Michel Foucault • Mi a szerző?

Amikor felteszem ezt a meglehetősen furcsa kérdést, jól tudom, hogy magyarázatra van szükség. A „szerző”
mind a mai napig nyitott kérdés maradt mind a diskurzuson 1 belüli szerepét, mind pedig saját írásaimban
betöltött általános funkcióját illetően; a kérdés tehát lehetővé teszi számomra, hogy munkáimnak néhány
olyan vonatkozására térjek vissza, amely mai szemmel nézve meggondolatlannak és félrevezetőnek látszik.
Most az ezekkel kapcsolatos — elkerülhetetlen — bírálatra és újraértelmezésre szeretnek javaslatot tenni.
Így például, A szavak és a dolgok-ban2 szándékom az volt, hogy verbális csomópontokat, bizonyos
diszkurzív rétegeket elemezzek, amelyek kívül esnek a könyv, a mű, a szerző jól ismert kategóriáin.
Általában „természettörténetről”, a „gazdaságok analíziséről” és „politikai gazdaságtanról” beszéltem, nem
pedig művekről vagy szerzőkről. Ugyanakkor mégis használtam könyvemben szerzők neveit, méghozzá
naiv, gyakran elnagyolt formában. Beszéltem Buffonról, Cuvier-ról, Ricardóról és másokról — és eközben
nem vettem észre, hogy neveik zavarbaejtően kétértelmű funkcionálását engedtem meg. Olyannyira, hogy
mindez két jogos ellenvetésre adott alkalmat; mindkettőt valóban meg is kaptam.
Egyfelől szememre vetették, hogy nem pontosan írtam le Buffont és munkásságát és hogy
gondolatrendszerének totalitásához képest szánalmasan inadekvát az, ahogyan Marxról beszéltem. Ezek a
megjegyzések azonban — bár kétségkívül helyénvalóak voltak — nem vették figyelembe azt, hogy mi volt
az a feladat, amelyet magam elé tűztem. Sem az nem volt szándékom, hogy leírjam Buffont vagy Marxot,
sem pedig az, hogy rekonstruáljam azt, amit mondtak vagy mondani véltek; arra törekedtem csupán, hogy
felderítsem azokat a szabályokat, amelyek szerint e gondolkodók szövegeikben bizonyos számú fogalmat és
elméleti viszonylatát létrehoztak. Szememre vetették másfelől, hogy a legkézenfekvőbb gondolati rokon -
ságok és természetes kapcsolatok figyelmen kívül hagyásával monstruózus családokat hoztam létre, amikor
olyan távoli neveket kötöttem össze, mint Buffon és Linné, vagy amikor Cuvier-t Darwin mellé helyeztem.
Ez az ellenvetés azonban szintén célt téveszt, hiszen sohasem volt szándékomban az, hogy kivételes egyének
leszármazási táblázatát alkossam meg, vagy hogy szellemi daguerreotype-ot készítsek a tizenhetedik és
tizennyolcadik század tudósáról vagy természetbúváráról. Valójában semmiféle családot nem szándékoztam
képezni — sem szentet, sem elfajzottat. Sokkal szerényebb feladatra vállalkoztam: meg akartam határozni
a specifikus diszkurzív gyakorlatok funkcionálásának feltételeit.
De akkor — kérdezik tőlem — miért használtam a szerzők neveit A szavak és a dolgok-ban? Miért
nem tartózkodtam attól, hogy bármiféle nevet említsek, vagy — ha ez nem lehetséges — legalább miért nem
definiáltam, hogy milyen értelemben használom őket? Ez utóbbi ellenvetés, azt hiszem, teljesen jogos; a

*
Ez a tanulmány eredetileg a Bulletin de la Société Francais de Philosophie-ban jelent meg (vol. LXIV, no. 3., 1969, 73-104. o.). Előadásként
hangzott el a Francia Filozófiai Társaság előtt, a Collége de France-ban, 1969. február 22-én. A magyar fordítás a Screen című folyóiratban közölt
angol szöveg alapján készült, a francia eredeti felhasználásával. Az angol fordítás eredetileg Foucault, Language, Counter-Memory, Practice (Oxford,
1977) című kötetében jelent meg, a Screen Cornell University Press és Basil Blackwell engedélyével publikálta. Kiegészítésként a folyóirat
részleteket közöl a Foucault előadását követő vitából is. A lábjegyzetek – az első kivételével – a Screen szerkesztőjétől származnak.
1
[A fordító megjegyzése] Az angol discourse, illetve a francia discours kifejezést – a szakterület egyik legnevesebb magyarországi ismerőjét, Józsa
Pétert követve – diskurzusnak „magyarítottam”. A diskurzus fogalmának meghatározásához hadd idézzem az ő definícióját: „valamilyen konkrét
történeti, illetve szociokulturális konfigurációban, valamilyen konkrét tevékenységi mezőhöz hozzárendelhető, a megfelelő tevékenység-fajták
működését biztosító sajátos nyelvhasználati mód, amelyet a megfelelő konfigurációra, valamint tevékenységi mezőre sajátosan jellemző
szabályok szerveznek.” (Józsa Péter: „A film mint beszéd, diskurzus, nyelvezet és nyelv”. Az Adalékok az ideológia és a jelentés elméletéhez c.
kötetben. Budapest: Népművelési Propaganda Iroda, 1979. 62. o.)
2
Michel Foucalt, Les mots et les choses. Paris: 1965.
1
belőle fakadó implikációkat és következményeket egy rövidesen megjelenő könyvemben próbáltam
felmérni.3 Arra törekedtem itt, hogy átfogó diszkurzív egységeket jelöljek ki — olyanokat, mint
„természettörténet” vagy „politikai gazdaságtan” —, s hogy kidolgozzam azokat a módszereket és
eszközöket, melyeknek segítségével körülhatárolhatjuk, kitagolhatjuk, elemezhetjük és leírhatjuk
őket.
De felvetődik egy másik kérdés: a szerző kérdése is — a továbbiakban pedig ezzel kívánok
foglalkozni. A szerző kérdése az individualizáció kitüntetett mozzanata az eszmék, a tudás, az irodalom,
illetve a filozófia és a tudomány történetében. Olyannyira, hogy még manapság is, amikor inkább egy
fogalomnak, egy irodalmi műfajnak, a filozófia egy-egy ágának történetét tanulmányozzuk, ez utóbbi
egységeket viszonylag gyengének, másodlagosnak, felületinek tekintjük ahhoz a szilárd, jól megalapozott
pozícióhoz képest, amelyet a szerzőnek és művének tulajdonítunk. E dolgozat keretei között mellőzöm a
szerzőnek mint személynek történeti-szociológiai elemzését s mindazon kérdések sokaságát, amelyek ebben
az összefüggésben figyelmet érdemelnének. Itt nem foglalkozom azzal, hogy a szerző miképpen
individualizálódott egy olyan kultúrában, mint amilyen a miénk; nem szólok arról a státusról, amelyet mi
kölcsönzünk neki, amikor az autenticitást és az attribúciót kezdjük vizsgálni; itt nem érintem azokat a
valorizációs rendszereket, amelyekbe a szerző belefoglaltatott; sem azt a pillanatot, amikor a hősökről szóló
történetek átadták helyüket a szerzők életrajzainak; sem pedig azokat a körülményeket, amelyek elősegítették
„az ember és műve” fundamentális kritikai kategóriájának kialakítását. Jelenleg csupán arra a különös
összefüggésre kívánok összpontosítani, amely egy szerző és egy szöveg között áll fenn; arra a módra,
ahogyan egy szöveg rámutat erre a figurára, aki — legalábbis látszólag — kívül áll rajta és megelőzi
őt.

