„Amikor hozzáfogtam ennek a könyvnek a

megírásához, arra számítottam, hogy az ezer évvel

ezelőtti időszak kutatása során majd magasabb
hőmérsékleteket, elképesztő új mezőgazdasági
technológiákat, a hirtelen napfényben fürdőző
vidékeket, prosperitást és intenzívebbé váló hajózást
találok. Az első fejezetekben valóban egy
terményekben dúskáló, pezsgő Európa képe
bontakozott ki, majd elkísértem a norvégokat az
északi Atlanti-óceánon át vezető expedícióikon,
amikor egy ideig a messze északon élő inuitokkal
kereskedtek. Ez idáig rendben is lenne. De amikor az
eurázsiai sztyeppékre, a nyugat-afrikai
Szahel-övezetbe vagy az amerikai kontinensre
utaztam, ott a történelem menetét is megfordítani
képes, hosszú, pusztító szárazságot találtam.
A hangsúly itt a »hosszún« van. Az ezer évvel ezelőtti
szárazságok nem több évig, hanem több generáción
keresztül tartottak.”
Brian Fagan, a University of California, Santa
Barbara antropológiaprofesszora a klíma és a
társadalom kölcsönhatásával foglalkozik. Ebben a
könyvben az i. sz. 1000 körüli, ma már széles körben
elismert és dokumentált nagy felmelegedést vizsgálja.
Manapság az emberi tevékenység és az üvegházhatású
gázok miatti melegedés közben sok megfontolni valót
találhatunk az ezer évvel ezelőtti tapasztalatokban.
Még arra is van időnk, hogy okuljunk belőlük.
BRIAN FAGAN

A NAGY FELMELEGEDÉS
KLÍMAVÁLTOZÁS ÉS A CIVILIZÁCIÓK
FELEMELKEDÉSE ÉS HANYATLÁSA

EURÓPA
KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST, 2012
 A fordítás alapjául szolgáló kiadás:
Brian Fagan: The Great Warming
Climate Change and the Rise & Fall of Civilisations

Copyright © 2008 by Brian Fagan.

Reprinted by permission of Bloomsbury USA. This
translation published by arrangement with
Bloomsbuiy USA, Inc.

Hungarian translation © Horváth Zita, 2011

Európa Könyvkiadó, Budapest

Felelős kiadó Barna Imre igazgató
Tördelte a Kopj Bt.

Nyomta a Kinizsi Nyomda

Készült Debrecenben, 2012-ben
Felelős vezető Bördős János igazgató
Felelős szerkesztő Katona Ágnes
Művészeti vezető Gerhes Gábor
Borítótervező Czakó Zsolt
Készült 18,99 (A/5) ív teljedelemben

ISBN 978 963 07 9134 2

Rá Nagy Macskájának és Béda Venerabilisnak, a
különleges fekete-fehér cicáknak

– Rendben van – felelt a Fakutya, és most egészen

lassan tűnt el.
Legelőbb a farka hegye tűnt el s utoljára a
vigyorgása. De ez még azután is látszott egy
darabig, amikor a Fakutya már sehol se volt.

Lewis Carrol: Alice Csodaországban

(Kosztolányi Dezső fordítása)
 ELŐSZÓ

„Király légy bár, jöjj és reszketve nézz:

nevem Ozymandias, urak ura. ’’
Más semmi jel. A roppant rom körül
határtalan szélesre s hosszura
a holt homoksík némán szétterül.

Percy Bysshe Shelley: Ozymandias

(1812). (Tóth Árpád fordítása)

A nagy ház, Pueblo Bonito elhagyatottan és némán

húzódik meg a meredek szikla tövében, az egymást
sűrűn követő szobák a szürke égre nyílnak. A fagyos
szél száraz leveleket és finom hópelyheket kerget át
az üres plázán ezen a barátságtalan téli napon. A
januári viharban a felhők alacsonyan gomolyognak az
új-mexikói Chaco-kanyon felett. Vihar előtti csend
honol.
Ezer évvel ezelőtt Pueblo Bonito felszentelt hely
volt, mely a nyári napforduló idején
szemgyönyörködtető táncok ritmusára lüktetett. A
látogatók többmérföldnyi távolságból özönlöttek ide,
a Délnyugat minden valószínűség szerint
leghatalmasabb pueblójához, mígnem 1130-ban
ötvenéves szárazság telepedett a Chaco-kanyonra. A
kukorica terméshozama mélypontra süllyedt. Pueblo
Bonito néhány éven belül lakatlanná vált, majd fél
évszázaddal később az egész Chaco-kanyon is szinte
teljesen elnéptelenedett. Miután több évszázadig ott
élt a kanyonban, az ősi pueblo népe elhagyta lakhelyét
és jobb vízellátású területeken élő rokonaihoz
költözött.
Ezen a téli reggelen nem az ezer évvel ezelőtt élt
emberek árnyai korbácsolják fel a képzeletemet,
hiszen emlékük már a múlté, mindannyian a feledés
homályába merültek. Shelley Ozymandiasa jut
eszembe, urak ura, akinek tetteit rég elfeledték;
egykori palotái omladozó romok.
I. sz. 1118-ban, tíz évvel azelőtt, hogy a nagy
szárazság megérkezett volna a Chaco-kanyonba,
Angkorban, a délkelet-ázsiai Kambodzsa Tonle Szap
vidékén a khmer istenkirály, II. Szurjavarman került
trónra. Szinte azonnal nekifogott a fantasztikus
remekmű, Angkor-Vat megépíttetéséhez. Alattvalók
ezrei dolgoztak a Hindu univerzumot az azt körülvevő
hegyekkel együtt ábrázoló palotán és szentélyen.
Egyedül az istenkirály szolgálata volt fontos.
Szurjavarman és utódai centripetális szerkezetű
vallásos utópiát foglaltak kőbe, mely a csatornák és
víztározók vizével öntözött, illetve a termékeny nyári
áradások táplálta rizsföldek intenzív megmunkálása
nélkül nem jöhetett volna létre.
Angkor-Vat már nem büszkélkedik aranyozott
tornyokkal és élénk színekben pompázó
templomokkal. De még így is ámulatba ejti a
szemlélőt labirintusszerű lépcsőivel és hosszú,
visszhangzó árkádos folyosóival, melyeket
végeláthatatlan királyi felvonulások, menetelő
hadseregek és mennyei gyönyöröket kínáló, kígyózó
testű lányok frízei díszítenek. A látogatóba azonban
hamarosan belehasít a felismerés, hogy amit lát, az
halott, csak egy darab megdermedt idő, melyet
létrehozói elhagytak még akkor, amikor pompája
teljében volt, amiért a rizsföldek kiszáradása és a
nyomában pusztító éhínség volt elsősorban felelős.
Ismét Ozymandias jut az eszünkbe. Angkor-Vatban
úrrá lesz az emberen a hiábavalóság érzése és a
kétségbeesés.
A Chaco-kanyon és Angkor-Vat némán tanúskodik
az éghajlati viszonyoknak az emberi társadalomra
kifejtett kedvező, illetve káros hatásáról egyaránt.
A chartres-i Notre-Dame-katedrális Észak-
Franciaországban nem sokkal azután készült el, hogy
Szurjavarman hűséges alattvalói felépítették
Angkor-Vatot. Az 1195 után, mindössze hatvanhat év
alatt felépített gótikus katedrális, ez a kő– és
üvegkáprázat, a hatodik templom volt már ugyanazon
a helyen. A chartres-i székesegyház is remekmű,
akárcsak Angkor-Vat, de előbbi még mindig
használatban van, miséket celebrálnak és zsoltárokat
énekelnek benne. A chartres-i katedrális a magasba
törő tartógerendák és a kecses boltívek között
csupa-csupa ablak, melyen – mint a drágakő
csillogása – átsüt a nap. Még ma is olyan tér ez,
melyben a föld a mennyekkel, a világi az egyházival
lép frigyre, ma csakúgy, mint ezer évvel ezelőtt. Itt
még élénken él a múlt.
A chartres-i katedrális abban az időszakban épült,
amikor Európa melegebb éghajlati viszonyoknak és
sorozatos jó termésnek örvendhetett. Azok, akiknek a
változás a javukat szolgálta, köszönetét mondtak
Istennek és az univerzum kifürkészhetetlen erőinek,
és hálájuk jeléül katedrálist építettek.
Ezer évvel ezelőtt a világ mozgalmas és tarka volt,
teli felvirágzó és lehanyatló civilizációkkal, nagy
uralkodókkal és helyi háborúkkal. A tevekaravánok, a
selyemút és a monszunszelek az első igazán „globális”
gazdaságot létrehozva egymáshoz kapcsolták az
Óvilág szinte egészét. Ettől függetlenül az emberek
jelentős többsége kis vadászközösségekben vagy olyan
önellátó földművesként élte az életét, aki nem látott
tovább a következő aratásnál, és csak nagy
nehézségek árán tudott maga és családja számára
megélhetést kicsikarni a földjéből. Erről a világról
már eddig is rendelkezésünkre álltak a legkülönfélébb
forrásokból (a nagyvárosokban, barlangokban és az
indián kagylóhalmokon végzett régészeti ásatásokból,
a sarkkör északi vidékein szórványosan fellelhető
vasszögekből, továbbá történelmi dokumentumokból
és szóbeli hagyományokból) szerzett ismeretek. Az a
felismerés azonban új, hogy a korabeli meleg időjárás
milyen jelentős befolyással volt az emberiség sorsára.
Ez a könyv az i. sz. 800-1300 közötti öt évszázad
éghajlatváltozásának – pontosabban
felmelegedésének – a történetét, illetve globális
vonatkozásait dolgozza fel. Ahogyan azt manapság is
tapasztaljuk, a klímaváltozás akkoriban sem haladt
évről évre töretlenül előre, ráadásul területenként
igen nagy eltéréseket mutatott. Hullámhegyei és
hullámvölgyei azonban ezer év távlatából visszanézve
felrajzolnak bizonyos tendenciákat. Története
tanulságos lehet abból a szempontból is, hogy
ráébreszthet bennünket, a klímaváltozás milyen
jelentős kihatással lehet a mi jövőnkre is.

A középkori meleg időszaknak Hubert Lamb brit

meteorológus adta ezt az elnevezést fél évszázaddal
ezelőtt. Az általa megnevezett, klimatikus adatokból
és történelmi tényekből összerakott időszak i. sz.
800-1200-ig tartott. Négy-öt olyan évszázad volt ez,
amikor a viszonylag barátságos időjárás jó termést
eredményezett Európában, a norvégok számára pedig
lehetővé tette, hogy partra szálljanak Grönlandon és
az észak-amerikai kontinensen. A középkori meleg
időszakot hat évszázadnyi változékony, hűvös időjárás
követte, melyet kis jégkorszak néven tartanak
számon.
 A kis jégkorszakról – mely arról nevezetes, hogy
akkoriban befagyott a Temze vize – már régóta
rendelkezünk alaposabb ismeretekkel. Tudjuk, hogy
éhezés, komoly viharok és időnként rendkívül hideg
telek jellemezték. Ezzel szemben a középkori meleg
időszak egészen a legutóbbi időkig megfejthetetlen
rejtélynek tűnt a klimatológusok szemében. Lamb
még akkor foglalkozott a témával, amikor a
paleoklimatológia, vagyis a klímatörténet
tanulmányozása gyerekcipőben járt, és jóval azelőtt,
hogy az ember okozta globális felmelegedés a
tudomány figyelmének középpontjába került volna.
Ma már sokkal többet tudunk a középkori meleg
időszakról, mint amennyit Lamb tudott. Az
évgyürűelemzéseknek köszönhetően ezer évre
visszamenően részletes adatokkal rendelkezünk
Európa és az észak-amerikai délnyugat évszakonkénti
csapadékmennyiség-ingadozásaira és hőmérsékleti
értékeire vonatkozóan. A könyv egyes fejezeteinek
keretes részei sorra fogják venni azokat a
módszereket, melyeket a prehisztorikus éghajlat
tanulmányozásához használunk fel. A többek között
Grönlandról és az Andok magasan fekvő területeiről
származó jégmagok fontos adatokkal szolgálnak az
utóbbi kétezer év hidegebb és melegebb periódusaira
vonatkozóan. A kisebb csendes-óceáni atollok
korallrétegeinek növekedési vonalai pedig több
évszázadra visszamenően őrzik a klimatikus
változások lenyomatát. Az évgyűrűszekvenciák
segítségével ugyanakkor lehetőségünk nyílik
feltérképezni a középkori meleg időszak fehér foltjait.
Az európaiak katedrálisokat építettek, a norvégok
elhajóztak Észak-Amerikába a középkori meleg
időszak alatt, ugyanakkor a legújabb kutatásokból az
is kiderül, hogy a felmelegedésnek nemcsak
jótéteményei, hanem katasztrofális következményei is
voltak. Valóban sor került felmelegedésre, mely a
legtöbb helyen enyhébb telekben és hosszabb
nyarakban nyilvánult meg, de az emelkedés mértéke
sosem volt néhány foknál nagyobb. Továbbá az sem
feltétlenül igaz, hogy mindenhol a felmelegedés volt a
jellemző. A Csendes-óceán keleti vidékén ugyanezeket
az évszázadokat alacsonyabb hőmérsékleti értékek és
szárazság jellemezte. Voltak meglehetősen
változékony, szélsőséges időjárású periódusok,
legfőképpen nagy szárazságok. Ilyen elhúzódó
szárazság okozta például a Chaco-kanyoni civilizáció
és Angkor-Vat vesztét is, illetve járult hozzá a maja
civilizáció részleges összeomlásához, és éheztetett sok
ezer földművest halálra Kína északi tartományaiban.
A szárazságok túlnyomó részét – különösen az 1100
és 1200 közöttieket – az állandósuló csendes-óceáni
La Niña események okozták, de nem a klímaváltozás
volt értük az egyedüli felelős. (A La Niña jelenséget
részletesebben a 9. fejezet keretes része tárgyalja.)
Azt semmiképp sem állíthatjuk, hogy a könyvben leírt
gazdasági, politikai és társadalmi jelenségeket maga a
klímaváltozás okozta. Ez a fajta környezeti
determinizmus, vagyis hogy a történelem
meghatározó eseményeit az éghajlati tényezők idézik
elő, már mintegy háromnegyed évszázaddal ezelőtt
elvesztette a hitelét. A klimatikus változások sokkal
inkább áttételeken keresztül éreztették hatásukat.
Egy alkalommal, mialatt ezt az előszót írtam, egy
környékbeli mocsár partján tettem sétát. Felvettem
egy kavicsot és beledobtam a tükörsima vízbe. A
kavics egy csobbanással eltűnt a vízben, de a
hullámok koncentrikus körökben szétáradtak a part
felé arról a pontról, ahol a kő találkozott a
vízfelszínnel. Meglepően sok idő eltelt, mire az utolsó
vízfodor is elsimult. Hasonlóan lehetett ez a
középkori klímaváltozás esetében is. A hirtelen
klimatikus kilengéseknek, a szárazságoknak, az
áradásoknak vagy egy-egy El Niño eseménynek nem
az elsődleges hatása váltotta ki a politikai és
társadalmi változásokat, hanem sokkal inkább
azoknak a következményeknek a finom
hullámhatásai, melyek végiggyűrűztek a társadalmon:
a víztárolás újonnan kifejlesztett módszerei;
szárazságtűrőbb gabonatermények telepítése; új
intézményrendszerek, például titkos társaságok
létrehozása, melyek fő tevékenysége a csapadék
alakulásával kapcsolatos információk begyűjtése volt.
Ez a könyv szól egyrészt arról, hogy a különböző
társadalmak mintegy ezer éve hogyan birkóztak meg
a klímaváltozás következményeivel, másrészt magáról
a felmelegedésről és a hozzá kapcsolódó legfontosabb
klimatikus jelenségekről.
Az emberek mindig is kiszámíthatatlan környezeti
feltételek között, állandó változások közepette éltek,
ami megkívánta tőlük a folyamatos alkalmazkodást és
a rövid, illetve hosszú távú klimatikus változásokban
rejlő lehetőségek kiaknázását. Annál is izgalmasabb
ennek az egy évezreddel ezelőtti időszaknak a
tanulmányozása, mert ma már elegendő éghajlati adat
áll ahhoz rendelkezésünkre, hogy a színfalak mögé
tudjunk tekinteni, és megértsük, hogy az éghajlati
tényezők hogyan járultak burkoltan hozzá például
Angkor bukásához, vagy kényszerítették a mongol
lovas nomádokat, hogy új legelők után kutassanak.
Mára olyan kis búvópatakok is bekerültek a
történelemírás fősodrába, melyekről egy generációval
korábban a történetírók nem vettek volna tudomást.

A NAGY FELMELEGEDÉS egyaránt foglalkozik jól

ismert és az idő homályába vesző társadalmakkal.
Ahhoz, hogy megértsük a középkori meleg időszak
lényegét, el kell utaznunk jóval Európán túlra, olyan
helyekre, ahol a meleg évszázadok hatása nem volt
olyan egyértelműen pozitív, mint az öreg
kontinensen, mely ekkor virágkorát, az érett középkor
időszakát élte. A magasabb hőmérsékletek és
egyenetlen csapadékeloszlás hatása végiggyűrűzött a
Földön, hol új lehetőségeket, hol katasztrófákat hozva
magával.
A felmelegedés egyik nyilvánvaló következménye
volt, hogy teljesen más berendezkedésű, egymástól
földrajzilag is távol eső társadalmak kerültek
kapcsolatba egymással. A norvégok a jegesedés
enyhülését kihasználva északon egészen Izlandig és
Grönlandig, sőt még azon is túl hajóztak, ahol a
baffinföldi vadászó-gyűjtögető néppel, az inuitokkal
kerültek érintkezésbe. Előfordult, hogy a
csendes-óceáni El Niño tevékenység enyhítette az
északkeleti passzátszelek hatását. A polinéziai
hajósok ennek köszönhetően tudtak északi, illetve
keleti irányban elhajózni a Föld legeldugottabb
szigetéig. A meleg évszázadok alatt az európai arany
egyre nagyobb tömegekben jutott el nyugat-afrikai
tevéken a Szaharán túlra. Az erős délnyugati
monszunszeleknek köszönhetően a Vörös-tengertől,
Arábiától, illetve Kelet-Afrikából egyhuzamban el
lehetett hajózni az Indiai-óceánig. Ezek a távolsági
kapcsolatok, továbbá azok a képlékeny
viszonyrendszerek, melyek a politikai és klimatikus
változásokat követve hol létrejöttek, hol felbomlottak,
alapvetően befolyásolták a történelem menetét.
Ami nagy lehetőséget jelentett az egyiknek, az
másoknak a pusztulást hozta. Ha Európán és az északi
Atlanti-óceánon túlra vetünk egy pillantást, akkor
szárazabb vidékeket látunk, ahol a csapadék teljesen
rendszertelenül hullott. Ezeken a helyeken szárazság
idején akár néhány milliméternyi eső is
emberéleteket menthetett meg. Míg Európa a
napfényben sütkérezett, és a norvégok messze
nyugatra hajóztak, addig az emberiség másik
részének a hőség és a végeláthatatlan szárazságok
keserítették meg az életét. Az emberek jelentős része
Észak-, Közép- és Dél-Amerikától kezdve a
Csendes-óceánon át egészen Kína északi részéig
hosszan elnyúló száraz időszakokat élt meg. Pusztító
szárazság telepedett a szaharai Száhel-övezetre, a
Nílus-völgyre és Kelet-Afrikára. A parasztoknak nem
volt mit enniük, civilizációk omlottak össze, városok
néptelenedtek el. A régészet és a klimatológia arról
tanúskodik, hogy a szárazság volt a középkori meleg
időszakban az első számú „lassan ölő méreg”; olyan
kihívás, mely az emberi találékonyságot a végsőkig
próbára tette.
A földi civilizációk legtöbbjére volt valamiféle
kihatása a felmelegedésnek, és számos civilizáció
esetében ez a hatás negatív volt.

Klimatikus szempontból ma – ha lehet – még az

ezer évvel ezelőttinél is „viharosabb” időket élünk. A
hőmérsékletek globális szintű növekedésének
vagyunk a szemtanúi, melyhez a cunamiktól a
hurrikánokig terjedő természeti katasztrófák
társulnak. Miközben a tudósok a háttérben csendben
tevékenykednek, addig a hangoskodók és a
vészmadarak mindenki mást túlharsogva kongatják a
vészharangot az ember okozta globális felmelegedés
katasztrofális következményei miatt. Ugyanakkor
szinte egyetlenegy sem akad ezek között az önjelölt
próféták között, aki venné a fáradságot, hogy
megvizsgálja az elmúlt évszázadok, sőt évezredek
klímaváltozásait, hacsak nem valamilyen politikai
indíttatású vita kedvéért, amelyik arról szól, hogy a
Föld klímája melegebb volt-e ezer évvel ezelőtt, mint
ma vagy sem (nem volt). Annak a folyamatos,
nagyrészt emberi tevékenység – vagyis a fosszilis
tüzelőanyagok elégetéséből származó üvegházhatású
gázok – okozta felmelegedésnek, amelyben élünk, a
kezdete legalább 1860-ig nyúlik vissza.
Az ember okozta globális felmelegedésről szóló vita
mára már okafogyott, hiszen mostanra olyan sok
tudományos bizonyíték igazolja az ember felelősségét
a Föld prognosztizált nagymértékű felmelegedésében,
hogy már nincs miről vitatkozni. Figyelmünk
középpontjában most már a környezetszennyezés
hosszú távú csökkentése és a jégpáncél olvadásából
származó tengerszint-emelkedés felvetette problémák
kezelése kell, hogy álljon. A jelenleg zajló
klímaváltozásról szóló szenvedélyes viták
túlnyomórészt a szélsőséges időjárási jelenségek és a
tengerszint-emelkedés kapcsán lángolnak fel. Az
olvadó jégsapkák és az áradások veszélyét nem lehet
eléggé hangsúlyozni. A középkori meleg időszak
tapasztalatai azonban arra figyelmeztetnek
bennünket, hogy a szárazság olyan, mint a lassan és
csendben ölő méreg, és már egészen kismértékű
melegedés esetén is érezteti hatását. A 13. fejezetben
részletesen ismertetett komputerprogramok, melyek
az ember okozta globális felmelegedés körülményei
között fellépő szárazságot modellezik, nagyon sötét
jövőképet festenek fel. Tudomásunk van például arról,
hogy a XIX. században – amikor lényegesen kevesebb
ember élt a földön – a szárazságok 20-30 millió
trópusi földműves halálát okozták. Még csak most
lépünk be egy hosszú távú, egyenletes felmelegedés
jellemezte időszakba, és máris emberek millióinak
élete forog kockán, akik vagy mezőgazdasági
termelésre kevésbé alkalmas földeken, vagy – mint
például Arizona és Kalifornia lakossága –
nagyvárosokban, víztározók és folyók vizét kimerítve
élnek.
A középkori meleg időszak egyrészt megmutatja,
hogy az emberek milyen stratégiákkal képesek
alkalmazkodni a szélsőséges éghajlati viszonyokhoz,
másrészt intő példaként érzékeltetik, milyen tud lenni
a felmelegedés okozta tartós szárazság. A mi
esetünkben a szélsőséges szárazság már egy sokkal
nagyobb népesség jelentős hányadát fogja érinteni, és
a vízhiányhoz és a mezőgazdasági katasztrófákhoz
való alkalmazkodás összehasonlíthatatlanul nehezebb
lesz. Csak remélni lehet, hogy az embert jellemző
alkalmazkodókészség, leleményesség és a jó
helyzetfelismerés készsége át fog minket segíteni az
elkövetkező bizonytalan és vészterhes időszakon.
 ELSŐ FEJEZET
A FELMELEGEDÉS IDŐSZAKA

A Heterogaster urticae-nek, ennek a napjainkban a

dél-angliai napos-csalános élőhelyeken előforduló
poloskának a középkori felbukkanása Yorkban –
különösen hogy elterjedtségét a középkorban
...régészeti kutatások is megerősítik... a mainál
magasabb hőmérsékleti értékeket valószínűsít.

Hubert Lamb: A klímatörténet

és mai vonatkozásai (1982)

Dél-Anglia, i. sz. 1200 ősze: A fák koronái zimankósan

ködbe burkolóznak. A felszántott földcsíkok felett
átsuhanó felhőkből szitáló eső mindenhová behatol és
eláztatja annak a két férfinak a napszítta arcát, akik a
nyakukon átvetett vetőmagos vászonzsákból
búzaszemeket szórnak a földbe. Az orruk tömpe, a
hajuk csimbókos, mezítláb vannak, öltözetük egy
koszlott, övvel átfogott tunika és egy szalmakalap:
könnyed mozdulatokkal dőlnek előre, majd
egyenesednek fel a magokat a nem túl mély
barázdákba szórva. Nyomukban egy ökör vonta
borona, vagyis a föld felé néző fatüskékkel ellátott,
szögletes fából eszkábált szerkezet terít földet a
frissen elvetett magokra. Amint elkészülnek a vetéssel

az egyik földsávon, már mennek is tovább a

következőre, mert az idő sürgeti őket. Be kell
fejezniük a vetést, még mielőtt megérkeznek a nagy
őszi esőzések és kimosnák a magokat a talajból.
Ahogyan az évszakok, úgy a már gyerekkorban
elsajátított vetési munkálatok is mindig ugyanazzal a
rendíthetetlen következetességgel ismétlődnek. Az
öregebbek még emlékeznek azokra a csontfagyasztó,
zord hidegekre, amikor még a báránybőr ruha sem
tudta kívül tartani a mindent átható hideget. De olyat
is vissza tudnak idézni, amikor a nap rendületlenül
tűzött le a ragyogó kék égről és a földek felett a
levegő szinte már remegett a hőségtől. Voltak évek,
amikor a falubeliek a szárazság ellenére mégis
megkockáztatták a vetést, mondván, hogy előbb-utóbb
majdcsak esni fog az eső. Ez a stratégia néha bevált
ugyan, de az esetek nagy többségében kudarchoz
vezetett, ami azt jelentette, hogy egy évre rájött az
éhkopp.
Amikor kiürül a két férfi zsákja, nyújtóznak egyet
és újat vetnek a vállukra. Kimerítette őket a hosszú
napok óta végzett, embert próbáló munka, a nyári
termés betakarítása, a szántás és az őszi búza
elvetése. A földművelő társadalmakban, ahol
mindenki egyik napról a másikra él, és az éhség
kimondatlanul is állandóan jelen van – nem
tétlenkedhet az ember.
A hetekig tartó jó időnek köszönhetően bőséges a
termés. Van mit ennie a falu népének. És a
szerencsesorozat folytatódik. A tél enyhe és nem hoz
túl sok csapadékot. Januárban és februárban lemegy
ugyan a hőmérséklet fagypont alá, még egy kis hó is
esik, de a tavasz korán érkezik, kellemes
felmelegedést és ideális mennyiségű csendes esőt hoz,
és a tél utána sem köszön vissza. A hosszabbodó
nappalokat a falu népe a sarjadó vetés gyomlálásával
tölti. Július végére megérnek a búzaszemek és
megkezdődik az aratás. A mélykék, felhőpamacsos
égről perzselően süt le a szántóföldekre a nap. A
férfiak a termés fölé görnyednek. A markukba fognak
egy kéve búzát és rövid vassarlójukkal levágják. Csak
annyi időre állnak meg, míg megélezik a
szerszámukat. Mögöttük jönnek a nők, a szoknyájuk
övükbe tűrve, hogy szabadon mozoghasson a lábuk,
hajuk színes kendőkbe csavarva. Összekötik és
egymásra rakják a kévéket, amelyeket azonban
hamarosan – a rossz idő beköszöntével – fedett helyre
visznek, ahol a búzaszemek továbbra is a szárukon
maradva várják a cséplést és a rostálást. A gyerekek a
kévék között játszanak és összeszedik a tarlón maradt
magokat. A munkások délben pihennek egy kicsit,
hogy kinyújtóztassák elgémberedett hátukat,
megigyanak egy sört, míg a madarak a fejük felett
azért gyülekeznek, hogy lecsaphassanak a
hátramaradt magokra. A munkások hamarosan
tovább folytatják a betakarítást, és meg sem állnak
sötétedésig, hiszen a falu népének versenyt kell futnia
az idővel, hogy meglegyen a termés még mielőtt
beköszönt az esős időszak.
 A mai önellátó parasztgazdaságok mintájára
feltételezhetjük, hogy i. sz. 1200-ban sem vész kárba
semmi, még ilyenkor sem, amikor bő a termés. Ha
belenézünk a mély ráncoktól barázdált arcokba,
azokból rengeteg mindent ki lehet olvasni. Már a
húszas éveikben járó nők és férfiak is öregnek tűnnek,
arcukat idő előtt kiszikkasztotta a kíméletlenül nehéz
fizikai munka, a fejét időről időre felütő éhezés és az
alultápláltság. Pedig ezek az emberek olyan korban
éltek, melynek az átlaghőmérséklete magasabb volt,
mint a korábbi évszázadoké, és amelyet a
klimatológusok középkori meleg időszak névvel
illetnek.

EZER ÉVVEL ezelőtt Európában végső soron

minden a mezőgazdaságtól függött. Britanniától és
Írországtól kezdve Közép-Európáig a lakosság 80-90
százaléka azon fáradozott, hogy a túléléshez elegendő
– vagy jó esetben kicsivel több – élelmiszert ki tudjon
csalni a földből. Egész Európában az önellátó
gazdálkodás volt a jellemző; a földművesek örültek,
ha ki tudták húzni a következő aratásig, és sorsuk
teljes mértékben a hőmérséklet és a
csapadékmennyiség függvényében alakult.

Egységnyi területen lényegesen kevesebb ember élt

akkoriban. London lakossága csak 1170-ben haladta
meg először a 30 000-et, amivel akkoriban hatalmas
európai metropolisznak számított. Franciaország,
Németország, Svájc, Ausztria és a Holland-mélyföld
összlakossága 1200-ban 36 millió volt, szemben a mai
250 millióval. Az emberek túlnyomó többsége
kisebb-nagyobb falvakban és kisvárosokban élt,
hiszen a városok csak ekkoriban kezdtek az európai
életmód fontos részévé válni. És mindenki, még a
leggazdagabbak is, gépek, hibrid magok és trágya
felhasználása nélkül volt kénytelen gazdálkodni. Az
ekék és a boronák elé lovakat, ökröket – sőt időnként,
horribile dictu – feleségeket fogtak be. A termést
kézzel aratták le, a hátukon cipelték, illetve piacra
ökrös szekéren vagy bárkán szállították.

A vidék tájképe erdők, bozótosok, illetve

folyóvölgyek és lápos vidékek mozaikjaiból állt össze,
melyen mindig újabb és újabb nyomot hagyott az
ember környezetalakító tevékenysége. Sokan éltek
kicsi, elszórtan fekvő településeken, melyeket –
teljesen esetleges elrendezésben – mezők öleltek
körbe. Idővel azonban egyre több ember
koncentrálódott nagyobb, központi maggal rendelkező
falvakba, ahol a környező megművelhető
földterületeket először nagyobb egységekre,
úgynevezett nyílt mezőkre, majd azokat kisebb,
félholdas (0,2 hektár) földdarabokra osztották fel.
Minden bérlő több helyen is rendelkezett
földdarabokkal (Angliában ezeket „furlong” néven is
említik), de nem állt mindegyik művelés alatt. Azzal
minden földműves tisztában volt, hogy a
szántóföldnek jót tesz, ha állatok legelnek rajta,
illetve ürülékükkel trágyázzák, majd egy ideig
parlagon marad, hogy aztán ismét termékenyebb és
ellenállóbb legyen a talaja a kórokozók támadásával
szemben. A jó lefolyású, porhanyós talaj kiválóan
alkalmas volt gabonafélék termesztésére. Az erdők és
mezők talaja, ahol szintén legeltették az állatokat,
agyagosabb volt. A mai afrikai földművesekhez
hasonlóan a középkori parasztok is tisztában voltak a
legelők füvének különféle minőségeivel, melyek
finomműszerként jelezték, hogy mennyire újult meg
és lett termékeny a talaj, továbbá azzal is, hogy mikor
melyik vadon termő élelmiszernövénynek van éppen
szezonja. Egyedül úgy védekezhettek a fagyok, a
viharok és a szárazság ellen, hogy táplálékuk nem
kizárólag gabonafélékből, hanem még sok egyéb
másfajta eredetű élelmiszerből állt.
Európa középkori termőföldjeiből nem volt soha
könnyű kicsalni annyit, ami a megélhetéshez elegendő
volt, de a földművesek időnként – különösen a
melegebb és szárazabb nyarak alkalmával – jelentős
sikereket értek el. Az angol és francia földművesek
elsősorban búzát, árpát és zabot termesztettek. Nagy
általánosságban elmondható, hogy a földek körülbelül
egyharmada búzával, fele árpával, a maradék pedig
borsóval és egyéb élelmiszernövényekkel volt
bevetve. Mai léptékkel mérve azonban még a legjobb
akkori termés sem számítana különösebben jó
hozamúnak. A jó termés azt jelentette, hogy
holdanként (0,4 hektár) 8-12,5 véka (2,8-4 hektoliter)
búza termett. Ugyanez az adat ma több mint 47 véka
(16,5 hektoliter) lenne holdanként. Ha figyelembe
vesszük, hogy ebből a hozamból 2,3 véka (0,8
hektoliter) a következő évi termés vetőmagjaként
visszakerült a földbe, akkor beláthatjuk, hogy az
élelmiszer felhalmozásának egyáltalán esélye csak a
legeslegjobb években lehetett. A sörkészítéshez
felhasznált árpa esetében magasabbak voltak a
számok (23,5 véka, vagyis 8,3 hektoliter), ugyanakkor
árpából többet is kellett elvetni. Jó években a hozam
átlagosan kicsit kevesebb, mint négyszerese volt a
vetőmag mennyiségének. A túlélésnek egyetlen módja
az volt, ha az ember több lábon állt.
Ennek megfelelően az emberek zöldségeket is
termesztettek. Kora tavasszal fehérjékben gazdag
babot és borsót ültettek. A szemeket hagyták a
növényen megszáradni és csak ősszel takarították be,
a növényi szárakat visszaforgatva a termőtalajba
trágyázás gyanánt. Zöldségekkel és különféle
fűszernövényekkel egészítették ki az alapvetően
húsmentes, legfőképpen kenyérre és zabkására épülő
diétát.
A legtöbb gazdának volt néhány háziállata is –
egy-két fejőstehén, néhány disznó, kecske vagy csirke,
szerencsésebb esetben ló vagy néhány ökör –, vagy ha
más nem, legalább lehetősége arra, hogy a szántáshoz
valakitől kölcsönkérje. Az állatokból nyerték a tejet, a
bőrt és a gyapjút. Tavasszal a birkanyírás kiemelkedő
eseménynek számított, gondosan ügyeltek, hogy olyan
napon tartsák, amikor a nyugatról érkező langy
fuvallatok már meghozzák a nyár előszelét. A tavaszi
szellők tűzifa füstjét kergetik ki a nyitott ablakokon és
ajtókon át, melyeken a ház fehérnépe friss levegőt
enged be a házba. Odakinn a falu birkái zsúfolódva
tolonganak a nagy, fonott vesszőből készült
karámban. Birkagyapjú szaga hatja át a levegőt. Az
ujjas bőrzekébe öltözött férfiak egyesével
megragadják a birkákat és megnyírják őket egyszerű,
vasból készült nyíró szerszámukkal, ügyesen a
hátukra fordítva a kezes jószágokat, hogy ott is
hozzájuk férjenek. A lenyírt, összezavarodott állatok
megrázzák magukat, majd a fiatal fiúk elvezetik őket
a legközelebbi akolba. A környéken sertepertélő
gyerekek összeszedik a gyapjút és faállványokra
teszik, hogy az erős napfényben kiszáradjon.
Az állatok túlnyomórészt magukban legeltek és
kutatták fel táplálékukat, különösen a disznók, amik
ősszel makkon és bükkmakkon éltek. A tél ugyanakkor
teljesen másként festett, olyankor a háziállatok
életben tartása volt az elsődleges feladat. A felesleges
hímeket és a kiapadt tőgyű teheneket ősszel vagy
eladták, vagy levágták, hogy minél több széna jusson
az értékesebb állatoknak. A szénatermésen állt vagy
bukott minden. A kaszálás júniusban kezdődött és –
az időjárástól függően – júliusban is még javában
tartott, hiszen a szénának teljesen ki kellett
száradnia, nehogy a betakarítás után rothadásnak
induljon és úgy felforrósodjon, hogy lángra kap. Szép
napokon a férfiak sorban, hosszú pengéjű
vaskaszákkal a kezükben haladtak, majd a levágott
füvet sorokban kinn hagyták a réten, hogy jól
kiszáradjon. Néhányszor visszamentek, hogy
átforgassák, mielőtt a felszínükön zsúposan
összerakott kazlakba hordták volna, ahol a külső réteg
már megvédte a szénát az esőtől. A széna learatása az
év legkiemelkedőbb eseményei közé tartozott, de
annyira kellett hozzá a száraz időjárás, hogy egy-egy
esősebb év szinte garantáltan a háziállatok – időnként
az egész állomány – pusztuláshoz vezetett az azt
követő télen. Íme még egy példa arra, hogy minden és
mindenki az időjárástól függött.
A földműveseknek rossz években is meg kellett
fizetniük az adókat, illetve az egyháznak a tizedet,
amitől jelentősen megcsappantak az
élelmiszerkészletek. Egy férfi, a felesége és két
gyereke egy 5 holdas (2 hektáros) földön már –
szerényen bár – de fenn tudták tartani magukat, de
akkor mindenkinek – még a legkisebb gyerekeknek is
– részt kellett vennie a zöldségtermesztésben és a
vadon termő növények – gombák, kemény
csonthéjasok és bogyók – gyűjtésében. Az 5 holdas
földbe már nem fértek bele a fagy és a viharok okozta
rossz terméshozamok. Több rossz év egymásutánban
egyenlő volt az éhezéssel, illetve az éhezés okozta
betegségek megjelenésével, de legalábbis
alultápláltságot és kisszámú emberélet-veszteséget
minden bizonnyal okozott, különösen a tél utolsó
hónapjaiban, amikor már alacsonyak voltak az
élelmiszerkészletek és küszöbön állt a böjti időszak.
Minden évben, ahogy a nyár „őszbe csavarodott”, a
faluközösségek learatták a termést és hálát adtak
Istennek ezért az adományért. Küzdelmes volt az élet.
Az emberi létezés kereteit az évszakok ciklikus
váltakozása, a vetés-művelés-aratás munkálatai, a
születés, élet és halál törvényszerűségei határozták
meg, továbbá az, amit az emberek akkoriban
hajlamosak voltak az Úr kifürkészhetetlen akaratának
hinni.
Egy olyan korszakban, amikor még nem volt hosszú
távú időjárás-előrejelzés, mindenki – lett légyen az
király, nemes, hadúr, kereskedő, avagy földműves – a
nagy esőzések és szárazságok, a pusztító szélviharok
és a tökéletes nyári időjárás váltakozó ciklusainak
volt kiszolgáltatva. Mit sem sejtve részeseivé váltak a
légkör és az óceánok járta klimatikus körtáncnak,
mely – elsősorban az i. sz. 800 és 1300 közötti
időszakban – kimértebb keringővé lassult, amikor
már a nyári langymeleg és a kiegyensúlyozottabb
éghajlati viszonyok voltak tendenciájukban –
hangsúlyozzuk, tendenciájukban – jellemzőek. A
klimatikus kilengések átmenetileg csillapodtak. A
800-tól 1300-ig terjedő, vagyis a középkori meleg
időszakban, Európa hatalmas változáson ment
keresztül.

Nagyobb léptékkel mérve a középkori meleg

húszgenerációnyi ciklusa egyetlen pillanat csak. Az
ezekben az évszázadokban lezajlott kisebb
hőmérséklet-változások eltörpülnek a jégkorszakot
követő kilengések mellett. Körülbelül 21 ezer évvel ez
előtt a föld belépett a napjainkig is tartó globális
felmelegedés időszakába, melyet a geológusok (a
görög holos, „új keletű” szóból) holocénnek neveznek.
A tudósok több generációja igyekezett – megbízható
adatok hiányában – képet festeni a több mint tízezer
év hosszúságú modern klimatikus korszakról, amely
szerintük lényegileg nem változott a jégkorszakot
követő felmelegedés óta. Az utóbbi években azonban a
klíma történeti léptékű alakulását kutató
paleoklimatológiában lezajlott forradalmi változások
átalakították a holocénról korábban szerzett
tudásunkat.
Napjaink klimatológusai tenger– és tófenekekbe
fúrnak le, mintákat vesznek a grönlandi és antarktiszi
jégtakaró mélyéről, és ősöreg fák törzséből vett
évgyűrű-szekvenciákat elemeznek elmélyülten.
Kutatásaik egy olyan holocénról árulkodnak, melyben
a klimatikus viszonyok folyton változtak. Most már
nem csak az évezrednyi hosszúságú hideg és meleg
váltakozásokat tudjuk elkülöníteni, hanem sokkal
rövidebb ciklusokat is, különösen az utóbbi kétezer
évre vonatkozóan. Ezek a kisebb eltolódások a kicsit
nedvesebbtől a valamivel szárazabb, az enyhébbtől a
hűvösebb felé, sosem szűnnek meg. Vannak, amelyek
egy évtizedig vagy akár egy évszázadig is eltartanak,
míg mások, mint például a jelentősebb El Niñóhoz
kötődő események, mindössze egy évig vagy kicsit
tovább. A fontosabb klimatikus történések ritkán
zajlottak le olyan rövid idő alatt, hogy
megragadhassanak egy generáció emlékezetében, így
általában rövid úton a feledés homályába merültek,
hiszen a várható élettartam mindenhol kicsivel
harminc év alatt volt. A klimatológia legújabb
irányzata megmutatta nekünk, hogy a klimatikus óra
időnként felgyorsulhat vagy lelassulhat, a mutató
időnként megtorpanhat, vagy hirtelen elkezdhet
visszafelé járni, vagy járhat akár hosszabb ideig is
egyenletes ütemben, egy biztos: sosem áll meg
teljesen.

Senki sem tudja pontosan, mi adja a klimatikus

inga mozgatórugóját. A kisebb változásokat nagy
valószínűséggel a tengelyferdeség idézi elő, továbbá a
napfolttevékenység különböző ciklusai. A XVII. század
folyamán a kis jégkorszak csúcspontját jelentő
lényegesen hűvösebb klímát a naptevékenység hiánya
kísérte. Ezenkívül klimatikus kényszerítő tényező
lehet még például az izlandi vagy a délkelet-ázsiai
vulkanikus tevékenység. A Tambora-hegy erős
kitörése a jávai Sumbawa szigeten 1815-ben
gyakorlatilag 1300 métert leskalpolt a tűzhányó
tetejéből. Óriási vulkanikus hamufelhők szálltak fel a
légkörbe és takarták ki a napot: ennek volt
köszönhető 1816, Európa emlékezetes „nyár nélküli
éve”. A klimatológusok többsége ugyanakkor azt
találta az utóbbi évek kutatásai alapján, hogy a
klimatikus változások fő előidézője mégiscsak a
légkör és az óceánok között lezajló, de még messze
nem tisztázott bonyolult kölcsönhatás. George
Philander klimatológus olyan táncnak nevezi ezt, ahol
a két partner nagyon eltérő tudású: az egyik fürge, a
másik botlábú. Így ír erről: „Míg a légkör gyors és
dinamikusan reagál az óceánból érkező jelekre, addig
az óceán nehézkes és mélázó.” Mi pedig – hol
szántszándékkal, hol kénytelen-kelletlen –
megalkuvók módjára együtt táncolunk velük.
Azt is megtudtuk továbbá, hogy a klimatikus tánc
pörgése-forgása meglepően közvetlenül fejti ki
hatását az emberi társadalmakra, mint azoknak a
vízözönszerű, El Niño okozta esőzéseknek az
esetében is, melyek az i. sz. VI. században pusztították
el a több generáció építette öntözőcsatorna-rendszert
Peru északi, tengerparthoz közeli vidékén; vagy mint
Amerika délnyugati területein azok az erősen aszályos
időszakok, melyek ezer évvel ezelőtt az ősi pueblo
indián népesség nagy területre történő szétáramlását
eredményezték. Miközben a Délkelet pueblo családjai
a szárazság elől menekülve elhagyták otthonukat,
addig Európa középkori földművesei kiszámíthatóbb
időjárási viszonyoknak és bőséges, de nem túlzott
mennyiségű esőnek örvendhettek. A kicsit melegebb
és szárazabb időjárás hatása a következő
jelenségekben mutatkozott meg: jobb termés,
népességnövekedés, az erdőirtás felgyorsulása, a
kereskedelmi és mélytengeri halászat ugrásszerű
felélénkülése és zabolátlan katedrálisépítés. Azt
persze nem állítjuk, hogy ezeket a változásokat mind
a meleg okozta, mert ez ilyen formában messze állna
a valóságtól. Az izgalmas újdonság a korábbiakhoz
képest az, hogy különböző történeti eseményeket
látszólag apró klimatikus változásokkal hozhatunk
összefüggésbe, amiről a történészek előző generációja
nem is álmodhatott volna. A történészek többsége
hajlamos volt arra, hogy a klimatikus változásokat
teljesen figyelmen kívül hagyja, legelsősorban azért,
mert nem tudtak bánni a klimatikus adatokkal;
kivételt ezalól például Karl Pfister svájci történész
képez – aki éveket töltött a szüretek kezdetének
tanulmányozásával. Ma már látjuk, hogy a klimatikus
változás egyike volt a középkori történelmet alakító
számtalan tényezőnek, amely különösen nagy hatással
bírt a falvakban élő, földművelő, illetve az
északi-tengeri halászó népesség életére.
*
1120 körül William of Malmesbury a nyugat-angliai
Gloucester-völgyön átutazóban csodálattal írt a dús
nyári tájról: itt országutak és közutak tárulnak fel az
ember szeme előtt, gyümölcsfákban bővelkedők,
melyek természetesen, maguktól nőttek, senki nem
ültette őket. Nincs még egy olyan megyéje Angliának,
amelyiknek ilyen számos és – akár a szőlő édes íze,
akár a terméshozam tekintetében – ilyen kiváló
minőségű lenne a szőlőkertészete. Az itteni bornak
nincs semmilyen kellemetlen ecetes vagy szúrós íze,
édes ízével csak egy kicsivel marad el a francia borok
megett.” William of Malmesbury beszámol róla, hogy
a szőlőket itt a szabadban telepítették, póznákra
futtatták fel és nem védték őket az uralkodó
széliránytól mesterséges falakkal. Ebben az
időszakban a klimatikus viszonyok ideálisnak voltak
mondhatók. A szőlőnek ugyanis fagymentes tavasz
kell, különösen virágzás alatt, és közvetlenül utána,
továbbá elegendő napfény és meleg nyáron, nem túl
sok esővel, és megfelelő mennyiségű meleg és
napfény ősszel, hogy a cukorfoka megemelkedjen.
Ebben az időszakban számos jól menő szőlészet volt
Angliában, melyek jóval északabbra estek, mint az
1960-as évek legészakibb szőlészetei Francia– és
Németországban. A XII. és XIII. század folyamán
Anglia éghajlata annyira enyhe volt, hogy kereskedői
jelentős mennyiségű bort exportáltak Franciaországba
a francia szőlészek nagy megrökönyödésére, melynek
azok hangot is adtak. De nem Anglia volt az egyetlen.
1128 és 1437 között bortermelés folyt
Kelet-Poroszországban, az északi szélesség 55. fokán,
továbbá Norvégia déli részén. A Fekete-erdőben 780
méter tengerszint feletti magasságon is folyt
bortermelés. Ma a legmagasabb ilyen pont
Németországban 560 méter magasan fekszik. Ebben
az időszakban a nyári hőmérséklet 1-1,4
Celsius-fokkal – Angliában egy kicsit kevesebbel – volt
magasabb, mint 50 évvel ezelőtt Közép-Európában.
Ezekről a „langyos” évszázadokról először Hubert
Lamb brit meteorológustól és klímatörténésztől
értesültünk, aki a klimatológia kevéssé ismert
panteonjának egyik legjelentősebb figurája. Ő már
akkor – az ötvenes, hatvanas években – behatóan
tanulmányozta a klímaváltozásnak az utóbbi kétezer
évre kifejtett hatását, amikor a történészek nagy
többsége még azt is tagadta, hogy a hőmérséklet és a
csapadékmennyiség bármilyen szerepet is játszana a
történelmi események formálásában.
Lamb kiváló klímanyomozónak bizonyult, akinek
még alig-alig álltak modern, másodlagos adatforrások
– évgyűrű-vizsgálatok, jégfúrások – a rendelkezésére.
Az 1. és a 2. fejezetben megemlített földrajzi helyek.
A jobb átláthatóság kedvéért néhány kisebb települést nem
tüntettünk fel.

Ezek hiányában különféle földtani rétegekből

származó geológiai szórványadatokra, illetve
történeti feljegyzések széles keresztmetszetére
támaszkodott, melyeket úgy illesztett össze, mint egy
roppant bonyolult kirakós játék darabjait, 200 év
műszeres megfigyeléseit véve kiindulási alapnak és
onnan dolgozva visszafelé. Csodálatra méltó dolgok
kerültek ki a keze alól, mint például a La Manche
csatorna és az Északi-tenger legnagyobb viharainak
összesítő leírása: négy nagyobb, erősen vihargócos
időszakot különböztet meg (1200, 1200-19, 1287 és
1382), melyeknek összesen 100 000 ember esett
áldozatul a holland és a német partoknál. A Spanyol
Armadát 1588-ban maga alá gyűrő nagy erejű atlanti
ciklonról szóló leírása hibátlan klímanyomozati
anyag. Napjaink klímakutatói is előszeretettel idéznek
tőle, ahogyan Emmanuel Le Roy Ladurie francia
történésztől is, az első klímatörténeti szempontból
megírt Európa-történet alkotójától, aki elsősorban a
szőlőszüret dátumának több évszázadon keresztüli
változásaira hagyatkozott (korai szüret: meleg év;
késői szüret: hűvös, csapadékos év).
Lamb korai munkái elsősorban érveléssel jól
megtámogatott extrapolációkból álltak. A középkori
és az azt megelőző éghajlati viszonyok
rekonstrukciójához a nyári csapadék– és télenyheségi
indexek 50 éves átlagait használta fel, melyekhez
1432-ig visszanyúló feljegyzéseket vett alapul.
Megállapította, hogy 800 után négy évszázadnyi
jelentősen melegebb hőmérsékletű periódus
következett, melyet középkori meleg időszaknak
nevezett el (melyet időnként középkori klimatikus
anomáliának is neveznek). Ezt az időszakot ő sosem
próbálta egységesnek feltüntetni, amikor Európa
töretlenül sütkérezett a langy napfényben, hanem
inkább egy ciklikus változásokat mutató időszaknak,
amibe belefértek olyan hideg telek is időnként, mint
az 1010-11-es, amikor még a Kelet-Mediterráneumot
is erős hideg dermesztette meg. Az elkövetkező három
évszázadban alig adódott ehhez foghatóan zimankós
tél. A tartósabb meleg hatására ugyanakkor
megolvadtak a hósapkák, feljebb húzódott a hegyeken
az erdőhatár, és az Északi-tenger szintje 60-80
centiméterrel emelkedett, ami már katasztrófaszerű
áradásokhoz vezethetett, ha a vihar miatti
vízszintemelkedés és a különösen magas dagály
egybeesett.

A tengerszint emelkedése még viharok nélkül is

képes volt újraírni az alacsonyan fekvő partszakaszok
vonalát. A kelet-angliai Fenland ma egy gleccser
kialakította lápos-mocsaras vidék bővizű patakokkal,
mely annak idején kívül esett mindenen és teljesen
megközelíthetetlen volt. A Fens még a XX. század
elején is angolnahalászok és mocsárlakók otthonául
szolgált, akik a környék földműveseihez képest
teljesen más életmódot éltek. A Fens vidéke egyrészt
gazdag élelemforrás volt, másrészt stratégiai előnyt
biztosított annak, aki ki tudta magát ismerni benne.
Hereward the Wake, a szász törzsfőnök a Fens
szívében fekvő Ely apátságában öt évig „állta a sarat”
Hódító Vilmossal szemben az 1066-os normann
hódítást követően. Embereivel kiváló búvóhelyet
talált a fűzfák övezte szigetek áttekinthetetlen
útvesztőiben. Amikor Vilmos 1071-ben elfoglalta Elyt,
Hereward végképp láthatatlanná vált és kiírta magát
a történelemből.
Az Északi-tenger vízszintje tovább emelkedett.
Nagy-Britanniában az egyik fjord egész Norwichig
benyúlt. Hódító Vilmos idejében a ma az
Északi-tengertől távolra eső Beccles virágzó
heringkereskedelmi kikötő volt. A hódítást
megelőzően a helyi halászok évente 30 000 heringet
adóztak a környékbeli Szt. Edmund-apátságnak.
Vilmos ezt a mennyiséget duplájára emelte. Az
1251-es és az 1287-es nagy viharok Németalföldnek
egy jelentős területét elárasztották, és ezzel létrejött a
Zuiderzee (mai Ijssel-tó), de Dánia és Németország
tengerparti részein is több ezer hold földterületet
öntött el a tenger.
Hubert Lamb a különböző földrajzi egységeken
belül más-más időponthoz kötötte a felmelegedés
csúcspontját. Grönlandon 900 és 1200 között volt
legjelentősebb a felmelegedés, míg Európában 1000
és 1300 között volt a legmelegebb időszak, amikor is a
száraz nyarak és az enyhe telek váltak általánossá.
*
Ahogyan pedig ez már történni szokott az új
tudományos elméletekkel, a „középkori meleg
időszak” – az az öt évszázad, amikor Európa idilli
nyarakat sütkérezett végig – a vonatkozó tudományos
szakirodalom fixa ideájává vált. Egy ideig a középkori
felmelegedés biztosította a háttérzajt a történelem
minden kiemelkedő eseményéhez, noha akkoriban
alig néhány történész vette csak a jelenséget
közelebbről szemügyre, hiszen a másodlagos
klimatikus adatforrások kutatása még gyerekcipőben
járt. Hubert Lamb sosem tekintett úgy a középkori
meleg időszakra, mint konkrét, körülhatárolható
időszegmensre, hiszen tisztában volt az európai klíma
jellegzetességeivel. A kutatásai nyomában végzett fél
évszázados klimatológiai nyomozómunka Lambet
igazolta. Valóban volt felmelegedés 1100 és 1200
között, de a klíma ezen belül – mint mindig – végtelen
változatosságot mutat. A középkori meleg időszak
nem egy kompakt, jól megragadható klimatikus
epizód volt jól kivehető kezdettel és véggel, ahogyan a
felmelegedést felváltó, cirka 1300-ban induló (a
kezdődátum körül bizonytalanságok vannak) és
1860-ig tartó kis jégkorszak sem.

A középkori meleg időszak éghajlatának

rekonstrukciója sok tudós számára égetően fontossá
vált amiatt a politikai vonatkozásoktól sem mentes,
sokáig meglehetősen ellentmondásos vita miatt, mely
az embernek a globális felmelegedésben játszott
szerepét firtatja. A vita jellemzően akkor válik
érzelmileg túlfűtötté, amikor a globális
felmelegedésért az embert hibáztató iskolák
ellenlábasai elkezdik a középkori meleg időszak
hőmérsékleti görbéit összevetni az ipari forradalom
legmelegebb éve, 1860 óta tartó szakadatlan, szinte
teljesen egyenes vonalú felmelegedéssel.
A heves vitát az robbantotta ki, amikor Michael
Mann, Raymond Bradley és Malcolm Hughes
publikálta az északi földteke utóbbi 600, majd 1000
évre vonatkozó hőmérsékleti adatait másodlagos
források – évgyűrűk, jég és korallminták –, illetve az
utóbbi 150 évből származó műszeres mérések
eredményeinek felhasználásával. A libikókaszerűen
fel-le billegő, majd 1860-tól egyértelmű emelkedést
mutató grafikon sokak érdeklődését felkeltette,
amikor megjelent a Kormányközi Klímaváltozás Panel
(IPCC) 2001-es jelentésében. A Mann-féle görbét nem
hivatalosan „hokiütőnek” nevezik annak a hosszú,
szinte teljesen egyenes vonalnak köszönhetően, mely
az utóbbi 150 év felmelegedését jelöli. A manapság
tapasztalhatóval összehasonlításban a korábbi
évszázadok felmelegedései szinte teljesen lapos
görbéket rajzolnak ki; éppen ez volt az a momentum,
ami az ember okozta globális felmelegedés
elméletének ellenzőiből dührohamot váltott ki. Hiszen
ők azt szeretnék az emberekkel elhitetni, hogy a
középkori meleg időszak melegebb volt, mint a
mostani.

De mennyire volt valójában ez az öt évszázad

melegnek mondható az északi féltekén és valóban
melegebb volt-e a mainál? Műszeres adatokból tudjuk,
hogy 1861 óta a téli hőmérsékletek megközelítőleg
0,8, a nyáriak 0,4 Celsius-fokkal emelkedtek. A
korábbi évszázadokat illetően csak másodlagos
forrásokra és szórványos történeti forrásokra – mint
például a Hubert Lamb által használtak –
hagyatkozhatunk.

Az északi félteke hőmérsékleteinek rekonstrukciója hat

különböző kutatócsoport eredményeinek felhasználásával. Ezek
mellett sötét vonallal jelöltük a műszeres mérésekből nyert
globális felszíni átlaghőmérsékleteket. Mindegyik görbe
eltéréseket mutat a többihez képest, és mindegyiknek megvannak
a saját bizonytalansági tényezői és korlátai, melyek minél
visszább megyünk az időben, annál jelentékenyebbek. Ugyanakkor
a rekonstruált görbék nagy általánosságban konzisztensnek
bizonyulnak, különösen az utóbbi négyszáz és a legutóbbi
százötven év felmelegedését illetően. A középkori meleg időszak
hőmérséklet-ingadozásai a változékony időjárási viszonyokat
jelzik. (A National Research Council 2000 éves felszíni
hőmérsékleteket rekonstruáló kutatásából/Washington D. C.:
National Academies Press, 2006.)

Az 1600-as évre vonatkozó másodlagos források arról

árulkodnak, hogy a VII. század hűvös volt, az 1961 és
1990 közöttinél 0,5 fokkal alacsonyabb
átlaghőmérséklettel. A korábbi időszakokra vonatkozó
adatok ennél sokkal hiányosabbak, de jól kivehető
hőmérséklet-csökkenést mutatnak i. sz. 1000-ig
visszamenőleg, amin belül az 1000 és 1100 közötti
időszak 0,1 Celsius-fokkal volt az első millenniumi
felett és ugyanakkor még mindig 0,1 Celsius-fokkal az
1961-1990-es átlaghőmérséklet alatt. I. sz. 1000-et
megelőzően a rendelkezésre álló adatok foghíjasak,
mert nem rendelkezünk kellő mennyiségű másodlagos
adatsorral. Az látszik, hogy Hubert Lamb – legalábbis
Európa vonatkozásában – helyesen vélekedett. A
XI-XII. század – és feltételezhetően az őket megelőző
kettő – viszonylag meleg és szélsőségektől mentes
volt, a maiaknál egy árnyalatnyit alacsonyabb
hőmérséklettel. Kevés olyan tudós van ma már, aki
megkérdőjelezné, hogy a manapság tapasztalt
felmelegedés egyedi a történelemben, amennyiben azt
az ember okozta.
De vajon a középkori meleg időszak általános
érvényű, globális jelenség volt-e, mely mindenhol
egyöntetűen kedvező klimatikus körülményeket
teremtett? Ellentétben a kis jégkorszakkal, mely
mindenhol ott hagyta a nyomát olyan egymástól távol
eső helyeken is, mint Új-Zéland, az Andok vagy éppen
Grönland, a melegebb középkor évszázadai nem
fejtettek ki ennyire univerzális hatást. Akkoriban,
ahogyan most is, a klimatikus viszonyok lokálisak
maradtak, még akkor is, ha a légkör és az óceán
globális léptékű egymásra hatása alakította ki őket.
Európában a melegebb időjárás elnyúló ciklusai
némileg megbízhatóbb élelmiszer-ellátást és a
nagyobb, erősebb királyságok kialakulását segítő
kedvezőbb feltételeket teremtettek. Míg ugyanezek az
évszázadok időszakosan özönvízszerű esőzésekhez,
illetve intenzív szárazsághoz vezettek Észak-Amerika
nyugati részének és Indiának a sivatagos és
félsivatagos területein, továbbá bizonyos sivatagok –
mint például a Szahara – határvidékein és az
eurázsiai sztyeppéken, ahol a rendelkezésre álló víz
mennyiségétől függött az emberek élete. A
Csendes-óceán keleti vidéke hűvös és száraz volt; az
Északi-sarkon sokkal jobban elvékonyodott a jég
nyáron. A középkori meleg időszak valójában egy
hibás elnevezés, de mégis használatban van, mert
egyrészt egyértelműen megjelöl egy időszakot,
másrészt, mert – ahogyan a későbbiekben is látni
fogjuk – a rendelkezésünkre álló szórványos adatok
magasabb hőmérsékletekről tanúskodnak Tibetben, az
Andokban, Nyugat-Európában, Észak-Amerikában és a
trópusi Afrikában egyaránt. A Hubert Lamb által
elnevezett középkori meleg időszak bizonyos mértékig
globális jelenség, azonban nem annyira, mint ahogy ő
azt fél évszázada elképzelte. Ezek az enyhébb
évszázadok, amikor Európa nyári melegben
sütkérezett és jellemzően jó volt a termés, azonban
tagadhatatlanul hatalmas előnyt jelentettek az öreg
kontinens számára, különösen 1100 és 1300 között, az
érett középkor időszakában. A melegebb,
kiegyensúlyozottabb időjárás korszaka mindössze
200-300 évig tartott, de alapjaiban átformálta a
történelmet.
Minden irányból hangok kakofóniája üti meg a
fülünket. Az emberek ott furakodnak az árusok
standjai körül: alkudnak, pletykálnak, és kezükbe
véve méricskélik az árut. Élénk színű saláták és répák
állnak a piaci standokon halomba rakva. A nők
gyanakvással szagolgatják az érett almát. A
zsákruhába és harisnyába öltözött földművesek
nagyokat kortyolnak a fedeles fémkupákba öntött
világos sörből. Hirtelen csend lesz. A tömeg
kettéválik, ahogyan elvonul a szomszéd vár urát
kísérő, fényes udvari jelvényeket viselő fegyveresek
serege a piacon. A várúr pompás, látványosan
felcicomázott fehér lovon ül, könnyűfegyverzetben,
acélsisakkal a fején, és mereven maga elé néz. Az
elnémult városi emberek fejükhöz emelik a kezüket
vagy fél térdre ereszkednek. Az uraság fenségesen
biccent a fejével és továbbhalad, nemes urai és szolgái
szoros kötelékben lovagolnak mellette. A menet
elhalad és a piac ismét zsongani kezd. Az, hogy a
várúr pompás öltözetben felvonul hűbérurai és
katonái kíséretében, vagy hogy a királyok és nemesek
energiáit az állandó háborúskodás emészti fel, csak az
érem egyik oldala. A látványos főúri menetek és a
lélegzetelállító látvány színfala mögött egy, az éhezés
rémétől állandó fenyegetettségben élő kontinens áll. A
bőség és a szűkölködés közötti határmezsgye nagyon
keskeny volt, és egy-egy meglepetésszerűen érkező
tavaszi fagy, egy több hétig tartó kiadós esőzés vagy
egy több hónapos végeláthatatlan szárazság gyors
átmenetet tudott biztosítani az előbbiből az utóbbiba.
A vidéken élők óhatatlanul megtapasztalták – ha csak
időszakosan is – az éhezést. Erről a csontjaikon talált
beszédes traumavonalak – a szenvedés síron túl is
kísérő nyomai – tanúskodnak. Még a jobb években is
akadt szép számmal olyan faluközösség, amelyik a
létfenntartás szintjén vagy nem sokkal a fölött
egyensúlyozott. Elég volt egy esősebb időszak, egy
áradás vagy egy marhakórjárvány és már be is
köszöntött az éhínség. Még a legkedvezőbb
időszakokban is komoly megterhelést jelentett a
mezőgazdasági munkák elvégzése. Egy winchesteri
földműves várható élettartama megközelítőleg 25 év
volt, feltéve, hogy túlélte a gyerekbetegségeket. (Ha
belekalkuláljuk a gyermekhalandóságot is, akkor ez az
érték még alacsonyabb.) A középkori temetőkben
talált holttesteken a nehéz zsákok emelgetéséből, a
szénakaszálásból adódó gerincdeformitások rendkívül
gyakoriak. A halászok a csónakok cipelésének és a
heringekkel telt halászhálók mozgatásának
következtében ízületi gyulladásos betegségekben
szenvedtek. Az emberfeletti erőfeszítést igénylő, soha
nem szűnő nehéz fizikai munka és az egyoldalú étrend
még jó termést hozó években is jelentős nyomot
hagyott az emberek egészségi állapotában.
Az enyhébb évszázadok nagy könnyebbséget
jelentettek az önellátó gazdálkodók számára. A
gabonafélék tenyészideje akár három héttel is
meghosszabbodott. A meleg idő hosszú évtizedeken
keresztül már valamikor júniusban beállt és eltartott
júliuson és augusztuson át még a betakarítás lázas
időszakáig is. És ami még fontosabb, hogy a májusi
fagyok, melyek évszázadokon keresztül tönkretették
az érlelődő termést, 1100 és 1300 között gyakorlatilag
megszűntek. A meleg nyarakon és az enyhe teleken
felbuzdulva az emberek bevetettek ugaron hagyott,
illetve magasabban fekvő területeket is, ahol a
hidegebb átlaghőmérsékletek a termelést korábban
teljességgel lehetetlenné tették. A földműveléssel
foglalkozó népesség kiáramlott északabbra és a
magasabban fekvő területekre.
A számok magukért beszélnek. A XII. század
folyamán kis földműves közösségek folytattak virágzó
gazdálkodást Anglia délnyugati részén, Dartmoorban,
320 méterrel a tengerszint felett, míg a XX. században
nem folyt ott semmiféle gazdálkodás. Napjainkban a
Pennine Moorsban nem terem meg semmi, míg
1300-ban a helyi pásztorok panaszkodtak, hogy a
növekvő szántóföldek miatt összezsugorodnak a
legelők. A dél-skóciai Kelso apátságnak több mint 300
m magasan fekvő megművelt birtokai (jóval a mai
megművelhető szint felett) meghaladták a 250 holdat
(100 ha); rajtuk 1400 birka és 16 pásztorcsalád élt
meg viszonylagos jólétben. A búzatermő vidékek
északon egészen a norvégiai Trondheimig húzódtak.
Jóval délebbre, a svájci Alpokban a földművesek olyan
mélyen fekvő folyóvölgyekbe vetették el a
termőmagot, ahol két évszázaddal korábban még
gleccserek voltak. Az alacsonyabban fekvő területeken
a hosszabb tenyészidőnek köszönhetően jelentősen
csökkent a rossz termések esélye, míg a több hétig
tartó meleg a nyári termésidőszakban nagyobb
terméshozamot eredményezett. Mindez lehetővé tette
némi felesleg felhalmozását, mely aztán a kis– és
nagyvárosok lakóit táplálta. Az állatállomány nőtt, a
telek enyhébbek voltak, a vidéki és a városi népesség
egyaránt növekedésnek indult. A művelhető földekre
irányuló kereslet exponenciálisan nőtt, mivel mind az
egyház, mind a nemesség tizedre, robotra és adókra
irányuló igénye egyre fokozottabban nehezedett a
közemberekre. Európa vasfejszék hangjától zengett,
melyekkel őstölgyeseket vágtak ki, szántóföldeket
hasítottak ki az erdőből. Az erdőirtásnak erről a
meglehetősen összetett folyamatáról a következő
fejezetben lesz bővebben szó.

A KLÍMAVÁLTOZÁS TÖRTÉNETI KUTATÁSA

A régészek, történészek és paleoklimatológusok

különféle módszerek segítségével kutatják a
klímaváltozás történetét. Az alábbi felsorolásban a
legfontosabb módszereket ismertetjük.

KÖZVETLEN/ELSŐDLEGES MÓDSZEREK

Műszeres mérések
A műszeres feljegyzések a klímaváltozás
kutatásának legpontosabb és legközvetlenebb
forrásai. Sajnálatos módon ilyen jellegű
feljegyzések Európában és Észak-Amerikában csak
az utóbbi 150 évre vonatkozóan állnak
rendelkezésre, míg más területeken ez az időszak
még ennél is rövidebb.

Történelmi feljegyzések
A fennmaradt, korabeli árvizekről, szárazságról
beszámoló dokumentumok – naplók, hajónaplók és
hivatalos felkérésre írott beszámolók –
felbecsülhetetlen értékű pillanatfelvételeit adják a
klímatörténetnek.
Ezek közül a japán és koreai cseresznyefák
virágzásáról szóló, 1000 évre visszamenő írásos
beszámolók a legkimerítőbbek. Európában és a
Földközi-tenger vidékén több területre
vonatkozóan is rendelkezünk 1500-ig visszamenő
feljegyzésekkel.

KÖZVETETT/MÁSODLAGOS MÓDSZEREK

Jégfúrás
A Grönland, az Antarktisz, az Andok és Tibet
jegéből kinyert fúrómagokból folyamatos
hőmérsékleti adatsorokat kaphatunk a jeget alkotó
vízmolekulákban található oxigén– és
hidrogénizotópok aránya alapján. Az
izotóparányokban bekövetkezett eltolódásokból
lehet következtetni a nagyobb
hőmérséklet-változásokra. Az egyik Antarktisz
jegéből vett mag például 420 000 évre
visszamenőleg szolgáltat adatokat. Ezenkívül
például Grönland és az Andok jegéből az utóbbi
2000 évre vonatkozó „nagyobb felbontású”
adatsorokat sikerült nyerni.

Mélytengeri és tavi fúrások

A mélytengeri fúrásokkal feltárt tengeri üledékek a
hőmérsékletre érzékeny parányi tengeri élőlények
vázát: foraminiferákat (likacsoshéjú amőbákat)
vagy tengeri diatómákat (kovamoszatokat)
tartalmaz, amelyek több tízezer évre visszamenően
szolgáltatnak adatokat. Egyes helyeken, mint
például a Cariaco-medence Venezuela partjainál
vagy a kaliforniai Santa Barbara-csatorna, a gyors
lerakodási ütem relatíve pontos adatokkal szolgált
a középkori felmelegedést és az azt követő lehűlést
illetően. A tavi fúrások elkülönülő üledékrétegei az
évszakonkénti vízszintváltozásokat rögzítik, így
például információt nyerhetünk belőlük a
történelem nagy aszályos időszakaira vonatkozóan.

Korallok
A tengerfelszín közelében élő korallpolipok éves
ciklusban eltérő sűrűségű kalcium-karbonát
sávokat választanak ki. Az O és 16O izotópok
18

váltakozó arányának vizsgálatával a kutatók

nyomon tudják követni az éghajlati változásokat,
mivel ha melegszik az időjárás, akkor az izotópok
aránya is megváltozik. A korallszigetek szolgáltatta
adatok általában hiányosak és többségükben nem
mennek vissza időben egy-két évszázadnál tovább.

Évgyűrűk (dendrokronológia)
A dendrokronológia a fák évgyűrűit vizsgálja; a
csapadékmennyiségben beállt változásokra az
évgyűrűk vastagságából tud következtetni. A
módszert eredetileg az amerikai Délnyugaton
fejlesztették ki, de azóta már a világ sok részén
szereznek igen fontos másodlagos adatokat a
módszer segítségével. Az európai és az
észak-amerikai adatsorok figyelemre méltóan
teljesek. Az utóbbi években igyekszenek a kutatók
Ázsiából és a déli féltekéről is adatokat gyűjteni,
aminek köszönhetően a középkori meleg időszakról
és a múltbéli El Niño eseményekről is többet
tudhatunk meg. Az évgyűrűkből nyert adatok
Európában a jégkorszakig nyúlnak vissza, de
többségük 1000-2000 éves.
A fentiekben felsoroltak a legfontosabb másodlagos
paleoklimatológiai adatforrások, melyeken kívül
még adatok nyerhetők a barlangi üledékekből,
például a sztalagmitokból, melyek a barlangvíz
izotopikus összetételének az eltéréseiről és a
hőmérséklet történelmi léptékű alakulásáról
nyújtanak információt, mely utóbbira a
fúrómagokból is következtethetünk.

ERŐTELJES KLIMATIKUS BEHATÁSOK

A középkori meleg időszak vonatkozásában
drasztikus klimatikus ráhatásnak számít a
napsugárzás erejének természetes váltakozása,
melyet a Föld pályájának kisebb billenései, illetve a
globális energiaegyensúlyt befolyásoló nagyobb
vulkáni kitörések idéznek elő. A nagy vulkáni
kitörések folyamán jelentős mennyiségű hamu és
kénes gáz kerül a légkörbe, csökkentve ezzel a
földet elérő napsugár mennyiségét, ami lehűlést
okoz. Az így kifejtett hatás csak néhány éven át
érvényesül. 1860 óta a drasztikus klimatikus
behatások közül a legmeghatározóbb a nagyrészt
fosszilis tüzelőanyagokat igénylő emberi
tevékenység.

KOMPUTERMODELLEZÉS
Meglehetősen bonyolult komputermodellek
szimulálni képesek a földi klíma viselkedését a
mérőbójákból, műszeres mérésekből, másodlagos
forrásból, műholdakról származó, egyre nagyobb
mennyiségű nyers adat felhasználásával. A
komputermodellek egyaránt alkalmasak arra, hogy
jobban megérthessük a globális klíma természetes
változatosságának vonatkozásait, illetve hogy
mérni tudjuk a különféle behatások
következményeit. A komputermodellek kiindulási
alapot biztosítanak az ember okozta globális
felmelegedés hatásainak felméréséhez, továbbá a rövid
és hosszú távú időjárási előrejelzéshez.
 MÁSODIK FEJEZET
„A SZEGÉNY EMBER KÖPÖNYEGE”

A régebbi kietlen, veszélyekkel teli pusztaság

nyomtalanul eltűnt. Az erdők helyét megművelt
szántóföldek, a vadállatokét madarak és
birkanyájak vették át; a homokos sivatagot
bevetették... és ahol korábban még egy-egy
magányos kunyhó is alig-alig állt, ott most nagy
városok terülnek el.

Tertullius: De Anima
(i. sz. II. század)
„Ha március fagyának erejét
április langy esője veri szét,
bőséges nedvet minden érbe hajtva
termékenységet küld szét a talajba.”

