FEKETE ISTVÁN

A magam
erdeiben
- elbeszélések -

Felelős kiadó: Tarjányi Zoltán

Szerkesztette és a szöveget gondozta: Szigeti László

Tördelés: Kálmán György

© Fekete István örököse

© Új Ember Kiadó, Budapest, 2000

ISBN 963 7688 43 9

Nyomta és kötötte:

Széchenyi Nyomda Kft., Győr 2000. K-2646

Felelős nyomdavezető: Nagy Iván ügyvezető igazgató

Tartalom
A magam erdeiben
A költőnő

Kró

Nagyszombat

Április

Május

Júliusban

Áradás

Két pofon

Lótusz

Optimizmus
Fekete István

(1900-1970)
A magam erdeiben
Kedves Barátom!*

Kissé szokatlan talán ez a megszólítás egy ismeretlen

szerkesztővel szemben, akit soha életemben nem láttam — és

talán nem is fogok látni —, de mivel felszólított, írjak valamit,

csakis barátom lehet. Hogy ez a felszólítás előre megfontolt volt,

vagy csak pillanatnyi elismerése eddigi írói működésemnek,

talán nem is fontos.

Eddig ugyanis csak a magam vizein horgászgattam, a magam

erdeiben vadászgattam, ahova másnak nem volt sem

horgászengedélye, sem vadászjegye, és most már nem is lehet

soha, mert ezek a vizek elapadtak, ezek az erdők elmúltak, és

csak álmaimban és írásaimban élnek, ha nem is „örökké", de

talán sokáig, nagyon sokáig.

Bevallom azt is, hogy ez a felszólítás jólesett, mert hiszen

valamiféle próbálkozó elismerés volt benne, ami régi-régi

emlékeket ébresztett bennem, mert utoljára, talán ötven évvel

ezelőtt Sík Sándor tanár úr biztatott az írásra, pedig — azt

hiszem — Ő értett hozzá.

Aztán jött az első világháború, jött az összeomlás (ebben az

évszázadban eddig alig tettünk mást, mint

* Ezt az - eredetileg cím nélküli - írást Fekete István az Élet és Irodalom

című

hetilap felkérésére készítette: Vágta címmel jelent meg egy részlete az újság

1968. augusztus 3-i számában. A jelenlegi címet sem a szerző adta

írásának.

(A szerk.)

összeomlottunk) — majd nyolcéves katonáskodás, amelynek

sorsdöntő lehetősége volt, hogy az akadémiát — mint katona —

ingyen elvégezhettem. Aztán a gazdatiszti pálya, család, és

átnyergelés az íróira, mert a vak is látta (rengeteg vak volt abban

az időben az országban), hogy a nagybirtok alatt reng a föld, de

ezenfelül egyre parancsolóbb lett a vágy: írni.

Kedves Szerkesztő Barátom: tulajdonképpen nem tudom, mit

akarsz tőlem, milyen írást, azért engedd meg, hogy magam

válasszam meg a témát az „Életből", hogy Irodalom legyen

belőle, mert talán mégsem volt igaza annak a magyar szakos

Tanár Úrnak, aki csak legyintett egyik hallgatója kérdésére,

hogy — írókról lévén szó — mi a véleménye rólam. És azt

mondta a Tanár Úr — nagyon fölényesen és kissé haragosan is

— erre a naiv kérdésre, hogy Fekete István? „Az" nem író...

Ezen a szigorú és nagyon fölényes megállapításon kissé el is

gondolkoztam, mert a napilapokban — valószínű a kiadók,

nyomdák és más könyvterjesztő szervek megállapítása szerint is

— az összes kinyomtatott és el is adott szépirodalmi könyvek

mennyisége alapján szerénynek gondolt személyemet nagyon

előkelő helyre tették a nyomdászok, az eladók és az olvasók is

— Jókai után... Ezt a helyet talán mégsem lehet utolsónak

nevezni, és az íróról azt mondani — millió olvasó véleményével

szemben, akik megvették, sőt el is olvasták írásaimat, hogy

írójuk „Az" nem író.

Térjünk azonban a tárgyra ezen személyes kitérő után, mert

közben már elém állt a téma, emberekről mondani pár szót, akik

akár élnek, akár meghaltak, nekem élnek, amíg én gondolok

rájuk a szeretet halhatatlanságában.

Az első, aki eszembe jut: Jancsi! Ez a felkiáltójel nem tévedés.

Nemcsak azt jelenti, hogy — apám szerint — a legrosszabb

lókötő volt az egész iskolában, de azt is, hogy Jancsi első

osztályú barátom volt, és ma is az, mondhatnám, mesterem, úgy

a valóságos, mint abban a másik világban, amelyet

boszorkányok, látóemberek, vízilányok és mindenféle nem

világi lények és „megtörtént" események jelentettek. Hogy

mégis miért ültettek bennünket egymás mellé — igaz, az első

padba -, nem tudom, de amikor elhelyezkedtünk, apám ren-

delkezett így, mert ő volt a „Mester", míg János bácsi csak a

„Tanító".

— Jánoskám — mondta apám a tanító bácsinak —, Jánoskám,

ezt a két lókötőt ide ültesd, az első padba, hogy szem előtt

legyenek; aztán semmi pardon... érted?

János bácsi csak mosolygott, de egymás mellé kerültünk az

első padba, ahol agyonszégyelltem magam, mert mindenki

láthatta, hogy az összes, vidám mezítlábak között én ormótlan

fekete cipőket viselek, amelyek még ráadásul szorítottak is, mint

a veszedelem.

— Húzd le! — biztatott Jancsi —, és igaza volt, mert János

bácsi „észre sem vette", amikor a többi kis mezítláb között

megjelent az enyém is, ami nem is tűnhetett fel, hiszen egész

nyáron mezítláb jártam én is, és ezek a lábak feketék voltak,

mint a böjtirécéké.

Ezenkívül Jancsiról az is köztudomású volt, hogy „hazudós",

ami nem azt jelentette, hogy hát istenem! füllentett a gyerek,

hanem azt is, hogy akkorákat füllentett, ami már megszégyenítő

hazugság.

Jancsi ugyanis — és erre sírva esküdött meg — igenis

találkozott a Ludvérccel (Lidérc), aki ugyan nem szólt semmit,

de csalogatta kékes lángjával befelé a nádasba a Kács alatt (ez

nagy, vizenyős, tocsogós rétség volt), de Jancsi nem ment, mire a

Ludvérc megharagudott, és ő kezdett Jancsi után menni, amire

Jancsi inaszakadtából távozott, és a Ludvérc nem is ment tovább

utána.

Különösen a lányok kezdték Jancsit „Hazugnácinak" titulálni,

ami — nem tudom, miért — már komoly megszégyenítés volt,

és fülébe jutott János bácsinak is, aki — csodálatos! — Jancsinak

adott igazat, miután a Ludvérc, azaz a lidércláng mibenlétét a

szájtátó hallgatóságnak szépen megmagyarázta.

A lányok ezek után befogták a szájukat, sőt, volt olyan, aki

egy szem „savanyó" cukrot adott Jancsinak abból a hat szemből,

amit egy krajcárért lehetett vásárolni Puska bácsiék boltjában.

Mi aztán sajnos városi lakosok lettünk, és csak párszor

találkoztam már Jancsival a Búzapiacon, amely akkor már az

előkelő Rákóczi tér névre kezdett hallgatni. Egykét zsák búzát

hoztak be eladni, hiszen alig pár hold földjük volt, de ez Jancsit

nem zavarta, mert vidám volt, mint a cinege márciusban, és

arról beszélt, hogy megtanul hegedülni, és bandát szervez. De

egyébként is: kicsit jobban megy már nekik, mert hazajött a

bátyja, aki a cipészséget tanulta ki, szépen keres, vasárnap piros

nyakkendőt visel, és a faluban már csúfneve is van (nálunk

mindenkinek volt „csúfneve"), mégpedig az, hogy „Cucilista".

Aztán sokáig nem láttam Jancsit, bár egy-két levelet

váltottunk, amelyekben csak annyi volt, hogy élünk. Aztán múlt

az idő; új idők jöttek, háború, sőt háborúk. Katonáskodás,

tanulás, oklevél, állás vidéken, azután Budapesten, amelyek

azonban mind nem mentettek meg semmitől, ami rossz. Ekkor

már romok között éltünk, élelem, biztonság, rend és barátok

nélkül, amikor a házmester jött, és azt mondta, hogy egy ember

keres.

— Miféle? — A házmester csak a vállát vonogatta...

Kicsit gondolkodtam, mert sehogy sem szerettem, ha engem

„keresnek", de megembereltem magam, és lementem á

kapuhoz.
Egy ember állt ott, és mosolygott. Alig ismertem meg.

Karján kosár és egy füzér csirke...

Jancsi!

— Mondom... hátha elkel egy kis ennivaló ebben a bolond

világban...

A második: Juon.

Juont Jánosnak is lehetett szólítani, de ez nem jelentett

semmit, mert magyarul és románul is szerette az egész família,

hiszen Juont az ő csodálatos emberségében csak szeretni

lehetett.

Ha valami komolyabb családi, vadászati vagy falubeli

kérdésről volt szó, nagybátyám Juonnal bevonult a

„Wigwam"-ba, nagybátyám magánszobájába, amelyet akkor

foglalt el, amikor megözvegyült, s az egész házat átadta

gyerekeinek.

Amikor én Juont megismertem — ezelőtt talán negyven évvel

— majdnem ugyanolyan volt, mint amikor talán utoljára láttam,

amikor már összedűlőfélben volt a világ, és hamarosan össze is

dűlt.

— Ha van kedved egy őzbakot lőni — mondta nagybátyám

—, Juonra bízlak.

— Értelmes ember?

Nagybátyám úgy nézett rám, mintha valami kivételesen nagy

szamárságot kérdeztem volna, de csak annyit mondott:

— Majd meglátod. Maradj, ameddig akarsz. A kocsi akár estig

is vár... és még csak annyit mondok, hogy hallgass Juonra. Ez az

ember soha nem hazudik — majd negyven évig vadásztunk

együtt —, és erdőről, vadról annyit tud, mint az egész Erdészeti

Akadémia. Talán többet is...

Sötét, kora hajnal volt akkor, még majdnem éjszaka, hát

mosolyogtam egy kicsit a homályban az ismeretlen Juon

magasztalásán, aztán zörgött velem a kocsi jó órahosszat,

amikor váratlanul megálltunk az országúton.

— Mi az? — kérdeztem a Kismagyar nevű fuvarost, aki csak

az ostornyéllel mutatott a sötétségbe.

— Juon itt szokott várni. Én majd a kocsmában eltanyázok.

De már itt is van...

Juon olyan csendesen vált el a sötétségtől, mint az árnyék, de

aztán egészséges parolával szorította meg kezem.

— Jó reggelt, Domnu! A puskát kérem.

— Magam viszem, Juon.

Aztán elindultunk.

Juon nem sietett, és olyan csodálatos csendesen járt, hogy meg

is kérdeztem:

— Gumicipője van, Juon?

— Da, Domnu... automobil gumi.

Sötét volt még, és csak reggel láttam, hogy Juon cipője:

bocskor, saját gyártmány, elhasznált külső autógumiból, a

vastag kapcarongyra drótozva...

Mielőtt azonban reggel lett volna, folyton felfelé menet

átmentünk egy kis falun, és a rövid füvű legelőn átmentünk az

„Óriások temetőjén", amelyet csak magamban és én neveztem

így. Csodálatosan, majdnem ijesztően szép hely volt ez. A fogyó

Hold és a kelő Nap hajnal előtti derengésében elszórtan öt-tíz

méter magas fehér mészkőoszlopok ugrottak ki a földből,

húsz-ötven méter távolságban egymástól, s ezek a zöld gyepből

kinőtt kövek a világosság érintésére ragyogni kezdtek. Ötven

volt? Száz? Nem emlékszem.

— Álljunk meg, Juon. Ilyen szépet én még nem láttam.

Álltunk pár percet, és hogy a kép tökéletes legyen, egy óriás uhu
repült át a kövek felett, és később huhogni kezdett.

Nem bánom én már, ha nem is lövök semmit — gondoltam

—, ezt a hajnalt már nem veheti el tőlem senki.

— Menjünk, Domnu — sürgetett Juon is —, hamar világos

lesz.

Hát mentünk. Nem gyorsan, nem lassan, és egy nagy,

meredek völgy körül annyit kanyarogtunk, hogy a nevem is

elfelejtettem.

Az erdő még homályos volt, de a völgy felett már felszállt a

köd, amikor Juon megállított.

— Itt, Domnu! Kinézek!

És eltűnt, a legkisebb zörrenés nélkül.

Tetszett nekem ez a világ. Tetszett a fuvaros, aki egész úton

nem szólt egy szót se, és nagyon tetszett Juon, aki csak akkor

szólt, ha kérdeztem, akkor is halkan és röviden, és a saját

gyártmányú autógumi-bocskorban járását egyszerűen nem

lehetett hallani.

Igen! Ez vadászat a javából, és ez az ember teteje a vadász

fogalmának.

Juon ekkor már újra ott volt.

— Nem látni semmit. Köd van odalent. Most kell kicsúszni.

— Odalent? — kérdeztem magamtól, hiszen eddig a

völgynek csak kis teknőjét láttuk, amikor az óriások temetőjéből

bejöttünk az erdőbe. De hát ha Juon azt mondja, „odalent", hát

akkor az úgy is van. És tíz lépés után — amelyből ötöt már

hason csúszva tettem meg — megláttam, hogy mi van odalent,

de ettől a látványtól a hajam égnek állt volna, ha nem hason és

egy kis lejtőn fekszem.

Ekkor már egészen világos volt, és a majd száz méter mély,

meredek falú szakadék alján ott legelt egy jó bak. Könnyű

lövéstávolságra. De ahhoz, hogy lőni tudjak, ki kellett volna

hajolni! ... Az a párkány amúgy is lejtett egy kicsit, s ekkor már

moccanni sem mertem a nedves, síkos füvön, nem hogy

kihajolni... Ráadásul az volt az érzésem, hogy a harmatos, rövid

füvön úgy is csúszom kifelé...

Azt hiszem, sápadt lehettem egy „kicsit", amikor Valaki

vastag puskatisztító madzagot kötött a bokámra, és húzni

kezdett visszafelé.

Aztán, később — amikor már attól az átkozott mélységtől tíz

lépésre — keservesen összemosolyogtunk, Juon a kezét

nyújtotta, azt hiszem, örök parolára.

Később, már úton hazafelé menet, Juon hirtelen megállt, és a

fülére mutatott, ami a világ minden vadászának a nyelvén

annyit jelent, hogy hall valamit. Bevallom, én nem hallottam

semmit, csak a köd szitált, mert vastag, de itt-ott elvékonyodó

felhők jöttek fel a Szamos felől, Juon pedig kinyújtott karral

mutatta a helyet, hogy hol hallja a zörgést.

Végre megláttam én is a kis bakot, de nem tudtam, miért

lőjek, hiszen a fején alig volt valami, amit agancsnak lehetett

volna nevezni.

— Puska! — és Juon az ujjával billegetett, hogy lőjek már, mi

a fenére várok... — Beteg! — suttogta még hozzá, hogy ilyen vak

vagyok...

— Ám legyen! — és meglőttem a kis bakot, amelyet már

előttem is meglőtt valaki, valószínűleg orvvadász, mégpedig

öreg söréttel. Az egyik szeme is ki volt lőve, agancsa tört

nyomorék, s egyik füle csupa genny... És odahaza van hús elég...

— Vigye haza, Juon. Az unokák majd örülnek neki...

Juon egy pillanatig talán azon gondolkodott: van-e jogom az

ajándékozáshoz, aztán elmosolyodott.

— Köszönöm, Domnu, megennének azok egy tehenet is... De

akkor kidobom a belsejét, minek cipeljem haza.

Juon hát elővette kését, én pedig cigarettára gyújtottam, és

néztem az alacsony ködfelhőket, melyek egyre alacsonyabban

és sűrűbben jöttek a Szamos felől, és később két nagy madarat

láttam körözni a vastag ködben.

Juon abbahagyta a kis őzet, és sörétes puskáját nyújtotta.

— Héják, Domnu... sok császármadarat pusztítanak.

A puska rúgott, mint egy ló, de az egyik madár kalimpálni

kezdett lefelé, és a sűrű ködből kiért egy — holló.

Mintha szíven ütöttek volna. Szeretem, nagyon szeretem ezt

az ősi, szép nagy madarat, vesztett csaták elsiratóját, és

mindenáron és mindenképpen védtem őket és fészkeiket, s most

én...

— Hát ez nagy szamárság volt, Juon!

— Én vagyok az oka... — mondta megroggyantan.

— Fenét! Hát én hova tettem a szememet!?

És bánatosan búcsúztunk a kocsinál, és a végén is egymást

vigasztaltuk, mert a holló párja jött utánunk, mint a lelkiismeret.

Még a kocsit is kísérte a szomszéd faluig, és ősi, mély hangján a

párját kereste és szólongatta, szólongatta...

A hollót aztán hazahoztam emléknek, talán figyelmeztetőnek,

talán büntetésnek, és most itt néz rám a falról, és ha nagyon

egyedül vagyok, beszélgetünk is. Rettenetesen fájdalmas ősi

titkokról, amiket már csak mi tudunk, s utánunk már senki.

Nagybátyám temetésére én már nem mehettem le, mert újra

háború lett ebben a megzavarodott világban, de öcsém írta,

hogy amikor Juon jött elbúcsúzni, megvárta, amíg öcsémen

kívül mindenki kitakarodott a szobából, azután odament a

ravatalhoz, nézte, hosszan nézte a régi, kedves arcot, aztán fejét

egy pillanatra a halott mellére hajtotta, ahol már nem dobogott

semmi.

A harmadik: Görbic Pista bácsi.

Görbic Pista bácsi a kocsisunk volt, tehenesünk, min-

denesünk, röviden: atyai barátom, míg fia, ifjabb G. I. csak

egyszerűen a pajtásom, akivel együtt úgy emlegettek bennünket

a kedves ismerősök, hogy: az a két lókötő...

Görbic Pista bácsival azonban mélyebb és jobban

megalapozott volt barátságunk, mert: elsősorban lovai voltak,

másodsorban csodálatos szánkót faragott nekem a télen,

harmadsorban többször igazolta, hogy „Most láttam ezt a

Pistit... ippen kiment a kapun", holott én ez időben pár

kilométerre a Potyondy malomnál, a Cöndében, esetleg a Kács

alatt tartózkodtam.

Pista bácsi komoly ember volt, így apám nem is kételkedett,

de nem tudhatta, hogy Pista bácsi helytállását szivarokkal

kellett alátámasztanom, amelyeket csak vendégjárás esetén

lehetett megszerezni, mert a szivarosdoboz más napokon zárva

volt.

És Pista bácsi nem is volt szűkkeblű, ha éppen

„gombosfenyér"-ért (a lóherét hívták nálunk gombosfenyérnek)

vagy más zöld takarmányért ment a rétre, vagy a vetések közé.

Ilyenkor — ha egyedül voltunk — meg is invitált.

— A Kisrétre megyek — mondta —, ha akar...?

Természetesen — akartam. Én mindent akartam! Elsősorban

amit szabad volt akarni... másodsorban, amit csak szülői

engedély árán lehetett akarni, és végül, de mindenáron, amit

egyáltalán nem lehetett akarni.

Apámat pár perce láttam az Alszeg felé eltávozni, így —

kikapcsolva az esetleges következményeket — már zörögve

poroszkáltunk a Kisrét felé, ahol állítólag olyan lucerna termett,

amelyet ecettel és olajjal a püspök is megehetett volna.

Vidáman kocsiztunk tehát a Kisrét felé, bár a kitűnő

„honvédlovak"-at csak kemény kézzel lehetett a vágtáról

lebeszélni.

A Kisrét sarkán azután Pista bácsi kifogta a két sárkányt, egy

öl friss lucernát dobott eléjük, és kaszálni kezdett.

Én hanyatt feküdtem a határárok kis dombján. Fejem alá

gyűrtem egy öl friss lucernát, és néztem a felhőket, a jövő-menő

madarakat, hallgattam a kasza suhintását, és életem egy lett a

tájjal, amelyben elsüllyedtem. Azt hiszem, boldog voltam.

Később azonban kiszakadtam ebből a merengésből, mert a

lovak dühösen dobbantottak néha, tiltakozva a böglyök és más

vérszívók csípései ellen, és ha felvágták a fejüket, még a

saroglya is mérgesen zörrent.

De Pista bácsi is abbahagyta a kaszálást, mondván, hogy:

megette a fene már a csillagvégű kaszát is, igaz, olyan vastag itt

a lucerna szára, mint a nád...

Ezután kalapálni kezdte a kasza élét, ami — a visszhanggal

együtt úgy szólt, mint a haris, azaz a kétkésmadár.

Ekkor már unatkoztam, s elnézve a lovak védekezését a

bögölyök ellen arra gondoltam, hogy hiszen, ugye,

lovagolhatnék is...