A témához, amelyből kiindulni szeretnék, Beckett egyik megfogalmazását választottam mottóul: „Mit
számít, ki beszél. Mondta valaki. Mit számít, ki beszél”. Ebben a közönyben fel kell ismernünk a mai írás
egyik alapvető etikai elvét. „Etikai” azért, mert e közöny nem annyira beszéd- és írásmódunkat jellemzi,
mint inkább egyfajta immanens szabályként áll, olyan szabályként, amelyet szakadatlanul magunkévá
teszünk, de sohasem alkalmazunk teljesen. Olyan elv ez, amely az írást nem mint eredményt jelzi, hanem
mint folyamatban lévő gyakorlatot uralja. E szabály nagyon is jól ismert; elegendő, ha — illusztrációkép-
pen — két fő témájával foglalkozunk most.
Először, napjaink írása megszabadította magát a „kifejezés” szükségletétől; csak magára utal, noha
nem korlátozódik a belsőlegesség határaira. Ellenkezőleg, éppen külső kifejlődésében ismerjük fel. E for-
dulat az írást jelek játékává alakítja, olyan játékká, amely nem annyira ahhoz a tartalomhoz igazodik,
amelyet jelöl, mint inkább a jelölő saját természetéhez. Az írás ugyanakkor mindig saját szabályszerűsé-
gének határait próbálgatja, túllépvén és megfordítván egy rendet, amelyet elfogad és amellyel játszik. Az írás
úgy tárul fel, mint egy játék, amely szükségképpen túllép saját szabályain és végül maga mögött hagyja

3
Michel Foucault, L’archéologie du saroir. Paris: 1969.
2
őket. Az írás (écriture) többé nem az írás (écrire) gesztusának megnyilvánulása vagy megdicsőülése, s
nem is a szubjektumnak a nyelvbe való belehelyezése. Mindenekelőtt arra szolgál, hogy teret nyisson
ott, ahol az író szubjektum folytonosan eltűnik.
A második téma még ennél is ismerősebb: az írás és a halál kapcsolata. E viszony kifordít a sarkaiból
egy ősrégi koncepciót: a görög legenda vagy eposz arra szolgált, hogy biztosítsa a hős halhatatlanságát. A
hős azért fogadja el korai halálát, mert élete — amelyet megszentelt és felnagyított a halál — átmegy a
halhatatlanságba; az elbeszélés kárpótolta őt azért, amiért elfogadta a korai halált. Egy más értelemben
ugyancsak a halál legyőzésének e stratégiája volt az arab elbeszéléseknek, különösképpen az
Ezeregyéjszakának a motivációja, témája és ürügye. A késő éjszakába nyúló történetek arra szolgáltak, hogy
gátat vessenek a halálnak, hogy késleltessék azt a fenyegető pillanatot, amikor a mesemondónak végleg el
kell hallgatnia. Seherezádé elbeszélése a gyilkosság kétségbeesett megfordítása; valamennyi éjszakán
végighúzódik az erőfeszítés: távol tartani a halált a létezés körétől. A mi kultúránk átalakította a szóbeli,
vagy írásbeli elbeszélésnek azt a felfogását, amely a halál elleni védekezésen alapult. Az írás ma az
áldozathoz és magának az életnek a feláldozásához kapcsolódik; olyan önkéntes megsemmisítés ez,
amely nem igényel könyvbeli ábrázolást, hiszen az író mindennapi létezésében megy végbe. Míg régen a
műnek az volt a feladata, hogy halhatatlanságot teremtsen, most kivívja az ölés jogát, azt a jogot, hogy
szerzőjének gyilkosa legyen. Flaubert, Proust és Kafka kézenfekvő példa erre a fordulatra. Az írás és a
halál kapcsolatának megnyilvánulását tetten érhetjük továbbá az író egyéni jellegzetességeinek teljes
elmosódásában; mindaz a sok csűrés-csavarás, amellyel az író saját szövegéhez viszonyul, sajátos
individualitásának jeleit érvényteleníti. Napjaink írója furcsamód a hiányáról ismerszik meg; az írás
játékában tartania kell magát a halott szerepéhez. Bár mindez ismeretes a filozófiában csakúgy, mint az
irodalomkritikában, korántsem vagyok biztos abban, hogy a szerző eltűnéséből vagy halálából származó
következményeket teljesen feltárták volna, vagy hogy ennek az eseménynek a jelentőségét kellőképpen
felbecsülték volna. Pontosabban szólva, úgy tűnik számomra, hogy mindazok a fogalmak, amelyeket arra
találtak ki, hogy felváltsák velük a szerzőnek adományozott kiváltságos pozíciót, csak arra szolgálnak,
hogy lehetetlenné tegyék az igazi változást. E fogalmak közül két olyat vizsgálok most meg, amely
különlegesen fontosnak tetszik.
Kezdem a mű fogalmával. Feltételezik (mint ismeretes), hogy a kritika feladata nem az, hogy feltárja
a műnek a szerzőhöz fűződő viszonyát, s nem is az, hogy a szöveg alapján egy elgondolást, vagy egy ta-
pasztalatot rekonstruáljon; ellenkezőleg, a mű struktúrájával, felépítésével, belső formájával és belső
viszonyainak kölcsönhatásával kell foglalkoznia. De mégis, felmerül a kérdés: „mi a mű”. Mi az a különös
egység, amelyet a ,,mű” szóval jelölünk? Milyen alkotórészekből áll? Nem olyan dolog-e a mű, amit egy
„szerző”-nek nevezett személy hozott létre? Ha ezeket a kérdéseket feltesszük, minden oldalon nehézségek
támadnak. Ha egy egyén nem szerző, műnek tekinthetjük-e mindazt, amit írt, vagy mondott, iratai között
hátrahagyott vagy másokkal közölt? Minek tekinthetjük példának okául Sade márki iratait, mielőtt
szerzőként kezdték őt ünnepelni? Aligha többnek, mint papírtekercseknek, amelyekre börtönben töltött
napjai során szakadatlanul felvéste fantazmagóriáit.
De tételezzük fel, hogy valóban egy szerzővel állunk szemben. Azt jelenti-e ez, hogy minden, amit írt

