Valahol Európában

A dolgozat témája a Radványi Géza által rendezett Valahol Európában című fekete-
fehér magyar játékfilm, amely 1947-ben a háború sokkjából felocsúdva, megrendezésre
került. A játékfilm eszközként is szolgált arra, hogy szembesüljenek és szembenézzenek a
világégés okozta mérhetetlen pusztítással, mind térben, mind lélekben.

A film forgatókönyvét főként Balázs Béla és Radványi Géza írta, viszont

„társszerzők” segítették munkájukat. A főszereplők közé sorolhatjuk Somlay Artúrt, Gábor
Miklóst, Bánki Zsuzsát, Bárdy Györgyöt, Horváth Lacit és Rozsos Istvánt.

A dolgozatban a film olyan képei vannak kiragadva és tárgyalva, kronológikus

sorrendben, amelyek feltehetőleg lebilincselően hatnak a nézőre. Egy alacsony költségvetésű
film, mégis annyi szépség, fájdalom és meg nem értettség tükröződik keresztül rajta.

A film gondolata az olasz neorealista 1 szellem jegyében született. Mindezt

alátámasztja a film dokumentarista szemlélete, a mély társadalomkritika és az egyszerű ember
sorsának bemutatása. Jellemzi a kortárs szociális problémákra való érzékenység, ugyanis a
háború tette csavargókká, tolvajokká a gyermekeket, akik a túlélésért küzdenek egy
reménytelen, kilátástalan és igazságtalan világban.

A továbbiakban a film képi anyagát segítségül hívva vizsgálom a filmet, a

neorealizmus jegyében.

A történet valahol Európában játszódik, pontosabban valahol a Duna mentén. A

„történelmi idők országútjain” vánszorgó koszos, rongyos gyermekek képével indít, amely
látvány rögtön összeszorítja és meg is tépi az egyszeri ember szívét. A háború fizikai és
mentális pusztításának montázsát vetítik a néző elé: rombolás, ártatlanok halála, lelki
csonkítás, masírozás, elhurcolás. Ezek azok a képek, amelyekhez nem kellenek szavak, de
nyomást fokozatosan növeli a zene, ahogy a vonat elindul rengeteg életet megkeseríteni. A
remény vékonyka sugara mégis felébred a nézőben, ugyanis egy kisgyermeket sikerül a
vonatablakon keresztül megmenekíteni. De vajon tényleg megmenekült? Vagy csupán újabb
és kegyetlenebb veszélynek lett kitéve? A „névtelen gyermekek” végignézve szüleik halálát,
tönkretételét, elhurcolását, már nem remélhetnek jót a felnőttek világától, amely rettenetesen
kegyetlen és igazságtalan.
1
Filmtörténet tizennégy részben (X.)
Vissza a valósághoz (I.) – Az olasz neorealizmus története
 Az elhagyatott vidámpark egyszerre lehangoló és félelmetes. A viaszbábuk között
megjelenik egy kegyetlen, ám ismerős arc. Adolf Hitler. A bábu jelképesen elég a katonák
sortüze által, lassan elolvad és semmivé lesz. Nem rémiszt meg többé egy gyermeket sem. A
neorealizmus jegyében, ez a képsor értelmezhető a fasiszta/náci ideológiai és kulturális
torzulások visszautasításaként.

Miután lebombázzák az állami javító intézetet, két tizenéves megszökik. Kiderül, hogy
az egyiket Hosszúnak hívják, és cigarettát lop egy halott tábornoktól. Ahogy céltalanul
elindulnak, egyre több árva gyermek csapódik hozzájuk. Útjuk közben találkoznak egy másik
„bandával”, akiknél hatalmas érték lapult: egy kenyér. Az éhség miatt úgy ugrottak
egymásnak, mint az állatok. Még a legkisebbek is kivették részüket a harcból, amely kissé
komikusan hat a nézőre. A csata után együtt, éhesen bandukolnak tovább. A banda
kinevezetlen, de mindenki által tisztelt vezére Hosszú lett. Az úton három akasztott ember
került eléjük, amely látvány önmagában elborzasztó, hát még az, hogy az egyik akasztott
lábain cipőt viselt, amire rögtön ráugrottak és lerángatták maguknak. Iszonyú, mire képes a
nincstelenség.