Chaucer:
Canterbury mesék, Vas István fordítása

A kora reggeli félhomályban a szántást végző

suhanc belenyomja ösztökéjét az ökör oldalába. Az
állatok leengedik a fejüket és nekifeszülnek a
hámköteleknek, patáikkal a reggeli harmattól
ragacsos földet tapossák. Mögöttük a szántóvető
bokáig süllyed a sárba, jó erősen megragadja a
kerekes eke szarvát, erősen lenyomja, míg az eke vasa
bele nem mélyed a kemény talajba. A nagy
erőfeszítéstől levegő után kapkod, ismét lenyomja,
majd felemeli az ekevasat, ezzel kifordítva a földet és
fáradságos munka árán mély barázdát hagyva a
földben. Az eke apránként araszol előre a keskeny
földsávon, párhuzamosan az előző nap szántott
barázdákkal. Az eke éle megáll, majd újabb lendülettel
továbbcsúszik, míg el nem akad egy rögben. A suhanc
– miközben reszket a dermesztő hidegben – hangos
kiáltásokkal és ütésekkel ösztökéli az ökröket, hogy
azok egy pillanatra sem állhassanak meg.
Az aznapi szántás késő délután ér véget. A suhanc
szétszereli az ekét és visszavezeti az ökröket a faluba.
Az állatok jászlába szénát rak és kiviszi az ürüléket,
hogy majd később trágyázni tudjanak vele. Másnap
minden kezdődik újra elölről: járomba kell fogni az
ökröket, össze kell szerelni az ekét és folytatni kell a
szántás gyötrelmes munkálatait.
Évszázadokig ugyanezt a kíméletlen munkamenetet
végezték az emberek Angliától és Skandináviától
kezdve, Dél-Franciaországon és Spanyolországon át
egészen Közép-Európáig. 1000 éve Európában még a
vidéki életmód volt az uralkodó, ugyan voltak már
kisebb– nagyobb városkák, és kialakulóban voltak a
nagyvárosok is, de a lakosság nagy része még mindig
önellátó gazdálkodást folytatott, és az éhség és a
bőség közötti határmezsgye továbbra is nagyon
keskeny maradt. A jó termés megváltás volt a vidéken
élőknek, így a meleg évszázadok hatását is itt lehetett
a legjobban érzékelni. Minden falu és kisváros egyik
aratástól a másikig élt. Akkoriban a nyár és a tél
között nagyobb volt a különbség. Az embereknek oly
kedves nyári hónapokban áradt a fény, a nap sütött a
kék égen; a meleg, a vetés és az aratás ideje volt. A
mértékletes tobzódás és bőség, az ünneplés időszaka
volt ez. A tél ezzel szemben sötét volt, hideg, a
nappalok rövidek, a színek szürkék, a mezők
csupaszak, a fák kopárak voltak. A sötétség évszakát –
elektromos áram és gázlángok hiányában – pislákoló
gyertyák mellett kellett átvészelni, melegedni csak a
kormozó tüzek, illetve – ha nemesi rangot kapott az
ember születéskor, akkor – a várak és kastélyok
hatalmas kandallóinál lehetett. Az emberek
egymáshoz kucorodva aludtak, hogy melegíteni tudják
egymást. Egy vastag hálóruha és egy kényelmes ágy
áhított luxusnak számított. A meleg időszak
megkönnyebbülést jelentett, amennyiben eltűntek az
évszakok közötti éles kontrasztok. Hatására beindult
a népességnövekedés, és terjedni kezdett az erőszak.
Az erőszak a mindennapoknak és a politikának is
szerves részévé vált a középkori Európában. A
politikai elit és a kiváltságosok életének a
gyilkosságok, árulások, múlékony szövetségi
rendszerek és a kíméletlen hadjáratok
elengedhetetlen részét képezték. A lovagok és a
társadalom magasabb rangú emberei nagy
előszeretettel fitogtatták hatalmukat és
merészségüket. A lovagi tornák az egyén bátorságát
és fegyverforgató-készségét tették próbára. Az
egymással vetélkedő földesurak közötti összecsapások
nem feltétlenül jártak jelentős vérontással. Leginkább
arra voltak jók, hogy szentesítsék a területi és
politikai határokat, és hogy általuk igazolást nyerjen,
kinek meddig terjed a hatalma és ki kinek lesz a
hűbérese. A hadjáratok egy része valójában rituális
színjáték volt. Átlagosan jó termés idején már szinte
biztosra lehetett venni, hogy valamilyen kisebb
háborúskodásra sor kerül még a nyár folyamán.
Az erős széthúzó erők miatt nehéz volt nagyobb
politikai egységet összekovácsolni. A korai XI.
században a Francia Királyság leginkább csak elvont
fogalom formájában létezett, az ország a valóságban
önálló, egymással folytonosan elkeseredett harcot
vívó egységekre volt széttagolódva. A király hatalma
csak azokra a területekre terjedt ki, amelyektől
adókat és egyéb javakat tudott kikényszeríteni. A
987-től trónon lévő Capeting-ház első királyai nem
származásuknak, hanem kiváló képességeiknek
köszönhették hatalmukat. Azt állították magukról,
hogy ők Isten kiválasztottjai, majd a XI-XII. századot
azzal töltötték, hogy riválisaikat – az erődített
váraikban meghúzódó bárókat és vagyonos
földesurakat – egymás után térdre kényszerítették.
Mindezt részben az egyház nevében tették, melynek
templomai és kolostorai a fosztogató tartományurak
kedvenc céltáblái voltak.
A meleg évszázadok során is folytatódtak a kisebb
erőszakhullámok, a támadások és viszonttámadások.
A világi és egyházi előkelőségek, a termékeny
vidékeken uradalmakkal, szőlőskertekkel, bőséges
termény– és állatmennyiséggel rendelkező vallási
közösségek nagy vonzerővel bírtak az útonállók és a
területeiket gyarapítani igyekvő földesurak szemében.
A falvakat és a kisvárosokat a gyors gazdasági
fejlődés és a vidéki népesség dinamikus
növekedésének időszakában szinte alig védte meg
valami a fosztogatóktól. Franciaország néhány részét,
például Bretagne-t, teljesen feldúlták a jól termő
földterületekért egymással ádáz harcot vívó
szomszédos uraságok összecsapásai. Kizárólag a
nyugati, kelta ajkú, a legkevésbé sem termékeny
területek menekültek meg a pusztítástól, ahol az
emberek a part menti halászfalvakba
koncentrálódtak.
A háborúskodás motorja a felhalmozott
termékfelesleg volt, amellyel a hatalmi ambíciókat
dédelgető nagyurak táplálni tudták hadseregeiket, és
amelynek árából finanszírozni tudták kőváraikat,
melyek bázisként szolgáltak az úti készletek
feltöltéséhez és a lázadások leveréséhez. A jó
termőföldek feletti hatalom megszerzésének két
módja volt: a politikai házasság, illetve a nyers
erőszak. Ugyanakkor voltak politikailag
konszolidáltabb területek is, mint például északon a
tejgazdaságokban és dús termésekben bővelkedő
Normandia. Ott volt továbbá a Burgundiai hercegség,
mely termékeny szántóföldekkel, illetve kisebb és
nagyobb földbirtokokkal egyaránt büszkélkedhetett,
és amely fénykorát a meleg évszázadoknak
köszönhette, amikor a helyi bor olyan távoli
területekre is eljutott, mint Észak-Spanyolország és
Anglia.
A gyors népességnövekedés és az egyre intenzívebb
távolsági kereskedelem idején a politikai életet a
riválisok és szövetségesek gyors váltogatása
jellemezte. A mai Franciaország területén elsősorban
a jól termő északi területekért folytak a politikai
harcok. A meleg évszázadok gazdag terméseket
hoztak ezen az elsősorban gabona– és
gyümölcstermesztéséről, illetve bortermeléséről híres
területen. A dús, csapadékban gazdag legelőknek
köszönhetően jelentősen megnőtt az állatállomány, és
így a kitermelt gyapjú mennyisége is. Az ipari
növények, mint például a pamuthoz felhasznált len és
a festőcsülleng termesztéséhez újabb területeket
kellett bevonni a földművelésbe. A hatalmas északi
erdőségek egyrészt kiválóan alkalmasak voltak
disznók legeltetésére, másrészt viszont rengeteg
faanyagot, tűzifát és vasgyártáshoz szükséges
faszenet nyertek belőlük. A folytonos háborúskodás
kapcsán fellendültek olyan ágazatok, mint a fegyver–
és páncélgyártás, és az itt kifejlesztett technológiákat
azután békeidőben a balták, ekevasak és más
mezőgazdasági eszközök gyártásánál tudták
kamatoztatni. A látványos gazdasági fellendülésnek
azonban gátat vetettek a nagyurak rivalizálásai,
melyek során falvak pusztultak el, és akadozott a
mezőgazdasági termelés.
A meleg évszázadokhoz szervesen hozzátartoztak
ugyan a háborúk, de a Capeting királyok egyre jobban
érvényesítették politikai hatalmukat, és sikerült igazi
királyságot létrehozniuk a politikai káoszból. II. Fülöp
Ágost 1194-ben Párizst tette meg Franciaország
fővárosának, majd 1204-ben bekebelezte Normandiát.
1249-re Dél-Franciaország túlnyomó része is a király
uralma alá került. Az államigazgatás ügyes taktikával
– melynek része volt, hogy a koronát a francia egység
szimbólumává tette – elérte, hogy a meghódított
területek társadalmi elitje érdekeltté váljon a Francia
Királyság sikereiben. Így tehát a középkori meleg
időszak azzal, hogy a kereskedelmet és a
háborúskodást egyaránt ösztönző kiemelkedő
termésátlagokat biztosított, lehetővé tette, hogy
megkezdődjön a modern értelemben vett Európa
kialakulása.
A meleg évszázadok Európája túlcsordult az
energiáktól. A művészettörténész Kenneth Clark
találóan fogalmaz: „Olyan volt ez, mint egy
oroszországi tavasz. Ahová csak nézünk – legyen az a
tettek, a filozófia, a szervezés vagy a technológia
világa – mindenhol túláradt az energia és
felfokozódott az élet.” A magas csecsemő– és
gyermekhalandóság, a gyermekágyi halál, a járványok
és a szűnni nem akaró éhínségek dacára a népesség
jelentős növekedésnek indult. I. sz. 1000 és a nagy
pestisjárvány, 1347 között a kontinens lakosságának
száma megközelítőleg harmincötmillióról
nyolcvanmillióra emelkedett. A mai Franciaország
lakosainak száma 1000-ben ötmillió volt, 1350-ben
pedig már tizenkilenc– millió, Itáliáé ötmillióról
megközelítőleg tízmillióra emelkedett, Angliáé
kettőről ötmillióra. Hasonló léptékű növekedés
következett be egész Európában, ha nem is
ugyanabban az ütemben: Norvégiában – ahol a rövid
tenyészidő miatt több megművelhető földre lett volna
igény – 1300-ra már félmillió ember élt. Az eltartandó
lakosság száma és a rendelkezésre álló megművelhető
föld mennyisége közötti olló – ekkor még alig
észrevehetően – nyílni kezdett. Ha csak az angliai
számadatokra vetünk egy pillantást, már azok is
meglepően gyors növekedésről árulkodnak. 1000-ben
8,5 millió hold (3,4 millió hektár) gabonafélékkel és
néhány más terménnyel bevetett termőföld tartott el
2,5 millió embert, míg háromszáz évvel később a 11,5
millió holdra (4,6 millió hektár) bővült termőföld,
amelynek egy részét a művelésbe vont marginális
területek adták, csak nehézkesen tudott ellátni 5
millió embert. Ezek az adatok ugyanakkor némileg
félrevezetőek, hiszen ekkor már voltak majorságok is,
amelyek intenzív földművelést folytattak, és
többségükben a növekedő városok vagy a
gabonakereskedők számára termeltek, noha az
önellátó mezőgazdasági termelés aránya – elsősorban
a kedvezőbbé vált klimatikus viszonyoknak
köszönhetően – még így is meglehetősen magas volt.
A gótikus katedrálisok, a gazdagon illuminált
kódexek, a finom fafaragások, vagyis az érett
középkor legjelentősebb művészeti teljesítményei
mind-mind az önellátó gazdálkodást végző
földműveseknek és az általuk a meleg évszázadokban
megtermelt feleslegnek köszönhették létüket. Amikor
bőséges volt a termés és jól mentek a dolgok, a
nemesek és a közemberek egyaránt bőkezű
ajándékokkal halmozták el az Istent, megelőzendő,
hogy az Úr járványokkal, háborúkkal és éhínséggel
töltse ki rajtuk a haragját. A szűkös években az
ajándékok elapadtak és a katedrálisépítés üteme
lelassult. Annak ellenére, hogy a bő termésű évek
sűrűn követték egymást, az Európa számára
prosperitást és a nemzetállamok kialakulásának
feltételeit megteremtő meleg évszázadokat továbbra
is az éhezés és a bőség ritmusa határozta meg.
 Havas esőbe átváltó felhőszakadás veri a falut,
melynek nyomán a földutak kisebb folyókká
alakulnak. A fák kopár ágait tépik az elementáris
széllökések. A szélvihar nem ismer könyörületet;
átsüvölt a kopasz fák ágai között, a zsúptetők felett,
nagy szürke felhőket söpör végig az égbolton,
szétzilálja a házak kéményeiből és a tetőn át
kigomolygó füstöt. Senki nem merészkedik ki. Olyan,
mintha a csoportosan álló házak a földre
kushadnának abbéli igyekezetükben, hogy védelmet
találjanak a szél elől. A vihar zúgását a házban alig
hallani, de odabenn látni sem lehet szinte semmit a
tűzhely fullasztó füstjétől, mely a gerendák között
kavarog. Orrfacsaró szagokat érezni: tehéntrágyáét,
emberi izzadságét, romló ételekét és emberi ürülékét.
A család tagjai kamásliban és birkabőrbe burkolózva
csendben összebújnak a tűzhelynél. A marhák
nyugtalanul mozgolódnak a ház egyik végében
kialakított istállóban. Az emberek is és az állatok is
várják, hogy alábbhagyjon a vihar.
Az európai időjárást még a legmelegebb
évtizedekben is a nagy szélsőségek jellemezték.
Hosszú hetekig tartó havazások, viharos telek hosszú
sora, erős, szökőárszerű áradások az Északi-tengeren,
elhúzódó nyári aszályok, úgyhogy önellátó
gazdálkodást folytatni még a legmelegebb években is
meglehetősen kockázatos vállalkozás volt. A
kiszámíthatatlan hőmérséklet- és
csapadékmennyiség-ingadozások miatt az önellátó
gazdálkodást folytató földművesek – hasonlóan az
Afrika trópusi területein élő mai társaikhoz – óvatos
duhajok voltak. Amikor valaki feje felett egyfolytában
az éhezés Damoklesz-kardja lebeg, akkor nem
szívesen tesz semmit kockára. Az újítási kedv
csírájában meghal ott, ahol a társadalom számára a
legfőbb érték az óvatosság. Az önellátó közösségek
túlélésének kulcsa a hosszú évek kollektív
tapasztalatára épülő konszenzus. Ezért van az, hogy a
gabonafélék vetésének, aratásának, illetve a szőlő
ültetésének és szüretelésének az időpontja hosszas
megfontolás tárgya volt, még azokban a melegebb
években is, amikor pedig jó volt a terméshozam. A
növekvő népsűrűség és az általánosságban
kedvezőnek mondható éghajlati viszonyok idővel
azonban komoly veszélyt jelentettek a földművesek
konzervatív életfelfogására nézve. A meleg
évszázadok során a nagyobb mezőgazdasági
fejlesztések – a csökkenő földterületek és az éhes
szájak növekvő számának köszönhetően – gyorsan
elterjedtek.
A középkori meleg időszak enyhébb telei, meleg
nyarai és a hosszabb tenyészidők a bőséges termések
biztosításával nagyban hozzájárultak az egyenletes
népességnövekedéshez. Ahogy vidéken is emelkedni
kezdett a népsűrűség, úgy kezdte egyre jobban
meghaladni a porhanyós, jó vízlefolyású, könnyen
megművelhető földterületek iránti kereslet a
kínálatot. Az ilyen puha talajt még azzal a
könnyűekével is át lehetett jól dolgozni, mely már
ezer éve – a prerómai idők óta – változatlan formában
létezett. A faeke valójában alig volt bonyolultabb az
ásóbotnál, mely csak felszíni barázdát hagy a talajban
anélkül, hogy átforgatná a földet. A középkori
földművesek általában ökröket fogtak be az eke elé,
de azok hiányában volt, hogy egy-egy házaspár
végezte el a munkát: az egyik húzta az ekét, a másik
irányította az ekevasat. Ha a föld viszonylag
porhanyós volt, az akkor már legalább 4000 éve
létező könnyűekével egyszerűen lehetett barázdákat
húzni a művelés alatt álló földekbe.

De a faekének megvoltak a maga korlátai: tömörebb,

agyagosabb talaj esetén – amikor a felső talajréteget
nehezebb átforgatni – sokkal kevésbé lehetett
hatékonyan alkalmazni. Különösen igaz volt ez
szárazság idején, amikor a talaj gyakorlatilag megsült
a napon. Az elhúzódó száraz időszakok, melyek a
meleg évszázadokat is jellemezték, a könnyű szántás
ellenében hatottak. Ráadásul, amikor a megművelhető
területek iránti kereslet ugrásszerűen megnőtt, a
földművesek ezeket a nedvesebb és gyakran fákkal
sűrűn benőtt területeket vonták művelés alá, melyek
ugyan jó termőtalajjal kecsegtettek, viszont nehéz
volt megművelni őket. A VII. század környékén
megjelent, a kötöttebb talajt is hatékonyan átmozgató

új eketípus a meleg időszakban épp kapóra jött. A

forgatóekének éles pengéi voltak, melyek átvágták,
majd a szögben illeszkedő ekevasak átfordították a
talajt, a gyomot beleforgatták a földbe, a
tápanyagokat meg felhozták a föld alól a felszínre. A
forgatóekét kezdetben kettő vagy több ökörrel
vontatták, de később, a lovak nyakára helyezhető
merev gallérú hám megjelenését követően
négy-ötszörös vontatóerőt tudtak elérni. A lovak
kétszer olyan gyorsan szántottak, mint az ökrök,
ugyanakkor négy ló vagy nyolc ökör beszerzése egy
eke elé már meglehetősen pénzigényes vállalkozásnak
tűnt, és csak egyházi vagy majorsági birtokok
engedhették meg maguknak. Az egyszerű falusi
földművesek ezt úgy oldották meg, hogy szántás
idején kölcsönadták egymásnak a jószágaikat. Még ha
állat vontatta is az ekét, a szántás akkor is
embertelenül nehéz, „látástól vakulásig” tartó robot
volt.
A lovakat és a kerekes ekéket a hármas
vetésforgóval egyidejűleg kezdték el alkalmazni, mely
legutóbbi a IX. század folyamán jelent meg először
Északkelet-Franciaországban a
kolostorgazdaságokban, majd terjedt el apránként
egész Európában. Eredetileg egy adott időpontban a
faluközösség földjeinek csak a fele állt művelés alatt.
Ekkortól viszont már kétharmadát művelték meg, és
csak az utolsó harmadot tartották ugaron. A
háromnyomásos gazdálkodás több gabonát, illetve az
állatoknak több takarmányt, egészségesebb
táplálkozást, nagyobb családokat és több igavonó
állatot eredményezett, feltéve persze, hogy az ilyen
módon megnőtt vetési és aratási munkálatokhoz volt
elég pluszember, ökör, illetve ló, eke, hám és iga,
továbbá olyan egyéb eszközök, melyek elkészítése
újabb asztalosoknak, patkolókovácsoknak,
kerékgyártónak és kézművesnek adott munkát. A
háromnyomásos rendszerben az egyik harmadot télen
vetették be búzával, árpával vagy rozzsal, a második
harmadot tavasszal zabbal, csicseriborsóval, borsóval,
lencsével és vajbabbal, a harmadik rész pedig ugaron
maradt. A háromnyomásos gazdálkodás
bevezetésének előnye az volt, hogy az ugaron hagyott
rész 50 százalékról 33 százalékra csökkent, a
szántóföldi munkálatok egyenletesen oszlottak el az
év során, és több zab termett a lovaknak. A
hüvelyesek, mint a borsó és a bab, megkötötték a
nitrogént, és nem hagyták a talajt kimerülni, így még
több állat tartását tették közvetve lehetővé. Az éhezés
kockázata nagyban csökkent, ugyanakkor több állati
ürülék állt rendelkezésre a föld trágyázásához. A
nagyobb fehérjebevitel, tápanyagokban gazdagabb
táplálkozás jobb egészséget biztosított, ami
népességnövekedéshez vezetett. A legfontosabb
mozzanat azonban az volt, hogy – egyrészt az enyhébb
klimatikus viszonyok, a jobb termések, másrészt az
intenzívebbé váló földművelés következtében –
jelentősen megnőtt a termékfelesleg.
A középkori falusi gazdálkodás terméshozamai
meglehetősen alacsonyak voltak. A fejlesztés itt
haladt leglassabban. Ugyanakkor az egyes vidékek
között jelentős különbségek mutatkoznak: a
Hollandmélyföldön és Észak-Franciaországban,
továbbá Délkelet– és Kelet-Angliában, ahol a
majorságok és egyéni gazdaságok a növekvő városi
piacokat és a tengerentúlra gabonát szállító hajókat
látták el terménnyel, a technikai újítások lényegesen
gyorsabban terjedtek el. A norfolki birtokokon
folytatott intenzív vegyes gazdálkodás holdanként
15-25 vékányi (5,28-8,8 hektoliter) vagy időnként
még több terményt eredményezett, ami
megközelítőleg az Angliában a XVIII. században
bevezetett nagyon intenzív és hatékony
földművestechnikákkal elért terméshozamnak felelne
meg. Ezek a vegyes gazdálkodású földművesbirtokok
a mezőgazdaságot marha-, de még inkább
birkatenyésztéssel ötvözték; hozamaik jellemzően 65
százalékkal voltak magasabbak, mint Winchester és
Dél-Anglia hatékony termelést folytató majorsági
birtokainak. Viszonylag kézenfekvő a válasz arra,
hogy mi tette szükségessé a magasabb
terméshozamokat: etetni kellett az egyre nagyobb
számban a városokban élő népességet.

1000 és 1400 között a városok száma

exponenciálisan növekedett. Csak Közép-Európában
1500 új város nőtt ki a földből a XI. századtól 1250-ig
és további ötven az ezt követő fél évszázadban. A
városok között nagyon nagy méretbeli különbségek
adódtak, akadt közöttük olyan, amelyik alig volt
méretesebb egy nagyobbacska falunál, míg mások
2-3000 lelket is számláltak. A középkori városok
azonban a falvaknál minden esetben sűrűbben
lakottak voltak, és több kézműves (kovács, fazekas,
takács, kerékgyártó stb.) koncentrálódott bennük. A
rendszeres vásárok a városok elengedhetetlen kellékei
voltak. Előfordult, hogy a városnak saját pénzverdéje
is volt, hiszen ezeken a piacokon már nem
cserekereskedelem folyt, hanem pénzért adták-vették
az árut. A városhoz hozzátartozott egy-két impozáns
középület, például egy templom vagy egy piaccsarnok
is, na meg az óriási nyüzsgés és a „forgalmi dugók”.
Utóbbiakat a London melletti Southwarkban William
Chester Jordan szerint a következők okozhatják:
„...hintók között tolongó ökrös szekerek,
gyümölcsöket, zöldségeket, nyersanyagokat és
késztermékeket a piacra, a kézművesek műhelyeibe és
a raktárakba szállító szekerek, és a lóháton üzenettel,
bevásárolni, látogatóba vagy találkozókra igyekvő nők
és férfiak végtelen kavalkádja, akik hangos
kiáltásokkal követelnek maguknak szabad utat.” Majd
Chester Jordan hozzáteszi: „...nincsen város forgalmi
dugó nélkül.”
Kezdetben a városok a vidék földesurainál
lényegesen gyengébbek voltak, sőt gyakran azok
uralma alatt álltak. A földesurak képviselőinek a
klérussal kellett megvívniuk a politikai hatalomért,
ugyanakkor a legkülönfélébb kereskedelmi
tevékenységek robbanásszerű fejlődésének
köszönhetően a kereskedők egyre nagyobb befolyásra
tettek szert. Mivel ekkor még nem voltak jó minőségű
utak, az áruk nagy részét folyami utakon, csatornákon
és a partok mentén hajózva szállították, ami még a
római idők öröksége volt. A IX. századra Nagy Károly
megszerezte az uralmat a legfontosabb északi-tengeri
kereskedelmi útvonalak felett. A Meuse és a Scheldt
folyó, illetve a Rajna átszelték Európa szívét, majd az
alacsonyan fekvő flandriai partoknál érték el a
tengert. Az ott fekvő álmos kisvárosok – Brugge,
Ghent és Ypres – pedig rövidesen pezsgő, jómódú
nagyvárosokká lettek. A klasszikus központok mellett
újabb szabad kikötők is létrejöttek: a dél-angliai
Southampton, melyet a Wight sziget közelsége tesz
védetté; Dieppe, mely a borkereskedelem és a
heringhalászat központja volt; Bergen, mely számos
tőkehalraktárral rendelkezett; a balti-tengeri Rostock,
mely kapcsolatot jelentett a Visztula és Eurázsia
irányában.
A városok felduzzadásának hosszú távú politikai és
gazdasági következményei lettek. 1300-ra egyedül
Angliának már legalább tizenhat tízezres vagy annál
nagyobb lélekszámú városa volt. Az egyre nagyobb
létszámú városi lakosság rá volt utalva azokra, akik
élelmiszerrel látták el. A középkori város nemcsak a
mesterembereket és a magasabb körökbe bejáratos
kereskedőket vonzotta, hanem a szegényeket és a
földdel nem rendelkezőket is, akik zsúfolt
lakónegyedekben vagy kunyhókban éltek, melyek
néha a városfalon belül, néha azon kívül estek. A
kisvárosokhoz hasonlóan a nagyvárosok is nyüzsgő,
túlzsúfolt helyek voltak, telis-teli kimondottan
nincstelen és egyszerűen csak szegény emberekkel,
ami miatt mindig is magukban hordozták a társadalmi
nyugtalanság lehetőségét. Nagy éhínségek idején a
nyomornegyedekben könnyen felütötte fejét a harag
és az elégedetlenség, az erőszak mindig ott lapult
közvetlenül a felszín alatt. A meleg évszázadokban
ugyan általában gazdag volt a termés, de a bőség
hatására burjánzásnak induló városok azután a
rosszabb években még kiszolgáltatottabbakká váltak.
Később, még az angol Tudor-ház királyainak is a
gabonahiány miatt támadt társadalmi elégedetlenség
okozta a legnagyobb fejfájást.

A középkori meleg időszak gyors

népességnövekedést hozott magával. London, a
tengeri és folyami kikötőváros – mely 80-100 ezer
lakossal rendelkezett (az Alpoktól északra fekvő
városok közül csak Párizs előzte meg) – mintegy 10
000 négyzetkilométernyi területről szerezte be a
gabonakészletét, előfordult, hogy akár 160 kilométer
távolságból is. A terjeszkedő és egyben gyarapodó
népességű városok megbízható élelmiszerforrásokkal
rendelkeztek. A meleg évszázadokban intenzívebb
nagyüzemi gazdálkodás jött létre, mely a városok
táplálását is lehetővé tette. Amikor 1315-17-ben súlyos
éhínség sújtotta Angliát, a király meghagyta a
sheriffjeinek, hogy meg se álljanak a szélrózsa négy
irányában Sussexig, Cambridgeshire-ig, Norfolkig,
illetve Gloucestershire-ig, akár 240 kilométerre, ha
közelebb nem áll módjukban udvartartása számára a
legszükségesebb dolgokat, illetve a szénát beszerezni.
London „hátországa” a klimatikus viszonyok
változásával és az ebből adódó terméshozammal
összhangban nőtt, illetve zsugorodott össze. A meleg
időszak legjobb éveiben Londont az angliai
termőföldek körülbelül egyötöde – melynek kevesebb
mint felén zajlott rendszeres gabonatermelés – látta
el élelmiszerrel. Voltak városok, amelyek
hátországának rádiusza sokkal kisebb volt,
Winchesternek például csak 19 km. Egy olyan
időszakban, amikor Anglia népességének feltehetően
mindössze 10,5 százaléka, mintegy 420 000 ember élt
városokban, a városi piacokon a mezőgazdasági
termékek iránti igény korlátozott és szórványos volt.
Ez azonban a városok növekedésével és az időjárás
kiszámíthatatlanabbá válásával hamarosan
megváltozott.
A kedvezőbb gazdálkodási feltételek és a hosszabb
nyarak igazán vidéken fejtettek ki számottevő hatást.
Ott pedig, ahogy a falvak növekedésével egyidejűleg
fogyni kezdtek a jó termőterületek, ismét az éhezés
rémével kellett szembenézni, amire a kézenfekvő
megoldás a további, keményebb talajú
termőterületek, a mocsarak, a nagy esőzések idején
talajerózióval is fenyegető domboldalak és
magasabban fekvő területek bevonása volt a
művelésbe. A legtöbb új, megművelhető
termőterületre azonban mégis a jégkorszaki erdők
kiirtásával tettek szert.

A meleg időszakban az erdőirtások léptéke minden

képzeletet felülmúlt. Feltételezéseink szerint i. sz.
500-ban a mérsékelt övi Nyugat– és Közép-Európa
felszínének négyötödét erdőségek és mocsarak
borították, aminek mindössze a fele vagy még
kevesebb maradt meg 1200-ra, és az irtások túlnyomó
többségére a meleg időszakban került sor a környezet
ellen intézett frontális támadás keretében.
Holland-Németalföldön a gazdák az Északi-tengertől
vettek el területeket a „lecsapolási offenzívá”-nak
nevezett vállalkozás részeként, amikor is a kisebb
szigeteket és part menti szigetcsoportokat
nagyobbakká alakították. A tengerpart mögötti
tőzeglápok hatalmas területeit csapolták először le
csatornák segítségével, majd töltötték fel, állandó
macska-egér harcot víva a vízzel, aminek hatására a
láp fokozatosan visszahúzódott. Kezdetben a művelés
alá vont területeket egyre mélyebb árkokkal vették
körbe, majd pumpákat és széllel hajtott szivattyúkat
alkalmaztak. Mindez több generáció emberfeletti
munkáját igényelte, melynek eredményeként végül a
lápos területekből birka– és marhalegelő, illetve
megművelhető földterület lett.
Az európai őserdők irtása egyáltalán nem volt sem
kulturális, sem gazdasági-politikai következményektől
mentes. A fairtásokat végző gazdák megfosztották
magukat az erdőtől – vagy ahogy a skandinávok
hívják, „a szegény ember köpönyegétől” mint szociális
hálótól, mely az embereknek építő– és faanyagot,
tűzifát és zsákmányállatokat, gyógynövényeket és
élelmet, a háziállatoknak pedig szemezgetni– és
legelnivalót biztosított. A középkori gazda sokkal több
vasat használt, mint elődei; az erdőből nyert
faszénnel előállított vasból készítette a baltáját, az
ekéjét és a fegyvereit. A hatalmas erdei fák adták a
katedrálisok és paloták gerendáit, abból készültek a
hajók.
De fára volt szükség olyan hétköznapi
szerkezetekhez is, mint amilyen a korszak két
jellemző technikai újdonsága, a vízimalom és a
gyakorlatilag kizárólag fából készült szélmalom volt.
Az angliai Northamptonshire-ben 1322-ben például
akkora szükség volt a szélmalmok miatt faanyagra,
hogy voltak, akik az erdőirtás léptéke miatt panaszt is
tettek. A XII. században az erdőhasználatot – a
legeltetéstől a tűzifagyűjtésig – már bonyolult
szabályok korlátozták. Angliában sok olyan paraszt
volt, aki jogosult volt rá, hogy az erdőben építkezési
faanyagot, tűzifát és a fákról leesett, lerázott hulladék
fát gyűjtsön be, annyit, amennyivel a „kacor és a
pásztorkampó” elbír, ahogy az angol nyelvben
mondják. A fákkal és aljnövényzettel sűrűn benőtt
erdő tehát fontos megélhetési forrás volt.
A „vad rengeteg” nagyon sokféle jelentést
hordozott a középkorban: számos felhasználási módot
kínált, és nagyon összetett szimbolikus jelentéssel
rendelkezett: teli volt félelmetes erőkkel, továbbá
nagy testű állatokkal, mint amilyen a bölény és a nagy
szarvú vadtulok. Az erdőben királyok és nemesurak
vadásztak, ami sokkal többről szólt, mint pusztán a
vadhús megszerzése. Az udvari pompa és erő
fitogtatásán, az állatok megzabolázásán keresztül a
vadon leigázásának a rituáléja volt ez. A New York-i
Szépművészeti Múzeum, a Metropolitan gyűjteménye
hét középkori falikárpittal rendelkezik, az Unikornis
elejtése cíművel, mely a vadászat több évszázados
rituáléját örökíti meg szimbolikus alakokkal: a
vadászkopók eloldása; az unikornis rejtekhelyének
megtalálása; a mitikus fenevad megfékezése, majd
megölése a vadászok kardja által. A király fenségének
és a természet megzabolázásának társítása
ellenállhatatlan vonzerővel bírt, amiből
elkerülhetetlenül adódott a konfliktus az erdőt a
vadászat számára megőrizni igyekvő nemesség és a
társadalom másik része között, mely utóbbi az erdő
„gyümölcseit” szerette volna learatni. Végül a
földművelés szempontjai győzedelmeskedtek. Az
őserdő egyrészt a változás és a kísérletezés bomlasztó
hatásának, másrészt az egyre koncentráltabb
nagyvárosoknak, a növekvő népsűrűségnek, az egyre
több éhes szájnak köszönhetően feltartóztathatatlanul
zsugorodni kezdett.
A Nyugat-római Birodalom i. sz. 476-os bukását
követően a Rajnától keletre élő germán törzsek, mint
például a burgundok és a vandálok, lerohanták a
korábbi Gallia területét. A mintegy 80 000 hódító
éppen egy olyan időszakban érkezett, amikor a
pestisjárványok és az éhínség következtében a 26
milliós európai népesség száma 40 százalékkal
csökkent. A germán törzseknek nem volt más dolguk,
mint letelepedni a korábban megtisztított és eredeti
lakóik által elhagyott földterületekre. Számukra az
erdő szent és kifürkészhetetlen dolog volt, mely
védelemre szorult. A komoly erdőirtás időszaka 900
körül, a nyugat-európai terjeszkedés és
népességnövekedés idején volt, amikor
Skandináviából és Közép-Európából érkeztek ide
újabb népcsoportok.
Az erdők kiirtása a középkori meleg időszak idején
nyert lendületet, amikor 10 százalékkal kevesebb volt
a csapadék, és az átlaghőmérséklet 0,5-1
Celsius-fokkal emelkedett. A helyi lakosság
növekedésével az emberek bevonták az elhagyott,
elhanyagolt földeket is a termelésbe. Feltételezhető,
hogy a megszerzett földsávok, melyeket kis
tisztogatás után be lehetett vetni, lehetővé tették,
hogy az emberek korábban házasodjanak, amitől
viszont magasabb lett a születési ráta és nagyobbak a
családok. A nagy ütemben szaporodó vidéki népesség
és a terjeszkedő városok miatt több táplálékra volt
szükség. A folytonos háborúskodásban kiéhezett
katonák seregei és a megerősödőben lévő és egyre
csillapíthatatlanabb étvágyú egyház igényei tovább
súlyosbították az élelmiszerhiányt. Az élelmiszerhiány
orvoslására az egyre nagyobb létszámú családok
számára két lehetőség adódott. Egyrészt megtehették,
hogy rövidebb ideig hagyták ugaron az egyes
földdarabokat, ami hosszú távon azzal a veszéllyel
fenyegetett, hogy a kizsigerelt földeken drasztikusan
csökken a terméshozam, másrészt művelés alá
vonhattak új területeket, melyek szerencsére
bőségesen rendelkezésre álltak. Ezért gyakran
előfordult, hogy egyszerűen az erdőszélen
kihasítottak maguknak egy újabb vetésterületet. (Ezt
az angol asszartációnak, „assartation” nevezi a
francia essarter, „megtisztítani” igéből, amibe a
gyökerek, tüskök kihúzkodása is beleértendő.)
Mindennapos volt, hogy baltával felszerelkezett
emberek másztak fel magasan a fák koronájába, hogy
lenyessék és hagyják a földre esni a fák ágait,
melyeket aztán lenn halmokba raktak és elégettek.
Néha előfordult, hogy egy-egy fiatal férfi elvesztette
az egyensúlyát és a kemény talajra zuhant. Ha
szerencséje volt, megúszta horzsolásokkal, de sokszor
az is előfordult, hogy eltörte a karját vagy a lábát
vagy egész életére lebénult, ami vagy átmenetileg,
vagy végérvényesen eggyel több éhes szájat jelentett a
családnak. A lecsupaszítás eredményeképpen a
visszavonulóban lévő erdők szélén a fák kopáran
meredtek az égnek. Ez után jöttek a markos legények
és összehangolt munkával kivágták őket, időnként
meg-megállva, hogy megélezzék fejszéjüket. A
környező falu patkolókovácsa valószínűleg éppen
erejét megfeszítve hajlított pengék kikalapálásával és
új balták kikovácsolásával foglalatoskodott, hogy
eleget tudjon tenni a növekvő keresletnek. Az új
szántóterület szép fokozatosan kibontakozott az erdő
öleléséből, de még sok-sok nagy tönk állt ki belőle.
Amikor a fáknak hűlt helye volt és az ágakat is
elégették már, hogy az így keletkezett hamuval
megtrágyázzák a földet, akkor jött a falu népe és
fáradságos munkával kivágta, majd – erős kötelek,
vasláncok, továbbá ökrök és lovak segítségével –
kihúzta a földből a csonkokat.
Az erdőtisztítás fáradságos, munkaigényes, sok időt
igénylő feladat, mely általában a csalitosok
felperzselésével, és a környező ligeterdő intenzívebb
lelegeltetésével kezdődött. Amikor az erdő láthatóan
hanyatlásnak indult, akkor jött a fák kivágása, a
tönkök eltávolítása, majd az új falu megalapítása.
Gyakran előfordult, hogy az erdő közepén, egy távoli
erdőirtáson született meg egy új település.
Különösen kolostorok részesítették ezt a megoldást
előnyben, hiszen a vadonban jól el tudtak zárkózni a
külvilágtól.
A meleg időszakban ezrével jöttek létre új
települések Nyugat-Európában. Franciaországban, a
Párizstól délre fekvő Közép-Yvonne-völgyben a
földesurak szabadságjogok és városi kiváltságok
adományozásával, továbbá adókedvezményekkel és
-mentességgel is ösztönözték az új telepek létrejöttét
és az erdőirtást. A robotot egyre inkább elengedték;
az emberek ekkor már a saját faluközösségükön kívül
is házasodhattak. Ahogyan a francia történész, Marc
Bloch fogalmazott, a földbirtokosok egy részét
megalomán fantazmagóriák kerítették hatalmukba,
melyekben a táj meghatározó eleme a pusztaságtól
elhódított termékeny szántóterület volt. Keleten a
német – egyházi, illetve világi – nagyurak arra
biztatták az új területfoglalókat, hogy törjék fel a
Berlintől keletre eső erdős és mocsaras területeket,
ahová a törvényeket semmibe vevő vadászok kis
csoportjai fészkelték be magukat. Ahogyan az egyik
felhívásban fogalmaztak: „Ezek a pogányok a
legrosszabb fajtából valók, de földjeiken mindent
bőségesen megtermelnek, a hústól a mézen át a
lisztig. Amennyiben lesz olyan, aki ezeket a földeket
tisztességesen megművelje, terményeiknek nem lesz
párja.”
Noha szólnak szép számmal érvek amellett, hogy a
középkori felmelegedés, a népességnövekedés és a
mezőgazdasági fejlesztések között közvetlen
összefüggés áll fenn, nem szabad megfeledkeznünk a
társadalmi és vallási tényezőkről sem. A
felmelegedést megelőző időszakokban a földesurak
arra törekedtek, hogy minél inkább röghöz kössék a
parasztjaikat, hogy megtarthassák az uralmat
felettük, és a lehető legtöbb adót szedhessék be tőlük.
A felmelegedés vallási áhítattól áthatott időszakában
a helyi uraságok és egyházi vezetők legfőbb célja
politikai hatalmuk kiterjesztése volt, hogy ezáltal
minél nagyobb befolyásra és anyagi jólétre tegyenek
szert. Eközben egyre inkább maguknak vindikálták a
jogot, hogy úgy rendelkezzenek a megművelés alá
még nem vont területek felett, mintha azok az övék
lennének, és mintegy adományozzanak belőlük az
úgynevezett telepeseknek, akik megtisztították és a
termelésbe bevonták, vagyis „az emberek világának
részévé” tették őket. Az emberek munkája a
földesurakat gazdagította. Az új területek foglalói
hamarosan szabad bérlőkké váltak, saját tulajdonú
földdel és a terményeik értékesítéséből származó
vagyonnal. Megkezdődött a közember emancipációja.
Az öröklés kereteit meghatározó primogenitúra széles
körű elterjedésével a másod-, harmadszülött
fiúgyermekeknek új érvényesülési és földszerzési
lehetőségre volt szükségük. Az erdőirtások ugyanazt
jelentették a közemberek, mint a keresztes és hódító
háborúk a nemesség számára.
A szerzetesrendek fontos szerepet játszottak mind
az erdőirtásban, mind az agrárforradalomban.
Különösen a bencések tartották sokra a kétkezi
munkát, mely számukra az olvasással és imával
egyenértékű spirituális gyakorlatnak számított. Szent
Bernát a következőképpen írt: „Az eredendő bűn
állapotában leledzik az a vadon, melyet nem hat át az
ima és az aszketizmus szentsége, és amely nem válik
színterévé a spiritualitásnak. Amennyiben azonban
ugyanez a föld termékennyé válik, és valamely célt
kezd el szolgálni, a létező legnagyobb jelentőségre
tesz szert.” A bencések sokat tettek a középkori
parasztok őserdővel kapcsolatos félelmeinek az
eloszlatásáért. Michael Williams a szerzetesrendeket
az erdőirtás „rohamosztagainak” nevezi. A számok
magukért beszélnek. Csak a ciszterciek egyedül 742 új
közösséget alapítottak 1098 és 1675 között,
melyeknek 95 százaléka már 1351-ben is létezett.
Minden háztartás intenzív gazdálkodást folytatott és
erdőket irtott. Barri Gerald a következőket írta:
„Bocsáss ezen szerzetesek rendelkezésére egy
mihaszna lápos vidéket vagy egy sűrűn benőtt erdőt,
és néhány év elteltével nemcsak csodálatos
templomokat fogsz találni a helyén, hanem a
templomok köré épített emberi hajlékokat is.” Az
Európában a meleg időszakban lezajlott erdőirtás
léptékét tekintve az egyik legnagyobb volt a
történelemben. Franciaország erdei 74-ről 32 millió
holdra (30-ról 13 millió hektárra) zsugorodtak 800 és
1300 között, de az ország negyedét még ezt követően
is erdőség alkotta. Általánosságban elmondható, hogy
Európa erdeinek több mint felét vágták ki 1100 és
1350 között. Noha Britannia területén az erdőirtás
apránként, kevésbé tervszerűen folyt, a lakosság
létszáma így is megdöbbentően nagyot emelkedett. A
Worcestershire északkeleti részén fekvő Hanbury
egyházközség lakosainak száma például 266-ról
725-re nőtt 1086 és 1299 között.
*
Az erdők kiirtása és a mezőgazdasági technológia
fejlődése mellett a harmadik tényező a tengeri
halászat intenzitásának ugrásszerű megemelkedése
volt, melyet a partok mentén érvényesülő kedvezőbb
klimatikus viszonyok, a keresztény vallás tanításai és
a katonaság növekvő élelmiszerigénye idézett elő.
Nagy Károly és utódai azokra a tengeri kereskedelmi
útvonalakra helyezték a hangsúlyt, melyek a Balti- és
az Északi-tenger partjait kötötték össze, részben
azért, mert a Földközi-tenger ekkor az iszlám
felségterületéhez tartozott. A hajózás leginkább a
nyári hónapokra koncentrálódott, de Kelet-Angliában
és a Hollandmélyföldön a sekély vízállás és az
időnként gátszakadásszerűen bezúduló dagály még
ebben az időszakban is sok nehézkes mozgású
kereskedelmi hajó vesztét okozta. A középkori meleg
időszak kicsivel magasabb átlaghőmérsékleteket és
hosszabb nyarakat eredményezett az észak-európai
vizeken. A mai viszonyokból visszakövetkeztetve azt
mondhatjuk, hogy a meleg hónapokban gyakran
előfordultak meleg, anticiklonos időszakok, amikor a
szél szinte teljesen elcsendesedett és a tenger
tükörsima volt. Az ezt követő évszázadok kis
jégkorszakával összehasonlítva elmondhatjuk, hogy
noha a nyár folyamán kevesebb volt a vihar, télen a
viharos szél még ekkor is annyira felkorbácsolta a
tengert, hogy az alacsonyabban fekvő szántóföldeket
– különösen a Hollandmélyföldön – elöntötte a víz. A
meleg időszak évszázadaiban a tengeri kereskedelem
gyorsan bővült, ami a tengerpartok mentén uralkodó
kedvezőbb viszonyoknak volt részben köszönhető.
Ezenközben a tengeri halászat is egyre nagyobb
jelentőségre tett szert, különös tekintettel a sózott
hering értékesítésére.
A Clupea harengus, az Atlanti-óceánban honos
hering, nagyon szapora halfaj. Minden tavasszal az
Atlanti-óceán északi részében kezdik meg rajzásukat,
majd a nyár és a kora ősz folyamán innen a
Balti-tengerbe és az Északi-tenger skót és angliai
partvidékére vándorolnak. Nem sikerült teljes
bizonyossággal megállapítani, hogy a hering
érzékeny-e a tengerfelszín hőmérsékleti változásaira,
de nagy valószínűséggel igen, hiszen az évszázadok
során jelentős ingadozások voltak a heringrajok
számában, melyek nem magyarázhatók kizárólag a
mértéktelen halászattal. A középkori meleg időszak
idején – ha nem is egyértelműen a tenger
megváltozott környezeti viszonyai miatt – a heringek
mindvégig bőségesen rendelkezésre álltak, míg azt
megelőzően meglehetősen kevesen halászták, illetve
fogyasztották. Halászatukhoz nyitott tetejű hajókra és
eresztőhálóra volt szükség, továbbá jó időjárásra,
hogy az Északi-tenger sekély vizeinek felülete sima
legyen. A különösen kora ősszel egyre kedvezőbbé
váló időjárás és a tengeri halak iránti kielégíthetetlen
kereslet együttesen vezetett ahhoz, hogy a
heringhalászat a meleg évszázadokban alapvető
ágazattá vált.
A heringek húsa zsíros. Ha nem sózzák be őket, a
húsuk órákon belül rothadásnak indul. A sózás ősi
tartósítási forma, de az olyan egyszerű módszer, mint
a halak besózása, a Clupea esetében nem volt
alkalmazható. Ahogy a tengervíz hőmérséklete
emelkedni kezdett a IX-X. század környékén, a
balti-tengeri halászok új módszert dolgoztak ki (lezárt
hordóban lévő sós lében tárolták őket), mely lehetővé
tette számukra, hogy milliós nagyságrendben
halásszák a heringet. Az új módszer hamarosan
eljutott az északi-tengeri kikötőkbe is. Ekkor vált
először lehetővé a sózott hal nagy távolságokra
történő szállítása. Egy hatalmas új iparág jött létre
szinte egyik pillanatról a másikra.
Az odaadó hívők már a kereszténység kezdete óta
böjtöltek, illetve hús nélküli ételeket ettek a jeles
napokon és nagyböjt idején. A húshagyó napok száma
egyre csak növekedett. 1200-ra már az év összes
napjának a fele szent nappá lett nyilvánítva. Ezeken a
böjti napokon a hal fogyasztása megengedett volt,
ugyanakkor nem állt kellő mennyiségű édesvízi hal
rendelkezésre, még annak ellenére sem, hogy a
szerzetesrendi és uradalmi birtokokon végzett
haltenyésztés léptékében robbanásszerű növekedés
állt be. A melegebb időjárás ebben az esetben is
kapóra jött. A középkori meleg időszak melegebb
nyarai ideális feltételeket biztosítottak bizonyos
halfajtáknak, például a pontynak a part menti
halászásához. A Cyprinus carpio, vagyis a ponty vadon
is megél a Dunának és néhány másik délkelet-európai
folyónak az iszapos vizeiben. 1000 és 1300 között a
ponty rendkívüli sebességgel terjedt el a kontinensen
a tavak és folyók megemelkedett hőmérsékletének
következtében. A pontytenyésztés – egyszerűségénél
fogva is – fontos tevékenységgé vált a középkori
Európában. De a hal ára még így is meglehetősen
magas volt. Egy 1356-os Namurban megtartott
esküvőn a felszolgált száz darab ponty költsége két
tehén árával volt egyenlő. Az egyháziak és a jómódú
nemesek mindent megtettek, hogy a halgazdálkodás
monopóliumát megtarthassák maguknak és a köznép
ne halászhassa el előlük az ebben rejlő jövedelmet.
A hívők és a nincstelen városi lakosság
élelmiszer-ellátását biztosítók szerencséjére a hering
olcsó alternatívát kínált. Megfigyelhetjük, hogy a
meleg időszakban a tengerihal-fogyasztásban is
forradalmi változások zajlottak le. A VII. és a X.
század közötti időszakból csak a kikötők és
folyótorkolatok mellett fekvő városok
szeméthalmaiból sikerült tengeri hal maradványait
feltárni. 1030-ra már például a Hamwic névre
hallgató (ma Southhampton) tengerparti városban
bőven rendelkezésre állt hering, és innen a
kereskedelmi útvonalakon át a szárazföld belsejébe is
eljutott. A XI. század második felében becslések
szerint csak az angol kikötőkbe körülbelül 3 298 000
hering jutott el. A XII. századra a hering hétköznapivá
vált a tengertől olyan messze eső városokban is, mint
Bécs. A hal olyan fontos lett a keresztények számára,
hogy II. Sándor pápa engedélyezte a vasárnapi
halászatot is a heringrajzás idején 1170-ben. Minden
ősszel tartottak egy hathetes heringvásárt a
kelet-angliai Yarmouthban, mely több millió hordó
hallal látta el az embereket az Északi-tenger mindkét
partján. Hatalmas mennyiségű halat adtak el. A
királyok heringgel táplálták seregeiket. A városok
több tízezer heringet fizettek ki adó gyanánt.
1390-ben a francia király alamizsnása 78 000
heringet vett Párizsban a piacon, hogy azokat
szegényházak és rászoruló családok között ossza szét.
A sós hering olcsó volt és minden mennyiségben
rendelkezésre állt, de nem volt különösebben ízletes,
úgyhogy még a szegények körében is általános
megvetésnek örvendett. Noha főzés és erőteljes
fűszerezés nélkül olyan íze volt, mint a pozdorjának,
különös módon mégsem akart csillapodni iránta a
kereslet. A heringhalászatok fénykora a XIV. század
elején volt, a meleg időszak utolsó évtizedeiben. Talán
nem véletlen, hogy például a yarmouthi heringrajok
és az ottani part menti halászat 1300 után, a
hűvösebb időszak kezdetén szorult vissza
drasztikusan, amikor az Északi-tenger felszínének a
hőmérséklete némileg visszaesett. Az egyre növekvő
keresletet kielégíteni igyekvő mértéktelen halászat, a
hatékonyabb sózási eljárások és – nagy
valószínűséggel – az éghajlatváltozás együttesen tette
a középkori heringhalászatot fenntarthatatlanná.
A norvégok egy lényegesen ízletesebb alternatívát,
a szárított, sózott tőkehalat vezették be kereskedelmi
és csatahajóikon. A magyar elnevezés a tőkehal másik
nevének, a „stockfish”-nek a fordítására utal. Az
atlanti tőkehal, a Gadus morhua fehér színű, kemény
húsának alacsony a zsírtartalma. Telente az
északnorvég Lofoton-szigetek halászai kifogták és
megszárították a tőkehalakat, melyek aztán a
norvégok számára a tengeri utazások
alapélelmiszerévé váltak. Ezeket a szorosan egymásra
stószolt tőkehalkészleteket ette a legénység a nagy
felmelegedés időszakának hosszabb hajóútjain. A
Hanza-szövetség – mely ekkorra már rátette a kezét
Európa gabonakereskedelmének és a megtermelt
növényeknek jelentős részére – ekkoriban ismerte fel,
hogy az enyhébb éghajlaton megtermett
gabonaféléket milyen óriási haszonnal lehet eladni a
dél-norvégiai Bergenben berakodott tőkehalért. Mivel
a heringkereskedelem ekkorra már a Hanza-szövetség
kezében volt, mindössze annyi történt, hogy a
tőkehalat is felvették termékeik listájára, ami az
angol halászokat arra ösztönözte, hogy a partoktól
egyre távolabb hajózzanak egészen a dél-izlandi
partok tőkehaltelepeiig, így igyekezvén túljárni a
Hanza halászainak az eszén. Ezzel arra is megtalálták
a választ, hogy a lehűlés időszakában elvándorló
heringrajokat mivel lehetne helyettesíteni.
Halászhajóikra, módszereikre és tapasztalataikra
mind a meleg évszázadok jótékonyan napfényes
nyarai és enyhe telei folyamán az Északi-tengeren
folytatott halászat során tettek szert. Ez a tudásuk
pedig kimondottan hasznukra vált, amikor a
tőkehalrajok Írország és Izland, illetve később
Új-Fundland partjaihoz telepedtek át.
*
A meleg időszak közvetlenül a köznépre fejtett ki
legnagyobb hatást, azokra a számunkra ismeretlen
emberekre, akik a társadalmat élelmiszerrel látták el.
Ezenközben a királyok és nemesurak élvezték a
birtokaik nyújtotta előnyöket, intrikáltak,
háborúskodtak és időről időre részt vettek egy-egy
keresztes hadjáratban. Életük minden mozzanata az
előírásos ceremóniák, a lovagi erények, a
kegyetlenkedés és erőszak körül forgott. Életmódjuk
nem volt produktív, nem műveltek földet, nem ők
építették a gazdagok és a szegények hajlékait és nem
ők álltak elő a klimatikus változások kihívásaira adott
válaszokkal sem. A közemberek többségükben
földműveléssel foglalkoztak, földjük szabad bérlői
voltak és sokan rendelkeztek közülük speciális
szaktudással: gabonát termeltek, ismerték a
vetésforgó rendszerét, a növények betegségeit, a
termény tárolásának módszereit. Gulyások, juhászok,
kondások voltak, vagy éppen a földterületek
lecsapolásához értettek. Az angolnahalászok a folyók,
tavak mellett és távol eső lápokon igen jó megélhetést
találtak maguknak, és a könnyen füstölhető
angolnával ki tudták fizetni a bérleti díjat is. A nők
méhészkedtek, „ale”-t, világos sört főztek és gyapjút
fontak. Mindegyik generáció hatalmas mennyiségű,
gyakran titkosnak számító tudást adott át a
következőnek példa, illetve szóbeli áthagyományozás
útján, melyre az ősök a földeken, szélsőségesen hideg
vagy meleg, esős vagy száraz időjárási körülmények
között tettek szert. A feudális uraknak, hercegeknek a
parasztság csak egy arctalan tömeg volt, aki
megművelte a földet és megtermelte az
élelmiszereket. Ugyanakkor ez volt az a parasztság,
aki ellátta élelmiszerrel Európát, és gazdálkodását a
melegebb klimatikus viszonyokhoz alakította. Az
őáltaluk termelt élelmiszer-felesleg táplálta a
hadsereget és a palotákat és a középkor
leglélegzetelállítóbb építményeit, a gótikus
katedrálisokat felépítő munkásokat is. Fizikai
erejükkel ők csupaszították le a fákat, hogy gerendák
lehessenek belőlük, bányászták ki a köveket,
melyekből a magasba törő tornyok és a templomok
főhajói épültek. A több mérföldről is látható magas
templomtornyok összeköttetést biztosítottak az
emberek és az isteni világ között, hiszen ez egy
istenfélő, jámbor világ volt, amelyben minden dolog
Isten királyságának földi megnyilvánulása volt.
Egy-egy olyan hatalmas költségeken megépült
katedrális, mint a sens-i vagy a chartres-i nem egyéb,
mint az Isten kegyeiért cserébe felajánlott
metaforikus kő– és egyéb „anyagi” áldozat. A legtöbb
ember számára az isteni kegy a jó terméssel volt
egyenlő, hiszen még a legmelegebb időszakokban is
érhették a gazdákat kellemetlen meglepetések.
A meleg évszázadok végére Európa arculatát
jelentősen átrajzolta a négyszáz évig tartó dinamikus
népességnövekedés, a bőségesen rendelkezésre álló
élelmiszerkészletek, a féktelen erdőirtások és a
dinamikusan terjeszkedő kis– és nagyvárosok. A XIII.
század vége felé azonban, amikor a
népességnövekedés tempójával a mezőgazdasági
termelés már nem bírta tartani a lépést, a
kontinensnek komoly problémákkal kellett
szembenéznie. 1300-ra a lakosság nagy részének
életszínvonala alacsonyabb volt, mint egy évszázaddal
korábban, hiszen az infláció egyre jobban
elértéktelenítette az emberek javait, aminek hatására
a felsőbb osztályok követelései egyre nagyobb terhet
róttak a közemberekre. A földművesek erre reagálva
vagy újabb szűz földterületeket törtek fel, vagy
kevesebb ideig hagyták ugaron a földet, mely utóbbi
kiszámíthatóbb nyári időjárás esetén ésszerű
megoldásnak bizonyult, amikor a terméshozamok
növelése volt a cél. A bérlők tartozásai a
földesuraknak azonban feltartóztathatatlanul tovább
növekedtek, miközben a létbizonytalanság a
városokban is megvetette a lábát, ahol a
gyapjúkereskedelem és más ágazatok zavarai jelentős
károkat okoztak, a városok ostroma pedig
mindennapos eseménnyé vált.
Ezeknek a tényezőknek a hatására Nyugat-Európa
bármikor egyetlen pillanat alatt puskaporos hordóvá
válhatott volna, ha nem szólnak közbe az 1315-ös év
klimatikus eseményei. „Ezen évszakban [1315
tavasza] csodálatraméltóan és hosszasan esett az eső”
– írta Jean Désnouelles, a korszak krónikása. Az
esőzések közvetlenül a vetés, vagyis hét héttel húsvét
után kezdődtek. A frissen felszántott földeken
hamarosan állt a sár, a vetőmagot kimosta az eső a
talajból. Az átázott termőföld lezúdult a frissen
megtisztított domboldalakon, vízmosásokat mélyítve
az újonnan kialakított szántóföldeken. A búza és árpa
annyira elvizesedett, hogy nem is tudott beérni. Az
esőzések ősszel sem hagytak alább.
Karácsonyra már nem volt betevő falat, mert
megdrágult a búza. Ekkora esőzések nyomán még az
olyan hadműveletek is leálltak, melyeket egyébként az
időjárás egyáltalán nem befolyásolt. Az 1316-ban is
tovább folytatódó esőzések, mivel a termés nem
tudott beérni miattuk, sokakat döntöttek
nincstelenségbe. „A termés soha nem látott módon
tönkrement az egész Francia Királyság területén”,
mert a lisztharmat megtámadta a szőlőt. A
„vadállatok nagy tömegű pusztulása” egészen az
1320-as évek elejéig eltartott, mert egy virulens
marhavészjárvány (egy vírusos fertőzés) tovább
tetézte a gazdák nehéz sorsát. Hét évig tartott
összesen a szűkölködés, melyet az 1322-es év
csontokat is átjáró, a hajózást kiterjedt területeken
ellehetetlenítő hidege zárt le. A hét szűk esztendőben
becslések szerint 1,5 millió ember halt éhen vagy az
alultápláltságból eredő valamilyen betegség miatt.
Mire véget ért az éhezés, addigra már a meleg időszak
temperáltabb időjárása csak távoli emlék maradt. A
kis jégkorszak kezdetét sokkal szeszélyesebb időjárás,
nagyobb viharok és a szélsőségesen hideg telek és
forró nyarak váltakozása fémjelezte. De egy
emberöltővel később még rosszabbra fordult az élet.
1347-ben valószínűleg a Fekete-tenger felől hozta egy
hajó Itáliába a pestist. A pestis kórokozója, a Yersinia
pestis baktérium, bolhákban él, amelyek melegvérűek,
patkányok, macskák, emberek vérét szívják. A fekete
halál, amely a vérmérgezés következtében
bekövetkező bőrelszíneződésről kapta a nevét,
gyorsan terjedt a kereskedelemi utakon Franciaország
felé.
1348-ra már lecsapott Angliára és Spanyolországra,
majd Skandináviára is. 1348 és 1485 között
harmincegy nagy járványt jegyeztek föl csak
Angliában. Európában 1346-ban nyolcvanmillió ember
élt. Közülük huszonötmillió halt meg 1347-51 között a
világjárványban. Az 1450-es mélypontról Anglia
lakossága csak 1600 körül érte el a pestis előtti
lélekszámot, Norvégiáé 1750 körül.
A pestis ellen nem volt védelem, mint a bozóttűz
terjedt a zsúfolt városi környezetben. A
gyógynövények hatástalanok voltak, a piócák és a
köpölyözés nem segített. Mivel senki sem tudta,
hogyan terjed a kór, senki sem igyekezett a
patkányokat és a fertőzött bolhák más hordozóit
kiirtani. Amikor világossá vált, hogy a fertőződés
veszélye kisebb a zsúfolt városokon kívül, a nemesség
és a polgárság kiköltözött vidékre. Bizonyos
kolostorok, ahol a szerzetesek összezárva éltek,
tagjaik 60 százalékát elveszítették. Az egyházban
válság tört ki; a mezőgazdasági termelés zuhant; a
földesurak alig találtak parasztot, aki megművelte
volna a földjeiket. Az agráriumban gyorsan
emelkedtek a bérek, de azok az önellátó gazdák, akik
megmaradtak, valamivel jobb helyzetbe kerültek,
mert több volt a föld és kevesebb az éhes száj vidéken
is és a városokban is. A marginális földeket megint
parlagon hagyták. De a járvány új rohamai az 1360-as
években minden addigi nyereséget lenulláztak,
miközben Európában a lakosság egyharmadának (a
pontos arány vita tárgya) pár év alatti elvesztésével is
meg kellett érzelmileg birkózni. Csak az állandó
háborúk folytak tovább, mert az urak úgy gondolták,
Isten az emberek bűnei miatti haragjában bocsátott a
földre járványt és éhínséget. Akik hadakoztak
egymással vagy gazdasági elnyomást gyakoroltak, azt
hitték, Isten akaratát teljesítik az erényes
cselekedeteikkel, amelyek visszaállítják az igazságot a
földön. Vidéken és városban egyaránt soha nem látott
magasságba csapott az erőszak abban az Európában,
ami a döghalál és a meleg időszak után már soha nem
lett olyan, mint előtte volt.
Ám a megelőző évszázadok némileg melegebb
éghajlata is hozzájárult ahhoz, hogy Európa arculata
szinte a felismerhetetlenségig megváltozzon, ahogyan
a norvég hajósokat is ez terelte nyugatra, Izland,
Grönland és Labrador irányába – olyan, a 6.
fejezetben tárgyalandó területekre, melyek addig
kívül estek az európai kultúra látómezején.
 HARMADIK FEJEZET
ISTEN OSTORA

„Mikor elért a kán táborába a harmadik hónap

végén, a fű zöld, a fák virágosak, a birkák és a lovak
szép fejlettek voltak. Mikor azonban a negyedik
hónap végén a kán engedelmével elhagyni készült a
tábort, addigra nem maradt egyetlen fűszálnak vagy
bármi más növényzetnek sem nyoma.

„Úgy tartják, hogy Európa a világ egyharmada”,

hozza tudomásunkra egy XIV. századi enciklopédista.
„Európa a Tanay (Don) folyónál kezdődik és az
Északi-óceán mentén Spanyolország széléig terjed.
Keleti és déli része a Pontusnak nevezett tengerből
[Fekete-tenger] emelkedik ki, majd mindvégig
érintkezik a Nagy Tengerrel [Földközi-tenger] és
Cádiz szigeteinél [Gibraltár] ér véget.” Az
Európai-síkság keleti része – ahol a lankás táj
belevész a végtelen távolba és Európát egyszer csak
felváltja Ázsia – a középkori értelemben vett
„európaiak” számára gyakorlatilag terra incognita
volt. Az itteni népesség meglehetősen gyér volt és
folyton vándorolt; mozgásuk ritmusát nagyrészt a
száraz időszakok ciklikus visszatérése diktálta.
 A sivatagos és félsivatagos területek nagyon
érzékenyen reagálnak még a legkisebb
csapadékmennyiség ingadozásra is. Ha csak 25
mm-rel több csapadék esik, a sivatag területe már
akár több száz négyzetkilométerrel is visszahúzódhat.
Megmarad olyan helyeken is a víz, ahol előtte sok
generációig visszamenően nem volt. Ha néhány évig
rendszeresen egy kicsivel több eső esik, varázsütésre
kizöldül a legelő, és a nemrég még teljesen kiszáradt
területeken antilopcsordák jelennek meg. A nomádok
ott legeltetik a birkáikat, illetve teheneiket, ahol
vízzel telt üregeket, illetve legelőt találnak. Később az
esőzések elmaradnak: a folyómedrek kiszáradnak, a
vizes gödrök eltűnnek, a fű először elsárgul, majd
teljesen kiég. A pásztorok a sivatag szélére,
nedvesebb területekre hajtják a jószágot, ahogy azt
apáiktól megtanulták. A sztyeppe, a sivatag és a
hozzájuk hasonló száraz vidékek úgy működnek, mint
egy hatalmas fújtató. Ha csak egy kicsit is
megemelkedik a csapadékmennyiség, az élettől
lüktető sivatag a legelő és a víz ígéretével magába
szívja az állatokat, a növényeket és az embereket. A
sivatag óriási tüdeje egy ideig benn tartja a lélegzetét,
de aztán óhatatlan, hogy – a szárazság visszatértével
– ki ne préselje magából nomádostul, nyájastul,
antilopostul saját perifériájára.
A középkori meleg időszakban Európa nem
szenvedett vízben hiányt. Noha ekkoriban némileg
emelkedett az átlaghőmérséklet és szárazabb volt az
éghajlat, az önellátó gazdálkodáshoz legalábbis
ideálisak voltak a feltételek. Az európaiak
tulajdonképpen az övéknél sokkal szárazabb
területekkel voltak körbevéve, melyeken a sivatag
fújtatója határozta meg az emberi létezés ritmusát.
Ezeken a vidékeken a meleg időszak, a történelmet is
befolyásolni képes nagy szárazságok kegyetlen
valóságával köszöntött be.
A görögök és a rómaiak úgy tekintettek az eurázsiai
nomád törzsekre, mint birodalmuk kapui előtt
időnként elvonuló, pusztítással, erőszakkal és
fosztogatással fenyegető barbárokra, ami körülbelül
meg is felelt a valóságnak. A szkítákról, a
Fekete-tengertől északra eső területek nomádjairól
például az a hír járta, hogy áldozataik koponyájából
készült kupákból isznak. Hasonló módon a középkori
Európa is az ellenséges világ tengerébe vetett kis
szigetnek élte meg magát. Keletről az iszlám
szorongatta, nyugatról a tenger háborgó végtelenje
határolta, Eurázsia távolba vesző síkságainak
irányából a nomád törzsek fenyegették. A nomád
veszély valóságos volt. 1241. április 9-én Szübőtej
vezér mongol serege a sziléziai Legnicánál (ma
Lengyelország) legyőzte a Szakállas Henrik vezette
lengyel hercegi sereget. Henrik nehézfegyverzetű
lovagjai képtelenek voltak a mozgékony, az íjjal
kiválóan bánó mongolokkal felvenni a harcot. Azt
tartották, hogy a hódítók négy zsákra való jobb fület
gyűjtöttek össze a lekaszabolt holttestekről. Egyedül
csak Ögödei nagykánnak a hátországban még
ugyanabban az évben bekövetkezett halálának híre
tartotta vissza Batu kánt, a mongolok hadvezérét
attól, hogy eljusson egészen az Atlanti-óceánig.
Az eurázsiai sztyeppe nem ismer könyörületet;
szárazság, vízözönszerű esőzések, pusztító forróság és
irgalmatlan hideg jellemzi; egyetlen igazán nagy
hódítót adott a világtörténelemnek: Dzsingisz kánt,
akinek birodalma éppen a középkori meleg
időszakban indult hirtelen terjeszkedésnek.3
*
Dzsingisz kán „Isten ostorának” hívta magát.
Kegyetlen harcos volt, aki Kína és Közép-Ázsia
emberlakta területeire vérszomjasan, egy
pörölykalapács erejével csapott le. 1220-ban Bukhara
félelemtől halálra dermedt népéhez a központi mecset
szószékéről a következőképp szólt:
„Emberek! Tudnotok kell, hogy nagy bűnöket
követtetek el, és a bűnöket népetek nagyjai követték
el. Ha azt kérditek, milyen bizonyítékkal tudok erre
nézvést szolgálni, azt mondom, én magam vagyok az
Isten büntetése!” Fondorlatos bölcsességgel beszélt a
leigázottakhoz.
Dzsingisz kán – csakúgy, mint a nagy szárazság és a
járványok – az isteni harag megnyilvánulásának tűnt
fel. Fejvesztve menekült előle keresztény és
muzulmán egyaránt. A névtelen szerzők által
összeállított Novgorodi krónika (a szláv Novgorod a
Bizáncot és a Baltikumot összekötő kereskedelmi
útvonal egyik legfontosabb állomása volt) a
mongolokat „pogánynak és istentelennek” nevezte.
Könyörtelenek voltak legyőzött ellenfeleikkel. Az
egyik krónika szerzője 1238-ban a következőképpen
siránkozott: „Isten a bűneink miatt eresztette ránk a
pogányokat.” „A gonosz örömét leli a kegyetlen
öldöklésben és a vérontásban.” Az Isten a várost hol
„éhhalállal, hol pogányok hordáival, hol szárazsággal,
hol nagy esőzésekkel, hol más egyébbel sújtotta... Mi
mégis újra meg újra a gonosz felé fordulunk, és
disznó módjára dagonyázunk bűneink szennyében.”
Dzsingisz kánt tökéletesen alkalmassá tették
tulajdonságai a hódító szerepére: „...magas termetű,
robusztus felépítésű teste erőtől duzzad, arcát ősz,
ritkás szőr fedi és szeme metszett macskaszem;
végtelen energiák, éleslátás, zsenialitás és jó
felfogóképesség jellemzik, bámulatot kelt az
emberben; igazságos, mindenre elszánt mészáros ő,
az ellenség veszte, vakmerő, vérszomjas és
kegyetlen.” Ellenségeitől elvárta, hogy megadják
magukat és behódoljanak, de ha ellenálltak,
lemészárolta őket. Amikor a mai Peking közelében
fekvő Csin kori város, Csung-tu nem volt hajlandó
megadni magát, Dzsingisz kán nagy erőkkel támadást
intézett ellenük, a foglyokból szervezett csapatokat az
arcvonalba rakta, majd lemészárolt áldozatainak
fejével bombázta az ellenséges vonalakat. Néhány
évvel később egy muzulmán utazó tett említést arról
az újjáépített város közelében emelkedő fehér
dombról, mely a Csung-tu elestekor és
felperzselésekor lemészárolt több ezer ember
szétmálló csontjaiból állt össze. Akárhová is vezette
hadjáratait a történelem legnagyobb hódítója,
csapatai nyomában mindig patakban folyt a vér.
A nagy hódító alacsony sorból származott, és
kizárólag kiváló képességeinek és könyörtelenségének
köszönhette, hogy ilyen magas rangra emelkedett.
Kezdetben csak egy volt azon törzsek vezetői közül,
melyek az eurázsiai sztyeppét mintegy kétmillió
emberrel mozaikszerűen benépesítették. A nomádok
számára, akik lovon ülve vívták csatáikat és képesek
voltak vágtató lovukon ülve a szélrózsa minden
irányába nyilakat kilőni, a háborúskodás
tulajdonképpen életforma volt. Kegyetlen harcosok és
tapasztalt fosztogatók voltak, ugyanakkor ádázul
ellenálltak minden kötöttségnek, és csak akkor voltak
hajlandók szövetségre lépni egymással, ha az akció
jelentős élőállatzsákmánnyal kecsegtetett. 1206-ban
Dzsingisz kánt a mongol tatárok nagykánjává
választották. Kiváló stratéga és harcos volt,
ugyanakkor a szervezéshez is értett. Első dolga az
volt, hogy a korábbi törzsi elvet felrúgta és
hadseregét szorosan összefogott katonai egységekbe
szervezte a 10 hatványai szerint, a harbantól (10 fő)
indulva és a tümennel (10 000 fő) befejezve. A
csapatok katonai egységekként harcoltak. A
parancsokat elég volt egyszerre csak tíz embernek
kiadni. A mongol tatárok híresek voltak arról, hogy
nyilaikat akár vágta közben is képesek voltak minden
irányban kilőni. A lovasság minden tagja vagy
páncélinget vagy vastag bőrruhát viselt, alatta
selyeminggel, ami hatékony védelmet nyújtott
számukra a nyilak ellen. Sisakjuk bőrből vagy fémből
készült, két, fából és jakszarvból készült összetett íjuk
volt, és legalább hatvan nyiluk. Némelyük nehéz
lándzsát, handzsárt, husángot hordott magánál, míg
mások karddal és dárdával voltak felfegyverkezve. A
harcosok egész ellátmányukat, főzőalkalmatosságukat
és egyéb felszerelésüket a marhagyomorból készült,
felfújható nyeregtáskájukban tartották. A mongol
hadsereg erénye a mozgékonyság, a hadicselek
alkalmazása volt, azé a megtévesztési taktikáé
például, amikor lőporos tűzijátékkal riogatták a rájuk
várakozó hadsereget. Szántszándékkal
megfélemlítették az ellenséget, hogy aztán kiaknázzák
az így szerzett lépéselőnyt.
Kezdetben Dzsingisz kán birodalma mindössze
törzsek laza szövetségéből állt, melyet
személyiségének erejével, katonai rátermettségével
tartott össze, továbbá a minden képzeletet felülmúló
zsákmány ígéretével, mellyel a lakott területeken való
rajtaütések és ezen területek leigázása kecsegtetett.
Mindössze húsz évre volt szüksége Dzsingisz
kánnak ahhoz, hogy lélegzetelállító gyorsasággal és
könyörtelen következetességgel végigsöpörjön a
sztyeppén és az attól délre eső területeken. A
mongolok olyan sok embert mészároltak le, hogy
történetírójuk, Juvaini megállapítása szerint az így
okozott veszteségeket még az utolsó ítélet napján sem
lehet jóváírni. Messze földön híres városokat tettek a
földdel egyenlővé. Az évszázadok során kiépített iraki
öntözőrendszert helyrehozhatatlanul szétdúlták.
1258-ban bagdadiak ezreit mészárolták le. A mongol
hódítások tovagyűrűző hatása meglehetősen távoli
helyekre is elért: a kereszténység meggyengült: az
iszlám ugyan megerősödött, de az a hit, amely a
hódítások szörnyűségeinek nyomában került
felszínre, az eredetinél lényegesen szűkebb
keresztmetszetű és korlátoltabb volt, mely makacsul
ellenállt minden újításnak. A hagyományosan fejlett
iszlám tudományágak, az orvostudomány, a
matematika, a történetírás, földrajztudomány és
asztronómia – melyek 800 és 1200 között virágoztak
– a vallásos ortodoxia nyomására sorvadni kezdtek.
Európa fokozatosan átvette az iszlám világtól az
intellektuális és tudományos vezető szerepet.
Ezenközben a közép-ázsiai viszonyok olyan békéssé, a
kommunikáció pedig annyival egyszerűbbé vált, hogy
néhány európai utazó az ókori Selyemút szövevényes
mintázatát követve elmerészkedett egészen Kínáig.
Ilyen volt például a velencei Marco Polo (1254-1324),
aki Kubla kán mongol császár szolgálatába állt, illetve
az a Ferenc-rendi szerzetes, aki 1260-tól a pekingi
érsek tisztét töltötte be.

Dzsingisz kán nemcsak a hódításokban jeleskedett,

hanem azt is felismerte, hogy egy birodalomnak –
szemben a kisebb fejedelemségekkel – elsősorban
stabil kormányzatra, jól működő bürokráciára, a
sztyeppe és a települések között zajló élénk
kereskedelemre, továbbá törvényekre és rendre van
szüksége. Az egyre gyarapodó mongol területeket
kiváló korabeli kommunikációs rendszerrel
egymáshoz kapcsolva hatalmas birodalommá
alakította, melyben a rendet burkolt katonai
fenyegetésekkel és csapatainak hírhedt
kegyetlenségével sikerült fenntartania. Dzsingisz kán
volt az, aki seregeinek a lelkére kötötte, hogy először
hódítsanak, és csak utána fosztogassanak,
semmiképpen sem egyidejűleg. Az áruló vezéreknek
és lázadóknak kegyetlen büntetésben volt részük.
Előfordult, hogy szőnyegbe tekerték őket és lovakkal
tapostattak rájuk. De sokan jártak úgy is, mint az a
kurd törzsvezér, akit megkötöztek, bekentek
birkazsírral, majd magára hagyták, hogy éhezzen és
felfalják a kukacok.
A nagykán magát az isteni büntetés eszközének
tekintette; az igazság azonban az, hogy villámgyors
hódításai legalább akkora részben voltak a sztyeppén
uralkodó klimatikus viszonyoknak, illetve a
mobilitásra és a ló különleges anatómiai felépítésére
támaszkodó életformának, mint a nagykán zseniális
vezetési stílusának és karizmájának betudhatok. A
nomádok élete a sivatagi fújtató ritmusát követte,
melyet a szárazság, a hőhullámok, illetve a kemény
hideg és az áradások váltakozása határozott meg. Ez a
ritmikus mozgás történelmileg már jóval azelőtt
kialakult, hogy a középkori felmelegedés négy
évszázadon át a sztyeppén is éreztette volna a
hatását. Dzsingisz kán abban volt zseniális, hogy
igyekezett birodalmát a lovak és a sivatagi fújtató
önkényétől függetleníteni, és ez ügyben ő is és
bizonyos mértékben utódai is sikerrel jártak.
*
A nomádok életének színtere egy hatalmas,
meglehetősen változatos vidékekből álló terület volt,
mely nyugaton a Dunától indult és a Volgától keletre
fekvő közép-ázsiai sztyeppéken végighúzódó sávban
szélesedett ki. A lovak birodalma 7000 kilométer
hosszan húzódott kelet felé egészen a kínai nagy falig.
A tudományos népszerűsítő írók hajlamosak úgy
lefesteni a sztyeppét, mint egy hatalmas, fűvel
borított dimbes-dombos területet, mely több ezer
kilométeren át teljes egyhangúságot mutat. A
sztyeppe ezzel szemben a legváltozatosabb természeti
környezeteket foglalhatja magában. Vannak erdős
sztyeppék, melyek csapadékban és fákban gazdagak,
másokon nyílt füves területeket, folyóvölgyeket,
mocsarakat vagy éppen hegyláncokat találunk. A
sztyeppe zordon északi határait mocsarak,
végeláthatatlan erdőségek és a nyílt tundra jelölik ki.
A füves és sivatagos térségek délen a Nansantól és a
Tien-santól, vagyis a „mennyei hegyektől” indulnak,
keleten az Oxus folyó és az Iráni-felföld mentén
húzódnak, majd a Fekete-tenger, a Kárpátok és a
Duna természetes védőbástyái szegélyezik őket. A
sztyeppe középső területeit azonban mindig is a
Tien-san északi és az Altaj déli határvidéke mentén
húzódó legelők alkották. Már a szkíta időktől fogva,
vagyis 1500 éve vágtáznak át nomád lovasok a
hegyláncokat elválasztó alacsony hágókon Ázsiából
Európába.
Abszolút értelemben véve is hatalmas távolságok
vannak ezen a vidéken, ahol az emberek és az állatok
csak parányi kis pontoknak tűnnek a tájhoz és az
égbolt végtelen kékjéhez képest. Rubrecki Vilmos
középkori szerzetes, aki a mongol császári udvarba
pápai követ minőségében érkezett, 1253-1255 között
meglátogatta Möngkét, Dzsingisz egyik utódját. Azt
mondta, hogy a sztyeppe olyan, „mint a tengeróceán”,
hatalmas kiterjedésű, nagyrészt lakatlan és telis-tele
van veszélyekkel. Amikor az ember egy ilyen
birodalmon keresztülutazik, akkor szinte
megsemmisül a táj roppant méretétől, parányivá
jelentéktelenedik a nála sok nagyságrenddel nagyobb
léptéktől. A sztyeppén elvész az ember. Emlékszem,
amikor egyszer átszeltük a Kafue folyó völgyét,
Közép-Afrikának ezt a teljesen sík árterét, mely esős
évszakokban teljesen víz alá kerül. Egyszer csak a
távolban felbukkanó fákra lettünk figyelmesek, majd
a fák hirtelen mozogni kezdtek. Valójában egy
többezres antilopcsorda volt. Dzsingisz kán lovasai is
mozgó fáknak tűnhettek a hatalmas sztyeppén, de
azok a fák rosszat sejtetőek, sőt fenyegetőek és
vérszomjasak voltak. A legenda szerint a nagykán a
következőket mondta Rubrecki Vilmosnak:
„...ahogyan a nap kiterjeszti sugarait, úgy terjed el
mindenhová... az én hatalmam is.”
Eurázsia kontinentális éghajlatú területeit a
kemény telek jellemzik; az átlaghőmérséklet ezen
belül nyugatról kelet felé haladva csökken. A sík
domborzat, az alacsony csapadékmennyiség, a
csapadékban meglehetősen szegény, szeles időjárás
gátolja a fák növekedését. A száraz, nagyon hideg és
szeles tél nyolc hónapig tart. A csak nagy ritkán
elcsendesedő szél ide-oda fújja a hol vastagabb, hol
vékonyabb hótakarót. A nyár forró, állandó
hőhullámokkal és szárazsággal. Az Uráltól kelet felé
haladva a hőmérséklet még tovább süllyed, a téli
hótakaró tovább marad meg, miközben az éghajlat
szárazabbá válik. A sztyeppei növények kiterjedt
gyökérrendszerrel alkalmazkodnak a szárazsághoz, a
kis testű állatok pedig föld alatti életmódot
alakítottak ki. Az ókorban hatalmas, többezres
csordákban vándoroltak a vadlovak, vadszamarak és a
szajgák (tatárantilopok) a sztyeppén. A sztyeppe
csomókban növő füvében nem okoztak kárt, hiszen
annak a mértékletes legelés kimondottan jót tesz. A
sztyeppei legelők azonban a túlzott mennyiségű
legeltetéstől – különösen tavasszal, amikor nedves a
föld – kimerülnek, a hirtelen vízveszteség pedig
megtizedeli rajtuk a füvet.
A sztyeppe még a legügyesebb pásztorokat is
próbára tette kíméletlenségével. Dzsingisz kán ugyan
egész hadseregeket félre tudott söpörni és királyokat
taszított le trónjukról, a sztyeppe éghajlatának
törvényszerűségeivel és a hadseregének gerincét adó
lovak korlátaival nem tudott mit kezdeni.

Krisztus után 1100-at írunk. A tavasz csípős északi

szele a lovasok arcába csap, akik nyergükben kétrét
görnyedve nekifeszülnek a félhomálynak. Masszív
lovaik – tudomást sem véve a hidegről – egyenletes
sebességgel ügetnek a keskeny völgyön át vezető,
szinte kivehetetlen ösvényen. A völgy túloldalán füves
pusztaság terül el végeláthatatlanul, melyen az ember
teljesen el tud keveredni, hiszen órákig semmilyen
tereptárgyra nem hagyatkozhat a
A szövegben megemlített helynevek néhány kisebb település
elhagyásával

tájékozódásban. Az évnek ebben a szakaszában még

nem ideális útnak indulni, de ők tudják, hogy az
életük múlhat ezen a felderítőúton. Miután maguk
mögött hagyták otthonos védelmet nyújtó téli
szállásukat, könnyű menetfelszereléssel haladtak
előre a kanyargó folyó völgyében, ahol ők és őseik is
időtlen idők óta legeltették nyájaikat. Tekintetük nem
nyugszik meg hosszabb ideig sehol, folyton a láthatárt
pásztázza, hogy észrevegyék, ha ellenséges lovasok
vagy egy-egy jobb legelőjű földterület bukkan fel,
netán jele mutatkozik, hogy azon a vidéken a
hóolvadást követően némi eső esett. Néhány napon
belül a széllel a hátukban délnek veszik az útirányt,
felszerelkezve a sztyeppe két, életet jelentő
természeti kincsével, a legelők füvével és vízzel. A téli
szálláson a kán és tanácsadói az ő megfigyeléseik
alapján döntik el, hogy a csapatok milyen ütemben
mozduljanak el az északabbra fekvő nyári legelők
irányába.
A mongolok a lónak köszönhettek mindent: húst,
tejet, sajtot, joghurtot és a kumisznak nevezett
erjesztett kancatejből készült alkoholos italt is. A
lovak egyszerre jelentettek vagyont, társadalmi
státuszt és számítottak hatékony harci eszköznek és a
szabad mozgás nélkülözhetetlen eszközének. A
nagykán uralma idején a masszív, szívós mongol
lovak már 4500 éve jelen voltak a sztyeppén.
A lovakat időszámításunk előtt 3500 körül
háziasították – jóval később, mint akár a
szarvasmarhát, akár a kecskét vagy a juhot –
feltehetően egyszerre több, a sztyeppe határvidékén
fekvő területen, így többek között a Fekete-tenger,
illetve az Altaj hegység vidékén, mely utóbbi régészeti
szempontból még meglehetősen feltáratlan terület. A
lovaknak volt egy lényeges előnyük a többi háziasított
állathoz képest, mégpedig az, hogy sokkal jobban
tudtak alkalmazkodni a szélsőséges hideghez és a
nagy hóhoz. Tették ezt már a jégkorszak óta, amikor
is a síkság kis csoportokban vadászó népességének
kedvenc zsákmányállatai voltak. Ezt követően a
körülbelül i. e. 3300-tól 3100-ig érvényesülő hidegebb
és szárazabb klimatikus viszonyok (melyek időben
egybeesnek a súlyos szárazság időszakával
Mezopotámiában) hozzájárultak a lovak szélesebb
elterjedéséhez. A lovak a későbbiekben aztán a
sztyeppei emberek életének nélkülözhetetlen részévé
váltak és új irányt adtak a történelem menetének.
A lovaglás olyan logikailag szükségszerűen
bekövetkező, de mégis forradalmi változást idézett elő
a helyváltoztatásban, melynek jelentőségét nehéz
lenne túlbecsülni. A lovaglás következtében
gyorsabban lehetett eljutni a sztyeppén az egyik
helytől a másikig. Ez azáltal, hogy mintegy
ötszörösére növelte a bejárható területek határait,
lehetővé tette, hogy az emberek egymástól távol eső
élelmiszerforrásokat is képesek legyenek felderíteni,
aminek következtében a korábbi térbeli korlátok
megmosolyogtatóvá váltak. A sztyeppén a szétszórtan
elhelyezkedő, élelmiszerekben meglehetősen gazdag
területeket, mint például a folyóvölgyeket, gyakran
hatalmas terméketlen, sőt kimondottan zord vidékek
választották el egymástól. Aki képes volt viszonylag
rövid időn belül nagyobb távolságok megtételére, az
meg tudta vetni a lábát a sztyeppén, ez az új
fejlemény azonban az egész sztyeppei társadalmat
alapjaiban változtatta meg. A lovak és az ökrös szekér
kombinációjával lehetővé vált, hogy az emberek nagy
mennyiségű élelmiszert és más termékeket
juttassanak el könnyedén egyik helyről a másikra. A
gazdagság mérőeszköze – ha nem is teljes
kizárólagossággal – a ló lett. Sokkal szorosabbá vált a
kapcsolat a nomád szomszédokkal és a környező
vidékeken letelepedett földművesekkel, hiszen a ló
mindenhol szívesen látott árucikk volt, a távolsági
kereskedelem pedig lényegesen leegyszerűsödött. A
lovas harcosok számára lehetővé vált, hogy
ellenségeikre nagy távolságból csapjanak le, és
gyorsan vissza tudjanak vonulni gyalogos üldözőik
elől. Dzsingisz kán idejében a rablás, a fosztogatás és
a lovas hadviselés a sztyeppéken már több évezredes
hagyományra tekintett vissza. A mongolok távoli
elődei, a klasszikus civilizáció északi határain
portyázó szkíták voltak a „barbárok” archetípusai.
Hérodotosz, a görög utazó említést tesz kegyetlen
harci szokásaikról, hogy ellenségeiket megskalpolják,
koponyájukat – melyet arannyal díszítenek és övükre
akasztanak – ivóedénynek használják. Ha
megtámadják őket, egyszerűen felszívódnak a puszta
végtelenében.
A szkítákat a világtörténelem legjobb
könnyűlovasságaként tartják számon. A lovaglás
nagymesterei voltak; ők ismertették meg a lovat a
kontinentális éghajlatú Európával is. A hatalmukat az
i. e. IV. században megdöntő utódaikról, a
szarmatákról azt tartják, hogy ők találták fel a
vaskengyelt, mely lehetővé tette számukra, hogy
hosszú lándzsát tartsanak a kezükben a nyeregben
ülve, és le tudják dönteni az ellenséget lováról.
A sztyeppe nomádjai nem tudtak soha megmaradni
egy helyben, mert ha így tesznek, katasztrófát hívnak
magukra a törékeny egyensúlyú legelők
kizsigerelésével. Alapvetően állataikból és lovaikból
éltek, de néha előfordult, hogy egy-egy alkalmasabb
helyen gabonát vetettek, amivel hónapokig nem
törődtek, és ahová csak a termést betakarítani jöttek
vissza. A természetnek kiszolgáltatott hátaslovaik
miatt ők is belekényszerültek a klimatikus inga
ritmusára járt bonyolult körtáncba.
A lovak ugyan egyrészt nagyobb mobilitást tettek
lehetővé, másrészt viszont a szarvasmarhától eltérő
tápcsatornájuknak köszönhetően tartásuk nagyobb
odafigyelést igényelt. A szarvasmarhák
táplálékfelhasználása meglehetősen hatékony, mivel
esetükben az elfogyasztott fehérjének csak a 25
százaléka távozik el a salakanyaggal a szervezetből.
Ez azt jelenti, hogy még kiszáradt, alacsony
fehérjetartalmú füvön is meg tudnak élni. A lovak
emésztési rendszere pazarlóbb; így az elfogyasztott
fehérje 75 százaléka eltávozik a szervezetükből.
Mindkét állat úgynevezett „erjesztőtartály”
segítségével alakítja át a növényi fehérjét energiává.
A tehén tartálya, a bendő, a tápcsatornának egy olyan
pontján helyezkedik el, ahol még az élelmiszer
megemésztése nem történik meg. A bendőben
baktériumok bontják le a növénynek nagyrészt a
sejtfalában megkötött fehérjéket. A fehérjebontás
tovább folytatódik a patkóbélben, ahol aminosavak
keletkeznek. Onnan ezek a fehérje-építőkövek
továbbjutnak a vékonybélbe, majd ott bekerülnek a
véráramba, ahol az izmok kiépülésében vagy éppen a
magzat táplálásában vesznek részt. A ló „bendője” az
utóbélben helyezkedik el, és mire odajut a táplálék,
addigra már áthaladt mind a patkóbélen, mind a
vékonybélen. Ebből következően a ló csak kis
mennyiségben állít elő aminosavakat, és abból is csak
kevés szívódik fel a bélfalon keresztül. A ló
emésztésében a növényi fehérjét a baktériumok olyan
helyen bontják le, ahol az állat számára az már
hasznosíthatatlan és csak a termőföldet gazdagító
nitrogéndús fehérje válik belőle.
A sztyeppén általában olyan gazdagok a legelők,
hogy sem a marhának, sem a lónak nincs szüksége
arra, hogy a megevett növényi fehérjét teljes
egészében visszatartsa. A szárazság idején azonban a
növényi fehérje nem áll korlátlanul rendelkezésre. A
friss fű fehérjetartalma mintegy tizenöt, míg a szénáé
négy százalék. Ha a szárazság következtében kiszárad
a fű, nagyon fontossá válik a fehérjemegtartás. A
szarvasmarhák nagy előnye, hogy háromszor annyi
fehérjét képes a szervezetük visszatartani, mint a
lovaké.
A lovak előnye inkább a katonai stratégia és a
teherszállítás területén mutatkozott meg, azonban
elég volt csak egy hidegebb tél vagy egy hosszabb
tavaszi szárazság, és máris tucatjával pusztultak el az
állatok, különösen, ha mély hó fedte be a földet vagy
fogytán volt télen az eleség. A kancák nem tudták
táplálni kicsinyeiket; csak néhány hónap éhezés, és az
állatok pusztulni kezdtek, és ez nemcsak a
tenyészállatok többgenerációnyi pusztulását
jelentette, hanem a tej-, a túró– és a joghurtforrás
elapadását is. A nomádok rákényszerültek, hogy
megegyék elpusztult lovaikat. Ha a száraz időszak
két-három évig is eltartott, az még katasztrofálisabb
következményekkel járt. Ilyenkor, mivel nem találtak
táplálékot, elvesztették a számukra harcászati előnyt,
értékes kereskedelmi cikket, anyagi javakat és
társadalmi státuszt jelentő lovaikat; nélkülük nem
tudták sem megvédeni magukat, sem másokon
rajtaütni. Néhány év alatt volt hogy több ezer ló
pusztult el. Ilyenkor nem maradt sok választásuk:
vagy magukban vagy másik csoporthoz csapódva
továbbvonultak, vagy végképp feladták az éhezés
elleni küzdelmet. A jobb legelők, melyeket felkutattak,
többnyire délen voltak; jó esetben a letelepedett
földművesek településének szomszédságában, rossz
esetben magán a településen.
A nomádok és a száraz időszakok járta körtánc már
jóval Dzsingisz kán előtt elkezdődött és még ma is
tart. A tánc ritmusát az adja meg, ahogy a klimatikus
fújtató a sivatagok és félsivatagos területek belsejébe
szívja az embereket és az állatokat, majd azok
peremvidékére fújja ki ismét őket. Feltehetően ebben
rejlik az egyik magyarázat arra, hogy nyolcszáz évvel
ezelőtt Dzsingisz kán hordái miért támadták le a
világot, mely támadás a világot teljesen váratlanul és
felkészületlenül érte.