3
vagy mondott, minden, amit hátrahagyott, művéhez tartozik? A probléma elméleti és egyszersmind technikai
is. Ha például Nietzsche összes művének kiadására vállalkozunk, hol húzzuk meg a határvonalat? Ter-
mészetesen mindent ki kell adni, de vajon meg tudjuk-e mondani, mit is jelent ez a „minden”? Magától
értetődik, hogy mindazt, amit Nietzsche maga publikált, hozzátéve természetesen műveinek vázlatait,
aforizmáinak terveit, lapszéli jegyzeteit és javításait. De mi van akkor, ha egy aforizmákat tartalmazó
füzetben egy ajánlólevélre, egy megbeszélt találkozóra emlékeztető cédulára, egy mosodai számlára bukka -
nunk? Ezek is hozzátartoznának a műhöz? Tulajdonképpen miért is ne? Es így tovább, a végtelenségig:
hogyan is lehetne ama milliónyi nyom közül, amely valakinek a halála után fennmaradt, a művet kivon ni?
Nem rendelkezünk a mű elméletével, ez a hiány pedig alapvetően gátolja azoknak a gyakorlati munkáját,
akik naiv módon arra vállalkoznak, hogy „öszszes műveket” szerkesszenek. Ámde folytathatjuk tovább a
kérdéseket. Tekinthetjük-e műnek az Ezeregvéjszakát, Alexandriai Kelemen Sztromateiszét vagy Diogenész
Láertiosz Életrajzait?
Láthatjuk, hogy a mű fogalmára vonatkozó kérdésekből milyen nehézségek fakadnak. Ha pedig valaki
úgy gondolja, hogy ideje már mellőzni az író egyéniségének, szerzői státuszának problémáját, akkor
figyelmen kívül hagyja azt a tételt, hogy a „mű” szó és az az egység, amelyet jelöl, valószínűleg épp oly
problematikus, mint a szerző individualitása.
De van egy másik fogalom is, amely megnehezíti, hogy teljes egészében szembenézzünk a szerző eltű-
nésével és az ezt az eseményt meghatározó feltételekkel; rejtett formában pedig továbbra is fenntartja a
szerző létezését. Az írás (écriture) fogalmáról van szó. Szigorú értelemben e fogalom nemcsak azt teszi
lehetővé, hogy megkerüljük a szerzőre vonatkozó utalásokat, hanem egyben azt is, hogy újabban ta -
pasztalható távollétéhez keretet adjunk. Az írás (écriture) fogalmának jelenlegi értelme valóban nem
tartalmazza az írás (écrire) gesztusát, sem pedig annak a megjelölését (szimptómáját vagy jelét) amit a
szerző mondani akart: tulajdonképpen nem egyéb, mint figyelemreméltóan komoly kísérlet arra, hogy
végiggondoljuk bármely szöveg általános feltételeit; mind térbeli szétterjedésének, mind időbeli
kibontakozásának feltételeit.
Úgy látszik azonban, hogy e fogalom, ahogyan ma használatos, nem tesz egyebet, mint egy
transzcendentális anonimitásra viszi át a szerző empirikus jellegzetességeit. Használói megelégszenek
azzal, hogy elmossák a szerző empirikus mivoltának túlságosan látható jeleit, eljátszadozva két, egymással
szembeállított vagy párhuzamosan alkalmazott jellemzés-móddal, a kritikai és a vallási modalitással.
Amikor az írásnak (écriture) őseredeti státuszt tulajdonítunk, nem azt tesszük-e valójában, hogy egyfelől
szent jellegének teológiai, másfelől kreatív jellegének kritikai affirmációját transzcendentális fogalmakra for-
dítjuk le? Azt mondani, hogy bizonyos értelemben az írás (écriture) — már pusztán a történetiség követ-
keztében, amit maga tett lehetővé — alá van vetve a felejtés és a represszió megpróbáltatásainak, nem azt
jelenti-e, hogy az (interpretációt igénylő) rejtett értelem vallási elvét, illetve a (kommentárt szükségessé
tevő) implicit jelentések, elhallgatott szándékok, homályos tartalmak kritikai elvét transzcendentális
síkon ábrázoljuk? Végül, ha az írást (écriture) mint távollétet gondoljuk el, nem azt tesszük-e valójában,
hogy transzcendentális fogalmakba írjuk át a megváltoztathatatlan és folytonos tradícióba vetett vallásos
hitet, illetve a mű fennmaradásának esztétikai elvét, amely azt hirdeti, hogy a mű a szerzőnek valamiféle

4
rejtélyes — halálán túlmutató — kiegészítése?
Úgy vélem tehát, hogy az írás (écriture) fogalma fenntartja és az a priori oltalmába helyezi a szerző
kiváltságait; a semlegesítés szürke fényével övezi azoknak az elképzeléseknek a játékát, amelyek a szerző
sajátos képét formálták. Annak a Mallarmé óta szakadatlanul tartó folyamatnak, mely a szerző eltűnéséhez
vezet, a transzcendentális vet gátat. Nem azok között húzódik-e ma a választóvonal, akik a mai ellent -
mondásokat továbbra is a tizenkilencedik század történeti-transzcendentális hagyományának szellemében
vélik elgondolhatónak, illetve azok között, akik ettől a tradíciótól egyszer és mindenkorra meg kívánnak
szabadulni?
Nyilvánvalóan nem elegendő, ha üres jelszóként szajkózzuk: a szerző eltűnt, Isten és ember közös
halált halt. A dolgunk az, hogy újra felmérjük azt az üres teret, amelyet az eltűnt szerző hagyott maga
mögött; gondosan fel kell tárnunk az új törésvonalakat, meg kell figyelnünk e tér átrendeződéseit és fel
kell tárnunk azokat az új funkciókat, amelyek a szerző eltűnése következtében szabadultak fel. Hadd szóljak
most néhány szót azokról a problémákról, amelyek a szerző nevének használatával kapcsolatosak. Mi is az,
hogy a „szerző neve”? Hogyan funkcionál? Anélkül, hogy megoldást kínálnék, néhány nehézségre
szeretnék rámutatni.
A szerző neve tulajdonnév: felveti mindazokat a problémákat, amelyek e nyelvtani kategóriával
kapcsolatosak. (Itt többek között John Searle művére hivatkozom4.) A tulajdonnevet nyilvánvalóan nem lehet
tiszta és egyszerű referenciaként kezelni; a tulajdonnévnek (és így a szerző nevének is) nem csupán rámutató
funkciója van. Több, mint egy indikáció, mint egy gesztus, mint egy másik személyre rámutató ujj; bizonyos
mértekig a leírás megfelelője. Amikor azt mondjuk, „Arisztotelész”, olyan szót használunk, amely egy
meghatározott leírásnak vagy azok sorozatának a megfelelője, mint például „az Analitika szerzője”, „az
ontológia megalapítója” stb. Egy tulajdonnév továbbá nem tisztán és egyszerűen jelentés: amikor rájövünk
arra, hogy Rimbaud nem írta meg a La Chasse spirituelle-t, nem állíthatjuk, hogy ezzel a tulajdonnévnek
vagy szerzői névnek az értelme változott meg. A tulajdonnév és a szerzői név a leírás és a megjelölés
pólusai között ingadozik, s bár kapcsolatban van azzal, amit megnevez, e kapcsolat specifikus: nem
határozható meg sem a leíró, sem a megjelölő funkcióban. Ugyanakkor — és ebben van a szerzői névvel
kapcsolatos különleges nehézség — a tulajdonnév és az általa megnevezett egyén közötti kapcsolat, illetve
az a kapcsolat, ami a szerzői név között és aközött áll fenn, amit az megnevez, nem izomorf és nem
azonos módon működik. Lássunk néhány példát erre a különbségre.
Ha megtudjuk például, hogy Pierre Dupont-nak nincs kék szeme, nem Párizsban született és nem
orvos, ez nem változtat azon a tényen, hogy a Pierre Dupont név továbbra is ugyanarra a személyre utal; a
megjelölés, amely a nevet a személyhez köti, nem módosult. A szerzői név problémája ennél sokkal bo-
nyolultabb. Ha kiderül, hogy Shakespeare nem abban a házban született, amelyet most turistaként meglá -
togattunk, akkor ez a felfedezés még nem módosítja a szerző nevének funkcionálását. Ám ha bebizonyoso -
dik, hogy nem ő írta azokat a szonetteket, amelyeket neki tulajdonítunk, akkor már előáll egy olyan változás,
amely korántsem hagyja érintetlenül e funkcionálást. Ha pedig még az is kiderül, hogy Shakespeare írta
Bacon Organon-ját, mert hogy valójában egy és ugyanazon szerző alkotta meg Bacon és Shakespeare

