is művelnek 18 éven
felülieknek való dolgokat.)
*
Mindez persze csak bevezetés a szexualitásba. Amikor a
lányok is megjelennek a színen, akkor az érzelmek is
nagy szerepet játszanak. És az én esetemben sokkal

192
nagyobb szerepet, mint a testi vonatkozások. Már ekkor
kiderül (bár ezt nem tudatosítom magamban), hogy
tulajdonképpen én a szívemmel szeretek. És hogy
semmit sem akarok a lányoktól kapni, sokkal inkább
adni szeretnék nekik – szeretetet és kedvességet.
*
Az első lány az életemben az a Mátray Kati, akivel
ugyanott és ugyanakkor születtem. Az édesanyja is a
kecskeméti Faragó Béla Árvaház dolgozója, bár férje
nincs. Kati még nem a szerelmem, sokkal inkább a
pajtásom, akivel sokat beszélgetek és játszom.
*
Aztán ott van Asztalos Teca, aki néhány évvel (és leg-
alább 20 centivel) nagyobb nálam. A szó legszorosabb
értelmében felnézek rá. Vidám és kedves. Bizonyos
szempontból a példaképem. Talán szerelmes is vagyok
bele, a magam módján.
*
Emlékszem Zizire (igazi neve talán Gizi), akivel sötétedés
után is együtt hintázunk, és sétálunk az otthon udvarán
és parkjában. Besötétedik, mi meg csak beszélgetünk,
és az érzéseink összekötnek bennünket.
*
Van egy Czuczor Ági nevű lány is, neki Czuczor Gergely
stílusában írok verset. De nem hatja meg.
*
Az egyik lány azzal tisztel meg, hogy előttem öltözik át,
én tarthatom a köpenyét, hogy a többi fiú ne láthassa.
*
Az intézeti növendékek közül Julika az első, aki iránt
romantikus vonzalmat érzek. A díszterem karzatán
kialakítottak egy tévé-szobát. A villanyt leoltják, mint a
moziban. Mi az utolsó sorban ülünk, Julika és én
egymás mellett. És akkor átölelem, benyúlok a trikója
alá, és csak úgy odateszem a kezemet a mellecskéjére.
Julika nem szól, tovább nézi a filmet, de a kezét az én
kezemre teszi.
*

193
Emlékszem, egyszer, már sötétedés után, fogócskázom
az árvaházi gyerekekkel, ide-oda rohangálunk, és a
sötétben egyszer csak megbotlok, és ráesem egy nálam
három-négy évvel idősebb lányra, aki szintén megbot-
lott. Úgy esem rá, hogy a jobb kezem az ő bal mellén
landol. Ő se mozdul, én se mozdulok, mintha pár pilla-
natra megállt volna az idő. A sötétben is kivehetem az
arcát: semmilyen felháborodást sem mutat, mindketten
a történtek hatása alatt vagyunk.
És ebből a véletlenből egy hosszabb kapcsolat lesz.
Az emeleti ebédlő melletti kis lépcsőn fel lehet menni a
padlásra, és mi még hetekig annak a lépcsőnek a for-
dulójában ülünk és sutyorgunk, a jövő-menő gyerekek
és tanárok számára láthatatlanul. Ez az első „viszo-
nyom” egy idősebb lánnyal. Amikor elkerül az intézetből,
egy darabig nagyon hiányzik.
*
Rossz véleményem van a pesti lányokról. Szabadosak,
kihívóak. Emlékszem egy esetre. Labdázunk, egy Pestről
érkezett lány ott fekszik a közelben, egy pokrócon. A
labda véletlenül hozzá gurul. Megfogja, beteszi a két
combja közé, és azt mondja: „Gyertek, vegyétek el!” Nem
csak én állok zavartan, de a többi fiú is. Nem tudunk
mit kezdeni ezzel a magatartással.
*
Tizenhat éves múltam, amikor megérint az igazi
szerelem. Akkor találkozom életemben először az
amerikai Judyval. Mintha el lennék varázsolva. Követem
mindenhova. Amikor már vissza kellett utazniuk
Amerikába, akkor csókolózunk először. (Életemben is
először.) Már besötétedett, kimegyünk az utcára, és
nekidőlünk a nagy fakapunak. Ekkor Judy kabátján egy
O alakú kitűző kelti fel az érdeklődésemet. Kérdezem,
hogy az mit jelent. Judy azt mondja, hogy tagja egy
szex-klubnak, és ez a jelük. Hű, mondom magamban,
ezek ilyen nyíltan csinálják? (Amikor évtizedekkel ké-
sőbb, már együtt élünk, rákérdezek a kitűző jelentésére,

194
Judy azt mondja, hogy biztosan csak nagyzolni akart,
valójában semmilyen szex-klubhoz nem tartozott.)
*
Középiskolásként mezőgazdasági ismereteket tanulunk.
Egy ilyen terepmunkán éppen kukoricát törünk egy
állami gazdaságban, amikor az egyik osztálytársunk
elmeséli, hogy a kémiai szertárban látott egy nyitott
levelet, amit a tanárunk kapott, mégpedig annak a
turistaháznak a tulajdonosnőjétől, ahova bennünket is
elcipelt. És az volt benne, hogy „a nyelved csodáját
sosem felejtem el”. Valahogy beugrott, hogy ez nem egy
közönséges nyelves puszi lehetett. A kezemben megáll a
kukoricacső, és akkor, ott, elhatározom, hogy ezt majd
én is feltétlenül kipróbálom.
*
A mi gimnáziumunkban akkoriban vezették be a
koedukációt. (Óvatosan, egyelőre csak egy osztályban.)
Ez nem gyakorol az életemre olyan nagy hatást, mint az
árvaházi kislányok, akiknek udvaroltam is, de azért
tetszik. Jellemző rám, hogy nem a legszebb, hanem a
legokosabb lánnyal próbálok barátkozni. (Na, azért elég
szép ő is, de a szépségével nem villog, mint az
osztálytársnői.) Nincs szerencsém. Ő is az okos fiúkat
szereti, és nálam okosabbat is talál.
*
Van egy fölöttem járó, már érettségire készülő lány,
akivel közeli barátság alakul ki. Ő magasabb, van egy
komoly kapcsolata is egy szegedi egyetemista fiúval, de
velem tanul, érettségi után még az egyetemi felvételijére
is. Aztán elutazik Szegedre, és sosem látom többet.
*
Gimnazista koromban a nevelőintézet portása a lányával
együtt engem is felvisz Budapestre egy szakszervezeti
üdülőbe, és ott megismerkedem egy nálam legalább tíz
évvel idősebb szlovák tornatanárnővel. Vele németül
értünk szót. Aztán a következő tanévben látok egy „Ezer
szó szlovákul”-féle tankönyvet az egyik könyvesbolt
kirakatában, megveszem, és lelkesen tanulom a nyelvet.

195
És egyszer csak elkezdek szlovákul írni neki. Vele is
sokáig tart a levelezésem, és akkor szakad meg, amikor
már Szolnokon vagyok gyakorlaton, és Milka meghív
síelni. Mivel ettől visszariadok (mert ha nincs szemüveg
rajtam, fának megyek, és ha van, akkor is, de akkor még
a szemüvegem is eltörik), nemet mondok. Kár. A
magyar-szlovák barátság rászorult volna egy kis
erősítésre.
*
És következik a debreceni tanítóképző. Először egy
szombathelyi csoport látogat meg bennünket, találok
közöttük egy kedves lányt, aki az egész éjszakát velem
tölti. Az egyik teremben beszélgetünk, és ölelgetjük,
puszilgatjuk egymást. Aztán a csoportja elutazik, de mi
még évekig levelezünk. Ez a kapcsolat akkor szűnik
meg, amikor megírja, hogy a jó bizonyítvány érdekében
lefeküdt az egyik tanárával. Ezt nem tudom elfogadni.
*
Aztán Évához kerülök közel. Kéz a kézben sétálunk,
csókolózunk és ölelkezünk. Ez a második évben törté-
nik. De van egy válságos pillanat. Elkaptam a mono-
nucleosis infectiosát (ennek népszerű neve: csókbeteg-
ség). Amikor kiengedtek a kórház fertőző osztályáról,
Éva azonnal folytatni akarja a csókolózást, de én meg
akarom védeni a fertőzéstől, azt mondom, hogy várjunk
még legalább egy hetet. Ez nem tetszik neki. De a nyári
szünetre megbeszéljük, hogy majd meglátogatom. Az
édesapja egy szolnoki nagyvállalat vezérigazgatója. Mivel
a harmadik év első felét a terepen akarom tölteni,
Szolnokot választom. Nagy várakozással tekintettek a
nyári látogatás elé. Ez már szinte háztűznéző!
Megbeszéljük, hogy mikor megyek, és hogy náluk
alszom. Meg is érkezem, de amikor bekopogtatok
hozzájuk, kiderül, hogy Éva épp egy másik fiúval buli-
zik. A család kedvesen fogad, beszélgetek a mamával,
papával és Éva húgával, Mayával is. Már elkezdtünk
vacsorázni, mikor Éva is belibben. Nem mentegetőzik,
csak leül, és nem beszél a buliról. Éjszaka aztán átjön

196
az én szobámba, és egymáséi is lehetnénk, ha van
óvszerünk. De erre nem gondoltam. Az pedig sajnálatos
módon nem jut eszembe, amit a kukoricatörés közben
tanultam. Hogy szájjal is lehet.
Ezt a módszert csak a következő tavasszal tudom
kipróbálni, miután visszatértem az őszi gyakorlatról. A
tanítóképző egyik üres tantermébe viszem be Évát,
felültetem a padra, én pedig a széken ülve bedugom a
fejemet a combjai közé. De akkor elkezd fülsértő hangon
énekelni: „Vikszos bajszom úgy áll, mint az öreg bika
szarva!” Ezzel vége, az ihlet elmúlik. Egyrészt nagyon
nem tetszik ez az ordenáré modor, egyáltalán nem illik a
gyöngéd aktushoz, másrészt az óbégatásra bárki ránk
nyithatná az ajtót. Ezzel fejeződik be a kapcsolatunk.
*
Aztán megismerkedem Erzsivel, aki Éva ellentéte.
Szerény, érzelmes, és teli szeretettel. Elkezdünk járni. A
kollégiumban találok egy üres lépcsőfeljárót, amit alulról
nem lehet látni, de mi felülről láthatjuk, hogy mikor ki
jár alattunk. Erzsi ott lesz az enyém. A testi kapcsolat
teljessége emlékeztet arra a feltétlen odaadásra, ahogy
Judyt szerettem lelkileg, és most bizonyos szempontból
a felnőttséget jelenti a számomra.
*
A tavaszi szünetben hazautaztak a diákok, de mi ma-
radunk. Egyszerűen nem tudunk elszakadni egymástól.
És habzsoljuk mindazt az örömet, amit csak egymásnak
nyújtani tudunk. A testi kapcsolat megerősíti a lelki
vonzódást. És amikor visszajönnek a többiek, már más
emberek vagyunk. Még nem házasodtunk össze, de
házaspárként tekintünk egymásra. A szerelem elveszi az
eszemet. Addig kitűnő tanuló voltam, de az utolsó
félévben lerontom négyesre. Nem tudok már annyira a
tananyagra koncentrálni, hiszen Erzsi arcát, mosolyát,
gyönyörű testét látom magam előtt. (Valami ilyesmit
érezhet az a lány, aki élete végéig szerelmes abba a
férfiba, akinek először odaadta magát.)
*

