Fa Nándor

A Szent Jupát
700 napja

Szépirodalmi Könyvkiadó Budapest

FA NÁNDOR, 1988
 Ajánlom ezt a könyvet
a Hélia Társaságnak,
amely akkor állt mellénk
- anyagi és erkölcsi támaszt
nyújtva –, amikor arra
a legnagyobb szükségünk
volt: indulás el tt és nehéz
pillanatainkban.
 l

Ez a reggel nem hasonlít a tengereken és óceánokon töltött reggeleink

egyikéhez sem. Volt, amikor der s napfelkeltével köszöntött ránk a
virradat, volt, amikor a kajütablakon hajnali jéges kopogtatott ébreszt t
a bent alvónak, míg a kormányállásban ügyeletes csuklyáját mélyen
fejébe húzva próbálta óvni ég szemeit a felcsapódó hullámok vízsörétjei
ellen. Ezen a reggelen, 1987. szeptember 12-re virradóra azonban más
szelek fújnak, s mintha a nap is másképpen emelkedne a Rijekai-öböl
párás vize fölé.
Tükörsima tengeren áll a hajó, mi pedig a fedélzetr l figyeljük azt a
sötét csíkot, amely az Isztriai-félsziget irányából közeleg felénk. Sem a
hegyek mögül lezúduló hóra, sem a keleties jugo nem jöhet arról; csak a
csendben meginduló parti szél borzolja az Adria hullámait. Arcomon
érzem a szél h vös érintését, s mikor megzizzennek a fedélzetre eresztett
vitorlák, szinte automatikusan tesszük, amit kell. Elöl az árbocnál Józsi
kezében surran a felhúzókötél, magam pedig a kormánynál lassan a távoli
part felé fordítom a Szent Jupát orrát. Arrafelé, amerre Opatija kiköt jét
sejtjük.
Figyeljük, mikor bukkan fel a párából a szárazföld, de azt hiszem,
egyikünk szeme sem azt látja most, amit néz.
Két évvel ezel tt is a fedélzetr l szemléltük a Rijekai-öböl tengeri
táját, a távolodó partot. A Föld körüli út els mérföldjeit tettük meg
akkor, az önbizalom és a szorongás vegyes érzésével gondolva az
el ttünk álló útra. Hetvenezer kilométer. Felfoghatatlan távolság volt ez
akkor számunkra, s a felkészülés éveiben bármily sokszor néztük is át a
térképeken minden mérföldjét. Tengereken és óceánokon keresztül
jelöltük ki ezeket a mérföldeket, s a világot körülölel útvonal
megtervezése éppoly izgalmas feladat volt, mint azoknak a pillanatoknak
az elképzelése, amikor a kis hajó fedélzetér l el ször lépünk majd Afrika,
Ausztrália és Dél-Amerika földjére...
Keveset sejtettünk még abból, ami ránk várt, fantáziánkat messze
meghaladta a hosszú tengeri utazások és a szárazföldi kalandozások
felejthetetlenül szép és kegyetlen élményeinek átélt és túlélt valósága.
Kusza emlékhalmazként maradt meg bennünk két év minden eseménye,
alighanem hónapoknak kell eltelniük, amíg rendszerezni tudjuk majd
emlékeinket. Szikár összegzést csak a hajónaplóban rögzített számok
adnak: a Szent Jupáttal 70 ezer kilométert vitorlázva megkerültük a
Földet, kikötöttünk 12 országban, 295 napot töltöttünk a vízen, 716 napot
úton, a mai a 717. – újra Opatija el tt...
Miközben a hajó kopott vitorláit lassan északnyugati irányban
dagasztja a szél, egyre s r bben pillantok az órámra. Pontosak leszünk.
Hónapokkal ezel tt jeleztük az itthoniaknak érkezésünk id pontját, s
hónapok óta küszködünk vízzel, széllel, hogy napra, órára, percre
pontosan simuljon majd hajónk a móló k fala mellé.
Június 25-én indultunk Rio de Janeiróból – immár hazafelé. Hazafelé...
Brazília óta ízlelgettük a szót, melengettük magunkban a gondolatot,
hogy ez az utolsó néhány ezer mérföld már valóban hazafelé vezet.
Felszabadult örömmel álltunk a kormány mögött, amikor jó szél hajtotta a
hajót, s dühösek voltunk, amikor szélcsend késztetett veszteglésre.
Hazafelé jöttünk...
Negyvenhárom nap alatt szinte keresztülrohantunk az Atlanti-óceánon,
s a kísérteties következetességgel mindig szembeérkez légáramlatok
miatt újabb egy hónapon át végigkínlódtuk az utat a Földközi-tengeren és
az Adrián. Június 25. óta mindössze hat napot töltöttünk szárazföldön,
akkor is türelmetlen sietséggel intézve dolgainkat egy-egy kiköt ben. A
várakozásteli feszültségnél azonban jobban éreztük már az idegeinket és a
testünk minden porcikáját zsibbasztó fáradtságot. A két és fél hónapi
óceáni, majd tengeri menet, az éjjel-nappali örökös készenlét állapota, a
napi alig néhány órás, ájulásszer alvás, minden megszokottsága mellett,
önmagában is megviselte fizikai és lelki állapotunkat, az utolsó hetekben
azonban mintha a két év minden fáradtsága összes r södött volna
bennünk. Nem két vidám fickó hajózott a tengereken, hanem két kimerült
ember, akik napi huszonnégy órában álltak a kormány mögött, húzták a
kötelet, igazgattak a vitorlán, mérték az égitestek magasságát, és csak
akkor voltak boldogok, amikor a hajó nekilódulva, gyorsan hagyta maga
mögött a fogyni nem akaró mérföldeket.
Hazafelé jöttünk...
Tükör, azt hiszem, hónapok óta nem volt a kezünkben, most mégis
kíváncsi lettem volna, milyen arccal is néznek majd szembe, akik ott
várnak ránk a parton. Lassan szakállá sarjadó borosta, a két év alatt
megritkuló haj, fáradtan pillogó szemek... Talán jobb lenne frissebbnek
látszani, talán a kajüt mélyér l elegánsabb öltözéket is el kaparhattam
volna a kifakult rövidnadrágnál. De az nem volna az igazi, nem volna
szinte. Nem ilyenek vagyunk, nem ilyen volt az út, s nem ilyen a hajó
sem.
Az ám, a hajó. Hajnalban néhány vödör vizet löttyintettünk a
fedélzetre, nem túl nagy meggy z déssel, mert tisztább lehet ugyan, de
fényesebb nem.
A kormány mell l kinézek a hajó oldalára; már kívülr l sem a régi a jó
öreg Szent Jupát. Egykori narancssárga testét foltos fakóvá szítta a Nap,
színét lemosták sok tenger hullámai. Nekünk, persze, így szép, s talán
másoknak is így tetszik majd.
Marad még a kajüt, életünk néhány négyzetméteres tere. Itt volna még
esély, hogy legalább az utóbbi napok rendetlenségeit eltüntetve,
elfogadható küllemet adjunk otthonunknak. A szélkormány gondjaira
bízom a hajót, s már indulok is lefelé. Józsi hasonló gondolatra juthatott,
mert immár ketten téblábolunk az asztal és a konyha körül.
Szemetesvödörbe kerül néhány üres konzervdoboz – hány századik már a
két év során –, felhörpintjük maradék reggeli kávénkat, amely brazil
nesskávéból készült, felöntve egy kis jugoszláv tejjel, s megédesítve
kevés argentin cukorral. A különböz tárgyak nemzetközi serege vesz
körül bennünket a fogkrémt l a dugóhúzóig, ebben most vendégváró szép
rendet teremteni, reménytelen feladat. Azért helyére teszünk egy-két
dolgot, elmosogatunk egy-két edényt, és két év óta el ször, gondosan
élére hajtogatjuk ágyunkon a takarókat... Ezzel aztán fel is adjuk.
Indulnék vissza a kormányhoz, amikor meghallom rádiókészülékünk
halk sercegését. Hajnalban kapcsolhattuk be a megszokott mozdulattal, s
eszembe sem jutott: teljesen feleslegesen. Már nincs, akit hívjunk, és
nincs, aki hívhatna bennünket. A Föld körüli út utolsó mérföldjeir l nem
készül beszámoló. Az utazásunkat figyelemmel kísér rádióamat r-csapat
sok tagja talán már ott áll a mólónál.
Kik lesznek ott, kikkel örülhetünk majd együtt a régen várt
viszontlátásnak? Vajon sokan lesznek? Akik fogadásunkat szervezték,
nem árultak el err l semmit, azt mondták: meglepetés. Ez legalábbis
sejtetni engedi, hogy többen lesznek, mint 1985 szeptemberében, amikor
barátaink maroknyi csapatától vettünk búcsút... Egy-két óra múlva
minden kiderül. Egyvalaki biztosan eljön, rádión értesítettek róla, s a hír
megdobogtatta a szívem. Székesfehérvári kis, kertes házából Opatijáig,
édesanyám élete leghosszabb külföldi útját tette meg, hogy els legyen,
aki köszönti fiát. Talán ott áll már a parton, , aki hetvenegy évesen
el ször látja meg a tengert.
Elfoglalnának gondolataink, de hajózni is kell. A párából t lünk balra
nagy személyszállító hajó körvonalai rajzolódnak ki. Nyilván valamelyik
sziget felé tart, igyekeznünk kell, ha nem akarunk útjába kerülni. A leálló
szélben motort indítunk, megkezdjük a kitérést. A jugoszláv
személyszállító azonban láthatólag fordul velünk, s most már egyenesen
felénk tart. Kitérnénk oldalt, de az egyre gyorsabban közelg nagyhajó
megint csak irányunkba kerül. Különös lenne, ha éppen az utolsó
mérföldeken keverednénk valamilyen kalamajkába. Tekerném el a
kormányt, amikor a lassító, s oldalát felénk mutató hajón megpillantom a
rengeteg embert. Lehetnek vagy háromszázan a fedélzeten, mindenki a
korlátoknál tolong.
 A hajó oldalán megpillantjuk a magyar zászlót, s ekkor már látjuk az
integet kezeket is, halljuk az éljenzést és halljuk a kórust: „Szép volt,
fiúk!..."
A meglepetés kábulatában még m ködnek annyira reflexeink, hogy
leállítsuk vitorlásunkat, aztán nem is tudjuk pontosan, mi történik velünk.
Talán percekig vagy csak másodpercekig állunk földbe gyökerezett
lábbal, boldog révületben. Közben megelevenedik körülöttünk a tenger.
Érkezik még egy nagyhajó, majd még egy, ünnepl kkel zsúfoltan, ünnepi
lobogókkal. S jönnek a többiek is. Kicsi és még kisebb hajókkal,
zászlókkal, integet emberekkel.
Mit tettünk, és mit is értünk el mi ketten, akiknek tiszteletére ott és
akkor, 1987. szeptember 12-én ezrek jöttek el ünnepelni, és akik azóta is
lépten-nyomon érezzük a felénk áradó szeretetet és megbecsülést? Ki
voltam, mivé váltam én magam, akit máig zavarba ejt a közszeretet
megnyilvánulása?
Életutam kezdete kevéssé volt elismerésre méltó. Nem dobtak ki az
általános iskolából, bár erre kell számú okot szolgáltattam. Sokszor
megbuktam, többnyire matekból és a nyelvi tárgyakból, amib l kit nik,
hogy sem a reál, sem a humán érdekl dés nem feszegette túlzottan a
csibészségekre fogékony agyamat. A szédelgés, az ide-oda sodródás, a
csavargás állapotában nem volt túl széles az a határ, amely hülyegyerek
voltomat a kiskorú b nöz magatartásától elválasztotta volna.
A személyiségemet és életmódomat meghatározó fordulat csak lassan
következett be. Minden, ami ezzel kapcsolatos, a sporttal függött össze.
Az els sportág, amellyel már tizenegy éves koromban megismerkedtem,
a birkózás volt. Miért éppen a birkózással kezdtem? Sajátos oka volt.
Apám – egy méter kilencven centi magas, száztíz kilós, színizom ember –
hitt a testi fenyítés hasznosságában, s ezt három bátyám hamar eltanulta
t le. Elhatároztam, magam is meger södöm, és jön majd a törlesztés
szörny id szaka. Ehelyett jött a sport máig tartó korszaka, amely teljesen
meghatározta életemet. Id vel felébredt a tudás iránti vágyam is,
végeztem néhány iskolát, a legfontosabbnak mégis azt tartom, amire az
ÉLET tanított, és amit a SPORT sajtolt belém tonnás érveivel.
Tizenhét éves voltam, amikor a kajak-kenu sporthoz pártoltam.
Otthonunk a Velencei-tó volt, jártuk a Dunát és a Tiszát, jártunk minden
olyan vízen, ahol csak versenyezni lehetett. Ziháló tüd vel gy jtöttük a
kilométereket, hajtottunk az eredményekért. A sport célt adott az
életemnek, és eljutottam odáig, hogy soha, egy pillanatra se mérlegeljem,
megéri-e az egyre nagyobb áldozatokat?
Megismertem, milyen érzés, amikor az emberben bíznak, amikor
kialakul önbizalma, önfegyelme, amikor képessé válik arra, hogy
kudarcai – ha mély lelki válságokat okoznak is – ne roppantsák össze,
hanem újabb er feszítésekre késztessék. Nem voltak ezek könny leckék.
 Mégis a magas szint versenysport önkínzással határos követelményeit
valahogy természetesnek és magától értet d nek vettük. Gyakran
értetlenül nézem azokat a srácokat, akiket már sportoló pályafutásuk
kezdetén visszariasztanak a nehezebb követelmények, és akik már azel tt
lemondanak a feladatok teljesítésér l, az eredmények elérésér l, miel tt
még legalább megpróbálták volna teljes szellemi és fizikai képességeiket
mozgósítani a cél érdekében. Szenvedni lehet, feladni nem – én ezt
tanultam meg a kajakkenu sportban.
Az anyagiak soha nem érdekeltek, csak annyiban, amennyiben
valamilyen, számomra fontos cél szolgálatába tudtam ezeket állítani.
Soha nem akartam vagyont szerezni, és ezt sikerült is elérnem. Amikor a
székesfehérvári KÖFÉM kajak-kenu szakosztályához kerültem, a gyárban
kaptam munkát. Daruszerel voltam, de ezt a munkát nem szerettem, s
nem is nagyon értettem hozzá. Kollégáim maximális jóindulattal
viseltettek irántam, megértették és értékelték is, hogy számomra a sport a
mindenekfelett való, arra azonban joggal és gondosan ügyeltek, hogy
fizetésem a munkám arányában alakuljon, így aztán volt olyan hónap,
amikor csak ötszáz forint került a borítékba. Nem a pénz izgatott, inkább
a helyzet lehetetlensége. Végül Józsi bácsi, a m vezet oldotta meg a
dolgot.
– Nézze, Nándi – mondta egy nap. – Mi nagyra tartjuk a maga
megszállottságát és eredményeit, de ett l még egy fillér hasznát sem
látjuk annak, hogy itt van. Ez nekünk sem jó, magának sem. Van egy
javaslatom. Nincs takarítónk a m helyben, vállalja el. Engem nem
érdekel, mikor jön be, és mikor megy el, de délután kett kor rend és
tisztaság legyen a m helyben.
Megegyeztünk. S attól kezdve, amíg Agárdra nem kerültem
hajóépít nek, a m helyben én voltam a szemetes.
A sportban eltöltött évek közben azonban új szerelem született, s ez
már nemcsak a hajózáshoz, hanem a hajókhoz is f z dött. Hajóépít
ugyanúgy lettem, mint kajakkenulapát-készít . Nem volt lapátom, hát
csináltam egyet. Aztán nem volt hajóm, csak egy öreg, rozoga tekn ,
csináltam azt is. A KÖFÉM agárdi telepén el ször csak kisegít voltam
egy nyugdíjas öregúr mellett, kés bb azonban egyre több önálló munkát
végeztem. Építettem finn-dinghyket, kalózokat. Megragadott a hajók
szépsége, szerettem a szerszámokat, az anyagok tapintását. Dolgoztam és
kísérleteztem, megkínlódtam minden tapasztalatért.
Ritkán fordultam meg a fehérvári szül i házban, nappalaimat és
éjszakáimat a munkahelyemen töltöttem, az agárdi sporttelepen. Laktam
az öltöz ben, ahol a padlóra leterített szivacs volt az ágyam, s amikor az
öltöz b l szauna lett, átköltöztem a zuhanyozóba. Évekkel kés bb
jutottam csak nagyobb komforthoz, amikor a telepen felállítottak egy
konténert, és oda beköltözhettem. Az a konténer a lakásom ma is. Néhány
négyzetméterére éppen hogy befér egy szekrény, egy ágy és egy kis
asztal. Pár lépésre van a parttól, a kiköt t l. Ha kinézek, a Velencei-tavat
látom, a mólók mellett ringatózó hajókat, esténként hallom, ahogy a szél
csörgeti a felhúzóköteleket az árbocokon. Ez az otthonom.
Azok az évek sok más tekintetben is fordulatot hoztak életemben, a
sportban. A kenuból átszálltam egy vitorlás hajóra: finn-dinghybe. Az a
t z, amely a kajak-kenu sporthoz kell, lankadni kezdett, de újraéledt a
hajózás e másik sportágában. Az egyszemélyes finn-dinghy lett a hajóm,
ebben az osztályban próbáltam eredményt elérni. 1980-ban hatodik lettem
az országos bajnokságban, 1983-ban, az olimpiát megel z évben
ranglistaels , és bekerültem a válogatott keretbe. Itthon és külföldön
egymást követték a versenyek. Az edzettségnek, amit még a kajak-kenu
sportban szereztem, a vitorlázásban is megmutatkoztak az eredményei. A
versenysport volt tehát az, ami embert faragott bel lem. Ennek során
ösztönösen igyekeztem úgy fejleszteni magam, hogy fizikailag és
szellemileg az eddiginél nagyobb feladat vállalására alkalmas legyek.
Sokan kérdezik azóta, hogyan is jutott eszünkbe a Föld
megkerülésének gondolata. A rendkívüli ötletek nem születnek rendkívüli
körülmények között. Magam el ször a neves angol vitorlázó, Sir Francis
Chichester világ körüli vitorlásútjáról szóló könyv elolvasása után
gondolkodtam el azon, milyen nagyszer lenne hasonló utat bejárni.
Ez került szóba abban a beszélgetésben, amelyet 1979 szén Gál
Józsival folytattunk. Józsi sporttársam volt, együtt kajakoztunk – egy
ideig egy hajóban –, és akkor is egy csapatban, baráti társaságban
maradtunk, amikor én kenuzni kezdtem. Józsi utolsó évét taposta a
M szaki Egyetemen, s harmadmagával kis budai albérleti szobában
lakott. Azon az estén, ott, a Holdvilág utcai kis lakásban kerestem fel.
Beszélgettünk Chichester könyvér l, és körülbelül öt perc alatt
elhatároztuk, hogy mi leszünk az els magyarok, akik ezt a Föld körüli
utat vitorlás hajóval megteszik. Megállapodtunk, aztán egészen másról
kezdtünk beszélgetni. Fölösleges lett volna tovább álmodozni.
Döntöttünk.
 2

Néhány hónap múlva már ritkán étkeztünk normális körülmények

között. Amikor Balatonfüreden jártunk, többnyire a nagyáruház
élelmiszerosztályára ugrottunk be egy kis parizerért, kifliért. Vettünk
hozzá némi zöldséget, az elmaradhatatlan fél liter soványtejes kakaóval,
ez volt „összevont" reggelink, ebédünk. Mindezt sebtében fogyasztottuk
el a hajógyárig, de néha a gyárudvaron majszoltuk el az utolsó falatokat.
Jó okunk volt a sietségre; hajót szerettünk volna szerezni, igazi tengerjáró
vitorlást építeni...
El ször is, ki kellett választanunk, melyik hajótípus felel meg a Föld
körüli vitorlázás követelményeinek, és persze, a mi szerény pénzügyi
lehet ségeinknek is. Szóba került például a Balaton-21-es, aztán a nekem
nagyon tetsz , igazi tengerálló hajótípus, a folkbot. Miközben
tanakodtunk, egyfolytában „szemeztünk" a Balaton-31-essel. Ebb l a
típusból már több is futott a Balatonon, annak ellenére, hogy els sorban
exportra gyártották. A nevében jelzett szám azt jelenti, hogy a hajó 31
láb, vagyis 9,5 méter hosszú, 3 méter széles és kényelmes állómagassága
van. Eredetileg svéd tervezés, a gyár szakemberei azonban jelent s
módosításokat hajtottak végre rajta, részben el nyére, részben hátrányára.
A „B-31"-be els látásra beleszerettünk, ám l millió 200 ezer forintos ára
miatt ez a szerelem igencsak platóinak ígérkezett. Mígnem egy nap arról
értesültünk, hogy van egy elfekv , selejt hajóhéj a gyárban...
Pénzünk ugyan nem volt, de elkezdtük az utánajárást. Próbáltuk
felderíteni, hogyan juthatnánk hozzá, ám ez protekció nélkül nehéz
mérk zésnek ígérkezett. A rengeteg utánajárás mégis eredménnyel
kecsegtetett, és már-már biztosra vettük, hogy a mienk lesz, de nem így
történt. Egy magas rangú elvtárs protezsáltjának is megtetszett a hajó, és
kinyújtotta érte a miénknél lényegesen hosszabb kezeit.
A hír hallatán villámsújtottan álltunk a füredi gyár értékesítési
osztályának irodájában, és nem tudtuk elképzelni, hogyan tovább.
Tanácstalanságunkat látva az ott dolgozó egyik hölgy addig forgatta az
iratokat, kalkulációkat, míg el nem állt egy javaslattal:
– Egy komplett, üres hajótest alig drágább, mint a selejt volt – közölte.
– Ha lemondanak az összes apróságról, mint például a nyílászárók,
ablakkeretek, fedelek, árban szinte ugyanott lesznek. Megrendelik így?
– Megrendeljük – vágtuk rá szinte gondolkodás nélkül, jóllehet tudtuk,
hogy a pénzünk erre sem lesz elég. Megírtuk a megrendel t és egy
kérvényt, mert addig csak kész hajók hagyták el az üzemet. Számtalan
személyes megjelenés után úgy látszott, végre minden akadály elhárul.
Hetente többször leautóztunk megnézni, hogyan áll a hajónk, és
minden alkalommal jutott egy kis itóka a melósoknak, csak hogy jobban
menjen a munka, és helyenként több anyag kerüljön a héjba. El is készült
szépen, gyorsan, csak a pénzünk nem jött össze. Kétszázezer forint kellett
volna, de ennyit nem tudtunk összegy jteni a kölcsönökb l sem.
Haladékot kértünk és kaptunk a kifizetésre és elszállításra, de közben
tovább jártunk a gyárba. Egy nap azt vettük észre, hogy olyan munkákat
végeznek a hajón, amilyeneket mi nem rendeltünk. Szóvá tettük.
– Maguk még nem tudják? – kérdezték vissza. – Ez már nem a maguk
hajóhéja. Megvette valaki...
– Megvette? – hüledeztünk. – A mi hajónkat? Kicsoda?
– Ugyanaz, aki a selejt hajóhéjat is elvitte...
Álldogáltunk ott egy darabig, aztán úgy döntöttünk, hogy a jöv ben
nem lep dünk meg semmin. Kezdtünk elölr l mindent. Rokoni
kölcsönökkel végre megszereztük a kétszázezer forintot, s amikor
elkészült az új hajóhéj, lóhalálában menekítettük Agárdra, a sporttelepre.
Innen már nem viheti el senki, ez már a mienk, nekikezdhetünk tehát
annak a hajónak a megépítéséhez, berendezéséhez, amely otthonunk lesz
a világtengereken. 1981 nyarát írtuk.
Balaton-31-esünk egyel re csak f darabokból állt. Megvolt a tizenhét
mázsás öntöttvas t kesúly, a hajóhéj a fedélzettel, de ezenkívül semmink
se volt. Hiányzott a kormányrendszer, a kötélzet, vitorlázat, a hajó teljes
berendezése és millió olyan „apróság", amit nekünk kellett kitalálni,
megtervezni. Tudtuk, évekig tart majd a munka, s iszonyú mennyiség
teend , elintéznivaló vár ránk.
 Mindenekel tt gy jtögetni kezdtük az anyagokat, felszereléseket. A
füredi összeszerel üzemben már mindenki ismerte a két ábrándos lelk
fickót, akik mindig ott tébláboltak a hajók és a munkások között. Az
üzemben dolgozók pedig segítettek, ahogy tudtak. Azokat a
nyílászárókat, amelyekért több tízezer forintot kellett volna fizetnünk,
megcsinálták néhány száz forintért. Egyszer odajött hozzánk az egyik
f nök, és a kezünkbe nyomott négy-öt doboz rozsdamentes csavart és két
csörl kart. Egy másik fiú hozott még öt dobozzal egy pozíciólámpa-
garnitúra társaságában, amit az évek során takarított meg.
Sok mindent kaptunk még kevés pénzért vagy éppen ingyen, hol
szabályos, hol szabálytalan úton-módon. Az egyik fehérvári vállalat
tévedésb l kétszer importált nagyobb mennyiség rozsdamentes csavart.
Jó ismer söm volt, aki a szekrényében rizgette a fölösleget, s bár nem
nekünk való méretek voltak, kés bb, NSZK-beli utazásaimon
becserélgettem ket olyanra, amilyen kellett. A veretek hegesztéséhez
szükséges rozsdamentes lemezek egy részét a Ferihegy melletti
ócskavastelepr l guberáltuk össze. A ragasztott lemezeket egy Gyöngyös
környéki szövetkezettel gyártattuk le, igaz, háromszorra, mert mindig
alábecsültük a szükséges mennyiséget.
Nemegyszer a szerencse is segített. Éppen a füredi hajógyárban jártam,
amikor kiderült, hogy van nekünk való selejt árboccsövük. Gyorsan
megvettük, így kilencezer-néhányszáz forintért, szinte anyagárban
jutottunk hozzá az árbochoz. Komoly gondot jelentett a hajómotor
beszerzése. Az agárdi vízisportiskolának volt egy raktáron hever , félig-
meddig lepusztult, kéthengeres, 16 lóer s Volvo-diesel motorja. Nekünk
kellett a motor, nekik kellett egy O. K. dinghy versenyhajótest.
Megegyeztünk. Megépítettem a dinghyt, megkaptuk a motort. Lótottunk-
futottunk tovább. Az adonyi fatelep tartozott Józsi édesapjának néhány
köbméter faanyaggal. Elhoztuk baráti fuvarral, és máris megvolt a bels
berendezéshez szükséges famennyiség. Százkilós üvegpaplan
göngyöleget vásároltunk a Sirály Ktsz-t l, a gyantát részben F zf r l,
részben Budapestr l szereztük be.
Sok tízezer forint érték anyagot, felszerelést szereztünk be a
vásárlások során, vagy kaptunk meg barátoktól, ismeretlen emberekt l,
akik valamiképpen támogatni akarták ezt a vállalkozást, amelyben igazán
nem is hittek, de állhatatosságunk és szívük mélyén eltemetett
gyermekkori álmaik arra indították ket, hogy segítsenek.
Mindaz persze, amit ily módon összegy jtögettünk, édeskevés volt a
hajó teljes felszereléséhez. A legfontosabb felszerelési tárgyakat
külföldr l kellett beszereznünk. Vagy azért, mert ezeket itthon eleve nem
gyártották, vagy azért, mert a hazai min ségben nem bízhattunk. A
biztonságos hajózáshoz jó m szerek kellenek. A tengeri tájékozódásban a
klasszikus csillagászati navigációra kívántunk berendezkedni. A
hajózásban ma általánosan használt radarra, a tájékozódást
m holdrendszerrel segít satelit navigátorra nem telt pénzünkb l, ezért
úgy döntöttünk, nincs is rájuk szükségünk. Vennünk kellett azonban egy
sor más, alapvet m szert; többek között ultrahangos mélységmér t,
sebességmér t, mérföldszámlálót, rádióirányméröt, szextánst, kézi
szélmér t és hasonlókat. A kötélzetet és – a magunk gyártotta darabok
kivételével – az összes veretet meg kellett vásárolnunk, ha nem akartuk
kitenni magunkat kés bb kellemetlen meglepetéseknek, mert a hazai
gyártmányok még az édesvizet sem bírták. Tudtuk, hogy a különböz
csörl knek, csigáknak, csúszkáknak, síneknek, kötélfogó bikáknak,
kötélfeszít knek és még az apróbb szerelvényeknek is rendkívüli
igénybevételt kell majd kibírniuk. A beszerzés els számú szempontja így
a megbízható min ség volt, amelyet viszont csak az e téren is nagy
hagyományokkal rendelkez hajós nemzetek m helyei képesek
produkálni.
Körül kellett tehát néznünk, s 1982 szén Józsival tanulmányi és
beszerz körútra indultunk az NSZK-ba. Az NDK felé mentünk, s hogy
ne kerüljön az üzemanyag túl sokba, betettünk a Zsiguli kombiba egy 120
literes, teletöltött teherautó benzintankot. Kitehettük volna a táblát:
„Vigyázat! T z- és robbanásveszély!"...
Kielben kezdtük a körutat, ott, ahol az olimpiai vitorlásversenyek
céljára kiépített hatalmas kiköt és yachtklub most a túravitorlázás egyik
legjelent sebb központja is. November volt, havas es esett, de mi csak
róttuk a köröket a partra kiállított hajók körül, mit sem tör dve a
hideggel, átázott ruhánkkal. Bebújtunk a hajók alá, felkapaszkodtunk a
fedélzetekre. Vajon a mi hajónk propellerének milyen csapágyazása
legyen, milyen festékkel kenik le a hajók alját, hová is kell majd tennünk
a cinkprotektort?... Ezeken a kérdéseken tanakodtunk naphosszat. Közben
elgondolkodtunk azon is, milyen csodálatos hajót tudnánk építeni, ha
nekünk ennyi pénzünk lenne.
Egyel re azonban azzal voltunk elfoglalva, hogy a rend röket kerüljük
el, takarékossági okokból ugyanis szálloda helyett az autóban akartuk
tölteni az éjszakát. Este a város egyik csendes mellékutcájában
leparkoltunk, és megágyaztunk a benzintankon. Kezünk, lábunk egymás
zsebébe és nyakába lógott, ám arra gondoltunk, hogy ez majd a hajóban
sem lesz másképp. Hogy ne fagyjunk meg, járattuk a motort. Ebb l az
lett, hogy az egyik közeli ház lakói lejöttek, és követelték távozásunkat.
Megtettük, arrébb álltunk a kocsival, de miel tt elaludtunk volna,
megint zörgettek az ablakon. Azt hittük, rend r jött, ám helyette egy
kedves n i arc csodálkozott be az ablakon.
– Hát maguk kicsodák? – kérdezte a hölgy magyarul.
Megmondtuk, kik vagyunk.
– És hol laknak? – érdekl dött tovább a hölgy.
 – Itt az autóban, tetszik tudni, ez egy nagyon kényelmes kis kocsi... –
feleltem, s próbáltam felt nés nélkül levenni a lábam a kormányról,
miközben a másik beakadt a sebességváltóba.
Ébreszt nk egy ideig t n dve nézte a man vert, aztán ellentmondást
nem t rve kijelentette:
– Jöjjenek utánunk. Mostantól nálunk laknak...
Perceken belül megérkeztünk Kiel kertvárosában álló kétemeletes,
csinos házukhoz. Máriának és német férjének még akkor éjszaka el kellett
mesélnünk vállalkozásunk célját. Finom vacsorával, jó fajta italokkal
kínáltak bennünket, igazi meleg ágyban alhattunk. Vendéglátóink
felajánlották lakásukat a következ napokra is.
Ez a segítség volt az els alkalom, amikor megsejtettük, hogy leend
utunk során számíthatunk majd a külföldön él magyarok támogatására
is. Azt azonban nem sejthettük még, hogy a segítség minden
képzeletünket felülmúlja majd...
Kiel után Hamburgba, onnan Tübingenbe autóztunk. Egyik bátyámat
látogattuk meg, aki fogorvoslást tanult a tübingeni egyetemen. A három
közül két testvérem él az NSZK-ban, segítségük alapvet volt, hogy sok
mindent megvásárolhassunk. Addig ugyanis nincs semmi gond, amíg az
ember bemegy a méregdrága hajósüzletekbe, és rámutat arra, amire
szüksége van. Akkor esik egyre alacsonyabbra az álla, amikor a
pénztárnál is rámutatnak a számlára. Megvettünk egy s mást, aztán
robogtunk tovább Münchenbe. Újabb vásárlások következtek, és már tele
is lett az autó.
Indulhattunk hazafelé. Útközben megálltunk az ausztriai Kaprunban
síelni. Két napig csúszkáltunk a havas lejt kön, alig akartuk abbahagyni.
Tudtuk, hogy ezután talán évekig nem lesz több szabad id nk.
A megvásárolt felszereléseket valamiképpen be is kellett hozni a
határon. Megszerveztük, hogy néhány cimboránk elénk jön
Csehszlovákiába, és a holmit szétosztjuk a két autó között. Több ember
vámkedvezményébe már sok minden belefér. Szépen ketté is osztottuk a
felszereléseket, és külön-külön elindultunk. A terv szerint nekem kellett
volna kés bb érkeznem, ám a határon torlódtak a kocsik, és mire
felocsúdtam, néhány autó híján Józsiék várakozó autója mögé kerültem.
Józsiékkal éppen végeztek volna, amikor kiszúrták, hogy én is ott
vagyok. Az NSZK-ból jöttem, én is fehérvári vagyok, az autó ugyanolyan
felszerelésekkel van tele, mint a Józsiéké. Csak a vak nem látta, mir l van
szó. Felszólítottak, valljam be, hogy ismerem az els autó utasait, s azt is,
hogy t lem kapták a cuccot.
– Soha nem láttam ket – állítottam. Ha elhiszik, olybá vehetjük, hogy
minden szabályosan történt, ha nem, baj van. A csigákra, csörl kre,
kötelekre mindent rá lehetett fogni, csak azt nem, hogy kurrens,
üzletelésre behozott áruk, így aztán némi töprengés után úgy döntöttek,
hogy hisznek nekünk.
– Menjenek, de a szemünk elé ne kerüljenek többé – mondták.
Mi pedig mentünk, megsejtve most már azt is, hogy vállalkozásunkhoz
nemcsak sok segítségre, hanem sok jóindulatra is szükségünk lesz.
Jókedv en érkeztünk haza, mert üres zsebbel, de nem üres kézzel
térhettünk meg Agárdon várakozó kis hajónkhoz. A felszerelések nagy
része együtt volt, most már kezd dhetett a munka.

Sok mindent tudtunk, tudtam a hajókról, a hajóépítésr l, tervezésr l,

ezek az ismeretek azonban kiegészítésre szorultak. Elvégre olyan hajót
kellett felszerelnünk, berendeznünk, amilyet Magyarországon még nem
csinált senki. Ez a Balaton-31-es nem a Balatonra, nem is néhány száz
mérföldes tengeri útra készült, hanem olyan óceánokra, ahol esetleg nem
lesznek ritkák a tizenöt-húsz méteres hullámok, ahol a hajó anyagának
minden négyzetcentiméterére iszonyú fizikai er k hatnak majd. Hogy
ezeket a megpróbáltatásokat mi hogyan fogjuk bírni, az még kérdéses
volt, de hogy a hajónak bírnia kell – az vitathatatlan volt el ttünk.
Eleinte sokat kilincseltünk azoknál az embereknél, akiket a vitorlás
szakma mágusként tartott számon. Tanácsot, tapasztalatot szerettünk
volna szerezni t lük. Nem sok sikerrel. Aki igazán értett a dolgokhoz, a
megoldásra váró problémák egy bizonyos szintjén túl tisztességgel
bevallotta: fogalma sincs, mit, hogyan kellene csinálni. Akik kevésbé
értettek hozzá, többnyire misztifikálták tudásukat. Rá kellett jönnünk,
nem számíthatunk másra, csak magunkra. Nem hagyatkozhatunk másra,
csak a saját tudásunkra, tapasztalatainkra.
Az építést jó körülmények között kezdhettük. Rendelkezésünkre állt a
KÖFÉM agárdi m helye; villannyal, szerszámokkal, gépekkel. Most már
csak azt kellett kikísérletezni, hogyan lehet a nap huszonnégy órájába
negyvennyolc óra teend jét beles ríteni. Készítettük a rajzokat,
rohangáltunk a még hiányzó anyagokért, pénzt kellett keresni, s nekem
közben még ott voltak az edzések, versenyek is. Ingáztunk a m hely és a
halasztást nem t r feladataink különböz helyszínei között, s a végén
már fel sem t nt, ha két-három napig alvásra nem jutott id . A hajó
azonban formálódott, kívül is, belül is kezdett úgy kinézni, ahogy egy
tengeri vitorlásnak illik.
Az els munka, amit a hajón végeztünk, inkább rombolás volt, mint
építés. A héjból ki kellett vésnünk azt a négy belaminált fület, aminél
fogva a testet kidaruzták a sablonból, majd az alsó héjnak és a
fedélzetnek körben levágtuk a szélét. A testet üvegszáler sítés
poliészterb l gyártották, és a széle úgy nézett ki, mintha a hajónak
szakálla lett volna. Miután összeillesztettük a két felet, elkezd dött a
f elemek helyének kimérése és elkészítése.
Sokat töprengtünk azon, hogy a hajó bels berendezésében kövessük-e
az eredeti terveket, mert nekünk csak két ágyra volt szükségünk, jó
esetben viszont egy hajót nemcsak egy útra terveznek. Maradt az eredeti
hat fekv hely és többé-kevésbé az eredeti elrendezés, csak a gyáritól
eltér méretekkel. A többi Balaton-3l-eshez hasonlóan, a mi hajónkban is
egy nagy fekhely töltötte ki az egész orr-részt. Itt azonban nem hagytunk
belép t, hanem a válaszfal vonalában lezártuk, így nagyobb zárt
rakodóteret nyertünk. A fekv hely alá építettük be egyetlen
ivóvíztartályunkat is. Százötven liternél ugyan nem fért bele több víz, úgy
gondoltuk azonban, hogy készletünket a szükségesnek tartott 350 literre
különálló m anyag kannákkal egészítjük ki.
A hajóorrt a kajüt többi részét l elkülönít válaszfal mögé jobbra egy
ruhás rekeszsort, balra a WC-t és polcokat terveztünk. A f kabinban a
jobb oldalon egy szimpla ágyat, a bal oldalon pedig dupla ágyat
készítettünk, középen felhúzható asztallal. A kabin két oldalán
csúszóajtokkal ellátott polcokat építettünk be.
Az ágyak alá mindenhol vízmentesen záró válaszfalak kerültek, így
tizenhárom zárt rekeszt alakíthattunk ki az élelmiszerek és más holmik
tárolására. A rekeszekbe legrosszabb esetben is csak a berakodó nyíláson,
az ágyszivacs fel l szivároghatna be a víz, de bíztunk abban, hogy a
becsapódó hullámfröccsök idáig már nem jutnak el.
A hajó bejárati ajtajától balra építettük ki a konyhasarkot, mosogatóval,
saját készítés billen gázf z vel, amelyhez egy másik, kívülr l
megközelíthet rekeszb l csatlakoztattunk egy háztartási gázpalackot.
A konyhával szemben alakítottuk ki a navigációs teret. Fontos hely ez
a hajón, gondosan tervezgettük, mekkora legyen az enyhén lejt
térképasztal, hová helyezzük majd a m szereket, a rádió adóvev
készülékeket. A térképasztalhoz a koporsóágy végén ülve lehetett
hozzáférni. A kormányállás alatt, a motortért l jobbra található ágy –
mint minden hasonló vitorláson – koporsó alakú formájáról kapta nevét.
(Amúgy menet közben, aki itt alszik, nemigen talál síri nyugalmat...)
A Lloyd szabványait követve, els lépésként négy hosszbordát
építettünk a hajóba. Kett t közvetlenül a vízvonal alá, kett t a
peremvonal és az alsó bordák közé fél távolságra. Nemes egyszer séggel
oldottuk meg ezt a feladatot: vettünk két és fél colos m anyag
szennyvízcsövet, hosszában kettéf részeltük és fellamináltuk. A 17
mázsás öntöttvas t kesúly feletti talpbordákat feny deszkából szabtuk ki
és lamináltuk a helyére, a gyárinál lényegesen er sebben.
Rengeteget dolgoztunk az állókötélzeti veretekkel is. Sablon után
rozsdamentes acéllemezekb l egy budapesti maszek végezte a hegesztést,
de olyan csapnivaló munkát végzett, hogy a szemétbe dobtuk az egészet.
Józsi állt neki az újaknak, és otthon, saját m helyében megcsinálta úgy,
ahogy kellett. Ett l kezdve hasonló munkákat már nem bíztunk senkire.
Bebizonyosodott, ha nem magunk csinálunk meg valamit, fölöslegesen
költjük a pénzt.
A hajón általában túler sítettünk és túlméreteztünk mindent. Az árboc
és az oldalsó merevít kötelek terhét visel f válaszfalat a fehérvári
Asztalosipari Ktsz-nél ragasztottuk össze, két 8 milliméteres ragasztott
lemezb l és 16 milliméter vastag feny fa deszkából. Ily módon egy 32
mm-es szendvicset kaptunk. Mikor bent volt a f válaszfal, ehhez kezdtük
mérni és építeni a bútorzatot. Minden rekeszfalat, válaszfalat er sen
odalamináltunk a héjhoz, minden egyes darabot epoxival ragasztottam,
csavaroztam egymáshoz.
Számtalan egyéb teend k közepette, m helymunkákkal teltek a hetek,
hónapok, múltak el évszakok, szinte észrevétlenül. 1983 telén már a
fedélzeten dolgoztunk. A téli hónapokban f t testekkel, h sugárzókkal
próbáltunk megfelel h mérsékletet teremteni a laminálásokhoz, de így is
nagyon sokat küszködtünk. S még hátravolt a teljes elektromos hálózat, a
szivattyú- és vízrendszer beépítése. Örömmel fogadtuk, amikor Laci, egy
ismer s repül elektronikai szakember, felajánlotta segítségét. Maga
szerezte be a szükséges anyagokat, vállalta a tervezést és a kivitelezést.
Különös gondot fordítottunk a vitorlázatra. A min ségb l itt sem
engedtünk jottányit sem, ezért külföldön kellett felkutatnunk olyan
vitorlakészít t, akinek munkájában feltétlenül megbízhattunk. Meg is
találtuk egy id s osztrák mester személyében, akihez 1984 tavaszán
kiutaztunk Ausztriába. Salzburg melletti m helyében rendeltünk meg két
nagyvitorlát, egy génuát, egy hátszélvitorlát, valamint öt orrvitorlát; 20,
15, 10, 6 és 4 négyzetméteres változatban. Tizenegy méteres árbocunkra
így négyt l ötven négyzetméterig húzhattunk vásznat. A vitorlázatnál is
azt a szempontot követtük, mint az egész hajó építésénél: a teljesítmény
rovására növeltük a biztonságot.
A nyár feszített munkával, lótás-futással telt el, dolgoztunk fával,
vassal, m anyaggal. Hogy hány négyzetméter ragasztott lemezt, hány
kiló festéket, lakkot, hány ezer facsavart és hány kilométer kábelt
használtunk fel, nem tudom pontosan. Azon viszont magunk is
meglep dtünk, amikor összeszámoltuk, mennyi id t töltöttünk eddig a
hajó építésével. Kett nk együttes munkája több mint 20 ezer órát tett ki a
Szent Jupáton...
Igen, a Szent Jupáton, hiszen hajócskánknak neve is volt. Ott díszelgett
narancssárgára festett oldalán, fekete rajzolt bet kkel. Azóta tudjuk, hogy
hajónk nevének megfejtése sokak számára nem kis fejtörést okozott,
megjelentek olyan publikációk is, amelyek történelmi korokból ásták el
a név megszemélyesít jét, a hajósok si szentjét. Magunk ehhez csak
annyit tehetünk hozzá, hogy Szent Jupátot a kajak-kenusok kitalált
véd szentjeként tiszteljük. Ennek a kitalált alaknak a legkevésbé
sincsenek szenthez ill tulajdonságai. Például igen szeret lumpolni, és
nagyon szereti a n ket...
Szent Jupát felavatására 1984 széig kellett várnunk. Akkor
következett be a nagy esemény. Hajónk végre elszakadt a szárazföldt l,
és Almádiban el ször „kóstolta meg" a Balaton vizét. A tóról már
csaknem mindenki kiszedte hajóját, téli tárolókban pihent a hajópark,
amikor vízre bocsátottuk a Szent Jupátot. Felejthetetlen pillanatok
voltak... Megtettünk néhány kört, próbálgattuk a felszerelést. Tudtuk,
sok ismeretet kell még szereznünk err l a hajóról, és neki is rólunk, hogy
barátságunk tartóssá és elsüllyeszthetetlenné váljon...
Szerettünk volna minél több id t tölteni hajónk mellett, de temérdek
egyéb teend nk is akadt. A tengeri hajózásra az elméleti felkészülést már
korábban elkezdtük, de most ennek ütemét is gyorsítani kellett. Hetente
felautóztunk Budapestre, ahol tengeri vizsgákra el készít tanfolyamot
tartottak, Csellei Laci bácsi nyugdíjas hajóskapitány vezetésével. A
tanfolyamot vagy hatvanan kezdtük, a „végelszámolásnál" azonban alig
maradtunk nyolcan. Laci bácsi végtelen türelemmel próbálta belénk
sulykolni a biztonságos hajózás tudományát. Megismerkedtünk a
partnavigációval, a csillagok és a Nap megfigyelésén alapuló
pozíciószámítás rejtelmeivel, megtanultuk az id járási és hajózási
térképek, táblázatok használatát, a kitérési szabályzatot és még sok
mindent. Ezenkívül komolyan kellett vennünk a nyelvtanulást is,
tisztában voltunk azzal, hogy az angol, a hajózás nemzetközi nyelvének
ismerete nélkül nem boldogulunk a nagyvilágban.
Decemberben még többször meglátogattuk a Szent Jupátot. már
akkor túl volt a vizsgáin, a Hajózási Felügyelet szigorú szemléje
alkalmasnak találta el bb a belvízi, majd a tengeri vitorlázásra is. Ám
amíg nem rendelkeztünk a nyílt tengeri papírokkal, hajónk is csak
korlátozott engedélyt kaphatott. Különleges, a megszokottnál szigorúbb
elbírálás volt ez, de jogos és érthet , hiszen nem akármilyen út elé nézett.
A karácsony el tti napokban érkeztünk Almádiba, a víziment
sportegyesület kiköt jébe. Az egyesület akkori vezet je, Boros Béla
lelkes segít je volt vállalkozásunknak, ezért is hoztuk ide a Szent Jupátot.
Esett a hó, jéghártya borította a kiköt vizét, napok kérdése volt, hogy
beálljon a jég a Balatonon. Ez évi utolsó próbautunk körül nem csináltunk
nagy felhajtást, néhány ismer sünk jött csak el, és egy-két arra járó
figyelte, ki az a két rült, aki ilyenkor vízre száll. Felvontuk a vitorlákat,
és kisuhantunk a kiköt b l.
A dermeszt hideg csontunkig hatolt, a szél hópelyhek tömegével
szórta meg arcunkat. A partból már régen semmi sem látszott, s a kihalt,
hullámzó vízen el ször érintett meg bennünket az egyedüllét, a magunkra
hagyatottság érzete. Tekertük a kormányt, rohantunk a csúszós
fedélzeten, váltogattuk a vitorlákat, húztuk a köteleket. Nézzük, mit tud a
hajó félszélben, háromnegyed szélben, hátszélben, hogyan viseli a
cirkálószakaszt, ha széllel szembe kell rohanni!...
Csapzottan, jegessé dermedt ruhákban értünk ki a partra. Már csak
kilenc hónap és a Szent Jupát útnak indul...
A következ hónapok a teljes z rzavar állapotában teltek el. Éjjel-
nappal folyt a hetvenezer kilométeres útvonal tervezése, gy jtöttük az
elméleti és gyakorlati információkat, készültünk különböz vizsgákra,
tanultuk az angolt, és közben még rengeteg apró-csepr felszerelést
kellett szerezni a hajóhoz. Gyakran már képtelenek voltunk fejünkben
tartani és adminisztrálni, mikor, hová kell menni, kivel kell találkoznunk,
mit kell intéznünk. Nyilvánvalóvá vált, hogy utunk szervezését
komolyabb alapokra kell helyezni, miel tt a temérdek ügyintézés
hullámai átcsapnának a fejünk felett.
1985 januárjában Boros Béla elvitt bennünket bemutatni egyik
vitorlázó barátjához, így kerültünk el a rádióba és ismerkedtünk meg
Szitnyai Jen vel. El bb egy órán át figyelmesen hallgatta beszámolónkat,
aprólékosan kifaggatott terveinkr l. Nem tekintettük bizalmatlanságnak,
tudtuk, hogy egyel re ismeretlen, névtelen álmodozónak látszhatunk, aki
mégis mellénk áll, beláthatatlan mennyiség feladatra, bonyodalomra
számíthat a következ években, s maga is kockázatot vállal. Végül
Jen t l elhangzott az a mondat, amelyt l kezdve t tekinthettük a Szent
Jupát expedíciót segít kis, de annál lelkesebb csapat vezet jének: –
Rajta, vágjunk neki!
És nekivágtunk.
Az indulásig hátralév kilenc hónap egyik legfontosabb feladata volt a
hazai kapcsolattartás megszervezése. Székesfehérváron már korábban
összeismerkedtünk a Videoton Rádióklub két munkatársával, Pál Zsolttal
és Nemesek Károllyal. Mindketten szakmájuk, hobbijuk megszállottjai,
nemzetközi színvonalú m vel i. T lük vettük az els rádiós leckéket,
amelyekhez eleinte nem nagyon f lt a fogunk. Rengeteg m szaki
tudnivalót kellett megtanulni: a rádió adóvev k kezelését, a morzeábécét,
és így tovább. Nem állítom, hogy az els perct l kezdve tudatosult
bennünk, hogy majd a hajón és itthon milyen rendkívüli munkát jelent a
rádiókapcsolatok megszervezése, fenntartása, és mindez milyen
jelent ségre tesz szert utunk során. Egyel re bíbel dtünk a
készülékekkel, s néha, hajnalban, arra riadtam fel, hogy tititáktól zsong a
fejem.
Az ügyben újabb fordulatot hozott, amikor felkerestük az MHSZ
akkori – azóta nyugállományba vonult – f titkárát, Kiss Lajos
vezér rnagyot.
– Mi támogatjuk a vállalkozást, még akkor is, ha most még kevesen
hisznek benne – mondta.
 A szövetség elvállalta rádiós oktatásunkat, vizsgáztatásunkat, a rádiós
kapcsolattartás országos megszervezését, ezenkívül két rádió adóvev t is
adott a hajóra. Nem voltunk hozzászokva, hogy hivatalos helyen ilyen
gyorsan és ilyen kedvez en döntsenek támogatásunk ügyében.
Akkorra ugyanis már voltak tapasztalataink. Nekem már nem volt egy
fillérem sem, csak adósságom, Józsi is kimerítette a családi és rokoni
kölcsönök összes keretét. Vállalkozásunkhoz szponzorokat kellett
találnunk. Nem volt könny . Jó ideig kilincseltünk a vállalatoknál
eredmény nélkül. „Sajnáljuk, fiatalemberek, nincs pénzünk" – hárítottak
el a legtöbb helyen. Ez legalább érthet és egyenes válasz volt. Sok cég
azonban hétr l hétre, hónapról hónapra hitegetett bennünket, s a
fölösleges utánjárás rengeteg id t és energiát emésztett fel.
Miután szervez csapatunk is mozgásba lendült, e téren is változott a
helyzet, mind több fel l tapasztaltuk a segít szándékot, így kerültünk
kapcsolatba a debreceni BIOGAL Gyógyszergyárral, illetve a Hélia
Társasággal. Vállalkozásunkat itt kezdett l fogva személyes rokonszenv
kísérte, amely párosult kockázatvállaló készséggel. A feladat, amelyet a
támogatás fejében ránk bíztak, el ször különösnek t nt. A hazai piacon
kivül a világ sok országába elkerül Hélia-termékeket kellett tesztelnünk
az utunk során várható rendkívüli körülmények között. Természetesen
úgy, hogy a krémeket használjuk is. Mint a külcsínre szintén szólva nem
sokat adó férfiember, korábbi id kben nem hánykolódtam álmatlanul, ha
egy nap nem kentem be magam valamilyen krémmel. Tengeri utazásunk
közben azonban a tesztelés kötelezettségéb l napi szokás lett, a Hélia
krémei ugyanis valóban beváltak. A Hélia Társasággal pedig „jó
társaságba" kerültünk, mert legjelent sebb szponzorunk lett.
Érdekes módon, vitákkal kezd dött együttm ködésünk az Állami
Biztosítóval. A tengeri úton – felkészülve törésre, szakadásra – szerettük
volna hajónkat biztosítani. Az Állami Biztosító – nyilván házi szabályait
követve – a nevezetes Lloyd biztosító társaságtól kért szakvéleményt, a
hajó paraméterei alapján. A világ legnagyobb hajózási biztosító cége
aligha lehetett hozzászokva, hogy kilenc méteres hajóval nekivágjanak
Föld körüli útnak, s miután a papírokból kiderült, hogy ennek a dióhéjnak
a legénysége nem rendelkezik különösebb tengeri tapasztalatokkal, olyan
szakvéleményt adott, amelynek alapján az is kétségessé válhatott volna,
hogy hajónk keresztbe tud menni a Balatonon. Az ÁB-t kötötte az angol
szakvélemény, így a hajóbiztosításból nem lett semmi. Hogy mégis hittek
vállalkozásunk sikerében, azt az mutatja, hogy pénzügyi támogatásukon
kívül díjmentesen, személyenként egy-egy millió forintos életbiztosítást,
valamint baleset- és poggyászbiztosítást ajánlottak fel nekünk. A
szerz dést kölcsönösen abban a reményben kötöttük meg, hogy az ÁB
annak az egy-egy millió forintnak a kifizetését megspórolja majd...
 A Ganz-Danubius Hajó- és Darugyár magától értet d
természetességgel ajánlotta fel segítségét. Szép jubileum szolgáltatott erre
alkalmat: indulásunk évében ünnepeltük a magyar hajógyártás
történetének 150. évfordulóját. Abban bíztunk, hogy hajógyártásunk
hírnevét a Szent Jupáttal is öregbíthetjük a nagyvilágban. Támogatónk
lett a jászberényi Lehel H t gépgyár, amely egyszer en csak segíteni
akart, és a FORTE-gyár, amely olyan b ségesen látott el bennünket
filmanyaggal, hogy felvételeink kilencvennyolc százalékát FORTE-filmre
készítettük. Említettem már, hogy a felkészülés éveiben sokat
köszönhettünk a fehérvári Könny fémm Vállalatnak és
sportegyesületüknek, a KÖFÉM SC-nek. Vállalatunk akkor is ott állt
mellettünk, amikor óceáni utunkon bajba kerültünk. Ám ez kés bbi
történet, s jó, hogy el re nem sejtettünk meg bel le semmit...
Néhány hónapos munka és tárgyalások után kialakult támogatóink
köre. Az a tény, hogy most már többen vállalták a kockázatot egy végül is
bizonytalan kimenetel vállalkozás támogatásával, önbizalmunkat és
felel sségünket egyaránt növelte. Közvetlen gyakorlati haszna pedig az
volt, hogy törleszteni tudtuk több százezer forintra rúgó adósságainkat.
Többletként nem maradt egy fillér sem, nullán álltunk, de legalább a
tartozások terhét l megszabadulva intézhettük egyéb dolgainkat.
Útleveleink ügye sokáig elhúzódott. Úgy számítottuk, hogy a Föld
körüli úton tíz-tizenkét országban kötünk ki, s ehhez legegyszer bb
„belép ül" a sportútlevél kínálkozott volna. A hivatalos sportszervek nem
mutattak túl nagy érdekl dést vállalkozásunk iránt, bár ígéretekben itt
sem volt hiány. Amikor már nagyon szorított az id , elhatároztuk,
megkerüljük a nehézkesen végigjárható hivatalos utat. Egyenesen
benyitottunk az akkor még OTSH-nak nevezett sporthivatal volt
elnökhelyetteséhez, Schmidt Pálhoz. Terveinket végighallgatva egy
percig sem habozott a döntéssel, és útleveleinket hamarosan kézhez
kaphattuk.
Sokat gondolkodtunk azon, mi legyen a vízumokkal. Elintézésük újabb
hónapokba és nem kevés pénzbe került volna. Végül úgy határoztunk,
hogy egyetlen országba sem kérünk vízumot. Bíztunk az ottani hatóságok
jóindulatában, rugalmasságában, és abban, hogy a távoli vizekr l érkez
sportolókat másképpen fogadják, mint a turistákat.
Közben megérlel dött az az elhatározásunk is, hogy miel tt a nagy útra
elindulnánk, próbautat teszünk a közeli tengereken. Kipróbáljuk a
felszereléseket, kialakítjuk a napi munkabeosztást, a rádiókapcsolatok
rendjét. Júniusra terveztük az indulást, két hónapi id tartamra a próbautat.
Soha ilyen türelmetlenül nem vártuk még, hogy tavasz legyen. A tél
épp csak elköszönt a Balatontól, máris rángattuk le a ponyvát a hajóról, a
Szent Jupát újra a vízen himbálódzott. El bb Almádiban, majd
Balatonfüreden kötöttünk ki, itt folytattuk a bels szerelések sziszifuszi
apró munkáit. Munkálatainknak és terveinknek akkor már híre járt. A
Fejér Megyei Hírlapban Posch Ede barátunk megírta els cikkeit, a
rádióban elhangzottak az els riportok; a közvélemény kezdett felfigyelni
ránk. A fogadtatás vegyes volt. Jöttek a lelkesen gratulálok, és jöttek azok
is, akik a partról a bolondoknak kijáró szánakozó mosollyal nézték
tevékenységünket. Nem zavartattuk magunkat. A gratulálókkal kezet
ráztunk, a mosolygókra visszamosolyogtunk, és dolgoztunk tovább.
Voltak nagyszer pillanataink. Például amikor el ször próbáltuk ki a
szélkormányt. Egyik korábbi utunkon, egy kölni mestert l vásároltuk azt
az angol gyártmányú mechanikus szerkezetet, amely állandó szelekben
képes adott szögben elvezetni a hajót anélkül, hogy a kormányos a
kormányhoz nyúlna. A szerkezet a Balatonon remekül bevált, reméltük,
igy lesz a tengeren is.
Voltak keserves pillanataink is. A hajómotor propellerét egy müncheni
cégt l rendeltük meg. Sokáig csak a szekrényben tartogattuk, és csak
amikor szerelni kezdtük, derült ki, hogy a csiga ellenkez forgású. A hajó
nem el re megy vele, hanem hátra. A cég tévedése 400 márkánkba került,
de nagyobb kárt okozott az id veszteség. Újabb részletes rajzokkal
megrendeltük a megfelel forgásirányú propellert, bízva a cég ígéretében,
hogy Hollandiában haladéktalanul legyártatják nekünk. Meg is tették, a
propeller a holland üzemb l átkerült Münchenbe, onnan pedig Pisti
bátyám robogott vele Székesfehérvárra.
Bontogatva a csomagot, Józsi keze járt gyorsabban, gépészmérnökként
a hajóban els sorban az feladata volt a motorszerelés. Egyszer csak
megszólal:
– Ez nem lehet igaz! Megint ellenkez forgású csigát küldtek...
Közel álltunk a gutaütéshez. Most már két használhatatlan
propellerünk is volt. Gondolkodtunk: vagy mint a rák, háttal fogunk
bemotorozni a világ kiköt ibe, vagy megpróbálunk hazai gyártót keríteni.
Szaladgáltunk egyik gyártól a másikig, el is készült egy propeller, ami
ugyan jó irányba forgott, de gyenge min sége gyakorlatilag
használhatatlanná tette. Nem is tudtuk ezt a gondot megoldani, csak jóval
kés bb, amikor jugoszláv barátunk, Major Carlo segítségével egy rijekai
üzem végre azt gyártotta le, amit kellett.
Javában tartott már a szeles, de szép tavasz, amikor újabb sürg s
munkálatok kezd dtek a hajón. Megjelent az MHSZ RKI csapata Fichs
Ferenccel, Soket Róberttel, Tarkovács Sándorral, és jöttek mások is, hogy
beépítsék a rádió adóvev t, szereljék a m szereket, telepítsék az
antennákat. Heteken át tartott a munka, de a bonyodalmak itt sem
maradtak el. A hajóra látogató vendégek közül valaki egy lezser
mozdulattal letörte az egyik legdrágább antennánkat. Az NSZK-ból
kellett rendelni újat, rendkívüli sürg sséggel, hogy indulásunk el tt, az
utolsó pillanatban megérkezzen.
 Mindezt leszámítva, jól haladtak a munkák. Emlékezetes pillanat
marad, amikor hajónk hívójelét el ször mondtuk be a mikrofonba, és
máris jelentkezett egy másik rádióamat r állomás. Jóllehet a válasz
egyel re csak a Balaton túlsó partjáról, Siófokról érkezett, ám bíztunk
abban, hogy rádiónk ilyen remekül szól majd a Föld túloldaláról is...
Sürget vé vált annak megszervezése, hogyan juttatjuk le a hajót a
tengerre? S egyáltalán: melyik tengerre? Kézenfekv nek látszott
lehajózni a Dunán a Fekete-tengerig, a folyami útvonal azonban
vitorlásunknak túl nehézkes és f leg hosszadalmas utazást ígért. Jobb
megoldásnak látszott, ha uszállyal juttatjuk le. A MAHART-nál is volt
néhány jó ismer sünk, például a navigációs irodalom, a kereskedelmi
hajózásban használatos térképek összeállításában jártas Terdy Attila,
egykori hajóskapitány segített nekünk. Kiderült, hogy akkortájt indul egy
hajó lefelé, azon éppen elférnénk. Csupán az hiányzott, hogy több
emelettel följebb valaki rátegyen a papírra egy pecsétet. Az a valaki
azonban úgy gondolhatta, hogy az ilyen szállítmánnyal több vesz dség
van, mint haszon, így a pecséttel együtt a dunai és fekete-tengeri út is
elmaradt...
Most már csak az adriai irány maradt, a szárazföldi szállítás azonban
más nehézségeket ígért. Szükségünk volt a hajó öttonnás terhét
megbízhatóan szállító trélerre, útvonal és tranzitengedélyekre, ki tudja
még, mire. Újabb futkosásaink nem vezettek eredményre, amikor megint
megjelent szervez csapatunk, és megjelent a Hungarocamion speciális
fuvarozó vállalata, amely díjmentesen ajánlotta fel a hajó leszállítását.
Ezzel végleg eld lt, hogy utunkat az Adriáról kezdjük meg.
Így érkeztek el június els napjai, és érkezett el az a nap, amikor
Balatonalmádiban egy daru kiemelte hajónkat a Balaton vizéb l, ahova
talán már soha nem tér vissza. Különös volt látni a Szent Jupátot a
speciális Volvo-tréleren, amint megkezdte szárazföldi utazását a tenger
felé. A szállítás igazi profi módon zajlott. Elöl villogó sárga lámpákkal a
Hungarocamion kísér autója robogott, mögötte – nem kis felt nést
keltve az országúton – a Szent Jupát. Minden baj nélkül érkeztünk meg a
jugoszláviai Portorozs kiköt jébe. Kötelek fonódtak a m anyag test köré,
fordult a daru, és hajónk szépen rásimult az Adria zöldeskék vizére. Alig
tudtuk felfogni, hogy itt vagyunk, már csak egyetlen szál kiköt kötél
választ el a kalandok birodalmától...

A próbaút története röviden összefoglalható. Az Adrián csendes id t

fogtunk ki. Átvitorláztunk Triesztbe, majd Velencébe. A hazai
rádióamat rökkel létrejöttek az els rádiókapcsolatok, bár voltak
fennakadások, mert az egyik antennakábelünk elromlott. Szervez
csapatunk vezet je a Nemzeti Bank segítségével órák alatt elintézte az új
kábel kiviteli engedélyét, hajnalban kirohant az Engels téri
buszpályaudvarra, ahonnan a menetrend szerinti buszjárat vezet je
lehozta nekünk Velencébe. Hajóztunk tovább. Elhaladtunk az olasz
partok mentén, kikötöttünk Viestében, Briindisiben, majd délnek tartva az
irányt, megálltunk Málta szigetén, Valettában. Innen áttértünk az Égei-
tengerre, rövid látogatást tettünk Krétán és Korfun. Visszafelé az utat
Hercegnovi, Dubrovnik és Split érintésével tettük meg, majd a hajót
kikötöttük és ott hagytuk Opatijában.
Két hónap alatt csaknem háromezer mérföldet gy jtöttünk, de nem
elég tapasztalatot. Erre az útra nemcsak ketten mentünk, elkísért
bennünket Józsi felesége és egy közös barátunk is. A próbaút így sok
tekintetben nem váltotta be a hozzá f zött reményeket, a hajón nem
alakulhattak ki ugyanazok az élethelyzetek, mint amilyenekre a
kés bbiek során számíthattunk. Kísérletezgetésre nem volt több id ,
minden, ami ezután történik, már „élesben" megy.

Visszautaztunk Székesfehérvárra. Augusztus utolsó napjaiban jártunk,

egy hónappal kés bbre t ztük ki az indulás id pontját, és még
elképeszt en sok tennivalónk volt hátra. Rendezni kellett olyan alapvet
ügyeket, mint azt, hogy a Föld körüli út id tartamára fizetés nélküli
szabadságot kapjak... Józsinál egyszer bb volt a helyzet, mint szellemi
szabadfoglalkozású, saját magát „szabadságolta".
Az Opatijában maradt hajó már így is zsúfolva volt a legkülönfélébb
holmikkal, a hazahozott hiánycikklista azonban felvetette a kérdést, hogy
az újabb úti csomagok beszerzése után, mi ketten felférünk-e még?
Elkezdtük, pontosabban folytattuk az élelmiszerek tömeges gy jtését.
Szervez csapatunk figyelme arra is kiterjedt, hogy táplálkozástudományi
szakért vel táblázatokat készíttessenek a kondíció meg rzéséhez
szükséges napi optimális fogyasztásunkról, mi azonban úgy véltük, azt
fogjuk enni, ami éppen kézre esik. Arról, hogy sok minden kerüljön a
hajókonyha asztalára, és megfelel legyen a választék, három cég is
b ségesen gondoskodott: a Nagyk rösi Konzervgyár, a Csepeli Duna
Mgtsz és a Debreceni Tartósító Üzem. Autóval hoztuk-vittük a felajánlott
szállítmányokat, olyanok voltunk, mint a mozgó konzervboltok.
Az indulás el tti utolsó hetekben lázas munkában voltak azok a
rádióamat rök is, akik tagjai lettek a Szent Jupát útját ezentúl
figyelemmel kísér szervezett társaságnak. Eld lt, hogy az ország hét
versenyállomása vesz részt hajónk rendszeres éteri felkutatásában, de
rajtuk kívül természetesen még nagyon sok rádióamat r segítségére
számíthattunk. Készültek a terjedést el rejelz számítógépes programok,
egymást követték a megbeszélések, tanácsok. A sok tudnivalótól néha
már úgy zúgott a fejünk, mint egy igazi adóvev .
Sor került els sajtótájékoztatónkra. Az Újságíró Szövetség
székházában levetítettük a próbaútról készült videofilmet, beszámoltunk
terveinkr l, válaszoltunk a kérdésekre. El ször léptünk a nagy
nyilvánosság elé. A rádióban meghallgattuk a Napközben rólunk szóló
m sorsorozatának tervezett szignálját, a híres Rod Stewart számmal.
Tetszett, bár akkor nem gondoltuk, hogy ez a szignál egyszer még
százezreket ültet a rádiókészülékek mellé.
Napi rohangálásaink közben egyszer csak arra ocsúdtunk fel, hogy
még egy-két nap, és indulnunk kell Opatijába. A búcsúest nem maradhat
el – gondoltuk. A táci Gorsium Étteremben tartottuk, a legsz kebb családi
és baráti körben. Jó hangulatú est volt, s r koccintgatásokkal,
viccel désekkel, amelyekkel kit n en leplezhettük bels
feszültségeinket.
Az indulás el tti estén lementem az agárdi sporttelepre, magam el tt is
azzal az ürüggyel, hogy konténerházikómban el kell rendeznem még
dolgaimat. Persze, nem volt sok rendeznivaló. Az a kevés holmi, amit
egyáltalán személyi tulajdonomnak mondhattam, már rég a hajóba került.
Kimentem a partra. Nincs szebb látvány, mint sszel a Velencei-tó. Séta
közben elnézegettem a f csomókat; ezen a helyen állt a Szent Jupát,
amikor még üres hajóhéj volt. Itt vált igazi hajóvá, itt kapott lelket. Már
az is nagy dolog, hogy idáig eljutottunk. A gondolat megszületését l az
indulásig öt év nehezén túlvagyunk már.
De tudtam, hogy tévedek: rám a legnehezebb percek holnap várnak.
Reggel elmentem a fehérvári kis kertes házba, anyámhoz. A Föld
körüli út terveir l kezdett l fogva mindent tudott, és sohasem helyeselte.
De azt se mondta soha, hogy ne menjek. „Ha tiltanám, akkor is elmenne –
magyarázgatta a Nefelejcs utcai szomszédoknak –, legfeljebb nem
mondaná el, mit forgat a fejében, így meg, hogy nem tiltom, kibeszéli
magát..."
Most ott álltunk a kertben. Nem szoktunk mi hozzá az érzelmes
szavakhoz, anélkül is tudtuk, mi az, ami egymáshoz köt.
– Muttikám – mondtam. – Én most megyek...
– Jól van, fiam... – bólintott.
Szerettem volna még valamit mondani, de nem tudtam. Anyám, ez az
apró, sz hajú asszony mindig jobban értette, hogyan oldja fel a
torokszorító helyzeteket:
– Miel tt elmégy, fiam, segítsd leverni a diót, ne maradjon rám...
Megráztam a diófát, és szedegettük a diót, amíg megtelt anyám
köténye.
 3

Álltunk a nyüzsgés közepette a parton, és igyekeztünk nyugodtnak,

mosolygósnak, vidámnak látszani. Talán húszan jöhettünk össze az
opatijai mólón: a legközelebbi családtagok, barátok, televíziósok, néhány
bámészkodó halász és hajós. Öt évig vártunk erre a pillanatra, elképzeltük
ezerszer, milyen lesz a búcsú, de átélni mégiscsak más. Józsi kezében
nagyot pukkant a pezsg süveg. Az els cseppek a hajót illették, aztán a
palack kézr l kézre járt. Ölelkezések, biztató vállveregetések; ne
aggódjatok, visszajövünk, de az arcokon több könny, mint mosoly.
Hajónk lassan elúszott a móló mell l, egyre messzebb vitt az
integet kt l... A rajt talán lehetett volna elegánsabb, ám nagy
megillet döttségünkben alig tudtuk felhúzni a vitorlákat. Amikor
mégiscsak sikerült felrángatni a vásznat, a Kvarner-szoros irányában
nekivágtunk az Adriának.
A parton töltött utolsó négy nap, mondhatnám, méltó folytatása volt az
elmúlt öt évnek. Jó, ha három-négy óra jutott a pihenésre, a hajóban kora
reggelt l éjszakáig tartott a berakodás, rendezgetés, idegeskedés.
Mindenki sürg tt-forgott, iparkodott segíteni, mi pedig próbáltuk
kiismerni magunkat a szilvalekvárok és ment mellények, vészjelz
rakéták és krumpliszsákok között. Valamiért azt hihettük, másutt a
világban táplálékot szerezni nem lehet; annyi élelmiszert halmoztunk fel.
Az ágyak alatti rekeszekbe került nyolcszáz készétel és háromszáz egyéb
konzerv, nagy mennyiség Aromix-italporral, száraz tésztával, szárított
gyümölccsel, liszttel, korpával, hagymával, különböz édességekkel, egy
láda almával és száz liter tartós tejjel. A határán voltunk annak, hogy az
ivóvíz- és üzemanyag-készletekkel együtt a két tonnát is meghaladó súly
rontsa a hajó menettulajdonságait. Emellett az MHSZ RKI munkatársai is
az utolsó napokban fejezték be a rádiózással kapcsolatos munkákat. Ez
teljessé tette a felfordulást, ha a kajütben egy kalapácsért nyúltam, biztos,
hogy egy erdélyi rakott káposzta került a kezembe...
A végén, persze minden elkészült, és a helyére került, így a
hajónaplóba beírhattuk az els hivatalos bejegyzést: „1985. szeptember
26., 14 óra. A Szent Jupát elindult..."
A Kvarner-szoros felé tartottunk.
Valamikor úgy képzeltem, hogy a tengeren, a nagy út elején az els
mérföldeket hihetetlenül felszabadult, eufórikusan boldog hangulatban,
ujjongva tesszük meg. Ujjongásról szó sem volt. A sok hónapi hajtás
mindkett nket kimerített, és nem múlt el nyomtalanul az otthoni és az
opatijai búcsúk, elválások sokkhatása sem.
Az indulás els óráiban kialakult nyomasztó hangulat napokig nem
oldódott fel a hajóban. Keveset beszéltünk, nagyokat hallgattunk,
igyekeztük magunkat elfoglalni a hajózással. Az egyre er söd szélben
már hajnalban magunk mögött hagytuk a Kvarner-szorost. A lehetséges
taktikák közül a legegyszer bbet választottuk: az olasz partok vonalát
követve toronyiránt vitorláztunk Vieste felé, bízva abban, hogy az
áramlások nem térítenek el túlságosan a helyes iránytól. Útközben
örömmel láttuk viszont azokat a partalakzatokat, esti fényeket, amelyeket
már a próbaúton megismertünk.
A napi munkabeosztás az indulás perceit l az elhatározott menetrend
szerint alakult. Hat óra a kormány mellett, hat óra pihenés, így osztottuk
fel a huszonnégy órát. Még a próbaúton gondoltunk a négyórás
váltásokra, ez az id beosztás azonban munkára ugyan nem volt sok, de a
pihenésre kifejezetten kevés. A keményebb szelekben fárasztó fizikai
munkát és er s szellemi koncentrációt követel hajóvezetés legalább
hatórai lazítást igényelt. Err l még nem az Adrián, nem is a Földközi-
tengeren, hanem jóval kés bb szereztünk csak tapasztalatokat.
Aki éppen nem volt szolgálatban, a kajütben próbált legalább az ágya
körül – látszólagos – rendet teremteni, feltette f ni a közös
megegyezéssel kiválasztott konzervet, vagy csak eld lt és aludt egyet. A
tengeri lötyögés szerencsére már nem zavart bennünket, a tengeri
betegségen – annak minden kínos tünetével együtt – már a próbaúton
átestünk. Ilyesfajta „hányattatásban" többé nem volt részünk...
Az Adria barátságos széllel örvendeztetett meg bennünket, így a
kétszer hatórás kormányügyelet a legkevésbé sem volt meger ltet . A
pihen id ben a térképasztalnál újra átgondoltuk azt az útvonalat, amit
már ezerszer átgondoltunk és megrajzoltunk.
Választhattunk volna egyszer bb, kevésbé veszélyes utat is a Föld
megkerülésére, nem vitás. Tarthattunk volna kelet-nyugati irányban,
mindvégig meleg tengereken haladva, csatornákon át, az út egy részén
szárazföldek biztonságos közelségében hajózva. Mi azonban nyugat-kelet
fel l akartuk megkerülni a Földet. Azon a legnehezebbnek tartott
útvonalon, amely érinti a világtengerek hírhedt „sarkpontjait", a dél-
afrikai Jóreménység-fokát, és a Dél-Amerika alatt húzódó Horn-fokot. A
világ vitorlázó sportjában ezek megkerülésének van igazi sportértéke.
Annál is inkább, mert ez az útvonal kikényszerít egy másik jelent s
teljesítményt: a déli féltekén a 40. szélességi kör mentén, vagyis az
„üvölt " negyvenesek örökös viharzónájában kell majd keresztülszelnünk
a déli óceánokat.