4
Lásd pl.: John Searle, Speech Acts: An Essay int he Philosophy of Language. Cambridge: 1969.
5
műveit, akkor egy harmadik fajta változás jön létre, méghozzá olyan változás, amely most már végképp
módosítja a szerzői név funkcionálását. A szerzői név tehát nem egyszerűen egy tulajdonnév a sok között.
Sok egyéb tényező utal a szerzői név paradox jellegére. Egészen más dolog azt állítani, hogy Pierre Dupont
nem létezik, mint azt mondani, hogy Homérosz vagy Hermész Triszmegisztosz sohasem létezett. Az első
esetben csak arról van szó, hogy a Pierre Dupont nevet senki nem viseli; a második esetben pedig arról, hogy
több egyént illettek ugyanazzal a névvel, vagy hogy a valódi szerző egyetlen olyan vonással sem ren -
delkezett, amelyet hagyományosan Homérosznak vagy Hermésznek tulajdonítunk. Hasonlóképpen: két
különböző dolog azt mondani, hogy igazi neve nem Pierre Dupont, hanem Jacques Durand, illetve azt, hogy
Stendhalt tulajdonképpen Henri Beyle-nek hívták. De megvizsgálhatjuk az olyan kijelentések funkcionálását
és értelmét is, mint például „Bourbaki ez és ez a személy”, illetve hogy „Victor Eremita, Climacus,
Anticlimacus, Fráter Taciturnus, Constantin Constantinus — mindez Kierkegaard”.
Ezek a különbségek arra utalnak, hogy a szerzői név nem egyszerűen egy diskurzus eleme (amely
lehet alany vagy bővítmény, amit névmás bármikor helyettesíthet stb.). Jelenléte klasszifikációs funkciót
lát el: az ilyen név lehetővé teszi bizonyos számú szövegek csoportosítását, elhatárolását, közülük
egyesek kizárását, s e szövegek másokkal való szembeállítását. A szerzői név a szövegek között is
kapcsolatot létesít: sem Hermész, sem Hippokratész nem létezett abban az értelemben, ahogyan ezt Balzacról
elmondhatjuk: az a tény azonban, hogy többféle szöveget egy és ugyanazon névhez kötünk, azt jelzi,
hogy közöttük az egyneműség, a leszármazás, a hitelesítés, a kölcsönös magyarázat vagy a közös
felhasználás viszonylatát állapítottuk meg. Végül, a szerző neve a diskurzus létezésmódjának jellemzésére
is szolgál: az a diskurzus, amely egy szerző nevét viseli, amelyről elmondhatjuk, hogy „ez és ez írta”, „ez a
valaki a szerzője”, nem csupán közönséges és közömbös, elszálló, elfogyasztható és elfelejthető szavakból
áll — olyan beszéd ez, amelyet egy adott kultúrában meghatározott befogadási mód, meghatározott
státus illet meg. Levonhatjuk tehát azt a következtetést, hogy — ellentétben a tulajdonnévvel — amely a
diskurzus belsejéből ama valóságos és külső személy felé halad, aki létrehozta azt — a szerzői név bizonyos
értelemben a szövegek határain mozog, elválasztja őket, letapogatja széleiket, kifejezésre juttatja vagy
legalábbis jellemzi létezésmódjukat. Manifesztálja a diskurzus bizonyos csoportjainak jelenlétét és visszautal
arra, hogy e diskurzus milyen státust foglal el egy adott társadalmon és kultúrán belül. A szerzői név sem a
személy polgári állapotának, sem a műbeli fikciónak nem képezi részét; azon a törésvonalon helyezkedik
el, amely a diskurzus új csoportjait és sajátos létezésmódját hozza létre. Következésképpen azt
mondhatjuk, hogy kultúránkban a „szerző” olyan funkció, amellyel bizonyos szövegek el vannak
látva, mások pedig nem. Egy magánlevélnek lehet aláírója, de nincs szerzője; egy szerződésnek lehet
ellenjegyzője, de nincs szerzője; egy utcai hirdetménynek van írója, de szintén nincs szerzője. A szerző-
funkció tehát azt a módot jellemzi, ahogy bizonyos diskurzusok a társadalmon belül léteznek,
cirkulálnak és működnek.

Most pedig térjünk rá e szerző-funkciónak az elemzésére. Mi jellemzi kultúránkban azt a diskurzust,

6
amely a szerző-funkciót hordozza? Miben különbözik más diskurzusoktól? Ha csupán egy könyv, vagy
egy szöveg szerzőjét vesszük tekintetbe, négy különböző jellemvonását különíthetjük el.
Először, birtokbavétel tárgyát képezik; olyan — meglehetősen sajátos — tulajdonformát öltenek,
amelyet bizonyos számú évvel ezelőtt kodifikáltak. Meg kell jegyeznünk, hogy e tulajdonforma történetileg
másodlagos azokhoz a büntetőjogi szankciókhoz képest, amelyek a birtokbavételt szabályozzák. A
szövegeket, a könyveket, a diskurzusokat csak akkor és annyiban kezdték valóságos szerzőknek (tehát
nem mitikus vagy más fontos vallási személyeknek) tulajdonítani, amikor és amennyiben szerzőik
büntethetővé váltak, azaz a diskurzus normaszegőnek bizonyulhatott. A mi kultúránkban — és
bizonyára másokban is — a diskurzus eredetileg nem dolog, termék, tulajdon volt, hanem cselekvés,
amely a szent és a profán, a törvényes és a törvénytelen, a vallásos és a szentségtörő kétpólusú mezejében
helyezkedett el. Kockázattal teli gesztus volt, mielőtt a tulajdon körforgását alkotó javak egyikévé válhatott
volna. Abban a pillanatban pedig, amikor (a tizennyolcadik század végén és a tizenkilencedik század
elején) bevezették a szövegek feletti tulajdonjogot és szigorú szabályokat hoztak a szerzői jogokra, a
szerző és a kiadó közötti viszonyra, az újrakiadás jogára, stb. vonatkozóan — ebben a pillanatban az
írás (écrire) aktusához mindig is hozzátartozó transzgresszió lehetősége az irodalom hatalmas
imperatívuszává vált. Mint hogy ha a szerző — attól a pillanattól kezdve, hogy bebocsáttatást nyert
tulajdonon alapuló rendünkbe — újonnan kapott státusát úgy kompenzálta volna, hogy a transzgresszió
szisztematikus gyakorlásával visszahódította a diskurzus régebbi, kétpólusú mezejét, újra veszélyessé téve
azt az írást (écriture), amely másfelől a tulajdon gyümölcseiben részesítette őt.
Másodszor, a szerző-funkció nem egyetemes és állandó minden diskurzusban. A mi
civilizációnkban nem mindig ugyanazoknál a szövegeknél merült fel az igény, hogy konkrét szerzőnek
tulajdonítsuk őket: voltak idők, amikor az olyan szövegeket, amelyeket ma „irodalmiaknak” hívunk
(elbeszéléseket, népmeséket, eposzokat, tragédiákat, komédiákat stb.) anélkül fogadtak el, terjesztettek és
értékeltek, hogy szerzőjükre rákérdeztek volna. Névtelenségük nem okozott problémát, hiszen vélt vagy
valódi ódonságuk elégséges bizonyítéka volt hitelességüknek. Ugyanakkor az olyan szövegeket, amelyeket
ma „tudományosnak” neveznénk (a kozmológiával és az éggel, az orvostudománnyal és a betegségekkel, a
természettudományokkal és a földrajzzal foglalkozó szövegeket) csak akkor fogadtak el hitelesnek, ha a
szerző neve is meg volt adva. Az olyan kijelentések, mint „Hippokratész szerint”, „Plinius elbeszéli”, nem
csupán tekintélyérv gyanánt szolgáltak, hanem jelezték azt is, hogy a diskurzust bizonyítottként kell
elfogadni. A nagy fordulat a tizenhetedik és tizennyolcadik században történt, vagyis akkor, amikor a
tudományos diskurzusokat kezdték önmagukban is elfogadni — a már megállapított igazságok és
verifikációs eljárások személytelen, koherens rendszerébe illesztvén őket. A hitelesítéshez többé már nem
volt szükség arra, hogy megmondják, ki találta ki őket. A szerző-funkció eltűnik, a feltaláló neve pedig már
csupán arra szolgált, hogy elkereszteljenek róla egy teorémát vagy tételt, egy nevezetes hatást, egy birtokot,
egy testet vagy egy kóros szindrómát.
Ugyanakkor az „irodalmi” diskurzust most már csak akkor tekintették hitelesnek, ha magán viselte a
szerző nevét; minden költői vagy prózai szövegről tudni kellett, hogy ki a szerzője, mikor íródott,
milyen körülmények kőzött, milyen szándékkal. Jelentése, státusa, értéke attól vált függővé, hogy

