Susanna Leonard
MADAME
CURIE
ÉS A TEREMTŐ ÁLMOK

 
 
 
 
 
 
 
Kossuth Kiadó
 
Tartalom
I.  NEFELEJCS A FEHÉR SELYMEN
1  Csecsemő
2  Ivanov
3  Rejtélyek
4  Fények
5  Édesanya
6  Titkos teadélután
7  Mindenható
8  Esthajnalcsillag
II.  SZÉTTÁNCOLT CIPELLŐK
9  Nagy Katalin
10  Nyár
11  Tél
12  Kórkép: szerelem
13  Egyezség
14  Nincstelen
15  Katharina
III.  MÁGNESEK, KRISTÁLYOK ÉS SUGÁRZÁSOK
16  Az esküvő
17  Ájulás és megszállottság
18  Véletlen
19  Véletlenek
20  Becsvágy
21  A konok
22  X-sugarak
23  Sötétben tapogatózva
24  Az első lépések
25  Boldogság
26  Rádium
27  A díj
28  Igazából
29  Az esküvő
Epilógus  Pierre
Utószó
Impresszum
„Az álmokat az életből szőjük,
az életet pedig az álmokból.”
MARIE CURIE
 Szereplők
 
 
Maria „Mania” Skłodowska Madame Marie Curie
Wladislaw Skłodowski apja
Sofia legidősebb nővére
Bronia második legidősebb nővére
Josef bátyja
Helena „Hela” harmadik legidősebb nővére
Jósef unokatestvére
Pierre Curie férje
Irène Curie lánya
Frédéric Joliot veje
Eve Curie kisebbik lánya
Katharina Antonowa* Eve barátnője
Kasimir Dluski Marie Curie sógora
Monsieur Lamotte Marie Curie hódolója
Kasimir Zorawski Marie szerelme
Jeanne Marie egyetemi csoporttársa
Paul Langevin Pierre Curie asszisztense
Tupcia Marie tanára
Madame Sikorska Marie iskolájának az igazgatója
Witold Romocki Marie apjának az egyik tanítványa
Jean Perrin a Curie házaspár barátja és szomszédja
Henri Becquerel fizikus
Gabriel Lippmann Marie egyetemi témavezető tanára
Jadwiga Szczawińska tanítónő és feminista
 
A *-gal megjelölt személyek fiktív szereplők
 I.

NEFELEJCS

A FEHÉR SELYMEN
 1

Csecsemő
Sceaux, Párizs mellett, 1926. október 8.

 
A levegő kellemesen langyos, szellő sem rezdül. A temető kőkerítésén
fekete rigó fütyüli esti dalát, nem messze gyereksírás hallatszik. A
ciprusok árnyéka úgy megnyúlt, hogy már-már eléri a kőfalat, a
rododendroné meg máris beborítja a sírt, amely előtt alacsony termetű,
ősz hajú hölgy áll. Fekete ruháján sötét nyári kabát, fején taftkalap.
– Valóban szerencsések vagyunk, Pierre – suttogja a hölgy. – El sem
hiszed, milyen jó hozzánk az idei ősz. Olyan jót tesz a léleknek az októberi
nap. – Sápadt ajkát halvány mosolyra húzza. – Irène és Frédéric nem is
találhatott volna alkalmasabb időpontot a nagy naphoz.
Itt, a rododendron mögött elrejtőzve a temetőlátogatók elől, itt
beszélhet anélkül, hogy bárki is csodálkozva ráncolná a homlokát. A sírt
borító fehér cikláment a rododendron árnyéka szürkére festi, cserébe
viszont sárgán rikítanak a sír előtti rózsabokor magasan lévő virágai, mert
egy napsugárnak sikerült utat törnie a bozótosban. A gyerek még mindig
nyöszörög. Micsoda vékonyka kis hang, gondolja az asszony, még egészen
kicsi lehet.
Hirtelen zubogó hangot hall, mintha a bodzásban a sírok mögött valaki
egy vödör vizet locsolna ki, majd egy verébraj trillázása rázza meg a
bozótot. Úgy lepi el a raj az őszi bokrot, mint egy viharos széllökés,
mindenütt piros és sárga levelek szállingóznak a fűre. A nő a fejét
félrehajtva egy ideig hallgatja a tollas csapat vad csivitelését.
Lepke repdes a sír felé, majd leszáll a sírkő előtti rózsára.
– Citromlepke! – kiált fel önkéntelenül. – Citromlepke októberben!
Tetszene neked, Pierre.
A lepke virágról virágra száll, majd a sírkövön álló három név előtt
köröz, végül a legalsó név melletti halálozási év utolsó két számjegyén
pihen meg. A hölgy figyeli, elmereng a látható számjegyeken, arra a
bizonyos évre gondol, arra a szörnyű napra, azokra a keserű órákra.
Bánatában elszorul a torka.
De a következő pillanatban a kecses alakja összerándul, a teste
megfeszül, és kétszer határozottan összecsapja a tenyerét. A madársereg
elhallgat, majd suhogva, zizegve felrebben a bodzabokorról, és zúgva a
kőfal felé száll. A citromlepke viszont sárga szárnyát billegetve ott marad
az évszámon.
– Tehát holnap – mondja a fekete ruhás hölgy, és nagy levegőt vesz. –
Holnap eljön a nap, Pierre, férjhez megy a mi nagylányunk. És te nem
leszel ott. – A motyogás elhal az ajkán, sóhajtás és suttogás váltja fel: – Ó,
bárcsak máshogy lehetne!
Még egyszer felsóhajt, aztán belekezd: mesél a jegyespár nem túl alapos
előkészületeiről; a ma estére tervezett kis ünnepségről; Irène-ről, akinek a
„nagy nap” közel sem tűnik olyan fontosnak, mint neki, az édesanyjának.
Először csak suttogva, aztán már motyogva a jövőbeli vőjét is megemlíti.
– Monsieur Frédéric Joliot – mondja, és úgy nyújtja meg a szótagokat,
mintha egy olyan új kémiai elem idegen csengésű nevének a szótagjait
ejtené ki, amiről egy vetélytárs azt állítja, hogy felfedezte, ő viszont még a
létezését is kétségbe vonja. – Frédéric… képes leszek valaha monsieur
Joliot-t a keresztnevén szólítani? Vagy akár tegezni?
Mintha valami távoli hangot hallana, oldalra dönti a fejét.
– Hallom, hogy nevetsz, Pierre, de tényleg nem könnyű. Végül is a
legjobb asszisztensemet veszi el tőlem ez a fiú. – Bosszúsan legyint. – Irène
legalább a laborban tudott helyettesíteni téged egy kicsit. Meg aztán Joliot
olyan… – A vállát megvonva megakad, a megfelelő szót keresi. – Olyan
komolytalan.
Bár azt hozzá kell tennie, hogy a munkában megfelelő komolyságot
tanúsít.
– Abban nem marad el Irène-től, az igaz, ott aztán sziporkázik, ami a
buzgóságot és a remek ötleteket illeti.
Megszólal egy templomharang, mire a hölgy felsóhajt.
– Már fél hét? Vajon ma képesek lesznek időben elindulni az intézetből,
hogy odaérjenek az ünnepségre? Kétlem.
A citromlepke újra szabaddá teszi a dátum két utolsó számjegyét, és
tovalibben az estébe. A rigó még mindig az esti dalát fütyüli a temető
falán, a gyerek már nem sír. A fekete kalapot és fekete ruhát viselő apró
hölgy elmormol egy gyengéd búcsút, megfordul, majd kilép a rododendron
és az egyik ciprus közül az ösvényre, amely a temető főutcájára vezet.
Nyugodt tempóban megy a temető kapuja felé, ahova háromnegyed
hétre a sofőrt rendelte. Ő hozta el a kocsijával Sceaux-ba, majd ide is. Már
csak egy-két sírnál álldogálnak, fél óra múlva lebukik a nap.
Nincs semmi kedve a Quai de Béthune-ön lévő kis lakásába meghívott
vendégsereghez, nem rajong a nagy összejövetelekért. Az első
vendégeknek már rég meg kellett érkezniük. Eve mindenről gondoskodik,
nyugtatja magát, és hálásan gondol a kisebbik lányára. Eve-re számíthat.
Mindig.
Hirtelen valaki a nevén szólítja.
– Jó estét, madame Curie! – Sceaux nemrégiben elhunyt
polgármesterének az özvegye integet felé, előtte pazar sírkő, égbe
magasodó márványangyallal. – Hogy van, professzor asszony? Jól hallom,
hogy Irène holnap férjhez megy? Marguerite épp az imént említette.
Marguerite az özvegy legkisebb lánya. Az apja sírjától három lépésre,
egy síremlék takarásában ül egy padon, és újszülött kislányát szoptatja. A
virágokkal díszített síremléken Victor Hugo márvány mellszobra
magasodik, a sírt kovácsoltvas kerítés veszi körül.
– Úgy van. – Madame Curie megáll a sírkő előtt. – Tízkor a negyedik
kerületi városházán. De utána nem lesz nagy mulatság, túl sok a munka az
intézetben. Helyette ma este ülünk össze ünnepelni. – Jöjjön, aminek
jönnie kell, teszi hozzá gondolatban.
Marguerite odaint neki, és alig láthatóan jelzi, hogy menjen, nézze meg
a gyermekét. Az író síremléke mellett elhaladva madame Curie odamegy a
padhoz, és a szoptató nő fölé hajol, hogy megnézze a csecsemőt.
Marguerite óvatosan félretolja egy kicsit a gyapjúkabátját, amivel a mellét
és a kisbabájának a fejét takarta el. A csecsemő rózsás arcáról sugárzik az
elégedettség.
– Hát nem gyönyörű? – suttog Marguerite.
– De, tényleg az. – Madame Curie bólint, a mindig oly komor tekintetén
mosoly suhan át.
A fiatal édesanya mellett a padon észrevesz egy kéziratot, egy
tanulmányt Albert Einsteinnek a fényelektromos hatásról szóló
elméletéről. Madame Curie ismeri a címet és a tartalmat is. Marguerite
nála tanult a Sorbonne-on, az ígéretes fiatal nő az ő irányítása alatt
végezte a kutatómunkát.
– November másodikán lesz a doktori disszertációm védése – mondja a
fiatal anyuka, amikor észreveszi madame Curie pillantását.
– Tudom. – Madame Curie felegyenesedik. – Menni fog, efelől nyugodt
lehet.
Mialatt újra ránéz a disszertáció borítójára, Albert Einsteinre gondol, a
rokon lélekre, a lelki társra. Milyen szeretettel vigyázott rá és a
gyerekekre, amikor az egész világ elfordult tőle és elítélte őt.
– Kár, hogy a papa ezt már nem élheti meg. – Marguerite szomorúan
néz az apja sírjára. – Először ellenezte, hogy továbbtanuljak, de később,
amikor látta a jó eredményeimet, volt, hogy majd szétvetette a büszkeség.
Halkan felnevet, majd a szeme sarkából kitöröl egy könnycseppet.
 – Azt, hogy az én Marguerite-em ilyen sokra vitte, önnek köszönheti,
professzor asszony. – A polgármester özvegye madame Curie-hez lép, és
hálás meghatottsággal néz a komor, sápadt arcára. – Ha ön nem jár elöl jó
példával, még a továbbtanuláshoz sem lett volna bátorsága. – Megérinti az
idős hölgy karját. – Van fogalma arról, micsoda áldást jelent ön
Franciaország lányainak?
Madame Curie nem tudja, mit válaszoljon, csak bátortalanul
elmosolyodik, és száját búcsúra nyitja.
– Mamának igaza van, professzor asszony – veszi át újra a szót a fiatal
édesanya. – A generációmból sokan csak azért mertek a tudomány felé
fordulni, mert ön már utat tört. Minden kolléganő, akit csak ismerek,
csodálja önt. Biztos nem volt egyszerű a teremtés koronájával szemben
érvényesülni, ugye?
– A teremtés koronája – mormogja madame Curie, és az arcán átvonuló
röpke mosolyban jele sincs vidámságnak.
– Olvastam, hogy fiatalkorában azért jött Lengyelországból Párizsba,
hogy a Sorbonne-on tanulhasson – folytatja Marguerite anyja. – Egyedül,
család nélkül biztosan nem volt könnyű.
Madame Curie érzi, hogy a hölgyek komolyan érdeklődnek, és
megkísérli elmesélni, milyen is volt.
– Nem – feleli halkan –, tényleg nem volt az.
Miközben a tekintete az elszunnyadó kisbabán mereng, az elhunyt férje
jelenik meg a szeme előtt. Hol lenne most ő Pierre nélkül? Ha azokban a
döntő években nem állt volna mellette?
– Őszintén szólva, néha, amikor visszatekintek, csoda, hogy sikerült.
Ugyanakkor… – fordul Marguerite anyjához –, ugyanakkor azért nem
teljesen család nélkül kellett boldogulnom Párizsban. A nővérem, Bronia
itt élt a férjével, és az első hónapokban náluk lakhattam.
– Sokszor elgondolkoztam azon, vajon miből meríthetett erőt ehhez a
szokatlan és nehéz úthoz. – Marguerite kihúz egy fehér, kék hímzéses
selyemkendőt a ruhája feltűrt ujjából, a mellbimbóját kiveszi a kislánya
szájából, óvatosan letörli a tejet a baba ajkáról, majd a saját melléről is. –
Biztosan volt példaképe, ugye, professzor asszony?
– Lett volna? – Madame Curie sóhajtva megvonja a vállát, és kissé
elbizonytalanodik, mert nincs felkészülve efféle kérdésekre. – Talán az
első igazgatónőm, madame Sikorska. És igen, a barátnőm is, Jadwiga, alig
múlt tizennyolc éves, amikor értünk, a nők jogaiért kezdett harcolni. És
természetesen a nagynéném, Maria Rogowska. Ő másmilyen volt, mint
akikkel fiatalkoromban találkoztam. Nadrágot hordott, cigarettázott, és
inkább alapított egy bútorgyárat, mint hogy főzzön és gyereket neveljen.
Igen, talán ő hatott rám a legbátorítóbban, hogy természettudományos
karrierről álmodozzak.
– Álmodozni valamiről, és megvalósítani egy álmot, az ég és föld –
magyarázza Marguerite anyja.
A lányától átveszi az alvó csecsemőt, hogy az be tudja gombolni a
ruháját és a kabátját.
– Igaza van, asszonyom. Az álmodozáshoz inspiráció és képzelet kell, de
ahhoz, hogy elérjük a megálmodott célt, rendkívüli kitartásra és sok erőre
van szükség. Mint mondtam, ha visszatekintek, néha magam sem értem…
Hirtelen félbeszakítja a mondatot. Tekintete a selyemkendőre esik, amit
Marguerite az ölébe terített, hogy összehajtogassa – rajta hímzés, egy
mandala, csupa egymásba fonódó nefelejcsből. Madame Curie-t mélyen
megérintik a váratlanul ráköszönő kék virágok, és olyan, mintha
egyszeriben kinyílna a szívében egy ablak, ami egy másik életbe, egy másik
időbe enged betekinteni.
– Megnézhetem? – A kendőért nyúl, a fiatal nő a kezébe adja. Madame
Curie megtapintja a selymet, és megszemléli a művészien hímzett kék
virágokat. – Nefelejcs a fehér selymen – suttogja, és megcsóválja a fejét,
mintha nem hinne a szemének.
Jóval többet lát, mint pusztán a fiatal anya selyemkendőjét. Egy kép tör
fel az emlékei mélyéről: egy osztályterem, a testvére, Helena, a barátnője,
Kazia, egy egyenruhás férfi, a tanárnője, Tupalska kisasszony.
– A kendőt a legkisebb nővérem hímezte a lányom születésére. – A fiatal
édesanya felemeli a padról a doktori disszertációt. – Üljön le egy kicsit
hozzánk, professzor asszony, jöjjön! Úgy örülök, hogy látom!
A kendővel a kezében, a feltörő emlékeibe merülve madame Curie
helyet foglal az egykori tanítványa mellett. Az anyja, karjában az alvó
csecsemővel, leül mellé.
– Bocsásson meg – sóhajt madame Curie –, de ez a kendő a varsói
gyerekkorom emlékét idézi, pontosabban az iskolás éveimet.
– Meséljen nekünk, madame! – kérleli Marguerite. – Meséljen nekünk az
iskolás éveiről, az iskola vezetőnőjéről, a bátor Maria nénikéjéről, hogyan
sikerült neki megvalósítania az álmait. Kérem!
Madame Curie ránéz a mellette ülő nőkre, a csodálat és a részvét, amit
az arcukról leolvas, zavarba hozza, elbizonytalanodik. Megtanulta, hogy
ne foglalkozzon a csodálattal, és ne bízzon az emberi részvétben. Meg
aztán a személyes dolgokról is nehezére esik beszélni.
– Mindannyiunknak megvan a múltja – mondja végül, miközben a
hímzést nézegeti. – És nem is vagyok benne biztos, valóban fontos-e
annyira, mint ahogy azt hinni szeretnénk.
 – Persze hogy fontos, professzor asszony. – Marguerite tekintete
határozottá, már-már könyörgővé válik, és az anyja karjában nyugvó
kisbabára mutat. – Már csak a kislányom számára is fontos a történetem.
Maga nélkül, professzor asszony, egész másmilyen története lenne az ő
anyukájának. Azt hiszi, továbbtanultam volna? – Felemeli a kéziratot. –
Megírtam volna valaha is ezt a doktori disszertációt ön nélkül?
Madame Curie hirtelen nem tudja, hogy mit is válaszoljon. Az ő
rendíthetetlen és kötöttségeket nem tűrő Maria nénikéjét látja maga előtt,
egy pillanatra még a cigarettája füstjét is érzi. Akárcsak egy törékeny,
drága ékszert, két kezével magasba emeli a hímzett kendőt, és annyira
életszerűen, mintha tegnap látta volna őket utoljára, megjelenik előtte az
anyja és a legidősebb testvére, Sofia.
– Igaza van, Marguerite. Az ember története pont úgy működik, mint a
molekulák, ha felmelegítjük őket, mozgásba jönnek, és a velük szomszédos
molekulák is mozogni kezdenek. Ha megérint minket valaki másnak az
élettörténete, lehetséges, hogy a sajátunk is új irányt vesz.
Visszaadja a kendőt a fiatal édesanyának.
– Ez a szép kendő hirtelen teljesen megbabonázott, Marguerite. Anyám
egyszer egy majdnem ugyanilyet kapott a testvéremtől, Helenától. –
Madame Curie szeme könnybe lábad, sápadt arcvonásait álmodozó
tekintet váltja fel. – Maniának hívott – folytatja majdhogynem gyöngéd
hangon. – A családban mindenki Maniának hívott. – Lehajtja a fejét. – De
ez a fehér kendő nem csak az anyámra emlékeztet, tudják? Teljesen
váratlanul az iskolás éveim egyik osztálytermébe vezetett vissza.
– Úgy hangzik, mintha egy konkrét időszak jutott volna eszébe – szólal
meg a polgármester özvegye.
– Ráadásul egészen pontosan egy tanóra. – Madame Curie hátradől,
kezét összekulcsolja az ölében, és a virágcsokrot nézi, amit Marguerite
anyja egy réz virágvázába rendezett a férje sírján. Madárberkenye és fehér
krizantém. – Harmadikos vagy negyedikes lehettem.
Az egyik nagy fejű virág olyan, mintha a saját sápadt anyja mosolyogna
rá. Sóhajt egyet, hogy leküzdje a fájdalmat, amely oly sokszor uralkodik el
rajta, ha az anyjára gondol, aztán vesz még egy nagy levegőt, és mesélni
kezd.
– Tudják, hölgyeim, a szüleim tanítók voltak, és sokáig én sem
gondoltam semmi másra, mint hogy én is az leszek. Azt hiszem, már akkor
tanítónő akartam lenni, amikor abban a bizonyos osztályteremben ültünk,
és a testvérem, Helena egy fehér selymet hímzett. Az a Helena, akit még
ma is Helának hívok.
 – És tanító is lett, professzor asszony. – Marguerite odahajol hozzá, és
megérinti a vállát. – Az én tanárom.
– Igen, ez igaz. – Madame Curie elmosolyodik, mintha ez eddig eszébe
sem jutott volna, és most örül neki.
– Egyvalamit tudniuk kell, hölgyeim – folytatja. – Lengyelországnak
abban a részében nőttem fel, amelyik orosz kormányzás alatt állt. Ott
aztán a nőknek esélyük sem volt arra, hogy magasabb végzettséget
szerezzenek. Mi, lengyelek, az iskolában még az anyanyelvünkön sem
szólalhattunk meg. Jaj volt annak a tanárnak, aki lengyelül tanított
minket. Akik a szigorú tiltások ellenére mégis megtették, nem kevesebbel
fizettek, mint hogy a legszebb éveiket egy szibériai munkatáborban kellett
tölteniük…
 2

Ivanov
Varsó, 1875 tele

 
Ha Tupcia mesélt, ajkán húsz kislány csüngött. Tupciát tulajdonképpen
Tupalska kisasszonynak hívták, de a lányok a becenevén emlegették.
Tupcia lengyelül mesélt. Lengyel királyokról, hadvezérekről, lengyel
diadalokról és lengyel felkelőkről.
A széles arcú, nem éppen finom vonású, alacsony, kövérkés asszony az
osztály előtti katedrán ült, Mania felnézett rá. Minden egyes szavát
magába szívta, Tupcia történelemóráit szinte izgalmasabbnak találta, mint
a matematikaóráit. Volt, hogy a tanárnő kérdést szegezett egy lányhoz.
Lengyelül. Olyankor a felszólított lány felállt, és lengyelül válaszolt.
A magas ablakok előtti fák havasak voltak, csakúgy, mint az út és a
Szász kert mezői, amelynek határán ez a kis varsói magániskola állt;
odabent nagyjából húsz kislány hallgatta a lengyel történelmet. Néma
csöndben figyeltek. A tény, hogy valami tiltott dolgot tesznek, nevezetesen
lengyelül beszélnek, ráadásul a lengyel történelemről, összekovácsolta a
lányokat és a tanárnőt.
Tupcia leszállt a katedráról, hogy felírjon a táblára egy nevet, egy
lengyel király nevét. Mania az ablak előtti hófúvást bámulta, és máris újra
kirajzolódott előtte édesanyja kedves arca. Mama – ő volt az első gondolata
ébredés után, és az utolsó elalvás előtt.
Az édesanyja már hónapok óta távol volt. Egy Nizza nevű városban
gyógyult, de betegsége nevét Mania előtt még soha senki sem ejtette ki.
Akármennyire is kutakodott, az anyja betegsége rejtély maradt számára.
Hogy az anya ne szenvedjen annyira a magánytól, az apjuk döntésére
Mania nővére, Sofia is vele ment Franciaországba.
Maniának mindketten hiányoztak. Néha olyannyira, hogy majd
belehalt, és csak zokogott.
A gondolatai a titokzatos betegségben szenvedő távoli anyjáról
barátnőjének, Kaziának az anyjára szálltak, akit ma reggel az
iskolakapuhoz vezető lépcsőn látott. Nézte, ahogy felkísérte a lányát az
iskolához, majd búcsúzóul megölelte és megcsókolta.
 Ezt látván Mania elszomorodott. Talán, mert őt nem kísérhette el az
édesanyja? Valószínűleg azért is. De inkább azért, mert őt még soha nem
ölelte meg az anyja, és meg sem csókolta. Legalábbis egyetlen anyai
ölelésre és egyetlen anyai csókra sem emlékszik. Viszont Lucia néni, az
apja nővére, aki gyakran segített be a háztartásba, ő igen, ő megcsókolta és
meg is ölelte Maniát és a testvéreit.
A középső oszlop második sorában ült a nővére, Helena, mellette pedig
Kazia. Mania az ablak melletti harmadik sorból figyelte őket. Biztos volt
benne, hogy Hela is látta a gyengéd ölelkezést anya és lánya között;
elvégre együtt jöttek iskolába. Vajon őt is ennyire elszomorították a
látottak?
A többi lányhoz hasonlóan Hela és Kazia haja is szoros copfba volt
fonva, rajtuk az előírásnak megfelelő sötétkék egyenruha, fényes
acélgombokkal. Kazia és Hela egy évvel volt idősebb Maniánál, de az
osztályba jártak nála két évvel is idősebbek. Mania még a nyolcat sem
töltötte be, mégis ő volt az osztályelső. Matematikából, történelemből meg
mindenből. Volt, hogy örült neki, de legtöbbször kínos volt számára, igen,
sőt kifejezetten kellemetlen, mert egyeseket bosszantott.
– Persze hogy minket is megcsókol a mama – állította Hela, amikor
Mania erről kérdezte. – Mi a csudát gondolsz?! Mama csak egy kicsit beteg.
Egyik sem volt igaz. Őt, Maniát soha nem csókolta még meg az
édesanyja. És az anya nemcsak egy kicsit volt beteg, hanem nagyon.
Különben nem élt volna már lassan egy éve Franciaországban a tengernél.
Kúrán van ott, ahogy az apja mondta. Az anyjának ez már a második
kúrája volt. És az apja mindkettőért sok pénzt fizetett. Mania meg sokat
sírt.
Remélte, hogy az anyjának segít a távoli Nizzában Sofia állandó
jelenléte: enyhíti a magányát és a szomorúságát. Maniának nem segített.
Úgy tisztelte és szerette a nővérét, ahogy mások egy szentet szeretnek és
tisztelnek. Sofia legalább néha megölelte, megcsókolta és megszeretgette.
– Mit tudsz nekünk erről a lengyel úrról mondani, Maria Skłodowska? –
Tupcia rámutatott a névre a táblán.
Lehet, hogy észrevette, ahogy Mania gondolatai elkalandoztak?
Mania, akit a családján kívül mindenki Mariának szólított, a valódi
keresztnevén, felállt, és mondta, ami eszébe jutott: hogy II. Poniatowski
Szaniszló Ágostot 1764-ben a lengyel grófok és lovagok lengyel királlyá
választották, hogy tanult ember volt, hogy imádta az irodalmat és a zenét,
hogy a lengyel államban újra rendet akart teremteni, és hogy ez nem
sikerült neki. Mindezt természetesen lengyelül sorolta.
 Tupcia elégedetten bólintott, visszaült a katedrára, kezébe vette a
lengyel történelemkönyvet, amiből előtte idézett. Mania leült, a tanárnő
pedig elmagyarázta, hogy Szaniszló Ágost sajnos nem volt túl bátor király.
Ebben a pillanatban megszólalt a csengő.
A teremben azonnal néma csend lett. A lányok úgy ültek ott, mintha
jéggé dermedtek volna. Tupcia letette a könyvet, és felkapta a fejét.
Amikor Mania észrevette, hogy az amúgy mindig piros pozsgás arcú
tanítója egyszerre elsápadt, még a lélegzetét is visszatartotta.
A tanórának a fele sem telt el, és máris csengetnek?
A lányok tisztában voltak vele, hogy mit jelent ez, és Tupcia is pontosan
tudta, hogy a házmester adott le figyelmeztető jelzést. Bármelyik
pillanatban betoppanhatott valaki az orosz tanfelügyelőségtől.
Onnantól aztán felpörögtek az események: Tupcia elsuttogott néhány
parancsot, becsukta a lengyel történelemkönyvét, gyorsan összeszedte a
többi lengyel könyvet is, és leugrott a katedráról. Két lány az első sorból
letörölte a tábláról a lengyel király nevét, míg mások begyűjtötték a
füzeteket és a könyveket az iskolapadokról, és átadták azoknak a
lányoknak, akik az első sorban, közvetlenül a hálótermekre nyíló ajtó
mellett ültek. Ők aztán az egyenruhájuk kötényébe fogva minden árulkodó
jelet átvittek az osztályteremből a hálótermekbe.
A termet kapkodó nyüzsgés zaja töltötte be. Ajtózsanérok nyikorogtak,
széklábak csikorogtak, ruhák susogtak, cipőtalpak koppantak a földhöz,
halk utasítások szálltak a levegőben, a padok teteje recsegve nyílt fel, majd
csapódott vissza.
Mania kidobta maga elé a padra a kézimunkáját, az ablakhoz ugrott, és
kinézett a hófúvásra: a Szász kert kapuja előtt előkelő, négylovas hintó
állt. A hintó tetejét és a lovak takaróját is hó borította. A kaputól a
bejárathoz vezető lépcsőig Mania a hóban már csak a lábnyomát látta
annak, akit Varsón át idáig húztak el a lovak. Az orosz tanfelügyelő már
rég bent volt az épületben.
Kis idő múlva újra mindenki a helyén ült. A katedrán Tupcia egy orosz
elbeszélőkötetből olvasott fel, míg a lányok buzgón hajoltak
hímzőkeretük, varrásuk és horgolásuk fölé, és szorgalmasan dolgoztak a
tűkkel és a színes fonalakkal.
Mania piros és sárga virágokat hímzett egy sötétszürke kötényre, amely
Sofiának készült, mire visszajön. Rettegve hallgatta a lépcsőházból egyre
hangosabbá váló lépteket. Aztán már hangokat is hallott, majd kopogás
nélkül feltépték az ajtót.
Magas, nagydarab férfi lépett be az osztályterembe. Szőrmesapkája és
prémkabátjának válla még havas volt. A bunda alatt sárga nadrágot és
aranyszínű gombokkal díszített kék zakót viselt. Arany keretes szemüvege
mögül idegesen fürkészte a termet.
Az igazgatónő, madame Sikorska jött mögötte, becsukta az ajtót.
– A felügyelő urat már ismeritek. – Az igazgatónő természetesen tudott
mindenről, amikor csak lehetett, maga is lengyelül tanított. – Legyetek
szívesek köszönteni!
Mania és a lányok felálltak, és kórusban kiáltották:
– Jó reggelt, felügyelő úr!
Ivanov, kezét a háta mögött összefogva, komótos léptekkel haladt el az
első padsor előtt, majd odalépett Tupcia katedrájához, miközben éber
tekintetével a lányok arcát pásztázta. Szőrmesapkájáról csöpögött az
olvadt hó, csizmájának sarka apró pocsolyákat hagyott a deszkapadlón.
A felügyelőt valójában Hornbergnek hívták, csak Mania keresztelte
Ivanovnak az orosz iskolaigazgató után, aki tetten érte az apját, amint a
diákjainak lengyel költők hazafias verseit olvasta fel. Természetesen
lengyelül. A szegény apát ezután Ivanov igazgató elbocsátotta.
Azóta Mania minden oroszt, akit utált, Ivanovnak hívott.
A felügyelő fürkésző tekintetét látva Mania még a lélegzetét is
visszatartotta. Az igazgatónő bólintással jelezte a lányoknak, hogy
leülhetnek. Mania csodálta a fehér hajú, filigrán asszonyt, akit mindenki
madame Sikorskának szólított. Mania az apjától hallotta, hogy az
igazgatónő Párizsban járt egyetemre; az apja szerint ezért ragaszkodott
ehhez a névhez.
Micsoda bátorságra vallott, ahogy madame Sikorska ezt a magániskolát
vezette! Mennyi ravaszság kellett ahhoz, hogy egyre aprólékosabban
kidolgozzon egy rendszert, amivel az iskolája már évek óta az orránál
fogva vezette az orosz tanfelügyelőt! Például a hivatalos órarendben a
lengyel történelemóra helyett növénytan állt, a lengyel irodalom helyett
pedig német. Mania és az osztálytársai régóta ismerték már ezeket a titkos
kódokat.
Amikor Ivanov megállt Tupcia katedrája előtt, és kivette a kezéből a
könyvet, Mania lehajtotta a fejét, és próbált észrevétlen maradni, és csak a
hímzésére koncentrálni, amennyire csak tudott. Nemsokára hazajön az
anyja és Sofia Nizzából, úgy két hónap múlva, addigra a nővérének az
utolsó színes virágot is rá akarta hímezni a kötényre.
– Mi szépet olvasunk itt fel, kisasszony? – Ivanov becsukta a könyvet, és
megnézte a borítót. – Krilov elbeszélései, úgy-úgy.
– Még csak ma kezdtük, Hornberg felügyelő úr. – Tupcia úgy hazudott,
hogy közben el sem vörösödött, és még a hangja sem remegett meg.
 – Dicséretes olvasmány, igen, igen. – Visszaadta a könyvet, majd szép
lassan elsétált az első padok előtt, egészen közel hozzájuk, közben
elégedetten mustrálta a kézimunkákat. – Nagyon ügyes – mondta –, szép
munkák, istenemre.
– Nevelőintézetünkben heti kétszer van kézimunkaóra, felügyelő úr. –
Madame Sikorska is olyan ártatlanul nézett, mint a ma született bárány. –
Kiváló lehetőség arra, hogy lányainkat megismertessük az orosz
irodalommal.
– Osztom a véleményét. – Ivanov megállt Hela és Kazia előtt, lehajolt
Helához, kivette a kezéből a keretet, rajta a zsebkendővel, amelyet az
anyjának készített, mire hazajön Nizzából. – Ó, nefelejcs a fehér selymen!
Szép, nagyon szép.
A rémült Helának visszaadta a kézimunkát, átható, szúró pillantása
egyik lányról a másikra vándorolt.
– Biztosra veszem, hogy sokkal többet is tanultok ebben az iskolában
annál, hogy fegyelmezetten hímeztek meg horgoltok, nemde? – Néhányan
bólogattak. – Na, és ki győz meg engem erről? – Ivanov, szemöldökét
kérdőn felvonva, Tupciához fordult.
Most Tupcia volt az, akinek a tekintete egyik lányról a másikra
vándorolt. Mania egész kicsire húzta össze magát. Kérlek, Uram, Jézus
Krisztusom add, hogy ne engem szólítson fel, imádkozott magában, kérlek,
ne megint engem.
– Maria Skłodowska!
Ahogy Tupcia kiejtette a nevét, a lány úgy érezte magát, mint akit
felpofoztak. Sejtette, mert valahányszor orosz ellenőrzés volt az iskolában,
mindig neki kellett helytállnia, neki kellett színt vallania az oroszhű
oktatásról. Ez a jutalom, ha valaki mindenből osztályelső.
Mania lerakta a hímzőkeretet a köténnyel, és felállt. Hogy utálta,
amikor minden tekintet rászegeződött! A torkában gombócot érzett,
levegőt is alig kapott.
Ivanov tetőtől talpig végigmérte.
– Mondd el az imát! – parancsolta.
Mania kitért a pillantása elől, ajkát összeszorította, és csak nyelte a
könnyeit.
Az ima alatt a felügyelő természetesen a Miatyánkot értette. És ez a
gazember oroszul akarta hallani a Miatyánkot. A lengyel gyerekek
kiskoruktól kezdve lengyelül tanultak imádkozni. A nővére, Sofia úgy
magyarázta neki, hogy ha valaki megtanul lengyelül imádkozni, az
megtanul lengyelül hinni, remélni és érezni is. Az anyja szerint a lengyel
gyerekeket azért kényszerítik az orosz nyelvű imádkozásra, hogy kiöljék
belőlük a lengyel lelket.
Mania keresztet vetett, becsukta a szemét és összekulcsolta a kezét.
Minden porcikája ellenezte, mégis belekezdett.
– Hangosabban! – utasította Ivanov.
Mania hangosabban imádkozott, és miközben elnyomójuk nyelvén
mondta a Miatyánkot, egyszerre érzett szégyent az árulásért és égető
gyűlöletet Ivanov iránt. Ez a gyűlölet megkeményítette a hangját, éppúgy,
mint ahogy az akaratát is, hogy mindaddig ellenálljon a megszégyenítő
cári hatalomnak, amíg egy nap a hazája meg nem szabadul tőle. A
Miatyánknak minden egyes oroszul elimádkozott mondata ezt az akaratot
erősítette benne.
– Na, megy ez. – Ivanov Helától a katedra felé lépett, így kicsit közelebb
került Maniához. – És hogy hívják a híres-neves cárokat, akik első Nagy
Péter után a szent orosz birodalmat kormányozták?
– Első Katalin, második Péter, Anna, hatodik Iván és Erzsébet. – Mania
gyorsan ledarálta az orosz császárokat és császárnőket. Szinte kiköpte a
nevüket, mintha valami undorító dolog lenne, amit túl sokáig tartogatott a
szájában. – Harmadik Péter, második Katalin, azaz Nagy Katalin, első Pál,
első Sándor, első Miklós, második Sándor, a Szabadító, harmadik Sándor, a
Békehozó, 1868 óta pedig második Miklós. – Alig kapott levegőt, úgy
érezte, remegnek a térdei.
Ivanov ámulatában szóhoz sem jutott.
– Hát ez… – Mintha kapaszkodót keresne, kitapogatta a katedrát, és
nekidőlt. – Hibátlan! – Majd az igazgatónőhöz fordult: – Éles eszű gyerek.
És ez a kiejtés! Az ember azt hihetné, hogy orosz családban nőtt fel valahol
Szentpétervár közelében.
Még egyszer elismerően bólintott Mania felé, aki úgy érezte magát,
mintha egy vitorláshajó fedélzetén állna a vihar korbácsolta Balti-
tengeren. Pont olyan rosszul volt, és a talaj is éppúgy ingott a talpa alatt.
– Hogy is hívnak?
– Maria Salomea Skłodowska, felügyelő úr. – Izgatottságában véletlenül
a második nevét is kimondta.
Ivanov lassan bólintott, anélkül, hogy tekintetét levette volna Maniáról,
akit kivert a víz.
– Soroljon fel nekem még néhány nevet és rangot a császári családból,
Maria Salomea Skłodowska!
– Őfelsége, a császárnő, a császári felség, Sándor cárevics… – Nem is
nagyon fogta fel, mit mond, egyszerűen ledarálta a neveket és a rangokat,
amelyeket Helával és Sofiával magolt be a nyomasztó esti órákban, és
közben attól félt, elájul. De derekasan végigmondta.
Ráadásul hibátlanul, amint azt a bajszos Ivanov széles vigyorából
leolvashatta: a felügyelő elégedetten mosolygott. De még mindig nem volt
neki elég, hallani akarta tőle a varsói orosz közigazgatás rendfokozatait is,
valamint a legmagasabb beosztásban lévő hivatalnokok rangját és nevét.
Sőt, még a saját rangja és beosztása felől is érdeklődött, ráadásul olyan
hangnemben és arckifejezéssel, amivel elárulta, milyen jó szórakozást
nyújt neki a vizsgáztatás.
Maniát mindeközben fojtogatta a gyűlölet, és nagyon meg kellett magát
erőltetnie, hogy ne uralkodjon el rajta a dac és az ellenszenv.
– Kiváló! – dicsérte meg végül a felügyelő. – Semmi kifogásolnivalót
nem találok, igazgatónő. – Madame Sikorska elmosolyodott, és alázatosan
bólintott. – Na, utoljára, hadd halljam, ki a mi legfőbb urunk?
Mania levegőt vett, hogy leküzdje a mellkasában érzett szorítást,
valamint a dac, az undor és a gyűlölet szította érzéseket.
– Miért nem válaszol? – kiáltotta Ivanov, és szemöldöke között mély
barázdák jelentek meg.
– Őfelsége második Sándor – mondta Mania rekedtes hangon –, minden
oroszok cárja.
– Felállni! – adta ki a parancsot a felügyelő, és határozott
kézmozdulattal intett a tanulóknak, akik sorban egymás után
felemelkedtek. – Még egyszer, mindenkitől: ki a mi legfőbb urunk?
– Őfelsége, második Sándor, minden oroszok cárja – hangzott kórusban.
– Isten áldja őt! – mondta Ivanov, aztán búcsúzóul Tupcia felé
biccentett, és hangos léptekkel elhagyta az osztályteremet.
Madame Sikorska hálásan nézett Maniára, majd követte a felügyelőt.
Kattant a zár, a lányok egymás után visszaültek a helyükre.
Mania észrevette testvére, Hela és barátnője, Kazia együttérző
tekintetét. Még mindig ott állt, szája kiszáradt, mellkasát mintha vastag
kötelek szorították volna, és egész testében remegett.
Tupcia lelépett a katedráról, elballagott az első két pad mellett, és
odament hozzá.
– Gyere, te bátor szívecském, te!
Mania kikászálódott a padjából, és odafutott, bele a tanárnő kitárt
karjába. Az homlokon csókolta, Mania azonban a nyakába csimpaszkodva
a hatalmas keblére borult, és hangos zokogásban tört ki.
 3

Rejtélyek
Varsó, 1876 tavasza

 
A hó nagy része már elolvadt a Szász kertben. Először a hóvirágok bújtak
ki, aztán a sárga és a lila krókuszok pompája hirdette a tavasz közeledtét,
majd kinyíltak az első nárciszok is. Mania fájó vágyakozását az örömteli
várakozás váltotta fel: hamarosan megérkezik az anyja és a nővére
Franciaországból.
Azon a napon, amelynek az estéjére várták őket, a parkban már a hárs-
és a nyírfa is kirügyezett. Az iskolából hazafelé Mania, Hela és Kazia
átvágott a macskaköves Szász téren. A langyos levegőt tavaszillat lengte
be. A seregélyek már rég visszatértek, a kertekben búgtak az első gerlék,
és Mania apja előző nap már gólyákat is látott a varsói háztetők fölött.
– Nézzétek! – Mania megállt, és a feje fölött köröző fecskékre mutatott.
– Az első fecskék!
A másik két kislány is felnézett, és mielőtt továbbmentek volna, kis
ideig figyelték a fürge, kecses madarakat.
Az orosz megszállás sehol máshol nem volt annyira kézzelfogható, mint
a Szász téren. Az ott álló fényűző Szász palotában egykoron lengyel
királyok laktak. Mára az orosz katonaság rendezte be ott főhadiszállását. A
tér körüli alacsony épületek laktanyaként szolgáltak.
Amikor a lányok a téren át mentek iskolába, előfordult, hogy
vezényszavak harsantak fel, és katonák rohantak ki a barakkokból, hogy
felsorakozzanak valamilyen szemlére. Mivel aznap nyoma sem volt
katonának, a lányok ott maradtak a tér szélén álló vaskos
bronzobeliszknél. Az oszlop jóval magasabb volt, mint a körülötte lévő
háztetők.
Felnéztek az emlékművet díszítő óriási kétfejű bronzsasokra, és
elfintorodtak. II. Sándor cár azoknak a lengyeleknek a tiszteletére
állíttatta ezt a gyűlölt emlékművet, akik két véres népfelkelésben is
lepaktáltak vele, valamint az Orosz Birodalommal.
Először negyvenöt évvel korábban, az úgynevezett novemberi felkelés
alkalmával lázadt fel a lengyel nép az orosz megszállás ellen, másodszor
pedig négy évvel Mania születése előtt. A szülei sokat meséltek a második
felkelésről, mert épp akkor voltak két éve házasok, és rettegtek attól, hogy
ők is honfitársaik sorsára jutnak: letartóztatás, deportálás vagy menekülés
vár rájuk.
Mania sokszor adott hálát Istennek, hogy a szüleit megkímélte a sors
ezektől a szörnyűségektől. Nem úgy, mint a nagybátyjait: Zdzislaw bácsi
súlyosan megsebesült a harcokban, és mint sok más felkelőnek, neki is
Franciaországba kellett menekülnie. Henryk bácsit meg négy év
munkatáborra ítélték, épphogy túlélte.
– Árulók – dünnyögte Hela, miközben hunyorogva bámult fel az
obeliszkre.
Az apja így nevezte azokat, akik saját népük ellen, az oroszok oldalán
harcoltak. Olyankor, amikor a felkelésekről mesélt, márpedig az gyakran
előfordult, azt sem felejtette el soha megemlíteni, hogy ezek a
„hazaárulók” kisebbségben voltak.
– Hazaárulók – suttogta Mania, és nem esett nehezére átérezni azt a
keserűséget, amit olyankor fedezett fel az apja szeretett vonásaiban,
amikor ezekről a gyűlölt emberekről beszélt.
Mania összeszorított ajkakkal olvasta az obeliszk feliratát: Az
uralkodójukhoz hűséges lengyeleknek.
Előző szombat este Mania édesapja a szokásos heti felolvasás
alkalmával, amelyre a saját gyerekein kívül meghívott néhány diákot is az
internátusból, egy olyan lengyel költőnek a versét adta elő, aki egyike volt
azoknak, akikért buzgó hazafiasságuk miatt rajongott. Ezek a régen
meghalt vagy szibériai munkatáborokban szenvedő költők hozzá
hasonlóan hittek a szabad, független lengyel köztársaságban. Ez a hit már
Mania szívében is sarjadni kezdett.
Mint legtöbbször, amikor itt megálltak, most is nyálat gyűjtött a
szájában. Hela észrevette, megragadta a húga karját, és figyelmesen
körbekémlelt. Nyilvánvalóan senkit sem vélt orosznak az épp arra járó
gyalogosok közül, mert ő is összehúzta az arcát és az ajkát, hogy nyálat
gyűjtsön. Mindhárman pontosan céloztak, és szinte egyszerre köpték le az
obeliszket.
– Én pont a hűségest találtam el – állította Kazia, miközben hangosan
dobogó szívvel továbbsiettek.
– Nem igaz, az én voltam – ellenkezett Hela.
– Nem, az az én köpésem volt – ragaszkodott hozzá Kazia.
Mania nem avatkozott bele a két nagyobb szokásos vitájába. Neki elég
volt annyi, hogy leköpték a cár obeliszkjét.
Az utóbbi időben gyakran tettek egy kis kitérőt, hogy Kaziát
hazakísérjék a Kék Palotához. Mania imádta a gyönyörű épületet a sok
kiugróval, erkéllyel és oszloppal. És azt is mindig élvezte, amikor néhány
órát Kaziánál tölthetett a hatalmas termekben. Ebben a csodás házban
megszámlálhatatlanul sok könyv várt arra, hogy valaki elolvassa őket.
Kazia apját bízták meg egy gazdag lengyel gróf hatalmas
könyvgyűjteményének könyvtárosi teendőivel.
Kazia a szüleivel és a testvéreivel a Kék Palotának egy egész emeletét
birtokolhatta. Kazia szülei maguk is elég tehetősek voltak, lovakat
tartottak, hintójuk volt, és a gyerekeik mellé még nevelőnőt is
megengedhettek maguknak.
Az öntöttvas kapu előtt, amelynek az oszlopain dühös bronzoroszlánok
ágaskodtak, Mania és Helena elköszöntek a barátnőjüktől. A két testvér
egymás mellett, némán ballagott hazafelé.
Mania Kaziának a szép, mindig gondosan vasalt ruháira, gallérjaira és
blúzaira gondolt. Reggelente minden vadonatújnak nézett ki rajta. És a
haja is a legnagyobb gondossággal volt befonva, minden reggel.
Maniát keserűséggel töltötte el, hogy az ő ruhái gyakran gyűröttek,
olykor kissé feslettek és legtöbbször vasalatlanok voltak. És ha a kedves
Lucia néni épp nem volt otthon, akkor a haját reggelente a rohanásban
lévő testvére, Bronia vagy a frizurakészítésben nem túl jártas apja fonta
be. Nemritkán az is előfordult, hogy madame Sikorska vagy Tupcia tanítás
előtt félrevonta őt és Helát, hogy megfésüljék őket, és újra befonják a
hajukat.
– Egyszerűen látszik rajtatok, hogy nincs otthon az édesanyátok –
sóhajtotta nemrég Tupcia.
Hát igen, az mindent megváltoztatott volna.
– Min gondolkozol? – törte meg a csendet Hela.
– Mégis min? Mamán és Sofián.
– Úgy örülök, hogy végre, végre hazajönnek! – Hela megállt, a cipője
kopott orrát bámulta. – Szerinted varr majd nekünk új cipőt a mama?
– Hát persze! – Mania gyakran olvasgatott az anyja mellett, miközben ő
a finom illatú bőrből kiszabta és megvarrta a cipőket. – Elvégre
meggyógyult.
– Biztos vagy benne, hogy Isten meghallgatta az imáinkat? – A
nagynénjükkel minden vasárnap elmentek a varsói dómba, hogy
imádkozzanak anyjuk gyógyulásáért.
– Persze hogy biztos vagyok benne. Nem is értem, mit gondolsz.
– Nagyon kedvesnek kell lennünk vele, hallod, Mania?
– Természetesen. És szorgalmasan kell tanulnunk, hogy mi legyünk a
legjobbak az iskolában.
 – Pontosan. Mama attól boldog lesz. És soha többé nem szabad
felbosszantanunk.
– De nem ám! – Mania szégyenkezve mosolygott nővérére. – Nincs több
mise Ivanovért.
– Bizony. Hú, te jó ég, milyen szomorú lett tőle! – sóhajtott Hela. – Soha
többé ne tegyünk olyat!
Két éve tífuszos lett a lánya annak a nyavalyás orosz Ivanovnak, annak
a gimnáziumi igazgatónak, aki egyik napról a másikra megfosztotta az
apját a tanári állásától, és azzal együtt a családot is a megélhetéstől. Mania
nővérének, Broniának az osztálya pénzt gyűjtött, és a Szentlélek-templom
plébánosának adta, hogy mondjon misét az orosz lányért. De hogy
pontosan miért is kellett misét mondania, és hogy a mise által a gyerekek
mit reméltek Istentől, azt a szegény pap soha nem tudta meg, mert a
gyerekek semmi áron nem akarták az orrára kötni.
Bronia, akitől a pénzgyűjtés és a mise ötlete származott, később
bevallotta a szüleinek: a misétől azt remélték, hogy az Ivanov lány belehal
a betegségébe.
Az anyjuk, aki rendszeresen járt templomba és gyónni, ezt hallva
nagyon aggódott, sőt megdöbbent. Az apjuk viszont, aki valójában csak az
anyjukra való tekintettel járogatott el szentmisére, inkább viccesnek
találta az esetet. Mania néha elgondolkozott azon, vajon mit szólt volna az
apja ahhoz, ha Ivanov beteg gyereke tényleg meghal.
Hela és Mania befordultak a Nowolipki utcába. Egy sarokházban laktak
a Karmeliták utcájának sarkán. Néhány lépés után észrevették, ahogy a
nővérük, Bronia és bátyjuk, Josef kihajol az ablakból.
– Már várnak minket! – kiáltotta Hela, és a testvérek lélekszakadva
rohanni kezdtek.
Amikor már majdnem odaértek a házhoz, Lucia néni jött velük
szemben, és megállította őket.
– Végre itt vagytok! – Megsimogatta a hajukat, lehajolt hozzájuk, és
homlokon csókolta először Maniát, majd Helát. – Futás haza, kész az ebéd!
– És te nem eszel velünk? – kérdezte Hela.
– Jan beteg, tudod? És a bácsikátok nem örülne, ha ma délben sem
lennék otthon. – A nagynénjük elbúcsúzott, aztán továbbsietett.
Lucia nénit a családban mindenki szerette és tisztelte. Neki is volt négy
gyereke, és a férje néha olyan furcsa és parancsoló volt, hogy az apjuk
zsarnoknak hívta. Ha Mania jól értette, a zsarnok olyasmi lehetett, mint
Ivanov, vagyis aki azt hiszi, mindennek úgy kell történnie, ahogy azt ő
elképzeli.
 Mire a bejárathoz értek, a testvéreik már rohantak le a lépcsőn. Amikor
felmentek a bejárathoz, a testvéreik már a lépcsőházban ugráltak le
hozzájuk.
– Nemsokára megérkeznek! – Josef, Bronia másfél évvel idősebb bátyja
egy papírt lengetett a kezében. – Távirat Berlinből! A hatórai vonattal
jönnek!
– Már csak öt órát kell várni? – kiáltotta Mania. – De jó! De jó! – Broniát
és Josefet kikerülve felszaladt a lépcsőn. – Mama és Sofia hazajönnek! Úgy
örülök, olyan jó!
– Ezek szerint már hallottátok a nagy hírt. – Egy magas, szőke nő, Maria
néni szaladt ki a konyhából az előszobába. Ruhájából savanyúkáposzta- és
szalonnaszag áradt. – Cipőket az újságra, kabátokat felakasztani,
kézmosás, és irány a nappali! Az ebéd már az asztalon vár!
Maria néni levette az iskolatáskát a hátukról, és bevezényelte őket a
konyhába a mosdótálhoz. A konyhában olyan erős szalonna-, disznóhús- és
káposztaszag volt, hogy Mania gyomra korogni kezdett, és összefutott a
nyál a szájában. Kézmosás közben hálásan nevetett a magas, szőke nőre.
– Olyan finomat főztél, Maria néni! Köszönöm!
– Hiszen nem is én főztem! – A szép arcú nagynéni szinte sértődötten
nézett Maniára. – Lucia néni főzött bigost erre a nagy napra.
A bigos lengyel nemzeti étel, savanyú káposztából, fejes káposztából,
szalonnából, disznóhúsból és kolbászból készül. Mindenki szerette, az
illata az egész lakást betöltötte.
– Mindegy, ki főzte – mondta Mania. – Mama és Sofia örülni fog neki.
– Remélem is!
A nagynénje törölközőt nyomott a kezébe.
Konyakszínű nadrágot és fekete buggyos ujjú blúzt viselt, amin
ugyanolyan fehér gyöngygombok voltak, mint a fülében. Rövid, szőke
frizurájához hasonlót Mania még Varsóban is csak ritkán látott, ráadásul a
nagynénje vidékről származott.
Egészen pontosan Skalbmierzből. Ott, a Kárpátok lábánál lévő kis
faluban, ahol már jó néhányszor nyaralt Mania családja, ott dolgozott az
apjának a bátyja, Zdzislaw bácsi, Maria ügyvéd férje. Előző héten, amikor
kiderült, pontosan mikor érkezik meg Mania anyja és nővére, az apja
táviratozott Skalbmierzbe, és Maria Rogowska három napra rá már ott
volt Varsóban. Panzióban lakott, de napközben a Nowolipki utcában
szorgoskodott, hogy mire az édesanya megérkezik, mindent rendbe
szedjen: a lakást, az udvart, a kertet, a férjet és a gyerekeket.
Josef elmondta az asztali áldást, aztán kimerték az ételt, kanalak
csörögtek, mindenki beszélgetni kezdett. Mint mindig, most is nagy
hangzavar volt, mert szokás szerint most sem csak a család ült az asztal
körül, hanem a náluk lakó diákok is, aznap éppen heten. Maniának ebben
semmi különös nem volt, ezt szokta meg. A nagy testvérei, Bronia és Josef
viszont még emlékeztek az igazi családi életre, amikor a Skłodowskiéknál
még nem laktak diákok, mert az apjuk gimnáziumi tanárként megkeresett
annyit, hogy ne kelljen házi internátust nyitniuk, és diákokat magukhoz
venniük.
Mania apja tőle balra, az asztal ablak felőli végén ült, szokatlanul
csendesen. Csak halkan, hébe-hóba válaszolt a diákjainak a fizikai
jelenségekkel, mint például az árammal, a feszültséggel és az
áramerősséggel kapcsolatos kérdéseire. Mania figyelt, próbálta követni,
miről is van szó. Az elektromos áramról még nem nagyon hallott az
iskolában.
Az apja frissen borotválva, a legszebb öltönyében ült az asztalnál. Mania
érezte rajta a nyugtalanságot, és hogy nehezen küzdi le az örömmámorát.
Már csak négy óra, és megérkezik az édesanya és Sofia – micsoda
boldogság!
Az apjával szemben, az asztal túlsó végén Maria Rogowska néni ült.
Nagyokat kacagott, hangosan beszélt, és érdeklődve hallgatta a
gyerekeket. Josefet, Maniát és a nővéreit arról faggatta, mi volt aznap az
iskolában, közben szigorúan rendreutasított egy böfögő diákot, egy
másiknak meg elmagyarázta, mi a különbség a font és a dollár között. Az
egyikkel a Brit Birodalomban fizetnek, tudta meg Mania, a másikkal az
Amerikai Egyesült Államokban. A nagynénje még azzal is tisztában volt,
hány amerikai dollárt ér egy angol font.
Josef megkérdezte, igaz-e, hogy Amerikában el lehet jutni vonattal az
Atlanti-óceán partjától a Csendes-óceánig.
– Igen, igen – bólintott Maria néni –, és tudod, mennyi ideig tart az út?
Josef három hónapra saccolta.
– Hét-tíz nap alatt át lehet érni Washingtonból a tőle csaknem ötezer
kilométerre lévő San Franciscóba – közölte a nagynénje –, indiántámadás
esetén ez nyilván tovább tart.
Aztán mesélt amerikai indiántörzsekről, amerikai városokról, amerikai
elnökökről és amerikai felfedezőkről.
Mania végig az ajkán csüngött. Sofiával együtt rajongtak a
nagynénjükért. Mania büszke volt arra, hogy ugyanúgy hívják, mint a
nagynénjét, és sokszor ábrándozott arról, hogy egyszer majd, ha felnő, ő is
cigarettázni fog, és rövid haja lesz, ő is nadrágot hord majd, és Maria
nénihez hasonlóan iskolát vezet. Sőt, talán gyárat.
 – Ahhoz viszont vagyonos és tekintélyes férjre van szükséged – mondta
nemrég Bronia, amikor Mania hangosan gondolkodott az álmairól.
Vajon igaza volt? Majd egyszer biztos lesz annyi bátorsága, hogy
megkérdezze erről a nagynénjét. Az igaz, hogy Maria férje, Zdzislaw bácsi
a januári felkelésig professzor volt a Varsói Egyetemen, és még most is
elég jól keresett, miután visszatért Franciaországból. Ugyanakkor szórni is
szerette a pénzt, ahogy Mania apja mondogatta: volt elég pénze, mégis
minden gondolata a pénz körül forgott.
Ebéd után a nagynénje cigarettát dugott az ezüstszipkájába, és
rágyújtott. Füstfelhők szálltak fel körülötte, a konyhában dohányillat
terjengett. Mania apja rosszallóan nézett rá, felállt, és a diákjait a
könyveikhez és a füzeteikhez terelte.
Josef és a lányok is helyet kerestek maguknak, hogy legalább nagyjából
zavartalanul láthassanak hozzá a házi feladatukhoz. Egyáltalán nem volt
egyszerű, mert az apjuknak minden szobában legalább két tanítványa ült.
Szerencsére már elköltöztek abból a kis lakásból, ahol azt követően laktak,
hogy az apja a tanári állással együtt a szolgálati lakást is elveszítette. Ott
Mania még mosakodni, fésülködni és öltözködni sem tudott úgy, hogy ne
bámulta volna közben az apjának egy-egy tanítványa.
Itt a Nowolipki utcában már határozottan több hely volt, de mivel az
apjánál olykor tízen is tanultak egyszerre, ebben a lakásban is szinte
lehetetlen volt kitérni a diákok elől. Hacsak nem húzódott be valaki a
tyúkólba, mint Bronia, amikor naplót írt, vagy nem bújt el a csűrbe, vagy
az egyik udvari WC-be olvasni, mint Josef.
Mania és Bronia becipelte az iskolatáskáját az apjuk nagy
dolgozószobájába. A szekreternél már ült egy növendék, egy másik meg
Joseffel együtt az íróasztalnál foglalt helyet. A nővérük a kerek asztalnál
látott hozzá a tanuláshoz, ott, ahol a földgömb volt, és meggyújtotta az
olajlámpást.
Mania megállt Josef mellett az íróasztalnál, és a táskából előkotorta a
szükséges tanszereket. Az apjához és a testvéreihez hasonlóan őt is ünnepi
hangulat töltötte el, érezte, ahogy a szíve gyorsabban kalapál, ha Sofiára és
az anyjára gondol. Mégsem esett nehezére a házi feladatára koncentrálni:
ott állva kinyitotta a füzetét és a matematikakönyvét, a törtek fölé hajolt,
amit Tupcia adott fel neki gyakorlásképpen, és számolni kezdett.
Az apja közben szobáról szobára ment, növendéktől növendékig,
gyerektől gyerekig. Volt, akinél kijavított egy hibát, másoknál segített, ha
épp elakadtak valahol. Egyszer Mania mögött is megállt egypár percre, és
nézte a megoldásokkal teleírt füzetlapot. Mania szinte észre sem vette őt.
 A vele szemben ülő tanuló félhangosan mormolta a számokat és a
képleteket, közben le is írta, vagy legalábbis megpróbálta. Witoldnak
hívták, helyes, sötétbarna szemű, göndör, fekete hajú fiú volt. Mania
kedvelte, de a többiek nem nagyon rajongtak érte, mert tanulásnál
állandóan félhangosan beszélt magában. Ha Josef rápisszegett, akkor egy
kis időre abbahagyta a mormolást, és csak suttogott. De aztán hamarosan
újra rázendített.
Mania alig hallotta, azt sem vette észre, hogy Josef újra rászólt a fiúra,
mert gondolataival teljesen a könyvébe és a füzetébe merült, csak a
számlálókra és a nevezőkre figyelt. Nem volt szüksége rejtekhelyre –
mormolás, veszekedés vagy nevetés mellett is tudott koncentrálni. Amikor
belemerült egy könyvbe, egy rajzba vagy egy számtanfeladatba, megszűnt
körülötte a világ, még a legnagyobb hangzavarban is; olyankor ő csak
testben volt jelen.
Régen, amikor Mania kicsi volt, az anyját nyugtalanította, ahogy a
kislány teljesen bele tudott merülni valamibe, úgy, hogy mindent kizárt
maga körül. Mi lehet ezzel a gyerekkel? – szaladt ki gyakran hangosan is a
száján, sőt egyszer beszélt is a Skłodowskiék háziorvosával Mania
transzszerű állapotáról. Bár Mania akkor még csak négyéves lehetett, jól
emlékszik arra a napra. Az orvos megvizsgálta, mintha beteg lenne,
hosszan, kedvesen elbeszélgetett vele, aztán kiküldte a rendelőből.
Hogy aztán az orvos miről beszélt az anyjával, azt Mania nem tudta. De
az anyja onnantól kezdve már nem aggódott annyira, amikor azt látta,
hogy Mania a könyveibe vagy a házi feladataiba merül, és nem vesz
tudomást a körülötte lévő dolgokról. Onnantól kezdve már inkább
ámulattal figyelte őt. Már ha éppen otthon volt, és nem a kúrán.
Amikor Mania újra felnézett a matematikakönyvéből, és becsukta a
számtanpéldák megoldásaival teleírt füzetét, a többiek még javában írtak
vagy olvastak. Witold fel-felerősödő mormolását leszámítva csönd volt
körülötte. Mania élvezte a tanulásnak és az elmélyülésnek ezt a
koncentrált és meghitt légkörét, amely nap mint nap betöltötte a lakást.
Ettől úgy érezte, rendben van körülötte a világ.
Witold egy fizika szabályt ismételgetett, amit kívülről kellett
megtanulnia. Az áramról szólt, amiről már ebédnél is beszéltek.
– Egyáltalán mi az az áram? – kérdezte Mania a nála körülbelül három
évvel idősebb fiút.
Witold felpillantott.
– Az áram? – Gyönyörű barna szeme elkerekedett. – Az áram az… –
Megvonta a vállát. – Nehéz elmagyarázni. Az áram az áram.
– Na jó, de hogy néz ki?
 – Nem tudom, az áram láthatatlan.
– De akkor hogyan tud folyni?
Witold kissé tanácstalanul nézett.
– Kész vagy már a leckéddel?
– Persze. – Mania az íróasztalra könyökölt, megtámasztotta a fejét. – De
folyik vagy nem?
– Igen, természetesen, átfolyik a borostyánon, a vízen meg a rézdróton.
– És meg lehet állítani?
– Mi? – Witold a homlokát ráncolva Joseftől várt segítséget, aki épp
akkor csukta be a füzetét és a könyvét. – Gondolom.
– Még ha láthatatlan is, akkor is kell hogy valamiből legyen, ha meg van
valamiből, akkor meg is lehet állítani. A levegő is láthatatlan, mégis meg
lehet állítani.
– Hogy akarod megállítani a levegőt?
Mania az ablakra mutatott.
– Például üveggel.
– Az áram részecskékből áll – szólalt meg végre Josef. – Negatív vagy
pozitív töltésű részecskékből. És mivel a részecskéknek negatív vagy
pozitív a töltésük, vagy taszítják, vagy vonzzák egymást, ettől folyik az
áram. És ha nem talál olyan közeget, amin át tud folyni, akkor, úgymond,
megszakad.
Mania elgondolkozott a bátyja magyarázatán, közben figyelte, ahogy az
a táskájába rakja a tanszereit. Nem értette, hogy a bátyja mire utalt a
negatív és a pozitív részecskékkel.
– Ha az áram részecskékből áll, akkor a részecskék látszanak, nem? –
kérdezte dacosan.
– Hogy a csudában látszanának, ha láthatatlanok? – magyarázta Josef
mogorván, fogta a holmiját, és kicsoszogott az apja dolgozószobájából.
Witold a fizikakönyve mögé bújva adta Mania tudtára, hogy nem
illetékes ezekben a kérdésekben. Mania sóhajtott, és bepakolta a tanszereit
az iskolatáskájába.
Az áram is rejtély. Ugyanúgy, mint a névtelen betegség, ami az anyját
egészen Franciaországig űzte; mint Ivanov, aki megtiltotta, hogy lengyelül
imádkozzanak; mint egy anya, aki nem csókolja meg a gyermekét; most
meg az áram… Ezek szerint a világ tele van rejtélyekkel?
Mielőtt Mania elhagyta volna az apja dolgozószobáját, odament a
számára legkedvesebb helyhez. Ott, az udvarra néző ablak és a vitrin
között, amelyben az apja a legértékesebb könyveit tartotta, lógott a falon
egy barométer. Az egész lakásban nem volt még egy olyan tárgy, ami
Maniát ennyire elvarázsolta volna. Ez ugyanis a légnyomást mérte, ami
szintén rejtély volt számára.
A virágformájú fafaragásokkal szegélyezett, aranyozott keretbe foglalt,
köralakú üveg mögött a mutatók és a számok pontosan leképezték a világ
rejtélyességét. És megmagyarázhatatlan módon egyben bizonyítékul is
szolgáltak arra, hogy igenis van megoldás ezekre a rejtélyekre. Különben
hogyan tudna egy ilyen valami, amit Mania régen órának hitt, egy
olyannyira rejtélyes dolgot megmutatni, mint a levegő nyomása?
Az apjuk, aki amúgy is szeretett előadást tartani, pontosan
elmagyarázta Helának, Broniának és neki, hogyan működik ez a műszer;
még szét is csavarozta, hogy a belsejét is megmutathassa. Mania nem
értette teljesen az apja előadását, de annyit legalább megtudott, hogy a
barométer a levegő súlyából keletkező nyomást méri.
Korábban soha nem gondolt arra, hogy a levegőnek súlya van, de az
apja magyarázata óta teljesen világos lett számára.
– Ha a levegőnek súlya van – mondta hangosan, anélkül, hogy tekintetét
levette volna a barométer mutatóiról –, akkor annak is részecskékből kell
állnia, nem igaz? – Witoldhoz fordult. – Az áramnak van súlya?
Witold kinyitotta a száját, talán csak azért, hogy levegőt vegyen, de az is
lehet, hogy válaszolni akart, ahogy azt Mania remélte. Bárhogy is volt,
Mania nem tudta meg a választ, mert ebben a pillanatban belépett Maria
néni, tapsolt, és elkiáltotta magát.
– Vége! Mára eleget tanultatok! Bronia, Hela, Mania és Josef! Gyerünk
mosakodni, átöltözni, mindent előkészíteni, mielőtt anyátok hazaér! Már
két óra sincs addig.
– Meg Sofia! – kiáltotta Mania kissé felháborodva, mert a nagynénje
kifelejtette a nővérét.
– Persze hogy ő is, kicsim! – Aztán még egyet tapsolt. – Igyekezzetek!
Apátokkal fél óra múlva indulunk értük a pályaudvarra. Josef, te is velünk
jössz!
A testvérek a konyhában máris a mosdóasztal körül tolongtak, a lányok
segítettek egymásnak fésülködni és hajat fonni. Közben a bátyjukat
bosszantották, grimaszoltak neki, vagy épp kidugták rá a nyelvüket, mert
dühösek voltak, amiért csak ő mehet ki a pályaudvarra.
Az apjuk és a nagynénjük épp az ünneplőruhákat, a hajukba való masnit
és az ajándékcsomagoláshoz szükséges selyempapírt készítették ki az
ágyra a gyerekszobában, amikor az utcáról felkiáltott a kocsis, akit Maria
Rogowska rendelt oda. A két felnőtt és Josef felkapta a kabátját, feltette a
kalapját, és elbúcsúzott.
 A gyerekszoba ablakából Mania és Hela nézte a távolodó fekete
bérkocsit. Mania is szeretett volna kimenni a pályaudvarra, úgy, mint
Josef, de az apjuk azt mondta, akkor visszafelé nem lenne elég hely a
hazatérőknek és a csomagjaiknak. De miért épp Josef mehetett, miért nem
ő vagy Hela? Mert fiú? Nem kivételeznek vele már így is épp eleget? Újabb
rejtély.
Bronia segített neki és Helának becsomagolni az ajándékaikat: hímzett
hajpántok, képeslapok, rajtuk préselt virágokkal, az édesanyának írt
versek és szerelmi vallomások, Sofiának a kötény, az anyának a
selyemkendő a nefelejcsekkel. Végül a zongoránál még egyszer
elpróbálták azt a szerenádot, amelyet a hazatérőknek akartak elénekelni.
A két legidősebb diák énekelte a basszust, négy másik meg a tenor
szólamot. A botfülű Witold nem énekelhetett velük.
A főpróba után a három lány az ablakon kihajolva várta, hogy feltűnjön
a bérkocsi. Mindig, amikor megláttak egy fekete kocsit, kiabálni és
ujjongani kezdtek, és vadul integettek. A Nowolipki utcában legalább két
tucat fekete kocsi ment el barátságosan visszaintegető sofőrökkel, de az
édesanyjuk és Sofia egyikben sem ült.
Végre aztán eljött a pillanat, amikor már nem kellett abbahagyni az
ujjongást és az integetést, ugyanis begurult a bérkocsi az anyjukkal és
Sofiával, és megállt a ház előtt.
– Mama! Sofia! – hallatszott le az utcára. – Isten hozott újra itthon!
Éljen, éljen!
Miközben a hazatérők kiszálltak, ők fentről csókokat dobáltak feléjük.
Mania és Hela az ablak előtt táncolt, és amikor Bronia meghallotta az
ajtónyikorgást, leült a zongorához, szólt a testvéreinek és a diákoknak, és
rázendítettek a szerenádra.
Az anyjuk és Sofia a nappali küszöbén állva hallgatták végig a
gyerekeket. Sofia nagyon lefogyott, kiszőkült, és legalább egy fejjel
magasabb lett, mint egy éve, amikor elutaztak. Az anyjuk arca sápadt és
beesett volt. Mindkettőjüknek potyogtak a könnyei, Maniának meg
elcsuklott a hangja, mert az anyja betegnek és kimerültnek tűnt, annyira,
hogy a kislány szíve megsajdult.
Épphogy felcsendült az utolsó zongoraakkord, Helával együtt máris
odarohantak az anyjukhoz, és két oldalról megölelték. De az anyjuk nem
hajolt le hozzájuk, hogy megcsókolja őket, hanem csak magához húzta a
lányait, és megsimogatta a hajukat és az arcukat.
Csalódottságában Maniának éles fájdalom nyilallt a mellkasába.
Szomorúan mosolygó anyjára egyszerre nézett fel könyörgőn és
döbbenten.
 Sofia viszont leguggolt hozzájuk, és örömkönnyek között, kedves
szavakat duruzsolva ölelte és csókolta meg a kis húgait. Mania gyorsan
elfordult az anyjától, és könnyáztatta arcát szeretett nővére hosszú, puha
hajába temette.
Miután köszöntötték egymást, és még egy dalt elénekeltek, Sofia és az
édesanya is evett a finom bigosból. Vacsora után, amíg a nagynéni leszedte
az asztalt, Josef és a lányok átadták az ajándékaikat. Sofia csókokkal és
heves ölelésekkel köszönte meg, az édesanya pedig gyengéd pillantásokkal
és érintésekkel.
Mania alig tudta róla levenni részben kérdő, részben ijedt pillantását.
Úgy tűnt, mintha az anyjának még a mosolygás is nehezére esne, sőt még
fájna is neki. Mania minden alkalommal összerezzent, amikor az anyja
köhögött. És vajon miért jelentek meg azok az aggódó, mély barázdák az
apja arcán, ahányszor csak a feleségére nézett?

* * *

Nem sokkal ezután újabb rejtély köszöntött be Mania életébe: a halál.

Az apja egyik növendéke megbetegedett, az apja úgy mondta: tífuszos
lett. Akkoriban sok varsói elkapta, a tanítványok után nem sokkal Bronia
és Sofia is. Bronia meggyógyult, Sofia viszont meghalt.
Két nappal később, Sofia koporsója mögött haladva, Maniát az apja és
Lucia néni támogatta a sírhoz. A felnőttek két oldalról szorították a kezét,
mert állandóan megbotlott a halott testvére hosszú, fekete kabátjának a
szegélyében. A kabát még túl nagy volt rá, Mania mégis ragaszkodott
ahhoz, hogy abban mehessen Sofia temetésére.
A kiásott sír, mellette a földkupac olyan valószerűtlennek tűnt, és a
koporsóvivők vállán a világos faláda is kísérteties volt, mintha nem
tartozott volna ehhez a világhoz, nem tartozott volna Varsóhoz, a
családjukhoz meg aztán végképp nem. Úgy érezte magát, mintha ő is
meghalt volna, és olyan volt, mintha hideg vas töltötte volna ki a
mellkasát, amitől alig kapott levegőt.
Amikor a fekete ruhás férfiak leengedték egy kötélen Sofia koporsóját a
sírba, az anyja és a testvérei hangosan felzokogtak, Mania viszont csak
mozdulatlanul állt, falfehér, kővé dermedt arccal.
Ez volt az első koporsó az életében. De nem az utolsó.
 4

Fények
Varsó, 1877 kora nyara

 
Bronia kinyitotta az anyja és Mania előtt a Szentlélek­templom ajtaját.
Amikor elengedte az ajtót, olyan hangosan nyikorgott, hogy a két lány
ijedtében összerezzent. Az anyjuk azonban mintha meg sem hallotta volna
a zajt. Bronia gyorsan betette maga mögött a nehéz ajtószárnyat, és
kizárta a júniusi délután utcazaját. Maniát síri csend vette körül.
Az anyja után ő is belemártotta az ujjait a szenteltvízbe, térdét a főoltár
felé meghajtotta, és keresztet vetett. Aztán a padsorok mentén, elhaladva
egy-két imádkozó mellett, a gyóntatószékhez igyekezett. Minél előbb túl
akart rajta esni.
Tulajdonképpen mindig is szeretett templomba járni, de egy éve
különösen, amióta Sofia meghalt, mert amint becsukódott mögötte a
templomkapu, és ő keresztet vetett a feszület előtt, máris
megvigasztalódott egy kicsit, és a szomorúsága is enyhült. Amikor pedig a
mellékkápolna kis oltárán gyertyát gyújtott, ahogy Sofia halála óta szinte
minden harmadnap tette, és a gyertyák előtt imádkozott, néha azt érezte,
minden rendben lesz, és az anyja hamarosan meggyógyul.
Tetszett neki a templom atmoszférája is. Szerette hallgatni a lépések
zaját a főhajóban, érezni a gyertyaláng, az öreg fa és a tömjén illatát, nézni
a virágokat az oltáron, a szenteket a mellékkápolnában, és a boltíveket
tartó oszlopokat. De legjobban a magas és tágas főhajó varázsolta el, ahol
teljesen egyedül volt, mégis valahogy biztonságban érezhette magát.
Mania éppen ezért ment inkább hétköznap a Szentlélek-templomba,
ilyenkor, tanítás után, amikor nem volt szentmise.
De vajon tényleg szükség van arra, hogy ezen a csodálatos helyen
bemásszon egy dohos, félhomályos lyukba, ott letérdeljen egy keskeny
padra, és sugdolózzon egy rács mögé húzódott árnnyal? Muszáj az
embernek gyónnia?
Persze hogy muszáj, mondogatta az anyja, hallva ezeket a kérdéseket,
és Mania elsőáldozása óta az asszony szigorúan ragaszkodott is a havi
legalább két gyónáshoz, ahogy maga is tette. Maniának ráadásul úgy tűnt,
az anyja egyre gyakrabban jár gyónni.
 Valójában nem kellett volna sietnie, mert a jobb oldali gyóntatószékek
közül kettő is szabad volt, és mindkettőben ült egy-egy pap. Az egyikbe
belépett, behúzta maga mögött a függönyt, és térdre ereszkedett.
Borotvaszesz- és faggyúillat csapta meg az orrát; a rács mögött olajlámpás
égett. Mania fülelt: a másik oldalon megmozdult egy szakállas arc
körvonala, és valaki a torkát köszörülte.
– Az Úr költözzön szívedbe, és nyissa meg ajkadat, hogy bűneidet
maradéktalanul megvalld – szólalt meg egy rekedtes hang a rács
túloldalán. – Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, ámen.
Mania elsorolta, amit az iskolából hazafelé menet Helával együtt
összeszedtek. Elmondta, hogy a Szász kerten átvágva átnyúlt egy kerítésen
és meggyet szedett; hogy a legutóbbi fürdőnapon a konyhaajtó
kulcslyukán leselkedtek Helával, mert nem akarták elmulasztani a
pillanatot, amikor Witold meztelenül kiszáll a kádból; hogy néha égető
vággyal gondolt Kazia gyönyörű nyakláncára, amit az a születésnapjára
kapott; hogy előző héten, amikor Ivanov megint az iskolájukban járt,
magában azt kívánta neki, bárcsak megbotlana a lépcsőn, lezuhanna és
kitörné a nyakát.
Amikor az előre átgondolt bűnlajstrom végére ért, kis ideig csend lett a
gyóntatószékben.
– Bánod bűneidet? – törte meg a csendet a pap a rács túloldalán, és
Mania akkor hirtelen Helára gondolt. Jól tette a nővére, hogy azt mondta
az anyjuknak, még nem készült el a házi feladattal, és ezért nem tud
eljönni velük a templomba.
Mania úgy olvasott és számolt, mint egy világbajnok; képes volt anélkül
végigolvasni egy könyvet, hogy közben egy pillanatra is elkalandozzon a
gondolata; kívülről megtanult egy hatsoros versszakot úgy, hogy az apja
csak kétszer olvasta fel, de hazudni nem tudott. Ezt néha bánta.
– Igen, bánom – mondta ki Mania, közben pedig arra a pillanatra
gondolt, amikor Hela túl sokáig maradt a konyhaajtó kulcslyukánál, és őt
már csak akkor engedte oda, amikor Witold törölközőbe burkolva eltűnt a
szemük elől.
A márciusi elsőáldozása óta jól ismerte a gyónás szokásos menetét,
tudta, mit kell mondania. Sem a bűnbánó imák, sem az ismétlésszámok
nem lepték meg, amit a pap a bűnei bocsánatára rendelt el neki. A
szokásos feloldozás, áldás és ima következett, majd feltápászkodott a
gyóntatószékből, és a padsorok között visszaballagott a templom
előterébe.
Broniát sehol sem látta, ő valószínűleg még egy másik gyóntatópadban
térdelt, és a bűneit sorolta. Az anyja viszont még mindig ott állt a
bejáratnál, és egy pappal beszélgetett.
Mania ráismert Carol atyára, a köpcös szerzetesre, akinél Bronia és az
osztálytársai három éve misét rendeltek, amellyel rá akarták venni Istent,
hogy vegye el az Ivanov lány életét. Miközben az anyja csontos arcán
csorogtak a könnyek, a pap fejét félrehajtva furcsán, erőltetetten
mosolygott, ahogy mindig is szokott. Álla alatt összekulcsolt kezében
rózsafüzérének a keresztje himbálózott.
Mania megállt mellettük, és hallgatta a zokogó anyát, aki hónapokon át
állandóan csak azt ismételgette, mennyire hiányzik neki az ő nagylánya,
hiszen olyan közel állt hozzá, milyen tehetséges lány volt, micsoda nagy
jövő állt előtte, és mennyire nem tudja felfogni, hogy meghalt, hogy
egyszerűen halott.
A pap azt mondta, Isten útjai kifürkészhetetlenek, és javasolta az
asszonynak, bízzon Istenben, engedje át magát Isten akaratának, és adjon
hálát, amiért legalább Bronia meggyógyult. Közben félrehajtott fejével
folyamatosan bólogatott, és úgy mosolygott, mintha álarc lenne rajta,
mellkasa előtt pedig himbálózott a rózsafüzér keresztje.
Mania otthagyta az anyját és Carol atyát, és befordult jobbra a
mellékkápolnába, ahol gyertyát lehetett venni. Volt egyáltalán valaki a
családban, akinek könnyű volt elfogadni Sofia halálát? Úgy tűnt, a beteg
anyának a legnehezebb. Sokat sírt; mást sem csinált, csak köhögött meg
sírt.
Mania felnézett a halott fiát karjában tartó Madonna-szoborra, amely a
mellékkápolna oltárán magasodott, arra a Máriára, aki neki és Maria
néninek is a védőszentje volt. Miközben nézte a gyászoló Szentanya arcát,
fejét félrehajtotta, bólogatott, mosolygott, pont úgy, ahogy Carol atya
szokott, és próbált rájönni, mit érezhet a pap. De Mania semmi különöset
nem érzett.
Térdhajtás után bedobta az oltár sarkán álló faládába a két érmét, amit
Lucia nénitől kapott, meggyújtott két új gyertyát, és a Szent Szűz lábánál
lévő öntöttvas állványra állította őket. Az egyik gyertyát Sofia lelki
üdvéért ajánlotta fel, a másikat az ő szegény anyjáért, hogy végre-valahára
elmúljon a rejtélyes betegsége, és megint képes legyen nevetni.
Egy ideig figyelte a gyertyalángokat, hogy milyen hevesen lobognak,
ahányszor csak valaki kinyitotta az ajtót, mert kiment vagy éppen belépett
a templomba. Hogy a lángokat megóvja a huzattól, kezét a gyertyák fölé
tartotta, míg a láng már égette a tenyerét.
Végül letérdelt az oltár elé, és szemét becsukva elmondta a bűnbánó
imákat. Hamar végzett velük, úgyhogy egyből belekezdhetett az áhítatos
könyörgésbe: Sofia lelkéért és szegény anyja gyógyulásáért imádkozott.
 Nem, az édesanya tényleg nem volt jól. Régen sem nevetett sokat, de
Sofia halála óta Mania még csak mosolyogni sem látta. Egyre soványabb és
sápadtabb lett, és a szörnyű köhögése egyszerűen nem akart szűnni.
– Uram, Jézus Krisztusom, az egész életemet a kezedbe ajánlom, csak
gyógyítsd meg az édesanyámat – imádkozott Mania. – Örökre neked adom
az életemet. El is veheted, ha mindenképpen arra van szükség, csak
cserébe gyógyítsd meg őt, és add, hogy újra nevetni tudjon. Ámen.

