Professional Documents
Culture Documents
Stella Linden Szegyentelen
Stella Linden Szegyentelen
SZÉGYENTELEN
EGY KÖNNYŰ LÁNY ÖNÉLETRAJZA
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Stella Linden: Shameless
Hungarian edition by
© Vénusz Könyvek in association
with Maecenas International, 1990
Hungarian translation
© by Somogyi Adél, 1990
1
Néhány hétig apu és anyu másra se gondolt, csak azon rágódott, hogy vajon
jól sikerültek-e a vizsgáim. Apu a városházán dolgozott, a számviteli
osztályon, anyu félállásban egy könyvtárban. Eltökélték, hogy legalább az
egyik gyereküknek ragyogó karriert kell csinálnia. Az egész család tudta, hogy
ez a gyerek nem Ricky, a bátyám lesz.
A nálam öt évvel idősebb Ricky olyan fazon volt, amelyet „lazának” szoktak
mondani, magyarán annyi esze volt, mint egy birkának. Az egyik iskolából
azért rúgták ki, mert egyáltalán nem tanult, a másikból azért, mert elcsábított
lányokat. Ő ugyan mindig azt mondogatta, hogy a lányok csábították el őt, de
nem hiszem, hogy oroszlánként harcolt volna az erényeiért.
Ricky különben rendes srác volt. Gyakran megnevettetett, és igazán jól
kijöttünk egymással, csak azzal voltam már torkig, hogy a szüleim összes
ambíciója egyedül rám zúdult, mert Ricky annyira reménytelen volt.
Mondogatta is:
– A nyomodba se léphetek, Chryse. Hát igen, kettőnk közül tebenned van
spiritusz. – Ilyenkor általában belerúgtam, hiszen nélküle is elég bajom volt
anyuval és apuval, meg aztán nagyon utáltam, ha Chryse-nek szólítanak.
Meséltem már, hogy a vizsgáimat gépiesen tettem le, nem igaz? Nos, a
tudatalattim alighanem sokkal többet tudott, mint én, mert minden tárgyat
glóriával átalléptem. Az eredménnyel együtt levél is érkezett Hadway
kisasszonytól, amely a káprázatos jövőmről szólt. Anyu majd elszállt a
boldogságtól, és Ricky is nagyon ujjongott, hogy elterelje a figyelmet a
legújabb disznóságáról. Csak apu nem szólt semmit. Épp azon tűnődtem,
hogy miért olyan csendes, amikor anyu valami olyasmit mondott, hogy
„professzor lesz a kislányomból”; na, erre aztán apu felüvöltött:
– Professzor ám a nénikéd? Ezt nézd meg!
Azzal magasba emelte azt a bulvárlapot, amelynek a harmadik oldalát
olvasta. Ott álltam falatnyi melltartóban és bugyiban, copfba font hajjal, a
fejemen egyensapkával. A kép alá ez volt írva: „Ennek a lánynak nemcsak a
neve – a szíve is ARANY.”
– Ez nem igaz! – esett le Ricky álla, miközben a képet bámulta. – Chryse!
Tényleg te vagy ez a finom baba?
Apu belefojtotta a szót, aztán rám förmedt, és egy perc múlva állt a bál.
Mindenki üvöltött, de azt igazán nem akarom részletezni, hogy ki mit
mondott. Az egész iszonyúan közönséges volt, márpedig én sosem kedveltem a
közönséges viselkedést. A civakodás kellős közepén megszólalt a telefon. Apu
vette fel, és a következő percben már Hadway kisasszonnyal beszélt. Mármint
Hadway kisasszony beszélt apuval. Rikoltozását, ha némileg tompítottan is, a
szoba legtávolabbi sarkából is hallani lehetett, így aztán nem volt nehéz
kiszámítani, hogy ő is látta a harmadik oldalt. Azt hiszem, igazán az borította
ki, hogy egyensapka volt a fejemen.
Sorsukra hagytam őket, belemerültem a kép tanulmányozásába, és ahogy
néztem, éreztem, hogy elönt az izgalom. Nem olyan izgalom, amilyet Steve
okozott, inkább annak a felismerése, hogy micsoda képességek rejlenek
bennem. Azon a képen egy vadidegen, új lány állt, akit Aranynak hívnak, a
szeme ágyba hívogató. És ez a lány én vagyok.
Apu lerakta a telefont, és levegőt sem vett, úgy folytatta a szöveget. Túlesett
azon a lemezen, hogy „még hogy az én gyerekem…”, és éppen ott tartott, hogy
„felfogod te egyáltalán, hogy a kollégáim a városházán mind tudják, hogy te az
én lányom vagy?”, amikor megszólalt a csengő. Kimentem ajtót nyitni, a
lépcső tetején Clive állt.
– Na, te aztán jól behúztál a csőbe – sziszegtem, és egy kézmozdulattal
behívtam a konyhába.
– Arany! Csak nem akarod beadni, hogy nem tetszel magadnak!
– Az nem tetszik, hogy nem szóltál – mondtam sértődötten.
– Jó, jó! Eztán mindig szólok.
– Eztán?
– Igen, eztán. Káprázatos jövő áll előtted… ha te is akarod.
– Naná, hogy akarom – vágtam a szavába. – Mit kell csinálnom?
– Gyere velem Londonba. – Megragadta a kezemet. – Arany! Együtt
mászkálhatnánk mindenhova.
Nem válaszolhattam, mert kitódultak a szüleim az előszobába. Amikor
megmondtam nekik, hogy Clive kicsoda, apu feléje lendült, de elhibázta a
mozdulatot, mert Clive ügyesen félreugrott.
– Na, azért ne nyakazzon le – mosolygott ártatlanul apura. – Én vagyok az az
ember, aki sztárt csinál a lányából.
– Maga egy mocskos kis… majd megmondom, micsoda – üvöltötte apu, és
megint nekilendült, Clive újra elugrott és megfogta a kezem.
– Na, menjünk, mert harmadszorra még szerencséje talál lenni az
öregednek – mondta.
– Nem mész sehová – fordult felém apu.
– Londonba megyek, apu. Fotómodell leszek.
– Visszamész szépen az iskolába, és leteszed az érettségit.
– Apu, ha nem volnék úrinő, megmondanám, hogy mit csinálj az
érettségivel. Meg Hadway kisasszony is. Csináljátok együtt, remélem, jól
fogtok szórakozni! Én mindenesetre elmegyek Londonba…
– Előbb reggelizz – szólt közbe anyu.
– Visszamegy az iskolába, és kész – hajtogatta apu.
– Kötve hiszem, hogy ezek után visszavennék – mondta anyu józanul. – Írj
majd, ha már berendezkedtél.
– Persze, írok – ígértem.
– Ha elmész – mondta apám vészterhesen –, ide soha többé nem teheted be
a lábad.
Akaratom ellenére felkacagtam. Apu úgy festett, mint egy erénycsősz a múlt
századból.
– Jó – vontam vállat. – Nem teszem be. A városházán pedig megmondhatod,
hogy kitetted a szűrömet.
Búcsúcsókot nyomtam anyu arcára, Rickyre rákacsintottam, aztán Clive
mögött kisétáltam az autójához. Szertartásosan besegített, aztán elzúgtunk.
Így ért véget Chryse-életem, s kezdődtek el az Arany-idők.
2
Egy este a fényképezés után Clive meghívott, hogy maradjak vele vacsorára.
Kölcsönkérte Randolph Berrick új filmje, a Vér és tűz kazettáját, és együtt
megnéztük.
Randy, ahogy az újságok nevezték, szabadságharcost alakított; a
hőstetteket férfias durvasággal játszotta, a szerelmi jeleneteket
szenvedélyesen adta elő. Őrjítően csinos volt, a hangja, akár az aszúbor.
Régebben elolvadtam volna ettől a hangtól, de akkor még ifjú voltam és
ártatlan. Ebben az időben már azt vallottam: egy férfi legyen fiatal és erőteljes.
Noha Randynek keskeny volt a csípője és izmos a combja, a közeli felvételeken
már jól látszottak a szeme körül a szarkalábak.
– Hű, de tetszett nekem azelőtt ez a pasas! – sóhajtottam fel.
– Vannak nők, akiknek még ma is tetszik – jegyezte meg Clive.
– Legalább ötven!
– Még csak a negyvenet tapossa. És micsoda nagy sztár! Meg kéne
ismerkedned vele. Ha egy ilyen híres manus kísérgetne, az megadná a végső
lökést a karrierednek.
Igaza volt, de mostanra kiismertem már Clive-ot, úgyhogy hegyezni kezdtem
a fülem.
– Min töröd a fejed? – kérdeztem.
– A fejem? Hogy érted ezt?
– Na, ne fűzd az agyamat, Clive. Mondd meg szépen, mi folyik itt!
– Aranyom… én csak annyit szeretnék, ha találkoznál vele és kedves lennél
hozzá.
– Ugyan miért?
– Miért, miért? – ismételgette ártatlanul… túlságosan is ártatlanul.
Igen! Miért?
Clive felsóhajtott, mint akinek a világ összes gonoszsága nyomja a lelkét.
– Nézd, Arany, én már elég sokat tettem érted. Most egy csöpp kis viszonzást
kérek. Be akarok kerülni a menők közé.
– De hiszen köztük vagy.
– Na ne viccelj! Egy igazi menő nem azzal foglalkozik, hogy pitiáner képeket
süt el olcsó bulvárlapok harmadik oldalára. Én első osztályú fotós akarok
lenni, milliomosok és hírességek fotósa. Valahogy el kell indulnom. Üzenetet
kaptam Randytől hogy találkozni akar veled.
– És mit kapsz cserébe?
– Lefényképezhetem.
– Na jó – jelentettem ki – nem bánom, egyszer találkozom vele, de semmi
többet nem ígérek.
Randy telefonalt és meghívott vacsorára. Igent mondtam, és azonnal törni
kezdtem a fejem, hogy mit vegyek fel. Jobb alkalmakra Donny szokott ruhát
választani nekem. Az egyik unokatestvérének ruhaboltja volt, ahol
árengedménnyel vehettem cuccokat. Ezúttal valami magas nyakút kerestem,
ugyanis tartózkodóan akartam föllépni, hogy legyen módom meggondolni
magam.
Nos, a ruha, amelyet Donny hozott, csakugyan magas nyakú volt, de
egyébként maga a szégyentelenség! Az anyaga barackszín selyem, a szabása
testhezálló, az elején átlátszó csipkebetét, amely a nyakamnál kezdődött, a két
mellem közt folytatódott, és leért egész a derekamig. Hátul ugyanúgy, csak
épp a fenekemig. Egyszerűen nem lehetett alávenni mást, csak egy csöppnyi
bugyit, de a semminél az is több volt.
Előre kidolgoztam, hogy hogyan fogom formásan és udvariasan
visszautasítani, ha véletlenül megkérne, hogy feküdjek le vele, de persze nem
fog. Egy harmincassal idősebb nálam, csak rájön, hogy a dolog egyszerűen
kizárt.
Sofőr vezette Rolls Royce-on jött értem, szmokingban volt. A lélegzetem
majd elállt, hogy milyen szívdöglesztő. Az ilyen nagy sztárok az életben
gyakran kiábrándítók, de Randy bezzeg nem. Ami fenn a vásznon látszott, az
megfelelt a valóságnak. Amikor meglátott, elmosolyodott. Nagyot dobbant a
szívem.
– Örülök, hogy kiöltözött, mert előkelő helyre megyünk vacsorázni.
Kinyitotta a kocsi italszekrényét, sherryt töltött, koccintottunk és így szólt:
– Szép esténk lesz, Arany. Ugye megengedi, hogy így szólítsam?
– Persze.
– Maga meg szólítson Randynek, ahogy a barátaim. Remélem, nem
haragszik, hogy randevút kértem magától, noha nem vagyunk bemutatva? Az
a helyzet, hogy láttam a televízióban, és elkápráztatott.
– Örülök, hogy meghívott – mondtam, és valóban örültem.
Egy új francia vendéglőbe vitt, amely a legmenőbb helynek számított.
Amikor méltóságteljesen bevonultam a karján, minden fej felénk fordult, és
majd szétvetett a büszkeség. Nem vitás, hogy Randolph Berricknél
látványosabb ruhadíszt nem viselhetett lány.
Attól féltem, hogy rohan velem egy szeparéba, de nem. Olyan asztalt
foglaltatott, ahová az egész vendéglőellátott. Kezdtem megnyugodni Randy
tökéletes úriember volt, alám tolta a széket, és úgy kezelt, mintha üvegből
volnék. Elmosolyodott, mikor látta, hogy meglepődöm.
– Ugye borzasztóan régimódinak látszom egy magafajta gyermek szemében?
– kérdezte.
– Nem vagyok gyermek – mondtam, kicsit sértődötten.
Bársonyos hangú nevetése forrón megbizsergette a gerincemet.
– Nekem már csak gyermek marad! Látom, nincs szokva az ilyen kis
figyelmességekhez, na de ha én vendégül látok egy hölgyet… – egész ellágyult
a hangja –, azzal aztán úgy bánok, ahogy egy úrinővel illik. Hogy mást ne
mondjak, soha nem káromkodom. Szerintem egy úrinő jelenlétében
káromkodni szentségtörés. Tudja, Arany, azokban a réges-régi időkben,
amikor a jó modort tanultam, a nőknek még volt méltósága.
– Nem volt az olyan régen – vágtam közbe gyorsan – Úgy beszél, mint egy
aggastyán. Maga még igazán távol van az öregségtől.
– Igazán kedves magától, de mind a ketten tudjuk, hogy mi az igazság. Öreg
vagyok én már egy olyan üde, harmatos kislányhoz, mint maga. Nem is kérek
mást, csak, hogy egy kicsit sütkérezhessek a fényességében, egy kicsit
ücsöröghessek és imádhassam, és ha ezt megkapom, az emlékek megédesítik
majd hátralévő napjaimat.
Tudom, mire gondolnak most, de hát, a fenébe is, még csak tizenhat éves
voltam. Hogy bedőltem-e neki? Hát persze hogy bedőltem! Mint akit
hipnotizáltak, úgy hallgattam.
– Igen, itt akarok ücsörögni, bámulni akarom magát, arra akarok gondolni,
hogy ha sok-sok évvel fiatalabb volnék, hogyan venném le a ruháját, szép
lassan… lassan.
– Képzelem, hány ruhát vett már le szép lassan – jegyeztem meg, és úgy
éreztem, rendkívül nagyvilági vagyok.
Randy önelégült kis nevetéssel fölnevetett.
– Talán. De ha magára nézek, elfelejtem az összeset.
Sokat sejtetően nevettem, de remegett a hangom.
– És mit szólnának álmai régi asszonyai, ha tudnák, hogy elfelejtette őket,
vagy legalábbis úgy tesz, mintha elfelejtette volna?
– Úgy teszek? Fiatal lány létére milyen cinikus! Egyébként okosan teszi.
Nem szabad megbízni egyetlen férfiban sem, már persze rajtam kívül.
Egyszóval, ha magára nézek, drága Arany, abban sem vagyok biztos, hogy
azok a régi asszonyok egyáltalán léteztek.
– De hisz maga nagy szívtipró – ugrattam –, legalábbis azt híresztelik
magáról
Vállat vont.
– A pletykarovatok! Ne is vegyen róluk tudomást. Az igazi szenvedély
titokban lobog, nem a nyilvánosság talmi fényében.
– Na persze – hagytam rá, és jóformán nem is tudtam, hogy mit mondok.
– A szenvedély lényege az idő… a zavartalan, hosszú idő – magyarázta, és
mélyen a szemembe nézett. – A vágyat cseppenként, gusztussal kell ízlelgetni.
Az igazi szerető nem esik neki a nőnek, mint egy vadállat. Időt ad neki, eleinte
csak csókolgatja, nagyon lassan, mindenhol. Mondja, Arany, csókolták már
magát… mindenhol?
– Soha – mondtam, és csak szerettem volna, ha nem fullad el a hangom. A
bőröm bizsergett azoktól a gondolatoktól, amelyeket a fejembe ültetett.
– Remélem, hogy akinek majd olyan szerencséje lesz, hogy megteheti, érteni
fogja a dolgát. – Azzal megfogta a kezemet, megfordította, és a szájához emelte
a tenyeremet. Megperzselt a forró lehelete, ahogyan azt suttogta: – Remélem,
becézgeti majd az ajkával, a nyelvével azt az édes mellét…
Ennél a szónál közelebb húzta a kezemet, és kis köröcskéket kezdett
rajzolni a tenyerembe a nyelve hegyével. Éreztem, hogy a mellem hozzáfeszül a
ruhámhoz. Alig kaptam levegőt.
Nem untatom önöket a többi részlettel. Azt akarják tudni, hogy megtettem-e
vagy sem? Hát persze, hogy megtettem! Attól, amit beszélt, már azt se tudtam,
hogy fiú vagyok-e vagy lány. Elmondta részletesen, hogy mit akar velem
csinálni, és persze nem engedhettem el, amíg nem csinálta meg.
Az autóban az én címemet adta meg a sofőrnek. Szűziesen megfogta a
kezemet, de ezt már nem tűrhettem lehúztam magamhoz a fejéi, és bedugtam
a nyelvemet a foga közé. Addigra már sokat tanultam Clive-tól, úgyhogy mikor
éreztem, hogy lassan közeledik a nyelve az enyémhez, kihívóan
hozzá-hozzáértem, tudtam, hogy ez rém izgató.
Csakugyan, mire szétváltunk, mind a ketten ziháltunk. Randy
bizonytalanul megszólalt:
– Arany… jól értem?
Minthogy lassúnak bizonyult a felfogása, újra kezelésbe vettem. Ezúttal
már tisztességesen válaszolt, és mélyen betolta a nyelvét a szájamba.
Megfogtam a kezét és a mellemre tettem. Sajgott a testem a vágytól, hogy
benyúljon a ruhám alá, de az a nyomorult rongy olyan volt, akár a páncél.
Alaposan megtanultam, hogy máskor okosabban válasszak.
Randy kiszabadította magát, és rekedten odaszólt a sofőrnek, hogy
mégiscsak őhozzá menjünk. Majd visszafordult, és becsúsztatta a kezét a
szoknyám alá. Búsan felsóhajtottam, mert eszembe jutott, hogy mennyire
ragaszkodtam ahhoz a nyomorult bugyihoz. Akár erényövet is hordhatnék!
Ekkor meghallottam, hogy reccsen az anyag, amint Randy széttépi, s ujjai már
a lábam között… kalandoztak. Háromszor elélveztem az autóúton, és tudtam,
hogy ma éjszaka még akárhányszor képes leszek rá. Uhh! Szénaboglyában
fogok hancúrozni a nagy szívtipróval. Egészen bezsongtam.
Fantasztikus háza volt, persze a legjobb környéken, minden falat tükrök és
szexis képek borítottak Nem mintha túl sok részletet jegyeztem volna meg,
legalábbis akkor. Alig vártam, hogy levetkőzzünk, és a lényegre térjünk. Az
ágyat is csak azért jegyeztem meg, mert öt ember is elfért volna rajta, meg
azért, mert az ágynemű sötétkék selyemből volt. Egyszerre zuhantunk rá és
téptük le egymásról a ruhát. Szerettem volna látni, milyen meztelenül, de
azonnal lekapcsolta a villanyt, és úgy kellett kitapogatnom a sötétben. Jó volt
az érintése, jó az illata, de amikor érte nyúltam, lefogta a kezem, mondván,
hogy „mindent a maga idejében, előbb más dolgunk van”.
Kinyújtotta a kezét, és bekapcsolta az ágy mellett álló magnót. A szobát
nyomban zene töltötte be, modern, kiábrándult és mélabús, szenvedélyes és
izzó dzsesszzene. Meglehet Randy nem a legnagyobb színész a világon, de a
rendezéshez, ahhoz aztán ért! A szájával és a nyelvével kezdte a játékot. Ahogy
ígérte, mindenhol csókolt. Gyöngéden úgy igazított, hogy a hasamon feküdjek,
aztán megindult odaföntről, és reszkető kis nyelvcsapásokkal csiklandozni
kezdte a nyakamat, de úgy, hogy majdnem kiugrottam a bőrömből. Fogalmam
sem volt róla, hogy ilyen érzékeny ez a testrészem.
Egyre jobb lett, ahogy ¡efelé haladt a gerincemen. Egész testemen
végigfutott a gyönyör, és hallottam, hogy elégedetten föl-fölnevet, élvezi, ahogy
vonaglom az érintésétől.
– Jó? – kérdezte
– Jaj… borzalmasan! Így… tovább…
Már a derekamnál járt, a csípőmnél, aztán behatolt a fenekembe.
Önkéntelen hörgés tört fel a torkomból az érintésétől. Ez nem igaz! Hát
ilyesmiről olvastam azokban a könyvekben, ezt akartam kipróbálni Clive-val.
Randy igazi művész volt… nyelvművész. Olykor dárdának használta a nyelvét,
s döfött vele bitangul, olykor festő ecsetjének, s bizalmasan meghúzta vele a
részleteket, olykor karmesteri pálcának, s megmozgatta ritmusra a testemet.
Irtó hamar egybehangolódtam vele, hol így, hol úgy tekeregtem elébe, s ú)
meg új tájaimat kínáltam fel, mert minden porcikám sajogva várta az édes
gyötrelmet, amelyet rám mért. Szerettem volna végre kézbe venni a lényeget,
de továbbra is megközelíthetetlenül őrizte. Elképzeltem, hogy milyen nagy
lehet, milyen keményen állhat, mint Philé azon az éjszakán, amikor
meglestem Donnyval, és elepedtem, hogy a számba vehessem.
