A fordítás az alábbi mű alapján készült:

Emma Chase: Overruled (The Legal Briefs #1), 2015

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

Egy ágyban a herceggel (Uralkodj magadon! 1.), 2018, 2019
Királyi szerető (Uralkodj magadon! 2.), 2019
Felséged szolgálatában (Uralkodj magadon! 3.), 2019
A királynő férjet keres (Uralkodj magadon! 4.), 2019
A tested védelmében (Uralkodj magadon! 5.), 2020

Copyright © 2015 by Emma Chase

Hungarian translation © Sipos-Lánc Brigitta, 2021
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

Fordító: Sipos-Lánc Brigitta

Borítóterv: Faniszló Ádám, Fehér Zsanett

További grafikai munka: Németh Renáta
Szerkesztette: Bardi Erzsébet
Korrektor: Török Tünde
Tördelés: NovaBook

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2021

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado
 Elektronikus változat
Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-963-5702-04-6
Anyukámnak és apukámnak,
akik megmutatták,
hogyan működik a szülőség
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Egy új sorozatba vágni egyszerre izgalmas és rémisztő. Izgalmas,

mivel új karaktereket kell kidolgozni, új helyeket felfedezni, új
történetfolyamban lehet elveszni. Az első fejezet lehetőségei üdítően
végtelenek. És rémisztő, mert… nos… egy szó: új. Valami más,
változás. A karakterek megnyugtató jelenléte, akiket már ismerek és
szeretek, akik a legjobb, legkedvesebb barátaimmá váltak.
Sok író úgy hivatkozik a könyveire, mint a gyerekeire, a
leszármazottjaira. Nem igazán értettem ezt az összehasonlítást, amíg
el nem kezdtem írni a Jogában áll elcsábítani című könyvemet. Az
első gyerek volt a mindenem, valóban a legpazarabb dolog, amit
valaha létrehoztam. Hogy érzem majd magam, amikor a második
gyerek is megérkezik? Valóban lehetséges lesz annyira szeretnem,
mint amennyire az első gyerekemet szerettem?
A válasz természetesen igen. Nem csupán lehetőség, hanem
csodálatos, tökéletes bizonyosság volt.
Ahogy az oldalakból fejezetek lettek, egyre jobban megismertem a
Jogában áll-sorozat szereplőit: a történetüket, a hangjukat, a
gyengeségeiket és erősségeiket. És már most azt mondhatom, hogy
kétség sem fér hozzá, szeretem minden porcikájukat, ahogy a
Tangled-sorozat szereplőinek is. Különböző okokból kifolyólag
másképp, de biztosan nem kevésbé.
Hálás vagyok nagyon sok embernek, akik segítettek abban, hogy
ez az új történet eljusson a könyvespolcokra és az új szereplők életre
keljenek. Legtöbben tudják, hogy róluk van szó, mégis
megtiszteltetés köszönetet mondanom nektek fehéren feketén.
A szuper ügynököm, Amy Tannenbaum és mindenki a Jane
Rotrosen Ügynökségnél: Nélkületek elveszett lennék! Nagyon-
nagyon elveszett.
A sajtósaim, Nina Bocci és Kristin Dwyer: Annyira szerencsés
vagyok, hogy mindenben támogattok!
 A szerkesztőm, Micki Nuding: hatalmas kiváltság veled dolgozni.
Köszönöm, hogy megérted, pontosan merre szeretnék haladni a
szereplőimmel, és hogy mindig tudod, mit kell mondanod, hogy el is
jussak oda.
Az asszisztensem, Juliet Fowler: újító és szervezési képességed
felbecsülhetetlen! Köszönöm, hogy mindenre odafigyelsz, így én
beletemetkezhetek az írásba.
Kim Jones, a Saving Dallas írója: Köszönöm, hogy időt szakítottál
arra, hogy mesélj és írj nekem Mississippiről! Stanton jobb férfi – jobb
déli férfi – lett általad.
A kiadóim a Gallery Booksnál, Jennifer Bergstrom és Louis Burke:
még mindig meg kell csípnem magam, hogy elhiggyem, az, hogy
veletek dolgozom, nem álom csupán. Köszönöm, hogy hisztek
bennem és köszönöm a folyamatos támogatásotokat.
Az összes tehetséges, lelkes és vidám írótársamnak: felnézek
rátok, belőletek merítek bátorságot.
Az összes bloggerbarátomnak: köszönöm a fáradhatatlan
munkátokat, a támogatásotokat és hogy ilyen remekül végzitek a
dolgotokat.
Drága férjem és két gyermekem: sosem lennék képes a szereplőim
boldogságáról írni, ha ti nem jelentenétek nekem a boldogságot.
És végül a csodálatos Olvasóim: miközben írok, folyton rátok
gondolok, bízva abban, hogy szórakoztatlak, megnevettetlek titeket,
hogy elakad a lélegzetetek, hogy örültök és nevettek. Köszönöm,
hogy elkísértek erre az útra, és remélem, hogy ti is annyira
megszeretitek az új karaktereket, mint én.
 1

Gimnázium
utolsó éve,
október
Sunshine,
Mississippi

A legtöbb történet az elején kezdődik. De nem ez. Ez a végén

kezdődik. Vagy legalábbis ott, amit én a végének hittem: az életem,
az álmaim és a jövőm végének. Két szó miatt gondoltam, hogy
mindennek vége.
– Pozitív lett.
Két szó. Két rövid kék vonal.
A gyomrom görcsbe rándult, a térdem elgyengült. A zöld Sunshine
Gimnáziumos pulóverem a testemhez simult, a hónaljamnál sötét
izzadságfolt virított, aminek semmi köze nem volt a mississippi
napsütéshez. Kivettem a pálcikát Jenny kezéből és megrázogattam,
remélve, hogy a kék vonal eltűnik.
De nem tűnt el.
– Arohadtéletbe!
A vitakészségem már tizenhét évesen is erős volt. Ellenérvet hozok
fel, egy lehetséges magyarázatot. Egy észszerű indokot.
– Talán nem jól csináltad. Vagy lehet, hogy rossz? Vennünk
kellene egy másikat.
Jenny szipogott, babakék szemében könnyek csillogtak.
– Stanton, az elmúlt egy hétben minden reggel rosszul voltam, és
két hónapja nem jött meg a menstruációm. A teszt pozitív – törli meg
az arcát, majd felszegi az állát. – Nem lopok még egy tesztet Mr.
Hawkin üzletéből, hogy kiderüljön, amit már úgyis tudunk.
Ha egy kisvárosban élsz – főleg egy déli kisvárosban –, mindenki
ismer mindenkit. Ismerik a nagypapádat, az anyukádat, a vadóc
bátyádat és az édes kis húgodat. Mindent tudnak a nagybátyádról,
akit a szövetségi börtönben tartanak fogva, és az unokatestvéredről,
aki sosem jött igazán helyre a szerencsétlen traktorbalesetet
követően. A kisvárosokban kész borzalom óvszert vásárolni, túl
nehéz fogamzásgátló tablettát szerezni, és lehetetlenség terhességi
tesztet venni.
Hacsak nem akarod, hogy a szüleid még azelőtt megtudják, hogy a
csajod rápisilt volna a pálcikára.
Jenny remegő karjával átfogta a derekát. Betojtam, úgy rettegtem,
bár tudom, ez semmi ahhoz képest, amit ő érzett. És miattam. Én
tettem ezt. A türelmetlenségem, az izgalmam. Kibaszott hülyeség.
Az emberek mondhatnak, amit akarnak a feminizmusról és az
egyenlőségről, nekem semmi bajom vele. De én úgy nőttem fel, hogy
a férfi a védelmező. Az ő dolga vállalni a felelősséget. Az ő dolga
elsüllyedni a hajóval együtt. Vagyis az, hogy a csajom „bajban” van,
egyedül az én hibám.
– Hé, gyere! – húztam a mellkasomra a kis testét, miközben
szorosan öleltem. – Nem lesz baj. Minden rendbe fog jönni.
A sírástól rázkódott a válla.
– Sajnálom, Stanton.
Jenny Monroe-val az első osztályban találkoztam. Egy varangyot
tettem a hátizsákjába, mert a bátyám azt mondta, nem merem
megtenni. Bosszúból két hónapig lövöldözte a tarkómat köpőcsővel.
Harmadikban azt hittem, szerelmes vagyok belé, hatodikra már biztos
voltam benne. Gyönyörű volt, és vicces, és ügyesebben dobta az
amerikai focilabdát, mint bármelyik lány, és a legtöbb fiú, akit
ismertem. Nyolcadikban szakítottunk, amikor Tara-Mae Forrest
felajánlotta, hogy fogjam meg a cicijét.
Megtettem.
Még azon a nyáron újra összejöttünk, amikor a vásárban nyertem
neki egy macit.
Jenny több egy első csóknál, és egy első mindennél. Jenny a
legjobb barátom. Ahogy én az övé.
 Hátradőltem, hogy bele tudjak nézni a szemébe. Megérintettem az
arcát és végigsimítottam selymes, szőke haján.
– Nincs miért sajnálkoznod. Nem egyedül tetted – grimaszoltam a
szemöldökömet mozgatva. – Én is ott voltam, emlékszel?
Ettől elnevette magát. Ujjaival letörölte a könnyeit.
– Igen, jó kis este volt.
Megpusziltam az arcát.
– Az bizony!
Nem ez volt az első alkalmunk – sem a tizedik –, de ez volt az
egyik legjobb. Az az éjszaka, amit sosem felejtesz el: telihold és
flaneltakaró. Csak pár méterre attól a helytől, ahol épp most vagyunk,
a folyó mellett, egy hatos csomag sörrel, miközben zene szól a pick-
upom lehúzott ablakán keresztül. Gyengéd csókok, buja suttogások,
izzadt testek és egymást markoló kezek. Úgy egymásba gabalyodva,
hogy azt sem tudtam, hol fejeződöm be én, és hol kezdődik ő. Olyan
intenzív élvezet, hogy azt akartam, örökké tartson, és hangosan
imádkoztam, hogy így is legyen.
Emlékezetes alkalom marad, még akkor is, ha nem lesz babánk,
aki évek múlva is emlékeztet majd rá.
Gyerek.
Basszus! Ahogy egyre inkább ráébredek a valóságra, a gyomrom
kezd görcsbe állni.
Jenny gondolatolvasóként kérdezi meg.
– Most mit fogunk tenni?
Apám mindig azt mondogatta, hogy nem szégyen megijedni.
Természetes reakció, ha fontos dolog miatt félsz. A gyávák elfutnak.
A férfiak beleállnak.
És én nem vagyok gyáva.
Nagyot nyeltem, amivel együtt minden törekvésem, reményem és
tervem is elnyelte a város. A folyóra pillantottam, a vízen csillogó
napfényt figyeltem, és meghoztam az egyetlen lehetséges döntést.
– Összeházasodunk. Először a szüleimnél fogunk lakni. Én a
farmon fogok dolgozni, este pedig iskolába járok. Spórolni fogunk.
Kicsit később majd elmehetsz nővérnek tanulni. Aztán szerzünk egy
saját házat. Vigyázni fogok rátok. – Kezemet az egyelőre lapos
hasára tettem. – Mindkettőtökre.
Nem úgy reagált, ahogy elképzeltem.
 Jenny tágra nyílt szemmel, a fejét rázva ellépett tőlem.
– Micsoda? Nem! Úgy volt, hogy az érettségi után elmész New
Yorkba!
– Tudom.
– Lemondtál az Ole Miss amerikai fociösztöndíjáról, hogy a
Columbiára menj. Az a Borostyán Ligába tartozik.
Nemet intettem a fejemmel. És hazudtam.
– Jenn, ez most egyáltalán nem számít.
Ebben a városban egyetlen srác sincs, aki ne adta volna oda a fél
karját, hogy az Ole Missen focizhasson. Engem kivéve. Én mindig is
többet akartam: nagyobbat, fényesebbet, távolabbit.
Jenny folyóparton sétálgat, papucsos lába felveri a homokot. Nyári
ruhája fellibben, ahogy az ujját rám szegezve hirtelen felém fordul.
– Elmész, erről nincs vita! Pont, ahogy terveztük. Semmi nem
változik.
Bár nem érdemli meg, a hangomból sértődöttség sugárzik.
– Te meg miről beszélsz? Minden megváltozott! Nem lehet, hogy
havonta egyszer meglátogatsz a kicsivel. A kollégiumi szobába pedig
nem vihetünk kisbabát.
Lemondó sóhajjal válaszol.
– Tudom.
Most én lépek hátrébb.
– Azt szeretnéd, hogy hagyjalak itt? Már így is elég kemény
időszak lesz, de most… nem sétálok el, amikor terhes vagy.
Szerinted én ilyen férfi vagyok?
Megragadja a kezemet és olyan beszédet tart, ami az edzőmnek is
javára válna.
– Olyan férfi vagy, aki elmegy a Columbia Egyetemre, és
dicsérettel lediplomázik. Egy férfi, aki elég pénzt tud majd keresni.
Nem elsétálsz, hanem azt teszed, ami a legjobb nekünk. A
családunknak, a jövőnknek.
– Nem megyek sehova.
– Ó, de igen, elmész.
– És mi lesz a te jövőddel?
– A szüleimnél fogok lakni, ők segítenek majd a kisbabával.
Gyakorlatilag az ikreket is ők nevelik.
 Jenny idősebb nővére, Ruby, egy ikerpár büszke anyukája, a
harmadik kicsi pedig úton van. Úgy vonzza a lúzereket, mint
tehéntrágya a legyeket. Munkanélküli, alkoholista, lusta: nem tud
betelni velük.
– A szüleink segítségével még nővériskolába is el tudok menni –
fonja hosszú karját a nyakam köré.
Istenem, annyira gyönyörű!
– Nem akarlak elhagyni – mormolom.
De a csajom már döntött.
– Elmész, amikor pedig tudsz, hazajössz. Azzal már kibírjuk a
következő alkalomig.
Megcsókolom az ajkát. Puha, duzzadt és cseresznyeízű.
– Szeretlek. Soha senki mást nem fogok úgy szeretni, mint téged.
A fiatalok szerelme erős. Az első szerelem hatalmas. De amit nem
tudsz, amikor fiatal vagy – amit nem tudhatsz –, hogy valójában
milyen hosszú az élet. És az egyetlen biztos dolog benne a halálon
és az adófizetésen kívül, a változás.
Jenny és én egy csomó változással nézünk szembe.
Megfogja a kezem és az autóhoz sétálunk. Kinyitom neki az ajtót,
amikor megszólal.
– Kinek mondjuk el előbb? A te szüleidnek vagy az enyémeknek?
Hatalmas sóhaj tör ki belőlem.
– A tieidnek. Tudjuk le előbb az őrülteket.
Nem sértődik meg.
– Reménykedjünk benne, hogy Nana sosem találja meg a
vadászpuskába való töltényeket.