* * *

Még világos volt, amikor hazaértek a templomból. Josef és az apjának

három növendéke az udvaron tollaslabdázott. A többi diák fent a lakásban,
a konyhában és a hálószobákban kockázott, levelet írt vagy olvasott. Az
étkezőben Witold és Hela egy sakkpartiba merült. Mania azonnal
csatlakozott hozzájuk, és megpróbálta átlátni a lépéseket. Az apja nemrég
tanította meg sakkozni.
Mania szeme megakadt az apja dolgozószobájának csukott ajtaján. Az
ajtó ritkán volt bezárva, mert az apának fontos volt, hogy lássa, mi
történik a lakásban, mivel foglalkoznak a diákjai.
Amikor Hela felpillantott a sakktábláról, hogy köszöntse Maniát és az
anyját, észrevette, hogy az asszony meglepődik a csukott ajtón.
– Levél jött Zwolából – szólalt meg Hela. – Azt hiszem, rossz hírek
érkeztek.
Zwola egy eldugott kis falu Dél-Lengyelországban, ott élt az anyja
mindkét bátyja a családjával.
– Mi történt? – rémült meg az anya, Bronia meg, aki amúgy is mindig
egyből a legrosszabbra gondol, a szájához kapott.
– Nem tudjuk – felelte Hela, és Witold is megvonta a vállát. – Apa két
órával ezelőtt becsukta az ajtaját, és azóta nem jött ki.
– Csak azt lehet hallani, hogy Skłodowski úr le-föl járkál – magyarázta
Witold. – És néha halljuk, hogy beszél.
– Hangosan – bólogatott Hela. – Ráadásul nagyon hangosan, és rettentő
dühösen is.
Az anyjuk azonnal odament a dolgozószobához, és amikor kinyitotta az
ajtót, Mania látta, hogy az apja az ablaknál áll, és úgy nyomja a kezét az
arcához, mintha a foga fájna. Az anyja bezárta maga mögött az ajtót, a
lányok meg odarohantak a kulcslyukhoz hallgatózni.
A szülők halkan beszéltek, így csak egy-egy szófoszlány szűrődött ki. A
testvérek annyit legalább megértettek, hogy Henryk bácsiról és a
malmáról van szó. Mania hallotta, hogy az anyja rémülten felkiált, meg azt
is, hogy az apja szipog. Ha az apja valóban sír, akkor valami szörnyűségnek
kellett történnie. Ettől a gondolattól még a lélegzete is elállt, és a szíve
gyorsabban kezdett kalapálni.
Feszülten hallgatóztak, a szüleik kétségbeesetten hadart szavaiból
sikerült annyit kivenniük, hogy senki sem halt meg Zwolában. Valamint az
is világos lett számukra, hogy a nagybátyjuk elkövetett valamit, ráadásul
valami súlyos dolgot.
Amikor meghallották az anyjuk lépteit az ajtó felé közeledni,
mindhárman az asztalhoz ugrottak, és úgy tettek, mintha a sakktáblára
koncentrálnának.
– Na? – kérdezte Witold.
Senki sem felelt, mindannyian feszülten figyelték, ahogy az anyjuk
könnyáztatta arccal és ijedt tekintettel kilép az apjuk dolgozószobájából.
– Mi történt? – akarta tudni Bronia.
– Semmi az égvilágon – felelte az anyja, és miközben a hálószoba felé
indult, folyamatosan köhögött. – Legalábbis semmi olyan, ami miatt
nyugtalankodnotok kellene.
– De jól vannak a zwolai rokonok? – kiáltotta Hela az anyja után a
hálószobába.
– Természetesen – válaszolta, és becsukta maga mögött az ajtót.
Rosszkedv telepedett a lakásra. Hela és Mania egy tájképkollázshoz
újságpapírból állatokat, virágokat, fákat és embereket vágott ki, Bronia
zongorázott, Josef meg Helát leváltva, Witolddal sakkozott.
Egyszer csak kijött az apa a szobájából, majd Broniával vacsorát
készített. Görnyedten járt, bőre hamuszürke volt, szeme könnyes, és csak
akkor szólalt meg, ha feltétlenül szükséges volt. Mania hallotta, ahogy apja
az orrán hangosan beszívja a levegőt, úgy, ahogy azok szokták, akiknek
valami súlyos dolog nyomja a lelküket.
Később a gyerekek arról sutyorogtak a sötét gyerekszobában, mi
történhetett Henryk bácsival Zwolában.
– Lehet, hogy nem fizetett adót – találgatott Bronia –, és lehet, hogy az
oroszok megint munkatáborba akarják vinni Szibériába.
Mania, aki amúgy mindig elsőként aludt el, aznap este sokáig ébren
maradt, tovább, mint Hela és Bronia. Aggódva fülelt, miről beszélnek a
szülei a szomszédos hálószobában, de persze egy szót sem értett. Hallotta,
ahogy az anyja köhög és szipog, az apja meg orrot fúj. Amikor végre
elnyomta a fáradtság, mindenfélét összeálmodott. Sofiáról, aki hirtelen ott
állt a szülők hálószobájában, és segített az anyjának bepakolni, aztán
kicipelni a bőröndöt a lakásból; Carol atyáról, aki először rámosolygott a
Madonna-szoborra, aztán dühösen ordibálni kezdett, majd végül elfújta a
gyertyákat a mellékoltárnál; és Henryk bácsiról, aki szablyájával esett neki
a Szász-parkban álló obeliszknek, miközben orosz katonák rontottak rá, de
az apja hiába próbálta elrángatni onnan.
Reggel, amikor a spalettákon át beköszöntött az új nap, Mania nem
érezte jól magát.
Reggelinél is ugyanolyan rossz volt a hangulat, mint vacsoránál. Csak az
apjuk diákjai meséltek ezt-azt. Reggeli után a szülők behívták Josefet és a
lányaikat a dolgozószobába. Ott az apa lerogyott az íróasztal mögötti
karosszékébe, és megvárta, hogy mindenki helyet találjon magának.
Mania az ablak és a vitrin között lévő barométer alá tolt egy hokedlit.
Onnan figyelte az apját, próbált a gondolataiban olvasni, hogy mi jöhet
most. Semmi jó, az arcára volt írva: szeme vöröses volt, mintha be lenne
gyulladva, szeme alatt sötét karikák, nyakán fel-le ugrált az ádámcsutkája.
Először a térdén dobolt, majd kezét összekulcsolta az asztalon, aztán
beletúrt a hajába, végigsimított a szakállán, és megint az asztal alatt
matatott.
Mania biztos volt benne, hogy az apja még nála is rosszabbul aludt,
talán le sem hunyta a szemét; valószínűleg az anyja sem, aki annyira
betegnek tűnt, hogy Mania rá se mert nézni.
– Szomorú hírt kell veletek közölnünk – kezdte az apa –, valamit, ami
hatalmas aggodalomra ad okot. Henryk bácsikátok elveszítette a
gőzmalmát.
Szünetet tartott, megköszörülte a torkát, és közben végignézett mind a
négy gyerekén, mintha a gondolataikban kutakodna, vajon megértették-e
az imént mondottakat.
Mania azon tűnődött, hogy lehet elveszíteni egy malmot. Elvégre
ismerte a nagybátyja malmát, hatalmas, vaskos épület egy kikövezett
alapon. Lehet, hogy leégett? Vagy ledöntötte egy vihar?
– Talán tudjátok, hogy ez a gőzmalom rettentően sok pénzbe került –
folytatta az apa –, a gőzgépek és az őrlőszerkezet maga egy vagyon. Ahhoz,
hogy felépüljön, sok pénzt kért kölcsön Henryk bácsikátok, Wladislaw
bácsikátoktól is, és tőlem is. Az összes vagyonomat kölcsönadtam neki,
harmincezer rubelt, hogy fel tudja építeni a malmot, és pénzt keressen. Ez
most mind elveszett. – Hátradőlt, becsukta a szemét és végigsimított a
homlokán. – Harmincezer rubel, egyszerűen volt, nincs.
Egy darabig senki sem szólalt meg. Bronia és Hela az anyát figyelte, aki
összegörnyedve köhögött az ajtó melletti fotelban. Josef úgy ült a szék
karfáján, mint aki karót nyelt, és az apját bámulta. Mania megpróbált
elképzelni harmincezer rubelt az apja íróasztalán, először papírpénzben,
aztán érmékben. Egyáltalán nem volt könnyű.
 – Nem értem, apa – szólalt meg végül Josef –, hogy veszhet el annyi
pénz? Hogy a csudába lehet elveszíteni egy gőzmalmot?
Az apa szomorúan nézett a fia szemébe.
– Henryk bácsi egyszerűen nem keresett eleget a malmával. Újabb és
újabb kölcsönöket vett fel, hogy ki tudja fizetni a molnárokat, a
cselédséget és a szekereket, a korábbi adósságait meg nem tudta időben
visszafizetni. A kerületi kormányzóság lefoglalta a malmot, egyszerűen
elvették tőle, hogy aztán eladhassák. A bank így akarja legalább egy részét
visszaszerezni a kölcsönnek, amit Henryk bácsinak adott.
– És akkor mi most szegények lettünk? – tette fel a kérdést Bronia
remegő hangon. Az apjuk bólintott, az anyjuk üres tekintettel bámulta a
padlót. – Úgy igazán szegények?
Mania látta Bronia és Josef arcán a kétségbeesést, és eszébe jutott, hogy
Josef orvosi egyetemre készül, Bronia meg külföldi egyetemről álmodozik,
mert Lengyelországban a lányok nem tanulhattak tovább. És akkor egy
csapásra megértette: Henryk bácsi malmával együtt Josef és Bronia álmai
is odavesztek.
– Az biztos, hogy amíg fel tudok venni diákokat, és képes vagyok
tanítani, éhen nem halunk. – Az apa rekedt hangon, vontatottan beszélt. –
Addig a lakbért is tudom fizetni, meg a napi szükségleteinket.
Maniát nagyon lesújtotta az apja szomorúsága, ahogy ott ült, magába
roskadva, kimerülten. Könnyek gyűltek a szemébe. Dühös volt Henryk
bácsira, égető gyűlöletet érzett Ivanov iránt, aki megfosztotta az apját a
tanári állásától. Nem volt már így is épp elég?
– Anyátok gyógykúrája minden megtakarításunkat felemésztette –
folytatta halkan az apa. – Az, hogy most a teljes vagyonomat elveszítettük,
végeredményben annyit jelent: nincs egy vasam sem, amivel el tudnálak
titeket indítani az életben. – Tanácstalanul széttárta a kezét. – Nincs pénz
a továbbtanulásotokra, nincs hozomány, ha egyszer majd megházasodtok.
– Elcsuklott a hangja. – Szó szerint semmim sincs.

* * *

Skalbmierz, 1877 nyara

Meleg júliusi kora este volt. Bár már kezdett sötétedni, Bronia és Josef még
mindig tollasozott. Mania is kint szaladgált a kertben, rabló-pandúrost
játszottak Helával, az unokatestvéreikkel és a cselédlány gyerekeivel. Az
istállók és a melléképületek remek búvóhelyekkel szolgáltak a
nagybátyjuk birtokán, nem beszélve a kertről és a karámot körülvevő
bozótról.
A verandán már meggyújtották az olajlámpásokat, a felnőttek kerti
székeken ülve a kerek asztalnál beszélgettek. Az ereszcsatorna alatt
megült a cigarettafüst. A nagybácsi, kezében egy üveggel, kijött a házból,
nem sokkal rá Mania hallotta, hogy a dugó pukkan egyet. Aztán poharak
koccantak, és felcsendült a nagynénje vidám kacagása. Az udvar mögött, a
falun túl, messze a Kárpátok sziluettje felett felragyogott az
Esthajnalcsillag.
Mania családja majdnem minden évben vidéken, a dél-lengyelországi
rokonoknál töltötte a nyarat. De most kivételesen először nem Zwolába
mentek Henryk bácsiékhoz, akiknél a szünidő első felében szoktak
nyaralni, hanem egyből Skalbmierzbe utaztak Zdsizlaw bácsihoz és Maria
nénihez.
– Egy órát sem bírnék ki Henrykkel – magyarázta az apa –, az átkozott
malmot meg végképp nem akarom látni.
Zdzislaw bácsi és Maria néni tárt karokkal fogadta őket.
Mania a felnőttektől csak egy kőhajításnyira gubbasztott, egy
vizeshordó és a kecskeistálló között. Mögötte a mogyoróbokrokból és
fekete szederből álló karámsövény, előtte két széken egy deszkapalló, amit
a pandúrok eszkábáltak börtönkapu gyanánt. Mania ugyanis rabló volt, és
őt kapták el legelőször.
Amikor búvóhelyet keresett, az istálló téglafalánál észrevett egy nagy
színes lepkét, ami a lenyugvó nap fényében tündökölt. A látvány annyira
elvarázsolta Maniát, hogy teljesen megfeledkezett maga körül a világról,
na meg a pandúrokról is. Az egyikük elkapta, és idehozta a börtönbe.
Mania most arra várt, hogy egy másik rabló kiszabadítsa.
Az apa hangja a verandáról a börtönig elhallatszott. Valószínűleg
valami előadást tartott, mert folyamatosan beszélt. A nagynénje néha
felnevetett, az anyja köhécselt, de az apa monológját semmi sem szakította
félbe. Lehet, hogy a gőzmalomról és az elveszett vagyonról beszél? De
akkor miért nevetne a nagynénje?
Egyre jobban besötétedett, az égen sorra jelentek meg a csillagok.
Mania próbálta megszámolni őket, és kereste azokat a csillagképeket,
amikről már tanult. Az Esthajnalcsillag olyan erősen világított, mintha
fehér tűz lobogott volna az égbolton. Csodálatos volt, Mania úgy tekintett
az égi tűzre, mint valami kinyilatkoztatásra.
Az Esthajnalcsillagot Vénusznak hívják, és valójában nem csillag,
hanem bolygó; ezt Joseftől tanulta. De azt sem esett nehezére elképzelni,
hogy se nem csillag se nem bolygó, hanem egy élő teremtmény. Hiszen
nem épp Maria néni mesélt azokról az észak-amerikai indiántörzsekről,
akik azt hiszik, a csillagok a törzs halottjainak a lelkei?
– Sofia – mormolta, miközben folyamatosan a Vénuszt kémlelte.
Az apja versének utolsó, reménykeltő sora jutott eszébe, amit Sofia
sírkövére vésetett: Egy nap majd viszontlátjuk egymást Mennyei Atyánk
lábánál. Amióta Mania elolvasta a feliratot, gyakran elgondolkozott azon,
hogy is nézhet ez ki: a nővére egy megfoghatatlan mennyországban, egy
megfoghatatlan Isten megfoghatatlan lábánál; egyszerűen nem tudta
elképzelni. Ezzel szemben tetszett neki az a gondolat, hogy Sofia lelke
csillag az éjszakai mennybolton, ahogy azt az indiánok is hiszik.
– Te vagy az, Sofia? – Mania a fénylő égitest felé mosolygott. – De szép is
lenne! Akkor jól lennél, egész életedben ragyoghatnál, semmi mást nem
kéne tenned, csak ragyogni és ragyogni. – Annyira tetszett neki az az
feltételezése, hogy a halottak csillagként élhetnek tovább, hogy el is
nevette magát. – Szerintem Sofia Skłodowskaként elég rövid volt az életed,
de csillagként végtelenül sokáig élhetsz; legalábbis majdnem végtelenül.
Ugye jól vagy, drága Sofia?
Eszébe jutott, amit az anyja Carol atyának mondott, hogy Sofia
mennyire okos és milyen rendkívüli tehetség volt, és hogy micsoda
ígéretes jövő előtt állt; a tífusz egyszerűen romba döntötte és kioltotta ezt
az életet. Szegény lányomnak a korai halálával, siránkozott egyszer, olyan
ígéretes jövő hullott darabjaira, amit már soha nem ismerhetünk meg.
Maniát vonzották a rejtélyes dolgok, ezért is ragadt meg benne annyira
ez a mondat, sokat gondolkozott rajta. Darabokra tud hullani valami, ami
még nem is létezik?
– Mama biztos benne, hogy jó tanár vált volna belőled, Sofia – suttogta
Mania –, olyan, mint Tupcia. Vagy akár még iskolaigazgató is lehettél
volna, mint madame Sikorska.
Mania felpillantott az égi tüneményre, ami talán Sofia lelke volt, és
próbálta meghallani, mit üzen neki.
– Úgy érted, fényes égi csillagként ragyogni sokkal jobb? – Elmélázva
bólintott. – Igazad van, nem kell rossz tanulók miatt bosszankodod. És
Ivanovtól sem kell félned.
Végiggondolta a Sofia-csillag válaszát, becsukta a szemét, és
megpróbálta elképzelni, milyen lenne meghalni, ott rögtön, és aztán
csillagként továbbélni. Egyfelől gyönyörű gondolat. Ugyanakkor soha nem
tudná meg, hogy hívják az anyja betegségét, hogy néz ki pontosan az
áram, miért akarja Ivanov kizárólag oroszul hallani a Miatyánkot, és miért
csak a fiúk tanulhatnak tovább, miért csak ők mehetnek ki a pályaudvarra,
a lányok miért nem.
 – Nem vagyok benne biztos, hogy én is csillag akarok lenni, Sofia. –
Kinyitotta a szemét, és felnézett a ragyogó Esthajnalcsillagra. – Csillagként
olvashatsz egyáltalán könyveket? És elrepülnek előtted néha színes
lepkék? És csillagként már meg tudtad fejteni azokat rejtélyeket, amik
gyerekként olyan nagyon foglalkoztattak?
– Hát te meg kivel beszélgetsz?
Mania ijedten fordult meg. Bronia és Josef támaszkodott a
börtönajtónak, kezükben a tollasütővel. Josef összehúzott szemöldökkel
bámult rá.
– Na, ki vele!
– Nem mondom meg.
– Hagyd már! – Bronia meglökte a bátyját a könyökével. – Te talán soha
nem beszélsz magadban? – Hirtelen megfeszült a teste, oldalra dőlt, hogy
Mania mögött rálásson a mogyoróbokorra. – Mi világít ott? –
Tollasütőjével a karám bozótjára mutatott. – Látjátok?
Mania odanézett, és valóban, apró pontok lebegtek a mogyoróbokor
szélén. Odament, és letérdelt elé a fűbe.
– Szentjánosbogarak! – kiáltotta boldogan. Először csak hármat, aztán
egyre többet fedezett fel. – De szép!
– Szentjánosbogarak – ismételte meg Josef, közben Broniával együtt
beléptek a börtönbe, és leültek Mania mellé. – Tudományos nevén:
Lampyris noctiluca.
– Vajon mitől világítanak? – gondolkozott hangosan Bronia. – Hogy
csinálják?
– Lehet, hogy felszívják magukba a csillagfényt. – Mania felnézett a
Vénuszra. Úgy látta, mintha erősödött volna a fénye.
– Baromság! – vágta rá Josef. – Belülről világítanak. És nem ok nélkül.
Menyegzőt ülnek. – Kicsit úgy hangzott, mint amikor az apjuk magyaráz
valamit. – Muszáj világítaniuk, az életük múlik rajta.
– Az életük? – Mania döbbenten nézett a bátyjára.
– Igen, bizonyos értelemben, mert a szentjánosbogarak nem élnek
sokáig, és röpke életük alatt mindenképp meg kell házasodniuk, különben
meghalnak anélkül, hogy gyerekeik születnének.
– Megházasodnak? – nevetett Mania. – Tényleg?
– Nos, igen… párosodnak – kereste a szót Josef. – Mert csak úgy
maradnak fenn a szentjánosbogarak, ha mindig újak születnek. És azért
kell világítaniuk, hogy megtalálják egymást a hímek és a nőstények.
– Úgy érted, azért világítanak, mert nincs sok idejük?
Josef bólintott, és Mania felnézett a Vénuszra.
– Sofiának sem volt sok ideje, nem igaz?
 – Hogy jön ide most Sofia? – kérdezte Josef nyersen.
– Túl kevés ideje volt a nővérünknek. – Bronia sóhajtott. – Túl kevés
ahhoz, hogy férjhez menjen, hogy gyerekei szülessenek, hogy jó tanár
váljon belőle.
– Vagy hogy külföldön tanuljon – egészítette ki Mania halkan.
– Azt, mondjuk, úgysem tehetné, most, hogy apa mindenét elvesztette.
– Bronia hangja annyira szomorúan és reményvesztetten csengett, hogy
Mania maga is elszomorodott. – Nem engedhetjük meg magunknak, se
Josef, se én, se Sofia. Ahhoz túl szegények vagyunk.
– Na, annyira azért mégsem vagyunk szegények! – kapta fel a vizet
Josef. – Én attól még tovább fogok tanulni! Nekem nem kell külföldre
mennem, férfiként Varsóban is járhatok orvosi egyetemre.
– És ki fogja finanszírozni?
Válasz helyett Josef hirtelen előrenyúlt, odakapott a mogyoróbokorhoz,
és visszahúzta ökölbe szorított kezét.
– Megvagy! – Óvatosan kinyitotta a markát, és Mania egy hosszúkás
bogarat látott mászkálni a kezében. Josef újra becsukta az öklét. – Ezt most
alaposan szemügyre veszem. – Azzal felállt és odalépett a börtönkapuhoz.
– Zdzislaw bácsinak vannak csipeszei meg mikroszkópja is.
– Ne! – Bronia utánaszaladt. – Nem ölheted meg a szentjánosbogarat! –
tiltakozott, megragadva a bátyját.
– Anélkül hogyan tudnám megvizsgálni? – Josef félrelökte Broniát, és
beszaladt az udvarba.
– Barbár! – kiáltotta utána Bronia. – Barom! – szitkozódva ült vissza
Mania mellé.
– Hol szeretnél tanulni, ha apának lenne elég pénze, hogy külföldre
küldjön? – kérdezte Mania, amikor a nővére megnyugodott.
– Odamennék, ahová az összes lengyel megy, aki itt már nem bírja
tovább: Franciaországba, legszívesebben Párizsba. De már a vonatjegy is
egy vagyon, aztán még hozzá jön az egyetem, az étel, az ital, na meg lakni
is kell valahol.
– És tegyük fel, ha mégis lehetne, mit tanulnál szíved szerint?
– Orvosi egyetemre járnék. Úgy, mint Josef, csak sokkal jobb orvos
lennék, mint ő, azt elhiheted.
Mania felállt, és az éjszakai égbolton felnézett Sofiára. Minél tovább
nézte az égi tüneményt, annál biztosabb lett az ötletében.
– Csak dolgoznunk kell, és akkor lesz pénzünk a továbbtanulásra.
– Ja, marha egyszerű! – gúnyolódott Bronia. – Fogalmad sincs, milyen
nehéz az orvosi egyetem. – Ő is felállt. – Csak dolgozni… édes vagy,
kicsikém.
 Bronia átkarolta Maniát, és kedvesen rámosolygott.
Mania úgy érezte magát, mint egy buta gyerek, aki hülyeségeket beszél.
– Ne hívj kicsikémnek! – toppantott dühösen.
– Ne haragudj, Mania! De az orvosi egyetem mellett tényleg nem tudsz
olyan sokat dolgozni, hogy elég pénzed legyen a tanuláshoz. Egyszerűen
képtelenség. Érted?
– Tévedsz, Bronislawa Skłodowska – ellenkezett Mania, olyan komoly
hangon, ahogy az anyja beszélt, amikor szigorúnak akart tűnni. – Mert
tudod, mi lesz? Majd én dolgozom helyetted.
– Miket hordasz itt össze? – Bronia nevetve rázta a fejét.
– Ha befejezem az iskolát, dolgozni fogok, és a keresetemből küldök
neked pénzt Párizsba, hogy tanulhassál.
Bronia elvigyorodott, és összeborzolta Mania haját.
– Bolond vagy, kicsikém!
 5

Édesanya
Varsó, 1878 tavasza

 
A lakás szokatlanul üres és csendes volt azon a májusi napon, a levegőt
rózsaillat töltötte be. Az apjuk egy teljes hétre hazaküldte a növendékeit a
családjukhoz. Mikor is fordult elő ilyen utoljára? Mania nem emlékezett
rá, hogy élete első tizenegy évében valaha is lett volna rá példa.
Valami van a levegőben, valami nagy dolog; valami olyan, ami csak a
Skłodowski családra tartozik. Mania érezte, kiolvasta Bronia és Josef
tekintetéből, hallotta az orvos hangján, aki az anyát naponta látogatta, és
látta az apja fegyelmezett mozdulatain és méltóságteljes, kissé merev
járásán is. Úgy mozgott, mintha súlyos lovagi páncélt viselne, de nem
akarná, hogy bárki is észrevegye, milyen nehéz.
Mania az udvar felőli nyitott ablaknál állt, és a fecskéket figyelte. Úgy
suhantak, vitorláztak és köröztek az esti kék égbolton, mintha semmi ok
nem lenne aggodalomra, mintha a világ teljesen rendben lenne. Már-már
beleszédült, ahogy szemével követte a fecskék lélegzetelállító légi
útvonalát.
Amikor kinyílt mögötte a szülők hálószobájának az ajtaja, még levegőt
sem mert venni.
– Gyertek – hallotta az apját –, anyátok látni akar titeket!
Maniának nehezére esett tekintetét az égboltról levenni és az apja felé
fordulni; sokkal szívesebben maradt volna még, hogy átérezze a fecskék
gondtalanságát, és átadja magát a madarak békés világának.
Lucia néni surrant ki a hálószobából, sebtében megérintette az apa
karját, majd eltűnt az előszobában. Mania hallotta, hogy kinyílik a bejárati
ajtó, és Lucia néni lemegy a lépcsőn. Az utóbbi napokban gyakran jött el
hozzájuk, gyakrabban, mint máskor.
A kisasztalon gömb alakú üvegvázában hatalmas fehér rózsacsokor állt.
Annál az asztalnál ült Bronia, Hela és Josef, onnan nézték mozdulatlanul az
apjukat a hálószoba ajtajában. Csak akkor álltak fel, amikor bólintott.
Maniát megijesztette az a mozdulat, ahogy a testvérei visszatolták a
székeket az asztalhoz. Valahogy olyan műgonddal tették, mintha innentől
kezdve sokáig nem lenne rá szükségük, mert hosszú időre elutaznak.
 Az apjuk előtt elhaladva bementek a hálószobába, Mania zárta a sort. Az
apja megsimogatta a fejét. A hálószobában is rózsaillat volt, de kámfor,
eukaliptuszolaj és borsmentatea illatával keveredett. A feszület alatti kis
falipolcon Sofia keresztelőgyertyája égett.
– Hát itt vagytok, milyen jó… – Az anyjuk fáradtan mosolygott, és
odaintette őket az ágyhoz, közben csontos, sápadt kezében rózsafüzérének
a keresztje himbálózott. – Gyertek ide hozzám, gyertek mindannyian! –
Vékony, rekedtes hangja elcsuklott, köhögni kezdett.
Az ágy fejrészét az apjuk és Lucia néni párnákkal polcolta fel, az anyjuk
inkább ült, mint feküdt. Ősz haja gondosan el volt választva, szálkás,
fénytelen copfba kötve, hófehér hálóingén egy ránc sem volt. Mellkasa
még jobban beesett, nyaka megnyúlt és soványabb lett, és a kulcscsontja
alatti gödrök is mélyebbeknek tűntek, mint azelőtt. Mania csodálkozott,
miért vette fel az anyja a nagymamától örökölt smaragd fülbevalót, és a
drága gyöngysort, amit az apja ajándékozott neki a tizedik házassági
évfordulójukra.
Az éjjeliszekrényén vörös rózsacsokor állt. Az apa reggel leküldte az új
cselédlányt a piacra, hogy vegyen egy tucat rózsát, sárgát, fehéret meg
ezeket a vöröseket. A váza és a teáscsésze között nyitott imakönyv feküdt.
– Gyertek közelebb! – suttogta az anyjuk, miután alábbhagyott a
köhögőrohama.
Mania megfogta Bronia és Hela kezét, és odament velük az ágyhoz,
olyan közel, hogy térdével megérintette az ágykeretet.
– Gyermekeim – suttogta az anya, és újra elmosolyodott. – Drága jó
gyermekeim, hogy szeretlek én titeket!
Aztán felemelte a jobb kezét, keresztet vetett rájuk, közben némán
mozgott az ajka.
Ebben a pillanatban szörnyű félelem lett úrrá Manián, megragadta az
anyja kezét, odanyomta szájához, és megcsókolta. A kéz hideg és száraz
volt, és olyan könnyűnek tűnt, mint egy fészkéből kiesett verébfióka.
Az asszony hagyta magát.
– Mania – suttogta –, én kicsi Maniám, nemsokára te is felnősz. Kész
felnőtt leszel. – Mania óvatosan visszatette az anyja kezét a takaróra.
Ijesztően hosszú és csontos mellkasa megemelkedett, mert vett egy nagy
levegőt. Majd hangosan így szólt: – Mindannyiótokat szeretlek…
Talán még mást is akart mondani, de újabb köhögőroham rázta, és már
nem tudott megszólalni. Bejött az apjuk, odafurakodott Josef és az
éjjeliszekrény közé, és felültette a feleségét, amíg csillapodott a köhögése.
Aztán megitatta egy kis teával, és visszafektette a párnahalomra. Ott
pihegett, félig ülve, félig fekve, nehezen vette a levegőt, szemét csukva
tartotta.
Már semmit sem akar látni a világból, gondolta Mania, megtörölte a
szemét, a torkában gombócot érzett. Már túl gyenge. Az apa megfogta
Mania vállát, és elhúzta az ágytól. Alig látható mozdulatokkal kitessékelte
a gyerekeket a szobából.
Másnap kora délután, amikor Mania és Hela hazaért az iskolából, a
bejárati ajtó tárva-nyitva volt. Két kocsi várakozott a ház előtt, az egyiken
ott ült a kocsis és szivarozott. A lépcsőházban tompa hangok szűrődtek le,
az emeletükön is nyitva volt a bejárati ajtó.
Úgy tűnt, Bronia és Josef még nem ért haza az iskolából, de az
előszobában, a nappaliban és a hálószoba előtt Mania olyanokra ismert,
akiket ritkán látott itt a Nowolipki utcában: ott voltak Witold szülei, az
anyja egykori tanítványai, Carol atya és a diakónusa, régi szomszédaik a
Frata utcából, és még madame Sikorska is. Lucia nénit és a nagybátyját is
észrevette. Alig szólt valaki egy szót is, vagy ha igen, csak suttogva.
Mindenki olyan arcot vágott, mintha elrontotta volna a gyomrát, és most
hányingerrel küzd.
A hálóból nem hallatszódott ki se a szokásos köhögés, se a ziháló légzés
zaja. Helyette megjelent az orvos az ajtóban, fekete táskáját kicipelte a
nappaliba, biccentett az ott lévők felé, majd kiment a konyhába, hogy a
mosdótálnál kezet mosson.
Mania érezte, hogy Hela megragadja a karját. A nővére erőteljesen
húzni kezdte a hálószoba ajtaja felé. Ott állt madame Sikorska, egy
csipkekendővel törölgette a szemét. A küszöbről nézték az apjukat, amint
az arcát a kezébe temetve az anya ágyán ül.
Az anyjuk csendesen feküdt, egyetlen párna volt a feje alatt. Szeme
csukva volt, nem köhögött, és sápadt arca békésnek tűnt, olyannyira
békésnek, hogy Maniának kedve lett volna mosolyogni. De tekintete az
anyja békés arcáról önkéntelenül is a félig betakart mellkasára vándorolt.
Lélegzik?
Csak nézte, bámulta mereven… nem, nem mozdul.
Talán egy kicsit?
Nem, egy kicsit sem.

* * *

Mania megbetegedett. Hol a feje fájt, hol a hasa, és volt, hogy szédült. Az
anya temetése óta eltelt két hónapban alig járt iskolába. Legtöbbször csak
az ágyában kuporgott és sírt. Néha megpróbált olvasni, de az egyetlen
könyvnek, amit akkoriban a kezébe vett, a feléig sem jutott. Állandóan
csak sírt. Szinte teljesen felemésztette a gyász.
Az anya halála után Hela is megbetegedett. Belázasodott és köhögött,
egy darabig neki is otthon kellett maradnia, de két hét elteltével ő már
újra mehetett iskolába.
Bronia sokat zongorázott, órákon át gyakorolt. Josef gyakrabban
találkozott a barátaival és az osztálytársaival, mint azelőtt, és olyan
intenzíven kezdett sportolni, hogy az apjának már figyelmeztetnie kellett,
ne hanyagolja el az iskolát.
Az apjuk, ha éppen nem a tanítványaival foglalkozott, a
dolgozószobájába vonult vissza. Állandóan csak írt, éjszakákon át. Mania
ezt onnan tudta, hogy amikor korán reggel az udvari WC-ből visszatért,
vagy este hideg teát ivott a konyhában, néha bekukucskált a dolgozószoba
kulcslyukán.
Mit írhat? Leveleket a halott anyának? Vagy a skalmbmierzi és zwolai
rokonoknak? Vagy talán verset? Esetleg naplót? Valószínűleg verset írt,
mert azt amúgy is gyakrabban tette mostanában.
Amikor az apa friss teát vitt Maniának, felrázta az ágyneműjét, vagy
éppen csak megnézte, hogy van, hóna alatt matematikakönyvet
szorongatott. Leült az ágy szélére, kinyitotta a könyvet, és tanult egy kicsit
Maniával. Mania ilyenkor egyből felegyenesedett az ágyban, nem gondolt
az anyára, elmúlt a hasfájása, és a szomorúságát is elfelejtette.
Egyik nap, valamikor június végén Mania meghallotta a gyerekszobából,
hogy a bejárati ajtón kopognak. A testvérei az iskolában voltak, az apja épp
a nappaliban tanított. Mania hallotta, ahogy apja az ajtóhoz megy, és
meghökkenve üdvözöli a látogatót, majd néhány szó után felismerte a
hangot: madame Sikorska.
Madame Sikorska? Mania felült az ágyban és fülelt. Csak nem őt akarja
látni az igazgatónő? De jó! De aztán mégsem hallott lépéseket közeledni,
senki sem nyitott be a magányos gyerekszobába. Kint az apa hangosan
beszélt a tanítványaihoz, úgy hangzott, mintha feladatot adna ki nekik,
aztán megnyikordult a dolgozószoba ajtaja, és onnantól kezdve már csak
távolról hallotta az apja és madame Sikorska hangját.
Kimászott az ágyból, halkan kinyitotta a gyerekszoba ajtaját, és
lábujjhegyen a dolgozószobához osont. Szerencsére az apja behajtotta a
nappali ajtaját, így Witold és a többiek nem láthatták őt; ráadásul a
dolgozószoba ajtaja is résnyire nyitva volt, így Mania minden egyes szavát
hallotta az apjának és madame Sikorskának.
– Legnagyobb lányunk halála összetörte a szívét – szólalt meg az apa. –
Csak két évvel élte túl a mi szeretett Sofiánkat.
 – Nem csoda. – Madame Sikorska az ajtó közvetlen közelében lévő
karosszékben ülhetett, mert Mania teljesen tisztán hallotta. – Ha csak arra
gondolunk, milyen közel kerültek egymáshoz a Franciaországban eltöltött
idő alatt. Na meg hogy milyen sokáig küzdött a tuberkulózis ellen.
Tuberkulózis? Mania visszahőkölt. Szóval akkor így hívják az anyja
rejtélyes betegségét, amibe belehalt. A szó utálatosan és veszélyesen
csengett. Mania megpróbálta lebetűzni, maga elé képzelte, hogy néz ki a
szó leírva: tuberkulózis.
– Oroszlánként harcolt. – Az apa felsóhajtott. – Valószínűleg már akkor
beteg volt, amikor Maniával terhes lett. Micsoda hősként próbálta óvni a
gyerekeket! Mennyire nehéz lehetett megállnia, hogy ne csókolgassa és ne
ölelgesse őket!
– Rettentően sajnálom. – Madame Sikorska már szinte suttogott, Mania
pedig levegőt sem vett, nehogy egy szót is elmulasszon. – Ez a gyerek
annyira érzékeny! Nekünk is épp elég nehéz ez a kettős élet az iskolában,
az orosz felügyelőségtől jövő állandó nyomás, hát még egy ilyen érzékeny
kislánynak, mint az ön Mariája. Ráadásul az ön szegény Mariáját még csak
meg sem csókolta az anyja?
– Az idősebb testvérei valószínűleg még emlékeznek az anyjuk gyengéd
ölelésére – válaszolta halkan az apa. – De Mania egész biztosan nem
emlékszik rá. – Ismét sóhajtott. – Természetesen minden tőlem telhetőt
megtettem, hogy pótoljam, de hogy tudna egy apai ölelés helyettesíteni
egy anyát?
– Talán segítene rajta, ha beszélgetne vele erről, Skłodowski úr. Hogy
legalább utólag megértse az anyja visszahúzódó viselkedését.
– Valószínűleg igaza van. – Kis ideig csend volt, és Mania hallotta, ahogy
az apja hosszan beszívja az orrán a levegőt. – Annyira aggódom érte! –
folytatta. – Éjjel-nappal sír. Nem is gondoltam volna, hogy ennyi könnye
van egy ilyen kis embernek. Attól is félek, hogy nem tudja behozni az
iskolai lemaradását.
– Éppen Maria iskolai jövőjéről akartam önnel beszélni, mielőtt
bemegyek hozzá a szobába. Mindenképpen osztályismétlést javasolnék
neki.
– Már én is gondoltam rá, madame Sikorska, legalábbis az elején,
amikor az első négy hétben hiányzott az iskolából. Közben viszont már
másként látom.
– Vagyis? – kérdezte madame Sikorska, és Mania még jobban fülelt.
– Igen, osztályt kellene ismételnie, de állami gimnáziumban.
– Valóban ki akarja szolgáltatni ezt a szegény gyereket a szigorú orosz
nevelésnek? – Az igazgatónő hangja egyszerre vált hitetlenkedővé és
vádlóvá. – Arról sürgősen lebeszélem, Skłodowski úr.
– Nem lep meg a reakciója, madame Sikorska. De jól átgondoltam.
Nézze, mi más terelhetné le jobban egy kis emberke gondolatait a
fájdalmáról, mint egy új környezet? Ahol egészen új kihívások várnak rá?
Az ajtó túloldalán ismét csend állt be, hosszan hallgattak. Mialatt
madame Sikorska az apa szavait emésztette, Maniát félelem kerítette
hatalmába: Sofia és az anyja után még az osztálytársaitól is búcsút kell
vennie? Nincs több Tupcia a katedrán? Nem járhat többet a Szász kert
meghitt szomszédságában lévő kicsi, otthonos iskolába? Minden porcikája
ellene volt.
– Természetesen megértem önt, Skłodowski úr. – Mania hallotta, hogy
madame Sikorska megköszörüli a torkát. – Ön özvegy, és négy gyermeket
nevel. Nem is beszélve az önöknél lakó növendékekről. Egy állami
gimnáziumnak megvan az az előnye, hogy a gyerekek ott tovább bent
maradhatnak napközben. De erre biztosan találunk megoldást. Minden
lengyel család, akinek fontos a képzés és a nemzeti hovatartozás, a lehető
legtovább húzza a gyermeke iskolaváltását az állami gimnáziumba. Ön
meg máris oda akarja küldeni a legkisebb lányát, amikor az még el sem
érte a megkívánt kort? Mania még csak tizenegy éves! És gondoljon az
orosz iskolák silány oktatására, ott még a lengyelt is oroszul tanítják.
– Tudom, tudom – hallotta Mania az apja megfáradt hangját. – De éppen
az fogja Maniát motiválni, hogy fiatalabb lesz a többieknél. Hiszen tudja,
milyen törekvő, madame Sikorska. Mania nemcsak jó akar lenni, ő akar
mindenben a legjobb lenni. Azt is hozzá kell tennem, hogy az elmúlt
három hétben néhányszor leültem vele egy kicsit tanulni, és tudja, mit?
Alighogy meglát egy matematikafeladatot, máris kivirul. Elmúlik a
hasfájása, és rövid időre még a gyászát is elfelejti. Azt hiszem, az állami
gimnáziummal tudnánk legjobban átsegíteni ezen a nehéz időszakon.

* * *

Mania becsukta a nehéz lexikont, kimászott az ágyból, és visszavitte a

könyvet az apja dolgozószobájába. A Tuberkulózis címszó alatt mindössze
ennyit talált: lásd Gümőkór. A nappaliban néma csend volt, Mania tudta,
hogy a diákok dolgozatot írnak, és az apja szigorúan felügyeli, nehogy
valaki másoljon a másikról. Visszarakta a könyvet a polcra, és előhúzta a
lexikonok hosszú sorából a G betűs kötetet. Visszament az ágyába, a
Gümőkórhoz lapozott, és olvasni kezdett.
A szöveg tele volt számára ismeretlen orvosi szakkifejezésekkel, hosszú,
bonyolult mondatokkal. Sokszor kétszer is el kellett olvasnia, hogy
megértse. Hogy jobban tudjon koncentrálni, nagyon lassan, suttogva
olvasott, a végén már félhangosan mormolt: „…a légzés folyamatában
részt vevő tüdőszövetek belsejében beállt változás vagy pusztulás a tüdőt
alkalmatlanná teszi a funkciója betöltésére, aminek köszönhetően a vér
nem tisztul ki megfelelően, és a test általános consumptiója következik be,
amely előbb-utóbb halálhoz vezet, hacsak egy időközben fellépő betegség
fel nem gyorsítja ezt a folyamatot…”
Tanácstalanul csóválta a fejét, furcsa volt neki ez a mondat; a
consumptio szót még soha nem hallotta.
– Consumptio – mormolta –, furcsa szó.
– Zsugorodást, sorvadást jelent – szólalt meg az apja az ajtóban.
Mania felnézett. Annyira belemerült a gümőkór bonyolult szócikkébe,
hogy észre sem vette, amikor az apja kinyitotta az ajtót.
– Hallottam, hogy a dolgozószobában jártál.
Mania felült, ölébe ejtve a nehéz könyvet.
– Itt azt írják, hogy a gümőkór tulajdonképpen nem fertőző, ezért nem
szükséges a tüdőbajban elhunytak ágyát és ruháit megsemmisíteni. –
Tekintetét az apjára szegezte. – Ha a tuberkulózis nem fertőz, akkor miért
nem szeretgetett meg engem soha a mama?
– Te hallgatóztál, ugye? – Az apja odament hozzá, és leült az ágya
szélére. – A lexikon már régi, és némely szócikk elavult. Sőt, itt
Lengyelországban meg Európa északi részén sem vagyunk mindig
naprakészek. Olaszországban például már régóta ismert, hogy a
tuberkulózis ragályos, és Angliában már százötven évvel ezelőtt
figyelmeztetett egy tudós a fertőzésveszélyre.
Mania becsukta és félrerakta a lexikont. Most hallotta először, hogy
nem minden igaz, ami a könyvekben áll. Csodálkozott, és egyben dühös is
volt.
Az apja odahúzta magához Maniát.
– Valamit el kell hinned, Mania: anyátok csakis azért nem csókolt meg
benneteket, mert szeretett titeket és aggódott értetek. Meg tudod ezt
érteni?
Mania bólintott, és odabújt az apjához. Hirtelen megmagyarázhatatlan
megkönnyebbülés lett úrrá rajta, és mellkasából gejzírként tört fel az
anyja iránti vágyakozás, és az iránta érzett szeretet. Arcát az apja
hónaljába temette, és könnyesre áztatta az öltönyét.
Így ültek ott egy darabig, az apja csak szorította, ölelte. Aztán, amikor
Mania kisírta magát, az apja kivette a zsebkendőt a zakója szivarzsebéből,
megtörölte vele a kislány orrát, és a szeméről letörölte a könnycseppeket.
 – Nem akarok állami gimnáziumba járni – szipogta Mania –, Tupciánál
és madame Sikorskánál akarok maradni. Továbbra is Hela osztálytársa
akarok lenni, és nem akarom, hogy egy Ivanov oroszul tanítson nekem
lengyel irodalmat.
– Mondom én, hogy hallgatóztál!
– Gyűlölöm az oroszt! – Mania ökölbe szorította a kezét. – Gyűlölöm
Ivanovot! Ahányszor csak megjelenik nálunk, ki tudnám kaparni a szemét!
– Megértem, drága Maniám, én aztán megértem, de figyelj csak: Josef és
Bronia is állami gimnáziumba jár, és Josef azt mondja, feleannyira sem
rossz, mint ahogy azt mások állítják.
– Ezt csak azért mondod, mert rá akarsz beszélni az iskolaváltásra.
– Jót tenne neked, higgy nekem. – Az apa lecsókolta az utolsó
könnycseppet is Mania arcáról. – Én csakis a legjobbat akarom neked,
remélem, tudod. És gondolj csak a nővéredre és az anyádra! Tudod
egyáltalán, mennyire csodálta Sofia az ő okos kis testvérét? Tudod
egyáltalán, milyen büszke volt anyád az ő okos kislányára? Higgy nekem,
Mania, mindketten egyetértenének velem, és mindketten örülnének, ha
már most elkezdenéd az állami gimnáziumot.
Mania szipogott, és kétkedőn nézett apjára.
– Tényleg?
– Hát persze. – A férfi megsimogatta a lánya arcát és kócos haját. – És
hidd el, Mania, még ha mindenki idősebb lesz is nálad az osztályban, akkor
is hamarosan te leszel a legjobb. Ebben egészen biztos vagyok.
 6

Titkos teadélután
Varsó, 1881 tele

 
Már március közepe felé jártak, mégis újra havazott. Mania és Kazia az
iskolájukkal szemben, az út szélén várták, hogy végre átkelhessenek Varsó
nagy forgalmú, széles főutcáján. Mindkét irányban lovas kocsik hada ment
el előttük: elegáns, egytengelyes kabrió, behúzott tetővel és nemes
lovakkal, nehéz, csontos gebék vontatta szekerek, fatörzsekkel,
söröshordókkal vagy szénnel megrakodva, hatalmas hintók drága
fogatokkal és fényűző utaskabinokkal, amiket kék vagy piros livrébe
öltözött kocsisok irányítottak. Az út közepén futó sínen izmos, hidegvérű
lovak húzták a hosszú lóvasutat.
– Mi ez a nagy nyüzsgés? – ámult el Mania.
– Talán elajándékozza az orosz kormányzó a ruháit és a kincseit –
válaszolta Kazia.
– De akkor mindannyian egy irányba mennének.
Amikor végre megszakadt a kocsisor, Mania megragadta a barátnője
kezét, és átszaladtak az úttesten. A fagyos szél arcukba hordta a
hópelyheket, a tél egyszerűen nem akart elmúlni.
Az út másik oldalán oszlopokkal díszített, piramisformájú templom
magasodott, Szent József meglátogatásának temploma. A templom előtt
elhaladva futólépésben mentek az egykori kolostor felé, amelynek az első
emeletén volt a 3-as számú Állami Gimnázium.
Az időközben tizennégy éves Mania már három éve járt ebbe az
iskolába, amelyet orosz igazgató irányított hűvös szigorral, és ahol az
orosz tanárok lekezelően és bizalmatlanul bántak a lengyel diákokkal. A 3-
as számú gimnázium szeretet nélküli légköre főleg az első évben viselte
meg pokolian a félárva kislányt. Kezdetben megnehezítette a
beilleszkedést, hogy az anyja halála után mintha megkeményedett volna,
és nem nagyon tudott megnyílni a társainak; meg persze az sem
könnyített a helyzetén, hogy egy-két évvel fiatalabb volt a többieknél.
Barátnője, Kazia viszont, aki vele együtt kezdte meg a gimnáziumot, az
első naptól kezdve tartotta benne a lelket. Hányszor vigasztalták és
bátorították egymást, ha egyikőjüket igazságtalanul büntették vagy
megszidták!
Ráadásul Mania gyors felfogásának köszönhetően hamar bekerült az
osztály legjobbjai közé, és kivívta a tanárok elismerését.
A Mindenható szerepében tetszelgő igazgató és a türelmetlen, mogorva
tanárok ellenére is szeretett iskolába járni. Az, hogy maradéktalanul el
tudott merülni egy-egy irodalmi szövegben, geometriai feladatban vagy
épp egy fizikai képletben, segített neki elmenekülni az anyja halála után
érzett kimondhatatlan fájdalom és a sírógörcsök elől. Az iskola olyan volt
számára, mint egy menedékház. Aznap is várta már, mert az órarendben
kedvenc tantárgyai szerepeltek: matematika és fizika.
Az iskola bejáratához közeledve kisebb tömegen kellett átküzdeniük
magukat. Wosinski úr óraboltja előtt férfiak és nők ácsorogtak
esernyőikkel, és úgy dugták össze a fejüket, mintha valami
összeesküvésben vennének részt, és fontos információkat kellene
egymással megosztaniuk. Elfojtott hangon, gyorsan beszéltek.
Előttük elhaladva Mania elkapott néhány mondatfoszlányt:
– Csoda, hogy először sértetlenül megúszta… kiszállt, hogy
megszemlélje a darabokra tört hintót… a második halálos gránát… egy
diák egyenesen rádobta…
Becsukódott mögöttük a nehéz bejárati ajtó, és azzal megszűnt a
hangzavar.
– Valami történt – mondta Kazia, miközben felmentek a lépcsőn. –
Valami szörnyűség. Láttad az arcukat?
– Az egyik férfi egy gránátot említett, hallottad? – suttogta Mania. –
Csak nem tört ki a háború?
– Vagy felkelés? – találgatott Kazia.
Fent összefutottak az orosz házmesterrel, aki halálra rémült arccal tolta
ki a szerszámos kocsiját az egyik teremből.
– Valami baj történt? – szólította meg Kazia.
– Sándor cár meghalt… Hát hol éltek ti, hogy nem hallottátok? – Megállt
mellettük. – Valaki a levegőbe repítette a hintóját, amikor
Szentpéterváron megérkezett a palotája elé. Még ki tudott szállni, és elérte
a palotalépcsőt, de akkor egy diák még egy bombát dobott a mi cárunkra. –
A házmester könnybe lábadt szemmel csóválta a fejét. – Borzalmas,
borzalmas!
Szerszámos kocsiját maga előtt tolva, fáradt léptekkel ballagott tovább
a hosszú folyosón.
Kazia és Mania berontott az üres osztályterembe, ahonnan az imént a
házmester jött ki, becsukták maguk mögött az ajtót, és egymás nyakába
ugrottak.
– Második Sándor cár halott! – üvöltötték torkuk szakadtából, és Kazia
rázendített egy lengyel népdalra. – A cár halott, a cár halott! – énekelték a
dalt, közben önfeledten táncoltak és szorították egymás kezét. – A cár
halott, pokolba vele! Második Sándor kimúlt, vége!
Csak táncoltak és énekeltek, és újra meg újra megölelték egymást.
Mania, akinek még az örömkönnye is kijött, hagyta, hogy olyan féktelenül
törjenek belőle elő az érzelmek, amire az anyja halála óta nem volt
alkalom. Hirtelen minden a felszínre tört, amit azóta mélyen elnyomott
magában: az Ivanov iránti gyűlölet, az orosz tanárok iránti harag, a fájó
vágyakozás az anyja után és a kicsattanó életkedv.
Valaki feltépte az ajtót. A lányok azon nyomban elhallgattak, és olyan
mozdulatlanul álltak, mintha a lábuk egyik pillanatról a másikra gyökeret
vert volna a deszkapadlóban.
A küszöbön ott állt az alacsony háztartástan-tanárnő, Mayer
kisasszony, és személyesen maga az iskolaigazgató. Mayer kisasszonynak
elkerekedett a szeme, és még a szája is tátva maradt a döbbenettől, az
igazgató meg hunyorogva mustrálta őket.
– Maria Salomea Skłodowska, természetesen – morogta vészjóslóan –, ki
más is lenne. – Fejét lassan ingatta, azzal az arckifejezéssel, mint aki egy
olyan reménytelen esettel találja magát szemben, amiben valójában soha
nem is bízott. – Folyamatos dacolás, ellenkezés, most meg ez a
szégyentelen szörnyűség. – Megvető pillantást vetett Kaziára is. – Meglesz
a következménye, arra számíthattok.
Hogy pontosan milyen következmény, azt nem mondta, de délután,
amikor a lányok beléptek a Kék Palotába, és Kazia anyja szokás szerint a
zeneteremben várta őket, komoly tekintetén látszott, hogy már mindenről
értesült.
– Az igazgató küldönce levelet hozott – közölte szűkszavúan, közben az
asztalra és a barátnők székére mutatott –, valószínűleg már apád is
megkapta, Mania.
Mania az alsó ajkába harapva a lélegzetét is visszatartotta.
– Mit írt? – kérdezte Kazia.
– Hogy illetlenül örvendeztetek szeretett cárunk, második Sándor cár
meggyilkolásán, hogy szigorúan meg kell büntetnünk benneteket, és hogy
az igazgató úrnak be kell számolnunk arról, milyen büntetést
választottunk, és arról is, hogyan hajtottuk végre. – Kazia anyja fáradtan
mosolygott. – Gyerünk, üljetek le, és meséljetek el mindent!
A lányok leültek, és minden apró részletről beszámoltak. Meséltek a
Wosinski úr óraüzlete előtt összegyűltek izgatottságáról és az orosz
házmester szomorúságáról, meséltek az örömtáncukról és a halotti dalról,
leírták, milyen arcot vágott az igazgató és Mayer kisasszony, amikor
rajtakapták őket a kétszemélyes győzelmi ünnepségükön.
Kazia anyja figyelmesen végighallgatta a lányokat, közben a tekintete
egyikükről a másikukra vándorolt, az arckifejezése meg hol aggodalmat,
hol vidámságot tükrözött. Amikor a lányok befejezték bő lére eresztett
beszámolójukat, az asszony felállt, kiment a szalonból, majd kis idő múlva
limonádéval és csokoládéfagylalttal tért vissza.
– Ma dupla adag jár – mondta, miközben lerakta eléjük a finomságokat.
– Jutalmul.

* * *

Varsó, 1882 tavasza

Rá egy évre, egy szeptemberi késő délután, Mania indulásra készen állt
Bronia mellett a Nowolipki utcai lakás folyosóján. Azt a délutánt soha nem
felejtette el. Mindketten a legszebb ruhájukat viselték, a legdrágább nyári
kalapot, és a legelegánsabb nyári kabátjukat – talpig feketében voltak.
Legszebb kistáskájukba noteszt és ceruzákat dugtak.
Witold, nyomában Helenával, kijött a nappaliból, és még egyszer
próbálkozott:
– Kérlek, vigyetek már magatokkal!
A diákok közül egyedül ő maradt a lakásban azon a délutánon, mert az
apa kimenőt adott a tanítványainak, ő maga meg a dolgozószobájába
vonult be.
– Nem lehet! – utasította vissza Bronia negyedszerre is. – Hányszor
mondjam még, hogy kizárólag nőket engednek be.
Witold egyidős volt Broniával, tizenhét éves, és már elkezdett
pelyhedzeni a szakálla, amire rettentően büszke volt. Bosszúsan csóválta a
fejét.
– Kizárólag nőket – majmolta Broniát gúnyos hangon. – Ilyen a világon
nincs! Victor Hugo könyveit falom, éppen Baudelaire-verseket olvasok…
Mi a csudáért pont én ne mehetnék el veletek a francia irodalomról szóló
előadásra?
– Csak egy teadélutánra megyünk – mondta Bronia, aki előző nyáron az
évfolyam legjobb érettségijét produkálta, és azóta házitanítóként
dolgozott.
– Pontosan tudom, hogy előadásra mentek. Miért nem mehetek
veletek?
 – Mert csak nők mehetnek, süket vagy? – fintorgott Bronia. – Ha a
teadélutánon új receptről értesülnénk, felírjuk, és este beszámolunk neked
róla. Érd be ennyivel!
Mania inkább nem folyt bele a vitába. Helyette Helát figyelte, aki a
háttérben álldogált, és aggódva nézett hol a fiúra, hol pedig Broniára. Az
arcára volt írva, attól fél, Bronia végül beadja a derekát, és megengedi
Witoldnak, hogy velük menjen.
Ő árulta el ugyanis Witoldnak, hogy Kazia anyja nem egyszerű
teadélutánra hívta meg az irodalom iránt érdeklődő hölgyeket, ahogy azt
Bronia makacsul állította, hanem egy olyan előadásra, amelyet madame
Sikorska rendezett. Hela minden további nélkül velük mehetett volna a
Kék Palotába, elvégre ő is nő volt, legalábbis majdnem, ráadásul a testvére
Broniának, aki névre szóló meghívót kapott. De ő inkább otthon akart
maradni, Witold közelében. Szerelmes volt ugyanis a fiúba.
– Francia irodalomról szóló előadások, kizárólag nőknek! – Witold
dühösen legyintett. – Ilyen sületlenséget eddig még soha nem hallottam! –
Egészen belevörösödött. – Hallott már valaki ekkora badarságot?
– Sok minden van, amiről még nem hallott, Romocki úr – vetette oda
Bronia hegykén. – Nem igaz, Romocki úr? És most már egy szót se többet!
Senkinek, világos? – Witoldról az előszobatükörre fordította a tekintetét,
hogy megigazítsa a kalapját. – Töröld ki a fejedből ezt a teadélutánt,
aminek a végén szabásmintákat és recepteket cserélgetünk majd. Felejtsd
el!
Witold már nyitotta a száját, vett egy nagy levegőt, hogy keményen
visszavágjon, de Hela megragadta a kezét.
– Hagyd, Witold! – A nappali felé húzta. – Gyere, sakkozzunk!
A gondolat, hogy Hela most zavartalan órákat tölthet Witolddal
kettesben, éles tőrként hasított Mania szívébe. Egy hete még nem is
gondolt arra, hogy amit érez, az féltékenység, hiszen akkor még fogalma
sem volt, milyen érzés a szerelem. Viszont amióta előző nap beismerte
Broniának, hogy Witold közelében gyorsabban ver a szíve, és Witold
Helena iránti vonzalma dührohamot és hányingert vált ki belőle, azóta
már tisztában volt vele, mik is azok az érzések, amik jó ideje megfosztják a
lelki békéjétől.
Az elején még, amikor Bronia elmondta, hogy két embert vihet magával
a titkos női találkozóra, és megkérdezte Maniát, van-e kedve elkísérni, a
lány nem nagyon tudott dönteni. Maradjon itt, Witold közelében, vagy
menjen a nővérével? De végül vonzóbbnak tűnt, hogy újat tanulhat, és
meghallgathat egy olyan filozófust és irodalmárt, aki titokban nőknek tart
előadást.
 – Hogy ti milyen undokok vagytok! – sziszegte Witold, és hagyta, hogy a
győzedelmeskedő Hela bevezesse a nappaliba.
– Senkinek egy szót se! – kiáltotta vissza Bronia még egyszer.
Maniát egy kis időre felvillanyozta a halovány remény, hogy Witold
csak miatta akart a Kék Palotába menni. Aztán Broniához hasonlóan ő is az
előszobatükörhöz lépett, megigazította a kalapját és a kabátját, és három
másodperccel tovább nézte magát a tükörben, mint kellett volna. A széles
arcú, pufók tizennégy éves kislányt látva a sírás kerülgette. Nem csoda,
hogy a helyes Witoldnak Hela tetszett, nem pedig ő.
– Gyere már! – Bronia kézen fogta, és kivonszolta a lakásból, le az
utcára.
Mialatt a Kék Palotához tartottak, Mania gondolatai folyamatosan Hela
és Witold körül forogtak. Vajon tényleg csak sakkoznak? Csak nem mernek
csókolózni, ha az apjuk ott ül mellettük a dolgozószobában! Hirtelen az
anyja is eszébe jutott. Ha még élne, vajon mesélne-e neki a kínzó
szerelemről?
– Az előttünk álló estéről eddig csak a legszükségesebbeket említettem
neked. – Bronia belekarolt húgába. – Amíg még nem voltam benne teljesen
biztos, hogy tényleg velem jössz, nem akartalak részletekkel terhelni. Már
bánom, hogy Helánál nem csak a teadélutános verziónál maradtam.
– Akkora titok? – csodálkozott Mania. – És hogy érted, hogy terhelni?
– Nemcsak hogy titok, hanem veszélyes is – mondta Bronia az
összeesküvők arckifejezésével, majd halkabban folytatta. – Az előadó
ugyanis a januári felkelés egyik túlélője, vérbeli lengyel patrióta. Szökése
után Párizsban tanult. Az oroszok még arról sem tudhatnak, hogy
visszatért. Bár professzor, de madame Sikorska arra kér mindenkit, hívjuk
egyszerűen monsieur Dantonnak.
Bronia mesélt az értelmiségi honfitársak titkos köréről, akik azt tűzték
ki célul, hogy a lengyel népet az iskoláztatás és a nevelés révén erősítik
meg, és az országot vérontás nélkül szabadítják fel az orosz elnyomás alól.
Állítólag képzett férfiak és nők sokasága tartozott ehhez a titkos körhöz,
többek között madame Sikorska és Kazia anyja is.
– Mindannyian egy bizonyos Auguste Comte pozitivizmusnak nevezett
filozófiáját követik.
Hogy pontosan mit is rejt ez a fogalom, Bronia nem nagyon tudta
elmondani, de minél tovább beszélt róla, Mania annál kevesebbet gondolt
a rajongott Witoldra és a testvérére, Helára. Féktelen kíváncsiság kerítette
hatalmába, és az öröm, hogy valami ismeretlenről fog hallani, ráadásul
lengyelül, teljesen eloszlatta benne a féltékenységet.
 A bejáratnál inas várt rájuk, majd felkísérte őket az étkezőbe, Kaziáék
lakásának legnagyobb helyiségébe. Madame Sikorska bemutatta a lányokat
az ötven körüli, élénk tekintetű, hosszú, ősz hajú professzornak, aki magát
monsieur Dantonnak hívta. A férfi, miközben kezet nyújtott, alaposan
szemügyre vette Maniát.
A nagy asztal körül már tízen ültek, többségében fiatal nők, Mania alig a
felét ismerte. Meglepetésére Tupcia is eljött; egykori tanára öleléssel
köszöntötte.
Az anyjával együtt Kazia valóban teát és süteményt szolgált fel. Mialatt
az asztal körül a varsói napi eseményekről, az időjárásról, a moszkvai
világkiállításról és egy Koch nevű német orvosról diskuráltak, egyre több
nő érkezett. Madame Sikorska arra kérte a meghívottakat, hogy kis
csoportokban, nagyjából öt-tíz perc különbséggel kopogjanak a Kék Palota
bejáratánál, hogy a szomszédokban minél kevesebb feltűnést keltsenek. A
gróf, a Kék Palota tulajdonosa mindennel tisztában volt, maga is tagja volt
a titkos mozgalomnak.
Mania csak futólag vett tudomást az újonnan érkezőkről, figyelmét
teljesen lekötötték a német orvosról szóló hírek, akiről Bronia egyik
iskolatársa mesélt neki korábban. A nem mindennapi szépség négy évvel
volt idősebb Maniánál, Jadwigának hívták. Gyönyörű, testhezálló
ruhájának gombokkal díszített elejét rózsaszerű fodrok szegélyezték.
A német orvos csak néhány hónapja fedezett fel egy kórokozót, amely a
gümőkort okozza.
– Tuberkulózisbaktériumnak nevezte el. – Mania és Bronia lélegzet-
visszafojtva hallgatták a fiatal lány beszámolóját.
– És ez egészen biztos? – ámult Bronia.
– A Berlini Fiziológusok Egyesülete ellenőrizte a kutatásait –
magyarázta Jadwiga, aki két évvel korábban az évfolyam legjobbjaként
zárta tanulmányait, amiért megkapta az ilyenkor szokásos aranyérmet. –
Robert Koch minden kétséget kizáróan a gümőkór kórokozóját fedezte fel.
Tuberkulózisbaktérium, véste a fejébe Mania, szóval te vetted el tőlem a
mamát. Teljesen váratlanul tört elő lelke mélyéből a fájdalom és a düh, és
mint ilyenkor mindig, most is a halott anyja képe kísértette. Összeszorított
ajkakkal bámult maga elé, közben érezte, hogy sebzett szíve, amit önmaga
és a külvilág előtt amúgy mindig gondosan palástolt, majd megszakad.
Szerencsére nem volt rá sok ideje, hogy elmerüljön a halál és a gyász
körüli gondolatokban, mert a professzor felállt, és hivatalosan is
megnyitotta az estét, amelyet Titkos akadémiai előadásnak nevezett. Közben
mosolyogva végignézett a nagyjából húsz nőből álló társaságon, és így
szólt:
 – Hölgyeim! Hazánk elnyomói megtiltják önöknek és nőtársaiknak,
hogy tudományos és szépművészeti egyetemi tanulmányokat folytassanak.
Ez az első és remélhetőleg nem az utolsó este, amit azért hívtunk össze,
hogy véget vessünk ennek a szégyennek.
Monsieur Danton ezzel a nyitóbeszédével részben meglepett, részben
kétkedő pillantásokat, valamint visszafogott, de barátságos tapsot aratott.
– Évszázadunk felkelései alkalmával a generációm, előtte pedig az önök
nagyszüleinek a generációja, hölgyeim, igazolta, hogy képes bátran
szembenézni az ellenséggel, kitartóan szenvedni és hősi halált halni –
folytatta –, de most a mi időnk jött el, hogy megtanuljuk, hogyan kell
bátran harcolni gyermekeink neveléséért és oktatásáért, és kitartóan
áldozatot hozni népünk erkölcsi és lelki fejlődéséért, hogy egy nap majd
mi, lengyelek, szabad és boldog emberként élhessünk.
A nők mind a professzor ajkán csüngtek, beleértve Maniát is, aki a
legfiatalabb volt a teremben. A professzor szavai beleivódtak, és érezte,
hogy mindent pontosan úgy is gondol, ahogy mondja.
– Elég volt a véres felkelésekből és a nemes ideákból, hölgyeim! –
kiáltotta monsieur Danton. – Elég volt a háborúskodásból és a fennkölt
eszmékből! Országunkat nem tudjuk máról holnapra kigyógyítani balga
tehetetlenségéből és társadalmi igazságtalanságaiból, nagy levegőt kell
vennünk ahhoz, hogy elinduljunk a fejlődés útján. És csakis úgy tudjuk ezt
elérni, ha az embereket egyesével világosítjuk fel, bátorítjuk és formáljuk
át a gondolkodásukat. Ehhez nincs szükségünk se fegyverre, se vallásra, se
metafizikára, elég áttanulmányoznunk európai szellemi atyáink és
anyáink műveit, majd azokat bölcsen és józan belátással átgondolnunk és
érvényesítenünk.
Ezt a fajta cselekvésfilozófiát pozitivizmusnak hívják, magyarázta,
bemutatta az irányzat alapjait, és vázolta a történetét, hogy aztán azzal a
mondattal zárja, amely Maniát egész életében elkísérte és bátorította:
– Mi, lengyel pozitivisták egyszer s mindenkorra véget vetünk annak a
hagyományos felfogásnak, hogy a nők a gyengébb nem képviselői, és
másodikak az emberiség rangsorában, hogy csupán arra valók, hogy a
férjük gondoskodó társai legyenek, hogy gyerekeket szüljenek és
neveljenek, és rendben tartsák a házat meg az udvart. Sokkal inkább
amellett vagyunk, hogy a nők a férfiakkal egyenértékűek, azonos jogokkal
rendelkeznek, és arra biztatjuk őket, hogy a jövőben szenteljék életüket a
matematikának, a fizikának, az orvostudománynak és más
természettudományoknak.
Madame Sikorska, a szépséges Jadwiga, Tupcia és Kazia anyja felpattant,
és szenvedélyes tapsban tört ki. Jadwiga egészen kipirult az örömtől és a
lelkesedéstől. Voltak, akik annyira meglepődtek, hogy mozdulatlanul,
karót nyelve ültek a szék szélén; megint mások, köztük Bronia,
ujjongásban törtek ki; és voltak, akik hitetlenkedve néztek egymásra. De
lassan mindenki felállt és tapsolni kezdett. Mania is, akin lázas izgalom
lett úrrá.
– Ezért, tisztelt hölgyeim – törte meg a tapsvihart a professzor –, ezért
ezzel a mai estével kezdődő előadássorozatunkat semmi esetre sem ájtatos
és szórakoztató időtöltésnek tervezzük, hanem egy teljesen érvényes
stúdium részeként, hogy önök közül mindannyian egyetemi vizsgával
zárhassák a választásuk szerinti szakirányt, már amennyiben sikerül
elegendő számú oktatót megnyernünk az ügyhöz, és a terveink továbbra is
ilyen örvendetesen folytatódnak.
Ezután monsieur Danton ismertette, hogy madame Sikorskánál lehet
érdeklődni az egyes szakirányokról és a hozzájuk kapcsolódó titkos
előadásokról, ő maga pedig a Victor Hugóról és A nyomorultak című
regényéről szóló szemináriummal megkezdi a francia irodalmi
előadássorozatát. Aztán még egyszer hangsúlyozta a jelenlevők előtt a
szervezet titkos voltát, titoktartásra figyelmeztetett és hatalmas
óvatosságra intett, majd franciára váltott, felcsapta Hugo regényét, és
felolvasott belőle egy részletet.
A következő három óra észrevétlenül repült el. Az előadás végén kivétel
nélkül minden jelenlevő madame Sikorskánál tolongott, hogy megtudja a
következő titkos előadás helyét és idejét, és hogy feliratkozzon egy
konkrét tantárgyra. Bronia biológiára és kémiára jelentkezett, Mania
matematika- és fizika-előadásokra akart menni, de madame Sikorska
sajnálkozva rázta a fejét, és azt javasolta, hogy most még inkább a
gimnáziumi záróvizsgájára koncentráljon.
A sötét utcán hazafelé menet, a nővére oldalán lépkedve, Mania a
visszautasítás ellenére is szárnyalt a boldogságtól. Mikor is volt utoljára
ilyen boldog? Úgy érezte, mintha a lelkében felszakadozott volna a
felhőtakaró, amely az anyja halála óta telepedett rá, és a gyászon, valamint
a reménytelenségen át nem várt fénysugár tört volna utat magának. A
jövőt most egyszerre bizakodás és életkedv töltötte meg, és a Nowolipki
utcába már új emberként tért vissza.
– Hela bánni fogja, hogy nem jött velünk – mondta Bronia.
– Mit szólt volna a mama ehhez az estéhez? – tűnődött Mania.
– Valószínűleg le akart volna minket beszélni Dantonról és a vele
azonosan gondolkozók társaságáról – felelte Bronia –, mert ezek az
emberek nem jó katolikusok és nem hisznek Istenben.
 Vajon madame Sikorska sem hitt Istenben? Mania abból indult ki, hogy
nem, bár soha nem gondolkozott el ezen.
– És veled mi a helyzet, Bronia? Te hiszel még egyáltalán benne?
– Nem. Sofia halála után legalább még tudtam imádkozni, de mama
halálával az is elmúlt. – Bronia sóhajtott. – Nekem még az is nehezemre
esik, hogy olyanokban higgyek, mint monsieur Danton, vagy akár madame
Sikorska, vagy a művelt barátaik, ezek a pozitivisták, akik tanítani akarnak
minket.
A nővérének nagyon rossz kedve volt, és amikor Mania ránézett, a
szemében észrevette a Broniára mindig is jellemző kétkedő szorongást. A
magántanítás egyáltalán nem elégítette ki, és Mania tudta, hogy a nővére a
jövő miatti aggodalomtól aludni sem tud.
– Danton és madame Sikorska terve túl szép, hogy igaz legyen: illegális
egyetem, ahol a nők egyetemi végzettséget szerezhetnek. Mi van, ha
lefüleli őket az orosz titkosrendőrség? Elvégre mindenhol ott vannak.
Bronia arról álmodozott, hogy orvos lesz, de mivel Lengyelországban
nem állt módjában egyetemre járni, ha tetszett, ha nem, be kellett érnie
azzal, hogy éveken át magánházakban vagy bentlakásos leányiskolákban
dolgozzon, és reménykedjen abban, hogy majd egyszer összegyűjt elég
pénzt a külföldi tanuláshoz. A másik lehetőség az lett volna, ha minél
előbb férjhez megy egy jómódú férfihoz, de erről Bronia hallani sem akart.
– Természetesen azt kívánom, váljon valóra ezeknek a bátor
embereknek a tervük – mondta kissé csüggedten. – De szép is lenne
nekünk és a hazánknak! Akkor már nem kéne irigykednem a bátyámra,
akkor titokban tanulhatnék orvostudományt. De még ha a titkosrendőrség
nem is fülelné le a tervezett titkos egyetemet, attól tartok, hogy évekbe
telne, mire az orvostudomány témakörében is lennének ilyen titkos
előadássorozatok. Ahhoz meg, hogy Párizsban vagy Szentpéterváron
tanuljak, egyszerűen nincs meg a pénz.
– Pénz ide vagy oda, nem szabad feladnunk az álmainkat! – Mania olyan
erősen ölelte magához a nővérét, mintha fel akarná rázni. – Mindketten
tanulni fogunk! Erre mindig emlékeztessük egymást, hallod? Mindaddig,
amíg be nem teljesül az álmunk.
 7

Mindenható
Varsó, 1883 kora nyara

 
Gyönyörű idő volt akkor júniusban, Mania utolsó tanítási napján. Az aula
nyitott ablakain át beszűrődött a főutca zaja: légyzümmögés, kocsikerekek
zörgése, ostorcsapások és nyerítés. Mania és a családja a hátsó sorok
egyikében foglalt helyet.
Mania osztályfőnöke, Mayer kisasszony átnyújtott egy dokumentumot
az iskolaigazgatónak. Az igazgató összehúzta bozontos szemöldökét, és a
papírt magától kissé eltartva nézegette, majd rá jellemző fürkésző
tekintettel végigpásztázott a végzős diákokon és a családtagjaikon.
Maniának kiszáradt a szája, és a torkában vert a szíve. Tenyerét
nyugtalanul dörzsölgette az ölében, aztán az apja megfogta a kezét, és
megszorította. Kisfiús mosollyal nézett rá, boldogan és büszkén. Balról
Bronia karolta át, magához húzta, és homlokát gyengéden a halántékához
nyomta.
A 3-as számú gimnáziumban egyik év sem szaladt el ennyire gyorsan,
mint ez az utolsó. Mania olykor szó szerint beleszédült az idő rohanásába
és az események forgatagába. Mintha csak az múlt héten lett volna, hogy
az édesanyját utolsó útjára kísérték. Mintha csak tegnapelőtt lett volna,
hogy a cár haláláért eljárt örömtánc miatt majdnem kicsapták az iskolából.
És mintha csak tegnap lett volna, hogy a tanárával és az osztálytársaival a
Szentlélek-templom évnyitó miséjén vett részt. És máris vége? Mania fel
sem fogta.
Előrenézett, a színpad felé. Két legfőbb ellensége úgy állt ott, mint két
ólomkatona. Mi mindent nem vágott a fejéhez az elmúlt öt évben Mayer
kisasszony: hogy fennhordja az orrát, hogy konok, hogy makacs és
szemtelen, olyan, mint a frizurája, kócos és kezelhetetlen. És hogy lenéz
másokat.
Ez igaz is volt, már ami Mayer kisasszonyt illeti, mert Maniának térdre
kellett volna ereszkednie ahhoz, hogy ne kelljen állandóan lenéznie az
alacsony háztartástan-tanárnőre, amikor az megpróbálta göndör, szőke
haját az előírásnak megfelelő, szép, sima copfba fonni. Márpedig Mayer
kisasszony nem adta fel, minden fésülésnél kíméletlenül kefélte a haját.
 Na és az igazgató? A 3-as számú gimnázium tanulóinak és tanárainak
mindenható ura? Ivanov nem hagyott ki egyetlen alkalmat sem, hogy
Mania értésére adja, mennyire semmirekellőnek tartja, és milyen sötéten
látja annak a kislánynak a jövőjét, aki ilyen lázadóan viselkedik. „Mást sem
csinálsz, csak ellenkezel, mondogatta, nem lesz ennek jó vége, Maria
Salomea Skłodowska. Ennek nem lehet jó vége.”
Most meg túl van rajta? Ma utoljára kell elviselnie ezt a két
pokolfajzatot, akik megkeserítették az elmúlt öt évét? Mania alig bírta
elhinni.
Az igazgató megköszörülte a torkát, néhányszor lábujjhegyre állt, majd
hangját felemelve így szólt a közönséghez:
– Az idei évfolyamot Maria Salomea Skłodowska zárta a legjobb
eredménnyel, gratulálunk!
Tapsvihar tört ki. Mania szívéről nagy kő esett le, felugrott, és a nővére
térde előtt kifurakodott a széksorok közti folyosóra.
– Bárcsak megélhette volna ezt az édesanyád! – hallotta az apja
mormogását.
Szíven ütötte a mondat, de nem foglalkozott vele, hanem feszes
léptekkel előrevonult, ahol Mayer kisasszony és az igazgató úr
kifejezéstelen arccal várt rá.
A színpadig kettesével vette a lépcsőfokokat, majd határozottan
fellépett, és egyenesen Ivanovhoz ment. Visszafogottság? Szégyenlősség?
Maniának esze ágában sem volt így viselkedni: harcolt, és nyert, és most
learatta a győzelmet.
Mindketten tartózkodóan és szűkszavúan gratuláltak neki, először
Mayer kisasszony, majd az igazgató úr. Az igazgató Mania kezébe nyomta
a bizonyítványt, aztán átvett egy éremdobozt a háztartástan-tanárnőtől.
– Az aranyérem az évfolyamelsőnek! – kiáltotta az ünneplők tapsába,
mielőtt átnyújtotta volna Maniának a felnyitott dobozkát. – Becsülettel
megdolgoztál érte. – Aztán jóval halkabban hozzátette: – Kívánom, hogy
majd neked könnyebb legyen a diákjaiddal, mint nekünk volt veled.
Mania gúnyos mosolyra húzta a száját. Az igazgató nyilván abból indult
ki, hogy ezzel a kitűnő eredménnyel magánháznál vagy bentlakásos
lányneveldében hamar kap majd tanítói állást.
– Én pedig azt kívánom, hogy a diákjaimnak majd egyszer olyan kedves
példaképükké válhassak, amilyet én hasztalan kerestem az ön iskolájában,
igazgató úr.
Azzal megfordult, és udvariasan meghajolt a tapsoló közönség előtt.
Amint a tömegben észrevette az apja meghatódottságát, bevillantak az
iménti szavai: Bárcsak megélhette volna ezt az édesanyád! Önkéntelenül a
hátsó sor mögé nézett, és az anyját kereste… magas homlokát, jóságos
tekintetét és szelíd mosolyát. Mania a könnyeit nyelte.
Akik nem ismerték Maniát, összesúgtak, és miközben tapsoltak, jól
megnézték maguknak. Duci, pufók arcú tizenöt éves kislány. Nem éppen
ilyennek képzeltek egy érettségiző diákot, még kevésbé az évfolyam
legjobbját. Mania valóban fiatalabb volt a többi végzősnél.
Mindvégig bátran mosolyogva lépkedett le a színpadról, majd
visszasétált a családjához, és megmutatta nekik az aranyérmet.
Miközben az éremdoboz kézről kézre járt, Mania visszanézett a
színpadra, ahol a mindenható igazgató úr épp ünnepi beszédbe kezdett a
nagybetűs életről, amelybe ezennel elbocsátja a végzős osztály diákjait.
Mania némán örült a győzelmének.
A hivatalos évzáró után az apa meghívta a rokonokat és a szűkebb
baráti kört a Nowolipki utcába egy kis közös ünneplésre. Előtte viszont
Lucia néni az ünnepnap alkalmából gyászmisét rendelt az anyának és
Sofiának. Nem mindenki tartotta ezt jó ötletnek, az apa nem is ment el a
Szentlélek-templomba.
Bronia, Josef és még néhányan udvariasan kimentették magukat a
nagynéninél, és különböző indokokra hivatkozva, fejfájás, vagy hogy elő
kell készülniük az esti ünnepségre, megúszták a szentmisét. A szűk családi
körből végül csak Mania és Hela maradt ott, ők csatlakoztak Lucia nénihez
és a családjához. Meg persze Witold, aki minden lehetőséget megragadott,
hogy Hela közelében lehessen.
Mania már megbékélt azzal a tudattal, hogy e tekintetben a szépséges
Helena árnyékában marad. Némi elégtételt jelentett neki, hogy legalább az
érettségi vizsgán sokkal jobb eredményt ért el, mint Hela. Persze sovány
vigasz, de ez segített leküzdenie a féltékenységet.
Mania már a templomba menet érezte, hogy egyre jobban elnehezedik a
lába és az egész testén hatalmas fáradtság vesz erőt. Kabátja zsebében az
aranymedál dobozkáját szorongatta.
Vége. Neki is sikerült, mint az előző években Josefnek és Broniának, ő is
megkapta az évfolyam legjobbjának járó díjat. De már alábbhagyott az az
izgatottság, amit akkor érzett, amikor Ivanov átnyújtotta neki az
aranyérmet.
A cél elérésével határtalan megkönnyebbülés lett rajta úrrá, és lassan
csökkenni kezdett benne az anyja halála óta tartó feszültség is. Hirtelen
úgy érezte magát, mint egy birkózó, aki egy nagyon hosszú és kemény
küzdelemben vett részt, vagy mint egy maratonfutó.
A fáradtsággal és az abból fakadó megmagyarázhatatlan szomorúsággal
küzdve később egyetlen dalt sem énekelt a templompadban Hela és Lucia
néni között. A liturgikus párbeszédes részeknél is hallgatott; még egy
áment sem ejtett ki a száján. Úgy érezte magát, mintha kívülállóként egy
színdarabba csöppent volna.
Hirtelen eszébe jutott a nap és az óra, amikor utoljára járt itt a
Szentlélek-templomban az anyjával és Broniával. Egyik pillanatról a
másikra annyira kézzelfoghatóan érezte az anyja jelenlétét, hogy csak úgy
záporoztak a könnyei.
Mise után Carol atya gratulált neki az érettségijéhez és az
aranyéremhez. Amikor meglátta Mania könnyes szemét, egy pillanatra
meghökkent, de litániáját a boldogságról és a jókívánságairól nem
szakította félbe, csupán valamivel gyorsabban és hangosabban darálta le,
miközben mindvégig mosolygott.
Mania úgy tett, mintha figyelne, és derekasan próbált visszamosolyogni
rá. Közben meg az járt a fejében, amit már régóta meg akart mondani
Carol atyának: hogy Isten, ha valóban mindenható, akkor felelős az anyja
haláláért; és ha Isten az ezer imádság ellenére sem akadályozta meg az
anyja halálát, akkor egészen nyilvánvalóan nem mindenható, ebből
kifolyólag viszont nem is isten; tehát akkor se több, se kevesebb annál,
mint egy kisember gyermekkorát megédesítő illúzió, ami a valódi életben
aztán darabjaira hullik és megsemmisül.
Mania azonban minderről egy szót sem szólt, csak udvariasan
megköszönte a pap jókívánságait.
A nyitott templomajtó előtt azért még megállt, és vetett egy pillantást
balra, az oldalkápolnára. Szokás szerint most is gyertyák égtek a
mellékoltáron álló Madonna lábánál. Mania odament, és egyiket a másik
után elfújta.
Valaki megláthatta, és elmesélhette Lucia néninek, mert az a
gyászmiséről hazafelé menet szigorúan leszidta.
– Hívő emberek vették meg a gyertyákat, hogy a lángok eljuttassák
könyörgéseiket Istenhez – háborgott a nagynéni. – Valószínűleg olyan
hívők, akik bajban vannak. Minden egyes égő gyertya talán egy ilyen
kétségbeesett ima volt. Mi jutott eszedbe, Mania? – dúlt-fúlt tovább. – Hát
nem hallgatta meg Isten a te imádat is? Hát nem ő vezetett el téged a mai
sikeres évzáróhoz?
Mania visszagondolt arra a napra, amikor letérdelt a fiát karjában tartó
Madonna előtt, és felnézett a gyertyákra, amelyeket a halott Sofiáért és a
beteg anyjáért gyújtott meg. Egy szót sem szólt.
Amikor visszaértek a Nowolipki utcába, az udvarban meglátta Broniát
madame Sikorskával és a szép Jadwigával, fejüket összedugva úgy álltak
ott, mint afféle összeesküvők. Ahelyett, hogy felment volna a lépcsőn,
odament hozzájuk.
– Mi történt?
– Az orosz titkosrendőrség letartóztatta két professzorunkat – súgta
Jadwiga.
A lányok a Kék Palotában tartott titkos előadás óta barátkoztak össze.
Mania csak akkor értette meg, kikről is van szó, amikor Jadwiga kimondta
a nevüket: két oktatóét a titkos női egyetemről.
– Mi?! – Úgy állt ott, mint akit villámcsapás ért. – Nem tudom elhinni!
Mintha arcul csapták volna: Maniának minden reménye a titkos
egyetemben volt, ahol ettől a hónaptól kezdve matematika- és fizika-
előadásokat hallgathatott volna.
– Sajnos igaz – erősítette meg Jadwiga síri hangon –, már Kazia anyja is
tud róla.
Bronia lehunyt szemmel rázta a fejét. Jadwigához hasonlóan ő is
rengeteg magántanítást vállalt az utóbbi időben, csak hogy előteremtse a
titkos előadásokhoz szükséges pénzt.
– A többi oktató most készíti elő a szökését Franciaországba – mondta
madame Sikorska –, néhányuk már el is menekült. Csak reménykedhetünk
abban, hogy közülünk senkire sem csap le a titkosrendőrség.
Mania érezte, hogy elszorul a torka és remegni kezd a térde.
Egyszeriben rémes képek kezdtek körözni a fejében: az apja elkeseredett
arca, amikor közli, hogy Ivanov elbocsátotta a gimnáziumból; az anyja
békés arca a halottas ágya párnáján; Ivanov, ahogy dölyfös tekintettel
Tupcia tanítását kontrollálja; feleslegesen meggyújtott gyertyák a
madonnás oltárnál; Ivanov, ahogy összeszűkült szemmel és összeszorított
szájjal áll az osztályterem küszöbén, amikor ő Kaziával táncol.
Hát soha nem lesz már vége?
Gyomrából forró düh tört fel, amit aztán a fojtogató, határtalan
tehetetlenség újra kioltott. Neki kellett dőlnie a házfalnak, mert az egész
udvar forogni kezdett körülötte, lába alatt pedig mozgott a talaj.
 8

Esthajnalcsillag
Sceaux, Párizs mellett, 1926. október 8.