7
milyen felvilágosításokat ad ezekre a kérdésekre. Ha pedig véletlenségből vagy a szerző elhatározásából
kifolyólag egy szöveg mégis névtelenül bukkant fel, mindent elkövettek, hogy szerzőjét azonosítsák. Az
irodalmi anonimitás a mi számunkra csupán annyiban elfogadható, amennyiben rejtvényfejtésre ad
lehetőséget. (Itt persze nem szabad túl kategorikusnak lennünk: a kritika újabban inkább azzal foglalkozik,
hogy a szövegeket műfajuk és típusuk szerint vizsgálja, és felfejtse azokat a visszatérő motívumokat,
variációkat, amelyek az egyéni alkotón túlmutató invariánsokra utalnak. Másfelől, míg a matematikában a
szerzőre való hivatkozás alig több, mint egy teoréma, vagy tételcsoport megnevezésének módja, a
biológiában és az orvostudományban némiképpen más a helyzet: a szerzőre és a kutatás időpontjára
hivatkozva nem csak az információ forrására, hanem bizonyos mértékig megbízhatóságára is utalunk,
minthogy az ilyen utalás felidézi, hogy az adott korszakban és az adott laboratóriumban milyen kutatási
technikával és kísérleti anyagokkal dolgozhattak.)
A szerző-funkció harmadik jellemző sajátsága az, hogy nem spontánul alakul, hanem egyszerűen
úgy, hogy egy diskurzust egy egyénnek tulajdonítunk. E funkció végeredménye egy — komplex —
műveletnek, amelynek során mintegy megkonstruáljuk a szerzőnek nevezett észlényt. E konstrukciónak
aztán persze valamiféle „realisztikus” dimenziót igyekszünk adni, ez volna az egyénben rejlő „mélység”,
„alkotóerő”, „szándék”, az írás (écriture) titokzatos kútfője. Valójában azonban az, amit az egyénben
„szerzőként” különítünk el (vagy ami szerzővé tesz egy egyént), nem egyéb, mint többé-kevésbé
pszichologizáló projekciója mindannak, amit mi magunk művelünk a szöveggel: vagyis az
összehasonlításoknak, a kiválasztott jellemző jegyeknek, megállapított folytonosságoknak és a
kizárásoknak. Mindezek a műveletek korok és a diskurzusok típusai szerint váltakoznak. A „filozófus” és a
„költő” nem egyformán konstituálódik; egy tizennyolcadik századbeli regény szerzőjét egészen másképp
alakítjuk ki, mint egy mai regényét. A szerző megkonstruálásának szabályai között mindazonáltal találhatunk
olyat is, amely változatlan maradt az idők folyamán.
Így például, úgy tűnik számomra, hogy az a mód, ahogyan az irodalomkritika hosszú időn át megha-
tározta a szerzőt — vagy inkább a szövegekből és a létező diskurzusokból kiindulva megkonstruálta őt —
nagyrészt abból ered, ahogyan a keresztény tradíció hitelesítette (vagy elutasította) a birtokában levő
szövegeket. A modern kritika ilyen hasonló sémákat alkalmaz ahhoz, hogy „fellelje” a szerzőt a műben, mint
a keresztény exegetika, mely egy szöveg értékét szerzőjének szentségével próbálta bizonyítani. De Viris
Illustribus című művében Szent Jeromos kifejti, hogy a homonímia nem elégséges bizonyítéka különböző
művek közös szerzőségének, hiszen sok személy viselhette ugyanazt a nevet, vagy pedig valaki,
visszaélésként, felvehette valaki másnak a nevét is. A név mint egyéni ismertetőjegy nem elégséges akkor,
amikor a szöveg-tradícióhoz fordulunk. De akkor miképpen lehetséges különböző diskurzusokat egy és
ugyanazon szerzőnek tulajdonítani? Hogyan is alkalmazzuk a szerző-funkciót annak megállapításához, hogy
egy vagy több egyénnel van dolgunk? Szent Jeromos négy kritériumot ad meg: az egyetlen szerzőnek
tulajdonított művek listájáról ki kell húzni azokat, amelyek alacsonyabb színvonalúak a többinél (ez esetben
a szerzőt bizonyos konstans érték-minőségként határozzuk meg); amelyekben az alapgondolat ellentmond a
többi műben kifejtett doktrínáknak (ekkor a szerzőt mint a fogalmi és elméleti koherencia mezejét
definiáljuk); törölnünk kell továbbá azokat, amelyek más stílusban íródtak, illetve olyan szavakat és for-

8
dulatokat tartalmaznak, amelyeket általában nem használ a szerző (ilyenkor a szerző valamiféle stilisz tikai
egyneműségről ismerszik meg); végül pedig azokat, amelyek a szerző halála utáni eseményekre, illetve
történelmi személyekre utalnak (a szerző ekkor úgy jelenik meg, mint egy meghatározott történelmi pillanat,
illetve bizonyos események találkozási pontja). S bár a modern kritika számára a hitelesítés nem okoz ekkora
gondot, a szerző azonosítására irányuló stratégiája alig tér el Szent Jeromosétól. A szerző az, akire
hivatkozva megmagyarázható, miért vannak bizonyos események jelen a műben, ezek hogyan módosulnak,
miképpen változnak és torzulnak el (mindez pedig a szerző életrajzának bemutatásán, egyéni lá tószögének
megvilágításán, társadalmi hovatartozásának, osztályhelyzetének megjelölésén, alapvető tervének felszínre
hozatalán keresztül történik). A szerzőben testesül meg ugyanakkor az írás (écriture) egy bizonyos
egységének az elve: az egyenetlenségek így visszavezethetők az egyéni fejlődéssel, az érettség
kialakulásával és a külső befolyásokkal kapcsolatos változásokra. A szerző egyszersmind azt is lehetővé
teszi, hogy leküzdjük azokat az ellentmondásokat, amelyek egy szöveg-sorozatban felbukkanhatnak: kell
lennie valahol — a szerző gondolatvilágának, vágyainak, tudatának, vagy tudattalanjának egy bizonyos
szintjén — egy olyan pontnak, ahonnan nézve az ellentmondások feloldódnak, az összeegyeztethetetlen
elemek megbékélni látszanak egymással vagy legalábbis egy alapvető vagy őseredeti ellentmondás köré
rendeződnek. S végül, a szerző a kifejeződés gyújtópontja, aki — többé vagy kevésbé befejezett formában —
éppúgy és éppoly érvénnyel nyilvánul meg a művekben, mint a levelekben, töredékekben, vázlatokban, stb.
Bármennyire elégtelennek látszik tehát a modern szövegmagyarázók számára Szent Jeromos négy
autenticitáskritériuma, mégis ezek határozzák meg azt a négy modalitást, amely szerint a modern kritika a
szerző-funkciót működteti.
Hiba lenne mindazonáltal a szerző-funkciót a tehetetlen anyagként adott szöveghez képest pusztán
utólagos, post festum rekonstrukciónak tekinteni. A szöveg mindig hordoz egy bizonyos számú olyan jelet,
amely a szerzőre utal. Ezek a jelek — személyes névmások, idő- és helyhatározók, igeragozások — jól
ismertek a grammatikusok számára. Meg kell azonban jegyezni, hogy ezek a jelek egészen másképp
hatnak azokban a diskurzusokban, amelyek rendelkeznek, és azokban, amelyek nem rendelkeznek
szerző-funkcióval. Az utóbbi esetben ezek a „kapcsolók” a valódi beszélőre és diskurzusának térbeli -
időbeli koordinátáira utalnak (még akkor is, ha adódnak bizonyos módosulások: például, amikor egyes szám
első személyben elmondott diskurzust próbálnak visszaadni). Az előbbi esetben viszont a „kapcsolók”
szerepe sokkal bonyolultabb és változatosabb. Tudjuk, hogy az első személyben elbeszélt regényeknél sem
az egyes szám első személyű névmás, sem a kijelentő mód jelen idő, sem a lokalizációs jelek nem
közvetlenül az íróra, a megírás idejére vagy magának az írásnak (écriture) a gesztusára utalnak, hanem egy
„második énre”, egy alteregóra, akinek az írótól való távolsága nincs pontosan rögzítve és ugyanazon
könyvön belül is változhat. A szerzőt épp oly tévedés lenne a valódi író oldalán keresni, mint a fiktív
elbeszélőén; a szerző-funkció éppen e kettő hasadásában, kettejük szétválasztásában és távolságában
keletkezik. Azt lehetne talán mondani, hogy mindez csak a regényirodalomra és a költészetre — az
úgynevezett „kvázi-diskurzusokra” — vonatkozik; valójában azonban minden szerző-funkcióval rendelkező
diskurzust jellemzi az én-formáknak ez a többfélesége. Az én, aki egy matematikai értekezés előszavában
megszólal, s elmondja a mű megszületésének körülményeit, sem pozíciójában, sem funkciójában nem azonos