Hét hónappal
később

– Ááááá!
Ez nem lehet normális. Dr. Higgens azt mondja, hogy az, de nem
hiszem el.
– Jaaaaaaaj!
 Egy farmon nőttem fel. Mindenfajta szülést láttam már, tehenekét,
lovakét, bárányokét. De egyiknek sem volt ilyen hangja.
– Uhhhh!
Ez? Ez olyan, mint valami horrorfilm. Mint a Fűrész. Vérfürdő.
– Ahhhhhhh!
Ha egy nőnek ezen kell keresztülmennie, ha meg akarja szülni a
kisbabáját, miért akarnak egyáltalán szexelni?
– Áúúúúúúúúúúúú!
Azt hiszem, én nem kockáztatok, nem szexelek többé. A
maszturbálás már sokkal jobban tetszik, mint tegnap.
Jenny olyan hangosan üvölt, hogy cseng a fülem. Én attól üvöltök,
hogy a keze egyre szorosabban markolja az amúgy is remegő
kezemet. A levegő izzadságtól és pániktól nehéz. De dr. Higgens
csak üldögél a székén és a szemüvegét igazgatja. Majd a térdére
támaszkodva bekukucskál Jenny széttárt, kikötözött két lába közé
úgy, ahogy hálaadáskor az anyuka kukucskál a sütőbe, hogy
megnézze, kész-e a pulyka.
Jenny zihálva omlik vissza a párnájára, miközben azt motyogja:
– Haldoklom, Stanton! Ígérd meg, hogy vigyázol a kicsire, amikor
én már nem leszek. Ne hagyd, hogyha felnő, olyan idióta legyen, mint
a bátyád, vagy egy ribanc, mint a nővérem.
Izzadságtól sötétszőke tincseit kisimítom a homlokából.
– Hát, nem is tudom. Az idióták viccesek, és a ribiknek is van jó
oldaluk.
– Ne bánj velem ilyen lekezelően! Mindjárt végem!
A kimerültségtől és a félelemtől ráförmedek.
– Ide figyelj! A pokolba is, nincs olyan, hogy egyedül hagysz
engem ezzel! Nem fogsz meghalni! – Ezután dr. Higgenshez
fordulok. – Lehet tenni valamit? Nem kaphatna fájdalomcsillapítót?
És én?
Nem nagyon szoktam szívni, de ebben a pillanatban a lelkemet is
eladtam volna egy füves cigiért.
Higgens a fejét rázza.
– Semmi jó nem származna belőle. Az összehúzódások túl
gyorsan jönnek. Türelmetlen egy emberke van itt.
Gyorsan? Gyorsan? Ha az öt óra gyors, nem is akarom tudni,
milyen a lassú.
 Mi az ördögöt művelünk mi?
Nem így kellene haladnia az életünknek. Középhátvéd vagyok. A
kicseszett ballagáson én mondom a záróbeszédet. Én vagyok az
okos srác. Jenny a bálkirálynő és a vezető cheerleader.
Legalábbis az volt, míg a terhes hasa nem látszott a mezében.
Jövő hónapban a bálba akartunk menni. Érettségi bulikon és
tábortüzeken kellene, hogy járjon az eszünk, dugni a kocsim hátsó
ülésén, és annyi időt eltölteni a haverjainkkal, amennyit csak lehet,
mielőtt egyetemre mennénk. Ehelyett nekünk gyerekünk lesz.
Egy igazi. Nem az a keménytojásszerű, amit egy hétig kell
hurcibálnod a suliban. Amúgy én eltörtem az enyémet.
– Hányni fogok.
– Ne! – üvöltötte rekedten Jenny, mint egy kerge marha. – Tilos
hánynod, amikor épp ketté akarok szakadni! Nyeld vissza! És ha ezt
túlélem, és még egyszer hozzám akarsz érni, levágom a farkadat és
begyömöszölöm a faaprítóba! Hallasz engem?
Egy férfinak ezt elég egyszer hallania.
– Persze.
Néhány órája már rájöttem, hogy jobb, ha mindennel egyetértek,
amit mond.
Persze, persze, persze.
Lynn, a vidám nővérke megtörli Jenny homlokát.
– Nem, most nem vagdosunk le semmit. Amint itt lesz a kisbabád,
el is feledkezel minden kellemetlenségről. A gyerekeket mindenki
imááááádja, hiszen ők Isten áldásai.
Lynn boldogsága túl szép, hogy igaz legyen. Fogadok, hogy
minden fájdalomcsillapítót bevett, ezért sem maradt már nekünk.
Újabb összehúzódás érkezik. Jenny a fogát csikorgatva nyom és
nyög.
– Már kint van a baba feje – szólal meg Higgins, és megpaskolja
Jenny térdét. – A következőnél egy nagy nyomás, és meg is
vagyunk.
Felállok, átpillantok Jenny lába felett, és azonnal meglátom a baba
feje búbját, ahogy a világon a legkedvesebb helyemen szuszakolja át
magát. Bizarr és gusztustalan látvány, mégis… valahogy hihetetlen
érzés.
 Jenny sápadtan és kimerülten hanyatlik vissza. A zokogásától a
torkom is elszorul.
– Nem megy. Azt hittem, meg tudom csinálni, de nem. Kérem,
fejezzük be. Annyira fáradt vagyok!
Az anyukája szeretett volna bent lenni a szülőszobában, sokat
vitatkoztak ezen. De Jenny azt akarta, hogy csak mi legyünk bent. Ő
és én, együtt.
Óvatosan megemelem Jenn vállát és a két lábam közé véve
beülök mögé az ágyba. Karomat a hasa köré fonom, mellkasommal a
hátát támasztom, feje a kulcscsontomon nyugszik. Számmal
végigsimítom a halántékát, az arcát, összefüggéstelen szavakat
suttogok neki, ugyanúgy, ahogy egy nyugtalan lóval tenném.
– Sss, ne sírj, édesem. Nagyon jól csinálod. Mindjárt megvagyunk.
Csak még egy nyomás. Tudom, hogy fáradt vagy, és sajnálom, hogy
fáj. Még egy utolsó erőfeszítés, és pihenhetsz is. Itt vagyok veled,
együtt megcsináljuk.
Fáradtan felém fordul.
– Csak még egy?
Rámosolygok.
– Te vagy a legkeményebb csaj, akit ismerek. Mindig is az voltál –
kacsintok. – Megcsinálod!
Néhány mély lélegzetet vesz, hogy összeszedje magát.
– Rendben! – fújja ki a levegőt. – Rendben – egyenesedik ki, majd
a behajlított térde felé dől. Ujjai a kezem után kutatnak, amikor a
következő tolófájás érkezik. A szoba hosszú másodperceken
keresztül megtelik erőteljes, torokból jövő morgással, majd… éles
gyereksírás hasít a levegőbe. Egy baba sírása.
A mi babánké.
Jenny hirtelen megkönnyebbülve zihál és liheg. Dr. Higgens
feltartja izgő-mozgó, gyűrött arcú gyerekünket, majd közli velünk:
– Kislány!
A szemem elhomályosul, Jenny elmosolyodik. Könnycseppekkel
barázdált arccal felém fordul:
– Kislányunk van, Stanton.
– Szent szar!
Egyszerre nevettünk, sírtunk és öleltük egymást. Pár perccel
később a boldog Lynn nővér egy rózsaszín kis csomagot tesz Jenny
karjába.
– Ó, istenem, tökéletes! – sóhajtja Jenny. Megilletődött
hallgatásom aggodalommal töltheti el, mert megkérdezi: – Nem vagy
csalódott, hogy nem fiú?
– Nem! A fiúk semmire nem jók! Csak a baj van velük. Ő… ő
minden, amire vágytam.
Nem voltam felkészülve. Nem tudtam, hogy milyen érzés lesz.
Aprócska orr, két tökéletes ajak, hosszú szempillák, szőke hajacska,
és a keze, amiről már most meg tudom állapítani, hogy az én kezem
miniatűr másolata. A világom egy pillanat alatt a feje tetejére állt, és
én a lányom rabja lettem. Ettől a pillanattól fogva nincs olyan, amit ne
tennék meg ennek a kis teremtménynek a kedvéért.
Ujjbeggyel megsimogattam puha kis pofiját, és bár a férfiak nem
szoktak gügyögni, én mégis megtettem.
– Szia, kicsi lány!
– Találtak már neki nevet? – kérdezte Lynn nővér.
Jenny mosolygós tekintete előbb engem talált meg, utána fordult
Lynn nővérhez.
– Presley. Presley Evelynn Shaw.
Jenny nagyija után lett Evelynn. Rájöttünk, hogy jó ideig eltarthat,
mire megtalálja azokat a töltényeket. Pedig különösen keményen
kereste azóta, hogy megmondtuk neki, hogy Jennyvel nem
házasodunk össze. Egyelőre.
Lynn nővér hamarosan elviszi a babát, addig rendbe hozzák Jennt.
Lemászom az ágyról, hogy dr. Higgens végezhesse a dolgát. Majd
megszólal.
– Miért nem megy ki és újságolja el a jó hírt a családjának, fiam?
Egész éjjel odakint vártak.
Jennyre nézek, aki beleegyezésül bólint egyet. Felemelem a kezét
és csókot adok rá.
– Szeretlek.
Elvigyorodik, fáradtan, de örömtelin.
– Én is szeretlek.
Végigsétálok a folyosón, át a biztonsági ajtókon a váróteremig,
ahol tucatnyi, hozzánk közel álló ember áll várakozó, türelmetlen
arccal.
 Mielőtt szóhoz jutnék, a kisöcsém, Marshall – nem az idióta –
megszólal:
– Na? Mi lett?
Leguggolok, hogy szemmagasságban legyek vele és
elmosolyodom:
– Hát… kislány.

•••

Két nappal később bekötöttem a gyerekülést a pick-upomba –

négyszer is leellenőriztem, hogy biztos jól tettem be –, majd
hazahoztam Jennyt és Presley-t.
Haza, a szülei házába.
Majd két hónappal később otthagytam őket. Ezerkétszáz mérföldet
utaztam a Columbia Egyetemre, New Yorkba.
 2

Egy évvel
később

– Annyira édes volt, Stanton! – nevetett Jenny. – Egyáltalán nem

akarta megérinteni a cukormázat, mert nem szereti, ha hozzáragad
az ujjához, ezért az egész arcát belenyomta a tortába! És olyan
dühös volt, amikor elvettem tőle, hogy felvágjam! Bárcsak láthattad
volna! Úgy viselkedik, hogy a nagyi folyton szégyenkezik miatta! –
kuncogott végül.
Láthattad volna.
A bűntudat leteper. Mert látnom kellett volna, ahogy Presley
összemarcangolja a tortáját. Azt, ahogy a masniknak sikongatva örül,
és sokkal jobban lenyűgözik a csomagolópapírok, mint az ajándékok,
amiket elrejtettek benne. Ott kellett volna lennem, hogy meggyújtsam
a gyertyákat és fotókat készítsek. Hogy képben legyek.
De nem voltam. Nem lehettem. Vizsgahét van, ezért az egyetlen
hely, ahol lehetek, az itt van, New Yorkban. Mosolyt erőltetek az
arcomra, és igyekszem lelkesedve beszélni.
– Nagyszerű, Jenn. Biztos fantasztikus parti volt. Örülök, hogy
élvezte a csajszi.
Próbálkozhatok bárhogy, Jenny megérzi.
– Drágám, ne ostorozd magad! E-mailben elküldöm a képeket és a
videókat. Olyan lesz, mintha itt lettél volna velünk.
– Ja. Kivéve, hogy nem voltam.
Felsóhajt.
– Szeretnél jó éjszakát kívánni neki? Énekelsz egy dalt?
 Az alatt a rövid idő alatt, amit a születése után a lányommal
töltöttem, és pár hétig, amíg otthon lehettem vele a karácsonyi szünet
alatt, felfedeztük, hogy Presley imádja a hangomat. Még telefonon
keresztül is megnyugtatta, miközben jött a foga vagy lecsendesítette,
amikor nyűgös volt. Szokásos esti rituálénkká vált.
– Papa!
Lenyűgöző, hogy két ilyen rövid szótagnak mekkora ereje van.
Megmelengetik a szívemet és a nap folyamán az első őszinte
mosolyt varázsolják az arcomra.
– Boldog születésnapot, kicsi lány!
– Papa!
Felnevetek.
– Hiányzol apunak, Presley! Mehet a dalod?
Csendesen elkezdem dúdolni.
– Te vagy nekem a napfény, az egyetlen fénysugár, te teszel
boldoggá, ha szürke az ég…
Édes, aranyosan érthetetlen hangon próbálja velem együtt
énekelni a szavakat. Két bekezdés után a szemem elhomályosul, a
hangom bereked. Mert annyira hiányzik.
Annyira hiányoznak!
Megköszörülöm a torkomat.
– Ideje lefeküdni. Szép álmokat!
Újra Jenny van vonalban.
– Sok sikert a holnapi vizsgádhoz!
– Köszönöm!
– Jó éjszakát, Stanton!
– Jó éjt, Jenn!
Az ágy lábához dobom a telefont és a mennyezetet bámulom.
Valahonnan lentről hangos nevetés és puffanások hallatszanak,
valószínűleg a maratoni sörpong csata zajai, ami két nappal ezelőtt
kezdődött. A Columbián töltött első hetemen már kiderült, hogy a
karriered nem azon múlik, hogy mit tudsz, hanem hogy kit ismersz.
Ezért csatlakoztam egy diákszövetséghez, hogy életre szóló
kapcsolatokat alakítsak ki. Psi Kappa Ipszilon. Nagyon jó közösség,
tele fehérgalléros főszakosokkal: kereskedelem, közgazdaság, jog. A
többségnek van pénze, mégis jó emberek, keményen dolgoznak,
keményen tanulnak és keményen játszanak.
 Előző félévben az egyik tag korábban diplomázott, majd a cége,
ami szerepel a Fortune Magazin 500-as listáján, külföldre küldte
dolgozni. A diákszövetségi bátyám keményen lobbizott, hogy
szerezzen nekem egy szobát a házban. A báty az az ember, akit
melléd tesznek, mikor belépsz egy diákszövetségbe. Az a srác, aki a
leginkább megnehezíti a dolgodat. A csicskája leszel. A rabszolgája.
De miután te is tag leszel, ő lesz a legjobb barátod. A mentorod.
A bátyám épp akkor sétál el a nyitott ajtóm előtt, amikor az önutálat
hullámai kezdenek átcsapni a fejem felett. A szemem sarkából látom,
ahogy elhalad, megáll, majd visszafordul.
Majd Drew Evans besétál a szobámba.
Még sosem ismertem ilyen embert, mint Drew. Mintha egy
szüntelen világító reflektor irányulna rá, kényszerítve, hogy rá figyelj.
Kiköveteli a teljes figyelmedet. Úgy viselkedik, mintha övé lenne az
egész világ. És ha te is vele vagy? Olyan, mintha a világ a tiéd is
lenne.
A mélykék szemek, amikért minden lány odavan, rosszallóan
tekintenek rám.
– Mi bajod van?
– Semmi – törlöm meg az orrom.
Felvonja a szemöldökét.
– Nem úgy tűnik. Az isten szerelmére, gyakorlatilag telebőgted a
párnádat. Kurvára aggódom miattad.
Drew hajthatatlan. Akár punciról van szó, akár válaszokról,
utánamegy, nem hagyja magát elhessegetni, amíg meg nem kapja,
amit akar. Csodálom ezt a tulajdonságát.
A telefonom pittyenése bejövő e-mailt jelez. Jenny elküldte az
ünnepségen készült képeket. Lemondó sóhajjal felülök és megnyitom
a képeket.
– Ismered a lányomat, Presley-t?
Bólint.
– Hogyne! Édes kölyök, dögös anyuka. Szerencsétlen név.
– Ma volt a születésnapja – mutatok neki egy különösen
szívmelengető képet a kis angyalkámról, amin tiszta torta az arca. –
Az első születésnapja.
Elmosolyodik.
– Úgy látom, jól érezte magát.
 Én nem mosolygok.
– Igen. Én viszont kihagytam – törlöm meg a szemem a
tenyeremmel. – Mi a fenét keresek itt, ember? Nehéz… sokkal
nehezebb, mint valaha elképzeltem.
Mindenben jó vagyok, amihez hozzákezdek, mindig is az voltam.
Foci, iskola, párkapcsolat. A suliban minden lány irigyelte Jennyt.
Mindegyikük velem akart dugni, míg a srácok olyanok akartak lenni,
mint én. Annyira könnyedén mentek a dolgok!
– Úgy érzem… mintha most … csődöt mondanék – vallom be neki.
– Talán be kellene dobnom a törölközőt, és elmenni valami helyi
főiskolára otthon. Akkor legalább nem csak háromszor látnám egy
évben – tör ki belőlem dühösen. – Milyen apa az, aki kihagyja a
gyereke első születésnapját?
Nem minden srác érez úgy, ahogy én. Ismerek otthon olyanokat,
akik miután felcsináltak egy lányt, teljes nyugalommal elsétáltak és
vissza sem néztek. Csekket is csak akkor küldtek, ha bíróság elé
rángatták őket, sőt páran még akkor sem. A pokolba, még Ruby
gyerekeinek az apja is csak egyszer látta a kölykeit.
De én sosem leszek ilyen.
– Jézusom, kész katasztrófa vagy! – kiált fel Drew elszörnyedve. –
Azért most nem kezdesz el John Denver-dalokat énekelni, ugye?
Csendben szenvedek tovább.
Drew felsóhajt, és lekuporodik az ágyam szélére.
– Az igazat akarod tudni, Shaw?
Evans nagyon jó az igazság kimondásában; a nyers, durva,
„beleazarcodba” igazság odamondásában. Egy újabb tulajdonság,
amit tisztelek, bár annyira nem szórakoztató, mikor a fürkésző
tekintete rád irányul.
– Azt hiszem – válaszolom vonakodva.
– Az öregem a legjobb apa a világon, akit ismerek, ez nem
kétséges. Nem emlékszem, hogy ott volt-e az első szülinapomon,
vagy a másodikon… És rohadtul nem is érdekel. Viszont remek
otthont biztosított nekem, büszke volt rám, amikor kiérdemeltem, és
fenéken billentett, amikor azt érdemeltem. Fantasztikus családi
nyaralásokra vitt el minket, és fizeti az itteni tandíjamat. Tökéletes
kiindulópontot ad az életemnek. Amit mondani akarok ezzel:
bármilyen seggfej képes felvágni egy tortát. Te itt vagy, hétvégenként
dolgozol, hét közben előadásokra jársz, a beledet is kidolgozod. Épp
ezért a gyerekednek majd már nem kell. Ez az, amit egy jó apa tesz.
Elgondolkodom azon, amit mondott.
– Igen, azt hiszem, igazad van.
– Még szép, hogy igazam van. Most pedig töröld meg a szemed,
vegyél be egy aszpirint és fejezd be ezt a premenstruációs,
szánalmas pityogást.
Felmutatom neki a középső ujjamat.
Drew állával a köteg statisztikajegyzetem felé bök, amiből másnap
reggel év végi témazárót írok.
– Felkészültél Windsor vizsgájára?
– Azt hiszem.
Megrázza a fejét.
– Nehogy azt hidd! Windsor professzor egy pöcs. És sznob is. Azt
élvezi, ha megbuktathat egy ilyen vidéki parasztgyereket, mint te
vagy.
Felkapom a köteg papírlapot.
– Még egyszer átnézem, de mindent tudok.
– Nagyszerű! – ütögeti meg a térdem. – Készülj, egy óra múlva
indulunk.
Az órámra pillantok. Este tíz óra.
– Hova megyünk?
Evan feláll.
– Ha diploma előtt csak egy dolgot taníthatok meg neked, akkor az
ez lesz: minden jelentős vizsga előtt elmész inni. Csak egy ital! Majd
lefekszel. Az általános vizsgafelkészítő tanfolyamokon ezt is tanítani
kellene. Csalhatatlan trükk.
– Nem is tudom… – dörgölöm meg a tarkómat.
– Mi a gond? – kérdezi a karját széttárva. – A kismamával nyitott
kapcsolatban éltek, nem igaz?
– Igen, de…
– Ez amúgy briliáns ötlet volt. Sosem fogom megérteni, miért
horgonyoz le egy férfi egy nő mellett, hiszen olyan sok közül lehet
válogatni.
Nem árulom el neki, hogy nem az én ötletem volt. Jenny
ragaszkodott hozzá, mikor a karácsonyi szünetben hazamentem és
erről beszélgettünk, vagyis inkább vitatkoztunk. Nem mondtam meg
neki, hogy az egyetlen oka annak, hogy belementem, az az, hogy a
kanos rohadékok a szülővárosomban mind tudják, hogy Jenny az én
csajom, az én lányomnak az anyja. Lehet, hogy évente csak kétszer-
háromszor megyek haza, de ha otthon vagyok, szívesen átrendezem
az arcberendezését bárkinek, aki csak ránéz.
Ahogy azt sem említem meg Drew-nak, hogy az elmúlt öt
hónapban egyszer sem használtam ki ezt a lehetőséget.
Egyszer sem.
Ehelyett mentegetőzni kezdek.
– Korábban még sosem próbáltam becsajozni egy bárban. Azt
sem tudom, mit kell mondani.
Drew felnevet.
– Csak ejts el néhány „hellókát”, meg pár „drágámat”, a többit majd
én intézem – azzal rám mutat. – Egy óra. Készülj!
Ezzel kivonul a szobámból.

