Professional Documents
Culture Documents
Eckhart Tolle - Új Föld
Eckhart Tolle - Új Föld
ÚJ FÖLD
Ráébredni életed céljára
Budapest, 2006
(Fordította: Dr. Domján László)
………………………
ELSŐ FEJEZET
FELIDÉZÉS
A Föld 114 millió évvel ezelőtti reggele, kevéssel napkelte után: a bolygón legelőször
jelenik meg virág, s kinyílik, hogy befogadja a Nap sugarait. E jelentős, a növények életében
evolúciós átalakulást jelző pillanatot megelőzően a bolygót már évmilliók óta borította
növényi vegetáció. Az első virág valószínűleg nem élt hosszú ideig, s a virágok sokáig
bizonyára ritka és elszigetelt jelenségek maradtak, mert a körülmények még nem kedveztek
bolygószerte való megjelenésüknek. Ám a kritikus küszöb egyszer mégis csak elérkezett, s
azon a napon az egész bolygón hirtelen szín- és illatrobbanás zajlott le. (Bár akkor nem volt
még ott ezt érzékelő tudat.)
Sokkal később ezek a finom és illatozó lények, amelyeket virágoknak nevezünk, egy
másik faj tudatfejlődésében kaptak fontos szerepet. Az embereket rendkívüli mértékben
vonzották és lenyűgözték a virágok. Az emberi lények tudatfejlődése során valószínűleg a
virág volt az első olyan dolog, amit nem hasznossága miatt, más szóval nem az életben
maradásukban betöltött szerepe miatt értékeltek. A virágok számtalan művészt, költőt és
misztikust ihlettek meg. Jézus azt javasolja, hogy merengjünk el a virágok fölött, és tanuljunk
tőlük élni. Buddháról azt mesélik, hogy egy alkalommal „szótlan szentbeszédet” tartott:
kezébe vett egy virágot, majd merengve nézte. Némi idő után a jelenlevők egyike,
Mahakasyapa szerzetes, elmosolyodott. Azt mondják, egyedül ő értette meg a prédikációt. A
legenda szerint ezt a mosolyt (más szóval: felismerést) adta tovább az egymást követő
huszonnyolc mester, és sokkal később ez vált a zen gyökerévé.
A virág szépségének meglátása rá tudott ébreszteni embereket – még ha csak rövid
időre is – arra a szépségre, ami legbensőbb lényük, valódi természetük esszenciális (lényegi)
része. A szépség első fölismerése az emberi tudatfejlődés egyik legjelentősebb eseménye volt.
Az öröm és a szeretet érzése esszenciájában kapcsolódik ehhez a felismeréshez. Anélkül,
hogy annak teljesen tudatában lennénk, a forma szintjén a virágok annak a kifejeződései lettek
számunkra, ami bennünk a legmagasabb rendű, legszentebb és végső soron formamentes. A
virágok, amelyek tünékenyebbek, éteribbek és finomabbak, mint azok a növények,
-1-
Az emberi tudat kivirágzása
-2-
Az emberi tudat kivirágzása
-3-
Az emberi tudat kivirágzása
-4-
Az emberi tudat kivirágzása
hanem olyan tömeges kivégzés és népirtás következtében is, mint amilyen például a
húszmillió „osztályellenség, kém és áruló” legyilkolása volt a sztálini Szovjetunióban vagy a
holokauszt leírhatatlan borzalma a náci Németországban. Továbbá rengetegen vesztették
életüket számtalan kisebb, belső konfliktusban, mint például a spanyol polgárháborúban vagy
a Khmer rezsim idején Kambodzsában, ahol az ország lakóinak egynegyedét lemészárolták.
Csupán a híradót kell megnézni a televízióban, hogy megértsük, az őrület nem
enyhült, hanem – immár a XXI. századba terjedően – folytatódik. Az emberi elme kollektív
működészavarának egy másik oldala az a példátlan erőszak, ahogyan az emberek más
életformákkal és magával a bolygóval bánnak: az oxigéntermelő erdők és egyéb növények,
illetve állatok elpusztítása; az állatokkal szemben elkövetett kegyetlen bánásmód a
húsgyárakban; valamint a folyók, az óceánok és a levegő megmérgezése. Kapzsiságtól hajtva,
nem tudva az egésszel való összekapcsolódottságukról, az emberek továbbra is úgy
viselkednek, hogy az – ha így marad – csak saját pusztulásukhoz vezethet.
Az emberi történelem legnagyobb részét az emberi állapot gyökerénél található
elmebaj kollektív megjelenési formái alkotják. Az emberi történelem javarészt az őrültség
története. Ha az emberiség történelme egyetlen ember kórtörténete lenne, akkor a következő
diagnózist kéne fölállítani róla: krónikus üldözéses téveszméktől szenved; kóros hajlam él
benne gyilkolásra, szélsőségesen erőszakos és kegyetlen tettek elkövetelésére az általa
„ellenségnek” tartottak ellen: valójában saját, kívülre vetített tudattalanja ellen. Riasztóan
őrült ember, akinek csak ritkán akadnak – rövid ideig tartó – tiszta pillanatai.
Lélektani ösztönző erőként félelem, kapzsiság és hatalomvágy húzódik meg nemcsak
a nemzetek, törzsek, vallások és ideológiák, hanem a személyes kapcsolatokban
megfigyelhető, szüntelen konfliktusok hátterében is. Hatásukra érzékeled torzan a többi
embert és magadat is. Hatásukra értelmezel félre minden helyzetet, aminek következtében
aztán olyan tetteket cselekszel, amelyekkel valódi célod, hogy megszabadulj a félelemtől, és
kielégítsd a többre irányuló vágyadat: megtöltsd ezt a valójában feneketlen tartályt.
Fontos azonban megérteni, hogy a félelem, a kapzsiság és a hatalomvágy nem maga a
működészavar, amiről beszélek, hanem ennek a diszfunkciónak – a minden emberi lény
elméjében mélyen ülő, kollektív tévhitnek – csupán a terméke. Számos spirituális tanítás
javasolja: eresszük szélnek félelmeinket és vágyainkat! Ám ezek a spirituális gyakorlatok
általában sikertelenek. Ugyanis nem ásnak le a diszfunkció gyökeréig. A félelem, a kapzsiság
és a hatalomvágy nem a végső okok. Megpróbálni jó vagy jobb embernek lenni dicséretes és
emelkedett szellemű célnak hangzik, ám valójában olyan törekvés, amit addig nem tudsz
sikerre vinni, amíg nem történik benned tudatváltás. Azért nem tudod sikerre vinni, mert
igyekezete valójában továbbra is ugyanannak a működészavarnak a része, jóllehet az
önmegerősítésnek, a több iránti vágynak és az önmagunk fogalmi identitása – az énkép –
megerősítésének már ravaszabb és kifinomultabb formája. Nem attól válsz jobbá, ha
megpróbálsz jó lenni, hanem ha megtalálod azt a jóságot, ami már eleve benned van, és
hagyod azt előbukkanni. Ám az csak akkor bukkanhat elő, ha tudati állapotodban valami
alapvető változás történik.
Az eredetileg nemes eszmék ihlette kommunizmus története világosan megmutatja,
hogy mi történik, ha az emberek megpróbálják megváltoztatni a külső valóságot – új világot
teremtenek – anélkül, hogy előtte megváltoztatnák belső valóságukat, tudati állapotukat. Úgy
szőnek terveket, hogy nem veszik számításba annak a diszfunkciónak a működési
mechanizmusát, ami pedig minden emberben ott található, s a neve: ego.
-5-
Az emberi tudat kivirágzása
hírnek – fölbukkan egy második meglátás: az emberi tudat gyökeres átalakulási lehetőségének
a jó híre. A hindu tanokban (és néha a buddhizmusban is) ezt az átalakulást
megvilágosodásnak nevezik. Jézus tanításában ez a megváltás, a buddhizmusban pedig a
szenvedés vége. Ezen átalakulás leírására a megszabadulás és fölébredés szavak is
használatosak.
Az emberiség legnagyobb vívmánya nem a számos művészeti, tudományos és
műszaki alkotás, hanem saját működészavarának, saját őrültségének felismerése. A
régmúltban néhányan ezt a felismerést megkapták. Indiában a 2600 évvel ezelőtt élt férfi,
Gautama Siddhartha volt talán az első, aki ezt tökéletesen világosan meglátta. Később
akasztották rá a Buddha nevet. A Buddha szó jelentése: „a fölébredett”. Körülbelül
ugyanebben az időben jelent meg Kínában az emberiség egy másik korán fölébredt tanítója:
Lao-ce. Ő a valaha írt egyik legmélyebben szántó spirituális könyvben, a Tao Te Kingben
hagyta ránk lejegyzett tanítását.
Persze, saját őrültségünk felismerése már az épelméjűség megjelenése, a gyógyulás és
a traszcendálás kezdete. A tudatosság új dimenziója kezdett megjelenni a Földön, megindult
az első „puhatolódzó” virágzás. Ez a néhány ember szólt kortársaihoz. Beszéltek bűnről,
szenvedésről, káprázatról. Azt mondták: „Nézzétek, hogy éltek! Vegyétek észre, mit
műveltek, a szenvedést, amit teremtetek!” Ezt követően pedig rámutattak a „normális” emberi
létezés kollektív rémálmából való felébredés lehetőségére. Megmutatták az utat.
A világ még nem állt készen rájuk, az ember felébredésének ők mégis kulcsfontosságú
és szükséges szereplői voltak. Kortársaik és a későbbi generációk is nagyrészt menthetetlenül
félreértették őket. Tanításukat – noha az egyszerű és erőteljes volt – eltorzították és
félreértelmezték, néha már amikor a tanítványaik azt lejegyezték. Aztán az évszázadok során
sok olyan dolgot fűztek hozzá, aminek semmi köze sem volt az eredeti tanításhoz, hanem az
alapvető félreértést tükrözték. A tanítók egy részét kinevették, ócsárolták vagy megölték; más
részét istenként imádták. Az emberi elme működészavarán túlvivő hidat, a kollektív
elmebajból kivezető utat megmutató tanításokat eltorzították, s azok maguk is az őrültség
részévé váltak.
Így aztán a vallások – többnyire – inkább megosztó, semmint egyesítő erővé váltak.
Ahelyett, hogy a minden élet alapvető egységének felismerése révén véget vetettek volna az
erőszaknak és a gyűlöletnek, még több erőszakot és gyűlöletet generáltak, még nagyobb
feszültséget teremtettek az emberek és a különböző vallások között, sőt egy-egy valláson
belül is. Ideológiákká váltak, olyan hitrendszerekké, amelyekkel az emberek azonosulhattak, s
így arra használhatták őket, hogy hamis éntudatukat erősítsék. Ezek alapján önmagukat
„jónak”, másokat „rossznak” tekinthették, és így identitásukat az ellenségeik – a
„másmilyenek”, a „hitetlenek” vagy a „tévhitben élők” – révén határozták meg, s nemritkán
feljogosítva érezték magukat a legyilkolásukra is. Az ember a saját képére teremtette meg
„Istent”. Az örökké létezőt, a végtelent, a megnevezhetetlent mentális (gondolati) bálvánnyá
redukálták, amiben hinned kellett és „istenemként” vagy „istenünkként” imádni.
És mégis… és mégis…, mindezen, a vallás nevében elkövetett őrült tett ellenére, az
igazság, amelyre e vallások rámutatnak, mégis ott fénylik a belsejükben. Mégis fénylik,
jóllehet halványan, a torzítás és a félreértelmezés számtalan rétegén keresztül. Ám
valószínűtlen, hogy képes lennél észrevenni azt, ha csak nem láttad már ezt az igazságot –
legalább pillanatokra – önmagadban. A történelem során mindig akadtak – bár ritkán –
olyanok, akik tudatváltást éltek át, és emiatt önmagukban ismerték fel azt, aminek az irányába
minden vallás mutat. E nem fogalmi jellegű igazság leírására ők aztán saját vallásuk fogalmi
vázát használták.
E férfiak és nők révén valamennyi nagyobb vallásban „iskolák”, illetve mozgalmak
születtek, ami az eredeti tanítás fényének nem csupán újrafelfedezését, hanem olykor
fölerősödését is eredményezte. Így jött létre a korai és a középkori kereszténységen belül a
-6-
Az emberi tudat kivirágzása
-7-
Az emberi tudat kivirágzása
keresztül a kollektív ego védi magát és „visszatámad”. Egyes egyházak, szekták, felekezetek
és vallási mozgalmak alapvetően kollektív, egós entitások, amelyek ugyanolyan mereven
azonosulnak mentális álláspontjukkal, mint bármely politikai ideológia követői, akik a
valóság bármely alternatív értelmezése elől elzárkóznak.
Az ego sorsa azonban az, hogy feloldódjon, és valamennyi megcsontosodott
struktúrája – akár vallási, akár más intézménnyel (pl. vállalattal vagy kormánnyal)
kapcsolatos – belülről fog szétesni, bármily erősen körülbástyázottnak is tűnjön. A
legmerevebb struktúrák, a változásnak leginkább ellenállók fognak először összeomlani. Ez
már megtörtént a szovjet kommunizmussal kapcsolatban. Milyen erősen körülsáncoltnak,
milyen szilárdnak és monolitikusnak tűnt, és mégis néhány év alatt belülről esett szét. Ezt
senki sem látta előre. Mindenkit meglepett, ami történt. Számos hasonló meglepetés vár még
ránk.
AZ ÁTALAKULÁS SÜRGŐSSÉGE
Ha mély válsággal kell szembenézni; ha a világban való létezés, a többi emberrel és a
természettel való kapcsolat régi módja többé már nem működik; ha az életben maradást
leküzdhetetlennek látszó problémák fenyegetik, akkor az egyedi életforma – vagy a faj –
elpusztul, illetve kihal; vagy pedig egy evolúciós ugrással állapotának korlátai fölé emelkedik.
Úgy tartják, hogy az életformák e bolygón először a tengerben fejlődtek ki. Amikor a
szárazföldön még nem éltek állatok, a tenger már hemzsegett az élettől. Aztán elérkezett az
idő, amikor az egyik tengeri élőlény kimerészkedett a partra. Először talán csak néhány
centiméternyire csusszant a víz szélétől, majd a bolygó hatalmas gravitációs lehúzó erejétől
kimerülve visszatért a vízbe, ahol szinte nem érződik a nehézségi erő, s ahol sokkal
könnyebben megélt. Majd újra, újra és újra megpróbálta, és – hosszú idő múltán –
alkalmazkodott a szárazföldön való élethez. Uszonyok helyett lábakat növesztett, s kopoltyú
helyett tüdőt. Valószínűtlennek tűnik, hogy egy állatfaj ilyen idegen környezetbe
merészkedjen ki, és evolúciós átalakuláson menjen keresztül, ha csak valamilyen krízishelyzet
rá nem kényszeríti. Talán egy vízterület elszigetelődött az óceántól, s ott a tengervíz
fokozatosan – évezredek alatt – visszahúzódott, rákényszerítve a halakat, hogy elhagyják
élőhelyüket és fejlődjenek.
Reagálni az életben maradásunkat fenyegető, mély válságra: ezzel a kihívással kell ma
az emberiségnek szembenéznie. Az emberi elme – az ősi bölcseleti tanítók által már több mint
2500 éve fölismert – működészavara, amit immár fölnagyít a tudomány és a technika, első
alkalommal fenyegeti a bolygó életben maradását. A legutóbbi időkig az emberi tudat
átalakulása – amire az ősi tanítók szintén rámutattak – nem volt több, mint lehetőség, amit
csak egy-két ember valósított meg, függetlenül az illető kulturális vagy vallási hátterétől. Az
emberi tudat széles körű virágzására azonban nem került sor, mert az még nem volt
parancsoló szükség.
A föld lakóinak jelentős része hamarosan rájön, ha már rá nem jött, hogy az emberiség
manapság kemény választás elé kerül: fejlődj vagy pusztulj! Az emberiség még mindig
viszonylag kicsiny, de gyorsan növekvő hányada már tapasztalja magában a régi egós minták
széttöredezését, és a tudat új dimenziójának a felbukkanását.
Ami most megjelenőben van, az nem valami új hitrendszer, új vallás, spirituális
ideológia vagy mitológia. Nemcsak a mitológiák, hanem az ideológiák és a hitrendszerek
végórái felé is tartunk. A változás mélyebbre hatol, mint elméd tartalma, mélyebbre, mint a
gondolataid. Az új tudatosság középpontjában történetesen a gondolat transzcendálása
(átlépése) áll, az újonnan megtalált képesség a gondolat fölé való emelkedésre, egy olyan
dimenzió felismerése önmagadban, ami végtelenszer hatalmasabb, mint a gondolat. Azt
követően már nem eredezteted identitásodat – annak tudatát, hogy te ki vagy – a gondolkodás
szüntelen áramából, amit a régi tudatosságban élve önmagadnak hittél. Micsoda
-8-
Az emberi tudat kivirágzása
felszabadulás, hogy a „hang a fejemben” nem én vagyok! De akkor ki vagyok? Az, aki azt
hallja. A gondolkodást megelőző tudat vagyok; a tér vagyok, amelyben a gondolat – vagy
érzés, vagy érzékszervi érzékelés – megjelenik, illetve megtörténik.
Az ego nem több ennél: azonosulás a formával, ami főként gondolatformát jelent. Ha a
gonosznak van egyáltalán bármilyen realitása (valóságtartalma) – és relatív s nem abszolút
realitása van –, akkor ez is a definíciója: teljes azonosulás a formával. Fizikai formákkal,
gondolatformákkal, érzelmi formákkal. E teljes azonosulás eredménye: sejtelmem sincs az
egésszel való összekapcsolódottságomról, a minden „mással” és a Forrással való belső
egységben levésemről. Ez a feledékenység az eredendő bűn, a szenvedés, a káprázat. Ha a
totális elkülönültség e káprázata irányítja minden gondolatomat, szavamat és tettemet, akkor
vajon milyen világot teremtek? Hogy választ kapj erre a kérdésre, figyeld meg az emberek
közti kapcsolatokat, olvass el egy történelemkönyvet, vagy nézd meg este a tévéhíradót!
Ha az emberi elme struktúrái változatlanok maradnak, akkor végül újra és újra
alapvetően ugyanazt a világot, ugyanazokat a gonoszságokat, ugyanazt a működészavart
teremtjük újra.
ÚJ ÉG ÉS ÚJ FÖLD
E könyv címét egy bibliai prófécia ihlette, amely aktuálisabbnak tűnik, mint az emberi
történelemben eddig bármikor. Az Ó- és Újszövetségben is megjelenik, és a létező világrend
összeomlásáról beszél, valamint az „új ég és új föld” megjelenéséről. 1 Tudnunk kell, hogy az
ég* nem valami hely, hanem a tudat belső birodalmára vonatkozik. Ez a szó ezoterikus
jelentése, és Jézus tanításában is ezt jelenti. A föld a formában megjelenő külső
megnyilvánulás, ami mindig a belsőt tükrözi. A kollektív emberi tudat belülről szorosan
összekapcsolódik az e bolygón zajló élettel. Az „új ég” az átalakult emberi tudatállapot
megjelenése, az „új föld” pedig annak tükröződése a fizikai világban. Mivel az emberi élet és
az emberi tudat belsőleg egy a bolygó életével, ezért szükségszerű, hogy a bolygó számos
vidékén földrajzi és időjárási jellegű fölfordulás történjen, amely folyamat néhány
megnyilvánulását már tapasztaljuk.
………………………
*
Az angol nyelvű, eredeti könyvben a menny (heaven) szó szerepel, ahogy az angol nyelvű Bibliában is.
(A fordító megjegyzése.)
-9-
Az ego: az emberiség jelenlegi állapota
MÁSODIK FEJEZET
A szavak – függetlenül attól, hogy hanggá formálva hallod őket, vagy gondolatokként
kimondatlanok maradnak – szinte hipnotikusan megigézhetnek. Könnyen elveszíted magadat
bennük, hipnotikus állapotba kerülsz tőlük, kimondatlanul azt gondolva, hogy ha valamihez
egy szót kapcsoltál, akkor már tudod is, hogy az micsoda. A tény: nem tudod, hogy az
micsoda. Csupán címkével fedted el magad elől a misztériumot. Minden – egy madár, egy fa,
még egy szimpla kő is, az emberi lényről nem is beszélve – végső soron megismerhetetlen.
Azért, mert mérhetetlen a mélysége. Mindaz, amit azzal kapcsolatban észlelhetünk,
megtapasztalhatunk, gondolhatunk, csupán a valóság felszíni rétege, kevesebb, mint a jéghegy
csúcsa.
Felszíni megjelenése mögött minden nemcsak minden egyébbel, de még azzal a
Forrással is összekapcsolódik, amelyből született. Akár egy kő, és még könnyebben egy
virágszál vagy egy madár is megmutathatja neked az Istenhez, a Forráshoz, az önmagadhoz
visszavezető utat. Ha úgy nézel rá, vagy úgy tartod kezedben, hogy hagyod azt lenni, anélkül,
hogy rá szót vagy mentális címkét aggatnál, egyfajta áhítatérzés és csodálat jelenik meg
benned. Hangtalanul közli veled lényegét, és visszatükrözi saját esszenciádat is. Ez az, amit a
nagy művészek érzékelnek, és művészetükben közvetíteni képesek. Van Gogh nem mondta,
hogy „ez csak egy régi szék”. Nézte, nézte és nézte. Érzékelte a szék „Létségét”. Majd a
vászon elé ült, és kezébe vette az ecsetet. Magát a széket néhány dollárért lehetett volna
eladni. Az ugyanerről a székről készült festmény ma 25 millió dollárt ér.
Ha nem takarod le a világot szavakkal és címkékkel, akkor visszatér életedbe a
csodálatos érzékelése, ami réges-rég elveszett, amikor az emberiség, ahelyett, hogy használta
volna a gondolatot, annak megszállottjává vált. Egyfajta mélység tér vissza az életedbe. A
dolgok visszanyerik újdonságukat, frissességüket. És a legnagyobb csoda, hogy saját lényegi
énedet bármely szót, gondolatot, mentális címkét vagy képet megelőző valamiként
tapasztalod meg. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, meg kell szabadítanod éntudatodat –
„Létséged” érzékelését – mindattól, amivel az összekeveredett, más szóval: amivel az
azonosult. Erről a megszabadításról, erről a kibogozásról szól ez a könyv.
Minél gyorsabban ragasztasz verbális (szóban megfogalmazott) vagy mentális
(gondolati) címkéket dolgokra, emberekre vagy helyzetekre, valóságod annál sekélyesebbé és
élettelenebbé válik, és annál halottabb leszel a valóság, a benned és a körötted folyamatosan
kibontakozó élet számára. Ily módon eszességre ugyan szert tehetsz, ám a bölcsesség odavész,
ahogy az öröm, a szeretet, a kreativitás és az elevenség is. Ezek ugyanis az érzékelés és az
értelmezés közti csöndes résben rejlenek. Természetesen használnunk kell szavakat és
gondolatokat. Azoknak megvan a maguk szépsége. De muszáj-e a rabságukban élnünk?
A szavak valami olyanná redukálják a valóságot, amit az emberi elme már képes
megragadni, s az nem túl sok. A nyelv öt, a hangszalagok által produkált alaphangból áll.
Ezek a magánhangzók: a, e, i, o, u. A többi hang a levegő préselése okozta mássalhangzók
csokra: s, f, g stb. Elhiszed-e, hogy a hangok bármely kombinációja valaha is
elmagyarázhatja, hogy te ki vagy, hogy mi a világmindenség végső célja, vagy akár csak azt,
hogy valódi mélységében mi egy fa vagy egy kő?
AZ ILLUZÓRIKUS ÉN
Az „én” szó a legnagyobb tévedést és a legmélyebb igazságot testesíti meg, attól
függően, hogy hogyan használják. A hagyományos szóhasználatban az „én” nem csupán a
leggyakrabban használt szó (a hozzá kapcsolódó „engem”, „az én…”, „enyém”, „önmagam”
- 10 -
Az ego: az emberiség jelenlegi állapota
- 11 -
Az ego: az emberiség jelenlegi állapota
nélkül beszél, azt kérdik: „Miféle hang?”; vagy mérgesen tagadják, ami persze maga a hang, a
gondolkodó, a megfigyeletlen elme. Szinte azt mondhatjuk: őket egy lény szállta meg.
Sok ember sohasem felejti el az első alkalmat, amikor nem azonosult a gondolataival,
és így rövid időre identitásváltást tapasztalt meg. Átélte, milyen élmény, amikor az elméje
tartalma helyett ő a háttérben meghúzódó tudatosság. Mások esetében ez finoman, szinte
észrevétlenül történik meg, vagy csupán öröm- és békességérzet beáramlását veszik észre
anélkül, hogy tudnák annak okát.
A HANG A FEJBEN
A tudatosságba történő első bepillantást akkor éltem át, amikor elsőéves egyetemi
hallgatóként tanultam a University of London tanintézményben. Hetente kétszer a londoni
metróra szálltam, hogy az egyetemi könyvtárba menjek, általában reggel 9 óra körül, a reggeli
csúcs vége felé. Egyik alkalommal egy harmincegynéhány éves hölgy ült velem szemben.
Néhányszor már láttam őt a metrón. Nem lehetett nem észrevenni. Bár a szerelvény tele volt,
a mellette lévő két ülésre mégse ült senki, ugyanis a hölgy meglehetősen őrültnek tűnt.
Rendkívül feszültnek látszott, és egyfolytában hangosan és mérgesen beszélt magához. Oly
mértékben elmerült a gondolataiban, hogy láthatóan egyáltalán nem volt a körötte levő
emberek tudatában. Lefelé és kissé balra nézett, mintha valaki olyanhoz beszélne, aki a
mellette lévő üres ülőhelyen ülne. Bár nem emlékszem pontosan monológja tartalmára, az
valahogy így hangzott: „És akkor ő azt mondta nekem… ezért azt mondtam neki, te hazudsz!
Hogyan merészelsz engem ilyennel vádolni…, amikor te vagy az, aki mindig kihasználtál
engem! Bíztam benned, de te eljátszottad a bizalmamat…” Hanglejtése haragot tükrözött.
Annak az embernek a haragját, akit megbántottak, akinek meg kell védenie az álláspontját,
mert különben megsemmisül.
Ahogy a szerelvény befutott a Tottenham Court Road állomásra, fölállt, és az ajtó felé
vonult, ám egy pillanatra sem maradt csendben, a szavak továbbra is egyre csak peregtek a
szájából. Nekem is itt kellett leszállnom, a hölgy mögött ezért én is kiléptem a szerelvény
ajtaján. Az utcaszinten elindult a Bedford tér felé, továbbra is teljesen elmerülve az elképzelt
párbeszédbe, még mindig haragosan vádolva és saját álláspontját védve. Kíváncsi lettem,
ezért úgy döntöttem, hogy amíg nagyjából egy irányba megyünk, addig követem. Bár
belemerült a képzeletbeli párbeszédébe, a jelek szerint tudta, hová tart. Hamarosan feltűnt a
Senate House impozáns, az 1930-as években épült sokemeletes tömbje, ahol az egyetem
központi adminisztrációs részlege és könyvtára működik. Megdöbbentem. „Elképzelhető,
hogy ugyanoda megyünk?” Igen, ő is oda tartott. „Ez a nő vajon tanár, diák, irodai dolgozó
vagy könyvtáros? Lehet, hogy valamilyen pszichológiai kutatás alanya?” Sohasem tudtam
meg. Ugyanis mire beléptem a kapun, húsz lépéssel mögötte haladva, az épület egyik liftje
már elnyelte a hölgyet. (Milyen vicces, hogy ez az épület George Orwell regényének, az
1984-nek a filmváltozatában az „Elmerendőrség” főhadiszállásaként szerepelt.)
Kissé mellbe vágott a dolog. Érett, 25 éves, elsőéves egyetemi hallgatóként
önmagamat formálódó értelmiséginek tekintettem, és meg voltam róla győződve, hogy az
emberi létezés dilemmáira valamennyi válasz megtalálható az intellektus, vagyis a
gondolkodás révén. Akkor még nem jöttem rá, hogy az emberi létezés fő dilemmája épp maga
a tudatosság nélküli gondolkodás. A professzorokra a valamennyi válasz birtokában levő
bölcsekként tekintettem, az egyetemre pedig a tudás templomaként. „Hogyan lehetséges, hogy
ennek része egy ilyen, őrült hölgy?”
Még akkor is róla gondolkoztam, amikor a könyvtárba menet betértem a férfi WC-be.
Kézmosás közben az járt a fejemben: „remélem, nem végzem majd úgy, mint ő”. A mellettem
álló férfi egy pillanatra rám nézett. Hirtelen ráeszméltem, hogy ezeket a szavakat nemcsak
gondoltam, hanem halkan, motyogva, ki is mondtam. „Te jó ég! Már most olyan vagyok, mint
ő!” – gondoltam. Nem volt-e az én elmém is ugyanolyan szüntelenül aktív, mint az övé? Csak
- 12 -
Az ego: az emberiség jelenlegi állapota
- 13 -
Az ego: az emberiség jelenlegi állapota
- 14 -
Az ego: az emberiség jelenlegi állapota
meg a dolgok világához fűző kapcsolatodat, különösen „az én…” szavakkal megjelölt dolgok
esetében! Ébernek és őszintének kell lenned, hogy például megtudd: kötődik-e éntudatod az
általad birtokolt javakhoz? Keltenek-e benned bizonyos dolgok kisfokú fontosság- vagy
felsőbbrendűség-érzést? Hiányuk esetén érzel-e kisebbrendűségi érzést azokkal szemben,
akiknek azokból többjük van, mint neked? Megemlítesz-e, mintegy mellékesen, olyan
dolgokat, amiket birtokolsz – vagy dicsekszel-e velük –, hogy ezáltal értékesebbnek tűnj
mások szemében és ennek révén a saját szemedben is? Érzel-e neheztelést vagy haragot,
illetve éntudatgyengülést, ha valakinek nálad többje van, vagy amikor elveszíted valamilyen
nagyra becsült tulajdonodat?
AZ ELVESZETT GYŰRŰ
Amikor tanácsadóként és spirituális tanítóként embereket fogadtam, hetente kétszer
meglátogattam egy asszonyt, akinek a teste telis-tele volt rákos daganatokkal. Negyvenes évei
közepén járó iskolai tanárról beszélek, akinek az orvosok a legjobb esetben is már csak
néhány hónapot jósoltak. E látogatások során olykor váltottunk egymással néhány szót, de
többnyire csak csöndben ültünk, amelynek során átélte első bepillantásait abba a benne rejlő,
nyugodt csöndbe, aminek létezéséről zaklatott tanárélete idején mit sem tudott.
Egy alkalommal feldúlt állapotban találtam: dühöngött és teljesen kiborult. „Mi
történt?” – kérdeztem. Kiderült, hogy eltűnt a – számára nagy anyagi és érzelmi értéket
képviselő – gyémántgyűrűje. Meg volt róla győződve, hogy az a hölgy lopta el, aki naponta
néhány órát töltött nála, hogy gondját viselje. „Nem értem – mondta –, hogy lehet valaki ilyen
kegyetlen és szívtelen, hogy ezt tegye velem?!” Megkérdezte, hogy szerintem felelősségre
vonja-e a hölgyet, vagy inkább most rögtön értesítse a rendőrséget. Azt feleltem, nem tudok
tanácsot adni, hogy mit tegyen, s inkább arra kértem, derítse ki, hogy életének jelenlegi
pontján mennyire fontos számára egy gyűrű vagy bármi egyéb. „Nem érted! – mondta. – Ez a
gyűrű a nagymamámé volt! Mindennap fölhúztam, amíg a kezem túlságosan föl nem dagadt.
Több ez nekem, mint holmi gyűrű! Hát hogy ne borulnék ki?!”
Reakciójának hevessége s a hangjában hallgató harag és védekezés azt jelezte, hogy
még nem vált eléggé jelenlevővé ahhoz, hogy magába tekintsen, és – reakcióját az
eseményből kiemelve – mindkettőt szemügyre vegye. Haragja és védekezése egyaránt arra
utalt, hogy az ego még mindig beszél belőle. Azt mondtam: „Fölteszek néhány kérdést, de
ahelyett, hogy rögtön válaszolnál rájuk, figyeld meg, vajon meg tudod-e találni a válaszokat
magadban! Minden kérdés után majd rövid szünetet tartok. Amikor válasz érkezik, az nem
feltétlenül szavak formájában jön.” Azt felelte, hajlandó figyelni rám. Megkérdeztem:
„Fölfogod-e, hogy egyszer el kell engedned ezt a gyűrűt, és talán nagyon hamar? Mennyi idő
kell még, hogy készen állj elengedni azt? Kevesebb leszel-e, amikor elengeded? Kevesebb
lett-e akkor a veszteségtől az, aki vagy?” Az utolsó kérdés után néhány percig csöndben
maradtunk.
Amikor újra megszólalt, mosolygott, és békésnek látszott. „Az utolsó kérdés segített,
hogy rájöjjek valami fontosra. Először az elmémhez fordultam válaszért, és az elmém azt
felelte: ’Igen, persze, hogy kevesebb lettél! Megrövidítettek!’ Ezt követően újra
megkérdeztem magamtól: ’Az, aki én vagyok, megrövidíttetett-e?’ Ekkor már inkább érezni
próbáltam a választ, mintsem gondolni. És hirtelen képes voltam érezni a ’vagyokságomat’.
Korábban ezt még sohasem éreztem! Ha képes vagyok ilyen erősen érezni a vagyokot, akkor
az, aki vagyok, egyáltalán nem lett kevesebb! Most is érzem ezt, valami békéset, de nagyon
élőt!”
„Ez a Lét öröme – feleltem. – Csak akkor tudod érezni, amikor kilépsz a fejedből. A
Létet érezni kell. Azt nem lehet gondolni. Az ego azt nem ismeri, mert az ego gondolatból áll.
A gyűrű valójában gondolatként élt a fejedben, amit összekevertél a ’vagyok’ tudatával. Azt
gondoltad, hogy a ’vagyok’ vagy annak egy része a gyűrűben van.