Randy épp a combom belső oldalát csókolta, és lassan haladt fölfelé… igen,
oda, ahol addigra már síkos volt a pálya. Elállt a lélegzetem, felnyögtem,
amikor odaért, és pici kis mozdulatokkal elkezdte ki-be húzgálni a nyelve
hegyét. Egy perc alatt kétszer elszálltam.
– Isteni az ízed – mormolta –, akarlak, még, még…
Aztán mélyen belém merítette a nyelvét, tolta, döfte, akár az igazit, csak ez
sokkal hajlékonyabb volt. Megdöbbentett nyelvének ereje és gyöngédsége,
megsemmisített, boldog őrületbe hajszolt. Sikítani szerettem volna a
gyönyörtől, ahányszor elélveztem. Kinyújtottam a kezem, és végre sikerült
megszereznem, amit akartam. Rábuktam a számmal, és felmordultam
elégedettségemben.
Nem olyan volt, amilyennek képzeltem. Kisebb volt, mint a lelki szemeim
előtt lebegő hatalmas szerszám, és közelről sem olyan kemény. Lázas
igyekezettel dolgoztam rajta, egy másodpercre sem pihent a szám, és íme:
lassan keményebb és valamivel nagyobb is lett. De épp csak belelendültem, s
már el is vették a játékomat: Randy gyorsan megfordult, bevágta a lábam
közé, és a legáltalánosabb testhelyzetben mozogni kezdett. Összerándultak az
izmaim az immár begyakorolt módon, hadd élvezze, gondoltam, hiszen
köszönettel tartoztam azért a csodás új élményért, amelyet kaptam tőle.
És akkor megtörtént. Néhány másodpercig jó gyorsan mozgott, aztán
felnyögött és kész volt.
Nem akartam hinni a szememnek. Alig egy percet volt bennem, és annyi.
Éreztem, ahogy egyre zsugorodik, aztán kicsusszant. A mai előadás ezzel véget
ért.
Randy úgy kapkodott levegő után, mint aki kilométereket futott.
Felkapcsolta az ágy melletti kislámpát, és a halvány fényben jól láttam, hogy
egészen leengedett. Tulajdonképpen nagyon helyes volt, de azt nem
mondhatom, hogy nagy gusztusom támadt volna rá.
– Na? – kérdezte ravaszkásan. Talán azt várja, hogy tapsolni fogok?
Jó, nem nyavalyogtam neki, olyan ostoba azért nem vagyok. Arról kezdtem
lelkendezni, amit a nyelvével csinált, mert az csakugyan különleges volt.
Legalább tízszer elmondtam, mire kezdett megkönnyebbülni, én pedig tudtam
már, hogy ez a helyes taktika. Fél órát is eltartott, amíg megvigasztaltam, de
addigra már egész kifáradtam.
A Rolls Royce vitt haza. Örültem, hogy Randy nem jött velem, mert muszáj
volt gondolkodnom. Amikor kigördült velem az autó, hirtelen
lelkiismeret-furdalásom támadt Phil és Donny miatt, akiknek azt ígértem,
hogy korán megyek haza. Csak rájöttek, hogy közbejött valami! Biztos már rég
alszanak.
De nem! Amikor beosontam az ajtón, merev arccal, sértődötten ültek a
hallban, mint két vénkisasszony nagynéni.
– Hol a fenében voltál? – kiáltották egyszerre. – Majd belehaltunk az
izgalomba!
Azt a napot sosem felejtem el, amikor Randy meghívott Az erőszak földje
forgatására. Jó sok munkát adtam a fiúknak aznapra. Megegyeztünk benne,
hogy nem volna helyes falusi kislánynak öltöznöm, úgyhogy Donny ágyfútta
frizurát borzolt nekem, Phil pedig úgy kirittyentett, hogy biztosra vettük, el
fognak ájulni.
Ő találta ki azt is, hogy szűk fehér nadrágot vegyek fel, amelybe úgy kellett
belesegíteni, s annyira feszült rajtam, hogy nem fért alá bugyi, tenyérnyi se, de
sebaj, hiszen melltartót se vettem a világoskék selyemblúzom alá.
Randy megjelent a sofőr vezette, hatalmas fekete autójában, amelyet a
stúdió reggelente érte küldött, és repesztettünk. Nekem egy kicsit korán volt
még, ezért aztán kárpótlásul pezsgőztünk egyet.
Az erőszak földje vérbeli kalandfilm volt, amelyben Randy mint az
emberiség megmentője helikopterekből ugrált ki, elszabadult kamionokat
fékezett meg. A veszélyes mutatványokhoz persze kaszkadőröket alkalmaztak,
hiszen a cégnek gondolnia kellett a kockázatra, Randynek a fájós hátára.
A történetben három nő szerepelt. Randy mind a háromba szerelmes volt,
és mind a hármat otthagyta, majd felszállt kis sportrepülőgépére, és
beleveszett az alkonypírba. Aznap, amikor ott jártam, Randy Delia Linett-tel –
a három nő közül ő volt az érett asszony – forgatott. Majd elszálltam a
boldogságtól, hogy láthatom, mert Delia Linett volt a kedvenc filmszínésznőm.
Nagy csalódás volt közelről látni. Az életrajzai, amelyeken csámcsogott a
közönség, harminchárom évesnek mondták, de a valóságban legalább
negyvenöt volt. Szegény operatőrnek minden ravaszságát be kellett dobnia,
hogy a szépség illúzióját keltse. A közelképeket például mindig felülről vették
föl, mert így el lehetett rejteni azt a szomorú tényt, hogy Delia álla egy kicsit
már megereszkedett.
Igazán azonban az tette tönkre az arcát, hogy valahányszor nem rajta volt a
kamera, elöntötte a rosszkedv, aminek persze én is lehettem oka, mert engem
szemmel láthatóan egyáltalán nem kedvelt. Vasvillaszemeket vetett rám,
különösen, amikor Sax Kalloway, a rendező odafordult hozzám, és azt
mondta: „Te jó isten, hogy maga milyen fiatal! Már lassan el is felejtem, milyen
az, ha valaki tényleg fiatal.” Na, akkor Delia legszívesebben megölt volna.
Sax negyvenes, hófehér hajú, pokolian vonzó pasi volt. Egész forgatás alatt
izgatottan ugrált, és közben le nem vette rólam a szemét. Mostanára már
hozzászoktam az ilyesmihez, szinte észre se vettem. Hadd bámuljon, ha ahhoz
van kedve. Hirtelen odakiáltott valakinek:
– Álljatok rá! Gyorsan!
Beállított, összevissza forgatott, és közben azt motyogta:
– Isteni! Igen… magát az isten is kamera elé teremtette. Hogy hívják?
Különben ne is mondja meg, csak írja le a címével és a telefonszámával együtt.
Leírtam, Delia gúnyosan figyelt, és azt sziszegte:
– Ne aggódj, drágám, többet nem fogsz hallani felőle. Sax ilyen papirosokkal
tapétázza ki a falát. A telefonszámokat meg a sóherebb barátai közt árulja,
akiknek jól jön egy-egy olcsó numera. Ugye, édesem?
Sax a két keze közé fogta Delia arcát halvány csókot lehelt rá, s közben
mélyen a szemébe nézve mormolta
– Ha valaki regélhetne az olcsó numerákról, az te vagy, édesem. És most
megköszönném, ha arrább dobnád magad.
Delia beviharzott a felvevőgép elé. Randy is előjött az öltözőjéből, a sminkes
lány jóvoltából bronzbarnán, sportosan, és Sax beállította a jelenetüket. A
háttérben álltam, és sóvárogva figyeltem őket. Tanulni akartam, hisz lehet,
hogy nemsokára én is a kamera túlsó felén leszek.
Delia a gonosz ember nőjét játszotta, aki titokban szerelmes Randybe.
Randyt épp most akarták meggyilkolni, de sikerült meglépnie. Az arcára
festett diszkrét zúzódások jelezték, hogy milyen szörnyű veszélyeken ment
keresztül. Delia átlátszó hálóingben feszített. Randy átmászott a hálószoba
ablakpárkányán, odaosont a nő háta mögé, és megcsókolta a meztelen vállát.
A tükörben találkozott a tekintetük, és fellángolt bennük a szenvedély.
Tizedikre sikerült csak, mert Delia állandóan elrontotta a szövegét.
Akárhányszor kezdték újra, Randyben mindig felizzott a szenvedély, s
megfigyeltem, hogy mindig ugyanúgy. Mint amikor kinyitnak egy csapot.
Végre Sax felkiáltott: „ennyi”. Delia dühöngve kiviharzott, szegény Randyn
pedig látszott, hogy a könyökén is szenvedély izzik kifelé.
Ebédszünetet tartottak. Randy behívott a lakókocsijába, oda hozták az
ebédünket. Szemmel láthatóan tudott már Sax érdeklődéséről.
– Szeretnél a filmhez kerülni? – kérdezte.
Vállat vontam.
– Vicces lehet – vetettem oda, és eszembe jutott Clive tanítása: nem szabad
kimutatni mohóságunkat.
– Hát volna itt neked egy kis szerep – mondta könnyedén. – Csak néhány
mondat, de kezdetnek nem rossz.
– Talán Sax erre gondolt – mondtam eltűnődve.
Átölelte a derekamat.
– Lehet, Aranyom, de itt nekem kell valamire gondolnom. Különben nincs
bolt.
– Nem értem. Hát nem Sax a rendező?
– Az ám, de a szerepeket én osztom.
Pillantásomtól egy jéghegy is olvadásnak indult volna.
– Jaj, Randy, úgy szeretném! Csak nem fogod megtagadni ez a picike kérést
a te Aranyodtól ? Ugye… Randy? – Apait-anyait beleadtam abba, hogy a nevét
elsuttogtam, mert eszébe akartam juttatni boldog ágytornáinkat. És
csakugyan, láttam, ahogy elvörösödik a festék alatt, és kis híján kiejti a
kávéscsészét a kezéből.
– Semmit sem volnék képes megtagadni tőled… Tudod jól – mondta
rekedten, azzal benyúlt a blúzomba, és mohón simogatni kezdte a meztelen
mellemet. – Istenem – mar zihált –, de szeretném… most azonnal!
– Jaj, ne butáskodj, minden másodpercben szólíthatnak – suttogtam.
Randy felállt, és bezárta a lakókocsi ajtaját.
– Annyi időnk még van, csak sietni kell – mondta.
Én már húztam is lefelé a nadrágomat. Az a tudat, hogy sietnünk kell,
kifejezetten lelkesített, különösen, amikor megláttam, hogy mekkora hatással
van Randyre. Lehúzta a cipzárt a nadrágján, kibukott a dákó, és… hűha!
ekkorának még sohasem láttam! Büszkén meredt az égnek, feszesen
remegett. Nem győztem kivárni, amíg belém teszi, s ott álltó helyünkben
rávetettem magam. Randy a két tenyerébe fogta a fenekemet, magához húzott,
én köréje kulcsoltam a lábamat, öleltem, szorongattam, közben egészen belém
hatolt, én meg ráhúzódzkodtam. Ebben a pózban most csináltam először, de
megfogadtam, hogy nem utoljára.
Halk koppanás az ajtón, valaki lenyomta a kilincset, s megszólalt egy
udvarias hang.
– Maga következik, művész úr!
– Azonnal megyek – szólt ki Randy.
A hatás frenetikus volt. Kitört belőlünk a röhögés, s közben mindketten
elélveztünk. A testem rázkódott a nevetéstől és az izgalomtól, s a két élmény
annyira fölerősítette egymást, hogy majd eszem vesztettem. Aztán kimerülten
és boldogan néztünk egymásra.
– Szólok Saxnek a szerepről – mondta Randy, miközben húzta fel a
cipzárját.
Örömömben megpróbáltam újra megcsókolni, de Randy eltolt magától.
– Könyörgöm, ne kezdd újra – kérlelt. – Úgyis újra kell csináltatnom a
maszkomat.
Mielőtt kilépett volna a lakókocsiból, eltűnődött egy pillanatra, és azt
mondta:
– Ugye, megteszel nekem egy kis szívességet?
– Persze – válaszoltam. – Mit?
– Hát… ráérsz megtudni, ha eljön az ideje – mondta titokzatosan.
Néhány napig nem találkoztunk, mert látástól vakulásig dolgoztam egy
hatalmas divatfotó-sorozaton, közben azonban sokat gondolkoztam. Amilyen
Randy a lakókocsiban volt, az egyszerűen hihetetlen. De miért? Hát persze.
Máskor megpróbálta minél tovább elhúzni a szeretkezést, mert tudta, hogy
fantasztikus élményt várok el tőle, közben pedig elfáradt, lelankadt, amitől
ideges lett, elkeseredett, s a kör bezárult, pocsék végeredménnyel. De amikor
sietni kellett, nem maradt ideje idegeskedni, és az eredmény… uhh!
Beleborzongtam a gyönyörbe. Elhatároztam, hogy eztán úgy fogom rendezni,
hogy lehetőleg minél több ilyen gyors menet legyen, és mindketten boldogok
leszünk.
De hát ember tervez, isten végez.
Felhívott egy Jordan Adams nevű ember, és azt mondta, a Vasárnapi * * *
munkatársa. A lap címe nem fontos, lényeg, hogy szennylap, amely mocskos
leleplezésekből tartja fenn magát.
– Szeretnék magával egy szenzációs sorozatot csinálni. Én megírom, maga
meg csak mesél.
– Miről meséljek? – kérdeztem óvatosan.
A pasas majd megszakadt a nevetéstől.
– Randolph Berrick barátnője tőlem kérdezi, hogy miről meséljen? Oltári!
Maga igazán jófej lehet. Zabálni fogják az ártatlan kis szövegét. Na, ide
figyeljen! Csinálunk magáról néhány bikavadító képet, aztán egypár napig
mesél nekem… összedobunk néhány zaftos sztorit, hogy milyen az ágyban.
Már ki is találtam az első folytatás címét… persze nem végleges: „A
hősszerelmes az ágyban is hős szerelmes – mondja Randy Berrickről Arany.”
Na, tetszik? Aztán majd szép alaposan kitálalja Randy szokásait, hogy mit
szeret, mitől pörög be, hányszor tud egy éjszaka, és milyen hosszan, követel-e
magától mocskos dolgokat… szóval ilyesmit. És a végén kap egy kalap pénzt.
Mondjuk tízezer fontot. Na, mit szól az ajánlatomhoz? Vevő rá?
Miközben beszélt, elöntött a vörös köd. Nem találtam szavakat, hogy
félbeszakítsam. Végül sikerült kinyögnöm:
– Ilyen gyalázatos ajánlatot még életemben nem kaptam. Hogy eláruljam
egy barátomat…, hogy kifecsegjem a magánéletünket egy szennylapnak... –
elakadt a hangom dühömben. Mégis, mit gondolnak ezek rólam?
– Na jó, értem, maga egy rendes lány, elvei vannak hűséges – folytatta
Jordan, mintha mi sem történt volna. – Legyen tizenkétezer.
– Maga megőrült! – sikítottam. – Hogy tehetnék ilyesmit Randyvel? Bízik
bennem, nem érti?
– Tizenötezer.
– Menjen a fenébe. Ha húszat adna, se tenném meg.
– Na ne! Nem ettem kefét. Tizenötezer az utolsó ár
– Az utolsó ár? Micsoda hernyó maga! El kéne taposni.
– Nézze, én nem ismerem a maga kisded játékait…
– Nem játszom – szakítottam félbe. – Egyszerűen nemet mondok az
ajánlatára. Világos? Vagy írassam fel az égre? – Addigra már tomboltam a
dühtől.
– Világos. Csak azt hittem, hogy maga… hogy maga… – egy kicsit dadogott,
aztán lecsapta a kagylót.
Felhívtam Randyt, aki éppen forgatott. Hagytam neki üzenetet, de eltelt
vagy három óra, mire visszahívott.
– Épp most szólt ide Jordan Adams – kezdte, és olyan dühös volt a hangja,
hogy alig ismertem rá
– Ahá! Szóval keveri a grízt! Randy, ilyen förtelmes alakkal még életemben
nem találkoztam. Azt akarta, hogy meséljek az újságjának a magánéletünkről.
Tudod, hányan olvassák azt a lapot? Milliók! És amikor nemet mondtam, azt
hitte, kéretem magam Hát jól elküldtem a francba.
– Te hülye tyúk! – robbant ki Randyból. – Tudom, hogy elküldted. Azért
hívott fel, hogy elpanaszolja. Biztos voltam benne, hogy igent fogsz mondani.
Nem hittem a fülemnek.
– Azt akarod mondani, hogy te tudtál erről az egészről?
– Na ne add az ártatlant, te tökkelütött!
Hát ennyit arról a férfiról, aki szentségtörésnek tartaná, hogy káromkodjon
egy nő előtt. Kibújt a szög a zsákból.
– Persze hogy tudtam! – csattant fel. – Én szerveztem meg az egészet!
– Megszervezted? Hogy a nemi életünkről beszéljek?!
Tisztán hallottam a telefonban, hogy nagyot sóhajt. Aztán beszélni kezdett,
lassan, türelmesen, mintha hülye volnék.
– Igen, megszerveztem. Negyvennyolc éves vagyok. Mit gondolsz, mit
mondanak az emberek, ha egy tizenéves lánnyal látnak lötyögni? Irigyelnek!
Azt mondják, ennek a Randolph Berricknek mégiscsak tudnia kell még
valamit, ha ragadnak rá az ilyen kis szépségek. Neked az lett volna a dolgod,
hogy nagydobra verd, mi az a valami, amit tudok. – Egyre jobban üvöltött, a
hangja remegett a dühtől és csalódottságtól. – Az lett volna a dolgod, hogy
elmeséld: Randolph Berrick tigris az ágyban. Akkora kérés volt ez? Igazán
csekélyke szívesség lett volna cserébe mindazért, amit tőlem kaptál. Nem
beszélve a tizenötezer fontról, amit szépen kidobtál az ablakon – ordította.
– Szóval ez volt az a kis szívesség, amelyet kértél tőlem! – kiáltottam.
Halálosan megsértődtem. – Mért nem mondtad meg, minek kellett
titokzatoskodnod?
– Azért, mert azt hittem, van annyi eszed, hogy felfogod, és nem kell betűről
betűre mindent a szájadba rágnom. Na persze, tudhattam volna! Tudod, mi a
baj veled, Arany? Nyomorult önző kis cafka vagy. Semmi más nem érdekel,
csak önmagad.
– És én még rendes akartam lenni hozzád! – ordítottam. – Nem hittem volna,
hogy egész idő alatt használtál, mintegy fogkefét.
– Benőhetne már a fejed lágya. Mind a ketten használtuk egymást. Mért,
mit gondolsz, mások hogy csinálják?
– Én mindenesetre nem így csinálom – jelentettem ki határozottan.
– Na jó, Arany, hagyjuk ezt. Az adósom vagy.
– Csakugyan?
– Csakugyan. És most fizetni fogsz. Megmondtam Jordannek, hogy azért
utasítottad vissza az ajánlatát, mert régimódi kislány lévén azt hitted,
megbántasz vele. Most azonban, a beleegyezésemmel, szívesen a
rendelkezésére fogsz állni.
– Na ne bosszants!
– Arany, ha nem állsz kötélnek, az aranyhajadnál fogva vonszollak oda.
– Jó, vonszolj. És mit parancsolsz, az igazat tálaljam ki?
Mélységes csönd a vonal túlsó végén.
– Ha nem mesélsz, nincs filmszerep – nyögte ki végül.
– Ide figyeljen, művész úr – gügyögtem bele a telefonba –, végtelen
gyönyörűségemre szolgál, hogy elküldhetem a francba a filmszerepével együtt.
– Azzal lecsaptam a kagylót.
Így lett vége a kapcsolatunknak.
Nem vagyok normális, gondoltam. Háromnapi munkáért tizenötezer igazán
nem semmi, ráadásul ha Randy egyenesen, rendesen megkér, szívesen
megtettem volna neki. De nem szólt, csak használni akart. Nem láttam a
dühtől. Mindenesetre máskor vigyáznom kell, hogy ne használhassanak ki.
Én igazán nem bánom, ha egy férfi rajtam keresztül akar befutni (mért, én mit
csinálok?), csak ne látssza meg magát. Clive ugródeszkának használt
Randyhez, és Randy és mocskosul ki akart használni. Ezután észnél kell
lennem.
Azon kaptam magam, hogy Steve-ről ábrándozom. Milyen becsületesen
ellenállt a kísértésnek! Inkább elszökött, csak hogy ne ártson nekem. Most,
hogy már kiismertem a férfiak kétszínűségét, még jobban csodáltam. Olykor
hajnalig ébren hánykolódtam, és Steve-re gondoltam. Jó lett volna tudni, hogy
merre járhat, és hogy eszébe jutok-e egyáltalán.
Clive egykedvűen fogadta a szakítást, közben ugyanis szépen elhúzott, és
már nem volt szüksége Randyre. Mellesleg Randy úgy járt továbbra is
Clive-hoz, mintha mi sem történt volna. Na ja, nem terem minden bokorban
olyan fényképész, aki öt évet le tud varázsolni a színészről.
A fiúk újra aranyoztak, és elláttak anyai tanácsokkal, hogy hogyan bánjak a
férfiakkal, most, amikor kitágítani készülök érdeklődési körömet. Clive
bombajó fotósorozattal ünnepelte meg az új énemet, mindenki el volt
ragadtatva tőle. Ebből az alkalomból közöltem vele, hogy vagy ad tisztességes
gázsit, vagy keresek magamnak másik fényképészt.
– Nehogy már! – vont vállat. – Csak nekem dolgozhatsz. Ha nem hiszed,
olvasd csak el a szerződésedet.