•••

Kilencven perccel később besétálunk a Central bárba, az

egyetemisták kedvenc helyére. Jó a kaja, van DJ, táncparkett, és
nincsenek rejtett költségek. Bár az év végi vizsgák ideje van, a hely
tömve van iszogató, nevetgélő emberekkel.
– Mit iszol? – kérdezi Evans, miközben a bárpult felé vesszük az
irányt.
– Jim Beamet. Tisztán. – Ha csak egy pohárral ihatok, legalább
adjuk meg a módját.
A bárpult tükrös falában szemügyre veszem a tükörképemet.
Márka nélküli kék póló, borostás áll, mert nem volt időm
borotválkozni, és erős szálú szőke haj, amit már le kellene vágni. A
hajam gyakorlatilag immunis a zselére, ezért egész este simítgatom
majd az arcomból.
Drew odaadja a whiskey-met és belekortyol a saját italába, talán
whiskey-szóda lehet. Néhány percen keresztül szótlanul pásztázzuk
a helyet. Majd könyökkel oldalba bök és két lány felé biccent, akik a
sarokban, a zenegép mellett álldogálnak. Csinosak, mintha semmit
nem kellene érte tenniük, pedig valójában két órán át szépítkeztek,
hogy elérjék ezt az eredményt. Az egyik magas, hosszú, szőke hajú
és még hosszabb lábú. Szakadt farmert és ujjatlan topot visel, amiből
kilátszik a csipkés melltartója, köldökében piercing csillog. A
barátnője alacsonyabb, koromfekete hajú, pink színű, nyakban
megköthető topot és olyan szűk sötét farmert visel, mintha csak
ráfestették volna.
Követem Drew-t, ahogy célirányosan elindul feléjük.
– Tetszik a pólód – mondja a szőkének, a mellkasán végigfutó
szövegre mutatva: „A Barnard lányok jól csinálják.”
A lány végignéz rajta, szája flörtölős mosolyra húzódik.
– Köszi!
– Nekem is van otthon ilyen – árulja el Drew. – Csak azon az áll,
hogy a „Columbiás srácok egész éjjel bírják.”.
A lányok felkacagnak. Beleiszom a whiskey-mbe, miközben a sötét
hajú végigmér, és úgy tűnik, tetszik neki a látvány.
– A Columbiára jártok? – kérdezi.
Drew bólint.
– Igen. Hajrá Oroszlánok!
Ugyan fogalmam sincs, hogy mi az ördögöt művelek, igyekszem
követni Drew utasításait, és felteszem a legunalmasabb kérdést.
– És tinektek mi a fő tárgyatok?
A barna újra felnevet.
– Tinektek? Nem a környékről jössz, igaz?
– Mississippiből.
Elismerően veszi szemügyre a karizmomat.
– Hogy tetszik New York?
Egy másodpercre elgondolkodom…, most én jövök. Féloldalas
mosollyal válaszolok.
– Most éppen sokkal jobban.
Drew alig észrevehetően, de elismerően bólint.
– Képzőművészeti szakra járunk – veti közbe a szőke.
– Ez komoly? Képzőművészet? – vigyorog Drew. – Ha jól értem,
semmi kedvetek hozzájárulni a közös társadalmi kötelezettségekhez.
– Megemeli a poharát. – Igyunk a piacképtelen tudással rendelkező
diplomásokra!
Tudom, hogy kötözködő rohadéknak tűnik, de higgyétek el, mindig
bejön neki.
 – Ó, istenem!
– Bunkó! – nevetnek a lányok, ahogy szoktak, miközben
nagykanállal falják az öntelt szövegét és szarkasztikus humorát.
Újra belekortyolok az italomba.
– Pontosan mit tanultok?
– Festést – válaszol a szőke. – Főleg a testfestés érdekel –
meséli, miközben Drew mellkasát simogatja. – Csodálatos vászon
lennél.
– Én szobrászkodom – mondja nekem a barátnője. – Lenyűgöző a
kézi munkám.
Felhörpinti a rózsaszínű koktélját. Még nem vagyok huszonegy
éves, és olyan személyim sincs, ami szerint ennyi vagyok, de azért a
bár felé mutatok.
– Hozzak nektek még egy kört?
De mielőtt válaszolhatna, Drew közbevág.
– Vagy mi lenne, ha elmennénk innen? Mondjuk hozzátok? – tér rá
a lényegre, miközben a szőkével szemez. – Megmutathatnád… a
művészetedet. Fogadok, hogy kiemelkedően tehetséges vagy.
A lányok beleegyeznek, én ledöntöm a maradék whiskey-met,
majd mint akik jól végezték a dolgukat, négyesben kisétálunk az
ajtón.

•••

Kiderült, hogy a lányok szobatársak. Hallgatagon sétálunk a három

háztömbnyire álló albérletük felé, gyomromat kellemetlen érzés
gyötri, mintha romlott vajat ettem volna. Idegesség és bűntudat
keveréke. Jenny édes, nevetős arcát képzelem magam elé. Látom,
ahogy a lányunkat a karjában tartva üldögél abban a hintaszékben,
amit Presley születésekor kaptunk ajándékba Sylvia nénitől. Azon
gondolkodom, hogy amit teszek, vagyis amit tenni fogok, valóban
helyes?
A lakásuk sokkal szebb, mint amit két kollégista lány
megengedhetne magának. Portás, harmadik emelet, hatalmas
nappali foltmentes bézs kanapéval és csillogóan tiszta keményfa
padló, amit keleti szőnyeg takar. Nagy konyha tölgyfa szekrényekkel,
gránit munkalappal, reggelizőpulttal és három fehér bárszékkel.
– Helyezzétek magatokat kényelembe – mosolyog ránk a sötét
hajú lány. – Kicsit felfrissítjük magunkat.
Ahogy eltűnnek a folyosón, Drew felém fordul.
– Olyan vagy, mint egy szűz lány a bál éjszakáján. Mi a baj?
Izzadt tenyeremet a farmerembe törlöm.
– Nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet.
– Láttad a barna csajszi mellét? Az, hogy közelebbről is
szemügyre veszed a rosszaságokat, minden, csak nem rossz ötlet!
Habozva összeszorítom a számat, de… kibukik belőlem:
– Az a helyzet, hogy… még nem feküdtem le mással, csak
Jennyvel.
Drew megtörli a homlokát.
– Jézusom!
Sóhajtva leereszti a kezét, és megkérdi.
– De nincs ellene, hogy más lányokkal randizz? Mármint
beleegyezett?
Megvonom a vállam.
– Hát, igen. Tulajdonképpen ő javasolta.
Evans bólint.
– Azt hiszem, jól kijönnék vele. Akkor meg mi a baj?
Megdörzsölöm a tarkómat, hátha kimasszírozhatom magamból a
felgyülemlett feszültséget.
– Tudom, hogy megbeszéltük, de akkor sem vagyok benne biztos.
Nem érzem, hogy helyesen teszem.
Drew hangja megenyhül.
– Csodállak, Shaw. Egyenes srác vagy. Lojális. Ezt szeretem
benned – mutat rám. – Éppen ezért tartozol magadnak és annak a
Jenny cicának, hogy órákon keresztül mocskos, izzadós szexben
legyen részed ezzel a nővel.
Nem az első alkalom, hogy azon gondolkodom, Drew Evans maga
az ördög, vagy csak egy közeli rokona? El tudom képzelni, ahogy az
éhező Krisztusnak odanyújt egy szelet kenyeret, de teljesen
elfogadhatónak tartja, hogy előtte beleharapjon egy hatalmasat.
– Te komolyan elhiszed azt a baromságot, ami kijön a szádon?
Drew elhesseget.
 – Jól figyelj, valami rettentő fontosat tanítok most neked. Mi a
kedvenc fagylaltod?
– Mi a franc köze van ennek a…
– Csak válaszolj erre a rohadt kérdésre! Mi a kedvenc fagylaltod?
– Vajas pekándiós – sóhajtom.
Ironikusan felvonja a szemöldökét.
– Vajas pekándiós? Nem hittem volna, hogy létezik olyan
hetvenévesnél fiatalabb, aki szereti a vajas pekándiót – rázza meg a
fejét. – Mindegy. Honnan tudod, hogy a vajas pekándió a kedvenced?
– Mert tudom.
– Jó, de honnan tudod? – erősködik.
– Mert jobban szeretem, mint… – Megállok a mondat közepén.
Már értem.
– Mint bármelyik más ízt, amit kóstoltál? – fejezi be Drew. –
Jobban, mint a vaníliát, az epret vagy a mentás csokidarabosat?
– Igen – vallom be halkan.
– És honnan tudhatod, hogy a vajas pekándiós a te ízed, és nem
csak azért, mert borzalmas az ízlésed, ha eddig túlságosan féltél,
hogy más ízűt is megkóstolj?
– Nem tudhatom.
Olyan mozdulatot tesz a kezével, mintha varázsolna.
– Pontosan.
Értitek már, mire gondolok? Az ördög.
Mégis… ez szinte ugyanaz, amit Jenny mondott, ő is ezt a kérdést
tette fel. Tényleg komolyan mondjuk egymásnak, hogy szeretlek, ha
csak egymást ismerjük? Elég erősek vagyunk, hogy kiálljuk ezt a
próbát? És ha mégsem, akkor milyen jövőnk lesz közösen?
Rácsap a karomra, amivel kirángat a nosztalgiából.
– Nézd, Shaw! Itt és most egy kis szórakozás vár ránk. De ha nem
érzed jól magad, ha inkább lelépnél, nem zavar, nem nézek majd rád
rossz szemmel.
Felhorkanok.
– Dehogynem!
Mosolyra húzódik a szája.
– Igen, igazad van. De… nem mondom el a többieknek, hogy
betojtál. Köztünk marad.
 Mielőtt válaszolhatnék, a lányok belépnek a szobába. Laza,
spagettipántos, fényes szaténpizsamát vettek fel. Érzem a szőke lány
frissen mosott szájából áradó mentaillatot, ahogy Drew-hoz hajol.
– Gyere, valamit szeretnék megmutatni a szobámban.
Drew céltudatosan feláll.
– Akkor szeretnék valamit megnézni a szobádban. – De mielőtt
elindulna a folyosón, rám kacsint. – Minden rendben, haver?
Hogy rendben van-e?
A göndör barna hajú várakozóan néz rám, azt várva, hogy én
tegyem meg az első lépést. És rádöbbenek, hogy semmi okom
nemet mondani.
– Igen, minden rendben.
Drew megfogja a szőke lány kezét, aki bevezeti a folyosó végén
fekvő szobába.
Miután egyedül maradtam a sötét hajú lánnyal, egy percig nézem
őt. De komolyan megnézem. Sokkal nagyobb a melle, mint amit
megszoktam, a dereka keskeny, feszes, kerek feneke tökéletesen
kiegészíti a képet. Ez az a fenék, amibe egy férfi megkapaszkodhat,
gyúrhatja, mozgathatja előre és hátra, fel és le. A lába sima és izmos,
bőre hibátlan és napbarnított.
Ma éjszaka először őszinte vonzalom kezd ébredezni mélyen
bennem, felébresztve rég nem használt farkamat az öt hónapos
hibernációjából.
Nem kérdezem meg, hogy hívják, de ő sem akarja tudni az én
nevemet. Van valami izgalmas az anonimitásban, felszabadító érzés.
Soha többé nem látom ezt a lányt, amit ma este teszünk, vagy
mondunk, ebben a lakásban marad, nem fog kísérteni, nem találja
meg az utat a távoli kisváros ítélkező füleibe. Ezernyi fantázia – egyik
őrültebb, mint a másik – lobban fel az agyamban, ahogy a füst száll
fel a tábortűzből. Olyanok, amikről még csak nem is álmodtam, hogy
megkérjem Jennyt, dolgok, amikért Jenny már akkor is felpofozott
volna, ha csak utalok rá.
De egy gyönyörű, névtelen idegen… hogy a francba ne?
– Szeretnéd megnézni a szobám? – kérdezi.
A hangom mély és durva, mint a gondolataim.
– Rendben!
 A szobája sötétvörös, barna és égetett narancs színekben
pompázik, nem kimondottan nőies. Az ágya szélére ülök, talpam a
földön, térdem széttárva.
Határozatlanságom minden nyoma elszállt.
Ahogy becsukja az ajtót, megkérdezi.
– Mi a te főtárgyad? Már korábban is akartam kérdezni.
– Jog.
Elém áll, nagyjából egy kartávolságnyira, lesütött szeme alól
érdeklődve néz rám.
– Miért szeretnél ügyvéd lenni?
Elmosolyodom.
– Szeretek vitázni. Szeretem bebizonyítani másoknak, hogy
tévednek.
Egy lépéssel közelebb jön, megfogja a kezem. Megfordítja, majd
az ujjbegyével elkezd a tenyeremre rajzolni. Csikiz, de olyan izgató
módon, hogy a pulzusom kalapálni kezd.
– Erős kezed van.
A farmon nincs helye finom kéznek. A szerszámok, kötelek,
kerítések, nyergek, az emelés és az ásás kérges tenyeret és kemény
izmokat eredményeznek.
– Tudod, mit szeretek legjobban a szobrászatban? – kérdi zihálva.
– Mit?
Elengedi a kezem, majd sötét, vakmerő tekintetét az enyémbe
fúrja.
– Miközben csinálom, nem gondolkodom. Nem tervezek, csak
hagyom, hogy a kezem azt tegye, amit szeretne. Bármit, ami jólesik
neki.
Felhúzza a topját és kibújik belőle. Sápadt, duzzadó melle
káprázatosan új élmény a szememnek. Csak pár centire áll tőlem,
meztelenül és büszkén.
– Meg akarod érinteni?
A kezemre teszi a kezét, könnyedén végigsimítva vele mellkasa
bársonyos melegét. Mikor bőrkeményedéses tenyeremet a mellére
helyezi, nem bírom tovább. Érzem a súlyát, finoman masszírozom,
hüvelykujjammal hegyes mellbimbóit simogatom. Egyre
keményebbek lesznek, pinkről rózsaszínre változnak. Fogaim közé
harapom az ajkam, hogy elűzzem a sürgető érzést, hogy rávessem
magam, nyaljam és harapdáljam.
Az utolsó összefüggő gondolatom hat szó:
Nagyon könnyen hozzá tudnék ehhez szokni.

Három héttel
később

– Hazug, szemét rohadék!