197
Debrecen határában, Pallagon, az erdőben, önfeledten
ölelkezünk, amikor meglátom, hogy egy biciklis ember
bámul bennünket. Puska van nála. Gyorsan felkapjuk
magunkra a ruhát, és távozunk. Még az hiányzik, hogy
erőszakoskodjon! A fegyverével szemben nincs esélyem.
*
A következő szünetben meglátogatom Tatabányán.
Busszal érkezem, Erzsi kijön elém ahhoz a benzinkút-
hoz, ahol leszállok. És amikor kéz a kézben banduko-
lunk, áthaladunk egy mezőn. A fű a derekunkig ér.
Akkor hirtelen elfog a vágy, és lerántom Erzsit a fűbe.
Olyan ez, mint a parasztfiúk és parasztlányok cicázása.
Itt azonban meg kell jegyeznem, hogy bár az össze-
borulásunk testi jellegű, mégis ott van mögötte a lelki
igény: örömet okozni a másiknak.
*
Szolnokon lakunk, és néhány év múlva már lakást is
sikerül szereznünk. Az első évek úgy zajlanak, mint egy
hosszú nászút. Negyven év múlva tudom meg, hogy
Erzsinek problémái voltak a méretemmel, de elfogadta,
és nem szólt. Ha tudtam volna erről, egészen másképp
szerettem volna őt. De ha maga a testi élvezet korláto-
zott is a számára, ragaszkodik a fizikai kapcsolathoz.
Ami korlátozza a szerelmi életünket, az az én nagy
szakmai érdeklődésem. Kevés időt töltök otthon, késő
estig dolgozom a könyvtári projekteken, sokszor vasár-
nap is. Ez nyilván nem tetszik neki, valószínűleg nem
ilyen házaséletre gondolt. Több figyelmet fordíthattam
volna rá, talán akkor nem veszekszik velem annyit. De
ezen már utólag nem segíthetek.
*
Erzsit elcsábítja egy szélhámos, de az csak egy múló
viszony. Erzsi ekkor felveti, hogy kellene egy gyerek.
Beleegyezek, bár kiderül, hogy a spermám nincs nagyon
jó formában, fel kell tuningolni. Végül Erzsinek sikerül
teherbe esnie, és attól kezdve más hangsúlyok jelennek
meg az együtt élésünkben.
*

198
Erzsi megszüli a fiunkat, és úgy döntünk, hogy jobb lesz
neki az édesanyámhoz költözni, mint hogy az anyám
jöjjön hozzánk, az egyszobás lakásba. Én maradok
Szolnokon, vasárnaponként pedig sietek Kecskemétre, a
családomhoz.
*
Erzsi hűtlensége nem zavart különösképpen, soha nem
akartam „egyenlíteni”. De úgy alakul, hogy egyszer egy
balatoni KISZ-táborból hazafelé megszakítom az utamat
Budapesten, és egy éjszakát a Szolnokról ismert
házaspárnál töltök. A jelenet olyan, mintha Boccaccio
Decameronjából vagy Chaucer Canterbury meséiből
adnánk elő. Egy ágyban alszunk, a férj középen, a
feleség jobboldalt, én pedig a baloldalon. És amikor a
férj kimegy pisilni, a feleség átnyúl, megfogja a kezemet,
és valami csekélységért megdicsér. (Azt hiszem, éppen
azt meséltem, hogy a táborban minden este kézzel
kimostam a zoknimat. Nem valami erotikus téma.) De ez
a kézfogás olyan, hogy megérzem benne: érdeklem az
asszonyt. Reggel visszautazom Szolnokra, de még
váltunk néhány levelet, és Budapesten is meglátogatom
még őket.
És egyszer csak kapok egy táviratot: „NEM
EERDEKEL SENKI EES SEMMI A HAAROM OORAAS
VONATTAL EERKEZEM.” Nem tudom, mi válthatta ki
belőle ezt a hirtelen fellángolást, de én kint várom az
állomáson, hazakísérem magamhoz, vacsorát adok neki.
Megfürdik, az egyik pizsamámat veszi fel. És talán mert
látja rajtam, hogy nem vagyok nagyon fickós hangu-
latban, fehérre mázolja az arcát egy krémmel, hogy
provokáljon. (Én addig még meg sem ágyaztam.)
Így lesz az enyém. Vagy inkább én az övé, hiszen az
egészet ő irányítja. (Vasárnap délután még a könyvtárba
is beviszem, mert már van hozzá kulcsom. Ott senki
sincs rajtunk kívül, és kényelmesebbek a fotelok.)
*
Aztán még néhányszor találkozunk Budapesten, de már
alig van közöttünk szex. Ha csak azt nem számítom,

199
hogy az egyik ilyen alkalommal beszélek neki a
mazochista hajlamaimról, mire ő is elmeséli egy szadista
fantáziáját: egy férfi nemi szervébe harap, úgy, hogy
kiserken a vér. Ezt ki is próbáljuk. És valóban mara-
dandó élmény.
*
A férje tudomást szerez az afférról, és mivel Szolnokon
nagy barátságban voltunk, valahogy felveszi a kap-
csolatot Kecskeméten a feleségemmel. Találkoznak is, és
megtanácskozzák, hogy mi legyen a teendő. De hát
nincs semmilyen teendő. A szenvedély, ami ismeretlen
okból felgyulladt, magától ki is alszik. Mi pedig a
budapesti házaspárral továbbra is barátok maradunk.
*
Amikor Erzsi visszaköltözik Kecskemétről, én Buda-
pestre menekülök a veszekedéseink elől. És ekkor
elkezdődik a szerelmi kalandok hosszú sora. Összejövök
nőkkel, főleg kiábrándult feleségekkel, de néhány
egyedül élővel is. Mindannyian látnak, vagy legalább
látni vélnek bennem valamit, ami hiányzik az életükből.
Én még mindig úgy nézek ki, mint egy ártatlan
fiatalember, mint egy papnövendék. Nagy a csábítás,
hogy elcsábítsanak. Én meg hagyom magam. Szinte
mindig ők kezdeményeznek, nekem az egészben az az
egy dolog a jó, hogy úgy érzem, örömet adhatok
valakinek, aki erre nagyon ki van éhezve.
*
Összejövök Beával, nagyon intelligens, azt is megengedi,
hogy hozzá költözzek, és egy darabig úgy élünk, mint
egy összeillő pár. De a munkahelyi frusztrációját a
vállamon sírja ki, és én nem tudom, hogyan vigasztal-
hatnám meg. A szex sem működik, mert ... Nos, ha
visszagondolok, vele is méretbeli problémáink lehettek.
Én pedig nem akartam erőltetni.
*
Sok nővel randevúzom. Az egyikkel megbeszélek egy
csütörtöki találkát. Szerdán felhívom, hogy minden

200
rendben van-e. Azt feleli: „Már nem érdekes. Kedden
férjhez mentem.”
*
Van egy nő, akinél úgy leszünk egymáséi, hogy közben a
farkaskutyája morog és ugat. A hölgy kizárja a
konyhába. Akkor elkezdi kaparni az ajtót.
*
Egy másik nő felhív magához, de éppen menstruál.
Gyengéden ölelgetem. Reggel méltatlankodik: „Azért nem
kell a mensest ennyire tisztelni!”
*
Egy közgazdásznő különösen közel áll hozzám, el-
kísérem egy zálogházba is, és hirtelen felindulásból ott
kérem meg a kezét, mire megsértődik, hogy az ilyesmit
ünnepélyesebb külsőségek között kell megtenni. Aztán
sokáig nem találkozunk. Évekkel később összefutunk,
és kiderül, hogy férjhez ment, és a férje pénzét magára
költi, drágábbnál drágább ruhákat és kozmetikai
szereket vásárol. „Mindent kipréselek belőle” – mondja.
Hát, vele tulajdonképpen szerencsém volt. Hogy nem én
lettem az a férj. Igaz, belőlem aligha tudott volna bármit
is kipréselni.
*
Van egy programozó is, aki azzal keres sokat, hogy az
egyes cégek által megrendelt bérmunkák esetében a
számítógépes gépidőt nagyon le tudja rövidíteni, és a
megtakarított pénz egy részét megkapja. Ő valójában a
barátnője helyett jön el a randevúra, de aztán egy ideig
mellettem marad. Még nem vált el a férjétől, de már nem
élnek együtt. Amikor meglátogatom, megmutatja a férje
fotóját. A randevú után megyek az utcán, és hirtelen
meglátom ugyanazt a férfit. Nagyon megbámulom, és
egyszer csak rám kiált: „Ember! Vigyázzon!” Megtorpa-
nok, és a következő pillanatban egy autó zúg el az orrom
előtt. Ő sodorta veszélybe az életemet (azzal, hogy
ráismertem), de ő is mentette meg (a kiáltásával).
*

201
De később kiderül valami más is. Ahogy a feleség beszél
a csalfa férjéről, hogy kivel jár, rájövök, hogy azt a
hölgyet én is ismerem, ráismerek a részletekből. És én is
udvaroltam neki, bár sikertelenül. Keresztbe udvarol-
tunk.
*
A HÉV-en összeismerkedem egy feltűnően csinos nővel,
két kislány anyjával. Esténként a közeli sportpálya
salakján tart futóedzést. Engem is hív. Csatlakozom
hozzá. És néhány kör után azt mondja, hogy „mennyivel
jobb lenne most egy ágyban”. Értek a szóból, felhívom
magamhoz. Egy menetre jó vagyok nála, de kiderül,
hogy egy válogatott focista volt a férj, én pedig még
tartaléknak sem lennék jó a csapatában. Néhány hétig
tart a románc, utána eltűnik az életemből.
*
Akkor találkozom valakivel, aki később életem egyik
legnagyobb szerelme lesz. (Az első és a harmadik feleség
mellett egy évekig tartó vonzalom.) Nagyon okos,
felnézek rá. Sajnos ez a kapcsolat eleve korlátozott,
hiszen megismerkedésünk idején már terhes. Első közös
sétánk a terhesgondozóba vezet. A férjét is szereti, de az
annyira elfoglalt, annyira túlhajtja magát a munkával és
az önkéntes vállalásaival, hogy a feleség szívében akad
hely nekem is.
*
Ebben a kapcsolatban történik meg az a burleszkfilmbe
illő jelenet, amikor a férj éppen katona, én pedig az
albérletükben a feleségét vigasztalom. Megszólal a
kaputelefon. A férj! (Rendkívüli eltávozást kapott, és
most ott áll a kapunál.) Magyarázkodni nem lehet, el
kell tűnni. Gyorsan összekapkodom a ruháimat, és úgy,
ahogy vagyok, alsónadrágban, felrohanok egy emelettel
feljebb a lépcsőn. És rettegek, nehogy valaki kijöjjön a
saját lakásából, és leleplezzen.
*
Aztán megszületik a kislányuk, és a mama megengedi,
hogy én is szopjak egy kicsit a cicijéből. (Ezt sokan