A szükség vandalizmusra kényszeríti őket, de kezdenek egyre jobban és

kegyetlenebbül belelendülni. Autórablást terveznek: a legkisebbeket elterelésre használják,
amíg ők kirabolják az autót, a sofőr („tróger”) nyakára pedig hurkot kötnek, hogy elájuljon. A
sofőr uzsonájját (szalonna) mindenki megszagolhatja, de csak egy kaphatja meg, mert
„mindnek kevés, egy viszont éppen jóllakhat vele”. Sorsot húznak, az uzsonna nyertese pedig
látványosan élvezi az ételt. Hosszú elküldi, hogy bújjon el, ne az éhes szemek előtt
falatozzon. A film amatőr gyerekszínészei nagyon hitelesen mutatják be az éhező, vad
gyermekeket, akiknek csillog a szeme az étel illatára.

Találnak egy krumpliföldet. A krumplit naturalisztikusan a földből eszik, rágják. Kissé

undort kelt a nézőben, de az empátia és szánalom elnyomja azt. A termést tönkretették, a
gazda pedig fegyverlövéssel ijeszti el őket, mint a vadállatokat szokás. Annyi rajtaütést és
pusztítást végeznek, hogy a környékbeliek „hirdetményt” függesztettek ki ellenük, amelyben
ez áll: „Tekintettel a lakosság biztonságát fenyegető csavargók és fosztogatók egyre nagyobb
méreteket öltő garázdálkodására, elrendelem, hogy a tanyák és községek állandó őrséget
szervezzenek és közösen védekezzenek a közös veszély ellen.” A gyermekek valóban súlyos
károkat okoztak egy amúgy is elszegényedett időszakban, és kezdtek úgy viselkedni, ahogy a
környék vélekedik róluk: garázdálkodnak, fosztogatnak. A tyúk nyakának kitekerése, a disznó
visítása majd leszúrása szokatlan kép egy játékfilmben, de rendkívüli hitelességet nyújt. A
leszúrt disznót viszont nem tudják elvinni, mert a gazda fegyverrel rájuk ront és közéjük lő.
Mai humanistább szemszögből nézve hihetetlen, hogy ezért gyermeket ölnek. A lelőtt fiút a
temetőbe viszik, tisztességesen eltemetik, közösen siratják, sapkájukat leveszik, majd
elmondják az Úr imádságát (Miatyánk). Az Istenbe vetett hitük megrendítően hat egy olyan
politikai helyzetben, amitől az Isten is elfordult. Az ásás közben minden csákányütés egy
gyermek arcát jeleníti meg, ahogy hol egymásra, hol a halottra néznek. Mintha szemeikkel azt
mondanák: ez már nem játék. Hosszú viszont megtölt egy fegyvert, amit valószínűleg a
rajtaütésekkor lopott, mintha azt gondolná: szemet szemért.

Odáig fajul a helyzetük, hogy a környék gazdái összeállnak és fegyverekkel kergetik,

lőnek rájuk, mint a vadászok az őzekre. A neorealista társadalombírálat szemtanúja lesz a
néző, ugyanis érett férfiak részben saját indulatból, részben politikai meggyőződésből üldözi a
gyerekeket. Menekülés közben a legkisebb lány megbotlik, mindenki átugrik fölötte, ám
Hosszú senkit nem hagy hátra. A jelenet ellensúlyozza mindazt a rosszat, amit a
megélhetésükért tettek, igazán szívbemarkoló. Egy folyó állja útjukat, partján egy csónakkal.
A csónakba a kicsik és Hosszú ül be, valamint egy másik tizenéves, akiről kiderül, hogy lány.
Hosszú nézése sok mindent elárul, gyakran felejti a lányon szemeit. Könnyen kiszámítható,
hogy egy szerelemi, gyengédebb mellékszál fog kirajzolódni.