Jenny villámgyors kézzel, megvadulva csapkod, üti az arcomat, a
hátamat és mindenemet, amit ér.
Csatt!
Csatt, csatt!
Csatt!
– Jenny, elég! – ragadom meg az alkarját, hogy megnyugodjon. –
Fejezd már be, a rohadt életbe!
Forró, dühös könnyek csíkozzák az arcát, szeme duzzadt a sok
sírástól.
– Gyűlöllek! Hányok tőled! Gyűlöllek!
Kihúzza magát a szorításomból, felszalad a verandára, majd az
ajtót maga mögött becsapva eltűnik a házban. Összetörve állok a
pázsiton. Olyan érzés, mintha elevenen megnyúztak volna, a szívem
nem csupán összetört, de ki is tépték. És bujkál ott valami más is,
több mint megbánás, félelem. Amitől izzadni kezd a tenyerem és
bizsereg a bőröm. A félelem, hogy elszúrtam, a rettegés, hogy épp
most veszítettem el a legjobb dolgot, ami valaha történt velem.
A hajamba túrok, próbálom összefogni. Majd leülök a tornác
lépcsőjére és a térdemre könyökölök. Fél szemmel Presley-t
figyelem, aki pár méterrel arrébb egy takarón játszik az
unokatestvéreivel, a hinta közelében. Világosszőke göndör haja
ugrál, miközben nevet, és szerencsére semmit nem vett észre abból,
ami az előbb itt lejátszódott.
Jenny idősebb nővére, Ruby jelenik meg mellettem a lépcsőn a
semmiből. Megigazítja a farmer miniszoknyáját, élénkvörös fürtjeit
átveti a vállán.
– Ezúttal magadnak okoztad a bajt, Stanton.
Általában nem Rubytól kérnék tanácsot, főleg nem a kapcsolatokat
illetően. De most ő van itt.
– Nem… nem tudom, mi történt.
Ruby felhorkan.
– Elmondtad a húgomnak, hogy megdugtál egy másik lányt, ez
történt. Egy nő sem akarja ezt hallani.
– Akkor miért kérdezte?
Megrázza a fejét, hiszen a válasza nyilvánvaló.
– Mert azt akarta hallani, hogy nemet mondasz.
– Megbeszéltük, hogy találkozgatunk másokkal is – érvelek –, és
hogy őszinték leszünk egymáshoz. Érettek.
– Mondani és érezni két különböző dolog, szépfiú. – Miközben
hozzám beszél, a kezét manikűrözi. – Nézd, Jennyvel tizennyolc
évesek vagytok, még gyerekek. Nyilvánvaló volt, hogy ez fog történni.
A kérdés csak az volt, hogy mikor.
Alig tudom kinyögni a szavakat, úgy össze van szorulva a torkom.
– De… én szeretem őt.
– És ő is szeret téged. Épp ezért fáj ennyire.
Akkor sem fogom feladni, és nem is lépek le. Legalábbis nem így.
A félelem hajt előre, hogy tegyek, hogy mondjak valamit. Hogy
kitartsak, mint egy igazi férfi, erősen kapaszkodva a zúgó áradatban.
Felmegyek a tölgyfa lépcsőn a szobába, amin Jenn osztozik a
lányunkkal, majd benyitok a zárt ajtón, ami azt üzeni, nem vagyok
szívesen látott vendég.
Az ágyban fekszik, válla rázkódik, épp a párnáját sírja tele. A tőr
még mélyebbre hatol a szívemben. Leülök az ágyra és megérintem a
karját. Jennynek van a legfinomabb bőre a világon, rózsaszirom
puhaságú. Elhessegetem a gondolatot, hogy talán ez az utolsó
alkalom, hogy hozzáérhetek.
– Sajnálom! Annyira sajnálom! Ne sírj! Kérlek, ne… utálj engem.
Felül, nem is törődve azzal, hogy letörölje a szívfájdalom nyomait
az arcáról.
– Szereted őt?
– Nem – felelem határozottan. – Csak egy éjszaka volt. Nem
jelentett semmit.
 – Csinos volt?
Úgy válaszolok, mint az az ügyvéd, akivé szeretnék válni.
– Nem annyira, mint te.
– Dallas Henry megkért, hogy menjek el vele moziba – meséli
Jenny nyugodtan.
A bűntudat, amit eddig éreztem, füstként száll el, helyét kéken
lángoló düh foglalja el. Dallas Henry elkapó volt a középiskolai
focicsapatomban. Ő volt mindig a dühöngő seggfej. A srác, aki a
legrészegebb lányokra ment rá egy buliban, és aki ezért hajlandó volt
bármit belecsempészni az italukba, hogy hamarabb rúgjanak be.
– Most szórakozol?
– Nemet mondtam.
A dühöm kicsit lecsendesedik, de csupán alig. Az öklöm szép
hosszú beszédbe elegyedik majd Dallas Kibaszott Henri arcával,
mielőtt visszamegyek.
– Te miért nem mondtál nemet, Stanton? – kérdezi vádlón Jenny.
A kérdéstől újra teljes erővel belém mar a bűntudat. Védekezően
felállok, hirtelen és feszülten.
– Nemet mondtam! Rengetegszer! A fenébe, Jenn… mármint… ez
nem megcsalás volt. Emiatt nem lehetsz rám dühös. Csak azt tettem,
amit te szerettél volna. Ez nem tisztességes.
Minden izmom megfeszül, míg a válaszára várok. Szinte egy
örökkévalóság eltelik, mire bólint.
– Igazad van.
Kék szeme feltekint rám, a benne ülő szomorúság a csontomig
hatol.
– Én csak… gyűlölöm, ahogy elképzelem, hogy vele vagy. Bárcsak
visszamehetnék oda, amikor még nem tudtam! És úgy tehetnék,
mintha csak én lennék neked – csuklik el a hangja. – Ez… nagyon
szánalmas?
– Nem – mormolom – nem az. – Térdre ereszkedem előtte, tudom,
hogy olyan, mintha koldulnék, de nem érdekel. – Mindig csak te voltál
nekem. Minden értelemben. Ami akkor történik, amikor nem vagyunk
együtt, csak akkor jelent valamit, ha engedjük, hogy jelentsen
valamit.
Felcsúsztatom a kezemet a combján, szükségem van rá, hogy
megérintsem, hogy kitöröljem ezt az egészet a gondolataiból. Annyira
vágyom rá, hogy mi újra mi legyünk.
– Nyáron itthon leszek. Két és fél hónapig itthon leszek, és ez idő
alatt nem akarok mást tenni, csak téged szeretni. Szabad, édesem?
Kérlek, engedd meg, hogy szeresselek!
Ajkai melegek és duzzadtak a sok sírástól. Először csak finoman
érintem meg, hogy engedélyt kérjek. Majd keményebben, nyelvemet
a szájába dugom, követelve, hogy engedelmeskedjen nekem. Eltelik
egy perc, mire visszacsókol. Apró kezével megragadja a pólómat és
szorosan magához húz.
Ural engem. Ahogy mindig is tette.
Jenny visszahanyatlik az ágyra, magával vonva engem is. Rajta
fekszem, mellkasa zihálva emelkedik és süllyed.
– Soha többé nem akarok tudni róla, Stanton. Nem kérdezünk és
nem mesélünk. Ígérd meg nekem!
– Ígérem – tör ki belőlem rekedten. Ebben a pillanatban bármit
megígérnék neki.
– Ősszel kezdem az iskolát – folytatja. – Én is találkozom majd
másokkal. Gyakran eljárunk majd, de nem lehetsz dühös. Vagy
féltékeny.
Megrázom a fejem.
– Nem leszek. Nem akarok veszekedni. Nem… nem akarom, hogy
visszafogd magad.
És ez a nagy büdös igazság.
Egy részem teljesen magáénak akarja Jennyt, bezárni ebbe a
házba, tudva, hogy nem tesz mást, csak azt várja, hogy visszajöjjek.
De ennél sokkal erősebb a rettegés, hogy kiégünk, és meggyűlöljük
egymást, mivel egymást okoljuk majd mindenért, amit
elmulasztottunk. Mindenért, amit nem tettünk meg.
Ráadásul nem szeretnék tíz év múlva felébredni és rádöbbenni,
hogy a csajom egy ok miatt utálja az életét, és ez az ok én vagyok.
Úgyhogy, ha ez azt jelenti, hogy egy ideig osztozkodnom kell rajta,
akkor lenyelem a békát. Esküszöm, így lesz.
Tekintetemet az övébe mélyesztem.
– De ha itthon vagyok, az enyém vagy. Nem Dallas Kibaszott
Henryé, és nem másé, csakis az enyém.
Ujjai az államat cirógatják.
 – Igen, a tiéd. Én leszek az, akihez hazajössz. Nem kapnak meg
téged, Stanton. Egyetlen lány sem lehet olyan, mint én.
Durván, birtoklón megcsókolom, beléfojtva a szavakat. A nyakát
csókolgatom, kezem a hasán siklik felfelé, de ő megragadja a
csuklómat.
– A szüleim lent vannak a földszinten.
Becsukom a szemem és mély lélegzetet veszek.
– Este lejössz velem a folyóhoz? Autókázunk, míg Presley el nem
alszik a hátsó ülésen.
Jenny elmosolyodik.
– Ha furikázok vele, attól mindig kidől.
Megcsókolom a homlokát.
– Nagyszerű!
Befekszem mellé, ő mellém gömbölyödve a pólóm gallérjával
játszik.
– Nem lesz mindig ilyen. Egyszer befejezed az egyetemet, és
minden visszatér a régi kerékvágásba.
Igen.
Egy nap.
 3

Tíz évvel
később
Washington

Védőügyvédként dolgozni nem annyira izgalmas, mint gondolná az

ember. Sőt, még annyira sem, ahogy a joghallgatók gondolják.
Rengeteget kell kutatni, minden érvet jogi esetek tömkelegével kell
alátámasztani, több ezer oldalt kell átolvasni, ami tele van olyan
szakkifejezésekkel, ami a laikusoknak migrént okoz. Ha egy cégben
dolgozol, és azzal bíznak meg, hogy az ügyfeledet bíróságon
képviseld, ritkán adódik drámai kérdezz-felelek szópárbaj, nincsenek
olyan pillanatok, mint az Esküdt ellenségek-sorozat epizódjaiban.
Leggyakrabban alapos részletességgel bemutatom a bíróság előtt
a tényeket. A jogi egyetemen az első szabály, amit megtanulsz: Sose
kérdezz olyat, amire nem tudod a választ.
Sajnálom, ha belerondítottam az elképzelésekbe, de tényleg nem
olyan izgalmas.
Az Amerikai Egyesült Államokban a vádlottnak kell eldöntenie,
hogy ki döntsön a sorsáról: egy bíró vagy egy pártatlan esküdtszék.
Én mindig azt tanácsolom az ügyfeleimnek, hogy válasszák az
esküdtszéket; kész csoda rávenni tizenkét embert, hogy döntsék el,
mit egyenek ebédre, hát még ha a vádlott ártatlanságáról vagy
bűnösségéről van szó. A szabálytalan bírói tárgyalás pedig, amiről
akkor beszélünk, ha az esküdtek képtelenek megegyezni, a védelem
győzelmét jelenti.
Megvan az a régi vicc az esküdtszékről? Valóban azt szeretné, ha
tizenkét olyan ember döntene a sorsáról, akik még ahhoz sem elég
okosak, hogy kivonják magukat az esküdtszéki kötelezettség alól?
Igen, pontosan ők azok, akik döntenek az emberről. Mert az
esküdtszék tagjai olyan emberek, akik nem ismerik ki magukat a jogi
szövegekben. És ezek azok az emberek, akiket könnyen lehet
befolyásolni számos olyan tényezővel, aminek egyáltalán semmi
köze nincs a tényekhez.
Ha egy esküdtszék kedveli a vádlottat, nehezükre esik majd
kimondani rá egy olyan ítéletet, amiért az elkövetkezendő tíz-húsz
évben rácsok mögé dugnák. Ezért is van, hogy egy rablással vádolt
személy szép öltönyben jelenik meg a bíróságon, nem a rabok
narancssárga ruhájában. Pontosan ennek megfelelően választották ki
Casey Anthony öltözékét és frizuráját úgy, hogy illedelmes, szerény
anyukának tűnjön. Persze az esküdtszéknek pártatlannak kellene
lennie, az lenne a cél, hogy a döntésüket kizárólag a bemutatott
bizonyítékokra alapozzák, más ne befolyásolja őket.
De az emberi természet nem így működik.
Nagy súlyt nyom a latban az is, mennyire rokonszenvesek a vádlott
ügyvédei. Ha egy ügyvéd slampos, mogorva vagy unalmas, az
esküdtszék sokkal inkább elutasítja az ő álláspontját az ügyben.
Másrészt, ha a védőügyvéden látszik, hogy van vér a pucájában, ha
jól beszél, és bizony, jól is néz ki, tanulmányok bizonyítják, hogy az
esküdtszék sokkal inkább bízik abban az ügyvédben. Hisznek neki,
és ezáltal hisznek az ügyfelének is.
De nagyon fontos, hogy ne tűnjön ez az egész erőltetettnek. Ne
higgyenek simlisnek, trükközőnek, a legutolsó dolog, amire egy
ügyvéd vágyik, hogy „használtautó ügynök” kisugárzása legyen. Az
emberek tudják, mikor hazudsz nekik.
És itt van még a legfontosabb dolog: érd el, hogy érezzék jól
magukat. Hogy legyen valami, amit nézni tudnak. Ellenvetéseket
akarnak és tiltakozásokat, hogy döngjön az asztal, ahogy az öklöddel
rácsapsz. Abban reménykednek, hogy élőben is átélhetik Tom Cruise
és Jack Nicholson vitáját a Becsületbeli ügyből. A rendszer lehet
unalmas, de neked nem kell annak lenned. Te lehetsz szórakoztató.
Mutasd meg nekik, hogy hatalmas farkad van, amit nem félsz
használni.
Az én farkam a legnagyobb, az esküdtszék le sem tudja venni róla
a szemét.
 Jelképesen… és szó szerint sem.
– Elmondhatja a védőbeszédét, Mr. Shaw!
– Köszönöm, Tisztelt Bíróság! – állok fel, begombolva méretre
szabott szürke öltönyömet. Ez a szín napjainkban a nők nagy
kedvence, és az esküdtszék tizenkét tagja közül tíz nő.
Mind engem néznek szemlélődő tekintettel, ezért elhúzom a kis
szünetet, fokozva a drámai feszültséget. Majd belevágok.
– Ha még egyszer meglátlak, levágom a golyóidat és lenyomom a
torkodon!
Szünet. Szemkontaktus.
– Ha összefutunk, könyörögni fogsz, hogy megöljelek.
Szünet. Mutatóujj.
– Csak várd ki, te rohadék. Eljövök érted.
Kimegyek az asztalom mögül és közvetlenül az esküdtszék elé
állok.
– Ezek annak a férfinak a szavai, aki a vád szerint – idézőjelet
mutatok a levegőben – az ügy vádlottja. Látták az üzeneteket.
Hallották, hogy eskü alatt vallja, hogy ő küldte ezeket a
védencemnek. – Csettintek egyet. – Nekem nem igazán tűnik
áldozatnak.
Minden tekintet engem követ, ahogy lassan sétálok, olyan vagyok,
mint egy előadást tartó professzor.
– Nekem inkább fenyegetésnek tűnnek, ráadásul komoly
fenyegetésnek. Ahonnan én jövök, egy férfit a golyói levágásával
fenyegetni… biztos összetűzést jelent.
Halk nevetgélés hallatszik az esküdtszék tagjai felől.
Az esküdtek padjának a peremére támaszkodom, mindegyik
esküdtre épp olyan hosszú ideig nézek, hogy érezzék, most már ők is
az ügy részesei, felkészítem őket, hogy hamarosan elárulok nekik
egy piszkos kis titkot.
– A tárgyalás során elég sok dolgot hallhattak a védencemről,
Pierce Montgomeryről, amik nem túl hízelgőek. Sőt, rettenetesek.
Fogadok, nem is kedvelik nagyon. Hogy őszinte legyek, én sem
nagyon szeretem.
Mindig az a legjobb, ha eltesszük a rosszat az útból. Mint kidobni a
bűzlő szemetet – nyugtázni, hogy ott van, majd továbblépni. Ez teszi
a bűzt elviselhetőbbé.
 – Amennyiben a tisztessége miatt ítélkeznénk felette,
biztosíthatom önöket, hogy ma nem lennék itt, hogy őt védjem.
Felegyenesedem, fenntartva a feszült figyelmüket.
– De nem ez a dolguk. Azért vannak itt, hogy a március 15-ei
tetteit megítéljék. Mi, a társadalom, nem büntetjük meg az egyéneket,
mert az életüket vagy a testi épségüket védik fizikai bántalmazás
során. És a védencem éppen ezt tette azon az estén. Amikor szemtől
szembe találkozott azzal a férfival, aki könyörtelenül fenyegette,
minden oka megvolt rá, hogy azt higgye, beváltja a fenyegetését.
Féltette a fizikai jólétét, sőt, az életét.
Megállok, hagyom, hogy leülepedjen, amit mondtam. Tudom, hogy
velem vannak, látom azt az éjszakát a fejükben annak a rohadéknak
a szemén keresztül, aki elég szerencsés ahhoz, hogy én legyek az
ügyvédje.
– A fociedzőm mindig azt mondta nekünk, hogy az okos támadás
a legjobb védekezés. Ezt a leckét a mai napig a fejemben őrzöm.
Szóval hiába Pierce adta az első ütést, az védekezés volt. Mivel a
fenyegetés ellen cselekedett, oka volt a félelemre. Ez az, hölgyeim és
uraim, amiről ez az ügy valójában szól.
Az esküdtszék pulpitusa előtt állva lépek egyet hátra, így
mindenkihez címzem a mondandómat.
– Mikor döntést hoznak, bízom benne, hogy arra jutnak, a
védencem önvédelemből cselekedett. És azt az ítéletet hozzák, hogy
nem bűnös.
Mielőtt visszaülnék az asztalomhoz, elmondom a védőbeszédem
utolsó mondatát.
– Még egyszer köszönöm az idejüket és a figyelmüket, nagyon
elbűvölőek voltak.
Ettől tízből nyolcan elmosolyodnak. Azt hiszem, jó esélyeim
vannak.
Miután leültem, semleges arcú tanácsadóm diszkréten ír valamit
egy papírra, majd elém csúsztatja.