202
visszataszítónak tartanák, de a számomra nagy meg-
tiszteltetés.) A szerelmi életünknek az vet véget, hogy
amikor felteszi a kérdést, elvenném-e, ha elválna a
férjétől, nemet mondok. Nem akarok beleavatkozni a két
fiatal kapcsolatába. Később még felvetődik bennem,
hogy albérlőként esetleg hozzájuk költözhetnék, de
amikor ezt megpendítem a férjnek egy sétán, nem
helyesli. Azt mondja, rábízza a feleségére, hogy melyi-
künkkel akar együtt élni, de ő nem közösködik. (Közben
a feleség otthon várja, hogy miben állapodunk meg.) Ez
után én inkább visszalépek, hagyom a két fiatalt, hogy
tovább éljék a házasságukat, amely bár nem teljesen
kielégítő, de mégis csak az övék.
*
A Széchényi Könyvtárban működik egy angol nyelv-
gyakorló klub, és egyszer vendégül látunk egy chicagói
hölgyet, aki Erkel életművét tanulmányozza, többek
között a mi könyvtárunk zeneműtárában. Zuglóban
lakik, a klubösszejövetel után barátságból haza kísérem,
segítetek neki bevásárolni, és akkor már vele maradok
éjszakára is.
*
Ez a viszony egyre intenzívebb. Télen Siófokon töltünk
egy hétvégét, egy szállodában, amelyik akkor is nyitva
van. Sajnos kitör a kínai-vietnámi háború, és ő fur-
csállja, hogy ahelyett, hogy őt ölelgetném, a zsebrádió-
mon hallgatom a legújabb híreket. Most is magam előtt
látom a tekintetét. Az sugárzik belőle, hogy „Normális
vagy?!” Hát, mindenkinek mást jelent a normális.
*
A mi mézes heteinknek akkor lesz vége, amikor Ameri-
kából jelentkezik a férj, hogy meglátogatná a feleségét. A
hölgy akkor megszakítja velem a kapcsolatot, mondván,
nem akar ürügyet szolgáltatni a váláshoz.
*
De segítőkész, magnószalagra mondja az általam
kigyűjtött legfontosabb hétköznapi angol kifejezéseket. A
hangja az egyetlen maradandó érzéki emlékem róla.

203
 *
Aztán van egy könyvtáros lány, akivel egy vidéki szak-
mai konferencián jövök össze. A cicije átüt a trikóján. De
nem csak ez kelti fel a figyelmemet. Ő is okos. Már van
vőlegénye, ezért hosszú távon nem jöhet számításba, de
látom rajta, hogy ő is élvezi a társaságomat.
Évekkel később meglátogat. Akkor anyámmal
Csepelen lakunk, és tudom, hogy Anya a barátnőjénél
lesz még vagy két órán keresztül. Én még dolgozom, de
beülünk egy taxiba, kirohanunk Csepelre, ott szeret-
kezünk. Amikor ő elélvez, akkor abbahagyom. Neki ez
nagyon furcsa, de hát nekem csak az a vágyam, hogy ő
kielégüljön. Ezzel a könyvtárossal még hosszú év-
tizedekig tartom a baráti kapcsolatot, az után is, hogy
férjhez ment, és gyerekei is születtek. És az akkori gyors
szeretkezés (az angolok „quickie”-nek nevezik) máig
szívet melengető élményem.
*
A munkahelyemen van valamilyen buli. Nagyon
összemelegedem egy 18 éves titkárnővel. Jó hozzábújni,
és ez neki is imponál. (Nem tudom, miért. Talán azt
gondolja, hogy ha annyival idősebb vagyok nála, akkor
talán annyival bölcsebb is. Vagy még nem volt senkije?)
Elég az hozzá, hogy vele is kedves lehetek. De közbeszól
a sors.
*
Még az egyetemi levelezőre járok, amikor a HÉV-
állomáson összetalálkozom az egyik osztálytársammal,
aki épp Szentendrére kalauzol egy bolgár diákcsoportot.
Kérdezi, nem tartok-e velük. De igen. Végigjárjuk a
városka múzeumait, de amikor már a HÉV-hez
mennénk, elkap bennünket egy heves zápor. Mindenki
szalad, ahova tud. Úgy alakul, hogy egy bolgár lánnyal,
Virdzsinijával ugyanabba a kapualjba húzódunk. És a
HÉV-en visszafelé már címet cserélünk. Levelezni
kezdünk, és a következő karácsonykor meghívom. Neki
külön szállást bérelek, de én is vele töltöm az éjszakát.

204
És Kecskemétre is elviszem, anyámhoz. Attila fiam is ott
van. Angolul beszélgetünk, én próbálok tolmácsolni.
*
Négy hónappal később elvetődöm Szófiába, egy minisz-
tériumi delegáció tagjaként. Valaki más utazna, de
megbetegedett, és nekem kell beugranom. „Neked van
egy bolgár csajod, most őt is meglátogathatnád” – próbál
rábeszélni az osztályvezetőm. Sikerült.
Maga a delegáció meglehetősen abszurd élményem.
Végigjárjuk Bulgária nevezetes helyeit, a kolostorokat is.
Az egyik városházán még serdülő lányok balett-
előadását is meg kell néznünk. Akkor azt gondolom,
hogy Kádár és Brezsnyev is nagyon unhatja már ezt a
sok tisztelgő műsort. Ha én vezető lennék, mindenhova
csak úgy beugranék, minden felhajtás nélkül. Hát, talán
majd a következő életemben.
*
Tudom Virdzsinija címét, ki is villamosozom oda, de
nem találom otthon. Meghagyom, hogy mikor utazunk
vissza. Akkor tud csak kijönni, és a repülőtér karzatáról
nagy integetések közepette kiabálja a nevemet. A
delegáció tagjainak ez hosszú időre ad viccelődési
alkalmat.
*
Virdzsinija aztán beleszeret egy brit férfiba, ki is költözik
hozzá. Engem harminc évnyi szünet után fedez fel a
Facebookon, és akkor ő hív meg magához három hétre.
De csalódik bennem, mert már nem kívánom őt.
Március eleje van, nagy a hideg. Nála nincs fűtés.
Eredetileg külön ágyban aludtam volna, de kénytelen
vagyok mellé feküdni. A kezemet odateszi a lábai közé,
nagyon szorítja, és végül sikerül elélveznie. Szívesen
együtt élnék vele, és segítenék a lakása rendbe
hozatalában is (akkor már nyugdíjas vagyok, de a
magyarországi nyugdíjam is háromszor annyi, mint az ő
fizetése), de a kapcsolatunk abbamarad, amikor
valahogy a fejébe veszi, hogy én valójában meg akarom
őt ölni. Az elutazásom napján is hajnalban ment

205
munkába, és ezért elhozhattam a lakáskulcsát, azzal,
hogy majd legközelebb is meglátogatom. Amikor megvál-
tozik a véleménye rólam, azonnal visszakéri a kulcsát.
Én azt javasolom neki, hogy nyugodtan cseréltesse le a
zárat, az gyorsabb és biztosabb, én pedig átutalom vagy
postán elküldöm neki az árát. De ezt nem fogadja el,
ragaszkodik a kulcs elküldéséhez.
A csúnya befejezés ellenére is maradt annyi szép
emlékem róla, nemcsak a fiatalkori egymásra
találásunkkal kapcsolatban, hanem erről a három hétről
is, hogy rá is hálával emlékezem vissza.
*
Egy másik nővel is megismerkedem ugyanazon a
minisztériumi látogatáson. De ez már véletlen. Ott
megláttam egy csinos és értelmesnek tűnő kultúrost,
akivel szívesen leveleztem volna, de tévedésből egy
másik hölgy reagál az érdeklődésemre, aki angolul nem
tud, csak oroszul. Ezzel a nővel is gyorsan összebarát-
kozom, és vele sokáig levelezek. Csakhogy ő nincs
egyedül, férje is van, méghozzá vadászpilóta. A leveleket
eleve nem szabad a feleség címére küldeni, hanem az
édesanyja címére, aki aztán közvetít. Mostani eszemmel
ilyet nem vállalnék, de akkor nem tudtam, mit tegyek,
belementem az afférba. Amikor újra Szófiában van
dolgom, ez a hölgy szobát foglal egy szállodában.
Szeretné, ha a szófiai magyar konzulátusra kérném
magam, hogy gyakrabban találkozzunk, de erre nincs
esély.
*
A bolgár sztori még folytatódik. Megnyerek egy tanul-
mányutat, a járási szintű könyvtári ellátórendszerek
tapasztalatait tanulmányozom. Az egyik könyvtárból a
másikba egy csinos kolléganő vezet át, aki meg-megcsú-
szik a jeges talajon. Megfogom a kezét. Így megyünk
tovább. Nagyon kedves hozzám, de amikor fel akarnám
írni a nevét és címét, azt mondja, hogy kitart a férje
mellett.

206
 Visszamegyek Szófiába, ahol a pilótafeleség már vár
a szállodai szobában. Másnap elbúcsúzom tőle, és
megyek megkeresni az én Virdzsinijámat. Otthon van, a
családdal vacsorázom, és náluk szállok meg. Éjszaka az
én szobámba is bejön, és felújítjuk a gyengéd viszonyt.
Amikor hazaérek Csepelre (még anyámmal együtt
lakom, és ő azt mondja: „vendéged van”), az ágyamban
ott vár rám a titkárnő. Másnap aztán, amikor együtt
ebédelünk egy Kálvin téri bisztróban, megmondom neki,
hogy nem jó ötlet hozzám kötni az életét, hiszen lám, két
hétig sem tudtam hű lenni hozzá. Nagyon megharagszik.
„De szemét vagy! Miattad még főzni is megtanultam” –
mondja. De nincs mit tenni. Nagy közöttünk a korkü-
lönbség is, és úgy gondolom, hogy mással jobban járna.
És valóban, amikor egy évtizeddel később véletlenül
összetalálkozom vele a körúton, kiderül, hogy a férje egy
sinológus, most is éppen Kínában dolgozik, és van egy
szép gyerekük is. Örömmel hallom. Lám, nem hiába
tanult meg főzni.
*
Ez a titkárnő nem haragudott meg rám igazán. Amikor
megszakad a kettőnk szerelmi viszonya, még összehoz a
nővérével, aki két kis gyerekkel lakik egy lerobbant
külvárosi lakásban. A nővér meghív magához, és akkor
kiderül, hogy még külön főzőedénye sincs, ugyanabban
a lábasban tálalja fel a vacsorát, amelyikbe éjszaka
belepisilt (hogy ne kelljen kimennie a folyosó végén lévő
közös vécére). A kedves Olvasó nyilván megbotránkozik
ezen, de nekem imponál a nő eredetisége. Hiszen igaza
van: a forralás elpusztítja a baktériumokat. És ha ő meg
én együtt élünk, ketten talán össze tudnánk spórolni a
pénzt egy külön bilire is. Erre azonban nem kerül sor. A
hölgy a rendszeres futóedzései után sörözgetni hív, és ez
taszít. Csak ez taszít. Most utólag eszembe jut, hogy míg
ő edzésen van, én nyugodtan foglalkozhattam volna a
két szeretetre és apára éhes kölyökkel. De aki ennyire
sportos, az az ágyban is több akciót akar, ez pedig már
akkor sem volt ínyemre.