– Édes Clive – mondtam gyöngéden –, tizenhat éves voltam, amikor azt a
szerződést aláírtam, úgyhogy, mint bizonyára jól tudod, érvénytelen.
Foghatod, és szépen kitörölheted vele…
– Jó, jó, kapsz új szerződést – vágott közbe Clive gyorsan.
– Ide vele, jó fiú. Úgyis jól megtollasodtál belőlem.
Clive morgott egy kicsit, aztán megegyeztünk. Hogy megmutassam neki:
nincs harag, megcsókoltam. Csók csókot követett. Újra jó barátok voltunk.
Rajongtam Mylesért. Gyengéd volt, elbűvölő, vidám, nem beszélve róla, hogy
sosem lankadt az ereje az ágyban. Hamar rájöttem, hogy ennek ellenére
pokolian bizonytalan önmagában, egyszerűen nem hitte, hogy egy nő mást is
kereshet benne, mint a rangját. Újra meg újra beleborzongott a boldogságba,
hogy amikor első alkalommal hancúroztam vele, a márki könyvtárosának
hittem. Tudta, hogy fantasztikus szeretőnek tartom, aminek nagyon örült.
Magamban úgy osztályoztam a férfiakat, mint a szállodákat. Myles szemre
egycsillagos motelocska volt, de ha az ember megismerte, átsorolta az
ötcsillagos luxuskategóriába.
Hamarosan megtudtam, hogy mennyibe kerül Londonnak azon a részén
még egy olyan csöppnyi lakás is, mint az enyém, és egyszerűen leesett az
állam. És készpénzben fizette! Addig nem is gondoltam rá, hogy Myles milyen
gazdag lehet. Mindig azt hittem, hogy a modern arisztokráciát koldusbotra
juttatta az adórendszer. Ezt a látszatot keltik magukról. Hát szó sincs róla! Ők
maguk találták ezt ki, hogy ne kívánjuk el a javaikat. A Dysonok
évszázadokon át herdálták a pénzüket, de még így is maradt Mylesnak annyi,
hogy a rangjához méltóan élhessen. És arisztokrata barátaiból ítélve, a
többiek sem voltak vele másképp.
Viszonyom Mylesszal olyan volt, akár egy valóra vált tündérmese. Bár ő
jobb szeretett visszahúzódni a kuckójába, de tudta, hogy mennyire
lelkesedem a világáért, ezért aztán mindenhová elcipelt. Azon a nyáron
például néhány napra Velencébe ruccantunk. Mindig is szerettem volna
gondolázni, de a végén mégsem úgy történt, ahogy elképzeltem. A legtöbb
gondola nyitott volt, a mienkre azonban egy kis kamrácskát tettek – felze volt
a neve –, amely a csónak oldalára erősített négy fémrúdból, tetőből, valamint
fal gyanánt fekete bársonyfüggönyből állt. Ha a függöny szét volt húzva, a
gondolában ülőket mindenki láthatta, ha azonban összehúzták, az utasok el
voltak zárva a külvilág elől. Bár fényes dél volt, összehúztuk a függönyt, és
egyszeriben fekete éjszaka borult ránk. Mintha elsüllyedt volna a világ
körülöttünk.
Myles megcsókolt, simogatni kezdett, én meg, persze, egy másodperc alatt
felizgultam. De az alacsony fapad, amelyen összepréselődtünk, szörnyű
kényelmetlen volt. A helyzet megoldhatatlannak látszott.
– Így nem lehet – suttogtam félőrülten –, nincs hely.
– Dehogy nincs – mormolta, és felém nyújtotta a kezét.
Tettem, ahogy mutatta, s egy perc múlva már az ölében tekeregtem,
ugyanis szembetérdeltetett magával, és combomat a combja köré emelte.
Odakintről kétségbeesett kiáltás hangzott fel:
– Signori… vi prego…
– A gondolásunk – küszködött Myles a nevetésével. – Mindjárt felborítjuk a
csónakját.
Közben hatalmasan nyomult a combomnak, kereste az utat befelé.
Megfogtam, finoman betettem a helyére, aztán ráereszkedtem. Myles a
tenyerét a fenekem alá csúsztatta, és magához vont. A Canale Grande kellős
közepén jártunk, hallottuk, hogy nyüzsög a felzén kívül a rohanó város.
Motorcsónakok és vízibuszok berregtek el mellettünk, turisták kiáltoztak,
vészjóslóan közelről vijjogott egy rendőrcsónak szirénája. Köztünk és a világ
között csak egy szál függöny lógott. Ha egy szellő fellibbenti, alkalmasint
letartóztatnak. A veszély gondolata rettentően feldobott, egyre hevesebben és
sebesebben mozogtam. Myles felnyögött, szorosan átölelt, a csónak vadul
megingott, valahonnan elölről üvöltés hallatszott, majd hatalmas csobbanás.
Mindenesetre befejeztük, aztán Myles, a karomban pihegve, belenézett a
szemembe.
– Azt hiszem, elvesztettük a gondolásunkat.
Kidugtuk a fejünket, és láttuk, hogy a szegény pasas kapálózik a vízben, és
az öklét rázza felénk. A jókedv hulláma csapott át az arra haladó csónakokon.
Nyilván mindenki tudta, hogy mit csináltunk. Myles beszedte a csónakba a
gondolást, adott neki egy kalap pénzt vigaszdíjnak, aztán rohantunk a Danieli
Hotelbe, hogy folytassuk, ahol abbahagytuk.
Otthon, Angliában Myles elvitt egy fényes bálba, amelyet a Brainham
hercegi pár adott leánya, lady Caroline Harvester Fitzjames tiszteletére. Myles
azt mondta, hogy a vendégek fiatalok lesznek, úgyhogy bármit magamra
aggathatok, csak ne rázzam nagyon a rongyot. Így aztán szűk aranyszínű
nadrágot húztam, meg egy aranyfonalból horgolt csöppnyi felsőrészt,
amelynek a horgolása meglehetősen nagy szemű volt: a vak is láthatta, hogy
nincs rajtam melltartó.
– Nem baj? – kérdeztem Mylest szorongva, mert mosolyogni kezdett, amikor
meglátott. – Nem túlságosan feltűnő?
– Édes Arany, hát hogyne volna túlságosan feltűnő? De hiszen ezért
imádlak. Isten óvjon azoktól a lányoktól, akik egyáltalán nem feltűnőek.
– Mindenki engem fog bámulni?
– Remélem.
A hercegi pár csakugyan megbámult, amikor Myles karján bevonultam a
házukba, de a hercegnő elég hamar visszanyerte a lélekjelenlétét, és
udvariasan üdvözölt. A herceg állítólag egyáltalán nem nyert vissza semmit.
Lady Caroline jegesen jól nevelt tekintettel nézett le rám. Lenézett,
mondom, vagy húsz centivel magasabbról. Szívesen a szeme közé néztem
volna, hogy megmutassam: egy csöppet sem félek tőle, de csak a melléig
jutottam el… a világ leglaposabb női melléig. Amúgy félelmetesen elegáns volt,
lebegő kék selymekben, gyémántokkal kipitykézve, de csak a mellére kellett
pillantanom, és újra visszanyertem az önbizalmamat.
A Brainham fiú, Lythal gróf, huszonöt körül járt, és nagy nőbolondnak tűnt.
Le nem vette a tekintetét rólam, úgyhogy amikor végeztem a házigazdák
üdvözlésével, befelé menet alig láthatóan rákacsintottam, mire ő elismerően
bár, de valami olyasmit mormolt, hogy „kis pimasz”.
Elállt a lélegzetem, amikor megláttam, hogy a bálteremben legalább ötszáz
vendég nyüzsög. Ez az estély alighanem többe került, mint apunak egy egész
évi fizetése. Nem győztem számolni, hogy hány herceget mutatott be Myles,
mindenesetre egy futballcsapatra valót biztosan. Egy idő után aztán elegem
lett a hercegekből, ráuntam, hogy sorban pukedlizzek előttük.
A lányok általában gyémántokkal kirakott ruhákban parádéztak.
Gyémántokkal?… Haha! Strasszokkal. Abból is a vacakabbjával. A fülem
hallatára fecsegte el az egyik lány. Én szerencsére gyönyörű tömör arany
fülbevaló- és karkötőkészletet kaptam Mylestól ajándékba, úgyhogy nem
kellett szégyenkeznem.
Rég éreztem magam ilyen jól. A nők legszívesebben megöltek volna, de
különösen lady Seraphina Conley, Myles másod-unokatestvére, aki egy percre
sem szállt le Mylesról, az én jelenlétemben pedig egyfolytában olyan
ismerőseikről csacsogott, akiket én nem ismerhettem, Myles azonban nem
ment bele ebbe a játékba, ami igazán szép volt tőle.
– Myles, édesem – fordultam hozzá végül –, biztos szeretnél beszélgetni egy
kicsit öreg barátaiddal. – Csak egy icipicit nyomtam meg az „öreget”, de hát
ezért igazán nem tehetnek nekem szemrehányást. Nem véve tudomást
Seraphina gyilkos pillantásáról, táncba mentem Lythal gróffal, aki nyomban
megmarkolta a derekamat, és lendületesen pörögni kezdtünk. A vendégek,
úgy tetszik, sose láttak még aranynadrágot, mert valóságos kis tömeg gyűlt
körénk. Hogy el ne felejtsem, csupa férfi.
A zene lassabban lüktetett, Lythal magához húzott. Körülbelül olyan magas
volt, mint Myles, vagyis úgy száznyolcvan centi, mégis megpróbált a fülemhez
hajolni és ábrándosan belesúgni:
– Ötszáz.
– Igen, látom, hogy rengeteg ember jött össze – mondtam. Megpróbáltam
kibírni a borzalmas arcszeszét. Legalább ezer fontba kerülhetett. Hányinger!
Rám villantotta a mosolyát.
– Nagyon jól tudja, mire gondolok. Igen, ez rengeteg pénz, de számításaim
szerint megéri a befektetést.
– Miről beszél?
– Ötszáz font… de a második éjszakára már árkedvezményt kérek.
Egy másodperc múlva már fél lábon ugrált, és átkozódva szorongatta sérült
bokáját. Hát igen, éles a sarkam.
Felbukkant Myles.
– Azt mondta, amit gondolok? – vigyorgott.
– Aljas féreg! – dühöngtem. – Mit képzel rólam?
Myles harsogva nevetett Lythal kudarcán, aztán boldogan végigtáncoltuk az
éjszaka hátralévő részét.
A felső tízezer lapjában megjelent báli tudósítás engem nevezett a bál
szépének. Lady Caroline Harwester Fitzjames állítólag kidobta a lapot az
ablakon.
Vettem egy hatalmas ágyat, amely teljesen kitöltötte kis lakásom
hálószobáját. A ruhásszekrényt és a toalettasztalt át kellett tolni a nappali
szobába, amelyet úgyse nagyon használtam, hiszen éjjel éltem… és a
hálószobámban. Ahogy visszagondolok rá, abban a lakásban egyetlen tárgy
sem volt, amely kifejezte volna a lényemet, a lelkemet. Nem tartottam egy szál
kazettát vagy lemezt sem, hogy néha egy kis zenét hallgassak, s az egyetlen
olvasnivaló a divatlap volt. Minden gondolatom akörül forgott, hogy hogy
fogok festeni a felvevőgép, illetve Myles előtt. Ma már nem tudnék így élni, de
akkoriban nem vágytam többre. Tizenhét éves voltam, és a lábam előtt hevert
a világ.
Amikor el tudtam szabadulni Londonból, rohantunk Dyson Hallba. Myles,
ígéretéhez híven, sorra bemutatta az összes hálószobát… persze a maga
módján. Csak a királynő hálószobája nevet viselő bálteremszerű képződményt
hagytuk ki, ahol 1575-ben Erzsébet királynő egyszer megaludt. Végtére is
szegényke szűz volt. Kárpótlásul VIII. Henrik lakosztályába hatszor is
visszamentünk.
Myles lovagolni tanított. A lovaktól ugyan féltem egy kicsit, de legalább
vehettem magamnak lovaglófelszerelést, és mondhatom, istenien néztem ki a
feszes nadrágban!
A fényképészek is ezt mondták. Egyszer egy bokorban elcsíptünk egy
pasast, aki vadul fényképezett. Myles persze kidobta a birtokról, de későn. A
másnapi bulvárlapok részletesen kitálalták, hogy mivel töltjük a
szabadidőnket, és megkondították a fejünk felett az esküvői harangokat.
Kicsit féltem, hogy Myles majd azt hiszi: én szerveztem meg az egész cirkuszt,
a karrierem miatt. Szörnyű kellemetlen volt, ugyanis a világ szemében, ártani
persze nem ártott nekem, hogy egy márkival töltöm az időm, de nem is
használt… legalábbis annyit semmiképpen nem, mint a Randy-féle idill. Myles
nevetett az egészen, és valami olyasmit mondott, hogy ezúttal bakot lőttek a
nagyokosok.
Veszekedni egyetlenegyszer veszekedtünk, amikor vett nekem egy
nercbundát, én meg nem fogadtam el, mert még a fülemben csengtek az
állatvédők intelmei. Myles mérges volt, hogy nem tud jobb belátásra téríteni,
de a végén megenyhült, és a bundát kicserélte egy kis autóra.
Myles elmesélte, hogy Dyson Hallnak saját kísértete van. Egész
beleremegtem a boldogságba. Túl szép volt, hogy igaz legyen, persze, amíg
nem találkozom vele személyesen.
– Nem kell tőle félni – nyugtatott Myles. – Barátságos, idős hölgy, ül az
ablaknál és kézimunkázik. Hidd el, senki nem fél tőle.
A Jakab-teremben hemperegtünk egy legalább három méter széles ágyban,
a jelmezünket tervezgettük Ellesmere herceg egy hónap múlva esedékes
londoni jelmezbáljára. Eljátszottam azzal az ötlettel, hogy Évakosztümbe
öltözzem, de Myles lebeszélt róla.
Egyszer csak felkeltem, mert ki kellett mennem. A fürdőszoba ugyan a
folyosón volt, minthogy azonban a személyzet azt az utasítást kapta, hogy
tartsa tiszteletben a magányunkat, nem bajlódtam vele, hogy magamra
kapjak valamit.
Kilépek a fürdőszobából, furcsa érzésem támad, mintha eltévedtem volna.
Kinyitok egy ajtót – a Jakab-teremét, gondoltam én –, és megállok a küszöbön.
Myles meg a hatalmas ágy kámforrá várt, ellenben az ablaknál ott ül a kis öreg
hölgy, és kézimunkázik.
Kedvesen mosolygott, csakugyan nem volt félelmetes.
– Jöjjön be, kedvesem – mondta. – Sok szépet hallottam magáról.
– Igazán nem szoktam így mászkálni – mentegetőztem –, és kényelmetlenül
éreztem magam a meztelenségem miatt, de hát egy kísértet, gondoltam, talán
mégsem fog megbotránkozni.
– Akinek ilyen jó az alakja, az sose mentegetőzzön – mondta lebilincselően.
– Nem csodálom, hogy Myles megőrül magáért. Egyébként lady Dyson vagyok.
Persze, jutott eszembe, Myles anyja már nem él. Ki más lehetne ez a
kísértet, ha nem ő?
– Megkérdezhetem, hogy melyik lady Dyson? – kérdeztem félénken.
– Az utolsó előtti. Talán látta a képemet a díszteremben. El sem hinné,
milyen szép voltam akkor – sóhajtott búsan.
– A maga férje volt az a szemétláda, aki fürdőszobát építtetett a
könyvtárhoz? – kérdeztem felháborodva.
– Bizony – egész elszomorodott. – Nagyon rossz ember volt, isten
nyugosztalja.
Szívesen folytattam volna a beszélgetést, de fázni kezdtem.
– Nem ismerem ki magam ezen a folyosón – mondtam –, segítene, hogy
visszataláljak?
– Hová?
– A Jakab-terembe. Ki kellett mennem, de amikor végeztem a
fürdőszobában, valahogy minden más lett.
Az idős hölgy elmosolyodott.
– Menjen szépen vissza a fürdőszobába, találni fog egy másik ajtót is.
Próbálkozzon azzal.
Köszönetet rebegtem és visszaszaladtam. Csakugyan megtaláltam a másik
ajtót, s azon kilépve az ismerős folyosóra kerültem, ahonnan a Jakab-terem
nyílt.
– Találkoztam a kísérteteddel – lihegtem Mylesnak izgatottan. – Rém édes.
– Igen? Ő is azt mondta, hogy nagyon helyes vagy.
– Neked is megjelent? Ugyanakkor, amikor nekem?
Myles elnevette magát.
– Jaj, cicám, nem kísértetet láttál, hanem a nagymamámat. A lakosztálya a
miénkkel párhuzamos folyosóra nyílik. Teljesen visszavonultan él, nem
találkozik senkivel, öreg és beteges. Tőled mindenesetre el volt ragadtatva.
– Honnan tudod? Csak nem a… telepátia?
– Nem. Egy apró kis találmány, amelyet telefonnak hívnak, és amely fel van
szerelve a nagymamám szobájában. Amikor kiviharzottál, felhívott. Azt
mondja, furcsa elképzeléseid lehetnek róla. Meg hogy az én hibám, hogy nem
hívtam fel a figyelmedet a fürdőszobából nyíló ajtók titkára.
– Egek! – kiáltottam sápadtan. – A nagymamád? És meglátott meztelenül!
– Ne aggódj, belevaló hölgy volt a maga idejében.
A nagymama, lady Dyson meghívott teára. Ezúttal illendőbben voltam
felöltözve, mindazonáltal az idős hölgy cinkosan rám hunyorított. Remekül
éreztük magunkat, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy nagyban
mesélem, milyen aktfotós naptárat csinál rólam Clive.
– Vicces – bólogatott. – Ha valakinek ilyen gyönyörű teste van, mint
magának, kicsikém, nagyon iparkodjon, amíg fiatal. – Ha jól meggondolom,
ugyanezt szokta mondogatni Phil és Donny is.
Óvott lady Seraphinától is, aki abban a hiszemben él, hogy ő és Myles már a
bölcső óta jegyesek, és csak idő kérdése, hogy Myles ráébredjen kötelességeire
és frigyre lépjen vele. Lady Dyson szemmel láthatóan utálta lady Seraphinát,
és boldog volt, hogy én kötöm le Myles érdeklődését.
– Nagyon vigyázzon, kedvesem – intett lady Dyson –, mert az a nő nem
hagyja annyiban a dolgot!
– Az életben nem fogunk találkozni – jelentettem ki magabiztosan. – A finom
társaság nem fog meghívásokkal bombázni.
Lady Dyson a fejét rázta.
– Téved. Majd meglátja, milyen sok meghívást fog kapni. És nemcsak azért,
mert olyan bájos kislány… remek eszközt látnak majd magában, hogy
kijátsszák egymás ellen. Azok a lányok, akik meg akarják kaparintani Mylest,
fel fognak lélegezni a megkönnyebbüléstől, hogy kiüti az ellenfeleiket.
Be kellett látnom, hogy lady Dysonnak igaza volt. Amikor például lady
Allenbrook az ascoti lóversenyen zártkörű kis társaságot fogadott páholyában,
Mylesszal együtt engem is meghívott, méghozzá név szerint. Ő nem akarta a
horgára akasztani Mylest, mert előző évben fogott ki magának egy grófot,
viszont ki nem állhatta lady Caroline-t, akit jól leégettem a legutóbbi bálon.
A fogadásra lady Dyson segített ruhát választani, mert ezúttal csakugyan
nem akartam túl feltűnő lenni. Egyszerű, fehér selyemruha mellett
döntöttünk, a megszokott öltözékeimhez képest kifejezetten hosszú ujjal és
magas nyakkal, a fejemre pedig széles karimájú fehér kalapot tettem. Egy
kicsit idegesített, hogy azt a látszatot fogom kelteni, mintha ártatlanra
akarnám ven a figurát, holott nem állt szándékomban megjátszani magam.
Amikor azonban tükörbe néztem, egyszeriben elpárolgott az aggodalmam.
Mondhatom, semmi szűzieset nem tudtam felfedezni immár érettebb
arcvonásaimon. A hamvas ifjúság, a fanyar érettség és a fehér ruha őrjítő
egyvelegbe keveredett.
Az ascoti lóversenyre minden tekintetben illedelmesen öltözködtem, hiszen
még a királynő is megjelent. Úgy éreztem, szörnyű udvariatlanság volna bugyi
nélkül állítani be egy ilyen finom helyre.
A végén aztán ott ücsörögtem lady Allanbrook páholyában, pezsgőt
szürcsölgettem, és bámultam a királyi családot, amint elfoglalja a díszpáholyt.
Seraphina a mellettünk levő páholyból küldözgetett felém gyilkos
pillantásokat, és az én ladym elégedett arckifejezéséből azt olvastam ki: nem
bánta meg, hogy meghívott. Megállt a kés a levegőben. Remekül éreztem
magam.
Seraphina egyszer csak behajolt a páholyunkba, és kijelentette, hogy elsétál
a díszpáholyhoz, mert egypár barátját üdvözölni akarja. Myleshoz beszélt, de
hirtelen sugárzó mosollyal felém fordult, és azt javasolta, hogy menjünk
együtt.
Az egyszerű rosszindulat dolgozott benne, hiszen pontosan tudta, hogy
nekem nincs jogom belépni a királyi páholy körzetébe. Myles ugyan
megpróbált fölvétetni a listára, de az már évekre előre telített volt. Akárcsak a
bálon, most is kosarat adott Seraphinának, aki fölhúzta az orrát, elviharzott,
és újabb rossz pontot írt a nevem mellé.