A hírhedt fokok helyett egyel re szerényebb teljesítmény elérésére

törekedtünk: az Otranto-fok megkerülésére. Brindisi mellett elhajózva
hamarosan megpillantottuk a fokot, s ez azt jelentette, hogy jó
sebességgel, hat nap alatt elértük az olasz csizma sarkát. Délnyugatnak,
most már a Földközi-tenger irányába fordulva, ideális hátszelet kaptunk,
amely behajtotta hajónkat a Messinai-szorosba.
Gibraltárig nem terveztünk kikötést, de néhány apróbb alkatrészre még
szükségünk lett volna, ezért elhatároztuk, hogy megállunk a közel es
dél-olaszországi városkában, Reggio Calabriában. Vízumunk nem volt,
de ez nem zavart abban, hogy hajónkat a parti rség monitorai mellett
kössük ki. A vízumot nem is kérte senki, mi meg nem reklamáltunk. A
hajósboltban megvettük az alkatrészeket, csavarogtunk egyet a városka
meglehet sen jellegtelen utcáin, majd továbbálltunk.
Gyengül , de még jónak mondható széllel az éjszakai órákban magunk
mögött hagytuk a Messinai-szoros jelz fényeit, és nyugatnak fordulva
már ismeretlen vizeken folytattuk utunkat. Nem sokáig. Az Isola Vulcano
sziget alatt szelünk végképp kifáradt, álldogáltunk egy helyben. Ilyenkor
az ember tétlenségében megeszik még egy konzervet, próbál olvasgatni,
de f leg mérgel déssel üti el idejét.
Éppen hogy csak araszolgattunk a tengeren.
– Ha ez így megy tovább – mondtam Józsinak –, jöv re szerepelni
fogunk az Admiralitás térképmódosításában mint hajózási akadály...
– Akkor inkább igyunk egy sört – mondta , és a térképre bökött.
A legközelebbi söntés, illetve sziget alig egy mérföldre volt t lünk,
ennyit megér egy kis motorozás. Hamarosan kikötöttünk Filicudi
szigetén. A Szicília fölött még a részletes térképeken is csak apró
pontként jelzett sziget egyetlen kis vulkáni kúpból áll. Tucatnyi család él
itt, de hogy mib l, azt rövid látogatásunk alatt nem sikerült megfejteni.
Csupán annyit, hogy kapcsolatuk a külvilággal a naponta járó szárnyas
hajó és a televízió. Ennyi nekik elég is.
Megtaláltuk a lécekb l és nádból összedrótozott kocsmát, amely
nemcsak a sziget egyetlen vendéglátóipari létesítményének, hanem
egyetlen nevezetességének is bizonyult. S bár túl s r n nem fordul meg
itt vendég, vártunk vagy fél órát a kiszolgálásra. Sört kaptunk, pizzára
azonban nem sikerült rávenni a kocsmárosnét. További szárazföldi
gyönyörök híján visszamentünk a tengerre...
A következ napon a barométer süllyedni kezdett, ez mindig kedvez
jele a kedvez tlen id nek. Mi éppen arra vártunk, hogy elromoljon végre,
legyen szél, es , bármi, csak mehessünk tovább. A szakkönyvek
egybehangzóan er s szeleket jeleznek a Földközi-tengernek ezen a táján,
ám aki ezeket írta, kérje vissza a tandíjat. Az id járás türelemb l adott
nekünk leckét. A szél két-három órát fújdogált, aztán két-három napig
csönd volt. Hiába sürgetett minket az id , a megtervezett menetrend,
leparkoltunk a Földközi-tengeren.
Így legalább jutott id nk a rádiózásra.

– HG 4 Sea/MM...HG 4 Sea/MM...
A greenwichi középid szerint megállapított randevúk idején magyar
állomások hangja töltötte be a kajütöt. Jelentkezett az RKI vezet
állomása, jelentkeztek heti váltásban a többiek: Gy rb l, Szombathelyr l,
Zalaegerszegr l, Monorról, Egerb l és Miskolcról. Jelentkezett HA5NP –
Robi, HASAM – János bácsi, HA5DW – Lajos, a jó ismer sök, régi
segít társak közül. Megszólaltak azok is, akikr l a következ években
sem tudtunk meg többet keresztnevüknél, de azt igen, hogy mindig ott
vannak a frekvencián, segítségre készen.
– HG 4 Sea/MM... Itt a HA 4 KYN!...
Öt bet , egy szám... HA 4 KYN – ez a fehérvári állomás hívójele. Ott,
ahonnan elindultak a rádióhullámok, sokszor a készülék mellé ültek a
családok. Józsi szülei, felesége. Anyámért olykor autó ment a Nefelejcs
utcába, elhozták a rádióállomásra. Kérdéseinket, válaszainkat a készülék
kezel i tolmácsolták. Ha nem hallottam is anyám hangját, a közvetített
párbeszédek mindig megnyugtattak. Tudtam, hogy ott van, jól van. S ha
értesülhet tengeri életem aggodalomra okot nem adó eseményeir l,
reméltem, hogy is nyugodtabban éli napjait... És a HA 4 KYN mindig
vonalban volt. Biztosak lehettünk abban, hogy a két fehérvári operátor,
Zsolt és Karcsi, megtalál majd minket a Föld legeldugottabb pontjain is.
A rádiózás olykor különleges kalandokkal szolgált. Egyszer sikerült
felvenni a rádiókapcsolatot egy MALÉV-gép személyzetével. A
Földközi-tenger felett haladt valamelyik arab ország felé, és mi a tízezer
méteren repül pilótával beszélgettünk a tengerr l. Egy másik
alkalommal URH-készülékünk 16-os csatornáján folytattunk beszélgetést
angolul valamelyik közelben tartózkodó hajóval, amikor készülékünkön
egyszer csak megszólalt egy magyar hang:
– Kik vagytok, és merre mentek?
A hang gazdájáról kiderült, hogy egy, t lünk 300 kilométerre haladó
izraeli hajó magyar származású rádiós tisztje, aki véletlenül belehallgatott
párbeszédünkbe. Kellemesen elcsevegtünk egymással, és kölcsönösen jó
utat kívántunk.
A Földközi-tenger szélcsendjében nem csupán ilyen szórakoztató,
unalom z beszélgetésekre került sor.
Az egyik nap Józsi hatalmas tekn st pillantott meg a hajó orra el tt.
Megpróbálta kihalászni, de közben elcsúszott a vizes fedélzeten, és egyik
ujját kificamította... A vitorláson fejünkön kívül els sorban a kezünkre
volt a legnagyobb szükségünk, a törés, zúzódás luxusát nem engedhettük
meg magunknak. Ez a ficam is rosszkor jött. Mint a hajósélet minden
eseményér l, err l a kellemetlen tekn skalandról is beszámoltunk az
éppen ügyeletes rádióamat r állomásnak. Mint a többi jelentés,
bárhonnan is érkezzen az országból, órákon vagy ha kellett, perceken
belül a Magyar Rádióba, Jen asztalára került. Onnan gyors telefon a
ment szolgálat f orvosához, akinek ficam ügyben adott tanácsai
ugyancsak órákon belül eljutottak a Földközi-tengerre. (A kés bbiekben
több alkalommal is éteri „hajósorvosként" figyelte utunkat dr. Dankó
András kisk rösi körzeti orvos, aki egyben rádióamat r is.)
Józsi borogatta, ápolgatta kezét, de nem volt kétséges, hogy kiköt be
érve kezelésre lesz szüksége.
 Gibraltár azonban még messze volt.

A Földközi-tenger tunéziai „sarkától" Szardínia felé haladva ki kellett

kerülnünk egy igen er s keleti irányú áramlást, amely Afrika partjaihoz
közel, végig ellenünk dolgozott, lassítva amúgy sem nagy sebességünket.
Szardínia után nyugatra fordulva, egészen Alicanteig tartottuk ezt a
magasságot, hogy majd a spanyol partok mentén a kóbor parti szelekkel
és a nagy keleti áramlás limányszer visszaáramlásait „meglovagolva"
közelítsünk Gibraltárhoz.
Csillagnavigációs számításaink egyébként pontosnak bizonyultak, és
itt, a Földközin alkalmunk volt minden változatát alaposan begyakorolni.
A tájékozódás természetesen partközelben a legegyszer bb. Ilyenkor
elegend a térképen azonosított parti alakzat irányát bemérni, és rávezetni
a térképre. Az irányvonalak metszéspontja adja ki a hajó pillanatnyi
pozícióját. A parttól 100 mérföldön belül helyzetünk megállapítására jó
szolgálatot tett rádióiránymér nk. Ezzel a m szerrel azoknak az
adóállomásoknak az irányát lehet meghatározni, amelyek a szárazföld
legkülönböz bb pontjairól más és más frekvencián sugároznak azonosító
jeleket.
A tengeri tájékozódást segít irányadóktól, világítótornyoktól távol
szinte kizárólag a csillagászati navigáció módszereire és eszközeire
támaszkodhattunk. Mint korábban említettem, a legkorszer bb –
m holdas – navigációs berendezések hiányoztak a hajóról, ezekre
egyszer en nem tellett pénzünkb l. Maradt hát a hajózás si, klasszikus
módszere: égitestek mérése szextánssal. Ez a szögmér valamely égitest
horizont feletti magasságának mérésére szolgál. A szextáns távcsövének
egy rögzített és egy mozgatható tükrére vet dik a fény, s a megfelel
tükröt úgy kell állítani, hogy a két tükör által vetített kép egybeessen.
Mindezt könny elmondani, annál nehezebb gyakorolni. A billeg
hajón jól tartani a m szert – ez már önmagában sem egyszer . Nagyobb
hullámzásban még több gondot okoz a hullámoktól eltakart igazi
látóhatár megtalálása, mivel a kiválasztott égitest magassága csak a
horizonthoz képest állapítható meg. A mérések után következnek aztán a
számítások a térképasztalnál. El került a Brown's csillagászati almanach
és még több csillagászati táblázat, amelyekb l különböz képletek
segítségével végül kiszámítható a hajó pozíciója. Mindezt rendkívüli
pontossággal, többszöri ellen rzés mellett kell végezni, hiszen egyetlen
számítási hiba, és kiderül, hogy hajónk valahol Kenyában, egy nemzeti
park közepén áll.
Néhány mérföldnél többet azonban, szerencsére, sosem tévedtünk. A
Földközi-tengeren többnyire Napot mértünk, tiszta csendes éjszakákon
azonban szívesen fordítottam a szextánst a csillagok felé. Az északi
félteke felett ragyogó csillagmez ben körülbelül húsz csillagot ismertem
és mértem elfogadható pontossággal. A kormányállasban töltött
filozofikus hangulatú éjszakákon ez is jó program volt.
A Marseille térségében fújó mistral kellemetlen döghullámzással lepett
meg bennünket. Még azt a kevéske szelet is kirázta vitorláinkból, ami
éppen fújdogált. Naponta legfeljebb kétszer négy órát fordíthattunk
pihenésre, s ez nem volt túl sok. Itt szerzett tapasztalataink birtokában a
több hónapos óceáni hajózások nem ígértek felüdülést.
Rossz hangulatunkból rázott fel a hír: ha szerencsénk van,
találkozhatunk egy magyar kereskedelmi hajóval. A Rába motoros akkor
indult Casablancából, útvonalunk esetleg keresztezheti egymást. A
találkozónak azért örültünk volna, mert a Rába els tisztje, Draskovics
Gyula régi ismer sünk volt. Még a próbaúton a hazai rádióamat rök
hoztak össze vele az éter hullámain, azóta is többször beszélgettünk vele,
kicseréltük tengeri tapasztalatainkat. Egy kézfogás, két magyar hajó
találkozója a nyílt tengeren – a várható élmény egészen felvillanyozott.
Folyamatosan tartottuk a kapcsolatot, de ha véletlenül nem hallottuk
volna egymást, mindig akadt otthoni rádióamat r, aki tolmácsolt
közöttünk. Ekkor már a spanyol partok mérsékelten szeles vonalát
követve, éppen bevitorláztunk az Alborán-tengerre, ahonnan korábban jó
szelekr l tudósítottak. Tudtuk, hogy a Rába milyen útvonalon halad, ha
majd elhagyja a Gibraltári-szorost, ezért magunk is arra tartottunk volna,
ha szelünk lett volna.
A beígért szél azonban nem jött meg. Olyan sima volt körülöttünk a
tenger, mint az üveg. Ha felrúgjuk menetrendünket, és motorozni
kezdünk déli irányban, akkor sem biztos, hogy id ben odaérünk. A Rába
sem változtathatott irányt, szorította a szigorú menetid .
A két hajó hatvan kilométerrel ment el egymás mellett...
Mondanom sem kell, nem lett jobb hangulatunk. Araszoltunk tovább a
Földközi-tenger kijárata felé.
Az Opatija-Gibraltár közötti 1500 mérföldes távolság megtételére
legrosszabb esetben húsz napot szántunk. Ehhez képest eltelt egy hónap,
amig odaértünk. Október 25-én, a délutáni órákban pillantottuk meg
Gibraltár nevezetes sziklaszirtjét, néhány óra múlva el bukkant North
Town hajókkal zsúfolt kiköt je is.
Fáradtak voltunk, tör döttek, akartunk végre egy jót enni, aludni,
egyenes talajon járni, emberek közt lenni. A kiköt kapitányság fehér
épülete ott volt a közelben, ennek mólójára irányítottak bennünket.
Szürke egyenruhás angol tiszt fogadott, elmondtuk, kik és mi járatban
vagyunk itt. Figyelmesen hallgatott, sokáig forgatta útleveleinket, míg
végre megszólalt:
– Sajnálom, uraim, nem maradhatnak itt. El kell hagyniuk a kiköt t...
 4

Azt hittük, rosszul hallunk. Elhagyni a kiköt t? Hiszen éppen most

jöttünk! S ha itt nem maradhatunk, ugyan hová menjünk? Gibraltár után
nincs más, csak az Atlanti-óceán...
Magyarázkodni kezdtünk, hogy egy hónapja vagyunk úton, hosszabb
óceáni utazás el tt állunk, szeretnénk néhány napra kifújni magunkat, és
felkészülni az újabb menetre. A tiszt azonban hajthatatlan maradt, mint
kiderült azért, mert hiányzott a vízumunk. Az az el zetes információ
tehát, amely szerint minden nagyobb kiköt nek vízumkiadási joga van,
tévesnek bizonyult. Ez volt pedig egyik oka, hogy vízumok nélkül
indultunk útnak.
Még tartott a vita, amikor megjelent egy középkorú úr, az
útlevélosztály vezet je. már megért bbnek bizonyult, s nyomban
telefonálgatni kezdett. Sokáig veszekedett a f nökeivel, de végül gy zött
a humanizmus. Jarry Crewnak sikerült elintéznie, hogy saját felel sségére
másnap délig tartózkodási engedélyt adjanak Gibraltárba.
Megköszöntük, átmotoroztunk a klub mólójához, kikötöttük a hajót, és
máris bevetettük magunkat a zuhanyozóba, hogy az egy hónapi út sóját
lesikáljuk magunkról. Hajónkat is hasonló örömökben részesítettük: egy
szomszédos vitorlásról kölcsönkért slauggal sótlanra mosogattuk.
Most már volt id nk kicsit körülnézni a kiköt ben, ahol vitorlások
árbocerdeje mutatta, hogy Gibraltár fontos állomása a Kanári-szigetekre
és a Karib-tenger felé induló hajók legénységének. A jachtklub dokkjait
nem szegény embereknek építették, s látszott, hogy a hajók tulajdonosai
sem panaszkodhatnak pénzügyi helyzetükre. A sor végén éppen indulásra
készül dött egy huszonöt méteres amerikai vitorlás. Csúcstechnika –
metálszürkében. Az én szépségekre fogékony hajóépít lelkem romokban
hevert. ..
Akadt más érdekes látnivaló is. Például az autóút és a repül tér
keresztez dése. A hely hiánya miatt a repteret keresztbe építették a híres
– több mint négy kilométer hosszú – gibraltári szikla és a kontinens
között húzódó keskeny földnyelvre. Ez utóbbit betonozott kifutópályával
egészítették ki, amely a jachtkiköt mögött cölöpökön nyúlik a tenger
fölé. Így viszont a kontinens irányába vezet autóút keresztezi a
kifutópályát. Akárcsak egy vasúti keresztez désben, az autósokat
sorompó állítja meg, ám el ttük nem vonatok robognak el, hanem a világ
minden részéb l érkez és induló hatalmas gépmadarak. A tilos jelzést itt
tanácsos csak igazán figyelembe venni...
Másnap értünk jött Jarry Crew, és felajánlotta, hogy autójával elvisz a
postára és egy kis városnézésre. Id közben elintézte, hogy még egy napig
maradhatunk Gibraltárban. „Én vagyok a hülye. Ha nem volna ilyen jó
szívem, nem lenne ennyi problémám." – panaszkodott viccesen, s ebben
volt is valami.
Évszázados várfalak, egykori mór er d, hosszú belvárosi f utca
palotákkal, bazárokkal. Ez Gibraltár. Belevetettük magunkat a belváros
nyüzsgésébe, nézegettük a hivalkodóan elegáns üzleteket, amelyek magas
színvonalú árukínálattal csalogattak, s hasonló színvonalú árakkal
h tötték le vásárlási kedvünket. Eleinte nem értettük, mi olyan furcsa az
emberek beszédében, kés bb rájöttünk, hogy valamilyen speciális angol-
spanyol nyelvkeveréket próbáltunk kevés eredménnyel megfejteni.
Amúgy a városban sok minden „angolos". Az utcasarkon igazi bobbi áll,
a kormányzói palota el tt pedig ugyanolyan ceremóniával zajlik a
süveges test rök rségváltása, mint Londonban.
Sajnos, arra már nem volt id nk, hogy megnézzük Gibraltár egyik
furcsa nevezetességét, a sziklákon szabadon él majomkolóniát. Errefelé
úgy tartja a mondás, hogy addig maradnak itt az angolok, ameddig a
majmok. Ez a mondás azonban viccesen átalakult a fordítottjára: amíg
maradnak az angolok, addig vannak ott a majmok...
Jarry Crew szívélyes barátságának köszönhet en végül is szép
emlékként maradt meg bennünk a Gibraltárban eltöltött másfél nap, ha a
szükséges tennivalók egy részét nem is tudtuk elintézni. Postára adva
leveleinket, ezért elhatároztuk, hogy engedélyezünk magunknak még
egy-két napot, és átnézünk a szoros afrikai oldalára.
Felhúztuk a vitorlákat, és élénk keleti szélben néhány óra alatt átértünk
a spanyol fennhatóságú marokkói városba, Ceutába.
Sötétedés el tt kötöttünk ki egy csupa olaj betonmólóhoz. A hatalmas
kiköt öböl legbels bb zugában találtuk meg a kishajók számára
fenntartott, minden komfortot nélkülöz helyet, amelyt l egyáltalán nem
voltunk elragadtatva. A parti építkezések azonban arra utaltak, hogy itt
egyszer még szebb napok is virradnak a vitorlásokra.
Els utunk szokásosan a kiköt i kapitányságra vezetett. Vízumunk itt
sem volt, okulva azonban a korábbi tapasztalatokból, komoly érvekkel
készültünk fel a hatóságokkal való találkozásra, így, amikor egy
mosolygós kiköt i rend r a szigorú szem f nöke elé vezetett, azonnal
elkezdtük mutogatni Józsi kificamított ujját. Ez a szomorú eset, ugyebár,
a hajón történt, szegény barátomat kórházba kellene szállítani, csakis és
kizárólag ezért kötöttünk ki, tetszenek érteni... Nem nagyon értették. Már
csak azért sem, mert mi angolul, k meg spanyolul magyaráztak. Hiába
vetettük be kezünket, lábunkat az eset h leírásának illusztrálására, a
kölcsönös megértéshez ez sem vitt közelebb.
Itt is a telefonoké lett a f szerep. Fél óra múlva berobogott egy
rend rautó két marcona, egyenruhás rend rrel, akik udvariasan, de
határozottan hellyel kínáltak a hátsó ülésen. Itt valami félreértés lehet,
gondoltuk, azért, mert az ember kificamította az ujját, még nem kellene...
Tévedésünket hamar eloszlatták. A szürke rend rségi Alfa Romeo egy
kórház épülete el tt fékezett. A rendel ben Józsit el zékenyen kezelésbe
vették, ujját begipszelték. Engem közben arról kérdezgettek, hogyan
fizetjük ki az orvosi ellátás költségeit. Nem reméltem t le túl sokat, de
azért el vettem a még otthon kötött nemzetközi baleset- és
betegségbiztosítási igazolványunkat. Meglep dtem, amikor készítettek
róla egy fénymásolatot, a számla mellé csatolták és visszaadták. Ezzel el
is volt intézve minden. Visszaülhettünk a rend rautóba.
Arra számítottunk, hogy az udvarias gesztus után – vízum híján –
hasonló udvariassággal, de eltanácsolnak minket a kiköt b l, ám ezúttal
is tévedtünk. Maradhattunk, amíg akartunk, járhattunk-kelhettünk
kedvünkre.
A nyolcvanezer lakosú Ceuta modern, sokkal inkább európai, mint
afrikai stílusú nagyváros, többsávos autóutakkal, rendezett belvárossal.
Szabadkiköt státuszára utal a kis zugüzletek megszámlálhatatlan
sokasága. Az üzletecskék a szórakoztató elektronika elképeszt
választékát nyújtják, a világ minden típusával és gyártmányával, a
szuperluxus komputerekt l a legszakadtabb bóvlikig, helyenként – a
vámmentesség ellenére – csempészgyanús árakkal. Azért maradt még itt
valami a Rejt Jen leírta afrikai hangulatból is. Olvasmányaink
elevenedtek fel a fehér falú, pálmafás laktanyák, a magukat az utcán
keménypapíron ücsörögve kínáló örömlányok láttán. És végignéztünk
egy igazi kiköt i verekedést izomkolosszus matrózok és szemtelen mór
suhancok között. Szakmunka volt.
A sokféle árukínálatból bennünket els sorban a gyümölcsárusok
portékái érdekeltek, nagyon kiéheztünk már a friss gyümölcsre. Jártuk a
standokat, tömtük magunkba a sz l t, ananászt, szibarackot, olcsó áron.
A langyos éjszakában tele hassal és üres aggyal poroszkáltunk vissza a
kiköt be...
Mint akik jól végezték dolgukat, másnap kijelentkeztünk a
kapitányságon, és elindultunk a szoros kijárata felé. A reggel még nyugati
irányú szél délben, valószín leg a mi tiszteletünkre, keletire fordult.
Bizakodva vágtunk neki a szorosnak, bár tudtuk, hogy ez a hely szereti
id nként megtréfálni a vitorlázókat. A Földközi-tenger atlanti kapuján
nem lehet csak úgy kisétálni.
A Gibraltári-szoros Tangert l nyugatra negyvenkét kilométer széles,
középen a Tarifa-foknál azonban tizennégy kilométerre sz kül. Mélysége
– háromszáztól ezer méterig – nyugatról kelet felé n . A szorosban két,
ellentétes irányú áramlással kell megküzdeniük különösen a kishajóknak.
Az áramlások abból adódnak, hogy az Atlanti-óceánnak és a Földközi-
tengernek jelent sen eltér a sótartalma. A Földközi-tengerb l több mint
százhetven méter vastagságú, sósabb viz áramlás hatol be az óceán
mélyebb vizeibe, míg az Atlanti-óceánból kevésbé sós, százhúsz méter
körüli vastagságú áramlás igyekszik bejutni a Földközi-tengerre. Az
atlanti irányból érkez víztömeg óránkénti sebessége megközelíti a négy
kilométert, ezen kellett nekünk is átverg dni.
Hallottunk olyan esetekr l, amikor az áramlással és a szembefújó
széllel találkozó vitorlások napokig képtelenek voltak átjutni a szoroson.
Egyel re azonban kedvez irányból érkezett a szél. Amíg a Szent Jupát
az afrikai oldal szikláihoz közel hasította a hullámokat, egy vödör
mosószeres vízzel próbáltam lemosni a kiköt kötelekre, pufferekre
rárakódott k olajat. A vízvonalon a hajóra is vastagon ráragadt az olaj,
ennek eltávolítását azonban az óceáni mosodára bíztam.
Sötétedéskor arra lettünk figyelmesek, hogy jóllehet, megyünk vagy öt
csomóval, a parthoz képest szinte állunk. Ez már a kegyelmet nem ismer
áramlás volt, amelyhez hozzáadódott a dagály is. Szinte egyik méterr l a
másikra megváltozott a víz felszíne, kis csúcsos hullámok keletkeztek,
ahogy a víztömegek ereje egymásnak ütközött. T lünk egy kilométerre
látszott az áramlás széle, nem volt más választás, arra kanyarodtunk.
Este lett, és a hajóval még mindig ugyanabban a magasságban
oldalaztunk a szoros közepe felé. Helyzetünk egyre kényesebbé vált,
miután a szorosban nagy volt a hajóforgalom. Százötven-kétszáz méteres
távolságban húztak el mellettünk a hatalmas, kivilágított tankerek és más
szállítóhajók. A közlekedés meghatározott rend szerint zajlott. Mint a
repül gépeknek a légi folyosókat, a szoroson áthaladó hajóknak is külön
utakat jelöltek ki. Az egyirányú tengeri folyosókat két kilométer széles
képzeletbeli zóna választja el, ahol tilos a közlekedés. Az óriási hajók
közelsége ezzel együtt nem t nt megnyugtatónak, ha meggyengül a szél,
visszavisz a víz oda, ahonnan jöttünk.
A nagyvitorla mellé a tizenöt négyzetméteres orrvitorlát húztuk fel, és
háromórás idegtép menet után úgy látszott, hogy jó irányban keressük a
kiutat. Lassan felt ntek Tanger jelz fényei, aztán a mind s r bb
éjszakában ezek is a távolba vesztek. Oldódott a feszültség. Amikor
éjféltájt átvettem a kormánynál a szolgálatot, gyenge szell vitte el re a
vitorlást. Tele voltam várakozással, izgalommal, pedig a tengeri
körülmények szinte semmit sem változtak a korábban megszokottakhoz
képest.
És mégis. A víz csobogásában, a leveg illatában érz dött, hogy ez
már az ÓCEÁN. A Föld egy darabja – százmillió négyzetkilométeren.
Ezen kell átvitorláznunk.

5
 Atlanti-óceán... Az els néhány napban gyenge szell váltotta fel az
utunkat eddig makacsul kísért szélcsendeket. A szemb l érkez 6-8-as
szél azonban már ízelít t adott abból, ami a következ néhány ezer
kilométeres úton majd ránk vár.
Hatalmas ütések érték a hajó orrát, a Szent Jupát egyik hullámból a
másikba zuhant, a fedélzeten végigsöpr tajték kivétel nélkül a
nyakunkban fejezte be útját. A kajütben – a zárt rekeszekben elhelyezett
holmik kivételével – minden tárgy önálló életre kelve alakította a bels
berendezést. Ritkán követve a mi elképzeléseinket. A váratlanul
csendesül szél a nem csituló hullámzásnak engedte át a hajót, s ez a
bukdácsolás a vitorlák stabilizáló ereje nélkül még kellemetlenebb volt.
Kedélyállapotunk követte az óceán mozgását, hol feldobódtunk, hol
letörtünk. Három viszonylag csendesebb nap után végre megérkezett az
az 5-6-os er sség hátszél, amelynek papírforma szerint már eddig is
fújnia kellett volna.
Így már egészen más: szikrázó napsütésben hasítjuk a kék óceánt,
közben újra tanuljuk az életet a fedélzeten. Minden más volt, mint a
Földközi-tengeren. Másképpen közlekedtünk, ettünk, ittunk, aludtunk az
állandó mozgásban. Más tekintetben is új rendet kellett bevezetnünk. A
kajüt csaknem minden rekeszében akadt olyan elszabadult tárgy, amelyik
el bb-utóbb helyet csinált magának, és zörgött, csörgött, kopogott.
Idegesít volt, de ezen túl kiverhették volna a rekeszek falát. Újra kellett
rámolnunk, rendeznünk, meger sítenünk sok mindent. Megoldásra váró
feladat volt, hogy a hullámok táncoltatta hajón a csattogó vitorlák ne
szakadjanak cafátokra. Az orrvitorlát (fockot) kitámasztottuk a
hátszélvitorla (spinakker) rúdjával, a nagyvitorla bumját pedig el re
rögzítettük egy csigasorral, így lényegesen jobb, egyenletesebb lett a
menet.
Hozzá kellett szoknunk a navigációs mérések óceáni körülményeihez
is. A hullámok magasabbak voltak szemmagasságunknál, így a szextáns
távcsövében csak akkor pillanthattuk meg a horizontot, amikor éppen
hullámhegy emelte fel a hajót. Ez annyiban változtatott a korábbi
gyakorlaton, hogy a pontos mérésre néhány másodperc állt csak
rendelkezésünkre, majd ugyancsak pontosan kellett megítélni a hullám
magasságát, mivel a számításoknál ezt hozzá kellett adni a
szemmagassághoz. Viszonylag hamar alkalmazkodtunk a
körülményekhez, és ha sejtettük is, hogy az óceán még nem mutatta meg
minden arcát, a hajónkba és magunkba vetett hitünk növekedett.

Ceutától ezer mérföldet kellett megtennünk els atlanti-óceáni

állomásunkig, a Kanári-szigetekig. Messze jártunk még a
szigetcsoporttól, de a tartományi f városban, Las Palmasban már volt
barátunk: úgy hívták, hogy EA8ACH, azaz becsületes nevén Mario. Vele
4KYN – Karcsi ismertetett össze, aki Mariónak megadta útirányunkat,
tartózkodási helyünket, a rádiókapcsolatok felvételéhez szükséges
id pontokat és frekvenciákat. Nem tudom, hogy a fehérvári rádiósok
hány éjszakát töltöttek el készülékük mellett, amíg felkutatták nekünk e
távoli sziget egyik rádióamat rjét, tény azonban, hogy ett l kezdve a
segít társak el zetes beszervezésének gyakorlata egyre eredményesebb
lett. A rádióhullámok mindig jó néhány ezer kilométerrel el bbre jártak
hajónknál, a rádiósok az éppen soron következ kiköt ben el készítették
érkezésünkhöz a talajt. Marióval csaknem naponta találkoztunk az
éterben, megbeszéltük a személyes találkozót is.
Erre nem kellett sokat várni. Az er s szél többnapos vágtatás után
olyan közel vitt a Kanári-szigetekhez, hogy hamarosan megpillantottuk
Grand Canaria, a szigetcsoport harmadik legnagyobb szigetének vulkáni
kúpját. Tíz és fél nappal ceutai indulásunk után, november 9-én délben
befutottunk Las Palmas kiköt jébe.
Mindig izgalmas megérkezni új kiköt be. Az ilyen csupa móló, csupa
nagyhajó-öbölben nem könny megtalálni a nekünk való helyet, de az
árbocok mindig jó nyomravezet k. Rádión megkérdezhettük volna a
kiköt hatóságot, de az túl egyszer lett volna. A különböz nemzetiség
hajók között úgy kanyarodtunk jó irányba, mintha otthon, az agárdi
kiköt ben lennénk. Rövid keresgélés után találtunk üres helyet az egyik
úszómólónál. Jobb volt, mint a part mellett. Egyfel l, mert a part betonja
itt is fekete a k olajtól, másfel l az itt szokásos, mintegy kétméteres
árapály megnehezítette volna a ki- és bejárást a fedélzetre. Kikötöttük a
hajót, és elindultunk els sétánkra.
Nem mentünk messze, csak az els telefonig, hogy felhívjuk Mariót.
Már várta jelentkezésünket, és hamarosan megérkezett a kiköt be. Ha
valakit korábban csak számok, bet k és egy keresztnév alapján tudtunk
azonosítani, mindig érdekl déssel vártuk a személyes találkozót. Mario
Ortigoza alacsony, kopaszodó, igen jókedély ember. Nyomban
felajánlotta, hogy segít elintézni a hatósági ügyeinket, bár ez nem volt túl
bonyolult feladat. A parti bódéban üldögél , unott arcú, egyenruhás
ember sem a maga, sem a mi életünket nem nehezítette holmi
vízumkérdéssel, elegend volt számára, ha tisztességesen rendezzük majd
számlánkat. Viszonylag olcsón, napi négyszázötven pesetáért
rendelkezésünkre állt víz, villany, zuhany, minden, amire csak a hosszú
útról érkez vitorlázónak szüksége van.
Rögtön nekivágtunk a városnak, és addig csatangoltunk, amíg csak a
lábunk bírta. Más kiköt városokkal ellentétben, Las Palmas kiköt je
viszonylag messzebb esik a belvárostól, ahová húsz-huszonöt perces
sétával jutottunk el a pálmafás parton. Las Palmas tipikus fürd város, a
parton és a hegyoldalon végighúzódó modern és régi házakkal,
villanegyedekkel, parkokkal és turisták tömegével.
Az els néhány nap programjáról Mario gondoskodott, mindenekel tt
hozzájuk látogattunk el. Lakásuk húszemeletes épület hatodik emeletén
volt, ahonnan Tenerife felé gyönyör kilátás nyílt.
Maga a lakás – ahol a harmincegy éves biológus feleségével és
nyolcéves kislányukkal él – puritán ízlésr l és magas kulturális
igényszintr l árulkodott. Az egyik apró szobában kapott helyet a
rádiókészülék, most legalább láthattuk, honnan beszélgetett velünk
Mario, amikor mi még a tengerr l küldözgettük üzeneteinket.
Vendéglátónk felajánlotta rádióját, így együtt ülhettünk a készülék mellé,
és kivételesen egy lakásból értesíthettük az otthoniakat arról, hogy
megérkeztünk, minden rendben van. Ezután gyakori vendégei lettünk az
Ortigoza családnak.
k pedig mindent megtettek, hogy tartózkodásunk néhány napja alatt
minél többet megmutassanak a sziget látnivalóiból. Els autóutunk a
hegyekbe vezetett. A szigetek vulkáni eredet ek, nem messze a parttól
hatalmas sziklás hegyek húzódnak, közöttük kisebb-nagyobb kráterekkel.
Az utat itt is, ott is pálmafák, eukaliptuszok, citrusok és cédrusok
szegélyezték, és az egzotikus képhez mindenütt hozzátartoztak a virágok
is. A meredeken kanyargó autóúton a hegyek közé érve egyre kietlenebb
lett a táj. A szerpentineken felautóztunk Grand Canaria egyik
legmagasabb hegyére, ahol a televízió adótornya áll. Leny göz a kilátás,
madártávlatból szinte az egész szigetet beláthattuk. A sivár hegytet r l
kellemes tisztásra ereszkedtünk vissza, amelyr l kiderült, hogy Marióék
és barátaik kedvenc piknikhelye. Most is nagyobb társaság gy lt össze, s
amikor az autókból el kerültek a faszenes grillsütök, gusztusos húsok és
gyümölcsök, gondtalanul átadtuk magunkat a gasztronómia örömeinek.
Sem akkor, sem a következ napokban nem kíméltük a gyomrunkat,
tudva, hogy a következ egy hónap konyhai élvezetei kimerülnek majd a
konzervek nyitogatásában.
Egy másik alkalommal a Las Palmashoz legközelebb es lávahegy
kráteréhez kirándultunk, innen is megcsodáltuk a sziget látképét. Mario
remek idegenvezet nk volt, de nem akartunk állandóan a nyakán lógni,
ezért béreltünk egy 250-es MZ motorbringát, a következ napokban ezen
száguldozva derítettük fel a vidéket, minden terv és elképzelés nélkül,
csak úgy, találomra. Próbáltunk lefotózni, videón megörökíteni mindent,
de az id túl rövid, a látnivaló meg túl sok volt. Azok, akik a világ
megismerésének céljából vitorlázgatnak, általában több hónapot töltenek
e szigeteken, teljesen megismerniük azonban nekik sem sikerül. Mi is
tisztában voltunk azzal, hogy itt és majd a Föld körüli út sok más
állomásán is, sok mindent nem fogunk látni, de végtére is nem turistaútra
indultunk.
 Még egy kirándulás azonban belefért id nkbe, s elmotoroztunk Grand
Canaria déli turistaparadicsomába. Las Palmastól széles sztráda kanyarog
a tengerpart mentén a repül térig, majd innen egy szerényebb min ség
út vezet Maspalomasba, a nagyüzemileg m ködtetett tömeges turizmus
központjába. Az üdül hely – néhány szálloda kivételével – városnyi
kiterjedés földszintes apartmanokból áll, csodás zöld környezetben,
minden igényt kielégít szolgáltató központokkal. Homokd nés végig a
part, éttermek, bazárok hosszú sorával. Minden üzletb l más zene
bömböl, zsivaj, lárma mindenütt. Maspalomasban legalább harmincezer –
többnyire észak-európai – vendég hagyja hónapok alatt szerzett
fáradtságát és pénzét, miközben süttetik magukat a harmincfokos szi
napsütésben. Fürödtünk egyet a tengerben, majd félóráig rugdostam az
MZ-t – eleinte a pedálnál, kés bb mindenhol –, amíg beindult. Fél napot
voltunk itt, de b ven elég volt. Maspalomas tömeges luxusa nem az én
világom.

Érdekes, különös népség a hajósok. Las Palmas óriási jachtkiköt jében

sokféle náció képviseltette magát. Voltak németek, amerikaiak, angolok,
osztrákok és svájciak, de a legtöbben talán franciák. Kik ezek az
emberek? Minden korosztályból való, többnyire a civilizációtól
megcsömörlött férfiak és n k, akik menekülnek szárazföldi életük
monotóniája, a városi élet stresszhatása, környezeti ártalmai el l.
Legtöbbjük nem a gazdagok közül kerül ki, de van annyi pénzük, hogy
vegyenek egy hajót, és elinduljanak álmaik tengerei, szigetei, kontinensei
felé. Ezek az emberek életüket szeretnék meghosszabbítani a hajózással,
és mind azt vallják, hogy a tenger az emberi szabadság egyetlen és utolsó
színtere.
Las Palmas kiköt jében kevés volt a magányos hajós, a vitorlásokon
többségükben családok éltek. A hajóköteleken ott száradtak a kiteregetett
ruhák, egyik-másik fedélzeten apró gyerekek totyogtak, mamák hozták a
reggeli tejet, és varrogatták a lyukas holmikat. A hajósok sok mindenben
hasonlítanak egymáshoz, de nem mindenki barátkozó természet . Volt,
akivel a fejbólintással jelzett köszönésen nem terjedt túl kapcsolatunk,
másokkal viszont összebarátkoztunk.
Mint a mólónk túlsó felén álló kék vashajó gazdáival. Jean Charles és
felesége, Michaelle járják a világot. Franciaországban egy kis üzem
tulajdonosai voltak, mígnem úgy döntöttek, hogy negyvenöt évesen
megérdemlik a pihenést, és nyugdíjba vonultak. Álmuk öreg éveikre egy
argentin hacienda napsütötte békéje...
Mellettünk mienkhez hasonló méret amerikai hajó állt, fedélzetén egy
teljes család lakott – nagymamával –, viszonylag szerényebb
körülmények között. k is arra tartottak, mint Las Palmasból a legtöbben:
a Karib-tenger felé.
S egy leny göz ember: Pierre Ribes. Gerincsérülése miatt
leszázalékoltan, félig nyomorékon is úgy érezte, valami hasznosat kell
tennie az emberiségért. Kicsiny, kilencméteres hajójában egy tonna
gyógyszert halmozott fel padlótól a mennyezetig, csupán egyetlen ágyat
hagyva szabadon a maga számára.
– A franciaországi kórházakból összegy jtöm az elfekv
gyógyszereket – mesélte –, és leviszem Szenegálba. Rengeteg ott a
rászoruló ember.
– Miért személyesen viszi, miért nem küldi a gyógyszereket?
– Nem bízom az ottani kormányban – felelte –, inkább magam
szállítom le, de még az elosztást és a széthordást is magam szervezem a
legeldugottabb serdei falvakba is. Igaz, most már nem teljesen egyedül,
mert sikerült rábeszélnem néhány hajóst, hogy vegyenek részt a
gyógyszergy jtésben és a szállításban. Ezen az úton már legalább öt hajó
jár.
Természetesen, mindenki a saját zsebéb l jótékonykodik. Pierre Ribest
csodálja az egész kiköt , bár semmivel sem hívja fel magára a figyelmet.
Nem azért teszi.
Másfajta érdekességgel szolgált a sor végén egy holland hajó. Két
rend r vigyázott rá éjjel-nappal. Nehéz szolgálat: ott zsugáztak a
kormányállásban, akárhányszor csak arra mentem. A hajót egy hónappal
korábban lopták el Gibraltárból, és itt, a mólón kikötve, üresen találták
meg egy hete. A két rend rnek álcázott kártyás most arra várt, hogy a
tettesek visszajöjjenek bocsánatot kérni.
Az egyik reggel enyhén botladozó magyar beszéd ébresztett minket a
kajütben.
– Csák nem magyarok? – kérdezte a kajütajtón kopogtató középkorú
férfi, miközben láthatólag nem akart hinni a szemének, hogy a világnak
ezen a részén honfitársakra akadt.
Mondtuk, hogy nem tévedett, mire nagy siet sen mászott le a kajütbe.
Látogatónkról egykett re megtudtuk, hogy Jimmi Carnelnak hívják,
tizenhét éve él Angliában, egyébként erdélyi származású, anyja magyar,
apja román volt.
– Akkor most hol a hazád? – kérdeztem kés bb, pár korty
nexusteremt hatása alatt.
– Sehol és mindenhol – mondta –, de leginkább a tengereken...
Vagyis szintén „zenész", aki saját építés hajóján, családjával hat évig
járta a tengereket. Most a Yachting World magazin megbízásából keresett
fel kiköt ket, hogy riportokat készítsen az óceánok vándoraival.
Akasztották a hóhért: a videokamera el tt mi készítettünk vele riportot,
mindjárt háromszor is. Kissé türelmét vesztette, amikor a magnószalag
hibájából a második interjú sem sikerült, de azután türelmesen
nekikezdett újra.
Kíváncsian végigvizsgálta hajónkat, de amikor elmeséltük neki, hogy
mi déli irányba tartunk Las Palmasból, sietve ismét végigtapogatott
mindent.
– Jó kis hajó – nyilatkozott végül. – Csak azt nem értem, miért akartok
ti ilyen fiatalon meghalni?... Mi a fenének mentek le a déli vizekre,
amikor ott csak vihar és hideg van, itt meg meleg, és napsütéses
passzátszél. Lent csak a jéghegyeket lehet nézegetni, errefelé meg a
homokos strandokat, pálmafákat, lányokat. ..
Tulajdonképpen nem voltak érveink vele szemben. Mit is mondhattunk
volna?
– Tudod, Jimmi, mi sportemberek vagyunk, és még keressük a bajt.
A leend bajokat illet en egyetértettünk, de az útiránytól nem hagytuk
magunkat eltéríteni. Jimmivel igazi hajós barátságot kötöttünk, minden
este együtt jártunk vacsorázni. szívesen mesélt, mi szívesen hallgattuk.
Közénk való fickó volt, hiányérzetem támadt, amikor pár nap múltával
elbúcsúztunk t le.
Esti programjaink abból álltak, hogy csatangoltunk a világváros
csillogó-villogó, turistákat hömpölyögtet utcáin. Felfedeztünk egy
éttermet, ahol olcsón és annyit ehettünk, amennyi csak belénk fért.
Svédasztalon a tengeri herkenty kt l a rántott csirkecombig, banántól a
tizenkétféle fagylaltig minden volt. Degeszre tömtük magunkat minden
este. Közben élveztük azoknak a látványát, akik még hülyébbre zabálva,
egyenes derékkal haldokoltak az asztaloknál, és látszott a szemükben a
csalódás, hogy nem fér több.
Az embert érheti másfajta csalódás is. Este a belvárosban elment
mellettünk három rendkívül csinos lány. Elmentek, visszanéztek. Feléjük
nyújtottam kis laposüvegemet, fülig ér szájjal jöttek vissza. A
szépségem – gondoltam.
– Do you want love? – kérdezte lehengerl mosollyal az egyik, izgató
illatfelh b l. Nehéz ilyenkor talpon maradni. A következ kérdés is
angolul jött testközelb l:
– Van pénzed?
– Csak a lelkem és a szépségem...
Mosoly maradt, k nem. Mindenki ment tovább, mi az orrunk, k a
munka után. Lehetett b ven, minden sarkon négy-öt felhajtó osztogatta
üzlete reklámkártyáit, amelyek egy pontban megegyeztek: girl service.
Zajlott az élet a fülledt nagyvárosban, de valahogy mégsem tetszett
igazán. A kínálat a kereslethez igazodva nyújtotta olcsó élvezetét a világ
minden részéb l ideseregl vastagpénz totyakosoknak.
Elrepült csaknem két hét, igyekeznünk kellett tovább. A kiköt ben
még egyszer, utoljára körbevizslattam a hajókat. A világ minden tájáról
akkor kezdtek gyülekezni azok a versenygépek, amelyek a Las Palmas –
Karib-tenger verseny rajtjára készül dtek. Mit mondjak, ragad az emberre
ez-az a són kívül is, ha figyelmesen szemléli a hajókat, amelyekben a
m szaki tudás, a technika és a pénz ölt testet.
Már csak a bevásárlások maradtak hátra, hogy a hajón legalább az els
hetekben spóroljunk a konzervekkel. A kiköt t l három utcányira volt
egy nagy élelmiszerüzlet, ott válogattuk össze, ami megtetszett, f leg
gyümölcsöket. Amikor fizettünk és dobozt kértünk, hogy legyen miben
lecipelni az élelmiszereket, jött a f nök és ingyen fuvart ajánlott fel. Las
Palmas szereti a vitorlázókat.
Elbúcsúztunk Mariótól és családjától, abban a reményben, hogy a
visszafelé úton is meglátogatjuk ket. Kézszorongatva búcsúztunk
francia, amerikai és más nemzetiség barátainktól, akik „egy nagy rakást"
kívántak nekünk az elkövetkez hosszú útra.
Valóban hosszú lesz, több mint tízezer kilométer Dél-Afrikáig...
Tülkölés, integetés oda-vissza, majd megcéloztuk a kiköt kijáratát.
Néhány órával kés bb a kormányállásban hanyatt fekve figyeltem a
széljelz szalagot, miközben Las Palmas fényei már csak az eget festették
a távolban. Néztem a repül gépeket, amint elhúztak felettem a
felh foltos, teliholdas éjszakában. Nyugodt tempóban siklottunk a
félhomályban, és békességérzetemet az sem zavarta, hogy el ttünk
valahol egy elsüllyedt hajó roncsait jelezte a térkép. A parton eltöltött két
hét és az otthon között csapongtak gondolataim, miközben azon kaptam
magam, hogy belemosolygok a semmibe.

Már négy napja változó, de jó irányú szelek vittek bennünket közepes

tempóban délnyugatnak, amikor megláttuk az els hajót. Marokkó és
Mauritánia partvidékét l háromszáz mérföldnyire lehettünk az óceánon.
A hajó lassan, ráér sen poroszkált el mellettünk egy mérföldre, és
semmilyen életjelt nem adott, amikor rádión próbáltam hívogatni.
Ellenben megfordult, és ugyanolyan lassan közeledett felénk. Az ötezer
tonnás körüli, er sen rozsdás, egyel re felismerhetetlen nemzetiség
bárka a bizalom legkisebb jelét sem keltette bennünk, f leg miután err l a
térségr l két évvel korábban kalózkodások hírét hordta a szél. Félig
viccesen, félig komolyan, sajnálkozva emlegettük azt a négylövetü
sörétes puskát, amit Las Palmasban majdnem megvettünk... Száz méter
volt már csak a két hajó között, amikor megszólalt URH-készülékünk 16-
os csatornája:
– Itt a Sortavala szovjet halászhajó. Milyen nemzetiség ek vagytok?
– Itt a Szent Jupát. Magyar vitorlás...
 Váltottunk néhány mondatot, majd amikor elmondtuk, honnan jövünk,
és merre tartunk, egészen közel jött. Lehúztuk amúgy sem túlságosan
dagadó vitorláinkat, motorral melléjük álltunk, de a két hajót a hullámzás
miatt nem tudtuk összekötni. Kézzel tartottuk a távolságot, és
parolázgattunk a korláthoz seregl , mintegy húszf nyi legénységgel.
A Sortavala – mint megtudtuk – néhány éve hagyta el Murmanszk
kiköt jét, hogy szinte teljes életét idegen vizeken, kiköt kben élje le. A
legénység tagjai amolyan keresked halászok, amit fognak, mindjárt fel is
dolgozzák, és eladják az els kiköt ben. Egymásfél évente repül gépen
érkezik a váltás, s ezalatt a hajó is megkapja a megérdemelt nagyjavítást,
újrafestést. Általában Argentína és Brazília közelében halászgatnak sok
más szovjet hajó társaságában, most éppen a váltás miatt igyekeznek Las
Palmasba, ahonnan mi jöttünk.
A Sortavala fedélzetén vidám, közvetlen volt a hangulat, látszólag nem
volt rangkülönbség, illetve, ha volt, nem látszott, mivel egyenruhának
vagy más küls ségnek legkisebb jelét sem fedeztük fel. Farmerben,
gatyában, ujjatlan trikóban volt mindenki, úgy, ahogy a trópusi vizeken
kényelmes és egyáltalán elviselhet . Amikor kérdeztük, hol van a
kapitány, rámutattak egy testes, fiatal, csupa maszat, félmeztelen társukra,
aki együtt nevetett a többiekkel.
Eldiskuráltunk még egy ideig, majd minden kérés nélkül átdobtak
hozzánk öt kiló friss kenyeret, és jól becsomagolva hasonló mennyiség
pácolt halat. Azt hiszem, mindent odaadtak volna, amijük csak volt,
hiszen k sem mások, mint a természet egyszer , önzetlen neveltjei.
Kissé zavarban is voltunk, mert magunk csak egy zászlóval és néhány
jelvénnyel tudtuk viszonozni a gesztust.
Még egy kézszorítás és eltávolodott egymástól a két hajó. A Sortavala
ködkürtjének leveg t rezegtet bömbölésére mi csak a Szent Jupát
cérnavékony hangú dudájával válaszolhattunk, de azért a tengeri
tisztelgés így is megvolt. A halászhajó lassan elt nt a horizont mögött, s
mi újra magunkra maradtunk az óceánon.

A hajónaplóban rögzített dátum szerint 1985. november 29-én 772

mérföldre távolodtunk el Las Palmastól. Két hónapja voltunk úton, és
többhetes hajózás állt el ttünk, déli irányban keresztül az Atlanti-
óceánon, nagy ívben megkerülve Afrikát, hogy majd valamikor –
számításaink szerint jöv év január végén – megérkezzünk a dél-afrikai
Fokvárosba.
 Ahogy mérföldr l mérföldre közeledtünk az egyenlít höz, egyre
melegebb lett az id , s a gyenge szell k után mind meggy z bben fújt az
északkeleti passzátszél. Ezt, a földgolyót körbejáró szélrendszert a Föld
forgása és a Nap melegít hatása alakítja ki a térít k között. Ez a sáv a
passzát közepes erejének és melegségének következtében az óceánok
legkedveltebb vitorlázó területe. Nem véletlen, hogy a glóbuszt kerül
hajók szinte kivétel nélkül ebben a térségben haladnak nyugati irányba,
amelyet az angol hajósnyelv „örömút"-ként emleget. Valóban örömút, ha
hozzátesszük, hogy a karibi szigetvilágon, Panamán, Polinézián és az
indiai szigetvilágon vezet át. Vén tengeri medvék emlegetik kissé
megvet hangsúllyal, hogy ebben az övezetben a tenger még a
szardarabot is körbehordja gond nélkül, de azért mind erre az irányra
akartak rábeszélni a mi déli utunk helyett.
Vitorláztunk az óceáni h ségben, és próbáltunk pecázni, nem sok
eredménnyel, mert a halak ravaszabbnak bizonyultak. Túl azon, hogy
elvesztettem egy fogadást – amit az els fogás idejére kötöttem egy fazék
tejberizs erejéig –, még vagy ezerpesetányi horgászcájgomat is elvitték a
dögök. Végül már olyan fegyvereket gyártottam, amelyekt l én is
elborzadtam, ám a halak ezekr l is pléhpofával eszegették le kicsiny,
piros gumi tintahalaimat. Tulajdonképpen halpárti vagyok, mert nem túl
sportszer ezeket a szerencsétlen lényeket ennyire becsapni. Elképzeltem,
hogy éhesen – a parton – rávetem magam egy grillcsirkére, mire egy
madzaggal berántanak a vízbe. Szörny ... Márpedig mi éppen ezt
csináltuk, visszaélve a nekünk ajándékozott értelemmel. Nem adtam fel a
küzdelmet, bár kezdeti hatalmas vérszomjam veszített erejéb l...
Bánatomban felmelegítettem egy káposztakonzervet, megspékeltem
apróra vágott fokhagymával, f szerekkel, és elpusztítottam mellé két
szelet sortavalás kenyeret.
Nemhiába várakoztam, mert másnap kerreg hangra riadtam.
Rohantam ki a fedélzetre, kaptam fel a pecát, de mintha a padlóba
akadt volna a horog, meg sem mozdult. Nem is bírta sokáig, egy
pendüléssel t b l leszakadt, és elúszott az egész megint. Evett a méreg,
de addigra már ott volt Józsi is, akit álmából riasztott fel a harci zaj. A
hajó mellett hatalmas, méternél nagyobb dorádók úsztak el repül hal-
z ben. Kapkodva cseréltük vastagabbra a zsinórt, s ahogy a vízbe ért a
gumihal, máris lecsapott rá az egyik. Egy óra fárasztás után gondolt
egyet, és elment, halastul, zsinórostul, mindenest l.
Újabb zsinórcsere, végén blinker ujjnyi horoggal, és kezd dött a
fárasztás elölr l. Amíg Józsi fárasztott és fáradt, sebtében megpróbáltam
csinálni egy vágóhorgot, hogy majd ki tudjuk szedni a zsákmányt a
vízb l. Üvegbotom vastagabb darabjának a végére feldrótoztam egy
cápahorgot, gondoltam, ez megfelel a célnak. Egy rántás, és a hal egyszer
csak a kormányállásban találta magát. Itt sem adta fel a küzdelmet,
csapkodott vagy fél óráig, döngött bele a hajó, alig tudtunk a közelébe
férk zni, hogy megadjuk a kegyelemdöfést. Mindent összevéve, inkább
hasonlított az egész disznóvágásra, mint horgászatra, de mit csináljunk,
ha az óceánon csak ilyen termetes ellenfelekkel lehet megmérk zni?
Evés közben jön meg az étvágy, s inkább méregb l, mint a halvacsora
reményében, vágóhoroggal próbálkoztam a hajó mellett úszó dorádók
egyikét megakasztani. Nem tudom, melyikünk lep dött meg jobban,
amikor másodszorra sikerült, és hátánál fogva egyszer en berántottam a
már jobblétre szenderült társa mellé. Nem akármilyen példány volt,
hossza egy méter harminc centi, a súlya tizenegy kiló. Tanulva az el z
tapasztalatokból, nyomban rávetettem magam, kézzel-lábbal próbáltam
leszorítani és „kétvállra" fektetni...
Estefelé végeztünk a darabolással, belezéssel. Elégedetten, de fáradtan
fejeztük be teend inket. Vacsoráért így még nem küzdöttünk.
Az éjszakai órákban kezdett nyugtalanítani az elmaradt déli napmérés.
A hajó pozíciójának megállapításáról a harc hevében teljesen
megfeledkeztünk, pedig harminc mérfölddel a Zöld-foki-szigetekt l, jó,
ha tudja az ember, hol is van az óceánon. Szerencsére sikerült
„megcsípnem" a Siriust és a Capellát, és kiszámoltam a pontos
hajóhelyet. Hajnalra – december 1-jére virradóra –, ahogy annak lennie
kellett, ott tornyosult el ttünk Sao Vicente komor sziklás szigete.

A Zöld-foki-szigetek tíz nagyobb és négy kisebb szigetb l álló

szigetcsoportja 5-700 kilométerre húzódik Nyugat-Afrika partjaitól. A
vulkanikus eredet szigeteken a magas fennsíkokat hegyek, kráterek
váltogátják, az égre tör csúcsok már messzir l kiemelkednek az
óceánból.
Viharossá er södött szélben, de napsütéses id ben futottunk be Porto
Grande öblébe, a sziget egyetlen kiköt jébe. Nem kötöttünk ki a parthoz,
hanem az öbölben ácsorgó néhány vitorláshoz hasonlóan, horgonyt
vetettünk Mindelo falu el tt. Még el sem rendeztük a vitorlákat, amikor
kopott gumicsónakjukon megjelentek a hatóság képvisel i. Voltak hatan,
heten, s egyb l elözönlötték a fedélzetet és a kajütöt. Hiába próbáltuk
szemmel tartani ket, ahányan voltak, annyi felé nyúltak.
Mindegyiküknek megtetszett valami, amit meg akartak venni, persze csak
addig, amíg árat nem mondtunk. Azért már nem is szóltam, amikor
egyikük zsebébe csúsztatott fél doboz Lipton-teát. Vitték volna a
halainkat is, de nem adtuk. Amikor elmentek, elvitték a papírjainkat is,
ott hagytak viszont egy tizenötször húszcentis zászlót, nemzeti
lobogójukat – mivel nekünk nem volt –, azzal a megjegyzéssel, hogy ezt
majd meg kell vennünk potom nyolc dollárért. Annyiért megcsinálom én
is – határoztam el, és színes vászondarabkákból összevarrogattam egy
igazi zöld-foki lobogót. Nagyon nem tetszett nekik, amikor kés bb
visszaadtam az övékét, mondván, megtaláltuk a magunkét...
Jöttek további látogatók is. Úszva érkezett egy néger fiú, egyik
kezében a víz felett lobogtatott ajánlólevéllel, mely szerint kiváló
fedélzeti munkaer , bármit megcsinál néhány fillérért. Rokonszenves
gyerek volt, de ami munka akadt, azt magunk is el tudtuk végezni. Fiú el
az egyik oldalon, újabb delegáció a másik oldalon. Hungarocel darabon
nyolcéves forma gyerek evezett a hajóhoz, alkalmi csónakjának utasaként
szállítva egy öreg, fonnyadt négert, aki teljesen részegen tejet kért apró
gyermekének és beteg feleségének. ..
Úgy döntöttünk, nem várjuk meg, amíg az egész falu meglátogat
bennünket, inkább mi megyünk ki a partra. El bb azonban víz alatti
nagytakarításba fogtunk. A Szent Jupát testére rárakódott algák, csigák
jelent sen lassították a hajó haladását, éppen ideje volt, hogy a hívatlan
vendégeket eltávolítsuk. A kellemes meleg vízben a mozdulatlan hajó
lesikálása felért egy strandolással. Amikor végeztünk, felfújtuk a
ment csónakunkat, és kieveztünk a partra. Ahogy kihúztuk a homokra,
azonnal ott termett egy kazal gyerek, és egymást túlkiabálva ajánlották
fel, hogy vigyáznak rá. Ilyenkor választani lehet: vagy fizetünk, és akkor
vigyáznak rá, vagy nem fizetünk, de akkor nem biztos, hogy egyben
marad a csónak. Fizettünk.
A Zöld-foki-szigetek lakossága többségében színes b r , nagyobb
részük mulatt, s csak néhány ezer portugál maradt itt a függetlenné válás
után. A szigetek történetér l annyit jegyeztünk fel, hogy a szigetcsoport
két szigetét 1460-ban fedezte fel egy portugál hajóskapitány, akkor ez a
vidék még lakatlan volt. Évszázadokra a portugál királyság gyarmata lett,
s lakossága a 16-19. században, zömében Guineából és Szenegálból
települt át. A Zöld-foki-szigetek földje megélhetésre nem igazán
alkalmas, és ma sem ad sok lehet séget. A növényzet félsivatagi,
szegényes, kevés tamariszkusszal, eukaliptusszal, datolyapálmákkal. A
mez gazdaság kimerül a banán, kávé, dió, kukorica és cukornád
termesztésében, a halászatból valami kevés még jut exportra, de az ipar
csak a bérmunka szintjén jelent meg a szigeteken.
A tizenkét éve kivívott függetlenség politikailag bizonyára hatalmas
eredmény volt, de gazdaságilag még nem éreztette hatását. Amerre csak
jártunk, mindenütt a szegénység szívszorító jeleit láttuk. A valamikor
szép épületek most omladozó vakolattal, bedeszkázott ablakokkal,
összefirkált, roskadozó kapukkal álltak és pusztultak Mindelo utcáin.
Az elmállott mólók szomszédságában néhányan halászcsónakokat,
hálókat javítgattak, és amíg egy ember csinált valamit, tíz az árnyékban
heverészve nézte. Teljes családok éltek szabad ég alatt sok apró
gyerekkel, megszámlálhatatlan rossz szagú, beteg, koszos kutya
társaságában. Nem sok kedvünk volt a séta folytatásához.
Másnap azért némi élelmiszer-beszerzés reményében ellátogattunk
még a piacra. Nem kellett volna. Az ablaktalan, büdös odúban csupa
ismeretlen eredet és kétes állagú árut találtunk. Európai ízlés szerint
fogyaszthatatlanok. Végül mégis találtunk egy nagy fürt zöld banánt, amit
abban a reményben vettünk meg, hogy darabjait majd a beérés
sorrendjében esszük meg. Véletlenül nem gondoltunk arra, hogy
ugyanúgy egyszerre érik majd be, mint ahogy egyszerre volt zöld is. Így
nem sokkal kés bb, három nap alatt kellett volna megennünk húsz kilót...
Korábban sem voltam notórius banánev , de ezt követ en egy életre
megutáltam a banánt.
Két nap után mehetnékünk volt Mindelóból. Nem volt már
tennivalónk, a nyomasztó élményekt l is szabadulni szerettünk volna.
Indulás el tt a parthoz álltunk, hogy csónakunkat könnyebben tudjuk
összerakni és lemosni a hosszú óceáni út el tt. Egész délel tt a papírjaink
és útleveleink visszaszerzéséért hadakoztunk, majd délután a csónakkal
bajlódtunk. Egy sor kis lurkó ült, és lógatta a lábát a parton, nézték,
ahogy mostam a fedélzetet. Szakadt öreg papucsomat lerúgtam a
lábamról, nem gondolva arra, hogy ez is felkeltheti valakinek az
érdekl dését. Egy perc múlva nyoma sem volt. Kérdeztem a kölyköket,
hol a papucsom, mire egyszerre és lelkesen mutattak egy távolodó, pici
pont után. Nem tudtam, hogy nevessek-e vagy bosszankodjak,
mindenesetre aznap valakit nagy öröm ért Mindelo faluban.
Ezután már csak egy látogatónk akadt. Mi sem volt természetesebb,
mint az, hogy a negyvenfokos h ségben egy szál fürd nadrágban mostam
a fedélzetet. Nem találta ezt természetesnek viszont az a rend r, aki
felszólított, hogy vagy öltözzek fel, vagy menjek be a kajütbe, de
legalábbis vegyek meg egy újabb zászlót nyolc dollárért, mert amit
felraktunk, az mégsem jó. Mondtam, a zászló úgy jó, ahogy van,
egyébként is két órán belül elhagyjuk a kiköt t, különben meg menjen a
fenébe. Duzzogott, de ment.
Mi is. Felhúztuk a vitorlákat, és néhány óra múlva végérvényesen
magunk mögött hagytuk a jobb sorsra érdemes Zöld-foki-szigeteket.

Ahogy megérkezett a szél, mindjárt be is er södött, a hajót elborította a

homok. Rárakódott a fedélzetre, a kötelekre, a vitorlákra. A szél még ide,
Afrika partjaitól öt-hatszáz mérföldre is elhozta a kontinens küldeményét.
Amihez csak hozzányúltunk, csupa maszat volt, még jó, hogy
Mindelóban olyan gondosan tisztogattuk a hajót.
 A következ napok eseménytelenül teltek el, közepes széllel, apró-
csepr hétköznapi problémákkal. Az er sen párás id ben három napig
nem tudtuk mérni sem a horizontot, sem a Napot és a csillagokat, de
legalább gyorsan haladtunk. Ennek azonban csak december l l-ig
örülhettünk, amíg el nem értük az északi szélesség öt fok harminc percét.
Ezt követ en egyik zivatar a másikat kergette fölöttünk, ezek el szeleivel
haladtunk néhány mérföldet, aztán áztunk és vártunk. Ennek is volt
azonban el nye, a harmincfokos h ségben üdít en hatott a szakadó
es ben vitorlákat fel-le huzigálni. Öltözékünk ilyenkor egy szál karóra
volt.
December 13-án délel tt ismét kisütött a Nap, elvégezhettük a
méréseket, megállapítottuk a hajó pozícióját, de szél nem jött, hogy ezen
változtatni is tudjunk. Éppen egy falka dorádóval vívtunk újra élet-
vacsora harcot, amikor különös esemény történt a hajón. Lebukott a
potyautasunk...
Ahogy utólag belegondoltunk, a Szent Jupát hívatlan vendége legalább
Reggio Calabria óta lakott az árboc fels veretében, s akárhogy is
számoljuk, ez csaknem háromhavi és négyezer tengeri mérföldes utazást
jelentett. Vendégünk teljesítménye és az el írások alapján kiadhatnánk
neki a nyílt tengeri hajózási engedélyt.
„Ki" volt a potyautasunk? Egy b regér.
Amikor egy óvatlan pillanatban megjelent a fedélzeten, megoldódott a
Szent Jupát egyik rejtélye. Az árboc fel l ugyanis Reggio Calabria óta
hallottunk valamilyen kellemetlen, magas, csipogó hangot, amely
különösen sejtelmessé tette az éjszakai szolgálatot, de képtelenek voltunk
megfejteni, honnan ered. Denevérünk volt az, „akit" a lebukás nem
rendített meg túlságosan, mert olyat harapott Józsi kezébe, hogy alig
tudtam lecibálni róla.
Este volt már, sötétedett, és mivel szerettük volna lefényképezni,
lefilmezni harcias denevérünket, egy vödör alá tettük reggelig. A
haditanács határozatának értelmében kísérteties csipogó hangja ellenére, a
filmszerep eljátszása után visszaköltözhetett volna árbocbeli
manzardszobájába. Sajnos, nem így lett... Reggel, amikor elérkezett a
nagy pillanat, és mindenféle fotó- és videomasinákkal felszerelve
becserkésztük a vödröt, szomorú meglepetés érte forgatócsoportunkat. A
vödör alatt élettelenül találtuk kicsi, gusztustalan, de mégis útitársunkként
becsült vendégünket. Nem tehettünk mást, végs búcsút vettünk t le.
Igazi tengerésztemetés volt, amilyen egy világjáró denevérnek kijár.