- 15 -
Az ego: az emberiség jelenlegi állapota
A BIRTOKLÁS ILLÚZIÓJA
„Birtokolni” valamit – mit jelent ez valójában? Mit jelent valamit az „enyémmé”
tenni? Ha New York egyik utcáján állva rámutatsz egy hatalmas felhőkarcolóra, és azt
mondod: „Ez az épület az enyém”, akkor vagy nagyon gazdag vagy, vagy téveszme áldozata,
vagy hazudós. Mindhárom esetben olyan történetet mesélsz, amelyben az „én” gondolatforma
és az „épület” gondolatforma egybeolvad. Így működik a tulajdonlás mentális fogalma. Ha
mindenki egyetért a történeteddel, akkor lesznek aláírt okmányok, amelyek az ő
egyetértésüket igazolják. Gazdag vagy. Ha senki sem ért egyet a történeteddel, akkor
pszichiáterhez küldenek. Téveszmétől szenvedsz, vagy kényszeres hazudozó vagy.
Fontos ebben felismerni, hogy a történetnek és a történetet alkotó gondolatformáknak
– akár egyetértenek azzal az emberek, akár nem – az égvilágon semmi köze ahhoz, aki te
vagy. Még ha egyetértenek is veled a többiek, végső soron az akkor is csak fikció (kitaláció).
A halálos ágyukig, és amíg a köröttük levő valamennyi külső dolog hirtelen véget nem ér,
sokan nem fogják fel, hogy valójában egyetlen dolognak sem volt soha semmi köze ahhoz,
akik ők valójában. A halál közelében a birtoklás egész fogalma végső soron jelentés nélküli
valamivé lepleződik le. Életük utolsó pillanataiban ezt követően azt is megértik, hogy amíg
egész életükben a teljesebb éntudatot keresték, amit valójában megtalálni áhítottak – Létüket
–, az történetesen mindig is ott volt, ám csaknem teljesen elhomályosította előlük a dolgokkal
való azonosulásuk, ami végső soron az elméjükkel való azonosulást jelenti.
- 16 -
Az ego: az emberiség jelenlegi állapota
- 17 -
Az ego: az emberiség jelenlegi állapota
teljes. „Én az a tudatosság vagyok, amelyik tud arról, hogy kötődés történt.” Ez a tudat
átalakulásának a kezdete.
- 18 -
Az ego: az emberiség jelenlegi állapota
Semmilyen tartalom sem elégít ki, amíg az egós struktúra a helyén marad. Bármit is
birtokolhatsz vagy kaphatsz, nem leszel boldog. Folyton valami mást fogsz keresni, ami
nagyobb elégedettséget ígér, ami azzal kecsegtet, hogy a nem teljes éntudatodat teljessé teszi,
és kitölti azt a hiányt, amit belül érzel.
AZONOSULÁS A TESTTEL
A tárgyak mellett az azonosulás egy másik alapvető formája a „testemmel” való
azonosulás. A test ugyebár férfi- vagy női test, ezért minden ember éntudatának jelentős
részét az teszi ki, hogy ő férfi vagy nő. A nem identitássá válik. A nemeddel való
azonosulásra már kora gyermekkorodtól biztatást kapsz, ami szerepbe kényszerít, olyan
kondicionált viselkedési mintába, amelyik nemcsak a szexualitásodra hat ki, hanem életed
valamennyi területére. Ez olyan szerep, amelynek sokan teljesen a foglyaivá válnak, s a
hagyományosabb társadalmakban még inkább, mint a nyugati kultúrában, mely utóbbiban a
nemmel való azonosulás kezd valamelyest gyengülni. Egyes tradicionális kultúrákban a
legborzasztóbb sors a nő számára az, ha nem megy férjhez, vagy ha meddőnek bizonyul; a
férfi számára pedig, ha nem rendelkezik nemi potenciával, és nem képes gyermeket nemzeni.
A beteljesített élet a szemükben a beteljesített nemi identitás.
Nyugaton a test fizikai megjelenése, a test másokéhoz viszonyított ereje vagy
gyengesége, szépsége vagy csúnyasága játszik jelentős szerepet abban, hogy kinek tartod
magadat. Sok ember önértékelése szorosan kötődik testi erejéhez, jóképűségéhez, fittségéhez
és külső megjelenéséhez. Mások önértékelése alacsony szintű, mert a testüket csúnyának vagy
tökéletlennek látják.
Egyes esetekben az „én testem” mentális képe vagy fogalma a valóság teljes
eltorzítása. A fiatal nő kövérnek gondolhatja magát, és ezért koplal, holott valójában sovány.
Képtelen már reálisan látni a testét. Mindössze teste mentális koncepcióját „látja”, ami azt
mondja: „kövér vagyok” vagy „kövér leszek”. Ennek az állapotnak a gyökerénél az elmével
való azonosulás húzódik meg. Ahogy az emberek egyre nagyobb mértékben azonosulnak az
elméjükkel – ami az egós működészavar fölerősödése –, az utóbbi évtizedekben az anorexia
előfordulási gyakorisága is nőtt. Ha az anorexiás beteg képes lenne elméje értékítélete nélkül
tekinteni a testére, vagy akár arra ráébredni, hogy mi ez az értékítélet, ahelyett, hogy hinne
benne – még jobb lenne, ha a testét belülről tudná érezni –, az elindítaná a gyógyulását.
Azok, akik azonosultak megnyerő külsejükkel, testi erejükkel vagy ilyen-olyan
képességükkel, szenvedést élnek át, amikor ezek a vonásaik idővel elhalványulnak, majd
eltűnnek, ami természetesen elkerülhetetlenül megtörténik. Magát az ezekre a vonásokra
épülő identitásukat fenyegeti ekkor az összeomlás. Akár csúnyák, akár szépek, az emberek
mindkét esetben identitásuk jelentős részét – legyen az negatív vagy pozitív – a testükből
eredeztetik. Pontosabban megfogalmazva: identitásukat abból az éngondolatból
származtatják, amit hibásan testük mentális képéhez vagy fogalmához kapcsolnak, holott a
test végül is csupán fizikai forma, amelynek a sorsa – minden egyéb formához hasonlóan – az
elsorvadás és az elmúlás.
Egyenlőségjelet tenni a megöregedésre, elhervadásra és halálra ítéltetett, fizikailag
érzékelt test és az „én” közé: minden esetben – előbb vagy utóbb – szenvedéshez vezet. Ha
nem azonosulsz a testeddel, az persze nem jelenti, hogy elhanyagolnád és megvetnéd, vagy
hogy többé már nem viselnéd gondját! Ha tested izmos, szép vagy életerős, élvezheted és
értékelheted ezeket a jellemzőit – amíg tartanak. Megfelelő táplálkozással és edzéssel
javíthatod is tested állapotát. Ha testedet nem tekinted egyenlőnek azzal, aki valójában vagy,
akkor, ha tested állapota elhalványul, energiaszinted hanyatlik vagy mozgáskorlátozottá válsz,
az egyáltalán nem érinti önértékelésedet vagy identitástudatodat. Történetesen a test
gyengülésével a formamentes dimenzió – a tudat – fénye könnyebben tud átragyogni a
halványuló formán.
- 19 -
Az ego: az emberiség jelenlegi állapota
A LÉTFELEJTÉS
Az ego: a formával való azonosulás, az önmagadnak a valamilyen formában történő
keresése és ezért elvesztése. A formák azonban nem csupán materiális tárgyak és fizikai
testek. A külső formáknál – dolgoknál és testeknél – alapvetőbbek a gondolatformák, amelyek
a tudatmezőben folyamatosan keletkeznek. A gondolatformák energiaképződmények,
amelyek ugyan finomabbak és kevésbé sűrűk, mint a fizikai anyag, de attól még ugyanúgy
formák. Amit a fejedben hallható, folyamatosan karattyoló hangként megfigyelhetsz, az a
- 20 -
Az ego: az emberiség jelenlegi állapota
- 21 -
Az ego: az emberiség jelenlegi állapota
………………………
- 22 -
Az ego „magva”
HARMADIK FEJEZET
Az ego „magva”
A PANASZKODÁS ÉS A MEGBÁNTÓDÁS
Önmagam megerősítéséhez az ego egyik kedvenc stratégiája a panaszkodás. Minden
panasz egy-egy olyan, elme kitalálta, apró történet, amit maradéktalanul elhiszel. Hogy aztán
hangosan panaszkodsz-e vagy csupán gondolatban, az már mindegy. Egyes egók, amelyeknek
talán nem sok egyéb dologgal való azonosulásra nyílik lehetőségük, könnyen elélnek pusztán
panaszkodáson. Ha ilyen ego tart a markában, akkor a panaszkodás – különösen másokkal
kapcsolatban – a szokásoddá válik, s ez persze tudattalan jelenség, ami azt jelenti: nem tudod,
mit teszel. Ha negatív gondolati címkéket aggatsz másokra, amikor velük társalogsz, vagy
akár csak rájuk gondolsz, az gyakran e minta része. Az ilyen címkézésnek és az ego azon
vágyának, hogy neki legyen igaza, és mások fölé kerekedjen, a legdurvább formája a
- 23 -
Az ego „magva”
sértegetés: „barom, rohadék, kurva”. Csupa olyan végleges állítás, amivel nem tudsz érvekkel
vitába szállni. A tudattalanság skáláján lefelé haladva a következő szinten kiabálást és
üvöltözést találsz, és nem sokkal lejjebb már testi erőszakot.
A megbántottság a panaszkodást és az emberek címkézését kísérő olyan érzelem, ami
még több energiát ad az egónak. A megbántottság azt jelenti, hogy keserűséget, felháborodást,
bosszúságot vagy sértettséget érzel. Bánt az emberek kapzsisága, becstelensége,
jellemtelensége, amit tesznek, amit a múltban tettek, amit mondtak, amit nem tettek meg, amit
meg kellett volna tenniük, vagy amit nem kellett volna megtenniük. Az ego imádja ezt!
Ahelyett, hogy szemet hunynál a másokban lévő tudattalanság fölött, azt identitásukká teszed.
Ki teszi ezt? A benned lévő tudattalanság, az ego. Az általad a másikban észlelt „hiba” néha
nem is létezik. Az totális félreértelmezés, kivetítés azon elme részéről, amelyik ellenséglátásra
kondicionálódott s arra, hogy biztosítsa saját igazát és fölényét. Más alkalmakkor ugyan
valóban létezik a hiba, de azáltal, hogy arra fókuszálsz – figyelmed köréből néha minden mást
kirekesztve –, fölnagyítod azt. És amire a másik emberben reagálsz, azt magadban fölerősíted.
Nem reagálni a másokban lévő egóra nem csupán a saját egódon való
felülemelkedésnek, hanem a kollektív emberi ego felszámolásának is az egyik
leghatékonyabb módja. Ám kizárólag a nem reagálás állapotában vagy képes felismerni, hogy
valakinek a viselkedése az egójából származik, hogy az a kollektív emberi működészavar
egyik megnyilvánulása. Amikor megérted, hogy ez nem személyes jellegű ügy, akkor többé
már nem érzel kényszert a reagálásra. Azzal, hogy nem reagálsz az egóra, gyakran képes
leszel előhozni másokból az épelméjűséget, ami a kondicionálatlan tudat, szemben a
kondicionálttal. Olykor esetleg gyakorlati lépések megtételére is szükséged lehet, hogy
megvédd magadat a rendkívüli mértékben tudattalan emberektől. Ezt a nélkül is megteheted,
hogy belőlük ellenséget kreálnál. A legerősebb védelmed mindazonáltal az, ha tudatos vagy.
Akkor válik valaki számodra ellenséggé, ha tudattalanságát – ami az ego – személyes ügynek
tekinted. A nem reagálás nem a gyengeség, hanem az erő jele. A nem reagálásra egy másik
szó: a megbocsátás. Megbocsátani annyi, mint szemet hunyni; vagy még inkább
keresztülnézni. Keresztülnézel az egón, hogy lásd a minden emberben – az ő esszenciájaként
– ott lévő épelméjűséget.
Az ego nem csak más emberekkel, hanem helyzetekkel kapcsolatban is imád
panaszkodni és megbántódni. Amit egy emberrel, azt egy helyzettel kapcsolatban is meg
tudod tenni: ellenségeddé változtatod. A kimondatlan következtetés minden esetben ilyesmi:
„ennek nem lenne szabad megtörténnie”; „nem akarok itt lenni”; „nem akarom ezt tenni”;
„tisztességtelenül bánnak velem”. Az ego legeslegnagyobb ellensége pedig természetesen a
jelen pillanat, ami maga az élet.
A panaszkodás nem keverendő össze a jogos szóvá tevéssel, amikor valakit informálsz
egy hibáról vagy hiányosságról, hogy azt korrigálni lehessen. A panaszkodástól való
tartózkodás azt sem jelenti, hogy eltűrnéd a rossz minőséget vagy a helytelen viselkedést.
Nem az ego megnyilvánulása, ha közlöd a pincérrel, hogy langyos a levesed, és azt meg kéne
melegíteni – feltéve, hogy csak tényközlésre szorítkozol, ami mindig is semleges dolog. Ha
azonban azt mondod: „Hogy merészel nekem hideg levest fölszolgálni?!” – az már
panaszkodás. Abban már olyan „én” van, aki imádja, ha a hideg leves kapcsán személyes
megtámadtatást érezhet, s abból a maximumot igyekszik kihozni; olyan „én”, aki élvezi, ha
valakit rossz fényben tüntethet fel. A panaszkodás ez esetben az egót szolgálja, nem a
változtatást. Olykor igen nyilvánvaló, hogy az ego nem igazán akar változást, hogy tovább
folytathassa a panaszkodást.
Figyeld meg, el tudod-e kapni – tehát észre tudod-e venni – a fejedben szóló hangot
esetleg már abban a pillanatban, ahogy valamivel kapcsolatban panaszkodni kezd; és ismerd
föl való voltában: az ego hangja, nem több, mint egy kondicionált elmeminta, egy gondolat.
Valahányszor észreveszed a hangot, azt is fölismered majd, hogy te nem a hang vagy, hanem
- 24 -
Az ego „magva”
az, aki annak tudatában van. Valójában te az a tudatosság vagy, aki tudatában van a hangnak.
A háttérben ott a tudatosság. Az előtérben ott a hang, a gondolkodó. Ily módon elkezdesz
megszabadulni az egótól, a megfigyeletlen elmétől. Amint tudatára ébredsz a benned lévő
egónak, az tulajdonképpen már nem az ego, hanem csupán egy régi, kondicionált elmeminta.
Az ego feltételezi a tudatosság hiányát. Tudatosság és ego nem létezhet egyidejűleg. A régi
elmeminta vagy mentális szokás egy ideig még életben maradhat, és újra fel-felbukkanhat,
mert a kollektív emberi tudattalanság több ezer éves lendítőereje hajtja; ám valahányszor
fölismerik, gyengül.
REAKTIVITÁS ÉS SÉRELMEK
Habár a panaszkodást gyakran a megbántottság érzése kíséri, ahhoz erősebb emóció is
társulhat, mint például a harag vagy a felzaklatottság egyéb formája. Ily módon az még
nagyobb energiájú töltésre tesz szert. A panaszkodás ez esetben reaktivitásba – reagálásra
való hajlamba – fordul át, ami az ego önmegerősítésének egy másik módja. Sok az olyan
ember, aki folyton várja a következő dolgot, amire ugorhat, várja, hogy mérges lehessen,
hogy azt érezhesse, hogy bosszantják – és sohasem kell túl sokat várnia, hogy ezt megtalálja.
„Felháborító!” – mondják az ilyenek. „Hogyan merészeli?!” „Kikérem magamnak!” Hasonló
függőségi viszonyban élnek a felzaklatottsággal és a haraggal, mint mások a kábítószerrel. Az
ilyen-olyan dologra történő „ugrásukkal” bizonygatják és erősítik énjük érzését.
A hosszan tartó megbántódást sértettségnek nevezik. Sérelmet hordozni azt jelenti:
tartósan valami „ellen” lenni. Ezért alkotja sok ember egójának jelentős részét a sérelem. Egy
nemzet vagy törzs pszichéjében a kollektív sérelmek évszázadokig életben maradhatnak, és az
erőszak soha véget nem érő körfolyamatát táplálhatják.
A sérelem erősen negatív érzelem, ami olyan, viszonylag távoli múltban történt
eseménnyel kapcsolatos, amit életben tart a kényszeres gondolkozás, a történet újra és újra
elmondása a fejedben vagy hangosan; „mit tett velem!” vagy „mit tett velünk!” A sérelem
életed más területeit is megfertőzi. Amíg például a sérelmeden gondolkozol, és azt átérzed, a
negatív érzelmi energia hatására eltorzítva érzékelheted a jelenben zajló eseményt; illetve az
befolyásolhatja, ahogy valakivel a jelenben beszélsz vagy viselkedsz. Egyetlen erős sérelem
elegendő ahhoz, hogy életed hatalmas területeit megfertőzze, és az ego a marka szorításában
tartson.
Őszinteség kell, hogy tudd, táplálsz-e magadban még mindig sérelmeket; hogy akad-e
olyan személy az életedben, akinek még nem teljesen bocsátottál meg, egy „ellenség”. Ha
akad ilyen, gondolati és érzelmi szinten is tudatosítsd magadban a sérelmet! Tehát légy
tudatában a sérelmet életben tartó gondolatoknak, ám érezd is az érzelmet, vagyis a test azon
gondolatokra adott reakcióját! Ne próbáld elengedni a sérelmedet! Az elengedés – a
megbocsátás – megpróbálása nem válik be. A megbocsátás azonban természetes módon
következik be, amint megérted, hogy a sérelemnek nincs egyéb célja, mint megerősíteni az én
hamis tudatát, fenntartani az egót. Ez a megértés felszabadító hatású. Jézus tanítása – „bocsáss
meg ellenségeidnek” – alapvetően az emberi elmében működő egyik legfontosabb egós
szerkezet lebontására vonatkozik.
A múltnak nincs hatalma megakadályozni téged abban, hogy most jelen légy. Csak a
múlttal kapcsolatos sérelmed tudja azt megtenni. És mi a sérelem? Régi gondolatok és
érzelmek málhája.
- 25 -
Az ego „magva”
- 26 -
Az ego „magva”
- 27 -
Az ego „magva”
a hinduk számára ez az Atman, a bennünk élő Isten. Amikor kapcsolatban állsz ezzel a
benned lévő dimenzióval – és a kapcsolatban állás a természetes állapotod, nem pedig valami
csodálatos teljesítmény –, akkor minden tetted és kapcsolatod azt a minden élettel való
egységedet fogja visszatükrözni, amit mélyen belül érzel. Ez a szeretet. Törvények,
parancsolatok, szabályok és előírások azoknak kellenek, aki el vannak vágva attól, akik ők: a
bennük lévő igazságtól. Azok a törvények, parancsolatok, szabályok és előírások
megakadályozzák az ego legdurvább kicsapongásait, ám sokszor még ezt sem érik el.
„Szeress, és tégy, amit akarsz!” – mondta Szent Ágoston. E mondatnál – szavakkal – nem
lehet sokkal közelebb jutni az igazsághoz.
- 28 -
Az ego „magva”
hajlamukat vagy valami mást? Bármi legyen is az, ami a másik emberben bosszant, és amire
az ő esetében intenzíven reagálsz; az benned is megvan. Ám az nem több, mint az ego egy
formája, és ekként teljesen személytelen. Semmi köze ennek ahhoz, aki ő; ahogy a te
esetedben sincs semmi köze ahhoz, aki te vagy. Az adott tulajdonság vagy késztetés
felfedezése önmagadban csak akkor lehet ijesztő az éntudatod számára, ha azt összetéveszted
valódi éneddel.
- 29 -
Az ego „magva”
- 30 -
Az ego „magva”
- 31 -
Az ego „magva”
AZ EGO ÉS A HÍRNÉV
A „névemlítés” közismert jelensége – amikor csak úgy mellékesen megjegyzed, hogy
ismered X. Y.-t – része az ego stratégiájának, amelynek célja, hogy önmagának a „fontos”
személlyel való társítása révén kiemelkedő identitást szerezzen mások szemében, és ezáltal a
saját szemében is. Az e világban híressé válás átka, hogy valódi énedet teljesen elhomályosítja
egy kollektív mentális kép. A legtöbb ember, akivel találkozol, a saját identitását – önmaga
mentális képét – óhajtja erősíteni azzal, hogy asszociálódik veled. Az ilyen emberek esetleg
nem is tudják, hogy valójában egyáltalán nem érdeklődnek irántad, csak annyiban,
amennyiben megerősíted az ő – végső soron fiktív – éntudatukat. Azt hiszik, hogy rajtad
keresztül ők többek lehetnek. Magukat szeretnék te általad teljessé tenni; pontosabban annak a
mentális képnek a révén, amit rólad mint híres személyről, egy irreálisan túlbecsült, kollektív,
fogalmi identitásról hordoznak.
A hírnév abszurd túlértékelése világunk egós őrületének csupán egyik
megnyilvánulása. Egyes híres emberek ugyanebbe a hibába esnek, és azonosulnak azzal a
kollektív fikcióval, képpel, amit az emberek és a média belőlük kreált, és kezdik magukat a
hétköznapi halandókhoz képest ténylegesen felsőbbrendűnek látni. Ennek eredményeképp
egyre jobban elidegenednek önmaguktól és másoktól, egyre boldogtalanabbak lesznek, és
egyre dependensebbé (függővé) válnak saját, folytatódó népszerűségükkel kapcsolatban.
Kizárólag olyan emberekkel körülvéve, akik az ő felfuvalkodott énképüket táplálják,
képtelenné válnak igazi kapcsolatokra.
Albert Einstein, akit szinte emberfölötti lényként csodáltak, és akinek az volt a sorsa,
hogy a bolygó leghíresebb embereinek egyike legyen, sohasem azonosult azzal a képpel, amit
róla a kollektív elme alkotott. Szerény maradt. Egótlan. Történetesen még a következőt is
mondta: „Groteszk ellentmondás feszül aközött, amit az emberek az én eredményeimnek és
képességeimnek tartanak, illetve aközött, aki valójában vagyok, és amit valóban tudok.”8
Ezért nehéz a híres ember számára igazi kapcsolatban lenni másokkal. Az igazi
kapcsolat ugyanis olyan, amelyet nem ural az ego a maga imázsformálásával és
önkeresésével. Az igazi kapcsolatban nincs semmiféle akarás, csak a másik személy felé
áramló, nyílt, élénk figyelem. Ez az éber figyelem a jelenlét. Ez a hiteles kapcsolat
előfeltétele. Az ego vagy akar valamit az illetőtől; vagy ha úgy véli, hogy semmit sem kaphat
a másiktól, akkor a totális közömbösség állapotába merül: nem törődik veled. Ezért az egós
kapcsolatok három meghatározó állapota: az akarás, a meghiúsult akarás (harag, sértettség,
hibáztatás, panaszkodás) és a közömbösség.
- 32 -
Szerepjátszás: az ego számos arca
NEGYEDIK FEJEZET
Az olyan ego, amelyik akar valamit a másiktól, és ugyan melyik nem akar, általában
eljátszik valamilyen szerepet, hogy a „szükséglete” kielégüljön, akár anyagi nyereségről; akár
a hatalom, a fölény vagy a különlegesség érzéséről; akár valamifajta – testi vagy lelki
vonatkozású – örömérzésről van szó. Az emberek általában egyáltalán nincsenek az alakított
szerepük tudatában. Ők maguk azok a szerepek. Némelyik szerep alig észrevehető; némelyik
ordítóan nyilvánvaló – kivéve annak, aki azt éppen alakítja. Néhány szerepnek egyszerűen
csak annyi a funkciója, hogy figyelmet szerezzen. Az ego ugyanis mások figyelmén virul. (A
figyelem végül is a pszichés energia egy formája.) Az ego nem tudja, hogy minden energia
forrása benned van, ezért azt kívül keresi. Az ego nem a formamentes figyelmet, a jelenlétet
keresi, hanem a valamilyen formában megnyilvánuló figyelmet, mint amilyen például az
elismerés, a dicséret, a csodálat; vagy csak annyit, hogy valahogy észrevegyék, hogy létezését
tudomásul vegyék.
A szégyenlős ember – aki fél mások figyelmétől – sem mentes az egótól, csupán
ambivalens, „kettős” egóval rendelkezik, amelyik egyszerre áhítja és féli a többiek figyelmét.
Attól fél, hogy a figyelem majd kritika vagy rosszallás formáját ölti, más szóval attól, hogy a
figyelem nem növeli, hanem csökkenti az éntudatát. Emiatt a szégyenlős ember nagyobb
mértékben fél a figyelemtől, mint amennyire áhítja azt. A szégyenlősség gyakran társul egy
alapvetően negatív énfogalommal, a nem megfelelőség hitével. Önmagunk fogalmi látása –
ennek vagy annak látom magamat –, akár pozitív (én vagyok a legnagyszerűbb), akár negatív
(mit sem érek): az ego. Minden pozitív énfogalom mögött ott lapul a „nem vagyok elé jó”-tól
való félelem. Minden negatív énfogalom mögött ott lapul az „én legyek a legnagyszerűbb”
vagy „jobb legyek, mint a többiek” iránti vágy. A magabiztos ego meglévő fölényérzése és a
további fölény iránti igénye mögött ott lapul a kisebbrendűségtől való, tudattalan félelem.
Fordítva: a szégyenlős, inadekvát (magát nem megfelelőnek tartó) egóban, amelyik
kisebbrendűséget érez, erős, rejtett vágy lapul a felsőbbrendűség érzése iránt. Sokan a
kisebbrendűségi és a felsőbbrendűségi érzések között hullámoznak, attól függően, hogy éppen
milyen helyzetben vannak, illetve kivel kerülnek kapcsolatba. Mindössze a következőt kell
tudnod és magadban megfigyelned: valahányszor többnek vagy kevesebbnek érzed magadat
bárkinél is, az a benned lévő ego.
- 33 -
Szerepjátszás: az ego számos arca
- 34 -
Szerepjátszás: az ego számos arca
fogalmi definícióktól várd el, hogy azok éntudatot adjanak neked? Fel tudsz-e hagyni azzal,
hogy gondolattól várd el, hogy az éntudatot adjon neked? Amikor szélnek ereszted a
hiedelmet, miszerint tudnod kéne, illetve tudni akarod, hogy ki vagy, akkor mi történik a
zavartsággal? Hirtelen eltűnik. Amikor teljesen elfogadod, hogy nem tudod, akkor
történetesen a lelki béke és a világosság olyan állapotába lépsz be, ami közelebb visz ahhoz,
aki valójában vagy, mint amilyen közel gondolat valaha is vihetne. Önmagadat gondolattal
definiálni: önmagad korlátozása.”
- 35 -
Szerepjátszás: az ego számos arca
mert annak őrült volta oly szembetűnően látszott. A hippimozgalom az emberiség addig
merev, egós pszichéjének föllazulását jelentette. Maga a mozgalom elfajult és véget ért, ám
„hasadékot” hagyott hátra, és nem csupán azok számára, akik részt vettek benne. Ez tette
lehetővé, hogy az ősi keleti bölcselet és spiritualitás nyugatra áramoljon, és kulcsszerepet
kapjon a globális tudat fölébredésében.
IDŐLEGES SZEREPEK
Ha már eléggé fölébredt és tudatos vagy ahhoz, hogy meg tudd figyelni, miként
beszélsz másokkal, akkor finom változásokat vehetsz észre a beszédmódodban, a
hozzáállásodban és a viselkedésedben, attól függően, hogy éppen kivel léptél interakcióba.
Eleinte ezt könnyebb másokban megfigyelni; ám aztán magadon is észreveheted. Talán kissé
másként beszélsz a cég elnökével, mint a portással. Talán kissé másként beszélsz egy
gyerekkel, mint egy felnőttel. Miért? Mert szerepeket játszol. Nem vagy önmagad sem az
elnök, sem a portás, sem a gyerek esetében. Amikor betérsz az üzletbe vásárolni, amikor
bemész az étterembe, a bankba, a postahivatalba, megfigyelheted, hogy előre megszabott
társadalmi szerepekbe csusszansz. Vásárlóvá válsz, s a szerint beszélsz és cselekszel. Az
eladó – aki szintén szerepet játszik – vásárlóként bánik veled. Megannyi kondicionált
viselkedésminta lép érvénybe két ember között, amelyek meghatározzák a lezajló interakció
minőségét. Nem emberi lények, hanem fogalmi jellegű, mentális imázsok beszélnek
egymással. Minél nagyobb mértékben azonosulnak az emberek az éppen játszott szerepükkel,
kapcsolataik annál kevésbé lesznek valódiak.
Nemcsak arról hordozol magadban mentális képet, hogy ki a másik ember, hanem
arról is, hogy te ki vagy, különösen azon ember viszonylatában, akivel épp beszélsz.
Valójában egyáltalán nem te lépsz vele kapcsolatba, hanem csupán az, akinek magadat
gondolod; és nem vele, hanem azzal, akinek őt gondolod. (Nála ugyanez történik, csak
fordítva.) Tehát a fogalmi kép, amit elméd rólad alkotott, kapcsolatba lép elméd másik
teremtményével, ami a másik emberről alkotott fogalmi kép. A másik ember elméje
valószínűleg ugyanezt teszi. Két személy közti valamennyi egós interakció tehát valójában
négy olyan, fogalmi jellegű, elme teremtette kép interakciója, amelyek végső soron kitalációk.
Ezek után nem meglepő, hogy kapcsolatok terén oly sok a konfliktus. Nincs igazi kapcsolat.
- 36 -
Szerepjátszás: az ego számos arca
A „remekül vagyok” olyan szerep, amit az ego Amerikában gyakrabban alakít, mint
számos más országban, ahol nyomorultul lenni és annak látszani szinte a „szabvány”, és ezért
társadalmilag meglehetősen elfogadott. Valószínűleg túlzás, de nekem azt mondták, hogy egy
bizonyos skandináv ország fővárosában az ittas viselkedésért járó letartóztatást kockáztatod,
ha az utcán ismeretlenekre rámosolyogsz.
Ha boldogtalanság van benned, akkor először is be kell ismerned, hogy az ott van. De
ne mondd, hogy „boldogtalan vagyok”! A boldogtalanságnak semmi köze ahhoz, aki vagy.
Mondd azt: „Boldogtalanság van bennem.” Majd kutakodj! A dolognak köze lehet a
helyzethez, amiben épp leledzel. A helyzet megváltoztatásához esetleg cselekedned kell, vagy
ki kell lépned a szituációból. Ha pedig történetesen semmit sem tehetsz, akkor nézz szembe
azzal, ami van, és mondd: „Nos, ebben a pillanatban ez van. Választhatok: vagy elfogadom,
vagy nyomorultul érzem magam.” A boldogtalanság elsődleges oka sohasem a helyzet, hanem
az arról alkotott gondolatod. Légy tudatában gondolataidnak! Válaszd el őket a szituációtól,
ami mindig semleges, ami mindig úgy van, ahogy van. Ott a helyzet, illetve a tény; itt pedig a
vele kapcsolatos gondolatom. Ahelyett, hogy történeteket kreálnál, maradj a tényeknél!
Például a „tönkrementem”: történet. Ez korlátoz, és megakadályozza, hogy hatékony
lépéseket tegyél. A „fél dollár maradt a bankszámlámon”: tény. A tényekkel történő
szembenézés mindig erőt adó. Légy tudatában, hogy javarészt a gondolataid teremtik meg az
érzéseidet! Lásd meg a gondolkodásod és az érzelmeid közti kapcsolatot! Ahelyett, hogy a
gondolataid és az érzelmeid lennél, légy a mögöttük meghúzódó tudatosság!
Ne keresd a boldogságot! Ha keresed, nem találod meg, mert a keresés a boldogság
ellentéte. A boldogság mindig elérhetetlen, ám a boldogtalanságtól meg tudsz szabadulni,
most rögtön, ha szembenézel azzal, ami van, ahelyett, hogy azzal kapcsolatos történeteket
kreálnál. A boldogtalanság elfedi a természetes jóllétedet és lelki békédet, a valódi boldogság
forrását.
- 37 -
Szerepjátszás: az ego számos arca
- 38 -
Szerepjátszás: az ego számos arca
régi gondolatok. A tudatosság: jelenlét; és kizárólag a jelenlét képes feloldani a benned lévő
tudattalan múltat.
„Ha úgy véled, hogy annyira megvilágosodott vagy – mondja Ram Dass –, akkor
menj, és tölts el egy hetet a szüleiddel!” Remek tanács. A szüleidhez fűződő viszonyod nem
csupán az őskapcsolatod, ami megadja minden későbbi kapcsolatod „alaphangját”, hanem
remek teszt is a jelenléted mértékének megítéléséhez. Minél több közös múlt van egy
kapcsolatban, annál jelenlevőbbnek kell lenned, mert különben arra kényszerülsz, hogy újra
és újra átéld a múltat.
TUDATOS SZENVEDÉS
Ha kisgyerekeid vannak, adj nekik segítséget, útmutatást és védelmet a legjobb
képességeid szerint, ám még fontosabb: adj nekik teret! Teret a létezéshez. Rajtad keresztül
érkeznek e világba, de ők nem a „tieid”. A hit, miszerint „én tudom, mi a legjobb nekik”, igaz
lehet, amíg a gyerekek nagyon fiatalok, de minél idősebbek, az állítás már annál kevésbé igaz.
Minél több elvárás él benned azzal kapcsolatban, hogy a gyerekeid életének miként kéne
alakulnia, annál nagyobb mértékben élsz az elmédben, ahelyett, hogy számukra jelen lennél.
Igen, el fognak követni hibákat, és meg fogják tapasztalni a szenvedés valamilyen formáját,
ahogy minden más ember is. Lehet azonban, hogy azok csak a te nézőpontodból látszanak
hibáknak. Ami számodra hiba, az meglehet, pontosan az, amit a gyermekeidnek tenniük vagy
megtapasztalniuk kellett. Annyi segítséget és útmutatást adj nekik, amennyit csak tudsz, de
értsd meg, adódhatnak alkalmak, amikor hagynod kell őket hibákat elkövetni, különösen,
amikor kezdik elérni a felnőttkort! Olykor szenvedni is hagynod kell őket. A szenvedés
érkezhet teljesen váratlanul, de lehet az hibáik következménye is.