Megcsináltad!

Tárgyalás alatt az ügyvédek kis cetliken kommunikálnak, mert

sugdolózni udvariatlanság. Ráadásul egy mosolyt vagy egy
homlokráncolást az esküdtszék félremagyarázhat. Így az egyetlen
látható reakcióm egy apró biccentés.
Magamban azonban vihorászok, mint egy kamasz fiú. Ezt írom
válaszban:

Ez az, amit a legjobban

csinálok. Talán már
elfelejtetted?
Sofia tökéletesen profi. El sem mosolyodik. És még sosem láttam
elvörösödni. Csak ennyit ír:

Öntelt seggfej.

Egy aprócska vigyort megengedek magamnak.

Ha már a seggek szóba

kerültek, az enyémen
még látszanak a nyomok.
Ettől benedvesedsz?
Ez teljesen helytelen és egyáltalán nem profi, de épp emiatt olyan
átkozottul szórakoztató. A tény, hogy a faszfej ügyfelünk, vagy bárki
más, aki a mögöttünk levő galérián az első sorban ül, megláthatja,
hogy mit írogatunk, csak növeli az izgalmat. Mint megujjazni egy nőt
az asztal alatt egy tömött étteremben – ami jó –, de annak az esélye,
hogy lebuktok, még veszélyesebbé és izgatóbbá teszi.
Huncut fény csillan mogyoróbarna szemében, ahogy lefirkantja:

Már a „Hölgyeim és uraim!” alatt

benedvesedtem. Állj le.

Visszaírok:

Álljak le? Vagy később

még mehet?
 Egyszerű, finom mosoly a jutalmam. De ennyi elegendő.

Később jó lesz.

•••

A viszontválasz és a bíró egyórás beszéde után az esküdtszék

ítélethozatalra egy őrzött szobába ment, míg a bíróság visszavonult.
Ekkor lehetőségem adódott ebédelni néhány barátommal az
egyetemi szövetségből egy helyi kocsmában, ahol a város
legfinomabb szendvicseit árulják. A rengeteg munkahelyi teendő és a
család között egyensúlyozva csupán évente egyszer-kétszer tudunk
találkozni, amikor éppen a másik városában vagyunk, üzleti úton.
Drew Evans semmit nem változott a Columbián töltött napok óta.
Ugyanaz a kegyetlen gondolkodás, ugyanaz az arrogancia, ami úgy
vonzza a nőket, mint molylepkét a rovarölő lámpa fénye. Az egyetlen
különbség most már csak annyi, hogy Drew észre sem veszi a
látványától izgatottá váló nőket. Vagy, ha észre is veszi, nem
viszonozza.
– Biztos, hogy nem szeretne valami mást? Bármi mást? – kérdezi
reménykedve a huszonvalahányadik pincérnő tizenöt percen belül
harmadszorra.
Evans belekortyol a sörébe, majd elhessegeti a pincérnőt.
– Nem. Minden rendben, köszi!
A lány görnyedt háttal elsiet.
Drew befektetési bankár az apja New York-i cégénél. Ő az én
befektetési bankárom is, így Presley két évre elegendő egyetemi
tandíja már 529 alapban üldögél. A pénzt és a barátságot keverni
nem feltétlenül okos dolog, de ha a barátod olyan tehetséges a
pénzcsinálásban, mint az enyém, akkor briliáns ötlet.
A telefonja bejövő üzenetet jelez. A kijelzőre pillant, és bárgyú
vigyor jelenik meg az arcán. Az a mosoly, amit eddig csupán egyszer
láttam: nyolc hónappal ezelőtt, az esküvőjén.
Megtörlöm a számat egy szalvétával, az asztalra dobom, és
hintázni kezdek a székemen.
– És… hogy van mostanában Kate?
 Kate Drew felesége.
A kivételesen gyönyörű felesége.
A kivételesen gyönyörű felesége, akivel – röviden – táncoltam az
esküvői fogadásukon. És ez a haveromnak egy kicsit sem volt az
ínyére.
Milyen barát lennék, ha nem húznám ezzel egy kicsit?
Evans öntelten elmosolyodik.
– Kate fantasztikus. Az én feleségem, nem is lehetne másmilyen.
– Odaadtad neki a névjegyemet? – piszkálom. – Úgy bármikor
felhívhat, ha jogi segítség kell neki. Vagy bármilyen más szolgáltatás.
Elvigyorodom, ahogy meglátom, milyen bosszús arcot vág.
– Nem, nem adtam neki oda a névjegyedet. Seggfej! – Előrehajol,
újra nagyon elbizakodottan. – Különben is, Kate nem kedvel téged.
– Ezt ő mondta neked?
Felnevet.
– Ez az igazság. Kétes alaknak tart. Védőügyvéd vagy, Kate pedig
anyuka. Szerinte te teszed lehetővé, hogy pedofilok mászkáljanak az
utcákon.
Ez egy általános, ám téves felfogás, ráadásul teljesen helytelen. A
védőügyvédek tartják egyensúlyban a jogrendszert. Az egyéneket
képviseljük, a kisembert, mi vagyunk azok, akik köztük és az
államhatalom között állnak. De az emberek hajlamosak ezt elfelejteni,
ők csak a pedofilokra és a Wall Street nyugdíjalapjainak az elrablóira
gondolnak.
– Van egy lányom – vágok vissza. – Én sem védenék
gyerekmolesztálókat.
Drew alaptalannak tartja az érvelésem.
– Szeretnél partner lenni az irodában, azt véded, akit a hatalom
mond, hogy védd meg.
Közömbösen vállat vonok.
– Ha már szóba került a lányod – folytatja. – Hány éves most?
Tíz?
Mint mindig, a lányom említése büszkeséggel tölt el.
– Múlt hónapban ünnepelte a tizenegyedik születésnapját. –
Előkapom a telefonomat, hogy megmutassam a képeket, amik a
telefon memóriájának nagy részét elfoglalják. – Most került be a
szurkolólányok versenycsapatába. És délen a szurkolás valódi sport,
nem ilyen „rá-rá”, pompomos szarság.
Jenny és Presley még mindig Mississippiben élnek. A Columbia
után, amíg a George Washington Egyetemen jártam a jogi karra,
beszéltünk arról, hogy ők is a fővárosba költöznek, de Jenny szerint a
város nem alkalmas gyereknevelésre. Azt akarta, hogy a gyerekünk
úgy nőjön fel, ahogy mi is. Úszkáljon a folyóban, biciklizzen a poros
utakon, mezítláb futkározzon a mezőkön, és vasárnaponként, a mise
után sütögessenek a családdal.
Beleegyeztem. Nem örültem neki, de beleegyeztem.
Drew halk, elismerő füttyentéssel reagál, amikor megmutatom neki
a legújabb fotót, amiben a lányom a csapat zöld és arany színeiben
pompázik. Hosszú szőke, göndör haja loknikba fésülve és magasra
tornyozva, fénylő égkék szeme és lélegzetelállítóan fehér mosolya
van.
– Igazi szépség, Shaw. Szerencséje van, hogy az anyjára hasonlít.
Remélem, már készenlétbe helyezted a baseballütődet.
Már jóval korábban.
– Ugyan! Vadászpuskám van.
Elismerően bólint, majd a karomra csap.
– Hé, idegen! Rég találkoztunk! – Megpillantom a káprázatos alakú
Sofia Miranda Santost, aki többek között a tanácsadó kollégám, és
most épp az asztalunk felé tart.
A ruha nemcsak a férfit teszi, egy nőről is rengeteget elárul. Ez
Sofiára különösen igaz. Úgy öltözködik, amilyen: hibátlan, éles eszű,
ízléses, mégis annyira szexi, hogy összefut a nyál a számban. Vörös
selyemblúza ízlésesen gombolt, csupán néhány centit fed fel
bronzszínű bőréből a kulcscsontja alatt, a dekoltázsából azonban
semmi nem látszik. Ám az anyag kiemeli istenadta hatalmas melleit,
feszesen, telin és kibaszottul gyönyörűen. Rövid szabású, szürke
tweedzakója elfedi hosszú, elegáns karját, a hozzá illő
ceruzaszoknya tökéletesen öleli körbe kerek csípőjét, mielőtt
megmutatná napbarnított, hosszú lábát.
– Merre bujkáltál? – kérdezem, majd az asztalnál álló üres székre
mutatok. – Nincs kedved leülni közénk?
Természetes vörös ajkával rám mosolyog.
 – Köszönöm, de nem. Épp most fejeztem be hátul az ebédet
Brenttel.
Kézmozdulatokkal mutatom be őket egymásnak.
– Drew Evans, ő itt Sofia Santos, gyerekmolesztáló felmentő
társam, a feleséged szerint. – Sofia sötét szemöldöke finoman
megemelkedik a bemutatásra, de folytatom. – Soph, ő pedig Drew
Evans, régi kollégiumi társam, jelenleg a befektetési bankárom, a
legdurvább rohadék, akit ismerek.
Gúnyos megjegyzésemet figyelmen kívül hagyva Drew a kezét
nyújtja.
– Nagyon örvendek, Sofia.
– Szintúgy.
Sofia megnézi az időt a Rolex karóráján, majd megjegyzi:
– Ideje lenne neked is igyekezned, Stanton, ha nem akarod
lekésni az ítélethirdetést.
De még mielőtt befejezné, én már a fejemet ingatom. Erről
vitatkozunk a tárgyalás megkezdése óta.
– Annyi időm van, mint égen a csillag, kedvesem. A francba, még
desszertet is rendelhetünk, az esküdtek hétfőnél korábban nem
jönnek vissza.
– Talán te vagy az esküdtszékek elbűvölője – manikűrözött ujjaival
mintha egy kristálygömb felett varázsolna –, de én vagyok a látnokuk.
És azt látom, hogy a háziasszonyok szeretnék már kihúzni ezt a
tárgyalást a listájukról, még mielőtt a hétvége elkezdődik.
– Az esküdtszékek elbűvölője? – kérdez vissza unottan Drew. – Ez
elragadó.
Az egyezményes jelet mutatom neki a középső ujjammal, míg
Sofiának válaszolok.
– Ezúttal nem jön be a jóslatod.
Sofia elhúzza a száját.
– Fogadnál is erre, nagyfiú?
– Mi lenne a tét, cukilány? – kérdezek vissza vakmerően.
Evans jókedvűen figyeli a szópárbajunkat.
Sofia összekulcsolja a kezét, majd előredől. Kezdem megkedvelni
a gravitációt, mivel annak köszönhetően a blúza eltávolodik a
testétől, kellemes betekintést nyújtva lenyűgöző, finom fekete
csipkébe bújtatott melleire.
 – A Porsche.
Ez felkészületlenül ért, elkerekedik a szemem. Ez a nő nem viccel.
Tudja, hogy az ezüst 911 Carrera 4S Cabriolet a legféltettebb
tulajdonom. Az első dolog, amit megvettem magamnak, amikor pár
éve felvettek a nagynevű Adams & Williamson ügyvédi irodába.
Eredeti. Esőben nem vezetem. Oda nem parkolok, ahol egy madár
letojhatja. Senki más nem vezetheti, csak én.
– Ha az esküdtszék még ma visszajön, elviszem a Porschédat
élete legemlékezetesebb útjára.
Várakozóan figyel.
– Botváltós – figyelmeztetem halkan.
– Pff! Gyerekjáték.
– És mit kapok én, ha te veszíted el a fogadást?
Felegyenesedik, látszik, hogy elégedett önmagával, bár még nem
hallotta az én ajánlatomat.
– Mit akarsz?
Sofia apró bikinivel fedett domborulatainak nedves, szappanhabos
képe jelenik meg lelki szemeim előtt. Nem bírom visszatartani az
arcomra kiülő pajzán mosolyt.
– Egy hónapig hetente kézzel lemosod a Porschét.
Nem is gondolkodik.
– Rendben!
Mielőtt kezet ráznánk, a szemébe nézek és határozottan a
tenyerembe köpök. A kézfogásunk nedves és síkos. Az orrnyerge
ráncolódik, de a szeme… a szemében olyan kacér forróság csillog,
amit csak én ismerhetek.
Tetszik neki.
Miután elengedjük egymás kezét, egy szalvétában megtörli a
tenyerét. Brent Mason ekkor ér oda a mosdó irányából, hogy
csatlakozzon hozzánk. Brent is a cégnél dolgozik, ugyanabban az
évben kezdett, mikor Sofia és én, de ő sokkal fiatalabbnak néz ki.
Kék szeme, hullámos barna haja és gondtalan természete védelmező
érzést vált ki, olyan, mintha a kisöcsém lenne. Bicegő járása csak
felerősíti ezt az érzést, bár a valóságban ez a bal lábára erősített
műláb miatt van, ami egy gyerekkori baleset eredménye. Az eset
lehet, hogy megfosztotta a lábától, ám Brent derűs, vidám
természetének nem esett bántódása.
 Mint a cégünknél mindenki, Brent és Sofia is osztoznak egy irodán.
Közel állnak egymáshoz, de szigorúan lelki, baráti kapcsolat van
köztük.
Brentnek több pénze van, mint Istennek. Legalábbis a családjának.
Régi családi vagyonról van szó, olyan mértékű gazdagságról, hogy
nem is érti, miért nem tölti mindenki a nyarakat Franciaországban,
vagy vonul vissza a vidéki birtokára Potomacba, ha egy kicsit
kiszakadna a városi forgatagból. Brent apja politikai pályát szán
egyetlen fiának, és úgy gondolja, hogy jelentős mennyiségű ügyészi
munkával a háta mögött megalapozhatja ezeket az ambíciókat.
Brent pontosan emiatt tört ki és lett bűnügyi védőügyvéd.
– Szia, Shaw! – üdvözöl.
Biccentek.
– Mason – ezzel újra Drew felé mutatok. – Brent Mason, ő itt Drew
Evans, egy régi barátom – azzal rápillantok. – Brent is nálunk
dolgozik ügyvédként.
Határozottan kezet ráznak, majd Drew megjegyzi:
– Jézusom, a fővárosban mindenki ügyvéd?
Felnevetek.
– Az országban itt van a legtöbb.
Mielőtt bármit válaszolhatna, amiben biztos vagyok, hogy sértés
lenne, Brent megszólal:
– Mehetünk, Sofia? Húsz perc múlva érkezik egy ügyfelem.
– Kész vagyok. Drew, örülök, hogy találkoztunk. Stanton,
hamarosan látjuk egymást a bíróságon.
Zavarodottságot színlelek.
– Mármint az irodában?
A fejét rázza, ahogy Brent társaságában kivonul az ajtón.
Nézem, ahogy távolodik. És rohadtul élvezem minden pillanatát.
Ami nem marad észrevétlenül.
– Tényleg azt hiszed, hogy ez bölcs dolog?
Újra a barátomra figyelek.
– Micsoda?
– Dugni a munkatársadat – tisztázza Evans. – Komolyan azt
gondolod, hogy jó döntés?
Ledermedek, kíváncsi lennék, honnan tudja, majd elnevetem
magam, mert logikus, hogy tisztában van vele.
 – Ezt épp az mondja, aki pár hónapja elvette feleségül a
munkatársát?
Drew a mellette álló székre támaszkodva hátradől.
– Az egészen más. Kate és én különlegesek vagyunk.
Belekortyolok a vizembe.
– Miből gondolod, hogy dugom Sofiát?
– Ah! Mert van szemem. És fülem. És a szexuális feszültség,
aminek tanúja voltam, valós volt. Amúgy túl keveset kértél a
győzelmedért. Én azt mondtam volna, hogy előbb megkefélem a
motorháztetőn, utána mossa le az autót. – Megvonja a vállát. – De ez
én vagyok. És most vissza az eredeti kérdésemhez.
Semmi értelme tagadni.
– Sofia kétségkívül a legokosabb nő, akit valaha megdöngettem.
Drew mégis ellenzi a dolgot.
– Nagyon veszélyes ösvényre léptél, Shaw. A kellemetlenségek és
a női bánat aknamezejére.
Megértem az aggodalmát, de semmi szükség rá. Sofia minden
tekintetben igazi nő, de egy férfi gyakorlatiasságával. A jövőjében
nem szerepel családi autó vagy fehér kerítés, csak sarokiroda és
kiszámlázható óradíj. Őszinte, közvetlen, de vicces is. Egy nő, akit a
barátomnak tekintek, valaki, akivel legalább olyan szívesen megyek
el bulizni, mint amilyen szívesen elélvezek.
Találkozásaink hat hónappal ezelőtt kezdődtek. Az első alkalom
spontán és vakmerő volt. Tudtam, hogy akarom őt, de azt nem, hogy
mennyire, egészen addig az éjszakáig, míg egyedül nem maradtunk
a cég alagsori könyvtárában. Mind a ketten sokáig dolgoztunk,
megfeszítve, rövid határidővel. Az egyik percben a Miranda kontra
Arizona ügyet vitattuk meg, a másik percben már egymás ruháját
téptük le, és a vastag, bőrkötésű könyvek tetején úgy üzekedtünk,
mint a vadállatok.
A hangunk is olyan volt.
Minden alkalommal felizgulok, amikor azokra a hangokra gondolok,
amiket Sofia adott ki aznap éjjel. Zihálások, suttogások és nyögések
szimfóniája hallatszott, miközben háromszor elélvezett. A nyerő
hármas. Majd amikor az orgazmus végre engem is elöntött, öt teljes
percig nem éreztem a lábamat.
 Később, izzadtan és ziláltan beszélgettünk, mint katonák a csata
után. Egyetértettünk abban, hogy ezt újra és újra mind a ketten meg
szeretnénk tenni, egy szükséges stresszoldó, ami tökéletesen
illeszkedik mindkettőnk zsúfolt naptárába.
Nem olyan rideg, mint amilyennek hangzik. De… egyszerű.
Elvigyorodok.
– Tudod, Sofia olyan… mint egy haverom.
– A haverjaidat is dugod?
A homlokomat ráncolom.
– Ez közel sem hangzik olyan dögösen, ha így mondod. De én
arra gondolok, hogy ő a munkájának él, ahogy én is. Ha be szeretnél
társulni az irodába, nem sok időd marad bármi másra. De ő
kényelmes és rohadt gyönyörű. Tudom, hogy nős vagy, meg minden,
de ezt csak akkor nem veszed észre, ha halott vagy. Bár a mellei
még akkor is erekciót váltanának ki a hulládból.
– Ó, nekem is feltűnt, hidd el – feleli. – Tudja, hogy van egy
szexpartnered Mississippiben?
– Jenny nem a szexpartnerem – vetem oda morogva. – Faszfej!
– Hát, nem a barátnőd és nem is a feleséged. Ő a csaj, akit
megdöngetsz, amikor épp a városba visz az utad. Sajnálom, hogy
tőlem kell megtudnod, de ez a szexpartner definíciója.
Drew hajlama, hogy nevén nevezze a dolgokat, azzal a veszéllyel
fenyeget, hogy tökön rúgom.
– Sofia mindent tud Jennről és Presley-ről.
– Érdekes – jegyzi meg, majd egy nyilvánvaló tanáccsal folytatja: –
Én csak azt mondom, hogy ez a helyzet bonyolulttá is válhat
számodra. A megbánás egy hatalmas harapás a seggbe, ami
rohadtul fáj. Már átéltem. Nem volt vicces.
– Kösz a figyelmeztetést, de tudom, mit csinálok.
– A híres utolsó szavak. De ne feledd, ha azt veszed észre, hogy
már nem tudod, mit csinálsz, már túl késő. – Rápillant a telefonjára,
majd feláll. – És ezzel a mondattal már be is fejezem, mennem kell,
el kell érnem a vonatomat.
Felállok és megveregetem a karját.
– Miért nem maradsz estére a fővárosban? Szervezek egy pókert
a srácokkal. Olyan lesz, mint a régi szép időkben.
Felemeli a kezét a lehetőségeket latolgatva.
 – Lássuk csak, elnyerni Shaw pénzét… vagy hazamenni az
elbűvölő feleségemhez, aki egész délután szexi üzeneteket
küldözgetett nekem? Nem kérdés. Kedvellek, ember, de azért ennyire
nem.
Gyorsan megöleljük egymást, meglapogatjuk a másik hátát, és
megfogadjuk, hogy hamarosan újra találkozunk.
A telefonom ebben a pillanatban jelez. Felkapom az asztalról,
elolvasom az üzenetet és káromkodok egyet.
Miközben Drew az aktatáskáját veszi ki az asztal alól, felé mutatom
a telefonomat.
– Az esküdtek visszajöttek.
Rám vigyorog.
– A te érdekedben, remélem, tényleg olyan jól bánik a váltóval,
ahogy állította. – Egy kis szünet után elvigyorodik. – De azt hiszem,
te már tudod, milyen jól.
Mielőtt az ajtó felé indulna, még egyszer rácsap a karomra.
– Később találkozunk!
– Add át Kate-nek az üdvözletemet! – kiáltok utána. – És a
névjegykártyámat!
Meg sem fordul, a lépése sem akad meg, csak felemeli a kezét,
középső ujját tisztán és magasan a feje fölé tartva.
 4