Pokoli jól éreztem magam, lovagoltam egy kört az egyik győztes ló hátán,
továbbá meghívást kaptam lady Mendel jótékony célú divatbemutatójára
Dortchesterbe. A lady arisztokrata barátnői domborítottak próbakisasszony
gyanánt, s megígértem, hogy én is fellépek. Néhány nap múlva tehát egy rakás
lady társaságában öltöztem-vetkőztem. Ahogy elnéztem őket, nyomban
megértettem, hogy miért hívtak meg. Csak azt nem tudtam, hogy vajon ki
ellen akar felhasználni ez a lady Mendel.
A másnapi lapok aztán tele voltak velem, olyan címekkel, mint például:
„Arany-élet a lady birtokán.” Találgatások kezdődtek, hogy milyen
magasságokba fog ívelni a karrierem. Lassan én is kíváncsi lettem.
Az Ellesmere-bálra a színházi jelmezkölcsönzőből szereztem egy
tizennyolcadik századi fehér szaténruhát. Szerettem volna, ha Myles hajlandó
valami az enyémhez hasonlót felhúzni, de a leghatározottabban kijelentette,
hogy még a kedvemért sem öltözik apródnak, egyáltalán, semminek… hagyják
őt békén! Ha nagyon muszáj, legszívesebben valami sátrat akasztana a
nyakába, amely legalább elrejti az emberek szeme elől.
A ruhához szikrázó fehér paróka járt, amely lokniban hullott a vállamra.
Nemigen volt hozzá kedvem, a saját hajamat jobbnak tartottam, de amikor
megláttam magam a parókában, nyomban beleszerettem az új külsőmbe.
Mellesleg, a ruhaderék kivágása olyan mélyre sikeredett, hogy mindenemet
kirakatba tehettem, amim csak volt.
Csodálkozva vettem észre, hogy a szoknyámon elöl is, hátul is rés van.
Amikor szóvá tettem a dolgot a jelmezkölcsönzőben kiszolgáló lánynak,
elnevette magát, és azt mondta: ez az örömrés. A régi korokban azért jártak
ilyen szoknyában a dámák, hogy bármelyik pillanatban szeretőik
rendelkezésére állhassanak. Aztán hozzátette:
– Ellesmere-ék szentivánéji bálján még hasznát veszi!
– Mért, ott is résen lesznek? – hüledeztem.
– Hajaj! – vont vállat a lány sokat sejtetően.
Myles végül megtalálta a sátrát egy velencei jelmez formájában, amely földig
érő fekete köpeny volt, a vállán széles lebernyeggel. A fejére fekete
háromszögletű kalapot húzott, amelyről körben fekete anyag lógott le
fátyolszerűen, és elrejtette a fejét, csak a szemnek, az orrnak és a szájnak
vágtak rajta nyílást. Az arcára még kampós orrú fehér álarcot is tett. Szörnyen
melegnek és kényelmetlennek néztem, de Myles elégedett volt vele, s
kijelentette, hogy farmert és trikót vesz alája. Szó, mi szó, magas alakja a
leomló köpenyben titokzatosan és baljósan festett, és észveszejtően izgató
volt. El is határoztam, ki kellene egyszer próbálni úgy, ebben a hacukában.
Egy kicsit ugyan megkeserítette az örömömet, hogy kiderült: a jelmez
Seraphina ötlete volt. Nem szerettem, amikor ez a némber kedveskedik.
Megnyugtatóbb, ha nyíltan undok!
Aznap este Myles a nyitott Rolls Royce-szal jött értem, ezúttal persze
felhúzott tetővel. Míg az Ellesmere-kastély felé tartottunk, tölcséren töltötte a
fejembe a tudnivalókat vendéglátóinkról, noha már eddig is rengeteg pletykát
hallottam róluk.
A hercegi pár a húszas éveit taposta, és az arisztokrácia új generációjának
aranyéletét élte: csak a családi befolyás jóvoltából úszták meg felfüggesztett
ítélettel, amikor kábítószer-kereskedelem vádjával bíróság előtt álltak,
habzsolták az életet, s vad orgiákon szórták a nehezen megszerzett örökséget.
A hercegné előző viszonyaiból származó két gyermekével járult hozzá a
fényűző életmódhoz. Mellesleg a két gyerek két apától született.
Ellesmere-ék szentivánéji bálja a régi időkben is bohó eseménynek
számított, az új hercegi érában pedig egyenesen botrányos hírre tett szert. A
sajtó a legjobb erőit vonultatta ki, a fényképészek érkezésünkre őrülten
csattogni kezdtek. Kiáltások hangzottak fel innen is, onnan is: „Ki a
szerencsés fickó, Arany? Lássuk az arcát! Csak nem a márki?” Nagyvilági
mosollyal hallgattam.
Azt hittem, kiismertem már a felső tízezer életét, de őszintén be kell
vallanom: eltátottam a számat, amikor megláttam a hatalmas báltermet. A
padlótól a mennyezetig fehér selyemmel volt kibélelve, s úgy festett, mint
valami fényűző sátor belseje. A fehérrel bevont oszlopok közt átláttam a
következő – csaknem ugyanakkora – terembe, amelyben a büfét rendezték be.
Hatalmas kerek asztalok roskadoztak hihetetlen, egzotikus formájú
ételtornyoktól, amelyek – legalábbis a gyanútlan szemlélő szerint – mindenre
alkalmasabbnak látszottak, mint fogyasztásra.
Az egész valami gigászi színpadnak látszott, amelyet görög-római
stíluselemekből kutyultak össze, nem tudva vagy nem bánva, hogy ez a két
stílus azért mégsem egészen ugyanaz. Myles elmondta, hogy a pincéreket és
pincérnőket a szórakoztatóiparból keresgélték össze kinézés és különleges
képességek alapján, hogy a vendégek otthonosan érezzék magukat. Hogy
hogyan? Nos, oldalt felsliccelt, csöppnyi tunikájuk az egész combjukat
szabadon hagyta. Csábos tekintetüket követve láttam, hogy a falak mentén
kerevetek nyújtóznak, amelyekre ki-ki leheveredhetett evés vagy egész más
tevékenység céljából. Édes romlottság járta át a levegőt. Nem bál volt ez,
hanem orgia.
A vendégek faramuci jelmezekben libegtek, sokan álarcban. Egy csomó
lány, mintha összebeszélt volna, római redőket tekert maga köré, amelyekből
ki-kibukott a mellük. Hozzájuk képest olyan voltam, akár egy apáca.
– A régi szép időkben ilyen öltözékben jártak a hajadonok – mondta Myles.
– Milyen praktikus! – mormoltam. A közelünkben éppen egy Napóleon
kosztümös úr, két lovag és egy varázsló találta ugyancsak praktikusnak.
Kiszúrtam egy papírmasé fejű tigrist, akivel az egyik kereveten eldőlve
Mária, a skótok királynője foglalkozott behatóan.
– Nézd azt a fickót! – fordultam Myleshoz. – Olyan jó kis fejet rakott magára,
hogy senki nem fogja felismerni.
– Mért gondolod, hogy férfi? – motyogta Myles az álarca alól
– De Myles! nézd… Mária királynő mit csinál az alsónadrágjában!
– Vagy a bugyijában – vont vállat Myles rosszmájúan.
Ha nem botránkoztam meg Phil és Donny enyelgésén, mit izgatom magam,
ha két nő csinálja ugyanazt? Nem, azért ez mégsem ugyanaz… ha az ember a
saját nemet látja, az valahogy fenyegetőbb
Minden asztalon állt egy ezüsttálka, benne fehér por. Megfigyeltem, hogyan
adogatják körbe a vendégek, s mivel tudtam, hogy a fehér por kokain,
Mylesnak nem kellett figyelmeztetnie, hogy ne menjek a közelébe. Én az
eszemmel keresem a kenyeremet, nem engedhetem meg, hogy bezápuljon.
Alighogy megérkeztünk, elhomályosultak a fények, és megkezdődött a
diszkó. Eleinte kicsit furcsálltam, hogy diszkót táncoljak a tizennyolcadik
századi eleganciámban, de aztán láttam, hogy Nero császár és Kacor király
sem zavartatja magát. Mylest egyre titokzatosabbnak és izgalmasabbnak
láttam a fekete köpenyében, a baljós fehér álarcában, és elképzelni se tudtam,
hogy bírom ki a bál végéig.
– Megőrülök érted ebben a szerelésben – súgtam a fülébe.
– Én mindig megőrülök érted – súgta vissza.
Az én titokzatos lovagomra minden lány szemet vetett, és nagyon
igyekeztek, hogy elszedjék tőlem. Amíg másfele járt, táncoltam egyet VIII.
Henrikkel, aztán III. Richárddal, igaz, vele kicsit keservesen, mert folyton le
akart csúszni a púpja. Szerencsére hamar lekért Lincoln Ábrahám, utána meg
Napóleon.
Végül, megkönnyebbülésemre, megláttam feketébe burkolt velencei
udvarlómat, amint felém tart a tömegen át. Táncolni kezdtünk, lassan hozzám
simult, keresgélni kezdte az örömrésemet, s mikor megtalálta, benyúlt.
Szokatlanul hideg volt a keze, de ujjai értően fészkelődtek, úgyhogy egykettőre
izgalomba jöttem. Körülnéztem, hogy nem látnak-e, de a többi táncoló is a
maga dolgával volt elfoglalva.
– Ne itt – suttogta. – Keressünk valami eldugottabb helyet.
Céltudatosan odavezetett egy ajtóhoz, amelyen át egy kis szobába
jutottunk. Egy asztalon kávéfőzők sorakoztak, kávéscsészék, kiskanalak meg
effélék, egy másikon gyümölcsöstálak, de mindezt csak egy pillanatig láttam,
mert lovagom lekattintotta a villanyt, és a szobácska sötétbe borult.
Széttárta a köpenyét, én meg benyúltam. Gondoltam, levetkőztetem. Erre
azonban nem került sor: meztelen volt
– Szóval ezért tűntél el! – kuncogtam.
Halkan fölnevetett, és lehúzta a kezemet. Állt, mint a zászló. Gyöngéden
elkezdtem irányítani az örömrés felé.
Ekkor azonban megcsapta az orromat egy enyhe kis illat, amely a
legkevésbé sem volt idevaló. Egy borzalmas arcszesz illata, amelyet
borotválkozás után használnak… egyesek. Eddig nem vettem észre, olyan
enyhe volt, mintha, mondjuk, tegnapról maradt volna, ebből a közelségből
azonban már érezni lehetett.
Myles ilyet nem használt, tudta, hogy úgysem tűrném. De ismerek valakit,
aki ilyet használ.
Lord Lythal.
Egy pillanat alatt átláttam az egész terven. Seraphina olyan jelmezt talált ki
Mylesnak, amely teljesen felismerhetetlenné tette. Nagy okosan kifőzte, hogy a
személycserét még én sem fogom észrevenni, csak amikor már késő. Lythal
lady Caroline bátyja, és neki magának is van visszafizetnivalója. Seraphina
alkalmasint épp most tart erre Mylesszal.
– Ne hagyd abba! – sürgetett rekedten a lovagom, és most már nem is
értettem, hogy téveszthettem össze a hangját Myleséval.
– Dehogy hagyom! Tudod, hogy mindig akarlak – suttogtam vissza. – Gyere
ide.
Közben egyre hátráltam, és Lythal jött utánam. Na ja, nem sok választási
lehetősége volt, minthogy a műszerét fogtam. Szép lassan odaaraszolgattunk
a kávésasztalhoz, és a szabad kezemmel hátranyúltam. Szerencsém volt, az az
eszköz, amelyre vágytam, pont a kezem ügyében feküdt. Megmarkoltam, és
ráérősen benyúltam vele a köpönyeg alá.
– Van egy kis meglepetésem, Lythal lord – súgtam.
Visszariadt. Rájött, hogy a játszmának vége. Annyi időm még maradt, hogy
a cukorfogót a megfelelő helyre illesszem és összecsippentsem. A következő
pillanatban rettenetes ordítás reszkettette meg a vaksötétet.
– Rohadt kurva! – jajveszékelt. – Rohadt, kétszínű kurva!
Felkapcsoltam a villanyt. A kezét a micsodájára szorítva táncolta szobában.
Kihasználva, hogy úgysem figyel, egy mozdulattal letéptem a kalapját és az
álarcát. Egyetlen hátborzongató pillanatra megijedtem, hogy talán mégis
tévedtem, és Myles ugrál előttem, de semmi baj, Lythal volt az, gyilkos
tekintettel bosszút lihegve.
– Ne strapálja magát, Lythal lord, a mocskolódással – jelentettem ki
méltóságteljesen –, mert nekem is volna mondanivalóm.
Lythal rám akarta vetni magát, de elvesztette az egyensúlyát. Ahogy ott
tántorgott, egy csöppet… épp csak egy csöppet meglöktem Elterült a
szőnyegen, de még akkor sem eresztette el sebesült dákóját. Az ajtó előtt
hangok csendültek fel, tudtam, hogy Myles és Seraphina azonnal belép.
Egyetlen pillanatom maradt, hogy megkoronázzam a bosszúművet.
Felkaptam egy almát, és Lythal fölé hajoltam.
– Mondja szépen: ááá! – szóltam rá szigorúan, és Lythal addigra már
annyira elvesztette a fejét, hogy gondolkodás nélkül engedelmeskedett. Épp
akkor tömtem a szájába az almát, amikor kinyílt az ajtó.
– Nem fogsz hinni a szemednek, de sajnos kénytelen leszel – Seraphina
hátrafordulva beszélt valakihez, aki mögötte jött. – Én csak a javadat akarom,
Myles.
Megállt a küszöbön, és földbe gyökerezett a lába Lythal láttán, aki
meztelenül feküdt a hátán, a szájában alma, mint egy vaddisznópecsenyének,
és a két kezével ijedten takargatta a szemérmét.
Seraphina kezében gondosan előkészítve fényképezőgép, amelyet csak meg
kell nyomni, és már jön is ki belőle a kész kép. Mielőtt észbe kaphatott volna,
kitéptem a kezéből, Lythalre fogtam, és elsütöttem. Mindez olyan gyorsan
történt, hogy Seraphina nem tudta megakadályozni. Későn kezdett a gép után
kapkodni, addigra már húztam is ki belőle a kész képet, és gyorsan a
ruhámba csúsztattam.
– Elmondaná végre valaki, hogy mi folyik itt? – kérdezte Myles udvariasan.
– Ezer örömmel – mondtam kifelé indulóban. Az ajtóból visszafordultam
Lythalhez, aki éppen kászálódott fel a földről. – Ha akadékoskodni akar,
Lythal lord, elküldöm ezt a képet az újságoknak. Az összes újságnak.
Azzal kézen fogtam Mylest.
– Menjünk – mondtam könnyedén –, vége a bálnak.
Hazafelé az autóban aztán elmeséltem neki, hogy mi történt, és a képet is
megnéztük. Gyönyörűen látszott rajta minden részlet. Szívesen csatoltam
volna e könyvhöz, de Lythal attól fogva nem bukkant fel, és én nem olyan lány
vagyok, aki megszegi az adott szavát. Mindazonáltal, ha olvassa ezeket a
sorokat, Lythal lord: a kép még most is megvan!
– Ezért erősködött hát Seraphina, hogy mindenáron beszélni akar velem –
tűnődött el Myles. – Arra célozgatott, hogy te valami disznóságot csinálsz a
hátam mögött, aztán odahurcolt… hozzátok. Az egészet ő agyalta ki, még a
jelmezt is.
– Hogy jut eszébe ilyesmi egy nőnek? –füstölögtem.
– Attól fél, hogy elveszlek feleségül – nyelt egyet Myles.
– Nevetséges!
– Ugyan már, Arany! Mért volna nevetséges?
– Hát, nem is tudom… mert az, nem?! – mondtam kicsit zavartan. Furcsa
érzés fogott el. Volt valami a hangjában, ami azt súgta: szűzföldre léptünk az
érzelmek birodalmában.
– Ezzel azt akarod mondani, ha feleségül kérnélek… kinevetnél?
– Dehogy! Csak...
– Szóval? Mit válaszolnál?
Átölelt, fejem a vállán pihent. Olyan jó volt, olyan természetes. Arra
gondoltam: örökké így kéne maradni.
– Azt hiszem, igent mondanék – suttogtam.
– Nem vagy benne biztos?
– Kérdezd meg holnap újra – mondtam –, szoknom kell a gondolathoz.
Hazavitt, és nem maradt ott éjszakára. A csupa tapintat Myles pontosan
tudta, hogy a gondolkodáshoz magányra van szikség. Ébren feküdtem az
ágyban, a plafont bámultam, és úgy éreztem, nincs mit töprengeni. Myles és
én istenien összeillünk. Biztos voltam benne, hogy boldoggá tudom tenni.
Mire megvirradt, elhatároztam, hogy igent mondok.
Vasárnap volt. Fogtam az újság vasárnapi mellékletét, és letelepedtem vele
a kávémhoz. Hirtelen elállt a szívverésem, mert rábukkantam egy cikkre „egy
kitűnő régészről, aki a mesés Keleten dolgozik egy ásatáson”. S a mellékelt
fényképről Steve nézett rám.
Színes kép volt, tisztán látszott rajta, hogy milyen gyönyörűen lebarnult. Új
erő sugárzott az arcán, beleremegett a szívem. Idestova két év telt el, amióta
nem láttam, de hirtelen rájöttem, hogy mi sem változott, számomra csak
egyetlen férfi létezik: ő. Meglehet, ostobaság elszalasztani egy ilyen esélyt (lady
Arany, a márkiné!) azért a férfiért, akivel talán soha életemben nem
találkozom többet, mégis így kellett történnie.
Megmondtam Mylesnak, hogy nem megyek hozzá feleségül. Szomorú volt,
de nem csodálkozott.
– Gondoltam. Nincs nekem olyan szerencsém – mondta
Azért néhány hónapig még együtt maradtunk, noha mind a ketten tudtuk,
hogy kapcsolatunk a végét járja. Miközben Myles ágyában feküdtem,
állandóan Steve arcát láttam magam előtt. Myles nyilván megsejtette, hogy
valami nem stimmel, mert nagyon érzékeny volt.
Gyertyafényes vacsoránál mondtunk egymásnak búcsút, Dyson Hallban.
Aztán a régi szép idők emlékére egy utolsót szeretkeztünk a könyvtárban,
azon a keskeny díványon, amelyen egymásra találtunk. Talán az összes közül
ez volt a legjobb. Myles, akár egy tigris… vadul szeretett, valósággal őrületbe
hajszolta magát is, engem is. Álmomban sem képzeltem volna, hogy ilyen jó is
lehet.
És mégis… mégis… Steve arca nem hagyott nyugodni. Hiszen ott van
valahol. Valahol a nagyvilágban. Biztosan tudtam, hogy egyszer megtalálom.
Csak hinni kell benne. Erősen.
7
Néhány perc után éreztem, hogy leteszik a gyaloghintót. A függönyt egy fiatal
lány húzta szét, aki lehajolt hozzám, hogy letekerje rólam a takarót.
– Nevem Szufia – mondta. – A szolgálód vagyok.
– Hol vagyok? – révedeztem.
– Őfelsége rabságában, s ez a cellád.
Nos, ilyen cellát se láttam még. Selyemmel bélelt sátor volt, amelynek felét
selyemfüggönyös hatalmas ágy töltötte ki. Hirtelen megláttam a bejáratot őrző
fegyveresek árnyékát: mégse felejthetem el, hogy börtönben vagyok.
Előttem egy asztal roskadozott hússal, gyümölccsel és kenyérrel megrakva.
Szufia előteremtett egy földig leomló pávakék ruhát, amelyet örömmel vettem
magamra. Hidegre fordult a sivatagi éjszaka, s már éppen kezdtem érezni,
hogy jó volna valami komolyabb ruhadarab is, mint a Mata Hari-fügefalevél.
Szufia egy székhez vezetett, és töltött egy pohár bort.
Jó étvággyal ettem, miközben egyre több nő vonult be, fürdőkáddal és vízzel
teli nagy bronzkancsókkal. Amikor befejeztem az evést, elvitték az asztalt, és
besegítettek a fürdőkádba. Hagytam, hadd sürögjenek körülöttem, nem volt
erőm segíteni. Beszappanoztak, ledörgöltek, megtörölgettek, aztán Szufia az
ágyba vitt, megvárta, amíg lefekszem, és összehúzta a függönyt.
Azt hittem, azonnal elalszom a kimerültségtől, de mihelyt egyedül
maradtam, azonnal éber lettem. Végül is közönséges sátorban vagyok, hátha
meg lehet szökni innen. Halkan kikeltem az ágyból, körbevizsgáltam a
sátorlap alját. Ujjnyira fel tudtam emelni, s lehasaltam, hogy kinézzek. Két pár
felettébb katonás formájú csizmát láttam. Kicsit odébbkúszva újra
kísérleteztem, de megint csak csizmákat láttam. Harmadszorra aztán
rájöttem, hogy nemcsak a bejáratnál állnak katonák, hanem körben az egész
sátor körül. A szultán nem bízott semmit a véletlenre. Csapdába estem.
Visszafeküdtem az ágyba, és azon gondolkoztam, mi történhetett a
többiekkel. Addig rágódtam rajta, míg végül lecsukódott a szemem. Mélyen
aludtam, nyugalmamat csak egy álom zavarta meg. Azt álmodtam, hogy
Abdul szultán bejött, megállt az ágyam mellett, lenézett meztelen testemre,
olyan tekintettel, ahogy férfi még soha.