— Pista bácsi!

— Na! — nézett rám öreg barátom...

— A Fokos olyan szelíd... itt meg csak eszik ezek a bögölyök...

nem lovagolhatnék egy kicsit?

Pista bácsi rám nézett, aztán végigcélozott a kaszaélen.

— Aztán ha leeszi a fene... én tartsam a hátam?

— Van két szivarom is...

Pista bácsi erre még egyszer végigcélozott a kaszaélen.

— Lopta?

— Még búcsúkor... — védekeztem, mintha búcsúkor az

ilyesmi jobban előfordulhatna...

— Aha! — mondta öreg barátom, amiben egy kis elismerés is

volt, hogy a búcsú adta lehetőségeket nem hagytam

kihasználatlanul, azután — erős megfontolás után — azt

mondta:

— De csak itt a kocsi körül...

— Persze.
Így aztán felkerültem a derék Fokos hátára, aki még hátra is

nézett, lovasát mérlegelve, és nézése nem volt jóindulatú, hogy a

reggelizését így félbeszakítottam, és lucerna helyett zablát

kapott a szájába.

Megkerültük aztán a kocsit kétszer-háromszor s egyszer csak

azon vettem észre magam, hogy kint vagyunk a dűlőúton. A

dűlőút végében azonban a széles községi út volt, és Pista bácsi

azt kiáltotta, hogy jobb, ha visszafordulok.

— Mindjárt! — mondtam, bár visszafordultam volna én már

előbb is, azonban Fokos, mintha más véleményen lett volna,

ment, a dűlőút végén ellenállhatatlanul fordult a széles útra,

amely hazafelé vezetett.

— Reszelje a száját annak a dögnek!! ... Reszelje!!!

Reszelhettem.

Fokos

fogára

vette

zablát,

és
szép,

kiművelt

„utazó-menet"-ben elindult hazafelé, mintha én a világon sem

lettem volna. És nem tehettem semmit.

— Nini, a Pisti! — kiáltott Vinkó Borcsa néni, aki kaszával a

vállán jött szembe. — Milyen jól mögüli a lovat!

Ez a dicséret kissé enyhítette aggályaimat, és most már csak

azért mondtam rövid röpimát, hogy apám ne legyen otthon,

mert...

Fokos pedig — mintha megérezte volna, hogy már többen

néznek bennünket — szép, hosszú vágtába csapott. Így

mentünk el a templom előtt, hogy egy vénasszony keresztet

vetett, és bevallom, én is majdnem keresztet vetettem, mert a

kapunkban ott állt — az apám... a kapu pedig betéve, ahogy

illik.

A többire már alig emlékszem. Fokos előkelő úton ka-

nyarodott a kapuhoz, és talán csak akkor vette észre, hogy nem

lehet bemenni, hát váratlanul megállt, mint a cövek!... én pedig a

fején keresztül „szállva" elterültem apám előtt a földön, mint a

béka. És amikor mozogni kezdtem, apám nem azt mondta, hogy

„Jaj, édes fiam, megütötted magad?", hanem azt, hogy:

— Ha majd „kiheverted" magad, fiam, ereszd be a lovat is...

— aztán otthagyott, mert alighanem Puskáéknál volt dolga.

Aztán elmúlt, többnyire keserves negyven esztendő. Én a

kunszentmártoni halászmesterképzőt vezettem akkor, és —

elsősorban tanítványaim számára — megírtam a „Halászat"

című

szakkönyvemet

lehetőleg

elkerülve

„szak"-nyelvezetet,

amelyből

egyik

Pécs

környéki

tanítványom két példányt is megvett; a másikat egy kedves

horgászbarátja számára, akit — csodálatosak a sors útjai —

éppen Görbic Pistának hívtak.

És jött az üzenet régi-régi kis pajtásomtól, hogy ha arra

vetődöm, el ne kerüljem háza táját! Külön szoba, külön

„beetetett" horgászvizek várnak, és tejbe-vajba fürösztenek,

amit meg is tehetnek, mert ő egy nagy tejcsarnok vezetője.

Múlik az idő! Azóta is készülök barátom meglátogatására, és

csak halogatom, halogatom... Miért ilyen ostoba az ember!?

A költőnő

Kovács néni költőnő volt — ez nem kétséges —, és urát

Csákbereki Péternek hívták.

Hogy-hogy? — kérdezhetné akárki.

Ezt kérdeztem én is, s akkor kiderült, hogy ő, született Bence

Rozália, néha Kovács Józsefné és jelenvaló Csákbereki Péterné

úgy megszokta a Kovácsné megszólítást, hogy nem hajlandó

minden héten új névre hallgatni.

— És Péter bácsi engedi?

— Ü is megszokta, meg aztán nagy barátok voltak ezek... — s

Kovács néni enyhe rosszallással intett ura felé, mintha még

mindig kifogásolná ezt a régi barátságot.

— Látná csak, milyen fejfát faragott neki! Nekem biztosan

nem farag ulyant.

— Szép? — buggyant ki belőlem az elhamarkodott kérdés, de

meg is bántam abban a pillanatban, mert Kovács néni képes

azonnal elküldeni valami isten háta mögötti temetőbe, fejfát

nézni.

De hát mindenképpen tévedtem. A nevezetes fejfa nem az

Isten háta mögött, hanem az Istenszéke orma alatt volt, a kert

végében, mert ott, a nagy hegyek árnyékában, ahol a házak

elszórt messzeségben kapaszkodnak a sziklák aljába, minden

családnak megvolt a maga temetője.

Amikor először megálltam a kis temetőben a kert mögötti kis

tisztáson, megdöbbentő közelségben éreztem az élet és halál

titokzatos egyszerűségét. A ház kéménye pár lépésre vidáman

füstölt, az erdő csendesen zúgott, valahol szólt a kakukk, és

Péter bácsi nagy keze megsimogatta a kereszt vállát.

— Egy egész télen faragta, néha még éjjel is, amikor itt

tutultak a farkasok a ház előtt...

Néha találkoztam Kovács nénivel, amint jött haza az erdőről,

és gombáskosarában felül mindig volt pár szál virág.

— Ennek a Jóskának viszem — mondta, mintha élő emberről

beszélne, aki nemcsak volt, de van is, és aki azzal, hogy meghalt,

egyáltalán nem ment ki Kovács néni életéből.

— Néha álmodok róla, s akkor az álmot föl is írom — mondta

kicsit szégyenlősen, aztán rám nézett:

— Maga is szokott írni, nem?

— Szoktam — vallottam be.

— Verset?

— Azt már régebben...

— Kár — mondta egy kis lenézéssel —, mert az az igazi! Az a

legnehezebb, elhiheti, mert én is megpróbáltam.

Ezzel megfordult és elment.

— Hajjaj! — sóhajtottam az ijedtségből felocsúdva —

Vigyázat, itt egy költőnővel állunk szemben. — S ettől kezdve

Kovács nénit tisztelettel bár, de kerültem.

Nappal bújtam az erdőt, hallgattam a szelek zúgását az

Istenszéke alatt, maszatosra ettem magam málnával, és fogtam a

pisztrángokat, ha éppen hagyták magukat.

És itt kezdődött a baj.

Mert nemcsak horgásztam, de meg is fürödtem a jéghideg

hegyi patakban, és másnap olyan derékfájással ébredtem, hogy

már a megmozdulás gondolatára is ordítani tudtam volna.

Azután megjelent Kovács néni egy bögrével, benne valami

egérszagú kenőccsel, és akkor — mi tagadás — ordítottam is.

Kovács néni keze vasból volt.

— Így! — simított még rajtam egy fájdalmasat, aztán

befáslizott, mint egy múmiát, s amikor már pislogni se tudtam,

vastag füzetet húzott elő a köténye alól:

— Most ráérünk, ugye — mondta kicsit szégyenlősen —,

meghallgatja?

— Igen — suttogtam elhalóan, már amennyire a fásli és

rémületem engedte. Tehetetlen voltam, beteg, kicsit rázott a

hideg, s arra gondoltam: milyen szerencsés ez a Jóska odakünt,

a föld alatt. Gyönyörű keresztje van, ott az erdő, és neki már

nem olvasnak fel verset...

Aztán hirtelen elhallgattak gondolataim. Megütötte a fülem

egy-két szó, egy-két öreg rím, az átélés valóságának mélysége, a

fájdalom balladás időtlensége. Az öregasszony szeme

elkönnyesedett, és hangjában ott pengett az ősök törött

bánatának kezdetleges zengése.

— Igazán szép volt, Kovács néni!

Egy legényről szólt a ballada, akinek a cséplőgép leszakította

a kezét, mert káromkodva fenyegette meg az Eget, ahonnét

rosszkor hullott a jég. A legény aztán legény maradt

mindhalálig, mert ezek után még mátkája is elhagyta.

Kovács néni arca ragyogott a dicsérettől, mert megérezte,

hogy őszinte.

— És igaz is! — tette hozzá — Hiszen ismeri...

— Kit?

— Ezt a félkarú Beke Miskát. Róla szól a vers...

Amikor felépültem, és Péter bácsival csavarogtunk az erdőn,

ott gombászott Beke Miska is (ámbár Mihály volt az már

régen) — a feleségével...

— Hát

mégis

megházasodott?

Péter bácsi furcsán nézett rám:

— Miért ne házasodott volna meg? Félkezű ember csak nem

lehet meg asszony nélkül! Amint megjött Miska a csatábul, ez

volt az első dolga.

— Csatábul?
— Persze. Ott szedte le a karját valami büdös gránát. Juli meg

nem nézte, hogy egy keze van vagy kettő. Régen szerették már

egymást...

Napokig gondolkoztam, megmondjam-e Kovács néninek az

igazságot, és addig piszkált az ördög, amíg egyszer kiböktem:

— Nem muszáj a versnek igaznak lenni, Kovács néni.

Minden jó vers igaz, hiszen egyszer valahol úgy is megtörtént.

— De szebb, ha igaz — ellenkezett —, mert ha nem, akkor

csak mese.

— Hát itt van ez a Beke Miska is... azzal a cséplőgéppel... —

mondtam, és azonnal megbántam.

Kovács néni hideg lett és ellenséges, még a szája széle is

remegett. Vastag füzetjére védően rátette a kezét, és mélyen

maga elé nézett:

— Aki író, az tudja, hogy a beszéd az semmi, az polyva csak...

mindig az írás az igazság, mer', megmarad...

Csendesen behajtotta füzetét, és soha többet nem vette elő.

Azt hiszem, nem tartott írónak, és lehet, hogy igaza is volt. Ha

valakinek, hát az írónak kell tudnia, hogy nem az a fontos, miből

van a templom, hanem az a fontos, hogyan imádkoznak benne.

És Kovács néni szépen imádkozott, egész lelkével, melegen és

— ami a legfontosabb — hitt benne, mert Kovács néni igazi

költőnő volt — ez most már semmiképpen nem kétséges —, míg

a magam írói valóságán azóta is gondolkodom.

Kró

Az éjszaka olyan némán engedte maga után a hajnalt, hogy

senki nem vette észre. Szél nem mozdult, és a patak se lett

hangosabb; a sötétség még jó ideig megkapaszkodott a

csúcsokban, s csak akkor ereszkedett le a völgybe, amikor

halványodni kezdtek a csillagok. Ekkor azonban egyszerre

szürke lett minden, mert csúnya köd született a levegőben. A

fák törzse nyirkos lett, és az ereszek csepegni kezdtek.

Áprilisi hajnal volt, és nem lehetett tudni, hogy nappal majd

meleg tavasz szalad-e fel a síkság felől, hol zöldek voltak már a

fűzfák, vagy tél sziszeg le a havasról, hol komoran álltak a

fenyők, és alattuk még ott lapult a hó.

Nem, ezen a napon semmit se lehetett tudni. Az idő mintha

megállt volna a ködben, és ha a patak nem susog, azt lehetett

volna gondolni: nincs is Idő, csak Tér van, reménytelen

végtelenség, melyben nincs tegnap és nincs holnap, és a ma is

csak annyi, mint a patak bujkáló susogása és az ereszek félénk

csepegése.

Még álom se járt ezen a hajnalon, halvány és torz tükre a

létnek, csak a Tér vajúdott, és remélni lehetett, hogy valahol

talán mégiscsak megszületik a nappal, és elindul az, amit ezer

nyelven életnek neveznek, pontosan meghatározva valamit,

amit nem ért senki. De nem mozdult semmi, csak a hegy

vonzódása érzett a síkság felé, s a síkság vágya a magasság felé,

ami olyan volt, mint egy névtelen sóhajtás. A kiegyenlítődés

örök vágya volt ez, a változatosság örök keresése, a jó és a rossz

játéka, az anyagi és szellemi nehézkedés törvénye, a teremtés

késői hullámzása, vagy talán csak rezgése, amely egyformán

játszik pillanatokkal és fényévekkel, és amelyben nem hullik le

és nem is emelkedik fel semmi.

A köd csak része volt ennek a játéknak, és minden, ami benne

volt, és minden, amit betakart.

A hegy mögött újabb síkság volt, azon túl újabb hegyek,

vágyak, a mozdulatlanságban is surranó iramodása életnek és a

halálnak. A köd ismeretlenségének színtelen kis páraszemei

összefüggtek, mint a folyam cseppjei, melyek egy forrásból

jönnek, és tudnak egymásról mindent, de róluk nem tud senki

semmit, és ha felsüt a Nap, majd eltűnnek, de akkor is lesznek,

és talán van valaki, aki nem felejti el, hogy mit látott a ködben,

csukott szemmel lesve nemcsak a közeli, de a még meg nem

született eseményeit is az Időnek.

A patak most hangosabb lett, mert az Idő egy kődarabot tett

útjába, s azt görgetni kezdte. A kő néha lustán megállt,

majdnem csökönyösen, de ilyenkor a víz mérgesen lökött

egy-egyet rajta, míg végre belehajtotta egy kis mélyedésbe, ahol

csobbanva elmerült. A csobbanástól mintha világosabb lett

volna, és mintha látni lehetett volna, hogy a köd lassan

hömpölyög a síkság felé, aztán mint valami nagy fekete árny állt

fel a patakpart és a ház között egy óriási jegenyefenyő.

Világosodott.

A fenyő egy darabig még mintha a levegőben állt volna, aztán

— ahogy nőtt a világosság — lassan talpra ereszkedett, és

csúcsáról is lerázta a homályt. Ilyen öreg fenyő nem volt már a

környéken, de ilyen hatalmas se. Ki tudná azt megmondani,

miért maradt meg, amikor millió társa leúszott a patakon és

ledöcögött szekereken ismeretlen világba? A régi erdők utolsó

fája volt ez a fenyő, és nem akadt ember a környéken, aki

ilyennek ne tudta volna minden emlékezet óta. Amikor az

erdőket irtották, talán nem volt rá szükség — talán magányosan,

külön állt akkor is —, később pedig már nem nyúltak hozzá,

mert bizonyára oka volt, hogy megmaradjon. Nem mondta ezt

senki, talán nem is gondolta, és csak akkor érezték meg az

emberek, amikor a fürge kis fakereskedő megállította a kocsiját

Marosánék háza előtt, és odabökött a fára.

— Ezt is megvenném...

Az emberek hallgattak.

— Majd mondjátok meg Petrunak.

Az emberek hallgattak, mert a kereskedő nagy úr volt; a pénzt

néha nagy bőrtáskában hozták utána, és pápaszemet viselt, ami

már magában is különös volt. Amerre kinyújtotta a kezét, ott

lefeküdtek az erdők, visszahúzódtak a hegyek közé, eltűntek a

vadak, és a földnek, mintha rothadni kezdett volna, kilátszottak

fehér sziklabordái.

De az emberek mégis hallgattak.

Petru gyerekei ott álltak a kerítés mellett és bámulták az

idegen urat, félelemmel, mert ablak volt a szemén, de a

legnagyobbik befutott a házba, mire kijött az asszony a

legkisebb és legmaszatosabb gyerekkel a karján.

— Nincs itthon az uram...

— Nem baj — mondta az úr —, mondd meg majd, hogy ezt a

fát is kivágjuk. Megfizetem.

— Nem!

— Mit, hogy nem?

— Nem. Csak.

— Buta vagy, te asszony, pénzt kaptok érte.

— Nem!

— Petru az erdőn és nekem dolgozik; én fizetem... nem

ismersz?

— Dehogynem, Uram.

— Hát akkor?

— Nem! — A földet nézte, és lábujjait mozgatta.

— Régi fa ez, nagyon régi — mondta az egyik ember.

— Hát aztán?

— Régi. Ilyen nincs is több... Talán sehol nincs.

— Bizony, talán sehol nincs — mondták a többiek is, és a

szemüveges ember akarata bizonytalan lett, de ellenséges, és

megmarta az emberek puha, nagy ellenkezését.

— Szamárság! Ki fizet benneteket? Kitől kaptok orvosságot és

pálinkát, talán ettől az asszonytól, aki csak annyit tud, hogy:

nem?

Az emberek hallgattak.

— Különben is, semmi közötök hozzá. A fa Petrué, majd

megbeszélem vele. Úgy kell dönteni, hogy a háznak baja ne

legyen...

— Nem!

Ezt nem az asszony mondta és nem az emberek, hanem az

öreg Ioan, az asszony apja, aki odacsoszogott a kocsi mellé, és

megfogta a lőcsöt. Nagyon öreg volt már ez a Ioan, szeme az

öregségtől vizenyős, és nem is volt mindig beszámítható. Néha

nevettek rajta még a dédunokák is, de néha féltek tőle még a

férfiak is. Ott állt, fogta a lőcsöt, és az emberek nem merték

elküldeni, pedig szerették volna.

— Eredj, öreg, a dolgodra — mondta a kereskedő.

— Nem. A fát nem lehet bántani. Nem akarom...

— Vigyétek innen — intett az öreg felé a kereskedő, de nem

mozdult senki —, vigyétek innen a vén bolondot.

Az öreg szeme most felszáradt a dühtől, és megrázta a lőcsöt.

— Mit akarsz, te ember!? — ordította. — A fa az én fám; az

apámé volt, meg annak is az apjáé. Itt minden az enyém! A ház

is — mit akarsz Petruval? Petru gyerek, Petrunak parancsolsz,

nekem nem parancsolsz. És most menj el, te, te — ember.

A kocsi elindult, mintha ez a nyers hang meglökte volna; ez a

hang a magányos ember üvöltése volt, a régi erdők ordítása, a

farkasok fogcsikorgató hörgése, valamiért, aminek lenni kell,

ami már több, mint az élet.

Az emberek megborzongtak és a földre néztek, mintha az

szólt volna hozzájuk, mintha az apák szóltak volna, akik csak

ezen a hangon tudtak beszélni. Nem bánták most azt se, hogy az

úr haragszik, ha elmegy és sose jön vissza, nem bántak semmit,

de a fa megmaradjon, ha elpusztul minden — akkor is.

Az öreg Ioan pedig rájuk se nézett, megfordult és bement a

házba.

A vén fenyő pedig áll azóta is. Napi járóföldre meglátni: hol a

falu — ami nem is falu, csak pár ház szétszórva a völgyben —,

és suttog akkor is, ha nincs szél, és úgy beszélnek róla, hogy a

Ioan fája. Most már örökös és végleges lett mindenki előtt, hogy
a fához nyúlni nem szabad, és semmihez, ami a fához tartozik.

A fészekhez se!

A hollófészekhez se, ami már szintén nagyon régi volt, és nem

jutott eszébe senkinek, hogy kiszedje. Még a gyerekeknek se. Így

azután a hollók is tudták, hogy ők ehhez a pár házhoz s ehhez a

pár emberhez tartoznak. Bizalmasan leszálltak az udvarokba

vagy a kút tetejére, és okos szemük megcsillant, ha ilyenkor Ioan

kivette a pipát a szájából, és rekedten nevetett:

— Héj, mennyire vagytok — héj!?

A szomszédok látták ezt, és keresztet vetettek:

— Beszél a madaraival...

A hollók ezután halkan kurrogtak valamit és visszaszálltak a

fészekbe, amelyből minden évben kirepült három-négy fiatal

madár, de aztán eltűntek a hegyekben, mert az öreg hollók a

falu körül nem tűrték meg a saját fiaikat se. De a fiatalok nem is

akartak maradni. Télen még összeverődtek néha egy-egy

nagyobb dög körül, de a tavasz már párokra bontotta őket, és

messze egymástól rakták meg az új fészkeket.

A fészek már ezen a hajnalon is tele volt. Az anya még nem

ülte a tojásokat, de érezte, hogy ma vagy holnap már megkezdi,

mert melle és hasa tüzelni kezdett. Úgy érezte, hogy ma még

jócskán eszik, amit csak lehet, aztán már nem sok ideje lesz a

röpködésre. Ez az érzés sürgette, azért mocorogni kezdett, s

ezzel a mozgással kicsit be is takarta a tojásokat. Ásított, aztán a

szárnya alatt a tollakat rendezte, és megvakarta a csőre tövét. Ez

a mozgás nem jelentett senkinek semmit, de hollónyelven

pontosan benne volt minden:

— Világosodik, Kró. Nem megyünk?

