Első kiadás

Könyvmolyképző Kiadó,
Szeged, 2021
Írta: Colleen Hoover
A mű eredeti címe: Without Merit
 
A művet eredetileg kiadta:
Atria Books, a Division of Simon & Schuster Inc.
 
Copyright © 2017 by Colleen Hoover. All rights reserved.
 
Cover design by Laywan Kwan
Cover photograph by plainpicture/anja weber-decker
 
Fordította: Szarvas Szilvia
A szöveget gondozta: Leléné Nagy Márta
 
ISSN 2064-7174
ISBN EPUB 978-963-561-543-8
ISBN MOBI 978-963-561-544-5
 
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2021-ben
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó
 
Műszaki szerkesztő: Szegedi Marinka
Korrektorok: Dukát Erika, Deák Dóra
 
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve
rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a
teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan
vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást –
nem sokszorosítható.
Ezt a könyvet Cale Hoovernek ajánlom. Szerető
édesanyádként néha nehezen állom meg, hogy ne tartsalak
védőburokban, és ne óvjalak meg a világtól, de azt is
nehezen állom meg, hogy a világot ne zárjam el, és ne
védjem meg tőled. Mert egy nap a feje tetejére állítod a
világot.
Alig várom, hogy láthassam.
 Első fejezet

Lenyűgöző gyűjteményem van trófeákból. Egyiket sem én

nyertem.
A  legtöbbet ócskapiacon vagy garázsvásáron vettem. Kettőt
apámtól kaptam a tizenhetedik születésnapomra, és csak
egyetlenegyet loptam. Azt hiszem, azt szeretem a legkevésbé.
Drew Waldrup szobájából emeltem el, közvetlenül azután, hogy
szakított velem. Két hónapja jártunk, amikor először engedtem
meg neki, hogy benyúljon a pólóm alá. Arra gondoltam, milyen
jó érzés, de ekkor rám nézett, és azt mondta:
– Azt hiszem, nem akarok tovább járni veled, Merit.
Na, tessék! Én nagyban élvezem, hogy a mellemet simogatja,
neki meg azon jár az agya, hogy többé nem is akar tapizni!
Nyugodtan kicsusszantam alóla, és felálltam. Megigazítottam a
pólómat, a polcához léptem, és lekaptam róla a legnagyobb
serlegét. Meg se szólalt. Ha képes volt úgy kidobni, hogy a keze
még a pólóm alatt fickándozott, minimum egy serleget
érdemeltem érte. 
Ami azt illeti, éppen ez a kerületi bajnoksági serleg volt a
gyűjteményem első darabja. Attól kezdve, ha valami szar dolog
történt az életemben, garázsvásárokon vagy lomispiacokon
vettem egy véletlenszerűen kiválasztott kupát.
Az  elbukott jogsimra egy lövészeti verseny első díjával
emlékeztem.
Egy színházi bemutató emléktrófeája juttatta eszembe az
iskolabált, ahova egy fiú se hívott meg.
Amikor apám megkérte a szeretője kezét, egy ifibajnoksági
kupával ünnepeltem meg.
Két éve loptam el azt a bizonyos első serleget. Most már
tizenkét kupám van, bár tucatnál is több pocsék dolog történt,
amióta Drew Waldrup szakított velem… de meglepően nehéz
kidobott serlegeket találni.
Ezért méricskélem egy helyi régiségboltban árgus szemekkel
azt a szépségverseny hetedik helyéért járó trófeát, amit hat
hónappal ezelőtt szúrtam ki. Azóta vágyom rá. Körülbelül
negyven centi magas, egy 1972-ben, Dallasban tartott, „Csizmás
Csinibabák” tematikájú versenyen adták át. Tetszik a röhejes
téma is, de különösen a díj tetején álló, aranyozott nőalak jön
be. Báli ruhát, tiarát és sarkantyús csizmát visel. Hihetetlenül
abszurd darab, különös tekintettel a nyolcvanöt dolláros
vételárára, de azóta spórolok rá, hogy megláttam. Most végre
elég pénzem van, hogy megvegyem.
Felkapom a trófeát, és a kassza felé indulok, amikor a
második emeleten kiszúrok egy pasit.
Lazán a korlátra könyököl, mintha már egy ideje, állát a
tenyerébe támasztva, bámulna engem. Ahogy a szemébe nézek,
rám mosolyog. Tőlem meglepő módon visszamosolygok, pedig
nem vagyok flörtölős típus, azt meg végképp nem tudom, hogy
reagáljak a flörtölésre. A  srác azonban kedvesen mosolyog, és
mivel egy emelettel feljebb van, nem félek a lehetséges
megszégyenüléstől.
– Mit csinálsz? – kiált oda.
Ösztönösen hátrapillantok a vállam fölött, hogy lássam,
biztosan nekem szólt-e. Talán nem is engem néz, hanem valakit,
aki mögöttem áll? Egy anyukától eltekintve azonban, aki volt
olyan bátor, hogy elhozza a kisfiát a régiségboltba, nincs más
mellettem. Ráadásul az anyuka és a kisfiú is a másik irányba
fordul, így a pasas biztosan hozzám beszél.
Visszanézek, még mindig ugyanúgy mosolyog rám.
– Veszek egy trófeát – jelentem ki.
Azt hiszem, tetszik a mosolya, de egy kicsit messze van tőlem
ahhoz, hogy eldöntsem, valóban vonzónak találom-e.
Magabiztossága önmagában elég megnyerő. Haja sötét, kissé
borzas és kócos, de ezt nem rovom fel neki, mert én se
fésülködtem tegnap reggel óta. Szürke, kapucnis pulóvert visel,
ujját feltűri a könyökén. Karját, amelyik az állát támasztja,
tetoválások borítják, de innen nem tudom kivenni, mit
ábrázolnak.
Túl fiatalnak és túl tetováltnak tűnik ahhoz, hogy egy
régiségboltban bóklásszon hétköznap délelőtt, de ki vagyok én,
hogy ítélkezzem? Nekem is iskolában kellene lennem.
Megfordulok, és vásárlást tettetek, de tudom, hogy figyel
engem. Próbálom figyelmen kívül hagyni, de alkalmanként
felpillantok rá, hogy lássam, még mindig ott áll-e. Igen, ott áll.
Talán itt dolgozik? Ez megmagyarázná a jelenlétét, de azt
nem, miért néz engem egyfolytában. Azt hiszi, így kell flörtölni?
Elég érdekes módszer, sajnos azonban én kifejezetten bukom az
érdekes dolgokra és az eredetiségre. Noha nézelődés közben
igyekszem úgy tenni, mint akit hidegen hagy a fiú tekintete,
valójában nagyon is hatással van rám. Minden egyes
lépésemnél érzem. A  tekintetnek nincs súlya, mégis a tudat,
hogy néz engem, elnehezíti a lépteimet. Még a gyomrom is
elnehezül.
Már mindent végignéztem a boltban, de nem akarok fizetni
és elmenni, mert túlságosan is élvezem ezt a játékot.
Egy kicsi város kicsi iskolájába járok, és a „kicsi” jelzővel
sokat mondok. Évfolyamonként átlagosan húsz diák tanul a
suliban. Nem osztályonként, évfolyamonként. Mi, a végzősök,
huszonketten vagyunk: tizenkét lány és tíz fiú. A  tízből nyolc
fiúval egy osztályba járok ötéves korom óta, ami kissé beszűkíti
a randilehetőségeket. Nehéz olyan srácokhoz vonzódni, akikkel
ötéves kora óta élete szinte minden napját együtt tölti az
ember. 
Ezt a fickót azonban, aki engem figyel, nem ismerem, ami azt
jelenti, hogy máris jobban vonzódom hozzá, mint az egész
suliban bárkihez, pusztán azért, mert nem ismerem.
Megállok egy emelvényen, ami jól látható onnan, ahol áll. Úgy
teszek, mintha nagyon érdekelne az egyik polcra kitett tábla:
egy régi, fehér jelzőtábla „Akna” felirattal, mellette jobbra
mutató nyíl. Röhögnöm kell rajta. Mellette egy ütött-kopott
tábla, ami valószínűleg egy benzinkútról származik, rajta a
felirat: „Kenőanyag”. Elgondolkodom, vajon szándékosan
helyezték egymás mellé ezeket a kétértelmű táblákat, vagy csak
a véletlen játéka volt. Ha lenne rá pénzem, megvenném őket, és
kétértelmű táblákkal raknám tele a szobámat, de épp elég sokba
kerül a trófeagyűjtő szenvedélyem is. 
Az  anyukájával nézelődő kisfiú most már csak néhány
méterre áll tőlem. Körülbelül négy- vagy ötéves lehet, mint a
kisöcsém, Moby. Az  anyja legalább tízszer szólt rá, hogy
semmihez se nyúljon, mégis felveszi az előttünk álló polcon
csillogó üvegmalacot. Miért vonzzák annyira a gyerekeket a
törékeny dolgok? A  kisfiú ragyogó szemekkel vizsgálgatja a
malacfigurát. Tetszik, hogy a kíváncsisága erősebb, mint a
szabálykövetési hajlandósága.
– Anya, ezt megveszed nekem? – kérdezi.
Az anyja egy falbeugróban áll, régi magazinokat nézeget. Meg
se fordul, hogy lássa, mit talált a kisfia, csak annyit mond:
– Nem.
A  kisfiú szeme elhomályosul. Elszomorodva indul, hogy
visszategye a polcra a malacot, de kis keze remegni kezd,
amikor megpróbálja letenni. Az üvegfigura kicsúszik a kezéből,
majd szilánkokra robban a lábánál.
–  Ne mozdulj! – mondom a kisfiúnak; én előbb érek oda
hozzá, mint az anyja. Lehajolok, és elkezdem felszedegetni az
üvegdarabkákat.
Az  anyja felkapja, és néhány méterre az üvegszilánkoktól
leteszi.
– Mondtam, hogy ne nyúlj semmihez, Nate!
Amikor a kisfiúra nézek, úgy bámul az összetört
üvegszilánkokra, mintha a legjobb barátját veszítette volna el.
Az  anyja kimerülten, dühösen temeti az arcát a kezébe, majd
hozzám lép, és segít felszedegetni a darabkákat.
– Nem ő volt, én törtem össze – mondom neki.
A  nő hátranéz a kisfiára, aki viszont úgy néz rám, mint aki
nem tudja, mit mondjon. Rákacsintok, mielőtt az anyja
hátrafordulhatna, és megszólalok:
– Nem láttam, hogy mögöttem áll. Megbotlottam a kisfiúban,
és elejtettem a malacot.
A  nő döbbentnek tűnik, talán még kicsit bűntudatosnak is,
amiért rögtön a gyereket vádolta meg.
–  Ó… – mondja. Továbbra is segít felszedni a nagyobb
üvegdarabokat. A  kasszánál álló férfi hirtelen megjelenik,
kezében seprű és lapát.
–  Innentől bízzák rám – mondja, majd egy feliratra mutat a
falon: „Az okozott kárt ki kell fizetni!”
A  nő kézen fogja a fiát, és elmegy. A  fiúcska átnéz a válla
felett, és rám mosolyog. Már megérte elvinni a balhét.
Ismét a seprűs férfihoz fordulok.
– Mennyibe került a malac?
–  Negyvenkilenc dollárba, de ha ad harmincat, rendben
vagyunk.
Felsóhajtok. Már nem vagyok olyan biztos benne, hogy a
kisfiú mosolya megért harminc dollárt. Visszaviszem a
szépségversenydíjamat a helyére, majd leveszek a polcról egy
olcsóbb és sokkal kevésbé lenyűgöző serleget. A  kasszához
megyek, hogy kifizessem az összetört malacot meg a
bowlingverseny győztesének szóló serleget. Miután a kasszás
átadja a visszajárót és a zacskóba tett trófeát, az ajtó felé
indulok. Amikor kinyitom, eszembe jut a srác, aki a második
emeletről nézett engem. Mielőtt kimennék az ajtón, felpillantok,
de már nincs ott. Ettől valahogy még nehezebb lesz a szívem.
Kimegyek a boltból, át az utcán, és a szökőkút mellett
elhelyezett asztalok egyikéhez lépek. Egész életemben Hopkins
megyében éltem, de ritkán járok a főtéren – nem is értem,
miért, hiszen azóta szeretem, hogy kihelyezték a vicces
gyalogátkelő táblákat. A  táblák egy zebrán átmenő figurát
ábrázolnak, aki magasra emeli a bal lábát. Annyira eltúlzott a
mozdulat, hogy Monty Python-féle hülye járásnak is elmenne.
Néhány éve két mosdót is építettek a városban. A  két
üvegépítmény kívülről tükörkockának tűnik, de belülről kilátni
a környezetre. Elég zavarba ejtő, hogy a vécén ülve lehet
figyelni a forgalmat, de engem vonzanak a szokatlan dolgok, így
azon kevesek egyike vagyok, akik büszkék a furcsa mosdókra.
– Kié lesz a trófea? 
Apropó, szokatlan jelenségek…
A  régiségboltban látott srác mellettem áll. Teljes
bizonyossággal kijelenthetem, hogy határozottan jóképű. Szeme
különleges világoskék, azonnal magára vonzza a tekintetet.
Mintha nem is illene olajbarna bőréhez és fekete hajához. Egy
pillanatra a haján felejtem a tekintetem. Nem is emlékszem,
láttam-e valaha ennyire sötét hajú embert ennyire világos
szemmel. Kicsit elüt egymástól a kettő, legalábbis szerintem.
Most is úgy mosolyog, ahogy a régiségboltban. Eltűnődöm:
vajon mindig így mosolyog? Remélem, nem. Eljátszom a
gondolattal, hogy talán önkéntelenül mosolyog így rám. Állával
a kezemben tartott zacskó felé bök. Hirtelen eszembe jut, hogy
feltett egy kérdést a trófeáról.
– Magamnak vettem.
Ahogy oldalra billenti a fejét, nem tudom eldönteni, hogy jól
szórakozik-e, vagy csodálkozik. Nem tudom, melyik érzése az
uralkodó, de mindkettő tetszik.
– Trófeákat gyűjtesz, amiket nem te nyertél?
Bólintok. Elneveti magát, de hang nélkül, mintha csak
magában nevetne. Farzsebébe csúsztatja a kezét.
– Miért nem iskolában vagy?
Nem is tudtam, hogy ennyire nyilvánvaló a korom.
A  mellettünk álló padra teszem a trófeás zacskót, és
lecsúsztatom a szandálom.
–  Szép napunk van, nem egy osztályterembe zárva akartam
eltölteni.
A szökőkúthoz lépek, ami nem is szökőkút, csak egy csillagot
formázó, lapos betonalakzat. A víz a csillag mentén elhelyezett
lyukakból szökik fel, és a forma közepe felé lövell. Az  egyik
lyukra teszem a lábam, és várom, hogy hozzáérjen a víz.
Október utolsó hete van, ilyenkor már túl hideg az idő ahhoz,
hogy a gyerekek a szökőkút vizében játsszanak, mint nyáron, de
annyira még nincs hűvös, hogy ne nedvesítsem be kicsit a
lábamat. Mivel pedikűrre nincs pénzem, ez is megteszi.
A srác egy pillanatig néz, de már kezdek hozzászokni, mintha
a nekem kiutalt, csak nálam kicsit vonzóbb árnyékom lenne.
Nem nézek közvetlenül rá, amikor lazán leveszi a cipőjét, majd
mellém áll, és az egyik lyuk felé emeli a lábát.
A  karjára pillantok, hogy jobban megnézhessem a
tetoválásait. Igazam volt, csak a bal karján vannak tetkók, a
jobb karján egyet sem látok, de a balt borító tetoválások sem
olyanok, mint amilyenekre számítottam. Véletlenszerűek,
összefüggéstelenek, nem kapcsolódnak egymáshoz. Az  egyik,
ami a csuklója külső oldalán virít, egy apró kenyérpirítót
ábrázol, amiből épp kiugrik a kenyér. A  könyöke mellett egy
biztosítótű feketéllik. Alkarján egy mondat: „Magán a sor,
Doktor”. Felnézek az arcára, de most a lábát nézi. Meg akarom
kérdezni a nevét, de váratlanul víz ér a talpamhoz. Nevetve
lépek hátra, és mindketten a csillag közepe felé tartó vízsugarat
nézzük.
A  következő az ő lábát éri, de nem reagál rá, csak a lábát
figyeli, amíg el nem áll, és egy másik lyukból nem tör elő a víz.
Rám néz, de ezúttal nem mosolyog. Komoly arcát látva görcsbe
rándul a gyomrom. Mikor megszólal, feszülten figyelek rá.
– A világ minden pontja közül éppen itt vagyunk, ugyanabban
az időben. – Hangjában nevetés bujkál, de arca szinte zavart.
Megrázza a fejét, majd közelebb lép hozzám. Tetovált karját
felemeli, és kisimít az arcomból egy rakoncátlan tincset.
Váratlan és meghitt a mozdulat, mint az egész pillanat, de nem
bánom. Szeretném, ha megint megtenné, ám ekkor leengedi a
karját.
Nem emlékszem, néztek-e rám valaha úgy, ahogy ő néz rám,
mintha lenyűgözném. Tudom, hogy nem ismerjük egymást, és
bármi lebeg is köztünk, azt darabokra zúzza az első valódi
beszélgetésünk. Valószínűleg seggfejnek bizonyul, vagy ő
gondolja rólam, hogy őrült vagyok, majd az egész kínossá válik,
és boldogan fordítunk egymásnak hátat; ebben a pillanatban
azonban, amikor még csak az arca átszellemültségét látom,
tökéletesnek képzelhetem. Okosnak, tiszteletteljesnek,
viccesnek és művészi hajlamokkal megáldottnak látom, mert ha
ő lenne a tökéletes férfi, rendelkezne ezekkel a
tulajdonságokkal. Amíg itt áll előttem, nekem elegendő, ha
mindezt elképzelhetem róla.
Közelebb lép hozzám, és ekkor, mintha az ő szívét is
lenyeltem volna, a saját szívem megduplázza a ritmust.
Az  ajkamra néz, és biztos vagyok benne, hogy meg akar
csókolni. Bárcsak megcsókolna! Különös, hogy erre vágyom,
hiszen alig beszéltünk pár szót. Mégis szeretném, ha úgy
csókolna meg, hogy még tökéletesnek hiszem. Akkor a csókja is
tökéletes lesz.
Ujja megérinti a csuklómat, de mintha ököllel szorítana a
tüdőmre. Ujja nyomán libabőrös leszek, keze a nyakamhoz
simul.
Nem tudom, meddig állok ott remegő lábakkal. Fejemet
hátravetem, ajka centikre van az enyémtől, mintha habozna.
Elmosolyodik.
– Eltemetsz engem – suttogja.
Nem tudom, hogy érti, de tetszik, amit mondott; és az is,
ahogy ajka gyengéden az enyémhez ér, mikor elhallgat. Igazam
volt, tökéletes érzés. Annyira tökéletes, mint a régi filmekben,
amikor a főhős átkarolja a főhősnőt, aki a csók nyomásának
ellentartva szinte C alakba görbíti a testét, amíg a főhős
magához öleli. Pontosan így húz magához, amikor nyelve az
ajkamhoz ér; karom úgy lóg mellettem, mint a filmekben, amíg
rá nem döbbenek, mennyire vágyom rá, és végre vissza nem
csókolom. Szájának olyan íze van, mint a mentafagyinak, és
annyira tökéletes! Ez a pillanat életem egyik csúcsa, mint a
desszert. Szinte komikus a helyzet. Úgy csókol engem ez az
idegen, mintha ez lett volna a bakancslistája utolsó tétele.
Eltűnődöm, vajon mi indította erre.
Most már mindkét keze az arcomra csúszik, mintha senki sem
lenne itt rajtunk kívül. Lassan, nyugodtan csókol, és egyáltalán
nem érdekli, ki látja: egy város főterén vagyunk, és már ketten
is ránk dudáltak.
A  nyaka köré fonom a karom, és úgy döntök, hagyom, hadd
folytassa, ameddig akarja, mert nem sietek sehova. Még ha
sietnem kellene is, lemondanám a programomat. Ezért?
Bármikor.
Éppen amikor keze a hajamba siklik, víz fröccsen a talpamra.
Váratlanul ér; felsikkantok. A fiú felnevet, de nem hagyja abba a
csókot. Elázunk, mert a talpam nem takarja el a vízcsövet, de ez
egyikünket sem érdekli. Így még inkább kitűnik, mennyire
abszurd is ez a csók.
Telefonja csengőhangja emeli a tétet, mert persze most kell
félbeszakítania. Túlzottan is tökéletes pillanat volt.
Hátralép, szemében egyszerre ül kielégültség és éhség.
Előhúzza zsebéből a telefonját, és rápillant.
 – Elvesztetted a telefonod, vagy ez csak vicc akar lenni? – kér-
dezi.
Vállat vonok. Fogalmam sincs, mi ebben a vicces. Az, hogy
hagytam, hogy megcsókoljon? Az, hogy valaki felhívta az
említett csók közben? Halkan nevetve emeli füléhez a telefont.
– Halló? – szól bele. Arcáról eltűnik a mosoly, most már csak
zavartnak látszik. – Ki az?
Vár néhány másodpercet, majd elveszi a fülétől a telefont, és
lepillant rá, majd megint rám.
– Most komolyan, ez valami tréfa?
Nem tudom, hogy hozzám beszél-e, vagy ahhoz, aki hívta, így
megint vállat vonok. Ismét a füléhez emeli a telefont, és
hátralép.
–  Ki beszél? – ismétli meg, majd idegesen elneveti magát, és
megdörzsöli a tarkóját. – De… de hiszen itt állsz előttem!
Ennek hallatán érzem, hogy az arcomból és egész testemből
kifut minden szín ebben az őrült, idegennel megosztott
pillanatban. Nem vagyok más, csak Honor Voss, az
ikertestvérem másodosztályú másolata, akivel a srác
nyilvánvalóan beszél.
Eltakarom az arcom, és megfordulok. Felkapom a cipőmet és
a táskámat. Remélem, legalább ennyire el tudok tőle távolodni,
mielőtt rá nem jön, hogy a lány, akit megcsókolt, nem Honor.
Nem hiszem, hogy ez történik velem. Megcsókoltam a
testvérem barátját!
Persze nem szándékosan tettem. Gyanítottam, hogy összejött
valakivel, mert mostanában sokszor volt programja, de honnan
tudhattam volna, hogy éppen ez a srác az? Elsietek, de nem
jutok messzire, mert hallom, hogy fut utánam.
– Hé, hé! – kiált.
Hát ezért nézett engem a boltban: összekevert Honorrel. Ezért
kérdezte, miért nem vagyok iskolában. Ha elég jól ismeri
Honort ahhoz, hogy megcsókolhassa, akkor azt is tudja, hogy
Honor sosem lógna az iskolából.
Most már mindent értek. Nem holmi varázslatos kötelék
támadt két idegen között, csak egyszerűen összekevert a
barátnőjével, én pedig bolondot csináltam magamból, mert nem
jöttem rá azonnal, mi történik.
Érzem, hogy megragadja a könyökömet. Nincs más
választásom, mint hogy megforduljak, és szembenézzek vele,
mert Honor ezt sosem tudhatja meg. Amikor a szemembe néz,
már nincs csodálat a tekintetében. A  telefonját bámulja, majd
engem.
– Nagyon sajnálom – mondja. – Azt hittem…
– Rosszul hitted! – csattanok fel, pedig jóhiszemű tévedés volt.
Honor és én ugyanúgy nézünk ki, de ha csak egy kicsit is
ismerné a testvéremet, tudná, hogy ő sohasem jelenne meg úgy
nyilvános helyen, mint én. Nem viselek sminket, a hajam
szénakazal, a tegnapi ruháimat hordom.
A fiú visszateszi a telefonját a zsebébe, de az ismét megszólal.
Amikor előveszi, látom, hogy Honor neve villog a képernyőn.
Kikapom a kezéből a telefont, és elhúzom az ujjamat a
képernyőn.
– Szia!
 –  Merit? – nevet fel Honor. – Mi folyik itt? Miért vagy
Sagannel?
Sagan? Még a neve is tökéletes.
– Csak… belebotlottam. Összekevert veled, de aztán felhívtad,
és enyhén szólva összezavarodott!
Ahogy beszélek, egyenesen Saganre nézek. A  szemembe néz,
meg se próbálja elvenni tőlem a telefont.
Honor ismét felnevet.
–  Hehe, ez vicces! Bárcsak láthattam volna, milyen képet
vágott!
–  Óriási volt! – mondom pléhpofával. – Figyelmeztethetted
volna a barátodat, hogy van egy egypetéjű ikertesód!
Visszaadom Sagannek a telefont, majd hátralépek. Sagan csak
fogja a telefont, képtelen levenni rólam a tekintetét.
–  El ne mondd neki, mi történt! – suttogom. – Senkinek se
mondd el! Soha!
Kissé habozva bólint. Ahogy megkapom a megerősítést, hogy
nem mesél el mindent Honornek, sarkon fordulok, és elmegyek.
Életemben nem égtem még ekkorát. Soha, de soha!
 
 Második fejezet
 
 
 
Mekkora ökör vagyok…
Mégis… annyira szép és annyira váratlan volt, istenem! Sagan
kisugárzása váratlanul ért, és ahogy megcsókolt, nekem annyi
volt. Szája meleg, mentaízű, majd a körülöttünk csobogó víz
szinte túlterhelte az érzékszerveinket, és azt kívánom, bárcsak
valóban ez történt volna. Mindent érezni akartam. Az  a
váratlan csók mintha hosszú idő óta először keltett volna életre.
Nem is emlékszem, éreztem-e hasonlót valaha. Pontosan ezért
nem jöttem rá, hogy összekevert engem Honorrel. Számomra
sokat jelentett ez a véletlen csók, de számára megszokott volt.
Valószínűleg mindig így csókolja meg Honort. Furcsa is, mert
olyan… egészségesnek tűnik. Rendes körülmények között nem
Honor esete.
Apropó, Honor…
Indexelek, majd a második csörgésre felveszem a telefonom.
Hogyhogy engem hív? Sose hívjuk fel egymást.
A stoptáblához érek.
– Helló! – köszönök lazán.
– Még mindig ott van veled Sagan? – kérdezi Honor.
Behunyom a szemem, és felsóhajtok. Nem sok levegőm
maradt a csók után. 
– Nem, már nincs.
Honor is felsóhajt.
–  Különös, mert nem veszi fel a telefonját. Megpróbálom
megint hívni.
– Oké.
Letenni készülök a telefont, mikor hirtelen megszólal:
– Te miért nem vagy most iskolában?
– Nem éreztem jól magam, ezért eljöttem – sóhajtok.
– Ó, oké. Akkor este találkozunk!
– Honor, várj! – kiáltok fel, mielőtt elköszönne. – Van valami…
mi a baj Sagannel?
– Hogy érted?
– Tudod, hogy értem. Azért vagy vele, mert… haldoklik?
Egy pillanatnyi csend után haragosan válaszol:
– Jesszus, Merit, dehogyis! Néha olyan szemét tudsz lenni!
Elnémul a vonal, a telefonra bámulok.
Nem akartam megbántani, tényleg kíváncsi voltam, ezért jár-
e vele. Amióta tizenhárom éves korában összejött Kirkkel, sose
járt átlagos élettartamú srácokkal. Kirk miatt még mindig ki van
borulva, úgy érzi magát, mint egy nyílt seb, amibe sót szórtak.
Kirk helyes tanyasi gyerek volt. Traktort vezetett, szalmát
hányt, megjavította az elektromos megszakítókat, és egyszer
még egy kocsi sebváltóját is helyrehozta, amivel még apa se
tudott mit kezdeni.
Körülbelül egy hónappal a tizenötödik születésnapunk előtt
és két héttel azután, hogy Kirk elvette Honor szüzességét, Kirk
apja a legelőjük közepén talált rá félájult, vérző fiára. Kirk
leesett a traktorról, ami átment rajta, és eltörte a jobb karját.
Noha maga a sérülés nem volt életveszélyes, tapasztalt
kezelőorvosa elgondolkodott, miért is eshetett le egyáltalán a
traktorról. Kiderült, hogy Kirk epilepsziás rohamot kapott, amit
egy agydaganat okozott.
– Valószínűleg már csecsemőkora óta nő a tumor az agyában
– mondta az orvos.
Kirk még három hónapig élt. Ezalatt a testvérem alig hagyta
magára. Honor volt Kirk első és utolsó szerelme; őt látta
utoljára, mielőtt örök álomra szenderült.
Honor kóros szomorúságba zuhant, miután első szerelmét
elvitte a valószínűleg gyerekkora óta növekvő tumor. Szinte
lehetetlennek tűnt számára, hogy átlagosan egészséges, átlagos
életkilátásokkal bíró fiút szeressen. Éjjel-nappal végstádiumú
betegek chatszobáiban lóg, és olyan fiúkba szeret bele
halálosan, akiknek legfeljebb hat hónapjuk van hátra – és noha
városunk kicsi ahhoz, hogy ellássa Honort megfelelő
mennyiségű beteg udvarlóval, Dallas csak mintegy kétórás
autóútra található. Épp elég kórház szakosodott végstádiumú
betegek ápolására, így azóta legalább két fiú akadt horogra
Honor elérhető közelségében. Utolsó heteikben Honor
mellettük ült, hogy őt láthassák, őt szerethessék utoljára, mielőtt
végleg elaludtak.
Ismerve rögeszmés ragaszkodását a végstádiumú betegek
örök szerelméhez, kíváncsi vagyok, mi vonzotta ehhez a Sagan
gyerekhez. A  korábbi kapcsolatai alapján szerintem joggal
feltételeztem, hogy beteg, de úgy látszik, ettől csak én leszek a
szemét.
Megállok a kocsifelhajtón, és megkönnyebbülök, hogy az én
kocsim az egyetlen… már ha nem számoljuk a szuterén állandó
lakóját.
Felkapom a trófeás zacskót. Ha tudtam volna a
régiségboltban, hogy nemsokára átélem eddigi tizenhét évem
legmegalázóbb élményét, minden rohadt serleget megvettem
volna. Ugyan hasznosítanom kellett volna apa vészhelyzetre
szóló hitelkártyáját, de ez minden dollárt megért volna.
Átmegyek az udvaron, és a kertben álló vászonsátorra
pillantok.
Még egy nap sem telt el a beköltözésünk óta, Utah, a bátyám
már fel is újította a sátrat, ugyanolyan precízen és alaposan,
mint ahogy egész életét éli.
Mindennap 6:20 körül kel, 6:30-kor lezuhanyozik, 6:55-kor
készít két zöldségturmixot: egyet Honornek, egyet saját
magának. (Már ha Honor előbb nem készíti el a turmixot.) 7:10-
re felöltözik, és lecseréli a vászonsátorra akasztott, naponta
változó idézetet vagy bölcsességet. 7:30 körül idegesítő hegyi
beszédet tart a kisöcsénknek, majd iskolába megy, illetve
hétvégén edzőterembe indul, ahol negyvenöt percet gyalogol az
ötös fokozatra állított futópadon, majd száz fekvőtámaszt és
kétszáz felülést csinál.
Utah nem szereti a spontaneitást, és a közmondás intése
ellenére nem számol a váratlan eshetőségekkel, csak a
vártakkal. Nem szereti a váratlan eshetőségeket.
 Nem örült, amikor néhány évvel ezelőtt elváltak a szüleink, és
annak sem, hogy apa ismét megházasodott. Annak meg
különösen nem, amikor megtudtuk, hogy mostohaanyánk
gyereket vár.
Ettől függetlenül az említett terhességből született
féltestvérünket szereti. Moby Vosst nehéz nem szeretni – nem a
személyisége miatt, hanem azért, mert négyéves. A  négyéves
gyerekeket általában mindenki imádja.
A  sátoron az alábbi üzenet lóg: „Befogott orral nem lehet
dúdolni.”
Ez így is van. Amikor ma reggel olvastam a molinót, ki is
próbáltam. Most is kipróbálom, amikor a házunk kétszárnyú
cédrusajtaja felé indulok.
Biztosan állíthatom, hogy az egész város legfurcsább háza a
miénk – ház, mert nem otthon. A házban hét szokatlan lakó él,
de kívülről senki sem tudná megmondani, hogy van köztük egy
ateista, egy „másik nő”, egy súlyos agorafóbiától szenvedő
exfeleség és egy tinédzser, akinek gyomorforgató romantikus
megszállottsága már-már nekrofíliával határos.
Mindezt belülről sem lehetne megállapítani. Ebben a
családban jól tudunk titkot tartani. A  házunk egy olajfoltos
közút mellett, egy pici, északkeleti texasi városban található.
Valaha kis városunk leglátogatottabb temploma volt, de amióta
apám, Barnaby Voss megvásárolta a templomépületet, az végleg
bezárta ajtaját a hívők előtt, és a mi házunkká lett.
Ez a tény mindenesetre megmagyarázza a kertünkben álló
imasátrat.
 Apa ateista, de egyáltalán nem ezért vásárolta meg és zárta el
a helyi hitközség elől a templomot. Nem, Istennek ehhez nem
volt semmi köze: azért vette meg a templomot és záratta azt be,
mert hevesen, szenvedélyesen, feltétel nélkül utálta Brian
tiszteletes kutyáját, és ebből kifolyólag Brian tiszteletest is.
Wolfgang hatalmas, fekete labrador. Méretei és ugatásának
hangereje lenyűgöző, de nem sok ész jutott neki. Ha a kutyákat
is a gimnáziumi klikkek alapján sorolnánk be, Wolfgang
biztosan sztársportoló lett volna. Hangos, ellenszenves kutya
volt, aki apám nyolcórányi alvásidejéből legalább hét órát
rendre ugatással töltött.
Évekkel ezelőtt abban a balszerencsében részesültünk, hogy
Wolfgang szomszédai lehettünk, mert a templom mögötti
épületben laktunk. Apa szobájának ablaka a templom hátsó
udvarára nézett, ami az előkerttel egyetemben szintén
Wolfgang felségterülete volt – és ugyancsak szerette bejárni azt
a felségterületet. Általában akkor, amikor apám inkább annak
örült volna, ha alszik az a kutya. Wolfgang azonban nem
szerette, ha megmondták neki, hogy mit tegyen, vagy hogy
mikor aludjon. Tulajdonképpen mindig az ellenkezőjét tette,
mint amit vártak tőle.
Brian tiszteletes kiskutyaként vette, egy héttel azután, hogy
néhány helyi tinédzser betört a templomba, és ellopta a heti
egyházadót. Brian tiszteletes úgy gondolta, hogy egy kutya távol
tartaná a betörőket, azonban nagyon keveset értett a
kutyakiképzéshez, különösen egy sulis sztárfocista agyi
képességeivel megáldott kutya kiképzéséhez. Wolfgang élete
első évében alig látott embert a gazdáján kívül. Mivel a sor
végén állt, amikor az intelligenciát és az emberi
kapcsolatépítést osztogatták, végtelen energiáját és
kíváncsiságát kizárólag gyanútlan és valószínűleg arra
érdemtelen áldozatára koncentrálta, aki a templom mögött álló
ingatlan tulajdonosa volt: apámra, Barnaby Vossra.
Apám ismeretségük első percétől kezdve Wolfgang hű utálói
közé sorolta magát. Megtiltotta nekem és a testvéreimnek, hogy
játsszunk vele; gyakran hallottuk, amikor a bajsza alatt
megesküdött, hogy kinyírja azt a dögöt, és azt is, amikor teli
tüdőből ordította ugyanezt.
Hiába nem hisz azonban apám Istenben, a karmában annál
inkább. Eljátszott néhányszor a gondolattal, hogy kibelezi
Wolfgangot, de nem akarta a fejére vonni egy állat megölésének
bűnét – még ha a leggyűlöltebb állatról volt is szó, akivel valaha
találkozott.
Az érzés kölcsönös volt, vagy legalábbis apám így feltételezte,
mert Wolfgang élete nagy részét azzal töltötte, hogy apámra
ugatott és morgott, tekintet nélkül a napszakra, hétköznapra
vagy hétvégére. Csak alkalmanként terelte el a figyelmét egy
kósza mókus.
Apa az évek során mindent elkövetett, hogy véget vessen a
szakadatlan hangzavarnak. Kipróbálta a füldugót, hivatalos
felszólítást küldött Brian tiszteletesnek a jogsértés
abbahagyására, egy péntek este három órán keresztül ugatott
vissza Wolfgangnak, miután három pohár bort ivott meg a
szokásos egy pohárkáján kívül. Mindent megpróbált, de hiába.
Annyira kétségbeesetten vágyott egy zavartalan alvással telt
éjszakára, hogy egyszer egy egész nyarat töltött azzal, hogy
megpróbált összebarátkozni Wolfganggal, hátha a kutya
abbahagyja az ugatást.
Nem hagyta abba.
Semmi sem használt, és az említett példák alapján remény
sem volt rá, hogy bármi is használjon, mert a tiszteletes úr
sokkal jobban szerette Wolfgangot, mint a szomszédját,
Barnaby Vosst. Számára sajnálatos módon azonban temploma
ugyanakkor került pénzügyi mélypontra, amikor apa
használtautó-kereskedése és bosszúszomja a tetőfokára hágott.
Apa olyan ajánlatot tett a banknak, amit nem lehetett
elutasítani, és aminek Brian tiszteletes még csak a töredékét
sem tudta volna adományokból összeszedni. Az is segített, hogy
a templom bezárása esetén apa egy használt Volvót is beígért a
hitelügyintézőnek.
Amikor Brian tiszteletes bejelentette a gyülekezetnek, hogy
elvesztette az apámmal vívott pénzügyi háborút, és hogy apa
bezárja a templomot, és családostul beköltözik az épületbe,
azonnal szárnyra kapott a városban a pletyka… és azóta sem
enyhült.
Öt évvel ezelőtt írták alá a papírokat. Apa két napot adott
Brian tiszteletesnek és Wolfgangnak, hogy elhordják magukat
az ingatlanból. Három napjukba került, de a negyedik estén,
miután beköltöztünk a templomba, apa tizenhárom órát aludt
egyhuzamban.
Brian tiszteletes kénytelen volt máshol megtartani a
vasárnapi istentiszteletet, de az isteni szerencse rámosolygott,
és egy nap elteltével már talált is új helyszínt. Egy héttel később
ismét fogadta híveit egy felújított istállóban, ahol egy diakónus
tárolta a traktorgyűjteményét. Az  első három hónapban
szalmabálákon ültek a hívek, Brian tiszteletes pedig
furnérlemezekből és raklapokból ácsolt pódiumról celebrálta az
istentiszteletet.
Hat hónapon keresztül személyes missziójának tekintette,
hogy prédikációja végén imádkozzon apámért és megtévedt
lelkéért.
–  Isten adja, hogy rádöbbenjen, milyen helytelenül
cselekedett! Térjen hozzánk vissza, könyörögjön velünk… ha
megfizet bűneiért! – imádkozott Brian tiszteletes és a
gyülekezet.
Apám nem örült a hírnek, hogy Brian tiszteletes imalistájának
első helyén szerepel. Úgy gondolta, neki nincs lelke, megtévedt
lelke meg aztán végképp nincs. Azt meg pláne nem akarta, hogy
a templomba járók az ő lelkéért könyörögjenek.
Nagyjából hét hónap telt el, miután családi lakká alakítottuk
az egykori templomot, Brian tiszteletes egyszer csak egy
teljesen újszerű Cadillac kabrióval kezdett furikázni a
városban. A  következő vasárnaptól kezdve Barnaby Voss neve
kikerült a passzív-agresszív prédikációból.
Aznap, amikor apa és Brian tiszteletes megkötötte az üzletet,
én is ott voltam az autókereskedésben. Nagyon fiatal voltam,
mégis úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna:
–  Maga befejezi az imádkozást a nem létező lelkemért, én
pedig elengedek kétezer dolcsit a cseresznyepiros Cadillac
árából!
Sok év telt el, mióta nem kellett Wolfgang ugatását
hallgatnunk és szembesülnünk apa reggeli morcosságával.
A  család szépen átépítette a belteret, de még mindig három
olyan berendezési elem van, ami óhatatlanul is az egykori
templomra emlékeztet:
1) A metszett üvegablakok.
2) Jézus Krisztus két és fél méter magas szobra, ami a keleti
falon lóg.
3) Az udvaron álló imasátor.
Az  imasátor még mindig érintetlen, pedig apa már rég
lecserélte a feliratot: a „Keresztút Lutheránus Templom” helyett
most már a „Dolláros Voss” felirat díszeleg rajta. Azért nevezte
el Dollárosnak a házat, mert a templom alaprajza négy
negyedre tagolódik, ahogy egy dollárt is négy negyeddolláros
tesz ki. A  vezetéknevünk pedig Voss. Tudom, tudom. Én is
szeretném, ha lenne jobb magyarázatom.
Kinyitom a bejárati ajtót, és belépek az első negyedbe. Itt van
az egykori kápolnából átalakított nappali és a nagy konyha.
Mindkét helyiség funkciójának megfelelően lett átépítve és
berendezve, kivéve a nappali keleti falát még mindig ékítő,
csaknem két és fél méter magas, keresztre feszített Jézus-
szobrot. Utah és apa az egyik nyáron megpróbálta leeszkábálni
a falról, de hiába. Többnapnyi sikertelen eltávolítási kísérlet
után kiderült, hogy Jézus Krisztus keresztjét az épület vázába
építették, és a fali gerendák, sőt, csak az egész keleti fal
eltávolítása árán lehetett volna megszabadulni tőle.
Apa azonban nem akarta kibontani az egész falat. Szeret a
természetben lenni, de meggyőződése, hogy a belteret és a
külteret el kell választani. Úgy döntött, a hatalmas Jézus marad.
–  Ad egy kis hangulatot az első negyednek – jelentette ki.
Mivel ateista, számára Jézus csak egy falvédő, semmi más. Egy
két és fél méteres, keresztre feszített falvédő, ami azonnal
magára vonja a tekintetet. Mindig az adott ünnepnek
megfelelően öltöztetem fel Jézust, akit jelenleg egy fehér lepedő
takar – mivel halloween van, most ő a Szent Kísértet.
A  második negyedben egykor három vasárnapi iskolai
tanterem volt. Azóta felhúztunk néhány falat, így hat kisebb
hálószoba lett belőle. Mindegyikben elfér egy gyerek, egy
franciaágy és egy szekrény. Három testvérem és én négy szobát
foglalunk el a hatból. Az ötödik szoba vendégszobaként szolgál,
a hatodik pedig apám irodája, amit szerintem sosem használt.
A  harmadik negyed régen étkező volt, most pedig ez az a
hálószoba, ahol apa minden éjjel legalább nyolc órát alszik
Victoria Finney-Voss-szal. Victoria körülbelül négy éve és két
hónapja él Dolláros Vossban. Három hónappal azelőtt költözött
be, hogy végleg kimondták volna apám és anyám válását, és hat
hónappal azelőtt, hogy megszületett volna apám negyedik és
remélhetőleg utolsó gyereke: Moby.
A  Dolláros Voss utolsó negyede, a negyedik negyed a
legelzártabb, legproblémásabb rész: a szuterén.
Egyetlen kis lakás az egész, van benne fürdőszoba (álló
zuhanyfülkével), egy aprócska konyha és egy pici nappali, ahol
egy kanapé, egy tévé és egy franciaágy kapott helyet.
A  negyedik negyedben anyám, Victoria Voss – nem
összetévesztendő apa jelenlegi, ugyanerre a névre hallgató
nejével – lakik.
Szerencsétlen helyzetet szült, hogy apa elvált az egyik
Victoriától, majd rögtön el is vett egy másikat, de még
szerencsétlenebb tény az, hogy mindkét Victoria Dolláros
Vossban él. Apám szerelme a jelenlegi Victoria Voss iránt nem
válás utáni, búfelejtő kapcsolat volt, hanem inkább átfedés az
előzővel, és ez állandó feszültséget szül a három felnőtt között.
Anyám, Vicky ritkán jön fel a negyedik negyedbeli
lakrészéből, de jelenlétét mindannyian érezzük, bár senkit sem
borít ki jobban a jelenlegi berendezkedés, mint apa mostani
feleségét, Victoriát. A  beköltözése napjától kezdve fanyalgott
azon, hogy anyám lakjon a Dolláros Voss negyedik negyedében.
Biztos vagyok benne, hogy nem egyszerű egy fedél alatt lakni
a férjjel és annak exfeleségével, de valószínűleg rákos
anyámnak sem volt túl vidám felismerés, hogy apa azzal a
nővel jött össze, aki az onkológián őt ápolta.
Ez azonban évekkel ezelőtt történt. A  testvéreim és én már
megbocsátottuk mindazt, amit apánk elkövetett anyánk ellen.
Nem, nem bocsátottuk meg. Távolról sem.
Minden fennálló körülménytől függetlenül az elmúlt évek
azzal teltek, hogy Dolláros Vosst az egész Voss család számára
lakhatóvá tegyük. Apámról sok mindent el lehet mondani, de az
biztos, hogy türelmes.
Az  igazságot nem számítva mi, a Voss család egészen
normális családnak tűnünk, Dolláros Voss pedig normális
háznak – leszámítva a metszett üvegablakokat, a falon lógó
szobrot és az imasátrat.
Brian tiszteletes minden vasárnap hűségesen frissítette az
imasátor feliratait olyan elmés bölcsességekkel, mint például:
Légy nyitott, de ne annyira, hogy mindenki beléd lásson, vagy E
hét programja: az ima ötven árnyalata.
Néha elgondolkodom, vajon mit gondolnak a város lakói,
amikor a házunk mellett elhajtva meglátják Utah napi
tudásmorzsáit és idézeteit. A tegnapi például így szólt: A  Nobel-
békedíjon három meztelen férfi látható.
Néha még viccesnek is találom őket, de általában csak
szégyenkezem miattuk. Kisvárosunk legtöbb lakója szerint
egyébként sem illünk az öreg templom falai közé, és
cselekedeteink csak rásegítenek erre az érzésre. Apa tavaly
megpróbált beilleszkedni, és inkább ház, mint templomszerűre
alakítani az ingatlant. Két egész hetet töltött azzal, hogy helyes
kis fehér léckerítést épített az udvar köré.
A  fehér léckerítés nem sokban mozdította elő az otthoni
hangulatot. Most már olyan, mintha egy régi templomban
laknánk, amit hozzá nem illő, fehér léckerítés vesz körül. Persze
a szándék a fontos… gondolom én.
Bemegyek a szobámba, és bezárom az ajtót. A  zacskómat az
ágyam mellé dobom, majd a matracra vetem magam. Délután
van, mindjárt három óra, ami azt jelenti, hogy Moby és Victoria
nemsokára hazaér. Utánuk jön Honor és Utah, majd apa. Utána
pedig családi vacsora következik. Juhé!
 Túl sok volt a mai nap. Nem vagyok biztos benne, hogy még
többet el tudnék viselni.
A  fürdőszobába megyek, és altatót keresek a szekrényben.
Csak akkor szoktam ilyesmit bevenni, ha beteg vagyok, de ma
csak néhány kanál NyQuillel tudok átvergődni az estén anélkül,
hogy gondolatban egyfolytában az Honor fiújával váltott csókon
vergődnék. A mosdó alatt meg is találom a gyógyszert. Beveszek
egy adagot, majd visszamegyek a szobámba, bebújok a paplan
alá, és üzenetet írok apámnak.
Nem érzem jól magam. Korán eljöttem a suliból, ágyba bújok.
Lehet, hogy kihagyom a vacsorát is.
Lenémítom a telefont, és a párna alá csúsztatom. Behunyom a
szemem, de így is magam előtt látom Sagant. Honor és én már
nem állunk olyan közel egymáshoz, mint régen. Nem csoda,
hogy nem tudtam az új pasijáról. Az  persze feltűnt, hogy
gyakrabban jár el otthonról, de nem kérdeztem, hogy miért.
Amennyire tudom, sosem hozta el hozzánk Sagant, így
fogalmam sem lehetett róla, ki ő, amikor ma találkoztunk.
Ha a város főterén történt incidens előtt láthattam volna a
képét, elkerülhettem volna az egész szégyenteljes helyzetet.
Azonnal tudtam volna, ki ő. Ha szorult bele némi becsület,
azonnal szakít Honorrel, és be nem teszi a lábát ebbe a házba!
Aligha szerelmesek, hiszen nem is ismerik egymást, csak pár
hónapja járnak. Akinek egy csepp esze van, nem akarna
testvérek közé – különösen nem ikertestvérek közé – állni!
Ugyanakkor nem hinném, hogy nyomulni akart volna rám.
Jóhiszemű tévedés volt, tényleg azt hitte, én vagyok Honor. Ha
tudta volna, hogy a testvére vagyok, soha nem mond olyan
émelyítően édes és zavaró dolgokat, mint „eltemetsz engem”,
majd nyomta volna le a nyelvét a torkomon. Valószínűleg jót
nevet a keveredésen, talán Honornek is elmondta, és
mindketten mulatnak rajta.
Kiröhögik a szegény, szánalmas Meritet, aki azt hitte, tényleg
tetszik a jóképű fiúnak. Utálom, hogy ennyire zavar. Fel kellett
volna pofoznom, amikor megcsókolt. Ha így tettem volna, most
én is nevethetnék, de ehelyett rávetettem magam, és amennyit
csak lehetett, befogadtam abból a csókból. Ismét át akarom élni
ezt az érzést, és ezért vagyok a legdühösebb. Nem akarok
bármire is irigy lenni, ami a testvéremé, de csak a gondolat,
hogy Sagan őt is úgy csókolja, mint ma engem, annyira
féltékennyé tesz, hogy ha megvágnának, zöldet véreznék.
Mindig is féltem attól, hogy valami hasonló történik; hogy
valaki összetéveszt Honorrel, és jól leégetem magam. Egyetlen
dolog különböztet meg minket: ő kontaktlencsét visel, én nem.
Nem számít, hogy mindent megtettem, hogy
megkülönböztessem magam Honortől: levágattam és
befestettem a hajam, éheztem, túl sokat ettem, de úgy tűnik,
bármit teszek is, mindig ugyanannyi a súlyunk, ugyanúgy
nézünk ki, még a hangunk is ugyanolyan.
De a személyiségünk egyáltalán nem hasonlít.
Én nem hasonlítok egypetéjű ikertestvéremre, aki hullák
szívét részesíti előnyben az élő, dobogó szívekkel szemben.
Nem hasonlítok apámra, Barnabyra, aki fenekestül forgatta
fel az életünket – mindezt azért, mert utált egy kutyát.
 Egyáltalán nem hasonlítok Utah bátyámra, aki minden ébren
töltött pillanatában pontosnak, tökéletesnek és precíznek
mutatja magát, hogy elfedje a múltja tökéletlenségeit.
És végképp, még csak távolról sem hasonlítok anyámra,
Vickyre, aki minden idejét a negyedik negyedben tölti, a
Netflixet nézi, lenyalja a chipsről a sót, a rokkantnyugdíjából él,
és nem hajlandó elhagyni a házat, amelynek földszintjén volt
férje és annak új felesége, Victoria él, elsősorban az első és a
harmadik negyedben.
Nyílik a bejárati ajtó, és a NyQuil hatni kezd. Moby hangja
visszhangzik a folyosón. Hamarosan Victoria hangja követi,
amikor utánaszól, hogy mossa meg a kezét nassolás előtt.
Felveszem az éjjeliszekrényről a fejhallgatómat. Most inkább
a Seafret zenéjére aludnék el, mint a családom zajára.
 
 Harmadik fejezet
 
 
 