A sztyeppék a klimatikus kutatások fehér foltjai;

mérési adatok még ma is csak hellyel-közzel állnak
rendelkezésre, és ami a középkorra vonatkozó
történelmi feljegyzéseket illeti, azok igazi
kuriózumnak számítanak. Még ami rendelkezésünkre
áll, az sem árul el sokat a korabeli időjárás
eseményeiről. Orosz klimatológusok először
rendszerezték a XI. századtól kezdődően a
legszélsőségesebb klimatikus eseményeket – így
például a legnagyobb eurázsiai szárazságokat –, majd
30 éves periódusokra lebontva megvizsgálták a
kiugróan meleg, illetve hideg évek mintázatát. A hideg
és meleg ciklusokat megfeleltették a másodlagos helyi
forrásokból (évgyűrűk és hidrológiai adatok) nyert
hőmérsékleti és csapadékadatokkal. Az így felrajzolt
hőmérsékleti görbe i. sz. 850-től kezdődően kirajzol
egy meleg szakaszt enyhe telekkel és száraz
nyarakkal, mely éppen egybeesik a Nyugat-Európában
uralkodó melegebb klimatikus viszonyokkal. Ez nem
jelenti azt, hogy ebben az időszakban az éghajlat
mindig kedvező volt. A Novgorodi krónika például
1143-ban és 1145-ben katasztrofális esőzésekről
számol be, melyek elpusztították a termést és éhezést
hoztak. A krónikák beszélnek arról is, hogy a XIII.
század elején a kedvezőtlen időjárásnak köszönhetően
volt 12 szűk esztendő, mely az 1215-ös szárazság
okozta nagy éhezésben csúcsosodott ki, amikor a
város lakói fakérgen voltak kénytelenek élni és
gyermekeiket eladták rabszolgának. Az 1230-as
éhínség még több szenvedéssel járt. „Néhány
közember megölte az élőket és megette őket, mások a
halottak húsát és hullákat daraboltak fel és azt
fogyasztották el, megint mások kutyákat és macskákat
ettek. Voltak, akik mohán, csigákon, fenyőkérgen,
hársfa– és szilfaleveleken éltek, vagy éppen bármin,
amit találtak...” Ezek a természeti katasztrófák a jól
dokumentált nyugat-európai meleg időszak legjobb
éveivel egy időben következtek be, amikor a norvég
hajók még mindig egészen Izlandig és Grönlandig
felhajóztak és Labradorról hozták a fát. Ugyanebben
az időszakban a szlávok betelepedtek az északi
sarkkör oroszországi vidékére egészen Novaja
Zemljáig, még azt megelőzően, hogy a távoli északi
területekre leszálltak volna a kis jégkorszak hideg és
változékony évszázadai.
A novgorodi krónikaírók arról is beszámolnak, hogy
az eurázsiai meleg évszázadok időjárása nem volt
egyenletes, nagy szárazságok és zord telek és a korai
XIV. századot is jellemző nyugodt, békés éghajlati
viszonyok váltogatták egymást. Már a jégkorszaktól
kezdve az Atlanti-óceán északi területének
ingadozásai, illetve a légköri nyomás libikókaszerű
váltakozásai az Azori-szigetek és Izland között,
határozták meg túlnyomórészt Nyugat-Európa
éghajlatát. Az Azori-szigetek vidékének magas
nyomása és az Izland környéki alacsony légnyomás
rendre nyugati szelet és enyhe teleket eredményezett.
Amikor azonban magas nyomású légtömegek gyűlnek
össze Izland és Skandinávia felett, akkor a téli
hőmérsékletek mind nyugaton, mind a sztyeppékén
nagyon mélyre zuhannak. Közép-Ázsia már messze
esik az Atlanti– és a Csendes-óceántól ahhoz, hogy a
temperáló hatás érvényesülni tudjon; itt a
kontinentális éghajlat hatására nagyon hirtelen
hőmérsékleti és csapadékmennyiség változások
tudnak beállni, amitől a sztyeppén a viszonyok
gyakorlatilag napokon belül képesek gyökeresen
megváltozni. Ha csak egy kicsit is később érkezik a
tavasz vagy nyáron jön egy néhány hetes szárazság, a
legelők a következő évben tizedükre zsugorodhatnak
össze. A Novgorodi krónika feljegyzései természetesen
nem vonatkoztathatók a sztyeppére, abban azonban
biztosak lehetünk, hogy a hideg-nedves és az
enyhébb-szárazabb időszakok váltakozása Eurázsia
nagy részére is érvényes.

A sztyeppe számára komoly veszélyt jelentő

szárazság, melyet nagyrészt a sztyeppe felett hosszú
időn át is megrekedni képes magas nyomású sarkköri
légtömegek okoznak, egyrészt megakadályozzák a
rendszerint csapadékkal járó frontrendszerek
átvonulását, másrészt szélsőségesen hideg levegőt
hoznak az északi tengerek vidéke felől. A friss sarki
légtömegek tovább erősítik a száraz időjárási
viszonyokat. 1972-ben például egy Moszkva felett
összpontosuló anticiklon egész nyáron kitartott, ezzel
elállva az atlanti alacsony nyomású légtömegek útját.
A szélsőségesen forró, szinte sivatagra emlékeztető
időjárási viszonyok a Volga vidékén és Ukrajnában
például 70-80 százalékkal kevesebb csapadékot és
nagyon alacsony relatív páratartalmat
eredményeztek. A hőmérséklet átlagosan 3-7
Celsius-fokkal volt magasabb a megszokottnál, amitől
még a talajban kötött nedvesség is teljesen
elpárolgott. Hasonlóan nagy szárazságok egészen
biztosan voltak az ezt megelőző évszázadokban is.
A nomádok évről évre nyomon követték az éghajlat
változásait. Tudták, hogy a hosszú, havas telek
lecsupaszítják a legelők füvét, és a kincset érő, téli
élelmiszerkészleteket egyre jobban el kell aprózni,
mert legalább két hónappal tovább kell kitartaniuk. A
marhák száraz füvön éltek és vesztettek súlyukból.
Némelyikük úgy legyengült, hogy a gulyásnak kellett
őket talpra állítani. Egyre nagyobbak voltak a
veszteségek a borjadzás elmaradása miatt. A
lesoványodott állatok vagy a nagy hidegtől vagy a
mély hóban pusztultak el. A leghidegebb teleken az
ember- és az állatveszteségek is igen jelentősek
voltak. A nyár nagyon hirtelen köszöntött be. A hó
pillanatok alatt elolvadt, mocsárrá változtatva a
sztyeppét, felduzzasztva a patakok vizét, amitől
rosszabbá vált a nyári legelők megközelíthetősége. A
magasabb hőmérséklet azt jelentette, hogy a víz alig
tudta átjárni a talajt, gyéren nőtt a fű és a nyári
legelők – még ha a továbbiakban kedvezően alakult is
az időjárás, akkor is – soványak maradtak. Csak
egyetlenegy dolgot tehettek annak érdekében, hogy ez
a szerencsétlenség ne következzen be, hogy
továbbvonultak. A nomádok a téli hónapokban a
sztyeppe középső területeiről addig vonultak délnek,
ameddig ez csak lehetséges volt, így biztosítva, hogy
minél rövidebb ideig kelljen kopár mezőkön
legeltetniük. Nyáron északra vonultak a stratégiai
védelmet is nyújtó, kevésbé kitett folyóvölgyekbe,
ahol egy kicsivel több csapadék hullott és a fű is
valamivel jobb minőségű volt.
A csapadék és annak eloszlása is kritikus
változónak számított. Minden törzs vízgyűjtő
rendszerek mentén húzta meg területi határait,
különös tekintettel a mélyen bevágott folyóvölgyekre,
melyek, mint erek hálózzák be a sztyeppét. Általában
a síkságnál alacsonyabban fekvő folyóvölgyekben
felépített házakban teleltek át, majd tavasszal –
enyhébb években február-márciusban, hidegebbekben
csak májusban – északra vonultak. Megszakításokkal
vándoroltak északra, attól függően, hogy milyenek
voltak a legelők, illetve mennyire akadályozták őket a
megduzzadt patakok az előrejutásban. A dús legelők,
melyeken állataikat legeltették, mintegy 8400
négyzetkilométer kiterjedésűek voltak. Enyhébb
években vetettek is, majd a gabonát egész addig
magára hagyták, amíg nem kellett ismét délre
vándorolniuk. Hideg, száraz években ugyanakkor nem
lett volna értelme vetniük, mert mire a nyári
legelőkre értek, már elkéstek a vetéssel és a korán
beálló tél tönkretette volna a termést, még mielőtt be
tudták volna takarítani.
Minden jelentősebb hőmérséklet- és
csapadékváltozás alapjaiban megváltoztatta a
nomádoknak a környezetükkel kialakított viszonyát. A
pusztító szárazsággal fenyegető meleg időszakok
sovány legelőket, megtizedelt állatállományt, fű és víz
utáni kétségbeesett keresést, továbbá – szinte kivétel
nélkül – a szomszédos területek ellen intézett
erőszakos támadásokat hoztak. Csapadékosabb
periódusokban nőtt az állatállomány, a legelők
lényegesen több állatot tudtak eltartani, ami kisebb
szállásterületet és ezzel együtt kevesebb
háborúskodást eredményezett. A sztyeppe
határvidékein élő népeket évszázadokon át
rettegésben tartották a kegyetlenségükről híres
nomád törzsek, melyek a semmiből bukkantak elő és
miközben jobb minőségű mezők után kutattak,
lemészárolták az útjukba kerülő embereket.
Sajnálatos módon nem állnak rendelkezésünkre
sem évgyűrűk, sem egyéb másodlagos források ahhoz,
hogy rekonstruálni tudjuk Dzsingisz kán idejének
éghajlati ingadozásait.
*
Az ezeréves időjárási feljegyzések olyan ritkák a
paleoklimatológiában, mint a fehér holló, éppen ezért
tudományos körökben nagyon nagy tisztelet övezi
őket, még akkor is, ha csak másodlagos forrásnak
számítanak, vagyis a hőmérséklet- és
csapadéktörténet számára mindössze közvetett
információval tudnak szolgálni. Az ilyen és ehhez
hasonló adatsorokat a középkori meleg időszakkal
analóg évtizedes és évszázados ciklusokat felvázolni
igyekvő régészek és történészek meglehetősen nagy
becsben tartják. Ahogyan már korábban láttuk, a
vakmerőbb klimatológusok ezeket az adatokat az
éghajlat alakulásának ezer évre visszamenő, nagy
léptékű rekonstrukciójához használták fel. A
rekonstruált éghajlati portrékhoz az adatokat
nagyrészt fák évgyűrűiből, történeti forrásokból és az
utóbbi bő száz év mérőműszeres adataiból nyerték. De
ha azt akarjuk megtudni, milyen volt az eurázsiai
sztyeppe éghajlata Dzsingisz kán véres katonai akciói
idején, akkor szinte alig állnak rendelkezésünkre
adatok, kivéve néhány általános megjegyzést és
évgyűrű-szekvenciát. A Lamont-Doherty
Földobszervatórium (Palisades, New York állam)
évgyűrű-laboratóriumának kutatócsoportja és a
Mongol Nemzeti Egyetem 500 éves szibériai
fenyőkből gyűjtött mintákat a középnyugat-mongóliai
Tarvagatai-hegységben magasan fekvő Solongotyn
Davaa (vagy röviden Sol Dav) vidékén. Az uralkodó
ökológiai feltételeknek köszönhetően itt a fák
növekedését még az éves szintű
hőmérséklet-ingadozások is befolyásolják. A
tudóscsoport több hónapos kutatást követően meg
tudta rajzolni az 1465-1994-es időszak hőmérsékleti
görbéjét, majd visszatértek, hogy ezúttal már régen
kipusztult, de jól konzerválódott fákból gyűjtsenek
mintát, és azokat összevessék az élő fákból
nyertekkel. Az így kibővített klimatikus
adatszekvencia visszamegy egészen i. sz. 850-ig. Ha
kisebb részletességgel is beérjük, akkor 1738 évre
visszamenően rendelkezünk adatokkal, i. sz. 256-ig,
vagyis egészen azokig az időkig, amikor Róma még
ereje teljében volt, és a szkíták fénykorukat élték az
eurázsiai sztyeppéken.
A Sol Dav-i minta nem hagy bennünk kétségeket
napjaink felmelegedését illetően, hiszen a fák éves
legnagyobb növekedési időszaka pontosan a XX.
századra, 1900 és 1999 közé esett. De van egy
említésre méltó meleg időszak i. sz. 800 körül is. 816
volt az időszak legmelegebb éve, még 1999-nél, a
legutóbbi évezred csúcstartójánál is melegebb. A
középkori meleg időszaknak nevezett évszázadokat a
IX. századi, illetve az 1400-as évekbeli meleg
periódusok keretezik. 1100 körül volt azonban egy
hűvösebb periódus, vagyis a meleg időszak nem volt
teljesen folytonos. Utána pedig a kis jégkorszak
lehűlése következett, öt évszázadnyi kiszámíthatatlan
váltakozása a hidegnek és az enyhébb időszakoknak,
mely aztán a XIX. század szélsőségesen hideg
időjárásában csúcsosodott ki.
A Sol Dav szekvencia jelentősége nemcsak abban
áll, hogy bizonyítékkal szolgál a középkori
felmelegedésre, hanem abban is, hogy az általa leírt
hőmérséklet-ingadozás – az utóbbi négy évszázadra
vonatkoztatva mindenképpen – egybeesik az Észak- és
Nyugat-Európára vonatkozó közismert
Mann-szekvenciával, melyről már az első fejezetben
esett szó. Mongólia jól konzerválódott ősfenyői
alapján Dzsingisz kán hódításait arra a tartós meleg
időszakra tehetjük, amikor a szárazság tönkretette a
sztyeppe legelőit. Történt mindez egy olyan
társadalomban, ahol az emberek létfenntartása a
lovakra és általában az állattartásra épült. Ha
hihetünk abban, hogy az egyetlen rendelkezésünkre
álló évgyűrű-szekvencia hiteles krónikása a ciklikus
hőmérséklet– és csapadékingadozásoknak – márpedig
minden okunk megvan rá, hogy ezt tegyük –, akkor
nyilvánvalóvá válik számunkra, hogy a klimatikus
sztyeppei fújtató ezúttal is ugyanúgy működött, mint
más esetekben a megelőző évezredek során:
beindította a nyughatatlan nomádok vándorlását a
sztyeppén, aminek hatására azok déli szomszédaikkal
különféle konfliktusokba keveredtek. Mindez már
számos alkalommal megtörtént korábban is. A
különleges ebben a helyzetben mindössze annyi volt,
hogy ennek a sztyeppei legelőzsugorító szárazságnak
az idején éppen Dzsingisz kán került hatalomra. Volt
egy kiváló képességekkel megáldott vezér, aki a
szétszórt és egymással torzsalkodó törzsekből és az
öntörvényű törzsi vezérekből egységes hódító sereget
tudott kovácsolni. „Isten ostora”, aki Ázsiát és
Európát is alapjaiban rendítette meg.
*
Az elnyúló meleg időszak, amelyről a mongol
évgyűrűk tanúskodnak, egybeesik Dzsingisz kán
kegyetlen hódításainak idejével, amikor a potenciális
éhezéssel és növekvő nyugtalansággal fenyegető
forróbb, szárazabb időjárási viszonyok intenzívebb
háborúskodást idéztek elő. Dzsingisz kán az
egymással rivalizáló törzseket egy olyan időszakban
tudta hatékonyan működő háborús gépezetté
összekovácsolni, amikor az erőszak már egyébként is
a levegőben volt. A mongolok kínai betöréseik során,
illetve amikor kegyetlen csapásokat mértek a
szeldzsuk-törökök hvárezmi birodalmára
Közép-Ázsiában 1220-ban és 1221-ben, mélyen
behatoltak a letelepedett népességű vidékekre.
Nem sokkal halála előtt, 1227-ben Dzsingisz kán a
következőket mondta fiainak: „Isten segedelmével
nagy birodalmat hódítottam meg számotokra. De
életem túl rövidnek bizonyul ahhoz, hogy az egész
világot a saját uralmam alá hajtsam. Ez a feladat
rátok vár.” Egyik fia, Ögödej kán 1236-ban sikeresen
kijjebb tolta nyugat felé a birodalom határait.
Dzsingisz kán unokája, Batu kán hamarosan elfoglalta
a Krím félszigetet, majd végigpusztította a mai
Bulgária területét, továbbá vazallusává tette azt a 14
orosz várost, melyekből hódításai nyomán csak romok
maradtak. Ezek után figyelme Európa felé fordult.
Célja a „tengerek tengerének” elérése volt. A
mongolok ekkor Szübőtej parancsnoksága alatt
háromfelé váltak, meghódították a Lengyel
Királyságot, a Magyar Királyságot, végigsöpörtek az
Osztrák Hercegségen, ahol arra készültek, hogy
1241-ben már Európa szívéig hatolnak. Ekkor azonban
meghalt Ögödej kán. Mivel Batu kán volt az egyik
lehetséges utód, ő visszavezényelte csapatait a
sztyeppére. Végül aztán nem választották meg, így
inkább arra törekedett, hogy a frissen meghódított
Urál környéki területeken erősítse meg a hatalmát.
Uralma alá hajtotta a kun sztyeppét és egy sor orosz
fejedelemséget, és soha többé nem tért vissza
hódításai színterére.
 Batu kán visszavonulása egybeesett a sztyeppei
legelők minőségét jelentősen javító hűvösebb és
csapadékban gazdagabb időjárási viszonyok
visszatértével. Birodalma, az Arany Horda, több
generáción át virágzott egy dús legelők és kevés
háborúskodás jellemezte időszakban. Batu kánnak
továbbra is szándékában állt, hogy visszatér nyugatra,
az otthoni kedvező viszonyok ugyanakkor lehetővé
tették, hogy alattvalói hatalmas kiterjedésű területen,
a Volga és a Don vidékétől egészen Bulgáriáig
legeltethessenek. A dús legelőknek és a déli területek
népeivel folytatott virágzó kereskedelemnek a
hatására jelentősen megcsappant a hódítókedv.
De vajon mi történt volna, ha a klimatikus inga
nem leng ki pozitív irányba és gyakoribbá válnak a
szárazságok? A megelőző évszázadok tapasztalatára
alapozva feltételezhetjük, hogy ez esetben a
hadviselés és a véget nem érő vándorlás időszaka
tovább folytatódik, és szinte bizonyosra vehető, hogy
Batu kán és hadvezérei visszatérnek nyugatra. Kémei
jelentéseiből már konkrét elképzelései voltak azokról
az államalakulatokról, melyekkel támadás esetén
szembe kellett volna szállniuk, azok nehézfegyverzetű
lovasairól, akik a mongol íjászok és lovasok mögött
ügyességben messze elmaradtak. Nagy
valószínűséggel tartotta volna magát a hadvezérével,
Szübőtejjel kidolgozott tervekhez: először
megtámadta volna az Osztrák Hercegséget,
lerombolta volna Bécset, a német fejedelemségek
ellen vonult volna, majd Itáliára összpontosított
volna. Amennyiben minden a tervek szerint alakul, ez
után a Francia Királyság majd az Ibériai-félsziget
országai következtek volna. Néhány éven belül, talán
már 1250-re Európa a hatalmas Nyugat-Mongol
Birodalom részévé vált volna.
Felmerül a kérdés, hogy a valóságban is
bekövetkezett volna-e mindez? A magyar Alföldön
már korábban is volt arra példa, hogy a mongolok
ádáz csatákban jelentős erőket felvonultató európai
hadseregekre mértek döntő vereséget. Egy állandó
katonai villongásoktól, hatalmi szövetségektől
megosztott Európával szemben hatalmas
pszichológiai előnyt jelentett a mongolok számára,
hogy kegyetlen hódításaik és indokolatlan
mészárlásaik híre már messze megelőzte őket. Mire
Batu kán megszerezte volna Európát, addig a
mongolok már nemcsak a hódításokban tettek volna
szert hatalmas gyakorlatra, hanem abban is, hogy
hogyan lehet más kultúrákhoz idomulni, illetve
azokba beleolvadni. A közép-ázsiai történelemből
kiindulva joggal feltételezhetjük, hogy az európai
civilizáció attól még tovább virágzott volna, mert a
hódítók beízesültek volna a szövetébe.
Ennek kapcsán azonban felmerül néhány nagyon
izgalmas kérdés is. Vajon Európából iszlám kontinens
vált volna vagy a mongolok – akiket vallási tolerancia
jellemzett – érintetlenül hagyták volna-e a katolikus
egyházat? Ha a mongolok hosszabb távra be tudtak
volna rendezkedni Európában, az vajon ösztönzőleg
hatott volna-e a kereskedőkre és felfedezőkre, hogy az
Atlanti-óceánon és a Jóreménység fokát megkerülve
új, Indiába vezető utakat fedezzenek fel, és így jobban
hozzáférhessenek Ázsia dús kincseihez, mikor az
egységes birodalom szárazföldi útjai is
rendelkezésükre álltak? Vajon mit eredményezett
volna a mongol hatás az iszlám Ibériai-félszigeten? Itt
feltehetően az játszódott volna le, ami
Közép-Ázsiában is: az iszlám nemcsak az
Ibériai-félszigeten virágzott volna fel, hanem nagy
valószínűséggel elterjedt volna a Pireneusoktól
északra is.
A hódítás előbb-utóbb – talán amikor a hódítók
elérik az Atlanti-óceánt, de akár még hamarabb is –
vesztett volna lendületéből. Ha a klimatikus inga nem
lendült volna át a másik végletbe, akkor egy
szárazságtól sújtott, kopár vidék nem lett volna
elegendő ösztönző erő a visszatéréshez. De még a
legelőkkel bőségesen megáldott sztyeppét sem uralta
volna teljes béke, ahol a kedvező körülményeknek
köszönhetően a törzsek azovi-tengeri és
asztrahán-szeráji téli szállásterületeiket elhagyva
nyáron a Don és az Oka folyó vidékére vándoroltak
legeltetni. Mert bármilyen erőteljes vonzereje volt is a
sztyeppének és a nomád életmódnak, a mongol
birodalom politikai és gazdasági életének központja
fokozatosan áttevődött volna a nedvesebb,
letelepedett életmódot lehetővé tevő területekre. De
az is megtörténhetett volna, ami Dzsingisz kán
birodalmával, hogy a mongol birodalom, méreténél, a
benne uralkodó korrupciónál és nem kellően hatékony
közigazgatásánál fogva Európa kisebb királyságokra
történő széthullását idézi elő. Ez esetben az
államalakulatok közötti törésvonalak merőben
másként alakultak volna, mint amilyenekké azok a
reneszánsz idején és a felfedezések korában valójában
lettek.
A Mongol Birodalom árapályának ritmusa – ahogy
már több ezer évig azt megelőzően is – továbbra is a
nomád élet körülményeihez igazodott volna, vagyis
dús legelők idején béke honolt volna; ha romlottak a
klimatikus viszonyok és szárazság pusztított a
sztyeppén, akkor kitört volna a háború, ami a
letelepedett életmódot folytató népekből rettegést
váltott volna ki. A meleg és a hideg, az esőzés és a
szárazság, a bőséges fűmennyiség és a takarmány
hiányának végeláthatatlan ciklusai ugyanúgy
befolyásolták a történelem menetét – a maguk módján
legalább annyit nyomva a latban – mint a gazdasági
élet, a politikai cselszövés és az egyes uralkodók
vezetői képességei miatt keletkezett hullámhegyek és
hullámvölgyek. Ugyanazok a körülmények
befolyásolták Dzsingisz kánnak és seregének, mint a
legapróbb sztyeppei törzseknek a lépéseit. Amikor a
síkságon eluralkodó szárazság társadalmi
nyugtalansággal esett egybe és emellé adódott egy
zseniális katonai vezető is, az a történelmet
alapjaiban rázta meg. Ha az adott száraz időszak
tovább tartott volna, meglehet, most napjaink európai
civilizációja is teljesen másként festene.

Az ÉSZAK-ATLANTI OSZCILLÁCIÓ

Az észak-atlanti oszcilláció (angol rövidítéssel NAO,

North Atlantic Oscillation) a légköri nyomás
folytonos libikókaszerű változása, azaz az
atlanti-óceáni Azori-szigetek fölött megszokott
magas nyomásé és az Izland fölötti alacsonyé. A
NAO kilengése az észak-atlanti térség bonyolult
légköri-óceáni dinamikájának része, amiről még
mindig keveset tudunk. A NAO azonban alapvető
fontosságú, mert befolyásolja az észak-atlanti
viharzóna elhelyezkedését és erejét, ami az esőt
szállítja Európába és Eurázsia bizonyos részeire.
Amikor Izland fölött megül egy alacsony nyomású
képződmény és az Azori-szigetek és Portugália
fölött kiépül a magas nyomás, a nyugati szelek az
uralkodóak az észak-atlanti térségben, a téli
viharok hevesek, a csapadék bőséges
Észak-Európában és a téli hőmérséklet magas. Ha
megfordul a helyzet, és az alacsony és magas
nyomás helyet cserél, Európa alacsonyabb téli
hőmérsékletet nyög és a nyugati szél gyengül. Jeges
hideg levegő árad dél és nyugat felé az
Északi-sarkról és Szibériából. Senkinek sem
sikerült még előre jeleznie a NAO változásait,
amelyben a magas és az alacsony nyomás akár hét
évig, sőt néha évtizedekig helyben marad, néha
viszont viharos gyorsasággal mozog.
Egy másik légnyomási helyzet is befolyásolja az
európai teleket. Állandó magas nyomású
képződmény alakulhat ki Grönland és Skandinávia
között. Ekkor az átlagosnál magasabb a
hőmérséklet Grönlandon és a normálisnál
alacsonyabb Észak-Európában és
Északkelet-Amerikában. Ha Grönland fölött
alacsonyabb a nyomás, mint Európában, a
hőmérsékleti értékek megfordulnak, és az európai
tél enyhébb. Ilyen grönlandi alacsony nyomás
lehetett az uralkodó a meleg évszázadokban.
A NAO sok összetevő bonyolult kölcsönhatásán
alapul, ezek közé tartozik az Atlanti óceán felszíni
vízhőmérséklete, a Golf-áramlat enyhe vize és az
erőteljes leszálló légmozgás Grönland déli részén,
aminek következtében a Golf-áramlat nehezebb,
sósabb vize mélyre száll az óceán felszíne alá, hogy
táplálja az óceáni futószalagot, amely a világ
tengerei közötti vízcserét működteti. Világos, hogy
erős a kapcsolat a NAO és a csendes-óceáni déli
oszcilláció között (lásd a Kilencedik fejezetet),
amely az El Niñókat és a La Niñákat szüli, de még
mindig keveset tudunk róla.
 NEGYEDIK FEJEZET
A MÓROK ARANY(KORI) KERESKEDELME

A Syilmassa nevű várostól indulnak... majd vezetőik

segítségével akik a csillagok és a sziklák alapján
irányítják őket, átszelik – mint egy tengert – a
sivatagot.

Anonim, Toffut-al-Alabi (XII. század)

1324 júliusában az egyiptomi szultánnak roppant

különleges látogatója volt: Mansa Musa, a Mali
Kelet-afrikai Királyság uralkodója, aki mekkai
zarándoklatát végezte. Több száz teve, illetve
rabszolga cipelte át a sivatagon a színarany hatalmi
jelvényekből és fényűző ajándékokból álló
szállítmányt. Mansa Musa három hónapig Kairóban
vezetett udvart. Az egyiptomiak megrökönyödésére
alattvalói földre borultak előtte és port hintettek a
fejükre. A malik annyi aranyat injekcióztak az
egyiptomi gazdaságba, hogy a legnemesebbnek tartott
fém értéke néhány évig 10-25 százalékkal visszaesett.
Az afrikai királyságról és mesébe illő kincseiről szóló
történetektől visszhangzott az egész keresztény és
muzulmán világ. A XIV. század végére már Európa
aranyának kétharmadát a Maliból a Szaharán át
tevéken érkező arany tette ki. A „mór
aranykereskedelem” két nagyon eltérő világot
kapcsolt össze, az iszlámot és a nyugat-afrikai
Nyugat-Szudánt, eredeti nevén Bilad es-Soudant, a
„Feketék földjét”.

A fejezetben szereplő földrajzi nevek és a sivatagi karavánutak

áttekintő térképe

Az eurázsiai sztyeppéhez hasonlóan a Szahara is

olyan, mint egy ökológiai fújtató. A középkori európai
civilizációnak ez a déli határvidéke a világ legforróbb
helyei közé tartozik. Az uralkodó északkeleti irányú
szélnek köszönhetően az évnek több napján emelkedik
a hőmérséklet 37 Celsius-fok fölé, mint bárhol máshol
a világon. Az ember azt gondolná, hogy ilyen
feltételek mellett nincs élet, a Szahara ezzel szemben
folytonosan lélegzik, nem marad változatlan egyetlen
pillanatra sem. Ha csak néhány milliméterrel
emelkedik a csapadékmennyiség, a sivatag akár sok
kilométerrel is visszább vonulhat. A távoli múlt
melegebb időszakaiban hatalmas kiterjedésű sekély
vizű tavak és félsivatagi füves térségek több ezer
négyzetkilométernyit borítottak a mai sivatagból,
melyek vízellátását a sivatagi éghajlatú hegyláncok
időszaki folyói biztosították. Az egykori tavakból
mára csak egyetlen jelentősebb maradt meg, a sivatag
déli határvidékén fekvő Csád-tó, mely százhúszezer
évvel ezelőtt még nagyobb volt, mint a Kaszpi-tenger,
és amely ma már erősen kiszáradóban van.
Csapadékosabb években a sivatag még a Csád-tó
északi partjáról is magába szippant állatot és embert
egyaránt. Aztán amikor szárazság telepszik a
Szaharára, elapadnak a vízkészletek, kiég a fű, és a
szórványos sivatagi népesség vízben gazdagabb
helyek után kutat. A Szahara fújtatója sosem áll le,
előfordul ugyan, hogy néhány évig nyugalomban van,
de utána annál vadabb fújtatásba kezd, amikor a
csapadékmennyiség évről évre ismét szélsőséges
eltéréseket kezd mutatni. Az aranykereskedelem ezer
évvel ezelőtti felvirágzása a meleg időszak
évszázadaiban Nyugat-Afrika és a Szahara között
egyrészt a kiváló alkalmazkodóképességű tevének
köszönhette létrejöttét, másrészt annak, hogy az
aranykereskedelemmel foglalatoskodók a lánc afrikai
végén úgy alakították társadalmukat, hogy a
középkori meleg időszak szélsőséges klimatikus
változásaiból előnyt tudjanak kovácsolni.
A Szahara és a Száhel-övezet klímatörténete
minden rendszert nélkülöző hirtelen változások
könyörületet nem ismerő krónikája, mely bővelkedik
mind műszeres, mind a Mauritánia partjainál
mélytengeri fúrásokkal nyert másodlagos adatokban.
Ezeknek az adatoknak egy része ráadásul
megfeleltethető a Venezuela partjainál fekvő
Cariaco-medencében végzett mélytengeri fúrásokból
nyert adatokkal, melyek részletesebb leírását a 8.
fejezet tartalmazza.
A mauritániai tengeri fúrások, az északi
Atlanti-óceán keleti részén a felső vízrétegekben
hirtelen lezajlott 2,16 Celsius-fokos hőmérsékleti
ingadozásról tanúskodnak. Ugyanakkor a só
koncentrációjának eltérései a különböző vízrétegek
között kihatással vannak a globális klímát szabályozó
óceáni áramlatok működésére, melyek a trópusok
melegét északabbra szállítják. Az északi Atlanti-óceán
keleti vizeinek hőmérséklete komoly hatással van a
Szaharában fújó száraz szelekre. Ha a keleti
Atlantikum tengerfelszínének hőmérséklete
alacsonyabb a 10. és a 25. szélességi fok között, illetve
magasabb a Guineai-öbölben, akkor a monszunszél
eltolódik dél felé, ami a Száhel-övezetben és a
Szaharában szárazságot idéz elő. Ezt tudjuk, mert az
1300 és 1900 közötti – a mauritániai tengeri
fúrómagokban is dokumentált – lehűlés szárazságot
idézett elő a Száhel-övezetben, mely helyenként még
az 1960-as évekbeli kivételesen súlyos szárazságnál is
katasztrofálisabb lehetett. A fúrómagok lehetővé
teszik az utóbbi 2000 év klimatikus viszonyainak
óvatos rekonstrukcióját, mely a középkori meleg
időszakban a következő képet adja:
I. e. 300 és i. sz. 300 között a nyugat-afrikai
éghajlat – ahogyan a délkelet-ázsiai és az
Amazonas-medencei is – kiegyenlítetten száraz volt, a
mainál némileg alacsonyabb csapadékmennyiséggel.
Az emberek a jobb vízellátású közép-nigériai
területekre vonultak és ott városokat alapítottak.
I. sz. 300 és 700 között a csapadékmennyiség a mai
125-150 százalékára nőtt, ami lehetővé tette, hogy a
korábban összezsugorodott Csád-tó vízfelülete
hirtelen megnövekedjen. Semmilyen bizonyíték nem
utal arra, hogy lettek volna köztes meleg időszakok,
de nem zárhatjuk ki teljesen ennek a lehetőségét.
Majd i. sz. 900 és 1100 között minden átmenet nélkül
sokkal változékonyabb időszak következett, melyet az
Atlanti-óceán másik felén, a Cariaco-medencében a
monszuntevékenység fokozódó kiszámíthatatlansága
jelzett. Vagy állandó, nagy mennyiségű csapadék
esett, vagy szárazság volt. A Szahara határai
állandóan vándoroltak.
 Azért, hogy jobban megérthesse ezeket a
változásokat, Sharon Nicholson klimatológus górcső
alá vette a forró égövi Afrika gyarmati hatalmak által
készített meteorológiai feljegyzéseit, és hat különböző
csapadékmintázatot vagy úgynevezett klimatikus
módozatot talált, melyek folytonosan váltogatták
egymást a XIX. század folyamán. Követési sorrendjük
teljesen esetleges volt, és a Száhel-övezetet az
1890-es és az 1960-as években jellemző szélsőséges
szárazságtól néhány variáción és átmeneten át
egészen a túlontúl csapadékdús időszakokig terjedtek,
amikor is az állatállomány megsokszorozódott és a
sivatag határvidékein frissen kizöldült táj növényeit
kíméletlenül lelegelték az állatok. A Száhel-övezetben
az időjárás ma is teljesen kiszámíthatatlan módon
vált át egyik klimatikus módozatból a másikba.
Valószínűnek látszik, hogy a középkori meleg
időszakban is a maihoz hasonló hirtelen
időjárás-változások álltak be, melyek nagyban
megnehezítették a tehénpásztorkodással, önellátó
gazdálkodással, illetve távolsági kereskedelemmel
foglalkozók sorsát.
Ha a változások tágabb összefüggéseit vesszük
szemügyre, azt látjuk, hogy a Száhel-övezet meleg
éveivel egyidejűleg az Azori-szigeteken magas,
Izlandon alacsony légnyomás uralkodik. Az
északkeleti passzátszél felélénkül, a trópusi
konvergenciazóna pedig jóval délebben marad. A
délnyugati szél kevesebb csapadékot hoz
Nyugat-Afrikába. Ha a tengerfelszín hőmérséklete az
északi szélesség 10. és 25. foka között 2-4 Celsius
fokkal hidegebb, a Guineai-öböl vize viszont
szokatlanul meleg, akkor a trópusi konvergenciazóna
hatása gyengül. A mélytengeri fúrások azt is
kimutatják, hogy a két klimatikus módozat közötti
váltás folyamán nagyon szélsőséges átalakulások
zajlanak le a sivatag belsejében, illetve a váltásokat
gyakran hidegcsúcsok előzik meg. Az egyik ilyen
váltás i. sz. 900-ban következett be, a másik pedig a
XI. század elején. Az ilyen változékony időszakok,
melyeket nagyon gyakran elhúzódó szárazságok
kísértek – és itt a hangsúly az elhúzódón van –,
jelentős stresszel és életformaváltással jártak a
korabeli szaheliaiak számára.
*

TRÓPUSI KONVERGENCIAZÓNA

Az északkeleti és a délkeleti passzátszelek alacsony

légnyomású területet kialakítva az Egyenlítőnél
találkoznak. A levegőáramlatok összetalálkozása a
nedvesebb légtömegeket felfelé kényszeríti. Ahogy
a levegő felemelkedik, majd lehűl, a vízpára
kicsapódik. Erős csapadékzóna keletkezik, mely
évszakonként áramlik a legmelegebb hőmérsékletű
földfelszín vonzerejének engedelmeskedve, mindig
 a legintenzívebb besugárzású területek irányába.
Szeptember és február között a trópusi
konvergenciazóna (angol rövidítéssel ITCZ) a déli
félteke felé áramlik, majd megfordul az északi
félteke nyarának kezdetén. Amíg a trópusi
konvergenciazóna a kontinensek fölött halad, addig
sokkal kevésbé vált irányt, mint a nyílt vízfelszín
felett; így például az Egyenlítőtől északra szinte
egy helyben áll. Itt a hőmérséklet emelkedésével a
csapadék mennyisége nő, míg hűléskor csökken. Az
El Niño tevékenység (bővebben lásd Kilencedik
fejezet jegyzete) jelentős hatással van a trópusi
konvergenciazónára: egyrészt eltéríti a
Csendes-óceán trópusi vidékeinek kiugróan magas
hőmérsékletű tengerfelszínei felé, másrészt
csökkenti az Atlanti-óceán és a Szahara
peremvidékén hulló csapadékmennyiséget.

A trópusi konvergenciazóna és annak kiterjedése

Milyen hatása volt a középkori meleg időszak

magasabb hőmérsékleteinek és szárazságának a
szaharai aranykereskedelemre és a Száhel-övezet
népességére? Ami a Szahara karavánjait illeti – a
tevéknek, illetve a rájuk rakott nyergeknek
köszönhetően – azokra alig volt említésre méltó
hatással.
Az eurázsiai sztyeppén a létfenntartás alapja a
szarvasmarha, a ló és a dús legelő volt. Amikor
emelkedett a hőmérséklet és szárazság pusztította a
füves legelőket, a nomádok továbbvonultak, hogy új
legelőket és vizet találjanak maguknak. A Szahara
kietlen síkságai és hegyvidékei nem voltak alkalmasak
sem a ló-, sem a szarvasmarhatartásra, még azokban
az időszakokban sem, amikor a csapadék mennyisége
némileg megemelkedett. A sivatag az ókorban
félelmetes pusztaságnak számított. A görög utazó,
Hérodotosz említést tesz róla, hogy Líbiának a
földközi-tengeri partvidékét „vadállatok lepik el, ha
azonban az állatokkal benépesedett környékről a
szárazföld belseje felé haladunk, ott homokos
sivatagot találunk, mely híját szenvedi a víznek és
sem ember, sem állat nem lakja.” Mindössze
pásztorkodó nomádok néhány szórványos csoportja
tudott itt az oázisok közvetlen környezetében
megélni, és még ők is folyton a túlélés és az éhhalál
közötti pengeélen egyensúlyoztak. Aki meg akarta itt
vetni a lábát, annak keménynek, találékonynak és
mozgékonynak kellett lennie.
A rómaiak Észak-Afrikát roskadozó éléskamrává
változtatták, de sohasem keltek át a sivatagon, hogy
elérjék a délebben fekvő trópusi területeket. Nem
rendelkeztek ugyanis megfelelő málhás jószágokkal,
melyek képesek lettek volna napokig utazni víz
nélkül. Ahhoz, hogy valaki át tudjon kelni a Szaharán,
egyrészt nagy alkalmazkodókészségre, másrészt olyan
hátasállatra volt szüksége, amelyik akár tíz napig is
kibírja víz nélkül. A teve pedig kimondottan ellenálló
volt még a tomboló szárazsággal szemben is.
Az arany(kori) kereskedelem a teve nélkül sosem
virágozhatott volna fel, de legfőképpen a teherhordó
nyereg volt az a találmány, amelynek a teve a „sivatag
hajója” elnevezését köszönhette. A tevék zsírt tudnak
tárolni a púpjukban, hosszú nyakuknak köszönhetően
könnyen tudnak a fákról, bokrokról szemezgetni,
ujjpárnáik lehetővé teszik, hogy puha homokban is
járni tudjanak. A vizet meglehetősen hatékony
veserendszerük segítségével meg tudják őrizni, a
meleget pedig hatékonyan magukba tudják szívni,
mivel testhőmérsékletük izzadás nélkül növelhető. A
rómaiak mindent tudtak a tevékről. Észak-Afrikában
kocsik elé fogták be, sőt élő barikádként használták
őket a katonák védelmében. Tisztában voltak azzal is,
hogy ezek a mogorva állatok elemükben vannak a
sivatagban. De mindezzel a tudással teherhordó
nyergek hiányában nem mentek sokra.
A szaharai tevenyereg a korai keresztény
időszakban terjedt el, feltehetően a Nílus-völgy
környékén, a mai Szudán területén, nem katonai,
hanem teherhordó funkcióval. A nyereg a púp elé, a
teve vállára kerül, így lehet az állat teherbíró
képességét, kitartását és irányíthatóságát legjobban
kihasználni. A szaharai tevehajcsár bottal vagy
lábujjaival ösztökélte az állatot. A teve így tehát a
történelem során először megoldhatóvá tette annyi
víznek és (az emberek számára) ellátmánynak a
szállítását, hogy oázisról oázisra haladva lehetővé vált
az Észak-Afrika és Nyugat-Szudán közötti nagy
távolság megtétele.
Senki nem tudja, hogy mikor szelték át a
Nyugat-Szaharát az első tevekaravánok, de
mindenképpen még azelőtt, hogy az iszlám seregek
meghódították volna Észak-Afrikát a VII. században. A
málhás jószágok kezdetben úttalan utakon
közlekedtek, melyekből aztán a világra sokkal inkább
nyitott kultúrából érkező muzulmán kereskedők
fennhatósága alatt jól bejáratott útvonalak váltak.
A Szahara karavánjainak megvolt a kialakult
ritmusuk. Az alaposan megpakolt tevék minden ősszel
útnak indultak Sijilmassából és komótosan
elcammogtak a tőle délre fekvő Taghazába, ahol
felpakolták őket a környékbeli bányákból származó
kősóval, ami a mai napig felbecsülhetetlen értékű
árucikk az afrikai földművesek számára, mivel helyi
készletekkel egyáltalán nem rendelkeznek.
Taghazából jól kitaposott ösvényen jutottak el a
ghánai Walatába, majd Jennébe a Niger folyó középső
folyásához. Az út még kedvező időjárási viszonyok
esetén is veszélyesnek bizonyult. A sivatag nem lett
annyival barátságosabb vidék attól, hogy egy kicsivel
több csapadék hullott. A forróság és a folyadékhiány
okozta kiszáradás kockázatával mindig számolni
kellett, ahogyan a kék burnuszba bugyolált,
gazellabőr pajzzsal és lándzsákkal felszerelkezett
sivatagi nomádokkal is, akik minden előzetes
figyelmeztetés nélkül intéztek könyörtelen
támadásokat más népek ellen. A karavánok szervezői
igyekeztek megállapodásokat kötni a nomád
törzsfőnökökkel, melynek értelmében azok szabad
átvonulást engedtek a fennhatóságuk alatt lévő
oázisokon át. A nomádok kísérőket is biztosítottak,
akik a kiálló sziklák és a csillagok alapján kalauzolták
el az utasokat, továbbá a kereskedők számára tevéket,
melyeket az út végén visszavásároltak tőlük.
A karavánok valójában jól szervezett konvojok
voltak, a málhás tevéket víz– és élelmiszerhordó,
illetve hátas tevékkel egészítették ki. A nomád
harcosokkal szemben érzett rettegésen a nagy számok
segítettek úrrá lenni: a rengeteg víz– és
élelmiszerhordó állat; a hatalmas súly, melyet el
lehetett velük szállíttatni; a magas profit, melyre
ilyen módon szert lehetett tenni. A XII. század
folyamán akadtak 1200, sőt 2000 tevés karavánok is.
Maga az út őszi indulással hat héttől két hónapig
tartott. Al-Idrisi, a korabeli iszlám történetíró így
számol be erről: „A tevéket kora hajnalban málházzák
fel, és a karaván addig van úton, míg meg nem
jelennek a nap első sugarai és az elviselhetetlenségig
fel nem melegítik a földet.” A karavánok késő
délutánig pihentek, aztán éjszaka, a csillagok
útmutatása mellett csendben továbbhaladtak,
pontosan úgy, ahogy ezt még ma is teszik.
A tevekaravánok még a középkori meleg időszak
legszárazabb éveiben is meg tudták tenni a Szaharán
átvezető hosszú utat. A sivatagi utazók idejüket nem
kímélve igyekeztek információt szerezni a
vízkészletekről, mivel a kutak és oázisok ismerete
nélkül nem lehetett volna biztonságos az út. Nem volt
egymás után két olyan év, amikor a viszonyok
változatlanok maradtak volna. A nedvesebb és
szárazabb időjárási ciklusok a kereskedelem menetére
is kihatottak. Csapadékosabb időszakokban számtalan
kutat ástak a Közép-Szahara vizes kavicsrétegébe az
Ahaggar- és az Adrar des Iforas-hegység környékén. A
karavánok jelentős része ezután a Közép-Szahara
homokdűnéin át jutott közvetlenül Taghazába és a
Szahara határvidékén fekvő városba, Awdaghustba,
ami fontos sókereskedelmi központ. Száraz
időszakokban a karavánok vagy nyugati kerülő úton
haladtak, vagy először Bilad es-Soudanból keletnek
majd északnak haladva jutottak el Adrar des Iforasig,
majd tovább nyugatra az utolsó állomásig,
Sijilmassáig. A tevék rugalmassága lehetővé tette a
sivatagi fújtató gyorsuló mozgásában rejlő
lehetőségek kiaknázását. Az egy-egy karavánúton
elpusztult vagy kimerült állatok száma meglehetősen
magas volt, gyakran előfordult, hogy több százra
emelkedett. Tevék és gazdáik kifehéredett csontjai
pettyezték az utat, de az aranykereskedelem nem állt
le. A teve és teherhordó nyerge olyan években is
hatékony fegyvernek bizonyult a hőség és a szárazság
ellen, amikor a kedvezőtlen időjárás még a sivatagtól
jóval délebbre élő népcsoportokat sem kímélte.
*
Megfelelő mennyiségű adat áll rendelkezésünkre a
meleg évszázadokról ahhoz, hogy szinte teljes
bizonyossággal megállapíthassuk: ez a
csapadékmennyiség hirtelen, drasztikus
ingadozásainak időszaka volt. A Szahara fújtatója
nagy valószínűséggel csúcsjáraton volt, ami azt
jelentette, hogy a sivatag határai akár egy éven belül
is kijjebb tolódhattak, majd visszahúzódhattak.
Valószínű, hogy mire a nyugat-afrikai
aranykereskedelmet az iszlám felfedezte magának,
addigra véget ért a relatíve kiegyenlítettebb és a
mainál legalábbis kicsivel csapadékosabb klimatikus
korszak, amikor lényegesen több vizesgödör állt
rendelkezésre, és a tevés sivatagi utazás – noha még
mindig meglehetősen veszélyes vállalkozás volt –
lényegesen nagyobb méreteket öltött. Az itteni
világon kívül élők nagy szerencséjére a tevék
alkalmazkodóképességének és a sivatag belsejében,
illetve perifériáján lakók ügyességének köszönhetően
a szaharai aranykereskedelem függetleníteni tudta
magát a klimatikus ingadozásoktól.
Akik a kereskedelemben közvetítettek, azok
legalább olyan fontos szerepet játszottak, mint maguk
a tevék. A kereskedelem nagy részét a nomád
berberek, a sivatag őslakosai bonyolították le, akikből
a tevetenyésztők és a karavánok kísérői is kikerültek.
A kereskedelmi útvonal mindkét végén ők voltak;
kapocsként szolgáltak észak és dél között. A másik
fontos közvetítő az iszlám volt, amely idővel az
észak-afrikai kereskedők, a szaharai nomádok,
számos afrikai uralkodó, illetve a sivatagtól délre
tevékenykedő kereskedők közös vallásává vált.
Az arany központi szerepet játszott az iszlámban,
ami természetesen nagy ösztönző erő volt a
kereskedők számára, hogy leküzdjék a sivatagi
utazással járó veszélyeket. A Magreb országokban és a
Córdobai Emírségben kizárólag a bagdadi kalifa által
vert aranydinárok voltak forgalomban. Az első
aranykészletek Szíriai és egyiptomi zsákmányokból,
keresztény kincstárakból, továbbá felső-egyiptomi
forrásokból és a Nílus felső folyásának a vidékéről
kerültek be a forgalomba. A VIII. századra azonban
már a nyugat-afrikai arany is közismertté vált. A fém
por formájában érkezett, melyet a Szenegál folyó
partjára eső Bambuk-vidék bányászaitól vásároltak
meg, a Ghánai Királyságtól húsznapi járóföldre a
Száhel-övezetben, amely akkoriban az
aranykereskedelem fontos tranzitállomása volt. A
vakmerőbb kereskedők megpróbálták rátenni a
kezüket az aranylelőhelyekre, de mindhiába. A
bányászok ragaszkodtak az önállóságukhoz és csak
keveset lehetett megtudni tevékenységük részleteiről.
Az aranyércet aranytartalmú kavicsos folyóágyakból
sok kisméretű gödör ásásával nyerték ki. Ezzel az
egyszerű módszerrel is hatalmas mennyiséget tudtak
kitermelni. Al-Fazari, bagdadi csillagász, már a VIII.
században az „arany földjének” nevezte Ghánát.
804-ben a Magreb országok uralkodói már szudáni
aranyból verték dinárjaikat. A szudáni arany fedezte a
hódító háborúk költségeit, és hatalmas gazdagságot
hozott az iszlám világnak. A XII. századig a
nyugat-afrikai arany nem került ki a muzulmán
világból. Nyugat-Európa részben azért adta fel az
aranyalapú valutarendszert, mert kedvezőtlenül
alakuló kereskedelmi mérlege elszívta készleteit,
amelyeket nem tudott máshonnan pótolni. Csak akkor
fordult meg a trend és kezdett az arany visszafelé
áramlani, amikor Európa gazdasága szép lassan
talpra állt, és az itáliai városok ütőképes flottáikkal
fel tudták venni a harcot az arab kalózokkal, illetve
növekedni kezdett a textil és más termékek
kereskedelme. A XIII. század végére az európai
pénzverdékben már aranypénzeket vertek. Az
országok egymás után tértek vissza az aranyalapú
pénzhez, így a fém iránti kereslet először megnőtt,
majd az elért szinten stabilizálódott. A XIV. századi
Európa aranyának nagy része Nyugat-Szudánból
származott. A tevének köszönhetően, amely szívósan
ellenállt a sivatagi fújtató kíméletlen hatásának, a
kereskedelem zavartalanul tovább folytatódott, ami
nyilvánvaló befolyással volt a történelem menetére.
Senki sem tudja pontosan, milyen mennyiségű
arany került be a szaharai tranzitkereskedelembe
Nyugat-Afrikából. A Sijilmassán áthaladó karavánokra
kivetett adók X. századi jegyzéke, melyekre Ibn
Haukal hivatkozik művében, 8,5 tonna éves
aranyimportról beszél, ami körülbelül fele lehet az
évente Nyugat-Afrikából északra szállított mintegy
15-17 tonnás összes mennyiségnek. 951-ben Ibn
Haukal egy északi kereskedő nevére 42 000 dinár
értékben kiállított váltót látott a saját szemével, ami
szintén azt mutatja, hogy jelentős vagyonok mozogtak
az aranykereskedelem fénykorában.
De honnan is került elő ez a rengeteg arany?
Mielőtt délre vették volna útjukat, a karavánok
megálltak a sivatag szélén, Aoudaghostban (ma
Mauritánia), ami egy nagy, sűrűn lakott berber város,
melyben a házak a magas sziklaszirt alatt megbúvó
lapos tetős vályogtégla, illetve téglaépületek.
Aoudaghost piacán, ahol mindig nagy volt a
jövés-menés, a Száhel-övezetből érkezett sót, birkát,
mézet és különféle élelmiszereket lehetett beszerezni,
feltéve, hogy az ember aranyban fizetett. Ennek a
virágzó oázisnak kiváló volt a vízellátása; kalmárai a
Szaharán átvezető kereskedelem felett
monopóliummal rendelkeztek, akik karavánszervező
tevékenységüket a nomád sanhaják nevében végezték.
Al-Bakri arról számol be, hogy a város nomád sanhaja
uralkodójának birtokai kéthavi járóföld távolságig
terjednek. Az a hír járta róla, hogy 100 000 tevét
tudott kiállítani. A városon gazdagon áramlott
keresztül az arany és a só. Vezetői minden erejükkel
igyekeztek jó kapcsolatot ápolni a déli vidékek
vezéreivel, különös tekintettel azokra, akik az
aranyban gazdag Ghánai Királyság felett uralkodtak.
„A király királynő módjára ékíti magát. Nyakán
nyakláncot, karján karperecet visel, arannyal kivarrt
sapkáját finom pamutturbánnal tekeri körbe. Kupolás
pavilonban tartja a meghallgatásokat, melyet tíz,
arannyal kihímzett drapériákkal betakart ló áll
körbe... jobbján ott állnak országa vazallus
királyságainak pompás öltözékű hercegei, hajfonatuk
arannyal díszítve.
A pavilon ajtajában kiváló tenyészebek állnak.
Aranyból és ezüstből kovácsolt nyakörvük ugyanezen
fémekből készült gömbökkel van kiverve.”
Az iszlám geográfus, al-Bakri Ghánáról szóló
leírása a legendák világába visz el. Ő maga sosem járt
a Száhel-övezetben, beszámolóját a córdobai
archívum anyagaiból merítette. Amit ő leírt, az egy
Afrika belsejébe átültetett dupla központú
földközi-tengeri királyi udvar volt, az egyik
városmagban – ahol a muzulmán kereskedők éltek –
tizenkét mecsettel, míg a másikban – mely az
előbbitől majdnem tíz kilométerre fekszik –
felszentelt ligetekkel és királyi sírokkal. A király
kincsei között szerepelt az a hatalmas, 13,6 kilós
aranytömb is, mely olyan rendkívüli méretű volt,
hogy még a keresztény és az iszlám világba is eljutott
a híre.
Ez a fentiekben leírt, ámulatba ejtő uralkodói
központ, Koumbi Saleh a feltételezések szerint 480
km-re feküdt Timbuktutól és a Niger folyó
kanyarulatától nyugati-délnyugati irányban. Ezen a
helyen valóban vannak jelentős kiterjedésű kőromok,
némelyikükön arab feliratokkal, de sem a királyi
negyednek, sem az állítólagosan a közelében fekvő
halomsíroknak nem találták nyomát. Koumbi Saleh a
Száhel-övezet legszélén helyezkedett el, ahol a
földművelés lehetetlen vállalkozásnak bizonyult még
a csapadékban gazdag években is. Az is elképzelhető,
hogy Koumbi egyáltalán nem is volt főváros, csak egy
kis kereskedőváros, és egy másik, sokkal
széttagoltabb királyság részét alkotta. A Ghánai
Királyságról egyelőre nagyon kevés információval
rendelkezünk, csak abban lehetünk biztosak, hogy
fővárosának helye többször megváltozott, illetve hogy
nem iszlám, hanem helyi afrikai államalakulat volt,
teljesen más típusú hatalom, mint amelyikről al-Bakri
beszámolója szól. Ez a berendezkedés sokkal
mélyebben gyökerezett Nyugat-Afrikában, ahonnét az
arany is származott.
Sokáig rejtély volt, hogy honnét ered az arany. A
történész al-Yaqubi i. sz. 872-ben azt az elterjedt
legendát írja le, mely szerint az arany a földből nő ki,
mint a répa. Ahogy az már az arannyal lenni szokott,
az erről szóló mesék, ahogyan terjedtek, úgy
terebélyesedtek is, és idővel már „aranyszigetekről”
szólnak. A bányászok tisztában voltak az arany
értékével, így az aranylelőhelyekről mélyen
hallgattak, nehogy valaki megpróbálja azokra rátenni
a kezét. Éppen ezért a bányászok nem is voltak
hajlandók szemtől szembe mutatkozni, a
kereskedőknek ki kellett rakniuk a saját csereárujukat
– többnyire sótömböket – a folyópartra, és
látótávolságon kívülre kellett menniük, hogy a helyiek
odarakhassák az aranyhalmokat a sótömbök mellé. Ha
a kereskedők elégedettek voltak, akkor eltették az
aranyat és dobpergés közepette visszavonultak, ezzel
jelezve, hogy a tranzakció sikeresen véget ért.
Egyszer elfogtak egy bányászt, annak reményében,
hogy így megtudhatnak valamit az arany lelőhelyéről.
A bányász inkább a halált választotta, mintsem hogy
elárulja a titkot. Ennek nyomán a kereskedelem
három évig szünetelt és csak utána állt vissza a régi
kerékvágásba.
 Bambuk aranybányászai és a keletebbre fekvő Buré
lakosai félénk, befelé forduló emberek voltak, akik,
mivel féltve őrizték aranybányászatuk titkait, némán
kereskedtek. Egyetlen szaharai berber kereskedő sem
jutott el soha az aranytelepekhez, így az aranysziget
legendája továbbra is fennmaradt, sőt a mai napig
nem sikerült megfejteni. A XII. század folyamán
al-Idrisi 500 km hosszúnak és 250 km szélesnek írta
le a szigetet, amelynek évente bekövetkező elöntése
után a helyiek „összegyűjtötték” az aranyat. Az
al-Idrisi által térképen ábrázolt sziget helye egybeesik
a Niger középső szakaszán található, szezonálisan
elárasztott sziget helyével, melyet mande nyelvet
beszélő földművesek és halászok laknak.
*
A Niger Afrika egyik legnagyobb folyója, a guineai
hegyekben, a Sierra Leone-i határvidéken ered, majd
innen folyik északkelet felé és alkot szárazföldi deltát
és oszlik szét a vize mellékágakra, csatornákra,
mocsarakra és tavakra mintegy 30 000
négyzetkilométernyi területen. Ez az a hatalmas belső
ártér, melyet Roderick McIntosh „a kietlen Szaharát
szegélyező végeláthatatlan üledékkertnek” nevez. Ez
volt az a pont, ahol a sivatagi karavánútvonalak
érintkeztek a sokkal ősibb folyamiakkal. A szárazföldi
delta árterén gabonaféléket termeltek, agyagát
kerámiakészítéshez használták fel, de
Mezopotámiához hasonlóan itt sem volt sem: kő, sem
só, sem fémércek. Az évszázadok során a környék
mande földművesei és halászai bonyolult
kapcsolatrendszert alakítottak ki a közelükben és a
tőlük távolabb élő népekkel, hogy saját igényeiket ki
tudják elégíteni. Ők is aktívan részt vállaltak a
szaharai aranykereskedésből.

A mandék (a mande a több népcsoport által

használt közös nyelvet jelöli) szaharai népek
leszármazottai, és a 2000 évvel ezelőtt vagy még
korábban a környéken uralkodó gyakori száraz
időszakok hatására telepedtek le a Száhel-övezetben.
Ma Nyugat-Afrikában jelentős számban élnek mandék
Gambiától egészen Elefántcsontpartig. Elsősorban
kölest termesztettek és szarvasmarha-tenyésztéssel
foglalkoztak, de kereskedők is voltak közöttük, akik
rézzel, sóval, féldrágakövekkel üzleteltek a sivatag
más kereskedőivel. Délre vándorlásuk során közülük
sokan letelepedtek a Niger folyó termékeny
völgyében.
A Niger középső szakaszán található Afrika egyik
legnagyobb folyójának hatalmas belső árterülete. Ma
a rendszeres éves áradás 55 000 négyzetkilométernyi
területet áraszt el és alakít át mocsarakká és tavakká,
de régebben, a csapadékosabb időszakokban ez a
terület lényegesen nagyobb volt. Az ártéri
életközösség sokszínű, kiszámíthatatlan és
meglehetősen eltérő domborzati és talajviszonyokat
sűrít magába. A mandékhoz tartoztak – és még a mai
napig tartoznak – a bozók, akik halászattal, illetve a
markák, akik a nagy faji változatosságot mutató
afrikai rizs (Oryza glaberrima) termesztésével
foglalkoztak. A bozók folyton vándoroltak, életük
ritmusát a kisebb halak és a hatalmas testű nílusi
sügér ívási ciklusai határozták meg. Előfordult, hogy
akár 150 kenuval is összegyűltek a mesterségesen
kialakított gát mentén, ahol aztán elképesztő
mennyiségű halat fogtak. A legfőbb halászati
szezonban a markák a bozók segítségére voltak, amit
a bozók a rizs betakarítása idején viszonoztak, annál
is inkább, mert a rizs a nagy áradás idején érik be,
amikor nem megy jól a halászat.
A marka földművesek, kereskedők, kézművesek és
zenészek nagyon ki voltak szolgáltatva a
környezetnek. Egy-egy hirtelen áradás vagy
özönvízszerű esőzés egy egész év munkáját
értelmetlenné tehette. A vártnál korábban vagy
később érkező áradások egész falvakat néptelenítettek
el. Ha a csapadék akadozva érkezett meg az esős
évszakban, illetve szárazságtól sújtott években, a
frissen bevetett földek a rizzsel táplálkozó madarak és
a rágcsálók martalékává lettek. A markák a
bizonytalan körülményekkel szemben úgy védekeztek,
hogy párhuzamosan többfajta rizst termesztettek.
Sikerüket azonban legnagyobb részben a generációk
hosszú sora alatt az időjárás-előrejelzésben
felhalmozott tudásuknak köszönhették. Míg a tevék
különleges tulajdonságainak köszönhetően a
karavánok vezetői függetleníteni tudták magukat az
időjárás viszontagságaitól, a Niger-medence
népessége a társadalomszervezés és a rituális
szertartások ügyes kombinálásával igazította
társadalmát a barátságtalan és szélsőséges
ingadozásokat mutató környezethez.
Azoknak a társadalmaknak, melyek ezer évvel
ezelőtt élték virágkorukat a Niger középső folyásának
vidékét jellemző rendkívül heterogén környezetben,
lételemük volt az állandó változás. Túlélésüket
nemcsak a rizs különféle fajtáinak termesztése
biztosította, hanem a kollektív emlékezetben rejlő
lehetőségek, melyeket ők rendre ki is aknáztak.
Roderick McIntosh régész a Niger középső folyásának
medencéjét a „szimbólumok tárházának” nevezi,
olyan helynek, ahol az ősi időkből eredeztethető közös
társadalmi értékrendszer még több ezer évvel később
is befolyásolni tudja a történelmet és a
társadalomfejlődést. Ebben a térségben nem voltak az
ősi Mezopotámia rivalizáló városállamaihoz
hasonlatos, erősen központosított, tekintélyelvű
birodalmak, ahol minden hatalom a központban
koncentrálódott volna. Itt nem létezett olyan hatalmi
hierarchia, mint a majáknál vagy a középkori
Európában. A Niger-medencében a jelentős
hatalommal rendelkező törzsi-nemzetségi csoportok
és a köznép együtt végezték a különféle
tevékenységeket. Együttélésüket olyan fékek és
ellensúlyok szabályozták, melyek mindenki számára
jelentős önállóságot, kölcsönös segítségnyújtást és a
sivatag szélén uralkodó szélsőséges időjárási
viszonyok közepette jobb túlélési esélyt biztosítottak.
*
Afrika egyik leghosszabban lakott régészeti
lelőhelye sokat elárul a mandék kultúrájáról. A
Djennének nevezett (Jenne jeno) ősi földhalom a
Felső-Niger-medencében a mai Djenné városától 3
kilométerre délre fekszik. A régészeti lelőhely
stratégiailag fontos területen, medencék
szomszédságában, legelők és hosszan elterülő
síkságok környezetében fekszik, ahol megterem a
változó éghajlati viszonyokat jól tűrő afrikai rizsfajta,
az Oryza glaberrima, és ahonnét a Niger folyó hajóval
könnyen elérhető. Djenné a feltételezések szerint
akkor jött létre, amikor az egyre sivatagosabb
Szahara i. e. 300-ban kilökte magából lakóit a sivatag
és az azt körülvevő területek határvidékére. Ezt a
helyet, mely még a legnagyobb áradásokat hozó
években is száraz maradt, 1600 évig lakták
folyamatosan emberek. Kevés olyan hely akad –
különösen Nyugat-Afrikában –, melynek ilyen hosszú
története volna. Területe három évszázad alatt 49
holdról (20 hektár) a duplájára növekedett részben
horizontális, részben vertikális irányban. Djenné
lakossága mezőgazdaságra, vadászatra, gyűjtögetésre
és halászatra épülő önellátó gazdálkodást folytatott,
mely az évszázadok során – a jelentős
népességnövekedés és a gyorsan változó klimatikus
viszonyok ellenére – alig változott. A város hosszú
története alatt lakói mindvégig kitartóan
ragaszkodtak gazdasági tevékenységeik
sokszínűségéhez, illetve a különböző
mikrokörnyezetekben rejlő lehetőségek
kiaknázásához, ugyanakkor – például a majákkal
ellentétben – nem törekedtek terméshozamaik
öntözéssel történő növelésére és nem építettek
függőkerteket.
Djenné későbbi történetének voltak olyan
időszakai, amikor 69 kisebb település létezett a fő
településközponttól számított 4 kilométeres
távolságon belül. De mi annak az oka, hogy –
másokhoz hasonlóan – az itteni emberek elszórt
falvakban akartak élni, és nem sűrűn lakott
városokban, mint ahogyan azt az iszlám világban
láttuk. A magyarázatot a klimatikus viszonyoknál kell
keresnünk. A mandék folyamatosan a katasztrofális
kimenetelű klímaváltozás veszélyének az árnyékában
éltek, társadalmukat ezt szem előtt tartva alakították
ki.
Az ásatásokból kiderül, hogy a Djenné évszázadokig
földműves, halászó és gyűjtögető népesség volt, mely
szükség esetén szűkebb környezetében végzett némi
vándorlást. Az semmiképpen nem igaz, hogy ölbe tett
kézzel várták volna a rövid távú klimatikus változások
kedvezőtlen hatásait. McIntosh meg van róla
győződve, hogy a mandék annál sokkal inkább elébe
mentek az eseményeknek, és a bizonytalansággal
szemben a földműveseket egy-egy speciális
kézművesmesterséggel, például kovácsokkal elegyítve
több lábon álló gazdasági egységeket hoztak létre. Az
emberek szórványos településegyüttesekben éltek,
amelyeknek lakóit törzsi-nemzetségi kapcsolatok,
illetve nagy kohéziós erőt jelentő mítoszok és
legendák kötötték össze, mely utóbbiak a meghozandó
döntések racionalizálásának is kiváló eszközei voltak.
Nem karizmatikus vezetők, sem nagyvárosok vagy az
uralkodói elit, de még csak nem is a törvénynek
érvényt szerző hadseregek tartották ezt a társadalmat
össze, hanem a hiedelmekre és rituálékra épülő
úgynevezett „humánbarométer” vagyis időjós, aki
előre jelezte az esőt és a szárazságot. A társadalmi
emlékezet, melyet kiválasztottak kis csoportja őrzött,
volt a magja a mande időjóslásnak.

Addig rendben is volna, hogy a mande népesség

humánbarométeréről beszélünk, de vajon honnan
nyílik arra rálátásunk, hogy az ősi közösségek milyen
válaszokat adtak a klímaváltozásra, a környezetükben
észlelt átalakulásra? Azt nem tudjuk rekonstruálni,
hogy mi járt a régi korok emberének agyában.
Mindössze annyit tehetünk, hogy közelebbről
megvizsgáljuk a mandék társadalmi emlékezetét,
mely létezésüket bonyolult áttételeken keresztül
kapcsolja a valóságos világhoz. Az emberek
társadalmi emlékezetében – mint ahogyan ma is –
nyomot hagytak a pusztító szárazságok és áradások,
melyeket általában az adott természeti csapás
áldozataival kapcsoltak össze, így például róluk is
nevezték el őket. A mandék időjósgépezetének
központi eleme a társadalmi emlékezet volt.
A mande időjós mindig vagy egy nő, illetve férfi,
vagy egy foglalkozáscsoport (például a vasművesek)
volt, akinek természetfeletti hatalmat tulajdonítottak.
Ők őrizték generációk emlékeit a változó klímáról és
környezeti tényezőkről, gyakran megjósolták a
várható változásokat, és módszereket javasoltak
ellenük. A legfőbb kérdés az, hogy kinek van meg a
megfelelő tekintélye ahhoz, hogy az éghajlati és egyéb
veszélyeket potenciálisan magában hordozó jövővel
kapcsolatos döntéseket meghozza? Ki hivatott ezekkel
az ügyekkel foglalkozni? Ki az, aki biztosan nem fogja
az időjárás-változással kapcsolatos tudást és a
társadalomnak a változásokra adott válaszait saját
céljaira felhasználni? A mandék társadalmában az
időjárás-előrejelzés nem olyan tárgyszerű, mint a
modern meteorológusoké. Minden jósnak van a
társadalmi életben is valamilyen funkciója, vagyis
előrejelzései kapocsként szolgálnak az
időjárás-változás objektív valósága és aközött,
ahogyan az emberek ezt az objektív valóságot
érzékelik, illetve arra reagálnak.
A mande időjóslás intézményének motorját a
kulturális alapértékek, a legendák és jelképek
sokdimenziós világa, továbbá a természeti
megfigyelések és a társadalom különféle
érdekcsoportjai közötti egyeztetések, vagyis a
kollektív emlékezet adta. A mandéknak körültekintő
és rugalmas válaszokat kellett adniuk a Száhel-övezet
meglehetősen soktényezős, változékony és
kiszámíthatatlan éghajlatának kihívásaira. Az
alapértékeket és a hatalomhoz való viszonyt formáló
ökológiai és társadalmi krízishelyzetek egyike volt az
is, amikor az esős idő drámai hirtelenséggel – vagy
rövid átmeneti időszakot követően – szárazságba
váltott át. Itt kereshetjük az okát annak, hogy Djenné
és más mande városok társadalma elszórt telepeken
élt, és nem volt hierarchikusan rétegzett, mert az így
kialakított társadalmi környezet sokkal gyorsabban
tudott reagálni a klimatikus változásokra, mint a
korszak olyan erősen centralizált társadalmai, mint
amilyen a majáké, illetve Peru északi partvidékén a
csimuké volt.
A mande társadalomban azoknak a nőknek és
férfiaknak volt a legnagyobb befolyásuk, akik titkos
társaságok tagjai voltak. A Komo a mandék egész
társadalmát átszövő titkos szövetség volt, melyet a
komotigi – ma leginkább patkolókovács – vezetett. A
titkos társaságokat eredetileg a vadászok szervezték
jóval azelőtt, hogy a fémművesség megjelent volna a
Niger-medencében. A komotigi rendelkezett a jövőbe
látás és a gyógyítás képességével, és védelmet tudott
nyújtani a rontások ellen. Asztrológus és időjós is volt
egy személyben, aki az égboltot és a legtisztábban
kivehető égitesteket tanulmányozta. Ismerte az
állatok és növények viselkedését, ami alapján meg
tudta mondani, hogy vetéskor lesz-e elég eső. A Komo
később is fennmaradt, akárcsak a vadászok
szupertitkos társasága. A Közép-Niger vidékén még
ma is legalább hét ilyen társaság működik.
A vadászoké volt az első olyan népcsoport, amelyik
„szaktudással” – okkult energiával és társadalmi
tekintéllyel – rendelkezett. Ezek az emberek már
kezdetektől fogva különleges, szellemek benépesítette
helyekre zarándokoltak el, ami hatalmassá és
félelmetessé tette őket az emberek szemében. Ezeken
a helyeken mintegy begyűjtötték az energiát, az
időjárás – és más jelenségek – befolyásolásának
különleges képességét. Valamivel több, mint kétezer
évvel ezelőtt, a földművelés és a vasművesség
megjelenésével a kovácsok a nyama (a föld
energiájának) fontos hordozói lettek. Belőlük
verbuválódott a titkos társaságoknak, a mandék
hierarchiával és központosítással szemben kialakított
bástyáinak a tagsága, akik a jelképek és a mítoszok
erejét vetették be a környezeti és társadalmi
szorongatottság ellen vívott harcukban. A titkos
mande társaságok évszázadok alatt hatalmas
területeken terjesztették el a környezettel kapcsolatos
ismereteiket.
A legnagyobb mande hősök a begyűjtött nyama
energia segítségével tudtak biztonságban áthajózni a
világ háborgó tengerén. Fakoli, a kovácsmágus
például azért vette nyakába a világot, hogy birtokába
juthasson különféle gyógyítószereknek – például
madár– és kígyófejnek, melyek máguskalapjáról
csüngtek alá. Fakoli többek között azért is tette meg
ezt a spirituális és szimbolikus felfedezőutat, hogy
különleges tudásra tegyen szert. Fanta Maa, a bozó
kultúra hősi figurája, már gyerekkorában megtanulja,
hogyan válhat belőle sikeres vadász. Az állatok –
kihalásveszélyétől fenyegetve – összegyűlnek, és
kiválasztanak egy gazellát, aki fiatal nő alakját ölti
magára. Feladata, hogy elcsábítsa Fanta Maát, elcsalja
a rengetegbe, ahol az majd halálát leli. Fanta Maa
azonban vadászszerszámai segítségével leleplezi a
cselszövést.
A nyama ugyan irányítható, de alapvetően ártó
energia, mely minden élőlényen és élettelen dolgon
átáramlik. A mandék hite szerint a klímaváltozás
azért következett be, mert a táj nyamájában zavar
keletkezett. A mande hősök és a komotigi azért voltak
képesek az időjárás-változásokat előre jelezni, mert
az őket megelőző generációk megfigyeléseiből tudták,
hogy a nyama zavarai hogyan hatnak ki a
környezetre. Voltak közöttük olyan hatalmasak is,
akik az esőt és szárazságot előidéző természeti erőket
is képesek voltak befolyásolni, sőt távolról puszta
gondolattal embert is ölni. Így ezek az erős
karizmával megáldott emberek a szimbólumok
vészjósló erdején áthatolva képesek voltak hatalomra,
befolyásra és tudásra szert tenni. A vadászok
spiritualitással telített helyszíneket kerestek fel a
vadonban, ahol szellemállatokat ejtettek el. Az állatok
megölése hatalmas mennyiségű nyamá-t szabadított
fel, melyet csak a legkiválóbb vadászok tudtak az
uralmuk alá hajtani. A szorongatott helyzetben lévő
közösségek számára így lehetett elhozni az esőt.
A vadászkunyhókat – a generációk által
felhalmozott klimatikus tudás és a helyi erőforrások
ismeretének szentélyeit – még ma is nagy áhítat
övezi. Még ma is kimennek a nagy hírben álló
vadászok ezekbe a vadászkunyhókba, hogy egyre
nagyobb és egyre sejtelmesebb tudásra tegyenek
szert. A föld alatti vízfolyások gyakran jelölnek
korábbi észak-déli irányú migrációs útvonalakat,
melyek a csapadékosabb időszakokban voltak
használatban. A mande földművesek számára a táj a
szárazsággal és az áradásokkal dacoló helyek, illetve
azok neveinek katalogizált gyűjteménye volt, melyből
ki lehetett deríteni, hogy az embereknek milyen új
foglalatosságai lesznek és milyen nagyobb változások
várhatók az időjárásban.

A mande időjós jól működött. I. sz. 800-900-ra

Djenné már 1 km hosszú település volt, és a városban,
illetve a város 4 kilométeres körzetében szétszórtan
elhelyezkedő mintegy 69 „konglomerációs”
közösségben szerény becslések szerint is mintegy 27
000 ember lakott. Az i. sz. 300-700 közötti
időszakban a helyi csapadékmennyiség 20 százalékkal
volt magasabb az 1930-1960 között mértnél. 1000
után az időjárás sokkal szeszélyesebbé vált, és
elkezdődött a település hanyatlásának korszaka. Az
emberek először az alacsonyan fekvő rizsföldek
művelésével hagytak fel, majd a magasabb,
porhanyósabb talajú ártéri területek következtek,
végül a rizsről áttértek a szárazságot jobban tűrő
köles termesztésére. Ezeket a változásokat a folyó
áradásainak új mintázata idézte elő, ráadásul egy
olyan időszakban, amikor szárazabb éghajlati
viszonyok voltak kialakulóban. A közeli Mémában
például a csatornák és vízzel telt gödrök közötti
nagyméretű, földhalmokból álló telepek kisebb,
általában homokdűnékre épült, egymástól
elszigeteltebb településeknek adták át a helyük. A
Niger középső folyásának kisebb és nagyobb
közösségei, ha nem is minden szenvedés nélkül, de
idomultak az új feltételekhez, ahogyan korábban azt
már elődeik is tették.

Mande harcos kígyó jelképállatával.