Vitorláztunk az óceánon... Az egyik nap mögöttünk haladt el az Erika

Sea nev olasz személyszállító hajó, útban Dakarból Brazília felé. Rádión
hívtuk ket, elcsevegtünk az id járásról, és megkaptuk pontos
pozíciójukat, amib l kiderült, hogy saját számításainkban csak néhány
mérföldet tévedtünk. A körülményekhez képest ez olyan eredmény volt,
amiért megveregethettük a vállunkat. Az olasz hajósok megkérdezték,
nincs-e valamilyen problémánk, van-e szükségünk valamire, de nem volt,
jó kívánságok közepette elbúcsúztunk. Az Erika Sea rövidesen elt nt a
szemünk el l.
Napról napra jobban érzékeltük, hogy az Atlanti-óceán hírhedt
szélcsendövezetében járunk. A géphajók megjelenése el tti
évszázadokban ebben az egyenlít környéki kiterjedt zónában olykor
hetekig is vesztegeltek a hajók, a fedélzeten gyakran pusztultak emberek,
állatok. Bennünket ugyan ilyen veszély nem fenyegetett, sürgetett viszont
az id , s amíg a passzáthullámzásból ki nem kerültünk, motorozni sem
tudtunk. Végül amikor kisimult kissé az óceán felszíne, azt a taktikát
választottuk, hogy ha jött egy kis szél, vitorláztunk, ha nem jött,
bekapcsoltuk a motort, ami az akkumulátoroknak is jót tett.
De ez sem volt olyan egyszer . Történt ugyanis, hogy a generátor
ékszíja nyúlás következtében felmondta a szolgálatot. Sebaj, fogtuk az
egyik tartalék ékszíjat, amit még Budapesten, a Mária utcai
ékszíjszaküzletben vásároltunk, és feltettük a generátorra. Akkor még
nem sejtettük, hogy univerzális ékszíjat vásároltunk, amelyet kiválóan fel
lehetett használni kalapguminak, alkalmazhattuk a vödrön felhúzókötél
helyett, esetleg csúzlit csinálhattunk volna bel le, csak éppen arra a célra
volt használhatatlan, amire megvettük. Fél óra leforgása alatt egy
centimétert nyúlott. Újra megfeszítettük, mire megint megnyúlott. És ez
így ment, amíg a feszít n már nem lehetett többet mozdítani. Az öt darab
tartalék ékszíj ily módon ötórányi alkalmazást tett lehet vé, folyamatos
feszegetés mellett, aztán eldobhattuk mindegyiket.
Ki kellett találnunk valamit. Egy tartalék kötélfeszít villájából, két
tartalék generátorcsapágyból, egy alumínium síndarabból és satuból
varázsoltunk össze egy kisegít ékszíjfeszít t, amely még hat
centiméteres nyúlásnál is képes volt üzemelésre kényszeríteni az ékszíjat.
Akkumulátorunk ismét tölt dött, mi pedig legalább hasznosan töltöttünk
el két napot, ahelyett hogy a szélcsendben alvásra, f z cskézésre, esetleg,
uram bocsa', pihenésre fecséreltük volna id nket...
A f z cskézést azért nem hagytuk el. Ezekben a napokban – ki tudja,
miért – a f tt krumpli lett a sláger, hol sertéshússal, hol birkapörkölttel,
esetleg magában. A 30-37 fokos melegben viszont kétszeresére – napi
másfél literre – n tt folyadékfogyasztásunk. Ez már sok volt,
takarékoskodnunk kellett. Változtattunk a gyakorlaton, csak reggel és este
ittunk nagyobb mennyiség vizet, napközben csak keveset, mert a
h ségben úgyis öt perc alatt kiizzadtuk volna.
Az óceán vizének h mérséklete 28 fok volt, ennek következtében az
éjszakai h mérséklet sem esett lejjebb. Ez még kellemes lett volna, de az
már nem, hogy a meleg vízben egy hét alatt három centiméteres él
burkolat n tt a hajó aljára, egy-másfél csomóval lassítva sebességünket.
Amikor a Szent Jupát csak gyengén himbálózott a hullámokon,
lementünk a víz alá takarítani. Ennek kialakult gyakorlata volt; amíg én
lekapartam a hajótestr l a tengeri salátát, Józsi cápalesben úszkált
körülöttünk. Hosszú távon ez sem jelenthetett megoldást, nyilvánvaló
volt: Fokvárosban a hajót szárazdokkba kell vinnünk, hogy pótoljuk a
lekopott algagátló festéket.
December 16-án ugyanúgy kezd dött az este, mint máskor, az
egyenlít azonban ennek a napnak az utolsó óráira lélegzet-elállító
meglepetést, a természet csodás színjátékát tartogatta számunkra. A
színjáték els felvonásaként a leh l leveg b l kicsapódó fellegek egy
vonalban kezdtek tornyosulni a kondenzációs magasságban. A tiszta kék
égbolton óriásira növekv , fantasztikus toronyformák rajzolódtak ki.
Alattuk csak az óceán sötétl horizontját és azokat a ferdén leereszked
szürke es csíkokat láthattuk, amelyek egy-egy felh b l kicsapódva
permetezték az óceánt. Volt olyan pillanat, amikor kilenc ilyen csíkot,
eget és vizet összeköt es oszlopot számoltunk meg. A lassan lebukó
Nap átszínezte az egyenlít i égboltot: citromsárga, narancssárga, vörös,
ciklámen, lila, középkék és sötétkék színek és ezek árnyalatai torlódtak
egymásra a sugarak fényében. Ahogy változtak a felh alakzatok, úgy
születtek egymás után a természet m vészi alkotásai, képei, szobrai,
választást engedve néz inek, kinek mi ragadja meg legjobban a
fantáziáját... Amikor felocsúdtam a kábulatból, rohantam a kameráért, de
félek, hogy a látványnak csak szegényes töredékét rögzíthettem a
szalagra.
A másnapi alkonyat csak annyiban különbözött az el z t l, hogy a
Teremt emlékezett az emberrel és a Föld összes él lényével kötött
szövetségére. Ennek jeleként káprázatos szivárványt festett a felh k közé,
fényes hidat ég és Föld között. Miután a végtelenbe vesz óceánnak ezen
a darabján csak mi tartózkodtunk, azt kellett hinnem, egyenesen nekünk
szól az üzenet.
Másnap a déli mérésb l visszaszámolva kiderült, hogy az el z estén,
december 17-én 23 óra körül a Szent Jupát áthaladt az egyenlít n... Hajós
hagyományok szerint illend lett volna megünnepelni a nagy eseményt,
de nálunk elmaradt. A hajókon általában az öregek találják ki a
meglepetést – lehet leg mindenféle tréfás kitolást – azoknak, akik el ször
lépik át az egyenlít t. A mi hajónkon viszont egy öreg sem volt, és
mindketten el ször haladtunk át a nulla f körön...
Ünneplésre még az adhatott volna okot, hogy aránylag rövid id alatt
átkecmeregtünk az Atlanti-óceán szélcsendes övezetén. Eleinte csak
bizonytalanul fújdogált, majd állandósult a délkeleti passzátszél, újra
nagyobb lendülettel ereszkedtünk lefelé. Figyeltem, nem csap-e be a
természet, és valóban a déli féltekén járunk? Ennek jeleként ugyanis meg
kell fordulnia a víz forgásirányának. A mosogató lefolyójának
tanulmányozása meggy zött; a víz fordítva folyt le. A déli féltekén
jártunk.

Nem volt könny az élet a fedélzeten ezekben a napokban. Élesen

kellett szorítanunk a szelet, hogy jó irányt tartsunk, ennek következtében
harminc fokra megd ltünk, és el re-hátra bukdácsoltunk a hullámok
között. Étkezésnél komoly koncentrálást igényelt, hogy eltaláljuk a
szánkat, az el zetes tennivalókról nem is beszélve. Az egyik nap arra a
felel tlen elhatározásra jutottam, hogy ebédet f zök. Amikor már a
gázt zhelyen, a mennyezeten, a padlón és a mosogatón is leves volt, csak
a fazékban nem, azon töprengtem, bevágjam-e az egészet a tengerbe,
üvöltsek-e – szoktam –, vagy mulassak a dolgon. Az eset egyetlen
szemtanúja jót mulatott rajtam, így ez utóbbit választottam magam is. Jön
még a kutyára teherautó, legközelebb más lesz a szereposztás.
Így is történt. A következ alkalommal Józsi döntötte magára levesét,
miután hosszas küzdelmek árán elkészítette. Nem azon bosszankodott,
hogy takarítani kell – bár az sem öröm –, hanem hogy elúszott a jó kis
étel. Látszott rajta, oda az egész napja. Néha jót mulattunk, néha viszont a
sok-sok felgyülemlett apró bosszúság úgy kiborította az embert, hogy
utólag saját magunkon is meglep dtünk. Ilyenkor próbáltunk kölcsönösen
segíteni egymásnak, f leg humorral, mert vicc nélkül éppen úgy nem
lehet végigcsinálni egy ilyen utazást, mint szél nélkül.
A hajón mindenkinek kijárt a jóból, rosszból, legfeljebb váltakozó
arányokban. Józsi ágya például a bal oldalon volt, az enyém a jobbon, s
mindegyiket elláttuk a szabad oldalon ágyponyvával, hogy ne essünk le.
A passzátszélben végig jobbra d ltünk, így én – viszonylag – szerencsés
módon a hajó falán feküdtem, míg Józsi a ponyvába szuszogta nehéz,
izzadt álmát. Ez a d lés azzal is járt, hogy minden vízfröccs, amely
valamilyen résen utat talált magának a hajóba, az én nyakamban kötött ki.
Nem baj, visszafelé a másik irányba d lünk...
Az egyik holdvilágos éjszakán gondolataimba merülve álltam a
kormánynál, egyszer csak arra rezzentem fel, hogy néz valaki. Itt, az
óceánon? Amikor felkaptam a fejem, kis híján megijedtem. Fél méterrel a
fejem mellett egy galamb nagyságú madár mustrálgatott, nem tudva mire
vélni ezt a nagydarab lényt ezen az úszó micsodán. Nem sok dolga
akadhatott még emberrel, mert leszállt a korlátra, és zokszó nélkül hagyta
magát megfogni. Hosszú, fekete cs re volt, úszólába, tollazatának színe
világos gyöngyházbarnából feketébe ment át. Szép látvány volt az
éjszakában. Álmából zavartam fel Józsit, hogy megörökítsük
vendégünket, amit rutinos fotómodell módjára t rt. Egy ideig ült még a
tenyeremen, majd egyszer en kitárta szárnyát, a szél felkapta, elsodorta.
Anélkül t nt el a szemem el l, hogy egyetlen szárnycsapást tett volna.
Nem nagy eset, de sosem felejtem el.
A hajón mi is mindent megpróbáltunk annak érdekében, hogy ne
legyünk „szárnyaszegettek", mozogni kellett, hogy tartsuk a kondíciót.
Gimnasztika, fekv támaszok – ebb l állt a sportélet a hajó sz kre szabott
négyzetméterein. Felszereltük az árbocra az egyik spinakker rudat, ez lett
volna a „nyújtó", az ide-oda d lések következtében azonban nem tudtuk
használni. Egy gumikötelet kineveztünk expandernek, ez már jobban
bevált. Néha elementáris vágy fogott el, hogy fussak, rohanjak, úgy, mint
valamikor a sok kilométeres futóedzéseken a Velencei-tó partján, de err l
hiába is ábrándoztam. A szilárd világ itt kilenc és fél méter hosszúságig
terjedt, s utána semmi más, csak víz, víz – óceán.

MORZSÁK

Ma reggel vegyes érzelmekkel ébredtem. Boldog voltam, mert drága jó

Lica barátommal álmodtam, és szomorú voltam, mert az ébredéssel
szertefoszlott az álom. Agárdon voltunk, nyáron, mentünk valamirevaló
etet t keresni. Voltak ott még más cimborák is, de nem öltöttek arcot,
nem tudom, kik voltak. Vidám, jó hangulatban hülyékedtünk, ahogy
annak idején is lenni szokott. az elmaradhatatlan combközépig ér
klottgatyájában, napfakította trikójában volt, arcán kedves, szerény
mosolyával, amib l jutott mindig mindenkinek. Istenáldotta tehetség volt
, aki akaratlanul is a csapat oszlopa lett, emberileg, szakmailag egyaránt,
és mint ilyen, húzta-vitte el re az egész közösséget. Volt a lényében
valami megfoghatatlanul egyéni, ugyanakkor mindenki számára
megbízható, h barát, önzetlen és segít kész. Boldog volt, aki a
közelében lehetett, és amikor elment, természetes következményként
lassan bomlott a kötelék a csapattársak között. Nekem osztályrészem
lehetett abban az örömben, hogy közös jöv t tervezhettem vele. Távozása
száznyolcvan fokos fordulatot hozott az én életemben is, lehúzva a rolót
azon területek el tt, ahol közösen vittük egymást el re. Ha majd egyszer
el kell hagynom ezt az árnyékvilágot, megkönnyíti, hogy odaát vele
fogok találkozni. Hátba verjük egymást, betérdelünk egy kenuba, és
miközben nyomjuk egymás vizén, mesélünk, melyikünk merre járt, mit
csinált.
 Régi cimborák, sportbarátaim társaságában egyszer azt találtam
mondani, hogy én nem vagyok nosztalgikus alkat, mire Tóni, országos
nagy cimborám kezdi lassan, hogy bizony az, nem is kicsit, és csak az a
különbség köztünk, hogy be is vallja. Itt, az óceán kell s közepén
kellett rádöbbenjek, mennyire igaza volt, mikor Józsival sok szép órát,
estét töltöttünk a régi szép emlékek felidézésével. Mikor még kajakosok
voltunk, felh tlen ki nem szarja le filozófiánk birtokában, sem pénz, sem
hatalom nem vakították éleslátásunkat. Azok voltak a valamik, amiket a
sportág királyai m veitek, de nem a magánéletükben, hanem a pályán.
Aleg aztán azok a túrák, azok a házibulik! Istenem!

Kisebb-nagyobb szünetekkel fújt a passzát, óránként négy-öt csomóval

vitorláztunk délnek, amikor a heti háromszori rádiókapcsolatok
alkalmával különös dolgokról kezdtek faggatni bennünket az otthoniak.
Azt kérdezték: hogyan ünnepeljük a karácsonyt?
A karácsonyt? Valószín tlennek t nt a kérdés. Harminc fok feletti
melegben hajóztunk, körülöttünk ragyogó kék volt az ég, a víz,
fürd gatyában jártunk-keltünk a fedélzeten. A karácsony szó a havas,
hideg téli hónapok emlékét idézi. Az otthontól, szeretteinkt l, mindent l
távol nem voltam, nem voltunk karácsonyi hangulatban. Számomra akkor
van karácsony, amikor kint minden fehér, nagy pelyhekben hull a hó,
bent a ropogó t z mellett összegy lik a család apraja-nagyja. Díszítik a
karácsonyfát, aztán lekapcsolják a villanyt, jön a Jézuska. Gyertyák és
csillagszórók fénye mellett elénekeljük a „Mennyb l az angyal"-t, és
mindenki érzi, az övéi között van. A gyerekek álomba veszekszik
magukat az ajándékokon, az id sebbek pedig elmennek az éjféli misére.
A másnap és a harmadnap a nagy evéseké, rokonlátogatásoké, a békés
semmittevésé. Ezt követik aztán a felszedett kilók és a megmaradt beigli
feletti aggodalom napjai...
Ez a karácsony. S mivel mindketten így éreztük, meg sem kíséreltük,
hogy úgy ünnepeljünk, ahogy tehettük volna. Egyvalami azért nem
maradhatott el, a karácsonyi vacsora, s egyvalami nem hiányozhatott az
asztalról: Szent Jupát kenyere...
Még indulás el tt sokat törtük a fejünket, hogyan is legyen a kenyérrel,
mert a kétszersültet pont egy hét alatt utálja meg az ember, rá sem bír
nézni. Józsi családjának valamelyik id s hölgytagja adott egy
kenyérsütési receptet, de h sies próbálkozásaink ellenére csak kemény
lángosszer valamik sikeredtek bel le. Lisztünk, éleszt nk volt elég, s
addig folytattuk a kísérletezést, míg végül mokány, félkilós cipók
kerültek ki a hajókonyhából. Eleinte két kiló lisztb l sütöttük, de mindig
ránk száradt a maradék, áttértünk hát az egykilós változatra. A lisztet
ízlés szerint megsóztuk, két zacskó éleszt port beáztattunk kevés vízben,
ezt hozzáadtuk, s egy kis vízzel meglocsolva, összegyúrtuk az egészet.
Étolajjal kikentünk két tányért, kenyerünk ezekben kelt ki, a
h mérséklett l függ en. Meleg id ben elég volt hozzá egy óra, hidegben
viszont sokat kínlódtunk, hogy életet leheljünk cipóinkba. Amikor már
rendesen megkelt a tészta, lefedett vastag alumínium palacsintasüt nkben
sütögettük meg kenyerünket a gázrezsó takaréklángján, az egyik oldalt
húsz, a másikat huszonhárom percig.
Így született meg ünnepi, formás kis cipónk karácsony estéjén is. A
passzát engedékenyen hagyta, hogy hajónkat a szélkormány gondjaira
bízzuk, így az ünnepi asztalnál mindketten helyet foglalhattunk. M anyag
tányérjainkba kimertük a konzervb l készült halászlevet, mellétettük a
még otthonról hozott pirospaprika-füzért, amely most az elképzelt
karácsonyfa díszéül is szolgált. Boldog karácsonyt kívántunk egymásnak,
az otthoniaknak, mindenkinek, aztán ünnepélyesen megszegtük Szent
Jupát kenyerét.

Elmúlt az ünnep, újabb mérföldeket, fokokat hagytunk magunk mögött

a dél-atlanti vizeken. A szélcsendes övezet kikerülésével olyan óriásira
nyúlt ívben távolodtunk el Afrika partjaitól, hogy lényegesen közelebb
kerültünk Brazíliához. A déli szélesség 20. foka után Afrika több mint
négyezer, Brazília ezerezerkétszáz kilométer távolságra volt t lünk.
Már hetek óta nem láttunk szárazföldet, amikor december 28-án
messzir l megpillantottuk Martin Vaz szigetét. Nem kerestük, egyszer en
útba esett. Csak másnap hajnalban értük el a szigetet, az északi fok
irányából érkezve, majd a keleti, szél fel li oldalon mentünk végig
mellette. A holdfényben a bizarr sziklakupac olyan impozáns látványt
nyújtott, hogy felkeltettem Józsit, ne maradjon ki bel le. Délr l
megkerülve a hatalmas sziklatömböket, a szélárnyas nyugati oldalra
hajóztunk át, itt sem láttunk azonban emberi jelenlétre utaló fényeket. A
sziget a holdfény sejtelmes homályába burkolózva állt el ttünk. Egy
csöndes öbölben kidobtuk a horgonyt, mondván, majd reggel meglátjuk,
mitév k legyünk. A horgonydobás eseményszámba ment, csaknem egy
hónapja el ször rögzítettük a Szent Jupátot mozdulatlan ponthoz, s ennyi
id után el ször zuhantunk végre igazán pihentet álomba.
Eljött a hajnal, eltelt a délel tt, de mi csak aludtunk. Amikor végre
feltápászkodtunk ágyunkból, és kikukkantottunk a kajütajtón, egyszeriben
elszállt az álom a szemünkb l. Szinte a fejünk felett tornyosultak a
hatalmas szürke sziklák, felettük rohanó bárányfelh k, hegyormok üde
zöld mohafoltjai és milliónyi vijjogó-csivitel , síró-rívó madár.
 Csodás volt a sziget, és si magányában egyben félelmetes.
Rá kellett jönnünk, hogy rádióhívójele ugyan van a szigetnek, de
lakosa, egy manó nem sok, annyi sincs. Ez a vidék arról is híres, hogy
hemzseg a cápáktól, de ha már ebben a csendes, nyugodt kis öbölben
voltunk, kihasználtuk a lehet séget, hogy körülúszkálva a hajót, újra
lekaparjuk róla a kagylókat, algákat. Tettük ezt nem kis örömére a
körülöttünk kíváncsian és éhesen tüleked gyönyör halaknak, amelyek
ízléses barna alapon félhátnyi szivárványt, alsó és fels úszóik tövében
rikító fehér csíkot viseltek, szégyent hozva a mellettük kevésbé divatos,
szürke alapon fekete pöttyöket hordó társaikra.
Hamar végeztünk, és szedtük volna fel a horgonyt, de nem jött. Az
átlátszó vízben fölé úszva láttuk, hogy beakadt három félház magasságú
szikla – nyilván a mi bosszantásunkra kialakított – hasadékába, úgy tíz-
tizenöt méter mélységben. Ilyenkor szokott történni, hogy a
meggondolatlanul, fejkötél nélkül leengedett horgonyt a pórul járt hajós –
lehet leg amikor senki sem látja – egy nyisszantással elválasztja a
hajótól. Nem mi lettünk volna sem az els k, sem az utolsók, akik a hajó
kiszabadításának ezt a költséges módját választják, ha fehérvári
barátainktól még indulás el tt nem kaptunk volna egy könny búvár
palackot a hozzá tartozó felszerelésekkel, így csak a hátamra
kanyarítottam a palackot, és máris mentem a víz alá, kipattintgatva a
fülemet, ahogy kell. Két rántás a kötélen, Józsi lelazította, újabb két
rántás, már húzhatta is fel. Ennyi volt. A hasadéknál érdekes halak dugták
ki fejüket a kövek mögül, de nem fenyegette ket veszély, szigonyt nem
hoztam magammal. Sokáig elnézel dtem volna még a mélybon, de
takarékoskodni kellett a leveg vel.
Nem messze t lünk különös dologra figyeltünk fel. A parttól alig tíz
méterre falmaradványok látszottak a víz alatt, és felfedeztük azt is, hogy a
szikla oldalán hosszú leszakadás húzódik. Helyén egykor valószín leg
földnyelv vagy sziklapárkány lehetett, amely hegycsuszamlás
következtében a víz alá süllyedt, magával sodorva a rajta álló épületeket.
Furcsa érzés volt emberi lakhely nyomait felfedezni a víz alatt, távol a
világtól.
Elnézegettük egy ideig a sziklákat, elrakodtunk a hajón, aztán
felhúztuk a vitorlákat, búcsút intettünk Martin Váz szigetének.

A következ napokban, sajnos kezdett kifáradni a passzát, egyszer en

kivitorláztunk bel le, a nyugati szeleknek pedig még nyomuk sem volt.
Zivatarszelekkel, könny brízekkel még több száz mérföldet kellett lefelé
mennünk, hogy elérjük azokat a megbízhatóbb, de az el z eknél sokkal
hidegebb és gorombább szeleket, amelyek már a déli negyvenesekhez
tartoznak. A hírhedt „üvölt " negyvenesekhez...
December harmincadikán éjszaka, amikor egy órakor váltottuk
egymást – én keltem, Józsi lefeküdt –, éppen felettünk folytatta sétáját az
Orion csillagkép, amelyet mindketten a legszebbnek tartottunk. Az Orion
alatt pislákolt az álkereszt, ami a „Hajógerinc" és a „Vitorla" csillagképek
találkozásánál ugyanolyan formájú és fekvés – csak kétszer akkora –,
mint a Dél Keresztje.
Mennyit hallottunk, olvastunk róla, és mennyire vártuk, hogy
meglássuk egyszer! Most ott volt, az álkereszt alatt balra, a Centauri
csillagpár fölött jobbra, szerényen, fényesen. Szeretem a csillagokat
nézegetni, gyönyörködni bennük, öröm felismerni ket, amikor örökös
útjukat járják a felfoghatatlanul végtelen térben. Ilyenkor mindig átérzem
kicsinységemet.
Reggel a fedélzeten jólesett megropogtatni tagjaimat, a déli december
35 fokos klímájához ill öltözetben, megszabadulva nyakláncomtól és
karórámtól is... Az orrfedélzeten felhúztam egy vödör vizet, és hívtam az
ügyeletest, mintha mutatni akartam volna neki valamit. Mikor odaért,
nyakába zúdítottam az egészet. Ebb l aztán parázs vödrözés lett,
mindkett nk gyönyör ségére. Megvolt a h tés, a reggeli fürd , jöhetett a
pincér az étlappal...
December 31. volt, Szilveszter napja. Az átlagosnál simább vizén,
csöndes, gyenge szeles menetben hajóztunk az új év felé, hatszáz
mérföldre keletre Brazília partjaitól és hat kilométerrel a szilárd talaj
felett.
Este a kajütben fenségesre sikeredett a vacsoránk. Hazai sülthús
készletünk utolsó darabjaiból és más finomságokból állt az ünnepi
étkezés, amelyet egy-egy kis üveg vörösborral és bef ttel zártunk le, majd
kellemes zene mellett sokáig beszélgettünk. Gondolataink nagy utat tettek
meg, képzeletünk elkalandozott az óceánon, a Földközi-tengeren túlra,
még tovább a Kárpát-medencébe, s végül kikötöttünk azoknál, akik
otthon nemsokára poharaikat emelik.
Mi is fogtuk bögréinket, megnéztük óránkat, s hazai id szerint
éjfélkor kiálltunk a fedélzetre elénekelni himnuszunkat a sötét óceánnak.
Koccintottunk szeretteinkre, kezdve családjainkon, majd a barátok
következtek – az otthoniak és szerte a nagyvilágban –, így haladtunk
végig a hosszú-hosszú soron, de mindig újak jutottak az eszünkbe. A
végén vigyázni kellett, nehogy mindenki részegre emlékezze magát a
fedélzeten, elvégre menetben voltunk.
Mint hajnali ügyeletes, az éjszaka további részét is ott töltöttem a
fedélzeten, s gondolataim további barangolását egy lángoló napfelkelte
hevítette még bens ségesebbé. Bába voltam egy új nap, egy új esztend
születésénél.
 7

Aggódó kíváncsisággal vártuk, miképpen jutunk át a keleties

passzaiból a nyugati szelek birodalmába, mivel a fellelhet irodalom ezt
nem magyarázza el minden kétséget kizáróan. A széltérképek szerint az
áramlatokkal együtt a szelek is befordulnak, a valóságban azonban
minden jel arra mutatott, hogy hasonló ütköz zónába futunk, mint az
egyenlít nél. Nem sok kedvünk volt hozzá, mert kiszámíthatatlan irányú
és többnyire gyenge szeleivel újabb négy-öt nap veszteséget jelentett
volna. Szerencsére, mire teljesen kimúlt volna a keleti szél, felkapott
bennünket egy gyengébb északi vihar, amely hét-kilences er sség
szeleivel négy nap alatt átrepített bennünket a kritikus pár fokon. Mire
észbe kaptunk, már a déli szélesség 34. fokának környékén jártunk.
Január 7-én hajnalban egy óra leforgása alatt kitisztult az ég, és ötös
er sség nyugati szélben találtuk magunkat.
 A tapasztalatok alapján nem csodálom, hogy nem siet senki
megdönthetetlen törvényszer ségeket felállítani a térségr l. Három napon
át napsütésben, nyugatról rohanó bárányfelh k alatt, közepes hullámok
között hajóztunk. Akik otthon térképen követték utunkat, nem értették,
miért teszünk ekkora kört a Dél-Atlanti-óceánon, amikor rövidebb útnak
látszott, ha egyenesen megcélozzuk a dél-afrikai Fokvárost. A vitorlások
számára azonban nem az a legrövidebb út, amelyet egy térképen
vonalzóval kijelölhetünk, hanem amerre a legrövidebb id alatt tehetjük
meg a távolságot. Nekünk ezzel a kanyarral ki kellett kerülnünk egy
hatalmas kiterjedés magas nyomású övezetet, amely Afrika partjaitól
nyugatra szinte állandó vendégnek számít. Az afrikai oldalon a passzát és
a nyugati szelek következtében az óceán is körbe és felfelé áramlik.
Számunkra ezért volt célszer bb a nyugati térségben vezet kerül utat
választani, még ha kilométerben többet is tett ki Fokváros felé. Egyel re
az eredeti tervek szerinti útvonalat tartottuk, a földközi-tengeri szélcsend
miatt azonban késésben voltunk.
Elmúltak a napsütéses meleg napok, megkeményedett az id , ahogy
elértük a nyugati szeleket. A Horn-fok fel l érkez durva és rendkívül
hideg széllökések megkeverték az addig egyenletes szelet, és
szertefoszlatták legszebb álmainkat, amelyekben már Tristan de Cunha
szigetén láttuk magunkat sört iszogatva. Legközelebbi óceáni úticélunkat,
az apró szigetek közelségét jó el re jelezte az ismét benépesedett óceán.
Kisebb-nagyobb halak, delfinek csapatai és a madárvilág számos
fajtájának képvisel i; viharfecskék, halfarkasok, albatroszok ugráltak,
röpködtek, fújtattak, prüszköltek – egyszóval éltek körülöttünk.
Csodálattal adóztam a szárnyait repülés közben órákig meg sem rezdít
albatroszoknak, az örökké játékos, értelmet sugárzóan közvetlen
delfineknek; légi és vízi mutatványaikat bármeddig elnéztem volna.
Amikor az egyik halfarkasnak eszébe jutott leülni a vízre, hamarosan
több társa követte, s vijjogva kommunikáltak, fogócskát játszottak. Mint a
moziban ültünk és belefeledkeztünk a látványba; ismét, mint már
annyiszor, megtanultuk értékelni mindazt, ami mellett vakon elsuhanunk
civilizált, szárazföldi életünkben.

Öt hét nyílt óceán után már nagyon vágytunk a partra, szépen

elterveztük, mit eszünk, iszunk, és bebarangoljuk majd Tristan de Cunha
egész szigetét, élvezve a kétlábon járás örömeit. Ehelyett ott álltunk már
két napja alig több mint száz méterre a parttól, és ugyanúgy
himbálóztunk, mint a nyílt vízen, csak a karnyújtásnyira lév tündéri kis
település elérhetetlensége tette ezt még nyomorúságosabbá.
 A szigeten nincs kiköt , csak egy pici öböl, amit a halászcsónakoknak
alakítottak ki, ezekhez méretezett vízmélységgel, de a hullámzás miatt
nem tudták használni. A Herald Point el tt, húszméteres vízben
horgonyoztunk le, várva Andyt, a sziget egyetlen rádióamat rjét, hogy
kijöjjön értünk motoros bárkáján. Andyvel már a sziget felé közeledve
megismerkedtünk – Nagyváti Lajos budapesti rádióamat r kutatta fel az
éterben számunkra –, s naponta legalább háromszor beszélgettünk rádión,
pedig ha kinéztünk, olyan közel voltunk, hogy szinte láttuk t a parton.
Csak az az rjít százötven méter ne lenne... Kilences szél fújt, amióta
megérkeztünk, így lehetetlen a partot megközelíteni, de értünk sem tudott
kijönni senki. Amennyire készültünk a kikötésre – számoltuk, hányat
alszunk még, mint kisdiákok osztálykirándulás el tt –, annyira
reménytelennek látszott a partra lépés Tristan de Cunha szigetén.
A Dél-Atlanti-óceánon minden kontinenst l sok ezer kilométerre
fekv , magányos szigetnek már a megtalálása sem volt egyszer . Két
nappal el tte beborult az ég, semmiféle mérést nem lehetett elvégezni, így
csak az eddigi irányra és megtett útra hagyatkozva, a kiismerhetetlen
áramlatok kockázatát vállalva közelítettünk célunk felé, amit persze nem
találtunk el. Amikor úgy éreztük, hogy oda kellett volna már érkeznünk a
szigethez, de nem érkeztünk sehova, csak az óceánra leereszked ködöt
láttuk, lehúztuk a vitorlákat, és megálltunk. Vártunk, amíg annyira
kitisztul az id , hogy végezhetünk pár mérést, és megtudjuk, hol
vagyunk. A látótávolság a vízen nem volt több két-háromszáz méternél,
és tudtuk, hogy a szigetnek sem világítótornya, sem rádió-irányadása
nincs. Végül délutánra egy-egy pillanatra kikukkantott a Nap a
vékonyabb felh k közül, s ekkor kiderült, hogy harminc mérfölddel
északabbra vagyunk, mint hittük. A felszakadozó felh zet alatt óránként
mérve és számolva ereszkedtünk délebbre, és január 11-én délután négy
órakor megpillantottuk a szigeten emelked hegy lábát, miután kétezer-
kétszáz méteréb l éppen csak száz métert tett láthatóvá a felh burok.
Pontban este nyolc órakor vetettünk horgonyt a Herald Point el tt, ahova
Andy irányított rádión; otthona ablakából lesve az erre még sosem járt
magyar hajósok érkezését...
Most is ugyanott álltunk, immár második napja, és vártuk a pillanatot,
amikor megfizethetem cimborámnak azt a sört, ami megegyezés szerint a
sziget megpillantójának kijár. Éjszaka volt, már javában aludtam, amikor
Józsi felrázott, hogy csúszunk, szánt a horgony. Öt másodperc, amíg
tisztáztam, hol is vagyok, a következ tíz elég volt ahhoz, hogy magamra
kapkodjam a vízhatlan ruhát, gumicsizmát, sapkát. Valóban úgy nézett ki,
mintha csúsztunk volna, mert a hajót keresztbe fordítva dobálták a
hullámok, a horgonykötél lazán lógott. Tízperces küzdelem után derült ki,
hogy nem csúszunk, csak valamilyen áramlat felnyomott és kifordított
bennünket. A visító szélben a hajó oldalán megtör hullámok permete
szállt a leveg ben, csuromvizesek lettünk, mire lerövidítettük a
horgonykötelet, hogy ne tekeredhessen a kormánylapátra. Újra
biztonságban voltunk, visszabújhattunk a jó meleg hálózsákba.
Másnap reggel a szemet gyönyörködtet kékre tisztult égbolt látni
engedte a sziget zöld f foltokkal tarkított óriási vulkáni tömegét,
amelynek tövében enyhén lejt teraszon terült el Edinburgh, Tristan de
Cunha egyetlen falucskája. Régen nem láttunk emberi települést, mégis
azon voltunk, hogy nincs értelme tovább várni, felszedjük a horgonyt.
Január 13-án délutánra azonban annyira lecsitult a hullámzás, hogy
vendéglátóink a szigeti rádióssal együtt ki tudtak jönni értünk egy
halászbárkán. Els találkozásunk karambollal kezd dött: a még mindig
háborgó vízen a két hajó összever dött, bár ebben ludas volt a motoros
bárka sof rje is. Nem ismertük a helyi hajózási szokásokat, így kissé
meglepett, amikor a halászok frontálisan landoltak hajónkon. A heves
találkozások következtében három mély horpadás keletkezett a m anyag
szegélyen, és elgörbült két korlátláb. Kiabálásunkra dobtak egy kötelet, és
leállították a bárka motorját, így megúsztuk, hogy totálkárosra
barátkozzák szegény Jupátunkat...
Mikor kiléptünk a partra, határozottan mozogni éreztem a földet.
Ránéztem Andyre és a többiekre, de semmi jelét nem mutatták, hogy k
is éreznének valami rendelleneset, így inkább hallgattam. Kellett vagy öt
perc, mire nagyjából stabilnak éreztem magam alatt a kiköt betonját.
Kérdeztem Józsit: – Te is? Bólintott, megnyugodtam.
Andy el ször egy nagy téglaépületbe vezetett minket, amelyben
Edinburgh valamennyi hivatala: a posta, a könyvtár és a kormányzósági
adminisztráció helyet kapott. Fehérre meszelt, tízszer húsz méteres,
hullámbádog tet s földszintes épületet kell elképzelni, a luxus legkisebb
jele nélkül – ez volt „A" hivatal. Borvirágos mosollyal, nagy pocakos,
egyenruhás ember jött elénk, akir l kiderült, hogy a rend r, határ r és
vámos – vagyis egy személyben a falu teljes fegyveres testülete.
Elcsevegtünk vele, s amikor az iratainkra terel dött a szó, a „hatóságot"
jobban érdekelte a Szent Jupát jellegzetes pecsétje, mint hogy adjon a
mi útlevelünkbe...
Ezután ötperces el zetes látogatást tettünk a kormányzónál, aki a brit
birodalom megtestesít je itt, mivel a többi dél-atlanti-óceáni szigethez
hasonlóan, Tristan de Cunha is Nagy-Britannia fennhatósága alatt áll.
Roger Perry, aki legalább annyira tudós, zoológus, mint diplomata,
másnapra ebédre hívott meg bennünket, amit örömmel elfogadtunk.
A kötelez protokoll után, élve a szabadsággal, fölkapaszkodtunk a
falu mögött meredez sziklára, hogy élvezzük a panorámát, fotózzunk,
videózzunk. Visszatekintve a hegyoldalról, megragadó kép tárult elénk.
Apró házacskák, kék, zöld, piros, rózsaszín tet kkel, rikító zöld
mez ben rengeteg virággal, és a part el tt békésen ringatózó Jupátunkkal
– így festett Tristan de Cunha, a „világ vége" sziget. Már alkonyodott,
amikor a sziklás hegyoldalról lekászálódtunk a faluba. Andy
körbemutogatta a házakat, melyik kié, majd betévedtünk az egyetlen
kocsmába. Jó társaságra leltünk ott, éppen elcsíptük a tanítót, egy
korunkbeli, vidám, kék szem , szakállas fickót, aki éppen egy whiskyvel
akart kisurranni, s persze ott volt a kocsmáros is. Rendeltünk néhány sört,
körbeültük a pultot, s miután néhány szót meséltünk magunkról, ket
kezdtük vallatni a szigetr l és népér l.
Tristan de Cunha portugál tengerész 1506-ban fedezte fel a
szigetcsoportot, amely öt szigetb l áll, de csak a felfedez jér l elnevezett
nagy szigetet lakják. 1543-ban dán hajósok, 1567-ben franciák jártak a
szigeten, majd 1709-ben egy amerikai hajó néhány matróza maradt itt
hosszabb ideig fókab rt és zsírt gy jtögetni. 1811-ben az angolok Szent
Ilona szigetér l átvezényeltek egy hely rségnyi csapatot, amelyet 1817-
ben visszarendeltek, három ember azonban engedélyt kapott, hogy ott
maradhasson. Hozzájuk kés bb angol, holland, amerikai cethalászok és
hajótöröttek, még kés bb olaszok és írek csatlakoztak, akiknek a
leszármazottai alkotják a sziget mai lakosságát. 1852-ben feltérképezték a
szigeteket, az utóbbi évtizedekben pedig rádióállomást, meteorológiai
intézetet és egy halfeldolgozó üzemet létesítettek.
Tristan de Cunha mindaddig szinte ismeretlen maradt a világ el tt,
amíg 1961. október 6-án m ködni nem kezdett a kialudtnak hitt vulkán.
El ször csak rengések rémisztgették az akkor már csaknem háromszáz
lakost, majd átforrósodott a talaj, a falutól északra a hegy oldalából
lángnyelvek csaptak el , s röviddel ezután megindult a lávafolyam. A
lezúduló lávatömeg maga alá temette a halfeldolgozó üzemet, és
fenyeget en közeledett a falu felé. A segítségül odasiet hajók a
lakosságot el ször a szomszédos Nightingale szigetére menekítették,
majd Dél-Afrikába, végül Angliába. Amikor 1963-ban ismét helyreállt a
rend, kih lt a láva, és elcsendesedett minden, néhány család kivételével
mindenki visszatért ide, a „világ végére". Több embert is megkérdeztünk,
miért jöttek vissza, amikor az anyaországban mindent megkaptak.
Segítették ket munkahelyekkel, pénzzel, mindent megtettek, hogy a
közösség – úgy, mint otthon – együtt maradhasson. A válasz
egybehangzó volt:
– Itt születtünk, ez az otthonunk, erre az életmódra vagyunk
berendezkedve. A szigeten jó a leveg , csend és nyugalom van. A
rohanás, az idegeskedés nem a mi világunk...
Szigeti sétáinkon magunk is tapasztalhattuk ezt a semmivel össze nem
hasonlítható békességet, nyugalmat. Nem hallani mást, csak a
hullámtörést a parton, a szél zúgását a sziklákon, néha egy-egy
tehénb gést, esetleg gyermekkacajt.
 A sziget összlakossága 293 f , ebb l 153 n , 140 férfi, csecsem t l az
aggastyánig mindenkit beleszámítva. Amikor ott jártunk, 17 brit állami
tisztvisel , orvos, tanító és pap tartózkodott a szigeten. A legid sebb
ember egy 88 éves bácsi volt, akivel válthattunk is néhány szót. A
közösség két jövedelemforrása a halászat és a bélyeg. Nem halat, hanem
az annál sokkal jobban jövedelmez rákot, langusztát halásznak, vagyis
inkább rákásznak. A bélyegeket Angliában nyomják, és a helyi
postahivatal pecsétjével ellátva méregdrágán árusítják szerte a világban.
Megjegyzem, ezekb l a gyönyör és ott sem olcsó bélyegekb l magunk
is vásároltunk néhány sorozatot, bár nem vagyunk gy jt k.
A településen kivétel nélkül kertes házak vannak, k b l vagy
betonelemekb l építve, sokszín hullámlemezekkel borítva. A csupa
virág udvarokat, apró kerteket térdig ér , vulkáni kövekb l egymásra
rakott kerítés védi, kizárólag a szabadon él és kószáló szarvasmarhák
garázdálkodása ellen. Egyébként minden ház tárva-nyitva állt, kivéve a
hivatalos épületeket. Teljes a közm vesítés: a víz-, villany- és
szennyvízhálózat minden lakást összkomfortossá tesz. A gáz hatalmas
acélpalackokban érkezik Dél-Afrikából, és jut bel le minden
háztartásnak. Az ivóvizet a hegy oldalában lév kristálytiszta forrásból
nyerik, az elektromos áramot pedig egy dízelgenerátor szolgáltatja reggel
hét órától este 22.30-ig. F tésre nincs szükség, mert – mint mondták –, a
tél alig hidegebb, mint a nyár. A h mér higany szála ritkán megy 18 °C
alá, az óceán enyhít hatása következtében.
A szigeten a szórakozást a kábeltévé m sora jelenti, és egy vendégl
táncteremmel, biliárdszobával. A feln tt férfiak egyik legf bb
szórakozása a versenyvitorlázás, amelyhez az els pillantásra meglep
hajókat használnak. Barátunk, Andy büszkén mutogatta saját hajóját, ami
a Szent Jupáthoz hasonlóan 31 láb hosszú, csak egy kicsit más. Nyitott,
üres csónak, egy árboccal. Nem a formája lepett meg, mert az
hagyományos tengeri csónakforma, hanem az elkészítés technológiája és
a hajó anyaga. A könny lécbordázatra nemes egyszer séggel
viaszosvásznat feszítenek fel, és vasszögekkel szegezik oda. Ez utóbbi jó
tápláléka az id nek és a sónak, de ez nem zavar senkit, a csónakok
reparálása, bütykölése kedvenc id töltésük. Az Edinburgh és az innen 25
mérföldre lév Nightingale szigete között, oda-vissza úton rendezett
versenyeiken állítólag tízcsomós sebességet is elérnek. Ez közel
kétszerese a miénknek...
A szigeteken semmiféle katonai létesítmény és szolgálat nincs. Kivétel
nélkül mindenki vallásos, vasárnaponként szinte kizárólagos program az
istentisztelet. A kilencven százalékos protestáns többség békésen él
együtt a tíz százalékot kitev katolikusokkal, mindegyikük látogatja a
maga meglehet sen kicsi és puritán templomát. Az ünnepek a nálunk is
ismert összes vallási ünnep és a szilveszter.
 A fizet eszköz az angol font, amib l, igaz, hogy keveset – 100-200-at
– keresnek havonta, viszont keveset is költenek. A háztartásbeli
asszonyok kivételével mindenki a kormány alkalmazottja. Tökéletes
államosításban élnek. Kezdtem érteni, miért „óvják" annyira a
munkaeszközöknek számító csónakjaikat...
A kormányzó egy személyben az adminisztráció vezet je és a bíró. Az
egyenl ség jegyében, a közösség életét nyolctagú testület irányítja,
amelynek kötelez en mindig van egy hölgy tagja is...
A kapcsolatot a külvilággal egy havonta arra járó hajó és a
rádióállomás biztosítja. A hajó Dél-Afrikából vagy Szent Ilonáról hozza a
szükséges árukat, és szállítja el a jegelt vagy a konzervrákot. A nagyhajók
még annyira sem tudnak közel jönni a parthoz, mint mi, ezért a
szigetlakóknak kell csónakjaikon ki-be hordani mindent, ami rossz id
esetén sok id be telhet. A rádiókapcsolatot Andy tartja, naponta
összeköttetésben van az anyországgal. Érdekes módon, annak ellenére,
hogy a postahivatal jelent s bélyegforgalmat bonyolít le, a levelezés
errefelé nem jellemz . Néhány évvel korábbi adat szerint Tristan de
Cunhara egy évben hét levél érkezett, és tízet küldtek. ..
A szigetlakók közül, aki akar, és van hozzá pénze, brit útlevéllel
kedvére utazhat, de ezzel a lehet séggel szinte senki sem él.
A két angliai tanító – az egyik Simon, akivel beszélgettünk –,
természetesen a hazai tananyag és módszer szerint oktatja a lurkókat,
összevont csoportokban. A három-öt évesek mindössze kilencen vannak,
k még csak játékos programokban vesznek részt, a mi óvodáinkhoz
hasonlóan. Az öt-tizenkét évesek már többen, negyvenen vannak, nekik
komoly tananyagot kell elsajátítaniuk a politechnikától a
világtörténelmen át a fizikáig. Ha valaki olyan szintre jut, és akar is,
lehet sége van a továbbtanulásra Szent Ilona szigetén vagy Angliában,
állami ösztöndíjjal. Akkoriban csak Andy n vére élt ezzel a lehet séggel,
valamelyik ódon brit kollégium falai között.
A szigetr l sokféle ismeretet nyújtó sörözés és séta után sötétedéskor
visszacsónakáztunk a hajónkhoz, hogy kiadós alvás után, másnap sokkal
simább vizen és körülmények között, újra ellátogassunk a faluba. Zsúfolt
programunk volt, a sziget megörökítését l kezdve az ünnepélyes ebédig.
Angolos pontossággal, 12 órakor tettük tiszteletünket Mr. Perry
hivatalában, ahonnan együtt sétáltunk át otthonába. Erre az épületre az
angol nemzeti lobogó és az átlagosnál is szebb virágoskert már korábban
felhívta figyelmünket. A kormányzó kedves, közvetlen felesége már várt
ránk, és ha lettek is volna gátlásaink, azokat egykett re eloszlatta volna a
fogadtatás. Csendes, megadó mosollyal t rték, amikor videofilm-készítés
ürügyén feldúltam otthonukat, majd sor került a hivatalos köszöntésre. Mi
egy kis háromszöglet piros-fehér-zöld zászlót és egy üveg badacsonyi
bort adtunk át férjuramnak, valamint egy doboz Hélia-D krémet a
háziasszonynak. Mr. Perry cserébe nekünk ajándékozott egy dedikált
könyvet, amit még az UNESCO természetvéd tudósaként írt a
Galapagos-szicerekr l és Patagóniáról. A könyvhöz mellékelt néhány
meleg sora a szigeten el ször járó magyaroknak szólt... Shirly nénit l
pedig kaptunk egy „tízujjnyalós" ebédet, búcsúzásnál egy saját sütés
kenyeret – a szigeten mindenki maga süti a kenyerét, mint mi a hajón –,
egy-egy nagy fej salátát és két-két pár házi kötés gyapjúzoknit...
A fogadás után siettünk a postára, leróni mindenkori levelezési
kötelezettségeinket, majd Andy barátunkat boldogítottuk kameránk
„lencsésebb" végével, mert ezeket a dolgokat egy távoli sziget lakójának,
ha tetszik, ha nem, viselnie kell. Andynek nem nagyon tetszett, kivéve,
amikor egyéves kishúgával együtt örökítettük meg.
Az itt él emberek – kiváltképp a hölgyek – általában nem vették
szívesen abbéli törekvésünket, hogy fotó-, illetve filmsztárt faragjunk
bel lük, de a körülményekhez képest, úgy vélem, sikeresen
„megdolgoztuk" ket. Érdekesek és szokatlanok voltak ezeknek az
embereknek a reagálásai. Vittünk például néhány apróságot ajándékba
Andynek és családjának. Amikor átadtunk egy doboz krémet a
mamájának és egy szép nagy seklit Andynek, rezzenéstelen arccal vették
át, az érzéseknek a legapróbb jeleit sem fedeztük fel rajtuk. Már úgy
voltam, mi a fenének adtuk, ha nem is örülnek neki, amikor nem sokkal
kés bb mindkét ajándékot ott láttuk a családi vitrinben, az esküv i képek
és a legnagyobb becsben tartott díszek társaságában. Egyszer en csak
arról volt szó, hogy érzelmeiket nem mutatták ki, ha ez nekünk kicsit
furcsa is volt.
Bevásároltunk az egyetlen, szupermarketnek nevezett népboltban.
Beözönlöttünk mind a ketten, és már legalább fél órája jöttünk-mentünk a
polcok között, mustrálgattuk az árukat és árakat, amikor az eladók
tapintatosan közölték velünk, hogy szünnap van, csak a leltározás miatt
tartózkodnak ott. Azért megengedték, hogy összeválogassunk egy
szatyorra való kompótkonzervet, hiszen másnap már messzire leszünk
innen.
A boltból jövet láttuk meg az els géperej járm vet, amint húsz
kilométeres sebességgel „elvágtatott" mellettünk. Egy kb. ezer köbcentis
Yamaha motor volt, nyergében ámokfutó lovasával, aki most aztán
alaposan kihasználta az els sebességet az ötb l, veszélyeztetve minden
él t a falu házacskái között kacskaringózó járdányi betonúton. maga
viszont teljes biztonságban érezhette magát áramvonalas, nagy sebességre
tervezett, állvéd s bukósisakjában... A legnagyobb távolság a falu két
széls háza között öt perc sétálva, mégis láttunk még három autót és
néhány motorbiciklit, kivétel nélkül komoly márkákat... A szigetlakók
néha maratoni távolságokat kényszerülnek megtenni, amikor például
kimennek a tíz kilométerrel arrébb fekv krumpliföldekre... KRESZ vagy
forgalmi tábla a hatalmas forgalom ellenére sincs érvényben, hacsak
azokat az útburkolati jeleket nem számítom, amiket a szabadon kószáló
szarvasmarhák helyeznek el itt-ott az aszfalton. Ezeket is csak praktikus
okokból, mintsem kötelességb l kerülgetik. Ha emlékeimbe idézem,
hogyan bántak els találkozásunknál a ladikjaikkal, talán jobb is, hogy
nincs több motorizált egység a kis szigeten...
Mindent elintéztünk, nem maradt más hátra, mint Andyéknál kapkodva
összerámolni, aztán futás a kiköt be. Révészeink ugyanis a lelkünkre
kötötték pontos indulásunkat, mert lekéstek volna a kábeltévé m sorát,
ezt meg mi nem vettük volna a lelkünkre. A rövid búcsúzkodásnál nem is
sejtették, milyen mély nyomot hagytak ezek a találkozások életünkben, és
azt hiszem, korábban mi sem gondoltuk, hogy másfél nap alatt meg lehet
ismerni és szeretni egy „népet".
A hajón összerakodtunk, elrendeztük holmijainkat, megvacsoráztunk,
felhúztuk a horgonyt és a vitorlát. Távolodva a partoktól még sokáig
néztük Tristan de Cunha hunyorgó fényeit, amíg a visító széllel érkez
éjszaka el nem takarta szemünk el l a „világ vége" szigetet.
 8

Az els óceáni mérföldeken szellemileg felfrissülve, de fizikailag

fáradtabban – kiesve a megszokott kerékvágásból – cserélgettük a
vitorlákat egyre kisebbre az er söd délnyugati szélben. Hát igen, ezek a
bizonyos „üvölt " negyvenesek, ahol egyenletes, kifújt hat-nyolcas
délnyugati szél segíti az utazót, írják a szakkönyvek. Amit én írhatok
err l, nem sokban emlékeztet olvasmányainkra.
Az els viharos éjszakát totális szélcsend követte, a már ismert, de
megszokhatatlan döghullámzással. Az ezt követ gyenge, mindenféle
irányú éjszakai szelek a zivatarfelh k szeszélyei szerint csak arra voltak
jók, hogy folyamatosan huzigáljuk le és fel a vitorlákat, de arra már nem,
hogy haladjunk is.
Ilyenkor én kivonultam szépen a fedélzetre, és üvöltöttem, mint a
sakál. Mindig berekedtem ugyan, de legalább levezettem tehetetlen
dühömet, és ismét jó lettem a következ húsz vitorlacserére...
A következ három napban északi szélben, 90-100 kilométeres
sebesség pöffökben döngettünk, hol tiszta ég alatt, hol szakadó es ben,
viszont jól haladtunk, és ez megvigasztalt. Ahogy lassan vonult a ciklon,
körbejárt a szél, megállapodott a keleti irányban, amerre Dél-Afrika felé
szerettünk volna haladni, így cirkálnunk kellett. Ez annyiban volt
kellemetlen, hogy folyamatosan harmincöt-negyven fokban d lt a hajó,
minden hullámon olyan döngessél landoltunk, hogy még szükségünket
sem tudtuk elvégezni, arról már nem is szólva, hogy több mint kétszer
annyit mentünk, mint amennyit haladtunk.
Újabb két nap után legyengült a szél, nem d ltünk, nem döngtünk, és
nem mentünk kétszer annyit, mert egyáltalán nem mentünk. A gyenge
szembeszélben mehettünk volna északnak vagy délnek, az er s északi
irányú óceáni áramlás miatt azonban délnek kellett fordulnunk, így
legalább egy helyben maradtunk. Azt a végtelen csöndet, ami ezután jött,
a szaknyelv „dead calm"-nak – halott nyugalomnak – nevezi, és úgy
következik be, hogy a lassan fogyó széllel együtt elülnek a hullámok is,
tükörsima óceánt hagyva maguk után. Máskor is van szélcsend hoszabb-
rövidebb ideig, viszont a térségben máshol fújó szél hullámai mindig
ideérnek. Most ez sem volt, csak a csönd, ami ebben a térségben
meglep en szokatlan. Beletör dtünk, hogy bennünket a szelek istene
széls ségekkel tüntet ki, tudja, miért.
El ször a széljelz szalagja libbent meg, majd a zászló, és csak azután
lehetett látni a vizén is azt a brízt, amivel visszajött az északi szél, bár
vagy hat órára volt szüksége, hogy megvitorlázhatóra er södjék.
Barométerünk 1028-as magasságról néhány óra leforgása alatt 1014-re
zuhant, s ez legtöbbször vihart jelez. Vihar ugyan nem lett, de egy teljes
napig megállás nélkül mentünk. Ez már olyan szép volt, hogy ismét meg
kellett álljunk fél napra, igy hát berúgtuk a motort, hadd töltse legalább az
akkumulátort.
A csöndes, napsütéses id t sportolással tettük hasznossá, próbálva
kissé konzerválni illékony kondíciónkat. A mozgásra azért is nagy
szükségünk volt, mert szabad id nkben egymást túllicitálva olyan
finomságokat f ztünk, hogy fél volt, a végén súlygyarapodással leszünk
méltatlanok helyzetünkhöz. Hogy mégse érezzük magunkat teljesen
kegyvesztettnek, január 27-én reggel megszánt bennünket a teremt . Igaz,
akkor is szemb l jött a szél, de lassan befordult délire, és megállapodott
ennél az iránynál. Két napig öt-nyolcas szél segített egyre közelebb Dél-
Afrika partjaihoz. Csodás kék ég alatt, Isten csodás kék ege alatt egy szív
egyre gyorsabban ver, és gazdája egyre feljebb érez valami
megfoghatatlant, ami egyike a legnagyszer bb érzéseknek; ismét hasonló
lények között lenni a természet hosszú-hosszú ölelése után. Csupa öröm
az élet! Öröm elindulni, menni, megérkezni. Kicsit hosszabb pihen t
terveztünk Fokvárosban, mint az addigi rohanó megállásaink voltak, bár
teend akad majd b ven ott is. De nem akarok nagyon el reszaladni az
id ben, mert volt még 350 mérföld hátra, és nehéz visszacsöppenni a
valóságba...
Mindjárt másnap legyengült a szél, és visszafordult délkeletire. Fél nap
állás, újabb szembeszeles menet és újabb viharos er södés következett,
amely a part el tt ötven mérfölddel kilencesre er södött. Ilyenkor minden
hullám átsöpör a fedélzeten, a teteje bejut a vízhatlan ruha nyakán,
végigcsorog a háton, veszi az akadályt az alsónadrágnál és megállapodik
a gumicsizmában, ahol viszont nem érzi az ember, mert már lefagyott a
lába...
Hideg volt! De ki tör dött ezzel, amikor már ott volt a part, látszottak a
hegyek, jöttek az irányadók és a Nap mérése nélkül is tudtuk, hol
vagyunk. Delfinek és egy cápa képviselték a fogadóbizottságot. Este már
minden bizonnyal megfürödve, tiszta meleg ruhában, a fáradtság ellenére
vacsora- és városnéz körútra indulva hagyjuk magára biztos révbe ért
hajónkat gondolta mindezt egy magamfajta örök optimista, mert a
valóság másként alakult. Ahogy egyre jobban megközelítettük a partot,
er södött a szél is, mígnem nyomásában elérte a tíz-tizenegyest, vagyis a
100-120 kilométeres sebességet. Vigyáznunk kellett, nehogy az er s,
északra tartó áramlás elsodorjon bennünket a Tábla-öböl el tt, ahol a
város és a kiköt van. Beérve a Tábla-hegy és a Tizenkét Apostol
hegyláncainak takarásába, rövid id re lecsökkent a szél, és mivel a
hegyek fel l fújt, a hullámzás is kisebb lett. Mire lehúzgáltuk csattogó
vitorláinkat, szél vissza, vitorla fel... Alig mentünk egy mérföldet, ismét
tízes fújt, cserélhettük kisebbre a taklit.
Így értük el a kiköt t, ahova még megpróbáltunk bejutni valahogy, de
háromszáz méterrel a védett bels öböl el tt vissza kellett fordulnunk.
Vitorla nélkül a motor nem képes irányban tartani a hajót, vitorlákkal
viszont a sötétben, ismeretlen mólók, hajók közé bemenni életveszély.
Kínlódva sikerült a küls móló északi, hullámvédett oldalára
menekülnünk, és a tizenhárom méteres vízben horgonyt vetettünk.
Végre... Köpni akartam, de a szél elkente a számon. A bömbölésben öt
lépésr l sem hallottuk egymást, pedig er sen azon voltunk. Mindenesetre
megnyugtató volt, hogy így, hátunkban az óceánnal, még ha leszakadtunk
volna is, legfeljebb csak elsodródunk, de nem zúzódunk szét a sziklákon.
Csalódottan, hullafáradtan feküdtünk le, miután meggy z dtünk, hogy jól
tart a macska, nem csúszunk. Egyikünk sem tudott aludni, csak
forgolódtunk, fél füllel állandóan figyelve a küls hangokra.
Hirtelen csenddel virradt ránk február másodika. Hajnali fél ötkor
rekordsebességgel rántottuk fel a horgonyt, indítottuk be a motort, és fél
órával kés bb már a fokvárosi Royal Cape Yacht Club vendégmólójánál
ringott a Szent Jupát.

A klub elegáns, fehér épületében egy órát álltunk a forró, édesviz

zuhany alatt, s hosszú id után el ször öltve „civil" ruhát, körülnéztünk
házunk táján. A több száz hajónak otthont adó vitorláskiköt ben csak egy
fekete b r éjjeli r fiút találtunk, aki tört angolsággal közölte, hogy
hétf nél el bb hivatalos embert itt ne is keressünk. Nem kerestünk,
helyette besétáltunk a városba körülnézni. Útközben ugyan láttunk egy
nagy épületet „Doeanne" és „Custom Control" – vám – felirattal, fehér
egyenruhás emberekkel, de mi ugyanolyan közömbös képpel sétáltunk el
mellettük, mint amilyennel k beszélgettek tovább.
Délután Bobyval, a kiköt mesterrel a szokásosnál is kedvez bb kiköt i
díjban egyeztünk meg, majd a klub hangulatos, „kizárólag férfiaknak"
feliratú bárjában elbeszélgettünk egy sör mellett. Sosem voltam sörivó, de
ezeken a meleg helyeken rászokik az ember. Els óráink kellemesen
teltek, kiváncsian vártuk a folytatást.
Másnap sorjában érkeztek a hivatalos emberek, el ször az
útlevélosztályról, majd a vámosoktól. Vegyes érzelmekkel készültünk a
találkozóra, mert otthonról még útközben olyan híreket kaptunk rádión,
hogy Fokvárosban zavargások vannak, és az is el fordulhat, hogy a
legszükségesebb teend k elintézésére sem engednek ki a partra, a
városba. Nem volt mindegy. Több mint négy hónapja voltunk úton,
megtettünk 24 ezer kilométert, s tavaly november utolsó hete óta
mindössze három és fél napot töltöttünk szárazföldön. Most pedig már
február harmadikát mutatta a naptár. Pihennünk kellett, kifújnunk
magunkat, s nemcsak arra gondolva, ami már mögöttünk állt, hanem arra
is, ami még el ttünk volt; az Indiai-óceánon átvezet , több mint 10 ezer
kilométeres, legalább két hónapos hajózásra, Ausztráliáig. Jobbnak
találtuk, ha egyel re nem fontolgatjuk, mi történik, ha Fokvárosban
kiadják az utunkat...
Amikor beültünk az irodába, az egyenruhás tiszt már mindent tudott
rólunk Bobtól, csak azt nem, hogy nincs vízumunk, mert azt Bob sem
tudta.
– Sajnálom – mondtam –, indulás el tt nem volt id nk elutazni az önök
bécsi képviseletére vízumért, de egyébként sem terveztük itt a kikötést...
Udvariasan a szavamba vágott:
– Nem probléma, érezzék jól magukat nálunk. Az egyetlen kérésünk –
tette hozzá –, ha el akarják hagyni Fokváros körzetét, a saját érdekükben
jelentsék be, merre mennek.
Ezt megígérhettük, mert nem volt szándékunkban elhagyni a várost.
Örültünk, hogy ott vagyunk. Visszatérve a hajóhoz, már várt ránk a
vámos, egy nálunk fiatalabb fiú személyében. Kérdezgetett az útról,
szorgalmasan töltögette a kérd ív rubrikáit, de csak két kérdése volt:
– Drog van?
– Nincs – mondtuk.
– L fegyver?
– Az sincs...
Ezzel a vámvizsgálat véget ért, s mi úgy éreztük, most érkeztünk meg
igazán Fokvárosba, amely legalább egy hónapig lesz állomáshelyünk.
 Els teend ink közé tartozott, hogy felhívjuk Dont, azt az amat r
rádióst, akivel útközben már többször beszéltünk. A rádión keresztül
megismert magabiztos, vidám stílusa után nem lepett meg, hogy Don
ötven év körüli, sikeres üzletember volt, aki több alkalommal is vállalta,
hogy idegenvezet nk lesz. Fokvárosi barangolásainkat Afrika legdélibb
pontjának nevezetes helyén, a Tábla-hegyen kezdtük.
Az ezer méterrel a város fölé tornyosuló irdatlan sziklára kötélfelvonó
kabinjában, vagy gyalog lehet feljutni. Tetejér l, ameddig a szem ellát,
s r n beépített vidéket látni. A mintegy kétmillió lakosú város úgy ötven
kilométer átmér j területen fekszik az óceán partján. Esténként, hogy
szebb legyen a városkép, hatalmas reflektorokkal világítják meg a Tábla-
hegy sziklafalát. Leny göz a kivilágított város; mint a térképen, úgy
lehet végigkövetni az utcákat. Az elektromos áramot olcsón szolgáltatják
a környez hegyek vízi er m vei, valamint az az atomer m , ami
szemben, a Tábla-öböl túloldalán épült. Semmi sem tökéletes, mondták
azonban az id járásra értve. Ezen a vidéken ugyanis tízb l nyolc napon át
ötven kilométeresnél er sebb szél fúj, nem csoda, ha ez hosszú távon
felborzolja az idegeket, és – ami még többe kerül – a háztet ket is, pedig
speciális módon csinálják ket. A tomboló szél olykor óvatlan járókel ket
dönt fel és hemperegtet, az autókról és motorokról nem is szólva. Nem
véletlenül hívják Dél-Afrikának ezt a pontját Jóreménység-fokának...
Don meghívott vacsorára bennünket, s amikor kijöttünk, gondolkodás
nélkül mentem BMW-jenek jobb oldali ajtajához.
– Akarsz vezetni? – kérdezte.
Akkor jöttem rá, hogy kis híján a vezet ülésbe szálltam be: errefelé bal
oldali a közlekedés.
– Persze, nálatok, itt a déli féltekén minden fordítva van – jegyeztem
meg. – Kissé a fejembe is szállt a vér, csoda, hogy nem esem le a
földgolyóról...
Ezzel a „fordított" világgal ismerkedtünk a következ napokban. Don
megmutatta azt a rádióamat rklubot, ahonnan velünk is tartotta a
kapcsolatot, majd elvitt kisüzemébe. Bár hétvége volt, és nem dolgozott
senki, megnéztük a modern gépeket. Cip gyáraknak végeznek
el munkálatokat, többek között kivágó szerszámokat, alapanyagokat
gyártanak. Ha már ott voltunk, másról is beszélgettünk.
– Hány ember dolgozik az üzemedben? – kérdeztem Dontól.
– Körülbelül harminc.
– Van fekete vagy színes b r alkalmazottad?
– Van, több is. A beosztásuk aszerint alakul, ki mihez ért, mit tud jól
csinálni. Ez nem érzelmi kérdés, business.
– Hogy fizeted ket?
 – Ugyanazért a munkáért ugyanazt a bért fizetjük, megkülönböztetés
nélkül. Ne hidd, hogy ez a mi jótékonyságunkra van bízva. A
szakszervezet írja el , és szigorúan ellen rzi.
– Sokak szerint puskaporos hordó ez az ország...
– Nem könny a helyzet, de nagy az igyekezet a problémák
megoldására. Nézzetek körül...
Ezt megígértük.
Érkezésünk után néhány nappal a jachtklubban éppen a telefonkönyvet
böngésztem magyar neveket keresve, amikor a kiköt mester egy
háromtagú társaságot kalauzolt hozzám. Bemutatkoztunk, így ismertem
meg a Fokvárosban él magyar származású dr. Eckert Irmát és barátait,
Gosztola Jen t és olasz feleségét, Etnát.
– Egy kedves barátom, akinek a fiával maga együtt vitorlázott, megírta,
hogy idejönnek, azért kerestük a Szent Jupátot – mondta Irma néni. – Hát
most itt vagyunk, Isten hozta magukat...!
A találkozás örömére meghívásokat kaptunk ide is, oda is, és ez csak a
kezdet volt. Irma néniék barátai újabb barátokat és ismer söket mutattak
be. Néhány nap után már nem az volt a kérdés, mit kezdjünk magunkkal,
hanem az, hogy melyik meghívást felejtettük el.

Közlekedésünkben eleinte gondot okoztak a városon belüli nagy

távolságok, problémánk azonban hamarosan megoldódott, mégpedig úgy,
ahogy legmerészebb álmainkban sem képzeltük volna. Egyik magyar
ismer sünk, Ágoston Jóska fia egy nap ledübörgött a kiköt be 400-as
Suzuki motorján, letámasztotta a móló végébe, elmondta röviden, hogyan
m ködik, odaadta a kulcsot, és elment... Nagy izgalom lett úrrá a
legénységen. Ott hagytunk csapot-papot, és rávetettük magunkat a
paripára. Én rendelkeztem nemzetközi jogosítvánnyal, igaz, csak autóra,
és az MZ volt a legnagyobb motor, amivel eddig mentem, de nem tartott
vissza semmi. Az els tapogatózó száz méter után nekivágtam az
utaknak, s addig vissza sem mentem, amíg tartott a benzin. A járgány,
legnagyobb örömünkre, mindvégig velünk maradt. Szabadok lettünk,
mint a madár, bár repülni nem próbáltunk vele, ami nem zárja ki, hogy
arra is képes lett volna. Id közben folyamatosan dolgoztunk a hajón,
készülve az újabb nagy útra, de azért mindig jutott id nk, hogy
ismerkedjünk környezetünkkel és az emberekkel.
Barátaink már jó el re figyelmeztettek, nehogy azt higgyük, mindaz,
amit itt tapasztalunk az egész Dél-Afrikai Köztársaságban ugyanúgy
van...
A világon valószín leg kevés város dicsekedhet a fokvárosihoz
hasonló változatos és el nyös természeti adottságokkal. A Tábla-hegyet
már említettem. Ha az ember visszaereszkedik a fellegekb l, és nyaka
közé szedi a lábát, végeláthatatlan kertváros utcáin bolyonghat, ahol
fantázia, pénz és ízlés szerint különböz , egy- vagy többszintes családi
házakat, hatalmas zöld vagy csupa virágoskerteket lehet látni. Fokváros
egyetlen, huszadik századra emlékeztet negyede a belváros, ahol a
felh ket karcoló irodaházak, hipermarketek és bankok váltogatják
egymást. A városnak ezt a részét is, akárcsak a hatalmas kiköt rendszert
és a tengerparti negyedeket, a környezetbe hibátlanul beillesztett,
többszintes sztrádaerd n lehet megközelíteni.
A szemet vidítóan zöld belvárosban – ahol egy eldobott csikket sem
látni –, nincsenek lakóházak. Az egész az üzlet birodalma, így a
hivatalok, üzletek zártával elnéptelenednek az utcák, a nagyvárosokban
mindenütt fellelhet csöves csavargókat nem számítva. Annál nagyobb az
élet Sea Pointban, a nyugati tengerparton, a világhír Clifton-strand
közelében épült városnegyedben, amely a szórakozás és az esti élet
központja.
Ha az ember beül valamelyik tengerparti olasz, görög vagy kínai
étterembe, választhat, hogy az óceánon rövid deszkáikon szörföz ket
vagy az utcán zajló divatbemutatót nézegesse-e. Az el bbit inkább
csinálni szerettem volna, az utóbbival pedig jobb, ha az ember nem
rongálja nehezen, kemény munkával szerzett önbizalmát. A világ talán
legszebb, többnyire félvér lányaival az a legnagyobb baj, hogy ha
mondjuk, megkérdezem: hány óra van, vagy valami hasonló fontosat,
nem fordulhatott el , hogy átnéztek az emberen. Nem! k fülig ér
mosollyal, tudásuk legjavát nyújtva válaszoltak, és csak azok nem
elegyedtek velük szóba, akik nem akartak.
Sea Point-ban láttam Charles Parker diszkóklubját, amely annak
köszönhette hírnevét, hogy ez volt Barnard professzor törzshelye. Csak
volt! A világhír és a pénz együtt sem akadályozta meg a klub ifjú f nökét,
hogy el ne szöktesse a prof huszonegy éves feleségét... Amikor egy
alkalommal a Fals-öböl felé rohantunk az autópályán, a város szélén,
szemben az egyetem épületegyüttesével láttuk annak az öreg klinikának a
szürke tömbjét, ahol az els szívcserét hajtották végre. A kutatások azóta
is nagy er vel folynak. Barnard mester már csak az ész és irányítás, a
szikét viszont egy fiatal, NSZK-ból jött specialista forgatja, ahogy
mesélték, jól és jutányos áron. Nem messze a klinikától található az a
csaknem városnyi kiterjedés kórház, amely a kifejezetten szegény
embereknek – színes b r eknek is – nyújtja szolgáltatásait. A jobb módú
„kirekesztettek" arra panaszkodtak, hogy ket már be sem engedik, bár a
kórház az adóikból épült.
Fokvárosban egyébként méreteihez és világvárosi színvonalához
képest szokatlanul csöndes mederben folyik az élet. Különösen vasárnap,
amikor a templomokon kívül alig van nyitva valami. Az emberek nagy
része vallásos, templomba járó, s ez nemcsak statisztika. A családoknál,
ahol jártunk, az ebédnél, a vacsoránál a családf vagy a legid sebb fiú
mondott imát. A józan életvitel azonban, úgy látszik, nem terjed ki az élet
minden területére: kulcsprobléma a rendkívüli mérték
alkoholfogyasztás, amit az olcsó árak láttán nem is lehet csodálni.
A város határain belül minden ipari tevékenység folytatása tilos, az
erre kijelölt körzetekben viszont komoly állami támogatással serkentik a
vállalkozásokat. A kezdeti nehézségek után, mint mondták, ipari
konjunktúrát idézett el a külföldi monopóliumok kivonulása miatt
jelentkez áruhiány. A faji elkülönítés Fokvárosban a lakókörzetekre
korlátozódik, ez az, ami különválasztja a fehér, a színes és a fekete
lakosságot, bár ottjártunkkor ennek feloldása is szóba került. Egyébként
mindenki bárhova bemehet, ha van rá elegend pénze... A
legkonzervatívabbnak és legdrágábbnak számító királyi jachtklub – ahol
mi is vendégeskedtünk – ugyancsak megnyitotta kapuit, más kérdés, hogy
ki tud vagy akar élni ezzel a lehet séggel. A városi lakosságnak
megvannak a saját klubjai, iskolái, szórakozóhelyei, és bár zömmel csak
ezeket látogatják, az összeolvadás jelei lassan mindenhol
megmutatkoznak. Az utcán fekete a rend r, a jachtklubban fekete az
éjjeli r és a bárszemélyzet, az egyik legdivatosabb étteremnek színes a
tulajdonosa. Tapasztalható tehát bizonyos fokú törekvés az
együttm ködésre, de ez sem ilyen egyszer . Csak Fokváros körzetében
nyolc olyan fekete törzs él, amely ugyanúgy jövevénynek számít, mint a
fehérek, de azon kívül, hogy különböz nyelveket beszélnek, még törzsi
háborúskodás is dúl közöttük. Abban az országban, ahol huszonkétmillió
– egymással sem mindig békében él – színes ember áll szemben a
szellemi és gazdasági er t birtokló öt és fél millió fehérrel, a sokféle
ellentét megszüntetése nem könny feladat. Ilyen vegyes benyomásokat
szerezve jártunk-keltünk Fokvárosban, mindenesetre jobban kiigazodva a
közlekedési, mint a bonyolult társadalmi viszonyok között. Jártunk a
gazdag negyedekben, Green Point, Clifton, Camps Buy vidékén is,
természetesen motorral, mert másként nem is lehetett volna. A
közlekedés f leg az autózásra, motorozásra épül. A buszhálózat gyér, és
az a kevés járat is kiszámíthatatlanul közlekedik. A földalatti, villamos és
metró pedig teljesen ismeretlen. Annál jobbak viszont a mindenhová
elvezet , kifogástalan min ség autóutak. Mesélték, hogy alig néhány
éve még földutak kanyarogtak az ország belsejébe, az északi
nagyvárosokhoz is. Jelent s állami költségekkel azóta épült ki az
úthálózat, amióta az afrikánusok kormányoznak. Az afrikánusok a
holland telepesek leszármazottaiként nem tekintik magukat vendégeknek,
s a javakat nem kihordani akarják az országból, hanem befektetni. Az,
akinek pénze van, itt is jól él, s akkoriban az árak sem voltak túl magasak.
Nekünk ugyan nem volt sok pénzünk, a viszonylagos olcsóság azonban
azzal biztatott, hogy el tudjuk majd végezni a hajóval kapcsolatos
munkákat, és telik majd bevásárlásra is.