A hím meg se mozdult. Jóval nagyobb volt párjánál, és tolla

még a homályban is olyan volt, mint a kék acél. Nem mozdult,

de a szeme azt mondta:

— Mehetünk — de csak ült.

A nőstény körülnézett, le a ködbe, fel, amerre sejteni lehetett a

Napot, aztán vissza a párjára.

— Valami jön?

— Valami elindult — bólintott Kró, és erélyesen elrúgta

magát az ágtól, ezzel a mozdulattal azt is mondva, hogy ami

elindult, annak el is kell érkeznie. A bajt sejteni lehet, de kitérni

előle nem.

— Feljebb! — kiáltotta most Kró azzal az egyhangú, mégis

dallamos kiáltással, amely olyan öreg, mint a kövek, egyszerű és

ismeretlen, s amit ha egyszer hall az ember, sose felejti el. —

Feljebb!

Odafent már derengett a Nap, alattuk mozdulatlan se-

lyemtengere a ködnek, és a friss fényességben nyugodtan

szárnyalt a hegyek felé két hollómadár.

A szarvast tegnap találták. A szarvas a nagy kő alatt feküdt a

havas oldalában, hol véget érnek már a fenyők, és a bükk meg a

cser veszi át az erdők országlását.

A nagy kő kiugró szikla volt, olyan, mint egy torz emberfej,

kopasz, néma és bölcs. A szarvas alatta feküdt, egy tisztáson,

aminek örültek a madarak, mert nappal a négylábú szabadok

nem merték megközelíteni. Hogy a szarvas miként került oda,

most már nehéz lenne megtudni; legnagyobb valószínűség

szerint meglőtték, és menekülés közben lezuhant a szikláról.

Ám az is lehet, hogy Vú hajszolta, a farkas; a szarvastehén

mételyes is lehetett, elgyengült a téltől, megcsúszott a sziklán, és

egy ötvenméteres zuhanás után elhallgatott minden. Egészséges

vad a szikláról soha le nem esett, pedig a menekülés útja sokszor

arra vezetett a szomszéd hegyhátra. A tragédia tegnapelőtt éjjel

történt, de a nappali szabadok csak később tudták meg, mert az

éjjeljárók hallgatagok és alusznak is már, mire a hollók

felrepülnek.

A szarvas ott feküdt egy kisebb sziklán fennakadva és olyan

természetellenes tartásban, hogy azonnal észre lehetett volna

venni, de éppen nem járt arra senki. Amikor azonban felsütött a

Nap, és a tetem kívánkozni kezdett a földbe, egyszerre szaga

lett, mire azonnal megjelent az első dögbogár: Zú.

— Zzz-mm-mm-zzz ... néézd, zúú, néézd, zúú.

Aztán a másik, aztán tíz.

És rakták a petéket a szőr közé, mindenhova. Ezret, százezret.

Ha a húsevő szabadok nem is jönnének, a szarvas pár nap

múlva mozogna a nyüvektől, és egy-két nagy eső után már a

hangyák tisztogatnák csontjait.

A legyek tehát nagy örömmel fogtak munkához: az enyészet

bölcsőjébe rakták élő petéiket. Furcsa gusztus — erről kár is

beszélni —, de ha nekik jó, kinek van joga ebbe beleavatkozni?

Az ember valószínű azt mondaná: „büdös légy", de a legyek

nem tudták, mi az, hogy büdös, és azt se tudták, hogy ők legyek,

tehát az ember véleménye nem létezett számukra; ami pedig

nincs, az nincs, tehát nem is lehet róla beszélni.

A nagy zúgásra azonban kíváncsiak lettek a cinkék, s arrafelé

tornáztak az ágakon, amerre Zú népe igyekezett. S egyszer csak

meglátták a szarvast.

— Cin — csodálkoztak —, cincserr-cincsecserr, milyen nagy,

milyen nagyon nagy. Látjátok?

— Mi az odalent, Citér — recsegett egy mátyás fent, a fenyők

alatt, meghallva a cinkék csodálkozását, és izgatottságában

felborzolódott bóbitája —, miről fecsegtek?

— Csirr-csiri-cserr, Topár van itt. Hús van itt... sok hús...

cincserr-cincserr, gyere, Ralak, bontsd meg.

Csend lett, és újra hallatszott a legyek dongása, aztán

felsivalkodott a mátyás, aki nagyhangú volt, árulkodó és

pletyka, ezért nem is szerették az erdei népek. Meglátta a

döglött szarvast és kiabálni kezdett:

— Látom, látom... háhá... látom!

A mátyás sivalkodása végigszállt a völgyön, nekiverődött a

sziklának, és a meredek falak átdobták a túlsó oldalra, ahol a

hollók bogarásztak a kopasz hegyháton.

Kró megállt, megmerevedett és figyelt.

— Ralak a nagy kőnél van — nézett rá az asszony —, de nem

értem. — Kró még mindig mozdulatlanul figyelt, és ez parancs

volt feleségének is, hogy ne mozduljon.

— Há-háá — hallatszott újra nagyon messziről, de a hang

kopott volt már és kicsit foszlott, mint az ostornak a vége, mégis

volt benne valami, ami Krót szárnyra dobta. De nem mentek

egyenesen rá a hang irányára, hanem felkerengtek, mint a sasok,

és keringés közben közeledtek arrafelé, ahol a mátyás kiabált.

Nagyon magasan voltak, és Krá, az asszony jókedvűen kiáltott

át urának:

— Ott van, Kró, ugye, ott van... várunk még?

— Várunk, amíg Patra észrevesz bennünket.

— Itt van Kró, Kró van itt — lelkesedett újra lent a mátyás —,

majd ő megbontja. Ne ugrálj össze-vissza, Citér. Kró

megbontja...

A völgy másik oldalában Karak lapult, a róka, és a mátyás

óbégatására bosszúsan fordította arra fülét, megjegyezve

pontosan a helyet, ahol a mátyás kiabált.

— Megesznek mindent — fintorgott —, megesznek mindent

ezek a tetvesek —, ám arra nem is gondolt, hogy odamenjen,

mert világos nappal volt már, és a tisztással szemben egy út

vezetett, amelyen néha emberek járnak.

De a hollók még nem szálltak le. Figyelték alattuk a tájat, és

figyelték a ködbe hajló messzeséget. Alattuk mozdulatlan volt

az erdő, lombtalan, világos és biztonságos. A mátyáshoz még

három társ érkezett, de most ezek is elcsendesedtek és várták a

hollókat. Kró szeme hiába kutatta a havasok távoli csúcsait, és a

magasság tiszta, kemény levegőjét — nem mozdult semmi, ezért

lassan lefelé szabta a köröket, a villámcsapta tölgy felé, ahonnét

mindent látni lehetett. Kró ismerte ezt a tölgyet, még abból az

időből, amikor erre a tájra vetődött, és szívesen szállt rá, mert ez

a fa soha nem esett útjába a Bajnak és a Rossznak, akik

tulajdonképpen testvérek, csak amíg a Baj időről időre fel-

bukkan, és vagy megöl valakit vagy nem, addig a Rossz

állandóan mászkált, s ha beleesett valamelyik szabadba, annak

vége lett. De a tölgyet csodálatosan elkerülték, és a vén fának

még a környékére se cseppent sohasem fájdalom verejtéke, sem

vér. Ilyen hely pedig nagyon kevés volt az erdőben, mert ha az

avar megmozdult volna, és a föld megszólalt volna, mindenütt

csontok bukkantak volna elő, és humusszá vált megnyugvása a

vérnek és izmoknak, pihenéssé vált mozdulatlansága a

mozgásnak, élelemmé vált tápláléka az életnek. De azt se lehet

mondani, hogy az élelemnek ne lett volna élete, mert élt minden

— ébren vagy alva, föld felett vagy a föld alatt, megdermedve

vagy repülve —, s a halál, a sokat emlegetett Halál, a

természettől elszakadt ember borzongásában úrrá tett,

megénekelt és rettegett Halál nem volt hosszabb pillanata az

Időnek, mint a legrövidebb élet. Küzdeni persze mindenki

küzdött ellene, de nemcsak az élők küzdöttek az ellen, hogy

élelemmé váljanak, hanem az élelem is, hogy újra élet legyen, s

mindez csak azért volt, mert nem tudta senki, hogy a Halál

fogantatásának nincs-e olyan szent, teremtő üdvözülése, mint az

Életnek.

Ez az öreg fa azonban nem félt semmitől, bátor volt és

kemény, mint a sziklák, és majdnem olyan érzéketlen is. Talán

ezért kerülte a változandóság szolgája, a Fájdalom.

Kró és párja olyan puhán ültek meg az öreg fa csúcsán, hogy

szárnyuk suhogását se lehetett hallani. Körülnéztek és még

vártak, mert még annak a mozgásnak is meg kellett

csendesedni, melyet ők maguk okoztak. Eggyé kellett válni a

tájjal, hogy minden más mozgás elárulja, ki van még itt, a szikla

körül; de nem rezzent még az avar se, csak a dongók, a

mátyások és a cinkék; s a két holló simán leúszott a dög mellé.

— Kró, Kró — itt van Kró, háá-háá, bontsd meg Krá, a szemét,

a puhát, a szemét, háá-háá...

A cinkék hallgattak, de izgatottan ugráltak ágról ágra, a két

holló pedig bontogatni kezdte a döglött szarvast, ahol lehetett.

Egyik a szemét, a másik a farka alatt.

— Patra kellene ide — rázta meg fejét Krá —, de Patra is

elvesztette a szemét, hogy nem látott meg bennünket.

Kró nem is válaszolt, tudta, hogy az asszonyból a tehe-

tetlenség beszél, pedig a könnyebb részhez engedte, a

szemekhez. Ezen túl tehetetlenek voltak, mert a bomlás még

nem indult meg annyira, hogy a szarvas erős bőrét ők

felvághatták volna.

Kró felpillantott az égre és hunyorgott.

— Ne bántsd te Patra szemét... — azzal nyugodtan

visszaszárnyalt a tölgyre, asszonyával együtt.

— Meg kell várnunk Patrát — kaparászott a rücskös ágon —,

pedig sietni kellene, mert Ralak olyan lármát csapott, hogy az

éjjel aligha marad valami, hacsak nem süketek Vú meg a

többiek.

Az öreg fa mozdulatlanul, szinte ridegen állt, mintha azt

mondta volna: mi közöm hozzá?

— Csak úgy mondom; ha már rajtad pihenünk — va-

karódzott Kró, és újra felnézett az ég irdatlan magasságába, hol

három porszem úszott lassan, könnyed kis körökben, ám ezek a

körök odafent mérföldesek voltak, és a ritka levegőből

szédületes iramban kémlelte a földet három óriás keselyű.

Krá türelmetlenkedett.

— Mire vár Patra, ha minket itt lát? Szeme, az van — ki

tagadja? —, de óvatosságot igazán nem tanulunk tőle. Na végre!

A keselyűk zuhanni kezdtek. Zuhanni kezdtek örvénylő

zúgással, de szemmel tartva a hollókat — akik a biztonságot

jelentették —, és szemmel tartva egymást is, akik a konkurenciát

jelentették. A szarvas azonban elég nagy volt, így a kollektív

érzületet el lehetett viselni. A tetem felett kicsattantak a

hatalmas szárnyak — szinte meghajolva a fékezés nyomásától

—, és suhogva leszállt a három óriási madár; két barát- és egy

fakókeselyű. A cinkék olyan halkan szóltak, hogy alig lehetett

hallani, de mozdulatlanok lettek a mátyások is, megilletődve a

keselyűk közelségétől, akik azonban — bár a földön is óriások

voltak — nagyon sokat veszítettek a távolság és a szárnyaló

mozgás fenségéből. Bizony, a földön esetlenül mozogtak,

majdnem nevetségesen, bár a háromméteres szárnyak

sustorgása feledhetetlen volt. A fakó csekély figyelés után

belevágott a szarvas hasába, míg a két nagyobb barátkeselyű —

mintha csak összebeszéltek volna —, egyik fejtől, másik lábtól

fogott a munkához.

A mátyások bóbitája izgalmukban felemelkedett és reszketett:

— Há-hááá — kiáltották csodálkozva és éhesen —, há-hááá,

bontják már, bontják már... Bizony bontották.

Szakadt a bőr, az izmok; előbuggyantak a belek, a keselyűk

néha elégedetten sziszegtek egy-egy nagyobb falatnál, és

fuldokolva nyelték a förtelmes eledelt. Fejük eltűnt a rothadás

nyílásain, és nyakig maszatosan bukkant elő újra — egyszóval

—, a lég urai közönséges hullarablóknak látszottak volna az

ember szemében, ám nekik csak annyi volt, mint amikor a

pongyolás feleség a hófehér reggeliző asztal fölött átszól a

férjének: — Abból a hideg csirkéből kérek még...

A falu pedig — tulajdonképpen — nem is volt falu. A falu ott

kezdődik, hogy van: községháza, iskolája, temploma és —

természetesen — korcsmája. Ha őszinték szeretnénk lenni, a

korcsmával kellett volna kezdeni, mert ez rendesen előbb

keletkezik, mint a másikak, de mivel jobb nem őszintének lenni,

maradjunk meg a szokott sorrend mellett, tekintet nélkül a

kényelmetlen és nagyon is emberi igazságra.

A falunak tehát nem volt semmije, és falunak is csak azért

mondjuk, mert valahogy csak kell nevezni azt a tizenhárom

házat, mely a völgy két oldalán kapaszkodott az oldalba, mint a

fecskefészek. A házak egymástól két-háromszáz méterre voltak,

egy kis kerttel elöl és egy kis kaszálóval hátul vagy oldalt vagy

mindkét oldalon, aszerint, ahogy a föld és a kövek

megengedték. A kaszálóban itt-ott egy gyümölcsfa állt, teljesen

magára hagyva, hogy terem vagy nem terem, s a fák, tekintve,

hogy nem piszkálták őket, többnyire teremtek. Nem nemes

gyümölcsöt persze, inkább csak aprót, de ízeset, mert itt az

számított nemesnek, ami megmaradt. Ami állta a fagyot, a

szelet, a telet, a szárazságot; tűrte a mohát és a ködöt, mint

akármelyik erdei fa, és ez a sokféle küzdelem nem hagyott erőt

félfontos almák, körték és öklömnyi ringlók kidajkálására. A

gyümölcs tehát apró volt, de nagyon jóízű, és a szalmatető alatt

még tavasszal is egészséges volt, keményhúsú, mint az idevaló

lányok. A kertben, a fák alatt néhol fa- vagy szalmakasok álltak,

melyekbe vándorméhek gyűjtötték a mézet nagy szorgalommal,

s ezért jutalmul legtöbbször kifüstölték őket, mert a fiatal rajzás

már megerősödött, és több kas már nem volt. A méhek voltak,

mert lettek, szaporodtak, ahogy tudtak, a mézet elvették tőlük

— mint a gyümölcsöt a vad fáktól az erdőn —, egyébként rájuk

volt bízva, hogy csináljanak, amit akarnak. Néha kevés lett a

méz, néha sok — amilyen volt a virágzás —, de mivel a

virágzásba se lehetett beleszólni, hagyták a méheket is, akik ha

rajzáskor megtelepedtek valamelyik közeli fán — jó, de ha

felzúdultak a levegőbe, és visszamentek az erdőbe, ahonnét

jöttek, hát — az is jó.

A házak pedig olyan kicsinyek voltak, mintha törpéknek

készültek volna — pedig szép, szálas embereket termett itt a

föld —, s az egyik felében — de nem mindig külön bejárattal —

ott lakott a kecske és a tehén is. Középen a tűzhely —

kemencével összeépítve vagy szabadon, de minden ház

megegyezett abban, hogy a füst — némi tanakodás után — az

ajtón távozott, mert kémény egyetlenegy nem volt a faluban.

A legfeljebb negyven centiméteres, négyszögű ablakok alatt

— mert néhol kettő is volt — vastag rönk feküdt, abból az

időből, amikor még itt volt az erdő a ház mellett, s ezen

pipálgatott a férfi vasárnap, és hétköznap is az öregek, ha már

magas lett nekik a hegy, és nehéz a fejsze.

A kaszáló sarkában pedig ott volt a temető. Természetesen

minden háznak külön temető, mert minek hurcolták volna

össze-vissza halottaikat idegen helyre, amikor azok úgyis a

házhoz tartoztak. Némelyik öreg ki is jelölte, hogy melyik fa

mellé temessék — mert azt a fát még ő ültette —, s az a fa jobban

is termett azután, meghálálva a kegyeletet s az összeaszott

testben található foszfort és egyebeket. Az öregek így holtuk

után is a házhoz tartoztak — talán ott lengve néha a földi por

felett, melyet egy ideig magukénak vallottak, és érdemen felül

sokat foglalkoztak vele —, és bizony előfordult, hogy tanácsot

adtak a fiataloknak, akik a távol levő temetőbe aligha mentek

volna el tanácsért. Itt azonban, ha a fiú unalmában vagy

mérgében kiment szellőztetni magát, olyan gondolatok jutottak

eszébe az apa sírja felett, melyek máshol semmi esetre eszébe

nem jutottak volna, tehát nyilván az öregek szóltak, a

nemzedékeket összekötő szellem akaratából. Vagy a lángoló

vérű lányunoka talán nem ment volna ki a kaszáló végébe, ahol

sistergő vágyakozása ájult odaadásba és bonyodalmas

következményekbe hanyatlott volna? De bizony kiment volna,

ha a hétfejű sárkánnyal szövetkezett kénköves ördögök állnak

ott, akkor is, de ott feküdt a nagyanya töpörödött kis teste,

fejfáján szárazra aszott erdei virággal, és a lányunoka — akár

hihető, akár nem — nem ment ki. És milyen jó volt ez! Ő nem

ment ki, tehát bejött a legény, mert be kellett neki jönni és —

bizonyos emberi formaságok, de érezhető emberfeletti áldás

után — megkapta, amit kívánt, nem lett belőle semmi bonyoda-

lom, ámbár igaz az is, hogy odakint jobban esett volna, mert a

föld és a frissen kaszált széna néha közelebb van és puhább,

mint az ágy.

A fiatalok tehát egymásé lettek, elmerülve a testi teremtés

isteni játékában, ám felettük az ősök szelleme lobogott, átadva a

tiltott gyümölcs pillanatnyi édességét és életnyi keserűségét,

ami még így is megérte, mert úgy volt rendelve, hogy megérje.
Ez a lobogás aztán szétcsapta szárnyait, és megérintette a

lakodalmasok szívét is, mert zendült a zene, koccant a pohár,

dobogtak a lábak, ami kihallatszott az alvó öregekhez, akik

tudták, hogy ez így van jól, mert ha másként kellene lennie,

akkor bizonyára másként is lenne. És az se zavarta őket — még

csak a fejüket se csóválták —, ha valaki kitámolygott, és testük

kis halmán aludt egyet új erőt gyűjtve, mert nincs ebben semmi

rossz, ámbár ha van, megfizet érte menthetetlenül és

könyörtelenül, mert a Jó és a Rossz emberfeletti játékában

nyitott tétel, kifizetetlen számla, behajthatatlan követelés nem

marad soha. És ez a nagy játék maga az élet; nemcsak a testnek

az élete, nemcsak a szolga élete, de az Úré is, aki szabad és

parancsol a szolgának, ám neki nem parancsolnak, csak az

utakat mutatják meg, és magára vessen, ha a szolga rabságába

süllyed. Ilyenkor jó, ha közel van a temető, és a mulandóságból

megszólal az, ami nem mulandó, megszólal a Szeretet, és azt

mondja:

— Fiam, ha lehetne, most felpofoználak.

És a fiú vagy lány érzi, hogy bizony ez hiányzik, de mintha

már meg is kapta volna, egyszerre megtalálja az Utat, és

csodálkozik, hogy ezt eddig nem látta. És milyen jó erre az Útra

visszatérni! Erre a tegnap unalmas, terhes, poros, keserves útra,

mely — csodálatos! — mára érdekes, változatos, virágos út lett,

de — sajnos — a tisztaságot csak a szennyes ember érzi igazán,

és mit tudja a tapló, hogy mi az íz, és mit tudja a mindig józan,

hogy mi az igazi józanság?

A lakodalmasok azonban nem gondolnak erre, ami nagyon

helyes, mert ha gondolnának, sose lenne lakodalom — hanem

rúgják a földet, és — ha lehetne — kirúgnák a ház oldalát.