Álmomban megérintett a kezével, mindenhol… és érintése varázsosan lágy
volt, sehogy sem fért össze erőszakosságával. Tudta, hogyan kell lángra
gyújtani a nőt, bűvöletbe ejteni az ujjaival, addig simogatni a mellbimbóját,
amíg égnek nem áll a vágytól, becézgetni a gyönyör titkos helyét, amíg
nedvesen nem lüktet érte. Álmomban egyre jobban feszített a vad testi vágy,
vártam őt, reszkettem érte. De nem kellettem neki, elment. Fájt, égetett a
visszautasítás.
Magasan járt a nap, mire felébredtem, s a tábori zsivaj keresztülhatolt a
sátorfalon. Tevék bőgtek, lovak dohogtak, harapdálták zablájukat.
Mozdulatlanul feküdtem, egyre az álmom járt az eszemben, figyeltem a
testem furcsa feszültségét, aggasztó vágyam feltámadását. Mintha, mintha…
de nem, ez lehetetlen. Hiszen megmondta, hogy nem tettem neki.
Szufia lépett be, s mint már az este is, földig hajolt Zavartan megkérdeztem:
– Muszáj ezt csinálnod?
– Őfelsége parancsa törvény – rebegte,
– De hiszen azt mondtad, rab vagyok.
– Az is vagy. Celládat őrök veszik körül, mindazonáltal a szultán parancsára
tisztelettel tartozunk neked.
Amíg reggeliztem, nők suhantak be és teletöltötték vízzel a kádat.
Megfürdettek, aztán lefektettek és illatos olajat masszíroztak a testembe.
Nagyon kellemes volt, de akaratlanul is úgy éreztem magam, mint egy ló,
akinek fonják a sörényét a kiállításra. Végül Szufia letörölgette rólam a
fölösleges olajat. Lágyan csillogott a bőröm.
Majd kivitték az asztalt és a fürdőkádat, s helyükre behozták a
gyaloghintót. Kezdtem hozzászokni, hogy a tenyerükön hordanak, úgyhogy
szinte megfeledkeztem róla, hogy rab vagyok. Meglepetten kaptam fel hát a
fejem, amikor két nő hátrakötötte a kezemet.
– Nincs erre semmi szükség! – tiltakoztam. – Úgysem tudnék hova elszokni.
– Egy rabnak, aki négyszemközt marad a szultánnal, köteléket kell viselnie
– jelentette ki Szufia ünnepélyesen. – Még meggyilkolnád!
– Hogy a csudába?
Szufia vállat vont.
– Őfelsége így parancsolta. Mi csak alázatos szolgái vagyunk.
– Hát az lehet, hogy te alázatos vagy – húztam ki magam – de én ugyan nem.
Szufia szeme kerekre tágult a borzalomtól.
– Ne beszélj így a szultán színe előtt, mert majd rákényszerít, hogy
megalázkodj! Rettenetes a haragja.
Dühösen vetettem be magam a gyaloghintóba. A nők gondosan összehúzták
a függönyt, nehogy véletlenül férfiszem – már persze a szultánén kívül –
megpillantson. Fölemeltek és elvittek. Éreztem, hogy már nem a sátorban
vagyok, visznek keresztül a táboron, aztán bekerülünk valahova, és hallom a
szultán hangját. Kis huppanással letettek a földre.
A szavak idegenek voltak, de a hangok hullámzásából annyit kivettem, hogy
az egyik őr a gyaloghintó megérkezésére figyelmezteti a szultánt, aki ezt
tudomásul veszi. Több más hangot is hallottam, vitatkoztak. Vártam, hogy a
szultán elbocsássa a többieket és felém forduljon.
Vártam.
Vártam.
Tudtam, hogy baj lesz, ha észreveszi, hogy kilesek, végül azonban győzött a
kíváncsiság, és odatapasztottam szememet a függöny résére.
A nyomorult! Férfiak kórében ült egy asztalnál, valami papírokat
vizsgálgatott, és olyan elmélyülten beszélgetett, mint akinek megállt az idő.
Majdnem felrobbantam dühömben. Ez a pasas közönséges napirendi pontnak
tekint, és akkor vesz elő, amikor neki tetszik. A függöny mögül hallottam,
hogy olykor nevetés csattan fel. Ételt szolgáltak fel, a vendégek udvariasan
csevegtek, én pedig meztelenül, megkötözve, tehetetlenül tomboltam a dühtől.
Úgy éreztem, egy örökkévalóság telt el, mikor hallottam, hogy a vendégek
felállnak és kifelé indulnak. Csend lett, majd a szultán elhúzta a gyaloghintó
függönyét. Ott állt, lenézett rám, én visszabámultam őrá. Annyira
haragudtam, hogy képtelen voltam színlelni
– Nem tudta felséged, hogy órák óta itt kuksolok? – támadtam rá.
Elmosolyodott, valahogy úgy, mint éjszaka álmomban. Éreztem, hogy
lassan síkos leszek a nedvességtől. De küszködtem ellene.
– De tudtam – mondta –, olyannyira, hogy kellemes gondolataim kis híján
elvonták figyelmemet az államügyekről, amelyeket meg kellett vitatnom
tanácsnokaimmal.
– Akkor mért hozatott ide, mielőtt végzett volna? – egyre dühösebb lettem
Csodálkozva felhúzta a szemöldökét
– Természetesen azért, hogy azonnal kéznél légy, ha kellesz. Már
elfelejtetted, hogy neked itt nincsenek jogaid?
– Annyi sem, mintegy ölebnek?
– Annyi sem. Örülök, hogy kezded felfogni a helyzetedet. Így sokkal
kellemesebb lesz az érintkezésünk.
– Nocsak! Érintkezni fogunk? – kérdeztem epésen.
– Talán. Attól függ, tetszel-e vagy sem.
– Ha jól értettem, nem tetszem.
– Vannak bizonyos… hogy úgy mondjam… lehetőségeid. – Az ujját
könnyedén a mellbimbómhoz érintette. Dühöngtem, és szilárdan eltökéltem,
hogy nem reagálok. Mindig örültem, hogy olyan gyorsan képes vagyok
felizgulni, de most átkoztam ezt a tulajdonságomat, amely ezerszer inkább a
rabszolgájává tehet ennek a kényúrnak, mint a csuklóm kötelékei.
Csaknem emberfeletti erőfeszítéssel sikerült elfojtanom a testemből feltörő
reszketést, Már-már kéjesen szétvált az ajkam pihegő sóhajra, de
összeszedtem magam. Merev voltam, mintegy kődarab, és észrevettem, hogy a
szultán szeme elsötétül, először értetlenségében, aztán dühében. Ez a férfi
nem olyan nőkhöz volt szokva, akik merészelik élettelenül fogadni az
érintését.
– Nem félsz a szultánnal dacolni? – kérdezte halkan.
– Felséged kezét nem foghatom le – mondtam hűvösen –, de nem fogok úgy
tenni, mintha jólesne az érintésre.
– Jólesik az érintésem – jelentette ki egyszerűen.
– Felséged áltatja magát. Megadással tűröm a sorsomat. Ennyi az egész.
Lassan elmosolyodott, amitől lucskos lett az ágyékom.
– És ez – érintette meg újra a mellbimbómat –, ez sem mond igazat?
Keményen fölmeredt a mellbimbóm. Ez volt a válasz a szultán kérdésére,
hiába tagadtam.
– Hazudsz – mondta lágyan. – Lángolsz a simogatásomtól. Ne félj, megvan
rá az eszközöm, hogy kiszedjem belőled az igazságot
Átölelte a derekamat, magához húzott, lenézett az arcomba. Örültem, hogy
össze van kötözve a csuklóm, mert ha szabad lett volna, még átölelem,
márpedig szilárdan eltökéltem, hogy nem fog olcsó győzelmet aratni fölöttem.
Szabad kezével simogatni kezdte a mellemet, lágyan, kis rebbenésekkel
mozdult az ujja, amíg csak tüzelni nem kezdett a húsom az édes gyötrelemtől.
Szó, mi szó, mestere volt az érzékiségnek… ilyesmivel még nem találkoztam.
Művészi könnyedséggel és türelemmel izgatja a nőt, amíg eltökélt szándéka
ellenére maga nem kínálkozik fel neki. Kapkodva vettem a levegőt, tudtam,
hogy reszkető pihegésem elárulja neki, amit tudni akar, de most már képtelen
voltam fegyelmezni magam
Lehajtotta a fejét és lecsapott a számra. Határozott és követelőző volt az
ajka, nem kérdezte: akarom-e, hogy belém hatoljon. A nyelve már bent volt, s
úgy vett tulajdonába, mint jogos birtokát. Éreztem, hogy szétfoszlik az
ellenállásom. Ő az uralkodó, a megingathatatlan akaratú férfi, s ez az akarat
most mind arra irányul, hogy megadjam magam. Rettentő fegyverei voltak.
Varázserejű nyelve reszkető kis mozdulatokkal indult felfedező útjára a
szájamban, s az érintse nyomán támadt izgalom lesugárzott a hasamba,
ágyékomba, ott felgyülemlett, félőrült vággyá növekedett, hogy érezzem már a
szultánt… ott.
Ívben nekifeszült a testem, minden idegszálammal azt kívántam, hogy
eressze már le a kezét és nyúljon be a lábam közé, de nem! nem csinálta.
Megpróbáltam szavak nélkül elmondani a vágyamat. Kihívóan kinyújtottam a
nyelvem, mélyen bele a szájába, s másra se gondoltam, csak arra, hogy
magamba csalogassam. Hevesen, gyorsan válaszolt, erősen lökte vissza a
nyelvét, amire én újabb lökéssel feleltem. Minden egyes mozdulatra erősebb
lett a gyönyöröm, immár veszélyes magasságokat ért el. Nyöszörögtem,
vágyakoztam fájt, hogy nem kapom meg, ami kell.
Hirtelen pusztító reszketés rázkódtatta meg a testem. Görcsösen
elélveztem, de mégsem elégültem ki, továbbra is tombolt bennem a vágy.
Visszahúzódott és lenézett a vállán pihegő fejemre. Duzzadt ajkam, fátyolos
tekintetem mindent bevallott.
– Nos? – kérdezte lágyan. – Csakugyan olyan borzasztó az érintésem?
– Nem – suttogtam.
Önelégült mosoly suhant át kegyetlen, szép száján.
– Jó. Akkor most elmondod az igazat!
Még így, a vágytól szorongatva is azt gondoltam: „Pimasz fráter!”
Legszívesebben kiabáltam volna, hogy mégsem hagyhat így, ebben az
állapotban, de aztán győzött a büszkeségem, és inkább elviseltem a hiányát,
mint hogy megtudja, mennyire szenvedek tőle. Jó, persze… anélkül is tudta.
Már megszokta, hogy minden nő kívánja őt. Bizony jó lett volna letörni a
szarvát, de ami a lábam közt lüktetett, az állandóan emlékeztetett rá, hogy
rabjává tettek az érzékeim, azt csinál velem, amit akar. Tudtam, hogy addig
nem nyugszom, amíg enyém nem lesz ez a férfi.
Elengedett, a lábam reszketett. Odavezetett ahhoz az emelvényhez, ahol az
este a párnák közt feküdt. Lehanyatlott, és intett, hogy térdeljek elébe.
– Most megbeszélhetjük a büntetésedet – jelentette ki ünnepélyesen. –
Súlyos bűnt követtél el, akárcsak társaid, akik szintén börtönben várják
sorsukat.
– Mindenki? – kérdeztem rémülten.
– Természetesen.
– A stáb is?
– Már hogyne? Azok a gazemberek is ott voltak, és felvették a bűnödet. Na
persze a képeket elkoboztuk és megsemmisítettük.
– Akkor nincs rá bizonyíték, hogy bűnt követtem el – mondtam.
Felvonta a fél szemöldökét.
– Nő létedre egészen gyorsan forog az eszed.
– Nem jár el igazságosan, ha mindenkit börtönbe vet – folytattam. – A fiúk
egyszerűen azt csinálták, amit mondtak nekik. Őket el kell engednie
felségednek.
Mihelyt kiejtettem a számon, már tudtam, hogy hibát követtem el. Most
majd megint kioktat, hogy ki az úr a háznál. De nem. Hátrahanyatlott a
párnáin, és gúnyosan végigmért.
– Majd megfontolom. Attól függ, mit nyújtasz cserébe.
– Ha kioldozza a kezemet, megmutatom, hogy mit tudok nyújtani cserében.
Kés csillant a kezében, elvágta a kötelékeimet, és várakozóan nézett rám.
Széthúztam a köpenyét, s ahogy reméltem, meztelen volt alatta. A lába közt
burjánzó göndör fekete szőr puha ágya volt súlyos golyóinak, erős, hatalmas
szerszámának, amely már most is nagy volt attól, ami eddig történt.
Megérintettem, kemény volt, minta kő. A kezembe fogtam, elgyönyörködtem a
vastagságán, és lelki szemeimmel már láttam, hogy bennem van, hozzám
tartozik.
Fejemet a lába közé hajtottam, s beszívtam ágyéka titokzatos, fűszeres,
forró pézsmaillatát, amelyben izzott a visszafojtott erő. A fejembe szállt, mint
valami nehéz bor, és mérgező gondolatokkal, kimondhatatlan vágyakkal
töltött meg. Sötét erők száguldottak a véremben, és kiéheztetett állat módjára
estem neki a nagy hímvesszőnek. Egy darabig a nyelvem hegyével
simogattam, amíg nedves nem lett, aztán bekaptam és játszadozni kezdtem
vele. Ajkam könnyen idomult hatalmas gömbölyűségéhez és boldogan évődött
vele.
Eszembe jutott az éjszaka, amikor négy nő dolgozott rajta. Milyen
természetellenes hűvösséggel fogadta szolgálatukat. Magamban
megesküdtem, hogy most nem ússza meg ennyivel. Meglehet, méltóságán
alulinak tartja, hogy kimutassa érzelmeit, de majd rá fog jönni, hogy olyan
nővel, mint én, még életében nem találkozott.
Kivettem a számból. A nyelvem kis lepkeszárnyérintésekkel suhant fel-alá
rajta. Éreztem, hogy a szultán egy icipicit megremeg, de azonnal elfojtja, nagy
erővel. Újabb rohamra indultam, nyelvem most már a golyóján röpködött, és
ezúttal határozottan sóhajtást hallottam, amelyet nem tudott visszatartani.
Magamban elmosolyodtam.
Most visszatértem a szerszámához, a nyelvem úgy járt a feje körül, akár a
motolla, aztán célba vettem a legtetején az édes hasítékot, s közben
megszorítottam gyöngéden a két golyóját, a másik kezemet pedig
hátracsúsztattam a lába között a fenekéhez, kitapogattam, és lágyan
mozgatni kezdtem benne az ujjamat. Ezúttal kénytelen volt már felhördülni a
gyönyörtől. Éreztem, amint durván a hajamba markol, és ujjai a hajszálaimat
sodorgatják.
– Boszorkány! – tört ki belőle rekedten.
Dagadt, duzzadt… forrón lüktetett a szájamban. Kiöblösítettem a torkomat,
és egészen mélyen magamba húztam. Ezt a fogást Randytől tanultam, és
tudtam, hogy meg lehet vele őrjíteni egy férfit.
– Boszorkány, ördög… varázsló! – kiabált
A lélegzete felgyorsulásából, izmai hirtelen megfeszüléséből tudtam, hogy
egy másodperc múlva elélvez. Ekkor összeszedtem minden bátorságomat,
kivettem a számból, és a véget gyöngéden a hüvelykujjam és a mutatóujjam
közé szorítottam, így aztán elmaradt, amire várt.
– Hogy merészelsz? – kérdezte erőtlen haraggal.
Kihívóan pillantottam rá.
– Felséged minél nagyobb gyönyörűségén munkálkodom – mondtam.
– Tudod-e, hogy a fejeddel játszol?
Felmosolyogtam rá, s újra behelyeztem a számba, mélyen leszívtam a
torkomig, pillanatok alatt eljuttattam a kielégülés küszöbéig, de akkor megint
meghiúsítottam reményeit. Azt hiszem, nyugodtan állíthatom: életében nem
találkozott nővel, aki merészelt volna csúfot űzni az akaratából. Az arcára
pillantva láttam, hogy egyszerűen meg van döbbenve.
Harmadszor is megismételtem, még forróbb izgalomba korbácsolva a
szultánt Most azonban gyorsabb volt nálam, hirtelen kicsusszant a számból, a
földre döntött és fölém hágott. Térdével durván szétlökte a két lábamat, és
közévetette magát, hogy félőrült vágyát nyomban kielégítse. Az én ágyékom is
fájva követelte a magáét. Ekkor belém hatolt, kíméletlenül, mégis bizalmasan,
mint aki hazatalált édes, meleg kis otthonába, mely viharos élvezettel
befogadta. Abban a szent pillanatban, kétszer egymás után elélveztem,
miközben teljes erőmből húzódzkodtam rá, s a szultán végre önfeledten belém
eresztette magját.
Aztán némán feküdtünk. Tudtam, hogy veszélyes dolgot műveltem.
Rákényszerítettem, hogy elveszítse az önuralmát, amelyet pedig még a kéj
pillanataiban is megpróbált megőrizni, de muszáj volt vállalnom a kockázatot.
Végül is az önérzetemről volt szó. Hogy merészeli egy ilyen szultán azt
mondani, hogy nem tetszem neki?! Nos, megmutattam neki. Most már csak az
a kérdés, hogy merészségemért az életemmel fogok-e fizetni.
Fölemelkedett és lenézett rám. Még most is a pompás szőnyegen feküdtem,
a hajam szétterült a földön. Halvány kis mosoly játszott a szép szája körül.
– Készen állsz meghallani ítéletemet?
– Készen állok.
– Halld háta szultán ítéletét. Társaid szabadok, visszamehetnek hazájukba.
Téged azonban – a torkomra tette a kezét, aztán lassan lecsúsztatta a
mellemre, a hasamra, majd a lábam közé, oda, hol lüktetett még zsarnoki
birtoklásának emléke –, téged azonban két karom örökös tömlöcére ítéllek.
Felmosolyogtam rá.
– Ha ez őfelsége akarata… mi mást tehetnék, mint hogy engedelmeskedem?
– Semmit – megint elmosolyodott –, hiszen én vagyok a törvény. Egyébként,
ha nem így volna, ha nem szolgáltatna ki kényemre-kedvemre a törvény,
akkor kitalálnék valami cselt, hogy itt tartsalak. – Hangja szenvedélytől
remegett. – Becsületes férfi vagyok, de nincs az a hazugság, nincs az a csalás,
amit méltatlannak tartanék magamhoz, ha csak úgy tudnám megtartani
szépségedet az ágyamban és a szívemben. Maradj velem mindig. Légy a
csillagom, amely örökre beragyogja az életemet
Furcsán csengett a hangja, szinte könyörgött. Holott amit mondott,
életem-halálom urának ítélete volt. Kedvem támadt egy kicsit évődni vele.
– Mért beszél így felséged? Hiszen, ha jól értettem, úgysincs más
választásom.
– Nos, ilyen különös egy szultán ítélete. Mint uralkodó teljhatalmú, de mint
férfi… hinni akar kedvese őszinte érzelmeiben. Mondd meg nekem, Fényes
Mennyországom, te is úgy akarod-e, hogy együtt legyünk, akárcsak én?
– Úgy akarom! – emeltem esküre a kezem.
Fölemelkedett, engem is talpra állított, aztán kézen fogva egy gazdag mozaik
berakású asztalkához vezetett, amelyen smaragddal kirakott széles szájú
aranyserleg állt, benne hihetetlen nagyságú és szépségű igazgyöngyök.
Figyelmes vizsgálódás után kiválasztotta a legszebbet.
– Vedd ígéretem zálogát – jelentette ki ünnepélyesen a szultán, és a kezembe
tette a gyöngyöt. – Addig leszünk együtt, amíg kihuny az utolsó csillag
– Amíg kihuny az utolsó csillag – visszhangoztam utolsó szavait élvezettel.
Karjába vett, visszavitt a selyempárnákra, és gyöngéden, szinte tisztelettel
lefektetett.
– Meg kell ismernünk egymást, Szép Csillagom. Kezdjük már most!
A karjába vont, megcsókolt. Mintha az előző szeretkezésünk óta sok-sok idő
telt volna el, vadul felszökött a vágyunk. De amit abból tanultunk, azt jól
megjegyeztük. Valamivel jobban ismertük egymást, tudtuk, hogy mindketten
képesek vagyunk meglepetést szerezni, és mohón vágytunk még többet
tanulni. Nászunk viharos volt, elcsigázó, mindazonáltal végtelenül édes és
gyöngéd. Aztán csak feküdtem a karjában, fejem a szívén, és tudtam: régi
életem tovaszállt, s az új, amely elkezdődik, ismeretlen, de borzongatóan
gyönyörűséges.
10
11
12
Úgy éreztem, egy örökkévalóságig tart az utunk, de végre megálltunk. Egy kis
falu határában voltunk. Testes, középkorú férfi segített ki bennünket a
szekérderékból, és rámutatott egy Range Roverra, amely a közelben állt.
– Gyorsan – mondta.
Bemásztunk hátra, én lekuporodtam, a fejemre takarót borítottak.
Kilőttünk, és amikor megengedték, hogy kinézzek, kopár tájat láttam a köves
út két oldalán. Az első ülésen Hamen ült, akit már ismertem, valamint az a
testes ember, aki várt ránk.
– Johnson vagyok – mondta hátrafordulva. – Igazán szívesen közelebb
jöttem volna a kocsival, de a motoros járműveket kitiltották arról az útról, a
szultán nyugalma érdekében.