Egy csendes napsütötte délel tt ott kecmeregtem a klubban, amikor

„lebuktam". Magamra vettem az „I'm sailing Finn" – finnes vitorlázó
vagyok – feliratú trikómat, és ez elárult. Több vitorlázó azonnal
leszólított, igazi-e a felirat a hátamon? A finnesek is – mint sok más
sportág képvisel i – egy nagy családot alkotnak a világon, s ebbe
beletartoznak az itteni sportolók is. Így kerültem egy csapásra a fokvárosi
versenyvitorlázók társaságába, nem kis örömömre, mert remek
emberekkel ismerkedtem meg. A Fals-öbölben éppen a következ
hétvégén volt a Cape-provinc bajnokság, amire engem is meghívtak.
Csak versenyen kívüli vitorlázgatásról lehetett szó, mégis nagy
lelkesedéssel mentem, mivel több mint egy éve nem ültem dinghyben,
pedig imádom. Ali, az ötszörös dél-afrikai bajnok kölcsönadta öregebb
hajóját, amely szórakozási igényeimnek tökéletesen megfelelt. Mark, egy
másik „családtag" minden reggel értem jött a kiköt be, elvitt a negyven
kilométerre lév Simon's Town-ba, majd este vacsora, egy kis iszogatás
és dumaparti után visszavitt a klubba.
Nagy élmény volt a napsütéses, ötös szélben ismét a kis egyszemélyes
hajóban hasítani a vizet. Ilyet úgysem láttam még; fókák, delfinek
szórakoztattak futam közben, szinte karnyújtásnyira t lem. Ismer seim
azzal biztattak, hogy az öbölben láttak már 12 méteres fehér, óriáscápát
is, itt van a szül helyük. Ez járt a fejemben az utolsó napon is, amikor
felborultam, és vagy negyven percig fürödtem az óceánban, míg talpra
tudtam állítani a hajót. Sok a baj az ilyen öreg, elhasznált bárkával. A
csigánál a nagyvitorlabehúzókötél körszövött küls része elszakadt,
összecsúszott és beszorult a csigába. Csak az tudja, mit jelent ez, aki már
húzta magára a cájgot egy szembeszeles fordulóban. Mire a víz alatt
áttuszkoltam a kötelet a csigán, eltelt vagy tíz perc, és csak ezután jött a
java, mert nem volt schwert-lehúzógumi sem, aminek következtében a
fenékkel felfelé úszó hajóba beesett ez, a visszaállításhoz
nélkülözhetetlen kapaszkodó. Újabb húsz perc szerelés a víz alatt, és már
talpon is voltunk – tele vízzel. Akkor derült ki, hogy nem volt a
légkasznik kifolyónyílásaiban dugó, persze hogy tele lettek vízzel.
Szerencsére volt vödör, így nagy üggyel-bajjal megszabadultam a
felesleges nehezékt l és vitorlázhattam tovább.
Kint a parton, száraz, meleg ruhában mindez jó sztorivá szelídült,
alkalmat adva a többieknek a jópofa kárörvendésre, ugratásra. A
versenyek után Alival a klub bárjában üldögéltünk egy gin mellett, és
beszélgettünk.
 – Nálunk egy olyan szint sportember, mint te, megél a sportból –
mondtam neki. – Itt mi a helyzet?
– Abból a sportágból nem lehet megélni, ami nem hoz bevételt –
válaszolt. – Vitorlázni egyébként is csak hobbiból szabad. Más a golf, a
tenisz, a rögbi és egy sereg kifizet d sportág. Én mindenesetre az
üzletb l élek.
– Mivel foglalkozol?
– Vállalkozásokat koordinálunk, piacot kutatunk, kapcsolatot
teremtünk gyártó és vev között, egyszóval: menedzselünk. A feleségem
lovász, a hobbijának él. Ez csak viszi a pénzt, de szerencsére
megengedhetjük magunknak.
– Mit tudsz Európáról?
– Az olimpia el tt fél évet utazgattunk ott versenyr l versenyre...
– A bojkott ellenére?
– Persze. Amerikai rajtszámmal és papírokkal versenyeztünk. ..
A beszélgetést kés bb Aliék otthonában folytattuk. Tokaynak nevezik
azt a gyönyör környezet , domboldalon fekv városrészt, ahol a bajnok
családjával él. Ali birtoka több holdas erd s hegyoldal, lovardával,
lovakkal, néhány percre a városközponttól. A beszélgetésben itt sem
kerülhettük ki azt, ami kikerülhetetlen.
– Ali, mi a véleményed a faji problémákról?
– Sok okosat nem tudok mondani, nem foglalkozom vele. Én akkora
adót fizetek az államnak, amekkorából egy egész falut etethetnek. Egyre
több iskolát, kórházat, utat építenek, amit mindenki ingyen használhat, az
adófizet k pénzéb l. Nem mondom, hogy helytelen, de legalább ne
köpködne ránk a világ.

Múltak a napok, véget ért a pihenés, belelendültünk a hajó

felkészítésével kapcsolatos munkálatokba. Akadt tennivaló b ven, most
jöttünk rá, hogy nemcsak az építés volt sok munka, hanem a karbantartás
is azzal jár. Kezdtük az árbocon, annak merevít kötelein, tartóveretein, a
készletek számbavételén és rendszerezésén. Csaknem minden
fémalkatrészt, akár alumíniumból, akár rozsdamentes acélból volt,
kikezdett a korrózió, ezeket újra kellett impregnálni vagy cserélni. A
bumrúdról az összes veretet le kellett fúrni, sómentesre mosni, majd
gumigittes szigeteléssel visszaszegecselni, hogy a só ne férk zzhessen
ismét a résekbe.
Szerelés közben megdöbbent felismerésre jutottunk: csak a jóistennek
köszönhet , hogy nem szállt el a kormányunk. A kormánykerék orsójától
a kormánytengely ívéig húzódó acélkötés hat pászmájából már négy el
volt szakadva, és a maradék kett t is igen siralmas állapotban találtuk.
Elképzelni sem mertem, mi történt volna, ha akkor maradunk
kormányképtelenek, amikor abban a dühöng tízes szélben próbáltunk
bejutni a kiköt betonfalai közé...
A teljes kötélrendszer cseréje, beállítása, önmagában három napot vett
igénybe. Ezekben a munkákban itt él honfitársaink is rengeteget
segítettek, és még többet szerettek volna, ha tudnak. A munkák nagy
részét azonban itt is saját kez leg kellett megcsinálnunk, hogy
eredményében vakon bízhassunk. Berkó László a rozsdamentes ékeket
gyártotta le a kormányszerkezethez, és feltöltötte gázpalackunkat,
Ágoston József megajándékozott bennünket négy garnitúra márkás és
drága Dunlop-ékszíjjal. Végre ránk került a sor a darunál is, ahol a
néhány napra szárazra emelt hajót letisztogattuk, és újra elláttuk algagátló
festékkel. Végeztünk a szárazdokkban, folytattuk ismét a vízen. Tudtuk,
hogy kemény út vár ránk, mozgalmas fedélzeti munkákkal, ezért az els
fedélzet közepére felcsavaroztam egy lábtartó lécet, elcsúszás ellen.
Kés bb ennek nagy hasznát vettük.
Miután befejeztük a karbantartási munkálatokat, elkezdtük feltölteni a
készleteket. Mindent egy helyen, az OK-bazárban szereztünk be, és egy
fuvarral megvoltunk, így került be a megüresedett rekeszekbe 16 kiló
liszt, 10 kiló cukor, 120 darab tojás, 40 kiló különféle gyümölcskonzerv,
egy karton kétszersült, 30 liter tartóstej, négy doboz zabpehely, valamint
savanyúság, csokoládé, f szer és más f zési alapanyag – mindenféle,
amire csak az indiai-óceáni utazás alatt szükségünk lehetett. Végül a
maradék mellé 300 liter édesvizet töltöttünk a tartályokba.
A gyümölcsökr l dr. László Gyula, a világhír borász gondoskodott,
aki saját terméséb l hozott négy ládára valót a fedélzetre. Gyuszi, Dél-
Afrika második legnagyobb borfeldolgozó üzemének igazgatója, roppant
segít kész volt, igazi barátnak bizonyult. Többször voltunk vendégei, s
egy alkalommal ellátogattunk a borkombinátba is.
A hatalmas méret borgyárban az igényesebb borokat hagyományos
módon, pincében, hordókban érlelik. A már majdnem kész bort
palackozzák, és évjárat szerint elkülönítve, végeláthatatlan
pincerendszerekben tárolják, de csak akkor értékesítik, amikor már a
szakért k szerint is olyan, amilyennek lennie kell. Ennek a
pincerendszernek a vendégek számára kialakított kóstolóhelyiségében
ültünk, és vizsgáltuk az elmúlt néhány év termését. Meg kellett érnem
harminckét esztend t, és eljönnöm Dél-Afrikába, hogy megtudjam, nem
tudok bort inni, mint ahogy azt is itt kellett megtanulnom, hogy azt,
amiben a bort tartják, palacknak nevezik, mert üvegnek csak az
ablaküveget hívják.
Hogyan is kell tehát bort inni?
Fogja az ember az átlátszó tiszta poharat, és el ször is megnézi a színét
annak, ami benne van. Ekkor mindjárt kiderül egy s más az itókáról,
például, milyen hordóban tartották, mennyire oxidálódott. Körkörös
mozdulatokkal felrázzuk a borban lév illóanyagokat, azután
megszimatoljuk – amúgy kutya módra –, rövid szippantásokkal – a
szagérzékel sejtek hamar fáradnak –, mit árul el a származásról az illat.
(Gondolom, megkülönböztethetünk itt ért arccal szaglászó embert és
érz orral szaglászó embert.) A következ lépésben garatunk hátsó
felével „megrágjuk" a bort, mivel ott érzékelhet k az aromák, az
orrunkban lév érzékel bimbók segítségével. A magamfajta laikus ezek
után lenyeli az italt, de a szakember kiköpi, nehogy az asztal alá kóstolja
magát...
Az említett instrukciók alapján végigkóstolgattunk egy sereg
vörösbort, fehérbort és pezsg t. Tudatlanságomra fogható, hogy nekem
mind ízlett, bár volt egy vörös, amelyik els ízlelésre olyannak t nt,
mintha kátrány keveredett volna bele. Megkérdeztem lesz, ami lesz –, ez
mit l van? Kiderült, hogy ezt a bort – 1980-as évjáratú Cabernet
Savignon volt kizárólag egyfajta francia tölgyfából készült hordóban
érlelhetik, ett l kapja különleges zamatát. A fa anyagából kiázott aromát
éreztem kátrányíz nek, pedig valójában ez adja a bor karakterét. Egy-két
érlelés után szétszedik a hordót, lefaragják róla a kiázott pár millimétert,
így ismét jó egy darabig. Ily módon ezeknek a kétszáz literes, és
egyenként 25 ezer forint érték hordóknak maximálisan három év az
élettartamuk. Egy hétdeciliteres palack ára az Egyesült Államokban a
sarki f szeresnél 40 dollár. Az ember alig meri meginni, pedig rövid
kóstolgatás után nálam az összes bor közül a kátrányíz nyert... Szép
dolog lehet borásznak lenni, mondom egyik alkalommal
vendéglátónknak, bár amikor házi gy jteményéb l mutatott egy 25 ezer
dollárt ér palackot, hozzáteszem: olcsó sem lehet.
A borászat mindenesetre jövedelmez üzletág, err l gy zött meg
látogatásunk Gyuszi stellenboshi otthonában, Fokvárostól 50 kilométerre.
A városra néz hegyoldalon épült hatalmas kertes házuk,
úszómedencével és az elmaradhatatlan pincével. Itt, a pincében kialakított
házi bárban teszteltük házigazdánk kollekciójának egyes darabjait, némi
lelkiismeretfurdalással. Kisebb vagyonnal felért, amit csak úgy
elkóstolgattunk, még ha erre az volt is a válasz: „Azért van."
Társalgás közben, mint mindig, szóba kerültek a múlt eseményei.
– Csak a közelmúltban kerültem Dél-Afrikába – mesélte Gyuszi. –
Magyar vagyok, de Romániában születtem, ott is éltem. Mialatt
Moszkvában jártam egyetemre, otthon szüleim b ncselekmény áldozatai
lettek: fejszével agyonverték ket. A mai napig sem világos, kik, és miért
tették. Még ezek után is hosszú évekig dolgoztam abban az országban.
Mint jó hír borásznak komoly tekintélyem és beosztásom volt, de
állandó félelemben éltünk. Az els alkalommal, amikor egy konferenciára
kiengedték velem az egész családot, a feleségemet és a lányomat, kint
maradtunk. Nem lutrira jöttem; állás várt és egzisztencia. Az elmúlt tíz
évben, amióta itt dolgozom, a borkombinát világszínvonalra emelkedett.
Hallgatva a történetet, másra is kíváncsi lettem.
– Magad is egy kisebbséghez tartoztál – mondtam –, tudod, mit jelent
ez, és elég régen itt vagy ahhoz, hogy lásd, mi van ebben az országban...
– Színes a paletta. Fokvárosban láthattok olyan villanegyedet is, ahol
színes b r ek és feketék kertes házakban laknak. De hadd beszéljek a
munkaadók gondjairól. A kombinátban több ezer színes b r és fekete
munkást alkalmazunk, f leg szüret idején. Több munkafolyamatot
egyszer bb és olcsóbb volna gépesíteni, de nem tesszük, hogy munkát
adhassunk ezeknek az embereknek. Nem könny . Nemegyszer el fordul,
hogy hazamegy egy hétre a munkás a falujába, és egy hónap múlva jön
vissza. A számonkérésnél kiderül, az a törvény a faluban, hogy addig nem
mehet vissza, amíg teherbe nem ejtette az asszonyt. Mit lehet ilyenkor
tenni? Ha kiadod az útját, nem vagy elég szociális, ha nem, van egy
betöltetlen helyed... Mondok mást. A lányom barátját Johannesburgban
felvették az orvosi egyetemre, helyhiány miatt azonban hatodmagával
átirányították egy fekete egyetemre, ahol volt b ven hely. Az iskola
valamennyi diákja és a teljes tanári kar bojkottálta az el adásokat, amíg
azt a hatot el nem távolították... Ilyen is van.
Lent a kiköt ben többször összetalálkoztunk azzal a néger fiúval, aki
érkezésünk hajnalán fogadott bennünket. Riset napi nyolc órát sétálgatott
a mólókon a hajók között, az egyik héten nappal, a másikon éjszaka. A
klub elegáns zöld egyenruháját viselte, bilinccsel, gumibottal,
elemlámpával feldíszítve úgy nézett ki, mint egy karácsonyfa. Ahányszor
csak elsétált a hajónk mellett, váltottunk néhány szót. Kedves srác volt.
– Nagyon divatos vagy, cimborám! – mondtam neki egyszer.
– Igen – bólogatott, és fülig ért a szája.
– Itt élsz a városban, vagy ingázol?
– Én itt él, egy kis szobában.
– Családod?
– Család él messze, nagyon messze. Két nap utazok haza. Ritkán.
– Dolgozni jöttél Fokvárosba?
– Otthon nincs munka. Sok ember, kevés munka, kevés pénz. Kevés
enni.
– Innen segíted a családod?
– Enyém család nagyon nagy – többször mutatott a kezével. – Én
segíteni ket, de csak kicsit. Kevés pénzt keres!
– Itt a klubban mennyi a fizetésed?
– Százhatvan rand, egy hét. Kevés!
Annyit ér, mint nálunk egy kezd tanár fizetése.
– Miért nem csinálsz valami mást? Van szakmád?
– Nincs – rázta a fejét.
 –Írni, olvasni tudsz?
– Nem, de ezt nézd!
Néhány karate mozdulatot tett. Gyors, kemény mozdulatok, mégsem
tudtam komolyan venni egy negyvenkilós fiútól.
– Sajnos, Riset, ezt nem fizetik meg. Ha tanulnál valamilyen szakmát...
Mosolyogva megrázta a fejét, megcsörgette a bilincset a nadrágszíján,
és tovább sétált.

Az utolsó simításokat végeztük a hajón, még egyszer számba vettük,

nem felejtettünk-e el valamit, feltöltöttük az akkumulátorokat, s ezzel útra
készen álltunk. A kiköt elhagyását négy napig lehetetlenné tette a tízes
er sség délkeleti szél, de ezalatt legalább volt id nk számlánk
rendezésére és a hivatalos kijelentkezésre. Opatija mellett él barátunk,
Major Karló ajánlólevele és egy hosszú beszélgetés elegend nek
bizonyult a klub vezet jénél, Mrs. Frynál, hogy a Bobtól kapott
kedvezményes számlánkból még is lefaragjon kicsit, így a 320 randból
100-at kellett befizetni a pénztárba. Ez az összeg magába foglalta a
daruzás, a csaknem másfél hónapos hajóhely és a felhasznált villany
költségét. Összehasonlításként: ennyit három napra kell fizetni egy
jugoszláviai kiköt ben.
Mivel az id járás miatt nem tudtunk pontos indulási id t mondani
barátainknak, a mólón egy kéz sem emelkedett a magasba, amikor
március 12-én kikanyarodtunk a zsúfolt fokvárosi öbölb l. Egyetlen
kivétel mégis akadt. Az az öreg fekete darukezel , aki a szívébe zárt
minket, mert lefilmeztem munkája közben. Távozásunkat látva
kiballagott a széls móló végébe, egy „Isten hozzád"-ra. Meghatott néma
rokonszenve – s remélhet leg bölcs der látása –, ahogy feltartott
hüvelykujjával, mint a stopposok, jó utat intett.
 9

Tükörsima vízen hagytuk el a kiköt t, érkezésünk oly viharos

útvonalán. A teljes szélcsendben motoroznunk kellett, de már azt is
adománynak vettük, hogy nem fújt szembe a szél, pedig ez ebben az
id szakban szokása. Csaknem két hónapos késésben voltunk az
optimálishoz képest, de ha nem akartunk b fél évet várni a kedvez bb
id kre, vállalnunk kellett a mind hidegebb és viharosabb Indiai-óceánt.
Több mint tízezer kilométeres út állt el ttünk.
Szerettünk volna még világosban elcsorogni a híres Jóreménység foka
mellett, de már félúton – Hout buy-nél – ránk sötétedett, és tejfehér köd
borult az óceánra. Az éjszakával együtt érkezett és er södött az
északnyugati szél, aminél jobb nem is jöhetett volna, éppen erre vártunk.
Lassan a horizontba vesztek a fények, magukkal rántva a láthatatlanságba
Afrikát.
Eleinte még sok hajót láttunk, reggelre azonban már csak egy olajfúró
torony maradt a látómez ben. Néhány óra múltán az is elt nt, csupán víz
maradt körülöttünk. Terv szerint délnek vitorláztunk, miel bb szerettük
volna elérni a negyvenedik szélességet, hogy annak vonalát követve
közelítsük meg Ausztráliát. A szél egyre er sebb lett, és lassan befordult
nyugatira, ami nem volt baj, mert háromnegyed szélben, jó irányban
rohant a hajó.
Egy apró epizód még id ben figyelmeztetett a korábbinál is nagyobb
óvatosságra. Az esti sötétben szükségessé vált, hogy a fockvitorla sarkát
kitámasszam a spinakkerrúddal, s mivel ez egyszer rutinm velet, nem
kapcsoltam fel a fedélzeti világítást. A dülöngél hajón szkanderozva a
rúddal nem vettem észre, hogy a szell ztet ablak nyitva maradt, és
támaszt keresve, lendületb l beleléptem. Pont úgy vágódtam el,
hosszában, védekez mozdulat nélkül, ahogy azt egészen kicsi gyerekt l,
vagy teljesen részeg feln tt l láthatjuk. Azt, hogy az árbocmerevít kötél
majdnem lekaszálta az egyik fülemet, és csak öt-hat sebb l véreztem,
kimondottan szerencsés kimenetelnek tarthattam egy lábtöréshez vagy
egy valóságos fülamputáláshoz képest.
Aztán, hogy tévedés ne essék, bemutatkozott a hírb l már jól ismert
környék, felénk fordítva igazi arcát. Sejtettük, hogy nem lesz ennek jó
vége, mert a barométert ilyen alacsonyan – 996 milibáron – még nem
láttuk utunk során. A teljes vitorlázatból el ször csak a nagy vitorlát
kurtítottuk le két fogással, majd egy óra múlva az egész vitorlát
lekötöttük a bumhoz. Estére a húsz négyzetméteres fock is nagynak
bizonyult, mert a hullámokon felgyorsult hajó rendszeresen kitört oldalra,
és ez el bb-utóbb vitorlaszakadással, lefekvéssel, rosszabb esetben
borulással járhat. A folyamatosan tovább er söd szélben, még az éjszaka
beköszönte el tt, úgy döntöttünk, kihagyjuk a következ 15-ös lépcs t, és
egyb l a tíz négyzetméteres orrvitorlát húzzuk fel. Nem voltunk elég
el relátóak, mert éjfélre már az is nagy volt, következett a hatos, a
nagyobbik viharvitorla. A kisebbik, a négyes már nem következett, ezt is
kihagytuk, és hajnalra csak a puszta árboccal, nyolc csomóval
száguldottunk – szerencsére jó irányban – a 100-120 kilométer sebesség
szélben.
Az els felcsapó hullám a másodperc töredéke alatt letépte kis szélfogó
ponyvánkat a hajó bal oldaláról. Próbáltuk lefékezni a futást a hátul ívben
kiengedett horgonykötéllel, de nem vált be, mert a hajó egyb l
megtorpant és keresztbe fordult a hullámokon. Ennél veszélyesebb
pozíciót nem is választhattunk volna, ráadásul attól sem indultunk el újra,
hogy beszedtük a kötelet. Sebesség nélkül nem lehet irányba fordítani a
hajót, így újra felhúztuk a vitorlát, leejtettük – vagyis szélirányba
kormányoztuk – a hajót, és megint lehúztuk a vitorlát. Mindvégig a
kormánynál kellett maradni, mert a helyenként most már tíz-tizenkét
méteresre növekv hullámokat csak vezetve lehetett kivédeni.
Két napig élveztük a vitorla nélküli száguldás gyönyöreit, majd lassan
csendesedni kezdett a szél, és beállt normális, hetes er sség utazószélre.
El ször bizonyult nagynak a legkisebb, négy négyzetméteres
viharfockunk, ezért elhatároztuk, hogy majd Sydneyben csináltatunk egy
fele akkora vásznat, amellyel már egyensúlyban tudjuk tartani a hajót.
A következ napokban próbáltunk kikerülni a Mozambik-áramlásból,
amely egy-két csomós sebességgel tart délnyugatnak Afrika keleti partjai
mentén. Chichester ezt írta, amikor az Indiai-óceánnak ezen a vidékén
járt: „.. .mégiscsak méltánytalan itt, a nyugati szelek birodalmában keleti
szélben cirkálva küszködni..." Ebb l a méltánytalanságból kijutott
nekünk is, miután az addig jó irányú szél teljesen szembefordult.
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy sem a szél, sem a tenger állapota
nem haladta meg a nyolcast, így ha lelassulva is, de aránylag elviselhet
körülmények között vészeltük át. Hogy mit jelent a vitorlázás „aránylag"
elviselhet körülmények között? Aki nem tudja, képzelje magát egy
m köd betonkever be, amit százzal húznak az szi mélyszántásban.
Olyasmi.

Vitorláztunk mi már korábban is szembeszélben még hosszabb ideig is,

de nem ilyen hullámokon, továbbá akkor csak a vitorlással kellett
foglalkozni. De most?
Mindennek a hosszú motorozás volt az oka, a kiköt b l jövet. A
propeller tengelyénél nem húztunk utána a kitágult tömszelencének a
figyelmeztet jelek ellenére sem, s a motortér telefolyt vizzel. Víz alá
került a generátor is, s az akkumulátorból visszafolyó 130 amperórányi
áram galvánelemet képezett alkatrészei között, amit l az anyagának fele
egyszer en felszívódott. A víz kipumpálása után nyomban nekiláttunk a
mentési munkálatoknak. A dinastartert – ez a motor önindítója és a
dinamó egyben – még sikerült megmenteni, a generátor és mindkét
feszültségszabályozónk azonban a szemétbe került. Szívem szerint és els
mérgemben azonnal kihajítottam volna a tengerbe, de a „hátha jó lesz
valamire" betegséggel mi is meg voltunk mérgezve.
Szép kis munkák vártak ránk: a dinastartert az utolsó csavarig
szétszedni, lemosni édesvízzel, bezsírozni, összeszerelni és
visszabütykölni a helyére. Ültünk a „betonkever " alján, néha kintr l egy
kis zuhany érkezett – nem ügy –, és koszosan, mint az ürgeásó kutyák,
szereltünk. Kétnapi munkával elértük, hogy a kisebbik, 45 amperórás
akkut tölteni tudtuk, igaz, miután nem volt feszültségszabályozónk, csak
egy bizonyos alacsony fordulaton, ami meg a motornak nem használt. A
minimális áramszükségletünk fedezve volt, a rádió és a m szerek
m ködtek. A világításra, pozíciófényekre azonban már nem futotta az
energiából, ett l éjszaka olyanok voltunk, mint egy kísértethajó.
Szerencsére az Indiai-óceánnak ezen a déli részén nem kifejezetten nagy
a forgalom, vagyis egyáltalán nincs forgalom. Akkor még nem is
gondoltuk, hogy több mint hatezer mérföldön át egy, azaz egyetlen
hajóval találkozunk összesen...
A szél pontosan úgy forgott tovább, mint eddig – tíz nap alatt 360
fokot –, és az ismét északról fújó hetesben már kényelmesebben és jó
irányban haladtunk. A lóg állásából és a két mérés közötti távolságból
következtethet en kiértünk a Mozambik-áramlás számunkra kedvez tlen,
az óceánt velünk szembesodró ágából, és felkapott a déli negyvenedik
szélesség mentén a Földet körüljáró óriási, keleti irányú folyam. Ett l
legalább 10-15 mérföld nyereséget reméltünk, újra festett hajónk
egyébként is megnövekedett sebessége mellé. Az elmúlt napok
izgalmainak és fáradságainak kárpótlásaként március 22-én egy
csodálatos szalonnás tojásrántottából és csokis pudingból álló vacsorával
ajándékoztuk meg magunkat, amit Józsi megtoldott egy bögre tejjel,
magam pedig egy doboz Amstell sörrel zártam le. Ugyanaznap este, bár
felettünk sejlett a telihold, a hajót áthatolhatatlan ködfal vette körül, a
haladás ütemével és irányával elégedettek lehettünk.
Március 23-án még csodálatos id nek és vitorlázásnak örülhettünk a
nagyjából egyenletes délnyugati szél jóvoltából, egy nappal kés bb
azonban beborult az ég, és a hatosig er söd , minden irányból fújó
szélben jeges es zúdult a nyakunkba. Egy percig sem tudtunk pihenni.
Délután rövid szélcsend következett, majd beindult, és gyorsan nyolcasra
er södött a keleti szél, így ismét cirkálnunk kellett. El ször még a 15-ös
fockkal és a két sorral kurtított nagy vitorlával, amit éjszaka még egy
sorral le kellett venni. Hat-nyolc csomós sebességgel képesek voltunk
tartani az irányt: kelett l húsz fokkal észak felé. Másnap a mindvégig
kilences er sséggel fújó szélben már csak a hatos fock és a vihar-
nagyvitorla maradhatott fent, amellyel – meglepetésre – még mindig jó
irányt tartottunk.
Sötétedéskor kezd dtek a bajok. El ször leszakadt a szélkormány
vezérl kötele. Kicserélni, bef zni, beállítani az állandóan mozgó dobon,
mindezt sötétben, nyolcméteres hullámok között, szakadó es ben és
lefagyott kézzel, szívesen megspóroltam volna. A tovább er söd szélben
– tízes alapra keményebb nyomások –, már nem mertem otthagyni a
kormányt. Az es t l és a fedélzeten átsöpr hullámok permetét l b rig
ázva, elgémberedett tagokkal tekergettem a kereket éjjel fél egyig, amikor
elszakadt az orrvitorla fels szeme. Ki kellett cserélni a négy
négyzetméteresre, s csodák csodája, még ezzel a kicsiny vászonnal is
képesek voltunk félszélben maradni és tartani a hatcsomós sebességet. A
következ nap délel ttjén a 6-7-es er sség már szinte szélcsendnek t nt.
Három nappal kés bb újra el bújt a Nap, és a mérésekb l kiderült,
hogy 72 óra alatt 440 mérföldet tettünk meg, és csak 100 mérföldet
sodródtunk el északnak. A körülmények figyelembevételével ezt nagyon
jó tempónak tartottuk. Megel zve a hasonló meglepetéseket,
átalakítottam a szélkormány vezérl kötélzetét. Hogy könnyebben és
gyorsabban lehessen cserélni, közvetlenül a kormánykeréken lév dob
el tt megszakítottam mindkét szárat. A kötél végigf zése nem okoz
nagyobb gondot, csak a dobba bef zni, majd beállítani és rögzíteni. A
dobnál sosem szakad el a kötél, csak a vízben futó vezérlap melletti
csigáknál, ahol a nagy er k és az állandó mozgás miatt még a legjobb
min ség perion- és kevlárkötél is elfárad. A mostani változatban
bármilyen körülmények között, tíz perc alatt ki lehet cserélni a szárakat,
és a szélkormány beállítását egyszer csomózással lehetett változtatni,
szerszám és világítás nélkül.
Kis rendet csináltunk, holmijaink egy részét megszárítottuk a
napsütésben, és úgy éreztük, kezd minden rendbe jönni.
Tévedtünk.
Az alapszél ugyan nem volt er sebb nyolcasnál, a nyomások azonban
kemények maradtak, és délr l a viharos szél hírnökeiként óriási hullámok
hömpölyögtek észak felé. A 15 négyzetméteres orrvitorla volt csak fent,
amikor hajnalban azzal a megjegyzéssel adtam át a szolgálatot, hogy
minden félórában elszáguld alattunk egy tör hullám.
Greenwichi id szerint hajnali 2 óra 30 perckor a Szent Jupát felborult.

Ez volt életem legrosszabb ébredése.

Arra eszméltem, hogy a véd ponyva felett kirepülök az ágyamból,
nekivágódok, majd megpördülök az asztalt tartó csuklónyi acélcsövön, és
becsapódok a másik ágyra Józsi nyaka közé. Jött velem az a fél köbméter
víz is, ami a kajüt nyitott fél ajtaján át zúdult a hajó belsejébe.
Felborultunk...
A hajó megfordult velünk – kés bb a jelekb l arra következtettünk,
hogy az árboc 60 fokkal került a vízfelszín alá –, de a másfél tonnánál
nehezebb t kesúly szerencsére másodpercek alatt talpra állította.
Az ütést l percekre rosszul lettem, s csak homályos szemmel láttam,
hogy az acélcs , aminek nekivágódtam, vagy öt centire kigörbült. A
combomon ért az ütés, így szerencsére nem törött el semmim. Lassan
oszlott szemem el tt a köd, csak ezután voltam képes valamit tenni, a
padlót borító vízben ugrálva, sántikálva.
Kint a leszakadt orrvitorla csattogott a szárnyaszegetten sodródó,
bukdácsoló hajón, míg Józsi felöltözött, és kiment leszedni.
Felkapcsoltuk a kajütben a villanyt, most jutott id körülnézni. A látvány
siralmas volt. A bal oldali polcsort és az ágyat elöntötte a víz, szemb l, az
én oldalamról, a zárt rekeszekb l, polcokról kizuhant holmik vizes
kupacban hevertek a padlón. A világvev rádiónk, kismagnóink, a
videokamera, szerszámaink, ruháink, hálózsákjaink, a könyvek és iratok –
mind-mind ott állt a vízben. Amivel nem végzett a zuhanás, üt dés, azzal
végez majd a sós víz. A jobb oldali polcból egy kirepült olló beleállt a
mennyezetbe, ugyanitt kötöttek ki a hajóorrból nagy utat megtett tojások,
a trepnideszka kis szerel ablakát pedig a gázt zhely tetején találtuk. A
bal oldali ágyrekeszek telefolytak tengervízzel, benne úszott a teljes
gyógyszerkészletünk és sok konzerv. Ott áztak a tej- és italporok,
magnókazetták, sok olyan tárgy, amelyekr l nem is tudtuk, hogy a
rekeszekben vannak. Vízben állt az egész konyha, a fels polcokon
eláztak a navigációs könyveink. A küls rakodótérrel és az orral nem is
volt id nk foglalkozni, biztosra vettük, hogy ott is hasonló állapotok
uralkodnak.
A fedélzeten a leszakadt vitorla helyébe felhúztuk a tíz négyzetméteres
orrvitorlát, hogy legalább valamivel kényelmesebben tudjunk rakodni a
lelassult hajóban. A rámolás – ha nem romlik tovább az id öt nap
minimum.
A kajütben csak az egyik ágy maradt használható állapotban, ezen
próbáltunk felváltva pihenni, bár a körülmények nem nagyon engedték.
Minden vizes volt, mindenem fájt: ha az egyik oldalamra fordultam, a
combom, hanyatt fekve a derekam, és minden pózban a fejem.
Valószín leg megfáztam. Ezzel együtt rosszabbul is járhattunk volna.
A legjobban azt sajnáltam, hogy a videokamera eltörött, behorpadt,
elázott, semmi nem m ködött rajta. Ha meg lehet is csináltatni, nem lesz
olcsó mulatság, és az indiai-óceáni felvételeinkb l sok minden kimarad.
Türelmetlenül vártuk, hogy kivilágosodjon. Március 30-án reggel nem
volt hideg, a magas, 80-90 százalékos páratartalom miatt azonban csak
rajtunk száradtak meg a ruhák, állandóan vizes holmikat voltunk
kénytelenek magunkra húzni. Ha levettük, miután minden sós volt, egy
óra múlva újra nyirkosak lettek. Az egyik szekrényben szárazon maradt
ruháink, trikóink egy részét elhasználtuk a m szerek, felszerelési tárgyak
és konzervek törölgetésére. Sok holmit kiteregettünk a korlátokra, a
vitorlarudakra.
Vártuk a napsütéses id t, jó lett volna egy kicsit fellélegezni a további
út el tt, amely várhatóan egyre hidegebb óceáni vidékek felé vezetett.
Most hiányzott csak igazán az a két hónap, amennyivel késésben voltunk.
Rakodtunk, pakoltunk, szárítottunk, és közben rendszeresen tartottuk a
rádiókapcsolatot az otthoniakkal. Els sorban a fehérváriakkal: Pál
Zsolttal és Nemesek Karcsival. A Posta helybeli rádióállomásán – a
Videoton pénzügyi segítségével – olyan komoly rendszert építettek ki,
amelynek köszönhet en eddig csaknem zavartalanul folytathattuk a
párbeszédeket. A borulás el tt és után az RKI rádiósaival is beszéltünk.
Amikor korábban zavar keletkezett az energiaellátásban és akadoztak a
rádiókapcsolatok, otthonról olyan javaslatot kaptunk, hogy forduljunk
vissza Afrikába. k még nem tudták, hogy az Indiai-óceánról nincs
visszaút. Nem múlt el nap, hogy rádión keresztül ne érkezett volna
valamilyen szakmai tanács a generátor megjavítására, csakhogy azon már
nem nagyon maradt javítanivaló. Napok óta a borulás okozta
munkálatokkal voltunk elfoglalva, amikor még mindig a generátort
szereltük a rádión át. Otthon bizonyára nem értették, miért voltam néha
ingerült. Nem mondhattam, hogy ki a fenét érdekel a generátor, amikor a
hajóban hadiállapotok uralkodtak, és örültünk, hogy élünk. Nem
mondtam, nem mondhattuk – és ennek oka volt. Rövid gondolkodás után
úgy döntöttünk, hogy a Szent Jupát felborulásáról nem számolunk be, a
megtörtént eseményekr l egyel re nem adunk hírt. Még nem. Az
Ausztrália felé vezet útnak még nagyon az elején voltunk, mindenki
tudta, hogy sok-sok ezer mérföldre bármelyik kontinenst l, még két
hónapot kell hajóznunk az Indiai-óceán legnéptelenebb vidékén.
Bajainkkal nem akartunk aggodalmat kelteni, nem szerettük volna
idegesíteni az otthoniakat. S különösen nem Józsi várandós feleségét.

Hatos-hetes, északi irányú, éles félszélben vitorláztunk, gyakran

ködben, de elviselhet hullámok között. A rendcsinálás, rakodás
egyharmadánál tartottunk csak, volt tehát munka. Aludni csak az éjszakai
pihen id ben tudtunk, vagyis maximum napi négy órát.
Húsvét hétf je, nyuszi nélkül ugyan, de napsütéses id t hozott. Ha jól
számoltam, akkor az indulás óta eltelt 19 napból egy napon volt csak
tiszta nyugati szelünk. A barométerre már régen nem lehetett adni
semmit. Ha 996-on állt, akkor azért volt vihar, ha 1025-ön állt, akkor meg
azért. Tíz napból nyolcban er sebb volt a szél a hetesnél. Ha a
barométerre már nem is érdemes figyelni, a madarakra még igen. Nem
úgy, ahogy az útleírásmesék mondják, melyek szerint nagyszámú
jelenlétük a part közelségét jelenti, hanem abban az értelemben, hogy ha
a hajó körül köröztek, akkor átlagban nem volt er sebb szél a kilencesnél,
ha viszont elt ntek, az mindig gáz volt. Nem tudtunk olyan messzire
menni az óceánon, hogy ne lett volna körülöttünk néhány fészekalja
albatrosz, halfarkas és viharfecske.
Néhány nap múlva beköszöntött a hideg. Kiértünk a Mozambik-
áramlás egyenlit i meleg vizet szállító keleti ágából, a St. Paul szigetek
el tt ötszáz mérfölddel a víz h mérséklete leh lt 12 Celsius fokra.
Április 5-én egy leves apropójából. Amit most írok, nem pillanatnyi
felindulásomban teszem, hanem sok-sok kellemetlen eset kapcsán
kialakult szent meggy z désemben. Annak a pánpesszimista Murphynek
én kitekerném a nyakát, ha a közelemben lenne. ugyan csak a világ
pesszimista törvényszer ségeit fedezte fel, de a bennem elhatalmasodott
érzések szerint ezzel okot is adott az aranyigazságok csatarendbe állására.
Néhány példa.
Ha már legalább fél napja úgy szeljük a habokat, hogy egy csepp víz
sem jön a fedélzetre, és az ember végre odaáll a korlát fölé homorítva,
egyik kezével hátrafelé kapaszkodik az árbocfeszít kötélbe, a másikkal
nagy nehezen kinyitja a sliccét és el keresi... és akkor úgy vágja hátba
egy hullámfröccs, hogy minden inger elszáll bel le... Na de meséljek csak
arról a bizonyos levesr l! Mérgünkben már tükörsima vízen is kuktában
f zzük a levest. Ám, ha ne adj' isten, valamilyen kalandos
megfontolatlanságból, teljes szélcsendben a normális fazékban tesszük
fel, tuti, hogy mire felforrt, nyolcas szél fekteti le a hajót, vagy jön a
semmib l néhány hullám, és kezdheti az ember felszámolni a
következményeket...
Nem csoda, ha a még oly csöndes, nyugodt és türelmes emberben is,
mint Józsi cimborám, feltörnek az si gyilkolási ösztönök, hogy
magamról ne is beszéljek. Más megoldás nincs, mint abban bízni:
bosszúságunk, indulataink szelíd mulatsággá válnak majd – a partról
visszatekintve...

Április 6. Vasárnap volt az els nap, amikor nem fújt a szél, és elültek
a hullámok. Ránk fért egy kis pihenés.
Pihenés? Reggel mindjárt azzal kezdtem a napot, hogy a víz alá bukva
megnéztem, miért nem m ködött, állt meg már egy hete a sebességmér
m szer jeladója. A 11-12 fokos óceánban a röhög görcs helyett inkább a
szívgörcs kerülgetett, amíg eltessékeltem azt a három állatkát, amelyek a
forgókerék és a fészek közé befészkelve zavarták a m szer m ködését.
Ha már ott voltam, megnéztem, mi van a t kesúly körül, hogyan bírja a
viszontagságokat az algagátló festék, és egyáltalán, mi újság lent. Semmi
újság nem volt lent, csak fent, de az nem töltött el örömmel, mert a
sebességmér most sem m ködött. Miután ez csak estefelé derült ki, meg
kellett várnom a következ csendes napot a tüzetesebb vizsgálatra.
Amíg Józsi f zött, kiszabtam és felragasztottam a nagy vitorlára a
Ganz Danubius emblémáját. Az eredeti emblémák, amelyeket a cégt l
kaptunk, félóráig maradtak fent, akkor is csak szélcsendben, jó min ség
vászontapétához viszont csak Fokvárosban jutottunk hozzá. Mire
végeztem, és kitakarítottam a borulás nyomait még er sen magán visel
hátsó rakodóteret, elkészült az ebéd is.
Nem túlzok, ha azt állítom, ez a menü dicséretére vált volna jó hír
éttermeknek is. Íme a recept és a hozzávalók listája: apróra vágott
min ségi sonka, szintén apróra vágott fokhagymával, gombával –
megdinsztelve a gomba és a sonka levében egy kis olajon –, ízlés szerint
f szerezve vegetával, curryvel, er s paprikával és sóval. Ehhez hozzájön
még edgy-egy zacskó gyorsrizs puhára f zve, ecetes uborka, boros tea,
bef tt, pihegés. Ezek voltak azok az alkalmak, amikor úgy teleettük
magunkat, hogy kis híján a mozgásképtelenség állapotába jutottunk.
Sebaj, most pihenhettünk, els ízben, amióta – immár három és fél hete –
elhagytuk Afrikát. Kíváncsi lettem volna a súlyomra, biztosan fogytam
pár kilót, pedig nekem nehezen megy: a csont nehezen fogy.
 Már egy hete terveztem a borotválkozást, rám fért volna. Amúgy sem
vagyok egy matyóhímzés, de így, egy hónapos borostával kiutasítottak
volna minden rendesebb temet b l. Azzal vigasztaltam magam, hogy
Sydneyig talán még összejön. Itt csak Józsi nézegethetett, de sem volt
különb, szava sem lehetett.
A fürdés nem tartozott mániáink közé ezekben a napokban. Ha mégis
elég er snek és koszosnak éreztük magunkat, a tisztálkodási m velet a
következ képpen zajlott. Az ember teljes díszére vetk zve, kezében a
szappannal, a feje tetejét l a lába ujjáig lúdb rözve el re ment a
fedélzetre egy vödörrel, s miközben próbált nem leesni a billeg hajóról,
leöntözte magát néhány vödör tizenkét fokos vízzel. Szappanozás, újabb
vödrözés. Mire mindezt befejezte, kékre, zöldre fagyott és nem vágott
egy nyomba a szája. Órák teltek el, mire az ember felöltözve visszanyerte
eredeti színét és eredeti halmazállapotát. Itt a tisztaság valóban csak fél
egészség! Nem csoda, ha nem forszíroztuk nap mint nap, még ha a
Tisztelt Olvasó ebb l messzemen következtetéseket von is le...

Miután a lehet legnagyobb távolságra voltunk minden szárazföldt l –

nagyjából egyenl távolságra Afrikától és Ausztráliától – elgondolkoztam
a magány kérdésér l. Kellemes meglepetéssel állapítottam meg, hogy
hidegen hagy a téma.
Próbáltam ésszel felfogni azt a szörny távolságot, amely elválaszt
bennünket az ember lakta kontinensekt l. Az id t még úgy-ahogy át
tudtam ültetni az érzékeimre, de a térrel már nem boldogulok. Látom a
térképen, hogy négyezer kilométer választ el a szárazföldt l, de nem
vagyok képes ennek a súlyát átérezni, csak az id n keresztül. Hatvan
ügyelet, ebb l harminc éjszakai, összesen 360 óra, ami az enyém. Jó
esetben – teszem hozzá gyorsan –, mert hogy mi vár még ránk, azt
egyedül csak a Jóisten tudja.
Egyszer régen Tristan Johns, a világhír vitorlázó mondta: „Ne
féljetek, srácok, az ember csak emberek között lehet magányos, ott kint
csak egyedül van..." Ma már tudom, mire gondolt, és mennyire igaza
volt!
Április 7-8-án csodálatos id nk volt. Nem hittem volna, hogy az
Indiai-óceán képes ilyen gesztusra. Ameddig a szem ellátott, egy
bárányfelh sem volt az égen, kellemes melegen sütött a Nap, és a finom,
ötös-hatos hátszélben nem is éreztük a rohanást. Két napig semmihez sem
kellett nyúlni, és ez nagy szó. Barométerünk – azért csak figyeltük – úgy
megállt a 1022 milibárnál, mintha elromlott volna. Pedig nem romlott el,
mert 9-én hajnalban megkezdte az emelkedést, ami még nem lett volna
baj, de ezzel egy id ben olyan felh k jelentek meg délr l, amilyenekt l
még szárazföldön is elszorul az ember szíve.
Mit cifrázzam? Egy napig tíz-tizenegyes hátszél fújt, a szokásos
rjöng hullámzással, zivatarokkal, majd egy felh szakadás alkalmával
tíz perc leforgása alatt délire fordult a szél, és olyan hideg lett, hogy
mindenféle öltözetben fél óra alatt csonttá fagytunk. A lábam már rendbe
jött a borulás után, most a kezemmel volt a legtöbb bajom. Mindegy,
milyen keszty t vettem fel, pillanatokon belül elázott, és ez szinte
rosszabb volt, mintha nem húztam volna fel semmit. Rövid
kísérletezgetés után rájöttem, az a legjobb, ha valamilyen nagy
nejlonzacskót húzok rá, csuklóban lekötve bef ttesgumival. Ujjaim nem
áztak el, és a szél sem fújta közvetlenül a vizes b rt.
Ugyanezen a napon, április 9-én elvitorláztunk St. Paul szigete el tt,
t le mintegy negyven mérföldre, látótávolságon belül. A távolban sötétl
kupac láttán sem tudtam magam ráhangolni az emberközelség érzésére,
pedig az Indiai-óceánnak ezen a távoli, magányos szigetén
huszonvalahány ember él egy francia meteorológiai állomáson.
Ezekben a napokban különválnak az ember érzelmei a tudatától. A
tudat azt mondja: „Öltözz fel, mássz ki, kússz el re az orrfedélzetre, és
cseréld ki a hatos fockot négyesre, mert már megint úgy rohanunk, hogy a
hullámok vagy szétpofoznak, vagy felborítanak bennünket." Az érzelem
meg azt súgja: „Mi a fenének jön az ember ilyen barátságtalan, goromba,
hideg helyre, amikor otthon meleg van, vidámság, nyugalom." (Ami
ugyan nem mindig igaz, de innen úgy látszik.)
A vita végeredménye: az ember kimegy, és lecseréli a fockot...
St. Paul szigete egy-két óra alatt a semmibe veszett, mintha soha nem
is lett volna. Az egyetlen, ami megnyugtatóan hatott – bármilyen
pontosan is navigáltunk –, hogy mögénk került. Éjszaka, tízes szélben,
amikor az árbocig sem látni, jó ezt tudni.
Logunk, sajnos, teljesen elromlott, s ez nehezíti a navigálást, legalábbis
addig, amíg megtanuljuk nélkülözni. Próbáltuk megjavítani, de túljárt az
eszünkön, így feladtuk. Gyarapodnak leend sydneyi kiadásaink, pedig
még csak félúton járunk. Éjszaka a h mér 12 fokot mutat, és a hajó
d lését mér m szer meg-megkoppantja az ötven fokot! Kint élesen
fütyürészik a szél, és ez gyermekkoromat juttatja eszembe. Hasonló
módon hívtuk egymást a tiltott haverokkal, valamilyen verekedés
apropójából. Akkor is volt hullámzás, csak szilvakékben és nem alattunk,
hanem rajtunk.
Bölcs el relátással még id ben szabaddá tettük a WC környékét,
lehet vé téve használatát, miután a korábban megszokott szabadtéri
el adásokhoz jelent sen leromlottak a feltételek. Az id járással
arányosan rosszabbodtak a rádiózás körülményei is. A megszokott
beszélgetések az otthoniakkal el ször csak lerövidültek, nehezen
hallottuk egymást, majd megfelel terjedés híján a rádiókapcsolatok
megsz ntek. Sajnáltuk, mert ha van hely a világon} ahol szükség van a
hazulról jöv biztató szavakra, akkor az az Indiai-óceán.
A következ öt napon végig hét-kilences közötti hátszél fújt. Az északi
szelek idején a leveg – persze csak nappal – többnyire felmelegedett 15
fokra, a délies er s szelek viszont rettenetesen hidegek voltak. Közelebb
jártunk már az Antarktiszhoz, mint az egyenlít höz, és a Nap már messze
az északi félteke körül keringett. Ha sütött is ránk, csak lapos szögben és
takarékosan szórta sugarait. A hideg ellenére alvás közben egyikünk sem
merte behúzni a hálózsákot, csak magunkra terítettük. Élénken élt még a
borulás emléke, s elgondolni is szörny volt, milyen érzés lenne egy
múmiazsákban fejjel lefelé belezuhanni a beöml hideg vízbe...
Körülményeinket vizsgálgatva be kellett vallanom magamnak, hogy a
hajó elsüllyedése esetén a ment csónaknak kinevezett gumicsónakunkban
semmi esélyünk sem lenne a túlélésre. Egy kifejezetten erre a célra
gyártott ment tutajjal sem sok, de ezzel végképp semmi.
A komor gondolatokat, szerencsére vidámabbak követték. Április 13-
án este átmentünk a térkép másik felére, volt okunk az ünneplésre. A 88.
hosszúsági foknál félbehajtott térképen átmenni a túlsó oldalra azt
jelentette, hogy túljutottunk az indiai-óceáni út felén. Mérföldben, mert
közérzetünket tekintve még jobb a helyzet. Már csak néhány ezer
kilométer, és Ausztrália közelében leszünk, ez pedig fél megérkezésnek
számít...
Nyakonvágás erejével ért az a felismerés, hogy engem is, mint korunk
többi emberét, teljesen hatalmában tart az id . Nem mint dimenzió,
hanem mint beosztás. Mindent órára teszünk; kelünk, fekszünk és a kett
közötti id tartamot els perct l az utolsóig ez a nyomorult kis szerkezet
határozza meg. Onnan jött ez a világot renget felismerésem, hogy nekem
akkor van dél, ha ránézek az órámra, és az tizenkett t mutat, így
állandóan keletnek haladva a nyolcvanhatodik hosszúságnál, ahol járunk,
már majdnem hat órával vagyunk Greenwich el tt, és fél egykor
könyörtelenül ránk tör az este. Hajónkon a navigáció miatt minden óra a
greenwichi id t mutatja. Nem tudom, értenek-e? Ha átállítanám az
órámat a helyi id re, akkor délben van a Nap a fejünk felett, minden
rendben. De így?! A Nap reggel hatkor delel és fél egykor, mint már
említettem, korom sötét van, és nekem mégis az a dél, amikor az órám
tizenkett t mutat.

Két felfedezést tettem, közülük az egyik már régóta foglalkoztatott.

Hetesnél er sebb b szélben er sen berezonált az árboc tartókötélzete, és
fél volt, hogy el bb-utóbb elfárad a rendszer leggyengébb alkotóeleme,
a száling, vagyis a keresztrúd. Ha ez eltörik, megy vele az árboc fels fele
is, ami a kés bbiekben hiányozhat még. Egy három méter magasan
elhelyezett kötéllel összehúztam kicsit a két száling végén átmen
merevít t, így nagyrészt megsz nt a rezonancia.
A másik felfedezésemet alig tudom úgy elmagyarázni, hogy a
vájtfül eken kívül, a nem vitorlázók is megértsék.
Ha kilences feletti raumban kitámasztott, pengére húzott fockkal
falsoltunk, stabilabb volt a menet. Ha raumosan hagytam, a hullámok
segítségével luvoló hajót a vitorla csak még jobban felnyomta, fektette,
miközben fennállt a veszély, hogy a lobogó vitorla elszakad. A feszesre
húzott falsoló vitorla viszont különösebb rántás nélkül meghalsolt,
beggelt, visszanyomta a hajó orrát, visszahalsolt, és futhattunk tovább.
Kevesebb lett a dülöngélés, forgolódás, egyenletesebb és biztonságosabb
lett a menet. Mindez persze csak egy ekkora méret hajónál és ilyen
alacsony sebességnél igaz. (Szakszöveg vége.)
Amikor még a Balatonon és az Adrián vitorláztunk, sosem értettem,
miért mondják, hogy ezeken a vizeken legfeljebb ötcsomós
átlagsebességgel lehet haladni. Olyan szelekben, amelyekben hajóztunk,
korábban kényelmesen elértük a nyolc csomót. Rájöttünk az okára. A
hullámzás az, ami errefelé meghatározza a sebességet. A hajó menne
gyorsabban is, de vissza kell fognunk, mert különben vagy szétveri magát
a hullámokon, vagy felborul, s erre vonatkozóan már voltak
tapasztalataink.
A magyarázatnak látszólag ellentmond, hogy a Föld körüli
vitorlásversenyeken futó hajók elérik a 25 csomós maximumot is, és a
legjobbak 16 csomó körüli átlagra képesek. Csakhogy nem 31 láb, hanem
80 láb hosszúságú hajómérettel. Ezek a vitorlások már képesek akár
együtt futni a hullámokkal, akár áttörni azokat. Az igazsághoz
hozzátartozik az is, hogy az éppen most futó mez ny öt esélyese közül
három vesztette el árbocát és állt ki a versenyb l. Mi ilyen luxust nem
engedhettünk meg magunknak, de fölösleges is lett volna kockáztatni,
hiszen nem id re mentünk.
Az elmúlt ötnapi kemény szélben azon kívül, hogy jó tempóban
vitorláztunk, képesek voltunk leereszkedni a 40. szélességi fok alá.
Fokváros óta ez volt a szándékunk, de a szelek mindig megakadályoztak
benne. A nyugatról kelet felé vonuló ciklonoknak a 40. szélesség
környékén lév „váltóját" nem tudtuk áttörni. Valamilyen vihar mindig
visszakergetett a fels , szembeszeles tartományba, a 38. fok környékére.
Itt a déli féltekén az óramutató járásával ellenkez irányban örvénylenek
a szelek, amelyeknek az alsó, nyugati szeles zónáit igyekeztünk elérni.
Most végre sikerült. Ezen az óceáni területen er sebb és hidegebb
szelekre számíthattunk, mégis jobb kilences hátszélben futni, mint
hetesben, széllel szemben.
Így vagy úgy, közeledtünk az ausztráliai szigetkontinens felé.
10
 Több mint egy hónapja éltünk, hajóztunk az Indiai-óceánon, és egyik
vihar követte a másikat.
Április 16-án, az éjszakai váltás idejére – a térképfordítás óta én
voltam a hajnalos –, a fokozatosan er söd szélben ismét csak árboccal
vitorláztunk. Néhány szóban megbeszéltük, amit kellett, és mire rendesen
felöltözködtem, Józsi már szebb vidékeken járt meleg hálózsákjában.
Olyan kispolgári all rök, mint naplóírás vagy fogmosás? Reggelre
magam is megtudtam, mit l jön ez.
Végig a kormánynál kellett állnom, mert a félóránként
menetrendszer en ránk rontó tör hullámok most nem egyesével jártak.
Az els rendszerint csak másfélszer akkora, mint az átlag, de azoknál
meredekebb. A második hullám kétszer akkora töréshatáron, míg a
harmadik és utolsó többször is a nyakamban kötött ki. Ahogy a
kormánynál állok, vállmagasságban robognak át a fedélzeten a füstölg
tajtékok, magam sem értettem, hogy nem lapítottak rá a kormánykerékre.
Kétségbeesetten próbálok menetirányban maradni a hullámokkal, ha már
borulunk, legalább hosszában tegyük, több esélyünk van, hogy
megmaradjon az árboc. A hidegt l és a koncentrálástól úgy
összeszorítottam a fogaimat, hogy még másnap is fájt az állam, pedig
akkor még csak 12 fok volt és tízes körüli szél. Hajnaltájt – nem tudom,
hány óra lehetett – a déli szél egy rohammal lesöpörte a nyugatit. Szó
szerint: egy 12-es er sség rohammal. Igaz, miután 110 kilométer
óránkénti sebesség felett a Beaufort-skála szerint minden szél 12-es, ezzel
nem mondtam sokat. Becslésem szerint a szél ekkor elérte a 140-150
kilométeres sebességet... Olvastam olyan hajósokról, akik ilyen és ennél
er sebb szelekben napokig vitorláztak. Hát? Biztos igaz. Nekünk néhány
percig volt hozzá szerencsénk, de ennek alapján élénken el tudtam
képzelni, milyen lehet, ha tartósan tombol. A száguldó szél csupán az
árboccal úgy lefektette a hajót, hogy a kormányállás bal oldalán állva,
vállal vertem a másik oldalt. Egyidej leg olyan bömbölés keletkezett a
kötélzetben, mintha egy egész állatkert engem akart volna bátorítani.
Leny gözött az elemi er , a természet hatalma, szinte megfeledkeztem a
hidegr l, fáradtságról, veszélyr l, mindenr l, csak az alárendeltség és
csodálat töltött el.
Rövid vizit után tovább söpört a roham, kilences er sség szelet és
hatfokos h mérsékletet hagyva maga után. A reggelig hátralév másfél
órát – ami nekem heteknek t nt – kiman vereztem az egymásra
mer legesen rárohanó hullámok között, de arra, hogyan, már nem nagyon
emlékszem. Délel tt lassan legyengült a szél, délutánra a hullámzás is
hozzászelídült, mintha az óceán maga is megelégelte volna saját
rültségeit.
 Minden nehézség ellenére ismét arra adtam a fejem, hogy edzéssel
javítsak kicsit folyamatosan romló fizikai állapotomon. Az orrfedélzeten
gumicsizmában és vízhatlan ruhában próbáltam valami olyat csinálni, ami
leginkább gimnasztikához, fekv támaszhoz és más mutatványokhoz
hasonlított. Közérzetem mindenesetre javult t le.
Április 22-én délután is ez ügyben ólálkodtam a fedélzeten, amikor
három méterre t lem, a széllel szemben megállt egy halfarkas és nézett.
Fajtájának ekkora példányát korábban még nem láttam. Ahogy
kiterjesztett szárnyakkal állt a leveg ben, legalább másfél méteres
lehetett. Állt, mondom, bár ha beleszámítjuk a hetven kilométer
sebesség szelet, ez talán nem is volt olyan ördöngösség. Csak a fejét
forgatta, ahogy hol az egyik, hol a másik szemével nézett rám. Gyönyör
hamvas-sötétbarna tollazata ezüstösen csillogott szeme körül, hatalmas,
kampós, fekete cs re tiszteletet parancsolva meredt el re.
– Na, mi van? – köszöntöttem udvariasan.
– Ki vagy te, és mit csinálsz? – köszöntött hasonló módon.
– Kivagyok bizony, mert fekv támaszokat csinálok. – Egyébként olyan
emberféle vónék...
– Ember? – nézett rám kérd en.
– Ja, persze, tudod is te, mi az, hogy ember. Boldog lény! Bár ez
el ttem sem mindig világos. Az ember egy ragadozó, ha nem a
legragadozóbb minden él lény között. Szárazföldön élünk, és sokan,
nagyon sokan vagyunk. Tudunk repülni és úszni is ilyen szerkezetekkel,
mint ez itt, képesek vagyunk alkotni, és képesek vagyunk sok mindent
elpusztítani. Még egymást is.
– Szomorú, amit mondasz – nézett rám a halfarkas, és látszott a
szemén, hogy tényleg szomorú t le.
– Azért vannak szép dolgaink is – folytattam. – Gyönyör , hatalmas
házakat építünk magunknak néha. – M vészetekkel – mint a zene, az
irodalom – szórakoztatjuk egymást és magunkat, hogy a fociról ne is
beszéljek...
– ???
Láttam, nem értett egészen, de miel tt b vebb magyarázatba kezdtem
volna, csináltam egy széria fekv támaszt. repült egy kört, majd
visszaszállt ugyanoda, ahol az el bb volt. Meséltem neki az emberiségr l,
jóról, rosszról, magunkról, a gyermekkoromról és arról, hogy mit keresek
itt. Figyelmesen hallgatott, id nként szomorú, id nként vidám, érdekl d
szemekkel.
Mialatt lenyomtam egy-egy széria fekvötámaszt, tett néhány kört, de
mindig visszajött. Hamar ránk borult az óceán felett észrevétlenül suhanó
téli alkony, s amikor elköszöntem t le, tekintetéb l már nem tudtam
kivenni, mit is mondott. Tett még egy kört a hajó körül, majd beleveszett
a mind s r bb sötétbe.
Ahogy távolodott karcsú, törékeny, mégis megmagyarázhatatlanul er t,
élni akarást sugárzó sziluettje, mintha világító karikát láttam volna
fölötte.

Sikerült megoldanunk egy érdekes problémát, amely már napok óta

foglalkoztatott bennünket. A szélkormány egyáltalán nem dolgozott
jobbra, s nem értettük, miért. Megolajoztunk rajta minden csapot, hátha
beszorult valamelyik, aztán megolajoztuk az egész kormányrendszert is.
Minden forgott, m ködött, a víz alatti vezérl lapát mégsem ment ki
jobbra. Meglazítottuk a vezérl kötelet, de ezzel sem oldódott meg a
rejtély. Átvizsgáltunk az els csaptól az utolsóig mindent, sikertelenül.
Végül leszereltük a vezérl lapátot, és akkor kiderült, mi volt a csel. A
nyolcvan centi hosszú és húsz centi széles, vízben futó lapnak az egyik,
napárnyékos oldalára – mindvégig északról, balról sütött ránk a Nap –
félujjnyi algaréteg rakódott fel, s ez akadályozta meg a szívóer
keletkezését. Lesikáltuk, visszatornáztuk a helyére a vezérl lapot, és a
szélkormány ismét olyan lett, mint új korában.
Örömteli esemény a hajón: újra volt rádiókapcsolatunk. Els ízben
sikerült beszélnünk az ausztrál rádióamat rök tengeri figyel és
információs szolgálatával. Rendkívül készségesek voltak, és már szinte
mindent tudtak rólunk a magyar rádióamat rökt l, akik a térség összes
állomását mozgósították felkutatásunkra. Megállapodtunk, hogy naponta
ugyanabban az id ben bejelentkezünk nekik, és k továbbítják a híreket
haza.
Az ausztrál állomással abban is megegyeztünk, hogy rendszeresen
adnak id járás-jelentést, és ami fontosabb: tájékoztatnak, ha jéghegyek
bukkannának fel a körzetben. Most már egyébként bizonyos volt, hogy
errefelé viharos délnyugati szelek fújnak, mert nemcsak éreztük, hanem
k is ezt állították. Érkezett a rádión a jelentés, kinéztem: tényleg. Ennél
meggy z bb nincs!
Az április 23-i pozíció alapján rátértünk a Leenwen-fok – Hobart
térképre, és ez újabb jelent s eseménynek számított. Ausztrália
délnyugati csücske alá érkeztünk, s miután végre ismét hajózási térképet
vettünk a kezünkbe, azt is megtudtuk, hogy négy és fél kilométeres a
vízmélység alattunk. Fokvárostól egészen idáig ugyanis id járási és
széltérkép alapján hajóztunk, amire nagy bet kkel az volt írva:
NAVIGÁLÁSRA NEM ALKALMAS! Szegény ember vízzel f z...
Szóval ott voltunk néhány száz mérföldre a Leenwen-foktól délre, és
ez jó érzéssel töltötte el mindegyikünket. Innen kb. két hét Hobart,
Ausztrália szigetállamának, Tasmaniának a f városa, onnan egy hét
Sydney – és már ott is vagyunk. Csak az a baj ezekkel a hetekkel, hogy
minél kevesebb van hátra, annál lassabban múlnak. Igaz, egyel re csak
esténként, de már élvezhet én hallatszottak az ausztrál rádióprogramok,
egy kis színt hozva a megszokott zajok után.
Közben újabb kilences nyugati szél gy rt vizet, hajót, embert, mindent,
ami csak gy r désre hajlamos. Így ment ez 27-én hajnalig, amikor a szél
legyengült, lassan befordult délkeletire, majd keletire, és végül megállt,
amennyire csak fizikailag képes volt. Eleinte himbálóztunk egy keveset,
aztán „örömünkre" kialakult rövid id alatt a döghullámzás, amúgy
indiai-óceáni módra. Már réges-régen megszoktuk a liftezést, a négy-hat
méteres hullámdomborulatokat, ez viszont az a fajta volt, amelyik napok
múltán is ugyanolyan. Másnap délel tt kezdett leszivárogni egy
vérszegény észak-északnyugati szell , ismét vitorlát bontottunk. Érdekes,
annak ellenére, hogy fokvárosi indulásunk óta harmadszor alhattunk
tisztességesen, nem örültünk a kényszerpihen nek. Nagyon vártuk már
Ausztráliát, szerettünk volna miel bb odaérni.
Bánatunkra elfogyott a hazai kenyérlisztünk, el kellett vennünk az
Afrikában vásárolt lisztet, de az már nem ízlett annyira. Elegend ismeret
és figyelem híján, valószín leg olyan lisztet vettünk, amelyben szerintem
– kukorica is volt, ett l kissé furcsa, idegen lett az íze. Amúgy is
meggy lt a bajunk a kenyérsütéssel, mert az itt divatos hideg id ben
cipóink nem akartak megkelni. Reggel dagasztottunk, egész nap meleg
vizes kuktával f tögettük a cipókat a takaróink alatt, de a melengetés és a
szokottnál több éleszt dacára is csak estére mozdultak meg. A
kenyérsütés még mindig eseményszámba ment a hajón. Az alkotó érezhet
ilyesmit alkotás közben, mégis más, hiszen a KENYÉR számunkra
sokkal inkább fogalom, mint annak, aki leugrik a Közértbe, és eszébe sem
jut, hogy esetleg nem kaphat.
Milyen más minden kenyérrel! Ugyanazt a nagyk rösi rakott káposztát
csak kényszeredetten majszoljuk kétszersülttel, míg a friss, puha, ízletes
kenyérrel felséges csemege, így volt ez a többi étellel is, akár mi f ztük,
akár készételt bontottunk ki.
Sajnos, a mézünk és a margarinunk elfogyott, csakúgy, mint a tojás és
a gyümölcs, végére értünk a hazai lekvárnak is, a Fokvárosban vásárolt
tartós tejünk pedig valamilyen oknál fogva gázolajíz lett. Sz kült a
kínálat, szerencsére egyenes arányban az el ttünk álló – álló? –
vízterülettel. Egyre kevesebb gondunk volt a koszttal, s ha mással nem
vigasztalhattuk is magunkat, legalább a hajóban nagyobb lett a hely...
 Ismét delfinkalandom volt az éjszaka. Furcsa, rendkívül magas, sípoló
hangokra lettem figyelmes, majd a megszokott fújtatásokra. Kiugrottam a
kajütb l, de a sötétben csak sejteni lehetett ket, ahogy nagy tömegben
vonultak nyugat felé. Csobbanásaikból, fújtatásaikból és kommunikáló
jeleikb l arra következtettem, hogy nagy test , palackorrú delfinek
lehettek. Kisebb-nagyobb szünetekkel másfél óráig vonultak, így
hallhattam, milyen jeleket használtak, bár fogalmam sem volt, melyik mit
jelentett.
A pár másodperc hosszú jeleket három csoportra lehetett osztani. Az
egyik fajta alacsony hangszínr l emelked , a másik magasról ereszked ,
míg a harmadik azonos magasságon kitartott fütty volt. Mindezt egy
bizonyos hangtartományban variálták, hol feljebb, hol lejjebb. Különös
volt, hogy amikor kimentem megnézni ket, mindebb l nem hallottam
semmit, csak a hajó belsejében, ott minden jól hallható, ami a vízben
történik. A nagyon magas, enyhén visszhangos jelek hallatán az ember
úgy érzi, mintha a kozmikum üzenetét venné. A delfinek
mindnyájunkban úgy élnek, mint emberbarát, intelligens lények. A vadon
él kr l nem mondhatnám, hogy egyértelm en emberbarátok, de azt igen,
hogy rendkívül rokonszenves és kedves lények. Azt remélem, hogy
ezeknek az állatoknak nem változik meg annyira a lételemük, hogy ez
kipusztulásukhoz vezessen. Nem az állatvilág, hanem az emberiség lenne
szegényebb.
A 28-án érkez szell még öt nap múlva is éppen hogy csak
„szivárgott". Nekünk már ilyen a formánk. Kipróbáltunk itt mindent, ami
egy vitorlázót boldogíthat. Volt minden irányból fújó er s és gyenge
szelünk, jöttek viharok elölr l és hátulról, és közben hol sütött a Nap –
bár takarékosan –, hol es vagy jég esett, vagy egyszer en borús, hideg
id volt, 95 százalékos páratartalommal. Most csendes, szomorú id nk
lett, annak ellenére, hogy a déli szélesség 42. foka alatt hajóztunk.
Legutóbb ilyen id itt talán a múlt században volt, legközelebb pedig a
jöv században lesz.
Motorozgattunk, próbáltunk szelet találni. A kormány mellett az
éjszakai ácsorgást érdekessé tette, hogy az óceán tele volt világító
zsákállatokkal, én legalábbis így hívtam ket. A néhány centiméterest l a
félméteres hosszúságú, csuklóvastag állatokig minden méretben
el fordultak ezek az áttetsz , kocsonyás „zsákok", és ahogy kísérteties
zöld fénnyel világítottak, jól látszott mozgásuk a vízben. Helyenként úgy
tele volt velük az óceán felszíne, mint a tiszta augusztusi égbolt
csillagokkal. Az egyik este már annyira hajtott a kíváncsiság, hogy
leeresztettem a vödröt, és kimertem vele egy állatkát tüzetesebb vizsgálat
céljából. Megkeresem rajta a villanykapcsolót gondoltam. Nem tévedtem,
valóban úgy nézett ki, mint egy zsák. Ha nappal valaki elém tenne egy
ilyen állatkát, azt hinném, öntött üveg. Erre utalt gumiszer
halmazállapota és az is, hogy bütykös, hordós testében sehol sem látszott
színtest, vagy valami hasonló; teljesen áttetsz volt, belül viszont üres.
Egyik végén be a víz, a másikon ki. Vizsgálódás közben az el ttem már
ismert csalánsavkiválást figyeltük meg, mint a medúzáknál. Az
ismeretség onnan eredt a medúzákkal, hogy amikor egyszer régen egy
kalapnyi medúzát próbáltunk cimborámmal a partra terelgetni, két napig
viseltük a sav éget nyomait arcunkon és érzékenyebb testrészeinken.
Akkor megfogadtam, hogy ezentúl csak léccel tartjuk a kapcsolatot
egymással, s ezt két hétig sikerült is betartanom. Egészen addig, amíg egy
mutatósnak szánt fejessel el nem kentem magamon – fejem búbjától a
talpamig – az el z nél is kapitálisabb példányt, aminek még súlyosabb
tünetei lettek. E két korábbi eset olyan mély nyomokat hagyott bennem,
hogy amikor felfedeztem kiemelt zsákállatkánk hasonló képességeit,
egyb l elszállt bel lem minden érdekl dés. Reméltem azért, hogy rövid
vödörkalandja nem okozott neki maradandó testi vagy lelki törést.
Ezeket az estéinket könnyen szánhattuk a természet egyszer lényeinek
megismerésére, mert teljes nyugalom szállt meg embert, vizet, ha tetszett,
ha nem. A már öt-hat napja gyengélked szél teljesen leállt, s vele együtt
a hullámok fodrozása is. Kiadós alvások után folytattuk a semmittevést,
de azt legalább igyekeztünk tartalmassá tenni. Szárnyas barátaink és
sorstársaink segítségével sikerült is. Szél híján a madarak sem villogtak
már olyan nagyon, f leg az albatroszok nem. Ezek a nagy test madarak
nem véletlenül élnek az óceánnak ezen a vidékén, ahol csaknem mindig
fúj a szél. Kecses, méltóságteljes roptuk szánalmas legyezéssé alázkodott
az üvölt szelek és a velük járó hullámok hiányában.
A barátkozást a tiszta lelk , romlatlan tollasok kezdték, el ször csak
tisztes távolságból. Minden úgy történt, ahogy a Kisherceg és a Róka
között. Délutánra jutottunk el odáig, hogy elfogadtak t lünk egy üres
liszteszacskót, aztán ment minden, mint a karikacsapás. Az els
m sorszám az volt, hogy összeverekedtek a zacskón, de miel tt aggódni
kezdtünk volna emiatt, egy ellentmondást nem t r külsej F nök rendet
teremtett közöttük. Mikor végeztek egymással és a zacskóval, felfedez
útra indultak a hajó körül, egyik madár err l, a másik arról. Le nem vették
volna a szemüket rólunk, miközben minden érdekelte ket.
Kés bb Józsinak eszébe jutott, hogy halat fog vacsorára, ami
meglehet sen optimista próbálkozásnak t nt, bár unalom zésnek nem
volt rossz. A végén persze nem lett bel le semmi, mert amikor madaraink
meglátták a zsinór végén fityeg kis szürke gumihalat, teljesen
eksztázisba jöttek. Szinte egymást taposva, egyszerre rajtolt rá az egész
csapat, hogy Józsi alig tudta elrántani a halat az orruk el l. A Nagyf nök
most élvezhette igazán a hierarchia el nyeit, mert a második, harmadik és
sokadik roham után már nem kelt versenyre egy alattvaló sem. Az els
támadásoknál még teljes er b l biciklizett a prédára, és nem értette, hogy
lehet, hogy mire odaér, már nincs ott semmi. Józsinak vigyáznia kellett,
nehogy megakassza véletlenül a csalihal farkából kiálló hármas horoggal,
mert abból sajnálatos küzdelem lehetett volna. Ahogy fáradt a vadász,
úgy gyengültek, lassultak támadásai, míg végül gyanút fogott, hogy itt
valami nincs rendben, és értetlen tekintettel úszkált a víz felett himbálózó
halacska körül. Bizonyára felismerte, hogy a bolondját járatják vele, mert
egyszer csak megperdült, felemelte farktollait, jókora fehéresszürke foltot
spriccentett felénk, és méltóságteljesen a többiekhez poroszkált.
Az este és egy gyenge szell vetett véget kellemes ismerkedésünknek.
Szinte megható volt, ahogy megpróbáltak utánunk úszni, majd amikor
már nem ment, repültek. Felszálltak, elénk kerültek, és a vízen ülve
várták, mi lesz ezután. Végül is, amikor újra és újra el játszottuk a
jelenetet, megunták vagy talán megsért dtek, mindenesetre elmaradtak,
szinte sajnálatunkra.