„Hát nem lenne csodálatos, ha meg tudnám kímélni őket minden szenvedéstől?” Nem,
nem lenne. Emberekként nem fejlődnének, és felszínes lények maradnának, akik a dolgok
külső formájával azonosultak. A szenvedés elmélyíti az embert. A paradoxon: a szenvedést a
formával való azonosulás okozza, ugyanakkor a szenvedés mállasztja szét a formával való
azonosulást. A szenvedés nagy részét az ego okozza, jóllehet az végül elpusztítja az egót –
feltéve, hogy tudatosan szenvedsz!
Az emberiség arra rendeltetett, hogy túljusson a szenvedésen, ám nem úgy, ahogy azt
az ego képzeli. Az ego számos hibás feltételezésének, számos téveszmés jellegű gondolatának
egyike: „Nem kéne szenvednem!” A gondolat néha valaki hozzád közelállóra tevődik át: „A
gyerekemnek nem kéne szenvednie!” Valójában épp ez a gondolat húzódik meg a szenvedés
gyökerénél. A szenvedésnek nemes a célja: a tudat fejlődése és az ego fölperzselése. A
keresztre feszített ember képe archetípusos kép. Ő minden férfi és minden nő. Amíg ellenállsz
a szenvedésnek, addig az lassú folyamat, mert az ellenállás több fölégetendő egót produkál.
Amikor azonban elfogadod a szenvedést, felgyorsul a folyamat, mert immár tudatosan
szenvedsz. Elfogadhatod a szenvedést a magad számára, vagy elfogadhatod azt valaki más –
például gyermeke, papád, mamád – számára is. A tudatos szenvedésben már ott a
transzmutáció, az átváltozás. A szenvedés tüze a tudat fényévé válik.
Az ego azt mondja: „Nem kéne szenvednem!”, és ennek a gondolatnak a hatására még
többet szenvedsz. A „nem kéne szenvednem” az igazság eltorzítása, márpedig az igazság
mindig paradox jellegű. Az igazság ugyanis az, hogy igent kell mondanod a szenvedésre,
mielőtt transzcendálhatod – túllépheted – azt.
- 39 -
Szerepjátszás: az ego számos arca
érdekében, a tőled telhető maximumot nyújtod, de még a tőled telhető legjobb cselekvés sem
elegendő. A cselekvés történetesen sohasem elég, ha mellőzöd a Létet. Az ego mit sem tud a
Létről, azt hisz, végső soron a cselekvés az üdvözítő. Ha az ego tart a markában, akkor azt
hiszed, hogy a tettek sokasága végül elegendő „cselekvést” produkál ahhoz, hogy a jövő egy
pontján majd teljesnek érezhesd magad. Nem fogod. Csupán elveszel a cselekvésben, ami
nem a Létben gyökerezik, és ezért hiábavaló.
Hogyan hozhatod be egy elfoglalt család életébe, a gyermekeddel való kapcsolatodba
a Létet? A kulcs: adj a gyermekednek figyelmet! Kétféle figyelem létezik. Az egyiket
formaalapú figyelemnek nevezhetjük. A másik a formamentes figyelem. A formaalapú
figyelem valamilyen módon mindig a cselekvéshez vagy az értékeléshez kötődik.
„Elkészítetted a házi feladatodat? Edd meg a vacsorádat! Tedd rendbe a szobádat! Mossál
fogat! Tedd ezt! Hagyd azt abba! Siess, készülj el!”
„Mi a következő, amit tennünk kell?” Ez a kérdés meglehetőség pontosan tükrözi,
hogy sok otthonban milyen családi élet zajlik. Formaalapú figyelemre persze szükség van,
annak megvan a maga helye, ám ha a gyermekednek mindössze ezt nyújtod, akkor épp a
legfontosabb dimenzió hiányzik, és a cselekvés – Jézus szavaival: „a világi gond” – teljesen
elhomályosítja a Létet. A formamentes figyelem elválaszthatatlan a Lét dimenziójától. Hogy
működik a formamentes figyelem?
Ahogy a gyerekedre nézel és figyelsz, ahogy őt megérinted, vagy ilyen-olyan
dolgában segíted, éber, nyugodt és csöndes vagy, nem akarsz semmi mást, mint ahogy az a
pillanat éppen van. Ily módon teret adsz a Létnek. Abban a pillanatban, ha jelen vagy, nem a
papa vagy a mama vagy. Te a figyelem, a csöndes nyugalom, a jelenlét vagy, amelyik figyel,
néz, érint, akár beszél is. Te a cselekvés mögötti Lét vagy.
GYERMEKED „FELISMERÉSE”
Emberi lény vagy. Mit jelent ez? Az élet uralása nem irányítás kérdése, hanem az
emberi és a Lét közti egyensúly megtalálásának a kérdése.‡ Mama, papa, férj, feleség, fiatal,
idős; a szerepek, amiket játszol, a funkciók, amiket betöltesz, bármi, amit teszel: mindez az
emberi dimenzióhoz tartozik. Valamennyinek megvan a maga helye, és azt tiszteletben is kell
tartani, ám önmagukban azok nem elegendőek a kiteljesedett, valóban jelentőségteljes
kapcsolathoz, illetve élethez. Önmagában az emberi sohasem elég, függetlenül attól, hogy
mennyire keményen igyekszel, vagy mit érsz el. A másik rész: a Lét. A Lét magában a tudat
rezdületlen, éber jelenlétében található meg: a tudatban, aki vagy. Az ember: forma. A Lét:
formamentes. Az emberi és a Lét nem különálló dolgok. Egymásba szövődnek.
Az emberi dimenzióban megkérdőjelezhetetlenül fölényben vagy a gyerekkel
szemben. Nagyobb és erősebb vagy nála, többet tudsz, és több mindent tudsz megtenni, mint
ő. Ha csupán ezt a dimenziót ismered, akkor fölényben fogod érezni magadat a gyerekkel
szemben, minimum tudattalanul. A gyerekkel pedig éreztetni fogod az alárendeltségét,
minimum tudattalanul. Nincs egyenlőség a gyermeked és közted, mert a kapcsolatotokban
csak a forma létezik, és a formában természetesen valóban nem vagytok egyenlők.
Szeretheted a gyermekedet, de a szereteted csupán emberi szeretet lesz, vagyis feltételes,
birtokló és hullámzó. Csak a formán túl, a Létben vagytok egyenlők, és csak akkor lehet a
kapcsolatotokban igazi szeretet, ha megtalálod magadban a formamentes dimenziót. A
jelenlét, aki vagy, az időtlen vagyok, felismeri önmagát a másikban, és a másik (adott esetben
a gyerek) szeretve – más szóval: „felismerve” – érzi magát.
Szeretni azt jelenti: felismerni önmagadat a másikban. A másik „másságát” ekkor a
tisztán emberi dimenzióra, a forma világára jellemző illúzióként látod már. A szeretet iránti
‡
Az angol nyelvben a lét és a lény fogalmat azonos szó – being – jelöli, ezért az emberi lény kifejezés emberi
létet is jelent. A könyvben gyakran használt Lét szó értelmezését Eckhart Tolle részletesen A most hatalma című
könyvében adja meg. (A fordító megjegyzése.)
- 40 -
Szerepjátszás: az ego számos arca
vágyódás, ami minden gyerekben ott él, valójában a felismerés iránti vágy – ám nem a forma,
hanem a Lét szintjén. Ha a szülők csak a gyerek emberi dimenzióját tisztelik, és figyelmen
kívül hagyják a Létet, akkor a gyerek érezni fogja, hogy a kapcsolat nem teljes, hogy valami
kulcsfontosságú dolog hiányzik, és fájdalom halmozódik fel benne, s néha még a szülő ellen
irányuló, tudattalan neheztelés is. „Miért nem veszel észre?” A fájdalom vagy a neheztelés
mintha ezt mondaná.
Amikor egy másik ember felismer, akkor ez a felismerés – mindkettőtökön keresztül –
teljesebben hozza a Lét dimenzióját e világba. Ez a szeretet az, ami megváltja a világot. Erről
most a gyermekeddel való kapcsolatod vonatkozásában beszéltem, de ez természetesen
ugyanúgy áll minden egyéb kapcsolatra is.
Szokták mondani, hogy „Isten: szeretet”, ám ez nem teljesen pontos megfogalmazás.
Isten az élet számtalan formájában és az azokon túl létező EGY ÉLET. A szeretet dualitást
(kettősséget) feltételez: szerető és szeretett, alany és tárgy. A szeretet tehát az egység
felismerése a kettősség világában. Ez Isten beleszületése a forma világába. A szeretet a
világot kevésbé világivá, kevésbé sűrűvé, az eddiginél áttetszőbbé teszi az isteni dimenzió,
maga a tudat fénye számára.
A SZEREPJÁTSZÁS FÖLADÁSA
Hogy bármely helyzetben úgy tudd megtenni a szükséges tettet, hogy az közben ne
váljon számodra szereppé, amivel azonosulsz: ez az élet művészetének alapvető leckéje,
amelyet mindnyájunknak meg kell tanulnunk. Bármit is teszel, tetted akkor lesz a
leghatékonyabb, ha azt magáért a tettért teszed, s nem azért, hogy szerepidentitásodat
megvédd, megerősítsd, illetve hogy tetteid ahhoz igazodjanak. Minden szerep egy-egy fiktív
éntudat, és azon keresztül az elme teremtette „kis én”, illetve a szerep, amit ő éppen alakít,
mindent személyessé, s így meghamisítottá és eltorzítottá is tesz. Az e világban hatalmi
pozíciót betöltők – például a politikusok, televíziós személyiségek, vezető üzletemberek,
vallási vezetők (néhány figyelemre méltó kivételtől eltekintve) – teljesen azonosultak a
szerepükkel. Őket VIP§-eknek tekintik, holott valójában csupán tudattalan játékosok az egós
játszmában, egy roppant fontosnak tűnő játékban, aminek végső soron nincs igazi célja.
Shakespeare-rel szólva: „egy félkegyelmű meséje, zengő tombolás, de semmi értelme nincs” 9.
Meglepő módon Shakespeare a televízió segítsége nélkül jutott erre a következtetésre. Ha az
egós drámának bármi célja is van, akkor az közvetett: egyre több szenvedést teremt a
bolygón, és a szenvedés – bár az túlnyomórészt ego teremtette – végül szintén egoromboló
hatású. A szenvedés a tűz, amelyben az ego elégeti önmagát.
A szerepet játszó személyiségek e világában az a néhány ember, aki nem elme
teremtette képet sugároz – és néhány ilyen azért akad a médiában és az üzleti világban –,
hanem a Lét mélyebb „magvából” működik; azok, akik nem próbálnak többnek tűnni, mint
amennyiek, és egyszerűen önmaguk, ők figyelemre méltóan emelkednek elő, és egyedül ők
azok, akik e világban valóban számítanak. Ők hozzák el az új tudatot. Bármit is tesznek, az
támogatást kap, mert összhangban áll az egész céljával. Hatásuk azonban messze túlterjed
tettükön és funkciójukon. Már csupán a jelenlétük – ami egyszerű, természetes és szerény –
átalakító erővel hat mindenkire, akivel csak kapcsolatba kerülnek.
Ha nem játszol szerepet, az azt jelenti, hogy tettedben nincs én (ego). Nincs hátsó
szándék: éned megvédése, illetve erősítése. Ennek eredményeként a tetteidnek sokkal
nagyobb az ereje. Teljesen a helyzetre összpontosítasz: eggyé válsz vele. Nem akarsz ez vagy
az lenni. Akkor vagy a legerőteljesebb és a leghatékonyabb, amikor teljesen önmagad vagy.
De ne akarj önmagad lenni! Az ismét csak egy újabb szerep lenne. Ezt hívják „természetes,
spontán énnek”. Amint ez vagy az próbálsz lenni, már szerepet játszol. A „Csak légy
önmagad!” jó tanács, ám félrevezető is lehet. Az elme beindul, és azt mondja: „Lássuk csak!
§
VIP (very important person): nagyon fontos személy. (A fordító megjegyzése.)
- 41 -
Szerepjátszás: az ego számos arca
Hogyan lehetek önmagam?” S ezt követően az elme kifejleszt valamilyen stratégiát: „Hogyan
legyek önmagam?” Újabb szerep. A „Hogyan lehetek önmagam?” történetesen rossz kérdés.
Feltételezi, hogy tenned kell valamit ahhoz, hogy önmagad lehess. Holott a „hogyan” nem
állja meg itt a helyét, mert te már most önmagad vagy. Csupán hagyj fel azzal, hogy
fölösleges adalékot adsz ahhoz, aki már vagy! „Csakhogy nem tudom, ki vagyok. Nem
tudom, mit jelent önmagamnak lenni.” Ha tökéletesen jól tudod érezni magadat úgy, hogy
nem tudod, ki vagy, akkor az vagy, ami ekkor visszamarad: az emberi mögötti Lét, a
színtiszta „lehetségesség” tere, s nem valami már meghatározott dolog.
Mondj le arról, hogy definiáld önmagadat magad vagy mások számára! Nem fogsz
belehalni. Életre kelsz. És ne foglalkozz azzal, hogy mások hogyan definiálnak téged! Amikor
meghatároznak, önmagukat korlátozzák, az pedig az ő gondjuk. Valahányszor kapcsolatba
lépsz emberekkel, elsődlegesen ne funkcióként vagy szerepként vegyél részt az interakcióban,
hanem a tudatos jelenlét tereként!
Miért játszik az ego szerepeket? Egyetlen ellenőrizetlen feltevés, egyetlen alapvető
hiba, egyetlen tudattalan gondolat miatt. Ez a gondolat pedig a következő: nem vagyok elég.
Ezt aztán további tudattalan gondolatok követik: szerepet kell játszanom, hogy megkapjam,
ami ahhoz kell, hogy teljesen önmagam legyek; többet kell megszereznem, hogy több
lehessek. Ám annál nem lehetsz több, mint aki vagy, mert fizikai és pszichológiai formád
mögött te egy vagy magával az élettel, a Léttel. Formában egyeseknél több, másoknál
kevesebb vagy és leszel is mindig. Lényegedet tekintve azonban senkinél se vagy se több, se
kevesebb. A valódi önbecsülés és a valódi alázat ebből a felismerésből születik. Az ego
szemében az önbecsülés és az alázat egymásnak ellentmondó dolgok. A kettő valójában egy
és ugyanaz.
- 42 -
Szerepjátszás: az ego számos arca
A „HÁTTÉR-BOLDOGTALANSÁG”
Az ego elkülönülést teremt, s az elkülönülés szenvedést. Az ego tehát egyértelműen
kóros valami. A negativitás nyilvánvaló formái – harag, gyűlölet stb. – mellett léteznek
finomabb formái is, amelyek oly gyakoriak, hogy általában nem is tekintik őket
negativitásnak. Például a türelmetlenség, az ingerlékenység, az idegesség és a „torkig
vagyok” érzés. Ők alkotják azt a „háttér-boldogtalanságot”, ami oly sok ember alapvető belső
állapota. Rendkívül ébernek és tökéletesen jelenlevőnek kell lenned ahhoz, hogy a
negativitásnak ezeket a formáit is észre tudd venni. Valahányszor megteszed, az a fölébredés,
az elmével történő azonosulás megszűnésének egy-egy pillanata.
Íme az egyik leggyakoribb negatív állapot, amit könnyen elnéznek, éppen a
gyakorisága, a szokványossága miatt. Valószínűleg ismerősnek fogod találni. Gyakran érzel-e
olyan elégedetlenséget, amit úgy lehetne jellemezni, mint egyfajta, a háttérben meghúzódó
neheztelést? Ez lehet konkrét vagy általános. Sok ember tölti élete nagy részét ebben az
állapotban. Ők olyan mértékben azonosultak vele, hogy képtelenek hátralépni, és meglátni
azt. Ezen érzés mögött tudattalanul fenntartott hitek, más szóval gondolatok húzódnak meg.
Ugyanúgy gondolod ezeket a gondolatokat, ahogy alvás közben álmodod az álmaidat. Más
szóval: nem tudod, hogy gondolod ezeket a gondolatokat, ahogy az álmodó sem tudja, hogy
álmodik.
Felsorolok néhány igen gyakori tudattalan gondolatot, amelyek az
elégedetlenségérzést vagy „háttérneheztelést” táplálják. Eltávolítottam a tartalmukat, hogy
csak a csupasz szerkezetük maradjon meg. Így ugyanis világosabban láthatóak. Valahányszor
életed hátterében (vagy akár előterében is) boldogtalanságot érzel, észreveheted, hogy a
felsorolt gondolatok melyike jelenik meg benned, feltöltve – személyes helyzetedtől függő –
konkrét tartalommal.
- 43 -
Szerepjátszás: az ego számos arca
A BOLDOGSÁG TITKA
A felsorolt feltevések – megvizsgálatlan gondolatok – mindegyikét összetéveszted a
valósággal. Ezek olyan történetek, amiket az ego teremt, hogy meggyőzzön: most nem élhetsz
békességben, illetve most nem lehetsz teljesen önmagad. Békességben élni; illetve annak
lenni, aki vagy, azaz önmagadnak lenni: ugyanaz. Az ego azt mondja: valamikor a jövőben
talán békességben élhetek, ha ez, az vagy amaz történik; vagy ha ezt megszerzem; vagy ezzé-
azzá válok. Vagy azt mondja: sohasem élhetek már békességben, mert a múltban ez meg ez
történt. Hallgasd meg az emberek történeteit, és rájössz, valamennyinek azt a címet
adhatnánk: „Ezért nem élhetek most békességben”. Az ego nem tudja, hogy számodra az
egyetlen lehetőség a lelki békéhez a jelen pillanat. Vagy tán tudja, ám attól fél, hogy erre
rájössz. A lelki béke ugyanis – végül – véget vet az egónak.
Hogyan lehet békésnek lenni most? Ha békét kötsz a jelen pillanattal. A jelen pillanat
a „pálya”, ahol az életed „játszmája” történik. Sehol máshol nem történhetne. Ha már békét
kötöttél a jelen pillanattal, figyeld meg, mi történik, milyen tettre vagy képes, illetve milyen
tettet választasz? Pontosabban fogalmazva: mit tesz az élet rajtad keresztül? Négy szó
hordozza az élet művészetének titkát, minden siker és boldogság titkát: egynek lenni az
élettel. Egynek lenni az élettel azt jelenti: egynek lenni a mosttal. Ebben az esetben
felismered, hogy nem te éled az életedet, hanem az élet él rajtad keresztül. Az élet a táncos, te
pedig a tánc vagy.
Az ego imádja a valósággal kapcsolatos neheztelést. Mi a valóság? Bármi, ami éppen
van. Buddha úgy nevezte: tatata, azaz az élet ilyensége, ami nem több, mint ennek a
pillanatnak az ilyensége. Ellenszegülni ennek az ilyenségnek: ez az ego egyik alapvető
vonása. Ez teremti meg a negativitást, amin az ego virul, a boldogtalanságot, amit imád. Ily
módon szenvedést okozol magadnak és másoknak, és még csak nem is tudod, hogy ezt teszed,
nem tudod, hogy földi poklot teremtesz. Szenvedést teremteni anélkül, hogy tudnál róla: ez a
tudattalanul élés lényege; ezt jelenti a teljesen az ego szorításában élni. Döbbenetes és szinte
hihetetlen, hogy az ego milyen mértékben képtelen észrevenni önmagát, és azt, hogy mit
művel. Pontosan azt teszi, amiért másokat elítél, és ezt mégsem veszi észre. Ha erre
rámutatsz, akkor haragosan tagadja, s okos érveket és önigazolást keres, hogy eltorzítsa a
tényeket. Ezt teszik emberek, vállalatok, kormányok. Ha már minden egyéb csődöt mondott,
akkor az ego a kiabáláshoz, vagy akár a testi erőszakhoz folyamodik. Beküldi a
tengerészgyalogosokat. Így már érthetjük Jézus keresztfáról mondott szavait: „…bocsáss meg
nekik, hisz nem tudják, mit tesznek”.
- 44 -
Szerepjátszás: az ego számos arca
Ahhoz, hogy véget vessünk annak a nyomorúságnak, ami az emberi állapotot már
évezredek óta sújtja, magadon kell kezdened: minden egyes pillanatban felelősséget kell
vállalnod belső állapotodért. Vagyis most. Kérdezd meg magadtól: „Van-e bennem
negativitás ebben a pillanatban?” Ezt követően válj éberré, figyelj a gondolataidra és az
érzéseidre! A kismértékű boldogtalanságra is ügyelj, bármilyen – korábban már említett –
formában is jelentkezzen, például elégedetlenségként, idegességként, „torkig vagyok”
érzésként! Ügyelj az olyan gondolatokra is, amik látszólag igazolják vagy magyarázzák ezt a
boldogtalanságot, holott valójában okozzák azt! Ha tudatára ébredsz a benned lévő negatív
állapotnak, az nem azt jelenti, hogy kudarcot vallottál. Épp azt jelenti, hogy sikerrel jártál.
Amíg nem ébredsz ezeknek a belső állapotoknak a tudatára, addig azonosulsz velük. Ez az
azonosulás: az ego. A tudatossággal együtt jár, hogy fölszámolod a gondolatokkal,
érzelmekkel és reakciókkal való azonosulásodat. Ez azonban nem tévesztendő össze a
letagadásukkal! Észleled a gondolatokat, az érzelmeket vagy a reakciókat, és felismerésük
pillanatában az azonosulás automatikusan véget ér. Éntudatod – hogy kinek tudod magadat –
ekkor átvált: korábban a gondolatok, érzelmek és reakciók voltál; most pedig már a
tudatosság vagy, az a tudatos jelenlét, amely ezeknek a belső állapotoknak a szemlélője.
„Egy nap megszabadulok az egótól!” Ki mondja ezt? Az ego. Az egótól való
megszabadulás valójában nem nagy feladat. Könnyű ügy. Mindössze annyit kell tenned, hogy
tudatában vagy gondolataidnak és érzéseidnek, ahogy azok keletkeznek. Ez valójában nem is
igazán „cselekvés” hanem éber „látás”. Ebben az értelemben igaz, hogy semmit sem tehetsz
az egótól való megszabadulás érdekében. Amikor a váltás – a gondolkodásról a tudatosságra
történő átváltás – megtörténik, akkor az életedben az ego eszességénél sokkal hatalmasabb
értelem kezd működni. A tudatosság révén az érzelmek, sőt még a gondolatok is
személytelenné válnak. Fölismered azok személytelen természetét. Többé már nincs bennük
én. Azok csupán emberi érzelmek, emberi gondolatok. Teljes személyes történelmed – ami
végső soron nem több egy történetnél, egy gondolat- és érzelemhalomnál – másodlagossá
válik, és már nem foglalja el tudatod előterét. Már nem képezi éntudatod alapját. Te a jelenlét
fénye vagy, az a tudatosság, ami megelőzi a gondolatokat és érzelmeket, s ami azoknál sokkal
mélyebb.
- 45 -
Szerepjátszás: az ego számos arca
mindenki) összeesküdtek ellenem, vagy csak cselt szőnek, hogy irányítsanak vagy
megöljenek. A történet belsőleg gyakran következetes és logikus, ami miatt olykor meg tud
téveszteni egyeseket, s azt elhiszik. Néha szervezetek vagy akár egész nemzetek legmélyén is
paranoid jellegű hiedelemrendszereket találunk. Az ego kicsit tovább viszi a más emberekkel
kapcsolatos félelmét és bizalmatlanságát, a többiek „másságának” hangsúlyozására való
hajlamát – ami az általa észlelt hibáikra fókuszálásban és azoknak a hibáknak az ő
identitásukba építésében nyilvánul meg –, és ily módon az illetőket embertelen
szörnyetegekké „változtatja”. Az egónak szüksége van másokra, ám az a dilemmája, hogy a
mélyben ugyanakkor utálja is őket, és fél tőlük. Jean Paul Sartre állítása, miszerint „a pokol a
többi ember”, az ego hangja. A paranoiatól szenvedő ember tapasztalja meg ezt a poklot a
legintenzívebben, de valamilyen mértékben mindenki más is, akiben még működnek az egós
minták, érezni fogja azt. Minél erősebb benned az ego, annál valószínűbb, hogy felfogásod
szerint az életedben előforduló problémák fő forrása: a többi ember. Az is több mint
valószínű, hogy megkeseríted mások életét. Ezt azonban természetesen képtelen vagy
észrevenni. Mindig úgy tűnik, mintha azt mások művelnék veled.
A paranoia nevű elmebetegség egy másik olyan tünetet is mutat, ami minden ego
alkotóeleme, jóllehet paranoia esetén az szélsőségesebb formát ölt. Minél üldözöttebbnek,
„megfigyeltebbnek” vagy fenyegetettebbnek hiszi magát a betegségben szenvedő páciens,
annál hangsúlyosabbá válik az a léttudata, hogy ő az univerzum középpontja, ami körül
minden kering, és – oly sok ember figyelmének elképzelt középpontjaként – annál
különlegesebbnek és fontosabbnak érzi magát. A tudat, hogy ő áldozat, akit megannyi ember
bánt, azt érezteti vele, hogy ő rendkívül különleges személy. A téveszmerendszere alapját
képező történetben gyakran osztja magára mind az áldozat, mind pedig a világot megmentő
vagy a gonosz erőket legyőző, potenciális hős szerepét.
Törzsek, nemzetek és vallási szervezetek kollektív egója szintén gyakran tartalmazza a
paranoia erős elemét: mi szemben állunk a gonosz másokkal. Rengeteg emberi szenvedés
hátterében ez munkál. A spanyol inkvizíció, az eretnekek és a „boszorkányok” üldözése és
megégetése, az I. és II. világháborúhoz vezető, nemzetek közti ellentétek, a kommunizmus
története, a „hidegháború”, Amerikában az 1950-es évek McCarthy-izmusa, a hosszan
elhúzódó erőszakos közel-keleti konfliktus: fájdalmas epizódok az emberi történelemben,
amit a szélsőséges kollektív paranoia ural.
Minél tudattalanabbak az egyedek, a csoportok vagy a nemzetek, annál valószínűbb,
hogy az egós kórfolyamat testi erőszak formáját fogja ölteni. Az erőszak primitív, ám
továbbra is elterjedt módszer arra, hogy az ego megpróbálja magát megerősíteni, megpróbálja
bebizonyítani magáról, hogy neki van igaza s nem a másiknak. A nagyon tudattalan
emberekkel folytatott vita könnyen torkollhat testi erőszakba. Mi a vita? Két vagy több ember
kifejti véleményét, és azok a vélemények eltérőek. Mindegyikük oly mértékben azonosul a
véleményét alkotó gondolatokkal, hogy azok mentális álláspontokká keményednek, amik
éntudattal ruházódnak fel. Más szóval: az identitás és a gondolat egybeolvad. Ha ez
megtörtént, akkor ugyan a véleményemet (gondolataimat) védem, de közben azt érzem és úgy
cselekszem, mintha önmagamat védeném. Tudattalanul azt érzem és úgy cselekszem, mintha
az életben maradásomért harcolnék, és így az érzelmeim ezt a tudattalan hiedelmet fogják
tükrözni. Érzelmeim fölkorbácsolódnak. Zaklatott, mérges, védekező vagy agresszív leszek.
Mindenáron győznöm kell, különben megsemmisülök! Ez az illúzió. Az ego nem tudja, hogy
az elmének és a gondolati álláspontnak semmi köze ahhoz, aki vagy, mert az ego maga a
megfigyeletlen elme.
A zenben úgy fogalmaznak: „Ne keresd az igazságot! Csak hagyj fel a vélemények
dédelgetésével!” Mit jelent ez? Ereszd szélnek az elmével való azonosulást! Akkor az, aki az
elmén túl te vagy, magától előemelkedik.
- 46 -
Szerepjátszás: az ego számos arca
AZ EGO A BETEGSÉGBEN
A betegség erősítheti, de gyengítheti is az egót. Ha panaszkodsz, önsajnálatot érzel
vagy bosszankodsz amiatt, hogy beteg vagy, akkor az egód erősebbé válik. Akkor is ez
történik, ha a betegséget fogalmi identitásod részévé teszed: „ilyen és ilyen betegség szenvedő
- 47 -
Szerepjátszás: az ego számos arca
alanya vagyok”. Ó, így már tudjuk, ki vagy! Mások viszont – akik egészségesen amúgy nagy
egóval rendelkeznek – megbetegedve „lággyá”, jóságossá és sokkal kedvesebbé válnak.
Olyan felismerésekhez juthatnak, amiket a normál életben sohasem kaptak volna meg.
Hozzáférhetnek belső tudásukhoz és a megelégedettség érzéséhez, és bölcsességeket
szólhatnak. Ahogy aztán jobban lesznek, visszatér az energiájuk s vele az ego is.
Amikor beteg vagy, az energiaszinted meglehetősen alacsony, és a szervezet
intelligenciája átveheti az irányítást, hogy a megmaradó energiát a test meggyógyítására
használja fel. Emiatt viszont kevés energia marad az elmének, más szóval az egós
gondolkodásnak és érzelemnek. Az ego tekintélyes mennyiségű energiát emészt fel. Olykor
azonban az ego megtartja magának a visszamaradt kevés energiát, és azt a saját céljaira
használja fel. Fölösleges mondani, hogy azok az emberek, akik betegségük idején egójuk
megerősödését tapasztalják, sokkal lassabban gyógyulnak. Némelyikük sohasem épül fel, s
így a betegség idültté, valamint ezen emberek hamis éntudatának az állandó részévé válik.
A KOLLEKTÍV EGO
Milyen nehéz is magaddal élni! Az egyik módszer, ahogy az ego megpróbál
elmenekülni a személyes lét nem kielégítő volta elől, hogy egy csoporttal, nemzettel, politikai
párttal, vállalttal, intézménnyel, szektával, klubbal, bandával, focicsapattal stb. azonosulva
éntudatát nagyobbá és erősebbé teszi.
A személyes ego egyes esetekben teljesen feloldódni látszik, ahogy életét az illető
teljesen a közösség javára végzett, önzetlen munkának szenteli anélkül, hogy ezért személyes
viszonzást, elismerést vagy rangot követelne. Micsoda megkönnyebbülés megszabadulni a
személyes én iszonyatos terhétől! A közösség tagjai boldognak és kiteljesedettnek érzik
magukat, függetlenül attól, hogy milyen sokat dolgoznak, mennyi áldozatot hoznak. Úgy
tűnik, hogy felülemelkedtek az egójukon. A kérdés: valóban megszabadultak az egójuktól,
vagy a személyes ego csupán a kollektív egóba költözött át?
A kollektív ego ugyanolyan tulajdonságokkal rendelkezik, mint a személyes ego:
konfliktusigény, ellenségigény, több iránti vágy, az igény, hogy a másikkal szemben „nekem
legyen igazam” stb. A kollektíva előbb-utóbb konfliktusba fog keveredni más közösségekkel,
mert tudattalanul a viszályt keresi, és szembeszegülésre van szüksége ahhoz, hogy a határait
és így az identitását is definiálni tudja. Tagjai ekkor fogják megtapasztalni azt a szenvedést,
ami bármely ego ösztönözte cselekvés elkerülhetetlen velejárója. Ekkor fölébredhetnek, és
rájöhetnek, hogy kollektívájukban bizony jelen van az őrültség erős eleme.
Eleinte fájdalmas lehet hirtelen fölébredni, és rájönni, hogy az a közösség, amivel
azonosultál, és amiért dolgoztál, történetesen elmebeteg. Egyesek ezen a ponton cinikussá
vagy megkeseredetté válnak, és ettől kezdve megtagadnak minden értéket, mindent, ami
nemes. Vagyis, amint az előbbi illúzió volta lelepleződik, és ezért összeomlik, villámsebesen
magukévá tesznek egy újabb hitrendszert. Nem néznek szembe egójuk halálával, hanem
elszaladnak, és egy újabba „reinkarnálódnak”.
A közös ego általában tudattalanabb, mint az ezen egót alkotó egyének. Az
összeverődött tömeg (ami időleges, kollektív, egós entitás) képes olyan atrocitások
elkövetésére, amit az egyén – a tömegtől távol – sohasem tenne meg. Országok nemritkán
olyant tesznek, amiről – ha azt egy személy produkálná – azonnal látnánk, hogy pszichopata
viselkedés.
Az új tudat megjelenésével egyesek késztetést fognak érezni olyan csoportok
létrehozására, amelyek a megvilágosodott tudatot tükrözik. Ezek a csoportok már nem lesznek
kollektív egók. Tagjaikban nem él majd igény arra, hogy identitásukat a közösség révén
határozzák meg. Ők már nem keresnek semmilyen formát ahhoz, hogy önmagukat definiálják.
Ha a csapattagok még nem is teljesen szabadultak meg az egótól, akkor is lesz bennük
elegendő tudatosság, hogy az ego felbukkanásakor azonnal felismerjék azt magukban, illetve
- 48 -
Szerepjátszás: az ego számos arca
a többiekben. Mindazonáltal állandó éberségre van szükség, mert az ego meg fogja próbálni
átvenni az irányítást, és bármi módon igyekszik majd újra megerősíteni önmagát. Az emberi
ego feloldása akkor történik meg, amikor az egót a tudatosság fényébe hozzuk: ezeknek a
csoportoknak ez lesz az egyik legfőbb céljuk, akár megvilágosodott vállalkozásokról, akár
karitatív szervezetekről, iskolákról vagy együtt élő emberek közösségéről van is szó. A
megvilágosodott kollektívák fontos szerepet fognak betölteni az új tudat megjelenésében.
Ahogy az egós közösségek tudattalanságba és szenvedésbe húznak, a megvilágosodott
kollektívák ugyanúgy a tudatosság „légörvényébe” emelhetnek, és fel fogják gyorsítani a
planetáris váltást.
- 49 -
A fájdalomtest
ÖTÖDIK FEJEZET
A fájdalomtest
AZ ÉRZELEM SZÜLETÉSE
A gondolatáramlás mellett – bár attól nem teljesen elkülönülve – létezik az ego egy
másik dimenziója is: az érzelem. Ezzel nem azt állítom, hogy minden gondolkodás és érzés az
- 50 -
A fájdalomtest
egótól származik. Azok csupán akkor válnak egóvá, ha azonosulsz velük, és teljesen átveszik
fölötted az irányítást. Más szóval: amikor belőlük „én” lesz.