207
 *
Egy szép arcú járáshibás mama a kislányával mögöttem
áll a budafoki postahivatalban. Jobb híján úgy próbálok
vele megismerkedni, hogy egy távirati blankettára le-
firkantom a nevemet és a munkahelyi telefonszámomat,
kilépek a sorból, és a blankettát a kezébe nyomom,
azzal, hogy „ezt legyen szíves nekem elintézni”. Kapcsol,
és néhány óra múlva már fel is hív.
*
Mivel előttem egy cigány férfival volt viszonya, és a
gyerekágy a férfinál maradt, engem kér meg, hogy
segítsek neki elhozni az ágyat. A korábbi szeretőjének
azt mondja, hogy a munkatársa vagyok, és csak
szívességből segítek. Én igyekszem is mindent gyorsan
és szakszerűen csinálni, mint egy igazi munkatárs, de a
fickónak valami gyanús lehet, mert amikor már lent
állunk az udvaron, az emeletről utánunk szól: „Volt
képed elhozni ide a bikádat?!” (Ez a „bika” vagyok én. De
nem reagálok, nem bocsátkozom részletes magyará-
zatba. Különben is, az ember becsülje meg, ha bikának
tartják.)
*
Pár hétre ehhez a lányos mamához költözöm, miközben
ő tovább ismerkedik más férfiakkal, és le is fekszik
velük. Az egyik randevúról azzal jön haza, hogy
képzeljem, a pasas nem volt hajlandó gumit használni.
Néhány hét múlva kiderül, hogy a hölgy teherbe esett.
Vele együtt járunk az Omszki tóhoz, a nudista strandra,
és haza is visz, a Hycomat típusú gépkocsiján. Vele is
szívesen élnék, de ő is veszekedős.
Karácsonyra már szép nagy pocakja van, segítek
neki a karácsonyfát feldíszíteni. A kislánnyal is
barátkozom. Kedves arca van, kár, hogy süketnéma, és
nem tudok hozzá közelebb kerülni.
Amikor megszülte a gyereket, azt állítja, hogy nagyon
hasonlít rám, nyilván én lehetek az apa. De hát velem is
csak orális kapcsolata volt, mindössze egyszer hatoltam
bele, mégpedig a menstruációja előtt, kizárt, hogy a

208
spermám túléljen egy ilyen megrázkódtatást. Amikor a
saját gyerekem megszületése előtt is hosszasan kellett
tuningolni! Ráadásul akkor már a harmadik házassá-
gom előtt állok, semmiképp sem vehetném el őt, legfel-
jebb a gyerektartásról lehetne szó. Én vállalom is, hogy
amikor a gyerek életkora lehetővé teszi, végeztessen el
egy ilyen vizsgálatot. De később kiderül, hogy az első
férje, a kislányuk apja, ezt a gyereket is a magáénak
ismerte el. (Az a férfi igazán szerethette őt. A feleség vált
el tőle, mert valamilyen bőrbetegsége volt.)
*
Amikor még Szolnokon laktunk, és a sok veszekedés
miatt már akkor elköltöztem otthonról egy-két napra,
egy kőolajmérnök barátom fogadott be. Az egyik este
láttam, ahogy a barátnője, a helyi színház egyik
színésznője, elbúcsúzik tőle. Röviden köszöntem neki, de
akkor nem lettünk bemutatva egymásnak. És a
nyolcvanas években váratlanul összetalálkozom vele az
Omszki tónál, a nudisták között. A két aranyos gyereké-
vel együtt ott napozik. Emlékeztetem a szolnoki véletlen
találkozásunkra. Sajnos, az olajmérnökről nem tud
semmit, az övék csak egy alkalmi viszony volt. De
elfogad társalgó partnernek, és a következő alkalommal,
amikor csak ketten vagyunk, még azt is megengedi,
hogy haza kísérjem. Érdekes érzés, amikor átfogja a
derekamat. Akkor úgy tűnik, hogy megint fogadókész
egy új kapcsolatra. Bemutat az édesanyjának, de nincs
időm bemenni. A következő alkalommal azonban vége
szakad a barátkozásnak. Ugyanott találkozunk, de ő
már alkoholos állapotban van. Ez önmagában is taszít,
de amikor meglát egy férfit, aki a nádasban éppen őt
bámulja, akkor trágár szavakkal kergeti el. (Olyan trágár
szavakkal, hogy azokat itt nem is merem leírni.) Az
incidens után hozzám fordul, és megkérdezi: „Gábor,
tudsz te b.szni?” Akkor ábrándulok ki belőle. Már nem
emlékszem, hogy mit motyogtam, de mivel ez a memoár
nem tanúvallomás, visszamenőleg hadd legyen ez a
válaszom: „Tudok. De nem biztos, hogy akarok is.”

209
 *
Egy másik alkalommal egy serdülőlány mellett találok
helyet. Ő bizalmasan elmeséli, hogy szeretne egy nagyon
öreg pasit kifogni, hogy ha az meghal, akkor ő örököl-
hesse a lakást meg a vagyont. És minden feszélyezettség
nélkül körvonalazza a terveit. (Szerencsére engem nem
talál elég öregnek.)
*
Egyszer egy skandináv körúton veszek részt, amelyet a
könyvtáros szövetség szervezett, a költségek felét
nekünk kell állni. Azon az úton is van két kalandom. Az
egyik inkább csak anekdotikus. Az egyetemi könyvtári
kiegészítőre együtt jártam Katalinnal, és amikor kiderül,
hogy nincs annyi szoba, ahányan vagyunk, akkor ő
felajánlja, hogy velem alszik egy szobában. Megtisztelve
érzem magam. Amikor lefekszünk, odamegyek az
ágyához, hogy egy jó éjszakát puszit adjak neki, amit el
is fogad, de azt mondja, hogy maradjunk barátok. Neki
is van már egy vőlegénye, nem akar hűtlen lenni hozzá.
Aztán egy másik kolléganőnknek kezdek udvarolni,
és amíg egy óriási hajó átszállítja a vasúti szerelvé-
nyünket Dániából a kelet-német kikötőbe, mi egész éjjel
fent vagyunk, barátkozunk, ölelgetjük egymást. Később
derül ki, hogy néhány órával azelőtt ő is lefeküdt a
csoportunk egyik tagjával. Ki gondolta volna, hogy a
hideg északi klíma ilyen forró szenvedélyeket inspirál-
hat!
*
Van egy olyan kedvesem is, akinél valamilyen testi
deformitás, a szüléskor történt alakváltozás akadályozza
meg a pénisz behatolását. Ő az én igazi orális partne-
rem. Gyönyörűség ezt vele csinálni. Közben ő is piszkál
engem, mert mindenáron ki akar elégíteni a kezével.
Hagyom, ha neki annyira fontos. Nekem bőven elég az ő
átforrósodott testét, hevesen dobogó szívét érezni, és
utána azt is, ahogy a csúcs elérése után ellazul.
*

210
Egyszer összeakadok egy olyan hölggyel, aki benne
lenne a szado-mazo játékokban. Megkér, hogy csapjak
néhányat a fenekére, hogy megjöjjön a kedve a szeretke-
zéshez. És ezt ő is kedvesen felajánlja nekem. A szeret-
kezésnek számos olyan fajtája van, amely a többség
számára visszataszító lehet. De mindig egy bizonyos
partnerrel szeretkezünk, és csak annak a véleménye
számít.
*
Olyan is van, aki megkér, hogy orális szex közben egy
kicsit harapjam meg a csiklóját. Ő is szívesen megha-
rapdál engem. Hát, elvagyunk ezzel a vad érzékiséggel.
Ki tilthatja meg ezt két felnőtt embernek?
*
Van egy hölgy, aki miután kiszállt az ágyból, visszajön,
odatartja a popsiját, és megsimogatja vele az arcomat. A
kedveskedésnek ezer módja van.
*
Egyszer valaki kikísér egy állomásra, mondom neki,
hogy nagyon fog hiányozni az illata. Erre berohan a
mosdóba, és amikor kijön, ott van a kezében a frissen
levetett bugyija. Hát nem szívet melengető emlék az
ilyen?
*
Van, akibe hátulról hatolok bele, mindketten guggolunk,
és megjegyzem, hogy a majmok is így csinálják. Utána
többször kér, hogy „majmozzam meg”.
*
Budatétényben megismerkedtem egy lakatossal. Segít
megszerkeszteni egy vasból készült falitáblát, amire
mágnesekkel lehet feltenni a különféle fontos címeket,
hirdetéseket. Egyszer otthon is kerestem, de nem volt
otthon. Viszont a felesége megjegyzett magának. Néhány
nap múlva a zsúfolt buszon jövünk hazafelé, egymás
mellé sodródunk. Elkezd beszélni a férjéről. Dicséri,
hogy milyen ügyes és szorgalmas. „De nagyon kicsi” –
mondja, és a kezével mutatja is, hogy mekkora.
*

211
Egyik kedvesem nagyon akar közösülni. Biztat, hogy
vegyek be Viagrát. Az urológus kiírja. Akkor az jut
eszembe, hogy a kísérlet színhelyéül egy maximálisan
semleges terepet válasszunk. Ő könyvelő, egy vasárnap
beveszem az ajzószert, majd elindulunk az irodájába.
Amikor bezárjuk magunk mögött az iroda ajtaját, ő
ráhasal egy kartotékokkal teli szekrénykére, letolja a
bugyiját, én pedig hátulról behatolok. És sikerül,
működik az ajzószer, minden előjáték nélkül is. (Évekkel
később egy baráti társaságban találkozunk, szóba kerül
a Viagra, és én éppen azt fejtegetem, hogy nincs sok
értelme, amikor ő mélyen a szemembe néz, és azt
mondja: „Én biztosan tudom, hogy van.”)
*
Néhány évvel ezelőtt tudtam meg egy alkalmi
szeretőmtől, hogy ezt a szert éhgyomorral kell beszedni,
csak úgy hat. (Hogy a nők mennyi mindent tudnak az
ilyen praktikákról! Mintha csak ételrecepteket adnának
tovább.)
És valóban, amikor egy másik alkalommal egy vidéki
hölgyet hívok meg magamhoz, akkor annyira hatásos-
nak bizonyul, hogy még másnap délelőtt is profitál-
hatunk ugyanabból a pirulából.
Azzal a hölggyel társkereső hirdetés révén ismer-
kedtem meg. Kiderül, hogy a lánya az én egyik versemet
választotta a weboldalára mottónak, és a mama kíváncsi
a szerzőre. Beszélgetünk, beszélgetünk, ő megállapítja,
hogy teljesen illünk egymáshoz. Aztán elbúcsúzunk, ő
felveszi a bőrzekéjét, rápattan a motorjára, és
hazaszáguld. (Én és egy szelíd motoros?!) Később
kiderül, hogy egy jól kereső filmszínész baráti köréhez
tartozik, és amikor említem neki a swinger klubot, csak
legyint: „ennél én sokkal vadabb bulikon is voltam már”.
*
Vele kapcsolatban azt is meg kell említenem, hogy
három férje volt és három gyereke. De egyik gyerek sem
az aktuális házasságban született. Hát, ilyen is van. A
lényeg, hogy mindenki szeressen mindenkit.