Most is a természet segített figyelmünket másra terelni.

Az Indiai-óceán 43. fok 30. percén és a keleti hosszúság 133. fok 10.
percén láttuk meg el ször a sarki fényt. Leny göz látvány volt. A déli
horizontot hatalmas, tejfehér kifli ívelte át, amelyet még rejtelmesebbé
tettek a benne keletkez és kihunyó fény csíkok. Ültünk szó nélkül, le
nem vettük a szemünket a jelenségr l, míg arra nem riadtunk, hogy
reszket kezünk-lábunk a hidegt l. Felöltöztünk, és néztük tovább. Hosszú
id óta el ször volt teljesen tiszta az ég, minden csillag látszott, az
Ikrekt l az ikrekig: a Kentauri csillagpár délen, a Pollux és a Castor
alkotta mitológiai páros északon. Gyönyör ek voltak, mint mindig.
Az a brízecske, amely a madaraktól érzékeny búcsúra kényszerített
minket május 6-án este, lassan ötösig er södött és megmaradt két napig.
Szívet melenget én hasítottunk öt-hat csomóval, és még csak nem is
hullámzott nagyon az óceán.
Május 9-én olymposzi módon változott az id járás. Dörgött az ég! Az
Adrián, a próbaút során hallottunk dörgést utoljára... (Zeuszék sem
veszekszenek mindig!) Egyszóval megszólalt az ég, jelezve a hamarosan
ránk tör zivatart. Látni véltem, amint valaki kaján vigyorral az arcán
elzárja jó kis szelünk csapját, mit sem tör dve azzal, hogy ez a hajón
csattogó vitorlákat és néhány keresetlen szót eredményez...
Két óráig szakadt az es , de utána is borult maradt az ég, csúnya,
fekete fellegek siettek északkeletnek. Gyenge nyugati szél kerekedett az
aucklandi rádiósszolgálat el rejelzésének megfelel en. Vártam egy kicsit,
nehogy lepkére huzigáljam a vitorlákat, de úgy látszott, marad a szél,
ezért minden vásznat elrendeztem szépen a hátszeles menethez. A
nagyvitorlát mutatós kis csomagként odakötöztem a bumhoz, majd a két
orrvitorlát jobbra és balra kitettem pillangóra a spinakkerbumokkal, hogy
ne csattogjanak. Eljátszadoztam ezzel egy órát, s mire felnéztem,
nyugatról megint behúzták a rolót. Szél el, es le, felh el, szél vissza –
csak éppen délr l. Beszedtem és megcseréltem az orrvitorlákat, a tízest
húztam fel a szél alatti drótra, hogy ne húzza a két merevít t keresztbe
egymáson, majd kicsomagoltam a nagy vitorlát, és felhúztam a felét. A
három reffelt sort lent hagytam, mert mire végeztem, a rohamosan
er söd szél elérte a hatos fokozatot.
Órákig mentünk úgy, hogy semmihez sem kellett hozzányúlni, s ez
ismét jókedvre derített. Az újzélandi rádióállomás azzal „vigasztalt"
bennünket, hogy nagy sebességgel hidegfront jön mögöttünk – még a
jelenleginél is hidegebb? – orkánerej széllel, „magas" óceánnal. Ez
nagyjából tízméteres hullámokat jelent, és a „viharos" fokozat után
következik. Eddig még nem jöttek be a meteorológusok jövendölései, de
tartottam t le, ez lesz az els eset, amikor ráhibáznak.
Kellemes meglepetésünkre most sem lett igaza a tudománynak. A
május 10-i jelentés már csak viharos szélr l és „nagyon vad" tengerr l
számolt be, kétórányira mögöttünk. Ez viszont pontosan megérkezett,
ahogy mondták. A tenger „nagyon vad", a szél viharos – 8-9-es er sség
– lett, és mindennek a tetejébe éles félszélben küszködtünk
északkeletnek. Két napig nem láttunk semmilyen mérhet t az égen,
ugyanakkor nem számoltunk a Tasmania szigete által délre szorított
tengeráramlással, amely egy fokkal lejjebb vitt bennünket.
Május 10-én a pontos mérésünk szerint 44 fok 58 perc déli szélesség és
142 fok 38 perc hosszúság volt a hajó pozíciója. Ez azt jelentette, hogy
100 mérfölddel délebbre voltunk Hobart kiköt jét l. Ezt a távolságot
kellett most visszakínlódnunk... A hangulatot mégis földobta, hogy rádión
hosszasan elbeszélgettünk két sydneyi magyar rádióamat rrel, akik
elmondták, milyen el készületek folynak a fogadásunkra. Ha félig úgy
lesz, ahogy mesélik, már a mennyországban érezhetjük magunkat...
Nem gy zöm dicsérni a hajónkat. Megint kiderült egy újabb jó
tulajdonsága. Félszélben, három sorra levett nagyvitorlával és négyes
fockkal olyan stabilan vette a 6-7 méteres hullámokat, hogy egyszer sem
esett le szél alá, vagy futott fel szélbe.
A korábban beígért szelek csak most érkeztek meg, nem mintha
hiányoztak volna. Este 11 óra felé már le kellett venni a nagy vitorlát. A
kilences alapszélben fél volt, hogy nem tudjuk majd tartani a félszeles
irányt az egy szál orrvitorlával. Ez azzal járt volna, hogy még délebbre
sodródunk, Új-Zéland déli foka felé.
Hála hajónk képességeinek, még akkor is tudtuk magunkat tartani,
amikor kilences alapra tíz-tizenegyes nyomások jöttek. Pillanatok alatt
megn ttek a hullámok, tetejüket felkapta, és magával sodorta a szél. Ett l
olyan lett kint az élet, mintha egy nagy nyomású zuhanyrózsa felé
vitorláztunk volna. Ilyen körülmények között nincs az a vízhatlan ruha,
amelyik át ne ázna. A mieink sem voltak kivételek. Er ltettük a
félszelezést, mert a háromnegyed szél még rosszabb volt. A hullámok
ugyanis egyfolytában forgatták a hajót, és a szél felé lendülettel forduló
test lefekve, nagyobb felületen, nagyobb ütést kap. Ilyenkor már
hátszélben kellett volna futni, de ez most az Antarktisz felé vitt volna, így
a körülményekhez képest döbbenetesen nyugodtan mentünk, méghozzá jó
irányba. A tör hullámoknak még nem volt idejük a már ismert méretükre
megn niük, de azért olykor jutott ilyenekb l is. Két alkalommal akkora
ütés érte a hajó bal oldalát, hogy legalább öt métert repültünk, oldalt
billenve leestünk a hullámvölgybe, és egy hatalmas dörrenéssel
frontálisan landoltunk. Most éreztük csak igazán, mekkora jelent sége
van a bizalomnak. Ha annak idején kissé spórolósabban építjük a testet,
most rettegve figyelnénk, mikor esik le a t kesúly, vagy szakad ki
valamelyik veret, örömmel mondhatom, semmiféle jelét nem
tapasztaltam az efféle veszélyeknek, a hajó minden része kiválóan viselte
a megpróbáltatásokat.
Másnapra, szokás szerint, öt-hatosra csendesedett a szél, mégis
rosszabbak lettek a körülmények, mintha fújt volna. Nagyobb vitorlát
nem húzhattunk fel, a kicsi felület pedig nem nyújtott elegend támaszt a
hullámok táncoltatta hajónak. Mindezek ellenére jó teljesítményt értünk
el, mert 11-én éjszaka nagy-nagy örömünkre búcsút mondhattunk az
Indiai-óceánnak. A reggel már a Csendes-óceánon találta a Szent Jupátot.

Május 12-én gyönyör , csendes nap virradt ránk. Kereken két hónapig
küszködtünk az Indiai-óceán goromba és kiszámíthatatlan szeleivel,
miközben hatezer mérföldön bukdácsoltunk keresztül.
Ünnepi hangulatunk támadt, amit nem fojtottunk magunkba, hanem
engedve vágyainknak, egy rizses sertéspörkölt mellé felbontottuk az
utolsó doboz uborkát. Mellékesen megvizsgáltunk egy üveg László
Gyuszi-féle kátrányíz t is, vajon, jól emlékeztünk-e rá. Mindehhez
felt ntek a látóhatáron Tasmania négyezer méteres hegyei, bizonyítva
számításaink helyességét.
Legyengült a szelünk, és elfordult északkeleti irányba, a hobarti és az
aucklandi rádióállomások egyöntet el rejelzése szerint azonban
éjszakára az északnyugati szél meger södésére számíthattunk, másnapra
pedig délies irányú vihart várhattunk. Onnan jöhetett! Sajnos, sok esetben
az elemek nem tudják, mit döntöttek róluk a földi hatóságok. Csak így
következhetett be az a félreértés, hogy a déli helyett egy északi vihar
lepett meg bennünket. Az ember hajlamos id el tt elpufogtatni
szuperlatívuszait, ezért most nem tudom, mit mondjak a Tasmantenger
szembejöv , rövid, kemény hullámaira. Egy biztos, ha én úgy bírnám a
pofozást, mint a Szent Jupát, meg sem állnék a nehézsúlyú profi
világbajnoki címig...
A Tasman-tengeren tizenöt menet helyett huszonnégy órás meccset
vívtunk, s ennek eredményeként száz mérföldes pontozásos gy zelmet
arattunk. A jutalom: 13-án éjjel, éjfél után kett kor, tíz perc leforgása
alatt délire váltott a szél, és visszagyengült hatosra. A kitisztult ég alatt
vidáman ügettünk Sydney felé.
Ismét hosszú beszélgetést folytattunk az ausztrál rádióamat rökkel.
Józsi figyelt els sorban, mind az összes füleivel, miután az a hír érkezett,
hogy felesége reggel vonult kórházba, és els szülöttjük talán már éjszaka
világra jön...
Pétery Miklós, aki Sydneyb l kísérte figyelemmel utunkat, és
szervezte a rádiókapcsolatokat, teljes komolysággal kérdezte, hogy van-e
elegend étel és ital a hajón, mert ha nincs, repül n küldenek. Ha már
nem is nagy választékban, de megvolt a mindennapi betev nk, így
szerencsére nem éltünk megható ajánlatukkal.
Döbbenetes, hogy elhajóztunk Ausztrália alatt, megkerültük Tasmania
óriás szigetét, és még mindig nem láttunk egyetlen hajót, vagy bármit,
ami a civilizáció üzenete lett volna. Kifogástalanul jöttek viszont a
rádióm sorok, rendkívül színvonalas, szórakoztató programokkal, sok
zenével.
Május 15-én, délben Pál Zsoltéktól, vagyis Székesfehérvárról, tahiti és
új-zélandi rádióamat rök közvetítésével megérkezett a világraszóló hír:
fiúgyerekkel gazdagodott a Gál család. Amerre csak tekertük a keres t,
hajósok, netszervizek, rádióamat rök arról társalogtak a Csendes-
óceánon, hány méteres, hány kilós fiúgyereke született egy vitorlázónak,
és most apa és fia, hol és hogy van. Rám is átragadt a cimbora semmihez
sem hasonló öröme, minek következtében azonnal elfogyott egy Gyuszi-
féle palack rizling, meghitt delíriumot hagyva maga után.

Egy teljes napi hátszél után, 16-án szelünk tovább forgott keleti
irányban, 5-7-es er sséggel kitartott újabb két napig, majd az óramutató
járásával ellentétes irányban lépett néhányat a számlapon, és máris
északkeletiben szorítottuk a szelet. Bizonyos volt, hogy két nap alatt,
vasárnapig már nem érjük el Port Jacksont. Ez a fogadást szervez k
kérése lett volna, mert akkor az ott él tizenötezer honfitársunk közül
sokan el tudtak volna jönni az eseményre. Arra gondoltunk, nekünk talán
jobb is így, ilyen hosszú egyedüllét után, fáradtan, ki tudja, milyen hatást
keltenénk. Ezzel együtt, már csak kétszáz mérföld választott el bennünket
a zuhanyozótól, egy tányérról lelógó bifsztekt l, amely mellett ott áll
majd egy nnnagy hhhideg sööör!...
Dilemmát okozott az utolsó két nap taktikája. Az egyik szempont,
hogy még át kell vágnunk a kelet-ausztráliai – itt négycsomós sebesség
– áramláson, amely a parttól hatvan mérföldre már érezhet en déli
irányba visz, a másik szempont viszont az, hogy mikor vágjunk neki,
mert az el rejelzések nem egyértelm ek. Ha marad az északkeleti szél,
akkor elég Sydney magasságában átvágnunk, de ha bejön az esetlegesnek
mondott északnyugati, akkor már most is kés . Másnap reggelre Les, a
Pacific Net Control újzélandi rádiósa pontosabb információt ígért, addig
úgy mentünk, ahogy addig.
Az elemek eldöntötték, mit kell tennünk. Május 17-én délel tt
befordult a szél északira. Maradt két lehet ség: vagy a part felé, vagy
Auckland irányában vitorlázunk. Nem volt kétséges a választás, és az esti
órákig egészen emberi körülmények között hajóztunk, mígnem a
sötétedéssel elszabadult a pokol.
Az égbolton végeláthatatlan sorban rémiszt viharfelh k kezdtek
vonulni dél felé, egy pillanatra sem sz n villámlásokkal, dörgésekkel,
helyenként orkánerej széllel. Taktikánkat újra a lesz, ami lesz
bizonytalanságára alapoztuk, tartottuk a magasságot a tíz-tizenegyes
széllökésekben. A viharnagyvitorla és a négy négyzetméteres fock volt
fenn, s bár a szél le-lefektette a hajót, a vitorlázatot nem csökkenthettük.
Pirkadatig lélegzetvételnyi szünet nélkül folyt a küzdelem, testileg-
lelkileg mélységes fáradtságot éreztem, s ezzel nem voltam egyedül.
Tudhattuk volna pedig, hogy a természet minden egyes próbatétel után
megjutalmaz bennünket, és ez most sem maradt el.
Hajnalban a tiszta égen lassan emelked napkorong vörös fényénél, tíz
mérföldre el ttünk ott húzódott Ausztrália partvidéke.
A nyugati irányba fordult, ötös er sség re szelídült szélben úgy hatott
ránk az élmény, mint egy fantáziadús muzsika. A szárazföld mintha kottát
tartott volna elénk. A látómez be finoman beemelked alacsony vonulat
a vonósoké, amelynek lágy futamaiba nyomban belerecseg egy meredek
sziklaszirt kemény, rezes hangja. Ott az a meredek, lekopott tetej domb
az üstdob, együtt az oboa lágy, egymásba ível hajlataival. Ahogy
világosodott, úgy lett egyre inkább part a szimfóniából, s mind nagyobb
boldogság a fáradtságból.
Az alatt a nyolc óra alatt, amíg áttörtünk az áramlás kritikus szakaszán,
harminc mérföldet sodródtunk vissza délre, így messzebb kerültünk
Sydneyt l, mint el z nap délután voltunk. Mégis, amint magunk mögött
hagytuk az áramlást, mint egy varázsütésre benépesült a tenger
mindenféle típusú, méret és nemzetiség hajókkal. Pontosan nem is
emlékszem, milyen szelek fújtak az utolsó szakaszon, csak mentünk,
amíg este nem lett, majd újra hajnal. Eleinte a parti fények kötötték le
figyelmünket, majd a hajóforgalom, s hajnalban már a Sydneyb l induló
és oda érkez repül gépek látványa. Fizika ide vagy oda, én még mindig
csodának tartom az alkotó fantázia leveg ben repked , pirosan, fehéren,
zölden villogó produktumait.
Elúsztunk a Botany-öböl el tt s egy lankás földsáv mellett. S ott, ahol
színes házak tarkítják a parti homok feletti zöld dombokat, ahol emberek
és autók járnak, s ahol meghitt békét árasztva csillog a délel tti Nap a
fantasztikus felh karcoló-rengeteg ablakain ott, a térkép szerint, Sydney
zümmögi mindennapi életét. Hihetetlennek vagy inkább valószín tlennek
t nt minden. Nemrég még Afrikában voltunk, jószerint a Földgolyó
másik oldalán. Mindig el kell telnie bizonyos id nek, amíg az eszem által
tudott dolgok felszívódnak az érzékeimbe. Most is így történt. Álltam a
fedélzeten, néztem a partot, s hagytam, hadd múljon az id , amíg a
szárazföld megindító látványa végre számomra is valósággá válik.
11

Korábbi el rejelzésünk alapján csak másnap reggelre várták

érkezésünket Sydney kiköt jébe az ott él magyarok, így egy békés,
csendes öbölben, száz méterre a parti élett l, horgonyt vetettünk.
Szükségünk volt arra, hogy az utolsó fél napot csendes rendrakással,
fürdéssel és kedélynyugtató ábrándozással töltsük. Kés bb tudtuk meg,
hogy ezt a strandot, amelynek öblében ringatóztunk, Bondinak hívják, és
a város egyik legkedveltebb fürd helye. Nézegettük a szürkületben
kigyulladó fényeket, elköltöttük utolsó „hajós" vacsoránkat, és éppen
lefekvéshez készül dtünk volna, amikor a parti rség motorosa mellénk
állt. Vezet je udvariasan megkérdezte, hogy itt kívánunk-e megágyazni
magunknak? Gondoltuk, a papírok iránt érdekl dik.
– Igen, szeretnénk itt tölteni az éjszakát – mondtuk –, és csak holnap
reggel megyünk be a kiköt be.
– Csak azért kérdeztem – mondta a hivatalos ember –, mert éjszakára
viharos délkeleti szél várható. Jó, ha tudják.
Megköszöntük az információt, jó éjszakát kívántunk egymásnak, és a
motoros elt nt az öböl irányában. Kedves volt t lük, hogy meglátogattak.
Korán reggel frissen ébredtünk, magam álom nélküli pihentet
alvásból, és nem bántam, hogy sem Józsi az ügyelet miatt, sem a jelzett
vihar nem zavart fel. A kristálytiszta leveg ben csak néhány bárányfelh
díszítette a horizontot, de ezek is felszívódtak a felkel Nap sugaraitól.
Horgonyt és motort rántottunk, s egy óra múlva bepöfögtünk Port
Jackson ébredez kiköt öblébe. Tudtuk nagyjából, hogy balra a második
öblöcskébe, a Watsons-öbölbe kell újra horgonyra állnunk, és megvárni a
hatóságokat a vám- és útlevélvizsgálat, valamint az egészségügyi
szertartások miatt. Egészségügyi ellen rzés nélkül ugyanis emberfia nem
teheti be a lábát Ausztráliába. Bakteriológiai okok miatt semmiféle
élelmiszert nem szabad bevinni, de még tárolni sem a hajón.
Könnyen megtaláltuk a várakozásra kijelölt helyet. Annál is
könnyebben, mert az egyik móló végén valaki akkora piros-fehér-zöld
lobogót lengetett, hogy majd letörte a kezét...
Odakanyarogtunk, és a zászlót lobogtató férfiútól ötven méterre
leeresztettük a macskát.
– Hahó, magyarok! Ez itt Ausztrália?
– Igen!
– Akkor jó helyen vagyunk! – kiabáltuk vissza.
– Isten hozta a Szent Jupátot Ausztráliában! – hangzott az üdvözlet a
mólóról. – Nemsokára jönnek a vámosok, kilenc órára ígérték...
Tóth Vazul a magyar konzulátusról érkezett, hogy els ként segítsen
révbe érni. Abban maradtunk, hogy a részleteket majd a parton, sör
mellett beszéljük meg. Kilenc óra helyett tizenegyre jöttek az
aktatáskások, de addig sem unatkoztunk. Egyre több hajó érkezett magyar
zászlókkal feldíszítve, integet emberekkel a fedélzeten. Az els , az Úri-
muri névre hallgató hajó vezet je félelmetes tempóban kezdett körözni a
horgonyzó vitorlások között, vezet jének nem kis tudásáról téve
bizonyságot. Schanendoa III. elnevezés hajóján rövidesen megjelent
Julius Charoday, a fogadásunk megszervezésére és a kés bbi
támogatásunkra megalakult Szent Jupát Baráti Kör alapítója, és vele
együtt jöttek a kör tagjai.
Végül mellénk állt a hatóság hajója is, amelynek utasai igyekeztek
minél rövidebbre fogni a procedúrát. Csak az útleveleink és az
egészségügyi ellen rzés intéz jével volt hosszabb ideig dolgunk, a
többiek rövid papírmunka után visszamentek bárkájukra. A
vízumügyünket gyorsan rendezték, 48 órára kaptunk tartózkodási
engedélyt, ennek birtokában már a parton intézhettük a továbbiakat. Az
egészségügyi hivatal képvisel jével folytattuk a leghosszabb eszmecserét.
Faarccal közölte, hogy törvényeik értelmében a hajón található
valamennyi élelmiszert lefoglalják és megsemmisítik... Oké, mondtuk, de
akkor adjanak helyette egy másik tonnányi konzervet, mert anélkül nem
folytathatjuk az utat. Ez elgondolkoztatta és arra ösztönözte ket, hogy
találjanak valamilyen kompromisszumos megoldást.
– Van olyan helyiség, láda vagy rekesz a hajón, ahová biztonsággal el
lehet zárni és leplombálni a készleteket? – kérdezték.
– A küls rakodótér, ahol a gázpalack és akkumulátorok vannak,
zárható – könnyebbültünk meg.
Végül is ebben maradtunk. Egy órába telt, amíg az összes rekeszb l
kihordtuk a teljes konzervkészletünket, pedig a tisztvisel k is segítettek.
A krumplit, kenyeret, a bontott dobozokat összegy jtötték egy
nejlonzsákba, és elvitték megsemmisíteni. Elképeszt rendetlenséget
hagytak maguk után, de legalább most már szabadok voltunk, amit a
hajókon várakozók óriási ovációval üdvözöltek. Julius Charoday mellénk
kanyarodott hajójával, átdobtak egy hatalmas palack pezsg t, néhányan
átszálltak hozzánk, majd a konvoj elindult a Rascutters-öböl felé, ahol az
Australien Cruising Yacht Clubban védett kiköt hely várt bennünket, a
klub összes szolgáltatásaival.
Milyen nyüzsg élet lehet ebben a klubban – gondoltuk, amikor a
vendégmóló felé kanyarodva megláttuk azt a nagy tömeg embert a
parton. De nem!... Mindenki ránk várt ott, és amikor meglátták hajónkat,
ováció, taps tört ki. Mi meg csak tekingettünk magunk mögé, ki jön még
utánunk. Nem jött senki, csak mi voltunk ott... Még ki sem kötöttük
hajónkat, máris baráti kezek nyúltak értünk és rántottak a szárazföldre.
Régen éreztünk már biztos talajt a lábunk alatt.
Julius szép köszönt beszéde után a magyar népviseletbe öltözött
zenekar játszani kezdte a Himnuszunkat, amelynek hangjait lassan
elnyelte a tömeg éneke. Csak aki állt már a dobogó tetején, hallgatva a
Himnuszt, csak az tudja, mi fojtogatja ilyenkor az ember torkát... Ott
álltunk honfitársaink sokaságától körülvéve, hallgattuk a tapsokat, és az
ugyancsak magyar népviseletbe öltözött lányok nyakunkba akasztották a
hagyományos fogadóajándékokat, a babérkoszorút, kenyérrel és sóval
kínáltak.
Szerencsére százan százfel l kérdeztek, így nem derülhetett ki, hogy
akkor sem tudnék válaszolni, ha hagynának.
A délutánba nyúló ünnepség után Sydney világvárosi útjain robogtunk
végig, Bárány Tonyáék otthonába. A tervek szerint itt néhány napig
„eldugva" csak a pihenés volt a dolgunk. Magunk is azt hittük, hogy most
majd alszunk naphosszat, s pótoljuk mindazt, amit az elmúlt 68 napban és
14 ezer óceáni kilométeren át elmulasztottunk. Ilyen hosszú út után
azonban már az els hajnalon megmutatkozott a szokás hatalma. A
háziak még édesdeden aludtak álmukat, amikor mi már felöltözve
jöttünk-mentünk, és nem tudtunk mihez kezdeni magunkkal. A hajnali
szürkületben csak topogtunk Sydney egyik konyhájában, de hát mit
csináljunk, nálunk ilyenkor volt a váltás...
Két nap kellett hozzá, amíg a hajón megszokott ötórás éjszakai pihen
helyett szervezetünk ráállt a normális szárazföldi pihen re.

A következ napokban a ház asszonya, Márta futkározott velünk

hivatalról hivatalra, hogy a 48 órás vízumot meghosszabbítsák fél évre.
Keményen bürokratikus rendszert találtunk mindenütt, de segít kész
hivatalnokokkal. Egy hét múlva értesítést kaptunk, hogy minden rendben
van, útleveleinket azonban csak egy hónappal kés bb kaptuk kézhez.
Most már volt id nk mindenre, korábbi terveinket ugyanis
megváltoztattuk. Alapos megfontolás után úgy döntöttünk, hogy a Föld
körüli út állomásai közül kihagyjuk Polinéziát, a csendes-óceáni
szigetvilágot. Nem volt könny döntés, de több oka is volt. Az eredeti
menetrend szerint két hónapos késésben voltunk, emiatt mindössze egy
hónapot tölthettünk volna Polinéziában. Többet nem, mert a hurrikánok
szezonjának beköszöntével vissza kellett volna vitorláznunk Új-Zéland
biztonságosabb vizeire. Nem sok értelme lett volna ezért a röpke egy
hónapért újabb hónapot vitorlázni, arról már nem is szólva, hogy ebben
az esetben Ausztráliában is csak kevés id t tölthettünk volna, Sydney
nem lett volna több gyors felkészülési megállónál. További szempont
volt, hogy kímélni akartuk a hajót a rettegett hír Horn-fok megkerülése
el tt. Sejtettük, mi vár majd ott ránk.
Nem vitás, nehéz szívvel mondtunk le Polinézia csodálatos szigeteinek
látványáról, úgy éreztük azonban, hogy az út biztonságos folytatása
érdekében döntésünk ésszer és megalapozott. Cserébe viszont nyertünk
kerek hat hónapot Ausztráliában, ahol mindenképpen ki kellett várnunk a
déli telet, hogy majd a viszonylag legjobb id járási körülmények között
vágjunk neki a Csendes-óceán déli vizeinek és a Horn-foknak...
Megkezdtük tehát ismerkedésünket Ausztrália szigetkontinensével,
városaival, lakóival. Mindenekel tt: Sydneyvel. Ez a város ötvenszer
százötven kilométeres területen fekszik a tengerpart és a Kék-hegység
hegyláncai között. A city kivételével kertes házak erdejéb l áll,
kiismerhetetlenül bonyolult rendszer utakkal. (Azt mondják, itt úgy
kanyarognak az utak, ahogy hajdan a kenguruk kitaposták.) A belváros,
mint minden világváros, csillogó-villogó, szuperluxus felh karcolók
tömege, az áttetsz én kék viz öblök pedig olyan nevezetes látnivalókkal
szolgálnak, mint a sydneyi Operaház kagylóhéjas épületegyüttese, vagy a
Harbour Bridge óriási méret acélszerkezete. A City utcáin mindig óriási
tömeg hömpölyög, a barátságos, jól öltözött emberek között kellemes a
csavargás. Itt és bármerre, ahol jártunk, a társadalmi kiegyensúlyozottság
jeleit tapasztaltuk.
A következ hetekre és hónapokra „berendezkedtünk" Sydneyben.
Harvey Lajos barátunk barátja, Walles Imre bácsi ajánlotta fel
szállodájában azt a szobát, amely hónapokra az otthonunk lett – ingyen.
Szállodánk a hírhedt King's Crosson – Sydney szórakozó negyedében –
közel volt a jachtklubhoz, ahol hajónk vesztegelt. Sétálva három percre
voltunk a hajótól, és egy percre a Cross színesen nyüzsg életét l. A
kiköt ben 60 nap állt rendelkezésünkre Julius jóvoltából – díjmentesen –,
hogy elvégezzük a hajó teljes felújítását. Igaz, az els id kben minden
jobban érdekelt minket a hajóápolásnál. A Szent Jupát Baráti Kör pontos
szervezése szerint egymást követték a meghívások a magyar klubokba,
rendezvényekre, bálokra, sajtótájékoztatókra, rádióriportokra, amelyeket
még kiegészítettek a spontán családi meghívások is. A hajón töltött
„csendes" hónapok után szép és állandóan rohanó világba csöppentünk.
Számomra különösen nagy örömet szerzett, hogy az NSZK-ban él két
bátyám Sydneybe repült meglátogatni, és ha csak rövid ideig is, de
családi társaságban lehettem. Józsihoz el ször a szülei jöttek ki két
hónapra, majd váltásképpen felesége a gyermekükkel, ugyancsak két
hónapra, így az els id ket leszámítva csak ritkán láttuk egymást.
Vendégjárás közben azért el bb-utóbb a hajóval is foglalkoznunk
kellett, kihasználva a hatvannapos kiköt i díjmentesség kedvez
körülményeit. Akkorra már kiderült, hogy kissé túlméreteztük az
otthonról hozott konzervkészletet. Az út feléig elfogyott 150 készétel, és
ehhez képest „alig" maradt hétszáz... (Adódhat a kérdés, hogyan is
számláltuk össze a zárolt készleteket? Erre csak azt mondhatom: egy
hajóban mindenre van megoldás.)
Nekiláttunk a karbantartási munkáknak is. Motorunk a kevés használat
dacára köhög sen, megbízhatatlanul m ködött, nehezen lehetett már
beindítani. Szász Attila barátunk vette le a gondot vállunkról: saját maga
kiszerelte, otthoni m helyében elvégezte a teljes generál javítást, majd
visszaszerelte a motort. Próbáltuk legalább az alkatrészek költségeit
megtéríteni, de pénzügyekben barátunk nem állt szóba velünk. Amikor a
hajó szárazdokkba került, ott termett Kulcsár Gyuri, akivel közelharcot
kellett vívnunk, hogy mi is csinálhassunk valamit. Mire körülnéztünk, a
hajó le volt tisztítva és alapozva – külön-külön a t kesúly és a hajótest –,
s már csak az algagátló festés hiányzott. Azon kívül, hogy nézni sokkal
egyszer bb a munkát, Gyuri sokkal jobban ismerte a hajóhoz
felhasználható helyi anyagokat és a beszerzési lehet ségeket is.
A munkanapot rendszerint a Crosson kezdtük, kellemes körülmények
között. Mindig Coluzzinál találkoztunk, reggel nyolc felé. Coluzzit
mindenki ismeri Sydneyben: az, aki hajnali háromtól estig méri a kávét.
A kis kávézó falán fényképek tanúsítják, hogy a tulajdonos egykor profi
bunyósként járta a világot. A gy rött arcú, lepkesúlyú kisöreg Alival és
más világnagyságokkal együtt mosolyog a képeken. A bolt kicsi, de az
utcán megtoldottak néhány székkel és asztallal, az emberek beszélgetés
közben ott melengetik kezüket a g zölg poharakon. Hajnalban a
taxisof röké a terep, kés bb a munkába men üzletemberek, színészek,
újságírók és kideríthetetlen foglalkozású, csapzott m vészkülsej figurák
népesítik be az üzlet el tti járdát. Autóval, ha nincs szerencsém, csak két
utcával arrébb tudok megállni, vagy az utca közepén, amiért itt csak
akkor szólnak, ha nem férnek el mellette. Gyuri szinte mindenkit ismert,
az apró termet , mindig mosolygó, sürg -forgó olasz kávéf nököt is. A
tömeg ellenére mindig pillanatokon belül megjelent két bögre forró
kapucinerrel, süteménnyel, amit fogyasztva nézel dtünk, diskuráltunk,
majd lementünk a hajóhoz a kiköt be. Ez volt Gyuri munkastílusa, és én
mindig szívesen mentem vele.
A karbantartási munkák során az árbockötélzet és a vitorlázat a vártnál
kevesebb gondot okozott. A köteleket, kötélfeszít ket, stifteket csak
ellen riztük, a vitorlákat kimostuk édesvízben, és összehajtogatva
eltettük. Megcsináltattuk azt a két négyzetméteres viharfockot, amelynek
hiányára az Indiai-óceánon jöttünk rá. Meglep en olcsón kaptunk olyan
vitorlát, amely ha szél lennék, nagyon megrongálná az önbizalmamat.
Mire letelt a hatvan nap, úgy vihettük el a hajónkat, hogy indulás el tt
csak egyheti munka lesz rajta. Az öböl hátsó sarkában, a híd után kaptunk
helyet egy pontonnál, ahová csak csónakkal lehetett kijárni. Nem volt
kényelmes ki- és beevezgetni, de végül is nem laktunk a hajón, a hely
pedig ingyen volt a klub 12 dolláros napi díjával szemben.
A hajót rendbe téve már nyugodt lelkiismerettel tehettünk eleget a
napról napra szaporodó meghívásoknak.

El ször a Magyar Kaszinóban vendégeskedtünk. Sydney punchbowli

városnegyedében áll a magyar központ hatalmas, szürke épülettömbje,
félórányi autózásra a centrumtól. Itt m ködik a kaszinóklub is, ahová
els nek hívtak bennünket. Nagy örömmel, de még nagyobb lámpalázzal
mentünk. Vitorlázók, sportolók vagyunk, nem el adók, most pedig ki kell
állni egy pódiumra, a mikrofonok mögé, és mesélni. Jóles érzés, ha
szeretik az embert, ha érdekl dnek iránta. Legalább kétszázan voltak a
nagyteremben, és hatalmas taps tört ki, amikor beléptünk. A közönség
soraiban már sok barátunk volt, de a többséget még nem ismertük.
Mindenki az asztaloknál ült, és vacsorázott. Bennünket a díszasztalhoz
ültettek, és pillanatok alatt olyan magyaros menüt tettek elénk, amilyet
csak a helybeli alapanyagokból készíteni lehetett.
Már mindenki a desszertnél járt, amikor Tóth János, a klub elnöke
felsétált a mikrofonhoz, és csendes, nyugodt hangon üdvözölte a
vendégeket, köszöntötte azokat, akiknek akkortájt volt a névnapjuk.
Elcsendesült a terem, a közönség figyelmesen hallgatta az elnököt. János
néhány kedves szóban üdvözölt és felkért bennünket az élménybeszámoló
megtartására. Zavart, hogy olyan csönd van. Az ember nézi a padlót, ég a
füle, izzad a tenyere, ahogy megy a mikrofon felé, és inkább szeretne
valahol ott ülni a többiek között. Ahogy odaértünk, és végignéztem a
hallgatóságon, annyi érdekl dést, és szeretetet láttam az arcokon, hogy
egyszeriben szertefoszlott minden aggodalmam.
Meséltünk. Elmeséltük az el zményeket, az utat, a megérkezést, ami
csak eszünkbe jutott. Aztán k kérdeztek: rólunk, az útról s végül az
óhazáról. Nem tudom, meddig tartott az élménybeszámoló, de egyszer
csak közöttük találtam magam, színes forgatag vett körül: id sebb és
középkorú hölgyek és urak, fiatal lányok és fiúk. Sokan még a háború
el tt, sokan ötvenhatban hagyták el Magyarországot. A fiatalok vagy
mostanában kerültek ide, vagy már itt születtek, de mindenkin érezni
lehetett, hogy szívében-lelkében a Kárpát-medencéhez tartozik. Amikor
hazaindultunk, úgy ültem autóba, hogy éreztem, gazdagabb lettem.
Kés bb, több magyar klubesten vettünk részt, de mindig ez az érzés élt
bennem, és így is maradt meg emlékeimben. Soha egyetlen provokatív
kérdést nem kaptunk, vagy ha a beszélgetés hevében el is hangzott
ilyesmi, a többiek lehurrogták, miel tt válaszolhattunk volna.
A Magyar Kaszinóban töltött estét több élménybeszámoló követte:
vendéglátónk volt a sydneyi N szövetség, a Magyar Social Club, a St.
George-Budapest Labdarúgó Klub, a Stratfieldi Családi Kör, majd kés bb
a Délvidéki Magyar Szövetség.
A St. George-Budapest fociklubról nemcsak az élménybeszámoló
kapcsán kell szólnom.
Megérkezésünk után – látva szerény ment felszerelésünket –
kijelentették, hogy idáig ugyan eljöttünk, de innen már nem engednek
tovább biztonságos felszerelés nélkül. Vacsorával egybekötött
élménybeszámoló után gy jtést rendeztek, s ennek bevételéb l vettek egy
automatikusan felfújódó ment tutajt – potom 3000 dollárért. Ez még ott
is nagy pénz! Kés bb a tutajhoz Juliustól kaptunk vészjelz rádióbóját,
amely m hold közvetítésével ad tájékoztatást a hajótöröttek helyér l és
kilétér l. A bója riasztójelzéseit a világ sok pontján figyel állomások
veszik, és intézkednek a leghatékonyabb mentésr l. Ezek a felszerelések
– amelyek megvásárlására soha nem lett volna pénzünk – jelent sen
javítottak esélyeinken, bár mindannyian azt reméltük, hogy nem lesz
rájuk szükségünk.
A családi vacsorákra szóló meghívásokról már noteszt kellett
vezetnünk. Id hiányában fájó szívvel sok meghívást le kellett ugyan
mondanunk, de ott, ahol vendégeskedtünk, mindig otthon éreztük
magunkat.
Az elmondottaknak megfelel en már csaknem szakmai ártalomnak
számítottak az ügyintézés ürügyén elköltött vacsorák a Szent Jupát Baráti
Kör tagjainál. Amikor Julius Charoday, Sydney egyik legszebb
negyedében lév , öbölre néz villájában voltunk, az elfogyasztható földi
javak mellett betekinthettem a hatvan év körüli, sikeres üzletember
trófeatárába is. Tudtam, hogy Julius neves vitorlázó kapitány, de
szobájában olyan tiszteletet parancsoló kupa-, érem- és
szoborgy jteményt láttam, amilyenr l eddig elképzelésem sem volt.
 Péteri Tiboréknál, Lindfieldben a roskadásig rakott asztalon mindig
volt némi whisky is, mégpedig a javából! Nem csoda! Tibor Ausztrália
legnagyobb égetettszesz-üzemének a termelési igazgatója.
A másik Péteri családnál Emi, a ház asszonya gondoskodott arról, hogy
ne a babkonzervet tartsuk a legjobb ételnek. (Bár ez a veszély eddig is
csak ritkán állt fenn.) Miklós nagy energiával szervezte érkezésünk el tt a
rádióösszeköttetéseket és azóta is programjainkat. Csak most tudtuk meg,
hogy az ausztrál haditengerészet magas rangú tisztje, és mint ilyen, az
admirális engedélyével munkálkodott érdekünkben. Kaptunk is egy
megtisztel meghívást, hogy meséljünk élményeinkr l egy kadétiskola
növendékeinek, de id híján, sajnos, nem jutottunk el oda sem.
Budai Laciék közvetlenül Sydney kínai negyede mellett, a belvárosban
laktak. Természetes volt, hogy a legkiválóbb kínai éttermekbe jártunk
velük – „munkavacsorákra".

Ausztrália egész területér l jöttek a meghívások, de a magas

útiköltségek miatt csak Canberrába és Melbourne-be utazhattunk el.
Canberrából Kogon Karcsi és Balogh Ottó jött értünk autóval, hogy
megkönnyítsék számunkra az utat. István bátyám és én Karcsi autójában
utaztunk, náluk is laktunk, míg Józsi a szüleivel Ottóék vendégszeretetét
élvezte.
Sydneyhez szokott barátaink azzal biztattak, hogy Canberránál
unalmasabb város nincs Ausztráliában. Tény, hogy eleinte kissé
furcsának hat a tervez asztalnál megálmodott város. Egyszer, régen úgy
döntöttek a honatyák, hogy építenek a szövetségi kormány számára egy
székesf várost: ez lett Canberra. Hogy ne legyen vita a két rivalizáló
város, Sydney és Melbourne között, az új f várost a két vezet tartomány,
Új-Dél-Walles és Viktória határára építették fel.
Ha felmegyünk a város keleti vagy nyugati végében bármelyik
kilátópontra, jól látszik a parlament és a hivatalos épületek közé tervezett
város mesterségesen kialakított formája. Középen egy tó terül el, a rajta
átível hídnak pedig az a nevezetessége, hogy még a szárazföldön
építették, és csak utána duzzasztották alája a tavat. Csaknem kész már a
parlament új épülete, amit az ausztrál nemzet megszületésének 200.
évfordulójára építettek, dollármilliókért. Sok támadás érte a kormányt a
hatalmas beruházásért, de ha teljesen elkészül, már most is látszik:
gyönyör lesz. Canberrában egyébként nincsenek felh karcolók. A több
emelettel büszkélked néhány hivatali épületet csupa egy-két szintes,
tetszet s házacska veszi körül. Az úthálózat és a tisztaság itt is tökéletes.
Két magyar klubban voltunk vendégek. Az egyikben szombat este, a
másikban vasárnap délután, de mindkét esetben barátok között. Nyugodt
életritmusú, szép várossal és ismét sok kellemes emberrel ismerkedtünk
meg. Kogon Karcsi, az egykori kutató biológus – most akupunktúra-
szakért – és imádni való felesége, Viki, mindent elkövettek, hogy otthon
érezzük magunkat náluk, és ez igazán sikerült.
Gyors ebédlátogatást tettünk a magyar nagykövetségen, és már
rohantunk is vissza Sydneybe.
Ausztrália másik nagyvárosába, Melbourne-be csak jóval kés bb
jutottunk el. Egyik sydneyi barátunk, Kászonyi Miklós pakolt fel
bennünket és fuvarozott le a távoli délen fekv metropoliszba.
Hajnalban, hideg, es s id ben indultunk, ami vagy száz kilométeren
elkísért bennünket az ausztrál télben. Szeretek utazni, de nem dobott fel
különösebben a szemünk el tt elsuhanó táj. Eukaliptuszerd k, dombok,
néha egy-egy falu és farm és újra eukaliptuszerd k. Jószerével ezt látni
ezer kilométereken keresztül. Mikor néha megkérdezték: – Ugye, milyen
szép ez az ország? – természetes volt a válasz: – Szép bizony! – Közben
azért eszembe jutott a Dunakanyar, a Tihanyi apátság a vízr l nézve, a
Zell am See a Kitzsteinhornról, az Európa-híd a Brenner-hágónál és a
többi. Igen, szép – ez is, az is.
Amikor megérkeztünk Melbourne belvárosába, már sötét volt, esti
fényárba öltözött a város. Maurer Sándor várt ránk, s mindjárt elvezetett
otthonába, hogy b séges vacsora után kipihenhessük az út fáradalmait.
Két napunk volt összesen, ebbe kellett beles ríteni programunkat. Széles
utak, komor, nagy házak, hatalmas öböl kietlennek t n partja. Els
látásra nem vonzó, de akad itt azért csoda. Az úgynevezett üvegház. A
„legnagyobb épület" épületes címéért Melbourne és Sydney között folyó
vetélkedés jegyében született. Leny göz . Egyszer vonalú, csaknem
négyszáz – ! – méter magas, kék tükörüveg az egész épület, méltó
követ je az elmúlt évszázadok nagy hatású építészetének.
A melbourne-i Magyar Ház állítólag a világ legnagyobb ilyen célt
szolgáló intézménye. Este itt tartották meg a Szent Jupát bált, amit mi
vezettünk be rövid mesénkkel. A ház vezet i, Linka Márton és Maurer
Sanyi munkája eredményeként vidám, felh tlen estét tölthettünk el ott.
Melbourne-ben úgy voltam, mint egy peches lendkerék: mire
belelendültem volna, el kellett indulnunk vissza, Sydneybe.
Bízom benne, hogy egyszer még kipöröghetem magam, amúgy
kedvemre.

Sydneyben kis szabadságot kértünk programjaink szervez it l, hogy

élhessük saját életünket is. Már régen külön laktunk, Józsi családjával a
város másik részében, én eleinte István bátyámmal, majd egyedül Imre
bácsi szállodájában. A szálloda a King's Cross szélén áll, Sydney
alvilágától hallótávolságra. Ismer seink aggodalomtól ráncolt homlokkal
adták a jó tanácsokat, hogyan és miért vigyázzunk magunkra, miután nem
tudtak lebeszélni arról, hogy itt lakjunk. Nincs itt semmi baj, csak nem
szabad er snek lenni. Igaz, amikor érkezésünk másnapján még fáradtan,
háromhetes borostával a képünkön lesétáltunk az utcára, néhányan
el zékenyen átballagtak a túlsó oldalra.
Olyan környék ez, ahol mindig történik valami, egy percre sem
unatkozik az ember. Néha fáradtan lerogytam az ágyamra, és hallgattam
az ablakon át besz r d zajokat.
Szirénahang er södik, elsuhan az ablak alatt, majd belevész a Cross
zsivajába. Hol rend rautó robog, hol a ment k, attól függ en, hogy éppen
mire van szükség. Halottaskocsit csak egyszer láttam, amikor a Less
Girl's mulatónál lel ttek egy kábítószerelosztót, valószín leg a nem
egészen korrekt üzletmenet miatt.
Kurvák, buzik, alkoholisták, kokósok teljes mámorban, férfiból n vé
operált emberformájú lények, bároknak álcázott süllyeszt kbe mindenkit
beer ltet , strici külsej ajtónállók. Néha látni egy-egy lovas rend rt,
gyalogost soha.
Az egyik kapu alatt két ifjú titán versenyt gitározik, a másik alatt telt
idomú amazon klasszikus balettet táncol, zene nélkül. Itt egy világtalan
koldus, aki „véletlenül" ültéb l elgáncsolja az adakozást óvatlanul
elmulasztó járókel t, amott egy harminctagú muzsikáló tinédzsercsapat
hirdeti Jézus dics ségét a züllött világnak. Az emberek meg-megállnak,
majd ismét belevesznek a Cross tébolyult folyamába. Reggel ött l este
kilencig a szemeteseké az utca. Felsöpörnek, lemossák a járdákat, az
úttestet, dörgölik a kirakatok üvegeit, vesznek pár mély lélegzetet, aztán
kezd dik ismét a m szak. Szünnap nincs!
Els nap érdekes, harmadnap fáj, amit látok, két hét után magam is úgy
rohanok dolgaim után, mint annyian mások.
Hogy ebben az irdatlan városban közlekedni tudjunk, Budai Lacitól
kölcsönkaptunk egy öreg Ford Falcon 500-as autót. Ötliteres, nagy,
amerikai stílusú hajó, de kényelmes, szeretetre méltó járm . Ha az ember
spórolósan vezeti, nem fogyaszt többet 18 liternél, viszont a benzin nem
drága a keresetekhez képest. Egyetlen aranyszabály: ne menj autóval a
belvárosba, mert nem találsz parkolóhelyet! Ha mégis bemégy, és
szabálytalanul parkolsz, vagy öt másodperccel lejárt az óra, találsz egy 25
dolláros csekket az ablaktörl d alatt, amit ne dobj el, vagy ne edd meg
mérgedben, mert úgyis behajtják rajtad.
Folytattam a nagyváros életének a tanulását: hol lehet megismerkedni a
helyi zenei kultúrával? Sydneyben, ha az ember minden áldott este más
helyre téved be, akkor sem ér fél év alatt a lehet ségek végére. Sok
kiskocsma és klub közös ismérve, hogy még a vájtfül eknek is els
osztályú él zenét nyújtanak. Egy este így akadtam rá a Golden Schef
nev mulatóban Orszácky Miklósra, amint éppen a dobogóról ejtette
eksztázisba a „léha" fiatalságot. Régi tisztel je vagyok Miklósnak, aki
már több mint tíz éve él Ausztráliában. Sokat mesélt a hetvenes évek
elejének hazai zenei életér l. Ett l kezdve több alkalommal és Sydney
különböz szórakozóhelyein élveztem m vészetét, hol ilyen, hol olyan
banda élén. Volt egy dixiklub, ahol tombolán egy kiváló külsej lányt
lehetett nyerni az éjszaka maradék részére – társaságom kizárta
számomra ezt a lehet séget –, volt, ahol „csak" egy felejthetetlen zenei
estét. Egyik alkalommal a sydneyi Opera koncerttermében hárfamuzsika
nehezítette életemet, máskor a Cross kalapos muzsikusai.
Társaság és ok a csavargásra mindig akadt. Lacival a kiköt ben
ismerkedtünk meg. B sz takarításban voltunk a fedélzeten, amikor
odajött beszélgetni. Eleinte a hajózással kapcsolatos közhelyekr l folyt a
szó, majd miután kiderült, hogy más közös témánk is van, az eszmecserét
egyik barátjának éttermében folytattuk.
Pista, a tulajdonos, szintén magyar, felesége viszont japán. Amikor
betoppantunk, éppen felesége egyik barátn jének születésnapját
ünnepelték – jelmezben. Nem volt mese, mindegyikünknek magára
kellett szedni valamit az éttermi raktárban hever lomok közül. Én egy
szakadt, százéves henteskötény mellé egy nagykalapács és egy porszívó
csöve közül az el bbit választottam, úgy éreztem, ez jobban megy a
fejemre húzott Ku-Klux-klán csuklyámhoz. A társaság tagjai kevés
kivétellel a felkel Nap országából származtak, így életemben el ször, de
remélem, nem utoljára, alkalmam volt megfigyelni azt a szerény
n iességet, amely valósággal áradt a megállapíthatatlan korú hölgyekb l.
A teljes részegség állapotába került házigazda kényszer visszavonulása
vetett véget az estélynek, így mi is hazafelé vettük az utat az éjjel
kett kor is nyüzsg Crosson át.
Nem jutottunk messzire, mert a New Orleans Club nyitott ajtaján át
dobszóló hangjai sz r dtek ki dzsesszre éhes füleimhez. Bent igazi öreg
dixisek nyúzták kopott szerszámaikat a kis számú, de lelkes közönségnek.
Görbe hátú, nagy orrú pozanos négyezett éppen egy alacsony, sima arcú
szaxissal, aki felváltva fújt tenoron, szopránon és klarinéton. Kövér,
szakállas dobosukat minden rendesebb környékr l kigyomlálná a hatóság,
amikor éppen a kokósokat gy jtögetik be. Méla, üres tekintettel kalapálta
hangszerét, de egy hamis hangja, eltévesztett tempója nem volt. A
zongorista játékából csak a bal kéz hallatszott, de az legalább melegen,
bársonyosan csörgött a négyez k alá.
Félhomály, tükrök, füst, dekadencia és rekedt hangú vidámság furcsa
keveréke tölti be a helyiséget.
Tántorgó, sz ke, fekete ruhás, harmincas n az ismerkedés azon
módját választja, hogy orvul megsimogatja az arcom, közben motyog
valamit.
 – Nem értem, mit mondasz – szólok anyanyelvemen. Kis híján hanyatt
d lök, ahogy próbálom elhúzni a fejem.
– Istenem, magyar! – sikoltja magyarul, de a folytatás már rekedt
angolba fúl.
Egy darabig még próbál valamilyen gondolatot el kotorni ködös
tudatából, azután csak néz.
– A zenét szeretném hallgatni, bocs' – mondom.
Arcáról lassan lehervad a mosoly, felkapja a táskáját, és visszatántorog
a pulthoz.
Vörösbor mellett még sokáig élvezem a banda játékát, a zene
álomszer en visszarepít a dzsessz felejthetetlen h skorába.
Mire hazaérünk, már nem érdemes lefeküdni, hajnali négykor közvetíti
a tévé a futball-világbajnokság els magyar meccsét. Érthetetlenül
gyalázatos vereséget szenvedtünk – 0:6, amit l el ször csikorog a fogam,
nyomást érzek a szívemben, könnyeket a szememben, majd lassan-lassan
álomba dühöngöm magam.

Egy nap csöngött a telefon szállodai szobámban.

– Jó napot, Kisley Zoltán vagyok. Nem ismer engem, de én hallottam
magukat a sydneyi rádióban. Ha jól értettem, szívesen utazna kicsit itt, a
parton. Én a napokban indulok fel Townsville-be, és van egy hely a
kocsimban...
Meg volt beszélve. Indulásunk reggelén ismertem meg Zolit, ötven
körüli, csupa mosoly embert. Két nap alatt váltott vezetéssel tettük meg
azt a 2200 kilométeres utat, amely a napfényországnak nevezett
Queensland keleti partvidékén kanyarog észak felé. A szubtrópusi
növényzet tájon csak nagy ritkán akadt utunkba egy-egy kisváros vagy
inkább falu. A Szörfös Paradicsom volt az els hely, amelynek látványára
már felkapja az ember a fejét. Brisbane el tt száz kilométerrel az óceán
partján hosszan elnyúló divatos üdül helyet nevezik így, nem véletlenül.
A szörfösök, turisták paradicsoma valóban. A robogó autó ablakából
harminc-negyven kilométeren át nem változik a kép: homokos tengerpart,
óriási, fehéren leomló, harsogó hullámok, égbe nyúló szállodák, színes,
vidám élet ezernyi jele. Kés este robogtunk át Brisbane városán, s bár a
f út nem a belvároson vezet keresztül, még futó látványnak is szép volt.
Éjszaka éppen én ültem a kormánynál, az öreg 504-es Peugeot
csendesen nyelte az óránként 110 kilométert, amikor megláttam, vagy
inkább megéreztem, hogy valami van el ttünk az úton. Csikorgott a fék,
félrerántottam a kormányt, és éppen csak elsuhantam egy óriási vörös
kenguru mellett... Rezzenéstelenül ült az út közepén, de még így, ülve is
magasabb volt az autónál. Most már értem, miért mondták korábban,
hogy az autósokra ezek az ugráló erszényesek jelentik a legnagyobb
veszélyt. Ha valaki egy ilyen, több mint egymázsás állatot fellök, maga is
könnyen az árokba eshet. Sok kenguru válik a forgalom áldozatává, sok
autót külön felszerelt véd rács óv a közvetlen találkozástól.
Délutánra érkeztünk Townsville-be, Queensland második legnagyobb
városába, amely közeli és távoli hegyeivel, tengerpartja el tt húzódó
szigeteivel rengeteg látogatót vonz.
Eredetileg azt terveztem, hogy busszal, stoppal vagy gyalog indulok
visszafelé, és megállok majd minden érdekesebb helyen. Zolitól azonban
megtudtam, hogy egy magyar búvárexpedíció fogadására jött Townsville-
be. Ha már itt vagyok, magyarok érkeznek, ráadásul búvárok – akkor
természetesen én sem maradhatok ki a fogadóbizottságból, így
találkoztam a Korall-expedíció tagjaival: Juhász Józseffel, Násfai Bélával
és feleségeikkel, akiket Zoli ismer se, Balogh Géza kalauzolt.
Géza innen 150 kilométerre délre, Cannovale-ben, egy kis tengerparti
falucskában él, s mint gyakorló búvár, saját motorosán fuvaroztatja a
búvárokat a Nagy-Korallgátra. Mondanom sem kell, hogy a szépen
eltervezett csavargásomból nem lett semmi. Néhány napig együtt volt az
egész társaság, majd a korallexpedíció tagjai bérelt lakókocsijukon
északnak vették az utat. Én meg maradtam.
Nagyon veszélyes, ha az ember éppen itt, a Nagy-Korallgátnál kezd el
olyan sportot, mint a búvárkodás. Én ezt tettem Géza szárnyai alatt,
amikor a hátamra csatolta egyik palackját, elmondott néhány tudnivalót,
és belökött a vízbe. Elakadt a lélegzetem! Nem a készülék, hanem a
szemem elé táruló látvány miatt. Csóri kis srác, a Nefelejcs utcából, itt, a
zátonyon, egy mesevilágban... A hullámokon villódzva átsz röd
napsugarak millió szín , dimbes-dombos csipketerít t világítottak meg.
Halak, rákok, minden méret és halmazállapotú él lények nyüzsg
tömege mindenütt. Te jó Isten! Micsoda élet!
Az Ausztrália keleti partja mentén kétezer kilométer hosszan húzódó
Nagy Korallgát a legkülönböz bb alakú, formájú zátonyok
végeláthatatlan sorával a világ legnagyobb korallképz dménye. Mi ennek
a hatalmas gátnak egy pici, különálló szigetecskéjére, a Beit-reefre
jártunk, a parttól körülbelül negyven kilométerre.
Ha jó id van, kimotorozunk a reefre, ha viharos a tenger, akkor a
Hook-sziget melletti, kisebb zátonyokra megyünk vadászni. Egyszer
púposbálnákkal találkozunk – párzási idejük alatt ebben a sz k, meleg
viz csatornában tartózkodnak –, máskor a vacsoránakvalót szigonyozzuk
össze, miközben cápák jönnek haverkodni. Hol sima az óceán, hol
viharos; néha nagyobb hajóval megyünk ki, néha csak egy csónakkal.
Egyhetes itt-tartózkodásomnak nincs két egyforma pillanata.
Megfordul az életem. Éjszaka ájultan alszom, mindent l fáradtan, nappal
viszont véget nem ér en álmodom. Elfogy tér és id .
 Eltelt a hét, indultam vissza Sydneybe.

Kedves, segít kész emberek mind az ausztrálok, mind az itt él

honfitársaink. Sokat köszönhettünk nekik, ezért amikor egy kis szabad
id m adódott, igyekeztem legjobb tudásom szerint visszasegiteni.
Ablakmosással kezdtem egy textilnyomó üzemben, ugyanott gépeket
javítottam, majd textilt nyomtam. Egy argentin fiúval rohangáltunk egész
nap a pad két oldalán, s vidáman beszélgetve tettük, amit kellett. Nehéz
munka volt, de jól megköszönték. Kés bb egy vitorlás hajó teljes
felújításánál csillogtathattam tudásomat, s ha kellemesebb nem akadt,
akkor k m vesek mellett segédkeztem. Csaknem egy hónapig
Labradorban, Brisbane mellett, a Cuddles hajóépít cégnél segíthettem.
Szakmailag nagyon hasznos volt; láthattam, hogyan kell hajót építeni
nagyüzemi módszerekkel. Egy itt épült hajó navigálását – kettesben a
tulajjal – örömmel vállaltam magamra. Egy hétig motoroztunk, fel
egészen Shute Harbourig, a part és a korallzátony közötti szigetvilágban.
Múlt az id , észrevétlenül röppent el a hat hónap, lassan meg kellett
szokni a továbbindulás gondolatát, nekilátni a felkészülésnek: fizikailag
és lelkileg.
Beszereztük az élelmiszereket – nem sokat, mert csak két hétre kellett
– összerakodtunk a hajóban, és megpróbáltunk sok barátunkhoz elérni
rövid búcsúra. Ez azért volt nehéz, mert autónk már nem volt, es viszont
annál b ségesebben. Az id sírt helyettünk! Közben az otthonról érkezett
kétf nyi „er sítésr l" is kellett gondoskodnunk, bár ez nem esett
nehezünkre. Ezek a vitorlázó ismer seink azért repültek Sydneybe, hogy
átkeljenek velünk Új-Zélandra, és onnan ismét repül vel térnek majd
haza.
Maradtak gondok az utolsó pillanatokra is. Az új generátor
feszültségszabályozója nem m ködött, pedig korábban már jónak látszott.
Vitánk támadt a klubban lév vitorlásbolt tulajdonosával, miután
letagadta egy százötven dolláros tartozását. Búcsúzóul szívesen
bedobáltam volna az ablakait, de csak a biztosítóval toltam volna ki, és
egyébként sem stílusom. Felmerült, hogy hová tegyük a régi
gumicsónakunkat és a hozzá tartozó kis motort, mert kellett a hely az
újonnan kapott ment tutajnak. Végül odaadtuk egy ismer snek, csináljon
vele, amit tud. Négy hónappal korábban már azt hittük, minden kész a
hajón, de most hirtelen annyi tennivaló jött össze, hogy az utolsó három
napon már nem jutott id alvásra.
Így érkezett el november 15. délután négy óra, amikor a fogadásunknál
is nagyobb ünnepség közepette búcsút mondtunk a csaknem hétszáz
barátunknak, ismer sünknek, akik most is ott tolongtak a jachtklub
mólóján.
Nehéz pillanat barátoktól, ismer sök százaitól elszakadni. Ki tudja,
talán egy életre. Szomorúak voltunk, mert a Baráti Kör két tagja – Julius
üzleti út, Péteri Miklós betegség miatt – nem lehetett ott. Ott volt viszont
Budai Laci és Péteri Tibor, aki hosszú, megható beszédben búcsúzott
t lünk. Szomorú, feszült hangulatban voltunk, mint mindenki. Ahogy a
Himnusz hangjai fogadtak fél évvel korábban, ugyanúgy a Himnusz
hangjai búcsúztattak bennünket.
Már eloldottuk a hajót, amikor lélekszakadva hozta Bérezi Lajos
barátom azt a láda narancsot, amit még hónapokkal korábban ígért
nekünk. Már régen elfeledkeztünk róla, s most, a búcsú pillanataiban
különösen jólesett figyelmessége.
– Isten veled, Sydney, Isten veled, Ausztrália, Isten veletek, barátok...
 12

Az indulás el tti z rzavarban nem kértünk id járásjelentést, így

anélkül vágtunk neki az öbölnek. Tiszta, napsütéses szombat délután
lévén, annyi vitorlás nehezítette egymás életét Port Jackson amúgy sem
kicsi vízterületén, hogy már az öböl száját elérni komoly teljesítménynek
számított. A hatóságok szerencsére beérték annyival, hogy kifizettük a
kilépési illetéket, és jó utat kívántak. (Fejenként 15 dollárért én is
szívesen tenném.)
A három kísér hajó közül a tengerre már csak az Úri-muri jött velünk,
Zalai Péterrel. sem sokáig, mert sötétedés el tt vissza kellett érnie a
kiköt be.
Vidám hangulatban vágtunk neki a nyúlfarknyinak t n , kéthetes
útnak, amíg csak az egyre er söd északkeleti szél le nem hervasztotta
rólunk a mosolyt, így szokott ez lenni! Amikor az ember úgy áll hozzá,
hogy „csak", akkor mindig kellemetlen meglepetések érik. A következ
teljes héten át viharos szembeszélben ástunk, s ez a Tasman-tenger már
ismert, rövid, meredek hullámai között kezdésnek szigorú er próba volt.
Mi még tettük a dolgunkat valahogy, de vendégeink csak az ágyban
„hánykolódtak". Giovanni barátunk leginkább egy vödör társaságát érezte
nélkülözhetetlennek, míg Bélát egy, a lábában keletkezett vérömleny
kényszerített ágyba.
Tudtuk, hogy Sydneyben csakúgy, mint otthon, várják rádióhívásunkat,
de a körülmények nem tették lehet vé, hogy odaüljünk a készülék mellé.
Napokig pozíciómérésre sem voltunk képesek, mert vagy nem látszott a
Nap, vagy fejmagasságban szálltak a fröcscsök, és ez nem használ a
m szernek. Végül is nem okozott különösebb gondot, mert ha ismertük is
volna a pontos hajóhelyünket, akkor sem mehettünk volna más irányba.
Az északkeleti szél határozta meg az útirányt, szorítottuk, amennyire csak
lehetett.
Mindezek ellenére igen jó tempóban haladtunk, mert a tervezett tíz-
tizenegy nap helyett kilenc nap alatt értük el Új-Zéland északi fokát. Itt
már az id is jobbra fordult. Sütött a nap, moderáltabb szelek fújdogáltak,
és a szigetország keleti partjai mentén védve voltunk a Tasman-tenger
goromba hullámaitól is.
Aucklandbe csak november 30-ára, vasárnapra vártak bennünket, jutott
tehát id egy kicsit megmegállni, körülnézni. Két napot egy nyugalmas
öbölben, horgonyon töltöttünk, fürdéssel, búvárkodással. Végre
kipróbálhattam a még Sydneyben vásárolt szigonypuskámat. A hideg
óceáni vízhez be kellett ugyan öltöznöm, mégis nagy lelkesedéssel
merültem le ismét. Három bevetés eredményeként két, másfél kiló körüli
korallsügér került a serpeny be. Nem fogott ki négyünk farkasétvágyán,
eredményesebb vacsoraszerzési módnak bizonyult, mint a pecázás.
Szabad vagy nem szabad, mi azért kiúsztunk a csábító, napsütéses
fövényre megmelegíteni egy kicsit mezítelen talpunkat a forró homokban.
Kint a nyílt vízen kevés él lénnyel találkoztunk, azok is inkább a már
megszokott madarak, delfinek voltak, láttunk azonban két cápát is.
Egyiket még az Északi-foknál, a másikat ott, a parton, ülve, beszélgetve.
.. Korunkbéli társaság sütkérezett az öböl elhagyatott homokján, köztük
volt. Csupa mosoly, hosszú, fekete haj, egészséges fehér fogak,
napbarnított feszes b r, karcsú derék, hatalmas keblek. A vizek
vérszomjas ragadozója messze alatta marad veszélyességi fokban egy
ilyen fenevadnak. Lehet, hogy mégsem kellett volna partra szállnunk?
Mikor leültünk vele és a társaságában lév fiúkkal beszélgetni,
kiderült, hogy mindnyájan egy közeli kábítószerelvonó-kolónia tagjai,
akiket az illetékes rend ri szervek id nként beprotezsálnak egy kis
munkaterápiára. Ezzel együtt vidám, szimpatikus társaság volt.
Nyugalmas kis öblünkt l már nem okozott nehézséget pontosan
megérkezni Aucklandbe: mindössze fél napi járóföldre voltunk a céltól.