Ezt azonban nem lehet, mert a ház oldala kőből van. Nemcsak

azért, mert itt több a kő, mint a föld, hanem azért is, mert ez a kő

már készen volt — némelyik még meg is írva —, csak össze

kellett rakni. A völgy fenekén még látni lehet a régi hadiút

nyomait, ahol valamikor a Légiók csillogtatták ifjúságukat, és a

sasokat, melyek Dáciától Britanniáig röpködtek; a hegyháton és

a kopár között apró kaptellumok alapjait fordította ki

gyökerével egy-egy kidőlt faóriás, és amikor sírokat vagy kutat

ástak, urnákban és kőkoporsókban koccant meg a csákányok

vasa, mutatván, hogy minden volt és minden lesz, és sem sírni,

sem nevetni nem lehet jobban, mint ahogy már ma sírtak és ma

nevettek volna; mutatván, hogy nem a sírás és nevetés a lényeg,

hanem az ember, aki sírt és nevetett, és annak a valaminek a

nagysága a fontos, ami ezen érzések mögött volt, s amit nem

lehetett eltemetni sem az imperátorral, sem a rabszolgával.

És néha gyönyörű ékszereket találtak a kertben vagy a patak

homokjában: fülönfüggőket, pénzeket és gyűrűket csodálatos

épségben, és kardot, lándzsahegyeket csodálatosan elkorhadva,

jelezve, hogy a puha szépség és a kényes hiúság lényegesen

maradandóbb, mint a vér, a győzelem és a dicsőség eszközei, és

világosan mutatva azt is, hogy a kőbe zárt szeretet, lám,

megőrizte a nyolcéves lányka puha csontjait, míg a vad

harcosok

acélos

csontjait

maradéktalanul

felfalták

és

megemésztették a még vadabb farkasok. Pedig harcos járt erre

százezer, ilyen kis lányka pedig csak egy-egy, mégis ez maradt

meg, erősen elgondolkoztatva, aki éppen gondolkozni akart,

hogy az emberben nem a Százezer számít, hanem mindig csak

az Egy. Ha azután akad olyan istenáldotta vagy istenverte Egy,

aki ennek ellenkezőjét elhitette a Százezerrel, az bizonyította be

legjobban ennek az igazságnak megdönthetetlenségét.

Szerencsére a lakodalmasokat nem bántják ilyen gondolatok

sohase, a völgy és a hegy pedig nem törődik vele, hogy az

évszázadok hogy forgatják köpenyüknek legfelső földlapjait. Ők

azért vannak, hogy embernek-állatnak helyet adjanak — adnak

is —, és békésen pipálják a ködöt, nevetve sugározzák a fényt,

akár rajtuk, akár bennük vannak.

Most éppen április van, de ez sem fontos. Melegen süt a Nap,

ami jó, mert úgy látszik, jókedve jön az időnek, ami kicsalogatja

a férfiakat a földekre, az asszonyokat a kertbe, a fiatalságot a

patak mellé, az öregeket pedig a fal mellé, a padra, ahol meleg

van, s a pipafüst mellett érezni lehet a rügyek és füvek

virágtalan illatát.

A házakban most nincs senki, és Petru háza is üres. Az

asszony elment a szomszéd faluba, ahol már bolt is van, a

legkisebb gyereket magával vitte, a többiek pedig szétszaladtak

az erdő aljában, ahol kecskék és juhok legelnek, nemkülönben

csókák járnak, akiket ki lehet lesni, melyik odúba raknak

fészket.

Az öreg Ioan a ház mellett üldögélt majdnem délig: kialvó

pipáját néha meggyújtotta, s hallgatta a nagy fenyőt, amint

suttogva fésülte a gyenge, tavaszi szelet.

— Úgy... úgy — bólintott néha —, bizony, úgy... — Mintha

valakinek igazat adna, mintha tudná, hogy másként nem lehet,

mint ahogy történik. Az ember gondolhat, amit akar, tehet is,

amíg tud, s amíg a test engedelmeskedik..., amíg tud

engedelmeskedni. De egyszer eljön az idő, amikor a test kezd

gazdátlan lenni, nem hallgat sem jó szóra, sem szidásra, csak

fájni tud, s ilyenkor bizony ismét egyedül marad az Ember..., de

már előbb rádöbben — ki korábban, ki csak az utolsó

pillanatban —, hogy az a dédelgetett test bizony nem ő volt.

Sokáig nem hitte ezt, sokáig megcsalta egy név, a környezet

hasonló csalódása; de a környezet széthullt, a test megöregedett,

visszakívánkozott oda, ahonnan jött, és az Emberhez mind

távolabbról küldte a fájdalmat, és nem akart már sem szolgálni,

sem uralkodni, csak pihenni akart, nem fájni és nem is lenni.

Bizony úgy.
Sütött a Nap, és odajött a kutya is Ioan mellé. Odajött,

ránézett, lassan lefeküdt, és fejét az öreg lába mellé tette. Máskor

Ioan elkergette volna a kutyát, mert szeretett egyedül lenni, de

most csak nézte, és később kezét a kutya fejére tette.

— Bizony úgy, te kutya.

És ekkor a kezére nézett, erre a fekete körmű, földszínű, eres,

bütykös ágra, és eszébe jutottak régi mozdulatok. Egyszer egy

diót tartott benne, akkor még kicsi volt és párnás ez a kéz,

egyszer egy kést: akkor olyan volt, mint a sas karmai; egyszer

egy puskát, akkor mozdulatlan, mint a kő, és egyszer egy

lánynak a mellét, s akkor reszketett. Villanó gondolatok voltak

csak ezek, távoli vizek felett nyilalló emlékfecskék, de tiszták

voltak és élesen értelmesek.

Az öreg fenyő suttogott:

— Úgy-úgy te Ember, de ez nem baj.

A kutya felnézett, megborzongott, de nem mozdult. Nem

szimatolt, csak nézett, és gerincén átfutott a nagy változás

ijesztő intése. Pedig csak úgy ragyogott a völgy! Az erdők sötét

karimáját mintha késsel vágták volna el az égtől, a sulykoló

asszonyok csattogásában eljövendő ünnepek tisztasága volt, de

előbb... még addig... a patak alattomosan kúszott a kövek

között, és hozta... hozta...

A fenyő suhogni kezdett.

— Úgy-úgy, te kutya, de ez nem rád tartozik.

És a kutya mozdulni se tudott. Szeme követte az öregember

tekintetét, mert az most felnézett a fára, fel a végtelenségig, ahol

a fenyő csúcsa már elveszett a magasság tündöklésében.

A kutya szűkölni kezdett, nyüszítve sírni.

Ioan ránézett.

— Mit félsz, te kutya?

Azzal felkelt, megingott, és a fal mellett tapogatódzva bement

a házba.

— Mit félsz, te kutya? — zsongott mélyen a fenyő — Látod,

mi már nem félünk.

Aztán megint csend lett, nem mozdult semmi, csak a kutya

sompolygott át a kaszálón, az erdő felé, farkát behúzva,

szemében irtózat, és néha ijedten visszanézett a házra.

Bent már sötét volt. Sötét és hideg, bár ez a sötétség és ez a

hideg már távoli volt. Az öregember megkapaszkodott az

ajtófélfában, és úgy érezte, már-már kiszakad önmagából, de

nem lehetett még, mert valamit tenni kellett. Mit is? Miért is?

Persze — fázott! — az előbb fázott, a teste fázott. Odatántorgott

a pislogó tűzhely mellé, s ami rőzse volt, mind rádobta. A

tetejére még a vastagból is. Még!

— Elég!

Hogy ez a parancs gondolat volt vagy hang, azt ez a Ioan, ez

az összeomló ruha már nem tudta, kinyújtotta kezét testének

utolsó mozdulatával, és arcra bukott a földön.

— Bizony, úgy — suttogott a szél, mert április volt, fel-

támadó, ellanyhuló, kapkodó lélegzetű április, és befújt az ajtó

alatt, mert szükség volt rá. Aláfújt a parázsnak, dajkálni kezdte,

s a parázs mosolygott. Később nevetett.

— Lobbanj már, lobbanj már! — sziszegett a szél türel-

metlenül — Majd én játszom veled. Majd én viszem a lángot, na,

gyújtsd meg már!

— Pluh — mondta a láng, és megszületett, de többet azután

nem szólt ilyen hangosan. Tapogatódzni kezdett a rőzse között,

megízlelte az ágacskákat, s előbb a szárazakat vette nyelvére.

— Ne féljetek — lehelte —, ne féljetek! Én vagyok a fény és a

tűz, a nagy égés látható szépsége, és ti is azok lesztek — ne

féljetek! Mi vagyunk a tisztulás és a tisztaság, mi vagyunk az

Erő és a Szépség: újraszülettek, ne féljetek! Világosság lesz

belőletek, meleg lehelete az életnek, és hamu lesz belőletek,

szürke, puha táplálója a virágoknak és fáknak. Omló föld

lesztek újra, kalász a mezőn, gyümölcs a fán, viasz a mézben...

fény a gyertya lángjában és újra és újra tűz... tűz.

A szél újra bezúdult az ajtó alatt.

— Mi lesz? — fütyörészett, aztán vonítani kezdett, mint a

farkasok, ha kezdődik a hajtás.

A láng puhán hajladozott.

— Levegőt, még levegőt!

A szél nekifeküdt az ablaknak, s a kis ablak kinyílt jajduló

nyikorgással.

— Juj! Juúúj! Mit csináltok?

Az ágy már égett, a gerendáról lógó lenköteg már égett, és

tüzet fogott a padlás nyitott szájába vezető gerenda is. A tétova

pattogás ropogva áradt szét a szobában, s a padlás szájából egy

ijedt macskafej nézett le a füstbe.

— Mi, mia... minyau... — Meglátta a nyitott ablakot, lehasalt,

szemében kétségbeesett lobbanás csapott fel, aztán leugrott. Egy

puha dobbanás a földön, egy az ablakpárkányon, és — kissé

megpörkölődve — hatalmas ugrásokkal rohant végig az

udvaron.

A láng már a padláson csapkodott. Végigszaladt a pókhálós

gerendákon, izzani kezdett a régi szalmatető, s a faluban csak

akkor jajdult fel az ijedtség és rémület elnyújtott kiáltása, amikor

kibuggyant a szalmafüst habos gomolygása a nagy fenyő alatt.

Az asszonyok ledobták a sulykolót, a domboldalon rohanni

kezdtek a gyerekek, a pásztor levette kucsmáját, s a birkák egy

csomóba szaladtak, mert a feljajduló kiáltás olyan ősi volt, mint

maga a Félelem. Az erdő alatt — fejét az égnek szegezve — egy

kutya vonított keservesen.

Ekkor már magasan lobogott a ház, s a felcsapó lángok

belekaptak az öreg fa alsó ágaiba. A fa megborzongott, de aztán

elhagyta magát, mert mintha hűvös lehelet érintette volna.

— Bizony, úgy, te fenyő... — s a negyvenméteres fa fájdalma

egyetlen lángcsóvában felcsapott az égig.

A hollók sokáig ültek az öreg tölgyön, éhesek voltak nagyon,

és Kró azt hitte, ettől van a nyugtalansága. A keselyűk úgy

telezabálták már magukat, hogy fuldokoltak, de még mindig

ettek, és a várakozók — cinkék, mátyások, hollók — izgatottan

mozdultak meg, amikor a dögevők olyan falatokat nyeltek el

egyetlen nyeléssel, amelyek nekik egy hétre elegendőek lettek

volna.

— Hé, Patra! — kiáltott fel végre az egyik elkeseredett mátyás

— Marad nekünk is valami?

A fakókeselyű ingerülten húzta ki fejét a szarvas hasából, ahol

nem volt már semmi:

— Egyél bogyót, Ralak! — sziszegte — És várj, ahogy illik.

— Illik, nem illik: éhesek vagyunk, és ezt a húst én találtam,

ezt ne felejtsd el.

— Én találtam! — cserregett a cinke — És nekem Zú mutatta

meg.

A nagy dögbogár kétségbeesetten zúgott a keselyűk felett.

— Én, én, és most megeszik a fiaimat.

— Máskor légy óvatos, Zú — pislogott az egyik barátkeselyű,

és félretotyogott a dögtől, mert most már igazán nem fért bele

semmi; később párja is melléje ült, s most csak tátogtak és

emésztettek, mint a kövér ludak. Szárnyukat leeresztették és

ziháltak.
A fakó még mindig a szarvas belsejében turkált, de Kró azt

már nem várta meg, amíg ez is végez. A két holló lágyan a

levegőre dobta magát, és a dög mellett leereszkedett a földre. A

fakó a szétpattanásig agyonzabálva és ellenségesen nézett rájuk.

— Nem várhattatok?

— Nem! — rázta meg a fejét Krá — Nem!

A keselyű öklendezett, és bután nézett a két hollóra, aztán

elfordult.

— Szemtelen csürhe, zabálhattok!

A két holló nekilátott, de lecsaptak a mátyások és a cinkék is.

— Pihenj, Patra — óbégatott az egyik mátyás —, pihenj és

eméssz, mert ha Vú jön vagy az ember, nem tudsz elrepülni.

Szeretném látni, hogy pattansz egyszer szét, vagy ugrálsz, mint

Unka, a dülledtszemű.

A keselyűk nem válaszoltak, mert Ralak híres volt nyelvéről,

és nem is szerették ezt a zajongást. A hollók kimérten és

alaposan ettek, és szorgalmasan csipegettek a cinkék is. Amikor

az egyik mátyás megint felkiáltott, Kró szigorúan nézett rá, és

szeme nagyon világosan ezt mondta:

— Még egy hang, Ralak, és kontyon váglak, hogy felfordulsz.

Ha enni akarsz, egyél, ha pedig óbégatni, eredj máshova. Elegen

vagyunk...

Ezután már csend lett.

A mátyások néha félrerepültek egy-egy darabka hússal, és a

cinkék, ha már nagyon maszatosak voltak, hogy megtörüljék a

szájukat, de egyéb hang nem hallatszott.

A nagy szikla alá odatűzött a Nap, s a kövek fehéredni

kezdtek, mert a Nap érintésétől nedves szürkeségük elrepült.

Az avar nehéz szaga lehömpölygött a völgybe, s a tavalyi száraz

levelek széle felperdült, mint a seben a var, ha gyógyul. A

bükkfák dereka átmelegedett és megpuhult, mert a tavaszi

nedvek lüktetése dús lett, és az erek teltek, mint az áradó patak.

A rügyek viselős duzzadtsággal ringatták magukat, ha szellő

mozdult, s a kankalin sárga virága széttárta szirmait a meleg

ragyogás és a méhlegények felé. A szikla repedéseiben Szú

sütkérezett, a gyík; apró lábai megtapadtak a meredek falon, és

szíve a torkában vert — ezt lehetett látni —, mert Szú néma volt

és napimádó, amibe nem is szólt bele senki. A szabadok

világában a hit dolga is a magánélethez tartozott, de aki nem

vigyázott életére, azt megették hitével együtt. Szú azonban

nagyon vigyázott magára...

A szarvas maradékához közben három varjú is érkezett. Egy

pillantással átnézték a terepet, és lecsaptak a dögre. Szürke

varjak voltak, erőszakosak és tolakodók. Se „kérem", se

„szomszéd", csak faltak. A hollókra félelem nélkül néztek, a

mátyásokra ellenségesen s a cinkékre gonoszul. Feszült

kapkodás lett úr a szarvas körül, ami már nem volt szarvas, és

már hús is csak kevés. Inkább csont, de a keselyűk már a

bordákat is kitördelték.

Az egyik szürke Krá előtt kezdett kapkodni, szinte a csőre alól

húzva ki a falatot. A hollóasszony azonban ma — nem tudni,

miért — türelmetlen volt. Egyetlen nyugodt mozdulattal úgy

kupán vágta a varjút, hogy az fájdalmasan felkiáltott, és

szédelegve reppent fel a levegőbe:

— Megütött, engem megütött Krá, ez a tolvaj, ez a...

De senki nem törődött vele, még társai se, mire nyugodtan

visszaszállt, mert az evés minden sérelemnél fontosabb volt,

egyébként is mindenki tudta, hogy Ránál — a szürke varjúnál —

nagyobb tolvaj talán csak Tecs, a szarka, ám akkora tolvaj volt

mind a kettő, hogy ezt eldönteni sehogy nem lehetett.

A keselyűk még mindig ültek, bóbiskoltak és emésztettek.

Egy-egy pillanatra lehunyták szemüket, de — ahogy múlt az idő

— egyre éberebbek lettek; begyük egyre laposabb, és szemük

lusta álmossága bizonyos aggodalomnak adott helyt a

kosztosok szaporodása láttán.

Krá is félreállt, és megtörülvén csőrét a gyepben, ránézett

párjára.

— Elég — mondta nézése —, eleget ettem, és úgy érzem, a

tojások várnak. Meg kell kezdenem, Kró.

Kró válasz helyett kibontotta szárnyát, és nehézkesen

visszaszálltak a vén fára. Pihentek, tollászkodtak, és néha

egymásra néztek, mintha azt mondták volna:

— Mi van?

Az öreg fa is olyan furcsa volt, a levegő is, a völgy is, a szikla

is.

— Mi van, öreg fa? — kaparászott Kró a tölgy rücskös ágán.

A fa meg se rezdült, mégis, mintha valami azt mondta volna:

— Nézz!

Kró és párja felnéztek, de nem ijedtek meg, mert csak Víí jött,

a kőszáli sas, igaz, rettenetes iramban. A szarvason lakmározók

szinte szétfreccsentek, amint odacsapott, és csak a varjak

méltatlankodtak félreülve, amíg a sas is jóllakik. Arról, hogy a

sas király, a szabadok mit se tudtak, s arról se, mintha őfelsége a

dögöt megvetette volna. Dehogy vetette! Annyira nem, hogy a

keselyűk aggodalmasan újra odatotyogtak, mert őfelsége

étvágya valóban királyi volt.

— Nézz!

Kró megint ezt az intést érezte, de nem látott semmi

különöset, csak egy hosszú, elnyújtott kiáltást hallott nagyon

messziről, és a fészek irányában egy furcsa, vöröshasú felhő

tolakodott az égre.

— Itt van! — kiáltotta, s a két holló vadul dobta magát a

levegőbe.

Az a felhő sűrűsödött, sötétedett, és aljára félelmes vörösség

vetődött.

— Reggel óta érzem — lihegte Krá —, reggel óta érzem, és

most itt van. A Rossz ma a tüzet fogta be... De nekünk, ugye,

nem árthat.

— A Rossz mindenkinek árthat, és még nincs vége —

korrogott halkan a másik, és sebesen vágott felfelé, mert a völgy

karéjának magas fái még mindig előttük voltak.

Ekkor újra hallani lehetett, hogy az erdőszélen fájdalmasan

vonít a kutya, és a két holló meleg testét zsibbadó hideg fogta

markába. Repülésük gyors irama megtört, hogy egy pillanat

múlva annál kétségbeesettebb szárnyalásba csapjon.

— A fészek! — kiáltott Kró, és hangja olyan volt, mint a kürt.

Jajongó és messzehangzó.

— Nem... — mondta az asszony, mert a ház környéke még

füstben volt. — Nem! — kiáltott újra, de csak már magának,

tehetetlen, félelmetes asszonyi sikoltással, mint amikor az anyák

gyermeküket költögetik, akiről nem tudják, hogy halott. Abból a

nehéz füstfelhőből pedig keserű ropogással lobbant fel az öreg

fenyő búcsúzó, szurkos, vörös lángja.

A pernye úgy szállt a levegőben, mint a vész holt fecskéi, a

falu dermedten hallgatott, sütött a Nap, szél már nem volt, csak

a lobogó lángok felett repkedett messze-hangzó jajongással két

hollómadár.

Azután elcsendesedett minden, csak a patak ugrándozott

felszabadult csillogással.

— Elment — csattogta —, elment...

De nem válaszolt senki.

A füstöt a havasról látni nem lehetett, és a hangok sem jutnak

fel odáig. A hó is ropog, a szél se nyugszik itt soha, s a fenyők

susogása elnyeli az alulról érkező kiáltást. De meg a falu nem is

ezen az oldalon van, s a tűzrakás mellett az emberek nem

gondolhatnak semmi rosszra, hiszen szalonna van és kenyér és

pálinka. A szalonna és kenyér a gyomorba megy, a pálinka

pedig egyenesen a szívbe, vagy valami más jó helyre, mert

kívül-belül meleg lesz egyszerre a világ, és megelégedett.

A Nap vakítóan csillogtatja a havat, s a tűzrakásnak csak kék

füstje látszik, lángja nem, ámbár bizonyára van, mert az arcok

tüzelnek.
Nagyszombat
A vadász kedvetlenül állt a telefonnál. Fülén a kagyló, és

mivel szemben állt az ablakkal, hát ki is nézett rajta. Az udvaron

túl az erdő. A fák közt egy kis köd.

— Délig megkocsikáztatod — mondta a vadászmester —, és

ha találtok selejt bikát, hát lője meg, ha nem találtok — úgy is

jó... amúgy rendes gyereknek látszik... és hát boldog újesztendőt

is kívánok.

— Köszönöm, nektek is.

De a fiatal vadászvendég valóban rendes gyerek volt.

Bocsánatot kért, hogy még a szilveszter délelőttöt is elrabolja, de

mára kapta az engedélyt és a szabadságot is.

— Nem tesz semmit — mondta a vadász csekély meg-

győződéssel —, majd megpróbálunk valamit. Kocsival

cserkészünk, jobban bevárják...