Ez volt tehát az a kulturális környezet, amelyben i.

sz. 700 körül létrejött Ghána egy éghajlati
szempontból viszonylag stabil időszak
záróakkordjaként. A mande szájhagyományok
említést tesznek egy nagy hősről, Dingáról, a ghánai
törzsfőnökök dédapjáról, aki kiváló harcos és
nyama-gyűjtő volt. Az ősi legendák leírják, milyen
területeket járt be, hogy melyik magas energiájú
szakrális helyszínen milyen őrző és tudásátadó állatok
felett diadalmaskodott. Dinga 27 évre telepedett le
Djennében, ahol asszonyt is vett magához, de gyerekei
nem születtek. Feltehetően ez lehetett az az időszak,
amikor a mindig is baráti Djennével Ghána szövetsége
még szorosabbra fonódott. Ezután Dinga
északnyugatnak vette útját, Dalangoumbénál
legyőzött egy védelmező női szellemet és –
valószínűleg egy hosszú szövetség– és
társadalomépítő munka eredményeképp – darabjait
összeízesítve létrehozta a Ghánai Királyságot.
Ugyanez a folyamat – a kis, egymástól csak lazán
függő törzsi csoportosulások kiépítése, majd azok
központi megadóztatása – számos alkalommal
lejátszódott a Száhel-övezetben. Ilyen alapon tudott
például Ghána a délről érkező aranyra és egyéb
termékekre adót kivetni. A tevés nomádok és az
együttműködésre nem hajlandó törzsfőnökök ellen
ugyanakkor állandó hadsereget tartott fenn.
A földrajztudósok Ghánáról szóló leírásai a
kiegyenlítettebb, viszonylag kedvező időjárású
évszázadokból erednek. Al-Bakri beszámolója alapján
Ghána jól működő királyság volt, melyet a szervezeti
sokszínűség, a rugalmasság jellemzett. Olyan
királyság, melyet csak kis részben a hódítások, sokkal
inkább a mandék életét nagyban meghatározó
egyeztetési és korrekciós folyamatok kovácsoltak
össze. Ghana kimondottan gazdag ország volt, de
jóléte nem elsősorban az aranyból és az anyagi
javakból származott, hanem népi kultúrájának
hagyományából és rítusaiból, melyek lehetővé tették,
hogy a mande társadalom sikeresen meg tudja vetni a
lábát ezen a könyörtelen, szélsőséges éghajlatú
vidéken.
A hagyomány úgy tartja, hogy Dinga élete végén a
magában felhalmozott nyamá-t tovább adta fiának,
Bidának, a kígyónak, a ghánai alapító törzsfőnök,
Diabé Sissé ikertestvérének. Bida beleegyezett, hogy
ha minden évben neki adják a királyság legszebb szűz
lányát, akkor megkapják tőle a szükséges mennyiségű
vizet, illetve a délnyugatra többnapi járóföldre fekvő
Bambukból az aranyat. Az egyik évben a szűz kérője
megölte a kígyót. A levágott fej hétszer pattant, és
Mali közelében, az aranyban gazdag Buréban landolt.
Az aranytermelés áttevődött Bambukból Mali
irányába. Hét év szárazság és éhezés tizedelte meg
Ghána lakosságát. A királyság szétesett. A
szellemállat halálát követően a gonosz nyama
érvényesült. Az sem véletlen, hogy Ghánának akkor
gyűlt meg a baja sivatagi szomszédaival, amikor a
viszonylag kiegyenlített klimatikus időszak véget ért.
A szóbeli hagyomány nem más, mint a gyarló
emberi emlékezeten átszüremlő történelem. Mégsem
zárhatjuk ki annak lehetőségét, hogy a Bida bukásáról
és az azt követő szárazságról szóló beszámoló egy
olyan erőteljes klimatikus változásnak, talán egy
korszakos szárazság beköszöntének a halvány
lenyomata, melynek során egy, a rugalmasságának
számtalanszor bizonyságát adó királyság a földdel
vált egyenlővé. Ghána az erősödő iszlám hatás és
hódítások közepette is pogány tudott maradni egészen
1076-ig, amikor Abu Bakr almoravid törzsfőnök
elfoglalta Koumbit és lakosait az iszlám hitre
térítette. 150 évvel később, tőle keletre a Mali
Királyság mint az arany birodalma vált jelentőssé,
melynek nevét Mansa Musa uralkodó legendás mekkai
zarándoklata írta be 1324-es dátummal a
világtörténelembe.
 ÖTÖDIK FEJEZET
INUIT ÉS QUADLUNAAT

Elkészítették a hajót és tengerre szálltak. Először

azt a földet pillantották meg, amelyet előttük Bjarni
látott legutoljára. Partközelbe jutottak, majd
lehorgonyoztak, leeresztették a csónakot és
kieveztek. Sehol nem volt egyetlen szál fű sem, a
távolban mindenhol gleccserek; a gleccserek és a
part közötti terület pedig mintha egyetlen nagy
kőtáblából állt volna. Úgy tűnt, itt nem fognak
találni semmi értékeset.

I. sz. 1000. A Grönlandtól nyugatra fekvő

Davis-szoros hullámtarajai felett csipkés
ködfoszlányok lengenek a félhomályban. A szakállas
norvég hajóskapitány mélyen belebámul a
szürkeségbe, tudomást sem véve a mindent átható
zimankóról. Emberei vastag kabátjukban szorosan
összebújnak a hajó belsejében, kivéve a kormányost,
aki a méretes kormánylapátot kezeli a hajó farában.
Két fiatal férfi a kardja élesítésével üti el az időt,
majd zsírral bekenik a penge fényes felületét, hogy ne
rozsdásodjon. A fővitorla recseg-ropog, ahogyan a
hajót dobálják a hullámok, de a rugalmas hajótest
könnyedén rájuk fordul. A hajó lassan siklik a vízen,
mint egy aprócska sziget a hullámzó tenger és a
szürke ég végtelenében. A fagyos északi szél épp
annyira fúj, hogy a hajó egy kicsit haladni tudjon. A
legénységnek, bármilyen fiatal, már korábban is volt
ilyen végeláthatatlan várakozásban része, amikor a
hajó napokig csak sodródott messze a partoktól kinn a
nyugalmas tengeren, arra várva, hogy feltámadjon a
szél.
Lassan telik az idő, miközben a köd sűrűsödik,
ritkul, majd ismét leszáll. Végül mégiscsak feltámad a
keleti szél, és belekap a vitorlába. A köd hirtelen
eloszlik, tisztán kivehetővé válik a látóhatár és a
tenger mélykékje. A kormányos felkiált, és kezével a
távolba mutat. Csipkézett, hófödte csúcsok feszülnek
büszkén a késő délutáni napsütésében fényesen
felragyogó égboltnak. A hajó legénysége egy
emberként felsóhajt. Ha állandósul a hátszél, akkor
akár már holnap találhatnak a szigetek nyugati
oldalán egy védett kikötőhelyet.
A norvég hajósok tudják, hogy a parton inuit
vadászok várják majd őket, akik tengeri emlősökből
tartják fenn magukat. Rozmáragyarért jöttek, de
cserébe csak vasat tudnak ajánlani a helyieknek. A
középkori meleg időszak Eurázsiában és a Szaharában
szárazságot okozott, míg a messzi északon hatására
csökkent a jegesedés, és fellendült a nyugati irányú,
az Izlandra és azon túlra irányuló norvég hajózás. A
következőkben azt fogjuk megvizsgálni, hogy a meleg
időszak évszázadaiban az Atlanti-óceán északi
részének és a kanadai sarkvidéknek az enyhülő
jegesedése hogyan hozott két teljesen eltérő világot –
a norvégokét és a Bering-szorosból származó
inuitokét – átmenetileg kapcsolatba.
A középkori meleg időszak az egészen északi
tájaknak enyhébb telet, vékonyabb jégtakarót, míg
Skandináviának hosszabb gabona tenyészidőt hozott.

A fejezetben említett földrajzi helynevek

Növekedett a népsűrűség, ami földhiányt és a fiatal
férfiak számára rosszabb lehetőségeket
eredményezett. Állandóan változó társadalomban
kellett élniük, melyet a konfliktusok, a széthúzás és az
erőszak jellemzett. Minden nyáron fiatal „evezősök”
indultak útnak hosszú hajóikban fosztogatás,
kereskedés és kaland reményében. Ahogyan északon
enyhülni kezdett a jegesedés, és a sarki jégtakaró
kisebb lett, a part menti hajózás nagymesterei, a
norvég hajóskapitányok kimerészkedtek az
Atlanti-óceán északi vidékeire.
Kanada sarkvidéki népességét – az alaszkai és a
Bering-szorosi eszkimókat – inuitoknak szokás
nevezni. A továbbiakban én is ezt az elnevezést fogom
alkalmazni.
A közhiedelemmel ellentétben a norvégok
hadihajóikkal sosem vitorláztak be mélyen a
tengerbe. Erre csak knarr-jaik, szívós
kereskedelmi-teherszállító hajóik voltak alkalmasak.
A knarr könnyű, ugyanakkor strapabíró hajó volt,
melyet egyszerűen lehetett akár kinn a nyílt tengeren,
akár távoli tengerpartok mentén is javítani. A
legénység szárított halon, elsősorban tőkehalon élt,
melyet a norvég partok közelében található
Lofoten-szigetek fagyos tavaszi szele szárított ki.
Ahogyan melegedni kezdett az idő, a tapasztaltabb
hajóskapitányok új, ismeretlenen vizekre hajóztak,
oda, ahová addig csak a néhány generációval
korábban nagy állatbőr hajóikban Izlandra utazó ír
szerzetesek kis csoportja jutott el. A kalandvágyó
legénység sajnos nem nagyon írta le élményeit. Ezek a
történetek azonban a norvég sagákban megőrződött
legendákba is bekerültek. Sok hajó soha nem tért
vissza, hajótörést szenvedett a felkorbácsolt, viharos
part menti vizeken vagy éppen nyom nélkül eltűnt a
beltengeri viharokban. A norvég „gyarmatosítóknak”
azonban mégiscsak sikerült nem sokkal 800 után a
Skócia nyugati partjainál fekvő Orkney- és Shetland-
szigeteken, majd valamivel azt követően a
Feröer-szigeteken is megtelepedniük. 874-ben a
norvég Ingólj kikötött Izlandon. 900-ra már
megjelentek az első telepesek és velük együtt a
tejgazdaságok is. Ebben az időszakban a telek
enyhébbek voltak, mint a korábbi évszázadokban. Ma
az északi jégmező déli határa 100 kilométerre
húzódik Izland északi partjaitól. Amikor az első
norvég telepesek megérkeztek, a jég legalább kétszer
ekkora távolságra volt a parttól. Izland éghajlata még
ebben az enyhébb időszakban is meglehetősen
kellemetlen volt, különösen egy-egy zord telet
követően. A telepesek a tejgazdálkodást
fókavadászattal és part menti tőkehal halászásával
kombinálták. Az enyhébb nyarak egészen a XII.
századig lehetővé tették számukra, hogy téli
takarmánynak szénát gyűjtsenek be és árpát
vessenek. A hideg időszak beköszöntével a
gabonatermesztés egészen az 1900-as évek elejéig
szünetelt.
985-ben Vörös Erik – akinek Izlandról gyilkosságok
miatt száműzetésbe kellett vonulnia – nyugatra
hajózott, majd végül letelepedett Grönland déli
részén, ahol az otthoniaknál jobb minőségű legelőket
talált. Hamarosan két különálló telep alakult ki, az
egyik a védettebb délnyugati partvidék mentén, a
másik északabbra, a mai Godtháb megyében, az
Ameralik-fjord tövében. A betelepülők olyan
partvidéket fedeztek fel maguknak, melynek a vize
nyáron egyáltalán nem fagyott be a partokat
körülölelő, északi irányú Grönland-áramlatnak
köszönhetően. Ez a jótékony hatású áramlat sodorta
el a telepesek halászhajóit a Disko-öböl környékén
található fjordokba és szigetekre, olyan helyekre,
melyek bővelkedtek tőkehalban, fókában, rozmárban
és narválban. Itt, ezen az általuk Nordrseturnak
nevezett helyen sok év norvég egyházi tizedének
megfizetésére elegendő értékű agyart szedtek össze.
A nyugat-gröndlandi áramlat Nordrsetur mellett, a
Baffin-öböl belsejében fejezi be útját, ahol átadja a
helyét hidegebb, déli irányú áramlatoknak. A
norvégok, ha csak kicsit is beljebb hajóztak, már
megláthatták a Baffin-sziget havas hegycsúcsait a
legkeskenyebb pontján mindössze 325 km széles
Davis-szoros másik oldalán. A szoros nyugati oldalán,
a Baffin-sziget és a Labrador-félsziget és Új-Fundland
mentén húzódó hidegebb vizeken a fagyos évszak
hosszabb, és a jégtakaró szívósabb volt, és sokszor a
nyár kezdete után sem olvadt el még jó ideig. A
középkori meleg időszak enyhébb évszázadaiban –
amikor a jégtakaró már viszonylag korán, a szezon
elején elolvadt – a keleti part menti vizek sokkal
hajózhatóbbakká és biztonságosabbakká váltak.
Arra vonatkozóan nincs információnk, hogy a
norvég hajók mikor kötöttek ki először a
Baffin-szigeten, de valószínűleg még azelőtt, hogy
Bjarni Herjólfsson dokumentálhatóan megpillantotta
a Labrador-félszigetet 985-ben. Izlandról Grönlandra
kívánt eljutni, mikor irányt tévesztett a ködben és a
gyenge északi szélben, és megpillantott egy
alacsonyan fekvő, erdőségekkel benőtt partszakaszt,
amely gyökeresen más képet mutatott, mint eredeti
célállomása. Visszahajózott anélkül, hogy kikötött
volna, amit a későbbiekben felróttak neki. Ez után
következett Leif Eirikssonnak, Vörös Erik fiának a
klasszikus útja, aki sziklás, jéggel borított
partszakaszon húzta fel a horgonyt, majd az
északkeleti széllel vitorlázva „Markland”, a
Labrador-félsziget déli partja mentén hajózott el
egészen a Szent Lőrinc-folyó torkolatáig, majd délnek,
az általa Vinlandnak elnevezett, a nagy
tölcsértorkolattól délre eső vidék felé, ami az ott
termő vadszőlőről kapta a nevét. L’Anse aux
Meadowsnál, a mai Új-Fundland északi félszigetén
megalapított egy kisebb települést, mely ezt követően
még fennmaradt néhány évig.
A későbbi, a labradori faanyagért indított
expedíciók során számos beothuk bennszülött
csoporttal kapcsolatba kerültek, akik azonban olyan
kemény ellenállást tanúsítottak, hogy a norvégok
állandóra sosem telepedtek le a nyugati területeken.
„Az összecsapásokra mindig kemény csata formájában
került sor, a fejük felett elrepülő fegyver zúgásának
kíséretében” – olvashatjuk a Vinland Sagá-ban. A
grönlandi hajósok két évszázadon keresztül északi és
nyugati irányban hajóztak, majd a kedvező
áramlatokat kihasználva délnek vették az útjukat. Ha
már elkészültek a hajóik vagy csak egyszerűen
beszerezték a szükséges faanyagot, kerülők nélkül
hazavitorláztak az uralkodó délnyugati széllel. A
helyiek és az újonnan érkezettek nem keresték
egymással a találkozást.
A Davis-szoros keleti partjaitól a Labrador-félsziget
felé vezető hajóút még a meleg évszázadokban is
telis-teli volt veszélyekkel. A hajó legénységének
ellenséges indián törzsekkel, jegesmedvékkel,
jéghegyekkel és az egyébként is szeles nyílt tengeren
váratlanul kitörő viharokkal kellett megvívniuk. A
norvégok fahajói számára a jeges vizeken a partokhoz
közel hajózni veszélyesebb volt, mint az inuitoknak,
akik könnyű kajakot használtak, mely nem tudott
olyan könnyen kilyukadni, vagy ha mégis, akkor
könnyebb volt megjavítani. Egy hirtelen támadt fagy
még nyáron is képes volt a knarr-t ripityára törni. A
norvég hajósok, ha tehették, elkerülték a jégpáncél,
illetve a repedező nyári jég peremvidékét. De veszély
ide vagy oda, a bőséges mennyiségű tőkehal és az
enyhébb időjárási viszonyok lehetővé tették a
grönlandiak számára, hogy zavartalanul
áthajózhassanak a Davis-szoroson, majd tovább a
kanadai szigetvilág keskeny csatornáin. Ezeken a
helyeken inuit vadászokkal kerültek kapcsolatba, akik
meleg fogadtatásban részesítették őket, hiszen nagy
szükségük volt a náluk egzotikumnak számító árura, a
vasra. A labradori beothukokkal ellentétben az inuitok
jobban beleízesültek a sarkvidéki világba, hiszen
alkalmi kereskedelmi kapcsolatban álltak rokon
vadásznépcsoportokkal, akik közül a legtávolabbiak a
Bering-szorosban éltek. A vasért cserébe
rozmáragyarat kínáltak.
A kérdés az, vajon fel tudunk-e göngyölíteni ennél
nyugatabbra is rokoni szálakat, és ha igen, akkor
megalapozott-e az a sejtésünk, hogy ezek a meleg
periódus évszázadaiban jöttek-e létre?
*
I. sz. 1000. A Bering-szorosnál mindenfelé
jégdarabokkal pettyezett komor szürkeség, ameddig a
szem ellát. Enyhe szél fúj, a hőmérséklet fagypont
körüli, a víz felszíne teljesen sima. A víz felett
alacsonyan úsznak a felhők. A vadász teljesen
mozdulatlanul ül a bőrből készült kajakban és a sötét
óceánt fürkészi. Vadászfelszerelését készenlétben
tartja maga mellett, evezői épphogy csak
végigsimítanak a vízen. A vízi élet már a zsigereiben
van; szinte otthonosabban mozog itt, mint a
szárazföldön.
Egy fekete fej bukkan fel abból az irányból, amerről
a szél fúj. A fóka kíváncsian körbekémlel. A vadász
kivár, a kajak meg se moccan. A zsákmány ismét a víz
alá merül, csak a víz fodrozódását látni a nyomában.
A vadász, miközben feszülten várakozik, ellenőrzi,
hogy a szigony és a pengeéles hegyhez erősített
zsinegtekercs rendben van-e. Időközben a reggelből
délután lesz. Jóval távolabb még egyszer meglátja,
majd ismét szem elől veszti a fókát. Kicsit közelebb
evez a szertefoszló hullámgyűrűkhöz és tovább vár.
Hirtelen a fóka ismét felbukkan, ezúttal a szigony
hatótávolságán belül. Az eszkimó elhajítja a szigonyt.
A vashegy mélyen beleáll a fókába, és az azonnal el is
merül. Amint a nyíl leválik a szigonyfejről, a zsineg az
úszóval letekeredik. A vadász több órán keresztül
követi a víz tetején hintázó úszót, amíg áldozata
teljesen ki nem merül, és el nem pusztul. Amikor a
tetemet felhozza a víz, a kajakhoz kötözi és elindul
haza.
A Bering-szoros zord, áldatlan vidék, ahol a tél akár
kilenc hónapig is eltarthat. Napokig folyamatosan köd
üli meg az óceánt, amitől a látótávolság néhány
méterre csökken. Időnként üvöltő szelek hasítják át a
ködöt. Kivéve a nyúlfarknyi nyarat, az összetöredezett
jégpáncél táblái mindig összetorlódnak a part menti
sekély vízben, sőt időnként egy-egy erőteljes vihar a
partra is kilöki őket. A szibériai oldal meredek
szikláival és látványos hegyeivel a tagoltabb
partszakasz, míg az alaszkai partokat elterülő
síkságok, tavak és lankás domboldalak jellemzik. A
kimagasló pontokat kínáló nyugati partok
biztosították a vízi emlősök vadászatához a legjobb
feltételeket. Ezerkétszáz évvel ezelőtt, amikor a
norvég knarr-ok először szelték át az Atlanti-óceánt,
már fejlett, tengeri emlősökre és jávorszarvasra
vadászó társadalmak élték virágkoruk ennek a
kemény, az emberi kitartást próbára tevő világnak
mind az ázsiai, mind az amerikai oldalán.
Arról, hogy hogyan alakultak a hőmérsékleti
ingadozások a Bering-szorosban a középkori meleg
időszak folyamán, csak kevés tudomásunk van. A
meleg időszakban előfordult, hogy évtizedekig, sőt
talán évszázadokig egyfolytában a déli volt az
uralkodó szélirány. A fagyos teleken azonban északi
szél fújt, és hatalmas viharok tomboltak. Ennek
megfelelően változott, hogy a helyi lakosok északi
vagy déli partszakaszokat népesítettek-e be. Az 1000
és 1200 közötti enyhébb viszonyok hosszabb ideig
tették lehetővé a nyílt vízi hajózást, több hajózható
átjárót, csatornát biztosítottak tavasszal a jégtömbök
között, ahol a vadászok könnyebben becserkészhették
a vízi emlősöket. Az időjárás továbbra is zord volt:
volt ahol nagyon hideg, volt ahol valamivel enyhébb;
az egyik partszakasznál viharosabb, a másiknál
kevésbé. De a hosszabb jégmentes időszak és az, hogy
több lett a nyílt tenger, lehetővé tette, hogy az
emberek szabadabban mozogjanak, növeljék
vadászterületeiket és könnyebben bonyolítsák le a
kereskedelmet. Ugyanakkor a melegebb időjárási
feltételeknek itt nem voltak olyan univerzális
jótéteményei, mint a középkori Európában. Mindegyik
év mást hozott, mint az előző: az egyikben erősödött a
jegesedés, a következőben lényegesen megnőtt a
jégmentes időszak hossza. Ahhoz, hogy valaki ebben
az emberpróbáló környezetben boldogulni tudjon,
lényegesen alkalmazkodóbbnak és igénytelenebbnek
kellett lennie, mint bárhol máshol a történelem során.
A meleg évszázadoknak sok szempontból
semmilyen hozadéka nem volt azokon a helyeken,
ahol az állandó jég és a könyörtelenül hideg tél
határozta meg a mindennapokat. A norvégokkal
ellentétben a sarkvidéki népek távoli kőkorszaki
rokonaiktól megörökölték a szélsőséges hideghez való
alkalmazkodás képességét, melyet azután
generációról generációra adtak át. Olyan szívósak
voltak, hogy még a legnagyobb klimatikus
ingadozásokat is el tudták viselni. Az inuitokkal
ellentétben a tengerjáró norvégoknak nem volt sok
fogalmuk a sarkköri életről, és teljességgel ki voltak
szolgáltatva az Atlanti-óceán jegének. Nyugati
utazásaik során valószínűleg sosem jutottak volna el
Grönlandig és a kanadai szigetvilágig, ha nem
köszöntött volna be a meleg időszak.
A beringi vadászó törzsek nagy mesterei voltak a
bőrkajak és a bőrcsónak készítésének. Az eszkimók –
akárcsak a délebbre élő aleutok – már kicsi
gyerekkorukban megtanultak kajakozni. A hideg ellen
azzal védekeztek, hogy kajakjukat ruhaszerűen
magukra húzták. De „vízi jártasságukat” csak akkor
állt módjukban teljes mértékben kihasználni, amikor
kifejlesztettek maguknak egy, a dárdaszigonynál
hatékonyabb eszközt: az i. e. első évezred folyamán a
beringi vadászok kikísérleteztek egy forradalmian új
technológiát, a csuklós szigonyt a tengeri emlősök
vadászatához. A beforduló szigony úgy formálta át a
sarkvidék életét, ahogyan a vaseke forradalmasította
Európa mezőgazdaságát. A hagyományos zsineges
fogas szigony feje levált a szárról, amint a szigony
belefúródott az áldozatba. Gyakran előfordult
azonban, hogy a fej kicsúszott az áldozat testéből,
miközben az a vízben vergődött. Ezzel szemben a
csuklós szigonyhegynek volt egy tengelyen fordítható
feje, ami beleakadt az áldozat bőre, illetve zsírszövete
alá. Ez megakadályozta, hogy a szigonyhegy kiessen,
ha az állat vehemensen mozgott vagy teste a jéggel
érintkezett. Az új típusú szigony – könnyű
bőrkajakokból vagy umlak-nak nevezett nagyméretű
bőrhajókból indítva – különösen a bálnák és egyéb
nagy testű tengeri emlősök vadászatát tette
lényegesen hatékonyabbá.
Ahogy telt az idő, a csonthegyű szigonyok egyre
kidolgozottabbakká, díszesebbé váltak. A
szigonyzsineg felfújt fókabőrből készült úszójának –
mely az elpusztult állat begyűjtését volt hivatott
megkönnyíteni – szelepe és dugója is rozmáragyarból
készült. A rozmáragyar ugyan kemény, tartós anyag
volt, de a kuriózumnak számító,
 A csuklós fejű szigony belehatol az áldozat bőrébe, majd
leválik a szigony előnyeléről (mely a szigonynyélben folytatódik),
majd oldalra csuklik, ezzel belső vérzést okozva és teljesen
lehetetlenné téve az állat számára, hogy a szigonyfejtől
megszabaduljon. A szigonyfejhez zsinór és egy úszó van rögzítve,
hogy a vadász ne veszíthesse el az állat nyomát.

drága vasat nem tudta pótolni.

I. sz. 900-ra a bálnavadászat szinte művészetté
nőtte ki magát, melyet képzett hajósok és vadászok
umíak-okban ülve végeztek csoportosan. A vadászok a
bálnák vándorlását tavasszal keskeny rianásokon
keresztül, ősszel a nyílt vízen át követték. Az évezred
végére jellemzővé váló melegebb nyarakon a
körülmények megengedték, hogy a vadászhajók
kapitányai nagy távolságon át – egészen a Szorosig,
illetve a sarkköri óceán partja mentén tovább, kelet
felé – tudják a bálnákat követni. A meleg
évszázadokban a kelet-nyugati irányú kapcsolatok
feltehetően szorosabbá váltak, ahogyan ezt a
norvégok megérkezése Baffin-föld partjaihoz is jól
illusztrálja.

Szibéria, Gyezsnyev-fok, Ekven falu, i. sz. 1100. A

parázsló tűz füstje a két hajóskapitány feje fölött a
bálnacsont szarufa körül gomolyogva megtölti a
házat. A két ember halkan beszélget, az egyikőjük
helybéli, a másik a Szoros túloldaláról, egy Ipiutaknak
nevezett, a mai alaszkai Point Hope közelében fekvő,
természetfeletti jelentőségéről híres nyári faluból
érkezett. A jövevény, kihasználva a késő nyári jó idő
nyújtotta lehetőségeket, átkelt a vízen és néhány
órával korábban érkezett meg. Jól időzítette az
utazását, mert mostanra már a Szoros vizét viharos
déli szél korbácsolja fel. Csak néhány nap múlva fog
tudni továbbutazni, hogy következő, még délebbre
fekvő állomását elérje.
A két férfi rokon, mindketten gyakorlott
bálnavadászok, a látogató egyben sokak által nagyra
tartott sámán, aki messze földön híres spirituális
képességeiről. Emberei kirakodták a
jávorszarvasbőr-szállítmányt, mely most ott áll
halmokba rakva a tűz körül. A vendéglátó fókabőr
táskájába nyúl és elővesz egy szépen kidolgozott vas
nyílhegyet, melyen megcsillan a tűz fénye. A keleti
ember alaposan szemügyre veszi, ujját a nyílhegy
éléhez érinti. Megrázza a fejét, és ezzel kezdetét veszi
az alkudozás. Amikor nyélbe ütik az üzletet, egy kés,
még néhány hegy és egy sötét ércdarab fekszik a
földön kettejük között. Mind a ketten kemény
tárgyalófélnek bizonyultak, de most elégedettek, mert
a jávorszarvasbőr és a vas legfőképp ritka kincs.
Ami mára Ekvenből maradt, az a Bering– tenger
csukcsi partjánál, a Gyezsnyev-foktól délre található
Szibéria legkeletibb, Alaszkához legközelebb eső
csücskében. Tiszta napokon idelátszik Alaszka.
Néhány száz méterre a településtől egy temető áll a
dombtetőn. Az itteni temetkezési helyről legalább 300
ember földi maradványai származnak. A sírleletek
arról tanúskodnak, hogy az ekveni társadalmon belül
jelentős osztálykülönbségek voltak. Mindössze három
sírból került elő a temetőben talált szigonyok
kétharmada. Az egyik csontváz mellett meglepően
nagy számban találtak fóka és madarak elejtésére
szolgáló eszközöket, közöttük tíz darab szigonyt,
nyílhegyeket, jégbaltákat és fából készült
kalapkiegészítőket. Ezenkívül feltártak itt csoportos
sírokat is, melyek feltehetően szolgák: vagy
rabszolgák, esetleg szakrális áldozatok holttesteit
őrizték.
Mihail Bronstejn, régész megvizsgálta a temetőből
származó finom díszítésű csont-, illetve rozmáragyar
szerszámokat, és arra jutott, hogy a Bering-szoros
közvetlen és távolabbi környékén élő közösségek és
törzsi-nemzetségi csoportok ezeknek a csodálatos
állatmotívumoknak és egyéb formáknak a
segítségével különböztették meg magukat a
többiektől. Néhány sírban a falu lakói nyugodtak, míg
volt, amelyekben „idegenek”, például kereskedők vagy
más településekről hozott feleségek. Úgy tűnik, hogy
politikai és társadalmi kapcsolatok finom hálója
kötötte össze a Bering-tenger vidékének egymástól
távoli területein élő közösségeit, melyek mindannyian
a sarkköri tengerek természeti forrásaira alapozták
életüket. El lehet képzelni, hogy milyen mértékű
széthúzás és időnként felcsapó villongások
jellemezték ezeket a társadalmakat, és azt is, hogy a
viták és apró nézeteltérések hogyan nőttek komoly
konfliktusokká a hosszú hónapokig tartó téli sötétség
idején. A harc és a rivalizálás a kereskedelmi utakért
és vadászterületekért folyt; a vélt sérelmeket
igyekeztek több generáción át megtorolni.
Az ekveni kézművestárgyak tanulmányozása során
Bronstejn felfedezte, hogy a csont– és rozmáragyar
tárgyakra vésett finom vonalak és bonyolult
hálóminták csak olyan vágó– és vésőszerszámokkal
készülhettek, melyeknek fémből volt a vágófelületük.
Feltételezése szerint az ó-Bering-tengeri kultúra
agyar-, agancs– és fatárgyait fémeszközökkel
munkálták meg, melyek már a 2000 évvel ezelőtt, sőt
még annál is korábban élt kézműveseknek is
elengedhetetlen szerszámai voltak. Kezdetben a
Bering-szoroshoz a vas a belső területek vásárairól,
vagy a partvonal mentén futó utakon érkezett. A
stratégiai útvonalak mentén elhelyezkedő falvak, mint
például Ekven, a kezükben tudták tartani az
áruforgalmat, különösképpen az olyan értékes
árucikkekét, mint amilyennek a vas számított. Arról
nincs adatunk, hogy mennyi vas cserélhetett gazdát,
miután áthaladt a Bering-szoroson, de
feltételezhetően sok. A vas előzetes ismerete
egyidejűleg arra is magyarázatot szolgáltathat, hogy
az eszkimó népcsoportok miért vették át olyan
meglepően gyorsan a vasfeldolgozás és a kovácsolás
technológiáját az európai kultúrával való jóval később
bekövetkezett találkozásuk során. Hiszen a vas már
jóval azelőtt ismert, széles körben felhasznált és
értékesnek számító árucikk volt, hogy az orosz
felfedező, Vitus Bering a nevét viselő szorost
áthajózta volna 1728-ban.
Mire a sarkköri éghajlati viszonyok némileg
enyhülni kezdtek, addigra a Bering-szorosban élő,
egymással versengő társadalmakban már kialakult a
kielégíthetetlen kereslet a vas iránt. Szinte az összes
vasszállítmány Ázsiából érkezett. Aztán fokozatosan
elkezdett néhány vasból készült tárgy a másik
irányból, a kanadai szigetvilág gyéren lakott
területeiről is beszivárogni.

A Yukontól keletre egy alacsonyan fekvő, hatalmas

dombos vidék terül el keleti irányban egészen a távoli
Atlanti-óceánig. Ezt a gleccser koptatta, sziklás
vidéket még 15 000 éve is vastag jégtakaró borította.
A legjelentősebb földtani képződmény itt a
Hudson-öböl, ami nem több egy sekély medencénél.
A szárazföldtől északra fekszik a kanadai
szigetvilág jég torlaszolta kopár vidéke. Ebben a
kegyetlenül hideg világban mindössze három
hónapban van a hőmérséklet fagypont fölött. Az
altalaj még a meleg időszakban is végig fagyott
maradhatott, még a nyári hónapokban is, amikor a
felszínt már az utazást nem különösebben könnyítő
mocsarak és lápok fedték; nem beszélve a további
nehézségeket okozó szúnyograjokról. A terület
növényzete meglehetősen gyér, de lehetőség nyílik a
jávorszarvas és pézsmatulok, továbbá kis testű
prémes állatok és tengeri madarak vadászatára. A
Jeges-tenger készleteiből jutott bőven táplálék az ősi
tuniit népesség apró csoportjainak, amelyek
Alaszkától keleti irányban indultak el, majd átkeltek a
szigetvilágon kicsit kevesebb mint 5000 évvel ezelőtt.
A tuniit szívós, találékony nép volt, mely a lehető
legegyszerűbb technológiák alkalmazásával meg tudta
vetni a lábát a föld egyik legmostohább éghajlatú
vidékén. Moreau Maxwell, kanadai régész
megpróbálta érzékeltetni, hogy milyen lehetett az élet
a tuniitok tűzhellyel felszerelt pézsmatulokbőrből
készült sátrában télvíz idején i. e. 1700-ban. A
fókaolajlámpások orrfacsaró szaga a sátorban átjárt
mindent. ,A legkritikusabb téli hónapokat az emberek
kvázi téli álomban töltötték: vastag, meleg
pézsmatulokbőrből készült takarók alatt feküdtek,
szorosan egymáshoz bújva, az ételt és a tüzelőanyagot
maguktól karnyújtásnyira tartva.” Csak akkor mentek
ki, ha nagyon muszáj volt, és gyakorlatilag hibernált
állapotban leledztek.
A tuniitok kultúrája szép lassan, sok-sok évszázad
alatt alakult ki. Ezek a régészek által dorsetieknek
nevezett embercsoportok folyton mozgásban voltak,
melegebb időszakokban északabbra mentek, a hideg
elől pedig ismét délebbre vonultak. Elsősorban fókára
vadásztak, de elejtették a jávorszarvast is. Lehűlések
idején új, jégen alkalmazható vadász– és
halásztechnikákat fejlesztettek ki, melyek lehetővé
tették számukra, hogy a tél közepén is tudjanak
maguknak élelmiszert szerezni, és ezt az időszakot ne
kelljen téli álomban tölteniük, mint elődeiknek. Csak
meglehetősen egyszerű dárdájuk volt, íjuk és nyiluk
nem, és a beringi emberek csuklós szigonyával sem
rendelkeztek. Vadászsikerüket kiváló vadfürkészési
technikáiknak és végtelen türelmüknek köszönhették,
melyek lehetővé tették, hogy egészen közel jussanak a
zsákmányhoz, majd onnét hajítódárdával elejtsék. Ez
kimondottan jó taktikának bizonyult abban az
esetben, ha a jégbe léket vágva vadásztak, különösen
i. sz. 1000 után és a meleg évszázadokban, amikor a
vadászok már kovácsolt, tiszta és meglehetősen ritka,
meteoreredetű vassal megerősített szerszámokat
használtak, mely Grönland északnyugati, York-foknak
nevezett területéről származott. Voltak továbbá olyan
népcsoportok is, amelyek a sarkkör belsejében
található Coppermine-folyó vidékének külszíni fejtésű
rezét használták.
Mind a meteoreredetű vasnak, mind a helyi réznek
megvolt a maga előnye a csonttal és a rozmáragyarral
szemben. A fémmel megerősített fegyverekkel jobban
lehetett ölni, mint a csontból, illetve agyarból
készültekkel. A szemétre vetett csontszerszámok
újabb és újabb, a hegy megerősítésére szolgáló
bevágásaiból ítélve az értékes vasat sokszor
újrahasznosították. A vas egy részével valószínűleg a
bálnavadászhajók kapitányai rendelkeztek. A
Somerset-szigeti Qariaragyuk thule településének
egyik házában, amely bálnavadász szerszámokban
gazdag volt, a bevágásokkal ellátott szerszámok 46
százaléka hajdan fémheggyel rendelkezett. Egy nem
messze álló, kisebb házban a szerszámok 9,6
százalékának volt fémhegye, és ezek mind szárazföldi
vadászatra szolgáló eszközök voltak. Kisebb adag vas
bekerült a kereskedelmi forgalomba, és kézről kézre
járva egészen távoli területekre is eljutott, néha a
forrásvidéktől 600 kilométerre is. A nyers fémek,
illetve a belőlük készült kézművestermékek egy része
nyugati irányban eljuthatott a Bering-szoros vasra
éhes népcsoportjaihoz is.
Mindig is volt kapcsolat a Bering-szoros és a keleti
vidékek között, de különösen intenzívvé a középkori
meleg időszakban vált.

A norvégokhoz hasonlóan a Bering-szoros kenuinak

vállalkozó szellemű kapitányai is szüntelenül új
kereskedelmi lehetőségek után kutattak. Az 1000
utáni enyhébb időjárási viszonyok hosszabb
jégmentes időszakot és a tengeri emlősök és bálnák
vadászását tovább könnyítő jégrianásokat hoztak
létre. A bőségesen rendelkezésre álló táplálék
népességnövekedést eredményezett, ami viszont a
bálnavadászok egy részét arra ösztönözte, hogy új
vadászterületek után nézzenek. A csökkenő jegesedés
lehetővé tette, hogy a vadászok umíak-jai a nyílt
vizeken és a széles átjárókon át követni tudják
Kanada sarkköri partszakasza mentén a szigetvilág
felé vándorló bálnákat. A grönlandi bálna, Balaerta
mysticetus, íj formájú feje testhossza 40 százalékát
teszi ki, sokat tartózkodik a vízfelszín közelében,
tavasszal és nyáron kisebb, ősszel nagyobb
csoportokban vándorol.
1921 és 1924 között Knud Rasmussen, grönlandi
tudós kutyaszános expedíciót vezetett Grönland és
Alaszka között, melynek során tanulmányozta az inuit
népcsoportok életmódját, illetve ásatásokat végzett.
Nagy meglepetésre a Therkel Mathiassen vezette
régészcsoport a ma élő inuitokétól lényegileg eltérő
kultúrát tárt fel. Az északnyugat-grönlandi Thule
közelében elhagyott házakat találtak, melyek alapján
egy 1000 évvel ezelőtt virágzó kultúrát térképeztek
fel. Felfedezésüket követően hamarosan több ehhez
hasonló leletet is találtak a Davis-szorostól egészen
Észak-Alaszkáig terjedő hatalmas sarkköri területen.
A thule népcsoport valójában ugyanaz a tengeri
emlősökre és bálnákra vadászó népesség, amely a
középkori meleg időszakban a sarkvidéken
északabbra vándorolt, és amely olyan fejlett volt,
hogy bálnaállkapocs födémes, kő-, illetve gyeptégla
házakból álló állandó téli lakhellyel rendelkezett.
Hamarosan elfogadott történelmi ténnyé vált, hogy
az i. sz. 1000-es thule vándorlás – a bálnavadászok
gyors elmozdulása a Bering-szorostól keleti irányban
– a grönlandi bálnák vonulását követte, akik számára
a középkori meleg időszak legmelegebb századaiban
újonnan keletkezett nyílt vizek kiváló élőhelyet
biztosítottak. A valóságban azonban a migrációt
előidéző tényezők ennél feltehetően sokkal
összetettebbek voltak, és a megnövekedett
vasszükséglet is szerepelt közöttük.
Hogy a melegebb időjárási viszonyok mekkora
szerepet játszottak a thulék Alaszkából induló keleti
vándorlásában, arról nincsenek pontos ismereteink;
annyi valószínűsíthető, hogy a két legmelegebb
évszázadban gyakran fújt erős északi szél, és
jellemzőek voltak a heves viharok. De akármilyenek
voltak is a viszonyok, a thulék és elődeik a
Bering-szorosban már képesek voltak megteremteni
maguknak a túlélés feltételeit és alkalmazkodni
hideghez-meleghez egyaránt. Hogy a bálnáik vagy a
vas miatt vándoroltak-e el ennek a népnek a kis
csoportjai több ezer kilométert, arra ma már nem
tudunk egyértelmű választ adni. Kétségtelen, hogy a
bálna mindvégig alapvető nyersanyagforrás volt, de a
legnagyobb vonzereje mégiscsak a meteorvasnak,
továbbá azoknak a tengerentúlról érkezett
kereskedőknek volt, akiknek bőségesen volt a
birtokukban az értékes fémből. Joggal
feltételezhetjük, hogy a sarkkör világában, ahol az
emberek hatalmas távolságokat tettek meg, és ahol a
jégviszonyokról, a bálnáik vándorlásáról, a tengeri
emlősök élőhelyeiről szóló információk
létfontosságúak voltak, az inuitokhoz hasonlóan a
thulékhoz is eljutott a rejtélyes qadlunaat-ok, a kék
szemű, tengerentúli vándorok híre, akiknek
vasfegyvereik voltak és dúskáltak a fémekben,
olyannyira, hogy még kereskedni is hajlandóak voltak
időnként vele.
A történet akkor válik végképp izgalmassá, ha
figyelembe vesszük, hogy a legkorábbi thule
lelőhelyek keleten, a York-foktól is északra – a
sarkkörön jóval túl – az örök jég borította partok
mentén találhatók, ahol külszíni meteorvas is
fellelhető. Ezeken a korai településeken azonban nem
kizárólag meteorvasat találtak, hanem
kovácsoltvasdarabokat is és más norvég
kézművestermékeket, melyek kizárólag Grönlandról
érkezhettek ide. Ráadásul a thulék településéről
származó eszközök ugyanolyanok, mint amelyeket a
Bering-szoros népcsoportjainál találtak. Robert
McGhee többekkel együtt úgy véli, mindez arra nézve
lehet bizonyíték, hogy a Bering-szoros népcsoportjai
északon egészen a York-fok közvetlen szomszédságáig
vándoroltak a meleg időszak és a jég olvadásának
idején. Radiokarbonos kormeghatározás alapján arra
következtethetünk, hogy a korai thule települések
valamikor a XIII-XIV. században jöttek létre. Akkor,
amikor a grönlandi norvég telepek virágkorukat élték,
illetve amikor a nyári jéghatár felhúzódott jóval
Izland fölé északra, és a hajózási viszonyok az
Észak-Atlanti-óceánon is lényegesen kedvezőbbé
váltak a nyári hónapokban.
Keleti letelepedésüket követően a thule
népcsoportok szétáramlottak és fokozatosan
benépesítették az egész keleti sarkkört.
Szájhagyományaik őrzik annak részleteit, ahogyan az
inuitokat elűzték és megszerezték a vaslelőhelyeket.
Egy alkalommal néhány thule csapat északnyugatról
délnek vette útját, és norvég népcsoportokkal is
kapcsolatba került. A két nép nemcsak hogy
találkozott egymással, hanem egy ideig békésen
egymás mellett is élt. Egyiknek sem állt érdekében
megszabadulni a másiktól, mert mindketten tudtak
olyan árucikkel szolgálni, amire a másiknak szüksége
volt.

El tudjuk képzelni, milyen óvatosan próbálhatták

knarr-jaikban megközelíteni a szárazföldet a
jégmentes kikötőn át, íjukat és kardjukat kezük
ügyében tartva, míg a három kajak a lassan sikló hajó
közelébe evez. Az evezősök a sekély vizű part felé
mutatnak, ahol a norvégok biztonságban kiköthetnek.
Mikor ez már megtörtént, a három inuit egymáshoz
köti a csónakokat és felmászik a fedélzetre. Nincs
mitől tartaniuk, mert már üzleteltek korábban is a
hajó legénységével. Ajándékokat is adnak egymásnak:
élénk színűre festett gyapjút, illetve rozmáragyart. A
legifjabb inuit ujjával végigtapogatja a hajódeszkákat
összetartó vasszögeket és ámulva csodálja a
hüvelyükben nyugvó kardokat. Még sohasem látott az
értékes fémből ennyit egy helyen.
Lassan zajlik az áruk cseréje, mikor a kapitány és
néhány, a láthatárt fürkésző evezős kis csónakban
kijön a partra. A rozmáragyarak ott állnak több
sorban az inuitok téli szállásai előtt, míg a norvégok
kibontják a becsomagolt gyapjút és vasárut. Utóbbiak
nem újonnan kovácsolt fegyverek, hanem régi
hajószegecsek, sodronying darabjai, maréknyi szög,
és néhány törött hordóabroncs, csupa olyasmi, ami
vagy az otthoni hulladékból került ki, vagy az előző
nyári labradori hajóépítés mellékterméke, de ami a
Davis-szoros innenső oldalán hatalmas értéknek
számít.
Pár nappal később a norvégok rozmáragyarral
megrakott hajóikon útnak indulnak, mindössze
néhány vasból készült tárgyat, egy acélsisakot és a
grönlandi télben szőtt gyapjúvégeket hagyva maguk
mögött. A qadlunaat-ok emberemlékezet óta mindig
nyáron „toppantak be”, de mindig csak olyankor, ha a
jégviszonyok megengedték. A létező legértékesebb
árucikk, a vas generációk hosszú sora alatt az inuitok
életének nélkülözhetetlen részévé vált, akik nagy
valószínűséggel igyekeztek minél nagyobb
rozmáragyarkészletet felhalmozni két ilyen ritka
látogatás között.
A norvég leletek néhány tárgya az Északi-sarkvidék
Ellesmere szigetének bennszülött telepeiről
származik. Az ellesmerei leletek behozott rezet és
vasat, sodronyingdarabokat, ácseszközöket, továbbá
hajószegecseket, szőtt gyapjúdarabokat és norvég
stílusú fafaragásokat, de még újrahasznosított
fahordóaljakat is tartalmaznak.
Baffin-szigeten, a Nunguvik környéki inuit
településeken végzett ásatások még további
információkkal is szolgálnak. Többek között olyan
fonálfoszlányokat tartalmaznak, melyek megegyeznek
a Nyugati telepen (Western Settlement), Grönland
legészakibb norvég közösségénél találtakkal. Vannak
továbbá fenyőfamaradványok is a késői XIII., illetve a
korai XIV. századból, amikor pedig az itteni
körülmények között a fenyőfa nem sodródhatott ki
uszadék fa formájában a partra. Két ilyen fadarabon
lyukak is vannak, melyek környékén feltehetően
vasszögekből származó rozsdafoltok mutatkoznak. A
tudósok véleménye szerint az itteni leletek azt
bizonyítják, hogy nem kizárólag a két kultúra
termékei jutottak el egymáshoz nagy távolságokon át,
sok-sok áttételen keresztül, hanem közvetlen
kapcsolat is fennállt a két nép között. Ha 1000
kilométerrel még délebbre megyünk, akkor a
Baffin-sziget déli részén még két további helyen
találunk norvég köteleket és fonáldarabkákat.
A tárgyi leletek széles körű elterjedése a sarkvidék
gyéren lakott kanadai területein tehát alátámasztja
azt a feltételezést, miszerint a norvégok és az inuitok
legalábbis időnként érintkezésbe kerültek egymással.
A legkorábbi szöveg, amely ezekről a találkozásokról
hírt ad, az a Historia Norvegiae: „Grönlandon túl, még
tovább északnak a vadászok alacsony testalkatú népre
bukkantak, akiket skraeling-eknek neveznek... Még
nem ismerik a vasat, fegyvereikhez rozmáragyarat,
kés helyett éles köveket használnak.” Arról nincsenek
adataink, hogy ezek a norvég használati tárgyak
nyugati irányban milyen messze jutottak el.
Elméletileg azonban semmi nem zárja ki annak
lehetőségét, hogy néhány közülük a Bering-szorosig is
elért a meleg évszázadok folyamán.
Ebben az időszakban a kiváló rozmárvadásznak
számító inuitok már benépesítették Kanada
sarkvidéki partjait és szigeteit egészen a
Melville-öböltől északra fekvő Grönland legtávolabbi,
északnyugati csücskéig. Ez a terület, melyet nem más,
mint Leif Eiriksson nevezett el Hellulandnak,
bővelkedett rozmárokban, akiknek az agyara a
telepesek számára nagy értéket képviselő
kereskedelmi árucikk volt. A grönlandi klíma még a
meleg évszázadokban sem volt kellően enyhe a
gabonatermesztéshez. A betelepülők így elsősorban –
a téli takarmányt szénával fedezve –
tejgazdálkodásból éltek, továbbá – különösen a XIII.
században, amikor az északi területek hőmérséklete
alaposan lecsökkent – halásztak és tengeri emlősökre
vadásztak. 1262-ben Grönland Izlandhoz hasonlóan
Norvégia vazallusa lett, de az egyetlen tényleges
kapcsolatot a grönlandiak és Norvégia között az
egyház biztosította. Az első püspök 1210 körül
telepedett le Grönland déli részén, Gondarban. A
grönlandiak több generáción keresztül értékes
termékekkel fizették meg a norvég egyháznak a
tizedet: helyi, birkagyapjúból készült ruhákkal,
sarkköri állatok prémével, európai és iszlám
uralkodók kedvtelését szolgáló sólymokkal,
rozmárbőr hajókötelekkel, és mindenekelőtt narvál–
és rozmáragyarakkal. Csak az 1327-es évben 650
kg-os, a keresztes hadjáratok ürügyén beszedett
rendkívüli rozmáragyaradóról adnak hírt az egyházi
hivatalnokok, aminek teljesítéséhez legalább 200
rozmárt kellett elejteni.
A magas egyházi adó a norvégokat a távoli északi
területekre kényszerítette, ahol kapcsolatba kerültek
a sarkvidéki Kanada bennszülött népességével. Több
évszázadon keresztül meglehetősen szerteágazó
kereskedelmi kapcsolatrendszer alakult ki a norvégok
és bennszülött szomszédaik között, melynek fő
mozgatórugója a rozmáragyar és a vas volt. Ahhoz,
hogy az egyházi tized megfizetéséhez szükséges 400
rozmáragyart be tudják szerezni, a norvégoknak saját
lakhelyeiktől meglehetősen messze el kellett
hajózniuk. Kapcsolatuk az inuitokkal sosem volt
különösebben intenzív, a legjobb esetben is csak
alkalminak volt mondható, mely a két fél kölcsönös
megelégedésére szolgált. A vadászok tengerparti
népek voltak, akik nagy előszeretettel tartózkodtak a
kijjebb fekvő partokon, úgyhogy a telepesek elűzése a
földekről egyáltalán nem érdekelte őket. Csak a
grönlandi fúrómagok által is jól dokumentált,
meglehetősen zord teleket és hűvös nyarakat hozó
lehűléses időszakban, 1340 és 1360 között, hagyták el
a földművesek északi földjeiket és vonultak vissza
délre családtagjaikhoz a Keleti telep (Eastern
Settlement) barátságosabb időjárású vidékére. Amikor
az egyre nagyobb hideg miatt az északi települések
elnéptelenedtek, a rozmáragyar-kereskedelem
összeomlott. Mivel azonban a grönlandiak jóléte
elsősorban a rozmáragyarra épült, annak hiányában
egyre nehezebben tudták Európával a kereskedelmi
kapcsolatokat fenntartani. Amikor tovább erősödött a
jegesedés, végül Norvégiával is megszakadt az
összeköttetés, így az egyházi tized fizetése is leállt.
1370 után már a szokásos évi egy kereskedelmi hajó
Norvégia és Grönland között sem indult útnak. Még
ugyanebben az évben meghalt a gondari püspök, és
már nem is lett utóda.
 Az inuitok gazdasága egyre inkább a szomszédokkal
folytatott vaskereskedelemre épült. Amikor Grönland
elszigetelődött Európától és gyakorlatilag leállt a
rozmáragyar-kereskedés, az inuitok kénytelenek
voltak határozottabban fellépni a norvégokkal
szemben. Délre vonultak és a telepesek távollétében
begyűjtötték az elhagyott gazdaságokban fellelhető
vasat. Mivel a norvégok nem mutattak semmiféle
hajlandóságot helyi vadászati technikák, illetve
eszközök átvételére, a bennszülött vadászok
megjelenése elzárta előlük a fókavadászatra és
halászatra alkalmas területeket, ráadásul olyan
időszakban, amikor ezekre az erőforrásokra a
megélhetéshez egyre nagyobb szükségük lett volna.
1450-re a grönlandi norvég telepek elnéptelenedtek,
és a felmelegedés és az erősebb nyári olvadás nyomán
kialakult átmeneti kapcsolat e között a két, merőben
eltérő kultúra között, végképp megszakadt. Már csak
a norvég epikus költemények és a nagy becsben
tartott szóbeli hagyományok őrzik annak az
időszaknak az emlékét, amikor bennszülött
amerikaiak és európaiak először a történelem
folyamán érintkeztek egymással. Jegyezzük itt még
meg, hogy erre a két kultúra közötti találkozásra
olyan időszakban került sor, amikor Észak-Amerika
más területein nem a meleg és esős, hanem a meleg
és végeláthatatlanul száraz időjárás okozott jelentős
problémákat.
 A felmelegedés nemcsak Észak-Európa lakóinak,
hanem a norvégoknak és az inuitoknak is
megkönnyítette az életét, noha utóbbiaké a könnyűtől
még így is nagyon messze volt. Az élelem nagyobb
mennyiségben állt rendelkezésre, az ősrégi
módszereket felváltó technológiai újítások pedig
lényegesen produktívabbá tették a mezőgazdasági
munkákat és a vadászatot. A szállítás egyszerűsödése
és a kultúrák közötti kapcsolat lehetővé tette ezeknek
a technikáknak a nagy távolságokon, a sarkkörtől
egészen Észak-Afrikáig történő elterjedését. A Föld
más vidékein ugyanennek a felmelegedésnek nem
voltak ilyen kedvezőek a folyományai. A nagy
felmelegedés ugyanis egyes területeken nagy bőséget,
míg máshol pusztító szárazságot eredményezett, mely
utóbbi alapjaikban rázott megjelentős civilizációkat.
 HATODIK FEJEZET
VÉGELÁTHATATLAN SZÁRAZSÁG

A kezdetekkor nem volt se nap, se hold, se csillagok.

Minden sötétségbe burkolózott, és csak víz volt
mindenütt.

Még a sziklapihenő tökéletes árnyékában ülve is

izzad az ember. A sivatagi táj végtelen panorámája
tárul fel a szemnek: kopár, napégette hegycsúcsok,
kékesszürke égbolt. A sivatagi talaj, a dűnék, a
kiszáradt patakmedrek, a földre kushadó gyér
vegetáció felett remeg az átforrósodott levegő. A nap
már nyugaton jár, de a levegő még mindig meg se
rebben, nincs szél, ami lecsupaszítaná a bozót ágait,
vagy ami homokförgetegeket kergetne át a perzselő
homoksíkság felett. Az emberek mindennap a hajnali
órákban kelnek, és már dél előtt menedéket keresnek
a könyörtelen napsugarak elöl. És ez még csak június
eleje, a hetekig tartó legforróbb időszak még
hátravan.
Az ember gondolatai ilyenkor hajlamosak
előbb-utóbb visszakalandozni a távoli múltba, ez
esetben azoknak a gyűjtögető ősöknek az idejébe, akik
valaha szemükkel ugyanezt a kietlen tájat pásztázták.
A jövevények kis csoportokban érkeztek, egyszerre
nem több mint egy tucat férfi, nő és gyerek: a
felnőttek ösztövérek, fürgék és ráncosak; bőrüket
pergamenné cserzette a nap. Amikor a nap már
lenyugvóban volt, a nők tüzet gyújtottak, míg a férfiak
megpróbáltak a közelben becserkészni néhány, a lusta
vizű patak partján táplálékot keresgélő szamárnyulat.
A szárnyékban a nők a nagy becsben tartott
szarvasbőr tárolóból kivett diófenyőmagokat őrlik
éppen. A malomköveknek ez a csikorgó hangja az
estéknek, a csapatot örök vándorlásra késztető, soha
véget nem érő élelembeszerzésnek az elengedhetetlen
kísérőzenéje. A vacsora a legnagyobb jóindulattal is
csak szerénynek nevezhető. Senki nem marad éhen,
de az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezen a vidéken
nagyon nehéz ehető növények nyomára bukkanni.
Egy-egy, az átlagosnál is szárazabb évet követően még
nyúl se nagyon akad.
A vadnyugat vadregényes táj, legendák, John
Wayne és a klasszikus westernfilmek ihletője. Úgy
tűnik, órákig semmi mást nem érzékel a szem, csak
ezt az életnagyságúnál jóval nagyobb léptékű, kopár,
félsivatagi világot. Az ehhez hasonló könyörtelen,
kihalt vidék jó táptalaja a marcona férfiakról és
talpraesett nőkről, Hollywood kedvenc karaktereiről
szóló sztereotípiáknak és legendáknak. A valóság az
előbbiek által sugallt képnél természetesen
lényegesen bonyolultabb, de a kopár vadnyugati táj
valóban már puszta léptékével is érzékelteti az
emberrel a saját parányiságát. Ámulattal gondolunk
vissza azokra a vadászokra és gyűjtögetőkre, akik
több évezreden át meg tudták vetni a lábukat ebben a
könyörtelen világban, még mielőtt az első cowboyok
marhatenyésztésbe fogtak volna itt. Noha Európa
számára bőséges termést, a norvégok számára
szabadabb észak-atlanti hajózási lehetőségeket
jelentett a felmelegedés, Eurázsiához és a
Száhel-övezethez hasonlóan a Vadnyugaton is a
végeláthatatlan szárazság időszaka volt ez.
Pirkadatkor, még mielőtt felkelne a nap, szürkés fény
dereng a kiszáradt tómederben. A férfiak a
rohamosan zsugorodó Owen-tó kiszáradt medrében
kinőtt bozótban kuporognak a mai Kalifornia
területén. Ez életük legszárazabb nyara. A tó a
szemük láttára párolgott el az utóbbi hónapok
rendkívüli kánikulájában, kiterjedt homoksíkságot
hagyva maga mögött. Ahol most ők és a szomszédos
csoportosulás tábort ütött, ott korábban víz volt. A
férfiak már jóval napfelkelte előtt búvóhelyet
kerestek maguknak egy sziklatömb tövében, illetve a
kiszáradt patak medrében. Minden vadásznál van íj és
tegez teli nyilakkal, mind jobbra-balra kémlel, hátha
meglát egy szarvast, amint táplálékot keres a hajnal
hűvösében. A szarvasok nagy valószínűséggel egy
vizesgödör környékén lesznek az egykori tómeder
szélén, ahol a visszavonuló víz maga mögött hagyott
néhány tócsát. Két fiatal férfi odabólint egymásnak,
ahogy meglátnak egy éppen legelő bikát. Óvatos
léptekkel előrehaladva próbálják becserkészni a
zsákmányt, ügyelnek, nehogy akár egy kicsit is
feltámadjon a szél, mert akkor a szaguk leleplezné
őket. Közelebb araszolnak. Minden rezzenésükre
ügyelve megközelítik a legelésző szarvast. Fél óra
múlva már lőtávolságban vannak tőle. A szarvas
ekkor hirtelen felkapja a fejét, és beleszagol a
levegőbe. Könnyen lehet, hogy megérezte az
emberszagot. A két férfi mozdulatlanságba dermed,
ahogyan fegyvereik is. A szarvasbika percekig kémleli
a környéket, majd visszanyerve nyugalmát, folytatja a
táplálkozást. A férfiak felemelik az íjukat, szép lassan
helyükre illesztik kőhegyű nyilaikat. Miközben a
pontos célzás érdekében leguggolnak, egyikőjük lába
megbotlik egy kövön. A megrémült szarvas azonnal
futásnak ered. Két nyíl közül, amit kilőnek, egyik sem
találja el; helyette a kiszáradt tómederbe fúródnak. A
nap közben már egyre feljebb jár, a vadászatot már
csak este vagy másnap lehet tovább folytatni.
A Kalifornia délkeleti területén a Sierra Nevada
hegységrendszer keleti vonulatánál fekvő Owens-tó
ékes bizonyítéka az i. sz. 900 és 1250 közötti
korszakos szárazság bekövetkeztének. A tónak valaha
300 négyzetkilométeres vízfelülete volt az Owens
folyó torkolatánál, és legalább 800 000 évig volt
benne víz.
A 6. és 7. fejezetben szereplő földrajzi nevek. Néhány kisebb
helynevet elhagytunk a könnyebb átláthatóság kedvéért.

(Az Owens-tó több mint 75 m mély volt egészen

addig, míg 1913-ban a Los Angeles-i Víz- és
Energiaügyi Hivatal úgy nem döntött, hogy a tavat
tápláló patakokat eltereli, és a tóból csak nagy szikes
síkság maradt.) A folyót tápláló hegyi patakok
vízhozama az évszázados, évtizedes, sőt éves
szárazságciklusokon belül évről évre is nagyon
szélsőséges különbséget mutatott. A szárazabb
időszakokban többek között nyárfák, Jeffrey-fenyők
nőttek a visszavonuló tó nyomán maradt nedves
talajon. Csapadékban gazdagabb években ezek a fák
megfulladtak. Az elpusztult fák törzse és ágai még
ugyan néhány évig a víz szintje fölé emelkedtek, de
nemsokára csak a tönkjük maradt meg beágyazódva
az ismét vízzel elárasztott mederben.
Scott Stine geológus tudományos munkássága
jelentős részét az egykoron elárasztott, majd a
visszavonuló víz nyomában felszínre került fatönkök
tanulmányozásának szentelte. Miután radiokarbonos
kormeghatározással megállapította a legkülső
kéregrétegek életkorát, és megszámolta a
fatönkökben az évgyűrűket, fel tudta állítani a
szárazabb és nedvesebb időszakok kronológiáját a
középkori meleg időszakra vonatkozóan. Ráadásul az
amerikai vadnyugat egymástól távol eső területein
felállított kronológiák meglepő egybeesést mutattak.
Stine kutatása az 1980-as évek nagy szárazsága
idején indult, amikor a szárazság és Los Angeles
óriási vízigénye együttesen a Los Angeles vízkészletét
északról tápláló Mono-tó vízszintjének 15 m-es
csökkenését idézte elő. Stine mintát vett jó néhány
fatönkből, rádiókarbonos kormeghatározást végzett
rajtuk, ami alapján azt találta, hogy fák és bokrok két
generációja nőtt a tó medrében a középkori meleg
időszak folyamán. A növények első generációja akkor
pusztult ki, amikor i. sz. 1100-ban a tó szintje 19
métert emelkedett.
A vízszintemelkedésre egy rövid csapadékos
intermezzo folyamán került sor, amikor az : éves
csapadék mennyisége magasabb volt, mint bármikor a
modern időkben, és a negyedik legmagasabb az utóbbi
4000 évben. 1250-ben azonban a csapadékos
időszakot erős, több mint 100 évig tartó szárazság
váltotta fel. Ekkor a vízszint ismét erősen visszaesett,
és a fák egy újabb generációja nőtt ki a tó ismét
kiszáradt medréből.
A Mono-tó fatönkjei egy 100 – vagy annál is
kevesebb – év alatt lezajlott szélsőséges
csapadékingadozás tanúi. Miután Stine értetlenül állt
a jelenség előtt, figyelmét a következőkben az
északkeleti Walker-tóra összpontosította, melybe két
Sierra Nevada-beli folyó szállítja a vizet. Az egyik, a
Nyugati Walker folyó egy keskeny kanyonon folyik
keresztül, melyből fatönkök állnak ki. Mivel a kanyon
meglehetősen keskeny, és a folyó oldalirányban csak
minimálisan tudott volna kitérni, ezért feltételezhető,
hogy amikor ezek a fák virágkorukat élték, akkor a
folyó vízhozama drasztikusan csökkent, hiszen a
fenyők hosszabb távon nem bírják az elárasztást. A
fatönkökből nyert információk alapján kiderül, hogy
1025 körül meglehetősen alacsony – a mainál 40
méterrel alacsonyabb – volt a vízállás, amit egy
rövidebb esős időszak, majd egy újabb szárazság
követett, ugyanolyan kronológiával, mint a Mono-tó
esetében.
Az Owens-tó is súlyos középkori szárazságokra
vonatkozó adatokkal szolgált. Az i. sz. 650 és 1350
között a kiszáradt tómederben vándorló
vadászó-gyűjtögető népek jellegzetes, kőből készített
nyílhegyeket hagytak maguk után. Egy közeli bokor
tőcsonkján elvégzett radiokarbonos időmeghatározás
ezt az időtartamot a Walker-tónál meghatározott első
szárazság periódusára szűkítette le. Mindhárom, a
Mono-, a Walker– és az Owens-tó alapján is
ugyanazok a középkori száraz időszakok adódnak. Az
első 910-ben kezdődött és körülbelül 1100-ig tartott. A
második 1210 előtt indult és 1350 körül fejeződött be.
De mennyire voltak súlyosak ezek a szárazságok?
Stine összehasonlítási alapnak az 1987-ben kezdődött
hatéves kaliforniai szárazságot vette, amikor a Sierra
Nevada folyóinak vízhozama a rendes mennyiség 60
százalékára esett vissza. Az elhúzódó szárazság
ellenére a tavak vízszintje ezúttal azonban nem esett
vissza a korábbi szintre. Ahhoz, hogy például az
Owens-tó esetében feltárt léptékű kiszáradás
bekövetkezhessen, a tóba befolyó víz mennyiségének
a mai 45-50 százalékára kellett visszaesnie.
A Stine által kutatott száraz időszakok olyan
súlyosak és kiterjedtek voltak, hogy az egész
vadnyugaton megtaláljuk a nyomukat, így például a
kelet-kaliforniai Fehér-hegyek öreg szálkásfenyőinek
évgyűrűiben is (a szálkásfenyő érzékenyen reagál a
hőmérséklet– és csapadékmennyiség-ingadozásokra).
Az egyik adat azt látszik alátámasztani, hogy az
1089-1129-es időszak volt a legcsapadékosabb az
utóbbi ezer évben. A Dél-Sierrában a
rókafarkfenyőkből és borókából begyűjtött ezeréves
minták alapján is ugyanazt a két, pusztító szárazságot
kapjuk, míg két másik az évezred négy legnagyobb
szárazságából a X. és a XIV. század közé esett. A
legeslegmelegebb ugyanakkor i. sz. 1118 és 1167
között volt.
A száraz időszak létét alátámasztó bizonyítékok
északi irányban Kelet-Közép-Oregonig, a
Sziklás-hegységig és a környező Great Plainsig
megtalálhatók. A Grand Tetons Nemzeti Parkban a
Jenny-tó vizében a függőlegesen meredező fatönkök
24-30 m mélyen állnak a vízben. Az őket megvizsgáló
búvárok még ragadozómadár-fészket is találtak az
egyik elárasztott fa ágain. Az egyik tönk külső rétegét
radiokarbon-módszerrel i. sz. 1350-re datálták, vagyis
a fa gyakorlatilag „kortársa” a Sierra folyóban talált
tönköknek, ami azt sejteti, hogy ezen a környéken is
jelentős vízszintcsökkenés következett be. A tasakos
patkányok mérete az Északi Yellowstone Nemzeti
Parkban ekkor volt az utóbbi 3000 évben a legkisebb,
miközben az apró testű rágcsálók populációja gyorsan
zsugorodott a szárazság következtében.

Ezeket a nagy szárazságokat az idézte elő, hogy az

északi Csendes-óceán feletti téli futóáramlat a
Csendes-óceán északkeleti területei fölött a hozzájuk
kapcsolódó viharzónákkal nagy ívben északra
elkerülte Kaliforniát és a Nagy-medencét. Ennek egy
klasszikus példája az 1976-77-es év fordulója, amely
Kalifornia szinte egész területén a valaha feljegyzett
legszárazabb tél volt. Alaszka ezzel egy időben
legcsapadékosabb telét élte azóta, hogy léteznek
meteorológiai feljegyzések. Ugyanez volt a
futóáramlat hatása az egész amerikai vadnyugaton is
szinte végig a középkori meleg időszak folyamán,
miközben Alaszkában rekordmennyiségű csapadék
hullott. Erről azért vannak adataink, mert a
geológusok újonnan felszínre bukkant fatönköket
fedeztek fel a visszavonuló gleccserek alatt a Prince
William Soundnál, melyeket i. sz. 900-1300-ra, vagyis
a középkori meleg időszakra datáltak. A jégtakaró a
csapadékos évek alatt megvastagodott, ahogyan ma is
érzékelhetően növekszik nedvesebb telek során.
Stine és kollégái megfigyeléseit az összesítve 2000
évet lefedő, nem kevesebb mint 602
évgyűrű-szekvenciából álló táblázat nagymértékben
alátámasztotta. Ez volt az első eset, hogy
klimatológusok egy földrajzi egység
szárazságadataiból egy egész adatrácsra valót össze
tudtak gyűjteni. Mindezt kétféle index, a Palmer-féle
szárazságindex – a nedvességszárazság fluktuáció
mérésének elfogadott eszköze illetve az adatrácsban a
Palmer-index egy önkényesen megállapított
küszöbértékét meghaladó helyek számát megadó –
szárazterület-index – megadásával készítették. Ezek a
számítások lehetővé tették a kutatók számára a XXI.
századi „vadnyugati” szárazságok nagyobb történelmi
távlatokba helyezését. A négy legszárazabb időszak,
melyek i. sz. 935, 1034, 1150 és 1253 körül
csúcsosodtak ki, egyöntetűen arra a 400 éves,
meghatározóan száraz időszakra esik, melyet a
középkori meleg időszaknak nevezünk. 1300 után
hirtelen ugrással egy hosszú, 600 évig tartó nedves
időszak következett, melyet az amerikai Nyugaton ma
is tartó szárazabb viszonyok követtek. A mai,
legfeljebb négy évig tartó száraz időszakok sem
hosszukat, sem intenzitásukat tekintve nem
mérhetőek a középkori meleg időszak pusztító
szárazságaihoz. Ezért is hajlanak arra a tudósok, hogy
az ezer évvel ezelőttit a „megaszárazság időszakának”
nevezzék.
De vajon mi idézte elő ezt a szárazságot, és
legfőképpen miért tartott ilyen sokáig? A középkori
meleg időszak szárazságait elsősorban hosszuk
különbözteti meg a maiaktól. A tudósok szerint a
megaszárazság időszakának szokatlanul magas
hőmérsékleti értékei – az erősebb párolgáson és a
talaj alacsonyabb nedvességtartalmán keresztül –
hozzájárultak a rendszeresebb, tartósabb szárazságok
kialakulásához. A Csendes-óceán klimatikus
ingadozásai, különös tekintettel az El Niñóra, illetve
hűvös és száraz ellentettjére, a La Niñára jelentős
kihatással vannak nyugaton a csapadékmennyiségre.
Ezt a két jelenséget összefoglalóan El Niño-déli
oszcilláció (ENSO) néven tartják számon. Ez, továbbá
az úgynevezett évtizedes csendes-óceáni oszcilláció
néven ismert jelenség. Nyugaton gyakorta
szárazsághoz vezet. Ezenkívül még az északi félteke
XX. századi magasabb hőmérsékleti értékei, illetve a
nyugati Csendes- és az Indiai-óceán szokatlanul erős
felmelegedése is hozzájárult az északi félteke középső
földrajzi szélességein kialakult szárazsághoz.
Feltehetően hasonló hatásmechanizmusok
érvényesültek a középkori meleg időszak idején is,
vagyis a magasabb, már globális szinten jelentkező
felmelegedés is hozzájárult ahhoz, hogy
kialakulhasson a megaszárazság időszaka.
Vannak azonban egyéb tényezők is. A keleti
Csendes-óceán hideg vizének északi irányú áramlása
és a trópusi légtömegek emelkedő hőmérséklete
között egyértelmű kapcsolat áll fenn. Az erősödő
feláramlás elősegíti a La Niña típusú, száraz levegőjű,
alacsonyabb tengerfelszíni hőmérsékleteknek a keleti
Csendes-óceánon, illetve a szárazságnak az
észak-amerikai vadnyugaton történő kialakulását.
Ahogyan majd a 10. fejezetben látni fogjuk, ezek
voltak az uralkodó időjárási feltételek a meleg
évszázadok idején is. Az 1150-1200 közötti időszakban
a vulkáni tevékenység globális szinten visszaesett,
míg a napfolttevékenység magas volt, aminek
hatására a La Niña típusú hűvösebb időjárási
viszonyok váltak uralkodóvá a keleti Csendes-óceán
trópusi vidékein, ami viszont az amerikai kontinensen
nagy területeken okozott szárazságot.

A Sierra hegylánc középkori nagy szárazságai az

utóbbi négy-hét ezer év legpusztítóbbjai között is
szerepelnek, vagyis sokkalta súlyosabbak voltak, mint
amilyenek miatt manapság „fő a fejünk”. Milyen
kihatással volt mindez az akkori népességre, amikor a
Nagy-medencében és az oregoni, illetve kaliforniai
partok mentén összesen csak mintegy néhány
százezer ember élt? A legkíméletlenebb feltételek a
száraz belső területeken alakultak ki, elsősorban a
Nagy-medencében és a Mojave sivatagban, melyek
mindig is gyéren lakott vidékek voltak, beleértve a
viszonylag nagyobb vonzerővel bíró mocsaras és
tómelléki területeket is.
A Sziklás-hegység és a Sierra Nevada-hegylánc
között elterülő Nagy-medence 1 millió
négyzetkilométert tesz ki a vadnyugati sivatag
területéből Kalifornia, Oregon, Utah, Idaho és Nevada
államok területén. Ezt a magas hegyes-völgyes
vidéket a környezeti viszonyok sokszínűsége, a
topográfia hirtelen változásai és a környezeti sávok
vertikális elrendeződése jellemzi. A medence
legszárazabb délnyugati részein alig van növényzet,
míg a hegyekben valamennyivel több csapadék hull,
és az éghajlat működési mechanizmusa is valamivel
komplexebb itt. A vadászó-gyűjtögető népek nagy
szerencséjére a völgyek mélyén gyakran vannak
nagyobb tavak vagy nedvesebb területek. Ezek a
vidékek mágnesként vonzották magukhoz a
medencében élő kis létszámú embercsoportokat.
Ennek a hatalmas területnek a nagyobb részét sosem
éri csapadék, és még a csapadékosabb területeken is
jelentős különbség van az éves csapadékmennyiségek
között. A történelmi időkben ez annyit jelentett, hogy
csapadékos években a rendelkezésre álló növényi
élelmiszer akár hatszorosa is lehetett a száraz
években betakarítottnak, már ha egyáltalán
beszélhetünk csapadékos évekről egy ilyen sivatagos
területen. Ahhoz, hogy az emberek itt meg tudjanak
élni, nagyon nagy türelemre, alkalmazkodókészségre
és változatos étrendre volt szükség. Ha csak egy
növény fogyasztását erőltették volna a többi rovására,
azzal kihívták volna maguk ellen a sorsot. A túlélés
titka a folytonos vándorlás, illetve több tucat ehető
növénynek a beható ismerete volt.
A Nagy-medence klimatikus viszonyai sohasem
voltak túlságosan kiegyenlítettek; helyi szinten akár
egy év leforgása alatt is történhettek gyökeres
változások. A termőterületek – például nedvesebb
talajú rétek – szétszórtan, foltokban helyezkedtek el,
és művelésre alkalmatlan területek választották el
őket egymástól. Míg a termékenyebb tópartokat és
mocsaras vidékeket néhány nagyobb embercsoport
lakta, addig a száraz területeken az emberek
kiscsaládokban éltek. Állandóan mozgásban voltak,
hogy az aktuálisan termő növényeket az egymástól
távol eső területeken be tudják gyűjteni. Közösségi
érintkezéseik az információszerzés köré épültek; a
legfőbb cél annak feltérképezése volt, hogy az év
során mikor milyen növény terem éppen. Az amerikai
Nyugat minden vadászó közössége sok időt töltött el
környezeti információk beszerzésével. Ezeket
elsősorban más közösségekben élő rokonaiktól,
utazóktól, vagy azoktól a messzi földről érkezett
emberektől gyűjtötték be, akik jellegzetes, átlátszó
szerszámkészítő kövekkel folytattak
cserekereskedelmet.
Az ehhez hasonló sivatagias viszonyok között élő
embereknek nem volt nagy mozgásterük, ami
nagyban hozzájárult ahhoz, hogy életmódjuk több
ezer évig szinte változatlanul fenn tudjon maradni. A
közép-utahi Hogup barlangban több mint
négyméternyi földréteg mesél nyolcezer év
jövés-menéséről, és egy olyan, meglehetősen
konzervatív életformáról, mely több évszázad alatt is
csak minimális változásokon ment keresztül. A
barlangokban letelepedve töltött időszakokban
elsősorban sziksófűvel, ezzel az alacsony növésű,
sógödrök szélét és kiszáradt tómedreket kedvelő
pozsgás növénnyel táplálkoztak. A legkülönfélébb
ehető növényeket gyűjtötték össze rostokból font
kosaraikba – melyekből megmaradt néhány a barlangi
üledékben –, majd szoros fonású tálcákban
megszárították, illetve – forró parázzsal együtt
rázogatva – megpörkölték a magokat. Ezt követően
lehántották a héjat és kőlapon egy őrlőkő segítségével
megőrölték a magokat. A Hogup barlang lakói
ezenkívül harminckét fajta kis testű állatra és
harmincnégy madárfajra vadásztak csapdák, hálók és
lándzsák segítségével. Az éhezés kockázatát azzal
csökkentették, hogy sokféle élelmet fogyasztottak; a
barlang az egy szezon alatt megtett hosszú út során
csak egy állomás volt a sok közül.
A másik, több évezreden keresztül használatban
lévő szezonális szállás egy sziklamenedék volt a
kelet-nevadai magashegyi sivatag egykori
Bonneville-tavának a közelében (amit a régészek
Bonneville-birtok néven emlegetnek), mely a
jégkorszakban, tizennyolcezer évvel ezelőtt egy
beltenger volt, de mára már réges-rég kiszáradt. A
helyi csoportok 12 500 éven keresztül vándoroltak
vissza újra és újra a sziklamenedékhez. I. e. 6000-ben
a vándorló csoportok már többfajta maggal, többek
között hajdinával, vadzabbal, illetve fenyőmaggal
táplálkoztak. Ez az étrend azután még több ezer évig
tartotta magát.
Ebben a környezetben a túléléshez elengedhetetlen,
a száraz-csapadékos ciklusokban és a középkori meleg
időszakban egyaránt jól bevált stratégia a következő
három tényezőből állt: változatos étrend,
mozgékonyság, élelem- és vízlelőhelyekkel
kapcsolatos információk beszerzése. A Nagy-medence
népcsoportjainak – például a pajút és a sosóni
népcsoportoknak – a táplálkozása nagy százalékban
épült a fenyőmagra, erre a nyár végén, illetve kora
ősszel beérő és télen fogyasztott élelmiszerre. XIX.
századi beszámolók leírják, hogyan takarítják be az
emberek hosszú botokkal a fákról a zöld
fenyőtobozokat. Először megperzselték a tobozokat,
hogy kinyerjék belőle a magokat, majd azokat
megpörkölték és megőrölték. A fűvel vagy bőrrel
kibélelt táskákban tárolt fenyőmagok négy-öt évig is
elálltak. Mivel általában három-hét évente lehetett
számítani egy-egy bőségesebb termésre, az
élelmiszer-tárolási technikáknak fontos szerepük volt
abban, hogy az emberek ki tudták húzni két termés
között.
 Noha a fenyőmag már hosszú ideje a Nagymedence
alapélelmiszere volt, a fák nem kimondottan kedvelik
a szárazságot, ezért csapadékszegény időszakokban
nagyon gyakori, hogy szúinvázió támadja meg őket. A
szú lyukakat váj a fába és oda rakja le a petéit,
melyekből hamarosan kikelnek a lárvák, és
elpusztítják a fát. Az Egyesült Államok Erdészeti
Szolgálatának becslése szerint a 2001–2005 közötti
szárazságok miatt csak Arizonában és Új-Mexikóban
mintegy nyolcvanmillió diófenyőfa pusztult el, melyek
maradványai hatalmas barna foltokként
éktelenkedtek a tájon. Noha pontosan nem tudjuk,
hogy a mostaninál sokkalta súlyosabb XI. századi
szárazság milyen károkat okozott a fenyőkben,
feltételezhető, hogy a középkornak voltak olyan
időszakai, amikor több generáción át folyamatosan
negatív rekordot döntött a fenyőmagtermés. Az
egyetlen esélyt a túlélésre valóban csak a változatos
növényi étrend jelenthette, amikor is valamilyen
helyettesítő táplálék ki tudta segíteni az embereket,
ha az alapélelmiszerből kimondottan rossz volt a
termés.
Ez a terület még csapadékosabb időszakokban sem
volt sűrűn lakott. Hasonlóan a Száhel-övezeti
népességhez, amikor kicsit zöldebbé vált a növényzet,
és a vízgyűjtő gödrökben összegyűlt valamennyi
ivóvíz, a törzsek itt is szétáradtak a sivatagban.
Szárazság idején, amikor a sivatagi fújtató kilökte
őket a sivatagból, visszavonultak arra a néhány
helyre, ahol tudták, hogy biztosítva volt számukra a
vízellátás. Az étrendjük minden egyes helyen más és
más volt. Azoknak, akik vizek mellett éltek – mint
például néhány nevadai népcsoport –, étrendjük 50
százalékát halak tették ki, míg a kaliforniai Owens-tó
környékén szinte kizárólag növényeket ettek. A
mozgékonyság és a változatos étrend még a
legnehezebb időszakokon is átsegítette őket. A
kaliforniai sivatag igen mozgékony sosóni
népcsoportja feltételezhetően 5-6 évezrede él
szálláshelyén, ami újabb ékes példája a
vadászó-gyűjtögető népek
alkalmazkodóképességének.