212
 *
A nyolcvanas évek közepén már érezhetően lazulnak a
szexuális erkölcsök. Akkor kezdik hirdetni magukat a
prostituáltak is a lapokban. Én egy nudista partnert
keresek, és véletlenül válaszolok egy hirdetésre, amit egy
prostituált adott fel. Ez a randevúnkon derül ki, ahol is
felfedem a tisztességes szándékaimat. De a hölgy rokon-
szenvesnek talál. Megbeszéljük, hogy egyszer elviszem
színházba, és együtt megnézünk egy olyan darabot,
amelyikben az a színész játszik, aki az ő régi ügyfele. Az
előadás után felvisz magához, és megkínál azzal a
vacsorával, amelyiket kifejezetten nekem készített. Lám,
a számára ez egy megtisztulási lehetőség. De amikor
elmondja, hogy a kedvese éppen börtönben ül, még-
hozzá gyilkosságért, akkor lelohad a népnevelői kedvem.
Mindenkinek megvan a maga sorsa, és csak az próbálja
ezt megváltoztatni, aki ért hozzá!
*
A Rákóczi téren megszólít egy nő: „Van kedved?” Azt
válaszolom: „Én egy bibliográfus vagyok!” Erre vissza-
riad. Ekkora perverzzel még nem találkozott.
*
Akkoriban terjednek el a szexpartik is. Néhány ilyenen
is részt veszek. Nem mintha nem bírnék magammal,
hanem részben kíváncsiságból, részben pedig azért,
mert egy ilyen partin több nőhöz is kedves lehetek. Egy
dunaújvárosi összejövetelen történt, hogy magam
senkivel sem szeretkeztem, de amikor bevonulok egy
kisebb szobába, csakhamar mindkét oldalamon hozzám
simul egy-egy könnyes szemű hölgy, akik azon
keseregnek, hogy a szeretőjük pont velük nem hajlandó
lefeküdni. Három meztelen ember az ágyon. Én fekszem
középen, és mindkettőjüket én vigasztalom, megmagya-
rázva, hogy a partnerük számára ebben a partiban épp
az az érdekes, hogy másokkal is csinálhatják. Otthon
majd az itt gyűjtött tapasztalatokat is kamatoztathatják.
Reggel felé én is be akarnék szállni a buliba, és
odamegyek ahhoz a nőhöz, akinek a kéjes sikolyaitól

213
hangos volt az éjszaka. Egymás után öt vagy hat férfin is
lovagolt. De nekem azt mondja, hogy ne haragudjak, a
sok élvezéstől már nagyon elfáradt, máskor majd velem
kezd.
*
Egy másik partin egy másik nő azt akarja, hogy
mindenki dugja meg. Ezt a kívánságát azzal indokolja,
hogy a férje megcsalja, és ezért most jól be akarja
mocskolni magát. Mi csak nézünk, és azt tanácsoljuk
neki, hogy ne bosszúból szexeljen, hanem az élvezet
kedvéért.
*
Az egyik ilyen összejövetel háziasszonya később meghív
egy hármas partira. Egy Gyuri nevű férfival él együtt, és
nekem azt mondja, hogy „ti ketten lesztek ellenem”. Na,
a fékezhetetlen agyvelőmmel akkor találom fel a „váltott
lovak” módszerét. Ennek lényege, hogy mindketten csak
addig közösülünk vele, amíg közel jutunk az ejakulá-
cióhoz, utána helyet cserélünk. Ő pedig élvez, egész
éjszaka, egyik orgazmust éli át a másik után. A végén
azt mondja: „Oké, ez eddig jó volt. De most már
valamelyikőtök rendesen is b.sszon meg!”
*
Az egyik csoportszex-partin hallok egy pesti ékszerész-
nőről, akinek az a szokása, hogy egyszerre öt férfit hív
meg magához, de ő az egyedüli nő. Ez is az én talál-
mányomhoz hasonló, de öt menet után nehéz folytatni.
*
Az én szerelmi kalandjaim nem a hódításról szólnak,
hanem arról, hogy imádom a nőket, és imádok kedves
lenni hozzájuk. A Széchényi Könyvtárban van vagy 600
női dolgozó és csak 200-250 férfi. A nők nagy része
egyedülálló, de akinek van férje, az is vágyik külső
kalandokra, mert a férje vagy nem szereti már úgy, mint
azelőtt, vagy szeretője van, és akkor a feleségnek joga
van egyenlíteni. Ezek a viszonyok rövid életűek, hiszen
mindig gyorsan kiderül, hogy nem vagyok egy Casanova.
A kedves simogatás mellett nincs meg az a tolóerő, amire

214
számítanak. Csalódnak, de a többieknek nem beszélnek
a kudarcaikról, mindenki csak azt látja, hogy hol ezzel a
kolléganővel vagyok, hol a másikkal. És ők is ki akarnak
próbálni.
*
Ilyen az a kolléganőm is, aki a csalfa férjét akarja
megbosszulni azzal, hogy amikor az vidéken, a
szeretőjénél tölti az éjszakát, ő engem hív az ágyába. De
mivel nem lehet kiszámítani, hogy mikor jön meg a férj,
hajnalban, az első villamossal már el kell tűnnöm a
színről. (A villamos elvisz a Margit hídig, onnan
gyalogolnom kell.)
*
Ha visszagondolok, eléggé tutyimutyi srácnak gondol-
hattak a lányok és asszonyok. Általában nem kezde-
ményeztem, legfeljebb barátkoztam, rajtuk múlt, hogy
később mi történik. Egy nőismerősöm úgy fogalmazott,
hogy míg más férfiak az alsó lépcsőn kezdik, aztán
lassan, óvatosan jutnak fel a másodikra, és végül a
harmadik lépcsőfokon teljesedik be a vágyuk, én
egyszerre felugrom a második lépcsőre, de aztán ott is
maradok. Hát persze. A becserkészést, az udvarlást
sohasem szerettem, manipulációnak tartottam. Rávenni
valakit olyasmire, amit nem akar magától. Gyorsan
kimutatom, ha valaki tetszik nekem. Utána pedig rá
hagyom, hogy meddig akar elmenni.
*
Amerikában hű vagyok a feleségemhez. Viszont van
néhány olyan eset, amelynek kapcsán felvetődik, hogy
molesztálom a nőket. A Lafayette College könyvtárában
megkérek egy orosz származású főiskolás lányt, hogy ha
eldúdolok neki egy orosz népdalt, írja le nekem a
szövegét. Beleegyezik, de sok az olvasó, és azt javaslom
neki, hogy menjünk be a könyvespolcok közé, hogy ne
zavarjuk őket. Neki azonban olyan érzése van, hogy ott
akarom megerőszakolni, és az esetet jelenti.
A másik egy indiai származású tájékoztató
könyvtároshoz fűződik. Nagyon kedves, sokat mesél az

215
indiai gyerekkoráról. Egy nap zuhogó esőben gyalog
megy fel a domb tetején lévő munkahelyünkre. Én
autóval jövök, megállok mellette, kinyitom neki az ajtót,
és szellemeskedve úgy invitálom, hogy „Hello baby, jump
in.” (Szia, bébi, ugorj be.) Nem száll be, tovább gyalogol
az esőben. Szerinte ezzel lekurváztam. Szerencsére egyik
vád sem jut el a vádemelésig. Aki rám néz, láthatja, hogy
nem lehetnek rossz szándékaim a nőkkel.
*
Judyval rendkívül intenzív szerelmi életet élünk. Amikor
először keressük fel a nemrég megvásárolt bethlehemi
házat, nagy izgalomba jön. Azt mondja: „Avassuk fel
mindegyik szobát!” A ház négyszintes, ebből két szinten
három-négy szoba is van. Nekem két szoba után már
lankad a lelkesedésem.
*
Judy, mint később bevallotta, azért vált el tőlem, mert
nem közösültünk eleget. De még a házasságkötésünk
előtt figyelmeztettem egy levélben, hogy ne számítson
tőlem sok jóra az ágyban. Akkor erre azt válaszolta, hogy
„ó, vannak más módok is”. És hát naponta számos
orális kielégülésben részesítettem (ezek egy része
pillanatnyi feszültséglevezető „quickie” volt), és a
szexuális segédeszközök közül is mindent megvettünk
és kipróbáltunk, amit csak kapni lehetett. Már Ameriká-
ban elolvastam az E.S.O. kézikönyvet (Extended Sexual
Orgasm, magyarul is kiadták, Elnyújtott Szexuális
Orgazmus címen), ami azt is leírja, hogy a folyamatos
stimulálás következtében egy nő hogy élhet át orgaz-
must órákig vagy akár egész nap. Ki is próbáltuk. (Judy
hagyta, ezt becsültem benne). De úgy látszik, mást
akart. Én mit tehettem volna? Céloztam rá, hogy
nyugodtan feküdjön le bárkivel, csak a mi gyengéd
szerelmünk maradjon meg. De akkor még fontosnak
tartotta a házassági hűséget. Ameddig ő is bele nem
keveredett egy házas emberrel folytatott viszonyba, már
a válásunk után.
*