A kocsi unottan kattogott a süppedős nyiladékokon, a lovak

unottan csaptak egyet-egyet farkukkal; itt-ott hófoltok, egy-két

bámészkodó őz, és már majdnem dél volt, amikor a vadász azt

mondta:
— ...alighanem... Józsi bácsi, kanyarodjon balra, ott a fenyő

mellett... a fél agancsát leverekedte... de amúgy is rossz bőrben

van. A bokor mögött lépjen le a kocsiról, mi továbbmegyünk...

A félagancsos bika mozdulatlanul állt, és szemével a kocsit

követte, amikor csattant a lövés... a bika pedig kényelmesen

beballagott a bokrok közé.

— Lehetetlen! — hüledezett a vendég — Lehetetlen! Ott kell

feküdnie a bokrok között...

— Elszívunk egy cigarettát — mondta a vadász —, ha sebzett,

elfekszik, bár a bika nem jelzett semmit. — De később nem is

találtak sem vért, sem szőrt. A vadász a fiatal fákat kezdte

vizsgálni a szarvas magasságában.

— Ide nézzen!

A golyó átvágott egy fiatal fát, és millió darabra frecs-csent,

mielőtt a bikához ért volna.

— Majd máskor — vigasztalta a vadász a vendéget -, én meg

utánacsapázok, hátha mégis sebzett...

De ebédre azért hazaért, és lassan mégis ünnep lett az ünnep.

Az asszony is lenyelte mérgét, hogy az urát még ilyenkor is

elhurcolják, a szél is északira fordult, hogy ő majd megmutatja...

a két kutya is „vigyázz"-ban ült a konyhasarokban, mert az ebéd

illatai lakodalmat ígértek, s végül a kislány is felkéretőzött apja

ölébe ebédelni, ami csak kivételesen volt lehetséges.

— Hol a szarvas, apa?

— Elment... pedig szép, nagy félagancsos volt. És most már

nem is kell senkinek.

— Senkinek? — gondolkozott a gyerek — ...akkor add

nekem, apa.

A vadász melegen nézett az asszonyra, aztán komolyan a

gyerekre.

— Hát... ha jó lennél, Jutka... meginnád a tejet...

— Megiszom, apa... igazán!

— Akkor tiéd a bika! Majd meg is mondom neki, hogy mától

a tied...

— A vadászoknak is mondd meg, apa...

Az asszony nevetett, a kutyák közelebb húzódtak az

asztalhoz. Az ablak előtt pedig kemény, apró pelyhekben hordta

a havat a szél.

És a lagymatag, öreg December után kopogós csizmában

érkezett az ifjú Január. Hozott havat, hozott hideget, és táncolt a

tavak jegén, mert ahhoz volt gusztusa.

A puskák most otthon ásítoztak, mert a vadász szánon hordta

a szénát a vadetetőkre, amelyeket úgy kellett a hóból kiásni.

Ilyenkor bizony összefagyva érkezett haza a vadász is, és fel

sem tűnt neki, hogy a kislány milyen csendesen, illedelmesen ül

a kisszéken — felesége pedig elfordulva tesz-vesz a konyhában.

— Apa! — szólalt meg később a kislány — Megérkezett... és

Miska lesz a neve... úgy gondoltuk.

A vadász csak most neszelt fel, hogy történt valami, tétován

nézett mosolygó feleségére.

— S most már mondjátok meg, ki az a Miska, és hol van?

— A trágyatelepen fekszik — magyarázta Jutka. — Kicsit

sovány, és el is fáradt...

— A fenét! Hát akkor hozd ki a papucsom...

A vadász nem tartott jószágot. Az öreg trágyatelep inkább

szalmatörmelék volt már, és a törmeléken, a hóban ott feküdt a

félagancsú szarvasbika. Csont és bőr! Kicsit távolabb,

jobbról-balról a két kutya, minden ellenséges szándék nélkül,

mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon.

— Beteg! — gondolta a vadász. — Ki tudja, mit akar... és a

kutyák most őrzik. Úgy látszik, a szétfröccsent golyó szilánkjai

mégis elkapták.

Füttyentett, a szarvas felkapta fejét, a kutyák pedig

odarohantak hozzá.

— Gyertek enni, a szarvas pedig — mutatott a bikára — a

házhoz tartozik. Megértettétek? — És megfenyegette őket.

Este pedig, amikor a gyerek már aludt, jelentette az esetet a

vadászmesternek.

— Ha már az embernél keres menedéket, a végét járja... —

mondta a telefon. — Lődd agyon, és a trágyatelepbe mindjárt el

is áshatjátok.

— Igen ám, de tréfából Jutkának adtam...

Egy kis csend lett a hallgatóban, távoli lélegzés, mint a

gondolatok lassú szárnycsapásai.

— Arra gondoltam — mondta a vadászmester —, hátha nem

is a golyótól beteg. Próbálj neki szénát adni, erősen megsózva...

ott vannak a próbatápszerek... keverd a széna közé... Más

pusztulás nincs?

— Két gida. Kint hagytam a rókáknak.

— Okosan. Jutkát csókolom, a bika az övé, de ha elpusztul,

dugd el valahogy, aztán mondd azt, hogy elment...

De a bika — egyelőre — nem pusztult el. Amikor a vadász

odavitte a szénát, elment ugyan az erdő felé, de később

visszajött, s lefeküdt előbbi helyére. A szénát megszagolta, de

nem nyúlt hozzá.

— Majd éjjel eszik — mondta a vadász Jutkának, akit ölében

tartott az ablaknál. — Nem szereti, ha nézik.

És reggelre a széna szét volt hányva, mintha Miska a sót

kereste volna még alatta is.

— Megittad a tejet? — kérdezte a vadász Jutkától, mire a

kislány felmutatta az üres poharat.

— Látod, Miska ezt is tudja, úgy látszik, csak akkor eszik, ha

te is szófogadó vagy...

És ettől kezdve Jutka életét Miska irányította, aki, úgy látszik,

végleg beköltözött a vadász udvarába. Néha ugyan elballagott

— talán inni a patakra —, de mindig visszajött, és csodálatos! —

mindig tudta, ha Jutka nem itta meg a tejet, mezítláb mászkált a

konyha hideg kövén, sőt, amikor gyufát gyújtogatott, olyan

mérgesen rázta meg a fejét, hogy az a szép félagancsa is leesett...

— Itt van! — mondta komoran a vadász, felmutatva a leesett

agancsot. — Nagyon haragszik rád, és mérgében még az

agancsot is ledobta...

Jutka ezek után nem nyúlt többet a gyufákhoz, de akadt más

játék is, mert közben kitavaszodott, és mintha Miska is erősen

gyógyult volna, mert nem volt már olyan bőregérsovány, és a

szőrét is hullatta.

Most már meggyógyul — mondta a vadász a telefonba —, és

lehet, hogy őszre erős, lőni való bika lesz belőle.

— A szarvas a Jutkáé! — hangzott a válasz. — Ne csalódjék a

gyerek, van elég szarvasunk.

De Miska még nem is szándékozott elhagyni a trágyadombot,

a házat, az embert, főleg a sót és a lucernaszénát... hiszen

erdőben volt itt is, és ha éppen friss rügyekre támadt gusztusa,

hát odaballagott az élősövényhez, hiszen csupa bomló rügy volt

az egész világ. De ekkor már búgott a vadgalamb, s a pintyek

csattogó dalában mintha maga a napsugaras tavasz énekelt

volna. Így aztán Miskával nem is volt semmi baj, azonban a

kislány nagyon csendesen üldögélt a pitvarban, és csak suttogva

mondta, hogy fázik.

— Miért suttogsz, kislányom?

— Valami van a torkomban...

— Igen — mondta a doktor is, aki autóval loholt ki —, igen...

Mariska bejöhet a gyerekkel, ha akar, úgy látom, operálni kell...

A szülők dermedten néztek össze, s ez a döbbenet ott maradt

a házban, még akkor is, amikor már az autó régen elment,

mögötte árnyék szaladt, és a szobában suttogva járt az üres

csend.

Este az asszony telefonált a kórházból.

— Holnap — mondta, de alig lehetett hallani... —, holnap...

nem altatják...

— Enni kellene valamit — gondolta reggel, de csak egy pohár

vizet ivott, mert gyomrában a csontkezű aggódás mintha valami

nyúlós iszapot kavart volna.

Aztán elmúlt a dél, el a délután is. Jött-ment az udvaron, az

ablakot nyitva hagyta, hogy meghallja a telefont, de árnyékok

nőttek már a szélerdőben, amikor megpendült a telefon.

— Itt vagyok — mondta rekedten.

A készülék zörög, mintha a kagylóval játszana valaki.

— Laci... Laci... mindjárt... a tanár úr... — és utána egy dercés

férfihang.
— Minden a legnagyobb rendben... én operáltam a gyereket.

A felesége csókoltatja. Most éppen könnyezik örömében... és

integet, hogy úgy van... de a telefon másnak is kell. Nyugodtan

alhatik!

A kagylót letették.

— „Minden a legnagyobb rendben" — gondolta, amikor leült a

ház előtt, és csak most vette észre, hogy a cseresznyefa

kivirágzott közben, és még a sötétben is mintha a méhek

zsonganának... de mintha nem is méhdongás lenne ez, hanem

nagyon távoli harangszó. Innét is, onnét is hosszú, lágy

hullámok úsznak a ház fölött, a fák között, elhalkulva,

felujjongva, messze és közel... nagyon messze és nagyon közel: a

legyőzött halál foszladozó árnyéka.

El is felejtettem — döbben meg a vadász: nagyszombat van...

feltámadás... béke — és leveszi a kalapját. Az erdő felett akkor

kezd integetni a vacsoracsillag.

Április

A csónakdeszkán egy siheder ült, és a partot rugdosta. A

csónak minden rúgásnál megbillent, a víz ingerülten loccsant, a

kikötőlánc mérgesen zörrent, és az öreg cölöp keservesen

nyikorgott, mintha azt mondta volna:

— ...nee...neee...nee...

— Kuss! — mondta a siheder, és vigyorgott és újrakezdte a

sivár játékot. Pedig nem volt rossz arca a gyereknek, csak olyan

elnagyolt, kelekótya, kielégítetlen, mint az elkényeztetett ifjaké

általában. A parton a Szél hevert — mint bizalmas, hitvány

szolga, aki komiszkodni tanítja a fiatalembert, amit majd később

letagad. Amikor egy terhes, öreg szarvastehén jött inni, suttogva

intett:

— Majd akkor rúgj nagyot, ha iszik...

A vén tehén szimatolt, csobbanás nélkül állt meg a vízben, és

szelíden nézett a sihederre.

— Iszom pár kortyot, aztán megyek... — elmerengve nézett

maga elé —, és nekem kisfiaim lesznek...

A siheder nem válaszolt, a Szél sunyin hallgatott, s a tehén

szívni kezdte a vizet.

Ekkor rúgta el a fiú a csónakot, a víz a szarvas orrába csapott,

amitől ijedten ugrott a partra. A tehén szelíd szeme ekkor már

feketén haragos volt, de a Szél hentergett a nevetéstől. A

szarvastehén a sihederre nézett.

— Taknyos! — mondta minden félelem nélkül — Taknyos!

Bolond volt minden ükapád, hát bolondnak bolond a kölyke is.

A siheder arca torz lett a gyűlölettől.

— Hallottad — ugrott fel, hogy a csónak majdnem felborult

—, hallottad, törd ki a nyakát, vágd ki a szemét...

A Szél sikoltva ugrott talpra.

— Parancsodra, amit lehet, megteszek — s utánaloholt a

szarvasnak, aki már a csalitban járt.

— Hahahuuuu — ordított, és tölcsért vájt az avarban,

őrjöngve vágta a száraz leveleket a szarvas szemébe, gáncsot

vetett neki a lehajtott suhángokból, hasa alá nyomta a szúrós

galagonyát, és vakon nekiment egy óriás tölgynek is, aki meg

sem rezzent a Szél okvetetlenkedésétől.

— Mi a bajod, Szelecske?

— Ez a vén szatyor megbántotta az én fiatal gazdámat. Azt

mondta neki, képzeld, azt mondta: Taknyos... meg hogy

bolond...

— Hiszen az! — orgonált mélyen a Tölgy — Taknyos is, meg

bolond is. Nem igaz?

A Szél bizalmasan megállt.

— Hát, szó köztünk maradjon; de mit tehetek én?

— Egy kis tisztesség kellene beléd is, öreg lakáj...

— Miii? — hördült fel a Szél — Miii? Megtáncoltassalak?

— Hooó — zsongott a tölgy —, ez kellene nekem! Egy kis

tavaszi nagytakarítás! Egy-két korhadt ágam szívesen

ledobnám...

— Kérlek — feledte el a sérelmet a Szél, aztán körülnézett —,

hova lett ez az öreg kofa? A gazdám azt parancsolta: törjem ki a

nyakát...

— Hát nem bolond? — mondta a Tölgy — Majd mondd,

hogy kitörted...

— Annyira azért nem bolond — sziszegett óvatosan a Szél —,

de azért valamit majd mondok neki. — Ezzel megfordult, és

harsogva állt meg a parton.

— Uram — lihegte —, azt hiszem, megvakítottam, mert

nekirohant a vén tölgyfának, és lehetséges, hogy kitörte a

nyakát...

— Nem hazudsz?

— Hihihi — nyerített egy harkály az erdő éles visszhangjából

—, hihihi, hogy nem hazudik? Mindig hazudik!

A Szél a sihederre nézett:

— Engeded, hogy sértegessen?

A legényke kajánul vigyorgott.

— Nem engedem. Hozz egy kis darát a nyakába.

— Huh — ijedt meg a Szél —, ha tudnád, milyen hideg van

odafent...

— Darát! — rúgott a csónakba az ifjú — Kemény, pattogó

jégdarát!

— Vessz meg! — gondolta a Szél — De lejár majd a te időd is;

és felvágódott ötezer méter magasra, ahol felhőbárányok

legelték a zúzmarát.

— Ide a gyapjút! — huhogott a Szél, és borotválni kezdte az

égi falkát, lent pedig kristályos jégdarával verte az erdőt s a

nagy folyót az Idő.

A suhanc felleghajtója alól nézte a szürkére hidegült világot,

és vigyorgott a part felé, ahol egy kis lány szaladt dél felől, és

riadtan kapkodta mezítelen lábait.

— Szaporán! Szaporán! — rikkantott a fiú komisz, kamasz

hangon, de valahogy nem telt most ebben semmi öröme. — Az a

szép kislány mégiscsak fázik... a fene egye meg — gondolta, de

aztán azt mondta: — Bújj ide, a köpeny alá, nem tart már sokáig.

Egy nyavalyás szél fázik odafent... siet lefelé.

— Tudom — mondta a kislány, de a köpeny alatt már nem

didergett, mert átölelte a fiút, akinek arcáról eltűnt a kamaszos

hányavetiség. Álmodozó lett, mégis legényes és gunyoros

szeme most szeretettel nézte a világot, amelyet suhogva vert a

jég.

— Én akartam — intett kifelé, a csónakdeszkán pattogó jégre

—, de most már sajnálom. Nem fázol?

— Ha átölelnél...

— Hát, ha megengeded?

— Azért jöttem — súgta a virágos leheletű lány —, hiszen

veled leszek teljes ... és nélküled nem is lehetnék.

A nagy víz némán ringatta a nászágyat, a felhők eltűntek, és a

földhöz melegen közel hajolt a Nap.

Az erdőben diadalmasan felzendült a madárdal, a vén tölgy

ledobta korhadt ágait, amikor a Szél megérkezett a csónak

mellé.

— Nem értem — sóhajtott, aztán tátva maradt a szája, mert a

köpeny gallérja kivirágzott, s a köpeny alatt egy csodálatosan

szép lány ült.

— Bocsánat — súgta a Szél —, hol az én gazdám, Április?

— Megölelt, és belehalt a boldogságba — mondta a lány —, és

most már velem marad örökre. A szívemben, az időben, ami

nem múlik el soha.

A Szél leborult a földre.

— Akkor köszöntelek, teremtő, virágos, békés, dalos,

fészekringató Május!

Május

Ezen a magától nőtt, csalitos erdőrészen, szakadékos

domboldalon egy öreg vadcseresznyefa uralkodott, ami

szokatlan volt, mert a vadcseresznye nem hosszú életű, nem is

nagyon értékes, és hogy valamelyik öreg erdész mégis

meghagyta, csak annyit jelentett, hogy annak az erdésznek volt

szeme meglátni a szépet, és volt szíve jót is tenni érte.

A tölgy- és csernövendékek ugyan zsörtölődtek, mert a

hagyásfák többnyire tölgyek, bükkök, kőrisek és egyéb

keményfa-óriások voltak, de tenni nem tehettek semmit, és

mivel az óriás cseresznyefa betöltötte hivatását, megnyugodtak.

— Talán még jó is — gondolták —, mert ha valami vénséges

tölgy terpeszkedne itt fölöttünk, elvenné fölülünk a fényt,

alulunk az élelmet... ez a cseresznye meg olyan nyurgára nőtt,

hogy árnyéka kicsi, körbejár, és gyökerei is élni hagynak

bennünket.

A cseresznyefa sudár, egyenes törzse kivételesen magas volt,

s mivel a fa messze látott, zizegve, susogva, és ha kellett, zúgva

figyelmeztette kis országát mindenre, amiről tudni kellett és

tudni lehetett.

A cseresznyefa nem volt kemény és férfias természetű, mint a

tölgyek vagy a kőrisek; nem volt megátalkodott, mint a szil

vagy a gyertyán, inkább asszonyos volt egy kicsit, aki

tavaszokon virágos nászruhába öltözött, és ha sérelem érte,

mézgát sírt, s ezzel takargatta sebeit.

De uralkodni jó volt ez a puha és kedves hagyásfa, mert

lombbal vagy anélkül szeretett híreket hallani, és szeretett

híreket továbbadni, ami örömére vagy bánatára, de

mindenképpen hasznára volt az alája tartozó cserje- és

faországnak.

A cseresznyefa magas volt, s ezért messze látott. Túl a

dombháton, túl a szakadékokon, át a völgy torkolatán, ahol tóvá

szélesült a patak, és ahonnét — ha majd eljön az ideje —

felzendül a békák harmonikázó kórusa, ami külön-külön csak

egyszerű brekeke és ung-ung, de együtt olyan, mint az alkony

zsolozsmája, amelyet a vízben fürdő telehold tiszteletére

zengenek a borjúszemű dalnokok.

Majd! Sajnos, ebben az évben bizony csak majd, mert Tél Úr

komisz és nagyon maradós volt, akinek hiába tanácsolta az

egész világ szép szóval, elkeseredetten, sőt átkozódva a

távozást; megcövekelte magát, és a mamlasz Nap is mintha csak

dísznek mászkálna az égen, elfelejtette a kazánajtót kinyitni,

hogy rádőljön a meleg a világra, s amikor észbe kapott, már

április volt...

Április lett, amikor a cseresznyefa először szólalt meg, puha,

tavaszi hangon számolva be országának uralkodása apadó

gondjairól...

Ssszz...hoó...elment a hó, siet a hóvirág, nyakán a kankalin...

az ibolya. Lélegzik a nyomott avar... s alatta láthatatlan élet

morzsol mindent, ami élt, s ami újra élni fog. Készüljetek...

— Ru-ruu-bu-buu — mondta a vadgalamb, aki ugyan már

korábban érkezett, de a hangját csak most találta meg, majdnem

egy időben a feketerigóval, aki csattogva szaladt végig az

avaron, amely alatt néma gombák szültek néma gombákat, és

néma földigiliszták emésztették a holt korhadást, amiből élő

humusz lesz.

Melegedett az egész világ.

A föld fagya cseppekben sírta ki téli bánatát, s a cseppek

tétovázva

kapaszkodtak

kis

barlangok

boltján,

hogy

elengedjék-e magukat az ismeretlen sötétségbe... de aztán

mégiscsak elengedték magukat, s valahol a barlang kis tavában

azt mondták:

— Pitty... — s a mélységekben tapogató hajszálgyökerek

azonnal odadugták szívókáikat.

— Nini, vizecske...! — És eszükbe jutott, hogy az ágak

szomjasak, a rügyek szomjasak, szomjas az egész uralkodó

cseresznyefa...
— Nyomás, Testvérek!

Fent pedig a héj, az ágak, a rügyek lelkendezve erőlködtek:

— Szívni, szívni...!

A kemény ágak meglágyultak, a rügyek teltek lettek, hogy

majd lecseppentek, a szél lustán ténfergett, mert tele volt

kívánsággal, panasszal, vággyal, reménnyel, amit a füvek, fák,

csúszómászók, négylábúak, madarak bíztak rá. A sokféle

kívánság azonban tulajdonképpen csak három főkívánság volt:

víz, meleg, napfény... a többi a lakók gondja volt, akik vagy itt

teleltek át, vagy mostanában érkeztek, vagy még csak ezután

érkeznek. Mert amíg a nyúlanya fiai már a vacok körül

mászkálnak, és a bagolyfiókák repülnek már, a cinege még

tojásain ül, és a fecskék és fürjek csak mostanában érkeznek, ha

ugyan meg nem fogták őket a taliánok, akik a csigabiga és az

elefánt között mindent megesznek.