Délen, a magas nyári hőmérsékleteiről híres

Mojave sivatagban még mostohábbak voltak a
viszonyok, a korai népesség számára még
kíméletlenebbül száraz volt a környezet, mint a
Nagy-medence többi részében. David Prescott
Barrows antropológus az 1890-es években a kahuilja
indiánok táplálkozási szokásait tanulmányozta, akik
több ezer éve megvetették lábukat a Mojave
sivatagban. Barrows ugyanazokat a stratégiákat
találta meg a kahuilja indiánoknál is, mint az
amerikai Nyugat más sivatagos területein. Még
csapadékosabb időkben is a hűvösebb, vízben
gazdagabb területeken éltek, étrendjük nagyon
változatos volt. Mindegyik csoport több száz növényt
használt fel táplálkozási, kézműves és gyógyítási
célokra. A kahuilja indiánok ősszel hatféle makkot is
betakarítottak, mesquite fáik is voltak, amelyből 1,2
hold (0,5 hektár) száz véka babot hozott. Ehető
kaktuszok, magasabb vidékeken termő fenyőmag,
legyezőpálma gyümölcse – a végtelenségig lehetne
folytatni a sort. Táplálékuk 80 százalékát a
településüktől számított nyolc kilométeren belül
gyűjtötték be. De akármilyen sokféle növényt
használtak is fel, az emberek – ahogyan már elődeik
is a nyugat-amerikai sivatag bármely részén, több
ezer évre visszamenően – az időjárás
kiszámíthatatlansága miatt állandó
bizonytalanságban éltek. Szerencsére az ehető
növények felhalmozása, és az állandó vándorlás még a
legkeményebb szárazságokat is segített átvészelni.
Ugyanaz a stratégia (változatos étrend és
mozgékonyság) tehát számos alkalommal bevált a
klímaváltozás több ezer éves története során. Most
azonban nézzük meg közelebbről, mennyire voltak
mostohák az időjárási viszonyok a Mojave sivatagban
ezer évvel ezelőtt. Ezen a ponton a klimatológusok
rendhagyó forrásból, a sivatagi pocok (Neotoma) kis
felhalmozott kupacaiból nyerik az adataikat. Az i. sz.
600 és 1200 közötti időszakban a kupacokban
található növények száraz környezetből származnak,
nedvességkedvelő szinte alig szerepel közöttük. A 900
és 1300 közötti időszakra vonatkozóan sincs arról
adatunk, hogy az átlagosnál nagyobb intenzitással
működtek volna a források, vagy emelkedett volna a
tavak vízszintje; mindkét vonás a tárgyalt korszakot
követő kis jégkorszaknak a jellemzője. A téli csapadék
mennyisége ugyanakkor minden kétséget kizáróan
alacsonyabb volt, mint bármikor előtte vagy utána.
I, sz. 800 után az elnyúló szárazságok
mindenféleképpen megcsappantották volna a
vízkészleteket és csökkentették volna a források
vízhozamát. A sekély, lefolyástalan sivatagi tavak,
melyek a vadak és a vízi szárnyasok kedvenc lakhelyei
voltak, kiszáradtak. Sokkal kevesebb víz állt
rendelkezésre, és az egymástól távol eső vízlelőhelyek
közötti utazás hossza a sivatagos területen keresztül
arányosan nagyobb volt. Az i. sz. 800 és 1300 közötti
időszakból származó kisszámú régészeti feltárás
nagyobb források környékén vagy a Mojave folyó
mellett fekvő egész éves oázisokban található, ahol a
talajvíz még hosszan tartó szárazság idején is a
felszín közelében volt. Máshol viszont – a nagy,
hirtelen érkezett esőzéseket követő néhány hetet
kivéve – szinte teljesen lakhatatlan volt a sivatag. A
középkori meleg időszak alatt nem volt könnyű az
élet, az emberek gyakran csak tengődtek, de azok
számára, akik tudtak alkalmazkodni a környezethez,
túlélhető volt a szárazság.
Semmi nem mutatja jobban a sivatagi élet
változékonyságát, mint a Cahuilla-tó története. A
Mojave-tól keletre található Colorado folyó vízszintje
tavasszal mindig ugrásszerűen megemelkedett, majd
a többletvíz mindig másik folyómederben folyt
tovább. I. sz. 700 körül a folyómeder tartósabb
elvándorlásának köszönhetően a folyóvíz az
alacsonyan fekvő Salton-medencébe kezdett elfolyni,
amely – mint egy fürdőkád – 13 méter mélyen
feltöltődött vízzel. Fénykorában ez a beltenger 185 km
hosszú, 56 kilométer széles és 96 méter mély volt, az
egyik legnagyobb Észak-Amerikában. Ez a hatalmas tó
több mint hat évszázadon keresztül volt a Colorado
folyó vízlevezetője, egészen addig, amíg a
felhalmozódó hordalék el nem állta a víz útját. Ekkor
a tó vízutánpótlása megszűnt, és körülbelül fél
évszázadon belül a kiszáradás lett a sorsa.
A Colorado áradásainak köszönhetően a Cahuilla-tó
víztömege több évszázadon keresztül nagyjából
állandónak volt mondható, maximum egyméteres
vízszintingadozással. A földtani elemzések is azt
igazolják, hogy a tónak a meleg évszázadok alatt is
megvolt a teljes víztömege. Amikor a szélsőségesen
száraz pusztaságban egyik pillanatról a másikra
megjelent egy tó, az a vadászó-gyűjtögető
népcsoportok szemében isteni jótéteménynek
számított, noha a tó vize túlságosan sós volt,
alkalmatlan emberi fogyasztásra. A tóparton, a
halászat és a vízi szárnyasok vadászatának
főidényében, számos ideiglenes tábort állítottak fel.
A meleg évszázadokban a Mojave és a
Nagymedence gyakorlatilag teljesen lakhatatlanná
vált. Fogytán volt az élelmiszer, az embercsoportok
sokkal kisebb területről gyűjtötték be, mert a
vízlelőhelyektől járó távolságnál nem merészkedtek el
messzebbre. A táplálékért folytatott verseny
kiéleződött, és ez a társadalmi kapcsolatokra is
kedvezőtlen hatással volt. Már kisebb csoportokban is
be tudták takarítani a megcsappant fenyőmagtermést,
a családok pedig igyekeztek kitúrni szomszédjaikat a
tavasszal kikelő kevéske fűféle környékéről. Először
csak egy heves szóváltás, aztán a szitkozódásra már
ütés, sőt időnként fegyveres rajtaütés volt a válasz. A
nézeteltérés eredményeként a csoport egyik része
különvált és vagy a nemzetség többi tagjához
csatlakozott, vagy új települést alapított. Vagyis a
társadalmi környezet nagyon képlékennyé vált, és
rányomta bélyegét a szorongás, illetve az éhezésbe és
a szomjúságba való szenvtelen beletörődés.
Az amerikai Nyugaton a túlélés titka az összefogás,
és mindenekelőtt a hatalmas, gyakran igen nehéz
terepen egymástól távol eső víz- és
élelemlelőhelyekről begyűjtött információ volt. Ha
elegendő víz volt, akkor a táj megtelt élettel, és a
fürkésző szemeknek kínált bőségesen ennivalót, ha
viszont jött a szárazság, akkor egyáltalán nem volt
mit enni, és ilyenkor a sivatag fújtatója kilökött
magából a perifériára állatokat, embereket és
növényeket egyaránt. Az az időszak, amely Európa és
a sarkvidék számára viszonylag kedvező klimatikus
viszonyokat hozott, az amerikai Nyugaton még az
alkalmazkodó és mozgékony népek számára is
nélkülözést és szenvedést jelentett. Környezetük
alapos ismerete és pragmatizmusuk azonban segített
nekik a túlélésben. Az általuk kialakított életforma
több ezer éven át sikerrel ellenállt az időjárási
viszontagságoknak – mind a pusztító szárazságnak,
mind az áradásoknak – a Föld egyik legmostohábbnak
tartott vidékén.

ÉVTIZEDES CSENDES-ÓCEÁNI OSZCILLÁCIÓ (PDO)

Ez a hosszú távon ismétlődő csendes-óceáni

jelenség, az évtizedes csendes-óceáni oszcilláció
(PDO) 20-30 éves, növekvő-csökkenő ciklust mutat.
A „hideg” szakaszban az átlagosnál alacsonyabban
lévő és hűvösebb víztömeg található az egyenlítői
térségben, a keleti Csendes-óceán területén. (Ahogy
az óceán felmelegszik, a víz kitágul, és
megemelkedik a felszín.) Egy ugyanilyen, de a
normálishoz képest megemelkedett, felmelegedett
víztömeg kapcsolja össze az északi, nyugati és déli
Csendes-óceánt. A „meleg” szakaszban a keleti
Csendes-óceán melegszik fel és a nyugati lehűl. Ez
a felmelegedés és lehűlés az óceán fölött eltéríti a
futó légáramlatokat, melyek még északabbra
kerülnek a hideg időszakban, ezzel csökkentve
nyugaton a csapadék mennyiségét. Feltételezések
szerint egy-egy PDO-periódus húsz-harminc évig
tarthat. A PDO óriási területen befolyásolja a
hőmérsékleti eloszlást. A rövidebb periódusú El
Niño és a hosszabb La Niña események rárakódnak
a PDO-ra. Úgy tűnik, hogy jelenleg éppen egy
lehűlési időszakba léptünk, ami Észak-Amerikának
az elkövetkező két-három évtizedben kevesebb
csapadékot jelent majd.
 HETEDIK FEJEZET
A PUEBLÓK ÉS A MAKK

Más vidékeken, ha a szárazság elfonnyasztotta a

kukorica hajtásait, ha a bölény minden látható ok
nélkül elvándorolt, a lazac viszont nem vándorolt el
ívóhelyére, akkor ez alapjaiban rázta meg az ott
lakó emberek életét. Kaliforniában viszont a
rendelkezésre álló élelmiszer egyenletes eloszlása és
a beszerzésükhöz alkalmas eszközök
kimunkálásának képessége megakadályozta hogy
egy-egy rossz makktermés hasonló hatást éljen el.
Előfordulhat, hogy kicsit kevesebb élelem jut, netán
éhezünk is egy kicsit, de itt nagyobb éhínség aligha
lesz.

Alfred Kroeber:
A kaliforniai indiánok kézikönyve (1925)

A csatorna vize tükörsima, a hófödte hegycsúcsok

kontúrjai élesen kiemelkednek a vakítóan kék téli
égbolt hátteréből. A legénység leheletkönnyű délkeleti
szélben evez, megkönnyebbüléssel fogadva ezt a kis
nyugalmat az előző napi erős északnyugati szél után,
mely az esőt és havat magával hozó tomboló téli vihar
során támadt fel. Az óceán vizét nyugaton a lenyugvó
nap lassacskán gyönyörű rózsaszín pírral festi be,
mely még jóval napnyugta után sem oszlik szét.
Néhány óriáscápa a vízfelszín közelében úszkál
komótosan, uszonyuk és farkuk szinte észrevétlen
siklik a nyugodt vízben. Az öreg, deszkákból ácsolt
kenuk sebesen siklanak a tükörsima vízen, igyekeznek
kihasználni, hogy a Csendes-óceán nyugodt, és
nincsenek „azok a toronymagas hullámok, amelyek
időnként – úgy tűnik – egészen az égig repítik, míg
máskor hullámsír gyanánt elnyelik őket”. Az evezősök
tengerimoszat-párnán térdepelnek, órákon át
egyenletes tempóban eveznek, és közben ugyanaz a
kenus evezőnótát éneklik újra és újra, miközben a
hajó alján összekuporodó fiú egy fülcsigával meri ki a
vizet. Ahogyan a kenusok énekét visszaveri a
rezzenéstelen levegő, és a nap utolsó visszaköszönő
sugarai is elhalványulnak, a csónak lassan kiköt a
parton.
A meleg évszázadok nagy szárazságai az amerikai
Nyugaton a végsőkig próbára tették az akkori
emberek helyváltoztatási képességeit. Voltak, akik
belehaltak, voltak, akik éheztek. Voltak olyan
területek, mint például Dél-Kalifornia, ahol
megváltozott nyomában a társadalmi berendezkedés,
sokkal hierarchikusabb, sőt despotikusabb lett. De az
amerikai Nyugaton mindezek dacára megmaradtak az
emberek. Hagyományos életformájuk örök időkre
fennmaradt volna, ha az európai felfedezők, akiket
akkor misszionáriusoknak és telepeseknek hívtak,
nem vezettek volna be teljesen új ismeretleneket egy
évszázadokon, sőt évezredeken át jól működő
kulturális képletbe.
Ugyanakkor korántsem élt az összes
nyugat-amerikai népcsoport sivatagi körülmények
között. Ahogy az ember nyugatabbra, a Csendes-óceán
irányába halad a mai Kalifornia területén, a föld egyik
legváltozatosabb domborzatát találja
szurdokvölgyektől kezdve, lápokon át egészen a
sekély vizű tavakkal pettyezett dús vegetációjú
völgyekig. Voltak olyan területek, mint például a San
Francisco-öböl és a Santa Barbara-csatorna, ahol a
halban gazdag tengerpartok, a kagylótelepek és a
tengeriemlős-élőhelyek annyi élelemmel szolgáltak,
hogy az ott élő csoportok az év nagy részében – ha
nem az egészben – egy helyben tudtak maradni. Az
óceántól vagy a kiszáradásmentes folyóktól és
tavaktól távol eső területeken az emberek nagyrészt
vadon termő növényekkel táplálkoztak, melyek
egymástól messze értek be az év legkülönbözőbb
szakaszaiban. A növények begyűjtését végzők – akár
fiatalok vagy öregek, akár férfiak vagy nők voltak –
szinte enciklopédikus részletességgel ismerték az
ehető növényeket, ahhoz azonban, hogy ezeket le
tudják maradéktalanul szedni, mindig úton kellett
lenniük. Mozgékonyságuk ugyan némileg csökkentette
a száraz időjárási ciklusoknak való
kiszolgáltatottságukat, a szárazságot rosszul tűrő
növények azonban – a fenyőmag nem elhanyagolható
kivételével – általában egyáltalán nem voltak
konzerválhatók. A Nagy-medence és Kalifornia nagy
részén élő népcsoportok egy meglehetősen tápláló
alapélelmiszert találtak maguknak: a szénhidrátban
gazdag makkot.
A makk i. e. 2000 között kezdte meg hódító útját
Kalifornia tölgyes vidékein, először még csak mint
kiegészítő táplálék. Ebben az időszakban hűvösebb és
nedvesebb éghajlati viszonyok uralkodtak itt, mint
napjainkban, és Kalifornia lakossága egyenletesen
nőtt, aminek következtében a fűmag és a már régóta
gyűjtött haszonnövények nem bizonyultak
elegendőnek. Azt biztosan tudjuk, hogy az emberek
éheztek, mert az i. e. 1000 – vagyis a makk
elterjedése – előtti időszakból származó csontvázakon
az alultápláltságnak sokkal több jele mutatkozik, mint
a korábbi maradványokon. Ilyen például a
Harris-vonal (a végtagcsontokban a növés átmeneti
leállása miatt keletkező csíkok) vagy a fogak
hiperpláziája (hibás fogzománcrétegek kialakulása
gyerekeknél). A nagy mennyiségű makk fogyasztása
feltehetően éppen a túlnépesedés, a fokozódó
élelemhiány és az időszakos alultápláltság miatt
terjedhetett el. Érdekes megfigyelni, hogy amint a
makk alapélelmiszerré vált, a fogszuvasodásos
megbetegedések száma szembeszökően megnőtt a
szénhidrátokban gazdag táplálkozás következtében.
Az étrendváltást követően a népcsoportok
készségesen elvégezték a makk feldolgozásával,
illetve tárolásával járó extramunkát, hiszen így a
korábbinál sokkal nagyobb mennyiségű és gazdagabb
tápanyagforráshoz jutottak. A makkot igen nagy
mennyiségekben lehetett elraktározni, és voltak, akik
néhány hét alatt egy egész évre elegendő mennyiséget
tudtak szedni. A másik kiútnak az éhezésből a
kukorica- és a babtermesztés kínálkozott, és
Délnyugaton az emberek éltek is a lehetőséggel. A
makkgyűjtők ugyan tudták a földművelés
csínját-bínját is, de mi értelme az új területek
megtisztításának, a termesztésnek, ha a makkok ott
voltak a földön, csak le kellett hajolni értük. Krisztus
idejére a makk már alapélelmiszernek számított
Kalifornia szinte egész területén Oregontól a
dél-kaliforniai sivatagos területekig.
Azt azért nem mondhatjuk, hogy a makk 1000-1500
évvel ezelőtt forradalmasította volna Kalifornia
táplálkozását. Mindössze annyi történt, hogy ez a
szerény termés biztosította az egyenletes
élelmiszer-ellátást egy túlzsúfolt, területileg a
korábbinál sokkal jobban körülhatárolt világban is.
Ugyanakkor a középkori meleg időszak
megaszárazságainak idején a makkdiéta növelte az
éhínség veszélyét, hiszen a tölgy korántsem
szárazságtűrő növény.
 I. sz. 1100, egy kaliforniai tölgyliget az őszi
forróság idején. A történelmi idők
makkbetakarításának mozgalmas heteiben a vakító
napfény a legváltozatosabb árnyékmintákat veti a
földre. Emberek egy csoportja már kora reggel kivitte
a fákhoz az egymásba rakott kosarakat. Az idősebb
férfiak a tölgyesek makkszőnyegén legelésző
szarvasokra vadásznak, a fiatal fiúk felmásznak a
tölgyfákra és lerázzák a makkot. Az érett makk a
nőkre és az idősebbekre záporozik. Nevetgélve szedik
kosarakba a kövér makkokat, miután átfésülték a
terepet és a töredezett, rothadó példányokat
gondosan eltávolították, hogy csak a tárolásra
alkalmasak maradjanak meg. A fiatalok újabb fákat
másznak meg, míg a nők a megtelt kosarakat
visszaviszik a táborba és tartalmukat kidolgozott
bőrökre kiterítve szárítják. A betakarítással nem lehet
megállni, muszáj hajnalhasadástól napnyugtáig
megállás nélkül dolgozni, mert a makkgyűjtéshez csak
néhány napon át ideálisak a körülmények.
Nem Kalifornia őslakosai voltak az elsők, akik
makkon éltek. Szíriában például egész falvaknak volt
a makk fő tápláléka tizennégyezer évvel ezelőtt. A
középkori európai földművesek vékaszámra ették a
makkot, az amerikai Középnyugat indiánjai
nemkülönben. Itáliában és Spanyolországban a vidéki
emberek táplálékának mintegy 20 százalékát tette ki
a makk még a XIX. században is. De akkora
jelentősége a magas tápértékű, jól tárolható makknak
sehol máshol nem volt, mint a változatos természeti
környezetet felvonultató Kaliforniában, ahol gyakorta
szárazság pusztított. A makk kedvező feltételek közt
nagy kosarakban vagy erre a célra épített csűrökben
akár két évig is eltartható, ami felbecsülhetetlen
értéknek számít ilyen változékony időjárási viszonyok
közepette. I. sz. 500-ra kaliforniai indiánok ezreinek
lett meghatározó tápláléka a gazdagon termő makk. A
spanyolok megérkezésekor a XVI. században a
kaliforniai őslakosok 60 000 tonna makkot gyűjtöttek
be évente, ami nagyobb mennyiség, mint amennyi
ipari édes kukoricát ma Kalifornia államban
betakarítanak. Számos olyan népcsoport volt, mely
diétájának több mint a felét a makk tette ki. A
bőségnek köszönhetően az ősi törekvés a változatos
étrendre háttérbe szorult.
A számos régészeti lelőhelyen talált
makkdarabkáknak, illetve a feldolgozásukhoz
használt őrlő- és zúzóköveknek köszönhetően elég sok
mindent tudunk a korabeli makkfogyasztási
szokásokról. Szerencsére a makkgyűjtés-
feldolgozás-tárolás folyamataira is következtethetünk
a hagyományos közösségek, illetve a mai fogyasztási
szokások megfigyeléséből kiindulva. A balanophágia,
vagyis a makkevés még ma is dívik, ha csak azt
vesszük, hányan esküsznek napjainkban is az ízletes
makk-kenyérre. Így tehát bőven áll rendelkezésünkre
információ ezzel az alapvető fontosságú, régi-új
táplálékkal kapcsolatban.
Oregonban és Kaliforniában összesen tizenöt fajta
tölgyfa nő. Jobb években a kaliforniai tölgyek 784
kilogramm/hektár makkot hoztak, ami túltett a
középkori európai mezőgazdasági hozamokon és
50-60-szor annyi embert lehet ellátni vele, mint
amennyi Kaliforniában a spanyolok megérkezésekor
élt. Az is hozzátartozik azonban, hogy a termés nem
volt egyenletes, erdőről erdőre, sőt fáról fára
változott, és a legtöbb tölgyfaj csak két-három évente
hozott igazán jó termést. A gyűjtögető népek
tudatában voltak ennek, ezért mindig más-más
területről gyűjtötték be a makkot. A bizonytalan
termésért némileg kárpótolt a jó tárolhatóság. A
makknak azonban vannak hátrányai is. Ha
betakarításuk nem is, de feldolgozásuk annál több
erőfeszítéssel jár. A lehántásuk és az apró darabokra
zúzásuk még csak a kezdet. A keserű ízüket adó
csersav miatt azonban a makkok egészen addig
ehetetlenek, amíg nem hagyják vízben állni őket. A
makkok feldolgozása sokkal tovább tartott, mint a
magvak őrlése: az egyik becslés szerint körülbelül
négy óra kellett 2,7 kg összetört makk 1 kg-nyi lisztté
őrléséhez.
De mindenképpen kifizetődött az erőfeszítés.
A makkhoz hasonlóan a lisztet is magukkal tudták
vinni a hosszú szárazföldi vagy kenuval megtett vízi
utakra, ezenkívül tápláló kenyeret és kását lehetett
készíteni belőle.
I. sz. 900-ra, amikor beköszöntött a középkori
meleg periódus, az emberek egyre több időt töltöttek
állandó szállásokon és azok közvetlen környezetében,
miközben előbbitől körülbelül nyolc kilométerrel
távolabb egész életükben nem jutottak. Mivel kis
csoportokban éltek, az egyes csoportok sokkal
erősebben függtek egymástól. Amikor a szárazság
miatt csökkent a terméshozam, nagyon fontossá
váltak a rokoni kapcsolatok, mivel azok könnyítették
az élelmiszer-beszerzést. Minden csoport ellenőrzése
alatt tartotta a környék élelmiszerforrásait, a
tölgyeseket, a halásztavakat, vagy az ehető magvakat
kínáló növényeket. Ha arról volt szó, hogy másnak
kell adni belőle, akkor egyszerűen többet gyűjtöttek
be, mintha saját maguknak kellett volna. Egymástól
távol eső, de ugyanabba a bonyolult, többtucatnyi kis
falut, illetve azok vezetőit összefogó hálózatba tartozó
közösségek segítették ki egymást élelmiszerrel.
Kalifornia nagyon egyedi mikroklímájú;
változékony területein lehetetlenség lett volna a
túlélés mások segítsége nélkül. A közösségek között
gazdát cserélt kézművestárgyak és -árucikkek
sokszínűsége megdöbbenti az embert; volt közöttük
mindenféle élelmiszer a makktól kezdve a vadhúson
át egészen a puhatestűekig, illetve olyan
alapélelmiszerek, mint a só és a különféle
gyógynövények. A kosarak vízállóságát biztosító
aszfalt, a kosárfonáshoz szükséges eszközöknek és
íjaknak való faanyag is szerepelt a
cserekereskedelemben. Az obszidián, ez a vulkanikus
üveg, is nagyon értékesnek számított, hiszen csak
néhány helyen fordult elő, így például a Medicine-tavi
Felföldön Észak-Kaliforniában. Szerencsére a
más-más területről származó obszidián különböző
nyomelemeket tartalmaz, melyeket spektrográfiai
elemzéssel be lehet azonosítani; innen tudjuk, hogy a
Medicine-tavi obszidián 80 kilométer messzire jutott
el lelőhelyétől. A meleg évszázadokban fülcsiga és
Olivella csiga gyöngyök milliói voltak forgalomban
Kalifornia területén abban az időszakban, amikor a
népesség egyre növekedett és a rendelkezésre álló
terület zsugorodóban volt. Az egykori Mojave úton a
csendes-óceáni gyöngyök még a Délnyugat
földművesközösségeihez is eljutottak. Voltak
gyöngyfüzérek, melyek kézről kézre járva végül a
Nagy-medencében kötöttek ki. Az
árucsere-kereskedelem azonban alapvetően helyi
jellegű volt, és olyan szűkülő területeken élő emberek
között zajlott, akik az alapvető cikkek beszerzésekor
kizárólag egymásra számíthattak.
A középkori meleg időszak idején elhúzódó
szárazság szétzilálta a kereskedelem régóta rögzült
kereteit. A tölgy nem bírja jól a szárazságot, ami
miatt a makktermés a szokásos éves ingadozásokat
jóval meghaladó mértékben csökkent. Arról nem sokat
tudunk, hogy a hosszan tartó szárazság milyen
hatással van ezekre a szezonális szárazsághoz jól
alkalmazkodó fákra, hiszen utóbbi és a több évig
eltartó száraz ciklus két teljesen különböző dolog. Az
1986 és 1992 közötti hat évig tartó szárazság például
több ezer tölgyfát pusztított ki Közép-Kalifornia
partjain, különösen annak déli lejtőin, melyek
köztudomásúan szárazabbak és szegényebbek
termőföld tekintetében. 1992-re a tölgyek 10
százaléka elpusztult, ami alól egyik tölgyfaj sem volt
kivétel. Ha 1993 után nem jött volna egy nedvesebb
időszak, akkor ez a százalékos arány drasztikusan
még tovább emelkedett volna, felülmúlva például a
tűzesetek és a rovarinváziók átlagos fapusztítási
statisztikáit. Ha ezt a 10 százalékos értéket
visszavetítjük az 1000 évvel ezelőtti viszonyokra és
belekalkuláljuk az elhúzódó, rendszeresen visszatérő
szárazságokat, akkor valószínűsíthetjük, hogy az
időjárásnak a makktermésre gyakorolt hatása
katasztrofális volt.
Sajnálatos dolog, hogy a régészet nem élő
emberekkel dolgozik, így nem hallgathatjuk meg
azokat, akik átélték ezeket a nagy szárazságokkal
pusztító évszázadokat. Csak nagyon kevés olyan
„beszédes” lelet nyomára bukkantunk, mint amilyen
az a néhány, San Joaquin-völgyben, a jokut indiánok
temetőjében talált csontváz, amit az itt átvezető 5-ös
autópálya építésekor tártak fel. Az elsősorban makkal
táplálkozó emberek sírleletei felölelik a középkori
szárazság időszakát. Elizabeth Weiss antropológus
megmérte a combcsont kortikális falának vastagságát,
ami jelzi az egyed élete folyamán bekövetkezett
esetleges étrendi vagy tápanyagtartalomban beállt
változásokat. Azt találta, hogy a korábbi, kétezer éves
temetőben sűrűbb volt a csontfala, és általában
kevesebb patologikus, illetve traumatológiai
elváltozás volt észlelhető a csontokon, mint abban,
amelyik 1000-1200 évvel ezelőttre, az elnyúló
szárazságok időszakára datálható. Utóbbi
csontvázaknak ritkább volt a csont fala, tulajdonosaik
rövidebb ideig éltek, sokkal több sérülés érte őket, és
csontjaikon az alultápláltság jegyei is gyakran
megmutatkoznak.
Azoknak, akik túlnyomórészt makkal táplálkoztak,
a hosszan tartó szárazság idején kétségtelenül komoly
problémáik akadtak. A pontosabb kép kialakításához
azonban még további kutatásokra van szükség.

A San Francisco-öbölben és a Santa

Barbara-csatorna környékén némileg más volt a
helyzet, hiszen ott a halban gazdag óceán közelsége
lehetővé tette, hogy az emberek hosszú ideig egy
helyben maradjanak. A Santa Barbara-csatorna
esetében a természetes feláramlás a part közelében
gazdag szardellazsákmányt biztosított, kivéve az El
Niñó-s éveket, amikor a tengerfelszín magasabb
hőmérséklete kihatással volt az ívásra. Az élet
azonban még szerencsés években is teli volt
bizonytalansággal, különösen azokban az
időszakokban, amikor a szárazság már az
ivóvízkészleteket is megdézsmálta.
A Conception-foktól délre eső Santa
Barbara-csatornából vett pontosan 200 méter mély
fúrómag a klimatológia Rosetta-kövének számít, mely
160 000 évet visz bennünket vissza a múltba. A
legfelső 17 méter jelenti az utóbbi tizenegyezer évet,
ráadásul a tengerfenéki magas ülepedési ráta igen
részletes, „apró szemcsés” adatokat eredményez.
Valójában az utóbbi háromezer év
hőmérsékletváltozásainak egy-egy újabb fázisát
láthatjuk 2,5 méterenként. A mag kétféle héjas
amőbafajban bővelkedik: az egyik a felszínhez közel,
a másik mintegy 60 méter mélyen él. James Kennett
óceánkutatónak a kis organizmusok
oxigénizotóp-tartalmának a meghatározásával, illetve
húsz kis kagylóminta radiokarbonos
kormeghatározásával sikerült rekonstruálnia a
tengerfelszín hőmérséklet-változásának ciklusait egy
általában relatíve meleg korszakon belül, amikor az
átlaghőmérséklet 12,5 Celsius-fok volt. Az úgynevezett
Kennett hőmérsékleti görbéből az látszik, hogy 2900
évvel ezelőtt volt egy melegebb időszak, aminek 1500
évvel ezelőtt egy hidegebb ciklus kezdete vetett véget,
mely 500 évvel ezelőtt zárult le. Ettől kezdve
napjainkig ismét egy melegedési ciklus tart. A
jégkorszak óta a legalacsonyabb
tengerfelszín-hőmérsékletek 1500 évvel ezelőtt
kezdődtek és 500 éve értek véget, amibe a középkori
meleg időszak is beleesik.
A tengeri produktivitás a Santa
Barbara-csatornában a hideg és meleg időszakoknak
megfelelően növekedett, illetve csökkent. A héjas
amőbákból nyert adatok azt mutatják, hogy hideg
periódusokban csak kis eltérés volt a 60 méteres
mélység és a tengerfelszín hőfoka között, ami azt
mutatja, hogy a csatornában a felfelé áramlás nagyon
erős volt és így a tengervíz vertikális irányban
folyamatosan keveredett. Ez a folyamat legerősebben
az 1000-500 évvel ezelőtti periódusban jelentkezett.
A 2900-1500 évvel ezelőtti meleg időszakban
ugyanakkor a tengeri produktivitás és a felfelé
áramlás drasztikusan visszaesett. Ezenkívül az óceán
vízhőmérséklete jelentős változékonyságot mutatott
1500-800 évvel ezelőtt.
A Santa Barbara-csatornában megfigyelt klimatikus
változások megfeleltethetők a szárazföldi adatokkal.
Különösen szembetűnő az alacsony tengerfelszíni
hőmérsékletek egybeesése az Észak-Amerika nyugati
részét hosszan sújtó száraz periódusokkal,
legfőképpen azokkal, amelyekre vonatkozóan a
kelet-kaliforniai Fehér-hegyek szálkásfenyőinek
évgyűrűiből nyerték az adatokat.
A Santa Barbara-csatorna számos csumas
indiánnak adott otthont, akiknek az eredete a távoli
múltba nyúlik vissza. Amikor az első európai
felfedezők kikötöttek az itteni partoknál a XVI.
században, mind a parthoz közeli Channel-szigeteken,
mind a szárazföldön nagy, sűrűn lakott településeket
láttak. Ismereteink szerint a part menti területek
évszázadokon át viszonylag ritkán lakottak voltak. Ezt
követően, mintegy háromezer évvel ezelőtt hirtelen
fellendült a tengerpart, a partközeli szigetek és a
belső területek közötti kereskedelem. A
csendes-óceán-parti régészeti lelőhelyek számából
ítélve a halászat fellendülésével párhuzamosan indult
meg a népességnövekedés is. Majd 1300 évvel ezelőtt
– amikor az intenzívebb feláramlás következtében
emelkedett a tengeri produktivitás – még tovább nőtt
a népsűrűség.
A változások különösen a Channel-szigetek
esetében voltak látványosak, ahol – noha az
élelmiszernövények csak szórványosan fordultak elő –
kagylóból és part menti haltelepekből akadt bőven. I.
sz. 450 után a tengervíz hőmérséklete mintegy ezer
évig hűvösebb volt, ami erősebb feláramlást és a
halállomány általános felduzzadását idézte elő. Ez
volt a part menti népességrobbanás és az állandó
települések elterjedésének időszaka a Csendes-óceán
partja mentén. A Channel-szigeteken a nagyobb
települések egymástól nagyjából egyenlő távolságra
jöttek létre, mintha mindegyiknek egyértelműen
kijelölt, külön halász- és gyűjtögetőterületei lettek
volna. Ezeknek a településeknek a nagy része a
későbbi időkben is fennmaradt, sok közülük feltűnik a
misszionáriusok nyilvántartásában, és a XIX. század
végén, XX. század elején lejegyzett
szájhagyományokban is. A csumas anyanyelvű Juan
Estevan Picónak, a Santa Barbara-csatorna déli
csücskén található San Buenaventura indián közösség
tagjának a beszámolója alapján a Channel-szigeteken
nem kevesebb, mint huszonegy falu volt. Legalább
tizenegy falusi vezető neve bukkan fel az
anyakönyvekben, legtöbbjük 1814 és 1822 között. A
szigetek gyors elnéptelenedését az Európából
behurcolt betegségek, a csatorna környéki
kereskedelem összeomlása és az elnyúló szárazság
okozta.
A szigetcsoport legnagyobb szigetén, Santa Cruzon
a nagyobb települések túlnyomó többsége védett
öblökben alakult ki, ahonnét jól be lehetett látni
egyrészt a partvonalat, másrészt a magasan a
hegytetőkre épült szomszédos falvakat. Mindegyik
falu helye stratégiailag lett megválasztva,
amennyiben állandó ivóvízforrás volt a környékén.
Ahogy telt az idő, a területi határok egyre merevebbek
lettek, és helyüket gyakran a temető jelölte ki. A
közeli Santa Rosa szigeten például a temetők a parton
és a sziget belsejében is egy-egy jelentősebb faluval
kapcsolhatók össze. Némelyik falu esetében
feltételezhető, hogy a temető kimondottan a területi
határok kijelölésére szolgált.
Amint növekedni kezdett a lakosság száma, és a
szigeteken kevesebb lett a hely, úgy sűrűsödtek a
konfliktusok is. Az erőszakhullám egybeesik azzal az
időszakkal, amikor táplálkozási nehézségek nyomai
mutatkoznak a csontleleteken. Patrícia Lambert és
Phillip Walker biológus-antropológusok számos
ütéselhárítás közben keletkezett alkartörést,
orrtörést, gyógyult koponyasebet és lándzsák, nyilak
okozta sérülést dokumentáltak. A fejsérülések
többsége be tudott gyógyulni, mert viszonylag
könnyű, tompa tárggyal okozták.
Az alultápláltság és az erőszakos cselekmények is
mindig változékony időjárási viszonyok és jelentős
társadalmi átalakulások idején ütötték fel a fejüket.
Míg a Santa Barbara-csatorna vize általában hűvös és
produktív volt, addig a szárazföldön a klíma
túlnyomórészt csapadékban szegény volt. A fák
évgyűrűiből és a fúrómagokból egy különösen száraz
950 és 1250 közötti időszak rajzolódik ki. A szárazság
hatására a kisebb települések nagyobbakká olvadtak
össze, miközben a közeli víznyerőhelyekkel nem
rendelkező területek a szigeteken és a szárazföldön is
elnéptelenedtek.
A szárazság legalattomosabban a nyomában
feléledő erőszakon és az élelemért folytatott harcon
keresztül pusztított. A szigetek települései
matrilokálisak voltak, ami azt jelentette, hogy a nők
mindig szülőfalujukban maradtak és házasság után
mindig a férfiak költöztek oda hozzájuk. Ennek
stratégiailag az volt az előnye, hogy mivel a
szomszédos falvakban élő férfiak sokszor vér szerinti
rokonok voltak, könnyebben alakultak ki a falvak
között szövetségi rendszerek. A nyelvtörténeti
kutatásokból az derül ki, hogy a nagy szárazságok
idején a szárazföldi népesség és a szigetlakók nyelve
szétvált, mintha két teljesen elkülönülő népességhez
tartoztak volna. A matrilokális házasság intézménye
feltehetően a kevesebb élelmiszerrel rendelkező és
zsúfoltabb szárazföld belsejéből érkező katonai
fenyegetés hatására alakult ki.
Ahogy gyarapodott a szigetek lakossága, úgy a nagy
becsben álló élelmiszerek – például a vörös fülcsiga –
iránti kereslet is emelkedett. Ezek a sekély vízben élő
húsos csigák egészen nagyméretűre meg tudnak nőni.
A nők kis csoportokban merültek le az apály
nyomában visszamaradó sekély állóvizekbe, hogy a
sziklákról a fülcsigát lehántsák. Lapos kosarakba
dobálták, amit fogtak, majd elúsztak a vízfenéken lévő
sziklákat ellepő sekély vízben. A csigabegyűjtést
mindig a hónap legalacsonyabb vízállású napjaira
ütemezték. Miután visszatértek a zsákmánnyal a
táborba, egyenes csontdarabokkal ügyesen kikaparták
a fülcsigákat, majd a finom húsos részt feldarabolták,
mielőtt még megsütötték volna. A meleg
évszázadokban a fülcsigák mérete már jóval kisebb
volt, de ezt a kiesést ki lehetett váltani azokkal az új
halfajokkal, melyeket a part menti barnamoszaterdő
fajai helyett, illetve azokkal párhuzamosan kezdtek el
fogyasztani. A Nagy-medence gyűjtögető népeihez
hasonlóan a csumasok is felismerték a változatos
étrend előnyeit. 1100 körül a halászok tomolnak
nevezett szampandeszka kenujukban egyre kijjebb
merészkedtek a tengeren, ahol horgos zsinegükkel
már mélytengeri fajokat, így cápát és tonhalat is
fogtak. A tengeri emlősökre ekkor már a lényegesen
hatékonyabban működő csuklós szigonnyal – ezzel az
északon már régóta alkalmazott technológiával –
vadásztak. Az intenzívebb halászat tudatosan
választott stratégia volt a pusztító szárazság
időszakában.
A Channel-szigetek nem kimondottan bővelkednek
ehető növényekben, többek között a szárazföldön
bőséges termést hozó tölgy sem él itt meg. A
szigetlakók kénytelenek voltak hosszú évszázadokon
keresztül a Santa Cruz szigeti kiváló minőségű
kovakővel megmunkált kagylógyöngyök ezreit adni a
makkért cserébe. A szigeteken akad néhány olyan
lelőhely, ahol a kizárólag a szárazföldön honos
növények maradványai szolgálnak bizonyítékul arra
nézve, hogy 1200-at követően létezett ilyen irányú
árucsere. Érdekes megfigyelni, hogy a gyöngyök
kereskedelme milyen nagymértékben fellendült az
első évezred vége felé, amikor a szárazság egyre
erősebb lett, és az élelmiszernövények megszerzésére
irányuló verseny intenzívebbé vált. Ezzel
párhuzamosan a hangsúly egyre inkább áttevődött a
halfogyasztásra, és egyre jobban elterjedt a
letelepedett életmód, hiszen az emberek ragaszkodni
kezdtek környékbeli halászhelyeikhez, illetve
tengerparti kikötőikhez, ahol kenuikból ki-be
szállhattak és ahol tárolhatták őket.
A szárazság évszázadaiban a politikai és társadalmi
viszonyok meglehetősen cseppfolyósak voltak.
Ahogyan a halbőség idején a népesség növekedésnek
indult, kiéleződött a harc a halászatra legalkalmasabb
helyekért és a legjobb kagylótenyésztő területekért.
Ahogyan a korábbiakban láttuk, ennek hatására
erőszakos cselekményekre is sor került, melyek
emberéletet követeltek; megmerevedtek a
területhatárok és a korábbinál vérmesebben védték
őket. Idővel bizonyos emberek vagy nemzetségek
megszerezték az irányítást a jobb halászterületek
vagy termékenyebb földterületek felett, ami nagyobb
tekintélyt, sőt magasabb státuszt biztosított nekik a
több generáció alatt kibontakozó új társadalmi
hierarchián; belül. Lényegesen tagoltabbá vált a helyi
társadalom, melynek élén egymással szövetségre lépő,
gyakorta több falu felett is uralkodó vezetők álltak.
Néhányan közülük egyidejűleg kenukapitányi címmel
is rendelkeztek, mely olyan nagy presztízsnek
örvendett, hogy később ezek a kenukapitányok
testvéri társaságok alapítói lettek
A szigeteken a szárazság ellen sűrűn lakott
falvakba tömörültek. A vezetők kezükben tartották a
szárazfölddel lebonyolított, egyre kiterjedtebbé váló
kereskedelmet, mely az erőszak visszaszorulását
eredményezte. Noha az emberek itt is gyakran
szenvedtek alultápláltságban, nem éheztek annyit,
mint a szárazföldön, ahol a belső területeken a
szárazság megtizedelte a makktermést és
csökkentette a vadon termő élelmiszernövények
termésterületeit. A szárazföldi és a szigeteken élő
közösségek is a klasszikus választ adták a súlyos
szárazságra, vagyis településeiket állandó
édesvízforrás mellé költöztették. A modern ipari
nagyvárosok nyomornegyedeit alapul véve
feltételezhetjük, hogy ezeken az idővel zsúfolttá váló
településeken nagyon szennyezett lehetett a víz,
komoly szennyvízelvezetési problémák adódtak,
szinte bizonyosan voltak vérhas- és egyéb járványok,
melyek a kisebb falvakat sokkal kevésbé sújtották.
Úgy tűnik, hogy végül mind a szigetek, mind a
szárazföld vezetői rájöttek, hogyan vegyék elejét
megfelelő mechanizmusokkal az élelmiszerhiány
eredményezte rivalizálásnak és erőszaknak. 1300
körül már komplex szövetségi rendszereket és egyéb
intézményeket látunk működésben, melyek a
viszálykodást voltak hivatottak visszaszorítani, és
amelyek legtöbbször a sziget és a szárazföld közötti,
illetve a belső, távoli területekkel, például a
Délnyugattal folytatott kereskedelem dinamikus
fejlődésével voltak összefüggésben. Olyan vidéken,
ahol a kiszámíthatatlan csapadékmennyiség és a
tenger változó hőmérséklete mindenkit
kiszolgáltatottá tett a klimatikus változásoknak, és
ahol az ősök tapasztalatai példaértékűek voltak a
megélhetésüket part menti halászatra vagy a
makktermésre alapozó utódok számára, ezek a
mechanizmusok még akkor is tovább éltek, amikor a
meleg évszázadok szárazságai már régen a feledés
homályába merültek.
A csumasok nemcsak a szomszéd, hanem a messze,
a szárazföld belsejében élő népcsoportokkal is
érintkezésben álltak. Kereskedelmi kapcsolataik
egészen a Délnyugatig kiterjedtek, ahol az őslakó
pueblo földművesek az övéktől eltérő stratégiát
választottak a pusztító szárazság ellen.

Az új-mexicói Chaco-kanyon mélyén ezen a

délutánon megtelepedett a fülledt forróság. A levegő
párás és meg sem mozdul, szinte ránehezedik a
Pueblo Bonito üres szobáit bejáró látogatókra.
Hatalmas fekete viharfellegek gomolyognak a nyugati
égbolt alján; csúfolódva kikacagják a kanyon falára
vetülő éles napsugárnyalábokat. A felhők egyre
magasabban tornyosulnak. A fenyegető gomolygáson
átsuhan a távoli villámlás fénye. Sokat sejtetően
megdördül az ég. Viharos szélrohamok söpörnek át a
kanyonon; néhány súlyos esőcsepp csapódik az
ösvény homokjába. A látogatók az eső elől egy beálló
alá bújnak. Egyre közelebb jön a szürke pászta, de
végül szertefoszlik, ahogy a vihar irányt változtat és
majd csak kicsivel lejjebb a folyó mentén szabadul
meg terhétől. Az újból kisütő nap perzselő fénye
tovább tikkasztja a kanyon fenekét.
Ha valaki félsivatagi területen él, együtt kell tudnia
élni az éghajlati csapásokkal. A Délnyugaton élő ősi
pueblók – akik olyan vidéken laktak, ahol folyton
mozgásban kellett lenni a túléléshez – a rugalmasság
és az alkalmazkodás nagymesterei voltak. A teva
indiánoknak egy ma is élő, délnyugati szóbeli
hagyománya a következőképpen szól: „A Mozgás és a
felhő, a szél, az eső egy és ugyanaz a dolog. A Mozgást
az embereknek is el kell lesniük.” A Nagy-medence
népcsoportjait mozgékonyságuk mentette meg az
éhhaláltól. A part menti halásznépek sűrűn lakott
falvakba költöztek. Ezek a népek mind
vadászó-gyűjtögető életmódot folytattak, míg mások
kukoricát és babot termeltek és földművelésből
tartották fenn magukat. A sivatagos területeken a
földművelés nem volt reális lehetőség, a makkot
gyűjtögető kaliforniai indiánoknak pedig nem volt
affinitásuk hozzá. A Délnyugaton klasszikus
földművelést folyható népek viszont – akik jól
értettek a vízgazdálkodáshoz – több mint háromezer
éven át kiválóan elboldogultak mezőgazdasági
művelésre kevésbé alkalmas területeken is.
A Chaco-kanyon a San Juan-medence közepén
fekszik, mely látszólag egy végeláthatatlan pusztaság.
A medencében vízből – annak minden változatából –
csak kevés áll rendelkezésre. Nyáron a csapadék a
viharokkal érkezik, míg a szórványos téli csapadék
december és március között hó formájában hullik le.
De összességében nagyon kis mennyiségű csapadék
esik, és az is teljesen kiszámíthatatlan módon,
egyenetlenül oszlik el. A rövid távú klimatikus
változások – mint az El Niño vagy a középkori meleg
időszak elnyúló szárazságai – éves szinten nagyban
kihatottak a mezőgazdaság teljesítményére. A
Chaco-kanyon 30 kilométer hosszú és 0,5-1,5
kilométer széles. Viharokat követően a Chaco folyó
nagy erővel zúdul át a kanyonon, melyet oldalról
patakok és a környező sziklák tövében természetes
beszivárgások is táplálnak. Szárazság idején azonban
a kanyonban egyetlen csepp víz sincs.
Azt gondolhatnánk, hogy ez a terep teljességgel
alkalmatlan mezőgazdasági termelésre, de az igazság
az, hogy a IX. és a XII. század között legalább 2200
ember élt a kanyonban, és a nagyobb ünnepek
alkalmával még többen gyűltek itt össze. A néhány
kőházhoz számos kis kunyhó kapcsolódott, továbbá
volt kilenc nagy pueblo, vagyis „nagy ház”. Chaco
állandó lakosai a kis termékeny földdarabkákat a
legegyszerűbb ásóbotokkal és ásókkal művelték meg.
Pontosan nem tudjuk, hogy hányan éltek közülük a
nagy házakban, és hányan a kis kunyhókban, az
viszont bizonyos, hogy a Pueblo Bonitóhoz hasonló
épületekben több száz embert is vendégül láttak,
feltéve hogy azok az élelmezésükről saját maguk
gondoskodtak. A kanyon kapacitása eltörpült ezeknek
a hatalmas házaknak a befogadóképességéhez képest.
A kanyon déli részén a földművesek számíthattak
csapadékra, míg északon egymást sűrűn követő,
rácsos szerkezetű szántóföldeken kukoricát és babot
termesztettek. Kicsit több mint 1 méter széles
csatornák segítségével a földgátak mögött tárolt vizet
egyszerű kőkapukon keresztül egyik parcelláról a
másikra vezették. Ennek a technológiának az
eredményeképpen a termésátlagok hirtelen
megnőttek, ugyanakkor ez azzal járt, hogy sokkal
kiszolgáltatottabbak voltak a szárazságnak, hiszen
mezőgazdaságuk lényegesen egysíkúbbá vált. A
vízszabályozó rendszerekkel a víz aprólékos
adagolása csak akkor működött, ha elegendő eső
töltötte meg a csatornát és volt egyáltalán mivel
öntözni a parcellákat. Az évek nagy részében azonban
nem esett elegendő eső. A megoldás erre a
termesztett növényfajták körének bővítése volt:
minden háztartás fenntartott egy kis
mikrogazdaságot, amivel úgymond több lábon állt;
mint amikor az ember a pénzét befektetési alapokba
osztja szét. Annyit azonban sose sikerült
megtermelniük, hogy a kanyon látogatóit is vendégül
tudják látni.
A chacóknál a nagy házépítés időszaka 1050 és 1100
között egy meglehetősen sérülékeny mezőgazdasági
rendszerre épült, amely csapadékos években kiválóan
működött, de csapadék hiányában teljességgel csődöt
mondott. A chaco indiánok azonban mégis
megépítették nagy léptékű, a 2200 ember igényeit
messze túlhaladó, komoly építészeti alkotásnak
számító hatalmas házaikat, akkor is, ha a kudarc
lehetősége be volt építve a rendszerbe. A chaco
pueblók többségükben félkör alakúak és
többemeletesek voltak, számtalan szobával, és
kisebb-nagyobb kivák, különféle rituális célokra
használt föld alatti kamrák kapcsolódtak hozzájuk.
Ezek a nagy házak olyan meglepő és lenyűgöző
látványt nyújtanak, hogy vannak, akik Amerika
Stonehenge-ének nevezik őket.
Azt nem tudjuk pontosan, hogy ezek az impozánsan
nagy házak miért épültek fel ezen az Isten háta
mögötti, sivatagos helyen, de abban nem
kételkedhetünk, hogy a IX. és a XII. század között
Chaco nagyon jelentős rituális központként
funkcionált. Feltételezések szerint a kiemelkedő
jelentőségű ünnepségek, például napfordulók idején
távoli területekről is érkeztek ide látogatók, akik
gabonát, fagerendákat, díszítésben használt türkizt és
különféle egzotikus cikkeket, például trópusi
madártollakat hoztak magukkal. A legnagyobb ház,
Pueblo Bonito építését i. sz, 860-ban kezdték meg, és
építésének ágas-bogas története csak 1115 körül zárult
le. Ekkor Chacónak már kiterjedt kulturális és
spirituális hatalma volt a San Juan-medence hatalmas
területei felett. A kanyonból számos szimbolikus
jelentéssel is bíró, szabálytalan elrendezésű „út”
ágazott ki, de szerepükről és jelentőségükről sajnos
semmi bővebbet nem tudunk.
A szakemberek már generációk hosszú sora óta
nem tudnak megegyezni Chaco jelentőségéről. A
kanyon legbefolyásosabb emberei feltehetően a vallási
vezetők voltak. Ők voltak a spirituális tudás
letéteményesei egy olyan társadalomban, ahol a vallás
és a földművelés szorosan összekapcsolódott. A
földművelés, a hatékony vízgazdálkodás és a fejlett
rituális hitvilág ötvözésével az emberek jól
elboldogultak, feltéve, hogy relatíve bőségesen hullott
a csapadék. Az emberek léte itt nem kizárólag a
hatékony vízgazdálkodáson múlott, hanem a
részletesen kidolgozott rituálék és táncok
lelkiismeretes végrehajtásán és a titkos tudás
őrzőinek rátermettségén is. Ezzel magyarázható
ezeknek a zavarba ejtően nagy házaknak a léte egy
festői szépségű, de alapvetően sivatagos kanyonban.
Az embereket a távoli vidékekről a hely erős
spirituális vonatkozásai vonzották ide.
A Chaco kultúra az egyik hosszabb, helyi léptékkel
mérve csapadékosabb időszak folyamán gyors
fejlődésnek indult. Az évgyűrűvizsgálatok azt
mutatják hogy a tartós és egyre súlyosbodó szárazság,
amely az amerikai Nyugatot olyan súlyosan érintette,
a kanyont 1100 után érte el, egy olyan időszakban,
amikor a chaco indiánok fa- és munkaerő-szükséglete
a legnagyobb volt. A mezőgazdasági termelés
sorvadóban volt, a vízkészletek lassacskán
elpárologtak. Azok szemében, akik sztoikus
nyugalommal átvészelték a száraz időszakot, úgy
tűnhetett, hogy a természetfeletti hatalmak
elfordultak tőlük, és vezetőik szavát már nem
hallgatják meg az istenek. 50 évvel később a nagy
házak elhagyatottá váltak. A chaco indiánok
továbbköltöztek.
A mozgás, a vándorlás jellemző stratégia volt
minden olyan környezetben, ahol a csapadék
mennyisége erősen ingadozott és egyetlen közösség
sem tudott önellátásra berendezkedni. Mind a
Chaco-kanyonban, mind a Délnyugaton az emberek
tudták, milyen a kiégett termés és az éhezés. A
családok mindig fenntartották a távolabbi területeken
élő rokonokkal a kapcsolatot, kereskedtek velük,
ellátták őket élelemmel, ha azok szükséget
szenvedtek. Másrészt a jobb vízellátású területeken
élők tisztában voltak azzal, hogy rokonaik oda fognak
hozzájuk költözni, ha a gazdálkodás feltételei náluk
megromlanak. A chaco indiánok meglehetősen nagy
területek felett gyakoroltak uralmat, különösen északi
és nyugati irányban, ahová 1100 után települtek be.
Több hatalmi központ is létrejött, így az Animas folyó
feletti Aztec, illetve még északabbra a
Moctezuma-völgyben és Mesa Verdében is jelentős
közösségek virágzottak. Esetükben a sűrűn lakott
települések mindig megbízható vízkészletforrás
közelében jöttek létre. Ám egy újabb, 1276 és 1299
közötti pusztító szárazság elűzte a nagy pueblók
lakosait, akik a nagy házak növekvő zsúfoltsága és az
egyre nagyobb élelemhiány elől menekülve
elvándoroltak. A magas gyermekhalandóság és a
betegségek okozta csökkenő születésszám ugyan
némileg visszavethette a népsűrűség növekedését, de
a válságkezelés rendelkezésre álló technológiai és
társadalmi eszközei így sem bizonyultak elegendőnek.
Így az emberek kénytelenek voltak a régi jól bevált
módszerre, a vándorlásra hagyatkozni; a
csapadékosabb keleti, déli, illetve nyugati területeken
élő rokonaikhoz költöztek, akik még jóval több embert
is képesek voltak ellátni.
A pueblók számára a vándorlás volt az egyetlen
logikus válasz a melegebb évszázadok szárazságára. A
leletekből tudjuk, hogy kijutott nekik éhezésből,
illetve a vízért és élelmiszerért folytatott harcból
egyaránt. Még rituális kannibalizmusra utaló
adatokkal is rendelkezünk. Szerencsére az ősi
késztetés ennél erősebb volt, és az emberek nagyrészt
úgy alkalmazkodtak a változó viszonyokhoz, hogy
szépen elvándoroltak, egyik háztartás a másik után.
Vannak pueblók, ahol a sok agyagedény, a kőeszközök
és a nehéz őrlőkövek is ott vannak, ahol a használóik
annak idején hagyták őket. A helyváltoztatási
stratégia bevált. Az ősi pueblók örökségét még
évszázadokkal később is őrzik azok a szóbeli
hagyományok és rituális szokások, építészeti és
földművestechnikák, melyek nyomai még a mai
Délnyugaton is megtalálhatók. A spanyol hódítás
okozta trauma és az ipari társadalom okozta zűrzavar
ellenére a pueblók közösségei a mai napig
megtartották autonómiájukat, az őket összetartó ősi
rituálék segítségével megőrizték etnikai identitásukat
és életükben a harmóniát. A Chaco-kanyon és a többi
pueblo, a modern pueblo társadalmak kollektív
emlékezetének még most is részét képezi, és még ma
is vannak emberek, akik azért látogatják meg ezeket
az ősi kegyhelyeket, hogy a hely és lakói szelleméből
erőt merítsenek.
A Chaco-kanyonból az elvándorlás nem volt
tömeges, nem volt egy kiemelt pillanat, amikor a falu
öregjei felkerekedtek volna, hogy maguk mögött
hagyják az évszázadokig az események gyújtópontját
adó nagy házakat. A tanácskozások a föld alatti
kávákban a téli tűzrakások körül folytak, ekkor
hányták-vetették meg a kérdést a férjek is
feleségükkel, amikor éhes gyerekeiket már elnyomta
az álom. Valószínűsíthető, hogy néhány férfi
előrement, és látogatást tett a rokonoknál, hogy
előkészítse a terepet. Olyan helyre akarták vinni a
többieket, ahol szívesen látják őket, és ahol elegendő
élelem áll rendelkezésre ahhoz, hogy kihúzzák a
következő aratásig. Két-három család pakolta össze
egyszerre az értékeit és hagyta maga mögött ősei
lakhelyét. Sajnálták, hogy el kell menniük, de tudták,
hogy olyan döntést hoztak, amellyel őseik is
egyetértenének.
Az amerikai Nyugat nagyobb szárazságai a
Csendes-óceán és a helyi légkör máig
feltérképezetlen, komplex kölcsönhatási rendszeréből
eredeztethetők. Ugyanezek a kölcsönhatások okozták
Közép-Amerika és az Andok fejlett civilizációinak a
pusztulását is a csendesóceáni évtizedes oszcilláció
hideg ciklusainak, illetve az El Niño és a La Niña
állandó, kiszámíthatatlan váltakozásának az áttételein
keresztül.
 NYOLCADIK FEJEZET
A VÍZHEGYEK URAI

Ismét eljön a megaláztatás, a pusztítás és a

rombolás. A kis faragott faemberek elpusztultak,
amikor az Ég Szíve özönvizet bocsátott rájuk,
elvette a kis faragott faemberkék életét. Nagy
vízáradat teremtetett; rázúdult a kis faragott
faemberkék fejére.

A maja Popul Vuh:

Az élet hajnalának könyve

Az észak-amerikai Nagy-medence vadászó törzsei –

miközben egyre magasabbra költöztek – igyekeztek
mindvégig a kiszáradóban lévő vízkészletek közelében
maradni; az ősi puebló népek a pusztító szárazság elől
menekülve elhagyták Pueblo Bonitót és a többi
nagyházat a Chaco-kanyonban, melyek évszázadokig
univerzumuk szakrális központjaiként szolgáltak; a
dél-kaliforniai partok mentén élő csumas indián
törzsek ölre mentek a tartós szárazság megtizedelte
vízkészletekért és a makktermésért. Ezek a népek
mind félsivatagi környezetben éltek, ahol az
alkalmazkodókészség és a mozgékonyság volt a
szárazságra adott ösztönös reakció. A mindenkire
egyaránt vonatkozó kötelezettségvállalás és a
kölcsönösség hagyományosan az élet meghatározó
elemei voltak az amerikai Nyugaton, ahol a sivatagok
örökké működésben lévő fújtatói esős időszakokban
beszívták, szárazakban kifújták magukból az
embereket. Jóval délebbre, Közép-Amerikában a maja
civilizáció éppen a csúcspontján volt, amikor
beköszöntöttek a meleg évszázadok, katasztrofális
károkat és ezrek halálát okozva, ami az
alacsonyabban fekvő déli maja területek teljes
elnéptelenedését eredményezte.
Ahogyan írásuk megfejtése az 1970-es években
forradalmasította a majákról alkotott képünket, úgy
nyújtottak az utóbbi évtizedek mélytengeri és tavi
fúrásai is teljesen újszerű betekintést az ezer évvel
ezelőtt a maják esőerdei élőhelyén végiggyűrűző
klimatikus változásokba. Az ismétlődő és gyakran
pusztító szárazságok meglétét itt is ugyanazok a
bizonyítékok támasztják alá, mint az északamerikai
Nyugaton.
A Karib-tenger délkeleti részén, a Venezuela
partjainál fekvő Cariacói-selfmedencéből nyert
tengeri fúrómag számít a legértékesebbnek
valamennyi közül, mert az a trópusi
konvergenciazóna észak-déli irányú mozgásából eredő
klímaváltozást dokumentálja. Az ITCZ jelentős
kihatással volt a maja alföldön, illetve az óceán másik
oldalán a Száhel-övezetben lehulló
csapadékmennyiségre. Az Atlanti-óceán két végén
tapasztalható klimatikus változások általában véve
megfeleltethetők egymásnak. Ahogyan majd a 11.
fejezetben látni fogjuk, ez a kapcsolatrendszer a
Csendes-óceánon keresztül egészen Ázsiáig
kiterjeszthető. A Cariaco fúrómagot az óceánba ömlő
folyók évente lerakott finomszemcsés üledékrétegei
teszik különlegessé. Az itteni üledékben rendkívül jól
kivehetők a kontúrok, körülbelül 30 cm felel meg egy
évezrednek. Az üledék rétegei a változó
csapadékmennyiség előidézte
vízhozam-ingadozásokat rögzítik. A
csapadékmennyiség változásai az ITCZ szezonális
eltolódásából erednek: a sötét rétegek a nyári
esőzéseket és az esős őszt jelölik, míg a világosak a
téli és tavaszi száraz időszakot, amikor az ITCZ a
legdélebbi pontján van, és erős passzátszelek fújnak a
venezuelai partok mentén. A nagy mennyiségű
titántartalom az egyes rétegekben a talajból származó
üledékek magasabb arányát jelzi, melyek a
környékbeli vízgyűjtőkből kerültek a medencébe.
Minél magasabb a titántartalom, annál több csapadék
hullott az adott időszakban.
Az utóbbi kétezer év üledékrétegei közül a
legalacsonyabb titánmennyiség az elmúlt ötszáz évtől
a kétszáz évig terjedő rétegben volt, ami a kis
jégkorszak időszaka. Magasabb titánmennyiség a
medencébe i. sz. 880 és 1100 között, a középkori
meleg időszak közepén került. Egyértelmű
minimumértékek i. sz. 200-ban, 300-ban és 750-ben
mutatkoznak. A klimatológusok szerencséjére a
Cariacói-selfmedence ugyanabban a klimatikus
zónában fekszik, mint a maja alföld, ahol a legtöbb
eső nyáron esik, amikor a trópusi konvergenciazóna a
legészakibb pontján, a Yucatán fölött van.
Amennyiben a konvergenciazóna akár egészen rövid
ideig is a legdélebbi pozíciójában marad, akkor mind
a Cariaco vidékét, mind a maja területeket szárazság
sújtja.
A maja civilizáció valamikor i. sz. 150 előtt érte el
fénykorát, amikor El Mirador és a hozzá hasonló
városok hatalmasra duzzadtak. El Mirador azonban
nem sokkal ezután hirtelen elnéptelenedett, pontosan
akkor, amikorra a Cariaco-tengeri fúrómagok a
területre vonatkozóan szárazságot jeleznek. A maják
azonban átvészelték a szárazságot, új városok
keletkeztek, illetve új vízgazdálkodási technikák
terjedtek el. A viszonylag csapadékosabb i. sz. 550 és
750 közötti időszak népességnövekedést hozott. A
maja közösségek nagy része hamarosan elérte az őket
eltartó termőföld kapacitásának a határait. A maja
települések – kicsik és nagyok egyaránt – ekkor már
alig tudtak védekezni egy esetleges többéves
szárazság ellen, melyre bármikor sor kerülhetett, de
ekkoriban elég ritkán ahhoz, hogy ne őrizze meg a
kollektív emlékezet.
 A Cariaco fúrómag jelez egy alacsony titántartalmú
átmenetet, mely a IX. században, a középkori meleg
időszak kezdetén a legegyértelműbb. Ez a szárazság a
Yucatánon a Chichancanab-tóból nyert fúrómagban is
megjelenik. Mindkét adatforrás jelez többéves
szárazságokat; az első már i. sz. 760-ban
bekövetkezett, melyet körülbelül ötvenévenként
követtek újak: 760-ban, 820-ban, 860–ban és
910-ben. Az első szárazság inkább egy elhúzódó
csapadékszegény időszak volt, amit hároméves,
kemény szárazság követett 810-ben, majd egy újabb
910-től, mely már körülbelül hat évig tartott. Ez
utóbbi volt az az időszak, amikor a maja civilizáció a
Yucatán-alföld déli és középső részén összeomlott.
A Chicancanab-tavi fúrómag adatai nemcsak
egybecsengenek a cariacói adatokkal – noha a
datálása kicsivel bizonytalanabb (plusz/mínusz 20 év)
hanem 1075-ben megadják a száraz időszak végét is.
Vagyis a klimatikus adatok most már egyértelműen
igazolják, hogy a maja alföldön a száraz időszakok a
középkori meleg időszak elejétől kezdve körülbelül
ötvenéves ciklusokban követték egymást, akkor,
amikor az északamerikai Nyugatot is pusztító
szárazság sújtotta.

A maják a víz megszállottjai voltak, és erre minden

okuk megvolt, hiszen olyan környezetben éltek, ahol
nem lehetett tudni, mikor fog esni legközelebb az eső.
Azt tartották, hogy a világ a Xibalba sötét vizű
őstengerében, a „Másik világon” keletkezett. Nem
létezett más, csak a víz, mely rezzenéstelen és sötét
volt. „Nincs egyetlenegy ember, egyetlenegy állat,
madár, hal, rák, fa, kő, bemélyedő kanyon, rét vagy
erdő sem. Csak az ég van jelen. A föld arca
elmosódott. Csak a tenger rekesztődik össze a teljes
égbolt alatt, semmi más nem gyülekezik még egybe.
Minden nyugalomban van.” A Xibalba tehát egy sötét,
csendes víztömeg volt. De aztán a vízben mozgás
nyomai jelentek meg: „morajlások, fodrok a sötétben,
az éjszakában”. A teremtők a vízben tartózkodtak:
„...ragyogó fény. Ott vannak, íme, ők, quetzal tollaktól
körülvéve, kékes-zöldesen.” Itt teremtették meg az
istenek az emberiséget. Miután ez megvolt, a vizet
kiárasztották a kapukon át az alsó világba, mely a
maja univerzum legszentebb helye, hogy ott a termést
éltesse és az emberi életet táplálja. A víz finom
áttételeken keresztül meghatározta az egész maja
kultúrát – a bennszülött amerikai civilizációk ezen
legragyogóbbikát –, és a politikai hatalom, illetve a
társadalmi kontroll eszközévé vált. A maja életciklus
azzal ért véget, hogy az előkelőségek beereszkedtek
meghalni a Xibalba koromfekete vizeibe. Amikor
pedig elmaradt az eső, és szárazság ülte meg a maják
világát, a civilizáció alapjaiban ingott meg.
Az egyiptomiakhoz hasonlóan a maja is hosszú
évszázadon át falvakban élő földművelő nép volt, még
mielőtt tájaikon megjelentek volna a jelentős
hatalommal rendelkező előkelőségek uralta
nagyvárosok. De a hasonlóság itt véget is ér. A maja
civilizáció nem részesült az éves áradások vagy a
termékeny folyóártéri területek jótéteményéből. Nem
voltak nagy folyók, melyek összeízesítették volna a
kis- és nagyvárosokat és a falvakat egy olyan egységes
birodalommá, amilyen a fáraóké volt. A maják a
Mexikói-öbölbe beugró Yucatán-félszigeten folytattak
földművelést, mely egy hatalmas, az óceán
legmélyéről még földtörténeti léptékkel mérve is sok
idő alatt kiemelkedő mészkőself. Erdővel sűrűn benőtt
vidéken éltek, ahol 45 méter magas mahagónifák
nőttek, továbbá sapodillafa és kenyérdiófa is akadt
bőségesen. Aztán az erdő helyét szikkadt fűvel és
csenevész fákkal benőtt szavannák vették át. A maja
alföld forró, száraz klímája, rossz lefolyása révén még
a legjobb időszakokban is törékeny egyensúlyú,
vízhiányos terület volt. A lyukacsos mészkő alapkőzet
olyan szinten magába szívta és elvezette a vizet, hogy
a talajvíz szintjének ingadozásait gyakorlatilag
lehetetlenség volt előre látni. Nehéz lenne egy nagy
civilizáció számára ennél alkalmatlanabb terepet
elképzelni.
Ha viszont repülőre szállunk és átrepülünk a
klasszikus maja civilizáció (i. sz. 250-900) helyszíne
fölött a Yucatán déli, mélyebben fekvő részén, akkor
egyöntetű zöld szőnyeget fogunk látni magunk alatt.
De az egyformaság csak látszat. A sűrű lombkoronák
egymástól teljesen eltérő mikrokörnyezeteket
rejtenek, melyek más-más értelemben gördítettek
nehézségeket a maja földművesek elé. Évente mintegy
1350-2000 mm eső esett, ami első látásra bőven
elegendőnek tűnhet, ennek a mennyiségnek azonban a
legnagyobb része május és október között esett le az
általában négy-hat hónap hosszú, teljesen száraz
időszakot követően. A tavak, a források és a soha ki
nem száradó patakok felbecsülhetetlen értékű
kincsnek számítottak. Még a kis léptékű falusi
gazdálkodásban is hihetetlen találékonyságra volt
szükség a betakarítás, a tárolás és a vízgazdálkodás
területén, hogy a hosszú száraz hónapokat át lehessen
vészelni.

Ahhoz, hogy megértsük, miért volt ez így, vissza

kell mennünk a maja civilizáció kezdetéig. I. e. 1000
körül csak a tengerparti síkság és néhány stabil
vízhozamú csatorna vidéke volt alkalmas hosszú
távon folyamatos mezőgazdasági tevékenységet végző
népcsoportok eltartására. Ezen népcsoportok nagy
része egyúttal halászattal is foglalkozott. A népesség
növekedésével egyre több ilyen kis közösség költözött
patakok, mocsarak partjára a szárazföld belsejébe.
Hat évszázad alatt a kis, szórványosan elhelyezkedő
falvak dinamikusan fejlődő civilizációvá álltak össze.
Az i. e. III. századra emberek ezrei éltek az alföld
szétszórtan elhelyezkedő településeiben. Türelmes, jó
gazdák voltak, akik tudtak bánni a vízzel, és a lehető
legnagyobb hozamok elérése érdekében sokat
alakítottak környezetükön. Generációk
próbálkozásaiból, hibáiból, szűkölködéséből és
dúskálásából megtanulták, hogy érdemes például
olyan stratégiailag kiemelt helyeken letelepedni, mint
amilyenek az esőzések idején a lezúduló vízzel
megtelő lapos bemélyedések. Ezeken a pontokon az
esővíz számára víztározókat alakítottak ki, melyek
közelében azután elég gyorsan létre is jöttek az első
nagy rituális központok. Ezek az építmények
bármilyen összehasonlításban megállják a helyüket.
Itt van például i. e. 150 és i. sz. 50 között, mindössze
kétszáz év alatt megépített El Mirador, mely a
guatemalai Peténben a 70 méter magas természetes
dombra épült, közepén az egészet uraló Danta
piramissal, mely végül egy 16 négyzetkilométeres
komplexummá nőtte ki magát. A város dombok között
terült el, ahol – vízgyűjtő lévén – a víz az esős
hónapokban nagyrészt magától is összegyűlt. A
középső terület alacsonyan fekvő mocsarain és sekély
vizű tavain töltések vezettek keresztül. El Mirador egy
egyszerű vízgyűjtési technikának köszönhette
virágzását, mely a természetes bemélyedések
víztározóvá alakítására épül. Ugyanez a víztározó
rendszer az általuk folytatott kiterjedt mezőgazdasági
tevékenységnek is az elengedhetetlen feltétele volt.
 Akadtak ezek között a rendszerek között igen
komplexek is. A campeche-i Edzná népe, mely i. e.
400 és i. sz. 150 között élt ezen a területen, hatalmas
csatornákat ásott ki mintegy 1,75 millió köbméternyi
földet távolítva el. Ez a földmennyiség nagyobb, mint
az ettől a helytől távol, a Mexikói-felföldön található
hatalmas teotihuacáni Nappiramis térfogata. Egyszer
csak azonban El Mirador, Edzná és a többi hasonló
dinamikusan fejlődő központ is összeomlott.
Piramisaik és templomaik elhagyatottá váltak, és
visszahódította őket az erdő. Az emberek
szétszéledtek és egymástól távol eső kis falvakban
telepedtek le. Számos történész szerint erre azért
került sor, mert a súlyos szárazság használhatatlanná
tette víztározóikat és kezdetleges öntözőrendszerüket.
I. sz. 250, vagyis a klasszikus maja civilizáció
kezdete után, új vízgazdálkodási technikák jelentek
meg. Ez volt az első olyan időszak, amikor a maja
előkelők hegygerincekre és földhalmokra palotákat,
piramisokat és templomokat építtettek. Központjaikat
a természetes vízforrások mellől magasabban fekvő
helyekre költöztették, és hatalmas víztározókat
építtettek rituális központjaik közelébe. A
nagyvárosok, mint például Calakmul, Copán és Tikal a
maja univerzumot leképező plázákhoz-terekhez és
piramisokhoz kapcsolódva bonyolult
öntözőrendszereket építettek ki. A piramisok
úgynevezett „vízhegyek” voltak. A falusiak ezrei
dolgoztak egy-egy ilyen nagy maja központon. Az első
munkafázis a kő kitermelése volt, hogy létrejöjjön az
a bemélyedés, amely a későbbiekben víztározóként és
víztartályként szolgált. Működőképes vízrendszer
nélkül a munkásoknak nem lett volna ivóvizük és nem
lett volna mivel a mészkőből készült maltert
összekeverni. A vízvezeték kialakítása nagyon
munkaigényes volt, de egy birodalmi központnak
sokkal bonyolultabb rendszerre volt nyilvánvalóan
szüksége, mint egy kis földműves falunak.
A maja elöljárók a legnagyobb víztározókat és
tartályokat általában a legszebb középületek
környékére építtették, ahol a bonyolult rituálékból
álló ünnepségeken megjelenhettek az összegyűlt
néptömegek előtt. Táncosok léptek fel a környező
magas templomok között eltörpülő tereken. A piramis
lépcsőjéről zengő éneket visszaverték a falak, az
éjszakai szellő időnként felizzította, majd
megremegtette a fáklyák lángját, miközben a tömeg
sorai között tömjénfüst terjengett. Az uralkodó maga
a templom egyik, Xibalba bejáratát szimbolizálni
hivatott sötét nyílásából lép elő hallucinogén drogok
segítségével előidézett transzos állapotban, és
rituálisan megszúrja magát, míg vére nem serken,
majd hirtelen eltűnik a szemek elől, megkezdve
utazását a felsőbb szférákban. A nagy rítusok az élők,
az istenségek és az ősök, illetve az uralkodók és az
alattvalók komplex viszonyrendszereit dolgozták fel.
Ugyanakkor a rítusokban a víz mint a maják életének
és a politikai erőviszonyoknak a meghatározó eleme
is nagy hangsúlyt kapott. A maja társadalmat már a
kezdetektől fogva a kölcsönösség elvén alapuló rokoni
kapcsolatok tartották össze: mindenki köteles volt
rokonainak élelemmel, segítséggel, saját
munkaerejével a rendelkezésére állni, ha azok
szükséget szenvedtek. Ahogyan a maja társadalom
eltávolodott a falusi gyökerektől, és politikai vezetők
emelkedtek ki belőle, ezek az egykori rokoni
kapcsolatok – ha másként nem, teoretikusan – mint a
társadalom előkelői és a közemberek közötti szálak,
tovább éltek. Ezeknek a kapcsolatoknak a természete
azonban alapvető változáson ment keresztül, és a
kölcsönösség elvét egy bonyolult szerződéses
viszonyrendszer váltotta fel. A maja uralkodók
magukat természetfeletti képességekkel rendelkező
isteni eredetű lénynek tartották. Olyanok voltak, mint
a sámánok, szabad bejárásuk volt a valóságon túli
világba, ahol ők közvetítettek az élők, az ősök és a
szellemi világ között. Az uralkodók ugyanakkor a
spirituális világgal fenntartott kapcsolatuk révén
védelmet nyújtottak a természeti erőkkel szemben is,
esőt és jó termést hoztak. Az emberek cserében
„tizedet” és adót fizettek nekik étel, illetve munka
formájában. Ha vezetőik igényelték, akkor a
közemberek felajánlották a munkaerejüket a közjó
érdekében egy íratlan társadalmi szerződés részeként,
amely legitimálta a társadalmi egyenlőtlenségeket.
Amíg volt elegendő mennyiségű eső, addig ez a
hallgatólagos egyezség érvényben maradt. Az a
felismerés azonban, hogy a társadalom vezetői sem
tévedhetetlenek, társadalmi mozgolódást gerjesztett.

Tikal, a legnagyobb maja város, legmeghatározóbb

építménye az i. sz. első században épített „vízhegy”
volt, mely szebb volt, mint bármelyik, amely valaha
létezett. I. sz. 292 és 869 között harmincegy maja
uralkodó formálta majd 600 éven át a maják
történetét. Ügyes házasodási politika és háborúskodás
eredményeképpen Tikal uralkodói kiterjesztették
hatalmukat a környező központokra, míg végül
hatalmuk csúcspontján 200-300 000 ember fölött is
uralkodtak. Arról nincs pontos adatunk, hogy hányan
laktak magában a központban, melyet falvak és
nagyobb közösségek hálózata vett körbe. Azt azonban
egész pontosan tudjuk, hogy a város a vízkészletét
teljes egészében a szezonális esőzésekből szerezte.
Valóban lenyűgöző, hogy mekkora mennyiségű
vizet voltak képesek összegyűjteni Tikalban. Hat
vízgyűjtő terület vette körbe azt a kis dombot,
amelyen a város felépült. Egyetlen központi vízgyűjtő
területen, mely csak magában 63 hektáros volt,
képesek voltak a száraz időszakra jellemző 1500 mm
eső mellett több mint 900 000 köbméter vizet
begyűjteni. Az enyhén lejtő járdák és a gátak
kifinomult rendszere az esővizet a központi körzet
víztározójába terelte, melyet aztán kövekkel és
behozott agyaggal szigeteltek. A víztározókba
összesen 100 000-200 000 köbméter víz fért, amely –
ha a város töltései alatt gondosan elhelyezett
kapukkal szakaszosan zsilipelték – elegendőnek
bizonyult a száraz évszakban. A hegygerinc alatti
házakhoz tartozó kisebb tartályokat feltehetően a
központi rendszerből töltötték fel. A központi domb
lábától nem messze, Tikal mocsaras határai mentén
helyezkedett el a négy legnagyobb víztározó, melyek a
felsőbb lakókörzet zavaros szennyvizét voltak
hivatottak összegyűjteni. Ezt az 50 000-175 000
köbméternyi vizet a város tőszomszédságában fekvő
mocsár körüli 85 hektáros terület öntözésére
használták fel. Az egész évben rendelkezésre álló víz
évi két aratást is lehetővé tett.
Tikal hatalmas és komplex vízellátó rendszere
nagyságrendekkel fejlettebb volt, mint a kis
közösségeket ellátó, sokkal kezdetlegesebb vízgyűjtő
módszerek. A legtöbb falu a településtől nem messze
fekvő sekély víztartályok segítségével vészelte át a
száraz évszakot, melyben az összegyűlt víz kitartott a
szárazság végéig, vagy néha még tovább is. Ezzel
szemben Tikal hatalmas víztározói teljesen
függetleníteni tudták a város lakóit az időjárási
viszonyoktól. Tikalnak két-három száraz vagy akár
teljesen csapadékmentes év sem okozott volna
problémát, míg egy ekkora szárazság a maja lakosság
túlnyomó többségének otthont adó falvak lakói
számára végzetes következményekkel járt volna. A
három évnél hosszabb szárazságokkal ugyanakkor
már Tikal vízellátó rendszere sem bírt volna.

A téren az elnémult tömeg a piramis tetején lévő

templomra szegezi a tekintetét. A remegő
fáklyalángok mély árnyékokat vetnek a hajnali
félhomályban. A szent hegyet tömjénfüst lengi körül.
A tömeg felett magasan fehér ruhás előkelőségek sűrű
sorai gyűrűznek a szentély sötét bejárata előtt.
Egyszer csak megjelenik az uralkodó, feje tetején
összefogott hajából a tolldíszek a hátára omlanak.
Mellkasa csupasz, vakítóan fehér ágyékkötőt visel,
lábát – és csuklóját – mélyen csillogó kékeszöld
jádekövek díszítik. Az egyik fehér köpenyes
előkelőség öblös agyagtálat helyez el a földön, benne
üres papír és egy rája tüskéje. Az uralkodó
lekuporodik, háromszor átszúrja hímtagja előbőrét, és
papírdarabokat fűz át az így keletkezett sebeken. A
barnás papír színe vörösre vált, miközben az uralkodó
egzaltált táncával transzos állapotba hozza magát,
kezében az istenekkel való érintkezést szimbolizáló
kétfejű kígyóval. Megszólal a csigakürt búgó hangja.
Ezzel idézik meg az egyik istent a túlvilágról. A téren
kavargó tömeg a dob ütemére himbálja magát. Az
uralkodó alatti teraszon előkelőségek táncolnak. Az
elragadtatottabbak megvágják magukat és hagyják,
hogy a kiserkenő vér textil kar- és lábpántjukra
freccsenjen.
A maják vezérei istentől eredeztették magukat, és
bonyolult genealógiákat gyártottak, hogy magukat a
maják híres elődjeivel vagy magukkal az istenekkel
rokoníthassák. A királyság és a maja civilizáció
legfontosabb intézményei szorosan kötődtek az
egyszerű falusi földművesek világához. Az uralkodók
hatalmi rendszerüket, illetve annak
szimbólumrendszerét az erdő állat- és
növényvilágából, a vetés-aratás örök körforgásából, a
száraz és esős évszakok váltakozásából merítették.
Alattvalóikkal egyetemben ők is egyszerre látták a
világ spirituális és emberi, ősi és aktuális, uralkodói
és alattvalói vonatkozásait. A vér, a transzos állapot,
az uralkodók beavatásához és halálához kapcsolódó
ünnepségek szerves részét képezték a társadalom
életének, és egyben az uralkodóknak a
mennyországból érkező vízkészletek feletti uralmát
voltak hivatottak legitimálni. A vízhegyek voltak azok
a „csatornák”, amelyeken keresztül a víz a spirituális
világból leérkezett a földre.
A tikali vízhegy a hozzá tartozó víztározókkal és
tartályokkal együtt lehetővé tette, hogy az uralkodók
az alacsonyabb területeken nagyobb tömegekben lakó
emberek vízkészlete felett is rendelkezhessenek. A
maja uralkodók a nép természetfeletti képességekkel
megáldott isteni származású vezetőinek tüntették fel
magukat. Valódi hatalmukat azonban a víz és egyéb
fontos erőforrás feletti uralmuknak köszönhették,
továbbá annak, hogy alattvalóik nagy része mérnökök
által alakított mesterséges környezetben élt. A maják
élete a vetés-termés-aratás hármas ciklusa körül
forgott. Mindegyik szezonnak megvoltak a maga
ünnepségei, ilyen módon a vízrituálék is beépültek a
maják mindennapi életébe. Tikálban és a többi maja
városban az uralkodók nem nyers hatalmi szóval
szerezték meg az uralmat a víz felett, hanem a
rituálékon keresztül érték el, hogy a rendszer
kiásásához és működtetéséhez szükséges, jól
irányítható munkaerő rendelkezésükre álljon. Nem
véletlen, hogy népünnepélyeikhez a vízhegyek
szolgáltak kulisszaként.
A rituálék pontos menetét nem ismerjük, azt
azonban tudjuk, hogy a maja előkelők szemében
kétféleképpen jelent meg a halál. Az egyik változatban
az ember az alvilág vizébe esett bele, legtöbbször egy
nyitott szájú földi szörnyeteg állkapcsán, vagyis a föld
felszínén lévő hatalmas repedésen keresztül. A másik
változatban a halott a föld alatt elterülő végtelen
tengereken evezett az idők végezetéig. Az uralkodói
temetkezési helyek tőszomszédságában felépített
víztározók háborítatlan, tükörsima felszínén keresztül
mindkét metafora összekapcsolta a királyokat a víz
képzetével. Akárhol is – nagyvárosokban vagy kis
falvakban – élt az ember, boldogulása a nagyvárosok
vízhegyeinek zavartalan működésétől függött.
Hosszan tartó szárazság idején ugyanis a távolabbi
vidékekről a földművesek a nagyvárosok peremére
vándoroltak, pontosabban a mesterséges dombok
lábához, a maja vízkészletek erőközpontjához.