9
azzal az énnel, aki egy bizonyítás levezetése során szólal meg ilyenformán, hogy „felteszem, hogy…”,
„bebizonyítom, hogy ...” Az első esetben az egyes szám első személy olyan egyedülálló egyénre utal, aki
meghatározott helyen és időben elvégzett egy munkát; a második esetben pedig megjelöli a bizonyítás egy
síkját és egy pillanatát, amelybe bárki belehelyezkedhet, feltéve, hogy ugyanarra az axióma- és
szimbólumrendszerre, ugyanazokra az előzetes bizonyításokra támaszkodik. Ugyanakkor rá lehet mutatni
egy harmadik énre is: arra, aki a munka céljáról, a felmerült nehézségekről, az elért eredményekről és a még
megoldandó problémákról beszél; ez az én a már létező és a jövendő matematikai diskurzusok mezejében
helyezkedik el. Nem arról van tehát szó, hogy a szerző-funkciónak csupán az én-ek egyike (az első) felelne
meg a másik kettő rovására, vagyis ez utóbbiak az elsőnek mintegy fiktív megkettőződései lennének; éppen
ellenkezőleg, az ilyen diskurzusokban a szerző-funkció úgy működik, hogy a három én egyidejű
szétterjedését teszi lehetővé.
A további vizsgálódás során a szerző-funkciónak természetesen más jellemzőit is feltárhatjuk majd,
ezúttal azonban a csupán legnyilvánvalóbbnak és legfontosabbnak látszó négy sajátosságra korlátozódtam. A
következőképpen foglalhatjuk őket össze: a szerzőfunkció 1. ahhoz a jogi és intézményes rendszerhez
kapcsolódik, amely körülhatárolja, meghatározza és artikulálja a diskurzusok birodalmát; 2. más-más
módon működik különböző diskurzusokban, különböző korszakokban és a civilizáció különböző
formáiban; 3. nem a szövegnek létrehozójához való spontán hozzárendelése útján, hanem egy sor
specifikus és komplex művelet segítségével definiáljuk; 4. végül, nem egyszerűen egy valóságos
személyre utal, amennyiben többféle én kibontakozását teszi lehetővé és egyszersmind többféle alanyi
pozíciót (positions-sujets) létesít, olyan pozíciókat, amelyeket egyének legkülönfélébb osztályai
tölthetnek be.
Tisztában vagyok azzal, hogy tárgyamat mindezidáig megengedhetetlen módon szorítottam korlátok
közé, hiszen épp így beszélhettem volna a festészetben, a zenében, a technikában és más területeken
megnyilvánuló szerző-funkcióról is. S még azon belül is, hogy elemzésem csupán a diskurzus területére
szorítkozik, a „szerző” fogalmának meglehetősen szűk jelentést adtam. A szerzőről csupán abban az
értelemben beszéltem, amennyiben joggal tulajdoníthatjuk neki egy könyv, vagy egy mű szövegének
létrehozását. Világos azonban, hogy a szerző — még ha belül maradunk is a diskurzusok birodalmán —
nem csupán egy könyv szerzője lehet, hanem példának okául, egy elméleté, egy tradícióé, egy
diszciplínáé is, amelyből aztán más szerzők és más könyvek indulhatnak ki majd. Egyetlen szóval azt
mondhatnánk, hogy az ilyen szerzők „transzdiszkurzív” pozíciót foglalnak el.
Ez a jelenség minden bizonnyal ugyanolyan régi, mint maga a civilizáció. Ilyen típusú szerző volt
Homérosz és Arisztotelész; ezt a szerepet töltötték be az egyházatyák, az első matematikusok és a hip-
pokratészi tradíció megalapozói is. Úgy vélem azonban, hogy a tizenkilencedik század folyamán Európá-
ban megjelent egy eléggé sajátos szerző-típus, s ez nem téveszthető össze sem a „nagy” irodalmi
szerzőkkel, sem a kanonikus vallási szövegek szerzőivel, sem pedig a tudományok megalapítóival. Ezt a
típust — némiképp önkényes módon — „a diszkurzivitás megalapozójának” nevezhetjük.
E szerzőknek az a megkülönböztető jegyük, hogy nem csupán saját műveiket, saját könyveiket hozták
létre, hanem ezenkívül valami mást is: megteremtették más szövegek kialakításának lehetőségét és sza-

10
bályait. Ebben az értelemben alapvetően különböznek például a regényírótól, aki végül is nem több, mint
saját szövegének a szerzője. Freud nem egyszerűen az Alomfejtés vagy A vicc és viszonya a tudattalanhoz,
Marx pedig nem egyszerűen A kommunista kiáltvány vagy A tőke szerzője; mindketten diskurzusok végtelen
lehetőségét teremtették meg. Könnyen adódik persze az ellenvetés: egy regény szerzője sem csupán saját
szövegének szerzője, hiszen ha némi „fontosságra” tesz szert az irodalmi világban, hatásának számos
elágazása lehetséges. Azt mondhatjuk például, hogy Ann Radcliffe nemcsak az Udolpho rejtelmei-t írta meg,
néhány hasonló regénnyel egyetemben, hanem egyszersmind megteremtette a tizenkilencedik század
elejének rémregény-műfaját is, ennyiben pedig szerzőfunkciója túllép saját művén. Erre az ellenvetésre a
következőket válaszolhatom: a diszkurzívitás megalapozói (mint például Marx és Freud, akiket ebből a
szempontból a legelsőnek és a legfontosabbnak tartok) egészen más lehetőségeket teremtettek meg,
mint a regényírók. Ann Radcliffe szövegei modellként szolgáltak bizonyos hasonlóságoknak és
analógiáknak, forgalomba hoztak egy sor olyan jellemző jegyet, figu-rát, viszonyt és struktúrát, amelyet más
szövegekbe is be lehet illeszteni. Ann Radcliffe teremtette meg a rémregényt: ez azt jelenti, hogy bizonyos
közös elemek lelhetők fel az ő műveiben és a tizenkilencedik századi rémregényekben, így például a hősnő,
akinek saját ártatlansága okozza vesztét; az „anti-városként” ható titokzatos várkastély, valamint a „fekete”,
elátkozott hős, aki bosszút esküszik a világra, amely romlását okozta. Ezzel szemben Marx és Freud mint
„a diszkurzivitás megalapozói” nem csupán bizonyos — későbbi szövegekben is felhasználható —
analógiákat tettek lehetővé, hanem legalább annyira az eltérések, különbözőségek meghatározott
mennyiségét. Teret nyitottak valaminek, ami más, mint ők és mégis beletartozik abba diskurzusba,
amelynek ők voltak a kezdeményezői. Amikor azt mondjuk, hogy Freud alapította meg a pszichoanalízist,
ez nem azt — vagy nem pusztán azt — jelenti, hogy a libidó fogalma vagy az álomfejtés technikája Kari
Ábrahámnál vagy Melanie Kleinnél is megtalálható: mindenekelőtt azt jelenti, hogy Freud lehetővé tett
bizonyos számú eltérést saját könyveihez, fogalmaihoz és hipotéziseihez képest — a pszichoanalitikus
diskurzus keretein belül.
De vajon nem ugyanez-e a helyzet minden új tudomány megalapítójával vagy mindazokkal a
szerzőkkel, akik termékenynek nevezhető újításokat vezetnek be egy meglevő tudományba? Végülis, Galilei
nemcsak azoknak a szerzőknek a szövegeit tette lehetővé, akik újra meg újra elismételték az általa feltárt
törvényeket, hanem egyszersmind utat nyitott olyan megállapításoknak is, amelyek alaposan eltérnek
sajátjaitól. Cuvier-t nem azért tekintjük a biológia, Saussure-t pedig a lingvisztika megalapítójának, mert
utánozták őket, s mert az organikus szemléletet, illetve a jel elméletét szolgai módon újabb és újabb
szövegekbe illesztették bele, hanem azért, mert Cuvier bizonyos értelemben utat nyitott egy olyan
fejlődéselmélet számára, amely diametrálisan ellentétes saját statikus rendszerével, Saussure pedig lehetővé
tett egy generatív grammatikát, amely gyökeresen különbözik saját strukturális elemzéseitől. Az a látszat
keletkezik tehát, mintha a diszkurzivitás megalapozása ugyanabba a típusba tartozna, mint bármiféle
tudományosság kezdeményezése. Valójában azonban lényeges különbségekről van szó.
A tudományosság esetében az alapító aktus egyenrangú a későbbi transzformációkkal —
bizonyos értelemben része a módosítások azon együttesének, amelyeket ő maga tesz lehetővé. Ez a kapcsolat
persze többféle formát ölthet: a tudományosság megalapozásának aktusa az illető tudomány későbbi