Reméltem, hogy sosem látom viszont Sagant. Reméltem, hogy
szakítanak, mielőtt Honor bemutatná a családnak. Teljes
huszonnégy órán keresztül ki is tartott a remény, majd el is
szállt… idestova két hete.
Az eltelt két hétben Sagan többször volt nálunk, mint azt meg
tudnám számolni. Minden este itt vacsorázik, itt reggelizik, és a
köztes órákban is itt héderezik. Egy szót se beszéltem vele,
mióta először megjelent nálunk – akkor alig huszonnégy óra telt
el azóta, hogy lenyomta a nyelvét a torkomon. Még pizsamában
sétáltam ki a hálószobámból, amikor megpillantottam az
asztalnál ülve. Ahogy egymás szemébe néztünk, sarkon
fordultam, kinyitottam a hűtőt, és úgy éreztem, a szívem
gumilabdaként pattog a mellkasomban.
Aznap sikerült egy szó nélkül átvészelni a reggelit. Amikor a
többiek elkezdtek készülődni, lopva felsóhajtottam a
megkönnyebbüléstől, majd rájöttem, hogy Sagan még a
konyhában ül, és nem is akaródzik elmennie. Hallottam, ahogy
Honor elbúcsúzik tőle – nem néztem rájuk, nem tudom, hogy
kapott-e búcsúcsókot. Annyira nem érdekelt, hogy megforduljak
és tanúja legyek, az viszont már igen, hogy miért nem ment el
vele. Különösnek tűnt, hogy ott maradjon egy ismeretlen
házban, miután a barátnője indult az iskolába, de pontosan ezt
tette.
Ahogy mindenki elment, őt kivéve, egy ronggyal törölgetni
kezdtem a pultot. Nem volt koszos, de nem tudtam, mi mással
foglalhatnám le a szemem vagy a kezem. Sagan felállt, felkapott
három, az asztalon hagyott poharat, majd kijött a konyhába, és
a tartalmukat a mosogatóba öntötte.
Nehéz csend ereszkedett a szobára. Sokkal drámaibbá tette a
helyzetet, mint kellett volna.
– Akarsz beszélni a történtekről? – kérdezte. Úgy nyitotta ki a
mosogatógépet, mintha joga lenne mosogatni ebben a házban.
A három poharat a felső polcra tette, majd becsukta a gépet. Egy
konyharuhába törölte a kezét, majd a pultra dobta, miközben a
válaszomat várta.
Csak megráztam a fejem. Nem akartam megint felhozni a
témát.
Felsóhajtott.
– Merit… – mondta.
Ránéztem. Hiba volt, mert lehajtotta a fejét, és
bocsánatkérően nézett rám, így lehetetlenné vált, hogy
bármilyen formában haragudjak rá. Amúgy sem érdemelte
meg.
–  Nagyon sajnálom, csak… azt hittem, te vagy ő. Nem
csókoltalak volna meg, ha tudom az igazságot!
Őszintének tűnt a bocsánatkérése, de önkéntelenül is
megakasztott az utolsó mondat. „Nem csókoltalak volna meg, ha
tudom az igazságot.” Ez inkább tűnt sértésnek, mint
bocsánatkérésnek.
Tudtam, hogy ostoba dolog, hiszen jóhiszemű tévedés volt az
egész. Honor sem tudta, hogy megtörtént… nevetnem kellett
volna rajta, de képtelen voltam rá. Nehéz volt nevetni olyasmin,
ami ennyire mélyen érintett, de igyekeztem tettetni az
ellenkezőjét.
–  Semmi gáz – mondtam vállat vonva. – Tényleg semmi gáz!
Úgyis olyan hülye csók volt. Szerencsére csak véletlenül történt,
mert nagyjából két másodperc választott el attól, hogy
felpofozzalak!
Arckifejezése bizonytalanságot tükrözött. Mosolyt erőltettem
magamra, megfordultam, és a szobámba mentem anélkül, hogy
ránéztem volna.
Ekkor beszéltünk utoljára.
Nem beszélgetünk a reggelinél, se a vacsoránál, nem
beszélgetünk, ha a nappalinkban lóg, és a tévét nézi.
Ám hiába nem beszélünk, ez nem jelenti azt, hogy nem
érzem, ha rám néz. Egyfolytában próbálok uralkodni a
szívverésemen, mert bűnösnek érzem magam, amiért
egyáltalán vonzódom hozzá. Nem szeretek irigykedni Honorre.
Magamnak is próbálom megmagyarázni, hogy nem Sagan
tetszik, hanem a gondolat, hogy azon a napon egy idegen
annyira vágyott rám, hogy szenvedélyesen megcsókolt. Ezt
irigylem: az elképzelést. Semmi köze Saganhez vagy a
személyiségéhez, és nem is akarom megtudni, hogy van-e köze
hozzá. Pontosan ezért kerülöm el.
 Azt azonban tudom, hogy nem tűnik Honor esetének. Semmi
kémia nincs köztük… de lehet, hogy ezt csak így szeretném
látni.
Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy eltűrjem ezt a
helyzetet, de egyre nyomorultabbá tesz. Azonban úgy
gondolom, mégsem lesz annyira elviselhetetlen, mert a baj nem
jár egyedül – és most egyértelműen bajt szimatolok.
Noha elmúlt éjfél, kinyitom a bejárati ajtót, és Wolfgang
rémült szemébe nézek, aki gyerekkorom nagy részében
terrorizálta apámat.
Milyen kellemes meglepetés!
Apa észre sem vette, de egy ideje már nem járok iskolába.
Nappalaim és éjszakáim felcserélődtek. Néhány perccel ezelőtt
ébredtem fel, amikor már mindenki aludt. Az  első negyed felé
indultam, hogy valami kaját keressek, de mielőtt még a
konyhába értem volna, valami kaparászásfélét hallottam a
bejárati ajtón. Mivel háziállatunk nincs, talán apának kellett
volna először szólnom. Lehet, hogy betörő van a ház előtt?
Ehelyett rögtön kinyitottam az ajtót, hogy magam nézzek utána,
mi történt. Ha az életem horrorfilm lenne, biztosan én halnék
meg benne először.
Wolfgang a lábamnál kuporogva nyüszít. Csupa sár, reszket
az esőtől, és úgy tűnik, eltévedt. Amikor ma este kitört a vihar,
felébredtem a hangos, még a házat is megremegtető
mennydörgésekre. Wolfgang biztosan megijedt, világgá futott,
majd az egyetlen helyen kötött ki, amit ismer a környéken.
Korábban sosem érintettem meg ezt a kutyát, mert
gyerekként nem volt szabad a közelébe mennünk. Habozva
nyújtom ki felé a kezem. Apa egyszer azt mesélte, látta, hogy
Wolfgang egészben lenyelt egy cserkészlányt. Most már persze
tudom, hogy ez hazugság volt, de Wolfgang ma esti látogatása és
a baljós hangulat, amit az éjszakai sötétség csak tetéz, kissé
idegessé tesz. És ha azt hiszi Wolfgang, hogy cserkészsüti van
nálam?
A  kutya azonban nem eszik meg, még csak részben sem
fogyaszt el. Éppen az ellenkezője történik: megnyalogatja a
kezemet. Nyelve a kisujjam köré tekeredik, majd el is ereszti –
inkább békét szeretne kötni, mint megkóstolni. Kicsit
szélesebbre tárom az ajtót. Wolfgang felismeri az üdvözlő
gesztust, és besiet, átbaktat az első negyeden, majd az udvarra
vezető ajtóhoz lép, és elkezdi kaparni azt, mintha a hátsó
udvarra akarna kimenni.
Mindig is butának tartottam. Meglep, hogy megtalálta az utat
a régi felségterületéhez, de még inkább meglep, hogy inkább
menne ki az esőbe, a hátsó udvarra, mint maradna idebent,
szárazon. Megkérdezném tőle, miért döntött ilyen ostobán, de
kutyaként nem igazán tudna válaszolni.
Kinyitom a hátsó ajtót. Wolfgang ismét felnyüszít, majd
nekifeszül a szúnyoghálónak, amíg ki nem nyitja. Mintha
küldetése lenne. Felkapcsolom a hátsó udvari lámpát, nézem,
ahogy Wolfgang lesiet a lépcsőn, és az esőn át a kutyaházhoz
baktat, ami használaton kívül állt azóta, hogy apám
kiakolbólította a templom régi lakóit.
Figyelmeztetném Wolfgangot, hogy régi házát azóta pókok
vagy más lakók vehették birtokba, de úgy tűnik, nem bánja.
Bebújik a régi kutyaházba. Várok, hogy nem jön-e ki, de
odabent marad.
Becsukom a szúnyoghálót, majd a hátsó ajtót is, és rátolom a
reteszt. Reggel majd hazaviszem Brian tiszteleteshez, feltéve, ha
Wolfgang addig nem jön rá, hogy kerülje ki a hátsó udvar
kerítését, és nem megy haza egyedül.
Készítek egy szendvicset, és bekapcsolom a tévét. Addigra
sem találok semmi jót, mire megeszem a szendvicset. Ma olyan
sokáig aludtam, hogy teljesen feltöltődtem, alig jut eszembe
Honor és a barátja. Úgy döntök, szokatlan energiatúltengésemet
a szobám kitakarítására fordítom.
Felteszem a fejhallgatómat, és takarítani kezdek. Meglepő,
hány dal szól tiltott szerelemről vagy csókolózásról.
Valahányszor erre gondolok, új dalt keresek, remélve, hogy a
témához nem kapcsolódó emléket idéz fel. Addig léptetek a
dalokon, amíg az Oceans című szám meg nem szólal a
fülemben. Ekkor fogok egy régi pólót, és leporolom a
trófeáimat. Valahányszor veszek egy új trófeát, mindet
leporolom és átrendezem.
A  néhány hete vásárolt bowlingtrófea kerül előre, a
középpontba. A  polcom hátsó részéből előhúzom a Drew
Waldruptól lopott fociserleget. Félreteszem, mert kelleni fog,
amikor később átöltöztetem Jézus Krisztust.
A  következő néhány órában élvezem a néma házat, amíg
mindenki alszik. Lezuhanyozom úgy, hogy nem szakít félbe
senki. Nyolc különböző sorozat első tíz percét nézem meg a
Netflixen. Lehet, hogy figyelemzavaros vagyok, mert képtelen
vagyok egy egész évadot végignézni anélkül, hogy meg ne
unnám. Megfejtek másfél keresztrejtvényt, majd megakadok:
négybetűs szó a szóra? Amikor észreveszem a metszett
üvegablakokon beszivárgó első napsugarakat, úgy döntök, ideje
átöltöztetni Jézust, mielőtt felébrednek a többiek. Minden
kelléket összeszedek. Felállítom a létrát a nappaliban, majd,
kezemben a lopott fociserleggel, felmászom rá. Lefejtem a
csuklómról a ragasztószalagot, és a trófeát Jézus jobb kezébe
helyezem, majd odaerősítem celluxszal. Megigazítom
töviskoszorús fején a sajtsapkát. Amint végeztem, lemászom a
létráról, és hátralépek, hogy megcsodáljam az alkotásom.
Jézus ilyenkor általában ideiglenes, a ruházatára utaló
becenevet kap. Az  elmúlt hónapban ő volt a „Szent Kísértet” –
egyértelmű okokból. Most úgy néz ki, mint egy Packers-
szurkoló: csapatlogós mezt, sajtsapkát és Drew Waldrup ellopott
trófeáját viseli. Azt hiszem, most a Jézus Brie-sztus nevet kapja.
– Apa és Victoria ki fog akadni, ha ezt meglátják!
Megfordulok. A  frissen lezuhanyozott és felöltözött Honor
Jézus Brie-sztust bámulja. Mosolygok, mert pontosan ezt
akartam elérni. Apa nagy Cowboys-rajongó, és egyfolytában a
mai Dallas–Green Bay-meccsről hadovál. Annál mérgesebb lesz,
ha meglátja, hogy Jézust Packers-szurkolónak öltöztettem.
Victoria azonban komolyan ki fog akadni, amiért
felöltöztettem az Urat. Apával ellentétben ő hisz Istenben,
Jézusban és a vallás szentségében. Utálja, amikor jelmezt adok
Jézusra, mert szerinte ez szentségtörés és tiszteletlenség. Nem
értek egyet vele. Az  valóban tiszteletlenség lenne, ha az élő
Jézus Krisztus lakna a nappalinkban, és őt öltöztetném át
folyton, de ez egy mű-Jézus. Fából és műanyagból készült. Ezt
próbáltam is elmagyarázni Victoriának, hiszen az egyházi
tanítás is kimondja, ne imádjunk bálványokat. Ez csak egy
Jézus-szobor, amit heccből felöltöztetek, és nem imádkozom
hozzá. Éppen, hogy betartom a parancsolatot!
Victoria nem így látja, de, mint a felhozott példa is mutatja,
érvei nem győztek meg.
Felkapom a létrát, és kiviszem a garázsba. Most már apa is
bármikor felébredhet, ezért megszabadulok a bizonyítéktól,
noha nyilvánvalóan én vagyok az egyetlen a házban, aki
felöltöztethette Jézus Krisztust.
Honort annyira nem érdekelte az örök élet, amióta néhány
évvel ezelőtt rögeszméjévé váltak a halálos betegségek. Honor
és én talán ugyanúgy nézünk ki, ugyanolyan a hangunk, és
ugyanolyan szokásaink vannak, de mintha tűz és jég lennénk.
A  legtöbb egypetéjű ikerpár befejezi a másik mondatát, tudja,
mire gondol a másik, és ugyanolyan dolgok érdeklik őket. Ezzel
szemben Honor és én nem tudunk mit kezdeni egymással.
Minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy megfeleljünk az
egypetéjű ikrek szabványának, de ahogy elkezdtünk
kamaszodni, fel is adtuk.
Amikor randizni kezdett Kirkkel, a fiú halála még mélyebb
szakadékot vert közénk, mert addig szinte mindent együtt
éltünk át. Mire Kirk meghalt, Honor olyan élményeket
tapasztalt meg, amiket én még nem. Szerelmes volt, elvesztette
a szüzességét, megélte a gyászt. Ezek után már nem éreztük
úgy, hogy azonos szinten lennénk, legalábbis ő úgy gondolta,
hogy nálam előrébb jár. Ahogy telik az idő, egyre távolabb
kerülünk egymástól.
A  garázsból a konyhába megyek vissza. Ahogy meglátom
Sagant, megtorpanok. A  konyhaasztalnál ül, háttal nekem.
A  házunkban. Nem éppen alkalmas időpontban. Ki látogatja
meg a barátnőjét reggel hétkor? Lassan Dolláros Voss állandó
kellékévé válik. Egyre kevésbé irigylem a testvéremet, amiért
Sagan gyakran jelenik meg nálunk. Van olyan normális ember,
aki önszántából térne vissza ebbe a házba? Nem ismerte már
meg a családomat? Ennyire elvakítja az Honor iránt érzett
viszonzatlan szerelem?
Sagan éppen előrehajol, az előtte heverő vázlatfüzetre
koncentrál. Amikor megtudtam, hogy valóban művész,
felröhögtem a sorsomon. Mielőtt megcsókolt volna, reméltem,
hogy művész, de persze ilyen a szerencsém. Minél többet tudok
meg róla, annál tökéletesebbnek tűnik. Az  ikernővérem
fiújához vonzódni karma a javából.
Ekkor Moby jön be a konyhába, és az asztalhoz trappol. Moby
a családom egyetlen tagja, aki felvidít, de a négyéveseket
általában mindenki szereti. Még bőven van ideje, hogy
csalódást okozzon nekem.
– Jó reggelt, kisöreg! – borzolja fel Sagan Moby haját, de Moby,
kora ellenére, nem pacsirtatípus. Elhúzza a fejét, és felmászik a
Sagan melletti székre. Sagan kitép a vázlatfüzetéből egy üres
lapot, és Moby elé tolja, majd kipattint egy zsírkrétát a
készletéből, rögtön bele is lopva magát a kisöcsém szívébe.
Nincs olyan négyéves a világon, aki ne vetné rá magát azonnal
egy üres papírlapra és a zsírkrétákra. Moby mindig próbálja
lemásolni, amit Honor barátja rajzol, ami Sagan morbid
rajztémáit tekintve elég vicces. Tegnap találtam egy Honorről
készült vázlatot. Egy üres síron ült, éppen rúzsozta magát.
A rajz hátulján ez volt a felirat: „míg a halál el nem választ”.
Nem tudom, mit ábrázolnak a rajzai, de lenyűgözőek. Nem
akarom, hogy ezt megtudja. Ahogy azt sem, valahányszor
lerajzolja Honort, ő pedig szanaszét hagyja, mintha semmit sem
jelentene neki, én ellopom a rajzot. Most már több rajzom is
van Sagantől. Egy fürdőköntösbe csavartam őket, és a
szekrényem fiókjába rejtettem. Ha néha nézegetem őket,
elképzelem, hogy nem Honort, hanem engem ábrázolnak.
Biztos vagyok benne, hogy amit most rajzol, az is a fiókom
mélyében végzi, mert Honor nem becsüli meg a művészetét.
Moby rám nézve eltakarja a száját, és motyog valamit, amit
csak nekem szán. Mindig a szájára teszi a kezét, amikor titkot
mesél valakinek, ahelyett, hogy két kezével kört alkotna a szája
körül. Imádnivaló. Nincs szívünk elmondani neki, hogy
ilyenkor egy szót se értünk abból, amit mond. Most azonban
nem kell megismételnie, mert pontosan értem, mit szeretne.
Rákacsintok, és lekapom a hűtő tetejéről a fánkosdobozt,
amiben már csak két fánk maradt. Az  egyikre ráharapok, a
másikat odaviszem Mobynak. Kiveszi a fánkot a kezemből, és
rögtön az asztal alá bújik, hogy megegye. Szólnom se kell, hogy
rejtőzzön el az anyja elől. Már magától is tudja, hogy Victoria
mindentől eltiltja, aminek jó íze van.
–  Miért szoktatod rá a szennykajára? – lép be a konyhába
Utah és megszokott, álszent modora. – A  te hibád lesz, ha
felnőttkorára elhízik!
Nem értek egyet az elméletével, de nem szólalok meg a saját
magam védelmében, mert azzal megszakítanám három napja
tartó némaságomat. Utah-nak nincs igaza, hiába nem vágok
vissza. Ha Moby elhízott felnőtté válik, az Victoria hibája lesz,
aki egész ételcsoportokat iktatott ki Moby étrendjéből. Nem ehet
se cukrot, se szénhidrátot, se glutént, se bármilyen összetevőt,
aminek -ózra végződik a neve. A  szerencsétlen gyerek minden
reggel darált zabpehelyből készült, vaj- és cukormentes kását
kap. Nem hiszem el, hogy ez jót tesz neki. Legalább tőlem kap
némi édességet néha.
Utah a turmixáért indul, és elmegy mellettem. Kiveszi Honor
kezéből, és gyors köszönőpuszit nyom a homlokára. Annál
okosabb, mint hogy engem is testvéri érzelmi kitörésekkel
támadjon le.
Ha nem bizonyítaná a DNS-ünk az ellenkezőjét, szerintem
Utah és Honor sokkal inkább egymás egypetéjű
ikertestvéreinek tűnnek, mint Honor és én. Ők fejezik be
egymás mondatait, sütnek el belsős poénokat és töltenek együtt
sok időt. Utah-ban és bennem nincs semmi közös – leszámítva,
hogy csak mi ketten tudjuk a Voss család legsötétebb,
legmélyebb titkát. Mivel azonban a történtek óta sosem
beszéltünk róla, mára aligha köt minket össze.
Ráadásul nem is hasonlítunk egymásra. Honor és én inkább
anyánkra ütöttünk, legalábbis a fiatalkori énjére. Anya haja
régen sokkal szőkébb volt, mint most a miénk, de nemrég
észrevettem: olyan régóta nem ment ki a napra, hogy szőkesége
kifakult. Utah az apánkra hasonlít: haja homokbarna, bőre
sápadt. Honor és én is fehér bőrűek vagyunk, de Utah
sápadtságához fel sem érünk. Ha fél óránál többet tartózkodik a
napon, be kell magát kennie naptejjel, mert pecsenyére sül.
Honor és én szerencsésebbek vagyunk, nyáron könnyen
barnulunk.
Moby mindannyiunk keveréke. Néha az apánkra, néha
Victoriára hasonlít, de engem többnyire egy mosogatószer
reklámjában látott kiskacsára emlékeztet. Nem olyan rossz
hasonlat. Nagyon helyes volt az a kiskacsa!
Utah leül és lehajol, hogy benézzen az asztal alá.
– Jó reggelt, kishaver! Várod már a mai napot?
Moby a pólója ujjával törli le a szájáról a cukormázat, és
bólint.
– Igen!
– Mennyire várod? – kérdezi Utah.
– Nagyon! – vigyorog Moby szélesen.
– Nagyon várod?
– Nagyon-nagyon várom! – kiáltja Moby.
Semmi különös nem történik ma, amit olyan nagyon kellene
várni, ez csak Utah és Moby napi szertartása. Utah szerint a
gyerekeket fel kell lelkesíteni a nap elején, még ha nem is lesz
aznap érdekes esemény. Szerinte ez a pozitív neurológiai
környezet fejlesztésére szolgál, bármit jelentsen is az.
 Utah tanár szeretne lenni, és már most beosztotta majdani
egyetemi képzése minden percét. Hat hónap múlva érettségizik,
utána két napig pihen, majd a következő hétfőn el is kezdi a
helyi egyetemet. Két nappal az érettségi után már Honor is
egyetemre fog járni. Ami engem illet, én még azon is
morfondírozom, hogy ma bemenjek-e az iskolába, nem hogy
hat hónap múlva menjek-e egyetemre.
Szokatlan, hogy három testvér egyszerre érettségizzen. Anya
augusztusban adott életet Utah-nak, majd egy hónappal később
terhes lett velem és Honorrel. Úgy tűnik, csak pletyka, hogy
szoptatás alatt nem ovulálnak a nők.
Amikor Utah-nak iskolába kellett mennie, anya és apa úgy
döntöttek, egy évet halaszt, hogy mindhárman egy osztályban
kezdhessünk. Nincs értelme eltérő időbeosztásokkal küszködni,
ha mindhárom gyerek ugyanakkor végez a suliban.
Nem hiszem, hogy eszükbe jutott volna, hogy így egyszerre
három gyerekük egyetemi képzéséért kell majd fizetniük, de
nem is számít. A szüleim nem engedhetik meg maguknak, hogy
akár csak egy képzés díját állják, nemhogy háromét. Ha valaha
egyetemre megyek, akkor diákhitelből kell megoldanom az
életem. Honornek és Utah-nak azonban nem kell aggódniuk az
oktatásuk miatt, mert ők az osztályelsők, és kétség sem fér
hozzá, hogy legalább egyikük bekerül az osztály két legjobb
tanulója közé, és elnyeri a kitüntetéssel járó ösztöndíjat is. Csak
az a kérdés, melyikük lesz az? Szerintem Utah, mert ő kevesebb
időt tölt végstádiumú betegek mellett az érettségit megelőző
időszakban.
 Természetemből adódóan nincs bennem versenyszellem, így
számomra sosem jelentettek annyit az osztályzatok, mint nekik.
Ha az osztályátlagot nézzük, a középmezőnyben vagyok, de az
elmúlt két hétben a személyes átlagom biztosan kapott egy-két
torpedót. Azóta, hogy korán eljöttem, és a város főterén
kötöttem ki, nem mentem suliba. Lehet, hogy még
visszamegyek, de valószínűbb, hogy nem.
Utah egy-két hónap múlva elköltözik, de ez biztosan nem
érinti majd az átlagát, mert nem az a fajta, aki néhány buli
miatt bevállalná a rosszabb osztályzatokat. Különben sem megy
messzire, tehát az idő nagy részében úgyis itt lesz.
Újraparkettázza a régi házunk padlóját, ami közvetlenül a
templom mögött áll, és amint elkészült, át is költözik. A csendes,
nyugodt környezetben biztosan többet tud tanulni. Többet is
moshat, többször is vasalhat. Ő  a legelegánsabb végzős egy
olyan iskolában, ahol nincs előírt egyenruha. Be kell vallanom,
boldog leszek, ha végre elköltözik, mert mostanában nagyon
feszült a kapcsolatunk.
Öntök magamnak egy pohár gyümölcslevet, és leülök az
asztalhoz, éppen Sagannel szemben. Nem vesz rólam tudomást,
de a rajzát eltakarja szórványosan kitetovált karjával.
Észreveszek néhány új tetkót, amit eddig nem láttam: egy
pajzsféleség, egy picike gyík. Egy szeme van, de az is lehet, hogy
kacsint. Megkérdezném tőle, mit jelentenek, de akkor
beszélnem kellene hozzá, ezért befogom a szám, és
megpróbálom kilesni, mit rajzol. Előrehajolok, hogy jobban
lássam, de ekkor rám villan a szeme. Figyelmen kívül hagyom a
tekintete okozta szívdobbanást, és határozott arckifejezést
erőltetek magamra. Sagan felvonja az egyik szemöldökét, majd
felveszi a vázlatfüzetet, és hátradől. Még mindig engem néz,
ahogy lassan megrázza a fejét, jelezve, hogy nem engedélyezi
számomra a rajzolási folyamat megtekintését.
Amúgy sem érdekelt.
Ekkor rezegni kezd a telefonja. Szó szerint ráveti magát.
Kipattintja a telefont, megnézi a képernyőt, majd kifejezéstelen
arccal lenémítja a hívást, és becsukja a telefont. Most már
ugyancsak érdekel, miért fél felvenni, ha Honor ott ül mellette.
Egymásra néznek. Néma üzenetváltás zajlik köztük. A  tudat,
hogy titkaik vannak, lyukat éget a gyomromba.
Inkább Mobyra figyelek, aki még mindig az asztal alatt bujkál.
Sikerült úgy ennie a fánkot, hogy több van az arcán, mint a
szájában.
– Még egyet? – kérdezi.
Megrázom a fejem. Mértéket kell tartani… és nincs is több
fánk itthon.
Ekkor Victoria viharzik be a konyhába.
– Moby, gyere, és edd meg a zabkásád!
Elég hangosan kiabál, hogy minden háznegyedben hallják, de
ha inkább a gyerekére figyelne a sminkje helyett, akkor
észrevenné, hogy a kisfia már felébredt, felöltözött és
reggelizett is.
Victoria kivesz egy kést a fiókból, és a kezébe vesz egy banánt.
Rózsaszín nővéregyenruhájába törli a kést, hogy megnézze,
tiszta-e. Avagy piszkos.
 – Ki mosogatott tegnap?
Egyikünk sem válaszol. Ritkán válaszolunk neki. Ritkán
veszünk tudomást Victoriáról, többnyire csak akkor, ha apánk
is a szobában van.
– Nos, bárki indította is el a mosogatógépet, nézze meg, hogy
tiszták-e az edények, mielőtt elpakol! Ezek undorítóak!
A  mosogatóba teszi a kést, és egy másikat vesz elő. Végignéz
az asztalnál ülő mostohagyerekein, de csak én nézek rá vissza.
Felsóhajt, és hámozni kezdi a banánt.
Fogalmam sincs, mit lát benne az apám. Persze harmincöt
éves korához képest jól néz ki – egy jó tízessel fiatalabb az
anyámnál, ennél több erénye azonban nincs. Túlfélti Mobyt, túl
komolyan veszi a nővéri munkáját. Nem mintha az ápolói
szakma ne lenne tisztességes munka, de Victoria képtelen
elválasztani a munkáját és az otthoni szerepét. Mindig úgy
babusgatja Mobyt, mintha beteg lenne, de Moby nagyon is
életrevaló négyéves. Ráadásul mindig rózsaszín ápolói
egyenruhát visel, holott bármilyen színű vagy mintájú
egyenruhát hordhatna, amilyet csak akar.
Azt hiszem, a rózsaszín nővérruha zavar benne leginkább.
Talán azt is képes lennék megbocsátani, amit az anyám ellen
elkövetett, ha legalább egyetlenegyszer más színű egyenruhát
venne fel.
Emlékszem, tizenkét éves voltam, amikor elkezdett rózsaszínt
hordani, és ugyanennél az asztalnál ültem. Victoria felbukkant
a harmadik negyedből, amikor még apám és beteg anyám
foglalta el azt a lakrészt. Hat hónapja ápolta anyámat. Addig a
bizonyos reggelig még kedveltem is.
Apa velem szemben ült. Felnézett az újságjából, és Victoriára
mosolygott.
– Jól áll a rózsaszín, Victoria – jegyezte meg.
Fiatal voltam, tudom, de még a gyerekek is felismerik a
flörtöt, különösen, ha a még házas szüleik egyike űzi.
Victoria azóta csak a rózsaszín különféle árnyalataiban
pompázó nővérruhát visel. Gyakran elgondolkodom, vajon a
konyhai flört előtt vagy után kezdődött a kapcsolatuk. Néha
annyira kíváncsi vagyok, hogy legszívesebben megkérdezném
tőlük, pontosan melyik órában döntöttek úgy, hogy tönkreteszik
anya életét. Ez azonban azt jelentené, hogy nyíltan beszélünk
egy titokról, ami ebben a családban nem szokás. A  titkaink
mélyebben rejlenek, mint amilyen mély sírt kíván Victoria
anyámnak.
Majdnem egy évig titkolták a viszonyukat; elég hosszú ideig,
hogy kiderüljön, anyám rákja nem halálos, de ahhoz nem elég
hosszú ideig, hogy Victoria ne essen teherbe. Apám két szék
közül a pad alá zuhant. Teljesen mindegy, hogy dönt, így is, úgy
is ő lett volna a helyzet fő seggfeje. Dönthetett volna úgy, hogy
nem hagyja el a beteg feleségét, aki éppen hogy legyőzte a rákot,
de ha a feleségét választja, akkor magára hagyja a terhes
szeretőjét.
Annyira régen volt, hogy már nem is emlékszem, miért
döntött úgy, ahogy. Nem emlékszem rá, hogy a felnőttek sokat
veszekedtek volna, de arra igen, amikor anya és apa
megbeszélte, hol lakjon az új asszony és az újszülött. Anya
szerint a Dolláros Voss mögötti, régi házba kellett volna
költözniük; azt mondta, ő majd gondoskodik a közös
gyerekeikről. Apa azonban arra hivatkozva utasította el az
ötletet, hogy anya se mentálisan, se fizikálisan nem alkalmas a
gyermekek ellátására – szüksége van az ő segítségére. Sajnos
igaza is volt.
Anya autóbalesetet szenvedett, amikor velem és Honorrel
volt terhes. Sosem gyógyult meg teljesen. Mi mindig úgy
ismertük őt, amilyen most, hiszen a baleset előtt nem
találkoztunk vele, de apa elszólásaiból ítélve tudjuk, hogy sokat
változott. Olyanokat mondott, hogy: „A  baleset előtt anyátok
még képes volt…” vagy: „a baleset előtt, amikor még
elmehettünk vakációzni…” vagy: „a baleset előtt, amikor még
nem volt ennyire beteg…”.
Azt hiszem, nem haragból mondta mindezt, csak tényként
közölte. Létezett egy „baleset előtti” Victoria Voss és a mostani
Victoria Voss – az édesanyánk. Ha nem számítjuk a fájó hátát, a
kétévnyi, agytumorral vívott harcát, enyhe sántítását, súlyos
szociális szorongását, ami miatt az elmúlt két évben nem hagyta
el a szuterént, a jobb karját borító sebeket és a tényt, hogy
muszáj naponta legalább kétszer szunyókálnia, ráfoghatjuk,
hogy viszonylag normális.
Sokszor próbáltuk meg rávenni, hogy hagyja el a szuterént, és
beszélgessen velünk. Utoljára Kirk temetése miatt hagyta el a
lakrészét, akkor is csak azért, mert Honor zokogva könyörgött
neki, hogy jöjjön el. Miután azonban eltelt elvonulásának első
évfordulója, és úgy tűnt, anya nagyon is jól elvan a szuterénben,
kénytelenek voltunk elfogadni a döntését. Utah, Honor és én
naponta ránézünk. Apa még mindig bevásárol neki, Honor és
én pedig mindig gondot viselünk rá, hogy apró konyhájában
mindene meglegyen. Számlákat nem fizet, mert apa az egész
épület közüzemi számláit állja.
Elvonulásának két éve alatt egyetlen probléma merült fel: az
egészsége. Apa szerencsére talált egy orvost, aki szükség esetén
házhoz jön. El kellett fogadnunk, hogy anya a szociális
szorongása miatt nem hajlandó pszichiáterhez menni,
legalábbis egyelőre. Az  az érzésem, ha jövőre mindhárman
elköltözünk, Victoria ki fogja erőszakolni, hogy anyám is
költözzön el, de ebbe a csatába senki sem akar túl korán
belekezdeni – különösen azért, mert a testvéreim és én egy
emberként fogjuk anyánkat védelmezni.
Jelenleg Victoria beéri azzal, hogy úgy tesz, mintha anyánk
nem létezne, hasonlóképpen ahhoz, ahogy a testvéreim és én
teszünk, mintha Victoria nem létezne. Nincs értelme
összebarátkoznunk egy nővel, akit utálunk, pusztán azért, mert
a féltestvérünk anyja.
Amióta Victoria megjelent az életünkben, többé már nem
ugyanolyan a családunk. Noha a családi problémáink feléért
apánkat tesszük felelőssé, ő még mindig kénytelen minket
szeretni, így sokkal nehezebb őt hibáztatni, mint Victoriát, aki
még csak nem is kedvel minket.
Victoria kikanalazza a banánt, és Moby zabkásájára
halmozza. 
– Moby, gyere elő reggelizni!
 Moby kikászálódik az asztal alól, és feláll.
– Nem vagyok éhes – törli le a szájáról a cukormázat a pólója
ujjával. Nem is tagadhatná le, hogy most habzsolt be egy fánkot,
amit én adtam neki. Nem lenne értelme.
– Moby… – szólal meg Victoria, ahogy végigméri. – Mi van az
arcodon…? Merit! Megmondtam, hogy ne adj neki fánkot!
Mit mondtam?
Ártatlanul nézek Victoriára. Ekkor sétál be a konyhába apám.
Victoria rögtön felé fordul, csak úgy hadonászik a
banánszeleteléshez használt késsel.
– Merit fánkot adott Mobynak reggelire!
Apa gyengéden megfogja a csuklóját, és kiveszi belőle a kést,
majd arcon csókolja, a kést pedig a pultra teszi. Aztán
gyermekei seregében egyenesen rám néz.
–  Merit, ezt már egyszer megbeszéltük. Ha még egyszer
előfordul, büntetést kapsz!
Bólintok, úgy veszem, hogy ezzel letudtuk. De nem úgy
Victoria, aki szerint a reggelire kapott fánk az Armageddonnal
egyenértékű, és közpánikra ad okot.
–  Sose bünteted meg őket! – vádolja apámat. Felkapja a
zabkásás tálat, és a szemetes felé indul, majd belekanalazza a
tartalmát. – Soha nem büntetted meg egyiküket sem, Barnaby!
Ezért viselkednek ezek így!
Az  „ezek” apám három idősebb gyerekét jelöli. Victoriának
igaza van, apa hangosan ugat, de nem harap. Ezt szeretem
benne a legjobban.
– Nyugodj már meg, édesem! Merit talán nem tudta, hogy ma
nem kellett volna fánkot adnia Mobynak.
Victoriát semmi sem idegesíti fel jobban, mint amikor apánk
a mi oldalunkra áll vele szemben.
– Merit tudja, hogy tilos fánkot adnia Mobynak! Nem is figyel
rám! Egyikük sem fogad nekem szót! – Bevágja a mosogatóba a
tálat, majd lehajol, felveszi Mobyt, és a mosogató mellé, a pultra
ülteti. Megnedvesít egy szalvétát, hogy letörölgesse az arcáról a
fánkmaradványokat.
– Moby, nem szabad fánkot enned! Rosszat tesz neked! Álmos
leszel tőle, és ha álmos vagy, nem tudsz jól teljesíteni az
iskolában!
Talán meg se kell említenem, hogy Moby, mivel csak
négyéves, nem is jár még rendes iskolába.
Apa a kávéjába kortyol, majd Mobyhoz hajol, és a hajába túr.
– Hallgass anyádra, kisöreg!
Felkapja a kávéját és az újságját, majd leül mellém.
A  tekintete elárulja, hogy nem elégedett a viselkedésemmel.
Visszanézek rá, remélve, hogy bocsánatkérésre szólít fel, vagy
megkérdezi, miért nem fogadtam megint szót Victoriának, de
egyiket sem teszi. Jól halad a némaságom negyedik napja.
Eltűnődöm, feltűnik-e bárkinek a hallgatagságom. Nem
mintha szándékosan büntetném némasággal a családomat,
hiszen tizenhét évesen már nem vagyok gyerek. Mégis sokszor
érzem magam láthatatlannak ebben a házban, és kíváncsi
vagyok, mikor veszi észre először valaki, hogy hosszú ideje nem
szólaltam meg. Tudom, hogy kicsit passzív-agresszívan
viselkedem, de a családomnak semmit sem akarok
bebizonyítani – csak magamnak. Kíváncsi vagyok, kitartok-e
egy hétig. Olvastam egyszer egy idézetet, ami így szólt: „Úgy élj,
hogy ne vegyenek észre ott, ahol vagy, de érezzék a hiányodat
ott, ahonnan elmész.” Bár ebben a családban nem vesznek
észre, és a hiányomat sem érzi senki. Honorét megéreznék, de
én jöttem a világra másodikként. Én csak az eredeti halvány
másolata vagyok.
– Mit írsz ma ki a sátorra, Utah? – kérdezi apa.
Épp elég baj, hogy a templom hitközségének tagjai még
mindig haragszanak apámra, amiért megvette ezt a házat, de az
imasátor még inkább elmélyíti a viszályt. Biztos vagyok benne,
hogy a kereszténységet távolról sem érintő napi idézetek
idegesítik a járókelőket. A  tegnapi arról szólt, hogy Charles
Darwin minden, általa felfedezett állatból evett. Erre rá kellett
keresnem, mert túl nagy őrültségnek hangzott ahhoz, hogy igaz
legyen, pedig igaz.
– Öt perc múlva meglátod – válaszol Utah. Leteszi a maradék
turmixot, és feláll az asztaltól.
– Várj! – szól utána Honor. – Lehet, hogy ma mégsem kellene
új feliratot kitenni… kegyeleti okokból.
Utah üresen bámul Honorre, aki ekkor rájön, hogy senki sem
érti, miről beszél.
Apámra néz.
– Brian tiszteletes múlt éjjel meghalt.
Azonnal apámra nézek. Vajon hogy fogadja a hírt? Ritkán
mutatja ki az érzelmeit, és fogalmam sincs, hogy ez az értesülés
milyen hatással lesz rá. Ejt egy könnyet? Mosolyog? Valamit
csak reagál!
Nyugodtan néz Honorre, ahogy a hírt emészti.
– Meghalt?
Honor bólint.
– Igen, reggel láttam a Facebookon. Szívrohama volt.
Apa hátradől a székében, és erősen a csészéjére markol, majd
lenéz a kávéjára.
– Halott?
Victoria az apám vállára teszi a kezét. Mond neki valamit, de
a fejemben elnémítom a hangját. Most jut eszembe az éjjel
felbukkant Wolfgang, és a számra teszem a kezem, mert
majdnem elmesélem, hogy az éjszaka közepén bekopogott a
kutya. Hányingerem támad. Mit mond el rólam, hogy Brian
tiszteletes halálhíre nem érintett meg, de a tudat, hogy a kutyája
hazatért az egyetlen házba, amit otthonaként ismer, könnyekre
fakaszt?
Honor egyszer szociopatának nevezett egy veszekedés
közben. Később utánanézek, mit is jelent ez pontosan, mert
lehet, hogy van benne valami.
–  Nem hiszem el, hogy halott – mondja apa. Amikor feláll,
Victoria keze lecsúszik a válláról a hátára. – Nem volt sokkal
idősebb nálam!
Hát persze hogy először Brian tiszteletes életkora jut eszébe.
Nem is érdekli, hogy meghalt egy ember, akivel évekig
perlekedett. Azon lamentál, hogy egykorú valakivel, aki elég
öreg volt ahhoz, hogy elvigye egy hirtelen szívroham.
Utah még mindig az ajtóban áll, láthatóan hitetlenkedik.
 – Nem tudom, mit tegyek – mondja. – Ha nem emlékezem meg
az elhunytáról az imasátoron, akkor érzéketlennek fognak
minket tartani. Ha igen, akkor meg képmutatónak.
Ezen is éppen ekkor kell töprengenie!
Honor barátja kitépi a füzetből a rajzát, és megnézi.
– Úgy tűnik, bármit tesztek, az nem jó – jelenti ki, még mindig
a rajzot figyelve. – Tulajdonképpen bármit megtehettek.
Utah megérti, és egy pillanatnyi habozás után elindul az
imasátor felé.
Két dolog zavar össze. Az  egyik Honor fiújának állandó
jelenléte a reggelizőasztalnál, a másik, hogy láthatóan mindenki
olyan jól ismeri, hogy nem is bánják, ha beleszól a családi
beszélgetésbe. Nem kellene még túl félszegnek lennie ahhoz,
hogy megszólaljon? Főleg, ha apám is jelen van, hiszen csak
néhány hete jár hozzánk! Úgy tűnik, nagyon bejött neki a
barátnője családja, és utálom ezt. Azt is utálom, hogy nem tűnik
bőbeszédű embernek, de azon kevés alkalommal, amikor
megszólal, szavai mindenki másénál többet nyomnak a latban.
Talán ezért is kezdtem beszédsztrájkot, mert unom, hogy
bármit mondok, senkinek sem jelent semmit. Nem fogok
beszélni, hogy súlya legyen minden megszólalásomnak. Most
úgy érzem, valahányszor megszólalok, a szavaim
bumerángként cikáznak vissza a számba, és kénytelen vagyok
lenyelni őket.
– Mi az a szívroham? – kérdezi Moby.
Victoria lehajol, és elkezdi ráadni Mobyra a kabátját.
–  Amikor megáll a szíved, és elalszik a tested, de ez csak
öregemberekkel történik, amilyen Brian tiszteletes is volt.
– Brian tiszteletes teste elaludt? – faggatózik Moby.
Victoria bólint.
– Mennyi időre? Mikor ébred fel?
– Még sokáig nem.
– El fogják temetni?
–  Igen – mondja Victoria, és mintha idegesítené négyéves
fiának természetes kíváncsisága. Felhúzza a kabát cipzárját. –
Vedd fel a cipődet!
– Mi történik, ha felébred? Ki tud majd mászni a földből?
Elmosolyodom. Tudom, hogy Victoria utál igazat mondani
Mobynak. Moby normális kérdéseket tesz fel az életről, Victoria
meg elképesztő hülyeségeket szokott válaszolni. Bármit
megtesz, hogy megvédje Mobyt az igazságtól. Egyszer hallottam,
amikor a kisöcsém megkérdezte, mit jelent a szex. Victoria azt
felelte, hogy a szex egy borzalmas, nyolcvanas évekbeli sorozat,
és nem érdemes megnézni.
Most Moby arcára teszi a kezét.
–  Igen, ki tud mászni a földből, ha felébred. Mobiltelefonnal
temetik el, így tud telefonálni, ha ideje őt kiásni.
Honor kiköpi a gyümölcslevét a nevetéstől. Utah átad neki
egy szalvétát.
–  Tényleg azt hiszi, hogy ez jobb, mintha elmondaná neki az
igazat? – suttogja.
Mind lenyűgözve hallgatjuk Victoria és Moby beszélgetését,
amit Victoria meg is érez, mert mindent megtesz, hogy
elhallgattassa Moby kérdezősködését, noha látványosan nem
sikerül neki.
– Menjünk, keressük meg a hátizsákodat! – húzza kisfia kezét,
de Moby éppen a folyosón áll meg.
– És ha lemerül a telefon akkumulátora, amíg Brian tiszteletes
teste még alszik? Akkor örökre a földben ragad?
Apa a kétségbeesett Victoria segítségére siet, és megragadja
Moby kezét.
– Gyerünk, kisöreg, ideje indulni!
Épp befordulnak a folyosóra, amikor meghallom Moby
hangját:
– A te tested is aludni fog, apa? Az is nagyon öreg már!
Honor nevetésben tör ki. Azt hiszem, a barátja is, de halkan
nevet, és nem akarok ránézni, hogy lássam. A  számra
tapasztom a kezem, mert nem vagyok benne biztos, hogy a
hangos nevetés belefér-e a beszédsztrájkomba, de tény, hogy
Victoria anyai készségei a legjobb indulattal is csak viccesnek
nevezhetőek.
Victoria csípőre tett kézzel nézi, ahogy vihogunk. Arca éppen
olyan rózsaszín lesz, mint a nővérruhája. Gyorsan kivonul a
konyhából, és a harmadik negyed felé indul. Még sajnálnám is,
ha nem magának köszönhetné az egészet.
Utah és Honor csomagolni kezd. Én a mosogatóhoz megyek,
és elfoglaltnak tettetem magam, remélem, nem kérdeznek rá,
hogy megyek-e ma iskolába. Általában külön kocsival megyek
suliba, mert ők még maradni szoktak tanítás után: Honornek
próbája van a pomponlánycsapattal, Utah pedig… fogalmam
sincs, mit csinál az iskola után, nem is érdekel. A  szobámba
megyek, leginkább azért, hogy ne kelljen Honor fiúját
bámulnom. Valahányszor megteszem, kicsit mindig a számon
érzem a száját, ahogy azon a napon, a főtéren.
A  szobámban ülve várom, hogy kinyíljon és becsukódjon a
bejárati ajtó. Ezután még várok néhány percet, mire
elcsendesedik a ház. Amikor már biztos vagyok benne, hogy ő is
elment, lassan indulok a konyha felé, hogy lássam, tiszta-e a
levegő. Anya lent van a szuterénben, de annak esélye, hogy
feljöjjön, és megkérdezze, miért nem mentem iskolába, kisebb,
mint azé, hogy ma este a Cowboys megveri a Packerst.
Apropó, Packers… kicsit csalódott vagyok, amiért se apa, se
Victoria nem vette észre Jézus Brie-sztust, mielőtt elmentek
volna.
A konyha felé sétálva észreveszem az udvaron álló imasátrat,
és hunyorogva olvasom el a Utah által választott mai üzenetet:
Több műflamingó van a világon, mint igazi.
Felsóhajtok, kicsit csalódtam Utah-ban. A helyében kegyelettel
adóztam volna Brian tiszteletes emlékének, vagy nem cseréltem
volna le a feliratot, de ez, hogy nem is vesz tudomást annak az
embernek a haláláról, aki a sátrat állíttatta, olyan… nem is
tudom… olyasmi, amit egy Vosstól várni lehet. És nem szeretem,
ha a világ igazolva látja a rólunk alkotott rossz véleményét.
Bepillantok a nappaliba, majd a konyhába. Azon
gondolkodom, mit fogok ma csinálni. Fejtsek keresztrejtvényt?
Egyre jobban megy. Leülök az asztalhoz, és fogom a félig már
megoldott keresztrejtvényekkel teli könyvemet. A  pénteken
befejezetthez lapozok, majd elkezdem a következőt. Már a
harmadik feladványnál tartok, amikor elkezd ébredezni
bennem a kétely. Nem nagy dolog, amióta nem járok suliba,
mindennap megtörténik: félelem ébred bennem, és
megkérdőjelezem a döntésemet.
Még mindig nem vagyok biztos benne, miért nem járok már
iskolába. Egyetlen katasztrofális vagy megalázó esemény sem
történt, ami indokolná ezt a döntést, csak sok apró dolog, ami
akkora halomba gyűlt össze, amit már nem lehetett figyelmen
kívül hagyni – nem is szólva arról, hogy általában nem
gondolom át a döntéseimet. Az egyik pillanatban a suliban ülök,
a másikban már a régiségboltban bóklászom ahelyett, hogy a
tragikus véget ért alamói csatáról tanulnék.
Szeretem a spontaneitást. Talán azért, mert Utah annyira
utálja. Van valami felszabadító abban, hogy az ember nemet
mond a megterhelő helyzetek miatti idegeskedésre. Mindegy,
mennyit és mennyi ideig gondolkodunk egy döntésen, akkor is
csak jól vagy rosszul lehet dönteni. Mellesleg az elmúlt héten a
keresztrejtvényfejtés által több tudást gereblyéztem össze, mint
amennyit a teljes végzős évemben sikerült volna. Eszem ágában
sincs intellektuálisan megelőzni Honort vagy Utah-t, ezért fejtek
meg csak napi egy rejtvényt.
Csak akkor veszem észre az asztalon hagyott rajzot, amikor
befejezem a rejtvényt, és becsukom a könyvet. A képes oldallal
lefelé hever a szék előtt, ahol reggel ültem. Átnyúlok az
asztalon, magam felé húzom a lapot, és megfordítom.
 Sagan rajzainak nincs semmi értelme. Miért rajzolna bárki
egy hajót lenyelő embert?
Megfordítom a lapot, és megnézem a hátoldalát. A  lap
legalján egy felirat olvasható: „Ha a csend folyó lenne, a te
nyelved lenne a hajó.”
Visszafordítom a lapot, és döbbenten bámulom a rajzot. Ezt
tényleg rólam rajzolta? Egyedül ő vette észre ebben a házban,
hogy péntek óta meg se szólaltam?
–  Csak ő vette észre – suttogom, majd rögtön le is csapom a
rajzot az asztalra, és felmordulok. Elbuktam a
beszédsztrájkomat. – A francba is!
 
 Negyedik fejezet
 
 
 
– Mennyi időre elegendő ez a mennyiség? – kérdezem a
kasszást, amikor felteszem a huszonöt kilós kutyatápos zacskót
a pultra.
– Milyen fajta a kutya? – kérdez vissza a nő.
– Kifejlett fekete labrador.
– Egyetlen kutyának viszi?
Bólintok.
– Talán egy vagy másfél hónapra elég lesz.
Hm, pedig egy hetet saccoltam.
– Nem hiszem, hogy olyan sokáig velünk marad – mondom.
A kasszás beüti a végösszeget, én pedig apám hitelkártyájával
fizetek. Azt mondta, csak vészhelyzetben használhatjuk, de
Wolfgang számára vészhelyzetet jelent, ha nem jut ennivalóhoz.
– Segítsek kicipelni? – kérdezi mögöttem valaki.
–  Köszi, nem kell – mondom, és átveszem a blokkot, majd
szembefordulok az illetővel. – Ez csak egyetlen zsák… Te meg
hogy nézel ki?
Ezt nem akartam hangosan kimondani, de távolról sem
számítottam olyan látványra, amivel most szembesülök. A fickó
sapkája alól itt-ott természetellenesen élénk, szinte már
bántóan élénkvörös tincsek kandikálnak ki. Az  arca
normálisnak, kissé szabálytalannak tűnik, de nem is ez kelti fel
a figyelmemet. Skót szoknyája önmagában hagyján, de a hozzá
viselt baseballdzseki és a neonzöld Nike edzőcipő láttán
felvonom a szemöldököm. Megkapó összeállítás.
A fickó végignéz saját magán.
–  Ez egy szegény kis baseballdzseki – mondja ártatlanul. –
Nem kedveled Blake Griffint?
– Nem vagyok valami nagy sportrajongó – rázom meg a fejem.
A  kasszához lép, és egy életre elengedő szárított marhahúst
tesz a pultra. Magamhoz szorítom a hatalmas zsáknyi
kutyakaját, és elindulok a kocsim felé.
Pontosabban szólva, nem jelenthetem ki, hogy az én kocsim,
de ennek csak az az oka, hogy apa egyetlen autót sem tart meg
annyi ideig, hogy bármelyikünk a magáénak mondhassa.
Nálunk mindig cserélődnek a kocsik. Háztartásunkban egyetlen
szabály van: az választ autót, aki reggel először hagyja el a
házat. Szerintem ez lehet a fő oka Utah kóros pontosságának.
A  múlt hónapban egy kopott, piros, 1983-as Ford EPX jelent
meg a kocsifelhajtónkon. Borzalmas minőségű kocsi,
ugyanazzal a lendülettel fejezték be a gyártását, ahogy
elkezdték. Apa valószínűleg megszenvedett az eladásával – ez
tartott ki a legtovább, mire végre sikerült elsózni. Mivel én
ritkán hagyom el időben a házat, a szerencsétlen Ford
leggyakrabban az én vezetőtehetségemet élvezhette a családból.
A  csomagtartóba gyömöszölöm a kutyakajás zsákot, és már
készülök beszállni, amikor egyszer csak megjelenik a semmiből
a skót szoknyás fickó. Egy darab marhahúst rágcsál, és úgy
méregeti a kocsimat, mintha el akarná lopni. Odalép az
autóhoz, és neonzöld edzőcipőjével finoman megrugdossa az
első gumit. 
– Vállalsz fuvarozást? – néz rám, és az autónak támaszkodik.
A kiltje ellenére nyoma sincs skót akcentusnak a hangjában, de
texasinak sem, ellenben van egy kis brit felhangja.
–  Honnan pottyantál ide? – kérdezem. Kinyitom a sofőrülés
ajtaját, hogy elválasztóként funkcionáljon kettőnk között.
Ártalmatlannak tűnik, de nem tetszik ez a túlzott
magabiztosság. Nem dőlhetek be neki. Akinek ekkora egója van,
abban nem szabad megbízni.
–  Mindenhonnan, innen-onnan – von vállat, és most mintha
ausztrál akcentus csillanna meg a hangjában.
– Csak nem Ausztráliából?
– Na, ott például sose jártam – jelenti ki, majd odasétál a kocsi
hátuljához, hogy elolvassa a márkajelzést és a modellszámot. –
Milyen kocsi ez?
–  Ford EPX. Már kihalt fajnak számít – válaszolom. – Hova
akarsz menni?
Megkerüli a kocsit, most már velem szemben áll, ugyanazon
az oldalon.
– A tesómhoz. Innen néhány mérföldre, keletre lakik.
Újra végigmérem. Tudom, mekkora ostobaság idegeneket
furikázni, főleg skót szoknyás idegeneket, akik még az
akcentusukban sem biztosak. Minden tekintetben ingatag
benyomást kelt a pasas. Csakhogy én imádom magamban a
spontaneitást és azt, hogy sosem mérlegelem a döntéseim
következményeit.
–  Oké, úgyis kelet felé megyek. – Beülök a sofőrülésbe, és
becsukom az ajtót. A  fickó rám vigyorog az ablakon át, majd
átsiet az anyósülés oldalára. Át kell hajolnom az ülésen, hogy
kinyithassam az ajtózárat, és beülhessen.
–  Egy pillanat, és összeszedem a cuccaim. – Átkocog a
parkolón, és az áruház mellett felhalmozott holmijaihoz lép.
Felkapja a hátizsákját, és felveszi, majd felemel egy óriási,
fekete szemeteszsákot és egy kicsi, kerekes bőröndöt is. Ahhoz
képest, hogy csak az ő fuvarozásába egyeztem bele, jön vele
eddigi élete összes cucca is…
Kinyitom a csomagtartót, és megvárom, amíg bepakol.
Amikor végre beszáll, bekapcsolja a biztonsági övét, és rám
mosolyog.
– Mehetünk.
– Csak nem csöves vagy?
– Kit nevezünk csövesnek? – kérdezi.
– Valakit, akinek nincs otthona.
Elgondolkodva hunyorog.
– Mit nevezünk otthonnak?
Megrázom a fejem.
– Te vagy a legkülönösebb figura, akivel valaha találkoztam. –
Beindítom a kocsit, és tolatni kezdek.
– Akkor nem találkoztál túl sok emberrel. Mi a neved?
– Merit.
– Én Luck vagyok.
 Gyors pillantást vetek rá, mielőtt az útra kanyarodnék.
– Luck? Ez becenév?
– Nem. – Kibontja a szárított marhahúsos dobozt, és megkínál,
de fejemet rázva utasítom el. – Csak nem vega vagy?
– Nem, csak nem kérek szárított marhahúst – mondom.
– Müzliszelet is van nálam!
– Nem vagyok éhes.
– És szomjas?
–  Miért kérdezed? Ha az is lennék, nincs nálad pia, amit fel
tudnál ajánlani!
–  Autós kajáldát akartam javasolni – mondja Luck. – Tehát
szomjas vagy?
– Nem.
– Hány éves vagy?
Kezdem bánni azt a fene nagy spontaneitásomat.
– Tizenhét.
– És miért nem vagy suliban? Szünet van?
– Nem, csak végeztem a gimivel. – És nem is hazudok, mert a
„végeztem a gimivel” és az „elvégeztem a gimit” két különböző
dolog.
–  Én húszéves vagyok – mondja, és kinéz az ablakon. Térde
fel-alá rugózik, jobb kezének ujjai a combján dobolnak. Annyit
ficánkol, hogy el is bizonytalanodom, biztos, hogy jó ötlet
elfuvarozni a testvéréhez? Emlékeztetem magam, hogy ne
felejtsem el szemügyre venni a pupilláit, ha megint felém
fordul. Csak én lehetek olyan balfék, hogy felvegyek egy épp
józanodó füvest.
 –  Hány kutyád van? – kérdezi, még mindig kibámulva az
ablakon.
– Egy sincs.
Ekkor szemöldökét felvonva rám néz. Ki is használom az
alkalmat, hogy megvizsgáljam a pupilláit, de normálisak.
– Miért veszel kutyakaját, ha nincs kutyád?
–  Egy kutyának vettem, aki nálunk tartózkodik, de nem a
kutyánk.
– Vigyázol rá?
– Nem.
– Loptad valahonnan?
– Nem.
– Milyen fajta?
– Fekete labrador.
Elmosolyodik.
–  Szeretem a fekete labikat. Hol laksz? – Erőszakos
kérdezősködése hatására valószínűleg önkéntelenül is
grimaszolok, mert rögtön hozzá is teszi: – Nem a pontos címedet
kérdeztem, csak hogy ahhoz képest hol, ahova én tartok!
– Fogalmam sincs. Nem tudom, hova tartasz.
– A tesómhoz.
– És hol lakik a tesód?
Vállat von.
–  Erre – mutat abba az irányba, amerre megyünk, majd
előveszi zsebéből a telefonját. – Van egy fényképem a házáról.
– Nem tudod a címét?
–  Nem – rázza meg a fejét. – De ha kiteszel valahol a
környékén, akkor majd érdeklődöm a helyiektől.
– Minek a környékén?
– A testvérem házának a környékén.
A fejemet fogom. Még csak öt perce ismerem ezt a muksót, és
máris letaglózott. Nem tudom eldönteni, hogy szimpatikus vagy
taszító. Tulajdonképpen érdekes figura, de inkább bosszantó
értelemben. Valószínűleg az a típusú ember, akit csak rövid
ideig lehet elviselni, mert olyan, mint egy vihar: akkor jó, ha
megfelelő hangulatban talál. Ha azonban nem kívánt
időpontban tör ki, mint például egy kültéri esküvőn, mindent
tönkretesz.
–  Hogyhogy máris végeztél a sulival? Stréber vagy, aki
mindenben kiemelkedik, mint Adam Levine? Biztos gitározol is!
Mire akar egyáltalán kilyukadni?
– Nem, nem gitározom, és semmiben sem vagyok kiemelkedő.
Legalábbis nem tudok olyan jól faggatózni, mint te.
– De válaszolni se!
Most tényleg beszólt a kommunikációs készségemre?
– Mindenre válaszoltam, amit kérdeztél.
– De nem úgy, ahogy kérdésekre kell válaszolni.
–  Lehet máshogy is válaszolni azon felül, hogy helyesen
válaszol az ember?
A fickó bólint.
–  Kurtán felelgetsz, mintha nem akarnál beszélgetni, pedig
ehhez mindketten kellünk, mint a csivitelő fecskék. Te viszont
olyan vagy, mint egy holló… Nem figyelsz a fecskékre!
Felnevetek.
 –  Tanulmányoznod kellene a szociális viselkedés
szabályszerűségeit – jegyzem meg. – Ha valaki úgy válaszolgat
neked, mintha a fogát húznák, akkor talán abba kellene
hagynod a kérdezősködést!
Egy pillanatig csak bámul rám, majd ismét kinyitja a szárított
marhahúsos dobozt.
– És most már kérsz?
–  Nem! – ismétlem meg. Egyre jobban idegesít. – Mondd, te
hülye vagy? Mármint… patologikusan buta?
Becsukja a dobozt, és leteszi a lábai közé, a kocsi padlójára.
– Nem. Ami azt illeti, nagyon okos vagyok.
– Akkor meg mi bajod van? Drogozol?
– Illegális kábítószerekkel nem! – nevet.
Rám mosolyog. Egyáltalán nem veszi komolyan ezt a
beszélgetést, teljesen laza, mintha mindez rendben lenne.
Elgondolkodom, vajon miféle emberekkel fújhatta össze a szél,
ha szerinte normális, ami most történik.
Lekanyarodom az országútról. Úgy döntök, az a legjobb, ha a
város egyetlen benzinkútjánál teszem ki a fickót.
– Van barátod, Merit?
Megrázom a fejem.
– És barátnőd?
Ismét nemet intek.
– És nem érdeklődsz senki iránt?
–  Most nyomulni próbálsz, vagy megint beindult a faggatózó
ösztönöd?
– Nem mondanám, hogy aktívan nyomulok, de ez nem jelenti
azt, hogy nem is tenném meg, mert tetszel. Most csak
beszélgetni próbálok. Tudod, csivitelek, mint a fecskék!
Idegesen felsóhajtok.
–  Előtted van egy cica – közli tárgyilagosan, mire a fékre
taposok. Mi a fenét keresne itt egy macska? Körülnézek az úton,
de nem látok semmit.
– Nincs is itt macska!
– Képletesen értettem.
Mi a fene?
–  Te csak ne értsd képletesen az elütést, ha egy kocsi
sofőrjéhez beszélsz! Megőrültél? – Leveszem a lábam a
fékpedálról, és a kocsi ismét felgyorsul.
– Ez egy közmondás. Ha elütöd a cicát, az sose hozza vissza a
nyelved.
– Ezt nem is értem…
Kiegyenesedik az ülésben, és felhúzza a lábát, hogy felém
fordulhasson.
–  A  beszélgetés úgy jó, ha csivitelünk egymásnak, mint a
fecskék – ismétli. – Veled azonban olyan, mintha a cica elvitte
volna a nyelved, és nem hozná vissza! Mivel nem válaszolsz a
kérdéseimre, a macskás közmondással utaltam a
kommunikációs hiányosságaidra…
– Basszus, rendben, értem! – kiáltom, és felemelem a kezem,
hogy elhallgattassam. – Igen, tetszik egy fickó. Kíváncsi vagy
még bármire, mielőtt megint rám zúdítasz valami képletes
vadgázolást?
Érzem, mennyire boldog, hogy végre beszélgetek vele, még ha
nem is tettem mást, csak elhallgattattam.
– Tudja, hogy tetszik neked? – kérdezi.
Megrázom a fejem.
– Te tetszel neki?
Ismét a fejemet ingatom.
– Nem a te súlycsoportod?
– Dehogynem! – vágom rá. – De bunkó vagy!
Noha a kérdés valóban tahó volt, mégis elgondolkodom rajta.
Amikor először megláttam Sagant a régiségboltban, tartottam
attól, hogy nem vagyok vele egy szinten, de amikor rájöttem,
hogy Honorrel jár, az eszembe sem jutott, hogy Honor ne lenne
az ő súlycsoportja. A  gondolatát is utálom, hogy azt hittem,
Honor jobban megérdemli őt, mint én.
– Miért nem jár veled?
Megmarkolom a kormányt. Még egy mérföld a benzinkútig.
Már csak egy stoptábla és végre kidobhatom.
– Ne csapd el azt a közmondásos cicát! – mondja Luck. – Miért
nem a barátod ez a bizonyos férfitársam?
Tényleg képes volt a „férfitársam” szót használni egy másik
fickóval kapcsolatban? És még a macskás hasonlatának sincs
semmi értelme.
– Rosszul használod a hasonlatokat.
– Ne kerüld ki a kérdést! – mondja. – Miért nem jársz ezzel a
pasival?
Felsóhajtok.
– Azért, mert a nővérem barátja.
Még be se fejeztem a mondatot, de Luck már röhög.
 – A testvéredé? Hűha, Merit, ez aztán igazán szörnyű!
Sanda pillantást vetek rá. Azt gondolja, nem vagyok tisztában
vele, mennyire borzalmas, hogy vonzódom a testvérem
barátjához?
– És a nővéred tudja, hogy tetszik neked a pasija?
–  Persze hogy nem, és nem is fogja megtudni. – A  telefonja
felé intek. Most már tényleg alig várom, hogy kihajíthassam a
kocsiból. – Hadd lássam azt a képet a tesód házáról! Hátha
felismerem.
Luck előveszi a telefonját, és a képeket görgeti. Amikor a
stoptáblához érek, átadja nekem a telefont.
Ez csak valami vicc. Most csak szívat, ugye? Azonnal üresbe
teszem a kocsit, és felnagyítom a képet, ami a Dolláros Voss előtt
álló Victoriát ábrázolja. Néhány éve készülhetett a kép, mert az
apa által tavaly épített fehér léckerítés még nincs rajta.
– Valaha templom lehetett – jegyzi meg Luck.
– Victoria a testvéred?
– Ismered? – kapja fel a fejét.
Visszaadom neki a telefont, megragadom a kormányt, és
előrehajolok, a homlokommal támasztva a műanyagot. Öt
másodperccel később dudálnak mögöttem. A  visszapillantó
tükörbe nézek; a mögöttünk álló pasas dühösen hadonászik.
Beindítom a kocsit.
– Igen, ismerem.
– Tudod, hol lakik?
– Aha.
Luck ismét előrefordul.
 – Szuper… ez szuper. – Ismét dobolni kezd az ujjaival. Megint
idegesnek tűnik. – És el is viszel most a házához?
– Nem oda akartál menni?
Bólint, de nem tűnik valami határozottnak.
– Tud a nővéred arról, hogy meglátogatod?
Vállat von, és kibámul az ablakon.
– Erre a kérdésre nincs megfelelő válasz.
– Két lehetséges, megfelelő válasz létezik: az igen vagy a nem.
– Lehet, hogy éppen ma nem számít rám… de nem hagyhat el
úgy, hogy ne számítson egy nap a felbukkanásomra!
Fogalmam sem volt, hogy Victoriának van egy öccse, és nem
vagyok biztos abban, hogy apa tud erről. Nagyon… más, mint ő.
Egyáltalán nem hasonlít Victoriára.
Befordulok a házunk elé, majd beállok a feljáróra, és leállítom
a kocsit. Luck még mindig rugózó térddel és a combján dobolva
bámulja a házat, de nem igyekszik kiszállni a kocsiból.
– Miért lakik tempomban? – „L” nélkül ejti ki a szót. Tempom.
Idegesítő magabiztosságának annyi, helyére legalább annyira
idegesítő elesettség lép. Nyel egyet, majd előrehajol, és felveszi a
padlóról a marhahúsos dobozt.
–  Köszi a fuvart, Merit! – teszi a kezét az ajtóra, majd felém
fordul. – Összebarátkozhatnánk, amíg itt vagyok. Megadod a
számod?
Megrázom a fejem, és kinyitom a kocsiajtót.
–  Arra nem lesz szükség. – Megnyomom a csomagtartó
nyitógombját, és kiszállok.
– Egyedül is ki tudom halászni a cuccom, nem kell segítened!
– mondja.
– Én aztán nem segítek – hajolok a csomagtartó fölé. – Csak a
kutyakaját szedem ki.
Kirángatom a kutyatápot Luck cuccai alól. Amint sikerül
biztos fogást találnom rajta, elindulok a ház felé.
– Miért viszel kutyakaját a nővérem házába?
Nem válaszolok Lucknak. A nyomomba szegődik.
– Merit!
Akkor ér utol, amikor elfordítom a kulcsot a zárban.
Megfordulok, és szembenézek vele. Még mindig az ajtóban lógó
kulcsot bámulja.
– A testvéred az apám felesége.
Várok, hogy megeméssze az információt. Amikor sikerül neki,
hátralép és felnéz.
– Itt laksz? A nővéremmel?
– Ő a mostohaanyám – bólintok.
Luck megvakarja az állát.
– Akkor én… a te nagybátyád vagyok?
–  A  mostohanagybátyám. – Belépek a házba, és ledobom a
földre a kutyatápos zacskót.
Luck megáll az ajtóban. A  hajába túr, majd a tarkójára
csúszik a keze.
– Pedig már elképzeltelek meztelenül – motyogja.
– Akkor ez remek alkalom, hogy abbahagyd!
Luck hátranéz a kocsira, majd a ház belseje felé pillant.
– Itthon van most a nővérem? – suttog.
–  Még néhány óráig távol lesz. Hozd be a cuccod,
megmutatom, hol tudsz kipakolni!
Visszaindul a kocsihoz, én pedig átrángatom a konyhán a
kutyatápos zacskót, és a hátsó ajtó mellé támasztom. Keresek
két régi tálat. Az  egyiket megtöltöm vízzel, a másikat
kutyatáppal, és kiviszem az udvarra. Wolfgang félig kilóg a
kutyaházból, úgy hever. Mikor meghallja a hátsó ajtó
csapódását, hegyezni kezdi a fülét, de nem mozdul. Füle ismét
lekonyul, amikor meglát. Egy lépést sem tesz a kutyakaja láttán,
holott egy napja nem evett.
Kinyújtom a kezem, és megsimogatom azt a szomorú, nagy
fejét.
– Bánatos vagy? – Még sosem láttam gyászoló állatot. Nem is
tudtam, hogy képesek a gyászra. – Itt maradhatsz, ameddig csak
szeretnél. Megpróbállak elrejteni apa elől, ahogy tudlak, de ha
lehet, ne ugass egész éjjel!
Felállok, mire Wolfgang feltápászkodik, épp csak annyira,
hogy elérje a tányérjait. Megszagolja a kutyatápot és a vizet, de
aztán visszafekszik, és nyüszíteni kezd.
Egyszer csak Luck jelenik meg mellettem.
– Kapott már ebből a fajta kajából? – Nála van a bőröndje, a
szemeteszsákja és a hátitáskája.
A ház felé fordulok.
– Miért nem tetted le bent a cuccod?
A holmijaira néz, és vállat von. Állával a kutya felé bök.
– Mi a baja? Haldoklik?
–  Nem. Tegnap meghalt a gazdája. Ő  meg beállított hozzánk
az éjszaka közepén, mert régen itt lakott.
 –  Nahát, ez lenyűgöző! – mondja Luck, és oldalra billenti a
fejét. – Mi a neved, kutya?
Wolfgang csak a szemével méri végig Luckot, de nem moccan.
–  Nem tud neked válaszolni. – Nem hittem volna, hogy ezt
külön mondanom kell, de kétlem, hogy Luck teljesen tisztában
lenne a való világ működésével. – Wolfgang a neve.
–  Hogy mi? – fintorog Luck. – Ez borzalmas név! Henrynek
kellene hívni!
–  Természetesen – jegyzem meg gúnyosan, de ismét
elbizonytalanodom, vajon Luck fogja-e ezt a kommunikációs
szintet.
– Gyászolsz? – kérdezi Luck Wolfgangtól.
– Ne kérdezgesd már azt a kutyát!
Luck meghökkenten néz rám.
– Te mindig ilyen mérges vagy?
– Nem vagyok mérges. – Megfordulok, és elindulok a ház felé.
– Hát nem-mérges sem vagy – motyogja mögöttem.
Beérünk a házba, és átmegyünk a második negyedbe.
A szobámmal szemközt levő vendégszobába kísérem.
–  Lakhatsz a vendégszobában – nyitom ki az ajtót, de meg is
torpanok az ajtóban. – Vagy nem.
A vendégszoba teljes káosz. Cipők hevernek a padlón, az ágy
vetetlen, a szekrényen piperecuccok hevernek. Ki a fene
foglalta el ezt a szobát? Odalépek a szekrényhez. Mikor
kinyitom az ajtaját, Sagan ingjei kacsintanak vissza rám.
– Ezt nem hiszem el!
Hogy engedheti apám, hogy egy házban aludjon a lányával?
Ismét kiderült, hogy nem is érdekeljük. Az  sem zavarná, ha
Honort tizenhét éves fejjel felcsinálnák!
Luck elsiklik mellettem, és az ajtóval szembeni falhoz lép.
A szekrényen több rajz is hever. Luck felvesz egy rajzot, ami egy
férfit ábrázol. Tollfüzéren lóg egy mennyezeti ventilátorról.
– Elég fura szobatársam lesz – jegyzi meg.
– Nem lesz a szobatársad – mondom. – Nem itt él. Nem tudom,
miért vannak itt a cuccai!
Luck felkap egy fogkefét az éjjeliszekrényről.
– Biztos vagy benne, hogy nem itt lakik?
– Alhatsz apám irodájában. – Intek Lucknak, hogy kövessen a
folyosó végére. – Ott van egy kinyitható kanapé. Ha Sagan lelép,
akkor alhatsz a vendégszobában.
–  Tehát Sagannek hívják? – Luck utánam jön a szobába, és
lepakol a kanapéra. – Már értem, miért érdeklődsz iránta.
Nagyon… érdekesek a rajzai.
– Nem érdeklődöm iránta.
Luck nevetni kezd.
–  A  kocsiban azt mondtad, tetszik neked. Nem Sagan a
testvéred barátja?
Behunyom a szemem, és dühösen felsóhajtok. Csak azért
mondtam el neki, mert azt hittem, úgysem látom soha többé!
Luck az íróasztalhoz támasztja a bőröndjét, és körülnéz a
szobában.
– Nem luxushotel, de aludtam már rosszabb helyen is – jegyzi
meg.
– Ha bárkinek elmondod ezt… – szólalok meg.
 Úgy néz rám, mintha kettőnk közül én lennék a hibbant.
– Azt, hogy aludtam már rosszabb helyen is?
–  Nem ezt, hanem a másikat. Csak azért meséltem neked a
testvérem barátjáról, mert azt hittem, sose találkozunk többé.
Luck elmosolyodik.
– Nyugi, Merit! Annyira nem érdekel az életed, hogy bárkinek
is fecsegjek róla.
Nem tudom, miért, de hiszek neki.
– Kösz. Körbevezesselek?
– Majd igen – mondja. – Először kicsomagolok.
– Rendben.
Megfordulok, hátha egyedül akar maradni, de ehelyett
utánam szól:
– Miért van egy Jézus-szobor a nappalitok falán? – Kinyitja a
bőröndjét, és elkezdi kicsomagolni a ruháit. – Vagy, ami még
jobb kérdés, miért van Packers-szurkolónak öltöztetve?
–  Ez az épület régen templom volt. – Leülök a kanapéra, és
nézem, ahogy kicsomagol.
– Apád lelkész, vagy mi?
– Éppen az ellenkezője.
– Mi a lelkész ellenkezője? Egy ateista pantomimszínész?
– Apa nem hisz Istenben, de jó áron jutott ehhez az épülethez,
így néhány éve ideköltöztünk. Éppen azelőtt, hogy viszonyt
kezdett volna anyám ápolójával.
Rám pillant a válla fölött.
– Apád igazi seggfejnek tűnik.
– Finoman fogalmaztál – kuncogok.
 Luck elővesz egy pólót a bőröndjéből, és a gardróbhoz lép.
– Mi történt, miután anyukád rájött a félrelépésére?
– Apa elvált tőle, és elvette a szeretőjét.
– Gondolom, a nővérem ez a bizonyos szerető.
Bólintok.
–  Hogyhogy ezt nem tudod? Olyan régen találkoztál utoljára
Victoriával?
Odajön a kanapéhoz, és mellém huppan. A kanapé karfájához
támaszkodik, karját a feje alá teszi.
– Miért nem az anyukáddal laksz?
– Vele lakom. Ő a szuterénben él.
Várom, hogy megdöbbenjen, de csak hanyagul felvonja a
szemöldökét.
– Itt él? A szuterénben?
Bólintok.
– Mit is mondtál, miért dobott ki a nővéred?
– Bonyolult.
– Hol vannak a szüleid?
–  Leginkább a sírban – mondja tárgyilagosan. – Azt hiszem,
alszom egyet, mielőtt a nővérem hazaér. Régen aludtam
utoljára.
Valóban fáradtnak tűnik, de mivel korábban sose találkoztam
vele, nincs viszonyítási alapom. Bólintok, és az ajtó felé indulok.
– Jó éjt!
Kilépek a folyosóra, és magamban megjegyzem, mekkora
káosz volt az elmúlt huszonnégy óra. Brian tiszteletes meghalt,
Wolfgang visszatért, én felvettem egy skót szoknyás stoppost,
akiről kiderült, hogy a mostohanagybátyám. Mire besötétedik,
talán ez a nap is meg fog érni egy trófeát a gyűjteményembe.
Keresztülvágok a második negyeden, és megállok a
vendégszoba ajtaja előtt. Jobbra, majd balra pillantok, noha
Luckon és rajtam kívül senki sincs a házban – anyámat
leszámítva, persze. Kinyitom az ajtót, és szemügyre veszem
Sagan szobáját. Mindig is szórakozott voltam, de ez a szint még
tőlem is nagy teljesítmény. Mióta van itt a holmija? Azt hittem,
korán reggel jön át, hogy reggelizzen, és késő estig marad.
Meglep, hogy apa ezt megengedi, még ha olykor elnéző is.
Leülök a vendégágyra, és az ölembe húzom Sagan
vázlatfüzetét. Tudom, hogy nem kellene turkálnom a holmijai
között, de úgy érzem, jogom van hozzá. Senki sem szólt nekem,
hogy hozzánk költözött. Végiglapozom a füzetet, de a lapok
üresek – egy kivételével. A  füzet legutolsó lapján van egy rajz:
két, egymást átkaroló lányt ábrázol.

Az  alapos szemügyre vételt követően azonban látom, hogy

ennél jóval több van a rajzon. Mikor rádöbbenek, mit látok, a
számra teszem a kezem. A  rajz engem és Honort ábrázolja,
ahogy hátba szúrjuk egymást.
Miért rajzolna Sagan ilyesmit?
Megfordítom a lapot, de nincs rajta cím, mint a reggeli rajzon.
– Mit művelsz?
Azonnal félretolom a füzetet. Sagan az ajtóban áll, őrt állva
életem második legcikibb pillanatához. Vicces, hogy mindkettő
hozzá kapcsolódik.
Általában nem szoktam szaglászni. Fogalmam sincs, hogy
magyarázom ezt ki. Felállok, és ilyenkor érzem csak igazán,
mennyire kínosan nem tudok mit kezdeni a kezemmel, ha
ennyire szégyellem magam. A  karom mereven lóg, a kezem
ökölbe szorítom, majd kiengedem.
– Nem tudtam, hogy ideköltöztél – motyogom.
Belép a szobába. Tekintete az imént megnézett vázlatfüzetre
téved, majd ismét a szemembe néz. Bosszúsnak tűnik.
– Két hete itt lakom, Merit!
Két hete?
Mostanáig fel se tűnt, mennyi időt töltök egyedül a
szobámban. Két hete él velem szemben, a folyosó másik
oldalán? És ezt senkinek nem jutott eszébe elmondani nekem?
Rám mered, én ugyanígy teszek, mert fogalmam sincs, mi
mást csinálhatnék.
Utálom, hogy így néz ki. Utálom a haját, és különösen a száját.
Fura az ajka, nincsenek rajta árkok, mint a legtöbb ember
száján. Sima, feszes, és utálom, hogy valahányszor rájuk nézek,
eszembe jut, hogy csókolt meg.
Leginkább azonban a szemét utálom – az érzést, amit a
látványa kelt bennem. Nem mintha vádaskodva nézne rám, de
valahányszor rám pillant, mindig fuldoklom a bűntudattól.
Mindegy, mennyire idegesítenek külön-külön az arcvonásai,
szép egységet alkotnak. A földre nézek, és azt kívánom, bárcsak
ne történt volna meg az elmúlt öt perc. Nem kellett volna
bejönnöm ide. Nem kellett volna megnéznem a rajzait, és nem
kellett volna olyan sokáig bámulnom. Bármit megtennék, hogy
úgy nézzen rám, ahogy akkor nézett, mikor még azt hitte, én
vagyok Honor. Pusztán ettől jobban szégyellem magam, mint
azért, hogy rajtakapott, miközben a szobájában turkálok.
Elsietek mellette, és rá se nézek, ahogy kilépek a folyosóra.
Egyenesen a szobámba megyek, kinyitom az ajtót, majd be is
csapom magam után. Az  ágyra dobom magam. Érzem a
szememben szúró könnyeket. Nem tudom, miért van
sírhatnékom. Ostobának érzem magam.
Ritka bizarr és szar nap ez a mai.
Előveszem a telefonom, hogy üzenetet írjak apának. Ritkán
kérek tőle bármit is, de most vészhelyzet van.
Hazafelé be tudsz ugrani a régiségboltba? Megnézed, hogy
vannak-e új trófeák?
Várok néhány percig, hátha válaszol, de nem teszi.
Sajnos nem lepődöm meg.
Lefekszem, a fejemre húzom a paplant, és Sagan rólam
készült rajzára gondolok, amin egy csónakot nyelek el. Nagyon
különös kép, és utálom, hogy nagyon tetszik. Utálom, hogy
hiába küzdök ellene, mindennap egyre jobban kedvelem őt. Egy
részem eltűnődik, vajon tényleg ő tetszik-e, vagy csak féltékeny
vagyok. Sagan előtt Honor egyetlen pasijára sem voltam az, bár
őt leszámítva mind haldoklott.
Dühös vagyok, amiért itt lakik. Meg voltam róla győződve,
hogy könnyű lesz elkerülni, de így, hogy a szobámmal szemben
van az ő szobája, mégis hogyan? Testközelből kell figyelnem a
kapcsolatukat, ahogy Sagan csókolja és szereti Honort.
Tudom, hogy apa nem hisz Istenben, de az ateizmus
szerencsére nem örökletes. Ritkán imádkozom, de most miért
ne? A hátamra gördülök, és a plafonra nézek. Megköszörülöm a
torkom.
– Istenem?
Mit ne mondjak, hülyén érzem magam, amiért a plafonhoz
beszélek. Talán, ha letérdelek, mint a filmekben?
Félrelököm a paplant, és letérdelek az ágy mellett. Lehajtom a
fejem, és, ezúttal csukott szemmel, újra nekifutok.
–  Helló, Istenem! Tudom, hogy nem imádkozom annyit,
amennyit kellene, és amikor imádkozom, akkor is önző
dolgokat kérek. Bocsánatot kérek érte… de most tényleg
szükségem van a segítségedre. Biztosan láttad, mi történt
néhány héttel ezelőtt köztem és a testvérem barátja között. Nem
tudom őt kiverni a fejemből! Nem tetszik, amit kihoz belőlem.
Tele vagyok irracionális gondolatokkal, például, hogy Sagan
számomra, és nem Honor számára rendeltetett. Talán őt
alkottad meg az én lelki társamnak, és mivel Honor és én
egyformák vagyunk, Sagan lelke összezavarodott, és az övébe
szeretett bele… mert bennük aztán nincs semmi közös! Honor
nem is a legjobb tulajdonságait szereti! De még ha szakítanának
is, akkor sem lenne esélyem, mert sosem tennék ilyet a
testvéremmel, és bármennyire vonzódom is Saganhez, sosem
tudnék olyan embert szeretni, aki járt már Honorrel. Szó sem
lehet róla! Nem azt kérem tőled, hogy láttasd be vele a
tévedését, hanem azt, hogy küldj valaki mást, aki teljesen el
tudná velem feledtetni őt. Nem akarom többé a mostani
gondolataimat, legalábbis a testvérem barátjára nem akarok így
gondolni. Ha másra gondolhatnék így, az nem lenne baj.
Szóval… igen, mindössze egy másik lelki társat kérek! Vagy akár
csak tereld el a figyelmem, az se baj, ha nem egy másik
emberrel! Jó lenne, ha nem mindig Sagan állna a figyelmem
középpontjában. Mindegy, bármi jó lesz, amit kitalálsz!
Kinyitom a szemem, és visszamászom az ágyba. Furcsa dolog
imádkozni. Lehet, hogy többször kellene tennem.
– Ja, igen, és ámen!
 
 Ötödik fejezet
 
 
 
– Merit, kelj fel!
Nem is tudtam, hogy az ember úgy is képes forgatni a szemét,
hogy még ki sem nyitotta, de nekem sikerül.
– Mi van? – morgok, és a fejemre húzom a lepedőt.
–  Fel kell kelned! – mondja Honor, és felkattintja a lámpát.
Előhúzom a telefonom, hogy megnézzem, mennyi az idő.
– Hajnali hat óra van! – dörmögök bosszúsan. – Senki sem kel
ilyen korán!
Arról nem is szólva, hogy Honor is tudja, már nem járok
iskolába. Mit számít, hogy ébren vagyok-e?
–  Délután hat óra van, te ökör! Ma te viszed anyának a
vacsorát! – közli, majd bevágja az ajtót.
Délután hat óra? Akkor még mindig tart ez a rettenetes nap.
Hurrá!
 