Új-Zéland nagyvárosának kiköt jében november 30-án délben

kötöttünk ki a hatósági mólónál, ahol fél óra alatt végeztünk a
formaságokkal. Vártunk még egy keveset, hogy sz njék a velünk együtt
érkezett, mindenen szürkén dörömböl zivatar.
Amikor a csendesed id ben végre körülnéztünk, nem hittünk a
szemünknek. Hajónkhoz egy szabályosan kék-fehér szín re festett
motorcsónak közeledett, amelynek oldalán nagy bet kkel, magyarul
virított a felirat: REND RSÉG. Mintha a füredi mólónál lettünk volna...
A motorcsónakról sz hajú, pirospozsgás, vidám ember ugrott át a
fedélzetre, kezében pezsg süvegekkel, poharakkal.
– Isten hozott benneteket – mondta, és közben már töltött is.
Látogatónk és kés bbi jó cimboránk Bánfy Tibor, hamarosan
magyarázatát adta, hogyan kerül magyar rend rmotoros új-zélandi
kiköt be. az, aki néhány vízturbinás motorcsónakot szállít a hazai vízi
rend rségnek, s a szépen kidekorált hajó, amivel elénk jött, ezeknek a
prototípusa.
Igyekeznünk kellett tovább, mert két mólóval odébb már várt
bennünket, a rossz id ellenére is összejött kis magyar kolónia.
Es kabátba burkolózva léptünk a partra, ahol a sydneyihez hasonló szép
és ünnepélyes fogadtatásban volt részünk.
Az els kézfogások, ölelések megindító hangulatában, a himnuszok
után Eszes Bandi, az Új-Zélandon is megalakult Szent Jupát Baráti Kör
képviseletében köszöntött bennünket, majd népviseletbe öltözött
kislányoktól kaptunk kenyeret, sót és virágokat.
A csaknem egyórás ünnepség és beszélgetés után átmotoroztunk West
Haven kényelmes, biztonságos jachtkiköt jébe, két mérfölddel beljebb a
hatalmas öbölben. Úszó mólók sora, szebbnél szebb hajók,
végeláthatatlan árbocerd , napok kellenek, ha csak végig akarjuk nézni
ket. Nem véletlenül hívják Aucklandet a vitorlák városának.
Stílusosan a hajóban tartottunk rövid sajtótájékoztatót, hogy a helyi
lapok informálhassák a város minden vitorlázó hírre éhes közönségét.
Kicsit zsúfolva, de vidám hangulatban beszélgettünk, míg a többiek a
mólón vártak ránk, rendíthetetlen türelemmel. Mikor végeztünk, autóba
ültünk – ki tudja, kiébe –, és robogtunk a város másik végébe, Schmidt
Tóni bácsiékhoz, akiknek gyönyör , öbölre néz házába kvártélyoztuk be
magunkat.
A következ két nap csak a hajóé volt: a szokásos rakodással,
vitorlamosással, civil holmik el keresésével és a mosnivalók
összegy jtésével.
Papp Szilárd, a Szent Jupát Baráti Kör alapítója és programjaink
szervez je, rögtön egy kilométeres listát tett elénk az elkövetkezend
hetek lehet ségeir l. Magunk dönthettünk, hogy mit akarunk, de a
repül jegyeket már megváltották Wellingtonba és Christchurchbe.
Hétvége el tt még összejött egy kétnapos kirándulás Rotorvába, a
gejzírek és a fortyogó iszap f városába, szombat este élménybeszámolót
tartottunk a magyar klubban, vasárnap délel tt már repültünk is
Wellingtonba.
Azt mondják, aki a sarkon úgy fordul be, hogy közben fogja a kalapját,
az biztosan wellingtoni. A mondás kitalálója már járt itt: h vös, szeles az
id , amikor kiszállunk a repül b l, mint általában.
 Maurer Bandi és Stipkovicz Joli néni fogadtak a repül téren. Nem volt
sok id nk, elrohantunk Bandiékhoz tisztába tenni magunkat, majd este
ismét élménybeszámoló az itteni szerényebb, de családias hangulatú
klubban. A katonásan rövidre tervezett beszámolóból itt is, mint
mindenütt, éjszakába nyúló társalgás lett, amelynek csak a néhány
józanabb, másnap munkába men vendég búcsúzása vetett véget.
Két napunk városnézéssel telt el, s közben rövid látogatást tettünk a
Parlamentben. Mr. Don Mc'Chinon, az ellenzék vezére és Mr. Mike
Moore, a tengeren túli kereskedelem minisztere fogadott bennünket.
Kölcsönösen köszöntöttük egymást, majd sokáig beszélgettünk: mi
meséltünk az útról, k meg a politikáról. Mindkét államférfi rendkívül
kedves, közvetlen ember. Több szó esett viccekr l, mint a világ bajairól.
Mr. Mc'Chinon nevetve mesélte az itt él magyarok jellemzésére született
viccet. „Ha valahova forgóajtón át mégy be, és egy magyar jön utánad,
biztos, hogy ér be el bb."
Baráti hangulatban váltunk el, és megállapodtunk, hogy Aucklandben,
a hajónál találkozunk.
Még így, örökös rohanásaink közepette is megállapítottuk, hogy
gyönyör fekvés , barátságos városban vagyunk. A felh karcolóktól
zsúfolt centrum körül végeláthatatlan kertváros húzódik, egy-, maximum
kétszintes kertes házakkal, nagy parkokkal, játszóterekkel. Sehol sem
olvastam olyan feliratú táblát, mint egyszer otthon: „M velt ember nem
lép m velt területre!" Akkor viszont Új-Zéland három és fél millió
m veletlen országa... A zöldterület mindenkié, jönnek-mennek rajta,
játszanak a gyerekek, sétálnak, fociznak vagy ebédid ben lepihennek,
sütkéreznek a feln ttek. Ezzel együtt a terület nem m veletlen, és
mindenki jól érzi magát. Igaz, mindehhez itt kissé kedvez bb a klíma.
No, és az öböl! Egy vitorlázó legszebb álma: tiszta víz, majdnem állandó
h mérséklet, és szél rogyásig. Ezt tapasztaltuk Aucklandben is, nem
csoda, ha az új-zélandiak a világ legjobbjai közé tartoznak ebben a
sportágban.
Még azt sem tudjuk, mi merre van, amikor szerdán este repülünk is
tovább a Déli-szigetre, Christchurchbe. Élvezem ezeket a repüléseket.
Még rendesen fel sem ér a gép, már ereszkedik is vissza, nem érdemes a
biztonsági övet kikapcsolni. A stewardessek fülig ér mosollyal
vágtatnak fel s alá, hogy mindenkinek jusson, amire éppen vágyik. Kávé,
tea, üdít , szendvics és kedves szó. Az egyik cukorkát kínál, és érti a
tréfát, amikor az egész kosárral elveszem el le.
A christchurchi repül téren ismét ketten várnak, de félúton a város felé
összetalálkozunk a társaság eltévedt másik felével, akik szemmel
láthatóan már igen jókedv ek. Leend házigazdáink csendes utalása az
id re – este 11 óra elmúlt már –, nem talál meghallgatásra, így
könyörtelenül besodródunk egy bárba. szül felebarátaink egymás után
nyomják kezünkbe a dupla italokat, alig gy zöm az asztal alá öntözni.
Azért jut rendeltetési helyére is, rövidesen melegnek érzem a helyiséget.
Hol innét vernek hátba, hol onnét, handabanda, jókedv. Jól benne járunk
az éjszakában, de még felmegyünk a város mellett magasló hegy
kilátójára is, miel tt hazafelé vesszük az utat.
Másnap szállásadóink egynapos kirándulásra visznek. E közeli hely
különlegessége, hogy az égadta világon semmi különleges nincs benne.
Pihentet állandó rohanásunkban ez a kis semmittevés. Fölmászunk egy
dombra, ahonnan ragyogó kilátás nyílik a környez dombokra,
ténfergünk kicsit az álmos, meleg délutánban, eszünk egy étteremben,
ahol mi vagyunk a vendégek, és csöndesen elautózunk haza. Ezek után
Christchurch szolid polgári élete lüktet , világvárosi rületnek hat.
Vacsora itt, ott, majd beülünk Láng Gyuszi bácsi Fordjába, és nekivágunk
déli-sarki túránknak. Valóban a déli sarkra megyünk: Új-Zéland déli
sarkára.
Káprázatos vidéken rohan velünk az autó els célunk, a Mont Cook,
Új-Zéland legmagasabb hegye felé. Folyóvölgyek, fenyvesek, kopasz
dombok csupa virág hajlatai fölött ott uralkodik a fehér süvegével felh be
vesz Nagy Úr! A lábáig merészkedünk, hogy a napsütéses, szikrázó
délel ttön erezhessük mellette kicsinységünket. Mikor már kell en
kitátottuk a szánkat, folytathatjuk utunkat Queenstown felé.
Egyre feljebb kapaszkodunk a keskeny, kacskaringós, de hibátlan
aszfaltúton, mígnem a növényzet már csak zöldesbarna f csomókból áll.
Valahol kétezer méter fölött járhatunk, de még legalább egy ezressel
fölöttünk dombok sora vonul. Azt mondom, dombok, de tényleg olyan az
ember érzése, mintha dombok között járna – óriásországban. Órákig
követjük a völgyek vonalát, míg ereszkedni kezd az út, ismét
megjelennek a növények. Eleinte csak cserjék, majd fenyvesek, s végül
már a lombos erd k színgazdag pompájukban. Több száz méter mély
kanyar peremén, szédít mélység fölött visz az út, korlát sehol.
Megjegyzem, ki van ez találva! Az olyan ámokfutó rültek – mint mi is –
, akik még itt sem hajlandók százas tempó alá adni, csak essenek le.
Legalább nem veszélyeztetik a civilizált világ békés, biztonságos
forgalmát. Gyuszi bácsi eleinte nyomja a padlót, hogy majd kiszakad,
aztán inkább hátraül.
A hatalmas hegyek között, a Wakatipu-tó partján fekv Queenstown
lendületesen fejl d alpesi városka, amely szinte teljesen a sí sportra és
az idegenforgalomra rendezkedett be. A zsebkend nyi belvárosban
megállunk egy sörre, körülnézünk kicsit, kirázzuk lábainkból a hosszú
órák zsibbadtságát, és megyünk tovább Invercargill, a legdélibb város
felé. Ahogy elhagyjuk a tó medencéjét, a hegyek egyre lankásabbak,
zöldebbek lesznek, és egyre több fehér vagy kissé piszkosfehér pötty
látható rajtuk. Ezekre az jellemz , hogy pillanatnyi szünet nélkül rágják a
füvet, bégetnek, és id nként megnyírják ket. Nem hivatalos források
szerint hetvenötmillió ilyen béget f ev gondoskodik arról, hogy
gondozott, hatalmas park benyomását keltse ez az ország.
F nyírásra nincs gond. Miután a birkáknak nincs természetes
ellenségük, csak kihajtják, majd id nként behajtják ket a fodrászhoz.
Egy kifejlett állat értéke nem haladja meg egy dolgozó ember egyórai
keresetét, azaz kb. tíz dollárt. Ha valaki nagyon megéhezik útközben,
csak nyakon üt egyet, és ízlése szerint elfogyasztja. Az egyetlen elvárás,
hogy az irháját otthagyják valamire felakasztva, így nem neheztel a
gazda.
Új-Zélandon nincs ragadozó állat vagy bármi nem mérges
csúszómászó, ezért minden vadon él : z, szarvas, vaddisznó vagy
elbitangolt és elvadult birka, marha mérhetetlenül elszaporodott. Emiatt
kényszer ségb l dúvadnak nyilvánították ket, és szinte korlátozás nélkül
kil het k. Ha egy ifjú elmúlik tizenhat éves, és két feln tt – lehet
családtag is – egybehangzóan állítja róla, hogy beszámítható elmével
rendelkezik, megkapja a fegyverviselési engedélyt, és a magánterületek
kivételével ott vadászik, ahol akar. Nem is olyan rég egy elejtett z
füléért az állam megtérítette a puskatöltényt, és még kett t adott hozzá
jutalmul. Korunkban, amikor a hivatásos kilövök helikopterekr l,
automata fegyverekkel irtják az állományt, mégiscsak csökkenni látszik
számuk. A legújabb üzlet: hálóval fogni ket, és élve exportálni,
els sorban Japánba.
Ilyen „s r n" belakott vidéken visz az utunk délnek, amíg el nem érjük
célunkat, a hatalmas, álmos falut, Invercargillt. Azonnal felkeressük
„Pupákot", Gyuszi bácsi cimboráját, aki már várt ránk. Éppen
kismacskáját tanítja villanyoszlopra mászni, amit l a macska nem látszik
túl boldognak.
– A nehézség belétek, ilyenkor kell jönni?! Már kih lt minden kaja –
méltatlankodik jó magyarsággal.
Pupák hatalmas, negyvenöt körüli, egyedülálló férfi, úszókotrógép-
kezel lent, a déli kiköt ben. Szintén vízi ember, hamar megértjük
egymást. Olyan rakott káposztát tesz elénk, hogy még anyám is jöhetne a
receptért. Ekkora aranyszívet ilyen hatalmas, mogorva küls ben ritkán
látni.
Még aznap este leautózunk a közeli Bluff-félszigetre, a Déli-sziget
legdélibb pontjára, „hivatalosan" a világ végére. Ennél messzebb már
csak az Antarktisz van. Egy rúdon táblák mutatják a világ legnagyobb
városainak irányát, a távolság feltüntetésével. Ezután állítólag már csak
egy szakadéknak kellene lennie...
Másnap Pupák egy haverja hajóján végigviszi a társaságot a Manapuri-
tavon. Tipikus déli alpesi tó, körös-körül hatalmas, hósapkás hegyek
ágaskodnak, a fenyvesek a vízig érnek, s egy jól látható csíkban sz nik
meg a növényzet, valahol a hegyek kétharmada magasságában. Ötszáz
méter mély, tiszta, jéghideg víz, csodálatosan zord környezet.
– Két-három hétre szoktam bevenni magam a hegyek közé, csak egy
puskával és hátizsákkal – mesélte Pupák, aki szenvedélyes vadász.
Irigyen hallgattuk, eszünkbe jutottak gyermekkorunk olvasmányai.
Felajánlotta, hogy elvisz bennünket is, de nincs rá id nk. Este még bele
kukkantunk a város életébe – olyan, mint nappal: álmos –, és másnap
hajnalban már indulunk vissza.
Nem azon az úton, amelyen jöttünk, hanem a Délisziget keleti
tengerpartján. Egyetlen város van útközben, Dunedin, de ott szerencsésen
eltévedtünk. Szerencse, mert így körbejárjuk az Otago-öblöt. Csaknem
száz kilométeres kerül út, és egy óra veszteség volt, de emlékezetes
látvány. Új-Zéland keleti partja több száz kilométeren át elnyúló, szinte
néptelen, homokos strand, ezért is furcsa a balatoni csúcsszezonhoz
szokott szemünknek. Nem volt id megállni, csak valami igen különös,
irigy, kicsit szomorú szemmel néztem, amint elsuhantunk mellette.
Délutánra ismét Christchurchbe értünk. Három nap alatt kétezer
kilométert vezettünk, mégsem voltunk fáradtak. Zuhany, kicsit rendbe
szedjük magunkat, mert este ismét miénk a szó az itteni klubban. Sokat
mondok, ha ötven magyar család él itt, mégis képesek voltak összedobni
annyi pénzt, hogy megvegyenek egy kertes házat, és berendezzék
maguknak. Konyha, bárpult, biliárdasztal – minden van, ami csak kell a
jó hangulathoz.
A maradék három napra egy hónapnyi elegend programajánlatot
kapunk. Kett t fogadunk el: egy helikopteres városnézést és egy félnapos
autókirándulást egy vulkáni tengeröbölben épült, eredetileg francia
városkába. Mindkét program nagy élmény. Christchurchre alig jut id nk,
pedig megérné. Az egyébként is csupa növény városnak négyszáz parkja
van, és ez itt nemcsak be nem épített területet jelent, hanem rendszeresen
gondozott és használt f , fa, virág birodalmát. A parkok f leg a déli
ebédid alatt népesednek be. Az emberek kifekszenek fél órára,
elfelejteni a munkahely és az élet gondjait. A nyugodt, békés emberi élet
birodalma ez a város, még ha nekem túlságosan csöndes is.

Ismét csak azon kapjuk magunkat, hogy repülünk, vissza

Wellingtonba. Három vidám, programmentes napot töltöttünk a
f városban, majd egy id s barátunk lefuvarozott bennünket New
Plymouth-ba, a sziget Tasman-tengeri oldalára, a Mount Egmont eget
karistoló t zhányójának tövében épült városkába. A többi új-zélandi
városhoz hasonló ez is, csak kisebb. Két napot töltünk ott összesen, Kuty
Lajos, a híres mélytengeri halász vendégeiként. Jólesett hallani, hogy az
itt él mintegy tizenöt család tizenöt év óta most el ször, miattunk jött
össze.
Kivételesen busz zötyköl dött velünk vissza Aucklandbe, ahol már
minden karácsonyi lázban égett.
Tóni bácsi a buszállomáson Mercijével, Mária néni otthon királyi
vacsorával várt bennünket. Megjöttünk. ..
Két nap alatt legalább öt telefonhívást kaptunk otthonról, hogy
meséljünk, milyen volt a túránk, és hogyan ünneplik Új-Zélandon a
karácsonyt. Örültünk az érdekl désnek, ha nem tudtunk is minden
kérdésre kielégít en válaszolni.
Itt nem a szentestén jön össze a család, hanem az els napi ebédnél.
Ebéd után együtt ülnek, beszélgetnek, karácsonyi dalokat hallgatnak vagy
énekelnek, majd az egyik gyerek széthordja az ajándékokat a
címzetteknek a karácsonyfa alól. Másnap reggel az egész ország beül a
kocsijába vagy a hajójába, és elt nik január közepéig; a tengerre vagy
annak partjára. Három hétre országszerte megáll az élet, aki nem intézte
el dolgait karácsonyig, annak január közepéig várnia kell.
Mi Tóni bácsiék társaságában költöttük el az ünnepi ebédet, és
töltöttük el a délutánt, majd átkocsikáztunk Eszes Bandiékhoz vacsorára.
Vacsorára, és az azt követ pingpong-, illetve biliárdcsatára. Bandiék egy
kis, kétszintes kunyhóban tengetik életüket, ahol külön teremben van a
pingpongasztal és egy másikban a biliárdasztal, hogy a játszani vágyók ne
zavarják egymást. Az egyik teremhez bár tartozik, a másikhoz szauna,
fürd vel és melegvíz-sugaras medencével. Folyosók és szobák
útveszt jén át lehet visszatalálni a konyhához és az ebédl höz, ha valaki
nemcsak inni és játszani akar. Nem azért részletezem, mert rendkívüli,
hiszen leírhattam volna Schmidt Tóni bácsiéknak a Tomaki-öbölre és a
Rangitoto-szigetre néz otthonát, vagy a többi itt él magyar lakását is.
Csak éppen Bandi fogalmazása tetszett a legjobban:
– Ha bejövünk ide valamelyik terembe, itt már csak játszani szabad, a
munka és az üzlet ki van rekesztve.
Félreértés ne essék! Dolgozó emberekr l beszélek, akik nap mint nap
„odateszik magukat", csak a szabad idejüket töltik szabadon.
Másnap visszarepültem Wellingtonba, ahol egy kedves ismer söm
várt, és szilveszterig vele autóztuk be a sziget érdekesebb vidékeit. Diane-
nak mint az új-zélandi televízió f rendez jének a legeldugottabb
farmoktól kezdve a csillogóan el kel társaságokig mindenhová bejárása
volt, így magam is bepillanthattam olyan körökbe, ahová egyébként csak
egészen ritkán járok. Végigautóztunk a sziget közepének sivatagán, ahol
egy, olykor még pöfékel , füstölg t zhányó árulkodik a valaha
mozgalmasabb id kr l, majd fölmentünk Rotoruáig, a gejzírföldig. Itt
már jártam, mentünk tovább végig, a keleti félsziget csaknem ötszáz
kilométeres homokpartja mentén. Arrafelé még eredeti életformájukban
élnek a maorik, Új-Zéland slakói. Sz rén ülik meg a lovat, és teljesen
mindegy nekik, hogy a homokfövenyen vagy az országút kell s közepén
vágtatnak. Az emberek ha ismerik egymást, ha nem, barátságosan
integetnek, köszönnek.
John, egy középkorú állatorvos farmján éjszakázunk. Két gyermekével
és feleségével él itt, a világtól távol, lovakat és kutyákat tenyészt, ha
éppen nem vadászik vagy búvárkodik. Úgy ettük a félkilós rákokat, mint
más a zsíros kenyeret. A városban darabja 25-30 dollárba kerül, itt csak le
kell merülni értük.
Lassan, meg-megállva poroszkáltunk vissza Auckland felé, hogy
legalább pár órával a Szent Jupát tiszteletére a Magyar Klubban rendezett
szilveszteri bál el tt ott legyünk. Szomorú, es s id ben búcsúztattuk az
óévet, de a hangulatra senkinek sem lehetett panasza. Megható volt,
amikor a magyar klub titkárn je, egy id s hölgy, remeg hangon
mikrofonba olvasta a hozzánk, valójában azonban a távoli hazához írt
versét. A tombolán egyéb ajándékok mellett, jófajta öttojásos hazai
száraztésztát is lehetett nyerni; egyenest a hajókonyhából. Éjfélkor
minden úgy történt, mint otthon: himnusz, pezsg , mindenki
mindenkinek a nyakában.

Az óesztend múltával vége lett a pihenésnek is, kezd dött a

felkészülés az el ttünk álló 7000 mérföldre.
Egy délel tt, otthonában, elbeszélgethettünk Digby Taylorral, a híres
vitorlázóval. Az ember nem tudja, mivel kezdje, végül meg nem tudja
abbahagyni a kérdez sködést. Hasznos tudnivalókat hallottunk t le a déli
Csendes-óceánon való átkeléshez, bár engem inkább az útjai érdekeltek
jobban, valamint a hajótervezés, amivel éppen foglalkozott.
A lelkem mélyén mindig felfoghatatlan misztériumként élt a
komputeres hajótervezés. Digby röviden, érthet en elmagyarázta, mit
jelent. Már nem látom misztikumnak, egyértelm el nyei vannak.
Elképzelhet , hogy valaki jó érzékkel belenyúl, és jót vagy jobbat csinál
komputer nélkül is, de hosszú távon nem veheti fel a versenyt a
tudománnyal. Szerencsém volt, Digby éppen a Melbourne-Osaka
versenyre épül hajója tervein dolgozott, így gyakorlatban mutathatta
meg az elektronika el nyeit. Még egy hétre való kérdésem lett volna,
viszont zavarni sem akartunk, nekünk is menni kellett, hát elbúcsúztunk.
A találkozás így is maradandó élmény.
B ségesen akadt tennivaló a hajón is. Teljesen szét kellett szerelni az
automatikus szélkormányt, ellen rizni minden porcikáját, miel tt még a
legrosszabbkor mondja fel a szolgálatot. Örültem, mert semmi olyat nem
tapasztaltam, ami aggodalomra adhatott volna okot. A m anyag perselyek
ugyan kicsit kikoptak, de a sokat mozgó alkatrészeknél használt
teflongörg k hibátlannak látszottak.
A motorral ismét voltak gondok. Eleinte csak szorult, majd teljesen
megállt az irányváltó. A helyén nem fértünk hozzá, ezért kiszereltük az
egész motort, és a mólón álltunk neki szétdönteni. Attól féltünk, hogy
maga az irányváltó ment tönkre, de szerencsére csak két, egymásba
csúszó cs kapott vizet a kihajtásnál, és rozsdásodott össze. Aránylag
könnyen megmozdítottuk, letisztítottuk a korróziótól, megzsíroztuk, és
már kész is volt. Az egész motor ki- és beszerelése több munkával járt.
Ismét kicseréltük a teljes kötélzetet a kormányrendszerben, reméltük,
kibírja a következ megállóig. A Tasman-tengeren kifolyt az ivóvizünk
fele a tartályból, eleinte nem értettük, hogyan. Most, a tüzetesebb
vizsgálatnál derült ki, hogy nem volt a kupak eléggé meghúzva. Amikor a
tartály készült, a hegesztés elhúzta a beönt nyílás peremét, így vagy nem
zárt a kupak, vagy annyira meg kellett szorítani, hogy aztán meg nem
lehetett levenni. Most éppen nem volt eléggé meghúzva, de így is
nehezen jött le.
Az árboc kötélzetén minden stiftet, biztosító gy r t egyenként meg
kellett nézni, majd ismét leragasztani. A korábbinál majdnem kétszer
feszesebbre húztuk az összesét – legalább Buenos Airesig –, mert minél
kisebb mozgási lehet séget akartunk hagyni. A hajótest miatt nem
aggódtunk, annak bírnia kell.
Ismét számba vettük a maradék készleteinket, megvásároltuk és
elraktároztuk, amire még szükség volt. Kicseréltük az összes,
elhasználódott kötelet, gumikötelet, néhány veretét. Elvégeztünk még
millió apró dolgot, hogy a hazaküldend képeslapokról, cikkekr l,
fotókról, videókról ne is beszéljek.
Január 10-ére végeztünk minden tennivalóval. Ez volt az els alkalom,
hogy az indulás el tti éjszakát nem munkával, hanem alvással tölthettük.
Búcsúpikniket tartottunk Pap Szilárdék otthonában, ahol összejött
mindenki, aki segített nekünk itttartózkodásunk alatt. Szellemileg,
lelkileg gazdag este után még egy pihen , és 11-én délután nekivágtunk.
A C-mólónál – ahol hajónk az indulást várta – már délel tt gyülekezni
kezdtek az ismer sök, délre pedig már mindenki ott volt, akit csak
vártunk. Szilárd emelkedett hangú, szép búcsúztatót mondott, beszédét
imával fejezte be, majd elénekeltük a Himnuszt.
Szipogva, remeg kézzel oldom el a köteleket, és még a vízen is
hosszú ideig mély csönd honol a fedélzeten. Nehéz gondolatok marják
ilyenkor az embert, amíg Bánfy Tibi meg nem jelenik kis motorosával,
rült köröket szántva körülöttünk. Ez kicsit feloldja a feszültséget. Sokáig
velünk tart, bár a Szent Jupát tempója lassú az kétszáz lóer s
motorjának.
 Alkonyodik, elhagyjuk a Rangitoto-szigetet, amikor egy utolsó körben
elbúcsúzunk Tibit l, aki hihetetlen tempóban t nik el a szemünk el l.
Ismét úton vagyunk, ezúttal a Csendes-óceánon, Dél-Amerika és a
Horn-fok felé...

13

Az indulás utáni napok szerencsésebb körülmények között teltek, mint

amikor Sydneyb l kihajóztunk. Közepes szelekben, hol tiszta, hol borult
ég alatt, de jó tempóban húztunk délkeletnek. Igyekeztünk minél el bb a
negyvenedik szélesség alá érni, el bb azonban egy kerül vel el kellett
vitorláznunk az Északi-sziget keleti foka mellett. A Digby Taylortól
kapott értesülések szerint a negyvenedik szélesség környékén ebben az
évszakban zavart szeleket találunk, tanácsosabb jóval alámenni.
Visszagondolva az Indiai-óceánon töltött els hetekre, nem kellett sokat
biztatgatni bennünket, hogy most délebbre vegyük az irányt.
Január 20-án, délután hat körül láttuk meg az els bálnát, majdnem
nekimentünk. Már két napja szomorú, es s, de háborgós, szeles id ben
hajóztunk. Pihen sen, egészen lassan poroszkált velünk egy irányban.
Ötven, hatvan méterrel mellette vitorláztunk el, így jól láthattuk méreteit,
formáját. Ugyanaz a púpos fajta volt, amilyenekkel Ausztrália mellett
már többször találkoztam. Jellegzetes formájukról könny felismerni ket
els pillantásra. Igaz, most már több ezer kilométerre vagyunk onnét,
ahol el ször találkoztam velük, viszont már fél esztend eltelt azóta.
Tökéletesen meg tudom érteni, hogy miért süllyednek el azok a hajók,
amelyekkel véletlenül alvó bálnának ütköznek. A mi bálnánk is legalább
másfélszer hosszabb és tízszer olyan súlyú volt, mint a Jupát. Ha csak
ijedtében csap egyet a farkával, az is felér egy torpedótámadással.
Ijeszt méretük ellenére is a púposbálnák rendkívül barátságos, szelíd
állatok. Ha vitorlázva vagy evezve cserkészik be ket, és nem zavarja
meg a motorzúgás békés pihenésüket, oda lehet úszni és felmászni a
hátukra. Legrosszabb esetben lemerülnek az alkalmatlankodó el l. Jó
szórakozás ez az egyszer búvárembernek. Annak idején magam is
próbálkoztam bálnagolni, de sajnos motorossal mentünk a közelükbe, s
mire odaúsztunk már csak lemerülni láttuk ket.
Ez itt most nem jelentett különösebb veszélyt, hamar elmaradt
mögöttünk, viszont ezután fokozott figyelemmel kell lennünk rájuk, mert
a hírek szerint ismét jelent sen elszaporodtak a déli vizekben.
Folyamatosan normálisnak mondható szelek fújdogáltak, ennek
ellenére egyikünkön sem veszem észre azt a frenetikus jó kedvet.
Felváltva esünk letargiába. Én kezdtem, most, január 23-án Gál úron van
a sor. Még Aucklandben egy kisöreg odajött a hajóhoz, és kérés nélkül
megjövendölte a csillagok állásából, hogy mely napokon leszünk lelkileg
a padlón. Csak kés bb jutott ez eszembe, amikor kezembe került a kis
cetli a jelekkel, dátumokkal.
Tizenhetedikére jelezte nekem az els t, és visszagondolva, ez pontosan
be is jött. A legközelebbi áprilisban esedékes, de addigra már parton
leszünk.

A hajó könyvtárának jelent s részét filozófiai könyvek teszik ki,

miután sejtettük, hogy az óceán magányában lesz id nk foglalkozni
velük, mert kedvünk eddig is lett volna. Ennél jobb környezetet és lelki
állapotot keresve sem találhattunk volna erre a célra. Le is merültem a
végeláthatatlan mélységekbe, de fájdalom, meg kellett állapítanom, hogy
csak nagyobb zavar és r támadt bennem, mint amilyen korábban volt.
Olvasok valamit, ami nagyon tetszik, és igaznak t nik, de néhány oldallal
odébb, vagy egy másik m ben olvashatom a homlokegyenes cáfolatát, és
az is igaznak t nik. Egyre nagyobb csávába kerülök. Hogy is
gondolhattam, én ostoba, hogy bárhova is eljuthatok általuk, amikor ezer
évek legbölcsebbjei sem voltak képesek egyr l kett re jutni e kérdések
megválaszolásában. Itt is a könyörületes id siet segítségünkre. Lassan
ülepítve, szelektálva visszajutunk oda, ahonnan indultunk: az érzelmi
alapon elfogadott erkölcsi és vallási tételekhez.
 Zene nélkül sokszor meg rültem volna. Mikor a monotónia olyan
szintet ért el, hogy ezt már a magamfajta örökmozgó, tevékeny ember
nem képes maradandó károsodás nélkül elviselni, akkor mindig a zene
segített.
Valamikor a hetvenes évek elején csöppentem a zene világába, s
mindjárt olyan intenzitással, szomjúsággal, mintha az elmúlt húsz év
restanciáját akartam volna bepótolni. Rövid néhány év alatt eljutottam a
dzsesszt l a szimfonikusokig, beleértve a dzsessz minden mellékhajtását
is. Viszont egy évtized kellett, hogy képes legyek befogadni
komolyzenében az emberi énekhangot. Annál többet jelent most.
Általános zenei m veltségem csak a velem született ösztönök szintjét éri
el, s mint ilyen, csak az élvez k táborához tartozom. Talán éppen ezért, a
zenét alkotók nálam a társadalmi ranglétra fels fokán foglalnak helyet az
egyenes tekintet , munkában megkérgesedett, de ugyanakkor a föld, a
természet bölcsességét magában hordozó parasztember és a szakmáját
hivatásának tekint orvos és tanár mellett. Létezik olyan gy jt fogalom,
hogy „m vészet", de nálam a zene külön áll a többit l. Lassan és szintén
csak az ösztönök szintjén, befogadom az irodalmat és a
képz m vészeteket is, de a zene, az más. Az mindenkié, és a technika
mai állásánál minden id ben és körülmények között a MIÉNK.

Nyirkos, ködös, hideg id van, és egyre inkább az lesz. Most a 46. fok
szélességen vagyunk és le akarunk menni egészen az ötvenesig. Ott még
hidegebb lesz, de számításaim szerint ötszáz mérfölddel rövidebb az út,
és a szelek is megbizhatóbban fújnak arrafelé.
Megsütöttük az indulás utáni els kenyerünket, ami most is, mint
mindig, feldobja az étkezést. A hajón fellelhet sok finomságból nem
tudtam választani, így vacsorára beértem egy sárgarépa elropogtatásával.
Ahogy kinézek, olyan s r a köd, hogy csak két hullámig lehet ellátni,
legfeljebb 50-80 méterre. Szerencse, hogy nem tolonganak a hajók
errefelé sem.
Január 24. Teljesen beszorultunk a hajóba. Ajtó, ablak zárva, annak
ellenére, hogy kint nincs ostromállapot. A 7-9-es szél hátulról még
kényelmes is lehetne, ha a hullámok miatt nem kellene lecsökkenteni a
sebességünket hat csomó alá, és ha a körülmények nem lennének
olyanok, mint amilyenek. A már harmadik napja tartó köd mostanra elérte
azt a szintet, hogy amikor tíz másodpercre kiteszem a kezem, csupa víz
lesz, pedig nem is esik. Bent ugyanaz a helyzet. A falakról csorog a víz.
Amihez nyúlok – edény, ruha, hálózsák –, minden vizes, hideg. A h mér
10-13 fok között ingadozik és ez a legrosszabb, mert az ember nem tudja,
hogyan öltözzék, így sok, úgy kevés. A páratartalom-mér nk követte a
sebességmér mérföldszimuláló példáját, és szintén megadta magát. Nem
csodálom, csak rá kell nézni, csupa rozsda. Mindegyiknek megszokjuk a
hiányát, nagyobb gondunk sose legyen.
Ilyen körülmények között mindegyikünk tele van feszültséggel, nagy
önuralomra van szükségünk, hogy ne egymáson vezessük le. Nincs is
probléma. Ha tíz mondatot beszélgetünk naponta, az nagy szó. Tudjuk a
dolgunkat, és tesszük szó nélkül.

Barátság? Számomra ennek a szónak szentsége van. Nem tudom

magyarázatát – legfeljebb csak sejtéseim, megérzéseim vannak –, és nem
is hiányzik, hogy meghatározzam, mi az a valami, ami két vagy több
embert baráttá tesz. Csak azt tudom, hogy a barát az, akihez megyek, és
mehetek, aki hozzám jön, és boldoggá tesz vele; ha öröm ér, ha bánat, ha
bármi történik, amit meg kell és lehet osztani. Ritka adomány a barátság,
amely magába foglalja a szeretetet, a szerelmet, az odaadást és a
hovatartozást. Vannak emberek, akik talán sohasem ismerik meg ezt az
örömét, savát, borsát az életnek. Én szerencsés voltam, nekem egy egész
társaság adatott egyszerre. Olyan baráti közösségnek lehettem a tagja,
amely tinédzser korban sziklakemény munkában kovácsolódott össze. Kis
csapat voltunk, akik mindennel egymáshoz siettünk, hétköznapjaink,
ünnepeink, csalódásaink, örömeink közösek voltak, s a jöv t sem tudtuk
elképzelni egymás nélkül, mígnem egyikünknek, aki a legnagyobb
hatással volt mindnyájunkra, el kellett távoznia. Törés volt ez
mindannyiunknak. Keserves, kiheverhetetlen törés. Lassan, ahogy múltak
az évek, egyik a másik után találta meg élete párját, vagy inkább úgy
fogalmaznék, hogy megn sültek, és ezzel érthetetlen módon egy csapásra
megsz ntek létezni addigi álmaik, nagyrészt társaik számára. Szétrobbant
a kör. Ma már tudom, Lica távozását kivéve, ez így volt természetes.
Ketten maradtunk Józsival, aki akkor fejezte be egyetemi tanulmányait,
és bár Budapesten élt, az aktív kapcsolat fennmaradt közöttünk. Társak
maradtunk az ötletben is: körbevitorlázni a Földet. Évekig vidáman,
tervezgetve melóztunk szakadásig, semmi nem volt fontosabb a közös
célnál. De a könyörtelen órán ismét ugrott egyet a mutató, s Józsi is
belebotlott az igaziba, nem sokkal az indulás el tt. Természetes módon ez
fordított egyet – akarva-akaratlanul – élete kerekén. Valószín leg bennem
is volt valami abból a kisgyerekb l, akit l elvették a játékát. Lényeg az,
hogy a várva várt indulás pillanatában már messze jártak gondolataink
egymástól. Már nem voltunk barátok. Társként indultunk útnak, és
társként fejeztük is be.
 Lassan megtanulok egyedül élni. Örömet, bánatot magamba fojtani,
megemészteni, s rájönni, ez is természetes. Vannak barátaim ma is, és
remélem, lesznek holnap is, de ez már más.
Feln ttek lettünk!

A legkedvesebb szórakozásom – ha egyáltalán ilyesmir l szó lehet –,

az út utáni jöv tervezgetése. Néha hajót tervezek, rajzolok, néha azon
gondolkodom, hogyan tovább, hiszen a nulláról kell majd újrakezdenem.
Mikor elindultunk, semmim sem maradt. Autómat eladtam, lakásom nem
is volt, mire hazaérünk, a ruhatáram sem ér semmit, öltözködhetek újra.
Érdekes a téma, sokkal inkább szórakoztat, mint aggaszt.
Ha teljesen lefektet a pesszimizmus, csak felnyúlok a polcomra, és
húzok egyet abból a szögletes üvegb l, amire Johnnie Walker van felírva,
és mindjárt jobban érzem magam. Ritkán vagyok két vállon, az a
háromnegyed liter hónapokra elegend . Az út els felében
ginnel vigasztaltam magam, de Sydney óta h tlen lettem hozzá.
29-én, a hat nap után felszálló köd nem jelentette az id javulását.
Lehet ség nyílt egy majdnem pontos mérésre, pozíciószámolásra, aztán
ismét beborult, és eleredt az es . A kabinban 10 fok volt a h mérséklet.
Most már körülnézhettünk, ha egyáltalán szembe lehetett nézni a széllel.
Hajnalban hirtelen viharosra er södött a keleti szél, ami ezen a
szélességen majdnem egyenl a lehetetlenséggel. A térképen jelzett 130
éves átlag ilyet még véletlenül sem ismer. Mi is azzal vigasztaltuk
magunkat, hogy ilyen szél voltaképpen nincs is, csak mi látjuk úgy. Az a
reményünk, hogy errefelé majd egyenletesebb szél és hullámzás lesz,
mint az Indiai-óceánon, eddig még nem igazolódott be. Ha fúj – márpedig
fújt –, akkor itt ugyanolyan kiszámíthatatlanok a hullámok, mint amott
voltak.
Új-zélandi rádióamat r ismer sünkt l, Lest l mindennap megkapjuk a
szükséges információkat, mind a magas nyomású szisztémára, mind a
szokásos id járásjelentést. Január 30-án azzal kezdte, hogy nagyon
sajnálja, de a térségre még a haditengerészetnek sincs megbízható
el rejelzése. A legpontosabb, amit a Csendes-óceánnak err l a térségér l
tudnak, az, amit mi adunk. Ezeket az adatokat továbbítják minden
illetékes helyre, és valószín leg felhasználják a kés bbi átlag-
megállapításnál. Örülünk, hogy legalább ennyi hasznuk van bel lünk.

Egy teljes napi bosszankodás után fokozatosan gyengült, majd elcsitult

a szél és a tenger. Fél nap csönd után végre nyugati szél kezdett
fújdogálni. Az ég változatlanul borult volt, mérni csak ritkán és
bizonytalanul tudtunk, de itt ez még nem tragikus. El ttünk még több
ezer kilométeres, illetve mérföldes út állt, és semmi más, csak víz...
Joggal gondolhatja az olvasó, aki már az anyatejjel is a méter- és
kilométerrendszert szívta magába, mit majomkodom én itt mérföldekkel.
Magyarázkodásul hadd mondjam el, hogy egy tengeri mérföld egyenl
1852 méterrel és egy szögperccel az Egyenlít n mérve. Miután az összes
térkép fokos koordinátára van osztva, így mérföldben gondolkodni sokkal
egyszer bb. A sebességmérésnél használt csomó pedig az egy óra alatt
megtett mérföldet jelenti.

Annak idején, még indulás el tt, gyönyör en kidolgoztuk útitervünket,

minden lehet séget számba véve, és csak az Új-Zéland utáni szakasz
maradt kérdéses. Most, innen, a Csendes-óceán közepér l visszatekintve,
csendesen mosolyogtam ezen. Persze, kell hogy tervei legyenek az
embernek, anélkül nem lehet útra kelni, de hogy azokból szinte semmi se
valósuljon meg úgy, ahogy elgondoltuk, azt azért nem hittem volna. Még
az út elején, a Földközi-tengeren kiestünk a tempóból egy váratlanul
hosszú szélcsendes szakasz miatt, aztán már nem is zökkentünk vissza.
Sydney után pedig már egészen másképp szemléltük a jöv t. Számtalan
körülmény késztetett bennünket eredeti elgondolásaink
megváltoztatására. Ezeket részben már ismertettem, részben viszont nincs
értelme szót vesztegetni rájuk, mert ezeket az okokat az el zmények
átélése nélkül megérteni nem lehet, így történt, hogy Ausztrália után
kimaradt Polinézia – pedig nagy várakozással készültünk oda –, és
vállalnunk kell majd a nyári egyenlít i átkelés kockázatát, Dél-Amerika
után, hazafelé. Abban a térségben és id szakban nagy esélyünk lesz egy
hurrikánt elcsípni, viszont nyerhetünk fél esztend t. Hát ennyit a
tervezésr l.
Február 4-én rádión jött két érdekes hír. Az egyik, hogy alattunk pár
fokkal megy el az éppen futó B.O.C. Föld körüli szóló vitorlásverseny
élcsapata. A másik már nemcsak érdekesség. Néhány fokkal alattunk és
mögöttünk egy jéghegy sodródik lassan kelet felé. Különös ismertet je,
hogy csaknem egy kilométer átmér j és száz méter magasan áll ki a
vízb l. Ha hozzágondoljuk a víz alatti kilenctized részét, már nem kis
darab. A rádión jelentett jéghegy már nem jelentett gondot, de a jöv ben
jobban kell figyelnünk, mert a térkép szerint még csak ezután érünk a
jéghatár alá. Az akkora jegek, mint amilyen elment alattunk, nem
jelentenek különösebb veszélyt, miután számtalan jelb l következtetni
lehet közelségükre, de a kisebb – háznyi – morzsák, ha 7-8 csomóval
nekimegyünk, éppen úgy el tudják süllyeszteni a hajót, mint egy bálna
vagy zátony. Éppen emiatt vártuk ki a nyár második felét amikor kisebb
az esély, hogy törmelékjéggel találkozunk, bár teljesen kizárni ezt sem
lehet.
Változatlanul fújt a nyugati szél; ötös és kilences között ingadozva,
párás, es s légtömegeket sodort magával. Ebben az id ben semmi mást
nem lehet csinálni, csak vitorlázni és fázni. Mérni csak ritkán, de azért öt-
tíz mérföldes pontossággal mindig tudtuk, hol vagyunk. Kint ismét olyan
az élet, mintha zuhanyrózsa alatt álldogálna – vagy inkább dülöngélne –
az ember, de ez csak nagyon szerény hasonlat.
Február 5.: MA MEGFÜRÖDTEM!
Így még az életemben nem fáztam, pedig hajdanában tavasszal
többször leúsztam a magam ötven méterét jeges vízben. Hat-nyolc fokos
a szél, tízfokos a víz. Még egy óra múlva is zsibbadt volt a b röm, és
vigyáznom kellett, el ne törjek... Az sem tudott megvigasztalni, hogy Gál
úr is ott citerázott mellettem. A tengeri zuhany három és fél héttel
Auckland után már nagyon ránk fért. Az alsónadrág nemes
egyszer séggel a kidobás sorsára jutott, trikómat pedig csak azzal a
megjegyzéssel merném mosón nek adni, hogy el z leg törl rongynak
használtam motorszerelésnél – bár ezt valószín leg nem hinné el.
Mondom Józsinak: „Figyeld meg, holnap gyönyör napsütéses id
lesz!" Nem hitte, pedig úgy lett. Mérgemben megborotválkoztam.
Február 10-én már nem jelent gondot, hogyan öltözzünk. Bármit és
bármennyit szedünk is magunkra, fázunk. Ezért aztán nem is érdemes
túlzásba vinni, mert csak a mozgás válik nehezebbé! Trikó, pulóver, két
réteg m sz rme, két pár zokni, vizhatlan overall, gumicsizma, sapka –
ennyi. A keszty vel még várok, hidegebb id kre tartogatom, mert az els
elázás után nehézkessé válik a használata. Annyi el nye azért van vizesen
is, hogy a szél nem fújja a b rt.
Már harmadnapja nyugatias, középer s szelekkel, napi 120 mérföldes
átlaggal jöttünk, mikor alkonyat után déliesre fordult, és visítani kezdett a
szél. El ször csak a tízes fockot kellett a hatosra cserélni, majd a négyes
került fel, de azt is csak úgy lehetett használni, ha az ember ott állt a
kormánynál. A szél a szakadó es t a felkapott tajtékkal keverve
vízszintesen hordja az ember arcába, éles, szúró fájdalmat okozva a
hidegt l még érzékenyebb b rön. Nem lehet szembenézni a széllel, pedig
muszáj figyelni a hátulról jöv hegynyi meglepetéseket. Tíz-tizenöt perc
elviselhet bukdácsolás után három-öt olyan kapitális göröngy
következik, amelynek kivédéséhez nem elég csak igyekezni, szerencse is
kell. Hál' istennek, van! Egy-egy meredek, nyolc-tíz méter magas
vízfalra, ötven-, hatvanfokos szögben kell felnézni. Ha nem sikerülne
irányban futva venni ket, menthetetlenül megforgatnának bennünket.
Leny göz , amint egy ilyen falon rohanni kezd a hajó. Néha pár
pillanatig tartjuk e hegyek 40-50 kilométeres sebességét. Körülöttünk
fehéren forr, sistereg, rjöng minden a mosogatórongy-szürke éjszakában.
Valahol kellett volna egy síszemüveget vennem, de sajnos, elmaradt, így
váltáskor mindkét szemem vérben van. Délel ttre a szél
visszacsendesedett nyolcasra, szusszanhattunk egyet.
Február 14-én itt még nem tapasztalt élénk zivatartevékenység ért utol
vagy jött elénk, ki tudja. Lényeg az, hogy itt van, és óránként kétszer kell
átrendezni a teljes vitorlázatot. Vagy sok, vagy kevés, és általában nem
úgy áll, ahogy az a megváltozott feltételeknek megfelelne. Kétnapi
tornaóra után kissé normálisabbá váltak a körülmények, bár
zivatarfellegek ekkor is húztak kelet felé, f leg alkonyat után. A leh l
leveg következtében egyre több komor, fekete pamacs keletkezik, az
egyenletesnek mondható, nyugati ötös er sség szélben mégis
kényelmesebb a menet.
Ülök a lesállásban, és gyönyörködöm a holdfelkeltében. Azon ritka
éjszakák egyike ez, amikor néhány száguldó flekk kivételével tiszta az ég,
és látszanak a csillagok. Balra az Orion, jobbra a Kereszt, a Kentauri-
duóval. Éppen telihold van. El ször egy nagy, vörös korong emelkedik ki
a tengerb l, majd egyre kisebb és fényesebb lesz. Bambulok az ezüstös
fényben táncoló hullámokba. Egyszer csak hideg borzongás fut végig a
hátamon. El ttem három méterrel, a fényesen világító habokban
megjelenik egy hatalmas hátúszó, szörcsög -sisterg hanggal elvágtat a
hajóorr irányába, és belevész a feneketlen sötétségbe.
Pereg el ttem a Cápa cím rémfilm néhány jelenete. Tudom, olyan
nincs, de azt is tudom, hogy tizenkét méteres fehér óriáscápa van, és
éppen ezekben a vizekben. Láttam búvárkodás közben cápákat olyan
közelr l, amennyire csak oda tudtam menni – három-négy méterr l –, és
tudom, hogy ekkora hátúszóhoz mekkora állkapocs tartozik. Ez verte a
hat métert, az biztos. Sok cápafajtához oda lehet menni kell
óvatossággal. Aki ismeri a viselkedésüket, felismeri a ragadozó
szándékát, képes megfelel id ben és megfelel módon elriasztani ket,
annak nincs oka a félelemre. Nem félek azoktól a fajtáktól, amelyeket
már ismerek, és tudom, mire számíthatok. De az óriás fehér cápát
maximálisan respektálom. Addig nincs is semmi baj, amíg én a
fedélzetr l szemlélem, meg a vízben csapatja a nyálát. Maradjunk is
ennyiben!
A hold egyre feljebb megy, mind több felleg takarja, az id
megközelíti az éjfélt, amikor a démonok megkezdik sétájukat a gyengébb
idegeken.

Február 23. Az elmúlt majdnem két hétben szinte napról napra azonos
id járási körülmények között hajóztunk. Magas nyomású légtömegek
gyorsan cserélték helyüket az alacsony nyomásúakkal, a barométer
szerint történt minden. A nagykönyvhöz képest ugyan némi kiigazítással.
Elvileg a magas légnyomáshoz szép id tartozik. Itt, most az jelentette a
szép id t, ha éppen csak vihar volt, nem pedig orkán. Már csak hatszáz
mérföldre vagyunk a Horn-foktól, az 53. szélességi fok alatt, ahol a
Teremt a visító ötveneseknek jelölte ki a helyét, hogy ne zavarják a
becsületes, civilizált világot. A légköri mozgás annyira aktív, hogy a
légnyomás képes tizenkét óra alatt harminc milibart esni vagy emelkedni.
Néha ugyan lecsendesedik a szél hatosra, de csak olyan rövid ideig, hogy
a hullámzásnak nincs ideje hozzácsendesedni. Ett l van az, hogy „jó"
id ben is hat-nyolc méteres hegyek rohannak rült módjára.
Szerencsénkre, mindig keleti irányban. Néhány rövid órára ugyan
szembefordult a szél, de mire a tengert megfoghatta volna, már ismét a
nyugati üvöltött.
Egymás között éppen megállapítottuk, hogy itt azért megbízhatóbb a
vízmozgás, mint az Indiain, amikor – hogy túlságosan ne éljük bele
magunkat – gyors egymásutánban két hullám is belátogatott a kabinba.
Majdnem kellemes menetben voltunk, nem számítottunk vendégre.
Hátulról érte a hajót, besöpört a kormányállásba, s amikor azt teletöltötte,
folytatta útját a félajtó felett, a fröccsvéd ponyva alatt egyenesen a
nyakamba. Az ágyamon üldögéltem, civilben. Szerencsére nem volt több
száz liternél, így csak az ágyam és a rajtam lév holmik áztak el. Na, meg
a konyha és a másik ágy semleges része. A második hullám pár nappal
kés bb, tapintatosan megvárta, amíg mindent megszárítottunk, és
éberségünk kissé lankadt. Pontosan úgy tett, mint nagy el dje, azzal a
számomra kellemes különbséggel, hogy most Gál úr nyakában keresett
menedéket.
Már régóta a jéghegyhatáron vitorlázunk, de még eggyel sem
találkoztunk. Alkotóelemeib l azonban nincs hiány. Hullámhegy is van
elég, jég meg napjában többször esik hozzá az égb l. Átlagban
félóránként elvágtat felettünk egy zivatar, amib l vagy es , vagy jég,
esetleg mindkett szakad. Mikor alacsony nyomásban vagyunk, ez így
megy napokig.
Február 27. A két viharos hetet kellemesebb napok követték. Kicsit
kitisztult az égbolt, néha ki-kisütött a nap, és ünnepnek számító négy-ötös
hátszélben vígan szaporáztunk keletnek. De ahogy a barométer ment
felfelé, úgy csendesedett lassan a szél is, mígnem két nap után teljesen
kicsúszott alólunk. Majdnem biztosak voltunk benne, hogy délkeleti jön
vissza, annak ellenére, hogy a széltérkép nulla esélyt ad rá. Nem
csalódtunk megérzésünkben. Néhány órás csöndes billegés után – amikor
bent minden folyamatosan költözködött jobbról balra és viszont – tisztán
szemb l meg is jött, amire vártunk. Nem keserített el bennünket, mert azt
is tudtuk már, hogy öt-tíz órán belül elkezd dél felé fordulni, és ismét
megáll majd a nyugati iránynál. Azért viszont szorítottam, hogy ne
forduljon tovább északnyugatira, mert attól nagyon vizesek lennénk.
Bár mindig így bejönne, amit érzünk, mint most. Szelünk befordult
nyugatira, és gyönyör ajándékként egész napon át élvezhettük. Minden
óra ajándék, amit így megyünk. Id nként egy piciri kis lyukacska is akad
a rengeteg felh között a szegény hajós számára, kimondottan a Nap
megmérése céljából. Kijön a pozíció harminchárom mérföldre Noir
szigetét l, a T zföld t lünk legközelebbi szigetecskéjét l.
Két óra múlva Józsi hív a fedélzetre, és akkora fülig ér mosoly van a
képén, hogy alig fér rá. Mutat a távolba – és tényleg! Ott, a horizonton,
dölyfösen, paca módjára terpeszked , ronda, sötétszürke fellegek alatt
szerényen, de jól kivehet en látszik a sziget. A T zföld rz je most
kivételesen szemet huny a betolakodók fölött, nem küldi üvölt harcosát.
Mi meg elsettenkedünk alatta. Alkonyaira már hosszan virít a lemen
Nap horizontról odapislantó vörös fényében, mint egy óriás, fejszével
szilajul kifaragott cölöpkerítés: a T zföld pereme. Gyönyör látvány, ha
másért nem, ezért megérte idejönni.
Ránézek a térképre, és elfog a nevetés. Útvonalunkon, a híres fok felé,
mind több pici szúrás látható, amint számtalanszor leléptük körz vel:
mennyi van még hátra. A Horn-fok környékén már úgy néz ki a papír,
mintha egy varrógéppel karambolozott volna.
Az óceán megelevenedett körülöttünk. Mind többször láttunk bálnákat.
El fordult, hogy amerre csak néztünk, mindenfelé magas g zoszlopok
árulkodtak róluk. Ha vadászok lennénk, könny dolgunk lenne. Nem
vagyunk azok, szerencsére. S t, boldogan látjuk, hogy a kihalás veszélye
már nem fenyegeti ket. Máskor fókát látunk, valószín leg táplálkozás
közben, mert csak a két hátsó lába áll ki a vízb l, és a nagy munkában
úgy billeg, mint a nyuszifül. Tíz méterre lehetünk t le, mikor észrevesz,
és teljes sebességgel elmenekül. Talán gyilkosbálnának vélt bennünket,
ami viszont t fogyasztja el szeretettel. Körülöttünk madarak keringenek,
néha felbukkan egy-egy cápauszony. Éjszaka egy kis viharfecske keres
pihen t a fedélzeten, pont amikor lámpafénynél rendezem a vitorlákat.
Borzalmasan esetlenül mozog a síkos m anyag fedélzeten úszólábaival.
Leküzdöm a vágyat, hogy megfogjam, de kés bb attól félve, hogy
véletlenül rálépek, mégiscsak átköltöztetem a kormányállás sarkába.
Földközi-tengeri szomorú tapasztalatunk volt, hogy amelyik madár
nálunk keresett menedéket, az el bb-utóbb elpusztult. Ez itt energikus kis
jószág, reméljük, nem úgy végzi. Reggel örömmel találtuk h lt helyét.
Másnap, 28-án a napfelkelte még leny göz bb látványban részesített
bennünket, mint az el z este. Közelebb voltunk a parthoz, jobban
látszottak a bizarr sziklaóriások, a vízig ér gleccserek, havas völgyek. A
kel nap narancsvörös fényénél hatalmas ragadozó félelmetes állkapcsára
emlékeztetett.
 Ett l kezdve végig látótávolságon belül hajóztunk egészen a Horn-
fokig. Ez a pár nap az id járás teljes fegyvertárát felvonultatta,
demonstrálva er fölényét. Közepes hátszél után szembeszél következett,
bár panaszra nem lehetett okunk, mert egy csapáson jó irányt tartottunk,
és foltokban sütött a nap is.
Estefelé rohanni kezdtek a felh k északnyugatról; mind nagyobbak és
mind feketébbek. Az els zivatar elsöpört alattunk, a másodiknak is csak
a széle ért el bennünket, de a harmadik már célba talált. Addigra a szél is
befordult ugyanarra az irányra, és fokozatosan er södött. Én voltam
éppen a kormánynál, de a körülmények mindkett nket ébren tartottak. Az
egész út legfantasztikusabb menete kezd dött. Rövid id n belül
egyenletes hullámzás alakult ki, így nem forgatták a hajót túlságosan, de
nem kellett fél óra, és magasságuk elérte a hat-nyolc métert. Hajónk
építése nemigen alkalmas arra, hogy nagy rohanásokat produkáljon a
hullámokon, de most megfeledkezett magáról. Amíg lehetett, nem
csökkentettem a vitorlát, lássuk, mit tudunk. Katarktikus élmény, amint
egy-egy negyven-ötven fokos meredek vízfalon úgy száguldunk –
legkevesebb tizenöt csomóval –, hogy a hajó orra jobbra-balra
többméteres tajtékot vet...
Majdnem egy óráig robogtunk rültek módjára, mikor gy zött a józan
ész és a növekv szél. Csökkentettem a vitorlát. A tizenötös és tízes fock
volt kitéve pillangóra, közülük beszedtem a nagyobbikat, így viszont
féloldalas lett a vitorlázat, borzalmasan forgatott, ezért úgy döntöttem,
leveszem a tízest is, és a két viharfockot támasztom ki ismét pillangóra.
Addig jutottam, hogy a kisebbiket, a négyest kitettem, de a hatosra már
nem került sor. Vágtattunk így is vagy tíz csomóval újabb fél óráig. Nincs
mese, le kellett vennem a négyest is, túl sok.
Addigra egy szurokfekete zivatar 120-130 kilométerre növelte a szelet,
halovány zöldesszürkén világított mindenfelé a tajtékzó tenger, a kötelek
üvöltöttek, és egyre nehezebben tudtam irányban tartani a hajót. Most
debütált a Sydneyben csináltatott két négyzetméteres orkán-fock. Elöl
középre feszítve az els merevít és az árboc közé nem fogott szelet,
viszont a kifordulni igyekv hajó orrát mindig visszanyomta
menetirányba. Egyszeriben stabillá vált a menet, ami nem jelentette azt,
hogy nem kellett folyamatosan kézben tartani a kormányt.
Aztán minden átmenet nélkül kitisztult az ég, amerre csak néztem,
csillagok milliói tündököltek. Ennyi szentjánosbogarat ott, délen még
nem láttam, élveztem is volna, ha nem kellett volna másra
koncentrálnom. A hullámok tajtékja vállmagasságban söpört át rajtam, s
bár a víz jéghideg volt, kivételesen nem fáztam. Mikor éjfélkor átadtam
helyem a váltásnak, már csak kilences volt a szél, csökkent a vihar.
Reggel arra ébredtem – ha ébredésnek lehet nevezni, amikor valaki
félálomból visszafelé billen –, hogy majdnem teljes szélcsendben
billegünk, zörög, csattog, kopog minden. Hál' istennek, nem sokáig. Ismét
szemb l ötösre élénkült az északkeleti. Az éjszakai vihar hátulról jöv
hullámaiban még szembeszélben is jobban esett a vitorlázás. Bizonyára
er s áramlás segített bennünket, mert anélkül a viharban száguldás
ellenére sem jöhettünk volna nyolcvan mérföldet.
Mikor Józsi megy aludni, még nem tudja, hogy az a kis bucka nem
messze el ttünk, az a bizonyos, sokat emlegetett, rettegett, nagyra becsült
sziget, amit Horn-foknak neveznek...
Kicsit kés bb, amikor a Nap már elég magasan van a méréshez, sikerül
azonosítani helyzetünket. Nem kétséges: itt vagyunk.
Március elseje, dél van, mikor átmegyünk a Hornfok észak-déli
vonalán, ismét elérve az Atlantióceánt.

14

Nehéz felfogni ésszel, hogy itt vagyunk a Horn-foknál, és immár

teljesítettnek mondhatjuk vállalkozásunk legnehezebb részét, amiért
annyit dolgoztunk, küzdöttünk.
Lassan felocsúdunk, fokozódik az öröm, ünnepelünk. Koccintunk a
Horn-fok vizével – bevallom, ugyanolyan sós és rossz íz , mint máshol –,
majd pezsg t bontunk. El ször a hajó kap, aztán a tenger, végül a
maradékot mi. Gratulálunk egymásnak, videóval, fotóval megörökítjük a
nagy pillanatot, aztán csak ülünk és nézzük az óceánban magányosan álló
komor sziklaóriást. Hasonló gondolatok járhatnak mindkett nk fejében.
Otthon vagyok az Édesanyámnál, Apámnál – a temet ben – a
testvéreimnél, barátaimnál: így távolról is szeretném megosztani velük
örömömet, miközben hálát adok Istennek, hogy idáig segített bennünket,
és kérem, hogy ezután se vonja meg fölülünk, porszemekt l segít
figyelmét.
Legmerészebb álmainkban sem reméltük, hogy ilyen gyönyör id nk
lesz. Közepes szél, enyhén párás leveg , napsütés. Sokan úgy hajóztak el
itt, hogy semmit sem láttak, csak a térkép alapján tudták, hogy itt jártak.
Hogy ne menjünk üres kézzel haza, feltöltöttünk egy m anyag kannát
tengervízzel. Húsvétkor még jól jöhet...
Bármennyire is magával ragadó volt minden, összeszedtük magunkat,
igazítottunk a vitorlákon, és mentünk tovább.
A változatlanul északkeletr l fújdogáló közepes szélben már nem
tudjuk tartani a jó irányt, de egyel re nem vesztünk vele sokat, kés bb
meg majdcsak történik valami. Az elmúlt négy napon egyik szél sem
tartott ki fél napnál tovább. Úgy döntöttünk, átvitorlázunk a Los Estados
sziget és a Bone Socesso-fok közötti tengerszoroson. Ez a legrövidebb út
fölfelé, de azért észnél kell lennünk, mert a szorosban és környékén
rendkívül er s az ár-apály-áramlás. Ellentétes irányú szél és áramlás
esetén itt is, mint minden hasonló helyen, rendkívül meredek, rövid
tör hullámok keletkeznek. Az okos hajós ilyenkor megvárja, amíg fordul
a víz, és csak akkor megy neki. Szerencsénk volt, néhány óra múltán
nyugatira fordult a szél, ennek köszönhet en vígan, jó tempóval
közelítettünk a szoroshoz, ahol még éppen elcsíptük a feláramlást.
Március 2-án, miel tt ránk sötétedett volna, átcsusszantunk a kritikus
húsz mérföldön, elhagytuk a San Diego fokot, és el zetes
megállapodásunk értelmében megkerültnek nyilváníthattuk a Fokföldet.
Most kivételesen vörösborral adóztunk az eseménynek, bár els
nekirugaszkodásra ketten három decit fogyasztottunk összesen.
A széltérkép szerint ott, a szoros után következik a legszélesebb
környék, ha ez meglep is. Statisztikák tanúsítják, hogy ebben az
évszakban gyakoribb és er sebb a nyugati szél a Meer-szoros és a
Falkland-Magellán-szoros bejárata közötti térségben, mint a Horn-foknál.
Hogy ez mennyire igaz, arra hamar rájöttünk. Ahogy elhagytuk a San
Diego-fokot, mintha kioldották volna a szélzsákot. A nyugati szél egyre
er sebb lett, vitorláink egyre kisebbek, és ez csak fokozódott a Falkland-
szigetekig.
Az éjszaka kell s közepén találkoztunk a Port Stanleyb l a Magellán-
szorosba, Punta Aunasba tartó Forest nev angol hajóval. Ahogy
észrevettem, hívogatni kezdtem rádión, de nem válaszoltak. Már éppen
indultam a fedélzetre megtenni a szükséges intézkedéseket, nehogy
bekopogtassunk hozzájuk, amikor megszólalt a rádió. Hallották a
hívásomat – mondták –, de addig nem válaszoltak, amíg a radarjuk nem
jelezte a pozíciónkat. Kölcsönösen megadtuk haladási irányunkat,
sebességünket, hogy könnyebben man verezzünk a sötét, viharos
éjszakában. Kértem, hogy k változtassanak irányt, menjenek el
mögöttünk, mert nekünk ebben a szélben sokkal nehezebben megy.
Szinte abban a pillanatban látszott a pozíciófényeiken, hogy eleget tettek
a kérésnek, és biztonságos távolságban kereszteztük egymás vonalát.
Röviden elbeszélgettünk, jó utat kívántunk egymásnak, és a hajót
hamarosan elnyelte a sötétség.
Jól haladtunk, még ha kényelmetlen, vizes körülmények között is.
Reméltük, hogy a papírformának megfelel en, lassan lecsendesedik majd
a szél, csökkennek a hullámok.
Ugyanaznap délel tt egy másik találkozás is érdekessé tette az
egyhangú órákat. Falklandról öreg kétmotoros, propelleres hadi
repül gép szállt el felettünk, de olyan alacsonyan, hogy azt hittem, leviszi
az árboclámpát. Tett egy tiszteletkört, megbillentette a szárnyait, és
elt nt, amerr l jött. Valószín leg tudtak rólunk, mert korábban, amikor
még úgy volt, hogy esetleg kikötünk Port Stanleyben, egy ottani
rádióamat rrel többször beszélgettünk, és megadtunk minden szükséges
tudnivalót magunkról. Közben úgy döntöttünk, hogy mégsem állunk meg,
mert néhány nap kevés lett volna pihenésre, ahhoz viszont elegend , hogy
kiessünk a tempóból. Azért ez a rövid üdvözlés jólesett.

Ahelyett hogy moderálódott volna a szél, maradt az ereje, csak

északnyugatira fordult. Feszesre húzott vitorlákkal szorítottuk, de
legalább jó irányban haladtunk. Eleinte bosszankodtam, amíg bele nem
gondoltam, hogy még mindig a negyvenhetedik szélességen vagyunk, és
örülhetünk, hogy nem rosszabb az id . Egy napig volt csak ilyen kedvez
a szél, majd továbbfordult északira, eltérítve a hajót a jó iránytól.
Ugyanebben a szélben teljes napon és éjszakán át olyan s r ködben
mentünk, hogy a hajó orra sem látszott. Ötödikén reggelre a köd felszállt,
viszont kilences szél jött a helyébe, sajnos szintén szemb l.
Változatlanul negatívban mentünk, de még jó, hogy ennyire is képesek
voltunk tartani a magasságot. Pont azon a határon volt a szél, amikor még
szembe lehetett menni vele. Március 6-án délutánig keményen ástunk, és
amikor teljesen kitisztult az ég, a szél visszafordult nyugatira, és tovább
er södött. A légnyomás 983 milibár, és amíg feljebb nem megy, nem is
várhatunk különb id t. 7-én reggel, annak ellenére, hogy a barométer
elindult felfelé, az éjszaka els felében tet zni látszott a vihar. Sötét
felh cafatok rohantak az égen expressz tempóban, egyre nagyobbak
lettek, és egyre er sebb nyomásokkal segítettek az amúgy is kilenc-tízes
alapszélnek. Horizonttól horizontig fél óra a pontos menetid . Úgy
látszik, most ismerkedünk istenigazából az Atlantival, els
találkozásunknál nem mutatott ilyesmit.
A hullámok rövidebbek, meredekebbek és s r bben törnek, a
vízmélység pedig itt is négy kilométer. Minden harmadik hullám után
térdig állok a vízben és gyönyörködöm a lábaimnál er sen világító
mindenféle herkenty k világoszöld fényében. Milyen furcsa, a parthoz
viszonylagos közelségben az ember sokkal inkább biztonságban érzi
magát, pedig ha leesnék a hajóról, pontosan annyi esélyem lenne a
túlélésre, mint az óceán közepén. Talán emiatt van, hogy az elt ntek
többségét a partokhoz közel éri a tragédia. Rob Jamest, a korábbi évek
egyik legkiemelked bb vitorlázóját a brit partoknál nyelte el a tenger,
pedig legénységgel hajózott. Még Sydneyben voltunk, amikor jött a
szörny hír. Az éppen úton lév Föld körüli szólóverseny egyik
nyer esélyes hajóját gazdátlanul találták meg Ausztrália partjainál, a
Bass-szoros környékén. Sorolhatnánk még a hasonló eseteket, pedig
csupa kipróbált, nagy tudású tengerjáróról van szó. Nekem is jobban
kellene figyelnem erre, mert szinte sosem kötöm be magam, és ez
tipikusan olyan dolog, amiben csak egyszer hibázhat az ember. A
cimborának könny , n s ember, megszokta a pórázt!