11
fejlődésének szemszögéből nézve olybá tűnhet, mint egy sokkal általánosabb érvényű együttes egyik sajátos
esete a sok közül. El is lehet marasztalni, amiért túlságosan intuitív vagy empirikus volt; ekkor újból
formalizálni kell és olyan pótlólagos elméleti műveleteknek kell alávetni, amelyek szigorúbban
megalapozzák. Végül, elsietett általánosításnak is minősülhet, mely esetben érvényessége korlátozásra
szorul. Vagyis, valamely tudományosság megalapozásának aktusa mindig újból beépíthető abba a
transzformációs gépezetbe, amely ebből az aktusból származik.
Egy diszkurzivitás megalapozása viszont alapvetően más természetű, mint későbbi
transzformációi. Ha például kiterjesztünk egy olyan típusú diszkurzivitást, mint amilyen a Freud által
megalapított pszichoanalízis, akkor nem egy olyan formális általánosság szintjére próbáljuk juttatni, amilyet
az kezdetben még nem tett lehetővé, hanem csupán alkalmazási lehetőségek bizonyos számát keressük
számára. Ha pedig ugyanezt a diszkurzivitást behatárolni próbáljuk, akkor valójában megpróbálunk az
alapító aktuson belül elkülöníteni néhány olyan — kevés számú — tételt vagy kijelentést, amelyhez képest a
többi freudi fogalom vagy elmélet levezetettnek, járulékosnak, másodlagosnak tekinthető. Végül, e
megalapozók műveiben nem létezhetnek „hamis” kijelentések; amikor meg akarjuk ragadni a
megalapozás aktusát, megelégszünk azzal, hogy egyszerűen figyelmen kívül hagyjuk mindazokat a
kijelentéseket, amelyekkel nem tudunk mit kezdeni, vagy úgy, hogy lényegtelennek, vagy pedig úgy, hogy
„prehisztorikusnak” és ennélfogva más diszkurzivitáshoz tartozónak minősítjük őket. Vagyis, egy
tudományéval ellentétben egy diszkurzivitás megalapozása nem képezi részét a későbbi
transzformációknak, szükségképpen különválik tőlük. Egy kijelentés teoretikus érvényességét
következésképpen a megalapozók művéhez viszonyítva határozzuk meg — míg Galilei és Newton
esetében a fizikán és a kozmológián belül létrejött struktúrák és belső normák képezik e viszonyítás alapját.
Sematikusan összegezve azt mondhatjuk, hogy nem e megalapozók művei soroltatnak be a
tudományba, nem ezek lépnek be abba a térbe, amit a tudomány meghatároz, hanem éppen
ellenkezőleg, a tudomány vagy a diszkurzivitás az, amely e művek koordinátarendszerébe rendeződik.
E különbséget figyelembe véve megérthetjük, hogy az ilyen diszkurzivitásokon belül miért merül fel a
„kezdetekhez való visszatérés” igénye. Itt is alkalmaznunk kell azonban egy fontos megkülönböztetést: e
„visszatérések” nem azonosak a tudományokban oly gyakran tapasztalható „újrafelfedezések” és „újra
aktualizálások” sorával. Az „újrafelfedezés” olyan analógián és izomorfizmuson alapszik, amely a tudás
jelenlegi formáiból kiindulva újra észlelhetővé tesz egyes elfelejtett vagy homályba borult alakzatokat, így
például Chomsky a kartéziánus nyelvtanról szóló könyvében 5 „újra felfedezte” azt a gondolkodási alakzatot,
amely Cordemoytól Humboldtig használatban volt; e nyelvtan valójában csak a generatív grammatikából
kiindulva érthető meg, mivel ez utóbbi tartalmazza konstrukciós szabályainak kulcsát. Chomsky esetében
tehát egy történelmi visszapillantás retrospektív kodifikációjáról van szó. „Újra aktualizáláson” egészen más
dolgot értek: egy diskurzusnak az általánosítás, az alkalmazás és a transzformáció új területein való
elhelyezését. Erre a jelenségre (miként Michel Serrés-nek a matematikai anamnézisről szóló műve
megmutatta6) a matematika története bőséges példaanyaggal szolgál.
A „visszatérés” az a sajátos jegyekkel rendelkező mozgás, amely éppen a diszkurzivitás
5
Noam Chomsky, Cartesian Linguistics. New York: 1966.
6
Michel Serrés, La Communication: Hermes I. Paris: 1968.
12
megalapozását jellemzi. Hogy visszatérésre legyen szükség, előbb valamit el kellett felejteni, mégpedig
nem egyszerűen véletlenségből vagy valamiféle félreértelmezésből kifolyólag — lényegi és konstitutív
feledésről van szó. Ami a megalapozás aktusát illeti, ezt belső lényegéből kifolyólag nem lehet elfelejteni.
Az a mód viszont, ahogyan megnyilvánul és mindaz, ami belőle származik, egyben eltéréseket teremt és el is
kendőzi ezeket. E nem véletlenszerű felejtés pontos műveletekben kell, hogy megtestesüljön: olyan
műveletekben, amelyek a megalapozó aktusra való visszatérés révén lokalizálhatók, elemezhetők és
redukálhatók. A felejtés zára nem kívülről kerül fel — részét képezi az adott diszkurzivitásnak, mely
megszabja e zár konstrukcióját. Az így elfeledett diszkurzív megalapozás egyszerre oka a zár létrejöttének és
egyszersmind az a kulcs is, amely nyitja a zárat: a felejtés feloldása és a visszatérés útjában álló akadályok
elhárítása ugyanis nem lehetséges másképp, mint a visszatérés révén. Továbbá, e visszatérés mindig
kifejezetten a szövegben foglalt dolgokhoz való visszatérést jelent, pontosabban, visszatérést magához a
nyers, meztelen szöveghez és egyben annak repedéseihez, hézagaihoz, hiányosságaihoz. Olyan üres térhez
térünk vissza, amit a feledés megkerült vagy elkendőzött, hamis vagy nem odavaló dolgokkal töltött be, és a
visszatérésnek kell újra felfedeznie ezt a hiányt, vagy hiányosságot. Innen érthető meg a diszkurzív meg-
alapozáshoz való visszatéréseket jellemző örök játék, melyben az egyik oldalról azt mondják: „így áll a
szövegben, elég elolvasni, minden benne van, csak a vak nem látja, csak a süket nem hallott róla, a másik fél
pedig így érvel: „Nem, ez nincs így kimondva a szövegben, valójában egyetlen explicit kijelentés sem szól
erről, inkább csak a szavak között, téri elrendeződésükben, a közöttük levő távolságban fejeződik ki”.
Világos tehát, hogy e visszatérés, amely része a diskurzusnak, valójában állandóan módosítja azt, s
hogy a szöveghez való visszatérés nem valamiféle történeti kiegészítés, amely egy — végülis lényegtelen —
díszítmény formájában rátelepül az eredeti diskurzusra és mintegy megkettőzi azt: ellenkezőleg, a
diszkurzivitás transzformációját célzó hatékony és szükséges eljárás. Galilei szövegeinek újbóli átvizsgálása
megváltoztathatja a mechanika történetével kapcsolatos ismereteinket, de nem magát a mechanikát; ezzel
szemben Freud vagy Marx műveinek újraelemzése módosíthatja magát a pszichoanalízist vagy magát
a marxizmust.
E visszatérések utolsó jellemvonása az, hogy általában a szerzőt a művéhez kötő enigmatikus
kapcsolódás felé haladnak. Egy szövegnek annyiban és csak annyiban van megalapozó értéke,
amennyiben szerző, méghozzá éppen ez a szerző írta; pontosan ennek a ténynek a tudomásulvétele az, ami
a visszatérést indokolja: Newton vagy Cantor egy-egy ismeretlen szövegének újrafelfedezése aligha
módosítja a klasszikus kozmológia vagy a halmazelmélet kialakult formáját, legfeljebb a keletkezésükre
vonatkozó történeti ismereteink gazdagodnak ezáltal. Ha ellenben napvilágra kerül A pszichoanalízis vázlata,
akkor — amennyiben valóban Freud szövegéről van szó — nem csupán a pszichoanalízis történetéről
alkotott képünk, hanem a pszichoanalízis teoretikus szerkezete is átalakul — ha csak egy hangsúlyváltás
vagy súlypont-eltolódás erejéig is. A szóbanforgó diszkurzív mezők tehát — éppen e visszatérések révén,
amelyek magának a diszkurzivitásnak is részét képezik — olyan viszonyt létesítenek „fundamentális” és
közvetítő szerzőikkel, amely korántsem azonos azzal a viszonnyal, amely egy közönséges szöveg és
közvetlen szerzője között áll fenn.
Tisztában vagyok azzal, hogy a diszkurzivitás megalapozására vonatkozó elgondolásaim rendkívül