Miután kijutnak az erdőből megpillantják a Bakony közepén a Cseszneki várat, amely

úgy áll ott mint egy festői erőd, amely a hőn áhított biztonság reményét jelképezi számukra. A
vár felderítésére két fiút küldenek. Árulkodó jelek mutatják, hogy a vár nem lakatlan, mivel
fehér ingek lógnak a kötélen száradni. A fiúk mégis beljebb merészkednek, úgy osonnak
hangtalanul, mint a macskák. A vár belseje romos, de viszonylag otthonossá van alakítva. Egy
olyan alak élhet itt, aki műkedvelő, mivel gyönyörű festmények lógnak a falakon, valamint a
szoba közepén áll egy ütött-kopott zongora. Ám mindez nem érdekli őket, mert olyan kincset
találtak, amire ők maguk sem számítottak. Ételt. Eleget mindenkinek. Az egyik kisfiú majd
elsírja magát a gyönyörtől, csukott szemmel szagolgatja az ételt, de a meghatottság nem tart
soká, rögtön neki is lát az evésnek, akár a vad a prédának. A „spájz” bőségesen el van látva
kolbásszal, szalonnával, hússal, sonkával, lekvárral, befőttekkel és borral. Valaki viszont
észreveszi a kis betolakodót, és próbál kapcsolatot teremteni. A fiú viszont ellenáll,
megharapja az idegent, akinek nem volt más választása, bezárta a gyereket a szekrénybe,
hogy csillapodjon kicsit, és tudja őt szóra bírni. A másik fiú ennek szemtanúja lévén, rohan a
hírrel a többiekhez. A vár lakója közben kenyeret adna a „fogolynak” mondván: „hoztam egy
kis kenyeret, hogy a kolbász meg ne nyomja a hasadat”. A játékfilm gazdag az ilyen és ehhez
hasonló humoros kijelentésben. Leül a zongora elé és a Für Elise-t kezdi játszani
Beethoventől, a kamera pedig a szekrénybe zárt kisfiút mutatja, arcán a beszűrődő fény
sugarával. Megindító nézni és hallgatni. Ahogy leszáll az est, megkezdődik a rajtaütés. A vár
lakóját megkötözik, ők pedig esznek, isznak, mulatnak. Mindez rendkívül naturalisztikus
módon van bemutatva.

A gyengéd szál kezd kibontakozni Hosszú és a lány között, akit, mint kiderül, Évának
hívnak. A néző egy intim témájú beszélgetés szem- és fültanúja lesz, ugyanis a két fiatal a
nemi életről kezd el beszélgetni, pontosabban arról, hogy volt e már dolguk nővel/férfival.
Hosszú részeg, ezért kissé nevetséges képeket vág, és megvallja, hogy neki még nem volt
dolga lánnyal. Éva ekkor keserű vallomást tesz, amitől a néző szeme könnybe lábad. A lány
ugyanis elmeséli, hogyan tisztességtelenítette meg egy német tiszt egy piszkos ajánlattal,
miszerint megkímélik családja életét, ha lefekszik az egyik parancsnokkal. A lány hatalmas
undorral megtette, kizárólag családja arca lebegett előtte, ahogy a másik szobában ülnek, és
tudják, hogy mit tesz a lány. De amikor megszégyenítve és erényeitől megfosztva kimegy a
szobából, a családját már a teherautóra tették, valószínűleg zsidók voltak. Sok olyan pont van
ebben a filmben, amikor a néző elfelejt levegőt venni. Ez is egy olyan pont. A kielégült,
fütyörésző parancsnokot viszont a lány lelőtte. Iránta nem érez sajnálatot a néző. Lelket
terhelő képek következnek, csak az óra ketyegése hallatszik. A kistestvéreire gondol, akik
„úgy” látták őt utoljára. Hosszú Pétert (itt megtudjuk a keresztnevét) kijózanítja a valóság.

A többiek tovább mulatoznak, isznak, rombolnak és egyikük azzal az ötlettel áll elő,
hogy akasszák fel a vár lakóját. A kötéltől Hosszú Péter menti meg a foglyot, aki úgy néz a
gyerekekre, mint az erdei állatokra. Hosszú megkérdezi, hogy miért akarták felakasztani, mire
azt válaszolták, hogy viccből. Erre erőltetetten nevetni kezdett, minden gyerek követte a
példáját, de gyorsan megcsapta az akasztani vágyó fiút, erre a fogoly kezdett nevetni, ami
szintén nevetésre készteti a nézőt.