Sofia

Közvetlenül az ítélet felolvasása előtt szinte sistereg az energia a

tárgyalóteremben. Akkora a feszültség, hogy mindenki visszafojtja a
lélegzetét. Így érezhették magukat a rómaiak is a Colosseumban,
amikor arra vártak, hogy Cézár melyik irányba fordítja a hüvelykujját.
A pulzusod felgyorsul, a véred száguldozik az ereidben, az
adrenalinszinted az egekben. Izgalmas.
Legalább olyan addiktív, mint a fantasztikus szex. Az a fajta, ami
nyomot hagy, ami érzékennyé tesz egyes területeket és kimerít.
Mégis alig várod, hogy újra részed legyen benne.
Mindig tudtam, hogy ügyvéd akarok lenni. Egész életemben olyan
műsorokat néztem, mint az L. A. Law, amiben női ügyészek ítéltek el
erőszakos szemétládákat, divatos kosztümöket és kifogástalan
frizurát viseltek, felhőkarcolók üveg- és krómirodáiban dolgoztak.
A szüleimnek a tanulás számított a legfontosabbnak, mivel nekik
csak korlátozottan volt rá lehetőségük. Édesanyám még kiskorában
cserélte le parái otthona szegénységét a viszonylagos Rio de
Janeiró-i gazdagságra. De a tanulatlanságtól csak akkor szabadult,
miután találkozott apámmal. Ő tanította meg olvasni tizenhat éves
korában. Együtt vándoroltak ki az Egyesült Állomokba, ahol
megvalósították az amerikai álmot. Jól menő vállalkozásokat
alapítottak, így kerültek a középosztály aljáról a legszerencsésebb
vagyonosok közé. Minden lehetőséget kihasználva, kemény
munkájuk lehetővé tette a gyerekeik számára, és ezt tudatosították is
mindegyikünkben – bennem és a három bátyámban –, hogy a
tanulás minden ajtót megnyit előttünk. Egy olyan kincs, amit soha el
nem vehetnek tőled, a legellenállóbb széf. Nem véletlen, hogy mind a
négyen komoly szakmát választottunk: a legidősebb bátyám, Victor,
orvos lett. A következő, Lucas, okleveles könyvvizsgáló, és Tomas,
aki csak egy évvel idősebb nálam, mérnök.
– Esküdtszék, meghozták a döntést?
Az ügyfelünk élénk figyelme gátlástalanul nem arra a nőre
összpontosult, aki hamarosan az ítéletet bejelenti, hanem egyenesen
a melleimre. Ettől kellemetlenül mocskosnak éreztem magam.
Alig várom már a forró zuhanyt, hogy lemossam magamról ennek
az undorító embernek a tekintetét.
– Igen, Tisztelt Bíróság!
Azzal, hogy védőügyvédnek tanultam, tudtam, hogy nagy
valószínűséggel olyan gennyzsákokkal kell dolgoznom, mint ez a
Montgomery, de ez sem tartott vissza. Mivel én voltam a legkisebb a
családban, ráadásul lány, mindentől féltettek. De ahelyett, hogy
korlátoztak volna, a szüleim védőösztöne azt eredményezte, hogy
felkészültem, és képes voltam mindenre, amit elém dobott az élet.
– A lehetőségeket – mondogatta mindig az apám – két kézzel kell
megragadni, mert sosem tudhatod, hogy szembetalálkozol-e még
velük.
Ő tanított meg arra is, hogy semmitől ne féljek.
Ő lehetőségeket akart adni nekem. Nem férjet vagy gyereket, azt
akarta, hogy bárhova mehessek. Hogy bármit megtehessek.
Az, hogy Chicagóban nevelkedtem, hatalmas előnyt jelentett.
Csodálatos város, de mint minden városi környezetnek, ennek is
megvannak a veszélyei. Korán megtanultam gyorsan dönteni,
szilárdan állni a lábamon, mindig résen lenni és általában nem hinni
az idegeneknek, amíg be nem bizonyítják, hogy kiérdemlik a
bizalmamat.
Röviden, egy szenátor kéjsóvár, kellemetlen fia, mint Pierce
Montgomery, nem tud zavarba hozni. Ha egyszer is megpróbálna
nem csak a szemével végigtapizni, egy csuklómozdulattal földre
tudnám vinni.
Ilyen egyszerű.
– Mit mondanak?
Tessék. Az igazság pillanata.
A szemem sarkából látom, hogy Stanton széles válla finoman
megemelkedik, amikor beszívja a levegőt… majd visszatartja a
lélegzetét.
Ahogy én is teszem.
Az esküdtszék képviselője gyorsan ledarálja az ügy számát, a
vádakat, és kimondja a varázsszavakat: „Nem bűnös!”