Fizikai szervezetednek, tehát a testednek, megvan a maga intelligenciája, ahogy
minden más életforma szervezetének is. Ez az intelligencia reagál arra, amit az elméd mond,
reagál a gondolataidra. Az érzelem tehát a testnek az elmédre adott reakciója. A test
intelligenciája természetesen elválaszthatatlan az egyetemes intelligenciától, valójában az
univerzális értelem számtalan megnyilvánulásának az egyike. Az ad a fizikai szervezetedet
alkotó atomok és molekulák közé időleges kohéziót, összetartó erőt. Az a test minden
szervének működése mögött megbúvó szervező elv. Az irányítja az oxigén és az elfogyasztott
étel energiává alakulását; a szívverést és a vérkeringést; az érzékszerveken át befutó
információk idegi impulzusokká alakítását, hogy azok az agyba érkezve dekódolódhassanak,
majd újra összeállítva a külső valóság koherens (összefüggő) belső képét adhassák. Mindezt,
ahogy sok ezer egyéb, ezekkel egy időben zajló funkciót is, ez az értelem koordinálja
tökéletesen. Nem te működteted a testedet. Az intelligencia működteti. A szervezet
környezetre adott válaszreakciói is az ő feladatkörébe tartoznak.
Ez minden életformára igaz. Ez ugyanaz az értelem, mint amelyik fizikai formába
öntötte a növényt, majd azt követően a növényből előbújó virágként is megnyilvánul;
virágként, ami reggel kinyitja szirmait, hogy befogadja a napsugarakat, majd este bezárja
őket. Ez ugyanaz az intelligencia, amelyik Gaiaként, a Föld bolygót jelentő összetett
élőlényként is manifesztálódik.
Ez az értelem idézi elő a szervezet bármilyen fenyegetésre vagy kihívásra adott,
ösztönös reakcióit. Ez produkál az állatokban olyan reakciókat, amelyek hasonlítanak az
emberi érzelmekhez: haragot, félelmet, élvezetet. Ezeket az ösztönös reakciókat az érzelem
kezdetleges, ősi formáinak tekinthetjük. Bizonyos helyzetekben az emberi lények ugyanúgy
tapasztalnak meg ösztönös reagálásokat, ahogy az állatok. Vészhelyzetben, amikor a szervezet
életben maradása kerül veszélybe – a küzdelemre vagy a menekülésre való felkészülés
részeként –, a szív gyorsabban ver, az izmok összehúzódnak, s a légzés felgyorsul. Ősi
félelem. Sarokba szorítva az intenzív energia hirtelen hulláma olyan erőt kölcsönöz a testnek,
amellyel az korábban nem rendelkezett. Ősi harag. Ezek az ösztönös reakciók az érzelmek
rokonainak tűnnek, ám a szó valódi értelmében nem érzelmek. Az ösztönös reakció és az
érzelem közti alapvető különbség a következő: az ösztönös reakció a test közvetlen válasza
valamilyen külső helyzetre. Az érzelem viszont a test reakciója egy gondolatra.
Közvetetten ugyan egy érzelem is lehet valamilyen konkrét helyzetre vagy eseményre
adott válasz, de az már a mentális értelmezés – a gondolat, tehát a jó és a rossz, a
rokonszenves és az ellenszenves, az én és az enyém mentális fogalmainak – szűrőjén
keresztül látott eseményre adott reakció lesz. Például valószínűleg nem érzel különösebb
érzelmet, ha azt hallod, hogy valakinek ellopták a kocsiját. Ha azonban az a te autód, akkor
már feltehetően zaklatottságot érzel. Elképesztő, mennyi érzelmet képes generálni egy olyan
apró mentális fogalom, mint az „enyém”!
Bár a test rendkívül értelmes, mégsem tud különbséget tenni a valós helyzet és egy
gondolat között. Minden gondolatra úgy reagál, mintha az valóság lenne. Nem tudja, hogy az
csupán gondolat. A test számára egy aggodalmas, félelemmel teli gondolat azt jelenti, hogy
„veszélyben vagyok”, és ennek megfelelően reagál, még akkor is, ha ekkor éppen a meleg,
kényelmes ágyadban fekszel az éjszaka közepén. A szív szaporábban ver, az izmok
összehúzódnak, a légzés felgyorsul. Energia gyűlik össze, de mivel a veszély csupán mentális
kitaláció, ezért az energia nem vezetődik le. Egy része visszatáplálódik az elmébe, ami még
szorongóbb gondolatot generál. A maradék energia mérgezővé válik, és akadályozza a test
harmonikus működését.
- 51 -
A fájdalomtest
AZ ÉRZELMEK ÉS AZ EGO
Az ego nem csupán a megfigyeletlen elme – a fejedben szóló hang, amely úgy tesz,
mintha ő te lennél –, hanem a megfigyeletlen érzelmek is, amelyek a test reakciói arra, amit a
fejedben levő hang mond.
Láttuk már, hogy az egós hang többnyire milyen jellegű gondolkodásba merül, és
szemügyre vettük az egós hang gondolati folyamatainak a – konkrét tartalomtól független –
szerkezetéhez szorosan hozzá tartozó diszfunkcióját is. Ez a diszfunkciós gondolkodás az,
amire a test negatív érzelemmel válaszol.
A fejben lévő hang elmond egy történetet, amit a test elhisz, és reagál rá. Ezek a
reakciók az érzelmek. Ezek az érzelmek aztán energiát táplálnak vissza azokba a
gondolatokba, amelyek a kezdeti érzelmet megteremtették. Ez a megvizsgálatlan gondolatok
és érzelmek közt kialakult ördögi kör hozza létre az érzelmi gondolkodást és az érzelmi
történetgyártást.
Az ego érzelmi összetevője emberenként más és más. Egyes egókban nagyobb,
másokban kisebb. Az érzelmi reakciót kiváltó gondolatok néha olyan gyorsan jönnek, hogy az
elmének még ideje sincs a megfogalmazásukra, a test máris – valamilyen érzelemmel – reagál
rájuk, és az érzelem reakcióvá válik. Azok a gondolatok szóelőttes (preverbális) stádiumban
léteznek, és kimondatlan, tudattalan feltevéseknek nevezhetjük őket. Forrásuk az illető
múltbeli – általában kora gyermekkori – kondicionálása. Például „az emberekben nem lehet
bízni” tudattalan feltevés élhet abban az emberben, akinek a kezdeti kapcsolatai (szüleivel,
testvéreivel) nem voltak támogató jellegűek, azok nem ösztönözték őt bizalomra. Néhány
további, gyakori tudattalan feltevés: „Senki sem becsül és értékel. Harcolnom kell az életben
maradásomért. Sosincs elég pénzem. Az élet mindig cserben hagy. Nem érdemlek bőséget.
Nem érdemlek szeretetet.” A tudattalan feltevések a testben érzelmeket generálnak, amik
aztán elmetevékenységet és/vagy azonnali reakciókat gerjesztenek. Ily módon teremtik meg a
személyes valóságodat.
Az ego hangja folyamatosan megszakítja a test természetes jóllét-állapotát. Minden
emberi testre hatalmas feszültség és nyomás nehezedik, és nem azért, mert valami külső
tényező fenyegetné. Az belülről, az elméből érkezik. A test nem tud mást tenni, mint hogy a
hozzá kötődő egót alkotó valamennyi diszfunkcionális gondolatra reagál. Ily módon a
szakadatlan és kényszeres gondolkozást negatív érzelmek sokasága kíséri.
Mi a negatív érzelem? Olyan emóció, ami mérgező a test számára, s felborítja a test
egyensúlyi állapotát és harmonikus működését. Félelem, szorongás, harag, neheztelés,
szomorúság, gyűlölet vagy intenzív ellenszenv, féltékenység és irigység. Ezek mind
megszakítják a testben zajló energiaáramlást, befolyásolják a szív és az immunrendszer
működését, az emésztést, a hormontermelést stb. Még a hivatalos, akadémikus medicina is,
amelyik pedig igen keveset tud az ego működéséről, kezdi felismerni a negatív érzelmi
állapotok és a testi betegségek közti kapcsolatot. A testre káros érzelmek azokat az embereket
is megfertőzik, akikkel kapcsolatba kerülsz, és – közvetett módon, láncreakció révén –
számtalan más, olyan embert is, akikkel sohasem találkozol. Létezik átfogó, általános fogalom
az összes negatív érzelemre: boldogtalanság.
Vajon a pozitív érzelmek az elmondottal ellentétesen hatnak a testre? Tehát erősítik az
immunrendszert, élénkítik és gyógyítják a testet? Igen, de különbséget kell tennünk az ego
gerjesztette pozitív érzelmek, illetve azok a mélyebb érzelmek között, amelyek a Léttel való
összekapcsolódottságod természetes állapotából sugároznak.
Az ego generálta pozitív érzések már eleve magukban hordozzák önmaguk ellentétét,
amelyekbe gyorsan átalakulhatnak. Íme néhány példa: amit az ego szerelemnek nevez, az
valójában „birtoklásosság” és addiktív (szenvedélybetegség jellegű) csüngés, ami egy
másodperc alatt gyűlöletbe csaphat át. Egy közelgő esemény izgatott várása, ami a jövő ego
általi túlértékelése, könnyen fordulhat annak ellenkezőjébe – lelombozódásba vagy
- 52 -
A fájdalomtest
A MÚLT CIPELÉSE
Az emberi elme képtelen, pontosabban fogalmazva: nem hajlandó szélnek ereszteni,
nem akarja letenni a múltat. Gyönyörűen szemlélteti ezt a két zen szerzetes, Tanzan és Ekido
története, akik olyan úton lépdeltek, amely a heves esőzés hatására rendkívül sárossá vált. Egy
falu közelében találkoztak egy fiatalasszonnyal, aki éppen az úton próbált átkelni, ám a sár
olyan mély volt, hogy az tönkretette volna a selyem kimonóját. Tanzan azonnal a karjaiba
kapta a hölgyet, és átvitte az út másik oldalára.
A szerzetesek csendben folytatták útjukat. Öt órával később, amint közeledtek a
számukra szállásul szolgáló templomhoz, Ekido nem tudta tovább visszatartani magát, és
kifakadt: „Miért cipelted át azt a lányt az úton?! Nekünk szerzeteseknek nem szabad ilyesmit
tennünk!”
„A lányt én már több órája letettem – felelte Tanzan. – Te még mindig cipeled?”
Most képzeld el, milyen lenne az élet azok számára, akik állandóan azt tennék, amit
Ekido! Nem tudnák, illetve nem lennének hajlandóak belül elengedni a szituációkat, s
- 53 -
A fájdalomtest
magukban így egyre több terhet halmoznának föl. Ha ezt elképzelted, máris képet kaptál arról,
hogy milyen is az élet a bolygónkon élők többsége számára, hogy elméjükben a múlt milyen
hatalmas súlyú terhét cipelik folyton.
A múlt emlékként él benned, ám az emlékek önmagukban még nem jelentenek
problémát. Történetesen emlékezés révén tanulunk a múltból és a múltban elkövetett
hibákból. Ha az emlékek – más szóval: a múlttal kapcsolatos gondolatok – teljesen eluralnak,
csak ekkor válnak teherré, ekkor lesznek problematikusak, és ekkor válnak éntudatod részévé.
Ez esetben a személyiséged, amit a múlt kondicionált, a börtönöddé válik. Emlékeid
éntudattal ruházódnak fel, és a történetedet tekinted önmagadnak. Ez a „kis én” egy illúzió,
ami eltakarja valódi identitásodat: az idő és forma nélküli jelenlétet.
A történeted azonban nem csupán mentális, hanem emocionális emlékből –
folyamatosan újra átélt, régi érzelemből – is áll. Hasonlóan a szerzeteshez, aki a gondolataival
táplált neheztelésének a terhét öt órán keresztül cipelte, a legtöbb ember hatalmas súlyú,
fölösleges – gondolati és érzelmi – málhát hurcol egész életében. Sértettségükkel,
bánkódásukkal, ellenségeskedésükkel és bűntudatukkal önmagukat korlátozzák. Érzelmi
gondolkodásuk az énjükké vált, ezért belecsimpaszkodnak a régi érzelembe, mert az erősíti az
identitásukat.
Mivel az emberek hajlamosak állandósítani régi érzelmeiket, szinte mindenki hurcol
az energiamezejében fölhalmozott régi érzelmi fájdalmat, amit én „fájdalomtestnek” nevezek.
Megtehetjük azonban, hogy nem növesztgetjük tovább a már meglévő
fájdalomtestünket. Megtanulhatjuk „szárnyaink csapkodásával” megtörni a régi érzelem
fölhalmozásának és fenntartásának szokását, függetlenül attól, hogy valami tegnap vagy
harminc évvel ezelőtt történt. Megtanulhatjuk, hogy az elménkben ne tartsunk életben
helyzeteket és eseményeket, hanem figyelmünket állandóan a tiszta és időtlen jelen pillanatra
tereljük vissza, ahelyett, hogy holmi mentális film produkálásába keverednénk. Akkor már
maga a jelenlétünk lesz az identitásunk, s nem gondolataink és érzelmeink.
Soha semmi sem történt a múltban, ami megakadályozhatná, hogy most a jelenben
legyél; és ha a múlt képtelen megakadályozni, hogy most jelen légy, akkor ugyan milyen ereje
van a múltnak?
AZ EGYEDI ÉS A KÖZÖS
Az összes olyan negatív érzelem, amellyel megjelenése pillanatában nem nézünk
teljesen szembe, hogy a maga valóságában lássuk, nem foszlik teljesen szét.
Fájdalommaradékot hagy hátra.
Különösen a gyerekek találják az erősen negatív érzelmeket túl nyomasztónak ahhoz,
hogy azokat kezelni tudják, és ezért hajlamosak megpróbálni nem érezni őket. Ha nincs
mellettük olyan, teljesen tudatos felnőtt, aki szeretettel és együtt érző megértéssel segíti őket
az érzelmükkel közvetlenül szembenézni, akkor a gyerek számára valóban az egyetlen
lehetőség a „nem érezni” választása. Ezt a korai védekezési mechanizmust azonban sajnos
többnyire felnőtt korára is megőrzi. Az érzelem felismeretlenül tovább él odabenn, és
közvetett módon nyilvánul meg, például szorongásként, haragként, dührohamként,
rosszkedvként, vagy akár testi betegségként. Egyes esetekben ez minden bensőséges
kapcsolatot megakadályoz vagy elszabotál. A legtöbb pszichoterapeuta találkozott már olyan
pácienssel, aki azt állította magáról, hogy tökéletesen boldog gyerekkora volt, s aztán idővel
kiderült, hogy ennek történetesen épp az ellenkezője az igaz. Ezek az extrémebb esetek, ám
tény, hogy senki sem élheti le a gyerekkorát úgy, hogy közben ne élne át érzelmi fájdalmat.
Még ha mindkét szülőd megvilágosodott lenne, javarészt akkor is tudattalan világban nőnél
fel.
Az összes olyan erős, negatív érzelem, amivel nem néztél teljesen szembe, amit nem
fogadtál el, s utána nem eresztetted szélnek, olyan fájdalommaradékokat hagyott hátra,
- 54 -
A fájdalomtest
amelyek tested sejtjeiben élő energiamezővé álltak össze. Ez nem csak gyermekkori
fájdalomból áll, hanem azokból a fájdalmas érzelmekből is, amelyek később, serdülőkorodban
és felnőttkorodban adódtak hozzá, s amelyek nagy részét az ego hangja teremtette meg. Ez az
az érzelmi fájdalom, ami elkerülhetetlenül útitársad lesz, ha életed alapja a hamis éntudat.
A régi, ám még mindig rendkívül eleven, szinte minden emberben ott élő érzelem
energiamezeje: a fájdalomtest.
A fájdalomtest azonban nemcsak egyedi jellegű. Szerepet játszik benne az a fájdalom
is, amit az emberiség történelme – a törzsi háborúk, a rabszolgaság, a fosztogatás, a
megerőszakolás, a megkínzás és az erőszak egyéb formáinak a története – során számtalan
ember átélt. Ez a fájdalom még mindig ott él az emberiség közös pszichéjében, és naponta
gyarapszik; meggyőződhetsz róla, ha ma este megnézed a tévéhíradót, vagy ha megfigyeled
az emberi kapcsolatokban zajló drámákat. A kollektív fájdalomtest valószínűleg bekódolódik
minden emberi DNS-be, jóllehet, ezt még nem mutatták ki.
Minden újszülött, aki belép e világba, már érzelmi fájdalomtestet cipel. Némelyikük
súlyosabbat, sűrűbbet, mint a többiek. A csecsemők egy része többnyire meglehetősen
boldog. Más csecsemők viszont mintha tengernyi boldogtalanságot hordoznának magukban.
Igaz ugyan, hogy egyes csöppségek sokszor azért sírnak, mert nem kapnak elegendő
szeretetet és figyelmet, ám mások minden szemmel látható ok nélkül sírnak, mintha azt
akarnák elérni, hogy minden köröttük levőt ugyanolyan boldogtalanná tegyenek, mint
amilyenek ők. (Ezt gyakran sikerrel teszik.) Ők az emberi fájdalom súlyos, nagy adagjával
érkeztek ebbe a világba. Más csecsemők azért sírnak gyakran, mert érzik anyjuk és apjuk
negatív érzelmeinek a kisugárzását, s ez bennük fájdalmat okoz. Ez mellesleg a
fájdalomtestüket is növeszti, hiszen szüleik fájdalomtestéből energiát szívnak magukba. De
akármi is a konkrét helyzet, a gyermek fizikai testének növekedésével a fájdalomteste is
gyarapszik.
A könnyű fájdalomtestű csöppség nem feltétlenül válik lelkileg „fejlettebb” férfivá
vagy nővé, mint a sűrű, súlyos fájdalomtestű. Gyakran ennek épp az ellenkezője történik. A
súlyos fájdalomtestű embereknek általában nagyobb az esélyük a spirituális fölébredésre, mint
a viszonylag könnyű fájdalomtestűeknek. Jóllehet néhányuk a súlyos fájdalomtestük
csapdájába zártan marad, sokuk azonban eljut egy olyan szintre, ahol már képtelen tovább élni
a boldogtalanságával, s emiatt erős ösztönzést érez a felébredésre.
Vajon az emberiség közös tudatában miért olyan meghatározó kép Krisztus szenvedő
testének, haláltusától eltorzult arcának és megannyi vérző sebének a látványa? Emberek
milliói – különösen a középkorban – nem éreztek volna annyira mély rokonságot vele, ha
bensőjükben valami nem rezonált volna azzal, ha azt tudattalanul nem saját belső valóságuk
(fájdalomtestük) külső megjelenéseként látják. Ők még nem voltak elég tudatosak ahhoz,
hogy azt közvetlenül magukban ismerjék fel, ám számukra a kép e tudatossá válási folyamat
kezdetét jelentette. Tekinthetünk Krisztusra úgy, mint az archetipikus emberre, aki egyszerre
testesíti meg a fájdalmat és a transzcendálás lehetőségét.
- 55 -
A fájdalomtest
Mellbevágó élmény lehet, amikor először döbbensz rá, hogy van benned valami, ami
időnként érzelmi negativitást, boldogtalanságot keres. Több tudatosság kell ahhoz, hogy ezt
magadban észre vedd, mint hogy valaki másban meglásd. Amint a boldogtalanság átvette
fölötted az irányítást, nemcsak hogy nem akarsz annak véget vetni, de még az is céloddá
válik, hogy mások is olyan nyomorultul érezzék magukat, mint te, hogy az ő negatív érzelmi
reakciójukból is „táplálkozhass”.
A legtöbb embernél a fájdalomtestnek létezik „alvó” és aktív stádiuma. Amikor alszik,
könnyen el is felejted, hogy bensődben súlyos felhőt vagy alvó tűzhányót hurcolsz. (Hogy
melyiket, az fájdalomtested energiamezejének jellegétől függ.) Hogy mennyi ideig marad
alvó állapotában, az emberenként különböző. Leggyakrabban néhány hétig, de ez az időszak
lehet néhány nap vagy akár több hónap is. Olykor a fájdalomtest néha évekig is „téli álmot
alszik”, amíg valamilyen esemény föl nem ébreszti.
- 56 -
A fájdalomtest
rajtad keresztül él, úgy tesz, mintha ő te lennél. Márpedig a fájdalom a fájdalomtest számára
élvezet. Mohón bezabál minden negatív gondolatot. Valójában a fejedben szokványosan szóló
hang ekkor a fájdalomtest hangjává vált. Ő vette át a belső párbeszéd irányítását. Ördögi kör
teremtődik tehát a fájdalomtest és a gondolkodásod között. Minden gondolat táplálja a
fájdalomtestet, a fájdalomtest pedig további gondolatokat generál. Egy ponton aztán – néhány
óra vagy akár néhány nap után – a fájdalomtest immár feltöltötte magát, és ezért visszatér
alvó állapotába, hátrahagyva a lemerített szervezetet és testet, amelyik ekkor sokkal
hajlamosabb a megbetegedésre. Ha mindez úgy hangzik, mintha holmi pszichés élősködőről
beszélnék, jól hallod. A fájdalomtest ugyanis pontosan ez: lelki parazita.
- 57 -
A fájdalomtest
amivel életetek hátralevő részére elköteleztétek magatokat, hogy együtt fogtok élni.
Házasságkötéskor nem csak az adott férfihoz vagy nőhöz mész hozzá, hanem feleséged,
illetve férjed fájdalomtestéhez is, ő pedig a tiédhez. Meglehetősen megrázó élmény lehet,
amikor – talán néhány nappal a nászút vagy a lakásba történő beköltözésetek után –
partnerednél egyszer csak totális személyiségváltást tapasztalsz. A hangja durvává vagy
rikácsolóvá válik, ahogy vádol, hibáztat vagy üvölt veled, valószínűleg valami viszonylag
jelentéktelen ügy kapcsán. Vagy teljesen visszahúzódik. „Mi a baj?” – kérdezed. „Semmi baj”
– feleli. Ám a belőle intenzíven sugárzó ellenséges energia azt mondja: „Minden baj.” A
szemébe nézve már nem látsz benne fényt. Mintha vastag fátyol ereszkedett volna rá, és az a
lény, akit ismersz és szeretsz, aki korábban képes volt átragyogni az egóján, most teljesen
homályba került. Úgy tűnik, hogy egy totálisan idegen ember néz vissza rád, s tekintetében
gyűlöletet, ellenségességet, keserűséget vagy haragot látsz. Amikor szól hozzád, nem a
házastársad vagy a partnered beszél, hanem – rajta keresztül – a fájdalomteste. Bármit is
mond, az a fájdalomtest valóságverziója. Olyan realitás, amit teljesen eltorzít a félelem, az
ellenségesség, a harag; és a vágy, hogy több fájdalmat okozzon és kapjon.
Ekkor tán elmerengsz: „Ez lenne partnerem valódi arca, amit korábban sohasem
láttam? Nem követtem-e el borzasztó nagy hibát azzal, hogy őt választottam?” Ez
természetesen nem a valódi arca, csupán a fájdalomtest, aki időnként megszállja őt. Nehéz
lenne olyan partnert találni, aki egyáltalán nem cipel magában fájdalomtestet, ám talán bölcs
döntés nem olyant választani, akinek kivételesen sűrű a fájdalomteste.
A SŰRŰ FÁJDALOMTESTEK
Egyes emberek olyan fájdalomtestet hordoznak magukban, amelyik sohasem alszik
teljesen. Meglehet, mosolyognak és képesek udvariasan elbeszélgetni, ám nem kell ahhoz
pszichikus képességgel rendelkezned, hogy érzékeld a bennük közvetlenül a felszín alatt
kavargó boldogtalanságérzést, ami csak a következő olyan eseményre vár, amire reagálhat; a
következő olyan emberre, akit hibáztathat vagy akivel összeütközhet; a következő olyan
dologra, amivel kapcsolatban boldogtalan lehet. Az ilyem emberek fájdalomteste sohasem
juthat elegendő „ételhez”, ők mindig éhesek. Ők fölnagyítják az ego ellenségigényét.
Reaktivitásuk révén a viszonylag kis jelentőségű ügyeket hatalmassá fújják föl, ahogy
megpróbálnak másokat is bevonni a drámájukba, s ennek érdekében reagálásra késztetni.
Némelyikük hosszúra nyúló és végső soron értelmetlen harcba vagy pereskedésbe keveredik
szervezetekkel vagy magánszemélyekkel. Sokukat az exházastársukkal vagy expartnerükkel
kapcsolatos kényszeres gyűlölet emészti. Nem tudva a magukban hurcolt fájdalomról és
reakciójukról, a fájdalmat eseményekbe és helyzetekbe vetítik. Az éntudatosság teljes
hiányában képtelenek megkülönböztetni az eseményt az arra adott reakciójuktól. Számukra a
boldogtalanság, sőt maga a fájdalom is kívül van, az eseményben vagy a helyzetben. Belső
állapotukkal kapcsolatos tudattalanságuk miatt még azt sem tudják, hogy mélyen
boldogtalanok, hogy szenvednek.
Néha az ilyen sűrű fájdalomtesttel rendelkezők aktivistákká válnak, akik valamilyen
ügyért harcolnak. Lehet, hogy valóban jó ügyért, és azzal kapcsolatban eleinte olykor
eredményesek is; ám a szavaikba és tetteikbe beáramló negatív energia, és az ellenségek és
konfliktusok iránti tudattalan igényük miatt az ügyükkel szemben idővel többnyire egyre
nagyobb ellenállás generálódik. Végül általában a saját szervezetükön belül is ellenségeket
teremtenek, mert bárhová is mennek, ott találnak okot arra, hogy rosszul érezzék magukat, s
így a fájdalomtestük továbbra is pontosan azt találja, amit keres.
- 58 -
A fájdalomtest
azért, hogy láthassák, ahogy emberek gyilkolnak, egymásnak szenvedést okoznak, s ezt
„szórakozásnak” nevezik és imádják.
Miért vonzanak az erőszakos filmek olyan hatalma nézőközönséget? Komplett iparág
alakult, amelynek nagy része az emberiség boldogtalanságfüggőségét táplálja. Az emberek
nyilvánvalóan azért nézik meg ezeket a filmeket, mert rosszul akarják magukat érezni. Mi az
az emberekben, ami imádja rosszul érezni magát, és azt jónak mondja? Természetesen a
fájdalomtest. A szórakoztatóipar nagy része ezt szolgálja ki. A reaktivitás, a negatív
gondolkodás és a személyes dráma mellett a fájdalomtest tehát még a mozivászon és a
tévéképernyő segítségével is megújítja magát. Fájdalomtestek írják és termelik ezeket a
filmeket, és fájdalomtestek fizetnek azért, hogy megnézhessék őket.
Vajon minden esetben „rossz”, ha a tévéképernyőn és a mozi vetítővásznán erőszakot
mutatnak be, és ha azt nézzük? Vajon minden ilyen erőszak a fájdalomtestet táplálja? Az
emberiség jelenlegi evolúciós stádiumában az erőszak nemcsak mindenhol megtalálható, de
még növekszik is, ahogy a kollektív fájdalomtest erősítő hatására a régi, egós tudatosság is
intenzívebbé válik, mielőtt végül elkerülhetetlenül kimúlik. Ha a filmek szélesebb
összefüggésében mutatják be az erőszakot; ha megmutatják annak eredetét és
következményeit is; megmutatják, hogy az hogyan hat az áldozatra és az elkövetőre;
megmutatják a mögötte rejlő és nemzedékről nemzedékre továbbadódó, kollektív
tudattalanságot (az emberekben fájdalomtestként élő haragot és gyűlöletet), akkor azok a
filmek az emberiség fölébredésében kulcsfontosságú szerepet töltenek be. Ugyanis tükörként
funkcionálnak, amiben az emberiség a saját őrültségét látja meg. Az, ami benned az őrültség
őrült voltát felismeri (még akkor is, ha az a tiéd): az épelméjűség, az ébredő tudatosság; az
elmebaj vége.
Léteznek ilyen filmek, és ezek nem táplálják a fájdalomtestet. A legjobb háborúellenes
filmek olyan alkotások, amelyek a háború valóságát mutatják meg, s nem annak ragyogóvá
„szidolozott” változatát. A fájdalomtest csak olyan filmből táplálkozhat, amelyikben az
erőszakot normális vagy pláne kívánatos emberi viselkedésnek ábrázolják, vagy amelyik
dicsőíti az agresszivitást azzal a kizárólagos céllal, hogy hatására a nézőben negatív érzelem
generálódjon, s így a filmmel a fájdalomfüggő fájdalomtest – drogként – „belőhesse” magát.
A népszerű bulvársajtó elsősorban nem híreket ad el, hanem a fájdalomtest számára
szolgáló érzelemtáplálékot. „Gaztett” és „Bestiák”, üvöltik a hatalmas betűkből kiszedett
címek. A brit bulvársajtó kiemelkedő ebben. Irányítói pontosan tudják, hogy a negatív
érzelem sokkal több lapot ad el, mint a hírek.
A hírmédiában – a televíziót is beleértve – megfigyelhető a tendencia, hogy egyre
inkább a negatív hírekre „harapnak” rá. Minél rosszabbra fordulnak a dolgok, a hír közvetítői
annál izgatottabbá válnak, és a negatív izgalmat sokszor maga a média generálja. A
fájdalomtestek imádják ezt!
- 59 -
A fájdalomtest
- 60 -
A fájdalomtest
………………………
- 61 -
Kitörni a szabadságra
HATODIK FEJEZET
Kitörni a szabadságra
- 62 -
Kitörni a szabadságra
JELENLÉT
Fölkeresett egy, a harmincas éveiben járó hölgy. Üdvözléskor éreztem az udvarias és
felszínes mosolya mögötti fájdalmát. Elkezdte mesélni a történetét, mire egy másodpercen
belül mosolya a fájdalom arckifejezésévé változott át. Ezt követően csillapíthatatlan zokogás
tört rá. Elmondta, hogy magányosnak és elégedetlennek érzi magát. Rengeteg harag és
szomorúság élt benne. Gyerekként erőszakos apja bántalmazta. Gyorsan kiderült, hogy a
fájdalmát nem a jelenlegi életkörülményei, hanem a különlegesen nagy súlyú fájdalomteste
okozza. Az vált a szűrőjévé, amin keresztül az élethelyzetét nézte. Még nem állt készen arra,
hogy meglássa az érzelmi fájdalma és a gondolatai közti kapcsolatot, mivel mindkettővel
teljesen azonosult. Még nem érthette meg, hogy gondolataival táplálja a fájdalomtestét. Más
szóval: a mélyen boldogtalan énjének terhével élt. Valamilyen szinten azonban bizonyára
fölismerte, hogy a fájdalma önmagából ered, hogy önmaga számára ő a teher. Készen állt a
felébredésre, és ezért keresett föl.
Figyelmét arra irányítottam, amit a testében érez, és megkértem, érzékelje közvetlenül
az érzelmet, ne pedig a boldogtalan gondolatain, boldogtalan történetén keresztül. Ezt felelte:
„Azért jöttem el, mert azt reméltem, hogy a boldogtalanságomból kivezető utat mutatja meg
nekem, nem pedig az abba belevezetőt!” Végül kelletlenül, de azért megtette, amit kértem
tőle. Hamarosan könnyek peregtek a szeméből, és az egész teste rázkódott. „Ebben a
pillanatban ezt érzi – mondtam. – Semmit sem tehet azzal a ténnyel kapcsolatban, hogy ebben
a pillanatban ezt érzi. Most ahelyett, hogy azt akarná, hogy ez a pillanat másmilyen legyen,
mint amilyen, ami a már meglévő fájdalomhoz csak még többet adna hozzá, lehetséges-e az
ön számára, hogy teljesen elfogadja, hogy most éppen ezt érzi?”
Egy pillanatra csöndbe burkolózott. Aztán hirtelen nagyon türelmetlennek tűnt, mintha
mindjárt föl akarna pattanni, és mérgesen azt kiáltotta: „Nem! Nem akarom ezt elfogadni!”
„Ki beszél? – kérdeztem. – Ön vagy az önben lévő boldogtalanság? Észre tudja-e venni, hogy
a boldogtalansága miatt érzett boldogtalansága annak csupán egy másik rétege?” Újra
elhallgatott. „Nem kérem, hogy bármit is tegyen. Mindössze annyit kérek: derítse ki, képes-e
arra, hogy hagyja azokat az érzéseket egyszerűen létezni! Más szóval, és ez furcsán
hangozhat: ha nem törődik azzal, hogy ön boldogtalan, akkor vajon mi történik a
boldogtalansággal? Rá akar-e erre jönni?”
Rövid ideig töprengőnek tűnt, majd miután körülbelül egy percig csöndben ült,
hirtelen jelentős változást vettem észre az energiamezejében. Így szólt: „Ez furcsa! Még
mindig boldogtalan vagyok, de a boldogtalanságom körül most tér van! Az már nem számít
annyira!” Első alkalommal hallottam ezt a megfogalmazást: „a boldogtalanságom körül tér
van”. Ez a tér természetesen akkor jelenik meg, ha belül elfogadod azt, amit a jelen
pillanatban éppen átélsz.
Többet nem is igen mondtam a hölgynek, csak hagytam, hogy ezzel az élménnyel
legyen. Később megértette, hogy amint felhagyott az érzéssel való azonosulással, a benne élő
régi érzelmi fájdalom – amint úgy irányította arra a figyelmét, hogy közben nem próbált neki
ellenállni – többé már nem tudta kontrollálni a gondolkodását, s így nem tudta belehúzni őt „a
boldogtalan én” című, mentálisan konstruált történetébe. Az életében ekkor egy másik
dimenzió jelent meg, ami transzcendálta (túllépte) az ő személyes múltját: a jelenlét
- 63 -
Kitörni a szabadságra
A FÁJDALOMTEST VISSZATÉRÉSE
Leültem az egyik asztalhoz, és ételt rendeltem. Néhány vendég tartózkodott az
étteremben. Az egyik közeli asztalnál egy kerekes székes, középkorú férfi a vacsorája vége
felé járt. Egyszer röviden, ám keményen rám nézett. Néhány perc telt el. A férfi hirtelen
nyugtalanná és izgatottá vált, majd a teste rángatózni kezdett. Odalépett hozzá a pincér, hogy
elvigye a tányérját. A férfi vitatkozni kezdett vele: „Nem volt jó az étel! Pocsék volt!” „Akkor
miért ette meg?” – kérdezte a felszolgáló. Ez aztán betett neki. Kiabálni kezdett, és rendkívül
bántóan viselkedett. Mocskos szavak hagyták el a száját; intenzív, durva gyűlölet töltötte meg
a helyiséget.