Elrebegtem neki, hogy mennyire hálás vagyok, amiért pénzt adott a
megvesztegetésre, és megkérdeztem, hogy hová visznek.
– Az ásatásra – mondta Johnson. – Ott meghúzhatja magát, amíg ki nem
találjuk, hogyan juttassuk ki.
Az út most hatalmas, homokszínű kőrakások közt vezetett, és amikor bent
jártunk a kőerdőben, Johnson egy barlang közelében leállította a motort.
Steve kisegített a Range Roverből.
– Hoztunk neked ruhát, hogy átöltözhess – mondta. – Itt elég jól el vagyunk
rejtve.
Beléptünk a kellemesen hűvös barlangba, ahol még egy vízfolyás
csörgedező hangját is hallani véltem.
– Folyik itt egy kis föld alatti folyócska – magyarázta Steve, és előremutatott.
A fejünk fölött a sziklában repedés húzódott, amely természetes kürtőként
engedte be a napsugarakat, és a bezuhanó fény vízfolyást világított meg, alatta
kis tavacskát. Kedvem támadt megfürdeni a friss, hűvös, tiszta vízben,
amelybe nem hintettek cédrusolajat és egyéb fűszeres ajzószereket, amelyek
nélkül talán meg sem tudott volna lenni az a világ, amelyet a hátam mögött
hagytam. Gyorsan levetkőztem és belemerültem. Egy pillanatra elállta
lélegzetem a hideg víztől. Csodálatos volt.
Steve is követte példámat. Széttártam felé a karomat, és a meg-megcsillanó
fényben összeölelkeztünk. Nem törődtünk a fejünk feletti világgal.
Keménységét éreztem a combomnak simulni, nem is értettem, hogy lehet
olyan hatalmas ebben a hideg vízben. De bennem is felszökött a lázas
szenvedély, amelyet az a tudat is táplált, hogy végre szabad vagyok. Lábamat
sovány teste köré kulcsoltam, s magamba húztam.
Istenem! A férfi, akit szeretek, bennem van! Steve a fenekem alá tette a két
kezét, és segített, hogy erősebben tudjak szorítani a lábammal, mélyebben
tudjam magamba húzni, amíg el nem jött az a pusztító pillanat, amelyhez
mind a ketten egyszerre érkeztünk el.
Aztán kiemelt a vízből és letett.
– Sietnünk kell – suttogta. – Nem csinálhatjuk ezt a többiekkel. De ma
éjjel…
– Igen – suttogtam én is –, ma éjjel.
Magamra vettem a kopott inget és nadrágot, amelyet hoztak. Minden darab
túl nagy volt, és eltakarta az alakomat, de most épp erre volt szükség. A
hajamat hátrahúztam, és széles karimájú kalap alá rejtettem. Visszamentünk
Johnsonhoz és Hamenhez. Johnson ránézett az órájára.
– Na, nem nagyon siettetek – jegyezte meg ironikusan.
Éjfél előtt értük el az ásatást. A csillagfényben jól kivettem néhány sátrat és
árkot: azokban folyt a munka. Steve megfogta a kezemet, és egy lejtőn át az
egyik árokba vezetett. Semmi szükség nem volt rá, hogy a táborban bárki is
tudomást szerezzen rólam, ezért elrejtettek abban a sírkamrában, amelyben
éppen dolgoztak.
A sarokban gumimatrac hevert, mellette valami enni- és innivaló, meg egy
lámpa: fényénél megláttam, hogy egy jó nagy helyiségbe kerültem, amelynek
homokkő falait freskók borították.
Johnson még egyszer megbizonyosodott felőle, hogy rendben vagyok, aztán
magunkra hagyott bennünket. Egymásra néztünk Steve-vel a pislákoló,
halvány fényben, és sokáig nem mozdultunk, aztán Steve tétován
megérintette az arcomat.
– Nem tudom elhinni, hogy ez igaz – mondta nagy sokára. – Én annyira
akartalak… tényleg te vagy az?
– Tényleg én vagyok és veled vagyok – nyugtattam meg. – És én is akarlak
téged.
A két kezem közé fogtam az arcát, és olyan gyengéden csókoltam meg,
ahogy csak tudtam. Most végre volt időnk, hogy rendesen szeressük egymást,
és egyikünk sem akarta elkapkodni. Amikor a tömlöcben voltunk együtt,
akkor a veszély borzolta az idegeinket. Amikor a tavacskában találtunk
egymásra, ünnep volt egyesülésünk. Ez a mostani több lesz. Megpecsételjük
szövetségünket, egyszer és mindenkorra.
Hosszú ideig csókolóztunk, bekalandoztuk nyelvünkkel egymás száját. A
nyelvem hegyével végigsimítottam szép ajkát, ezt már az iskolában is
szerettem volna csinálni. Forróság és homok, tiszta izzadság és mohó
férfiasság ízét éreztem.
Lassan gombolta az ingem gombjait, tenyerét becézve becsúsztatta a durva
anyag mögé, hogy kitapintsa bőröm puhaságát. Hogy ismerős a mozdulat?
Hány férfi csinálta ezt már velem? Ha tudni akarják a választ: egy se. Steve
volt az első férfi., akinek valóban odaadtam magam. Talán furcsán hangzik, de
bizonyos értelemben igaz, amit mondok. Az érintését senki máséhoz nem
lehetett hasonlítani, s amikor megcirógatta a mellemet, hevesebb és
boldogabb reszketés futott át a testemen, mint valaha… mint amilyent
egyáltalán el tudtam képzelni. Vágyakozva elsóhajtottam a nevét.
– Tessék, szerelmem – suttogta –, mi baj?
– Steve! Kívánlak… szeretlek…
Levette az ingemet, aztán gyöngéden a gumimatrachoz vitt, és ott fejezte be
a vetkőztetést. Amikor meztelen voltam, ő is ledobálta a ruháját, mellém
feküdt, és szinte áhítatosan hajolt fölém. A pislákoló olajlámpa fénye a
falfestményekre vetült: szerelem és eggyé forrás volt ezeken a háromezer éves
képeken, szenvedély nézett le szenvedélyünkre ezen az éjszakán. Úgy éreztem,
a képek és mi összetartozunk, hiszen vannak emberi érzelmek, amelyek
sohasem változnak, és a mi szerelmünk része a világ teremtése óta élő örök
szerelemnek.
Steve karja erős volt, tekintetéből féltő gondoskodás sugárzott, ahogy
lenézett rám. Aztán belém hatolt, egy test, egy szív, egy lélek lettünk. Lassan
mozgott, leste a mosolyomat, és boldog volt, amikor megkapta. Heves
odaadásommal nemcsak vágyamat akartam beteljesíteni, érzékeimet
jóllakatni, hanem meg akartam mutatni, hogy teljes szívemmel, önmagáért
fogadom el ezt a férfit, olyannak, amilyen. Az ő asszonya vagyok. Azért
születtem erre a világra, hogy az övé legyek.
Steve nem Abdul volt, akinek cserélgetnie kellett az ágyasait, hogy valahogy
eltitkolja az ürességét, aki nem tűrte, hogy a nő az arcába nézzen. Steve
számára a két test egyesülése a lelkek találkozását fejezte ki, s az arc
mindennél fontosabb volt neki. Nem csak az ágyékával tett a magáévá, hanem
a szemével is, s az én szememből kiolvashatta, hogy új világot tárt fel előttem.
Tudtam, hogy együtt fogunk eljutni a csúcspontra, és így is lett. A testi
szerelemben is egyek voltunk, mint minden másban.
A karjában aludtam el, és a következő napokról álmodtam, amikor együtt
lehetünk.
De még ezt a csöpp időt is megtagadta tőlünk a sors. Másnap katonák
érkeztek a táborba – a kamari őrség tagjai –, és engem kerestek. A barátaim
gyorsan elrejtettek a titkos sírkamrába. Szívdobogva figyeltem minden szóra,
amit fölöttem beszéltek.
Kiderült, hogy a katonák nem tudnak semmi közelebbit, csak azért
kérdezősködnek az ásatáson, mert tudják, hogy angolok vezetik. Johnson
nagyszerű volt. Ebben a testes, puhány emberben egy oroszlán szíve dobogott.
Körbecipelte a katonákat a terepen, és megkérdezte tőlük: tudják-e, hogy ezt
az ásatást a szultán személyes érdeklődése kíséri. Hogy kutatni akarnak?
Csak tessék! De ha a királyi ősök egyetlen csontocskájának baja esik,
személyesen őfelsége előtt felelnek.
A csontok semmi szín alatt nem lehettek Abdul közvetlen felmenőié, mert az
ő családja még csak hétszáz éve bitorolta a trónt, ez a sír pedig háromezer
éves, de Johnson biztosra ment: ezt a kis csúsztatást egyik katona sem fogja
kiszúrni. Mindenesetre jól hangzott, és minthogy Abdul mostanra már
Amerikában volt, a katonák nem tudták, meddig mehetnek el. Fenyegetően
hangoskodtak egy ideig, aztán elmentek, anélkül hogy átkutatták volna az
ásatás területét.
– Vissza fognak jönni – mondta Johnson, miután magunkra maradtunk. –
Még ma este ki kell innen jutnia. Hamennek van egy pompásan megkenhető
sógora a kamari légierőnél. Szerettem volna elkerülni ezt a kockázatos
megoldást, de nem várhatunk. Bármi megtörténhet…
Még az éjjel elvittek a Range Roveren a repülőtérre, amely vagy harminc
kilométerre volt. Épp virradt, amikor Hamen kiszállt az autóból, hogy
megkeresse a sógorát és teletömje a zsebét Johnson pénzével. Melegen
megcsókoltam Johnsont köszönetem jeléül, mire elvörösödött és zavartan
motyogta:
– Ne, ne, az istenért, Steve még lenyakaz. – De azért biztos jólesett neki.
Steve és én egyetlen drága percig egyedül maradtunk.
– De jó lenne, ha velem jönnél – sóhajtottam.
– Nem mehetek. Ha én most eltűnök, Johnson nyakig lenne a pácban,
amikor majd visszajönnek érted. Nem tehetem meg vele.
– Persze, igazad van. Csak az a baj, hogy nem tudom, mikor találkozunk
megint – mondtam.
– Én sem tudom, kicsim. Lehet, hogy csak nagyon sokára. Nem bonthatom
fel a szerződésemet, és Johnson alighanem meghosszabbítja… még néhány
évre.
– Jaj ne! – és zokogva a karjába vetettem magam. Egymást szorosan ölelve
álltunk.
– Figyelj rám, kicsim – mondta rekedten. – Bármi történik is, te vagy az én
szerelmem, és tudom, te is mindig szeretni fogsz. Csak ez számít. Az ember
teszi a dolgát. Ha megint találkozunk…, nem törődünk a múlttal.
Édes Steve! Megértő, nagylelkű szerelmem! Tudta, hogy hiába szeretem őt,
nem tudok férfi nélkül élni. Ilyen vagyok, így kell elfogadni. És most szinte
ünnepélyes ígéretet tesz, hogy soha nem fog haragudni az életmódomért.
Felbukkant Hamen, intett, hogy menjünk utána. Steve kézen fogott,
futottunk a várakozó helikopterhez, ahol ott találtuk Hamen sógorát,
indulásra készen.
Steve a karjába zárt, és még egy utolsó csókot váltottunk. Aztán
besegítettek a helikopterbe. Odanyomtam az arcomat az ablaküveghez, s a
könnyeim áradatán át csak néztem Steve-et, miközben a kora reggeli
világosságban fölemelkedtünk.
– Hová megyünk? – kérdeztem egy férfitól, aki némán ült mellettem a
helikopterben.
– Nem messze – mondta –, aztán leeresztjük.
– Hová?
Rejtelmesen elmosolyodott.
– Majd meglátja.
– Segítek a kötéllel.
A derekamra erősítette a csörlő kötelét, közben kinéztem az ablakon.
Szikrázó víztükör fölött jártunk. Mielőtt egyáltalán kinyithattam volna a
számat, a férfi felemelte a padlón levő csapóajtót, és tuszkolt kifelé. Semmi
nem volt körülöttem, csak levegő és szél, és egyre lejjebb, lejjebb kerültem.
Végül az angol királyi had-tengerészet **** nevű hajójának fedélzetén
landoltam.
A név természetesen államtitok.
Sajnos, tilos kitérnem utam további részleteire: ígéretet tettem a
külügyminisztériumban, hogy hallgatok. Mindenesetre a tengerészekről szóló
mesék egytől egyig igazak: a fiúk angyalok voltak. Végül hazaérkeztem a
lakásomba. Csupán öt hónapja húztam ki a lábam, mégis úgy éreztem,
mintha ezer év telt volna el. Most bizonyára azt képzelik, hogy az
élettapasztalaton kívül semmiben sem gyarapodtam.
Nos, tévednek. Amikor hazaérkeztem, első dolgom volt előhúzni a
gyöngyömet arról a helyről, ahová az utazás idejére bedugtam.
Mint kiderült, a hosszú távollét alatt elfogyott a pénzem. Sax megküldte a
tízezer fontos honoráriumot a reklámfilmért Clive-nak, aki bankba tette, és
amíg távol voltam, néhány régen esedékes pénz is befutott, de ezekből csak a
lakástörlesztésre futotta, az egyéb számlákra már nem. Sürgősen pénzre volt
szükségem.
Arra gondoltam, el kell adnom a gyöngyöt, de aztán rájöttem, hogy jöhetnek
még nehezebb napok is. Végül a Daily Cobblers mentett meg: hatalmas
összeget kínált, ha megírom, milyen a szerelmi élet Keleten. A cikk lényegében
már meg is volt írva, nekem csak el kellett mesélnem néhány borsos részletet,
és már tarthattam is a markom. Egyszer már elutasítottam egy ilyen ajánlatot,
de akkor még fiatal voltam és bohó. Igent mondtam, na persze háromszoros
áron.
Három részben hozták le, ilyen címekkel: A szerelem rabszolgája, A kéjvágy
hatalmában. Vágy a homokbuckák között, s persze egy csomó képet is közöltek
rólam, egy szál bilincsben. A lap példányszáma egyik napról a másikra
félmillióval megugrott. Találkoztam Clive-val, Phillel és Donnyval,
megünnepeltük hazatérésemet, és jókat kacagtunk az újság pajzán
történetein. Azt persze nem mondtam el, hogy a valóság tízszer olyan pajzán
volt. Ha mindent elmondok az újságnak, becsukhatta volna a boltot.
Philt és Donnyt az idegösszeroppanás kerülgette, amikor meglátták a
hajamat és a bőrömet, amelyet állítólag kikészített a sivatag. Én ugyan nem
vettem észre semmit, de ők állították, hogy úgy festek, mint egy hullajelölt.
Addig nyúztak, amíg a kezükre adtam magam, és el kell ismernem: csakugyan
feldobtak.
Sax meghívott vacsorára, és közben hihetetlen történetet mesélt el.
– Azzal a feltétellel engedtek bennünket szabadon, ha az utolsó milliméter
filmet is beszolgáltatjuk a szultánnak – mondta. – Beszolgáltattuk. Nem volt
más választásunk. Az azonban elkerülte a figyelmüket, hogy a délelőtt
forgatott tekercseket már elvitte az egyik slapaj a szállodába. Minthogy
letartóztatásunkkor ez a fiú nem volt ott a forgatáson, egyszerűen
megfeledkeztek róla. Amikor meghallotta, hogy mi történt, szépen felült az
első repülőgépre, zsebében a filmmel. A hazaérkezésem után persze azonnal
megnéztem. Félelmetes! Mindenki odavan tőle. Tulajdonképpen azért akartam
magával beszélni, mert van egy ajánlatom: csináljuk meg a következőt.
– Csak ne kelljen visszamenni Kamarba – mondtam eltökélten.
– Párizsban – mondta Sax ínycsiklandóan.
– Mehetünk.
Elrepültünk Párizsba, és én fekete selyemkombinéban pózoltam az
Eiffel-torony tetején. Akár hiszik, akár nem, kis híján megint letartóztattak.
Pedig azt hittem, a franciák igazán értenek az ilyesmihez. Na nem! Egy fiatal
rendőr kimondottan dühös volt, és előadást tartott a nemzeti műemlék
tiszteletéről. Szerencsére nagyon csinos volt, úgyhogy elég hamar szót
értettünk, aztán meg…
De ez már egy másik történet. Csinos, kedves fiú volt, és megígértem, hogy a
menyasszonya, akinek három darab, fejenként száznyolcvan centis bátyja
van, nem fogja megtudni.
Hazaérkezésem után vállaltam pár fellépést a televízióban – kerekasztal,
vetélkedő, reklám –, hiszen olyan sokáig távol voltam, hogy újra fel kellett
hívnom magamra a figyelmet.
Édes levelet kaptam Mylestól: Örül – írja –, hogy sikerült megszöknöm.
Mellékelte tíznapos fia fényképét. A legújabb Portland lord – írja – egész helyes
kis kölyök.
Derült égből villámcsapásként ért a hír, hogy fel akar keresni Leonard
Hawkburn.
Igen, az a Leonard Hawkburn, akinek a parlamenti beszédébe olyan
sikeresen beavatkoztam. Időközben a Külügyminisztériumba került. Épp
aznap, amikor megjött a levele, olvastam az újságban kamari látogatásáról.
Agyba-főbe dicsérte a kamari nőket, akik életüket teljes egészében az
otthonuknak és a férjüknek szentelik.
„A fiatalkori bűnözés ott ismeretlen fogalom – mondta a televízióban –, mert
az anyáknak az a dolguk, hogy neveljék gyermekeiket. Megrendül az a
társadalom, amelynek nincsenek szilárd erkölcsi alapjai, mert az anyák nem
gyermekeik nevelésével…”
És így tovább. Még megemlítette a saját anyját, akit tökéletesen kielégített
az otthona, fia felnevelése, férje kiszolgálása. „Szerette apámat és rábízta
magát – mondta. – Nekünk szentelte az életét, védelmet és biztonságot
nyújtott, neki köszönhetem, amit elértem.”
A feministák válaszul utcai tüntetést rendeztek, táblájukra azt írták: „Vége
a középkornak, Hawkburn.” A tévéhíradóban mutatták, ahogy céltudatosan,
feje körül a férfierő glóriájával elsétál mellettük, be a Külügyminisztériumba.
A legbosszantóbb az volt a dologban, hogy el tudta hitetni: ha minden éjjel egy
ilyen férfi szeretne, csakugyan érdemes volna sutba dobni a női önérzetet.
Gondosan készültem a másnapi találkozásra, pompás ruhát találtam
magamnak. Leonard sötét öltönyben, kezében fekete bőr aktatáskával jelent
meg, hivatalosan és illedelmesen feszengett. Hiába kínáltam, nem kért
semmit, de végül egy citromos teát mégis elfogadott. Már azt hittem,
elszámítottam magam
– Most jöttem vissza Kamarból – kezdte – ahol tárgyalásokat folytattam a
szultánnal. Állítása szerint maga kijátszotta az ország igazságszolgáltatását,
és megszökött a börtönből. A kiadatását követeli.
– A nyomorult hernyó! – majd szétrobbantam. – Mondja meg neki, hogy
akassza fel magát.
– Ez nem olyan egyszerű – mondta Leonard. – Kamarral remek diplomáciai
kapcsolataink vannak, amelyeket fenn is akarunk tartani.
– Csak nem fognak kiadni egy zászló miatt! – kiáltottam. – Egyenként, ha
olvasta a történetemet a Daily Cobblersben, tudhatja, mi történt.
Úgy nézett rám, mint akinek torkán akadt a citromlé.
– Csak nem képzeli, hogy komoly ember létem-e egy ilyen… szennylapot…
én felelősséggel tartozom… – dadogni kezdett.
– Azt hittem, azért is felelősséggel tartozik, hogy kiderítse a tényeket, mielőtt
idejön fenyegetőzni – mondtam jegesen.
– Nem fenyegetem… ez félreértés… lehet, hogy nem elég körültekintően…
talán…
Tévedtem, nem a citrom ment a torkára. Halálosan zavarban volt a
szerencsétlen.
– Mi lenne, ha elmesélném magának az egészet? – javasoltam.
– Jó… jó, mesélje.
– Szóval, kamari utazásom célja egy reklámfilm forgatása volt a Mata Hari
cég számára – kezdtem. – Biztos hallott már róla.
Leonardba visszatért a férfiasság, elővette legfölényesebb
homlokráncolását.
– Megfeledkezik hivatali beosztásomról!
– Jó – vontam vállat –, akkor elmondom. A Mata Hari luxus fehérneműt
árul, nézze csak, ilyet! – Azzal villámsebesen kigomboltam és szétnyitottam a
ruhámat, és megmutattam a falatnyi melltartómat és bugyimat. A Mata
Harinál vettem, szóról szóra ugyanilyenben voltam akkor is, amikor kitört a
balhé. Ösztöneim azt súgták, hogy ebben a bugyiban kell beszélgetnem
Leonarddal.
Leonard némán ült, bámult.
– Csak meg akarom mutatni, hogy pontosan hogyan történt –
magyaráztam. – Mint látja, ez a holmi nem sokat takar belőlem.
Leonard nyelt egyet.
– Látom.
– Nahát! Úgy éreztük, valamit magamra kell terítenem, és ott volt kéznél az
a rongy, amit a bazárból hoztak. – Azzal meglengettem egy előre kikészített
selyemsálat. – A rendező úgy akarta, hogy zene is szóljon – bekapcsoltam a
magnót, amelyen megszólalt az ugyancsak előre kiválasztott lágy, érzéki zene
–, és arra kellett mozognom. Közben persze filmeztek.
Minden szavamat megfelelő mozdulattal kísértem, s úgy tekergettem a
csípőmet, hogy minél közelebb kerüljek hozzá. Úgy nézett rám, mint akit
fejbevágtak.