 
– …már nem nagyon emlékszem a Nowolipki utcai ünnepségre. Csak az
maradt meg, hogy szinte egész este apám dolgozószobájában, a kedvenc
barométerem alatt gubbasztottam egy hokedlin. Rosszul éreztem magam,
és szomorú voltam, lábam és kezem furcsán elnehezedett, és rejtélyes
fáradtság kerített hatalmába. Apám néha megjelent az ajtóban, és hol
aggódva, hol meg csodálva nézett rám a küszöbről. Arra is tisztán
emlékszem, amikor egyszer odajött hozzám, megsimogatta a hajam,
megkérdezte, minden rendben van-e, és én bólintottam.
A két nő teljesen megbabonázva figyel, némán és feszülten várja a
történet folytatását. Madame Curie tekintetét a polgármester sírjára
szegezi, de a fekete márvány egy másik időben, egy másik, világosabb
sírkövet idéz fel benne. Elolvassa rajta a legidősebb nővére nevét, az anyja
nevét, az apja nevét. Madame Curie lélekben már nincs itt Sceaux
temetőjében, valahol egészen távol jár.
Ám ekkor hirtelen egy széllökés söpör végig a madárberkenyén,
csakúgy, mint a polgármester sírján álló fehér krizantémokon. Az idős
hölgy összerezzen. Aztán egy kis csicsergő árny röpül át az író emlékműve
felett, és leszáll a sírkövön magasodó márványangyalra. Madame Curie
felnéz. Az angyal fején fekete rigó zendít rá utolsó esti dalára.
– Máris leszállt az este – csodálkozik. – Ilyen sokat beszéltem volna?
– Nem csoda, hogy megbetegedett akkor, professzor asszony – hallja a
polgármester özvegyét, aki a jobbján ül. – Az iskolaváltás, rögtön az
édesanyja halála után, aztán meg a politikai nyomás, ami a tanulás és az
érettségi alatt mindvégig önre nehezedett… tényleg nem csoda.
– Ezt egyetlen érzékeny lélek sem képes végigcsinálni úgy, hogy bele ne
rokkanna – hallja tőle balra egykori tanítványát, Marguerite-et.
– Valószínűleg igaza van. – Madame Curie hosszan felsóhajt. – Még
magam előtt látom Lucia néni ijedt arcát, amikor este bejött a
dolgozószobába, hogy elbúcsúzzon. Intézkedett, hogy másnap reggel
megnézzen a háziorvosunk. Idegösszeroppanás, így szólt a diagnózis.
Apám teljesen elsápadt, amikor meghallotta. A következő napokban egy
sötét szobában kuporogtam, nem ettem, alig aludtam, apám nagyon
megijedt. Annyira, hogy el is határozta, elküld a vidéki rokonokhoz,
egyelőre egy évre, hogy kipihenjem magam.
– Okos döntés. – Marguerite anyja vehemensen bólogat. – Okosabb
annál, mint amikor egy tizenegy évest rögtön az anya halála után
iskolaváltásra biztatott.
– Még ma is hálás vagyok neki ezért. Ugyanis két csodálatos nyarat és
egy majdhogynem lélegzetelállítóan szép telet éltem meg vidéken. Életem
legszebb hónapjai, így utólag… – Madame Curie félbeszakítja magát, mert
meghallja, hogy a temető főutcájáról egy férfi a nevét kiáltja. – Te jó ég, a
sofőr! – A homlokára csap. – A nagy mesélésben teljesen megfeledkeztem
róla, hogy a temető bejáratánál kocsi vár rám.
Feláll, még vet egy utolsó pillantást Marguerite kezében a nefelejcses
selyemkendőre, majd elköszön a hölgyektől.
– Minden jót kívánok mindkettőjüknek! – Rámosolyog az alvó
kisbabára. – Akarom mondani, mindhármójuknak, természetesen. És
november elején sok sikert a doktori disszertációjának a védéséhez,
Marguerite.
Madame Curie az írófejedelem márványszobra előtt elhaladva a
főbejárathoz igyekszik, ahonnan a sofőr még mindig őt szólongatja.
– Itt vagyok, monsieur – integet neki –, jövök már!
– Professzor asszony! – lohol utána kiabálva a polgármester özvegye.
Ahogy madame Curie megfordul, a nő megragadja a vállát, és hálás
meghatódottsággal néz komoly, sápadt arcába.
– Köszönöm, hogy megnyitotta előttünk a szívét, és bepillanthattunk az
életébe, professzor asszony! Nagyon megtisztelve érezzük magunkat.
A nő magához öleli és arcon csókolja. Mindez olyan gyorsan történik,
hogy madame Curie szinte fel sem fogja.
– És még egyszer köszönök mindent, amit Marguerite-ért tett – hadarja
a polgármester özvegye. – Higgye el, hogy az ön példamutatása nélkül nem
sikerült volna se neki, se sok más fiatal lánynak. Az elhunyt férjem
nevében is köszönetet mondok önnek, hiszen olyan büszke volt az ő kicsi
Marguerite-jére.
Madame Curie nem tudja, mit is mondhatna, csak bátortalanul biccent,
és folytatja útját a főbejárat felé.
A sofőr már ott vár rá. Az alacsony, bajszos férfi előhúzza a zsebóráját,
azzal integet, majd megfordul és a temető kapujához siet.
– Jövök már – mondja madame Curie, és ő is felgyorsítja lépteit.
Még mindig a hatása alatt van az iménti találkozásnak. Szeme előtt látja
a virágos selyemkendőt, és ámulva mosolyog magában. Mi mindenre képes
egy ilyen kis kendő: teljesen váratlanul ajtót nyitott a múltjára.
De mit is jelent egyáltalán a múlt? Most, miután olyan sokat mesélt a
gyermekkoráról és a fiatalságáról, az időszak, aminek köszönhetően azzá
vált, akivé, egyszerre annyira közelinek tűnik; szinte annyira, mint az
öntöttvas kapunál álló sofőr, aki sürgeti, vagy mint a csecsemő Marguerite
mellén, vagy épp Pierre sírja.
A sofőr már nyitja is neki a kocsi hátsó ajtaját, pedig még jó harminc
lépésre van tőle. Egészen besötétedett. Eve és Irène már biztosan várja őt.
Miközben fáradt lábát kicsit gyorsabb léptekre ösztönzi, eszébe jut,
miket is mondott a polgármester özvegye és Marguerite. Már máskor is
előfordult, hogy egyfajta pionírként tekintettek rá, élharcosként, aki a
kutatás és a tudomány területén utat tört a fiatal nőknek. Soha nem
érintette meg igazán, inkább idegenkedett ettől a gondolattól. Ugyanakkor
tényleg így volt, ő lett a Sorbonne első női hallgatója.
Igaz, gondolja, bár ha nem ő, hát megtette volna valaki más. Valaki
mindenképpen első lett volna.
Ahogy megérkezik a kocsihoz, a sofőr udvariasan félreáll, ő
megkapaszkodik a kocsi ajtajában és tetejében, hogy beszálljon, de akkor a
tekintete egy pillanatra megáll a fekete égbolton ragyogó
Esthajnalcsillagon.
Sofia, gondolja, és elmosolyodik, vagy mégiscsak a Vénusz lenne?
 II.

SZÉTTÁNCOLT CIPELLŐK
 9

Nagy Katalin
Párizs, Quai de Béthune, 1926. október 8.

 
Madame Curie a kocsi ablakából nézi az elsuhanó homlokzatokat és az
utat, amelyen már rég kigyúltak az elektromos utcai lámpák, és a forgalom
is egyre nagyobb. A Szajna mentén haladnak az esti Párizsban. Szerencsére
madame Curie-hez hasonlóan a sofőr is hallgatag ember.
Madame Curie-nek újra és újra végigpörög fejében mindaz, amiről a
temetőben mesélt, jelenetek a gyermekkorából és az ifjúságából. Mikor is
történt mindez? Most mégis úgy tűnik, mintha tegnap lett volna. A Pont
Sullynél megállítja a sofőrt, fizet, majd kiszáll a híd közepén.
Nincs kedve hazamenni, ahol egyszerre túl sok ember vár rá, ahol
hangzavar van, és beszélgetnie kellene. Inkább sétál még egy kicsit a
hídon, aztán a szeretett Szajna mentén elterülő Szent Lajos-szigeten, majd
az előkelő negyedben, ahol az ő lakása is van, közvetlenül a folyóparton.
Múltjának emlékképei egyszerűen nem akarnak visszavonulni a múlt
mélységeibe, ahonnan madame Curie előásta őket. Vagyis nem, nem ő,
hanem a kék virágokból álló mandala a fehér selyemkendőn. Csak nézi a
folyót, és közben hagyja, hogy a képek sorra felvillanjanak: az apja, az
édesanyja, Sofia, a többi testvére, madame Sikorska, Tupcia és Ivanov.
Akkoriban, amikor az igazgató kénytelen volt neki átadni az
aranyérmet, még csak távoli álom volt, hogy majd egy nap itt élhet ennél a
gyönyörű folyónál, a Szajnánál. De micsoda hosszú és gyötrelmes út
vezetett el idáig a 3-as számú gimnáziumnak attól a bizonyos színpadától!
Múltja emlékképei egyre elhalványulnak, és mialatt a platánsoron
ballag, gondolatai a jövőbe vándorolnak át, idősebb lányán és annak
jövendőbelijén mereng. Irène és monsieur Joliot az esküvő után néhány
hónapig nála fog lakni a hatalmas lakásban, de legkésőbb jövő tavasz
elején a pár beköltözik majd a saját otthonába.
Nem nagyon tud megbarátkozni a gondolattal, hogy másnap reggeltől
már Frédéric Joliot-t is lakótársaként kell majd köszöntenie az
étkezőasztalnál; bár tudósként nagyra értékeli őt, idáig sikeresen
elkerülte, hogy magánemberként is közel kerüljenek egymáshoz. Az meg,
hogy tavasztól Irène sem ül már az étkezőasztalnál, megijeszti. Eve vajon
meddig lakik még vele? Elvégre hamarosan ő is huszonkét éves lesz.
 Te jó ég, hogy rohan az idő! – sóhajt magában madame Curie.
Egy kivilágított gőzös pöfög el mellette, amikor eléri a Quai de Béthune
36-os számú házát, amelynek a negyedik emeletén lakik a lányaival. Jobbra
és balra kerékpárok vannak a bejárat falának támasztva, a ház előtt két
motorkerékpár és egy kabrió parkol, amelyek nem szoktak itt állni.
Biztosan Irène és Frédéric vendégei, gondolja. Ugyanakkor Frédéric
motorkerékpárját sehol sem látja. És kié lehet az a drága kabrió?
Felmegy a lépcsőn, és bár lassan, ráérősen lépked, mégis többször meg
kell állnia, hogy kifújja magát és szusszanjon egyet. Elvégre a
lépcsőházban megteheti, ott senki sem látja. Fent a vendégeknél majd
összeszedi magát. Senkinek sem kell észrevennie, hogy fáradt, és hogy
mindene fáj.
Madame Curie-nek van már gyakorlata abban, hogy a szenvedéseit
áthatolhatatlan fal mögé rejtse. Már kisgyermekként beletanult. Alig tud
róla bárki is, mi van vele, micsoda fájdalmakkal küzd. Két hét múlva lesz
59 éves, de sokszor úgy érzi, a 80-hoz közelít.
A bejárati ajtó előtt megáll, és hallgatózik. A lakást már ellepték a
vendégek, de a jegyespár még nem ért haza az intézetből. Sejtette, hogy
így lesz. Kissé aggódva nyitja ki az ajtót.
A hosszú folyosó végén a szalon mindkét ajtószárnya nyitva van, a
macska a küszöb előtt gubbaszt, és a hangos tömeget fürkészi. Ahogy
meghallja asszonykája hangját, feláll, és farkát égbe emelve, nyávogva
odaszalad hozzá. Még a puha tappancsának ütődése is visszhangzik a
magas mennyezetű folyosón. Madame Curie leguggol bundás kedvencéhez,
jól megvakargatja, megint sóhajt, leveszi a kabátját és a kalapját, majd
belép a szalonba.
Hatalmas lakásának minden helyisége magas és tágas, a szobákat
folyosók és lépcsők kötik össze egymással. Lányai kényelmetlennek és túl
nagynak vélik a lakást, de madame Curie szereti tágas menedékét itt fenn,
magasan a Szajna felett. A szalon valódi kis terem, ahol legalább ötven
ember kényelmesen elfér; az ablakot nem takarják függönyök, a falakon
pedig nincsenek képek. Ma este már több mint húszan összegyűltek,
legtöbben harminc év körüliek.
Egyesek teli poharakkal a kezükben beszélgetnek a fotelokban, a
kanapén, valamint az apósa hagyatékából maradt mahagóni
karosszékekben ülve, mások meg a zongora körül álldogálnak. Eve
észreveszi az anyját, felemelkedik a zongoraszékről, és odamegy hozzá az
ajtóba. Micsoda gyönyörű fiatal lány! – gondolja madame Curie, és hagyja,
hogy a lánya megölelje és megcsókolja.
 A vendégek sorra odamennek hozzá, és kézfogással, tiszteletteljes
meghajlással vagy térdhajtással üdvözlik. A parketta meg-megreccsen.
Szerencsére senkinek sem jut eszébe megölelni; valószínűleg Irène-nek és
Joliot-nak köszönhetően. Akit nem ismer, vagy akit csak futólag látott,
azoknak bemutatja Eve. Mint például annak a magas, izmos, napbarnított,
őszes halántékú férfinak is, aki rajta kívül egyedüliként képviseli a
teremben a negyven év feletti korosztályt. Sikeres író és Irène
jövendőbelijének a barátja. Mivel a Sorbonne-on angol irodalmat tanít, ott
már többször elmentek egymás mellett madame Curie-vel.
A férfi a jegyeseként mutatja be az Eve-vel egykorú, vékony, szőke,
kétségtelenül szép arcú partnerét. Madame Curie elrejti meglepettségét,
tudomása szerint ugyanis a férfi nős. Azt is jól palástolja, hogy magában
összerezzen, amikor meghallja a szőke nő orosz akcentusát. A cselédlány a
kezébe ad egy pohár pezsgőt, és amikor az irodalmár koccint vele, csak
akkor jön rá, hogy ő az a férfi, akinek az új és piszkosul drága kabriójáról
Irène mesélt neki. A férfi mellett álló szőke nő mosolya furcsán
erőltetettnek tűnik.
Eve egyik egyetemi évfolyamtársa átadja neki a helyét a fotelban,
madame Curie hálásan ül le. A macskát simogatja, ami az ölébe ugrott,
jobbra-balra odaszól egy-egy szót, és a pezsgőspoharat az ajkához tartja,
anélkül, hogy valóban inna belőle.
Nagy éljenzés tör ki, amikor végre belép a jegyespár a szalonba.
Ölelések és csókok, a cselédlány Irène-t és monsieur Joliot-t is pezsgővel
kínálja, valaki köszöntőt mond, majd a vendégek sorba állnak, hogy
koccintsanak a jegyespárral. Azután Eve leül a zongorához, és belekezd
egy esküvői himnuszba. Sokan ismerik a dalt, és énekelni kezdenek. Joliot
énekel a leghangosabban, kezében cigarettával átkarolja Irène-t. Madame
Curie fintorog, de persze csak gondolatban.
Frédéric Joliot szikár testalkatú, arca keskeny, éles vonású. Rendkívül
alapos kutató, energikus és jóképű. Igen, ez madame Curie-nek is feltűnik.
És nem most teszi fel magában először azt a kérdést, hogy ennek a jó
szónoki képességű, vonzó, huszonöt éves férfinak mi tetszik az ő
jelentéktelen, szűkszavú lányában, aki ráadásul három évvel idősebb is
nála. Az intézetben is sokan értetlenül állnak ez előtt. Madame Curie
belekortyol a pezsgőbe. A macska az ölében dorombol, feltornássza magát
a gazdája melle fölé, és nedves orrát a nyakához dörgöli.
Ebben a pillanatban madame Curie tekintete összetalálkozik a szőke
orosz nőével. Az félénken elmosolyodik, mire madame Curie biccent, aztán
megint a macskára néz. Csak nem figyeli őt a nő? Nem tehet róla, de nem
szíveli az oroszokat. Az orosz erőszak és elnyomás olyan mélyen
meghatározta gyermek- és ifjúkorát, hogy nem nagyon képes legyőzni
magában a nép iránt érzett fenntartásait. Már csak az orosz nyelvtől is
gombóc keletkezik a gyomrában.
Pedig, ahogy a lányaitól hallotta, a szőke nő családja maga is az orosz
erőszak áldozatává vált: hat éve a bolsevikok és a forradalmuk elől
Szentpétervárról Párizsba menekültek, két éve pedig egy ügynök lelőtte az
apját az Opéra Garnier egyik páholyában. Tulajdonképpen sajnálnia
kellene a nőt.
A szerenád után Irène és Joliot köszönti madame Curie-t. Eve feltálalja a
hidegtálakat. Valaki madame Curie szemműtéte felől érdeklődik, minden
rendben, hangzik a válasz; más azt akarja tudni, hogyan halad a varsói
Rádium Intézet felépítése, lassan, de azért halad, jön a felelet; megint más
meg azt hallotta, hogy ismét Amerikába készül. Madame Curie kitérő
választ ad, mert pillanatnyilag annyira vacakul érzi magát, hogy gondolni
sem tud arra, hogy valaha is képes lesz-e újra gőzösre szállni, ami elviszi őt
az Atlanti-óceánon át New Yorkba. Ugyanakkor a Rádium Intézetben
végzett munka szempontjából sürgősen el kellene mélyítenie az öt évvel
ezelőtti amerikai útja során kialakult kapcsolatokat. Új szponzorokra is
minél előbb szükség lenne, és az amerikaiak nemcsak jómódúak, de
szeretnek is adományozni.
Monsieur Joliot egyszer csak bekapcsolja a gramofont, feltesz egy
Johann Strauss-lemezt, és felkéri Irène-t keringőzni. Madame Curie
szalonja perceken belül táncteremmé alakul át. Szőke orosz
partnernőjével az irodalomprofesszor is táncra perdül.
Vajon miért bámul folyton ez a nő? – töpreng magában madame Curie.
Miért tűnik olyan görcsösnek az állítólagos jegyese karjában? Mit jelenthet
az a fanyar vonás a szája körül? Madame Curie számára máris nyilvánvaló:
kizárt dolog, hogy ez a nő boldog lenne.
Ahogy nézi a táncosokat, megint rátörnek az emlékei, az a bizonyos év a
vidéki rokonoknál. Azon a csodálatos nyáron és az azt követő mesés télen
rongyosra táncolta a cipőjét. Akkoriban néhány hónap alatt kislányból
fiatal nővé érett.
Te jó ég, micsoda gyönyörű napok voltak azok! – gondolja. Bárcsak soha
ne értek volna véget!
Leteszi félig teli pezsgőspoharát az asztalra, biccent a lányának, és
elhagyja a szalont. Vagy talán egész este a táncoló ifjúságot kellene
néznie? Visszavonul tágas dolgozószobájába.
Lányai szerint a labirintuslakásban ez az egyetlen olyan helyiség, ami
még viszonylag otthonos. Könyvek, újságok, papírkötegek állnak
halomban a nehéz íróasztalon, az ablakok között szobanövények
burjánzanak, a nagy szekrény üvegajtaja mögött pedig könyvekkel
telepakolt polcok roskadoznak.
Madame Curie-t itt körbeveszik a matematika, a kémia és a fizika
legfontosabb tudományos művei, azonkívül angol és francia szótárak,
amerikai, francia és lengyel történelmi könyvek, Robert Koch
orvostudományi írásai, valamint természetesen a lengyel költők
verseskötetei. Itt, az ő menedékében szinte teljesen biztonságban érzi
magát.
Odamegy az egyik ablakhoz, és kinéz az éjszakába. Mélyen alatta, a
Szajna hullámaiban visszaverődnek az utca fényei. A sziget mindkét
oldalát gépkocsik fényszórói világítják meg a hídról, a párizsi háztetők
fölött az újhold sarlója ragyog.
A könyvszekrényhez menet megáll egy szakállas, magas homlokú,
elégedettséget sugárzó, derűs tekintetű férfi portréja előtt.
– Drága Pierre-em – mormolja, és elmosolyodik. – A szalonban most azt
teszik az utánunk következők, amit mi túl ritkán tettünk: ünnepelnek.
A tükör előtt is megáll, megnézi sápadt és nagyon komoly arcát. Valaki
olyannak az arca ez, aki soha nem mosolyog, mondják az emberek,
közömbös és kifejezéstelen arc, vélik sokan. Az emberek tévednek,
gondolja madame Curie, és azt kívánja, bárcsak tényleg kicsit közömbös
lenne, olyan, akinek minden mindegy, amilyennek kívülről tűnik. Igen,
gondolja, jó volna keménynek és hidegnek lenni, mint a kőszikla.
A középső könyvszekrényből előhúz egy könyvet, egy német orvosét,
aki a röntgensugár-kezelésről végzett kutatásokat. A kutatás
megdobogtatja a szívét, mert maga is évek óta foglalkozik a radioaktív
rádiumnak, az ő saját rádiumának a gyógyászatban való alkalmazási
lehetőségeivel. Íróasztalánál ülve belemerül az új műbe.
Amíg aztán valaki be nem kopog hozzá.
– Ki az?
– Én vagyok, anyus. – Eve lép be, nyomában a szőke orosz nővel.
Madame Curie nem mutatja meglepettségét. – És mademoiselle Antonowa
– mondja Eve.
– Hívjon csak Katharinának, madame Curie. – A szőke nő félénken
mosolyog, és térdet hajt.
– Tessék. – Madame Curie hátradől, és kérdőn néz a lányára.
– Katharina csodál téged, anyus, és a tanácsodat akarja kérni. És mivel
én ismerem a történetét, és a barátnőm, biztattam, hogy legalább próbálja
meg.
– Bocsásson meg, professzor asszony, látom, zavarunk. – Az orosz nő
hol a nyitott könyvre, hol madame Curie-re pillant. – De már nagyon
régóta szeretnék önnel beszélni.
– Mit tehetek önért, mademoiselle? – Madame Curie ránéz; szokatlanul
sötétkék szem.
– Nehéz döntés előtt állok. – A fiatal hölgy hangja hirtelen rekedtté
válik. – És ki tudja, lesz-e még máskor is alkalmam önnel személyesen
találkozni.
– Nem vagyok tanácsadó, mademoiselle, én természettudós vagyok.
Miben is adhatna önnek tanácsot egy magamfajta?
– Ön mindig is hajthatatlan volt, professzor asszony – mondja az
Antonowa nevű hölgy –, ragaszkodott az álmaihoz, makacsul küzdött a
céljaiért, és el is érte azokat. És bár számtalan ellenállásba ütközött,
mindig képes volt felülkerekedni. Tizennégy éves korom óta ott lóg a
szekreterem fölött az ön portréja. Tíz éve. – Hirtelen suttogni kezd,
mintha a könnyeivel küzdene. – És most végre itt állok ön előtt.
Madame Curie tanácstalanul néz az egyszeriben oly kislányos és szelíd
arcra. Csak most tudatosul benne, hogy a két fiatal hölgy még mindig áll,
úgyhogy a teázó-asztal körüli ülőgarnitúrára mutat. Eve betessékeli a
barátnőjét a szobába, és becsukja az ajtót. Madame Curie megvárja, amíg
leülnek, aztán előrehajol, és kezét összekulcsolja az íróasztalán.
– Kérem, mademoiselle Antonowa, hallgatom.
– A háború után a családomnak el kellett menekülnie Szentpétervárról
– kezdi a fiatal nő.
Szűkszavúan, fátyolos hangon meséli mindazt, amiről madame Curie a
lányaitól és a sajtóból már értesült: hogy a bolsevikok üldözték őket, hogy
szökniük kellett, hogy az apja ellen merényletet követtek el.
Nyilvánvalóan mégis sikerült az Antonow család vagyonának egy részét
átmenekíteni Oroszországból, ugyanis Katharinát el tudták küldeni tanulni
az Egyesült Államokba.
– A jegyesét is ott ismerte meg, mademoiselle Antonowa? – Madame
Curie tudott róla, hogy az ősz halántékú irodalomprofesszor, a
méregdrága kabrió tulajdonosa egy éve még New Yorkban tanított.
– Mi nem vagyunk jegyesek, professzor asszony. – A szőke nő teste
megfeszül, hangja megkeményedik. – René még csak egy hete vált el.
– Á, vagy úgy. – Madame Curie lassan bólint. – Ön miatt vált el?
Katharina Antonowa igennel felel, és madame Curie elcsodálkozik:
tényleg elvált volna az irodalmár? Akkor vagy pokol lehetett a házassága,
vagy ő is annak a betegségnek az áldozatául esett, amit a világon
mindenhol szerelemnek hívnak.
– Feleségül akar venni – szólal meg Katharina.
 Hogy vajon a lány mit akar, madame Curie-nek nem kell megkérdeznie
tőle, látszik rajta.
– Mit tanult, mademoiselle?
– Angol irodalmat. De még messze vagyok a diplomától. Csak…
– Katharina már két könyvet is írt, anyus – veti közbe Eve.
– Amióta hazajöttem Amerikából, alig van időm írni. – Az orosz nő maga
elé néz, halkan folytatja. – Kiadót sem találok, és hogy valaha visszajutok-e
még New Yorkba, azt csak isten tudja.
Madame Curie az orosz nő minden szavára odafigyel, a hangjára, a
mimikájára. Nem, nem tévedett: ez a fiatal nő valóban boldogtalan. Ez a
fiatal nő csatát vív a lelkében. Hirtelen rokonszenvet és együttérzést vált
ki benne.
– A monsieur tehát feleségül akarja önt venni, sőt, már a jegyeseként
mutatja be. De mit akar ön, mademoiselle?
– René csodálatos férfi – mondja Katharina halkan, és szép vonásain
álmodozó mosoly suhan végig. – A családom is nagyon támogatja ezt a
kapcsolatot. Jó kezekben tudnának, érti, professzor asszony? Biztos
kezekben.
Madame Curie feláll, elhagyja az íróasztala nyújtotta biztonságot, és
odamegy a fiatalokhoz. – Tehát a családja azt javasolja önnek, hogy legyen
a kicsi Katharina, jól értem? – Helyet foglal a kisasztalnál. – És ön mi
szeretne lenni, mademoiselle? A kis Katharina vagy a nagy Katalin?
A hölgy kerek szemekkel bámul madame Curie-re, még a szája is tátva
marad.
– De hát nem kellene a jövőre gondolnunk?
– Dehogynem.
– Írónőként hogy lehet elboldogulni az életben? – Katharina
tanácstalanul széttárja a karját, majd a kezét újra az ölébe ejti. – Ezenkívül
René, vagyis a professzor úr amatőrnek tartja az írásaimat, és igaza is van.
Azt akarja, maradjak vele itt Párizsban, ha összeházasodunk. Azt mondja,
inkább a könyvei tervezésében és az átdolgozásában segítsek, ahelyett,
hogy Amerikában továbbtanulnék. Több értelme lenne, így fogalmazott.
– Szóval így mondta. – Madame Curie érzi, ahogy a dühtől forróság önti
el az arcát. – És az ön szíve mit szól ehhez, mademoiselle? – Madame Curie
látszólag nyugodt marad, még a hangját sem emeli fel. – Nem érzi azt,
hogy kockára teszi az egész életét? Vagy hiszünk a tehetségünkben, vagy
nem. Vagy mindenáron el akarjuk érni az álmainkat, vagy nem. Ön mit
akar, mademoiselle? El akarja veszíteni vagy meg akarja nyerni, amit az
élet magának szán? Önnek kell eldöntenie: költő akar lenni, vagy egy
csinos kis dísztárgy, amivel a professzor úr kidekorálja az életét?
 Katharina a kezébe temeti az arcát és zokogásban tör ki. Eve átkarolja,
magához öleli.
– Kemény szavak, Katharina, tudom – mondja Eve halkan. – De értsd
meg az édesanyámat! Ő abban nőtt fel, amikor a nők még csak nem is
álmodhattak a továbbtanulásról.
Madame Curie feláll és az ablakhoz megy. Milyen furcsa helyzet! Volt
már rá valaha is példa, hogy egy idegen nő ül a dolgozószobájában és sír?
Hirtelen eszébe jut Marguerite és az anyja, valamint a nefelejcses
mandalával díszített fehér kendő. Milyen különös egy nap!
– Kérem, ne higgye, hogy nem értem meg önt, Katharina! – fordul ismét
Eve barátnőjéhez. – Hiszen én is majdnem feladtam, ráadásul egyszer egy
férfi miatt.
– Meséljen nekem róla, professzor asszony! – A fiatal nő könnyes
szemmel néz rá. – Kérem, meséljen nekem az életéről!
Madame Curie habozik. Már megint magáról meséljen? Megint tárja fel
az ajtót az emlékei mélységeibe, amit épp az imént zárt vissza? Minden
porcikája ellenzi. De aztán Eve bólint neki, és ettől madame Curie belső
ellenállása darabjaira hullik. Felnéz a fiatal orosz nőre, látja a könnyes
szemét, érzi zavarodottságát és kétségbeesését. Szegény gyermek!
Egyszer-kétszer megköszörüli a torkát, majd járkálni kezd a nagy
teremben, le-föl, elgondolkozik, keresi a szavakat, amivel talán segíthetne
a fiatal nőnek.
– Sejtem, mit érez, Katharina, az ember belezuhan abba a vad folyóba,
amit a világon mindenhol szerelemnek hívnak, és biztos benne, hogy az
álmai beteljesültek. – Megáll az ablaknál, lenéz a szeretett Szajnára, és
keserűen felnevet. – Ne hagyja, hogy becsapják az érzelmei, még maga
előtt áll az egész élet, még csak most kezdi felfedezni magában a
tehetséget! Még csak most kezdi megsejteni, kivé és mivé is válhatna. És
egy olyan férfi miatt, aki az asszisztensévé akarja lealacsonyítani, máris
feladná ezt a felfedezőutat, ami elvezetné önmagához?
Madame Curie felsóhajt, megfordul, majd folytatja a járkálást a
könyvszekrény és az asztalka között.
– Na jó, elmesélek magának egy történetet az életemből. – Ismét leül a
fiatal hölgyekhez, kezébe veszi a teáscsészéjét, és belekortyol. – Nem is,
két történetet fogok önnek elmesélni. Az egyik két nyárról és egy
álomszép télről szól, amikor rátaláltam saját magamra, és sejteni kezdtem,
ki is akarok lenni. A másik pedig egy nagy szerelemről, amibe nem sokkal
az után a páratlanul szép év után estem bele, és amiben majdnem újra
elveszítettem önmagam.
 10

Nyár
Zwola, 1883 nyara

 
Az első napokban Mania mást sem csinált Zwolában, csak órák hosszat a
fűben heverészett és az eget bámulta. Néha hasra fordult, arcát a nedves
fűbe nyomta, beszívta a föld és a fű illatát, és csak feküdt, némán,
mozdulatlanul. Az első zwolai napokban még nem látszott tisztán, vajon
fellángol-e benne újra az élet tüze, vagy örökre kialszik.
A kutya állandóan ott lebzselt mellette a fűben. Valamilyen okból soha
nem tágított Mania mellől. Miközben ott feküdtek egymás mellett a réten,
a kutya, azon kívül, hogy olykor-olykor megszaglászta a lány kezét vagy a
nyakát, csak akkor moccant meg, amikor végre-valahára Mania is
megmozdult.
Mania legtöbbször a hátán feküdt, és az égen elvonuló felhőket
bámulta. Arra várt, hogy kirajzolódjon előtte egy kép, amelyet félálomba
szenderült elméje alkotott a felhők kontúrjaiból: angyal, vitorlás hajó,
Tupcia arca, egy kastély vagy egy nyitott könyv. Néha Ivanov is elúszott az
égen, aztán szertefoszlott; de Ivanovnál azért gyakrabban lebegett el
előtte az édesanyja és Sofia.
Amikor felült, hogy a nyári szellőben hullámzó gabonamezőn át
lenézzen a tó erdős partjára, ahol az unokatestvérei szórakoztak, vagy
elnézzen a kerti házhoz, ahol a nagybátyja hegedült, olyankor a kutya is
felült, és lihegve ő is ugyanabba az irányba lesett. Aztán amikor Mania
ismét elnyújtózott a fűben, hogy újra elmerüljön a felhőkben, a kutya is
visszatette a fejét a mellső lábára, és tovább szunyókált.
Lancetnek hívták, nagy, csontos, szürke, rövid szőrű kutya volt. Hét
napja, amióta Mania megérkezett, egy pillanatra sem tévesztette a lányt
szem elől. A többiek csodálkoztak, a nagybácsi, a nagynéni, az
unokatestvérek, a szobalány és a szolgák mind megmosolyogták a
parasztudvar hatalmas kutyájának különös viselkedését.
Lancet úgy kezelte a lányt, ahogy egy védelemre szoruló, rendkívüli
figyelmet igénylő teremtményt szokás. Amikor Mania evett, a kutya ott
feküdt a széke mellett; ha Mania mégis lemerészkedett a tópartra, akkor a
lába körül sündörögve kísérte; ugatott, amikor a libák vagy a hattyúk
Lancet mércéje szerint túl közel mentek a lányhoz; amikor Mania a fűben
feküdt, nyalogatta a kezét, néha az orrával megbökdöste a nyakát,
éjszakánként pedig az ágya előtt aludt.
– Lancet úgy őrzi a mi Maniánkat, mint ahogy a juhászkutya őrzi a nyáj
egyetlen beteg báránykáját – hallotta Mania Henryk bácsit.
És nem ellenkezett vele.
Mania nem nagyon szólt Lancethez, mégis úgy érezte, a kutya mindent
ért, azt is, amiről ő azért hallgat, mert nem találja a megfelelő szavakat.
A lányban csak lassan ébredezett az élet, egészen lassan. Zwola felé
tartva az utazás utolsó óráiban egy kicsit azért már kezdett magára találni,
ahogy a vonat ablakából kinézett, aztán később a lovas kocsiból is, amin
Henryk bácsi egyik szolgája vitte haza az állomásról. A tölgyek, a fűzek és a
hársfák mentén elterülő gabonamezők, a jegenyefákkal és a fűzekkel
határolt országutak, a fehér nyírfaerdők, a folyómedrek és a tavak, a dél-
lengyelországi természetnek ez a hihetetlen sokszínűsége olykor még meg
is nevettette, és a szemét örömkönnyek töltötték el.
Mintha még sosem látott volna ilyet. Varsóban az utcák, a házak
homlokzatai, az iskola és a templom közé bezárva el is felejtette, milyen
szép a világ.
Hát még a hegyek! Eddig csak a sík vidéket ismerte. Milyen fenségesek,
milyen méltóságteljesek! Mania mindenáron meg akarta őket hódítani. A
kocsiút utolsó szakaszán eldöntötte: fel fog mászni a Kárpátok
legmagasabb csúcsára, és onnan fog lenézni a völgybe, a síkságra, a
falvakra és Zwolára. De nem most rögtön, majd később, ha újra erőre kap.
Meg aztán ezek a vidéki emberek: a nők a színes népviseletben és a
piacok hangos forgatagában, a félmeztelen gyerekek a juh- és a
disznókarámokban, a zsidók a magas kalapjukban és a fekete kabátjukban,
ahogy fából készült zsinagógájuk és a piaci standjuk előtt állnak, a
parasztok, akik mezítláb feszülnek neki az ekéiknek a szántóföldeken.
Mindannyiukat a kicsattanó életkedv hajtotta, már csak ez a látvány is
végtelenül jót tett, és Maniát is fokozatosan életre keltette.
Igen, Maniának valóban jót tett mindezek látványa, és szunnyadó
életkedve máris ébredezni kezdett egy kicsit. Meg aztán ami Zwolába, a
rokonok pompás vidéki házába megérkezve igazán jó hatással volt fáradt
lelkére, azok az unokatestvérek, Henryk bácsi és a felesége, Ludwika, a
szolgáik és a cselédjeik, a házba ki-be járkáló vendégek, na meg
mindenekelőtt Lancet volt.
Senki nem mondta meg, mikor kell felkelnie, mikor kell lefeküdnie.
Senki nem adott neki matematikafeladatokat. Senki nem vonta kérdőre,
ha Lancettel túl későn vagy akár egyáltalán nem jelentek meg az asztalnál.
Senki nem vette rá, hogy sakkozzon. Senki nem kérdezte meg, mit hímez
éppen, vagy mit olvas és mit ír. Senki nem gondolt arra, hogy órarendet
írjon neki, és kiakassza az ágya fölé.
Hát nem hihetetlen? Mania feküdt a fűben, nézte az eget, nézte az
elvonuló felhőket, képeket látott, meg arcokat, amelyek aztán
szertefoszlottak, időről időre érezte Lancet nedves orrát a kezén vagy a
nyakán. Hét napon keresztül semmi más nem történt, csak ennyi. Mégis
leírhatatlanul jó volt.
A hetedik nap délutánjára annyira azért már visszanyerte az életkedvét,
hogy kicsit hosszabban üldögélt a fűben, kicsit jobban körülnézett, és
kicsit jobban felfigyelt a zajokra. Lancet is feltápászkodott a mellső lábára,
és a fülét hegyezte.
A kerti házból két hegedű szólt egyszerre, mert a szomszéd faluból
átjött Mania anyjának a másik testvére, Wladislaw bácsi a feleségével, és
áthozta a hegedűjét is. Gyönyörűen játszottak együtt.
Az unokatestvérek visítoztak, ujjongtak az erdei tónál, úgy tűnt, nagyon
jól szórakoznak. Mania eljátszott a gondolattal, hogy odamegy hozzájuk,
és ő is beleugrik a vízbe. De még eltartott egy darabig, mire felállt, aztán
amikor végre elindult a tó felé, a többiek már épp jöttek vissza. A víg
hegedűszó felcsalogatta őket, és a gabonaföld előtt elhaladva a birtok nagy
rétjén át odaszaladtak a kerti házhoz.
Lancet is elindult feléjük, de aztán megállt, visszanézett Maniára, és
ugatni kezdett. Addig nem hagyta abba az ugatást, amíg Mania meg nem
mozdult. Aztán a kutyával az oldalán odacsoszogott a fűben a kerti lakhoz,
ahol a bácsikái hegedültek, egyik unokatestvére, Jósef furulyázott, a másik
unokatestvére, Monica dobolt, a többiek meg táncoltak.
Mania a fal mellől nézte őket. Az egyszerre szép és tüzes zene
megmozdított valamit a lelkében és a testében is. Egyre jobban tetszettek
neki az ugráló, tapsoló, lábukat magasba lendítő táncosok, aztán egyszer
csak ő is dúdolni kezdte a dalt, topogott és a csípőjét ringatta. És mialatt a
zene ritmusára tapsolt, először bátortalanul, aztán egyre hangosabban,
életerejének az utolsó szunnyadó morzsái is felébredtek benne.
Egyszeriben ott termett előtte az anyja húga, Ludwika néni, megfogta a
kezét, és húzta magával a táncolók vad seregébe. Mania kezekre talált,
amik átölelték, arcokra, amik megnevettették, dobogó és szárnyaló
lábakra, amiknek a ritmusát az ő lába is átvette, és az ő lába is dobogni és
szárnyalni kezdett. Mania belefeledkezett a testek seregének
ringatózásába, ugrálásába és forgásába, belefeledkezett a
hegedűakkordokba, a furulyaszólamba és a dobba. Mania táncolt. Lancet
meg a vidám forgatag széléről minden alkalommal felugatott,
valahányszor csak Mania elé keveredett.
Egyszer csak, ki tudja, hány óra múlva, valaki elkiáltotta magát, hogy
vacsora. Az izzadt tánckar feloszlott, a legtöbben leszaladtak a tóhoz,
kihámozták magukat a ruháikból, és beleugrottak a vízbe. Mania is. Lancet
mellette úszott, és úgy nyújtogatta az orrát a sötét égbolt felé, mintha
kizárólag az első csillagok látványa menthetné meg a vízbe fúlástól.
Később, amikor Mania az unokatestvéreivel együtt visszament az
udvarházhoz, a verandán és a bejárati ajtó két oldalán már égtek az
olajlámpások. A terített asztalnál Ludwika néni asztali áldást mondott,
amire Mania ügyet sem vetett, aztán hozzáláttak a vacsorához,
tréfálkoztak, beszélgettek és énekeltek. Mania széke mellett Lancet
elaludt, Mania viszont úgy érezte magát, mint aki hosszú álmából ébredt
fel, mint aki egy nagyon hosszú utazás után végre megérkezett.
Éjfél felé az ágyában feküdt, és a varsói szeretteire gondolt, Broniára,
Helára, Josefre és az apjára. Már évek óta nem érezte magát ilyen jól.
Így ment ez napról napra, egész nyáron át: hol sokáig aludt, hol meg
egyáltalán nem, előfordult, hogy hosszan reggelizett, volt, hogy csak
ebédelt, a többiekkel szórakozott a tónál, rákot és halat fogtak, az erdőben
lófráltak, bogyókat és gombát gyűjtöttek, tollaslabdáztak vagy
bújócskáztak, vagy épp órákon át hintázott az öreg hársfa alatt, hallgatta a
nagybátyja hegedülését, vagy az unokatestvéreivel táncolt és énekelt. Így
ment ez egészen szeptemberig, sőt még októberben is.
Csak kétszer fordult elő, hogy Mania majdnem felébredt ebből a
gyönyörű nyári álomból.
Egyszer, amikor az unokatestvérei megmutatták neki az elveszett
gőzmalmot, amibe Henryk bácsi az összes saját pénzét és az apjuk
vagyonát is beleölte, és ami miatt Bronia kénytelen volt magántanárként
dolgozni ahelyett, hogy Párizsban orvosi egyetemre járt volna. Mania
megfordult, visszaszaladt a tóhoz, és beleugrott. Mire a túlparton
kimászott a vízből, már el is felejtette a malmot.
Másodszor meg, amikor az unokatestvéreivel egy jóképű krakkói fiatal
színész körül ültek a fűben, és virágkoszorút fontak, amíg az Shakespeare
Szentivánéji álom című könyvéből adott elő nekik verseket. Testvérei,
barátai és unokatestvérei társaságában, szorosan mögötte ott ült Jósef, a
nála tizennégy évvel idősebb, népszerű unokatestvére, és a kémiai
tanulmányairól mesélt, meg természettudományi titkokról, amelyekről a
híres Mengyelejev professzortól hallott.
Mania egy pillanatra felkapta a fejét, hallgatózott, de aztán a figyelmét
azonnal visszaterelte a színészre és a versekre. Felállt, virágkoszorúját
belenyomta a fiatal szépfiú fejébe, és azzal máris elfelejtette Jósefet, a
professzorát és a kémiát.
Az apjának ebben az időben azt írta, jól van, és újra egészséges.
Broniának meg, hogy ne aggódjon, mert hamarosan képes lesz pénzt
keresni, és akkor majd tudja őt támogatni, ha Párizsban akar tanulni, és
hogy reméli, nem adta fel ezirányú álmait. Helával közölte, hogy már nem
érdekli Witold, Zwolában sokkal helyesebb fiúk vannak, meg hogy örülne,
ha eljönne hozzá, és a nyár végéig vidám napokat töltenének együtt.
De legtöbbet barátnőjének, Kaziának írt. Zwolában az élet mennyei és
könnyű, írta egyik első levelében. Úgy táncolunk, énekelünk és játszunk, mint
az önfeledt gyerekek. Csodás emberek fordulnak meg erre: parasztok, grófok,
kereskedők, zenészek, papok, színészek, tudósok. El sem tudod képzelni, mennyi
szabadsága és tekintélye van itt az embernek. Október közepén pedig, az egyik
Kaziához írt utolsó levelében így fogalmazott: Képzeld, Kazia, már el is
felejtettem, hogy létezik Ivanov meg az oroszai, és az algebrát és a geometriát is
elfelejtettem, napról napra egyre jobban elbutulok. És tudod, mi az érdekes? Hogy
élvezem.
Október végén, amikor elérkezett a búcsú ideje, mindannyian sokat
sírtak: a nagybácsik, a nagynénik, az unokatestvérek és még a
cselédlányok meg a szolgák is. És természetesen Mania is. Amikor aztán
mindannyian jól kisírták magukat, nevettek, és odakísérték Maniát a lovas
kocsihoz, ami az állomásra vitte. Amíg felszállt a kocsira, a nagybácsik
mindvégig hegedültek.
Nem egyedül ment, és ez volt az egyik ok, amiért könnyű volt a búcsú:
Lancet is felugrott a lábához, és vele együtt az okos Jósef unokatestvére is
beszállt a kocsiba, aki olyan szépen tudott furulyázni. Mert csakúgy, mint
Mania, ő is Skalbmierzben akarta tölteni a telet.
És az volt a másik ok, ami megkönnyítette számára a zwolai búcsút,
hogy onnan Skalbmierzbe utazott imádott nagynénjéhez és
nagybátyjához, Maria Rogowska nénihez és Zdsislaw bácsihoz, valamint a
gyerekeikhez és a lovaikhoz. Mania velük akarta megünnepelni a
tizenhatodik születésnapját, velük akart karácsonyozni és szilveszterezni
is.
Amíg a kocsi kigurult az udvarról, Jósef furulyázott, Lancet ugatott,
Mania unokatestvérei pedig az apjuk hegedűszólójára a lovak mellett
táncoltak.
 11

Tél
Skalbmierz, 1884 tele

 
A lemenő nap fénye beragyogta a havas fenyőcsúcsokat.
Csilingeltek a száncsengők, a lovak fújtattak, csattogtak az ostorok, és a
szánkók repültek a derékig érő havon, amikor egyszer csak valaki
előrenyújtott egy üveget Maniának. Mania úgy tett, mintha belekortyolt
volna, aztán a vodkát Jósef kezébe nyomta, aki mellette nyakig
bebugyolálva hajtotta a fogatot a havas erdőn át.
– Te csaltál! – kiáltotta az unokatestvére. – Nem is ittál, láttam!
– Beleszagoltam – nevetett Mania –, én már attól is lerészegedek.
Jósef viccből az ujjával megfenyegette Maniát, bal kezére rátekerte a
kantárszárat, jobb kezével megmarkolta az üveget, és jól meghúzta, talán
kétszer is, Mania nem látta olyan pontosan. Jósef már évek óta
Szentpéterváron tanult, nap mint nap orosz hallgatókkal töltötte az időt,
ennek megfelelően az italt is jól bírta.
Már három órája úton voltak, délről jöttek, egy Skalbmierztől harminc
kilométerre fekvő kis településről, ott volt a második állomásuk. Az
udvarház lakói csak kapkodták a fejüket, amikor hirtelen három szánkó
fordult be az udvarra, és egy tucat fiatal várt bebocsátásra. De az
állítólagos meglepettség ellenére is perceken belül kész ételt és italt
varázsoltak az asztalra, és a hangszerek is azonnal előkerültek. A társaság
jól bevacsorázott, úgy, mint az első helyen, késő éjszakába nyúlóan
zenéltek és táncoltak, aztán aludtak másnap délig. Majd máris
továbbálltak a harmadik állomás felé.
Kulignak hívják ezt az ősrégi lengyel szokást: napokon át tartó szánkós
parádé, faluról falura, parasztudvarról parasztudvarra, mulatságról
mulatságra járnak, és aki meg nem bocsátható módon nem készül fel
kellően egy ilyen pityókos társaság fogadására, annak a saját részre
felhalmozott készletekhez kell nyúlnia a söröspincében meg az
éléskamrában is, és kénytelen hirtelenjében egy-két tyúkot vagy kacsát is
levágni.
Tíz lóhossznyira előttük az első szánkó hirtelen rémisztően magasra
emelkedett, de anélkül, hogy felborult volna, visszahuppant a havas útra.
 – Kapaszkodjatok! – kiáltotta Jósef, és hátraadta az üveget. – Gyorsan
dugjátok be a dugót!
Hiába húzta meg a kantárszárat, addigra a sebesen ügető fogat már
átrántotta a szánkót a gyökérrönkön, vagy azon a valamin, amit a
hatalmas hó betakart.
Amikor a szánkó felrepült, Maniát kiverte a víz a félelemtől, gyomra
azonnal a torkába ugrott. Sikított, egyik kezével Jósef karjába, a másikkal
az oldalrúdba kapaszkodott. A hátsó ülésen az unokatestvérei is visítottak,
Lancet ugatott, és a szánkó szállt, billegett, majdnem felborult, de végül
földet ért.
Ők is megúszták!
Nem sokkal azután azonban a hátsó szánkóról is kiáltás hallatszott, ám
ezúttal a sikítás nem akart abbamaradni, és mert a hang egyre távolabbról
hallatszott, Jósef addig húzta a kantárszárakat, amíg a fogat meg nem állt.
Mania rémülten nézett vissza: a hátsó szánkó felborult.
Mindannyian kihámozták magukat a takarókból és szőrmékből,
kiszálltak, a magas hóban odaevickéltek a két lóhoz, amik a hóban félig
feldőlt szánkó előtt álltak és zavarodottan pillantgattak hátrafelé. A
szánkótársak gyűrűjében az unokatestvérek és a szomszédgyerekek
kiásták magukat a hóból. Lancet az egyik behavazott bozót alatt
kiszimatolt egy elemózsiás kosarat.
– Reméljük, legalább a vodkásüveget erősen markoltátok! – kiáltotta
Jósef, amikor látta, hogy senki sem sérült meg.
Nevettek, felsegítették a társaikat, leporolták a havat a kabátjukról.
Aztán összeszedték a kosarakat, a hegedűtokokat, a harmonikabőröndöt és
a ruhákkal teli táskákat, majd együtt felállították a szánkót.
Alig telt el fél óra, máris mindannyian újra fent ültek, bebugyolálták
magukat a takarókba, és már indultak is.
– Gyía! – Jósef engedett a kantárszáron, csapott egyet az ostorral,
megelőzte az első szánkót, és élre tört.
A rövid téli nap máris a végéhez közeledett.
Farsangi időszak volt, és Maniának már a negyedik hónapja kezdődött
meg Skalbmierzben. Zsúfolásig teli téli heteket tudott maga mögött:
hosszú beszélgetéseket az imádott és nagyra becsült Maria nénivel, aki épp
egy bútorgyár alapításán dolgozott; lengyelül folytatott eszmecseréket
Lengyelország jövőjéről a közeli város papjaival; kirándulásokat a
Kárpátok havas erdeiben; találkozásokat a nagybácsi és a nagynéni
házában megforduló érdekes emberekkel; előadásokat olyan Shakespeare-
művekből, amelyeket az elmúlt években a nagybátyja fordított lengyelre;
az unokatestvérének, Jósefnek a tudományos előadásait, amelyek mégis
felkeltették az érdeklődését a kémia titkai iránt; és természetesen az
ünnepeket: a szilvesztert, a karácsonyt és a tizenhatodik születésnapját.
Meg hát ezt az őrült havas karneválozást, a vad szánkózásokkal és az
áttáncolt éjszakákkal.
Izgalmas, intenzív időszak volt, amire Mania egész életében szívesen
emlékezett vissza. Legfőképpen az a pillanat vésődött bele az
emlékezetébe, amikor a szánkójuk hirtelen felrepült, billegett, és majdnem
felborult. Mert aztán alig két évre rá, amikor találkozott a szerelemmel, az
élete is ugyanúgy billegett, és majdnem felborult, mint a szánkó.
Mire átjutottak a hegygerincen és leszáguldottak a völgybe, ahol a falu
szélén a következő menedéket nyújtó udvarház várt rájuk, már teljesen
besötétedett. Mania lehúzta a kesztyűjét, és előkotorta kabátjából az
amerikai öngyújtót, hogy meggyújtsa vele az első fáklyát. Az öngyújtót a
nagynénjétől kapta, Maria néni rajongott ezekért a modern dolgokért.
A szánkók lassítottak, az egyik unokatestvére leszállt egy égő fáklyával,
és odament a másik szánkóhoz, hogy a többiek is meggyújthassák a saját
fáklyáikat. Az oldalrudakba tűzött égő fáklyákkal ismét gyorsabban siklott
a szánkó a vastag hótakarón.
Már látszódtak az udvarház első fényei, az ablakokban lámpák
éghettek. De ahogy közelebb értek, Mania látta, hogy két tűzkosár lángolt
a bejárati kapu két-két oldalán.
– Nagyszerű! – kiáltotta Jósef. – Valaki már értesítette őket az
érkezésünkről!
Megrántotta a kantárszárat, mert hirtelen éles kanyar tűnt fel. Ahogy
befordultak, egyből kirajzolódott előttük egy kőfalnak és egy boltíves
kapunak a körvonala.
– Hullócsillag, ott! – A hátsó ülésről az unokatestvére, Henriette
felmutatott az éjszakai égboltra.
Mania felnézett, és tényleg: meteorit izzott az erdő fölött a hegyen, és
rögtön utána még egynek látták elsuhanni a fénycsóváját a csillagos
égbolton.
– Kívánjatok valamit! – kiáltotta Henriette. – Gyorsan! De nehogy
kimondjátok, mert úgy nem teljesül!
Azt kívánom, minden maradjon így, gondolta Mania, hogy vicces
emberek társaságában utazunk, isten tudja merre, kedves emberekhez
érkezünk meg, tréfálkozunk, eszünk, énekelünk, táncolunk.
És mivel két hullócsillagot láttak, magában egy második kívánságot is
kimondott, ami már Helenára vonatkozott: azt kívánom, hogy a férfi, akit
Hela szeret, viszonozza a szerelmét, vegye őt feleségül, és hordja a
tenyerén.
 Helena ősszel kiköltözött az atyai házból, vidéken vállalt házitanítói
állást, és rögtön az első héten beleszeretett az egyik birtokos fiába, aki
Krakkóban járt egyetemre.
A tűzkosarakkal megvilágított boltív alatt hatalmas udvarba siklott be a
szánkó. Kicsik és nagyok viharzottak ki a házból, és feléjük szaladtak. A
fáklyafényt nyilván már akkor lehetett látni, amikor átjutottak a
hegygerincen.
A másik két szánkón gyorsan előkapták a harmonikát és a hegedűt, és
ahogy megálltak, máris rázendítettek. Nők és férfiak jöttek ki az
udvarházból, megálltak a gyerekek mellett, és hallgatták, ahogy Mania,
Jósef és a többiek mindent beleadva éneklik a köszöntődalt.
Aztán a házigazdák hangos tapsa és üdvözlései közepette leszálltak a
szánkókról, és elvették a feléjük nyújtott vodkáspoharakat, amelyekbe a
ház ura már előre kitöltötte az italt. Mania épphogy csak belenyalt, máris
továbbadta egyik unokatestvérének. Jósef, a lovászfiú és a ház legidősebb
fia, egy széles vállú, dús, göndör fekete hajú fiatalember kikötötte a
lovakat, hogy az istállóban ellássa őket.
Henriette, Mania unokatestvére mindenkinek bemutatta a varsói lányt,
mert ő még soha nem járt itt, sem a faluban, sem az udvarházban, és nem
ismerte a vendéglátókat. Ők egyáltalán nem úgy tűntek, mint akik a hátuk
közepére sem kívánják a vendégsereget, sőt kezdettől fogva azt
hangoztatták, mennyire várták már a skalbmierzi fiatal sereg érkezését.
Mania kezdett gyanakodni, hogy ezekbe a kárpátokbeli hegyi falvakba
ritkán tévednek fel emberek az alföldről.
A házat sült hús és puncs illata töltötte be. Négy asztalt toltak össze, és
mire mindenki megtalálta a helyét, a vendéglátó hölgyek pulykasültet,
fácánt és sült malacot tálaltak fel. Köretként káposztát, savanyú babot és
burgonyát kínáltak hozzá. A ház ura és legidősebb fia sört, bort és almalét
töltött. A ház asszonya illatos finomságokat púpozott Mania tányérjára,
akit teljesen lenyűgözött ez a hatalmas vendégszeretet.
– Még épphogy csak kifogtuk a lovakat, és alig jöttünk be a házba, erre
máris tele van az asztal fenséges ételekkel? – ámult Jósef. – Hogy
lehetséges ez? Csak nem lakik itt egy látnok?
– Varázslók vagyunk, de látnokunk is van – kiáltotta Aleksander, a ház
legidősebb fia. – Méghozzá jómagam.
A társaság nevetett, az izmos, göndör fekete hajú fiatalember meg
Maniára vigyorgott, miközben sötét szeme hamiskásan csillogott.
– A varázslásban még sajnos kezdők vagyunk – közölte a ház asszonya
az asztali áldás után. – Addig is a postára és a pletykákra vagyunk utalva. A
nagynénéd jelezte, mikor fut be hozzánk a szánotok, Jósef. Azonkívül késő
délután néhány lovas vadász is látott három szánkót a szemközti
hegygerincen.
Vacsora alatt szó szót követett, az unokatestvérek a skalbmierzi és
zwolai családjukról meséltek, a legelők és az istállók állatairól, meg a
közös városi és falusi ismerősökről, a vendéglátók pedig beszámoltak az
előző évi örömeikről és aggodalmaikról. Ahogy az már lenni szokott, ha az
ismerősök hosszabb ideig nem látják egymást.
Mania és a legidősebb fiú tekintete olyan gyakran összetalálkozott,
hogy az már nem lehetett véletlen. Aleksander arra is odafigyelt, hogy
Mania tányérján mindig legyen elég káposzta és libasült, és mielőtt kiürült
volna a lány pohara, máris újra töltötte. Szemmel láthatóan tetszett neki a
varsói lány. Természetesen Mania is észrevette, és élvezte a helyzetet.
Vacsora után közösen leszedték az asztalt, és elmosogattak. Mialatt a
vendéglátók a falhoz tolták az bútorokat, hogy legyen elég hely a tánchoz,
a ház asszonya megmutatta a fiataloknak az emeleti szobákat, ahol majd
aludni fognak, és ahol átöltözhetnek, lányok és fiúk, külön-külön.
Alig telt el fél óra, máris újra lent voltak a nagy nappaliban, az előbbi
lakoma helyszínén, és sokan csak másodszori pillantásra ismerték fel
egymást. Micsoda változásokon estek át a skalbmierzi fiatalok, na meg a
vendéglátók is! Mindenki lengyel népviseletbe bújt.
A férfiak fekete csizmát és bő, a lengyel nemzeti színeknek megfelelő
piros-fehér csíkos térdnadrágot viseltek. Felül hosszú, világos inget és
piros, kétsoros sárgaréz gombokkal díszített mellényt, hozzá széles
bőrövet, rajta rézlemezkével, amely a táncnál összevissza csörgött. A
férfiak többsége pávatollal díszített filckalapot nyomott a fejébe.
Mania és a fiatal lányok bő, színes szoknyában voltak, alatta merev
abroncsos szoknyával, derekukra pedig fehér csipkekötényt kötöttek.
Fehér blúzukon hosszú, színes mintákkal, gyöngyökkel, hímzéssel díszített
mellényt viseltek.
A harmonikát maga a ház ura vette a kezébe, az apja és Mania egyik
unokatestvére hegedült, a férfiak pedig máris táncra hívták
választottjaikat. Mire Mania felocsúdott volna, Aleksander már ott termett
előtte, ránevetett, és felé nyújtotta a karját. Aztán elkezdődött a mazurka,
a lengyel nemzeti tánc.
A férfiak vezették a partnerüket, hol körbetáncolták őket, hol pedig a
nők táncoltak körülöttük. Volt, hogy megfogták egymás kezét és boltívet
alkottak, hogy alattuk áttáncolhassanak a nők, aztán a nők együtt
pörögtek, a férfiak meg körbeállták őket. A lengyelek nemzeti táncát nagy
odaadással és szenvedéllyel táncolták öregek és fiatalok egyaránt.
Nevettek, tapsoltak, dobbantottak és kurjongattak, az örömtől és a belső
tűztől kipirult az arcuk.
Mindannyian tisztában voltak vele, hogy szigorúan tiltott dolgot
művelnek. A nagy véres felkelés leverése után az orosz megszállók
nemcsak a lengyel mazurka betiltását foglalták törvénybe, de még a
lengyel népviseletet is. Aki mégis lengyel táncot táncolt, ráadásul lengyel
népviseletben, annak súlyos büntetéssel kellett számolnia.
Itt délen, a Kárpátok lábánál azonban közel voltak Lengyelországnak
ahhoz a részéhez, amelyik Habsburg-közigazgatás alatt állt. Itt az
osztrákok közelében nem vették olyan komolyan Ivanov törvényeit,
akinek a katonái és felügyelői távoli helyőrségeken laktak, és ritkán jöttek
fel a hegyekbe, télen meg aztán végképp nem. Szilveszterkor Mania
nagynénje még a lengyel himnuszt is elénekelte, és a többiek is
bekapcsolódtak.
Mania mellényét saját maga hímezte, és ő varrta rá az aranyszínű
zsinórt is. Zabolátlan szőke haját loknikba csavarta, és mert olyan jól
sikerült, és olyan jól állt neki, Henriette-tel az élen az összes
unokatestvére és a skalbmierzi szomszéd lányok is mind sorba álltak nála,
hogy nekik is becsavarja a hajukat.
Aleksander remek táncos volt, magabiztosan és érzéssel vezette Maniát,
és valahányszor csak hozzáért, a lány teste bizsergett. Mania egyrészt
kiélvezte ezt a számára ismeretlen érzést, másrészt viszont csodálkozott,
mert bár már számtalan férfival táncolt ezen az őrült szánkós farsangon,
mégsem érzett soha ehhez foghatót.
A mazurka alapvetően nem más, mint egy szerelmi játszma: a férfi
felkéri a nőt, megfogja a kezét, táncolva rábeszéli, hogy engedje magát
vezetni, egyes tánclépéseknél már-már könyörög a nő kegyeiért és
öleléséért; aztán a mazurka vége felé a férfiak csókért epekedve táncolnak,
mire a nők kötényükből előhúznak egy fehér kendőt, amivel megsuhintják
a férfiak arcát, közben pedig eljárják saját tánclépéseiket.
Ennél a résznél különösen sok kacagás és viháncolás keveredett a
zenébe. Az első tánc hangos dobbantással ért véget, mindenki tapsolt és
nevetett, majd a táncosok új partner keresésére indultak. Aleksander
ugyan vonakodott, és Mania is szívesen maradt volna vele egy második
fordulóra, de akkor már Jósef kettejük közé furakodott, és a következő
táncra fiatal unokatestvérét kérte fel.
De még hosszú volt az éjszaka, az első mazurkát keringők és sok-sok
lengyel néptánc követte.
A zene odacsábította a szomszédos udvarházak fiataljait, így a hatalmas
nappaliban már nem fértek el, és a házigazdák az egész társaságot
átköltöztették a pajtába.
Kocsikat és talicskákat toltak az udvaron, étellel-itallal megrakott
asztalokat cipeltek át, a pajta melletti műhelyben tüzet raktak egy
öntöttvas kályhában, és aki még így is fázott, az tánccal melegíthette a
vérét.
Valahonnan még egy dob is előkerült. Gyors ritmusa a hegedűket és a
harmonikát is féktelen játékra buzdította. Még lendületesebben kezdtek
táncolni, és Aleksander nem hagyta ki a lehetőséget, hogy Maniát felkérje
egy oberekre.
Az oberek lengyel nemzeti tánc, mint a mazurka, kötött ugrásokkal,
láblendítéssel és spontán táncmozdulatokkal. Mania már Zwolában
megismerte, de eleinte még Aleksander lépéseit és mozdulatait utánozta
le. Amint a férfi észrevette, micsoda szenvedéllyel táncol Mania, egyre
merészebb forgásokra ösztökélte a lányt, és a lábát is egyre magasabbra
lendítette. De bármit mutatott, Mania mindent utánacsinált, nem riadt
vissza az egyre nehezebb mozdulatoktól sem, aztán egyszer csak már ő
vette át az irányítást, és ő ösztökélte Aleksandert magasabb láblendítésre,
ő mutatta be a következő lépést és a mozdulatot. A többiek addigra már
rég kimentek a terem szélére, és a dob ritmusára tapsoltak, úgy
lelkesítették Maniát.
Attól kezdve ő, a varsói lány volt a legkeresettebb az összes táncos
közül, és a táncparkett vitathatatlan királynőjévé avanzsált. Észben kellett
tartania a táncrendjét, ki a soron következő jelentkező. Amikor meg
kiment a pajtából, hogy kicsit lehűtse magát és szusszanjon egyet a téli
éjszaka csillagos égboltja alatt, a fiatal férfiak résen voltak, hogy el ne
mulasszák vele a táncot.
Már kezdett pirkadni, amikor a zenészek az utolsó dalba kezdtek, egy
úgynevezett fehér mazurkába. Ennél a táncnál hölgyválasz van. Mania
ügyet sem vetett a sok kérlelő tekintetre, hanem célirányosan
Aleksanderhez lépett, őt kérte fel táncolni.
Micsoda könnyedén forgott a férfi karjában! Milyen mennyeien
könnyűnek érezte a testét, miközben körbetáncolta a férfit, vagy a karjába
dőlt! Úgy érezte magát, mintha azon az éjszakán megtanult volna repülni.
Aztán a fehér mazurka végén, amikor a férfi eltáncolja a csókért esdeklő
mozdulatokat, a fehér kendővel Mania épphogy csak állon legyintette
Aleksandert ahelyett, hogy arcon csapta volna.
A falu népe elbúcsúzott, a skalbmierzi fiatalok pedig hullafáradtan és
boldogan támolyogtak át a behavazott udvaron keresztül az udvarházba.
Ahogy áthaladtak a nagy nappalin és elindultak a fenti kisszoba felé, ahol
Mania és Henriette volt elszállásolva, Mania visszamosolygott
Aleksanderre, és merő véletlenségből megérintette a fiú karját. Attól
kezdve Aleksander nem tágított mellőle, miközben mellette ment, valami
lényegtelen dologról hadovált, amire később Mania már nem is
emlékezett.
Az egész a nappali és a lépcső között az előszobában történt. Valahogy
sikerült egy pillanatra kettesben maradniuk. Vagy talán Aleksander
intézte úgy?
Akárhogy is történt, Aleksander megfogta Mania kezét, mintha meg
akarta volna neki köszönni az estét, vagy jó éjt akart volna kívánni,
behúzta egy nehéz láda és egy ruhafogas közé, majd a kabátok, a sálak és a
zakók takarásában megcsókolta.
Mania úgy érezte magát, mintha tengernyi fény gyulladt volna fel
körülötte, mintha megállt volna a világ; rettenetesen meglepődött, és
olyan izgalom járta át testét, amit eddig még nem tapasztalt. Egyik fele
mindent megadott volna azért, hogy még órákig tartson a csók, másik fele
viszont megkönnyebbült, amikor Aleksander anyja aggódva kiáltotta a fia
nevét, mire Aleksander elengedte őt, a lépcsőhöz tolta, és válaszolt az
anyjának.
A csók még akkor is égette a lány ajkát, amikor nem sokkal rá a
vendégszobában kibújt izzadt ruhájából. Lehet, hogy az egész teste
lángolt? A szíve a torkában dobogott, és féktelen jókedv töltötte el. Életre
és szerelemre vágyott.
Mialatt Henriette már a takaró alatt fészkelődött, Mania leült a keskeny
vendégágyra, és lehúzta az aranyszínű fűzős cipellőjét, amit Maria nénitől
kapott. Fájt a talpa, tele volt vízhólyagokkal, és amikor a cipőt a reggeli
napfény felé tartotta, látta, hogy mindkét cipőtalpat széttáncolta.
Ilyen az élet, gondolta, és elmosolyodott. Pont ilyen életre vágyom:
szilajra és szépre, tele tánccal, csókokkal és a végén széttáncolt
cipellőkkel.
 12

Kórkép: szerelem
Szczuki, 1886 tavasza

 
Mania odaült az egyik kislány mellé, és a kezét vezetve együtt
megrajzolták a 7-est. Amikor elkészültek, Mania biztatóan bólintott, és
nézte, hogyan írja le a tanítványa egyedül a számot.
– Hét – suttogta a gyerek, felegyenesedett, és büszkén szemlélte a
művét.
– Nagyon szép! – Mania megsimogatta a kislány koszos haját, majd
felállt, hogy továbbmenjen a következő diákjához.
Mindez hét nappal azelőtt történt, hogy Maniára rátalált a szerelem.
Persze akkor még nem sejthette, mi vár rá.
A ház udvarában hat és tizenkét év közötti gyerekek tanultak, csupa
elnyűtt ruhákban, foltozott nadrágban, ingben és kabátban. Dobozokra
tett deszkákon ültek, mindenki mezítláb, egyesek taknyosan, úgy hajoltak
a papírok fölé, amit Mania osztott ki nekik. Íróasztal gyanánt hordókra
fektetett széles deszkapallók szolgáltak.
Az időközben tizennyolc éves Mania összesen tizennyolc diákot
oktatott: többségében a közeli cukorgyárban dolgozó munkások gyerekeit,
valamint a környék parasztgyerekeit, meg a Zorawski-birtok
cselédlányainak és kertészeinek fiait és lányait, ahol néhány hónapja
magántanítóként és nevelőnőként dolgozott.
A gyerekek nem tudtak se írni, se olvasni, se számolni, mert a
munkások és a parasztok között alig akadt olyan, aki fontosnak tartotta az
iskolát. Mania ingyenes szabadtéri iskolájában sóhajtozva és nyögve,
nyelvüket kidugva, ügyetlen ujjakkal másolták le a gyerekek a számokat az
öreg zsalutábláról, amiket Bronka írt fel nekik krétával. Mania minden
gyerekhez odament, megállt mögöttük, ahol kellett, ott segített és javított.
Egyesek olyan büdösek voltak, hogy Maniának meg kellett erőltetnie
magát, hogy lehajoljon hozzájuk.
A Zorawski-ház nagylánya, Bronka volt Mania legügyesebb diákja. A
varsói újdonsült házitanítót az első pillanattól kezdve nagy örömmel
töltötte el a tizenhét éves lány tudásszomja, boldogan vezette be őt a
matematika, a fizika és a kémia izgalmas világába. A tanár-diák
kapcsolatból hamarosan barátság szövődött.
Bronka tízéves testvérének viszont közel sem ment ilyen jól a tanulás,
az elkényeztetett kislány közömbös és konok volt, ráadásul nem is túl
tehetséges. Mania nevelőnői feladataihoz az is hozzátartozott, hogy
Bronka hároméves kisöccsét, Stast is fegyelmezze, sőt néha még Bronka
legfiatalabb kishúgának, Maryshnának a pelenkáját is ki kellett cserélnie,
ha a cselédlánynak vagy a dajkának épp máshol akadt dolga.
Zorawskiéknak az otthon lakó négy gyermekük mellett volt még három
fiuk is, ők azonban Varsóban éltek: közülük két kamasz internátusban
tanult, a Maniával egyidős fiú pedig egyetemre járt. Róla Zorawska
asszony mindig csillogó szemmel, majdhogynem ünnepélyes hangnemben
beszélt. Látszott, hogy a legidősebb fiával komoly tervei vannak. A fiút
Kasimirnak hívták, Mania még nem találkozott vele.
Bronka felrajzolta a táblára a nyolcast és a kilencest. A gyerekek
félrebillentett fejjel, hunyorogva szemlélték a számokat, homlokukat
ráncolták, majd nyelvüket nyújtogatva a papír fölé hajoltak. Mania körbe-
körbe járt, és mindenkinek segített. A hat-hét évesek lényegesen
gyorsabban tanultak, mint a tíz-tizenegy évesek.
Mania amellett, hogy a Zorawski-házban napi kilenc órában dolgozott,
két hónapja, az első melegebb napok beköszöntével beindította a
szabadtéri iskolát is. Kezdetben olyan sokan jelentkeztek, hogy két részre
kellett bontania az osztályt. Kilencnél több gyerek nem fért el egyszerre
sem a hátsó udvaron, sem a verandán. Mindkét csoportot heti háromszor
két-két órában tanította. Időközben a gyerekek már tudták az ábécét,
Mania és Bronka remélte, hogy a következő héten elkezdhetik az
összeadásokat is.
A munkás- és parasztgyerekek oktatása egyáltalán nem tartozott Mania
feladatai közé a Zorawski-házban. Itt vidéken, Varsótól nyolcvan
kilométerre keletre, senkinek sem jutott volna eszébe taníttatni őket,
nemhogy még fizessen is érte. Mania ezzel az iskolával tisztelgett
monsieur Danton emléke előtt, aki a pozitivista filozófiájával meg a tiltott
akadémián Victor Hugóról szóló előadásával inspirálta.
– Naponta rádöbbenek, hogy milyen sok szegény gyerek él ezen a
vidéken, aki még életében nem látott belülről iskolát – magyarázta Mania
egyik este a meghökkent Zorawski házaspárnak, akik nyilvánvalóan még
soha nem gondolkoztak el ezen; végül is elég volt nekik a saját hét
gyerekük felügyeletét is megszervezniük: dajka, nevelőnő, cselédlány és
házitanító.
 – Hát, igen. – Zorawski úr, a régimódi gondolkozású, jószándékú férfi a
szakállát vakargatta.
– Valahol sajnálatos, nem igaz? – Zorawska asszony is igyekezett
szomorú képet vágni.
– Ha szívügyünk a hazánk jövője, muszáj foglalkoznunk ezekkel a
szerencsétlen gyerekekkel – folytatta Mania –, mert nem kevesebb múlik
rajtuk, mint Lengyelország jövője. És jó hazafiakként talán nem a mi
kötelességünk Lengyelország jövőjéről gondoskodni?
Zorawska asszony félig meghökkenten, félig kétkedőn nézett maga elé,
Zorawski úr meg elgondolkodva ingatta a fejét, de egyikőjük sem
ellenkezett. Aztán a pozitivizmusért elkötelezett Mania kifejtette a
házaspárnak, miért van az, hogy kizárólag az egyének nevelése és oktatása
révén újulhat meg majd egy nap a lengyel társadalom.
A Zorawski házaspár csodálkozva hallgatta Maniát. Mindketten
szimpatikus, értelmes lánynak tartották. A varsói lány azonban főleg
Zorawski úr szimpátiáját nyerte el. A férfi egy dúsgazdag mágnásnak a
közelben lévő cukorgyárát vezette, ugyanakkor a háza körüli
cukorrépaföldek megműveléséért is felelős volt, csakúgy, mint a földeken
dolgozó parasztokért és a cukorrépagyárban dolgozó munkásokért. Minél
tovább hallgatta Zorawski úr Maniát, annál gyakrabban bólogatott.
Zorawska asszony feladatai elsősorban hatalmas ruhatárára, a gyerekek
ruháira és a ház alkalmazottjaira terjedtek ki, na meg a náluk
megrendezésre kerülő pazar bálokra. Amikor ő is bólogatni kezdett,
valószínűleg az lebegett a szeme előtt, hogy a következő bálokon majd
miként áradozhatna a szomszédoknak a szegényeket támogató, modern,
ingyenes iskoláról, aminek az ő korszerű és jótékonykodó házuk ad
otthont.
Bármi is volt az oka, megengedte, hogy Mania megvalósítsa tervét, és
természetesen abba is beleegyezett, hogy Bronka legyen az asszisztense,
végül is, amit a lánya ott tanul, az a tanítói jövőjére nézve is csak hasznára
válhat. Zorawski úr is áldását adta rá, de figyelmeztette Maniát, hogy a
tanítás ne váljon a Zorawski-házban végzett kötelezettségeinek a rovására.
Bronkának nagyon tetszettek Mania elképzelései, mindenképpen
segíteni akart neki.
– Valamit azonban tudnod kell – figyelmeztette Mania –, ha Ivanov
rajtakap minket, bajba kerülünk. Előfordulhat, hogy hamarabb
megismerjük Szibériát, mint ahogy azt szeretnénk.
Bronka ettől jött csak igazán lázba, mert valami olyat tenni, amit az
orosz megszállók megtiltanak, csakis jót jelenthetett.
Ilyen volt Bronka, és ezért szerette őt Mania.
 Tanítás után Mania begyűjtötte az írószereket, a gyerekek kezébe
nyomott egy számokkal teleírt lapot, és lelkükre kötötte, hogy
gyakoroljanak otthon, majd két nap múlva jöjjenek el ismét. De a gyerekek
még nem akartak hazaindulni, segítettek szétszedni az ideiglenesen
felépített osztálytermet, Maniát és Bronkát az őrületbe kergették a
kérdéseikkel, ujjukkal a homokba írták az elmúlt órákon megtanult
szavakat, és felszólították egymást, hogy olvassák el.
Amikor végre kiürült az udvar, a két lány bement a házba, mert a nagy
nappali nyitott ablakán át meghallották, hogy a cselédlány ebédhez terít.
Zorawska asszony szalonnak nevezte a nappalit. Az udvarház három
részből állt, a két földszintes mellékszárnyat egy tágas folyosó kötötte
össze, a kétszintes középső részhez pedig mindkét oldalról lépcső vezetett
fel. A lányok a folyosón lévő előszobatükör előtt fésülködtek és igazgatták
ruháikat.
A magas tükör mellett a ruhásszekrény keskenyebb oldalánál lovagi
páncél állt. Zorawski úr imádta ezeket az ódivatú, régi tárgyakat, a ház fala
tele volt aggatva kardokkal, címerpajzsokkal, sőt még alabárdokkal is. A
lovagi páncélt nagy odaadással, rendszeresen fényesítette. Balra a tükörbe
pillantva Mania maga mellett látta a páncélt, és néha úgy érezte, mintha a
zárt sisak mögül valaki figyelné.
Az ebéden legtöbbször minden alkalmazott részt vett, tehát a dajka is, a
cselédlány, a szakács, a kertész és így tovább. Mania ilyenkor mindig egy
kicsit a Nowolipki utcában érezte magát, amikor velük együtt a bentlakó
diákok is asztalhoz ültek.
Ahhoz hasonlóan itt is hatalmas hangzavar volt az asztal körül, mert
mindenkinek volt valami mesélnivalója: Zorawska asszony egy előttük álló
nyári ünnepélyről mesélt, Bronka a szegény gyerekek sikeres oktatásáról,
Andzia arról számolt be, milyen vicces volt a szomszéd gyerekekkel az
evezés, a kertész a rózsák szörnyű kártevőiről sopánkodott, Zorawski úr a
gyomorpanaszairól beszélt, és arról, hogy mennyibe kerül a cukor
Svédországban és a Német Birodalomban.
Mania örült, ha senki sem szólt hozzá. Szeretett észrevétlen maradni
ezek között az emberek között, akik annyi mindent meg akartak
egymással osztani. Most is arra gondolt, ami az elmúlt hetekben is gyakran
eszébe jutott, hogy milyen hamar belejött a munkába, és milyen gyorsan
beilleszkedett ebbe az idegen családba.
Végül is alig telt el fél év azóta, hogy bőröndjeivel a kezében leszállt a
lovas kocsiról, és rémülten látta meg az idillinek egyáltalán nem
nevezhető téglaházat, körülötte a hatalmas havas mezőkkel, valamint a
tőle csak alig néhány száz méterre álló cukorgyárat az égbe emelkedő
kéményeivel, aminek a visszataszító látványát még fél év elteltével sem
tudta megszokni.
Nagyon nehezére esett búcsút venni Varsótól, ahol az elmúlt évben
besegített apjának a tanításba, és mellette az otthon vállalt
magántanítással már pénzt is keresett. Nehéz szívvel búcsúzott el az
apjától és Broniától is. Gyűlölte, hogy nem maradhatott a családjával.
Na meg még az is megnehezítette a dolgát, hogy nem fűzött nagy
reményeket a Zorawskiéknál vállalt szolgálathoz. Az ugyanis már a
második nevelőnői állása volt. Először egy gazdag varsói ügyvéd házában
dolgozott, ami „hatalmas kudarcba fulladt”, ahogy Kaziához írt levelében
fogalmazott. Az első pillanattól kezdve nyomasztotta az előkelő és
városszerte ismert ház hűvös légköre, a sznob és álnok hangnemtől meg
kifejezetten irtózott. Képes volt ő egyáltalán fellélegezni ebben a házban?
Nem, még késő este sem, amikor a sötét kis vackában álomra hajtotta a
fejét.
Az elegáns ház lakói egytől egyig képviselték a művészetnek azt az ágát,
ami Maniától mindig is távol állt: a színészetet. Ezek úgy vigyorogtak
reggeltől estig, mintha álarcot viseltek volna. Naponta háromszor
átöltöztek, és bár Maniának hamar feltűnt, hogy nem nagyon tudnak
franciául, a vendégek előtt mégis azt a nyelvet részesítették előnyben. A
szalonban egy teljes falat, a padlótól a mennyezetig beterítettek a
könyvek, de Mania soha nem látott egy családtagot sem nyitott könyvvel a
kezében.
Az indokolatlanul sok szolga úgy sündörgött körülöttük, mint a kutyák,
a gyerekeiket akkurátusan felöltöztetett játék babaként kezelték, akiknek
az volt a dolguk, hogy csöndben maradjanak. Az asztalnál, valamint a
teázások alkalmával folytatott beszélgetések témája kimerült abban, hogy
ki miben jelenjen meg az estélyen, azonkívül meg a szomszédokról és az
ismerősökről pletykálkodtak. Maniánál az utolsó csepp a pohárban a ház
asszonya volt, a fásultság megtestesítője, aki spórolásra hivatkozva
megvonta tőle a petróleumot, így esténként már nem olvashatott. Mania
kifakadt, és jól beolvasott a gazdag dámának.
Azzal végre pontot is tett az egész végére.
Ellenben a Zorawski-házban kezdettől fogva jól érezte magát: baráti
hangnemben, bizalommal fordultak hozzá, megköszönték a munkáját,
dicsérték, ahogy tanít, és mindig éreztették vele, milyen nagyra értékelik a
jelenlétét, a viselkedését és a szorgalmát.
És nem utolsósorban a fizetése is jóval magasabb volt, mint az ügyvéd
családnál. Az évi 500 rubel döntő mértékben hozzásegítette ahhoz, hogy
erőt vegyen magán, és elbúcsúzzon Broniától és szeretett apjától.
 Ebéd után Zorawski úr az asztalnál átnézte a postát. Mania is kapott
három levelet, egyet Helától, egyet az apjától, egyet pedig Aleksandertől.
– Gyerekek, jó hírem van! – kiáltott fel Zorawska asszony, miközben
átfutotta a fiától érkezett levelet. – Egy hét múlva hazajönnek a bátyáitok
Varsóból. Kasimir nálunk akarja tölteni a szünidőt.
Az édesanya ragyogott a boldogságtól, Andzia és a kis Stas tapsikolni
kezdett.
Szép időben Mania mindig lement a cukorrépaföldet keresztező széles
vízfolyáshoz, amely két kis tavat kötött össze. Aznap sem tett másként.
Szokás szerint magával vitt egy könyvet is, amit épp olvasott, az orosz
anatómia- és fiziológia-tankönyv volt soron, na meg a három levelet.
Mielőtt belemerült volna az orvostudományba, sorra felbontotta a
leveleket.
Hela a lányneveldében töltött mindennapjairól írt, ahol tanítóként
dolgozott, és arról panaszkodott, milyen unalmas tengerparti vidékre
sodorta őt az élet, meg arról is beszámolt, hogy halad az énekóráival. De a
levél nagy része az egyetemista szerelméről szólt, közös kirándulásokról
meg hangversenyekről, ecsetelte, micsoda gazdag házból származik a fiú,
és boldogan számolt be szerelme terveiről, miszerint rögtön a diplomája
után, még abban az évben el akarja őt jegyezni. Hogy ne tűnjön úgy, mint
akit könnyen megkaphat, írta Hela, gondolkodási időt kért, hogy fokozza
egy kicsit az izgalmakat.
Jellemző Helára, gondolta Mania, mialatt az apja levelét bontotta fel:
hány férfit kosarazott már ki, mielőtt beleszeretett ebbe a jómódú
mérnökpalántába, és még vele is csak játszadozik. Hela egyszerűen
túlságosan tisztában volt azzal, hogy mennyire szép.
– Kanyaríthatnék belőle magamnak egy szeletke önbizalmat – sóhajtott
Mania.
Az apja a tanítványaira panaszkodott, meg az utóbbi időben jelentkező
ízületi fájdalmaira, Broniáról meg azt írta, sokat besegít a tanításba, és a
háztartást is vezeti. Figyelmeztette Maniát, ne hanyagolja el a tanulást,
készüljön fel jól, hátha egyszer váratlanul mégis megnyílik majd előtte egy
kapu az egyetemre.
Most se maradtak el a matematikafeladatokkal teleírt lapok, hogy
Mania „élesíthesse az elméjét”, ahogy az apja fogalmazott. A levél végén
átadta Witold üdvözletét, aki az internátust sikeres vizsgával zárta, és
megkezdhette orvosi tanulmányait.
Egy külön lapon Bronia is üdvözölte pár sorban, és röviden beszámolt
arról, hogy véletlenül összefutott a szépséges Jadwigával. Barátnőjük
időközben férjhez ment, és madame Sikorskával együtt azon dolgoztak,
hogy újra életre hívják a nők titkos akadémiáját.
Mania vegyes érzelmekkel olvasta a legidősebb nővére levelét. Egyfelől
örült Jadwiga és madame Sikorska tervének, hogy újra megpróbálkoznak a
titkos előadásokkal, másrészt nyomasztotta a tudat, hogy egy olyan fiatal
nő, mint Bronia, otthon ül, és dacos diákokkal bajlódik, vezeti a háztartást,
az álmait és a tehetségét meg veszni hagyja.
– Neked Párizsban lenne a helyed, Bronia – motyogta magában,
miközben Aleksander levelét hajtogatta ki. – Még idén el kell jutnod
Párizsba, hogy megkezdd az orvosi egyetemet.
Aleksander levele rövid volt, és még annál is semmitmondóbb, mint
amit az év elején kapott tőle. Az elején még havonta jöttek-mentek a
levelek, de aztán a fiú részéről egyre kurtábbakká és unalmasabbakká
váltak. Mania dühösen hajtogatta össze a papírt. Érdemes még egyáltalán
időt szánni erre?
Visszagondolt az együtt áttáncolt éjszakára meg Aleksander csókjára, és
elhatározta, tesz még egy próbát. Egyszerűen megírja neki az igazat: hogy
unja a leveleit, és meg fogja vele szakítani a kapcsolatot, ha nem erőlteti
meg magát.
Délután azzal vesződött, hogy francia nyelvtant és törteket
magyarázzon egy tízéves kislánynak, akinek a figyelme folyton
elkalandozott. Rájött, hogy Andzia nem végezte el a házi feladatnak szánt
számtanfeladatokat. Büntetésül megtiltotta neki, hogy este részt vegyen
Dickens Copperfield Dávid című könyvének felolvasásán, mire Andzia
zokogásban tört ki. De a szigorú Mania hajthatatlan maradt.
Nyolc óra felé, amikor Mania lefektette Andziát és a kisöccsét, bement a
saját szobájába, és végre elővehette a könyveit. A Zwolában és
Skalbmierzben töltött év után csak úgy falta az érdeklődésének megfelelő
tudományos műveket.
Most épp a következők voltak terítéken: egy asztrológiáról szóló könyv,
egy kötet a modern fizikáról, egy francia szociológiai kézikönyv, Jósef
egyik orosz professzorának a kémiai kompendiuma, amit az unokatestvére
ajándékozott neki, na meg az az anatómiai és fiziológiai tankönyv. Ezeket
a könyveket mind egyszerre olvasta, egyszer egy fejezetet az egyikből,
aztán egy bekezdést a másikból, csak hogy kiderítse, melyik tudomány
vonzza a legjobban, és melyikhez van a legnagyobb affinitása.
Valamikor éjfél felé, amikor lecsavarta a petróleumlámpát, és a hosszú
nap után a végtagjai elnehezedtek, meg a feje is fájt, azt kérdezte magától,
mi az ördögért csinálja ezt. Úgysem lesz soha lehetősége a varsói
egyetemen tanulni, az apjának meg nincs elég pénze ahhoz, hogy külföldi
egyetemet finanszírozzon.
Másnap reggel máris tisztán látta maga előtt a választ: még távol volt
attól, hogy feladja az álmát, a francia egyetemet. És ha meg mégis
teljesülne a vágya, készen akart rá állni. Nem valami ilyesmit írt az apja is?
Igaza is volt.
Mania hozzálátott a napi teendőihez: fél nyolckor felébresztette a
kicsiket, megmosdatta, felöltöztette őket, aztán két órát tanult Bronkával,
két órát a szegény gyerekekkel, ebéd után a tízévessel foglalkozott, aztán
megint Bronkát tanította, este jött az imádott felolvasás, majd nyolc óra
körül végre újra egyedül lehetett a szobájában.
Amikor kivette az írószereit a szekretere oldalsó szekrénykéjéből,
véletlenül megérintette a kék bársonytáskát, amiben a szép cipőit tartotta,
a tánccipellőket. Felemelte a zsákot, kibogozta a száját, de nem az új cipőt
vette ki belőle, hanem a régit, aminek széttáncolta a talpát.
A szekreter tetején világító petróleumlámpa fényében mosolyogva
mustrálta a cipőt, főként a talpán lévő lyukat nézte meg alaposan.
Emlékképek villantak be: az őrült szánkózás, a vad táncok, az első csók.
Már tényleg két év telt el azóta? Mellkasában még mindig olyan elevenen
érezte az örömöt, a vidámságot és a szenvedélyt, mintha csak tegnap
történt volna.
Nem szabad elfelejtenem, gondolta, és a széttáncolt cipellőt visszadugta
az új mellé.
Aztán megírt két levelet, majd ismét belemerült a könyveibe, és tovább
küzdött az álmaiért.