Érezni lehetett, ahogy ez az energia behatolt az ember sejtjeibe, keresve valamit,
amihez hozzá tud kapcsolódni. Ekkorra már a többi vendéggel is kiabált, ám valami miatt a
férfi engem teljesen figyelmen kívül hagyott, ahogy ott ültem, intenzív jelenlétben.
Gyanítottam, talán az egyetemes emberi fájdalom tért vissza, hogy közölje velem: „Azt hitted,
legyőztél?! Hát tessék! Még mindig itt vagyok!” Azt a lehetőséget is számításba vettem, hogy
a kiszabadult, hátrahagyott energiamező követett az étteremig, és ott ráakaszkodott arra,
akiben hozzá passzoló rezgési frekvenciát, tehát súlyos fájdalomtestet talált.
Az étterem vezetője kitárta az ajtót: „Kérem, távozzon! Csak távozzon!” A férfi az
elektromos kerekes székével kiviharzott a helyiségből. Mindenki döbbenten bámult. Egy perc
múlva azonban visszatért. A fájdalomteste még nem végzett. Többre volt szüksége. Kerekes
székével belökte az ajtót, majd trágár szavakat üvöltött. Az egyik felszolgálólány megpróbálta
megakadályozni, hogy bejöjjön. A férfi erre gyors előremenetbe kapcsolta a székét, és a
hölgyet így a falhoz szorította.
Erre a többi vendég felugrott, és megpróbálta elhúzni onnan a férfit. Kiabálás,
üvöltözés, pokoli lárma és zűrzavar. Kis idő múltán egy rendőr lépett be, mire a férfi
lecsöndesedett. A rendőr felszólította, hogy távozzon, és ne merjen visszajönni. A pincérlány
szerencsére nem sérült meg, megúszta kisebb zúzódásokkal a lábán. Amikor az egésznek vége
lett, az étteremvezető odajött az asztalomhoz, és megkérdezte, félig tréfálkozva, de talán
intuitívan érezve valamit: „Mindezt maga okozta?”
- 64 -
Kitörni a szabadságra
FÁJDALOMTEST A GYEREKEKBEN
A gyerekek fájdalomteste néha raplisságban vagy visszahúzódásban nyilvánul meg. A
gyerek morcos lesz, senkivel sem hajlandó szóba állni, és csak ül a sarokban, átölelve a játék
babáját vagy a hüvelykujját szopva. A fájdalomtest sírógörcsként vagy hisztériás rohamként is
manifesztálódhat. A gyerek üvölt, esetleg dobálja magát a földön, vagy tör-zúz. A meghiúsult
akarás könnyen belobbanthatja a fájdalomtestet, s a fejlődő egónál az akarás ereje igen
intenzív lehet. A szülők nem hisznek a szemüknek. Értetlenül és tehetetlenül nézik, ahogy az
ő kis angyalkájuk néhány másodperc alatt apró szörnyeteggé vedlik át. „Honnan jön ez a
boldogtalanság?” – csodálkoznak. Kisebb-nagyobb mértékben ez a gyerek részesedése az
emberiség fájdalomtestéből, ami egészen az emberi ego eredetéig nyúlik vissza.
De a gyerek addigra már a szülei fájdalomtestéből is átvehetett fájdalmat, s ily módon
a szülők a gyerekben annak a visszatükröződését láthatják, ami bennük is megvan. A
rendkívül érzékeny gyerekekre különösen erősen hat szüleik fájdalomteste. Ha meg kell
tapasztalniuk szüleik őrült drámáját, az bennük szinte elviselhetetlen érzelmi fájdalmat okoz,
és ezért gyakran az ilyen, érzékeny gyerekekből lesznek a súlyos fájdalomtestű felnőttek. A
gyerekeket a szülők azzal nem tudják becsapni, ha megpróbálják elrejteni előlük a
fájdalomtestüket, mondván: „Nem veszekedhetünk a gyerek előtt.” Ez általában azt jelenti,
hogy mialatt a szülők egymással látszólag udvariasan beszélgetnek, az otthont átitatja a
negatív energia.
Az elfojtott fájdalomtestek rendkívül toxikusak (mérgezőek), még a nyíltan aktív
fájdalomtesteknél is nagyobb mértékben. Ezt a pszichés toxicitást a gyerekek magukba
szívják, s ez hozzájárul az ő saját fájdalomtestük növekedéséhez.
A gyerekek olykor szubliminális (tudatküszöb alatti) módon szereznek tapasztalatot az
egóról és a fájdalomtestről, egyszerűen azzal, hogy együtt élnek a nagyon tudattalan
szüleikkel. Egy asszony, akinek a szülei erős egóval és súlyos fájdalomtesttel rendelkeztek,
elmesélte, hogy sokszor, amikor a szülei egymással kiabáltak és üvöltöztek, rájuk nézett, és –
bár szerette őket – azt mondta magában: „Ezek bolondok! Hogyan keveredtem én ide?” Tehát
már tudatában volt annak, hogy így élni őrültség. Ez a tudatosság segített neki csökkenteni azt
a fájdalommennyiséget, amit a szüleiből magába szívott.
A szülők gyakran töprengenek: hogyan kezeljék a gyerekük fájdalomtestét? Az első
kérdés természetesen az: kezelik-e a sajátjukat? Felismerik-e azt önmagukban? Képesek-e
annak aktiválódásakor eléggé jelenlevőek maradni ahhoz, hogy az érzelmet már az érzés
szintjén felismerjék, mielőtt az még gondolkozássá és így „boldogtalan emberré” válhatna?
Amíg a gyereknél „fájdalomtestroham” tombol, addig nem sokat tehetsz, csupán
annyit, hogy jelenlevő maradsz, hogy ne vonódj be érzelmi reagálásba. A gyerek
fájdalomteste csak táplálkozna belőle. A fájdalomtestek rendkívül drámaiak tudnak lenni! Ne
hagyd, hogy beszippantson a színjáték! Ne vedd túl komolyan! Ha a fájdalmat a meghiúsult
akarás lobbantotta be, nehogy kiszolgáld a gyerek követelését! Különben azt tanulná meg:
„Minél boldogtalanabb vagyok, annál valószínűbb, hogy megkapom azt, amit akarok.” Ez
recept a későbbi élet működészavarához. A fájdalomtest csalódni fog, hogy nem reagálsz, és
ezért átmenetileg még rátehet egy lapáttal, mielőtt lenyugszik. Gyereknél a fájdalomtest-
epizódok szerencsére általában rövidebb ideig tartanak, mint a felnőtteknél.
A lenyugvás után egy idő múlva, talán másnap, beszélhetsz a gyerekkel arról, hogy mi
is történt. De ne beszélj neki fájdalomtestről! Inkább kérdezd! Például: „Mi volt az, ami rád
jött, amikor tegnap nem tudtad abbahagyni a visítást? Emlékszel? Mit éreztél akkor? Jó érzés
volt? Van-e valamilyen neve annak, ami akkor rád jött? Nincs? Ha lenne neve, vajon hogyan
hívnák? Ha látni tudnád, hogy nézne ki? Le tudod-e festeni a külsejét? Mi történt vele, amikor
elment? Aludni ment? Gondolod, hogy visszajöhet?”
Ez csak néhány lehetséges kérdés, és mindegyikkel az a cél, hogy fölébreszd a
gyerekben a megfigyelőképességet, ami a jelenlét. Az ilyen kérdések abban segítenek a
- 65 -
Kitörni a szabadságra
BOLDOGTALANSÁG
Nem minden boldogtalanság származik a fájdalomtesttől. Egy része új boldogtalanság,
ami mindig teremtődik, valahányszor nem hangolódsz a jelen pillanatra, valahányszor – így
vagy úgy – letagadod a mostot. Amint felismered, hogy a jelen pillanatban mindig az van, ami
már van, és ezért kikerülhetetlen, attól kezdve megalkuvásmentes „igent” tudsz rá mondani.
Emiatt pedig nemcsak hogy nem teremtesz további boldogtalanságot, hanem még – a belső
ellenállás megszűnésével – azt is megtapasztalod, hogy ekkor maga az élet támogat.
A fájdalomtest boldogtalansága sohasem áll arányban a látható okkal. Más szóval:
túlreagálja azt. Erről lehet felismerni, bár többnyire ezt nem a szenvedő alany – a megszállott
személy – látja meg. A súlyos fájdalomtesttel rendelkező ember könnyen talál okot arra, hogy
nyugtalan, mérges, sértődött, szomorú vagy rémült legyen. Az olyan, viszonylag jelentéktelen
ügy, amire valaki más csak megrándítja a vállát és mosolyog, vagy amit még csak észre sem
vesz, nála intenzív boldogtalanság okává válik. Természetesen nem az a valódi ok, az csupán
a kiváltó inger szerepét kapja, ami életre hívja a régi, feltorlódott érzelmet. Az érzelem ezt
követően átvonul a fejbe, s ott fölerősíti és energetizálja az egós elmestruktúrákat.
A fájdalomtest és az ego közeli rokonok. Szükségük van egymásra. A kiváltó
eseményt vagy helyzetet ezt követően a masszívan emocionális egód szűrőjén keresztül
értelmezed, és annak megfelelően reagálsz rá. Mindez azt eredményezi, hogy az adott
esemény vagy helyzet jelentősége teljesen eltorzul. A jelent a benned élő érzelmi múlt
szemüvegén keresztül nézed. Más szóval: amit látsz és megtapasztalsz, az nem az
eseményben vagy a helyzetben található, hanem tebenned. Olykor talán valóban ott van az
eseményben, illetve a szituációban, ám a reakciód révén te azt fölerősíted. Ez a reakció, ez a
fölerősítés az, amit a fájdalomtest akar és igényel, amiből táplálkozik.
A súlyos fájdalomtest által megszállt ember számára sokszor lehetetlen kilépni a maga
torz értelmezéséből, a súlyosan emocionális „történetéből”. Minél több negatív érzelem
szerepel a történetben, az annál súlyosabbá és áthatolhatatlanabbá válik. Ezért a történetről
nem ismered fel, hogy az csak történet, hanem valóságnak tekinted. Amikor teljesen a
gondolat és az azt kísérő érzelem hatása alá kerülsz, a kilépés már lehetetlen számodra, mert
még csak nem is tudsz arról, hogy létezik „odakint”. A saját „mozifilmed” vagy álmod, a saját
poklod csapdájába záródtál. Számodra az realitás, és emiatt nem is lehetséges semmiféle más
valóság. A reakciód pedig – a te nézőpontodból nézve – az egyetlen lehetséges reakció.
- 66 -
Kitörni a szabadságra
közelében agresszióhullám önt el, gorombán viselkednek vele, szavakkal – sőt olykor akár
fizikailag is – megtámadják. Ez arra utal, hogy van bennük valami, ami rezonál az illető
fájdalomtestével. Amire ilyen hevesen reagálnak, az bennük is megvan. Az: a saját
fájdalomtestük.
Nem meglepő módon a súlyos és gyakran aktiválódó fájdalomtestű emberek sokszor
találják magukat konfliktushelyzetekben. Azokat persze olykor ők maguk provokálják ki.
Máskor azonban aktívan esetleg nem tesznek semmit, ám a belőlük sugárzó negativitás már
elegendő ahhoz, hogy ellenségességet vonzzon be, és összeütközést generáljon. Nagyfokú
jelenlét kell ahhoz, hogy ne reagálj, ha egy ilyen aktív fájdalomtestű emberrel konfrontálódsz.
Ha jelenlevő tudsz maradni, akkor a te jelenléted képessé teheti az illetőt, hogy már ne
azonosuljon a maga fájdalomtestével, és így átélheti a hirtelen fölébredés csodáját. Meglehet,
a fölébredt állapot csak rövid ideig tart majd, de az ébredés folyamata azzal már elkezdődött
benne.
Az egyik első ilyen fölébredés, aminek tanúja lehettem, sok éve történt. Est 11 órakor
megszólalt a kapucsengőm. A kaputelefonban szomszédom, Ethel gondterhelt hangját
hallottam: „Beszélnünk kell! Nagyon fontos dologról van szó! Kérem, engedjen be!” Ethel
középkorú, értelmes és igen művelt asszony volt. Erős egóval és súlyos fájdalomtesttel
rendelkezett. Serdülőkorában elmenekült a náci Németországból, számos családtagja
koncentrációs táborban pusztult el.
Ethel felkavartan ült le a kanapémra, a kezei remegtek. Leveleket és dokumentumokat
húzott elő a táskájából, és szétterítette őket a kanapén és a földön. Hirtelen furcsa érzésem
támadt; mintha egy fokozatszabályozós villanykapcsoló a testem teljes belsejét maximális
erőre kapcsolná. Semmi egyéb teendőm nem volt, mint nyitottnak, ébernek és intenzíven – a
test minden egyes sejtjével – jelenlevőnek lenni. Gondolat- és véleménymentesen néztem rá,
és szótlanul, mindenféle mentális kommentár nélkül hallgattam őt. Szózuhatag tört belőle elő:
„Ma újabb zaklató levelet kaptam tőlük! Ezek bosszúhadjáratot folytatnak ellenem! Segítenie
kell! Együtt kell harcolnunk ellenük! Az aljas ügyvédjük semmitől sem riad vissza! El fogom
veszíteni az otthonomat! Kisajátítással fenyegetőznek!”
Kiderült, hogy nem volt hajlandó fizetni a közös költséget, mert a ház gondnoksága
nem végzett el valamilyen javítási munkálatot. Erre a gondnokság bírósági perrel fenyegette
meg.
Vagy tíz percig ömlött belőle a szó. Én csak ültem, néztem és hallgattam. Hirtelen
elhallgatott, körbetekintett a kiteregetett papírlapokon, mint aki álomból ébred. Megnyugodott
és meglágyult. Az egész energiamezeje megváltozott. Majd rám emelte a tekintetét, és így
szólt: „Ez egyáltalán nem fontos, ugye?” „Nem, nem az” – feleltem. Néhány percig még ott
ült, majd összeszedte a papírjait, és távozott. Másnap reggel megállított az utcán, és
meglehetősen gyanakvó pillantásokkal méregetett: „Mit csinált maga velem? Évek óta tegnap
éjjel aludtam először jól. Úgy aludtam, mint egy csecsemő.”
Azt hitte, hogy „csináltam vele valamit”, holott semmit sem tettem. Talán nem azt
kellett volna kérdeznie, hogy mit csináltam, hanem hogy mit nem. Nem reagáltam, nem
erősítettem meg története realitását, nem tápláltam az elméjét további gondolatokkal, s a
fájdalomtestét további érzelmekkel. Engedtem, hadd élje át, amit éppen átél. A megengedés
ereje a nem beavatkozásban, a nem cselekvésben rejlik. Jelen lenni mindig végtelenszer
hatékonyabb, mint bármi, amit valaki tehet vagy mondhat. A jelenlét olykor szavak
megjelenését vagy cselekvést is eredményezhet.
Ami Ethellel történt, az nem volt tartós tudatváltás, csupán a megpillantása annak,
hogy mi lehetséges, a megpillantása annak, ami már eleve őbenne volt. A zenben az ilyen
bepillantást satorinak nevezik. A satori a jelenlét egy pillanata, rövid kilépés a fejedben szóló
hangból, a gondolati folyamatokból, illetve azok – érzelemként megjelenő – testi
- 67 -
Kitörni a szabadságra
A „NYOMÓGOMBOK”
Némelyik fájdalomtest csak egyfajta kiváltó ingerre vagy helyzetre reagál. Általában
olyanra, amelyik egyféle, a múltban elszenvedett érzelmi fájdalommal rezonál. Ha például a
gyerek olyan szülők mellett nő fel, akik számára a pénzügyek gyakori drámák és összetűzések
forrásai, akkor magába szívhatja a szülők pénzzel kapcsolatos félelmét, és olyan
fájdalomtestet fejleszthet ki, amelyik aktiválódik, valahányszor pénzzel kapcsolatos gond
támad. Felnőttként már jelentéktelen összeg miatt is feszült vagy mérges lesz. Az idegesség
vagy a harag mögött a túléléssel kapcsolatos aggodalom és az intenzív félelem húzódik meg.
Láttam spirituális, tehát viszonylag tudatos embereket, akik amint fölvették a telefonkagylót,
hogy a brókerükkel vagy az ingatlanügynökükkel beszéljenek, azonnal kiabálni, hibáztatni és
vádolni kezdtek. Ahogy minden doboz cigarettán egészségügyi figyelmeztetés olvasható,
talán hasonló szöveget kéne rányomtatni valamennyi bankjegyre és számlakivonatra is: „A
pénz aktiválhatja a fájdalomtestet, és teljes tudattalanságot idézhet elő!”
Az az ember, akit gyerekkorában az anyja, az apja vagy mindkettő elhanyagolt vagy
elhagyott, valószínűleg olyan fájdalomtestet fog kifejleszteni, amelyik minden helyzetben
„bekattan”, ami csak kicsit is rezonál az alapvető, régi, például bántalmazással kapcsolatos
fájdalmával. Ha a barátja néhány perc késéssel érkezik ki elé a repülőtérre, vagy a házastársa
késve ér haza, az már hatalmas fájdalomtest-rohamot válthat ki belőle. Ha pedig a partnere
vagy a házastársa elhagyja vagy meghal, akkor az általa megtapasztalt érzelmi fájdalom
sokkal nagyobb, mint ami ilyen helyzetben természetes. Pokolian gyötrődik; hosszan tartó,
elerőtlenítő hatású depresszióban vergődik; vagy kényszeres jellegű haragot érez.
A hölgy, akit gyerekkorában az apja testileg bántalmazott, azt tapasztalhatja, hogy a
fájdalomteste könnyen aktiválódik, amint bármilyen bensőséges kapcsolatba kerül egy
férfival. Vagy az történik, hogy a fájdalomtestét alkotó érzelem hatására olyan férfihoz fog
vonzódni, akinek a fájdalomteste az apjáéra hasonlít. Ennek a nőnek a fájdalomteste
mágnesszerűen vonzódik ahhoz a férfihoz, akinél azt érzi, hogy tőle további, ugyanolyan
fájdalom várható. Ezt a fájdalmat tévesen néha szerelembe esésként értelmezi.
Akad olyan férfi, aki nem kívánt gyermekként jött a világra, anyjától nem kapott
szeretetet; törődést és figyelmet is csak minimális mennyiségben. Olyan súlyos, ambivalens
(kétarcú) fájdalomtestet növesztett, amelyikben kielégítetlen, forró vágyódás él a mamája
szeretete és figyelme iránt, ám ugyanakkor intenzív gyűlölet is, amiért megvonta tőle azt,
amire ő oly kétségbeesetten áhítozott. Felnőve aztán csaknem valamennyi hölgy társaságában
bekapcsolódik fájdalomtestének „szűkölködése” – az érzelmi fájdalom egy formája –, ami
addiktív kényszerességben nyilvánul meg. Szinte minden nőt meghódít és elcsábít, akivel
csak összetalálkozik, hogy így jusson női szeretethez és figyelemhez, ahhoz, ami után a
fájdalomteste sóvárog. Elmondhatjuk, hogy a csábítás szakértőjévé vált, ám amint a kapcsolat
bensőségessé kezd válni, vagy a próbálkozásai elutasításra találnak, előjön fájdalomtestének
az anyjával szembeni haragja, és elszabotálja a kapcsolatot.
- 68 -
Kitörni a szabadságra
- 69 -
Kitörni a szabadságra
KITÖRNI A SZABADSÁGRA
Gyakran megkérdezik tőlem: „Mennyi idő kell ahhoz, hogy megszabaduljak a
fájdalomtesttől?” A válasz természetesen egyrészt az illető fájdalomtestének a sűrűségétől,
másrészt a benne megjelenő jelenlét intenzitásától függ. Ám a magadra és a másokra mért
szenvedést nem a fájdalomtest, hanem az azzal történő azonosulás okozza. Nem a
fájdalomtest, hanem a fájdalomtesttel való azonosulás kényszerít rá, hogy újra és újra átéld a
múltat, s az tart a tudattalanság állapotában. Ezért hát fontosabb lenne ezt a kérdést föltenni:
„Mennyi idő kell ahhoz, hogy megszabaduljak a fájdalomtesttel való azonosulástól?”
A kérdésre a válasz: semennyi idő. Amikor aktiválódik a fájdalomtest, tudd, hogy amit
érzel, az a benned lévő fájdalomtest! Mindössze erre a tudásra van szükség ahhoz, hogy
abbahagyd a fájdalomtesttel való azonosulást. És amikor ez megtörténik, a transzmutáció
elkezdődött. A tudás megakadályozza, hogy a régi érzelem a fejedbe emelkedjen, és átvegye
az irányítást; s nem csupán a belső párbeszéd fölött, hanem a tetteid és az emberekkel való
kapcsolataid fölött is. Ez azt jelenti, hogy a fájdalomtest többé már nem tud használni téged,
és képtelen önmagát rajtad keresztül megújítani. A régi érzelem ezt követően egy ideig még
továbbra is ott élhet benned, és időnként fel is bukkanhat. Olykor-olykor az is megtörténhet,
hogy trükkösen rávesz a vele történő ismételt azonosulásra, és elhomályosítja előled a tudást,
ám nem sokáig. Ha nem vetíted a régi érzelmet helyzetekbe, az azt jelenti, hogy közvetlenül
magadban nézel vele szembe. Meglehet, hogy ez nem kellemes, de azért nem fogsz belehalni.
A jelenléted simán képes elviselni. Az érzelem nem az, aki te valójában vagy.
Ha érzed a fájdalomtestedet, ne hidd tévesen, hogy valami baj van veled! Magadat
problémává tenni? Az ego imádja ezt! A tudás után az elfogadásnak kell következnie. Minden
egyéb újra elhomályosítaná. Az elfogadás azt jelenti, hogy megengeded magadnak, hogy azt
érezd, amit abban a pillanatban érzel, bármi is legyen az. Ez része a most „vanságának”. Nem
lehet vitatkoznod azzal, ami van. Pontosabban szólva éppenséggel lehet, ám ha ezt teszed,
szenvedsz. A megengedés révén azzá válsz, ami vagy: hatalmassággá, tágassággá. Egésszé.
Többé már nem töredék vagy, aminek az ego önmagát érzékeli. Előemelkedik valódi
természeted, amelyik egy Isten természetével.
Jézus rámutat erre, amikor azt mondja: „Legyetek hát egészek, amint mennyei Atyátok
egész.”11 Az Újszövetségben olvasható „Legyetek hát tökéletesek” az eredeti görög szó
félrefordítása. Az valójában egészet jelent. Tehát nem kell egésszé válnod, hanem légy az – a
fájdalomtesttel vagy anélkül –, aki már vagy!
- 70 -
Kitörni a szabadságra
………………………
- 71 -
Megtalálni azt, aki valójában vagy
HETEDIK FEJEZET
Gnothi Seauton, azaz: Ismerd meg magad! E szavakat vésték Apolló templomának
bejárata fölé Delphiben, a szent jóshelynél. A régi Görögországban az emberek azt remélve
keresték fel a jósdát, hogy megtudhatják, milyen sors vár rájuk, illetve hogy helyzetükben mit
kell tenniük. A belépők zöme valószínűleg nem is tudta, hogy az olvasott szavak mélyebb
igazságra mutatnak rá, mint bármi, amit a jós számukra mondhat. Valószínűleg azt sem
tudták, hogy bármilyen hatalmas kinyilatkoztatást vagy akármilyen pontos információt is
kapnak, mindannak végső soron semmi hasznát sem látják, az nem menti meg őket a további
boldogtalanságtól és a maguk teremtette szenvedéstől, ha nem tudják megtalálni az „Ismerd
meg magad!” felszólításban rejlő igazságot. Azok a szavak kibontva ezt jelentik: mielőtt
bármit is kérdeznél, először tedd fel életed legalapvetőbb kérdését: ki vagyok?
A tudattalan emberek – és sokan maradnak egész életükben tudattalanok, élnek az
egójukba zártan – gyorsan megválaszolják, hogy kik ők. Közlik a nevüket, a foglalkozásukat,
az élettörténetüket, testük formáját vagy állapotát, vagy bármi egyebet, amivel azonosulnak.
Mások lelkileg fejlettebbnek tűnhetnek, mert önmagukra ők halhatatlan lélekként vagy isteni
eredetű szellemként gondolnak. De vajon ők valóban ismerik magukat, vagy csupán
spirituálisan csengő fogalmakat adtak hozzá elméjük tartalmához? Önmagad ismerete sokkal
mélyebb ügy, mint valamilyen gondolatkészlet vagy hit magadévá tétele. A spirituális jellegű
gondolatok és hitek a legjobb esetben is csak útjelző táblák, ám önmagukban ritkán
rendelkeznek akkora erővel, ami képes lenne kimozdítani helyéből azokat a szilárdan beléd
ültetett – az emberi elme kondicionálását képező – alapelveket, amik meghatározzák, hogy
kinek gondolod magadat. Önmagad mély ismeretének semmi köze azokhoz a gondolatokhoz,
amelyek az elmédben keringenek. Önmagadat ismerni azt jelenti: a Létben gyökerezni,
ahelyett, hogy elvesznél az elmédben.
- 72 -
Megtalálni azt, aki valójában vagy
dolgokban keresi, amelyek átmenetiek; és szorongani kezd vagy dühös lesz, mert ott nem
találja. Nos, így viszont legalább megtudtad, hogy valójában kinek gondolod magad.
Ha valóban lelki békét akarsz, akkor a lelki békét választod. Ha a lelki béke neked
mindennél fontosabb lenne, és ha önmagadat valóban halhatatlan lélekként s nem kis énként
ismernéd, akkor kihívást jelentő emberekkel és helyzetekkel találkozva nyugodt és abszolút
éber maradnál. Azonnal elfogadnád a helyzetet, és ily módon eggyé válnál azzal, ahelyett,
hogy elkülönülnél tőle. Ezt követően ebből az éberségedből születne meg a reakciód. Az
reagálna, aki vagy (tudat), s nem az, akinek magadat gondolod (a kis én). Reagálásod erőteljes
és hatékony lenne, és nem tenne ellenséggé sem személyt, sem helyzetet.
A világ mindig gondoskodik róla, hogy ne tudd magadat túl hosszan becsapni azzal
kapcsolatban, hogy valójában kinek gondolod magadat. Ugyanis megmutatja, mi az, ami
igazán számít neked. Önismereted valódi mélységének legjobb jelzője: ahogyan – különösen
kihívások esetén – emberekre és helyzetekre reagálsz.
Minél korlátozottabb, minél beszűkültebben egós a magadról kialakított kép, annál
inkább az egós korlátokat, a tudattalanságot fogod meglátni és figyelni másokban, és arra
fogsz reagálni. A „hibájuk” – illetve amit te a hibájuknak vélsz – lesz számodra az ő
identitásuk. Ez azt jelenti, hogy bennük csak az egót látod meg, és így magadban is azt
erősíted. Ahelyett, hogy másokban keresztülnéznél az egón, te az egóra tekintesz. Ki néz az
egóra? A benned lévő ego.
A nagyon tudattalan emberek a saját egójukat annak a többiekben való
tükröződéseként tapasztalják meg. Ha rájössz, hogy amire másokban reagálsz, az benned is
megvan (és néha csak benned), kezdesz egód tudatára ébredni. Ebben a stádiumban arra is
rájöhetsz, hogy azt tetted másokkal, amit hited szerint mások tettek veled. Felhagysz azzal,
hogy magadat áldozatnak tekintsd.
Te nem az ego vagy, ezért amikor a benned lévő ego tudatára ébredsz, az még nem azt
jelenti, hogy immár tudod, ki vagy. Azt jelenti, hogy már tudod, ki nem vagy. Ám ha már
tudod, hogy ki nem vagy, azzal az önmagad ismerése útjában álló legnagyobb akadályt
mozdítottad el.
Senki sem mondhatja meg neked, hogy ki vagy. Az csupán újabb fogalom lenne, s
ezért nem változtatna meg. Ahhoz, hogy az légy, aki vagy, nem szükségeltetik hit.
Történetesen minden hit csak akadály lenne. Még csak felismerés sem kell, mert már eleve az
vagy, aki vagy. Ám valódi kiléted fölismerése nélkül nem ragyogsz bele ebbe a világba. Az a
megnyilvánulatlanban marad, ami – természetesen – a valódi otthonod. Ez esetben olyan
vagy, mint a látszólag szegény ember, aki nem tud róla, hogy 100 millió dolláros bankbetétje
van, így számára a vagyona meg nem mutatkozó lehetőség marad csupán.
BŐSÉG
Hogy kinek tartod magad, az azt is mélyen befolyásolja, hogy szerinted mások hogyan
bánnak veled. Sokan panaszkodnak, hogy rosszul bánnak velük. „Nem kapok semmi
tiszteletet, figyelmet, elismerést, megbecsülést – mondják. – A munkámat magától
értetődőnek tekintik.” Ha pedig kedvesek velük, a mögött hátsó szándékot gyanítanak.
„Manipulálni próbálnak! Hasznot akarnak belőlem húzni! Senki sem szeret.”
„Én egy szűkölködő ’kis én’ vagyok, aki nem kapja meg azt, amire szüksége van”, ezt
gondolják magukról. Önmaguk e téves megítélése minden kapcsolatukban működészavart
okoz. Azt hiszik, ők semmit sem tudnak nyújtani, a világ és a többi ember pedig nem hajlandó
megadni nekik azt, amire szükségük van. Teljes valóságuk illuzórikus éntudatukra épül, ami
helyzeteket szabotál el, és minden kapcsolatot megmételyez. Ha a hiány gondolata –
vonatkozzék az pénzre, elismerésre vagy szeretetre – énképed részévé vált, akkor mindig is
hiányt fogsz megtapasztalni. Ahelyett, hogy értékelnéd az életedben már meglévő jót, csak a
hiányt látod. Minden bőség alapja: méltányolni az életedben már meglévő jót. A tény a
- 73 -
Megtalálni azt, aki valójában vagy
következő: bármiről is úgy gondolod, hogy azt a világ visszatartja tőled, te tartod azt vissza a
világtól. Visszatartod, mert mélyen belül azt gondolod, kicsi vagy, és semmid sincs, amit
adhatnál.
Javaslom, próbáld ki néhány hétig a következőt, és figyeld meg, hatására miként
változik a valóságod! Bármi is az, amiről úgy gondolod, hogy az emberek visszatartják tőled
– dicséret, elismerés, támogatás, szeretetteljes gondoskodás stb. –, adj nekik azt! Hogy
magadnak sincs? Nem baj. Tégy úgy, mintha lenne, és meglátod, megérkezik! Röviddel az
után, hogy elkezdesz adni, el fogsz kezdeni kapni! Nem kaphatod azt, amit nem adsz. A
„kiadás” meghatározza a „bevételt”. Bármiről is úgy gondolod, hogy azt a világ visszatartja
tőled, az valójában már birtokodban van, ám amíg nem engeded meg, hogy „kiadd”, addig
még csak nem is fogsz tudni róla, hogy rendelkezel vele. Ez a bőségre is igaz. A törvény,
miszerint a „kiadás” meghatározza a „bevételt”, Jézus erőteljes képében is megfogalmazódik:
„Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek
öletekbe.”12
Minden bőség forrása valójában nem kívül található, hanem része annak, aki vagy.
Mégis érdemes azzal kezdened, hogy észreveszed és értékeled a kívül lévő bőséget. Figyelj
fel az élet gazdagságára! Amikor a Nap melegét érzed a bőrödön, amikor a virágüzlet
bejáratánál sorakozó növények pompáját látod, amikor beleharapsz a zamatos gyümölcsbe,
vagy amikor az égből bőségesen hulló vízben ázol. Lépten-nyomon az élet gazdagságába
botlasz. Ennek a téged körülvevő bőségnek a felismerése fölébreszti a benned szunnyadó
bőséget. Ezt követően hagyd, hogy az kiáradjon belőled! Amikor rámosolyogsz egy idegenre,
máris kis energiakiáramlás történik. Adóvá válsz. Gyakran kérdezd meg magadtól: „Mit
adhatok itt? Miként lehetnék ennek az embernek vagy ennek a helyzetnek a szolgálatára?”
Semmit sem kell birtokolnod ahhoz, hogy bőségben érezhesd magad, ha viszont folyamatosan
így érzel, akkor szinte bizonyos, hogy dolgok érkeznek az életedbe. A bőség csak azokhoz
áramlik, akiknek az már megvan. Ez szinte igazságtalanságnak hangzik, pedig természetesen
nem az, hanem: egyetemes törvény. A bőség és az ínség is belső állapot, ami aztán a
valóságodként jelenik meg. Jézus ezt így fogalmazza meg: „Mert akinek van, még kap hozzá,
akinek pedig nincs, amije van, azt is elveszik tőle.”13
- 74 -
Megtalálni azt, aki valójában vagy
Akkor ismered magad, ha önmagad vagy, és akkor vagy önmagad, ha szakítasz a tartalommal
való azonosulással.
A legtöbb ember önmagát élete tartalma révén definiálja. Minden, amit érzékelsz,
megtapasztalsz, teszel, gondolsz vagy érzel, az tartalom. A legtöbb ember figyelmét teljesen a
tartalom köti le, és azzal azonosul. Amikor azt gondolod vagy mondod, hogy „az életem”,
akkor nem arra az életre utalsz, aki vagy, hanem arra, amelyiked van, illetve amelyiked
látszólag van. Tartalomra utalsz: a korodra, az egészségi állapotodra, a kapcsolataidra, a
pénzügyeidre, a munkádra és az élethelyzetedre, valamint az érzelmi állapotodra. Életed belső
és külső körülményei, múltad és jövőd, mind a tartalom világához tartoznak, ahogy az
események is, vagyis mindaz, ami történik.
Mi egyéb létezik, mint tartalom? Az, ami lehetővé teszi a tartalom létezését: a tudat
belső tere.