Az éjszaka folyamán a fogoly megkérte a két legkisebb, legártatlanabb gyermeket,

hogy oldozzák el, ők pedig szót fogadtak. Mind, beleértve a nézőt is, arra készülnek, hogy
rájuk ront a falu, viszont kríziskommunikáció történik. A vár lakója nem haragszik, és nem
árulta el a gyermekek hollétét. Ez váratlanul éri a gyermekeket, de a nézőt is. Kiderül, hogy
nincs rossz széndéka, sőt ételt is vásárolt nekik. A vár lakója nem más, mint Simon
Péter/Pietro/Pierre világhírű karmester. Már nevéből adódóan bibliai szimbólum, kőszikla,
amelyre az egyház is épült. Simon Péter humanista lelke megcsömörlött a világtól, amelyben
még nagyon nagy a zaj, nem hallanák meg a dalt, ezért költözött be a várba, egyedül,
elszigetelten. „Inter arma silent musae” – vagyis „fegyverek közt hallgatnak a múzsák”. Bűne
az volt, hogy gondolkodni mert. A karmester története erőteljesen fejezi ki a 20. század
torzszülött eszméit, amelyek korlátozták a tiszta művészetek, a gondolkodást, a beszédet. A
neorealizmusra jellemző társadalomkritika kezd kiéleződni, a rendszer ideológiája és Simon
Péter szellemisége összeférhetetlen.

Közös építkezésbe kezdenek, hogy a fiúknak is legyen helye a várban. De az építkezés

nem csak térben történik, hanem lélekben, szellemben is, ugyanis a karmester kiváló hatással
van rájuk, megtanítja őket a francia himnusz dallamára, a közös munka nemességére, a
művészet szeretetére. A jelenet megrendítően katarktikus. A szabadság fogalmáról beszél
nekik, valamint a rabságról: „a legnagyobb rabság a nyomor”. Bár a korabeli kritika nem
nézte jó szemmel, hogy az Internacionálé helyett a francia Marseillaise-t fütyörészik, de mai
liberálisabb szemmel nézve a szabadság fogalmával sokkal kompatibilisebb, mint a
munkásmozgalom dala.

Mindeközben a faluban nyoma sincs ennek a hangulatnak. Megszállottan keresik a

gyerekeket. Két kisfiút bevisznek, akik nem voltak tagjai a „bandának”, szörnyen
megkínozzák őket, nézni is rossz, hogy mennyire hitelesen cibálják szerencsétlen gyereket. A
fiúk megtudják, hogy azok a fiúk helyettük lettek megkínozva, ezért a bajtársiasság nevében
megmentik őket.

A falubeliek végül kiszagolják, hogy a várban vannak, ezért megtámadják őket, Simon
Péter épp nincs jelen, de ők vadul ellenállnak, és győznek. A győzelem viszont kegyetlen
véget ér, ugyanis Kuksit, a legkisebb kisfiút lelőtték. Épp a legártatlanabbnak kell megfizetnie
mások bűneiért. Az elveszett gyermekkor talán nála testesül meg leginkább.

A többiek inkább feladják magukat, csak hogy Kuksi életét menteni tudják, mivel
orvosra van szüksége, orvos pedig csak a faluban van. A falu elé kerülnek, ahol kénytelenek
azzal szembesülni, hogy az emberek, konkrétabban a háború, tette ezeket a gyerekeket
rablókká. Már senki nem emel vádat ellenük. A karmester a gyerekekre íratta a várat, otthont
nyújt mindazoknak, akiktől a háború elvette azt.

Kuksi haldoklása talán a magyar filmtörténelem egyik legszomorúbb képe. Épp ő nem
élhette meg azt, hogy saját otthonuk legyen, ahol tudni fogják, mi a szabadság.

Az elemzési szempontok alapján a Valahol Európában című „neorealista” játékfilm

így nyújt hiteles helyzetjelentést, dokumentarista szemlélettel a második világháború utáni
Közép-Európáról, a szociális problémákról. Mély mondanivalót közöl, a nézőre lebilincselően
hat a képi világ, a háború miatt árván maradt gyermekek nézőpontját, gondolatvilágát, túlélési
lehetőségeit megelevenítve.
Forrás:
 https://filmarchiv.hu/hu/alapfilmek/film/valahol-europaban-2

 https://www.filmtett.ro/cikk/1401/filmtortenet-vissza-a-valosaghoz-i-az-olasz-
neorealizmus-tortenete/