A maja uralkodók a víztározó rendszerek

kialakításával biztosítani tudták a folyamatos
vízellátást, de csak bizonyos korlátokon belül, hiszen
vizet csak egyetlen forrásból, esőből tudtak szerezni.
A maják zseniális mérnöki tudásuk ellenére sem
tudták az időjárás rövid távú változékonyságát
kivédeni, ellentétben azokkal a társadalmakkal,
melyek a folyók, illetve föld alatti természetes
víztározók jóvoltából viszonylag nagy biztonsággal
jutottak mindig vízhez.
Olyan környezetben éltek, amely mindig tartogatott
valamilyen csapást számukra: többéves szárazságot
és katasztrofális termést, vízözönszerű esőzéseket
talajerózióval, rajtaütésszerűen érkező viharokat,
melyek elárasztják a termést. Mezőgazdasági
eszközeik végtelenül egyszerűek voltak, ugyanakkor
az erdőket úgy ismerték, mint a tenyerüket. Más
trópusi földművelő népekhez hasonlóan ők is az
irtásos-égetéses technikát alkalmazták: először
kivágták egy darabon a fát, elégették a fát és a
bozótot, majd – trágyázás gyanánt – bedolgozták a
hamut és a faszenet a talajba. Tavasszal azután
vetettek, hogy leesett az első eső; ugyanazt az ágyást
két évig használták, azután parlagon hagyták, mert a
termőtalaj gyorsan kimerült. Ebben az úgynevezett
milpa rendszerben frissen megtisztított és éppen
pihentetett földdarabok váltogatták egymást sűrű
erdőtől körülvéve, mely utóbbi az évszázadok során –
a népességnövekedés hatására – egyre kisebbre
zsugorodott. Ezeknek a földeknek a megműveléséhez
nagy szakértelemre és hihetetlen türelemre volt
szükség, mert a lezúduló eső és az erős trópusi
napfény gyorsan megkeményítette a talajt. Az alföld
azonban korántsem egységes. A maják szerencsére
sokszínű természeti környezetben éltek, ahol
lehetőség nyílott más földművesmódszerek
alkalmazására is. A lápos területeken teraszos
rendszereket alakították ki, ahol a kis négyszög alakú
földdarabokat a lápok vagy a szezonálisan elárasztott
területek fölé emelték. Ezek a területek nagyon
termékenyek voltak, évente többször is termett rajtuk
a bab és a kukorica. A földművesek a teraszos
módszerrel a meredek hegyoldalakat is művelés alá
vonták. A teraszok köves talaja megfogta a
hordalékot, amely máskülönben lezúdult volna a
hegyoldalban a vízözönszerű esőzések idején.
Függetlenül attól, hogy milyen módszerrel
művelték meg a földet, a maják kiváló gazdák voltak.
Sokféle növényt termesztettek, mindig az éppen
aktuális mikroklímának megfelelőt, a megművelés alá
vonandó területeket pedig nagyon körültekintően
választották meg. Az egész rendszerük mozaikszerű
volt, mely termékeny lápokból, megemelt
szántóföldekből, milpa telkekből és teraszosan
megművelt hegyoldalakból állt. A maják
évszázadokon keresztül uralták és alakították a
környezetüket, de ezenközben mindig kis, szétszórtan
elhelyezkedő közösségekben laktak, még ha nagyobb
települések szomszédságában is, mert a környezeti
feltételek nem voltak alkalmasak arra, hogy az
emberek egy helyen, nagy koncentrációban éljenek. A
népsűrűség azonban a valóságban nagyobb volt, mint
amilyennek tűnt. Az alföld déli részének hatalmas
területein a népsűrűség 230/km2 fölé emelkedett, ami
azt jelentette, hogy ha egy szárazság vagy más egyéb
katasztrófa beütött, akkor az embereknek nem állt
módjukban elmenekülni. A táj fokozatosan betelepült.
A városi lakosság növekedésével a földműveseknek
egyre több előkelőt, illetve városi, nem
mezőgazdaságból élő embert kellett ellátni.
A majáknak sosem volt központosított államuk,
mint amilyen a fáraóké vagy a babiloniaké volt. Az
1970-es években a maja írás megfejtése, mely a XX.
század egyik legnagyobb tudományos teljesítménye
volt, egy olyan társadalmat fedett fel számunkra,
melyben városállamok vívtak ádáz harcot egymással,
élükön a hatalmat hajszoló, kapzsi uralkodókkal,
akiknek kizárólag a genealógiákon, a háborúskodáson
és saját érvényesülésükön járt az eszük. Tikal például
az i. e. 1. században emelkedett fel, majd i. sz. 219-re
már Xac-Moch-Xoc király megalakította azt a
dicsőséges uralkodó dinasztiát, mely meghódította
közvetlen szomszédját, Uaxactúnt. Három
évszázaddal később ugyanez a dinasztia már 2500
négyzetkilométer felett rendelkezett hatalommal. És
ez csak egy volt a számos, uralomra törő központ
közül ebben a kiszámíthatatlan, változékony világban.
Szövetségek köttettek, majd az uralkodók halálával
szétestek. A királyok meghódították a szomszédos
népeket, azok vezetőit feláldozták az isteneknek és
frissen kötött dinasztikus házasságokkal
megpecsételték az új szövetséget. Végső soron
azonban a politikai adok-kapok, a hadviselés, a
bonyolult rituálék és a királyság intézménye mind
egyetlen dologtól függött, mégpedig az égből aláhulló
víztől. Ezért volt az, hogy a mára már kiválóan
dokumentált középkori meleg időszak az alföldön a
maja civilizáció alapjait kezdte ki.

Vajon a szárazság volt-e az egyetlen tényező, amely

a maja birodalom összeomlását okozta? A
földművesek minden évben hazardírozni
kényszerültek, amikor az első tavaszi esők idején
elvetették a magot, majd várták, hogy az érkező
viharok megnedvesítsék a kiszáradófélben lévő talajt.
Voltak olyan évek, amikor megjöttek ezek a várva várt
esőzések, de olyan is volt, amikor hetekig egyre csak
gyülekeztek a felhők, de egy-két cseppnél több eső
sosem hullott le belőlük. Néhány kilométerrel arrébb
szemmel láthatóan volt eső, de a sötét fellegek az
utolsó pillanatokban mindig a szomszédos falu felé
vették az irányt. Aprócska kunyhók és kis
faluközösségek sok százában éltek úgy az emberek,
hogy nem láttak tovább a következő aratásnál,
csakúgy, mint a távoli középkori Európában. Az
életben mindenkinek kijutott az éhezésből. Nem
tudjuk pontosan, de feltételezhető, hogy az uralkodók
a rituálékon mint újraelosztási rendszereken
keresztül próbálták az éhező közösségeket
élelmiszerhez juttatni.
A korai maja civilizáció évszázadaiban a
vadnövények biztosítottak egyfajta pótlékot a
csapadékban szegény években. A városi népesség
azonban feltartóztathatatlanul gyarapodott, és
számos helyen az erdő eltartóképességének határait
feszegette. Amikor a földek elfogytak, az emberek
újabb bozótosokat és erdőket tisztítottak meg, az így
keletkezett szántóföldek pedig teljesen ki voltak téve
a perzselő nap szikkasztó hatásának. Az őserdő
eltűnőben volt, helyét a felnövő újulat vette át. Egyre
kevesebb alternatív élelmiszerforrás maradt a
szárazsággal sújtó évekre. A bőség és az éhezés, a jó
és a gyenge termés közötti határmezsgye a VII-IX.
századra jóval keskenyebb lett, mint korábban.
A népességnövekedés olyan időszakban következett
be, amikor a nem földművelésből élő népesség aránya
jelentősen megnövekedett, illetve egyre többen
igyekeztek a nemesség soraiba bekerülni. Egyre több
hivatalnok, kereskedő és pap állította magáról, hogy
nemesi származású. A maja társadalomban felborult
az egyensúly a nemesek, vagyis az élelmiszert nem
termelő rétegek javára, akik már nagyon is tisztában
voltak a magas társadalmi rang nyújtotta előjogokkal.
A köznépre, a vidék földműveseire adók és hűbér
formájában nehezedő teher generációról generációra
nagyobb lett. Ahogyan a vidéki népesség
„elfogyasztotta” a földeket, és a terméshozamokat
nem lehetett már tovább növelni, felgyorsult az erdők
kiirtása. Ezenközben a társadalom vezető rétegeinek
szinte teljesen sikerült magukat függetleníteni a
többéves szárazság és az azzal járó éhezés kegyetlen
valóságától.
Még egy évezred távlatából is nyomon követhetjük
az alföldi maja civilizáció görög tragédiákat idéző
bukását. Az itteni nagy szárazság a IX. század elején
kezdődött, a középkori meleg időszakkal egy időben.
Egy-két év szárazság után már beköszöntött az
éhezés, és egyre nagyobb súllyal nehezedett a
közemberekre az élelmiszerek és a hűbér
beszolgáltatásának a kényszere. A Tikal és más – folyó
mellett épült – nagyvárosok, például Copán
vízhegyeiben ekkor még mindig volt elegendő
víztartalék, noha már ott is jelentősen megcsappant a
készlet. A népünnepélyeket, melyek az uralkodót az
őstenger tükörsima vizével rokonítják, még mindig
megtartották. Ilyen értelemben az itteni uralkodók
ezúttal is – mint korábban mindig – a történelem
aktív formálói voltak, saját történelmi
emlékezetükből merítettek, amikor igyekeztek
elviselhetővé tenni a szárazságot, illetve megfelelően
reagálni rá az élelem újraelosztásával, a gonosz erők
kiengesztelésével, rituálékkal, új szövetségek
kötésével régi ellenségekkel, és legvégső soron
háborúskodással. A szárazság azonban csak nem ért
véget. A víztározók hamarosan végképp kiszáradnak.
Az emberek generációkon keresztül úgy tekintettek
uralkodóikra, az istenek kései leszármazottjaira, mint
a termés és az egész maja univerzum tévedhetetlen
őrzőire. Most pedig kiderül, hogy lábai cserépből
vannak, a felhőtlen kék ég csúfot űz belőlük és
tehetetlenek a könyörtelen forrósággal szemben.
Tikal, Copán és a többi város is sorra összeomlik. A
vég nélküli éhezés és a vízhiány hatására a
társadalmon káosz lesz úrrá. A köznép szembeszáll a
pöffeszkedő előkelőkkel, majd magukra hagyják
vezetőiket és szétszóródnak szerte a vidéken. Csak
néhány túlélő marad a városban, köztük hajdani
fényes uralkodók sarjai, akik még mindig ott húzzák
meg magukat az üszkös romok között.
 Kissé apokaliptikus a fenti leírás, de nem
feltétlenül túlzó, különösen ha azt vesszük, hogy a
maja civilizáció milyen hihetetlen mértékben
tehetetlen volt az olyan hosszú évekig elhúzódó
szárazságok ellen, melyekről a feltárt klimatológiai
adatok ma már egyértelműen tanúskodnak. Nem
maga a szárazság pusztította el a maja civilizációt,
hanem annak gazdasági, társadalmi, politikai
következményei. A X. század vége felé Petén és a
Dél-Yucatán nagyvárosai is összeomlottak, lakóik az
éhezés és a krónikus vízhiány elől elmenekültek a
szélrózsa minden irányába.

Hasonlóan ahhoz, ahogyan több ezer évvel

korábban Mezopotámiában és a Nílus mentén történt,
a szárazság és az éhínség itt is társadalmi
nyugtalansághoz, lázongásokhoz, majd az uralkodó
tévedhetetlenségére épülő merev társadalmi rend
összeomlásához vezetett.
A maja civilizáció összeomlásának ez a leírása
természetesen erősen sematikus, hiszen nagyon
összetett politikai és társadalmi tényezők is szerepet
játszottak benne. Voltak olyan helyek, ahol a
társadalmi elit nem hagyott fel a háborúskodással,
még akkor sem, amikor már az egész maja civilizáció
omladozott körülötte. Arthur Demarest régész öt évet
töltött hat maja lelőhely, közöttük az
észak-guatemalai Petexbatun területen található,
erősen erődített Dos Pilas feltárásával. Arra a
meggyőződésre jutott, hogy a maja vezetőkre jellemző
rabló hadjáratokat a VIII. században frontális
polgárháború váltotta fel ezeken a területeken. A
központ uralkodói egyre agresszívabbakká váltak és
sorra megtámadták szomszédaikat. A királyság egy
ponton olyan óriásivá vált, hogy már szétfeszítette
saját mérete, és folyamatosan háborúban álló, saját
erődített központtal rendelkező kiskirályságokra esett
szét. Az építkezések és a helyi háborúk természetesen
kedvezőtlen hatással voltak az őserdő törékeny
ökológiai egyensúlyára is. Dos Pilast például sok
kilométernyi várárokrendszer veszi körül. Arthur
Demarest a fal tövében számtalan lándzsahegyet,
levágott fejek kupacait, illetve egykori palánkokat és
bástyákat tartó gerendáknak kiásott gödröket tárt fel.
Véleménye szerint a kiterjedt háborúskodás
katasztrofális következményekkel járt, mert az
erőszak elterjedése új földművelési technikák
alkalmazását kényszerítette ki, melyek a talaj
kimerüléséhez és a terméshozamok drasztikus
csökkenéséhez vezettek. A kiemelt helyekre
koncentrálódó mezőgazdasági termelés a maja
környezeti feltételek között nem volt eredményes,
különösen nem többéves szárazság idején, amikor az
öntözőrendszerek már amúgy is túlságosan igénybe
voltak véve. Végül a háborúskodás gondolatától
szabadulni nem tudó maja vezetőréteg adta meg a
kegyelemdöfést az amerikai kontinens
legdinamikusabb, leginnovatívabb civilizációjának.

Körülbelül 1100 után, amikor az éghajlat

csapadékosabbá vált, az alföldi maja civilizáció már
nem tudott többé talpra állni. A Yucatán északi részén
a nagyvárosok és maja központok virágkora
zavartalanul folytatódott. Ezt nagyrészt a mészkőben
található, természetes víznyelőknek, a cenotes-éknek
köszönhették, melyeken keresztül hozzáférésük
nyílott a föld alatti vízkészletekhez. A maja civilizáció
ilyenformán tehát – ha kicsit összezsugorodva is –
egészen 1519-ig tartotta magát, Hernán Cortés és a
spanyol konkvisztádorok felbukkanásáig. De mi lett
volna vajon, ha a több éves szárazság sűrűbb
ciklusokban sújtotta volna a maja alföldet? Mi lett
volna, ha a szárazság addig tartott volna, míg a
talajvíz szintje annyira nem csökken, hogy a
vízelnyelők, a cenotes-ék is kiszáradnak? Ez esetben
még egy összeomlás bekövetkezett volna, ezúttal a
maja világ északi részén, az ottani városoké és
királyságoké, ahol az emberek ugyanazt az egyetlen
kézenfekvő stratégiát választották volna, mint
máshol: szétszóródtak volna és kicsi, nagyrészt
önellátó közösségekben éltek volna tovább. Ha ez így
alakul, akkor vajon Cortés és mindenféle kalandorból
összeállt legénysége vajon eljut-e valaha a felföldre,
az azték birodalom szívébe? Egy ettől eltérő,
félsivatagos környezetben vajon létrejöhetett volna az
azték civilizáció? Az az azték civilizáció, amely a
hódításainak, a beszedett adóknak, mezőgazdasági
szempontból pedig a Mexikói-öböl lápos területeit
kiaknázó lápkerteknek köszönhette a létét. Nagyon
izgalmas végiggondolni ezeket a történelmietlen
kérdéseket.
Az alföldi maja civilizáció bukása kijózanító példája
annak, mi történhet, ha egy társadalom léte
bizonytalan vízellátásra épül, és fejlődése során
vízigénye jobban nő, mint amit még a rendelkezésére
álló vízkészletek ki tudnának elégíteni. Építhetnek
akármennyi vízhegyet és többhektárnyi
csatornarendszert, végül mégis alulmaradnak a
szárazsággal, az özönvízzel vagy az El Niñóval
szemben, különösen ha uralkodóik nem veszik
figyelembe vagy válasz nélkül hagyják azok
szenvedéseit, akik számukra az élelmiszert
biztosítják. Ennek kapcsán nem tudjuk megállni, hogy
ne jusson eszünkbe napjaink Kaliforniája a folyton
vízre éhes Los Angelest ellátó vízvezetékeivel vagy az
arizonai Tucson zsugorodó víztartó rétegeivel és
csökkenő talajvízszintjével.
A meleg évszázadok – és a velük együtt járó
epochális szárazság – az Egyenlítő alatti területeken
is hatalmas kataklizmákat idéztek elő.
A maja alföld térképe, a fejezetben említett helyekkel
 KILENCEDIK FEJEZET
CHIMOR URAI

A királyok és előkelők testét nemcsak

leszármazottaik, hanem az egész nép tisztelettel
övezte, mert az a meggyőződés hajtotta őket... hogy
azok lelke a mennyekben sokat tesz az emberek
megsegítéséért és megadja nekik, amire szükségük
van.

Bernabé Cobo atya:

Historia general de las Indias (1651)

Peru tengerpartja, Moche-völgy, i. sz. 1200. A

sziklák homályba burkolóznak, a Csendes-óceán
nyugodt és olajosan sima a reggeli órákban. A hetek
óta tartó köd nappal egy kicsit szétoszlik. Csak az
óceánhullámok egyenletes zúgását lehet hallani a
lapos parton, ahol a halászok nádszőnyegből készült
kuckói lapítanak egymás mellett a homokban. A
szürkeségben tábortüzek lángjai lobbannak, köpenyes
alakok lépnek ki az árnyak közül, majd tűnnek el
ismét. Egymásba rakott nádkenuk száradnak
többnapos használat után a parton jóval túl a dagály
legmagasabb pontján. A vízáram befelé sodrását
használva néhány fiatal férfi a tajtékos hullámokat
átszelve vízre tesz egy kenut, majd ügyesen
beleugranak, miközben a hajó orrát már magasra
dobja a következő hullám. A part közelében evezve
jóízűeket nevetgélnek, miközben figyelik a madarak
mozgását a fejük felett. Hamarosan balra
kanyarodnak egy olyan helyre, ahol a sirályok mélyen
a fodrozódó felszínű, kis halak százaitól hemzsegő víz
alá merülnek. A madarak rikoltozással fogadják, hogy
a fiatal férfiak könnyű, növényi rostokból szőtt hálót
és kosarakat dobnak a szardellarajba. Aztán gyorsan a
csónakba fordítják a halakkal teli kosarakat, amitől az
mélyebbre süllyed a vízben. Majd bravúrosan
meglovagolva a hullámokat kieveznek és simán
siklanak ki a homokos partra. Ott néhány nő és férfi
felemeli a nádcsónakot és elcipeli a dagályvonalon
túlra. Gyorsan kirakodják belőle az ezüstösen csillogó
szállítmányt. A csónak kapitánya és a többiek már
indulnak is vissza a következő adagért, míg a parton
maradók nekifognak a halak szárításának és péppé
darálásának.
A darált szardellát textilkendőkbe csomagolva,
lámaháton egyensúlyozva viszik a parttól 100
kilométer távolságra a szárazföld belsejébe. A
lámakaraván jól karbantartott úton szeli át a
termékeny talajú folyóvölgyet, ahol a szépen
gondozott kukoricatáblák zöldje kellemes kontrasztját
adja a sivatag szürkésbarna színének. A lámák már
négy napja úton vannak, először okát (gumós
madársóska), krumplit, bazellát és más szénhidrátban
gazdag növényeket hoztak le az Andok magaslatairól a
partra. Most pedig halpéppel és tengeri moszattal
megrakodva hazafelé tartanak, (Utóbbit golyva ellen
használják, mely a jódszegény étrendű hegyi emberek
tipikus betegsége.) A halpép, a pamut és a tengeri
moszat a legalapvetőbb termékei az időtlen idők óta
virágzó kereskedelemnek.
A mai Peru száraz északi partja volt az egyik pólusa
annak a síkságot és az Andokat szorosan egymáshoz
kapcsoló civilizációnak, mely az elnyúló szárazságok
és az El Niño állandó fenyegetettségében élt.

A távhatás, a Föld különböző részein napjainkban

bekövetkező klimatikus események között fennálló
kapcsolat, nagyon fontos eleme a középkori meleg
időszak teljes megértésének. Jég és mélytengeri
fúrómagok, évgyűrűk vagy más, hasonlóan
megbízható másodlagos források alapján
klimatológusok összekapcsolnak ugyan olyan
klimatikus eseményeket, mint egy-egy nagyobb
szárazság vagy El Niño jelenség, ugyanakkor még az
adatokkal legjobban alátámasztott összefüggések sem
jelentenek egyelőre többet óvatos találgatásoknál.
Hogy milyen kiterjedt volt valójában a szárazság a
meleg évszázadokban, azt csak most kezdjük igazán
felismerni. Egy évgyűrű-szekvenciák alapján készített
táblázatból jól látszik, hogy az észak-amerikai
Nyugaton és Délnyugaton milyen elhúzódó szárazság
pusztított a X. és a XIII. század között, mely az
évtizedes csendes-óceáni oszcillációval és a keleti
Csendes-óceánon érvényesülő hűvösebb éghajlati
viszonyokkal mutat összefüggést. A Karib-tengerben
található Cariaco-medencéből vett fúrómag és a
Yucatánon végzett fúrások a VIII. és XI. század között
a közép-amerikai maja alföldön pusztító súlyos
szárazságról árulkodnak, amely viszont nagy
valószínűséggel a trópusi konvergenciazóna erősebb
és hosszasabb déli kilengésével hozható
összefüggésbe. Vajon hozzávehetjük-e az andokbeli
csapadékszegény időszakot a szárazságciklusoknak
ehhez a kirajzolódni látszó mintázatához? És ha igen,
akkor vajon módunkban áll-e rekonstruálni, hogy
Peru sivatagos partvidékének jómódú civilizációi
hogyan alkalmazkodtak az elnyúló szárazsághoz?
Alexander von Humboldt, XVIII. századi német
természettudós volt az első európai kutató, aki az
Andokban felfedezőútra indult. Lenyűgözte, hogy
milyen sokféle állat és növény él a hegycsúcsok
változatos, de zordon tájain. Humboldt megfigyelte,
hogyan hatoltak egyre magasabbra a tengerszint
felett a hegyvidéki meredek völgyoldalakban teraszos
művelést folytató gazdák. A hegyek meredeken
ereszkednek le a mélyen fekvő perui tengerpartra,
mely tulajdonképpen egy, az Andok lábánál
elhelyezkedő, a hegyekből a Csendes-óceánhoz siető
folyók által átszelt kontinentális self. A kopár
tengerparti síkság maga gyakorlatilag teljesen
csapadékmentes. Körülbelül negyven, a hegyből
lezúduló víz táplálta folyó és patak vájódik bele, de a
terület nagy része túl meredek ahhoz, hogy megfogja
a vizet. Az északi partszakaszon két olyan domborzatú
terület is volt, amely lehetővé tette a földművesek
számára, hogy szántóföldjeik rendszerét csatornákkal
kapcsolják össze: a Chicama és a Moche folyó völgye,
illetve a Motupe-Lambayeque-Jequetepeque vidék.
Nemigen van még egy olyan népcsoport és
legfőképp civilizáció, amelynek ilyen mostoha
környezeti viszonyokkal kellett megbirkóznia;
nemcsak hogy a világ legszárazabb vidéke ez, de
ráadásul bármilyen – akár hosszú, akár rövid –
klimatikus esemény képes gyökeresen megváltoztatni
a táj jellegét. Jobb években a gazdáknak – feltéve hogy
jól be tudták osztani a folyók leérkező vizét – volt
elegendő vizük a kukorica, bab, gyapot és más
alapnövények termesztéséhez. A földművelés teljes
mértékben a csatornák, víztározók és egyéb
víztárolási technikák meglététől vált függővé. A
földműves gazdák szerencséjére a part menti népek
nem kizárólag terményekkel táplálkoztak. A
Csendes-óceánban volt bőven kagyló, és legfőképp
szardella, mely milliós nagyságrendben élt a
partokhoz közel a hideg, északi folyású (ma von
Humboldtról elnevezett) áramlatnak, és az általa
előidézett tápanyagban dús feláramlásnak
köszönhetően. Mielőtt még az ipari halászat
elkezdődött volna, a szardellarajok valóban
elképesztő méretűek voltak. 1865-ben Ephraim Squier
régész és diplomata azt írta, hogy amint egy kis
csónakban ott evezett a lomha vízen, áthaladt „falánk
tengeri ellenségeik elől a partra menekülő kishalak
szinte teljesen összefüggő tömegén”. Ez a két
kilométer széles halsáv olyan közel esett a partokhoz,
hogy a nők és a gyerekek „kalapjukkal, tálakkal,
kosarakkal és alsószoknyájukkal” merték ki őket.
A nehéz körülmények ellenére jó néhány gazdag
állam virágzott évszázadokon keresztül Peru északi
partjainál. A földművelés halászattal és távolsági
kereskedelemmel kiegészítve már legtöbbször
lehetővé tette, hogy az emberek sikeresen
megküzdjenek a sivatagos, embert próbáló természeti
környezettel.

Csapadékosabb években – amennyiben jól tudtak

gazdálkodni a vízzel – a part menti folyóvölgyekben
kiváló volt a termés. A falvak és városok lakói
azonban még jobb években is takarékosan bántak a
készletekkel, mert nagyon jól tudták, hogy ha
becsúszik egy-két szárazabb év, az számukra már
egyenlő az éhezéssel. A jégből vett fúrómagok
ráadásul arról tanúskodnak, hogy az Andok lakóinak
ennél lényegesen hosszabb száraz időszakokkal is meg
kellett birkózniuk. Lonnie Thompson az Ohio Állami
Egyetem kutatója régóta vizsgálja a dél-perui Andok
Quelccaya csúcsának jégsapkájából vett mintákat. Az
általa felállított szekvenciák négy nagy regionális
száraz periódust valószínűsítenek az i. sz. VI. és a
korai XIV. század között, melyen belül a
legaszályosabb időszak 1245 és 1310 közé esik. Ez a
katasztrofális XIII. századi szárazság meglehetősen
romboló hatással volt a hegyvidéki társadalmak
életére, különösen a preinka Tiwanaku államéra,
melynek középpontja a Titikaka-tó déli partja volt. A
Titikaka-tóból vett fúrómag alapján az itteni
szárazság kezdete 1150 körülre tehető, vagyis kicsivel
korábbra, mint másutt. A XII. század második felének
ötven évében a tó vízszintje 12-17 méterrel lett
alacsonyabb, ami a mai átlagértékeket figyelembe
véve a csapadékmennyiség 10-12 százalékos
csökkenését jelzi. Ahogyan azt már korábban is
említettük, Tiwanaku mezőgazdasága nagyban a
patakok és a magas talajvíz által táplált teraszos
gazdálkodásra épül. Hosszan elnyúló szárazság idején
Tiwanaku mezőgazdasági termelése
fenntarthatatlanná vált. A város összeomlott, a
lakosság szétszóródott kisebb közösségekbe és átállt
az őshonos, szárazságot jól tűrő lámák és alpakák
legeltetésére, illetve a száraz földművelésre.
Volt egy ennél lényegesen nagyobb terület is,
amelyen ugyanezek a száraz periódusok éreztették a
hatásukat. Lago Argentino Patagónia legdélibb
csücskén, a déli félteke nyugati szelek övezetében
fekszik, ennek köszönheti csapadékmennyiségét is. A
Sierra-tavakhoz hasonlóan a Lago Argentino olyan,
mint egy barométer, vízszintemelkedéssel, illetve
-csökkenéssel jelzi a csapadék ingadozásait. Amikor
növekszik a vízszint, elárasztja a déli nyíreket, melyek
a kiszáradt mederben nőttek. Ezek a nyírfák 50-100
évet éltek, mielőtt i. sz. 1051-ben a gyökerük
megfulladt. Innen 200 kilométerrel északra a
Cardiel-tó vízszintje szintén ez idő tájt kezdett el
emelkedni, elárasztva a partján nőtt bokrokat, melyek
pusztulása radiokarbon-vizsgálattal 1021 és 1228 közé
tehető, ami érdekes módon egybeesik a kaliforniai
szárazság végével. Ahogyan a hetedik fejezetben már
láttuk, a középső földrajzi szélesség viharzónája
ezekben az évszázadokban Kaliforniától északra
húzódott, vagy azért mert a sarki örvény (a
futóáramlat keringése a felső troposzférában) összébb
húzódott, északon és délen melegebb éghajlati
viszonyokat teremtve, vagy a magas nyomású
légtömegek tartós felpúpozódása miatt. Mindkét
változatra volt példa a legújabb korban. Az örvény
összehúzódása a dél-patagóniai szárazságra is
magyarázattal tudna szolgálni, de más okok miatt. A
patagóniai tavak az Andoktól oldalirányban fekszenek
egy olyan zónában, ahol a nyugati szél a lehető
legerősebb. Ez hozzájárulhat az Andok esőárnyékának
(egy adott hegylánc oldalában lévő terület, ahol
kevesebb eső esik) megnövekedéséhez és a szárazság
kiváltásához. A középkor normálistól eltérő légköri
áramlásai sokkal nagyobb változást idéztek elő a
csapadékmennyiségben, mint a hőmérsékletben. Ez az
Andok esetében is egyértelműen fennáll. Az itteni
jégminták szokatlan részletességgel dokumentálják
azokat a csapadékingadozásokat, amelyek nemcsak
Tiwanakura, hanem Chimorra, a száraz északi partok
chimu államára is kihatással voltak. Chimor azonban
Tiwanakuval ellentétben nemhogy túlélte a
szárazságot, de még tőkét is kovácsolt belőle, ami már
csak a meteorológia másik imposztorának, az El
Niñónak a színre lépése miatt is meglepő.

Az El Niño, vagyis „a karácsonyi kisded” már a

korábbi fejezetekben is kapott szerepet, de az
Andokról szóló történelmi drámának főszereplője
lesz. A szárazsággal ellentétben az El Niño rövid
időtartamú klimatikus esemény, mely vízözönszerű
esőzéseket okoz az egyébként sivatagi éghajlatú perui
tengerparton. Az El Niño képes néhány óra leforgása
alatt többéves munkával készült öntözőrendszereket
eltörölni a föld színéről, és hatására a terméshozamok
hónapokra, sőt évekre is töredékükre eshetnek vissza.
Az El Niño ugyanakkor trópusi tengeri áramlatokat
hoz magával, amelyek felváltják a hideg, északi
irányú Humboldt-áramlást. A partok mentén a
feláramlás lelassul, és a szardellák hűvösebb vizeket
keresnek maguknak. Mindössze néhány hónap alatt
minden előzetes figyelmeztetés nélkül összeomlik az
óceánparti lét két alappillére, több ezer embert
fosztva meg az élelemtől.
1892-ben egy perui hajóskapitány, Camilo Carrillo
jelentetett meg egy dolgozatot a Limai Geográfiai
Társaság Bulletin-jében, melyben egy trópusi
ellenáramlat leírását adta meg, amit a helyi halászok
El Niñónak, „Jézus gyermeknek hívnak”. „Azért adták
neki ezt a nevet, mert megfigyelték, hogy rögtön
karácsony után érkezik.” Az izgatott tudósok
egymással versengve hívták fel tudományos
munkáikban a figyelmet erre a helyinek tűnő
természeti jelenségre, mely átmenetileg megtizedelte
a szardellaállományt, és nagy esőzéseket okozott a
hegyekben és a tengerparton egyaránt. Az El Niño
egészen 1969-ig helyi meteorológiai jelenség maradt,
míg Jacob Bjerknes, a UCLA oceanográfusa
összefüggést nem talált a Csendes-óceán térségének
légköri áramlásai és a trópusi óceán
hőmérséklet-változásai között. Bjerknes
összekapcsolta az El Niño-t a déli oszcilláció
libikókaszerű mozgásával, és felismerte, hogy egyik
sem lokális, hanem nagyon is globális erő, melyeket
együttesen ma már – az évszakok váltakozása után – a
második legfontosabb klímaformáló erőnek tekintünk.
 AZ EL NIÑO, A LA NIÑA ÉS A DÉLI OSZCILLÁCIÓ

A déli oszcilláció a forró égövi Csendes-óceán

keleti és nyugati részén uralkodó felszíni
légnyomásnak a rendszertelen mintázatú,
libikókaszerű ingadozása, Amikor a keleti
Csendes-óceánon magas a légnyomási akkor a
nyugati Csendes-óceánon alacsony, és megfordítva.
Az óceán felmelegedése és a nyomás megváltozása
általában egyidejűleg történik. A déli oszcillációt
Sir Gilbert Walker fedezte fel az 1920-as években.
Felismerte, hogy amikor a Csendes-óceánon nagy a
légnyomás, akkor az Indiai-óceánon jellemzően
alacsony. A déli oszcilláció kiszámíthatatlan
átbillenései mindkét térségben változást idéztek elő
a csapadékmennyiségben és a szélirányokban
egyaránt. Az 1960-as évek folyamán egy másik
meteorológus, Jacob Bjerknes volt az, aki a déli
oszcillációt az El Niño eseményekkel összefüggésbe
hozta; innen származik a tudományos
szakirodalomban túlnyomórészt használt „El
Niño/déli oszcilláció” (angolul ENSO) elnevezés.
Amikor a keleti Csendes-óceán felmelegszik, a
nyugati és a keleti vízfelszín közötti hőmérsékleti
gradiens csökken. A keleties passzátszéláramlás
gyengül, de ehhez a kelet-nyugati
légnyomásgradiens csökkenésének kell társulnia.
Ezeknek a változásoknak a bekövetkezéséhez tehát
a trópusi Csendes-óceán keleti és nyugati
területeinek légnyomásváltozására – vagyis a déli
oszcillációra – van szükség.
El Niño: néhány évente a Csendes-óceánon az
északkeleti passzátszél legyengül, és a gravitáció
kérlelhetetlen ereje kezdi el éreztetni hatását. A
Csendes-óceánon Új-Guineától keletre felerősödő
nyugati szél felszín alatti úgynevezett
Kelvin-hullámokat gerjeszt, melyek a felszíni
vízrétegeket kelet felé tolják el. A szél gyengülése
lehetővé teszi, hogy az a meleg víztömeg, melyet a
passzátszelek már nyugaton feltornyoztak, keletre
áramoljon. Ennek hatására a Csendes-óceán
hőmérséklete több mint 200 méterrel a felszín alatt
jelentősen lehűl. Ez az úgynevezett termoklin, vagy
átmeneti zóna a keleti Csendes-óceánon lényegesen
közelebb van a felszínhez. Amikor a
Kelvin-hullámok kelet felé haladnak, keleten a
termoklin mélyebbre süllyed, és fölé az amerikai
partok felé zúdul be meleg víz. Ez az a pont, amikor
a déli oszcilláció irányt vált és létrejön egy El Niño
esemény. Ekkor már nyugaton van az alacsonyabb
hőmérsékletű víztömeg. Ausztráliát és Indonéziát
tikkasztó szárazság sújtja, míg a száraz éghajlatú
Galápagos-szigetek és a perui partok mentén
esőfelhők gyülekeznek. A meleg, nedves levegő
Dél-Amerika felett a futó áramlatot északi irányban
löki el, ami a Mexikói-öbölben viharokhoz,
 Kaliforniában kiadós esőzésekhez vezet. Az El Niño
globális hatása – ahogyan a térkép is mutatja – igen
súlyos lehet.

Egy jelentősebb El Niño esemény globális hatásai, több forrásból

összeállítva

La Niña: miután a meleg víztömegek

szétterjednek a Csendes-óceán középső és keleti
részén, a Kelvinhullámok egy része a dél-amerikai
partokról egészen az ázsiai partokig verődik vissza,
ahol még egyszer érvényesül a pingponghatás.
Ezúttal a termoklin, vagyis az átmeneti zóna
nyugaton lesz mélyebben és keleten magasabban. A
keleties passzátszelek megerősödnek, és a nyugati
Csendes-óceánon lesz vastagabb a feltornyosult
meleg vízréteg. Az ismét beinduló feláramlás
keleten (Dél-Amerika nyugati partjainál) lehűti a
 vízfelszínt. Az El Niño ekkor hűvösebb időjárási
viszonyokat, szélsőséges esetben La Niña (kislány)
viszonyokat eredményez, mely a hideg és száraz
ellentettje a „karácsonyi kisdednek”. A La Niña még
mindig nagyrészt rejtély a tudósok számára, annyi
azonban látszik, hogy nagy általánosságban
hosszabb és ugyanolyan pusztító hatást fejt ki az
emberi társadalmakra, mint ikertestvére, különös
tekintettel azokra a területekre, melyek a hűvösebb
keleti Csendes-óceán okozta szárazságnak
fokozottan ki vannak szolgáltatva.
A folyton átbillenő, prognosztizálhatatlan
ENSO-ciklus mindig is a klímaváltozás egyik fő
motorja volt; jelentősége a Föld időjárásának
alakulásában csak kicsivel marad el az évszakoké
mögött.

Dacára a rendelkezésre álló egyre bonyolultabb

komputermodelleknek, a klimatológusok több
generációjának sem sikerült az ENSO-események
mintázatát előre megjósolni. A történelmi
feljegyzések az 1690 és az 1987 közötti 270 éves
időszakban nyolcvanhét ilyen, egymástól 2-10 évre
bekövetkező eseményről számolnak be Peru területén.
Az ezt megelőző időszakra vonatkozó klimatikus
adatok azonban bizonytalanok. Ez azért van, mert
egyrészt az El Niño események ritkán tartanak
néhány évnél tovább, másrészt csak alig észlelhető
földtani nyomot – többnyire az ásatásokon feltárt
árvízi hordalékot – hagynak maguk után.
Az egészen bizonyos, hogy Chimor jó néhány El
Niñót elszenvedett. A Moche- és a
Jequetepeque-völgyben talált leletek hatalmas
áradásokról tanúskodnak, melyeket nagy újjáépítési
munkálatok követtek i. e. 2150 és i. sz. 1770 között. A
csendes-óceáni selfből Limától 80 kilométerre
nyugatra, egy védett medencéből vett mélytengeri
fúrómag i. sz. 800 és 1250 között csak elenyészően
kevés El Niño eseményt mutat, noha arra az
Ecuadori-felföld egyik tava is bizonyítékkal szolgál,
hogy volt néhány ilyen. A mi szempontunkból a
legjelentősebb az i. sz. 1230-as esemény, amikor egy
kimondottan erős El Niño pusztított, hatalmas
áradásokat okozva az itteni partvidéken. Az itt
felsoroltak csak kiragadott példái a perui partokat
több évszázad alatt sújtott ENSO-eseményeknek,
melyek során a lezúduló víz vastag árvízi kő- és
kavicshordalékot sodort magával, mely a folyóvölgyek
falában őrződött meg. Ezenkívül sok olyan adatunk is
van, melyek a száraz időszakok dűnemozgását
igazolják, amikor finom homok temette be a
folyóvölgy emberi településeit, és így egyazon széles,
homokfúvásos üledékrétegben találjuk meg őket.
Noha a szárazság és az El Niñók nagy területekre
voltak kihatással, az egyik helyen lényegesen több
kárt okoztak, mint a másikon, a helyi domborzat és
egyéb más tényezők függvényében.
A szárazság és az El Niño élmény mélyen
beleivódott minden part menti földműves- és
halászcsalád emlékezetébe. A két természeti csapás
közös jellemzője volt, hogy mindkettő váratlanul,
rendszertelen időközönként érkezett, hasonlóan a
földrengésekhez és más tektonikus tevékenységhez,
melyek hirtelen megemelték a partot, hatalmas
földcsuszamlásokat okozva és a völgyben kialakított
teraszrendszereket betemetve. Az erős szél
hozzájárult a sivatagosodáshoz, és a széthordott
homokdűnékkel gyakorlatilag megfojtotta a
termőföldet. A veszélyforrások listája Chimorban
ijesztően hosszú volt. Hogyan volt képes Chimor
mégis felkészülni ezekre a potenciális katasztrófákra?

Egy este i. sz. 400-ban. A nap sugarai hosszú

árnyékokat vetnek Cerro Blanco tereinek és
piramisainak kövére. Cerro Blanco a Moche-völgyben
feküdt, nem messze a mai Trujillotól. A Nap
piramisának árnyékába boruló nagy belső teret
kézművesek, földművesek és alacsony rangú
hivatalnokok tömegei töltik meg. Magasan a fejük és a
tér fölött egy kis zsúptetős templom állt. Nyitott,
sötét bejáratát árnyak fedik. Dobok peregnek. A
mesterségesen kialakított hegy lejtőit a felszentelt tűz
füstje lengi be. Hirtelen elhallgat a tömeg, és a
tekintetek a piramis csúcsára szegeződnek. A
templomból előlépő férfi arany és ezüst ruháját
átitatja a lenyugvó nap fénye. Egyenes felsőtesttel áll,
kezében jogar, merev testtartással a nyugati látóhatár
felé néz. A csillogóra fényezett fém lángoló narancsos
fényben izzik, ahogyan visszatükröződik rajta a
súrlófény. Az élő napisten személyesen jelent meg
alattvalói előtt.
Nem érthetjük meg a chimukat anélkül, hogy ne
tekintenénk vissza a régmúltba, hiszen
intézményrendszereiket nagyrészt a mochéktól
örökölték, akik az északi part nagy részét irányításuk
alá vonták. Az i. sz. I. évezred elején a Moche
Királysághoz tartozott a Lambayeque-völgy és még jó
néhány másik, melyek egymással szoros rokonsági
kapcsolatban lévő nemesi családok hűbérbirtokait
alkották. A politikai és gazdasági hatalom mindössze
néhány ember birtokában volt, nagy valószínűséggel
olyanokéban, akiknek természetfölötti hatalmat
tulajdonítottak. Mire a part mentén élő chimuk
felemelkedtek 1100-ban, addigra a mochéknak már az
emléke is elhalványulóban volt. Mitikus homályba
vesző uralkodóik hőstetteit a szájhagyomány
valószínűleg alaposan kiszínezte.
A moche állam i. sz. 650 környékén omlott össze,
részben a politikai viszonyok megváltozása, a nagyra
törő szomszédos államokkal való rivalizálás, részben
viszont a visszatérő szárazság és az erős El Niño
események miatt. Politikai intézményrendszerük és
hitviláguk azonban túlélni látszott őket, még ha
némileg megváltozott formában is. I. sz. 900-ban a
politikai hatalom egy másik előkelő dinasztia, a Sicán
kezébe került. A legenda szerint az utolsó sicán
uralkodó, Fempellec egy ősi, kőből készült
bálványszobrot – melyet Naymlap, egyik királyi elődje
hozott messzi vidékről – átköltöztetett a
Lambayeque-völgyből a Leche-völgyben található
fővárosába, Batán Grandéba. Ezt hamarosan esőzések,
áradás és járvány követte. Fempellecet felháborodott
alattvalói az óceánba dobták, majd a szomszéd
Moche-völgy chimu csapatai meghódították az egész
királyságot.
A chimuk i. sz. 800 után váltak a Moche-völgy
számottevő politikai hatalmává. Civilizációjuk mélyen
a múltban gyökerezett, melynek egy részét az addigra
szinte már teljesen elfelejtett mochéktól vették át.
Elképzelhető, hogy az első chimu uralkodók a hajdan
nagy hatalommal rendelkező moche előkelők
leszármazottai voltak, akiknek az elhagyott
központjaival volt teleszórva a part menti síkság. Az
elkövetkező négy században Chimor uralkodói egyre
nagyobb politikai befolyással rendelkeztek. 1200-ra
az északi és a belső perui tengerpart széles sávját ők
uralták. A chimuk és vezetőik által létrehozott
kulturális és politikai intézményrendszerek – mint
amilyen a kötelező közmunka és a jól kiépített
úthálózat – beépültek az Andokat a spanyolok
érkezésekor uraló inkák társadalmának szövetébe.
A moche uralkodók és Sicán utódaik sokat költöttek
fényűző rituális központokra, melyeknek a
vályogtéglából készült mesterséges hegyek voltak a
legfőbb elemei. Az utolsó ilyen piramisváros Batán
Grande volt, mely egy El Niño eseményben bukott el,
mielőtt a chimuk meghódíthatták volna. A chimor
vezetők tanultak a hibákból. Teljesen más
szempontokat szem előtt tartva építették fel
fővárosukat. Ahelyett, hogy új piramisokat építettek
volna, az összegyűjtött erőforrásokat élelmiszer
biztosítására fordították. Az agyagtéglahegyek helyett
nagy, fallal elkerített lakónegyedeket építettek,
melyek a Moche-völgy szájánál fekvő fővároson, Chan
Chanon belül tökéletes elszigeteltséget biztosítottak
számukra.
Chan Chan hatalmas város volt, fénykorában a
legnagyobbak közé tartozott, London, Párizs, illetve a
korábbi évszázadokból a felföldi Mexikó
Teotihuacánja volt csak hozzá fogható. 1200-ra a
város 20 négyzetkilométeren terült el, belvárosában
csak nemesek, kézművesek és egyéb szakképzett
munkások éltek. Chan Chan népességéről nincsenek
adataink, de azt tudjuk, hogy elképesztően sok,
mintegy 26 000 kézműves lakott szerény kis sár- és
nádkunyhókban a központi körzet déli és nyugati
peremén, köztük fémművesek, szövő-fonók és mások.
További háromezer lakott közülük a királyi negyed
környékén. Körülbelül hatezer előkelő és hivatalnok
lakott különálló, elkerített vályoglakásokban. A
városnak még megvolt a lehetősége, hogy tovább
terjeszkedjen, hiszen a Chan Chan és a Csendes-óceán
közötti területek nagy része még beépítetlen volt. Azt
sem tudjuk pontosan, hogy a Chimu Királyságban
hányan éltek, de egy 250 000 körüli érték teljesen
reálisnak látszik.
A város szívében kialakított, elkülönült
lakóegyüttesekben élő előkelők egy terjeszkedő,
meglehetősen tagolt állam társadalmi elitjét alkották.
Az egyiptológusok gyakran nevezik a Nílus-völgyet
„szervezett oázisnak”. Ugyanez elmondható a
chimorok uradalmairól is, melyek part menti
folyóvölgyek köré szerveződtek. Csak kevés
ismeretünk van magukról az uralkodókról és hogy
hogyan gyakorolták a hatalmat, de a spanyolok
feljegyzéseiből az derül ki, hogy a helyi társadalmi
elitnek jelentős, ugyanakkor szigorúan ellenőrzött
jogosítványokat adtak. Ha a később színre lépő
inkákból indulunk ki, feltételezhetjük, hogy Chimor
uralkodói is hivatalnokokat küldtek ki a birtokokra,
hogy azok minden egyes háztartást számba vegyenek,
majd tevékenységeiket ellenőrzés alá vonják, különös
tekintettel a halászatra és a mezőgazdasági
termelésre. Az uralkodók terjeszkedő államukat
egyrészt katonai erejükkel, másrészt a hűbéri adókkal
tartották fenn, és ehhez jól működő kommunikációs
rendszerük is segítségükre volt. Minden a Chan
Chanhoz hasonló nagy hatalmi központok felé
áramlott, melyek kézművesei a tulajdonos társadalmi
presztízsét és hatalmát szimbolizálni hivatott arany-
és ezüstékszerek, illetve tollfej díszek
megmunkálásával foglalatoskodtak. Hasonlóan a
többi preindusztriális társadalomhoz, az itteni
uralkodók is aggályosan ügyeltek arra, hogy a hűség
és a csatákban tanúsított hősiesség királyi felségjelek
és kitüntető ajándékok formájában mindig elnyerje
méltó jutalmát. Azzal is tisztában voltak, hogy
államhatalmuk alapját az élelmiszer készletek
biztosították, melyekre nem tehettek szert erőszakkal
vagy tized formájában. Megbízhatóan működő
mezőgazdasági termelés nélkül Chimor nagyon
kiszolgáltatottá vált volna.
A chimu főváros mindig az El Niño okozta áradások
és legfőképpen az elnyúló szárazságok
fenyegetettségében élt. A kockázatot még tovább
növelte a városokban élő, mezőgazdasági termelést
nem végző népesség. Egy erősen központosított
társadalomban a nemességen és a nagyszámú
kézművesen kívül hivatalnokokra is nagy szükség
volt, akik a város, a piacok és az élelmiszerek
nyilvántartásait vezették. Szerencsére a birodalom
vezetői az öntözés, a talajmegóvás és a
vízgazdálkodás területén megszerzett több évszázados
tudásra hagyatkozhattak. Az általuk megörökölt
gyakorlatias túlélési stratégiák igen hasznosnak
bizonyultak.

Jequetepeque-völgy, i. sz. 1200. Zöld terményfoltok

egy széles, kiszáradt folyómederben. Nagyjából
tíznaponként összegyűlnek a földművesek a gátaknál,
melyek a völgyszéli csatornából beengedett víz
mennyiségét szabályozzák. A falu felügyelőjének
szigorú ellenőrzése mellett megnyílnak a kőzsilipek. A
kincset érő víz bezúdul a csatornából és a keskeny
kanálisokon keresztül a földekre ömlik. Az öntözés
aprólékos munkálatai az egész napot igénybe veszik,
hiszen addig kell újra és újra eltorlaszolni, majd
felszabadítani a víz szűk útját, míg a termés
mindenhol ugyanannyi vizet kap és minden
földművesnek egyenlő mennyiségű víz jut. Nem sok
szó hangzik el a munkálatok alatt, mindenki teszi a
dolgát. Attól nem kell tartaniuk, hogy nincs elegendő
mennyiségű víz, még akkor sem, ha hetek óta nem
esett egyetlen csepp eső sem.
Hogyan tudta vajon Chimor az 1245 és 1310 közötti
katasztrofális szárazságokat átvészelni, amikor pedig
az El Niño-ra nem lehetett biztonsággal számítani?
Már Batán Grande sorsa is elegendő fejfájást
okozhatott a város vezetőinek, amikor a terjeszkedő
város élelmiszer-ellátását kellett biztosítani. A part
mentén élő földművesek – így például a Moche-völgy
lakói – földművelési rendszerének századokon át fő
jellemzője a rugalmasság volt: kis, termékeny
földdarabokat műveltek meg, melyeket a part menti
domboldalakból hasítottak ki, ahol a patakok vizéből
és a viharok során lezúduló csapadékból a legtöbbet
tudtak hasznosítani. Az ilyen típusú, kis volumenű
mezőgazdasági termelés, mely a rendelkezésre álló
termőföld és vízmennyiség maximális kihasználására
törekedett, alacsony népsűrűség esetén ideálisan
működött. A moche módszernek megvolt az az előnye,
hogy nem volt munkaerőigényes, és nem kellettek
hozzá fejlett technológiák, de egy ponton már túl sok
embert, elsősorban városi népességet, kellett
eltartani, melyre ezek a kis gazdaságok nem voltak
alkalmasak. Ezzel szemben a chimori társadalmi elit –
látván a terjeszkedő városokat és az egyre növekedő
népességet – hatalmas összegeket fektetett egy
szorosan az ellenőrzése alatt álló, vegyes technikájú
mezőgazdasági rendszer kialakításába. Ehhez
bevezették a robot vagyis a mi’ta intézményét, mely
megkövetelte, hogy mindenki dolgozzon évente
valamennyi ideig középítkezéseken.
Chan Chan a hatalmas, lépcsős kutakból nyerte a
vizet. A legkorábbi közkutakat az óceán közelében
ásták, ahol a talajvíz szintje közel volt a felszínhez. A
várostól keletre eső mély fekvésű, magas talajvizű
területek lehetővé tették, hogy rajtuk 5 kilométer
hosszan úgynevezett süllyesztett kertek komplex
rendszerét alakítsák ki. 1100-ra a mi’tá-t végző
lakosság hathatós közreműködésével elkészültek
annak a hatalmas csatornarendszernek a kiásásával,
mely a várostól északra és nyugatra fekvő sík
területek öntözését volt hivatott biztosítani. Ugyanez
az öntözővíz gondoskodott a városi talajvíz szintjéről
is. Amikor még ugyanabban az évben egy átlagosnál
jóval erősebb El Niño tönkretette a Chan Chan feletti
terület öntözési rendszerét és újrarajzolta a Moche
folyó medrét, a város egyre hajthatatlanabb vezetői
elrendelték egy 70 kilométeres völgyközi
csatornarendszer kiépítését, mely a szomszédos, Chan
Chantól északra folyó Rio Chicama vizét használta
volna a várostól északra eső területek öntözésére. Ez
a nagy volumenű terv sohasem valósult meg,
ugyanakkor – mivel a város olyan irányban
terjeszkedett, ahol a vízrétegek mélyebben feküdtek –
a szükséges vízmennyiség biztosítása így is egyre több
munkával járt. A város ebből adódóan – a föld alatti
vízréteg irányát követve – újra összehúzódott a
Csendes-óceán irányában.
A chimuk nem fukarkodtak a területeiket behálózó,
gondosan kiépített öntözőcsatornákkal, melyek a
folyóvölgyek minden pontjára eljuttatták a vizet. A
csatornák között volt 30-40 kilométer hosszú is, A
Jequetepeque-völgyben még ma is megvan 400
kilométernyi ezekből az évszázadok alatt kiépített
csatornákból. Ez a hatalmas csatornarendszer sosem
működött teljes hosszában egyidejűleg, mert annyi víz
sosem lett volna, hogy az egész rendszert feltöltse. A
vizüket ebből nyerő közösségeknek feltehetően volt
egy beosztása, hogy mikor kinek kell megkapnia az őt
illető vízmennyiséget. Ma a gazdák körülbelül
tíznaponta locsolják meg terményeiket, és joggal
feltételezhetjük, hogy a chimu időszakban is ez volt a
gyakorlat. Ha a rendszer valamelyik része
megrongálódott az áradások során, vagy szárazság
idején kiapadtak a források, akkor az érintettek rá
tudtak kapcsolódni a rendszer egy másik szakaszára.
A chimu csatornarendszer egy egyszerű és kézenfekvő
megoldás volt az időjárás viszontagságainak
kivédésére.
A chimuknak a szélsőségesen magas
csapadékmennyiség kezelésére is volt kifejlesztett
technológiájuk. Farfán Sur, Cañoncillo és néhány
másik központ uralkodói öntözőcsatornáik – és
legfőképpen a nagy kanyonokon átívelő vízvezetékek
– mellé túlfolyók bonyolult rendszerét építették ki.
Nagy árvizek idején ezekkel a túlfolyókkal vissza
tudtak venni a víztömeg erejéből, illetve képesek
voltak csökkenteni annak eróziós hatását. Ezeknek a
vízvezetékeknek kőréteg volt a belsejükben, amely
lehetővé tette, hogy a víz ne tudja megrongálni magát
a szerkezetet. Az ilyen típusú, a vezeték védelmére
tett erőfeszítések nem voltak mindig sikeresek, hiszen
sok helyen látszanak ma is az újjáépítés nyomai,
ugyanakkor mindenképpen enyhítették valamennyire
a katasztrófaszerű hirtelen áradások pusztító hatását.
A földművesek ezenkívül még félhold alakú kőből
készült homoktörőket is kialakítottak a parthoz közel
eső vidékeken. Ezekkel azt érték el, hogy kevesebb
dűnehomok került be a csatornarendszerbe, illetve ki
a földekre. A sok elhagyott homoktörő arról
árulkodik, hogy ez a technika jóval kevésbé volt
hatékony, mint a nagy víztömegek megszelídítésére
irányulók.
A korai évszázadokban a moche népesség a
szárazság és az áradások ellen a szántóföldek
különböző mikroklímájú területekre történő
széttagolásával védekezett, amelynek a működtetése
nem volt különösebben munkaerőigényes. Szárazság
és az El Niñók idején az egész közösség új helyre
költözött, ahol minden falu ismét kialakította a
szántóföldek rendszerét. Amikor egyik völgyből
átköltöztek a következőbe, erős versengés folyt a jó
termőföldekért, a mezőgazdaság központosított
irányítására azonban nem történt semmilyen kísérlet.
A chimuk – mivel az ő területeik sokkal sűrűbben
lakottak voltak – hasonló helyzetben teljesen másképp
reagáltak. Míg elődeik völgyekben, egymástól távol
eső településeken éltek, addig ők kisebb-nagyobb
városokat alakítottak ki és átálltak a „nagyüzemi”
mezőgazdasági termelésre. Míg a mochék rugalmas,
kevesebb munkát igénylő földművelést folytattak,
addig a chimuk sokat fektettek nagy
munkaerő-szükségletű, hatalmas területek
átalakításával járó termelésbe. Így például a chimu
vezetők nagy víztározókat építtettek, és a meredek
hegyoldalakon lezúduló víz kihasználására teraszos
művelésű földeket alakítottak ki. Ezek a teraszok még
a legnagyobb szárazságban is hozzájutottak a mélyen
fekvő folyók vizéhez, mely a csatornarendszereken
keresztül jutott el hozzájuk. Ezzel a módszerrel a
chimuk több ezer hektár új termőterületre tettek
szert. A víz nagy távolságokba történő eljuttatásával
olyan területeken is lehetségessé vált az évente
háromszori betakarítás, ahol egyébként csak egy
termés érett volna be, és az is csak a nagy éves
áradások idején.
Amikor az új területek bevonása már nem volt
gazdaságilag kifizetődő, Chimor vezetői a hódításhoz
folyamodtak. Ahogyan az uralkodók általában, ők is
megmagyarázták, hogy miért van szükség a
területszerzésre; ehhez megkreálták a történészek
által kettős örökösödésnek nevezett fogalmat. Ha
meghalt egy uralkodó, eltemették a palotanegyedben.
Ezt követően mumifikált teste uralkodott a királyi
udvarban tovább, az udvaroncok ugyanúgy színe elé
járultak és beszéltek hozzá, mint amikor még élt,
testét a nagy ünnepségeken is körbehordozták.
Ezenközben utódja is trónra lépett, de sem adókra,
sem munkaerőre nem számíthatott hatalma
megerősítéséhez. Az egyetlen lehetőség számára új
területek és azok lakóinak meghódítása volt. Az
állandó háborúskodásnak köszönhetően Chimor
határai kitolódtak először a Rio Santától a Rio
Jequetepeque-ig, majd a Lambayeque-ig és azon túl,
mígnem Chan Chan uralkodói végül már egy 1126
kilométeres partszakasz felett uralkodtak. A
mezőgazdaság szempontjából jól működött a
rendszer. Hatalmuk csúcsán a chimuknak több mint
tizenkét folyóvölgy 50 590 hektárnyi termőterülete
tartozott az uralma alá, melyet kizárólag ásóval,
illetve ásóbottal műveltek meg.
A chimu civilizáció hordalékkúpokon emelt, a
környező hegyoldalak népességét is magába foglaló
nagyvárosokra, továbbá a birodalmat összekapcsoló
bonyolult úthálózatra épült. A chimu uralkodók a
birodalom igazgatásában nem ismertek könyörületet.
Ez nem is lehetett másképp, ha azt vesszük
figyelembe, hogy a szükséges vízkészletek
biztosításához milyen hatalmas beruházásokra volt
szükség. A chimu uralkodók alattvalóikat
nagyvárosokba kényszerítették, majd súlyosan
korlátozták mozgásszabadságukat. A hatalom ilyen
nagyfokú koncentrációja lehetővé tette, hogy a
váratlan környezeti változásokra, például egy El Niño
eseményre regionális szinten tudjanak reagálni, a
termőterületek átrendezésével, az ép
csatornaszakaszok bekapcsolásával, illetve
nagyszámú mi’ta munkás bevonásával a vízvezeték-
és csatornajavítási munkálatokba.
Mivel a tengerparti területeknek csak kevesebb
mint 10 százaléka vonható művelés alá, a chimorok
intenzív halászatot is folytattak. Történeti
feljegyzésekből tudjuk, hogy a chimor halászoknak
külön dialektusuk volt, egymás között házasodtak, és
saját vezetőik irányításával elkülönült közösségeket
alkottak. A szárazföldön élő földművesekhez
hasonlóan ők is nagyban specializálódtak. Szinte
teljesen önellátóak voltak, még a kenuhoz szükséges
nádat is megtermelték a tenger közelében kialakított
vízzel borított ültetvényeken; termeltek ezenkívül
még gyapotot a hálóikhoz és köteleikhez, illetve az
úszókhoz használt dísztököket is. A halászok
zsákmányuk egy részét elcserélték a földművesek
terményeire. Azáltal, hogy csak ki kellett lépni a
házból és az év legalább 280 napján lehetett halat
fogni, Chimor tengerparti népessége nagyrészt
függetleníteni tudta magát a szárazságtól. Még az El
Niño alatt is képesek voltak annyi halat fogni,
amennyi saját szükségleteiket kielégítette, noha
ebben az időszakban a feláramlás is lelassult, sőt
időnként teljesen le is állt, amitől a szardellaállomány
drasztikusan csökkent. Ezekben az időszakokban a
szardellapaszta-kereskedelem szinte teljesen
szünetelt. Ebben a specializálódott társadalomban
minden közösségnek egyedül kellett megküzdenie a rá
leselkedő veszélyekkel és kidolgoznia a megfelelő
stratégiákat.
A majákkal ellentétben, akiknek a birodalma félig
összeomlott az elhúzódó szárazság miatt, Chimort – a
völgygazdaságok kiépítésénél tanúsított könyörtelen
módszereinek köszönhetően – sem a hosszú száraz
időszakok, sem a különösen pusztító El Niño
események nem rendítették meg. Ahogyan városaik és
metropoliszaik elkezdtek növekedni, kénytelenek
voltak hatalmas élelmiszer-feleslegeket termelni. A
majáknál a vezetőréteg belekényszerítette a
lakosságot egy olyan ördögi körbe, ahol a növekvő
népesség az élelmiszer-termelés kényszeréhez, az
pedig az esőerdők megfogyatkozásához vezetett, és
mindez együtt nagyban hozzájárult a politikai és
társadalmi összeomláshoz. A chimor városok azért
tudták túlélni a középkori meleg időszak hatásait,
mert vezetőik szoros felügyelete alatt olyan önellátó
gazdálkodási rendszer működött, melynek fő
szempontja a szárazság, az árvizek és nélkülözés
kivédése volt. Ennek érdekében olyan komplex
oázisrendszert építettek ki, amely nagy mennyiségű
emberi munkára és drákói szigorra épült. A majákhoz
hasonlóan ők is a legkülönfélébb mikroklímával
rendelkező területek megművelésének köszönhették
virágzásukat. Mindkét népcsoport viszonylag
egyszerű, de meglehetősen munkaigényes
technológiákkal igyekezett a vízhiányon úrrá lenni.
Mindkettő merev, az emberi és a természetfeletti
világ között kapcsolatot teremtő rituálékra épülő
társadalom volt. A maják esetében a merev ideológiai
háttér és a vezetőréteg igényei – mely utóbbiakat egy
idő után csak háborúskodással tudták kielégíteni –
nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy se fejlett városaik,
se maga a társadalom ne tudja átvészelni a hosszú
ideig tartó szárazságot. A chimuknak pedig még tán
az alföld majáinál is tartósabb szárazsággal kellett
megküzdeniük. Volt azonban egy hatalmas különbség.
A chimori is hierarchikus, merev társadalom volt,
ugyanakkor övék volt a föld egyik legszárazabb
vidéke, ahol nagyon ritkán esett csak eső, és ahová a
vizet nagyon távolról kellett odahozni. Miután senki
élete nem múlhatott el szárazság nélkül, és mind az
uralkodó, mind alattvalóik szinte már kondicionálva
voltak rá, időben felismerték, hogy táplálékukat
muszáj több forrásból beszerezniük, és minden csepp
vízzel takarékosan kell bánniuk. A majákkal
ellentétben nekik ott hevert a világ egyik
leggazdagabb halállománya a partjaiknál, így
kézenfekvő volt, hogy egyik legfőbb
élelmiszerforrásuk a szardella legyen. Sikerüket
ennek a helyzetfelismerésüknek köszönhették. A
chimuknak azért sikerült az, ami a majáknak nem,
mert a szárazság számukra ősidők óta meghatározó,
mindennapos élmény volt, és áthagyományozódtak
rájuk az ősök által véres verejtékkel megszerzett
tapasztalatok.
 Chimor az Andok képlékeny erőviszonyai közepette
jelentős politikai tényezővé vált. Egy idő után
azonban elkerülhetetlenül adódott néhány riválisa
fenn a hegyekben. A chimor uralkodók mindent
irányításuk alatt tartottak, kivéve egy dolgot: azokat a
vízgyűjtőket, amelyek völgyeiket vízzel táplálták.
1470 körül a becsvágyó inka hódítók, akik a hegyekből
érkeztek, először megszerezték ezeket a stratégiai
jelentőségű területeket, majd meghódították Chimort.
A királyságot beolvasztották Tawantinsuyuba, „a négy
égtáj birodalmába”, kézműveseit pedig egységesen
átköltöztették az inkák fővárosába, Cuzcóba.
A Nagy-medencétől Dél-Amerikáig a legkülönfélébb
társadalmi berendezkedéseket kikezdő nagy
szárazságokat a légkör és az egyenlítői Csendes-óceán
máig nem teljesen tisztázott kölcsönhatása váltja ki. A
következőkben azért kell odautaznunk, hogy ami
keveset tudunk a meleg évszázadokról, azt alkalmazni
tudjuk azokra a vizekre is, ahol az ENSO hatása a
klímára gigantikus méreteket öltött.
 TIZEDIK FEJEZET
DACOLVA A PASSZÁTSZÉLLEL

Több forrásból hallottam, hogy a legpontosabb

érzékelő a férfi heréjében van, és hogy éjszaka vagy
amikor a látóhatár homályba borult, vagy benn a
kabinban ezt az érzékenységet használták ki, hogy
egy sziget partjainál rátaláljanak a holthullámok
középpontjára.

Thomas Gladwin:
East is a Big Bird (1970)

I. sz. 1200. Hajnal a déli Csendes-óceánon. A nagy,

dupla falú kenuk legénysége elcsigázott. Már tizenhét
napja hajóztak, mielőtt a nyugatias szél rohama rájuk
tört, a vitorlák előre-hátra csapódtak, miközben a
hajó átszelte a tajtékos hullámokat. Az éjszakai
sötétség hajnali szürkeségre vált, a csillagok eltűnnek
az égről. Az elgyötört kormányos végigpásztáz a
látóhatáron, majd, mivel nem lát ott semmit, a feje
fölött keringő madarakat bámulja. Mozdulatlanul áll,
lába terpeszben, szeme lehunyva; érzi, hogy a lába
alatt a hullámok egy, a távoli homályba burkolózó
szigetről verődnek vissza. Percek telnek el. Marad
továbbra is a moccanatlan várakozás. Majd a
kormányos vet egy pillantást a látóhatárra, és egy
kicsit jobbra húzza a hajó orrát. Másodkormányosa
úgy változtat az irányon, hogy a szelet kicsivel a jobb
vállán túlról kapja; a másik kenu is így tesz.
Felkel a nap, a fedélzeten megrövidülnek az
árnyékok. Délre egy kicsit megerősödik a szél. A
kenuk egyre gyorsabban siklanak a vízen, de még
mindig ugyanabban a szögben szelik a hullámokat. A
kormányos már evett egy kis szárított halat és ivott
egy keveset. A hajó orrában áll és kémleli a távolt. A
következő órák minden említésre méltó esemény
nélkül telnek el. A nap a nyugati égbolton egyre
lejjebb süllyed; a kormányos árnyéka az orrhullámra
vetül. Majd amikor közeleg a napnyugta, a kormányos
lassan felemeli a karját és egyenesen előremutat. A
távolban kissé a látóhatár fölé emelkedő
facsoportosulás csak akkor látszik, ha a kenut éppen
magasra dobják a hullámok.
A kenuk egész éjszaka csendben haladnak a vízen a
sziget nyugati csücske felé. A legénység készen áll rá,
hogy bármelyik pillanatban széliránynak fordítva
megállítsa a hajót. Ahogy virrad, kivehetőek lesznek a
dombokon a pálmafák. Mindenki életjelek után kutat,
legyen az egy égő tűz vagy ellenséges bennszülöttek.
A sziget azonban minden kétséget kizáróan lakatlan.
A kormányos keletnek fordítja a hajót, megtartva a
partoktól a biztonságos távolságot. Alkalmas
kikötőhelyet keres. Meglátja, hogy egy ponton
abbamaradnak a sziklák és homokos lesz a part.
Leeresztik a vitorlákat, a kenuk a biztonságosnak
tűnő, fákkal benőtt kikötőhelyre eveznek.
A két kenu legénysége nem is sejti, hogy a világ
egyik legvakmerőbb felfedezőútján vannak éppen túl.
Megkockáztatták azt, ami általában képtelenség az
uralkodó északkeleti irányú szél miatt: a
kelet-polinéziai Mangareva-szigetről elhajózva Rapa
Nuin (Húsvét-sziget) kötöttek ki. Néhány héttel
korábban a passzátszelek elcsendesedtek, nyugodt,
párás idő váltotta fel őket. Majd nyugat felől könnyű
szél támadt fel és nem állt el néhány napon belül,
ahogy általában szokott. Így a kormányos csak ment
előre, nem sejtve, hogy mit tartogat számukra a
messzi távol. Néhány nappal azt követően, hogy a
hajósok kikötöttek új hazájukban, visszatért az
északkeleti passzát.
Polinéziára mindig úgy tekintünk, mint a
Paradicsomra. Pedig valójában a Csendes-óceánnak ez
a hatalmas kiterjedésű középső és déli területe,
melyet a Hawaii-Új-Zéland-Rapa Nui háromszög
alkot, egyáltalán nem mentes a szárazság és a nagy
esőzések ciklikus váltakozásától, sőt a déli
Csendes-óceán klímája legalább olyan
kiszámíthatatlan, mint a világ bármely másik részéé,
különösen a hajók kormányosai és a szigetek
bennszülött lakosságának a szemszögéből nézve.
Rapa Nui a Csendes-óceán lakott szigeteinek a
legeldugottabb darabja. Éppen ettől különlegesebb a
többinél mind hajózási, mind történelmi szempontból.
Már ahhoz is rendkívüli időjárási körülmények
kellettek, hogy valaki egyáltalán eljusson erre a
szigetre, hiszen a passzátszelek jellemzően a sziget
felől fújnak. A sziget szájhagyományában szerepel egy
Hotu Matu’ának, „nagy szülőnek” nevezett vezér, aki
a nagycsaládjával együtt meghódította a szigetet.
Feltehetően híján voltak minden, Polinéziában
alapvetőnek számító élelmiszerforrásnak, nem volt
náluk se disznó, se kutya, illetve az is elképzelhető,
hogy eredetileg voltak náluk állatok, és már csak a
szigeten pusztultak el. Arról sincsen tudomásunk,
hogy érkeztek-e később még más hajósok is a szigetre.
Valószínűbbnek látszik, hogy nem, mert ritkaságnak
számított a tartós nyugati szél. Joggal
feltételezhetjük, hogy a Mangarevára vezető
visszautazás lehetősége is hamarosan megszűnt a
telepesek számára, mert olyan gyorsan kivágták új
lakhelyükön a fákat, hogy már nem volt nekik miből
óceánjáró kenukat építeni.
A telepeseknek sok nehézséggel kellett
megküzdeniük. Rapa Nui szubtrópusi éghajlatú, így
vizeiben nem nő korall. Halból is kevesebb van, mint
Polinézia más területein. Esőből kevesebb esik, és azt
is gyorsan felszívja a likacsos vulkáni eredetű talaj.
Édesvízhez sem volt könnyű hozzájutni, de a
szigetlakók mégis fenn tudták tartani magukat
valahogy batáta, táró, jamszgyökér és cukornád
termesztésével. Hoztak magukkal néhány csirkét is,
melyeket nagy kőólakban neveltek, de étrendjük
jellemzően nagyon gazdag volt szénhidrátokban. A
külvilágtól elszigetelt környezet nehézségei ellenére
1600-ra már tizenötezer ember élt Rapa Nuin, akik
intenzív mezőgazdasági termelést folytattak és
körültekintően gazdálkodtak a vízzel.

Rapa Nui társadalma – mint ahogy a polinéziai

társadalom általában – előkelőkből és közemberekből
állt. A szóbeli hagyományokból az derül ki, hogy a
szigetet törzsi-nemzetségi alapon tizenkét felé
osztották,

Csendes-óceán térsége a fejezetben említett földrajzi nevekkel.

melyek mindegyikéhez tartozott egy
tengerpartszakasz is. A nagycsaládok vetélkedtek
egymással, hogy ki tud hosszabb talapzatot, illetve az
erre felállított, ősöket megformázó, s arccal a
tengernek felállított óriási szobrot, „moai”-t készíteni.
Jo Anne Van Tilburg régész legalább 887 moait talált
a szigeten, egy részüket még a kőbányában. A
négyszáz év leforgása alatt épített moaik és a hozzá
tartozó talapzatok megépítése a szigetlakók
élelmiszer-szükségletét legalább 25 százalékkal
megnövelte. Mindezért környezeti szempontból
hatalmas árat kellett fizetni. Az első betelepülés és
1600 között a sziget lakói kivágták a sziget összes
pálmafáját. Az 1700-as években a sziget lakóinak
száma 70 százalékkal csökkent.
Rapa Nui benépesítése volt a csúcspontja a
Polinézia több évszázadon keresztül tartó, kenukkal
történő felfedezésének. A hajósok több fázisban,
szigetről szigetre vándorolva jutottak el a
Csendes-óceán keleti részéről a nyugatira. Egy-egy út
legtöbbször nem volt hosszabb 500 kilométernél, de a
teljes út Mangarevától Rapa Nuiig körülbelül 2500
kilométer volt, ami elég emberpróbáló távolságnak
tűnik, különösen ha csak egy aprócska, ismeretlen
sziget várja a hajósokat az út végén. Ha csak egypár
fokkal is eltértek volna ettől az iránytól, akkor mit
sem sejtve elhajóztak volna a sziget mellett. Az is
figyelemre méltó, hogy képesek voltak kelet felé
hajózni, a passzátszél uralkodó irányával szemben,
ráadásul tették ezt olyan kenukkal, melyek nem
kimondottan alkalmasak a széliránnyal szembeni
hajózásra. A polinézek kagylóból készült fejszével
ácsolták össze kenuikat, és magabiztosan hajóztak a
nyílt tengeren is a csillagok, a szél és az úgynevezett
holthullámok segítségével. A spanyol felfedező,
Ferdinand Magellán és utódai számára a
Csendes-óceán rémisztő üresség volt, melyen
hónapokba tellett, míg áthajózott az ember, hiszen
csak a Magellán-szorostól Új-Guinea partjaiig a
távolság 12 800 kilométer. Ez a végtelennek tűnő
óceán „olyan hatalmas volt, hogy az emberi elme
aligha tudta befogadni”. Ugyanez az óceán a
polinéziaiak számára maga volt az élet, halaktól
hemzsegő, kisebb és nagyobb szigetekkel, melyeken ki
lehetett kötni, melyeknek művelés alá lehetett vonni a
földjét és ahol fel lehetett nevelni az utódokat. Mindig
az óceán közelében éltek, ismerték annak szeszélyeit,
türelemmel és kellő szakértelemmel át tudtak hajózni
végtelen kékjén. De ahogy mindannyian, úgy ők is az
időjárás elemeinek kiszolgáltatva éltek és hajóztak.
Rapa Nui, Hawaii és Új-Zéland meghódítására a
meleg évszázadokban került sor, kicsit később annál,
mint akár még néhány évvel ezelőtt is hittük. Ez
felvet egy érdekes kérdést, mégpedig azt, hogy milyen
hatással volt a középkori meleg időszak – mely a
Csendes-óceán keleti végén meleget és szárazságot
hozott – a polinéziaiak életére? Volt-e vajon ennek
megfeleltethető klimatikus jelenség a
Csendes-óceánon, és van-e annak jelentősége, hogy
Polinézia legnehezebben elérhető vidékei éppen
ezekben az évszázadokban népesedtek be, különösen
ha azt vesszük figyelembe, hogy a „távkenuzás” 1500
után teljesen megszűnt.
A Csendes-óceán vidékén a középkori meleg
időszakkal kapcsolatban csak nagyon kevés adat –
többnyire fa és trópusi korall évgyűrűk – áll
rendelkezésünkre, ezért nem állíthatjuk teljes
biztonsággal, hogy globális jelenséggel van dolgunk.
2002-ben a déli féltekére vonatkozóan csak három
darab 1000 évet felölelő adatsorunk volt: az egyik
Argentínából, a másik Chiléből, a harmadik
Új-Zélandról. Ez a három adatsor is elegendő azonban
annak megállapítására, hogy a hőmérsékletek és a
klimatikus viszonyok területenként jelentős
eltéréseket mutattak. Vagyis, ahogyan máshol is
bebizonyosodott, a klimatikus viszonyok régiónként
változtak, még akkor is, ha mind globális hatású erők
kölcsönhatásának eredményeként jöttek létre.
Az új-zélandi adatsor az Oroko-mocsárból, a
Déli-sziget nyugati partjáról származik, ahol nagyon
jól megteremnek az új-zélandi ezüstfenyő és más
egyéb, hosszan élő növényfajok. Az új-zélandi
ezüstfenyő fája szinte alig korhad, így számos félig
megkövült fenyőtörzs áll rendelkezésünkre
évgyűrűelemzéshez. Edwin Cook és kutatócsoportja
sikeresen összeállított egy i. sz. 700-ban kezdődő és
1999-ig tartó adatsort, melynek i. sz. 900-ig
visszamenve kimondottan jó az adatmegbízhatósága.
A számos ellenőrzésnek alávetett adatsorból két
átlagosnál melegebb hőmérsékletet mutató időszak
emelkedik ki, az egyik i. sz. 1137-1177, a másik
1210-1260 között. 993 és 1091 között volt egy
szélsőségesen hideg időszak, mely egyedülálló volt az
utóbbi 1100 évben. Ezenkívül 1500 után volt még egy
hirtelen lehűlés, melyet a modern kori felmelegedés
követett.
Az Oroko adatsor hőmérsékletei 0,3-0,5
Celsius-fokkal melegebbek voltak, mint a területre
vonatkozó XX. században mért átlaghőmérsékletek, az
1210 és 1260 között mért hőmérsékletek pedig az
1950 utáni felmelegedéshez hasonlíthatók.
Új-Zéland éghajlata mérsékelt, teljesen másmilyen,
mint Polinéziáé. Patrick Nunn földrajztudós különféle
forrásokból – köztük egy új-zélandi állócseppkő
oxigénizotópos vizsgálatából és számos
csendes-óceáni sziget vízszintelemzéséből – nyert
adatok alapján azt állítja, hogy a középkori meleg
időszak meleg és száraz volt a térségben, miközben a
passzáttevékenység is tovább folytatódott. Nunn a
Föld másik feléről származó, a Nílus folyására
vonatkozó adatokat használ fel annak
alátámasztására, hogy az El Niño események 1300
után gyakoribbá váltak. Megállapítása szerint 1250
után hirtelen hűvösebb, szárazabb időszak köszöntött
be, a korábbinál intenzívebb viharokkal, amely azután
végig jellemezte az 1350-1850-ig tartó kis
jégkorszaknak nevezett periódust. Nunn ezt a
korszakhatárt – mely előjátéka volt jó néhány
kulturális és környezeti katasztrófának – 1300-as
eseménynek nevezi. Az 1300-as esemény szerinte a
Csendes-óceán vidékén nagyban szétzilálta a korabeli
településeket és az életkörülményeket, nyomában
csökkent az utazások száma, kiéleződött a verseny,
sőt az egész csendes-óceáni vidékre jellemző lett a
belső háborúskodás.
Nunn klimatológiai bizonyítékainak jelentős részét
a tengerszint magasságát nyomon követő
megfigyelésekből, továbbá az eróziót és így az
áradásokat dokumentáló földtani képződmények
üledékrétegeiből nyerte. Ezek a másodlagos adatok
azonban lényegesen pontatlanabbak, mint az
évgyűrűk vagy a nagy finomságú korallnövekedési
adatok. Az utóbbi években a tudományos figyelem
középpontjába került korallkutatás nagyban
átformálta a meleg évszázadokról alkotott képünket,
ugyanis a korallokból nyert adatok nem igazolják,
hogy 1300-ban lett volna egy ilyen, az egész
Csendes-óceán vidékére kiható katasztrofális
klimatikus esemény.
Kim Cobb paleontológus először 1998-ban érkezett
Palmyrára. Nagy örömére az atoll nyugati oldalán
tizenkét ép, élő korall telepet talált. Azóta Cobb és
kutatócsoportja több mint nyolcvan koralltelepből
vett mintát, melyek alapján több mint ezer évre
vonatkozóan fel tudta tárni az óceán
hőmérséklet-ingadozásainak és az
ENSO-eseményeknek a mintázatát. Sorba rendezett
korallmintái között szerepelnek a nagy középkori
felmelegedés időszakából (i. sz. 928-tól 961-ig,
1149-től 1220–ig), az 1317-1464-es időszakból,
továbbá a jégkorszak leghidegebb éveiből, 1635 és
1703 közöttről valók. Legújabb kori adatsora 1886-tól
1998-ig terjed. Az 18O szintjének változásai viszonylag
elenyészőek, kivéve a X. századot és a XX. század
közepét. A X. századi lehűlésnek – mely egyik
pillanatról a másikra következett be – van némi
relevanciája. Ráadásul ez volt az utóbbi ezerszáz év
leghűvösebb és talán legszárazabb időszaka. A XX.
század közepe és vége közé eső ugyanakkor az utóbbi
ezer év legmelegebb és legcsapadékosabb időszaka
volt. Ha hihetünk a palmyrai koralloknak, akkor a
keleti Csendes-óceán jelentős részén La Niña hatás
érvényesült a középkori száraz időszak nagy
hányadában.
A palmyrai korallokból nyert adatok egyedülállóak
a maguk nemében, hiszen a többi hasonló adat jóval
későbbi időszakból származik. Az egyik ilyen példa az
1565 és 1985 közötti időszakot átívelő ausztráliai
Nagy-korallzátonyból vett minta, mely megerősíteni
látszik, hogy a hőmérsékletek az 1635-1703-as
időszakban, vagyis az európai kis jégkorszak idején
Palmyrán kicsivel magasabbak voltak. A
Nagy-korallzátony adatai továbbá azt is igazolják,
hogy az egyenlítői Csendes-óceán éppen akkor hűlt le,
amikor az északi félteke felmelegedett a XIX. század
vége felé. Így joggal feltételezhetjük, hogy a középkori
meleg időszak hűvös és viszonylag száraz viszonyokat
eredményezett a Csendes-óceán jelentős részén.
Palmyra – ahol a hőmérséklet még viszonylag
kiegyenlítettebb, mint más helyeken, így például
Új-Zélandon – csak egy kicsiny pont a végtelen
óceánon, de klímatörténeti szempontból mégis nagy
jelentősége van. Cobb és kollégái meg vannak róla
győződve, hogy a tengerfelszín-hőmérsékleti
különbségek változásai, ahogyan a Csendes-óceánon
keletről nyugat felé haladunk, kulcsszerepet játszanak
a hőmérsékletek globális mintázatának alakulásában.
E szerint az elképzelés szerint ez a különbség, vagyis
gradiens, a X. és a XII. században nagyobb volt, ami a
Csendes-óceánnak ebben a térségében viszonylag
hűvös és száraz időjárási viszonyokat eredményezett
a középkori meleg időszakban. A Csendes-óceán belső
egyenlítői területein ezek az időjárási viszonyok
egyértelműen ráillenek a La Niña jelenségre, az El
Niño ellentétpárjára. Ugyanez a gradiens idézett elő
pusztító szárazságot az észak-amerikai Nyugaton és
Közép-Amerikában, sőt még a világ másik végén, a
nyugat-afrikai Száhel-övezetben is. Ezenkívül
nemrégiben, a numerikus kísérletek és verifikált
óceán-légkör modellek alapján készült komputeres
modell is nagyobb ENSO-sűrűségű időszakot adott
meg a keleti Csendes-óceán vidékére a kis jégkorszak
idejére vonatkozóan (mely ebben a régióban enyhébb
volt), míg a középkori meleg időszakra gyengébb El
Niño tevékenység és hűvösebb adódott ugyanarra a
nagy kiterjedésű területre.
Több ezer kilométerrel arrébb, egy, a
csendes-óceáni selfen Lima partjainál fúrt mag az i.
sz. 800-1250-ig terjedő időszakra vonatkozóan
csökkent ENSO-tevékenységet mutat. Az ENSO-k
sűrűségéhez még az equadori Andokban, a nagy
tengerszint feletti magasságon fekvő Laguna
Pallcacocha-i lelőhelyen tizenkétezer év édesvízi
üledékéből is nyerhetünk adatokat. Noha utóbbi
jelentősen kívül esik a Csendes-óceán vidékén,
ugyanazok a klimatikus tényezők hatnak rá is. Az
itteni fúrómagokban az El Niño eseményekre a nagy
esőzések lemosta, elkülönülő törmelékrétegekből
következtethetünk, vagyis a tényleges előfordulás
még ennél is lényegesen magasabb lehet. Már a
hétezer évvel ezelőtti időszakból is ki lehet mutatni El
Niño eseményeket, de legfőképpen az 1200-1400
közötti időszakban sűrűsödtek meg, az utolsó
keletpolinéziai kirajzás idején.
 A palmyrai adatok megrengettek egy már régóta
elfogadott nézetet, miszerint az egyenlítői
Csendes-óceán klimatikus változásai ugyanazt a
mintát követik, mint máshol, vagyis hogy volt itt is
egy jól kivehető középkori meleg időszak, melyet egy
hűvösebb kis jégkorszak követett. A Csendes-óceán
számos területére azonban ennek éppen az
ellenkezője lehetett igaz. Az szinte teljesen bizonyos,
hogy jelentős területi különbségek mutatkoztak,
feltételezhetően a földrajzi szélesség függvényében.
Az emberi települések kialakulása szempontjából
alapvető jelentősége volt az úgynevezett
dél-csendes-óceáni konvergenciazónának, annak a
gyengén szeles, felhős és esős sávnak, amely a
Csendes-óceán középső részén nyugat-keleti irányban
Vanuatutól az Ausztrál-szigetekig terjedt. Ez a zóna az
ENSO-libikóka billenéseit követve mozog, illetve
változik: El Niño idején északkeleti irányba mozdul el,
miközben a ciklonok keletebbre tevődnek át és
gyakoribbakká válnak, míg a La Niña tevékenység
alatt a zóna délnyugati irányba mozdul el, és az
évtizedes csendes-óceáni oszcillációra is reagál, mely
utóbbi nem más, mint a tengerfelszín
hőmérsékletének és a csapadéknak 15-20 évenkénti
ingadozása, ahol a melegebb szakaszokhoz erősebb és
gyakoribb ENSO-események társulnak.
Mivel mindössze néhány használható adatsor áll
rendelkezésünkre, még mindig hatalmas területek
maradtak a Csendes-óceánon, melyekre a középkori
meleg időszak kihatása nagyon kevéssé ismert.
Ahogyan a magasabb északi szélességeken a
jégviszonyok változása, vagy akár néhány fokos
hőmérsékleti eltolódás is jelentős hatást tudott
kiváltani, úgy a Csendes-óceán klimatikus
változásaira és településeinek fejlődésére a trópusi
konvergenciazóna észak-déli mozgása volt
meglehetősen nagy hatással, különös tekintettel a déli
oszcilláció körforgására és az ehhez kapcsolódó El
Niño–La Niña eseményekre. Ezek a változások a
Csendes-óceán egész térségében és még azon túl is
éreztették hatásukat. A meleg évszázadokat az egész
Csendes-óceánon a La Niña típusú tevékenység
jellemezte, mely egyes területeken szárazságot,
máshol esőzéseket eredményezett. Amikor pedig a La
Niñák átadták helyüket az El Niñóknak, ahogyan ez
többször – de különösen a XIII. században –
megtörtént, a passzátszelek elcsendesedtek, és a
polinéziai hajók előtt megnyílott a lehetőség, hogy
kelet felé hajózzanak és új, távoli szigeteket
fedezzenek fel.