JÓ ÉS ROSSZ
A legtöbb ember élete valamely pontján ráébred, hogy nem csupán születés,
növekedés, siker, jó egészség, élvezet és győzelem létezik, hanem veszteség, kudarc,
betegség, öregkor, hanyatlás, fájdalom és halál is. Hagyományosan ezeket „jónak” és
„rossznak”, rendnek és zűrzavarnak nevezzük. Az emberek életének az „értelme” általában
olyan dolgokkal társul, amit ők „jónak” neveznek, ám a jót folyton az összeomlás, a lebomlás,
- 75 -
Megtalálni azt, aki valójában vagy
- 76 -
Megtalálni azt, aki valójában vagy
olyan, amilyen. Arra a tartalomra, arra a formára utal, amit ez a pillanat – az egyetlen létező
pillanat – éppel fölvesz. Összhangban állni azzal, ami van: azt jelenti, hogy belső ellenállás
nélkül viszonyulok ahhoz, mi éppen történik.
Gondolatban nem nevezem se jónak, se rossznak, csak hagyom lenni. Azt jelentené,
ez, hogy soha többe nem tehetsz semmit, hogy változtass az életeden? Épp ellenkezőleg! Ha
tetteid alapját a jelen pillanatra történő ráhangolódás alkotja, akkor a cselekedeteidet magának
az életnek az intelligenciája támogatja.
ÍGY LENNE?
Hakuin, a zen mester, egy japán városban élt. Nagy megbecsülésnek örvendett. Sokan
keresték fel, hogy meghallgassák spirituális tanítását. Szomszédjának a tizenéves lánya egy
nap teherbe esett. Amikor erre fény derült, dühös szülei szidalmazva faggatták az apa
kilétéről. A lány végül azt mondta, hogy a gyerek Hakuintól, a zen mestertől származik. A
dühöngő szülők erre átrohantak Hakuinhoz, s üvöltözve és vádlóan elmondták, lányuk
bevallotta, ő a gyermeke apja. Hakuin csak ennyit mondott: „Így lenne?”
A botránynak híre ment a városban és a környéken. A mester jó híre odalett, ám őt ez
nem zavarta. Immár senki sem kereste fel. Nem bánta. Amikor a gyermek megszületett, a lány
szülei átvitték Hakuinhoz. „Te vagy az apja, hát tessék, gondoskodj róla!” A mester
szeretettel gondoskodott a gyerekről. Egy év múlva a lány szégyenkezve vallotta be szüleinek,
hogy a gyermek apja valójában az a fiatalember, aki a hentesüzletben dolgozik. A szülők
irulva-pirulva keresték fel Hakuint, hogy kimagyarázkodjanak, és a bocsánatáért esedezzenek.
„Borzasztóan sajnáljuk. Azért jöttünk, hogy visszavigyük a gyereket. A lányunk bevallotta,
hogy nem ön az apja.” Hakuin mindössze ennyit mondott: „Így lenne?”, és átnyújtotta a
csecsemőt.
„Így lenne?” válaszával a mester tökéletesen azonosan reagál hazugságra és igazságra,
rossz hírre és jó hírre. Engedi, hogy a pillanat formája – az akár jó, akár rossz – olyan legyen,
amilyen, s így ő nem válik az emberi dráma szereplőjévé. Számára csak ez a pillanat létezik,
és ez a pillanat úgy van, ahogy van. Az eseményeket tehát nem teszi személyessé. Ő senkinek
sem az áldozata. Teljesen egy a történéssel, ezért annak többé már nincs fölötte hatalma. Csak
akkor vagy kiszolgáltatva a történésnek, és csak akkor szabja meg a világ, hogy boldog vagy-
e vagy boldogtalan, ha ellenállsz annak, ami történik.
A csecsemő szeretetteljes gondoskodást kap. Az ellent nem állás ereje a rosszat jóra
fordítja. Hakuin – mindig épp azt téve, amit a jelen pillanat igényel – átnyújtá a csecsemőt,
amikor annak jön el az ideje.
Képzeld el röviden, vajon az ego hogyan reagált volna a kibontakozó eseménysor
egyes fázisaiban!
- 77 -
Megtalálni azt, aki valójában vagy
- 78 -
Megtalálni azt, aki valójában vagy
AZ IDŐ PARADOXONJA
A felszínen úgy tűnik, hogy a jelen pillant az, „ami éppen történik”. Mivel a történés
folyamatosan változik, azt hihetnéd, hogy életed minden napja sok ezer pillanatból áll,
amelyekben ez, az, amaz történik. Az idő tehát pillantok végtelen sorának tűnhet, amelyek
némelyike „jó”, némelyike „rossz”. Ha azonban közelebbről veszed szemügyre, vagyis saját,
közvetlen tapasztalatodon keresztül, akkor rájössz, hogy valójában egyáltalán nincs sok
pillanat. Fölfedezed, hogy valójában mindig csak ez a pillanat létezik. Az élet mindig most
van. Az egész életed ebben az állandó mostban bontakozik ki. Még a múlt és a jövő pillanatai
is csak akkor léteznek, amikor emlékszel rájuk, illetve amikor várod őket, s ezt úgy teszed,
hogy gondolsz rájuk az egyetlen létező pillanatban: ebben a pillanatban.
De akkor vajon miért tűnik úgy, mintha sok pillanat lenne? Mert a jelen pillanat
összetévesztetik azzal, ami történik, összetévesztetik a tartalommal. A most tere
összetévesztetik azzal, ami abban a térben történik. A jelen pillanat összetévesztése a
tartalommal nem csupán az idő, hanem az ego illúzióját is okozza.
Itt paradoxonnal állunk szemben. Egyrészt: hogyan tagadhatnánk le az idő valóságát?
Szükséged van időre, hogy innen oda eljuss, hogy elkészítsd az ételt, fölépíts egy házat,
elolvasd ezt a könyvet. Idő kell ahhoz is, hogy felnőj, hogy új dolgokat megtanulj. Bármit is
teszel, az a jelek szerint időt igényel. Minden ki van téve az idő múlásának, és végül az idő, ez
a „véres zsarnok” – ahogy Shakespeare nevezi – meg fog téged ölni. Hasonlíthatnád egy
dühöngő folyóhoz, amely magával ragad, vagy tűzhöz, amiben minden elemésztődik.
Nemrég találkoztam néhány régi barátommal, egy család tagjaival, akiket hosszú ideje
nem láttam. Sokkolt a látványuk. Majdnem megkérdeztem tőlük: „Betegek vagytok?! Mi
történt?! Ki művelte ezt veletek?!” Az anya botra támaszkodva járt, összement, s az arca úgy
összezsugorodott, mint a fonnyadt alma. A lány, aki utolsó találkozásunkkor még tele volt
energiával, lelkesedéssel és a fiatalság elvárásaival, kimerültnek tűnt, belefáradva három
gyermeke fölnevelésébe. Aztán eszembe jutott: csaknem harminc év telt el azóta, hogy
utoljára láttuk egymást. Az idő művelte ezt velük. Biztos vagyok benne, hogy ők is ugyanígy
megdöbbentek az én látványomtól.
A jelek szerint minden ki van téve az idő múlásának, mégis minden a mostban
történik. Ez a paradoxon. Bárhová nézel, számtalan másodlagos bizonyítékot találsz az idő
realitására – egy rothadó almát; arcod látványát a fürdőszobatükörben, ha azt a harminc éve
készült fényképeddel veted össze –, ám sohasem lelsz közvetlen bizonyítékra, sohasem
tapasztalod meg magát az időt. Mindig kizárólag a jelen pillanatot tapasztalod meg,
pontosabban azt, ami abban történik. Ha közvetlen bizonyíték alapján foglalsz állást, akkor
azt kell mondanod, hogy nincs idő, hogy mindössze a most létezik.
AZ IDŐ KIIKTATÁSA
Képtelenség az egómentes állapotot jövőbeli céloddá tenni, majd tevékenykedni annak
eléréséért. Mindössze még több elégedetlenséget éreznél, még több belső konfliktust élnél át,
mert folyton azt éreznéd, hogy még mindig nem érkeztél célba, hogy még mindig nem „érted
el” azt az állapotot. Ha az egótól való megszabadulást jövőbeli céloddá teszed, akkor több
időt adsz magadnak, márpedig a több idő több egót jelent. Vizsgáld meg alaposan, vajon a
„spirituálist keresésed” nem az ego álcázott formája-e! Még a „magadtól” való megszabadulás
is a több iránti vágy maszkírozott megnyilvánulása lehet, ha azt jövőbeli céloddá tetted.
Magadnak több időt adni szó szerint azt jelenti: további időt adni énednek.‡‡ Az idő – vagyis a
‡‡
Angolul ez frappánsabb: Giving yourself more time is precisely this: giving your „self” more time.
- 79 -
Megtalálni azt, aki valójában vagy
múlt és a jövő – az, amin a hamis, elme teremtette én, az ego él, márpedig az idő az elmédben
létezik. Az nem olyan valami, aminek „odakinn” objektív léte lenne. Az az érzékszervi
érzékeléshez szükséges elmestruktúra, ami gyakorlati célokra nélkülözhetetlen, ám önmagad
megismerésének a legnagyobb akadálya. Az idő az élet vízszintes dimenziója, a valóság
felszíni rétege. Ám létezik a mélység függőleges dimenziója is, ahová csak a jelen pillanat
kapuján tudsz belépni.
Tehát ahelyett, hogy időt adnál magadnak, távolítsd el azt! Ha kiiktatod elmédből az
időt, kiiktattad az egót. Ez az egyetlen igazi spirituális gyakorlat.
Amikor az idő kiiktatásáról beszélek, az természetesen nem vonatkozik az „óraidőre”,
ami az idő gyakorlati célra történő használata: például találkozó megbeszéléséhez, utazás
megtervezéséhez. Ebben a világban óraidő nélkül csaknem lehetetlen lenne funkcionálni. Én a
pszichológiai idő kiiktatásáról beszélek. A pszichológiai idő jelentése: az egós elme
egyfolytában a múlttal és a jövővel foglalkozik, és nem hajlandó eggyé válni az élettel oly
módon, hogy a jelen pillanat elkerülhetetlen „vanságával” összhangban élne.
Valahányszor egy, az életre szokásszerűen mondott nemből igen lesz; valahányszor
megengeded ennek a pillanatnak, hogy úgy legyen, ahogy van: időt és egót is föloldasz.
Ahhoz, hogy az ego életben maradjon, a jelen pillanatnál fontosabbá kell tennie az időt, tehát
a múltat és a jövőt. Az ego nem tűrheti, hogy baráti viszonyban állj a jelen pillanattal –
leszámítva azt a rövid időszakot, amikor éppen megkapta, amit akart. Tartósan azonban
semmi sem elégíti ki az egót. Amíg az ego irányítja az életedet, két módon lehetsz
boldogtalan. Az egyik: ha nem kapod meg azt, amit akarsz. A másik: ha megkapod azt, amit
akarsz.
Bármi is van vagy történik, az: a forma, amit a most épp fölvesz. Amíg annak belül
ellenállsz, addig a forma – tehát a világ – áthatolhatatlan gát, amely elválaszt téged attól, aki
te a formán túl vagy; elválaszt attól a formamentes egy élettől, aki vagy. Amint belülről jövő
igent mondasz arra a formára, amit a most fölvesz, az a forma maga válik a formamentesbe
vezető kapuvá. A világ és Isten közötti elkülönülés feloldódik.
Amikor szembeszegülsz azzal a formával, amit az élet e pillanatban fölvesz; amikor a
mostot eszközként, akadályként vagy ellenségként kezeled, akkor megerősíted saját
formaidentitásodat, az egót. Ebből ered az ego reaktivitása. Mi a reaktivitás? Reakciófüggővé
válni. Minél reaktívabb vagy, annál jobban belegabalyodsz a formába. Minél nagyobb
mértékű a formával történt összegabalyodás, annál erősebb ez ego. A Léted ettől kezdve már
nem ragyog át a formán, vagy csupán alig.
Azáltal, hogy nem állsz ellen a formának, felbukkan a benned lévő formán túli:
mindent körülvevő jelenlétként, a rövid idejű formaidentitásnál – a személynél – sokkal
hatalmasabb, csöndes erőként. Felbukkan az, ami sokkal mélyebben vagy te, mint a forma
világában bármi is.
AZ ÁLMODÓ ÉS AZ ÁLOM
A nem ellenállás jelenti a kulcsot a világmindenség leghatalmasabb erejéhez. Annak
révén a tudat (a lélek) kiszabadul a formába börtönzöttségéből. Belül nem ellenállni a
formának – bármi is van, vagy bármi is történik –: a forma abszolút valóságának
megtagadása. Ellenállás hatására a világ és a világ dolgai – köztük a saját formaidentitásod, az
egód is – valóságosabbnak, szilárdabbnak és tartósabbnak tűnnek, mint amilyenek valójában.
Az ellenállás egyfajta súlyossággal és abszolút fontossággal ruházza fel a világot és az egót,
aminek hatására nagyon komolyan veszed magadat és a világot. A forma játékát ez esetben
tévesen a túlélésért folytatott küzdelemnek tekinted, és ha azt annak látod, a valóságod is azzá
válik.
(A fordító megjegyzése.)
- 80 -
Megtalálni azt, aki valójában vagy
A KORLÁTOKON TÚLLÉPVE
Minden ember életében elérkezik az idő, amikor ő a forma szintjén növekedésre és
terjeszkedésre törekszik. Ez történik, amikor igyekszel legyőzni valamilyen korlátot, például
testi gyengeséget vagy pénzhiányt; amikor új képességet és tudást sajátítasz el; vagy, amikor
kreatív cselekvés révén valami olyan újat hozol ebbe a világba, ami magad és mások számára
is életet gazdagító hatású. Lehet ez egy zeneszám vagy más művészi alkotás; egy könyv; egy
általad nyújtott szolgáltatás; valamilyen funkció, amit betöltesz; egy vállalkozás vagy
szervezet, amit létrehozol, illetve amiben fontos szerepet vállalsz.
Amikor jelen vagy, amikor a figyelmed teljesen a mostban van, az a jelenlét beáramlik
a tetteidbe, és átalakítja azokat. Minőség és erő lesz bennük. Akkor vagy jelen, ha a
pillanatnyi cselekvésed alapvetően nem valami végcél (pénz, presztízs, szerzés) eszköze,
hanem önmagában is kiteljesítő; ha öröm és elevenség van abban, amit teszel. És
természetesen nem lehetsz jelenlevő, amíg nem kerülsz barátságba a jelen pillanattal. Ez a
hatékony, a negativitástól meg nem fertőzött cselekvés alapja.
A forma korlátozást jelent. Nem csak azért vagyunk itt, hogy korlátozást tapasztaljunk
meg, hanem azért is, hogy a korlátokon túllépve nőjünk a tudatosságban. Akadnak olyan
korlátok, amiket túl lehet lépni a külső szinten. Lehetnek az életedben olyan korlátok is,
amikkel meg kell tanulnod együtt élned. Ám azokon csak belül tudsz túllépni. Előbb-utóbb
mindenki találkozni fog ilyenekkel. Ezek a korlátok az egós reagálás csapdájába zárnak, ami
intenzív boldogtalanságot jelent; vagy a bensődben föléjük emelkedsz oly módon, hogy
megalkuvást nem ismerve meghajolsz minden előtt, ami van. Ezek a korlátok ezt a leckét
hivatottak nyújtani. A meghajolás – önmegadás – tudatállapota a függőleges dimenziót nyitja
meg az életedben, a mélység dimenzióját. Ebből a dimenzióból ekkor valami beáramlik ebbe
a világba, valami végtelenül értékes, ami máskülönben megnyilvánulatlan maradt volna.
Akadnak olyanok, akik súlyos korlátozottságuk előtt meghajolva gyógyítókká vagy spirituális
tanítókká váltak. Mások önzetlenül tevékenykedni kezdenek, hogy csökkentsék az emberi
szenvedést, vagy hogy valamilyen kreatív ajándékot nyújtsanak a világnak.
§§
Az angol szövegben itt kifejező szójáték szerepel: a no-thingness szó „semmiséget” és „dologmentességet” is
jelent. (A fordító megjegyzése.)
- 81 -
Megtalálni azt, aki valójában vagy
A LÉT ÖRÖME
Bolygónkon népbetegség a boldogtalanság, illetve negativitás. Ami a külső szinten a
környezetszennyezés, az a belső szinten a negativitás. Ott található mindenütt. Nemcsak, ahol
az emberek szükséget szenvednek, de még inkább jelen van ott, ahol az embereknek az
elegendőnél több jut. Meglepő? Nem az. A gazdagok még mélyebben azonosultak a formával,
még nagyobb mértékben vesztek el a tartalomban, az ego még szorosabban zárja őket a
csapdájába.
Az emberek azt hiszik, hogy a boldogságuk a történésektől, tehát formától függ. Nem
veszik észre, hogy a történés az univerzum leglabilisabb valamije, hiszen folyamatosan
változik. Úgy tekintenek a jelen pillanatra, mint amit valami megtörtént esemény tönkretett,
aminek pedig nem kellett volna megtörténnie; vagy mint ami hiányos, mert valami nem
történt meg, aminek pedig meg kellett volna történnie. Ezért lemaradnak arról a mélyebb
tökéletességről, ami elválaszthatatlan része magának az életnek; a tökéletességről, ami már
eleve itt található, s ami túl van azon, hogy mi történik vagy nem történik, ami túl van a
formán. Fogadd el a jelen pillanatot, és találd meg azt a tökéletességet, ami minden formánál
mélyebb, és amit az idő meg nem érint!
A Lét örömét, ami az egyetlen igazi boldogság, semmilyen forma, tulajdon, siker,
személy vagy esemény – bármi, ami veled történik – sem hozhatja el számodra. Az az öröm
sohasem érkezhet el hozzád majd egyszer. Az a benned lévő, formamentes dimenzióból
sugárzik elő, magából a tudatból, és így egy azzal, aki vagy.
- 82 -
Megtalálni azt, aki valójában vagy
A power és a force angol szavak a magyar nyelvben – adott összefüggésben – egyaránt erőt jelentenek.
***
(A fordító megjegyzése.)
- 83 -
Megtalálni azt, aki valójában vagy
- 84 -
Megtalálni azt, aki valójában vagy
a valóságot alkotó két dimenzió, a forma és a tér között. A legtöbb ember oly mértékben
azonosul a forma dimenziójával, az érzékszervi érzékelésekkel, a gondolatokkal és az
érzelmekkel, hogy a létfontosságú, rejtett fél hiányzik az életükből. A formával való
azonosulásuk az ego csapdájában tartja őket.
Amit látsz, hallasz, érzel, tapintasz vagy gondolsz, az a valóságnak úgymond csak az
egyik fele. Az forma. Jézus tanításaiban ez egyszerűen „a világ” néven szerepel, míg a másik
dimenzió „a mennyek országa” vagy „örök élet” néven.
Ahogy a tér teszi lehetővé minden dolog számára a létezést, s ahogy csend nélkül nem
lehetne hang, te sem léteznél anélkül a létfontosságú formamentes dimenzió nélkül, ami az
esszenciája annak, aki vagy. Mondhatnánk erre az „Isten” szót, ha azt nem használták volna
oly sokszor tévesen. Jobb szeretem Létnek nevezni. A Lét megelőzi a létezést. A létezés
forma, tartalom, „ami történik”. A létezés az élet „előtere”; a Lét a „háttere”.
Az emberiség közös betegsége, hogy az embereket annyira lekötik a történések, oly
mértékben hipnotizálja őket a változó formák világa, annyira elmerülnek életük tartalmában,
hogy elfelejtették a lényeget, azt, ami túl van a tartalmon, túl van a formán, túl van a
gondolaton. Annyira „magába szippantja” őket az idő, hogy megfeledkeztek az
örökkévalóságról, ami az eredetük, az otthonuk, a sorsuk. Holott az örökkévalóság lényed élő
valósága.
Néhány éve Kínában járva egy hegytetőn álló sztúpa (buddhista templom) került az
utamba, Guilin közelében. Aranyból készült felirat domborodott rajta. Megkérdeztem kínai
vendéglátómat, mit jelent a felirat. „Azt jelenti: Buddha” – felelte. „De akkor miért két jel áll
ott, s nem csak egy?” – kérdeztem. „Az egyik írásjel azt jelenti: ember. A másik azt: nem.
Együtt a kettő pedig azt: Buddha.” Döbbenten álltam. A Buddhát jelölő írásjelek tehát már
eleve tartalmazzák Buddha egész tanítását, és akiknek van szeme a látásra, azoknak az élet
titkát is. Íme a valóságot fölépítő két dimenzió. A „dologság” és a „dologtalanság”, a forma és
a forma megtagadása, ami annak felismerése, hogy a forma nem az, aki te valójában vagy.
………………………
- 85 -
A belső tér felfedezése
NYOLCADIK FEJEZET
Régi szufi történet regél arról a – valamelyik közel-keleti országban élt – királyról, aki
folyton a boldogság és a csüggedtség állapota között hullámzott. A legkisebb kellemetlenség
már teljesen kiborította, illetve heves reakcióra késztette; és a boldogsága pillanatok alatt
változott csalódássá és kétségbeeséssé. Egy idő múlva belefáradt önmagába és az életbe, és
kivezető utat keresett. Hívatta a királyságban élő, megvilágosodott ember hírében álló bölcset.
Amikor az megérkezett, így szólt hozzá: „Olyan akarok lenni, mint te. Tudsz-e adni valamit,
ami az életembe kiegyensúlyozottságot, nyugalmat és bölcsességet hozna? Bármennyit is
kérsz érte, megfizetem.”
A bölcs így felelt: „Talán tudnék rajtad segíteni, de annak az ára oly hatalmas, hogy az
egész királyságod sem lenne elegendő a megfizetésére. Ezért hát ajándékként adom, feltéve,
hogy aztán becsben tartod.” A király biztosította efelől, mire a bölcs távozott.
Néhány hét múlva visszatért, és átnyújtott a királynak egy díszes, nefritkőből faragott
ládikát. A király kinyitotta, s abban egy egyszerű aranygyűrűt talált. A gyűrűbe néhány betűt
véstek. A bevésett szöveg így szólt: „Ez is el fog múlni.” „Mit jelent ez?” – kérdezte a király.
A bölcs így felelt: „Mindig legyen rajtad e gyűrű! Bármi is történjék, mielőtt azt jónak vagy
rossznak neveznéd, érintsd meg a gyűrűt, és olvasd el a rajta lévő szavakat! Ily módon
mostantól békességben élsz majd.”
Ez is el fog múlni. Mi teszi ezeket az egyszerű szavakat olyan erőteljessé? Felszínesen
nézve úgy tűnhet, mintha e szavak nehéz helyzetekben ugyan valóban nyújthatnának némi
enyhülést, ám az életben előforduló jó dolgok örömét is kisebbítenék. „Ne légy túl boldog,
mert ez úgy se tart soká!” – a jelek szerint ezt üzenik e szavak olyan helyzetekben, amit jónak
érzékelünk.
A mondat teljes értelme csak akkor válik világossá, ha két korábban említett történet
összefüggésében vizsgáljuk meg. A zen mester története, aki mindig az „Így lenne?”
szavakkal reagált, azt mutatja, hogy a jó akkor érkezik el hozzánk, ha az eseményeknek nem
állunk ellen. Másként megfogalmazva: ha egyek vagyunk a történéssel. A férfi története, aki
mindenre lakonikusan „meglehettel” reagált, a nem ítélkezés bölcsességére mutat rá. A gyűrű
története pedig az állandóság hiányára, ami – ha felismerjük – a ragaszkodás elengedéséhez
juttat el minket. Az igazi szabadság és a megvilágosodott élet három oldala: kerülni az
ellenállást, az ítélkezést és a ragaszkodást.
A gyűrűbe vésett szavak nem azt üzenik, hogy ne élvezd az életedben előforduló jót;
és nem is csupán az a céljuk, hogy szenvedés idején némi vigaszt nyújtsanak. Az üzenetük
mélyebb: rá akarnak ébreszteni, hogy minden helyzet mulandó, ugyanis minden forma – akár
jó, akár rossz – átmeneti. Amikor fölfogod, hogy minden forma átmeneti, kevésbé
ragaszkodsz hozzájuk, és már nem azonosulsz velük olyan nagymértékben.
Ragaszkodásmentesen élni nem azt jelenti, hogy nem élvezheted a jót, amit a világ felkínál.
Történetesen még jobban élvezed. Hiszen ha már látod és elfogadod minden dolog
mulandóságát és a változás elkerülhetetlenségét, akkor a vesztségtől való félelem és a jövővel
kapcsolatos szorongás nélkül élvezheted a világ örömeit – amíg tartanak. Ha nem kötődsz
semmihez, akkor magasabbról láthatsz rá életed eseményeire, ahelyett, hogy elvesznél
bennük. Olyan leszel, mint az űrhajós, aki látja a Föld bolygót, amelyet hatalmas tér vesz
körül, és észreveszi a paradox igazságot: a Föld egyszerre értékes és jelentéktelen. A
fölismerés, hogy „ez is el fog múlni”, lehetővé teszi, hogy ragaszkodás nélkül élj, aminek a
hatására új dimenzió lép be az életedbe: a belső tér. A ragaszkodás felhagyásával, valamint az
ítélkezés és a belső ellenállás elkerülésével ehhez a dimenzióhoz férsz hozzá.
- 86 -
A belső tér felfedezése
Amikor többé már nem azonosulsz teljesen a formákkal, tudat – aki vagy – szabadul
ki a formába börtönözöttségéből. Ez a szabadság a belső tér megjelenése. Nyugodt csendként,
a bensőd mélyén érzett finom békességként jelenik meg, még valami látszólag rossz
történésekor is. Ez is el fog múlni. Az eseményt hirtelen tér öleli körül. Tér veszi körül az
érzelmi hegyeket és völgyeket, sőt a fájdalmat is. És legfőképpen: tér jelenik meg a
gondolataid között. Abból a térből pedig olyan békesség sugárzik, ami nem „evilági”, mert ez
a világ forma, a béke azonban tér‡‡‡. Ez Isten békéje.
Immár úgy élvezheted és értékelheted e világ dolgait, hogy közben nem tulajdonítasz
nekik olyan fontosságot és jelentőséget, amivel azok valójában nem rendelkeznek. Részt
vehetsz a teremtés táncában, és tevékeny lehetsz anélkül, hogy az eredményen csüngenél, s
hogy oktalanul követelnéd a világtól: „Tégy teljessé! Tégy boldoggá! Add, hogy biztonságban
érezhessem magam! Mondd meg, ki vagyok!” A világtól nem kaphatod meg ezeket, és amint
megszűnnek benned az elvárások, minden önmagad teremtette szenvedés véget ér. Minden
ilyen szenvedés a forma túlértékelésének és a belső dimenzió föl nem ismerésének a
következménye. Ha ez a dimenzió jelen van az életedben, akkor anélkül élvezheted a
dolgokat, élményeket és az érzékszervi örömöket, hogy azokban elvesznél, hogy belül
kötődnél hozzájuk. Más szóval: anélkül, hogy a világ függőségében élnél.
Az „ez is el fog múlni” szavak a valóság felé terelnek. Azzal, hogy rámutatnak
minden forma tünékenységére, közvetve az örökre is rámutatnak. Csak a benned lévő örök
képes fölismerni a mulandó mulandóságát.
Amikor a tér dimenziója elvész – pontosabban: számodra ismeretlen marad –, a világ
dolgai abszolút fontossá, komollyá és súlyossá válnak, holott nem azok. Ha a világot nem a
formamentes szemszögéből nézed, akkor az ijesztő és végső soron kétségbeejtő hely lesz. Az
ószövetségi próféta bizonyára ezt érezte, amikor így írt: „Minden fáraszt. Nem mondhatja
senki”.19**
TÁRGYTUDATOSSÁG ÉS TÉRTUDATOSSÁG
A legtöbb ember élete zsúfolt, tele van tárgyakkal, tennivalóval, gondolkodnivalóval.
Az életük olyan, mint az emberiség történelme, amit Winston Churchill így jellemzett: „Az
egyik átkozott dolog a másik után”. Elméjük megannyi gondolattól hemzseg, egyik gondolat a
másik után. Ez a tárgytudatosság, ami sok ember elsődleges realitása, és életük ezért kibillent
az egyensúly állapotából. Ahhoz, hogy az épelméjűség visszatérjen a bolygónkra, és az
emberiség betöltse rendeltetését, a tárgytudatosságot tértudatossággal kell ellensúlyozni. Az
emberiség evolúciójában a következő lépés a tértudatosság megjelenése.
A tértudatosság azt jelenti, hogy tudsz ugyan a dolgokról – ez végső soron mindig
érzékszervi észlelés, gondolatok és érzelmek ügye –, de emellett a tudatosság egy
„mélyáramlata” is jelen van az életedben. Tudatosság esetén nem csupán a dolgok (tárgyak),
hanem azon tény tudatában is vagy, hogy tudatában vagy a dolgoknak (tárgyaknak). *** Ha az
előtérben zajló történések közepette a háttérben egyfajta éber, belső csendet tudsz érezni: hát
az az! Ez a dimenzió mindenkiben megtalálható, csak a legtöbben egyáltalán nincsenek a
tudatában. Néha a következő módon mutatok rá: „Érezni tudod-e a saját jelenlétedet?”
A tértudatosság nem csupán az egótól, hanem a világ dolgaitól való függéstől, a
materializmustól és az anyagiasságtól való megszabadulást is jelenti. Ennek a világnak
egyedül a lelki dimenzió képes transzcendens, igazi értelmet adni.
Valahányszor egy esemény, egy ember vagy egy helyzet felbosszant, annak valódi oka
nem az esemény, az adott ember vagy szituáció, hanem az igazi rálátás hiánya, amit csak a tér
‡‡‡
Az angol nyelvben a tér (space) szó űrt is jelent. (A fordító megjegyzése.)
**
A két bibliai mondat angol megfelelőinek szó szerinti fordítása: „Mindent átitat a fáradtság. Ember szavakba
nem öntheti.” (A lektor megjegyzése.)
***
A fogalmazást magyarul megnehezíti, hogy nyelvünkben ugyanaz a szó (tudatosság) felel meg a két
különböző angol szónak (awareness, consciousness). (A fordító megjegyzése.)
- 87 -
A belső tér felfedezése
TELEVÍZIÓ
A tévénézés – világszerte – milliók számára kedvenc szabadidős tevékenység,
pontosabban „nem tevékenység”. Az átlagamerikai, mire eléri a hatvanéves életkort, tizenöt
esztendeig meredt a tévéképernyőre. Ez az arány sok más országban is hasonló.
A tévénézést sokan „pihentetőnek” találják. Figyeld meg magad alaposan, és azt fogod
találni, hogy minél hosszabban marad figyelmed középpontjában a képernyő, annál nagyobb
mértékben függesztődik fel a gondolati aktivitásod; és ahogy nézed a párbeszédes műsort, a
vetélkedőt, a helyzetkomédiát, sőt akár a reklámot is, aközben elmédben szinte egyáltalán
nem generálódik gondolat. Nemcsak hogy többé már nem is emlékszel a problémáidra, de egy
időre még meg is szabadulsz magadtól. Hát mi lehet ennél pihentetőbb?
Teremt-e akkor a tévénézés belső teret? Jelenlevővé tesz-e? Sajnos nem. Bár elméd
esetleg hosszú ideig nem generál közben semmilyen gondolatot, ám bekapcsolódott a TV-
show gondolati tevékenységébe. Rácsatlakozott a közös elme televíziós változatára, és annak
a gondolatait gondolja. Elméd csak abban az értelemben tétlen, hogy nem termel
gondolatokat. Ám folyamatosan szívja magába a képernyőről érkező gondolatokat és képeket.
Ez a hipnózistól nem különböző, transz-szerű, megnövekedett fogékonysággal járó, passzív
állapotot vált ki. A tévé ezért teszi lehetővé a „közvélemény” manipulálását, amit a
politikusok, az ilyen-olyan érdekcsoportok emberei és a hirdetők pontosan tudnak, és emiatt
hajlandók dollármilliókat fizetni, hogy téged a fogékony tudattalanságnak ebben az
állapotában kaphassanak el. Azt akarják elérni, hogy az ő gondolataik a te gondolataiddá
váljanak – és általában elérik céljukat.
Tévét nézve tehát hajlamos vagy a gondolat alá zuhanni, nem pedig a fölé emelkedni.
Ebből a szempontból a televízió ugyanazt teszi, mint az alkohol és bizonyos drogok. Bár
hatására valamelyest megszabadulsz az elmédtől, itt is nagy árat fizetsz érte: tudatvesztést. Az
említett drogokhoz hasonlóan ez is erős függőséget okoz. Fölemeled a távirányítót, hogy
kikapcsold a készüléket, ám azon kapod magad, hogy kikapcsolás helyett végiglépdelsz az
összes csatornán. Félóra vagy egy óra múlva még mindig nézed a képernyőt, még mindig
- 88 -
A belső tér felfedezése
csatornáról csatornára ugrálsz. A jelek szerint a kikapcsoló gomb az egyetlen, amit az ujjad
valahogy képtelen megnyomni. Tovább nézed a tévét, és általában nem azért, mert valami
érdekesség ragadta meg a figyelmedet, hanem épp azért, mert nem találsz semmi érdekes
néznivalót. Ha már „horogra akadtál”, minél jelentéktelenebb és semmitmondóbb a műsor,
annál inkább függőséget okozó. Ha érdekes és gondolatébresztő hatású lenne, akkor elmédet
ismét saját gondolatok termelésére ösztönözné, ami a tévé indukálta transznál tudatosabb, és
ezért előnyösebb állapot. Figyelmedet az esetben már nem kötnék le teljesen a képernyőn
megjelenő képek.