* * *

Hat napra rá az udvarház előtt megállt egy lovas kocsi. Mania épp a
szokásos, olvasással egybekötött sétájáról jött vissza. Két fiú és egy fiatal
férfi tartott a házhoz, mögöttük kocsisok, szolgák és kertészek cipelték a
bőröndjeiket.
Csakis a Zorawskiék fiai lehettek. Mania a hóna alá csapta a könyvet,
felgyorsította lépteit, szinte már szaladt, olyan izgatott volt.
A folyosón megállt egy pillanatra a tükör előtt, hirtelen rátört
jókedvében kinyújtotta a nyelvét a lovagi páncélra, majd odalépett a
nappali nyitott ajtajához. Bent már az egész család összegyűlt, hogy
üdvözölje az újonnan érkezetteket. Mania megállt a küszöbön.
– És ő Maria kisasszony, az új házitanítónk! – kiáltotta Zorawska
asszony, amint megpillantotta Maniát az ajtóban. – Menjetek, köszönjetek
neki! A szünidőben Maria kisasszony fog nektek segíteni a tanulásban.
A két fiút Mania felé irányította, az egyik tizenkét éves lehetett, a másik
tizenhárom vagy tizennégy. Mindketten kezet fogtak vele, és
tisztelettudóan üdvözölték.
Vajon bemutatta neki valaki őket, vagy saját maguk mutatkoztak be?
Mania mindenesetre másnap semmire nem emlékezett, a nevükről nem is
beszélve. Tekintete és figyelme a sovány, magas fiatalemberre esett, aki
miközben Bronkát ölelte, kíváncsian pislogott Mania felé.
– Ő a mi legidősebb bátyánk, Kasimir! – kiáltotta Bronka, és
megborzolta a bátyja haját.
A fiatalember elengedte a húgát, és odalépett Maniához. A két fiút
otthagyva Mania is megindult felé.
– Maria Skłodowska – mutatkozott be határozottan, és mosolyogva
fogadta a feléje nyújtott kezet. – Örülök, hogy megismerhetlek.
Mania hóna alól valahogy kicsúszott a könyv, és hatalmas robajjal a
parkettára esett.
– Kasimir vagyok, mint már hallottad. – A fiú gyorsan lehajolt a
könyvért. – Nem is hinnéd, milyen sokat tudok már rólad Bronka
leveleiből. – Széles mosolyra húzta a száját. – Természetesen csupa jókat,
esküszöm. – Tekintete a könyvre esett. – Ó, csak nem A kémia alapjait
olvasod Mengyelejevtől? A második kötetet?
Elképedve pillantott Maniára.
– Az elsőt már olvastam. – Mania végignézett a fiún: szürke szeme és
sötétszőke haja volt, szögletes, keskeny arcán pelyhedző bajusz. Tudta,
hogy a fiú csak egy évvel idősebb nála. – Ismered a szerzőt?
– Igaz, hogy matematika szakra járok, de azért már belelapoztam. –
Felcsapta a könyvet, és felvonta a szemöldökét. – Eredeti nyelven olvasod?
– Az unokatestvérem szerint csapnivaló a lengyel fordítás. Ő
Szentpéterváron Mengyelejevnél tanul.
– Aha… – A fiatalember mosolyogva visszaadta neki a könyvet, de még
mindig teljesen le volt döbbenve.
Sőt, még akkor is, amikor az asztalnál ültek és teáztak, és Zorawskiék a
hogylétük felől faggatták a fiúkat. A fiatalok­az osztálytársaikról meséltek,
a tanárokra panaszkodtak, vagy épp a professzorokat dicsérték, míg
Kasimir újra meg újra Maniára pillantgatott.
Késő délután Bronka kitalálta, hogy menjenek el egyet evezni a fenti
tóhoz. A szülők a két kicsivel otthon maradtak, a többiek mind
felkerekedtek. Kasimir húgai a bátyjukon lógtak, a két fiatalabb báty meg
Maniát vette közre, és mindenféléről meséltek neki. De aztán már a folyó
töltésén baktattak tovább, és szemükkel a békákat meg a pontyokat
kutatták; valószínűleg megérezték, hogy Mania alig figyel rájuk.
Legszívesebben állandóan Kasimirt nézte volna, de uralkodott magán.
Kasimir viszont nem volt olyan szigorú önmagához. Mania a szeme
sarkából sokszor észrevette, hogy nézi, és legalább olyan gyakran
egyszerűen csak érezte, hogy a fiú figyeli.
A véletlennek köszönhetően Andziával és Kasimirral szállt be egy
csónakba. Amíg eveztek, ő a jobb oldalon, Kasimir a balon, először
kémiáról és matematikáról beszélgettek, aztán a közös kedvenc zenéikről,
végül könyvekről, amiket már mindketten olvastak. Aztán Mania egyszer
csak mesélni kezdett a skalbmierzi kuligról, Kasimir meg egy krakkói
bálról, ahol ő is népviseletben táncolt mazurkát.
Egy másodpercre sem fogytak ki a témákból, csak úgy áradt belőlük a
szó, és ha egymásra néztek, úgy csillogott a szemük, mintha valami
olyanra találtak volna, amit már régóta kerestek. Amikor Mania újra
meglátta a stéget, sajnálta, hogy hamarosan véget ér a csónakázás.
– Úgy tudsz evezni, mint egy öreg halász – szólalt meg Kasimir nem
sokkal azelőtt, hogy kikötöttek.
– Ha te mondod!
Mania kiugrott a stégre és Kasimir felé nyújtotta a kezét, hogy segítsen
neki kiszállni az imbolygó csónakból. Andzia a homlokát ráncolva,
szemrehányóan jegyezte meg, hogy általában a férfi segíti ki a hölgyet.
Ezen mindenki nagyot nevetett.
Hazafelé egymás mellett sétáltak. Micsoda vonzó férfi, gondolta Mania,
és milyen jó érzés a közelében lenni! Kicsit olyan volt, mintha vodkát vagy
puncsot ivott volna, és maga is meglepődött, mennyire izgatott, és
egyszerre milyen bőbeszédű lett.
Amikor visszaértek, alig tudta magát rávenni, hogy Andziát tanulni
hívja, és a többiektől elszakadva bemenjenek a könyvtárba. Mi történt
vele?
Megpróbálta magát összeszedni, és a franciaórára koncentrálni, de a
tízévesnek láthatóan jobban ment, mint neki. Csak a második órára
sikerült lenyugodnia egy kicsit, amikor a tizedes törtekkel foglalkoztak.
Este levelet írt Kaziának, és amikor még egyszer átolvasta, csak akkor
vette észre, hogy majdnem végig Kasimirról írt, a sétát, az evezést
ecsetelte. Mégis borítékba tette a levelet.
Este a francia szociológiakönyvet olvasta, de a szerző gondolatmenete
furcsán bonyolultnak hatott, és azon kapta magát, hogy gondolatai a ház
legidősebb fia körül forognak.
 Éjszaka nyugtalanul aludt, másnap reggel meg alig emlékezett arra, mit
olvasott lefekvés előtt. Napközben nehezére esett tanítani, és úgy várta a
közös ebédet Kasimirral, mint kiskorában a karácsonyt.
„Attól félek, már nincs sok mondanivalónk egymásnak”, írta este
Aleksandernek, és azt javasolta, szakítsák meg a kapcsolatot.
Éjszaka álmában felkérte Kasimirt táncolni. A fehér mazurka végén
határtalan megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy nem találja a fehér
kendőt, amivel arcon kellett volna csapnia a fiút. Álmában boldogan bújt a
fiatalember mellkasához és hagyta, hogy az megölelje és megcsókolja.
Amikor felébredt, hangosan vert a szíve.
A reggeli napfényben hunyorogva nézett ki az ablakon, és a
cukorrépaföldeket megpillantva másmilyennek látta a világot, mint ahogy
előző nap. Vagy éjszaka minden megváltozott volna?
A mosdóasztal tükrében tüzetesen megnézte az arcát, és próbálta
megérteni az érzéseit. Kétség sem fért hozzá: elkapta azt a betegséget,
amit a világon mindenhol szerelemnek neveznek.
 13

Egyezség
Varsó, 1886 nyara

 
Mania az ablaknak dőlve lenézett a Nowolipki utcára. Mögötte az apja
íróasztalát számokkal teleírt papírhalom borította be. Az utcáról
felhallatszott a város zaja. Maniának úgy tűnt, amióta utoljára nézett ki itt
a barométer melletti ablakon, megnőtt a forgalom.
És nemcsak hogy megnőtt, de meg is változott.
Mikor látott ő azelőtt olyan hatalmas járművet, mint például ami ott
nyugat felé tartott, ráadásul egészen gyorsan, pedig egyetlen lovat sem
fogtak be elé? Ugyanakkor a kocsi oldalára szerelt csövön keresztül sűrű
gőzfelhő és fekete füst száll fel, és úgy dübörög, hogy a zaj még zárt
ablakon keresztül is behallatszott a dolgozószobába.
Olyan hintó, amin egyszerre többen is utazhatnak, illetve nem, nem
hintó, hanem gőzkocsi. Vagy még pontosabban: gőzomnibusz. Ráadásul
éppen egy négylovas kocsit előzött meg. És a Nowolipki utca túloldalán egy
annál is nagyobb jármű pöfékelt.
Ez a jövő, gondolta Mania, hamarosan elfogynak a lovas kocsik meg a
szekerek, és a gyönyörű varsói utcákat ezek a büdös, zajos gőzkocsik lepik
majd el.
Na meg ezek a különös kétkerekűek, amikből abban a pillanatban
egyszerre három is elsuhant alatta az utcán, és olyan szorosan követték
egymást, mintha versenyeznének. Vagy csak kirándulni mennek épp
hármasban? Elképesztő egy közlekedési eszköz! Mania lelkesen nézett
utánuk. És ott! A Karmelita utcából megint befordult egy kétkerekű a
Nowolipki utcába.
Természetesen Mania már látott ilyet korábban is, ezeket az
úgynevezett kerékpárokat, amin úgy ülnek az emberek, mint a nyeregben,
de a kantárszár helyett egy keresztrúdba kapaszkodnak, és hogy a
fémjárgánnyal haladni tudjanak, úgy pedáloznak, mint az orgonisták.
Hihetetlen, hogy mennyi változás történt az elmúlt években! A
közlekedésben, a járművekben, a laboratóriumi eszközökben, nem
beszélve a divatról, most meg a saját életében is. Hirtelen ott volt egy férfi,
akire nem tudott úgy gondolni, hogy ne vert volna gyorsabban a szíve, és
ne érzett volna a gyomrában egy felrebbenő verébrajt.
Mania nagyokat sóhajtozott.
Három napja tért vissza Varsóba, a nagybátyja temetésére, és az azt
követő családi összejövetelre. Nem akart lemaradni róla, és Zorawskiék
minden további nélkül elengedték. De erőt kellett vennie magán, hogy ne
szálljon fel már másnap a Szczuki felé tartó vonatra, hogy az apját és
Broniát otthagyva visszamenjen hozzá.
Kasimirhoz.
De az unokatestvére, Jósef, aki nemrég tért vissza Szentpétervárról, és a
Varsói Ipari és Mezőgazdasági Múzeumot vezette, két délutánra lefoglalta
neki a régi könyvtári laboratóriumot.
Mania el akart végezni néhány kísérletet Mengyelejev A kémia alapjai
című könyvből. Nehéz volt döntenie Kasimir és a kémia között.
Előző nap, amikor a nagybátyja temetéséről hazaértek, a postaládában
már várt rá egy levél. Mania a hasára tette a kezét, a levélre, amit a
szoknyája derekába tűzött, a blúza alá, a szíve közelébe. A levél a jövőjéről
szólt, tele gyengéd sorokkal, amikbe jó volt belefeledkezni, csakúgy, mint
Kasimir csókjaiba.
Még csak egy hónapja vallottak egymásnak szerelmet, és az első csók is
akkor csattant el; Kasimir Szczukiban töltött negyedik hétvégéjén. A
Zorawski házaspár épp egy nyári bálra tartott, a gyerekek lementek a
tóhoz úszni, a kicsiket kivitte a dadus a kertbe. A szülők természetesen azt
szerették volna, ha Mania és Kasimir is elkíséri őket a bálba, de Kasimir
fejfájásra, Mania pedig a könyveire hivatkozva otthon maradt.
Így történt, aminek meg kellett történnie.
Bár Mania már az elejétől kezdve érezte, hogy Kasimir is szereti őt, de a
fiú szájából hallani, a csókját és a gyengéd érintését érezni olyan volt, mint
a megváltás. A vele töltött órák, a beszélgetések, a pillantások, a csókok
örökre elvarázsolták Maniát.
Hirtelen felriadt édes álmodozásából, mert megnyikordult a bejárati
ajtó. A folyosón gyors léptek közeledtek, majd Bronia jelent meg a résnyire
nyitott ajtóban.
– Hát itt vagy? Apa dolgozószobájában?
– Igen, jól látod. Itt vagyok apa dolgozószobájában. – Mania ellökte
magát az ablaktól, és felült az íróasztalra, a teleírt papírokhoz. Broniát
várta, hogy átbeszélje vele a számokat és a költségterveket. – Ez a kedvenc
szobám.
– Mi van veled, Mania? – A nővére összehúzott szemöldökkel, de
jókedvűen, mosolyogva lépett be a szobába.
 – Mi lenne? – Mania ártatlan képpel vonta meg a vállát.
– Olyan más vagy, békés és derűs. Pedig épp temetésről jössz. – Bronia,
fejét félrehajtva, tetőtől talpig végignézett a húgán. – Megváltoztál, amióta
Szczukiban dolgozol, már tegnap is feltűnt. Keskenyebb és szögletesebb
lett az arcod. Fogytál?
– Elképzelhető. – Mielőtt Mania elindult volna Varsóba, tényleg
elhatározta, hogy beszűkít két szoknyáját is, mert hirtelen túl bő lett a
derekuk.
Bronia keresztbe tette a lábát, és lesimította a ruháját.
– Feltétlenül itt kell még maradnod Varsóban egy ideig. – Hirtelen
témát váltott. – Sikerült Jadwiga és madame Sikorska terve: újra lesznek
titkos előadások. Az elsőt már holnapután megtartják.
– Komolyan? – Mania ragyogott, és örömében tapsolni kezdett. – Ez
nagyon jó hír!
Bronia ijedten nézett a nyitott ajtó felé, felállt és becsukta, pedig tudta,
hogy az apja a belvárosba ment, a diákok meg hazautaztak a szünidőre a
családjukhoz.
– Sikerült nekik elég oktatót találniuk, és már az előadásokat is
nagyjából beütemezték.
Visszaült, majd folytatta a beszámolót. Hetente kétórás előadások
lesznek, szinte minden természet- és bölcsészettudomány-témakörben, és
hat év után, ahogy eredetileg is tervezték, a résztvevők egyetemi
végzettséget szerezhetnek. Varsóban és a környező településeken sok
magánház és szervezet is felajánlotta, hogy helyet ad a titkos
előadásoknak, többek között Jósef Ipari és Mezőgazdasági Múzeuma is.
– És mivel állandóan változnak a helyszínek, Jadwiga „Repülő
Egyetemnek” keresztelte el ezt a titkos vállalkozást – tette hozzá Bronia. –
Mindazonáltal a stúdium szép kis összegbe kerül, úgyhogy nem mindenki
fogja tudni megengedni magának – sóhajtott fel. – Az esküvője óta Jadwiga
vezetékneve már Szczawińska-Dawidowa.
– Micsoda nyakatekert név!
– Szerintem is. – Bronia tekintete az apja asztalát beterítő papírhalomra
tévedt. – Mi ez a rendetlenség itt?! Apa anélkül ment be a városba, hogy
összepakolt volna? Ez nem vall rá.
– Csak neked tűnik rendetlenségnek – felelte Mania. – Ez valójában a mi
rendezett jövőnk.
– Mármint? – Bronia úgy nézett rá, mint aki nem érti a viccet, vagy épp
nem tartja odaillőnek. Közelebb tolta a fotelt az íróasztalhoz, felmarkolt
két lapot, és miközben nézte, egyre jobban összeráncolta a homlokát. –
Mik ezek a számok? Pénzösszegek?
 – Pontosan, háztartási költségvetés. Osztottam, szoroztam. Eredmény:
nem kell aggódnod a titkos előadások finanszírozása miatt. Menj csak el a
Repülő Egyetem nyári előadásaira, tanulj meg jól franciául, és ősszel máris
szedheted a sátorfádat, indulhatsz Franciaországba, és beiratkozhatsz a
Sorbonne-ra.
Bronia szeme elkerekedett, még a száját is eltátotta.
– Viccelsz? – suttogta, amikor újra szóhoz jutott.
– Nem, teljesen komolyan beszélek. – Mania lecsúszott az íróasztalról,
nekidőlt, és a nővére szemébe nézett. – Az elmúlt hónapokban sokat
gondolkoztam. Nemrég elárultad, milyen sokat félre tudtál rakni.
Kiszámoltam, hogy az az összeg fedezi a párizsi utazásodat, és az első
egyetemi évedet. Beleértve az albérletet is.
– Az orvosi egyetem ötéves, húgocskám! – Félig felháborodottan, félig
gúnyosan pillantott a testvérére Bronia.
– Még nem értem a végére – emelte fel Mania is a hangját. – Végül is mi
ketten egyezséget kötöttünk.
– Egyezséget? Ne gyere nekem megint ezzel a naiv gyerekességgel, mint
akkor nyáron Skalbmierzben…
– Hallgass meg, Bronia! – vágott Mania a nővére szavába. –
Zorawskiéknál jó helyen vagyok, szeretnek, én is szeretem őket, és
megbecsülik a munkámat. Nagyon jól érzem magam náluk, és minden jel
arra utal, hogy egypár évet még Szczukiban fogok dolgozni.
– Na és? – Bronia értetlenül ingatta a fejét.
– Úgy csináljuk, mint a váltófutásnál. Ötszáz rubelt keresek egy évben –
mutatta Mania a jobb kezével –, ha abból elküldök neked háromszázat
Párizsba, még mindig marad nekem elég, hogy magamnak is félrerakjak
egy kicsit. Azzal a kevés pénzzel együtt, amit apa Josef taníttatása, a
bérleti díj és az egyéb napi kiadásai mellett félre tud tenni, már tudod
finanszírozni azt a négy évet, amire most még hiányzik a pénz. És ha öt év
múlva orvos leszel, és már keresni fogsz, én is indulok Párizsba, és majd
akkor te segítesz nekem.
Bronia olyan nagyra nyitotta a száját, mintha egyszerre túl sok mindent
akarna mondani, de egyetlen szót sem tudott kiejteni. Csak nagyokat
nyelt, és szeme megtelt könnyel.
– De, Mania – szipogta –, miért én? – A ruhája ujjából előhúzott egy
zsebkendőt. – Neked kell Párizsba menned, te sokkal többre vinnéd… –
Elcsuklott a hangja. – Neked kell ott egyetemre járnod – suttogta sírva –, te
sokkal hamarabb lediplomáznál, mint én.
– Ne beszélj butaságokat, Bronia! – Mania ellökte magát az íróasztaltól,
odament a barométerhez, és leült az alatta lévő hokedlire. – Te huszonegy
éves vagy, én meg tizennyolc. Még jó, hogy te mész először.
Egy kis ideig hallgattak. Miközben Bronia állandóan a szemét
törölgette, átnézte a számokkal teleírt lapokat.
– Ezt meg kell beszélnem apával – mondta végül.
– Én már megbeszéltem vele. Egyetért.
– Nekem ez túl gyors. – Bronia levetette magát a fotel karfájára,
felnézett a plafonra, és öklét a halántékához nyomta. – Ezt még át kell
gondolnom.
– Akkor rajta!

* * *

Mania elzárta a gázcsapot, és azzal kialudt az öreg Bunsen-égő lángja.

Bosszankodott, mert nem sikerült a kísérlete, viszont felhasználta az
összes kémiai anyagot. Karácsony előtt már nem fogja tudni megismételni.
Ettől rossz kedve lett, de volt más választása? A vidéki Szczukiban
laboratóriumról még csak nem is hallottak. Úgyhogy megrázta magát, és
tovább ügyködött.
Mania a nyitott kémiakönyv fölé hajolva a következő kísérletet
tanulmányozta. Abból azt lehetett kideríteni, milyen feltételek mellett lép
kapcsolatba a kálium a nitrogénnel. Kálium-hidroxidot Jósef szerzett neki,
nátriumtartalmú salétromsavat pedig a Karmelita utcai drogériában
vásárolt hozzá.
Miközben az ütött-kopott kísérleti asztalon elrendezte a kémiai
anyagokat, az üvegtálacskákat, a csipeszeket és a késeket, a lépcsőházból
lépéseket hallott. Valószínűleg múzeumlátogatók, gondolta, közelebb
húzta a petróleumlámpát, és felcsavarta a kanócot. Fényre volt szüksége
ahhoz, hogy le tudja olvasni a mérleg skáláját, és mivel a kísérlet nem volt
teljesen veszélytelen, nagy gondot fordított az anyagok kimérésére.
Kopogtak.
Mania rémülten nézett körül. Hát nem azt ígérte neki Jósef, hogy egész
délután zavartalanul dolgozhat?
– Ki az?
– Én vagyok – mondta egy ismerős hang.
Mania gondolkozás nélkül csapot-papot otthagyott, rohant az ajtóhoz,
feltépte, és behúzta Kasimirt a laboratóriumba. A csukott ajtónak dőlve
végignézett a fiún, nem tudta, vajon hihet-e a szemének.
– Annyira vágytam rád – szólalt meg Kasimir –, egyszerűen látni
akartalak!
Mania a nyakába ugrott.
 Egy ideig szorosan összefonódva álltak az ajtó előtt. Mania örömében
hol elsírta magát, hol meg halkan felnevetett. Szenvedélyes szerelemmel
csókolták egymást. Aztán Mania odavezette Kasimirt a kísérleti asztalhoz,
kihúzott neki egy hokedlit, és miközben végig fogták egymás kezét, leült a
fiúval szemben.
Csak a fejét ingatta, mert még mindig nem tudta elhinni, hogy Kasimir
ott van nála.
– Csak miattam jöttél el Varsóba?
– Mi az, hogy csak?
– Mit mondtál a szüleidnek?
– Hogy nem hagy nyugodni egy szeptemberi vizsgamunka, és muszáj
elmennem az egyetemi könyvtárba.
– Honnan tudtad, hogy hol találsz meg?
– A nővéredtől. Amikor megmondtam neki, ki vagyok, készségesen
elárulta, hol vagy. Egyáltalán nem tűnt meglepettnek. Tud rólam? Tud
rólunk?
– Nem sokat. – Eddig csak Mania barátnője, Kazia és unokatestvére,
Henriette tudott Kasimirról és az ő titkos szerelmükről. – Még nem volt túl
sok időnk egymásra, amióta itt vagyok. Hogy vannak az otthoniak?
Kasimir elmesélte, hogyan teltek az elmúlt napok Szczukiban, és
elmondta, hogy amióta Mania elindult Varsóba, nem találta a helyét, csak
testben volt ott, de a feje és a szíve itt volt vele. Mania teljesen
elérzékenyült, megpuszilta Kasimir orrát, majd rögtön egy újabb csókkal a
levelét is megköszönte. Aztán mesélt a nagybátyja temetéséről, és az
egyezségről, amit Broniának ajánlott.
– Te egyetemre akarsz menni? – Ijedten rázta a fejét. – Párizsba? Szó
sem lehet róla! Belehalnék, úgy hiányoznál.
– Akkor neked is Párizsban kell tanulnod – nevetett Mania, és ujjával
megbökte a fiú mellkasát. – Ne aggódj, amíg a nővérem meg nem nyitja az
orvosi rendelőjét, addig még legalább öt évig vidéken fogok lakni. Ha
egyáltalán elfogadja az ajánlatomat.
– Egyetem, Párizs… – Kasimir megint hitetlenkedve rázta a fejét. – Erről
azért majd még beszélünk. – Tekintete a laborasztalra esett. – Mit csinálsz
te itt tulajdonképpen?
– Kísérletezek. – Mania kezébe vette a könyvet, és a fiú elé tartotta. –
Mengyelejev útmutatásai alapján. Gyere, mutatok neked valamit!
Mania felhúzta Kasimirt a hokedliről, elmagyarázta neki a kémiai
összetevőket és a kísérlet menetét, újra megnyitotta a gázcsapot, és
meggyújtotta a Bunsen-égőt. Kasimir félig ámulva, félig hitetlenül nézte,
ahogy Mania elvégezte a kísérletet, ami ezúttal zökkenőmentesen sikerült.
 A végén Mania felírta a jegyzetfüzetébe az újonnan létrejött kémiai
kötés képletét: KNO2. Aztán fölé írta a dátumot, rajzolt alá egy szívet, és
aláírta.
– Emlékül. – Kitépte a lapot a füzetből, és Kasimir kezébe nyomta.
– Fogalmam sem volt arról, hogy a nők… – Kasimir tekintete ide-oda
vándorolt Mania ragyogó mosolya és a kémiai képlet között. – Még soha
nem találkoztam ilyen nővel.
Úgy nézett rá, mint aki egy különleges állatot szemlél. Mania odahúzta
magához a fiút, megölelte, és csókjával eloszlatta arcáról a meghökkenést.
Később órákon át a Szász kertben sétáltak, amíg be nem sötétedett.
– Együtt megyünk vissza Szczukiba? – kérdezte Mania, mielőtt egy tölgy
és egy vörös bodza között először vettek búcsút egymástól. – Nem lenne
rossz.
– Akkor viszont egyből megtudná az anyám, mi volt a valódi ok, amiért
visszajöttem Varsóba.
– Valamikor úgyis el kell mondanod a szüleidnek. – Maniának
egyszeriben fontos lett, hogy tisztázzák a kapcsolatot. – Valószínűleg már
rég sejtik.
– Egy ideje gondolkozom rajta, hogyan tálalhatnám nekik. És már ki is
találtam valamit. De erről majd akkor beszéljünk, ha mindketten
visszaértünk.
– De mégis mit találtál ki?
– Hát, hogy… – Kasimir elvörösödött, és csak hebegett-habogott. – Hát,
szerintem, ha már ott tartunk, hogy… – hirtelen teljesen berekedt –, hogy
már alig bírom ki nélküled, akkor esetleg, akkor talán… – Megköszörülte a
torkát, és mielőtt Mania felfogta volna, letérdelt elé a fűbe. – Mania, leszel
a feleségem?

* * *

Maniát végül egészen a Karmelita és a Nowolipki utca sarkáig kísérte a fiú,

egyszerűen nem tudtak egymástól elszakadni.
– Nyugodtan bárki megláthatja, hogy összetartozunk – mondta Mania. –
Valamikor úgyis megtudja az apám is.
Az utcasarkon még egyszer elbúcsúztak egymástól, aznap este utoljára.
Mania szíve minden lépcsőfokon majd kiugrott örömében, úgy érezte,
repked. Amikor a tölgyfa alatt Kasimir letérdelt elé, és a válaszára várt,
hirtelen eszébe jutott Hela. De miért is kellett volna játszadoznia vele?
Nem, ő nem olyan. Ráadásul tudta, mit akar: Kasimirt akarta. Minek húzni
az időt, ha ilyen kristálytisztán kirajzolódik előtte az út? Természetesen
igent mondott.
Mialatt kinyitotta a bejárati ajtót, maga előtt látta Kasimirt, látta a
közös jövőjüket. Hol fognak lakni? Varsóban? Szczukiban? Lehet, hogy
majd ő is birtokosné lesz, mint Maria néni Skalbmierzben?
Bronia jött vele szemben a folyosón. Elmesélje neki? Minden porcikája
arra vágyott. De nem, először magában kell letisztáznia ezt a
lélegzetelállító változást, még minden olyan új, egészen vadonatúj.
– Rendben, Mania. – Bronia kinyújtott karral lépett felé. – Benne
vagyok! – Megölelte. – Köszönöm, te drága!
– Mi van? – Testvérét ölelve Mania a homlokát ráncolta. – Miről van
szó?
Semmit sem értett.
Bronia kicsit eltolta magától a húgát, és kérdőn nézett rá.
– Mi van veled? Természetesen az ajánlatodról beszélek. Részeg vagy?
– Ezek szerint áll az egyezségünk? – Mania megint megölelte a nővérét.
– Remek! Nagyon örülök, Bronia! Hidd el, most nagy lépést tettünk afelé,
hogy teljesüljenek az álmaink.
 14

Nincstelen
Szczuki, 1887 újéve

 
Nyugtalan napok, zaklatott szívek. Mania a boldogság és a belső feszültség
között hullámozva próbálta megírni a levelet Broniának. A Zorawski-
házban már karácsony óta hatalmas volt a nyüzsgés, Kasimir aznap
délutánig hiába várta a megfelelő pillanatot, hogy élete legfontosabb
döntését végre a szülei elé tárhassa.
Zavartalan pillanatra vágyott, olyanra, ami elég ünnepélyességet
tartogat magában. És ha végre fény derül a titokra, ahhoz is elég időt akart
hagyni, hogy odahívja Maniát, mert a fiatalok együtt szerették volna
elmondani a szülőknek az eljegyzéssel és az esküvővel kapcsolatos
elképzeléseiket.
Megint havazni kezdett. Ebéd után az utolsó vendégek is hazaindultak,
így teázásnál Kasimir végre egyedül ült le a szüleivel a földszinti nagy
nappaliban, hogy bejelentse nekik Mania iránti érzelmeit és nősülési
szándékát. A testvérei hóembereket meg hókunyhókat építettek a kertben.
Mania a kis szobájába húzódva próbálta megválaszolni a nővére levelét,
ideges volt, és a szilveszter éjszakai táncolástól a lába is fájt. Bronia nyár
végén költözött Párizsba, azóta ez már a harmadik levele volt.
Mania felemelte a fejét, és fülelt, hátha meghallja valakinek a hangját a
földszintről vagy a lépteit a lépcsőházból, de a házban szokatlanul nagy
volt a csend.
Ilyen halkan beszélgetnének lent? Vagy még mindig nem szánta rá
magát a szerelme, hogy beszéljen a szüleivel? Mania nagy gonddal
készítette el frizuráját, és a legszebb ruháját vette fel. Az ablak előtt egyre
sűrűbb pelyhekben hullt a hó, az udvarban már teljesen befedte a két
órával korábbi keréknyomot, amit az utolsó vendégek lovas kocsija
hagyott.
Nyáron, amikor Kasimir a laboratóriumi randevú után visszatért
Szczukiba, a szüleinek váratlanul Lublinba kellett utazniuk. A nagy
készülődés közepette képtelenség lett volna a jövőt érintő komoly
kérdésekről beszélni. Rá két hétre meg, amikor a Zorawski házaspár
hazaért, Kasimir már újra Varsóban volt.
 Mania az egyik levelében azt kérdezte Kasimirtól, miért nem közli a
szüleivel írásban, hogy össze akarnak házasodni, de a fiú erről hallani sem
akart. Kasimir azt válaszolta: ilyen fontos ügyben a szülei szemébe akar
nézni.
Mania elfogadta a szerelme álláspontját, bár szerinte levélben is lehet
szívhez szólóan fogalmazni, még ha nem is látják egymást szemtől
szemben; feltéve persze, ha valaki nyitott erre. Mindenesetre ő maga majd
csak akkor fog beszámolni az apjának a szerelmükről és az esküvői
tervekről, miután Kasimir már beavatta a szüleit.
Nos, éppen itt tartottak, egy emelettel lejjebb Kasimir végre leült a
szüleivel beszélni. Aznap eldől, mikor hirdetik ki az eljegyzést, mikorra
tűzik ki a házasságkötés időpontját, és mikor tartják meg a lakodalmat.
Végre!
Mania megtörölte ruhájában izzadt tenyerét, tollát belemártotta a
tintásüvegbe, és újra Bronia levele fölé hajolt. Megírta neki, hogyan telt a
karácsony Varsóban Joseffel, Helával és az apjukkal, és beszámolt a
Zorawskiék nagyszabású szilveszteri báljáról is. Kasimir anyja ugyanis
megkérte, hogy a tervezettnél előbb térjen vissza Varsóból, és vegyen
részt ő is a bálon, mert a gyerekek megbecsült és közkedvelt házitanítóját
az egész rokonságnak be akarta mutatni. Mania örömmel tett eleget a
meghívásnak, mert így pár nappal többet láthatták egymást Kasimirral, és
több lehetőségük nyílt a titkos találkákra is. A fiúnak ugyanis hamarosan
vissza kellett mennie a varsói egyetemre.
Mania ismét a kezébe vette Bronia levelét, és még egyszer átfutotta.
Próbálta kiolvasni belőle a sorok közt megbújó kérdéseket és
aggodalmakat, mert amiről a testvére részletesen beszámolt, és amit
kérdezett tőle, azt már megválaszolta. Csak a Kasimirra és a kapcsolatukra
vonatkozó kérdések maradtak hátra. A dobpergést, vagyis az eljegyzésről
szóló jó híreket a levél végére tartogatta.
Bronia jól érezte magát Párizsban. A Latin negyedben talált egy szép és
nem túl drága szobát. A párizsi lengyel bevándorlók közössége is
barátságosan befogadta. Bronia azt írta, mérhetetlenül felszabadító érzés,
hogy végre belemerülhet az orvostudományba, a tanulás hatalmas örömöt
jelent számára, és már jó néhány francia hallgatóval összebarátkozott.
Abban az időben több mint ezren tanultak a Sorbonne-on, de mindössze
három nő, akik közül az egyiket Bronia Skłodowskának hívták.
Mania büszke volt legidősebb nővérére, és semmi olyat nem talált
Bronia levelében, ami aggodalomra adott volna okot. Leszámítva talán a
külön franciaórákat, amikre azért volt szükség, hogy az előadásokat és a
szemináriumokat jobban megértse. Ezek a magánórák természetesen
többletkiadással jártak.
Mania lerakta a levelet, mert a földszintről meghallotta, hogy nyílik a
szalon ajtaja. A folyosón gyors léptek zaja visszhangzott, aztán olyan volt,
mintha valaki sálat és kabátot kapott volna magára. Majd újra lépések
hallatszottak, nehézkesebbek, mintha valaki csizmában járkált volna, de a
léptek sajnos nem felfelé tartottak. A bejárati ajtó megnyikordult, majd
kattant a zár, Mania az ablak alatt a hó ropogását vélte hallani.
Felpattant, és az alacsony szekretere fölött az ablakhoz hajolva
rémülten látta, hogy kabátjába burkolózva, szőrmesapkáját a homlokába
nyomva Kasimir baktat leszegett fejjel az udvaron át.
Mania rátekerte a tintásüvegre a tetejét, ruhájára felkapott egy
gyapjúkabátot, kirohant a szobájából, le a lépcsőn. Zorawska asszony épp
akkor nyitotta ki a szalon ajtaját, amikor ő a csizmáját húzta.
Kasimir anyja visszahőkölt, és olyan mereven, mozdulatlanul állt meg a
küszöbön, mintha valami láthatatlan akadályba ütközött volna. Hűvös
tekintettel, felszegett állal, szó nélkül visszafordult a nappaliba, és
becsapta maga mögött az ajtót.
Mania dermedten kapkodott levegő után. Zorawska asszony
arckifejezéséből és testtartásából egyértelmű volt számára, hogy házassági
terveik semmi jóval nem kecsegtetnek. Felvette a kabátját, a ruhafogasról
lerántotta a gyapjúkendőt, és kiviharzott a házból.
A kapu felé menet, Kasimir lépteit követve begombolta a kabátját, fejére
kötötte a gyapjúkendőt, és felhúzta a kesztyűjét. Mi a csuda történhetett?
Veszekedtek? Kasimir szülei talán ellenzik a házasságkötésüket? Elég
hihetetlen, de Zorawska asszony viselkedéséből Mania csakis erre tudott
következtetni. Abból meg aztán végképp, ahogy Kasimir kirohant a szülői
házból.
Szóval veszekedés, ellenállás. Ám legyen, Mania már hozzászokott,
ezzel is meg fog valahogy birkózni. De miért indult útnak Kasimir ahelyett,
hogy vele beszélt volna?
A félig befagyott folyó mentén Kasimir léptei a tóhoz vezettek. A fagyos
szél Mania arcába fújta a havat. Mialatt Kasimir nyomát követte, a fiú
anyjának hűvös, kifejezetten megvető arckifejezése járt a fejében. Bronia
levele jutott eszébe, és a franciaórák miatti többletkiadások. Ha Kasimir
szüleinek akarata ellenére házasodnának össze, az esküvő után aligha
dolgozhatna tovább a házban, munka nélkül viszont nem tudná támogatni
Bronia egyetemi tanulmányait.
A befagyott tó felé közeledve félelem és aggódás lett úrrá rajta. A
hópelyhek fátylában meglátta Kasimir alakját, már messze bent járt a jég
közepén. Mania utánakiáltott, és futni kezdett, hogy utolérje.
Kasimir összerezzent, egy pillanatra elveszítette az egyensúlyát, mire a
lány elkapta a karját, és megtartotta. Talán annyira a gondolataiba merült,
hogy nem is hallotta őt közeledni?
– Mi történt? – kérdezte Mania. – Miért rohantál úgy el? Miért nem
jöttél fel hozzám, ahogy megbeszéltük?
– Nem akarnak beleegyezni – mondta a fiú rekedten, elhaló hangon. –
Kifejezetten ellenzik.
Szempilláján és bajuszán zúzmara és jégkristályok csillantak meg. Vagy
talán fagyott könnycseppek?
– Sajnálom! – Bár Mania ezt már rég leolvasta Kasimir anyjának az
arckifejezéséről, a fiú szavai mégis pofonként hatottak rá. De amilyen
mélyen meg tudta élni örömét és bánatát, olyan jól el is tudta rejteni az
érzelmeit. Az élet már épp eléggé megedzette erre. Ahelyett, hogy hangos
zokogásban tört volna ki, óvatosan csak annyit kérdezett: – De hát miért
nem?
Kasimir elnézett mellette a behavazott tóra. Szőrmesapkájának
fülvédője alatt rángott az arca; úgy tűnt, mintha a szavakat keresné.
– Nem tudom, egyszerűen nem akarják. – Megvonta a vállát, és Mania
érezte, hogy a fiú nem mond igazat.
Ez jobban megijesztette, mint bármi más, és hirtelen végtelenül
magányosnak érezte magát.
– De ez nem változtat a mi kapcsolatunkon, ugye? – A hangja nem
nagyon akart engedelmeskedni neki.
– Természetesen nem. Csak épp… – már megint a szavakat kereste –,
csak épp csalódtam. Álmomban sem gondoltam volna, hogy így fogadják.
– De hogy? – Mania a fiú szemébe nézett.
– Hát úgy, ahogy fogadták. – Kasimir kitért a lány pillantása elől. – Ilyen
hevesen, elutasítóan.
Mania belekarolt a fiúba, és együtt elindultak, egymás mellett
trappoltak a nagy hóban.
– Végig kell gondolnunk – szólalt meg Kasimir –, jól át kell gondolunk,
mit is akarunk tenni. – Megpaskolta Mania kezét. – Biztosan találunk
valami megoldást, nem igaz?
Kasimir hangja idegenné vált, a testtartása is megváltozott, és az ölelése
sem volt már ugyanaz. Este visszahúzódott a szobájába, másnap reggel
kialvatlannak és szótlannak tűnt, és reggeli után kiment a hóba, a hidegbe.
Másnap épphogy csak elbúcsúzott, aztán elutazott Varsóba.
A Zorawski-ház fagyossá vált: a hangok, a pillantások, a mozdulatok;
csak akkor szóltak Maniához, ha szükség volt rá, így Mania hamar feladta
a tervét, hogy beszél Kasimir szüleivel. Éjszakánként éberen feküdt, és
könnyesre áztatta a párnáját, nappal derekasan próbált helytállni
tanítóként és nevelőnőként.
Kasimir elutazása után egy héttel, mire Mania már három levelet is írt
neki, egyik reggel végre kezében tarthatta az áhított borítékot. Nehéz
szívvel írom Neked ezeket a sorokat, Maria, olvasta a lány, de kötelességemnek
érzem, hogy a szüleim engedelmes fia legyek. Csodálatos volt veled, hittem a
kapcsolatunkban, de ennek most vége. Próbáljunk meg barátok maradni.
Maniában egy világ omlott össze.

* * *

A Zorawski-házban megmaradt a fagyos hangulat. Kasimir apja ugyan

próbálta betartani az udvariassági formákat, köszönt, kért és megköszönt,
jó étvágyat kívánt, meg áldott vasárnapot és jó éjszakát. De az új év első
napja óta semmi személyeset nem közölt Maniával.
Zorawska asszony január első heteiben kerülte Maniát, nem is
üdvözölte, nem nézett a szemébe, és a tanításon kívüli feladatait a
cukorgyár hivatalos levélpapírjára írta fel, dátummal és aláírással ellátva,
amit reggeli után csak úgy mellékesen odatolt elé az asztalon.
Olyan volt, mintha azelőtt soha nem nevettek volna, nem énekeltek,
nem táncoltak és nem ünnepeltek volna együtt. És a legrosszabb az volt,
hogy Mania az egészből semmit sem értett.
Bronka legalább megtartotta Maniával szemben a barátságos
hangnemet, még ha egyértelműen feszélyezettebben is viselkedett, mint
korábban, és már rég nem számolt be neki ügyes-bajos dolgairól. A szülei
valószínűleg figyelmeztették, hogy viselkedjen visszafogottan a
tanárnővel, aki volt olyan arcátlan, hogy hozzá akart menni a bátyjához.
Bronka nagyon ügyelt arra, hogy Mania előtt még csak meg se említse
Kasimirt.
Mania talán ezért sem firtatta Bronkánál, miért ellenzik a szülei
annyira a házasságot Kasimirral.
Magában viszont reggeltől estig ezen töprengett. Rossz volt? Csúnya
volt? Vagy nem méltó a viselkedése és a ruhatára? És mivel a kérdéseire
nem talált választ, sokáig ennek megfelelően érezte magát: rossznak,
csúnyának és méltatlannak.
Végtelenül szenvedett. Előfordult, hogy amikor valahová készült, és a
folyosón a magas tükör előtt magára öltötte a kabátját meg a kendőjét, a
lovagi páncél tükörképét fürkészve elidőzött ott egy kicsit, és végül
odafordult a vaslepelhez. Bárcsak én is páncélt viselhetnék magamban,
gondolta, bárcsak pajzs venné körül a szívemet! Ezekben a napokban
olvasta az újságban, hogy egy német katonai orvos felfedezte a tífusz
kórokozóját. Hirtelen halott nővérét látta maga előtt. Szomorúan tette le
az újságot, és magában azt motyogta:
– Inkább engem ölt volna meg a kórokozó a szép és jóságos Sofia
helyett.
A gyötrelmes töprengésnek az időközben tizenkét évessé vált Andzia
vetett véget, aki kérdezés nélkül elárulta, mi volt az oka annak, hogy a
szülők hallani sem akartak az eljegyzésről és a házasságról. Január
közepén ugyanis, alig két héttel Kasimir elutazása után az egyik
franciaórán Andzia azt kérdezte tőle:
– Hogy mondják franciául, hogy nincstelen?
– Nincstelen? – kérdezett vissza Mania meghökkenve. – Ez meg hogy
jutott eszedbe? – És ahogy kimondta, mintha egyszeriben megvilágosodott
volna. Ez volt az tehát! – Így emlegetnek engem a szüleid, ugye?
Andzia lesütötte a szemét, és bólintott.
Kasimir szülei megtiltották a fiuknak, hogy feleségül vegyen engem,
mert nincstelen vagyok, gondolta, és a fiuk, aki azt bizonygatta, hogy
szeret, ezek után még hallgatott is rájuk. Mania képtelen volt felfogni.
Most, hogy megtudta, mit is gondolnak róla Zorawskiék, dühös lett, és
egyszeriben elszálltak az önmagát lekicsinylő érzései, hogy rossz, hogy
csúnya és hogy méltatlan. Nem ő maga volt a rossz, a csúnya, és nem ő volt
méltatlan Zorawskiékhoz, hanem Zorawskiék őhozzá. Mennyire üresnek,
érzéketlennek és vaknak kell lenni ahhoz, hogy a fiuktól eltiltsák a nőt,
akit szeret! És azok után vele meg így viselkedjenek!
Február elején szomorú levél érkezett Helától. Egyetemista szerelme
nem sokkal a mérnöki diplomája után felbontotta vele az eljegyzést.
Szegény nővére oldalakon keresztül ecsetelte fájdalmát. A fiú szülei
ellenzik, hogy nincstelen lányt vegyen feleségül, írta Hela.
Mania felrobbant a dühtől. Tombolt, öklével ütötte a szekrényét,
toporzékolt és sikított. Kirontott a házból, és üvöltve rohant a behavazott
mezőkön keresztül.
Olyan dühös volt, hogy egy hónapon keresztül nem is válaszolt Kasimir
egyik levelére, amiben a fiú a bocsánatát kérte, és Mania iránti szerelmét
bizonygatta. A dühe és a Zorawskiék iránt érzett egyre növekvő megvetése
abban legalább segített neki, hogy legyőzze a saját bizonytalanságát, és
hogy a ház asszonyával szemben képes legyen újra magabiztosabban és
erélyesebben fellépni.
Mania meg volt róla győződve, hogy elsősorban Zorawska asszony
vétózta meg a házasságot, nem pedig Zorawski úr. Kasimir ezt meg is
erősítette a levelében.
Felfoghatatlan: Kasimir anyja szigorúan megtiltotta a fiának, hogy
feleségül vegye Maniát, a fiatal házitanítót, a nevelőnőt, a nincstelen
varsói lányt, aki mindenképpen egyetemre akart menni, aki inkább a
könyveket bújta ahelyett, hogy bálokon tetszelegjen, ahogy az egy nőtől a
társadalmi rangjának megfelelően elvárható lett volna.
Mania gyűlölni kezdte Kasimir anyját.

* * *

Rettentő dühös levelet írt Kasimirnak. A fiú azonnal válaszolt, amit Mania
nagyra értékelt, aztán hamarosan megint beindult köztük a levelezés. A
Zorawski házaspár előtt ez természetesen nem maradt titokban, és
Kasimir anyja még több ridegséggel és megvetéssel büntette Maniát.
Kaziának, akinek korábban hosszú levélben boldogságról és örömről
áradozva számolt be az eljegyzési tervekről, ezekben a napokban így írt:
Ha tudnád, min megyek keresztül, és milyen nehéz a szívem! Azt kívánom, bárcsak
páncélt ölthetnék rá, mint amit régen a lovagok hordtak, amikor csatába indultak.
Nekem védtelen szívvel kell elviselnem a csapásokat, amik nap mint nap érnek. Azt
írod, életed legboldogabb időszakát éled? Örülök neki, és kívánom, soha ne kerülj
olyan helyzetbe, amit én itt épp túlélni próbálok. Hogy fog-e egyáltalán sikerülni?
Néha kétségeim vannak felőle.
Nyáron azonban úgy tűnt, minden jóra fordul. Kasimir azt írta
Maniának, hogy a szünidőt Szczukiban akarja tölteni, és megérkezése
napján rögtön el is hívta őt evezni. Mania csodálkozott, mert a fiú nyíltan,
az anyja füle hallatára hívta el. Zorawska asszony szeme villámokat szórt.
– Egyszerűen nem tudok rólad lemondani – vallott szerelmet Kasimir,
mialatt leeveztek a folyón. – És rettentően sajnálom, amit veled tettem.
Meg tudsz nekem még egyszer bocsátani?
Mania megbocsátott, de csak miután dühösen és éles szavakkal Kasimir
szemére vetette, hogy a fiú nem tartotta be a szavát, és a szüleivel
szemben gyengének mutatkozott.
– Pipogya módon viselkedtél! – fakadt ki Mania.
Kihúzták a csónakot egy szigetre, leterítettek egy takarót, és kinyitották
a piknikkosarat, amit Bronka készített nekik össze. Amikor Kasimir meg
akarta csókolni, Mania megragadta a csuklóját, és erősen szorította.
– Feleségül akarsz venni, vagy nem?
– Igen.
– Akkor is, ha a szüleid továbbra is ellenzik?
– Igen. A szívemre fogok hallgatni, csakis a szívemre.
 – Esküdj!
– Esküszöm.
Maniában újra fellobbant a remény, a szerelem eleve soha nem aludt ki,
és újra fellángolt benne a szenvedély. Belevetette magát a fiú karjába,
leheveredtek a takaróra, és beleveszett Kasimir csókjaiba.
Pár napra rá Kasimir közölte a szüleivel, hogy kibékült Maniával, és
megint szóba hozta náluk az eljegyzést és az esküvői terveit. Hatalmas
veszekedés kerekedett, az egész ház zengett. Augusztus végén, mielőtt
Kasimir elutazott volna Varsóba, végképp összeveszett a szüleivel.
Mania titokban sírt örömében, mert úgy érezte, ezzel végérvényesen
bebizonyította neki Kasimir, hogy mellette döntött. A Zorawski-ház fagyos
légköre, valamint Kasimir anyja még mindig borzasztóan megnehezítette
Mania életét, de azzal vigasztalódott, hogy egyszer és mindenkorra
elnyerte a fiú szívét.
Csalódnia kellett, mert ami a következő tizenöt hónapban várt rá, az
nem más volt, mint egy pokoli hullámvasút.
Télen még szenvedélyes leveleket váltottak, de amikor Mania az újév
másnapján visszatért Helától és az apjától Varsóból, Kasimir furcsán
hűvösen viselkedett, és a titkos találkáik is elmaradtak Mania kis
szobájában. Amikor elbúcsúztak, Kasimir ennyit mondott:
– Képtelen vagyok rá, egyszerűen nem tudok ellenszegülni a
szüleimnek.
Mania könnyekben tört ki.
Tavasszal aztán megint szerelmes levelek következtek, nyáron csókok
és gyengéd ölelések, ősszel Kasimir ismét nem volt képes legyőzni a
gyávaságát a szüleivel szemben, karácsonykor meg újra a szerelmi
vallomásokon volt sor. Egyszerűen nem tudtak egymástól elszakadni, se
Mania Kasimirtól, se fordítva. A Zorawski-házban meg a szülők
ridegségével és a kimondatlan utálkozásukkal kellett megküzdenie.
Míg aztán véget nem vetett a gyötrelmeinek, és fel nem mondta a jól
fizető állását, amelyből a testvére egyetemi tanulmányait tette lehetővé.
Nem sokkal 1889 húsvétja előtt Mania összepakolta a bőröndjét.
Miközben Bronka segített neki, a kezébe került a kék bársonyzsákocska.
Kihúzta belőle mindkét pár cipőt, megcsodálta az újat, a másiknak meg
megszemlélte a széttáncolt talpát.
– Ez meg mi? – ámult el. – Lyukas talpú tánccipő?
– Nem. – Mania könnybe lábadt szemmel vette ki a cipőt a lány kezéből.
– Ez az én szívem, amin átgázolt a szerelem.
Bronka a karjába zárta a síró Maniát, de Mania kibújt az öleléséből, a
cipőt visszadugta a zsákba, és bedobta a bőröndbe. Soha többé, esküdözött
némán, soha többé nem betegszik bele a szívem ebbe az úgynevezett
szerelembe!
Egy óra múlva indult a kocsi. A Zorawski gyerekek kikísérték Maniát az
udvarra. Mania felszállt, és hátat fordított Szczukinak és a Zorawski-
háznak, ahol három éven át dolgozott.

* * *

Varsó, 1890

Varsóba visszaérve elvállalt egy rosszul fizető nevelőnői állást, eljárt a

Repülő Egyetem kémia- és fizika-előadásaira, és ahogy csak ideje engedte,
Jósef Ipari és Mezőgazdasági Múzeumának laboratóriumába húzódott
vissza. Dolgozott, tanult és kísérletezett, bármiféle értelem, cél és
szenvedély nélkül, csak hogy csillapítsa fájdalmát. Hol jobban, hol
rosszabbul volt.
Amikor a barátnője, Kazia Varsóba érkezett, Maniát is meglátogatta,
hogy meghívja az esküvőjére.
– Voltak nekem valaha is álmaim? – kérdezte Mania búcsúzáskor. –
Tényleg voltam olyan buta, hogy álmodoztam? Már alig emlékszem.
Feladtam, tudod? Már megelégedtem annyival, hogy az apámnál éljek, és
megkönnyítsem az élete utolsó éveit. És ha megélem, hogy Bronia valóban
orvos lesz, azzal már elégedett leszek. Akkor legalább van egy Skłodowska
lány, aki élt a tehetségével.
– Uramisten, Mania, miket beszélsz? – Kazia ijedten megrázta a fejét. –
Veled meg mi történt? Nem tetszel nekem, sürgősen pihenésre van
szükséged.
Miután megölelték egymást, Kazia sietősen elfordult Maniától, hogy
elrejtse előle a könnyeit.
Ebben az időben érkezett a hír Broniától Párizsból, hogy eljegyezték.
Mania hangosan felsikoltott Bronia jövendőbelijének a nevét olvasva:
Kasimir.
Ő már ledoktorált, és tud engem támogatni, írta Bronia, úgyhogy ezentúl már
csak magadnak kell félreraknod. Jövő ilyenkorra meglesz a diplomám. Aztán
összeházasodunk, nyitunk egy praxist, és akkor rajtad a sor, húgocskám. Úgyhogy
máris készülhetsz a párizsi utazásodra. Az elején lakhatsz majd nálunk.
Már túl késő, válaszolta Mania, már nem tud Bronia meghívásával mit
kezdeni. Minden reményt feladtam, írta, apánál maradok Varsóban, tanítom a
gazdagok gyerekeit, és elfelejtem, hogy volt valaha is egy álmom, és hittem a
tehetségemben.
 A varsói hónapok mintegy lázálomban teltek, Mania később alig
emlékezett arra az időszakra. Ugyanolyan kimerült volt, mint a
gimnáziumi évek után, és az apja ugyanúgy aggódott érte, mint akkoriban.
A bátyjával, Joseffel együtt rávette Maniát, hogy utazzon el pár hétre a
Tátrába.
Az elutazása előtti héten levelet kapott Kasimir Zorawskitól. A levél
semmit sem váltott ki belőle, mert úgy érezte, hogy a mellkasa hetek óta
hideg kövekkel van tele. Látnia kell őt, és beszélniük kell, írta Kasimir.
Mania nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy elégesse a levelet, és
elfelejtse, helyette megírta neki, hol találja meg, ha tényleg olyan sürgősen
beszélni akarna vele.
Azon a nyáron Henryk bácsi hegyi kunyhójában lakott, egy kis falu
fölött, többórányi távolságra a következő várostól és pályaudvartól. Mégis
megtörtént, amiben Mania nem nagyon hitt: Kasimir elment hozzá. Direkt
emiatt vásárolt magának egy lovat.
Nagyot kirándultak, és sokat beszélgettek.
– Bocsáss meg nekem, ha tudsz! – kérte Kasimir. – És ha meg tudsz
bocsátani, akkor még idén házasodjunk össze. A szüleim megígérték, hogy
már nem fognak több akadályt elénk gördíteni. Nekem csak egyetlen
feltételem van: fel kell adnod a tervedet, hogy külföldön tanulj, Mania. A
szüleim…. vagyis… én olyan feleséget szeretnék, aki kész arra, hogy
szívvel-lélekkel birtokosné legyen, és szép otthont teremtsen nekem és a
gyerekeinknek.
Mania, aki már hónapok óta nem gondolt Párizsra és az ottani
egyetemre, meglepetten nézett Kasimirra. Gondolatban végigpörgette a
fiú szavait, miközben az feszült arckifejezéssel várt a válaszra. Kasimir
szavai beleivódtak, és úgy hatottak szívére, mint egy ébresztő. Hosszú idő
után először érzett magában leheletnyi életkedvet, sőt elég erőt ahhoz,
hogy a betemetett álmait újra előássa.
Mania önkéntelenül elmosolyodott, arcán egyszerre rajzolódott ki
döbbenet és szomorúság. Magán is mosolygott, meg azon, amit ez a
szerelemnek nevezett betegség művelt vele. Vele meg az álmaival.
– Minden jót kívánok neked, Kasimir – mondta Mania határozottan. –
Egész biztosan meg fogod találni azt a nőt, aki teljesíti a feltételeidet. Meg
a szüleidét. Add át nekik üdvözletemet!
Majd lábujjhegyre emelkedett, és utoljára szájon csókolta a fiút.
– Isten veled, Kasimir!
Azzal otthagyta, és egyedül ment vissza a kisházba.
Ott összeszedte a fiú holmiját, belerakta a táskájába, majd a táskát
kirakta az istállóba, Kasimir lovához. Bezárta a kunyhó ajtaját, belülről
még be is reteszelte.
Este, amikor éppen megírta a nővérének, Broniának, hogy végül mégis
úgy döntött, elmegy Párizsba és beiratkozik a Sorbonne-ra, Kasimir
kopogott a bejárati ajtón. Mania már nem engedte be.
 15

Katharina
Párizs, 1926. október 8.

 
– A következő év őszén, egyik délután kivitt a családom a pályaudvarra. A
kocsit a bátyám, Josef vezette, mellette a bakon az unokatestvérem, Jósef
ült. Jobb oldalamon apám egész úton a kezemet fogta. Még ha büszke is
volt, nagyon nehezére esett elengednie. Bal oldalamon Hela izgatottan
sorolta végig, mi minden van a csomagjaimban, és vajon mit felejthettem
el bepakolni. – Madame Curie két kezébe fogja a csészét a már rég kihűlt
teával, és a két fiatal hölgy között ülve a pereme fölött a tekintete a
távolba réved, oda, amit csak ő láthat. Arcán derű ragyog fel. – Hát igen,
így történt. Aztán felszálltam a vonatra, és hosszú időre hátat fordítottam
Varsónak.
Madame Curie egy ideig hallgat, és mosolyogva tűnődik magában. A
fiatal orosz nő, Katharina szemét lesütve az ölében összekulcsolt kezét
bámulja. Teljesen belemerül a gondolataiba.
Madame Curie lánya, Eve jegyzetel, mert már régóta játszik a
gondolattal, hogy megírja az édesanyja élettörténetét. Most tollát a
jegyzetfüzetére helyezi, és kissé felvont szemöldökkel, félig
elérzékenyülve, félig döbbenten tekint az anyjára. Nem látja túl gyakran őt
mosolyogni.
– Nehéz volt számodra akkoriban a búcsú, anyus?
– Persze, de közel sem annyira, mint öt évvel korábban, amikor először
kellett elválnom apámtól és a testvéreimtől, hogy Szczukiba menjek. Pedig
az csak nyolcvan kilométerre volt Varsótól, szemben a több mint 1600
kilométerre lévő Párizzsal. De felnőttebb lettem, és mindenekelőtt tudtam,
hogy a párizsi pályaudvaron szeretett Broniám vár rám.
– Micsoda rögös út vezetett Szczukiból a párizsi vonatig! – Eve a fejét
rázza, még mindig teljesen a hatása alatt van az anyja elbeszélésének.
– Ez így igaz. És nem sokon múlt, hogy a vonat nélkülem induljon el. –
Madame Curie nagyot sóhajt. – Már megbékéltem a gondolattal, hogy
örökre Varsóban maradok, és anyámhoz hasonlóan leányneveldében fogok
tanítani.
 – Aztán mégis tanár lett önből, professzor asszony – szólal meg
Katharina Antonowa is.
– Ebben igaza van, Katharina. De a Párizs felé tartó vonaton ez akkor
még fel se merült bennem. Negyven órán keresztül utaztam abban a női
vagonban. Soha nem fogom elfelejteni, hogy hiába takaróztam be jól,
mégis majd odafagytam a hokedlihez, amit otthonról kellett magával
vinnie annak, aki a negyedosztályon utazott. Csakúgy, mint a takarókat,
ám egy kényelmesebb osztályt nem engedhettem meg magamnak
akkoriban. Észak-Németországon át Berlinig és Kölnig, aztán a párizsi Gare
du Nordig sok mindenen gondolkoztam: a családomon, Bronkán
Szczukiban, az ottani munkás- és parasztgyerekeken, néha Kasimiron is, és
mindenekelőtt az előttem álló egyetemi éveken, de az meg sem fordult a
fejemben, hogy egy nap majd professzor asszonynak fognak szólítani. És
tudja mit, mademoiselle? Ugyanolyan hosszú és rögös út vezetett el
onnantól, hogy beiratkoztam a Sorbonne-ra, odáig, hogy beültem a tanári
székembe, mint Szczukitól a párizsi vonatig. Párizsban ugyanis nemcsak
Bronia várt rám, hanem a jegyese is, Kasimir. Eleinte még a nevét sem
nagyon ejtettem ki a számon, el tudja ezt képzelni, Katharina?
Katharina bólint, előrehajol, és összekulcsolt kezét a kisasztalra teszi.
– Megenged nekem még egy kérdést, professzor asszony?
– Tessék!
– Az imént azt mondta, hogy az a párizsi vonat majdnem ön nélkül
indult el. Mi volt az a végső lökés, ami miatt mégis úgy döntött, hogy
Párizsba jön tanulni ahelyett, hogy továbbra is Varsóban marad?
– Gondolom, Bronia levele. – Eve már nyúl is a ceruzájáért, hogy
feljegyzi Katharina kérdését. – Ugye, anyus?
– Nem. – Madame Curie szemöldöke között mély barázda jelenik meg,
és az arckifejezéséből megint látszik, ahogy a múltja emlékképei feltörnek
benne. – Bronia levele kétségtelenül előkészítette a döntést. De a végső
lökést Kasimir legújabb házassági ajánlata adta. A feltételeit hallva, amik
ráadásul valószínűleg a szüleitől származtak, meg hogy mennyire
megdöbbentett vele, felébresztett a rezignáltságomból, és visszarántott a
valóságba. Vagy fogalmazzak úgy, hogy visszavezetett az álmomhoz?
– Szóval Kasimir feltételei – suttogja Katharina a gondolataiba merülve,
és most ő az, aki a mások előtt láthatatlan távolba mereng.
De madame Curie szinte teljesen biztos abban, hogy ez a távol csak
három ajtóval van arrébb, a terem táncparkettjén. A fiatal nő ebben a
pillanatban a jegyesére gondol, ki másra?
– Úgy van, mademoiselle. – Madame Curie kihörpinti az utolsó korty
kihűlt teáját, majd leteszi a csészét az asztalra. – Akkor érti, miért
meséltem el önnek ezt a történetet.
– Igen, értem – válaszolja halkan a fiatal orosz nő. – Köszönöm,
professzor asszony! Azt hiszem, még jól át kell gondolnom a történetét
meg a saját döntésemet is.
– Csak tegye, Katharina! – Madame Curie az íróasztala felé néz. – És ha
most megbocsát, szeretnék még egy kicsit dolgozni.
 III.

MÁGNESEK, KRISTÁLYOK

ÉS SUGÁRZÁSOK
 16

Az esküvő
Párizs, 1926. október 9.

 
Másnap délben a Szent Lajos hídon átsétálnak a Szajna túloldalára. Irène,
Joliot és a két tanú megy elöl. Madame Curie Eve-be karolva megáll a híd
közepén, és visszanéz a Notre-Dame tornyaira. Amikor átmegy a Szajnán,
szinte mindig megáll azon a ponton, mert az intézete után Párizsban a
katedrálist szereti a legjobban. Bár évi három-négy alkalomnál többször
nem jut be a templomba, már csak a tornyok távoli látványától is
otthonosan érzi magát.
– Megkérhetem a hölgyeket, hogy igyekezzenek egy kicsit? – kiáltja
monsieur Joliot. – Nem tudnám ugyanis magamnak megbocsátani,
madame Curie, ha lekésném az esküvőt az ön csodálatos lányával.
Szájon csókolja Irène-t, és a cigarettájával hadonászva magához inti
Eve-et és madame Curie-t. Továbbmennek.
Még majdnem fél óra van az esküvőig, és a hídról már látszik az Hôtel
de Ville középső tornya, de madame Curie megérti leendő vejét: ideges; és
ha a vőlegény nem lenne ideges, akkor madame Curie-nek aggódnia
kellene.
Ha monsieur Joliot-n múlt volna, most két automobillal tartanának a
negyedik kerületi városháza felé, de madame Curie arra kérte őket,
menjenek gyalog, és Irène-nek is tetszett az ötlet. Erre a fontos
ceremóniára tartva nemcsak madame Curie, hanem lánya is ki akarta
élvezni az út minden egyes lépését. Végül is nem gyakran fordul elő az
ember életében, hogy házasságot köt.
Leendő veje útközben kiveszi a szájából a még égő cigarettáját, és
meggyújt vele egy újat. Madame Curie azon tűnődik, hogy bírja a lánya
elviselni a füstös leheletet.
Tíz perc múlva elérkeznek a Baudoyer térre, ahol a díszes, kastélyszerű
Hôtel de Ville emelkedik. A városháza középső bejáratánál kisebb tömeg
várakozik, néhányan feléjük integetnek. Közelebb érve madame Curie
ráismer egy-két vendégre, akik előző este az ő nappalijában szórakoztak.
Katharina Antonowát meg természetesen az ő napbarnított
irodalomprofesszorát is észreveszi. A férfi arcán viszont ma nyoma sincs a
tegnap esti ragyogó, sármos mosolynak.
 A szőke orosz nő karnyújtásnyira áll tőle, furcsán merev testtartásban.
Mindenki Hallóval és Salut-vel köszönti Irène-t és monsieur Joliot-t,
körbeveszik az ifjú párt, majd következnek a szokásos ölelések és csókok.
Madame Curie-t a legtöbben bólintással vagy kézfogással üdvözlik,
mindenki tisztelettudóan viselkedik vele, bár olykor kissé feszélyezetten.
Sokan ismerik őt Párizsban, sőt mondhatni, híres, és jó néhányan
bizonytalannak érzik magukat a közelében. Csak a hozzá legközelebb álló
barátok ölelik meg és köszöntik puszival, olyanok, mint például a Perrin
házaspár vagy Paul Langevin.
Irène jövőbeli anyósa és apósa, a Joliot házaspár nem tartozik madame
Curie szűk baráti köréhez, mégis lazán megölelik és megcsókolják, majd
azonnal bevonják a társalgásukba. Madame Curie derekasan mosolyog.
Két, barokk ruhába öltözött hivatalnok kitárja a bejárati ajtó szárnyait,
egy harmadik meg nyitott, piros bőrkötésű könyvvel a kezében madame
Irène Curie-t és monsieur Frédéric Joliot-t szólítja. Irène odainti magához
az anyját és a testvérét, monsieur Joliot pedig a szüleit, majd a mintegy
nyolcvanfős esküvői menet élén haladva átmennek az öreg városháza
egyik díszes termének ragyogó előcsarnokán. Irène és monsieur Joliot az
anyakönyvvezető asztala előtti bőr karosszékekben, madame Curie, Eve és
a Joliot házaspár pedig rögtön mögöttük, az első sorban foglalnak helyet.
A barokk enteriőr ellenére minden nagyon hétköznapi módon zajlik:
Irène és monsieur Joliot átadja az anyakönyvvezetőnek a személyi
igazolványát, a születési anyakönyvi kivonatát meg hasonló iratokat, mire
a férfi buzgón írogatni kezd egy könyvbe. Majd amikor a jegyespár végre
leül a szép bőrszékekbe, felolvassa a francia alkotmányból és a
törvénycikkelyekből a házasságkötésre vonatkozó passzusokat.
Madame Curie Frédéric Joliot-t nézi, amint az a lányát lazán átkarolva,
elégedetten mosolyogva hallgatja az anyakönyvvezetőt. A férfi közel egy
éve jelent meg először az intézetben, amikor madame Curie épp napilapot
olvasott. Megkérdezte, nincs-e szüksége asszisztensre. Madame Curie
felpillantott, végignézett rajta, majd miután áttanulmányozta a férfi
bizonyítványait és ajánlóleveleit, közölte vele, hogy már másnap kezdhet
is.
Nem fog menni, felelte, mert három hónapig még katonai szolgálatot
kell teljesítenie. Holnap munkába áll, monsieur Joliot, felelte madame Curie,
később majd felhívom a parancsnokát.
Meg is tette, méghozzá sikerrel, de aztán jól megbánta, amikor néhány
hónapra rá Irène közölte vele, hogy eljegyezték egymást a Joliot nevű
alkalmazottjával. Madame Curie teljesen kétségbeesett. Napokon át
eltökélten próbálta lebeszélni a lányát a férfiról. Amint látható,
hasztalanul.
Irène abban az egyben hagyta magát meggyőzni, hogy legalább beszél
egy ügyvéddel, és írnak egy házasságiszerződés-félét. Ez a dokumentum
hatályon kívül helyezi azt a jogszabályt, amely kimondja, hogy a férfira a
felesége halála esetén automatikusan átruházódnak az asszonyt illető
örökösödési jogok.
Madame Curie ragaszkodott ahhoz, hogy a férfinak, akit ő annak idején
könnyelműnek és csak egy ledoktorált nőcsábásznak tartott, semmi esetre
se legyen hozzáférése az ő értékes rádiumához. Az csakis a Curie családot
illeti meg, és ennek így is kell maradnia; annál is inkább, mert még nekik is
túl kevés jut belőle.
Marie Curie még ma sem érez emiatt lelkiismeret-furdalást, holott
azóta valamelyest megbékélt a férfival, akiben néhány perc múlva a vejét
köszöntheti. Frédéric Joliot ritka alapos és jó tudós, az igaz, és valószínűleg
egészen őszinte is, de madame Curie életében Pierre volt az első és utolsó
férfi, akiben Kasimir Zorawski óta bízni tudott. És ez így is fog maradni.
Körülötte duruzsolás, neszezés hallatszik, a násznép felemelkedik, Eve
megragadja a karját, így madame Curie kizökken a gondolataiból. Most
következik a nagy kérdés.
Feláll, ránéz a legidősebb lányára, és hallgatja az anyakönyvvezetőt, aki
a kérdést először monsieur Joliot-nak szegezi, és miután az hangos igennel
válaszol, a hivatalnok Irène-hez fordul. Majd amikor a lánya is kimondja az
igent, halkabban és visszafogottabban, mint monsieur Joliot, madame
Curie szeme mégis könnybe lábad.
Néhány pillanatra elnémul a terem, mert a jegyespár felhúzza egymás
ujjára a gyűrűt,; majd az anyakönyvvezető monsieur Joliot-t és Irène-t
férjnek és feleségnek nyilvánítja. Tapsvihar és éljenzés tör ki, mindenfelől
virágok repülnek az ifjú párra és az anyakönyvvezető asztalára.
Tehát anyós lettem, gondolja madame Curie, és máris a szeretett férjét
látja maga előtt. Rettentően hiányzik neki. Jobb szeméből kigördül egy
könnycsepp. Te meg, drága Pierre-em, örömapa és após lennél.
Kosztümzsebéből előhúz egy zsebkendőt, és próbálja feltűnés nélkül
letörölni az arcáról az ekkorra már megállíthatatlanul záporozó könnyeit.
Mialatt a gratulációkat fogadja, gondolatban összehasonlítja monsieur
Joliot-t és Pierre-t; monsieur Joliot szülei aznap már másodszor is
megölelik és arcon csókolják, ilyenre már rég nem volt példa idegentől.
Madame Curie felidézi magában Pierre Curie nyugodtságát, visszahúzódó
és higgadt modorát. Irène ezt tőle örökölte, gondolja, és elképzelhető,
hogy egy temperamentumos és nagyhangú férfi, mint monsieur Joliot,
jobban passzol hozzá, mint egy olyan valaki, aki az apjára hasonlít.
Kifelé menet Katharina Antonowa és a napbarnított irodalmára
sodródik mellé, váltanak egymással néhány kedves szót. Amikor madame
Curie a szőke orosz nő szemébe néz, feltűnik neki a lány sápadtsága és a
szeme alatti sötét karikák.
Szegényke biztosan rosszul aludt, gondolja. Talán mesélnem kellene
neki Pierre-ről? – töpreng kifelé menet. Igen, még elmesélem neki, hogyan
termett ott hirtelen előttem, amikor a Kasimir Zorawski miatti szerelmi
csalódásom után majdnem négy éven át mindenkinek csak kosarat adtam.
El kellene neki mondanom, hogy az ember egyértelműen érzi, ahogy elönti
a forróság, amikor az igazi áll vele szemben, és az milyen megnyugtató
érzés.
Igaz, eleinte Kasimirnél is azt hitte, hogy valami ilyet érez, nem?
Ezen tűnődik, miközben Eve oldalán az Hôtel de Ville kapuján át kilép a
Baudoyer térre, ahol mademoiselle Antonowa és a napbarnított jegyese
épp a férfi kabriójába száll be; valóban jól áll ennek a vonzó, ősz halántékú
férfinak az elegáns automobil. És ki ül hátul? Természetesen az ifjú pár.
Ezek szerint monsieur Joliot-nak legalább a hazaútra sikerült
érvényesítenie az akaratát.
Madame Curie-be belekarol a barátnője, Henriette Perrin, és beülteti
egy nagy limuzin hátsó ülésére. A másik oldalon Eve száll be, a
kormánynál Jean Perrin foglal helyet. A Perrin házaspár Sceaux-ban
madame Curie és a néhai férje szomszédai voltak, és szoros barátság
fűződött közöttük.
A vezető mellől hátrafordul egy férfi, hangja rekedtes, szeme könnyes:
– Ezen a napon egyszerűen nem lehet nem Pierre gondolni, nem igaz,
Marie?
Ő a jóságos Paul Langevin, madame Curie bizalmasa. Paul közel negyven
évvel ezelőtt Pierre tanítványa volt, majd a legjobb barátja lett. Madame
Curie előrehajol, némán bólint, és megsimogatja a férfi arcát.
– Vigyázzatok, a sajtó! – figyelmezteti őket Eve, és valóban egy
szélsőjobboldali újság riportere közelít feléjük, miközben magához inti a
fényképészét.
Jean Perrin beindítja a motort, majd villámgyorsan elindul. Madame
Curie a biztonság kedvéért a kalapjával még az arcát is eltakarja, nem
szíveli az újságírókat. Főleg ennek a nacionalista lapnak az újságíróitól
ódzkodik, akik pokollá tették az életüket, amikor Paul Langevin egy rövid
ideig udvarolt neki. Madame Curie úgy irtózik ettől a laptól, mint a
pestistől.
 Hamarosan utolérik az ifjú pár kabrióját, Paul kinyúl az ablakon, hogy
többször is rájuk dudáljon. Madame Curie alapjában véve örül, hogy
visszafelé autóval mehet, mert a lábai elnehezedtek, és fáj a térde meg a
csípője is. Évek óta tisztában van vele, hogy sok más mellett ez is a
radioaktív rádiumnak a következménye; még ha a sugárbetegséget szereti
is bagatellizálni.
Quai de Béthune-i otthonában terített asztal várja őket. Madame Curie
csodálkozik, hogy a korai órákban honnan tudta Eve és a cselédlány
beszerezni az ünnepi ebéd hozzávalóit, elvégre Eve és Irène még csak
tegnap este rögtönözte a menüsort: Coq au vin, boeuf bourguignon, saláta,
valamint sajt, minden mennyiségben. Eve, Mademoiselle Antonowával és a
cselédlánnyal egész délelőtt a konyhában ügyködött.
Az asztalnál mindenki hamar megtalálja a helyét, Irène apósa tósztot
mond, majd következik a koccintás és az evés-ivás. Két óra múlva elsőként
köszön el az irodalomprofesszor, épp csak megissza a kávét.
Halaszthatatlan munkája akadt. Mielőtt lehajol a jegyeséhez, hogy
megcsókolja arcát, madame Curie észreveszi, ahogy a férfi szomorú
kutyaszemekkel pillant Katharinára.
Majd rá egy órával Irène is feláll az asztaltól. Eleget ünnepeltek már, vár
a munka az intézetben, a férjével már így is késésben vannak. Sokan
nevetni kezdenek, de madame Curie tisztában van vele, hogy Irène
komolyan beszél. Jean Perrin felajánlja, hogy elviszi őket, monsieur Joliot
természetesen örömmel el is fogadja.
Irène jelez az anyjának, hogy ő is készülődjön, mert az esti órákban
általában madame Curie is az intézetben szokott dolgozni.
– Ma menjetek nélkülem – feleli –, este még találkozom valakivel.
Később, amikor már a legtöbben elköszöntek és hazaindultak, madame
Curie Eve-hez fordul: – Légy szíves, rendelj nekem távbeszélőn egy kocsit!
– De kivel találkozol? – kérdezi Eve, miközben a telefonhoz tart, és
furcsán cseng a kérdése, mert ritkán van arra alkalom, hogy az anyja csak
úgy elmegy valahová.
– Sceaux-ba akarok menni, a temetőbe. – Madame Curie mosolyog. –
Csak el kell már mesélnem apádnak a testvéred esküvőjét, nem igaz?
– Hagyd, Eve! – kiáltja Katharina Antonowa, és madame Curie-hez
fordul. – Kérem, engedje meg, hogy elvigyem Sceaux-ba, professzor
asszony.
Madame Curie habozik.
– Magának van kocsija? Hiszen úgy láttam, az ifjú párral együtt ön is a
jegyese kabriójában ült.
– René volt olyan kedves, és ma estére kölcsönadta az automobilját.
 Madame Curie nem kérdez többet, és néhány perc múlva már ott ül a
vezető mellett. Eve a hátsó ülésen foglal helyet, az orosz nő behúzza a
tetőt, és már indulnak is.
– Tényleg kölcsönadta magának a jegyese a luxusjárgányát,
mademoiselle Katharina? – ámul madame Curie, miközben a Pont de
Sullyn gurulnak át. – Ez aztán tényleg nagy bizalomra vall!
– René most valóban mindent belead – mosolyog Katharina, kissé
erőltetetten. Majd halkabban, és lényegesen komolyabb arckifejezéssel
hozzáteszi: – Tegnap este veszekedtünk. És ma reggel is.
Ezek után egy ideig senki sem szólal meg. Madame Curie azon
gondolkozik, vajon ő lehet-e az oka annak a veszekedésnek, és majdnem
biztos benne, hogy lánya is ezen töpreng a hátsó ülésen. Katharina olyan
vakmerően előz meg egy omnibuszt, hogy a szembejövőnek fékeznie kell.
A vezető megnyomja a vészcsengőt, és dühösen gesztikulál.
– Amióta csak ismerem Irène-t és Frédéricet, csodálom őket – töri meg
az orosz nő a csendet. – Milyen tisztelettudóan viselkednek egymással,
micsoda fegyelmezetten dolgoznak, és mennyire természetesen össze
tudják egyeztetni a tudományt a szerelemmel! Ritkaság, ha olyan férfira
talál egy nő, akivel nemcsak emberileg és testileg harmonizál, hanem a
munkájuk iránti szenvedélyükben is osztozni tudnak.
– Nem érdemes keresgélni – jelenti ki madame Curie. – Aki keres, lehet,
hogy mellényúl. Én legalábbis nem kerestem. Gondolom, elhiszi nekem
azok után, amit tegnap meséltem önnek, mademoiselle Katharina.
– Monsieur Zorawski után anyusnak elege lett a teremtés koronáiból –
kiáltja Eve a hátsó ülésről.
– Ne beszélj így a férfiakról, Eve, tudod, hogy nem szeretem!
– De biztosan rengeteg hódolója akadt, és sokan megkérték a kezét,
madame.
– Ha egyáltalán észrevettem, azonnal kosarat adtam, de gyakran fel sem
tűnt, ha valaki udvarolt nekem. Képzelje csak el, Katharina, megérkezik
egy fiatal lengyel nő Párizsba, ahol addig még soha nem járt, beiratkozik a
Sorbonne-ra, és meg kell birkóznia a rázúduló új benyomásokkal.
Részegítő volt számomra mindaz, amit nap mint nap olyan nagyszerű
professzoroktól hallottam, mint monsieur Lippmann vagy monsieur
Poincaré, és amit fizikából és matematikából tanulhattam. Mindennap
rácsodálkoztam valami újra, elhiheti. Egy gondolatot sem pazaroltam
férfiakra, nem is volt rá időm.
Egyetemi éveinek elejéről olyan elevenen jelenik meg előtte a sok, azóta
Nobel-díjas professzor, hogy emlékeinek a zsilipe felnyílik, és
önkéntelenül is a párizsi tartózkodásának kezdetéről kezd áradozni.
Úgyhogy mialatt Katharina a kabriót Sceaux felé kormányozza, madame
Curie mesélni kezd a talárt és akadémikuskalapot viselő idős
professzorokról. Mesél azokról a fiatal professzorokról is, akik kizárólag
frakkban és cilinderben léptek be a tanterembe, mesél arról a húsz nőről,
akik akkoriban vele együtt a természettudományi karon tanultak, és
akiket naponta több mint ezer férfi vett körül, és mesél a francia
magánórákról, amelyekre azért volt szüksége, hogy még jobban tudja
követni az előadásokat.
Még akkor is mesél, amikor Katharina már rég leparkolt, kiszálltak és
elindultak a sír felé.
– Amilyen hamar csak lehetett, be akartam fejezni az egyetemet,
lehetőség szerint három év alatt, az volt a célom. – Fel sem tűnik neki a
lánya csodálkozó pillantása, Eve nem nagyon hallotta még az anyját ennyit
beszélni. – Nem érdekeltek a férfiak, kizárólag csak a diplomámra
koncentráltam, ami majd feljogosít arra, hogy tanárként dolgozhassam.
Utána vissza akartam menni Lengyelországba, hogy segítsek apámnak
lengyel gyerekekből lengyel patriótákat nevelni.
Hirtelen mégis észreveszi Eve döbbent pillantását.
– Az esküvő ma rendesen felkavart – mondja madame Curie, majd az
orosz nőhöz fordulva hozzáteszi: – Bocsásson meg, Katharina, nem
szoktam ennyit beszélni.
Megállnak a Curie család sírja előtt.
– Ugyan már, professzor asszony, el sem tudja képzelni, mennyire
szívesen hallgatom önt. Már gondolkoztam azon, hogy merjem-e a férjéről
kérdezni. Eve még olyan kicsi volt, és nem nagyon emlékszik az apjára…
– Másfél éves voltam, amikor meghalt – veti közbe Eve, és szomorúan
tekint az apja sírjára.
– …egyet s mást olvastam Pierre Curie-ről, de olyan szívesen hallanám
öntől, milyen ember volt a férje, madame, és hogyan ismerkedtek meg
egymással.
Madame Curie egy padra mutat a sírtól tízlépésnyire jobbra. Alighogy a
hölgyek helyet foglalnak, madame Curie-ből máris ömleni kezd a szó.
– Egy nap hirtelen ott állt előttem Pierre. Egy erkélyen. Harmadéves
voltam a Sorbonne-on. Mindenesetre a beiratkozástól számítva
ugyanolyan hosszú út vezetett el addig az erkélyig, mint Kasimir
Zorawskitól a párizsi vonatig. Pontosabban az út az egyetemi
előadótermekben és a laboratóriumokban kezdődött, mert a professzorok
hamar felfigyeltek rám. Egymás közt folyton egy lengyel lányt emlegettek,
aki ott ül az előadóteremben, meg a laborasztaluknál kísérletezik, és nem
tudott betelni a tudománnyal…
 17