Teljesen kisebesedett belül a szám. Vitaminhiány. Ez biztos, mert törik

a körmöm, berepedezett a körömágyam, hámlik a b röm, de nem szedek
vitamint. Hoztunk otthonról egy halom C- és kombinált vitamint, de vagy
lejárt a szavatosságuk – nem tudom, volt-e –, vagy nem bírták a klímát,
mindenesetre elszínez dtek, rossz ízük lett, és egymás után kétszer is
rossz lett a közérzetem t lük. Azóta nem eszem. Már egy hónapja. A
hajón fellelhet összes prim r csak néhány gerezd vörös- és fokhagyma.
Minden más elfogyott, most ezeket pusztítjuk szorgalmasan. Nagyon
ízletesek, sülve, f ve és nyersen, csak olyan lesz t lük, vagyis inkább
t lünk a kabin, mint a rókalyuk. Még szerencse, hogy errefelé más szelek
is járnak, van szell zés.
Az orkán éjféltájban csökkenni látszott, éppen amikor aludni mentem.
Aludni?! Hiába szokja az ember a billegést, ebben az rült táncban nem
lehet aludni. Forgunk, billegünk ötven fokokat, óriási ütések érik a hajó
oldalát, és néha métereket repülünk mindenest l egy-egy nagyobb hullám
tetejével együtt. Emelkedik a hajó, mintha gyorslift vinné, majd hirtelen
elfogy alóla a víz, és zuhanunk. Dörrenés, remegés, er lködik minden.
 Néha súlytalanul kapaszkodom az ágyban, felálomban kitámasztom
magam, hogy ne fejeljem le a fölöttem lév könyvespolcot. Alattam
konzervjeink keresik a helyüket, képtelen vagyok rendet teremteni a
házuk táján, hát próbálom nem hallani az állandó zörgést. Mire
elszunnyadnék, a polcról a fejemre esik az angol szótár, még szerencse,
hogy nem veri ki a szemem. A mosogatóban folyamatosan csúszkál
jobbra-balra a teáskanna, vidám reszel , kopogó bádoghangjával festve
alá a kint üvölt szél és csattogó hullámok vezérszólamát. Alvás és
ébrenlét közt lebegve telik el pár óra, és ismét rajtam a sor.
Amikor felöltözve kimegyek, süt a nap, a barométer 999 milibárt
mutat, és a maradék kilences szélben könnyebben tartjuk az északi irányi.
Csak átmenetinek bizonyult a gyengülés, mert délben ismét er södni
kezdenek a nyomások, délutánra már csak ritkán esik tízes alá. Éjszakára
felmennek a pöffök tizenkettesig, míg az alap tízes körül van. Ennek
megfelel en a hullámok is egyre n nek, és mind veszélyesebbek, így
megy reggelig, amikor félálomból a már jól ismert módon ébresztenek...
Éppen István bátyámmal mentünk valahol egy karneválban, és
mindketten trombitát fújtunk...
Kirepülök az ágyból a ponyva felett, neki az asztalrúdnak,
megpördülök rajta, majd fejjel be a másik ágyba. Utánam minden az
ágyamból és a polcaimról. A cs ugyanúgy kigörbül, mint annak idején
az Indiai-óceánon, de most nem tudom, melyik részemmel tettem ezt
vele, mert semmim sem fáj különösebben. Józsi mindezt végignézte az
orr fel l, éppen vízhatlan ruháját vetette le, és persze nem érti, miért
röhögök.
Még bennem van a karneváli hangulat, és röptömben a leveg ben
eszembe villan, hogy ez nagyon ismer s, itt már jártam egyszer.
– Bejöttem, mert már egy órája nincsenek veszélyes hullámok –
mondja Józsi.
Nem borultunk fel a szó klasszikus értelmében, csak bemártottuk az
árbocot. Mindez megismétl dik pár perccel kés bb, repülés nélkül.
Gyorsan magamra rántom a holmijaimat: viharruha, csizma, keszty , és
kimegyek, mert mégis vannak veszélyes hullámok. Ilyen ez: néha vannak,
néha meg nincsenek. Az els d lésnél elvitte a víz a ment patkót a
korlátról, és letörte a szélkormány kakasát. A kabinba csak kevés víz
folyt be a réseken, már napok óta zárt ajtókkal, ablakokkal hajózunk.
Egész délel tt kézben kell tartani a kormányt. Az átlag hullámok
tizenkét-tizenöt méter magasak, félóránként eldübörög három-öt ennél is
nagyobb. Mellettünk ötven méterrel pont fázisban látom az egyik ilyen
óriást. A fels öt-hat méter teljesen függ leges fal, majd a teteje
megbukik, és dörögve, füstölve zuhan alá. Csak ritkán, a hullám egy
rövid szakaszán jön létre ez a fázis, és öt-tíz másodperc alatt lejátszódik,
de ha elcsípi a hajót, nincs mese, menthetetlenül felborítja, akár
hosszában is. Szerencsénk van, el ttünk, mögöttünk, oldalt többször
látom megismétl dni a jelenetet, de a hajót egész délel tt elkerüli.
Délben már alig várom, hogy elnyúljak kicsit az ágyamon, és csak
halljam, de ne lássam a mindenütt fehéren tajtékos, üvölt tengert. Még
rendesen le sem vetk zöm, amikor beszól Józsi:
– Leszakadt a kormány!...
Ilyenkor kormányképtelennek lenni nem vicc, Józsi azonnal el rántja a
tartalék rudat, ami a kormánytengely csonkjára rögzítve legalább addig
megteszi, amíg nem csendesedik az id , vagy révbe nem érünk. Tenné fel
a rudat, ha jó volna a rögzít csavarja, de nem jó. Elforog, nem ér az
egész semmit. Nem tehet senkinek szemrehányást, esztergálta saját
kez leg. Nincs más hátra, neki kell állni vagy kicserélni, vagy megtoldani
a kerekes kormányrendszer acélkötelét. Fokváros el tt is épphogy kibírta,
most nincs annyi szerencsénk. Kidobjuk az úszóhorgonyt, talán csillapít
valamit a táncon, és nekikezdünk a munkának.
Hátul, az ív sarkánál szakadt el a kötél, ahová a koporsóágy fel l,
hanyatt fekve, fejjel a motortérbe belógva lehet csak dolgozni, bár
annyira ki van használva a tér, hogy nincs hely mozogni. Hol az antenna
kábele van útban, hol az üzemanyagtartály, a kormányállás
kifolyócsöveir l nem is beszélve.
Hogy a pótlásra kiszemelt kötéldarab se hosszú, se rövid ne legyen és a
toldás a két csiga között elférve megfelel mozgást biztosítson, pontosan
kell mérni, miközben ugrál, táncol a hajó, nyomja az oldalamat a nyílás
széle, és összegörbülve a sz k helyen nem kapok leveg t. Többórás
közelharcot vívok, végül m ködik minden, reméljük, kibírja a kiköt ig.
Mire elrakodok, tisztába teszem magam, már nincs id lefeküdni, ismét
este van, mennem kell a kormányhoz. A helyzet nem rosszabb, mint
délel tt volt, de nem is jobb. Hatalmas fekete felh k száguldanak az
ezüstös holdfényben, már amikor nem takarják a Holdat. Minden
hullámot jól látni saját tajtékjuk zölden világító fényénél. Jönnek,
megtörnek, lefekszenek, és futnak tovább, hogy újra feln jenek és
leomoljanak. A természet energiapazarló, tobzódó, leny göz játéka ez.
Mi csak amolyan outsiderként veszünk részt az elemek küzdelmében,
igyekszünk minél kevésbé útban lenni.

Körülbelül két órája viszem le és fel a hajót a hullámokon, igyekezve

mindig egyenesen, irányban futni velük, amikor éppen mögöttünk kezd
ágaskodni az egyik. N , n , egyre csak n , és egyre meredekebb lesz...
Pillanatok alatt lejátszódott minden, még arra sem hagyott id t, hogy
különösebben felgyorsuljunk rajta. Nézem, ahogy a hegy lába megemeli a
hajó farát, szinte kényelmesen benyúl alánk, majd orra buktat. Még
elfordulunk kicsit, de a hajó már a hullámokban fekszik. Jobb lábamat a
kormányállás oldalán térdig lepi a víz.
El ttünk óriási r támad, a mélybe vízszintesen mered az árboc,
amikor a leomló hullám fels pár méterének több tonnás víztömege
nyolcvan kilométer körüli sebességgel megüti a hajó fenekét. Ett l a
pillanattól már csak játékszer voltam, mint ahogy a hajó is.
Mintha katapultáltam volna, úgy röpültem vízszintesen el re, amíg a
biztosító kötél engedett. Hatalmas rántás után belevágódtam a vízbe, le, a
víz alá, ahol hirtelen csönd és nyugalom lett pár másodpercre. Vártam,
rám zuhan-e a hajó, de nem jött. Helyette ismét egy hatalmas rántás
szakított ki a vízb l, szálltam felfelé. A felálló hajó árbocában elakadt a
kötelem. Szerencsére id ben kiszabadult, még miel tt teljesen felálltunk
volna, így nem a fedélzetre zuhantam, hanem mellé, vissza a vízbe. Le
sem értem rendesen, újabb rántás, de már vízszintes irányban. Ahogy a
következ hullám odébb taszította az oldalt fordult hajót, vitt engem is
magával a kötél végén orron-szájon negyven kilométeres sebességgel.
Hosszú, lomha hullámok követték az el z kett t, ahogy kibukkantam
a vízb l, ott találtam magam három méterre a sodródó hajó farától.
Odahúztam magam a kötélen, és próbáltam felmászni, de els re nem
sikerült. Fáradt voltam, és az elázott ruha plusz ötven kilóval nehezedett
rám. Összeszedtem magam, amennyire csak tudtam, és ha nehezen is, de
felkapaszkodtam. Álltam a kormánynál, csurgott rólam és ruhámból a víz,
és nem volt er m leülni, mikor Józsi elhúzta az ajtót.
– Megvagy?
– Meg! Nem verted össze magad?
– Nem.
A többi nem számított...

Szemügyre vettük a járgányt kívül-belül. Megint letört a szélkormány

kakasa – egész úton egyszer sem tört le, ma meg már másodszor –,
leszakadt a középre feszített négyes fock, magával tépve a felhúzót és az
árboc els merevít jét. Ha nem lett volna két els merevít – amint ahogy
a hajókon általában egy van –, akkor most oda lett volna az árboc is.
Minden, ami a kormányállásban volt, elúszott, bár itt nem sok holmit
tartottunk. Kidobtuk ismét a viharhorgonyt, hogy stabilizáljon
valamelyest, és megpróbáltuk rádión hívni azt a hajót, amelyiknek a
fényeit már a borulás el tt is láttam. Több hívás után jelentkeztek, de
néhány érthetetlenre zúzott angol szó után elnémultak. A rádiós
akcentusából következtetve szovjet hajó volt. Még többször szólongattuk
ket, de válasz nélkül megfordultak, és délkeletnek elt ntek. Akkor
bosszankodtunk, mert pozíciót szerettünk volna kérni t lük – már három
napja nem tudtunk mérni –, viszont utólag átgondolva a történteket,
ezeknek a hajósoknak nemigen lehetett más választásuk. Az egy-két ezer
tonna körüli kis halászhajók ekkora hullámok között még nagyobb
pácban vannak, mit mi, szatelit navigátoruk legtöbbször még nekik sincs,
így k sem tudják pontosan, hol vannak.
A kajütben a már megszokott kép fogadott. Minden a földön hevert –
vizesen. A bezárt ajtó résein nem ömlött be annyi víz, mint az els
borulásnál, de annyi igen, hogy mindenre jusson, aminek csak árthat.
Csorog a tengervíz a rádióból, és a polcokból. Vizes az ágyam
takarostól, hálózsákostól, és általában minden elázott a jobb oldalon.
Nagyjából elrakodunk, hogy legalább járni lehessen, majd folytatjuk a
rendcsinálást kint, a fedélzeten. A leszakadt fock a korláton át lóg a
vízbe, a felhúzója és a szakadt merevít kötél csattog a himbálózás
következtében. Ezeket elrendezzük, lekötözzük, az úszóhorgonyt átkötjük
oldalra az árbochoz, hogy a kötele ne tekeredhessen a szélkormány
vezérlapjára. Mire mindezzel megvagyunk, szinte rosszul vagyok a
fáradtságtól. Nagy nehezen levetem magamról a vizes holmikat, és
szárazat húzok fel. Józsi ágya most az egyetlen használható fekhely, azon
próbálunk meg ketten elférni, és pihenni kicsit. Reggel majd folytatjuk a
rendrakást, mára elég mindenb l. Aludni kellene, de nem tudunk, csak
szédülten fülelünk, mit csinálnak vajon a hullámok odakünn.
Reggel, amikor nekilátunk a rendcsinálásnak, rakodásnak, halovány
szélcsökkenés tapasztalható, rövidebbek és ritkábbak a nyomások. Estére
végzünk, minden a helyére kerül. Ha eltörölhet , szárazon. Gyorsabban,
rutinosabban megy már a munka, mint annak idején, bár könnyebb is a
dolgunk: kevesebb az elázott rekesz, és kevesebb bennük a holmi.
Kiszárítottuk a rádiót, de nem m ködik. Kés este eszünk valamit, iszunk
egy forró teát, és a nyolc-kilencesre csitult szél kevésbé veszélyes
hullámai között nyugodtabb, pihentet bb álomra hajtjuk fejünket. Két hét
óta most alszom el ször rendesen, még ha kétóránként automatikusan fel
is ébredek, hogy kinézzek.
Másnap, 10-én, kedd reggel már csak a fedélzeten akad tennivaló. Az
árboc még mindig nyolc-tíz métereket billen jobbra-balra, el re-hátra,
amikor felmegyek, hogy lehozzam az elszakadt felhúzót. Minden
rátekeredett mindenre. A szakadt merevít sodrony versenyt csomózódott
a felhúzóval, de végül sikerül mindegyiket különválasztani egymástól és
a többi kötélt l. A tartalék kevlár felhúzó kötelünket rögzítettem az árboc
tetején, hogy pótolja valamelyest a szakadt merevít t. Ki tudja, mi lesz itt
még a partig. Délben, amikor ismét elindulunk, már csak ötös szél fúj, és
a hullámok is hosszú dombokká szelídültek. Egy napig haladtunk, majd
ismét megálltunk. Teljesen elfogyott a szél, kitisztult az ég, gyönyör id
kerekedett. Nem bánjuk. Kenyeret sütöttünk, fürödtünk – egy hónap óta
el ször – és rádión sokáig beszélgettünk az otthoniakkal, valamint az
útközben megismert dél-amerikai rádiósokkal. De még a délel tt
folyamán feltámadt bennünk a mehetnék, berántottuk a motort, remélve,
hogy el bb-utóbb majd csak találunk valahol szelet. Elült a hullámzás,
nemcsak a szélcsendnek köszönhet en, hanem annak is, mert kiértünk a
sekély vízre.

Sokan kérdezték már utunk során, hogy nem félünk-e néha?

– Nem – válaszoltam én ilyenkor a magam nevében.
– Akkor ti bátor gyerekek vagytok – mondták. Erre mindig egy
alapviccel válaszolok:
„A cigány a vásárban végre elpasszolja, vén keshedt gebéjét, de az
egyenesen nekimegy a falnak.
– Te cigány, vak ez a ló! – mondja rosszat sejtve a vev .
– Eeeez? Nem vak ez, instállom, hanem bátor!"
Viccen kívül: sokat töprengtem azon, mi a bátorság, és egyértelm ,
szabatos választ találtam rá. A gyávaság hiánya!
A kukacosabbja szerint mégiscsak meg kell különböztetnünk
bátorságot és vakmer séget. De hol a határ? Akinél ez a kérdés egyáltalán
felmerülhet, annak az id adja meg a választ. Ha elér egy tisztességes
átlagéletkort, akkor bátor volt, ha nem, csak vakmer . Persze, itt bejön a
szerencse, mint komoly faktor, de az meg kell a gyávának is, különben
elbotlik, és beüti a fejét.
Gyermekkorunkban, ahogy testvéreim, úgy magam is, római
katolikusnak nevel dtünk. Mikor már annyi eszünk lett, hogy azt hittük,
valamit mi is tudunk, adódtak a témával kapcsolatos kérdéseink, és egyre
jobban eltávolodtunk az anyaszentegyháztól. Könnyen válhatott volna
bel lem is ateista, ha egyszer egyik bátyámmal nem vesszük két t z közé
anyánkat, aki végül is sírva, utolsó érvként ezt mondta: „Fiaim,
valamiben hinni kell az embernek, hogy mindazokat a szörny ségeket,
megpróbáltatásokat kibírja, amik voltak, és ember tudjon maradni." Ez
indított el Isten, az er t adó támasz keresésére. Nem tudom, milyen
izmusnak hívják azt, ami az évek során kialakult bennem, de gondolom,
aki ért ehhez, az behelyezi majd valamilyen skatulyába.
Az emberiség történetét végigkíséri az okok keresése. Létünk, s ha már
vagyunk, akkor a minél tisztességesebb körülmények között élés
lehet ségének a keresése, ami természetes módon egymás mellé állította
a hasonló nézet eket. A baj mindig ott kezd dött, amikor a társadalom
eszesebbjei – kés bb kedvezményezettjei – elmagyarázták a többieknek,
hogy miért kell nekik kiváltságosaknak lenniük.
A hit természetszer leg mindig öncélú és ha valaki arról akarja
meggy zni a többit, hogy szenvedniük, nélkülözniük és sok esetben
meghalniuk kell, ott már valami sánta. Az Ó- és Újszövetségi Biblia,
bármilyen szép kultúra is, nekem egy kicsit gyenge, mint vallási alap. A
tízparancsolatból vallom és magaménak érzem az utolsó hatot; tisztelem
és szeretem Jézust, mint a szeretet szimbólumát; de nem hiszek a
természetfeletti Istenben, a Teremt Úrban. Nem vagyok idealista, sem
materialista, de az igazsághoz közel érzem az evolúció elméletét.
Néha, nehéz pillanataimban hiszek a sorsszer ségben. Legalábbis
bátorítom magam vele.
Nekem Isten ott van mindenhol és mindenben. A bennünket is alkotó
atomokban, ezek szervez désében, a molekulákban, sejtekben, a
hangyában, a f szálban, a Mount Everest csúcsában, az óceán
végtelenségében, a szélben, es ben, hóban, fagyban, a napsütésben, a
sötétségben, térben és id ben, a néha közeli, néha oly távoli csillagokban,
a világmindenségben, az észt és érzékeinket gyönyörködtet
m vészetekben, a csecsem k gügyögésében, a feln tt munkájában, a
botra görnyed öreg ember néma fájdalmában és a megfogant anya
méhében.
Ez az istenszemlélet hozott közelebb a világhoz, önmagamhoz. Ad
hitet, er t és der t, mert érzem, nem vagyok egyedül.

Argentína partjai mentén óriási pad húzódik ezer kilométereken át: a

parttól kétszáz mérföldre még mindig csak nyolcvan-száz méter mély a
víz, újabb ötven mérföld után már négyezer. Ez meghatározza a
hullámzást is. Alkonyat el tt elértünk egy gyenge, másfeles, keleti irányú
brízt, amelyben teljes taklival három-négy csomó között tudtunk
vitorlázni.
Minden elpihent, a természet megbékélt az emberrel, az elemek
egymással. Az éjszaka ugyanolyan, mint amilyen a nappal: sehol egy
felh , csak a csillagok és a telihold. Olvasni lehetne a fényénél. Ilyenkor
mindig számot vetek magammal, a múlt eseményeivel, próbálok mindent
kielemezni, elraktározni. Most inkább csak töprengek. Azon, hogy ha a
boruláskor nem vagyok bekötve, vagy a rántástól leszakadok a biztosító
kötélr l, már nem lennék itt, pedig most a tenger nyugalmas, békés,
szinte lágyan ölel . Mindig csak a következ hullámot kell túlélni, csak a
következ t, és majd megint minden csendes lesz. Az ember nem akarja
elhinni, hogy el fordulhat az is, már nincs. Sem a viharnak, sem a
csöndnek.
 15

Március 13. Egyre több hajóval találkozunk, de már nem szólongatjuk

ket, csak ha szükséges. Napról napra érezni a különbséget, ahogy egyre
feljebb érünk. A víz teljesen sárgászölddé válik, és tizenkilenc fokos,
nincs már a fürdéssel probléma. Az északnyugatira fordult négyes szélben
egyel re még jó irányt tudunk húzni, de kés bb, amikor be kell majd
hajóznunk a La Plata tölcsérébe, már nem lesz az igazi. Reméltük,
addigra csak fordul valamerre, volt még másfél napja. A helyi
rádióm sorok kifogástalanul jöttek, még ha programjuk kicsit idegen volt
is a számunkra. Vagy négyen-öten beszéltek egyszerre, vagy a saját
slágereiket nyomták, amelyek er sen különböztek a toplista éppen futó
muzsikájától. Esetleg pár szakállas világsláger. Mindezzel együtt jólesett
hallani az újabb kontinens hangjait.

A rádió az az elektromos árammal m köd doboz, amelyen ha az

ember elforgatja az óramutató járásával megegyez irányba a ki-be
gombot, akkor valamiféle zajhatás éri. Ezek a zajok lehetnek kellemesek,
bosszantóak, okosak, okoskodók, ostobák, okítok, okulok, igazak,
részben igazak, hazugok, komolyak és néha közömbösek is. Ez utóbbi
nem a legrosszabb eset. És itt van még az a lényeges kérdés, hogy ezek a
komponensek milyen arányban érkeznek a fülhöz, és mit váltanak a
fülel b l ki.
Így járva a világot, az országok, kontinensek névjegyei minden esetben
azok a rádióadások, amelyeket már jóval megérkezésünk el tt venni
tudunk. Egy id után – ha értjük a a nyelvet, ha nem –, érezzük, mir l van
szó, ha egyáltalán szó van valamir l is. Néha nincs. Az egyetlen cél a
szórakoztatás, bár ez minden esetben együtt jár valamilyen reklámmal.
Ki-ki ízlése és vérmérséklete szerint eldöntheti, hogy a fent említett
alkotóelemekb l milyen arányban van vétel, és ennek megfelel en
alakíthatja ki elképzeléseit az el tte álló világról. A kör lassan bezárul,
eldönthetjük, milyen irányban tekerjük el a gombot.
Könyörgöm, teljesen csöndben nem lehet élni!

Ahogy reméltük, befordult a szél, nem is kellett sokat várni, csak

éppen nem arra fordult, amerre jó lett volna. Eddig leginkább egy
csapáson jól mentünk, most viszont cirkálnunk kellett, a mind er sebb
északi szélben. Húztunk a part felé jobb csapáson, és a déli
pozíciószámolás helyességét igazolandó, estefelé el bukkantak a házak.
Már azt hittük, hibáztunk valahol a számításban, mert tíz mérföldre a
parttól még semmi sem látszott. Eddig még mindig hegyesek voltak a
partok, ahol jártunk, messze integettek, de itt teljesen lapos. Látszottak a
háztet k, majd az ablakok, a kutyaház, láncon a Bundi, de föld még
sehol. Mire azt is megláthattuk volna, besötétedett, kigyulladtak a
lámpák. Forgott a szél. Éppen pozitívan mentem, és drukkoltam, hogy
mire fordulnom kell, forduljon a szél is. Nem fordult, nekünk viszont
muszáj volt. Negatívan majdnem arrafelé mentünk vissza, amerr l
jöttünk. Mire ismét fordulni kellett, fordult a szél is.
Ez a vitorlázók legnagyobb ellensége: negatívról negatívra. Majdnem
egy vonalban mentünk oda-vissza. Éjfélkor, a váltásnál elég romos
vagyok idegileg, méltánytalannak érzem két hónap minden keserve után
ezt a kekeckedést. Március 14-én egész nap pozitív a bal csapás,
hajózunk északkelet, Punta del Este irányában. Teljes a bizonytalanság:
ami szelünk volt, az nem volt jó. Ha keletre fordul – rendben, de ha
nyugatra, az még ennél is rosszabb. Este volt, amikor végre eldöntötte,
mitév is legyen, és elfordult nyugati irányba. Az els elkeseredett
reakciót öröm követte, mert nem állt meg a szokásosnál, hanem tovább
forgott egész délnyugatiig, s ez már félszél volt, álmodni sem mertünk
volna jobbat. Már letettünk a vasárnapi Buenos Aires-i megérkezésr l,
s t még a hétf i befutás is bizonytalannak látszott. Most viszont
megtáltosodtunk, száguldottunk egész éjszaka, és másnap délel tt. A sós-
és az édesvíz találkozásánál tizennégy hajóból álló flotta halászgatott, de
átszáguldottunk közöttük, nincs Isten, hogy kikerüljük ket. A víz
hirtelen karamellbarnává változott, de felt n en kevés volt benne a
szemét. Színét attól az iszaptól kapta, amelyet a folyó sodor magával a
bels vidékekr l. Délt l délig százötven mérföldet tettünk meg a sima
vízen. A dagály áramlásnak is köszönhettük. Meg is köszöntük.
A Buenos Aires-i öböl – durva számolás szerint is – harmincötször
nagyobb a Balatonnál, de alig mélyebb. Megszámlálhatatlan hajóroncsot
jelez a térkép. Van, ahol ezeket kibójázták, van, ahol nem. A kotort
hajózási csatornákat azonban kifogástalanul jelzik, elejét l a végéig,
könny eligazodni rajtuk. Vasárnap délben már látszott Buenos Aires
betonerdeje. Szinte hihetetlen az az adomány, amivel az utolsó nap
jöttünk. Délutánra ugyan legyengült a szél, de innét már evezve, úszva,
repülve, gyalog, bárhogy, de odaérünk estig...

Könny szerrel rátaláltunk a San Fernando kiköt je felé vezet északi

csatornára. A legfontosabb információkat Ervint l, a magyar származású
Buenos Aires-i rádióamat rt l kaptuk, hol egyenesb l, hol a fehérvári
rádiósok közvetítésével. T le tudtuk, hogy a San Fernando-i Yacht Club
Argentinóba kell mennünk, ott már várnak ránk. URH-rádión hívogattuk
a kiköt i hatóságokat, mindhiába. Jelentkeztek ugyan, de senki sem
beszélt angolul. Végül általános felhívásunkra jelentkezett egy mögöttünk
haladó kis vitorláshajó, és kormányosának tolmácsolásával sikerült elérni
a hatóságoknál, hogy Ervinnel rádiótelefon-kapcsolatba kerüljünk, így
próbáltuk meg értesíteni azokat a magyarokat, akik már vártak
bennünket, igaz, nem mára.
A kereskedelmi kiköt után, ahol egészen a part közelébe vitt a
csatorna, északnak fordultunk, és a part vonalát követve hajóztunk felfelé.
Hihetetlenül zöld környezetben, si faóriások között megbúvó kis
vitorlás- és windsurfing-clubok váltogatták egymást kastélyszer
lakóépületekkel és csónakházakkal, vagy húsz kilométeren át. Vasárnap
délután lévén, elképzelhetetlen vízi élet volt a delta közelében. Szinte egy
csapásra benépesült körülöttünk a víz. Motorosok, vitorlások, vízibuszok
fest i káoszban nyüzsögtek a folyón.
Egy motoros vezet jét l érdekl dünk, merre van a keresett klub.
Visszakérdez: Honnét jöttünk? Mondjuk neki, Új-Zélandról. El ször nem
érti, majd amikor megismételjük, azt hiszi, a bolondját járatjuk vele. Már
éppen adná a gázt, menne el, amikor mégiscsak gyanús kezd lenni neki a
hajó. Jobban megnéz bennünket, és egyre nagyobb a tisztelet a szemében.
Kicsit elbeszélgetünk, majd egészen a klub bejáratáig vezet bennünket.
Végül, délután ötkor beszlalomozunk a hajók nyüzsgésén át a Yacht Club
védett, meglep en nyugodt, csöndes öblébe, és odakanyarodunk a
vendégmólóhoz. Kedves, egyenruhás ember, a kiköt mester megmutatja,
hová kössünk ki, aztán békén hagy bennünket a gondolatainkkal,
meghatódottságunkkal.
Ahogy kiszállok, hanyatt fekszem a kövön, és próbálom elhinni, hogy
itt vagyunk, és amit idáig átéltünk, már visszavonhatatlanul a miénk.
Hatvanhárom nap, tizenháromezer kilométer Auckland óta... Fél óra
múltán sikerül er t venni magamon, telefonálunk dr. Kapus Ervin
bácsinak, a rádiósnak, hogy megérkeztünk, itt vagyunk a klubban. Mire
egy órával kés bb megérkezik, már civilben vagyunk. Március 15., a
forradalom és szabadságharc ünnepének tiszteletére felkokárdázzuk
magunkat, még ha az itt él emberek nem tudják is mire vélni nemzeti
díszeinket. Nekünk így jó, ez a lényeg.
Ervin bácsi nem egyedül jött elénk, hanem Ferenc Imrével, a Ganz-
MÁVAG képvisel jével és feleségével. Éppen jókor érkeztek, hogy
segítsenek szót érteni az irodában, ahol szintén nem beszélt senki sem
angolul, csak spanyolul. Könny dolgunk volt, mert Erbin bá', aki hosszú
évtizedekig volt tagja ennek a klubnak, már el re elintézett mindent.
Most csak bejelentkeztünk, és indultunk keresni valami hangulatos etet t,
ahol sokáig elbeszélgettünk, egy kapitális méret steak mellett. Csak
napokkal kés bb tudtuk meg, hogy sok más magyar is kijött elénk, csak
nem engedték be ket a zárt klubba. A többség pedig hétf re várt
bennünket, ahogy ezt az utolsó rádiókapcsolat alkalmával mondtuk.
Egyébként is ütközött jövetelünk a magyar klubokban a március 15.
tiszteletére rendezett ünnepségekkel. Tulajdonképpen nem is ártott, hogy
meghitt magányban élvezhettük a partra szállás els óráit.
Másnap elkezd dött a vízumharc a hatóságokkal, de szerencsére, ezt
nem nekünk kellett megvívni. Bányai Miklós, a kereskedelmi
kirendeltség tanácsosa és Ferenc Imre egész napon át hivatalból hivatalba
száguldott velünk, pedig a segít szándék a másik fél részér l sem
hiányzott. Egyszer en senki sem tudta, mi tév k legyenek velünk,
hasonló esetre még nem volt példa. Nem elég, hogy szocialista országból
jöttünk, vízumunk sincs, ráadásul még privát klubban is kötöttünk ki a
tranzit kiköt helyett. Szerencsére, minden bürokratikus gépezetben, csak
az els papírig nehéz eljutni, utána már mindenki hozzá meri tenni a
magáét. Itt is végül egy doboz rágógumi árának megfelel illeték
ellenében kaptunk egy papírt, ami örök életünkre jogosít az itt-
tartózkodásra. A kilépés dátumát elfelejtették ráírni.
Harmadnap már vendégek voltunk a Hungária nev magyar klubban.
Összeismerkedtünk a tagság egy részével és a konyhaf nök – Tüd –,
igazi magyaros f ztjével. Vacsora közben kaptuk az ajánlatot
Zomboriéktól, kedves id s házaspár, hogy amíg rendbe nem szedjük a
bárkát, addig lakjunk náluk. Másnap átköltöztünk Martinez-béli kertes
házukba, ahol a kerti úszómedencében az összes sós holmit kimoshattuk.
Remélem, nem bánták meg ajánlatukat azután sem, hogy odahordtunk
mindent a hajóból. A medencében áztak a vitorlák, az ágyszivacsok, a
hálózsákok, takarók, a mosógép felváltva zúgott a centrifugával reggelt l
estig. A békés, csöndes, kertes ház úgy nézett ki érkezésünk után, mint a
Patyolat.
Magam csak addig éltem a család vendégszeretetével, amíg az
ágyszivacsom és a takaróm kiszáradt három napig –, majd
visszaköltöztem a hajóra.

Kiköt helyünk, a Yacht Club Argentine nem hemzsegett a

vendéghajóktól, nincsenek erre berendezkedve. Ha pontosan akarok
fogalmazni, csak mi voltunk vendégek. Szó szerint: a vezet ség döntése
értelmében nem kellett fizetnünk sem a helyért, sem a szolgáltatásokért.
Mint kés bb megtudtuk, ez jelent s gesztus volt, fél vagyonba került
volna, ha napidíj fejében töltjük itt a hajóreparálás és a regenerálódás
heteit. Kedvezményünk egyedül a darura nem vonatkozott, azt más cég
kezelte, ahol viszont akkora számot mondtak, hogy már nem is volt olyan
algás a hajófenék.
Montevideóban vagy Santosban olcsóbb lesz gondoltuk.
A klub egyetlen hátránya, hogy egyórás vonatozásra van a belvárostól.
Buenos Aires leggazdagabb, legelegánsabb negyedein zakatol át a vonat.
San Fernando, San Isido, Martinez, Olivos érintésével a Central
állomásig, ahonnan egy lépés a belváros nyüzsgése. Akár vonat, akár
busz – olcsó, és a körülményekhez képest gyors is. Amikor el ször
mondták, hogy ebben a városban több mint tízmillió ember él,
megdöbbentem, pedig már a vízr l látszott hatalmas, szürke dzsungele.
Argentína teljes lakosságának egyharmada tiporja egymást a belváros
sz k utcáin, az autóforgalom pedig egyszer en leírhatatlan. Már az els
pillanatban felt nt, hogy nincsenek szabályok. Vagy mégis! Mindig a
nagyobb járm nek van els bbsége, ennek megfelel en a buszok az út
királyai, amivel természetesen visszaélnek. A táblák, lámpák csak
tájékoztató jelleg ek, fék nélkül suhannak át a piroson, jobbkézszabályról
mintha sosem hallottak volna. Érdekes módon mégis kevés a baleset.
Senki sem épít a szabályok, táblák nyújtotta els bbségre, hanem a
kialakult rendben az egyéni képesség, ügyesség, reflex és a tolerancia
dominál. Eleinte inkább vonattal közlekedtem, s csak hetekkel kés bb
szoktam meg a buszok öngyilkos tempóját.
Az új-zélandi és ausztrál rendhez, tisztasághoz szokott szememnek
azonnal felt nt a mérhetetlen mennyiség eldobált szemét, a sok kopott,
összefirkált ház és lógó bel autó. Ez azonban nem látszik az emberek
hangulatán, akár öltönyben, nyakkend ben vannak, akár rongyokban.
Nem állítanám, hogy fülig ér szájjal járkálnak, de a környezethez képest
meglep en kedves arcokkal találkozik az ember. Még a vak koldus is
mosolyog legalábbis kifelé –, miközben végigkopogtatja a vonatot,
alamizsnáért könyörögve. Sok a koldus. Eleinte még adtam nekik pár
centet, de kés bb beláttam, semmit sem tehetek, annyian vannak.
Naponta több száz olyan embert látok, akin szívem szerint segítenék, de
nekem sincs mib l.
A gazdagabbak azokban a negyedekben élnek, amelyeken naponta
átrobog velem a vonat. A San Isidó-i, olivosi városrészekben és végig a
parton, a Costa Nerán hivalkodó, pompázó kastélyok sorakoznak, privát
kiköt ben ringatózó jachtokkal. Rossz érzés látni, hogy még itt is kiesik
az emberek kezéb l a szemét.
Sétálok végig a Floridán, a belváros végeláthatatlan korzóján, ahol
jobbról, balról üzletek sorakoznak. De milyenek?! Csillogó-villogó
áruházak, luxusbutikok tömve a világ minden termékével, csillagászati
árakon. Az utca mégis tömve, az üzletek tömve, az emberek a legújabb
divat szerint öltözve, bár aligha mind a tizenötmillió.
Kicsit érthetetlen számomra, hogy miért zsúfolódik a f városban ennyi
ember, mikor szerte az országban gazdag területek lakatlanok,
kihasználatlanok. Nagy részén csak az a 250 millió marha legelészget
háborítatlanul, amely valamikor fényes jövedelmet biztosított
Argentínának.

Ha Argentína, akkor foci! Em di Csaba barátunk kétszer elvitt

bennünket a River Plate stadionba, Argentína egyik legpatinásabb
sportklubjába, amelynek elnökségi tagja. A stadion köré épült
monumentális sportkomplexum egyszer en elkápráztatott. Hatvankét
sportágban mintegy hatvanötezer igazolt sportoló igyekszik jobb lenni a
másiknál. A tagsági díj minimális, mindenki számára elérhet .
– Hogy lettél te itt elnökségi tag? – kérdezem Csabától.
 – Hatvannyolcban kerültem ide mint kosarazó, és sok minden nem
tetszett – meséli. – Eleinte csak kritizáltam, ami könny volt. Kés bb
arról is beszéltem, hogy mit kellene másképp csinálni, és az még mindig
könny volt. Addig járt a szám, amíg ellenzékib l vezet ségi taggá
választottak, és ezután azt kellett megmondanom, hogyan csináljuk jól.
Ez már nehezebb.
– Mi az, hogy ellenzék? A sportban?!
– A klubot az elnökség irányítja, ami egyfel l a vezet ségb l, másfel l
az ellenzékb l áll. Ez utóbbi kritizálja, ha valami nem tetszik neki. Ha
nagyon nem tetszik, a következ választáson kiadják a vezet ség útját.
Csaba körbevezet bennünket az egész létesítményen. A stadion lelátóit
körben, két szinten aláépítették mindenféle csarnokokkal, termekkel,
kiszolgáló helyiségekkel. Minden zugot kihasználnak, amerre csak
járunk, nagy sportélet zajlik.
Egy kevéssé fontos meccse van éppen a focicsapatnak, bemehetünk az
öltöz be kicsit szippantani a gyémántcsiszolók leveg jéb l. Lábtengó
folyik a csapat két fele között bemelegítésül, de olyan tempóban, hogy
d l róluk a víz. Minden poén után egymás nyakában az egész csapat.
Üvöltözés, biztatás, vitatkozás, de közben mindenki arcán ott a der .
Imádják a labdát és egymást.
– A világbajnokság után a klub eladta a sztárjait több millió dollárért,
így legalább a fiatalok is szóhoz jutnak – mondja Csaba.
Túlságosan nem gyengülhetett le a csapat, mert egy hónapja nyerték a
világkupát.
– Mennyit edzenek a fiúk?
– Hat órát naponta. Három kondi, három játék. Senkit nem kell
ellen rizni, mikor megy ágyba. Ha gyenge, kiesik a csapatból. Rengeteg a
tehetséges fiatal, ezerb l átlagban egy kerül be, a többi vagy elmegy,
vagy abbahagyja. Ha valaki nem fér össze a többivel, megy. Mindegy,
hogy ki az. Nem sztárok kellenek, nekünk a csapat a fontos.
– Itt egy jobb meccsre bejön közel százezer néz , ami rengeteg pénz.
Mind a labdarúgóké?
– Nem! Megvannak a tarifák, fizetések, a többib l azokat a sportágakat
tartjuk fenn, amelyek nem rendelkeznek bevétellel.
Nemsokára kezd dik a meccs, készül dünk. Mikor befutnak a
játékosok a pályára, a hangosbemondó közli ittlétünket, mint
díszvendégekét. Mi is felsétálunk a pályára, lejattolunk Gejegóval, a
világbajnok kapitánnyal, átadunk egy kis nemzetiszín zászlót. A meccset
páholyból nézzük.
Ugyanonnan nézzük két héttel kés bb is, amikor az év rangadójaként a
River Plate – Boca Juniors összecsapást élvezhetjük. Fél kilenckor
kezd dik a találkozó, de már ötkor ott vagyunk, mert kés bb közelharc
árán lehetne csak bejutni. Nem tudom, mi köt le jobban, a viadal, vagy a
közönség. Százezer ember énekel, üvölt, újságból fáklyát gyújt, ugrál,
reng az egész stadion. Egyik oldalon ötvenezer Boca-szurkoló, másikon
ugyanennyi river és énekcsatát vív. A gy ztesek mi vagyunk. A pályán
szikrázik a csata. K kemény, de sportszer a meccs. Látszik a
gyerekeken, hogy ebb l élnek, nem teszik tönkre egymást szándékosan.
Valami olyan fantasztikus technikai és fizikai bemutató ez, amelynek
láttán én – aki húsz évig voltam küzd sportokban versenyz – elh lök.
A bíró elküldi a pálya mell l a River edz jét, kiállít három játékost,
nem ad meg egy szabályos gólt és egy tizenegyest a Rivernek, így lesz az
eredmény 1:1. Vége a meccsnek, elszabadul a pokol. A díszpáholyban
üzletemberek, politikusok, miniszterek veszítik el a fejüket, lökdösik,
pofozzák a Boca elnökét a tribünr l, amíg néhány rend r védelmébe nem
veszi. A Boca oldalon még órákkal kés bb is égnek az üléssorok, egy
t zoltót üveggel fejbe dobnak, elviszik a ment k. Lassan csitul a balhé.
– Mindig felgyújtják, a disznók – mondja sötét arccal Csaba, amikor
elindulunk hazafelé.

Sok meghívást kaptunk Buenos Airesben is, de csak három magyar

klubba mentünk el mesélni, és ismerkedni a tagok életével,
hétköznapjaikkal.
Az id nk nagy részét a hajónak szenteltük, kívülbelül rendbe tettünk
mindent, pótoltuk a megsérült, tönkrement vagy elveszett felszerelési
tárgyakat. Új els árbocmerevít került fel a szakadt helyébe, a lelazult
korlátot körbe meg kellett er síteni, a köteleket kicserélni, a szakadt
vitorlákat varratni, és még sorolhatnám sokáig a kisebb-nagyobb
teend ket. Az egyik legfontosabb beruházás egy új m anyag lavór volt,
mert a régi, amiben a kenyeret dagasztottuk, a borulásnál széttört. A
vitorlázáshoz szükséges vereteink pótlásánál sokat köszönhettünk a
Csaba testvéreknek, Miklósnak és Rajmondnak, akik kis otthoni
üzemükben gyártják ezeket a vereteket eladásra.
Készleteink beszerzésénél is segítettek, és egyáltalán: sok id t töltöttek
velünk követségünk és a kereskedelmi kirendeltség fiataljai. Csodás
napok voltak azok, amikor Semseyéknél, Zomboriéknál lehettem, bár
mivel a hajón laktam, csak ritkán jutott id a meglátogatásukra.
Elkészült a hajó, túl voltunk a bevásárlásokon: egy hónapi argentin
vendégeskedés után elérkezett az indulás ideje. Mint mindenhol, itt is fájó
szívvel mondtunk búcsút barátainknak az utolsó látogatásokon, majd San
Fernando mólójánál.
Sütött a nap, nem fújt szél, amikor motorral nekivágtunk a Montevideo
felé vezet útnak. Nem sokáig pöfögtünk, mert Csaba Miklós és Ross
Laci, akik hajójukkal kísérni akarták a Szent Jupátot egy darabig, vontára
vették a hajót, mi oedig átmentünk hozzájuk enni, inni, beszélgetni, így
érkeztünk meg a bels kiköt be, amikor teljesen leállt az eddigi kevés
szembeszél is. Semmi értelme nem lett volna csak motorral nekivágni,
inkább úgy döntöttünk, bóján éjszakázunk. Másnap reggel talán több
szerencsénk lesz. Lett is. Gyenge északiban sokáig követtük még a
csatorna bójasorát, amíg a térképünk mindenhol elég mély vizet nem
jelzett.
Uruguay mindössze százötven mérföldre volt t lünk, ami rossz esetben
is csak kétnapi út. Április 23-án reggel indultunk útnak, és másfél napi
gyenge szeles vitorlázás után felt nt Montevideo kiköt je.
Annak idején, amikor az els spanyol meglátta ezt az öblöt, és mellette
balról azt a dombnyi hegyet, amit mi is, állítólag így kiáltott fel:
„Montevideo – Hegyet látok!" Rajta maradt a környéken a név, amit
kés bb a f város is örökölt. Nem tudom, miket láthatott életében ez a
spanyol, de ha neki ez itt hegy, akkor én egész életemben tévhitben éltem.
Elporoszkáltunk az öböl el tt, megkerültünk egy fokot, és becéloztuk
Buceót, a város keleti oldalán lév egyetlen jachtkiköt t. Ahogy a város
partja mellett csorogtunk gyengécske szelünkkel, az a benyomásom
támadt, hogy itt ugyancsak óvatos emberek lakhatnak. Ezt a vízben
úszkáló rengeteg valami miatt gondoltam, melyek a léggömbre
hasonlítottak leginkább, csak kisebbek és nyúlánkabbak voltak.
Amikor bepöfögtünk a klub kis öblébe, egy csónakos ember rögtön egy
bójához irányított bennünket, jó messze a parttól. Megvárta, amíg
összeszedjük papírjainkat és magunkat, aztán beültünk életveszélyes
ladikjába, és partra szálltunk. Kéz- és lábnyelven megértette velünk, hogy
óránként igénybe vehetjük szolgáltatását. Nem járt, de gondolom, nem
sért dött volna meg némi borravaló miatt, ami sajnos elmaradt. Sikerült
megegyeznünk a klubvezet séggel, hogy saját felel sségünkre
odaállhattunk az építés alatt álló harmadik mólóhoz. Ez Gyurinak is
köszönhet volt, aki egy telefon után azonnal jött, és szót értett velük. Az
összes hatóság egy fiatal srác pisztollyal az oldalán, a klubépület sarkán
lév kis szobában. Nem volt gondunk az útlevéllel, még Buenos Airesben
megkértük a vízumot, most csak kaptunk rá egy pecsétet, és készen
voltunk.
Gyuri, azaz Lázár György egy légkondicionáló berendezéseket gyártó
kisüzem tulajdonosa és rádióamat r. Jóval Argentína el tt már felvettük
vele a kapcsolatot, pedig t nem kutatta fel senki. Egyszer beszélgettünk
a megszokott körrel, amikor beszólt egy kellemes hang.
– Itt Gyuri, Montevideóból! Vesztek, fiúk?
– Ez meg a Szent Jupát, Magyarországról, úton Új-Zélandról Buenos
Airesbe. Kifogástalan a vétel...
 Ett l kezdve Gyuri mindennapos vendégünk volt az éterben, és ha az
otthoniak nem értették az adásunkat, akkor közvetített. Néha a hivatalos
kapcsolat után félórákat beszélgettünk egymással.
Ezek után élmény volt a régen várt találkozás. Gyuri szes, hatvan
körüli, vékony ember, angyali öniróniával. Bezártuk a hajót, és BMW-jén
hozzájuk hajtottunk, ahol kész vacsorával várt ránk felesége, Szilvia.
Csak másnap vettük szemügyre a jachtklubot és környékét. Valamikor
igen el kel , elegáns otthona lehetett ez a vizet és vitorlázást
kedvel knek. Napjainkra azonban már mindent kikezdett az id vasfoga,
és a költségvetés csökkenése. A megszürkült ötszintes épületr l hullik a
vakolat, az udvar szétrepedezett betonját egyenetlenre nyomta az autók és
az évek súlya, a rozsdás daru és az ápolatlan hajók között rosszul öltözött,
közömbös arcú emberek tesznek-vesznek. Ostobaság, de még az az öreg,
sánta ház rz eb is a pusztulás érzését fokozza, amelyik e látszat ellenére
is becsületesen ugatva igyekszik megfelelni az elvárásnak. Érzéseim a
városban csak er södtek, kivéve, amikor a keleti part strandja fölött, az
el kel soron nézel dtünk. Ott még mindig látszik a pénz ereje.
Másnap, harmadnap megismerkedtünk nagykövetségünk dolgozóival
és a kereskedelmi kiküldetésben lév két családdal.

Vasárnap Gyuri kölcsönadta üzeméb l az egyik mikrobuszát, és

egynapos kirándulásra mentünk Punta del Este és környékére. Állítólag
ez Dél-Amerika egyik legkedveltebb és legdrágább üdül helye. Külön
pikantéria számunkra, hogy itt az egyik pihen állomása a teljes
legénység hajók Föld körüli versenyének. Persze, most vége a
szezonnak, szinte üres minden. A rossznyelvek azt beszélik, hogy az
üdül hely az argentin milliomosok adóból „megmentett" pénzéb l épült
fel, mint egyfajta tax free befektetés. Olyan is: minden ház, villa a luxus
jegyében épült, csakúgy, mint a La Plata-i oldalon látható kiköt . Az
óceáni oldalon, ahol a végeláthatatlan homokd nés strand most teljesen
néptelen, kertes paloták sorait tervezték ízlésesen a zöld környezetbe. Itt
nem zavarják egymást a szomszédok, örülnek, ha ellátnak a füves
domboldalakon és fenyveseken át a következ „viskóig". Van, amelyik
középkori lovagvárra emlékeztet, de legtöbbje földszintes, cseréptet s
ház, autófeljáróval, hosszú, üveges verandával. Nagy részük kevés
átalakítással elmenne iskolának, kórháznak, esetleg színháznak.
Körbesétáljuk a kiköt t, kóválygunk egy kicsit a házak között, és
indulunk vissza.
Montevideóban is, mint a világ minden városában megszámlálhatatlan
híres szobor, épület, színház és múzeum van, amelynek nagy részét, ha
futólag is, de mutatták nekünk, bár én inkább vállalom az elefánt jelz t –
állítólag nehezen tanul, de legalább gyorsan felejt –, semhogy ezekr l
számot adjak. Viszont: mint afféle legényember nyitott szemmel járom a
világot és igyekszem megállapítani – legalább küllemre – a
hölgyállomány milyenségét. Itt lesújtó a tapasztalatom. Bizonyára
pechem is lehetett, de egyetlen olyan eset sem volt, amikor az ember
elfelejti az eredeti úticélját, és csak megy megbabonázva valaki után.
A vendégségbe járás mellett elvégeztünk egy s mást a hajón,
beszereztük a szükséges friss és nem friss élelmiszereket, Gyuri feltöltette
a gázpalackokat, és ismét menetkészek voltunk. A helyzet ugyanaz, mint
egy héttel korábban: nincs szél. Várunk még egy napot.
Mindenkit l elbúcsúztunk, kivéve – mint kés bb Gyuri emlékeztetett
rá rádión – azt a fiút, ott, a klubház sarkán. Ezek szerint hivatalosan
örökre ott maradtunk. Nem szólt a kijelentkezés miatt, mi meg
elfelejtettük.

Másnap, május l-jén sem volt több szél, mint el z nap, várni azonban
már nem akartunk tovább. Motorral indultunk, remélve, hogy kint majd
találunk valami szell t. Úgy is lett. Fél óra után könny északkeleti
szell be értünk, és ez teljes vitorlázattal, négy csomóval vitte a hajót a
keleti pont, vagyis Punta del Este felé. Csak másnap hajnalra értük el a
fokot, ahonnét már nem lett volna jó a szélirány. Mire északkeletnek
fordultunk, addigra szerencsénkre a szél is nyugati lett, és folyamatosan
er södött.
Még Buenos Airesben mesélték vitorlázók, hogy ennek a környéknek a
legveszedelmesebb szele a pampéro, amely a szárazföld belseje fel l,
nyugatról igen keménnyé tud cseperedni. Hát mi most belenyúltunk. Már
féltem, hogy nem ismerkedünk össze... Másodikán este már visított,
ahogy az ilyenkor lenni szokott. A hirtelen er söd szélt l rövid,
meredek, 4–6 méteres hullámok keletkeztek, melyek az éjszaka els
felében rendkívül megnehezítették a helyzetet. Vitorla nélkül, árboccal
rohantunk a koromsötét éjszakában a tajtékok már ismert, foszforeszkáló
fényénél. Eleinte párszor lefektette egy-egy hullám a Jupátot, és minden
jel arra mutatott, hogy ezt az utat sem ússzuk meg borulás nélkül.
Mindenki úgy búcsúzott t lünk, hogy most már a maradék úton hazafelé
ne csináljunk rendszert az esés-kelésb l, és mi meg is ígértük. Unalmas
mindig ugyanazt játszani. Elkeseredetten, mindenre elszántan tekergettem
a kereket, elhatározva, hogy ha fene fenét eszik is, akkor sem d lünk fel
többet. Szinte sikerélményt jelentett, amikor egy-egy kritikus hullámot
sikerült kivédeni. Ahhoz kicsik voltak a hullámok, hogy hosszában
forgassanak meg bennünket, így az egyetlen feladat az volt, hogy mindig
tengelyben tartsuk a hajót. Hajnalra kialakult a normális vízmozgás,
hosszabbak, lágyabbak lettek a hullámok.
Az ilyen kezdet mindig „használ" a közérzetnek, napokig rossz a
hangulat, és nincs étvágy.
Május 5-én déltájban kezdett csökkenni és déliesedni a szél, majd este
ugyanolyan hirtelen, ahogy jött, le is állt. Az éjszaka els felében az
akkumulátorok miatt motoroztunk két órát, összekötve a hasznosat a
hasznossal, majd mi is leálltunk. Csak másnap délel tt kezdett fújdogálni
ismét, szemb l. Délben már ajtót, ablakot be kellett zárni a fröccsök
miatt.
Délutánra a fölöttünk elvonuló zivatarok teljesen összezavarták a
szelet, majd ismét elcsendesedett minden. Túlságosan is ahhoz, hogy
bízhassunk benne. Egy áramlat vitorla és szél nélkül sodorta a hajót
lassan észak felé. Estére egy-két mérföldre villogott t lünk a Santa
Martha Grande-fok jelz tornya. Hat órakor, amikor átvettem az ügyeletet,
olyan közel voltunk a maráshoz, hogy tisztán lehetett hallani a megtör
hullámok zaját. A párás szürkületben a villogón kívül semmit sem
lehetett látni. Ebben a nyomasztó csöndben az ember a csontjaiban,
ízületeiben érzi, hogy történni fog valami.
Motorral igyekszem minél messzebb a parttól, ami semmi jót nem
jelenthet ebben az alattomos fülledtségben. Két órája pöfögünk kifelé,
amikor megkezd dik. El ször csak egy finom kis bríz jelzi, hogy északról
kapjuk az áldást, majd egy széllökés megbillenti a hajót, és a kötélzet
ráhangol a fels C-re. Nem kell fél óra és bolond körülöttünk minden. Két
tanker igyekszik nyugatnak védett öböl felé, de nem jutnak él odáig.
Szembefordulnak a széllel, csökkentett sebességgel tartják a magasságot
és várják, mi lesz ebb l. Viharvitorlát húzok, és még egy óráig megyek
kifelé, majd miután ez az irány délnyugati, nem megyek tovább. Elég
messze vagyunk a parttól, lehúzom, lekötözöm a viharfockot, és várom,
hogy vége legyen. Másnapig mindössze annyi történik, hogy pár fokot
észak felé fordul a szél, érdemes vitorlát húzni. A Santa Caterina öböl
állítólag vetekszik a Biscayával, és ez most bizonyítást nyert. Estig
balcsapásos menetben szorítottuk a szelet, akkor legyengült és
megzavarodott a szelünk.
Egész éjszaka és másnap pillanatnyi szünet nélkül cserélgettük a
vitorlákat, de ha haladni akartunk, nem volt más választásunk.
Május 9-én este kilenc körül járhatott, még mindig szembeszélben
csordogáltunk, amikor mögöttünk egyszer csak emelkedni kezdett a
horizont. Kelett l nyugatig egy hatalmas ólomfekete gerenda jött felénk
elképeszt sebességgel. Már szinte fölöttünk volt, amikor még mindig
szemb l kaptuk ugyanazt a gyengécske északi szelet. Esküdni mertem
volna, hogy pillanatok kérdése, és lecsap ránk délr l valami k kemény
roham. Nem várhattam tovább, kapkodva lerángattam a vitorlákat,
mindent lekötöztem, ami mozgatható volt, és vártam. A gerenda
elszáguldott fölöttünk mély sötétséget borítva ránk, de a szele csak nem
akart lejönni. Fél óra sem telt el, és újabb fekete gerenda száguldott végig
az égen, üldözve az el z t, de szél ebb l sem jött, egy sóhajtásnyi sem.
Én meg csak ültem az összecsomagolt hajón, és nem történt semmi. Sem
akkor, sem kés bb, egész reggelig.
Délel tt kósza szell k es kkel f szerezve rongálták az idegeinket,
mígnem délutánra bejött a délnyugati, és gyorsan nyolcasra er södött.
Másnap estig szívmelenget en száguldottunk, s amikor csendesedni
kezdett, és elfordult délkeletinek, már látszottak Santos felh ket fest
fényei. Alkonyatkor úgy látszott, hogy elfogy a maradék szell is. A
dülöngél hajón csattogtak a vitorlák, hiába támasztottam és feszítettem
ki ket amennyire csak lehetett. Már éppen húztam volna le a vásznat,
mikor visszajött a szél ugyanonnan. Egész éjszaka ez a finom kettes,
keleti szél segítette el re a hajót, nem túl gyorsan, de egyenletesen.
Hajnalban, amikor ismét felkeltem, hogy odaálljak a kerék mögé, pár
mérföld távolságból az ég felé tornyosuló hegyek alatt, ott hunyorogtak
Brazília és egyben Dél-Amerika legnagyobb kiköt jének sokszín fényei.
 16

Rövid, munkás, de legalább minden élvezett l mentes utunk után

jóles érzés volt megpillantani a t lünk karnyújtásnyira lév kiköt t.
Patinás, ütöttkopott halászhajók párban, egymás után mentek el
mellettünk az öböl többnyire viharos vizei felé, amikor átbukdácsoltunk a
bar rövid meredek hullámain. Kisimult a víz, feljött a nap, és mi az öböl
végében jobbra kanyarodtunk Guaruja irányába, ahol egy jachtklubnak
kell lennie. Elsiklottunk a régi er d hangulatosan omladozó romjai alatt, a
hegy lábánál, a pálmafák között zajos és sokszín halászfalu korhadó
deszkamólói el tt, a ki- vagy berakásra váró halászhajók penetráns b zös
flottája mellett, és a komp után jobbra ott volt a klub.
Egyszeriben megváltozott minden: tiszta színek, rendezett mólók,
luxushajók hosszú, tömött sorokban. És hogy az alkalom ne szülhessen
tolvajt, magas betonfalak szögesdróttal, figyel toronnyal és sok-sok éber
szem egyenruhás alkalmazottal.
Csupa mosoly, fiatal sz ke hölgy, tört angolsággal fogad bennünket a
vendégmólónál, és ellát a szükséges információkkal. Kikötjük a bárkát a
kijelölt helyen – háromszor, mert egy barna arcú, göndör hajú embernek
sehogy sem tetszik –, és megyünk intézni a szokásos papírmunkát. Éppen
az iroda el tt botlunk bele id sebb és ifjabb Magyar Nándorba, így van,
aki segít nehéz, de nem reménytelen helyzetünkben. Az id sebb Nándival
folyamatos rádiókapcsolatban voltunk, már vártak ránk. Azért autókáztak
le Sao Paulóból, hogy segítsenek elrendezni ügyeinket. Hamar kiderült,
hogy nem itt, hanem a szabadkiköt ben találjuk az összes hivatalt.
Miel tt odaautóznánk, röviden bemutattuk a Szent Jupátot
vendéglátóinknak. Nándi bátyánk el szedi jó öreg fotóapparátját, és
szerény mosolyával kérdi, lefényképezhet-e bennünket a hajón. Mi sem
természetesebb, mi vagyunk megtisztelve. Amíg a tengernyi gombbal,
retesszel, teker vel vív, az r a toronyból ott terem mellette, és
mutatóujjának jobbra-balra billegetésével jelzi, hogy szó sem lehet
fotózásról. Kés bb elárulja, hogy azok miatt a jachttulajdonosok miatt
tiltották meg a fényképezést, akiknek itt ringó hajóiról nem fontos, hogy
képe legyen az illetékes hatóságoknak is. Ahogy körülnézünk a mólók
mellett, ez az óvatosság egyáltalán nem t nik felesleges
aggodalmaskodásnak. Minden hajóhelyhez tartozik egy bekerített
kisudvar, ízlés szerint berendezve villannyal, vízzel, telefonnal, és persze
a hozzá tartozó hajócskával. Tizenöt és hatvan méter közötti
luxusberendezés motorosjachtokról van szó. Végül mégiscsak sikerül
pár felvételt készíteni a pribék jelenlétében, kizárólag a mi hajónkról,
háttérben vízzel. Jóval kés bb, amikor már tudják, hogy nem álruhás
népiellen rök vagyunk, a videózást is megengedik, méghozzá az rtorony
tetejér l.
Az adminisztrációról szólva az a legegyszer bb, ha a papírok és
hivatalnokok helyett órákban beszélünk. Hat órát töltöttünk különböz
illetékesek, egyébként mosolygós, kedves, segít kész társaságában.
Már esteledett, amikor megérkezett másik rádiós barátunk, László. Az
autójában robogtunk hegynek fel, Sao Paulo felé. Esett az es a városra,
amelyet a rossznyelvek Kedélytelen Bábelnek titulálnak. Csak a városba
bevezet utat láttuk és az es be vesz fényeket. Beugrottunk id.
Nándiékhoz, majd közösen egy pizzériába vacsorázni.
Ifj. Nándiéknál aludtunk, és másnap busszal visszamentünk a
jachtklubba. Szeretnénk kiemeltetni a hajót szárazra, a szokásos
karbantartási munkák miatt, hogy még a hétvége el tt letudjuk a gondot.
Az ár kedvez , de a koordináció kissé nehézkes. Ha valaki azt mondja,
hogy nyolcra gyere az irodámba megbeszélni az ügyet, tizenegykor talán
megtalálod a telep másik végében, és úgy néz rád, mintha sosem látott
volna.
Ülök az iroda lépcs jén a délel tti napsütésben, illetékesre várva, és
nézem a k m veseket, akik egy új épületszárnyat falaznak. Két mester
megfontolt mozdulatokkal dolgozik az állványon, egy culáger rakja fel a
betonblokkokat nekik. Majd leszedi, átballag az állvány másik végére, és
ismét felrakja. Megy egy üres kört, szöszmötöl valamit, és kezdi megint
áthordani az egészet. Lógósnak nem akar látszani, viszont nincs mit
csinálni. Odébb, az árnyékban két másik serény ember keveri a maltert.
Fönt az állványon a mester feltesz egy blokkot, szépen beállítja
vízszintbe, függ be, aztán leveszi, kalapál rajta valamit, és kezdi elölr l.
Mikor délután arra járok, megszámolom: tizenhat blokkot falaztak be
véglegesen a helyére. Öten. Az alkalmazottakat nem számoltam meg, de
annyit már nem is lehet. Talán a f nök se tudja, hányan vannak. Minden
egyes feladatra jut hat, nyolc.
Végül, hosszas várakozás után, szerdán kivesszük a Jupátot.
Mindketten keményen dolgozunk a letisztítással, hogy a másnap reggeli
festés után délbén visszatehessük a vízre. Másnap este már keménynek
kell lennünk, hogy történjék valami, miután a mi zsebünkre nem
csinálnak semmit. Pedig egy szép kék egyenruhában feszít , barna kép
fiatalembernek csak az a dolga, hogy mappával a kezében fájdalmasan
unott arccal jegyezgesse, mit emel ki, és rak be a daru. Érdekl désemre
kedvesen mosolyog, portugálul sem tud semmit. Végül is hatkor az utolsó
percben találunk egy darust, aki visszatereli a hajót a vízre. Lóhalálában
fürdünk, öltözünk és rohanunk a buszállomásra. Nyolcra várnak
bennünket Sao Paulóban, a Magyar Klubban koktélpartira és
beszélgetésre. Fél tíz, mire lihegve odaérünk, bocsánatért esedezve. Mint
mindig, mindenhol, itt is, most is szép estét töltöttünk a magyarok között.

Csak két napig voltunk Sao Paulóban, ami arra elegend volt, hogy
megismerjük azokat, akik miatt jöttünk. Néhány rádióamat rt a
családjával és még néhány magyart, akikkel közben találkoztunk – nem
sok. Mint ahogy nem sokat láttunk a városból sem, de ilyesminek
álmodhatta meg Madách a falansztert. Sao Paulo rültnagy ipari
komplexum, szürke, komor, ízlést és igényességet teljességgel nélkülöz
bérházerd . Bizonyára vannak szebb részei is a városnak, de nem értünk
rá megkeresni. Több mint tizenöt millió ember orra alá kétmillió autó
berregi részben alkoholos, részben benzines füstjét.
Ahogy a fennsíkról kanyarog velünk Santos felé a busz, átmegyünk a
„halál völgyén". A Sao Paulóból és Santosból egyaránt kitiltott kémiai
üzemek itt telepedtek le, és senki sem tudja, hol hagyja el ezeket a
legtöbb mérgez anyag: a gyárkapun át termék formájában, a kéményen
vagy a szennyvízben. A környéken lakó színes b r lakosságnál –
valószín leg emiatt – katasztrofális a gyermekhalandóság. A világ
minden részéb l ideseregl tudósok agyvel nélkül született gyermekeket
vizsgálnak néhanapján. Mindez napjainkra felszámolás alatt van, s talán
közel az id , amikor csak lidérces álomként emlegetik ezeket a képeket.
Santos Pelé hazája! Valahol itt, a tengerparton rúgta a b rt csihatag
korában. Kint, a homokon most is ott állnak még a kapuk és
reflektorfénynél szinte egész éjszaka nyomják a gyerekek.
Nézzük ket, s ha nem restelleném, hogy egy helyett két bal lábbal
jöttem a világra, hát beállnék egy kicsit. Mikor este tíz után eljöttünk,
még csak a bemelegít futással végeztek az egyenmezbe öltözött lurkók.
 Egy délel tti futás alkalmával véletlenül betévedtem egy
nyomornegyedbe, úgynevezett favellába. Ezeket az épületeket sem
mérnökök tervezték, az bizonyos, mint ahogy a közm vekkel sem
zavartatták igazán magukat. Talán nincs is. Mindez csak engem zavar, a
civilizáció szerelmesét. Zavar? Nem is, csak furcsa. Az ott lakóknak nem.
A bádog hordókból, deszkából, helyenként téglából összerótt odúkban
tévé. A valamikori ajtó ma biliárdasztal a bódé el tt, amit sokan sárban
állnak körül a játék hevében ordibálva. A kölkök, ragyogó ábrázattal
dagasztják ugyanazt a sarat, csak kicsit odébb. Zajlanak a dolgos
hétköznapok.

Sao Paulótól plusz egy f er sítéssel tértünk vissza a hajóra. Repül vel
érkezett otthoni ügyeink intéz je, szószólója, Szitnyai Jen , hogy Rióig
velünk egye a hajósok nehéz kenyerét. Nem is húztuk sokáig az id t.
Mindent elrendeztünk, bevásároltunk ezt-azt az elkövetkez napokra, és
csöndben kihajóztunk az öbölb l.
Hatszáz kilométeres út állt el ttünk Rio de Janeiróig. Állítólag errefelé
több az es , mint a napsütés. Egy biztos, minket nem ábrándított ki az
id járás ebb l az állításból. Hol esik, hol szakad, de legalábbis borult az
ég, szél viszont egy szál sincs. Motoroztunk kifelé a harminc kilométer
hosszan elnyúló öbölb l, majd a kijáratnál elkanyarodtunk balra, s
reméltük, hogy mire megkerüljük azt a kis zátonyt, amelyen a
világítótorony áll, addigra jön valami szél is. Elértük a guarujai strandot,
de szél nem jött.
Álltam a kormánynál, és néztem a part itt pálmafás, ott csupasz sziklás
alakzatait. Józsi és Jen az orrfedélzeten beszélgettek, amikor furcsa lett a
motor hangja. Lelassítottam, mire leállt. Bementem megnézni, mit l.
Amikor levettem a fedelét, forróság és füst csapott ki a nyílásból. Órákba
telt, mire megállapítottuk a diagnózist. Ezek szerint a vízpumpa
felmondta a szolgálatot, minek következtében felforrósodott a motor,
kiverte az olajat, és a h tés nélküli kipufogógáz kiégette a
kipufogócsövet. Kint a vizen nem tudtuk megjavítani, nem volt mivel,
vissza kellett térnünk a kiköt be.
De hogyan? Szél még nem volt, motor már nem volt, sötét és zuhogó
es viszont annál inkább. Végre reflektorfénnyel sikerült felénk téríteni
egy halászhajót, és megbeszéltük a legénységgel, hogy visszavontatnak a
kiköt be. Tették is ezt addig, amíg be nem értünk ismét a bar mögé,
akkor megálltak, és érthetetlen magyarázatba kezdtek, hogy a
kapitányságra húzzák hajónkat, ahol majd jól lecsuknak bennünket. Nem
volt elég bajunk, még kicsíptük ezt a félhülye kapitányt is, aki bizonyára
azt hitte, kábítószercsempészeket fogott.
 Kedvem lett volna kicsit megütögetni az arcát, de inkább csak
annyiban maradtunk, hogy lehorgonyozunk egy sziklafal alatt, pedig
elmegy a rend rökért. Ahogy elt ntek, leintettünk egy másik hajót, ennek
a kapitánya végre megértette helyzetünket, elhúzott vissza egészen a klub
mólójáig. Másnap reggel járatni kezdték velünk a bolondját a
bejelentkezéssel. Nem elég, hogy Józsiék egynapos kálváriát jártak
Jen vel el z nap a kijelentkezéssel, most úgy festett, kezdhetjük elölr l
az adminisztrációs tortúrát. Még a klub legértelmesebb embereit sem
tudtuk meggy zni, hogy csak veszünk néhány alkatrészt, gyorsan
beszereljük, és délutánra már itt sem vagyunk. Végül akadt egy fiú, aki
telefonon kisütötte a város túlsó végén lév hatósági emberekkel, hogy 48
óráig érvényes a kiléptetésünk, és a tartózkodásunk délutánig ebbe még
belefér. Szerencse volt a bajban, hogy a környék kis zugboltjaiban
mindent megkaptunk, félnapos munkával beszereltük, és újra
nekivágtunk az óceánnak.