Az avult nád közt zöld leveleit dugdossa már az új, a som

ilyenkor már régen elvirágzott a hóvirággal és a kankalinnal

együtt, az ibolya még ott kéklik a bokrok alatt, de a fákon még

kevés a zöld, és csak a fűz barkáin dongnak a méhek mértékletes

muzsikaszó mellett, mert ez az idő még csak a lánykérés és

legénybúcsú ideje, és hol van még a lakodalom?...

Ez még nem az erdők és mezők kicsattanó, összehangolt,

ezerszínű zengése, mert az az idő még nem érkezett el, a

cseresznyefa még nem adta meg a jelt, amit úgy vár mindenki.

De hatalmas koronája már rózsaszínben bujkál, dereka, mint a

nedves bársony, de néma még és figyel, mert az igazi nász — ha

közel is van — még nem érkezett el.

A föld langyos már, a csalitok felett reng a meleg levegő, ha a

pocakos felhők közül kikönyököl a Nap, hogy ilyenkor már csak

egy kis szelíd esőre, puha esőre vár a világ.

És egy estefelé majd teljesül a vágy: halkan esik az eső. Hold

nincs, csillag nincs, csak az eső suhog, és a nagy cseresznyefa

zsong.

— Készüljetek!

S ezen az éjszakán nem alszik senki. Amikor az eső elállt, már a

hajnal teregette ki ködlepedőit.

Később a Nap ácsorog egy kicsit az éghatáron, hogy készen

legyen mindenki, hiszen az Ünnepnek ezt a napját várta

mindenki, aztán, amikor kilobban az égi fény, fehér virágba

borultan áll a vén cseresznyefa, de ezen a napon fiatalnak érzi

magát, mert koronájában millió méhecske halk zümmögése

szól, mint az orgona. És ezt a lágy bugást viszi a hajnali szél,

végig az erdők fölött, aztán megszólal ő maga is az erdők,

mezők, az ég és föld és a madarak nyelvén, és csak annyit mond:

— Május!...

Júliusban

Megint a körtefán. A kedves kis szúnyogok vetélkedve döfködik

ormányaikat harisnyám lukacsai közé. Óvatosan vakaródzom.

Gerle kurrog nem messze tőlem, s a rétek felől idáig ér a

fonnyadó szénaillat.

A távoli dombok erdői zöldek, a még távolabbiak kékek, és

párás messzeségük úgy réved felém, mint maga az elfutott idő:

a múlt.

Csak a dombok éle látszik ide. A völgyekben valószínűleg

falvak vannak és emberek. És posta és rádió és telefon...

Jó itt egyedül lenni. Inkább csípjenek a szúnyogok. Nekik az a

kis vér életkérdés, nekem nem. Azaz... legközelebb mégiscsak

csizmát húzok, mert ha ezek így csípnek tovább, nekem is

létkérdéssé válik a dolog.

Egy hónapja készítettem itt leshelyemet. A szarvasbogár

akkor még egyedül volt a sima ágon, legyek döngtek körülötte,

melyeket ő agancsával igyekezett távol tartani. Amikor

másodszor jöttem ki, már ketten voltak. A hím és a nőstény. A

nőstény alul. Ez csak természetes. És most, amint felpillantok,

szinte elámulok. A két bogár ugyanazon a helyen — sőt! —,

ugyanabban a helyzetben. Az áldóját! Az „agancsár" ugyancsak

bírja...

A sima ágon — most veszem csak észre — még egy

szarvasbogár van. Egy gyenge „bika". Úgy látom, a házibarát

szerepét akarná betölteni, de az öreg szigorúan visszautasít

minden közeledést. Pedig a „kisbika" megpróbál minden

módot, de a nagy vészesen ollózik szarvaival, így kénytelen

visszavonulni. Elindul nagy búsan lefelé az ágon. Felém.

Megvigasztalnám, de szarvasbogárul vajmi keveset tudok, így

hagyom bánatával elvonulni.

Múltkori kis hantmadaram is itt billeg alattam egy hajlott

ágon, és néha lecsap a földre. Aztán újból felül az ágra, és

ringatja magát.

Néha a szél szárnyai végigsuhintanak az erdőn, melyben

most már alkonyi árnyak járnak, s ilyenkor az erdő hűse kiárad

a vetések közé, ahol elfakult már a búzavirág, és gondterhelten

bólogatnak a kalászok. Szárukban lassul már az élet folyása, és a

magok nehezen telnek. De azért egy hét alatt csak megtelnek, és

akkor jöhet már a kasza. Szépen lefeküsznek a kalászerdők,

mint ahogy ilyenkor elpihentek millió ősök millió éveknek

előtte, és az élet megy tovább, az érett magok ölében új csírában,

új kaszák alá.

Az erdőnek egy kis hajlása van, ahova nem látok, s onnét

mintha valami zaj hallatszana. Ember? Kihajolok, amennyire

lehet, s egy alakot látok felém jönni az erdő mentén. Alattam kell

eljönnie. Ki lehet? Most már felismerem a szomszéd terület

csőszét, aki a vadőri „hivatalt" is ellátja. Nem lehet a szomszédot

irigyelni...

Ez az ember nem vadőrnek született. Mindennek, de

vadőrnek nem. Kisegítő harangozó, kisbíróhelyettes vagy sírásó

mindenesetre jobb lett volna belőle. De vadőr?... Amint elmegy

alattam, azt hiszem, a kalapját is leemelhetném, és nem venné

észre. Alszik. Néz, de nem lát. Ha orvvadász lennék, ennek a

területére ki sem mennék. Ezt az embert kijátszani nem virtus,

hanem szégyen.
Csendben elballag, eltűnik. Sajnálom. Odahaza biztosan nem

tudták mire használni, hát csőszt csináltak belőle. Arra igazán

elég a félember is. Aztán jött az új vadásztársaság. Vadőr kellett.

Olcsó. Nagyon olcsó.

— Itt van a Hanzi — ajánlotta a bíró. — Azt fogadják meg az

urak. Úgyis a határt járja. Ismer az minden vadat, ami a

határban van. — Így aztán Hanzi vadőr lett. Dupla hivatal, fél

fizetés. Sok szegény, hivatásos vadőr pedig napszámba jár, mert

sok az ilyen Hanzi, és kontárokat ma már nem tűr meg az

országban senki és semmi, csak ez az áldott, türelmes magyar

föld. Pedig a szomszéd terület szép, és lehetne rajta valamit

kezdeni, de az új bérlők nem számolnak és nem áldoznak.

Hanzi vasárnap délután feldobálja a sörösüvegeket, melyeket

a vadászok szétlődöznek. Ha nincs üveg, feldobja a kalapját is,

melyben nem sok kárt tesz már a legöregebb sörét sem, és

zsebre vágja azt a pár fillért, mellyel az urak a kalapon esett

sérelmeket orvosolják.

Nemrég Hanzi puskát is kapott, mert eddig csak baltával járt

a határban. A balta jó a csősznek, de nem elég egy vadőrnek. A

vadőrnek puska kell, mellyel a dúvadat irtja és tekintélyét emeli.

Az öreg mordályt azonban még nem hallotta senki szólni. Mert

mit lőjön vele Hanzi? Rókát? Nem, erre nem is szabad gondolni.

Hanzinak olyan bagó- és hagymaillata van, hogy a legifjabb

rókanemzedék is röhögve tér ki útjából, de meg úgyis

elhibázná...

Kutyát meg nincs szíve lelőni. Ismeri mind, ami a határban

vadászgatni szokott, és ismeri gazdájukat is.

Kutyát lőni, ki hallotta? A kutyák között fővezér a bíróé. Hát

azt már aztán mindenki beláthatja, hogy Hanzi nem bolondult

meg a bíró kutyáját agyonlőni. Pont a bíróét. No, még csak az

kellene!

Ide új puska, oda új puska, kapna Hanzi négyszemközt olyan

két csattanós magyar ötöst bíró uramtól, hogy az új puska sem

szól különbet. Így aztán a kutyák — melyek csak úgy

elszaladtak, kérem, a kocsi után — vidáman „dolgoznak" a

nyomorúságos vadállomány utolsó roncsain. Amelyik határunk

közelébe téved, az persze nem igen megy többet a szekér után.

Az ilyen drasztikus eltanácsolásért szegény Hanzit vonják

falujában felelősségre, és Hanzi megér esküdözni, hogy az ő

lelkét ilyen „galádság" nem terheli. Tíz patront kapott az

uraktól, és — ...itt van mind a tíz, meg lehet olvasni —

méltatlankodik.

A távoli dombok hátára ráfeküdt az alkonyi ég, és ha kilátnék

rejtekem sátrából, talán már csillagokat is látnék.

Halk zörgés lopakodik most az erdőben. Meg-megáll.

Néha szinte elveszik, s ilyenkor azt hiszem, feketerigó

moszatolt, s az vezetett félre. De a zörgés megindul megint, s

úgy vélem, a bak — ha az lesz — ugyanott fog kijönni, ahol a

múltkor, amikor a sötétség puskám torkára tette kezét. Most

még jól tudnék lőni — célozgatok a rozson túlra —, de később...

A bak azonban nem várat magára. Szépen odaballag a cél-

gomb alá. Nem is tanakodom sokat: elnyomom a ravaszt.

A dörrenés visszhangja még harsogva újrázza magát az

erdőben, és én már a bak mellett állok és — vakarom a fejem...

Nagy test, őszülő pofa, de az agancs ... az agancs ... Nem is

értem az egészet. Más bakot itt még nem láttunk kijárni, mint

azt az öreg bakot, melynek igazán kapitális ékessége volt. Ez

pedig — nem az. Olyan váratlanul jelent meg célozgatás

közben, hogy nem is nézegettem a fejét — takarva is volt egy

kicsit —, hanem okulva a múltkori hirtelen besötétedésen,

latolgatás nélkül oldalba lőttem. Most aztán már késő az

okoskodás.

Kezembe veszem a fejét, megnézem fogait. A bak öreg, és

mégiscsak nyársas. Araszos, tűhegyes agancsszárak, szépen

gyöngyözve. Nézem a belövést, átfordítom a másik oldalára,

megtalálom a kilövést is. De nem messze mellette egy különös

dudorodás van a bőrön. Elő a kést.

Első ránézésre azt hittem: az expanzív golyó szétvált, s annak

egy darabja akadt meg a bőr alatt. Kivágva azonban jókora

göbecs került elő. A gyenge agancs rejtélye így megoldódott.

Odahaza, a fejtésnél még öt darabot találtunk benne, melyek

közül egy a hátsó bal lábát érte, azt eltörte, és a csontot erősen

deformálta.

Bosszankodásom így azután örömre vált, mert ezután a bak

után jó utódok aligha estek volna, gyilkos agancsával pedig

réme lehetett az őzek társadalmának.

Azóta megint elmúlt két hét. Ha az öreg bak most este kinéz

az erdőből, megváltozott világot talál.

A szélben ringó vetések helyén tarlott kopárságok hallgatnak,

s az ezernyi kalásznép keresztbe rakva alig zizzen, ha a szél

búcsúzóra jön esténként, és nincs már kikkel beszélgessen a

megsárgult mezők világában.

A kereszteken szalakóta leskelődik a bogárnépre, egy-egy

ölyv is elbóbiskol rajtuk, amíg csak el nem indulnak a szérűk

felé, hol mérges masinák kirágják belőlük a magot, hogy az

utódok újra kizsendülhessenek az eljövendő időben. Az öreg

bak mérgesen toppant lábával. Bántja az ismeretlen világ, és

bántja az idők haladása, mely megváltoztatja a mezők arcát és

ernyeszti az inakat. De aztán megnyugszik.

Az egyik kereszt aljában Hanzi horkol békességben, csakúgy,

mint régen. Hanzi, a „Vadőr".

Mert fordulhatnak őszre, fordulhatnak tavaszra a hónapok,

indulhatnak új csírák és új életek az erdők ölén, múlhatnak el

évek és emberek az idő sodrában, Hanzit ez mind nem érinti. Ő

nyugodtan szunnyad és — marad.

Áradás

Egy fékező unottan füttyögetett a betolató vicinálisnak, aztán

zászlóját is meglendítette, mire a vonat megállt.

Potyondi Géza öreg táskájára nézett, s arra gondolt: hányszor

indult már el innen, és hányszor érkezett vissza. A resti

ajtajában egy pincér állt éjszakától gyűrötten, mint aki soha nem

indul el sehova, és nem is érkezik meg sehova. Szegény...

A korai vonat még üres volt. Az ablakon egy-két utaslégy

dermedezett, elöl valahol tejeskannák zörömpöltek. Hűvös volt,

s a fiú felöltőjére nézett, hogy felveszi, de nem vette fel. Nem

akart elaludni, márpedig érezte, hogy ha a felöltő meleg ölelése

ráborul — menten elalszik. Rosszul aludt az éjjel, és nem akarta,

ha jön valami útitárs, alva találja. — Az alvó arc olyan, mint a

gyónás — gondolta, és irtózott az ilyen leesett állú, szuszogó,

esetleg nyálzó nyilvános gyónástól.

De nem jött senki.

Már az üres kannák is elhallgattak, csak a gőz sustorgott és a

verebek ébredeztek a vadszőlő indái között. Ha visszanéz az

elmúlt indulásokra és elmúlt vakációkra: — Mind így

kezdődött. Nyugtalan alvás, hűvös hajnal, öreg táska,

reménytelen pincér, fásult legyek, üres kannák..., de belül

valahol a kezdődő nyár végtelensége és a kapkodó öröm

ünnepváró kis hullámai. Mind így kezdődött, és mind merőben

más volt.

— Anyád már süt-főz, tudom...

Hova lett ez a hang? Hova lett a szürke szem, a darabos kéz,

szivarcsutka, amely sohase égett... Hova lett a mindig rosszul

befűzött cipő és félrecsúszott nyakkendő?

Potyondi Gézának olyan szeme van, mint az apjának volt, s

most ez a szem nem néz, csak lát; tükröt tart önmagának, de

nincs benne más, csak millió tükör, a végtelenségig.

A Nap már egészen felkelt, s odakünn melegedni kezd a nyár.

— Erzsi már megnyugodott?

— Hát, úgy-ahogy...

— Ha eljön az ideje, a két öregasszony összeköltözhetik.

— Erről talán ráérünk beszélni...

— Remélem én is, de mért ne lehetne róla beszélni? Eladod a

malmot, és magadhoz veszed őket, Ringicával együtt.

— Jó, jó...

Ez tavaly volt, nagybátyja temetése után, s mindez már

valóság.

— ...mert mi úgy vagyunk valahogy megteremtve, hogy a

hatvanötöt mindegyikünk megéri, de a hetvenet már egyikünk

se. Mért ne beszélhetnénk róla?

A vonat megrándult, s az emlékek porrá hulltak. A so-

rompóknál falusi kocsik álltak, és mögöttük a szőlőhegyek

kéklő, szabad messzesége.

Temetés óta nem látta anyját, s most arra gondolt, vajon

megnyugodott-e már?

Most már szabad mezők között iparkodott a vonat, és ritkuló

füstcsóvája elcsapott néha az ablak előtt. A sürgönydrótok

hullámozva játszottak az ablak keretében, s egy-egy bakterház is

utánaszaladt a sürgönypóznáknak muskátlis ablakával és

fehérre meszelt kemencéjével.

A baltási állomás hamar odakanyarodott a vicinális mellé, s

amikor Géza leemelte a kopott táskát, akkor szállt ki egy

hasonló korú fiatalember a szomszéd, másodosztályú fülkéből.

— Szervusz, Géza — intett egy kis fölénnyel, és körülnézett,

mintha várna valakit. A vonat enyhe ellenkezés után elindult, s

az állomás mögül egy kis kétkerekű kordé vánszorgott elő.

— Elvittelek volna — mondta Pallós Jóska —, de látod, mit

küldött ki az Öreg...

— A csomagom felfér?

— Persze; majd Kati néninél letesszük. — A kocsislegénykére

ráripakodott:
— Tán nem törött volna le a kezed, ha segíted a csomagot,

mi? Aztán kisebb kocsit nem találtatok?

— Dógoznak az igák...

— Azt gondoltam, hogy nem a templomot föstik. Szervusz,

Géza, majd megnézlek. Na, lökd meg ezt a gebét!

Potyondi Géza elmosolyodott, és nekivágott a vetések közt

kanyargó gyalogútnak. A dombtetőről visszanézett még a

vánszorgó kis kordéra, a nekifeszült, hajlott nyakú lóra, és

megint apja jutott eszébe:

— Az öreg Pallósnak én adtam húsz krajcárt, mert nem

tudta kifizetni a helypénzt, és most kétezer holdja van.

Szorgalmas ember, kemény ember, az igaz...

Apja akkor nem mondott többet, mert az örök szivar megint

kialudt, de Géza enélkül is tudta, hogy Pallós ezenkívül olyan

kegyetlen fösvény volt, hogy „egy lenyelt pitykegombért

tulajdon apja hasát is felvágná". Ezt már Ringica tette hozzá,

kiegészítve Pallós természetrajzát, mert apja nem szokott

senkiről rosszat mondani. Mosolygott és legyintett, mintha

szelíden unná mások ügyeit.

Géza még egyszer odafordult a már eltűnő kis kocsi felé, és

kezét végighúzta a tenyerét ütögető rozskalászok fölött. Szépek

a rozsok! Vállig érnek, és felettük olyan illat jár, ami mintha

rokona lenne a friss kenyérnek.

A dombhátról már látszott az erdő, és azon vette magát észre,

hogy a lassú ballagásból gyors lépésbe csapott, s egy-egy

napraforgó úgy sietett el mellette, mint a vonat mellett a

távíróoszlopok.

— Akár a ló, amikor hazafelé fordul a kocsirúd — gondolta.

Csomagját azonban nem találta már a faluban.

— Erre ment ez a Pille Gergő — magyarázta az öregasszony —,

látom, a malomba megy, mondom: hallod-e, te Gergő, nem

vinnéd el a Géza kufferját? Hát elvitte. Hogy van, Gézuka?

— Olyan csendesen, Kati néni.

— Persze, persze, ez már ilyenkor így van...

Aztán elmaradt a falu. Az ültetett sövények és kertek már a

rét felé néztek, az utak szalmaszálas, trágyás hét-köznapossága

visszament a házak közé, és lába alá észrevétlenül odatolta

tiszta ösvényét az erdő. Megtörölte homlokát, mélyet lélegzett,

és nem érezte, mintha ez az erdő Pallóséké lett volna. A fák —

igen, de talán még azok se. A „Faanyag" — biztosan. Pallós

szívesen megvette volna a malmot „minden áron" ...

cseremalmot is ígért Potyondinak, aki nem sok szót vesztegetett

rá:

— Nem eladó!

S az erdő közepén maradt tovább az idegen test, tíz hold föld,

egy kis kaszáló és a malom.

Hallja is már zúgását, a nagykerék hogy veri a vizet, és

mélyen, mintha a föld szólna, hogy morognak a kövek. És

kisurrant a fák közül a kis ház, később lent, a patak mellett a

malom. Azután a kerítés — most se mulasztja el kezét

végighúzni rajta —, a kertajtó kattanása, az öreg kutya

vakkantása, és átölelte anyját, magához szorítva, hogy ne kelljen

a szemébe nézni.

— ...a táskádat meghozták, fiam...

De ezek a szavak most mást mondtak, és mást mondott a

szoba is. És az ablakon nem nézett be az erdő, és nem nézett be a

malom se. Az idő vize meg se moccant, és nem mutatott sem

életet, sem halált, sem virágot, sem koporsót, csak egy kis enyhe

bánat ködlött az asztalfőn, a nagy szék körül, ahol valaki most

is, mintha kialudt szivart tartott volna, szelíden intve:

— Hát, ülj le, fiam.

Ringica a henger előtt állt, és lisztporos szempillája meg se

rebbent, amikor a fiú alakja felállt a malomajtóban. Tenyere,

mint a cipőtalp, de a liszttől síkos és meleg.

— Hogy van, Pali bácsi?

Az öreg legény túlzott figyelemmel nézett a hengerek közé:

— Hallod... ugye hallod? Zökkenik, de az én lusta fülem nem

találja meg a hibát. Öreg itt már minden...

A fiú torka keserű lett, s most már ő is az összeforduló

kerekeket nézte, a liszt lágy omlását, de nem hallott semmit és

nem látott semmit. Az öreg legény vállára tette a kezét, és most

már egymásra néztek. Az öreg megtörülte a szemét, a fiú meg se

törülte.

— Így van, Pali bácsi, nincs mit szégyellni, és nincs mit

tagadni.

— Eredj fel apád szobájába; úgy van még minden, azt hiszem,

jólesik neki...