•••

Igen! A pokolba is! Ez az, bassza meg! Magamban már örömtáncot

jártam. A tárgyalóteremben nem nézik jó szemmel a touchdownt
elérő NFL-játékosokra jellemző túlzott örömködést, ezért Stantonnal
csak ragyogó, gratuláló mosollyal néztünk egymásra. Azt mind a
ketten tudjuk, hogy ez hatalmas dolog, az első lépcsőfok a híressé
válás útján, hogy bekerüljünk Cochran, Allred, Geragos, Abramson
és Dershowitz közé a „Mindenki Ismeri a Nevedet Ligába”.
Montgomery köszönetképpen kezet ráz Stantonnal, de még ezt is
sikerül fölényeskedve csinálnia. Majd kitárt karokkal felém fordul,
várva, hogy megöleljem.
Mert nekem vaginám van.
És mint olyan sokan, ő is abban a hitben él, hogyha péniszed van,
kezet fognak veled, ha hüvelyed, megölelnek.
De nem engem, kishaver!
Határozottan nyújtom felé a kezemet, ami tükrözi az álláspontomat
és kívül tartja a személyes teremen. Kezet fog velem, de közben
kihívóan rám kacsint.
Az a forró zuhany egyre csábítóbb.
A bíróság épületéből kilépve mindenhol újságírókat látni. Helyiek,
nem az országos lapoktól jöttek. Még nem. Ahogy már mondtam, ez
csak egy lépcsőfok volt.
Stanton, vezető ügyvédként, a vonzerő és önteltség jól begyakorolt
keverékével néz szembe a kérdésekkel. Az ügyvédek nem
szerénykednek. De ő nekem is hálás, a „mi” védelmünkre hivatkozik,
nyilvánvalóvá teszi, hogy „mi” már az elejétől kezdve számítottunk
erre az ítéletre, jó katonaként dicséri a cégünket, és kiemeli, hogy az
Adams & Williamson minden egyes ügyfele egyformán kiváló
képviseletet kap.
 Miközben beszél, kihasználom az alkalmat, hogy megcsodáljam.
Nem okoz nehézséget. Sűrű szempillával keretezett jádeszínű
szeme, amiért minden nő képes lenne ölni, csillog az izgatottságtól a
délutáni napfényben. Néhány vastag szálú, szőke hajtincse
intelligens homlokába hull, mint Robert Redfordnak a Törvényszéki
héjákban. A római kori szobrokat megszégyenítő orra és magas
arccsontja erős, nemes kinézetet kölcsönöz neki, de Stanton Shaw
igazi férfi, nem egy üresfejű szépfiú. Azt hiszem, a kedvenc
testrészem az állcsontja. Pornófilmbe való. Durván faragott, tökéletes
mennyiségű szúrós, szőke borosta keretezi, a szexi késő reggeleket
és a forró ágyat idézi.
188 centi magas, csupán tíz centivel magasabb nálam, hosszú
lábával és széles hátával minden szabó álma. A teste arra lett
megalkotva, hogy öltönyt viseljen. Mély, bariton hangjában halványan
ott sejlik a déli kiejtés, amivel a tárgyalások alatt pengeként kérdez,
vagy megbabonáz egy mesemondó nyugodtságával. De igazán a
mosolya az, ami vonzó, amivel mindenkit lefegyverez. Hozzáértő
ajkak, amik megnevettetnek, amikor arra vágynak, vagy a
legmocskosabb gondolatokat ébresztik benned, amikor lustán,
féloldalasan önelégült vigyorra húzódnak.
Azzal a vigyorral kedves ismerősök vagyunk.
– …nem igaz, Ms. Santos? – kérdezi, mire az összes riporter
várakozóan rám figyel.
Basszus! Fogalmam sincs, mit kérdezett. Túlságosan lefoglalt,
hogy az állvonalát bámuljam – átkozott áll! –, felidézve, ahogy a
borostája a belső combomat simogatja, elégedett dorombolást
kiváltva belőlem, mint egy macskából, amit a kedvenc helyén
simogatnak.
De azonnal kapcsolok.
– Természetesen. Teljesen egyetértek.
A riporterek megköszönik nekünk, és miközben az ügyfelünk
beszáll a sofőr vezette autójába, Stantonnal úgy döntünk, elsétálunk
a pár háztömbbel arrébb fekvő irodába.
– Hol járt az eszed? Mintha elaludtál volna – szólal meg élvezettel
a hangjában, mintha már sejtené a válaszomat.
– Majd később részletesen elmesélem – válaszolom, miközben
Stanton kinyitja nekem az ajtót.
 Az Abrams & Williamson az egyik legrégebbi ügyvédi iroda a
fővárosban. Az épülete csupán tíz emelet magas, mivel az 1910-es
építési törvény, ami az épületek magasságát szabályozza, kimondja,
hogy egy új építmény sem lehet magasabb a Capitolium kupolájánál,
néhány kivételtől eltekintve. De ami az épület magasságából
hiányzik, azt a történelmi nagyságával kárpótolja. A felfüggesztett
csillárok alatt fényes mahagóni csillog, úgy tervezve, hogy kiemelje a
kézzel készített bordűröket, amik a falakat díszítik. A látogatókat egy
felújított márványkandalló üdvözli, ahogy a hatalmas mogyorófa
recepció felé sétálnak.
Vivien, az állandó recepciós az ötvenes éveiben jár, kifogástalan
fehér kosztümje és szőke frizurája eleganciát sugároz mindenki felé,
aki az épületbe lép.
Meleg mosollyal üdvözöl minket.
– Gratulálok mindkettőjüknek! Mr. Adams várja önöket az
irodájában.
A hírek gyorsan terjednek Washingtonban, a gimis pletykák
olyanok mellette, mintha betárcsázós interneten osztanák meg.
Úgyhogy nem meglepetés, hogy a győzelmünk híre már elérkezett a
főnökünkhöz. De bármennyire lenyűgöző a győzelmünk, Jonas
Adams, a cég egyik alapítója és a második elnökünk egyenesági
leszármazottja akkor sem kegyeskedik lejönni felső emeleti
szobájából, hogy gratuláljon nekünk.
Inkább behívat minket.
Miközben felfelé tartunk a lifttel, kollégám sürgető, lelkes izgalma
rám is átragad. Azonnal bevezetnek minket Adams irodájába, aki az
asztala mögött áll, gyors mozdulatokkal aktákat pakolva
bőrtáskájába. Az alapító atya őséhez való hasonlósága
hátborzongató: kidudorodó has, amit egy antik zsebóra aranylánca
díszít, hegyes orrán kerek szemüveget egyensúlyoz, őszfehér haja
átfésülve kopasz fejtetőjén, ami épp olyan fényes, mint a fapadló,
amin állunk.
Ha valaha visszavonul, a történelmi előadásokat játszó színházak
darabokra tépik majd egymást, hogy az övék legyen.
Jonas a legnevesebb jogi egyetemeken tart előadásokat,
szakterületünk egyik legragyogóbb elméjének tartják. De mint sok
más tehetséges értelmiségi, örökké elfoglalt, szétszórt ember
benyomását kelti, olyan, mintha sosem találná az autója kulcsát.
– Jöjjenek be! Jöjjenek! – néz ránk, közben megtapogatja a
zsebeit, megkönnyebbülve, hogy megtalálta azt a valamit, amiről azt
remélte, hogy ott van. – Épp egy konferenciára indulok Hawaii-ra, de
előtte szerettem volna gratulálni mind a kettőjüknek a Montgomery-
ügyhöz.
Előjön az asztala mögül és kezet fog velünk.
– Kiváló munka volt, és nem volt egyszerű a győzelem. De
Montgomery szenátor biztosan hálás lesz.
– Köszönjük, uram! – válaszol Stanton.
– Mit szól ehhez, Mr. Shaw? Nyolc győzelem egyhuzamban.
Stanton szemtelenül megvonja a vállát.
– Valójában már kilenc.
Jonas bólint egyet, majd leveszi a szemüvegét és egy
monogramos kendővel megtisztogatja.
– Lenyűgöző!
– Az egész az esküdteken múlt, Mr. Adams – feleli Stanton. – Még
eggyel sem találkoztam, aki ne kedvelt volna.
– Igen, remek, nagyszerű! És maga, Miss Santos? Még mindig
verhetetlen?
Mosollyal az arcomon, büszkén emelem fel az állam.
– Igen, uram. Hatból hat.
A tanult nők mögött hosszú út van, de már megvetettük a lábunkat
a politikai, jogi és üzleti területeken is, amit eddig javarészt férfiak
uraltak. Azonban még így is hosszú út áll előttünk. Tény, hogy még
mindig elég gyakran előfordul, hogy ha szakmai lehetőségek
adódnak, ránk csak másodsorban gondolnak, nem mi vagyunk az
elsők a sorban. Ahhoz, hogy a főnökeink látóterébe kerüljünk, nem
elég, ha olyan jók vagyunk, mint a férfi kollégáink, sokkal jobbnak kell
lennünk. Ki kell tűnnünk.
Kegyetlen igazság, de minden igazság az.
Éppen ezért, amikor Jonas sofőrje belép a szobába, hogy elvigye a
csomagjait, és észreveszem, hogy egy luxusmárka golftáskáját is
maga után húzza, ami többet ér, mint Stanton Porschéja, rákérdezek.
– Nem is tudtam, hogy golfozik, Mr. Adams.
Ez nem igaz, nagyon is tudtam.
 – Bizony, szenvedélyes játékos vagyok. Megnyugtat, tudja,
könnyebben feldolgozom a stresszt. Alig várom, hogy a konferencia
alatt is tudjak játszani. Maga is szokott golfozni?
Úgy vigyorgok, mint a Vigyor Kandúr.
– Igen, ha már itt tartunk. Pont most ütöttem hetvenhét pontot az
East Potomacnál.
Tágra nyílt szemmel tolja fel a szemüvegét.
– Igen figyelemreméltó – mutat rám. – Amikor visszajövök Hawaii-
ról, néhány körre megvendégelem a klubomban, a Trump Nationalen.
– Nagyon kedves öntől, köszönöm.
Jonas tokája rázkódik, ahogy a fejét rázza.
– A titkárnőm felhívja az asszisztensét, hogy írja be a naptárába. –
Ezután Stantonra irányul a figyelme. – Shaw, maga is játszik?
Jól ismerem, ezért észreveszem, hogy a másodperc törtrészéig
habozik. De rögtön széles mosoly terül el az arcán.
– Még szép! A golf az életem!
Jonas összecsapja a tenyerét.
– Kiváló! Akkor majd maga is velünk tart.
Stanton nagyot nyel.
– Remek!
Miután Jonas elindul, Stantonnal visszamegyünk a liftbe, hogy
eljussunk a negyedik emeleten található irodáinkba.
– A golf az életem? – idézem a csökkenő számokat figyelve a lift
kijelzőjén.
Jót mulatva fordul felém.
– Mi az ördögöt kellett volna mondanom?
– Ah, mondhattad volna azt, amit nekem is mondtál három
hónappal ezelőtt: A golf nem igazi sport.
– Nem is – erősködik. – Ha nem izzadsz, akkor nem sport.
Amire ezt válaszolom:
– A golfhoz iszonyatos mennyiségű képességre van szükség…
– Ahogy a pingponghoz is. De az is kibaszottul nem sport.
Csak egy fafejű férfi gondolkodik így. Fiútestvérekkel nőttem fel,
hozzá vagyok szokva, mégis elnevetem magam ezen a
képtelenségen.
– És mit tervezel? Jonas két hét múlva jön vissza Hawaii-ról.
 – Az épp elég idő, hogy megtaníts játszani – válaszolja, finoman
oldalba bökve a könyökével.
– Én? – tör ki belőlem.
– Bizony, Ms. Hetvenhét az East Potomacnál. Ki lenne jobb nálad?
Megrázom a fejem. Stanton mindig így viselkedik. Ahogy az
unokahúgom fegyverként veti be remegő ajkát a bátyám ellen, úgy
használja Stanton az átkozott vonzerejét.
Lehetetlen ellenállni neki, főleg, ha különösebben nem is szeretnél.
– Két hét nem olyan hosszú idő.
Vállamra teszi a kezét, hüvelykujjával a tarkóm csupasz bőrét
simogatja. Érintése végigperzseli a gerincemet, a derekamtól lefelé
minden izmom megfeszül.
– Hétvégén kezdünk, tökéletesen megbízom benned, Soph.
Ráadásul – kacsint rám – gyorsan tanulok.
Ahogy a lift ajtaja kinyílik, elengedi a vállam, egy rövid pillanatig
meggyászolom a hiányát.
– És ez a legtökéletesebb alkalom, hogy megkapjam a
nyereményem. A kocsid tartozik nekem egy úttal.
– Nem hiszem, hogy felelősséget kellene vállalnom olyan
fogadásokért, amiket kényszer alatt kötöttem.
A cipőm sarka hangosan kopog a fapadlón, miközben gúnyolódom
egy kicsit.
– Elárulnád, milyen kényszer alatt voltál?
Stanton megáll, nem messze az irodánk ajtajától. Lehalkítja a
hangját és közelebb hajol, hogy belesuttoghasson a fülembe.
– Alábecsülöd a varázslatos melleid erejét. Pont az arcomban
hullámoztak, lehetetlenség volt világosan gondolkodni.
Kételkedve fonom össze a karom.
– Varázslatos?
Tenyerét kifelé mutatva emeli fel a kezét.
– Arra késztetett, hogy álljak fel, és kiáltsak áment… vagy vetődjek
térdre, és tegyek más dolgot.
Apró nevetés szakad ki belőlem.
– Ha minden mell ilyen könnyen eltereli a figyelmedet, akkor
nagyobb bajod van annál, mint hogy én vezetem a kicsikédet.
Stanton egy pillanatig odaadó tekintettel méricskél engem. Szinte
már gyengéd.
 – Nem minden mell, Soph. Csak a tiéd.
Már hallottam azt a kifejezést, hogy kihagy a szívem, de eddig bele
sem gondoltam, hogy ez valóban megtörténhet. Egészen eddig a
pillanatig,
Mégis közömbösséget tettetek.
– Ügyes próbálkozás! Megbocsátás megtagadva. Szédelgőknek
nem adok golfleckéket.
– Nem ítélhetsz el egy férfit, mert próbálkozik.
Brent lép ki az irodánkból, épp Stantonéba indult. Amint meglát
minket, megtorpan és integetve köszönt minket.
– Á, a győztesek visszatérése! Pont az a két ember, akit látni
akartam.
Követjük őt Stanton irodájába, amin Jake Beckerrel osztozik, aki
most a székén billegve az ölében tartott aktákat tanulmányozza.
Jake anélkül, hogy ránk pillantana, csak odaveti:
– Hallom, most gratulálnunk kell. Gratulálok, hogy
bebizonyítottátok, hogy az igazság legalább olyan esztelen, mint
amilyen vak.
Stanton és Jake még a jogi tanulmányaik során ismerkedtek össze.
Stantonnak égető szüksége volt egy lakótársra, akivel megoszthatja
a lakbért, Jake-nek pedig égető szüksége volt egy helyre, ahol alhat,
és az nem az anyja nappalijában álló kanapé. Jake Becker nem
ügyvédnek néz ki – inkább egy nehézsúlyú bokszolóra emlékeztet,
vagy egy verőlegényre egy fekete-fehér gengszterfilmből. Fekete haj,
hideg, acélszínű szemek, ritkán mosolygó, telt ajkak és rettentően
maró gúny. Teste hatalmas és veszélyesen erős, kézfogáskor a keze
egészen elnyeli az enyémet. Félelmetes kinézete ellenére Jake
tökéletes úriember. Száraz humora van, és kérdés nélkül védelmezi
azokat, akiket barátjának tekint. Szerencsésnek tartom magam, hogy
én is közéjük tartozom. Még sosem láttam, hogy feldühödött vagy
felemelte volna a hangját, de gyanítom, ő az a fajta, aki halálos
csapást mér rád, ha elönti a méreg anélkül, hogy előtte bármi jelét
adta volna.
Stanton leteszi az aktatáskáját az asztalára, majd leül.
– Ne helyezkedj el nagyon – figyelmezteti Brent. – Nem maradunk
sokáig. Péntek van, és a győzelmetek megfelelő indok arra, hogy ma
hamarabb lelépjünk.
 Fiatalkorában nem ismertem Brentet, de szinte biztos vagyok
benne, hogy ő volt az osztály bohóca… vagy a srác, aki naponta
szedte a Ritalint. Mindig vidám, mindig van egy vicc a tarsolyában és
kiapadhatatlan az energiaforrása. Csak ritkán ül nyugton. Még ha
olvas is, jár a lába, vagy a székén billeg, egyik kezében az aktával,
másikban pedig egy marokerősítővel.
Ó, és még kávét sem iszik. Vannak hétfők, amikor legszívesebben
megfojtanám Brentet.
– Elő kell készítenem a Rivello-ügyet – kezdem magyarázni, de
egy fejrázással félbeszakít.
– Azt holnap is befejezheted, Miss Törtető. Már így is te vagy
Adams legújabb kis kedvence, nem kell folyton a képünkbe
dörgölnöd. Különben is, van okunk az ünneplésre, és az én
szabályaim szerint ezeket az alkalmakat sosem szabad kihagyni.
Kezdődhet a mulatozás!
Az órámra nézek.
– Három óra van.
– Ami azt jelenti, hogy valahol már öt óra – mutat az ajtóra. –
Menjünk, srácok! Jake, az első kört te fizeted.
Jake már áll, az aktatáskájába pakolja az iratokat, amiken otthon
akar dolgozni. A levegőbe emeli és egy kört ír le az ujjával, majd
határozottan elkiáltja magát.
– Hogyne! Vizet mindenkinek!
Stanton nevetve karolja át a vállam.
– Ne már, Soph! Egy Tequila Sunrise vár téged, rajta a neveddel.
Megérdemeltük.
A Tequlia Sunrise-zal erős se veled, se nélküled kapcsolatom van.
Esténként imádom, reggelente gyűlölöm.
Egy sóhajjal beadom a derekam.
– Rendben, a fenébe is!
 5

Stanton

Mire hivatalosan is elkezdődik az este, Sofia és Brent igencsak jól

érzik magukat. De nem Jake. Jake az örökös sofőr. Elszopogatja a
kis malátawhiskey-jét de sosem láttam volna azért inni, hogy
berúgjon, ahogy ebben a pillanatban körülötte mindenki más. Este
hat óra van Washingtonban, az utcák teljesen kihaltak, mert aki még
a városban tartózkodik, az mind bárokban üldögél.
A politikusok valójában nem a városban élnek. Ha a
kongresszusban nincs ülésszak, mindenki hazamegy a saját
városába. A családosok visszasietnek az elővárosokba. Csak mi
maradunk itt: az éhesek, a keményen dolgozók és a kanosak. És
nincs is jobb módja kiereszteni a gőzt egy irodában töltött fárasztó hét
után, mint inni egyet egy zajos bárban. Sofia ezt úgy hívja: „A Grace
klinika-hatás”.
– Légbuborék az infúzióban – javasolja ördögi hangon, könyökével
az üres poharakkal teli asztalra támaszkodva. – Nehéz kinyomozni,
lehetetlen bebizonyítani, maximum gyanakodhatsz rá, hacsak
nincsenek kamerák a kórházi szobákban, gyors, hatékony…
– És teljesen megbízhatatlan – gúnyolódik Sofia, megpöckölve
Brent orrát. – Változó, hogy mennyi levegő okoz embóliát, ráadásul
az áldozat már eleve kórházban tartózkodik. Aztán ott vannak még a
látogatók is…
A tökéletes gyilkosság. Állandó vitatéma. Ismerve a büntető
igazságszolgáltatás csínját-bínját, tulajdonképpen meg vagyok lepve,
hogy jogtudós embereknek miért csak ilyen kis része követ el súlyos
bűncselekményeket.
 Vagy – és ez ijesztőbb – talán mégiscsak? Szól a hátborzongató
zene.
– Még mindig azt mondom, hogy a méreg a lehető legjobb – szól
közbe Jake az asztalfőről. – Mondjuk a ricin vagy a polónium.
Javaslatát gúnyolódva, kötekedve fogadjuk.
– Amatőr!
– A posztmortem törvényszéki orvostan már nagyon fejlett – érvel
Brent.
– Különben is, hol a pokolban találnál polóniumot? – veti közbe
Sofia. – Talán annyi orosz kémet ismersz?
– Juttasd eszembe, hogy soha ne vállaljam el a védelmedet –
mutatok felé a whiskey-mmel. – Megszakadna a győzelmi sorozatom.
A szomszéd teremben a táncparketten tucatnyi szánalmasan rossz
ritmusérzékű ember tolong. Kevés viccesebb dolog van annál, mint
olyan embereket nézni, akik azt hiszik, tudnak táncolni, miközben
nem.
Örvendezve lendülnek a karok a magasba, mikor az Ó, micsoda
éjszaka szólal meg a hangszórókból. Sofia izgatottan pattan fel.
– Ez az én számom! Gyere, Brent, rázzuk, amivel a természet
megáldott minket.
Brent feláll.
– Nem lehet, szívem! A ma esti randim most sétált be az ajtón.
– Randevúd van? – kérdez vissza Sofia.
– Most már igen – kacsint ránk –, csak a lány még nem tudja.
Brent lelép, mire Sofia Jake-hez fordul. Jake hangja olyan, mint
Piszkos Harryé, amikor egy ágrólszakadtat kérdez meg, hogy boldog-
e.
– Ezt meg kell kérdezned?
Engem utoljára hagy, mert tökéletesen tisztában van vele, hogy
nem táncolok.
Attól még bepróbálkozik, végigsimítva a karom.
– Megmutatod, hogy mozogsz, Shaw?
Egy fogpiszkálót rágcsálok.
– Édesem, természetesen, csak nem ezen a rohadt táncparketten.
Felnevet, majd átfurakszik a hullámzó, táncoló tömegen. Annak a
férfinak a tekintetével követem, aki biztos benne, hogy ma este akció
lesz, ráadásul rohadt jó.
 Kerek csípője tökéletes időzítéssel, magabiztosan és gyakorlottan
mozdul a gyors ritmusokra. Elképzelem, ahogy az a csípő rajtam
vonaglik, meglovagol, ugyanerre a gyors ritmusra. Rögtön
megkeményedek.
A farkam lüktet az emlékektől és a várakozástól.
Így mozog akkor is, amikor közel jár ahhoz, hogy elélvezzen.
Szorosan, gyorsan, az érzelmekből táplálkozva, hajszolva azt az
áldott, kínzó dörzsölést.
Erősen ráharapok a fogpiszkálóra a számban, amikor felemeli a
karját, és körözni kezd a csípőjével. Sofia szereti, ha a feje felett van
a karja – én meg leszorítom –, legyen az az ágy, a fal vagy egy
kemény tölgyfa asztal. Bármikor elképesztő érzés dugni őt, de akkor
megkefélni, amikor ilyen – amikor eléggé becsípett –, különösen
fantasztikus. Vadabb, durvább, kicsit erősebben markol a hajamba.
Sokkal édesebben könyörög.
A ledöntött whiskey-k ellazították az izmaimat és az elmémet. Nem
vagyok berúgva, de eléggé ellazultam ahhoz, hogy elfelejtsek minden
gondot, hogy magasról tegyek mindenre. Szorosabbra húzom a
nyakkendőmet, miközben Sofia folytatja az előjátéknak is beillő
táncot, én pedig elégedetten, egyre növekvő vágyódással figyelem.
Ekkor felém fordul.
Sötét haja legyezőként terül szét, elveszek mogyoróbarna
szemében. Hosszú, mandulavágású szeme szinte csillog a vágytól.
Nem csupán előttem táncol, ő most nekem táncol.
Tenyerével lassan simítja végig az oldalát, csípőjét ringatva
tekergeti. De az én tenyeremet képzeli oda, az én fogásomat érzi.
Sofia telt ajkai szétnyílnak, mélyeket lélegez, felső ajkán nedvesség
gyöngyözik.
Amit le akarok nyalni.
De a szája bekebelezése csak a kezdet lenne, mielőtt mindenhol
végignyalom, teste minden porcikáját megízlelve. Amíg testének
minden négyzetcentiméterét meg nem jelöltem a nyelvemmel, a
számmal.
A fogammal.
A fogpiszkálót a szájpadlásomon görgetve felállok, és elindulok
felé. Mielőtt odaérnék hozzá, Sofia a fenekét mozgatva hátat fordít
nekem.
 Csúfolódik velem.
A válla fölött visszapillantva végigmér. Nem állok meg, amíg utol
nem érem, hozzásimulok, tenyeremet a hasára szorítom és magam
felé húzom. Most már semmi kétsége nem lehet afelől, mekkora
hatással van rám. A hatás minden forró, kemény centiméterét a
seggéhez nyomtam.
– Meggondoltad magad? – vicceskedik. – Mégis szeretnél
táncolni?
– Baszni akarok – suttogom a fülébe, amitől megborzong. – Veled.
Ha kétségeid lettek volna. Most.
Felém fordul, a farkam közöttünk ágaskodik, majd lassan mozogni
kezd, finoman dörzsölve ezzel a péniszemet. Elnyomok egy morgást.
– Akkor azt hiszem, most megyünk.