Ájulás és megszállottság
Párizs, 1893 nyara

 
A fiatalember megemelte kerek kalapját, meghajolt, és sármos mosollyal
kitárta előttük a bejárati kaput. A könyvek illatát maguk mögött hagyva
kiléptek az utcára. Micsoda pompás hely ez a könyvtár! Marie már előre
örült, hogy másnap visszatérhet, és a természettudományi részlegen
folytathatja a felkészülést a licencia záróvizsgáira.
Marie. Másfél évvel korábban Mania ezzel a keresztnévvel iratkozott be
a Sorbonne-ra. Új országban, új élet kezdetéhez új név is dukál: Marie.
Azóta mindenki ezen a néven szólítja, és magát is így nevezi: Marie
Skłodowska.
A bejárat előtti lépcsőn lefelé menet kicsit megszédült. Stabil pont után
kutatva megragadta a barátnőjét; mivel azonban már többször előfordult,
hogy karöltve sétáltak, a barátnője nem tulajdonított ennek jelentőséget.
Marie viszont arra gondolt, ideje lenne Broniával beszélnie, mivel az
utóbbi napokban egyre gyakoribbá váltak ezek a szédülések.
– Ha nincs ellenükre, kisasszonyok, elkísérem önöket egy darabon –
szólította meg őket a fiatalember, aki kinyitotta előttük az ajtót. Hóna
alatt sétapálcát és újságot szorongatott, kezét a háta mögött
összekulcsolva odalépett Marie elegáns barátnőjéhez, Jeanne-hoz.
– Csakugyan semmi fontosabb dolga nem akad, monsieur? – A
Sorbonne-on nagyon kevés nő tanult, francia nő meg szinte alig, Jeanne
közülük volt az egyik. Divatos külsejével és sötét hajával Marie-t az első
pillanattól kezdve Jadwigára emlékeztette, energikus fellépésével pedig
Maria Rogowska néni jutott róla eszébe.
– Fontosabb mindenképpen lenne, mademoiselle – felelte a fiatal férfi –,
de jobb semmi esetre sem. – Szívből felkacagott a saját kis viccén, majd
újból megemelte a kalapját. – Engedelmükkel, Charles Lamotte. Hadd
találjam ki! Önök egyetemi hallgatók, nemdebár, kisasszonyok?
– Valóban hatalmas kihívás lehetett ezt megtippelni, monsieur – vetette
oda Jeanne hetykén –, hiszen a könyvtárat különben csak virágárusok,
piaci kofák és spárgatermesztő parasztasszonyok látogatják.
 A fiatalember megint felnevetett, bár ez alkalommal közel sem annyira
szívből jövően.
A bresti orvos lányának, Jeanne-nak jól fel volt vágva a nyelve, ahogy
azt mondani szokás, és a rámenős férfiakkal szemben nem is nagyon
szerette visszafogni magát. A csinos természettudomány szakos hallgató
sötétkék csíkos, rózsaszínű, derékban szűkített modern ruhát viselt, hozzá
kicsi, piros, sötétkék művirágokkal díszített kalapot. Marie huszonöt éves
volt, ő négy évvel fiatalabb. Marie nagyon kedvelte Jeanne-t, de leginkább
azért kereste a társaságát, hogy csiszolja a franciatudását.
– Most lebuktam, mademoiselle – ismerte be a fiatalember, Lamotte. –
Mivel alig akad ebben a városban egyetemista hölgy, azt a keveset
természetesen már néhány száz méterről is felismerem. Többek között a
könyvekről, amelyeket hébe-hóba magukkal hordanak. – Jeanne előtt
kicsit előrehajolva szemügyre vette Marie hóna alatt a könyvet. – Ön
valóban a matematika iránt érdeklődik, mademoiselle?
– Matematikát tanulok, monsieur – mondta Marie, remekül szórakozva
ezen az ismeretlen hódolón. – Matematikát és más természettudományos
tantárgyakat.
– Vagy úgy! – Meghajolt, és megint megemelte a kalapját. – Valóban
olyan kegyes lenne hozzám a sors, hogy egy ilyen csinos orosz nővel
hozott össze?
– Totális mellélövés – felelte Marie hirtelen fagyossá vált hangon és
arckifejezéssel.
Az akcentusa miatt már többször is előfordult vele, hogy orosznak
hitték, és ezt egyáltalán nem tartotta szórakoztatónak. Tekintetét
elfordította a férfiról, és tüntetőleg a kis mellékutca gesztenyefái között
sétáló tömeg felé nézett.
– Ez igen, monsieur, derekasan szerencsét próbált, és kétszer is
következetesen mellétalált – vigyorgott Jeanne a sármőrre. – Nagyon
sajnáljuk, hogy az útjainknak máris szét kell válniuk.
– Felejtse el, kisasszony, szívesen elkísérem önöket még egy darabig.
Önnél nincs is könyv, ha jól látom…
– A könyvtárban semmi nekem valót nem találtam, tudja? Ettől
eltekintve pedig a fontos könyvek itt vannak a fejemben. – Jeanne a
homlokára bökött. – Úgymint Hugo, Zola és Baudelaire, ha ezek a nevek
egyáltalán mondanak önnek valamit.
– Ezek nem szocialisták?
– Legalább Zola és a hozzá hasonlók foglalkoznak valamennyit az
országunk égbekiáltó igazságtalanságaival. Például azzal, hogy a Párizs
közepén élő szegény gyerekek belefulladnak a mocsokba, vagy hogy a
francia lányok a gimnáziumok legújabb iskolai reformja ellenére sem
tanulhatnak se latint, se természettudományos tantárgyakat, aminek
következtében csak egy alacsonyabb rangú érettségit tehetnek, amivel
viszont esélyük sincs egyetemi képzésre.
– Ezt azért szerintem kissé eltúlozza, mademoiselle. – Marie láthatta,
hogy a felháborodás miként űzte el Lamotte arcáról a sármos mosolyt. –
Tudomásom szerint köztársaságunk minden nő számára, aki csak élni akar
vele, elérhetővé teszi az egyetemet.
– Valóban? – Jeanne megállt, és csípőre tett kézzel, ingerülten pillantott
a férfira. – Tehát azt hiszi, hogy egy nőnek csak fel kell mutatni egy
mesterien horgolt edényfogót, és máris megkezdheti a tanulmányait a
Sorbonne-on?
– Miket hord itt maga össze, mademoiselle! – emelte fel tiltakozón a
kezét Lamotte.
– A felvételihez tőlünk is ugyanazt várják el, mint a magafajtáktól,
monsieur, csak éppen minket nem készítenek fel rá megfelelően. – Jeanne
a férfi újságjára bökött. – Erről nem írnak a maga lapjában? – Majd Marie-
ra mutat. – Ez a hölgy itt végtelen sokat fáradozott azért, hogy egyike
lehessen a Párizsban egyetemre járó kétszáztíz nőnek, mert az oroszok
Lengyelországban megtiltják a nők számára a továbbtanulást…
– Az oroszok, ugyan már, mademoiselle! – A férfi hevesen legyintett.
– …a francia teremtés koronái természetesen udvariasabb formát
találtak arra, hogyan hátráltathatják a hölgyeket egyetemi
tanulmányaikban, az utóbbi iskolareformmal ugyebár. Ez a rendkívül
hatékony tákolmány többek között oda vezetett, hogy jelenleg a
Sorbonne-on tanuló kétszáztíz nő közül csupán néhány rendelkezik
francia állampolgársággal. Az egyik ilyen szerencsés én vagyok. – Széttárt
ujjait a férfi arca elé nyomta. – Négy francia nő a kilencezer hallgatóból,
monsieur!
– Ez igaz? – A férfi arca teljesen elkomorodott, a mosolynak Marie már
nyomát sem fedezte fel rajta. A fiatalember nyelt egyet, majd így szólt: –
Őszintén szólva még soha nem gondolkoztam el ezen az aránytalanságon…
– Akkor épp itt az ideje – vágott Jeanne a szavába. – Ha kívánja, szívesen
elmagyarázom önnek még egyszer latinul vagy ógörögül is, mindkét
nyelvet apámtól tanultam. Gondolkodjon el ezen, kérem, monsieur
Lamotte, olvassa kicsit pontosabban az újságját, aztán legyen politikus, és
változtasson ezeken a szégyenletes állapotokon. További szép napot! –
Azzal belekarolt Marie-ba, és együtt elindultak.
Marie természetesen tisztában volt vele, hogy a nőknek
Franciaországban is alig akadt lehetőségük a teljes értékű akadémiai
képzésre, nem is beszélve a doktori címről. A Sorbonne kétszáztíz női
hallgatója közül a legtöbben csupán néhány kurzust végeztek, és nem is
volt másra lehetőségük, nagyon kevesen voltak azok, akik hozzá vagy
Jeanne-hoz hasonlóan akadémiai babérokra törtek. De ellentétben Jeanne-
nal, aki bármikor képes volt leállni vitatkozni, Marie-t nagyjából
ugyanannyira izgatta a divat, a szerelmi ügyek, mint az, hogy a Sorbonne
előadótermeit és a laboratóriumait túlnyomó többségben férfiak
látogatták, vagyis semennyire. A gondolatai kizárólag az egyetemi
tanulmányai körül forogtak, semmi mással nem foglalkozott.
A válla fölött hátrapillantott: a Lamotte nevű fiatalember azonkívül,
hogy levette a kalapját, nem mozdult, teljesen kővé meredten állt.
Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki követni akarná őket.
– Hú, te aztán jól megmondtad neki a magadét! – sóhajtott Marie. – Ő
meg egészen illedelmesen tűrte.
– Mégis felzaklatott – mondta Jeanne. – Egyébként meg ki kellett
engednem a gőzt. Már reggel óta majd szétvet a düh.
– Düh? Mi miatt?
Közben odaértek az állomásra, ahol a sínek mellett néhány ember
várakozott az elvirágzott gesztenyefák árnyékában. A levegőt orgonaillat
töltötte be.
– Nem mi, hanem ki miatt, így hangzik helyesen a kérdés, kedvesem, és
a válasz: Robert Durant miatt. – Durant az évfolyamtársuk volt az
egyetemen, és ugyanabban a szállodában lakott, ahol Jeanne. – Az
omnibuszon már napok óta próbál mellém ülni, és általában sikerül is
neki. Aztán felcsapja a könyvet, amiből épp tanul, és úgy tartja elém
tüntetőleg, hogy kénytelen legyek elolvasni a címét, ami így szól: A nők
lelki gyengeségeiről.
– Vigye el az ördög! – tört ki Marie-ből. Már hallott erről a népszerű
könyvről. – Meg vele együtt azt is, aki ezt a förmedvényt megírta.
A várakozók közül egy idősebb férfi leengedte az újságját, és érdeklődve
kémlelt feléjük.
– Szerencsére elfelejtettem, ki írta a könyvet, és most minden
igyekezetemmel azon vagyok, hogy a borzalmas címét is kitöröljem az
emlékezetemből. Talán segítene, ha írnék egy könyvet a férfiak lelki
gyengeségeiről.
– A fő fejezetnek a férfi nemi szervről kellene szólnia – szólalt meg
Marie szárazon, halálkomoly arccal. – Mert ott gyökerezik a férfi
gyengeség, és onnan kiindulva virágzik ki a férfi agyában.
A fiatal nők felszabadultan, hangosan felnevettek. Az emberek
odakapták a fejüket. Az idősebb férfi már végleg abbahagyta az olvasást, és
úgy nézett rájuk, mintha épp a cilinderét próbálták volna leverni a fejéről.
A távolból egyre hangosabb zörgés, dübörgés és patakopogás
közeledett, négylovas fogat húzta a vonatot. A kocsis megállította a
lovakat, meghúzott egy csengőt, és kikiáltotta a megálló nevét. A hatalmas
járműről néhányan leszálltak.
Marie magasra emelte hosszú, szürke szoknyáját, és Jeanne után
felszállt a sokak által omnibusznak is nevezett lóvasútra. Felmásztak a felső
emeletre, a legelső fapad még üresen állt. Amikor csak tehették, mindig
oda ültek, mert onnan előre és oldalra is jól láttak. Marie megint
megszédült egy kicsit.
A kocsis elindította a fogatot, és a lóvasút továbbgurult a Latin
negyeden át. A két fiatal nő még váltott néhány szót a nők állítólagos
gyengeségeiről szóló rémes könyvről, de aztán Marie a beszélgetést a pár
nap múlva esedékes vizsgára terelte. Kinyitotta a matematikakönyvét,
Jeanne meg a Lippmann professzor fizika-előadásának jegyzeteit szedte
elő a táskájából. Mindketten belemerültek a képletekbe, lehetséges
vizsgakérdéseket vitattak meg, és fizikai kísérletekről beszélgettek.
Ami az ambíciót illeti, egyikük sem maradt el a másiktól, Marie-hoz
hasonlóan Jeanne sem egyszerűen csak jól akart vizsgázni, hanem
kifejezetten jó jeggyel akarta megszerezni a licenciáját. A sikeres licencia
akadémiai rangot jelentett, ami valahol a főiskola és a doktorátus között
van, és feljogosít a tanításra. Természettudományos licenciával a zsebében
Marie Lengyelországba visszatérve lányneveldét vezethetett volna, ő
lehetett volna akár madame Sikorska utódja. Tudásszomja azonban még
messze nem csillapodott le, tudását feltétlenül el akarta még mélyíteni a
kémiában is, valamint matematikából is további célokat tűzött ki maga elé.
Hónapok óta mással sem foglalkozott, mint kémiával, fizikával és
matematikával. Amikor a varsói jövőjét próbálta lefesteni maga előtt, azon
tűnődött, hogyan élhetne úgy, hogy nem ül ott a katedra előtt, és nem
hallgathatja a zseniális fizikus, Gabriel Lippmann és az éles elméjű
matematikus, Henri Poincaré előadásait.
A sín befordult a Szent Mihály sugárútra, alattuk a bakon a kocsis
torkaszakadtából üvöltve húzta meg a gyeplőt, hogy a lovak bevegyék a
kanyart. Mellettük új épületek homlokzatai suhantak el, olykor akár hét
emelet magasak is. A sugárúton szokás szerint főleg fiatal férfiak
flangáltak, meg a kis üzletek előtt tülekedtek, vagy éppen a bárok és az
utcai kávézók asztalainál üldögéltek.
Amikor a következő megállónál megállt a lóvasút, vágtázó zsandárok
előzték meg őket.
 – Valószínűleg megint valami megvadult fickók randalíroztak –
sóhajtott Jeanne az egyenruhás lovasok után nézve.
Marie egyből értette, hogy mire utal a barátnője: a Montmartre-on
megrendezett művészeti fesztiválra, ahol az előző hónapban jó néhány
egyetemi hallgató is részt vett, és amit a zsandároknak fel kellett
oszlatniuk „a francia értékek meggyalázása miatt”, ahogy azt az Action
française nevű nacionalista lapban lehetett olvasni, illetve a „meztelenség
és mértéktelenség miatt”, ahogy a Le Figaro írta.
– Tényleg egyikünknek sem kell aggódnia a vizsga miatt. – Jeanne
összehajtogatta a jegyzeteit, és bedugta a táskájába. – Nem úgy, mint a
többieknek.
Marie-val együtt a szemeszter legjobbjai közé tartoztak, amit a
professzorok persze soha nem mondtak ki, azonban a pillantásuk minden
alkalommal erről árulkodott, amikor a fiatal hölgyek egyike kitűnt a
feladatmegoldásával vagy a hozzászólásával. Meg, ugye, a félévi jegyük is
ezt mutatta. Teljesítményeik a legtöbb férfiét is felülmúlták, Jeanne
szerette is ezt hangoztatni.
Vele ellentétben Marie-t ez teljesen hidegen hagyta. Ugyanakkor
érezte, Jeanne minden erejével azon van, hogy még nála is jobb legyen.
Viszont Marie ezzel ugyanúgy megbékélt, mint a kemény téllel. Minek is
foglalkozott volna vele? Vagy akár Jeanne elegáns ruháival meg a számos
hódolójával, vagy a szertelen költekezésével? Marie-t ezek egyszerűen
nem érdekelték. Csakis tanulni, tanulni, tanulni akart, semmi mással nem
foglalkozott.
– A következő megálló az enyém lesz – jelentette be Jeanne, majd
hirtelen aggódva nézett Marie-ra. – Mondanom kell neked valamit,
kedvesem, ami már régóta nyomja a szívemet.
– Igen? – Marie várakozón tekintett a barátnőjére.
– Betegnek tűnsz.
– Pedig jól érzem magam.
– Ne beszélj butaságokat! Fogytál, sápadt vagy, sötét karikák vannak a
szemed alatt, és az arcod is beesett.
– Nem hallod? Makkegészségesnek érzem magam. – De miközben ezt
kimondta, eszébe jutott a szédülése.
– Betegnek tűnsz, a szüleim is mondták. – Marie húsvétkor találkozott
Jeanne szüleivel, amikor eljöttek Bretagne távoli partjáról, Brestből, hogy
megünnepeljék Jeanne születésnapját. – Eszel te rendesen?
– Hát… – vonta meg a vállát Marie.
– Sok levest kell enned, hallod? Húslevest meg néha hallevest is. Hamar
megvan. Tudsz főzni, ugye?
 – Nos… – tért ki Marie a válasz alól.
– Szívesen megtanítalak, ha szeretnéd. És mindenekelőtt mással is kell
foglalkoznod, nem mindig csak a tanulással. Már-már megszállottságra
vall, ahogy belemerülsz a fizikába és a kémiába. Nem fogok most a
férfiakról prédikálni, de vizsga után menjünk el egyszer színházba.
A kocsis Jeanne megállójának a nevét kiáltotta. Búcsúzóul megölelték és
megpuszilták egymást, majd Jeanne leszállt.
Amikor elindultak a lovak, Marie integetett, a barátnője meg
rámosolygott a járdáról. Jeanne a következő mellékutcában lévő kis
hotelben lakott, ahol írók, zenészek és prostituáltak voltak elszállásolva.
Meg sajnos bizonyos egyetemisták is, akik megrázóan rossz könyveket
olvastak. Mint például Robert Durant.
Marie-nak két megállóval arrébb kellett leszállnia. Nem sokkal az utolsó
megálló előtt a lóvasút hirtelen megállt. És nemcsak a lóvasút, hanem a
kocsik, a szekerek és az a kevés gőzkocsi sem tudott továbbhajtani. Az
ablakon kinézve Marie látta, ahogy alatta a kocsis az ostorral hadonászik,
az öklét rázza és szitkozódik.
Szinte végtelennek tűnő sorban fiatal férfiak meneteltek a forgalommal
szemben. A többnyire elegánsan öltözött fiatalemberek szorosan egymás
mögött, libasorban haladtak. A legtöbben zászlórúdként emelték a
magasba a sétabotjukat, a cilinderüket vagy a kalapjukat meg ügyesen
feldobták, majd újra elkapták. A jelvényekről, a vállszalagokról és a
sapkákról Marie számára egyértelműen kiderült, hogy a vonuló diákok
nagy része a híres Párizsi Egyetemi Hallgatók Egyesületéhez tartozik.
A kurjongató sor eleje épp elérte a lóvasutat, mire egy-két fiatal
obszcén szavakkal nyugtázta a kocsis szitkozódását. Mások meg a
kardjukat kihúzva a kocsis felé szurkáltak a levegőben. Erre a kocsis még
hangosabban és durvábban kezdett szentségelni, de a vonuló hallgatók
viccesnek találták, és csak kiröhögték.
Marie egyszer már látott ilyen felvonulást ebben a negyedben, rögtön
ősszel, amikor másfél évvel ezelőtt megérkezett Párizsba. Akkor a fiatalok
az ellen protestáltak, hogy a városi vezetőség be akart zárni egy hallgatói
körökben kedvelt szórakozóhelyet.
– Láncra kellene verni a főkolomposokat, és börtönbe vetni! – szólt
közbe bosszúsan az az újságolvasó, aki már őket is elítélően fürkészte,
amikor Jeanne-nal beszélgettek.
– Valószínűleg az ellen tiltakoznak, hogy nemrég feloszlatták a
művészeti fesztivált – mondta egy nő, orrát az oldalsó ablaknak nyomva.
– Inkább a tanuláson járna az esze ennek a fegyelmezetlen csőcseléknek
– szitkozódott az idősebb férfi. – A tanuláson, nem pedig a tüntetéseken.
 A gumibotokat lengető lovas zsandárok lovaikat a tömeg soraiba
vezették, az erőszakos fellépésnek köszönhetően a fiatalok sorra
szétszéledtek, majd a zsandárok üldözőbe vették a diákszövetségnek a
mellékutcákba menekülő egyes csoportjait. Hamarosan újra megindult a
forgalom a Szent Mihály sugárúton, először még akadozva, aztán már
rendesen. A kocsis nem tudott lehiggadni, még akkor is morgott, amikor
Marie leszállt a megállójában.
Marie belépett a Rue Flatters 3 alatti hatemeletes ház kapuján, ahol már
több mint egy éve lakott, majd az öntöttvas korlát mentén felkapaszkodott
a végtelennek tűnő emeletek legfelső szintjére, a manzárdszobájába. A
szoba nem volt éppen tágas, és télen a kályha is túl kicsinek bizonyult
ahhoz, hogy elég meleget adjon, ha egyáltalán volt szén a fűtéshez.
Az elmúlt télen valóban gyakran hiányzott a szén, így előfordult, hogy
reggelente befagyott a víz a mosdótálban meg a tej a köcsögben.
Éjszakánként néha annyira fázott, hogy kirámolta a ruhásszekrényét, és a
ruhákat a takarójára rétegezte; a rendkívül hideg éjszakákon pedig még a
széket is felrakta a ruhahalom tetejére.
Viszont csak havi 25 frank volt a szoba bérleti díja, és arra épp
megfelelt, hogy aludjon, egyen és olvasson. Ami meg még ennél is
fontosabb volt: Marie nagyon szerette a kicsi, ám kényelmes menedékét.
Az egyetemi társaival ellentétben maga takarította, így megspórolta a
takarítónő díját.
A manzárdszoba nem bővelkedett bútorokban, de minden volt benne,
ami kellett: a matracot és a hokedlit Marie Varsóból hozta magával,
asztalt, szekrényt, polcot, széket és mosakodóasztalt ajándékba kapott
vagy bolhapiacon szerzett be, és ha kellett, saját maga javította meg.
A mosdó mögötti nagy tükröt és a spirituszfőzőt újonnan vette; mindkét
tárgyra nagyon büszke volt.
A spirituszfőzőn esténként tejet melegített, hogy elkészítse a forró
csokoládéját. Evett hozzá egy darab kenyeret meg egy almát, néha kettőt
is. És ezzel le is tudta a vacsorát. A reggelije nagyjából így nézett ki: egy
csésze forró csokoládé, egy csésze tea, egy darab kenyér és egy alma. Marie
csak kivételes esetekben tért el ettől a szokásos menütől.
Talán igaza van Jeanne-nak, gondolta, miközben kikaparta a maradék
csokoládét a pohárból, talán tényleg többször kellene húslevest főznöm.
Az egyre gyakoribbá váló szédülései komolyan aggasztani kezdték.
Nem arról volt szó, hogy nem engedhette meg magának a zöldséget és a
húst, pusztán csak ritkán jutott eszébe, hogy vegyen ilyeneket, a főzésről
nem is beszélve. Ilyen dolgok nem jutottak el a tudatáig, egyszerűen nem
gondolt rá. Ráadásul soha nem tanult meg rendesen főzni.
 – Tényleg a kémia és a fizika megszállottja lennék? – motyogta
magában, amikor evés után az asztal szélére tolta a tányért, és elővette a
matematikakönyvét. – Nem valami ilyesmit mondott Jeanne? – Kiterítette
az asztalra az elmúlt két matematika-előadás jegyzeteit, és kisimította a
papírt. – Talán igaza van, de jó érzés a matematika és a fizika
megszállottjának lenni.
Az előző estékhez hasonlóan Marie ismét belemerült a könyveibe, amíg
le nem csukódott a szeme.
Éjjel egy vizsgafeladatról álmodott, amit a licenciához kellett
megoldania. Álmában megjelent egy algebraegyenlet, ami labirintusszerű
hálóként az előadóterem egész tábláját beborította. De Marie nem ám csak
ott állt előtte, hanem Jeanne oldalán, a számok és az ábrák forgatagának
közepén találta magát, méghozzá ő volt az egyik a két ismeretlen közül.
Marie volt az X, Jeanne meg az Y.
Álmában rekedtre üvöltötte magát, hogy a többi számnak elárulja,
mennyi az ő értékük. Négy meg kettőszáztíz, kiáltozta szakadatlanul, négy
meg kettőszáztíz, de nem figyeltek rá.
Másnap délután a könyvtár természettudományi részlegén Marie a kör
geometriájáról keresett egy bizonyos könyvet. Végül a legalsó polcon
találta meg, egészen le kellett guggolnia ahhoz, hogy előhúzza. Ahogy
felállt, hirtelen megszédült.
Kinyújtotta a karját a könyvespolc felé, hogy megtámaszkodjon, még
megérintette a könyveket, hallotta azt is, ahogy a polc túloldalán lévők a
földre esnek, de aztán minden elsötétült előtte, és elájult.
 18

Véletlen
Párizs, 1893 nyara

 
A távolból mintha hangokat hallott volna. Nehezen vett levegőt,
hányingere volt, azért mégis kinyitotta a szemét. Aggódó, kíváncsi és
komoly arcok vették körül, legtöbbjüket még soha nem látta, de Jeanne-t,
monsieur Lamotte-ot és a könyvtár igazgatóját legalább felismerte.
Az igazgató Lamotte-tal együtt felsegítette, így Jeanne megitathatta egy
pohár vízzel.
– Ugye megmondtam? – suttogta Jeanne. – Nemcsak betegnek tűnsz,
hanem tényleg beteg vagy. – Aztán lehajolt Marie-hoz, és a fülébe súgta: –
Belebetegedtél a tanulásba.
Marie kitapogatta maga alatt az asztallapot, és látta, hogy lábát
felpolcolták az olvasóasztalra helyezett zsámolyon.
– Értesítsünk valakit, mademoiselle? – kérdezte Charles Lamotte; a
fiatalember nagyon ijedtnek tűnt. – Vannak barátai vagy rokonai
Párizsban?
Marie minden erejét összeszedve megrázta a fejét. Nem akarta Broniát
ezzel a semmiséggel terhelni.
Jeanne mégis elküldte Charles Lamotte-ot Bronia orvosi rendelőjébe,
hogy hozzon segítséget. Marie szilveszteréjszaka mutatta be a barátnőjét
Broniának és a férjének, amikor még náluk lakott. A fiatal férfi
valószínűleg futva tette meg a távot, mert alig telt el másfél óra, Jeanne és
az igazgató máris kivezette Marie-t a könyvtárból, és felsegítette az előtte
várakozó kocsira. A kocsiban Bronia fogadta a húgát.
– Istenem, hogy nézel te ki? – A nővére ijedten ölelte meg, mialatt a
kocsi elindult. – Hamuszürke vagy, csont és bőr! Mikor ettél utoljára
főzeléket? És húst? Hát nem a lelkedre kötöttem, hogy rendszeresen egyél
meleg ételt?
Ilyen és ehhez hasonló kérdések záporoztak Marie-ra, amíg a kocsi az
Északi pályaudvar felé döcögött, és elvitte őket a közel egyórányira lévő
Rue d’Allemagne-ra, Bronia és a férje, Kasimir rendelőjéhez. Marie csak
akkor vette észre, hogy nővére kerek hasán feszül a ruha, amikor Bronia
kiszállt.
 Dr. Kasimir Dluski lejött eléjük az utcára, és felsegítette a még félig
kábult Marie-t a második emeletre. A váróban ülők csodálkozva nézték,
ahogy a két orvos betámogatta a fiatal lányt.
Bronia bevezette Marie-t a régi szobájába, a vendégszobába, segített
neki levetkőzni, és ráparancsolt, hogy feküdjön le. Marie túl gyenge volt
ahhoz, hogy ellenkezzen.
– Ma este kapsz valami rendes vacsorát – mondta Bronia, azzal
nyomban le is küldte a cselédlányt bevásárolni.
Hamarosan káposzta, szalonna és sertéshús illata töltötte be Marie
szobáját, este pedig a nővérével, a sógorával és néhány lengyel vendéggel
együtt, egy hosszú asztal mellett hozzálátott a bigoshoz, a savanyú
káposztából, fehér káposztából, szalonnából, sertéshúsból és kolbászból
álló kedvenc ételéhez. Máris jobban lett egy kicsit, és mindenekelőtt
otthon érezte magát, mintha csak Varsóban lenne.
Marie, miután megérkezett Párizsba, fél évig Broniánál és Kasimirnál
lakott. Kasimir Dluski, a buzgó szocialista, azt javasolta kilenc évvel
fiatalabb feleségének, hogy a vágóhidak közelében lévő szegénynegyedben
nyissák meg a praxisukat, Bronia pedig, az újdonsült medika és
meggyőződéses pozitivista egyetértett vele.
A Dluski-lakás már akkor is egész nap olyan volt, mint egy galambdúc,
amikor Marie még náluk lakott: jöttek-mentek a betegek, a váróterem
tulajdonképpen mindig tele volt, az emberek gyakran a folyósón álltak,
még a lakás bejáratán kívül is kígyózott a sor. Marie soha nem tudta
megszokni a hangzavart. Utólag visszagondolva, az orvosi rendelőhöz
képest a Nowolipki utcai szülői ház maga volt a nyugalom szigete, még a
sok internátusnövendék ellenére is. És mintha még nem lett volna elég a
nyüzsgés, Bronia és Kasimir heti két este ingyenes kezelésben részesítette
a szegények legszegényebbjeit. A fennmaradó öt estén pedig főként a
lengyel bevándorlók kolóniájából gyűltek össze náluk nők és férfiak,
akikkel együtt ittak Lengyelország republikánus jövőjére, és gyakran
éjszakába nyúlóan mulattak és vitatkoztak.
Lehetetlenség volt komolyan tanulni abban a zűrzavarban, ezért az
előző év tavaszán Marie menekülőre fogta, és keresett magának egy szobát
a Latin negyedben. Az is a költözés mellett szólt, hogy Kasimir Dluski,
rendkívül társasági ember lévén, imádott a fiatal sógornőjével sakkozni,
vagy csak úgy egyszerűen beszélgetni. Ezzel Marie-t az őrületbe kergette,
mert ő viszont csak egyet akart: nyugalomban tanulni.
Most sem bírta sokáig ebben a lármás lakásban, és már a második nap
vissza akart menni a Latin negyedbe, de Bronia szigorúan megtiltotta neki.
Amikor Charles Lamotte meglátogatta Marie-t, Bronia elküldte őt a Rue
Flatters-be, hogy hozza el Marie-nak a vizsgára való felkészüléshez
szükséges könyveit és előadásjegyzeteit, a húgának pedig megparancsolta,
hogy egy teljes hétig maradjon náluk. Ez idő alatt Marie legalább napi
kétszer is meleg ételt evett.
Egy hét elteltével egészségesebbnek érezte magát, még hízott is egy
kicsit, de csak lassacskán kapott újra erőre. Például, amikor két hétre rá az
előadóteremben el akarta olvasni a vizsgafeladatot: remegett a keze,
szokatlanul ideges volt, a szíve a torkában vert, és a papíron lévő
mondatok elmosódtak a szeme előtt.
– Minden rendben? – suttogta mellette Jeanne, miközben épp
hozzálátott a dolgozatához.
Marie bólintott. Két paddal előrébb már Robert Durant is írni kezdett,
mint ahogy a többi hallgató is. Marie-nak viszont háromszor el kellett
olvasnia a feladatot, mire valamennyire kitisztult a feje, és felfogta, miről
van szó. Aztán végre ő is belekezdett.
– Megbuktam – állította a barátnőjének a többórás vizsga után. – Amit
csak lehetett, mindent elrontottam.
– Minden bizonnyal. – Jeanne megölelte, és nyomott egy puszit Marie
halántékára. – És emiatt nyilván a világ is hamarosan összeomlik,
kedvesem. De előtte még meghívlak színházba.
Még aznap este Jeanne rábeszélte a rosszkedvű Marie-t, hogy nézzék
meg együtt a Szentivánéji álom színpadi előadását a Théâtre du Châtelet-
ben. Marie az elején ellenkezett, mert úgy érezte, nem mutatkozhat
szegényes ruhájában az elegáns Jeanne-nal. Jeanne azonban rögtön
átlátott rajta.
– Kölcsönadok neked egy szép ruhát – zárta rövidre a témát. – Azonos a
méretünk.
Ezek után Marie-nak semmi más nem jutott eszébe, amivel
visszautasíthatta volna Jeanne meghívását.
Csodás este következett. A bretagne-i fiatal hallgató, aki egyszerre két
férfiba is szerelmes volt, és egy harmadiktól meg nem akart elszakadni,
vagyis Jeanne, elgondolkozva nézte a szerelmespárok kalamajkájáról szóló
darabot. Vele ellentétben Marie viszont szakadt a nevetéstől.
Egy héttel később, aznap, amikor a vizsgaeredményeket hirdették ki,
együtt mentek a Sorbonne-ra a lóvasúttal. Megint a törzshelyükön ültek, a
második emeleten legelöl, így nem látták, ki ül mögöttük. A kocsi ablakán
beragyogó reggeli napfény igazi nyári napot ígért.
– Eldöntötted már, hogy mihez kezdesz a vizsga után? – kérdezte
Jeanne. – Tényleg örökre vissza akarsz menni Lengyelországba?
 – Igen, még augusztus végén visszamegyek Varsóba. Apám már úgy vár,
mint egy kisgyerek. – Szeretett apjára meg a közös tanításra gondolva egy
pillanatig mosolyra derült az arca. – Már elkezdett nagyobb lakást keresni,
hogy a leendő tanítványaimmal együtt kényelmesebben elférjünk majd.
– Mi keresnivalód van neked Lengyelországban? – Jeanne értetlenül
rázta a fejét. – Valami azt súgja nekem, hogy itt van a helyed Párizsban.
– Lengyel vagyok, Jeanne – ellenkezett Marie majdhogynem ünnepélyes
komolysággal. – A szívem és az eszem is azt diktálja, tartozom azzal a
hazámnak és az országom jövőjének, hogy visszatérjek.
Ez csak félig volt igaz, mert Marie szívesen maradt volna még egy évig,
hogy matematikából is levizsgázzon. De Bronia gyereket várt, és a jövőben
csak csekély összeggel tudta volna őt támogatni. Persze ezt Marie nem
mondta ki, mert szégyellte, és tiltotta a büszkesége is.
– Hazafias kötelességem, hogy a lengyel gyerekeket tisztességes
képzéshez segítsem – mondta helyette. – És apámnak is megígértem, hogy
visszamegyek.
– Becsülöm a patriotizmusodat, kedvesem, de azon tűnődöm, vajon
apádnak és a hazádnak nem tennél-e azzal nagyobb szívességet, ha itt
maradnál, és továbbra is a tanulásnak meg a tudománynak szentelnéd az
életed. – Jeanne durcás arcot vágva Marie szemébe nézett, majd halkan
hozzátette: – Meg persze hiányoznál is. – Azzal nyomott egy puszit a
barátnője arcára.
Marie-nak fogalma sem volt, mit mondhatna erre, úgyhogy csak
bámulta a lovak hátát az első ablakon át. Vajon mit felelt volna az anyja
Jeanne-nak? Egész biztos megdicsérte volna Marie viselkedését.
Valószínűleg még gyertyát is gyújtott volna a Szentlélek-templomban,
hogy arra kérje Istent, a legfiatalabb lánya térjen vissza Lengyelországba,
idősödő apjához és a szegény lengyelekhez. És Maria Rogowska néni? Az
isten szerelmére, maradj Párizsban! – ezt mondta volna. A hátsó sorokban
nevetés tört ki, mert egy-két férfi olyan hangosan mesélt vicceket, hogy a
felső szinten ülők közül többen is kénytelenek voltak végighallgatni.
Jeanne hátrapillantott, grimaszolt és morgott:
– Monsieur Durant meg a cimborái.
Egyikőjük a barátjáról mesélt, aki a múltkori szünet előtti utolsó napon
meglátogatta, hogy a pipáját és a barátnőjét átadja neki megőrzésre.
– Vigyázz a pipámra, kötötte a lelkemre búcsúzáskor. A többiek
nyerítve röhögtek fel.
Egy évvel ezelőtt Marie még egyáltalán nem értette ezeket a tréfákat,
de idővel már tudta, hogy számos fiatalember osztotta meg gátlástalanul a
szobáját úgynevezett Lolotte-okkal, vagyis könnyűvérű nőcskékkel, akiket
egy-egy szemeszterre a szeretőjükként tartottak, és akiket a Latin
negyedben ironikusan „egyetemista lányoknak” hívtak.
– Miről lehet felismerni egy egyetemista nőt? – harsant fel mögöttük az
egyik különösen elemében lévő fickó.
– Ez Robert Durant – suttogta Jeanne, megint grimaszolva.
– Többnyire külföldi, és makacsul, sorsába beletörődve hajol a könyve
fölé, mintha menyasszonyi fátylat hímezne. – Alig csillapodott a harsány
röhögés, Durant máris a következő aljassággal állt elő: – Azonkívül az
egyetemista nők nem túl dekoratívak, az állandó olvasás és tanulás
ugyanis tartósan elcsúnyítja őket, ahogy azt a saját szemetekkel is
megtapasztalhatjátok.
Marie nagy levegőt vett, miközben hátul Durant kebelbarátai továbbra
is hangosan szórakoztak. Ivanov igája alatt már gyerekkorában
megtanulta, hogy a butaság és a kérkedés ugyanúgy része a világnak, mint
a tífusz és a szegénység. Mi értelme lenne ezen bosszankodni?
– A vizsga meg aztán kifejezetten nagy élmény – próbálta Durant
túlkiabálni a vihogó cimboráit. – A nők képesek egész fejezeteket,
megakadás nélkül kívülről ledarálni, anélkül, hogy értenék, miről is
beszélnek.
Az urak jól szórakoztak, de egy-két utas mérgelődni és tiltakozni
kezdett.
– Szemtelenség! – hallotta Marie, ahogy egy nő felhorkant, egy másik
meg így dünnyögött: – Micsoda gonoszság! Micsoda nagyképűség!
Ebben a pillanatban Jeanne felpattant, megfordult, és elkiáltotta magát:
– Miről lehet felismerni egy férfit, akinek nincs önbizalma, és a
nemzőszervét méreten alulinak tartja, hölgyeim és uraim? Arról, hogy a
nőket gyalázza, kétség sem fér hozzá.
Marie lejjebb csúszott a padon, nem mert hátrafordulni. A férfiak
mindenesetre elhalkultak mögöttük, a nők viszont nevetni és tapsolni
kezdtek, egyesek még hangosan szitkozódtak is.
– A szitkozódás helyett, hölgyeim és uraim – kiáltotta Jeanne –, inkább
imádkozzunk szegény francia köztársaságunkért, amelyet valóban borús
jövő fenyeget, ha ilyen férfiak vannak az élén.
Jeanne lehajtotta a fejét, keresztet vetett, feltérdelt a padra, és tényleg
imádkozni kezdett.
Marie nem hitt a fülének, érezte, hogy az arcába fut a vér. Közben az
alsó ajkába harapott, és próbált nem nevetni. Később, amikor Jeanne,
Marie-val az oldalán, átvergődött a kellemetlenkedő fiatalemberek között
és leszállt a lóvasútról, a tekintetek villámokat szórtak felé.
 Marie azon tűnődött, vajon ő miért nem úgy reagált az egyetemi társai
ostoba vicceire, mint a barátnője. Valószínűleg azért, mert már
gyerekkorától kezdve hozzászokott a megalázáshoz és az
igazságtalansághoz, és megtanulta ezeket minél inkább kikapcsolni,
különben folyton csak az árral szemben kellett volna úsznia.
Miközben a Sorbonne területén bandukoltak, Jeanne belekarolt Marie-
ba, és állát felszegve mosolygott.
– Élvezd a helyzetet, kedvesem! – mondta. – Figyeld meg jól monsieur
Durant gyűlölködő tekintetét, és élvezd ki minden pillanatát!
Nem sokkal később az évfolyam hallgatói már gyülekeztek az
előadóban. Szokás szerint hangzavar és nevetés töltötte be a termet. Marie
és Jeanne az utolsó sorok egyikében foglalt helyet.
Megérkezett Lippmann és Poincaré professzor, majd mindketten
felmentek a katedrára. A teremben szinte azonnal feszült csend támadt.
Mindenki tudta, hogy elérkezett az igazság pillanata, és a hallgatók azzal is
tisztában voltak, hogy szokás szerint a leggyengébbeket hagyják a végére,
és a legjobbakkal kezdik a felolvasást.
A fiatal matematikaprofesszoruk kinyitotta az aktatáskáját, kihúzta
belőle a vizsgaköteget, majd a legfelsőt átnyújtotta az idősebb
fizikuskollégájának, Lippmann-nak. Marie-nak majd kiugrott a szíve. A
fizikaprofesszor megköszörülte néhányszor a torkát, körülnézett a
teremben, és amikor a sorok között észrevette Marie-t, elkiáltotta magát:
– Marie Salomea Skłodowska!
Moraj futott végig a hallgatók tömegén. Jeanne felvonta a szemöldökét,
fejét megbillentve kritikusan nézett Marie-ra, nem rejtette véka alá, hogy
jobban örült volna, ha az ő nevét hallja elsőként.
Marie azonban nem foglalkozott vele, csak felállt, remegő térddel
lesétált a katedrához, hogy a professzorától átvegye a dolgozatát, és
begyűjtse a kiérdemelt gratulációt. Visszafelé elmentek egymás mellett
Jeanne-nal, aki az évfolyam második legjobbjaként közel sem volt olyan
elégedett, mint ő.

* * *

Varsó, 1893 augusztusa

Az előző évhez hasonlóan Marie nyáron ismét Varsóba ment, ez

alkalommal viszont biztos volt benne, hogy nem tér vissza Párizsba. Ebbéli
bánatán sikerült többé-kevésbé felülkerekednie azáltal, hogy a tanári
jövőjét tervezgette.
 Leveleket írogatott az ország legnagyobb oktatási intézményeinek, és
kapcsolatba lépett a Repülő Egyetemmel, ahol rögtön az első héten részt
vett egy titkos előadáson. A dolgozószobáját is berendezte, mert ahhoz,
hogy fenn tudja magát tartani, először is sok tanulóra volt szüksége, akiket
az apja új lakásában kell majd tanítania. Célja eléréséhez összeállított egy
dossziét, amivel a tanári szolgálatairól akarta tájékoztatni a város felső
rétegeit.
Hela és Josef meglátogatták, és nagyon örültek a párizsi ajándékainak:
frissen eljegyzett nővérének gyönyörű csipkekesztyűt hozott, leendő orvos
bátyjának pedig egy divatos kalapot.
Az apja egy új szakállvágó ollónak lett boldog tulajdonosa, de azzal
Marie bőröndje még mindig nem ürült ki: a vidéki rokonokhoz is el akart
látogatni, a nagynénjeinek, a nagybátyjainak és az unokatestvéreinek is
készült vásárfiával. Mint mindig, most is mindenkire gondolt, és ezúttal
még bőkezűbben, mint előző nyáron, mivel az egyetemhez és a
lakásbérléshez már nem volt szüksége több pénzre.
Mialatt Hela és Josef a tükör előtt a kesztyűt meg a kalapot próbálgatta,
Marie kibontotta a levelet, amit Josef hozott fel a postaládából. A feladó
láttán Marie elcsodálkozott: Alapítvány a külföldön tanuló lengyel diákokért.
Még soha nem volt ezzel az intézménnyel dolga. A levél tartalmától elállt a
szava, szeme könnybe lábadt, és végül lerogyott a cipősszekrény melletti
székre.
Másodszor is elolvasta a levelet, mert nem hitt a szemének, majd
amikor harmadszor is elolvasta, Charles Lamotte-ot látta maga előtt.
Azóta, hogy Marie elájult a könyvtárban, és a férfi elkapta, majd
odacipelte az olvasóasztalhoz, heti rendszerességgel írogatni kezdett neki.
Marie nem tudta pontosan, honnan szerezte meg a címét, valószínűleg
Bronián keresztül. Elegáns stílusban fogalmazott, nem volt tolakodó, és a
sorai mély gondolkodásról árulkodtak, ami imponált Marie-nak. Eltartott
néhány hétig, mire Marie felfogta, hogy nem az elegáns Jeanne tetszett
meg a fiúnak, hanem ő, a jelentéktelen lengyel lány.
Egy héttel azelőtt, hogy elindult Varsóba, Marie meghívta Charles
Lamotte-ot a Rue Flatters-i szobájába. Akkoriban nem dívott, hogy egy
fiatal hajadon nő meghívjon egy fiatal nőtlen férfit, de Marie ezzel nem
foglalkozott. Ugyanakkor tisztában volt vele, hogy a meghívással hiú
reményeket kelthet Lamotte-ban, ezért rögtön az elején tiszta vizet öntött
a pohárba.
– Megtisztel a leveleivel, monsieur Lamotte, és egyszerre meg is vagyok
hatva – kezdte, miután hellyel kínálta a hokedlin, ő maga pedig az ágy
szélére ült le. – De tudnia kell, hogy a férfiakkal végeztem. Soha nem fogok
férjhez menni, arról nem is beszélve, hogy jövő héten örökre hátat
fordítok Párizsnak. Azért hívtam meg, hogy elbúcsúzzak öntől.
Monsieur Lamotte nem felelt azonnal, egy ideig csak a teát bámulta,
amit Marie az ágy és a hokedli között lévő krumplisláda tetejére tett le elé.
Marie időközben megtudta, hogy a férfi asztronómiát és filozófiát tanult,
és Poincaré professzor asszisztenseként a tanszéken dolgozik, mellette
pedig a doktori disszertációját írja, amelynek témája a véletlenek
szellemtörténete.
Lamotte egyszer csak megtörte a csendet, és így szólt:
– Őszinte leszek. Annak ellenére, hogy kezdettől fogva éreztem,
elérhetetlen, mégis reménykedtem. Hittem a sorsszerűségben, és nem
akartam tudomásul venni, hogy útjaink csak egy vakszerencsének
köszönhetően keresztezték egymást. Milyen véletlen dolog szólt közbe,
hogy ön jövő héten örökre hátat fordít Párizsnak, mademoiselle?
– Ez nem véletlen, monsieur Lamotte, hanem tudatos tervezés – felelte
Marie, majd ugyanazt elmesélte neki is, amit néhány nappal azelőtt
Jeanne-nak, amikor a lóvasúton együtt utaztak a Sorbonne-ra.
Természetesen a férfi előtt sem tett említést az anyagi nehézségeiről.
Most meg ösztöndíjat ígértek neki, és minden jel arra utalt, hogy az
egészet csak a vakszerencsének köszönheti. Vagy mégis létezik valami
magasabb rendű sorsszerűség? Abban a pillanatban már-már hinni kezdett
benne.
– Mi van veled, Mania? – Hela ment oda, és letérdelt elé. – Te sírsz!
Valami rossz hír érkezett?
– Ellenkezőleg! Hatszáz rubelt kapok!
– Hogy mi van? – Josef, aki még mindig az előszobatükör előtt állt,
odafordult, és gyanakvón nézett a húgára. – Mégis kitől?
Az apjuk kilépett a dolgozószobából, és hitetlenkedve nézett feléjük.
Marie átnyújtotta neki a levelet, és amikor a férfi átfutotta, döbbenten
nézett lányára.
– Csak nem Jadwiga ajánlotta fel neked ezt az ösztöndíjat?
– Múlt héten, amikor visszajöttem Párizsból, rögtön másnap elmentem
az unokatestvérünk múzeumába, mert a Repülő Egyetem véletlenül pont
ott tartott titkos előadást – mesélte Marie. – Ott véletlenül összefutottam
Jadwigával, és amikor elbúcsúztunk, meséltem neki a franciaországi
tanulmányaimról. – Marie döbbenten ingatta a fejét. – Elmondtam, hogy
örömmel tértem vissza a hazámba, de talán látta rajtam, mennyire
szívesen folytatnám az egyetemet.
– Hatszáz rubel jó másfél évre is elég lesz Párizsban – biztatta Josef, az
apja meg azt fejtegette, hogy mennyivel több esélye lenne egy felsőbb
lányiskola vezetői pozíciójára, ha az akadémiai képzését még egy
matematikai záróvizsgával is kiegészítené.
Marie teljesen tanácstalan volt. Sajnálta az apját, mert már nem lesz
fiatalabb, és rettentően várta, hogy együtt éljenek, együtt dolgozzanak. És,
ugye, már meg is ígérte neki, hogy örökre Varsóban marad.
– Hallgass ide, Mania! – intette le apja. – Ezennel felmentelek az
ígéreted alól. Meg aztán mit jelent az a szó, hogy „örökre”? Az élet olyan
fordulatokat vesz, amilyeneket csak akar. Hiszen ezt már mindannyian
megtapasztaltuk a saját bőrünkön, nem igaz? Menj csak el ősszel Párizsba,
aztán gyere vissza egy év múlva. Ki tudja? Akkor talán már a matematika
doktorával taníthatok együtt.
Somolyogva visszanyújtotta az egyetemi ösztöndíjról szóló levelet.
Marie csak legyintett.
– Ne beszélj ilyen butaságokat, apa!
– Mi van veled, Mania? – értetlenkedett Hela. – Kapsz hatszáz rubelt,
hogy folytathasd az egyetemet, és tovább dolgozhass az álmodért! Min
gondolkozol még? Talán Ivanovnak akarod ajándékozni? Örülj már neki,
az isten szerelmére!
Így ment ez még egy darabig, aztán a spontán családi tanácskozás végén
Marie meghozta a döntést.
– Hát jó – mondta –, október végén visszamegyek még egy évre a párizsi
egyetemre. – A fejét rázva bámulta a levelet, benne a nem várt jó hírrel. –
Ezt kell tennem, érzem. Most úgy tűnik, az életemet kockáztatnám, ha ezt
veszni hagyom.
 19

Véletlenek
Párizs, 1894 tavasza

 
Az április hűvös volt, és szinte megállás nélkül esett az eső, így az utolsó
almafák csak május elejére borultak teljesen virágba. A Szent Mihály híd
előtt Jeanne megállította a kocsit, és kifizette a fuvart. Már kezdett
sötétedni.
A fáradhatatlan Jeanne-nak megint sikerült Marie-t rávennie, hogy
hagyja a könyveit, és menjen el vele színházba. Marie a Boulevard de Port-
Royalon bérelt manzárdszobát, oda ment érte Jeanne. Mivel az előadásig
még volt egy kis idejük, és végre-valahára meleg lett, a fiatal hölgyek
gyalog akarták megtenni a hátralévő utat.
Egymás mellett ballagtak a híd közepéig, ott nekidőltek a hídkorlátnak,
és lenéztek a Szajnára meg a katedrálisra. A híd alól kiúszott az egyik
utolsó gőzös sétahajó, a Cité-sziget háztetői fölött az utolsó fecskék
köröztek, a sziget partja mentén pedig egy hattyúpár siklott egymás felé.
Jeanne meglepően hallgatag volt, alig nevetett, és azt is halkabban
tette, mint ahogy azt Marie megszokta tőle. Nem sokkal húsvét előtt
szakított a kedvesével, és még mindig nyomasztotta, hogy a szerelmi élete
megint romokban hever. Úgy érezte, túl gyakran megesik vele, és ebben
Marie is egyetértett.
– A férfiak nem méltók hozzám – mondogatta Jeanne, és Marie ebben
sem akart vele ellenkezni.
Marie nem ismerte ezeket a gyötrelmeket – legalábbis már nem. És nem
is volt kétsége afelől, hogy valaha fog-e még ilyen dolgok miatt aggódni. A
szerelemmel vagy akár a házassággal kapcsolatos gondolatok olyan távol
álltak tőle, mint a hold, aminek halovány sarlója éppen akkor emelkedett
Párizs fölé. A férfiak közelsége és gyengédsége ugyanúgy hidegen hagyta,
mint az, hogy milyen lesz majd hajadonon, gyermektelenül leélni az életét.
Charles Lamotte-tal, aki még mindig írogatott neki, és hébe-hóba
meghívta őt étterembe, időközben szoros barátság fűződött köztük.
Találkozásaik viszont monsieur Lamotte-tal ellentétben Marie-ból
semmiféle erotikus vonzalmat nem váltottak ki, nem is beszélve a
házasággal kapcsolatos reményekről.
 Marie kizárólag a tanulásnak élt. Meg újabban a kutatásoknak, amiket a
Sorbonne egyik kis laborjában végezhetett. Ráadásul már a matematika-
záróvizsgára is elkezdte a felkészülést. Úgyhogy szegény Lamotte-ra még
kevesebb ideje jutott, mint addig.
Az alattuk elúszó gőzhajónak a kéményéből közben olyan füstfelhő
szállt fel, hogy azon aggódtak, teljesen beborítja őket. Marie megragadta
Jeanne karját, és elhúzta a híd korlátjától. Egymásba karolva ballagtak
tovább a Szent Mihály hídon.
Az égről eltűntek a fecskék. A gőzös zakatolása a távolba veszett. A hold
egyre fényesebben ragyogott, elérkezett a sötétkék égbolt röpke ideje,
amikor az éjszaka felkészül arra, hogy kioltsa a nappal fényeit, és a nappali
kékséget összemossa a saját éjfekete színével.
– Odanézz! – Jeanne megállt, és felmutatott az égboltra, ahol a keskeny
hold mellett a Vénusz is felragyogott. – Hát nem gyönyörű?
– De, igen.
Marie a nála magasabb Jeanne vállára hajtotta a fejét, és beleveszve az
Esthajnalcsillag ragyogásába, a halott nővérére gondolt. Vajon mi lett
volna az okos és szépséges Sofiából, ha nem végez vele a tífusz?
– Valahol, talán nem is olyan messze tőlünk, hozzánk hasonlóan most
az a férfi is a Vénuszt nézi, akit a sors nekem rendelt – szólalt meg Jeanne,
furcsán álmodozón. – Aki majd méltó lesz hozzám.
– „Akit neked rendelt a sors”? – Marie döbbenten nézett az amúgy
mindig földhözragadt barátnőjére. – Mióta hiszel te az eleve
elrendelésben?
Jeanne felsóhajtott.
– Ha végre egyszer, véletlenül sikerül nem belegondolnom, tetszik az
elképzelés, hogy van egy felsőbb erő, ami boldogságot hoz. Neked nem,
kedvesem?
– Nem – vágta rá Marie habozás nélkül; az életében már túl sok minden
szólt emellett a nem mellett: az anyja, Sofia, Kasimir Zorawski, Ivanov
igazságtalanságai Lengyelországban. Megint felnézett a Vénuszra. – Mégis
tetszik az elképzelés, hogy pont ebben a pillanatban az az ember is a
holdra meg a Vénuszra tekint, akinek van számomra egy laboratóriuma.
– Laboratóriuma? – Jeanne úgy húzta össze a szemöldökét, és olyan
arcot vágott, mint akit legszebb álmából ébresztettek fel. – Hogy jön ez
most ide?
Belekarolt Marie-ba, és elindult vele a Cité-szigetre.
– A mostani laborom túl kicsi a munkámhoz. Csak egy kis sarok, benne
egy laborasztallal. A mérésekhez várólistán kell bejelentkeznem, a
mérőműszerekkel meg nem sokra megyek.
 – Hogy te még egy ilyen szép tavaszi estén is csak a tudományodra
tudsz gondolni! – Jeanne megint sóhajtott, ez alkalommal viszont
szemrehányón. – Mit kutatsz te ott egyáltalán? Eddig csak annyit meséltél,
hogy Lippmann professzor valami állami megbízást közvetített ki neked.
– A Nemzeti Iparfejlesztési Társaság megbízását. Ez nem hatóság, de a
Társaság hozzáfér az állami pénzekhez.
– És mit kell nekik kutatnod?
Befordultak a katedrálishoz vezető bulvárra, ahol a pinceszínház is van,
amit aznap estére nézett ki Jeanne.
– Tanulmányt kell készítenem a különböző acélfajták mágneses
tulajdonságairól.
– Ez aztán eszméletlenül érdekfeszítően hangzik – nevetett fel Jeanne
hangosan. – Legalább annyira, mint egy sörhasú, tokás férfi, aki az
államkincstár titkárságát vezeti.
– Nekem tetszik – mondta Marie kissé duzzogva. – Még pénzt is keresek
vele, és ahogy megkapom az első fizetésemet, meghívlak belőle vacsorázni,
aztán meg színházba.

* * *

Az, hogy Gabriel Lippmann pont Marie Skłodowskát ajánlotta a Nemzeti

Iparfejlesztési Társaságnak, minden volt, csak véletlen nem. Marie a
teljesítménye miatt sokak érdeklődését felkeltette. A Sorbonne-on nem a
fizikaprofesszor volt az egyetlen tanár, aki felfigyelt az éles eszű és
rendkívül szorgalmas lengyel hallgatóra.
Az viszont már véletlen volt, hogy azon a színházas estén Marie pont
Jeanne-nak mesélt a felkérésről meg a szűkös laboratóriumi
lehetőségeiről; utólag Marie ezt tekintette az első láncszemnek a
véletlenek sorozatában, amely aztán egy erkélyen ért véget, ahol az a férfi
állt, aki fenekestül felforgatta és örökre meghatározta az életét.
– Tegnap váratlan látogatóim voltak – mesélte Jeanne két héttel később,
amikor reggel megint együtt mentek a Sorbonne-ra. – Egy lengyel pár.
– Nem is tudtam, hogy rajtam kívül más lengyel ismerőseid is vannak.
– Abszolút nem ismerem őket. Nem is engem kerestek, hanem téged.
– Engem? – Marie megállt, és meglepődve nézett a barátnőjére. – Hogy
hívták őket?
– Kowalski. A férfi fizikát tanít valahol Svájcban, Fribourgban, ha jól
értettem. – Jeanne megfogta Marie karját, és felhúzta a bejárati lépcsőn. –
Levelet hoztak neked, de csak a régi címed volt meg nekik. A Rue
Flattersben senki sem tudta, hova költöztél, viszont azt tudták, hogy én
hol lakom, mert múlt ősszel az egyik ottani szomszédodnak adtam el a régi
furulyámat, és emiatt egyszer járt nálam a szállodában.
– Nem ismerek semmiféle lengyel professzort, akit Kowalskinak hívnak,
és Svájcban tanít. – Miközben beléptek az egyetem hatalmas
előcsarnokába, Marie kérdőn nézett a barátnője aktatáskájára. – Nem
hoztad el nekem a levelet?
– Nem. Kicsit beszélgettünk ugyanis, meséltem nekik rólad is, meg hogy
nagyobb labort keresel. Erre monsieur Kowalski azt felelte, talán lenne
számodra valami, és úgy döntött, inkább személyesen adja át neked a
levelet. Ezért természetesen megadtam neki az új címedet.
– Miért nem vetted át egyszerűen a levelet? – bosszankodott Marie. –
Most aztán fel kell készülöm, hogy olyanok látogatnak meg, akiket nem is
ismerek.
– A férfi nem ismer téged. De a felesége azt mondta, egyszer egy lengyel
faluban találkoztatok valami bálban, a falu nevét azonban a legjobb
szándékkal sem tudtam megjegyezni. Nászúton vannak, úgyhogy
valószínűleg csak a lánykori nevét tudhatod.
Akárhogy is erőlködött Marie, nem ugrott be neki, ki lehet az a nő.
Később, amikor egyik este találkoztak, még akkor is csak másodszori
pillantásra jött rá, kiről is van szó: Bronka Zorawska barátnője volt, egy
olyan bálban ismerték meg egymást Szczukiban, amikért Marie, Kasimir
anyjával ellentétben, soha nem rajongott.
Marie kissé kellemetlenül érezte magát, amikor a hölgy és a jóval
idősebb férje felküzdötte magát a hatodik emeletre, az meg még inkább
feszélyezte, hogy be kellett engednie őket a könyvekkel és háztartási
eszközökkel telezsúfolt, kicsi manzárdszobájába. Elvégre nem szokott
látogatókat fogadni.
Végül elhelyezkedtek, ki a bőröndön, ki a hokedlin, ki meg az ágyon, és
egy felfordított kartondobozt körbeülve teáztak.
A fiatalasszony átadott Marie-nak egy levelet Bronka Zorawskától.
– Bronka természetesen ott volt az esküvőnkön – tette hozzá. – És
amikor megtudta, hogy Párizsba jövünk, a kezembe nyomta ezt a levelet.
Miközben Bronka kézírását nézte a borítékon, Marie-nak eszébe jutott,
hogy Kasimir tudta a régi címét, egyszer még írt is a Rue Flatters-be, de ő
nem válaszolt neki.
– Hallottam, hogy laboratóriumot keres, mademoiselle – kezdett bele a
professzor a levél átadása után. – Ismerek egy… – hadonászott, mintha a
megfelelő fogalmat keresné – egy tudóst, aki kémikusokat és mérnököket
képez a Sorbonne-tól nem messze lévő szakiskolában. Ő minden bizonnyal
rendelkezik megfelelő méretű laboratóriummal.
 Megmondta, hogy hívják a férfit és az iskoláját, de Marie még egyikről
sem hallott. A professzor viszont, úgy tűnt, nagyon jól ismerte a tudóst,
mert azzal is tisztában volt, mivel foglalkozik: kristályokkal,
mágnesességgel, valamint a hő és az energia kölcsönhatásaival. Azt is
tudta róla, hogy a bátyjával együtt kifejlesztett, rendkívül hasznos
mérőműszerekért már számos kutatói elismerést gyűjtött be Európában.
– Az az érzésem, hogy önök jól együtt tudnának működni, mademoiselle
– zárta le a mondandóját Kowalski professzor. – Ha szeretné,
megszervezhetek önöknek egy találkozót az apartmanunkban.
Marie csodálkozott, hogy eddig se előadáson, se a laborokban nem
hallott még az említett tudósról meg a kutatásairól. De mivel a férfi is
mágnesességgel foglalkozott, csakúgy, mint ő, rettentően érdekelni
kezdte. És valóban kétségbeesetten keresett nagyobb labort. Úgyhogy
megkérte Kowalskit, mutassa be őt a kollégájának.
Két nappal később a fizikaprofesszora, Gabriel Lippmann átnyújtott
Marie-nak egy kártyát Kowalskitól, rajta a találkozó pontos helyszínével és
időpontjával.
– A Kémia és Fizika Iskolája nem épp a legrosszabb cím – jegyezte meg
mellékesen Lippmann. Ő vezette a Fizikus Társaság üléseit, amelyeken a
párizsi nászútja során Kowalski is részt vett, aki ezért küldhette vele a
levelet. – Ott aztán biztos talál használható laboratóriumot, mademoiselle
Skłodowska. Sok szerencsét!
Marie azon a héten a matematikavizsgája előkészületeinek a kellős
közepén volt, és azon az estén, amikorra Kowalski megszervezte neki a
találkozót az ismeretlen tudóssal, tulajdonképpen egy fontos
szemináriumon kellett volna részt vennie. Mivel azonban a Nemzeti
Iparfejlesztési Társaságnak a tanulmány leadására kitűzött határideje is
nyomasztotta, nem kért új időpontot a professzortól, hanem a következő
estén elindult a megadott címre.
Hosszú gyaloglás után, még mielőtt besötétedett volna, megérkezett az
ötödik kerület északi részére, a Szajna partjához közeli kis panzióhoz. Az
öreg házat eltakarták az utcán álló hárs- és gesztenyefák, a kerítésnél
illatos orgonák nyíltak, a ház falánál meg dús hortenziabokrok sorakoztak.
A bejárat feletti erkélyen egy férfi állt.
Fehér hajú, elegáns, fekete ruhás hölgy nyitott ajtót, akinek amúgy is
gőgös tekintete még lenézőbbé vált, ahogy egy szempillantás alatt
felmérte Marie szegényes, sötét kosztümjét és ódivatú kalapját. Csak pár
perccel később tudatosult Marie-ban, hogy a panzió tulajdonosához van
szerencséje.
– Mit óhajt, mademoiselle? – kérdezte a hölgy orrhangon.
 Színtelen hanghordozásáról Marie-nak egy csapásra beugrott, kire
emlékezteti: az első nevelőnői állásánál az ügyvéd feleségére, aki úgy
elbánt vele.
– Kowalski professzor úrral és a feleségével találkozom, madame.
A nő megint végigmérte, a cipő csatjától kezdve egészen a kalap
szalagjáig, majd felhúzta festett szemöldökét, felszegte ráncos állát, és
hűvös arcvonásain feszes mosolyféle suhant át. Némán, bármilyen
gesztikulálás nélkül, mindössze egy futó bólintással jelezte Marie-nak,
hogy kövesse.
A kicsi előcsarnok csillárjainak a gyertyalángjai, a recepció pultján lévő
fehér rózsacsokor, a falon lógó tájképek meleg színei, a lépcsőfokokon futó
piros-fekete levélmintás szőnyeg, és az azt leszorító, polírozott rézrudak,
vagyis minden egyes apró részlet, amit csak Marie érzékszervei felfogtak,
miközben a panzió igazgatója mögött lépkedve felkapaszkodott a lépcsőn,
minden az emlékezetébe vésődött. Még a hölgy bergamott- és
feketeribizli-illata is.
– Látogatója van, monsieur Kowalski! – kiáltott fel a lépcsőn.
– Á, maga az, mademoiselle Skłodowska! – Kowalski a kis szalon
küszöbén állt, karját kinyújtva, mintha keblére akarná ölelni Marie-t, de
aztán csak gálánsan kezet csókolt neki.
Majd köszönetet mondott a panzió igazgatójának, aki aztán el is
távozott, Marie-nak meg arról áradozott, mennyire örül, hogy eljött. Marie
kissé túl modorosnak érezte a férfi viselkedését.
A gyógyteaillatú szalonban a fiatal feleség épp a virágokat rendezgette a
teáscsészékkel és süteményes tányérokkal megterített asztalon. A mosolya
lefegyverzőn őszinte és természetes volt, megölelte Marie-t, és arcon
csókolta. Annak ellenére, hogy Marie nem ismerte a hölgyet, jólesett neki
a fogadtatás.
A nyitott erkélyajtó küszöbén magas férfi jelent meg. Sötét haja és
szakálla rövidre nyírt, tartása laza, olyan, mint aki nem csinál abból
gondot, milyen benyomást tesz másokra. Az idegennek az arca és a
mosolya is, ahogy Marie-ra nézett, egyaránt kisfiúsnak tűnt. A vonásaiban
Marie szinte gyermeki csodálkozást vélt felfedezni.
– Nos, már meséltem önöknek egymásról, mademoiselle és monsieur! –
Csak ekkor szólalt meg újra Kowalski professzor, mintha addig nem akarta
volna megzavarni az első találkozás meghitt pillanatát. – Ő az a tudós
kutató, akivel össze akartam önt ismertetni, mademoiselle Skłodowska.
Addigra Marie már az erkélyajtóban álló idegen elé lépett, és kezet
fogott vele. A férfi keze meleg volt, a kézfogása egyszerre finom és
határozott.
 – Curie – mutatkozott be az idegen –, Pierre Curie. Örülök, hogy
megismerhetem, mademoiselle.
– Marie Skłodowska, részemről a szerencse, monsieur Curie. – Marie
zavarban volt, és egyelőre nem tudott mit kezdeni ezzel az érzéssel.
– Érezte, milyen finom tavaszillata van az estének, mademoiselle
Skłodowska? – A Curie nevű férfi megfordult, és egy aprócska jellel,
hívogatón, mintha csak egy titkos utasítás lenne, rávette Marie-t, hogy
menjen ki vele az erkélyre. – Szédítő, ahogy az orgona illata keveredik a
gesztenyéjével, nem igaz? – Majd mélyet szippantott az esti levegőből. –
Ön nem szokott azon elgondolkozni, hogyan jut el a növények illata az
orrnyálkahártyánkig? Az biztos, hogy a levegővel, de kell hogy legyen
valami fajlagos, fizikailag kimutatható közeg, ami az illatot elszállítja.
Megfontoltan, szokatlanul lassan beszélt, úgy, mintha kétszer is
végiggondolná, mit mond. Tetszett Marie-nak.
– Gondolom, molekuláris kapcsolatok – felelte Marie. – Valószínűleg
nagyon felületes kapcsolatok. Még senki sem mutatta ki?
– Utána fogok kérdezni a bátyámnál – mondta Pierre Curie.
A férfi hangja és tiszta tekintete megnyugtatta Marie-t, úgyhogy a
zavara lassan oldódni kezdett. Amikor ránézett, és hallgatta, ahogy beszél,
érezte, hogy valami a férfihoz vonzza, érezte a bizalmat, amit ilyen rövid
idő alatt nem szokott idegen iránt érezni.
– Tulajdonképpen az illatot is lehetne mérni, nem igaz? – A férfi úgy
nézett Marie-ra, mintha az illatmolekulák szakértője lenne, de Marie nem
tudta, mit felelhetne.
Néhány másodpercig némán álltak az erkélyen, amíg teljesen
besötétedett, és figyelték, ahogy a fák és az orgonabokrok végleg
belevesznek a sötétbe. Amikor egymásra néztek, elmosolyodtak.
Madár fakadt dalra valahol lent az orgonabokron. Vagy a hortenzián?
– Az előbb már hallottam egyszer – jegyezte meg Curie. – Először azt
hittem, pacsirta, de most már nem vagyok benne biztos.
– Ez vörösbegy – állapította meg Marie, akit a gyerekkori séták
alkalmával az apja alapos zoológiai és botanikai képzésben részesített.
– Csakugyan az lehet – mondta Pierre Curie elgondolkozva, és egy ideig
hallgatta a visító csicsergést. – Tudja, mi jutott eszembe? Kellene készíteni
egy Párizs-térképet, amelyen színekkel jelölnénk, hol énekelnek a
vörösbegyek és a pacsirták.
– Meg hogy hol vannak szentjánosbogarak – tette hozzá Marie, majd a
következő pillanatban a legszívesebben elharapta volna a nyelvét.
– Szentjánosbogarak? – Curie halkan felnevetett, és ahogy Marie-ra
nézett, sötét szemének meleg ragyogásával a szívébe lopta magát. – Szereti
a szentjánosbogarakat, mademoiselle?
– Igen. – Csak úgy kicsúszott a száján, maga sem értette, miért. – Az
életük múlik azon, hogy világítanak.
A férfi tekintete hirtelen komollyá vált, elgondolkozón nézte a
gesztenyefák koronáit.
– Erre így még soha nem gondoltam, de így igaz.
Később a teánál az orosz megszállás alatt lévő lengyel területek politikai
helyzetéről beszélgettek. A svájci száműzetésre kárhoztatott Kowalski
házaspár, akik Marie-hoz hasonlóan megrögzött patrióták voltak, a
Varsóban és környékén működő Repülő Egyetemről meséltek. Pierre Curie
még soha nem hallott erről a mozgalomról, teljesen le volt nyűgözve.
Marie is mesélt a titkos előadásokon megélt személyes tapasztalatairól,
tetszett neki, ahogy a férfi érdeklődött.
Aztán Kowalski egy Lilienthal nevű német úrra terelte a szót, aki valami
repülőszerkezetet épített, és úgy próbált vele repülni, mint egy madár.
– Őrült – jelentette ki a fejét rázva a professzor. – Beleugrik egy
homokgödörbe, elvitorlázik harminc métert, és máris repülési kísérletről
beszél. Én ezt inkább nyaktörő ostobaságnak nevezném.
– Ugyan, kérem, professzor úr! – Pierre Curie határozottan máshogy
vélekedett a német úr kísérletezéséről. – A Lilienthal testvérek komoly
férfiak. A madarak röpte mint a repülés művészetének alapja címmel igazán
remek könyvet írtak, valamint használható gőzgépeket is készítettek.
Tudomásom szerint Otto Lilienthal időközben építtetett Berlinben egy
dombot, amiről a siklórepülőjével már több mint nyolcvan métert is
repült.
– Mi az a nyolcvan méter! – legyintett Kowalski. – Ráadásul mi
keresnivalója lenne az embernek a levegőben? Van elég problémánk a
földön is, amit meg kell oldanunk.
– Talán igaza van – válaszolta Curie. – De nem éppen azok viszik előre a
világunkat, akiket őrülteknek titulálunk? Én legalábbis csodálok
mindenkit, aki ragaszkodik az álmaihoz.
Marie-nak nemcsak hogy tetszettek a férfi szavai, hanem mélyen meg is
érintették. Nem éppen emiatt ül ő is most itt? Nem éppen azért ül ő itt
ebben az órában, ebben a városban, ebben a házban, ennél az asztalnál,
mert ragaszkodik az álmához? Pierre Curie mosolyogva biccentett Marie-
ra, egyértelműen érezte, hogy a varsói lány is osztozik a véleményében.
Végül rátértek Marie tanulmányára, amelyben a különböző acélfajták
mágnesességét vizsgálta, és beszéltek Curie kristályokkal kapcsolatos
kutatómunkáiról is, amelyeket a bátyjával, Jacques-kal közösen végeztek.
Pierre Curie a kristályok szerkezetének szépségéről és komplexitásáról
áradozott.
Egyik tanára felfedezte, hogy bizonyos kristályok melegítés hatására
elektromos töltést vesznek fel, mesélte Kowalski professzor, majd
hozzátette:
– Monsieur Curie rájött, hogy megfelelő nyomás alá helyezve egyes
kristályok elektromos töltést adnak le.
– Ez nemcsak az én érdemem – javította ki mosolyogva Pierre Curie –,
közösen fedeztük fel a bátyámmal, Jacques-kal.
Amikor aztán rátértek Marie tulajdonképpeni jövetelének okára,
miszerint sürgősen szüksége lenne egy nagyobb laboratóriumra, Curie
olyan bizonytalan pillantást váltott a professzorral, mintha még soha nem
hallott volna Marie szűkös laborlehetőségeiről. Aztán a következő
hétvégére megbeszéltek egy találkozót a szakiskolában, ahol a férfi
tanított, hogy bemutassa Marie-nak a laboratóriumát.
Később Marie gyakran elgondolkodott azon, hogy Kowalskiék nem azért
szervezték meg ezt a találkozót, mert ő laboratóriumot keresett, hanem
egészen más okból; különösen azért, mert a férfi, akivel az erkélyen
találkozott, hirtelenjében semmilyen labort nem tudott neki felajánlani.
Arra sem talált magyarázatot, hogy Kowalski professzor miért
gondoskodott még arról is, hogy késő estére kocsit rendeljen neki a panzió
elé.
Búcsúzásnál Pierre Curie egy-két szempillantással tovább fogta Marie
kezét, mint amit az etikett diktált volna. Marie-nak ez azonnal feltűnt, de
nem érezte kínosnak.
Kowalski bemondta a kocsisnak Marie címét, és rögtön ki is fizette a
fuvart. Amikor Marie beszállt, a kerítés melletti orgonabokrokon át még
visszanézett a házra, fel az erkélyre. Ott állt, és a korlátnak támaszkodva
integetett Pierre Curie. Marie visszaintegetett.
Mialatt a kocsi eldöcögött vele a Boulevard de Port-Royalra, Marie maga
előtt látta a férfi gyermeki, érdeklődő tekintetét, és felidézte
elgondolkodó, furcsán vontatott beszédét is.
Ő más, gondolta. Más, mint a férfiak, akiket ismerek. Más, mint az
unokatestvérem, Jósef, más, mint a professzoraim, más, mint monsieur
Lamotte, más, mint a bátyám, Josef, és más, mint Kasimir Zorawski.
Monsieur Pierre Curie egyszerűen más.
Miközben ezen gondolkozott, melegség, kellemes érzés járta át a hasát
és a mellkasát – valami olyan, amit már nagyon rég nem érzett.
 20

Becsvágy
Párizs, 1894 tavasza

 
Az École supérieure de physique et de chimie industrielles-nek, vagyis az
Alkalmazott fizika és kémia iskolájának egy ősrégi épület adott otthont a
Rue Lhomondon. Marie, hogy megspórolja a lóvasút árát, a következő
hétvégén gyalog ment oda. Mint időközben megtudta, magát az iskolát
még csak tizenkét éve alapították, Pierre Curie azóta tanított ott.
Az iskola előcsarnokában ásványokkal, történelmi múltú szerkezetekkel
és öreg laborműszerekkel teli vitrinek sorakoztak, Marie-t ott fogadta egy
jóképű fiatal férfi, aki monsieur Curie asszisztenseként mutatkozott be.
Paul Langevinnak hívták, a húszas évei elején járhatott.
– A professzor úr fent dolgozik – mondta a lépcsőn felmutatva, majd
együtt felsétáltak.
Mialatt felértek az iskolaigazgató második emeleti magánlaborjába,
Langevinból csak úgy ömlött a szó. Az iskolájáról áradozott, az időjárást
dicsérte, egy eltűnt északi-sarki expedícióval kapcsolatos spekulációkról
beszélt, valamint egy francia tudósról, aki mozgó képek előállítására akart
kifejleszteni egy szerkezetet.
Marie-nak nem volt egészen világos, mit értett Curie asszisztense mozgó
képek alatt, de a férfi barátságos viselkedése és közvetlensége miatt a
maradék félelme is teljesen elszállt. Marie első látásra megkedvelte őt.
Viszont amikor ott álltak Langevin főnöke, Curie előtt a teremben, ahol
a tudós a magánkutatásait végezte, Marie laborral kapcsolatos reményei
egy csapásra elillantak: egy sötét lyuk a lépcső alatt, tanári szobák és
hallgatói laborok között, nem sokban különbözött egy kis sufnitól. Miért
dolgozna itt, ha az iskolájában van tágasabb laboratórium is?
– Jacques-kal itt fejlesztettünk ki egy műszert, amit szívesen
megmutatnék önnek, mademoiselle Skłodowska – mondta Pierre Curie,
miután üdvözölte Marie-t, és bevezette a szomszédos laboratóriumba, ahol
mintegy fél tucat fiatal férfi tevékenykedett Bunsen-égőkkel,
mikroszkópokkal, mérlegekkel és más eszközökkel.
Senki sem lepődött meg, amikor az iskolaigazgató egy nővel az oldalán
lépett be a terembe, mindenki barátságosan biccentett Marie felé. Pierre
Curie nyilvánvalóan már beharangozta a látogatását.
– Ő tehát itt mademoiselle Skłodowska – mutatta be Curie a fiatal nőt. –
A lengyel fővárosból érkezett, három éve a Sorbonne-on tanul, és az
acélfajták mágnesességét kutatja. Lippmann professzor az egekig
magasztalja. – Elismerően biccentett Marie-ra, majd újra a diákjaihoz
fordult. – Mademoiselle Skłodowska számomra a jövő küldötte. Vagy önök
hány olyan hölgyet ismernek, uraim, akik természettudományos
tanulmányokat folytattak? – A fiatal kémikusok és mérnökök kissé
idegenkedve, ugyanakkor csodálattal néztek rá. – Mindenesetre én
mademoiselle Skłodowska előtt még senkivel sem találkoztam.
Marie belekapaszkodott Curie őszinte mosolyába, mert kellemetlenül
érezte magát ettől is kis beszédtől.
Curie odavezette egy laborasztalhoz, ahol az asszisztense épp azon
fáradozott, hogy leemelje a zománcozott könnyűfém burkolatot egy olyan
tárgyról, ami Marie-t első ránézésre álló szélharangra emlékeztette.
– Voilà! – kiáltotta Paul Langevin. – Íme, a professzor úr
kvarcelektrométere!
A műszer, amit Langevin bemutatott, körülbelül akkora volt, mint egy
vödör, lényegében egy kerek fémlap volt az alapja, a teteje pedig egy
kisebb lemez, amelyből henger állt ki. A két lemezt négy függőleges cső
kötötte össze, amelyek között négy fém négyzetlap lógott. Ezeken Marie
észrevett egy tűt, alattuk pedig egy tükröt. Az alsó lemezből csövek és
kábelek vezettek egy másik állványhoz, amely fogantyúkból, keretekből és
további fémlemezekből állt, és amelyeknek egy része valami ásvánnyal
volt összekötve, Marie azt gyanította, hogy egy darab kvarccal.
– A négyzetlapok miatt kvadráns-elektrométernek is nevezhetjük –
magyarázta Curie –, és mivel képes arra, hogy a kristályok, mint például a
kvarc, elektromos töltését mérje, így kvarcelektrométernek is hívhatjuk.
Az alapelv már régóta ismert, Jacques-kal mi csupán továbbfejlesztettük.
– Az igazság az, Pierre, hogy olyannyira finomítottatok rajta és
feljavítottátok, hogy a szakma mind a tíz ujját megnyalja utána – mondta
Paul Langevin, és mosolyogva Marie-hoz fordult, majd hozzátette: –
Bocsásson meg, mademoiselle, hogy közbeszólok, de a professzor úr
hajlamos arra, hogy véka alá rejtse a tehetségét.
– Te meg, Paul, olykor hajlamos vagy a túl sok beszédre – mondta Curie
tettetett szigorral –, és ezzel folyton abba a veszélybe sodrod magad, hogy
badarságokat beszélsz, mint ahogy most is. Itt ugyanis semmi olyan nincs,
amit véka fölé vagy alá kellene rejteni, mindössze egy hasznos eszközről
van szó.
 Marie nem tudta eldönteni, mi van rá nagyobb hatással: a közvetlen
hangnem, ami körülvette, vagy a mérőműszer, amivel eddig még egyik
laborban sem találkozott. Hogy a műszer milyen döntő szerepet játszik
majd a jövőjében, arról akkor még fogalma sem volt.
– A készülék még csak néhány hete áll rendelkezésre – tette hozzá
Pierre Curie, mintha csak olvasott volna Marie gondolataiban. –
Szabadalmaztattuk, és abban bízunk, hogy hoz egy kis pénzt a
kutatómunkánk kasszájába.
A férfi elmagyarázta az elektrométerének a felépítését és a működését,
és hogy hogyan tudja vele azokat a legparányibb elektromos töltéseket is
mérni, amelyeket nyomás alá helyezve bizonyos kristályok, például a
kvarckristály, adnak le.
– Az így keletkezett töltést piezoelektromosságnak nevezzük – zárta
mondandóját. – Talán sejti, miért, mademoiselle.
– A görög piezin szóból kapta a nevét, ami nyomást jelent – vágta ki
magát Marie a kis vizsgakérdésre –, rögtön gondoltam.
– Pontosan, mademoiselle. – Curie ismét elismerőn bólintott. – Ezt a
műszert a rendelkezésére tudom bocsátani az acéltanulmányához, mert ha
jól értettem, hővel és elektromos feszültséggel kell kísérleteznie ahhoz,
hogy mérni tudja az acél mágnesességét. – Aztán a magas férfi sajnálkozva
széttárta a karját és megvonta a vállát: – Erre alkalmas laboratóriummal
viszont csak néhány hét múlva tudok szolgálni.
A reménytől, hogy Curie elektrométerét használhatja, Marie
csalódottsága egyből elszállt. Aztán a férfi bemutatta neki az iskoláját, és a
majdnem kétórás beszélgetésük szabályosan euforikus hangulatba hozta
Marie-t: életében először élte meg, hogy egy kutató kollégaként kezeli és
egyenrangú partnerként beszél vele szakmai kérdésekről. Sőt nem is csak
a szakmáról, hanem Marie megdöbbenésére Pierre Curie a legnagyobb
természetességgel magánügyeket is beleszőtt a beszélgetésükbe.
Kora este, amikor Marie visszaért a Boulevard de Port-Royalon lévő
manzárdszobájába, végre megírta a bátyjának, Josefnek a már napok óta
halogatott levelet, amelyben az áprilisban sikeresen megvédett doktori
munkájához gratulált a bátyjának.
A levél végén megemlítette a találkozót Pierre Curie-vel.
Úgy beszélt velem, mint egy rangjával megegyezővel, írta. El tudod képzelni,
micsoda megtiszteltetés? Életemben először éreztem magam tudósnak a tudósok
között.
Amúgy hamar rátértünk személyes dolgokra is: monsieur Curie mesélt a
bátyjáról, akivel szokatlanul szoros kapcsolatot ápol, és a szüleiről is. És
érdeklődött a hazám és a családom iránt is. Nem állunk messze egymástól abban,
ahogy a világ dolgait látjuk, és visszagondolva az az érzésem, hogy olyan valakivel
találkoztam, akinek hasonló gyökerei vannak, mint nekem. Tényleg nagyon boldog
vagyok, hogy megismerhettem monsieur Curie-t.
De még mielőtt ostobaságokra gondolnál, kedves bátyám, és pletykálkodni
kezdenél, nem, semmi esetre sem vagyok szerelmes. Ilyen őrültség nem fog velem
másodszor is megtörténni.