 
Krumplipürét kanalazok egy tányérra, a sült csirke mellé.
Victoriának nincs sok jó tulajdonsága, de főzni mindig is tudott.
Ugyanakkor kíváncsi lennék, milyen lehet minden este a
férjünk szuterénlakó exfeleségére is főzni.
Megfordulok, hogy tegyek a tányérra egy zsemlét, de ekkor
Saganbe ütközöm, aki a semmiből jelenik meg mögöttem.
– Bocs!
Megpróbálom gyorsan kikerülni, mielőtt megérezném az
illatát, vagy az arcára néznék. Én balra lépek, ő jobbra. Még
mindig útban vagyunk egymásnak. Én jobbra lépek, ő balra.
Hülyéskedik velem?
Sagan nevet a kezdetleges táncon. Persze, ő kap levegőt az én
jelenlétemben, csak Honor jelenlétében áll el a lélegzete. Végül
megfordulok, és a másik irányból kerülöm meg a bárpultot.
Mielőtt a szuterén ajtajához érnék, hátrapillantok a vállam
fölött. Honor már a barátja mellett áll, és vacsorát szed neki, de
Sagan engem néz, tekintetében értetlenség ül. Biztos azt hiszi,
hülye liba vagyok, mert egy egyszerű ütközésből is ekkora ügyet
csinálok. De én nem tudom olyan könnyedén venni ezt, mint ő.
Mérgesen fordulok az ellenkező irányba.
– Merit?
Még félig sem érek le a lépcsőn, de anya már megismeri a
lépteimet. Mindenkiét megismeri a házban. Gondolom, ha egész
nap Netflixet néznék és a Facebookon játszanék, előbb-utóbb
kiismerném a családom lépteinek hangját is.
– Igen, én vagyok.
Leérek a szuterénbe. Anya a kanapén ül. Lecsukja a laptopját,
és a földre csúsztatja.
– Mi a vacsora?
– Megint csirke és krumpli. – Átadom neki a tányért, és leülök
mellé a kanapéra. Az ételre pillant, majd a mellette álló asztalra
teszi a tányért.
–  Nem igazán vagyok éhes – mondja. – Le akarok fogyni öt
kilót.
– Talán kimehetnél futni. Szép idő van.
Anya megborzong. Szerintem én vagyok az egyetlen, aki még
próbálkozik a kicsalogatásával, de most már én sem bátorítom,
csak gúnyos javaslatokat teszek.
– A múlt héten jöttél le hozzám utoljára – mondja, majd felém
nyúl, hogy hátrasöpörje a vállamról a hajam, de habozik,
mielőtt hozzám érne. Végül az ölébe ejti a kezét. – Beteg voltál?
A „csalódott” szó jobban kifejezi az állapotom. Minél idősebb
vagyok, annál nehezebb megértenem a fóbiáját. Megértem, ha
nem akar kimenni a házból, de évekig a szuterénben
kuporogni, miközben a gyerekei odafenn élik az életüket… ez
nekem inkább a történelem leghosszabb hisztijének tűnik, nem
szociális szorongásnak.
– Aha, nem voltam jól – mondom.
– Ezért nem voltál iskolában sem?
Összevonom a szemöldököm. Honnan tudja, hogy nem
voltam iskolában? 
– Ma felhívott az igazgatód. Utánad érdeklődött.
– És mit mondtál neki?
Vállat von.
– Nem vettem fel a telefont. Hangpostaüzenetet hagyott.
Halkan felsóhajtok a megkönnyebbüléstől. Az  iskolában
szerencsére nem tudják, mennyire súlyos anya szociális
szorongása. Még mindig őt hívják apa helyett, ha bármi
probléma van.
Anya lelöki a takarót az öléből, és feláll.
–  Fel tudsz nekem adni egy csomagot holnap? – Átmegy a
nappalija másik oldalára – mind a másfél méteren –, majd
felkap egy üres dobozt a polcáról. – Megígértem Shellynek, hogy
néhány könyvet eljuttatok hozzá.
Ahhoz képest, hogy anya sose hagyja el a szuterént, több
barátja van, mint Honornek és nekem együttvéve. Imád olvasni,
és több online olvasóklub tagja. Ha nem a Netflixet nézi, akkor
vagy olvas, vagy a könyvklubos barátaival videóchatel. Néha
akkor jövök le hozzá, amikor beszélget; ilyenkor bemutat a
barátainak, akikkel beszélgetnem is kell. Nagyon igyekszik úgy
tenni, mintha normális anyuka lenne, normális élettel, de néha,
amikor valamelyik videóhívásába belekényszerít,
legszívesebben felordítanék: „Két éve ki sem jött a szuterénből!”
–  Shelly azt mondta, múlt héten adta fel a csomagomat.
Holnap meg kellene érkeznie.
–  Lehozom, ha megjön – biztosítom. A  dobozra írja a címet,
majd átadja nekem. Ekkor veszem észre, hogy hosszú, földig érő
fekete ruhát visel. – Szép a ruhád. Új?
Anya bólint, de nem mondja el, hol vette a ruhát. Online kell
rendelnie a holmijait, mert a gyerekein és alkalmanként
apámon kívül senki sem látogatja – és ő is csak szülői
kérdéseket beszél meg vele. Sajnálatos, mert a korához képest
remekül néz ki. Nem számít, hogy fel se jön a szuterénből, így is
ad magára. Minden reggel kisminkeli magát, a haja mindig
frissen mosott, frizurába fésült. Valószínűleg még a lábát is
mindennap borotválja, aminek persze semmi értelme. Ha úgy
döntenék, hogy többé nem lépek ki a házból, mindenekelőtt a
borotválkozást hagynám abba. Lehet, hogy van online barátja?
Normális esetben nem rajongok az ilyesmiért, de bármit
támogatok, ami a jövőben a szuterén elhagyására késztetné.
Átveszem tőle a dobozt, és a lépcső felé indulok. Régebben
sokkal többet voltam vele idelent, de mostanában egyre
nehezebb. Kezdem megvetni. Korábban még sajnáltam, és azt
hittem, nem tudja kontrollálni a szociális szorongását, de minél
idősebb leszek, és minél többet hagy ki az életemből, miközben
a szuterénben kushad, annál mérgesebb vagyok rá. Néha
annyira feldühödöm, ha lejövök hozzá, hogy remegni kezdek.
Ilyenkor fel kell mennem, mielőtt rázúdítom a haragom. Most is
ez fog történni, ha nem tűnök el innen rögtön.
– Szia, anya! – köszönök el, és a lépcső felé indulok.
–  Merit! – szól utánam, de hagyom, hogy becsukódjon
mögöttem a szuterénbe vezető ajtó.
Victoria a konyhában áll, és Mobynak vág fel egy csirkemellet.
A többiek az asztalnál ülnek, és vacsoráznak. Magamhoz veszek
egy tányért, amikor apa belép az ajtón. Most fél hét van, a foci
hétkor kezdődik, így először neki szedek. Mire végre az
asztalhoz jutok a tányérommal, már csak egy szabad hely van –
közvetlenül a ház lovagja mellett. Honor a másik oldalán ül,
odahajol hozzá, és nevetni kezd valamin, amit Sagan mondott.
Bármi volt is az, biztosan szellemes lehetett.
A  székemre huppanok, és magam alá húzom. Szerencsére a
másik oldalamon Moby ül.
– Jó napod volt? – kérdezem tőle.
Bólint, és a szájába töm egy maréknyi kukoricát.
– Tylert megbüntették, mert azt mondta, hogy rohadt fattyú.
Felnevetünk, kivéve Victoriát.
– Moby, ez csúnya szó!
– Ha szó szerint vesszük, nem az – szólal meg apa.
Victoria gyilkosan mered apára.
– Ha csak négyéves vagy, és az oviban mondod, akkor csúnya
szó!
– Mi az a rohadt fattyú? – kérdezi Moby.
–  Olyan gyerek, aki úgy születik, hogy a szülei még nem
házasok. Te is majdnem az lettél – válaszolom.
Victoria úgy reagál, mintha felpofoztam volna a gyereket. Úgy
áll fel, hogy a székét is hátralöki.
– Takarodj a szobádba! – ordít rám.
Nevetek, mert először azt hiszem, csak viccel, de amikor
látom, hogy tényleg dühös, lefagy az arcomról a mosoly.
Komolyan beszél?
Apára pillantok, akinek megáll a kezében a kanál, úgy mered
Victoriára. Én is visszafordulok a mostohaanyám felé.
–  Megkérdezte, mi az a fattyú. Jobban örültél volna, ha
hazudok neki?
Victoria szeme az enyémbe mélyed, és esküszöm, mindjárt
tüzet okád. Még sosem láttam ilyen haragosnak, pedig nem
gonoszkodni akartam.
–  A  fattyú házasságon kívül születik – mondom neki. – Nem
így volt majdnem Mobyval is?
Victoria a folyosó felé mutat.
–  Így nem beszélsz a gyerekem előtt, Merit. Takarodj a
szobádba! – Apámra néz támogatásért. – Barnaby?
Hátradőlök a székben, és összefonom a karom. Nem fogok
meghátrálni!
– Tehát azt szeretnéd, ha hazudnék a gyerekednek? – nézek a
tágra nyílt szemű Mobyra. – A  szex egy rémes, nyolcvanas
évekbeli sorozat, a fattyú meg a reklám. – Visszanézek
Victoriára. – Így már jobb?
–  Merit… – szólal meg Utah, mintha én viselkednék
helytelenül az asztalnál.
– Te tényleg Victoria pártját fogod? – nézek rá.
–  Nem vacsorázhatna legalább egyszer békében a család,
veszekedés nélkül? – nyafog Honor.
–  Barnaby? – ismétli Victoria. Még mindig áll, és arra vár,
hogy apa megbüntessen engem.
Apa megfogja Victoria csuklóját, és megpróbálja leültetni.
– Később megbeszélem vele. Most együnk, jó?
Victoria kirántja a csuklóját apa kezéből, felkapja a tányérját,
átcsörtet a konyhán, és a szemetesbe kaparja az ételt.
– Tedd félre a maradékot! – kiáltok oda neki.
– Hogy mi?
A kukára pillantok.
– Tedd félre a maradékot, Wolfgang megeheti!
– Wolfgang? – kérdezi apa. – Hogy jön ide az a rohadt kutya?
– Jó, hogy legalább a fattyút kihagytad – motyogja Honor.
 –  Ezért van egy zacskó kutyakaja a hátsó ajtónál? – kérdezi
Utah.
Apa tekintete a kutyatápra vándorol, majd feláll.
– Itt van az a dög?
Eszem egy falatot a krumplipüréből. Ha az este végére a
szobámban kötök ki, legalább ne maradjak éhes.
– A múlt éjszaka közepén jelent meg az ajtóban – mondom teli
szájjal, majd lenyelem a falatot, és hátrabökök a vállam fölött. –
A hátsó udvarban van.
– Te engedted ki oda?
Victoria az égnek emeli a kezét.
–  Hát ez csodálatos! Dühös vagy a lányodra, amiért
beengedett egy kutyát az udvarra, de azért nem, mert fattyúnak
nevezte a fiadat?
Felemelem a villám.
– Csak majdnem fattyúnak neveztem – tisztázom magam.
–  Miért csináljátok ezt mindig? – suttogja Utah. Olyan halk a
hangja, hogy valószínűleg nem a konyha másik végében álló
Victoriának szánja a szavait. Nahát, csak nem hozzám beszél?
– Vagyis szerinted én vagyok a hibás? – kérdezem.
– Általában te vagy a hibás – mondja Honor. – Sosem tudunk
békében enni, mert valamit mindig csinálsz, ami kiakasztja!
Hitetlenkedve felnevetek.
– És ez az én hibám? – emelem meg annyira a hangom, hogy
Victoria is meghallja. – Talán azért kapja fel a vizet, mert
ostoba! Kérdezzétek csak meg a kidobott öccsét!
A  világért nem mulasztanám el, hogy lássam Victoria
arckifejezését. Utolsó mondatom villámcsapásként érte.
– Hogy mit mondtál?
Úgy néz rám, mintha vagy nem hallotta volna, vagy nem
akarta volna meghallani.
Már szóra nyitom a szám, hogy megismételjem, amit
mondtam, de apa megelőz.
– Merit, menj a szobádba! – mondja, inkább lemondóan, mint
mérgesen.
Victoria lassan apám felé fordul.
– Meséltél neki Luckról?
Apa azonnal megrázza a fejét.
–  Nem, nem tudnak Luckról. Merit csak idegesíteni akar
téged.
Most már meghalok a kíváncsiságtól, mi az, amit nem
tudhatunk.
Gyorsan bekapok még két falat krumplipürét, ha mégis
kénytelen lennék letölteni a büntetésem.
–  Nem akarom idegesíteni – nyelek nagyot. Megtörlöm a
szám, majd felkészülök a magyarázatra. Nem mintha bárki
kérné, de beszélni kezdek. – Wolfgang tegnap este jelent meg a
ház előtt. Zuhogott az eső, és megesett rajta a szívem, ezért
beengedtem a hátsó udvarra, aztán megtudtam, hogy Brian
tiszteletes meghalt, és elfelejtettem szólni a kutyáról. A Tractor
Supplyba mentem kutyakajáért, és egy fura, skót szoknyás fickó
kéredzkedett be a kocsimba, hogy hozzam el a nővére házáig.
Kiderült, hogy ez az a ház. A neve Luck, Victoria öccse, és éppen
apa irodájában alszik, mert, mint kiderült, Sagan foglalja el a
vendégszobát. És tetszik vagy nem, a fattyú az a gyerek, aki
házasságon kívül születik. Ha bármelyikőtök elfelejtette volna,
Victoria akkor lett terhes, amikor apa még anya férje volt, így
Moby gyakorlatilag fattyú!
Amikor elhallgatok, némán bámul rám a családom.
Előrehajolok, és a vacsorára vetem magam.
–  Skót szoknyát viselt? – kérdezi Sagan. Értékelem, hogy
humorral próbálja oldani a feszültséget, noha közben azt
kívánom, bárcsak ne szólna hozzám. – Milyen színűt?
Kényszerítem magam, hogy ránézzek. Halványan mosolyog.
– Zöld kockásat.
Sagan elismerően bólint.
– Alig várom, hogy megismerjem.
–  Az  öcsém itt van? – kérdezi Victoria most már sokkal
halkabban. – Luck itt van, ebben a házban?
Válaszra nyitom a szám, de meg se kell szólalnom, mert ekkor
Luck jelenik meg a folyosón.
– Szigorúan véve nem is ház – mondja Victoriának. – Inkább
olyan, mint egy félreértett templom!
Kezdem érteni, mire célzott Luck, amikor a beszélgetéseket
fecskecsivitelésnek minősítette, mert most mindannyian
felváltva nézünk Luckra és Victoriára.
Várjuk az érzelmes összeborulást.
Victoria a szájára teszi a kezét. Apa odamegy hozzá, és
megsimogatja a vállát, próbálja elterelni a figyelmét az öccséről.
–  Drágám, beszéljük ezt meg vele a szobánkban – mondja
nyugtatóan.
 Victoria megrázza a fejét. Félretolja apámat, és Luck felé lép.
– Nem állíthatsz be csak úgy hívatlanul, Luck. Menj innen!
Luck meg se moccan. Kicsit meglepettnek tűnik.
– Meg sem ölelsz?
Victoria még egy lépést tesz felé.
–  Tűnj innen! – kiált rá. – És ha legközelebb bocsánatkérés
nélkül tolnád ide a képed, inkább telefonálj, akkor az
útiköltséget is megspórolod!
–  Victoria… – suttog apa, és visszahúzza. – Menj a
hálószobába, mindjárt ott leszek én is!
Victoria máris el akarja rejteni a szipogását, mikor otthagyja
Luckot, és a szobájuk felé indul.
Apa Luck felé fordul, aki elmosolyodik, és kinyújtott kézzel
indul felé.
– Te biztosan a sógorom vagy – mondja.
Apa kelletlenül ráz vele kezet.
– Barnaby a nevem.
–  Azt hittem, Victoria mostanra elfelejti – mondja Luck. –
Igaza van, telefonálnom kellett volna.
–  Mit felejt el? – kérdezi Honor. Luck rápillant, és
barátságosan rámosolyog, de mosolya elhalványul, amikor rám
néz. Megint Honorra pillant, aztán ismét rám, végül kettőnk
közé mutat.
– Melyikőtökkel utaztam ma?
Felemelem a kezem.
– Köszönöm a vendéglátást, Merit!
Luck az asztalhoz lép, bemutatkozik Utah-nak, Honornek,
majd Sagannek. Amikor Mobyhoz lép, letérdel előtte.
– Te pedig az unokaöcsikém vagy! – mondja neki.
–  Unokaöcsike vagyok? – kérdezi Moby. – Merit azt mondja,
fattyú vagyok!
– Csak majdnem fattyú – javítom ki.
–  Luck… – szakítja félbe apa a bemutatkozást. –
Megbeszélhetnénk ezt, mielőtt kényelembe helyezed magad?
Luck feláll, és csípőre teszi a kezét.
–  Persze, hogyne, de… most szunyókáltam négy órát.
Tulajdonképpen már kényelembe helyeztem magam!
Felnevet, de mi nem nevetünk vele. Be kell ismernem, hogy
legalább vidám természetű, ha más nem is. Követi apámat a
harmadik negyedbe. Sajnálom, hogy nem itt zajlik majd a
megbeszélés, mert eddig érdekes volt.
–  Elég produktív napod volt – mondja nekem Honor. –
Legalább nem pazarlod el az életed alvással!
Sok mindent lenyelek, de Honor gúnyolódását az iskolával
kapcsolatban már nem.
–  Mondd csak, Honor, mit hagytam ki ezen a héten, ami
varázsütésre felkészíthetett volna a középiskola utáni életre?
– Nem is tudom… talán a lehetőséget, hogy leérettségizz?
–  Akár még karácsony előtt leérettségizem – forgatom a
szemem.
–  Persze, hiszen az érettségi, mint tudjuk, helyettesíti az
ösztöndíjat is… Okos döntés!
– Te beszélsz nekem okos döntésekről? – vágok vissza. – Tudja
az új pasid, mennyire okosan kezelted a korábbi
kapcsolataidat?
Honor állkapcsa megfeszül, tehát érzékeny pontra
tapintottam. Végre, talán most már békén hagy!
– Ez nem volt szép, Merit – jegyzi meg Utah.
–  Tök mindegy – mormolom. Tépek egy darabot a
kenyeremből, és bekapom. – Te úgyis mindig Honor oldalára
állsz, mert ő a kedvenced!
Utah hátradől a székében.
–  Nincs kedvenc testvérem. Csak azért védem meg Honort,
mert te mindig személyeskedsz!
Bólintok.
– Hát persze, el is felejtettem. Nálunk mindent a szőnyeg alá
kell söpörni, és úgy kell tennünk, mintha Honornek nem lenne
szüksége terápiára.
Honor gyilkosan mered rám az asztal túloldaláról.
– És még csodálkozol, hogy nincsenek barátaid!
– Ugyan, dehogyis csodálkozom.
A  harmadik negyedből felhangzó, emelt hangú veszekedés
félbeszakítja a testvéri kapcsolatépítést. Nem igazán lehet
kivenni, mit mondanak, de az egyértelmű, hogy Luck és Victoria
nem talált úgy egymásra, ahogy Luck remélte.
– Ti is észrevettétek, milyen fura a srác akcentusa? – kérdezi
Sagan.
– Köszi, végre valaki! – mondom. – Tök fura, mintha az agya
nem tudná eldönteni, hogy Ausztráliában vagy Londonban nőtt-
e fel!
– Nekem írnek tűnt – mondja Utah, de Sagan megrázza a fejét.
 – Csak a skót szoknya zavart meg.
Nevetek, de aztán Mobyra nézek, aki még mindig mellettem
ül. Lehajtja az arcát, így nem látom.
– Moby?
Nem néz fel, csak szipogni kezd.
– Jaj, miért sírsz?
Moby ismét szipog.
– Mindenki veszekszik – mondja.
Basszus! Semmi sem borít ki annyira, mint amikor Moby
szomorú.
– Semmi baj – mondom neki. – A felnőttek néha veszekednek.
Ez nem jelent semmit.
Ingujjával megtörli a szemét.
– Akkor miért csinálják?
Bárcsak lenne válaszom erre a kérdésre!
–  Nem tudom – vallom be sóhajtva. – Gyere, Moby!
Megmosakszunk, és lefektetlek.
Moby mindig is jó alvó volt. Kétéves kora óta van saját
szobája a második negyedben. Mindig hétkor kell lefeküdnie, de
néhány hete hallottam, amikor Victoria említette, hogy este
nyolc órára módosítja a lefekvési időt. Nekünk, többieknek
nincs általános érvényű takarodó. Apa szereti, ha
hétköznaponként legkésőbb tízre otthon vagyunk, de ha már
mindenki bevonult a szobájába, senkit sem ellenőriz. Én ritkán
alszom el éjfél előtt.
A  fürdőszobába viszem Mobyt. Segítek neki fogat és kezet
mosni. A szobája éppen szemközt található apa irodájával, ahol
Luck alszik – bár a házban visszhangzó üvöltözésből ítélve
hamarosan megint csak apa irodája lesz, üresen. Általában
Victoria fekteti le Mobyt, de Moby néha Honorre, Utah-ra vagy
rám tart igényt. Szeretem őt lefektetni, de csak akkor teszem
meg, ha Moby kifejezetten engem kér meg rá, mert nem
szeretek feleslegesen szívességet tenni Victoriának.
Moby szobája csupa bálna. Remélem, átalakíttatja, mire elég
nagy lesz ahhoz, hogy áthívja a barátait. Éppen elég, hogy egy
gyilkos bálna után kapta a nevét, de hogy Victoria még a
szobáját is e szerint alakította ki, szó szerint felhívás a fia
kicsúfolására – bár Moby szereti a bálnákat, és az is tetszik neki,
hogy egy bálnáról nevezte el az anyja. A  Moby Dick Victoria
kedvenc könyve. Nem bízom olyan emberekben, akiknek régi
klasszikus a kedvenc könyve, mert vagy hazudnak, hogy
műveltnek tűnjenek, vagy az iskolai kötelezőkön kívül egy szál
könyvet sem olvastak el.
Az  én kedvencem Tiffanie DeBartolo könyve, az Istenforma
üreg. Nem klasszikus, annál jobb: modern kori tragédia. Sosem
olvastam a Moby Dicket, de fogadni mernék rá, hogy nem érzi
megnyúzottnak magát az ember, ha kinyitja.
Lefektetem Mobyt, és állig betakarom a bálnás takarójával.
– Olvass nekem egy mesét! – kéri.
Nem taszít a kérés, ezért bólintok, és leveszem a
legvékonyabb könyvet a polcáról.
– Ne azt! – ellenkezik Moby. – A Király szempontját olvasd!
Erről még nem is hallottam. Ismét a könyvespolcra nézek,
hogy megkeressem ezt a könyvet, de nem látom.
 – Itt nincs ilyen könyv. Mit szólnál a Jó éjt, Hold!-hoz?
– Az kisbabáknak való! – jelenti ki Moby, és felkap egy kupac
papírt az ágya melletti asztalról. – Ezt olvasd! Sagan írta!
Felém löki a papírköteget, és átveszem tőle. A  bal felső
sarokban tűzték össze, a lap közepén a cím:
 
A király szempontja
Sagan Kattan története
 
Leülök az ágy szélére, és megérintem a lapokat.
– Sagan mesét írt neked?
Moby bólint.
– Igaz történet, és még rímel is!
– Mikor kaptad tőle?
Moby vállat von.
– Olyan hét éve?
Nevetek. Moby a legokosabb négyéves, akit ismerek, de
teljességgel képtelen megérteni az idő múlásának fogalmát.
Mellé fészkelődöm, és az ágytámlának dőlök. Általában nem
helyezkedem el így, amikor lefektetem Mobyt, de most engem
jobban érdekel a történet, mint magát Mobyt. Úgy érzem,
betekinthetek Honor barátjának titkaiba, és ez a kelleténél jóval
izgatottabbá tesz. Felhúzom a térdem, és a combomra
támasztom a papírköteget.
–  A  Király szempontja – olvasom, majd Mobyra pillantok. –
Tudod egyáltalán, mit jelent az, hogy szempont?
Bólint, és az oldalára fordul, hogy rám nézzen.
 –  Sagan azt mondta, olyan, mintha valaki másnak a
szemgolyói lennének a fejedben.
– Körülbelül igen – mondom. – Le vagyok nyűgözve!
Tényleg le vagyok nyűgözve. Nem annyira Mobytól, inkább
Sagantől, amiért vette a fáradságot, és írt neki egy mesét,
ráadásul még a jelentését is elmagyarázta.
Moby felül, és lapoz helyettem.
– Olvasd fel!
A  lapon egy madár rajza látható. Talán egy kardinálispinty
lehet?

– Ez egy madárról szól?

– Csak olvasd már!
Ismét lapozok.
– Oké, de ne mondd el, mi fog történni!
 
A Király szempontja
 
Mesélek egy történetet:
Egy királyról regél a szó.
Sokan mondják, hogy csak mese,
Mégis színvaló.
 
Filipileetus volt a neve,
Mégsem így hívta a nép.
Flip királynak nevezték őt,
Ennyi épp elég.
 
Flip királynak szíve csücske
A gazdagság, a ragyogás,
Szenvedélye drágakő és
Arany csillogás.
 
Hetedhét határon innen
A leggyönyörűbb várban élt,
Mégis sokkal magasabbra
Vetette szemét.
 
Szempont városának ormán
Pazar kastélyt építtetett,
Szempont várnépén taposva
Vette meg a hegyet.
 
Felépült a vár! A király
Sietve odalovagol,
Ám hiába kémlel körbe,
A kastély nincs sehol!
 
Nyoma sincs fényűző várnak!
Nincs a magas hegyeken!
Sem a tenger köves partján,
Sem a réteken!
 
Haragra gerjed Flip király,
Véres bosszúért kiált,
– Megfizettek mind! – kiáltja,
S ítél kínhalált.
 
Egy kardinálispinty repült
A város holtjai felett:
– Király, király, ártatlan vér
Szennyezi be kezed!
 
Flip hevesen tiltakozott,
Hebegve magyarázkodott:
– Ha lenne kastélyom, hát látnám!
Átvertek a hazugok!
 
A madár felelt: – Mondd hát, felség,
A te szemed hű barátod?
Mit láthat más ember szeme?
Megcsalhat a sajátod!
 
A madár ekkor a várhegyhez
Repül, s egy barlangra mutat:
Flip király betekint, s rögtön
Elönti az iszonyat.
 
A hegy gyomrában állt a legszebb
Kastély, mit ember emelt,
Flip király csak nézte, nézte,
Lelke bűntudattal telt.
 
Jaj, hány embert öletett meg,
Mert nem azt látta, amit ők!
Halottak már mind, akiknek
Védelmére esküdött!
 
– Vessétek mind, egytől egyig
Hegymélybe a holtakat!
Rejtsétek el, hogy sohase
Lássam többé arcukat!
 
Engedelmes katonái
Teljesítik parancsát,
S a király többé nem említi
Szempont városát.
 
Azt beszélik, mindez mese.
Mégis, bármerre tekints:
Szempont városának immár
Híre-hamva sincs.
  
Visszalapozok az első oldalra. Mi a fenét olvastam? Ez
gyerekvers lenne? Hátborzongató, éppen olyan, mint Sagan
rajzai. Arról nem is szólva, hogy Moby azt hiszi, valóban
megtörtént!
–  Tudod, hogy ez csak mese, ugye? – nézek le Mobyra, de a
szeme csukva van. Nem is vettem észre, hogy elaludt, amíg
olvastam. Visszateszem a történetet az éjjeliszekrényére,
lekapcsolom a villanyt, kimegyek a szobájából, és egyenesen az
első negyedbe csörtetek. Sagan a konyhában segít Honornek
elmosogatni.
– Neked meg mi a fene bajod van?
Mindketten rám néznek, de én Saganre meredek.
– Több válaszom is lehet? – kérdez vissza.
– Lemészároltál egy egész falunyi ártatlan embert!
Arcára kiül a felismerés. Bólint.
– Tehát felolvastad Mobynak.
– Kiakasztó! És most már ez a kedvenc története!
–  Miről beszélsz? – kérdezi tőle Honor, mire a barátjára
mutatok.
–  Írt egy verses mesét Mobynak, de én ilyen szart még
életemben nem olvastam!
–  Nem is olyan rossz – mondja Sagan védekezően. – Értékes
tanulságot közvetít!
–  Valóban? – kérdezem elképedve. – Nekem az jött le belőle,
hogy egy pénzhajhász király nem volt elégedett a parasztokkal,
akikkel felépíttette a kastélyát, ezért egytől egyig
lemészároltatta, és egy hegy gyomrába hányatta őket, aztán
boldogan élt, amíg meg nem halt!
Honort annyira felzaklatják a hallottak, hogy grimaszba
rándul az arca. Megjegyzem magamnak, hogy sose vágjak ilyen
arcot. Így látva Honort, már tudom, hogy nekem sem állna jól.
–  Akkor nem értetted meg az üzenetet – mondja Sagan. –
A vers a szempontokról szól!
– Miről folyik a vita? – lép be Utah a konyhába.
– A történetről, amit Mobynak írtam.
Utah nevetve vesz ki egy üveg üdítőt a hűtőből.
–  Nekem tetszett az a mese – mondja, majd belekortyol, és
letörli a száját, majd a harmadik negyedből kiszűrődő vita
zajaira utalva témát vált: – Nem fogom ezt hallgatni egész este.
Van kedvetek úszni egyet?
– Persze hogy van kedvünk – mondja Honor a maga és Sagan
nevében. – Csináljunk bármit, csak ne maradjunk a házban!
Mind rám néznek. Hangosan senki sem hív, de a
tekintetükből ítélve így kérdezik meg, hogy akarok-e jönni.
–  Én maradok – utasítom el a néma meghívást. Még sosem
mentem Honorrel és Utah-val úszni a szállodába. Már nem is
szoktak meghívni, de mivel itt állok, valószínűleg úgy érzik,
muszáj. Honor szinte megkönnyebbültnek tűnik.
– Ahogy gondolod – mondja, és a pultra dobja a konyharuhát.
Sagan még mindig engem néz, arcán halvány kíváncsiság ül.
– Biztos nem akarsz jönni? – kérdezi.
Láthatóan örülne a társaságomnak. Talán meggondoljam
magam? Az  egyértelmű, hogy Utah és Honor nélkülem akar
szórakozni, mert kényelmetlenségként értékelnék a
jelenlétemet. Sagan azonban úgy néz rám, mintha valóban
örülne, ha velük tartanék. Össze is zavar. Életemben először
szeretnék a testvéreimmel tartani, amióta úszni járnak – azóta,
hogy Utah megszerezte a jogosítványát.
Ekkor kinyílik a harmadik negyed szobájának ajtaja, és kilép
Luck. Zsebre tett kézzel sétál be a konyhába, Victoria és apa a
nyomában. Apa megköszörüli a torkát, mielőtt megszólalna.
– Luck egy darabig velünk marad. Victoria és én örülnénk, ha
szívesen látnátok őt!
Különös benyomást kelt a jelenet. Úgy tűnik, Luck hagyta el
győztesként a vitateret, de viselkedése éppen az ellenkezőjére
utal.
– Üdvözlünk köreinkben! – mondja Utah. – Van kedved úszni
egyet?
– Van medencétek? – kérdezi Luck.
Utah megrázza a fejét.
–  Medencénk nincs, de a városi szállodának van egy beltéri,
fűtött medencéje, Honor pedig ismer ott pár embert.
–  Szuper! Hozom is a fürdőnadrágom. – Elindul kifelé a
konyhából, de aztán felém fordul. – Te is jössz, ugye?
Hangja szinte könyörgő: ne hagyjam egyedül a testvéreimmel,
hiszen a kötelező bemutatkozást leszámítva eddig csak velem
kommunikált.
– Aha, jövök.
Sagan már a folyosón jár, amikor meghallja, hogy
beleegyezem Luck kérésébe. Egy pillanatra rám néz a válla
felett, aztán továbbmegy.
– Hol van Moby? – kérdezi Victoria.
–  Már lefektettem – mondom a beszélgetés végszavaként,
majd elindulok a szobám felé.
Korábban még dühös voltam, amiért Luck az utamba akadt,
de most, úgy tűnik, végre lett egy barátom ebben a házban. Sose
megyek úszni Honorrel és Utah-val, mert nem akarják, hogy
velük tartsak, de félek, ha ma sem megyek el, akkor Luck
hármójukkal barátkozik össze, és megint én leszek a kibic.
Kiveszek a szekrényből egy egyrészes fürdőruhát és egy nagy
méretű pólót, majd kimegyek a folyosóra. Sagan épp akkor jön
ki a szobájából, de amikor meglát, megtorpan. Szóra nyílik a
szája, de bármit akar is mondani, ekkor Honor kilép a saját
szobájából, és Sagan azzal a lendülettel el is hallgat.
Nagyszerű, most egész este azon fogok tépelődni, mit akart
mondani.
Követik Utah-t és Luckot, én pedig összeszedek néhány
törülközőt a fürdőszobából. Már nyúlok a bejárati ajtó felé,
amikor felpillantok Jézus Brie-sztusra. Talán Isten még azelőtt is
meghallgatja az imákat, hogy elmondanánk azokat? Ezért van
itt Luck? Ő terelné el a figyelmem Saganről, ahogy kértem?
– Te öltöztetted fel ilyen szentségtörően?
Apa hangja kizökkent a gondolataimból. Néhány méterrel
odébb áll, és a szobrot nézi.
–  Nem – hazudom. – Talán szeplőtelenül fogantatott a
gardróbja!
Becsukom a bejárati ajtót, de még tompán hallom apa
hangját:
– Ha veszít a Cowboys, szobafogságot kapsz!
A Cowboys jó eséllyel veszíteni fog. Apa pedig jó eséllyel nem
váltja be a fenyegetését.
 
 Hatodik fejezet
 
 
 
Családunkban a Ford Windstar az egyik legnépszerűbb jármű.
Hétszemélyes, de mivel egyre több lakója van a
háztartásunknak, nemsokára nagyobb kocsi kell. Én érkezem
utoljára. Honor barátja hátul ül, szabadon hagyva a középső sor
egyik ülését. Luck ül a másikban. Honor az anyósülésen, Utah
pedig vezet.
A semmi közepén lakunk, a város annyira kicsi, hogy semmi
értelme úszómedencés szállodát építeni ide. A legközelebbi bolt
tizenkét mérföldre van, az úti célunk még annál is messzebb,
legalább tizenöt mérföldre, de egy ehhez hasonló vidéki
környéken tizenhárom perc alatt megjárjuk.
– Tehát te Victoria öccse vagy? – kérdezi Utah.
– Félöccse – pontosít Luck.
Fojtottan felnevetek. Láthatóan éppen annyira akar
rokonságot vállalni Victoriával, mint mi.
– Honnan jöttél?
–  Mindenhonnan – feleli Luck. – Victoriának és nekem
ugyanaz az apánk, csak az anyánk más. Ő  az anyjával élt, én
pedig az apánkkal és a saját anyámmal. Sokáig költöztünk
keresztül-kasul az országban, amíg el nem váltak a szüleim.
 – Nagyon sajnálom – mondja Honor.
–  Nem gáz, mindenkivel megesik – mondja Luck
tárgyilagosan. Senki sem kérdez vissza, hogy érti ezt.
Luck felém fordul.
–  Nem is mondtad, hogy van egy egypetéjű ikertestvéred,
Merit – mondja.
– Mert az ideúton végig dumáltál! – Elfordulok, és kinézek az
ablakon. – Nem volt sok esélyem, hogy elmondhassam a teljes
élettörténetemet.
–  Nem is igaz! Éppen az élettörténetedet próbáltam belőled
kicsalogatni – nevet Luck.
– Nem voltál túl sikeres.
– De azért annyira igen, hogy tudjam, kibe vagy belezúgva!
Felé kapom a fejem, és figyelmeztetően felvonom a
szemöldököm, hogy jelezzem, ezzel a megjegyzéssel átlépte a
határt.
–  Nahát! – kiált fel Honor, és ültében megfordul, hogy rám
nézzen. – Belezúgtál valakibe?
A szememet forgatom, és kinézek az ablakon.
– Nem.
– Ki az? – fordul most Honor Luck felé.
Idegesen kaparom meg a farmeromat. Remélem, hogy nem
jár el a szája. Egyáltalán nem ismerem, lehet, hogy a maga
szórakozására is képes megalázni.
– Nem emlékszem a nevére – feleli Luck. – Kérdezd Meritet!
Honor visszafordul, és ismét előrenéz.
–  Merit nem meséli el nekem az ilyesmit – mondja
vádaskodva.
Luckra pillantok, aki rám mered.
– Elég fura viszonyotok van egypetéjű ikerpár létetekre.
– Nem – vetek ellen. – Az ikrek megítélése csupa sztereotípia.
–  Pontosan – ért velem egyet Honor. – A  kinézetüket
leszámítva nem minden ikerpár hasonlít egymásra.
–  Szerintem ti ketten jobban hasonlítotok egymásra, mint
hinnétek – szólal meg Sagan a hátsó ülésről, mire Honor gyilkos
pillantást vet rá a válla felett. Szeretném én is ugyanezt tenni,
de ha én ránézek, Honorrel ellentétben még érzek is valamit.
Azt sem tudom, hogy Honor vonzódik-e hozzá. Nem úgy néz rá,
ahogy én néznék rá, ha a barátom lenne. Én mellette ülnék, a
hátsó ülésen, nem az anyósülésen, ahol Honor foglal helyet.
Sajnálom Sagant. Sokkal többet tesz ebbe a kapcsolatba, mint
Honor. Ez már csak abból is érződik, ahogy megcsókolt engem,
mikor még a testvéremnek hitt. Hozzánk költözött, elkötelezte
magát, Honor meg csak vár, amíg nem kerül az útjába egy
kevésbé egészséges fickó.
Luck megfordul, és Honor barátjára néz.
– Te hogy csöppentél ebbe a családba?
–  Általam – mondja Honor, Sagan helyett válaszolva meg a
kérdést.
Ha Sagan az én barátom lenne, hagynám, hadd beszéljen a
maga nevében.
– Hogy találkoztatok? – kérdezi Luck Sagantől.
Mereven nézem az ablakot, de közben hegyezem a fülem. Ezt
sose kérdeztem meg egyiküktől sem, csak elejtett szavakból és
hallgatózásból csíptem el némi információt.
–  Valamit ettem, amire allergiásnak bizonyultam. Kórházba
kerültem, ott találkoztam Honorrel – mondja Sagan, mire Luck
előrefordul.
–  Te is kórházban voltál? – kérdezi Honortől, aki csak
megrázza a fejét, de nem fejti ki bővebben, mit keresett ott.
Legszívesebben felvilágosítanám Luckot, hogy Honor akkor
éppen egy újabb barátját búcsúztatta el, majd gyanútlanul
megakadt a szeme Saganen, nem sejtve, hogy ő még nem
kopogtat a végzet ajtaján.
– Egy barátját látogatta meg – mondja Sagan. Most ő válaszol
Honor helyett.
Még a nekik címzett kérdésekre sem képesek felelni?
Néhány percig néma csend ereszkedik ránk, pedig milliónyi
kérdésem lenne Luckhoz és még néhány millió Saganhez.
Amikor befordulunk a szálloda hosszú kocsifeljárójára, Utah
végre feltesz egy hanyagul odavetett kérdést:
– Miért utál ennyire a nővéred?
–  Félnővérem – tisztázza Luck. – Még mindig mérges rám
valamiért, amit öt éve követtem el.
– Mit tettél? – kérdezi Honor, és kikapcsolja a biztonsági övét.
– Megöltem az apánkat.
A  kezem megmerevedik a biztonsági övemen. Amikor
felnézek, Luck kikapcsolja a sajátját, és kinyitja a furgon ajtaját.
Ki is száll, de bejelentése hatására mi továbbra is kővé
dermedve ülünk. Kint lesimítja a skót szoknyáját, majd
visszanéz ránk.
 – Jaj már, csak vicceltem!
Honor felsóhajt.
– Ez nem vicces – mondja, és szinte feltépi a saját ajtaját.
Bemegyünk a szállodába. Honor a recepciós pulthoz lép, és
megnyomja a csengőt. Néhány másodperccel később Angela
Capicci, Honor egyik iskolai barátnője lép elő az irodából. Sose
szerettem Angelát. Egy évvel felettünk járt, de Honor és ő
gyerekkoruk óta laza barátságban voltak. Mivel a legtöbb
barátunk a családunkat övező (igaz vagy hamis) pletykák miatt
nem jöhet át hozzánk, az Honor és általam kötött barátságok
többnyire lazák. Én sokkal zárkózottabb vagyok, mint Honor.
Nem rejtem el olyan jól az ellenszenvemet, mint ő, márpedig
Angelát sohasem kedveltem. Az  a típusú lány, aki a fiúk
figyelme alapján árazza be a saját értékét, és ahogy most Luckot
méregeti, éppen árazásra van szüksége.
–  Helló! – köszön neki csábos mosollyal. – Téged még nem
láttalak!
Luck bólintva viszonozza a mosolyt.
– Új hús vagyok.
Angela felvonja a szemöldökét, nem tudja, mit válaszoljon.
Visszafordul Honor felé.
–  Tizenegykor végzek. Ha még itt lesztek, akkor csatlakozom
hozzátok!
–  Tízre haza kell érnünk – mondja Honor, majd átveszi a
kártyakulcsot. – Köszi!
–  Szívesen – bólint Angela, ismét Luckra nézve. Hangja
hívogató, tekintete Luckra tapad, ahogy elindulunk az öltöző
felé. Honor és én bemegyünk a női öltözőbe. Azonnal leveszi a
pólóját, és elkezd átöltözni, be se megy valamelyik fülkébe. Én
kicsit szégyenlősebb vagyok a gondolatra, hogy valaki beléphet,
amíg én próbálom magam belepréselni a fürdőruhámba, ezért
rögtön be is állok egy fülkébe.
Már levettem a nadrágom és a pólóm, amikor Honor felteszi
az elkerülhetetlen kérdést.
– Kire gondolt Luck?
Habozok, majd elkezdem felrángatni a fürdőruhámat.
– Miről beszélsz?
–  A  kocsiban Luck azt mondta, bele vagy esve egy srácba –
mondja Honor, mintha én nem hallottam volna. – Ismerem őt?
Behunyom a szemem. Próbálom elképzelni, micsoda cirkusz
lenne belőle, ha bevallanám neki, hogy a barátjába vagyok
szerelmes. Még az a minimális testvéri kapcsolat is megszűnne
köztünk. Kinyitom a fülke ajtaját, és felveszem a pólót is.
– Luck kamuzott, senkibe sem vagyok beleesve. Alig hagyom
el a házat, kivel találkoznék egyáltalán?
Honor kicsit csalódottnak tűnik. Mellesleg… lélegzetelállítóan
néz ki.
– Új a fürdőruhád? – kérdezem. Fekete szegélyű piros bikinit
visel. Annyit takar, amennyit egy bikini takarhat, de a színe és a
fazonja is tökéletes. Lenézek a saját pólómra. Az  alatta viselt,
rossz szabású, fekete fürdőruhára gondolva elszörnyedek.
–  Néhány hónapja vettem – mondja Honor, és megigazítja a
felsőrész dekoltázsát. – Mivel sose jössz velünk úszni, még nem
láthattad.
 – Tudod, hogy nem szeretek úszni – motyogom.
Honor összehajtogatja a nadrágját, és a mosdópultra teszi,
majd a tükörben néz a szemembe.
– Ez az egyetlen oka?
Bár nem annak tűnik, ez csak költői kérdés. Honor tudja,
hogy nem a vízzel kapcsolatos érzelmeim miatt nem járok
velük úszni, hanem azért, mert lassan öt éve feszült a hozzá és
Utah-hoz fűződő viszonyom.
Honor kimegy az öltözőből. Adok neki egy másodpercet,
mielőtt követném. A  legkevésbé sem hiányzik, hogy lássam,
hogy néz rá a barátja, ha meglátja ebben a fürdőruhában.
Rádöbbenek, hogy magamban néha „Honor barátjaként”
gondolok rá, nem Saganként. Vajon képes leszek valaha a nevén
hivatkozni rá? Tetszik a neve. Sagan. Intellektuális, szexi, pedig
nem akarom, hogy passzoljon hozzá, mégis túl jól illik rá.
Pontosan ezért inkább a szerepként gondolok rá, amit betölt:
Honor barátja. Ez kevésbé megnyerő.
Álmodj, királylány.
Leveszem a pólómat, és a tükörbe nézek. Ahogy a
fürdőruhámra meredek, eltűnődöm, miért áll minden jobban
Honornek, mikor egyformák vagyunk? Csinosabb a ruháiban,
jobban áll neki a farmer, magasabb a tűsarkúban, szexibb a
fürdőruhákban. Ugyanolyan a testünk, a hajunk, teljesen
ugyanúgy nézünk ki, de ő sokkal érettebb, kifinomultabb
megjelenésű, mint én valaha leszek.
Talán azért, mert ő tapasztaltabb nálam. Már három évvel
megelőzött, ami a szüzessége elvesztését illeti. Talán ezért
sugárzik belőle az a magabiztosság, ami belőlem sose?
Az egyetlen srác, akivel valaha ágyba kerültem, Drew Waldrup
volt, és még ő sem nyúlt soha a bugyimba. Attól a kapcsolattól
nem magabiztosabb lettem, hanem még megalázottabb.
De legalább kaptam érte egy serleget.
Tudom, hogy nevetségesen gondolkozom, hiszen a szüzesség
elvesztése nem tesz nővé, ahogy a megléte sem, pusztán annyit
jelent, hogy beszakad az ember szűzhártyája. Nagy cucc.
Visszaveszem a pólót. Így biztosan nem úszom Honor barátja
előtt, miközben Honor úgy néz ki, ahogy.
Ők négyen már a vízben vannak, mire bemegyek a
medencetérbe. Lehajtom a fejem, egyiküknek sem akarok a
szemébe nézni, amíg a medencéhez nem érek. Abban sem
vagyok biztos, hogy akarok-e úszni, ezért inkább leülök a sekély
rész szélén, és a vízbe lógatom a lábam. Jó fél órán át nézem,
amíg lubickolnak, és figyelmen kívül hagyom, amikor Luck hív,
hogy csatlakozzam hozzájuk. Amikor harmadszorra intek
nemet, odaúszik hozzám. Mosolyogva dől a falhoz, és figyeli,
ahogy Utah és Sagan versenyt úszik a medence egyik végéből a
másikba. Honor a medence mély végén ül, hogy majd
kihirdethesse a győztest.
–  Ti ketten egyformák vagytok, ugye? – kérdezi Luck.
Megfordul, és rám néz.
– Kívülről.
Felém nyúl, és megrángatja a pólómat.
– Akkor miért rejted a fürdőruhádat a póló alá?
– Jobban érzem magam eltakarva.
 – Miért?
A szememet forgatom.
– Sose hagyod abba a kérdezősködést?
Luck Honor felé int.
– Ha őt láthatják mások, akkor téged is. Nem lenne különbség
a látványban!
– Két különálló ember vagyunk. Honor visel bikinit, én nem.
– Vallási okokból?
– Nem.
Még csak fél napja ismerem, de már majdnem annyira irritál,
mint Utah és Honor.
Hozzám hajol, és suttogni kezd.
– Sagan miatt? Miatta feszengsz?
– Nem mondtam, hogy feszengek, csak jobban érzem magam
pólóban.
Luck oldalra billenti a fejét.
–  Merit… Hihetetlen, mennyire eltérően álltok az
önbizalommal! Csak próbálom kideríteni, mi ennek az oka!
–  Nem állunk eltérően, csak… Honor sokkal nyitottabb, mint
én.
Luck kimászik a vízből, és mellém huppan a medence szélére.
Utah is kiszáll, de csak azért, mert megszólal a telefonja.
Felveszi, és kimegy a medencetérből.
Honor és Sagan még mindig a mély részen van. Sagan segít
Honornek a hátán lebegni, keze a víz alatt, tenyere Honor
hátához tapad. Ahogy Honor a vízen lebeg, Sagan beszél hozzá
és nevet. Torkomat marja a féltékenység. Megkísérlem lenyelni.
 – Túl nyilvánvaló – szólal meg Luck.
– Mi?
Állával Honor és Sagan felé bök.
– Az, ahogy nézed őt. Abba kellene hagynod!
Szégyellem magam, amiért észrevette, de nem ismerem el az
igazát. Ehelyett inkább róla kérdezek.
– Miért utál téged Victoria?
Most először látszik szomorúság, vagy talán inkább bűntudat
az arcán. Jobb lábával messzire fröcsköli a vizet.
– Az apánk egyikünkkel se törődött sokat. Anya nehezen bírt
velem. Azt hitte, Victoria talán segíthet, ezért tizenöt évesen
hozzá költöztem. Még egy hete se laktam nála, amikor elloptam
és zaciba vágtam az összes ékszerét.
Várok, hogy folytassa, de nem beszél tovább.
–  Ennyi? Kamaszként elloptál néhány ékszert, ezért kirúgott,
és öt éve nem hajlandó veled beszélni?
Jobbra, majd balra dől. Amikor válaszol, mintha a fogát
húznák.
–  Nooos… többről volt szó, mint holmi ékszerről. Az  eladott
ékszerek generációk óta szálltak anyáról lányára a családjában,
és nagyon sokat jelentettek neki. Amikor felelősségre vont,
bunkón válaszoltam. Punk voltam, kellett a pénz fűre. Csúnyán
összevesztünk, és elköltöztem. Nem is mentem vissza többé.
– Azóta nem is beszéltél vele?
– Nem. Egyébként sem álltunk soha túl közel egymáshoz.
– Ma este miért bocsátott meg?
– Elmondtam neki, hogy anya meghalt. Nincs hova mennem. –
Egy pillanatra elhallgat. – Az  egyik gyűrűjét sikerült
visszaszereznem. Vissza is adtam neki, és őszintén bocsánatot
kértem, mert valóban szégyellem magam azért, amit műveltem.
Azt hiszem, mindössze egy bocsánatkérést várt volna tőlem az
évek alatt, semmi mást.
Érdeklődve hallom, hogy Victoria bocsánatkérésre tart igényt,
de tőlünk sose kért bocsánatot, amiért szétszakította a
családunkat.
– És most mihez kezdesz?
–  Azt hiszem, megismerkedem az unokahúgaimmal és az
unokaöcséimmel.
– Ne hívj minket így! Hülyén hangzik.
– Miért hangzik hülyén?
Vállat vonok.
–  Nem tudom, de biztosan nem tudnálak a nagybátyámnak
tekinteni.
– Csak nem tetszem neked?
Felhorkanok, talán grimaszolok is. Luck jól néz ki. Hazudnék,
ha azt mondanám, hogy nem fordult meg a fejemben ez az
eshetőség a nap folyamán, de amióta tudom, hogy Victoria
féltestvére, egy szemernyit sem vonzódom hozzá. Még annyira
sem, hogy húzzam az agyát.
– Ne áltasd magad!
Felnevet.
– Könnyű azt mondani!
Ismét Honorre meg a barátjára nézek. Most már mindketten
lebegnek, és egymás kezét fogják. Elgondolkodom, ha egyszerű
dolgokról, például kézfogásról lenne szó, máshogy viselkednék,
mint Honor? Ugyanígy fognám Sagan kezét? Ugyanúgy
csókolnám őt, mint Honor? Meg tudna egyáltalán különböztetni
minket? Amikor megcsókolt a szökőkútnál, máshogy érezte
magát, mint amikor Honort csókolta? Előfordul, hogy
összekever minket?
–  Meg tudsz minket különböztetni? – kérdezem Lucktól, de
megrázza a fejét.
–  Nem igazán, de annyira különböztök, hogy nemsokára
sikerülni fog.
–  Különbözünk, honnan veszed? Csak néhány órája ismersz
minket.
–  Csak tudom. Más a kisugárzásotok. Nem is tudom, hogy
fogalmazzam meg. Te… nála komolyabbnak tűnsz.
– Úgy érted, ő viccesebb, mint én.
Éles pillantást vet rám.
– Nem ezt mondtam, Merit!
–  Tudom, de a közmegegyezés is így szól. Én vagyok a
csendes, mérges iker, ő pedig a nyitott, vicces.
–  Egyikőtöket sem ismerem még annyira, hogy ezt ki tudjam
jelenteni.
– Nem hiszem, hogy sok idődbe telik. Akkor majd Honor lesz
a kedvenced, és vele fogsz lógni, meg Sagannel és Utah-val. Ti
négyen legjobb barátok lesztek!
A vállamba bokszol.
– Hagyd ezt abba! Nem valami vonzó!
–  Helyes! – nevetek. – Nem is szabad vonzódnod az
unokahúgodhoz!
–  Ha folytatod ezt az önbecsmérelést, nem is fogok! – Honor
felé néz. – Különös nevetek van. Hogy kaptátok?
– Mondja egy Luck nevű fickó!1 Mit gondolt anyukád? – Ahogy
kimondom, meg is bánom. Biztosan gyászol még, én meg szóba
hoztam az anyját.
– Ne haragudj, ez bunkóság volt tőlem! – motyogom.
– Semmi vész. Szörnyű ember volt. Évek óta nem láttam.
– Azt hittem, vele laktál, és hogy azért jöttél ide hozzánk, mert
meghalt.
Felvonja a szemöldökét.
–  Nem, ezt csak Victoriának mondtam. Az  igazság az, hogy
sehol sem laktam, amióta Victoria kirúgott. Felszálltam a
kanadai buszra, hogy egy barátomnál szálljak meg. Néhány
hónappal ezután, egy hamis személyinek köszönhetően,
munkát kaptam egy óceánjárón. Az  elmúlt öt évben hajón
dolgoztam.
– Óceánjárókon dolgoztál?
– Eddig harminchat országban jártam – bólint Luck.
– Ez megmagyarázza a katyvaszos akcentusodat.
–  Talán. Minden utazáson kitaláltam magamnak egy új ént.
A munka és a napirend unalmas volt, ezért minden úton másik
embernek tettettem magam. Körülbelül tizennégy akcentust
hozok hibátlanul. Olyan sokáig csináltam ezt, hogy most már
belezavarodom, ha normálisan akarok beszélni.
Egy pillanatra rámeredek, figyelem, ahogy a vizet nézi.
– Érdekes figura vagy.
 Kiegyenesedik, és a térdére csap.
–  Így is mondhatjuk. – Kiugrik a medencéből, és feláll. –
Mindjárt jövök!
Felkap egy törülközőt, majd minden magyarázat nélkül
kimegy a medencetérből. Addig nézek utána, amíg be nem
csukódik mögötte az ajtó. Amikor megfordulok, már csak
Sagant látom a medencében, és éppen felém úszik. Próbálok
másra figyelni, de csak kínosan érzem magam. Kényszerítem
magam, hogy a szemébe nézzek, és hogy figyelmen kívül
hagyjam, milyen vadul kezd verni a szívem.
– Miért nem jössz be a vízbe? – kérdezi.
– Luckkal beszélgettem.
Védtelennek érzem magam a vízen kívül. Beugrom a
medencébe, és az aljáig süllyedek, mielőtt fellökném magam, és
szembefordulnék Sagannel. Felbukkanok, hátrasimítom a
hajam, és kinyitom a szemem. Honor éppen kisétál a
medencetérből.
– Hova megy? – kérdezem Sagantől.
– Pisilnie kell.
Sagan a medence legsekélyebb részére úszik, és leül. Csak
néhány láb mély a víz, így a vállai nem merülnek el. Mellé ülök,
hogy ne kelljen ránéznem. Állam hozzá-hozzáér a vízfelszínhez.
A  néhány perccel ezelőtti állapothoz képest éles csend
ereszkedik a medencetérre. A  csend nem tesz jót a szívemnek.
Erőt veszek magamon, és megtöröm.
– Mit lehet tudni rólad?
Sagan úgy fordul a vízben, hogy velem szemben legyen.
Ajkán vízcseppek hintáznak, de amikor elmosolyodik,
legördülnek róla.
– Mire vagy kíváncsi pontosan?
Nagyot nyelek.
– Miért költöztél hozzánk?
– Zavar, hogy veletek élek?
– Honor csak tizenhét éves – vonok vállat. – Kicsit korai, hogy
összeköltözzön a barátjával.
–  Nem vagyok a barátja. – Úgy beszél, mintha nem zavarná,
hogy Honor nem akar elköteleződni mellette.
– Nem vagy elég halott ahhoz, hogy hivatalosan is összejöjjön
veled?
Nem nevet. Tudtam, hogy nem fog nevetni. Övön aluli
beszólás volt.
Visszasiklik a falhoz, amiért hálás vagyok. Sokkal könnyebb
vele beszélgetni, ha nem látom. Nehezen viselem a csendet, és
azt kívánom, bárcsak visszatérne Utah és Honor. Olyan témán
gondolkozom, ami kevésbé emlékeztet rá, hogy mindennap
Honorrel kamatyol.
– Miért hívnak Sagannek? Rajongtak a szüleid a csillagászért?
Kissé meglepetten néz rám.
–  Lenyűgöző, hogy tudod, ki az a Carl Sagan, de nem, nem
róla kaptam a nevem, bár annyira nem bánnám. A  Sagan
anyám lánykori neve volt.
Magam elé emelem a karom, és hullámokban tolom el a vizet.
–  Nem tudok sokat Carl Saganről. Apa az egyik könyvét a
dohányzóasztalon tartotta… A  Kozmoszt. Gyerekként néha
átlapoztam.
–  Én minden könyvét olvastam. Magával ragadó, de lehet,
hogy csak részrehajló vagyok a név miatt. – Lemerül, majd
ismét felbukkan, és hátrasimítja a haját. – Mi a második
keresztneved, Merit?
–  Nincs második keresztnevem. A  szüleink egy lányra
számítottak, az ő neve lett volna Honor Merit Voss. Mivel
azonban ketten lettünk, mindketten kaptunk egy keresztnevet.
Második keresztnéven nem is gondolkodtak.
Sagan kíváncsian, fejét oldalra billentve néz rám.
– Mi az?
Halványan elmosolyodik.
– Van egy kis barna pötty a jobb szemedben. Honornek nincs.
Meglep, hogy észrevette, mert keveseknek tűnik fel. Sőt, nem
vagyok benne biztos, hogy valaha is bárki más észrevette.
Sagan jó megfigyelő. Eszembe jut a rólam és Honorről készült
rajza, amin hátba szúrjuk egymást. Vajon miért rajzolta ezt?
A  víz alá merülök, hogy elmúljon a borzongásom. Amikor
felbukkanok, átölelem magam, és Saganre nézek, de nem jut
eszembe semmi. Vagy talán túl sok mondanivalóm van, és azt se
tudom, hol kezdjem.
Sagan egy pillanatig elismerően néz, majd felemeli a kezét, és
félresöpri arcomról a nedves tincseket.
– A héten most beszéltél velem a legtöbbet – mondja, mintegy
mellékesen.
El is húzza a kezét, de ujjai érintését még mindig érzem,
ahogy a tekintetét is. Arról nem is szólva, hogy megborzongtam,
amikor megérintette az arcomat.
Megjegyzésétől zavartan biccentek.
– Nem vagyok valami nagy dumás.
– Azt veszem észre.
Egyszerre két érzés uralkodik bennem. A  Sagan iránti
vonzalmam borzalmas súllyal nehezedik rám, mintha egy
horgony húzna le a víz mélyébe; ugyanakkor a testvéremet is
védelmezni akarom. Ha lenne barátom, aki úgy érintette volna
meg Honor arcát, ahogy most Sagan az enyémet, nem találnám
helyénvalónak, és akkor még enyhén fogalmaztam. Senki sem
tehet arról, ha tetszik neki egy másik ember, de attól még
uralkodhat magán. A hajam elsimítása és az azt kísérő tekintet
határozottan nem fér ebbe bele. Ezt pontosan tudom: azóta,
hogy rájöttem, ő Honor barátja, mindent megtettem, hogy a
testvérem iránti tiszteletből uralkodjak a vonzalmamon, ő
azonban nem is erőlködik. Úgy néz rám, mintha a víz mélyébe
akarna rántani, és telefújni a tüdőmet a saját levegőjével.
Az ajtóra pillantok a vállam fölött. Mikor jönnek már vissza?
Bármelyikük? Most már Utah-nak is örülnék. Fullaszt a tudat,
hogy egyedül vagyok Sagannel.
Ismét ránézek, és kipréselek magamból még néhány kérdést.
Talán kiderül róla valami borzalom, ami semmissé teheti a
vonzalmam.
– Nem mondtad el, miért költöztél hozzánk.
Sagan mosolyt erőltet magára.
– Elég szomorú történet.
– Most már annál jobban érdekel.
 Hunyorogva néz rám, mintha azon gondolkodna, mennyire
bízhat meg bennem. Végül kurtán válaszol.
–  Jelenleg kicsit bonyolultak a családi kapcsolataim. – Nem
fejti ki, mire gondol.
– Úgy érted, még az enyémnél is rosszabbak?
– A te családod egyáltalán nem olyan rossz – mondja.
Persze hogy így gondolja, nem ő kénytelen velük élni. Szabad
akaratából költözött hozzánk.
–  Akkor tartsd is meg a tévképzeteid! Én nem hiszem, hogy
annyira örülnöm kellene nekik.
Arcáról semmit sem lehet leolvasni, éppen olyan nyugodtan
néz rám, amilyen nyugodt körülöttünk a víz. Térdünk egy
pillanatra összeér. Megborzongok, és látom, hogy az ő karja is
libabőrös. Tekintete az ajkamra téved, éppen úgy, mint aznap,
amikor összekevert Honorrel, és csókjával szörnyeteget
teremtett bennem. Vagy távolodjon el néhány mérföldre, vagy
vesse rám magát!
Veti is, de a telefonja után. Ahogy megszólal a mobilja, ki is
ugrik a medencéből; az egyik pillanatban még itt volt
mellettem, a másikban már sehol.
Még soha senkit sem láttam, akit ennyire felzaklatott volna,
ha csörög a telefonja. Szeretném tudni, miért hat rá így, de
remélem, hogy sosem tudom meg, mert az azt jelentené, hogy
megint beszélgetnem kellene vele.
Sagan kimegy a medencetérből, közben felveszi a telefont.
Egyedül maradok. Kicsit ijesztő érzés, így kiugrom a
medencéből, felkapom az utolsó törülközőt, a kulcskártyát és a
többi cuccomat, majd elindulok az öltözőbe.
Honor frissen elkészített sminkkel fésülködik a mosdónál.
Már átöltözött.
– Mindenki kész az indulásra?
– Mi az, hogy – mondom, és bezárom az ajtót magam mögött.
– A kocsiban leszek – mondja kifelé menet.
Átöltözöm, de nem vacakolok sminkeléssel vagy
fésülködéssel. Engem nem izgat annyira a külsőm, mint Honort.
Amikor a recepciós pulthoz érek, hogy leadjam a kulcsot,
Sagan a hallban van, még mindig telefonál. Honor odaadja neki
a váltóruháit, mire Sagan rámosolyog, majd bemegy a
férfiöltözőbe. Honor és Utah kimegy, én pedig megint egyedül
maradok. A recepciós persze sehol.
–  Angela! – kiáltom a nevét, és megkocogtatom a pultot a
kártyával. Nem tudom, hogy csak egyszerűen a pultra kellene-e
tennem, és távoznom, vagy meg kell várnom Angelát.
–  Jövök! – hallom kissé túl vidám hangját. Kinyílik az egyik
iroda ajtaja, és kilép Angela. Gyanúsan szélesen mosolyog, és a
hajába túr.
–  Csak ezt szeretném visszaadni – nyújtom át a kártyát, és
már éppen indulnék a kijárat felé, amikor Luck is kilép abból az
irodából, ahonnan az imént Angela. Még mindig az
úszónadrágját viseli. Angelára pillantok, de elkapja a tekintetét,
és visszagyűri a blúzát a szoknyájába. Luckra nézek.
–  Mindenki elkészült? – kérdezi könnyedén, mintha nem
szakítottam volna félbe az irodában történteket.
Bólintok, de nem szólalok meg. Csendesen oldalgok el, mert
nem jutok szóhoz.
Ez tényleg megtörtént?
Luck tizenöt perccel ezelőtt, mielőtt még elsétált volna, velem
beszélgetett. Hogy sikerült tizenöt perc alatt a szexig jutnia egy
szálloda irodájában, egy lánnyal, akit nem is ismer?
Dühös vagyok, és nem is tudom, hogy miért. Kit érdekel, kivel
fekszik le Luck? Nem is ismerem. Az jobban dühít, hogy semmit
sem tudok a szexről, nemhogy még le is tudjak zavarni egy
gyors menetet valakivel, akit sose láttam korábban. A  szex
számomra nagy horderejűnek tűnik, amire hónapokon át kell
készülni, erre Luck negyedóra alatt elintézi.
Nyitva az ajtó, mikor a kocsihoz érek. Honor a középső sor
egyik ülésén ül. A másikat meghagyom Sagannek, és ezúttal én
ülök hátra. Most nem is biztos, hogy bárki mellett szívesen
ülnék.
Sagan megérkezik, és beül az első ülésre.
– Hol van Luck? – kérdezi Honor.
– Még öltözik – válaszol Sagan.
–  Feltartották – teszem hozzá. – Angelával kamatyoltak az
irodában.
Honor megpördül ültében.
– Hülyeségeket beszélsz! Angela Russell-lel jár!
Mintha ez engem olyan nagyon érdekelne.
– Tényleg? – kérdezi Utah. – Nem ő Shannon bátyja?
Honor előrefordul az ülésben.
– Két éve járnak… Nem hiszem el, hogy ilyesmit tenne vele! –
jelenti ki.
 Beszéde alapján fel van háborodva, amiért Angela megcsalta
a barátját, de a hangja túlzottan is lelkes az eshetőség hallatán.
Honor mindig is szeretett pletykálkodni, többek között ebben is
hasonlítanak egymásra Utah-val.
Luck végre megérkezik, a pólóját már akkor veszi fel, amikor
beül a kocsiba. Becsukja az ajtót, és Honor már rá is veti magát.
– Tényleg lefeküdtél Angelával?
Luck megfordul, és rám néz.
– Ezt miért kellett elmondani, Merit?
Most már bűntudatos vagyok, amiért kikotyogtam. Mintha
szándékosan kavartam volna, de csak azért mondtam el, mert…
nem is tudom. Miért mondtam el?
Luck előrefordul az ülésben.
– Úriember nem fecseg.
– Van barátja – közli Honor.
– De jó neki! – állapítja meg közönyösen Luck.
– Neked hála még rosszabb hírünk lesz a környéken! – vádolja
meg Honor.
– Mit jelentsen ez?
– Apánk és Victoria miatt eleve ferde szemmel néznek ránk…
erre még egy igazi hímringyó is hozzánk költözik!
Luck felnevet.
– Ebben a városban nem szoktak szexelni az emberek?
–  Dehogynem – válaszolom. – De általában hosszabb ideig
tart, mint egy reklámsnitt.
– Nos, számomra nem jelent annyit a szex, mint számotokra.
– És ha Angelának többet jelentett? – kérdezi Honor.
 Luck Honorre néz.
– Hidd el, neki sem jelentett többet!
– Ennyit a teljesítményedről – kuncogok.
Luck felém fordul, és rám nézve átkarolja az ülést.
–  Apropó, szex… – néz rám kihívóan. – Te lefeküdtél már a
szívszerelmeddel? Mi is a neve?
Némán, a fejemet rázva könyörgök, hogy fogja be, de már az
első szavaiból nyilvánvaló, hogy feldühítettem. Bármikor
bedobhatja Sagan nevét, csak hogy bosszút álljon.
–  Zavartnak tűnsz, Merit – mondja hunyorogva. – Csak nem
szűz vagy?
Sajnos minden bizonnyal én vagyok az egyetlen szűz az egész
társaságban, de erről a kocsi egyetlen utasával sem óhajtok
beszélgetni.
– Halljam, szűz vagy? – kérdezi megint Luck követelőzően.
–  Elég legyen ebből! – szól rá Sagan az anyósülésről,
meglepően parancsoló hangnemben.
Luck felvonja a szemöldökét, majd lassan előrefordul. Sagan
tekintete a visszapillantó tükörben találkozik az enyémmel.
Fogalmam sincs, mi jár a fejében, de valószínűleg nem gondol
rólam szépeket. Néhány másodpercig tartja a szemkontaktust,
majd elfordul. Behunyom a szemem, és Luck ülésének
háttámlájához támasztom a homlokom.
Nem kellett volna eljönnöm. Pontosan ezért nem megyek
velük sehova. Mindig rossz vége lesz.
 