Amíg fellépkedett a keskeny lépcsőn, érezte, hogy Ringica

szeme kíséri, és szinte látta magát annak a szemével. Érezte az

öreg titokzatos gondolatait, melyek a válla fölött lengtek, és

tudta, hogy ezek a gondolatok vele lesznek a szobában is, ahol

nem változott semmi... Apjának ez az öreg legény több volt,

mint tulajdon testvére, és ha valami nagyon nehéz ügy adta elő

magát, nem ment sem jegyzőhöz, sem ügyvédhez.

— Gyere, Pali, ezt meg kell beszélni.

Ilyenkor mindig csak ketten voltak, és Géza megszokta, hogy

amit ilyenkor határoztak, azt jobb nem bolygatni. Egyszer

megpróbálta egy nyilvánvaló tévedésüket kiigazítani, de apja

durván megakasztotta:

— Nem kérdeztelek!!

A tüskét napokig hordta akkor, és csak akkor kezdett el

gondolkodni, amikor — igaz, hogy merő véletlenségből —

megint az öregeknek lett igaza. Apja nem szólt semmit, csak

szivarozgatott, s ezenközben megenyhült minden. A fiú

elmosolyogta magát:

— Szabad most már szólnom?

Apja szeme komoly lett, de meleg.

— Ezután már mindig szabad.

— Véletlenség volt. Minden emberi számítás ellenére történt

így.
Az öreg csak nézte a szivarfüstöt.

— Véletlenség nincs, fiam, vagy ha van, akkor minden

véletlenség ezen a világon. Te tudsz, én pedig hiszek, ennyi az

egész.

A szivar megint kialudt, és ködös, mélységes csend maradt a

szobában, de azóta a fiú soha nem szólt bele az öregek dolgába.

Valamit megérzett akkor, s ez az érzés mindig felgyűrődött

benne, ha valami elhatározás előtt állt. Tudta, hogy így vagy

úgy kellene tennie, de érezte, hogy a dolgok mögött van valami,

ami nem helyesli, és megtorpant. És sokszor jó volt, hogy

megtorpant. Néha Ringicához fordult tanácsért, mire az öreg

elgondolkodott.

— Nem tudom...

De másnap reggel azt mondta: «

— Ne siesd el a dolgot, nem jó az idő rá.

— Az idő?...

— Az idő.

És jó volt, hogy nem sietett, de szóvá tette apjának, hogy ez

babona tulajdonképpen.

— Babona? — csodálkozott el az öreg, aki egyszerűen, de

mélyen vallásos volt — Mért lenne babona? A kutya megérzi, ha

kölyke bajban van, és a szarvas is sűrűbe tereli a borját, ha közel

vagy, pedig nem tudja, hogy ott vagy. Pali szeret téged és

megérez valamit, amit te nem érzel, ez csak nem babona?

Az öreg molnárlegény azonban mégis titokzatos maradt,

ámbár ezek a titkok vagy lefoszlottak lassan, vagy olyan közel

jöttek, hogy ő is természetesnek találta őket. A csillagok fénye, a

szél hangja, a patkányok viselkedése, a felhők alakja, a halak

játéka, a madarak repülése, a víz szaga, bizonyos virágok

megjelenése vagy eltűnése, a Hold százféle udvara, az eső

érkezése, az erdő színe, a hó, a köd, a fény, az árnyék ezer

árnyalata, a távoli harangszó járása mind-mind mondtak

valamit, éspedig nemcsak azt, amit mutattak, hanem azt is, ami

ebből harmad-negyedíziglen következett, s ami már messze túl

volt a valóság és érzékelés határán. Az öreg legény sokat tudott,

mert sokat volt egyedül; sokat hallgatta a csendet, sokat nézte a

sötétséget, s ilyenkor elfeledte önmagát, mert a jelenségek már

nem kívül, hanem belül voltak.

— Eredj fel apád szobájába, azt hiszem, jólesik neki...

S a fiú, amikor kinyitotta az ajtót, világosan érezte, hogy

apjának most öröme van.

Hajnalban arra ébredt, hogy szekerek mennek el a ház előtt, s

a kerekek nehéz pattogással viszik a terhet. Aztán hallotta

anyját:

— ... alszik még...

— Keltse fel, molnár néni! Ne aludjon a büdös jogász, amikor

a tisztességes ember már kétszer is elfáradt.

Mire lement a malomba, a szekerek már lerakodtak, fordultak

is vissza, Pallós Jóska pedig egy tele zsákon ülve elemózsiás

kosarat bontogatott.

— Gyere már — morogta —, az öreg nem hagyott békén,

hogy kísérjem el a szekereket. A reggelimet sem engedte otthon

megennem, hát felpakoltam alaposan. Húzza meg, Pali bácsi...

A pálinkásüveg kézről kézre járt.

— Majd a guta ütött meg, amikor az öreg már két órakor

ordítani kezdett, hogy micsoda gazdász vagyok én, a Nap a

hasamra süt — halljátok, éjjel két órakor... a hasamra... — de

most már nem is bánom.

Ringica az ajtónak támaszkodva szeletelte a szalonnát, de

nem nézett oda, hanem a Napra, amint nehezen emelkedni

kezdett az erdő fölé.

— Milyen idő lesz, Pali bácsi?

— Jó. Jó száraz idő. Nem áznak meg a szénák, aki még nem

hordta be...

— Meg ezt az öreg malmot se viszi el a víz.

— Mért vinné?

— Csak úgy mondom; vegyél ebből a szalámiból, Géza, nincs

ebben marhahús egy szikra se.

Az öreg legény nézte a Nap vörös, gőzös arcát; kint csendesen

zúgott a víz, s a patak fölé végig puha köd emelkedett. Az erdő

még homályos volt, és valahol varjak károgtak.

— Mennyit tudtok megőrölni egy nap?

— Húsz-huszonöt mázsát, de amellett még darálhatunk is.

— Ha van víz, mi?

— Többnyire van.

Ringica megmozdult.

— Aztán nem vették észre, amikor ezt a nagy kosarat

kihozta? Az öreg úr aligha szeretné ezt a lakodalmat...

Pallós Jóska odébb tette a kenyeret, és igazított az üvegen is,

mintha nem állt volna egyenesen.

— Aludtak még... aztán valahol csak nekem is kell reg-

geliznem.

— Persze...

Az alsómalomban egy patkány visított, de az ajtó előtt már

elvillantak a fecskék, odacsapva a falhoz, a melegedő

bogárságra.

— Nézem a búzátokat — ugrott Géza más barázdába —, meg

a kukoricát, elég szépek. Milyen lett a széna?

— Közepes — mondta Ringica, a kést nadrágjába törölgetve

—, közepes, de jó tíz szekérrel.

Géza csodálkozva nézett az öregre: mért mond tizet, mikor

csak öt lett? Aztán megint csend.

— Igyék, Pali bácsi, akkor lesz szép a liszt.

— Szép lesz az úgy is; új szitákat tettünk be, meg a

hengereket is most vágattuk meg.

Géza a morzsákat terelgette tenyerével a zsákon, de a zsák

szövete szürke volt és értelmetlen, és a morzsák se mondtak

semmit.

— Bizony — sóhajtott Jóska —, szegény apád gondos ember

volt, most aztán nagyon hiányzik.

— Nagyon — bólintott Ringica —, de a malmot rendben

hagyta, akár tíz évig se nyúljunk hozzá.

A fiatal Pallós becsattintotta bicskáját, és kezdte összerakni a

maradékot. Az üveget is gondosan megnézte, hogy mennyi

maradt még benne.

— Most jut eszembe: mégse maradhatok, nincs nyugságom

az öregtől. Hajt, mint egy bérest... Tegyétek fel majd a kosarat

valamelyik kocsira. — Géza elgondolkodva nézett utána. A

búzaföld mellett megállt és visszanézett, mintha attól félne,

hogy valaki figyeli.

— Ez a taknyos bolondnak néz bennünket — szólalt meg

Ringica. — Az apja küldte! Azt hiszi, két korty pálinkától

kifirtatja a malmot... Új minden! — kiáltotta dühösen — Tíz

szekér széna... fizessen az a hóhér apja, ha már muszáj ezt az

öreg jószágot..., ha már egyszer muszáj... eladni. Nézd, hogy

nézi a búzát... nézd!...

— Magának mindig lesz kenyere, Pali bácsi.

Az öreg úgy nézett a fiúra, mintha nem értené.

— Kenyér — mondta és legyintett —, kenyér... nem énrólam

van itt szó.

Aratás után az őrlők megszaporodtak. A koptató csatornája

állandóan felhőzte a port, az új gabona szaga kiszállt a patak

fölé, és elterült a réten, mint a nyár álma. Később már éjjel is

őrölni kellett. Az ajtó ilyenkor nyitva volt, és az ajtó előtt az

éjszaka. A fiú szeme elnehezült, de a fáradtság valami tűnődő

éberséget ringatott körülötte, s a malom rengése telt

megelégedéssel töltötte el. A testi munka mögött egyszerűbbek

lettek a gondolatok, darabosabbak és rövidebbek. Az álmos

zúgásban békesség ballagott körülöttük, de mélyen valahol ott

vonaglott a kérdés: Mi lesz a malommal? Hiszen

megélhetésüket megkereste, de olyan elhasznált volt minden,

hogy egyszer csak megáll, s akkor el kell adni, de mindenáron.

— Mit gondol, Pali bácsi?

— Nem tudom, fiam, elhidd, nem tudom. Vagy-vagy, de

gyorsan.

— Nem tolakodnak érte.

— Persze. A molnárok nem is mernek, mert tudják, hogy

Pallós akarja, az öreg patkány meg vár, hogy elgyengüljön a

csibe, aztán neki a torkának. Várni kell...

— Az előbb azt mondta, hogy gyorsan...

— Azt hiszed, gyorsan nem lehet várni?

A fiú ingerülten ment ki a malomból. Vagy-vagy. Pallósnak

kell a malom, hát akkor kelljen! Nem is nagyon öltözködött.

Anyja izgatottan készített elő inget, borotválkozó szerszámot.

— Ne siesd el, fiam...

— Nem is, de tisztán akarok látni.

Befelé menet úgy érezte, szűk lett rajta a ruha, ami csak félig

volt igaz, mert a belső feszültség majd szétvetette. Ez a

feszültség azonban engedett, amikor bekopogtatott az irodába.

— Szervusz, Géza, éppen rád gondoltam.

— Jó jel, de én az öreg úrral akarok beszélni.

— Hívom.

Géza leült és várt. A türelmetlenség lassan ismét meg-

sűrűsödött benne, mert múltak a percek, és ezen a nehéz

kérdésen túl akart lenni. Végre léptek kopogtak belülről. A fiatal

Pallós arca komoly volt, egy kicsit felsőbbséges.

— Atyám engem bízott meg az ügylettel — mondta —,

tudod, a kisebb ügyeket most már én intézem...

— Jó — nyelt a fiú —, szóval, annak idején atyád szerette

volna a malmot...
— Igen.

— Hát most eladó.

— Persze — mondta Pallós —, persze, akkor kellett volna...

— És most?

— Nézd, Géza, a barátság azért csak barátság. Az Öreg

semmi áron... hiszen igaza is van, a mozdítható tőke... a

helyzet... de addig beszéltem neki...

— Kell vagy nem kell?

— Az Isten áldjon meg, ne ugorj nekem. Hagyjuk nyitva az

ajtót... te is meggondolod, mink is...

Ledobálta ruháit, és anyjának csak annyit mondott, hogy

húzódik a dolog, de Ringicának kitálalt.

— Fürödj meg — mondta az öreg —, és ne törd össze a

lapátot. Fürödj meg, aztán beszélgessünk.

A fiú fogcsikorgatva nézett az öreg legényre.

— Bolondnak néz?

— Te nem ismered ezeket... hűtsd le magad, aztán fel-

megyünk apád szobájába.

Szempilláin még meg se száradt a víz, amikor leültek. A zúgó

tajtékzása még fülében sustorgott, de a visszautasítás, a nyálkás

köntörfalazás már távoli volt és erőtlen. A szoba mozdulatlan —

csak Ringica tömte pipáját —, és egész testén átfutott a

nyugalom ereje. Apja helyére nézett, és kezét a pokrócra tette,

ahol aludni szokott.

— Amikor a nyúl a nyakán érzi a hurkot, megvadul,

nekirohan, és megfojtja magát — kezdte Ringica —, hát

elsősorban ne ugráljunk...

A fiú hallgatta.

— Így is, úgy is neki kell feküdni, mert ha másnak adod el, az

is csak megnézi. Te éppen úgy érted a munkát, mint akármelyik

kitanult legény... Ha akarod?...

— Persze, hogy akarom.

— Tavaszra készen leszünk vele, akkor aztán mi beszélünk!

Csend volt. A fiú vizsgáira gondolt, s az idő mérlegének

nyelve puhán ingott előtte, aztán megállt.

— Jó! — mondta — Jól van. Hol kezdjük?...

A nyár lisztporban és gyaluforgácsban lobbant el az ablak

előtt, s egyszer csak azon vette magát észre, hogy a vadkörtefa

levelei pirosra váltak, és reggelenként az út némábban

kanyargott, mint azelőtt.

Puha és békéltető lett minden, de belül néha megfeszült

valami, szája megkeményedett, s a deszkát, amivel dolgozott,

felesleges keménységgel vágta a gyalupadra. Nem volt

tisztában önmagával se, és a céltalanság fullasztotta, de lassan

elmúlt ez is.

Aztán sírón rájuk csapott az ősz. A malom komótosabban

ballagott, az utak fényleni kezdtek, s az erdő meztelen ágai

között szomorúan füttyögetett a szél.

Befűtött apja szobájában, és elővette könyveit. Most látta csak,

hogy keze nagy lett és durva, ügyetlenül forgatta a lapokat, s

amit eddig tanult és tudott, távoli lett és idegen.

— Mi értelme van mindennek? — kérdezte sokszor magától

— Hiszen az élet olyan egyszerű — és fáradtan nézte a könyvet,

a betűk csalóka rendjét, amelyek mögött nem volt semmi

bevégzettség.

— Te tudsz, fiam, én pedig hiszek, ennyi az egész... —

hallotta messziről.

— Tudok... hát tudás ez?

De aztán keményen megfogta újra a könyvet, mint a deszkát a

gyalupadon, s egy napon, egy mondat közepén, teljes

bizonytalanságban, de teljes határozottsággal azt mondta:

— Elég! Legfeljebb elvágnak.

De nem vágták el. Hogy ki felelgetett a vizsgán, maga se

tudta: a feltett kérdések egy pillanatra meghökkentették, de a

válasz előjött a ködből, a garatokból és kerekek közül, hozta a

víz és szűrték a sziták, mert valahogy mindig mögötte susogott

a malom.

Az öröm nagy volt, ámbár bizonytalan, és nem tudott vele mit

kezdeni. Doktor Potyondi Géza... igaz ez? És ha igaz,

megérdemelte ezt?

Ezer kérdést adhattak volna fel, amire meg se mukkan, és

most: doktor...

Anyja boldogságára keserűen játszotta meg a maga

boldogságát, de ez nem volt valóság. A búzára gondolt és a

lisztre, a kövekre és a gyalura, a vízre és az időre, az erőre,

melytől rengett a malom és forogtak a kerekek; mindez

kétségtelen valóság volt, de a cím, a díszes diploma... „Nos

Rektor" ... ez csak papír volt és csak betű; nem hitt bennük.

Pallósék látszólag nem vettek tudomást a diplomáról, de az

öreg a legközelebbi őrlőcédulát a fia elé lökte:

— Látod — mondta —, doktor... most már nem kell sokáig

várni.

— Gratulálok, doktor úr, igazán gratulálok — lelkendezett az

öreg, amikor legközelebb találkoztak, és két ujját nyújtotta

kézfogásra, de a malmot nem említette. Géza nem törődött vele.

Előtte volt még a lusta tél, a havas erdő, a végtelen esték, a

kályha meleg dörmögése s az idő másnaptalanságának

megbonthatatlan nyugalma. A malom ment, ahogy akart, s

egészen mindegy volt, hogy a szél kavarta-e a havat, vagy a

dermedt levegő jégcsapokban ragadt a nagykerékhez. A

kalendárium álmos gyermekessége utat talált hozzá, mert új

olvasnivalója már nem volt, és gyűröttre forgatta, mert apja

feljegyzései voltak benne. Apja mást nem olvasott, mint a

kalendáriumot és a Szentírást.

Ringica csendesen szopogatta pipáját, és javítgatott valamit,

amikor kezébe vette a Bibliát, és találomra felnyitotta.

Beleolvasott, hol itt, hol ott. A malom ment, s a fiú úgy érezte

néha, hogy talán el is indul valamerre az éjszakában.

— Apád is mindig olvasott a Bibliából — szólalt meg egyszer

az öreg legény.
— Én is olvasom.

— De hangosan szokott...

— Hangosan?

— Hangosan. Én meg hallgattam.

— De hiszen ezt tudjuk úgyis, Pali bácsi!

Az öreg szeme nagyra nyílt.

— Te tudod a Szentírást?

— Hát nem szó szerint — régen tanultam már —, de úgy

körülbelül.

Az öreg nem szólt egy darabig; seprőnyelet faragott nagy

odaadással, és végignézett rajta, mint a puskacsövön, hogy

egyenes-e.

— Körülbelül? — és letette a nyelet — Van liszt és van korpa.

Van búza és van rozs, de körülbelül, Géza, semmi sincs. Se liszt,

se búza...

A fiú elnevette magát.

— Hát akkor hallgassa.

Hangja először iskolás egyszerűséggel hullott szét a

szobában, de aztán megmelegedett. Némelyik mondat titkos

lett, némelyik ragyogóan világos. Az öreg legény most meg se

moccant, és áhítatos hallgatásától szárnyalni kezdett az időtlen

szöveg. A malom lassú zsongással őrölte a gondolatokat, s az

éjszaka az arcát az ablakra szorította.

Karácsony táján ismét megjelent Pallós Jóska.

— Jó híreim vannak — mondta bizalmasan —, de ezt csak

magunk között...

— Tessék.

— Hát kérlek, az Öreget sikerült meggyőznöm, hogy —

tulajdonképpen kötelességünk segíteni.

— Miben?

— A malom-ügyben.

— Szép tőle, de nem értem egészen.

— Egyszóval: nem olyan merev már. Ne veszítsd el a kedved,

belátom, nem lophatod itt az időt.

— Köszönöm, Jóska, de ne erőltesd. Csak egy hirdetésembe

kerül.

— Tévedsz! A pénzpiac helyzete ma... egyszóval, én ütöm a

vasat.

- Jó.

Akkor este nagy patáliát csapott az öreg Pallós.

— Szamár vagy, fiam, a doktor úr pedig ravasz fiskális. Hát

csak hirdessen. Engem nem böjtöl ki, arra mérget vehetsz, meg

arra is, hogy az én pénzemen nem uraskodik, ha a feje tetejére

áll, akkor se.

Pedig a doktor úrtól ebben a pillanatban nem volt semmi

messzebb, mint a malom eladásának jövő gondja. Az öreg

Könyvet odatartotta a lámpa világosságának kis körébe, és

csendesen olvasta: „Ne aggódjatok tehát a holnapért, a holnap

majd gondoskodik magáról."

— Bizony, ez így van — mondta Ringica, és a fiú úgy érezte,

hogy másnaptalan csend van az egész világon. Kint hangtalanul

szalad a patak az idő ágyában, s az erdőt némán simogatja a

szállongó hó.

Pallós Jóska betoppant még párszor, fontoskodva és bi-

zalmasan:

— Halad az ügy... halad.

Géza türelmesen unta, de egyszer aztán megmondta:

— Jóska, május elején mindent át akarok adni. A malom ára

földekkel, mindennel ötvenezer.

— Ne viccelj.
— A válaszra két hétig várok. Világos ez?

— Világos, de az ár képtelenség.

Géza rántott egyet a vállán, Jóska pedig elment, de mentek

lassan a napok is, és csak akkor emelte fel a fejét, amikor a

tetőről lucskos tottyanással lecsúszott a hó. A zúgóban pedig

furcsa, türelmetlen hangon verte a nagykereket a megáradt

patak.

Aztán tavasz lett. A víz úgy hányta magát a kerék alatt, mint a

csikó a réten, ha nem fér a bőrében, és a hídon ott állt az öreg

Pallós, és mellette a fia, Géza, és kissé távolabb Ringica.

— Tulajdonképpen nem üzlet — mondta az öreg szinte

feddően —, de ha a fiam annyira köti magát hozzá, hát — és

széles, erőszakos kupecmozdulattal kinyújtotta tenyerét —

csapjuk el: harmincötezer!

Géza meg se mozdult.

— Na?

— Ötvenezer.

— Az utolsó szó?

— A legutolsó.

— Akkor mehetünk, de megbánja, doktor úr...

— Majd szól, ha megbánta — mondta Ringica csendesen, de

kajánul.

Pallósék sietve elmentek, a zúgó tovább kavargott, és Géza

nézte a vizet.

— Mit szól hozzá, Pali bácsi?

— Majd kitisztul...