A másodszori indulásnál az es mellé kicsivel több szél is jutott, így

estére elértük Mar Casado fokát, amit útközben kinéztünk éjszakai
horgonyzóhelynek. Volt négy napunk a kétnapnyi távolságra, ezért úgy
döntött a triumvirátus, hogy a szebbnek t n helyeken lehorgonyzunk
egy-egy éjszakára, kis búvárkodásra. Az els megálló mindjárt itt vált
esedékessé, Mar Casado szigete alatt, egy öbölben. Nyugodt,
hullámmentes zug volt, érdekes, sziklás parttal, ahol a magamfajta
szigonyos vadász mindig találhat valamit. Ahogy meggy z dtünk arról,
hogy jól tart a macska, mindjárt be is vetettem magam a vízbe, amíg még
látni lehet. Csalódnom kellett, mert nem láttam. Nem a fény volt kevés,
hanem a víz volt olyan zavaros, hogy a szigony hegyéig sem láttam. Lógó
orral poroszkáltam vissza a fedélzetre. Jen barátunk szemmel láthatólag
élvezte a csöndes nyugodt estét, a kormányállásban üldögélt, fél kezében
parázsló cigaretta, a másikban egy bögre g zölg kávé. Ha
meggondolom, két nappal korábban még a budapesti belváros
verhetetlen, kétütem odorját szívta. Egyébként másodpercek alatt
belakta a koporsóágyat, és el sem hagyta, amíg Rióban el nem kellett
válnunk. Jutott neki jó id , vihar, szakadó es , motorszerelés, és
dicséretére legyen mondva, profi hajósként viselte a megpróbáltatásokat,
igazi csapattaggá vált.
Másnap délel tt az els szell vel továbbálltunk. Tiszta id ben közepes
északi szél fújdogált, sajnos, nem sokáig. Harminc mérfölddel odébb,
Montai de Trigo szigetének a védettebb oldalán ismét horgonyt dobtunk.
Egyszer en elfogyott a hajtóer , nem volt más választás. Itt is be kellett
érjem az est csöndes idilljével, mert a víz, hasonlóan az el z estihez,
átláthatatlanul zavaros volt. Azért nem adtam olyan könnyen; kísérletet
tettem, hogy javítsak valamit a vacsorán.
Eleinte azt hittük, lakatlan sziget mellett állunk, de t lünk balra kétszáz
méterrel emberkéz nyomait fedeztük fel a parton: fatörzsekb l
hevenyészett, földre fektetett csónakkihúzó sólyát pillantottunk meg,
majd mellette, a pálmafák árnyékában igénytelen kunyhót. A fák között
kihúzott madzagon ruhák száradtak, más élet jelet azonban nem
fedeztünk fel egy darabig. El ttünk, a part sziklái alatt apró, fehér bójákat
billegtettek a hullámok, odaúsztam megnézni, mit jeleznek. Rákcsapdák
voltak, de semmi sem volt bennük. A tulajdonos már megel zhetett – a
szégyentelen. .. Kés bb, ahogy sötétedett, némi mozgás látszott a partról,
és hangfoszlányokat sodort az esti szél, de fény nem gyulladt ki. A szigeti
emberek az óceánnal együtt burkolóztak sötétségbe, alkalmazkodva a
természet törvényeihez.
Reggel még az ágyamon, félálomban hallottam, hogy a korán kel k,
Józsi és Jen beszélgetnek valakikkel. Csak a reggelinél tudtam meg, kik
voltak a látogatóink. Pirkadatkor „gyanús" csónak jelent meg a Szent
Jupát környékén. Két utasával a sziget oldalánál bukkant fel a fatörzsb l
kivájt kenu, amely lassan körözött hajónk körül. Az éber hajó rség éppen
készült felfegyverezni magát – búvárt rrel, késsel, villával,
konzervnyitóval, kinek, mi akadt kezébe a hajón található „veszélyes"
fegyverek közül –, amikor kiderült, hogy látogatóink igencsak békés
szándékúak. Faragott csónakjukon a rejtélyes kunyhó lakói jöttek
tiszteletüket tenni az idegen hajósoknál. A két halász, apa és fia olyan
magányosan él itt, mint amilyen magányosan áll az óceánban lakóhelyük,
a pálmafás kis sziget. Barátságos integetéssel búcsúztak el hajónktól,
amely alighanem örökre rejtélyes marad számukra, mert a világnak ugyan
melyik pontján is lehet az a Magyarország, ahonnan e vitorlás a
háborítatlan, békés vidékre érkezett.
További megállóra már nem jutott id , ha két nap múlva Rióba
akartunk érkezni, ahogy megígértük. Sokáig úgy látszott, nem érünk oda
id ben, olyan lassan, döcög sen gy jtögettük a mérföldeket. Szerencsére
azonban, amint elhagytuk a Szent Sebestyén-sziget és az azonos nev
város között húzódó, felh sipkás hegyekkel övezett Szent Sebestyén-
szorost, megemberelte magát az id . Csendes éjszakai hajózás után,
másnap reggel már delfinekkel futottunk versenyt a frissül szélben.
Délután is jól haladtunk, igaz, hogy ebben a kedvez tengeráramlás is
segített. A Santa Caterina-öböl fel l fújó délnyugati szél estére viharossá
er södött, nem ígért nyugodt menetet a hátralév nyolcvan mérföldön.
Csak az éjféli váltásnál értesültem a fedélzeten némi izgalomra okot adó
korábbi eseményr l, miszerint kis híján nekirohantunk egy lakatlan
szigetnek.
 Éjfélt l hajnalig a zuhogó es ben, olykor azonosíthatatlan
világítótornyok fényeit figyelve próbáltam kifürkészni a viharos
hullámok mögött esetleg megbújó zátonyokat, miközben a távoli égbolt
egy szelete egyre fényesebben tükrözte vissza a brazil óriásváros fényeit.
A man vereket nem könnyítette meg, hogy – miután Santosban erre az
útszakaszra részletes tengerészeti térképet nem kaptunk – tájékozódásra
csupán egy autótérkép szolgált.
Hajnalban már a közelünkben t ntek fel a Rio el tti parti fények, majd
sorban a világhír strandok: Barra de Tijuca, Leblon, Ipanema, s a
közülük leghíresebb Copacabana. Mintegy lezárta a sort a Cukorsüveg,
Rio szimbóluma. Méltóságteljesen, komoran állt az öböl bejáratánál az
ázott sziklakolosszus., 395 méter magasan tornyosulva a fáradt vitorlázó
fölé. Ahogy az ember megszeppent arccal elcsorog alatta, szinte
bocsánatkér en néz fel rá, néma mozdulatlansága azonban egy id után
valahogy nagyon barátságossá válik. Mintha azt mondaná: Isten hozott
Rióban!
A hegykúp mögött balra kanyarodtunk, beértünk a Botafogo-öbölbe.
Csöndes es ben kötöttünk ki egy móló mellett, ahol megtudtuk, hogy
nem ide, hanem a Gloria-öbölbe kell mennünk. Nincs messze az sem.
Elporoszkáltunk a Flamengo-strand homokos partja el tt, és már ott is
voltunk. Május 26-án délel tt tízkor odakanyarodtunk a Marina Gloria
vendégmólójához, és kikötöttünk.
A hajókkal zsúfolt jachtklub kedvez benyomást keltett: az öbölben a
világ minden részér l érkezett vitorlások ringatóztak, s ha körbenéztünk,
egyaránt láttuk a Cukorsüveget, a kiköt t övez hatalmas, zöld parkot és
mögötte a riói belváros nyüzsgését sejtet felh karcolókat.
Nem várt ránk senki, nem is ismertünk itt senkit. A klubf nök nevét
ugyan tudtuk, viszont nem volt sehol. Nagy kegyesen megengedték,
hogy amíg esik az es , maradjunk a mólónál, kés bb azonban bójára
kellett volna kikötnünk a vízen. Mivel hárman is laktunk a hajón, ez a
lehet legkényelmetlenebb megoldásnak látszott, amit nem tett vonzóbbá
a klub emberének ajánlata: vásároljunk egy méregdrága gumicsónakot, és
azzal közlekedjünk a hajó és a part között. Jen nek volt három név- és
telefonszám is a tarsolyában, hátha sikerül segít társakra találnunk itt is.
Sikerült, és jöttek is hamarosan: Háros Ervin, a kereskedelmi kirendeltség
titkára, valamint Hidasy Mihály és Somló Róbert, mindketten régóta
Brazíliában él magyarok.
A következ hetekben az szakszer és lelkes kalauzolásukkal
ismerhettük meg Rio de Janeiro minden szépségét és titkait. Kés bb még
sok ismer sünk lett, a sz kebb baráti kör azonban csak egy id s tudós
emberrel, Taubinger Istvánnal egészült ki.
Egy csapásra megoldódott kikötési gondunk is: Misinek jó ismer se és
régi munkatársa volt Sergio, a klub f nöke. Rövid keresgélés után helyet
kaptunk az egyik úszó mólónál, aminél jobbat nem is kívánhattunk volna.
Most már nyugodtan elindulhattunk a város felfedezésére.
Illetve, eleinte nem is olyan nyugodtan...
Mikor els este kisétáltunk a klubból, fölszereltük magunkat
mindenféle vágó- és szúrófegyverekkel, úgy tele volt a fejünk a sok
mesével az errefelé gyakran el forduló rablásokról, útonállásokról. Nem
állítom, hogy jártunkban-keltünkben nem találkoztunk rossz arcú
emberekkel, de rossz tapasztalatot nem szereztünk ott-tartózkodásunk
alatt.
Egyik barátunk mesélte:
– Régebben arról lehetett megismerni a turistát, hogy tele volt aggatva
ékszerrel, és igyekezett úgy el szedni a pénzét, hogy minél jobban és
minél többen lássák, milyen sok van bel le. Ma viszont ékszer egy szál
se, a turista a pénzt a nyakában, a testén, dugizacskóban, zokniban vagy a
háta közepén hordja, és sötétben a fal tövében settenkedik...
Ha némi túlzással is, de mindez igaz. Nem szeretek turistának látszani,
mint ahogy nem is vagyok az. Ott élek mindenhol, ahol éppen vagyok.
Annyit jövök-megyek a világban, hogy a turistáskodást anyagilag sem
bírnám. Kicsit büszke vagyok magamra, amikor r t sváb küls m ellenére
az éles szem utcai árusok átnéznek rajtam. Térdig ér klottgatyában,
öreg, nyúlott trikómban, háromhetes borostával a képemen, kitaposott
cip ben vagy mezítláb teljesen beolvadok a környezetbe, nem zavar
senki.
Csavargásaink közben a hajóval csak annyi dolgunk akadt, hogy
számba vegyük készleteinket. Összeírjuk, hogy mi van, és mi kell még az
el ttünk álló útra. A számolgatás végeredménye az lett, hogy ismét
elajándékoztunk jó néhány konzervet. Soknak lejárt a szavatossági ideje,
sem megenni, sem ismer seinknek odaadni nem mertük. Begy jtöttük
egy nagy papírdobozba, és odaadtuk annak a fekete fiúnak, aki a hajókat
mosta a klubban. Örült neki, és lemosta érte a mi hajónkat is.
Elmagyaráztuk, hogy már öregek a konzervek, de bontsák ki, és ha jó,
egyék meg, ha nem, dobják ki. Elgondolkoztatott a viselkedése. Nem ám
elrakta, és örült, hogy egy kisebb vagyont ér készletet kapott, hanem
hívta a barátait, és ahányan voltak, annyi felé osztották.
Mint minden hosszú tengeri út után, úgy most is nagy élvezettel
vetettük be magunkat a helybeli gasztronómia tanulmányozásába.
Hidasy Misi olyan étterembe kalauzolt, ahol a kedves vendégek
asztalánál átlag kétpercenként megforduló pincérek, addig hozzák a
nyársra t zött, jobbnál jobb sülteket, amíg enni tud. Somló Robiék egy
brazil specialitással, a mi sóletünkre emlékeztet , cseréptálban felszolgált
feijoadával ismertettek meg bennünket, míg Háros Ervin felesége brazil
hozzávalókból olyan magyaros paprikás krumplit varázsolt, hogy ihaj!
 A riói vidámságokból szomorú hír zökkentett ki. Megküldött
újságcikkekb l értesültem róla, hogy újzélandi barátunk, Digby Taylor
társával együtt szerencsétlenül járt azzal a hajóval, amelynek tervein
éppen akkor dolgozott, amikor nála jártunk. A Melbourne-Osaka verseny
közben a Korall-tengeren leszakadt a t kesúly, a hajó felborult és
elsüllyedt. Digby társa elt nt, t pedig 18 órás kutatás után egy
repül gépr l ledobott ment tutajjal menekítették ki a viharos tengerr l.
Digbyt tisztelem, s napokig nyomasztott balesetének híre.
Bármelyikünkkel megeshet.
Júniusban Rióban tél van, ami kicsit más, mint az otthon megszokott.
Ha éppen nem esik az es , akkor huszonnyolc fokos melegben
sütkérezhet az ember valamelyik strand homokján. Ha esik az es , ködbe
burkolózik minden, semmit sem lehet látni, semmit se lehet csinálni.
Riónak két arca van: egy vizes és egy napsütéses. A vizes szomorú, kicsit
nyomasztó. Ha viszont kisüt a Nap, minden feléled, egy csapásra
megváltozik a kép: nyüzsgés, vidámság, színes forgatag.
Számomra az volt a legnagyobb esemény, hogy az NSZK-ból
megérkezett János bátyám és felesége, hogy itt töltsék a mézesheteket.
Robi barátunk szerzett nekik egy apró lakást a Copacabanán arra a két
hétre, amíg maradhattak. Kés bb megjött fehérvári újságíró barátunk,
Posch Ede, akivel szinte egy id ben jött meg István bátyám is
Münchenb l, hogy kilegyen a kispályás focicsapatunk. Nem is
unatkoztunk, sem akkor, amikor valamelyik strandon vizsgálgattuk a
„felhozatalt", sem akkor, amikor a város utcáit, tereit róttuk.
Ha kitisztult az ég, valamelyik barátunk mindig berámolta a társaságot
a kocsijába, és elindult velünk városnézésre, így jutottunk fel a
Cukorsüvegre és a Krisztus-szoborhoz. Mindkét helyr l lélegzet-elállító
panoráma nyílik a városra és környékére. Azt mondják, hogy a természeti
adottságok szempontjából a világ három legszebb városa Fokváros,
Sydney és Rio. Mi, akik mindhármat láttuk, biztosan állíthatjuk, mind
közül Rio a leg...
A tengerpart homokja és a függ legesen égbe szökken sziklaormok
között minden talpalatnyi helyet beépítettek. Ha egy-egy hegyoldalt
megkímélt a terjeszkedés, azt a favellák vették birtokba. Favelláknak a
nyomornegyedeket nevezik. Régebben még ivóvíz sem volt errefelé,
villany is csak úgy, hogy egy drót végére kötött fél téglát átdobtak a
vezetékeken, és lopták az elektromosságot. Ma az állam inkább ingyen
adja az áramot, csak a higiénia minimuma meglegyen. Rio legnagyobb
favellájában, becslések szerint, félmillió ember él. Ha egy b ntény után
nyomoz a hatóság, szinte mindig favellához futnak a szálak. Oda sem
rend r, sem fehér ember, a lábát be nem teheti. Vagy ha mégis, kevés az
esélye, hogy épségben kikerül onnan. A favellák létezése természetesen
társadalmi okokra vezethet vissza, de mint minden ilyen probléma, ez
sem annyira egyszer . Sokak szerint könny lenne megoldani a kérdést:
néhány buldózer, és kész. Kormány kormányt, kormányválság
kormányválságot követ, és nincs megoldás.
Vagy ha mégis, akkor hogyan?
Pelé, a világhír labdarúgó, aki egyre többet foglalkozik társadalmi
kérdésekkel, népszer sége kockáztatásával kijelentette: ez a nép nem
érett a szavazásra. Havi huszonöt-huszonnyolc százalékos az infláció,
nincs két nap, hogy ugyanannyiért venném a kenyeret a boltban. Ha a
kormány befagyasztja az árakat, sok minden elt nik az üzletekb l, senki
sem adja el, amije van. Csak azt nem értem, hova lesz a tej, mert a
tehenekben nem maradhat.
Az ember ezek után azt hihetne, hogy csupa mogorva, rosszkedv
embert lát az utakon, de nem. Mosolyogva, vidáman élik életüket egyik
napról a másikra, gondolom, már beletör dtek. A tenger meleg, a nap süt,
a labda gömböly , és a lányok szépek. Ki tör dik olyan apró-csepr
dolgokkal, mint a holnap?
rült tempóban száguld velem a 119-es busz, végig a Flamengón,
megkerüli a Botafogo-öblöt, átfüstöl egy alagúton a Cukorsüveg lábánál,
és már a Copacabana utcáin rémisztgeti a járókel ket. Sokszor
megteszem ezt az utat, hol egyedül, hol társaságban, néha szikrázó
napsütésben, máskor szakadó es ben. A kép mindig ugyanaz. A
kozmopolita stílustalanságban épült üzletsorokon apró mellékhelyiségnyi
butikok hatalmas, csillogó áruházakkal váltják egymást. A magasba tör
épületek között kanyargó utcákon pillanatnyi szünet nélkül hömpölyög az
autófolyam, füstfelh t és a benzin helyett használt alkohol szagát árasztva
az embertömegre.
Elvétve látsz csak egy-egy európai arcot – az is inkább turista –, a
barnának viszont minden árnyalata képviselteti magát, egészen a feketéig.
Ez itt a természetes, nem zavar senkit. Az sem – kivéve eleinte engem –,
hogy koldusok tántorognak mindenfelé, már amelyik képes a
helyváltoztatásra. Nagy részük letáborozik a kapuk és kirakatok elé,
mindenhová, ahol csak helyet találnak a járókel k közelében. Ott is
alszanak, ahol vannak. Az igényesebbje esténként betakarózik egy darab
hullámpapírral, amely szebb napjaiban doboz lehetett; vagy egy néhai
pokróccal, amit a város jószív egyletei osztanak szét id nként.
Felt n en sok közöttük az apró gyerek. Állítólag több millió a szül
nélkül, utcán felnöv vagy soha fel nem növ gyerek. Az emberek
jönnek-mennek mellettük, néha odadobnak némi pénzt. Üzletb l kijövet
f leg az aprót, aminek már annyira nincs értéke, hogy a koldus sem hajol
le érte. Az aktív kéreget k legnagyobb része gyerek. Ha adnak nekik
valamit, megköszönik, ha nem, az sem nagy baj, úgyis ellopnak mindent,
amit csak lehet. k a legaktívabb és legeredményesebb tolvajok. Egy
részük mindenféle vicikvacakot árul, aminek vagy kinyomozhatatlan az
eredete, vagy csak simán megveszik a boltban, és felárral próbálják
rásózni a tudatlan turistára. Néha bizonyára sikerül is, mert nem adják föl.
Mindez nemcsak a Copacabanán van így, hanem városszerte.
Egy nap Hidasy Misi elvitt bennünket a Riótól 30 kilométerre található
autóversenypályára, ahol a Formula-1 versenyeket rendezik. Misi, mint a
versenyek társadalmi igazgatója, sokat tud mesélni a „nagyok" nem
mindig örömteli hétköznapjairól. Most néptelen a ring, szinte lehangoló a
csönd. Egy kis emberke mégis visz valami színt a szürkeségbe. Testre
szabott Formula-Fordján rója a köröket, míg apja és a szerel stopperrel
méri a sebességét. Mikor két beállítás között bekukkantunk hozzá, már
látjuk, ki ül a volánnál. Nagyon fiatal, mosolygós arc néz ránk, mély,
fekete szemekkel, látszik a fiún, élvezi amit csinál. Az apja szerint tizenöt
éves a srác, szerintünk tizenkett , de a kétszáz fölötti sebesség már
megszokott számára...
Misi egyik f segít je volt az els Hungaroring versenynek, amelynek
szerte a világon jó a visszhangja.
– Meghívtak a másodikra is – meséli örömmel –, és remélem, ez is
olyan sikeres lesz, mint az els volt. Mindig boldogan megyek haza, most
jó csapat ver dött össze a Formula-1 körül, élvezet velük együtt dolgozni.
– Reméljük, hogy mire a harmadikat szervezitek, már mi is otthon
lehetünk – mondjuk neki, majd év dve hozzátesszük:
– Azért nagyon különös, hogy a Hungaroring els két helyezettje brazil
volt...
– Misi, te nekünk gyanús vagy!...

Még az opatijai indulás el tt összeszedtem egy fert z torokgyulladást,

megh léssel együtt, amivel egész idáig kínlódtam. Vigyáztam, amennyire
csak lehetett, pusztítottam magam gyógyszerekkel, az eredmény
legcsekélyebb jele nélkül. Már untam, hogy másfél éve gombóc van a
torkomban, és nem múlik el. Itt, Rióban Misi elvitt dr. Kovácshoz, egy
specialistához, aki tüzetesen megvizsgált. (A doki apja magyar volt,
már nem beszéli a nyelvünket.) Felírt mindenféle gyógyszert, amelyeket
becsületesen eszegettem is, a korábbiakhoz hasonló eredménnyel. Végül
megmérgesedtem, és vettem egy sörkúrát. A melegben egyik
zsibbasztóan hideg sört ittam a másik után, és egyszer csak elt nt a
gombóc... Ha én ezt korábban tudom!
A riói lányok egyszer en gyönyör ek! Bármerre megy az ember,
kapkodhatja a fejét. A lányok szépsége természetesen a strandokon a
legfelt n bb, és ehhez a divat is hozzásegít. Most éppen az a fürd ruha a
divat, amit szabad fordításban úgy hívnak, hogy „fogtisztító cérna".
Annyi is. Vagy van melltartó hozzá, vagy nincs. Van olyan lány, aki csak
kis virágmatricát ragaszt a keblére, a kis barna foltra, és van, aki semmit.
Az öltözöttségnek ez a foka tulajdonképpen a semminek felel meg, de
annál kicsit erotikusabb.
Az ismerkedéssel nincs gond, egyszer en leszólítják az embert. Nem
zavaró, kellemetlen módon, ahogy a szerelmet szakmaszer en m vel k
teszik, hanem kedvesen, barátságosan. A cél nem feltétlen az. Sokszor
csak egy beszélgetés, egy kellemes óra. Az emberek, de els sorban a
lányok, mentalitása mer ben eltér az európaitól. Nincs unott arc, nem
teszi-veszi magát senki sem. Ha leszólítasz valakit, nem néz át rajtad,
mintha nem is volnál ott, hanem kedvesen válaszol, beszélget veled. Ha
dolga van, vagy nem tetszel neki, legfeljebb azt mondja: „bocs', de
barátom van, nem érek rá". És közben mosolyog. Ezek után, azt hiszem,
érthet , ha az AIDS létezése nem tölt el nagy örömmel senkit sem.
Mondhatnám: zavaró.
A belvárosban betértünk egy cukrászdába, ahol szépséges
süteményeket lehetett kapni. Vaníliás bukta, gyümölcsös lepény,
mazsolás kenyér és hasonlók mosolyogtak ránk a kirakatból, a fél utcát
betölt leírhatatlan illatfelh b l. Józsi Edével vásárolt valamilyen
ellenállhatatlan finomságot, mi viszont István bátyámmal csak az illatot
élveztük, és beszélgettünk a pult el tt. Egyszer csak odaballag hozzánk
egy egy méter kilencvenes, vékony, enyhén púpos néger eladófiú, térdig
ér kezekkel, és kérdi, beszélünk-e angolul. Mondom, igen. Mire ahogy
jött, el is megy. Nem értettem. Fél perc múlva visszajön, és letesz elénk a
pultra egy használt pénztárblokkot, miközben úgy vigyorog, hogy a szája
elálló füléig ér. Ez állt rajta: You Welcome in Rio! Azaz: Isten hozott
benneteket Rióban. Ezzel a fiúval korábban soha nem találkoztunk.
Valószín leg soha nem is fogjuk már látni.
Múlt az id , egymás után minden látogatónk elment, magunkra
maradtunk. Az utolsó napokban bevásároltuk a szükséges gyümölcsöt,
tojást, tejet, kenyeret és rengeteg üdít italt. Sokkal inkább az italokra lesz
szükségünk, mint a szilárd táplálékra. Mikor mindezekkel megvoltunk,
elrakodtunk, végignéztünk mindent a fedélzeten, rendben van-e, s miután
rendben volt, csak a kijelentkezés maradt hátra. Misivel végigrobogtuk a
hivatalokat, egy délután végeztünk minden intéznivalóval.
Június 25-én délben búcsúztunk el azoktól a barátainktól, akik kijöttek
a kiköt be. Munkanap lévén, több ismer sünk nem tudott eljönni, t lük
már korábban elköszöntünk. Rá kellett jönnöm, hogy maroknyi embert l
pontosan olyan keserves a búcsú, mint több száztól. Nem a mennyiségen
múlik. Ölelések, jó tanácsok, s miközben mindenkinek gyanúsan csillog a
szeme, gyorsan elcsomózzuk a hajót, és a Glória-öböl hajórengetegében
kikacsázunk a Rióöböl nyugodtabb vizeire.
 Üzemanyagért még meg kellett állnunk a Botafogo-öbölben, aztán már
semmi sem tartott vissza bennünket. Hajnali szürkületben érkeztünk, esti
szürkületben távoztunk, a különbség csak annyi volt, hogy a Cukorsüveg
kedvesen mogorva sziklája most „Isten veletek"-et és miel bbi
viszontlátást köszönt, amikor hajónkkal elúsztunk el tte.
 17

Tovább kísértett bennünket dél-amerikai kihajózásaink szélcsendje. Itt

sem fújt a szél, motorral kínlódtuk át magunkat a hullámtör báron és
még utána is sokáig. Messze van még ugyan Opatija, de a
rendelkezésünkre álló két hónapnak elegend nek kell lennie a
hazatérésre, ezért nem idegeskedünk. Tudjuk, mi vár ránk, milyen id ,
milyen szelek, ezekkel elég pontosan lehet kalkulálni. Csak a szélcsendek
lassítják majd a haladást az Egyenlít környékén és Gibraltár
magasságában. Leküzdésükhöz viszont a megszokottnál negyven literrel
több gázolajat tankoltunk. Ha végképp elfogy a szél, nyomjuk motorral.
Mint mindjárt itt, az elején. Másfél napig felváltva, hol motorral, hol
gyenge szembeszéllel igyekeztünk kelet felé, mert a passzátszél csak
akkor kezdett fújdogálni, amikor már jóval mögöttünk volt a Frio-fok.
Ett l kezdve csak a tisztelet hangján beszélhettünk az id járásról. A
lehet legoptimálisabb vitorlázó körülmények között, többnyire szikrázó
napsütésben, a hármas-hetes er sség délkeleti szélben meg sem álltunk
az Egyenlít ig. Igazi passzátszeles menet volt. Néha egy hétig sem kell a
vitorlákhoz nyúlni, csak az irány tartása a feladat. Igaz, el fordult, hogy
hússzor rendeztük át az egész felszerelést a zivataroktól megzavarodott
szélben, de ez ritka volt.
Kék a tenger, meleg a víz, a leveg , minden a legnagyobb rendben,
nekem mégis hiányzik valami. Egy hét után jövök csak rá, micsoda. A
madarak. Megszoktam már, hogy mindig seregnyi röpköd körülöttünk
mindenféle fajtából, de f leg albatroszok. Most, ameddig a szem ellát,
üres a tenger. Gondolom, ebben az id szakban lehet a költési idejük, és
ilyenkor visszavonulnak a szigeteikre, zátonyaikra. Kés bb felfedezünk
egy-egy hírmondónak maradt icipici viharfecskét, amint éppen versenyt
repülnek a repül halakkal, amelyekb l viszont van b ven.
Néha egész rajokat riasztottunk ki az árnyékunkkal abból a fajtából,
amelyik képes irányt változtatni a leveg ben. Ahol repül hal van, ott
nagyobb ragadozóknak is illene lenniük, f leg dorádóknak. Nem voltam
optimista, amikor kivetettem a zsinórt a villantóval, és nem is csalódtam,
amikor egy egész hétig nem történt vele semmi, csak a horog
rozsdásodott.
Victoria városának magasságában járhattunk, nem messze a brazil
partoktól, amikor este gyanús fényekre lettünk figyelmesek. Jobbra
el ttünk pontosan olyanok voltak a felh k, mint egy nagyváros fölött,
amikor sok ezer lámpa fénye tükröz dik vissza róluk. Néztem a térképet,
de azon a részen semmit sem mutatott, csak a tengert. Leellen riztem a
kompaszt, de eszerint is jó irányban mentünk, így nem tudtam mire vélni
a jelenséget. Ahogy haladtunk, egyre er sebbek lettek a fények, míg
végül a horizontból kibukkant az els , majd egyre több követte.
Irányunkat tartva éppen elúsztunk egy városnyi, fényárban úszó olajfúró
platform mellett. Rajtuk piros, zöld és fehér villogok adtak jelzést az arra
tartó hajóknak és a helikoptereknek. Sok olajfúrónak láttuk a közvetlen
fényeit, legtöbbr l azonban csak a felh kön tükröz d fényeik
árulkodtak. Órákig mentünk mellettük, mire az esti sötétben elmaradtak
mögöttünk.

Az egyenletes menet viszonylagos nyugalma lehet vé tette, hogy

törlesszünk valamennyit írási és olvasási adósságainkból.
Pihen ben hanyatt fekszik az ember az ágyán, és olvas. Hol a
filozofikus m vek kötnek le, hol a szórakoztató irodalom. Mindig a
fizikai állapotom határozza meg. Ha pihent vagyok, jöhet Platón vagy
bármelyik gondolkodó. Ha fáradt, akkor Rejt Jen segít feloldani a
nehéz pillanatokat. Az írással ugyanez a helyzet. Pihenten jönnek a
gondolatok, nem kell törnöm a fejem, néha viszont fárasztó feladatot
jelent a hajónapló egyetlen sora is.
Mindezzel együtt kellemesebb körülmények között töltjük napjainkat.
Visszaemlékeztem azokra a vacogtató déltengeri tisztálkodásainkra,
amikor a legnagyobb akarater re volt szükség, hogy egy vödör tízfokos
vízzel leöntsem magam. Milyen más ez most, amikor nap mint nap
huzatom magam a hajóval a 28 fokos vízben, s jobban esne benne
maradni, mint visszamászni a forró fedélzetre. Nem véletlenül választja a
vitorlázók többsége azokat az utakat, amelyek ehhez hasonló
körülmények között hajózhatók teljes éven át.
Július 11-én hajnalban léptük át az Egyenlít t. A biztatás a hazai
rádiósok részér l most sem maradt el, az ünneplés viszont igen. Kiváló
szelünk egészen a nyolcadik szélességig kitartott, ahol ebben a hónapban
az egyenlít i zóna kezd dik. Mikor a Nap fent jár Európa fölött, akkor a
szélcsendes zóna is feljebb húzódik pár fokkal. Sosem tudja itt az ember,
hogy mit fog ki. Ha szerencséje van, megúszhatja néhány zivatarral,
néhány órás csöndekkel, és már túl is van rajta, de ha belenyúl, akkor
hosszú napokat veszíthet hintázva, himbálózva, s csak nézi a felh ket,
hogy rohannak, miközben a szelük nem jön le.
Két évvel ezel tt errefelé jövet is az volt a taktikánk, hogy ha volt szél
– mentünk vele, ha nem motoroztunk. Bár vannak körülmények, amikor
azt sem lehet. Úgy bukdácsoltunk a hullámok között teljes gázzal, hogy
egy centit sem jutottunk el bbre. Ilyenkor megvártuk, amíg vagy a szél
jött, vagy lecsillapodott a tenger.
Már túl az Egyenlít n, de még az egyenlít i övezet el tt, július 14-én
dél tájban kereszteztük azt a vonalat, amelyet 1985. december 12-én
lefelé menet egyszer már érintettünk. Elvileg körbejártuk a Glóbust, már
csak haza kell érkeznünk. Ismét ünnepelhettünk volna, de mindössze csak
egy korty whiskyvel tettük felejthetetlenné a napot.
Egyre több halat, delfint, s t – Józsi szerint – bálnát látni, ahogy egyre
közelebb kerülünk a Zöld-fokiszigetekhez. A bálna – én nem láttam – az
meglep. Nem tudtam, hogy itt, a trópusi vizekben is el fordulnak.
A nyolcadik foknál a délkeleti passzátszél lassan délire fordult, és
fokozatosan kilehelte a lelkét. Minden jel arra mutatott, hogy elértük a
magas nyomású zónát. A jelek nem hazudtak. Mindezzel együtt jó
passzban voltunk, mert valamilyen szell mindig volt, így csak keveset és
ritkán kellett a motort használni. Július 17-én már északkeleti irányból
rohantak a felh k, a szelük viszont még nem jött le.
Július 18-án este kitisztult az ég, elt ntek a zivatarfelh k, és hajnalra
már az északkeleti passzát fúj dogált. Várhatóan az elkövetkez pár
hétben a szelet maximálisan szorítva is csak észak-északnyugatnak
tudunk majd vitorlázni, ezért amíg tehettük, keleti irányban hajóztunk.
Ennek következtében a már ismert Zöld-foki-szigeteket a keleti oldalról
kerültük ki.
A rádiós kapcsolat ismét aktívabb lett. Nemcsak azért, mert egyre
közelebb jutottunk Európához, hanem mert elkezd dött már a
visszaszámlálás Opatijáig, és ez mind a rádiósokat, mind bennünket
izgalomban tart. A hajón múlnak az „eseménytelen" hétköznapok.
Megszokottá vált minden tevékenység. Mindegyikünk egyre inkább a
jöv ben él, tervezgeti, mi lesz azután, hogy útjaink különböz irányba
kanyarodnak majd – mindezt magunkban. Keveset beszélgetünk err l,
egyáltalán: keveset beszélgetünk, és az is csak a praktikus dolgokra
korlátozódik. Tele vagyunk feszültséggel, alig várjuk, hogy
megoszthassuk érzéseinket, terveinket azokkal, akikre tartoznak. Ez a
feszültség szerencsére nem okoz közöttünk problémát, csak éppen nagy a
csönd a hajón.

Amikor hirtelen kitisztult az ég, felt ntek a megváltozott csillagképek.

A déliek lassan elt ntek, helyet adva a szemünknek oly kedves
északiaknak, mint a Nagymedve és a Sarkcsillag. Sajnos, az Orion most
nappal megy el felettünk, mire besötétedik, már nem láthatjuk. Ahogy
ülök a kormánynál, és mustrálgatom ket, az a kényszerképzetem támad,
hogy úgy keringünk itt a világmindenségben, mint egy-egy elektron az
anyag atomjaiban. Lehet, hogy a Naprendszerünk csak egy atomja
valaminek, és lehet, hogy a mi testünk atomjaiban ugyanilyen világok
keringenek? Ki tudja?
Másnap, 19-én némi bizonytalankodás után a szél rövid id re
visszafordult északnyugatira, de ez sem tartott sokáig. Azt reméltük, hogy
néha azért lophatunk egy kis távolságot kelet felé. Nem loptunk egy centit
sem, mert a szelünk egyre jobban beer södött, semmi más lehet séget
nem hagyva, mint a kínkeserves északnyugati irányt. Itt még az áramlatok
is nyugat felé sodorják az embert, így összességében, ha tetszett, ha nem,
mentünk vissza az óceán közepe felé.
Normális körülmények között a passzát nem n 5-ös, 6-os er sség fölé,
a mi passzátunk azonban nem volt normális. Tíz napig folyamatosan 7-8-
as er vel fütyörészett, ami nem lett volna gond, ha nem szemben kellett
volna hajóznunk. Nem is annyira a szél okozta a bajt, inkább a hullámok.
Akkorára nem n ttek meg, hogy le-fel tudjunk rajtuk menni, annál
viszont nagyobbak voltak, hogy a mi hajóméretünkkel át tudtuk volna
ket törni. Minden hullámba beletoccsantunk, hatalmas dörrenéssel
remegett az egész hajó. Csontjaimban éreztem, ahogy er lködik, feszül az
összes ereszték, csavar. Söpört a víz a fedélzeten, egy pillanatra sem
lehetett vízhatlan ruha nélkül kimenni. Hiába sütött mer legesen a Nap, a
kanári áramlás már hideg vizet hozott, s a széllel együtt vacogtatott még
délben is.
Fárasztóbb, ideg rl bb ez a menet, mint sokszor a déli óceánokon.
Szinte megbénul a hajón az élet. Se f zni, se mozogni nem lehet. Mindig
a legváratlanabb pillanatban repül, zuhan, zökken a hajó; két kézzel, két
lábbal kapaszkodtunk, támaszkodtunk, de néha ez is kevés volt. Minden
röpül, borul, folyik. Álmában is billeg, csúszkál az ember, nem csoda,
hogy ismét kikopott a b r a könyökömön. Az ül felemet a só marta le,
így már egyetlen olyan póz sincs, amelyben ne fájna valamim. Ég ,
kellemetlen érzést okoz minden ruha, takaró, és amihez hozzáérünk: sós.
Most már egy hónapja én zötyköl döm az ágyponyvában, Józsi pedig a
hajó falán próbál megágyazni, de sehogy sem jó neki sem. Vitorlát csak
ritkán kell változtatni, szinte ugyanazzal megyünk állandóan. Annál
nagyobb gond a navigáció. Ha valami csoda folytán olyan szerencsések
vagyunk, hogy nem esik ránk egy köbméter víz, azzal még nincs
elintézve. Annyira folyamatos és aktív a hajó mozgása, hogy úgy érzi az
ember, mintha rángatnák a kezét, így mérni külön m vészet.
Messze járhatunk a hajózási útvonalaktól, mert hetek óta nem látunk
senkit és semmit. Természetesen már rég elfogyott minden prim r.
Kényszeredetten majszoljuk konzervjeinket, részben még a hazaiakat,
részben az új vásárlás termékeit. A friss kenyér mindig hoz valami
lendületet, étvágyat, akár üresen is bevágunk egy-egy szeletet. A
kabinban fülledt meleg van, kint hideg, vizes id . Talán emiatt,
hihetetlenül kevés szilárd táplálékot veszünk magunkhoz, inkább csak
iszunk, és ha tudunk, f zünk valami levest.
Július 31-ig jöttünk az északkeleti széllel, minden kényelmetlenség
ellenére jó tempóban, és a megfelel irányban. A gyengül szél átmeneti
könnyebbséget hozott, de két nap után ennek is nyoma t nt. Milyen két
nap volt ez!
Nyilvánvalóvá vált, hogy az egyenlít i zónákhoz hasonló magas
nyomású területre értünk, ahol a különböz irányban mozgó légtömegek
egymásnak ütközve felszállnak, folyamatos zivatartevékenységet okozva.
A zivatarok különlegesen rossz szélviszonyai, teljesen megzavarják a
normális, egyenletes légmozgást. A lezúduló es lefelé irányuló szelet
idéz el , amely a víz felszínén a szélrózsa minden irányában igyekszik
helyet találni magának. Szélirányban megnöveli, ellenkez irányban
kioltja a szelet. A zivatar haladási irányát véve alapul, az egyik oldalon
letompul, a másikon felélesedik a menet, attól függ en, milyen irányból
éri el a zivatar a vitorlást. Eddig világos és érthet , tudja is a fáradt agyú
vitorlázó, mire számíthat. De amikor kis távolságon belül több
felh szakadás keveri meg a szelet, akkor már komputer kellene. Ez alatt a
két nap alatt megszámlálhatatlan zivatar és zivatarkombináció rohant el
felettünk, megbolondítva a szelet és bennünket. Nincs tíz perc, hogy egy
vitorlázattal egy irányban lehetne menni. Hatórás szolgálataink alatt
olyan állapotba kerülünk, amire az ifjú nyelvújítók találóan azt
mondanák: „Agyilag zokni."
Két nap után elfogyott a szél, még egy nap múlva a hullámzás is, így
ismét f szerephez jutott a motor.
Harmadikán éjszaka felvettük a rádiókapcsolatot egy mellettünk
elhaladó angol teherhajóval. Megkaptuk a pontos információt – éppen ott
voltunk, ahol saját számításaink szerint lennünk kellett –, és megadták a
rendelkezésre álló id járási el rejelzéseket is. Ezek szerint ennek a magas
nyomású frontnak a centruma t lünk 400 mérföldnyire északnyugatra, az
Azori-szigetek északi felénél húzódott, míg az az alacsony nyomás, amire
vártunk, csak Gibraltár fölött tartózkodott, mintegy 900 mérföldre t lünk.
Nem volt más választásunk, mint járatni a motort, amíg bírjuk
üzemanyaggal, s ha elfogy, ráérünk törni a fejünket, mi legyen.

Milyen is egy zászló sorsa – ezen t n döm már régóta, figyelve a

mieink fogyását. Nemzeti lobogónkat a hátsó árboctartó kötélre
csomóztuk, ahol jól látszik, nincs útjában semminek, és nem is bántja
semmi. Vígan csattoghat ott fent, jóval fejmagasság felett, amíg csak utol
nem éri a könyörtelen zászlósors. A mieink válogatott min ség ,
m szálas anyagokból készültek, kimondottan viszontagságos
körülmények közé. El ször csak szép, élénk szín ket fakítja mind
haloványabbra a Nap, az es és a tengervíz, majd az állandó szél kezdi ki
anyagukat. Megfigyeltem, el ször a zöld kezd el rojtosodni, mind
rövidebb lesz, majd a fehér, végül a piros, egészen addig, amíg csak a
rögzít madzag marad meg a varrással. Tiszteletb l nem vágjuk le,
inkább alája kötjük a következ t. Mikor a második lobogónkat a déli
óceán szele egyetlen éjszaka juttatta hasonló állapotba, elhatároztuk, hogy
vigyázunk rá, feltekerve tartjuk a nyílt óceánon, ahol rajtunk kívül
úgysem látja senki. Ezzel a módszerrel elértük, hogy csak négy zászlónk
esett az elemek martalékául, s az ötödiket, az utolsót megérkezésünk
alkalmából, színeinek teljes pompájában csomózhatjuk fel a helyére.
 18

Szelet olyan tapintatosan még nem láttam megjönni, ahogy ez a

nyugati jött, negyedikét l ötödikéig. Két napra volt szükség, hogy elérje a
befogható er sséget. Amilyen tapintatosan jött, olyan tapintatosan fordult
is észak, majd északkelet felé, mind jobban meger södve.
Július 10-én reggelre elérte a nyolcas fokozatot, de ezzel mintha ki is
adta volna a lelkét. Délutánra befelh södött, estére ismét megjelentek a
zivatarfelh k, es nélkül, viszont annál vakítóbb villámokkal. Egy teljes
éjszaka ismét a hülyítés jegyében telt el, de ez már nem tudott
mérgesíteni bennünket, mert a Gibraltári-szoros közelében mindent
elnéztünk az id járásnak.
Pontosan tudjuk, hogy mikor, melyik hajózási útvonalon megyünk át a
forgalom irányából. A Gibraltar-New York-Cadiz-Casablanca és a
GibraltárDél-Amerika útvonalakon megszámlálhatatlan mennyiség és
min ség hajó hozza-viszi az árut. Sokszor már a külalakjukból tudjuk,
hogy milyen nemzetiség ek. A német hajók viszik el a pálmát, külalakra
is, szakmailag is. Szupermodern tankerek, konténerszállítók és egyéb
funkciójú, elegáns vízenjárók ezek, többnyire szolgálatkész, jól informált
rádiósokkal. A legszakadtabb címért már nagyobb a verseny, nem is
tudunk kiadni díjat.
Egyre jobban érezni a part közelségét. Emlékszem, eleinte az ilyen
hosszú utak végén mennyire tudtam vágyódni a part, az emberek után.
Ma sincs ez másképp, és mégis másképpen van. Nehéz megmagyarázni,
mire, hogyan reagál az emberi alkalmazkodóképesség. Ma – talán mert
rutinosabb vagyok – sokkal inkább lekötöm magam mindenféle szellemi
és fizikai tevékenységgel, mint annak idején. Most kevésbé érzem oly
keservesen lassúnak az id múlását. Mindez persze nem akadályozza
meg, hogy lélekben már félig otthon legyek, éljem, élvezzem a leend
hétköznapokat.
A következ nap tingli-tangli szeleket, csöndes, ködös id t hozott,
többnyire motorral haladtunk. Maradt még annyi üzemanyagunk,
amennyi a kikötésig kell. Nem is jött már tisztességes szél, csak amolyan
egymást kerget szell k érkeztek innen-onnan. Mindennek már csak
esztétikai jelent sége maradt a szoros bejáratánál. Motorral és az itt
jelentkez er s keleti irányú áramlással gyorsan fogytak a maradék
mérföldek. Estére mérés nélkül is tudtuk, hol járunk, mert a hajók már a
kijelölt csatornában közlekedtek ki és be a szorosban. Reggel a Trafalgar-
fok alatt elhaladva, mi is behajóztunk a csatornába, bár látni semmit sem
lehetett a s r párában. Délel tt fel-feltünedeztek az afrikai oldal
kontúrjai, ehhez visz közelebb a keleti irányú csatorna, mi pedig
egyébként is ezen az oldalon, Ceutában szándékoztunk kikötni.
Összesen tíz mérföld volt hátra, amikor a tenger fel l bejött egy
ugyancsak motorral haladó vitorlás, amelyik röpke két óra alatt kikerült
bennünket, majd elt nt el ttünk a párában. Nem bírtam tovább,
megálltam. Rosszat sejtve leereszkedtem a vízbe, hogy megnézzem, mit l
lassultunk le ennyire. Nem ért meglepetés, amikor él dzsungelt találtam
a hajó alján és a propelleren. Ezek az állatok lassan, de biztosan
szaporodtak el a hajó fenekén, s pár hét alatt megn ttek tízcentisre. Más
hajók közelében könnyebb észrevenni a sebességkülönbséget, mint
egyedül a nyílt vízen, ahol nincs viszonyítási alap. Fél óra alatt lekotortuk
ket egy szálig, bár ezzel még nem értünk a munka végére. Egyre
er södött a vízbefolyás a motortérbe, míg a végén óránként kellett
pumpálni. Józsi próbált utánajárni az okának, de valóban csak az okot
sikerült kideríteni, mert megjavítani csak kiköt ben, nyugodt
körülmények között lehet majd. Eltört a tömszelence egyik csavarja, nem
lehet sem meghúzni, sem hozzáférni. Azt a három órát, ami még
hátravan, már így is kibírjuk. Legalább két csomóval gyorsultunk a
tisztogatás után, és minden fáradtság ellenére vidáman igyekeztünk a már
ismert sziklák alatt, a kitisztult, napsütéses id ben a kiköt felé.

Kellemes meglepetések sora várt bennünket Ceutában, amikor 12-én

délután öt órakor kikötöttünk. Csaknem két éve építés alatt álló, csupa
olaj kiköt t hagytunk magunk mögött, ahol csak a horgony segítségével
lehetett parthoz állni. Most úszó mólók sora szolgálatkész személyzettel,
hangulatos bár, szolgáltatóhelyiségek és óriási élet várt ránk. Az
adminisztrációval – bár a nyelvi nehézségek fennálltak – most sem volt
semmi probléma. Csakúgy, mint akkoriban, pillanatok alatt elintéz dött
minden. Nem is lehet ezt nehézségnek nevezni. A papírjainkat rendezget
magas termet , fütyörész , kiköt i rend r nem haragszik ránk, amiért
tennie kell a dolgát. Az ember észre sem veszi, hogy nincs közös
nyelvünk.
Ceuta még teljes nyári életét éli. Füstös arcú ajtónállók próbálnak
beterelni minden zugüzletbe, amelyek változatlanul a mennyezetig tömve
vannak az elmúlt öt év elektronikai termésének eladatlan maradékával.
Hogy és mint kerülnek oda, örök rejtély, nem tartozik a vev re. Az
viszont igen, hogy az elmúlt két év alatt jelent sen megdrágult minden, és
romlott az árumin ség.
Minden kapu alatt, mellékutcában történik valami, de engem mégis a
komp körüli élet ny göz le. Itt zajlik talán a legnagyobb átkel forgalom
jó öreg kontinensünk és Afrika között. Német, francia, spanyol, portugál
és a legkülönböz bb arab országok rendszámait visel járm vek ezrei
nyüzsögnek, több kilométeres sorban, behajózásra várva. El fordulhat,
hogy több napig várakoznak, amire sorra kerülnek. Ennek megfelel en
rendezkedik be mindenki. A végeláthatatlan parkoló zsúfolt kempingre
emlékeztet: minden autóban laknak, f znek, alszanak, bár ez utóbbit
inkább csak a járm mellett, a földön, mert a szinte kibírhatatlan h séget,
szikrázó napsütést csak a gyengécske bríz teszi elviselhet vé. Az arab
jelekkel rendszámozott autókban teljes családok, nagyszámú gyerekkel
élik látszólag hétköznapi életüket, míg az európai kocsikban többnyire
fiatalok, csavargáshoz koptatott küls vel.
Tetszik, amikor az egyik érkez hajóról két tizennyolc év körüli német
srác gördül le hatalmas félcross-motorján, tartalékgumikkal és minden
egyébbel felcuccolva, ami csak kellhet. Remeg alattuk az aszfalt, amikor
eldübörögnek az ország belseje felé. Nemcsak én nézek utánuk. A
halottak is felébrednek erre a csinn-bummra.
A város legdivatosabb esti korzója a mi vadonatúj kiköt nk. Három
helyen mérik az italt, egy sereg pincér futkározik az asztalok között,
szabadtéri diszkó szolgáltatja a muzsikát. Aki kicsit is ad magára, az itt
mustrál és mustráltatik. Kedvenc esti program: a part mellé épített
dobogón a bohócnak festett fiú kidugja fejét egy drapéria hasadékán, a jól
nevelt úri közönség pedig azon verseng, hogy ötb l hányszor találja el
tojással. Nem ismerkedtünk meg részletesebben a móka szabályaival,
mert visszataszítónak találtuk. Leginkább azért, mert az egyenként is
méregdrága tojás ÉTEL, és ebb l is több százat, ha nem ezret „vicceltek"
el esténként.
Mindezzel együtt vidám, kellemes hely lett a klubból, jól éreztük
magunkat.
Összesen két napot töltöttünk a kiköt ben, és július 14-én, szombaton
este már indultunk is tovább. Józsinak közben sikerült kiszedni a
tömszelence törött csavarját, és pótolni egy újjal. Reméltük, hazáig már
kibírja újabb szerelés nélkül. Bevásároltunk némi gyümölcsöt, jó sok
üdít italt, és készen is voltunk. Mikor a diszkó vizet renget hangjai
mellett kikanyarodtunk a kiköt b l, vidáman, pihenten vágtunk neki a
Földközi-tengernek. Tartott még a nyugati szél, s t, sötétedés után még
élénkebb is lett. Teljes vitorlázatot húztunk, és még rendesen fel sem
fogtuk, hogy úton vagyunk újra, amikor Ceuta fényei már a sötétségbe
vesztek.

Túl voltunk az Alborán-szigeten, amikor ingadozni kezdett a nyugati

szél, és rövid haldoklás után cserbenhagyta a Szent Jupát vitorláit. Most
természetesen bejött a széltérkép keleti szelet jósló, fenyeget en hosszú
nyíljelzése, és a kezdeti kényelmes vitorlázást szembeszeles napok sora
követte. Az egyetlen jó, ami maradt, az a körülbelül egycsomós, keleti
irányú áramlás, amire itt szinte mindig számítani lehet.
Óriási a hajóforgalom. Tucatjával tartanak keletnek itt, ahol az áramlás
segít. Némelyikük akkora, hogy az árbocunk sem ér fel az
oldalmagasságukig. Különösen éjszaka kell óvatosnak lennünk, mert a
kapitányok hiányoztak az iskolából, amikor arról folyt az oktatás, hogy
még ilyen kicsi vitorlás hajónak is mint a miénk, els bbsége van, ha
vitorlával halad. Volt, amikor az utolsó pillanatban kellett kifordulnunk,
különben eltapostak volna, mint azokat a szakadt, plasztik, áruházi
reklámszatyrokat, amelyek számolatlanul díszítik a civilizációhoz közeli
tengereket.
Apropó, plasztik! Elmondhatatlanul szomorú látványt nyújt a természet
szerelmeseinek az a hihetetlen mennyiség pvc-fólia, zacskó, flakon,
pohár és egyéb vegyi termék, amely Európa környékén úszkál a
tengerekben. Nem tudok úgy körülpillantani, hogy ne látnék egy rakás
úszkáló szemetet körülöttünk.
Egész csöndben megjegyzem, hogy a napsütés, a sós víz és az állandó
mozgás ezeket is elpusztítja, ha lassan is. El ször csak összerepedeznek,
majd mind kisebb darabokra hullanak szét, hogy darabonként ússzanak
tovább. Attól tartok, a szakma tudósai képesek még kitalálni olyan
természetálló m anyag lapot, amivel biztosabban beparkettázhatjuk az
óceánokat is. Azok közé tartozom, akik nem bíznak az üres jó
szándékban. Környezetünk védelmére az embereket kötelezni kell, és
keményen ellen rizni. Még mindig nem tudjuk eléggé, hogy magunknak
tesszük tönkre kis bolygónkat.
Szembefújnak a levantei szelek, nem tudjuk eldönteni, cirkálás közben
cikkbe vagy cakkba menjünk-e. Jobb oldalon a partok határt szabnak, ott
ajánlatos fordulnunk. Ily módon végigtapogatjuk Marokkó, Algéria és
Tunézia partjait. Szeretem a partokat. Mindenhol más, és minden résznek
külön egyénisége van. Hol sziklás, zord hullámtörésekkel tekintélyt
parancsoló, hol barátságosan zöld vagy csábítóan homokos föveny . Ezek
az afrikai partok, úgy látszik, kivételek. A legszemléletesebben azzal
jellemezhetném, hogy itt ér véget a szárazföld, és kezd dik a tenger.
Semmi több, semmi jellegzetesség.
 Napokon át hajózunk szembe a széllel, szembe a hullámokkal. Fürdünk
a fröccsökben, és mégsem bosszant, nem keserít el. Még az sem, hogy az
itt állandó keleti irányú áramlatot – ami segítene bennünket – a kitartó
keleties szelek megfordították, napi húsz-harminc mérföld veszteséget
okozva. Már csak hetek választanak el bennünket az otthontól, és ez
mindent megbocsáthatóvá tesz.
Ha éppen nem szemb l fúj a szél, akkor sehonnan. Most igazán
el vehetjük vitorlázó tudásunkat, ami még a versenyek alatt rögz dött az
emberbe. Ki kell használnunk minden kis szell t, szélfordulót, és ha kell,
használjuk a motort is.
Napról napra, óráról órára vártuk azt az északnyugati szelet, amelynek
tíz napból legalább nyolcban fújnia illenék errefelé, de hiába vártuk,
semmi sem változott. Gondoltam, mit véthettünk a Földközi-tenger ellen,
hogy jövet-menet büntet bennünket. Lehet, hogy túl elnéz vagyok
magunkkal szemben, de semmilyen f benjáró b nt nem követtünk el,
hacsak azt nem, hogy idejöttünk. Két éve még megengedhettük azt a
luxust, hogy szélcsend alkalmával nem éltünk a motor adta lehet séggel –
mondván, vitorlázók vagyunk –, most viszont id re kell megérkeznünk,
nincs mese, nyomjuk a gázkart. Mikor felt nnek Szicília partjai, még
mindig délkeleti középszélben tartjuk Róma vonalának irányát. Eredetileg
Szicília alatt szerettünk volna elvitorlázni, mert csak úgy, mint minden
rutinos vitorlázó, akikkel korábban beszélgettünk, a szakkönyvek is ezt
ajánlják ebben az évszakban. De hiába ajánlgat nekem itt bárki bármit, ha
egyszer szemb l fúj a szél, és a négy csomós jó irányú helyett két
csomóval áramlik szembe a tenger.
Rövid tanakodás után úgy döntöttünk, hogy északról, Palermo fel l
kerüljük meg a szigetet, és majd átmegyünk ismét a Messinai-szoroson,
ahogy jövet is tettük. A partok mentén, egy csapáson szorítottuk a szelet,
csaknem sima vízen, vidáman haladtunk a szoros felé, csak azért
drukkoltam, hogy a szélfelel s minél kés bb vegye észre az
útvonalcserét. Aggodalmam nem volt megalapozatlan, mert alighogy
elhagytuk Palermo magasságát, legyengült, és szembefordult a szél,
ahogy az várható is volt. Egy ideig még cirkáltunk, majd lehúztuk az
összes vitorlát, és csak a motorra bíztuk magunkat. Nem sokáig
mehettünk így, mert a visszaer söd keleti szélben a hullámok teljesen
megállították a hajót. Alkonyatkor ismét szélcsendben motoroztunk pár
órát, majd a sötétséggel együtt megjött, és pillanatok alatt nyolcasra
er södött délr l a sirokkó. Közel voltunk a partokhoz, amerr l a szél is
jött, ezért a hullámok nem n ttek meg. Nagyon élveztem a rohanást teljes
vitorlázattal, annak ellenére, hogy az er södés röviddel kés bb lehúzatta
velem a nagyvitorlát és kisebbre cseréltette a fockot. Éjfélkor már
csökken ben volt a szél, és hajnalban, amikor felébredtem, újra egy
helyben himbálóztunk. Motor, vitorla, motor, vitorla, ez ment egész nap.
Délben néhány mérfölddel fölöttünk úszott el Filicudi szigete, ahol két
éve sörrel vigasztalódtunk a szélcsend miatt.
A gyengécske szélben vitorlával, motorral, közös er vel ballagunk a
párás leveg ben, a t lünk nem messze kirajzolódó partok közelében,
foktól fokig, el re. Még egy sziklaszirt, és mögötte a távolban már látszik
a rádiótorony, amint a szoros partján hatalmas jelz oszlopként nyúlik a
magasba.
Delfincsapatok jönnek-mennek körülöttünk, szinte egyfolytában
szuszog, fújtat a tenger. T lünk nem messze, de a falkáktól külön
vadászgat egy félig albínó állat. Hol erre, hol arra úszkál, láthatólag nem
tartozik egyik társasághoz sem. Eredeti, szép színeit fehér foltok tarkítják,
talán emiatt verték ki társai maguk közül. Józsi ismét bálnát lát. Mire
kinézek a kabinból, már lemerül, és hiába várom percekig, többé nem
kerül a szemünk elé. Állítólag errefelé is élnek bálnák, de semmi
közelebbit nem tudok róluk. Meglep , hogy itt, a part közelében,
forgalmas helyen felbukkannak.
Kitört a kánikula. Igaz, már két hónapja meleg van, de ilyen perzsel n
nem sütött még a Nap, mint most. Hiába vigyázok, kenem magam a
leger sebb fényvéd ken csökkel, állandóan hordom csülkös sapkámat,
mégis kisebesedik az arcom. Az orrom és a szám a legkényesebb. Fehér
b r vagyok, s mint ilyen, örök harcban állok a Nappal. A világ minden
ken csét kipróbáltam, minimális eredménnyel. Az egyik nem ér semmit,
a másik lehet, hogy érne valamit, de fölmarja a b röm, rosszabb, mint a
semmi. Végül mégis maradtam a Hélia-D krémjeinél – azokból legalább
volt elég.

Öt mérföldre lehetünk a szorostól, amikor visszajön a sirokkó. Egy

csíkban közeledik a széle, fehér, tajtékos hullámok látszanak mögötte.
Mikor lecsap a hajóra, már csak akkora vitorlákat talál, amekkorák éppen
megfelelnek az erejének. Nyolcas körül van ez is, de a part hegyeit l
megzavarva a gyengébb perceit er s löketek kísérik. Mondanom sem kell
talán, hogy a szorosban már szembefúj a szél, de ez még a kisebbik pech.
Ennél a széliránynál egy-két óra alatt megindul a víz fölfelé, s a
szorosban négy-öt csomósra er södik. Szinte már szégyellem is mesélni,
még azt hiszi az olvasó, a panaszládát nyitom rá.
Mikor elérjük a szoros bejáratát, a vízen tökéletesen lehet látni az
áramlás szélét. Az egyetlen követhet taktika az, hogy átvágunk a folyón
a calabriai oldalra, és ott a limány ötvenméteres sávjában cirkálunk a
kompkiköt ig, ahol ismét átkelünk a szicíliai oldalra, és az ottani
limányban cirkálunk a messinai kiköt ig.
Eredetileg Reggio Calabriában akartunk kikötni üzemanyagért, némi
gyümölcsért; vacsorázni. Ehelyett azonban Messina városát látogattuk
meg. Kényszerb l, de nem bántuk meg. Az el bbivel már jövet
megismerkedtünk, és nem vonzott egyikünket sem különösebben. Az
utóbbi viszont szebb, rendezettebb és fejlettebb város benyomását
keltette. Arról nem is beszélve, hogy Reggióban három kilométerre volt
az els bolt a kiköt t l, míg itt a belvároshoz tartozik a kiköt . Ha ezt
tudjuk, már két évvel ezel tt is ezt az oldalt részesítettük volna el nyben.
Este volt, amikor a kiköt i korzó kivilágított, népes betonjához
kanyarodtunk – a pecások örömére – és kikötöttünk. A bámészkodók
között mindig akadnak, akik segíteni akarnak, ha másképp nem, hát
tanáccsal. De a kikötés az, amit nem bíz a hajós soha a mások ízlésére.
Ahogy elkészültünk, és a kötelek jól tartottak, felhúztuk civil
rövidnadrágunkat és partra szálltunk. Itt se a tranzit, se a hatóság nem
rabolja el az ember idejét. Ahogy kiszáll a hajóból, máris a városban van,
és oda megy, ahová akar. Az el bbi segít kész társaságból beszélgetésbe
elegyedtünk egy köpcös, sz hajú öregúrral, aki Samnek mondta magát.
Megkérdeztük a kissé illuminált, vidám emberkét, hol kapni a legjobb
pizzát, mert nem tudnak annyit kérni érte, hogy ne ennénk egyet. Buszra
kell szállnunk – mondta –, pár megálló innen, de elkísér bennünket, mert
ott ismerik t. Legyünk csak nyugodtak, olyan pizzát kapunk, hogy amíg
élünk, nem felejtjük el.
Azt a buszkirándulást tényleg nem felejtjük el. Amikor két utcával
arrébb felszálltunk a buszra, Sam nyomban hangos szóváltásba keveredett
a kalauzzal, mert nem volt aprópénzünk, a kalauz pedig nem pénzváltó –
állítólag. Ezt t le magától tudtuk meg. Aztán mentünk. Hegynek fel,
egyre messzebb a várostól. Már fél órája zötyköl dtünk, amikor
nyugtalankodni kezdtem. Kérdezem Samet, merre járunk, így húsz
megálló után, de csak nyugtatgat, hogy minden rendben, ne aggódjak.
Ett l ideges lettem. Kérdezzük a kalauzt, de nem ért egy szót sem. Végül
kiderült, tévedésb l hegyi körjáratra szálltunk fel, ez az utolsó járat aznap
este tíz felé ér majd vissza. Nem hittem el a tévedést, bevillant, hogy
esetleg szándékosan megsétáltatnak bennünket, miközben ki tudja, mi
történik a hajóval. Mondom Józsinak, de enélkül is elég ideges volt már.
Hiába szállnánk le err l a néptelen hegyi terepr l, akkor sem érnénk
vissza el bb. A kínok kínját élem át, miközben meggy z désemmé válik,
hogy h lt helyét találjuk majd a hajónak. Fogadkozom, ha most az
egyszer valami isteni szerencse folytán megússzuk ezt a kalandot, soha az
életben nem leszek ilyen marha...
Ismét a parton kanyarog már a busz, de még a kiköt el tt, amikor Sam
apánk azt mondja: már nem jön vissza velünk a hajóhoz, inkább leszáll,
és elmegy haza, kés re jár. Olyan Isten nincs – gondoltam. Ha kell, a
nyakadnál fogva viszlek vissza, de el nem mégy, amíg nem láttam a
hajót. De csak annyit jegyzek meg, hogy nélküle nem találunk vissza.
Megértette. Nagyon villoghatott a szemem, mert láttam rajta, pontosan
tudja, mire számíthat.
Mikor leszállunk a buszról, mondom Józsinak, vigyázzon az öregre, s
mint akit puskából l ttek ki, vágtatok a dokkra. El ször nem látom a
hajót, eltakarja egy kamion. Mikor közelebb érek, leszakad rólam a
nyomás, ott ring békésen, sértetlenül, két horgász között félúton, így még
újkorában sem örültem neki. Sajnálom, hogy meggyanúsítottam az
öreget, de m vészi tehetséggel keverte magát gyanúba. Magának
köszönheti. Hogy megnyugodjunk, leülünk vacsorázni, a hajótól száz
méterre.
Nem id ztünk sokáig, másnap elintéztük a vásárlásokat, a tankolást, és
este tovább mentünk. Legyengült az áramlás, de nem állt meg teljesen, a
megváltozott, majdnem nullára csökkent szél ellenére sem. Ismét
átvágtunk a calabriai oldalra, és a part közelében jó tempóban hagytuk el
a szorost. Gyenge, összevissza szelek lengedeztek az elkövetkez pár
napon, csak vitorlával vagy csak motorral nem haladtunk volna, a
kett vel együtt viszont ügyesen loptuk a maradék mérföldeket.
Így hajóztunk az Otranto-fokig, a csizma sarkának északkeleti fokáig,
ahol összetalálkoztunk ugyanazzal a széllel, amelyik már a próbaúton
jövet is keményen fújdogált, bár akkor hátszélként el nyös volt. Most
szembekaptuk, és mindjárt nyolcas er sséggel. Nem volt meglep , mert
már az lepne meg bennünket, ha kedvez bb irányú lenne, másrészt itt ez,
a gregale-nek nevezett az uralkodó széljárás.
Ismét zuhogós, fröccsös körülmények között cirkáltunk egy egész
napig. Az lett volna a célszer , ha egy hosszú menettel átvágunk az albán
oldalra, és a part alatt kisebb hullámok között igyekszünk felfelé. Ezt
viszont lehetetlenné tette, hogy az albán felségvizek katonailag zárt
terület. Tanácsos kívül maradni, a térkép jelezte vonalon. Azért mentünk,
amíg lehetett, annak tudatában, hogy a sötét viharos éjszakában nehéz
megállapítani, mikor érünk tiltott területre. Az éjszakai bosszúságok
akkor kezd dtek, amikor átmentünk a Brindisi-Korfu közötti komp
útvonalán. Mi nehezen tudtunk irányt változtatni, a hajók viszont
egyáltalán nem voltak hajlandók tudomást venni rólunk. Próbáltuk rádión
jelezni létünket, aztán reflektorfénnyel és dudával is, de semmi. Tudtam,
hogy hallanak a rádión át, csak nem válaszolnak, mert azzal
automatikusan kötelez vé válna számukra a cselekvés. Tízperces
hiábavaló szólongatás után mondtam, tudom, hogy hallanak, és csak azt
kívánom, hogy hasonlóan udvarias találkozásokban részesüljenek
alkalomadtán. Hajnalban egy albán naszád került utunkba. Semmilyen
életjelet nem adott, kivéve, hogy keresztben elénk állt, és némán, sötéten
ránk mered ágyúcsöveivel arra biztatott bennünket, hogy talán mégis a
másik, el nytelenebb irány volna a jobb.
Délel tt legyengült a szél, elültek a meredek hullámok, egy ideig
biztatóan haladtunk. Délben egy órás szélcsend után gyenge nyugati
váltotta fel a gregale maradékát, amivel még az alkony beállta el tt
bevitorláztunk a kotori öbölbe, és kikötöttünk Hercegnovi kiköt jében. A
hatalmas hegyek között megbújó városka már régóta kedvenc helyeim
egyike, s most is nagy örömmel jöttünk ide.

Bár szezon vége van, csodálatos napsütésben sütkéreznek a

strandokon. Miután elrendeztünk mindent, mi is csatlakozunk a
strandolókhoz, akik között magyar üdül csoportot fedeztünk fel.
Újdonsült ismer seink meséi alapján kicsit visszarázódunk a hazai
körülmények közé, s bár nem mindig tudósítanak örömteli változásokról,
jólesik magyarokkal magyarul beszélgetni.
Minden jó id , pihenés ellenére egyre türelmetlenebbek vagyunk. Nem
id zhetünk pár napnál többet, elköszönünk az üdül kt l, és folytatjuk az
utat az Adrián Split magasságáig, ahol a hírek szerint két magyar hajó jön
majd elénk Jen barátunkkal, rádiósokkal, fotósokkal, a televízió
operat rével, hogy elkísérjék a Szent Jupátot útjának utolsó szakaszán.
Állandóan tartva a rádiókapcsolatot, szép és izgalmas élmény, amikor
Split el tt a ködös tengeren egymásra találunk az elénk siet Remény
nev magyar vitorlással, fedélzetén barátainkkal. Csak egy hajó érkezett,
a másik hajóról nem kaptunk hírt, merre jár, mikor jön. Behajózunk a
spliti jachtklub kiköt jébe, ahol Jen ék próbálják felderíteni, mi lett a
másik hajó sorsa, miért nem érkezett meg. A Tv-Híradó stábja van rajta,
akik szintén azért utaztak ilyen messzire, hogy velünk tartsanak.
Eredménytelen marad minden er feszítésünk, sem telefonon, sem rádión
nem sikerül összeköttetést találni az elveszett hajóval. Nem várhatunk
tovább, ha nem akarjuk lekésni a szeptember 12-ére, szombat délel ttre
megbeszélt érkezést.
Még a Split el tti szigetek között járunk, amikor egyre er sebbé válik
az északnyugati szél, s mindkét hajónak cirkálnia kell. Illetve, csak
kellene. Eleinte nem értjük a Remény man vereit, de rövidesen
nyilvánvalóvá válik, hogy kapitánya nincs megfelel en felkészülve még
erre a középszeles vitorlázásra sem. Jen kivételével mindenki a másik
fedélzeten van, nem hagyhatjuk el ket. Rádión érdekl dünk, mi történik
náluk, mire az a válasz jön, hogy a kapitány vissza akar fordulni Splitbe,
mert szerinte viharos a tenger, és veszélyes továbbmenni. Ötös szél fúj,
ami valóban viharos, ha genuával hol lobognak, hol fekszenek. Nem volt
id nk ezt játszani, már így is elvesztegettünk egy napot. Röviden
megtanácskozzuk, mit lehet tenni, és az a döntés születik, hogy én
átmegyek a Reményre, Józsinak meg nem okozhat gondot a Jupát
egyedül sem. Csak segíteni akarok odaát a sok vendég között egyedül
idegesked parancsnoknak, s ebb l aztán az lesz, hogy „A HÉT"
operat rének és az MTI fotósának segítségével ráncba szedjük a
reménytelenül billeg Reményt, és megyünk tovább. Ahhoz képest, hogy
a tengerre gyártották és vizsgáztatták a hajót, semmi sem m ködik rajta.
Kissé meglep, hogy a vizsgán annak idején nem t nt fel senkinek sem: a
farlámpát, aminek vízszintesen egy bizonyos szögtartományt kellene
bevilágítania, függ legesen szerelték fel. Nem sorolom a többi f benjáró
hiányosságot, de tudni kell, hogy a tengeren ezek töredéke is tragédiát
okozhat. Majdnem egy egész napig vitorlázunk, majd a lecsendesült
szélben motorral folytatjuk az utat.
Amíg az éjszaka közepén be nem döglik az is. Mit lehet tenni,
utánakötjük a miénknek és húzzuk. Ennek az a pikantériája, hogy a
motorunk már Santos óta haldoklik. Nehezen indul, kopogósan, krákogva
megy, és arra gondolunk, hogy ha bedöglik is a végére, majd behúznak
azok a hajók, amelyekkel elénk jönnek az Adrián. Lelassul a menet.
Világos, hogy így nem érkezünk meg id re, pedig emiatt már Rio óta
feszített tempóban jövünk. Visszamegyek a Jupátra, ismét összeül a
haditanács. A döntést követ en délután a hozzánk legközelebbi sziget
kiköt jébe, Mali Losinjba bevontatjuk a Reményt. Mindenki átszáll
hozzánk, és kés éjszaka újra nekivágunk az Adriának.
Másnap, szeptember 10-én, csütörtökön er s szembeszelet kapunk,
amikor reggel bekanyarodunk a Kvarner-szorosba. Azt hittük, a bóra
tisztel majd meg bennünket búcsúzóul, de csak egy bórácska jön, ami
néhány óra múltán teljesen felszívódik. Ennyi utas még nem zsúfolódott
össze hajónkban hosszabb id re – szerencsére. Kellemesen elvagyunk
ugyan, a vidám poénok sorra célba találnak, els sorban a pihen pózokra
vonatkozóan, hiszen jut vendég a padlótól a koporsóágyig mindenhova.
Jen t, aki immár szokása szerint állva, az ajtófélfának támaszkodva
alszik, felvilágosítjuk, hogy a konyha el tt ülve és fejét a
szemetesvödörre hajtva, komfortosabb. Este kötünk ki Omisajban, Krk
sziget Rijekához legközelebbi kiköt jében, hogy partra tegyük a
legénységnek azt a részét, amelyik innen már jugoszláv kísér hajóval
követi a Szent Jupátot az utolsó mérföldeken.
Szombaton hajnalban a derengéssel kelünk mi is, összeszedjük
magunkat, és lassan megindulunk Opatija, a két évvel ezel tt elhagyott
kiköt felé. A hajón csak ketten vagyunk. A felkel Nap éppen csak sejlik
a párás ég alján, szél nem fúj, amikor megpillantjuk a fogadásunkra
érkez k flottáját.
 Az els hajókat újabbak és újabbak követik, benépesül a tenger.
Megállítjuk a motort, lehúzzuk a vitorlákat, és szédülten nézzük a
körülöttünk köröz , ünnepl hajókat. Mindegyiken rokonok, ismer sök,
barátok és olyan emberek, akiket most látunk el ször, de akiket már
barátunknak érzünk. Integetnek, kiabálnak, zászlókat lobogtatnak.
Régi szokás a vízi sportolóknál, hogy örömükben a vízben kötnek ki;
vagy beugranak, vagy az ünnepl k dobják be ket. Mikor úgy érzem, túl
nagy bennem a nyomás, összeszorul a torkom, nem bírom tovább,
bevetem magam a vízbe.
Kis motoroshajó jön közelebb, hogy utasai a miénknél nagyobb piros-
fehér-zöld lobogót adjanak át, de elsodródnak, miel tt elérhetnénk a
nyelét. Odaúszom, hogy elhozzam a zászlót, s miközben mellettük
taposom a vizet, jó, hogy csordogál arcomon a sós lé, így nem látszik,
hogy én is hozzáteszek néhány cseppet.
1987. szeptember 12-én, délben odakanyarodunk az opatijai kiköt
lépcs jéhez.
Ezen a napon Opatija ismét Abbázia: amerre nézünk, mindenütt
magyarok. Ahogy kiköt kötelünk ráhurkolódik a bikára, kilépünk a
partra, megérkeztünk.
Hétf n reggel átmotoroztunk a rijekai kiköt be, ahol a Hungarocamion
trélerére emeltük a hajót. Hétszáztizenhét nap és hetvenezer kilométer
után a Szent Jupát hazatért Magyarországra.

Visszaköltöztem a konténerbe a székesfehérvári Könny fémm agárdi

vízi sporttelepére.
Itt élek a vízparton, ahol a lebukó Nap Fehérvár felé húz aranyhidat.
Néha a vadkacsákat hallgatom a t lem két kilométerre lév nádasból,
néha a hajók árbocain csattogó felhúzókötelet.
A KÖFÉM-nél váltam emberré. Sokat tettek azért, hogy álmaimból
valóság legyen. A jöv met sem tudom nélkülük elképzelni.
Amikor a rijekai öböl vizében átúsztam a magyar zászlóért, megkértek,
mondjak valamit. Gondolkodás nélkül csúszott ki a számon: Szép az élet!
Most is csak azt mondhatom: Szép az élet!
 SZAKKIFEJEZÉSEK

bar

fejkötél
bríz
fock-vitorla
blinker
limány
bum (rúd)

luvolo hajó
dinghy
pillangó
puffer a horgony kiemelését segít kötél

orrvitorla
raumos
a folyásiránnyal ellentétes irányú
sekli örvénylés

spinakker-rúd 3/4-es szélb l szél felé fordul a

hajó
száling
két fock-vitorla oldalra
takli kitámasztva

kiköt k, folyótorkolatok el tt ke- a hajó oldalát ütközést l véd

letkezett természetes hullámtör m anyag ballon

a vizet épp csak borzoló 3/4 szélben

széler sség
csavaros félszem (nyitható
horgászáskor használt villantó láncszem)

a nagyvitorla alsó, vízszintes a hátszél-vitorlát kitámasztó rúd

rúdja
az árboc keresztrúdja
vagy finn-dinghy, egyszemélyes
vitorlás, a legkisebb méret a teljes vitorlázat
olimpiai hajóosztály

A szerz önmagáról
„1953-ban születtem Székesfehérváron. Az
ipari tanulók sportklubjában kezdtem birkózni,
majd 17 évesen kajakozni Agárdon, a KÖFÉM
egyesületében. Tíz év múlva ugyanott vitorlázni
kezdtem, s 1983-ban mint ranglistaels , a
válogatott keret tagja lettem. A versenyzést l
azért vonultam vissza, hogy Föld körüli utunk
tervét megvalósíthassam. 1985. szeptember 26-
tól 1987. szeptember 12-ig tartott ez az út."