1 Merit: érdem, Honor: becsület, Luck: szerencse (angol).
 Hetedik fejezet
 
 
 
Egy nap mindössze huszonnégy órából áll, ahogy minden egyes
nap. A mai azonban kétszer olyan hosszúnak tűnik.
Valamivel tíz után értünk haza az úszásból. Először Sagan
zuhanyozott le, aztán Honor. Utah szobájában van fürdőszoba,
amit ő, majd Luck használt. Mire én is bejutottam a zuhany alá,
elfogyott a meleg víz, és még a hajamat sem tudtam megmosni,
de nem érdekelt. Majd holnap, ha mindenki eltűnik,
lezuhanyozom.
Előveszem a Sagan által reggel rólam készített rajzot a
szekrényből, és az ágyam melletti falra akasztom. Úgy
döntöttem, mindig látni akarom. Most is azt nézem, ahogy a
padlón ülök, a fal mellett, ami elválasztja a szobámat Honorétől.
Éppen veszekedni kezdett Sagannel. Minden szót hallani
szeretnék, sajnos azonban csak morzsákat csípek el, mert Sagan
nem emeli meg a hangját, csak Honor ordibál.
– Ezt már akkor is tudtad, amikor megismerkedtünk! – kiabál.
Sagan válasza kivehetetlen.
– Éppen úgy beszélsz, mint az apám – mondja rá Honor, mire
Sagan válaszol. Erre Honor teljesen elveszti az önuralmát.
– Nem igaz! – kiabál. – Már azelőtt is ismertem őt, hogy veled
megismerkedtem! Ne merészelj bűntudatot kelteni bennem!
Upsz, ez rosszul hangzik.
Néhány másodperccel később kicsapódik Honor szobájának
ajtaja, majd becsapódik Sagané. Ekkor valaki kopogtat az
enyémen.
Felugrom, mert nem akarom, hogy Honor meglásson, ahogy a
falnak simulva hallgatom ki a beszélgetéseit. Kinyitom az ajtót,
de nem ő, hanem Luck kopogtatott.
– Ó… szia! – mondom.
– Bejöhetek?
Szélesebbre tárom az ajtót. Luck belép, és körülnéz a
szobámban, én pedig őt mérem végig, ahogy becsukom az ajtót.
Tengerészkék melegítőnadrágot és felemás zoknit visel. Póló
nincs rajta, a nyakában egy sál lóg.
– Miért van rajtad sál?
– Hideg van a szobámban.
– Akkor miért nem veszel fel egy pólót?
– Mind mosásban van.
Olyan tényszerűen beszél, mintha egy sál viselete póló nélkül
teljesen normális lenne. Az  ágyamhoz megy, és elnyúlik rajta,
karját a feje alá teszi.
– Mérges vagy rám? – kérdezi.
–  Én, rád? – Leülök az ágyamra, és a háttámlának dőlök –
Nem vagyok mérges. Miért?
A  hátára gördül. Meglátja az előbb felakasztott képet.
Kinyújtja a kezét, és megérinti.
– Nem vagyok mindenki szíve csücske.
 Felnevetek.
– Hát, elég jó társaságba kerültél.
Ujjával végigjárja a rajzot.
– Sagan ezt neked rajzolta?
–  Aha. – Nem tudom, miért válaszolok bűntudatosan. Talán
azért, mert Sagannek nem kellene a barátnője testvérét
rajzolgatnia. Tudom, hogy számára ártatlan gesztus, de az én
reakcióm legkevésbé sem az. Csak még inkább vonzódom
hozzá, amióta átadta a képet.
– Értem, miért jön be neked – mondja Luck, és visszafordul az
oldalára. – Flörtöl veled?
–  Dehogy – mondom azonnal. – Neki Honor jön be. Nem
hinném, hogy egyáltalán észrevesz.
– Vak vagy? Nem hallottad, hogy megvédett téged a kocsiban?
–  Nem védett meg, csak azt akarta, hogy ne dumáljunk a
szexről.
Luck megrázza a fejét.
–  Akkor kapta fel a vizet, amikor megkérdeztem, hogy szűz
vagy-e. Szerintem viszonozza az érzelmeidet!
Fogalma sincs, miről locsog. Alig egy napja van itt.
– Nem engem védelmezett.
– Akkor nem – hagyja rám Luck. – Kölcsönkérhetek egy pólót?
– Nézz körül a szekrényemben!
Luck lekászálódik az ágyról, és a szekrényemhez lép. Kicsit
turkál a ruháim között.
–  Most már látom, miért vagy szűz. Van más cuccod is az
unalmas pólókon kívül?
 Figyelmen kívül hagyom a sértést.
– Nem igazán. A pólókat szeretem.
Leveszi az egyik kedvencemet a vállfáról, és felveszi. Lila
színű, rajta a felirat: „Kérdezd csak meg, miért lila a pólóm!”
A sálat nem veszi le, úgy ül vissza az ágyra, de mellém húzódik,
és nekidől a fejtámlának.
– Nem mondtam, hogy szűz vagyok – vetem ellen.
Állát a vállára támasztja, és gúnyosan néz rám.
–  Nincs is rá szükség. Valahányszor kimondom a szót, te
kényelmetlenül fészkelődni kezdesz.
A szememet forgatom.
– Te talán akkora szakértő vagy? Hány emberrel feküdtél le?
– Negyvenkettővel.
– Komolyan kérdeztem, Luck.
– Én pedig komolyan válaszoltam.
– Negyvenkétszer szexeltél?
Megrázza a fejét.
– Nem – mondja. – Azt kérdezted, hány emberrel feküdtem le.
Erre negyvenkettő a válasz, de szeretkezni
háromszázhuszonkétszer szeretkeztem!
Nevetni kezdek.
– Mennyi zöldséget hordasz össze!
– Be tudom bizonyítani!
– Kérlek, tedd meg!
Leugrik az ágyról, és kimegy a szobámból. Amíg távol van,
azon gondolkodom, hogy lehet ennyi emberrel lefeküdni, arról
nem is beszélve, hogy lehet az alkalmak számát pontosan
számon tartani.
Luck egyre bizarrabb.
Amikor visszajön, becsukja az ajtót, majd ismét mellém ül.
Egy kicsi, viharvert napló van nála.
– Mindenkit számon tartok! – nyitja ki. Az első lap bal oldalán
nevek kezdőbetűi szerepelnek, a középső oszlopban a
helyszínek, a jobb oldalon a dátum. Kikapom a naplót a kezéből,
átpörgetem, és találomra beleolvasok néhány sorba.
 
P. K., legénységi szállás, 2013. november 7.
A. V., strandfedélzet, 2013. november 13.
A. V., strandfedélzet, 2013. november 14.
B. N., egy cabói hotel, 2013. december 1.
 
Tovább lapozgatom a naplót, át 2014-en, 2015-ön és 2016-on.
– Te jó ég, Luck… te beteg vagy!
Kikapja a kezemből a naplót.
– Nem vagyok beteg!
Megrázom a fejem.
– Akkor miért tartasz mindenkit számon?
–  Nem tudom – von vállat. – Szeretem a szexet. Gondoltam,
talán egy nap rekordot döntök, vagy könyvet írok a
kalandjaimról. Ha számon tartom a partnereimet, vissza tudok
emlékezni.
Megint elveszem tőle a füzetet, és egyenesen a legutolsó lapra
lapozok, hogy megnézzem az utolsó bejegyzést. Luck már beírta
Angelát és a mai dátumot, bár csak egy A betűt írt.
 – Nem tudom, mi a vezetékneve – mondja.
Felveszek egy tollat az éjjeliszekrényemről, és átnyújtom neki.
– Capicci.
Mosolyog, és kiegészíti a bejegyzést egy C betűvel.
– Köszi!
Leteszi az ágyra a naplót és a tollat, majd hátradől.
– Voltál szerelmes valamelyikbe? – kérdezem.
– Viszonzottan nem – rázza meg a fejét.
– Ismerem az érzést – sóhajtok fel.
Csend ereszkedik ránk, de végül megszólal:
– Köszi a pólót, Merit! Megyek, aludnom kell. Holnap munkát
kell keresnem.
Különös, de rádöbbenek, hogy élvezem a társaságát.
– Várj még!
Luck megáll, és várja, hogy folytassam, de az arcomon látja,
hogy habozok kimondani, amit meg szeretnék kérdezni. Végül
visszaül, és a fejtámlának támaszkodik.
– Mi az?
–  Milyen volt az első alkalmad? – nyögöm ki, mielőtt
megbánhatnám.
– Szörnyű – nevet fel. – Legalábbis a lánynak. Nekem annyira
nem.
– Tudta, hogy neked az az első?
–  Nem. Nem is tudott angolul. Ingának hívták. Én voltam a
legénység új tagja, kelendő árucikk a nők között. Az egész nem
is tartott tovább harminc másodpercnél.
– Húha, ez kínos!
 Vállat von.
– Akkor az volt, de az első alkalom mindig a legrosszabb. Egy
idő után jobb lett. Néhány évvel később jóvá is tehettem Ingánál
az esetet, és tisztára mostam a nevem.
– Szerinted miért mindig az első alkalom a legrosszabb?
Elgondolkozva néz a plafonra.
–  Nem tudom… talán azért, mert túl sok az elvárás.
A társadalom nagy hangsúlyt fektet a szüzesség elvesztésére, de
szerintem jobb túlesni rajta. Feküdj le valakivel, aki nem jelent
számodra sokat, így kevésbé lesz kínos, mint amennyire már
eleve az! Ha megismerkedsz valakivel, aki még tetszik is, akkor
feszengés nélkül lehetsz együtt vele.
Elgondolkodom a szavain. Megdöbbentő módon értelmesnek
találom az elképzelését. Utálom, hogy tűkön ülök: milyen lesz az
első alkalom, kivel történik meg, és vajon mennyi idős leszek?
Utálom, hogy azon merengek, talán sose történik meg, és úgy
öregszem meg, hogy sose volt részem szexben, szerelemben
vagy párkapcsolatban. Nem vagyok olyan, mint Honor, nem
leszek könnyen szerelmes. Azt sem tudom, hogy kell könnyedén
flörtölni. Luckkal pedig végképp nem hasonlítunk egymásra.
Még mindig nem fogtam fel, mi történt Angelával. Nem értem,
hogy lehet intim kapcsolatba kerülni valakivel, akit percekkel
azelőtt ismertünk meg.
Talán azért nem, mert egyenlőségjelet teszek az intimitás és a
szex közé.
– Van még kérdésed?
Megrázom a fejem.
 – Nem. Ennyi elég lesz, hogy egész éjjel ébren gondolkozzam.
Luck nevet, és feláll. Kifelé indul, de közben megáll a trófeás
polcom előtt. Felemeli a vívóverseny első helyezettjének járó
serleget.
–  Vívás? – néz rám gyanakvóan. Visszateszi a helyére, majd
elolvassa még néhány trófea feliratát. Végül rám néz a válla
felett, szemöldökét kérdőn felvonja.
– Van olyan ezek között, amit tényleg te nyertél?
– Mit nevezünk nyerésnek? – mosolygok.
Luck megcsóválja a fejét.
–  Sok emberrel találkoztam már életemben, de mind közül
talán te vagy a legfurcsább.
– Családi vonás.
Ahogy becsukja az ajtót, a telefonom megrezzen a párnám
alatt. Apropó, furcsaság… Anyám írt üzenetet.
Ha még ébren vagy, hoznál nekem egy borotvát? Éppen
zuhanyozom, és az enyém eltört.
Látványosan forgatom a szemem, és az ágyamra dobom a
telefont. Miért kell egyáltalán borotválkoznia? Senki sem látja,
hogy szőrösek-e a lábai. Senkivel sincs kapcsolatban!
Keresek egy eldobható borotvát a fürdőszobában, és lesietek
a negyedik negyedbe. Anya a zuhany alatt áll, így bemegyek az
apró fürdőszobába, és a zuhanyfüggöny mellett benyúlva
odaadom neki a borotvát.
– Köszönöm, szívem! – mondja. – Ha már úgyis idelenn vagy,
felvinnéd a hűtő tetején levő edényeket?
– Persze.
 Becsukom a fürdőszoba ajtaját. Anya minihűtőjének a tetején
jó néhány nap edénytermése halmozódott fel. Tiszták, holott
anyának mosogatója sincs. Biztosan a fürdőszoba mosdójában
mosogatta el őket.
Azt gondolnám, mostanra már vágyódik egy saját konyha
után. Nem értem, miért él itt még mindig. Átköltözhetne a
házba, amit Utah éppen renovál. Ugyanúgy bezárkózhatna a
szobájába, és nem kellene soha kijönnie, ahogy most a
szuterénben teszi. Az  a ház hat hónapja üres, amióta a régi
bérlők kiköltöztek. A mostani helyzet senkinek sem egészséges,
főleg nem az ő számára.
A  lépcső felé tartok, kezemben az edényekkel, amikor
észreveszem a kanapéja melletti asztalon felhalmozott
gyógyszerkupacot. Amióta az eszemet tudom, több gyógyszert is
szedett: rákgyógyszert, fájdalomcsillapítót a háta miatt,
nyugtatót. A  fürdőszoba ajtaja felé pillantok, és meggyőződöm
róla, hogy még mindig zárva van, majd leteszem az edényeket a
kanapéra, és felveszem az egyik gyógyszeresüveget, amiben
fájdalomcsillapító van.
Reszketni kezdek, amikor lecsavarom a kupakot. Mindig
reszketek, ha lejövök, és veszek a gyógyszeréből. Mindig félek,
hogy rajtakap, vagy hogy észreveszi, hogy hiányzik belőle, de
annyian lakunk most Dolláros Vossban, hogy úgysem lehet
majd megmondani, ki volt a tettes.
A  tenyerembe szórok néhány pirulát, majd zsebre vágom.
Visszateszem az üveget, ahonnan elvettem, felviszem a
tányérokat a konyhába, és a szobámba sietek. Kihalászom a
zsebemből a pirulákat, majd megszámolom őket. Nyolc darab.
Ennyit még sosem loptam egyszerre, általában csak keveset
emelek el, hogy ne legyen feltűnő. Anya talán most sem veszi
észre a hiányt, hiszen még több mint félig tele volt az üveg.
A  szekrényhez megyek, és előveszem a gyógyszeres üveget a
fekete bakancsomból. Amióta lopni kezdtem a pirulákat, ebben
a bakancsban rejtem el őket. Honor szerint borzalmas lábbeli,
így nem kell aggódnom, hogy kölcsönveszi, és megtalálja a
gyógyszereket. Kinyitom az üveget, amiből már régen kiürült a
paracetamol, és a korábban ellopott húsz pirulához öntöm a
mostani nyolcat.
Sosem vettem be egyet sem. Az  igazat megvallva azt sem
tudom, miért lopom a gyógyszert, hiszen eszem ágában sincs
függővé válni, mint anyám. Azt hiszem, mérgemben lopom a
gyógyszereit, éppen úgy, mint a Drew Waldrup szobájából elvitt
serleget.
Általában nem szoktam lopni; amikor megtörténik, a
haragom kitöltésére szolgál. Egyszer kétrendnyi Valentin-napi
nővéregyenruhát loptam Victoriától. Eszem ágában sem volt
őket felvenni, de már csak azért is megérte ellopni őket, mert
így Victoria nem tudta viselni. A  ruhákat leadtam egy
adományboltban, majd amikor Victoria tőlünk kérdezte, nem
találkoztunk-e a szívecskés, rózsaszín egyenruháival, úgy
tettem, mintha nem tudnám, miről lenne szó.
Drew Waldrup serlegétől, a nővéregyenruhától és a
gyógyszerektől eltekintve sosem loptam senkitől semmit. Nem
mintha nem éreznék rá késztetést… az például sokszor eszembe
jut, milyen lenne ellopni Honor barátját.
Visszateszem a szekrényembe a bakancsot, és bezárom az
ajtaját. Elindulok az ágy felé, de talpam alatt hirtelen nem
szőnyeganyagot érzek. Lenézve egy darab papírt találok a
padlón. Felveszem, és megfordítom.

Gondolom, a lány a rajzon én vagyok, mert Sagan az én

szobámba csúsztatta a képet, nem Honorhöz. A  rajzon egy
medence alján ülök. Egy kötél van a derekamhoz erősítve,
aminek a másik végét egy lebegő cementtéglához kötözték.
Megfordítom a lapot, és elolvasom a feliratot.
„Lebukom levegőért”.
Leülök az ágyamra, és tovább nézem a rajzot. Lebukom
levegőért? Mit jelent ez egyáltalán? Miért rajzol ilyesmit?
Mielőtt még lebeszélhetném magam, keresztülmegyek a
folyosón, és bekopogok hozzá.
– Szabad! – szól ki.
Kinyitom az ajtót. Sagan az ágyon ül, ölében a vázlatfüzettel.
Amikor felnéz és meglát, a mellkasához húzza a füzetet.
– Mit jelentsen ez? – kérdezem, és felemelem a rajzot.
Rám néz, majd ismét az ölében tartott rajzra.
– Néha eszembe jut egy ötlet, és megrajzolom.
– Lerajzoltál, ahogy fuldoklom! Ha ezt vigasztalásnak szántad,
nagyon félrement!
– Nem fuldokolsz a rajzon.
– Akkor mit ábrázol?
Felsóhajt. Félreteszi a füzetet, félrehajtja a paplant, és feláll.
Nem visel inget. Csak erre tudok koncentrálni, hiába lépked
éppen felém. Rengeteg gondolat cikázik a fejemben, de minél
közelebb ér, annál kaotikusabbak. Amikor odaér hozzám,
kiveszi a kezemből a rajzot, de nem töri meg a szemkontaktust.
–  Örülök, hogy tetszenek a rajzaim, Merit. Gondoltam, ez is
tetszene. Nem jelent semmit.
Leteszi a rajzot a szekrényére, majd visszabújik az ágyba.
Ismét az ölébe húzza a füzetet, és folytatja azt, amit elkezdett,
mielőtt félbeszakítottam.
Lenyelem a megalázottságot. Miért tesz úgy, mintha én
reagálnám túl a helyzetet?
Az  ajtó felé indulok, de aztán megpördülök. A  szekrényéhez
lépek, és felkapom a rajzot. Kicsit talán túl hangosan csapom be
az ajtaját, amikor kilépek a szobából, amivel persze még jobban
leégetem magam.
Felakasztom a rajzot a másik mellé, amit reggel készített
rólam. Nem tetszik, hogy ma már kétszer is lerajzolt, hogy én
lettem művészi vénájának tárgya. Jobb lenne, ha nem venne
rólam tudomást.
 
 Nyolcadik fejezet
 
 
 
Ma reggel még csak nem is teszek úgy, mint aki iskolába készül.
Hallottam, ahogy a házban mindenki fel-alá rohangál a
szokásos reggeli Voss-káosz keretében, de én végig ágyban
maradtam. Meglep, hogy Honor és Utah nem számolt be apának
arról, hogy az elmúlt két hétben nem voltam iskolában. Néhány
napig piszkáltak vele, de amikor leesett nekik, hogy nem
érdekel a véleményük, többé nem hozták fel. Senki sem
kopogtatott be, hogy megkérdezze, hol vagyok. Még apa se.
Vajon észrevenné bárki, ha megszöknék? Valószínűleg igen,
csak senkit sem zaklatna fel.
A  párnám alá nyúlok, hogy megnézzem, mennyi az idő.
Észreveszek egy üzenetet, amit apa küldött egy órája.
Tegnap este veszített a Cowboys. A te hibád! Ha hazaérsz az
iskolából, vetkőztesd le Jézust, és égesd el a ruháit!
Tudom, hogy tréfálkozni akar, de mivel fogalma sincs, hogy
nem vagyok az iskolában, nem számít. Mintha nem is lennének
szüleink. Anyánk a szuterénben él, apánk meg a saját kis
világában. Itt már senki sem tudja, mi van a másikkal.
Megnézem az időt. Dél múlt. Felöltözöm, és a konyhába
megyek, hogy keressek valami ennivalót. Senki sincs ott. Látom,
hogy Luck ajtaja nyitva van; biztosan elment munkát keresni,
ahogy tegnap este említette.
Eszem egy szendvicset, majd kimegyek a garázsba egy
létráért. Legközelebb a hálaadás jön, de most nem vagyok olyan
hangulatban, hogy felöltöztessem Jézust. A nappaliba cipelem a
létrát, és elkezdem lehántani a celluxot, amivel a serleget a
kezébe erősítettem.
Hirtelen kinyílik a szuterén ajtaja. Remélem, hogy anya
jelenik meg, de nem ő lép ki az ajtón, hanem apa.
Halkan becsukja az ajtót, majd a konyhapulthoz megy, és
megiszik egy üveg vizet. Begyűri az ingét a nadrágjába, felkapja
az egyik szék támlájára terített zakóját, majd az ajtó felé indul.
Kinyitja, és már zárná be, amikor észrevesz.
Mintha mindketten szellemet látnánk.
Apa a szuterénajtóra pillant, majd ismét rám.
Miért volt a szuterénben?
Miért tűrte be az ingét?
Miért tűnik olyan bűntudatosnak?
Meg sem tudok mozdulni. Egyik kezemben a focitrófeával,
másikban a sajtsapkával kővé meredve állok. Apa földbe
gyökerezett lábbal néz engem, majd végül lehajtja a fejét. Már
csukná be az ajtót, de végül ismét kinyitja, és rám néz.
– Merit… – Hangja bátortalan és bűntudatos.
Nem válaszolok, és ő sem mond semmit. Habozik, de végül
becsukja az ajtót, és egyedül hagy Jézus Brie-sztussal.
Beletelik egy pillanatba, mire összeszedem magam annyira,
hogy lemásszak a létráról. A  kanapéhoz támolygok, majd
lerogyok, és a szuterénajtóra bámulok.
Lefeküdt az anyámmal?
És az anyám beleegyezett?
Nem tudom felfogni, ami történt. Képtelen vagyok rá!
Végigviharzok az első negyeden, és feltépem a negyedik
negyed ajtaját. Ahogy lesietek a lépcsőn, anya épp a ruháját
cipzározza be. A  vetetlen ágyra nézek, majd megint rá. Kócos
hajára, kipirult arcára.
– Lefeküdtél apával?
Amikor felteszem a kérdést, anya éppen olyan döbbenten néz
rám, mint néhány perccel ezelőtt az apám.
– Már megbocsáss?
A lépcsőre mutatok.
–  Éppen most sétált ki innen. Még csak a szemembe sem
tudott nézni!
Anya döbbenten ül le az ágyra.
– Merit, te még sok dolgot nem értesz. Túl fiatal vagy.
Röhögésben török ki.
–  Ennek semmi köze a koromhoz, anya. Tényleg lefekszel
apával, amikor tudod, hogy minden este Victoriával alszik egy
ágyban? Ezért nem vagy hajlandó elköltözni? Azt képzeled,
majd visszatér hozzád?
Feláll, és elsétál mellettem a fürdőszobája felé. A  tükörbe
nézve megdörzsöli a szemét, hogy eltüntesse a szempillaspirál
nyomait.
–  Ezért öltözöl ki mindennap? Mert szeretnéd visszalopni
apát?
 Megpördül, és tesz felém egy lépést.
–  Az  anyád vagyok! Nem beszélhetsz velem ilyen
tiszteletlenül!
Ezen aztán tényleg hangosan felnevetek.
– Te tényleg anyának nevezed magadat? – Ránézni sem bírok.
Megfordulok, és elindulok felfelé a lépcsőn, majd félúton
visszafordulok, és teszek lefelé két lépést. Anya a lépcső alján
áll, és engem néz. – Tizenkét éves korom óta nem vagy az
anyám. Egyikünk anyja sem vagy, és most már tudom is, miért…
Mert téged mindig csak apa érdekelt!
Felfutok a lépcsőn. A nevemen szólít, de nem megyek vissza a
szuterénbe.
–  Még néhány macska kell, és igazi bolond leszel! – üvöltök
még le neki, mielőtt rácsapnám az ajtót.
Bemegyek a szobámba, és ott is bevágom az ajtót. Az  ágyra
vetem magam, és megnézem az üzeneteimet. Két olvasatlan
van: egy apától, egy Honortől.
Apa: Sajnálom, hogy ezt látnod kellett. Beszéljük meg, mielőtt
bármilyen következtetést levonnál!
Törlés.
Honor: Tudnál fedezni holnap este?
Szuper, újabb hűtlen a láthatáron. Nem esett messze az alma
a fájától.
Én: Fedezni? Apa vagy Sagan előtt?
Honor: Mindkettő előtt. Később írok, most el kell tennem a
telefont.
Visszacsúsztatom a telefont a párnám alá. Kíváncsi vagyok,
mit titkol Sagan elől. A tegnapi vitájukból ítélve egy fickóról van
szó. Valamelyik online barátja biztosan a halálán van, és
szeretne mellette állni úgy, ahogy azt Sagan nem feltétlenül
értékelné.
Esküszöm, ez a család borzalmas. Nem csoda, hogy annyian
utálnak minket.
Az  oldalamra fordulok, és a falat, pontosabban a Sagan
rajzolta képeket nézem. Ujjammal követem a vonalakat. Már
vagy harmadjára simítom végig őket, amikor bekopognak.
Mielőtt még szólhatnék, hogy szabad, kivágódik az ajtó, és
Luck csörtet be, szénfeketére festett hajjal. Mosolyog, amivel
még jobban felmérgesít.
– Képzeld, mi történt! – mondja.
– Elképzelni sem tudom.
Lehuppan mellém az ágyra.
– Találtam munkát!
Visszagurulok a hátamra, és a falra meredek.
– Szuper. Hol?
– Emlékszel, hol találkoztunk?
– A Tractor Supplyban?
–  Nem, bár ugyanabban az utcában. A  kávézóba vettek fel.
Barista vagyok!
Mosolygok, bár semmi kedvem hozzá, de neki elég.
– A kávézó alatt a Starbucksot érted?
– Igen, a Starbucksot.
Kurtán felnevetek. Hihetetlen, hogy nem jutott eszébe a
Starbucks neve, de mivel Luckról van szó, nem lepődöm meg.
 – Ezért fekete a hajad? Ma volt állásinterjúd?
–  Nem. Igazából zöldre akartam festeni, de azt hiszem, túl
sokáig hagytam rajta a festéket. Apropó fekete, miért van itt
ilyen sötét? Ez a lámpa meggyalázza Thomas Edison emlékét! –
Megfogja a lámpám zsinórját, és meghúzza. Lekapcsolja, majd
ismét felkapcsolja.
– Nincs ablakom.
– Azt látom, de miért nincs?
A hátamra gördülök.
–  Apa minden szobát kettéosztott, amikor beköltöztünk.
Honoré lett az ablakos fele, miután felhúzták a falat.
Luck az orrát ráncolja.
– Ez nem igazságos!
– Nekem nem kellett ablak.
–  Akkor mégis jól jött ki… gondolom. – Addig helyezkedik,
amíg mellettem nem fekszik. – Miért vagy még ágyban?
Azon tűnődöm, elmondjam-e neki, mi történt apa és anya
között, de úgy döntök, hogy nem. Először apával akarok
beszélni. Remélem, hogy tévedtem. Remélem, hogy a Victoriával
kötött házasságát jobban értékeli, mint az anyámmal kötöttet,
akkor legalább elhihetném, hogy tanult valamit a családunk
szétszakításából. A  helyzet jelenlegi állásából kiindulva nem
úgy tűnik. A  szex fontosabb számára, mint a feleségei.
Fontosabb, mint a családja egysége.
–  Tényleg akkora durranás a szex? – kérdezem Lucktól. –
Miért kockáztatnak érte annyit az emberek?
–  Rossz embert kérdezel. Én nem értékelem olyan nagyra,
mint a legtöbb ember.
– Őszintén remélem, hogy én sem. – Nem akarom, hogy a szex
uralja az életemet és minden meghozott döntésemet, mint
apámét, Victoriáét vagy anyáét. Azt akarom, hogy számomra
semmit se jelentsen a szex, így kontrollja sem lehet felettem.
Ami azt illeti, nem is lenne baj, ha egyszerűen csak túlesnék
rajta.
Az oldalamra gurulok, és felkönyökölök.
– Luck?
Nyugtalanul néz rám.
– Mi az?
Idegesen nyelek egyet.
– Mit szólnál ahhoz, ha mi… szóval mi ketten…
Luck nevet, de én el se mosolyodom. Halálosan komoly
vagyok, bár úgy látszik, még a kérdést sem vagyok képes
feltenni. Mikor látja, hogy nem viccelek, felkönyököl.
– Nem, hiszen a nagybátyád vagyok!
– A mostohanagybátyám!
– Az sem jobb!
– Csak házasság révén vagyunk rokonok.
– Nem is ismersz engem!
– Jobban ismerlek, mint Angela, és vele is lefeküdtél!
Válaszomra összevonja a szemöldökét.
– Szűz vagy, Merit! Nem fekszem le veled!
A  hátára dől, mintha befejezettnek tekintené a beszélgetést,
de nem adom fel.
–  Magad mondtad, hogy az emberek túl nagy hangsúlyt
fektetnek a szüzességük elvesztésére. Csak túl akarok esni rajta!
Számodra amúgy sem jelent semmit a szex!
Egy ideig hallgat.
– Miért? Miért én? Miért most? – szólal meg végül.
Vállat vonok.
–  Nem vagyok mindenki szíve csücske – ismétlem meg a
tegnapi szavait, ahogy saját magát jellemezte. – Mostanáig nem
volt rá lehetőségem, hogy túlessek rajta.
Ahogy rám néz, látom, hogy megfontolja az ötletet. Nem
tudom, hogy azért, mert segíteni akar nekem, vagy azért, mert
pasi, és a legtöbb pasi kérdés nélkül kapna az ajánlatomon.
– Nem csípsz engem, ugye? – kérdezi.
– Hogy érted?
– Nem vonzódsz hozzám?
Átfut a fejemen, hogy hazudok neki, ha ez megkönnyíti a
döntéshozatalban, de inkább az igazság mellett döntök. Nem
akarom, hogy azt higgye, tetszik, amikor nem tetszik, még ha
most a javamat is szolgálná.
–  Nem, nem igazán. Jóképű fickó vagy, de hazudnék, ha azt
mondanám, hogy tetszel.
Rám mered.
–  Remélem, biztos vagy a dolgodban, Merit – mondja. –
Számomra a szex csak szex, és semmit nem fog jelenteni.
–  Pontosan azt is akarom, hogy ne jelentsen semmit. Ez a
lényeg.
– Tehát csak eszköz a cél érdekében?
Bólintok.
 – A célom, hogy elveszítsem a szüzességem.
Alaposan szemügyre vesz, várva, hogy meggondoljam
magam. Amikor látja, hogy nem áll szándékomban, vállat von.
– Rendben. Hozok egy óvszert.
Kipattan az ágyból, én pedig hátradőlök. Az  „óvszer” szót
akcentussal ejtette ki, egyre amerikaiasabban beszél.
Nem hiszem el, hogy ezen gondolkodom, amikor éppen most
kértem meg egy fickót, hogy feküdjön le velem. Egy fickót,
akihez nem is vonzódom.
Tényleg meg fog történni?
Akarom, hogy megtörténjen?
Igen. Túl akarok rajta lenni, letépni a sebtapaszt. Azt akarom,
hogy ne jelentsen semmit, hogy a szex triviális dolog legyen,
aminek alig van hatása az életemre. A szüleim ellentéte akarok
lenni.
Luck visszatér. Becsukja, és kulcsra zárja az ajtót.
– Nem bánod, ha lekapcsolom a lámpát?
– Még örülnék is neki.
Lekapcsolja a lámpát, és bemászik az ágyba. A  paplan alá
bújunk, és elkezdünk vetkőzni.
– Biztosan akarod, Merit?
–  Aha – mondom, ahogy lehámozom magamról a farmert.
Szívem hevesen ver, mintha a lelkiismeretem át akarná törni a
magam köré húzott falat, de nem állok meg. Teljesen
levetkőzöm.
Ahogy minden ruha lekerül rólunk, Luck közelebb húzódik
hozzám.
 – Valószínűleg nem lesz jó érzés – figyelmeztet.
Ezen elnevetem magam. Nem tudom, hogy miért.
–  Komolyan beszélek – mondja Luck, és a csípőmre teszi a
kezét. – Talán még fájni is fog.
– Nem baj, úgyse túl magasak az elvárásaim.
Még közelebb bújik, keze megáll a csípőmön.
– Szeretnéd, hogy megcsókoljalak?
Elgondolkodom a kérdésén. Nem vagyok benne biztos, hogy
meg akarom csókolni. Különösen hangzik? Az  is. Az  egész
helyzet bizarr.
– Rád bízom.
Luck bólint, és a derekamra siklik a keze. Csak akkor érzem a
készülőben levő esemény súlyát, amikor a mellemhez ér.
Próbálom lelökni magamról ezt az érzést.
Ez csak szex.
Menni fog.
A világ szinte összes felnőttje megtette már.
Nekem is menni fog.
Luck gyengéden a hátamra fordít, majd az óvszerért nyúl.
A  körülbelül fél percben, amíg felveszi, meggondolhatnám
magam, de nem teszem. Luck ekkor fölém könyököl, a karjával
tartva saját súlyát. Hátrasimítja a hajam, ami meglepően kedves
gesztus tőle, majd közénk nyúl, és széttárja a lábam. Behunyom
a szemem, ő pedig a fejem melletti párnába süllyeszti a
homlokát.
– Egészen biztos vagy benne?
– Igen – suttogom.
 Nem nyitom ki a szemem. Próbálok nem arra a tényre
koncentrálni, hogy spontán döntést hoztam, de nem igazán jut
eszembe negatív következmény. Többé nem kell aggódnom,
hogy sosem vesztem el a szüzességem, Luck pedig újabb
bejegyzést tehet a füzetébe.
– Utolsó esély a visszakozásra, Merit!
– Általában mennyi ideig tart ez? – suttogom, mire a fülembe
nevet.
– Már most ennyire rühelled az egészet?
Megrázom a fejem.
–  Nem, csak… – Elhallgatok, mielőtt még kínosabbá válna az
egész.
Mikor végre arra gondolok, hogy többé nem leszek szűz,
felvillan a telefonom.
–  Valaki keres – mondja Luck. Oldalra nézek, és a telefonom
után kotorászok. Ki akarom kapcsolni, de még mindig világít a
képernyő. Luck csak néz. Arca eltorzul, legördül rólam, és a
hátára huppan.
– Nem tudom megtenni!
– Ne már! – kiáltok fel. – Két másodperc kellett volna!
–  Sajnálom – bólint. – De amikor megszólalt a telefonod…
Mobyra emlékeztetett az arckifejezésed.
Összerándulok.
–  Nagyon hasonlít rád és Honorre. A  hideg futott végig a
hátamon!
– Ez gusztustalan! – húzom fel a paplant a mellemre.
Nem vitatkozik.
 – Minden rendben? – kérdezi.
–  Ja – bólintok, bár nem túl meggyőző a hangom. Luck
felkapcsolja a lámpát, majd felül. Elfordulok, amíg leveszi az
óvszert, és felhúzza a nadrágját.
– Nem vagy rám mérges, ugye?
Amikor már feltételezem, hogy biztonságosan ránézhetek, a
pólóját szorongatja, és szánalmas bűntudattal néz rám.
– Nem. Biztos vagyok benne, hogy találok valakit, aki elintézi.
– Persze viccelek.
Luck bocsánatkérően, de biztatóan mosolyog.
–  Bárkivel fekszel is le, jobb lesz, mint amilyen ez lett volna.
Ezt megígérhetem!
–  Az  biztos, hogy annál rosszabb nem lesz, mint ami most
történt! – nevetek, mire Luck bemutat.
–  Többnyire lenyűgöző teljesítményt nyújtok, és remek a
kivitelezésem! Ez most kivételes volt.
Tetszik a megtörhetetlen játékossága. Most éltük át a
legkínosabb élményt, amit két ember átélhet, de úgy tűnik, ez
nem fogja megváltoztatni a viszonyunkat.
Az  ajtó nyitását viszont páratlanul rosszul időzíti. Sagan
éppen arra jön, de amikor Luck ajtót nyit, megtorpan. Csak két
másodpercig mered rám, de még ezalatt is több érzés önt el,
mint a Luckkal eltöltött tizenöt egész perc alatt. Sagan a
szemembe néz, majd Luckra, majd vissza rám. Luck gyorsan
kislisszol a szobámból, és becsukja az ajtót, de nem elég gyorsan
ahhoz, hogy a nap legrosszabb részétől megmentsen.
A  fejemre húzom a paplant, és azt kívánom, bárcsak ne
történt volna meg az elmúlt tíz másodperc. Nem akartam, hogy
bárki is rájöjjön, mi történt köztem és Luck között, a legkevésbé
Sagan. Érzem, hogy a szégyen könnyei csorognak le az
arcomon.
Fulladozom a bűntudatban.
– Lebukom levegőért – suttogom.
 

 
Eltelt néhány óra, amióta majdnem elvesztettem a szüzességem.
Még mindig ugyanaz az ember vagyok, és az az érzésem, akkor
sem lennék más, ha a szűzhártyám már nem lenne érintetlen.
Nem érezném magam se szexibbnek, se nagyvilágibbnak, se
varázsütésre magabiztosnak. Semmi mást nem érzek, csak egy
kis… csalódottságot. Miért kockáztatnak ennyit az emberek a
szexért? Számomra eddig csak megsemmisülést okozott.
Annyira félek Sagan szemébe nézni, hogy még a szobámból sem
jöttem ki, mióta elment előtte. Remélem, hogy nem a
legrosszabbra gondolt, bár Luck póló nélkül hagyta el a
szobámat, Sagan pedig látta, ahogy fekszem az ágyban, a paplan
pedig épp annyira takart, hogy egyértelmű legyen: nincs rajtam
ruha.
Nem azért szégyellem magam, mert rajtakaphatott volna
azon, hogy valakivel lefekszem. Számára ez nem lényeges, mert
nem a barátom. A nővéremmel jár.
Azért szégyellem magam, mert éppen Luck volt az illető,
akivel közös rokonunk van, és ez elég felkavaró. Sagan
szemében most biztosan mélyre süllyedtem.
Vacsoraidőben Luck bejött a szobámba, és megkérdezte,
kérek-e valamit enni. Azt hitte, miatta szégyenkezem annyira,
hogy ki sem jövök a szobámból, de igazából semmi köze hozzá.
Ha őszinte akarok lenni, nem is bánom, ami történt. Csak azt
bánom, hogy Sagan tud róla.
Bármilyen kínosan érzem magam, kétlem, hogy akár csak
megközelíteném azt a szégyent, amit apa érezhet. Tudja, hogy
tudom, hogy viszonya van anyával. Biztos vagyok benne, hogy
retteg: elmondom Victoriának vagy bárkinek a családból.
Annyira kínosan érzi magát, hogy még csak be se jött a
szobámba, hogy megbeszéljük, csak egy ostoba üzenettel
próbált kommunikálni. Sajnálom, hogy ezt látnod kellett.
Beszéljük meg, mielőtt bármilyen következtetést levonnál! Más
szavakkal: örülne, ha megeskethetne, hogy senkinek sem
szólok, mi folyik ebben a házban.
Mennyi titok lebeg a falak között…
Egyetlen titokról kellett volna beszámolnom, még évekkel
ezelőtt. Mégis arról hallgattam a legmélyebben.
Apropó, hallgatás. Egy ideje senki sem mászkál a házban, ami
azt jelenti, hogy valószínűleg már mindenki lefeküdt. Azon
kívül, hogy éhes vagyok, arról is meg vagyok győződve, hogy
ma még Wolfgangot sem etette meg senki. Kimegyek a
konyhába, és előveszek egy adag mirelit kaját. Beteszem a
mikróba, majd előveszek egy tálat a mosogató alól, hogy
megtöltsem kutyatáppal.
Éppen kiöblítem, amikor apa végre összeszedi magát, hogy
szembenézzen velem. Amikor becsuktam a mikró ajtaját,
hallottam, hogy nyílik a hálószobájuk ajtaja, és a konyhába
tartó lépteit is hallottam, amikor elővettem a tálat. Azt is
éreztem, hogy habozik, amíg a tálat öblítettem ki.
Most pedig köztem és a hátsó ajtó között áll.
–  Meg kell etetnem Wolfgangot – jelentem ki, olyan hangon,
amivel jelzem, hogy a kutya etetésén kívül mást nem óhajtok
tenni. Legkivált a hűtlenségéről nem akarok vele beszélgetni.
– Merit – néz rám könyörögve. – Muszáj erről beszélnünk!
Megkerülöm, hogy a táposzacskóhoz lépjek.
–  Valóban? – kérdezem, ahogy a tálba kanalazok némi tápot.
Megfordulok, és apára nézek. – Valóban beszélgetni akarsz
velem erről, apa? Megmagyarázod végre, miért kezdtél
viszonyba anya háta mögött, amikor a legnagyobb szüksége lett
volna rád? Megmagyarázod, miért választottad Victoriát a
családod helyett? Megmagyarázod végre, miért szexeltél
anyával a szuterénben, miközben mindenki azt hitte, hogy
dolgozol?
Gyorsan felém lép.
– Csitt, kérlek! – pisszeg.
Rémültnek tűnik, mintha Victoria meghallhatná ezt a
beszélgetést. Nevetnem kell rajta. Ha nem akar lebukni, miért
tesz olyasmit, ami kiderülhet?
Bólintok.
– Értem, persze. Nem akarsz beszélni arról, milyen szánalmas
férj vagy, csak azt szeretnéd, ha megígérném, hogy nem
mondom el senkinek!
 – Igazságtalan vagy, Merit.
Igazságtalan? Van képe igazságot emlegetni? Nem
mondhatnám, hogy az elmúlt években nagyon felnéztem volna
rá, de ma az a kevés tiszteletem is elpárolgott, ami eddig még
megmaradt.
– Nyugodj meg, apa, nem mondom el senkinek. Nem hiányzik
egy újabb ok, amiért utálhat téged a család!
Ekkor lejár a mikró időzítője. Apa odakapja a fejét a hangra,
én pedig kihasználom, hogy megtörte a szemkontaktust, és
kimegyek a hátsó ajtón. Az udvarra szerencsére már nem követ.
Átmegyek az udvaron, és Wolfgang házához lépek. Még
mindig fekszik, éppen csak felnéz rám, még a táp sem hozza
lázba. Lehet egy kutya depressziós? Ilyenkor segíthet az emberi
Xanax? Ha igen, adhatnék neki anya gyógyszeréből.
Leülök a kutyaház mellé. Wolfgang egy kicsit előrébb mászik,
és az ölembe teszi a fejét. Megnyalja a kezem. Ez a legkedvesebb
gesztus, amit ma bárkitől is kaptam. Wolfgang legalább örül
nekem.
–  Nem is vagy olyan rossz fej, ugye? – vakarom meg a füle
tövét, mire finoman csóválni kezdi a farkát. Jó, a csóválás talán
túlzás. Inkább csak szinte görcsösen rángatja, mintha olyan
régen lett volna boldog, hogy mostanra a farokcsóválás
mikéntjét is elfelejtette.
– Hozok neked egy kis vizet.
Megfogom az üres vizestálat, elsétálok a ház végébe, és
megnyitom a csapot. Balra, Sagan ablakára sandítok. Ég a
lámpája, tehát valószínűleg rajzol. Kíváncsi vagyok, mit.
Biztosan a szüzességem elvesztésének hátborzongató
értelmezését.
Túltöltöm a vizes tálat, és a cipőmre loccsan a víz.
–  Basszus! – lépek vissza. Kiöntök némi vizet a tálból, és a
földre dobom a slagot.
– Merit?
Megfordulok, de senki sincs mögöttem.
– Erre!
Sagan az, az ablakából szólít meg. Elhúzza a függönyt, és az
ablakpárkányra könyököl.
A csapon kotorászok, de Sagan jelenléte idegbeteggé változtat.
Észre sem veszem a csaptelepet tartó fémdrótot, amíg meg nem
vágom rajta a csuklómat.
– Áu! – kiáltok fel, és felugrom. Amikor megfordítom a kezem,
már vér gyöngyözik a seben.
– Minden oké? – hajol Sagan közelebb a szúnyoghálóhoz.
– Megvágtam magam. Semmi gáz, csak egy karcolás.
–  Hozok egy ragtapaszt. – Behúzza a függönyt, és hallom,
ahogy körbejár a hálószobában.
Basszus, idejön!
Becsukom a szemem, és mély levegőt veszek, hátha
elhitethetem magammal, hogy nincs bennem szégyen.
Remélem, nem hozza szóba, amit ma látott. Biztosan nem teszi,
mert semmi köze hozzá.
A pólómba törlöm a csuklóm, majd odaviszem Wolfganghoz a
tál vizet, és ismét leülök mellé a földre, amikor nyílik a hátsó
ajtó. Az  udvar sötétbe borul, de telihold van, ami azt jelenti,
hogy kénytelen leszek Sagan szemébe nézni, ahogy a normális
emberek teszik.
Wolfgang felemeli a fejét, és morogni kezd, amikor Sagan a
közelünkbe ér. Megsimogatom a fejét.
– Semmi baj. Jó kutya vagy.
Az  érintés megnyugtatja Wolfgangot. Ismét az ölembe
fészkelődik, és felsóhajt.
Sagan odaér hozzánk, leguggol, majd átad egy ragtapaszt.
Átveszem tőle, és kibontom. Szerencsére nem ő akarta
beragasztani a sebem, mert akkor meglátta volna, mennyire
remegek.
–  Tehát ő a hírhedt Wolfgang? – Kinyújtja a kezét, hogy
megsimogassa. Wolfgang hagyja. Arról már említés se essék,
hogy Wolfgang feje az ölemben fekszik, tehát Sagan megérint
valamit, ami az ölemben van, én pedig hirtelen nem kapok
levegőt. – Szép kutya.
Sagan guggolásból ülésbe ereszkedik. Olyan közel van, hogy a
térde hozzáér az enyémhez. Elakad a lélegzetem, de igyekszem
uralkodni magamon. Sagan keze még mindig Wolfgang fején
nyugszik.
– Mindig ilyen levert?
Az  egyik vállam megvonom, miközben épp a csuklómra
teszem a ragtapaszt.
– Régen nem volt ilyen. Szerintem depressziós.
– Hány éves?
Arra gondolok, mikor kezdődött apa és Brian tiszteletes
háborúja. Nyolc- vagy kilencéves lehettem.
 – Tíz év körül járhat, azt hiszem.
Válaszom hallatán Sagan felsóhajt.
– Akkor lehet, hogy már nincs sok ideje hátra.
– Hogy érted? A kutyák tovább élnek tíz évnél, nem?
– Néhány fajta igen, de a fekete labradorok átlagosan tizenkét
évig élnek.
– De most nem haldoklik. Csak gyászol.
Sagan megsimogatja Wolfgang hasát.
–  Nézd csak! – mondja, és megfogja az egyik kezemet, majd
ugyanoda érinti, ahol az imént az ő keze járt. – Feldagadt a
gyomra. Ez néha előre jelzi a halálukat. És mivel egyébként is
levert…
Torkomon akad a levegő, és különös hang szakad ki belőle,
mintha egyszerre kiáltanék fel és köhögnék a hitetlenkedéstől.
Eltakarom a szám, de a torkomban érzett nyomástól könny
szökik a szemembe. Miért vagyok szomorú? Egész életemben
utáltam ezt a kutyát. Miért érdekelne, ha haldoklik?
–  Holnap kihívom az állatorvost – mondja Sagan. – Nem árt,
ha ránéz.
–  Szerinted vannak fájdalmai? – kérdezem suttogásnál alig
hangosabban. Érzem, hogy kicsordul a könnyem. Megpróbálom
diszkréten letörölni, de nem sikerül. Sagan áthatóan néz rám,
tehát minden bizonnyal észrevette.
Ajkán kis mosoly látszik.
– Nézzenek oda! – szólal meg csendesen. – Meritnek van szíve.
A  szememet forgatom, és most már mindkét kezemmel
simogatom Wolfgangot.
 – Úgy gondolod, hogy nincs szívem?
– Az igazat megvallva elég… nyers benyomást keltesz.
Nem vártam tőle őszinteséget. Fel is nevetek.
– Azt akarod mondani, hogy hülye liba vagyok?
Megrázza a fejét.
– Ilyesmit sosem mondanék rád.
Persze, nem mondaná ki, de ez nem jelenti azt, hogy ne
gondolna rá. Sagan nem mondja ki hangosan a gondolatait.
Talán így nevelték. Esetleg valamiféle szent. Talán földre szállt
angyal, aki az erkölcseimet teszi próbára.
Wolfgang az oldalára gördül, és közelebb húzódik hozzám.
Felpillantok Saganre, de amikor látom, hogy engem néz, ismét a
kutya felé fordulok. Megint kísérletet teszek rá, hogy találjak
valami kellemetlen jellemvonást Saganben.
– Mire vagy allergiás?
Sagan oldalra billenti a fejét.
–  Semmire – mondja zavartan. – Miért? Ez elég különös
kérdés.
–  Tegnap a kocsiban azt mondtad, hogy allergiás lettél
valamire, amit ettél. És hogy a kórházban találkoztál Honorrel.
–  Ó, hát erről van szó – mosolyodik el könnyedén bólintva.
Habozik egy kicsit, majd folytatja: – Hazudtam. Honor kedvéért.
Hát persze. A jó barát megteszi ezt a barátnőjéért.
– Melyik része volt hazugság? Hogy allergiás vagy, vagy hogy
semmire sem vagy allergiás?
Sagan letép egy fűszálat, és az ujjai között forgatja.
–  Egy barátom révén találkoztam Honorrel. Őt látogattam a
kórházban – ejti le a fűszálat. – És Honor is.
Várom, hogy kifejtse, de most is kurta és üres marad, amit
mond. Gondolom, bűntudatból hazudott a kórházban
történtekről. Nem akarja, hogy bárki tudja, hogy a haldokló
barátja révén találkozott Honorrel, és a jelek szerint mindketten
ugyanarra a lányra buknak. Ezt a káoszt!
Ez megmagyarázza a tegnapi veszekedésüket, és azt is, hogy
Honor el akarja titkolni Sagan elől, hogy még mindig látogatja a
barátját.
Nem tudom, miért, de ez elégedetté tesz. A tudat, hogy Honor
mindkettejükkel randizik, és hogy Sagan úgy jár vele, hogy
közben velem is flörtölget… úgy érzem, én vagyok hármunk
közül a legjobb ember, holott korábban azt hittem, én vagyok a
legrosszabb.
–  Mi történt veled és Honorrel? Mintha lenne köztetek némi
ellenségesség – kérdezi.
– Csak egy kicsi? – nevetek.
– Ez mindig is így volt? – kérdezősködik tovább.
Arcomról lehervad a mosoly, és megrázom a fejem. Lenézek
Wolfgangra.
–  Nem. Régen közel álltunk egymáshoz. – Eszembe jut, hogy
nem akartunk aludni, ha a másik nem volt a szobában. Ruhákat
cseréltünk, hogy összezavarjuk apát, és megbeszéltük, mekkora
szerencsénk van, hogy ikrek vagyunk.
–  Neked van testvéred? – nézek Saganre. Összevonja a
szemöldökét, de hamar eltűnik arcáról a felhő.
– Igen, egy kishúgom.
 – Hány éves?
–  Hét. – Arca nyugodt. Eltűnődöm, hogy a kishúga vajon
annyira hiányzik-e neki, hogy nem akar róla beszélni.
– Gyakran találkoztok?
Problémás területre tévedhettem, ami a családját illeti, mert
mélyen felsóhajt, és hátradől, hogy a kezére támaszkodjon.
– Az igazat megvallva sosem találkoztam vele.
Nahát, ennek biztosan megvan a története, de érzem a
hangjában a szomorúságot. Előrehajol, és megsimogatja
Wolfgangot, mintha ezzel le is akarná zárni a témát. Úgy tűnik,
nem akar bővebben beszélni a családjáról. Csalódottnak érzem
magam, mert azt szeretném, ha úgy érezné, velem szabadon
beszélhet, de nyilvánvalóan nem ez a helyzet. Kíváncsi vagyok,
vajon Honorrel beszélget-e így.
Honor neve nehéz teher a vállamon. A térdemre könyökölök,
és megtámasztom az állam.
–  Nem akartál valaha másféle családot? Olyat, ahol
kommunikálnak egymással az emberek? – kérdezem.
– Mindennél jobban – mondja.
–  Én szeretném, ha Honorrel és Utah-val ilyen lenne a
kapcsolatunk. Egyáltalán nem állunk közel egymáshoz, és ha
egyetemre megyünk, aligha fogunk többet beszélgetni. Most is
csak azért beszélünk egymáshoz, mert együtt lakunk.
– Még nem késő ezen változtatni.
Mosolyt próbálok erőltetni magamra, de nincs annyi erőm,
hogy úgy tegyek, mintha egyetértenék vele. Sosem fog
megváltozni a családom.
 –  Nem tudom, Sagan. Ebben a családban rengeteg a teher.
Van olyan ember, akinek szerencséje van, és megérti a családja,
de sokan… – Küzdök a váratlan, kínos könnycseppel. – Sokan
kénytelenek együtt élni a családtagjaikkal, akik mást se tesznek,
csak hibáznak. És semmiért nem kell se bocsánatot kérniük, se
megfizetniük.
Amikor már biztos vagyok benne, hogy nem fog kibuggyanni
az a könnycsepp, Saganre nézek. Együttérzően figyel,
kisugárzásában van valami csendes bátorítás. Talán azért, mert
nem ítélkezik, úgy hallgat meg. Bólint, mintha értené, amit
mondok, de végül vállat von.
– Nem minden bűn érdemel büntetést. Olykor a megbocsátás
az egyetlen válasz.
Önkéntelenül is elfordulok, mert válasza mintha pofon ütött
volna. Bárcsak képes lennék így gondolni a családomra, de
kétlem, hogy volna bennem ennyi megbocsátás.
Sagan felhúzza a jobb lábát, és a térdére támasztja az állát,
karjával átöleli a lábszárát. Tekintete a hátsó udvar sötétségébe
réved.
– Merit?
Behunyom a szemem. Nem akarok ránézni, mert már a
hangjából hallom, hogy olyasmit fog kérdezni, amire nem
akarok válaszolni.
–  Mi az? – kérdezem. Mire végre ránézek, a szívem szinte
felrobban. Az biztos, hogy legalább háromszorosára duzzad.
– Mi történt ma a szobádban?
Azonnal elfordítom a fejem. Ne kérdezzen rá, mit látott,
könyörgöm…
– Te és Luck…
Jaj, dehogynem kérdez rá.
– Lefeküdtél vele?
Megdöbbenek, milyen nyíltan teszi fel a kérdést. Kinyitom a
szám, majd be is csukom, mert túlzottan szégyellem magam a
válaszhoz, ráadásul mérges is vagyok. Mi köze hozzá?
A  haldokló barátja barátnőjével szexel, mit érdekli, hogy én
kivel teszem ezt?
A szememet forgatom, és felállok.
– Micsoda tolakodó kérdés ez! Különösen tőled!
Úgy tűnik, kicsit szégyelli magát, de nem kér bocsánatot, csak
némán figyel, ahogy visszamegyek a házba. Egyenesen a
szobámba megyek, és becsukom az ajtót. Csak akkor jut
eszembe, hogy a mikróban vár a kajám, amikor ráfordítom a
zárat.
– Remek – motyogok. Nem fogok kimenni a szobámból, pedig
utálok éhes lenni. Feldühít, és ha eleve morcos vagyok, akkor kő
kövön nem marad előttem. Dühös vagyok, éhes vagyok, és ha
már felkaptam a telefonom, még Honor üzeneteit is el kell
olvasnom.
Az ágyra vetem magam, és visszagördítek az első üzenetre.
Honor: Tehát a holnap este. Meglátogatom Colby barátomat.
Dallasba kell mennem, és nem jövök haza késő éjjelig.
Honor: Reggel megígértem Sagannek, hogy nem megyek. Nem
tudhatja meg.
Honor: És apa sem, mert ő is mérges lenne.
 Bosszant, hogy minden mondatot külön üzenetben ír. Miért
nem tud egy komplett üzenetet írni?
Honor: Sagan holnap este tíz után végez a munkában. Kilenckor
írok neki, hogy fáradt vagyok, és lefekszem. Vele nem lesz
probléma.
Honor: Apa viszont észreveheti, hogy nem vagyok otthon. Neki
is azt mondom, hogy nem éreztem jól magam, és korán
lefeküdtem. Ha meg akar nézni, mondd meg neki, hogy te már
rám néztél, és jól vagyok.
Honor: Bezárom a szobám ajtaját. Így senki sem tud bemenni,
és nem találja majd üresen.
Honor: Megkaptad az üzeneteimet?
Honor: Merit?
Honor: Most az egyszer falazol nekem? Jövök neked eggyel.
Ezen felnevetek. Tettem valaha bármit, amivel szívességet
érdemeltem ki?
Merit: Persze.
Honor: Köszönöm!
Merit: Egy gyors kérdést azért engedj meg. Miért teszed ezt
Sagannel?
Honor: Egyszer az életben megállnád, hogy nem teszel
megjegyzéseket?
Merit: Rendben, holnaputánig kibírom.
Honor: Köszönöm.
Leteszem a telefonom, és lekapcsolom a villanyt. Koromsötét
lesz a szobában. Se ablak, se kinti fény. Semmit sem látok. A nap
folyamán most először érzek valami halvány békét.
Kíváncsi vagyok, ilyen-e a halál. A semmi.
 
 Kilencedik fejezet
 
 
 
– Mielőtt lefekszel, nézz be Honorhöz, szüksége van-e valamire!
– mondja apa.
Honor, a beteg testvérke, aki egész este a szobájában
nyögdécsel. Szegény pára.
– Ma már vittem neki kaját – hazudom. Kihúzom a mosogató
dugóját, és leeresztem a vizet. Ma Honornek kellett volna
mosogatnia, de mivel nincs itt, én tettem meg. Ezt is bevasalom
rajta.
– Vett be gyógyszert? – kérdezi apa.
Bólintok.
–  Igen, vittem neki, miután végighányta a fürdőszobát. – Ha
már hazudok érte, legalább hadd szórakozzak egy kicsit. – De
semmi vész, csekély fél óra alatt feltakarítottam. Mindent
hányás borított, még a törülközőket is kimostam.
Apa beveszi a mesét.
– Nagyon kedves tőled!
– Erre valók a testvérek!
Lehet, hogy be kellene fejeznem, kezdek túl átlátszóan
hamukázni.
–  Remélem, nem fertőző – mondja Victoria. – Már csak egy
vírus hiányozna, amikor jövő héten ellenőrzést kapunk!
Jó hallani, mennyire aggódik a beteg testvéremért.
–  Jó éjt, Merit! – mondja apa. Még mindig bizonytalanul néz
rám, aggódik, hogy feltárom iszonyú titkát.
Rámosolygok.
– Jó éjt, apa! Szeretlek!
Nem mosolyog, tudja, hogy csak szemétkedem vele. Illetve,
ahogy Sagan mondta tegnap: nyers vagyok.
Lekapcsolom a lámpákat a konyhában, és zuhanyozni
megyek. Épp, mielőtt betérnék a fürdőszobába, üzenetet kapok.
Honor: Gyanakszik valaki?
Merit: Nem. Mindenki lefeküdt.
Honor: Fú, oké. Most írtam Sagannek, hogy alszom. Köszi, jövök
eggyel!
Merit: Kettővel, mert ma neked kellett volna mosogatnod.
Szívesen.
Honor: A következő hónapban végig én mosogatok, ha
szeretnéd.
Merit: Erről készítek egy képernyőfotót.
Zuhanyozás közben végiggondolom a tegnap esti, Sagannel
folytatott beszélgetést. Nem hiszem el, hogy volt képe Luckról
kérdezni. Lehet, hogy összekeverem a pofátlanságot a
bátorsággal? Akárhogy is, átlépett egy határt. A  testvéremmel
jár, nem velem. Inkább azon aggódjon, hogy Honor kivel
fekszik le.
Ahogy kiszállok a zuhany alól, letaglóznak az elmúlt éjszaka
érzelmei. Azt hiszem, azért vagyok mérges, mert örültem neki,
hogy Sagan kicsit féltékenynek tűnt, amikor Luckról kérdezett.
Nem akarok így érezni. Nem akarom, hogy egy pasi még jobban
elmérgesítse az Honorhöz fűződő viszonyomat. Akkor sem, ha
fene tudja, mit csinál most Honor.
Sagan mindjárt hazaér. Ha addigra nem rejtőzöm el a
szobámban, hazudnom kell neki. Honorről fog kérdezni.
Érdeklődik, hogy érezte magát, evett-e rendesen, lehet, hogy be
is akar majd nézni hozzá, de azt kell hazudnom, hogy jól van.
Ez nem igazságos. Tudom, hogy nem ártatlan a helyzetben, de
legalább Honorrel szemben őszinte, miközben Honor a
haldokló legjobb baráttal, Colbyval lóg. Olyan, mint apa. Vagy
mint az anyánk.
A  mosókonyhába megyek, hogy kivegyem a pizsamámat a
szárítógépből. Kiszedem az egész kupacot, de csak a saját
gönceimet keresem. Honor pizsamája is itt van. Külön teszem
az övét és az enyémet is, és összehasonlítom őket.
Ezért ő a csinosabb iker, hiába vagyunk egyformák. Szexibb
hálóinget, szexibb fürdőruhát és szexibb frizurát visel. Fürdés
után szinte minden este befonja a haját, így reggelre hullámos
lesz. Engem az ilyesmi nem érdekel, szerintem nincs nagy
különbség… Legalábbis ezzel győzködöm magam. Tényleg
jobban néz ki, mint az enyém, de én úgyis mindig összekötöm,
így lényegtelen, mit csinálok vele éjszaka.
Ismét szemügyre veszem a hálóingét. Vajon milyen lenne úgy
öltözni, mint ő? Az  én pizsamám mindössze egy pamut
rövidnadrágból és pólóból áll. Az  ő hálóinge fekete selyem.
Semmit sem láttat, de annál többet sejtet. Vajon jobban
alszanak az emberek, ha elalvás közben szexinek érzik
magukat?
Honor nincs itt. Akár ki is próbálhatnám a gyakorlatban ezt
az elméletet.
Meggyőződöm, hogy zárva van a mosókonyha ajtaja, majd a
földre dobom a törülközőt, és felveszem Honor hálóingét.
Végigmérem a tükörképemet az ablaküvegben. Még mindig
nem érzem magam olyan csinosnak, mint Honor, amikor ő
viseli.
Fejemről lecsavarom a törülközőt, és ujjaimmal
végiggereblyézem a hajam, amíg eléggé ki nem bogozom ahhoz,
hogy befonhassam. Áthúzom a copfot a jobb vállam fölött,
ahogy Honor szokta, és teljesen befonom. Nincs nálam hajgumi,
de majd a fürdőszobában találok. Mivel Honor nincs itt, nem
tűnik majd úgy, mintha őt másolnám, ha így alszom éjszaka.
Lekapcsolom a mosókonyhában a lámpát, és a fürdőszoba
felé tartok egy hajgumiért.
– Jobban érzed magad?
Mozdulatlanná merevedek. Sagan éppen a bejárati ajtót zárja
be. Minden lámpa le van kapcsolva, kivéve a konyhai
elektromos berendezések fényeit.
Basszuskulcs!
Összetéveszt Honorrel.
Nem vallhatom be, hogy nem ő vagyok. Hogy magyarázom ki,
hogy Honor hálóingét viselem, és a hajamat is éppen úgy
fontam be? Jaj, de kínos! Miért ilyen kínos minden, ha Saganről
van szó?
 –  Aha – mondom, és eltorzítom a hangom, hogy úgy
hangozzon, mint Honoré. Kellemesebben.
Elindulok a folyosón, de földbe gyökerezik a lábam, amikor
rájövök, mibe keveredtem. Nem mehetek a saját szobámba,
mert Sagan nem fogja érteni, miért az én szobámba megy
Honor. Az  ő szobájába sem mehetek be, mert bezárta, és nála
van a kulcs. 
– Davidet kirúgták a stúdióból – szólal meg Sagan.
Fogalmam sincs, kicsoda David. Sagan leveszi a kabátját, én
pedig továbbra is kővé meredve állok a folyosón.
– Épp ideje volt.
Sagan oldalra billenti a fejét, és zavartan felnevet.
– Mit mondasz?
Ó, tehát David kirúgása rossz dolog. Azt sem tudom, hol
dolgozik Sagan! Ennek nagyon rossz vége lesz.
– Nem úgy értettem – mondom. – Csak azt akartam mondani,
hogy sejthető volt.
Legalábbis remélem, hogy az volt.
Sagan bólint.
–  Tudom, hogy az ő hibája, hiszen alig járt be dolgozni, de
akkor is sajnálom. Négy gyereke van.
A hűtőhöz megy, és kinyitja az ajtaját. Mindent eláraszt a fény,
beleértve engem is. Félek, hogy észrevesz valamit, amiből rájön,
hogy nem én vagyok Honor, ezért kisétálok a fénykörből, és
elindulok a kanapé felé. Sagan követ a nappaliba, és amikor
leülök, mellém huppan, majd felteszi a lábát az asztalra. Rajtam
keresztül nyúl a távirányítóért. Magam alá húzom a lábam, és
próbálok odébb húzódni tőle. És ha meg akar csókolni? Hogy
mászom ki ebből?
Hányingert tettethetnék. A  fürdőszobába futhatnék, és
bezárkózhatnék, de követne, és ahogy őt ismerem, az ajtó előtt
várná meg, míg végzek.
Bekapcsolja a tévét. A  fény még a hűtő fényénél is erősebb.
Még jobban összegubózom. Érzem, hogy a tenyerem izzadni
kezd az idegességtől, és ha nem lenne elég, hogy mellette ülök,
még meg is érint. Hajamat a fülem mögé simítja. Mintha nem
lenne szükségem levegőre a túléléshez.
– Jól vagy?
Nagyot nyelek, és bólintok. Túl száraz a szám a beszédhez.
– Honor.
Szeretné, ha ránéznék. Te jó isten! Honorként kell a szemébe
néznem, nem önmagamként. Csak el kell mindent mondanom.
Szembefordulok vele, hogy megmagyarázzam az elmúlt öt
percet, de az arckifejezése elnémít. Úgy néz rám, ahogy
Honorre nézne, illetve… úgy néz Honorre, ahogy szokott, de én
nem Honor vagyok. Én én vagyok, és Sagan olyan tekintettel
illet, mintha én jelenteném számára a világot.
– Még mindig haragszol?
Megrázom a fejem.
– Nem.
Ez az igazság. Én nem vagyok rá dühös, de fogalmam sincs,
hogy Honor mérges-e.
Bólint, és megszorítja a kezem.
– Tudod a véleményem, de nem akarom megmondani neked,
mit tegyél, vagy mit ne.
Micsoda szörnyű ember Honor, amiért ezt teszi! Amiért
hazudik neki, amiért megcsalja! Annyira szeretném elmondani
Sagannek, de a tudat, hogy a saját barátjának is hazudik,
valahogy igazolja Honor tetteit is. Nem tudom, miért, de
Honorhöz köt a hűség. Azt hiszem. Nem tudom.
Összezavarodtam.
Behunyom a szemem, mert kezdem feladni az
életfunkcióimat. Olyan közel van hozzám, hogy azon jár az
agyam, vajon ismét mentafagyi íze lenne-e? Mindent
megadnék, hogy ismét megkóstolhassam.
Honor nem fogja megtudni. Nincs is itt. Ha megtörténik, az ő
hibája lesz, nem az enyém. Az  egész helyzet az ő hibája, ő
hetyeg most valami fickóval. Talán ez a karmája.
Azt teszem, ami a legjobban megy nekem: gondolkodás nélkül
cselekszem.
Előrehajolok, és az ajkam az övére nyomom. Keze a vállamra
siklik. Amikor elhúzódom, éppen hallom, hogy a nevét mondja.
– Honor.
Gyűlölöm hallani.
Nem akarom, hogy a nevét mondja, csak hogy csókoljon meg.
Az  ölébe csúsztatom a lábamat, amíg lovagló ülésben leszek
rajta. Behunyva tartom a szemem, kezem felsiklik a nyakán.
Nem akarom, hogy észrevegye, nincs a szememben
kontaktlencse. Honor mindig hordja, én sosem.
Érzem, ahogy a derekamba vájnak az ujjai, és várom, hogy
úgy csókoljon meg, ahogy első alkalommal, de habozik. Én
azonban türelmetlen vagyok, ismét megcsókolom, de
ellenkezéssel találkozom. Ez nem olyan, mint az első csókunk,
most keményen összezárja az ajkait. Keze a derekamról a
karomra, majd a csuklómra siklik, és lehúzza magáról a kezem.
– Mit művelsz? – kérdezi.
Kinyitom a szemem, csak hogy zavart tekintetével
találkozzak. Visszahúzódom annyira, hogy legyen terünk
összeszedni magunkat, de nem elég messzire. Hüvelykujja
megérinti a csuklóm belső oldalán éktelenkedő ragtapaszt, majd
rápillant. Ő  adta nekem. Ezzel ragasztottam be múlt éjjel a
sebemet. A saját csuklómon, nem Honorén.
Kapkodva veszem a levegőt, mikor az arcán a zavarodottság
átadja a helyét a felismerésnek. A ragtapaszt nézi, majd engem.
– Merit?
Nem mozdulok, még kifogást sem keresek. Úgy vagyok
öltözve, mint Honor, és éppen az ölében ülök. Ebből nem
magyarázom ki magam. Korábban sosem imádkoztam
gutaütésért, de ebben a percben minden porcikám azért
fohászkodik, bárcsak agyoncsapna egy villám.
Őt nézem, és várom, hogy undorában ellökjön, de csak
mereven bámul rám. Végre elengedi a csuklómat, de ahelyett,
hogy megragadná a vállam, hogy odébb taszítson, az arcomat
ragadja meg.
És elemi erővel megcsókol.
Engem.
Nem Honort.
Behunyom a szemem, és teljesen átadom magam neki.
A  mellkasába, a karjába, a szájába olvadok, amikor nyelve az
enyémhez ér, feladom, hogy reagáljak rá. Mintha az agyam
megszüntette volna a végtagjaim vezérlését, és valami
földöntúli erő vette volna át az irányítást. A hajába túrok, keze a
hátamra, majd a derekamra siklik. Nem olyan, mint az első
csókunk.
Jobb.
Valódi.
Velem.
Nem Honorrel.
A  szája ízek zűrzavara, mind uralkodni akar a másikon.
Minden ízt egyszerre érzek, az édes cukrot és a savanyú sósat.
Ez a válasz az imámra? Honor annyira borzalmasan bánik vele,
hogy nincs más választása, mint hogy rám fanyalodjon?
Kilököm az agyamból Honor gondolatát, amikor Sagan a
kanapéra lök. Nem szakad el az ajkamtól, ahogy fölém térdel.
Mindketten ugyanolyan hevesen akarunk mindent a másikból,
amit csak el tudunk venni. Annyira szürreálisnak tűnik, hogy
mosolyogni támad kedvem, de mégis annyira komoly, hogy
legszívesebben sírnék. Az érzelmeim betöltik a testem, csakúgy,
mint Sagan keze. Lecsúszik a combomon át a lábamon,
megragadja a térdhajlatomat, és a derekára vonja a lábamat.
Az  új testhelyzet hatására mindketten levegőért kapkodunk.
Megtöri a csókot, de csak azért, hogy a nyakamra tévedjen az
ajka.
– Merit! – mondja két csók között.
Az  örökkévalóságig tudnám hallgatni, hogy így zihálja a
nevemet.
– Merit! – szólal meg ismét, ajka az állkapcsomon. – Mi ez?
Megrázom a fejem, nem akarom, hogy megkérdőjelezze a
történteket. Ne hagyd abba! Gyerünk! Zöld a lámpa!
Sagan azonban valamiért sárga lámpaként értelmezi a zöld
jelzést, és megáll. Homlokát az arcomhoz támasztja, hogy
levegőhöz jusson a csókok között. Én is levegőért kapkodok.
– Merit… – mondja ismét, és felemelkedik, hogy rám nézzen.
Az  arcomat, majd a mellkasomat és végül ismét az arcomat
fürkészi. – Miért viseled ezt?
Most már a tenyerén támaszkodik meg, többé nem rám
nehezedik a súlya. Azt szeretném, ha ismét rám ereszkedne,
próbálom visszahúzni, de elvonja az arcát a kezemtől. Egyik
kezére támaszkodik, hogy megérintse a hajfonatomat, a
tenyerébe fogja, és ujjai végigsiklanak rajta. Tekintete a
hajfonatom, az arcom, a hálóing, majd ismét a hajfonatom és az
arcom között jár ide-oda.
Nem tetszik ez a fürkésző tekintet.
Sagan felül, előttem térdel a kanapén. Lábaim még mindig
közrefogják.
– Miért viseled Honor ruháját?
Feltápászkodom, és elhúzom tőle a lábam. Egymást nézzük,
de sokkal magasabb, mint én, még térdelve is fölém tornyosul,
és kérdőn néz rám. Behunyom a szemem, mire gyengéden
megérinti az állam.
– Na, Merit… – suttog. – Nézz rám!
Megteszem. Bármit megtennék, amit ilyen édes és védelmező
hangon kér. Hátrasimítja a hajam, és megismétli a kérdést.
– Miért öltöztél fel úgy, mint Honor?
Érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Megrázom a
fejem, hátha attól elapadnak.
– Kíváncsi voltam.
Sagan elengedi az arcom, keze az ölébe hull.
– Mire?
Vállat vonok.
–  Tudni akartam, milyen érzés Honornek lenni. Aztán
besétáltál az ajtón.
Összeszorítja a száját, majd a hajába túr, és leül a kanapéra.
Már nem néz rám.
–  Miért akartál megcsókolni, mielőtt még nem jöttem volna
rá, hogy te nem ő vagy?
Felsóhajtok, de remeg körülöttem a levegő. Az  egész testem
remeg. Félek az igazságtól. Nem vagyok olyan jó, amilyennek
Sagan láthatóan hinni akar.
–  Nem tudom. Csak megint meg akartalak csókolni, azt
hiszem.
Kezemet az arcomra tapasztva mellé esek a kanapéra, mintha
nem lett volna elég egy megsemmisítő élmény erre a hétre.
Érzem, hogy Sagan feláll, és hallom, hogy fel-alá járkál.
Amikor megáll, kinyitom a szemem. Kezét a csípőjére téve
engem néz.
– Azt hiszed, Honor és én… – Kezével a kanapé felé int. – Azt
hiszed, vele is ezt teszem? Hogy így vagyok együtt vele?
Leesik az állam, de becsukom a szám. Összezavar a kérdése.
 – Miért, nem?
Egy pillanatig némán, hitetlenkedve bámul rám. Aztán…
– Nem.
Mintha igazat mondana… de biztosan hazudik. Persze hogy
csinálnak ilyesmit, persze hogy csókolóznak!
–  Merit, Honor a barátom. A  legjobb barátommal jár, akivel
sose tennék ilyet. – Felsóhajt. – Bonyolult helyzet.
– De… – rázom meg a fejem. Jobban össze vagyok zavarodva,
mint valaha. – Akkor miért tesztek úgy, mintha járnátok?
Sagan kétkedve nevet fel, majd felnéz, és a plafonra bámul.
– Nem teszünk úgy. Csak te döntöttél úgy, hogy így látod.
Visszagondolok az elmúlt néhány hétre. Csak akkor került
szóba Honor barátjaként, amikor én hivatkoztam így rá.
Egyszer sem mondta, hogy Honor barátja lenne, és néhány
öleléstől eltekintve sosem láttam, hogy csókolóznának is. Csak
az uszodában fogták meg egymás kezét.
Ez azonban nem magyarázat arra, miért csókolt meg azon a
napon, amikor a régiségboltban szegődött a nyomomba. Azt
hitte, én vagyok Honor… akkor csókolt meg. És a tegnapi
veszekedésük Colbyról…
Eltakarom az arcom, ahogy próbálom elkülöníteni az
érzéseimet. A történteket.
–  De tegnap, amikor arról veszekedtetek, hogy Colbyt
meglátogatja…
– Colby a barátom – vág közbe. – De Honor is. Nem jó nézni,
hogy ilyen egészségtelen viszonyba keveredik. Ha nem hallgat
rám, mérges leszek, és összeveszünk. Barátok közt az ilyesmi
normális!
– Ó!
Sagan ismét fel-alá kezd járkálni, a kanapé egyik végétől a
másikig megy, majd megáll előttem.
– Miért csókoltál meg, amikor még azt hittem, te vagy Honor?
Biztos vagyok benne, hogy már megválaszoltam ezt a kérdést.
–  Már megmondtam… – nézek rá, de most először tűnik
haragosnak. Befogom a szám.
Lassan, uralkodva magán, felsóhajt.
–  Akkor tisztázzuk… – mondja. – Azt hitted, Honorrel járok,
ezért úgy tettél, mintha ő lennél, és megpróbáltál megcsókolni?
Meg akarom rázni a fejem, de nem engedelmeskedik a
nyakam.
– Sagan…
– Milyen ember tesz ilyet a saját testvérével, Merit? – fintorog,
és elfordul, majd a tarkójára csúsztatja a kezét. Bemegy a
konyhába, és felkapja az egyik székről a pulóverét.
Szánalmasnak tűnhetek, amikor felállok, és teszek felé néhány
lépést.
Az ajtó felé indul, kinyitja, de mielőtt kimenne, megáll. Mikor
rám néz, szeme csupa csalódás.
– Szemétláda vagy – mondja, és becsukja az ajtót.
Visszabotladozom a kanapéra, majd megint leülök.
Szemétláda vagy.
Sok mindennek elmondtak már életemben, de szemétládának
még nem hívtak. Sokkal jobban fáj, mint bármilyen más jelző.
Azt hiszem, tévedtem. Mégis én vagyok a legrosszabb ember
hármunk közül.
 