* * *

Marie a vizsgája előtt két héttel, a Fizikus Társaság ülésén látta viszont
Pierre Curie-t. Kowalski professzor, aki még mindig Párizsban volt
nászúton, elintézte, hogy Lippmann professzor Marie-t is meghívja. A több
tucat férfi közt ő volt az egyetlen nő.
Curie az első sorban ült, Marie-t csak röviddel a hivatalos megnyitó
előtt vette észre. Egyből felállt, odament hozzá, és kézfogással köszöntötte.
Rajta kívül csak Kowalski üdvözölte így.
– Örülök, hogy újra látom! – mondta Curie, miközben úgy mosolygott,
mint egy kisfiú, aki épp ajándékot kapott. – Hogyan boldogul az
elektrométeremmel?
– Remekül – felelte Marie, és remélte, hogy nem vörösödik bele.
– Megnyugtat, mert vannak, akik idegőrlőnek tartják a vele való
munkát – mosolygott sajnálkozón. – Sok türelemre és rendkívül nyugodt
kézre van szükség hozzá.
– Szerencsére mindkettővel rendelkezem – árulta el Marie, és amit már
írásban megtett, azt most szóban is megismételte: – Köszönöm, monsieur,
hogy elküldte nekem ezt a drága műszert. Biztosíthatom, hogy nagyon
vigyázok rá.
Lippmann professzor megnyitotta az ülést, üdvözölte a Svájcból
érkezett lengyel kollégáját, Kowalskit, valamint a vendégelőadót, egy
angol fizikust, Edinburgh-ból, aki előadásában a híres skót Lord Kelvin
legújabb kutatásait mutatta be. Kelvin korábban a hő és az energia
kölcsönhatását kutatta, pont az a téma, amely Marie-t a tanulmánya miatt
rettentően érdekelt. Marie meglepetésére az angol tudós Pierre Curie
kvarcelektrométerét méltatta, ugyanis, ahogy az előadó fogalmazott,
annak köszönheti Lord Kelvin a precíz eredményeit.
Marie észrevette, ahogy a férfiak tekintete az első sorban ülő Pierre
Curie-re szegeződött, miközben az jegyzetfüzete fölé hajolva írogatni
kezdett. Különösen egy elegáns, kopasz, rövid szakállú férfi tűnt fel Marie-
nak, amiért a szinte kifejezéstelen tekintetében egyfajta morózusságot vélt
felfedezni.
 – Örülök Curie sikerének – suttogta a mellette ülő Kowalski lengyelül,
majd amikor a kérdések következtek, halkan így szólt: – A Sorbonne-on
kevesen tudják, mivel foglalkozik Curie, mert alig vesz valaki tudomást a
munkájáról. Erre mit tesz a nagy Kelvin? Meglátogatja őt az ismeretlen
szakiskolájában, érdeklődik a kutatási eredményei iránt, és személyesen
köszöni meg, hogy elküldte neki az elektrométert.
Az ülés után a résztvevők kis csoportokba verődve álldogáltak az
előcsarnokban. Marie, akit Kowalskival az oldalán kíváncsi fizikusok
vettek körül, az egyetlen nő volt. Marie professzora az egyik kollégájával
elmélyülten beszélgetve épp előttük sétált el, de amikor észrevette a lányt,
megállt, és odahívta hozzájuk a férfit is.
– Hadd mutassam be önnek Lengyelország tudományos jövőjét, kolléga
úr! – mondta, és a zavarában majd kővé dermedt Marie-ra mutatott. –
Mademoiselle Skłodowska éppen Poincarénál fejezi be a
természettudományos tanulmányait, és a laboromban az acél
mágnesességét kutatja. – Majd Lippmann a mellette álló férfi felé
biccentve így folytatta: – Ő pedig itt doktor Henri Becquerel,
mademoiselle, a politechnikai főiskola ok­tatója és kutatója.
Ő volt az az elegáns férfi, aki már az ülésen is feltűnt Marie-nak, amiért
szerinte barátságtalanul méregette Pierre Curie-t. Marie nem ismerte fel
első pillantásra, mert a kopasz fejét időközben cilinder fedte. A férfi merev
mozdulattal meghajolt Marie előtt, mormolt valami udvariassági formulát,
majd ellépett Lippmann professzor mellől.
Pierre Curie csatlakozott hozzájuk. Barátságos mosollyal fogadta az
elektrométeréhez fűzött gratulációkat, majd kicsit félrevonta Marie-t.
– Megengedné esetleg, hogy elküldjem önnek a legújabb kutatási
eredményeimet, mademoiselle? Igazán érdekelne a véleménye róla.
Egy pillanatra Marie torkán akadt a szó, annyira meglepte a kérés.
– Megtisztelne vele, monsieur Curie – bökte ki végül, és igyekezett
határozott hangon válaszolni.
Pierre Curie annyira boldognak tűnt, hogy amikor elbúcsúztak, Marie
félig összezavarodva, félig a boldogságtól repesve azon tűnődött, vajon
Curie nem tévesztette-e őt össze valakivel. Vagy ami még rosszabb lett
volna, nem becsüli-e őt túl.
– Odanézzen, mademoiselle! – kiáltotta Kowalski lengyelül, miközben
Marie-val együtt lesétáltak a bejárati lépcsőn. – A mi jó Curie-nk kocsi
helyett kerékpárral megy!
A professzor az egyetem kapuja felé mutatott, ahol Pierre Curie azzal a
modern kerékpárszerkezettel hagyta el az egyetem területét, amiből az
utóbbi időben egyre többet lehetett látni.
 – Egyáltalán nem könnyű egy ilyennel balesetmentesen ellavírozni.
Próbálta már? – kérdezte Kowalski, Marie pedig megrázta a fejét. – Amióta
a kerekeket levegővel teli csövekkel párnázzák ki, állítólag már könnyebb.
Marie látta, hogy Pierre Curie a Boulevard Saint Michelre kanyarodott
be. Egyértelműen érezte, hogy a férfi nemcsak hogy kereste a közelségét,
hanem élvezte is; és el kellett ismernie, hogy ez hízelgő volt számára.
Ez minden? – kérdezte magától, és halkan válaszolt is: igen, ez minden.
Csak nem fenyegeti az a veszély, hogy újra beleesik abba a végzetes
betegségbe, amit szerelemnek hívnak? Marie figyelte a teste rezdüléseit:
nem, nem fáj a hasa, nem érez lázas izgalmat, nem álmodozik, nincs
semmi ilyesmi. Semmi olyan, ami kicsit is emlékeztetné arra a méltatlan
állapotra, amibe akkor esett bele, amikor megismerte Kasimir Zorawskit.
Egyszerűen csak találkozott egy kedves emberrel, és örült ennek, ez
minden. Csak megismert egy különleges férfit, egy okos kutatót, aki nem
volt törtető, és teljesen egyenrangún beszélt vele, annak ellenére, hogy
tapasztaltabb és idősebb is volt nála; méghozzá nyolc évvel, mint azt Marie
időközben megtudta. Jó érzés volt, felszabadító, de ez minden.
– Kár ezért a Curie-ért – mondta Kowalski lengyelül, miközben egymás
mellett kisétáltak a kapun. – Már rég professzor lehetne – tette hozzá,
ahogy sóhajtva megrázta a fejét.
– Honnan tudja?
– Az ön tanára mondja, a nagyra becsült monsieur Lippmann,
mademoiselle. – Majd franciára váltott. – Curie még azt sem tartja
fontosnak, hogy a kutatásait összefoglalja egy doktori munkában. Évekkel
ezelőtt még azt is visszautasította, hogy a professzora előterjessze az Orde
des Palmes Académiques-ra.
– Az nem a francia oktatási rendszer legmagasabb elismerése? – Marie
furcsállotta, amiket Kowalski mondott. – De hát miért tenne ilyet?
– Azt írta akkoriban, hogy a kitüntetést nevetségesnek tartja. Továbbra
sem vágyik semmi másra, csak arra, hogy zavartalanul dolgozhasson, és
elvből nem vesz át semmiféle kitüntetést. – Kowalski kissé gúnyosan
elmosolyodott. – Pontosan tudom, mert volt szerencsém Curie
visszautasító leveléhez, tudja? Az egyszer biztos, hogy furcsa egy fickó a jó
Curie. „Elvből semmiféle kitüntetés…” – Döbbenten ingatta a fejét. – Kezdő
tanárként elvből kizárólag kék munkásingben járt tanítani. Ebből a férfiból
hiányzik minden becsvágy.
– Nekem viszont úgy tűnik, hogy a kutatási munkáját nagyon konokul
és hatalmas szenvedéllyel végzi. – Marie az elektrométerre gondolt. – Nem
azt mondják róla, hogy fél éjszakákat tölt a laborban?
 – Nem arról a kutatói ambíciójáról beszélek, ami ahhoz kell, hogy a
kutatás tárgyáról minél több és minél alaposabb tapasztalatot gyűjtsön,
mademoiselle. Hanem arról a becsvágyról, hogy ott akarjon állni a
tudóselit első sorában, és ki akarja vívni magának az egész világ
elismerését. – Kowalski az egyetem épületére mutatott. – Nézzen csak
körül a Sorbonne-on! Alig akad olyan, aki ne vágyna akadémiai
kitüntetésre, valamint a nagytiszteletű és mindenható Francia Akadémia
elismerésére.
A Francia Akadémia volt a legrangosabb tudományos hatóság
Franciaországban, és Marie önkéntelenül is az elegáns Becquerelre és az ő
méregető pillantására gondolt. Az akadémiai berkekben valószínűleg
sokkal több volt az irigység és a féltékenység, mint amit Marie eddig
sejtett.
– Nem olvasta még a nagy Louis Pasteur nyilatkozatát? – kérdezte
Kowalski. – Azt írta: „Bevallom bűnömet, miszerint húsz éven át csakis az
lebegett a szemem előtt, hogy kivívjam a Francia Akadémia elismerését.” –
Kowalski felnevetett, de a nevetése nem tűnt szívből jövőnek. – Ettől a
fajta bűnözéstől távol áll a mi jó Curie-nk. És attól tartok, emiatt soha nem
is fog hírnévhez és megbecsüléshez jutni.
Hazafelé Marie gondolatai Kowalski szavai körül forogtak. Curie, a
becsvágy nélküli férfi? Ebben mindenesetre különbözünk, gondolta, mert
pontosan tudta, hogy a tudásvágyát és a kutatói igyekezetét, hogy ő legyen
a legjobb, miként azt Jeanne szokta mondani, az ambíció hajtotta.
Mindenáron jó akart lenni; és elégedettséggel töltötte el, hogy még a
legjobbaknál is jobb.
Bosszankodott, amikor észrevette, hogy megint Curie jár a fejében.
– Hagyd már abba! – figyelmeztette önmagát. – Mit érdekel téged, hogy
ambiciózus-e vagy sem? Kizárólag mint kutató érdekel, nem pedig mint
ember, vagy akár férfi.
Hirtelen rádöbbent, hogy magában beszél, és a bosszankodása dühvé
fajult.
A hétvége felé Marie talált egy nagy, vaskos borítékot a postaládájában.
A borítékból nagy gonddal bekötött nyomtatott lapokat húzott elő. A
fedőlapon a következő állt: Pierre Curie: Az elektromos és mágneses mezők
szimmetriája.
Az első oldalon feltűnően ügyetlen kézzel írt ajánlást talált:
Mademoiselle Marie Skłodowska részére, tiszteletteljes barátsággal, P. Curie. Egy
külön papírkán pedig üdvözölte őt a férfi, és arra kérte, találkozzanak egy
kollegiális beszélgetésre. Marie-nak háromszor is végig kellett olvasnia a
sorokat, mire végre el tudta hinni, amit lát.
 A manzárdszobájában belelapozott a tanulmányba, és onnantól kezdve
le sem tudta tenni. Késő éjjel, miközben még egyszer megnézte az ajánlást,
szívét öröm és büszkeség járta át. A kártyán három helyesírási hibát is
talált. Két nap múlva Lippmann professzor laborjában találkozott Curie-
vel, majd hirtelen ötlettől vezérelve elhívta magához.
 21

A konok
Párizs, 1894 kora nyara

 
A vizsga sikerült, a stúdium lezárult. Marie nagy levegőt vett, mielőtt
utoljára elhagyta az előadótermet. Micsoda mámoros megkönnyebbülés,
micsoda boldogság! Miközben az aulán át a bejárathoz igyekeztek, majd le
a lépcsőn, Jeanne mindenfelé nevetve integetett. Még Robert Durant-t is
megajándékozta egy mosollyal. Az időt meg mintha csak megrendelték
volna: kék ég, meleg fuvallat, napsütés.
Jeanne ringó csípővel, büszkén sétált végig a Sorbonne előtti téren,
Marie-ba karolva együtt léptek ki a kapun a Boulevard Saint Michelre.
– El sem tudod képzelni, milyen éhes vagyok! – mondta Jeanne,
miközben egy utcai kávézó előtt odaintett egy csapat fiatal férfinak, akik
nyomban megemelték a cilinderjüket és a kalapjukat, és udvariasan
meghajoltak.
Marie-t is boldog megkönnyebbülés és hihetetlen győzelmi mámor
kerítette hatalmába, de azért neki nem volt olyan féktelen jókedve, mint
Jeanne-nak. Egyrészt azért, mert őt nem ilyen fából faragták, másrészt
pedig azért, mert a matematikavizsgán csak a második legjobbként
végzett. Ez jobban kedvét szegte, mint ahogy azt beismerte volna
magának.
Szerencsére Jeanne volt az, aki a legjobban vizsgázott, nem pedig az
egyik önelégült sznob monsieur Durant kíséretéből.
Két hófehér ló vontatta, sötétpiros kicsi cabriolet ment el előttük. A
kocsis régimódi livrét viselt, fején vadászkalappal, mindkettő sötétpiros
volt. Mögötte a fekete bőrülésen egy férfi ült, frakkban és fehér ingben.
Amikor meglátta Jeanne-t, megemelte cilinderét, és kifejezetten sármos
mosollyal fejet hajtott neki. Marie-ról tudomást sem vett, ő azonban
azonnal felismerte.
Ahogy elgurult előttük a cabriolet, Jeanne viszonylag ridegen nyugtázta
a férfi mosolyát, és fintorogva így szólt Marie-hoz:
– Becquerel, már biztosan hallottál róla. Régi akadémiai nemesi
családból származik, negyedik generációs fizikus, a Tudományos
Akadémia tagja. Elég befolyásos. És elég öntelt is. Állítólag napi kétszer
cserél inget. Azt mondják róla, szívesen lát hölgyeket a katedrája előtt,
feltéve, ha csinosak.
Bár Jeanne megvető hanghordozásából Marie arra következtetett, hogy
a barátnője szívesen beszélgetne még a férfiról, ő nem kérdezősködött.
Nem szerette a pletykát.
Hamarosan beléptek a Sorbonne közelében lévő egyik kis étterembe,
ahol Marie asztalt foglalt. Egy ősz hajú pincér odavezette őket az ablak
melletti asztalhoz. A Nemzeti Iparfejlesztési Társaság kifizette Marie első
honoráriumát, így most beváltotta az ígéretét, és meghívta a barátnőjét
vacsorázni. A jegyek az esti varietére a Montmartre-on már szintén a
táskájában lapultak.
Leadták a rendelésüket, majd pezsgővel koccintottak. Marie először
ivott pezsgőt, amióta Párizsban élt.
– Gratulálok, Jeanne! – Marie mosolya őszinte volt, még ha volt is benne
egy parányi sajnálkozás. – Nagyszerű voltál.
– Én gratulálok neked, Marie, te vagy a legjobb! – Azzal Jeanne
belekortyolt a pezsgőbe. – Inkább nem kérdezem meg, mit akarsz kezdeni
az életeddel most, hogy diplomás természettudós vagy – mondta,
miközben letette a pezsgőspoharat.
– Nem is kell megkérdezned, hiszen tudod, hogy mit fogok tenni. –
Marie szenvtelenül körülnézett a zsúfolásig megtelt étteremben, hogy
Jeanne értésére adja, mennyire nincs kedve a Párizs utáni időkről beszélni.
– Igen, igen, tudom, visszamész Varsóba, hogy a lengyel nemzet
szolgálatába állj, hogy patriótákat nevelj, hogy forradalmárkodj, és hogy
megkönnyítsd apád öreg napjait. De… – Jeanne áthajolt az asztal fölött, és
halkan folytatta: – De nem változtat a terveiden a létezése?
– A létezése? – Marie úgy tett, mintha nem tudná, miről beszél Jeanne. –
Mégis kinek a létezése?
– Ne játszd nekem itt a madonnát, kedvesem! – Jeanne gyengéden Marie
kezére csapott. – Egész biztosan nem monsieur Lamotte-ról beszélek.
– Csak nem monsieur Curie-re gondolsz?
Jeanne bólintott, és gúnyosan elmosolyodott.
– Képzeld, pont rá gondoltam.
– Mit változtatna az ő létezése az én jövőbeli terveimen? – Marie
bosszúsan ráncolta a homlokát.
– Miért van tele az utca pocsolyákkal zápor után? – vágott vissza
Jeanne, utánozva Marie csodálkozó arckifejezését és száraz
hanghordozását.
– Tényleg nem tudom, mire utalsz, Jeanne. – Most komolyan bele kellett
ebbe kezdenie a barátnőjének?
 – Esetleg arra, hogy a szerelmes nők olykor változtatnak a tervükön…
– Nem vagyok szerelmes! – tiltakozott Marie dacosan, és kisöpört az
arcából egy rakoncátlan szőke hajtincset.
– Ezt nem mondod komolyan.
– De, igen.
– Még egy picit sem? – Marie hevesen megrázta a fejét. – Még egy
iciripicirit sem? – Jeanne a jobb keze hüvelyk- és mutatóujjával mutatta,
hogy mennyire icipicit, mire Marie még határozottabban megrázta a fejét.
– Vagyis egyáltalán nem kerültetek közelebb egymáshoz?
– Ó, dehogynem! Monsieur Curie még a manzárdszobámba is feljött, és
órákon át beszélgettünk. – Olyan kellemes volt rá visszaemlékezni, hogy
Marie még el is mosolyodott. – Csodálatos volt!
Jeanne felhúzta a szemöldökét.
– Hogy miket nem mondasz, és mikről beszélgettetek, ha szabad
kérdeznem?
– Szimmetriáról, mágnesességről és a kristályos szerkezetekről.
Jeanne hátradőlt, a magasba emelte a kezét, és könyörgőn nézett a
plafonra.
– „Szimmetriáról, mágnesességről és kristályos szerkezetekről…”
Istenem, Marie… – A karjai erőtlenül az ölébe hullottak. – És aztán?
– Hogyhogy „és aztán”? – Marie homlokán mély barázda jelent meg.
– Hogy mit csináltatok azután? Miután megvitattátok a szimmetriát, a
mágnesességet és a kristályos szerkezeteket.
– Aztán kidolgoztunk egy képletet, amivel elég jól meghatározható egy
kvarckristály elektromos töltésének a változása a ráható nyomás
függvényében. – Jeanne becsukta a szemét, és lehajtotta a fejét. – Előző
héten meg elvitt a szüleihez Sceaux-ba. Ugyanis még mindig velük lakik,
pedig hamarosan betölti a negyvenet.
– Én már semmin sem csodálkozom – sóhajtott Jeanne.
– Curie-ék csodálatos emberek, és nagyon szeretetteljesen fogadtak.
Tényleg remekül éreztem magam.
– Talán abban reménykedtek, hogy végre megszabadulnak a fiuktól.
– De gonosz vagy, Jeanne! – Marie előrehajolt, és öklével rácsapott az
asztalra. Az idegeire ment az a konokság, amivel barátnője nem tágított a
témától. – Pusztán bajtársi és szakmai kapcsolat van köztünk.
– Na jó – sóhajtott Jeanne –, akkor hát mesélj arról! – Jeanne közelebb
húzta a székét, lemondón az asztalra könyökölt, és megtámasztotta a fejét.
– Hallgatlak.
– Végre megismertem monsieur Curie bátyját is, rajongásig szeretik
egymást, tudod? Nemrég még együtt kutattak. Az apja, Eugène Curie orvos
és kommunista. Az 1848-as forradalom idején kint állt a barikádon.
Szétlőtték az alsó állkapcsát, amiért a republikánusok kitüntetésben
részesítették. A párizsi kolerajárvány idején direkt abba a városrészbe
költözött, ahol a leghevesebben tombolt a járvány.
– Nagyszerű, de most térjünk a fiára, a hódolódra!
– Ő nem a hódolóm! – felelte Marie dacosan. – Kizárólag barátság köt
minket össze.
– Ahhoz képest jó sokat mesélsz róla.
– Azért, mert örülök, hogy a barátomnak tudhatok egy tudóst, hát nem
érted? És képzeld csak el, Jeanne, monsieur Curie soha nem látott iskolát
belülről. A szülei tanították.
– Akkor felejtsd el! – legyintett Jeanne. – Hogy csinálhatna karriert, ha
nem végezte el a neves iskolákat?
– Tizennégy éves korától Bazille vette szárnyai alá.
– Az meg kicsoda?
– Na mégis ki? A híres matematikus. Monsieur Curie azt mondja, előtte
inkább lassú felfogású volt, de Bazille-nál kiteljesedett, amire egy normál
iskolában soha nem lett volna lehetősége. – Marie kuncogni kezdett. –
Talán ezért hagy maga után némi kívánnivalót a francia helyesírása, mert
túl sokat foglalkozott matematikával.
Marie elmesélte, hogy Pierre Curie a bátyjával, Jacques-kal együtt, a
gyerekkoruktól kezdve hogyan próbálták meg megismerni a természetet,
hogy mennyire elvarázsolta őket a kristályok szépsége, és hogy hogyan
fedezték fel később a piezoelektromosságot, valamint hogyan fejlesztették
tovább az elektrométert.
Miközben beszélt, Jeanne arckifejezése egyre komolyabbá és
elgondolkodóbbá vált. Vagy talán csak unatkozott? Marie hirtelen
elbizonytalanodott, és olyan érzése támadt, hogy valóban túl sokszor
hozza szóba Pierre Curie-t. Ettől ideges lett, és abba is hagyta a mesélést.
– És mondd csak – fordult Marie-hoz a barátnője –, megkérte már a
kezed?
– Miket beszélsz te itt? – Marie dühösen pillantott Jeanne-ra. –
Természetesen nem.
– Bocsásson meg, mademoiselle Skłodowska, nem akartam
bizalmaskodni! – Jeanne szabadkozón felemelte a kezét, és úgy tett, mint
aki megbánta, amit mondott. – De azért nem tartod kizártnak, hogy mégis
érdeklődik irántad, vagy igen?
Marie lesütötte a szemét.
– Ezen egyáltalán nem gondolkozom. – Majd megfogta a poharát, és
belekortyolt a pezsgőbe. – Mit számít? Engem ez egyszerűen nem érdekel.
 – Nyilván nem. – Jeanne is felemelte a poharát, koccintott Marie-val, és
félig megitta a pezsgőjét. – Beszéljünk az időjárásról!
Kihozták az előételt, majd a fiatal hölgyek hozzáláttak, és más dolgokról
kezdtek beszélgetni: receptekről, regényekről, színházi előadásokról és
olyan témákról, amik akkoriban mindenkit foglalkoztattak, mint például
Nansen sarkvidéki expedíciója, a hamburgi kolerajárvány meg Lilienthal
repülési kísérletei.
Jóval később, amikor a Montmartre felé tartottak, Marie érezte, hogy
kicsit fejébe szállt az ital, de ettől kifejezetten jókedve volt. Már várta a
színházat.
– Hallgass rám, kedvesem! – mondta Jeanne, miközben szokás szerint
megint belekarolt Marie-ba. – Még egy utolsó gondolat a jövőbeli
terveidről. Lehetséges, hogy valóban visszamész Varsóba, és egy tanult,
összeaszott aggszűzként végezd. Belőled mindent kinézek. De akkor
őrültnek foglak tartani, megértetted? És most már ne beszéljünk többet
erről!

* * *

A Boulevard Saint Michel végre megint nyárillatot árasztott. Marie és

monsieur Lamotte a tömeget maguk mögött hagyva befordultak a
Luxembourg-kertbe, majd némán sétálgattak a kastélyhoz vezető
vadgesztenyesoron. Miközben Marie azon gondolkozott, mit is mondjon,
Charles Lamotte arckifejezéséből kiolvasta, hogy ő már rég tudja, mi
következik.
A pázsitot ellepte a nyári virágok színkavalkádja, a pávaszemek és a
citromlepkék körbetáncolták a díszbokrok ernyős virágait, az almafák egy
része még piros és fehér virágdíszben pompázott. A kutyák ugatva
rohangáltak a füvön labdák és fadarabok után vadászva, amelyeket a
gazdájuk hajított el nekik a réten. Nem messze egy csapat idősebb gyerek
futballozott.
– Ma van az utolsó előtti napom Párizsban, monsieur Lamotte – szólalt
meg Marie.
A hétvégén felszámolta a Boulevard de Port-Royal-i manzárdszobáját,
összepakolta a bőröndjeit és a ládáit. Az utolsó napokra Broniánál és
Kasimirnél, illetve kislányuknál, Helenánál húzta meg magát imádott
Párizsában. Már csak a kis unokahúga miatt sem tudta elképzelni, hogy
fogja kibírni könnyek nélkül másnap, amikor felszáll a varsói vonatra. A
búcsú azonban már azóta nyomasztotta, hogy utoljára találkozott Pierre
Curie-vel.
 – Azért kértem öntől ezt a találkozót, hogy elbúcsúzzunk, monsieur
Lamotte. – A férfi tovább hallgatott. – Gondolom, számított rá.
– Az eszemmel tudtam – törte meg végre a hallgatást Charles Lamotte.
Lehajtott fejjel, sétabotot tartó kezét a háta mögött összekulcsolva
baktatott Marie mellett. – A szívem azonban azt remélte, talán ma mégis
viszonozza a szerelmemet. – Marie-ra nézett, és szép arcát fájdalmas
mosolyra húzta. – Mint ismert, a remény hal meg utoljára.
– Szerencsére nem vádolhatom magam azzal, hogy valaha is reményt
keltettem önben. Kezdettől fogva hangoztattam, hogy szívesen leszek a
barátja, de a szeretője, vagy akár még annál is több, soha.
– Ez így van, mademoiselle Skłodowska. Ön mindig őszinte volt,
fájdalmasan őszinte. Emiatt hálás is vagyok önnek. – A rétről egy labda
gurult ki az útra. Lamotte megállította a sarkával, és visszarúgta a
gyerekeknek. – Ezek szerint holnap Varsóba megy – mondta a szavakat
megnyújtva, mintha egy sóhajtást próbálna elnyomni. – És októberben,
amikor visszajön, eljegyzi magát monsieur Curie-vel.
Marie szívből felkacagott.
– Ezt meg miből gondolja? – Pierre Curie-vel előző nap hosszú sétát
tettek a Szajna partján, hogy elköszönjön az imádott folyótól. És a férfitól.
Nem volt könnyű, de Marie nem engedett meg magának semmi
érzelgősséget. – Nem fogok visszajönni, monsieur Lamotte. Ezt egyébként
monsieur Curie-nek is megmondtam.
Az előző héten Pierre Curie megkérte Marie kezét, igaz, nem így
direkten, hanem óvatosan tálalva, virágnyelven, de mégiscsak feleségül
kérte. Előző nap Marie egyetlen szóval válaszolt: nem.
Pierre Curie természetesen próbálta rábeszélni, ráadásul konokul. Még
nem ismerte őt eléggé, se azt nem tudta róla, hogy amit Marie kimond, azt
úgy is gondolja, se pedig az önfejűségével nem volt tisztában. Ön francia, én
pedig lengyel vagyok, magyarázta a férfinak, az ön jövője Párizsban van
kutatóként, az enyém pedig Varsóban, és a republikánus Lengyelországért kell
harcolnom.
– És hogy fogadta monsieur Curie, hogy nem látja önt viszont? – akarta
Lamotte tudni, miközben Marie megállt egy ősrégi hársfa alatt, és egy zöld
küllőt figyelt, ahogy az épp a fa koronáján landolt.
Marie-t dühítette Lamotte tolakodó kérdése.
– Azt hiszem, ez csakis kettőnkre tartozik. – Egykedvűen nézte, ahogy a
zöld küllő ágról ágra ugrál, majd végül kalapálni kezd a fatörzs kérgén.
– Bocsásson meg, hogy ezt mondom, de higgye el, vissza fog jönni, és a
jegyese lesz, de…
 – Most már elég! – Marie megfordult és szigorú arcot vágva a homlokát
ráncolta. – Egy baráttól elvárom, hogy komolyan vegyen, monsieur
Lamotte!
– …de legyen óvatos Curie-vel – folytatta határozottan Lamotte. –
Veszélyes lehet magára.
– Miket hord itt össze? – Marie csípőre tette a kezét. – Megtiltom, hogy
így beszéljen!
A mellettük elhaladó pár visszafordult, mert Marie túl hangos volt.
– Egyszerűen azt hiszem, tartozom annyival, hogy figyelmeztessem,
mademoiselle Skłodowska. Curie évekig udvarolt egy fiatal hölgynek, ami
rendkívül tragikusan végződött.
– Ez nem tartozik rám, monsieur!
– Kicsit utánanyomoztam, és a szegény lány önkezével vetett véget az
életének.
Egy szempillantás erejéig Marie-ba nyilallt a fájdalom, ugyanis Kasimir
Zorawski jutott eszébe. De aztán egy kerékpáros család megállt a hársfa
alatt, a csomagtartóból takarót és piknikkosarat vettek elő, mire Marie
elfordult, és továbbment.
– Előfordul, hogy tragikusan végződik egy szerelem – mondta hosszú
hallgatás után. – Ez a szerelem természetéből fakad. Emiatt tartom magam
távol tőle. Méghozzá nagyon sikeresen, akár hiszi, akár nem, monsieur
Lamotte. – Marie ismét megállt, és karba tett kézzel a férfi sápadt arcába
nézett. – Kár volt belekevernie ezt a keserűséget a búcsúnkba. De hát nem
tehetett másként.
– A barátságunkra tekintettel muszáj volt figyelmeztetnem önt –
mondta Lamotte feszes ajkakkal és merev tekintettel.
– Akárhogy is van, monsieur Lamotte, most el fogok öntől búcsúzni.
Tudja a címemet, számíthat rá, hogy válaszolni fogok a leveleire. És ha
egyszer Varsóba viszi az útja, apámmal együtt örömmel látjuk az
otthonunkban.
– Nem fog rólam hallani, mademoiselle. – A férfi nyelt egyet, a tekintete
lángolt. – Mi soha többé nem látjuk egymást.
– Mik ezek a kemény szavak? – Marie hátralépett, és a homlokát
ráncolta. – Kedvelem magát, monsieur Lamotte, jól megértjük egymást.
Nem értem, miért kellene véget vetnünk a barátságunknak.
– Képtelen vagyok arra, hogy pusztán a barátja legyek, mademoiselle,
arra meg végképp, hogy csak a levelezőtársa. – Lamotte félig gúnyosan,
félig fájdalmasan elmosolyodott. Olyan volt, mint egy önsajnálattal teli
férfi. – Ahhoz túl szenvedélyesen szeretem magát. – Levette a cilinderét,
majd kezet csókolt Marie-nak. – Adieu, mademoiselle Skłodowska!
 Azzal megfordult, és elindult.
Marie döbbenten nézett utána. Mi ütött a régi barátjába? Nem, ilyen
búcsúra isten bizony nem számított.
Abban a pillanatban még nem sejtette, hogy valóban soha többé nem
látják egymást.

* * *

Augusztus első három hetét Marie Henryk bácsikájánál és Ludwika

nénikéjénél töltötte Zwolában. Eleinte szokatlanul üres és csendes volt a
nagy udvarház, mert az unokatestvérei más városokban tanultak vagy
külföldre költöztek, esetleg már családot alapítottak. Marie egyfelől
nagyon élvezte a nyugalmat, másrészt viszont túl sok ideje maradt a
tépelődésre.
Pierre Curie nem ment ki a fejéből. A könnyek, amiket a Gare du
Nordon Bronia vállán hullatott, természetesen mindenekelőtt a
testvérének, a kis unokahúgának és az imádott Párizsnak szóltak. De
előfordulhat, hogy azért egy-két könnycseppet az újdonsült barátjáért is
ejtett. Talán még többet is egy-kettőnél.
Akárhogy is, nehezebb volt búcsút vennie Párizstól és Pierre Curie-től,
mint gondolta volna.
Zwolában szerencsére hamarosan véget ért a nagy nyugalom: először
megérkezett Skalbmierzből Maria Rogowska néni a lányával, Henriette-tel,
aztán rá két napra az unokatestvére, Jósef a családjával, és végül a bátyja,
Josef a feleségével. Így aztán nemsokára előkerültek a hegedűk, a furulyák
és a harmonika, majd az első táncos mulatság a szomszédokat is
odacsalogatta a verandára és a házba.
Éjfél felé, miután Marie végigtáncolta az éjszakát az unokatestvérével,
Jóseffel, és fáradtan lerogyott egy székre a verandán, meghallotta, ahogy
Hela a bátyját kérdezi, átadta-e már a leveleket Marie-nak. Marie egyik
pillanatról a másikra felegyenesedett a székén.
A bátyja, Josef a homlokára csapott, mint akinek csak akkor jut eszébe,
hogy Marie-nak küldeményt hozott Varsóból. Felszaladt a vendégszobába,
majd két levéllel tért vissza, és bocsánatkérést mormolva odacsúsztatta
őket a verandaasztalon álló petróleumlámpához.
Marie keze kicsit megremegett, amikor a borítékokat a lámpa fényébe
tartotta. Mindkét levélen Pierre Curie volt a feladó, ugyanazzal a
kézírással megcímezve. Három napja már nagyjából sikerült nem
gondolnia a férfira, de amint a kezébe vette a leveleket, érezte, hogy
gyorsabban ver a szíve, és be kellett ismernie magának, igenis várta, hogy
végre hírt kapjon felőle.
Kibontotta a borítékokat, megnézte a dátumokat, majd először a
régebbit kezdte olvasni, amit Curie rögtön az elutazása utáni napon írt.
Reméli, Marie nyáron alaposan ki tudja magát pihenni Varsóban, majd a
vidéki rokonoknál, írta, és sürgősen arra kéri, gondolja át újra jövőbeli
terveit. Mert hiba lenne örökre hátat fordítania Párizsnak, és ha arra
gondol, hogy akár csak két hónapot is úgy kell eltöltenie, hogy nem
beszélgethetnek, hatalmas bánat keríti hatalmába.
A „sürgősen” szóval természetesen arra utalt, amit búcsúzáskor a
lelkére kötött, hogy már októberben, vagyis két hónappal az elutazása
után, mindenképpen térjen vissza Párizsba. Úgy fogalmazott, mintha
biztos lenne abban, hogy visszamegy, és ez egy kicsit bosszantotta Marie-t;
ugyanakkor meg is hatotta. Nekem mindenesetre máris hiányoznak a
találkozásaink és a beszélgetéseink, írta Curie szó szerint, mire Marie nagyot
sóhajtott.
– Rossz hírek? – kérdezte a bátyja, Josef az asztal másik végéről.
– Miért gondolod? – Marie felnézett, és rájött, hogy a bátyja figyelte őt.
Az ajtófélfának dőlve ott állt Maria néni, aki mosolyogva fújta ki a
cigarettafüstöt az éjszakába, a konyhaablakból kihajolva meg Henryk bácsi
és Marie unokatestvére, Henriette nézte őt.
Marie ismét belemerült a levélbe. Pierre Curie beszámolt a munkájáról,
meg hogy összegyűjtötte az elmúlt évek jegyzetfüzeteit és feljegyzéseit,
mert végre elkezdi írni a doktori disszertációját a Sorbonne-on. Azonkívül
az egyik jóbarátjától azt is hallotta, hogy a természettudományos karon a
következő évben megüresedik egy professzori állás.
Nézzenek csak oda, gondolta Marie, mégiscsak feléled benne az ambíció? Csak
nem értem teszi mindezt?
Visszagondolt arra, amikor Curie először látogatta meg a
manzárdszobájában, és a munkájáról beszélt. Annyira tetszett Marie-nak,
hogy azon az estén kerek perec a férfi szemébe mondta, hogy a tehetségét
ne rejtse további tíz évre véka alá. Ezek szerint most meg doktori címre
pályázik.
Curie levele tele volt helyesírási hibával, de Marie-t, aki amúgy
hajlamos volt a perfekcionizmusra, érdekes módon nem zavarta. Miközben
összehajtogatta a levelet, és a második borítékért nyúlt, felnézett, és
egyből észrevette, hogy minden szem rászegeződik, a nagynénjéé, Josefé,
Heláé, a nagybátyjáé, Henriette-é és Jósefé. Vajon tudták, miről van szó?
Marie homlokán mély barázda jelent meg. Megfogta a leveleket, majd
szó nélkül bement a házba. Lehet, hogy Bronia mesélt nekik a Pierre Curie-
hez fűződő barátságáról? Az étkezőasztalról megmarkolt egy lámpát, és
felment a vendégszobájába, hogy a második levelet zavartalanul, kíváncsi
pillantások nélkül olvashassa el.
El sem hiszi, mennyire örülnék, ha egy aprócska életjelet kapnék öntől, kezdte
Curie a levelet különösebb bevezetés nélkül, már az is elég nehéz, hogy két
hónapig nem láthatom és nem beszélhetek önnel, de azt, hogy ez idő alatt egyetlen
szót sem olvashatok öntől, végképp nehéz elviselnem.
Marie az ölébe ejtette a levelet. Már megint az utalgatás a két hónapra!
Curie úgy tesz, mintha ő megígérte volna, hogy októberben visszatér. Mit
képzel magáról?! Hiszen világosan az értésére adta, hogy soha többé nem
tér vissza Párizsba. Marie dühösen olvasott tovább.
Természetesen semmit sem ígértünk meg egymásnak, és mindketten teljesen
szabadon járhatjuk az általunk helyesnek vélt utat. De a csodás találkozásaink, az
intenzív beszélgetéseink, valamint az, ahogyan együtt tekintünk a tudományos
rejtélyekre, amelyek mindkettőnket annyira lenyűgöznek, számomra új valóságot
teremtettek, egy új világot, ami kizárólag a miénk, amibe csak mi ketten léphetünk
be, és ami nekem nagyon hiányozna, ha elveszne. Márpedig végérvényesen ez
történne, ha nem térne vissza. De ezt nem vagyok hajlandó elhinni.
Ön nem találja vonzónak, hogy lehetőség szerint egymás közelében élve minél
gyakrabban belépjünk ebbe a közös világba? Mit gondol erről? Kérem, írja meg
nekem!
Marie megint az ölébe ejtette a levelet. Micsoda konok ember! Mivel
Marie visszautasította a közvetett házassági ajánlatát, tudhatta, mit
gondol erről. Nem közölte elég világosan a nemleges válaszát? Vagy a férfi
nem akarta tudomásul venni? Tovább olvasva Marie rátalált a válaszra:
Meg vagyok győződve arról, hogy a találkozásunk különös véletlen, írta, vagy
ön találkozott már valaha olyan valakivel, akivel az első pillanattól kezdve ennyi
barátságot, harmóniát és megértést élt volna meg? És ami pedig nem kevésbé
fontos: aki kezdettől fogva ugyanúgy osztozott önnel a természet titkai iránti
kíváncsiságban, mint a felfedezésük iránti szenvedélyben? Ha nem tér vissza, a
sors ajándékát hagyjuk veszni.
Marie lerogyott az ágyára, nagyot sóhajtott, és becsukta a szemét. Curie
tisztán hallotta, ahogy ő nemet mondott, szó sincs arról, hogy nem vette
volna komolyan a válaszát, egyszerűen csak hibásnak vélte. És mivel a
választ hibásnak tartotta, ezért nem adta fel. Ennyire egyszerű volt, olyan
egyszerű, hogy Marie-t szabályosan lehengerelte.

* * *
A következő naptól kezdve beindult a levelezés. Először Párizs és Zwola,
aztán Párizs és Varsó, végül Párizs és Fribourg között, ahova Marie
szeptemberben Helával és az apjával nyaralni ment Kowalskiékhoz.
Kezdettől fogva hosszú leveleket írtak egymásnak, és azok az idő
múlásával sem rövidültek.
Valószínűleg azért kellett olyan hosszúnak lenniük, mert Marie
bevehetetlen erődítményeket épített meredek és gondosan felépített
mondatokból, amivel próbálta elmagyarázni és megindokolni, miért is
akar az apjánál maradni Varsóban, és hogy mit jelent neki az, hogy lengyel
gyerekeket taníthat, meg egy szabad Lengyelország számára polgárokat
nevelhet. Curie pedig utánozhatatlan türelemmel és konoksággal észszerű
és szívhez szóló érvek seregét sorakoztatta fel, hogy újra meg újra
megpróbálja ledönteni ezeket az erődítményeket.
Mindez megszámlálhatatlan levélpapírt és hatalmas mennyiségű tintát
emésztett fel.
Curie-nek a Zwolába címzett egyik levelével sikerült Marie arcára
mosolyt csalnia. Mivel időközben már úgyis mindenki tisztában volt azzal,
hogy kivel levelezik olyan lázasan, felolvasta Helának és Maria néninek azt
a bizonyos mondatot:
– „Megmutattam a bátyámnak a fényképet, amit ön búcsúzóul nekem
ajándékozott. Jacques úgy véli, olvasni tud az ön tekintetéből, és azt
mondja, ön olyan hölgy, aki tudja, mit akar, önfejű, majdhogynem
csökönyös személyiség. Azt javasolta, hagyjam önt békén, mert hasztalan
próbálkozás egy ilyen karakterű hölgyet letéríteni arról az útról, amit ő a
fejébe vett. És tudja mit, mademoiselle? Ez sarkallt végképp arra, hogy
továbbra is írjak önnek, és ezennel megismétlem a javaslatomat: Kérem,
térjen vissza októberben Párizsba! Az ön hűséges Pierre Curie-je.”
Marie az ölébe ejtette a levelet.
– Mit szóltok hozzá?
– Én szívesen megismerném – felelte Hela.
– Legszívesebben az esküvőtökön – tette hozzá Maria néni. – De attól
tartok, ahhoz vissza kell menned Párizsba.
Egy Varsóba címzett levelében Curie megint házassági ajánlatot tett
Marie-nak, ismét csak közvetve. Ahhoz, hogy ön tovább álmodhasson egy
republikánus Lengyelországról, írta ügyetlen kézírásával, mi pedig ennek
ellenére továbbra is együtt álmodhassunk a természet titkainak kutatásáról,
mindent itt hagyok Párizsban, és áttelepülök magához Varsóba.
– Hihetetlen! – szaladt ki Marie száján félig derűsen, félig felháborodva,
és mivel ezt meghallotta az apja, akit már időközben szintén beavatott,
kíváncsi volt, mi olyan hihetetlen.
 Marie felolvasta neki a sorokat.
– Rendes ember – mondta az apja –, ne ellenkezz tovább, hagyd, hogy
eljöjjön. Úgysem fog lemondani rólad.
Válaszlevelében azonban, az apja tanácsával ellentétben, Marie
megparancsolta konok hódolójának, hogy verje ki a fejéből a kivándorlásra
vonatkozó terveit.
Lengyelországot nem fogja már ebben az életben felszabadítani, felelte Pierre
Curie egyik Fribourgba címzett levelében, de remélhetőleg mi elég sokáig
élünk ahhoz, hogy a természetből együtt kicsikarjunk még egy-két titkot, és ily
módon nem csupán egy nemzetnek, hanem az egész emberiségnek a szolgálatába
álljunk. Az ön odaadó barátja, Pierre Curie.
– Újabb lánykérés! – nevetett Hela, amikor Marie egy kirándulás során
felolvasta neki a levelet. – Kizárólag úgy válhatsz franciává, ha férjhez
mész hozzá.
– Ez a férfi engem az őrületbe kerget! – sóhajtott Marie. – Igazán
megspórolhatná magának az álcázott szerelmi vallomásait, bár már azzal
is levesz a lábamról, hogy ennyire tiszteli a természettudományok iránti
szeretetemet, és a titkos vágyamat, hogy kutató legyek.
És aztán végül bekövetkezett, amit rajta kívül már mindenki előre
látott: Marie beadta a derekát.
Az utolsó lökés, amivel ledőlt Marie erődítményének a fala, Curie
Varsóba küldött szeptemberi levele volt, amelyben egy ifjúkori
szerelméről mesélt, akit húszéves korában szörnyű körülmények között
veszített el. Ez után a szerencsétlenség után, ahogy fogalmazott, megesküdtem
magamnak, hogy a jövőben úgy élek, mint egy remete, soha nem fogok emberekkel
foglalkozni, elmerülök az élettelen dolgok világában. Akkoriban lemondtam
magamról. De aztán ön belépett az életembe, Marie, és eddig soha nem voltam
semmiben annyire biztos, mint abban, hogy önnel akarom leélni az életemet. Akar
a feleségem lenni?
Marie a levéllel a táskájában két napig járta Varsó utcáit és parkjait,
újra meg újra elolvasta, majd végül megadta magát. Igen, írta Pierre Curie-
nek, akarok!
Októberben felszállt a párizsi vonatra. A negyvenórás úton alig aludt
valamit. Ahogy távolodott Lengyelországtól, és amint közeledett Párizs
felé, egyre biztosabban érezte, hogy a régi életét egyszer s mindenkorra
maga mögött hagyva egészen új élet vár rá. Ez a bizonyosság jó érzéssel
töltötte el és ébren tartotta.
A begördülő vonat ablakából Marie meglátott a Gare du Nord peronján
egy magas férfit, ódivatú zakóban, ahogy enyhén előrehajolva, merev
tekintettel figyeli a lassan beérkező vonatot: Pierre Curie. A férfi azonnal
észrevette őt, ahogy leszállt a vonatról, és miközben felé tartott, úgy
ragyogott az egész arca, mint egy kisfiúé, aki bármelyik pillanatban
szétrobbanhat a boldogságtól.
– Na, végre, hogy itt van az én hű barátnőm! – Azzal átvette a bőröndöt,
és kezet csókolt Marie-nak.
Marie mellkasát, hasát és arcát jóleső melegség járta át, és magában ezt
gondolta: Igen, ő az, ő az én férjem. Hogyan is kételkedhettem az ellenkezőjében,
abban, hogy mi ketten összetartozunk?

* * *

A következő év tavaszán, nem sokkal azután, hogy Pierre Curie sikeresen

megvédte a doktori disszertációját, eljegyezték egymást, majd nyáron
összeházasodtak Sceaux anyakönyvi hivatalában.
Egy évre rá, 1897. szeptember 12-én Marie világra hozta a lányát, Irène-
t.
 22

X-sugarak
Párizs, 1898 februárja

 
Marie ahelyett, hogy az iskolából közvetlenül a laborba ment volna,
hazatekert. Valami meghatározhatatlan aggodalom hajtotta, amely elég
erős volt ahhoz, hogy még a várva várt délutáni laboratóriumi munkájáról
is lemondjon. A gyermekére gondolt. Biztosan lelkiismeretesen gondozza
Irène-t a dadus? Marie egyre gyorsabban tekert. Ugye nem történt baj a a
lányával? Hamarosan befordult a Boulevard Kellermannra.
Előző év őszétől laktak itt, a 108-as szám alatti kis házban, Párizs déli
peremén. Miután meghalt Pierre édesanyja, az apja, Eugène, hozzájuk
költözött Sceaux-ból. Hamar megtapasztalták, micsoda áldást jelent, hogy
velük lakik ez a csodálatos férfi, aki egy személyben volt ezermester,
kertész, odaadó nagyapa és orvos. Annak ellenére, hogy Irène volt a szeme
fénye, Marie és Pierre mégis felvett mellé valakit, mert a kislány
egyszerűen még túl kicsi volt ahhoz, hogy egyedül Eugène-t terheljék a
felügyeletével.
Marie már akkor észrevette, hogy a babakocsi nem áll a megszokott
helyén, amikor az előkert kerítése előtt leszállt a kerékpárról. Még jobban
aggódni kezdett. Leállította a kerékpárt, és besietett a házba.
– Monique? – Így hívták a dadust. – Itt van, Monique?
A gyerekszoba üres járókája előtt állva a torkában dobogott a szíve.
– A parkba ment Irène-nel! – kiáltotta egy hang a konyhából. – Hiszen
láthattad, hogy a babakocsi nincs az előtető alatt.
Marie nagy levegőt vett, és bement a konyhába. Pierre apja, Eugène a
hátsó ajtó kilincsét markolva nekidőlt az ajtófélfának: szikár férfi,
gumicsizmában és munkásruhában, ősz bajusz, kecskeszakáll, bozontos
szemöldök alatt mosolygó szempár. Bár majdnem mindig jókedvű volt,
abban a pillanatban mégis aggódva nézett Marie-ra.
– Á, buta vagyok! – csapott a homlokára Marie. – Persze hogy láttam,
vagy hát ezek szerint mégsem. – Próbált mosolyt erőltetni az arcára. –
Minden rendben a gyerekkel?
– Irène nem is lehetne jobban.
 – Hála istennek! – Marie nyelt egyet, érezte, ahogy a szívverése
lenyugszik. – Ma már dolgoztál a kertben? – kérdezte, hogy valami
ártalmatlan témára terelje a szót.
– Meg akarom csinálni a korai ágyást, mert napról napra melegebb lesz.
– Eugène megint aggódva pillantott a menyére. – Kissé zaklatottnak tűnsz,
Marie.
Marie megvonta a vállát.
– Nagyon gyorsan tekertem, hamar ide akartam érni a gyerekhez.
– Nem a laborba készültél? – Eugène a homlokát ráncolta, és azzal a
fürkésző orvostekintettel figyelt, amitől Marie a legtöbbször rosszul érezte
magát, mert az apósa előtt szinte semmit sem lehetett eltitkolni. –
Aggódnom kéne?
Marie hevesen megrázta a fejét.
– Dehogy is, Eugène! Csak ma itthon kell dolgoznom. – Azzal
megfordult, hogy kimenjen a konyhából. – Az acélkutatásról szóló
cikkemen, tudod?
– Milyen volt az iskolában?
– Kissé unalmas, mint mindig – válaszolta hátrafordulva, és még
egyszer rámosolygott az apósára, aztán a folyosón át gyorsan bement a
kicsi dolgozószobájába, és lerogyott a szekreteréhez.
Marie-t már előző tavasszal is Eugène Curie vette kezelésbe, amikor
egyre elviselhetetlenebbé vált a terhesség. Meghízott, és ránézésre majd
kicsattant az egészségtől, de alig telt el nap úgy, hogy ne gyötörték volna
rosszullétek, és a keringési problémái miatt ne kellett volna sokat
feküdnie. Meg aztán gyakran hányt is. Eugène nélkül képtelen lett volna
letenni a múlt nyári licenciavizsgáját.
Marie tekintete megakadt egy újságból kivágott fényképen, amely egy
kéz csontjait ábrázolta. Az újság már hetek óta ott hevert az első cikkéhez
összegyűjtött iratköteg tetején, mintegy figyelmeztetésként, hogy a
tanársága mellett ne feledkezzen meg a valódi hivatásáról: a kutatásról.
Már túl régóta halogatja a doktori disszertációját.
A papírköteg és a fénykép fölött átnyúlva, a szekretere polcáról
kihúzott egy naplót, felütötte, belelapozott, és átfutotta az elmúlt hetek és
hónapok bejegyzéseit. Irène megfogta az ujjamat, olvasta, Irène először fordult
meg a bölcsőben, Irène felfigyelt Pierre hangjára. Marie minden egyes lépést
feljegyzett Irène fejlődésében, minden első mozdulatot és szinte minden
hangot. Továbbá a gyerek aktuális súlyát és hosszát is rendszeresen felírta.
A februári üres lapra beírta az aznap reggeli megfigyeléseit, reggel már
nem volt ideje rá, mert indulnia kellett dolgozni. Irène ma felsikoltott, amikor
reggel meglátta Pierre-t, írta, és közben ugrált a kisszékében.
 A szülést Eugène vezette le. Csodálkozott, amiért Marie a hosszú
vajúdás alatt meg sem mukkant.
– Ez neked köszönhető – mondta neki később Marie. – Te voltál a
kősziklám a zúgó tengerben.
De talán az is közrejátszott ebben, hogy Marie-nak volt már gyakorlata
a szenvedés és a fájdalom elviselésében.
A szülés utáni hetekben szörnyű fáradtság lett úrrá rajta. Alig jutott el
egyik szobától a másikig, olyan gyengének érezte magát. Napokon át ki
sem kelt az ágyból. Ugyanaz volt, mint az anyja halála után. És nem valami
hasonló bénító kimerültséget élt meg az érettségit követően is, valamint a
Kasimir Zorawski körüli szerelmi dráma idején?
Pierre-rel együtt rettentően megijedtek, amikor egy orvos barátjuk
tuberkulózisra gyanakodott. Eugène azonban csak a fejét rázta. Melankólia,
így szólt az ő diagnózisa. Eugène szeretetteli odafigyeléssel, hideg
borogatással és gyógyteával kezelte Marie-t. Meg zenével, a saját
zongorajátékával.
Marie fokozatosan erőre kapott, és január eleje óta ismét tanítani
kezdett. Sőt, a laborba már karácsony előtt visszahúzta a szíve. Témát
keresett a doktori disszertációjához.
Amikor visszarakta a naplót a polcra, hogy elővegyen egy másikat,
hozzáért az iratköteghez, rajta az újság fényképével. Felemelte, és
megnézte a csontvázkezet. A felvétel egy német fizikus feleségének,
Bertha Röntgennek a kezéről készült. A fizikust mindaddig alig ismerte
valaki, amíg a feleségéről el nem készítette ezt a speciális résznézetet.
Azóta viszont Wilhelm Conrad Röntgen világhírűvé vált.
Conrad egy nem különösebben látványos kísérletben katódsugarakat
generált egy vákuumcsőben, és leginkább a véletlennek köszönhetően
fedezte fel, hogy ezek a sugarak áthatolnak a puha és vékony anyagokon,
miközben viszont megalkotják az útjukba kerülő, számukra
áthatolhatatlan szilárdabb testek körvonalait. Conrad felesége, mint ahogy
az újságok megírták, vonakodva bár, és nem túl jó érzésekkel, hajlandó
volt arra, hogy tizenöt percen keresztül beletartsa a kezét ezekbe a gyanús
sugarakba.
Mivel addig még senki sem jött rá ezeknek a sugaraknak a természetére
és pontos forrására, egyszerűen csak X-sugaraknak nevezték őket; amióta
azonban Bertha röntgenkeze bejárta a világot, fizikusok serege kötelezte el
magát ezeknek a kutatásoknak. Marie is eljátszott a gondolattal, hogy a
doktori munkájában ezeket a sugarakat vizsgálná meg.
A nászútjukon kerékpárral bebarangolták Bretagne-t, az utolsó
napokban azonban Marie már türelmetlenné vált, mert végre ki akarta
magát próbálni kutatóként. Nyitott szemmel járt a laborban, és
figyelmesen olvasta az aktuális tudományos irodalmat, próbált rátalálni
valami olyan titokra, amit még senki nem tudott felfedni, és ami arra várt,
hogy ő fejtse meg, csakis ő, Marie Curie-Skłodowska. Az esküvője óta nem
telt úgy nap, hogy ne érezte volna, pontosan emiatt van ezen a világon.
Először azonban ezt a bosszantó jegyzethalmot kellett átválogatnia, és
egy hathatós cikket írnia a Nemzeti Iparfejlesztési Társaság folyóiratába.
Az irathalom ugyanis az acélfajták mágneses tulajdonságairól szóló
tanulmányának az eredményeit tartalmazta: táblázatokat, fényképeket,
számításokat és kísérleti útmutatókat. A cikk megjelenése ezerötszáz
frankkal kecsegtette szerény költségvetésüket. Felcsapta a
háztartáskönyvet, de ez az összeg még nem szerepelt a bevételi oldalon.
Szokásához híven apró és rendezett kézírásával ismét bejegyezte az aznapi
kiadásait, majd visszalapozott, és átfutotta az elmúlt hét tételeit, csak
hogy még egyszer megállapítsa, nőttek a kiadások. Negyven frankkal,
amiért az elmúlt év késő őszétől az állapota miatt nem tudott szoptatni, és
szoptatós dajkát kellett felvennie, majd újabb száz frankkal, amióta megint
tanított, és dadusra is szüksége lett.
A nyavalyás iskola! Sóhajtva becsukta a háztartási naplót, majd a
tekintete újra Bertha kezének a fényképére esett. Mennyi idejét elrabolta a
fizikatanítás az akadémián, ahol a jómódú állampolgárok tehetséges lányai
tanultak, és ahol amúgy egyetlen női oktatóként olyan fiatal lányokat
tanított, akik maguk is tanárok akartak lenni, vagy akár tudósok! Már csak
az odaút is naponta közel két órát vett el az idejéből.
De mi haszna a siránkozásnak? Szükségük volt arra a pénzre, mert
Pierre havi ötszáz frankos keresetéből nem jöttek ki. Még nem, de bíztak
abban, hogy ez hamarosan megváltozik, méghozzá akkor, amikor a
Sorbonne végre odaadja neki a tanszéki állást, amelyet rögtön a sikeres
doktorálása után pályázott meg.
Igen, monsieur Curie megváltozott, amióta Marie feleségül ment hozzá,
és befolyással volt a férjére. Marie szeretett Pierre-e számára az arany, a
rang és a megbecsülés még mindig túlságosan közömbös volt, de végre
nyilvánosságra hozta az oly fontos kutatását, és már nem tartotta annyira
feleslegesnek, hogy számot adjon a tudásáról és a felfedezéséről.
A különböző hőmérsékletű testek mágneses tulajdonságairól szóló
doktori disszertációja fontos lépés volt ebbe az irányba. Tudós körökben
felfigyeltek rá, és Marie, aki rettentő büszke volt Pierre-re, minden
lehetőséget megragadott arra, hogy dicsérje a férjét.
Maga elé vette a cikkéhez összegyűjtött jegyzetköteget. Miért nem jön
már vissza a dadus Irène-nel? Az ablak felé nézve egyszerre megint rátört
az a meghatározhatatlan érzés, ami arra kényszerítette, hogy az iskolából
hazatekerjen, ne pedig a laborba. Remélhetőleg jól felöltöztette Monique a
kicsit.
Marie megpróbált a feljegyzéseire, a fotóira és a táblázataira
összpontosítani, de a gondolatai folyton a lányára terelődtek. Csak nem
történt valami Irène-nel? – futott át az agyán, és a ködös aggodalom azon
nyomban konkrét félelemmé vált: felborult a babakocsi! Kiesett belőle
Irène, és egy kocsi átgurult rajta! Vagy egy szabadon kószáló hatalmas
kutya bánt el vele a Kellermann-parkban!
Lepörögtek előtte ezek a borzalmas jelenetek, és annyira valószerűnek
tűnt számára, hogy valami ilyesminek kellett történnie, hogy a szíve a
torkában dobogott. Pattanásig feszült idegekkel kirohant a
dolgozószobájából, ki a házból, a homlokán hideg verejték ütött ki.
Felpattant a kerékpárjára, és már indult is. Azt sem hallotta meg, hogy
Eugène utánakiáltott.
Marie beszáguldott a Kellermann-parkba, végigtekert az utakon,
megkerülte a csónakázótavat, mire a kikötőpalló melletti padon végre
észrevette a dadust és a babakocsit, benne Irène-nel. Már messziről látta,
hogy a kislánya a kocsiban ül és vidáman gőgicsél, mialatt a dadus
kenyérdarabkákat dobál a kacsáknak a parti bozótosba.
Marie leszállt, megtámaszkodott a kormányrúdon, mélyen beszívta a
levegőt, többször egymás után. A szíve a halántékában kalapált. Végül
felegyenesedett, és kihúzott egy zsebkendőt a ruhája ujjából. Először le
kellett nyugodnia, aztán letörölnie az izzadságot, mert ilyen állapotban
nem mutatkozhatott a dadus előtt.
Hirtelen fémes csikorgás hallatszott, egy kerékpáros állt meg mellette:
Pierre. A kerékpárját leállította a kitámasztójára, odalépett Marie-hoz, és
megölelte.
– Kicsikém. – Megcsókolta a homlokát, beceneveket sugdosott a fülébe,
amiket ő talált ki neki. – Csupa izzadt vagy! – Kicsit eltolta magától. – Még
kabátot sem vettél!
Gyorsan kibújt a zakójából, és rásegítette Marie-ra. Aztán megcsókolta a
szemét, az orrát, az arcát.
– Szegény kicsi lány! Papa mesélte, hogy kirohantál a házból, és nem
tudott megállítani. Megint az a szörnyű félelem? – Marie bólintott. – És
megint derült égből tört rád?
Marie beletemette átizzadt arcát Pierre nyakának a hajlatába.
– Hát itt vagy, erős medvém? – suttogta. – Tényleg itt vagy?
– Itt vagyok veled, drága kicsi lány.
 Pierre addig simogatta és ölelte Marie-t, amíg a felesége szívverése és
légzése végre lecsillapodott. Eugène így nevezte ezt az állapotot: melankólia
pánikrohamokkal. Szerencsére egyre ritkábban fordult elő.
– Jobb már? – Pierre megcsókolta, Marie pedig bólintott.
Felszálltak a kerékpárjukra, majd együtt odatekertek kislányukhoz és a
dadushoz.

* * *

Este, miután lefektették a gyereket, mindketten bevonultak Marie

dolgozószobájába. Marie, hogy pénz álljon a házhoz, hozzálátott a
jegyzetek átválogatásához. Ahhoz, hogy a háztartási naplójának a bevételi
oldalára áprilisban bekönyvelhesse az ezerötszáz frankot, március elejéig
kellett leadnia a Nemzeti Iparfejlesztési Társaságnak a cikket. Pierre a két
könyvszekrény közötti olvasófotelban ülve borsmentateát szürcsölgetett,
és a Fizikus Társaság aznapi üléséről mesélt.
– Mindenki az X-sugarakat hajkurássza – mondta –, úgy tűnik, nincs is
más téma. Időközben a társadalom legtávolabbi szögleteit is elérte, például
a karneválon állítólag X-sugarakat bemutató kocsi is felvonul, Amerikában
vallásos szenátorok törvényt dolgoznak ki arra, hogy a sugarakat erkölcsi
okokra hivatkozva betiltsák, egy párizsi szélhámos meg olyan
röntgensugár-készüléket árul, amivel a férj állítólag ki tudja szűrni a
felesége hűtlenségét.
– És Becquerel professzor? – Marie azóta követte figyelemmel a fizikus
munkáját, hogy az felfedezte az urán sugárzását.
– Úgy tűnik, ő már nem foglalkozik a témával. – Pierre egykedvűen
megvonta a vállát, nem különösebben kedvelte Becquerelt. –
Nyilvánvalóan beérte annyival, hogy az uránsók sugárzásának nincs köze
Conrad Röntgen sugaraihoz, azt leszámítva, hogy mindkét sugárfajta
képes foszforeszkálást előidézni.
Marie-t mintha áramütés érte volna. Ezek szerint valóban létezik
többféle sugárzás is? Tényleg lenne itt egy olyan titok, amelyik csak arra
vár, hogy kitartó és szenvedélyes munkával megfejtse?
Henri Becquerel azért figyelt fel erre a témára, mert Röntgen úgy
fedezte fel az X-sugarakat, hogy véletlenül fényt idézett elő egy
foszforeszkáló lámpaernyőn, vagyis egy felületen, amely olyan anyaggal
volt lekenve, amelyik fény hatására maga is fénykibocsátóvá válik. És
mivel Becquerel apja, Edmond feltalálta az úgynevezett foszforoszkópot,
amelynek a segítségével a foszforeszkáló anyagokat lehetett kimutatni, a
fia, Henri bizonyos mértékben családi nyomásra kutatta az X-sugarak és a
foszforeszkálás közötti összefüggést.
Vizsgálatának az eredménye egyértelmű volt: nincs összefüggés a kettő
között. Becquerel különböző anyagokkal kísérletezett, és rájött, hogy az
urán sugarakat bocsát ki, ráadásul katód, anód és vákuumcső nélkül.
– Egyáltalán nem kíváncsi arra, hogy az uránsó mitől sugárzik? – Marie
ezt alig tudta elhinni.
– A jelek szerint nem. – Pierre megvonta a vállát. – Valószínűleg
időpocsékolásnak tartja, mivel már túl sokaknak tört bele a bicskájuk. A
sugarakról időközben az a nézet vált érvényessé, hogy szinte
mérhetetlenek.
Mérhetetlen? – gondolta Marie. Beletört a bicskájuk? Lehetetlennek
hangzott, és ettől izgalomba jött.
– Becquerel a kvarcelektrométert használta a méréseihez, de nem úgy
tűnt, mintha a műszer valóban hasznára lett volna.
– Attól tartok, nem megfelelően járt el vele. De ki az, aki képes rá? Aki
helyesen akarja használni az elektrométerünket, annak nagy türelemre
van szüksége, de a legtöbb kollégából ez egyszerűen hiányzik, egy olyanból
meg aztán végképp, mint amilyen Becquerel, aki a gyors eredményeknek a
híve. – Pierre megfújta a teáját. – Magad is megtapasztaltad, Marie, milyen
erőt próbáló feladat az elektorméterrel mérni.
Marie már hetek óta gyakorolt Pierre legújabb fejlesztésű műszerén.
Még csak pár napja sikerült neki Becque-rel kísérletét reprodukálni, és
kimutatni az uránsók sugárzását.
– Becquerelnek a Tudományos Akadémia számára írt legutóbbi
jelentésében olvastam, hogy az uránsugárzást „Becquerel-sugaraknak”
nevezte el – emlékezett vissza Marie. – Az elmélete szerint az uránsók
kizárólag külső fényforrás hatására bocsátanak ki sugarakat.
– Pontosan, például napfény hatására. – Pierre belekortyolt a teájába. –
Ettől a meglátástól alapvetően nem is akar eltérni, valószínűleg ezért
tekinti a problémát megoldottnak.
Marie letette a jegyzeteit, hátradőlt, és a férjére nézett. Lázasan
kattogott az agya. Végül felállt, és odament hozzá.
– Hány tanulmány született már az X-sugarakról azóta, hogy Bertha
keze világhírű lett?
Pierre legyintett:
– Több ezer.
Marie leült Pierre foteljának a karfájára.
– És mennyit írtak Becquerel uránsugarairól?
 – Az elmúlt hat hónapban csupán néhány írás jelent meg, részben
zavaros találgatások. – Pierre letette a teáscsészét a polcra, és megfogta
Marie kezét. – Mint mondtam, a kollégák úgy vélik, a sugarak nem
mérhetők kellő mértékben, se mennyiségileg, se minőségileg. – Bal kezével
lemondón legyintett. – Mintha az uránt meg akarnák hagyni Becquerel
titkának.
Ez volt az a kulcsszó, ami mágikusan vonzotta Marie-t: a titok. Kutatói
lelkesedése felizzott, egyre nagyobb bátorságot érzett magában, hogy
belevágjon. Még hogy az urán megőrizze magának a sugárzása titkát?
Nem, ez nála szóba sem jöhetett.
– És Becquerel?
– Szerinte a sugárzás jelenségét már kellőképpen felderítette. Ő nem az
a típus, aki szeret sokat vesződni valamivel, tudod? – Pierre megcsókolta
Marie kezét. – Miért kérdezed, kicsi lány?
Ajkával végigsimította Marie kézfejét és alkarját.
– Mert azzal a gondolattal játszom, hogy ez lehetne a doktori
disszertációm témája. – Marie kissé visszafogottan fejezte ki magát.
Valójában ugyanis már eldöntötte, hogy a doktori munkáját a rejtélyes
sugárzásnak szenteli.
– Csak nem te is bele akarod törni a bicskádat? – Pierre kérdőn nézett
rá.
Marie egyszerűen meg sem hallotta a kérdést.
– Hány kutató dolgozik még jelenleg ezen a problémán, azt tudod?
– A glasgow-i öreg Lord Kelvinről lehet olvasni – vonta meg Pierre a
vállát –, rajta kívül van még egy olasz, de annak elfelejtettem a nevét,
valamint van egy angol laborban dolgozó fiatal ausztrál, Rutherford.
Földműves családból származik, és elég éles eszű, ahogy hallani lehet.
Olyannyira, hogy a cambridge-i Thomson kolléga alkalmazta is. Egyikőjük
sem akarja már elhinni, hogy az atom a legkisebb anyagi részecske.
Elektronokról meg hasonlókról hadoválnak.
– Tehát a sugarak a levegőben elektromos töltést hoznak létre –
töprengett Marie hangosan. – Az uránsugarak éppúgy, mint Röntgen X-
sugarai.
– Igen, pontosan. A közvetlen közelükben ionizálják a levegőt. Lord
Kelvin ezt be is bizonyította. Hova akarsz kilyukadni, kedvesem?
Pierre az ajkával újra Marie alkarját kezdte kényeztetni.
– A te kristályaid is ezt teszik, amikor nyomás alatt elektromos töltést
szabadítanak fel, és ezt tették az acélfajtáim is mágneses mezőben. És
hogyan mértük meg őket?
Pierre erre már felkapta a fejét.
 – Úgy érted, be kellene vetnünk a kvarcelektrométerünket ahhoz, hogy
még alaposabban nyomába eredjünk a Becquerel-sugaraknak?
– A te kvarcelektrométered, drága medve.
– Becquerel megállapította, hogy az uránsó önmagától sugároz, Kelvin
pedig az elektrométerrel kimutatta az elektromos töltést, amellyel a
sugárzás a környező levegőt ionizálja. Mit akarsz még ezenkívül elérni? Mi
jár a fejedben?
– Meg akarom fejteni ezeknek a sugaraknak a titkát, és azt akarom,
hogy nekem sikerüljön először. Vagyis ott fogom folytatni, ahol Lord
Kelvin abbahagyta. Beismerte, hogy nem lát magyarázatot erre a
sugárjelenségre. Én viszont szeretném megmagyarázni. Ráadásul, ha az
urán kibocsátja ezeket a sugarakat, ki tudja, rajta kívül még milyen
szubsztanciák képesek erre? Ha vannak ilyenek, azokat csak akkor találjuk
meg, ha keressük őket, és én meg akarom próbálni. Alig van róla irodalom,
nem magad mondtad? Úgyhogy jó eséllyel fedezek fel valami újat.
Pierre feltápászkodott a fotelból, majd egyre töprengőbb arckifejezéssel
fel-alá kezdett járkálni Marie dolgozószobájában.
– Ahhoz, hogy a Becquerel-sugarak után kutatva az anyagok széles
spektrumát meg lehessen vizsgálni az elektrométerrel, további
változtatásokat kellene végrehajtanom rajta. Még finomítanom kell a
készüléken. – Megállt Marie előtt, és széttárta a karját. – Sajnos
pillanatnyilag annyira leterhel a tanítás és a kristálytanulmányom, hogy
erre egyszerűen nem marad időm. Hiszen tudod, hogy még egy további
szemináriumot is elvállaltam, hogy nyáron megint elutazhassunk
Auvergne-be.
Előző évben, Irène születése előtt, Auvergne hegyeiben nyaraltak. Marie
terhessége ellenére nap mint nap úton voltak a kerékpárjukkal, amelyeket
Pierre családja ajándékozott nekik az esküvőjükre.
– Legalább próbáld meg, kérlek! – Marie felállt, és megölelte a férjét. –
Ugye megteszed a kedvemért? – Lábujjhegyre állva megcsókolta Pierre-t. –
Cserébe jövő héten mindennap főzök neked valami finomat. Bronia
receptjeiből kiválaszthatod, mit szeretnél.
Pierre felnevetett, majd visszacsókolta a feleségét.
– Szóval így állunk! Meg akarsz vesztegetni. Közben meg tudod, hogy
képtelen vagyok neked nemet mondani.
 23

Sötétben tapogatózva
Párizs, 1898 márciusa

 
Reggel Marie a következőt jegyezte fel a babanaplóba: Ma éjjel Irène kétszer
is felsírt. Még nem érzem, hogy jönne a foga, de Eugène úgy véli, ez a fogzás jele.
Amikor Marie búcsúzóul megcsókolta a kicsit, az sírva kapaszkodott az
anyja nyakába. Marie azonban kénytelen volt a kislányát átadni a
dadusnak, mert indulnia kellett.
Vérző szívvel lépett ki a házból, majd a megállóhoz sietett. Már két
napja esett az eső, így muszáj volt lóvasúttal mennie. Az iskolában aztán
egyből elindult a napi robot: négy fizikaóra, vesződés a diáklányokkal, akik
nem készítették el a házi feladataikat, egyes kollégák becsmérlő tekintete,
akik a tanáriban még mindig nem szoktak hozzá a nők látványához.
Ebédidőben Marie hazament, annak ellenére, hogy már várta a
délutánra betervezett munkát a laborban. De nem tudta kiverni a fejéből
Irène reggeli könnyeit, és mindenképpen látni akarta a gyereket. Az eső
alábbhagyott, már épp hogy csak szemerkélt.
A 108-as számú háztól Eugène jött a megálló felé. Marie-nak hirtelen
elakadt a lélegzete, kezdett rajta eluralkodni a túl jól ismert pánikrohama.
A jelek szerint az apósa már ötven lépés távolságról is észrevette Marie
arcán a rémületet.
– Minden rendben van otthon! – kiáltotta, egy levelet lobogtatva a
kezében. – Csak ezt be akartam vinni Pierre-hez az iskolába, gondoltam,
biztosan fontos.
– Az is – állapította meg Marie, a feladót látva. – A rég várt jó hír! –
Marie természetesen nem bontotta fel a borítékot, hiszen Pierre-nek
címezték, de sejtette, mi állt benne. – Pierre hamarosan a Sorbonne tanára
lesz! – ujjongott. – Végre!
A feladónál a Sorbonne alatt Charles Friedel professzor neve volt
feltűntetve. Ő volt az a kémikus, akinek a laborjában Pierre és a bátyja,
Jacques ifjú éveikben az első kutatásaikat végezték. A Pierre pályázatát
támogató professzorok között ő és Lippmann tartozott a legbefolyásosabb
tudósok közé.
 Marie, Eugène-nel az oldalán, örömteli reményekkel tért haza. A
túlságosan is szerény férjének teljes szívéből azt kívánta, kapja meg a
tanszéki állást. Meg persze magának is, bár a professzori fizetésből nem
lehetett meggazdagodni, Pierre leendő keresete majdhogynem
megduplázódna, és évi tizenkétezer frankra emelkedne, ami lehetőséget
adna Marie-nak, hogy abbahagyja a tanítást, és minden idejét a doktori
disszertációjával kapcsolatot kutatásoknak szentelje.
Marie megebédelt Eugène-nel és a dadussal, majd játszott egy röpke
órácskát Irène-nel, amíg kislányát el nem nyomta az álom, és Monique
végre be tudta rakni a kiságyba. Aztán a lóvasúttal felment a Latin
negyedbe, egészen a Rue Lhomondig, Pierre iskolájába.
Nyomban Marie tanári vizsgája után, ahol ő végzett a legjobb
eredménnyel, és amit nem minden kolléga nézett jó szemmel, Pierre
berendezett neki egy kis labort, az Alkalmazott fizika és kémia iskolájának
földszintjén. Mielőtt azonban Marie bement volna oda, először felrohant a
lépcsőn, hogy az egyetem levelét bevigye az irodába.
Az iroda ajtaja nyitva volt, de Pierre nem ült a nehéz íróasztalánál,
valószínűleg tanított, vagy az egyik emeleti hallgatói laborban tartották
fel. Marie az íróasztal közepén egymásra pakolt néhány könyvet, a
tetejükre rakta a kockaformájú kvarc levélnehezéket, arra pedig a fontos
levelet. A tornyot egy cetlire firkantott szerelmes üzenettel koronázta
meg.
A földszintre érve bement a szűk laborjába, magára kapott egy régi
lódenkabátot, és odalépett a laborasztalhoz. Az ionizációs kamra ládája
mellett, kábelek és csövek kavalkádjában ott magasodott az elektrométer.
Pierre éjszakákba nyúlón dolgozott rajta, mire sikerült a műszert a
technika legújabb állásához igazítania.
Az év első heteiben Marie mással sem foglalkozott, mint hogy a célja
elérése érdekében kitalálja a legmegfelelőbb kísérleti eljárásokat, majd
begyakorolja a munkát a továbbfejlesztett elektrométerrel, amihez
nyugodt kézre, sok türelemre, éles szemre és magas koncentrációs
képességre volt szükség. Thomson, a cambridge-i fizikus, aki szintén
Pierre eszközét használta, azt írta a férjének, hogy az elektrométerrel való
munka olykor az ideg-összeroppanás szélére kergeti.
Marie levette a borítást az érzékeny műszerről, odakészítette az
üvegcséket, bennük a Sorbonne-ról beszerzett különböző
szubsztanciákkal, hogy megvizsgálja azok sugáraktivitását. Egykori tanára
és jelenlegi témavezetője, Lippmann professzor mindent a rendelkezésére
bocsátott, amire csak szüksége volt: fémeket, sókat, kristályokat,
ásványokat.
 Eleinte kizárólag a sugárzó uránsóval kísérletezett, hogy némiképp
kalibrálja a műszert. Majd tucatnyi más anyagot is vizsgálni kezdett:
aranyat, cinket, rezet, különböző ásványokat. Olyan volt, mintha a
sötétben tapogatózna, mert ezek az anyagok még csak nyomokban sem
produkáltak mérhető sugárzást. Mindaddig, amíg egy nap Marie el nem
kezdett a szurokérc nevű ásvánnyal dolgozni, amely forró nyomra vezette,
ahogy azt egy kriminológus mondaná.
Marie kinyitotta Pierre rongyosra olvasott labornaplóját, amelynek fele
a férje régi, nehezen olvasható kristálytanulmányával kapcsolatos
jegyzeteivel volt tele. Marie is ebbe szokta feljegyezni a kísérleteit és a
mérési protokollokat. A férje kusza kézírása mellett az ő akkurátus írása
nyomtatottnak hatott.
Marie laborját üvegfal választotta el az iskola előcsarnokától, a három
másik fal vakolatlan téglákból állt, a téglák közti fúgákból sok helyen
mállott le a habarcs. A terem annyira kicsi volt, hogy mindössze egy asztal,
két szék és egy polc fért el benne. A polc roskadásig tömve volt könyvekkel
teli poros ládákkal, kémcsövekkel és régi műszerekkel. Amikor Paul
Langevin, aki időközben Pierre helyettesévé avanzsált, három nappal
azelőtt munka közben meglátogatta Marie-t, „lomtárnak” titulálta a
helyet.
Mindez nem különösebben zavarta Marie-t. Amikor belemerült a
munkájába, egyszerűen megfeledkezett a környezetéről. Ezt a csodálatra
méltó képességét, ahogy a munkájára vagy egy regényre koncentrálni
tudott, minden mást kizárva, önmagáról teljesen megfeledkezve,
mindvégig megőrizte: egész gyerekkorán át, az iskolás éveiben, amikor
nevelőnőként dolgozott, és az egyetemi évek alatt is.
Egyedül csak az zavarta, hogy rettentően hideg volt a laborban, ami
főleg a téli hónapokban nehezítette meg számára, hogy teljesen a
munkájának szentelje magát. A teremben nem volt kályha, és reszkető
kézzel képtelenség volt kielégítőn működtetni az amúgy is nagyon
érzékeny mérőműszert.
Az átmeneti időt Marie régi kabátokkal, gyapjúharisnyákkal és
takarókkal bekkelte ki. A következő télre meg már reménykedhetett a
fűtésben, mert Pierre az iskola vezetőségénél jelezte, hogy szükség lenne
kályhára.
Marie egyfelől néha visszavágyott a Sorbonne egyik modern,
nagyvonalúan felszerelt laboratóriumába. Másfelől viszont élvezte a
„lomtár” nyújtotta szabadságot, nem mondták meg neki a professzorok,
hogy mit tegyen vagy mit ne tegyen, senki nem szólt bele a munkájába.
 Kinyitotta az ionizációs kamrát, amelyet Pierre-rel együtt
zöldségesládából eszkábáltak, és az elektrométerhez csatlakoztatta. A
ládába két fémlemezt telepítettek, egymástól három centiméter
távolságra, amiket kábelekkel és drótokkal kötöttek össze. Marie az általa
összegyűjtött anyagokat tartalmazó üvegek egyikéből kikanalazott az alsó
fémlemezre egy kevés fekete, törmelékszerű szubsztanciát.
A földszerű szurokérc nemcsak úgy nézett ki, mint a föld, hanem
alapjában véve nem is különbözött attól, viszont úgynevezett
uránszennyeződést tartalmazott. A szurokérc ugyanis egy csehországi
bányaváros, Sankt Joachimsthal hulladékterméke volt, ahol arra
használták az uránt, hogy az ott előállított kerámiáknak erősebb színeket
kölcsönözzenek.
Marie bezárta az ionizációs kamrát, majd az egyik kilógó kábelt
nagyfeszültségű elemmel kötötte össze. Így a kamrában áram alá került az
alsó lemez, rajta a szurokérccel, és mivel a szurokérc sugárzó uránt
tartalmaz, az feltöltötte a két lemez közötti levegőt, majd azzal együtt a
felső lemezt is. Ez a lemez egy kábellel csatlakozott a
kvarcelektrométerhez, amellyel ily módon meg lehetett mérni a
keletkezett töltés nagyságát.
Marie hozzá is látott. Leült a székre, bal kezébe stopperórát, jobb
kezébe súlyt vett, és az előző napokhoz hasonlóan megint belekezdett a
mérési kísérletekbe. Szinte lesben állva figyelte az elektrométer belsejét, a
négy négyzetlapot, de mindenekelőtt a tűt. A kamrából egy rézdróton
keresztül folyt át a mérőműszerbe a sugárzás által ionizált levegő parányi
töltése, amely a tűt lengő-, az alatta lévő tükröt pedig forgómozgásba
hozta.
A jobb kezében lévő súllyal nyomás alá helyezett egy kvarckristályt,
mire az gyenge töltést produkált, amelynek erőssége megegyezett a
kamrában lévő töltéssel, és kiegyenlítette azt. A stopperórával megmérte,
mennyi idő kellett ahhoz, hogy a kamra két lemeze közti levegő
elektromossággal telítődjön. A tükörre irányított fénysugár egy skálán
mozgott, amelyen Marie le tudta olvasni az elektromos töltés erősségét,
ami aztán kioltódott. A töltés minimális volt, ám Pierre érzékeny
műszerének köszönhetően egyértelműen meg lehetett mérni.
Marie ezt a kísérletet vezette le napok óta, újra meg újra, hol
szurokérccel, hol uránsóval, hol pedig olyan szurokérccel, amelyből
kioldotta az uránsót. A kísérlet folytonos ismétlése egyáltalán nem
untatta, ellenkezőleg, még élvezte is az örömteli izgalmat, amely minden
új mérésnél hatalmába kerítette, mint a vadászláz. A méréseredmények
miatt meg is volt az oka az örömre, ám teljesen biztos akart lenni abban,
hogy nem hibázott.
Minden anyagnak megvizsgálta a sugárzási aktivitását, ami csak a
kezébe került, ebben a munkamámorban nyúlt két héttel korábban a
szurokérchez is. Bár tisztában volt vele, hogy ez a földdarab
uránvegyületet tartalmaz, aminek következtében sugároz, tudni akarta a
sugárzás mértékét.
Aztán jött a meglepetés: a szurokérc sokkal erősebben sugárzott, mint a
sima uránsó. Majd a következő meglepetés: az a szurokérc is erősebben
sugárzott az uránnál, amelyikből kivonta az uránt.
Marie először mérési hibára gyanakodott, ezért az összes eszközt
alaposan átvizsgálta, és újra kalibrálta. De az eredmény ugyanaz maradt: a
szurokérc sugárzott, akkor is, ha eltávolította belőle az uránt, ráadásul
háromszor erősebben sugárzott, mint az urán. És aznap is beigazolódott a
már ismert eredmény: az állítólagos szennyeződés erősebben sugárzott,
mint maga az urán.
Így már nem volt kétséges, hogy a szurokérc az uránvegyületen kívül
további sugárzó anyagot is tartalmaz. Lehet, hogy egy addig ismeretlen
elemet? A gondolattól gyorsabban kezdett verni a szíve. Marie lekapcsolta
a nagyfeszültségű elemről az ionizációs kamrát, benne a szurokérccel.
Gondosan és olvasható kézírással lejegyezte a labornaplóba a mérési
eredményeket. A lépcsőházból beszűrődő zajra felkapta a fejét, Pierre jött
le az emeletről. Lassan lépkedett, lehajtott fejjel, elgondolkodó
arckifejezéssel. Bekopogott az üvegfal melletti ajtón, majd belépett.
Miután csókkal köszöntötték egymást, Pierre először figyelmen kívül
hagyta Marie izgatott pillantását, és a laborkönyv fölé hajolt.
– Tehát valóban így áll a helyzet – mondta lassan, a rá jellemző
vontatott hangon. – A szurokérc az uránon kívül valami más sugárzó
anyagot is tartalmaz.
Marie már elég jól ismerte Pierre-t ahhoz, hogy érezze, valami nem
stimmel.
– Olyan anyagot tartalmaz, amit még nem ismerünk, és ami háromszor
olyan erősen sugárzik, mint maga az urán – magyarázta, majd felvont
szemöldökkel a férjére nézett, és megállapította, hogy másként fest egy
boldog férfi. Talán túl korán örült Pierre tanári állásának? Görcsbe rándult
a gyomra. – És mi volt Friedel levelében? – A hangja hirtelen még a saját
fülének is aggódón és kétségbeesetten csengett.
– Rossz hírek. – Pierre kicsit arrébb tolta a laborasztalon a kábelek és a
drótok kavalkádját, majd nekitámaszkodott az asztal szélének. – Jean
Perrin kapta meg a tanszéki állást.
 Marie az alsó ajkába harapott, és a könnyeivel küzdve megragadta
Pierre kezét.
Jean Perrin és a családja a szomszédságukban lakott. A közvetlen
természetű Eugène a kerítésen át már ősszel felvette velük a kapcsolatot,
azóta meg már oda-vissza meghívták egymást vacsorára vagy borozgatni.
– Néhányan, köztük Becquerel, kiszúrták, hogy Jeannal ellentétben én
nem jártam neves iskolákba. – Pierre előhúzta a borítékot kopott zakója
belső zsebéből, kihajtogatta, és felolvasta Friedel professzor sorait: –
„Vesztettünk, Curie, kénytelen vagyok belátni, hogy kár volt biztatnom
erre a kevés reménnyel kecsegtető álláspályázatra.”
A bizottságban a jelentkezésével kapcsolatos diszkusszió reménytelibb
volt, mint a végén a tényleges szavazás, írta Friedel, de még maga
Lippmann sem tudta meggyőzni a többséget arról, hogy Perre Curie-t
válasszák.
„Nem akarták elhinni, zárta levelét Friedel, hogy negyvenévesen, vagyis
a maga korában még elég fitt szellemileg ahhoz, hogy új feladatba kezdjen.
Csakis biztatni tudom önt, tisztelt Curie, hogy eredményes munkájával
továbbra is mutassa meg ezeknek az embereknek, mekkorát tévedtek.”
Pierre összehajtogatta a levelet, és eltette.
– Ez mindenekelőtt Becquerelnek köszönhető. Nem kedvel, nem tud mit
kezdeni a munkastílusommal, a jellememről nem is beszélve.
– Az elektrométereddel azért a jelek szerint mégis tudott mit kezdeni. –
Marie rezignáltságot látott Pierre-en, se dühöt, se csalódottságot, se
szomorúságot nem olvasott ki a tekintetéből. – Becquerel nagy befolyással
van a karra, nem igaz?
– A természettudományi karra meg a Tudományos Akadémiára is –
bólintott Pierre. – Jean Perrin rendes ember – tette hozzá nagyot sóhajtva.
– Nem sajnálom tőle a professzori címet. És most már ne beszéljünk többet
erről!