216
Számtalan kalandom van, de mindezt mintegy kívül-
állóként szemlélem, mintha egy filmen látnám. És ez a
kulcs a szerelmi életem kudarcaihoz. Én nem az vagyok,
aki meghódít. Az vagyok, aki szeret. Úgy, ahogyan tud,
és azt, aki ezt el tudja fogadni. Lényegében mindegy is,
hogy ki vagy mi az illető. Lehet egy fiatal lány, de egy
öregasszony is. Lehet egy gyerek, lehet egy kiskutya,
lehet egy fa az erdőben. Egyszer a kezembe akadt
Oshónak, az indiai filozófusnak egy kötete, amiben
valami ilyesmit ír: „Ne az egyes embereket szeresd. Te
magad légy a szeretet.”
Persze jobb olyanokat szeretni, akiken látszik, hogy
jólesik nekik. Nem nagyon van ideális tárgya egy ilyen
szeretetnek, mert olyan tulajdonságai, érdekei is
lehetnek, amelyek lehetetlenné teszik az igazi szeretet
befogadását. Például sok nő féltékeny azokra a más
nőkre, sőt gyerekekre, akiket szintén önzetlenül
szeretek. Az ő szeretetük önző, és ez az önzés elveszi a jó
ízét a szeretés aktusának.
*
A nőkkel kapcsolatban én is eljutottam annak a falusi
bácsinak a bölcsességéig, aki a vonaton megosztotta az
utasokkal a felfedezését: „Hetvenéves vagyok, a
feleségem elhagyott, és most rájöttem, hogy asszony
nélkül is lehet élni!” Gyakran eszembe jut ez a jelenet,
amikor éppen magam is elválok vagy kirúg az aktuális
partnerem. Asszony nélkül nem kell az egyszerű férfi
gondolatokat lefordítani homályos és több értelmű
asszonynyelvre, nem kell alakoskodni, csak élni. Úgy,
ahogy az élet hozza. De akkor miért keresek mindig új
partnert? Mert szeretek szeretni. Szex nélkül is. Ezt
előre meg is mondom. De nem hiszik el.
*
Mikor magam maradtam, csatlakoztam egy társkereső
csoporthoz. Ennek a társaságnak a révén jövök össze
egy életvidám nővel, akinek épp nincs társa. A barát-
ságos modoromat udvarlásnak véli, felhív magához,
hogy együtt nézhessük meg a tévéből felvett humoros

217
műsort. Ölelgetni kezdjük egymást, aztán észbe kapok,
és azt mondom, hogy „itt hagyjuk abba, nem akarlak
felizgatni”. Azt válaszolja, hogy „már késő”. Hajnalban
távozom.
*
Egyszer feladok egy újsághirdetést: olyan hölgyet
keresek, aki hajlandó velem nudista strandra járni.
Hárman jelentkeznek. Egyenként elhívom őket magam-
hoz, levetkőzünk, megiszunk egy csésze forró teát. Ha
ezt kibírják, gondoltam magamban, akkor nem kell
félnem, hogy a strandon nem mernek ruha nélkül
napozni. Mindhárman kiállják a próbát.
*
Az egyikükkel, Nadettel érzelmi kapcsolat is kifejlődik.
Jó vele együtt járni, szerelmeskedni, bár egyszer sem
aludhatok nála. Könyvelő, május elején nem ér rá. Azt
mondja, hogy huszadikáig foglalt. Rendben. Gondolom,
majd 21-ikén jelentkezem nála, addig hagyom dolgozni.
De 21-ikén már nagyon dühös. Ő ugyanis úgy értette,
hogy huszadikán már ráér, én pedig aznap még nem
jelentkeztem. Hát, ezen múlik a kapcsolatunk.
*
Nadette tehát szakít velem. De mivel nudistává vált, egy
nudista kiránduláson („natúrán”) találkozunk. Akkor
még nincs senkije. Elhívom egy nosztalgiasétára a fák
közé. Megöleljük egymást, és csodák csodája, erekcióm
lesz. Nosztalgia-erekció. Lelki erekció.
*
Egy másik alkalommal a nudisták egy tanyasi vendég-
házban rendeznek kétnapos találkozót. (A tulajdonos is
nudista.) Ott észreveszek egy fiatal nőt, akinek csodá-
latosan szép a melle. Ott van a barátja is, nem akarok
konfliktust, de valahogy módját ejtem, hogy közöljem
vele elragadtatásomat. Jólesik neki, de ebből nem csinál
ügyet. Eltelik egy év, és egyszer megint ugyanoda megy a
társaság. Megérkezik egy autó, egy pár száll ki belőle, és
jönnek be, hogy lepakoljanak és levetkőzzenek. A nő
vidáman köszön, de én nem tudom azonnal azonosítani.

218
„Bocsánat, te ki is vagy?” – kérdezem tőle. És akkor rám
néz, hirtelen felrántja a trikóját, és kivillantja a melleit.
Akkor esik le a tantusz. Mindenki nevet, a barátja is.
Megyünk be hárman, de én egy kicsit lemaradok. Megint
erekcióm van. Nem mintha megkívántam volna azt a
nőt, hanem mert ez a pillanat annyira egyedi, annyira
megismételhetetlen. Ez is egy lelki erekció.
*
A véletlennek köszönhetően egy nagyon gazdag, vezető
pozícióban lévő hölggyel is megismerkedem.
A hölgy elvisz egy fogadásra, ahol mindenki minden-
kit ismer. Több tucat híres (és gazdag) embernek
bemutat: „A barátom.” „A barátom.” Csodálom, hogy a
fotónk nem került be valamelyik női vagy üzleti magazin
tudósításába. Tíz percig celeb vagyok. Vagy legalábbis
egy celeb barátja.
*
Viszonyom lesz egy helyes nővel, akinek három lánya
van. Velük még nem is találkoztam, amikor a kutyát
sétáltatják, és a kutya észrevesz, hozzám rohan,
üdvözöl. Akkor a lányok megkérdezik: „Te vagy az a
Gábor?” A kapcsolatok hálója szövevényes, nem számít,
hogy emberek vagy állatok szerepelnek-e benne.
*
Egy költői összejövetelen ismerkedem meg Eszterrel, aki
jó verseket, karcolatokat és novellákat írt, különösen
amikor egy pszichiátriai klinikán volt kisegítő. Egymás-
ba szerettünk, de nem szerelmeskedtünk. Évek múlva
találkozom vele, és meséli, hogy rendszeresen jár egy
swinger klubba, minden alkalommal legalább három-
négy férfival lefekszik, és nagyon élvezi. Egy alkalommal
elmegyek vele. Megismerkedem egy gyerekes anyával,
aki bugyiban-melltartóban mesél az életéről. Valahogy
nincs kedvem, hogy az értelmes társalgást üzekedéssé
változtassam. Még otthon bevettem a tablettát, de
amikor Eszterrel szeretném kipróbálni, nem működik.
Eszter utána a lakásomban tölti az éjszakát. Össze-
bújunk, de akkor sincs kedvem a közösüléshez. Megint

219
évek telnek el, elhívom egy balatoni felderítő útra (a
főiskolai öregdiák-találkozónkhoz szeretnék találni egy
alkalmas szálláshelyet). Akkor sincs szex, és amikor
Eszter kérdezi, hogy mi a bajom, nem tudom megmon-
dani.
*
Aztán van Anna. Hajlandó eljönni hozzám, és tetszik is
neki az orális kiszolgálás. Ő is meghív magához. De
amikor örömmel konstatálom, hogy a ház mennyire
alkalmas lenne az én ott tartózkodásomra és a munka-
végzésemre is, megijed. Hogy még alig ismerjük egymást,
de már úgy beszélek, mintha én lennék a gazda.
Sajnos néhány hónappal később váratlanul meghal.
A szerelmünk sosem tud kibontakozni. Én pedig rá is
úgy gondolok, mint a virtuális menyasszonyomra, akivel
el tudtam volna képzelni a közös életet.
*
Ágival egy szilveszteri bulin ismerkedem meg. Nagyon jól
érezzük magunkat, valósággal el vagyunk varázsolva. De
még hosszú hetekig fontolgatja, hogy a csupa mérnökből
álló családjába befogadjon-e egy könyvtárost.
Amikor a szilveszteri buli után először találkozunk, a
Nyugatiban várom, villamossal mennénk tovább. Miköz-
ben közeledünk a villamosmegállóhoz vezető lépcsőhöz,
látom, hogy egy öreg bácsi a másik lépcsőn egy nagy
bőrönddel kínlódik. „Egy pillanat. Mindjárt visszajövök,
csak segítek annak az öregnek” – mondom. Odaszala-
dok, felviszem a nagy bőröndöt, és visszamegyek Ágihoz.
Akkor azt mondja: „Elvártam volna, hogy az első
randevúnkon csak rám figyelj.” Ekkor kellett volna
hazaküldenem. De nem az erkölcsi érzékemre hallgatok,
hanem a szívemre. A kapcsolatunk még két évig foly-
tatódik, és sok örömben van részem. Végül az ő gyanak-
vásai és zsörtölődései miatt lesz vége a kapcsolatnak.
*
Czinszkával egy kávéházi csoportos beszélgetésen talál-
koztam először. Kölcsönös vonzódás alakul ki közöt-
tünk. Javasolja, hogy költözzek hozzá Gazdagrétre. Egy

220
baj van: dohányzik. De megígéri, hogy a kedvemért
leszokik a cigarettáról. Látom rajta, hogy napról napra
ingerültebb. Aztán egy nap, amikor egy hibásan hasz-
nált kifejezés nyomán arról beszélek neki az autóban,
hogy erről a tipikus nyelvi tévedésről tanulmányt kellene
írnom, mert annyira érdekes, magára veszi, és eldönti,
hogy vége. Meggyőződésem, hogy ez csak ürügy,
valójában a dohányzást választja helyettem.
*
Ők ketten később még szerepelnek egy kínos törté-
netben. Czinszka eljön Kispestre, ahol téli naturista
uszodai programot tartanak. Előtte megígérem neki,
hogy nálam alhat. De váratlanul feltűnik Ági is, és a
program végén odajön hozzám, kérdezi, hogy nem
alhatna-e nálam. Nagy a lakás, hárman három
szobában alhatnánk, de ez egyik hölgynek sincs ínyére.
Akkor úgy döntök, hogy mivel Áginak Esztergomba
kellene vonatoznia éjnek idején, Czinszka pedig
könnyebben hazamehet az autójával Gazdagrétre,
inkább Áginak adok szállást. Czinszka nagyon
megsértődik, és persze Ágival sincs már semmilyen
kapcsolat, ami felelevenedhetne. Ez a történet többször
eszembe jut, de sohasem tudok jobb megoldást találni,
mint ahogy akkor döntöttem. Na persze, nem vagyok nő.
Mindkét nő biztos benne, hogy neki van igaza.
*
Egy kiránduláson, amelyet a levelezőlistánkon hirdettem
meg, csak Kati jelenik meg. Nem baj, ketten is kirán-
dulhatunk. Egy meredek kapaszkodón megfogom a
kezét. És aztán így megyünk tovább. Vidéken lakik,
meghív magához, segítek neki a kert ápolásában, és
amikor nincs otthon (például külföldi túrán vesz részt),
akkor vigyázok a kutyáira, rendet tartok a házban, és
közben használhatom az autóját is. Bensőséges kap-
csolat alakul ki közöttünk, de a szexig sohasem jutunk
el. Később kiderül, hogy ez őt nagyon bántja, de csak
évek múlva veszi a bátorságot, hogy megmondja, mi a
baj. De akkor már késő.