 Tizedik fejezet
 
 
 
Várom a motor zaját, de egyik kocsi sem indul be. Sagan elment,
de nem vitt el egy autót sem, vagyis vagy sétál, vagy odakint
mászkál, amíg meg nem nyugszik. Szeretnék utánarohanni, és
könyörögni, hogy bocsásson meg, de nem vagyok benne biztos,
hogy most éppen a bocsánatát akarom, és abban sem, hogy
megérdemlem.
Átkarolom a térdem, és azon tűnődöm, hogy lehettem ilyen
vak. Feltételeztem, hogy szerelmes Honorbe, hiszen annyi
mindent csinálnak együtt. Úgy beszélnek, mintha egy pár
lennének, és valahányszor Honor barátjaként hivatkoztam rá,
senki sem javított ki. Mintha azt is akarták volna, hogy így
gondoljam.
Vagy csak Honor akarta.
A kanapé támlájára terített takaróval törlöm le a könnyeimet.
Jézus rosszallóan néz rám. A szememet forgatom.
– Jaj, hagyj már! – mondom neki. – Nem azért vagy odafenn,
hogy megbocsásd a hozzám hasonló emberek borzalmas tetteit?
A  kanapéra hanyatlok, és sikítani akarok. Felkapok egy
párnát, beletemetem az arcom, és pontosan ezt teszem. Dühös
vagyok, megalázott, mérges és csalódott. Mindez annyira távol
áll attól, amit néhány perccel ezelőtt éreztem, amikor Sagan
megcsókolt. Mintha a trópusi melegből egyenesen az Antarktisz
jeges tengereibe hajítottak volna.
Többé semmit sem akarok érezni. Az  elmúlt két nap egy
életre elengedő érzelmi viharral látott el. Elegem van ebből.
Elegem, elegem, elegem.
–  Elegem, elegem, elegem – mondom ki hangosan, ahogy
felállok a kanapéról.
Kimegyek a konyhába, felkapok egy poharat, kinyitom a hűtő
fölötti szekrényt, és előveszek egy üveg likőrt. Azt se tudom, mi
az. Sosem ittam alkoholt korábban, de mikor máskor próbáljam
ki, mint azon a héten, amikor majdnem elvesztettem a
szüzességem, és kiakasztottam az egyetlen embert ebben a
házban, aki iránt még érzek is valamit?
Nem tudom, mennyi időbe telik egy embernek berúgnia, de
félig teleöntöm a poharam. Vagy félig üresen hagyom. Optimista
vagy pesszimista vagyok? Belenézek a pohárba.
Pesszimista.
Annyit húzok le egy slukkra, amennyit csak bírok, amíg el
nem kezdek öklendezni, mintha tüzet nyeltem volna. Köhögök,
krahácsolok, és kiköpök egy keveset a mosogatóba.
– Hiszen ez undorító! – törlöm meg a szám egy papírtörlővel.
Ahogy a mellkasomban lefelé kúszik a korty, égeti a húsomat. És
még mindig érzem a dühöt, a haragot és a szomorúságot is.
Valahogy lenyelem a maradékot, és mikor kimegyek a
konyhából, magammal viszem az üveget meg a poharat is. Nem
akarok itt lenni, amikor Sagan visszajön. Benyitok a szobámba,
de magányos, üres, szomorúságot áraszt. Magamra emlékeztet.
Az üveget a szekrényemre teszem, de a pohár a padlóra zuhan.
Mindegy, amúgy is üres volt.
Első dolgom ledobni Honor hálóingét, aztán felvenni a saját
pizsamámat, és kibontani a fonatot. Feltűzöm a hajam. Már
nem akarok ő lenni, nem olyan jó mulatság, mint gondoltam.
Egyedül sem akarok maradni, és az egyetlen ember, aki
hasonlóan rosszul érezheti magát, és együttérezhet velem, az
Luck.
Nem tudom, hogy alszik-e, így olyan halkan nyitok be hozzá,
ahogy csak tudok. Besurranok a szobába, majd az ajtó felé
fordulva két kézzel csukom azt be, hogy ne keltsek zajt. Amikor
megfordulok, megkönnyebbülten látom, hogy az iroda másik
végében halvány ezüst derengést áraszt apa számítógépe,
éppen eleget ahhoz, hogy odataláljak a kanapéhoz.
Hallom, hogy Luck felhördül, amikor beljebb lopózom.
Nyikorogni kezd a matrac, mintha megfordulna.
– Luck?
A matrac ismét nyikorog, mintha Luck helyet csinálna nekem.
– Ébren vagy? – suttogom, és leülök az ágy szélére.
– A pokolba! – mondja hirtelen valaki, de nem Luck, és nem is
én.
– Merit? – Ez már Luck hangja.
– Luck?
– Mi a franc? – Ez pedig Utah-é.
Utah hangja?! Felugrom.
– Basszus! – kiált Luck. – Merit, kifelé!
 Valami összetörik a padlón. Talán a lámpa?
– Kifelé! – kiáltja Utah.
– A francba! – sziszegi megint Luck.
Akkora a zűrzavar, hogy beletelik néhány másodpercbe, amíg
összeszedem magam, és az ajtó felé indulok. Elkövetem azt a
hibát, hogy hátranézek, mikor kinyitom. Most már van elég
fény, hogy láthassam, ahogy mindketten felrángatják a
ruháikat. Utah kővé merevedik, amikor rám néz. Csak az egyik
lábát sikerült beleerőltetnie a nadrágjába, alsóneműt pedig nem
visel.
– Te jó isten! – Ez a látvány örökre belém ég.
Luck a kanapéágy másik oldalán igyekszik felvenni a
bokszerét.
Eltakarom a szemem, amikor Utah felkiált.
– Takarodj ki innen, Merit!
Bevágom az ajtót.
Kérlek, add, hogy ez csak egy rémálom legyen!
A  szobámba rohanok, felkapom a likőrös üveget, és ezúttal
még a pohárral sem bajlódom. Múljanak már el ezek az érzések,
el kell felejtenem őket, elfelejtenem, elfelejtenem! Mi a fenét
láttam az előbb? Behunyom a szemem. Nem lehetek ekkora
idióta! De akkor miért voltak meztelenül? Együtt? Az ágyban?
Luck tegnap majdnem lefeküdt velem. Azt mondta, nem tudja
megtenni, mert Mobyra emlékeztetem, de Utah
mindannyiunknál jobban hasonlít Mobyra! És most a
bátyámmal fekszik le? Ennél látványosabb elutasítást el sem
tudok képzelni.
 Mi a baj velem? Luck helyettem inkább a bátyámmal fekszik
le, Sagan leszemétládázott, miután a kanapén csókolóztunk.
Drew Waldrup tenyerében a mellemmel szakított velem.
MIÉRT TASZÍTOK MINDENKIT?
– Merit!
Utah kopogtat be, miközben fel-alá járkálok a szobámban. Mi
a francot szakítottam félbe?
Feltépem az ajtót. Utah benyomakodik a szobámba, és
becsukja maga mögött az ajtót. Dühösnek és kissé szorongónak
tűnik, amikor rám mutat.
–  Tartsd a pofád! – mondja. – Semmi közöd ahhoz, hogy mit
teszek!
Abbahagyom a járkálást, és közelebb lépek hozzá.
– Beszámoltam valaha is a titkaidról, Utah?
Haragja láthatóan elhalványul, ahogy eszébe jut, mit tett a
múltban.
–  Gondolod, elfeledkeztem róla, Utah? Tudod, mit? Nem
felejtettem el. És soha nem is fogom elfelejteni.
Ahogy összerándul, látom rajta a bűntudatot. Legszívesebben
megütném, de nem vagyok erőszakos típus, legalábbis ezt
gondolom magamról. Mielőtt kiderülhetne az ellenkezője,
kisurran a szobából, és bezárja az ajtót, éppen, amikor már
ökölbe szorult a kezem.
Gyűlölöm őt, és gyűlölöm magam, amiért senkinek sem
mondtam el róla az igazságot.
Leülök az ágyamra. Behunyom a szemem. Hányinger
kerülget, de nem tudom, miért. Azt hiszem, mindenért. Luck,
Sagan, Utah, Honor, az apám, Victoria és az anyám miatt is.
Ez a család pontosan olyan ocsmány, mint amilyennek az
egész város hiszi, talán rosszabb is. Elegem van belőlük, a
titkokból és a hazugságokból, és elegem van abból, hogy a
házban mindenki titkát én őrzöm!
Tudom Utah titkát.
Tudom apám titkát.
Anyámét.
Honorét.
Luckét.
Nem kell több!
Talán, ha mindet kiadom magamból, nem fogom úgy érezni,
mintha a mélybe húznának. Igen, ez segíthetne. Talán, ha
mindent leírok, akkor nem fogom úgy érezni magam, mint aki
mindjárt felrobban.
Leveszek egy tollat az éjjeliszekrényemről, majd kihúzom a
fiókom, és keresek egy füzetet, amiben van elég üres lap, hogy
minden titkot elbírjon.
Még mindig fáj. Mindegyik fáj. Az elmúlt napok is. Felkapom
az üveget… mi a fenét iszom egyáltalán? Elolvasom a címkét:
tequila. Szóval fogom a tequilásüveget, és a padlóra teszem,
mert kezdek szédülni.
Felkapom a tollat, kinyitom a füzetet, és az első üres oldalhoz
lapozok. Behunyom a szemem, amíg ki nem tisztul a látásom.
Bizonytalan a mozgásom, a kezem is az, mikor írni kezdek.
 
Dolláros Voss Tisztelt Lakói! Ti, mindannyian! Mobyt kivéve,
mert egyedül őt szeretem, és már csak rá vagyok tekintettel.
 
Tele vagyok haraggal, de nem magamra haragszom, hanem
a ház majdnem minden lakójára, amiért titkaitok vannak
egymás előtt és a külvilág előtt. Hát nem fogom tovább
őrizni a titkaitokat. Mindennap egyre többet hallok, és
elegem van abból, hogy a végén én leszek mindenki
rossz úja. Mind utáltok engem, azt hiszitek, ha veszekedés
van a házban, az az én hibám. Folyton azon tanakodtok,
miért vagyok mindig ilyen rohadt NYERS – MIATTATOK!
Hol is kezdjem? Talán a legrégebbi titoknál? Gondoltad,
hogy elfelejtettem, Utah? Azt az éjszakát, amikor
megpróbáltál kényszeríteni, hogy csókoljalak meg? Hiszen
csak tizenkét éves voltam, igaz? Az ilyesmit nehéz
elfelejteni. Ha tudnád, milyen nagyra tartottam a bátyámat,
megértenéd, miért olyan nehéz elfelejteni, amit tettél!
„Nem nagy dolog, Merit.”
Ezt mondtad nekem, amikor elzavartalak. Úgy csináltál,
mintha én reagáltam volna túl a történteket. Az egyik
percben a bátyám szobájában néztünk egy lmet, a
következőben a bátyám megpróbált megcsókolni! Akkor
kirohantam a szobádból, és sose mentem be újra.
Egyetlenegyszer sem. Mindig ügyeltem rá, hogy ne
maradjak veled egyedül, és téged mintha nem is érdekelt
volna. Sose kértél bocsánatot. Szégyelled magad
egyáltalán? Talán azért, mert nehéz a szemembe nézned?
Ha egyáltalán rám nézel néha, csak megvetés és undor van
az arcodon, ugyanúgy, ahogy az enyémen is, mikor rád
nézek.
Mind azzal vádoltok, hogy bunkó vagyok Utah-val. Mind
nekem mondjátok: „Nyugalom, Merit!” Gondoljatok bele,
hogy éreznétek magatokat, ha a családotok elvárná, hogy
kedvesen viselkedjetek a bátyátokkal, aki az első csókot
akarta volna ellopni tőletek!
Undorodom tőled, Utah. Undorodom. Sosem felejtem el,
amit tettél, és soha nem fogok megbocsátani!
Szerencsére ott van neked Honor, aki rajong érted, mert
nem szembesült azzal az oldaladdal, amit rám
kényszerítettél. Honor szerint kedves, ártatlan lény vagy, a
legjobb dolog, ami valaha történt vele. Ő is úgy néz rám,
ahogy te, de csak azért, mert nem érti, hogy bánhatok így
veled, amikor semmivel sem érdemelted ki.
Tudom, hogy nehéz ezt elhinni, apa. Igen, Barnaby Voss,
hozzád beszélek. Utah-nak már mindent elmondtam, amit
akartam. 
Kiváló példát mutattál, hogy bánjunk egymással, igaz?
Gyönyörű családot teremtettél, de ahogy beteg lett a
feleséged, és többé nem tudta kielégíteni az igényeidet,
lefeküdtél az ápolójával, és még arra is képtelen voltál, hogy
diszkréten kezeld. Nem tudtad volna elfelejteni az egészet,
amikor anya jobban lett? Nem, neked muszáj volt tovább
lépned az önzés útján, és óvszer nélkül dugni Victoriával.
Most a nyakunkon ragadt egy nő, aki utál minket, és utálja
az anyánkat. Kíváncsi vagyok, mit szólna, ha tudná, hogy
még mindig viszonyod van anyával.
Ó, igen, ez a mondat biztosan MINDANNYIÓTOKAT
megdöbbentett. Bocs, Victoria, de igaz, a saját szememmel
láttam! Most már legalább tudjuk, miért öltözik ki anya
mindennap. A szuterénben élve várja, hogy a volt férje
lesurranjon hozzá, és meglátogassa, ezért a sminkje és a
frizurája mindig tökéletes, a lábai szép simák, frissen
borotváltak.
A férjed valószínűleg az egyetlen oka, amiért az anyánk
még mindig a szuterénben lakik. Apa olyan sok mentális
kárt okoz neki, hogy anya már teljesen az irányítása alatt
áll. Téged a hálószobában hág meg, anyát a szuterénben. És
mivel mindkettőtöket Victoriának hívják, még csak amiatt
sem kell aggódnia, hogy rossz nevet nyög ki a nagy hévben!
Az ő élete minden fér álma, és még csak a lebukástól sem
kell tartania, mert annyira gyógyszerfüggővé tette anyát,
hogy anya még a szuterénből sem mer feljönni!
Jaj, anyácska, ne gondold, hogy te olyan könnyen
megúszod, csak mert sajnállak! Jobban szerettelek, mielőtt
még megtudtam, hogy apával dugsz. Akkor még legalább
megértettem, miért élsz még mindig ebben a börtönben, és
pazarlod el az életed. Azt hittem, a szociális szorongásod az
oka, de már tudom, hogy beteg játékot játszol, és vissza
akarod szerezni apát. Van egy rossz hírem, anya! Apa nem
fog ismét összejönni veled! Miért is tenné? Amikor csak
akarja, széttárod neki a lábad! Talán még nála is
szánalmasabb vagy, mert ő legalább neveli a gyerekeit, vagy
legalábbis azon dolgozik, hogy legyen étel az asztalon és
tető a fejünk felett. Nagyon szarul játssza az apaszerepet, de
sokkal jobb szülő, mint amilyen te valaha is voltál. Ezt
nyugodtan értelmezheted búcsúként, mert soha többé nem
látogatlak meg a szuterénben. Ha bármelyikünk is érdekel,
akkor összeszeded magad, szerzel munkát, elköltözöl, és
elkezdesz élni! Ki más fogja megtenni helyetted?
Ó, és el ne felejtsük Dolláros Voss legújabb
nyereménytárgyát, Luck Finney-t! Olyan jó fejnek tűnik,
igaz? Még csak a héten érkezett, de már kibékült a
nővérével, és majdnem megdugta a mostoha-unokahúgát.
Hozzá kell tennem, az én ötletem volt, hogy vegye el a
szüzességem. Nem mintha számára bármit is jelentett
volna, hiszen több mint háromszázszor szexelt! Most
azonban, hogy tudom, MINDEN Voss testvért meghág, még
annál is olcsóbbnak érzem magam, mint amikor akkor
éreztem volna, ha megtörténik a történelem
legszánalmasabb szexuális együttléte… Már ha Lucknak
sikerült volna a dolog. Talán azért nem, mert inkább a
farkakra bukik. Ha máséra nem, Utah farkára.
Nahát, azt senki sem tudta, hogy Utah meleg? Nem mintha
ezzel bármi bajom lenne, hiszen a szerelem minden
formában szerelem, nemde? Éppen csak nem tudtam ezt
Utah-ról, de ha már itt tartunk, igen, meleg, és Luckkal van
viszonya. Tudom, mert rajtakaptam őket, és hiába próbálom
elűzni azt a képet, ugyanúgy az agyamba égett, mint Sagan
arca, amikor szemétládának nevezett.
Neki mondjuk igaza volt, tényleg szemétláda vagyok.
Milyen ember árulja el ilyen ocsmányul a saját
ikertestvérét, ahogy én? Bár, ha belegondolunk, nem volt
akkora árulás Honornek tettetni magam, hogy így
megcsókolhassam Sagant, hiszen Honor és Sagan nem is
járnak. De ezt honnan tudhattam volna? Honor semmit sem
mond el nekem! Egy ikernek tudnia kellene, kivel jár a
testvére, de valahogy mégis nálam landol az összes titkotok,
hogy aztán könyörögjetek, ne mondjam el senki másnak!
Az a titok is ilyen, amit Honor bízott rám. Éppen valami
pasival hetyeg, talán éppen a ckó halálos ágyán hever
meztelenül.
Beszélhetnénk erről?
Beszélhetnénk arról, mennyire kiakasztó, hogy Honor
mániájának halálosan beteg emberek a célpontjai? Miért
van ez rendben?
 Miért nem vitted el pszichológushoz Honort, apa?
MIFÉLE ELMEBETEG KOSLAT HALDOKLÓ EMBEREK
SZERELME UTÁN?
Honor, én mondom, mint a húgod, kérj segítséget! Nagyon
nagy szükséged lenne rá.
Kit hagytam ki? Mobyt? Róla nem is szólok, csak remélem,
hogy valaki kimenti őt ebből a családból, mielőtt még túl
késő lenne.
Sagan, rólad nem tudok sok rosszat mondani. Valószínűleg
te vagy az egyetlen normális ember a házban, és ez a
legnagyobb hibád. Bármikor elmehetnél, mégis itt maradsz
Texas legelcseszettebb családjával. Biztosan nagyon szar a
saját családod. Ezért nem találkoztál soha a kishúgoddal?
Elég okos voltál, hogy olyan messzire menekülj tőlük,
amennyire csak tudsz?
Hű, de jólesett ez a levél! Azt hiszem, most már jobban
érzem magam, mert a titkaitok többé nem az én
felelősségem. A jövőben minden szart megtarthattok
magatoknak, engem nem érdekel.
Megismétlem, hogy biztosan megértsétek:
Engem.
Nem.
Érdekel.
Üdv:
Merit
  
A füzetlapra csapom a tollat.
Ez de jólesett! Talán túl jól is, mintha óriási teher került volna
le a vállamról, és végre egyenlően oszlana el minden
családtagom között. Ha mindenkinek készítek egy másolatot,
így is lesz. Ha már a megírása is ennyire jólesett, elképzelni sem
tudom, milyen jó lesz kézbesíteni!
Kitépem a füzetből a teleírt oldalakat, és felállok, de meg kell
kapaszkodnom az íróasztalban, hogy visszanyerjem az
egyensúlyom. Felnevetek, mert eszembe jut, hogy talán végre
elég részeg vagyok, és kiürültek belőlem az érzelmek. Lehet,
hogy a levél az oka? Mindegy is; azt hiszem, szeretem a tequilát.
Nagyszerűen érzem magam! Szuper ez az ital. Meg is iszom a
maradékot, majd apa irodájába megyek, hogy lefénymásoljam a
levelet.
Nem vesződöm kopogtatással. Utah ajtaját már korábban
hallottam becsapódni, tehát már nem Luckkal van.
Amikor benyitok, Luck a telefonján matat, és láthatóan nem
örül nekem.
– Mit akarsz? – kérdezi.
–  Nem téged – mondom, ahogy átmegyek a szobán. –
Használnom kell a fénymásolót.
Luck felsóhajt, és a kanapéágy háttámlájának dől.
A másolóba helyezem az első oldalt, és beállítom a másolatok
számát: 7. Kilenc ember lakik a házban, de Moby még nem tud
olvasni, az eredeti pedig úgyis nálam marad. Megnyomom az
indítógombot, és Luck felé fordulok.
 –  Tehát rajtam kívül bárkit megkefélnél ezen a földtekén? –
kérdezem.
– Csak nem részeg vagy?
Kinyitom a fénymásolót, és behelyezem a második lapot,
majd ismét indítást nyomok.
–  Igen. Csak így tudom elviselni ezt a családot… ahova te
szabad akaratodból költöztél, Luck! – Megfordulok, és ismét
ránézek, de ezúttal zavarodottan. – Miért akarnál önszántadból
itt lakni?
Luck nem válaszol. Ismét lenéz a telefonjára, és tovább SMS-
ezik.
– Kész vagy már? – kérdezi.
Az utolsó lapot is a fénymásolóra fektetem.
– Ja, mindjárt.
A  fénymásoló mellé sandítok. Meglátom Luck viharvert
naplóját, amiben a hódításait vezeti. Az utolsó oldalra lapozok.
Persze már engem is felvezetett.
332.5 M.V., az ágyában, NBF.
Nekem csak egy NBF járt. NEM BEFEJEZETT.
– Fair play díjat azért kapok, ugye?
Mikor Luck meglátja nálam a naplót, felpattan, és kirántja a
kezemből, majd visszamegy a kanapéágyhoz. Hozzávágok egy
tollat.
– El ne felejtsd felírni Utah monogramját! Milyen szerencsés,
hogy ő lehet a háromszázharmincharmadik!
Mikor a fénymásoló lejár, összeszedem a lapokat, és kiveszem
a gépből az eredetit.
 – Merit, menj lefeküdni! – mondja Luck bosszúsan.
Felkapom a tűzőgépet, és megrázom felé, ahogy kimegyek a
szobából.
– Jobban bírtalak, amíg még nem ismertelek – közlöm vele.
Becsukom az ajtót, és visszamegyek a szobámba. Leterítem a
padlóra a lapokat, de egy pillanatnyi szünetre kényszerülök,
amíg kitisztul a látásom, és megfelelően tudom őket
csoportosítani. Összefolynak előttem a lapok. Már majdnem
mindet összetűztem, amikor valaki kopogtat.
–  Menj innen! – Az  ajtóhoz mászom, és bezárom, mielőtt
benyithatna az illető.
– Merit…
Sagan az. Hangja hallatán összerándulok. Úgy látszik, ehhez
még nem ittam elég tequilát.
– Alszom! – kiáltok ki.
– Ég nálad a villany.
– Nálad is ég a villany!
Erre már nem válaszol – szerencsére, mert fogalmam sincs,
mit akartam vele mondani. Néhány másodperccel később
hallom, hogy becsukódik a szobája ajtaja.
Erősen behunyom a szemem, hogy ne forogjon körülöttem a
szoba. Fejemet a padlóra fektetem, túlságosan szédülök ahhoz,
hogy ülve maradjak. Ahogy lecsukódik a szemem, hallom, hogy
üzenet érkezik a telefonomra. Felnyúlok a párnám alá, és
előtúrom a telefont.
Honor: Mi történt?
Az  elmúlt két órában annyi minden történt, hogy azt sem
tudom, mire kérdez rá.
Merit: Hogy érted?
Honor: Sagan most írt, hogy legyek óvatos hazafelé. MIÉRT
tudja, hogy nem vagyok otthon?
Merit: Mert… nehéz neki hazudni. Amúgy meg mit számít? Nem
is a pasid.
Honor: Számít, mert hazudtam neki, és hála neked, most már
tudja! Juttasd eszembe, hogy a jövőben ne kérjek tőled
szívességet!
Merit: Rendben, a jövőben ne kérj tőlem szívességet!
Normális, ha valaki ennyire rühelli a családját?
Megtalálom a tequilás üveget, de kiürült, ami szerencsétlen
fordulat, mert még mindig vannak érzéseim. A  konyhába
botladozom, és minden egyes szekrényt kinyitok, de nem
találok több alkoholt. Kinyitom a hűtőt, de összesen három sör
néz velem farkasszemet, amivel tompíthatnám a bennem dúló
vihart. Felkapom mindhárom dobozt, és a szobámba viszem,
majd ismét a földre ülök, és kibontom az egyik sört, közben az
általam írt levelet nézem.
Odaadjam nekik?
Valószínűleg nem jó ötlet, csak újabb okot adnék rá, hogy
utáljanak. Ha elolvassák, nem engem fognak sajnálni, hanem
dühösek lesznek, amiért kiadtam a titkaikat.
Lehajtom az első sört. Már fáj a gyomrom, de a
mellkasomban még mindig érzem a nyomást. Ugyanúgy érzem
magam, mint aznap, amikor eldöntöttem, hogy abbahagyom az
iskolát. Éppen a menzára mentem, amikor Melissa Cassidy
karon ragadott.
– Honor, gyere! Nem fogod kitalálni, mit tudtam meg!
Nagyjából egy méteren keresztül vonszolt az asztala felé.
Honor már ott ült. Melissa rám nézett, majd Honorre.
– Jaj, bocs! – mondta. – Összekevertelek titeket.
Elengedte a karom, visszament az asztalhoz, leült, és
susmorogni kezdtek Honorrel.
Földbe gyökerezett lábbal álltam, és Honort bámultam.
Mindenki szerette őt, pedig a Voss család tagja volt. Mindenki
vele akart lógni és barátkozni. Én csak egy melléktermék
voltam, a kevesebb előnnyel felruházott ikertestvér. Annál az
asztalnál egyetlen lány sem ült, aki inkább velem barátkozott
volna.
A  döntésemet nem előzte meg semmilyen borzalmas
esemény. Noha mindenkinek megvolt a keresetlen véleménye a
családomról, soha nem csúfolt senki, csak… megtűrtek. Ha
meghúztam magam, és senkit sem zavartam, akkor engem sem
zavart senki. Azzal sem volt gond, ha bekapcsolódtam Honor és
a barátai beszélgetésébe, hiszen az ikertestvére voltam, és
Honor ikertestvérét nem illett bántani.
Ezt  a közönyt elbírta az illem, de a közönyük valószínűleg
jobban is bántott, mintha gyűlöltek volna. Aznap a menzán
mintha tizenhét év elutasítása csapott volna arcon. Az  egész
iskolának feltűnt volna, ha Honor többé nem jár be, de
nélkülem minden ment tovább. Nem számít, Merit él-e, vagy
hal-e.
Összesen két üzenetet kaptam az osztálytársaimtól, miért
nem voltam két hete suliban.
Kettőt.
Nem többet.
Többek között ezért is maradtam itthon, de azért is, mert azt
hittem, majd jobban szeretek itthon lenni, mint az iskolában,
ahol nem számítok. Tévedtem. Itthon lenni is utálok, mert itt
sem számítok. Ha kivonnám magam az élők sorából, ahogy az
iskolát is abbahagytam, mindenki élné tovább az életét.
Nem számít, Merit él-e, vagy hal-e.
Megiszom a második sört. Ahogy kiürül, az ajtóhoz vágom a
dobozt.
–  Merit nincs többé – suttogom az ürességnek. – Most majd
megmutatom nekik.
Azt teszem, amiben a legjobb vagyok, gondolkodás nélkül
cselekszem. Hiányolni fogom a saját spontaneitásomat.
Kinyitom a szekrényem, és előveszem a fekete csizmát, majd
kihalászom a gyógyszeres fiolát, és lepattintom a kupakot.
A  harmadik sörért nyúlok, de annyira remeg a kezem, hogy
harmadszori próbálkozásra tudom csak kinyitni. Bal kezemben
a sörösdoboz, a jobban a tabletták. Nem gondolkodom; néhány
tablettát a számba tömök, és megpróbálom lenyelni, de
egyszerre túl sokkal próbálkoztam, ezért visszaköpöm a
tenyerembe. Ellazítom a torkom, és ismét nekifutok. Ezúttal
sikerül, így kisebb adagokban folytatom tovább. Egyszerre csak
három-négy tablettát tudok lenyelni, az egész doboz sört
megiszom, mire elfogynak.
Félredobom az üres sörösdobozt, majd felkapom a hét
papírkupacot. Fogok egy tollat, és minden egyes aláírásomhoz
hozzáteszem: nincs többé. Üdv: Merit, aki nincs többé. Így már
jobb!
Sagan szobájával kezdem, az övé van a legközelebb, majd jön
Utah, Luck és Honor szobája. Nem is veszem a fáradságot, hogy
a szuterén ajtaja alá becsúsztassam az oda szánt köteget;
kinyitom az ajtót, és egyszerűen csak lehajítom a lépcsőn. Ha a
lépcső tetején maradna, anya sose venné észre. Átmegyek a
harmadik negyedbe, és az utolsó kötegeket becsúsztatom
Victoria és apa szobájába.
Visszafelé, az első negyedben észreveszek egy papírlapot a
kanapén, ami korábban nem volt ott. Észrevehettem volna,
hogy egy papírlapon ücsörgök, de el voltam foglalva azzal, hogy
Honornek tettessem magam, és hogy Sagannel csókolózzak.
A  rajzos oldallal lefelé fekszik, de már ebből is látom, hogy
egy újabb vázlat. Felkapom, és a szobámba megyek, majd
becsukom az ajtót, és leülök az ágyamra. Nem tudom, mit
rajzolt, de a hátoldal alján ez a felirat olvasható:
Szív < Tetem.
Kezemet a számra téve fordítom meg a lapot. Ajkamon érzem
ujjam remegését, ahogy összeszedem a bátorságomat, és
megnézem, mit rajzolt.
 Megborzongok, ahogy meglátom. Kezemet a gyomromra
szorítom. A  képen két szív hever a kanapé két végén, az egyik
egész, a másik félbevágott.
Melyik lehet az enyém?
Hányingerem van. Elengedem a rajzot, és nézem, hogy a
padló felé hullik, és az üres gyógyszeres üvegen landol. A tetem
szóra meredek.
Tetem. Halál. Halott.
Eldőlök az ágyamon, és a mellkasomhoz húzom a térdem,
majd szorosan behunyom a szemem, és küzdök, nehogy
tudatosítsam magamban a gondolatsort.
Nem akarok erre gondolni!
Hiába hunyom le szorosan, mégis könnyek törnek elő a
szememből. Alsó ajkam még erősebben kezd remegni, mint a
kezem.
Nem akarok meghalni.
Még szorosabban ölelem magam.
Nem tudom, mi következik. És ha rosszabb, mint az életem?
 Rettegő sírásom zokogássá erősödik, és a számra tapasztom a
kezem.
– Nem, nem, nem, nem! 
Hangom csupa pánik, amikor kezdek rádöbbenni, mit tettem.
Ha még egy másodpercig itt fekszem, semmit sem tehetek
ellene…
Ülő helyzetbe támasztom magam. Megragadom a matracom,
és igyekszem uralkodni a szédülésemen, amíg el nem
bukdácsolok a szobám ajtajáig.
Mit tettem?
Ahogy kinyitom az ajtót, térdre hullok. Nem vagyok biztos
benne, hogy ismét lábra tudok állni, ezért elkúszom a
fürdőszobáig, felnyúlok a kilincshez, és kinyitom az ajtót, majd
a vécéhez vergődöm. Lenyomom a torkomon az ujjam, de nem
jön ki semmi.
Talán soha életemben nem sírtam még ennyire keservesen.
Egy hang nem sok, annyi sem jön ki a torkomon, nem tudok
sikoltani, nem kapok levegőt, nem kapok levegőt. Próbálom
ismét meghánytatni magam, de nem sikerül. Valahányszor a
torkom mélyére nyúlnék, összerándul az ujjam. Nem fog
sikerülni, nem fog sikerülni, nem fog sikerülni!
– Segítség…
Nevetséges. Hangom szánalmas nyivákolás a könnyeimen
keresztül. Így fogok meghalni, a fürdőszoba padlóján, és
minden, amit magam mögött hagyok, a világ leghitványabb
búcsúlevele.
Ez nem történhet meg, csak álmodom. Álmodom. Fel akarok
ébredni!
–  Istenem, kérlek… – suttogom. – Sosem iszom többé, sosem
lopok többé, soha többé nem írok levelet, csak kérlek, kérlek,
kérlek!
Sikerül elmásznom a fürdőszoba ajtajáig. Utah szobája van a
legközelebb – megpróbálok benyitni, de zárva van.
Bedörömbölök.
– Utah!
Ismét az ajtóra ütök. Tudom, hogy nem elég erős a hangom,
de remélem, a kopogást meghallja. Négykézlábra támaszkodom,
bárki más ajtajához már nincs erőm elkúszni. Nem tudom,
meddig tart, amíg feloldódnak a tabletták, de még nem telt el
olyan sok idő, mióta bevettem őket… talán öt perc?
Utah feltépi az ajtót, épp a levelemen áll. Észre sem veszi,
mert lehajol hozzám.
– Merit?
Letérdel, az állkapcsomat markolja, és felemeli a fejem, hogy
rám tudjon nézni. Érzem, hogy csupa takony és könny az
arcom, de őt nem érdekli. A pólójával letörli.
– Mi a baj? Rosszul vagy?
Megrázom a fejem, és kétségbeesetten a karjába
kapaszkodom.
– Utah, elcsesztem…
– Részeg vagy?
–  A  gyógyszerei… – mondom, és visszanyelem a könnyeim. –
Bevettem a gyógyszereit, nem is gondolkoztam, Utah, nem is
gondolkoztam!
 Még egy ajtó kinyílik, és néhány másodperccel később már
Sagan is Utah mellett van. Mostanra már túlságosan félek
ahhoz, hogy kínosan érezzem magam.
– Kinek a gyógyszereit? – kérdezi Utah. – Mit beszélsz, Merit?
A  fal mellé hanyatlok, és megrázom a rettegéstől bénult
kezem.
– Anya gyógyszereit! Bevettem a fájdalomcsillapítóit!
Utah Saganre néz, igyekeznek felfogni, mi történik, de nem
értik!
– Lenyeltem őket!
Sagan félretolja Utah-t az útból.
–  Hívd a mentőket! – szól rá, majd tarkón ragad, előrenyom,
és két ujját a számba nyomja. Testem igyekszik ellenállni, de
Sagan nem törődik vele, a torkomban tartja az ujjait, és végre
hányni kezdek. Telehányom a padlót és őt is. Többé nem tudom
nyitva tartani a szemem.
– Hányat vettél be Merit?
Megrázom a fejem. Nem tudom.
–  Hány tablettát nyeltél le? – Sagan hangja ugyanolyan
rémülten cseng, ahogy a szívem dobol.
Egyre csak ismételgeti a kérdést, de nem emlékszem. Hányat
is? A múltkor nyolcat loptam. Hozzáadtam a meglévő húszhoz.
– Huszonnyolcat – suttogom.
–  Te jó isten, Merit! – Ismét lenyomja a torkomon az ujját,
ujjbegye kegyetlenül feszül a nyelvem tövéhez. Előregörnyedek
a gyomromban képződő nyomástól, és ismét hányok. Hallom,
hogy Utah kiabál a telefonba, Luck a folyosón toporog, Moby
sír, apa pedig kiáltozik:
– Mi folyik itt? Mi a franc folyik itt?!
Kinyitom a szemem. Sagan gyorsan, kaotikusan számol.
–  Huszonkettő, huszonhárom, huszonnégy… –
A  hányásomban turkál, hangja remeg. – Huszonöt, huszonhat,
huszonhét, HUSZONNYOLC! – ordít fel végül.
–  Fektesd le a kanapéra! – mondja apa, mire Sagan felemel,
majd lefektet. Még mindig szédülök, és hányingerem van.
–  Mit vettél be? – kérdezi Utah. Letérdel elém, még mindig
telefonál. Victoria egy vizes rongyot hoz, amit Sagan átvesz, és
megtörölgeti az arcom.
– Merit, tudniuk kell, mit vettél be! – ismétli Utah.
–  Gyógyszert vett be? – kérdezi apa. Fel-alá járkál a többiek
mögött, Luck kezét a szájára téve áll a szoba másik végén.
–  Mit vettél be? – kérdezi Sagan. Hátrasimítja a hajam, és
éppen olyan rémültnek tűnik, mint apa. Mint Utah. Mint
Victoria. Mint Luck. Még Moby is rémültnek tűnik, ahogy
Victoria nyakába kapaszkodik.
– Mi történt itt?
Mindenki a bejárati ajtó felé fordul, amikor az becsukódik
Honor mögött. Hát megérkezett.
– Hol voltál? – indul felé apa, de aztán megáll, és megrázza a
fejét. – Majd később számolunk! – mondja, és ismét odajön
hozzám, most már fölém tornyosulva. – Mit vettél be, Merit?
Mind fölém tornyosulnak.
– Mindet kihányta. – Ez Sagan hangja.
– De mit vett be? – Ez apáé.
 – Valószínűleg aszpirint. – Victoriáé.
– Azt mondta, lopta őket. – Utah-é.
– Mi történik itt? – Honoré.
– Merit gyógyszert vett be. – Lucké.
– Láttad ezt, Barnaby? – Victoriáé.
– Most ne, Victoria! – Apáé.
– Mit vettél be, Merit? – Sagané.
– Ezt el kell olvasnod, Barnaby! – Victoriáé.
– Victoria, kérlek! – Apáé.
– Merit, mit vettél be? – Utah-é.
– Anya gyógyszereit. – Az enyém.
– Anyád gyógyszerét vetted be? – kérdezi apa, ahogy a fejem
mögül áthajol a kanapén. Fejjel lefelé látom őt. Ahogy felnézek
rá, arra gondolok, hogy észre sem vettem, mennyire hasonlít rá
Moby. – Anyád vényköteles gyógyszereit?
Bólintok, mire apa felsóhajt.
– Semmi baj – mondja. – Semmi baj, azok nem árthatnak neki.
Kikapja Utah kezéből a telefont, hogy beszéljen a mentős
diszpécserrel.
–  Halló? Ó, szia, szia, Marie! Igen, Barnaby beszél. Igen,
rendben. Jól van.
Rendben. Jól van.
Jól vagyok.
Honnan tudja, hogy jól vagyok-e? Azt se tudja, mit vettem be,
bár gondolom, most már úgyis mindegy, mert belelépett a
folyosón bűzlő hányástócsába.
– Jobban érzed magad? – kérdezi Sagan. Bólintok. – Rendben,
akkor hozok vizet.
Behunyom a szemem. Megnyugszanak a kedélyek. A 
szívverésem lelassul, a zűrzavar is alábbhagy. Felsóhajtok. Igen,
rendben. Jól van.
Jól vagyok.
–  Igaz ez? – Victoria hangja szólal meg. Amikor kinyitom a
szemem, az általam összetűzött papírokat fogja, és olvas.
Arckifejezése alapján ő biztosan nincs jól.
Már semmi sincs rendben.
A gyomrom összeszorul, és megint hányingerem van.
– Merit, ezt te írtad?
Bólintok. Talán annyira szégyelli majd magát apám
hűtlensége miatt, hogy a többi levelet is összeszedi, mielőtt a
többiek elolvashatnák. Tesz felém egy lépést, de nem tűnik
mérgesnek, holott megírtam a levélben, hogy apám megcsalja.
Inkább… szomorúnak tűnik.
Utah-ra néz.
– Képes voltál ezt tenni vele?
Utah rám néz, majd vissza Victoriára.
– Mit voltam képes tenni kivel?
Victoria Utah-hoz lép, és a mellkasához csapja a levelet, majd
otthagyja, és a konyhába megy apához.
Visszanézek Utah-ra, aki a levél első oldalát olvassa mereven.
Sagan visszatér a vízzel.
– Tessék, idd ezt meg! – Segít felülni, és megpróbál megitatni,
de nem tudom levenni a szemem Utah-ról. Eltolom a poharat, és
megrázom a fejem.
 Ekkor látom meg.
Egy könnycsepp.
Utah épp akkor néz fel a levél első oldaláról, amikor egy
könnycsepp szalad végig az arcán. Önkéntelenül is
elgondolkodom, ez a bűntudat könnye, vagy a félelemé, amiért
végre mindenkinek elmondtam az igazat?
Utah elejti a levelet, és a hajába túr. Persze nem néz a
szemembe.
A távolból szirénákat hallok.
–  Köszi, Marie! – mondja apa a telefonba. Leteszi a kagylót,
mire Victoria rá is veti magát, és valamit suttog neki. Utah-ra
mutat, majd rám, végül a Utah lábánál heverő papírkötegre.
Apa Utah-ra néz. A  nappaliba csörtet, ahogy a szirénázás
hangosabbá válik, mikor a mentő befordul a bekötőutunkra.
Felkapja a levelet a padlóról, és olvasni kezdi. Egy perc. Két
perc. Utah kővé merevedik. Kopogtatnak az ajtón, de apa nem
foglalkozik vele.
– Apa! – suttog Utah.
Apa felnéz a levélből, Utah-ra, majd rám.
Ismét kopogtatnak.
– Apa, kérlek, meg tudom magyarázni! – esdekel Utah.
Újabb kopogás.
Egy pofon.
Honor felsikít.
Utah a padlón hever, apa fölé tornyosul, és az ajtóra mutat.
Egyetlen szót mond:
– Kifelé!
 Honor segít felkelni Utah-nak. Gyilkosan mered apára.
– Neked meg mi a franc bajod van? – kérdezi követelőzve.
Amint Utah feltápászkodik, a szobája felé indul. Honor és
Luck követi. Sagan kinyitja az ajtót, és beengedi a mentősöket.
– Minden rendben vele – mutat rám apám. – Vizsgálják meg,
de amiket bevett, csak placebotabletták voltak.
Placebotabletták.
Miért placebotabletták voltak?
A  következő tíz perc összemosódik, ahogy a mentősök
kérdésekkel bombáznak, ellenőrzik a vérnyomásomat, az
oxigénszintemet, a szememet, a számat.
–  Nem ártana, ha bevihetnénk megfigyelésre – suttogja
apámnak az egyik mentős. – Különben be kell jelentenünk a
történteket a gyámhivatalnak. Nekik után kell követniük ezeket
az eseteket.
Apa bólint, és hozzám lép. Letérdel, de mielőtt még
megszólalhatna, erőt veszek magamon.
– Jól vagyok – nyögöm ki. – Nem akarok kórházba menni.
– Merit, szerintem be kellene… – mondja.
–  Nem akarok kórházba menni! – zárom le a témát. Apa
nyugtázza a válaszom. Nem hallom, mit mond a mentősnek, de
a fickó megszorítja apa vállát. Biztosan ismerik egymást. Hát
persze, ez egy kisváros. És mivel ismerik apámat, majd
elmesélik a történteket a feleségeiknek, azok továbbadják a
barátaiknak, a barátaik elmesélik a lányaiknak. Holnapra az
egész város tudni fogja, hogy öngyilkos akartam lenni.
Placebotablettákkal.
 Miért szed anyám placebotablettákat?
Ahogy átfut a fejemen a gondolat, anya megjelenik a
szuterénlépcső tetején. A nyitott ajtóból néz rám, a szoba másik
végéből.
– Jól vagy, Merit? – Elindul felém, de amikor a parkettára lép,
a lábára néz, és gyorsan visszatér a szuterénbe vezető lépcsősor
legfelső fokára.
–  Minden rendben, Vicky – mondja apa neki. Victoriára
nézek, aki Mobyval együtt a szobájuk felé tart. Nem képes egy
légtérben lenni anyával. Kíváncsi vagyok, vajon az egész levelet
elolvasta-e. Eljutott odáig, hogy apának még mindig viszonya
van anyával?
– Mi történt? – kérdezi anya.
Mindent megadnék érte, ha idejönne és megölelne. Tudja,
hogy valami rossz történt, máskülönben nem nyitotta volna ki a
szuterénajtót, de mégis jobban fél kijönni onnan, mint
amennyire aggódik értem. A kezemre nézek. Reszketek, és attól
félek, megint hányni fogok.
– Később mindent megmagyarázok – mondja apa anyának. –
Próbálj aludni egy keveset, jó?
Hallom, ahogy becsukódik a szuterénajtó. Ma sem ölel meg az
anyám.
–  Apa… – suttogok, és könyörgőn nézek rá. – A  szuterénbe is
ledobtam egy levelet. Fel tudnád hozni, mielőtt anya elolvassa?
Bólint, és egy szó nélkül elindul a szuterén felé.
– Merit! – visítja Honor. Éppen időben nézek fel, hogy lássam,
ahogy a levelemmel a kezében jön felénk a folyosón. Úgy csörtet
át az első negyeden, mintha rám akarná vetni magát, de Sagan
elé lép, és megragadja a karját. Honor vergődve próbál
kiszabadulni, de amikor tudatosul benne, hogy Sagan nem
engedi el, csak hozzám vágja a lapokat.
– Te hazug rohadék!
Sírva fakad, és rádöbbenek, hogy az emberek nem szépek
sírás közben. Már bánom, hogy az elmúlt két órát bőgéssel
töltöttem.
Mintha egy filmet néznék, és nem is lennék jelen, nem engem
támadna Honor. Nem válaszolok a haragjára, mert egyáltalán
nem érint meg.
– Ne most, Honor – mondja Sagan, és odébb kíséri.
– Nem igaz! – sikít Honor. – Mondd meg nekik, hogy nem igaz!
Utah sosem tenne ilyet!
A  kanapén kuporogva, egy takaróba burkolva nézem a
kibontakozó eseményeket. Victoria ismét itt van, de Moby már
nincs vele. Honor hozzá és apához fut.
– Nem dobhatjátok ki Utah-t! Merit hazudik!
Victoria apára néz.
– Ezt nem nézheted el Utah-nak, Barnaby.
– Neked semmi közöd ehhez! – Honor hangja.
– Honor… – Apáé.
– Jaj, hagyj már békén! – Honoré.
– Menj a szobádba! – Apáé.
– Mindenki takarodjon a szobájába! – Ez is apáé.
– És én? Én is mehetek a szobámba? – Utah-é.
– Te nem. Te tűnj el ebből a házból! Mindenki más menjen a
szobájába! – Apáé.
– Ha Utah megy, én is megyek! – Honoré.
– Nem, te itt maradsz! – Apáé.
– Én Utah-val megyek. – Lucké.
– Te sem mész vele! – Victoriáé.
–  Elő akarod írni nekem, mit tegyek? Húszéves vagyok! –
Lucké.
– Jól van, mindenki nyugodjon meg! Minden oké. Jól vagyok.
Megyek is! – Utah-é.
– Miért mész el? Nem csináltál semmit! – Honoré.
Tessék, eljött az igazság pillanata. Ez a tetőpont.
Utah felhúzza a vállát, ahogy mély levegőt vesz, majd úgy
omlik össze, ahogy előbb-utóbb minden nagy birodalom.
A  szoba másik végéből rám mered, de nem kap a lehetőségen,
hogy beismerje a bűnét, vagy akár csak bocsánatot kérjen.
Amikor nyilvánvalóvá válik, hogy apa nem enged, az ajtóhoz
megy. Ahogy becsapja, megugrom.
Sagan lassan mellém ereszkedik. Úgy ropogtatja az ízületeit,
mintha dühös lenne, de fogalmam sincs, kire dühös ebben a
családban… Leginkább rám lehet az. Csend ereszkedik a
szobára, majd apa megszólal:
–  Késő van, holnap mindent megbeszélünk. Feküdjetek le! –
Luckra néz, és rámutat. – Te csak maradj a szobádban! Ha
meglátlak a lányaim közelében, kidoblak a házból!
Úgy látszik, a teljes levelet elolvasta.
Luck biccent, és visszavonul a szobájába.
Honor apára mered, keze ökölbe szorul.
 –  Ez mind a te hibád! – vágja az arcába. – A  tiéd meg a
nyomorult döntéseidé! Te vagy az oka, mert olyan szánalmas
szülő vagy! Te vagy az oka, amiért ilyen elcseszett ez a család!
Megfordul, és bevágja a szobája ajtaját.
Már csak Sagan, én és apa maradunk a szobában. Apának kell
egy pillanat, amíg összeszedi magát. Végül odajön hozzám, és
leguggol elém, hogy a szemembe nézhessen.
– Rendben vagy? – kérdezi.
Bólintok, bár nem úgy érzem, hogy rendben lennék.
Apa Saganre néz.
– Megtennéd, hogy ma éjjel figyelsz rá?
– Hát persze.
– Nincs szükségem bébiszitterre.
–  Ebben nem vagyok olyan biztos – mondja apa. – Nekem
beszélnem kell Victoriával.
Feláll, de mielőtt még elmehetne, utánaszólok:
– Miért szed anya placebotablettákat?
Rám néz, szemében csillog összes titkának árnyéka.
– Örülök, hogy csak placebotabletták voltak, Merit.
Megfordul, és a konyhán át a hálószobájuk felé indul, de
amikor elmegy a konyhaasztal mellett, megáll. Megragadja az
egyik szék támláját, a válla megfeszül. Nagyjából tíz
másodpercig áll ebben a testhelyzetben, majd felkapja a széket,
és a falhoz vágja. A szék darabokra hullik. 
Amikor bemegy a hálószobába, becsapja az ajtót.
Sagan ugyanakkor lélegzik fel, amikor én is. Az arcára teszi a
kezét. Mindketten hallgatunk. Egy egész perc telik el, csak a
padlót bámuljuk, majd megszólal:
– Zuhanyozz le, jót fog tenni!
Biccentek. Felállok, és Sagan is így tesz. Valószínűleg látja,
hogy még mindig szédülök, mert megragadja a karomat, és
besegít a fürdőszobába. Ahogy belépünk, elhúzza a
zuhanyfüggönyt, és elveszi a borotvát, majd a farzsebébe
csúsztatja.
–  Sagan, ne már, tényleg azt hiszed, hogy egy eldobható
borotvával akarom kicsipkézni a csuklómat?
Nem válaszol, de a borotvát sem adja vissza.
– Amíg zuhanyozol, feltakarítok a folyosón. Az én szobámban
akarsz ma aludni, vagy a tiédben?
Egy pillanatra elgondolkodom. Nem biztos, hogy szeretném,
ha a szobámban, azon az ágyon feküdne mellettem, ahol véget
akartam vetni az életemnek.
– A tiédben – suttogom.
Becsukja az ajtót, és egyedül hagy, hadd zuhanyozzak, de
aztán ismét belép a fürdőszobába. Kinyitja a gyógyszeres
szekrényt, és lekapja a két üveget a polcról.
–  Ne szórakozz már, mégis mihez kezdhetnék ezekkel? És
akkor mi van, ha lenyelek nyolcvan vitamincukorkát?
Válasz nélkül hagy magamra.
 

 
Legalább harminc percig állok a zuhany alatt. Mozdulatlanul
nézem a falat, miközben a forró víz a nyakamon dobol. Azt
hiszem, sokkot kaptam. Még mindig nem fogtam fel a mai estét,
mintha valaki mással történt volna meg.
Sagan az elmúlt harminc percben kétszer nézett rám. Nem
tudom, mennyi időbe telik, hogy meggyőzzem, a ma este csak
véletlen volt. Nem akarok öngyilkos lenni, csak részeg voltam.
Ostobaságot tettem, erre azt hiszi, a zuhany alatt kovácsolok
öngyilkossági terveket.
Nem akarok meghalni. Ha meg akarnék halni, nem kértem
volna Utah-tól segítséget. Melyik kamasz nem gondol olykor-
olykor a halálra? Balszerencsémre ez a gondolat most a
spontaneitásommal és az alkohollal került párba. A  legtöbb
ember végiggondolja az ilyesmit, de én nem ilyen vagyok. Én
mindent csak úgy megteszek, gondolkodás nélkül.
A  ma este után hatalmas trófeára lesz szükségem. Remélem,
találok egy feleslegessé vált Oscar-díjat az Ebayen.
– Merit? – hallom Sagan tompa hangját odakintről.
A szememet forgatom, és elzárom a vizet.
– Életben vagyok – motyogom.
Felkapok egy törülközőt, és megszárítkozom. Pizsamát
veszek, és bemegyek Sagan szobájába. Az  ajtó nyitva van.
Becsukom. El akarom magam zárni a külvilágtól.
Sagan a padlón készít magának fekhelyet.
– Alhatsz az ágyban – mondja.
Az ágyra pillantok, és észreveszem, hogy áthozta a párnáimat.
Megkönnyebbülten sóhajtok, ennyire talán még sosem vágytam
az alvásra. Az órájára nézek. Hajnali hármat mutat.
– Korán kell kelned? – kérdezem.
 Elszégyellem magam. Késő van, és néhány órán belül
mindenkinek fel kell kelnie, és dolgoznia vagy iskolába mennie.
Azt se tudom, Sagan hova megy mindennap. Dolgozni vagy
iskolába? Nagyon keveset tudok a fiúról, akire a mai éjszaka
folyamán az életemet bízták. Köszi, apa!
Sagan megrázza a fejét.
– Holnap szabadságon vagyok.
Kíváncsi vagyok, igazat mond-e, vagy csak túlzottan fél
egyedül hagyni. Rosszul érzem magam, amiért így félt engem,
de közben jólesik, hogy ennyire aggódnak értem.
Lefekszem az ágyba, és magamra húzom a paplant. Sagan
fekhelye az ágy másik oldalán van, ma éjjel szeretnék minél
messzebb lenni tőle. Túl jól ismerem magam; amint lekapcsolja
a villanyt, minden erőmmel azon leszek, hogy elfojtsam a sírást.
Minél távolabb van, annál jobb.
–  Szükséged van valamire, mielőtt lekapcsolom a villanyt? –
kérdezi az ajtónál állva, keze a kapcsolón. Megrázom a fejem,
de mielőtt még sötétbe borulna a szoba, éppen észreveszem a
szekrényén heverő levelemet. Úgy tette le, hogy az utolsó
oldalra lapozott.
Tehát elolvasta az egészet. Behunyom a szemem, ahogy Sagan
a földön kialakított fekhelyéhez megy. Kíváncsi vagyok, bárki
más elolvasta-e. Szorosan a számra feszítem a paplant. Hát
persze hogy elolvasták. Felhúzom a térdem, és magzatpózba
gömbölyödöm. Miért is írtam azt a levelet? Nem is emlékszem
mindenre, amit beleírtam.
Lassan, bekezdésről bekezdésre rémlik fel előttem. Mire az
agyam minden egyes lapot összegyűjt, már potyognak a
könnyeim. Összegyűröm a paplant, és ráharapok, hogy
tompítsam a zokogás hangját.
Még mindig nem tudom, mit érzek, vagy hogy egyáltalán
bánom-e azt, hogy megírtam a levelet, de ez az érzés
határozottan bűntudatnak tűnik.
Talán csak azt bánom, hogy lenyeltem a tablettákat, de azt
nem, hogy megírtam a levelet.
Talán mindent bánok.
Abban viszont biztos vagyok, hogy teljesen és végérvényesen
megsemmisültem. Ehhez az érzéshez már hozzá kellett volna
szoknom, de még nem sikerült. Azt hiszem, ehhez senki sem tud
hozzászokni.
Nem tudom elhinni, mit tettem ma éjjel vagy akár tegnap.
Bárcsak visszamehetnék az időben! Bárcsak ne hagytam volna
ott az iskolát, akkor mindez nem történt volna meg! Sőt,
bárcsak visszamehetnék néhány évet, hogy Utah-val se
történjen meg, ami megtörtént. Vagy talán tíz évvel is vissza
kellene mennem, amikor Wolfgang megjelent a hátsó
udvarunkban. Ha akkor kinyírom azt a hülye kutyát, akkor nem
költöztünk volna át ebbe a templomba, apa sose találkozott
volna Victoriával, anya nem őrült volna meg, és nem akart
volna elrejtőzni a szuterénben.
A  párnába temetem az arcom. Próbálok uralkodni a
zokogásomon, nehogy Sagan meghallja, de nem sikerül
eltitkolnom. Érzem, hogy felemeli a paplant, és mellém fekszik.
Átkarol, és a mellkasához húz. Megfogja a még mindig a paplant
szorító kezemet, és megszorítja, majd az ölelésébe von, amíg a
lába át nem fonja az enyémet, álla pedig a fejem búbjához nem
simul. Egész teste az enyémet öleli. Nem emlékszem, ki ölelt
meg utoljára ebben a házban. Moby ölelései nem számítanak, ő
csak négyéves. Apa évek óta nem ölelt meg. Utah
emberemlékezet óta nem. Honor és én kiskorunk óta nem
ölelkeztünk. Anya nem szereti a fizikai kontaktust, amióta a
fóbiája súlyossá vált, így szó sem lehet róla, hogy megöleljük.
A tudat, hogy évek óta most ölelnek meg először, még hevesebb
sírásra késztet.
Érzem, hogy megcsókolja a fejem búbját.
– Akarod, hogy mondjak egy mesét? – suttog.
Szánalmas hüppögésem mellett mégis sikerül nevetnem.
– A te meséid túl morbidak.
Kicsit arrébb csúsztatja a fejét, hogy az arca az enyémhez
simuljon. Jó érzés. Behunyom a szemem.
– Rendben, akkor álomba énekellek – mondja.
Felnevetek, de a hangom elhal, amikor tényleg énekelni kezd.
Azaz rappelni.
– Ismertek hát, még mindig az a gangsta vagyok…
– Sagan… – mondom nevetve.
– De nem mindig ilyen visszafogott…
– Hagyd abba!
Nem hagyja abba, végigrappeli az egész Forgot About Dret.
Mire elalszom, felszáradnak arcomról a könnyek.
 
 Tizenegyedik fejezet
 
 
 
Képzeljük el a káoszt, ami egy normális családra várna, ha
valamelyik tag öngyilkosságot kísérel meg. Terapeuták
hívogatása, könnyek, bocsánatkérések, toporgás, fojtogató
légkör, mindenki ilyenekre gondol: „hogy történhetett ez meg?”,
„hogyhogy nem vettük észre?”
Sagan szobájának plafonját bámulom, és nagyon is jól tudom,
hogy néhány perccel ezelőtt mindenki elhagyta a házat, Sagant
kivéve. Legalábbis gondolom, hogy mindenki elment, mert
többször is hallottam, ahogy becsapódik a bejárati ajtó, de
senkit sem érdekeltem annyira, hogy rám nézzen. Eltűnődöm,
milyen lehet normális családban élni, ahol a családtagok
figyelnek egymásra. Bezzeg a miénkben! Minden zajlik tovább a
megszokott mederben, mintha nem néhány órával ezelőtt
kíséreltem volna meg öngyilkosságot. Ebben a családban az apa
felkel, és egyenesen dolgozni megy, az anya nem hajlandó
kijönni a szuterénből. Az  ikernővérem iskolába megy, a
mostohanagybátyám dolgozni. Egyetlen ember sem marad
mellettem, hogy segítsen, akihez bármiféle vérségi kapcsolat
fűz.
Persze tudom, hogy mérgesek rám. Írtam néhány gonosz
dolgot abban a levélben, amit mostanra biztosan többször is
elolvasott mindenki, de a tény, hogy csak Sagan van mellettem,
bizonyítja, hogy semmit sem fogtak fel a levél tartalmából.
Mindenki engem hibáztat.
Sagan ajtaja hangos kattanással kinyílik, mire felülök az
ágyon. Csalódottan, bár mégis megkönnyebbülten látom, hogy
apa a látogatóm.
– Ébren vagy?
Bólintok, és felhúzom, majd átkarolom a térdem. Apa
becsukja maga mögött az ajtót, és az ágyhoz sétál, majd tétován
leül.
– Én, ööö… – Az állkapcsát dörzsöli. Mindig ezt teszi, ha nem
tudja, mit mondjon.
– Hadd találjam ki! – mondom. – Tudni szeretnéd, jól vagyok-
e? Hogy még mindig meg akarom-e magam ölni?
– Meg akarod?
–  Nem, apa – mondom dühösen. – Csak egy lány vagyok, aki
rájött, hogy a szüleinek viszonya van, ezért némi illegális anyag
segítségével éltem ki a dühömet. Ettől még nem leszek
öngyilkos hajlamú… csak kamasz!
Apa felsóhajt, és egészen felém fordul.
– Bármi is a helyzet, szerintem beszélgetned kellene dr. Criss-
szel. Egyeztettem neked egy időpontot jövő hétfőre.
Te jó isten!
– Hülyéskedsz velem? Hány őrült van ebben a családban? És
éppen engem kényszerítesz pszichiáterhez? – Elkeseredetten
dőlök hátra. – Hát az exfeleségedet, aki két éve nem látta a
napot? Vagy a lányodat, akit egy hajszál választ el a
nekrofíliától? Vagy a fiadat, aki szerint tök oké molesztálni a
testvérét?
– Merit, hagyd abba! – mondja apa bosszúsan. Feláll, és fel-alá
járkál a szobában, majd megtorpan. – Minden tőlem telhetőt
megteszek, jó? Tudom, hogy nem én vagyok a legtökéletesebb
apa a földön. Ha az lennék, sosem jutottál volna el addig a
pontig, hogy inkább megöld magad, mint hogy velem élj! –
Az  ajtó felé fordul, majd megáll, és rám néz. Egy pillanatig
habozik, arca csupa csalódás, és jóval halkabban teszi hozzá: –
Mindent megteszek, amit csak tudok, Merit.
Becsukja az ajtót, én pedig visszahanyatlok az ágyba.
– Hát… az nem túl sok, apa.
Várok, amíg becsukódik a bejárati ajtó, majd átmegyek a
szobámba. Átöltözöm, fogat mosok, majd belépek az első
negyedbe. Senki sem vár, hogy üdvözöljön, és elmondja,
mennyire örül, hogy csak placebotablettákat vettem be.
A  konyhába megyek, és leülök az asztalhoz. Kibámulok az
imasátorra. Amióta évekkel ezelőtt beköltöztünk, most először
nem frissült a felirat. Még mindig ugyanaz az üzenet szerepel a
sátoron, amit Utah tegnap kihelyezett.
Ha a Föld teljes történelmét egyetlen naptári évbe sűrítenénk,
az emberiség csak december 31-én, este 11-kor lépne színre.
El kell olvasnom néhányszor, mire megértem. Tényleg
ennyire jelentéktelenek az emberek? Mindössze egy teljes év
egyetlen órájában létezünk?
Sagan belép a konyhába a hátsó udvarról. Egy vizestálkát fog
a kezében.
– Jó reggelt! – köszön, hangja óvatos. Ránézek, majd vissza az
imasátorra.
– Szerinted ez igaz?
–  Mi igaz? – kérdez vissza. Az  asztalhoz lép, és kezében a
vázlatfüzetével leül.
Az ablak felé bökök.
– Amit Utah tegnap kirakott az imasátorra.
Sagan kinéz az ablakon, és elgondolkodva nézi a sátrat.
–  Nem biztos, hogy a megfelelő embert kérdezed. Én
tizenhárom éves koromig hittem a Télapóban.
Nevetek, de nevetésem szánalmas, erőltetett. Elkomorodom,
mert a nevetés csak röpke gyógyszert jelent a melankóliára, ami
egy ideje folyamatos elmeállapotomnak tűnik.
Sagan leteszi a ceruzát, és hátradől. Tűnődve néz engem.
– Mit gondolsz, mi történik, ha meghalunk?
Ismét az imasátorra nézek.
– Nem tudom, de ha az imasátornak igaza van, és az emberek
tényleg ennyire jelentéktelen részei a Föld történetének, akkor
feltehetnénk a kérdést, hogy Isten miért állítana egy teljes
univerzumot a feje tetejére csak a mi kedvünkért.
Sagan felveszi a ceruzát, és rágcsálni kezdi a végét, majd
megszólal:
–  Az  emberek romantikus lények. A  hit, hogy létezik egy
mindentudó lény, akinek elég hatalma van, hogy bármit és
bárkit megteremtsen, mégis az embereket szereti a legjobban,
biztonságot ad.
 –  Szerinted ez romantikus? Szerintem narcisztikus és
emberközpontú.
Sagan elmosolyodik.
– Ez csak nézőpont kérdése.
Ismét rajzolni kezd, mintha befejezettnek tekintené a
beszélgetést, de én felkapom a fejem a „nézőpont” szóra.
Elgondolkodom, vajon csak egyetlen szempontból látom a
dolgokat? Túl sokszor gondolom azt, hogy mindenki téved.
–  Szerinted én csak egyféleképpen látom a dolgokat? –
kérdezem.
Sagan fel sem néz, úgy válaszol.
–  Azt hiszem, kevesebbet tudsz az emberekről, mint
gondolod.
Érzem, hogy feltámad bennem az ellenkezés, de nem kezdek
vitatkozni, mert fáj a fejem, talán kicsit másnapos vagyok,
ráadásul ő az egyetlen ebben a házban, aki szóba áll velem. Ezt
nem akarom elrontani. Arról nem is szólva, hogy ahhoz képest,
milyen fiatal, bölcsnek tűnik, és nem szándékozom felvenni
vele a versenyt intellektuálisan.
Bár fogalmam sincs, mennyi idős.
– Hány éves vagy? – teszem fel a kérdést.
– Tizenkilenc – feleli.
– Mindig Texasban éltél?
–  Az  elmúlt néhány évet itt töltöttem Texasban, a
nagyanyámmal. Másfél évvel ezelőtt halt meg.
–  Részvétem – mondom, de nem válaszol. – Hol vannak a
szüleid?
 Sagan hátradől a székében, és rám néz. Ceruzájával a
vázlatfüzetén kopogtat, majd mindkettőt az asztalra dobja.
– Gyere! – mondja, és feláll. – Menjünk ki a levegőre!
Várakozóan néz rám. Felállok, és követem az ajtóhoz. Nem
tudom, hova megyünk, de az az érzésem, nem a házból, hanem
a kérdések elől szeretne menekülni.
 