* * *

Bronia leterített egy takarót a kanapé előtt, és Marie lefektette rá a

kisbabáját. Az időközben ötéves Helena mindenfélét odahordott Irène-hez,
hogy játékra bírja az unokahúgát: építőkockát, rongybabát, labdákat. A
kicsi vidáman gügyögve nyúlt a színes sokféleségért, és ami csak a szájába
fért, mindent beletömött.
Az anyukák először a családi hírekről beszélgettek, amelyekről a varsói
levelekből értesültek. Az apjuk nem volt túl jól, ízületi fájdalmak és más,
öregedéssel járó problémák gyötörték. A testvérek megkönnyebbülésére
Josef felesége nagy szeretettel gondoskodott róla. Az apjuk olykor olyan
gyengéden és elismerőn emlegette a menyét, hogy Marie már szó szerint
féltékeny volt rá egy kicsit.
– Janina halála őt ugyanúgy megrázta, mint Josefet és a feleségét –
mondta. Janinának, Josef idősebb lányának a két évvel azelőtti halála a
szülőket és a nagypapát is rettentően megviselte. – Kiheveri ezt valaha is?
– A halálával mély sebeket tépett fel apánk szívében – mondta Bronia. –
Emlékezz csak vissza, mennyire megviselte Sofia halála is! Reméljük, majd
túlteszi magát rajta.
Helenával kapcsolatban szerencsére csupa pozitív hírről tudtak
egymásnak beszámolni. Férjhez ment egy varsói fényképészhez,
harmonikus házasságban élt, és terhes volt. A levelei ennek megfelelően
vidámságról tanúskodtak.
– Fáradtnak nézel ki, Mania – szólalt meg Bronia, amikor már eleget
beszélgettek az anyaságról és a gyerekekről –, ugyanakkor izgatottnak
tűnsz. Rosszul alszol?
– Nem alszom rosszul, csak keveset. – Marie legyintett. – Semmi gond,
most van fontosabb is, mint az alvás.
– Máshogy fogalmazva, megint túl sokat dolgozol. – Bronia komolyan
végigmérte a testvérét. – Mikor hagyhatom végre abba az aggódást az
egészségedért, húgocskám?
– Jól vagyok, Bronia, nagyon is jól. – Közelebb hajolt a nővéréhez, és
halkabban folytatta, mintha olyan titkot akarna közölni, amit még a
kisgyerekek sem hallhatnak. – Képzeld csak, Bronia, jó úton haladunk!
– Hogyhogy haladtok? – Bronia a homlokát ráncolta. – Pierre segít a
doktori munkádban?
– Két hete, amióta megkapta az elutasító levelet, a tanításon kívüli
idejét kizárólag az irodámban tölti. Azt hiszem, azóta egyáltalán nem is
foglalkozott a kristályaival. Már meséltem neked a szurokérccel
kapcsolatos munkámról, és képzeld csak, további sugárzó anyagokra
bukkantunk.
Miközben a lábuk előtt az ötéves unokahúga megpróbálta Irène-t
rávenni, hogy gurítsa vissza neki a labdát, Marie mesélt a nővérének a
sugárzó anyagokról, valamint az új elemre irányuló kutatásról, amiről azt
feltételezik, hogy a szurokérc egyik alkotója.
– Még nem tudtuk bebizonyítani, de majdnem biztos vagyok benne,
hogy létezik. Pierre tovább finomította a mérőműszert, és megérte.
Valóban rátaláltunk még két anyagra, amelyek sugarakat bocsátanak ki, a
tóriumra és a kalcitra. Tudod, mit jelent ez?
– Hogy nem tévedtél, Mania.
 – Nem erre gondoltam. – Mania legyintett. – Gondolkodj! – Bronia
megtámasztotta az állát, és a játszó gyerekeket nézte. – Kapsz egy kis
segítséget: Becquerel uránsugaraknak nevezte el a sugarait.
– Értem! – Bronia felnézett. – Hogy nem csak az urán sugárzik. Ebben a
tekintetben tévedett, mert más anyagok is sugároznak, ahogyan arra most
ti rájöttetek.
– Helyes – mosolygott Marie. – Úgy tűnik, ez a sugárzás olyan
természeti jelenség, ami jóval gyakoribb, mint ahogy azt sejtjük. A kalcit
egy ásványi vegyület, és mivel sugárzást bocsát ki, a szurokérchez
hasonlóan abban is kell lennie sugárzó elemnek.
– Ez tényleg izgalmasan hangzik. – Bronia döbbenten ingatta a fejét. –
És hány tudós le akart beszélni téged erről a kutatómunkáról!
– Egyáltalán nem lesz könnyű meggyőzni a szakmát – vélekedett Marie
rezignáltan. – Pierre már két hete megírta az első jelentést a Tudományos
Akadémia számára, de Lippmann, Friedellel együtt, mérési hibára
gyanakszik. Mi már számtalanszor elvégeztük a méréseinket, és az utolsó
tizedesjegyig stimmelnek. Holnap össze akarok állítani egy tézispapírt,
amit a jövő héten bemutatunk az Akadémián.
– Óriási vagy, Mania! Mindig is tudtam. – Bronia a két keze közé fogta
Marie fejét, és homlokon csókolta a húgát. – Apa nagyon büszke lesz rád.
– Lassan, lassan! – Marie hárító mozdulatokkal próbálta csitítani a
nővére izgatottságát. – Még csak az elején járunk a munkánknak.
– Tudod, minek jársz te az elején? A hatalmas tudóskarrierednek.
– Butaság, Bronia! – Marie nevetve kihámozta magát a nővére
öleléséből. – Ne mondj már ilyeneket! Teljesen összezavarsz.
– Várj csak! – Bronia felállt, és kiment a nappaliból. Hallatszott, hogy a
mellettük lévő hálószobában kihúz egy fiókot.
Marie a gyerekeket nézte: Irène a hasára fordult, Helena pedig arra
próbálta rávenni, hogy adja neki oda a piros labdát, amit négy lépéssel
előtte rakott le a földre. A kicsi rugdalózott, kinyújtotta a kezecskéit, és
dühösen gőgicsélt. Bronia lánya egy kicsit közelebb húzta a babát a
labdához.
Marie figyelte a két kislányt, és boldogan mosolygott. Micsoda ajándék
látni, ahogy felnőnek ezek a kis emberkék, gondolta. Mi lesz majd egyszer
belőlük?
A boldogságába fájdalom vegyült, mert hirtelen csupa szomorú kép tört
fel az emlékeiből: a hétéves önmagát látta, ahogy meggyújt egy gyertyát a
beteg és távol lévő édesanyjáért, látta magát, ahogy zokogva veti magát
Tupcia karjába, miután Ivanov megszemlélte a tanítást, és látta Sofiát
sápadtan és gyönyörűen a halotti ágyán fekve.
 Irène gügyögése egyre hangosabbá és türelmetlenebbé vált, majd
hirtelen a labda felé kúszott, mindig közelebb és közelebb tolta magát
hozzá, majd végül felemelkedett a térdére és a kezecskéjére, és az utolsó
métert már mászva tette meg. Ujjongva nyúlt a labdáért, majd feldőlt.
– Mászik! – kiáltotta Marie, amikor Bronia visszajött. – Most először!
Odaugrott a kislányához, és agyoncsókolgatta a nevető gyereket. Helena
tapsolni kezdett, aztán ismét elvette Irène-től a labdát, és öt lépéssel
arrébb a szőnyegre rakta.
– Még egyszer! – biztatta a kislányt. – Gyerünk, Irène! Csináld meg még
egyszer!
– Hadd olvassak fel neked valamit, Mania! – mondta Bronia, amikor
Marie visszaült a kanapéra. – Néhány sort, amit még te írtál nekem
Szczukiból, miután felbomlott Hela első eljegyzése.
Bronia kihajtogatta a levelet, és olvasni kezdett:
– „Nagyon úgy tűnik, hogy a Skłodowskiék közül senkihez sem kegyes
az élet. De van értelme ezen sopánkodni? Helyette inkább továbbra is
kitartóan és magabiztosan kell hinnünk a tehetségünkben. Az életünk
forog kockán, úgyhogy igyekezzünk mindenáron elérni azt, amire
születtünk.” – Bronia az ölébe ejtette a levelet, és egy kis ideig némán
nézett húga szürke szemébe. – Gondoltuk volna, hogy én valaha orvos
leszek, te meg sikeres kutató?
– Egyáltalán nem vagyok az. – Marie tiltakozón felemelte a kezét.
Bronia magához húzta húgát, és átölelte.
– Rengetegszer eszembe jut az az óra, amikor a Nowolipki utcába
hazatérve bementem apa dolgozószobájába. Ott álltál az ablaknál a
barométer mellett, apa íróasztala meg tele volt mindenféle cetlivel.
– A párizsi jövőnkkel kapcsolatos számításaim – emlékezett vissza
Marie.
– És akkor te egyezséget ajánlottál. – Bronia magához szorította a
húgát, majd nyomott egy puszit az arcára. – Ezt soha nem fogom neked
elfelejteni. Köszönöm!
 24

Az első lépések
Párizs, 1898 áprilisa

 
A zsúfolásig megtelt konferenciaterem utolsó sorában ültek. Épp egy
csillagász számolt be a Jupiter egyik új holdjáról, amelyet állítása szerint ő
fedezett fel. Pierre néha megsimogatta Marie kezét, olyankor ő
megszorította, és egy darabig kéz a kézben ültek egymás mellett. Pierre
tenyere izzadt volt, amiből Marie rájött, hogy mennyire ideges. De hogyan
is lehetett volna nyugodt, hiszen ő is izgult a feleségéért.
Marie életében először vett részt a Tudományos Akadémia ülésén, de az
izgatottsága ezzel kapcsolatban már rég elszállt. Az elmúlt két órában
egyszerűen túl sok beszámolót kellett végighallgatnia. Az asztronauta már
a hatodik előadó volt. Vagy a hetedik? Marie követni sem nagyon tudta.
Az urán- és a tóriumvegyületek sugárkibocsátásáról szóló beszámolót a
jelek szerint az Akadémia a napirend végére tűzte ki. Úgyhogy Marie
felkészült arra, hogy még sokat kell várnia, mire sorra kerül, és
meghallgatta a Jupiter holdjáról szóló híreket.
Az előtte lévő sorokban egyes professzorok nyugtalanul fészkelődtek,
mások sugdolóztak, amit Marie udvariatlanságnak tartott. Mások az
elalvás ellen küzdöttek. Pierre is időről időre elszenderült. Szegényke már
napok óta a végkimerülés határán állt, de nem is csoda, hiszen az előző két
hétben éjszakába nyúlón dolgoztak a laborban. Épp ideje volt, hogy Pierre
szabadságra menjen.
Az első sorban a Sorbonne nagy tekintélyei között ott ült Becquerel,
Friedel és Lippmann is. Henri Becquerel valami dokumentációban
lapozgatott zavartalanul, Charles Friedel egy jegyzetfüzetbe írogatott,
Lippmann professzor pedig, úgy tűnt, figyelmesen hallgatta az előadást.
Mivel Pierre nem volt tagja a Tudományos Akadémiának, Marie meg
nőként eleve nem is lehetett volna, Marie témavezető tanára vállalta, hogy
felolvassa a tanítványa beszámolóját. A fiatal lengyel nő felháborítónak
tartotta, hogy nem mutathatja be ő maga a munkájának az eredményeit,
de mi másra számíthatott volna ennek a méltóságos férfiakadémiának a
szent termeiben?
 A pulpituson beszélő csillagász azon kevesek közé tartozott, akik
képesek voltak rövidre fogni a beszámolójukat, és örvendetesen gyorsan
végzett az előadásával. Megköszönte az udvarias tapsot, majd következtek
a kérdések és egy rövid eszmecsere.
A szónoki emelvény következő tudósa egy mérnök volt, aki nyomással,
hidraulikával és kenőanyagokkal kapcsolatban végzett kutatásokat, és
olyan terjengősen beszélt, hogy Marie-nak elkalandoztak a gondolatai.
Bronia és a családja járt az eszében. Marie három napja hallotta először,
hogy Kasimir, Bronia és Helena elhagyja Párizst, és visszamegy
Lengyelországba. A kormány tüdőszanatóriumot nyitott Lengyelország
osztrák igazgatás alatt álló területén, a Magas-Tátrában, és felajánlották a
Dluski házaspárnak a kórház vezetését. Broniának és a férjének mindössze
két nap kellett ahhoz, hogy átgondolják és rábólintsanak az ajánlatra.
Marie nagyon örült a testvére sikerének, mégis elszomorították a hírek.
Még az sem tudta jobb kedvre deríteni, hogy Bronia újra kisbabát várt. A
Dluski család legkésőbb a századfordulóra már haza akart települni
Lengyelországba. Ha Marie arra gondolt, hogy két év múlva lengyel
családtag nélkül kell Párizsban élnie, megszakadt a szíve. Annyira várta
már, hogy láthassa Helenát és Bronia második gyermekét is felnőni!
És hát bizony a honvágy is újra rátört, amióta tudta, hogy Bronia és
Kasimir hamarosan hazaköltözik.
Zavaros gondolataiból taps szakította ki. A mérnök összerendezte a
papírjait, és mivel senki sem tett fel neki kérdést, elhagyta a pódiumot.
Lippmann professzor lépett az emelvényre. Pierre megragadta Marie
kezét, akinek hirtelen gyorsabban kezdett verni a szíve.
– Tisztelt uraim, van szerencsém ismertetni önökkel a doktorandám,
mademoiselle Marie Skłodowska-Curie beszámolóját – kezdte Lippmann.
Marie hallotta, hogy moraj fut végig a gyűlésen. Vajon előfordult már
valaha is, hogy az urak női szerző nevét hallották ezen a méltóságos
helyen? – A tanulmányának a címe: Az urán- és a tóriumvegyületek
sugárkibocsátása.
Ismét felmorajlott a tömeg, ezúttal össze is súgtak, mert meglepte őket
a cím. Marie-nak feltűnt, ahogy Becquerel hirtelen kihúzta magát a
székén. Bár Pierre már hó elején elküldte az Akadémiára a rövid, közösen
megfogalmazott előzetes jelentésüket, de valószínűleg kevesen olvasták el.
Miért is lenne olvasásra érdemes egy szakiskola tanárának és egy
doktorandának a jelentése?
Lippmann professzor megvárta, amíg a hangzavar elcsitult, majd
felolvasta Marie beszámolóját.
 Az akadémiai urak megtudták, hogy Marie szurokérccel kísérletezett,
amelyből kivonta az uránt, ám az ásvány mégis sugárzott, ráadásul
erősebben, mint maga az urán. Az is a tudomásukra jutott, hogy Marie a
tóriummal és a kalcittal két további, sugárzást előidéző anyagot fedezett
fel.
Marie jelentése nagyon rövid, szisztematikusan felépített tézispapír
volt. Pillanatok alatt elrepült az az alig tíz perc, amíg Lippmann felolvasta
a jelentést. Az Akadémia konferenciatermére néhány percen keresztül
feszült csend telepedett. Mindenki moccanás és pisszenés nélkül hallgatta
Lippmannt, Becquerel mereven ült, felhúzott vállakkal, a székén kissé
előrehajolva, az ölében heverő jegyzetről mintha meg is feledkezett volna.
– Tisztelt uraim, mademoiselle Skłodowska-Curie lényegében két
következtetést vont le a munkája eredményeiből – zárta Lippmann az
előadást. – Az egyik, hogy a Becquerel kolléga által felfedezett
uránsugárzás semmiképpen sem korlátozódik csupán az uránra, a másik
pedig, hogy a szurokérc nagy valószínűséggel még egy, eddig ismeretlen
anyagot tartalmaz, amely nagyobb mértékben képes sugározni, mint az
urán. Mademoiselle Skłodowska-Curie úgy döntött, hogy magát a
sugárzást a jövőben „radioaktivitásnak” fogja nevezi. Atomelmélete a
következőképpen hangzik: a radioaktivitás bizonyos elemek atomjainak a
sajátossága. Nem kizárt, hogy akár több radioaktív elem is létezik.
Köszönöm a figyelmüket.
Heves tapsvihar tört ki, alig akart csitulni, majd az első kérdezők máris
szót kértek, felálltak, és megfordultak. Mivel a tekintetük Marie helyett
Pierre-re szegeződött, Marie oldalba bökte a férfit, aki erre felállt, hogy
megválaszolja a kérdéseket. Marie hálás volt a férjének, mert nemigen
ódzkodott jobban semmitől, mint hogy a figyelem középpontjában álljon.
A legtöbb kérdés arra a mindannyiukat meglepő tényre vonatkozott,
miszerint léteznek más kémiai anyagok is, amelyek az uránnál is
erősebben sugároznak. Pierre-nek ismertetnie kellett a kísérleti
protokollt, és meg kellett adnia az elektromos töltés erősségét, amellyel a
tórium, a kalcit és a szurokérc ismeretlen szubsztanciája a levegőt
ionizálta. Valaki arra volt kíváncsi, miként viszonyul egymáshoz az áram
alá helyezett tórium mennyisége és a mért töltés erőssége, más meg azt
akarta tudni, mi okból feltételezi Pierre, hogy a sugárzás forrását az
elemek atomjában kell keresni.
Pierre értésükre adta, hogy ez nem az ő teóriája, hanem a feleségéé, de
ezt leszámítva türelemmel és nagy szakértelemmel válaszolta meg a
kérdéseket; az összes mérési eredmény a fejében volt. Amikor Lippmann
azt kérdezte tőle, Marie-val együtt bíznak-e abban, hogy képesek lesznek a
szurokércben izolálni az ismeretlen sugárzó anyagot, Pierre nagy hangon
kijelentette:
– Bármilyen sugárzó meglepetéseket is tartogat számunkra a szurokérc,
meg fogjuk őket találni, tisztelt uraim.
A pulpituson az Akadémia aznapi ülésére tervezett utolsó előadó állt.
Friedel professzor, az ülés vezetője mindenkit csendre intett, hogy a
zoológus bele tudjon kezdeni a beszámolójába. Az előadás ebihalakról
szólt, valamint azok túlélési képességéről szokatlan hőmérséklet-
ingadozás és extrém időjárás esetén. Az előadásból Marie tudatáig
mindössze néhány mondatfoszlány jutott el. Pierre mellett ült, fogta a
kezét, és nem tudott felocsúdni ámulatából, hogy a beszámolójával
mekkora visszhangot váltott ki a Tudományos Akadémia tagjai között.
Aztán eljött a pillanat, amikor egy csapásra tudatosult benne a helyzet
abszurditása, hirtelen azt hitte, rossz helyen és rossz időben van. Ő az
egyetlen nő a méltóságos urak körében, lényegében még egyetemista,
mindezeken túl pedig külföldi… Lehetséges ez? Tényleg odatartozna?
És mellette az imádott férfi, aki már elmúlt negyvenéves, de még
mindig nem professzor, nem tagja az Akadémiának, szeme fáradt, zakója
elnyűtt, és még neves iskolákat sem végzett. Nem egy egzotikum ezek
között az elegáns, méltóságteljes, becsvágyó és oly fontos urak között?
Az emelvényen álló professzor az ebihalak szívósságáról beszélt, hogy a
békák fajfenntartását már csak az ebihalak megszámlálhatatlan sokasága
is garantálja, akár silány körülmények között is, és Marie-nak az járt a
fejében, hogy micsoda abszurd ez az egész, mennyire szörnyen abszurd.
Később, amikor a zoológus megköszönte az Akadémia udvarias tapsát,
Marie gondolatban már a következő napokban járt. Mik is lesznek a
további lépések? Mit is kellene ahhoz tennie, hogy a szurokércből kivonja
a sugárzó szubsztanciát, amelynek a létezését addig csak feltételezték
Pierre-rel? Milyen kémiai kísérleteket, milyen méréseket kell hozzá
megterveznie?
Az akadémiai ülés hivatalos lezárása után elsőként Lippmann
professzor és Friedel professzor gratulált nekik: Marie-nak a
beszámolóhoz, a Curie házaspárnak pedig a kutatási eredményekhez. Majd
mások is csatlakoztak hozzájuk, gratulálók és kíváncsiskodók egyaránt,
hiszen ritkán lehetett nőt látni a Tudományos Akadémia ülésein.
Voltak, akik kizárólag Pierre-t szólították meg, csak neki gratuláltak,
mire ő felhívta a figyelmüket arra, hogy nem ő, hanem Marie a szerzője az
ismertetett felfedezéseknek. Marie-t legtöbbször csak erőltetett mosollyal
illették, vagy futó biccentéssel. Egy kicsit úgy érezte magát, mint gyermek-
és ifjúkorának kemény évei alatt, Ivanov hatalma idején, de próbálta nem
a szívére venni.
A kutatási eredményekkel kapcsolatban Marie nem győzte Pierre
érdemét hangsúlyozni.
– Monsieur Curie kvarcelektrométerének legújabb verziója nélkül soha
nem figyeltünk volna fel a szurokérc eddig ismeretlen sugárforrására –
ismételgette Marie bátran.
Henri Becquerel nem gratulált nekik. Se közvetlenül Lippmann
előadása után nem tett fel Marie beszámolójához kérdéseket, se később.
Cilinderét kopasz fejébe nyomva úgy hagyta el a termet, mintha valami
sürgős dolga akadt volna.
Mielőtt a kapuban álló törvényszéki szolgák mellett elhaladva kilépett a
teremből, hosszasan végigmérte Marie-t. A pillantása többet elárult, mint
amit képes lett volna szavakba önteni.
Mondd, ki vagy te? – kérdezte a tekintetével. Egy doktori fokozat
nélküli fiatal senki, egy külföldi, egy öntelt nevelőnő! Egy nő!

* * *

Auvergne, 1898 nyara

A fenti úton nagy, szürke cirmos macska tűnt fel. A frissen kaszált rézsűn
lopakodott le, majd megállt a folyóparti bozótos szélén. Rövid ideig Marie-
t és Pierre-t figyelte, ahogy lenge ruhában a fűben fekszenek, majd a
meztelen gyerek felé fordult, aki nem messze a szüleitől kislapáttal
játszott a homokos folyóparton. Végül a macska a farkát felemelve
odasomfordált hozzá.
Marie felült, Pierre meg az ölébe ejtette az újságot.
– Most aztán kíváncsi vagyok, mit szól hozzá Irène.
Otthon, Párizsban a lányuk eddig csak messziről látott macskát. Mivel
minden szomszédjuk kutyát tartott, macskák nem nagyon merészkedtek a
kertjük közelébe.
– Micsoda nemes állat – csodálkozott Marie –, nézd csak, ahogy mozog,
úgy lépked, mint egy királynő! – Talán mert az is. – Pierre átkarolta Marie-
t, és magához húzta. – Úgy, mint te, királynőm.
Azzal szájon csókolta.
Megkezdődött a nyaralásuk második hete. Az előző évhez hasonlóan
ismét Auvergne-ben töltötték a szabadságukat, Auroux egyik idilli
parasztudvarán. Utoljára még Irène születése előtt jártak ott, most viszont
négyen mentek.
 Pierre ragaszkodott hozzá, hogy Monique-ot is magukkal vigyék, mert
úgy Marie-nak több ideje jut a pihenésre. Aznap mindenesetre kimenőt
kapott a dadus, valószínűleg a szomszéd gazda vele egyidős fiával töltötte
a napot.
A szomszédos parasztudvar mindössze tíz perc sétára terült el a rézsű
fölött, és csak egy hatalmas juhkarám választotta el a kis folyótól,
amelynek partján Irène játszott. A folyó annyira sekély volt, hogy még egy
kisgyerek is gond nélkül bemászhatott a közepéig.
Irène a sarkára ülve figyelte a macskát. Az állat időközben már olyan
közel volt hozzá, hogy Marie még a dorombolását is hallotta. Ahogy a
macska odaért Irène-hez, megkerülte, oldalával a gyerek térdéhez és
fenekéhez dörgölőzött, fejét pedig a kislány jobb kezében tartott
homokozólapátnak döntötte. Irène elfordította a fejét, hogy tekintetével
követni tudja a macskát, különben néma csendben ült, úgy tűnt, teljesen
elvarázsolta az ismeretlen bundás lény.
Marie elraktározta magában a képet, mint sok mást is az első hétről,
amiből majd erőt merít az év többi napjára: Pierre-t, ahogy előtte
kerékpározik, a távoli síkságokat, szélükön az öreg vulkánkúpokkal, az
idilli folyóvölgyeket, a római kori templomokat, a gyengéd ölelkezéseiket
Pierre-rel a magas fű rejtekében. Az első két nap esett az eső, de azt úgyis
szinte megszakítás nélkül az ágyban töltötték, hol alvással, hol meg
egymást szeretgetve. Még csak az előző napra kezdték magukat lassan
kipihenni.
A macska mellső lábával rátámaszkodott Irène combjára, hogy fejét a
gyerek arcához dörgölhesse. Ez azonban már túl sok volt a kislánynak,
sikoltva eltolta magától az állatot. Amikor a macska újra Irène körül
sompolygott, a kislány elkapta a farkát. Ez meg a macskának nem tetszett,
és ugrott egyet a folyó felé. Irène utánamászott.
– Nem vágysz még vissza a laborba, drága királynőm? – kérdezte Pierre,
Marie karját simogatva.
– Egyelőre még nem.
– Éjjel azt álmodtam, hogy sikerült izolálnunk az új elemet. Kékesfekete
volt, és úgy fénylett, mint az arany. – Pierre átkarolta Marie fedetlen
térdét, és megcsókolta a térdkalácsát. – Készítettem belőle neked egy
koronát, megkoronáztalak, és a lábad elé borultam. – Pierre felemelte
Marie lábfejét, és megcsókolta. – „Éljen őfelsége, a radioaktivitás
királynője!”, kiáltottam, és megcsókoltam a lábadat.
– Ezt most találod ki! – Nevetve eltolta magától Pierre-t.
– Nem, így volt, kicsi királynőm. – Pierre megragadta Marie-t, odahúzta
magához a fűbe, és meg akarta csókolni.
 – Hazudsz! – Marie eltolta a férje karját, és megpróbálta hasra fordítani.
Így birkóztak egymással a fűben, néhány pillanatra még az Akadémiát, a
szurokércet és a radioaktivitást is elfelejtették.
Az utolsó hónapok kemény munkája meghozta gyümölcsét: a
szurokércnek mindjárt két radioaktív szubsztanciáját is felfedezték.
Először csak az egyikre összpontosítottak, méghozzá egy
bizmutvegyületre, és júliusban, röviddel az elutazásuk előtt valóban be is
tudták jelenteni az Akadémián az új elem felfedezését. Legalábbis elméleti
síkon. Bár mérésekkel egyértelműen meg tudták különböztetni az elemet a
szurokérctől, és a bizmutvegyületet tisztán meg tudták határozni, de a
kémiai kötést még nem sikerült felbontaniuk. A bizmutvegyület
radioaktivitása több mint háromszorosa volt az uránénak.
Irène olyan hangosan és dühösen gagyarászott, hogy Marie és Pierre
feltápászkodott a fűben, és mindketten a folyópart felé néztek. Nagy bogár
mászott Irène előtt a homokban, a macska utánakapott, a kislány meg a
lapáttal próbált ráverni a macskára, miközben dühösen kiabált. És mivel a
macska nem hagyta a bogarat, Irène homokot lapátolt a macska fejére.
Pierre felugrott, odaszaladt a lányához, és elkergette a macskát. Aztán
lehajolt a bogárhoz, és tenyerébe vette.
– Szarvasbogár! – kiáltotta hátra Marie-nak.
– Uramisten – dünnyögte –, nincs még egy ilyen áldott jó ember a
földön. – Majd nagy levegőt vett, és visszakiáltott: – Szeretlek!
Mivel az új elem körüli kutatómunka oroszlánrészét Marie végezte el,
Pierre azt akarta, hogy ő adjon neki nevet. Marie a felfedezés hevében, a
meghatódottságtól sírva, sokáig meg sem tudott szólalni.
Ahogy ott állt a laborasztal mellett, hála töltötte el. A beteg apjára
gondolt, a buzgó patriótára és magántanárra, akinek a tudásszomját és az
alapokat köszönhette. Aztán Tupcia és madame Sikorska szárnyai alatt
megélt iskolás éveire gondolt, a gyűlölt Ivanovra, és gyermekkorának
azokra az isteni heteire, amelyeket a dél-lengyelországi vidéki rokonoknál
töltött.
Végül letörölte a könnyeit, és így szólt:
– Hazám neve után fogom elkeresztelni. Polónium lesz a neve.
Marie-t megint elöntötte a férje iránt érzett szeretete. Szemét lehunyva
szippantott néhányat a csodás nyári levegőből, majd felállt, hogy
odamenjen Pierre-hez és Irène-hez, és megnézze a szarvasbogarat. A
fekete rovar hatalmas volt, nagyobb, mint Marie hüvelykujja. A
rágószerve, amiről a nevét kapta, egyáltalán nem úgy nézett ki, mint az
agancs, inkább a rák ollójára emlékeztette.
 – Beviszem a füzesbe – mondta Marie, és kicsi, vékony kezét Pierre
nagy, erős keze mellé tartotta, hogy a bogár átmásszon rá, amit aztán a
férfi kezdő lökése után meg is tett.
A homokban lassan lépkedve odasétált a fákhoz és a bokrokhoz,
amelyek onnan ötven méterre a folyópartot szegélyezték. A nagy rovar
majdnem kitöltötte az egész tenyerét. Miközben a bogár kékesfeketén
csillogó kitinpáncélját figyelte, eszébe jutott Pierre álma a kékes-feketén
világító polóniumról.
Tudta, hogy hosszú út áll még előttük, mire az elemet izolálni tudják és
mikroszkóp alá helyezhetik. Már maga az atom súlyának a megállapítása is
herkulesi feladat volt. De Marie-t ez nem riasztotta el, ellenkezőleg, már
alig várta. A polóniumot is, meg a másik sugárzó elemet, amelynek kora
nyáron bukkant a nyomára. A nyaralás után annak is be akarta bizonyítani
a létezését.
Marie megállt a fűzfa előtt, és még egyszer rápillantott a
szarvasbogárra.
– El kell szállnod, és párra kell lelned, nem igaz? – mormogta. – Neked is
az életed múlik rajta, vagy nem?
Ujjait ráhajtotta a csodás állatra, öklét az ágak közé dugta, majd az erős
belső ágak között szabadon engedte a bogarat.
Abban a pillanatban furcsamód Lengyelország politikai helyzete jutott
eszébe; talán mert előző nap azt olvasta az újságban, hogy Oroszországban
szociáldemokrata pártot alapítottak. Pierre rögtön Lengyelország
felszabadításáról kezdett spekulálni, mi lenne, ha az az új párt valaha
kormányra kerülne, ami persze teljességgel utópisztikus elképzelés volt.
– A szarvasbogárnak elérkezett a szabadsága – mormolta Marie,
miközben figyelte, ahogy a nagy bogár felmászik a bokor főágán –, de
Lengyelország szabadsága még nem jött el.
– Idenézz, mami! – kiáltott utána Pierre gyerekes hangon.
Marie megfordult: a férje a karjánál fogva talpra állította a kislányát a
homokban, és mintha már járna, Marie lábnyomaiba léptette. Irène
nagyokat kacagott, Pierre meg felkiáltott:
– Nézd, mami, a nyomdokaidba lépek!
 25

Boldogság
Párizs, 1899 tavasza

 
A Rue Lhomondról két ló vontatta, zsákokkal megrakott szekér fordult be
az Alkalmazott kémia és fizika iskolájának az udvarába; Marie a szeme
sarkából látta laborja üvegfalán keresztül. Viszont csak futólag vett róla
tudomást, mert minden figyelmét lekötötte a fehér kartonból készült
nagy, színes táblázat, amely karácsony óta a csupasz téglafalat díszítette
az ő és Pierre laborasztala mellett.
Bizony, már Pierre-nek is volt asztala a laborban, mert az előző év
tavasza óta, amikor is egy új radioaktív elem nyomára bukkantak, már
nem nagyon foglalkozott a szimmetriával és a kristályokkal. Onnantól
kezdve már csak egyet akart: izolálni az új elemet, és pontos tudományos
leírást adni róla; Marie őt is megfertőzte vadászlázával.
Pierre-t már nem izgatta a tanári állás a Sorbonne-on, és Marie is
könnyebben túltette volna rajta magát, ha nincs az a visszautasító levél.
Amikor azon a tavaszi napon begurult az iskolaudvarra a színültig
telített zsákokkal megrakott szekér, Pierre már végzett a tanítással, így az
elemek periódusos rendszerének táblázata előtt állva, Marie-val együtt
próbálták besorolni az újonnan felfedezett elemeket a megfelelő helyre.
Marie szerette maga mellett tudni férjét. Pierre-rel ugyanúgy élvezte
azt, ha belemerültek a radioaktivitás titkaiba, mint amikor egymás mellett
kerékpároztak, együtt ültek le a terített asztalhoz, együtt játszottak Irène-
nel, vagy egymásba fonódva elaludtak. Amikor a házasságukon töprengett,
úgy tűnt neki, mintha ezeket még intenzívebben élnék meg, amióta Pierre-
rel olyan szorosan együtt dolgoznak.
Marie már Szczukiban megismerte az elemek periódusos rendszerét,
amikor Zorawskiéknál Mengyelejevnek A kémia alapjai című könyvét
olvasta. Ugyanis tőle eredt a periódusos rendszer, a nagyszerű orosz
kémikustól, az unokatestvére, Jósef tanárától. Paul Langevin két
hallgatójával együtt átvezette erre a táblára a periódusos rendszer
legújabb verzióját, az oszlopokat és a cellákat pedig különböző színekre
festették be.
 Mengyelejev annak idején az elemeket különböző csoportokba sorolta,
és az atomsúlyuk szerinti rendszerbe rendezte őket. Az orosz tudós volt az
első, aki ennek alapján ki merte jelenteni, hogy a periódusos rendszerének
pontosan melyik helyéről hiányoznak még felfedezésre váró elemek.
Az előrejelzései addig mind beigazolódtak, de a hiányzó elemek közül
még mindig nem fedezték fel mindegyiket.
– Ide. – Marie a periódusos rendszer egyik fehér cellájára mutatott,
amelyben csak egy kérdőjellel ellátott atomsúly volt feltüntetve. – Ide jön
a polónium.
– Én is erre tippeltem volna – bólintott Pierre. – És ha ez igaz, máris
lenne egy irányértékünk az új elemed atomsúlyára vonatkozóan.
– A mi elemünk! Megosztom veled. – Majd Marie kissé lejjebb csúsztatta
az ujját, az alkáliföldfémek sorának a legszélére, a bárium cellája mellé. –
És körülbelül itt van a rádium helye.
– Akkor ennek nagyon magas atomsúllyal kell rendelkeznie. – Pierre
úgy nézte a cellát, mint egy aggódó orvos, aki a beteglapon komoly
diagnózist tanulmányoz, vagy mintha egy nem sok jóval kecsegtető
horoszkópot kellene elemeznie. – Még hónapokig is eltarthat, mire
meghatározzuk.
Pierre tévedett, mert évekig tartott.
A rádium nevű új elemük a latin radius szóból kapta a nevét, amely
sugarat jelent. Ez az elem ugyanis százszor, sőt ezerszer jobban sugároz,
mint az urán. Bár a szurokércben a rádium csak báriumvegyületben fordul
elő, Marie és Pierre olyan nagy mennyiségben ki tudta vonni belőle ezt a
vegyületet, hogy egy kémikus barátjuk már képes volt alávetni
spektroszkópiának.
Ennél a vizsgálatnál annyira felmelegítik az elemet, hogy az világító
gázzá válik, és az általa kibocsátott fényt meg lehet törni egy prizma
segítségével. Az ily módon keletkező szivárványkép minden elemnél
máshogy néz ki, és az addig ismert elemek közül egyik sem produkálta a
rádium által előidézett eredeti színmintát.
Pierre megkönnyebbülésére és Marie elégtételére a spektroszkópia
eredménye végérvényesen meggyőzte az Akadémiát. A tagok többsége is
hinni kezdett a rádium és a polónium létezésében.
Még Henri Becquerel is, aki a befolyásosságát kihasználva Marie-t
kutatói ösztöndíjhoz juttatta.
A feladat az volt, hogy bebizonyítsák mindkét új elemnek, vagyis a
polóniumnak és a rádiumnak is a létezését. Tehát meg kellett határozniuk
az elemek atomsúlyát, ahhoz viszont mindenekelőtt vegytiszta alakjukban
izolálni kellett őket.
 – Ez aztán kemény munka lesz. – Pierre két kézzel végigsimított a haján,
megdörzsölte a nyakát, majd összeszorította a fogát, mintha fájna
valamije.
– Lássunk hozzá, erős medvém! – Marie lábujjhegyre állva megcsókolta
a férjét. – Majd ráérünk akkor nyafogni, ha készen leszünk, ha egyáltalán
tényleg olyan kemény lesz, mint amitől tartasz.
Kopogtak, mire a házaspár szétrebbent.
– Tessék! – szólt Marie, és megfordult.
Paul Langevin dugta be a fejét az ajtón.
– Egy szurokérccel megrakott szekér érkezett a Gare de l’Est-ről.
Gondolom, nektek jött.
– Köszönjük, Paul! – mondta Pierre. Langevin és közte időközben szoros
barátság fűződött.
Amíg Marie letakarta az elektrométert és az ionizációs kamrát, addig
Pierre leguggolt az új kályha elé, hogy rátöltsön egy kis szenet. Aznap még
el akarta végezni a méréseket a hétvége előtt kinyert bizmutvegyületeken.
Mást már nem terveztek arra a napra.
Az udvar felé tartva összetalálkoztak Henri Becquerellel. Amióta az
Akadémián Marie és Pierre bejelentette a rádium felfedezését, Becquerel
legalább heti kétszer otthagyta a kényelmes laborját a Politechnikai
Főiskolán, kizárólag azért, hogy Pierre szakiskolájában, Pierre hallgatói
laboratóriumában, Pierre eszközeivel és Marie báriumvegyületeivel
dolgozva részt vehessen a Curie házaspár kutatásaiban. Marie hétről hétre
egyre nehezebben viselte Becquerel jelenlétét.
– Bocsássanak meg! – mondta Becquerel, miután formálisan
köszöntötték egymást, és váltottak néhány szót. – Már várnak az
Akadémián, úgyhogy rövidre fogom. Meg tudom erősíteni az eredményeit,
kedves Curie. Függetlenül attól, hogy az urán szilárd, folyékony vagy gáz-
halmazállapotú-e, a radioaktivitása a legkisebb mértékben sem változik.
– Persze hogy nem – felelte Pierre kissé zavartan. – Mindamellett ez a
tény a feleségem kutatási eredményeiből származik.
Becquerel biccentett Marie-nak, de máris visszafordult Pierre-hez.
– Ez természetesen alátámasztja a teóriámat, miszerint a Becquerel-
sugárzás, vagyis az úgynevezett radioaktivitás lényegében a
foszforeszkálás egyik formáját hozza létre, amely külső hatásokra
keletkezik az elemben, viszont semmiképpen sem értelmezhető az elem
atomjának a saját aktivitásaként. – Azzal megemelte cilinderét, és kilépett
az iskolából.
Marie-t majd szétvetette a düh, amíg kiértek az iskolaudvarra.
Becquerel a kritikát kizárólag neki szánta, valamint abbéli
meggyőződésének, miszerint a radioaktivitás a sugárzó elemek atomjaiban
keletkezik. De ez a felfuvalkodott pimasz fráter Marie helyett Pierre-t
szólította meg! Nyilvánvalóan Becquerelnek méltóságán aluli lett volna
nővel vitatkozni.
– Sajnálom, hogy adtunk neki szurokércet és báriumot – sziszegte
Marie. – És mindenekelőtt azt sajnálom, hogy elfogadtam tőle a pénzt.
Marie arról a két ösztöndíjról beszélt, amelyeket előző ősszel, valamint
az év elején a Tudományos Akadémiától a befolyásos Becquerel
közbenjárására kaptak.
– Bevásárolta magát hozzánk, nem igaz?
Még csak nem is személyesen Marie-nak címezték az Akadémia levelét,
amelyben közölték, hogy a doktori disszertációját ösztöndíjjal támogatják,
hanem Pierre-nek. Nőnemű kutató támogatása valószínűleg túlment a
férfiak minden rugalmasságán. Az meg, hogy mindezt személyesen
közöljék vele, végképp kimerítette a férfiúi büszkeséget.
A levél írója mindenesetre annyit legalább megtett, hogy megkérte
Pierre-t, adja át üdvözletét és tiszteletét Marie-nak.
Marie, akit megedzett az Ivanovval szemben éveken át tartó ellenállás,
megvető egykedvűséggel vette tudomásul az effajta szörnyűségeket.
Nyilván előfordult, hogy őt is kihozták a sodrából ezek a sértések, mint
aznap is, de soha nem izgatták fel annyira, mint Pierre-t, amikor szeretett
feleségét semmibe vették.
– Nagyon is jól tetted, hogy elfogadtad a pénzt, kedvesem. – Odaértek a
szekérhez, amiről a kocsisok épp leemelték az első zsákot. – Különben
miből fizettük volna ki ennek a kétezer kilogramm szurokércnek a
szállítási költségeit?
Pierre a fejével a teli platóra intett, és nagyon elégedettnek tűnt.
Alapvetően Marie is elégedett volt, mert a két ösztöndíj lehetővé tette
számára, hogy kevesebbet tanítson a lányakadémián. Így az előző évhez
képest lényegesen több időt szánhatott a doktori disszertációjára.
Maga a szurokérc nem került semmibe, hiszen csak hulladék volt, amit
a cseh Sankt Joachimsthal-i bányák között egyszerűen kiborítottak az
erdőben. Az viszont, hogy ezt a hulladékot a német–cseh határ közeléből
átszállíttassák Párizsba, már sokba került. Az előző évben a Curie
házaspárnak még a saját spórolt pénzéből kellett intéznie az első, kisebb
szállítmányt.
Marie kutatómunkájának finanszírozása folyamatos problémát
jelentett. Emiatt beszélték rá Pierre-t a barátai, hogy kérje felvételét a
Tudományos Akadémiára. Ennek a méltóságos körnek a tagsága nemcsak
arra jogosította volna fel, hogy a kollégák széles körében rendszeresen
beszámolhasson a radioaktivitásról szóló kutatásokról, hanem befolyással
lehetett volna a kutatói pénzek elosztására is. Felvételi kérelméről
azonban még nem született döntés.
– Becquerel ugyanazokat a vizsgálatokat végezte el, mint mi, Pierre –
mondta Marie felháborodva. – Az eredményekből hogy a csudában juthat
arra a következtetésre, hogy a radioaktivitás külső hatásra történik,
csakúgy, mint az ő unalmas foszforeszkálása?
– Az idősebb Becquerel valaha különösen mély szerelmi viszonyban állt
a foszforeszkálással – válaszolta félig viccesen Pierre –, és az ifjabb
Becquerel valószínűleg úgy érzi, hogy tartozik még ezzel apjának.
Pierre kinyitotta az első zsákot, majd két kézzel belemarkolt.
– És azt hiszem, olyan ember, aki nem képes elfogadni, hogy valamiben
ne neki legyen igaza – tette hozzá Marie dacosan.
– Ne törődj vele! – Pierre kivett két marék szurokércet a zsákból, és a
felesége orra elé tartotta. – Inkább szagolj bele!
Marie a barna, poros, fenyőtűvel kevert föld fölé hajolt, és mélyet
szippantott.
– Hogy lehetséges, hogy ez a teljesen hétköznapi szagú valami ilyen
csodálatos és értékes anyagokat tartalmaz? – ámult. – Hát nem lenyűgöző?
– Nem tudom, mi lehet magával, madame Curie. – Pierre a földdel teli
kezét az orrához emelte. – Én máris érzem a polóniumot. – Olyan arcot
vágott, mintha valami kitűnő parfümbe szagolt volna bele. – És a rádium
illata… Olyan illata van, mint a jövőnek.
– Mit gondolsz, mennyi rádiumot tartasz most a kezedben, Pierre?
– Talán annyit, mint amekkora az a kavics, amelyik legfelül kiáll a
földből – válaszolta, Marie pedig kipiszkálta a cseresznyemag-nagyságú
követ a szurokércből, amire Pierre rámutatott a tekintetével. – Bár
amilyen erősen sugárzik, talán még annál is többet.
Marie a mutató- és a hüvelykujja közé vette a kis követ.
– Ez a kezedben lévő mennyiségnek nagyjából a századrésze lenne. –
Marie megrázta a fejét. – Szerintem egy kiló szurokérc maximum egy
gramm rádiumot tartalmaz.
Ha akkor tudták volna, mekkorát tévedtek mindketten, talán azonnal
felhagynak a kutatómunkájukkal. De szerencsére nem tudták, így Pierre
csak ennyit tett hozzá:
– A jó tudósnak jó pesszimistának is kell lennie.
– Gondolja, monsieur Curie? – Marie odaintette magához a kocsisokat,
majd az iskolával szemben, az udvart határoló barakk mentén elsétált egy
fabódéhoz.
 Marie, a kutatói és a doktori munkájára hivatkozva, Lippmann
professzoron keresztül megpályázott egy megfelelő méretű
laboratóriumot az egyetem vezetőségénél, de a kérését a Sorbonne
egyszerűen elutasította. Erre Pierre iskolája a rendelkezésére bocsátotta
ezt az ócska barakkot, ahol az orvostanhallgatók nemrég még hullákat
boncoltak.
Marie megmutatta a férfiaknak a fabódét, hogy oda hordják a
szurokércet. Pierre összetrombitált néhány diákját, hogy ők is segítsenek a
lepakolásban.
Fél óra múlva, amikor az üres szekér kigurult az udvarról, hogy a
pályaudvarról a következő tonnát is elhozza, Marie és Pierre a halomba
rakott húsz tömött, félmázsás zsák előtt állva a kincsében gyönyörködött.
– Mikor látunk neki? – kérdezte Pierre.
Marie kibújt a laborköpenyéből, majd leakasztott a fogasról egy koszos
munkáskötényt.
– Most.

* * *

A csehországi szállítmány érkezését követő napon Marie egy szurokérccel

teli rézvödröt rakott az olvasztókemencére. Vizet öntött rá, a kályhába
pedig szenet rakott. A másik kályhán egy fémrúddal megkeverte a már
gőzölgő szurokércet. Felkapott egy edényt, amiben már előzőleg
felforralta a masszát, és ami már lehűlt annyira, hogy meg lehetett fogni,
és kivitte az udvarra.
Odakint már sorakoztak az edények, vödrök és tartályok, tele lehűtött
szurokérccel. Ezekből Marie beleszedte egy üres edénybe a törmeléket,
ami elsőre nem oldódott fel a forró vízben. Majd azt visszavitte a
barakkba, hogy feltöltse vízzel, és ismét felrakja a kályhára.
Néhány lépéssel arrébb, a fabódé előtt Pierre egy zsák fölé hajolva
lapátolta bele egy vödörbe a szurokércet. Amikor Marie elment mellette, a
férfi a porfelhő mögül rámosolygott. Marie mögött ő is bevitte a vödröt a
barakkba, a felesége edénye mellé azt is felrakta az olvasztókemencére, és
mindkettőbe vizet öntött. Mialatt Marie sósavat és alkálisót szórt bele,
Pierre lecsókolta a felesége halántékáról a port.
A nap nagy részében Marie egyedül dolgozott, mert Pierre-nek
tanítania kellett, és az azzal kapcsolatos teendőit intéznie. De amint
végzett a tanítással és a feladataival, máris felbukkant az udvarban meg a
barakkban, és ő is nekilátott a munkának. A munkafolyamat már a
kisujjukban volt, hiszen ősz óta alaposan begyakorolták, még ha akkor
kevesebb szurokérccel is, mint most.
Marie visszavitte a barakkba a következő edényt, benne a fel nem
oldódott és összecsomósodott szurokérccel, felrakta az
olvasztókemencére, vizet öntött rá, majd ahhoz is hozzárakta a pontosan
kimért alkálisót és sósavat. Egy edényfogóval megragadta a másik, még
forró vödörnek a fogantyúját, amiben előtte már egy órát kevergette a
forró vízben a törmeléket, kivitte az edényt az udvarra, és ott lerakta
hűlni.
Egy, már kétszer átmosott, összecsomósodott szurokérccel teli
edényből Pierre leöntötte a koszos vizet a lefolyócsatornába, az edényt
bevitte a barakkba, felrakta az olvasztókemencére, vizet öntött rá,
beleszórta az alkálisót, majd sósavat adott hozzá. Amikor Marie bevitte a
következő edény szurokércet, és felrakta ugyanarra a kályhára, Pierre azt
is felöntötte vízzel. Marie rámosolygott, a férje pedig gyengéden
megsimogatta a haját.
Így ment ez mosásról mosásra, napról napra, hétről hétre, hónapról
hónapra. Így ment ez, amíg végül sok-sok mosást követően csak apró
kristályok maradtak, amelyekből aztán Pierre és Marie további
kemikáliákkal kezelve kinyerte az első látható bárium- és
bizmutvegyületeket. A vegytiszta rádiumtól és polóniumtól akkor még
nagyon messze voltak.
Monoton, fárasztó munka volt, de Marie és Pierre mégis szerette
csinálni. Együtt lehettek, néha egész nap, közös célért fáradoztak, és az
első hónapokban még mindketten bizakodtak a cél elérésében. A közös
munka olyan volt, mint egy intenzív álom, sőt néha mint valami közös
mámor, ami olyan erőket szabadított fel mindkettejükben, amelyekről
nem is sejtették, hogy bennük rejlenek. Megközelítőleg három éven át
dolgoztak így.
Ami viszont kissé megzavarta az idilli munkát, az Pierre egyre növekvő
ízületi fájdalma volt. Reuma, mondta ki Eugène a diagnózist. Pierre a
huzatos barakkra gyanakodott, meg a folytonos hőmérséklet-változásra,
amivel télen is meg az átmeneti időben is meg kellett küzdenie, ahogy ki-
be cipelte az edényeket az olvasztókályhától az udvarig.
Marie már év eleje óta egyre növekvő fáradtságra panaszkodott,
olyannyira, hogy már Eugène is javasolta neki, vizsgáltassa ki magát,
nincs-e tuberkulózisa. De Marie hallani sem akart róla. Inkább belemerült
a munkába, az jót tett neki.
A munka a búcsúzásban is segített, amikor Bronia a családjával a
tervezettnél mégis korábban fordított hátat Párizsnak, és a dél-
lengyelországi hegyekbe költözött, hogy megnyissa a szanatóriumukat. Az
elején hetente jöttek-mentek a levelek. Az egyikben Marie megköszönte az
új recepteket és a gyerek étkeztetésével kapcsolatos tanácsokat, majd így
zárta sorait: Ha arra gondolok, mennyire vonakodtam a házasságtól Pierre-rel,
csak a fejemet csóválom. Milyen buta voltam! De honnan is tudhattam volna, hogy
a szerelem ennyire intenzív, nyugodt és elviselhető is tud lenni? A világ
legcsodálatosabb férfijához mentem feleségül. Szavak nélkül is megértjük egymást.

* * *

Teltek a hetek, beköszöntött a koranyár, és ahogy a nappalok egyre

hosszabbak lettek, úgy a munkaidejük is megnyúlt. Marie az
olvasztókemencén ebédet kezdett főzni, főzeléket, hallevest vagy akár
bigoszt. Jeanne és Bronia egy csomó receptet összeírt neki, a nővérétől
pedig elsajátította a főzés alapjait.
Amikor főzés közben figyelte Pierre-t, ahogy az ki-be hordja a vödröket
és az edényeket, gyakran eszébe jutott a Latin negyedben bérelt
manzárdszobája, és boldogság töltötte el.
Nem valami ehhez hasonló elégedettséget, sőt boldogságot érzett ott a
könyvei és a jegyzetei fölé hajolva is?
Mindamellett a manzárdszobája ehhez az öreg barakkhoz képest
luxuslakosztálynak számított. Marie hangárnak nevezte az üvegtetős
barakkot, amely itt-ott beázott, és ahogy az idő egyre melegebbre fordult,
Pierre-rel úgy érezték magukat benne, mint egy fűtött melegházban, de
attól még a kályhákban továbbra is be kellett gyújtaniuk. A bárium- és
bizmutvegyületekkel teli, kikristályosodott ásványtörmeléket szekrények
híján az asztalokra halmozták. A sötétség beköszöntével egy-egy ilyen
törmelék világítani kezdett.
Szerencsére a munka nagy részét kint kellet végezniük az udvaron, de a
hűvösebb vagy az esős napokon az sem volt éppenséggel leányálom.
– Helyesbítek a becslésemen – mondta Pierre valamikor júniusban,
miközben teát iszogattak az egyik udvari padon. – Sőt, a tiéden is, kicsi
királynőm. – Pierre a barakkajtó előtti kosárra mutatott, benne néhány
kristályszilánkkal és törmelékkel. – Hány zsák szurokércből is forraltunk
és kristályosítottunk ki fél marék báriumot és fél marék bizmutot?
– Nem számoltam, drága medvém. Tizenöt? Húsz?
– Attól tartok, hogy az elemeink csupán egy a tízezerhez arányban
fordulnak elő a szurokércben.
– De az is lehet, hogy még annál is kisebb részben. – Marie döbbenten
ingatta a fejét. – Elképesztő, hogy mégis milyen erősen sugároznak.
 – Holnap érkezik a következő szurokércszállítmány Sankt
Joachimsthalból, megint két tonna. – Pierre hangja rezignáltnak tűnt. – Te
nem kételkedsz néha abban, hogy valóban szükséges-e kinyernünk belőle
a vegytiszta rádiumot és polóniumot?
Marie megrázta a fejét.
– Nem, soha. Én a vegytiszta elemeket akarom. És meg akarom
határozni az atomsúlyukat. Addig meg sem állok.
– Gondolhattam volna, hogy ezt válaszolod. – Pierre nagyot sóhajtott. –
De aggódom érted, drága királynőm, mert egyre csak fogysz.
– Nem is igaz – tiltakozott Marie, de a következő pillanatban érezte,
hogy elvörösödik, mert tudta, a férjének igaza van.
– De még mennyire, hogy igaz. – Pierre előhúzta a zsebéből a közel hat
évvel azelőtti fotót, a képet a kicsi jó tanulóról, ahogy ő nevezte, és amit
mindig magával hordott. – Nézd, királynő, valaha ilyen csinos gömbölyded
formáid voltak. És most menj, nézd meg magad a tükörben, és hasonlítsd
össze a képet azzal, amit most látsz!
Marie eltolta a férfi kezét, benne a fényképpel.
– Akad ennél fontosabb dolgom is.
Pierre nem tágított:
– Túl nehéz neked ez a munka, higgy nekem. Nem hurcolászhatod még
hetekig ezeket az edényeket és vödröket. Felveszek néhány munkást és
egy laborasszisztenst.
Marie felvonta a szemöldökét.
– És mégis miből akarod fizetni őket?
Bár a Tudományos Akadémia arra az évre is tekintélyes támogatást
helyezett kilátásba, annyi pénzre nem számíthattak, hogy fizetést is
tudjanak belőle adni.
– Bízd csak rám! – mondta Pierre.
Valószínűleg már régóta eljátszott a gondolattal, hogy valakit
felvegyen, mert már másnap tanítás után bemutatott Marie-nak két fiatal
férfit, Pierre egykori tanítványait, a Sorbonne akkori hallgatóit, akiknek
jól jött egy kis pénz. A jelek szerint Paul már beavatta őket, miről van szó,
mert azonnal munkába is álltak.
Rá egy hétre, nem sokkal a nyári szabadság előtt, Pierre bemutatott
Marie-nak egy fiatal kémikust is, André Debierne-t, akit a felesége
asszisztensének akart felvenni. Marie-nak a férfi első látásra szimpatikus
volt. Meglepetésére Pierre már hetekkel korábban megkérte Debierne-t,
merüljön el egy kicsit a radioaktivitás tudományában, hogy felkészülten
érkezzen Marie hangárjába.
 Bár Marie az elején ellenkezett, és kijelentette, hogy nincs szüksége
segítségre, érezte, mennyi aggódás és szeretet áll Pierre intézkedései
mögött, amitől persze meghatódott.
Attól a naptól kezdve Debierne és a másik két férfi vette át a munka első
fázisát: ők töltötték meg az edényeket szurokérccel, ők mosták át aztán
számtalanszor a forrásban lévő vízben, savban és alkálisókban. Marie-nak
ez határozottan könnyebbséget jelentett, hiszen onnantól kezdve egyből
az extrahált bárium- és bizmutvegyületekkel foglalkozhatott, több ideje
maradt a laborban is, és az első apró lépéseket is megkezdhette a rejtélyes
elemek izolációja felé.
Nagyjából az idő tájt levél érkezett a Tudományos Akadémiától. Pierre
felvételi kérelmét elutasították.
– Ebben Becquerel keze van! – dühöngött Pierre. – Micsoda egy
hamiskártyás!
– Biztos vagy benne? – Még ha Becquerel az idegeire is ment Marie-nak,
ezt azért nem akarta elhinni. – Tényleg olyan befolyásos lenne?
– Nyugodt lehetsz benne. – Pierre széttépte a levelet. – Nem veszed
észre, mennyire retteg attól, hogy a munkákkal csorbíthatunk a hírnevén?
Látom magam előtt, ahogy pezsgőt bont, és a feleségével koccint az
elutasításomra. – Azzal bedobta a széttépett levelet a papírkosárba. – Ne is
beszéljünk róla többet!
És így is tett, Pierre egy szót sem ejtett az Akadémia határozatáról és
Becquerel állítólagos felelősségéről. Marie csodálta a férjét azért, ahogy a
kudarcokat kezelni tudta. Ezeket is úgy lerázta magáról, mint a vizet egy
váratlan felhőszakadás után, és ment tovább a saját útján,
rendíthetetlenül, anélkül, hogy a célt szem elől tévesztette volna.
– Miből fizeted Andrét és a segítőket? – tudakolta Marie két nappal
később, miután este lefektette Irène-t, és a nappaliban Eugène-nel együtt
leültek egy pohár bor mellé.
– Nem hallottál még az Érdekvédelmi Társaságról, drága királynőm?
– A Francia Kémiai Érdekvédelmi Társaságra gondolsz? De, igen,
hallottam róla.
– Mindent lehet náluk kapni, amire csak szükséged van a laboratóriumi
munkádhoz – szólalt meg Eugène jól értesülten. Ő is vásárolt már náluk.
– De csak akkor, ha van készleten – mondta Pierre –, és hármat
találhattok, mi az, amiből mostanában gyakran van hiányuk.
Marie megvonta a vállát, Eugène meg így felelt:
– Szurokércből, báriumvegyületekből és bizmuttartalmú sókból. Mert a
világon már mindenki hallott a munkátokról, és folyamatosan érkeznek a
tudósok megrendelései, akik a radioaktivitást akarják kutatni. – Pierre
megdöbbenve nézett az apjára. Eugène csak megvonta a vállát, és
hozzátette: – Az újságban olvastam.
– Akkor most már te is tudod, drága királynőm. – Pierre átkarolta
Marie-t. – És mivel kötelezettséget vállaltam, hogy a Társaság
rendelkezésére bocsátok bizonyos mennyiséget a készletünkből,
átvállalták André bérének kifizetését.
– Ezzel viszont esélyt adsz arra, hogy valakinek előttünk sikerül
izolálnia a rádiumot – jegyezte meg Marie, nem éppen szemrehányás
nélkül.
– Minél előbb megvan az atomsúly, annál jobb.
Marie hirtelen kibújt Pierre öleléséből.
– Miket beszélsz te itt, kedvesem? – kiáltott, és még az asztalra is
rácsapott. – Nekünk kell az elsőknek lennünk!
Pierre kicsit megilletődötten nézett, az apja meg csak vigyorgott.
– Igaza van – mondta. – Az után a rengeteg herkulesi munka után, amit
ennek a gyanús dolognak a keresésébe öltetek, még jó, hogy nektek kell az
elsőknek lennetek. Ráadásul Marie doktori disszertációjáról van szó.
– Köszönöm, papa – bólintott Marie, és érezte, ahogy a dühe elszáll.
Néha, nagyon ritkán Pierre az őrületbe tudta kergetni. De amilyen
gyorsan felháborodott, olyan gyorsan le is csitult.
– Jól van, na, rendben. – Pierre csitítólag felemelte a kezét. – Az
egészséged nekem mégis fontosabb annál, hogy az elsők legyünk. És
Andréval meg a másik két munkással amúgy is határozott előnyre teszünk
szert.
Ebben viszont igaza volt, úgyhogy Marie kiengesztelődött, és
bocsánatkérőn megsimogatta a férje kézfejét.
Miután Eugène lefeküdt, felpattantak a kerékpárjukra, és az
szürkületben visszamentek a Rue Lhomond-i iskolába. Az utóbbi időben
egyre gyakrabban fordult elő, hogy a hangárban este még újra
belevetették magukat a munkába.
Amikor beléptek a barakkba, már sötét volt. Az asztalon az
üvegedényekbe halmozott kikristályosodott bárium- és bizmuttörmelék
fölött halványkékes fény, valami földöntúli ragyogás lebegett. És ugyanez
a meseszép ragyogás volt a fali polcokon is, amelyeket időközben az egyik
munkás épített, és amelyeken ott sorakoztak a fiolák és az üvegek, bennük
a kinyert radioaktív vegyületekkel.
Teljesen megbabonázva, némán és döbbenten álltak a lélegzetelállító
színjáték előtt. Sokáig egyikőjük sem szólalt meg.
– Hát nem gyönyörű? – suttogta egyszer csak Pierre. – Mintha
álmodnék.
A hangja tele volt áhítattal.
– Valóban álom – mondta Marie. – A mi álmunk.
Azzal odahúzta magához férjét, és megcsókolta.
 26

Rádium
Párizs, 1902 márciusa

 
Ezüstfehéren csillogott. A nagyító alatt Marie megforgatta a kis
vákuumfiolát, de még ott sem látszott igazán, mennyire puha, hiszen csak
néhány szemcséről volt szó. És olyan különösen fénylett, hogy még nappal
is élénken el lehetett képzelni, hogyan világíthat a sötétben.
Rádium. Négy év kitartó munka után végre meglett a szinte teljesen
vegytiszta rádium.
Mindössze száz milligramm, nagyító nélkül alig látható, de mégiscsak a
hosszú ideig tartó robotolás eredményét tartották a kezükben. Marie
rádiuma már csak elvétve tartalmazott egy kevés báriumot, ezt a
spektroszkóppal végzett vizsgálat is igazolta. Csak hetek kérdése volt,
hogy meglegyen az atomsúlya is.
Összesen egy tized gramm, a fiolában alig észrevehető, mégis
sokszorosan felülmúlja az urán radioaktivitását. Méghozzá milliószor.
Pierre újra és újra megmérte, mire végül maga is elhitte. Ez a mennyiség,
ez a szám Marie-nak már-már kísértetiesen hangzott, még magában se
merte kimondani.
Pierre azt is kiszámolta, hogy egy gramm rádium egy gramm vizet egy
óra alatt képes a fagypontról a forráspontig felfűteni. Micsoda borzalmas
energia bújt meg ezekben az apró szemcsékben! Honnan eredt ez az erő, és
miként jellemezhető? És vajon hogyan nézne ki az a világ, amelyikben az
emberek képesek kihasználni ezt az energiát?
Marie nem tudta. Akkor még nem.
Gyerekhang kiáltotta a nevét. Marie felkapta a fejét – Irène! És akkor
hirtelen eszébe jutott: Monique szabadnapos volt aznap, és ő megígérte
lányának, hogy délután elmennek az állatkertbe. A hang az iskolaudvar
felől érkezett, Irène és Eugène valószínűleg azt gondolta, hogy a
hangárban találnak rá.
Marie berakta a rádiumot tartalmazó fiolát egy kis fémdobozba. Amikor
kigombolta a laborköpenyét, rosszkedvűen nézte az ujjhegyeit: fájtak,
gyulladtak és furcsán berepedezettek voltak, Eugène azonban nem talált rá
magyarázatot. Nem számít, gondolta Marie. Levette a köpenyét, a
fémdobozkát bedugta a szoknyája zsebébe, és elhagyta a labort.
A hátsóajtón ment ki az udvarra. Valóban Eugène és Irène állt a nyitott
barakkajtó előtt, Andréval beszélgettek. Amint meglátta a négyéves
kislány az anyját, egyből odaszaladt hozzá.
– Mami!
Marie kitárta a karját, hogy felkapja a lányát. Közben megszédült,
majdnem el is esett, de a gyerek előtt sikerült palástolnia.
Az utóbbi időben gyakran előfordult, hogy megszédült, és a járása is
bizonytalanná vált. Aztán ott volt még az a kínzó kimerültség, ami csak
úgy jött-ment, kénye-kedve szerint. Szilárdan elhatározta, hogy mihelyt
elkészül a doktori disszertációjával, felkeres egy tüdőgyógyászt.
– Gyerünk, menjünk innen ettől a gonosz barakktól! – mondta Irène,
miközben húzni kezdte Marie kezét az iskola kapuja felé. – Fussunk az
állatkertbe, hagyjuk itt ezt a buta helyet!
Irène valamiért nem szerette se az udvart, se a barakkot, de még a
labort se. Amikor még kisebb volt, és Monique elhozta, hogy
találkozhasson a szüleivel, legtöbbször olyan kitartón nyafogott, hogy a
dadus kénytelen volt elmenni vele onnan.
Valószínűleg azért, mert ez a hely elvette tőle az anyját, Marie
legalábbis ezzel magyarázta magának a lánya viselkedését. És ez így is volt,
mert leszámítva a nyaralásokat és az ünnepnapokat, négy éven át szinte
csak az esti órákat tudta a lányának szentelni; reggelente, amikor Marie az
iskolába vagy a laborba indult, a kicsi legtöbbször még aludt.
Négy éven át a rádium és a polónium volt Marie gyermeke.
Ez volt a helyzet. Talán szemrehányást kellett volna magának tennie,
hogy rossz anya? Elképzelhető. De hát úgy döntött, hogy tudós lesz. Marie
megtapasztalta, hogy csak úgy lehet legyőzni a bűntudatot és az önvádat,
ha kiáll a döntése mellett, és majd ha a polónium és a rádium is engedi,
annál odaadóbb anya, szakács vagy háziasszony lesz.
Eugène átadta Marie-nak a leveleket, majd kölcsönvette a menye
biciklijét. Mielőtt felszállt, hogy hazatekerjen, még háromszor fel kellett
kapnia Irène-t, és három búcsúcsók is járt a kislánynak. A nagyapa és az
unokája szinte elválaszthatatlanok voltak. Olyankor, amikor Marie
szemtanúja volt ennek a kölcsönös szerelemnek, szó szerint rátört egy
kicsit a féltékenység.
Miután a kislány és az idős úr végre el tudott szakadni egymástól, Marie
elindult a lányával a megálló felé. Ott felszálltak egy villamosra, és
elmentek az állatkertbe. Ez az új, elektromos vezérlésű kocsi az utóbbi
időben egyre jobban elterjedt Párizsban. A két évvel azelőtti világkiállítás
óta kezdte kiszorítani a megszokott lovas omnibuszokat Párizs évtizedes
utcaképéről.
– Hogy tud ló nélkül menni a kocsi? – kérdezte Irène, mialatt Marie
átnézte a leveleket; egy levél Varsóból, az apjától, egy másik meg
Ausztráliából, Jeanne-tól.
– Korábban a lovak mozgatták a kerekeket, most azt egy gép teszi –
magyarázta Marie a gyereknek.
Irène a nyakát nyújtogatva, a széksorok fölött előrekukucskált a
vezetőfülke felé.
– De én nem látok semmiféle gépet, ami minket húzna.
– A gép nem kívülről húzza a kocsit, mint korábban a lovak, hanem
belül hajtja. – Marie a padlóra mutatott. – Valahova oda alulra van
beépítve.
– Az hajtja a kocsit? De hogyan? – Irène olyan morcosan nézett, mint
akinek már kezd elege lenni a temérdek ostobaságból. – Hiszen a gépek
nem is élnek!
– Ez igaz, de meghajtja őket egy erő, amitől úgy mozognak, mintha
élnének. És akkor még egy ilyen nehéz járművet is képesek mozgásba
hozni.
Irène-nek elkerekedett a szeme.
– Milyen erő hajtja, mami?
– Áram.
– Mi az az áram? Hogy néz ki?
Az utasok csak néztek és mosolyogtak. Mögöttük egy fiatal férfi,
valószínűleg egyetemista, megpróbálta elmagyarázni a gyereknek, mi az
az áram. Évekkel korábban Marie nem ugyanezt kérdezte?
Marie-nak eszébe jutott a rádium, és azzal együtt az elektromos töltés,
amely képes volt előidézni benne a sugárzását, és amely Pierre
elektrométerében a tükröt és a tűt mozgásra bírta. Ugyanolyan
megfoghatatlannak tűnt számára a radioaktivitásban rejlő erő, mint
sokaknak, nem csak a kisgyerekeknek, az áram. Önkéntelenül a szoknyája
zsebéhez nyúlt. A fémdoboz, amelyben a rádium fiolája rejtőzött, meleg
volt.
Marie ráhagyta a mögöttük ülő fiatalemberre, hogy az megpróbálja a
gyerekek számára érthető nyelven leírni az áramot, az elektromos töltést
és az erőátvitelt, ő meg közben felbontotta az apja levelét.
A kézírását látva megrémült, mert az apjától megszokott tiszta,
lendületes írás még kuszábbnak tűnt, mint korábban, valahogy görcsösnek
hatott, helyenként elmosódott, mintha írás közben remegett volna a keze.
Miközben olvasta a levelet, aggódva ráncolta a homlokát. Nincs jól, adta a
tudtára az apja. Az ízületei mellett egy ideje az epéjével is kínlódott.
Marie elhatározta, hogy még aznap ír Josefnek. Ha valaki, hát ő pontos
képet tud adni az apjuk állapotáról. Visszadugta a levelet a borítékba, és
kibontotta Jeanne-ét. Irène izgatottan beszélgetett a mögöttük ülő
fiatalemberrel az áramról és az elektromotorokról.
Jeanne leveléből áradt a boldogság és a derű. A diplomájuk után nem
sokkal megismerkedett egy nála húsz évvel idősebb ausztrál férfival.
Hamarosan össze is házasodtak, és Jeanne követte a férjét a hazájába.
Közös vállalkozásukban emu- és lótenyésztéssel, valamint
kukoricatermesztéssel foglalkoztak. Jeanne már a negyedik gyermekét
várta. Marie mosolyogva dugta a levelet a táskájába.
A következő megállóban leszállt az egyetemista, majd nem sokkal
azután, amikor átgurultak a Mars-mezőn, Irène az Eiffel-tornyot figyelte,
ahogy hatalmas oszlopai között egy felvonó haladt felfelé.
– Azt is elektromos motor hajtja? – érdeklődött.
– Igen, kicsim – erősítette meg Marie –, a villanymotor megforgatja a
kereket, a keréken átvetett kötél meg felhúzza a felvonót.
Irène elgondolkozva nézte a felvonót, amely lassan beleveszett a torony
felső szakaszába.
Később, amikor az állatkertben a ketrecek mellett sétáltak, Irène a
varsói levélről kérdezősködött.
– Honnan tudod, hogy Varsóból jött? – csodálkozott Marie.
– A bélyegről. És már el tudom olvasni a nagyapa nevét. Beteg?
– Miből gondolod?
– Olyan szomorúan néztél, miközben olvastad.
– Igen, Wladislaw nagyapa beteg egy kicsit.
Irène tudni akarta, hogy mi a baja, és Marie megpróbálta neki a lehető
legkíméletesebben elmagyarázni. Közben egyre jobban kezdett aggódni az
apjáért, és az aggódással a honvágya is nőtt. Elhatározta, hogy megbeszéli
Pierre-rel, utazzanak el Varsóba. Miért is ne tölthetnék ezúttal
Lengyelországban a nyári szabadságukat?
– Tulajdonképpen te híres vagy, mama? – A kicsi komolyan pillantott
rá.
Marie felnevetett.
– Ez meg hogy jutott eszedbe?
– Sokan úgy néznek rád, mintha ismernének – felelte Irène. – És
Monique már kétszer is talált rólad és a papáról fényképet az újságban.
Híres vagy, valld be!
– Butaság, kicsim!
 Irène-ből hirtelen örömsikoly tört fel, kezét kitépte Marie-éból, és
odarohant a majomketrechez. Marie a csimpánzketrecet körülvevő tömeg
ellenére is már messziről látta, minek örült meg úgy a kislánya: két kicsi
csimpánz hancúrozott a fa körül.
Még csak négyhetesek voltak, ahogy azt a bámészkodók megtudhatták
az állatgondozótól. Rendkívül ritkán fordul elő, hogy egy csimpánzmama
ikreknek ad életet. Irène-t és az őt körülvevő gyereksereget esély sem volt
elmozdítani a csimpánzketrectől. Közel egy órán keresztül figyelték a
kicsi, mókás teremtményeket, ahogy játszottak, másztak, később pedig
elkerekedett szemmel bámulták, ahogy a csimpánzmama megszoptatta a
kicsinyeit.
Marie is teljesen belefeledkezett a tündéri látványosságba. Mikor is
fordult elő utoljára, hogy csak úgy állt és nézett valamit? Hogy ilyen sok
időt töltött el minden értelem és cél nélkül, úgy, hogy az mégis ekkora
örömöt szerzett neki?
Még akkor is ezen gondolkozott, amikor már kimentek az állatkertből,
és a megállóban az elektromos kocsira vártak.
– Mami? –Irène nagy, csillogó gyerekszemekkel fordult az anyjához. –
Szeretnék egy kistestvért.
Marie felnevetett, leguggolt, és megölelte lányát.
– Ki tudja?
Majd megcsókolta Irène-t, és magához szorította. A kicsi teste puha és
meleg volt, és ugyanaz a melegség járta át Marie szívét is.
Természetesen még nem tett le egy második gyermekről, még ha a
labormunka némiképp el is vonta a figyelmét ezekről az alapvető emberi
vágyakról. Tulajdonképpen maga is különösnek találta, hogy négy éve nem
esett teherbe. Pierre-rel gyakran voltak együtt, olykor még a hangárban
vagy a szurokérccel teli zsákok mögötti fabódéban is.
Abban a pillanatban begurult a sínen járó elektromos kocsi, és Marie-t
kiszakította a gondolataiból.
– Reméljük, egyszer majd érkezik hozzád egy kisöcsi vagy kishugi, nem
igaz, kicsim? Meglátjuk.
Azzal felszálltak, és hazamentek.
Jóval később, amikor Irène már rég elaludt, és a szülők szerelmesen
összebújtak az ágyban, Marie felidézte magában ezt a jelenetet. Jeanne is
eszébe jutott, aki már a negyedik gyermekét várta. Hirtelen érezte, ahogy
elönti a vágy, hogy végre újra teherbe essen. Olyan vadul kezdte ölelni és
csókolni a szerelmét, ahogy már rég nem volt rá példa.
Pierre, mint minden szeretkezés után, akkor is végigcsókolta a felesége
egész testét. Amikor Marie bal combjához ért, felemelte a fejét.
 – Ez meg mi? Hol sérültél meg? – Marie édes félálomba merülve nem
tudta, hogy a férje miről beszél. Pierre azonban levette a gyertyát az
éjjeliszekrényről, és Marie combjához tartotta. – Olyan, mint egy égési
sérülés.
Marie felébredt, mert Pierre hangja furcsán idegesnek hatott. Felült,
eltolta magától a férfit, és megnézte combja külső oldalán a vörös foltot.
– Furcsa. – Ahogy áthúzta ujját a folton, enyhe égő érzést érzett. – Nem
tudom, mi ez. Majd meggyógyul.
Ahogy ismét elnyúlt a takaró alatt, egyszerre mintha megvilágosodott
volna. Felpattant, letérdelt az ágy mellé, és kitapogatta a földön az aznap
este sebtében levetett ruháit. Pierre inge alatt talált rá a szoknyájára.
Kezében a szoknyával feltérdelt, majd maga elé tartotta.
– Nyúlj bele a bal zsebébe! – biztatta a férjét.
Pierre belenyúlt, és kivette a fémdobozt, majd abból a vákuumfiolát.
– Egész nap ott volt veled?
– Mint egy trófea. Ott volt a combomon, ahol most az égési seb látható.
Elfújták a gyertyát, bebújtak a takaró alá, és átölelték egymást. Az éjjeli
szekrényen ott feküdt a fiola, benne a rádiummal, kékes fényben
pompázva.
– Ha égési sérülést okoz a bőrömön – gondolkozott Marie hangosan –,
mi mindent csinál azokkal a dolgokkal és felületekkel, amelyekkel
érintkezésbe lép? A laborasztalainkkal, a vödrökkel, a székekkel, az
elektrométerrel?
– És a kollégáinkkal, akiknek elküldtük? – szőtte tovább a gondolatot
Pierre. Örömükben és büszkeségükben elajándékoztak néhány bizmut- és
báriumvegyületeket tartalmazó csövecskét, hogy a barátaik is
gyönyörködhessenek a fényben. – Nem egészen értem – tette hozzá Pierre
–, ezek szerint a radioaktivitás mindennel kölcsönhatásba lép, amire
sugárzást fejt ki?
Pierre mesélni kezdett egy német fizikus cikkéről, amelyet a napokban
olvasott.
– A kolléga élő organizmusokon vizsgálja a radioaktivitás hatását, mert
feltételezése szerint a radioaktív sugarakkal rákos daganatokat lehet
gyógyítani.
Másnap Pierre két tanítási órája között lement Marie-hoz a laborba.
Levette a zakóját, feltűrte bal ingujját, és arra kérte Marie-t, szórjon egy
régi kísérletből maradt rádiumsómorzsát az alkarjára, majd kösse be azt.
– Tíz órán át rajta hagyom a bőrömön – magyarázta –, meglátjuk, mi
történik.
 * * *

Varsó, 1902 májusa

Marie elkésett; vagy Josef varsói távirata érkezett túl későn? Akárhogy is,
az apja már egy napja halott volt, mire a hosszú és fáradságos vonatút
után megérkezett a Nowolipki utcai lakásba. Az apja ott feküdt, az esküvői
öltönyében, a keze a mellkasán összekulcsolva, és az arca olyan békés volt,
amilyennek Marie már rég nem látta.
Josef némán állt az ágy lábánál, Hela és Bronia az ágy melletti
karosszékekben ültek. Josef behozta az apjuk dolgozószobájából az
íróasztalszéket, és odatolta Marie-nak, Hela mellé a halottas ágyhoz.
Ott ültek és az elmúlt napokról beszélgettek, sírdogáltak, amikor az
apjuk utolsó éveiről volt szó, elmosolyodtak, amikor felidézték a vele
töltött szép órákat, pillanatokat, amiket már szinte el is felejtettek.
Olykor-olykor még el is nevették magukat.
Marie hálás volt a sorsnak, hogy ilyen apával áldotta meg őket.
– Örülök, hogy az elmúlt két évben gyakran járhattam nála, és hogy
olyan sokat levelezhettünk – mondta könnyek között.
Marie magával hozta Párizsból az apja egyik levelét, azt, amelyikben
válaszolt Marie nagy bejelentésére, hogy meg tudta határozni a rádium
atomsúlyát, és a kutatási eredményeit végre összefoglalhatta a doktori
disszertációjában. Marie felolvasta a levél zárósorait: „Akkor van már
vegytiszta rádiumod, írta apja. Ha végignézel azon a temérdek munkán,
amit ebbe belefektettél, nyugodtan kimondhatod, hogy ez a világ
legdrágább eleme. De ér-e majd egyszer az eszmei értékén túl is valamit?”
Később vacsorához ültek a nappaliban. Időközben Josef felesége is
megérkezett a gyerekekkel, Hela férje a gyermekükkel, valamint az
unokatestvérük, Jósef, és később még Maria néni és Zdzislaw bácsi is
Skalbmierzből. Kasimir Dluskit az orvosi kötelezettségei még a klinikán
tartották, csak másnap érkezett Varsóba, a temetésre.
Családi eseményekről beszélgettek, unokaöcsökről és unokahúgokról,
az ő gyerekeikről, Zdzislaw bácsi Shakespeare-fordításáról, Maria néni
gyáráról, Bronia munkájáról a tüdőszanatóriumban, meg hogy ki kivel
házasodott össze a rokonságban és a baráti körben. A halotti szoba ajtaja
mindvégig tárva-nyitva volt.
Vacsora után Bronia odaült a zongorához, és eljátszott néhány darabot
az apjuk kedvenceiből. Helena és a kistestvére, Jakub, valamint a többi
gyerek táncolt hozzá.
 – Tényleg meg tudtad határozni a rádium atomsúlyát, Mania? –
érdeklődött Maria néni.
– Igen, már márciusban. És szerencsére még a doktori munkámat is be
tudtam nyújtani, mielőtt elutaztam hozzátok Varsóba.
– Olvastam, hogy tavaly jelöltek téged és a férjedet arra a tudományos
díjra, amit az a svéd tudós alapított néhány évvel ezelőtt – mondta
Zdzislaw bácsi. – Nem jut eszembe a neve.
– Alfred Nobel feltalálóra gondolsz – felelte Marie. – Én is hallottam
róla.
A kilencvenes évek közepén elhunyt svéd kémikus alapította a díjat, de
még nem volt túl népszerű. Marie-t és Pierre-t sem izgatta különösebben
ez a díj. Marie úgy hallotta, hogy abban az évben is jelölték őket a Nobel-
díjra.
– Nem ő fedezte fel azt az átkozott dinamitot? – kérdezte Maria néni
határozottan barátságtalan arckifejezéssel.
Marie bólintott.
– Vannak fontosabb díjak is – magyarázta. – És az, hogy végül Conrad
Röntgen kapta meg, több mint igazságos. Vajon az ő X-sugarai nélkül
felfedezte volna monsieur Becquerel valaha is az uránsugárzást?
– Röntgen valami jótékony szervezetnek adományozta a pénzjutalmát –
szólt hozzá Hela is a témához. – Hetvenezer aranyfrankot.
Marie végigsimított a homlokán.
– Az a jótékonysági szervezet valójában a Würzburgi Egyetem. Ez is azt
bizonyítja, hogy megérdemelte a díjat.
– Igaz a hír, hogy Pierre-nek felajánlottak egy tanszéki állást Svájcban?
– tudakolta Maria néni.
– Két éve, Genfben.
És a svájciak Marie-nak is ajánlottak egy egyetemi állást, mindenesetre
jóval szerényebb fizetéssel. De még úgy is megoldódtak volna az anyagi
problémáik.
– Amikor ez a kormány tudomására jutott, hirtelen aggódni kezdtek,
hogy egy csapásra két használható tudóst is elveszítenének – mesélte
Marie. – Pierre-t azonnal felterjesztették a Francia Köztársaság
Becsületrendjére, és a Sorbonne egyik részlegének a fizikatanári állását is
felajánlották neki. A kitüntetést Pierre visszautasította, de az állást
elfogadta.
A férfi azóta valamivel többet keresett, ami előrelendítette a közös
kutatómunkájukat.
– És mi van a polóniumoddal, Mania? – érdeklődött az unokatestvére,
Jósef.
 – A polónium továbbra is makacskodik. – Marie megvonta a vállát. –
Úgyhogy még várnia kell a sorára.
– És mit szólsz apa kifogásához? – kérdezte a bátyja, Josef.
– Hogy a rádium felfedezésének csak eszmei értéke van? – Marie
sóhajtott. – Nyilván rosszulesett. De azt hiszem, apa tévedett. Ha csak
sejtenétek, micsoda borzalmas energia rejlik a radioaktivitásban! Már attól
beleszédülök, ha csak rágondolok. Nem tudom, milyen gyakorlati haszna
lesz az emberiségre, de higgyétek el, a radioaktivitás meg fogja változtatni
ezt a világot.
Marie mesélt egy kicsit a sugárzó elemek kutatásának szentelt
munkájáról, miközben a táncoló gyerekeket leszámítva az egész család
csüngött minden szaván.
– Az egyik felhasználási irány már most kezd kirajzolódni, ami titeket,
orvosokat is érdekelhet. – Broniára nézett, aki teljesen belefeledkezett a
billentyűkbe, majd a bátyjához, Josefhez fordult. – Elképzelhető, hogy a
rádium a közeljövőben a rák ellen is bevethető lesz.
Mesélt az égési sérüléséről, és Pierre önmagán végzett kísérletéről.
– Amikor tíz óra elteltével levettem róla a kötést, az alkarján
bepirosodott a bőr a rádiummorzsa körül, ráadásul egy több mint öt
centiméteres felületen. A seb úgy nézett ki, mint egy égési sérülés, de alig
fájt neki. Egyre vörösebbé vált, majd a roncsolt bőrszövet három hét után
bevarasodott. Két hónap elteltével mindenesetre már csak egy kis szürke
heg látszott.
– Úgy érted, hogy a rádiumsugarakat direkt a tumorra irányítva el lehet
velük pusztítani a daganatot? – Josef csak hunyorgott, Marie meg némán
bólintott. – Ez őrületes előrelépés lenne!
Josef döbbenten rázta a fejét, hirtelen egészen felvillanyozódott.
– Megijesztesz, Mania – mondta Hela.
– Miért?
– Még kérdezed? – Hela tényleg meglepettnek tűnt. – A férjeddel együtt
már évek óta nap mint nap ezzel a sugárzó dologgal dolgoztok. Soha nem
fordult meg a fejetekben, hogy bennetek is elpusztíthat valamit? Hogy
megbetegíthet titeket?