221
 *
Aztán lesz egy kecskeméti barátnőm, Márta. Van egy
budapesti szeretője, de tőle minden hét végén el kell
jönnie. Gondolja, én megbízhatóbb partnere lehetnék.
Igen ám, de ő is megköveteli a kemény szexet, amit én
nem tudok nyújtani. Nagy nehezen kialakul egy séma:
én a kezemmel felizgatom, ő is izgat, és amikor
elélvezett, akkor hatolok be. Mivel ez egyre nehezebben
megy, és nem tudom rábeszélni, hogy elégedjen meg a
kézimunkával, javaslom, hogy tartsunk egy kis szünetet.
Ő egyre idegesebb, én sajnálatomat fejezem ki, hogy már
öt napja nem közösültem vele. Erre habozás nélkül
rávágja: „Nyolc!”
*
A szexuális összeférhetetlenség egyre súlyosabb vesze-
kedésekhez vezet (ezen mindig azt kell érteni, hogy ő
veszekszik velem, nem én vele), míg a végén már
tettlegességre is sor kerül. Már megállapodtunk abban,
hogy Márta visszaköltözik Kecskemétre, talált is egy
kiadó lakást, kulcsa is van hozzá, de még a lakás nincs
kitakarítva.
Dolgozom a számítógéppel (biztosan akkor is vala-
milyen nagy ötleten töröm a fejem), ő pedig veszekszik,
sőt, ütlegelni is kezd, a fejemet veri mérgében. Ez már
több a soknál. Gyors egymásutánban a következőket
teszem: 1. Megfogom Mártát, kirakom a küszöbre, és
belülről bezárom az ajtót. 2. Felhívom Katit, hogy
eljönne-e, és kölcsön adná-e az autóját, amíg Mártát
Kecskemétre költöztetem. 3. Felhívok egy kecskeméti
vendégházat, és szobát foglalok le Márta részére.
És minden sikerül. A vendégházban van szabad
szoba, Kati otthon van, és ráér. Azonnal el is indul.
Közben Márta a szomszédom mobilján kihívja a
rendőröket, akik Katival egyszerre érkeznek meg a
házunkhoz. Együtt mennek fel a harmadik emeletre.
(Kati csodálkozik, hogy ők is ugyanarra az emeletre
mennek.) Amikor felérnek, a rendőrök megkérdezik
Mártától, hogy be van-e jelentve a lakásba. Azt feleli,

222
hogy nincs. Erre a két rendőr szalutál, és ott hagyja a
sértettet. Kinyitom az ajtót, beengedem Mártát és Katit.
Gyorsan pakolunk. Márta meg van szeppenve, nem szól
egy szót sem. Levisszük a holmijait Kati autójába,
beszállunk, és ketten elindulunk Kecskemétre. Addig
Kati használja a számítógépet, és nézi a tévét.
Egy kicsit izgulok, hogy Márta nem fog-e verekedni
az úton. Ez nagyon megnehezítené a vezetést. De most
már visszafogja magát. Kecskemétre érünk, segítek neki
a kipakolásban, megölelem, köszönetet mondok a sok
örömért, amiben részesített, és indulok vissza Pestre.
Amikor hazaérek, megölelem Katit is, hogy kisegített
a bajból, ő elmegy, én még lemondom a lefoglalt szállást.
Így ér véget egy három évig tartó szerelmi kapcsolat.
*
Aztán van Katica, az egyetemi orosztanár. Véletlenül
találkozunk, egy városi rendezvényen. Elviszem egy
táncos bulira, amit részben én szerveztem. Ott egy
csapásra belém szeret, később még néhány verset is ír
hozzám. Meglepődöm, mert nem vagyok ehhez hozzá-
szokva. Kiderül, hogy van egy házas férfi az épületben,
ahol lakik és akivel eddig együtt járt, de most már úgy
beszél róla, hogy a „volt kedvesem”. Egy darabig jó a
kapcsolatunk, kirándulunk, a barátaimmal is össze-
hozom. Az apja kertjében segítek leszedni a cseresznyét.
Mikor meghal egy rokona, segítek neki átválogatni és
becsomagolni az örökségét, ruhákat, edényeket. (Néhány
öltönyt el is hozhatok.) Készülünk egy téli hétvégére a
Pilisben, már tervezem a szállásfoglalást, amikor ágynak
esik. Átváltok beteggondozó üzemmódba, elmegyek
bevásárolni, a betegágyánál Az Ezeregyéjszaka meséiből
olvasok fel neki. Aztán eljövök, mielőbbi gyógyulást
kívánva. De másnap már vége mindennek. Felhívta a
házból a régi barátja, és bár annyi fáradságot sem vett,
hogy meg is látogassa, ettől a nem várt kedvességtől újra
fellángol a szerelem. Legalábbis egyoldalúan. Mit
tehetnék? Lemondok Katicáról. Úgy tűnik, mégsem
vagyunk egymáshoz valók.

223
 *
Van még egy festőnő, akivel úgy ismerkedem meg, hogy
a kiállítási emlékkönyvébe beírom, hogy nincs pénzem
megvásárolni a képeit, de ha odaköltözhetnék hozzá,
akkor együtt lehetnék azokkal. Lát bennem fantáziát,
megbarátkozunk, de az első együtt töltött éjszaka után
már hazaküld, mondván, hogy csak egyedül tud dol-
gozni. Ez a helyzet megihlet egy versre, amiben sajnál-
kozom, hogy lám, én az életemet is odaadtam volna érte,
de a szerelmünkből csupán egy egyéjszakás kaland, egy
„strigula” lett. Ezt félreérti, és szakít velem. (Nem
mindenki érti a költészet nyelvét.) De utána még segítek
neki, például a vidéki kiállításokon a képek kezelésében.
Kati is megbarátkozik vele, egy ideig hármas barátság
lesz belőle, de lassan megkopik az érzés, nem tudjuk
összehangolni a szokásainkat.
*
Aztán következik Zsóka. Gyakran kirándulunk, együtt a
párkereső csoporttal. Elmondása szerint egy évig figyelt,
és megpróbálta kitalálni, hogy összeillenénk-e. Az egyik
szilveszteri túra idején egy dombról lefelé szaladva a
karjaimban köt ki. Aztán elkezdődik a mi történetünk.
De ő is veszekedős, ráadásul lekezel. Nem magyaráz,
feltételezi, hogy értem a szavait, csak ellenkezem. Persze
egyáltalán nem értem, mire céloz. A helyzet egy hét alatt
már kezelhetetlenné válik. Akkor felteszem neki a kér-
dést, hogy velem lakik, de szex nélkül, vagy szexelünk,
de külön lakunk. Az utóbbit választja. De sem együtt
élés, sem szex. Évekkel később viszont segít, amikor
Katival egy virtuális tánciskola klipjein dolgozunk.
Zsóka az operatőr. Neki is hálás vagyok.
*
A leghosszabb barátság egy Éva nevű könyvelőhöz fűz.
Véletlen, hogy egyáltalán összejövünk. A társkereső
csoport tagja, és amikor egy magyar nyelvű E.S.O.
könyvet ajánlok a levelezőlistánkon, őt érdekli. Telefo-
non jelentkezik, és összetévesztem valakivel. Október
23-ikára beszéljük meg az első randevút, és akkor derül

224
ki, hogy másra gondoltam. De nem baj, ő is kedvesnek
tűnik. Hat évig élünk együtt. A fülét Pécsett műtik, és én
naponta elutazom hozzá Budapestről, hogy meglátogas-
sam. A szex vele sem működik, de még kísérletezünk. A
lányától kölcsön kapunk egy Suzukit, azzal megyek el
érte, amikor késő éjszakáig dolgozik az irodában.
Egyszer-kétszer előfordul, hogy túl későn szól, már
bevettem az altatómat, ilyen állapotban nem akarok
elmenni érte, javaslom, hogy jöjjön haza taxival. Ettől
megbántódik, és amikor az én feltételezett hűtlenségem
miatt elválunk, az ő részéről ez az autós ügy is egy
indok.
*
Amikor a volt debreceni osztálytársaimmal Pálkövén
jövünk össze (8 éven keresztül minden évben ott töltjük
augusztus utolsó hétvégéjét), véletlenül megismerkedem
Adrival, és kiderül, hogy van neki egy üres szobája, amit
kiadhatna. Felvetődik bennem, hogy ily módon ki
tudnám elégíteni régi vágyamat: több időt tölteni a
Balaton partján. De Éva féltékeny, Adriről pedig kiderül,
hogy füllentős. Az ígéretei nem valósak. Ígér egy autót,
amit vezethetek, erről kiderül, hogy csak akkor
vezethetem, ha ő is benne ül. Ígéri, hogy használhatom
az üres szobát, de kiderül, hogy Éva még hétvégén sem
lehet ott. Ígéri, hogy kimehetek vele Stockholmba, ahol a
lánya lakik, és együtt vigyázhatnánk a kutyájukra, amíg
a háziak külföldön nyaralnak, de ezt ő mondja le. Évával
a kapcsolat megromlik, Adrival pedig ki sem alakul
igazán. Illetve az érdeklődés kölcsönös, talán némi
vonzalom is van, de én nem akarom elhagyni Évát.
Amikor először vagyok nála a Balatonon, Adri bemutat
minden szomszédjának. De néhány hét múlva már min-
denkinek elújságolja, hogy szakítottunk. Na, mindegy,
ez is egy újabb tapasztalat a nőkkel kapcsolatban. Kár,
hogy nem tudok belőle tanulni. Illetve előre látom, hogy
melyik kapcsolatom hol romlik el, de amelyik el tud
romlani, azért már nem küzdök. Nem éri meg.
*