Bizonyos minőségi szint fölött a műsor tartalma valamennyire ellensúlyozhatja, sőt
néha akár meg is szüntetheti a televízió hipnotizáló, elmezsibbasztó hatását. Akad néhány
olyan program, ami sok ember számára rendkívül hasznosnak bizonyult; jobbá tette az
életüket, megnyitotta a szívüket, és növelte a tudatosságszintjüket. Akár még egy-egy
komédia is – bár látszólag nincs benne semmi különös – lehet akaratlanul spirituális hatású
azáltal, hogy karikírozva mutatja meg az emberi butaságot és az egót. Arra tanítanak, hogy
semmit se vegyünk túl komolyan, hogy lazán és vidáman álljunk az élethez, és legfőképp:
nevessünk. A nevetés rendkívül felszabadító és gyógyító hatású. A televíziós csatornák
legtöbbjét azonban egyelőre olyan emberek irányítják, akiket teljesen az ego ural, és ezért a
televízió rejtett célja a te befolyásolásod azzal, hogy elaltat, vagyis tudattalanná tesz. A
tévében azonban hatalmas és nagyobbrészt még kihasználatlan lehetőség rejlik!
Kerüld az olyan műsorokat és reklámokat, amelyek gyors egymásutánban, két-három
másodpercenként váltott képpel támadnak le! A túl sok tévézés és ezek a műsorok
nagymértékben felelősek a manapság világszerte gyerekmilliókat érintő mentális
működészavar, az úgynevezett figyelemzavar§§§ kialakulásáért. Ha rövid ideig tudsz csak
figyelni, minden észlelésed és kapcsolatod sekélyessé és örömtelenné válik. Ebben az
állapotban bármit is teszel, bármilyen tevékenységet is folytatsz, abból hiányzik a minőség,
mert a minőséghez figyelem kell.
A gyakori és hosszú tévézés nemcsak tudattalanná tesz, hanem passzívvá és enerválttá
is. Ezért nem az a legfontosabb, hogy ritkán tévézz, hanem hogy az alkalomszerű tévézgetés
helyett válaszd ki azokat a műsorokat, amelyeket meg akarsz nézni! Valahányszor tévézés
közben eszedbe jut, érezd a testedben lévő elevenséget! Azt is megteheted, hogy időnként
tudatosítod magadban a légzésedet. Rendszeres időközönként vidd el a tekintetedet a
képernyőről, hogy az ne birtokolhassa teljes mértékben a látásodat! Ne hallgasd a tévét a
kelleténél hangosabban, hogy ne árassza el a hangérzékelésedet! Reklámok alatt nyomd meg a
távirányító hangelnémító gombját! Ne menj aludni közvetlenül a tévé kikapcsolása után, és
pláne ne aludj el tévézés közben!
Angolul attention deficit disorder, ami szó szerinti fordításban: figyelemhiányos rendellenesség.
§§§
(A lektor megjegyzése.)
- 89 -
A belső tér felfedezése
nem jön el szembetűnő módon. Nem lehet azt mondani: Nézzétek, itt van vagy amott. Mert az
Isten országa közöttetek van.”21
Ha nem töltöd ébrenléted teljes idejét elégedetlenül, aggódva, szorongva, búskomoran,
kétségbeesve vagy más negatív állapot martalékaként; ha képes vagy élvezni olyan egyszerű
dolgokat, mint az eső vagy a szél hangja; ha meg tudod látni az égen átvonuló felhők
szépségét; ha képes vagy időnként úgy egyedül lenni, hogy közben nem érzed magadat
magányosnak, illetve nem igényeled a szórakozás mentális ingerét; ha olykor azon kapod
magad, hogy szívből jövő kedvességgel bánsz egy számodra tökéletesen idegen emberrel
anélkül, hogy tőle bármit is akarnál… mindez azt jelenti, hogy űr támadt a gondolatok
egyébként szakadatlanul áramló folyamában – ami az ember elmetevékenysége –, még ha
csak rövid időre is. Amikor ez történik, egyfajta jóllétérzés jelentkezik, az életteli békesség
érzése, még ha esetleg csak leheletfinoman is. Az érzés intenzitása a háttérben jelentkező
elégedettség alig észrevehető érzése, illetve a „Lét mennyei öröme” között változik. Az
utóbbit India régi bölcsei anandának nevezték. Mivel arra kondicionáltak, hogy csak a
formára figyelj, ezért csupán közvetetten ébredsz ennek az érzésnek a tudatára. Például közös
elem található abban, hogy képes vagy meglátni a szépséget; értékelni tudsz egyszerű
dolgokat; élvezed a saját társaságod; illetve hogy szeretetteljes kedvességgel viszonyulsz más
emberekhez. A közös elem: az elégedettség, a békesség és az életteliség érzése. Ez az a
láthatatlan „háttér”, ami nélkül a felsorolt élményeket nem élhetnéd át.
Valahányszor szépséget, kedvességet érzékelsz, vagy értékeled az életedben
előforduló egyszerű dolgok jóságát, keresd magadban az élmény hátterét! Ám ne úgy keresd
azt, mintha valamit keresnél! Nem tudod azt „gombostűre tűzni”, mondván: „most megvan!”;
vagy gondolatilag megragadni és valahogyan definiálni. Az olyan, mint a felhőtlen égbolt.
Nincs formája. Tér, rezdületlenség, a Lét édessége, és végtelenszer több, mint e szavak,
amelyek csak útjelzők. Amint azt képes vagy közvetlenül magadban megtapasztalni,
elmélyül. Amikor tehát örülsz valami egyszerű kis dolognak – egy hangnak, valamilyen
látványnak, egy érintésnek –, amikor szépet látsz, amikor mély kedvességet érzel egy másik
ember iránt, érzékeld azt a belső tágasságot, ami ennek az élménynek a forrása és háttere!
Az elmúlt évszázadok során számos költő és bölcs figyelte meg, hogy az igazi
boldogság – én a Lét örömének nevezem – egyszerű, látszólag érdektelen dolgokban található
meg. A legtöbb ember nyugtalanul igyekszik elérni, hogy valami jelentős dolog történjen
vele, s közben folyamatosan szem elől téveszti a „jelentéktelent”, holott valójában az
egyáltalán nem az. A filozófus Nietzsche a mély elcsendesedés ritka pillanatában a következőt
írta: „A boldogsághoz, milyen kevés kell is a boldogsághoz! … a legkisebb dolog precízen, a
leglágyabb, a legkönnyebb dolog, egy gyík zaja, egy lehelet, egy libbenés, egy szempillantás
– a legapróbb dolgokból áll össze a legjobb boldogság. Légy csendes!”22
Miért a „legapróbb dolgokból” áll össze a „legjobb boldogság”? Azért, mert az igazi
boldogságot nem egy dolog vagy egy esemény okozza, jóllehet elsőre úgy tűnik. A dolog
vagy esemény olyan leheletfinom, olyan feltűnésmentes, hogy az a tudatodnak csak apró
részét köti le; a maradék a belső tér, maga a forma által nem gátolt tudat. A belsőtér-
tudatosság és lényed esszenciája egy és ugyanaz. Másként megfogalmazta: az apró dolgok
formája helyet enged a belső térnek. Márpedig az igazi boldogság, a Lét öröme, a belső térből,
magából a kondicionálatlan tudatból ered. Ám ahhoz, hogy képes legyél apró, csendes dolgok
tudatára ébredni, csendet kell teremtened a bensődben. Nagyfokú éberségre van szükség.
Csendesedj el! Nézz! Figyelj! Légy jelen!
Íme egy másik módszer a belső tér megtalálásához: tudatosítsd magadban, hogy
tudatos vagy! Mondd vagy gondold: „vagyok”, és ne adj e szónak semmi egyebet!
Tudatosítsd magadban a „vagyok” utáni nyugodt csendet! Érzékeld a jelenlétedet, a csupasz,
leplezetlen, fel nem öltöztetett létezésedet! Azt nem érinti meg a fiatal vagy az öreg, a gazdag
- 90 -
A belső tér felfedezése
vagy a szegény, a jó vagy a rossz, vagy bármi egyéb tulajdonság. Az minden teremtés,
minden forma tágas anyaméhe.
A MEGFELELŐ CSELEKDET
Az ego ezt kérdezi: hogyan tehetném ezt a helyzetet olyanná, hogy kielégítse az
igényeimet? Vagy: hogyan juthatnék valamilyen más helyzethez, ami kielégíti az igényeimet?
A jelenlét a belső tágasság állapota. Amikor jelen vagy, ezt kérdezed: hogyan feleljek
meg e helyzet, e pillanat igényeinek? Valójában még csak föl sem kell tenned ezt a kérdést.
Elcsöndesült vagy, éber és nyitott arra, ami éppen van. Ezzel új dimenziót viszel a helyzetbe:
teret. Azt követően pedig nézel és figyelsz. Ily módon eggyé válsz a szituációval. Ha ahelyett,
hogy a helyzettel szembeszegülve reagálnál rá, inkább egybeolvadsz vele, a megoldás
magából a helyzetből fog előemelkedni. Ekkor valójában nem te, a személy néz és figyel,
hanem maga az éber csend. Ezt követően, ha cselekvés lehetséges vagy szükséges, akkor
cselekszel. Pontosabban: a megfelelő cselekvés történik meg rajtad keresztül. Az a megfelelő
tett, ami az egész számára megfelelő. Amikor a cselekvés véget ér, az éber, tágas nyugalom
megmarad. Senki sem emeli fel győzedelmes mozdulattal a karját, s kiált kihívóan „Ez
igent!”-t. Senki sem mondja: „Idenézzetek! Ezt én műveltem!”
Minden kreativitás a belső tágasságból származik. Amint megtörtént a teremtés, és
valamilyen formát öltött, vigyáznod kell, nehogy előbújjon az „én” vagy az „enyém”
gondolata. Ha az eredményedért dicsőséget követelsz magadnak, akkor visszatért az ego, s a
tágasság homályba vész.
- 91 -
A belső tér felfedezése
KI A MEGTAPASZTALÓ?
Amiket látsz, hallasz, ízlelsz, megérintesz és megszagolsz, azok természetesen az
érzékelt tárgyak. Azokat tapasztalod meg. De ki az alany, a megtapasztaló? Ha erre most
például azt feleled, hogy: „Nos, természetesen én vagyok az alany, a megtapasztaló, tehát
Jane Smith, 45 éves amerikai főkönyvelőnő, elvált asszony, két gyermek anyja”, akkor
tévedsz. Jane Smith a megtapasztalás tárgya, és minden egyéb, Jane Smith mentális
fogalmával azonosított dolog is a megtapasztalás tárgya s nem az alanya.
- 92 -
A belső tér felfedezése
A LÉLEGZET
Fedezd fel a belső teret azáltal, hogy a gondolkodás folyamában „réseket” teremtesz!
Időrések nélkül a gondolkodásod ismétlődő jellegű, ihlet nélküli, lapos és minden kreatív
szikrától mentes. Olyan, amilyen ma még a bolygón élő legtöbb emberé. Ne törődj azzal,
hogy milyen hosszúak ezek a rések! Néhány másodperc már elég jó. Fokozatosan, maguktól
hosszabbodnak meg, anélkül, hogy ennek érdekében bármilyen erőfeszítést is kéne tenned.
Időtartamuknál fontosabb, hogy gyakran iktasd be őket, hogy napi tevékenységedet és
gondolataid folyamát minél több rés tarkítsa.
Valaki nemrég megmutatta nekem egy nagy spirituális szervezet éves
programkínálatát tartalmazó prospektusát. Átlapozva azt meglepődtem, milyen sok érdekes
tanfolyamot és műhelymunkát kínálnak föl. Svédasztalra emlékeztetett, arra a skandináv
büfére, ahol ínycsiklandó ételek hatalmas választékából szedegethetsz tetszésed szerint. Az
illető megkérdezte, tudnék-e ajánlani a kínálatból egy-két kurzust. „Nem is tudom –feleltem.
– Valamennyi érdekesnek tűnik. Egy dolgot azonban tudok – tettem hozzá. – Légy tudatában
a légzésednek olyan gyakran, amilyen gyakran csak tudsz, valahányszor csak eszedbe jut!
Tedd ezt egy éven át, és az nagyobb mértékben alakít majd át, mintha ezt az összes
tanfolyamot elvégeznéd. Ráadásul ez ingyenes.”
- 93 -
A belső tér felfedezése
ADDIKCIÓK (SZENVEDÉLYBETEGSÉGEK)
A régóta fennálló, kényszeres viselkedési mintát addikciónak nevezhetjük, ami szinte
lényként vagy alszemélyiségként él benned. Olyan energiamezőként, ami időnként teljesen
eluralkodik fölötted. Még elméd, tehát a fejedben szóló hang irányítását is átveszi, s az így az
addikció hangjává válik. Azt mondhatja: „Nehéz napod volt: megérdemelsz egy kis élvezetet.
Miért tagadnád meg magadtól az egyetlen örömöt, ami még az életből számodra megmaradt?”
És ily módon, ha a tudatosság hiánya miatt azonosultál a belső hanggal, azon kapod magad,
hogy odalépsz a hűtőszekrényhez, és már nyúlsz is a csokoládéval vastagon bevont
tortaszeletért. Más alkalmakkor az addikció teljesen kikerülheti a gondolkodást: például
- 94 -
A belső tér felfedezése
váratlanul azon kapod magad, hogy cigarettafüstöt eregetsz, vagy italt kortyolgatsz. „Hogy
került ez a kezembe?!” Ahogy előhúztad zsebedből a doboz cigarettát, majd rágyújtottál; vagy
ahogy italt töltöttél a poharadba: ezek teljesen tudattalanul kivitelezett cselekedetek voltak.
Ha valamilyen kényszeres viselkedésminta jellemez, pl. dohányzás, túlzott evés, ivás,
tévénézés, internetezés, vagy bármi egyéb, akkor a következőt teheted. Amikor észreveszed
magadban a kényszeres igény megjelenését, megállsz, és három tudatos légvételt teszel. Ez
tudatosságot generál. Ezt követően légy néhány percig – benned lévő energiamezőként –
magának a kényszeres, heves vágynak a tudatában! Tudatosan érezd az igényt, hogy fizikailag
vagy mentálisan magadhoz akarsz venni valamit, illetve a vágyat, hogy valamilyen
kényszeres viselkedést produkálj! Azt követően ismét vegyél néhány tudatos lélegzetet!
Ekkor azt érezheted, hogy a kényszeres vágy egy időre eltűnt. Vagy azt tapasztalod, hogy az
még mindig föléd tornyosul, és nem tudsz mást tenni, mint ismét engedelmeskedsz neki. Ne
csinálj belőle problémát! Tedd az adott szenvedélyedet a leírt módon tudatossággyakorlatod
részévé! A tudatosság növekedésével az addiktív viselkedésminták gyengülni fognak, majd
végül szertefoszlanak. Arra azonban ügyelj, hogy minden olyan gondolatot nyakon csípj,
amelyik igazolni igyekszik az addiktív viselkedést – sokszor ravasz érvekkel –, amint az
elmédben az felbukkan! Kérdezd meg ilyenkor magadtól: most ki beszél? És rá fogsz jönni,
hogy a szenvedély beszél. Amíg ezt tudod, amíg elméd megfigyelőjeként jelen vagy, addig
kisebb az esélye annak, hogy trükkösen rávegyen: azt tedd, amit ő akar.
BELSŐTEST-TUDATOSSÁG
Egy másik egyszerű, ám igen hatékony módszer az életedben történő térteremtéshez
szorosan kapcsolódik a lélegzéshez. Azt tapasztalod majd, hogy érezve a levegő finom be- és
kiáramlását, valamint mellkasod és hasad emelkedését és süllyedését, a belső tested is
tudatosul benned. Ezt követően átviheted figyelmedet a lélegzésről erre az egész testedben
szétterjedten meglévő elevenségérzésre.
A legtöbb embert oly mértékben lekötik gondolataik, annyira azonosulnak a fejükben
karattyoló hanggal, hogy már nem érzik a bennük lévő életteliséget. Ha képtelen vagy érezni a
fizikai testedet éltető erőt, magát az életet, aki vagy: ez a legsúlyosabb megfosztás, ami csak
érhet. Ez esetben nemcsak a belső jóllét természetes állapotát helyettesíteni próbáló
pótszereket kezdesz keresni, hanem valami olyant is, ami elfedi azt a folyamatos
nyugtalanságot, amit akkor érzel, amikor nem állsz kapcsolatban azzal az elevenséggel, ami
pedig mindig rendelkezésre áll, csak az emberek többnyire észre sem veszik. Sokak számára a
pótszer: a drog okozta feldobottság; az érzékszervek túlingerlése például extrém hangos
zenével; az izgalom, a borzongás vagy valamilyen veszélyes tevékenység; vagy a szexmánia.
Sokan még a kapcsolati drámát is az igazi életteliségérzés pótlására használják. A háttérben
folyamatosan meglévő nyugtalanságérzés elfedésére bevetett legkeresettebb pótszer a
bensőséges kapcsolat: egy férfi vagy egy nő, aki majd „boldoggá tesz”. Természetesen ez
egyúttal az egyik leggyakrabban megtapasztalt „csalódás” is. És mikor a belső nyugtalanság
idővel ismét a felszínre kerül, az illető emiatt általában a partnerét hibáztatja.
Vegyél most két vagy három tudatos lélegzetet! Figyeld meg, találsz-e ezt követően
magadban egy kis elevenségérzést, ami átjárja egész belső testedet? Másként megfogalmazva
a kérdést: érzed-e a testedet belülről? Érezd rövid ideig tested egy-egy részét! Érezd a
kezedet, majd a karodat, a lábfejedet és az egész alsó végtagodat! Képes vagy-e érezni a
hasadat, a mellkasodat, a nyakadat és a fejedet? Mi a helyzet az ajkaddal? Van-e benne élet?
Ezt követően tudatosítsd belső tested teljes egészét! Kezdetben talán jobban érzed mindezt, ha
a gyakorlathoz behunyod a szemed. Aztán amikor már érezni tudod a belső testedet, nyisd ki a
szemed, nézz körül, és közben továbbra is érezd a testedet! Bizonyára akad olyan olvasó is,
aki azt tapasztalja, hogy még csak be sem kell csuknia a szemét, e sorok olvasása közben is
képes érezni a belső testét.
- 95 -
A belső tér felfedezése
- 96 -
A belső tér felfedezése
ÉSZREVENNI A RÉSEKET
A nap során különböző dolgok folyton változó sorát látod és hallod. Amikor
megpillantasz vagy meghallasz valamit – különösen, ha az számodra szokatlan látvány vagy
hang –, az első pillanatban, még mielőtt az elme megnevezné vagy értelmezné a látottakat
vagy hallottakat, általában az éber figyelem időrése jelenik meg, amelyben az észlelés
történik. Ez a belső tér. Időtartama emberenként változó. Könnyen észrevétlen marad, mert
ezek az időrések a legtöbb embernél rendkívül rövidek, talán egy másodpercesek, vagy még
annál is rövidebbek.
A következő történik: valamilyen új látvány vagy hangzás jelenik meg, és ezért az
észlelés első pillanatában a szokásos gondolatáramlás rövid időre megszakad. Tudat terelődik
el a gondolattól, mert az érzékszervi észleléshez tudatra van szükség. A nagyon szokatlan
látvány vagy hang „elakaszthatja a szavadat” még belül is, tehát hosszabb időrést teremthet.
Ezeknek az időréseknek a gyakorisága és időtartama határozza meg, hogy milyen
mértékben tudod élvezni az életet, milyen mértékben tudsz belső összekapcsolódottságot
érezni más emberekkel és a természettel. Azt is meghatározza, hogy milyen mértékben vagy
mentes az egótól, mert az ego hatására egyáltalán nem vagy a tér dimenziójának tudatában.
Amikor tudatosulnak benned ezek a rövid, természetes módon megjelenő, majd idővel
egyre hosszabbá váló időrések, egyre gyakrabban tapasztalod meg annak örömét, hogy
gondolkodás nélkül – vagy minimális gondolkodással – tudsz érzékelni, észlelni. A körötted
lévő világ ekkor frissnek, újnak és elevennek érződik. Minél inkább az elvonatkoztatás és a
fogalmizálás mentális szűrőjén keresztül érzékeled az életet, a körötted lévő világ annál
élettelenebbé és laposabb válik.
- 97 -
A belső tér felfedezése
A CSEND
Azt mondják: „A csend az a nyelv, amin Isten beszél, és minden egyéb hibás fordítás.”
A csend valójában egy másik szó a térre. Az életünkben valahányszor csenddel találkozunk,
és ha azt tudatosítjuk magunkban, az össze fog kapcsolni minket a bennünk lévő formamentes
és időtlen dimenzióval, ami túl van a gondolaton, túl van az egón. Lehet ez a természet világát
átjáró csend, hajnalban a szobádban honoló csend, vagy a hangok közti csendes időrések. A
csendnek nincs formája, ezért gondolkodással nem ébredhetünk annak tudatára. A gondolat
forma. Tudatában lenni a csendnek azt jelenti: csendben lenni. Csendben lenni azt jelenti:
gondolat nélkül tudatosnak lenni. Sohasem vagy mélyebben és valóságosabban önmagad,
mint amikor elcsendesülsz. Ekkor az vagy, aki még azelőtt voltál, hogy magadra öltötted
volna ezt a személynek nevezett testi és gondolati formát. Ekkor egyúttal az is vagy, aki azt
követően leszel, hogy a forma megszűnik. Amikor elcsendesülsz, az vagy, aki az időleges
léteden túl vagy: tudat. Kondicionálatlan, formamentes és örök.
………………………
- 98 -
Belső célod
KILENCEDIK FEJEZET
Belső célod
FÖLÉBREDÉS
A fölébredés olyan tudatváltás, melynek során a gondolkodás és a tudatosság
kettéválik. A legtöbb ember számára ez nem esemény, hanem folyamat, amelyen
keresztülmegy. Még az a kevés ember is, akik hirtelen, drámai és látszólagos
visszafordíthatatlan fölébredést élnek át, keresztül fog menni egy folyamaton, amelyben az új
tudati állapot fokozatosan minden tevékenységükbe beáramlik, azokat átalakítja, s ily módon
beépül az életükbe.
Ha már fölébredtél, akkor nem veszel el a gondolkodásodban, hanem fölismered, hogy
te a gondolkodás mögötti tudatosság vagy. Ettől kezdve a gondolkodás már nem végezheti
önző, független tevékenységét, melynek eredményeként téged megkaparint, és az életedet
irányítja. A gondolkodást tudatosság váltja fel. A gondolkodás életed irányítójából
tudatosságod szolgájává minősül át. A tudatosság: tudatos kapcsolat az egyetemes
értelemmel. Egy másik szó rá a jelenlét, ami: gondolat nélküli tudat.
A fölébredés megkezdődése kegyelmi aktus. Megtörténtét nem tudod létrehozni,
ahogy arra felkészíteni sem vagy képes magadat, illetve afelé vivő érdemeket sem tudsz
gyűjteni. Nem létezik a logikus lépések odavezető csinos sora, jóllehet az elme imádná az
ilyent. Nem kell ahhoz először arra méltóvá válni. Előbb történhet meg a bűnössel, mint a
szenttel, bár ez nem szükségszerű. Ezért állt szóba Jézus mindenféle emberrel, s nem csupán a
- 99 -
Belső célod
tiszteletre méltóakkal. A fölébredés érdekében mit sem tehetsz. Bármit teszel, az az ego műve
lesz, aki legbecsesebb tulajdonaként a fölébredést, a megvilágosodást óhajtja pluszként
önmagához adni, hogy ez által többé és nagyobbá váljon. Fölébredés helyett ez esetben a
fölébredés fogalmát adod az elmédhez, illetve a fölébredt avagy megvilágosodott embernek a
gondolati képét, s azt követően igyekszel annak az imázsnak megfelelően élni. Ha egy olyan
képnek megfelelően élsz, amit magadról megformáltál, vagy amit mások alakítottak ki rólad,
akkor hiteltelenül élsz; az csupán egy másik tudattalan szerep lesz, amit az ego előad.
Ha azonban semmit sem lehet tenni a fölébredés érdekében; ha az vagy megtörténik,
vagy nem, akkor ugyan miként lehetne az életed elsődleges célja? Hiszen nem jelenti-e a cél
szó közvetve azt, hogy azzal kapcsolatban tehetsz is valamit?
Csak az első felébredés, a gondolatmentes tudat első megpillantása történik kegyelmi
megadatás révén, anélkül, hogy azért te bármit is tennél. Ha ezt a könyvet érthetetlennek vagy
semmitmondónak találod, akkor veled az még nem történt meg. Ha azonban benned valami
reagál rá, ha valahogyan fölismered a könyvben lévő igazságot, az azt jelenti, hogy a
fölébredés folyamata megkezdődött. Ettől kezdve azt már nem lehet visszafordítani, bár az
ego képes késleltetni. Akadnak majd olyanok, akiknél e könyv elolvasása indítja be a
fölébredés folyamatát. Másoknál a könyv funkciója az, hogy segítsen észrevenniük: már
elkezdtek fölébredni; s hogy a folyamatot fölerősítse és felgyorsítsa. E könyv másik
funkciója, hogy segítsen az embereknek felismerni önmagukban az egót, valahányszor az
megpróbálja visszaszerezni az irányítást, illetve elhomályosítani a megjelenő tudatosságot.
Egyeseknél a fölébredés akkor történik meg, amikor hirtelen tudatosul bennük, hogy
milyenfajta gondolatok is járnak szokásszerűen a fejükben – különösen az ismétlődő negatív
gondolatok –, amelyekkel egész életükben azonosultak. Hirtelen ott a tudatosság, ami
tudatában van a gondolatnak, ám annak nem része.
Mi a kapcsolat a tudatosság és a gondolkodás között? A tudatosság az a tér, amiben a
gondolatok léteznek, amikor a tér önmaga tudatára ébredt.
Ha már átéltél akár villanásnyi tudatosságot vagy jelenlétet, akkor azt első kézből
ismered. Az többé már nem csupán egy, a fejedben lévő fogalom. Ezt követően már tudatosan
hozhatsz döntést arról, hogy jelenlétben élj, vagy inkább a haszontalan gondolkodásban
merülj el. Meginvitálhatod életedbe a jelenlétet, más szóval: teret teremthetsz. A fölébredés
kegyelmével azonban felelősség is jár. Megpróbálhatsz úgy tenni, mintha semmi sem történt
volna; vagy megláthatod annak jelentőségét, és felismerheted, hogy a tudatosság megjelenése
a legfontosabb dolog, ami csak történhet veled. Ezt követően életed elsődleges célja az lesz,
hogy megnyisd magadat a megjelenő tudatnak, s hogy annak fényét e világba behozd.
„Szeretném megismerni Isten elméjét – mondta Einstein. – A többi részletkérdés.” Mi
Isten elméje? Tudat. Mit jelent ismerni Isten elméjét? Tudatosnak lenni. Mi a részletkérdés? A
külső célod, és ami külsőleg történik.
Amíg tehát arra vársz, hogy az életedben valami jelentős dolog történjen, nem veszed
észre, hogy megtörtént már veled a legjelentősebb valami, ami csak emberrel történhet:
megkezdődött benned a gondolkodás és a tudatosság kettéválásának a folyamata.
Sokan, akik a fölébredés folyamatának kezdeti fázisain mennek keresztül, többé már
nem biztosak abban, hogy mi is a külső céljuk. Ami a világot hajtja, az őket már nem
ösztönzi. Tisztán látva civilizációnk őrültségét, az őket körülvevő kultúrától némileg
elidegenedve érezhetik magukat. Egyesek úgy érzik, hogy két világ közti „senki földjén”
tengődnek. Már nem az ego irányítja őket, ám a megjelenőben lévő tudatosság még nem épült
be teljesen az életükbe. A belső és a külső cél még nem forrott össze.
- 100 -
Belső célod
rezonál, és azt fejezi ki; ha összhangban áll belső céloddal. Ezért irányítom
beszélgetőpartnereim figyelmét először a belső és elsődleges céljukra.
– Nem tudom, pontosan mit, de valamilyen változást akarok az életemben.
Fejlődni akarok; valami értelmes dolgot csinálni, és igen, az azzal járó bőségre és
szabadságra is vágyom. Valami jelentőset akarok tenni, valamit, ami kihat a világra. De
ha azt kérdeznéd tőlem, hogy pontosan mi is az, amit akarok, azt kéne felelnem: nem
tudom. Tudsz-e segíteni, hogy megtaláljam életem célját, küldetését?
– Az a küldetésed, hogy itt ülj és beszélj hozzám, mert itt vagy és ezt teszed.
Amíg föl nem kelsz, és valami mást nem teszel. Akkor már az válik a céloddá.
– Ezek szerint az a küldetésem, hogy a következő harminc évben az irodai
szobámban üljek, amíg nyugdíjba nem megyek vagy el nem bocsátanak?
– Most nem az irodádban ülsz, ezért nem ez a küldetésed. Amikor az irodai
szobádban ülsz, és az ottani tevékenységedet folytatod, akkor az a célod. Nem a
következő harminc évre, hanem arra a pillanatra.
– Azt hiszem, félreértjük egymást. Számodra a küldetés azt jelenti, amit éppen
teszel. Számomra az életemet átfogó célt jelenti, valami nagyot és jelentőset, ami
értelmet ad annak, amit teszek, valamit, ami igazán számít. Az irodában a papírok
tologatása nem ilyen. Ezt biztosan tudom.
– Amíg nem vagy tudatában a Létnek, addig az „értelmet” csak a cselekvés és a
jövő dimenziójában keresed. Tehát az idő dimenziójában. És bármilyen „értelmes” vagy
kiteljesítő dolgot is találsz, az semmivé fog foszlani, vagy kiderül róla, hogy önámítás.
Az idő azt minden esetben elpusztítja. Minden „értelem”, amit azon a szinten találunk,
csupán viszonylagosan és időlegesen igaz.
Ha életednek például a gyerekedről való gondoskodás ad értelmet, mi történik
azzal az „értelemmel”, amikor a gyerekeknek már nincs szükségük rád, és talán már
meg se hallgatnak? Ha a másokon való segítés ad értelmet az életednek, akkor
olyanoktól függesz, akik nálad rosszabbul vannak eleresztve. Szükséged van rájuk,
hogy az életed továbbra is értelmes maradjon, és önmagaddal kapcsolatban benned jó
érzés élhessen. Ha arra vágysz, hogy kitűnj, győzz, vagy ilyen-olyan tevékenységben
sikert arass, mert ez jelenti életed értelmét, mi történik, ha sohasem nyersz, vagy ha
győzelemsorozatod egy nap véget ér, amire bizton számíthatsz? Akkor képzeletedhez
vagy az emlékeidhez kell fordulnod, hogy életedbe valami soványka értelmet vigyél,
holott azok erre alkalmatlanok. Hogy bármilyen területen is „vidd valamire”, az csak
akkor nyer értelmet, ha több ezer vagy több millió ember található, aki „nem vitte
valamire”. Tehát ahhoz, hogy életed értelmet nyerhessen, „kudarcot valló” emberekre
van szükséged.
Mindezzel nem azt állítom, hogy értéktelen lenne másokat segíteni,
gyermekeidről gondoskodni, vagy valamilyen területen kiválóságra törekedni! Sok
ember külső céljának ezek lényeges elemei. Ám a külső cél önmagában mindig
viszonylagos, labilis és mulandó. Tehát nem azt mondom, hogy ne vegyél részt ilyen
tevékenységekben, csak azt, hogy kapcsold össze őket a belső, elsődleges céloddal,
hogy tetteidbe mélyebb „értelem” áramolhasson.
Ha nem az elsődleges küldetésedre hangolódva élsz, az esetben bármilyen céllal
állj is elő – akár a menny Földön való megteremtésével –, az az ego célja lesz, vagy az
idő elpusztítja. Előbb-utóbb szenvedéshez fog vezetni. Ha figyelmen kívül hagyod belső
célodat, akkor bármit is teszel – még ha tevékenységed látszólag spirituális is –, annak
kivitelezési módjába az ego bekúszik, és így a hogyan elrontja a végeredményt. A
közismert mondás, miszerint „A pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve”, erre
az igazságra mutat rá. Más szavakkal megfogalmazva: nem a célkitűzéseid vagy a
cselekedeteid az elsődlegesek, hanem az a tudati állapot, amelyből azok származnak.
- 101 -
Belső célod
- 102 -
Belső célod
****
Az angol being szó létet és lényt is jelent. (A fordító megjegyzése.)
- 103 -
Belső célod
- 104 -
Belső célod
élés. Ebben az állapotban, tehát, amikor nem emlékszel arra, hogy ki is vagy valójában,
minden sikered csupán tűnő káprázat. Bármit is érsz el, hamarosan újra boldogtalan
leszel, vagy figyelmedet teljesen leköti valamilyen újabb probléma vagy dilemma.
– Hogyan jutok el belső célom felismerésétől odáig, hogy rájöjjek, mit kell
tennem külső szinten?
– A külső cél egyénenként nagyon különböző lehet, és egyetlen külső cél sem
örök életű. Ki van téve az időnek, és később valamilyen más cél váltja majd fel.
Egyénenként az is nagyon különböző, hogy életed külső körülményeit milyen
mértékben változtatja meg az, ha a fölébredés belső célja mellett kötelezed el magad.
Egyeseknél ekkor – hirtelen vagy fokozatos – szakítás következik be munkájukkal,
élethelyzetükkel, kapcsolataikkal; valamennyi mély változáson megy keresztül. A
változások némelyike magától indulhat el. Tehát nem gyötrelmes döntéshozatali
folyamat, hanem hirtelen ráeszmélés vagy felismerés eredményeképp: „Ezt kell
tennem!” A döntés „késztermékként” érkezik meg; nem gondolkodás, hanem
tudatosulás révén. Egy reggel arra ébredsz, hogy tudod, mit tegyél. Akadnak, akik
például azon kapják magukat, hogy egyszerűen kisétálnak őrült munkahelyi vagy
élethelyzetükből. Mielőtt felfedeznéd, hogy külső szinten mi a neked való, mielőtt
kiderítenéd, hogy mi az, ami beválik, mi az, ami az ébredő tudattal kompatibilis, talán
azt érdemes tisztáznod, hogy mi nem jó neked, mi nem működik, mi nem fér össze a
belső céloddal.
Másfajta változás érkezhet hirtelen, kívülről. Egy véletlen találkozás új
lehetőséget és növekedést hozhat az életedbe. A régóta fennálló akadály vagy konfliktus
megszűnhet. Veled együtt a barátaid is keresztülmennek ezen a belső átalakuláson; vagy
elsodródnak tőled. Egyes kapcsolatok véget érnek, mások elmélyülnek. Talán
elbocsátanak a munkahelyedről; vagy ott a pozitív változás közvetítőjévé válsz.