13
vázlatosak — különösen ami e megalapozás és a tudományok megalapítása közötti ellentétet illeti. A kettő
közötti különbség nem mindig szembeötlő — nincs továbbá semmi bizonyíték arra, hogy a kétféle eljárás
kölcsönösen kizárná egymást. E különbségtétellel egyetlen célom volt: megmutatni, hogy a szerző-funkció
— amely már épp eléggé bonyolult egy könyvnek vagy egy meghatározott kézjegyet viselő szöveg-
sorozatnak a szintjén is — még további determinánsokra tesz szert, mihelyt tágabb egységeknek (művek
csoportjainak vagy egész diszciplínáknak) a szintjén vizsgáljuk.
Dolgozatom sajnálatos módon kevés pozitív javaslatot tartalmaz — legalábbis ami a további kutatás
irányait s a lehetséges elemzési módokat illet. Befejezésképpen azonban néhány szót kell szólnom arról,
hogy munkámnak miért tulajdonítok mégis fontosságot.
Az ilyenfajta elemzés — megfelelőképpen kidolgozva — talán lehetővé teszi majd a diskurzusok
tipológiáját. Első megközelítésben úgy tűnik számomra, hogy e tipológiát nem lehet pusztán a grammatikai
jellemzőkből, azok formális struktúráiból vagy tárgyaiból kiindulva felépíteni. Meggyőződésem, hogy lé-
teznek olyan tulajdonságok, olyan specifikusan diszkurzív viszonyok, amelyeket nem lehet visszavezetni
sem a nyelvtan és a logika szabályaira, sem pedig a tárgyaikat meghatározó törvényszerűségekre és
épp ezeknek a vizsgálata során különíthetők el a diskurzus szélesebb kategóriái. E diszkurzív tulajdonságok
egyik — jól szembetűnő — sajátossága a szerzőhöz való viszony (vagy e viszony hiánya), és e viszonynak
különböző formái.
Úgy gondolom továbbá, hogy munkám bevezetésül szolgálhat a diskurzusok történeti elemzéséhez.
Talán már elérkezett az ideje annak, hogy a diskurzusokat ne csupán expresszív értékük és formális
átalakulásaik szempontjából, hanem létezési módjaik oldaláról is szemügyre vegyük. A diskurzusok
körforgásának, értékelésének, tulajdonításának és elsajátításának módja kultúránként változik és
egyazon kultúrán belül is módosulhat; e változásoknak a társadalmi viszonyokkal való összefüggését
pedig — érzésem szerint — sokkal közvetlenebbül ismerhetjük meg a szerző-funkció játékaiból és
átalakulásaiból, mint azokból a témákból és fogalmakból, amelyeket a szerző helyez bele saját művébe.
Nem lehetne-e mindezek alapján — elemzésünk jogos kiterjesztésével — revízió alá venni az alkotó
szubjektum kiváltságait? Kétségtelen: ha egy mű (akár egy irodalmi szöveg, akár egy filozófiai rendszer,
akár egy tudományos alkotás) belső és architektonikus elemzését elvégezzük és így az életrajzi vagy
pszichológiai utalásokat zárójelbe tesszük, máris kétségbe vontuk a szubjektum abszolút jellegét, primeren
kreatív szerepét. Ám a szubjektum problémája alaposabb reflexiót igényel. Nem az eredeti forrásként fel-
fogott alkotó szubjektum témájának felújítására van szükség, hanem arra, hogy feltárjuk e
szubjektum kötődéseit, funkcionálási módját, függőségi viszonyait. A hagyományos problémát meg kell
fordítanunk: a kérdés többé nem az, hogy egy szubjektum szabadsága miként hatol be a dolgok sűrűjébe és
miképpen ad nekik értelmet, hogy ekképpen mintegy belülről megelevenítve egy nyelvezet szabályait,
eredendő szándékát valósíthassa meg. A kérdés inkább a következő: hogyan, milyen feltételek és
formák között lép fel ez a szubjektumnak nevezett valami a diskurzus rendjében? Milyen
pozíciót tölthet be, milyen funkciókat láthat el s milyen szabályoknak engedelmeskedik a különféle
típusú diskurzusokban? Röviden, a szubjektumot (és helyettesítőit) meg kell fosztanunk kreatív, őseredeti
szerepétől és a diskurzus változó, komplex függvényeként kell elemeznünk.
14
 A szerző — pontosabban az, amit szerző-funkciónak neveztem — nem egyéb, mint egyike a
szubjektumfunkció lehetséges konkretizálásainak. Lehetséges, de nem szükségszerű: történeti
alakváltozásait vizsgálva azt láttuk, hogy a szerző-funkció sem formájában, sem összetettségében nem
állandó, sőt, létezése sem nélkülözhetetlen. Könnyen el tudunk képzelni olyan kultúrát, amelyben a
diskurzusok körforgása során egyáltalán nem lép fel a szerző-funkció. Itt a diskurzusok, akármi legyen is
státusuk, formájuk, értékük, kezelési módjuk, a mormogás névtelenségében terjednének. És nem hallanánk
többé a monoton kérdést: „Ki szólalt meg valójában? Biztosan ő, s nem pedig valaki más? Mennyire
hitelesen, mennyire eredetien? Mi az, amit a diskurzus során a legmélyebben fejezett ki önmagából?”
Ehelyett új kérdéseket tennének fel: „Melyek e diskurzus létezési módjai? Honnan származik, hogyan kerül
forgalomba, ki rendelkezik fölötte? Milyen helyek vannak adva benne a lehetséges szubjektumok számára?
Ki az, aki a szubjektum eme különféle funkcióit be tudja tölteni?” S végül, e kérdések mögött kivehető lenne
a közöny lefojtott moraja: „Mit számít, ki beszél”.

15