Gondolkodó, szeles, nyugtalan napok jöttek akkor. A fiú

konokul hallgatott, s anyja csak egyszer kérdezte meg:

— Nem tartottad sokra?

— Engedjek?

Anyja tétován gyűrte köténye szegélyét, aztán kisimította.

— Nem tudom... — és kifelé figyelt. Az ajtó előtt kotlós

hívogatta csibéit, s az ablakban sűrű rendekben zöldelltek a

palánták. — Nem tudom, fiam.

De Pallós Jóska jött a hírekkel szinte naponként:

— Harminckilenc, harminckilencezer, gondold meg... szép

pénz, és kápé.

— Megmondtam, ne fáraszd magad.

Pár nap múlva megint jött:

— Megvan! Negyvenöt, de az öreg tüzet okádik, és egy

fillérrel se ad többet.

Géza csak legyintett, amitől Jóska dühösen elrohant, de látták,

hogy megáll az erdő mellett, és az őszi vetést nézi.

— Megadják... — mondta Ringica nagyon csendesen. Géza

nem válaszolt. Olyan elesett, fáradt, tanácstalan lett ettől a

szótól, hogy csak kifordult a szobából.

— Megadják, azt hiszem — mondta anyjának ebédnél, de az

asszony csak bólintott.

És napokon át kerülgették egymást. Ha beszéltek is, a szavak

nyugtalanul lehulltak valahova, és elfulladtak. Egy reggel azt

mondja az asszony:

— Én palántáznék...

A fiúban melegen áradni kezdett valami.

— Hát, palántázzon, édesanyám.

Aztán nyugtalanul járt-kelt egész délelőtt, mintha várt volna

valamit, ámbár maga se tudta, hogy mit. Délfelé bement a

kertbe, odaállt anyja mellé, és nézte az öregasszony fürge, földes

kezét... amikor hintórobogás torpant meg a kert előtt, és

szertartásos komolysággal belépkedett a két Pallós.

A fiú melle nehéz lett, mint az ólom. Nem is hallotta, mit

mondtak, hogy dicsérte meg az Öreg a doktor urat, aki kitűnő

üzletember, és bizonyára kitűnő ügyvéd lesz, vagy bíró...

— ... mit csináljak? — tárta szét két kezét — Fizetek, és kész!

De a fiú nem ezt hallotta, hanem a víz mély morajlását, és nem

a két embert látta, hanem anyja reszkető két kezét, amint a sáros

palántát melléhez szorította.

A fiú fülében már dübörgött a zúgó vize, és majd megfulladt,

amikor — mintha átszakadt volna a part — valaki azt mondta az

ő szavával, rekedten és sóhajtva:

— Most már nem eladó...!

Két pofon

Csendesen esteledett. A tőkék térdig sötétségben álltak már,

de a karók hegye kiállt még a nyugati ég világosságába,

alkalmas helyet kínálván a kis baglyoknak, ahol leskelődhetnek,

és halált is kiálthatnak, ha valaki hisz nekik.

Péter Gergely nem hitt a baglyoknak, és a szakállas

saskeselyűt sem vette volna észre útjártában, nem hogy az

öklömnyi kis éji madarakat.

Gergely nyakán úgy lógott bánatos feje, mint egy veszni

készülő pitykegomb, amire — látszólag — semmi oka nem volt.

Pár nap múlva lehet szüretelni; a tőkék majd összerogynak a

fürtök alatt, a présház rendben, a kukorica már otthon van, és

mégis... mégis... vállán mintha valami keserves vénasszony

lovagolt volna, időnként megsarkantyúzva a sanyargató

gondolatokat.

Ballagott tehát Gergő, miközben a gyalogutat nézte, aminek

nem volt semmi értelme, s az ilyen értelmetlen dülöngélésnek az

a vége, hogy az elkeseredett egyén nekimegy valakinek.

— Na! — mondja a valaki — Föl akarsz lökni?

— Elgondolkoztam... jó estét!

— Jó estét.

Aztán csak álltak.

Szép, csendes este volt, hát álltak, mintha a tücsköket

hallgatták volna, akiknek csodálatos, őszi muzsikáját érdemes

meghallgatni, de a tücskök már nem szóltak, így más oka

lehetett a szótlanságnak. Végül az öregebb megszólalt:

— Nem gyüssz be?

— Bemehetek...

És elindultak a füves csapáson a kis pince felé, amelynek fehér

falán egy kis ablak hunyorgott, mintha a lehullott dióleveleken

zörgő lépésekre ébredt volna fel.

A kulcs nyikkanás nélkül tárta fel az ajtót, aztán fellobbant a

lámpa, s az öregebbik a tarisznyát az asztalra tette.

— Nem ülsz le?

— Leülhetek...

A tarisznyából két pintes üveg nyújtogatta a nyakát, és Bakó

János mérgesen állította talpra az üvegeket, mert a tarisznya

dőlni kezdett. Gáspár feje még mindig lógott, mint az érett

napraforgó, ezért a házigazda keserűen azt mondta:

— Úgy ülsz itt — a fene egye meg —, mintha én ütöttem

volna pofon a te lányodat, és nem te az enyémet.

Hát — kár is lenne tagadni — ez megtörtént! Csúnya dolog,

csúnya dolog, s ezen nem változtat az sem, hogy János bácsi

lánya ennek a bánatos Gergőnek a felesége volt, illetve az ma is,

de ebben a pillanatban a szülői háznál tartózkodik, és válni akar.

A nevezetes pofon óta pedig az após és a vő most találkoznak

először.

— Iszol valamit?

— Ihatok — mondta Gergő, mert sanyarú lelkiállapota

sehogy sem oldódott.

Ittak, de nem koccintottak.

— Aztán hogy vetemedtél arra, hogy megüsd az asszonyod?

— A ménkű jobban tudja... nekem jött, mint a sárkány. Azt

mondtam, nyolcra otthon leszek — hordóért mentem Bertók

Jancsihoz —, aztán csak kilencre értem haza, tudja, milyen

marasztalós ez a Jancsi...

— Tudom.

— Nahát. Hát, tudja, söprűt fogott a Vera, aztán úgy gyütt

nekem, mint a sárkány. Elhiheti.

Az após legyintett.

— Ismerem a fajtáját... — töltött újra, és most már odaütötte

poharát vejééhez —, de azért pofon csapni?... ámbár talán el

lehetne igazodni a dolgon, ha nagyon akarod...

— Persze, hogy akarom, de... hogyan?

Bakó János kiitta maradék borát, és Gergőre nézett.

— Úgy, hogy én itt, most, azonnal pofon váglak.

Gergő elvörösödött, a homlokán kidagadt egy ér, aztán fölállt.

— Nem bánom!

Ebben az időpontban anya és lánya, született Bakó Vera a

sublótban rakosgattak, és szóltak is egymáshoz, meg nem is,

mert a pofont már ötvenszer meghányták-vetették, és Vera már

szívesen visszament volna Gergőhöz, de anyja nem engedte.

— Gyűjjön ide a híres! De azt megemlegeti... csak énvelem

kezdjen ki.

Vera hallgatott, mert tudta, hogy az anyjával kikezdeni...

De ekkor egy szép, kis, régi pruszlik akadt a kezébe, s azt

nézegette.

— Vedd fel!

Vera belebújt a pruszlikba és — ezt meg kell vallani — a tükör

ragyogó szépségében mutatta meg a pár hetes menyecskét. Az

öregasszony szeme büszkén csillogott.

— Most látna meg az a félnótás Gergő, de táncol az még

bagóért...

Gergő a szavakat nem hallotta, de Verát igenis látta, mert

közben megérkeztek, és az ablakban leskelődött; ámbár táncolni

nem táncolt.

— Jó estét — lépett be Bakó János az asszonyok közé, és

szigorúan nézett rájuk. — Hát ti itt maskaráztok? Vagy

lakodalomra készültök újra?...

Az öreg Bakóval, ha pincéből jött haza, nem volt tanácsos

kikezdeni, azért az asszonyok hallgattak, de a lakodalom

említésére Vera szemét elfutotta a könny

— Hát hiszen, ha neked nem jó az a Gergő... — mondta apja

—, akkor meg mit szipákolsz.... visszamégy hozzá?

— Vissza hát — lehelte Vera, és tenyerébe hajtotta arcát, mire

az öreg diadalmasan kivágta az ajtót.

— Gyere be, fiam!

Ilyen esetben a részletekkel nem érdemes foglalkozni. A

fiatalok mindenesetre egyedül maradtak, csak Bakó János lépett

be később, és megbökte a lánya vállát, mert háttal ült, és Gergely

ölében.

— Csak még azt akarom mondani, Vera, hogy a pofonra ne

legyen gondod, már megadtam.

Lótusz

A lótuszvirág a tündérrózsafélék családjába tartozik.

Megtalálható Afrikában, Ázsiában, Indiában — ahol szent virág,

és vallásos tisztelet veszi körül —, de megtalálható hazánkban is

több helyen, például Hévízen.

Nem tudom, hogy idegen országokban is őrzik-e, de nálunk

ritkaság, így a hévízi gyógystrand múlt századbeli

deszkaépületén az egyik felírás így hangzik: Lótuszt tépni tilos.

A másik tilalom a dohányzás ellen szól.

Nem tagadom: nagyon szeretek kihágni, így feltettem

feleségemnek a kérdést, hogy: vagy cigarettára gyújtok, vagy

lótuszt tépek. Természetesen: neki!

— Csak gyújtson rá — mondta valami végtelen fitymáló

mozdulattal —, régen volt az, amikor maga virágot lopott

nekem...

— Vagyok én még olyan legény...

Erre már nem is szólt, csak belebújt abba a kalodába, amibe az

úszni nem tudók kapaszkodnak, és elevezett a forrás felé, ahol

állítólag (én nem léptem le) negyven méter mély a víz. Rossz

volt nézni. Nem is néztem sokáig, mert egy vezérigazgató

külsejű úr ereszkedett a vízbe — közvetlenül a gyönyörűen ki-

nyílt lótuszvirág mellett —, és, mint a vezérek általában,

egyetlen, de nagyon határozott mozdulattal leszakította a

virágát. Jó hosszú szárral.

— Elvira, ide nézzen!

Az Elvira nevezetű hölgy nemcsak odanézett, de fel is ugrott,

és a deszka széléről dühösen sziszegte.

— Aladár, dobja vissza a virágot...

— De mért, Szívem? — és Aladár körülnézett vidáman —

Magának szedtem...

— Dobja vissza!

Aladár megérezte, hogy a virággal valami baj van. Ötven

szempár figyelte már, ötven olyan szempár, amelynek gazdája

irigyelte Aladártól a lótuszt. Én voltam az ötvenegyedik.

Aladár tehát óvatosan visszaeresztette a virágot, és már mind

az ötvenegyen dühöngtünk, hogy megússza a dolgot, amikor

egy fekete pápaszemes férfi szólt le a korlát mellől.

— Uram, tessék kijönni a vízből!

— Mért menjek ki?

— Ön lótuszt tépett, tessék kijönni!

— Nem megyek. Jöjjön maga be, ha valami dolga van velem...

— Jó! Akkor csendőrt hívok! — És elment.

Aladár úgy tett, mint akit „nem érdekel" a csendőr, erélyes

karcsapásokkal úszott pár métert, de aztán kimászott, s ekkor

semmi sem volt rajta, ami vezérigazgatóhoz hasonlított.

A csendőrrel nem lehet viccelni — ez volt Aladár arcán —, és

eltűnt e dolgot elintézni.

A lótuszvirág pedig feküdt a vízen. Még talán nem is érezte,

hogy leszakították, amikor én — az ötvenegyedik — odaléptem

mellé és felemeltem.

— Hát ezt ki szakította le? — kérdeztem csodálkozva, és —

„mit sem tudva a dologról" — a kabinosasszony asztalára

tettem.

— A vízben találtam...

— Tudom — és nevetett —, az az úr most fizeti a büntetést.

Ötven szempár irigyen figyelt, azért csak úgy súgtam:

— Tegye el, lelkem... — és olyan mozdulatot tettem, ami a

világ minden nyelvén fizetést jelent.

És hazavittem a lótuszt, vizes fürdőnadrágomba csomagolva.

Ebéd előtt elpiszmogtam az időt, és amikor végre egyedül

maradtam, vázába tettem a virágot.

Az ebéd úgy folyt le, mint máskor, csak amikor a második

fröccsöt rendeltem, feleségem megjegyezte, hogy a sok

folyadéktól elhízok, szívem megerőltetem és felesleges kiadás

— bár ő nem sajnálja...

Úgy ültünk egymás mellett, mint ahogy tizenhárom éves

házasok ülni szoktak. Igaz, meleg is volt nagyon...

Aztán felmentünk a szobánkba.

Az ablakon besütött a Nap, és ragyogó kévéjében ott állt a Virág!

Csend.

Szép pillanat volt! Feleségem arca felragyogott, mint

mátkaságunk óta sohasem. Átölelt, és cinkos nevetéssel súgta:

— Lopta? ...

— Loptam...! — És kidüllesztettem a mellem.

— Akkor maga most: tolvaj?

— Én igen!

— Nahát! Maga mégiscsak nagyon rendes ember. Azóta keresi a

kedvem; nem számolja, hány cigarettát szívok, karöltve járunk

esténként (ebben a melegben), az újságot az éjjeliszekrényemre

készíti, és amikor a pincér megjelent a szokásos két deci fröccsel,

szigorúan nézett rá.

— Három deci bort hozzon, Gyula, és ásványvizet...

Optimizmus
Kijöttünk az óvóhelyről. (Ne forduljon undorral félre senki,

mert arról a tizennégy év előtti óvóhelyről kevés szó esik ebben

az írásban, s az óvóhely-irodalom egyébként is tökéletesen ki

van bányászva. Legyen neki könnyű a hant, amely ráborul...)

Szóval: kijöttünk az óvóhelyről, amely negyven méter mélyen

volt a hegy alatt, és katonai célokat szolgált. Ha felbőgtek a

szirénák, ide tódult a hadtest népe családtagjaikkal egyetemben,

akiknek előkelőbb része autón érkezett valahonnét a városból.

Többen a kutyáikat is hozták, akiknek — már mint a kutyáknak

— mindig szabad bejárásuk volt ebbe a biztonságos révbe, míg a

környékbeli lakosok egy részét elutasították, lévén ócska és

harcos szempontból értéktelen civilek.

Szóval — bocsánatot kérek, hogy olyan nehezen nyögöm ki a

történetet — kijöttünk az óvóhelyről, és nagyot szippantottunk

a késő nyári, friss levegőből. Én ugyan már a hosszú kijáratban

számba vettem a cigarettát, hogy összekapcsoljam az

élvezeteket, ha kiérünk, de ugyanabban a pillanatban rám

mordult egy főhadnagy:

— Ne dohányozzon!

— Nem is akarok, majd kint...

— Ne feleseljen!!

Kemény és komisz, szóval szép hangja volt a katonának. Az

előttem menők megfordultak, a hátam mögött jövők rám

mordultak.

— Ne állja el az utat! ... összebüdösíti az óvóhelyet... torlódást

okoz... persze, a civilek... ez a köszönet!

Főleg a katonaasszonyok, a kincstári hölgyek botránkoztak

szívből, abban a szent meggyőződésben, hogy az óvóhelyet

kizárólag az ő személyes tulajdonuknak és elsőrendű személyük

megőrzésére szurkolták ki a civil adófizetők.

Szerencsére dadogni kezdtem a dühtől, és feleségem

kivonszolt a készülő csatából.

— Nem várhatott volna azzal a büdös bagóval?

— Még maga is?... Hát nem látta, hogy...

— Láttam, láttam, de mégis ez lett belőle. Nem kell az ilyet

elkezdeni.

Ekkor már kint voltunk az Isten szabad ege alatt, és végre

elterelődött rólunk a közfigyelem, mert messze, a Duna mellett

fekete füstfelleget okádott az ég felé valamelyik finomító.

A katonák messzelátóval nézték a tüzet, és komorak voltak;

mögöttük a családtagok álltak, és vártak a gukkerokra, mint az

apaszínész hozzátartozói az ingyenpáholyban, a tragédia

harmadik felvonásában. Ők is komorak voltak, átérezvén az

apák alakítását, és néha ránk is vetettek egy-egy elutasító

pillantást, nehogy részt vehessünk személyes gyászukban.

Mi pedig mentünk hazafelé, mint a bűnösök, s az igénybe vett

autókba szálló katonák és hozzátartozóik úgy néztek ránk,

mintha mi gyújtottuk volna fel Soroksárt...

Az autók egyenként indultak el, mint amikor vége van az

előadásnak. Elegánsan suhantak el mellettünk, hörögve és

fontoskodva előkelő terhükkel a — haza szolgálatában...

— Vajon a miénk nincs köztük? — mélázott feleségem az

autók után.

— Nincs. Mit gondol, egy katona, egy ilyen hadisten felül a

mi rongyos Dékávénkra? Még ha luxuscabriolett is...

— Talán éppen azért... ezek mind csukott kocsik.

— Ha még egyszer autót vehetnénk, ámbár... — és csak

legyintettem a kőolajfüsttől gyászos ég felé —, ámbár...

— Ha még egyszer autót vehetnénk — állt meg jó nejem, mint

amikor fontos mondanivalója van —, csak csukottat vennénk!

— Jól van, Szívem, de most menjünk. Az egyik robbanás

nagyon közel hallatszott. Mintha a házunk felé hallottam

volna...

— Hagyjuk most a bombákat. Azt a luxustetőt soha le nem

húztuk. Egyszer, amikor a Balatonra mentünk, akkor is olyan

lett a fejem, mint Ubrik Borbáláé...

— Mikor én egyedül voltam — mentegettem a luxustetőt —,

mindig lehúztam.

— Az autó nem csak a magáé. Magának — tudtommal

családja is van, de ez persze nem fontos...

— A gyerekek is szerették.

— Mert kelekótyák. Nem tőlem örökölték...

— Na, menjünk, Szívem, ezt még lesz időnk megbeszélni, ha

ugyan...

— Igen! Most azt hiszi, hogy megijedek. „Ha ugyan módunk

lesz rá"..., ugye? Mindent elodázni. Szóval megmondom itt,

ezen a szent helyen...

— Ez magának szent hely?

— ... megmondom, hogy semmiféle nappal szék, éjjel ágy

cabriolos őrültségbe nem egyezem bele!

— Afenét!

— Igenis: afenét. Ezt vegye tudomásul.

A cigarettaügy még meg sem ülepedett bennem, s most ez a

hülye vita itt a hegytetőn. Lent, messze, a Duna partján őrjöngve

lobognak a lángok, vagyonok és emberek pusztulnak el, engem

az előbb megsértettek, és most vegyem tudomásul a csukott

kocsit? Az istennek sem!

— A kocsit gondosan ki fogom választani, legjobb tudásom és

lelkiismeretem szerint — mondtam kissé nagyképűen.

— Na, a maga lelkiismerete is! — legyintett nőm —, azért

kapott a lánya középfülgyulladást egy ilyen nyitott rohangálás

után.

— Otthon hűlt meg. A fürdetésnél. Forró fürdő, utána a

jégverem háló... Megmondtam akkor is.

— Szóval nem vigyázok a gyerekeire...

— Ezt nem mondtam. Egyébként nemcsak az én gyerekeim.

Az autón nem hűlt meg, és pont!

Feleségem elhallgatott, s mivel ennek semmiféle magyarázata

nem volt, gyanakodva emeltem fel konokul lehorgasztott fejem.

Ekkor már házunk közelében jártunk. Az utcán tépett faágak,

üvegcserép... a ház mellett összevissza dőlt fák s az egyik fán

függöny. Horgolt függöny, zöld sárkányokkal — az anyósom

horgolta...

— Atyaisten!...

Berohantunk a lakásba. Két szoba ép, de a harmadik! A

függöny a fán, az ablakkeret a csilláron, a vitrin pozdorja, a

tálaló aprófa, az ajtókeretek megtűzdelve üvegcseréppel, a

padlón malterpor és tégla, s a kert felől... igen, a kert felől

szépen ki lehetett látni, mert nem volt fal. Leültem.

Feleségem csak állt, szeme tele könnyel, arca rángatódzik.

— Hát — szipogja —, hát ez... ez kellett magának! Cabriolett...

ilyen nyitott disznóság! Most örüljünk neki!

És meg akarta fogni a kilincset, hogy bevágja az ajtót, kilincs

azonban nem volt. És ajtó sem... így csendesen sírdogálva

kiment a fürdőszobába.

Én meg csak ültem, tele keserűséggel. Néztem a romokat, és

hallottam a katona hangját durván reccsenni.

— Ne feleseljen!!
Hát velem így nem lehet beszélni!, és ha összedűl az egész

világ, és leszakadnak a csillagok, és azt a pocsék óvóhelyet

földrengés lapítja össze... de én csukott autót nem veszek!

Akkor felkeltem, és elindultam céltalanul és tanácstalanul —

bár emésztő vággyal — valahova, de csak most tudom, hogy

nem a csukott kocsi, hanem a nyitott Béke felé indultam el.