1769. április 13-án James Cook kapitány

lehorgonyozta hajóját, az Endeavour-t a
Matavi-öbölben. Az angliai Plymouthból Polinézia
belsejébe tett nyolc hónapos út folyamán
túlnyomórészt úgy hajóztak, hogy nem volt szárazföld
a látóhatáron. Az, hogy végül elérték Polinézia
partjait – ráadásul egy olyan korszakban, amikor a
hosszúsági fokokat még alig használták a
tájékozódáshoz –, kizárólag Cook kapitány kiváló
navigációs képességének volt köszönhető. Cook
kapitány érdemei azonban eltörpülnek a
Csendes-óceánt már ezt megelőzően átszelő polinéziai
kenuk kormányosainak ügyessége mellett. A szigetek
hajósai már több évszázaddal azelőtt megtettek sok
ezer mérföldet az óceán nyílt vizein, és benépesítették
a föld legfélreesőbb területeit, hogy a spanyol
felfedező Vasco Nunez de Balboa a panamai földnyelv
egyik „masszív magaslatáról” 1513-ban széttekintett
volna a Csendes-óceánon. Még Cook is csodálattal
nyilatkozott a kereskedésre, háborúskodásra és
távolsági utazásokra is alkalmas tahiti kenukról. A
következőket írta: „...ezek az emberek a minden
általunk ismert forrásban proe-nak vagy pahee-nak
nevezett hajóikban az itteni vizeken szigetről szigetre
hajóztak több száz mérföldet is megtéve. Útjaikon
világosban a nap, éjszaka a hold és a csillagok
szolgáltak nekik valószínűleg iránytűként. Ha ez
valóban bebizonyosodik, akkor már nem fogunk
tanácstalanul állni az előtt a kérdés előtt, hogy miként
népesültek be az itteni szigetek.” A kapitány
összebarátkozott egy Tupaia nevű kiváló
kormányossal, aki mentálisan képes volt felidézni
magában a Csendes-óceán Ausztrália vagy USA
méretű darabjának térképét.
Öt évvel később, harmadik útján Cook már a
Húsvét-szigetnek, Polinézia legtávolabbi
földdarabjának a partjainál vetett horgonyt. Addigra
már ő volt a Polinéziából és bennszülött lakosaiból
legtöbbet látott európai felfedező. Hajóútjai során
mindig talált lényeges hasonlóságokat az egymástól
akár több ezer kilométer távolságra szétszórtan fekvő
szigetek társadalmi berendezkedése között. Cook
őszintén csodálta navigációs képességüket.
„Bámulatra méltó, hogy ugyanaz a nemzet népesíti be
ezt a hatalmas – a Föld kerületének kis híján
egynegyed részét kitevő, Új-Zélandtól egészen eddig a
kis szigetig terjedő – óceánt.” Miután beszélt
Tupaiával és néhány más kormányossal,
meggyőződésévé vált, hogy a polinéziaiak
Dél-Ázsiából származnak, és hogy őseik onnét,
nyugatról hajóztak keletre a szigeteket sorra
felfedezve. A polinézek hajózási módszerét csak
nemrégiben sikerült az eredeti kenukról készült
másolatok és a korabeli hajózási technikák
alkalmazásával rekonstruálni.
De hogyan is zajlott le a Csendes-óceán
benépesítése és milyen hatással voltak a folyamatra a
klimatikus változások? Az utóbbi ötven évben
intenzívebbé vált régészeti kutatásoknak
köszönhetően ma már tudjuk, hogy a Csendes-óceán
félreeső területeinek a meghódítása a messzi
délnyugaton, a Bismarck-szorosnál és a
Salamon-szigeteknél kezdődött, ahol már i. e.
1500-ban virágkorát élte a hajózás. Ezeknek az
elsősorban jó minőségű obszidiánnal, de más
termékekkel is kereskedő „lapitáknak” kiterjedt
kereskedelmi kapcsolataik voltak az egymástól akár
több ezer mérföldre is fekvő szigetek népeivel. A
szigeteken lakók egyrészt földművesek, de
legfőképpen hajós népek voltak, akik számára a
vitorlával is felszerelt úgynevezett oldaltámaszos
kenu (vagy katamaránszerű „outrigger”), illetve az
újfajta navigációs technikák lehetővé tették, hogy
messze beevezzenek a tengerbe. Az ő hajózási
technikájuk már jóval fejlettebb volt, mint az a
látómezőt kémlelő navigáció, melynek segítségével
azok a bizonyos kenuk harminc ezer évvel ezelőtt
Új-Guineából és Délkelet-Ázsiából eljutottak a
Salamon-szigetekig.
I. e. 1200 körül a távolsági hajózásnak
köszönhetően a lapita kenuk jóval messzebbre is
eljutottak, mint a Salamon-szigetek, amely az azt
megelőző évezredeken keresztül a hajózás non plus
ultrájának számított. I. e. 1100 és 900 között már a
Fidzsi-szigeteken, Új-Kaledóniában és Szamoán is
voltak letelepedett lapita családok. „Röpke”
két-három évszázad, vagyis 15-25 generáció alatt a
lapita hajósok 4500 kilométer mélyen hódítottak meg
szigeteket a Csendes-óceán belsejében. Azt pontosan
senki sem tudja, hogy miért indultak neki ezeknek a
felfedező-hódító utazásoknak. Az élelmiszerhiánytól
és túlnépesedéstől szenvedő norvégokhoz hasonlóan a
polinézeknél is voltak, akik kényszerből indultak el.
Olyan társadalmakból érkeztek, ahol a házhelyek, a
rituális előjogok, sőt még az ezoterikus tudás is a
legidősebb fiút illette. A fiatalabb testvérek gazdasági
értelemben mindig a rövidebbet húzták. Nagyon
sokan közülük azért vették nyakukba a világot, hogy
találjanak maguknak valami kis földet, ahol
családjukkal letelepedhetnek, és amely elegendő
mennyiségű élelemmel fogja ellátni őket.
A Fidzsi-szigetek és Tonga után a Cook- és a
Társaság-szigetek irányában egyre ritkábban vannak
elszórva a szigetek. Szembetűnő, hogy ezen a ponton
volt is egy kis megtorpanás, mielőtt további
utazásokra került volna sor Nyugat-Polinézia
irányából kelet felé. Utóbbira végül Krisztus idejében
valamikor került sor – pontos dátum nem áll
rendelkezésünkre -, melyet aztán a közép és délkeleti
Csendes-óceán legtávolabbi vidékeinek meghódítása
követett az első évezred vége felé. Hawaiira i. sz.
800-ban, Új-Zélandra 1000-ben, vagy valamivel
előbb, Rapa Nuira i. sz. 1200-ban – vagyis mindhárom
szigetre a középkori meleg időszakban – települtek
be.

Így tehát, ha a legfrissebb

radiokarbon-kormeghatározásnak hihetünk, Polinézia
benépesítésének utolsó fejezete a középkori meleg
időszakra esik. A kérdés az, vajon javította-e a keletre
jutás esélyeit az első évezred vége felé valamiféle
speciális környezeti feltétel?
Az uralkodó szélirányt a trópusi konvergenciazóna
mindkét oldalán az idő legnagyobb részében a
Walker-cirkuláció gerjesztette észak-, illetve délkeleti
irányú passzátszelek határozzák meg. (A
Walker-cirkulációról azt kell tudni, hogy az El Niño
eseményeknek is az adja a motorját.) Ahogyan azzal
bármelyik kishajó legénysége egyetértene, a
passzátszelekkel hajózni valóságos paradicsomi
állapot. Hosszú napokon át maximális sebességgel
halad előre a hajó, az orrvitorlák jóval az árboc előtt
dagadnak, a fővitorla össze van fogva, ami némileg
tompítja a hajó dobálását. Éjszakák és nappalok
telnek el úgy, hogy a hajó nem veszít semmit
lendületéből. Telihold van. Az őrséget álló éjfélkor
még rövidnadrágban és meztelen felsőtesttel kémleli
az éjszakát. Kegyelmi pillanata ez a hajózásnak. De jaj
neked, ha fordul a széljárás és szemből kapod a
szelet! Kétségbeesett küzdelmet folytatsz a tajtékos
hullámokkal és a metsző nyugati széllel. A gyomrod
émelyeg, és csak arra tudsz gondolni, hogy ennek a
rémálomnak minél hamarabb vége legyen.
A modern jachtokhoz hasonlóan a csendes-óceáni
kenukkal is lehetett szélirányban és a szélirányt
keresztezve is vitorlázni. A korabeli kenuk
rekonstruált változatai a szélirányra 75 fokos szögben
is képesek hajózni (90 foknak a szélre merőleges
menetirány adódna). Már az is viszonylag lassabb
haladást eredményez, ha a szélirányra ennél kisebb
szögben hajózunk dagadó vitorlákkal. Ha ennél még
kisebb szöget zár be a szél és a hajó, a kenu lelassul,
és a szél ellenkező irányban löki, letérítve a kívánt
útirányról. Belső égésű motor hiányában a polinéz
hajósok – hasonlóan a világ bármely más pontján élő
társaikhoz – megvárták, amíg a passzátszél
elcsendesül és feltámad a nyugati szél, mely
jellemzően a menetirányukban fújt. Cook kapitány,
aki pedig kiváló hajós volt, tisztában volt vele, hogy a
polinézek miért a hátszéltaktikához folyamodnak,
hiszen ő maga is gyakorta várt kedvező széljárásra.
Tupaia azt mondta neki november, december &
január hónapban a nyugati szél és a sok eső lesz a
meghatározó & mivel a Szigetek lakói kiválóan tudják,
hogyan lehet a különféle szeleket befogni, semmi
akadálya nem lesz, hogy szigetről szigetre haladva
kereskedjünk, illetve vitorlázzunk, még akkor sem, ha
ezek a szigetek kelet-nyugati irányban helyezkednek
el.”
Ma már adathegyek állnak rendelkezésünkre a
csendes-óceáni passzátszelekkel kapcsolatban, melyek
teljesen egybecsengenek azzal, amit Tupaia mondott
Cook kapitánynak. Valóban vannak a déli féltekén a
nyárnak olyan időszakai, amikor a passzátszelek
leállnak, és a nyugati lesz az uralkodó szélirány.
Valójában délnyugati és délkeleti irányból fúj a szél,
ami kimondottan előnyös a keleti irányban haladó
kenuk számára, hiszen akkor tudnak leggyorsabban
haladni, ha a hajótat és a szélirány szöget zárnak be.
A keleti irányú hajózásnak különféle stratégiái voltak,
hiszen egészen biztos, hogy voltak olyan hajók,
amelyek kedvező nyugati szélben indultak, de aztán
ahogy a különböző nyomású légtömegek tovább
áramlottak, megfordult a szélirány. Egy nagyon
érdekes kísérletsorozat keretében napjaink hajósai
bebizonyították, hogy – amennyiben a tengerészek
kellően türelmesek és ügyesen navigálnak, továbbá
kis kerülőket tesznek, mindig egy lépéssel előre
gondolkozva – el lehet jutni nyugatról keletre.
A nyugati szél leginkább az El Niño események
idején jellemző. Amikor ugyanis az Atlanti-óceán
felett a légköri nyomás gradiens átbillen, a
passzátszél elcsendesedik és a nyugati szél –
különösen nyári időszakokban – hosszú időre átveheti
a helyét. Ez a nyugati szél általában a Csendes-óceán
középső és nyugati részén a legerősebb, de akár Rapa
Nui-ig, sőt annál keletebbre is elérhet. A nagyobb El
Niño események idején Tongáról a hajók egy
huzamban akár a Marquesas-szigetekig is el tudtak
evezni, ahol a Fidzsi-szigetekről származó ásványokat
tartalmazó agyagedénycserepeket is találtak.
 A tudósok sokáig azt gondolták, hogy a középkori
meleg időszak – a felmelegedés globális lévén – a
Csendes-óceán egyenlítői területein is magasabb
hőmérsékleteket és melegebb időjárási viszonyokat
eredményezett. Ez viszont a melegedés természetes
velejárójának tekintett erősebb El Niño tevékenységet
vont volna magával. A csendes-óceáni passzátszeleket
vizsgáló legfrissebb kutatások azonban azt mutatták
ki, hogy a Walker-cirkuláció a melegedés hatására
gyengül. Vajon valóban jobb hajózási feltételeket
eredményezett-e a középkori meleg időszak a
Csendes-óceánon? A válasz már csak azért is érdekes,
mert Rapa Nuinak, a Polinéziai-szigetek
legtávolabbikának a meghódítását jelenlegi
ismereteink alapján i. sz. 1200-ra tesszük.

A szubtrópusi Rapa Nui, a föld legeldugottabb,

emberek által lakott területe Chilétől 3700
kilométerre fekszik keleti irányban, a
Pitcairn-szigettől pedig 2100 kilométerre nyugatra.
Területe 171 négyzetkilométer, tengerszint feletti
magassága még legmagasabb pontján is mindössze
510 méter, vagyis a többi polinéziai szigetnél
lényegesen mélyebben fekszik. Tulajdonképpen
meglepő, hogy a polinéziaiak egyáltalán rátaláltak
erre a kis pöttyre a Csendes-óceán közepén, mely
észak-déli irányban mindössze 14 kilométer széles.
Még a mai modern eszközökkel, szextánssal,
kronométerrel, sőt GPS-szel felszerelkezve sem
gyerekjáték odatalálni. Az egykori kenuk kapitányai
azonban már jóval azelőtt meghatározták a sziget
helyét, hogy meglátták volna. Feltehetően az ott
fészkelő hatalmas madárraj szolgált nekik
irányadással, melyet a jó szemű hajós már 300
kilométer távolságról is észre tudott venni, mielőtt
még maga a sziget felbukkant volna a látóhatáron.
Jacob Roggeveen holland felfedező 1722. április
5-én látta meg Rapa Nui-t, tizenhét nappal azután,
hogy maga mögött hagyta Chile partjait. Teljes
meglepetésére polinéziai nyelvet beszélő
bennszülöttek fogadták, noha az egyetlen vízjáró
alkalmatosság a szigeten a kisméretű, szivárgásra
hajlamos, kisebb fadarabokból pálmazsinórral
összeeszkábált kenu volt. A szigeten nem voltak fák,
és az emberek szegénységben éltek, mégis képesek
voltak arra, hogy a tengert némán bámuló hatalmas
szobraikhoz (moai) a követ kitermeljék, majd a kész
szobrokat felállítsák. Vajon hogyan tettek szert a
tengerjáró kenukhoz és a szobrok felállításához
szükséges mennyiségű faanyagra? Ötven évvel később
Cook kapitány kötött ki Rapa Nuin, aki a sziget lakóit
„alacsony, ösztövér, félénk és búskomor” embereknek
festette le, és szintén értetlenül állt a faanyag és az
óceánjáró kenuk teljes hiánya előtt.
Mikorra tehető az első betelepülők megjelenése a
szigeten? Tény Hunt és Carl Lipo régészek
nemrégiben feltárták a sziget egyetlen homokdűnéjét
Anakenánál. Kiválóan konzerválódott rétegeken
keresztül 3,5 méter mélyre ástak le, ahol tiszta
agyagot és egy ősi talajréteget találtak, melyben
kézművestárgyak, illetve Rapa Nui jellegzetes, kihalt
óriáspálmafajtájának az üreges gyökerében
keletkezett kőbelek őrződtek meg. Ugyanebből a
rétegből delfincsontok is előkerültek, ezeket a
delfineket pedig kizárólag óceánjáró kenukkal
ejthették el. Az ezen a rétegen elvégzett hét különböző
radiokarbon-kormeghatározás alapján a sziget
benépesedésének időpontja i. sz. 1200-ra, vagyis a
középkori felmelegedés csúcspontjára tehető. Mindez
egyértelművé teszi, hogy a sziget lakói valaha kinn a
nyílt vizeken halásztak és fás-erdős területen éltek.
Az első kenuk megérkezésekor még sűrű erdőkben
állt a szigeten az itt őshonos pálmafaj, melynek
törzsátmérője elérhette akár a két métert is. Három
évszázaddal később azonban már nem volt egyetlen
sem belőlük a szigeten. Ugyanez történt még húsz
másik fafajtával is, melyek valaha hozzátartoztak
Rapa Nui tájképéhez. A két legmagasabbra növő
fafajta – a toi (Alphitonia zizyphoides), mely 30 méter
és az örökzöld Elaeocarpus rarotongensis, mely 15
méter magasra nőtt meg – a polinéziai
kenuhajótörzsek alapvető nyersanyagát adta. 1500-ra
már ez a két fajta is kipusztult az intenzív
fakitermelés miatt, melyet a kenuk, a szállásépületek,
a moaik görgető és felállító rendszerének megépítése
és a tüzelés tett szükségessé. A fák pusztulásához
ezenkívül még a betelepített rágcsálók is
hozzájárultak. A kenuépítéshez elengedhetetlen fák
hiányában az itteni lakosságnak nem nyílott módja
arra, hogy a nyílt óceánra kijutva továbbhajózzon
olyan távoli szigetekre, mint például Pitcairn és
Mangareva, ahol egyébként a fák kivágása hasonlóan
katasztrofális következményekkel járt. A kivágott
fákért fizetett ár a teljes elszigetelődés volt: Pitcairn
és Mangareva között például 1500-ra végleg megszűnt
a kereskedelem, amit a baltakő és néhány más termék
eltűnése jelez.
De hogyan hódították meg a kenusok Rapa Nuit? Az
1999-es kísérletben a Hokule’a tizenhét nap alatt
hajózott el Mangarevától Rapa Nuiig, ez a modern
kori hajó azonban több egykori polinéziai kenutípus
viszonylag nagy vitorlafelületű hibrid változata volt,
mely széllel szemben is tudott hajózni, ilyen
értelemben a korabeli oldaltámaszos modellek
némelyikénél fejlettebb volt. Arról nincs tudomásunk,
hogy a korábbi hajómodell hogyan festett, de
feltételezhető, hogy dupla falú volt és
árbocrendszerének köszönhetően hátszélben és
oldalszélben is tudott hajózni. Szembeszélben az
egykori hajók nagy valószínűséggel jóval
alulmaradtak a Hokule’á-val szemben, ugyanakkor azt
sem szabad elfelejtenünk, hogy a norvég knarrokról is
kiderült idővel, hogy sokkal jobban lehetett velük
széllel szemben haladni, mint korábban gondoltuk
volna. Egy biztos: a felfedezőutakat akkor tették,
amikor az egyébként nem jellemző nyugati volt a
meghatározó szélirány.
Amennyiben a korai hajósok képesek lettek volna a
széltől függetlenül minden irányban hajózni,
bármikor útnak indulhattak volna. Ha viszont igaz,
hogy túlnyomórészt a keleti volt a meghatározó
szélirány és a polinézek kenui nem voltak alkalmasak
a széllel szembeni hajózásra, akkor ebből az
következik, hogy a hajók csak szórványosan, az év
bizonyos időszakaiban indulhattak útnak. Az El Niño
idején a keleti passzátszelek elcsendesednek és
január-februárban az átlagosan 3-5 csomós nyugati
szél lesz a jellemző. Ilyen szél mellett egy átlagosan
1,5 csomóval (2,7 km/h) haladó kenu Polinézia
nyugati részéről a keletire körülbelül huszonkét nap
alatt hajózna át, amennyiben nem kerül se
szembeszélbe, se szélcsendbe. Napjaink mérései azt
mutatják, hogy a nyugati szél még az El Niño idején
sem fúj elég ideig ahhoz, hogy el lehessen jutni vele
keletre, de ez nem jelenti azt, hogy ez annak idején
sem lehetett így. Ha pedig éppen nem sikerült semmit
felfedezniük, bármikor hazahajózhattak a feltámadó
passzátszéllel. Arról nincsenek ismereteink, hogy a
nagy felfedezőutakat vajon egy irányban tervezték
vagy a visszatérés is beléjük volt kalkulálva. Mindez
nagyban függhetett az otthoni politikai és társadalmi
viszonyoktól, melyek lehetővé tették vagy éppen
megakadályozták a visszatérést.
Az El Niñók akkor a legintenzívebbek, amikor
sűrűn egymás után fordulnak elő. Ebből kiindulva a
régész Atholl Andersonnak és néhány tudóstársának
az a meggyőződése, hogy a keleti felfedezőutakra a
gyakorta feltámadó nyugati szelek időszakában került
sor. A polinéziai hajósok ugyan nem tudtak
komputermodellezni, viszont tudták, milyen időjárási
feltételek mellett áll be tartósan a nyugati szél, és azt
is megfigyelték, hogy a nagy páratartalommal járó
periódusok nem rendszeres időközönként
köszöntenek be. Ha akár csak egy rövidebb távú utat
kívántak megtenni keleti irányba, már ahhoz is
lényegesen hosszabb ideig volt szükségük nyugati
széljárásra, mint bármely kisebb szigetközi út
megtételéhez. Ahogyan már láttuk, vannak arra utaló
adatok, hogy az El Niño események a XII-XV.
században – vagyis a középkori meleg időszak
befejeződését és az első betelepüléseket követően –
sűrűbbek lettek.
Abban általános a közmegegyezés, hogy az
ENSO-események fontos szerepet játszottak a
középkori csendes-óceáni klíma kialakításában. Hogy
milyen mértékben voltak a csendes-óceáni hajózásra
kihatással, az már sokkal vitatottabb kérdés. Nem
állíthatjuk egyértelműen, hogy az El Niño valóban
lényeges szerepet játszott abban, hogy a szigetek
lakottakká váltak. Az viszont biztos, hogy a polinéz
szigetlakók a többi tengerparti néphez hasonlóan
alaposan kiismerték az óceánt és szárazföldi
környezetüket egyaránt. Ha a középkori meleg
időszak valóban a távolsági hajózást nagyban
elősegítő klimatikus változásokat idézett elő, akkor az
itteni hajósoknak addigra már bizonyára megvolt a
technikai tudásuk hozzá, hogy az ebben rejlő
lehetőségeket kiaknázzák.

KORALLOK ÉS A KLÍMAVÁLTOZÁS

A Csendes-óceán középső részéről vett fiatalabb

korallminták éves növekedési gyűrűi több száz évre
mennek vissza, és már tudjuk, hogyan kell őket úgy
olvasni, hogy a mai műszerek adatainak
pontosságával tudjanak vetekedni. A korallgyűrűk
olyan felbecsülhetetlen értékű adatokkal szolgálnak
az El Niño eseményekről, hogy a klimatológusok
ezen felbuzdulva mostanában előszeretettel
fordulnak korallkövületekhez a távoli múlt
kutatásakor. Sajnos az ilyen régi korallkövületek
rendkívül ritkák, a legtöbb csak töredék, melyet
viharok mostak ki a partra, ahol a további
pusztulástól csak valami csoda folytán menekültek
meg. Ha azt vesszük figyelembe, hogy mennyi
hánykolódáson mentek keresztül ezek a töredékek
a korallpolipok elpusztulását követően, akkor még
az is meglepő, hogy egyáltalán néhány közülük
megmaradt. Nem csoda hát, hogy a fennmaradt
kövületek nagy része mindössze néhány évtizedet
fog át. Itt is hasonló az elv, mint a fák évgyűrűi
esetében, és a korallokból szerzett rövid távú
adatsorokat is hosszú, úgynevezett
mesterszekvenciákba szokás rendezni.
Miért ilyen kiváló indikátorai a korallok a
klimatikus változásoknak? A korallokat apró
tengeri gerinctelen állatok, polipok alkotják,
melyek a kiválasztott kalcium-karbonátból kemény
meszes vázakat építenek. Több millió korallpolip
alkot egy-egy bonyolult képződményt, kolóniát,
mely gyakran többfelé szétágazik. A polipok
táplálékát részben a testükben megélő algák
biztosítják. Az algák a táplálékot a sekély vízbe
behatoló napfény felhasználásával állítják elő
fotoszintézissel. A korall éppen ezért nem él meg
sötét mélytengeri élőhelyeken, és csak kis
hőingadozást (25-28,8 Celsius fok) visel el.
Ezenkívül törékeny is: általában alig telik el néhány
évtized, és egy nagyobb vihar széttöri, majd a
darabokat kimossa a partra, ahol pedig előbb-utóbb
porrá zúzódik. Ép, több száz éves korallt csak a
korallban gazdag, de kevesebb viharnak kitett,
meleg vizű, kelet-csendes-óceáni szigeteken lehet
találni, ahol a szélviharok elég erősek ahhoz, hogy
a korallfejeket letörjék, és a partra mossák, viszont
nem olyan gyakoriak, és ezért a darabok épségben
megmaradnak, az időjárástól viszonylag
háborítatlanul. Kevés szigetről kerültek elő igazán
régi korallminták; az egyik ilyen a távoli és kevesek
által látogatott Palmyra volt.
A palmyrai korallfejekből vett magokon
látszanak a korall növekedési gyűrűi, melyek
izotóptartalma jelzi, hogy a korall növekedése
során milyen hőmérsékleti ingadozások
következtek be a tengerfelszínen. Hidegebb vízben
a korall több nehéz 18O-as oxigénizotópot épít be,
míg meleg vízben a könnyebb 16O-os izotópból van
több. Nagy felbontású tömegspektrometria
segítségével Cobb nagy pontossággal ki tudta
mutatni a két izotóp viszonylagos arányának finom
változásait is. A két izotóp viszonylagos szintjének
0,02 százalékos változása körülbelül 0,6
Celsius-fokos hőmérséklet-változást jelez.
A Palmyrán feltárt többtucatnyi, egymást átfedő
rövid korallsorozat életkorát az urán-tórium
izotópos kormeghatározással állapították meg. Az
urán-tóriumos – időnként tórium 230-asnak
nevezett – kormeghatározás egy úgynevezett
radiometrikus technika, mellyel az olyan meszes
anyagok korát mérik, mint amilyen a korallváz. Kis
mennyiségű urán minden természetes vízben jelen
van oldott állapotban, így nyomokban a korall is
beépíti a vázába. Ezzel szemben a tórium nem
oldódik vízben, és csak akkor tud bekerülni a
korallba, amikor a már benne lévő 234 urán 230
tóriummá bomlik. Az uránium-tórium izotópos
vizsgálat úgy határozza meg a koráll korát, hogy
megnézi, a 234 urán és a 230 tórium milyen
arányban van benne jelen. Ennek a
kormeghatározási módszernek a segítségével Cobb
sikeresen rekonstruálni tudta az egyik nagyon
fontos klimatológiai archívumnak a legkorábbi
adatait.
A palmyrai fúrómagokból kiderül, hogy az El
Niño milyen nagy hatást gyakorol a sziget
klímájára, mennyivel melegebb és csapadékosabb
az időjárás az El Niño, illetve mennyivel hűvösebb
és szárazabb a La Niña idején. Az El Niño
események idején az 18O szintje csökken a
korallban, míg a La Niña idején megnő, így ezeknek
a szinteknek az ismeretében a klimatikus
eseményeket meglepő pontossággal jelző
„készülékhez” jutunk, mely eseményeket ezt
követően az egymást átfedő több tucatnyi rövid
urán-tórium sorozat segítségével pontosan datálni
is tudunk. Ezekből az adatokból például kiderül,
hogy az ENSO-tevékenység a XII. és a XIV.
században a mainál alacsonyabb volt.

A POLINÉZIAI BENNSZÜLÖTTEK NAVIGÁCIÓS

 TECHNIKÁJA

Amikor James Cook kapitány, a brit birodalom

felfedezője eljutott Tahitira, egy olyan kérdés
fogalmazódott meg benne, amelyre még a mai
tudósok sem tudnak teljesen megnyugtató választ
adni: hogyan sikerült Tahiti lakóinak ezt a félreeső
szigetet a maguk számára meghódítaniuk? Hogy
tudtak ezek az emberek egyszerű kis kenuikkal és
az európaiak által használt navigációs eszközök
nélkül a Csendes-óceán legeldugottabb szigeteire
eljutni és ott letelepedni? Cook kapitány
megismerkedett egy tahiti hajóskapitánnyal,
Tupaiával, és megkérdezte tőle, hogy a kenuk
kapitányai hogyan jutottak el egyik szigettől a
másikig úgy, hogy közben nem láttak szárazföldet a
láthatáron. Tupaia erre elmagyarázta, hogyan
tájékozódtak nappal a nap, éjszaka a hold és a
csillagok állása alapján.
Tupaia úgy ismerte Polinéziát, mint a tenyerét.
Tudta a szigetek nevét, a pontos helyüket, hogy
mennyi időbe kerül eljutni egyiktől a másikig.
Beszámolója alapján Cook készített egy vázlatos
térképet. A kutatók ma úgy tartják, hogy Tupaiának
egy körülbelül 2,5 millió négyzetkilométeres
területről voltak pontos elképzelései, mely
északkeleten a Marquesas-szigetekig, keleten a
Tuamotu-szigetekig, délen az Ausztrál-szigetekig és
délnyugaton a Cook-szigetekig terjedt. Még a
nyugatra eső Fidzsi-szigetek és a Szamoa-sziget
sem esett ki a látóköréből.
A későbbi idők felfedezői már nem tettek föl
navigációval kapcsolatos kérdéseket a tahiti
hajóskapitányoknak. A tudósok először azt
feltételezték, hogy a Csendes-óceáni-szigetekre
csak véletlenül jutottak el kenuikkal az első
telepesek, amikor az áramlatok mélyre besodorták
őket. 1965-ben azonban David Lewis, egy angol
cirkáló tengerésze a mikronéziai
Karolina-szigeteken találkozott néhány sokat látott
helyi kormányossal, akik elmesélték neki, hogy
amikor a kiindulási pontjuktól távol eső
szigetcsoportok egy-egy szigetén akartak kikötni,
akkor – miközben mélyen benn a tengeren hajóztak
– hogyan határozták meg a kulcsfontosságú
csillagok zenitjéből, a holthullámok irányából, a
távoli szigetekről visszaverődő hullámokból, sőt a
tengeri és szárazföldi madarak röptéből a
megfelelő irányt. Ezek a hajósok a tenger és az
égbolt jeleinek a felhasználásával biztonságban
vissza is tudtak hajózni oda, ahonnét érkeztek.
Lewis a fejébe vette, hogy a polinéz hajósok
kihalófélben lévő tudását meg fogja menteni az
utókor számára, ezért európai tervezésű óceánjáró
katamaránjával úgy hajózott el a Cook-szigeteki
Rarotongától Új-Zélandig, hogy közben csak egy
csillagtérképet és egy polinéz kormányost használt
segítségül. Az 1970-es években Lewis a
Karolina-szigeteki kormányosok mellett inaskodott,
megtanulta, hogy kell a nap, a hold, a csillagok, a
felhők és a különböző mintázatú hullámok, vagy
éppen a madarak röpte segítségével navigálni.
Az 1960-as évek második felében Ben Finney
antropológus régi polinéz hajótípusok modern
másolataival kezdett hosszú kísérletsorozatba. Az
első ilyen hajó a 12 méter hosszú Nalehia volt, egy
hawaii uralkodói hajó másolata. A hawaii vizeken
tett próbautak alkalmával kiderült, hogy a hajó
oldalszélben is tudott haladni. Ezen felbátorodva
Finney egy Hawaii-Tahiti oda-vissza utat vett
tervbe egy olyan hajóval, mely a különféle
polinéziai hajómodellek hibrid változata volt. A
hawaii Herb Kawainui Kane által tervezett Hokule’a
19 méter hosszú, dupla falú kenu volt, rákolló
formájú vitorlákkal. Finney, a mikronéziai
kormányos, Mau Piailung és a többségében hawaii
legénység 1976-ban tette meg a Hokule’á-val a
Hawaii-Tahiti útvonalat oda, majd vissza. A
következő egy két éven át tartó csendes-óceáni út
volt, melyen kizárólag a polinéziai bennszülöttek
navigációs módszereire hagyatkoztak. A sikeres
kimenetelű Hokule’a-kísérletnek köszönhetően az
ősi polinéziai navigációs technikák mind írásban,
mind a szóbeli hagyományban megőrződtek az
utókor számára.
Minden hajós bőven vitt magával élelmet, főként
szárított növényi gumókat, időnként még csirkét és
disznót is. A szárított hal is alapélelmiszere volt az
útnak, és ehhez jött még hozzá, amit út közben
fogtak maguknak. Édesvizet lopótökökben vittek
magukkal, és nagyon takarékosan bántak vele,
illetve kiadós esők idején a lopótököket
utántöltötték. Bár a legtöbb hajó útnak indításakor
szempont volt, hogy a magukkal vitt élelmiszer és
víz az egész útra elég legyen, a legénység minden
bizonnyal nagyon ügyelt, hogy takarékosan bánjon
a készletekkel. Az utak nagy többsége nem tartott
tovább néhány hétnél. Kivételt ezalól csak a távoli
Hawaiira vagy a Kelet-Polinéziába irányuló
hosszabb utazások képeztek.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET
A REPÜLŐHAL-ÓCEÁN

Egyre nagyobb lett a forróséig. A hőmérő 42 fokot

mutatott. A vihar mikrobáktól hemzsegő forró
homokkal fújta teli a szemünk és az orrunk, és
mindent áthatott az oszlásnak indult testek, az
átvizesedett ruhák, a haj és bőr bűze.

Louis Klopsch (1900)

„Az éhínség indiai specialitás. Máshol az éhezés

csak apró mellékkörülmény. Indiában kataklizma”,
írta egy viktoriánus utazó, aki saját szemével látta az
1896-99-es nagy indiai éhezés borzalmait. Nem lehet
pontosan tudni, hogy hányan haltak bele az éhezésbe,
vagy az amiatt szerzett betegségekbe, de szerény
becslések szerint is legalább 1,9 millió ember. A
szenvedés mértéke leírhatatlan volt. Julian
Hawthorne volt a Cosmopolitan Magazine
különtudósítója Indiában. Vonattal érkezett az éhezés
által leginkább sújtott területre, és döbbenten látta a
sínek mellett, hogy egész családok haltak éhen a fa
alatt ültükben. „Ott ültek a fa alatt, és most
mindannyian halottak; könnyű ruháikat fodrozza a
szél, de csak addig, míg a sakálok velő után kutatva
szét nem tépik a holttesteket.” A közép-indiai
Jubulportban (Dzsabalpur) az amerikai
misszionáriusok elvitték a piacra, ahol elképedt a
kövérkés kereskedők és a gabonáért kolduló „két
lábon járó emberi csontkollekciók” közötti
kontraszton. Szegényházakba is ellátogatott, hogy az
éhezés áldozataival találkozzon.
,A comb- és a sípcsont közötti térdízületeik úgy
kiálltak, mint egy igazi csontváznak, és a könyökük is.
Koponyájuk és csontos álluk alatt a nyak olyan volt,
mint egy kopasztott csirkéé. Ami a testüket illeti, nos,
az nem volt nekik, legfeljebb csak a váza maradt
meg.” Ahogyan a történész Mike Davis megjegyezte,
1887-ben Viktória királynő jubileumi „ünnepségei
tömeghalálba fulladtak”. A brit rádzs
segélyakciójának teljes kudarca is hozzájárult a
katasztrofális helyzet kialakulásához.
A XIX. század végi nagy indiai éhezéshullámokat a
monszunesők többéves kimaradása okozta, ami – ma
már tudjuk – az El Niño tevékenységgel áll
összefüggésben. Magában a jelenségben nem volt
semmi újszerű. Már ezer évvel ezelőtt is több millió
ember élt Dél- és Délkelet-Ázsiában, illetve az
Indiai-óceán partjainál a Nílustól egészen Kínáig, a
monszunnak és az azzal szövevényesen összefonódó
El Niño és La Niña eseményeknek teljesen
kiszolgáltatva.
Ahogyan a korábbiakban láttuk, a középkori meleg
időszak idején a Csendes-óceán nagy részén elhúzódó
La Niña hatás érvényesült, mely egészen az
Indiai-óceán nyugati partjáig, vagyis
Északkelet-Afrikáig éreztette hatását. Ugyanakkor az
etióp hegyekben az áradás időszakában lehulló
monszuneső teszi ki a folyó vízhozamának 90
százalékát az éves kiáradás idején. A közhiedelemmel
ellentétben teljesen rapszodikus, hogy a Nílus
mennyire lép ki medréből, hiszen évről évre változik
az etiópiai szárazság, illetve esőzések függvényében.

A fejezetben említett helyek, valamint a monszunszelek általános

útja.

Amikor még nem volt meg az Asszuáni-gát, az

egyiptomi földműves népességre azonnal éhezés várt,
ha az árterületet nem öntötte el elegendő víz. Voltak
olyan egyiptomi tartományok, ahol az átlagosnál két
méterrel alacsonyabb vízszint esetén a tartomány
háromnegyed része megfelelő mennyiségű öntözővíz
nélkül maradt. Ha a másik véglet következett be,
akkor a víz nagyon rövid idő alatt duzzadt meg és
söpört el mindent, ami az útjába került, gyakorta
egész falvakat. Az egyiptomi fáraók generációinak
hosszú sora rettegett teljes joggal az áradások miatt,
és tett meg mindent azért, hogy különféle gondosan
kalibrált mérőműszer – nilométer – segítségével a
várható vízszintet meg tudja jósolni. Utódaik sem
voltak ezzel másként.
I. sz. 715-ben Abd al-Malik omajjád kalifa a folyók
alacsony vízszintje és az azt követő társadalmi
felbolydulás feletti aggodalmában elrendelte egy
nilométer felépítését Kairó közelében, a Roda-sziget
déli csücskében. Másfél évszázaddal később az
abbászida al-Mutawakkil kalifa az újjáépítésre adott
megbízást, melynek vezetésével Abu’l-Abbász Ahmad
ibn Muhammad ibn al-Kathir Farghani, vagy ahogy
Nyugaton ismerték, Alfraganus építészt bízta meg. A
nagy asztronómus egy nyolcszögletű oszlopot épített
fel egy kővel kirakott kútban, mely három csatornán
keresztül kapcsolódott a Nílushoz. Az oszlop 19
egyiptomi cubitból (egy cubit 0,54 méter) álló
mércéjébe a legmagasabb és a legalacsonyabb vízállás
volt befaragva, mely így kb. 10 méteres vízszint
mérésére volt alkalmas. A nilométer falán a Koránból
vett vízzel, növényekkel és bőséggel kapcsolatos
idézetek állnak. Ideális mértékű áradás esetén a
vízszint 16 cubit volt. Ennél alacsonyabb szárazságot
és éhezést jelentett. A 19 cubit feletti mérőállás már
katasztrofális mértékű árvízzel fenyegetett.
Nem várná az ember, hogy a Roda-szigeti oszlop
használható klimatológiai információval szolgálhat a
számunkra, de ne feledjük, hogy az általa rögzített
adatok több mint 1500 évesek. Fekri Hassan
régész-demográfus újrakalibrálta a Roda-szigeti
adatokat úgy, hogy abban az üledékképződés és egyéb
tényezők is bele legyenek kalkulálva. Ennek alapján i.
sz. 930-1070 közé tesz egy alacsony vízállású
időszakot, melyet 1070 és 1180 között egy magas
vízállású követett, majd a Nílus vízszintje hirtelen
ismét csökkent, aminek köszönhetően 170 éven át
kevesebb vizet hozott az áradás. A gyenge áradás
rossz termést eredményezett, éhezést és emelkedő
gabonaárakat. A kalifáknak tehát bőven volt okuk
miért aggódni, és kimondottan hasznos befektetésnek
számított részükről a nilométer. I. sz. 622 és 999
között csak 102 alacsony vízszintű év volt, ez az évek
kevesebb mint 28 százaléka. I. sz. 967-ben 600 000
ember, vagyis Egyiptom lakosságának egynegyede
halt meg éhínségben vagy valamilyen éhezés
kiváltotta betegségben. Egy másik, 1220-21-ben
pusztító éhség idején 100-500 ember halt meg
naponta csak Kairóban.
 A X., illetve XIII. századi szárazság, melyről a
Roda-szigeti nilométer szolgált adattal, kihatott
Kelet-Afrikára is. A Naivasha-tó Kenya középső részén
körülbelül i. sz. 1000 és 1270 között egy hosszabb,
fokozottan száraz időszak nyomait őrzi, melyet
mindössze 1200 és 1240 között szakított meg egy
rövid, valamivel esősebb időszak. Ezzel szemben az
1770-1850 közötti periódus a kis jégkorszak
csúcspontján általánosságban véve csapadékosabb
volt. A Naivasha-tó által szolgáltatott adatok
egyáltalán nem egyediek. A Viktória-, a Tanganyika-
és a Malawi-tóban is szárazság és alacsony vízállás
nyomait lehet felfedezni 1040 után. A Kilimandzsáró
időjárását is szokatlan szárazság jellemezte
ugyanebben az évszázadban. A tavak kívül esnek a
Kelet-afrikai-magasföld területén, ahol
tehénpásztornépek éltek legalább kétezer éven át.
Semmit sem tudunk az itteni népcsoportokról azon
kívül, hogy kevés tárgyat használtak és folyton
mozgásban voltak, kivéve, ha nagy szárazság
pusztított, mert akkor igyekeztek állandó vízlelőhely
környékén maradni. A történelem nagyobb
szárazságaiból kiindulva feltételezhető, hogy a legelők
zsugorodásával több ezer marha esett áldozatul a
szárazságnak. Ugyanakkor a többi pásztornéphez
hasonlóan csapadékos évek idején ők is
felduzzasztották az állományt, hogy legyen
vésztartalékuk, ha később ismét nehéz idők
köszöntenek rájuk. Ahogy a Száhel-övezet
pásztornépeinél, úgy az ő esetükben is a világ másik
végén keletkező klimatikus jelenségektől függött
állatállományuk sorsa.
Körülbelül ezer évvel ezelőtt, amikor az afrikai
szárazság a legerősebb volt, muzulmán kereskedők
telepedtek le kis közösségekben a tanzániai és a
kenyai tengerpart mentén. Korábban már
évszázadokon át jöttek ide elefántcsontért, faanyagért
és trópusi terményekért, de ekkorra már le is
telepedtek a kelet-afrikai partok mentén. A helynek
kizárólag kereskedelmi szempontból lehetett nagy a
vonzereje, mert egyébként a tengerparton az időjárás
kellemetlenül forró és száraz. Sivatagos,
barátságtalan vidék választotta el ezeket a városokat
a távol, a szárazföld belsejében élő pásztornépektől,
de a kicsi, többnyelvű, részben afrikai, részben iszlám
„kővároskák” – mely nevüket korallházaikról kapták –
az afrikai arany-, elefántcsont- és fakereskedelmen
gazdagodtak meg. Annak az ezer évvel ezelőtti
kiterjedt kereskedővilágnak voltak ők az előretolt
hídfőállásai, mely a monszunra és egy klasszikus
vitorlástípusra, a háromszögvitorlás dhow-ra alapozta
létét.
Nincs még egy olyan tenger a földön, amelyik
annyira kegyes lenne a tengerészekhez, mint az
Indiai-óceán északi vizei. Ősi arab dalokban
Repülőhal-óceánnak nevezik. Lényegesen kisebb, mint
a Csendes-óceán, és jóval kiszámíthatóbb szelek
fújnak felette. Az Indiai-óceán olyan, mint egy óriási
tengeröböl: északról egyrészt védi Ázsia, másrészt
India az Arab-öbölre és Bengál-öbölre tagolja, mely
utóbbi a Délkelet-Ázsia partjait mosó keleti vizek felé
is kijárást biztosít. Az ázsiai kontinens egyrészt határt
szab az óceánnak, másrészt összezavarja a
szélirányokat. Az Egyenlítőtől északra a hajósok már
a monszunövben hajóznak: az Indiai-óceán nyugati
vizeiről az Afrika és Madagaszkár között átvezető
Mozambik-csatornán át észak felé, majd keletnek az
Arab-tengeren át és a Bengál-öbölben. A környékbeli
vizeken az északkeleti és a délnyugati monszun
ritmusa határozta meg évszázadokon keresztül az
óceáni hajózás kereteit.
Az i. sz. első évszázadban állította össze egy
névtelen görög-alexandriai kereskedő a Periplus
Maris Erythraei, vagyis az Eritreai-tenger Periplusza
című munkát. A görög periplus szó jelentése
„körbemenetel”, vagyis pontosan az, amiről az
ismeretlen szerző feljegyzései szólnak. A szövegek
minden bizonynyal a szerző első kézből szerzett
tapasztalatai alapján íródtak az óceánról, melyet a
kapitányok hajóikkal láthatóan időjárástól és
évszakoktól függetlenül egész éven át róttak. Szigetről
szigetre haladva és egyenesen a nyílt tengeren
hajózva is eljutott Afrikából Indiába a monszun szelek
szárnyán. „Ezeket az utakat Canaból és Eudaemon
Arabiából – ahogy azt a fentiekben leírtam – általában
kis hajókkal az öblök partja mentén végigvitorlázva
tették meg, majd Hippalus volt az első hajóskapitány,
aki a kikötők helyét és a tenger viselkedését
megfigyelve először tette meg ezt az utat kitérők
nélkül a nyílt tengeren.” A Jelenések könyve a
vörös-tengeri, a monszunnak köszönhetően virágzó
kereskedelem lírai felsorolását adja, említve „az
arany- és ezüstárut, a drágakövet és gyöngyöket, a
patyolatot, bíbort, selymet és karmazsint, a sokféle
tujafát és elefántcsont csecsebecsét, az értékes fából,
bronzból, vasból és márványból készült mindenféle
edényt”. Ezeknek az áruknak a kereskedelme kapcsán
jöttek létre a kelet-afrikai partok mentén azok a
stratégiai jelentőségű kereskedővárosok, melyek
közül a dél-tanzániai Kilwa volt a legdélebbi.
Mindegyik monszunszél körülbelül fél évig fúj, a
váltás azonban nem egyik napról a másikra
következik be. A délnyugati monszun India nyugati
partján május végére hozza meg az esőt, de csak
júliusban éri el maximális erejét, mely azután
októberig fokozatosan csökken, majd teljesen eloszlik.
A gyakorta a csendes-óceáni La Niña eseményekkel
összefüggést mutató intenzívebb
monszuntevékenység idején az erős esőzések és a
viharos szél az indiai partok legkitettebb kikötőit még
a legnagyobb vitorlás hajók számára is
megközelíthetetlenné tette. Az eső negyven-ötven
napig szinte egyfolytában esik, amit a jó idő csak
néhány napra szakít meg. Az óceánjáró tengerészek
számára ezek az időjárási viszonyok semmi jóval nem
kecsegtettek, különösen nem azok számára, akik nyílt
rakterű, a part mellett araszoló hajókon szolgáltak.
Az északkeleti monszun igazi jótétemény a
hajósoknak: sosem erősödik fel túlságosan, és
kiszámítható. Egy ilyen szél, amelyik éjjel-nappal
következetes rendszerességgel fúj, kész megváltás a
hajósok számára. November és május között ez a
monszunszél repítette a dhow-kat a Perzsa-öböltől
egészen Indiáig, illetve az indiai kikötőkből induló
hajókat Mezopotámiába, majd onnét az arábiai partok
mellett a távoli nyugati fűszerszigetre, Socotrára,
mely az Indiai-óceán egyik karjának, a
Vörös-tengernek a tövében fekszik. Azzal egyidejűleg,
hogy a kalmárhajók keletről elérték Indiát, a
Maláj-félsziget és más keleti kikötők felé tartó kínai
dzsunkák és hajók már elindultak a délnyugati
monszunnal, mely április és július között fújt a
Bengál-öbölből. Ugyanezekkel a szelekkel jutottak el a
vitorlás hajók egészen a vietnami partokig és a
Dél-kínai-tengerig is. Tették ezt egészen
szeptemberig, amikor a gyengülő déli szél
fokozatosan az északkeleti monszunnak adta át a
helyét, amelyik azután megint áprilisig az uralkodó
széljárás volt, és amellyel megkezdődött a következő
ciklus. Ezek a monszunszelek tették azt is lehetővé,
hogy India és Kína tengeri úton kapcsolatba kerüljön
a római és az iszlám kultúrával.
Azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy a
csendes-óceáni passzátszelekhez hasonlóan a
monszunszelek sem mindig teljesen szabályos
ritmusban fújtak, ugyanis valamilyen – még ma sem
teljesen ismert – mechanizmus időnként eltéríti a
monszunszeleket az Indiai-óceánon hol északi, hol
déli irányban. Amikor a monszunszelek délebbre
tolódtak, az Etióp-magasföldnek jutott elegendő
csapadék, amikor viszont északabbra, akkor
drasztikusan csökkent a csapadékmennyiség, és
évtizedes vagy még annál is hosszabb szárazság lett a
végeredmény. A meleg évszázadokban különösen
meghosszabbodtak a száraz időszakok párhuzamosan
a még mindig kevéssé feltárt csendes-óceáni La Niña
tevékenységgel. A X. és XIII. századi száraz periódus
alatt a monszunszelek éppen északabbra fújtak, és
valóban – ahogyan láttuk – Etiópiában és a
kelet-afrikai tavak vidékén ez egy meglehetősen
száraz időszak volt. Így, noha Indiában bőven hullott
eső, és a délnyugati monszunszél erősen fújt, Afrika
szárazsággal küszködött. Ian Blanchard történész
szerint a monszun észak-déli irányú ingamozgása
100-120 éves ciklusokban történik.
A meleg évszázadok alatt az Indiai-óceánon a
hajózás például az erős délnyugati monszunszél miatt
– mely a keletebbre, a Csendes-óceánon a szárazföld
irányába fújó La Niña tevékenységgel hozható
összefüggésbe – sokkal nagyobb kihívást jelentett,
hiszen India nyugati partjainak a megközelítése
sokkal nagyobb kockázattal járt. A több nyelven
beszélő, a Vörös-tenger, a Perzsa-öböl és az
Indiai-óceán vizeit járó hajóskapitányok útvonalaikat
az uralkodó szélirány váltakozásához igazították,
ahogyan a kereskedők is, akiknek jobban megérte
például adott esetben a Vörös-tengertől a Nílusig
szárazföldön eljutni, mint a szembeszéllel
reménytelen csatákat vívni. Az utazás ekkoriban sem
szárazföldön, sem vízen nem volt egyszerű. „Nappal
...sok [hajó] vész el, mert a szorosoknál a szárazföld
felől fújó szelek felkorbácsolják a tengert”, írta
Thomé Pires portugál hajós 1513-ban. A meleg
időszakban a délnyugatról fújó monszunszélnek
köszönhetően a hajók keleti irányban gyorsabban
haladtak, amitől az elefántcsontban rendkívül gazdag
kelet-afrikai partok vonzereje feltehetően még tovább
nőtt a tengerészek szemében. Ekkor kerülhetett sor a
több helyen is kapcsolatokkal rendelkező kereskedők
letelepedésére. (Az afrikai elefánt agyara könnyebben
faragható, mint indiai társáé, és ennek a
felismerésnek a hatására szinte kielégíthetetlen igény
keletkezett az afrikai elefántcsont iránt Indiában, ahol
többek között azért is nagy becsben volt, mert a
menyasszonyi ékszerek is elefántcsontból készültek.)
A hajózásnak szinte az év minden szakában
megvoltak a maga veszélyei, a dhow-kapitányok
stratégiája azonban a meleg évszázadok
Indiai-óceánján némileg a szaharai tevekaravánokéra
emlékeztetett. Amikor valamivel több volt az eső, a
karavánok mélyen bemerészkedtek a Szahara szívébe,
ahol ezekben az időszakokban találtak útközben is
vizet. Száraz időszakokban azonban nyugatabbra
tették át az útvonalukat, hogy az Atlanti-óceánhoz
közelebb maradhassanak. Ahogyan a sivatagban a
tevéknek, úgy a tengeren a dhow-knak köszönhetően
tudtak az emberek viszonylag könnyen alkalmazkodni
a változó időjárási viszonyokhoz. A dhow-k is gyorsan
tudtak haladni a hátszélben, amennyiben kapitányaik
kellően türelmesek voltak, és megvolt az
információjuk arról, hogy a monszunútvonalak
észak-déli irányú ingamozgásukban éppen hol
tartanak. A meleg évszázadokban az Indiai-óceánon a
kereskedelem éppen azért tudott zavartalanul tovább
folytatódni, mert ezek a hajósok nagyon rugalmasan
alkalmazkodtak a megváltozott szélviszonyokhoz. Az
automobil, a vasúti közlekedés és a gőzhajók
megjelenése előtt a távolsági kereskedelem – legyen
az tengeri vagy szárazföldi – annak köszönhette
folytonosságát, hogy „tapogatóit” messzire kinyújtva
érzékelni tudta a várható változásokat és képes volt
alkalmazkodni hozzájuk. Ha az Indiai-óceán
egyik-másik kikötője, ahol a hajók előszeretettel
horgonyoztak le, eliszaposodott, vagy kalózok
fészkelték be magukat az egyik, korábban
biztonságosnak számító folyótorkolatba, esetleg
másként kezdett fújni a monszunszél, akkor a
korábban ezen az útvonalon járó hajók más útvonalak
mentén kereskedtek.
A Nílus alacsony áradási vízszintjének, a
kelet-afrikai szárazságnak, a felerősödő délnyugati
monszunszélnek, a hajóútvonalak állandó
változásának az Indiai-óceánon egyaránt a föld
hatalmas területeire kiható klimatikus változások,
illetve a Csendes-óceán délnyugati részén található
úgynevezett „forró medencék” (Hot Pool) voltak az
eredői.
 A korábbi fejezetekben a hőmérséklet- és
csapadékváltozás számtalan példáját vettük
szemügyre. Az Indiai-óceántól távol eső kaliforniai
Santa Barbara-csatornából nyert fúrómag egy tartós
hűvös tengerfelszíni hőmérsékletek és erős
feláramlások jellemezte, La Niña típusú, i. sz.
500-1300-ig tartó időszakról tanúskodik. (A La Niña –
ahogyan a 7. fejezetben már tárgyaltuk – az El Niño
ellentétpárja.) A Csendes-óceán belsejében található
Palmyra-atoll is viszonylag hűvös és száraz, időnként
talán a La Niñára emlékeztető XII. századi időjárási
viszonyokról árulkodik (lásd Tizedik fejezet). A Peru
partjainál fúrt mélytengeri mag egy hosszú, i. sz.
800-1250-ig tartó La Niña típusú klimatikus korszak
nyomait őrzi. Az ecuadori Andokban és a
Közép-chilei-síkságon található tavak is egy El Niño
jelenségekben, vagyis áradásokban és vízözönszerű
esőzésekben rendkívül szegény i. sz. 900-1200-ig
tartó időszak paleontológiái dokumentumai (ahogyan
a 9. fejezetben láttuk).
A X-XIII. századi szárazság jellemző terjedési
iránya a Csendes-óceán akkoriban hűvös és száraz
vidékéről a Hot Pool környékéig tartott, addig a
területig, ahol Ázsia és az Indiai-óceán monszunjai
születnek. A Hot Pool olyan, mint egy, az Egyesült
Államoknál négyszer nagyobb alapterületű fürdőkád:
a meleg víz felszíne kelet-nyugati irányban 14 500
kilométer, észak-déli irányban 2400 kilométer
hosszan terjed az Egyenlítő mentén. A Hot Poolhoz
tartoznak az egyenlítői Csendes-óceán nyugati vizei
Új-Guinea és Szamoa között, amiből egy hosszú
nyúlvány indul ki az Indonéziai-szigeteken át messze,
egészen az Indiai-óceán belsejéig. A világ tengereinek
ezek a legmelegebb vizei, elég magas hőmérsékletűek
ahhoz, hogy a meleg és a pára fel tudjon jutni
magasan a légkörbe és kihatással legyen a környező
földterületek – India és Kína – időjárására.
Valószínűsíthető, hogy az El Niño események
intenzitása a Hot Pool méretének és hőmérsékletének
ciklikus változásaival áll szoros összefüggésben, de
keletkezéseik körülményeiről még nincsenek pontos
ismereteink.
Az El Niñók kialakulásakor a Hot Pool kelet felé, a
Dátumválasztó vonal irányába mozdul el. Ekkor egy
erős, magas nyomású rendszer alakul ki Indonézia
fölött. A magas nyomású központ késlelteti a
monszunt, szárazság alakul ki, hatalmas területeken
erdőtüzek törnek ki, ahogyan a rossz emlékű
1997-98-as nagy El Niño idején is láttuk. Az erős
ENSO-tevékenység eredményeként csökken a
csapadék Délkelet-Ázsia nagy részén, egészen
Ausztráliáig és Új-Zélandig. Az 1870-1900-as erőteljes
El Niño ciklus folyamán az ausztráliai Új-Dél-Wales és
Viktória állam elsivatagosodott, hatalmas erdőtüzek
és több napig tartó homokviharok pusztítottak.
Milliószámra pusztultak el a birkák, és hatalmas
területeken ment tönkre a termés. Azonban nincs két
egyforma El Niño, így a hatása is mindig más és más.
Olyan még kevéssé ismert jelenségek is kihatással
vannak rá, mint például az eurázsiai hótakaró
váltakozásának tízéves, vagy annál hosszabb ciklusai.
Az Indiai-óceán éghajlatára ugyan kihatással van a
Csendes-óceán váltakozó éghajlati jelensége, a déli
oszcilláció, ugyanakkor számtalan olyan független
változó is létezik, mely jelentős eltéréseket idéz elő.
Azt ugyan nem állíthatjuk, hogy egy erős El Niño
minden esetben a dél-, délkelet-ázsiai monszun
elmaradásával jár együtt, de az ENSO és az indiai
száraz időszakok között valóban fennáll kapcsolat. Az
1870 és 1991 között bekövetkezett huszonkét El
Niñó-s évből húsz valóban szárazságot, vagy az
átlagosnál alacsonyabb csapadékszintet hozott.
Semmi nem szól az ellen, hogy ugyanez a tendencia a
régmúltban ne érvényesülhetett volna.
Nézzük tehát, milyen kihatásuk volt azoknak a
tartósan hűvös időjárási feltételeknek, melyek a
Csendes-óceánon a X-XIII. században nagyrészt – ha
nem is kizárólag, de tendenciájukban – érvényesültek.
Hidegebb időszakok és a La Niña tevékenység idején a
Hot Pool nyugat felé tolódik el, eltávolodva a
Dátumválasztó vonaltól. Ilyenkor a monszun
akadálytalanul szétterjedhet Délkelet- és
Kelet-Ázsiában, sok esőt – néha még a kelleténél
többet is – hozva magával.
 A Hot Pool működési mechanizmusát ugyan még
nem ismerjük pontosan, az azonban nyilvánvaló, hogy
a tengerfelszín hőmérsékletének egészen kicsi
változásai is már jelentősen kihatnak a környező
területek időjárására. Általánosságban elmondható,
hogy a hideg, száraz La Niña-szerű időjárási
viszonyok erősebb nyári monszunnal és több
csapadékkal járnak Dél- és Délkelet-Ázsiában, még ha
nem is áll fenn teljes korreláció és akadnak is
kivételek. Néhány nagy területi szóródású másodlagos
adatforrás alapján tudjuk, hogy az i. sz. 1000-1350-es
időszakot például több csapadék, ugyanakkor erősebb
nyári monszuntevékenység jellemezte. A másodlagos
adatok forrása többek között egy nem túl mély ománi
barlang cseppkövei, egy pakisztáni mélytengeri
fúrómag és egy, az északkelet-kínai Mailiból származó
megkövült virágpor-szekvencia voltak.
Ez a három és fél évszázad India történelmének
elég zűrzavaros időszaka volt, melyet az iszlám
nomádok betörései, az indiai muszlim dinasztia
megalapítása és a buddhizmus kiűzése fémjelzett.
Ettől és még néhány kivételtől eltekintve azonban a
Csendes-óceánon érvényesülő La Niña-szerű
események az esetek nagy többségében kiadós
monszunesőkkel jártak.
Indiában a monszun sokkal több, mint egy egyszerű
meteorológiai esemény. A mindennapos történések,
sőt maga az emberi létezés is nagyrészt az esős és a
száraz évszak köré szerveződik. Az esős évszakot a
párás meleg és a heves esőzések jellemzik, mely
utóbbit az óceán felől a monszunszelek hozzák a
szárazföld belsejébe. Az év másik felében, a száraz
évszakban kellemesen hűvös és száraz légtömegek
érkeznek északról. A monszun megérkezése az év
fénypontja azok számára, akik a kellemes téli
hónapok után saját bőrükön tapasztalják meg, ahogy
a hőmérséklet mindig egyre feljebb kúszik, mígnem
hosszú hetekig elviselhetetlen mértéket ölt. Edward
Tennant ezredes, aki a Kelet-indiai Társaság
szolgálatában állt, a következőket írta 1886-ban: „Az
égbolt ragyogó kékből komor ólomszürkére vált át. Az
időjárás borult, fülledt, nyugaton az óceán felett
gomolygó felhők gyülekeznek. ...egyszer csak villámok
cikáznak át az égen a dombok mögött, és áthasítják a
tenger fölé tornyosuló felhőket, majd egy hatalmas
csattanással megérkezik a monszun és rázúdul a
szomjúhozó földre.” A monszun kitörésének napja
mindig mély nyomot hagyott az emberek
emlékezetében. „Pávák táncoltak estve” így
Subandhu, VI. századi író.
Az indiai nyári monszun júniusban érkezik annak
hatására, hogy a szárazföld gyorsabban szívja magába
a hőt, mint az óceán. A szárazföld feletti légtömegek
felmelegszenek, kitágulnak és felemelkednek. A
felemelkedő légrétegek helyét az óceán felől
hűvösebb, nedvesebb, nehezebb légtömegek veszik át.
A délnyugatira átváltó szél a szárazföld felé fúj, heves
esőzéseket hozva magával. Belső- és Nyugat-Indiában,
illetve Pakisztánban az éves csapadékmennyiség 90
százaléka a nyári monszun három hónapja alatt hullik
le, míg a déli és északnyugati területek esetében ez az
arány 50-75 százalék. Dél-Ázsia félsivatagi vidékein
sokszor emberi életek múlnak azon, hogy mennyi eső
esik monszun idején. Gyakran előfordul azonban az is,
hogy elegendő csapadék esik, de nem a megfelelő
időben. Lehet, hogy a monszun hatalmas vízáradattal
köszönt be, de azon kívül egész évben egyetlen csepp
eső sem esik. Éppen ezért Indiában – akárcsak
Észak-Kínában (lásd Tizenkettedik fejezet) – a
mezőgazdaság meglehetősen magas kockázattal járó
tevékenység.
Ezer évvel ezelőtt India erdők és találomra
megtisztított földterületek mozaikja volt. A különféle
politikai események, illetve háborúk miatt gyakorta
előfordult, hogy nagy, megművelt területek maradtak
gondozatlanul és gazosodtak el. Az emberi
tevékenység több ezer év alatt hatalmas sebeket ejtett
a természeti környezeten. Ha például az emberek nem
vágták volna ki és égették volna fel a bozótokat, akkor
a nyugati partvidék nagy részét még most is örökzöld
őserdő, illetve száraz trópusi lombhullató vagy tövises
erdő borítaná. 1837-ben a brit földmérő W. H. Sykes
azt írta a Mumbai (Bombay) környéki vidékről, hogy
április-májusban a szárazság idején „a vidék olyan,
mint egy sivatag. Amikor azonban megérkezik a
monszun... az egész vidék egy hatalmas gabonatábla
lesz.” Ahhoz, hogy valaki ilyen szélsőséges időjárási
viszonyok között – ahol a földek hosszú hónapokig
pusztító hőségnek vannak kitéve és az egész éves
csapadék néhány hónap alatt hullik le – meg tudjon
élni a földművelésből, nagyon türelmesnek és
rugalmasnak kellett lennie, és mindig készen kellett
állnia arra, hogy továbbvándoroljon.
Annak a sok millió földművesnek az életével
kapcsolatban, akik a meleg évszázadokban a nomád
támadások és a kíméletlen fosztogatások árnyékában
próbáltak gazdálkodni, jellemző módon nem állnak
rendelkezésünkre információk. Településeik sok-sok
évvel ezelőtt romba dőltek, azok maradványait vastag
iszapréteg takarja. A szárazságot és az árvizeket nem
jegyezték a krónikák, ami nem is csoda, hiszen a
középkori meleg időszakban elég nagy volt a
felfordulás. Míg Európában lassan elkezdődött az
érett középkor, és a maják a szárazsággal birkóztak,
addig India az iszlámmal való első találkozását élte
meg. A félsivatagi Szind – a mai Pakisztán területén –
az első muzulmán sereg parancsnokára nem volt
különösebben jó benyomással. Jelentésében az állt,
hogy „alig van víz, a gyümölcsök satnyák, a rablók
arcátlanul vakmerőek; ha csak néhány csapatot
küldünk, lemészárolják őket, ha sokat, akkor éhínség
fogja kínozni őket”. Indiát évszázadokon át zsákmány
után kutató bandák fosztogatták, melyek nagy része a
mai Afganisztán területéről, a Ghazni Királyságból
tört be. Az ezekből a portyázásokból származó kincsek
Ghaznit az iszlám világ egyik jelentős tudományos
központjává tették. A fosztogatások azután idővel
rendre hódításokhoz vezettek: 1206-tól 320 éven át
muzulmán uralkodócsaládok voltak hatalmon
Delhiben. Az 1211-36 között uralkodó Shams-ud-din
szultánnak ügyes diplomáciával sikerült a birodalom
határain kívül tartania Dzsingisz kánt.
Mindez akkoriban történt, amikor a délnyugati
Csendes-óceánon a szokásosnál hosszabb ideig
uralkodtak hűvös, La Niña típusú időjárási viszonyok,
melyeknek az időszak jelentős részében kiadós
monszunesőket kellett volna eredményezniük. A
földművesek azonban sosem dőlhettek gondtalanul
hátra, mert – a délnyugati Csendes-óceán
ENSO-ingájának köszönhetően – bármikor, minden
különösebb figyelmeztető jel nélkül beköszönthetett
egy többéves szárazság, mely addig tartott, amíg a
csendes-óceáni hűvösebb viszonyok ismét nem
eredményeztek bőséges monszunesőket. Éppen ezért
a későbbi századok történései alapján joggal
következtethetünk arra, hogy a szárazság ekkoriban is
okozott súlyos éhínségeket, melyek utólag azonban a
feledés homályába merültek.
Ez nem jelenti azonban azt, hogy a meleg
évszázadokat követően többé sosem volt rossz a
termés Indiában. Valójában a gabona gyors szállítását
lehetővé tevő vasúti és kommunikációs hálózat
kiépülését megelőzően az éhezés nagyon is
mindennapos volt. 1344-45-ben olyan súlyos éhínség
sújtotta Indiát, hogy még a királyi család is
szűkölködött élelemben. Észak-Indiáról a XVI. századi
mogul császár, Bábur azt írta, hogy egész falvak, sőt
városok „néptelenednek el és jönnek újonnan létre
egy szempillantás alatt! Amikor egy évek óta lakott
városból elmenekülnek az emberek, akkor egy-másfél
nap után semmi nyoma sem marad annak, hogy itt
valaha is egy település állt. Ha viszont szemet vetnek
egy alkalmas helyre, ahol várost lehet alapítani, akkor
nincs semmi szükségük arra, hogy vízvezetékeket,
gátakat építsenek ki, mert terményeiket táplálja az
esővíz.” Amikor 1629-ben és 1630-ban elmaradt a
monszun, vidéken egész körzetek néptelenedtek el. Az
emberek és marháik milliószámra hullottak el. A
kolera egész falvakat törölt el a föld színéről. A
következő nagy szárazság 1685-88-ban volt. Majd egy
évszázaddal később az 1770-es szárazság hatására
Bengália egyharmada néptelenedett, illetve pusztult
el. 1789-ben a dél-ázsiai monszun ismét nem hozott
esőt, ezzel nagy szárazságot eredményezve
Ausztráliában, Mexikóban és Dél-Afrikában egyaránt.
1792-ben hatszázezer ember halt éhen Madrász északi
részén. Kalkutta utcáin nem lehetett közlekedni a
tetemek és a haldoklók miatt. Az áldozatok magas
száma azzal magyarázható, hogy Indiában egészen a
XVIII. századig a nagy kockázattal járó úgynevezett
„száraz” gazdálkodás volt a meghatározó. Egészen
addig kizárólag az állandó folyók szomszédságában
építettek ki öntözőrendszereket.
A monszun a gazdag délkelet-ázsiai khmer
kultúrában is nagyon nagy szerepet játszott. A mai
Alsó-Mekong folyónak Funan volt a középkori kínai
neve. A deltájában fekvő, gazdag birodalmakból és
magas földsáncokkal körülvett településekből
szerezték be a kínaiak a bronzot, az aranyat és a
fűszereket. Mire elkezdődött a meleg időszak, a
politikai és gazdasági hatalom központja áttevődött a
folyó mentén kicsivel északabbra, a Tonle Szapba,
Kambodzsa középső medencéjébe. A Tonle Szap (’nagy
édesvizű tó’) egy hatalmas, sekély tó, melynek
felülete a száraz évszakban 3000 négyzetkilométer,
hossza 66 kilométer. Egy ugyanilyen nevű folyó köti
össze a tavat a Mekonggal. A monszun idején
augusztus és október között lezúduló eső annyira
megtölti a Mekongot, hogy az visszafelé kezd el folyni
a Tonle Szap-tóba, mely gyorsan megduzzad és
elárasztja a környező erdőket és mezőket, és felülete
16 000 négyzetkilométerre nő, míg legnagyobb
mélysége eléri akár a kilenc métert is. A Tonle Szap
ebben az állapotában 133-167 kilométer hosszú és 50
kilométer széles. A halaknak a tóparti elárasztott
erdőkben van az ívóhelyük. A halak egy része a
kiáramló vízzel együtt átúszik a Mekongba. Október
vége felé a kiáradt víz visszahúzódik, és több millió
hal reked a visszamaradt lápos tavakban. A Tonle
Szap és termékeny környezete a rizstermelők
kánaánja volt, és az ott termelt élelmiszer elegendő
volt egy gazdag és dicsőséges civilizáció
fenntartásához. Ehhez azonban az kellett, hogy az
uralkodók vízvezeték-rendszereket építsenek ki, és
irányításuk alatt tartsák a vízkészleteket.
Tonle Szap évszázadokig rivalizáló tartományurak
és véget nem érő testvérháborúk terepe volt. I. sz.
802-ben azonban a tettre kész khmer uralkodó, II.
Dzsajavarman győzelmet aratott ellenlábasai felett, és
jelentős erőfeszítések árán létrehozta az Angkor
államot, melynek a hindu vallás adta az összetartó
erejét. Saját hatalmát pedig azzal erősítette meg, hogy
magát istenkirálynak kenette fel. Alattvalói istenként
imádták. Az egyre centralizáltabb khmer állam
rendelkezésre álló erőforrásai az isteni uralkodó
kultuszának voltak alárendelve. Senkinek – legyen az
illető hadvezér, előkelő, pap avagy közember – nem
lehettek fontosabb egyéni törekvései, mint a király
isteni eredetének és örök földi uralmának a
fenntartása. II. Dzsajavarman uralma negyvenöt évig
tartott. Vele kezdődött meg az a legalább három
uralkodódinasztia nevével fémjelezhető időszak,
melyben a khmer birodalom a virágkorát élte éppen a
bőséges esőt hozó monszunok idején, a középkori
meleg időszakban i. sz. 900 és 1200 között.
II. Dzsajavarman és utódai a hindu teremtő
istenség, a varman, a védő Siva reinkarnációjának
tekintették magukat. Az uralkodó alatt a magas rangú
családok tagjaiból álló, központosított közigazgatási
rendszer tartotta rajta a kezét a khmerek életének
minden vetületén; az emberek által megművelt
földterületek is a bürokrácia tulajdonában voltak. A
kisüzemi mezőgazdasági termelésből származott
annyi felesleg, amely elegendő volt a hatalmas
léptékű és hosszan elnyúló templomépítések
finanszírozásához. A száraz hónapokban a királyság
minden alattvalója a khmer birodalom központjában,
a ma Angkor néven ismert területen mesterséges
földhalmokra felállított egyre káprázatosabb
templomok és paloták építésének szentelte magát.
A khmer uralkodók templomai mellett eltörpülnek
mind az egyiptomi fáraók, mind a maja uralkodók
építészeti remekei. Trónra jutása, i. sz. 1113 után négy
évvel kezdett bele II. Szurjavarman a szépség, a
tökéletesség és a pompa mesterművébe. Ez a páratlan
építmény egészen a legapróbb részletekig menően a
mennyei birodalom földi mása: a legmagasabb,
középső torony Angkor-Vatban a Jambudvipa sziget
közepén emelkedő Meru hegyet, a kozmosz
középpontját szimbolizálja, a négy kisebb torony a
Meru hegy alacsonyabb csúcsait, az őket körbevevő
falak a világ végén emelkedő hegyeket, a külső
vizesárok pedig a hegyeken túli óceánt. Több méter
hosszú dombormű jeleníti meg, ahogy Szurjavarman
hivatalnokokat fogad, illetve nehézfegyverzetű
katonái kíséretében elefántháton átvonul az
erdőségen. A karcsú és érzéki hajadonok táncában ott
a mennyei örömök ígérete.
Egy későbbi uralkodó, VII. Dzsajavarman 1181-re
hatalmas új fővárost építtetett fel a közeli
Angkor-Thomban. Sem ő, sem az őt követő uralkodó
nem szabott határt a költekezésnek. A Ta
Proehm-templomot édesanyjának szentelte fel. Egy
feliraton az áll, hogy a templomon tizenkétezer ember
dolgozott, akiket hatvanhatezer földműves látott el
rizzsel. Ez nagyjából érzékelteti, hogy milyen léptékű
erőfeszítésekre volt szükség ennek a sajátosan
központosított hatalmi rendszernek a fenntartásához.
Az olyan preindusztriális civilizációkban, mint
amilyen például az egyiptomi vagy a maja volt,
minden a központ felé irányult, az uralkodó réteg
teljes mértékben rendelkezett az alattvalók
munkaerejével. A khmer birodalom szélsőséges
példája volt az ilyen típusú centralizációnak, hiszen
minden és mindenki az istenkirálynak; és az ő
mennybéli halhatatlanságának volt alárendelve. A
khmer uralkodók munka- és terményadót szedtek,
hűbért vetettek ki, továbbá kisajátították alattvalóik
munkaerejét, hogy fantasztikus templomaik
felépülhessenek; kerül, amibe kerül. Ennek
köszönhetően erősen központosított birodalmuk
állandóan saját fenntarthatósága határait feszegette.
A khmer királyság gondosan megtervezett
vízrendszerét a monszunesők táplálták. Míg a nagy
áradások miatt lehetővé vált a tóparti rizstermelés,
addig a hegyekből, illetve az egekből a földre leérkező
vizet a vízvezetékhálózat fogta be. Angkor-Vat és a
többi khmer templom elkápráztatja a régészeket és a
turistákat egyaránt, a khmer civilizáció hátterét adó
fantasztikus vízművekről azonban csak az utóbbi
években szereztek a tudósok átfogó, ugyanakkor
alapos ismereteket. Angkor királyait és fantasztikus
építményeit az egész évben folyamatosan termő
rizsföldek tartották el. Utóbbi biztosításához viszont
hihetetlen mennyiségű vízre és kiterjedt
öntözőrendszerre volt szükség. Az Endeavour
űrsiklóról készített 1994-es radarfelvételen
kivehetőek voltak annak az úgynevezett Nagy
Északi-csatornának a töredékei, mely az északi
dombságról a két víztározóba juttatta el a vizet.
Napjainkban Roland Fletcher, Christophe Pottier és
mások vezetésével nemzetközi kutatócsoport
igyekszik NASA-radarfelvételek, a legfrissebb
GPS-technológia, sőt ultralight repülőgépek
segítségével feltérképezni, hogy hogyan festhetett
Angkor épített környezete, vagyis a házak, a
víztartályok, melyeket hajdan a mintegy 1000
négyzetkilométernyi területet behálózó kisebb utak,
illetve csatornák kötöttek össze. Három nagy
vízgyűjtő, úgynevezett baray ülepítette, illetve tárolta
három folyó vizét, amit aztán szükség szerint vagy a
rituális medencékhez vagy a nagy templomok
tározóegységeihez, illetve csatornákon keresztül az
öntözendő földekhez vezettek el, továbbá az áradó
víztömegek megfékezésére használtak fel. A
víztározókba 100-200 000 ember ellátásához
elegendő víz fért, amikor az összlakosság körülbelül
750 000 volt. A khmerek nagy része saját rizsföldjén
gazdálkodott, melynek vízszükségletét a monszun
alatt lehulló csapadékkal elégítette ki. A barayknak
azonban mindenképpen volt egy nagyon lényeges
funkciójuk: rossz termést hozó években a bennük
tárolt vizet fel lehetett használni.
A XV. századra az angkor birodalom már
hanyatlóban volt, az angkor városok a XVI. század
végére teljesen elnéptelenedtek, hogy pontosan miért,
az máig szenvedélyes viták tárgya. Áttevődtek volna
az Angkoron átvezető kereskedelmi útvonalak
máshová? A templomépítéssel anyagi romlásba vitték
volna az uralkodók az egyébként is kizsigerelt
birodalmat? Az egyre erősödő buddhizmus hatására
elhomályosult volna a hindu istenkirályok nimbusza?
A döntő tényező minden valószínűség szerint a
terméshozamok drámai visszaesése volt. A fokozott
erdőirtás előidézte talajerózió miatt a csatornákban a
száraz hónapokban felhalmozódó üledék eltömítette a
csatornákat. Ennek még mindig látható
következménye van, hiszen a legfontosabb folyó
medre ma 5 méterrel a középkori talajszint alatt van.
A Nagy Angkor projekt Roland Fletcher vezetésével a
csatornák és a túlfolyógátak tanulmányozását célozta
meg. Fletcher szerint minél terebélyesebb lett a
khmer civilizáció, annál összetettebbé vált Angkor
vízgazdálkodási rendszere. Néhány évszázad alatt a
rendszer elérte saját határait, olyan hatalmas lett,
hogy már nem volt elegendő kapacitás, és
alkalmatlanná vált a szélsőségek – az áradások és a
szárazság – kivédésére, melyek a monszun éghajlat
mindennapos velejárói. A khmerek sérülékeny,
teljességgel mesterséges környezetet teremtettek
maguknak, mely legalább olyan fantasztikus volt,
mint fenntarthatatlan.
Hűvös, La Niña típusú időjárási viszonyok idején a
nyári monszun elegendő mennyiségű esőt hozott,
amikor azonban a középkori meleg időszakot
felváltotta a kis jégkorszak, valószínűleg
változékonyabbá váltak a klimatikus feltételek, ami
több El Niño eseményt, illetve szárazságot
eredményezett. Ekkor az angkori túlterhelt
vízvezetékrendszer már nem tudta kielégíteni az
istenkirályok csillapíthatatlan igényeit. Az összeomlás
nem egyik pillanatról a másikra következett be.
Sokkal inkább lassú halál volt ez, amikor is az
emberek fokozatosan szétszéledtek kisebb
településekbe. Angkor építészeti remekei pedig
ugyanúgy elnéptelenedtek, mint a Yucatán-félsziget
maja vízhegyei.