225
Évával egyszerre ünnepeljük meg a kapcsolatunk
hatodik évfordulóját, de egyben ez a búcsúvacsoránk is.
Hát, vannak ilyen fura egybeesések. Egy jósnő azt
mondja neki, hogy a következő kapcsolata sokkal jobb
lesz. Én is ebben reménykedem.
*
Utána még van egy hölgy, akit egy helyi politikai cso-
portban ismerek meg. Rövid idő alatt megkedveljük
egymást. De kiderül, hogy van egy szerelme, egy házas-
ember, aki egy héten csak egy napon tudja megláto-
gatni, péntekenként. De engem sem utasít el, én lehetek
a szerdai kedvese. Egy ideig vívódik, szakítson-e a
másikkal, de amikor kiderül, hogy az ágyban nem
vagyunk kompatibilisek (vele is méretbeli bajok vannak,
a bajuszom pedig szúrja), akkor ez a lehetőség lekerül a
napirendről. De a jó kapcsolat még sokáig megmarad.
*
Van még egy idősebb hölgy, akit a pedikűrösnél ismerek
meg, de egy ideig csak telefonon társalgunk. Aztán egy
bérelt autóval segítek neki beköltözni a városba a dunai
horgász-kunyhójából. Kiderül, hogy daganatos beteg,
egyszerre több szervét is megtámadta a rák. Próbálok
neki segíteni, hozzá költözöm, a kemoterápia idején én
vásárolok, takarítok, főzök. De amikor kiderül, hogy
nem vagyok bele szerelmes, akkor nagyon megharagszik
rám. Neki ne segítsen senki csak szeretetből. Szakít
velem, és már beszélgetni sem hajlandó. Sajnálom.
Időnként a lányától és az unokájától tudok meg valamit
a sorsáról. Mert akit egyszer kedveltem, azt már mindig
kedvelem.
*
Utána a párom.hu portálon jövök össze néhány
magányos nővel, de egyik kapcsolat sem működik
igazán. A kudarcaimból tanulva a profilomba beleírom,
hogy a testi szerelem nem érdekel, csak az érzelmek és
egymás segítése. A nők általában romantikusak, de ilyen
vértelen kapcsolatokba nem hajlandók belemenni.
*

226
Itt be kell szúrnom valamit. A testi kapcsolat a
számomra csak egy lehetőség a barátkozás és a jó érzés
mellett. Amikor kis koromban egy pici lány világgá
kiáltotta, hogy megfogta a kukimat (a nadrágomon
keresztül), abban nem éreztem semmi különöset. De
öregen megértőbb vagyok. Végső soron a testünk is lehet
játékszer. Többször előfordult, hogy valamelyik partne-
remnek megengedtem, hogy játsszon a testemmel,
élvezze, hogy olyan dolgokat érinthet meg, amik nincse-
nek neki. Ettől sosem jutottam el addig, hogy megkí-
vánjam őket. Valószínűleg ők sem kívántak meg engem,
megelégedtek a játékos kapcsolattal. („Játékra sem kell
költeni, mi leszünk egymás játékszerei” – írtam egy
dalomban, amelyben olyan barátnőt keresek, aki
lélekben hozzám hasonlóan „nem nőtt fel”.)
*
Utazunk egy távolsági buszon. Nincsenek sokan. Rajtam
egy lyukas zsebű nadrág van. Mellettem ül az aktuális
barátnőm, unjuk magunkat. Eszembe jut valami, amitől
merevedni kezdek alul. Megkérem, hogy nyúljon be a
zsebembe. És hirtelen felragyog a mosolya. Aztán az út
végéig el sem engedi. Egy kis intimitás.
*
A kedvesemet jó ideig nem fogom látni. Elmegyek vele
egy szexboltba, és veszek neki egy vibrátort. A színe
miatt rögtön el is nevezi a boldogság kék madarának.
Aztán amikor legközelebb telefonon beszélgetünk,
elújságolja, hogy egy jót „kékmadarazott”, és közben rám
gondolt. Ez a szerszám annyira megtetszik neki, hogy
amikor az egyik barátnője panaszkodik a kielégület-
lensége miatt, javasolja, hogy annak is ilyet vegyünk. De
az nem ennyire felszabadult, ő hagyományosan szereti,
és még sokáig szenvednie kell.
*
Ezeket a sorokat a legújabb, remélhetőleg már az utolsó
barátnőm lakásában írom, locsolom a virágokat, ürítem
a postaládát és hasonlók. Közben a barátnőm a
barátjával nyaral egy fényes üdülőhelyen. Remélem,

227
hogy jól érzik magukat. És hogy nem dob ki a barátnőm,
ha ők összejönnek. A barátjával is igyekszem jó viszonyt
tartani. Szeressük egymást, gyerekek!
*
A nőkkel való kudarcos kapcsolataim előbb-utóbb
magyarázatot követelnek. Elkezdek töprengeni, hogy
miért van ez így. A nőket egyformán szerettem, legfeljebb
az egyikben ezt, a másikban azt a tulajdonságot szeret-
tem jobban. De ők többnyire nem szerettek viszont. Akik
már feleségek voltak, azok abban a reményben csalták
meg a férjüket velem, hogy ezáltal némi kárpótlást
szereznek a férj hűtlenségére, mások pedig csak kipró-
báltak, mert az ideális társat keresték. A kipróbálás
kiterjedt a szexre is, de sok apró tesztet kellett volna
teljesítenem. Nem volt mindegy, hogy milyen ruhát
veszek fel a randevúra, hova hívom meg őket, mit
rendelek, mennyi borravalót adok, milyen kérdésre
hogyan válaszolok. Nem megismerni akartak, hanem
vizsgáztatni. És sokszor nem mentem át a vizsgán. (Volt
olyan is, hogy a hölgynek megfeleltem volna, de a
barátnőinek nem, és ő hallgatott a barátnők vélemé-
nyére.) Tulajdonképpen a szüntelen nyelvtanulás és
szótárazás mellett a sok nővel folytatott futó viszony
miatt siklott ki a tudományos pályafutásom. De amit
elvesztettem a réven, annak egy részét megnyertem a
vámon, hiszen az életről sokkal többet tudtam meg,
mintha csak a könyvtárban olvasgattam volna. És
életem végén elmondhatom, hogy a mérleg pozitív.
Eddig. De ami ezen túl vár rám, a betegségek, a látásom
elvesztése, az öregedés számos baja, az már nem
ronthatja el az összképet.
*
Még hosszasan mesélhetném a kalandjaimat, de hát a
végkifejlet a fontosabb. Hogy rájöttem: egész életemben
aszexuális hajlamú voltam, minden behatolás csak azért
volt, hogy megfeleljek a partnerem elvárásának. Mint
amikor egy nő csak azért teszi szét a lábait, mert szereti
a kedvesét, a kedvére akar tenni, de ő nem igazán

228
kívánja az aktust. Gyönyör helyett csak az odaadás
örömében van része. Ez a hozzáállás indokolja a lányok
és asszonyok iránt érzett egyoldalú imádatomat, azt,
hogy mindig önzetlenül szerettem őket, nem is várva
viszonzást. Ez a feltétlen odaadás közelebb áll a
keresztény szeretethez, mint egy Casanova hódításaihoz.
Kár, hogy csak egy ideig működik. Egy ilyen alkalmi
szerető jól jön a frusztrált, szexuális ínségtől gyötrődő
feleségeknek, de senki sem akarja összekötni az életét
egy szexuális aszkétával.
*
Valójában nem egy szívrabló kalandor típus vagyok,
hanem mindenkit a szívemmel szeretek. A szívemben
pedig sokan elférnek. Sajnálatos módon a nők többsége
meg van győződve róla, hogy ha beleszeretünk a
másodikba, akkor ki kell szeretnünk az elsőből, ez a
dolgok rendje. (Judy ezt úgy fogalmazta meg, hogy az
első két feleségemet „el kell tudnom engedni”.) De hát
egy anya is egyszerre szereti mindegyik gyerekét, és ha
nem is teljesen egyformán szereti, az is csak a gyerekek
közötti különbözőségek miatt van, hogy ugyanis
mindenkiben valami mást szeretünk. Az anyai szeretet a
legtöbb esetben ugyanolyan mérvű, csak a formája más.
*
Már a legelső nagy szerelmemnél kitűnt ez az érdek
nélküli szeretet. A fotókon úgy állok Judy mellett, hogy
elbűvölten élvezem a társaságát, de semmi hódító
szándék nincs bennem. Ezért részesítettem előnyben a
nők orális kényeztetését is. Viszont ha a nő van felül,
akkor nem érzem ezt hódításnak és behatolásnak.
Ellenkezőleg. Akkor a nő használ engem, mint egy
szexuális játékszert. Mivel ez is része a szeretetemnek, a
szubmisszív hajlamomnak, ez ellen semmi kifogásom.
(Csak bírjam Viagrával!)
*
Aki mindenkit szeret, és nem képes korlátozni a szere-
tetét egy bizonyos személyre, azt gyakran nem szeretik
viszont, sőt, utálják, meggyűlölik. Sok barátnőmmel

229
emiatt szakadt meg a kapcsolat. Ha örömet okoztam
valaki másnak, azt úgy értelmezték, mintha tőlük
vettem volna el. Hiába magyaráztam, hogy az illetőt nem
helyettük szeretem. Azt is hiába ajánlottam, hogy
szeressük az illetőt együtt! A másik ember mindig az ő
vetélytársuk maradt, és a vetélytárs ellenség.
Így nem csodálkozom, hogy az életem végén
magamra maradtam. Tengernyi jó emlékem van, nagyon
hálás vagyok minden jó szóért, szép gesztusért, kedves
mozdulatért, akkor is, ha akik adták, már rég meg-
bánták, hogy egyszer szerettek, hogy kedvesek voltak
hozzám. Én tulajdonképpen emlékekből vagyok. És ha
valamelyik emléket elveszíteném, lehet, hogy ez egész
épület összedőlne.

230
Személyes weboldalam a geocities portálon:
https://www.geocities.ws/mandygabor/

Egy másik az extra.hu portálon:

http://www.mandygabor.extra.hu/

A kötet illusztrációinak oldala:

https://photos.app.goo.gl/hoV7ZWjotPghVW6K8

MENTEGETŐZÉS: A kéziratot a szemműtétem

után, félvakon írtam, és minden bizonnyal
tele van hibákkal. Ezekért az Olvasó szíves
elnézését kérem. Ezek végül is csak jegyzetek.

231
 Tartalom
Előszó 5

NEGYVENES ÉVEK, amikor hősünk megfogan,

grófi kastélyban születik, és egy fura jóslat miatt
mindenki aggódni kezd 7

ÖTVENES ÉVEK, amikor hősünket nevelni kezdik,

ő pedig egyre idegesebb lesz 21

HATVANAS ÉVEK, amikor hősünk először munkás,

aztán paraszt, majd pedig könyvtáros lesz 40

HETVENES ÉVEK, amikor hősünk rendőri

felügyelet alá kerül, apa lesz, majd Budapestre
menekül 76

NYOLCVANAS ÉVEK, amikor hősünk válik,

nősül, válik, újra nősül, és megkezdi Amerika
felfedezését 108

KILENCVENES ÉVEK, amikor hősünknek nem

sikerül amerikaivá válnia, de már itthon sem olyan
egyszerű 136

KÉTEZRES ÉVEK, amikor minden jó szándék

ellenére egyszerre ér véget a könyv, a szerző és a
világ 168

Melléklet: Szerelmeim 190

232