 
Egy órával később már a régiségboltban állunk, és a trófeát
nézzük, amit néhány héttel ezelőtt nem engedhettem meg
magamnak.
– Szó sem lehet róla, Sagan – jelentem ki.
– Dehogynem – veszi le a trófeát a polcról.
Megpróbálom kikapni a kezéből.
–  Nem dobhatsz ki nyolcvanöt dollárt erre a vacakra, csak
mert sajnálsz engem! – Úgy követem, mint egy hisztis kisgyerek.
– Nem azért veszem meg, mert sajnállak.
Előveszi a pénztárcáját, és a pultra teszi a trófeát. Kísérletet
teszek rá, hogy elragadjam előle, de elém lép, és elállja az utam.
Fújtatva fonom össze a karom.
–  Ha te veszed meg, nem kell! Csak akkor kell, ha a saját
pénzemből tudom megvenni!
Rám vigyorog, mintha jól szórakozna rajtam.
– Akkor majd egyszer megadhatod nekem a pénzt.
– Az nem ugyanaz!
Átad a kasszásnak egy százdollárost.
 – Kérsz zacskót? – kérdezi az eladó.
– Nem, köszi! – válaszol Sagan. Felkapja a trófeát, és a kijárat
felé indul.
Ahogy kiérünk, a háta mögé rejti a díjat, mintha nem éppen
most néztem volna végig, ahogy megveszi nekem.
– Van számodra egy meglepetésem! – mondja.
– Bosszantó alak vagy – forgatom a szemem.
Nevet, és átadja nekem a trófeát.
–  Köszönöm – motyogom, amikor átveszem. Nagyon örülök
neki, de dühít, hogy ennyi pénzt költött rám. Kényelmetlenül
érzem magam, nem szoktam meg, hogy megajándékozzanak. 
– Szívesen – mondja, majd átkarolja a vállam. – Éhes vagy?
Vállat vonok.
– Nincs étvágyam, de beülök veled valahova, ha te éhes vagy.
A  régiségbolttól néhány kapualjra van egy szendvicsező, oda
megyünk be. A pulthoz lépünk.
– Egy ebédmenüt és két cukormázas kekszet kérnék – mondja
Sagan, és rám néz. – Mit kérsz inni?
– Jó lesz a víz.
– Két ásványvizet is kérek – mondja az eladónak.
Mindent elvitelre kér. Átmegyünk az úton, és leülünk egy
asztalhoz a szökőkút mellett, ahol először csókolóztunk. Vajon
szándékosan hozott ide? Aligha.
Ugyanakkor többször is eszembe jut egy másik kérdés. Ha
Honorrel csak barátok, miért csókolt itt meg, amikor azt hitte,
én vagyok Honor? Egészen biztosan összetévesztett vele, nincs
az az Oscar-díjas színész, aki képes lett volna eljátszani azt a
döbbenetet, amikor Honor felhívta.
Mégsem kérdezem róla. A  beszélgetés nem ebbe az irányba
alakul, és azt sem tudom, hogy fogadnám a válaszát. Az elmúlt
huszonnégy óra borzasztóan kimerített, most nem akarok
komoly témákról beszélgetni.
– Kóstoltad már a kekszüket? – kérdezi Sagan.
– Nem – kortyolok a vizembe.
–  Megváltoztatja az életed – adja át az egyik kekszet. Egyet
harapok belőle, majd még egyet. Tényleg a legfinomabb keksz,
amit valaha ettem, de azért Sagan túlzott.
–  Egészen pontosan mikor változik meg az életem? Meg kell
ennem az egész sütit hozzá?
Sagan hunyorogva néz rám.
– Okoska – jegyzi meg játékosan.
Megeszem a kekszet, és nézem, ahogy a szendvicsébe harap.
Ekkor új tetoválást veszek észre a karján, mintha GPS-
koordinátákat ábrázolna. A tetoválásra mutatok.
– Ez új szerzemény?
A karjára néz, és bólint.
– Igen, a múlt héten varrtam magamra.
– Hogyhogy te varrtad magadra?
– Minden tetoválásomat én készítem.
Oldalra billentem a fejem, és a többi tetoválását is szemügyre
veszem.
–  Mindet te csináltad? – kérdezem, és hirtelen még
lenyűgözőbbnek találom őket, mint azelőtt, hogy ezt megtudtam
volna. Tudni akarom, mit jelentenek. Mit jelent a kis
kenyérpirító a csuklóján, amiből éppen kiugrik egy szelet
kenyér? Mit jelent a „Magán a sor, Doktor” vagy a zászló?
A kenyérpirítóra mutatok.
– Ez mit jelképez?
–  Csak egy kenyérpirító – von vállat Sagan. – Semmit sem
jelképez.
– És ez? – mutatok a zászlóra.
– Ez a szíriai ellenzék zászlaja.
– Miért varrtad magadra?
Ujjával megérinti a zászlótetoválást. 
– Apám szír. Az örökségünk tiszteletére készítettem.
– Él még az apukád?
A  kérdés valamit megváltoztat Saganben. Vállat von, és
belekortyol a vízbe, közben jobbra néz. Leeresztett szemhéja
mintha falként rejtené el a gondolatait, és nem válaszol, amikor
szóba kerül a családja… tulajdonképpen soha nem válaszol.
Megértem, hogy nem akar beszélni róluk, ezért inkább
megragadom a karját, és átforgatom, hogy a többi tetkóját is
megnézhessem.
– Tehát némelyiknek van jelentése, némelyiket pedig csak úgy
felvarrtad?
–  Némelyiket csak úgy felvarrtam, de a legtöbbnek van
jelentése.
Megérintem a GPS-koordinátákat.
–  Ez biztosan jelent valamit – mondom. – Az  a hely, ahol
születtél?
Elmosolyodik, és a szemembe néz.
 – Olyasmi.
Tekintete zavarba hoz, nem tudom kinyögni az újabb kérdést.
Csendben vizsgálgatom a többi tetoválását. Még az ingujját is
felgyűröm, hogy megnézhessem a vállán látható ábrákat. Úgy
látszik, csak a tapintatlan kérdések zavarják, a bámészkodásom
nem.
– Jobbkezes vagy? Ezért vannak tetkók csak a bal karodon?
– Igen. Inkább magamon gyakorolok, mint bárki máson.
– Rajtam gyakorolhatsz!
– Majd ha elmúltál tizennyolc éves.
Vállon bokszolom.
– Jaj már, az még hét hónap!
– A tetoválás egy életre szól! Alaposan át kell gondolni!
– Mondja a fickó, akinek kenyérpirító van a karján!
Felvonja a szemöldökét, mire elnevetem magam, majd rögtön
eszembe is jut, milyen különös érzés nevetni az elmúlt éjszaka
után. Szinte bűnösnek érzem magam, mintha túl korai lenne, de
azért örülök, hogy Sagan kivonszolt a házból. Most sokkal
jobban érzem magam, mintha egész nap és éjjel a szobámban
fetrengtem volna, ahogy terveztem.
– Nem készítek neked tetoválást – rázza meg a fejét. – Még én
is csak tanonc vagyok.
– Hogy érted?
– Ha nem iskolában vagyok vagy dolgozom, néha beugrom a
városi tetoválószalonba. Megengedték, hogy kitanuljam náluk a
szakmát.
– A commerce-i egyetemre jársz?
 – Igen, hetente három napot – bólint. – A tanulás és dolgozás
mellett igyekszem hetente egy-két estét a tetoválószalonban
tölteni.
– Szeretnél is majd tetoválással foglalkozni?
– Nem, más terveim vannak a jövőre nézve – von vállat. – De
hobbinak jó.
– Mit tanulsz az egyetemen?
–  Két szakra is járok. Politológiából és arabisztikából fogok
diplomázni.
– Húha, ez komolynak hangzik.
– Sok komoly dolog zajlik jelenleg a világban – biccent kurtán.
– Szeretnék a részese lenni.
Ismét közénk emelkedett a fal. Láthatatlan, mégis érzem a
jelenlétét.
Annyi mindent szeretnék kérdezni tőle. Például, hogy miért
tanul arabisztikát? És politológiát? Kormányzati hivatalban
akar dolgozni? Milyen komoly dolgok zajlanak a világban,
amiben részt akar venni? Nekem eszembe sem jutna hasonló
témákkal foglalkozni. Ebből látszik, Sagan mennyire más, mint
én. Ő már a komolynak hangzó jövőjén dolgozik, én pedig még
azt se tudom, visszamegyek-e jövő héten az iskolába.
Olyan… gyerekesnek érzem magam.
Sagan megeszi a kekszét, majd felveszi a trófeát, és
szemügyre veszi.
– Miért gyűjtöd ezeket? – kérdezi.
Vállat vonok.
–  Semmihez sincs tehetségem, és mivel magamtól nem
nyernék ilyesmit, más emberek díjait szerzem be, ha szar
napom van.
Sagan megérinti a trófea apró plakettjét.
– A hetedik hely aligha minősül díjnak.
Elveszem tőle a trófeát, és megcsodálom.
–  Ezt nem a helyezés miatt szerettem volna megszerezni,
hanem mert röhejesen drága volt.
Sagan elmosolyodik. Megfogja a szabad kezem, és felállít.
– Gyere, menjünk el a könyvesboltba!
– Itt van könyvesbolt is?
Villant rám egy ferde vigyort.
– Nagyon keveset tudsz a városról, ahol élsz!
–  Ha szigorúan vesszük, nem itt élek, csak innen harminc
kilométerre!
– Az még mindig ugyanez a megye.
Végigmegyünk a főutcán, és egy kis könyvesbolthoz érünk.
Amikor bemegyünk, a kasszánál álló eladó üdvözöl, más nincs
is az üzletben. Csendes, leszámítva a háttérben szóló, békés
Lumineers-számot. Döbbenten látom, milyen modern ez az
üzlet, kívülről nem ilyennek tűnt. A falakat lilára festették. Ez a
kedvenc színem. A  falra erősített könyvespolcok tele vannak
könyvekkel, de a többi polcon csak gyertyák és ajándéktárgyak
sorakoznak.
– Itt nincs is olyan sok könyv – mondom, ahogy körülnézek a
kis helyiségben, és szemügyre veszem a meglepően gyér
mennyiségű könyvespolcot.
–  Ez egy különleges, jótékonysági könyvüzlet. Csak a szerzők
által aláírt és adományozott könyveket árulnak.
Leveszem a polcról az egyik könyvet, és kinyitom, hogy
lássam, Sagan igazat mond-e. Valóban dedikált példány.
–  Ez egész menő – állapítom meg, mire Sagan kuncog, de
továbbmegy a polcok között, és szemügyre veszi a választékot,
hátha talál valamit. Megnézek néhány könyvet, de már most
tudom, hogy egyet sem akarok megvenni. Nincs nálam pénz, azt
pedig biztosan nem fogom hagyni, hogy Sagan vegyen még
valamit nekem.
Csendben nézelődünk, majd a bolt végében lévő polchoz
érünk. Sagan a könyvek előtt áll, megtapogatja őket, néhányat le
is vesz, hogy elolvassa a fülszöveget. Én csak nézem őt.
Egyszer csak megszólal a telefonja, és persze megint megáll
számára az idő. Előhalássza a telefont, és megnézi, ki hívja.
Csalódottan sóhajt, de azért felveszi.
– Szia!
Másik kezét a tarkójára téve hallgatja a hívó felet. Röpke
pillantást vet rám, majd elfordul, és úgy válaszol:
– Igen, igen. Minden rendben.
Minden rendben.
Kíváncsi vagyok, kivel beszél, és hogy rám meg a helyzetemre
gondolt-e, amikor ezt mondta.
Az ajtó felé int, így jelezve, hogy kint folytatja a beszélgetést.
Biccentek, és figyelem, ahogy kilép az utcára. Az  ablaknál álló
kanapéhoz megyek, és leülök. Az  ablakon keresztül nézem,
ahogy telefonál.
–  Segíthetek valamiben? – mered rám az eladónő.
Kényelmetlenül fészkelődöm. Harmincas évei végén járhat,
boglyas haját kontyba kötötte a feje búbján. Egy laptop mögül, a
helyiség másik végéből néz rám, és várja a válaszomat.
– Nincs szükségem semmire, köszönöm – felelem.
Bólint, de azért megkérdezi:
– Jól érzed magad?
Ismét bólintok, bár kicsit zavar az otrombának tűnő kérdés.
Megint kinézek az ablakon. Sagan fel-alá járkál, és alig szólal
meg, főleg csak hallgatja a hívó felet. Egyszer a homlokára teszi
a kezét, amiért meg is sajnálom. Idegesnek tűnik. Önkéntelenül
is bűntudatot érzek miatta.
–  A  barátod? – kérdezi az eladónő, ahogy felém sétál.
Próbálok uralkodni magamon, nehogy forgassam a szemem, de
attól még biztosan látszik rajtam, hogy nem vagyok csevegős
hangulatban.
– Nem.
– A bátyád? – ül le a kanapé másik felére.
– Nem.
Ekkor megnyugszik, és az ablakon át Saganre néz.
– Helyes fiú. Honnan ismered?
Ha elég erősen fixírozom, Sagan talán benéz a boltba, és
meglátja, hogy meg kell mentenie. Amíg erre várok, sajnos
kénytelen vagyok válaszolni a nő kérdéseire. Kísérletet teszek
rá, hogy minden lehetséges kérdést egyszerre válaszoljak meg,
így nem kell többet feltennie.
– A családunk egy barátja. – A főutcára mutatok, az ügyészség
épülete felé. – Ott csókolt meg először, de csak azért, mert
összetévesztett az ikertestvéremmel. Véletlen csók volt.
Próbáltam az utóbbi hetekben elkerülni, mert azt hittem, hogy a
testvéremmel jár, de a múlt éjjel felvettem a nővérem ruháit, és
ismét megcsókoltam, amikor is megtudtam, hogy nem jár a
testvéremmel. Összevesztünk, ott hagyott, ekkor a
mostohabátyámhoz akartam menni, aki épp a bátyámmal
szexelt, ezért berúgtam, lenyeltem egy rakás gyógyszert, és
majdnem megöltem magam. Sagan… – mutatok rá. – Sagan a
neve. Úgy gondolta, egy cukormázas keksz és egy könyvesbolt
jót tenne nekem. Ezért vagyunk most itt.
A  nő szeme tágra nyílik, de nem tűnik meglepettnek, csak a
sok rázúdított információt próbálja megemészteni.
–  Szerintem meg kellene tartanod – hajol végül előre. –
Szomjas vagy? Van üdítő a hűtőben.
Ha ezzel legalább egy percre békén hagy, hozza csak azt az
üdítőt.
– Igen.
Eltűnik a bolt mélyén. Ekkor Sagan leteszi a kagylót, és bejön
a boltba. Körülnéz, majd észrevesz a kanapén, egyből felállok,
amikor elindul felém.
– Minden oké? – kérdezem.
– Aha.
– Apa telefonált? – biccentek. – Engem ellenőriz?
Nem válaszol, csak zsebre teszi a telefonját.
– Szeretnél hazamenni? – kérdezi.
Haza?
Színtelenül felnevetek. Nem vagyok biztos benne, hogy az
„otthon” szót használnám a helyre, ahol élek. Csak egy ház, ahol
a lakók már alig várják, hogy többé ne kelljen egymással élniük.
–  Oké – szeretném válaszolni, de vissza kell fojtanom, mert
suttogok, és közben könnyek szorítják a torkom. Sagan nem
kérdezi meg, mi a baj, csak átölel, és magához von.
A  mellkasába fúrom az arcom, és én is átölelem, mert jó
érzés. Hiába tettetem ma erősnek magam, még mindig szomorú
vagyok. Nagyon bánom, hogy tegnap megírtam azt a levelet, és
bánatos vagyok, amiért akkora felfordulást okoztam, és
mindenkit még jobban elszomorítottam. Nem akarok haragudni
Utah-ra. Nem akarok dühös lenni Honorre. Nem akarom, hogy
apa megcsalja Victoriát, akkor se, ha anyámmal teszi, és nem
akarom, hogy Honor egészségtelen kapcsolatokat hajszoljon.
Azt szeretném, ha normálisak lennénk. Tényleg akkora kérés
ez?
–  Miért nem lehetünk mi rendes család? – Hangom fojtottan
szól Sagan mellkasából.
–  Nem hinném, hogy létezik rendes család, Merit – mondja
Sagan, és elhúzódik, hogy rám nézhessen. – Menjünk! Látom a
szemedből, hogy kimerültél.
Bólintok, mire átkarolja a vállam. Az  ajtó felé indulunk, de
hirtelen meg kell állnunk, mert az eladónő ugrik elénk, és
zavaróan közel hajolva az arcomba nyom egy doboz üdítőt.
– Ne felejtsd itt a kóládat! – mondja.
Sagan hátralép, és habozva nyúl a dobozért.
– Ööö… köszi!
A  nő biccent, majd oldalra lép, hogy kiengedjen minket, de
még mielőtt kilépnénk az utcára, utánunk kiált:
– Ne nyúljatok a kerti törpéimhez! A gimisek mindig ellopják
a kerti törpéimet!
Hátranézek, és biztatóan integetek neki. Mire végre kiérünk,
Sagan felnevet.
– Ez bizarr volt!
Nem tagadom, de én szeretem a bizarr dolgokat. Valószínűleg
visszajövök még ide.
 
 Tizenkettedik fejezet
 
 
 
Utah: Otthon vagy?
Utah: Mer, nagyon szeretnék beszélni veled!
 
Utálattal meredek az üzenetekre. Gyerekkorunk óta nem
szólított Mernek. Bekapcsolom a billentyűzárat, és a zsebembe
csúsztatom a telefont, majd megragadom a villámat, és bekapok
még egy falat enchiladát.
Sagan és én éppen akkor értünk vissza, amikor a többiek
elkezdtek hazaszállingózni az iskolából és a munkából.
A  szobámban maradtam, amíg el nem készült a vacsora, és
amikor kijöttem, Saganen és apán kívül senki sem szólt hozzám.
Apa megkérdezte, hogy vagyok. Azt feleltem, hogy jól. Sagan
megkérdezte, mit kérek inni. Azt feleltem, hogy jól. Le sem esett,
amíg meg nem láttam, hogy elmosolyodik, és egy pohár üdítőt
nyújt nekem.
Teljes csendben ülünk, és még félig se ettük meg a vacsorát.
Olyan feszült a levegő, hogy ha próbálkoznék, sem sikerülne
megtörnöm. Honor az első, aki kísérletet tesz rá. Nem sokkal
azután, hogy figyelmen kívül hagytam Utah üzeneteit,
Honornek is írt egyet.
 –  Utah szeretne beszélni veled, apa – szólal meg Honor, és a
telefonjára mered. – Átjöhet ma este?
Apa nem sieti el a választ. Lenyeli a falatot, iszik egy kortyot,
és leteszi a poharat.
– Ma este nem – mondja.
– Apa! – mered rá gyilkosan Honor.
–  Azt mondtam, ma este nem. Ha már készen állok rá, hogy
beszéljek vele, majd megkeresem.
Honor kedvetlenül felnevet.
–  Te és a fontos megbeszélések? Utah egész életében várni
fog!
–  Honor – szólal meg Victoria figyelmeztetően, de a
nővéremnek nem tetszik ez a hang. Mindjárt felrobban, amit
apa is lát.
– Elég legyen, Honor! – állítja le, mielőtt még megszólalhatna.
Honor olyan hirtelen áll fel, hogy felborul a széke. Otthagyja a
vacsoráját, és elvonul a szobájába. Victoria felsóhajt, és a
szokottnál jóval kevésbé felpaprikázottan áll fel az asztaltól.
– Nem érzem jól magam – jelenti ki. A  tányérja mellé teszi a
szalvétáját, és a hálószobájába megy. Apa követi.
Fogalmam sincs, mi történt kettejük között, hiszen mindent
feltártam a levelemben. Victoria mindenesetre nem tűnik
boldognak.
Mobyra nézek, eltakarja a száját, és hozzám hajol.
– Nézhetek tévét? Nem ízlik a kajám.
– Persze, kisöreg – mosolygok.
Moby lecsusszan a székéről, és a nappaliba fut. Csak én, Luck
és Sagan maradunk az asztalnál.
–  Amióta itt vagyok, egy szál étkezést sem fejezett még be
békésen ez a család – jegyzi meg Luck.
Nem nevetek.
Elég szomorú, hogy egy étkezést sem tudunk végigülni,
annyira nem jövünk ki egymással. Luck böködni kezdi a
tányérján az ételt, majd nagyot sóhajtva leteszi a villáját, és rám
néz.
– Beszéltél egyáltalán Utah-val? – kérdezi. – És ha bocsánatot
akar kérni?
– Több éve volt rá, hogy bocsánatot kérjen. Csak azért akarja
most megtenni, mert már mindenki tud róla, mit művelt. Így
már nem érzem túl őszintének.
– Végül is… – kap be Luck még néhány falat ételt.
Én csak tologatom az enchiladámat. Most, hogy látom,
mindenki rám haragszik azért, amit Utah művelt velem, nem
sok étvágyam maradt. Tudom, hogy régen történt, és tudom,
hogy sokkolja a családot, amiért ilyen szörnyű dolgot tudtak
meg Utah-ról, de mi lesz az együttérzéssel? Annyira utálnának,
hogy egyáltalán nem érdekli őket, hogy hatottak rám a
történtek?
Sagan kezd elpakolni, Luck pedig végre a szobájába megy.
Ujjammal letörlöm a poharamra kiült párát.
– Szerinted túlreagálom? – kérdezem.
Sagan rám mered, de végül alig láthatóan megcsóválja a fejét.
– Jogos a haragod, Merit.
Bárcsak jobban érezhetném magam a szavaitól, mégse
segítenek. Nem akarok haragudni Utah-ra, és azt sem akarom,
hogy a többiek rám haragudjanak. Csak azt szeretném, ha
elégedettek lennénk.
–  Néha gyűlölöm ezt a családot – suttogom. – Borzalmasan
gyűlölöm.
Sagan maga elé húzza a vázlatfüzetét.
–  Kamaszoknál ez nem meglepő – jegyzi meg, majd ceruzája
hegyét a papírhoz érinti. Figyelem, ahogy rajzol. Megnyugtat a
papíron sercegő ceruza hangja, ahogy Sagan egész karja a
kezével mozog, az arcára kiülő intenzív figyelem.
– Lerajzolsz engem?
Rám néz, és bólint.
– Persze.
Pár perccel később már a szobájában vagyunk. Észreveszem,
hogy résnyire nyitva hagyta az ajtót; kíváncsi vagyok, hogy a
Honor iránti tiszteletből vagy az apám iránt érzett félelemből.
A szekrényéhez megy, és kibont egy doboz szénceruzát.
– Hogy rajzoljalak le? Valósághűen?
Végignézek magamon. Farmert és pólót viselek, ahogy
mindig.
– Átöltözhetek?
Sagan beleegyezően bólint, én pedig átmegyek a saját
szobámba, és a szekrényemhez lépek. Áttúrom a ruháimat,
majd a szekrény legszéléből előrángatom azt a borzalmas
nyoszolyólányruhát, amit tavaly az unokatestvérem esküvőjére
kellett felvennem. Térdig érő, élénksárga taftruha, felső része
pánt nélküli fűző, a szoknyarész pedig szinte kirobbanóan
szélesedik ki a derekánál. Borzalmas. Naná, hogy ezt veszem
fel! Belebújok egy pár katonai bakancsba, és magas kontyba
fésülöm a hajam.
Amikor belépek Sagan szobájába, felnevet.
– Nem rossz!
– Örülök, hogy tetszik – pukedlizem. Keresek egy üres részt a
padlón, és keresztbe tett lábbal leülök. – Rajzolj le így, de ne a
padlón ülve, felhőn akarok lebegni!
Sagan leül az ágyára, és keres egy üres lapot a füzetében. Rám
néz, majd a lapra. Háromszor vagy négyszer is megismétli ezt,
ceruzája hozzá se ér a papírhoz. Nem tudom, mihez kezdjek a
kezemmel, csak az ölembe ejtem. Sagan kétszer is más
pozícióba helyezkedik, de úgy tűnik, sehogy se jó. Valahányszor
rajzolni kezd, egy idő után mérges lesz, és összegyűri a papírt.
Legalább tíz perc telik el némán. Szeretem nézni az alkotói
folyamatot, még ha láthatóan nem is a tervei szerint alakul.
Nemsokára hátradől az ágyán, és félredobja a vázlatfüzetet.
– Nem tudlak lerajzolni – jelenti be.
Lebiggyesztem a szám.
– Miért nem?
Továbbra is a szemembe nézve válaszol:
–  Annyira nem vagyok jó művész, hogy hűen rajzolhassalak
le.
Érzem, hogy elvörösödöm, de igyekszem nem úgy érteni,
ahogy remélem, hogy értette. Lehet, hogy csak a saját
képességeit becsmérli. Felsóhajtok, majd felállok.
– Akkor talán majd máskor.
 Az ágyához lépek, és háttal eldőlök. Amikor a matracra érek,
zajosan felzizeg a ruhám.
– Úgy nézel ki, mint Nagy Madár!
Nevetek, majd felkönyökölök.
– Látnod kellett volna a koszorúslánygárdát az esküvőn! Mind
egy-egy alapszínbe öltöztünk.
– Ne már! – nevet fel Sagan.
–  Az  unokatesóm óvónő. Nem tudom, hogy ovis témájúnak
szánta-e a lagziját, de nagyon rikító esküvő volt!
Sagan a ruhámra néz, majd rám.
– Akarsz sétálni egyet? – kérdezi elgondolkodva.
Bólintok, és felállok.
– Persze, csak hadd vegyem le először ezt a rettenetes ruhát!
Sagan mosolyogva megszólal:
– Le ne merészeld venni!
 

 
Még a kocsifelhajtóról sem érünk le, és már mindkettőnket
idegesít a ruhám. Valahányszor teszek egy lépést, olyan hangot
ad ki, mintha egy cunami készülne lecsapni ránk.
– Nem lehet elhallgattatni? – kérdezi nevetve Sagan.
– Nem. Ez a világ leghangosabb ruhája!
– Minden szempontból – kuncog Sagan. – Üljünk le a hintára!
A  farzsebébe csúsztatja a kezét, majd a hintaállványhoz lép,
amit apa Victoriának épített. Victoria szeretett volna egy kis
zugot az árnyas fa alatt, ahol olvashat, ezért apa vett egy
hatalmas hintát, ami akár kinti ágyként is funkcionálhatott.
Mindössze kétszer láttam rajta Victoriát. Sokat dolgozik, Moby
mellett pedig nincs sok ideje olvasni. Én valószínűleg többször
ültem rajta, mint ő.
Sagan a földre dob néhány párnát, hogy mindkettőnknek
helyet csináljon, majd megütögeti maga mellett a szabad helyet.
Alig tudok leülni a ruha szoknyájától, és mire sikerül
elhelyezkednem anélkül, hogy bármelyikünket megfojtottam
volna, már mindketten nevetünk.
– És ha csak egyszerűen levennéd? – kérdezi.
Karon bokszolom, de kihasználja a helyzetet, elkapja a
karomat, és magához von, de nem érzékien, hanem
vigasztalóan. Átölel, én pedig hozzábújok, és az udvart
bámulom, amit a fehér léckerítés minden oldalról bekerít, és
elzár az úttól.
Sagan felmutat a fára épített kis házra.
– A tiétek volt?
–  Nem, azt Mobynak építette apa. Honornek és nekem volt
lombházunk, de az a régi ház udvarában álló fára épült.
Mostanra biztosan elrohadt.
–  Tetszik, hogy lila a színe – mondja Sagan. – Ez Moby
kedvence?
–  Nem, hanem az enyém. Moby azért választotta a lila színt,
mert azt akarta, hogy nekem is tetsszen, mert ha nekem tetszik,
akkor gyakran megyek fel, hogy játsszak vele.
– És gyakran mész fel?
– Néha – biccentek. – Nem olyan gyakran, ahányszor kellene.
 Sagan felsóhajt. Elszomorodom, mert eszembe jut, hogy van
egy kishúga, akivel sosem találkozott. Egyik lábát felhúzza a
hintára, a bal karja az ölében nyugszik. Megérintem az egyik
tetoválását, ujjammal körbejárom a mintát. Elképesztően
tehetséges. A tetoválások aprók, de hihetetlenül részletesek.
– Nagyon tehetséges vagy.
Sagan megszorítja a vállam, és belecsókol a hajamba. Ez a
legédesebb köszönet, amit valaha mondtak nekem, és még csak
meg se kellett szólalnia hozzá.
Ránézek, de az udvarra mered, homlokát aggódva ráncolja.
Nemsokára rám pillant.
– Merit? – kérdezi. – Nem gondolod, hogy depressziós vagy?
A kérdés felmérgesít. Sóhajtok.
–  Jól vagyok, csak volt egy szar éjszakám, és elkövettem egy
buta hibát.
–  Megígéred, hogy legközelebb, ha hibát akarsz elkövetni,
előtte beszélsz velem?
Bólintok, de ennél erősebb ígéretet nem tudok neki tenni.
Sagan felém fordul, de nem néz a szemembe.
– Lehet, hogy… – Nehezen szedi össze magát, hogy feltegye a
kérdést. – Azért tetted, mert én mondtam valamit?
Felülök.
– Azt hiszed, miattad akartam öngyilkos lenni?
– Nem, nem hiszem, legalábbis remélem, de nem ezt akarom
mondani – érinti meg az arcát. – Nem tudom, Merit.
Szemétládának neveztelek, majd azon kaptam magam, hogy
meghánytatlak, nehogy felszívódjanak a lenyelt tabletták. Úgy
érzem, részben hibás vagyok azért, ami történt. Talán én lettem
a katalizátor?
Megrázom a fejem.
– Esküszöm, Sagan, nem te vagy az oka, hanem a butaságom
és a családi dolgok, így telt be a pohár. – Behunyom a szemem,
és összegörnyedek. – Az  igazat megvallva, nem szeretnék erről
beszélni.
Megérinti az arcom, hüvelykujja az ajkamat simítja meg.
– Rendben – suttogja. – Most nem beszélünk róla.
Ismét magához húz, nagyra értékelem a tőle kapott csendet.
Nagyjából egy negyed óra is eltelik úgy, hogy egy szót se
szólunk, csak csendben meredünk az udvarra. A  telihold
halvány ragyogásba vonja a tájat, még a fehér léckerítés is
csillog.
–  Hány ember álmodik arról, hogy fehér léckerítéssel
elkerített, szép házban élhessen, holott nem a hófehér kerítés
teszi a tökéletes családot. Nem létezik tökéletes család! – nevet
fel Sagan. – Állapodjunk meg valamiben, ha lesz saját házunk,
nem fehér lesz a kerítés!
– Nincs az az isten! A sajátomat lilára fogom festeni!
–  Mint a faházat – mondja Sagan. Egy pillanatra elhallgat,
majd megszólal: – Maradt még a lila festékből?
Felnézek a faházra, majd vissza Saganre.
– Azt hiszem, igen. A garázsban van!
Egy másodpercnyi habozás után egyszerre lök le minket a
hintáról egy földöntúli erő. Nevetve rohanunk a garázs felé,
hogy megkeressük a lila festéket. Kétdoboznyit is találunk, ami
elég lesz ahhoz, hogy átmázoljuk az előudvar kerítését.
A következő két órában festünk. Fontos témákat nem érintünk,
de minden másról csevegünk. Sagan mesél a Highwaymen Ink
tetoválószalonban töltött tanoncidejéről. Én gyerekkori
történeteket mesélek neki, abból az időből, amikor még nem
volt ennyire elcseszett a családunk. Exbarátnőkről, expasikról
és kedvenc filmekről beszélgetünk. Mire kész vagyunk a jobb
oldali kerítéssel, már elmúlt éjfél, sárga taftruhámat pedig lila
festékfoltok borítják.
–  Azt hiszem, ezt többé nem vehetem fel – nézek végig
magamon.
– Az valóban tragédia lenne! – jegyzi meg Sagan.
Végignézek a bal oldali kerítéssoron, amit még nem festettünk
át.
– Azt is megcsináljuk?
Sagan bólint, de int, hogy üljek mellé.
– Naná, de előtte pihenjünk egy kicsit!
Leülök mellé. Természetessé válik a mozdulat, hogy magához
húzzon, amikor mellette vagyok.
Eltűnődöm, vajon ismét meg akar-e csókolni. Mivel a két
eddigi csók nem ért jól véget, nem csodálkoznék rajta, ha nem
próbálkozna többé.
Talán csak Honor miatt nem csókolt meg. Mind ez idáig nem
tettem fel neki a kérdést, de most már annyira fáradt vagyok,
hogy nem maradtak gátlásaim.
Nagyot fújok, majd felé fordulok, a lábamat keresztbe teszem
a hintán.
 –  Kérdeznem kell tőled valamit. – A  ruhám felpúposodik
körülöttem, ahogy elhelyezkedem, muszáj leszorítanom. Túl sok
minden jár a fejemben, ezért azt a kérdést választom, ami a
leginkább foglalkoztat. Erőt veszek magamon, hogy fel is
tegyem.
– Neked… neked tetszik Honor?
Az arcán nem látszik érzelem, csak megcsóválja a fejét.
– Nagyon szépnek tartom, mindketten azok vagytok. De hozzá
nem vonzódom.
Küzdök a görnyedéssel, küzdök a késztetéssel, hogy a
kezembe temessem az arcom, de próbálok uralkodni magamon,
ahogy Sagan is mindig uralkodik.
– Ha hozzá nem vonzódsz, akkor… – Nem is tudom hangosan
kimondani. – Egypetéjű ikrek vagyunk, tehát…
Hangtalanul felnevet. Kíváncsi vagyok, mi készteti erre, és
hogy csinálja. Ha tudnám, hogy kell hangtalanul nevetni, egész
nap azt tenném.
– Szerinted elképzelhetetlen, hogy valaki az ikertestvéredhez
nem vonzódik, de hozzád igen? – kérdezi könnyedén.
Vállat vonok, majd bólintok.
– Pedig elképzelhető.
Próbálok nem mosolyogni, mert ez a válasz nem azt jelenti,
hogy tetszem neki… de azért reménykedni szabad.
–  Miért nem fordult komolyra a dolog közted és Honor
között?
–  A  barátommal jár, akivel sose tennék ilyet – mondja. –
Amikor megismerkedtünk, persze gyönyörűnek találtam, de
néhány nap után… nem tudom. Nem éreztem romantikus
vonzódást. Nem tetszettek neki a rajzaim, a zenei ízlésem,
folyton a telefonon lógott és pletykált, ami nagyon idegesített.
Más tulajdonságai azonban szimpatikusak. Hűséges, jó fej.
Szeretek vele lenni.
Némán gondolom át, amit mondott. Szeretnék hinni neki, de
nagyon nehéz, miután olyan sokáig éltem tévedésben.
–  És az a nap a főtéren? Ha nem vonzódtál Honorhöz, miért
csókoltál meg, amikor összetévesztettél vele?
Sagan arca elkomorul. Mélyet sóhajt, hátradől a hintán, és az
udvarra néz. Az  ölébe húzza a lábam, és a térdemre teszi a
kezét.
– Ez bonyolult – mondja. Megérinti az arcát, mintha keresné a
szavakat. – Észrevettem Honort… téged… a régiségboltban. Egy
darabig figyeltem. Kíváncsi lettem, mert aznap annyira más
volt! Nem öltözött ki, csak farmert viselt, az ingét a derekára
kötötte, ráadásul smink sem volt rajta, ami végképp
összezavart, mert Honor mindig kisminkeli magát. Tudtam,
hogy van egy húga, de azt nem, hogy ez a húg az egypetéjű
ikertestvére. Meg se fordult a fejemben, hogy nem Honor vagy.
Nem is tudom… nehéz megmagyarázni, mert egyformák
vagytok, de aznap olyan vonzalom ébredt bennem, amit addig
nem éreztem iránta. Tetszett, hogy mindent gyermeki
kíváncsisággal vesz szemügyre, hogy elő se veszi a telefonját.
Honor mindig a mobilján lóg, néha jó lenne, ha eltenné, és
figyelne az őt körülvevő világra… Az  pedig különösen tetszett,
hogy magára vállalta, amikor a kisfiú eltörte azt az üvegfigurát.
Amikor odamentem hozzá, és közelről ránéztem, mintha
először találkoztam volna vele. Sosem csókoltam meg
korábban… és tudtam, hogy a barátom jár vele, ezért borzasztó
bűntudatom volt, mégsem tudtam megállni, hogy meg ne
csókoljam. Mintha különös erő szállt volna meg, nem tudtam
ellenállni neki.
Ekkor Sagan a szemembe néz.
–  Aztán… aztán Honor telefonált, és végre összeraktam a
darabkákat. Rájöttem, miért éreztem úgy, hogy belehalok, ha
nem csókolom meg, holott korábban sosem kísértett. Nem
Honor tetszett meg, hanem te.
Akkor sem verhetett volna gyorsabban a szívem, ha lehajtok
egy kartonnyi energiaitalt. Mindig is azt kívántam, bárcsak az
lenne a valóság, amit Sagan most mondott. Elképzeltem, hogy
meglátott bennem valamit, amit Honorben nem, és most, hogy
végighallgattam az ő nézőpontját is, szinte várom, hogy
felébredek a kegyetlen álomból. Bárcsak újraélhetném azt a
napot, és az emlékeimbe véshetnék minden pillanatot,
különösen, amikor azt mondta: „Eltemetsz engem.” Nem
tudtam, hogy mit jelent. Most sem tudom, de mindig ezt hallom,
valahányszor behunyom a szemem.
–  Mielőtt megcsókoltál, miért mondtad, hogy eltemetlek
téged? Ezt Honornek mondtad korábban?
Sagan a térdemet simogató kezére néz, és elmosolyodik.
– Nem. Ez a tuqburni fordítása. Arabul van.
– Tuqburni? Az mit jelent?
Sagan hátradől, és felém fordítja a fejét.
 –  Nem minden szót lehet minden nyelvre lefordítani. Erre
nincs jó kifejezés.
– Az „eltemetsz engem” kicsit morbidul hangzik.
Elmosolyodik, látom, hogy kissé kellemetlenül érzi magát.
–  A  tuqburni az a mindent elnyelő érzés, amikor képtelen
vagy élni a másik nélkül. Szó szerinti fordításban azt jelenti,
hogy „eltemetsz engem”.
Eltűnődöm a szavain és azon, hogy éppen ezt mondta, mielőtt
megcsókolt. Tetszik, amit mondott, de az nem, hogy nem tudta,
nem hozzám beszél, mert azt hitte, Honor áll előtte. Noha
beismerte, hogy nem hozzá vonzódott aznap, hiszen én álltam
előtte, ez nem magyarázat arra, hogy miért nem mondta
mindezt el nekem azonnal, a történtek után. Több mint két hét
telt el azóta.
Megköszörülöm a torkom, és összeszedem a bátorságot, hogy
rákérdezzek.
–  Ha te és Honor nem jártok, és úgy tetszem neked, ahogy
most elmondtad, miért nem tettél valamit? Mindez hetekkel
ezelőtt történt.
A  választ keresve bizonytalan kifejezés ül ki az arcára.
Halkan felsóhajt, majd hüvelykujjával megcirógatja a térdem.
–  Őszintén? – néz a szemembe, mire bólintok. Egy pillanatra
összeszorítja a száját, majd folytatja: – Minél jobban
megismertelek… annál kevésbé kedveltelek.
Beletelik egy pillanatba, mielőtt felfognám a választ.
– Nem kedvelsz engem?
Bűnbánó sóhajjal hajtja hátra a fejét.
 – Most már igen.
Kedvetlenül felnevetek.
– Hát, ez igazán meggyőző. Most már kedvelsz, de tegnap még
nem kedveltél?
Szúrós szemmel néz rám.
– Nem, tegnap kifejezetten nem kedveltelek.
Nem tudom, hogy mérges legyek-e, de feldúltan meredek rá.
Úgy érzem, dühösnek kellene lennem, ugyanakkor meg is
értem. Tegnap én sem kedveltem magamat, és Sagan
jelenlétében sem adtam önmagam, amióta betette a lábát a
házba. Zárkózott és bunkó voltam, az elmúlt huszonnégy órát
leszámítva alig beszéltem hozzá.
–  Nem tudom, mit mondjak erre, Sagan. – Lenézek a
szoknyámra, és piszkálni kezdem az egyik megszáradt lila
festékfoltot. – Tudom, hogy durva voltam veled, de csak
önvédelemből. Azt hittem, a testvérem barátja vagy, és nem
tetszett az, ahogyan érzek irántad. Soha semmit nem irigyeltem
Honortől, csak téged.
Sagan nem válaszol azonnal. Tovább piszkálom a festéket,
mert a bennem dúló érzelmek most nem bírnák el a
szemkontaktust.
– Merit… – Mintha könyörögne, hogy ránézzek. Meg is teszem,
de rögtön megbánom, mert mindent látok a szemében, amit
pedig nem akartam látni. Bánkódást, félelmet, az elutasítás
árnyát.
–  Hadd találjam ki, annyira még nem kedvelsz, hogy meg is
csókolj – suttogom.
 Felemeli a kezét, és megérinti az arcomat, majd lágyan
megrázza a fejét.
– De igen – mondja. – Higgy nekem! Csak azt kívánom, hogy te
is vonzódj magadhoz annyira, amennyire én vonzódom hozzád.
Nem tudom, mit mondhatnék erre. Talán a tegnap történtek
miatt hiszi azt, hogy nem szeretem magam?
– Már mondtam, hogy a múlt éjszaka részeg tévedés volt. Én
elvagyok magammal.
– Valóban?
A szememet forgatom. Hát persze! Azt hiszem.
– Néha előfordul, hogy boldogtalan vagyok, de melyik kamasz
nem az? Néha mindenki más akar lenni. Egy jobb ember, jobb
családdal.
– Én sosem kívántam ilyesmit – rázza meg a fejét Sagan.
Szinte felnyársalom a tekintetemmel, némán rámutatva,
mekkora ostobaságot mondott.
– Te magad mondtad, hogy sose találkoztál a kishúgoddal. Azt
akarod mondani, hogy nem akartál másik családot? Nem hiszek
neked. Te sem hiszed el nekem, hogy a tegnap éjszaka semmit
sem jelent!
Sagan elég hosszan állja a tekintetemet, hogy észrevegyem,
ahogy nyel. Elenged, majd feláll. A zsebébe teszi a kezét, a földet
bámulja, és egy göröngybe rúg. Nem tudom, mivel dühíthettem
fel, de teljesen megváltozott a hangulata.
–  Folyamatosan lekicsinyled a tegnap történteket. Az  igazat
megvallva ezt bántónak érzem – jelenti ki. – Nem te döntöd el,
hogy másnak mit jelent az életed.
 Kihúzza a zsebéből a kezét, és karba fonja maga előtt.
–  Meghalhattál volna, Merit! Ez nagyon komoly dolog! Amíg
ezt tudomásul nem veszed, nem akarok veled kapcsolatot
kezdeni. Sok mindennel kell foglalkoznod, és nem akarom
mindezt veszélyeztetni. – Közénk int. – Ez még várhat!
Arcom égni kezd a szégyentől.
– Túl instabilnak tartasz ahhoz, hogy járj velem?
Bosszúsan felsóhajt.
–  Nem ezt mondtam, csak azt, hogy először magadon kell
dolgoznod. Fogadd meg apád tanácsát, és menj
pszichológushoz! Győződj meg róla, hogy nincs komoly baj! –
Elém lép, és letérdel, hogy megállítsa a hintát. – Ha én
közbeavatkozom, és együtt leszünk, az irántam táplált
érzelmeid miatt azt hiheted, hogy boldogabb vagy, mint
valójában.
Ujjaim remegnek, ezért ökölbe szorítom a kezem. Teljesen el
vagyok képedve. Mindegy, hogy fogalmazza meg, a lényeg, hogy
képes itt ülni, és közölni velem, hogy túl depressziós vagyok egy
romantikus kapcsolathoz.
– Ó, szűnj már meg! – motyogom. Felállok a hintáról, de Sagan
is felpattan, hogy elállja az utam. A ház felé indulok, és amikor
a nevemet kiáltja, futni kezdek. Idióta, hangos szoknyám egyedi
nevetségességgel ruházza fel a haragomat. Amikor a házhoz
érek, olyan hangosan vágom be az ajtót, hogy attól félek,
felébresztem Mobyt.
Mit képzel magáról Sagan? Nem jövünk össze, mert akkor „túl
boldoggá” válok mellette, ami elfedné az állítólagos
depressziómat?
–  Szűnj már meg! – mondom megint, ahogy bezárom a
szobám ajtaját. Attól még nem leszek depressziós, hogy
mostanában boldogtalan voltam!
Kigombolom azt az idétlen ruhát, és hagyom, hogy a földre
essen. Épp csak felveszek egy pólót, mikor Sagan kopogás nélkül
ront be a szobámba. Megfordulok, és ránézek, ahogy közeledik
felém. Ő láthatóan még nem végzett a beszélgetéssel, mint én.
– Minden családtagodat azzal vádolod, hogy nem elég bátrak
az őszinteséghez, de amint őszinte vagyok veled, feldühödsz, és
faképnél hagysz?
–  Nem az őszinteséged miatt vagyok mérges, Sagan! Azért
vagyok dühös, mert vagy olyan arrogáns, hogy azt feltételezd,
túl boldog leszek veled, és az irántad való érzéseim elfedik azt a
hű, de nyilvánvaló depressziómat! – Szememet forgatva
összefonom a karom. – Túl nagyra tartod magad. Ha most meg
akarnál csókolni, felpofoználak!
Röhejes hazugság, de már így is szégyellem, mennyire
feldühített ez a beszélgetés. Nem mindenki van jóban saját
magával, de ettől még nem leszek öngyilkos hajlamú vagy
depressziós! Arról nem is szólva, hogy miért ne tudnám
megkülönböztetni az érzéseimet egy pasi vagy az életem iránt?
Sagan bocsánatkérően néz rám, mintha bármit jelentene
számára a dühöm. Zsebre vágja a kezét, és a padlót bámulja,
majd felnéz rám, de lassan. A lábfejem után a meztelen lábamat
veszi szemügyre, majd a pólóm széléhez érve nagyot nyel, és
miután az egész testemet bebarangolja, a szemembe mélyed a
tekintete. Meg se kell szólalnia, tudom, mire gondol: hogy talán
igazam van, egy csók nem zavarna össze semmit. Talán csak
mindketten megkönnyebbülnénk.
Halkan felsóhajtok, mert a tekintetétől olyan érzésem van,
mintha a szíve mélyére merültem volna, ahol már nincs levegő,
ami életben tartson. Ezen a ponton ismét szemétládának
nevezhetne, akkor is meg akarnám csókolni az ajkakat, amik
megsértettek. Nem is emlékszem, min vesztünk össze, annyira
kavarognak a fejemben a gondolatok.
Láthatóan ő sem emlékszik, mert felém lép, megragad, egyik
karjával a derekamat öleli át, a másikkal a nyakamat ragadja
meg. Felé nyújtom az arcom, hátha beismeri, hogy tévedett, és
megcsókol. Bárcsak gyors lenne, és vad! Mégis fájdalmasan
lassan hajol közelebb.
Halkan felsóhajt, ajka annyira közel ér az enyémhez, hogy
sóhajommal az ő levegőjét szívom be. Végre hirtelen ajkamhoz
ér az ajka. Már épp ideje volt. Megkönnyebbülten felnyögök a
csókban, és azonnal viszonzom.
Ahogy összeér a nyelvünk, és egyre vadabb a csók, minden
megszűnik körülöttünk. A  hajába túrok, fenntartásaimat
lebontja a keze, haragomat feloldja a nyögése. Nyelve finoman
jár az enyém körül, de a keze meghazudtolja szája türelmét.
Jobb keze lecsúszik a hátamon, a pólóm széléhez, majd
meztelen combomon simít végig, aztán a bugyimon, majd újra a
hátamon jár, ezúttal bőre már a bőrömhöz ér. Magához húz, de
közben hátrafelé terel, amíg a hátam a falhoz nem simul.
– Istenem, elbűvöl a szád – suttogja.
 Ő  is elbűvöl engem, de nem szólalok meg, inkább a
nyelvemmel válaszolok. Beszívja a nyelvemet, ahogy elmélyíti a
csókot, és a falhoz présel. Ez a csók minden álmomat valóra
váltja, és még annál is többet. Gyógyít a szája, ahogy hozzám ér,
mintha minden, a fejemben kavargó rossz érzés eltűnt volna.
Nyelve érintése az összes dühömet, haragomat, bánatomat
megszünteti. Éppen erre volt szükségem.
Most már a derekamon jár a keze, de mielőtt feljebb kúszna,
megáll, és levegőért kapkod. Én is levegőt veszek; úgy pörög
körülöttem a szoba, hogy Saganbe kapaszkodom. Fejem
hátrahanyatlik, és a falba ütközik. Sagan ajka végigsiklik az
arcomon, majd lágyan, gyengéden szájon csókol, és ismét rám
néz. A hajamba túr, és a tarkómon áll meg a keze.
– Ez veszettül szédítő volt – suttogja.
Csak elmosolyodom, mert olyan szavakkal foglalta össze az
élményt, amiket én még sosem használtam ebben az
összefüggésben. Veszettül szédítő. Az  ajkam sarkába csókol,
orrával végigsimít az arcomon. Hátralép, és gyengéden a kezébe
fogja az arcom. Halvány mosolyától elgyengül a térdem.
–  Hihetetlen, mennyivel jobban tudod magad érezni egy
csóktól, igaz?
– Annyira hihetetlen – bólintok.
Hüvelykujja megérinti az arcom, majd elégedett mosolya éles
pillantássá válik.
–  Pontosan ezért nem teszem meg ismét, Merit. Először
magadba kell beleszeretned.
Egy pillanatig az arcomat fürkészi, de nem tudok mit
válaszolni.
A döbbenettől – vagy a fájdalomtól? – mozogni sem tudok.
Csak azért csókolt meg, hogy bizonyítsa az álláspontját?
Micsoda?
A  falhoz simulok, teljesen ledermedek. Mivel nem kap
választ, Sagan elenged, és lassan kimegy a szobából.
Túl zaklatott vagyok a síráshoz, ahhoz meg túl mérges, hogy
utánafussak. Túlzottan is szégyellem magam ahhoz, hogy
beismerjem, legalább részben igaza lehet. Ez a csók minden
érzést kiűzött belőlem, és pillanatnyi eufóriával helyettesítette.
Bármit megadnék, hogy visszakapjam ezt az érzést.
Pontosan ezt mondta nekem Sagan is. Az iránta való érzéseim
minden mást elfednek.
Végre megértettem, mit akart mondani, de ez nem jelenti azt,
hogy ne lennék rá mérges. Sőt, ha lehet, most még inkább
feldühített.
 
 Tizenharmadik fejezet
 
 
 
– Merit?
Kelletlenül nyitom ki a szemem. Luck áll a szobám ajtajában.
Megpróbálom felidézni, hány óra van, és milyen napot írunk.
– Bejöhetek?
Azt hiszem, délután van.
Bólintok és felülök.
– Aha. Nem is akartam elaludni. Mennyi az idő?
– Mindjárt vacsorálunk!
Elmosolyodom a váratlan akcentusváltáson. Luck most már
ritkábban ugrik egyik akcentusról a másikra, mint a hét elején.
Az ölébe húzza a takarómat, és az ágyam támlájának dől.
– Nehéz volt számodra ez az időszak – mondja. – Biztos nem
ártott egy kis szundikálás.
Kedvetlenül felnevetek.
– Valószínűleg egyikünknek sem ártana.
Egyébként nem szundikáltam, valójában most ébredek, mivel
az éjszaka jó részét a Sagan miatti dühöngéssel töltöttem.
Képtelen voltam elaludni. Egész éjjel forgolódtam, és
kifogásokat kerestem, miért nincs igaza. Nem akarok megint
ezen gondolkodni.
 Luckra pillantok, aki a Starbucks-munkaruháját viseli.
Normális öltözetben egészen furcsa benyomást kelt.
– Milyen az új munkád? – kérdezem.
–  Szuper, bár most már akármelyik meló jobb lehet az
óceánjárós gürizésnél. – Kihúz a takarómból egy cérnaszálat,
majd bekapja és lenyeli.
– Csak nem Pica-zavarod van? Amikor mindenfélét megeszel,
ami a kezedbe kerül, de nem kaja?
– Micsodám?
– Hagyjuk! – rázom meg a fejem.
Luck megveregeti a lábam, kínos csend ereszkedik a szobára.
–  Azért jöttél, hogy megkérdezd, miért nyeltem le
huszonnyolc tablettát? – sóhajtok fel.
Luck vállat von.
– Ami azt illeti, meg akartam kérdezni, hogy kérsz-e szárított
marhahúst – mondja. – Még mindig félig tele van a doboz!
Felnevetek.
– Nem kérek, köszönöm.
– Ellenben, ha már szóba hoztad… hogy érzed magad?
Szememet forgatva dőlök hátra.
–  Jól – mondom kissé bosszúsan. Nem azért, mert Luck
benézett hozzám, hanem mert szégyellem magam az e heti
viselkedésemért, és nagyon szeretném elfelejteni. Mégis az az
érzésem, sokan nem fogják hagyni, hogy elfelejtsem. Különösen
apa és Sagan nem.
– Miért tetted?
–  Nem tudom – intek nemet a fejemmel. – Kimerültem, és
mindenből elegem lett. Ráadásul még be is rúgtam.
Luck egy újabb cérnaszálat húz ki, és az ujjai között forgatja.
–  Egyszer én is öngyilkos akartam lenni – mondja, mintegy
mellékesen. – Beleugrottam a tengerbe egy hajó fedélzetéről.
Azt hittem, elég magasról esem ahhoz, hogy elveszítsem az
eszméletem, és békésen megfulladjak.
– És, békésen megfulladtál?
Elneveti magát.
Nem tudom, miért viccelődöm vele. Sose voltam jó a komoly
beszélgetésekben.
–  Kificamítottam a bokám, és kirúgtak, de néhány héttel
később már új hamis személyim volt, és egy másik
hajótársaságnál dolgoztam. Nem sokat tanultam a kirúgásból.
– Miért tetted? Annyira eleged lett az életből?
Luck vállat von.
–  Nem igazán. Inkább csak nem érdekelt többé. Napi
tizennyolc órát dolgoztam, belefáradtam az egyhangúságba.
Senki sem hiányolt volna igazán. Egy éjszaka kimentem a
fedélzetre, és a vizet néztem. Arra gondoltam, mi lenne, ha
leugranék. Másnap nem kellene felkelnem dolgozni. A  halál
gondolata nem ijesztett meg, ezért úgy döntöttem, megteszem. –
Egy pillanatig habozik. – Az  egyik barátom azonban meglátott,
és riasztotta az őrséget, akik kidobtak nekem egy mentőtutajt.
Egy órán belül felhúztak a fedélzetre.
– Szerencséd volt.
Bólint, és szokatlan komolysággal néz rám.
–  Neked is szerencséd volt, Merit. Tudom, hogy csak
placebotablettákat nyeltél le, de akkor te nem tudhattad ezt.
Ráadásul nem sok olyan embert ismerek, akik lenyomnák az
ujjukat egy másik ember torkán, hogy aztán a hányásukban
számolgassák, hány tablettát okádtak ki.
Lesütöm a szemem. Eszembe jut, hogy ezt meg sem
köszöntem Sagannek. Megmentette az életemet, csupa hányás
lett, aztán feltakarított, egész éjjel vigyázott rám, és én meg se
köszöntem neki. Most már abban sem vagyok biztos, hogy
valaha megint szóba akarnék vele állni.
– Valamit azért tanultam abból az ugrásból – mondja Luck. –
Rájöttem, hogy a depresszió nem azt jelenti, hogy folyton
nyomorultul érzem magam, vagy hogy állandóan meg akarok
halni. A  közöny is a depresszió tünete – néz a szemembe. –
Nagyon régen történt, de még mindig gyógyszert szedek miatta.
Megdöbbenek. Luck az egyik legvidámabb embernek tűnik,
akivel valaha találkoztam. Értékelem, hogy segíteni próbál, de
közben szörnyen idegesít.
– Hegyi beszédet próbálsz tartani?
Megcsóválja a fejét.
–  Dehogyis, csak… szerintem sokban hasonlítunk. Hiába
szeretnéd azt hinni, hogy csak egy tévedés volt részegen…
–  Mert az is volt! – vágok közbe. – Ha nem rúgok be, a
tablettákat sem nyelem le.
Nem úgy tűnik, hogy sikerült meggyőznöm.
– Ha nem akartad beszedni a tablettákat, akkor miért loptad
el őket?
Kérdése elnémít. Elfordulok tőle.
 Téved. Nem vagyok depressziós. Ez csak egy baleset volt.
– Nem azért jöttem, hogy mindezt elmondjam – dől előre, és a
térdére könyököl. – Lehet, hogy ma túl sok koffeint ittam a
munkahelyemen. Általában nem vagyok ilyen… érzelgős.
–  Talán ez a kísérleti melegprojekt készít ki. Csupa érzelem
leszel tőle!
Hunyorogva rám néz.
– Merit, te nem vagy meleg. Nem viccelődhetsz a melegekkel!
– Miért, csak a melegeknek szabad a melegekkel viccelniük?
– Én sem vagyok meleg – közli Luck.
–  Hiszi a piszi – nevetek. – Ha nem tartod magad melegnek,
akkor csak össze vagy zavarodva szexuálisan.
Luck a fejét forgatja, majd ismét az ágytámlához dől.
–  Se meleg, se összezavarodott nem vagyok, békében élek a
szexualitásommal – mondja. – Szerintem inkább te vagy
megzavarodva.
Bólintok, ez kétségkívül igaz.
– Biszexuális vagy?
Luck felnevet.
– Az efféle címkéket a hozzád hasonló embereknek találták ki,
akik egy meghatározott nemi szerepen túl képtelenek
megragadni a valóságot. Az  tetszik, aki megtetszik! Néha nők
tetszenek, néha férfiak. Volt, hogy tetszettek lányok, akik egykor
férfiak voltak. Egyszer egy fiúval is összejöttem, aki valaha lány
volt. – Habozik. – Őt kifejezetten kedveltem, de ez egy másik
hegyi beszéd tárgya.
Nevetek.
 –  Azt hiszem, sokkal vastagabb burokban élek, mint
gondoltam.
–  Szerintem is, de nemcsak a való élettől zár el a burok,
hanem a saját családodtól is! Hogy nem vetted észre, hogy Utah
meleg? Nem láttad, milyen göncöket hord?
–  Neked bezzeg szabad a melegekkel viccelni? Ez csak egy
buta sztereotípia! – bokszolok a vállába. – És azért nem tudtam,
hogy meleg, mert ebben a házban senki nem mond el nekem
semmit!
– Köztünk szólva, Merit… alig egy hete lakom ebben a házban,
de már tudom, hogy te a saját kis valóságodban élsz. – Feláll,
mielőtt megint megüthetném. – Megyek, zuhanyoznom kell.
Kávébabszagom van.
Apropó, zuhany. Rám is rám férne.
Néhány perccel később már a fürdőszobában vagyok, hogy
összeszedjem, amire szükségem van, de még mindig nem
találok egy rohadt borotvát sem. Mindenhol megnézem, a
fiókban, a zuhanyfülkében, a mosdó alatt.
Basszus, de túlreagálják!
Akkor szőrös maradok, ez van.
Éppen felveszem a pólómat, amikor egy darab papír csúszik
be az ajtóm alatt. Először azt hiszem, Sagantől jön, mert szereti
így átadni a rajzait, de innen inkább egy cikknek tűnik.
Lehajolok, hogy felvegyem, amikor Luck szólal meg az ajtó
túloldalán.
–  Csak olvasd el! Ha akarod, ki is dobhatod, de nem lenne
tiszta a lelkiismeretem, ha nem adnám oda neked.
 A  szememet forgatva támaszkodom a mosdópulthoz, és
elolvasom a kinyomtatott weboldal címét: A depresszió tünetei.
– Jézusmáriám! – motyogom.
Utána egy lista következik, de már az első tünetet sem
olvasom el. Összehajtom a papírt, és a mosdópultra dobom.
Luck nevetséges. Tényleg egy két lábon járó hegyi beszéd.
Miután lezuhanyoztam és átöltöztem, kinyitom a fürdőszoba
ajtaját, de mielőtt kilépnék, felkapom a papírt, és a szobámba
viszem, nehogy bárki meglássa a fürdőszobában.
Az  ágyamra ülök, és kihajtogatom. Mégiscsak érdekel, Luck
milyen tüneteket mutat, ha egyszer depresszióval
diagnosztizálták.
Megnézem a listát. Minden tünet mellett ki lehet pipálni egy-
egy üres mezőt, ha a tünet helytálló. Tehát egy tesztről van szó.
Lehet, hogy ezzel bizonyíthatom Sagan és Luck előtt, hogy nem
vagyok depressziós!
Felkapok egy tollat, és elolvasom az első kérdést.
Előfordul, hogy szomorúnak, kiégettnek vagy szorongónak érzi
magát?
De ostoba kérdés ez. Pipa. Melyik tinédzser nem érzi így
néha?
Előfordul, hogy reménytelennek érzi a helyzetét?
Megint pipa. Elég lett volna, ha így teszik fel a kérdést: „Ön
kamasz?”
Könnyen dühbe gurul?
Öhm… igen. Pipa. De ebben a házban mindenki könnyen
bepipul.
 Egyre kevésbé érdekli a munka vagy az iskola?
Oké, itt megfogtál, Luck. Pipa.
A megszokotthoz képest kevésbé érzi magát energikusnak?
Ha a kevésbé energikus azt jelenti, hogy nappaltól és
éjszakától függetlenül, vagy néha egyáltalán nem alszom, akkor
igen. Pipa. Felgyorsul a szívverésem, de nem vagyok hajlandó
komolyan venni ezt a listát, hiszen az internetről származik.
Vannak problémái a koncentrációval?
Ha idáig már eljutottam a tesztben, akkor nincs vele
problémám, ugye? Nem pipálom ki a mezőt, de mielőtt még
elolvasnám a következő kérdést, azért elgondolkodom.
Az  utóbbi időben még a keresztrejtvények sem érdekeltek
annyira, mint korábban, és többek között már azért sem járok
iskolába, mert nehezen tudtam odafigyelni, hamar mocorogni
kezdtem az órákon. Végül kipipálom a mezőt, de halványabban,
mint a többit. Ha kell, akkor majd nemnek számolom.
Észrevett változást az alvásritmusában?
Nos… korábban nem aludtam végig a napot. Pipa. Bár ez
szerintem csak az iskola abbahagyásának mellékhatása.
Megváltozott az étvágya?
Ha igen, akkor nem vettem észre. Végre, egy mező, amit nem
kell kipipálnom! Illetve… várjunk csak. Mostanában kihagytam
egy-egy étkezést, de lehet, hogy ez is annak a következménye,
hogy abbahagytam az iskolát.
Előfordul, hogy közönyösnek érzi magát?
Pipa.
Mostanában gyakrabban sírt a szokásosnál?
 Pipa.
Gondolt valaha öngyilkosságra?
Számít, ha csak egyszer vagy kétszer? Pipa.
Megkísérelt valaha öngyilkosságot?
Pipa.
Mintha kő nyomná a gyomromat, ahogy a listára meredek.
A kezem remegni kezd, mikor rádöbbenek: minden egyes mezőt
kipipáltam.
A  franc esne ebbe a hülye listába! Olyan, mint bármilyen
online tünetteszt, amitől az emberek borzalmas betegségeket
képzelhetnek be maguknak. Fáj a feje? Biztosan agytumora van!
Szorít a mellkasa? Szívroham! Rosszul alszik? Depressziós!
Galacsinná gyűröm a papírt, és a szoba másik végébe hajítom.
Öt percig mozdulatlanul meredek a földön heverő rongyos
papírra, majd összeszedem magam, és elfordulok. Megyek,
megnézem Wolfgangot. Ő  legalább nem kínoz beszélgetéssel
vagy kérdésekkel.
–  Segítesz megetetni Wolfgangot? – kérdezem Mobyt, amikor
átmegyek a nappalin. A kanapén kuksol, és rajzfilmeket néz, de
rögtön felugrik, és előttem ér a hátsó ajtóhoz.
– Rossz kutya?
– Nem, egyáltalán nem az. – Megtöltöm a tálat kutyatáppal, és
kinyitom a hátsó ajtót.
–  Apa szerint rossz kutya – mondja Moby. – Azt mondta rá,
hogy rohadék.
Nevetve követem Mobyt az udvarra. Nem tudom, miért, de
nagyon viccesnek találom, amikor kisgyerekek káromkodnak.
Ha lesz gyerekem, akkor biztosan bátorítani fogom a csúnya
beszédre: „francba”, „a rohadt életbe”!
Odaérünk a kutyaházhoz, de Wolfgang nincs ott.
– Hol van? – kérdezi Moby.
–  Nem tudom – nézek körül. Megkerülöm a kutyaházat, és
Wolfgang nevét kiabálom. Moby velem köröz. Keressük
Wolfgangot a sötét udvaron.
– Várj, felkapcsolom a kerti lámpát! – Elindulok a terasz felé,
de ekkor Moby felkiált.
–  Merit! Ez nem ő? – mutat a ház oldalába. Megkerülöm a
házat, Wolfgang éppen ekkor mászik elő, éppen a szuterén
ablaka mellett lohol. Megkönnyebbülten felsóhajtok. Nem
tudom, miért kedveltem meg hirtelen ennyire ezt a kutyát, de
már kezdtem megijedni, hogy valami baj történt vele.
Odamegyek Wolfgang táljához, és megtöltöm kutyatáppal.
Wolfgang lassan a tálhoz kullog, és enni kezd.
–  Kezd visszatérni az étvágyad? – simogatom meg a fejét.
Moby kinyújtja a kezét, és ugyanezt teszi. Ezek szerint Wolfgang
nem depressziós.
– Hogy van?
Megfordulok, és Sagant látom felénk közeledni. Könnyedén
viselkedik, mintha tegnap este semmi sem történt volna. Oké,
játszhatjuk ezt is.
– Már kicsit jobban néz ki.
Sagan letérdel mellettem, és megérinti Wolfgang hasát.
– Igen, valóban jobb állapotban van.
Megsimogatja Wolfgang fejét, ujjai az enyémhez érnek.
Megborzongok. Örülök, hogy már majdnem besötétedett, nem
akarom, hogy lássa, milyen hatással van rám.
– Alhat ma az én szobámban? – kérdezi Moby.
–  Nem hiszem, hogy apukád nagyon örülne neki – nevet fel
Sagan.
– Neki nem kell róla tudnia – somolyog Moby.
Ezen muszáj nevetnem. Apának nem lesz egyszerű dolga
ezzel a gyerekkel.
Mintegy végszóra, apa kocsijának reflektorai végigsiklanak a
házon, amikor beáll a kocsifelhajtóra.
– Megjött a pizza! – kiáltja Moby.
Victoria annyira ritkán engedi pizzát enni, hogy Wolfgang
rögtön ki is megy a fejéből, és berohan a házba.
Én sem akarok túl sokáig egyedül maradni Sagannel és a
közénk feszülő kínos hangulattal.
–  Éhen pusztulok – kapom fel az üres tálkát. Sagan követ a
kertajtóhoz, de amint a kilincshez érek, megragadja a szabad
kezemet, és finoman megránt, hogy visszatartson. Egy
pillanatra behunyom a szemem, és felsóhajtok. Megfordulok.
Egy lépcsővel magasabban állok, mint ő, így egy vonalba kerül a
szemünk.
–  Merit… – mondja halkan. – Sajnálom, ami tegnap este
történt. Egész éjjel ezen gondolkoztam.
Őszintének tűnik. Szóra nyitom a szám, aztán el is hallgatok,
mert a telefonja csörgésére rögtön elfordul tőlem. Kitúrja a
zsebéből, és felveszi.
–  Hát, oké – suttogom. Meg se kellene lepődnöm, amiért
bedőltem a látszólagos őszinteségnek. Addig sem képes
elnémítani a telefonját, amíg válaszolok neki?
Magára hagyom, hadd intézze el azt a rohadt fontos hívást.
Az ajtót félúton elengedem, hogy becsapódjon.
Akkor lépek be a konyhába, amikor apa és Victoria betoppan
a pizzával.
– Moby, gluténmentes pizza nem volt – mondja Victoria. – Ma
este ehetsz sima pizzát, de ne nagyon szokj hozzá!
Moby szeme felcsillan. Felmászik egy bárszékre, és mielőtt
még Victoria a pultra tehetné, maga elé is húz egy dobozt.
–  A  lisztérzékenység nem így működik! – mondom
Victoriának. – Vagy lisztérzékeny valaki, vagy nem az!
Luck ekkor a számra tapasztja a kezét.
– Merit, hadd adjon glutént ma este az anyja a gyermekének!
Elhúzódom Lucktól.
– Csak a tényeket mondom – mormolom.
Honor mellettem állva egy kupac papírtányért vesz elő a
szekrényből, amikor Sagan belép a konyhába.
– Kell segítség? – kérdezi Honortől, aki megrázza a fejét.
– Nem.
Nem mondhatni, hogy barátságos lenne. Kíváncsi vagyok,
vajon Saganre is mérges-e. Sagan megkerüli, és felvesz néhány
poharat. Nemsokára mind az asztalnál ülünk, csak Utah
hiányzik.
Az  igazat megvallva különös érzés, hogy nincs itt.
Önkéntelenül is eltűnődöm, hol lehet most, hol töltötte az
elmúlt két éjszakát, vagy hogy mennyi ideig kell várnia, mire
apa haragja elpárolog, és hazaengedi.
Honor Utah üres helyére mered.
– Nem volt elég, hogy kirúgtad, a székét is ki kellett dobnod?
Apa az üres helyre mered.
– Az a szék eltört – mondja. Azt persze nem említi meg, hogy ő
vágta a falhoz, és törte ripityára.
A  következő néhány percben csendben eszünk, még Moby
sem csacsog. Valószínűleg érzi, hogy mostanában nincs minden
rendben. Victoriára pillantok. Nem tudom, miért van még
mindig itt, miért ül második napja az asztalnál apa mellett,
holott tudja, mit művel a háta mögött.
– Vitt valaki pizzát anyátoknak? – kérdezi apa.
Megrázom a fejem.
–  Többé nem viszek neki semmit. Ha enni akar, jöjjön fel, és
oldja meg magának.
Apa haragosan néz rám, mintha a vacsoraasztalnál nem
lenne helye őszinteségnek.
–  Miért nem viszel neki te pizzát, apa? – kérdezi Honor,
hangjában árnyalatnyi leereszkedéssel. – Biztosan nagyon
örülne neked.
Ekkor telik be Victoriánál a pohár. Most még csak nem is
kiabál, csak a tányérjára ejti a pizzát, és feláll. Széke
fülsiketítően csikorog a padlón. Némán ülünk, amíg be nem
csapódik a hálószoba ajtaja.
–  Most majdnem sikerült végigcsinálni – jegyzi meg Luck,
megint igazolva, hogy egyetlen családi étkezést sem tudunk
végigülni.
 Ekkor csapja a tányérjához a pizzáját apa is, ugyanolyan
dühösen, mint Victoria. Feláll, és elindul a szobájuk felé, de
ekkor habozik, visszafordul és ránk mutat – Honorre és rám.
Szóra nyitja a száját, hogy megszidjon minket, de néma marad,
csak a düh árad belőle. Megrázza a fejét, és követi Victoriát.
Mobyra nézek, hogy jól van-e, de éppen egy szelet kolbászt
tornázik a szájába, mintha a pizzán kívül semmi sem érdekelné.
Ha engem kérdeztek, ő csinálja jól.
Luck töri meg a kínos csendet.
– Nem akartok ma este úszni a hotelben?
Egyszerre válaszolunk.
– Nem. – Én.
– Nem. – Honor.
– Naná. – Sagan.
Sagan ekkor Honorre néz, aki gyilkosan mered rá.
–  Úgy értem… nem? – próbálkozik tőle telhetően, hogy
felvidítsa Honort. Sajnálom, bár még mindig mérges vagyok rá.
Azért haragszik rá Honor, mert az elmúlt két napban velem
foglalkozott? Muszáj mindig a figyelem középpontjában lennie?
– Ez nem verseny, Honor – mondom. – Egynél több emberrel
is barátkozhat.
Honor nevet, és belekortyol az üdítőjébe.
–  Barátkozni? – teszi le a poharat az asztalra. – Tehát te így
nevezed ezt?
– Honor, ezt már megbeszéltük – mondja Sagan.
Tényleg? Miért? Miről beszéltek?
Honor megrázza a fejét.
 –  Csak azért, mert kavarsz vele, még nem ismered annyira,
mint én!
Harag gyullad a mellkasomban, és nincs hol kitörnie.
Szeretném leordítani a haját, de Moby előtt uralkodnom kell
magamon.
– Mi az, hogy kavarsz? – kérdezi Moby.
–  Moby, menjünk a szobádba! – áll fel Luck. Hála istennek,
megfogja Moby kezét, és kivonszolja a konyhából, de Moby
előtte azért még felkapja a tányérját.
Honor az asztal másik oldaláról mered rám.
– Honnan jön ez az ellenségesség? – kérdezem dühösen. – Azt
hittem, kicsit együttérzőbb leszel!
– Ó, kérlek! – áll fel, székét hátratolja. – Ha igaz lenne, akkor
szóltál volna, amikor megtörtént. Miért tenne veled ilyesmit
Utah, de velem nem?
Állkapcsom megfeszül, fogaim csikorognak az erőfeszítésben,
hogy ne vágjak mindent a képébe, amit csak gondolok.
– Nem hiszem el, hogy Utah pártját fogod.
–  Még őt sarazod, amikor az egész családnak bevallottad,
hogy a nagybátyáddal akartad elvetetni a szüzességedet?
–  Hagyjátok abba! – mondja Sagan, és olyan hirtelen áll fel,
hogy nagy csattanással vágódik el a széke. – Mindketten
hagyjátok abba!
Kicsit későn jön a békítés, Sagan!
Felkapom a pohár vizemet, és Honor arcába öntöm. Tágra
nyílt szemmel, dühösen kapkod levegőért. Mielőtt még odébb
léphetnék, már át is ugrik az asztalon, és a hajamba markol.
Visítva próbálom leszedni magamról a kezét, de hiába, ezért
megragadom a copfját, és megrántom. Sagan a derekamra
kulcsolja a kezét, úgy próbál elrángatni, de már félig az asztalon
vagyok, és nem engedem el Honort, amíg ő el nem ereszt. Másik
keze a pólómba markol, erre megragadom az ingét, letépve
néhány gombot. Sagan még mindig megpróbál minket
szétválasztani, amikor valaki felkiált:
– Hé, hé!
Ez Utah hangjának tűnik, de most nincs alkalmam
megfordulni és megnézni. Nincs is rá szükség, mert Utah az
asztalra ugrik, és megpróbál közénk furakodni. Lefejti rólam
Honor kezét, Sagan pedig az enyémet próbálja leszedni
Honorről.
– Hagyjátok abba! – kiáltja Utah.
Nem hagyjuk abba. Biztosan kitéptem már néhány szálat
Honor hajából, de még erősebben markolom.
–  Takard el a száját! – kiált Utah Sagannek, majd odaugrik
hozzám, keze a számra és az orromra borul, így zárja el a
levegőt. Sagan Honor mögé lép, és az ő arcára és orrára
tapasztja a kezét.
Mi a francot csinálnak? Meg akarnak minket ölni? Nem
kapok levegőt!
Honor pupillája néhány másodperc után kitágul, ki akarunk
szabadulni Sagan és Utah szorításából, de közben nem eresztjük
egymást sem el.
Nem bírom tovább! Nem kapok levegőt!
Elengedem Honor haját, és Utah számat takaró kezére
markolok. Honor ugyanezt teszi, és Sagan keze után kap.
Amikor elengednek, mindketten levegő után kapkodunk.
– Megőrültél? – löki félre Honor Sagant. – Ki akarsz nyírni?
Sagan feltartott hüvelykujját mutatja Utah-nak, majd a
térdére támaszkodik, hogy levegőhöz jusson.
– Gyorsan kapcsoltál – mondja Utah-nak.
A  székemre zuhanok, sűrűn veszem a levegőt. Kiszedegetem
Honor hajszálait az ujjaim közül.
– Mi folyik itt?
Apa visszatért. Megáll az asztal mellett, amit teljes káoszban
borítanak a pizzamaradványok. Honor inge elszakadt,
mindketten olyanok vagyunk, mint akit a kutya szájából
rángattak ki, de apa nem ránk figyel, hanem Utah-ra, aki éppen
pizzát törölget a nadrágjáról.
– Mit csinálsz itt? – kérdezi apa.
– Családi gyűlést hívok össze – mondja Utah.
Apa megrázza a fejét.
– Most nem alkalmas az időpont.
Utah nevet a bajsza alatt.
– Ha azt akarod, hogy a tökéletes időpontban beszéljük meg,
hogyan csókoltam meg a húgomat, egy örökkévalóságig
várhatunk. Családi gyűlést tartunk, éspedig ma este!
Utah elmegy apa mellett, és a szobája felé indul. Annyira
hangosan vágja be az ajtót, hogy megugrom a széken. Apa olyan
erősen tolja be az egyik széket az asztal mellé, hogy attól is
megijedek.
–  Csodálatos – motyogja Honor. Bemegy a szobájába, és ő is
becsapja az ajtót.
Ketten maradunk Sagannel, aki az asztal túloldaláról néz
engem. Valószínűleg azt várja, hogy sírjak, feldühödjek, vagy
bárhogyan is, de normális módon reagáljak a történtekre.
Az  asztalhoz húzom a székem, és az egyetlen, még ép
pizzásdoboz felé nyúlok. Sonkás-ananászos. Jellemző.
–  Ha legközelebb Honor és én összeverekszünk a
konyhaasztalon, volnál olyan kedves, és megmentenél egy
kolbászosat?
Sagan elneveti magát, azzal a jellegzetes, hangtalan
nevetéssel. A  fejét ingatva ül le, magához húzza a sonkás-
ananászos pizzát. Kivesz egy szeletet, és beleharap.
– Meg kell mondjam, Merit, vagány vagy – mondja tele szájjal.
Elmosolyodnék, de nem akarok rámosolyogni. Felkapok egy
szelet pizzát, és a szobámba viszem, majd bezárom az ajtót.
 