– Nem tudom, érthető-e – mondtam ártatlanul.
– Érthető – suttogta.
– Szóval játszottam a sállal, így ni – hátravetettem a sálat, két kézzel
megfogtam a két sarkát, a csípőm mögé tartottam, és kéjesen vonaglani
kezdtem előtte. Közben eszembe jutott, hogy nem volna kellemes, ha nálam
ütné meg a guta. Kék-zöld volt a boldogtalan.
Előrehúztam a sálat a vállamon, és lassan a két mellem közé csúsztattam.
Hátat fordítottam Leonardnak úgy, hogy pont az orra előtt riszáltam a
fenekemet a zene ütemére. Közben halk nesz ütötte meg a fülemet, mintha
valaki fuldokolna.
Gyorsan feléje fordultam.
– És akkor – suttogtam –, így csináltam...
Átvetettem a sálat a két lábam közt, és végigsimítottam vele a testemet…
lassan… lassan…
Elhallgatott a zene, Leonard romjaiban hevert.
– Hát csak ennyi történt – mondtam tágra nyílt szemmel, ártatlanul. – Ez
olyan nagy bűn, amiért ki kellene adni?
– Ne-nem… nem… ugyan – mondta, és a kezével megpróbálta kitágítani a
gallérját.
– Elég érthető volt a magyarázatom?
– Persze… nagyon is – alig élt.
– Akar még mást is tudni? – mint egy cica, úgy doromboltam.
– Igen – mondta rekedten, és tépte magán a gombokat.
Segítettem neki vetkőzni, mert a nagy sietségben belegabalyodott a
ruhájába. Lezuhantunk a szőnyegre, már ott volt rajtam, bennem, két gyors
mozdulat és kész.
Csak feküdtem, nem hittem a szememnek. Jóformán semmit sem éreztem.
Szerszáma olyan csöpp volt, hogy azt se értettem, hogy tudott egyáltalán
ennyit is kihozni belőle. Mire észbe kaptam, már vége is volt. Erről a
„csődörről” álmodoztam én?
Csodaszép teste volt, nagydarab, izmos, széles a válla, a mellkasa, semmi
fölösleges zsír, gusztusos kemény hús. Igen ám, de csalás az egész. Felfújt
luftballon. Ha megszúrod, kipukkan.
– Hát igen… igen-szólalt meg önelégülten – …néha nem tudok uralkodni
magamon – és dölyfösen fölnevetett.
Most azt kéne mondanom, hogy boszorkányos volt, hogy perzselő
szenvedélye megégetett? Épp azon törtem a fejem, hogy mit csináljak, mikor
Leonard hirtelen szánalmasan felnyögött, a díványra rogyott, és a kezébe
temette az arcát.
– Bocsánatot kérek – suttogta. – Nagyon sajnálom. Szeretnék meghalni.
– Ne beszélj butaságot – mondtam abban a hiszemben, hogy megértettem. –
Nem kényszerítettél rá semmire. Ha nem lett volna hozzá kedvem, nem
csinálom. Nincs semmi baj!
– Tudom – nyöszörgött tovább. – Azt csinálsz, amit akarsz… velem is,
mással is. Erős vagy. – Megragadta a kezemet. – Te nem félsz a férfiaktól, igaz,
Arany?
– Hát, csakugyan nem.
– Igen, tudom, hogy nem félsz. Az ujjad körül forgatod őket, parancsolsz
nekik… Azóta csodállak, amióta először láttalak a parlamentben.
– Csodálsz?
– A bátorságod csodálom. Ahogy ott ültél anyaszült meztelenül, és nem
féltél semmitől. Azt csináltad, amihez kedved volt… mindig is azt csinálod…
Dadogott. Maszatosan egymásba folytak a szavai, és közben lázasan
szorongatta a kezemet.
– Az a márki is… férjhez mehettél volna hozzá, de nem! Te kirúgtad…
– Nem egészen úgy történt.
– …mert te olyan nagy és erős vagy, hogy nincs szükséged címekre. Én
figyelem minden lépésedet… tudom azt is például, hogy elbántál Lythallel. Ez
a lényeg, nem érted? Erős vagy! Naná, hogy el akart venni Dyson! Az
arisztokráciában megvan rá a hajlam, hogy bálványozza az erőszakos nőket.
Ez tette Angliát naggyá.
– Hogy volnék én erőszakos? – csattantam fel sértődötten. .
– Az vagy, drága Arany! Borzasztóan erőszakos vagy. Ez a csodálatos
benned. Ezt imádom olyan eszeveszetten. Ahogy a kamari dolgokat is
elintézted. Ki voltál szolgáltatva egy mocskos kis zsarnok kényének-kedvének,
és te mégis az orránál fogva vezetted. Tudom én, hogy valójában nem voltál a
rabszolgája, csak játszottál vele. Addig bolondítottad, amíg el nem tudtál
szökni tőle, mert te olyan erős vagy… mert te mindenre képes vagy…
Nem egészen értettem, hogy mit akar, mindazonáltal annyi világosan
kiderült, hogy amit a nőkről meg a fakanálról papol, az egyszerűen falmelléki
duma. Az igazi Leonard Hawkburn valami egészen mást gondol. És ebben a
pillanatban rájöttem, hogyan kell bánni vele.
– Nos, csakugyan nem szeretem, ha a férfiak mindenbe beleütik az orrukat
– jelentettem ki zordul.
Leonard hevesen bólogatott.
– Jaj annak, aki mégis megpróbálja! Azt is megbánja, hogy a világra jött. –
Szemlátomást felvillanyozta ismeretlen áldozatom bűnhődésének gondolata.
– De azt azért még most sem értem, hogy miért szeretnél meghalni.
Megint nyomorultan reszketni kezdett.
– Mert csalódást okoztam neked. Tudom… ne is próbáld tagadni!
– Hát…
– De… szóval… – szánalmasan dadogott –, minden jóra fordulhatna, ha…
megfelelő körülmények között…
– Megfelelő körülmények között olyan vagy, mint egy oroszlán? – kérdeztem.
– Tudok én jobban is, mint az előbb – nyelt egyet. – Bármit meg tudnék
csinálni, amit mondasz.
– De ahhoz az kell, hogy megmondjam? – kérdeztem vaktában.
– Én… én tisztellek téged.
Szóval erről van szó. Most már legalább tudom, hogy mire megy ki a játék.
– Na idefigyelj! Először is azt mondom, hogy hagyd abba a siránkozást és a
jajgatást – jelentettem ki megfellebbezhetetlenül. – De egyszer és
mindenkorra.
Meg mertem volna esküdni, hogy pusztán a hangnemtől kemény
centimétereket nőtt a szerszáma.
– Idejössz és butaságokat beszélsz – pirongattam tovább. – Nem szégyelled
magad?
– De szégyellem – ismerte el alázatosan. – Tudom, hogy tiszteletlenül
viselkedtem. Megérdemlem, amit csinálni fogsz...
Megalázása arányában nőtt, és kezdett figyelemre méltó méretet ölteni.
– Azt fogom csinálni, hogy kihajítlak. Ér soha többet ne merészeld betenni
ide a lábadat! – folytattam, mint egy őrmester.
– Könyörgök, ne dobj ki – kérlelt. – Megígérem, hogy jó kisfiú leszek. Csak
most az egyszer bocsáss még meg!
– Hát ez nem olyan egyszerű. Nagyon haragszom.
Ez hatott. Vadállati üvöltéssel rálökött a díványra. Mohón széttártam a
lábam, hogy befogadjam azt a hatalmas, lüktető keménységet, amely
megzabolázhatatlanul meredezett. Éreztem, ahogy belém hatol. Most már
olyan volt, amilyennek képzeltem. Erős, eleven, élettől duzzadó. Nem állítom,
hogy túlságosan képzeletgazdag szerető lett volna, de ha egyszer belejött,
roppant kitartó volt. Erő feszült a karjában, ahogy szorított, acélos volt az
ágyéka, ahogy ki-be tolatott. Vastag, súlyos szerszáma kitöltött, kielégített.
Amikor befejeztük, boldogan, elnyúzottan hevertünk. Aztán Leonard
zavartan feltápászkodott. Láttam rajta, hogy kerüli a tekintetemet. Most, hogy
szükségletei kielégültek, alighanem szégyellte, ami kitudódott róla. Én
azonban egész megkedveltem, amióta láttam, hogy neki is vannak emberi
gyengéi, nem esett hát nehezemre azt mondani:
– Tudod, hogy fantasztikus vagy?
Szegény Leonard fülig elvörösödött.
Már indulóban így szólt:
– Lehet, hogy újra jelentkezem. Az ügyed a szultánnal… nos, bonyolult
iratokat kell majd kitölteni. – A szemem láttára vedlett vissza a nagymellényű
államtitkárrá. – De ne aggódj. Majd elintézem a szultánnal.
– Igazán megnyugtat, hogy támogatod az ügyemet – mondtam
tisztelettudóan.
Leonard néhány nap múlva megjelent a papírokkal, amelyeket alá kellett
írnom. Azt mondta, ügyem teljesen tisztázódott, és alkalmasint igazat
mondott, mert Abdulról többé nem is hallottam. (Bár Clive elmélete szerint
elolvasta a Daily Cobblerst, elvonult a sivatagba, és szép csöndben belehalt a
szégyenbe.)
Második látogatásakor már a ruhámból is erőszakosság áradt. Hűvös,
elegáns kosztümöt vettem magamra hatalmas válltöméssel, a hajamat
szigorúan hátrasimítottam, s a lábamra fekete harisnyát húztam. Erőszakos
zsarnoknak akart látni, hát tessék! Kíváncsi voltam a hatásra. Abban a szent
pillanatban, amikor megérkezett, tudtam, hogy jól döntöttem. Felcsillant a
szeme, de addig nem zökkent ki a hivatalos modorból, amíg nem végeztünk a
papírokkal, amelyeket persze postán is elküldhetett volna, de hisz tudtam én,
miért jött.
Ittunk egy kortyot, aztán megcsókolt.
– Olyan… más vagy.
– Ha a közönségem meglátna – mondtam halkan –, nem ismerne rám.
– Nekem így tetszel. Az anyámra emlékeztetsz. Ő, tudod… tanárnő volt…
– Én azt hittem, hogy otthon kuksolt, és azzal foglalkozott, hogy
engedelmeskedjen a férjének.
– Igen, ezt szoktam mondani, hogy az emberek ne gyanakodjanak… –
elakadt a szava.
– Tovább! – szóltam rá szigorúan. – Az egész történetet tudni akarom. Nem
beszélsz mellé!
Mohón bólogatott.
– Igen, pont olyan vagy, mint az anyám, ő se tűrt semmi mellébeszélést. Az
apám halálosan félt tőle… tulajdonképpen mindannyian halálosan féltünk
tőle.
Na, szép kis történet! Az anyja vegyes iskolában tanított, szörnyű fegyelmet
tartott, legszívesebben a kérdésekre is nádpálcával válaszolt. Leonard is abba
az iskolába járt, és az anyja, aki nem akart kivételezni vele, még gyakrabban
porolta el, mint a többi gyereket. Nem vagyok benne biztos, hogy tudatában
volt-e vagy sem, mindenesetre imádta az anyját, és egyetlen törekvése az volt,
hogy kivívja elismerését.
Hát ezért nem tudta levenni a tekintetét a fekete harisnyámról. Miközben
beszélt, egyre közelebb hadonászott, úgyhogy kénytelen voltam a kezére
csapni.
– Ne pimaszkodj! – szóltam rá szigorúan.
– Jaj! Már megint rossz voltam – mondta, mint egy engedelmes gyerek.
– Nagyon mérges leszek, ha rosszul viselkedsz! – figyelmeztettem.
Rosszul viselkedett, mérges lettem. Minél mérgesebb lettem, annál
rosszabbul viselkedett. Benyúlt a szoknyám alá, felcsúsztatta a kezét a
harisnyám végéig, és rájött, hogy harisnyakötő ugyan van rajtam, de bugyi
nincs. Akkor aztán nem lehetett megállítani, illetve, hogy őszinte legyek,
engem sem.
Ezúttal ágyba bújtunk, mert több időnk volt. Mintha egy óránként kétszáz
kilométeres sebességgel robogó vonat ment volna rajtam keresztül, és azt ne
higgyék, hogy túlzok, mert szeretem, ha egy férfiban erő van. Kevés olyan férfi
akadt az életemben, mint Leonard, aki képes volt kimeríteni.
Kimentem, hogy hozzak valami innivalót, s amikor visszatértem, a hasán
feküdt és rám hunyorított, mint egy összeesküvő. Egy pillanatra megálltam,
szemem szomjasan itta hátsó felének látványát. Gusztusos, izmos, mégis
kerek feneke volt. Hirtelen ötlettől vezérelve játékosan rávertem.
Mintha megütötte volna a villanyáram. Olyan gyorsan elkapott, hogy a két
pohár kirepült a kezemből, és mielőtt észbe kaptam volna, már bennem is
volt. Az a kis véletlen mozdulatom vad bosszúvágyat ébresztett benne… persze
tudhattam volna.
Utána túláradt benne az érzelem, a hála.
– Tulajdonképpen ezt szerettem volna kérni tőled – mondta –, csak féltem,
hogy kinevetsz. De te szavak nélkül is megértesz mindent
Elhallgattattam. Nem akartam, hogy tovább áradozzon arról, hogy én
mindenható vagyok, mert nem hiszem, hogy másodszor is megálltam volna
komoly arccal, de megjegyeztem magamnak a dolgot.
13
15
16
Pierce és én már vagy négy hónapja voltunk együtt, amikor nagy gondom
támadt. Közeledett a születésnapja, és nem tudtam kitalálni, hogy mit vegyek
neki ajándékba. Az után a rengeteg drága ékszer után, amellyel elhalmozott,
nekem is ki kellett tennem magamért. Különben se higgye, hogy csak kapni
akarok. De bárhogy nézegettem is, a Pierce számára alkalmas ajándék
egyszerűen megfizethetetlen volt.
Órák hosszat törtem a fejem, mikor eszembe jutotta pofonegyszerű,
kézenfekvő megoldás.
A kamari gyöngyöm!
Elvittem Edwards úrhoz, egy Hatton Carden-i ékszerészhez, aki húszezer
fontot kínált érte, de mert becsületes ember volt, hozzátette, hogy ha nagyon
kell, többet is adhat. Megfogadtam a tanácsát, és bevittem a gyöngyöt a
bankba, fölbecsültetni. Az eredménnyel visszamentem Edwards úrhoz, aki
végül huszonháromezer fontot adott. A pénzen gyémánttal kirakott
mandzsettagombot és hozzáillő nyakkendőtűt vettem.
Pierce odavolt, amikor meglátta az ajándékot.
– Aranyom, hihetetlen vagy! – mondta, azzal megforgatta a csuklóját, és a
kövek fölszikráztak. Kis híján elsírta magát – Én nem szoktam ajándékot
kapni. Az emberek azt gondolják: én vagyok a gazdag, adjak én, és kész. De te,
Arany, te más vagy. És egyáltalán honnan volt annyi… tudom, nem kellene
kérdeznem, de…
– Eladtam a gyöngyöt, amelyet Kamarból hoztam – mondtam, nem azért,
hogy felvágjak vele, hanem hogy tudja: törődöm vele. Tényleg meghatott, hogy
ez a magabiztos férfi így tud örülni egy figyelmességnek.
– Eladtad a gyöngyödet? – hüledezett. – Azért azt mégse kellett volna! –
csodálkozva rázta a fejét. – Nem tudok magamhoz térni!
Még egy születésnapi ajándékot tartogattam erre az estére: vacsorát
rendeltem az étteremből, persze a kedvenc spárgájával. A szokásos módon
küldték föl a liften, de a spárgából – Pierce tudta nélkül – elvettem egy kicsit és
eldugtam a hálószobában.
Fel volt dobva, sikerült padlóra fektetnie egy vetélytársát, amitől,
tapasztalatból tudtam, szeretkezésünk csakis jó lehet. Ha győzött, tigris volt
az ágyban. Ha véletlenül vesztett, nem lelkesedett annyira. Szerencsére
azonban általában győzött.
Leültünk a lakomához. Pierce belakott a spárgából, s közben mesélt,
mesélt. A nap eseményeiről. A sikereiről.
– Hát megvan, érted? Megvan! – hajtogatta. – A fejük tetejére állhatnak,
akkor is megvan! Enyém a Lorrimers.
– Hogyhogy? Én úgy tudtam, nem a tiéd az összes Lorrimer-részvény!
– A mai napon az enyém lett a részvények kilencven százaléka, ami azt
jelentheti: kényszeríthetem a részvénytulajdonosokat, hogy a maradék tíz
százalékot eladják nekem.
– Vagyis ha a tiéd a kilencven százalék, akkor a többieknek nincs más
választásuk?
– Igen. És ma elértem ezt a kilencven százalékot. Pont a negyvenegyedik
születésnapomon!
A negyvenhetedik volt. Láttam az útlevelében, de persze nem szóltam.
Amíg New Yorkkal beszélt, magára hagytam, megfürödtem, megtettem a
szükséges előkészületeket. Amikor befejezte a telefont, szóltam neki az ágyból:
– Pierce!
– Tessék, Aranyom!
– Gyere, együnk még egy kis spárgát. – A hálószoba ajtajához jött.
– Ettem már.
– De nem így!
Láttam, hogy felragyog a szeme az örömtől, mert meglátta, hogy egy
spárgaszál mutat a mennyezet felé onnan, ahová bedugtam
– Igazad van – mondta rekedten. – Így még tényleg nem ettem
Levetkőzött, a fejét a lábam közé dugta, és boldogan majszolt.
– Még vaj is van – mormolta boldogan, és szépen leette magát a spárga
mentén, míg odaért, ahol beerősítettem, az utolsó falatot gondosan kihúzta és
elpusztította. Aztán föllefetyelte a maradék vajat, de nem hagyta abba ott.
– Hé, már befejezted! – mondtam.
Kacsintott.
– Nem, épp hogy elkezdtem.
A nyelvével csiklandozott, amitől én őrült izgalomba jöttem, aztán rám
feküdt, és élveztük egymást, simán, minden mutatvány nélkül. Pierce ezen az
éjszakán a legjobb formáját mutatta. Buja volt, erőszakos, követelő, és
hihetetlenül hosszú ideig bírta, miközben én újra meg újra elélveztem.
Bizonyára fantasztikus sikert aratott az igazgatótanácsban.
Lassan kialakult a menetrendünk, ha ez a szó egyáltalán használható egy
olyan vulkanikus emberre, mint Pierce. A New York-i áruház tervei gyorsan
formát öltöttek, és egyre gyakrabban kellett ott lennie. Amikor csak tudtam,
vele mentem, de ha munkám volt, otthon maradtam. Pierce nem látta be,
miért kell egyáltalán dolgoznom, én azonban meg akartam tartani a
függetlenségemet. Egy este felhívott New Yorkból, mint gyakran, de ezen az
estén furcsa állapotban
– Itt kéne lenned – hörögte. – Csakugyan szükségem van rád ma, Arany.
– Képzeld azt, hogy szeretkezünk – javasoltam.
– Igen, ezt csinálom. De ettől szenvedek. Beszélj hozzám, Arany! Mondd el
pontosan, hogy mit csinálnál, ha itt volnál, és nagyon boldoggá akarnál tenni.
Összeszedtem minden képzelőerőmet, és részletesen leírtam a legravaszabb
trükkjeimet, amiket úgy szeretett. Ő csak hörgött, és levegő után kapkodott.
– Igen, igen, folytasd… Igen, nagyon jó, csináld még…
– Aztán az ujjaim lassan lefelé csúsznának… – megálltam. Valami oda nem
illő zajt hallottam a készülékben. – Pierce, nő van nálad!
– Minden rendben, Arany, ne féltékenykedj Csak követi minden
utasításodat pontosan az utolsó betűig…
Lecsaptam a telefont, de amikor lehiggadtam, hirtelen megláttam a dolog
tréfás oldalát. Tulajdonképpen egyáltalán nem voltam féltékeny, főleg mert
nem voltam szerelmes Pierce-be. Szerencsére, mert Pierce mindenkit
megsebzett, aki szerette. Nagyon jó mulatság volt vele lenni, de a szívem
érintetlen maradt.
Ezúttal azért maradtam Londonban, mert új hobbim az volt, hogy a
színházi világ „mikulás bácsija” legyek. Előadásokba fektettem a pénzem.
Pierce azt mondta, ez a legbiztosabb módja a pénzkidobásnak, engem mégis
nagyon érdekelt. Néhány ezret belefektettem az Esti álom című darabba, és
nem akartam elmulasztani a premiert, ezért nem mentem el New Yorkba.
Pierce egy kicsit megsértődött, de én gyémántkeményen ellenálltam
Nagyszerűen sikerült. Clive jött velem a színházba, és utána a fogadásra.
Végre alkalmam volt felvenni a zafír nyakláncot, amelyet Pierce-től kaptam
karácsonyra. Szerettem volna, ha látja, milyen jól áll.
Clive hazakísért és célozgatni kezdett, de én megcsókoltam az arcát és
elbúcsúztam tőle Fáradt voltam és boldog, hogy végre lefekhetem. Néhány
perc múlva már aludtam is.
Váratlan zajra ébredtem. Mozdulatlanul feküdtem, minden idegszálam
megfeszült, és aztán halkan, de biztosan azt hallottam, hogy a szobában
valaki szuszog. Gondolkodás nélkül felültem, és felgyújtottam a lámpát
Halálra rémültem, mert az ablak mellett megláttam egy fiatal férfit. Testhez
simuló, szűk, fekete ruha volt rajta, amelyen kirajzolódott karcsú alakja,
gyönyörű izmos combja. Még a kesztyűje is fekete volt. Ez pedig csak
egyvalamit jelenthetett.