* * *

Az 1903-as év különösen jónak ígérkezett: januárban és februárban a világ

minden részéről érkeztek levelek, tudósok megkeresései, akik olvasták
Marie és Pierre cikkeit, és fel akarták velük venni a kapcsolatot. Újévkor
Marie felépült súlyos kanyarójából. Március elején örömmel konstatálta,
hogy kisbabát vár. Áprilisban a Sorbonne kilátásba helyezett Pierre
számára egy fizika tanszéki állást a következő évre. Amerikában és
Angliában is érdeklődtek Curie-ék kutatómunkája iránt, és még abban a
hónapban kitűzték Marie doktori disszertációjának védési időpontját is,
méghozzá június 25-ére.
Június elején megérkezett Bronia a gyerekeivel Lengyelországból.
Átnézte Marie nem éppen gazdag ruhatárát, és rávette a húgát, hogy
menjenek el egy szabóhoz a Montmartre-ra. Marie-nak ki kellett
választania az anyagot, és méretet kellett vetetnie magáról. Fekete vásznat
választott.
– Kérem, vegye figyelembe a húgom növekvő hasát! – figyelmeztette
Bronia a szabót.
A ruha elkészítése, hozzá a rövid sötétvörös kabátka, amelyre Bronia
rábeszélte a testvérét, a próbákkal együtt mindössze tizenkét napot vett
igénybe. Százötvened része annak az időnek, amit Marie a rádium
izolálására és az atomsúlyának a megállapítására fordított. Ezt azalatt
számolta ki, amíg az új ruhájában a tükör előtt forgolódott.
A ruha és a kabát is tetszett Marie-nak, Bronia pedig ajándékozott
hozzá egy modern, kerek, lapos fekete kalapot, sötétvörös szalaggal és
szerény tolldísszel.
Így lépett be Marie 1903. június 25-én a Sorbonne híres előadótermébe,
ahol a doktori disszertációk védését tartották. A nevezetes eseményen
számos barátja és családtagja is megjelent, akik tanúi lehettek, ahogy
Marie-t a professzorai sokkal inkább kollégájukként, mint vizsgázóként
fogadták, és akikkel izgalmas beszélgetést folytatott a radioaktivitásról
szóló kutatómunkájáról, valamint az újonnan felfedezett elemről.
Az urak – mindenekelőtt a doktori témavezetője, Lippmann professzor
– végül is Marie beszámolóiból, tanulmányaiból, tézispapírjaiból és
legutóbb magából a doktori disszertációjából olvasott először azokról a
titokzatos jelenségekről, amelyeket kutatott, és amelyek aznap
megvitatásra kerültek. Pierre és az apja alig tudta leplezni a büszkeségét,
Bronia és Hela pedig a könnyeit.
Marie kitüntetéssel végzett, és elnyerte a fizika doktora címet. Doktori
disszertációját még abban az évben nívós angol és francia szaklapok is
nyilvánosságra hozták.
Az ünnepnap végén Paul Langevin meghívta vacsorára Curie-éket,
valamint a családjukat és néhány barátjukat a Park Montsouris-n lévő
villájába. Az asztalnál Marie-val és Pierre-rel szemben Langevin barátja,
egy fiatal új-zélandi férfi ült a menyasszonyával. A férfit Rutherfordnak
hívták, aki egyből átadta nekik Pierre barátjának, Lord Kelvinnek az
üdvözletét.
Vacsora közben heves vita alakult ki Rutherford és Pierre között. Marie
rájött, hogy Rutherford is ahhoz a tudóskörhöz tartozott, akiknek a férje
bárium- és bizmutvegyületet küldött, hogy ők is megpróbálkozhassanak a
radioaktivitás végére járni.
Rutherford időközben hajlott Becquerel teóriája felé, miszerint egy
elem radioaktív sugárzását külső erők okozzák, ezzel szemben Marie
továbbra is az atom tulajdonságának tartotta a radioaktivitást.
– Csak javasolni tudom önnek, madame Curie, hogy induljon el ezen a
nyomon – mondta a fiatal Rutherford. – Az atomok semmi esetre sem a
legkisebb részei az anyagnak, számtalan, jóval kisebb részből állnak,
amiknek a kisugárzása, meglátásom szerint, szintén radioaktivitást okoz.
Bemutatta Marie-nak és a többieknek az elemek átalakulásáról szóló
elméletét, beszélt az elektronokról és a protonokról, az alfa-, béta- és
gamma-sugarakról, valamint arról, hogy egy elem a bomlása során másik,
alacsony rendszámmal rendelkező elemmé alakul át. És amíg Pierre, Paul
Langevin és Jean Perrin hevesen vitatkozott vele, addig Marie csak
figyelmesen hallgatta. Sejtette, hogy nagy elme ül vele szemben, és
valóban, a fiatal új-zélandi kutató öt évre rá meg is kapta a kémiai Nobel-
díjat.
A vacsora és néhány további üveg pezsgő elfogyasztása után a társaság
elhagyta Langevin szalonját, és kiment a kertbe, hogy megcsodálja a
csillagos eget. Rutherford kérte, hadd nézze meg a rádiumot, majd lassan
minden jelenlévő csatlakozott ehhez a kívánsághoz.
Ahelyett, hogy rendeltek volna néhány motoros kocsit vagy akár egy
elektromos omnibuszt, amivel mindannyian átmehettek volna a Rue
Lhomond-i laborba, Pierre a tudomásukra hozta, hogy már előre készült
erre a pillanatra, így belenyúlt a frakkja belső zsebébe, és elővett egy
rudacskát, tele rádiumbromiddal, majd Marie feje fölé tartotta.
– Éljen a radioaktivitás királynője! – súgta a felesége fülébe.
Az ünneplők körében éljenzés tört ki, amint felragyogott a földöntúli
kékes fény. Megvilágította Marie mosolygó arcát és Pierre berepedezett,
összeégetett ujjait.
Két hónappal később, augusztusban Marie egy kerékpártúra után
elvetélt. Az ötödik hónapban volt, a gyermekét nem tudták megmenteni. A
Curie család otthonára hatalmas gyász telepedett.
Nem sokkal később Nagy-Britanniában, Pierre barátja, Lord Kelvin
közbenjárására, a Királyi Természettudományos Társaság Curie-éknek
ítélte oda az egyik legfontosabb angol kutatói díjat, az arany Davy-érmet.
Bár Marie hallott a hírről, de nem hatotta meg. Vigasztalhatatlan volt,
heteken át a dolgozószobájában gubbasztott, míg aztán az utolsó őszi
napokra végkimerültséggel ágyba nem kényszerült.
Dr. Eugène Curie megint kénytelen volt kimondani a régi komisz
diagnózist: melankólia.
Novemberben átadták a Nobel-díjat, amely időközben tudóskörökben a
világ legáhítottabb díjának számított. Jean Perrin közölte Pierre-rel és
Marie-val a díjazottak nevét: Henri Becquerel, Pierre Curie és Marie Curie-
Skłodowska.
 27

A díj
Párizs, 1904 januárja

 
Amikor Pierre beengedte a sajtó embereit, Irène épp rajzolt, Marie pedig
újra elolvasta azt az elkeserítő levelet. Felért egy arculcsapással, mert
azoknak a férfiaknak mind tudniuk kellett az ő radioaktivitással
kapcsolatos felfedezéseiről, mégis agyonhallgatták. Marie teljesen
ledöbbent. Épphogy bedugta a kötöttkabátja zsebébe a sértő levelet, máris
beléptek az újságírók a nappaliba. Az interjú alatt azonban folyton a levél
járt az eszében.
Fájdalmasan hosszú fél óra elteltével az urak végre szedelőzködni
kezdtek, elrakták a tollukat, a jegyzetfüzetüket és fényképezőgépüket,
majd Marie-tól kifogástalan udvariassággal, Irène-től meg vicces
megjegyzésekkel elbúcsúztak. A kicsi azonban úgy belemerült a rajzába,
hogy meg sem rezdült az arca. A nappaliból Pierre kikísérte a férfiakat a
folyósóra, majd a bejárati ajtóhoz. Aznap megint nagyon sántikált, amit
látva megsajdult Marie szíve.
A kardigánja zsebéből újra elővette a levelet, negyedszer is elolvasta, de
még mindig nem tudta elhinni, amit látott. Ráadásul még Lippmann és
Poincaré professzor is aláírta. Hihetetlen! Mindenképpen beszélnie kellett
Pierre-rel, amilyen gyorsan csak lehet.
Ahogy becsukódott a nappali ajtaja, a kályha alól előbújt Didi, a kandúr,
odasétált Marie-hoz, és felugrott az ölébe. Irène az interjú alatt is végig
rajzolt, és a macska sem zökkentette ki, csak akkor nézett fel, amikor új
ceruzáért nyúlt.
A Familia című magazin újságírói, akiktől Pierre épp elköszönt, már az
ötödik sajtóhad volt náluk a héten. Marie még soha nem olvasta a lapot, de
tisztában volt az újság rendkívül konzervatív beállítottságával. A
főszerkesztő valószínűleg azért küldte ezt a két férfit, hogy
meggyőződjenek arról, hogy a híres fizikus, Marie Curie anyaként,
háziasszonyként és feleségként is megállja a helyét.
A legjobbkor jöttek, mert Marie már hetek óta ki sem lépett a házból.
Receptekkel kísérletezett, új tapétával és új fürdőszobával
foglalatoskodott, valamint Irène-nel játszott, és tanult. Semmi sem
vonzotta a laborba, az égvilágon semmi. Ezen Pierre bosszankodott is,
mert a polóniumot még mindig nem izolálták.
A bejárati ajtó felől beszűrődő hangok nem úgy hangzottak, mint a
Familia újságíróié. És valóban. Kis idő múltán Pierre bedugta fejét a nappali
ajtaján:
– Megint riporterek jöttek. – A tekintete elárulta, hogy mennyire elege
van már belőlük. – A Les Dimanches kettőnkkel akar interjút készíteni.
Állítólag bejelentkeztek. Te tudsz róla?
Bár Marie-nak mintha rémlett volna valami levél, megrázta a fejét.
– Mondd meg nekik, hogy beteg vagyok. Tűnjenek el! Aztán ülj le,
kérlek, beszélnem kell veled!
Pierre bólintott, majd becsukta az ajtót.
Marie hallotta, hogy a férje az ajtóban az újságírókkal társalog. Aztán
nem sokkal később azt is hallotta, ahogy az ajtó becsukódik, de a hangok
nem némultak el, hanem Pierre-t követték a dolgozószobájába. Csak akkor
lett csönd, amikor az az ajtó is becsukódott. Marie bosszankodott, hogy
Pierre-nek néha miért esik annyira nehezére nemet mondani?
Marie előhúzta a kanapé párnája alatt lapuló aranyérmet, amit akkor
rejtett oda, amikor beléptek a Familia újságírói. Az érmet nem azért
helyezte biztonságba, mert tartott a sajtósok esetleges kapzsiságától,
hanem mert nem akarta, hogy az interjú alatt játsszon vele a macska.
Irène ugyanis szerette rávenni Didit, hogy üldözőbe vegye a Királyi
Természettudományos Társaság Davy-érmét, és ahhoz, hogy ezt elérje
nála, a szoba egyik sarkából a másikba gurította neki az aranykorongot.
Azt viszont Marie megtiltotta a lányának, hogy az újságírók előtt a
macskának dobálja az érmet. Még a végén megírja az egyik félnótás, és
akkor előbb-utóbb Lord Kelvinhez is eljutna a hír. Marie semmi esetre sem
akarta megbántani a jóbarátjukat, akinek ezt a kitüntetést köszönhették.
Megint épp elő akarta húzni kabátzsebéből a döbbenetes levelet, de
aztán meggondolta magát, elvégre már kívülről tudta, mi áll benne. Amint
lesz egy kis ideje Pierre-nek, szembesíti vele.
Úgyhogy megmarkolta a levélköteget, amivel azelőtt foglalatoskodott,
mielőtt meglátta volna ezeket az aljas sorokat. Csupa gratuláció, még
Jeanne is írt Ausztráliából. Marie, mielőtt belemerült volna Jeanne hosszú
levelébe, vetett egy pillantást Irène rajzára.
A kislány lerajzolta a házukat a Boulevard Kellermannon, rajta az óriási
108-assal, és odarajzolta elé még annál is nagyobb méretben saját magát a
nagyapjával, az apjával és az anyjával együtt. A szülei nyakában ott
díszelegtek a hatalmas sárga medálok, a Svéd Királyi Tudományos
Akadémia Nobel-díja. A körülöttük álló férfiak és nők, kezükben tollakkal,
jegyzettömbökkel és valószínűleg fényképezőgépeknek szánt dobozokkal,
minden bizonnyal újságírók voltak.
Amióta a Curie házaspár megkapta a fizikai Nobel-díjat, a sajtó
megőrült értük, nem hagyták őket nyugton, volt olyan nap, amikor szó
szerint ostromolták a házat. Amíg december elejéig csak a tudósok és az
irodalmárok körében volt ismert a Nobel-díj, a Curie házaspárnak
köszönhetően egyszeriben az egész világban híre ment. Pontosabban a
világhír Marie Curie-nek volt betudható.
Nyilván a rádium sem volt közömbös a sajtó számára, a figyelem
azonban legfőképp Marie-ra irányult.
Nőt tüntettek ki tudományos díjjal? Nőt, akinek a háztartás és a
gyereknevelés mellett még kutatásra is van ideje? Nőt, aki ráadásul még
doktori címmel is rendelkezik? A házaspár fedezte fel a radioaktivitást,
közösen, együtt dolgozva? A kutatólabor a házassági életközösség
helyszíne? És tényleg a feleség, nem pedig a férj fedezte fel a
radioaktivitást, a polóniumot és a rádiumot?
Ezzel a sajtó és a nyilvánosság is nehezen birkózott meg. Marie és Pierre
meg a sajtóval és a nyilvánossággal birkózott meg nehezen.
Marie sóhajtva olvasta Jeanne levelét. A barátnője, aki immáron az
ötödik gyermekét várta, és amellett egy falusi iskolát is vezetett, gratulált
neki a Nobel-díjhoz. Jeanne pátosszal telve, szuperlatívuszokban áradozott
róla. Hát nem megmondtam, hogy te vagy a legjobb? – írta. Erre most meg az
újságban is azt olvasom, hogy az én drága egyetemi társam, az én drága Marie-m,
az első nő a tudomány világában! Az én Marie-m a legeslegjobb, minden idők
leghatalmasabb nőalakja. Marie a kabátzsebében lapuló fránya levél ellenére
is elmosolyodott.
Jeanne nem is az a Jeanne lett volna, akit Marie ismert, ha a levelében
nem szidja a férfiakat. Sajnos bőven volt oka neheztelésre az alapján, amit
a levele mellé csatolt: kivonatokat a Svéd Királyi Tudományos Akadémia
elnökének beszédéből, amelyet az előző hónap díjátadó ünnepsége
alkalmából tartott. Marie ismerte a beszédet, a hangvétele hasonlított a
zsebében lapuló levéléhez, és éppúgy szíven ütötte.
Henri Becquerellel ellentétben sem Pierre, sem ő nem ment el
Stockholmba a díjátadásra. Marie a vetélése után megbetegedett,
ágynyugalomra kényszerült. És Pierre? Részben ő is betegségre hivatkozva
mondta le a részvételt, részben pedig a tanári kötelezettségei miatt,
amivel persze sikerült neki sokak nemtetszését kiváltania. Az ember nem
mondja le csak úgy egyszerűen a Svéd Királyi Akadémiát, pusztán
munkára hivatkozva!
 Hiba volt, hogy Pierre nem ment el Stockholmba, és átengedte a terepet
Becquerelnek. Talán más beszédet mondott volna a Svéd Királyi Akadémia
elnöke, ha Pierre is jelen van. Így viszont a szónok egyedül Becquerelt
méltatta a radioaktivitás felfedezéséért.
És Becquerel? A Francia Tudományos Akadémia ünnepi egyenruhájában
lépett a svéd király színe elé: arany hímzésű zöld brokátkabátban, karddal
az oldalán, valamint tollakkal díszített kalapban, mellkasa tele
kitüntetésekkel. És természetesen nem mondott ellent a szónoknak.
Marie elolvasta Jeanne levelében a beszédből vett idézeteket, amelyeket
már az újságból is, valamint a testvérei és Maria néni felháborodott
leveleiből is jól ismert: Pierre és felesége, fogalmazott a szónok, átfogó és
szisztematikus kutatómunkát végzett a radioaktivitás témakörében, és
sikerük, folytatta a szónok, megint csak a Bibliát igazolja, pontosabban, a
Teremtés könyve első fejezet, ahol mint ismert, Isten hangosan
gondolkozik Ádámról: Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítő
társat, hozzá illőt. Pontosan ezt a mondatot ostorozta Jeanne levele is, maró
gúnnyal.
Marie már akkor felkiáltott, amikor először olvasta a beszédet. Semmi
másért nem tüntették ki, csak magáért a szisztematikus kutatómunkáért?
Kizárólag arra volt hivatott, hogy Pierre segítőtársa legyen? Tombolt.
A második gondolata pedig az volt, hogy visszaküldi a pénzjutalmat.
Pierre azonban szerencsére megakadályozta ebben, mert az egyetlen ok,
amiért a férje átvette a díjat, az a hetvenezer aranyfrank volt.
Marie-nak viszont ez újabb bosszankodásra adott okot: hetvenezer
kettőjüknek Pierre-rel, és hetvenezer egyedül Becquerelnek? Mintha
Becquerel többet tett volna, mint ők! Mintha kettőjük közül csak egyikük
érdemelte volna ki a díjat, vagy Pierre, vagy ő!
Odakint kinyílt egy ajtó, mire a hangok felerősödtek, aztán
ajtónyikorgás hallatszott, majd a hangok elnémultak. Az újságírók
elmentek, és Pierre besántikált a nappaliba. Nagyot sóhajtva, fáradtan ült
le Marie mellé a kanapéra.
Marie először hagyta, hogy meséljen egy kicsit az interjúról.
– A legtöbb kérdésükre csak igennel vagy nemmel feleltem – mesélte. –
Azt hiszem, ezzel felbosszantottam őket, ezért is mentek el olyan gyorsan.
Marie felvette az aranyérmet az asztalról, és ledobta a parkettára, mire
a macska leugrott az öléből, és egyből lecsapott rá. Irène lerakta a
ceruzáját, elvette a macskától a medált, és elgurította a parkettán, hogy
Didi üldözőbe vegye.
Marie azonban kihúzta a levelet a gyapjúkabátja zsebéből, és elkezdte
hangosan felolvasni. Az előző nyári keltezésű levelet Stockholmba a Svéd
Királyi Tudományos Akadémiának címezték, és azokról a tudósokról tettek
benne említést, akik a levél íróinak véleménye szerint 1903-ban fizikai
Nobel-díjra jogosultak. Szokásos, sőt szükségszerű procedúra, mert csak az
kerülhet fel egyáltalán a jelöltek listájára, akit elismert tudósok
terjesztenek fel.
Monsieur Pierre Curie az uránt és a tóriumot kutatta, állt a levélben,
izolálta a két radioaktív elemet, a polóniumot és a rádiumot, és a külföldi
kutatókkal vívott sikeres versenyben monsieur Henri Becquerellel együtt
sikerült néhány dekagramm értékes rádiumot nyerniük, hogy aztán
részben közösen, részben pedig külön-külön további kutatásokat
végezhessenek rajta.
Marie-t az egész írásban egy szóval sem említették. A sírással
küszködött, majd vett egy nagy levegőt, és felolvasta a levél zárósorait is.
„Úgy tűnik, lehetetlen elválasztani egymástól a két fizikus nevét, így
bátran javasoljuk, hogy monsieur Becquerel és monsieur Curie közösen
kapja meg a Nobel-díjat.”
Marie nagyot sóhajtva az ölébe ejtette a levelet, és alsó ajkába harapott.
Pierre mereven nézte a saját összekulcsolt kezét. Egy ideig némán ültek
egymás mellett, csak Irène-t, a macskát és a parkettán guruló aranymedált
lehetett hallani a nappaliban.
– Szóval megtaláltad – törte meg hirtelen a csendet Pierre.
– Véletlenül, Pierre, nem kerestem. Amikor áthoztad a gratulációkat a
dolgozószobádból, valahogy összefogtad velük a levelet. Miért nem
meséltél erről nekem soha?
– Mert annyira felháborított! – Pierre felhúzta a vállát, és
megrázkódott. – Meg akartalak kímélni ettől a galádságtól.
– És hogyhogy a végén engem is jelöltek?
– A Nobel-díj-bizottság egyik tagja, a matematikus Mittag-Leffler már
augusztusban tájékoztatott engem, és elküldte ezt a másolatot. – Pierre a
levélre mutatott Marie remegő kezében. – Már régóta figyelemmel követte
a munkádat. Nagyra tart téged. – Átölelte a feleségét, és magához húzta. –
Megírtam neki, hogy én kizárólag úgy jöhetek számításba a Nobel-díjra, ha
veled együtt jelölnek.
– De ajánlás nélkül senkit sem terjesztenek fel. – Marie oldalról a férje
arcát figyelte, ritkán látta ennyire szomorúnak. – Végül mégis javasolt
engem is valaki?
– Nem, Marie. De az előző két évben a francia patológus, Charles
Bouchard mindkettőnket javasolt a díjra, ezt te is tudod. Ő tagja a
Nemzetközi Díjbizottságnak, és Mittag-Lefflerrel közösen kijárták, hogy a
bizottság kezelje kicsit nagyvonalúbban az előírásait, és a jelölésedre
vegye alapul Bouchard múlt évi javaslatát.
– Vagyis az irántad való tiszteletből, úgymond, utólag jelöltek engem? –
Marie dühében összegyűrte a bántó levelet, és a parkettára hajította.
A macska azonnal ráugrott.
– Dehogy, drága királynőm! – Pierre megcsókolta Marie kezét, és
megszorította. – Bouchard és Mittag–Leffler messze nem az egyetlenek
voltak a bizottságban, akik téged is kezdettől fogva méltónak találtak a
díjra. – Pierre két hatalmas, repedezett keze közé fogta Marie arcát. – Mi
ketten összetartozunk – mondta, miközben lecsókolta a felesége szeméről
a dühös könnyeket. – A munkánk és a szívünk is. Senki sem választhat el
minket egymástól, még ezeknek az istenverte levélíróknak sem sikerült.
Marie a férfinak dőlt, és belekarolt. Szomorúan figyelte, ahogy Irène a
levélből egy kis papírlabdát formált, és az ajtónak dobta. A macska
utánaugrott, és odakapott a mancsával. Abban a pillanatban valamiért az
orosz felügyelő, Ivanov jutott Marie eszébe, aki az apját megfosztotta a
tanári állástól és a szolgálati lakástól. Majd máris maga előtt látta azt a
másik felügyelőt, aki kislánykorában arra kényszerítette, hogy oroszul
imádkozza el a Miatyánkot.
Átkozott Ivanov! – gondolta Marie, halhatatlan Ivanov, még a Francia
Tudományos Akadémiáig is elér a keze.
És rögtön eszébe jutott az is, hogy Ivanov ezúttal mégsem
ünnepelhetett, ezennel elvesztette a mocskos kis játékát. Pierre szerelme
és hűsége legyőzte.
– Miért tették? – kérdezte Marie elcsukló hangon. – Lippmann négy
éven át kísérte figyelemmel a munkámat, a doktori védésemen is ő beszélt
velem róla. Pontosan tudta, hogy én kutattam a tóriumot, és én fedeztem
fel a polóniumot meg a rádiumot. Tisztában volt vele, hogy én beszéltem
legelőször a radioaktivitásról. – Marie kibújt a férje öleléséből, és lángoló
tekintettel nézett rá. – Miért, Pierre, miért?
– Mások is tudták, akik aláírták a levelet. – Pierre megvonta a vállát. –
Mindenki tudja, aki ismer minket. Tudatos szándék áll e mögött a levél
mögött, becstelen, aljas szándék. Soha nem fogjuk megtudni, hogy mi is az.
Felejtsük el a levelet, ne beszéljük róla többet!

* * *

Ma este megmondom nekik, határozta el Marie, a reggeli napfénybe

kilépve. Nem most rögtön, majd csak a vacsoránál. Irène megfogta Marie
kezét, Pierre mögöttük csoszogott.
 Majd a férfi bement a fészerbe, és előhozta a kerékpárját. Bicegve tolta
ki az utcára. Istenem, gondolta Marie, miközben fájdalom nyilallt a
szívébe, tegnap is ennyire sántított?
Lágy szellő fújt a strand felől. Az út túloldalán, az öreg fehér kápolnánál
magasodó feszületen sirály ült. Magasan a falu fölött fecskék cikáztak a
nyári égbolton. Marie bezárta a fészer ajtaját, és nagyot szippantott a
tengerszagú levegőből. Irène Marie kezét fogva ugrándozott örömében.
Pierre tartotta a kerékpárt, amíg Marie ráültette a kislányát a
csomagtartóra, amelyet a férfi egy takaróval párnázott ki. A falu kovácsa
készített neki lábtartót, és Pierre előző nap fél délelőttöt azzal töltött,
hogy felcsavarozza Irène-nek a csomagtartó alá a vázra.
Marie megcsókolta Irène-t és Pierre-t, és erőt kellett vennie magán,
hogy ne kérdezze meg még egyszer a férjét, tényleg biztos-e benne, hogy
el tud a gyerekkel biciklizni az öt kilométerre lévő városka
kerékpárműhelyébe, ahol Irène gyerekbiciklijét javíttatták meg. Pierre
felült a nyeregbe, rálépett a pedálra, és már indultak is. Marie integetett
nekik, bár se a lánya, se a férje nem nézett vissza.
Gondolataiba merülve elballagott a kápolna előtt, aztán nekidőlt a
kereszt mögött álló egyik sziklaoszlopnak, és felnézett a nyári égboltra.
Aznap egész biztosan jobban bicegett Pierre, mint előtte. Talán mert olyan
rosszul aludt? Amikor felkelt, mondta, hogy minden csontja fáj. Már
hónapok óta panaszkodott rá. Az apja tanácstalan volt, mert a tünetek
nem reumára utaltak.
A múlt félév feszültségei nagyon megviselték Pierre-t, sokkal jobban,
mint Marie-t. Amióta Stockholmban kihirdették a fizikai Nobel-díjasokat,
a Curie házaspár élete fenekestül felfordult, a világ minden részéről fel
akarták velük venni a kapcsolatot, előadásokra hívták őket, vállalkozók
kértek tőlük tanácsot a rádium értékesítésével kapcsolatban, tömegével
érkeztek a bankettmeghívások a párizsi felső tízezertől, hirtelen díjak
hullottak az ölükbe, meg kellett szervezni Pierre tanszéki állását, de
mindenekelőtt a hozzá tartozó laboratóriumokat, a sajtó meg
folyamatosan a nyomukban volt.
Alig bírták szusszal, mert a kemény munkásévektől már előtte is ki
voltak merülve. Marie vetéléséről nem is beszélve.
– Elég volt! – mondta ki június közepén Marie. – Szabadságra van
szükségünk.
Így rögtön a nyár elején elutaztak ebbe a bretagne-i falucskába. Egyedül
Eugène tudott a rejtekhelyükről.
Az aszfaltúton és a homokos udvaron át Marie visszaballagott a
nyaralójukhoz. Már várta az ünnepi vacsorát. Még be kellett hűtenie a
pezsgőt, amit titokban a szomszéd hozott a városból. A jó hír majd gyógyír
lesz Pierre fájdalmaira.
Néhány házzal arrébb az egyik előkertből kilépett egy férfi, kinyitotta a
következő udvar kertkapuját, majd bekopogott a következő házba.
Célirányosabban mozgott, mint általában a helyiek, és elegánsabb is volt
náluk. Marie csodálkozott. Talán valami külföldi?
Marie leült a bejárat előtti lépcsőre, és kicsatolta a szandálját. Amióta
alig nyúlt rádium- és polóniumvegyületekhez, az ujjbegyein begyógyultak
a sebek. Amikor lehúzta a szandálját, a céltudatosan járkáló idegen odaért
az ő kerítésükhöz.
– Bocsásson meg, madame, keresek valakit. – Anélkül, hogy Marie
felhatalmazta volna rá, belépett az udvarra, és odament hozzá a házhoz. –
Talán tud nekem segíteni – mondta amerikai akcentussal.
– Sajnálom monsieur, én is idegen vagyok itt. – Marie kirázta a homokot
a szandáljából.
– Nem tesz semmit, madame. Biztosan ismeri a hölgyet, akit keresek.
Marie Curie-nek hívják, és most valahol itt lakik a parton. Nem látta
véletlenül? Bevásárlásnál, a strandon vagy a kikötőben?
– Sajnálom, monsieur, de nem. Nem ismerem ezt a nőt.
– Kár. – A férfi lemondón leejtette a karját. – Akkor viszlát, madame!
Majd végre megfordult, és elindult. A kerítés előtt azonban hirtelen
megtorpant, és lassan visszafordult. Visszanézett Marie-ra, és fejét
félrebillentve elmosolyodott.
– Ön az, felismerem! – Rámutatott, miközben elindult felé. – Ön
madame Curie, hiszen láttam önről fényképeket!
Az ördögbe, gondolta Marie, majd fennhangon kérdezte:
– Mit akar tőlem, monsieur?
– Szeretnék feltenni önnek néhány kérdést, madame Curie. – Anélkül,
hogy engedélyt kért volna rá, leült az ajtó mellett a kék hortenziákkal
körülvett kőpadra.
– Nyaralok, nem felelek semmilyen kérdésre.
– Kérem, madame Curie! Kizárólag azért szálltam fel a gőzhajóra és
jöttem el New Yorkból Calais-ba, hogy önnel beszéljek.
– A New York Heraldnak ír? – kérdezte Marie, felkapva a fejét, mert
rengeteget bosszankodott már e miatt a lap miatt.
Az újság kizárólag Henri Becquerelről tudósított, Pierre-nek mindössze
egy bekezdést szentelt, őt pedig elintézte annyival, hogy „a férje hű
asszisztense”, szó szerint így fogalmazott, „aki nevét összekapcsolta a férje
felfedezéseivel”.
 – Nem, a New York Tribune-nak írok – bizonygatta a férfi, és olyan sokáig
könyörgött, amíg végül Marie beadta a derekát.
Azzal a feltétellel, ha a férfi megesküszik az anyja életére, hogy
senkinek sem árulja el a tartózkodási helyüket, hajlandó tíz kérdésre
válaszolni, közölte vele. A férfi megesküdött, elővette jegyzetfüzetét és a
tollát, majd feltette a kérdéseit.
Az első hét a Nobel-díjról és a radioaktivitás szólt, valamint a rádium
felfedezéséről. Aztán arra volt kíváncsi, mi a véleménye Marie-nak a
világon tomboló rádiumhisztériáról.
– Mit gondol például ezekről a drága rúzsokról, fürdősókról és
arckrémekről, amelyek rádiumtartalmuk miatt világítanak a sötétben?
– Veszélyes könnyelműség! – tört ki Marie-ból. – Égési sérüléseket okoz.
Írja csak meg az olvasóinak, hogy az ég szerelmére, el a kezekkel ezektől a
szerektől!
– És mi van ezzel a Radithor nevű itallal, madame Curie? Igaz az, hogy a
rendszeres fogyasztása a gyomorrákot és az agybetegségeket is
meggyógyítja?
Marie összecsapta a feje fölött a tenyerét.
– Te jó ég! Micsoda ostobaság! – Marie olvasta, hogy az ital egy rész
rádiumsóra vonatkozón tízezred rész cinkszulfitot tartalmaz. – Be kellene
perelni azokat, akik ezt reklámozzák.
– De a férfiasságot csak serkenti, vagy az sem igaz? – A riporter olyan
csalódottnak tűnt, mintha maga is naponta fogyasztotta volna a
rádiumitókát.
– Ostobaság! Az életükkel játszanak! – kelt ki magából Marie. – Aki elég
sokáig issza, az meg fog halni. Írja csak meg, monsieur! Ennyivel tartozik
az olvasóinak.
Az amerikai elsápadt, de azért szorgalmasan tovább jegyzetelt. Majd így
szólt:
– A Les Dimanches francia lap ezt a főcímet hozta ki az év elején: „Soha
nem tapasztalt szerelmi mámor a laborban”. Közölhetem az olvasóimmal,
madame Curie, hogy az ön és a férje közötti szerelem volt az, ami…
– Ez már a tizenegyedik kérdés! – Marie felállt. – Ráadásul a
tudományról van szó, nem az emberekről meg a magánügyekről, hanem
csakis a tárgyról. Adieu, monsieur! – Azzal bement a házba, és a biztonság
kedvéért az ajtót is bereteszelte.
A férfi kétszer is megkerülte a nyaralót, bekopogott az ajtókon és az
ablakokon, de Marie emlékeztette az esküre, majd elküldte.
Este Marie fokhagymában párolt homárral teli, óriási, gőzölgő tálat
rakott a teraszasztalra. Mellé pedig egy kis tálban préselt kaviárt, az
elmúlt hetekben folyton azt kívánta. Amíg Pierre felvágta a kenyeret, ő
felbontotta a pezsgőt, és töltött két pohárral.
– Igazad volt, drága királynőm – mondta Pierre, pohárral a kezében. –
Tényleg itt volt az ideje, hogy eljöjjünk nyaralni. Mire iszunk?
– Csak nehogy megint a buta díjatokra! – durcáskodott Irène, a szörpös
poharáért nyúlva.
– Nem, ma este… – nyelte Marie a könnyeit, majd elcsukló hangon
folytatta: – a negyedik családtagunkra iszunk. Irène-nek kistestvére lesz.
Irène felsikoltott örömében. Pierre lerakta a pezsgőspoharát, és
megölelte Marie-t.
 28

Igazából
Stockholm, 1905 áprilisa

 
A Svéd Királyi Tudományos Akadémia hatalmas dísztermének előadójában
feszült csend uralkodott, nők és férfiak százai csüngtek Pierre ajkán. A
rádiumról beszélt, valamint arról, mit is jelent a radioaktivitás a fizika, a
kémia és az orvostudomány számára. Épp Marie égési sérüléséről, illetve
az önmagán végzett kísérletről számolt be.
Marie-nak nem volt könnyű tudomásul vennie, hogy odafent Pierre
előadást tart a közös munkájukról, neki meg lent, a közönség soraiban kell
helyet foglalnia. A Svéd Királyi Tudományos Akadémia megbocsáthatatlan
protokollhibája. Marie összeszorított foggal tűrte. Mi mást tehetett volna?
Rendezzen jelenetet a svéd király előtt?
A doktori disszertációjának védésére készült kosztümöt viselte, csupa
estélyi ruhás dámákkal és frakkos férfiakkal körülvéve. A hölgyek
többnyire ráncos nyakát gyöngysorok díszítették, a többé-kevésbé
figyelemre méltó dekoltázsukon pedig drágakövek csillogtak. Marie
figyelte, ahogy a körülötte ülők lélegzet-visszafojtva hallgatják Pierre
reménykeltő prognózisát, miszerint a rádiummal a jövőben legyőzhető
lesz a rák.
Szokás volt, sőt kötelező, hogy a díjazottak legkésőbb féléven belül
köszönőbeszédet mondanak, hacsak nem tették meg már rögtön a
decemberi díjátadásnál, mint Henri Becquerel. Bizonyos újságok már azt is
sértésként értelmezték, hogy a Curie házaspár nem jelent meg
személyesen a díjátadón, hanem a francia nagykövettel képviseltette
magát. Azt meg, hogy a beszédet is csak egy évvel a szokásos határidő után
tartották meg, egyesek kifejezetten szemtelenségnek vélték.
Ám a svéd király és maga az Akadémia is, valamint a svéd sajtó nagy
része megértést tanúsított a díjazott házaspár iránt, amit Pierre levélben
többször is kért. Azonkívül Marie és Pierre barátai, kollégái és támogatói is
rendszeresen tájékoztatták Stockholmot a házaspár rossz egészségügyi
állapotáról.
A pódiumon Pierre épp eltávolította a fekete védőburkolatot egy
elektrométerről és egy ionizációs kamráról. Tömören és érthetően
elmagyarázta angolul a kísérlet menetét, miközben a szónoki emelvény
alatt álló tolmács svédre fordította az előadását.
Marie némiképp aggódva figyelte a férje kézmozdulatait. Tény, hogy
kicsit jobban volt, de messze nem volt egészséges, ugyanúgy sántított,
mint korábban, és már kerékpározni sem tudott a csontfájdalmai miatt. A
kormány új, általános fizika tanszéket hozott létre Pierre számára, és az
ott tartott előadások minden erejét felemésztették.
Még maga Marie is kimerült volt, pedig a második gyermeke születése
után jóval hamarabb visszanyerte az erejét, mint Irène-nél. Rendszertelen
időközönként rátört a szédülés és a fáradtság, a testében elszórtan
fájdalmak jelentkeztek.
A stockholmi utazás mindkettőjüket erősen megviselte, negyven órát
voltak úton, mint Marie tizennégy évvel korábban, amikor Varsóból
Párizsba ment. Amikor viszont Pierre bemutatta a pódiumon, hogyan lehet
megmérni az elektromos töltés erősségét, amely a radioaktivitás hatására
egy gramm rádiumban keletkezik, a kimerültségéből semmit se lehetett
észrevenni. Sőt frissnek tűnt, szellemi ereje teljében volt. Mivel
lebilincselte a téma, a közönségét sem esett nehezére lebilincselni. Marie
csodálta a férjét. Ilyen volt ő, az ő Pierre-je, bármit is tett, abba
istenigazából belevetette magát. Pont ezt szerette benne.
Marie-nak rettentően hiányzott a gyermeke, de nem akarta kitenni a
csecsemőt ennek a fárasztó utazásnak. A négy hónapos Eve-et Eugène és a
dajka gondjaira bízták. Marie kénytelen volt felfogadni dajkát, mivel
ezúttal egyáltalán nem tudott szoptatni.
A színpadon Pierre befejezte az előadását. Marie-nak feltűnt, mennyire
keveset beszélt magáról, viszont milyen sokszor idézett vagy említett meg
más kutatókat. Ernest Rutherfordot például, vagy akár Becquerelt is.
Micsoda szerény, önzetlen teremtés, néha túlságosan is az! Marie azonban
ezt is szerette benne.
Döbbenten hallotta, ahogy szeretett férje Ernest Rutherfordot, a fiatal
kutatót nemcsak méltatta, hanem kiállt az elemek átalakulásáról szóló
elmélete mellett is. Merésznek nevezte, és az elméletét a saját, valamint
Becquerel foszforeszkálás teóriája mellé állította, amely szerint egyes
elemek radioaktivitását eddig ismeretlen külső erők idézik elő. Aki
pontosan odafigyelt, észrevehette, hogy Pierre újabban valószínűnek
tartotta az új-zélandi tudós elméletét, vagyis azt, hogy a nagy fajsúlyú
elemek atomjai bomláskor kisebb fajsúlyú elemekké alakulnak át. A
korábbi előadásaihoz képest bátrabban és nyitottabban használt olyan
kifejezéseket, mint elektronok, protonok, alfa- és gamma-sugarak.
 Pierre-t hallgatva Marie-nak eszébe jutott az éles eszű Rutherford.
Marie doktori védése óta a Curie házaspár aktív levelezést folytatott vele.
Marie ismerte már Pierre előadását, hiszen olvasta a kéziratot, úgyhogy
amikor a férje az előadása végére ért, és felhangzott a zárszó, Rutherford
egyik mondatára gondolt, amit nem tudott kiverni a fejéből. Nem is sejtjük,
hogy micsoda borzalmas erő rejlik a radioaktivitásban, írta a fiatal kutató.
Egyszer majd eljön az a nap, amikor egy őrült, valahol egy laborban, az egész
univerzumot felrobbantja vele.
Pierre előadása utolsó mondatainak is valami hasonló kicsengésük volt.
Figyelmeztetett a radioaktivitás sugaraiból származó veszélyre, beszámolt
Marie égési sérüléséről, a saját magán végzett kísérletről, valamint
ismertette Becquerel esetét is, amikor egy rádiumsót tartalmazó kémcső a
mellényzsebén és az ingén áthatolva égési sebet okozott a bőrén. A
radioaktív sugárzás bénító hatású lehet, sőt halálos következményekkel is
járhat, mondta Pierre.
– Sajnos tudomásul kell vennünk, hogy a rádium, ha bűnös kezekbe
kerül, szerfelett veszélyes lehet – magyarázta végül, és feltette a kérdést,
vajon tényleg előnye származik-e az emberiségnek abból, ha a természetet
megfosztjuk a titkaitól. – Vajon elég érett az emberiség arra, hogy az új
felfedezéseket a maga hasznára, ne pedig a kárára fordítsa?
Megemlékezett a Nobel-díj alapítójáról, Alfred Nobelről, valamint az
általa kifejlesztett dinamitról, és elmondta, hogy a robbanóanyag
mennyire hasznos nagyobb építkezéseknél.
– Ám befolyásos bűnözők kezébe kerülve, akik gátlástalanul sodornak
népeket egymás elleni háborúskodásba, a dinamit a megsemmisítés
szörnyű eszközévé is válhat.
Csak kilenc évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Marie teherautóval
röntgenkészüléket szállítson olyan francia erdőkön és mezőkön át,
amelyeket Nobel megsemmisítő fegyvere sivataggá, lángoló hullamezőkké
változtatott.
Pierre összeszedte a beszéde kéziratát, majd köszönetet mondott a Svéd
Királyi Akadémiának és a hallgatóságának. A közönség sokáig tartó lelkes
tapssal ünnepelte. Marie megítélése szerint nagyon jól sikerült a férje
beszéde; ráadásul szórakoztató és örvendetesen rövid volt, csak hét
nyomtatott oldalnyi szöveg. Ezzel szemben Henri Becquerel decemberi
beszéde tizenöt oldal terjedelmű volt.
Később a díszvacsorán Pierre felhívta a protokollért felelős akadémikus
figyelmét, hogy a feleségének, a Nobel-díjas Marie Curie-nek is a
pódiumon lett volna a helye, nem pedig a hallgatóság között. Zavart csend
volt a válasz.
 Másnap, amikor Marie az újságban olvasta, hogy a Nobel-díjas Pierre
Curie professzor a beszéde alatt mindössze ötször említette meg saját
magát, a feleségét, Marie Curie-Skłodowska asszonyt viszont tízszer, egy
kicsit megbékélt az Akadémia kínos baklövésével. Pierre valószínűleg nem
beszélt volna róla annyit, ha ő is szót kap a pulpituson.
Hat évvel később, amikor Marie éppen ugyanazon az emelvényen állt,
hogy köszönetet mondjon a második Nobel-díjáért, gyakran eszébe jutott
ez az óra. És olyan sokszor említette meg a férje nevét, ahányszor csak
tudta.

* * *

A nyár beköszöntével kiürült a főváros. Curie-ék is elhagyták Párizst, és

egy normandiai üdülőházba vonultak vissza, méghozzá hatan: Marie és
Pierre meghívta Helát és kétéves kislányát is, hogy nyaraljanak velük.
Helának még nagyobb szüksége volt kikapcsolódásra, mint Marie-nak,
Lengyelország orosz fennhatóság alatt álló területein ugyanis
polgárháborúhoz hasonló állapotok uralkodtak.
Ázsiában Japán lesújtó vereséget mért az orosz hadseregre és az orosz
hadiflottára. Azóta éhínség és káosz uralkodott Oroszországban és az
oroszok által megszállt területeken. Január végén több mint százezer orosz
gazda és munkás vonult az éhező feleségével és gyermekeivel
Szentpétervárra a Téli Palotához, hogy a cárnak átadjanak egy üzenetet,
amelyben a helyzetüket ecsetelték. II. Miklós a tömegbe lövetett. Ezrek
vesztek oda vagy sebesültek meg.
A következménye tömegtüntetések és barikádok lettek, valamint a
nagyvárosokban, köztük Varsóban is felhívás az általános sztrájkra.
Mindenki félelemben élt, Skłodowskiék is. Helena fellélegzett, amikor a
strandon jóllakottan és biztonságban ülve a hullámverést nézte, a kislánya
pedig Irène-nel a homokban játszott.
Marie boldog volt, hogy hosszú idő után végre maga mellett tudhatta a
nővérét. Órákon át sétáltak a sziklák mentén, és a régi időkről
beszélgettek. Csodás volt.
Érezte, ahogy az élet lassan visszatér belé, és a fáradtság is alábbhagy.
Bár Stockholmból hazatérve Marie újra tanítani kezdett a lányakadémián,
a laborba csak pár órára járt be, hogy folytassa a kutatásait; muszáj volt
bemennie, ugyanis a konkurens német tudós egyre nagyobb nyomást
helyezett rá, hogy végre közölje a polónium atomsúlyát.
Mindent összevetve azonban jóval többet törődött saját magával, mint
két évvel korábban, mert rettentően félt, hogy valami hasonló ideg-
összeroppanást kap, mint ami a vetélése és Irène születése után tört rá.
Pierre azonban megszenvedte, hogy egyre gyakrabban dolgozott egyedül a
laborban, és panaszkodott is miatta.
A nyaralás második hetének végén a testvérek és a gyerekeik kagylót
gyűjtöttek a strandon. Hela visszanézett Pierre. A férfi mozdulatlanul
feküdt a parton, és Eve-et felügyelte, aki még csak mászni tudott.
– Mi baja van a férjednek? – kérdezte. – Úgy mozog, mint akinek
mindene fáj. És miért olyan ingerült?
– Pont azért, mert folyamatosan fájdalmai vannak – felelte Marie. –
Van, amikor annyira fáj a lába, hogy járni is alig bír. Az imádott
kerékpárjára utoljára múlt nyáron ült fel. Sírni tudnék, amikor csak
meglátom a fészerben a használaton kívüli, poros kerékpárját, amit az
unokaöccsétől kapott nászajándékba.
– Tényleg ilyen rossz a helyzet? – döbbent meg Hela, mert Marie nem
sűrűn panaszkodott a leveleiben.
– Sajnos. A stockholmi út óta a háta is egyre jobban fáj. Komolyan
aggódom érte. – Marie a tenger felé fordult, hogy Irène ne lássa a
könnyeit. – És ami miatt még inkább szenved, az a folyamatosan hirtelen
rátörő gyengeség. Amiatt dolgozni nincs ereje, a fájdalmak miatt meg
aludni nem tud.
– És mit szól hozzá az apósod? – tudakolta Hela, és belekarolt Marie-ba.
– Már rég feladta, nincs ötlete. Folyton specialistákhoz küldi Pierre-t, de
senki sem tud rajta segíteni. – Marie letörölte a könnyeit. – Annyira félek,
hogy Pierre-nek valami komoly betegsége van, csak az orvosok nem veszik
észre.
– Ugyan már, Marie! – Hela a gyerekek felé pillantott, ők azonban már
jóval előrébb jártak, és egy döglött rákkal foglalatoskodtak. – Nem lehet,
hogy te vagy az, aki nem vesz észre valamit? – A kezébe vette a húga jobb
kezét, és végigsimított a behegesedett ujjbegyein. – Nézd csak meg Pierre
berepedezett kezét, gondolj az önmagán végzett kísérletre. Ébredj már fel,
Marie!
A nyaralás alatt Pierre igyekezett a fájdalmait és a levertségét minél
jobban elrejteni. A gyerekek előtt nem akarta mutatni, Marie nővére előtt
végképp nem, majd késő ősszel Párizsba visszatérve a hallgatói, a
munkatársai és az üzlettársai előtt sem. Fiatalos lendülettel vetette bele
magát a munkába.
Pierre orvos barátaival és egy találékony üzletemberrel közösen egy
ideje már a rádium terápiás lehetőségeit kutatta. Marie nem tartotta
vissza, mert látta, hogy az élvezettel végzett munka mindig új lendületet
ad neki, és a krónikus fájdalmait legalább nappalra eltompítja.
 Ugyanakkor Marie a nyaralás után megpróbálta a férjével is megosztani
az új felfedezését, miszerint a munkán kívül is vannak szép dolgok az
életben, amiket élvezni lehet. Így például rávette, hogy olykor-olykor
menjenek fel az Eiffel-toronyba, vagy színházjegyet vett anélkül, hogy
előre megbeszélték volna, és egyszer még a híres szobrász Auguste Rodin
kiállítására is elvitte.
A csók című szobor előtt sokáig álltak kéz a kézben, egymásra
mosolyogva.
Marie csodás élményekkel tért haza, és a kiállítás hatására néhány nap
múlva betért egy divatüzletbe, majd egy ékszerészhez is. Este Pierre-t
modern, mélyen dekoltált új ruhában fogadta, nyakában finom,
aranyvirágokból és -levélkékből álló nyaklánccal.
Pierre-nek elállt a szava, amikor meglátta, és elképedve rázta a fejét.
– Már nem is emlékeztem… – hebegte –, már el is felejtettem, hogy
milyen szép vagy… Sokkal több időt kellene egymással töltenünk!
Marie kézen fogta a férfit, odavezette a terített asztalhoz, pezsgőt
töltött, és feltálalta a tengeri sügért, amit direkt neki készített el. Vacsora
után újból kézen fogta, és bevezette a hálószobába.
A nyári szünet utáni hetekben sokszor eszébe jutottak a nővére szavai.
Nehezére esett azonban elfogadnia annak a lehetőségét, hogy a rádium és
a radioaktivitás nemcsak az ő közös életművük, hanem egyben Pierre testi
és idegi szétzilálásának is a kiváltója lehet. Meg az ő saját panaszainak is.
Alapvetően nem akart erről tudomást venni.
Igyekezett minél több változatosságot és kellemes szórakozást
csempészni a férje életébe. A következő év húsvétja előtti napon
vesepecsenyét készíttetett a cselédlánnyal, méghozzá úgy, ahogy Pierre
szerette: borsos-konyakos mártásban, köretnek pedig friss zöld spárgát.
Vacsora után a cselédlány várakozással telve tekintett Pierre-re, és
mivel a férfi nem dicsérte meg magától az ételt, végül rákérdezett:
– Nos, monsieur? Hogy ízlett a vesepecsenye?
– Vesepecsenye? – Pierre meglepetten felhúzta a szemöldökét. –
Vesepecsenyét ettem volna?
A lány felugrott és besietett a konyhába, miközben Eugène és Irène a
hasát fogta a nevetéstől.
Marie arcára azonban csak mosolyt tudott csalni ez a furcsa jelenet,
valamilyen oknál fogva ugyanis kételkedett abban, hogy Pierre tudatosan
tréfálkozott volna. Felállt, és bement a konyhába, hogy megvigasztalja a
cselédlányt.

* * *
A Curie család 1906 felejthetetlen áprilisában St.-Rémy-lès-Chevreuse-ban
töltötte a húsvétot. Marie talált ott az idilli Yvette-völgyben egy házikót,
amit az utóbbi időben Pierre-rel már többször is kibéreltek. A férfi állapota
miatt ugyanis már nem mehettek hosszú útra, a kis település meg csak alig
ötven kilométerre volt Párizstól délre.
Már előzetesen is volt feszültség, mert Pierre nem akarta félbeszakítani
a termálvízbe kevert rádiumon végzett kutatását.
– Induljatok csak el – mondta nagyvonalúan –, majd később utánatok
megyek.
Marie-t ez nagyon megviselte; sürgette a férjét, hogy helyezze a
családot a munka elé, és utazzanak együtt St.-Rémy-lès-Chevreuse-be.
Pierre a folyamatos fájdalmak és a súlyos alvászavara miatt rendkívül
sértődékennyé vált, ingerülten reagált a felesége kérésére. Csak
dünnyögött valamit, majd se szó, se beszéd, bement a laborba, még csak el
sem köszönt Marie-tól.
Marie rendelt egy olyan modern gépkocsit, fogta a gyerekeket, és végül
Pierre nélkül kiment velük az állomásra, majd onnan az Yvette-völgybe.
Pierre csak egy teljes héttel később csatlakozott a családhoz. Marie
megbékélt vele, mert tudta, hogy férje mennyire rossz idegállapotban van.
Kellemes napokat töltöttek együtt, kirándultak a gyerekekkel a folyó
mentén, és megcsodálták a környék karámjaiban legelésző bárányokat.
Amikor Pierre a szünidő utolsó hetének elején közölte, hogy ő már
korábban vissza akar menni, Marie-nak belesajdult a szíve a csalódásba.
– Ezek szerint már semmit sem jelentünk neked? – kérdezte halkan,
könnyek között.
A szomorúsága szíven ütötte Pierre-t, és azonnal rávágta:
– Mi értelme lenne a munkának, ha nem lennél nekem te és a gyerekek?
– Majd megölelte Marie-t, és megcsókolta. – Viszont örülnék, ha a szünidő
után gyakrabban be tudnál jönni a laborba. Nagyon hiányzol onnan.
Marie megígérte neki, Pierre meg további két napot maradt velük.
A szünidő vége felé Marie-nak és a gyerekeknek nehezükre esett
Párizsban visszarázódni a hétköznapokba. Este mégis elkísérte a férjét egy
vacsorára, amelyre más tudósok is hivatalosak voltak. Sokára értek haza,
Pierre utána rosszul aludt, így reggel összevesztek egy semmiségen, a
cselédlány fizetésemeléséről volt szó.
– Ma van a szünidő utolsó napja – kiáltotta Marie az emeletről,
miközben Pierre lent a folyosón felvette a kabátot, és a fejébe nyomta a
kalapot. – Ha a dadus megérkezik, és átveszi Eve-et, csavargunk még egyet
Irène-nel.
 – Esőben? – hallotta lentről Pierre rekedtes hangját. – Ne menjetek!
Különben is megígérted, hogy bejössz a laborba.
– Ne zaklass ezzel, Pierre, kérlek! Nem vagyok benne biztos, hogy ma
meg tudom oldani.
– Várlak a laborban! – kiáltotta Pierre dühösen, majd kirántotta az
esernyőjét a tartóból, és búcsú nélkül indult el otthonról.
Fél óra múlva átadta Marie a tizennégy hónapos Eve-et a dadusnak,
hívott egy gépkocsit, és elvitette magukat Irène-nel a Párizstól néhány
kilométerre lévő kisvárosba, Fontenay-aux-Roses-ba. Azon a napon még
hátat akart fordítani Párizsnak, Párizsnak és az ő sértődékeny férjének.
Anya és lánya meglátogatták a városka öreg kastélyát, megebédeltek
egy csinos kis étteremben, a vakáció végére csodás napot varázsoltak
maguknak; Marie próbált minél kevesebbet gondolni a reggeli vitájukra
Pierre-rel.
Kora délután visszatértek Párizsba, és felmentek az Eiffel-toronyba.
Irène felülről is mindenképpen látni akarta a felhős, eső áztatta várost.
Marie szomorúnak találta a látványt, és szédült, amikor lent kiszálltak a
felvonóból.
Kora este értek haza a Boulevard Kellermannon álló otthonukba. Ahogy
bezárta Marie az ajtót, egyből észrevette az előszobában a két vizes
kalapot és kabátot. A házból azonban nem szűrődött ki beszélgetés, és
akkor egyszeriben lázas borzongás futott rajta végig – történt valami.
Irène felszaladt a lépcsőn, közben Didit, Eve-et és a dadust szólongatta.
A nappali ajtaja kinyílt, egy férfi állt meg a küszöbön, aki még soha nem
járt náluk vendégségben, Paul Appell, a Sorbonne dékánja. Ahelyett, hogy
köszönt volna és megmagyarázta volna a jövetele okát, csak nagyokat
nyelt, így Marie odament hozzá, olyan lassan, mint egy holdkóros.
Appell mögött Eugène ült a karosszékében, görnyedten, mintha húsz
évet öregedett volna. Mögötte, a szék támlájára tenyerelve a szomszéd és
jóbarát, Jean Perrin állt. A bőre hamuszürke volt, a tekintete üres.
Marie fejét oldalra billentve, kérdőn ráncolta a homlokát.
– Borzalmas baleset történt, madame Curie – szólalt meg a dékán
nagyon halkan, a szavai mégis úgy döngtek Marie fejében és mellkasában,
mintha hatalmas dobot vertek volna. – Curie professzor meghalt.
Marie lába földbe gyökerezett. Úgy érezte, mintha jeges ököllel ütötték
volna szíven.
– Ez a szétszórt fiú… – dünnyögött Eugène a fotelban, csontos kezével
eltakarva a szemét. – Hol jártak már megint a gondolatai ennek a szétszórt
fiúnak?
 Jean Perrin nem tudta tovább elviselni Marie hitetlenkedő pillantásait,
odament az ajtóhoz, és átpréselte magát Appell előtt.
– Borzalmas, Marie – mondta, aztán a lépcső felé nézett, és felpillantott
az emeletre, ahol Irène mesélt, Eve meg gagyarászott –, de sajnos igaz –
suttogta Jean. – Pierre meghalt.
Marie megpróbált lélegezni a torkát szorító jeges érzés ellenére.
– Pierre meghalt? – Ijesztően élesnek hallotta a saját hangját. –
Igazából?
 29

Az esküvő
Párizs, 1926. október 9.

 
– Ezt kérdeztem Jeantól, hogy igazából meghalt? Még most is hallom a
saját hangomat, és látom, ahogy bólint. – Madame Curie szeme könnytől
csillog. Tekintete a semmibe réved. – És Eugène továbbra is csak a fejét
rázta, és azt kérdezte: Már megint hol jártak a gondolatai ennek a
szétszórt fiúnak? Lejött Irène, tudni akarta, minden rendben van-e, Jean
meg azt felelte, hogy miért ne lenne, majd megkérdezte, nincs-e kedve
átmenni hozzájuk eperlekváros palacsintát enni. Úgyhogy Jean átvitt
magukhoz titeket meg a dadust, na meg a macskát is. Jól tette Jean, így
volt a legjobb.
A Curie-ék családi sírja előtti rododendron megrezzen, mire madame
Curie elhallgat. Két fekete rigó rebben fel a bokorból, a ciprusokhoz
repülnek, majd az egyik leszáll a középső fa csúcsára. Máris rázendít esti
dalára, madame Curie pedig felnéz az égre, és elcsodálkozik, hogy már
alkonyodik. Tényleg ilyen sokáig üldögélt és mesélt volna itt a padon, a
fiatalok társaságában? És mi mindent el nem mondott! A jobb kezét a
mellkasára teszi, mert úgy érzi, odabent hatalmas hullámok csapkodnak,
vihar tombol.
– És aztán, anyus? – kérdezi Eve óvatosan. – Mi történt azután?
Valószínűleg azért kérdezi, hogy a barátnője, Katharina is megtudja,
mert ő maga már százszor is hallotta, Irène-től, Jean Perrintől, na meg
madame Curie-től is.
– Aztán valamikor a kertben találtam magamra – válaszolja nagyot
sóhajtva, mintha nehezére esne levegőt venni. – Esett az eső, a
mogyoróbokor alatt vizes volt a pad. – Mintha most is érezné az illatát a
nedves földnek, a nedves kerti pad fájának és a vizes fűnek. – Nem
emlékszem, hogy kerültem oda. A pad nedvességét beszívta a ruhám, a
bokorról rám csöpögött az eső. Csupa víz voltam, de nem fáztam,
legalábbis kívülről nem. Ott ültem a térdemre könyökölve, fejemet
megtámasztottam, és vártam.
– Hogy a papa visszajön.
– Igen. Hogy végre hazaér az én drága Pierre-em.
 Egy darabig hallgatnak, madame Curie megint nagyot sóhajt, hogy
háborgó lelkét lecsillapítsa.
– Mi történt pontosan? – kérdezi Katharina óvatosan. – Úgy értem,
pontosan milyen balesetben halt meg a férje? Ha szabad kérdeznem.
Madame Curie ránéz, el akarja mesélni, de megakad.
– Tudjátok – mondja helyette –, itt ülök veletek ezen a padon, ebben a
temetőben, és a húsz évvel ezelőtti április tizenkilencedikéről mesélek, de
valójában még mindig ott állok a Boulevard Kellermann 108. alatti házunk
folyosóján, és hallom, ahogy Jean azt mondja: „Pierre meghalt.” – Rövid
szünetet tart. – Ma az anyakönyvi hivatalban voltam, és hallottam, ahogy
Irène és monsieur Joliot igent mondott egymásnak, de azzal egy időben
Jeant kérdeztem: „Igazából meghalt?” Értitek, mit akarok ezzel mondani?
– A jobbján ülő lányára, majd a tőle balra ülő Katharina Antonowára
tekint. – Az idő persze haladt tovább, de ugyanakkor meg is állt. Itt ülök,
de egyszerre ott is ülök a Boulevard Kellermann 108. alatti ház kertjében a
vizes padon. Tegnap este ott ültem a szalonom egyik foteljában egy pohár
pezsgővel a kezemben, és néztelek titeket, ahogy táncoltatok, de azzal egy
időben a kerti padon is ott ültem, és éreztem, ahogy rám hullanak az
esőcseppek, és vártam, hogy Pierre végre hazajöjjön. Értitek, mit akarok
ezzel mondani?
A fiatal hölgyek nem felelnek. Szegények teljesen elsápadtak. Eve alsó
ajka kicsit megremeg, mademoiselle Antonowa szája meg hirtelen egész
vékonnyá vált, és arca rángani kezd.
– Mi mindent meg nem éltem a húsz évvel ezelőtti április
tizenkilencedike óta! – Madame Curie felegyenesedik, és döbbenten csapja
össze a kezét. – Mit meg nem tettem! – Megrázza a fejét, és még nevet is. –
Özvegyen felneveltem két gyereket, meghatároztam a polónium
atomsúlyát, megalapítottam a Sorbonne Rádium Intézetét, miközben
mindvégig azon a padon ültem és vártam. Albert Einsteinnel
bebarangoltam az Engadint, hagytam, hogy kezet csókoljon nekem a svéd
király, és a nyakamba akassza az aranymedált, amikor megkaptam a
második Nobel-díjat, ez alkalommal kémiából, közben meg mindvégig ott
ültem a padon, és Pierre-t kérdeztem, mikor jön már végre haza.
Megpróbáltam házasságra lépni Paul Langevinnal, megszereztem a
jogosítványt tehergépkocsira, hogy röntgenkészülékeket szállítsak a
németek elleni háború harctereire, Lengyelország felszabadítása után
megalapítottam a varsói Rádium Intézetet, aminek még ma is a nővérem,
Bronia az igazgatója, Amerikában pénzt szereztem a rádiumhoz, és az
amerikai elnökkel reggeliztem, közben meg mindvégig ott ültem a kerti
padunkon, hallottam, ahogy esik az eső, és Pierre-t kérdeztem, mikor jön
már végre haza…
Madame Curie legyezni kezd a kezével, mert megbicsaklik a hangja,
aztán hátradől. Az arcán könnyek gördülnek végig, majd leitatja egy fehér,
hímzett zsebkendővel, amit Eve készített neki elő.
Sokáig senki sem szólal meg.
A rigó fütyül, az árnyékok megnyúlnak, a nappal fénye kialszik.
Körülöttük ciripelnek a tücskök, és mindenhonnan madárdal hallatszik. Jó
itt üldögélni a fiatalokkal, gondolja madame Curie, jó ez így.
– Azon a reggelen apám először a laborba ment, aztán a
kutatókollégákkal reggelizett – töri meg Eve egyszer csak a csendet. – A
barátai, Jean Perrin és Paul Langevin is ott voltak. Ilyenkor mindig
hosszasan reggeliztek, és közben szakmai dolgokról beszélgettek. Papa
szerette ezt. Csak kora délután állt fel, és mindannyiukat meghívta
hozzánk vacsorára, majd búcsúzóul kezet fogott Paullal és Jeannal.
Jókedvű volt. Utána még el akart látogatni a kiadójába, de zárt ajtóval
találta magát szemben, mert aznap a szedők és a nyomdászok is
sztrájkoltak. A Szajna mentén a Pont Neuf felé vette az irányt. Szerintünk
vissza akart menni a Sorbonne-ra a laborba. Esett az eső, és papa
kinyitotta a hatalmas esernyőjét.
– Honnan tudjátok ezeket a részleteket? – érdeklődik Katharina. – Volt
vele valaki?
– Nem, de sokan látták őt azon a délutánon. Papa ismert volt, tudod? A
sántikálásáról és a kissé hajlott járásáról messziről is könnyen fel lehetett
ismerni. A Pont Neufön délutánonként nagy volt a tömeg és a forgalom,
azon a napon se volt másként, a Pont Neuf és a Rue Dauphine tele volt
gépkocsikkal, szekerekkel és lovasokkal, a keskeny járdákon meg a
gyalogosok tolongtak. Valaki látta, ahogy papa utat tört magának a
tömegben, és közben néha lelépett a szegélykőről, hogy az út szélén
gyorsabban tudjon haladni.
– Tényleg látta ezt valaki? – csodálkozik Katharina.
– Még szép! – feleli Eve. – Akik ismerték, köszöntek neki, és
néhányuknak visszaköszönt. Voltak, akiknek viszont nem, közülük
mesélte az egyik, hogy papa erősen sántikált, és az arckifejezése azt
sugallta, hogy valamin nagyon elgondolkozott. Aztán megtörtént, pont a
kereszteződésnél, nagyon gyorsan ment. – Eve felsóhajt, majd nyel egyet. –
A híd felől két ló vontatott be egy szekeret a kereszteződésbe. Papa talán
az esernyő miatt nem látta meg rögtön, amikor két kocsi között át akart
menni az úton, talán nem is hallotta őket, mert a forgalom, a rakpart és a
villamos miatt nagy volt a hangzavar, mesélték az emberek. Papa kilépett
a két kocsi közül, és nekicsapódott az egyik előtte ügető lónak. Megbotlott,
ijedtében megmarkolta az állat hámját, de az felágaskodott, és papa az
aszfaltra esett, majd átgurult rajta a szekér. A hátsó kerék alá került, ami a
fejét teljesen…
– Elég! – Madame Curie megrázza a fejét. – Ennyi elég lesz. – Feláll, és a
Curie család sírjára mutat. – Még van egy találkozóm, mint mondtam.
Menjetek vissza nélkülem! – Aztán Eve-hez fordulva hozzáteszi: – Légy
olyan kedves, küldj majd értem egy kocsit, rendben? Úgy egy óra múlva. Jó
éjszakát, Katharina!
Odalép a sírhoz, anélkül, hogy még egyszer hátrafordulna. Arról, hogy a
fiatalok kicsivel később felállnak, majd a bokrok között karöltve eltűnnek
a főbejárat felé vezető ösvényen, úgy tűnik, tudomást sem vett.
– Istenem, Pierre! – mondja, és rámosolyog férje nevére a sírkövön. –
Most aztán a fél életemet elmeséltem a fiatal hölgyeknek! El tudod
képzelni? – Felsóhajt. – Kicsit félek, hogy megijesztettem őket. Olyan
fiatalok! Talán még túl fiatalok ahhoz, hogy megértsék. Még hisznek a
múltban, még nem tudják, hogy vannak dolgok, amik nem tudnak
lezárulni, és soha nem múlnak el.
Madame Curie felnéz, mert hirtelen minden elnémult. A madarak már
nem fütyülnek, a fekete rigó elrepült a ciprusról. Már csak egy tücsök
ciripel valahol a sírok között. Viszont a hold! Kereken ragyog az éjfekete
égbolton. Vajon már előbújt az Esthajnalcsillag? Madame Curie körülnéz,
de sehol sem látja.
Megint visszafordul a sírhoz. A nevek alatti sárga rózsák tündökölnek
az esti fényekben.
– Talán azt még el kellett volna nekik mondanom, hogy szívesen
maradtam ott, a kerti padunkon a Boulevard Kellermannon, hogy várjak
rád, drága Pierre-em. Nem esett nehezemre. – Odalép a sírhoz, mert
észrevette, hogy megint kinyílt egy rózsa. – Minden életnek megvan a
maga hegycsúcsa, Pierre. Mi akkor kezdtük megmászni a közös életünk
hegycsúcsát, amikor annak a panziónak az erkélyén találkoztunk,
emlékszel? Persze hogy emlékszel!
Letöri a rózsát, és elképzeli, ahogy majd este a vázába teszi az
íróasztalán. Talán akkor majd még közelebb érzi magát a férjéhez, mint
most. De egyáltalán lehetséges még ennél is közelebb érezni magát hozzá?
– Micsoda szerencse, hogy találkoztunk, drága Pierre-em! Te voltál az
életem hegycsúcsa, én meg a tiéd. Lehet ennél többet kívánni? – Madame
Curie mosolyog, és megint könny gyűlik a szemébe.
Nem, gondolja, nem lehet.
 Madame Curie úgy érzi, újra mindent pontosan ugyanígy tenne. Mert
minden álma valóra vált.
 Epilógus

Pierre
Párizs, 1932. március 12.

 
Kopognak. A cselédlány benéz a dolgozószobába.
– Jöjjön, madame Curie! A lánya már lent vár.
– Köszönöm, mademoiselle!
Madame Curie összerendezi az íróasztalán a papírokat: egy tanulmány a
polónium alfa-sugarainak a különböző elemekre történő kibocsátásáról. A
szerzők, Frédéric és Irène megkérték, hogy nézze át a cikket szakmailag,
mielőtt nyilvánosságra hoznák.
Madame Curie feláll, megfordul, és elidőzik néhány szusszanásnyit
Pierre portréja előtt.
– Itt az idő, drága medve, úgy örülök! – mondja mosolyogva. –
Üdvözölni fogom őket a nevedben is.
Madame Curie elhagyja a dolgozószobáját. A folyosókon és termeken
áthaladva a cselédlány kikíséri az előszobáig. Ott felsegíti rá az új fekete
kabátját, odanyújtja neki a fekete kalapját, majd végül a kék
selyempapírba csomagolt virágcsokrot is a kezébe adja.
– Hű, de szépen becsomagolta, mademoiselle! – dicséri meg madame
Curie jókedvűen.
A lány térdhajtással köszöni meg az elismerő szavakat.
– Ne segítsek levinni a csokrot?
– Nem, ennyi talán egyedül is menni fog, nem gondolja, mademoiselle?
Még ad néhány utasítást az esti fogadással kapcsolatban, amelyre Jean
Perrint, Paul Langevint és a Joliot házaspárt hívta meg, majd elköszön, és
kilép a lakásból.
A bal kezét mindvégig a korláton tartja, és a lépcsőfokokat kitapogatva
szép lassan lemegy a földszintre. Három éve, amikor a második amerikai
útjáról hazatért, a látása jelentősen megromlott. És az ízületei is
meggyengültek, madame Curie csak azt reméli, hogy az ereje nem pont
ezen a napon hagyja cserben.
De biztonságban leér a földszintre, majd kilép a Quai de Béthune-ra.
Körbepillant. Mivel nem látja meg rögtön Eve kocsiját, halkan a szemészt
kezdi szidni, aki két éve operálta. Tíz év alatt az volt a negyedik műtéte, és
mit ért el vele? Az ég világon semmit.
Dudaszót hall, majd alig húsz lépésre az út szélén végre észreveszi Eve
kicsi autóját. Madame Curie kihúzza magát, és olyan gyorsan lépked a
kocsihoz, ahogy csak bír, majd beül a vezető mellé.
– Hát itt vagy végre, anyus! – Eve megöleli és megcsókolja anyját. – El
sem hiszed, milyen izgatott vagyok. Te nem?
Beindítja a motort.
– Ó, dehogynem. – Madame Curie az ölébe fekteti a virágcsokrot, és
lenéz a Szajnára, ahol épp egy szénnel megrakott teherhajó pöfög el. –
Minden rendben zajlott?
– A lehető legnagyobb rendben, anyus.
Eve átmegy a Pont Sullyn, majd befordul a Boulevard Saint Germainre.
A klinika csak két kilométerre van, madame Curie az utolsó amerikai útja
előtt még gyalog tette meg ezt a távot.
– Hánykor is érkezett meg?
– Öt perccel éjfél után. Gyors volt.
– Micsoda szerencse! – sóhajt madame Curie.
– Képzeld anyus, írt Katharina – meséli Eve –, üdvözöl téged.
– Köszönöm. Hogy van mademoiselle Antonowa? Még mindig San
Franciscóban él?
– Nem, átköltözött New Yorkba. Már a második színdarabját mutatják
be a Broadwayn.
– Valóban? – Madame Curie meglepetten néz a lányára. – Ezt örömmel
hallom!
– Múlt héten két New York-i lapot is vettem, és mindkettőben találtam
egy-egy hosszú cikket Katharináról. Úgy tűnik, Amerikában már kisebb
ismertségre tett szert. A jövőben Manhattenben akar élni.
– Remek. – Madame Curie elégedetten bólint. – És az irodalmára?
– René? – Eve befordul a klinika udvarába, amely a látogatók számára
van fenntartva, leparkol, majd leállítja a motort. – Két éve nem egy
festőnőt vett feleségül? Katharina már nem tartja vele a kapcsolatot.
Madame Curie-t ez is bizonyos megelégedettséggel tölti el, de ezt
megtartja magának. Kiszállnak, bemennek a klinikára, majd a portán
megkérdezik, hol találják a szülészetet és Irène szobáját. A portás útba
igazítja őket, majd amikor madame Curie meghallja, hogy az ötödik
emeletre kell felmenniük, titokban összeszorítja a fogát. Szerencsére
azonban több páternoszter is működik.
Mialatt az egyik ilyen felviszi anyát és lányát, madame Curie alig áll a
lábán, és rettegve gondol a májusra tervezett varsói útjára. Vajon kitart
még addig az ereje?
Mindenképpen ott akar lenni a varsói Rádium Intézet megnyitásán,
amelyet Lengyelország újraegyesítése után alapított a hazájában. De
mindenekelőtt az intézmény igazgatónőjével akart találkozni, az ő szegény
Bronia nővérével. Ki tudja, hányszor nézhetnek még egymás szemébe?
Sajnos egyáltalán nincs jól szegény Bronia. Már harminc év telt el azóta,
hogy Kasimirral eltemették a kis Jakubot, és sok időre volt szükségük, mire
feldolgozták a kisfiuk elvesztését. De miután Bronia lánya, Helena New
Yorkban öngyilkos lett, szegény Bronia teljesen összeomlott. Madame
Curie nagyon reméli, hogy az új feladattal a testvére életkedve visszatér
egy kicsit.
A páternoszter megáll, kiszállnak, körülnéznek, majd elindulnak a
szülészet felé. A fehér ajtón belépve fülelnek, hátha kiszűrődik valahonnan
csecsemősírás, de csak Irène ajtaja előtt hallanak valamit. Odahajolnak az
ajtóhoz, hallgatóznak, és olyan boldogan mosolyognak, mintha valami
csodálatos zenét hallanának.
Valójában azt is hallják – a jövő zenéjét.
A csecsemősírás elnémul, Eve bekopog, majd belépnek. Irène az
ágyában ül, és a kisbabáját szoptatja. Madame Curie-t jóleső érzéssel tölti
el a lánya ragyogása. A csókok és ölelések után a nagynéni és a nagymama
megcsodálja az újszülöttet.
– Egészséges? – kérdezi madame Curie.
– Tetőtől talpig – feleli Irène, akinek ő már a második gyermeke, ezúttal
kisfiú.
Madame Curie kicsomagolja a virágcsokrot, sárga rózsából.
– De gyönyörű! – kiált fel Irène. Természetesen tudja, honnan van a
virág.
– Apád is szeretettel üdvözöl.
Madame Curie ismét az ágy fölé hajol, és megcsókolja Irène-t, majd a
csecsemőt. Eve vázát hoz, és a rózsát az asztalra teszi, Irène ágya elé. Majd
az anyjának és magának is székeket tol az ágy mellé. Ott ülnek, a
boldogságtól egészen elnémulva, figyelik, ahogy Irène a kicsit szoptatja, és
áhítattal nézik, ahogy a csecsemő jóllakik.
– Megegyeztetek már végre, hogy fogják hívni? – tudakolja madame
Curie.
Frédéric fiúra vágyott, és azt akarta, hogy az ő apja után nevezzék el.
Ebben a témában Irène sokáig hallgatott.
– Természetesen Pierre-nek – válaszolja olyan nyilvánvalóan, mintha
számára soha nem is lett volna kérdés.
 A csecsemő kiköpi az anyja mellbimbóját, majd Irène átad az anyjának
egy kendőt és egy babatakarót, hogy a kisbaba a nagymamája vállán
büfizhessen.
– Ragaszkodtam hozzá – teszi hozzá Irène –, és Frédéric fejet hajtott a
döntésem előtt.
– Pierre… – Madame Curie csak suttogni képes, annyira meg van
hatódva. Megcsókolja a gyermeket, a vállára fekteti, betakarja, és úgy
mosolyog, ahogy már rég nem látta a világ. – Én kicsi Pierre-em.
 
VÉGE
 Utószó
 
Madame Curie 1934. július 4-én halt meg egy svájci szanatóriumban. A
kezelőorvosa hivatalos jelentése szerint a halál oka különösen nehéz
lefolyású „vészes vérszegénység” volt. A sugárzás következtében a
csontvelő vörösvérsejt-termelése teljesen leállt. Az orvosa szerint csoda,
hogy madame Curie egyáltalán megérte a hatvanhét évet.
Az is a csoda határát súrolja, amilyen konoksággal madame Curie
figyelmen kívül hagyta a rádiumból származó veszélyt. Vagy akár úgy is
fogalmazhatnánk, hogy micsoda hatalmas szerelem fűzhette az eleméhez,
amely annyira elvakította, hogy ne vegye észre, milyen veszélyeket rejt
magában? Természetesen nem volt kétség afelől, hogy a halálos betegségét
a radioaktivitás okozta. Ráadásul nemcsak a vérszegénységet köszönhette
neki, hanem a sok más egyéb panaszt is, amely a Curie házaspárt azóta
kínozta, hogy radioaktív anyagokkal dolgoztak.
Kizárt dolog, hogy madame Curie ne tudott volna a rá leselkedő
veszélyről, hiszen figyelemmel kísérte a férje önmagán végzett kísérletét,
tudott Henri Becquerel báriumsó okozta égéseiről, ő maga is megégette
magát a rádiummal, és nap mint nap látta a saját és a férje kezét: a
berepedezett bőrüket, a rengeteg gyógyult és akut sebhelyet, valamint
mindkettőjüknek zsibbadtak az ujjaik.
Azonkívül olvasta és hallotta is a férjének a Nobel-díj átadásra írt
beszédét, amelyben Pierre Curie a radioaktivitás akár halált is okozó
mellékhatásaira figyelmeztetett, és javasolta a rádiumhoz hasonló elemek
ólomtartályban történő tárolását és szállítását. Ennek ellenére madame
Curie soha nem tartotta be ezeket a biztonsági intézkedéseket.
Meg volt róla győződve, hogy a tudományos felfedezésekért áldozatot
kell hozni. Ez a hősies magatartás részben magyarázatot ad arra, miért
tette ki magát a veszélyes sugárzásnak. Ugyanakkor nemcsak önmagát,
hanem a labor dolgozóit is feláldozta volna? Sőt még a lányát, Irène-t és a
vejét, Frédéricet is veszélybe sodorta volna?
A kérdés nyitva marad, mert csak annyi bizonyos, hogy madame Curie
ismerte a veszélyt, az előadásaiban még maga is felhívta rá a figyelmet,
ugyanakkor ő nem törődött vele. Nem marad más számunkra, mint hogy a
viselkedését a konoksága mellett a szerelemmel magyarázzuk, hiszen a
szerelem, ahogy mondják, elvakít. Madame Curie szerelmese volt a
tudományos munkájának és a fáradságos munka során felfedezett
rádiumnak. Egyszer valóban „gyermekemnek” nevezte ezt az elemet. A
hálószobájában ott lógott egy rádiumsót tartalmazó rudacska, hogy
elalvásnál gyönyörködhessen a ragyogásában.
Számtalan könyvet írtak már a Curie házaspárról és felfedezéseikről,
amelyek közül legfőképp a következő négy szerző műveiben mélyedtem el,
tőlük inspirálódtam a regényemhez: Eve Curie, Barbara Goldsmith, Brigitte
Röthlein és Susan Quinn.
Köszönöm az Ullstein Kiadónak és a nagyszerű lektoromnak, Judith
Mandtnak, hogy felkértek a Madame Curie és a teremtő álmok című könyv
megírására, kívánom és remélem, hogy a regényemmel hasonló szép és
megindító élményeket szerzek önöknek, kedves olvasók, mint amilyeneket
nekem szereztek a fent említett szerzők.
Madame Curie-nek a férje halála utáni éveiről Susan Quinn írt a
legrészletesebben. Tőle olvastam például a Paul Langevinnal 1910–1911-
ben folytatott románcáról, és a sok támadásról, aminek a sajtó kitette őket.
Vagy a kémiai Nobel-díj odaítéléséről 1911-ben, amikor Marie Curie
személyesen állhatott a pódiumon, beszélhetett a munkájáról és
méltathatta az elhunyt férjét. Tőle olvastam madame Curie
frontszolgálatáról is az első világháborúban: közel ötvenévesen szerezte
meg a jogosítványt, hogy teherautóval röntgenkészüléket szállíthasson a
frontra a súlyos sebesültekhez. Vagy a két amerikai útjáról, ahol elegendő
pénzt keresett ahhoz, hogy továbbra is képes legyen rádiummal ellátni a
párizsi és a varsói intézetét. Az imádott, méregdrága rádiumával annyira
meghódította az amerikai közvéleményt, hogy akkoriban 100 ezer dollárt
fizettek grammjáért.
Másfél évvel madame Curie halála után, 1935-ben, a lánya, Irène Curie-
Joliot a férjével, Frédéric Joliot-val közösen elnyerte a kémiai Nobel-díjat a
mesterséges radioaktív elemek előállításáért.
Marie Curie-t 1934. július 6-án Sceaux-ban, a Curie család sírjába,
szeretett férje mellé temették. A temetésén a testvérei, Bronia Dluski és
Josef Skłodowski lengyel földet szórtak koporsójára, amit Varsóból vittek
magukkal.
1995-ben az akkori francia elnök, François Mitterrand hivatali idejének
a végén tisztelete jeléül a Curie házaspár földi maradványait áthelyeztette
a párizsi Pantheonba. A ceremónián még az akkori lengyel államfő, Lech
Wałęsa is részt vett. A francia elnök akkor azt mondta, hogy ezzel az
állami ünnepséggel a Pantheon – minden bizonnyal a már ott nyugvó
halottakra gondolva – fejet hajtott Franciaország történelmének
legfontosabb női alakja előtt.
 A francia történelem neves férfiai mellett a Curie házaspár legközelebbi
barátait, Jean Perrint és Paul Langevint is ebbe az emlékhelyül szolgáló
templomba temették. A bejárat magas oszlopait összekötő homlokzatot
hatalmas arany betűs felirat díszíti: Aux Grands Hommes La Patrie
Reconnaissante, amely magyarul körülbelül annyit tesz: A nagyszerű fiainak,
a hálás nemzet.
Amikor a Curie házaspár földi maradványait átvitték a Pantheon
homlokzata alatt, az ironikus felirat láttán Pierre minden bizonnyal
tiltakozott volna a felesége nevében, madame Curie viszont némán átadta
volna magát a pillanatnak.
 
Susanna Leonard
Strasbourg, 2020 májusa
 A könyv elektronikus változatának kiadója
Kossuth Kiadó Zrt.
www.kossuth.hu
 
A kiadásért felel a Kossuth Kiadó Zrt. vezetője.
 
Az e-könyv létrehozásában közreműködött:
Katona Zoltán, Pekó Zsolt
Projektvezető: Földes László
 
A fordítás alapja:
Susanna Leonard:

Madame Curie and die Kraft zu träumen

First published in 2020 by Ullstein Taschenbuch Verlag, Berlin
 
Fordította
Hatvani Patricia
 
Szerkesztette
Beke Csilla
 
Borítóterv és grafika
www.buerosued.de
 

Epub: ISBN 978-963-544-888-3

Mobi: ISBN 978-963-544-889-0

 
© Ullstein Buchverlage GmbH, Berlin 2020
© Kossuth Kiadó 2022
© Hungarian translation Hatvani Patricia 2022
 
Minden jog fenntartva.
www.multimediaplaza.com
info@multimediaplaza.com