 
Egy órával később Moby már alszik, én lemostam magamról a
pizzát, és a család majdnem minden tagja a nappaliban ül –
évek óta először együtt. Utah fel-alá járkál, várja apánkat. Én
Sagan és Luck között ülök a kanapén. Inkább Luck felé
fészkelődöm, hogy ne legyen túl sok közös érintkezési felületem
Sagannel. Honor és Victoria a fotelben ülnek.
Apa végre belép a nappaliba, de nem ül le. Jézus Krisztushoz
közel, a falhoz támaszkodik, és összefonja maga előtt a karját.
Utah mély levegőt vesz, mintha ideges lenne.
 Nem lehet olyan ideges, mint én. Igyekszem uralkodni
magamon, de amióta egy órával ezelőtt belépett az ajtón,
mintha kő lenne a gyomromban. Nem akarok erről beszélni,
különösen az egész család előtt nem. Bár, miután mindent
kiterítettem a levélben, számolhattam volna ezzel a
következménnyel.
Utah összedörzsöli a kezét, majd megrázza, közben továbbra
is járkál. Most, hogy mind itt vagyunk, végre megáll, éppen
előttem.
Nem nézek rá. Várom, hogy csipkedje magát, mondja el a
szánalmas bocsánatkérését, hogy továbbléphessünk, és úgy
tehessünk, mintha meg sem történt volna.
–  Úgy érzem, mindenkinek magyarázattal tartozom – kezdi.
Ismét járkálni kezd, én pedig a magam előtt összefont kezemet
bámulom. A múlt hónapban feketére festettem a körmöm. Még
mindig van némi maradványa a hüvelykujjamnál, így azt
kezdem piszkálni.
–  Tizenhárom éves voltam, Merit pedig tizenkettő – folytatja
Utah. – És minden, amit mondott… igaz, és mégsem az. Gyerek
voltam, buta voltam, és abban a pillanatban megbántam, hogy
megtettem.
–  Akkor miért tetted? – csattanok fel. Meglepődöm, mennyi
harag van a hangomban. Tovább piszkálom a körömlakkot.
–  Összezavarodtam – feleli. – Az  iskolai barátaim mindig a
lányokról beszélgettek. Kamaszodni kezdtünk, dúltak bennünk
a hormonok, de engem nem érdekeltek a lányok, csak a fiúk.
Azt hittem, valami baj van velem.
 Ismét előttem áll meg. Tudom, hogy engem néz, és próbálja
felvenni velem a szemkontaktust, de én képtelen vagyok rá.
Nemsokára megint járkálni kezd.
–  Azt hittem, rendbe jövök, ha megcsókolok egy lányt, de
gyerek voltam, és fogalmam sem volt a csókolózásról. Csak
annyit tudtam, hogy egyetlen emberrel akarok csókolózni, de a
társadalom szerint nem lett volna szabad éppen Logan csókjára
vágynom.
Végre ránézek, de most nem engem figyel, hanem járkál.
–  Aznap írtam neki egy levelet, és bevallottam, hogy tetszik
nekem. Mindenkinek megmutatta, és amikor kimentünk a
menzáról, buzinak nevezett. Nagyon feldúlt. Nem akartam buzi
lenni, nem akartam, hogy Logan tetsszen nekem, csak az
akartam lenni, amiről azt hittem, hogy normális. Aznap este
nem is gondoltam bele, mit teszek. Elkeseredett voltam, meg
akartam javulni, ezért arra kényszerítettem Meritet, hogy
megcsókoljon, hátha… nem tudom. Meggyógyulok.
Behunyom a szemem, nem akarok többet hallani. Nem
akarom újraélni azt a pillanatot. Nem akarom hallani a
kifogásait.
– Ahogy megtörtént, tudtam, hogy valami borzalmasat tettem.
Merit kirohant a szobámból, én pedig a fürdőszobába futottam,
és hánytam. Undorodtam magamtól, undorodtam attól, amit
Merittel tettem. Azóta minden egyes nap megbántam, és
próbáltam jóvátenni.
Megrázom a fejem, hogy visszafojtsam a könnyeim.
– Hazudsz! – nézek végre rá. – Sohasem próbáltad jóvátenni!
Soha nem magyaráztad meg, mi történt, és soha nem kértél
tőlem bocsánatot!
Csak kibuggyannak a rohadt könnyek. Haragosan letörlöm
őket.
– Merit… – szólal meg Utah.
Orromon át veszek levegőt, majd ki is fújom. Dühös hang.
– Nézz rám, kérlek!
A  kanapé hátának támaszkodom, és ránézek. Valóban
bűntudatosnak látszik, de egész nap gyakorolhatta ezt a
beszédet. Megdörzsöli a tarkóját, és leguggol elém, hogy a
szemembe nézhessen. Védekezőn fonom össze magam előtt a
karomat.
–  Nagyon sajnálom – mondja. – Mindennap, minden órában,
minden másodpercben bánom azt a pillanatot, és azért nem
kértem bocsánatot, mert… – A padlóra néz, majd amikor ismét
felém fordul, könnyes a szeme. – Reméltem, hogy elfelejted.
Imádkoztam, hogy felejtsd el. Ha tudtam volna, mennyire
megrázott, mindent megtettem volna, hogy jóvátegyem.
Komolyan mondom, Merit. Mégis emlékszel, és évek óta
haragszol rám… Nem tudom elmondani, mennyire bánom!
Egy könnycsepp csorog le az arcomon, és a karomon landol.
A pólóm ujjával törlöm le.
–  Merit, kérlek! – esdekel. – Mondd meg a többieknek, hogy
azóta semmi rosszat nem tettem!
Honorre néz, és feláll.
– Te is, Honor, mondd meg nekik! – int apám felé.
Honor bólint, és apára néz.
 – Igazat mond, apa! Soha egy ujjal sem ért hozzám!
Apa rám néz. Én is bólintok, de még nem tudok megszólalni,
túl sok érzelem rekedt a torkomban. Apa arcán azonban látom,
tudni akarja, nem bánom-e, ha Utah hazaköltözik.
Mindenki engem néz, még Utah is.
Biccentek.
– Hiszek neki – sikerül halkan kinyögnöm.
Csend ereszkedik a szobára, végül Victoria feláll. 
–  Rendben. – Elindul a konyha felé, de végül megfordul. –
Örülnék neki, ha feltakarítanátok ezt a disznóólat!
Luck magában nevetgél, Utah rám néz, és azt tátogja:
„köszönöm”. Elfordulok, nem akarom, hogy azt higgye,
szívességet teszek neki. Nem tudom sok év keserűségét
elengedni pusztán azért, mert végre bocsánatot kért.
–  A  gyűlést feloszlatom – mondja apa, és tapsol egyet. –
Hallottátok a nevelőanyátokat, takarítsatok fel!
Az lehet, hogy ennek a gyűlésnek vége, de ebben a családban
sok mindenről kell még beszélni.
 

 
A  következő negyedórában csendben takarítjuk a konyhát.
Valószínűleg egyikünk sem tudja, mit mondhatna. Rendkívül
kijózanító családi gyűlés volt, egy napra sok ennyi őszinteség a
Vossoknak.
–  Hogy került pizzaszósz az ablakra? – kérdezi Luck, és
letörölgeti az üveget. – Úgy látszik, lemaradtam egy jó kis
bunyóról.
Becsukom a telepakolt mosogatógépet, és elindítom. Honor
mellettem, a mosogatóban mos kezet.
–  A  melltartóm is pizzaszószos – mondja. – Megyek,
lezuhanyozom.
Utah a spájzba megy, és felkapja a betűkkel teli dobozát.
Biztos vagyok benne, hogy most először cseréli éjszaka az
imasátor feliratát. Az  ajtóhoz megy, majd megfordul, és rám
néz.
– Akarsz segíteni?
Körülnézek, amíg meg nem találom Sagant. Nem tudom,
miért tőle kérek bátorítást, de évek óta nem voltam kettesben
Utah-val, és nagyon kínos a helyzet. Sagan alig láthatóan bólint,
némán jelezve, hogy szerinte menjek Utah-val. Rádöbbenek,
hogy éppen Sagantől kértem tanácsot. Megtörlöm a kezem, és a
bejárati ajtóhoz megyek.
Kilépünk, bezárjuk az ajtót. Utah rám mosolyog, de nem
szólalunk meg, némán megyünk az imasátorhoz. Leteszi a betűs
dobozát, és leveszi a korábban felrakott betűket. Átmegyek az
imasátor másik oldalára, és segítek neki.
– Van ötleted, mit tegyünk fel? – kérdezi.
Elgondolkodom egy pillanatra.
– Igen, lenne ötletem.
Utah a dobozra mutat.
–  Ábécésorrendben vannak a betűk, nyugodtan szedd össze,
ami kell.
Lehajolok, és összegyűjtöm a szükséges betűket. Utah
leszedegeti az előző felirat betűit.
– Tényleg nem tudtad, hogy meleg vagyok? – kérdezi.
– Nem tudom, mit gondoltam – nevetek.
Letérdel, és elpakolja az utolsó betűket is.
– Zavar?
– Egyáltalán nem – rázom meg a fejem.
Bólint, de bizonytalannak tűnik. Eszembe jut, hogy talán a
levelem és a benne írt undokságok járnak a fejében.
–  Utah, komolyan beszélek, nem érdekel, hogy meleg vagy.
Tudom, hogy gonosz dolgokat is írtam abban a levélben, de
dühös voltam. Nagyon sajnálom. Tudom, hogy gyerekek
voltunk… de évekig érlelgettem magamban az irántad érzett
gyűlöletet.
Előveszem az utolsó betűt is, és a földre teszem. Felállok, mire
Utah is feláll. Rám néz.
–  Én is sajnálom, Merit, tényleg sajnálom. Komolyan
gondolom.
Hangja őszintesége hallatán meghatódom. Unom már a sírást,
mégis elpityeredem, a buta könnyek csak úgy csorognak az
arcomon, mégsem tudom őket megállítani. Nagyon régóta
várom, hogy ezt mondja. Utah a kezemért nyúl, és szorosan
megölel. A  mellkasához simulok, igazi testvérként ölel meg,
mire még hevesebben kezdek zokogni. Átölelem, és minden
egyes könnyel párologni kezd az iránta érzett haragom.
– Jobb testvér leszek – mondja. – Ígérem.
Biccentek.
– Én is.
 – Fejezzük be a feliratot, és menjünk be! – enged el.
Feltesszük a mai idézetet, és a ház felé indulunk. Luck a
konyhaasztalnál ül, és egy darab papírra mered.
– Mekkora gyökér vagy! – kiabál.
–  Most meg mi történt? – kérdezi Utah, ahogy becsukja az
ajtót, és visszaviszi a spájzba a betűsdobozt. Sagan Luckkal
szemben ül, aki nagyon dühösnek tűnik.
– Nem is így nézek ki! – tiltakozik.
Sagan nevet.
– Ne kérj meg, hogy lerajzoljalak, ha nem tetszik, amilyennek
látlak!
Luck felpattan a székéről, és Saganhez vágja a rajzot.
–  Ha így látsz engem, akkor szar művész vagy! – A  hűtőhöz
csörtet, Sagan pedig hangtalanul nevet. Odamegyek, hogy
megnézzem a rajzot, ami ennyire kiakasztotta Luckot.
Megfordítom, és röhögésben török ki.

– Hadd nézzem! – mondja Utah, mire átadom neki a Luckról

készült rajzot, és ő is nevetni kezd.
 –  Hűha… – adja vissza Sagannek a lapot. – Csak nem
haragszol Luckra?
Sagan elmosolyodik, és a füzete lapjai közé csúsztatja a rajzot.
– Várj csak, hadd tartsam meg mégis! – mondja Utah. – Jó lesz
később zsarolási célokra. 
Luck megkerüli a bárpultot, és megpróbálja kikapni Utah
kezéből a papírt, de Utah a magasba tartja. Luck ismét ugrik, de
Utah ekkor futásnak ered a folyosón, Luckkal a sarkában.
–  Tetszik az imasátor – szólal meg Sagan, mire ismét felé
fordulok. Kinézek az ablakon, az idézetre, amit kitetettem Utah-
val.
Nem minden bűn érdemel büntetést. Olykor a megbocsátás az
egyetlen válasz.
Vállat vonok.
– Jártamban-keltemben valami fickótól hallottam.
Nehéz ránéznem, mert még mindig sok szempontból
vonzódom hozzá, most különösen, mert úgy figyel engem,
mintha büszke lenne rám.
Szerencsére ismét megszólal a telefonja. Ezúttal legalább szól,
hogy „csak egy pillanat”, mielőtt felvenné.
Egy egész pillanatnál is többet kap, magára hagyom, hadd
beszéljen. Elindulok a szobám felé. Túl sok volt ez a nap, és
hiába aludtam át a java részét, máris készen állok rá, hogy
folytassam a pihenést.
Amikor a szobámba érek, rádöbbenek, hogy Sagan szó szerint
értette azt az „egy pillanatot”, mert szinte rögtön bekopogtat,
amikor bezárom az ajtót. Éppen akkor csúsztatja vissza a
telefont a zsebébe, amikor kinyitom.
Nem kérdezem meg, mit keres az ajtóm előtt, vagy hogy miről
akar beszélni. Azzal kezdem, ami a leginkább zavar.
– Miért keresnek ennyien?
Mindegy, hogy mivel foglalatoskodik éppen, mindig felveszi a
telefont. Az igazat megvallva, ez elég nagy bunkóság tőle.
–  Soha nem az keres, akitől hívást várnék – mondja, és
invitálás nélkül lép be a szobámba.
– Gyere csak be, ne zavartasd magad! – jegyzem meg.
Körbejár a szobámban, mindent szemügyre vesz. Megáll a
trófeás polcom előtt.
– Mikor kezdted őket gyűjteni?
Az ágyamhoz megyek, és leülök.
–  A  legelsőt az első barátomtól loptam. Együttlét közben
szakított velem, és ez feldühített.
Sagan nevet. Felvesz néhány trófeát, és szemügyre veszi őket.
– Nem tudom, miért tetszik ennyire ez a szenvedélyed.
Ajkamra harapok, hogy elrejtsem a mosolyom.
Sagan letesz a polcra egy trófeát, és rám néz.
– Készítsek neked egy tetoválást?
Szívem nagyot dobban a gondolatra.
– Most?
– Ha megesküszöl, hogy senkinek sem mondod el – bólint.
–  Esküszöm. – Túl izgatott vagyok, nem sikerül elfojtani a
mosolyom.
Sagan a szobája felé bök, én követem. Közel húzza az ágyhoz
az íróasztal mellett álló széket, és int, hogy üljek le. Kiveszi a
szekrényéből a tetoválófelszerelését, és készülődni kezd.
– Mit szeretnél?
– Mindegy. Döntsd el te!
Döbbenten néz rám.
–  Azt akarod, hogy én döntsem el, mi legyen a bőrödön, ami
aztán életed hátralevő részében ott is marad?
Bólintok
– Miért, ez furcsa?
Sagan némán felnevet.
–  Minden furcsa, amit teszel – mondja, de mielőtt még
elgondolkodhatnék ezen a megjegyzésen, hozzáteszi: – Ez
tetszik benned a legjobban.
Elővesz egy darab pauszpapírt és egy tollat, majd rajzolni
kezd az íróasztalán.
– Öt perced van, hogy meggondold magad – közli.
A  következő öt percben nézem, ahogy rajzol, de onnan, ahol
ülök, nem látom, mi az.
Nem gondoltam meg magam, mire végez. Az  ajtóhoz lép, és
bezárja.
– Ha bárki meglátja, légy olyan kedves, és mondd, hogy nem
én készítettem!
Próbálok kukucskálni, amikor elmegy mellettem, de elrejti.
– Még nem láthatod!
Leesik az állam.
–  Hé, arról nem volt szó, hogy bármit rám varrhatsz az
engedélyem nélkül!
–  Megígérem, hogy nem mászol tőle a falra – vigyorog.
Kihámozza a karomat a póló ujjából, majd megérinti a jobb
lapockámat. – Itt jó lesz? Nem nagy a minta.
Bólintok, majd behunyom a szemem, alig várva, hogy
elkezdje. Az ágyra ül, mellette az összekészített tetoválókészlet.
Háttal ülök neki, ami megkönnyebbülés, nem akarom végig őt
bámulni, mert akkor túl egyértelműen kiülnének az arcomra a
gondolataim.
Először a bőrömre másolja a mintát, ad egy párnát, amit
szoríthatok, majd hozzáfog. Először fáj, de behunyom a
szemem, és a lélegzetvételemre koncentrálok. Annyira nem
rossz, mint vártam, de kellemetlen érzés. El akarom terelni a
figyelmem, ezért úgy döntök, hogy beszélgetek Sagannel.
– Mit jelent a „Magán a sor, Doktor”-tetoválás a karodon?
Érzem, hogy meleg levegő éri a tarkómat, amikor felsóhajt.
Egy pillanatra abbahagyja a munkát, amíg meg nem szűnik a
libabőröm, majd folytatja a tetoválást.
–  Hosszú történet – mondja. Megint ki akarja kerülni a
kérdést.
– Még szerencse, hogy rengeteg időnk van.
Olyan sokáig hallgat, hogy már azt hiszem, szokás szerint
most sem válaszol, de végül mégis megszólal:
– Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy a zászló a karomon a
szíriai ellenzék zászlaját ábrázolja?
– Igen – bólintok. – Mondtad, hogy édesapád ott született.
–  Igen, de anya amerikai, pontosabban kansasi. Én is ott
születtem. – Egy pillanatra elhallgat, amíg a tetoválásra
koncentrál, de aztán folytatja: – Hallottál már a szír
menekültválságról?
Megrázom a fejem, de örülök, hogy végre beszél. A  tetoválás
jobban fáj, mint gondoltam. Szükségem van némi
figyelemelterelésre.
–  Hallottam valamit, de nem sokat tudok róla. – Nem sokat,
azaz semmit.
– Nem nagyon tanítják az itteni iskolákban – mondja Sagan.
Fájdalmas pillanatokon át hallgat, de ekkor egy másik ponton
kezdi tetoválni a vállam, ami már nem sajog annyira. Sagan
ismét beszélni kezd, én pedig feszülten hallgatom.
–  Szíriában már régóta diktatúra van. Apa is ezért költözött
Amerikába, ott járta ki az orvosi egyetemet. Sok, Szíriával
határos országban is diktátorok uralkodnak. Néhány évvel
ezelőtt elindult egy mozgalom, amit „arab tavasz”-nak
neveznek. Rengeteg ember kelt fel ezekben az országokban,
tiltakoztak, tüntettek, hogy lemondassák a diktátorokat.
Kevésbé korrupt országokat akartak, fékekkel és ellensúlyokkal
működő demokráciát szerettek volna. Tunéziában és
Egyiptomban sikeresek voltak a tüntetések, ott lemondtak a
vezetők, és új kormány lépett hivatalba. Szíria és több másik
ország is reménykedett, hogy ugyanez náluk is megtörténhet.
– Akkor az a tetoválás Szíriához kötődik?
–  Igen – feleli. – Sokak szerint éppen emiatt robbant ki a
forradalom. A  szír diktátor, Bassár el-Aszad szemészorvosnak
tanult, de amikor meghalt az apja, átvette a hatalmat Szíria
felett. Bassár ragadványneve a Doktor… Egy csapat iskolás fiú a
„Magán a sor, Doktor” feliratot graffitizte az iskolájuk falára,
kimondva azt, amit Szíria csendben remélt: a Doktor lemond,
mint Egyiptom és Tunézia vezetői, és végre Szíriában is
demokrácia lehet.
Felemelem a kezem, szünetet kérek. Feszülten figyelek, de
annyi kérdésem van!
–  Tudom, hogy most butának fogok tűnni, de mikor történt
ez?
– Kétezer-tizenegyben.
– És lemondott a Doktor?
Sagan megtörli a tetoválást, majd ismét a bőrömhöz nyomja a
tűt. Összerándulok, miközben folytatja:
–  Éppen az ellenkezőjét tette. Bebörtönözte és megkínoztatta
a graffitiző gyerekeket.
Meg akarok fordulni, de keze erősen tartja a vállamat.
– Letartóztatta őket? – kérdezem.
– Meg akarta mutatni a szír népnek, hogy nem tűr ellenállást.
Nem érdekelte, hogy csak gyerekekről van szó. A  szülők
követelték, hogy engedjék el a gyerekeiket, de a kormány nem
törődött velük. Sőt, az egyik vezető hivatalnok azt mondta
nekik: „Felejtsétek el a gyerekeiteket, csináljatok helyettük
másikat! Ha nem megy, akkor majd küldök valakit, aki
megmutatja, hogy kell!”
– Uramisten! – suttogom.
–  Nem mondtam, hogy boldog történet – jegyzi meg Sagan,
majd folytatja. – Amikor a Doktor lecsukatta az érintett
gyerekeket, emberek özönlötték el Dara városának utcáit.
Tüntetések kezdődtek, de ahelyett, hogy a kormány
megegyezett volna az emberekkel, erőszakosan léptek fel, és
sokan meghaltak, ami országszerte tiltakozásokhoz vezetett.
A  nép követelte a Doktor lemondását, de ő nem volt hajlandó
erre, sőt még keményebben, katonai erővel csapott le a
tüntetőkre. Tetőfokára hágott az erőszak, és nemsokára
polgárháború tört ki, ezért alakult ki a menekültválság is. A mai
napig majdnem félmillióan haltak meg, és több millió
embernek kellett elhagynia az országot, hogy mentsék az
életüket.
Szóhoz sem jutok. Nem tudom, mit mondhatnék. Még biztatni
sem tudom, hiszen ebben a történetben semmi bátorító nincs –
és az igazat megvallva szégyellem magam, amiért nem is
tudtam erről. A  netes hírportálokon vagy az újságban mindig
elolvasom a fejléceket, de sosem értek belőlük semmit. Nem
érintett közvetlenül, így eszembe sem jutott alaposabban
utánanézni.
Sagan abbahagyja a tetoválást, de nem tudom, hogy végzett-e,
ezért nem mozdulok.
–  Tízéves koromban költöztünk Szíriába – mondja, ezúttal
halkabban. – Apám sebész, és anyával nyitottak egy gyógyászati
klinikát, de egy év elteltével, amikor már kezdett eldurvulni a
helyzet, visszaküldtek az Államokba, hogy a nagyszüleimnél
várjam meg, amíg apa vízumot szerez. Anyám akkor volt
mindenórás a húgommal, ezért nem ülhetett repülőre. Azt
mondták, mindössze három hónapról van szó, de mielőtt
hazarepülhettek volna…
A  hangja elhal. Mivel most nem tetovál, megfordulok a
székkel, hogy ránézzek. Kezét összekulcsolja a térdén, és a
földet bámulja. Amikor rám néz, vörös a szeme, de uralkodik
magán.
–  Épp, mielőtt hazajöttek volna, megszűnt a kommunikáció.
Addig mindennap hívtak, de egyik pillanatról a másikra teljesen
elvesztettem velük a kapcsolatot. Hét éve nem tudok róluk
semmit.
Döbbenten a számra teszem a kezem.
Sagan nyugodtan ül, újra a földet nézi. Már mindkét
tenyerem a számon. Nem hiszem el, hogy mindezt átélte.
Hát ezért veszi fel mindig olyan sietve a telefont, reméli,
hátha hírt kap a családjáról. El sem tudom képzelni, milyen
szenvedést jelenthet a hetedik éve tartó bizonytalanság.
–  Mekkora seggfejnek érzem magam – suttogom. – Az  én
problémáim semmiségek ahhoz képest, amin te
keresztülmész…
Szemében nincsenek könnyek, amikor rám néz, és ettől még
jobban elszomorodom. Annyira megszokta ezt az életet, hogy
már el sem sírja magát a nap minden másodpercében.
– Nem vagy seggfej, Mer – mondja, majd megfordít. – Tarts ki,
mindjárt kész vagyok!
Csendben ülünk, amíg be nem fejezi a tetoválásomat. Egyre
csak a vele történtek járnak a fejemben. Görcsbe rándul a
gyomrom, és… tényleg seggfejnek érzem magam. Sagan
elolvasta a levelemet, amiben a családom hétköznapi
ostobaságairól nyavalygok, közben ő maga még azt sem tudja,
életben vannak-e a szerettei.
 – Kész van – suttog. Letörölgeti valami hideggel, majd elkezdi
bekötözni.
– Várj csak, szeretném látni! – fordulok meg.
Megrázza a fejét.
–  Még nem – mondja. – Szeretném, ha szombatig fenn
hagynád a kötést.
– Szombatig? De ma még csak csütörtök van!
–  Akkor várnod kell egy kicsit – mosolyog. Tetszik, hogy a
komoly beszélgetés ellenére mosolyog, még ha erőltetetten is. –
Addig néhány óránként bekenem hámosítóval.
Nincs ellenemre az ötlet, így vonakodva beleegyezem.
– Legalább mondd el, mi az!
–  Szombaton meglátod. – Elkezdi összepakolni a
tetoválófelszerelést. Felállok, és az íróasztal mellé teszem a
széket, ő pedig a szekrényébe rakja a felszerelését tartalmazó
dobozt.
Ahogy nézem, eláraszt az együttérzés, amiért ennyi
mindenen ment keresztül. Odamegyek hozzá, átölelem, és a
mellkasára hajtom a fejem. Azok után, amit hallottam, muszáj
megölelnem, és amilyen hevesen ölel át engem, kérdés nélkül
elfogadva az érintésem, neki is szüksége lehetett rá. Egy egész
percig állunk így, majd megcsókolja a fejem búbját.
– Köszönöm! – mondja, és elenged.
– Jó éjszakát! – biccentek felé.
Hálásan elmosolyodik.
– Jó éjt, Merit!
 
 Tizennegyedik fejezet
 
 
 
– Várod már a mai napot?
– Igen! – kiáltja Moby a folyosóról.
– Mennyire várod? – kérdezi Utah.
– Nagyon várom!
– Nagyon-nagyon várod?
– Nagyon-nagyon várom! – kiáltja lelkesen Moby.
A tegnap estét megelőzően csak a szememet forgattam volna
erre a beszélgetésre, de azóta ismét a bátyámként kezdem
szeretni Utah-t.
Apa még mindig nem tudja, hogy otthagytam az iskolát, ezért
a látszat kedvéért kikászálódom az ágyból. Fogat mosok,
megfésülködöm, felöltözöm, végigmegyek a szokott reggeli
rutinon. Be kellene vallanom neki az igazat, de nem vagyok
biztos benne, hogy felkészültem a következményekre. Mintha
egy egész élet zsúfolódott volna bele az elmúlt napokba. Majd
egy hét, talán két hét múlva elmondom neki. Sőt, akkor
mondom el neki, ha végre elmagyarázza, miért szed anya
placebotablettákat.
Belépek a konyhába. Sagan és Honor egymás mellett ül,
Honor éppen nevet valamin, amit Sagan mondott. Egy kicsit
megkönnyebbülök, amiért vidámnak látom. Talán most, hogy
kibékültem Utah-val, már nem lesz rám olyan mérges.
Vagy mégis?
Ahogy meglát, lehervad az arcáról a mosoly, majd ismét a
turmixára figyel, és ide-oda pöcköli benne a szívószálat.
Sagan legalább rám mosolyog, és amikor visszamosolygok,
nevetségesen érzelgős hangulat száll meg.
– Merit, kóstold meg! – mondja Utah. A képembe tolja az egyik
turmixát, a szívószálat pedig megpróbálja a számba irányítani.
– Fúj! – Félresöpröm a karját és a turmixot. – Nem kérek ebből
a borzalomból!
–  Pedig finom – nyújtja felém ismét. – Hidd el nekem! Csak
kóstold meg!
Végül elveszem tőle azt a rohadt turmixot, és belekortyolok.
Persze hogy olyan íze van, mint egy kupac zöldségnek, némi
ízetlen vitaminnal. Összerándulva visszaadom neki.
– Undorító – mondom.
– Szívás – jegyzi meg Sagan.
Ekkor kinyílik a kertajtó, és apa lép be a konyhába.
– Valami nem stimmel ezzel a kutyával. – Megmossa a kezét,
majd megtörli. – Mindig ilyen levert volt, mióta megjelent?
– Tegnap már jobban nézett ki – vonok vállat, majd elmegyek
apa mellett, és kilépek a kertajtón. Hallom, hogy Sagan követ.
Mindhárman Wolfgang házához megyünk. Letérdelek, és
megsimogatom a fejét.
– Szia, haver!
A  lelkesedés minden jele nélkül néz fel rám – ahogy mindig,
amióta szombat éjszaka megjelent a küszöbünkön. Farka
megrándul, de nem siet felállni vagy megnyalni a kezem.
– Egész héten így viselkedett? – kérdezi apa, mire bólintok, ő
pedig leguggol. Soha nem hittem volna, hogy tanúja leszek,
ahogy apa megsimogatja Wolfgang hátát. Apa és ez a kutya…
egymásra találtak.
–  Azt hittem, csak depressziós – mondom. Bűntudatom van,
amiért nem szóltam többször Wolfgang állapotáról, de semmit
sem tudok a kutyákról.
– Tegnap telefonáltam az állatorvosnak – mondja Sagan. – Azt
mondták, holnapra be tudják szorítani, de nem hiszem, hogy
addig kibírná.
– Melyik állatorvost hívtad?
– A 30-as útit, azt, aki az adománybolt mellett rendel.
–  Az  közel van a telephelyemhez – mondja apa, és Wolfgang
teste alá csúsztatja a kezét. – Munkába menet elviszem őt az
orvoshoz, hogy hamarabb megnézhessék. Merit, nyisd ki a
kaput, hogy betehessem a kocsiba! – bök állával a kertkapu felé.
A kapuhoz futok, és szélesre tárom, majd apa teherautójának
hátsó ajtaját is kinyitom. Apa becsúsztatja Wolfgangot az ülésre,
akit láthatóan hidegen hagy a helyváltoztatás.
– Szerinted meggyógyul? – kérdezem.
– Nem tudom – mondja apa. – Telefonálok, ha már tudom, mi
a helyzet.
Beszáll a kocsiba, tolatni kezd, de hirtelen megállítja a
teherautót, és kiszól nekem az ablakon:
–  Tegnap ezt elfelejtettem odaadni! – és átad egy zacskót.
Átveszem, és nézem, ahogy apa továbbtolat a feljárón.
Amikor elhajt, belenézek a zacskóba, amiben egy trófea van.
El is felejtettem, hogy kértem egyet tőle. Kiveszem a zacskóból.
A szobor egy teniszezőt ábrázol.
– Ezúttal mit nyertél meg? – kérdezi Sagan.
Megnézem a trófea apró plakettjét.
– Az állami teniszbajnokságot, 2005-ben.
–  Igazi csodagyerek voltál – nevet Sagan, majd a kocsijához
megy, és kinyitja az ajtót. – Elvigyelek a suliba?
Mérgesen nézek rá, hiszen tudja, hogy mostanában nem
voltam iskolában.
– Ügyes próbálkozás – jegyzem meg.
– Egy dobást megért – száll be a kocsiba. Becsapja az ajtót, és
letekeri az ablakot. – Ha apukád szól, mi újság Wolfganggal, írok
neked!
Bólintok, de aztán oldalra hajtom a fejem.
– Miért éppen neked számolna be az állapotáról?
– Talán, mert… nála dolgozom?
– Tényleg?
Azta! Az, hogy nem vagyok képben a körülöttem zajló
eseményekkel, nem kifejezés.
– Nem tudtad? – nevet Sagan.
Megrázom a fejem.
–  Tudtam, hogy dolgozol valahol, de nem kérdeztem meg,
hogy hol.
–  Apád rögtön, ahogy megismerkedtünk, munkát ajánlott, és
azt is megengedte, hogy nálatok lakjak. Én nagyon kedvelem,
bár tudom, hogy te többnyire nem bírod elviselni.
Hátranéz a válla felett, és kitolat a kocsifeljáróról. Mielőtt még
ráfordulna az útra, röviden integet. Visszaintegetek, és nézem,
ahogy elhajt.
Nem tudom, mennyi ideig állok ott, és nézem az üres utat.
Olyan… talán elveszettnek érzem magam? Nem is tudom. Ezen
a héten minden a feje tetejére állt.
Visszamegyek a házba, és a következő órákat naplopással
töltöm. Főleg tévét nézek, de közben egyfolytában a telefonomat
ellenőrzöm, hátha érkezik új hír. Apa még mindig nem írt
semmit. Egyetlen üzenetet kaptam, azt is anyától. Azt kérte,
menjek le valamikor délután a szuterénbe. Válaszomban azt
írtam, el vagyok foglalva. Csak annyit válaszolt:
Rendben, akkor talán holnap.
Csak dühömben mondtam, hogy soha többé nem megyek le a
szuterénbe. Előbb-utóbb úgyis meglátogatom, de még mindig
haragszom rá. És apára is. Még mindig nem értem, miért nem
válik ki Victoria ebből az őrült hármas fogatból, és továbbra
sem tudom, minek szed anya placebotablettákat. Azok után,
hogy végighallgattam, min ment keresztül Sagan, utálom
magam, amiért maradt bennem neheztelés. Utálom, hogy Sagan
gondjait hallva az én problémáim nem szűnnek meg. Utálom,
hogy még mindig dühítenek a szüleim rossz döntései, holott
örülnöm kellene, hogy élnek. Gyengének és kicsinyesnek érzem
magam.
Felteszem a lábam a konyhaasztalra.
Én: Van valami hír az állatorvostól?
 Várom, hogy feltűnjön a folyamatban lévő gépelés
animációja, de nem jelenik meg. Leteszem a telefont, és
magamhoz veszem a keresztrejtvényt, de ekkor megszólal a
telefon, ezért félredobom. Mosolyogva látom, hogy Sagan keres.
– Halló?
–  Szia! – köszön fojtottan, mintha úgy kellene kirángatnia
magából a szavakat.
– Mi a baj?
Felsóhajt a telefonban.
–  Apád kérte, hogy hívjalak fel. Wolfgang… nos… úton az
állatorvos felé elpusztult.
Majdnem elejtem a telefonom.
– Micsoda? Hogyhogy?
– Nem tudom. Szerintem egyszerűen csak öreg volt.
Felsóhajtok, és letörlök egy váratlan könnycseppet.
– Minden oké? – kérdezi.
– Persze – mondom, és megint sóhajtok. – Csak… apa jól van?
–  Biztosan. Említette, hogy később el kellene temetnünk a
kutyát. Valószínűleg Brian tiszteletes templomába visszük, ezért
a szokásosnál később jövök. Majd írok!
– Oké. Köszönöm, hogy szóltál.
– Este találkozunk!
Leteszem a telefont, és öt egész percen keresztül meredek a
képernyőre, mielőtt megmozdulnék. Meglep, milyen szomorú
vagyok, hiszen leszámítva, hogy gyerekkoromban Wolfgang a
szomszéd kertben lakott, csak az utóbbi napokban kerültem
vele közelebbi kapcsolatba. Élete utolsó hete katasztrofális volt.
Meghalt a gazdája, kilométereket rohant az esőben, csak hogy
idegenek között betegedjen meg és pusztuljon el. Örülök, hogy
Brian tiszteletes birtokán temetik el. Mindketten örülnének
ennek a megoldásnak.
Több óra telik el, és semmi hír nem jön apáról vagy Saganről.
A  házban érezhető hangulat a legjobb indulattal is csak
kínosnak nevezhető, így egész este a szobámban maradok.
Victoria nem is főz vacsorát, mind külön eszünk.
Éppen a mirelit vacsorám maradványait takarítom el, amikor
megszólal Utah telefonja. Luckkal és Honorrel a kanapén ülnek,
és tévét néznek, de a telefonja mellettem hever a bárpulton.
– Ki az? – kérdezi a nappaliból.
A kijelzőre pillantok, de nincs elmentve a szám.
– Nem tudom. Helyi telefonszám, de nevet nem ír ki!
– Felveszed?
Megtörlöm a kezem, és felveszem Utah telefonját.
– Halló?
– Honor, te vagy az?
– Nem, én Merit vagyok.
– Merit, hol van Utah? – kérdezi apa.
– A nappaliban. Mi a helyzet?
Apa felsóhajt.
– Valaki… értünk tudna jönni?
Nevetni kezdek. Viccelni próbál?
– Kábé nyolcvan kocsid van, apa, miért kellene érted menni?
– Mert, öhm… börtönben vagyunk.
Elhúzom a telefont a fülemtől, és kihangosítom, majd intek
Utah-nak, hogy halkítsa le a tévét.
–  Hogy érted, hogy börtönben vagytok? Ki az a mi? Sagan is
börtönben van?
– Hosszú történet. Ha ideértek, elmondom.
– Ki van börtönben? – kérdezi a konyhába lépő Utah. Leintem,
hogy maradjon csöndben, és hallhassuk apát.
–  Vigyünk… óvadékot? Még sosem hoztam ki senkit a
börtönből.
– Az nem kell, csak vigyetek haza. Már így is két órája várjuk,
hogy engedélyezzenek egy rohadt telefonhívást!
– Oké, máris megyünk – teszem le a telefont.
– Miért vannak börtönben? – hüledezik Utah.
– Nem tudom – vonok vállat. – Szóljunk Victoriának?
–  Miről? – Victoria ekkor, tökéletes időzítéssel lép be a
konyhába.
– Apa börtönben van – fordul felé Utah. – Sagannel együtt.
Victoria megtorpan.
– Micsoda?
–  Fogalmunk sincs, mit művelt, de alig várjuk, hogy
megtudjuk – mondja Utah. Honor meg Luck is átjön a
konyhába, tétován nézünk egymásra, mintha nem tudnánk,
mihez kezdjünk, és ez valóban így van. Nem mindennap
történik meg, hogy a börtönből kell elhoznunk az apánkat.
–  Szóljatok neki, hogy hívjon fel, amint elindultatok a
rendőrségről! – mondja Victoria. – Nekem Mobyval kell
maradnom.
Biccentek, és a szobámba indulok, hogy felvegyem a cipőmet.
Mi a fenét követhettek el?
 
 Tizenötödik fejezet
 
 
 
Amikor Sagan és apa kijön a börtönből, semmi sem látszik
rajtuk, bár nem tudom, mire számítottam. Majdnem egy órája
várjuk, hogy befejezzék a papírmunkát, csak annyit tudtunk
meg, hogy sírgyalázás miatt tartóztatták le őket. Ötletem sincs,
mit jelenthet ez.
Legszívesebben odarohannék Saganhez, és megölelném, de
nem teszem, különösen mások előtt nem. Várok, amíg a
kocsihoz ér, és diszkréten megszorítom a kezét.
– Mit műveltetek? – kérdezi Utah.
Apa feltépi a kisbusz hátsó ajtaját.
– Megpróbáltunk eltemetni egy rohadt kutyát, ezt műveltük!
Beül, és becsapja az ajtót. Várakozóan nézünk a felbőszült
Saganre.
– Mondtam neki, hogy rossz ötlet – jelenti ki.
– Eltemetni a kutyát? – kérdezi Luck.
Sagan megrázza a fejét.
– Azt hittem, a templomban fogjuk eltemetni, de… apátoknak
más ötlete támadt.
– Jaj, ne! – mondja hitetlenkedve Honor.
– Mit ne? – értetlenkedik Utah.
 – Brian tiszteletes mellé akarta temetni Wolfgangot – mondja
Sagan.
– A temetőben? – kérdezi Luck.
–  Tehát a sír megbolygatása miatt tartóztattak le titeket? –
érdeklődöm.
–  Szigorúan véve csak Brian tiszteletes sírja mellett ástunk
gödröt – bólint Sagan. – De ha a rendőrség rajtakap, hogy
ásókkal mászkálsz egy temetőben, nem igazán érdekli őket a
magyarázat.
– Azt a rohadt… – álmélkodik Utah.
– Szálljatok már be! – kiabál apa.
Mind beszállunk a kisbuszba. Sagan mellett, a hátsó ülésen
kötök ki, de nem bánom. Utah beindítja a motort, de mielőtt
elindulhatnánk, megáll mellettünk egy járőrkocsi, mire apa
letekeri az ablakot.
– Atyaég! – kiált fel Sagan.
– Mi az?
–  Ők tartóztattak le minket. – Állával a kocsiból kiszálló
rendőrök felé bök.
– Apa… – szólalok meg, nehogy valami ostobaságot csináljon.
– Mit tettek a kutyával? – kérdezi apa a rendőröktől. A rendőr,
aki a vezetőülésből szállt ki, az ablakhoz lép.
– Brian tiszteletes templománál temettük el – válaszol. – Oda,
ahova eleve kellett volna!
–  Késő bánat ebgondolat, vagy mi a rohadt élet – jegyzi meg
apa, majd int Utah-nak. – Induljunk!
Utah tolatni kezd. A  rendőr még megkopogtatja a
motorháztetőt, majd társával elindul az őrs felé, miközben
mindketten röhögésben törnek ki.
–  Szuper, egy újabb pletyka a Voss család rovására – szólal
meg az előttünk levő ülésen Honor.
– Tulajdonképpen nem pletyka – jegyzi meg Sagan. – Engedély
nélkül ástunk egy temetőben, ami törvénybe ütközik.
Honor megpördül.
–  Tudom, és most az egész város azt fogja hinni, hogy apa
Brian tiszteletest akarta exhumálni! Mindenki tudja róla, hogy
ateista! Majd kitalálják, hogy sátánista rituálékat akart végezni
a holttestén!
– Mondtak már rólunk rosszabbat is – jegyzi meg apa az első
ülésen.
Honor ismét előrefordul.
–  Ami nem lenne olyan rossz, ha a pletykák többsége nem
lenne igaz – jegyzi meg epésen.
Apa ránéz a visszapillantó tükörben.
– Csak nem szégyelled a családodat?
–  Nem – sóhajt Honor. – Csak azt szégyellem, hogy a lányod
vagyok!
– Basszus! – suttogja Luck.
Apa megfordul.
– Miért, Honor? – kérdezi.
– Apa, ne kapd fel a vizet! – szólal meg Utah. – Kemény hét áll
mögöttünk.
– Nem is tudom – válaszol maró gúnnyal Honor. –Talán mert
halványlila gőzöd sincs, hogyan legyél normális férj vagy apa?
 Apa előrefordul, és kinyitja az ajtaja zárját.
– Állítsd meg a buszt!
– Mi? – kiált fel Utah. – Nem állok meg!
– Állítsd meg a buszt! – ordít apa.
– Álljunk meg, Utah! – mondom. Ha választani lehet, inkább a
kisbuszon kívül kapjon apa ideg-összeroppanást.
Utah lehúzódik az útról, de még mielőtt leállíthatná a kocsit,
apa már fel is tépi az ajtót, és kikászálódik a kocsiból.
Döbbenten nézzük, ahogy a kavicsokat rugdossa az út szélén.
Még sohasem láttam ennyire feldúltnak.
– Minden rendben vele? – kérdezem Sagantől, aki vállat von.
– Nem tűnt úgy, hogy bármi baja lenne, amikor letartóztattak
minket – von vállat Sagan. – Még tréfálkozott is.
Utah kiszáll, és megkerüli a buszt. Honor is kinyitja az ajtót,
mire mindenki kiszáll. Mire mind a kisbusz mellett állunk, apa
abbahagyja a kavicsok ellen intézett támadását, és levegőért
kapkod, majd felénk int.
–  Azt hiszitek, mindent tudok, csak mert felnőtt vagyok? Azt
hiszitek, nincs jogom hibázni? – Nem kiabál, de az is biztos,
hogy nem magában beszél. Fel-alá kezd járkálni. – Előfordul,
hogy hiába próbálkozunk, nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy
szeretnénk!
Utah dühösnek tűnik.
–  A  rossz döntéseknek általában nincsenek rózsás
következményei, apa! Talán ez eszedbe juthatott volna, mielőtt
megcsaltad anyát!
Apa elindul Utah felé, elég gyorsan ahhoz, hogy Utah csak
hátrálni tudjon, amíg a kisbuszba nem ütközik.
– Éppen erről beszélek! Azt képzelitek, mindent tudtok!
Megpördül, majd néhány lépésnyire eltávolodik tőlünk.
A  tarkójára kulcsolja a kezét, és mélyen felsóhajt. Mikor
megfordul, egyenesen rám néz. Sagan bátorítóan csúsztatja a
derekamra a kezét.
–  Tudni akarod, miért placebotabletták voltak, amiket
elloptál?
Bólintok. Azóta tudni akarom az okát, amióta tudomást
szereztem róla.
–  Anyátoknak nincsenek fájdalmai. Nem gyógyult rákbeteg.
Soha nem is volt rákja! – mondja apa zaklatottan, és közelebb
lép hozzánk. – Sosem volt rákja. Tessék, ezt emészthetitek!
Utah apánk felé lép. Látom, hogy ökölbe szorul a keze.
–  Ajánlom, hogy ezt fejtsd ki bővebben, mert nagyon kevés
választ el attól, hogy behúzzak neked egyet!
Apa keserűen felnevet. Megérinti az arcát, majd ernyedten
engedi le a kezét.
–  Anyátoknak… gondjai vannak, amióta autóbalesete volt. –
Már nem kiabál, csak legyőzöttnek tűnik. – Az  agysérülése
megváltoztatta. Már nem ugyanaz, aki volt, és tudom, hogy nem
ismertétek előtte, de…
Eltorzul az arca, és úgy néz fel az égre, mintha a könnyeivel
küszködne.
– Csodálatos nő volt. Tökéletes. És… boldog.
Elfordul tőlünk, hogy ne lássuk, hogy sír. Az  egyik
legszomorúbb látvány, aminek valaha tanúja voltam.
 Eltakarom a számat, és várom, hogy összeszedje magát, mást
nem tehetek.
Amikor végre megfordul, nem néz ránk, csak a földre mered.
–  Életem legnehezebb szakasza volt, amikor végignéztem,
hogyan változik meg teljesen az a nő, akibe annak idején
szerelmes lettem. Még annál is nehezebb, mint amikor egyedül
kellett gondoskodnom három két éven aluli gyerekről, mert
anyátok az egyik rohama miatt hetekig ágyban feküdt. Annál is
rosszabb volt, mint amikor elkezdett betegségeket hallucinálni,
és meggyőzte magát, hogy haldoklik. Arról nem is szólva, mikor
el kellett különíttetnem, és azt hazudnom nektek, hogy anyátok
rákos betegen fekszik a kórházban. Rákkal, amit saját magának
hallucinált.
Rám, majd Honorre, végül Utah-ra néz.
–  Ő  nem az a nő, akit elvettem feleségül. Tudom, hogy
szörnyű dolog volt tőlem, amiért viszonyt kezdtem Victoriával,
de megtörtént, és nem tehetem semmissé. Igen, borzalmas,
mert anyátok elméje néha kitisztul, és akkor megérti, mi történt
vele, hogy mi történt a házasságunkkal, és ez mindkettőnk
számára rettenetes. Csak annyit tudok tenni, hogy átölelem, és
elmondom neki, hogy még mindig szeretem, és mindig is
szeretni fogom. Szeretem az anyátokat, de… néha nem az
elképzelésünknek megfelelően alakul az életünk. Hiába vagyok
ateista, mindennap hálát adok az égnek, hogy a feleségem ezt
megérti. Az elmúlt négy és fél évben Victoria egy házban élt egy
nővel, akibe még mindig szerelmes vagyok, és nem kérdőjelezi
meg, ha anyátoknak szüksége van rám. Egyikőtöket sem teszi
helyre, amikor sértegetitek, és mindennek elmondjátok.
A kisbuszhoz megy, és kiveszi a kabátját.
–  Egyikőtöknek sem mondtam el az igazat, mert nem
akartam, hogy ítélkezzetek anyátok felett. Nem csaltam meg a
rákban haldokló feleségemet, mert nem haldoklott. Most sem
haldoklik. Beteg, de egyikünk sem segíthet rajta. – Felveszi a
kabátot. – Gyalog megyek haza.
Hátrahagyja a kisbuszt, és elindul a ház felé, ami innen még
mindig három mérföldnyire van. Megáll, és ismét ránk néz.
–  Csak azt akartam, hogy olyan anyátok legyen, akit
megérdemelnétek, akit mindennél többre tartanátok. Victoria is
csak ennyit szeretett volna. – Lép egyet hátrafelé. – Fogalmam
sem volt róla, hogy közben ennyire meggyűlöltök engem.
Újra megfordul, és elindul a ház irányába. Hallom, hogy
Honor sír. Még Utah is. Letörlöm a könnyeim, és megpróbálok
levegőt venni, amivel még két másodpercig kihúzhatom
zokogás nélkül.
Mind megdöbbentünk. Percekbe is beletelik, mire meg
tudunk mozdulni. Apa már rég eltűnt a szemünk elől, amikor
Utah összeszedi magát annyira, hogy megszólaljon.
–  Szálljatok be! – mondja. Beül a vezetőülésbe, de mi nem
mozdulunk. Utah erre a dudára tenyerel, és a kormányra csap. –
Szálljatok már be a rohadt buszba!
Luck beül mellé, mi pedig bemászunk a hátsó ülésre. Mielőtt
azonban Sagan becsukhatná az ajtót, Utah ki is lő a kocsival, és
élesen visszakanyarodik.
– Hova megyünk? – kérdezi Honor.
– Eltemetjük Brian tiszteletes mellé azt a nyomorult kutyát!
 