ŰRRÉGÉSZET

A műholdas fényképezés és az ebből születő

képek a múltat új perspektívából, a világűrből
mutatják meg. Ez a technológia kiválóan alkalmas
az egykori földhasználati módszerek
tanulmányozására, illetve egykori építmények,
erődítmények, időtlen idők óta használaton kívül
lévő öntözőcsatornák és víztározók helyének
meghatározására. Van néhány olyan műszer, amely
képes a földfelszín által kibocsátott
elektromágneses hullámok leolvasására. Az
infravörös multispektrumos hőszkenner (angol
rövidítése TIMS) hat sávon méri meg a Föld által
kisugárzott hőt igen nagy pontossággal. A
termőtalaj és a lerakodott üledékek hőképe szabad
szemmel természetesen nem érzékelhető, a TIMS
viszont olyan érzékeny a hősugárzásra, hogy még a
legfinomabb eltéréseket is érzékeli a termőtalaj
nedvességében és textúrájában, ami alapján
következtetni lehet a termőföldek egykori
szerkezetére, illetve hogy hol húzódtak az egykori
utak, melyeket mára már benőtt a maja alföld
növényzete. A magasból készült képek segítségével
olyasmiket tudhatunk meg a maja földművesek
őserdei környezetben folytatott intenzív
talajművelési technikáiról, amikről a földről nézve
sosem szerezhetnénk tudomást.
A szintetikus apertúra radar (angol rövidítése
SAR) energiahullámokat sugároz a földfelszínre, a
visszaverődő jelekből pedig a földfelszín réges-rég
feledésbe merült jellemzőire lehet következtetni.
Különösen alkalmas lineáris és geometrikus
képződmények, mint például az Angkor-Vatot
körülvevő csatornák, víztározók és utak
felderítéséhez, melyeket a Columbia űrsikló
érzékelt 1981-ben. A műholdas készülékek ráadásul
programozhatók, be lehet állítani hogy egy
bizonyos képződményt, például csatornákat
keressenek. A Columbia például a Szahara
belsejében régen betemetett folyómedreket és
völgyeket érzékelt. A geológusok a helyszínen
kutatva leástak a föld alatti szurdokba, elképedtek
az ott talált 200 000 éves kőbaltáktól, melyek egy
olyan időszakból származnak, amikor a Szahara
még sokkal csapadékosabb terület volt, mint ma.
A műholdas felvételek meglehetősen sokba
kerülnek, de általuk teljesen újszerű és gyakran
meglepő képet nyerhetünk a természeti környezet
emberi kizsigerelésének a mértékéről, mely jóval
felülmúlja korábbi elképzeléseinket. Mexikó
Chaco-kanyonjának ősi pueblo népe például fejlett
úthálózatot hozott létre, melynek gyújtópontjában
a kanyon volt. Senki nem gondolta volna, hogy ez
az úthálózat ilyen kiterjedt volt, egészen addig,
amíg a műholdas felvételek fel nem fedték azokat a
több mint 600 kilométert kitevő töredékes
útszakaszokat, melyek szinte teljesen
láthatatlanok, ha nem a világűrből nézzük őket.
Hogy pontosan milyen célt szolgáltak ezek az utak,
az a mai napig rejtély, hiszen ezek nem voltak a
mai értelemben vett közutak, mivel nem vezettek
sehová. Valószínű, hogy feladatuk egy mára már a
feledés homályába merült szimbolikus tájkép
kijelölése volt.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET
„KÍNA BÁNATA”

A forrongás, mint a duzzadó ár, szétterjed az egész

birodalomban, és hol van az a férfi, aki ezt az
állapotot nektek megváltoztatja?

Konfucius: Beszélgetések és mondások

I. sz. 950 késő tele, Észak-Kína,

Huang-He-medence. A szél átfúj a ruhán és velőig
hatol; az ember a szemét szinte ki sem tudja nyitni. A
parasztok mit sem törődve a hideggel és a finom
porral, arcuk kendőkbe bugyolálják, és megállás
nélkül dolgoznak kiszikkadt földjeiken. Egyre nagyobb
földdarabon forgatják át a talajt; egyáltalán nem
tartanak szünetet. Ezek az emberek sztoikus
nyugalommal mozognak, mint egy lassított felvételen,
mintha legalábbis tudnák, hogy minden erőfeszítésük
hiábavaló. A tavalyi kölestermés a forró, száraz
nyárnak köszönhetően sokkal gyengébb volt, mint
szokott. Az éhezés és a vérhas már hosszú hónapok
óta szedi áldozatait, de a szél csak nem enyhül, az
égbolt továbbra is szürke, a frissen átforgatott,
kiszikkadt talajra könyörtelen következetességgel
rakódik rá a por. Az egyik földműves elcsigázott
pillantást vet az égre, de mindhiába: nyoma sincs,
hogy tavaszi eső készülődne, mely véget vethetne az
éhezésnek.
A Huang Het, vagyis a Sárga-folyót azért hívják
„Kína bánatának”, mert hirtelen áradásaival és
hosszas aszályaival emberek millióinak az életét
oltotta már ki. Kevés olyan folyó van, amelyik ennyi
katasztrófát tudna előidézni, mint a Bánat, mely 5464
kilométeres hosszával a Jangce után Kína második
legnagyobb folyója. A Sárga-folyó a Góbi sivatagtól
délre, a Kunlun-hegységben ered, áttör néhány mély
szurdokon, majd – miután átfolyik az Ordosz
sivatagon – egy hatalmas síkságból kihasított óriási
vízgyűjtő területen bukkan fel, melynek talaját ez a
finom, szélben szálló por, a lösz alkotja. Itt kerül a
folyóba nagy mennyiségben az a finomszemcsés
üledék, melynek jellegzetes sárga színét köszönheti.
150 kilométerrel azelőtt, hogy a folyó a torkolatnál
labirintusszerű ágakra bomlana, a hordalék aránya –
a Gangesz-Brahmaputra-delta és az Amazonas
kivételével – nagyobb, mint bárhol máshol a földön. A
rendszertelen monszunesőzéseknek és a pusztító
szárazságoknak köszönhetően a 865 ezer
négyzetkilométeres Huang He-medence több mint
hétezer éven át az emberi szenvedés kísérleti terepe
volt. Ezen a vidéken a középkorban a globális
éghajlati jelenségek döntöttek egy-egy kínai
civilizáció sorsa felett.
 Észak-Kínában a monszun és az azt működtető erők
alakították a meleg évszázadok éghajlatát. Ahogyan
ezt már megszokhattuk, a meleg időszak klímájára
vonatkozóan itt is legfőképpen másodlagos források
alapján alakíthatunk ki képet. A feljegyzések hosszú
időtávot ölelnek fel. A japán és koreai hivatalnokok
több mint ezer éven át feljegyezték a cseresznyefa
virágzásának dátumát, így ezek az adatsorok
hosszúságban a legjobb európaiakkal vetekszenek.
A feljegyzések és a másodlagos forrásból származó
adatok kombinálásával kínai klimatológusoknak
sikerült megrajzolni Kelet-Kína téli hőmérsékleti
görbéjét, amiből az derül ki, hogy az i. sz. 950 és 1300
közötti időszakban a hőmérsékletek a hosszú távra
számított átlagnál magasabbak voltak. Mindez a
középkori meleg időszak meglétét igazolja.
Ugyanakkor azonban – hasonlóan Kelet-Ázsia más
területeihez – a meghatározó éghajlati tényező ebben
a négy évszázadban itt is a csendes-óceáni Hot
Poolból eredő monszun volt.
A kelet-ázsiai monszun a déli oszcilláció, az El Niño
és a La Niña közvetlen hatása alatt áll. A Pekingi
Egyetemen Wang Shao-wu által vezetett hosszú távú
kutatóprogram igazolta, hogy az El Niño a forró égövi
Csendes-óceán trópusi keleti területeit télen
felmelegíti, míg az azt követő nyáron a szubtrópusi
csúcsértékek megemelkednek és nyugatabbra
tolódnak. Ez az elmozdulás ugyanakkor
A térkép a fejezetben szereplő földrajzi helyeket és népeket
ábrázolja.

megakadályozza a nyári monszunt abban, hogy

eljusson szokásos legészakabbi pontjára, ami a Huang
He-medencében szárazságot vált ki. Az észak-kínai
időjárási megfigyelések adataiból már 1870 óta
kimutatható az El Niño események és a nagy
területekre kiterjedő szárazság közötti összefüggés. A
kelet-ázsiai monszun mintegy megreked a Jangce
középső, illetve alsó folyásánál. Míg ebben a
térségben júniusban és júliusban nagy esőzések
vannak, addig északon viszont nagy szárazság.
Amikor viszont a déli oszcilláció átlendül a másik
végletbe és a hűvös, száraz La Niña hatása érvényesül
a Csendes-óceánon, akkor a szubtrópusi csúcsértékek
már nem állják el a monszun északi elmozdulása elől
az utat; ilyenkor vannak északon a nagy nyári
esőzések, melyek ebben a térségben áradásokat, míg
délen szárazabb időjárási viszonyokat
eredményeznek. Az ENSO-jelenséggel összefüggésben
kialakult monszunhatás olyannyira kétarcú, hogy i. e.
1000-től kezdve háromezer évig gyakorlatilag két
különböző Kína létezett. Délen az utazó számára a
Jangce-völgy pezsgő kereskedelme volt a
legszembetűnőbb. Északon ezzel szemben önellátó
gazdálkodást folytató földművesek küszködtek a
rendszertelen esőzésekkel és a nincstelenséggel. (Azt
azonban e helyütt fontos megjegyeznünk, hogy
Kínában az ENSO, a monszunok, az El Niño és a La
Niña között fennálló kapcsolat-rendszerek és a
klimatikus viszonyok enyhén szólva meglehetősen
összetettek és egyelőre nagyrészt felderítetlenek.)
 Kína lakosságának negyvenöt százaléka a Jangcétől
északra fekvő provinciákban él, olyan területeken,
ahol az éves csapadékmennyiség közötti eltérés két
egymást követő évben akár harminc százalék is lehet.
A Huang He-völgy éves 500 mm-es
csapadékmennyiségének a 70 százaléka május és
szeptember között hullik, a forró nyár idején. Az
északi földművesek számára a másik kihívást a
száraz, kemény hófúvásos telek jelentik. Több ezer
éve az a rend, hogy először a búzát takarítják be
júniusban, majd a kölest és a cirokot szeptemberben.
Ha elmaradnak a tavaszi esőzések, akkor rossz lesz a
búzatermés. Ha nincs rendesen nyári monszun, akkor
az egész éves termés tönkremegy. Június a
legkritikusabb hónap, amikor is igen nagy az esélye,
hogy nem fog megfelelő mennyiségű csapadék hullani.
Ha például napjaink Pekingjét vesszük alapul, ott
ötvenöt évből huszonegyben nem esett megfelelő
mennyiségű eső júniusban, ötben pedig semennyi
sem. A bizonytalan csapadékmennyiség és a
szélsőséges éghajlati viszonyok miatt a Huang
He-völgyben még jó években is bizonytalan a
gabonatermés. Mindenki a monszun
kényének-kedvének van kiszolgáltatva. Ezer évvel
ezelőtt északon – ahol a középkori meleg időszak
hatása maradéktalanul érvényesült – a hőmérsékletek
megemelkedtek. 1934-ben George Cressey amerikai
földrajztudós a következőket írta: „Ha kedvezőbb
lenne a csapadékmennyiség, az itteni (löszös) talaj a
világ egyik legjobb termőföldjévé válhatna.” További
adatokat a csak gyéren rendelkezésünkre álló
másodlagos forrásokból nyerhetünk.
Az egyik másodlagos adatforráshoz el kell mennünk
Kína másik felére, a Huguangyan-tóhoz, mely a déli
trópusok alacsony fekvésű Lejcsou-félszigetén
található. A zárt rendszerű tó olyan területre esik,
melyen az éves csapadékmennyiség 90 százaléka
április és október között hullik, ahol az
összmennyiséget a Nyugat-Csendes-óceán aktuális
szubtrópusi magas nyomású övezete határozza meg. A
tó üledékrétegeiben a karbonátkoncentráció lényeges
eltéréseket mutat, feltehetően a párolgás és a
csapadékmennyiség fluktuációival összefüggésben. A
száraz éghajlati viszonyokat jelző magas
karbonáttartalmú rétegek a Huguangyan-tóban 880
és 1260 között jelentkeznek, mely időszakban
Kelet-Kínában is alacsony csapadékértékeket
jegyeztek fel, illetve egész Kína területén jelentősen
csökkent a tavak vízszintje.
A kínai száraz időszakoknak van globális vetületük
is. Innen több ezer kilométerrel északkeletre az Ohiói
Állami Egyetem klimatológusa, Lonnie Thompson,
akinek neve az Andokbeli gleccsereken végzett
munkája kapcsán vált ismertté (lásd Kilencedik
fejezet), sorozatos kutatófúrásokat végzett a
Qinghai-Tibeti-fennsíkon, a nyugati
Kunlun-hegységben található Guliya jégsapkában,
ahol a gleccserek 57 000 négyzetkilométer területet
tesznek ki. Az egyik, 132 méteres fúrómag, mely az
utóbbi kétezer évre vonatkozóan szolgál
információkkal, 1075 és 1375 között hosszan elnyúló
száraz időszakot jelez, melyet majd négy évszázados
nedvesebb időszak követett. Thompson meglepetéssel
tapasztalta, hogy a Guliya jégsapka álltal jelzett
száraz időszak szinte pontosan egybeesett azzal,
melyről az onnét 20 000 kilométer távolságra
található dél-andokbeli Quelccaya jégsapka
fúrómagjai árulkodnak.
Míg a Guliya jégsapka kapcsolatot teremt a
dél-amerikai és az ázsiai klimatikus események
között, addig a délkelet-kínai partoknál fekvő
Huguangyan-tóból feltárt fúrómagok részletes
adatokat tartalmaznak a délen lezajlott
klímaváltozással kapcsolatban, ugyanakkor nem
nélkülözik a globális vonatkozásokat sem. A belőlük
nyert adatsor tizenhatezer évre megy vissza, és a
száraz téli szelek erősségére vonatkozóan kínál
információkat a mágneses tulajdonságoknak és a
titántartalomnak a tavi üledékben mért eltérései
alapján. Az északi féltekén a felmelegedések
időszakában a nyári monszun kiadósabb, a téli viszont
gyengébb volt. Amikor az ITCZ (lásd Negyedik fejezet)
délre tolódott el, mint például az El Niñó-s években,
akkor a nyári monszun volt gyengébb, csapadékban
szegényebb. A Huguangyan-tavi magok alapján i. sz.
750 és 900 között általánosságban szárazabb és
hidegebb lett az időjárás, melyen belül még három
többéves szárazságot hozó időszak is elkülöníthető.
Meglepő módon ezek a különösen száraz időszakok
időben teljesen egybeesnek a Venezuela partjainál, a
Cariaco-medencében mélytengeri fúrásokkal
feltártakkal. Utóbbiak szerint az első több évig
elhúzódó szárazság már i. sz. 760-ban bekövetkezett,
és ezt követően körülbelül ötven évente ismétlődött
meg: 760-ban, 820-ban, 860-ban és 910-ben. A
Cariaco-medencei száraz időszakok – csakúgy, mint a
kínaiak – akkor következtek be, amikor az ITCZ délre
mozdult el, vagyis a X. században a keleti
Csendes-óceánon érvényesülő elhúzódó La Niña
tevékenység időszakában, melyről a Palmyra-szigeteki
korallzátonyokból nyertünk információkat. Az
alacsonyabb hőmérsékletekkel járó La Niña típusú
időjárási viszonyok a trópusi Csendes-óceánon
Észak-Kínában jellemzően kiadósabb
monszunesőkkel, míg Dél-Kínában nagyobb
szárazsággal járnak, ami teljesen egybeesik azzal a
néhány másodlagos forrásból nyert adattal, amely a
rendelkezésünkre áll.
Noha az észak-kínaiak számára a középkori meleg
időszak magasabb hőmérsékletet eredményezett,
egyidejűleg meglehetősen szélsőséges időjárással is
járt, melyben hosszan elnyúló szárazságok és a Huang
He-medencét több ezer hektáron elárasztó
özönvízszerű esőzések váltogatták egymást.
A középkori mezőgazdasági termelés a Huang
He-medencében szélsőséges időjárási körülmények
között és múltbéli hibáktól megbéklyózva működött. A
lösz finom, puha termőtalajt képez, mely egyszerre
homogén és porózus, éppen ezért egyszerű
ökörlapockából készült lapáttal vagy ásóbottal is
kiválóan megművelhető. Ezen a dús növényzetű,
erdőben gazdag vidéken, ahol a nyári monszunesők és
a száraz telek hatására kis földműves települések
alakultak ki, 7500 évvel ezelőtt már egész biztosan
folyt gabonatermesztés. Akkoriban több csapadék
hullott itt, mint manapság, és a szárazság több mint
háromezer évig csak elszórtan jelentett problémát. Az
itt végzett régészeti kutatások egy egyébként is sűrűn
lakott területen többtucatnyi jómódú falvat tártak fel,
melyek az i. e. 2000 előtti időszakra datálhatók. Ezt
követően az i. e. 2060 és 1600 közötti időszakban –
amikor szárazabb éghajlati viszonyok érvényesültek –
a régészeti leletek mennyisége jelentősen csökken. A
népsűrűség is gyorsan visszaesett ekkor, a kevésbé
termékeny területek elnéptelenedtek, és a lakosság
elvándorolt a magasabban fekvő vidékekről. A völgy
nagy kiterjedésű agyagos hordalékrétegéből feltárt
lágy és fás szárú növényi pollen elemzése azt mutatja,
hogy a hosszas szárazság és talán némi emberi
beavatkozás hatására az erdő helyét füves-bozótos
növényzet vette át. A szárazabb éghajlati viszonyok
mintegy kétezer évig kitartottak, aminek hatására a
mezőgazdasági tevékenység legjobb esetben is
marginálissá vált. Ennek a nagyobb természeti
katasztrófával is felérő átalakulásnak a túlélői
átálltak a pásztorkodásra ezen a mára már végképp
teljesen kopárrá vált tájon. Az újabb csapadékosabb
időszak csak kétezer éve köszöntött be ismét, és a
mezőgazdasági termelés – még ha nagyon kis
léptékben is – csak ekkor kezdődhetett meg újra.
A négyezer évvel ezelőtti klímaváltással egy
ezeréves periódus zárult le, ugyanakkor Észak-Kína
sosem kapott igazán nagy mennyiségű csapadékot,
úgyhogy hiába lett volna egyébként
gabonatermesztésre ideális terület. A benne rejlő
lehetőségeket sosem sikerült teljesen kiaknázni, mivel
teljes mértékben ki volt szolgáltatva a szeszélyes
monszunesőzéseknek, illetve a szárazság, az emberek
által végzett erdőirtások és a birkalegeltetés
alapvetően megváltoztatta a táj jellegét. Ahogyan a
földművelő népesség száma megemelkedett a második
évezredben, és az ősi Shang civilizáció virágzásnak
indult a Huang He-völgyben és a Wei folyó vízgyűjtő
területén, a megmaradt erdő nagy része is eltűnt, ami
aztán a későbbiekben katasztrofális
következményekkel járt. Az erős nyári esőzések
bemosták a megművelt domboldalak termőtalaját a
folyóba, sérült és erodálódott földterületeket hagyva
maguk után. Mivel az évszázadok során a
folyóhordalék mennyisége erősen megnőtt, a nyári
áradások még súlyosabbakká váltak. A folyó medre
nagyon gyakran vándorolt, ami mindig teljesen
váratlanul és minden mintázatot nélkülözve
következett be. Noha bőségesen rendelkezésre álltak a
faluközösségek és családok által épített és
karbantartott kisebb öntözőcsatornák és kutak, a
falusi földművelés szempontjából ezek a területek
még bőséges esőzések idején is kockázatosnak
számítottak. A terméshozamok alacsonyak voltak,
amit az is mutat, hogy a mezőgazdasági termelés
évezredeken keresztül magasabban fekvő területeken,
az apró, kompakt közösségekben élő falusi
földművesek kisüzemeiben folyt.
A Sárga-folyó löszös hegyvidéke és deltája nem
elsősorban termékeny talaja miatt, hanem sokkal
inkább a nagy rendszerességgel bekövetkező pusztító
áradások és a hatalmas szárazságok miatt különleges.
A nagy történelmi áradások és szárazságok és a XIX.
század vége, XX. eleje között nem sok minden
változott, ami az éghajlati viszonyokat illeti. I. sz.
595-ben Yang-Kien császár az élelemhiány miatt
kénytelen volt udvarával Xi’anból Henanba költözni. A
XIX. században pedig többször is akkora volt a
szárazság, mint azt megelőzően a korszakon belül
még soha, amit még tovább nehezítettek a politikai
villongások. 1877-79-ben Shanxi tartomány
lakosságának egyharmada belehalt vagy az éhségbe
vagy annak szövődményeibe.
Az 1897-1901 közötti időszak ismét a pusztító
szárazságé volt. A 8,5 milliós teljes lakosságból több
mint kétmillióan haltak meg. Francis Nichols, a New
York-i Keresztény Hírmondó „éhségbiztosa” 1901-ben
Xi’anba, az ősi kínai fővárosba utazott. Mivel Shanxi
el volt zárva a tengerparttól, továbbá hegyek fogták
körbe, a három évig tartó szárazság idején
gyakorlatilag képtelenség volt élelmiszert eljuttatni
kívülről a területére. A löszös talaj „száraz, fehér
porrá alakult át, amelyben a növények
megperzselődnek, elszáradnak, majd kipusztulnak”.
1898 nyarától 1901 májusáig egyetlen csepp eső sem
esett. A földművesek felhalmozott élelmiszerkészletei
rövidesen elapadtak. A kutak és a folyók kiszáradtak.
Az egész ország egyetlen hatalmas sivataggá vált. Egy
véka búza ára néhány hét alatt a tizenötszörösére
emelkedett.
Földművesek hatalmas tömegekben – csak
1900-1901-ben 300 ezren – áradtak Xi’anba, miután
földjeik kiszáradtak. Mivel a kormányzó megtiltotta
nekik, hogy a város falain belül telepedjenek le, a
folyóparton ásott barlangokban és a földeken húzták
meg magukat, füvön és gyomokon éltek. A Nichols
által Xi’an környékén felkeresett „nyomorúságos,
elfeketedett barlangok” szinte mind üresen álltak,
lakóik már réges-régen jobblétre szenderültek. Az
éhség nyomában kolera és vérhas pusztított. A
járvány legpusztítóbb napjaiban a kormányzó segédei
naponta több mint hatszáz holttestet temettek el.
Nichols arról is beszámol, hogy ilyen körülmények
közt a kannibalizmus elterjedése törvényszerű volt.
„Hamarosan alapvető élelmiszerré vált az a rémséges
fasírt, mely emberek húsából készült, és amelynek
fontját körülbelül négy amerikai centnek megfelelő
összegért árusították.”
A helyi hatóságok a Pekingből kapott pénzből
éhségkonyhákat állítottak fel, de ez nem enyhített a
helyi élelmiszerek teljes hiányán. A családok először
felélték a macska-, kutya- és lóhúst, majd éhen
pusztultak. Nichols vidéki utazásáról ezt írja: „Az
északi, keleti és nyugati irányban végtelenül elterülő
fehér, kopár sivatagóceánból negyedmérföldenként
egy-egy falu emelkedett ki. A hatalmas síkság néma
volt... A földeken nem lehetett látni egyetlen
földművest sem... A síkságon azért honolt csend, mert
lakói elpusztultak.” Az árvizek is szedtek áldozatokat.
1898-ban, kora nyáron a Huang He-medencében erős
monszunesőzések voltak. A folyó megduzzadt és
először Shouzhangnál, majd az alsóbb folyásánál
kilépett a medréből. Több mint kétezer falu és 7700
négyzetkilométernyi terület került víz alá. Emberek
milliói próbáltak elmenekülni, közülük sokan ott
rekedtek a töltéseken, ahol fűzfaleveleken, az aratás
után maradt búzaszemeken és gyapotmagokon éltek.
Az emberek tízezrével pusztultak el. Egy másik súlyos
áradás során 1931-ben mintegy 3,7 millió ember halt
meg.
A fent említett szárazságok és áradások akkor
következtek be, amikor a Huang He-völgy még
túlnyomórészt preindusztriális mezőgazdasági terület
volt. A pusztításokat nagyrészt a nem megfelelő
öntözőrendszerek, a rossz hatékonyságú
vízgazdálkodás és a korrupció eredményezte. A
katasztrófa lehetősége azonban mindig fennállt, sőt
manapság még jobban fennáll, mint valaha, a Huang
He vidéke ugyanis a kritikus vízügyi helyzet
rendkívüli példája. A folyó most a teljes kimerülés
pontján van, amikor már nem lehet még többet
kiaknázni belőle. Az 1900-as évek elején az alacsony
vízállású időszak mintegy 40 nap hosszú volt, ma
pedig 200, ami – az édesvízi fajok és azok
élőhelyeinek leszűkítése mellett – jelentősen
korlátozza a Huang He-medence mintegy 100 milliós
lakosságának növénytermesztési lehetőségeit is.

Ez itt a kínai udvar, i. sz. 850-et írunk. Az északi

területek törzsi vezetői – élükön egy díszes öltözékű
mongol kánnal – a kitaposott földúton hosszú sorban
lovagolnak a császári udvar felé. A látogatóba érkező
vezért kínai tisztviselők veszik körül, akik a határig a
vendégek elé mentek és onnan a fővárosba kísérték
őket. Az oszlopban haladó lovasok leszállnak a lóról,
az árut lepakolják és a raktárba viszik, miközben az
udvari hivatalnokok begyakorolják a vendégekkel az
elegáns megjelenésre vonatkozó udvari etikettet.
Amikor elérkezik az audiencia napja, a kánt és magas
rangú alattvalóit a császár elé vezetik, akik szenvtelen
körültekintéssel elvégzik a megfelelő rituálékat, és a
behódolás jeleként mélyen meghajolnak a császár
előtt. A vendégeknek lehetőségük nyílik, hogy néhány
szót váltsanak a császárral, ajándékul bőröket,
lovakat és néhány sólymot adjanak neki. Viszonzásul
értékes ajándékokat kapnak a császári fenségtől. Az
audiencia ezzel hamarosan véget is ér. A követeknek
ezután lehetőségük nyílik, hogy – bár szoros
felügyelet alatt, de – három-öt napon át üzleteket
kössenek a helyi kereskedőkkel.
A kínai császár, aki a mennyekből kapta
felhatalmazását az uralkodásra, jó példával szolgált
arra nézve, hogy hogyan kell egy jól szervezett
társadalmat átgondoltan irányítani, illetve a
külföldieket arra késztetni, hogy „átalakuljanak”. Azt
tartották, hogy a császár erényes cselekedeteivel
ellenállhatatlan vonzerőt gyakorol a kínai civilizáció
határain túl élő „barbárokra”.
A kínaiak ugyanakkor csak szerették volna ilyen,
magát mindentől függetleníteni képes, a külföld iránt
semmi érdeklődést nem mutató birodalomnak látni és
láttatni magukat, miközben a valóság, talán
mondanunk sem kell, ennél sokkal árnyaltabb volt, és
leginkább a letelepült életmódot folytató kínaiak és a
szavannák nomád törzsei közötti sok évszázados
bonyolult és erőszaktól sem mentes kapcsolatrendszer
jellemezte.
Amikor Kelet-Ázsiában a IX. század folyamán
beköszöntött a hirtelen lesújtó szárazságok időszaka,
melyet számunkra a tavi és a jég fúrómagok
dokumentálnak, Kína a Tang császárok uralma alatt
állt. A dinasztia három évszázados uralma (618-907)
a kínai civilizáció egyik aranykorának számít. Az első,
birodalmukat hódítással szerző Tang vezérek
Csanganban (a mai Xi’an) építették ki székhelyüket,
miközben a szárazföldön és a tengeren is
fenntartottak kereskedelmi kapcsolatokat Indiával és
Délnyugat-Ázsiával. Az Eurázsián átvezető
Selyemútnak ekkor volt a fénykora. Több ezer külföldi
élt Csanganban, mely ekkoriban a világ egyik
legkozmopolitább városa volt. Kasmír, Nepál,
Vietnam, Japán és Korea is adót fizetett a Tangoknak,
míg az eurázsiai törzsek a császárt Tian Kehannak,
vagyis „Mennyei Kagánnak” nevezték. A Tang
uralkodók híresek voltak vallási toleranciájukról.
Olyan időszakban voltak ők hatalmon, amikor a
buddhizmus a kínai kultúra integráns részévé vált,
elterjedt a nyomtatás, illetve mind az irodalom, mind
a művészet aranykorát élte. A Tangok sikeres
kormányzásukat annak köszönhették, hogy olyan
„főállású” tisztviselőket alkalmaztak, akiknek nem
volt semmilyen helyi kötődésük, és nem kötelezték el
magukat egyetlen helyi hatalmasság mellett sem.
Legtöbbjük tudós-adminisztrátor volt, akik a
kormányzat és az alattvalók közötti közvetítő szerepet
töltötték be.
A VIII. század közepére a Kazahsztán területén
fekvő Talasnál az abbászida kalifátustól elszenvedett
vereséget követően a Tangok uralma hanyatlásnak
indult. Igyekeztek ugyan megszerezni maguknak az
uralmat a közép-ázsiai főbb kereskedelmi útvonalak
felett, de végül kiűzték őket erről a területről, és
Kínának nem is sikerült visszaszereznie itteni uralmát
egészen a mongol időkig. A IX. század utolsó
évtizedeiben a nagy hatalmú tartományurak szűnni
nem akaró lázadásai gyengítették tovább a központi
hatalmat. A dinasztia utolsó császárát i. sz. 907-ben
fosztották meg a tróntól.
A Tang-dinasztia legnagyobb ellensége ugyanakkor
feltehetően a hideg, a szárazság, az erős téli monszun
és a csapadékszegény nyár volt. Későbbi történelmi
korok alapján feltételezhetjük, hogy a rossz termés és
az éhezés táptalaja volt a társadalmi
elégedetlenségnek és a lázongásoknak. Valószínűnek
látszik, hogy a Tang-dinasztiának a Csangan környéki
löszös területeken pusztító, hosszan tartó, nagy
területekre kiterjedő szárazság idején nem volt meg a
kellő hatalma ahhoz, hogy fenntartsa a központi
kormányzatot, ahogy a föld másik felén a hatalmas
maja birodalom is a rendszertelenül jelentkező
szárazságok idején bukott meg. Ilyen körülmények
között az emberek millióinak élelmiszerrel történő
ellátása valószínűleg túlontúl nagy feladatnak
bizonyult a korabeli kormányzat számára. Francis
Nicholson saját szemével láthatta, ahogy a XIX-XX.
század fordulóján egy hasonló jellegű válság
kényszerítette térdre Kínát.
900 után Kína öt északi és tíz déli királyságra esett
szét. A hataloméhes helyi hatalmasságok szédítő
tempóban váltogatták egymást a trónon. A kialakult
hatalmi vákuum miatt még akkor is nehéz idők lettek
volna ezek, ha egyébként minden más körülmény
kedvező lett volna. Észak-Kínát azonban –
amennyiben hihetünk a klimatikus adatsoroknak –
ezenfelül még szokatlanul nagy szárazság is sújtotta.
A termés elpusztulása és az ennek nyomában
jelentkező éhínség egy újabb tényező volt, mely
többek között befolyásolta a letelepült földművesek és
a pásztorkodó nomádok közötti állandóan változó
határmezsgye helyét.
Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy
Észak-Kínát a környezetétől elválasztó határvonalat a
kínai nagy fal testesítette meg, és ilyen értelemben
teljesen merev és változatlan volt. Valójában azonban
a Tangok sosem alakítottak ki egyértelmű határt az
északi területeiken, mindössze szórványosan
felállított erődökkel, katonai telepekkel és néhány
erődített határ menti prefektúrával rendelkeztek. (A
mai nagy falat a Ming-dinasztia idején építették 1449
után.) A Tangok a belső védelmi rendszer
kialakításában hittek, melyet a határoktól távol, az
egyes provinciák belsejében állomásozó nagy erejű
seregekkel támogattak meg. Egyidejűleg a határvidék
mentén élő törzsekkel számos pontra kiterjedő
egyezményeket kötöttek, melyek értelmében azok
megtartották függetlenségüket, de cserében kínai
címeket és rendfokozatokat viseltek. Ezek közül a
törzsi vezetők közül nagyon sokan voltak bejáratosak
a Tang császári udvarba, de ez a folyamatos
érintkezés a kínaiakkal még nem faragott han
alattvalókat belőlük. Ugyanakkor lehetőség nyílott rá,
hogy a kínai udvarról, az intézményrendszerekről, a
kormányzati módszerekről közvetlen tapasztalatot
szerezzenek, melynek később nagy előnyét látták. Az
első néhány évszázadban elsősorban a letelepedett
földművesek és a kizárólag legeltetésre alkalmas
területek között húzódó ökológiai határvonalról
lehetett beszélni. Ez a határvidék egyben arra is
alkalmas volt, hogy a han kínaiak és a nomádok
békében-barátságban élhessenek egymás mellett,
miközben etnikai és kulturális identitásuk sértetlen
maradt. Amikor a Tang-dinasztia hatalma megingott,
a két terület közötti határ továbbra is átjárható
maradt, de a katonai vezetők vették át felette az
uralmat.
 A meleg évszázadok száraz időszakai
Észak-Amerika nyugati részén, az Andokban és –
amennyiben hihetünk a guliyai és a huguangyani
fúrómagoknak – Kelet-Ázsiában is hosszú ideig
tartottak. A szárazság nem folyamatosan, hanem
ciklikusan jelentkezett, és valószínűleg erőteljes
sokkhatást váltott ki azon a löszös vidéken, amely az
északi határvidéket is alkotta. Amikor egy-egy
csapadékosabb év követte a ciklikusan visszatérő
szárazságot, az áradat rövid időn belül elárasztotta a
kiszikkadt földeket és a használaton kívül lévő
öntözőrendszereket. A középkori meleg időszak ebben
a régióban a csapadék mennyiségének hihetetlen
kiszámíthatatlanságával járt együtt, talán még
inkább, mint a Föld bármely más pontján. A szárazság
és az áradások szeszélyes váltakozása a politika és a
hadviselés területére is kihatott. De mivel a
földművesek és a nomádok egyaránt a létfenntartás
határán, az időjárásnak maximálisan kiszolgáltatva
egyensúlyoztak, az ő helyzetüket a nagyurak és a
háborúban álló hadseregek döntései jelentősen már
nem befolyásolták.

A középkori időjárás szélsőségek jellemezte

periódusai kihatottak a kelet-ázsiai nomádok és az
őket körülvevő letelepedett népek
kapcsolatrendszerére is. A nomád törzsek közül egy
pásztor- és lovas nép, a khitanok voltak a
legerősebbek, akiknek az eredete a régmúltba nyúlik
vissza. A többi nomád néphez hasonlóan az ő
életüknek a ritmusát is jelentős részben a lehulló
csapadék mennyisége, illetve az úgynevezett sivatagi
fújtató működése határozta meg. Szárazság idején
délre, vízben gazdagabb, állandóan lakott vidékekre
vonultak. 840 után, amikor a Tangok ereje a száraz
időszakban meggyöngült, a khitanok legyőzték a
szomszédságukban élő törzseket, majd az erős déli
államokra összpontosították a figyelmüket. A
khitanok kezdetben beérték annyival, hogy
támadásokat, portyákat intéztek a letelepedett
lakosság ellen, majd visszavonultak északra. Teljes
bizonyossággal nem állapítható meg, hogy ezek a
portyázások mennyiben hozhatók összefüggésbe a
sztyeppét pusztító egy-egy nagyobb szárazsággal.
Több évszázadnyi nomád történelem tapasztalataiból
merítve azonban megállapítható, hogy a legnagyobb
betörésekre általában azokban a csapadékszegény
években került sor, amikor a legelők gyérek voltak.
A Tang-uralom megrendülése, továbbá a határvidék
hadurai közötti egyre kiélezettebb villongások arra
késztették a khitanokat, hogy egyesítsék erőiket.
A-pao-chi uralma alatt, i. sz. 906-7-ben a khitanok
nagy hódító hadjáratba kezdtek. Húsz év alatt a
Mongólia és Mandzsúria területén élő nomádokat
sikeresen uralmuk alá hajtották. Jól szervezett
királyságot hoztak létre a határvidék kínai lakossága
számára alapított városokkal, melyekben éppúgy folyt
kézműves, mint mezőgazdasági termelés, és amelyek
olyan kettős felépítést mutattak, amely mind a
kínaiak, mind a nomádok életformájának megfelelt.
Ennek hatására a nomád életforma bizonyos
változásokon ment keresztül, melynek
eredményeképpen viszont a földművesek és a
pásztornépek egyre nagyobb kölcsönös függésben
éltek egymástól. Olyan szimbiotikus rendszert
alakítottak ki, mely a kockázatos éghajlati viszonyok
közepette kimondottan hasznosnak bizonyult.
A-pao-chi 926-ban bekövetkezett halála után a
Liao, a Hsia és a Csin államok közötti folytonos
villongás és háborúskodás következett. Az összes
politikai és katonai esemény, illetve az egymást
váltogató uralkodók gazdasági hátterét azonban a
letelepült lakosságú területek önellátó mezőgazdasági
termelése biztosította. A csin nyilvántartásokból
tudjuk, hogy az állam területén körülbelül 90 millió
shih (egy shih 59,4 literrel egyenlő) kölest, illetve
rizst termeltek évente. Ennek tizede földadó címén az
állam vezetését illette. Egy ember átlagos
gabonafogyasztása évente körülbelül 6 shih volt,
vagyis ha megfelelő mennyiségű csapadék esett,
akkor éppen hogy sikerült megtermelni a lakosság
ellátásához elegendő gabonamennyiséget. Egy
átlagosan jó évben azonban már nem maradt felesleg,
amelyből a csapadékszegény évekre tartalékolni
lehetett volna. Északon tehát sosem volt olyan
mértékben biztosítva az élelmiszer-ellátás, mint
délen, a Jangce-völgy dús vidékén fekvő Song
Királyságban, ahol a rizs évente kétszer is
megtermett.
A csin uralkodók tisztában voltak az
élelmiszerellátás nehézségeivel, ezért
öntözőrendszerek kiépítésével igyekezték lehetővé
tenni újabb területek művelés alá vonását, továbbá a
terméshozamokat a hegyoldalak teraszos
kialakításával próbálták növelni. Mindkét
intézkedéssorozat, különösen a teraszos művelés
kialakítása beláthatatlan következményeket, az erdők
gátlástalan kiirtását és a talaj gyors erózióját vonta
maga után, mely utóbbi fokozottan sújtotta a Huang
He-medencét.
A termés még jobb években is bizonytalan volt,
úgyhogy joggal feltételezhetjük, hogy a meleg
évszázadok nagy szárazságai komoly kihatással voltak
északon a politikai eseményekre. A korabeli
feljegyzések nemigen tesznek említést a szárazságról
vagy más egyéb természeti katasztrófáról, ami nem is
meglepő, hiszen a parasztság egy írástudatlan,
névtelen tömeg volt csupán, színfal a hadurak,
császárok és törekvő hivatalnokok játékaihoz. A nyári
monszun szeszélyessége miatt azonban
elkerülhetetlenné vált, hogy az északiak déli
szomszédjuktól, a Song Birodalomból rizst
importáljanak. Az igény már évszázadok óta megvolt,
de mivel a szárazföldi szállítás lassúnak és
megbízhatatlannak számított, logikus megoldásnak a
vízi szállítás kínálkozott volna. A part menti hajózást
a kalózok és a viharok tették veszélyessé és
kiszámíthatatlanná, így a legkézenfekvőbbnek – az
ésszerűtlenül magas költségek ellenére – a Jangcét és
a Huang He-medencét összekötő, a szárazföld
belsejében lévő vízi utak mutatkoztak.
Az első kísérletet a vízi összeköttetés
megteremtésére i. e. 486-ban tették. Majd az
időszámítás szerinti késői VI. és korai VII. század Sui
uralkodói összekötötték a korábbi szakaszokat, és
ezzel kapcsolatot teremtettek nyugati fővárosuk,
Luayang és a Jangce alsó folyásánál lévő termékeny
mezőgazdasági területek között. Tavak és csatornák
együtteséből állt össze a Nagy Csatorna, a Da Yun He,
mely a világ leghosszabb mesterséges vízi útja,
messze megelőzve Szuezt és Panamát. A X. századra a
rendszer zsilipekkel, víztározó tavakkal és
mellékcsatornákkal is kibővült. Fénykorában, a
XV-XVI. században a csatornarendszer több mint
2500 km hosszú volt, 24 zsilip és 60 híd volt rajta, és
évente 400 000 tonna gabonát szállítottak rajta.
Kína északi löszös talajú területei évszázadokon
keresztül rá voltak utalva a délről érkező
élelmiszer-szállítmányokra. Még a legjobban
szervezett preindusztriális állam és annak hatékony
igazgatási rendszere sem volt képes az élelmiszereket
és azok termelőit rendre elpusztító nagy
szárazságokon és hatalmas áradásokon úrrá lenni. Az
északi területeken az emberek ezer évvel ezelőtt
rettentő kiszolgáltatottságban éltek, és a Huang
He-medence manapság még ennél is jobban ki van
téve a katasztrófáknak.
 TIZENHARMADIK FEJEZET
A CSENDES ELEFÁNT

Láttam elefántcsordát, amint a sűrű dzsungelben

bandukolt ...olyan célszerűen vonultak tova, mintha
megbeszélésük lenne a világ túlsó végén.

Isak Dinesen: Távol Afrikától

A száraz vidék szinte beleég az ember

emlékezetébe. Olyan élénken él bennem ez a
közép-afrikai táj, mintha tegnap láttam volna, pedig
több mint negyven évvel ezelőtt történt,
novemberben. A hetek óta tartó nagy forróságban
minden reggel rézvörösen kelt fel a nap a porfelhős
láthatáron, sehol nem volt egyetlen felhő sem az égen.
Ahogyan az árnyékok rövidülni kezdtek, a
hőmérséklet egyre magasabbra kúszott. A felhőtlen ég
porszemcsékkel teli burája visszasugározta a kiégett
földből felfelé áradó meleget. A néha-néha feltámadó
bukószél átfújt a szavanna felett. Az emberek és az
állatok egyaránt hűssel kecsegtető árnyék után
kutattak a fák és az ereszek alatt. A tehenek
mozdulatlanul, lehorgasztott fejjel várták az enyhet
hozó estét. Figyeltem, ahogy a farmerek lemondóan
merednek a cserepes földben összeszáradó
kukoricára, melyet egy hónappal azelőtt, egy kiadós
eső után, további csapadék reményében ültettek.
Ahogy egyre lejjebb ment a nap, az embernek megvolt
az az illúziója, hogy kicsit csökken a meleg, de még
éjfélkor is 30,5 °C-t mutatott a hőmérő. Az éhezés
már nem volt messze.
Nem fér hozzá kétség, hogy a következő száz év
szárazságai ennél lényegesen súlyosabbak lesznek.
Amikor hozzáfogtam ennek a könyvnek a
megírásához, arra számítottam, hogy az ezer évvel
ezelőtti időszak kutatása során majd magasabb
hőmérsékleteket, elképesztő új mezőgazdasági
technológiákat, a hirtelen napfényben fürdőző
vidékeket, prosperitást és intenzívebbé váló óceáni
hajózást találok. Az első fejezetekben valóban egy
terményekben dúskáló, pezsgő Európa képe
bontakozott ki, majd elkísértem a norvégokat az
északi Atlanti-óceánon át vezető expedícióikon,
amikor egy ideig a messze északon élő inuitokkal
kereskedtek. Ez idáig rendben is lenne. De amikor az
eurázsiai sztyeppékre, a nyugat-afrikai
Száhel-övezetbe vagy az amerikai kontinensre
utaztam, ott a történelem menetét is megfordítani
képes, hosszú, pusztító szárazságot találtam.
A hangsúly itt a „hosszún” van. Az ezer évvel
ezelőtti szárazságok nem több évig, hanem több
generáción keresztül tartottak. A kaliforniai Sierra
Nevadában például évtizedekig tartott a középkorban
egy-egy szárazság, sokkal tovább, mint ma. A fél
évszázadon át Nebraskára és a Nebraskai-fennsíkra
telepedett szárazság miatt az ősi pueblók népe
kénytelen volt életmódot váltani.
A Délnyugat mindig is száraz volt, de korántsem ez
az egyetlen szárazságtól szenvedő vidéke
Észak-Amerikának. A keleti parton, a Hudson folyó
völgyében található Piedmont-mocsárból vett
fúrómagokban lévő virágporminták alapján látszik,
hogy i. sz. 800 és 1300 között itt is szárazság volt.
Ebben az időszakban a torkolat vidékének a
sótartalma is megnövekedett. Ha az akkorihoz
hasonló szárazság alakulna ki ma ezen a helyen,
emberek millióinak ivóvízkészlete kerülne veszélybe,
így Poughkeepsie és New York lakóié is, hiszen ez a
két város – hasonlóan számos környékbeli
elővároshoz, a Hudson folyóból szerzik be a vizet.
Délebbre, Közép-Amerikában a nagy maja
városállamok meginogtak a középkori szárazság
idején, míg az andokbeli civilizációk elsorvadtak a
Titikaka-tó zsugorodása és a part menti folyóvölgyek
csökkenő vízhozama következtében. Ha alaposabban
körülnézünk a világban, akkor a középkori meleg
időszakot talán helyénvalóbb lenne a középkori
szárazság időszakának nevezni.
A klimatológiában a forradalmi áttörés mintegy
harminc éve következett be, amikor a tudományos
világban elfogadottá váltak a másodlagos forrásokból,
mélytengeri fúrómagokból, jégmagokból, korallokból
és a fák évgyűrűiből nyert adatok. Az El Niño jelenség
és a déli oszcilláció kutatásának fellendülése kapcsán
még két további módszerrel, a műholdas
megfigyeléssel és a komputermodellezéssel bővült a
tudományos eszközkészlet. Az 1860 óta tartó,
gyakorlatilag folyamatos felmelegedésre való
tekintettel az 1980-as évektől kezdve a
klimatológusok figyelme az ember okozta globális
felmelegedésre irányult. Az utóbbi kétezer év
klimatikus változásai egyszeriben hatalmas
jelentőségre tettek szert a közbeszédben, ahogyan a
felmelegedés vitathatatlan tudományos ténnyé és
egyidejűleg fontos politikai témává vált. Ez utóbbi
nem kizárólag A1 Gore-nak és a globális
felmelegedésről készített dokumentumfilmjének
köszönhető, hanem annak is, hogy az emberek az
emelkedő átlaghőmérsékletek, a szélsőséges időjárási
jelenségek és az emelkedő tengerszint kapcsán egyre
jobban ráébrednek, hogy itt az emberiség közeljövője
forog kockán.3
Ezen a ponton a középkori felmelegedés szinte
egyik pillanatról a másikra óriási jelentőségre tett
szert nagyon sok ember érvrendszerében. „Korábban
is volt már ilyenre példa”, harsogták a globális
felmelegedés ellen és mellett kardoskodók egyaránt.
Tokiótól Stockholmig záporoztak az érvek és
ellenérvek, miközben tudósok, újságírók és aktivisták
próbálták eldönteni a kérdést, hogy vajon a középkori
meleg időszakban volt-e melegebb a föld klímája vagy
mai, hihetetlen tempóban melegedő világunkban.
Ahogyan nőtt az évgyűrűszekvenciákból és egyéb
forrásokból nyert adatok mennyisége, úgy lángolt fel
egyre jobban a meleg időszak hőmérsékleti értékeivel
kapcsolatos végeláthatatlan vita.
A középkori meleg időszakkal kapcsolatban még ma
is sok a kérdőjel, noha már így is lényegesen több
ismerettel rendelkezünk vele kapcsolatban, mint
Hubert Lamb idejében. Egyre több adatunk van
ugyanakkor, melyek azt támasztják alá, hogy a
középkorban nem voltak tartósan meleg időszakok,
legfeljebb 1000 és 1200 között fordultak elő a föld
egyes területein – Kínában, Európában és
Észak-Amerika nyugati részein – néhány fokkal
magasabb hőmérsékletek.
Manapság, az ember okozta zabolátlan
felmelegedés idején – amikor a grönlandi jégpáncél
elvékonyodása, az emelkedő tengerszint és az egyre
viharosabb időjárás iszonyú veszélyekkel fenyeget –
teljesen érthető, ha a középkori felmelegedés a
figyelem fókuszába kerül.
Mi történne, ha az olvadó grönlandi jég részlegesen
kioltaná a Golf-áramlatot? Vajon akkor Európa
jégkorszakszerű állapotba zuhanna, mint ahogyan ez
a tizenkétezer évvel ezelőtt, a sarkköri virágról
(Havasi magcsákó, Druos octopetala) elnevezett fiatal
dryasban történt?
Mi történne a Holland-mélyfölddel és némely
csendes-óceáni atollal, ha a tengerszint a részlegesen
elolvadó grönlandi jégsapka hatására 0,3 méterrel –
ne adj Isten még többel – megemelkedne?
Az itt felsoroltak mind teljességgel jogos
aggodalmak, melyekre csak összehangolt politikai
akarattal lehet megtalálni a megoldást. Ugyanakkor –
miközben egyfolytában a meleggel és az emelkedő
tengerszinttel vagyunk elfoglalva, elkerüli a
figyelmünk egy másik nagyon fontos probléma: a
szárazság. Vajon mi ennek a szűklátókörűségnek az
oka? Kétségtelen, hogy a 2004-es délkelet-ázsiai
cunami és a következő évben pusztító Katrina
hurrikán a szélsőséges éghajlati jelenségek közül
elsősorban az áradásokkal kapcsolatos félelmeket
erősítette meg. Ez a két, a jégkorszak utáni
legmelegebb években bekövetkezett katasztrófa,
láthatóan azt a benyomást keltette, hogy a melegebb
hőmérsékletek egyben több – és nem kevesebb –
csapadékot is jelentenek. Egy másik tényt sem szabad
azonban figyelmen kívül hagynunk. Miközben nagyon
valószínűnek látszik, hogy a fejlődő világot nagy
részben – ha nem is mindenhol – súlyos szárazság
fogja sújtani, mi itt az Egyesült Államokban még
mindig a Katrina okozta áradásokkal vagyunk
elfoglalva.
 Hallottam a Zambézi folyó zúgását, ahogy nagy
erővel végigzúdul sekély medrében a hatalmas kövek
között, és a távolból a Mosi-oa-Tunya, a „Mennydörgő
füst”, vagyis a Viktória-vízesés robaját. A tisztást sűrű
bozótos kerítette körbe, fák hajoltak fölé; a délutáni
forróságban hallani lehetett, ahogy zörögnek az
elszáradt falevelek. Nem volt ott rajtam kívül senki,
vagy legalábbis abban a hitben voltam. Aztán hirtelen
nehéz léptek zaját és ágak reccsenését hallottam. Rá
kellett döbbennem, hogy egy kisebb elefántcsorda
közepén sétálgatok. Az elefántokat nem láttam, de
nyilvánvalóan ott voltak a közvetlen közelemben, és
még nem jöttek rá, hogy én is ott vagyok.
Lábujjhegyen visszaosontam az erdő szélére. Amikor
visszaértem a Zambézihez, csak akkor mertem
visszafordulni. Egy hatalmas elefántbika csapkodta
mérgesen a fülét a sekély vízben megvetve a lábát.
Mozdulatlanul állt és el nem mulasztotta volna
észrevétlennek szánt visszavonulásom egyetlen
mozdulatát sem.
Az elefántok, ha akarnak, tudnak nagyon puhán is
lépdelni. Ebben az esetben a kívülálló csak akkor
veszi őket észre, amikor már túl késő, és nincs többé
menekvés.
Amikor George Orwell, az 1984 írója az 1930-as
években Burmában rendőrtisztként szolgált, az egyik
bazárban egy megvadult elefánttal került szembe.
Távolról csak azt lehetett látni, hogy „az elefánt
nyugodtan eszik, semmivel sem tűnt egy tehénnél
veszedelmesebbnek”, mégis képes volt megölni egy
embert, és „egy veszett elefántot ugyanúgy le kell
lőni, mint egy veszett kutyát”. Orwellt elképesztette
addigra már nyugodtnak látszó áldozatának végletes
viselkedése. Valami hasonló a helyzet a szárazsággal
is. Minél inkább áttevődött kutatásaimban a hangsúly
Európáról a többi földrészre, annál jobban
ráébredtem, hogy a középkori meleg időszak
elkendőzött sátáni arca a szárazság. A globális klíma
világában a békésen falatozó elefánt a hosszú
szárazság volt: egy békés jószág, akit a déli oszcilláció
váratlan kilengései hoztak ki a sodrából.
Az utóbbi húsz év kiterjedt ENSO-kutatásai azt a
felismerést hozták, hogy az El Niño és kishúga, a La
Niña, nem kizárólag helyi jelenségek, hanem az
évszakok változása mögött a második legfontosabb
tényezői az éghajlat globális változásának. A nagyobb
ENSO-események hatalmas esőket és áradásokat
okoznak a perui partoknál, és vízözönszerű
esőzéseket Kaliforniában. Az Atlanti-óceánon
csökkentik a trópusi viharok és hurrikánok
gyakoriságát. Súlyos szárazságot idéznek elő
Délkelet-Ázsiában, Ausztráliában, Közép-Amerikában
és Északkelet-Brazíliában, illetve a trópusi Afrika
egyes területein. A kevésbé feltűnő, de gyakran
tovább tartó La Niña legalább olyan pusztító tud
lenni, mint a párja, különösen azáltal, hogy a föld
hatalmas területein képes szárazságot előidézni. Így
történt a középkori meleg időszak folyamán is,
amikor a hűvös és száraz kishúg, a La Niña, hosszú
éveken át kitartott.

Még mindig folynak viták arról, hogy a középkori

meleg időszakban melegebb volt-e, mint ma, és ha
igen, miért. A mi jelenlegi felmelegedésünk még
messze nem tart annyi ideje, mint ameddig a
könyvben tárgyalt időszak tartott. A melegedés
azonban egyenletes és jól dokumentálható, és nem
mutatkoznak sehol ellentétes tendenciák nyomai.
Ezenkívül az ezer évvel ezelőttihez képest ma
lényegesen nagyobb a föld lakossága, és elég nagy az
emberi termelés volumene ahhoz, hogy ez a tendencia
ne csak tovább folytatódjon, hanem ráadásul fel is
gyorsuljon. Ahhoz azonban nem fér kétség, hogy ha
újra játsszuk az ezer évvel ezelőtti klimatikus
forgatókönyvet – és legfőképp, ha engedjük, hogy a
felmelegedés az akkorinál még erőteljesebb legyen –,
akkor rá fogunk döbbenni, hogy az ember milyen
jelentős mértékben kiszolgáltatott a környezetének.
Ha azonban globális perspektívából nézzük a meleg
középkori évszázadokat, szembetűnő, hogy milyen
sokfelé volt szárazság, és ez kijózanítóan hathat
Földünk jövőjével kapcsolatban. A hosszú száraz
időszakok mindennaposak voltak a középkorban, és
rengeteg embernek okozták a halálát. Egyre több
bizonyíték mutat abba az irányba, hogy a globális
felmelegedés időszakában a szárazság lassan és
alattomos módszerességgel öli meg emberek nagy
tömegeit. A halálos áldozatokról szóló számadatok
megdöbbentőek. Körülbelül 11 millió ember
szenvedett súlyos éhezéstől 2006-ban Kenya,
Szomália, Etiópia és Eritrea területén a több éve tartó
szárazság következtében. A nigériai székhelyű
Nemzetközi Trópusi Mezőgazdasági Intézet becslése
szerint 2010-re 300 millió ember, az összlakosság
közel egyharmada, lesz alultáplált Afrikának a
Szaharától délre eső területein. (Szárazság idején
relatíve kevés ember hal éhen. Sokkal inkább
vérhasban és egyéb járványokban pusztulnak el az
emberek. Olyan betegségekben, melyek terjedését a
rossz életkörülmények elősegítik. Évente például 1,6
millió gyermek hal meg a nem megfelelő higiéniai
viszonyok és a tiszta ivóvíz hiányának
következtében.)
Még riasztóbb a távoli jövő, ha figyelembe vesszük
Nagy-Britannia mértékadó Hadley Klímaváltozás
Központjának azt a tanulmányát, mely szerint az
1990-es években globális szinten 25 százalékkal több
volt a szárazság, mint korábban. Az ennek nyomán
bekövetkezett sajnálatos népességcsökkenés
adatokkal dokumentálható. A Hadley azon kísérletei,
melyek az üvegházhatású gázok kibocsátása nyomán
kialakulandó szárazságokat modellezik, szintén
aggodalomra adnak okot. Jelenleg a Föld felszínének 3
százalékát sújtja pusztító szárazság. Amennyiben a
felmelegedés folytatódik, ez az adat felmehet 30
százalékra, ami azt jelentené, hogy a mostani 8
százalék helyett a lakosság 40 százaléka szenvedne a
súlyos szárazság miatt. A szárazföld ötven százaléka
lenne enyhén száraz terület a mai 25 százalék helyett.
A Hadley-központ tudósai ezt követően elvégezték a
modellezést úgy is, hogy nem kalkulálták bele a
hőmérséklet-változásért felelősnek tartott
üvegházhatású gázokat. A modell ekkor azt mutatta,
hogy az ember okozta felmelegedés nélkül nem
következne be lényeges változás a szárazság
mértékében.
Ami a dolog emberi vonatkozásait illeti, az ENSZ
Környezetvédelmi programjának jelentése szerint
jelenleg huszonkilenc országban 450 millió ember
szenved vízhiány miatt. Becslések szerint 2025-re 2,8
milliárd embertársunk fog olyan területeken élni,
ahol nem áll elegendő mennyiségű víz rendelkezésre.
Ma a föld lakosságának húsz százaléka nem jut tiszta,
biztonságos ivóvízhez. A trópusi Afrika területein a
szennyezett víz miatt többen halnak meg, mint
AlDS-ben. Amennyiben bekövetkezik az előre jelzett
mértékű szárazság, az áldozatok száma is
drasztikusan emelkedni fog. A legkeményebben
azokat fogja sújtani a szárazság, akik már most is
sivatagi, illetve félsivatagi vidéken élnek, ami
körülbelül egymilliárd embert jelent a világ 110
országában. Ezen belül is a legérintettebbek az
önellátó gazdálkodást folytató földművesek lesznek,
különösen a trópusi Afrika területén élők. Afrikában a
foglalkoztatottak hetven százaléka kis volumenű
mezőgazdasági termeléssel foglalkozik, így teljesen a
csapadékmennyiségnek kiszolgáltatottan él.
Afrikában ma háromszor annyi alkalommal áll elő
katasztrofális élelmiszerhiány évente, mint az
1980-as években, míg a szubszaharai Afrikában
három emberből egy alultáplált. A nigériai intézet
2010-re jósolt adatai még csak a kezdetet jelentik. A
későbbi szárazságok előidézte katasztrófák mellett,
melyek a trópusi Afrika lakosságának több mint a
felét sújthatják, a 2010-esek el fognak törpülni.
Peruban is kínálkoznak elrettentő példák. Az
emelkedő hőmérsékletek miatt a Cordillera Blanca, a
legnagyobb trópusi gleccserrendszer gyorsan olvad. A
Quelccaya jégsapka Dél-Peruban, mely a klimatikus
adatok valóságos kincsesládája, évente 60 métert
húzódik vissza, háromszor olyan gyorsan, mint
ahogyan ezt a hatvanas években tette. A Perui Andok
gleccservidéke összességében legalább 22 százalékkal
lett kisebb 1970 óta. Peru 27 millió lakosának
kétharmada él a partvidéken, ahol az ország
vízkészletének mindössze két százaléka található
meg. Ezer évvel ezelőtt, amikor lényegesen kevesebb
embert kellett élelemmel ellátni, Chimor uralkodói
még képesek voltak alkalmazkodni a szárazsághoz
öntözőrendszereik átalakításával. Mai
leszármazottaik, akik zsúfolt városokban,
nyomornegyedekben, és az egyre sűrűbben lakott
vidéken élnek sivatagokkal körülvéve, erre már nem
lesznek képesek.
A szárazságoknak nagy az ára, emberi és gazdasági
szempontból egyaránt. A rossz emlékű 1934-40-es
„Dust Bowl” szárazság a Nagysíkságon egy egész
generációnak okozott helyrehozhatatlan sérülést.
Három és fél millió ember hagyta el lakhelyét. Noha
pontos adatok nem állnak rendelkezésünkre, sokan
betegedtek meg tífuszban és hasonló betegségekben,
illetve tette ez a trauma őket hajlamosabbá rákos és
szív- és érrendszeri megbetegedésekre. Az
1950-1956-ig tartó szárazság a Középnyugaton
szélsőségesen magas hőmérsékletekkel járt, farmerek
nagy tömegeit tette tönkre, és egyes területeken 50
százalékos visszaesést idézett elő a
terméshozamokban. Az 1987-89-es szárazság az
Egyesült Államok területének 36 százalékára terjedt
ki, mely a Dust Bowl által érintett területeknek a 70
százaléka, az okozott kár mégis 39 milliárd dollár
volt, ezért ezt az Egyesült Államok egyik
legköltségesebb természeti katasztrófájaként tartják
számon. A szárazság hatalmas erdő- és bozóttüzeket
okozott Nyugaton, továbbá nehezítette a navigálást a
Felső-Mississippi-medence elzátonyosodása miatt.
Csak annak érzékeltetésére, hogy a jövőbeni éghajlati
katasztrófák milyen költségekkel járhatnak: a
2005-ös Katrina hurrikán eddig 81 milliárd dollárba
került, és ez még nem a végleges összeg.
A történelemből kiderül számunkra, hogy a
szárazság mindig is okozott pusztításokat, különösen
a trópusokon. A sivatagok peremvidékén, illetve
félsivatagos területeken fújtatóhatás érvényesül:
kevés csapadék idején a sivatag a környező nedvesebb
területekre pumpálja ki magából az embereket és az
állatokat. A XIX. századi szárazságok összehasonlító
elemzésének eredményei alapján a történész Mike
Davis szerény becsléssel is legalább 20-30 millióra
tette azoknak a trópusi földműveseknek a számát,
akik az El Niño miatti, illetve a monszunesők
elmaradásának következtében fellépő aszályokkor
pusztultak el, vagyis többen, mint az évszázad
különféle háborúiban összesen.
 A viktoriánus kori éhezésekről viszonylag sok
dokumentum áll rendelkezésünkre, noha – ahogyan
Davis rámutat – a történészek hajlamosak átsiklani
felettük, hiszen az áldozatok többségükben
írástudatlanok voltak, így az életük nagyrészt
dokumentálatlan marad.
A korai éhínségek, így azok is, melyek a nagy
középkori felmelegedés idején minden bizonnyal
bekövetkeztek, nem őrződtek meg az utókor számára.
Európában az 1315-21-es nagy esőzések, melyekkel
beköszöntött a kis jégkorszak, 1,5 millió emberéletet
követeltek, akik az éhezésbe vagy annak
szövődményeibe haltak bele. Az áldozatok száma a
kínai Huang He-völgy parasztjai és az Andok
tengerparti folyóvölgyeinek földművesei körében,
illetve az amerikai Délnyugaton is magas lehetett,
különösen, ha figyelembe vesszük, hogy sokan laktak
falvakban és városokban, pueblókban összezsúfolva
gyenge higiéniai feltételek között. A XX. századi
tapasztalatok kínálhatnak némi összehasonlítási
alapot. Az 1907-es kínai éhínségben 24 millió ember
halt meg, az 1941-42-esben 3 millió. Az 1965-67-es
éhezés miatt, melyet a monszun elmaradása okozott,
félmillió indiai halt meg. Ukrajnában, a Volga vidékén
1921-22-ben valahol 250 000 és 5 millió között
lehetett a halálos áldozatok száma. Ezek a tragédiák
ugyanakkor olyan korszakban következtek be, amikor
a föld népessége sokkal kisebb volt, mint ma. Ha az
ember belegondol, hogy az 1972-75-ös és az
1984-85-ös szárazságsorozatok együttesen több mint
600 000 ember életét követelték a gyéren lakott
szaharai Száhel-övezetben, elképzelni is szörnyű,
mekkora lett volna az áldozatok száma az
agrárlakosság mai népsűrűsége mellett.
Ennek a könyvnek a megírása döbbentett rá, hogy
milyen rugalmasak is voltak az ezer évvel ezelőtti
társadalmak. A középkori meleg időszak alatt a föld
lakosságának nagy része élt annál lényegesen
szárazabb viszonyok közepette, mint amilyenben a
legősibb civilizációk alakultak ki ötezer évvel ezelőtt.
A nagyvárosok kisebbek voltak, tízezres és nem
milliós nagyságrendű lakossal, ami megkönnyítette a
klímaváltozáshoz való alkalmazkodást lehetővé tevő
stratégiák gyakorlati megvalósítását. A rosszabb
minőségű termőterületeken gazdálkodó társadalmak
mindegyike kifejlesztett túlélési technikákat. Az ősi
pueblo népe az amerikai Délnyugaton rokoni
kapcsolatokat ápolt távoli közösségek tagjaival, és
készen állt arra, hogy szárazság idején hozzájuk
költözzön. A maják a falvakban és nagyvárosokban
kialakított víztározókkal védekeztek a szárazság ellen.
A chimu nagyurak Peru partvidékén bonyolult
csatornarendszereket építettek ki és az öntözésre
szánt vizet szigorú körültekintéssel osztották szét. A
nyugat-afrikai Niger-medence mande földművesei
kifinomult társadalmi intézményeket építettek ki,
melyek segítettek megbirkózni a klímaváltozás
nehézségeivel, míg a kaliforniai indiánok makkot
halmoztak fel, illetve a szomszédaikra hagyatkoztak
élelmiszerhiány idején.
Az itt és a könyvben máshol felsorolt társadalmak
mindegyikének problémát jelentett a szárazság. A
legtöbbjük – a monszunéghajlatú India és Kína
hangsúlyos kivételével – sikeresen vette a klimatikus
akadályokat, hasonlóan ahhoz, ahogyan a bambusz
hajladozik a viharos szélben. Voltak vidékek, mint
például Észak-Kína löszvidéke, ahol olyan
kiszámíthatatlan volt az időjárás, hogy még
csapadékos években is előfordult éhezés, amikor több
ezer hektárnyi megművelt területet öntött el és járt át
a víz. Általánosságban azonban mindenképpen azt
mondhatjuk, hogy az ezer évvel ezelőtti társadalmak
sokkal ellenállóbbak voltak, mint mi vagyunk. Mindig
volt azonban egy pont, amikor egy-egy társadalom
elérte a kritikus tömegét a városi és a nem
mezőgazdasági tevékenységből élő lakosságnak,
melyet szárazság idején a mezőgazdaság már nem
tudott eltartani, vagy azt a pontot, amikor a
mezőgazdasági termelés már olyan intenzívvé vált,
hogy a föld kimerült és helyette nem adódott más
megélhetési alternatíva. A mexikói és guatemalai
Déli-síkság majái tragikus példái ennek. Itt a
belháborúk, a merev közigazgatás, a környezet
pusztulása és a szárazság együttesen mért halálos
csapást többtucatnyi nagyvárosra és birodalmi
központra. Az uralkodók hatalma, az államigazgatás
rendszere szétzüllött, az emberek pedig szétszéledtek
az ezer évvel korábbi fejlődési fázisra jellemző
önellátóan gazdálkodó falvakba. Eláll a lélegzetünk a
kambodzsai Angkor-Vat és Angkor-Thom láttán, de az
igazsághoz hozzátartozik, hogy a majákhoz hasonlóan
a khmerek is nagyrészt az önellátásból a pusztulásba
vezető csúszós lejtő tetején egyensúlyoztak.
Teremjünk most egy ugrással a XIX. századi,
hatalma csúcsán lévő viktoriánus Angliában, amikor
még a hadihajóval való fenyegetőzés hatékony
diplomáciai eszköznek számított, és a kommunikációs
és szállítási eszközök – úgy is, mint távíró, gőzhajó és
vasút – összehasonlíthatatlanul fejlettebbek voltak,
mint a középkorban. Egyrészt ekkor – nagyrészt a
gabonaárakra építve – alakult ki az, amit ma globális
gazdaságnak hívunk. Másrészt ez volt az az időszak,
amikor a középkori meleg időszakban még csak
épphogy megjelenő kiszolgáltatottság az éghajlati
viszonyoknak több ezerszeresére nőtt. Gondoljunk
csak Mike Davis 20-30 milliós becslésére a történelem
sötét, megíratlan oldalainak emberveszteségeire
vonatkozóan, mely felülmúlja minden korábbi
elképzelésünket. Miközben, ne feledjük, az ő adatai
olyan időkből származnak, amikor a Föld
népességének félsivatagi és monszunéghajlatú
területeken élő hányada a mainak csak töredéke volt.
A XXI. század elején 250 millió ember él rosszul
termő mezőgazdasági területeken, melyek közvetlenül
ki vannak téve az ENSO események vagy a déli
oszcilláció véletlenszerű kilengései okozta
szárazságok pusztításának. A korábbi fejezetekben
említetteknél még jóval több példa is felsorolható
ezzel kapcsolatban. Brazília északkeleti részén
rendszeresen ismétlődnek a nagy szárazságok, melyek
nagy részét az El Niño okozza, míg Indonézia és
Ausztrália sorsa teljesen az ENSO okozta
szárazságoktól függ, hogy csak három példát
említsünk.
Manapság a szárazság által erősen fenyegetett
emberek száma a Földön nagyon magas, és
rohamosan tovább növekszik, és nem kizárólag a
fejlődő országokban, hanem olyan sűrűn lakott
területen is, mint Arizona, Kalifornia és
Délnyugat-Ázsia. Az ezer évvel ezelőtti száraz
periódusokból kiindulva feltételezhetjük, hogy egy
esetlegesen melegebb jövőben a szárazságok egyre
pusztítóbbak és egyre hosszabbak lesznek. Az elnyúló
szárazságok hatása még az üvegházhatású gázok
nélkül is sokkal katasztrofálisabb lenne ma, mint akár
csak száz évvel ezelőtt.
A szárazság tönkreteszi a termést és kiszárítja a
legelőket. Elapadnak tőle a folyók, a patakokból csak
a kiszáradt meder marad. A víz adja az emberiség
éltető erejét: vízre van szüksége a mezőgazdaságnak,
a háziállatoknak; a vadaknak, akikre az emberek
egykor vadásztak; a víz a legfontosabb italunk. A
délkaliforniai csumas indiánok nagyon
megszenvedték a szárazságot, nem mintha éheztek
volna, bőven volt haluk, viszont nem volt ivóvizük.
Mivel halásztelepeken és sűrűn lakott falvakban
voltak összezsúfolva az egyre apadó vízkészletek
szomszédságában, kénytelenek voltak szennyezett
vizet inni. A rossz higiénés viszonyok következtében
azután elkerülhetetlenül kitörtek a járványok.
Ugyanez igaz a brit rádzs XIX. század végi indiai
éhségtáboraira, illetve a Kelet-Mediterráneum ősi
városaira is.
 Napjainkban, amikor a felmelegedés üteme
gyorsul, az emberiség számára sokkal nagyobb a tét.
Manapság ipari méretekben gyűjtjük be a vizet,
legyen az esővíz, folyók, tavak vagy a talajvízkészlet
egyre zsugorodó vize. Sokan alapozzuk az életünket
„rabolt” vízkészletekre: arra, amely vízvezetékeken
keresztül érkezik hozzánk az Owens-vízválasztó
vidékéről, vagy amit a Colorado folyóból emeltek ki,
vagy éppen artézi kutakból, olyan víztározó
rétegekből, melyek egy nap majd kiszáradnak.
Kaliforniával kapcsolatban kijózanítólag hat, ha arra
gondolunk, hogy az utóbbi hétszáz év volt a
csapadékban leggazdagabb időszak a jégkorszak óta.
Megtapasztaltuk ugyan a szárazságot, de ezek közül
egy sem volt olyan tartós, mint amelyik ezer évvel
ezelőtt a Sierra Nevadában pusztított.
Manapság olyan folyamatos felmelegedést élhetünk
meg, amilyen a jégkorszak óta nem volt. Abban pedig
biztosak lehetünk, hogy ez a felmelegedés
szárazsággal fog járni, mely tartós lesz és olyan fokú
vízhiánnyal fog társulni, amely még a kisvárosoknak
is problémát okoz majd, nem beszélve az olyan
metropoliszokról, mint Los Angeles, Phoenix és
Tucson. A hatalmas föld alatti Ogallala víztározó réteg
vize, mely Nebraskától Texasig nyolc amerikai
szövetségi államnak biztosítja a vízkészletét, évente
42 milliárd gallonnal apad. Amikor az ember azt
hallja, hogy a terjeszkedő Las Vegas igyekszik
felvásárolni félreeső nevadai farmok vízkészletét,
félve gondol arra, hogy vajon mit hoz majd a jövő.
Eljön a nap, amikor a Strip menti szállodákban nem
lesz víz, mert kiürülnek a víztározók? Ha bármekkora
esélye is van annak, hogy egy napon visszatérnének
az ezer évvel ezelőtti tartós szárazságok, akkor az
USA szinte teljes nyugati része egy időzített bomba.
Az UNESCO szerint a világban van bőségesen
édesvíz, csak nem egyenletes eloszlásban. Ha jobban
szemügyre vesszük a helyzetet, azt látjuk, hogy a
rossz vízgazdálkodás, az előnytelen természeti
adottságok és a környezeti változások miatt a Föld
lakosságának egyötöde nem jut tiszta ivóvízhez.
Negyven százalék számára nem adottak az alapvető
higiéniai feltételek. Ez számokra lefordítva 1,1
milliárd embert jelent, akik tiszta ivóvíz nélkül,
illetve 2,6 milliárdot, akik alapvető higiéniai
feltételek hiányában kénytelenek élni. Ezeknek az
embereknek több mint a fele Kínában és Indiában él,
jó néhány millió pedig Afrikában. Olyan korszak
jellemző adatai ezek, amelyben a vízzel, illetve annak
hiányával kapcsolatos természeti katasztrófák száma
folyamatosan nő. Az UNESCO becslése szerint
2030-ban a világnak 55 százalékkal több élelmiszerre
lesz szüksége, ami azt jelenti, hogy egyidejűleg több
öntözővízre is szükség lesz, noha az emberek által
felhasznált édesvíz 70 százalékát így is öntözésre
fordítjuk. Ott van még azután a városi lakosság
számának elképesztő léptékű emelkedése. Az UNESCO
kutatói azt prognosztizálják, hogy 2030-ra az
emberiség kétharmada városokban fog élni, ebből 2
milliárd feltehetően nyomornegyedekben. A városi
szegények fogják a tiszta víz hiányát és a rossz
higiéniai viszonyokat leginkább megsínyleni.
A középkori meleg időszak üzenete korunk számára
nem egyszerűen értelmezhető, de az biztos, hogy
nyugalomra nem ad okot. Az ezer évvel ezelőtti meleg
és szárazságtól sújtott világban tett kirándulásunk
megmutatta, hogy milyen sokszínűek a különféle
emberi társadalmak, és hogy nagy részüket örökké
változásban lévő gazdasági és társadalompolitikai
viszonyrendszerek kapcsolják össze.
Utazásaink során a születőben lévő globális
gazdaság szárazföldi és vízi útjait róttuk, olyan
világokon át, ahol a kapcsolatrendszer és a kölcsönös
függőség szép lassan politikai realitássá merevedett,
olyan korszakokon keresztül, amikor az emberek
általában mértékletes életmódot folytattak, és mindig
tudatában voltak a lehetséges veszélyeknek. Olyan
jövő előtt állunk, amelyben legtöbbünk nagy,
dinamikusan növekedő városokban fog élni, melyek
közül számos emelkedő vízszintű óceánok és más
vizek közelében fekszik, amelyekben egy-egy 5-ös
fokozatú hurrikán vagy erősebb El Niño több milliárd
dolláros károkat tud okozni néhány óra leforgása
alatt. Annyian vagyunk már, hogy nincs mód
mindenkit evakuálni, és a veszélyek elhárításának
már olyan nagyok a költségei, hogy azok még a
leggazdagabb kormányok lehetőségeit is meghaladják.
Az indusztriális társadalmakat méreteik lényegesen
kiszolgáltatottabbá teszik az olyan hosszú távú
változásoknak, mint amilyen a hőmérséklet- és a
tengerszintemelkedés.
Ez a globális felmelegedéssel kapcsolatos egyes
számú válságprobléma, melynek megoldásához nem
ad hoc ötletekre, hanem széles nemzetközi
összefogásra és perspektivikus gondolkodásra van
szükség.
Nem jellemző ránk, hogy unokáinkat szem előtt
tartva tervezzük meg a jövőt, pedig számunkra és az
elkövetkező generációk számára is ez lenne célszerű.
Nagy a kísértés, hogy meghirdessünk néhány rövid
távra szóló intézkedést a békesség kedvéért, majd
verjük a mellünk, mondván, hogy ezáltal jelentősen
hozzájárultunk a globális felmelegedés ellen vívott
harchoz. Sajnos a rövid távú gondolkodás itt már nem
segít. Nagyon valószínűnek látszik, hogy a mostani és
az elkövetkező évszázadok a szárazságról, a vízről és
annak hiányáról fognak szólni. Olyan idők lesznek
ezek, amikor önzetlenül kell meghoznunk döntéseket,
nem a saját, hanem az elkövetkező generációk
érdekeit szem előtt tartva. Ehhez olyan felelős
politikai és társadalmi gondolkodásra van szükség,
amilyennek ma – amikor a rövid távú érdekek és a
választási győzelem többet nyom a latban, mint a
hosszú távú tervezés – még nem látjuk a nyomait. Az
előre gondolkodás részeként jelentős harmadik
világbeli beruházásokra is szükség lesz, azok
védelmében, akik a legkiszolgáltatottabbak.
Nem engedhetünk teret a provinciális
gondolkodásnak, nem szabad, hogy csak a mi házunk
táján felmerülő vízgazdálkodási problémákkal
foglakozzunk. Az ezer évvel ezelőtti meleg évszázadok
is azt bizonyítják, hogy a szárazság globális probléma.
Mai világunkban minden mindennel összefügg.
Láttuk, hogy a középkori meleg időszakban hogyan
volt képes a szárazság egy-egy társadalmat
destabilizálni és előidézni végső soron a bukását. Ma
ezeknek a destabilizáló erőknek nem vetnek gátat a
területi határok. Ha csak azt vesszük, hogy a jobb
életfeltételek ígérete hány millió latin-amerikait
késztetett arra, hogy átlépje az Egyesült Államok
határait, akkor el lehet képzelni, mennyi éhező ember
hagyná el lakóhelyét a megfelelő mennyiségű táplálék
biztosítása érdekében. A futurológusok közül sokan
úgy tartják, hogy az eljövendő háborúkat nem a
bornírt nacionalizmusok, a vallások vagy a
demokratikus alapértékek miatt fogják vívni, hanem a
vízért, hiszen ez az igen értékes árucikk még az
olajnál is becsesebbé válhat. Igazuk lehet.
Mennyi ideig dughatjuk még homokba a fejünket?
Hány halálos áldozattal kell számolnunk, ha a
Hadley-központ meteorológusai által megjósolt
léptékű szárazság bekövetkezik? Katasztrofálisan
magas lesz ez a szám, sokkal magasabb, mint
amennyi áldozatuk a XIX. századi szárazságoknak volt
Mike Davis kutatásai szerint, és jóval ijesztőbb
következményekkel járhat. Mert könnyen
előfordulhat, hogy olyan idők elébe nézünk, amikor
hatalmas, elszabadult embertömegek fognak az
éhezés és a szárazság elől menekülve átözönleni az
országhatárokon. Egy ilyen típusú népességmozgás
lehetőségét nem zárhatjuk ki.
Könnyen megfeledkezünk róla, hogy még ma is
emberek milliói élnek a létminimum szintjén, és
középkori technikai módszerekkel próbálnak a földből
kicsalni valami kis megélhetést. Vége az önáltatásnak,
látnunk kell, hogy a krónikus szárazság elleni harcban
az egyes népcsoportok olyan mértékben egymásra
lesznek utalva, amit ma még el sem tudunk képzelni.
Egy korábbi könyvemben az indusztriális társadalmat
egy óriási tartályhajóhoz hasonlítottam, aminek
többmérföldes féktávolsága van, és nagyon nehéz vele
manőverezni. Azzal vádoltam a társadalmunkat, hogy
szándékosan nem vesz tudomást az előttünk
kirajzolódó klímaválság előjeleiről, illetve
elbagatellizálja őket.
Időközben a tudósok új generációjának és az
aktivistáknak köszönhetően, mely utóbbiak köre
egyetemistáktól egészen Al Gore-ig terjed, a globális
felmelegedés a politika napirendjére került és
népszerű beszédtémává vált. Ugyanakkor szembetűnő
és még inkább ijesztő, hogy a szárazság réme még
mindig mennyire nem kapja meg szélesebb körben a
neki kijáró figyelmet.
A történelem telis-teli van elrettentő és erőt adó
eseményekkel, példaértékű történetekkel. Az ezer
évvel ezelőtti meleg annak mementója, hogy sosem
sikerült teljesen leigáznunk a természeti környezetet,
legjobb esetben is csak sikeresen alkalmazkodtunk
annak meglehetősen változékony feltételeihez.
Ahogyan a khmerek és a maják példája is
megmutatta, minél inkább megpróbáljuk leigázni,
annál nagyobb eséllyel csúszunk bele a nem
fenntartható fejlődés csapdájába. Ezzel tisztába kell
jönnünk, és nem szabad megriadnunk egy olyan jövő
képétől, amelyben nem mi vagyunk fölényben. Le kell
tudnunk mondani a gyarmatosító szerepéről. Az ezer
évvel ezelőtt élt emberek arra hívják fel a
figyelmünket, hogy az emberiség egyik legféltettebb
kincse az a képessége, hogy élni tud az új
körülmények nyújtotta lehetőségekkel és egyben
alkalmazkodni is képes hozzájuk. Próbáljuk meg
magunkban a minket körülvevő, örökösen változó
természeti környezet partnerét és ne leigázóját látni.
TARTALOM

ELŐSZÓ
ELSŐ FEJEZET
A FELMELEGEDÉS IDŐSZAKA
MÁSODIK FEJEZET
„A SZEGÉNY EMBER KÖPÖNYEGE”
HARMADIK FEJEZET
ISTEN OSTORA
NEGYEDIK FEJEZET
A MÓROK ARANY(KORI) KERESKEDELME
ÖTÖDIK FEJEZET
INUIT ÉS QUADLUNAAT
HATODIK FEJEZET
VÉGELÁTHATATLAN SZÁRAZSÁG
HETEDIK FEJEZET
A PUEBLÓK ÉS A MAKK
NYOLCADIK FEJEZET
A VÍZHEGYEK URAI
KILENCEDIK FEJEZET
CHIMOR URAI
TIZEDIK FEJEZET
DACOLVA A PASSZÁTSZÉLLEL
TIZENEGYEDIK FEJEZET
A REPÜLŐHAL-ÓCEÁN
TIZENKETTEDIK FEJEZET
„KÍNA BÁNATA”
TIZENHARMADIK FEJEZET
A CSENDES ELEFÁNT