Házastársad elhagy; vagy kapcsolatotok a bensőségesség új szintjére emelkedik.
Némely változás felszínesen nézve negatívnak tűnhet, ám hamarosan rájössz, hogy
valójában ezáltal valami új megjelenéséhez teremtődött meg a tér az életedben.
Adódhat egy olyan időszak, amikor még nem érzed magad biztonságban, amikor
még bizonytalan vagy. „Mit tegyek?” Ahogy azonban az ego már nem irányítja az
életedet, a – mindenképp illuzórikus – külső biztonság iránti lélektani igényed csökken.
Képes vagy bizonytalanságban élni, sőt még élvezed is azt. Amikor megbékélsz a
bizonytalansággal, életedben végtelen lehetőségek nyílnak meg. Azt jelenti ez, hogy
tetteidben már nem meghatározó tényező a félelem, és többé már nem akadályoz meg
abban, hogy – változás kezdeményezése céljából – cselekedj. Találó Tacitus, római
filozófus megfigyelése: „A biztonság iránti vágy minden nagy és nemes vállalkozással
szemben áll.” Ha számodra a bizonytalanság elfogadhatatlan, akkor az félelembe fordul.
Ha viszont tökéletesen elfogadható, akkor megnövekedett elevenséggé, éberséggé és
kreativitássá alakul át.
Sok évvel ezelőtt, erős, belső indíttatás hatására, magam mögött hagytam egy
olyan tudományos pályát, amit a világ „ígéretesnek” nevezne, és a teljes
bizonytalanságba léptem be; amiből néhány év után előemelkedett spirituális tanítói, új
inkarnációm. Sokkal később ismét valami hasonló történt. Indíttatás érkezett, hogy
adjam fel angliai otthonomat, és költözzek Észak-Amerika nyugati partjára.
Engedelmeskedtem a késztetésnek, bár nem tudtam az okát. Ebből a bizonytalanságból
tett lépésből született meg A most hatalma, amelynek nagy része Kaliforniában és Brit
Columbiában íródott, miközben nem volt saját otthonom. Gyakorlatilag nem
rendelkeztem jövedelemmel. A megtakarított pénzemből éltem, ami gyorsan fogyott.
Valójában minden gyönyörűen összejött. Épp akkor fogyott el a pénzem, amikor már
- 105 -
Belső célod
- 106 -
Belső célod
………………………
††††
A lelkesedés szó magyarázata a következő fejezetben szerepel. (A fordító megjegyzése.)
- 107 -
Új föld
TIZEDIK FEJEZET
Új föld
- 108 -
Új föld
nézőpont, egy másik viszonylagos igazság. Végső soron nem létezik olyan, hogy a „te életed”,
mert te és az élet nem két dolog vagytok, hanem egy.
- 109 -
Új föld
- 110 -
Új föld
- 111 -
Új föld
reakciót, amelyek célja: mindenki javára tenni. Azok magukba foglalók (inkluzívak), nem
kizáróak (exkluzívak). Összekapcsolnak, nem pedig elválasztanak. Azok a tettek nem az „én”
országomért, hanem az egész emberiségért; nem az „én” vallásomért, hanem a tudat minden
emberben történő megjelenéséért; nem az „én” fajomért, hanem minden érző lényért és az
egész természetért történnek.
Azt is tanuljuk, hogy a tett, noha szükséges, külső valóságunk létrehozatalában csupán
másodlagos tényező. A teremtésben az elsődleges faktor a tudat. Bármilyen aktívak lehetünk,
bármennyi erőfeszítést is tehetünk, világunkat a tudati állapotunk teremti meg, és ha ezen a
belső szinten nincs változás, akkor nem létezik az a mennyiségű tett, ami bármi változást is
hozna. Az esetben csak ugyanannak a világnak a módosított változatát teremtenénk meg újra
és újra, olyan világot, ami az ego külső visszatükröződése lenne.
A TUDAT
A tudat már eleve tudatos. Az a megnyilvánulatlan, az örök. Az univerzum azonban
csak fokozatosan válik tudatossá. Maga a tudat időtlen, és ezért nem fejlődik. Sohasem
született és nem hal meg. Amikor a tudat megnyilvánult univerzummá válik, akkor látszólag
ki van téve az időnek, és látszólag evolúciós folyamaton megy keresztül. Emberi elme
képtelen teljesen megérteni e folyamat okát. Ám önmagunkban megpillanthatjuk ezt a
folyamatot, és annak tudatos résztvevői lehetünk.
A tudat a forma megjelenése mögötti intelligencia, a szervező elv. A tudat már
évmilliók óta készít formákat, hogy rajtuk keresztül kifejezhesse magát a megnyilvánultban.
Bár a színtiszta tudat megnyilvánulatlan birodalmát tekinthetnénk egy másik
dimenziónak, az nem különül el a forma e dimenziójától. A forma és a formamentes
egymásba hatol. A megnyilvánulatlan tudatosságként, belső térként, jelenlétként áramlik bele
ebbe a dimenzióba. Hogyan teszi ezt? Az emberi formán keresztül, amelyik tudatossá válik, s
betölti küldetését. Az emberi forma erre a magasabb célra teremtetett, és ahhoz egyéb formák
milliói készítették elő a terepet.
Tudat inkarnálódik a megnyilvánult dimenzióba, vagyis az formává válik. Amikor ezt
teszi, álomszerű állapotba jut. Az intelligencia megmarad, ám a tudat már nincs önmaga
tudatában. Elveszti magát a formákban, azonosul a formákkal. Úgy is le lehetne ezt írni, hogy:
az isteni leszáll az anyagba. Az univerzum evolúciójának e stádiumában a teljes kiáradó
mozgás ebben az álomszerű állapotban zajlik. Fölébredés futó pillanatai csak az egyedi forma
szétesésekor adódnak, tehát a meghalás idején. Ezt követően kezdetét veszi a következő
inkarnáció, a formával való következő azonosulás, a következő egyedi álom, ami része a
kollektív álomnak.
Amikor az oroszlán széttépi a zebra testét, akkor a zebraformába inkarnálódott tudat
leválasztja magát a széteső formáról, és egy rövid pillanatra ráébred tudatként való lényegi,
halhatatlan természetére; majd azt követően azonnal alvásba zuhan vissza: újra inkarnálódik
egy másik formába. Amikor az oroszlán megöregszik, és többé már képtelen vadászni, ahogy
az utolsót lélegzi, ismét megtörténik a pillanatnyi fölébredés, amit egy újabb forma álma
követ.
Bolygónkon az emberi ego képviseli az egyetemes alvás végső stádiumát, a tudat
formával történő azonosulását. A tudat fejlődésében ez szükséges stádium volt.
Az emberi agy egy magasan differenciált forma, amin keresztül tudat lép be e
dimenzióba. Körülbelül százmilliárd idegsejtet (neuront) tartalmaz, ugyanannyit, mint ahány
csillag található a galaxisunkban, amit tekinthetünk makrokozmikus agynak. Az agy nem
teremt tudatot, hanem a tudat teremtette meg az agyat – a legösszetettebb földi formát –
önmaga kifejezésére. Ha az agyad megsérül, az nem azt jelenti, hogy te tudatot vesztettél ‡‡‡‡.
Az angol szövegben itt kettős jelentésű kifejezés (lose consciousness) szerepel, ami tudatvesztést és
‡‡‡‡
- 112 -
Új föld
Azt jelenti, hogy azt a formát a tudat már nem tudja használni ahhoz, hogy belépjen e
dimenzióba. Nem veszíthetsz tudatot, mert lényegedet tekintve te tudat vagy. Csak olyan
dolgot veszíthetsz el, ami a tiéd, de képtelenség elveszíteni valamit, ami te magad vagy.
FÖLÉBREDT CSELEKVÉS
A tudat bolygónkon zajló fejlődésében a következő stádium külső aspektusa a
fölébredt cselekvés. Minél közelebb kerülünk jelenlegi evolúciós stádiumunk végéhez, az ego
annál diszfunkcionálisabbá válik, ugyanúgy, ahogy pillangóvá alakulása előtt a hernyó is
diszfunkcionális lesz. Ám az új tudatosság már a régi szétesése közben megjelenőfélben van.
Az emberi tudatfejlődésben egy jelentős esemény közepén járunk, ám a ma esti
hírekben erről nem fogsz hallani. Bolygónkon – és ezzel egyidejűleg a galaxisunk számos
részében és talán azon túl is – a tudat ébredezik formaálmából. Ez nem azt jelenti, hogy
minden forma (a világ) megsemmisülne, bár jó néhány formával szinte bizonyosan ez fog
történni. Azt jelenti, hogy a tudat most anélkül kezdhet formát teremteni, hogy magát
elvesztené benne. Képes önmaga tudatában maradni, még aközben is, hogy formát teremt,
illetve tapasztal meg. Miért kéne folytatnia a forma teremtését és megtapasztalását? Annak
öröméért. Miként teszi ezt a tudat? Fölébredt embereken keresztül, akik megtanulták a
fölébredt cselekvést.
A fölébredt cselekvés: összhangba hozni külső célodat (amit teszel) a belső céloddal
(fölébredni és ébren maradni). A fölébredt cselekvés révén eggyé válsz az univerzum kiáradó
irányú céljával. Tudat áramlik be rajtad keresztül ebbe a világba. Beáramlik a gondolataidba,
és megihleti őket. Beáramlik a tetteidbe, irányítja és erővel ruházza fel őket.
Nem az dönti el, hogy betöltöd-e rendeltetésedet, amit teszel, hanem ahogyan azt
teszed. S hogy miként teszed, amit teszel, az a tudati állapotodon múlik.
Fontossági sorrended megfordul, ha tetted célja maga a cselekvés lesz; pontosabban:
amikor a tudat áramlata „folyik” abba, amit teszel. A tudat áramlata határozza meg a
minőséget. Másként megfogalmazva ezt: bármilyen helyzetben és bármit is teszel, tudati
állapotod az elsődleges tényező; a helyzet és a tetted a másodlagos. „Jövőbeli” sikered attól a
tudati állapottól függ – és attól elválaszthatatlan is –, amelyből a tetteid erednek. Az vagy az
ego reaktív ereje; vagy a fölébredt tudatosság éber figyelme. Minden valóban sikeres
cselekvés az éber figyelemnek ebből a mezejéből származik, s nem az egóból és a
kondicionált, tudattalan gondolkodásból.
- 113 -
Új föld
ELFOGADÁS
Amit nem vagy képes örömmel tenni, azt minimum el tudod fogadni. Így: „ezt kell
tennem”. Az elfogadás azt jelenti, hogy: „jelenleg ez a helyzet, ez a pillanat ezt a tettet igényli
tőlem, így hát készségesen megteszem”. Már hosszan beszéltem arról, hogy mennyire fontos
belül elfogadni azt, ami éppen történik. Elfogadni azt, amit éppen tenned kell, az ugyanennek
az elfogadásnak a másik oldala. Például valószínűleg nem leszel képes élvezni, amikor éjjel,
zuhogó esőben, minden településtől távol autód defektes kerekét lecseréled – lelkesedésről
nem is szólva –, ám elfogadást bele tudsz vinni. Az elfogadás állapotában cselekedni azt
jelenti, hogy békességben teszed, amit teszel. Ez a békesség leheletfinom energiarezgés, ami
aztán beleáramlik a tettedbe. Első ránézésre az elfogadás passzív állapotnak tűnik, valójában
azonban aktív és kreatív, mert valami teljesen újat hoz ebbe a világba. Az a békesség, az a
finom energiarezgés: tudat; és az egyik út, amin a tudat bejut e világba: az önmegadott
állapotban végzett cselekvés, amelynek egyik arculata az elfogadás.
Ha tevékenységedet képtelen vagy élvezni, és elfogadást sem tudsz belevinni, akkor
állj le! Különben nem vállalsz felelősséget azért az egyetlen dologért, amiért valóban
felelősséget tudsz vállalni: tudati állapotodért, ami történetesen az egyetlen olyan dolog, ami
igazán számít. És ha nem vállalsz felelősséget a tudati állapotodért, nem vállalsz felelősséget
az életért.
ÉLVEZET
A megadással végzett tettel együtt járó békesség az életteliség érzésévé válik, ha
ténylegesen élvezed is azt, amit teszel. Az élvezet a fölébredt cselekvés második modalitása.
Az új földön az emberek tettei mögötti ösztönző erőként az akarást az élvezet fogja fölváltani.
Az akarás az ego azon téveszméjéből ered, hogy te egy különálló darabka vagy, aki nem
kapcsolódik a minden teremtés mögött álló erőhöz. Az élvezeten keresztül magába ebbe az
egyetemes teremtő erőbe kapcsolódsz bele.
Amikor a múlt és a jövő helyett a jelen pillanatot teszed életed középpontjává, akkor
drámai mértékben megnő a képességed – és azzal életed minőségének szintje is – arra, hogy
élvezni tudd azt, mit éppen teszel, az öröm a Lét dinamikus oldala. Amikor az univerzum
teremtő ereje önmaga tudatára ébred, az örömként nyilvánul meg. Nem kell arra várnod, hogy
valami „értelmes” dolog jelenjen meg az életedben, hogy aztán végül élvezhesd azt, amit
teszel. Több értelem van az örömben, mint amennyire valaha is szükséged lesz. A „várom,
hogy elkezdhessek élni” szindróma a tudattalan állapot egyik leggyakoribb illúziója. Sokkal
nagyobb a valószínűsége, hogy életedbe beköszönt a külső szintű kitágulás és pozitív
változás, ha élvezni tudod azt, amit már teszel, mintha valamilyen változásra várnál, hogy
aztán elkezdhesd élvezni azt, amit teszel. Ne kérj az elmédtől engedélyt arra, hogy élvezhesd
a tevékenységedet! Mindössze seregnyi érvet kapnál tőle, hogy miért nem élvezheted azt.
„Most nem – mondja majd az elméd. – Hát nem látod, hogy elfoglalt vagyok? Nincs rá idő.
Talán holnap elkezdheted élvezni…” Az a holnap sohasem érkezik el, ameddig nem kezded el
élvezni azt, amit most teszel.
Ha azt mondod, hogy élvezettel teszem ezt vagy azt, az valójában téveszme, mert úgy
tünteti fel, mintha az öröm abból származna, amit teszel, holott nem ez a helyzet. Az öröm
ugyanis nem a tettedből származik, hanem bensőd mélyéből áramlik bele a tettedbe, és ily
módon ebbe a világba. A téveszme, miszerint az öröm abból származik, amit teszel,
szokványos, ám veszélyes is, mert azt a hitet teremti meg, hogy az öröm olyan dolog, amit
valami másból – például tevékenységből vagy dologból – lehet megszerezni. Így ezt követően
a világtól várod, hogy örömöt, boldogságot adjon neked, holott arra képtelen. Ezért él sok
ember állandó frusztrációban. A világ nem adja meg nekik azt, amire szerintük szükségük
van.
- 114 -
Új föld
LELEKESEDÉS
Aztán létezik a kreatív manifesztálásnak egy másik módja is, ami azoknak adatik meg,
akik hűek maradnak fölébredésük belső céljához. Egy nap hirtelen tudják, hogy mi a külső
céljuk. Hatalmas víziójuk támad, egy küldetés, és attól kezdve annak megvalósításán
- 115 -
Új föld
dolgoznak. Céljuk, illetve víziójuk valamilyen módon általában kapcsolódik ahhoz, amit
kisebb léptékben már – élvezettel – tesznek. Ekkor bukkan fel a fölébredt cselekvés harmadik
módja: a lelkesedés.
A lelkesedés azt jelenti, hogy tevékenységedben intenzív élvezetet találsz, amihez
hozzátevődik egy cél vagy vízió, ami felé munkáddal haladsz. Ha célt adsz tevékenységed
élvezéséhez, akkor az energiamező, illetve a rezgési frekvencia megváltozik. Bizonyos fokú
„szerkezeti feszültség” adódik ekkor az élvezethez, és így az lelkesedéssé válik. A lelkesedés
táplálta teremtő tevékenység magaslatán elképesztő intenzitás és energia kerül tevékenységed
mögé. Nyílnak érzed magad, amelyik a cél felé száguld, és közben élvezi a repülést.
A kívülállónak úgy tűnhet, mintha stresszben tevékenykednél, ám a lelkesedés
intenzitásának semmi köze a stresszhez. Akkor válsz feszültté, ha jobban akarod, hogy célba
érj, mint amennyire azt óhajtod tenni, amit teszel. Az élvezet és a „szerkezeti feszültség” közti
egyensúly ez esetben felborult, az utóbbi javára. A stressz általában azt jelzi, hogy az ego
visszatért, s te leválasztod magadat az univerzum teremtő erejéről. Helyette csak az egós
akarás ereje és a túlfeszítés található, és „keményen kell dolgoznod”, hogy teljesíts. A stressz
mindig gyengíti annak a tevékenységnek a minőségét és hatékonyságát, amit a hatása alatt
végzel. Szoros kapcsolat található a stressz és a negatív érzelmek – például szorongás és harag
– között is. A stressz a test számára mérgező hatású, és az derült ki, hogy az úgynevezett
degeneratív kórképek – például a rák és a szívkoszorúér-betegség – egyik fő oka.
A stresszel ellentétben a lelkesedésnek magas az energiafrekvenciája, és emiatt
rezonál az univerzum teremtő erejével. Ezért mondta Ralph Waldo Emerson: „Egyetlen
hatalmas eredményt sem értek el lelkesedés nélkül.”27 A lelkesedés szó az ógörög en és
Theosz (Isten) szavakból született. Az enthousiazein (lelkesedés) szó azt jelenti: „egy istentől
megszállottnak lenni”. Lelkesen azt tapasztalod majd, hogy nem kell mindent magadnak
megtenned. Történetesen semmi jelentőset sem vagy képes magad megtenni. A tartós
lelkesedés a teremtő energia hullámát hozza létre, és azt követően már csak annyi a teendőd,
hogy „meglovagold a hullámot”.
A lelkesedés óriási erőt visz tetteidbe, s emiatt mindazok, akik nem fértek hozzá ehhez
az erőhöz, lenyűgözve merednek „teljesítményedre”, és azt egyenlőnek hiszik veled. Te
azonban tudod az igazságot, amire Jézus e szavakkal mutatott rá: „Magamtól nem tehetek
semmit.”28 Az egós akarással szemben, amelyik az akarás intenzitásával egyenes arányban
álló mértékű ellenkezést teremt, a lelkesedés sohasem ellenkezik. Nem konfrontatív.
Tevékenysége nem teremt győzteseket és veszteseket. Mások bevonására, nem pedig
kizárására épül. Nincs szüksége arra, hogy embereket használjon és manipuláljon, mert a
lelkesedés magának a teremtésnek az ereje, s ezért nem kell valami másodlagos forrásból
energiához jutnia. Az ego akarása mindig elvenni próbál valamitől vagy valakitől; a
lelkesedés a saját bőségéből ad. Ha a lelkesedés akadályba ütközik – kedvezőtlen helyzet
vagy együtt nem működő emberek formájában –, akkor sohasem támad, hanem kikerüli azt,
vagy megengedéssel és átöleléssel a szembeszegülő energiát támogató erővé, a rosszakarót
baráttá változtatja.
Lelkesedés és ego nem létezhet együtt. Az egyik megléte feltételezi a másik hiányát. A
lelkesedés tudja, merre tart, ám ugyanakkor mélyen egy a jelen pillanattal, önmaga
elevenségének, örömének és erejének a forrásával. A lelkesedés semmit sem akar, mert
semminek sincs híjával. Egységben van az élettel, és bármennyire is dinamikusak legyenek a
lelkesedés ihlette tevékenységek, azokban nem veszted el magadat. És a tevékenység
közepette is mindig marad a „kerékagynál” egy csöndes, nyugodt, de intenzíven eleven tér,
„békességmag”, ami mindennek forrása, ám ami érintetlen.
Lelkesült állapotban teljes összhangba kerülsz az univerzum kiáradó, teremtő elvével,
ám anélkül, hogy azonosulnál annak teremtményeivel, tehát az egóval. Ahol nincs azonosulás,
ott nincs ragaszkodás, ami a szenvedés egyik hatalmas forrása. Ha a teremtő energia hulláma
- 116 -
Új föld
A FREKVENCIATARTÓK
A formába irányuló, kiáradó mozgás nem minden emberben azonos intenzitású.
Vannak, akik erős ösztönzést éreznek arra, hogy építsenek, teremtsenek, tevékenykedjenek,
eredményt érjenek el, hatást gyakoroljanak a világra. Ha tudattalanok, akkor persze az egójuk
veszi át az irányítást, és a kiáradó ciklus energiáját a saját céljaik elérésére használják. Ez
azonban óriási mértékben csökkenti a rendelkezésükre álló teremtő energia hozzájuk
áramlását, és így egyre inkább arra szorulnak, hogy „erőfeszítéssel” kapják meg azt, amit
akarnak. Ha tudatosak azok, akikben a kiáradó mozgás erős, rendkívül kreatívak lesznek.
Mások, miután a felnövésükkel együtt járó kitágulás lezajlott, olyan életet élnek, ami
ránézésre jelentéktelen, és meglehetősen passzívnak tűnő, viszonylag eseménytelen.
Természetük szerint ők befelé fordulóbbak, és esetükben a formába irányuló, kiáradó
mozgás minimális. Ők inkább hazamennének, mint otthonról el. Nem él bennük erős vágy a
tevékenykedésre vagy a világ megváltoztatására. Ha akad bennük némi ambíció, annál tovább
általában nem mennek, mint hogy olyan tevékenységet találjanak, ami bizonyos fokú
függetlenséghez juttatja őket. Némelyikük nehezen tud beilleszkedni e világba. Néhányan
elég szerencsések ahhoz, hogy „menedéket” találjanak maguknak, ahol viszonylag védetten
meghúzódhatnak; például rendszeres jövedelmet biztosító állást vagy apró, saját üzleti
vállalkozást. Vannak, akik ahhoz éreznek ösztönzést, hogy spirituális közösségben vagy
kolostorban éljenek. Némelyikük „lemorzsolódik”, és annak a társadalomnak a peremén él,
amelyikkel nem sok közösséget érez. Akadnak olyanok is, akik kábítószerhez fordulnak, mert
- 117 -
Új föld
e világban élni számukra túl fájdalmas. Mások végül gyógyítók vagy spirituális tanítók – azaz
a Lét tanítói – lesznek.
Az elmúlt korokban őket valószínűleg elmélkedőknek vagy befelé fordulóknak
nevezték volna. A mai civilizációnkban a jelek szerint nincs számukra hely. A megjelenőben
levő új földön azonban a szerepük ugyanolyan kulcsfontosságú lesz, mint az alkotóké, a
cselekvőké, a reformereké. Az ő funkciójuk: lehorgonyozni a földön az új tudat frekvenciáját.
„Frekvenciatartóknak” nevezem őket. Azért vannak itt, hogy tudatot generáljanak a
hétköznapi élet tevékenységeihez, a többiekkel folytatott interakcióik, valamint egyszerűen a
létezésük révén.
Ily módon mély jelentéssel ruházzák föl a látszólag jelentéktelent. Az ő feladatuk:
tágas csöndet hozni e világba azzal, hogy minden tettükben tökéletesen jelen vannak.
1
ELSŐ FEJEZET
?
Jelenések könyve 21:1 és Izajás könyve 65:17
MÁSODIK FEJEZET
2
Máté 5:3
3
Filippieknek írt levél 4:7
HARMADIK FEJEZET
4
Lukács 6:41
5
János 14:6
6
Halevi, Yossi K., „Introspective as a Prerequisite for Peace”, New York Times, 2002 szeptember 7.
7
U.S. Department of Justice, Bureau of Justice Statistics, Prison Statistics, 2004 júniusa
8
Einstein, Albert, Mein Weltbild, 25th Edition (Frankfurt: Ullstein Verlag, 1993), 42. Eckhart Tolle fordítása
NEGYEDIK FEJEZET
9
Shakespeare, William, Macbeth. Segnet Classic Edition (New York: New American Library). Sylvan Barnet
szerkesztésében
10
Shakespeare, William, Hamlet. Segnet Classic Edition (New York: New American Library). Sylvan Barnet
szerkesztésében
HATODIK FEJEZET
11
Máté 5:48
HETEDIK FEJEZET
12
Lukács 6:38
13
Márk 4:25
14
Korintusiaknak írt I. levél 3:19
15
Tzu, Lao, Tao Te Ching, 28. fejezet
16
Ugyanott, 22, fejezet
17
Lukács 14:10-11
18
Kena Upanishad
NYOLCADIK FEJEZET
19
Prédikátor könyve 1:8
20
A Course in Miracles, Workbook, Part i, Lesson 5 (California: Foundation for Inner Peace, Glen Allen,
1990), 8.
21
Lukács 17:20-21
22
Nietzsche, Friedriche, Thus Spake Zarathustra: A Book for All and None (New York: Viking, 1954), 288
23
Teremtés könyve 2:7
KILENCEDIK FEJEZET
24
János 5:30 és János 14:10
25
Máté 6:28-29
- 118 -
Új föld
Tevékenységükben, még a legszimplábban is, tudat és ezért minőség figyelhető meg. Céljuk:
mindent szentül tenni. Mivel minden egyes személy szerves része a kollektív emberi tudatnak,
ezért sokkal mélyebben hatnak a világra, mint az az életük felszínén látható.
………………………
§§§§
Ez a logikai lépés csak akkor érthető, ha tudjuk, hogy a Biblia angol fordításában az „ég” és az „Isten
országa” kifejezést ugyanaz a szó (heaven, magyarul: menny) jelöli. (A fordító megjegyzése.)
TIZEDIK FEJEZET
26
Hafiz, The Gift (New York: Penguin, Arkana, 1999). Daniel Ladinsky fordítása
27
Emerson, Ralph Waldo, „Circles” in Ralph Waldo Emerson: Selected Essays, Lectures, and Poems (New
York: Bantam Classics).
28
János 5:30
29
Márk 11:24
- 119 -
A szerzőről
A szerzőről
Eckhart Tolle ma élő spirituális tanító, aki egyetlen konkrét vallásnak vagy
tradíciónak sem a követője. Írásaiban és előadásain egyszerű, ám mély üzenetet juttat el a régi
mesterek időtlen és bonyodalommentes világosságával: létezik kiút a szenvedésből, létezik út
a lelki békéhez. Tolle sokat utazik, hogy tanítását világszerte megismerhessék. Vancouverben,
Brit Columbiában él.
………………………
- 120 -
Tartalomjegyzék
Tartalomjegyzék
ELSŐ FEJEZET..........................................................................................................................1
Az emberi tudat kivirágzása........................................................................................................1
FELIDÉZÉS...............................................................................................................................1
E KÖNYV MEGÍRÁSÁNAK CÉLJA..............................................................................................2
AZ ÖRÖKÖLT DISZFUNKCIÓNK (MŰKÖDÉSZAVARUNK)...........................................................4
A MEGJELENŐBEN LÉVŐ ÚJ TUDATOSSÁG...............................................................................5
SPIRITUALITÁS (LELKISÉG) ÉS VALLÁS...................................................................................7
AZ ÁTALAKULÁS SÜRGŐSSÉGE................................................................................................8
ÚJ ÉG ÉS ÚJ FÖLD....................................................................................................................9
MÁSODIK FEJEZET...............................................................................................................10
Az ego: az emberiség jelenlegi állapota...................................................................................10
AZ ILLUZÓRIKUS ÉN..............................................................................................................10
A HANG A FEJBEN..................................................................................................................12
AZ EGO TARTALMA ÉS SZERKEZETE......................................................................................13
A DOLGOKKAL VALÓ AZONOSULÁS......................................................................................14
AZ ELVESZETT GYŰRŰ...........................................................................................................15
A BIRTOKLÁS ILLÚZIÓJA.......................................................................................................16
AKARÁS: A TÖBBRE IRÁNYULÓ IGÉNY..................................................................................18
AZONOSULÁS A TESTTEL.......................................................................................................19
ÉREZNI A BELSŐ TESTET........................................................................................................20
A LÉTFELEJTÉS......................................................................................................................20
DESCARTES TÉVEDÉSÉTŐL SARTRE MEGLÁTÁSÁIG..............................................................21
A MINDEN ÉRTELMET MEGHALADÓ BÉKE.............................................................................21
HARMADIK FEJEZET............................................................................................................23
Az ego „magva”........................................................................................................................23
A PANASZKODÁS ÉS A MEGBÁNTÓDÁS..................................................................................23
REAKTIVITÁS ÉS SÉRELMEK..................................................................................................25
„NEKEM IGAZAM VAN, Ő TÉVED”.........................................................................................25
EGY ILLÚZIÓ VÉDELMÉBEN...................................................................................................26
IGAZSÁG: RELATÍV VAGY ABSZOLÚT?...................................................................................27
AZ EGO NEM SZEMÉLYES VALAMI.........................................................................................28
A HÁBORÚ AZ EGYFAJTA GONDOLKODÁSMÓD......................................................................29
BÉKESSÉGET AKARSZ VAGY DRÁMÁT?.................................................................................30
AZ EGÓN TÚL: A TE VALÓDI IDENTITÁSOD............................................................................30
MINDEN SZERKEZET LABILIS.................................................................................................31
AZ EGO IGÉNYE A FÖLÉNY ÉRZÉSÉRE...................................................................................31
AZ EGO ÉS A HÍRNÉV.............................................................................................................32
NEGYEDIK FEJEZET.............................................................................................................33
Szerepjátszás: az ego számos arca...........................................................................................33
GONOSZTEVŐ, ÁLDOZAT, SZERELMES...................................................................................33
AZ ÖNDEFINIÁLÁS SZÉLNEK ERESZTÉSE................................................................................34
ELŐRE MEGSZABOTT SZEREPEK............................................................................................35
IDŐLEGES SZEREPEK..............................................................................................................36
AZ IZZADT TENYERŰ SZERZETES...........................................................................................36
A BOLDOGSÁG MINT SZEREP KONTRA VALÓDI BOLDOGSÁG.................................................36
ANYASÁG ÉS APASÁG: SZEREP VAGY FUNKCIÓ?...................................................................37
TUDATOS SZENVEDÉS............................................................................................................39
A TUDATOS SZÜLŐI VISELKEDÉS...........................................................................................39
- 121 -
Tartalomjegyzék
GYERMEKED „FELISMERÉSE”................................................................................................40
A SZEREPJÁTSZÁS FÖLADÁSA................................................................................................41
A PATOLOGIKUS (KÓROS) EGO..............................................................................................42
A „HÁTTÉR-BOLDOGTALANSÁG”...........................................................................................43
A BOLDOGSÁG TITKA............................................................................................................44
AZ EGO KÓROS FORMÁI.........................................................................................................45
MUNKA EGÓVAL, ILLETVE ANÉLKÜL....................................................................................47
AZ EGO A BETEGSÉGBEN.......................................................................................................48
A KOLLEKTÍV EGO.................................................................................................................48
A HALHATATLANSÁG KÉTSÉGBEVONHATATLAN BIZONYÍTÉKA............................................49
ÖTÖDIK FEJEZET..................................................................................................................50
A fájdalomtest...........................................................................................................................50
AZ ÉRZELEM SZÜLETÉSE.......................................................................................................50
AZ ÉRZELMEK ÉS AZ EGO......................................................................................................52
AZ EMBERI ELMÉJŰ KACSA...................................................................................................53
A MÚLT CIPELÉSE..................................................................................................................53
AZ EGYEDI ÉS A KÖZÖS.........................................................................................................54
HOGYAN ÚJÍTJA MEG MAGÁT A FÁJDALOMTEST?.................................................................55
HOGYAN „TÁPLÁLKOZIK” FÁJDALOMTESTED A GONDOLATAIDBÓL?...................................56
HOGYAN TÁPLÁLKOZIK A FÁJDALOMTEST A DRÁMÁBÓL?...................................................57
A SŰRŰ FÁJDALOMTESTEK....................................................................................................58
A SZÓRAKOZÁS, A MÉDIA ÉS A FÁJDALOMTEST....................................................................58
A KOLLEKTÍV NŐI FÁJDALOMTEST........................................................................................59
NEMZETEK ÉS EMBERCSOPORTOK FÁJDALOMTESTE.............................................................60
HATODIK FEJEZET...............................................................................................................62
Kitörni a szabadságra...............................................................................................................62
JELENLÉT...............................................................................................................................63
A FÁJDALOMTEST VISSZATÉRÉSE..........................................................................................64
FÁJDALOMTEST A GYEREKEKBEN.........................................................................................65
BOLDOGTALANSÁG...............................................................................................................66
MEGSZAKÍTANI A FÁJDALOMTESTTEL TÖRTÉNT AZONOSULÁST...........................................66
A „NYOMÓGOMBOK”.............................................................................................................68
A FÁJDALOMTEST MINT ÉBRESZTŐ........................................................................................69
KITÖRNI A SZABADSÁGRA.....................................................................................................70
HETEDIK FEJEZET................................................................................................................72
Megtalálni azt, aki valójában vagy...........................................................................................72
AKINEK GONDOLOD MAGAD.................................................................................................72
BŐSÉG...................................................................................................................................73
ISMERNI MAGADAT, ILLETVE ISMERETET SZEREZNI MAGADRÓL..........................................74
KÁOSZ ÉS MAGASABB SZINTŰ REND.....................................................................................75
JÓ ÉS ROSSZ...........................................................................................................................75
NEM TÖRŐDNI AZZAL, HOGY MI TÖRTÉNIK...........................................................................76
ÍGY LENNE?...........................................................................................................................77
AZ EGO ÉS A JELEN PILLANAT...............................................................................................77
AZ IDŐ PARADOXONJA..........................................................................................................79
AZ IDŐ KIIKTATÁSA...............................................................................................................79
AZ ÁLMODÓ ÉS AZ ÁLOM......................................................................................................80
A KORLÁTOKON TÚLLÉPVE...................................................................................................81
A LÉT ÖRÖME........................................................................................................................82
MEGENGEDNI AZ EGO MEGKEVESBEDÉSÉT...........................................................................83
- 122 -
Tartalomjegyzék
………………………
- 123 -
Jegyzet
Jegyzet
30
Jelenések könyve 21:1
31
Lukács 17:21
32
Máté 5:5
………………………
- 124 -