 Tizenhatodik fejezet
 
 
 
Brian tiszteletes új temploma sokkal nagyobb, mint a régi,
amiben most élünk. Már nem érzem magam olyan rosszul,
amiért apa annak idején megvette. Úgy látszik, Brian tiszteletes
bővítésre törekedett… legalábbis, amíg meg nem halt.
–  Siessetek! – mondja sürgetően Honor. Sagan a friss földet
lapátolja Wolfgang sírjáról. Utah a kocsifeljárón őrködik, Luck
pedig… te jó isten, mit művel?
– Miért turkálod az orrod?
Luck a pólójába törli az ujját, és vállat von.
– Undorító vagy – közli vele Honor, majd rám néz, és fojtottan
motyogni kezd: – És te majdnem lefeküdtél vele…
Nem veszek tudomást a sértésről, nem akarok veszekedni
vele, amikor ötünkből hárman az újonnan vásárolt ásókkal
ácsorgunk, mert annak nem lenne jó vége. Arról nem is szólva,
hogy… nos… én sem hiszem el, hogy majdnem lefeküdtem
Luckkal.
–  Megvan – mondja Sagan. Előrehajol, és elkotorja a földet a
Wolfgangra tekert lepedőről. – Luck, segíts nekem!
Luck megrázza a fejét.
–  Nincs az az isten, öregem! Amit művelsz, az maga a
kiprovokált átok, én nem akarok a részese lenni!
–  Jaj, az ég szerelmére! – hajolok előre, és segítek Sagannek
kiásni Wolfgang többi részét is. Sagan egyedül is el tudja vinni a
kisbuszig. Kinyitom neki a csomagtartót, ő pedig beteszi.
– Be kell temetnem a sírt, hogy senki se fogjon gyanút.
–  Egész jól megy neked ez a kemény bűnözői életforma –
heccelem, mire elvigyorodik, és becsukja a csomagtartó ajtaját.
– Bírod a kemény bűnözőket? – vonja fel a szemöldökét, és az
egyértelmű flörtre nagyot dobban a szívem.
Hallom Honor morgását, amikor elmegy mellettünk.
– Máris elegem van ebből az egészből…
Sagan a szemét forgatja, majd visszamegy a templom mellé,
hogy betemesse a gödröt. Mikor végre mindenki visszaült a
kisbuszba, Honor megszólal:
– Egyáltalán miért csináljuk ezt? Apa utálta ezt a kutyát. Nem
hinném, hogy különösebben érdekelné, hol kaparjuk el!
Sagan fejét csóválva jelzi, hogy nem ért egyet.
–  Nagyon is érdekli. Nem tudom, miért akarta olyan nagyon
Brian tiszteletes mellé temetni, de valamilyen rejtélyes oknál
fogva azt szeretné, ha együtt lennének a sírban.
Utah kifordul a templom parkolójából, és felkapcsolja a
fényszórót.
–  Szerintem apa valahol mindig is rosszul érezte magát,
amiért megvette Brian tiszteletes feje felől a templomot. Talán
így akar vezekelni.
– Apátok ateista – mondja Luck. – Szerintem az ő esetében a
bűntudat a helyes kifejezés.
 Honor eltakarja az orrát és a száját.
–  Valaki tekerje le az ablakot! Olyan szag árad ebből a
kutyából, hogy mindjárt hányok!
Wolfgang tényleg iszonyúan bűzlik. Utah mindkét első
ablakot leengedi, de nem sokat segít. Orromra vonom a pólóm,
és le se húzom, amíg oda nem érünk a temetőhöz.
–  Hol van Brian tiszteletes nyughelye? – kérdezi Utah. Sagan
egy sírra mutat, nem túl messzire a kaputól. Utah úgy fordul a
körforgalomban, hogy a kisbusz a temető bejárata felé álljon.
Leparkol, és megkéri Honort meg engem, hogy álljunk őrt.
– Nem akarok őrködni – mondom, és becsapom a kocsi ajtaját.
– Segíteni akarok az ásásban!
Honor megkerüli a kocsit, és beül a vezetőülésbe.
– Majd én őrködöm – mondja.
Utah és Luck hátramennek, hogy kihalásszák Wolfgangot,
Sagan pedig megragadja a kezem, és megszorítja, ahogy rám
néz.
– Maradj a kocsiban! – mondja. – Nem fog sokáig tartani.
–  Nem maradok kettesben Honorrel – rázom meg a fejem. –
Utál engem.
–  Pontosan ezért kellene a kocsiban maradnod, Merit – néz
rám élesen Sagan. – Ezen csak te tudsz segíteni.
Fújtatva fonom össze a karom.
–  Hát jó, beszélek vele, ha nagyon muszáj – mondom
mérgesen.
Köszönöm, tátogja Sagan, majd megfordul. Nézem, ahogy
hármasban elindulnak a frissen ásott sír felé, aztán beszállok
abba az átkozott kocsiba.
Amikor becsapom az ajtót, Honor maximális hangerőre tekeri
a rádiót, hogy semmit se halljon meg abból, amit mondani
szándékozom. Előrehajolok, és kikapcsolom a rádiót.
Honor előrehajol, és ismét feltekeri.
Kikapcsolom.
Feltekeri.
Előrehajolok, leállítom a kocsit, és kihúzom a slusszkulcsot,
mire a rádió végleg elhallgat.
– Benyalhatod – morog Honor.
Mindketten nevetésben törünk ki. Régen a „benyalhatod” volt
az egyik kedvenc sértésünk. Évek óta nem mondta ezt nekem.
Gyerekkorunkban Utah-nak volt egy Douglas nevű barátja.
Körülbelül egy mérföldre lakott tőlünk, gyakran látott vendég
volt, amikor még a Dolláros Voss mögötti házban laktunk.
Aznap jött utoljára, amikor megvádolt engem, hogy csaltam az
ugróiskolában. Hogy lehet egyáltalán csalni az ugróiskolában?
Emlékszem, Utah annyira dühös lett, amiért Douglas csalással
vádolt engem, hogy hazaküldte.
– Benyalhatod! – vágott vissza kiabálva Douglas.
Lehet, hogy jobban sérült volna Utah egója, ha Douglas
helyesen káromkodik. Nyolc- vagy kilencéves lehettem, de még
nekem is leesett, hogy a „benyalhatod” vicces, és nevetni
kezdtem, mire Douglas még mérgesebb lett, és felemelt ököllel
közelített felém, hogy megüssön.
Nem vette észre azonban, hogy apa éppen mögötte áll.
–  Douglas? – szólalt meg, mire a srác métereket ugrott
ijedtében. – Azt hiszem, ideje hazamenned.
Douglas meg se fordult, olyan gyorsan iszkolt az út felé, ahogy
csak tudott. Amikor már legalább harminc méterre eltávolodott,
apa utánaszólt:
–  Csak a rend kedvéért: helyesen „bekaphatod” és nem
„benyalhatod”!
Douglast sosem láttuk többé, de a „benyalhatod” a kedvenc
sértésünkké lépett elő. Olyan régen hallottam utoljára, hogy
már el is felejtettem, mennyit használtuk.
Honor megérinti a rádiót, és felsóhajt.
–  Hallottam, mit mondtál tegnap apának. – Piszkálni kezdi a
kormányt, és apró bőrdarabokat húz le róla.
–  Tegnap sok mindent mondtam apának. Mire gondolsz
pontosan?
Hátradől, és kinéz az ablakon.
–  Azt mondtad neki, hogy egy hajszál választ el engem a
nekrofíliától.
Behunyom a szemem, és ismét érzem azt a bűntudatot, amit a
héten már olyan sokszor. Nem is tudtam, hogy Honor még
otthon volt, amikor ezt mondtam.
–  Merit, úgy csinálsz, mintha az egész életem a halál körül
forogna, de ez nem megszállottság! Két sráccal voltam, amióta
Kirk meghalt. Kettővel.
– Ebbe Colby is beleszámít?
– Nem, ő még él – forgatja a szemét.
–  Plusz Kirk – mutatok rá. – Vagyis összesen négy. Évente
átlagosan két pasit temetsz el.
 –  Rendben, értelek – mondja elkeseredetten. – De ettől még
nem leszel nálam jobb.
– Nem is mondtam, hogy jobb lennék.
– Nem is kell. Látom abból, ahogy rám nézel! Mindig ítélkezel!
Tiltakozni akarok, de elgondolkodom, hogy talán igaza van.
Határozott véleményem van a nővéremről. Ez ítélkezésnek
számít? Én is dühös vagyok, amikor felettem ítélkeznek az
emberek, de talán én sem vagyok jobb.
Hirtelen azt kívánom, bárcsak ne kapcsoltam volna ki a
rádiót. Eddig nem alakul jól a beszélgetés.
– Gondolod, hogy szerelmes vagy Saganbe? – kérdezi.
– Hogy jön ez ide?
– Válaszolj, légy szíves! Csak szemléltetni akarok valamit.
Kinézek az ablakon, és figyelem, ahogy Sagan kiássa ugyanazt
a gödröt, amit ma már korábban is kiásott.
–  Alig ismerem, de van, amit szeretek benne – válaszolom. –
Szeretem az érzést, amit érzek iránta. Szeretek vele lenni.
Szeretem a néma nevetését, a morbid rajzait, és hogy nem úgy
gondolkodik, mint a kortársaink többsége, de még nem
ismerem olyan régóta, hogy bele is szeressek.
–  Felejtsd el az időt, Merit! Nézz rá, és mondd meg nekem,
hogy szerelmes vagy-e belé!
Felsóhajtok. Az nem kifejezés, hogy szerelmes vagyok, inkább
azt mondanám: beleszédültem, beleőrültem, belebolondultam.
A „szerelmes” túl enyhe kifejezés.
Felhúzom a lábam, és Honor felé fordulok.
– Ostobának érzem magam, mert alig ismerem, de úgy érzem,
abban a pillanatban beleszerettem, ahogy megláttam. Ezért
viselkedtem mostanában ennyire dilinyósan. Azt hittem, te
jársz vele, ezért igyekeztem mindkettőtöktől távolságot tartani.
Minél jobban megismerem, annál jobban szeretem, annyira,
hogy nem tudom elviselni. Csak rá tudok gondolni, csak rá
akarok gondolni. Alig kapok levegőt, ha a közelemben van, de
akkor se, ha nincs mellettem. Az  ő kedvéért szeretnék tanulni,
változni, érettebbé válni. Azzá akarok válni, akivé szerinte
válhatok.
A szófosás után mély levegőt veszek. Honor felnevet.
– Vaó! – mondja. – Oké, értelek.
Behunyom a szemem. Ég az arcom, amiért mindezt
kimondtam. Amikor kinyitom a szemem, Honor már felém
fordult, fejét a támlához támasztja, szemét lesüti.
–  Ugyanígy éreztem Kirk iránt – mondja halkan. – Tudom,
hogy még gyerek voltam, de ugyanígy éreztem. Ő  volt a lelki
társam, azt hittem, egész életünkben együtt leszünk. – Ekkor
rám néz. – Ő meghalt, de az érzéseim iránta megmaradtak, nem
tűntek el, csak nem tudtam kihez kapcsolni őket. Aggódtam
Kirkért, mert többé nem láthattam, nem érinthettem meg. Azt
gondoltam, hogy akárhol legyen is, talán ő is ugyanolyan
borzalmasan érzi magát, mint én.
Hangjában halvány szégyen árnya bujkál, ahogy elmondja
nekem mindezt, majd vállat von, és folytatja:
– Ekkor kezdtem beszélgetni az online terápiás csoportba járó
fiúkkal, akik ugyanúgy haldokoltak, mint Kirk. Meséltem nekik
róla. Elmondtam nekik, mennyire szerettem őt, így, ha a
mennyországba jutnak, és találkoznak Kirkkel, elmondhassák
neki: „Helló! Ismerem a barátnődet, nagyon szeret téged!”
Hátradől, és felteszi a lábát a kesztyűtartóra.
–  Már nem így gondolkodom, de ez indított el ezen az úton.
Néhány hónappal azután, hogy Kirk meghalt, Trevor, a dallasi
terápiás csoport egyik tagja hospice-házba került. Nem
szerettem annyira, mint Kirköt, mégis vonzódtam hozzá, és
tudtam, hogy amikor Kirk haldoklott, megnyugtatta a
jelenlétem. Amikor Trevornak is szüksége volt erre, megadtam
neki. Jó érzés volt, hogy egy kicsit elviselhetőbbé tettem
számára a halált. Trevor után Micha következett… Most pedig
Colby. Tudom, hogy szerinted ez borzalmas, mintha
kihasználnám az embereket, vagy betegesen vonzódnék a
halálos betegekhez – néz rám élesen. – Tévedsz, Merit. Azért
teszem, mert ha csak egy kicsit is, de segítek nekik szembenézni
a legnehezebb feladattal, amivel ember szembenézhet. Ennyit
teszek, nem többet. Számomra jó érzés, ha a támogatásom
mellett könnyebben megbékélnek a halállal. Te viszont úgy
fested le, mintha ez valami rossz dolog lenne, és folyton
pszichiáterhez akarsz küldeni! Ez olyan… gonosz dolog. Néha
nagyon gonosz tudsz lenni.
Amíg beszélt, egy szót sem szóltam. Figyeltem, és
feldolgoztam a hallottakat. Ahogy nézem a testvéremet, az
egypetéjű ikernővéremet, most nem is ismerek rá. Életemben
először vadidegenként nézek rá. Először fordul meg a fejemben,
hogy talán súlyosan félreismertem, és ez alapján évekig
helytelenül ítéltem meg.
 Elfordulok, és kinézek az ablakon, figyelem, ahogy a fiúk
földet hánynak a sírba. Megpróbálom elképzelni, mit tennék, ha
valami történne Sagannel. Hogy érezném magam, ha végig
kellene néznem, ahogy meghal?
Soha nem éreztem át Honor bánatát, amikor Kirköt gyászolta.
Idegen volt számomra ez a fajta szerelem. Akkor még sokkal
fiatalabbak voltunk; egyszerűen azt hittem, hogy feleslegesen
cirkuszol.
Sok évig haragudtam Utah-ra, amiért nem akart hozzám
közelebb kerülni, mégis ugyanígy bántam a saját
ikertestvéremmel.
Felé fordulok, kinyújtom a karom, és átölelem. Ahogy
hozzáérek, hallom, ahogy felsóhajt, mintha csak az ölelésemre
lett volna szüksége. Sokáig dühös voltam a családomra, amiért
nem ölelnek meg, miközben talán ők is haragudtak rám, amiért
nem ölelem meg őket.
–  Nagyon sajnálom, Honor – simogatom meg a fejét, majd
ugyanazt mondom, amit Utah mondott nekem: – Jobb testvér
leszek. Ígérem.
Halkan, megkönnyebbülten felsóhajt, de nem enged el. Sokáig
öleljük egymást, és eltűnődöm, miért kerülte ez a család olyan
sokáig az őszinteséget és az ölelést. Nem is olyan rossz. Talán
már mindenki várta, ki lesz az első kezdeményező, de senki
sem tette meg. Lehet, hogy sok családi problémának ez az oka.
Nem a sokáig elhallgatott sérelmek, hanem hogy senkinek sincs
bátorsága megtenni a problémák megoldása felé vezető első
lépéseket.
 Honor egy idő után elhúzódik, majd lehajtja a napellenzőt.
Szeme alól ledörzsöli az elkenődött szempillaspirált, majd
hátradől, és a kezemért nyúl, hogy megszorítsa.
–  Nagyon sajnálom, amit az elmúlt napokban vágtam a
fejedhez Utah-val kapcsolatban, de… azt hiszem, dühös voltam,
amiért sosem mondtad el. Miért nem mondtál el ilyen súlyos
dolgot nekem, Merit? A testvéred vagyok!
– Nem tudom. Megijedtem. Minél jobban elzártam magamban
a történteket, annál erősebb harag lett a félelmemből,
különösen, amikor láttam, milyen közel kerültetek egymáshoz
Utah-val. Én is ezt szerettem volna.
– Túlságosan is makacsok vagyunk mindketten.
Egyetértek vele. Kinézünk az ablakon, és belélegezzük a
csendet. A fiúk még dolgoznak, Sagan már a pólóját is ledobta.
Nem tudom levenni a szemem róla, ahogy le-lehajol, és a
gödörbe lapátolja a földet.
–  Van akár csak egy hibája is? – mélázom el. – Egyszerűen
tökéletes!
–  Fúj, nekem túl egészséges – feleli Honor. – Én a
törékenyebbekre bukom!
– Tehát te viccelhetsz ezzel, de én nem?
Honor nevetni kezd, majd elmosolyodik.
–  Tényleg jó ember, Merit – mondja kis sóhajjal. – Bánj vele
jól, rendben?
Meg is tenném, ha esélyt kapnék rá.
–  Örülök, hogy tévedtem veletek kapcsolatban. Nem hiszem,
hogy valaha is ki tudtam volna békülni veled, ha szerelmes
lennél belé.
– Benyalhatod – kuncog Honor.
Mosolygok. Istenem, de hiányzott!
–  Gondolod, hogy meg tud minket különböztetni? – kérdezi
Honor egy pillanatnyi csend után.
Vállat vonok, mire Honor kiegyenesedik, szemében csintalan
szikrák csillognak.
– Próbáljuk ki!
Mindketten elvigyorodunk, majd a kisbusz hátsó részébe
mászunk, és ruhát cserélünk. Kiengedem a hajam, és átadom
neki a hajgumimat. Ujjaimmal kifésülöm, ő pedig kontyba köti
az övét.
–  Pisilnem kell – mondja nevetve. – Észrevetted már, hogy a
rosszalkodástól mindig pisilni kell?
– Mostanáig nem!
Ahogy sikeresen ruhát váltottunk, visszamászunk az első
ülésre. Ezúttal én ülök a vezetőülésbe, Honor pedig mellém. Alig
helyezkedünk el, amikor a srácok a vállukra vetik az ásót, és
elindulnak felénk. Szívem vadul ver. Félek, hogy Sagan nem
veszi észre a cserét. Mit jelent, ha tényleg nem? Hogy hazudott
az első találkozásunkról? Hogy valójában nem tud minket
megkülönböztetni? Azon az éjszakán, a kanapén viszonylag
hamar átlátott a szitán.
Kezdem megbánni ezt a csínyt.
Először Utah ér a kocsihoz.
– Én vezetek! – közli, és int, hogy üljek hátra. Honor és én is
hátramegyünk, én a leghátsó ülésre ülök, Honor pedig az egyik
középső ülésre. Sagan Luckkal beszélgetve száll be, egyikünkre
sem néz közben. Leül a másik középső ülésre, és becsapja az
ajtót, közben Utah már indítja is a motort. Sagan rácsap Utah
ülésére.
–  Siessünk! – sürgeti Utah-t. – Nem szeretném, ha egyazon
napon ugyanazért kétszer is letartóztatnának!
Hátradől, majd kedvesen mosolyogva néz Honorre.
–  Éhes vagy? És te? – néz rám, majd előrefordul. – Nem
vagytok éhesek? Én majd éhen veszek.
Honor bólint, de nem válaszol. Én sem. Tudom, hogy hasonlít
a hangunk, de biztos vagyok benne, hogy könnyebben rájönne a
csínyre, ha megszólalnánk.
– Menjünk a Taco Bellbe! – mondja Luck.
–  Honor utálja a Taco Bellt – veti ellen Utah. – Menjünk az
Arby’sba!
Még jó, hogy éppen én vagyok Honor, mert a Taco Bell a
kedvenc éttermem.
– Nekem jó lesz a Taco Bell, nem bánom, ha oda megyünk!
Honor megfordul, és mérgesen néz rám.
–  Tudod… – fordul meg Sagan, hogy Honorre nézzen, majd
megfogja a kezét. Istenem, és ha megint meg akar csókolni, és
nem is ő vagyok én?
Sagan a másik kezét is felemeli, és megérinti Honor arcát.
– Elég hülyén nézel ki Merit cuccaiban – mondja.
– Basszus, már azt hittük, beugrottál! – morog Honor.
Halleluja!
Sagan rögtön el is engedi Honort, majd átmászik mellém, a
hátsó ülésre. Átkarolja a vállam, és gyors puszit nyom a
fejemre.
– Köszönöm – suttogja.
Amikor ránézek, mosolyog. Látom rajta, hogy örül, amiért
Honor és én megpróbáltuk átverni, mert ez azt jelenti, hogy
kibékültünk. Pontosan ezt remélte.
– Döglöttkutya-szagod van – mondom.
– Nem is! Keménybűnöző-szagom van!
– Meg a frászt, mindannyian bűzlötök a haláltól – közli Honor.
– Engedjétek le az ablakokat!
Iszonyú büdös van. Az  orromra húzom a pólóm, és el se
veszem onnan, amíg a Taco Bellhez nem érünk.
 

 
Éjfél is elmúlt, mire hazakeveredünk, de amint belépünk az
ajtón, Honor, Utah és én is üzenetet kapunk anyától. Biztosan
hallotta, amikor megérkeztünk.
Valamelyikőtök le tudna jönni? Különös hangokat hallok.
A  telefonomból felpillantva látom, hogy Utah és Honor is
engem néz.
– Ki a soros? – kérdezi Utah.
–  Azt hiszem, én – von vállat Honor. – Pár nappal ezelőtt
néztem le hozzá utoljára.
– Én is – mondja Utah.
– Én sem voltam lenn egy ideje.
Mindhárman a szuterén felé indulunk. Amikor levonulunk a
lépcsőn, anya a szoba másik oldalán áll, és az ablakra mered.
Mintha alvásból riadt volna fel, pizsama van rajta, a haja kócos.
–  Halljátok ezt? – lép felénk ijedten. – Hol elcsendesül, hol
újrakezdődik!
Utah az ablakhoz lép, de Honorre és rám pillant közben.
Igyekszünk magunkon uralkodni, de minden megváltozott.
Nem tudom, hogy valaha képesek leszünk-e ugyanúgy nézni
anyára, miután apa elmondta nekünk az igazat róla. Ez rossz
dolog? Azt hiszem, nem, sőt. Most már sokkal jobban
együttérzek vele, mint az évek során valaha. Most, hogy tudom,
min ment keresztül, a megvetésem is eltűnt.
A  gyanakvás azonban megmaradt. Mivel tudatában vagyok,
hogy anya mentális egészsége mennyire rányomja a bélyegét az
életére, máris kételkedve hallgatom az állítólagos zajokról szóló
panaszt. Mindig is tudtuk, hogy problémákkal küzd, de amióta
apa elmondta, mennyire mélyen gyökereznek ezek a
problémák, ezután valószínűleg mind gyanakvással fogjuk
szemlélni anya kiszámíthatatlan viselkedését.
Utah megáll a szuterénablak alatt, és figyel. Mind csendben
vagyunk, de nem hallunk semmit.
– Mit hallasz pontosan, anya? – kérdezi Utah, és anya az ablak
felé int.
–  Mintha valami baja lenne annak a kutyának! Egész nap és
egész este vinnyogott, nem tudok tőle aludni!
Honor szomorúan néz rám. Még az sem jut el anya tudatáig,
hogy Wolfgang elpusztult, és el is temettük. Utóbbit többször is.
–  Anya… – szólalok meg. Szegénykém, jár a fejemben, de a
hangom a lehető legfinomabb. – Már nincs itt a kutya.
– Nem, nem, higgyétek el, tényleg van valami az ablakban! –
Annyira hevesen bizonygatja, hogy járkálni kezd fel-alá.
Utah biccent, és a lépcső felé indul.
– Megnézem – mondja, miközben felrohan a lépcsőn.
Anya az ágyához lép, és a szélére ül. Honor mellé telepszik, és
nyugtatóan simogatja meg a haját.
– Éhes vagy? – kérdezi tőle. 
Ahogy kimondja, eszembe jut, hogy egyikünk se vitt neki ma
este vacsorát. Amikor apa telefonált, hogy letartóztatták, mind
egyenesen a börtönhöz mentünk. Még a Taco Bellben sem jutott
eszembe, hogy anyának is venni kellene valamit.
–  Nem. Victoria hozott nekem ételt, és ne felejtsétek el, hogy
van idelenn hűtőm! Nem halok éhen, ha kimarad egy étkezés.
Honorrel döbbenten nézünk egymásra.
– Victoria hozott neked vacsorát?
Anya könnyedén feláll, mintha nem épp most mondta volna,
hogy Victoria lent járt. Nem gondoltam volna, hogy volt idelenn,
amióta anya a szuterénben lakik. A hét legfontosabb tanulsága,
hogy tényleg nem ismerem olyan jól az embereket, mint hittem.
Ekkor kopogás hallatszik a szuterénablak felől.
– Merit! – mondja Utah. A hangját eltompítja az üveg. – Gyere
ki!
Felfutok a lépcsőn, kimegyek az udvarra, és a szuterénablak
felé veszem az irányt, ahol Utah térdel.
– Ezt nem fogod elhinni! – mondja. Felemel valamit a földről,
és biccent, hogy lépjek közelebb.
 – Mi az?
– Kiskutyák! Két kiskutya!
Azonnal térdre zuhanok Utah mellett.
– Nem hülyéskedsz? Honnan pottyantak ezek ide? – Kiveszem
Utah kezéből az egyik kutyust. Fekete és icipici. Legfeljebb egy-
vagy kétnapos lehet. Körbepillantok. – Hol lehet a mamájuk?
Utah a mellére vonja a másik kiskutyát.
– Az a gyanúm, hogy Brian tiszteletes mellett nyugszik…
Na, álljunk meg egy percre!
Vagy kettőre.
– Ezek szerint Wolfgang… lány volt?
– Minden jel szerint – nevet fel Utah.
–  De hát… – Lepillantok a kezemben tartott kiskutyára. –
Biztosan nagyon éhesek! Hogy tartsuk így életben őket?
Utah a másik kiskutyát is átadja nekem, és feláll.
–  Megpróbálom felhívni az ügyeletes állatorvost. Te vidd le
őket anyához, hadd lássa, mi tartotta ébren!
Mindkét kölyköt ölbe veszem, és beviszem a házba, majd le a
szuterénbe.
–  Mi a fene? – kérdezi Honor, és rögtön át is veszi tőlem az
egyik kutyust. – Honnan keveredtek ide szegénykék?
Meglepő módon anya rögtön nyúl a másik kiskutyáért.
– Ó, istenem! – sóhajt fel, és magához öleli a kicsit. – Tehát ti
vagytok a tettesek? Mennyire édesek vagytok!
– Wolfgangról kiderült, hogy nőstény kutya volt. Utah felhívja
az állatorvost, és megkérdezi, mit tehetünk a kiskutyákért.
–  Az  egyiket meg akarom tartani! – mondja anya. –
Szerintetek megtarthatom az egyiket?
Kinyújtom a kezem, és megsimogatom a karjában tartott
kiskutyát.
– Nem tudom, anya… egy szuterénben nehéz kutyát nevelni.
–  Úgy van, de Utah biztos megengedné, hogy megtartsd az
egyiket, ha visszaköltöznél vele a régi házba – helyesel Honor,
és röpke pillantást vet rám, mielőtt ismét anyára nézne. –
Néhány hét múlva elkészül az átépítéssel!
Anya egy kis ideig hallgat, csak a kiskutyát nézi, és a hátát
simogatja.
– Szerintetek megengedné? – kérdezi csendesen.
Honor rám néz, és elmosolyodik.
Nem tudom, hogy végül valóban visszaköltözik-e a régi
házunkba, de hosszú idő óta most először gondolkodott el azon,
hogy elhagyja a szuterént, és ez mindenképpen haladás.
Utah ismét lejön a lépcsőn.
–  Találtam egy állatorvost, aki vállalná a kezelésüket, de
rögtön el kellene vinnünk őket hozzá! Fecskendővel kell őket
tápszerezni, és az első héten néhány óránként etetni.
–  Én segíthetek! – mondja anya lelkesen. – Ha visszaértek,
lehozzátok őket ide?
Utah biccent, és átveszi tőle meg Honortől a kiskutyákat.
–  Persze, de lehet, hogy időbe telik. Ha hazaértünk,
felébresztelek.
–  Én is veled megyek! – jelenti ki Honor, és Utah-val együtt
elhagyják a szuterént.
Egyedül maradok anyával, és őt figyelem. Körbejár a kis
szuterénben, rendet rak, készül a kiskutyák visszatérésére.
Lelkesedése láttán elmosolyodom.
–  Nem azt mondta Utah, hogy Wolfgang az anyjuk? A  kutya,
akit apátok annyira utált?
– Bizony, ő az.
Anya nevet.
–  Nem is tudom, miért, de ettől csak még jobban szeretem
azokat a kiskutyákat. – Leül a kanapéjára, és ásít. Nemsokára
észreveszi, hogy őt nézem. – Mi az?
– Semmi – vonok vállat.
– Feldúltnak tűnsz.
Sóhajtva ülök le mellé.
– Apa szerint hétfőtől pszichológushoz kell mennem.
Anya megveregeti a térdem, ami szokatlan gesztus tőle.
–  Apád szerint az orvosok mindent rendbe hoznak, de az én
orvosom sosem hozott engem rendbe. – Rám pillant. – Beszéljek
apáddal?
Elgondolkodom ezen a kérdésen, de a szobám padlóján
heverő, összegyűrt papírgalacsin is eszembe jut.
– Lehet, hogy csak nem volt jó az orvosod, anya?
Csendben néz rám, majd a hajába túr, ahogy erőt vesz rajta a
szorongás. Elfordul tőlem.
– Már késő – mondja. – Azt hiszem, lefekszem.
Szavai hallatán csalódottságot és mélységes szomorúságot
érzek.
– Oké… – mondom. – Jó éjszakát, anya!
Fel is áll a kanapéról, és az ágya felé indul. Fellépek az első
lépcsőfokra, de ekkor utánam kiált.
– Igen? – állok meg, és fordulok hátra.
Anya felvonja a bal vállát.
– Ha tetszik a doktor, szólj nekem is! – mondja.
Rámosolygok. Tettünk egy újabb lépést, még ha csak egy
aprócskát is.
Felérek a földszintre. Apát az ablak előtt állva találom.
Amióta elindult hazafelé ma este, nem is találkoztam vele.
Habozva megállok; mondjak neki valamit, vagy egyszerűen
csak menjek a szobámba? Végül odamegyek mellé, és vele
együtt nézek ki az ablakon.
Utah, Honor és Luck a kisbusz felé tart, Honor egy dobozban
tartja a két kiskutyát.
–  Nőstény volt? – kérdezi apa a fejét csóválva, majd
megismétli: – Az a rohadt kutya nőstény volt?
Nézzük, ahogy Honor beszáll a kisbuszba, de mielőtt Utah és
Luck is beszállnának, Utah megragadja Luck kezét, és rövid
csókot váltanak. Ha nem számítjuk, hogy házasság révén
tulajdonképpen rokonok, egész aranyosak.
Apa felmordul az érzelmi kitörés láttán.
– Remélem, hogy ez nem fog sokáig tartani – jegyzi meg.
– Utah biztosan meleg marad egész életében – kuncogok. – Ez
nem múlik el csak úgy.
Apa a fejét rázva fordul el az ablaktól.
– Tudom, Merit, nem is az érdekel, hogy Utah meleg. A közte
meg a Luck közt alakuló viszonyra gondoltam. Hogy
magyarázzam meg Mobynak, hogy a nagybátyja és a
féltestvére… járnak?
– Rosszabb dolgok is a tudomására juthatnak, apa.
– Mint például?
– Ma letartóztattak sírgyalázásért, az is elég problémás!
Apa nevetni kezd.
–  Azt hiszem, ez még tetszene is Mobynak. – Ismét az ablak
felé fordul, és nézi, ahogy elhajt a kisbusz.
A farzsebembe csúsztatom a kezem.
– Apa…?
Nem tudom, mit is mondhatnék neki. Sok mindenen ment
keresztül, és úgy érzem, csak tetéztem a gondjait ahelyett, hogy
enyhíteni próbáltam volna a rajtuk. Kérjek bocsánatot?
Köszönjem meg?
Apa alig láthatóan bólint, majd felém lép, és átölel. Hosszú idő
óta most először tudja, hogy hagyni fogom.
–  Tudom, Merit – suttogja, feloldva a kínos helyzetet, amiért
nem tudok mit mondani. – Én is.
Kihúzom a kezem a zsebemből, és én is átölelem. Apa arca a
fejemhez simul, mire önkéntelenül elmosolyodom, mert ez a
legjobb ölelés, amit valaha kaptam. Erre volt szükségem a
legjobban. Egy ideig így maradunk, mintha az elveszett időt
akarnánk bepótolni. Talán pontosan ez is a célom.
Ha a múlt héten valaki azt mondta volna, hogy mindez
megtörténik ezen az estén, csak röhögök, és kijelentem, hogy
ehhez egy csodára lenne szükség.
És talán valóban csoda történt.
Fejem a szoba felé fordul, ahogy apa mellkasára teszem.
Felnézek Jézusra, és eltűnődöm, vajon valóban válaszolt az
imámra? Hiszen csak néhány nappal ezelőtt borultam térdre a
szobámban, és kértem tőle új célt. Az  azt követő események
határozottan új célt adtak nekem.
Lazítok az ölelésen, és apára nézek.
– Miért nem hiszel Istenben?
Jézusra tekint, és egy pillanatra elgondolkodik a kérdésemen.
–  Csak arról van szó, hogy gyakorlatias ember vagyok –
válaszol végül, majd rám mosolyog, és megrántja a hajamat,
amikor elenged. – Ettől te persze még hihetsz benne. Nem azért
születünk a világra, hogy a szüleink pontos másává váljunk.
Mindenki más formában tapasztalja meg a békét.
Jó éjszakát kíván, és elmegy lefeküdni.
A folyosón meglátom Sagant, ahogy a falhoz támaszkodik, és
engem néz, arcán halvány mosollyal.
– Éjfél is elmúlt – mondja.
A faliórára pillantok. Mindjárt hajnali egy óra, azaz… szombat
van!
– Szombat van! Megnézhetem a tetoválásom!
–  Menjünk a fürdőszobába, és megnézheted a tükörben –
nevet Sagan.
Torkomban dobogó szívvel követem a fürdőszobába. Keresek
egy kézitükröt, hogy jobban lássam a tetoválást.
–  Ajánlom, hogy szép legyen! Ha egy kaka emojit tetováltál
rám, kinyírlak!
Halkan nevetve szabadítja ki a karomat a pólómból, és
elkezdi leszedni a kötést.
 – Tényleg nem lestél?
– Megígértem, hogy nem fogok leskelődni – intek nemet.
Sagan átveszi tőlem a tükröt, és feltartja mögöttem.
– Rendben, akkor nyisd ki a szemed!
Meglátom a mintát, és a mellkasomhoz kapok. Apró felirat:
Merit, aki itt van. Beletelik néhány másodpercbe, mire
megértem a jelentését.
A levelemet úgy írtam alá: Merit, aki nincs többé.
Sagan éppen az ellenkezőjét írta. Merit, aki itt van.
Könnyek fátyolozzák el a tekintetem, ahogy megérintem a
mintát. Mintha belépést nyertem volna a felnőtt létbe.
– Sagan… ez tökéletes – suttogom.
Sagan rám mosolyog a tükörben.
–  Vízfestékes hatással különösen jól fog kinézni. Ha már
ügyesebb leszek, akkor ki is színezem. – Megérinti a mintát,
mire lángba borul a bőröm. – Örülök, hogy tetszik!
–  Imádom! – suttogom, és megfordulok, hogy ránézzek. Még
mindig közel áll hozzám, nem hátrál el tőlem, mintha még
lenne mondanivalója. Visszafojtott lélegzettel várok, de végül
csak megköszörüli a torkát, és hátralép. Lufiként pukkad ki a
tüdőm, ahogy eltávolodik tőlem.
– Jó éjt, Merit! – sétál ki a fürdőszobából.
Sóhajtva megyek a szobámba, és leülök az ágyamra.
Hátranyúlok, és ismét megérintem a mintát. Merit, aki itt van.
Meg kellett volna kérdeznem tőle, miért ezt választotta. Azért,
hogy jobban érezzem magam? Mostanában eszembe jutott,
hogy miért akarna velem egyáltalán barátkozni? Persze az első
találkozásunk során szokatlan kapcsolat ébredt köztünk, de
akkor Honornek nézett, és az után az eset után nem is
törekedtem rá, hogy kedves legyek hozzá. Ő maga mondta, hogy
minél jobban megismert, annál kevésbé kedvelt. Mindezek
ellenére mégis törődik velem.
Nem tudom, miért az az első gondolatom, hogy biztosan hátsó
szándékai vannak, amikor lehet, hogy bizonyos szempontból
valóban rokonszenves vagyok neki.
A  padlón heverő, galacsinná gyűrt papírgombócra pillantok.
Odamegyek, és felveszem, majd ahogy visszaülök az ágyamra,
kihajtogatom a papírt. A  kipipált mezőket nézve
elgondolkodom, vajon mennyire pontos ez a lista. Nem tudok
sokat a mentális egészségről, de a tudat, hogy talán
örökölhettem anya kiszámíthatatlanságát, ismeretlen
félelemmel tölt el. Lehet, hogy én is olyanná válok, mint ő?
A gondolattól megborzongok.
Félbehajtom a papírt, leteszem az éjjeliszekrényemre, majd
betakarózom. Egy ideig még nem kapcsolom le a lámpát, Sagan
rajzait nézegetem. A  családjára, majd az enyémre gondolok.
Gondolkodás közben próbálok elaludni, de az agyamnak más
tervei vannak. Éberen fekszem, amíg meg nem hallom, hogy
nyílik az ajtó. Megjöttek az állatorvostól.
Még most sem tudom elhinni, hogy Wolfgang lány volt!
Legalább fél óra telik el, és még mindig a plafont bámulom.
Aztán a falat. Hallgatom a fürdővíz zubogását és a becsukódó
ajtók hangját. Végül elcsendesedik a ház, de ekkor valaki kopog
az ajtómon. Rémülten rezzenek össze. A Lucktól kapott listáért
nyúlok, és a takaróm alá gyűröm.
– Szabad!
Luck nyit be. Mostanra már hozzászokhattam volna a
ruhatárához, de mégis elnevetem magam, mert Victoria egyik
rózsaszín nővéregyenruháját viseli.
–  Nem akarsz új ruhákat vásárolni? – kérdezem, és helyet
csinálok neki az ágyon.
Lehuppan mellém.
– Minek? A mosókonyhátok igazi ruhabánya!
Épp csak egy kis akcentussal beszél, kezd alkalmazkodni.
A  takaróm alá nyúlok, és előhúzom az összehajtott lapot, hogy
odaadjam neki.
– Mit jelent mindez? – kérdezem.
Luck kihajtja a listát, és átnézi. Gondosan tanulmányozom az
arckifejezését, de nem árulja el a gondolatait.
– Elképzelhető, hogy depressziós vagy – mondja könnyedén. –
Ezt jelenti.
Felmordulok, és teátrálisan vetem el magam az ágyon.
– És ha csak volt egy rossz hónapom?
Luck a mellkasomra fekteti a papírlapot. Ahogy felülök,
megragadom, és ismét összegyűröm.
–  Lehetséges, de amíg nem beszélgetsz róla valakivel, nem
tudhatod biztosan – feleli Luck.
A szememet forgatom.
–  És ha elmegyek a terápiára, és kiderül, hogy depressziós
vagyok? Milyen élet vár akkor rám, Luck? Nem akarok olyan
lenni, mint az anyám!
 Luck lehajtja a fejét, és élesen néz rám.
–  Még nem találkoztam az anyáddal, és pszichológus sem
vagyok, de szerintem jóval több problémája van, mint a puszta
depresszió. Elsőként talán az agorafóbiát említeném!
– Igen, de néhány évvel ezelőtt még nem volt baja. Évről évre
rosszabb állapotba kerül. Velem is ez fog történni! –
A gondolattól, hogy talán valami komoly bajom lehet, űr támad
a gyomromban. Nem akarok erre gondolni, és nem is állt
szándékomban, amíg Luck fel nem hozta. – Miért nem lehetek
normális?
Luck felnevet a kérdésem hallatán. Erre nem számítottam.
– Normális? – kérdez vissza. – Szerinted mi a normális, Merit?
– Honor például normális. Utah is, Sagan is. Bármelyik ember
normális, akinek nincs agykattanása!
Luck a szemét forgatva feláll, és feltépi a szobám ajtaját.
– Utah! Honor! Sagan! Gyertek ide! – Nyitva tartja az ajtót, én
pedig majd elsüllyedek. Mi a francot csinál?
– Miért üvöltözöl nekik? Éjszaka van!
Hiába van késő, Honor, Utah és Sagan egyesével vonulnak be
a szobámba. Luck az ágyam felé int.
–  Foglaljatok helyet! – mondja nekik. Ahogy felpillantok,
Sagan engem néz, miközben becsukja a hálószoba ajtaját.
– Minden rendben? – kérdezi Sagan egyenesen rám nézve, de
csak vállat vonok, fogalmam sincs, mire készül Luck.
– Sagan, mi történik, ha tejet iszol? – kérdezi Luck.
Sagan bizonytalanul nevetni kezd.
– Nem iszom tejet. Laktózérzékeny vagyok.
 Nem is tudtam, hogy laktózérzékeny, de ennek mi köze
mindehhez?
– Szedsz rá gyógyszert?
– Néha – bólint Sagan.
Luck ekkor Utah felé fordul.
– Mi történik, ha naptej nélkül sokáig vagy a napon?
Utah a szemét forgatja.
–  Leégek. Nem lehet mindenkinek könnyen barnuló bőre –
sandít Saganre.
– És te miért hordasz kontaktlencsét, mikor Merit nem? – néz
Luck Honorre.
– Talán mert Merit jobban lát, mint én, Einstein?
Luck visszanéz rám.
–  Látod? Ők se normálisak – mondja. – A  depresszió nem
kezelhetetlenebb, mint Sagan laktózérzékenysége, Utah sápadt
bőre vagy Honor rossz látása. Nincs miért szégyenkezned, de
tudomást kell róla venned. Egyedül nem tudod rendbe hozni, de
ez még nem tesz téged természetellenessé! Éppen olyan
normális vagy, mint ezek az idióták! – mutat a többiekre.
Érzem, hogy elvörösödöm a szégyentől és a kéretlen
figyelemtől, de a mosolyt sem tudom leparancsolni az arcomról,
mert jólesik őrült mostohanagybátyám törődése. Mondhatom,
örülök, hogy hozzánk sodorta az élet.
–  Lábgombám is van – szólal meg Sagan, és amikor ránézek,
az orrát ráncolja. – Elég rossz, főleg nyáron.
Nevetek, mire Honor megszólal:
–  Apropó, a rendellenességeink… Emlékeztek, hogy apát
Tourette-szindrómával diagnosztizálták?
– Ne már! – mondja Luck.
– Nem a káromkodós fajtával, az csak a tévében nagy sláger –
magyarázza Utah. – Gyakran tikkelt a szeme, és fura
torokhangokat adott ki. Az  orvos szerint a stressz okozta,
néhány évig gyógyszert is szedett rá. Azt nem tudom, hogy még
szedi-e.
–  Látod? – mondja nekem izgatottan Luck. – A  családodban
mindenkivel van valami zűr, még csak különleges sem vagy,
Merit! Valamilyen szinten mind elcseszettek vagyunk!
Nevetek, de nem tudom, mit mondhatnék. Furcsa, de jó érzés,
hogy bátorítanak.
–  Merit… nagyon sajnálom – mondja Honor egy árnyalatnyi
bűntudattal a hangjában, majd lehajtja a fejét, és vállat von. –
Azt hiszem, észre kellett volna vennem… nem is tudom, a
jeleket?
Megrázom a fejem.
–  Honor, tudom, hogy öngyilkos akartam lenni, de még úgy
sem esett le nekem, hogy depressziós vagyok.
Luck a falhoz támasztja a fejét.
– Meritnek igaza van – mondja. – Sok depressziós ember nem
is tudja, hogy depressziós, mert fokozatosan válik azzá.
Legalábbis az én esetemben így volt. Azt hittem, a világ ura
vagyok, aztán egy nap észrevettem, hogy már nem én vagyok
az, csak ide-oda csapódom a világban. Nemsokára úgy éreztem,
felettem uralkodik az egész világ.
Figyelmesen hallgatom Luckot, mintha ebben a néhány
mondatban a teljes elmúlt évemet összefoglalta volna. Szóra
nyitom a számat, de apa folyosón visszhangzó, éles hangja
elnémít.
– Merit, ajánlom, hogy…
Kivágódik az ajtóm, és apa ugyanazzal a lendülettel el is
hallgat. Biztosan hangokat hallott, és azt hitte, valami rosszban
sántikálunk. Ahogy végignéz rajtunk, látszik rajta, hogy
felkészületlenül éri a látvány.
Nagyon régen volt, hogy Honor, Utah és én ugyanabban a
szobában ülve beszélgettünk.
Apa tétovázva bólint, majd mosolyogva csukja be az ajtót.
Nevetni kezdünk, de ekkor ismét kinyitja.
– Örülök, hogy együtt vagytok, de késő van! Sipirc lefeküdni!
– De hétvége van! – veti ellen Utah.
Apa számonkérően néz rá, mire hirtelen mindenki úgy érzi,
fel kell állnia az ágyamról. Utoljára Sagan hagyja el a szobámat,
de mielőtt becsukná az ajtót, rám mosolyog.
– Ma könnyű volt téged kedvelni, Merit – mondja.
Sóhajtva dőlök hátra. Micsoda este volt ez! Micsoda hét!
Ismét lekapcsolom a lámpát, és az éjszaka folyamán
másodszorra próbálom megfékezni a gondolataimat. Már
majdnem sikerülne elaludnom, amikor halk kopogást hallok.
Szobám koromsötétjébe apró fénypászmát vet a nyíló ajtó.
– Alszol már? – kukkant be Sagan.
Felülök, és felkapcsolom a lámpát. Belegondolok, miért
jöhetett vissza, és már remeg is a kezem.
– Nem.
 Becsukja az ajtót, és leül mellém az ágyra. Nem visel pólót,
csak egy fekete melegítőnadrágot. Felülök, de a takarót
továbbra is magam elé vonom, mert még korábban, amikor
mindenki kiment, levettem a pizsamanadrágom, és csak egy
póló van rajtam. Ketten ki is adnánk egy meztelen embert.
–  Szerettem volna mondani még valamit, de a többiek előtt
nem akartam – jelenti ki Sagan.
– Mit akartál mondani?
–  Amikor elmeséltem neked a történetemet, azt mondtad,
seggfejnek érzed magad.
– Valóban – bólintok. – Még mindig annak érzem magam.
Sagan megcsóválja a fejét.
– Zavar, hogy így gondolod. Nem kellene összehasonlítanod a
kettőnk megpróbáltatásait, mert nem ugyanarról az
alapvonalról indultunk.
– Az meg mi? – meredek rá értetlenül.
A  kezemért nyúl, és az ölébe vonja, majd tenyérrel felfelé
fordítja, megérinti a csuklómat, és egy képzeletbeli vonalat
rajzol rá.
– Tegyük fel, hogy ez az alapvonalad, ahol a normális stressz-
szinted található. – Feljebb húzza a kezét a tenyeremen, amíg el
nem éri a középső ujjam tövét. – És tegyük fel, hogy ez a
maximálisan elviselhető stressz-szinted. – Ismét lejjebb siklik az
ujja, hogy megérintse a csuklómat. – Az alapvonalad egy átlagos
napnak felel meg, amikor nem ér sok stressz, minden rendben
zajlik, de tegyük fel, hogy eltöröd a lábad. – Ujja a tenyerem
közepére siklik. – A stressz-szinted körülbelül ötven százalékkal
megemelkedne, mert korábban sosem törted el a lábad.
Elengedi a kezem, és megfordítja a saját kezét, majd rám néz.
– Tudod, hogy nekem hányszor tört csontom?
– Kétszer? – vonok vállat.
– Hatszor – mosolyog. – Izgága gyerek voltam.
Ujjával a saját csuklójára is rajzol egy láthatatlan vonalat.
– Ha eltörném a lábam, akkor stresszes lennék, de mivel már
korábban találkoztam az élménnyel, nagyjából tíz százalékkal
emelné meg a stressz-szintemet, nem ötvennel. – Habozva néz
rám. – Érted, amit mondok?
Az igazat megvallva, fogalmam sincs, mit akar mondani.
– Vagyis keményebb vagy, mint én?
–  Dehogy, Merit, ez csak egy példa volt! – nevet. – Azt
próbálom mondani, hogy történhet ugyanaz két emberrel, de
nem biztos, hogy ugyanolyan mértékű stresszel reagálnak rá.
Mindenki más stressz-szinthez szokott. Te valószínűleg
ugyanannyira stresszeltél a családod miatt, ahogy néha én is,
még ha két teljesen eltérő helyzetről van is szó. Ettől még nem
leszel gyengébb, sem seggfej. Csak két ember vagyunk, eltérő
tapasztalatokkal.
Ismét megfogja a kezem, de most nem szemléltetési céllal.
Ujjait összefonja az enyémmel.
–  Bosszantónak találom, amikor egyesek azt állítják, hogy
senkinek sincs joga haragudni vagy szorongani, aki másoknál
jobban él. Ez komplett baromság! Jogod van minden
érzelmedhez és reakciódhoz, Merit. Sose hagyd, hogy
meggyőzzenek az ellenkezőjéről! Hiszen a te érzéseidről van
szó!
Megszorítja a kezem.
Nem tudom, hogy a beszélgetés során pontosan mikor
szerettem bele végleg, de kétségkívül megtörtént. Lehet, hogy
éppen mellette ülök az ágyon, de átvitt értelemben már tócsává
olvadtam a lábánál.
A Luckkal és Sagannel töltött órák felnyitották a szemem.
Nem is próbálok válaszolni mindarra, amit mondott nekem,
csak a vállára hajtom a fejem, mire ő átkarol. Eszembe jut, amit
korábban mondott: „ma könnyű volt téged kedvelni”. Jólesik ez
a mondat, mert talán csak az elmúlt huszonnégy órában
láthatott igazán önmagamként. Behunyom a szemem, és
hozzábújok.
– Téged mindennap könnyű kedvelni – suttogom, majd végre
elnyom az álom.
 
 Tizenhetedik fejezet
 
 
 
Noha szombat van – tehát végre nem kellene úgy tennem, mint
aki felébredt, és el is indult az iskolába –, mégis korábban
ébredek, mint szeretném. Sagan mellettem aludt el tegnap éjjel.
Ahogy kinyitom a szemem, megfordulok, hogy felébresszem,
nehogy apa itt találja, de már nincs sehol.
A  párnáján egy rajz hever, mosolyogva felveszem.
A hátoldalra ezt írta: „Nem tudom, mi ez. Néztem, ahogy alszol,
és közben rajzoltam. Gondoltam, tetszene.”

Én sem tudom, mit ábrázol, de nagyon tetszik, talán elő is

lépett az új kedvencemmé. Ki is teszem a falra.
 Felhúzok egy farmert meg egy ujjatlan topot, és a konyha felé
indulok, de Sagan szobája előtt megtorpanok. Teljes a
rendetlenség, a fiókjai kihúzva, a falakat díszítő képek eltűntek.
Torkomban dobog a szívem, ahogy igyekszem uralkodni a rám
törő rémületen. A  konyha felé fordulok, hogy megnézzem, mi
történt, de az ajtóban apa állja el az utam.
– Hol van Sagan?
– Kidobtam – feleli tárgyilagosan.
Kezemet a fejemre szorítom.
– Micsoda?
– Tegnap éjjel nálad aludt, Merit!
Ezt nem akarom elhinni!
– Ezért csak úgy kirúgtad, anélkül, hogy megkérdeztél volna?
Megpördülök, és ismét benézek a vendégszobába, hátha csak
álmodom… de majdnem mindene eltűnt.
– Neked nincs szíved? – fordulok ismét apa felé. – Nem tudod,
mi történt a családjával? Nem tudod, min ment keresztül?
–  Merit, nyugodj már meg! – sóhajt apa. Csuklón ragad, és
átvonszol a folyosón és a konyhán át, egyenesen a teraszajtóig.
Sagan már az udvar túlsó végén jár, vállán egy hatalmas
szemeteszsák.
– Átköltözik a régi házba – mondja apa.
Figyelem, ahogy Sagan kinyitja a kertkaput, és felcipeli a
szemeteszsákot a régi házunk teraszára.
– Ó…
–  Megmondtam neki, hogy lakhat ebben a házban,
amennyiben mindkét lányomat elkerüli… de megszegte a
szabályt.
–  Nem is kavarunk, apa! Semmi sem történt tegnap, csak
elaludtunk beszélgetés közben!
Apa kétkedve néz rám.
–  Akkor miért egyezett bele a költözésbe, amikor közöltem
vele, hogy csak ezzel a feltétellel járhat veled?
Összeszorítom a szám, és éppen időben nézek ki az ajtón
ahhoz, hogy lássam, ahogy Sagan belép a régi házba.
– Beleegyezett, hogy elköltözik? – kérdezem halkan.
– Bizony – mondja apa.
Ó. Nem tudom, hogy miért, de így mindjárt más nézőpontból
szemlélem a helyzetet.
– Átmehetek?
– Nem. Szobafogságot kapsz!
Ismét felé fordulok.
– És mégis miért?
–  Lássuk csak… beengedtél egy fiút a szobádba, elloptad
anyád gyógyszerét, lilára festetted a kerítésemet, ráadásul…
Felemelem a kezem.
– Jól van, jól van, igazad van.
– Ráadásul iskolát kerülsz – teszi hozzá.
Orromat ráncolva lépek hátra.
– Ó… tehát tudsz róla?
– Anyád elmondta, hogy többször is felhívták az iskolából. 
Apa a konyhába megy, és kinyitja a mosogatógépet, majd
rámutat, így jelezve, hogy amíg büntetésben vagyok, a
házimunka is az én reszortom. Megfordul, hogy készítsen
magának egy csésze kávét.
Odalépek a mosogatógéphez, és kipakolom a tányérokat.
– Tegnap beszéltem az igazgatóddal – mondja apa. – Szívesen
segít behozni a lemaradást, de év végéig egyetlen további napot
sem hiányozhatsz. Hétfőn elviszlek az iskolába, és érted is
megyek. Utána pedig megyünk dr. Criss terápiájára.
Kiveszek a mosogatógépből egy serpenyőt, és a helyére
teszem. 
– Megyünk dr. Criss terápiájára? – kérdezem. – Ezek szerint te
is jössz?
Félig viccnek szánom a kérdést, ezért megdöbbent a válasza.
– Mindannyian megyünk.
Döbbenten nézek rá.
– Mindannyian?
Apa bólint.
– Én, te, Honor, Utah és Victoria is. – Leteszi a kávéscsészét. –
Már jó pár éve érik.
Elmosolyodom a hihetetlen megkönnyebbüléstől.
Az  összegyűrt papírgalacsin hatására tegnap kialakult,
érzelgős beszélgetés miatt már elhatároztam, hogy elmegyek
pszichológushoz, de nem találtam valami igazságosnak, hogy
egyedül nekem kötelező. Apának igaza van, már jó pár éve érik
a családnak a terápia.
– És anya? Neki is kell terápiára járnia?
Apa arca elkomorul.
– Minden tőlem telhetőt megteszek, megígérem.
– Mit ígérsz meg? – kérdezi Utah, aki ekkor lép be Honorrel a
kertajtón.
Apa kiegyenesedik, és megköszörüli a torkát.
–  Tegyétek magatokat szabaddá hétfőn, iskola után!
Családterápiára megyünk!
– Ez szörnyen hangzik – mordul fel Honor.
– Túl késő lenne most a magam lábára állni? – kérdezi Utah.
– Tizennyolc éves vagy, már felnőtt – nevet apa. Elindul kifelé
a konyhából, de ekkor megtorpan, és visszanéz. – Merit, mi az
ördög az a hátadon?
Érzem apa ujjait a bőrömön, és ijedtemben szoborrá
merevedek. Basszus, ma reggel csak farmert és ujjatlan felsőt
húztam, ami nem takarja el a lapockámat… és a tetoválást.
– Ööö…
Hallom, hogy becsapódik a szúnyogháló ajtaja. Sagan áll a
konyhában.
Honor előrehajol, és a tetoválásra néz.
– Öhm… ezt én rajzoltam, de csak ideiglenes!
– Igen… – értek egyet gyorsan. – Olyan, mint a henna!
–  Honor nem rajzol ilyen jól! – veti ellen apa, mire felé
fordulok, hogy ne a tetkómat nézze.
– Dehogynem rajzol ilyen jól, Sagan tanította!
Saganre nézek támogatásért, aki rögtön bólint is.
–  Igen, Honor művész akar lenni! Nagyon tehetséges! –
bizonygatja.
– Úgy van, állati tehetséges vagyok! – replikázik Honor is.
Apa mindhármunkat szemügyre veszi, de nem tudja
eldönteni, melyikünk hazudik, ezért feladja, és elvonul.
 – Köszi! – tátogom Honor felé.
Rám kacsint.
– Csinálunk reggelit? – kérdezi.
 

 
Már majdnem kész a tojás, amikor Victoria lép a konyhába.
– Mi folyik itt? – néz ránk gyanakvóan.
Honor átveszi a tojássütést, én pedig folytatom az
előkészületeket.
– Csak kapsz egy kis szabadidőt – mondja Honor.
– Ez valami kelepce? – kérdezi Victoria.
– Szó sincs róla, csak reggelit készítünk neked – öntök vizet a
palacsintatésztába.
Victoria nem lélegzik fel. Lassan a kávéval teli kannához lép,
és önt magának egy csészébe, közben folyamatosan szemmel
tart minket.
– A tojást utoljára kell megsütni – jegyzi meg.
– Még csak tanulunk, ez az első alkalom – mosolygok.
Victoria leül a bárpulthoz.
–  Túlzottan is élvezem a látványt ahhoz, hogy egy
másodpercet is elszalasszak – közli.
Még mindig keverem a palacsintatésztát, amikor úgy döntök,
kiterítem Victoriának a kártyáimat.
–  Figyelj csak… Moby nagytestvére vagyok – mondom. –
A nagytesók néha suttyomban fánkot adnak a kistesóknak. Ez a
Mobyval közös hagyományunk, nem hagyom abba, de…
mondjuk, hetente csak egy fánkot adok neki – nézek Victoriára.
– Jó lesz úgy?
Victoria úgy néz rám, mintha megszállt volna az ördög, de
végül bólint.
– Azt értékelném, Merit. Köszönöm!
Ennyi kellett hozzá, hogy megtaláljuk a régóta megkésett
egyetértést.
Sagan épp akkor jön vissza egy újabb cipekedőkörről, amikor
az első palacsinta tésztáját öntöm a serpenyőbe. Megáll, és
szemügyre veszi a jelenetet: Honor és én reggelit főzünk,
Victoria mosolyogva figyel minket. Sagan kicsit gyönyörködik,
majd Honorhöz lép, és puszit ad neki.
– Jó reggelt, szépség!
Amikor hozzám lép, hátulról átkarol, sokkal meghittebben,
ahogyan Honornek köszönt. Csókot nyom a tarkómra, majd a
vállamra támasztja az állát, úgy nézi a palacsintakísérletemet.
–  Szépségversenyeket, bowlingbajnokságokat,
tájfutóversenyeket nyersz, és most kiderül, hogy még
szakácskodsz is? Lehet, hogy megtartalak, Merit.
–  Ha hagyom – vágok vissza fapofával, mert persze hogy
hagyom.
–  Sagan, nézz ide! – mondja a konyhába éppen bekacsázó
Moby. Sagan felkapja, és felülteti a bárpultra, Moby pedig átad
neki egy rajzot.
– Hűha! – mondja Sagan, és rögtön félbehajtja, majd zsebre is
teszi.
–  Mi az? – kérdezi Victoria, de Sagan a fejét rázza.
Nyilvánvalóan nem akar beszélni róla.
– Semmi, a világon semmi.
– Lerajzoltam a halottakat, akiket a király a hegybe hordatott!
– közli lelkesen Moby.
Victoria Saganre mered, aki csak nevet, és leveszi Mobyt a
bárpultról.
– Talán előbb gyakoroljuk a növényrajzolást, utána jöhetnek a
holttestek – mondja, de Utah az útját állja, és elkapja Mobyt,
majd felteszi az egyik székre.
– Várod a mai napot, Moby?
– Igen!
– Mennyire várod? Nagyon várod?
– Nagyon várom! – kuncog Moby.
– Nagyon-nagyon várod?
– Nagyon-nagyon várom!
Honor felém hajol, és a szénné égett palacsintáimat nézi.
–  Gyakorolnunk kell – állapítja meg. – Azt hiszem, én meg a
tojást rontottam el.
 

 
Fél órával később már majdnem minden kész van, és az utolsó
palacsintát sütöm. Luck ekkor lép be a konyhába. Starbucks-
egyenpólóját viseli, de a zöld skót szoknyát vette fel hozzá.
–  Ki akarod magad rúgatni? – hallom Utah nevetését az
asztaltól.
Luck kivesz egy csészét a szekrényből.
 –  Ha nem engedik, hogy skót szoknyában dolgozzak, akkor
beperelem őket vallási diszkriminációért!
Az  utolsó palacsintát is a tányérra borítom. Honor az utolsó
fogást tálalja fel, amikor leteszem a palacsintás tányért, és
leülök Sagan és Moby közé.
Moby beleharap a palacsintába.
– Te meleg vagy, Utah? – kérdezi teli szájjal.
Mind rámeredünk. Utah szaggatottan felnevet.
Victoria megköszörüli a torkát.
– Hol hallottad ezt a szót, Moby?
–  Vagy tíz évvel ezelőtt! – von vállat Moby. – Valaki azt
mondta, hogy Utah meleg. Az is olyan, mint a fattyú?
–  Melegnek lenni azt jelenti, hogy egy fiú egy másik fiúval
házasodik össze, és nem egy lánnyal – magyarázza Utah
nevetve.
–  Vagy egy lány egy másik lánnyal házasodik össze – teszi
hozzá Victoria.
– És vannak olyanok, akik a fiúkat és a lányokat is szeretik! –
bólint Luck.
– Én a legót szeretem! – jelenti ki Moby.
–  Legóval nem tudsz összeházasodni – mondja neki Victoria,
mire Moby elkámpicsorodik.
– De miért nem?
Apa Mobyra mutat a villájával.
– Mert a legó nem élőlény, fiam.
–  Akkor élő dolognak kell lennie? – kérdezi Moby. – Mint a
kiskutyák, akiket tegnap mutattál?
 Apa gyorsan megrázza a fejét.
–  Sajnos ragaszkodnod kell a saját fajtádhoz! Emberrel kell
összeházasodnod!
Moby duzzogni kezd.
– Ez nem igazság! Én a kiskutyákkal akarok összeházasodni!
– Korán megtanulod, hogy az élet nem igazságos – nevetek. –
Nekem tizenhét évembe telt!
Victoria kivesz egy újabb palacsintát.
– Ez igazán jól sikerült, lányok! – állapítja meg.
– Valóban! – ért egyet apa.
A  család tele szájjal bólogat, de ekkor dörömbölés szakítja
meg az idillt. Kinézve az ablakon egy rendőrautót látok a ház
előtt.
– Ajjaj!
Apa végigmér minket, de senki sem néz a szemébe.
– Miért érzem úgy, hogy mind nyakig sárosak vagytok?
Egyikünk sem szólal meg. Annál hevesebben igyekszünk
teletömni a szánkat, amitől persze még gyanúsabbnak tűnünk.
Apa a fejét fogva lép el az asztaltól, és nyitja ki a bejárati ajtót.
Senki sem áll fel, csak csendben figyelünk.
– Jó reggelt, Barnaby! – mondja a rendőr.
– Jó reggelt, biztos úr! Mi a gond?
–  Nos… miután eltemettük Brian tiszteletes kutyáját, valaki
megbolygatta a sírt… és Brian tiszteletes sírját is. Mintha valaki
áthelyezte volna a kutyát.
– Valóban?
– Elég a maszlagból, Barnaby – sóhajt hatalmasat a rendőr. –
Maga ásta ki a kutyát, miután már letartóztattuk emiatt?
–  Természetesen nem – nevet apa. – Azonnal hazajöttem, és
lefeküdtem aludni.
A rendőr ismét szóra nyitja a száját, de apa leinti.
– Minden tiszteletem, biztos úr, de itt csak az idejét vesztegeti.
A  kutya elpusztult, és szerintem pontosan ott van, ahol Brian
tiszteletes is szeretné, ha lenne. Biztosan maguknak is van jobb
dolguk!
A rendőr ismét megpróbál ellenkezni, de hiába.
– Van felhatalmazása? – vág közbe apa.
– Nincs, csak meg akartam magát kérdezni…
–  Remek, meg is kérdezett. Ha nem bánja, visszatérek a
reggelimhez. Csodás napot, maga bűnüldöző hős!
Ezzel becsapja az ajtót, és visszajön az asztalhoz. Nem tudom
megállapítani, hogy dühös-e. Leül, és egyszerre több palacsintát
is a villájára tűz, majd ránk néz.
– Pogányok vagytok, egytől egyig – morog.
 
 Tizennyolcadik fejezet
 
 
 
– Mi legyen a nevük? – kérdezi a mellettem üldögélő Moby.
A  kertben vagyunk. Apa szobafogság-szabályzata nem tért ki
külön a kertre.
–  Nem tudom. Nevezd el az egyiket, én majd elnevezem a
másikat!
– Oké! – mondja Moby izgatottan. Felemeli az egyik kiskutyát.
– Az ő neve Dick!
Nevetni kezdek.
– Nem biztos, hogy ez tetszeni fog anyukádnak.
Moby összevonja a szemöldökét.
–  Miért ne? Ő  Mobynak nevezett el engem, én meg Dicknek
nevezem el a kiskutyámat, hogy tesók lehessünk!
– Ezt mindenképp fejtsd ki anyádnak is – mondom neki.
Sagan ekkor kilép az új lakhelye kertajtaján, és odajön
hozzánk, majd leül mellém a fűbe. Felemelem a névtelen
kölyköt.
– Nevet keresünk neki. Van ötleted?
–  Tuqburni – vágja rá Sagan habozás nélkül. – És hívjuk
Tucknak!
Mosolygok. Eltemetsz engem. Felemelem a kiskutyát, és
megpuszilom az orrát.
– Ez tetszik. Tuqburni.
Moby feláll, és kikapja Tuckot a kezeim közül.
– Óvatosan, Moby!
–  Jó, jó, csak megmutatom anyának Tuckot és Dicket! –
Mindkét kiskutyát a karjában dédelgetve indul el a kertajtó felé.
Tuck és Dick? Lennék légy a falon, amikor ezt Victoria
meghallja…
Moby eltűnik a házban, majd Sagan felém fordul.
– Megnézed az új kuckómat?
Nevetve hanyatlok hátra a fűben.
– Nem tehetem, mert büntetésben vagyok. És nagyon kérlek,
ki ne mondd még egyszer a „kuckó” szót!
– Büntetésben vagy? Meddig?
– Apa még nem döntötte el.
Sagan mellém fekszik. Mindketten az eget nézzük.
–  Nem ment el ma reggel ügyintézni? Nincs is otthon – tesz
bogarat a fülembe, mire rávigyorgok. Tetszik ez a lázadó oldala.
– Igazad van. Menjünk, nézzük meg az új kuckódat!
Felállunk, és átmegyünk a régi házhoz. Hat hónapja nem
jártam odabenn, amióta Utah hozzákezdett a
parkettafelújításhoz. Olyan sokáig állt üresen a ház, hogy még
sajnáltam is Sagant, amiért ilyen körülmények között kell élnie,
de amikor belépek, kellemes meglepetés ér. Bőven lesz még vele
munka, de az elmúlt hat hónap igencsak jót tett neki.
– Nahát, Utah rengeteget dolgozott ezen a házon!
A  parketta majdnem kész, már csak a nappali van hátra.
Követem Sagant a folyosón. Utah régi hálószobájára mutat.
– Ott Utah alszik.
Megfordul, és elindul visszafelé, majd Honor egykori
szobájára mutat.
– Ha rá tudja venni anyukátokat, hogy költözzön hozzá, akkor
megkapja Honor régi szobáját.
Ismét előrefordul, és megáll az én régi szobám ajtaja előtt.
– A te egykori szobád… most már az én szobám.
Benyit. Hatalmas rendetlenség van odabenn. A  holmijai még
bezsákolva állnak, a matracon nincs huzat.
Az ágyhoz megyek, és elnyúlok a matracon.
– Szörnyű – mosolygok.
– Tudom, de ingyen van – mondja Sagan nevetve. Mellém ül,
de ekkor megszólal a telefonja. Most már tudom, mit jelent neki
minden egyes hívás, ezért majdnem ugyanolyan izgatott
vagyok, mint ő, amikor előveszi a mobilt. Látom a szemében a
csalódást, amikor meglátja Utah nevét.
Kihangosítja, úgy veszi fel.
– Helló?
– Átvitted magaddal a szemeteszsákokat?
– Nem, a vendégszoba szekrényén hagytam a tekercset.
– Okéka, kösz! – mondja Utah, majd le is teszi a telefont.
Sagan a hátára dől. A  telefonjára mered, majd a zsebébe
csúsztatja.
Keresztbe teszem a lábam, és felé fordulok. Szeretném a
családjáról kérdezni. Mit gondol, mi történhetett velük?
Reménykedik benne, hogy valaha kiderül? Biztosan látja rajtam
a tépelődést, mert a kezemért nyúl, és az ujjait az enyémekbe
fonja.
– Idővel biztosan elfogadom, hogy többé nem hívnak fel… de
még reménykedem – mondja.
Megpróbálok biztatóan mosolyogni, de nem tudom, sikerül-e,
mert látom a szemében, hogy már nem maradt reménye.
Nagyon sajnálom őt. A  kezemet fogó kezéről a karjára téved a
tekintetem. Megérintem a „Magán a sor, Doktor” tetoválást,
ujjaim végigjárnak a betűkön.
Felemeli a kezét, hüvelykujját a homlokomra simítja, éppen a
két szemem között.
–  Ne aggódj értem! – suttogja, és ujja alatt kisimul a
szemöldököm ránca. – Több évem volt rá, hogy hozzászokjak.
Minden rendben.
Biccentek, majd magához von, és a mellkasához simulok.
Csendben fekszünk egy ideig.
Meg akarom kérdezni, mit beszélt ma reggel apával, mi
hangzott el pontosan, amikor úgy döntött, ideköltözik, hogy
járhasson velem. Ugyanakkor nem akarom, hogy tudja, hogy
tudom.
Közelebb vonom magamhoz a karját, és megérintek egy
másik tetoválást: a koordinátákat.
– Hova mutatnak ezek a koordináták?
–  Nem olyan nehéz kitalálni, csak gépeld be őket a
telefonodba.
Ez miért nem jutott az eszembe?
Felkapom a telefonom, és a hátamra gördülök. Megnyitom a
Google Mapset, és begépelem a koordinátákat: 33°08’16.8”N,
95°36’04.4”W. A  betöltődő helyszín láttán eltátom a szám.
A térképre nagyítok, és még jobban elcsodálkozom.
–  De… várj csak egy kicsit! Azt mondtad, a koordináták a
születési helyedet mutatják!
Sagan felkönyököl, majd kiveszi a kezemből a telefont, és
leteszi az ágyra, a fejem mellé.
–  Nem ezt mondtam – hajol fölém. – Azt kérdezted: ott
születtem? És én azt feleltem, hogy olyasmi.
– Azt mondtad, Kansasban születtél, de ezek a város főterének
koordinátái, ahol megcsókoltál. Itt, Texasban! Még csak a
közelében sem vagyunk Kansasnak!
– Pontosan – simítja ki az arcomból a hajamat. – Ez nem az a
hely, ahol születtem, hanem ahol eltemettél.
Csendes döbbenettel meredek rá. Nem akarok mosolyogni, de
nehéz megállnom, ha egyszer ő így mosolyog rám.
– Az a csók egy tetoválást is megért neked?
Nemet int.
– Nem azért készítettem ezt a tetkót, mert ott csókoltalak meg
először, hanem azért, mert ott találkoztunk. – Keze a tarkómra
siklik, és lassan hozzám hajol. – De azért a csók sem volt rossz,
ugye?
Ajkaink gyengéden, finoman találkoznak. Nem véletlenül,
mint az első, nem hamisan, mint a második, és nem őrülten,
mint a harmadik alkalommal. Ez az első valódi csókunk, és
szeretném, ha minél tovább tartana. Türelmesen csókol, és ezt a
türelmet mindennél többre értékelem, mert azt jelenti, számos
csók vár még ránk.
Rám gördül, és amint a létező legjobb pozícióba
helyezkedünk, megszólal a telefonom. Sagan a csókba nevet, és
vonakodva elhúzódik. Felkapom a telefont, Honor hív. Átfut a
fejemen, hogy nem veszem fel, de tulajdonképpen még örülök is
neki, hogy hív, mert máskor sosem telefonálunk. Úgy látszik,
valóban megváltozott a kapcsolatunk.
– Halló? – veszem fel.
–  Hali, figyelj, apa most ért haza! – mondja. – Jobb lenne, ha
sürgősen hazavonszolnád a valagad!
Leteszem a telefont, és gyorsan megcsókolom Sagant.
– Apa hazaért. Mennem kell.
Szorosan átölel, és magához von, hogy gyorsan megcsókoljon,
mielőtt eltol magától.
– Találkozunk a vacsoránál, Mer!
Mosolyogva futok haza.
Haza.
Életemben először gondolok Dolláros Vossra az
otthonomként.
 
 
 
VÉGE
 Ha ön is úgy érzi, segítségre lenne szüksége, hívja a
krízishelyzetben lévőknek rendszeresített, ingyenesen
hívható 116-123, vagy 06-80/820-111
telefonszámot!
 
http://www.ongyilkossagmegelozes.hu/
ongyilkossagi-gondolataim-vannak.html
 
illetve
 
http://www.ongyilkossagmegelozes.hu/
ha-aggodik-valakiert.html
 
 
 Köszönetnyilvánítás
 
 
Azt szeretem a legjobban az írásban, hogy szabad vagyok. Arról
írhatok, ami megihlet. Ezek a történetek néha súlyosabbak,
mint az őket tartalmazó könyv, néha viccesek és mókásak, de
mindegyiket áthatja a tőletek, olvasóktól kapott támogatás.
Köszönöm, hogy évről évre biztosítjátok nekem a szabadságot,
hogy olyan hivatásom lehet, amit imádok.
Hatalmas köszönet jár a CoHortsnak, 2017 csodálatos év volt
veletek! Együtt nevetünk, együtt sírunk, könyvekről
beszélgetünk. Tudom, hogy a miénk a legnagyobb
seggfejmentes online csapat, és ezt nagyon szeretem.
Köszönöm a családomnak. Ezt a határidőt az összes többinél
nehezebb volt tartani, de egyikőtök sem panaszkodott…
legalábbis szemtől szemben nem. Nagyon köszönöm!
Köszönöm a férjemnek, aki a szívem, a lelkem, a legjobb
barátom. Nélküled szó szerint képtelen lennék erre. Nélküled
semmire sem vagyok képes, sem az életre, sem a mosogatásra,
sem az írói karrierre. Csak maradj velem örökké, jó?
Köszönöm Levinek. Te vagy a kedvenc gyerekem. Szeretlek.
Köszönöm azon keveseknek, akiket magammal rángattam
erre az írói útra: Brooke Howardnak, Joy Nicholsnak és
édesanyámnak. MINDANNYIÓTOKAT IMÁDLAK!
 Köszönöm a szerkesztőmnek, aki talán józan eszét is
megőrizhetné, ha nem az lenne a kedvenc szerzője, aki.
Johanna Castillo, mindig hálás leszek a könyv iránt és az
irántam tanúsított türelmedért!
Köszönöm Beckhamnek. Te vagy a kedvenc gyerekem.
Szeretlek.
Hatalmas köszönet jár ügynökeimnek, a Dystel &
Goderichnek, kiadómnak, az Atria Booksnak, sajtósomnak,
Ariele Friedmannek, mert mindig odateszi magát, még
kismamaként is.
Köszönöm Cale-nek. Te vagy a kedvenc gyerekem. Szeretlek.
Végül, de nem utolsósorban ÓRIÁSI köszönet illeti Brandon
Adamst, amiért megrajzolta Sagan rajzait, és mert óriási
tehetségét latba vetve rendezte be a The Bookworm Books nevű
könyvesboltomat. Csodálatos vagy, nagylelkű, és hálás vagyok,
amiért a barátomnak mondhatlak.
 Méltatások
 
 
Ha szereted Colleen Hoovert, ne habozz, szerezd be ezt a
könyvet! Ha bejön a YA műfaj és a mentális betegségekkel is
foglalkozó családi drámák, nagyon fogod élvezni ezt a könyvet.
Elolvasása után teljesen más szemmel nézel a világra.
Elle’s Book Blog,
amazon.com
 
Minden, családregényért rajongó embernek ajánlom ezt a
remek szereplőket felvonultató könyvet. Felkavaró élményt
nyújt, mély kötődést alakít ki a szereplőkkel, akiknek minden
nevetését és bánatát átérezzük. Nagyon tetszett.
Michelegg,
amazon.com
 
A káprázatosan összetett, esendő szereplőktől a jól megírt
cselekményig minden ízében imádtam ezt a történetet. Merit
karakteréhez annyira közel kerültem, hogy nemegyszer szökött
könny a szemembe – sok élménye ismerős volt, és szinte
vigasztalásnak éreztem, hogy olyan karakterről olvashattam,
akiben sok szempontból magamat látom.
Taylor Knight,
 goodreads.com
 
Ez a könyv felnyitotta a szemem, húsba vágó tanulságokkal
szolgál a szeretetről, a depresszióról, a bánatról és a
szexualitásról. Megrázó, kiváló alkotás, mindenkinek ajánlom.
Kendall,
goodreads.com
 
Ez a könyv csodálatos volt! Kicsit más, mint Colleen Hoover
többi írása, de hihetetlen tanulsággal bírt! Nem tudok sokat a
depresszióról, de úgy érzem, egész életemben közhelyesen
gondolkodtam a témáról. A könyv felnyitotta a szemem, hogy a
depresszió típusai mennyire eltérőek lehetnek, közben azonban
vicces, őszinte, szívmelengető élmény is volt. Még mindig
hevesebben dobog a szívem. Colleen, köszönjük ezt a
káprázatos kincset!
Rebecca Okwu,
amazon.com
 
A történetben rejlő gyógyító erő szívmelengető, minden
családnak reményt adhat. Őrizzen egy család bármilyen titkot,
mindig van lehetőség a tanulásra és a fejlődésre.
Amy, Foxy Blogs,
goodreads.com