– Betörő! – félig sikítottam, de mindenképpen nagyon dühös voltam, és
megragadtam az ágy mellett a telefont.
Szélsebesen ott termett, és kiragadta a kezemből a telefont.
– Nem kell elsietni a dolgokat – világosított föl. – Beszélgessünk, elvégre
civilizált emberek vagyunk.
– Nem óhajtok beszélgetni idegenekkel, akik az éjszaka közepén
besurrannak a szobámba, és úgy viselkednek, mintha tolvajok volnának –
jelentettem ki.
– De én tényleg tolvaj vagyok – mondta hibátlan logikával. – És hogy
besurranok? Mit csináljak? Nem kopoghatok az ajtaján, nem kérhetem meg,
hogy engedjen be.
– Nem baj, majd a rendőrségen tisztázza – mondtam, és újra kinyújtottam a
kezem a telefon után. Ebben a pillanatban eszembe jutott, hogy nincs rajtam
semmi. Összekulcsoltam a karomat a mellem előtt, és ránéztem a pasasra.
– Nem akar valamit fölvenni? – kérdezte.
– De igen! – csattantam fel dühösen.
– Hol tartja a hálóingét? – kérdezte, és kinyitotta a szekrényem fiókját.
– Sehol. Nem viselek hálóinget.
– És ez a csinos kis csipkés valami? – és emelt kifelé valamit a fiókból.
– Az kombiné.
– Na, az is megteszi. – Odahajította a kombinét és hátat fordított, mint egy
úriember. Igen, határozottan finom modora volt, csiszolt stílusban beszélt, egy
kicsit hasonlított Mylesra. De úri modora ellenére se vette le a kezét a
telefonról, nehogy használni tudjam. Azt hittem, megőrülök. Egészen
valószínűtlen helyzetbe kerültem.
– Mellesleg Franknek hívnak – mondta, amikor visszafordult. – Sajnálom,
hogy meg kellett zavarnom. Nem így képzeltem.
– Igazán szép magától – sóhajtottam.
– Csak azt a szép kis zafírt szeretném, amit ma este viselt.
Ránéztem.
– Aztán elmegy?
– Úri becsületszavamra.
Gondoltam, abban a pillanatban, amikor elmegy, felhívom a rendőrséget, és
elmondom az egészet. Talán nyakon csípik. Odaadtam neki a dobozt. Frank
kivette belőle a nyakláncot, a fény felé emelte, én meg alaposan szemügyre
vettem. Magas, karcsú férfi volt, úgy húsz és harminc között. A feneke
feltűnően szépen és izmosan feszült a fekete tolvajruhában. Arca csinos,
vidám, szeme sötétkék. Kár, hogy nem nyugodtabb körülmények között
ismerkedtem meg vele. Így mégse lehet…
Legnagyobb megdöbbenésemre Frank csalódott sóhajjal visszatette a
zafírláncot és rácsukta a doboz tetejét.
– Mi az, lelkiismeret-furdalása támadt? – kérdeztem.
– Nem, nem. De ezt nem érdemes elcipelni. Ugyanis… hamisítvány.
Most bizonyára azt hiszik: szépen annyiban hagytam a dolgot, és elküldtem
a pasast a pokolba. Nem, nem ez történt. Amilyen ostoba vagyok, vitatkozni
kezdtem vele.
– Hogy volna hamisítvány? Pierce-től kaptam!
– Jobb, ha tőlem tudja meg: Pierce átvágta magát. Az én kezemen már
nagyon sok ékszer ment át káprázatosan rosszul eltöltött életem során.
Azonnal megmondom, ha valami hamisítvány.
– Ne nevettesse ki magát – fölényeskedtem gépiesen.
– Maga választotta ezt a zafírt? Személyesen? Ott volt az üzletben?
– Nem – vallottam be vonakodva. – Pierce egyszer csak beállított vele.
– És azt sem tudja, hol vette?
– Hát… tulajdonképpen nem, de…
– Egyáltalán vásárolt valaha boltból, eladótól, szemtanú jelenlétében?
– Igen! A gyémánttal ki rakott órámat – mondtam diadalmasan. – Az első
találkozásunkkor adta. Maga az eladó mondta nekem, hogy huszonnyolcezer
fontot ér.
– És maga ott, azon nyomban megkapta7
– Nem, csak néhány óra múlva, mert… Pierce valamit bele akart vésetni.
– Vagy mert előre kifőzte az egészet, azt is, hogy a maga szemét kiszúrja egy
vacak utánzattal!
Rákezdtem:
– De hát honnan tudhatta, hogy nekem pont az az óra fog megtetszeni… –
elakadt a hangom, mert eszembe jutott, hogy az órára Pierce irányította rá a
figyelmemet. Fölültem egy szemfényvesztő bűvészmutatványnak!
– Megnézhetem azt az órát? – kérdezte Frank.
– Most nincs itt… az órásnál van. Különben nem meséltem volna el –
mondtam megbotránkozva –, azért teljesen nekem se ment el az eszem!
– Jó, hát akkor becsültesse fel. Sőt, az összes ékszert érdemes lenne
felbecsültetnie. Hátha kiderül, hogy tévedek!
– De hát ennek semmi értelme! – tiltakoztam. – Pierce-nek a bőre alatt is
pénz van.
– És mit gondol, hogy került oda? Úgy, hogy vigyáz rá! – felállt. – Mennem
kell.
Mielőtt kinyithattam volna a számat, eltűnt az ablakon át. Utánanéztem, s
láttam: úgy ugrál lefelé, mint egy majom.
Másnap elmentem a bankba, kivettem a Pierce-től kapott ékszereimet, és
elvittem őket Edwards úrhoz. Lassan fölemelte az első darabot, aztán a
másodikat, és engem elfogott a kételkedés. A gyémánt és smaragd karkötőt
tartotta a kezében, amelyet a Landernél láttam kirakva harmincháromezer
fontért, illetve azt a nagy formájú gyémánt melltűt, amelynek a boltban
huszonkilencezer font volt az ára. Én nem is akartam volna, hogy megvegye,
de Pierce csak legyintett („Ugyan, Aranyom, mit izgatod magad, néhány
rongyért?”). Kétségtelenül nem hoztuk el magunkkal, mert Pierce belevésetett
valamit.
Néztem az ékszerészt, amint a levegőbe emel egy modern formájú, gyönyörű
gyémánt karkötőt. Tizenhatezer fontot kell érnie, megmondta Pierce! Meg az a
hatalmas, csillogó gyémántgyűrű! Lehetetlen, hogy ne legyen igazi! Vagy a
csiszolt fehérarany melltű, vagy a gyémántokkal kirakott aranylánc! Nem
lehet, hogy ez mind hamis! Végül Edwards úr befejezte a vizsgálódást, és
felnézett rám.
– Ha pénzzé akarja tenni, hölgyem… az egészért kétezer fontot tudok
kínálni.
– Kétezret? – Égnek állt a hajam.
– Nagyon ügyes munkák! – csettintett elismerően. – Tudja, a cirkon első
pillantásra valóban gyémántnak látszik.
– Mind hamisítvány? – kérdeztem kétségbeesetten. – Minden egyes darab?
– Nem, nem. Ez itt például igazi – és kiválasztott egy pók formájú kis
melltűt. – Körülbelül ötszáz fontot ér.
Szépen vagyunk!
Összekapkodtam a holmit, és félájultan kitámolyogtam a boltból.
Pierce-nek csak néhány nap múlva kellett hazajönnie, úgyhogy addig nem
önthetünk tiszta vizet a pohárba. Addig nyelem a mérget.
Két napra rá hajnalban arra riadtam, hogy halkan megkoccan a
hálószobám ablaka. Széthúztam a függönyt, és amikor megláttam Franket,
rájöttem, hogy tudat alatt már vártam.
– Jöjjön be – mondtam. Magamra kaptam egy selyempongyolát,
felkapcsoltam a villanyt. Becsukta maga mögött az ablakot, én meg kihúztam
egy fiókot, és az ágyra borítottam a bizsuimat. – A magáé lehet.
– Ajjaj! – nyögött fel együttérzően.
– Kétezer fontot ér az egész.
Rázta a fejét, és turkált az ékszerek között
– Ha igaziak volnának, kétmilliót érnének – jelentette ki gyászosan.
– Tegnap megnézettem… az órát is. Az is bóvli. Gyémánt helyett cirkon... Az
a hazug, zsugori hernyó! – fakadtam ki elkeseredetten! – Ha tudná, mit vettem
neki a születésnapjára
– El tudom képzelni – bólogatott együttérzően, – Meg mernék rá esküdni,
hogy valami szörnyű drága dolgot, mert viszonozni akarta a bőkezűségét.
– Volt már maga ilyen helyzetben?
– Hajjaj! Szerit-számát se tudom! Ettől olyan nehéz az életem.
– Eladtam a kamari gyöngyömet, hogy valami szuper ajándékot vegyek
neki. Huszonháromezer fontot kaptam érte, és szinte az egészet ráköltöttem.
Frank kis híján elsírta magát
– Magának volt egy huszonháromezer fontos gyöngye? – kérdezte
összetörten.
– Volt! De csak volt!
– És elkótyavetyélte, mielőtt megjelentem az életében?
– Bizony. Nincs szerencséje velem.
Frank felnyögött.
– Gyémánttal kirakott mandzsettagombot és nyakkendőtűt vettem neki. De
azok igaziak voltak! Most már értem, hogy mért nézett rám olyan furcsán!
Nem lelkiismeret-furdalással, csak furcsán. Ó, istenem!
Dühkitörésemet Frank fékezte meg, az ujját a szájam elé rakta.
– Pszt! Még meghallja valaki! – mondta aggódva.
– Na és? Itthon vagyok. Mit érdekel, hogy meghallják? Jogom van itt lenni!
– Hát ez igaz. Nem gondoltam rá. Tudja, én elég sokszor járok olyan
helyeken, ahol nincs jogom lenni – magyarázta
– Nem is a pénz bánt, hanem az, hogy becsapott. Nem szeretem, ha hülyét
csinálnak belőlem.
– Senki sem szereti – jegyezte meg Frank együttérzően. – Képzelje csak el, a
nyakamat kockáztatom, hogy felmásszak magához, és akkor kiderül, hogy a
zafírjai… mit mondjak… nem érték meg a fáradozást.
A stílusa olyan jópofa volt, hogy akaratlanul is elnevettem magam.
– Maga sokkal csinosabb, mint a képein – jegyezte meg –, különösen, ha
nevet. A képein sose nevet.
– Megrendelésre dolgozom – vontam vállat. – Általában érzékinek kell
lennem, nézze csak! – És elővettem a hivatalos arckifejezésemet,
ajakcsücsörítés, félig csukott szemhéj, satöbbi.
– Jaj, ne csinálja ezt velem! – sóhajtott. – Egy perc, és jön a nyaktörő
sziklamászás… józannak kell maradnom.
– Csinálok kávét – mondtam, és megindultam a konyhába.
– Kaphatnék egy hideg zuhanyt is esetleg?
Iddogáltuk a kávét, és megkérdeztem tőle:
– Gyakran éri ilyen balszerencse?
Vállat vont.
– Hát, megesik. Az én pályám nem egy életbiztosítás… de hát a magáé sem
az.
– Bizony – és elöntött az önsajnálat.
A kölcsönös rokonszenv jegyében iszogattuk a kávénkat. Frank megszólalt:
– Ezen a pályán a siker jórészt az ember fizikai állapotán múlik.
– Ismerős gondolat.
– Aki például fürge, annak mégiscsak könnyebb. Tudja… én tornász
voltam, hajszál híján bekerültem az angol válogatottba. Ez olykor elég jól jön.
– És sosem vágyott… többre?
– Az a baj, hogy nem vagyok valami agytröszt. Etonben se bírtam feltörni
évfolyamelsőnek. Az apám bankár, engem is annak szánt, de nem vagyok
kibékülve a számokkal. Az ékszerek, az más! Ötven lépésről
megkülönböztetem a hamisat az igazitól. Mellesleg miért nem kérdezi meg,
hogy minek jöttem?
– Nem is tudom… Nem jutott eszembe.
– Vidéken voltam dolgozni, Surrey környékén… Egy Astley nevű kedves
helyen.
– Te jó isten, az Pierce birtoka! A vidéki székhelye, hogy az ő szavával éljek.
Csak nem akarja azt mondani, hogy kirámolta? Beleadott apait-anyait, a
legmodernebb biztonsági berendezéseket…
– Persze. Csillog-villog, de semmit sem ér. Ilyen könnyen még nem jutottam
be sehova.
– Megcsapja az arany pecsétgyűrűjét is? Meg mernék rá esküdni, hogy az
nem hamisítvány!
– Ezúttal nem ékszerben utaztam. Volt ott valami sokkal értékesebb.
Annyira titkos papírok, hogy félt őket az irodájában tartani. Nézze csak! –
Kihúzott az ingzsebéből egy parányi tárgyat. – Az íróasztala tartalma!
– De mit kezd maga ezzel?
– Én? Semmit. De maga csak talál benne valamit, amivel elkaphatja a
grabancát! Tessék – és a kezembe rakta a filmet.
– Hogy maga ezt direkt értem?… Frank, borzasztóan kedves magától.
Különösen, hogy még lopnivalóm sincs.
– Az igazán jó dolgokhoz nem lopás, hanem önkéntes felajánlás révén
szoktam hozzájutni – jelentette ki nem csekély önbizalommal.
Csakugyan ez a legkevesebb, amit megtehetek érte, ha már annyit
fáradozott miattam. Mellesleg egy ideje már határozottan érdekelt a
kidomborodás ott elöl, a szűk ruhájában. Megfogtam a cipzárát, és kezdtem
lefelé húzni a mellén… egyre lejjebb… az égvilágon semmi nem volt alatta.
Lefegyverző mosollyal nézett rám. Hirtelen ötlettől vezérelve becsúsztattam
a kezemet a ruhájába, hátra, megmarkoltam a fenekét, és magam felé
húztam. Egyszer csak felüvöltött a fájdalomtól.
– A cipzár – jajgatott. – Maradandó sérüléseket akar okozni?
– Jaj, ne haragudjon! – mondtam bűntudattal.
– Nézze, én egy teljesen hétköznapi fiú vagyok. Nem lehetne velem a
legegyszerűbb módon?!
– Ugyan már! – kézen fogtam s az ágyhoz vezettem.
Ragaszkodott hozzá, hogy egyedül vetkőzzön. („Ha nem haragszik, így
biztosabb!”) Ami aztán kibukott a ruhából… hát, arra érdemes volt várni.
Egyébként is Frank sima, izmos, erős teste olyan volt, akár egy párducé.
Izgatottan vártam, hogy simogathassam már a hosszú, elegáns combot, a
csinos, izmos feneket. Kibújtam a köntösömből, és hasra feküdtem, államat a
karomra támasztottam és bámultam.
Frank elvigyorodott.
– Tetszik, mi?
– Igen. És tervezgetem, hogy mit fogok csinálni vele.
Mellém ült.
– Jó, akkor talán cseréljük ki a nézeteinket.
Megfordított, és gyorsan lebukott a lábam közé. Beszívta az illatomat,
szemlátomást elégedetten. Aztán megcsókolt, ott. Kinyújtottam a kezem,
megfogtam a szerszámát, és a számba vettem. Mintha versenyeztünk volna,
dolgozunk, nyelvvel-szájjal, egymás gyönyörűségére. Frank győzött, én
élveztem el előbb. Aztán fölnevetett:
– Mutatok valamit, amit biztos nem csináltál még.
Terpeszben a két vállam fölé guggolt, a combjával tartva meg magát.
Éreztem izmai acélos keménységét. Aztán újra bevettem a szájamba, a
kezemet pedig felcsúsztattam a lábán, hogy megfogjam a fenekét.
És most jött az akrobatamutatvány. Szájamban a műszerével lement hídba,
amíg a feje a két lábam közé nem ért, és egyszer csak megint ott éreztem a
nyelvét. Elismerően megsimogattam a golyóit. Fogalmam sincs, hogy bírta,
mindenesetre így maradt, amíg újra el nem élveztem. Amit csinált, igazi
cirkuszi mutatvány volt, csak azt nem értettem, mért mondta, hogy a
legközönségesebben akarja csinálni. Ez a kunszt még nekem se volt
közönséges.
Aztán fölegyenesedett, és azt mondta:
– Azért mást is tudok, mint bukfencezni!
Csakugyan tud itt. De mennyire! Lehet, hogy Frank nem volt egy agytröszt,
de a teste! Maga a csillogó értelem. Okos volt a keze, amely tudta, hogy melyek
a legérzékenyebb pontjaim, és meg is adta nekik, ami jár. Okos volt a szája,
ügyes az ajka, amely tudta, hogy kell a végtelenségig nyújtani a gyönyört. És
okos volt a nyelve is, mert új meg új dolgokat talált ki.
De a teste többi része is sziporkázott. Ágyéka eredeti lángelme, erős,
kemény, nem értelmetlen szerszám, amely csak tolul előre, hanem… mit is
mondjak… lovagi dárda, amely mindig készenlétben áll hölgye szolgálatára.
Gyöngéden, lassan, puhatolózva nyomult előre, kitapogatva útját, időt hagyva
a válaszra. És amikor a türelmes araszolás meghozta görcsös vonaglásommal
kifejezett jutalmát, olyan sebesen hatolt belém, hogy felkiáltottam
gyönyörömben, hozzátapadtam, és csak nyögdécseltem… még… még…
Aztán fölkelt, indulni készült. Segítettem neki, és gyöngéden
megcsókoltam. Most, hogy így fény derült Pierce kétszínűségére, nagyon rossz
lett a hangulatom. Frank borzasztó jót tett nekem, legyezgette az
önbizalmamat. Megtelt a szívem hálával iránta.
– Várj – mondtam, és visszatartottam egy pillanatra. Odanyújtottam neki a
pók alakú melltűt. – Ez az egyetlen igazi. Az ékszerész szerint ötszázat ér. Nem
tudom, hogy csakugyan megkapod-e érte, de nem szeretném, ha úgy éreznéd:
hiába jöttél.
– Biztos, hogy nem kapom meg érte – mondta Frank. – Amíg élek, nem válok
meg tőle. És egyáltalán nem jöttem hiába… köszönöm.
A karjába zárt, megcsókoltuk egymást. Mindketten tudtuk, hogy
akármilyen jó volt, sose találkozunk többet. Utánanéztem, ahogy
keresztülvert magát az erkélyem korlátján és eltűnik a sötétben.
Clive előhívta a filmet, és amikor megkaptam a fényképeket, gondosan
tanulmányozni kezdtem őket. Nem vártam túl sokat a papirosoktól, azt
hittem, olyan üzleti nyelven lesznek megfogalmazva, hogy úgysem fogom
megérteni. Nagyjából igazam volt. De találtam egy apróságot, ami az egészet
más megvilágításba helyezte
Kiderült, hogy Pierce felvásárolja egy Hanning nevű cég részvényeit, és az a
célja, hogy megszerezze a döntő többséget. Jelenleg nyolcvanöt százaléknál
tartott. Tíz százalék egy másik cég tulajdonában volt, amely kereken
visszautasította, hogy eladja a részvényeit. A kilencven százalékhoz hiányzó öt
százalék egy magát miszter X-nek nevező befektető kezében volt, aki
hajlandónak mutatkozott az üzletre, a piaci ár ötszöröséért. Miszter X nyilván
ismerte a törvényt. Pierce jóvoltából én is: aki a részvények kilencven
százalékával rendelkezik, az kikényszerítheti a maradék tíz százalék eladását.
Azt azonban aligha tudta ez a miszter X, hogy mennyire markában tartja
Pierce-t. Egy belső feljegyzés szerint ugyanis, „ha nem sikerül teljesen átvenni
a Hanningot, a Lander egész jövője bizonytalanná válik”. Nem értettem ugyan
minden részletet, de annyi kiderült, hogy Pierce-nek égető szüksége van a
Hanningre, és már-már hajlandó megadni a miszter X megszabta árat.
Háromszor végigolvastam a papirosokat, nehogy valamit félreértsek. Aztán
főztem egy kávét, és leültem gondolkodni.
Néhány nagyon kellemes év volt a hátam mögött, mindegyik férfitól, akivel
kapcsolatba kerültem, kaptam valamit. Nem feltétlenül anyagi javakat,
hanem élettapasztalatot és szélesebb látókört. De ők valamennyien sokkal
többet kaptak.
Sokan használtak ki a maguk módján. Clive-nak felívelt a karrierje. Randy
új életet kezdhetett, mert a nyilvánosság előtt zajló viszonyunk újra
hősszerelmes szerepekhez juttatta. Butcher milliós példányszámú lemezt
csinált a kapcsolatunkból, Abdul… róla talán jobb nem is beszélni.
Pierce-re határtalanul dühös voltam. Ez az ember pusztán azért csapott be,
azért élt vissza a hálámmal, hogy nagylelkűnek mutathassa magát, igazán
nem kértem tőle drága ajándékokat. Ő akart elhalmozni a kincsekkel, mert így
akart vacak, talmi tisztelethez jutni. Bolondot csinált belőlem, és ezt nem volt
szándékomban eltúrni.
Eddig csak én adtam – olykor önként, olykor mert kicsalták belőlem –, és
most úgy éreztem: itt az ideje, hogy valamit visszavegyek. Soha vissza nem
térő esélyem volt.
Tudtam ugyanis, kicsoda miszter X.
17