•••

A lakásom felé tartva mindent megteszek, hogy ne érjek hozzá a

taxiban. Véletlenül sem simogatom meg a combját, vagy a kezét,
miközben kisegítem az autóból. Tudom, hogy a várakozás még
jobban felizgatja.
És mert ha egyszer elkezdem, nem tudok leállni.
A hosszú és feszült liftezés után a folyosón állunk a lakásom ajtaja
előtt. Ahogy bedugom a kulcsot a zárba, érzem magam mögött
Sofiát. Nem simul hozzám, de elég közel van ahhoz, hogy érezzem a
parfümjét. Tiszta, édes virágillat, talán gardénia lehet.
Bemegyünk, majd megfordulok, és gyöngéden tolva hátra,
becsukom az ajtót. Sofia közém és az ajtó közé szorul. Csuklóját egy
kézzel összefogom, majd a feje fölé emelem a karját, íjként feszítve
hátra, rákényszerítve, hogy hozzám simuljon.
Zihál, ahogy az orrommal végigsimítom a nyakát, lélegzete apró
hangokkal tör ki belőle.
– Azt akarod, hogy megdugjalak? – kérdezem rekedten.
Nyög. Vonaglik.
– Igen.
Sofia szereti durván csinálni – csúnya beszéd, kemény fogás –, és
én szerfelett boldogan teljesítem a kívánságát.
 Szabad kezemmel a combját simítva felgyűröm a szoknyáját.
– Szeretnél elélvezni?
Egyszer elmesélte nekem, hogy a dugásban azt szereti a
legjobban, hogy mindent szabadjára engedhet. Semmi aggodalom,
semmi stressz, semmi rohanás. Ez az életében az egyetlen olyan
tevékenység, amikor átengedheti valaki másnak – nekem – a munka
nagy részét.
Felragyog az arca, puha bőre a borostámnak nyomódik.
– Kérlek – könyörög.
– Mennyire vágysz rá? – húzom őt, miközben selyembugyiján
keresztül dörzsölöm forró puhaságát. Csípőjét egyre erősebben tolja
a kezemhez, amikor félrehúzom a selyemanyagot, és becsúsztatom
az ujjamat a puha, nedves szeméremajkai közé. Sötét nevetés
szakad fel belőlem.
– Úgy érzem, rohadtul szeretnéd.
– Stanton… – nyög fel türelmetlenül.
Számat a szájára tapasztom, a szavakat belé fojtva szívom telt
ajkait, amiket egész kibaszott nap csak nézegettem. Olyan édes az
íze: gránátalma és tequila. Teljesen bezsongok tőle. Érzem meleg,
nedves nyelvét a számban, keményen csókolom, szinte alig kap
levegőt, majd alsó ajkát a fogam közé harapom.
Ki karja szabadítani a karját a szorításomból, hogy megragadjon,
hogy közelebb húzzon magához, de szorosan tartom. Teljes testemet
hozzányomom, érzem minden, puha, kerek porcikáját kemény,
szögletes izmaimon. Az érintésért hálásan felnyög, ahogy az ajkát
falom. Ezután a számmal végigsiklok az állán, nedves nyomot
hagyva a nyakáig, éhezőként kiélvezve édes bőre ízét. Zihál, egyre
magasabbra emeli az állát, hogy jobban hozzáférjek, ahogy a blúza
felső gombjához érek.
Egyéjszakás kalandok, érzelmek nélküli szex, kefélés idegennel –
korábban már rengetegszer megtettem. Néha jó, néha csak –
gépiesen – a fizikai szükségletek kielégítése. De Sofiával soha,
semmi nem gépiesen történik. Perzselő láng nyalogatja a combunkat,
kitépve minket a mélyből, majd egymáshoz rántva minket, mint két
mágnest, amik túl sokáig, túl messzire voltak egymástól szétszakítva.
A mellét szívogatom a blúzán keresztül, sötét, nedves foltot hagyva
az anyagon. A gondolatok eltűntek, csak az érzések és az érzelmek
maradtak. Elengedem a csuklóját, két kézzel megfogom a finom
anyagot, és reccs!, széttépem, szabaddá téve a szemet
gyönyörködtető bőrét, ami mindig lenyűgöz.
Majd veszek neki másik blúzt, most nincs időm a kibaszott
gombokkal foglalkozni.
Lehúzom a fekete csipkemelltartójának a kosarát, két keze a
hajamba túrva masszírozza a fejemet, míg a mellét kényeztetem.
Olyan forró, olyan puha! Hosszan csókolom a halmokat, addig szívva
a bőrét, míg Sofia felsikolt. Rajta hagyom a nyomomat, büntetésül,
mert felizgatott. Ezután nyelvemmel a mellbimbója körüli részt
nyalogatom és pöckölgetem. Amikor a számba veszem,
megmerevedik, majd megkönnyebbülten felsóhajt, mikor szívni
kezdem a bimbóját.
Ide-oda forgatja a fejét.
– Ó, igen! Ó, istenem!
Amikor a másik csodálatos mellét veszem hasonló törődéssel
kezelésbe, kezemet visszacsúsztatom a bugyijába, mert azt akarom,
hogy elmenjen, és ugyanígy sikongasson. Combjait szélesre tárja,
hogy helyet adjon nekem, ahogy ujjaimmal a nyílása előtt körözök.
Csípőjét az ellentétes irányba mozgatja, körme a pólómon keresztül
is a bőrömbe váj. Hegyes, érzékeny mellbimbóját a fogam közé
veszem, majd két ujjamat nedves lyukába csúsztatom.
– Basszus! – nyöszörgi.
Pumpálva húzogatom benne az ujjaimat, hüvelykujjammal áhítozó
csiklóját dörzsölöm. Hangja megemelkedik, türelmetlenné válik, mert
a megkönnyebbülés kurva közel van. Felemelem a fejem, hogy
gyönyörködhessem arca látványában. Szeme csukva, sötét
szempillái szétterülnek bronzszínű bőrén, ziháló ajkával a nevemet
kiáltja. Ha lenne tehetségem a festészethez, ez lenne a
mesterművem. Ez a tiszta, őszinte pillanat, amikor teljesen meztelen
előttem, bízva abban, hogy kemény, kegyetlen gyönyört kínálok neki
úgy, hogy közben sértetlen marad.
Meg kell csókolnom.
Gyengéden a szájára tapasztom a számat, az ujjaim gyorsabban
mozognak, hüvelykujjammal erősebben dörzsölöm a csiklóját.
És ekkor felrobban. Élvezem a gyönyörteli nyögését, ahogy
szorosabban rám fonódik, combjával erősen szorít, puncija
fantasztikusan lüktetve fonja körbe ujjaimat.
Mikor a combja elernyed, kezébe fogja az arcomat és lassan,
édesen, hálásan megcsókol. Kihúzom belőle az ujjaimat, hátradőlök,
ő ragyogó tekintettel nézi, ahogy lenyalom róluk a nedvességet.
Jobb, mint a gránátalma, a tequila vagy az a rohadék whiskey. Sofia
leve az istenek nedűje, és még mielőtt véget ér ez az este, kinyalom
a puncijából is.
De előbb rajta a sor, hogy szórakozzon egy kicsit.
Kéjes mosollyal és szinte ördögi tűzzel a szemében megragadja a
nyakkendőmet és magához húz, hogy megcsókoljon. Hagyom, hogy
megfordítson minket, így most én támaszkodom az ajtónak. Szájunk
forró tánca közben megragadom a haját olyan erővel, amire tudom,
hogy vágyik. Majd elkezdem lefelé tolni.
Le, térdre.
Felnéz rám, éhesen izzó tekintettel húzza végig a tenyerét a
lábamon, fel a combomon, hangos csattanással oldva ki az övemet.
A hajába túrva nézem, ahogy letolja a nadrágomat és a boxeremet a
bokámig. Kilépek belőle, és elszakítom róla a tekintetem, ahogy
felfelé csúsztatja a kezét izmos, kemény lábamon.
– Ezek a lábak – csodálja hangosan –, arra vannak, hogy térdeljek
előttük.
Sötéten felnevetek.
– Kösz a bókot, édesem. De most már ne beszélj, használd inkább
sokkal izgalmasabb dologra a szád.
Elmosolyodik és megnyalja a száját. Farkam keményen felugrik,
mert tudja, mi jön most. Határozottan megfogom a farkamat, a
hegyével végigsimítom Sofia száját, elkenve rajta a nedvességet.
Belenézek abba a szembe, a szembe, amelyben bármelyik férfi
elveszne, ha nem vigyázna, és utasítani kezdem.
– Nyisd ki!
Nem zavar, ha valaki mohó, rettentő boldogság simán hanyatt dőlni
és hagyni, hogy a nő a maga módján kényeztessen. De itt és most,
Sofiával más, mert behódol nekem. Izgat, hogy fölé tornyosulok és
irányíthatom. Ki akarom élvezni ezt az időt, azt akarom, hogy érezze
minden centijét annak, amit adok neki ahelyett, hogy csak hagynám,
hogy elvegye.
Ahogy a szólás is tartja: jobb adni, mint kapni.
 Ajkai megduzzadtak és vörösek a durva csókolózástól. Szélesre
húzódik a szája, ahogy kinyitja, én pedig bevezetem a farkamat a
nedves, forró mennyországba. Mélyeket lélegezve lassan beljebb
dugom, míg egy nagy nyögéssel el nem érem a torkát. Elveszek az
élvezetben, ahogy puha, meleg szája körülölel. Annyira átkozottul jó!
Lenézek, figyelem, ahogy kijjebb csúszom belőle, ő pedig
összeszorítja a száját, mintha nem akarná, hogy menjek. Ekkor
visszatolom, kicsit keményebben, kicsit beljebb. Megállok, érzem,
hogy a torka összeszorul a farkam körül.
– Basszuuuuus! – mordulok fel.
Elragadó gyötrelem, tökéletes kín, szeretném, ha egész éjjel
tartana.
Mégis újra kihúzom, de csak azért, hogy megint visszatolhassam.
A fejét simogatva megszólalok.
– Ez az, bébi! Jól csinálod! Tartsd nyitva a szád, kapd be az
egészet… bassza meg!
Nem tudom visszatartani. Lehunyt szemmel döfködöm a száját.
Nem akarok elmenni, még nem, de nem is akarok megállni. Csak
még egy kicsit, még egy kicsit tovább.
Sofia izgatottan nyög, legalább annyira élvezi, mint én, a morgó
torokhang megrezegteti a golyóimat, amitől megfeszülnek, készen
állnak a kitörésre, ami már kibaszottul közel van. Már majdnem ott
vagyok, belemarkolok a hajába, felhúzom magamhoz és
megcsókolom tökéletes száját.
És most hova? A padlóra, a kanapéra vagy a falhoz?
A hálószoba kilőve, túl messze van.
Felemelem a nadrágomat, kiveszem az óvszert a zsebéből,
feltépem és egy született szakértő gyakorlatával és
türelmetlenségével felhúzom. Sofia miközben engem néz,
megszabadul a szoknyájától és a bugyijától, az apró darabokra
szaggatott blúzával azonban nem zavartatja magát.
A padló jó lesz.
A karomba zárom, nyelvemet a szájába dugom, térdre
ereszkedem, magammal húzva őt is, majd lefektetem, tenyeremet a
feje alá helyezem, hogy megvédjem a keményfa padlótól.
– Siess, Stanton! – kérlel. A kefélés az egyetlen olyan alkalom,
amikor Sofiát könyörögni hallom, és ez egyszerűen lenyűgöző. –
Szükségem van rá. Ó, istenem!
Felemeli a csípőjét, a hasamnak dörgöli, a puncija most még
nedvesebb. Mindketten felnyögünk, ahogy szétfeszítve elképesztően
feszes vagináját, tövig belé hatolok.
Basszus, ez az!
Elragadtatott, durva hangok törnek fel a torkából, ahogy egyre
keményebben kefélem. Körmét a hátamba mélyeszti, felszisszenek
és megragadom a vállánál, hogy elengedjen. Egészen hozzátapadok,
csípőmmel körözve a legmélyebb pontjára hatolok, a
medencecsontunk összeütődik.
– Keményebben akarod? – súgom elfúló nyöszörgéssel a fülébe.
Válaszként szorosabbra fonja körülöttem a lábát, sarkát a
fenekembe mélyeszti.
– Add ide a szád! – követeli.
Közelebb hajolok hozzá, csipkedem, nyalogatom az ajkát, egészen
összeolvadunk. Bizsergés indul el a gerincemen, erősebben kefélem,
hogy odaadjak neki mindent, amim van, és mindent, ami valaha lesz.
Érzem, ahogy megremeg a farkam körül, apró összerándulások
szorongatják péniszemet, növelve az intenzitást.
– Ez az, bébi, gyere velem… mindjárt ott vagyok…
Fénypontok táncolnak lehunyt szemhéjam mögött, arcomat a
nyakába temetem. Csípője még egyszer felemelkedik és úgy is
marad, amikor mélyen belé hatolva varázslatos gyönyör hullámzik
végig a vénáimon. A fülemben dübörgő véren keresztül is hallom,
ahogy a nevemet kiáltja, miközben együtt jutunk a csúcsra,
megosztozva abban az állapotban, ahol nem létezik más, csak ő meg
én és a kéj.
Ezután már csak azt érzékelem, hogy lehelete pillangószárnyak
verdeséseként rebegteti a vállam. Nehezemre esik, de felemelkedem
és Sofia csillogó szemébe nézek. Mosolya annyira gyengéd, hogy
összetöri a szívemet.
Kisimítom a hajat az arcából és finom csókot nyomok a szájára.
Anélkül, hogy megszólalnék, kicsusszanok belőle, leszállok róla és
felállok. A karomban tartva viszem be a hálószobába.
Mert az éjszakának nincs még vége. Egy ideig biztosan nincs.

•••
Sofia kimerülten hanyatlik az ágyba. Lehúzom a második sikeresen
felhasznált óvszert és az ágy melletti szemetesbe dobom.
Kényelmesen fekszünk egymás mellett, míg a gyomra felől
hallatszódó hatalmas morgás meg nem töri a csendet.
Igyekszik elbújni a tenyere mögé, de én élvezettel szemlélem a
mellétől a nyakáig húzódó szégyenkező bőrpírt.
– Kihagytuk a vacsorát, nem igaz? – kérdezem.
– Hacsak nem vesszük figyelembe a gyümölcsdíszítést a Tequila
Sunrise-on.
Megérintem a lábát.
– Gyere! Nézzük meg, milyen kaja van itthon.
Végigsétálok a folyosón. Meztelenül. Imádok meztelen seggel
lenni. Jó érzés, természetes. Egy forgalmas, belvárosi utcában élek,
és függönyöm sincs, de ha valaki épp az én ablakomon szeretne
bebámulni, akkor már mutassunk neki valami látnivalót is.
Sofia követ, takaróm a vállára vetve, gondolom azért, mert fázik. A
gátlásainkat ugyanis már jó régen levetkőztük. Körülbelül akkor,
amikor először meglovagolta az arcom.
Leül az asztalhoz, én meg előveszek egy tálat a hűtőből és
beteszem a mikróba. Két tányért, majd két pohár hideg vizet helyezek
az asztalra. Érzem, ahogy Sofia minden mozdulatomat követi, élvezi
a látványt.
Amikor a mikró csipogni kezd, kiveszem a tálat, és szarrá égetem
közben az ujjamat.
– A francba! – rázogatom a kezem, majd szopogatni kezdem a fájó
ujjamat.
– Óvatosan! – figyelmeztet, miközben remekül mulat rajtam. – Az
értékesebb részeidet meg ne égesd!
Egy konyharuha segítségével leteszem a tálat az asztalra.
– Kösz, hogy aggódsz értem.
Két halom nyúlós, házi készítésű sajtos makarónit szedek a
tányérokra. Sofia az első falat után elégedetten nyög, a farkam pedig
– már nem félve attól, hogy megsérül –, azonnal reagál.
– Stanton, ez annyira finom! Te készítetted?
– Dehogy! Én nem főzök. És általában Jake sem, viszont az
anyukája sajtos makarónija egyszerűen mennyei. Minden héten
kapunk belőle. Jól eláll a hűtőben, ami kapóra jön.
 Néhány percig csendben üldögélünk, csak az evésre
koncentrálunk, majd Sofia megszólal.
– Jó nap volt ez a mai.
Nézem, ahogy a haja beteríti bronzszínű bőrét a kulcscsontjánál, a
lágy, bágyadt tekintetét. Olyan jó csak így lenni. Vele.
– Az bizony!
Miután megettük az összes tésztát, összeszedem minden
bátorságomat.
– Kérdezhetek valamit?
– Persze!
Lehúzom a takarót a válláról, felfedve teljes természetességében
jobb melle csábító halmát. A lélegzete is elakad, ahogy az ujjamat
végighúzom az oldalán egészen a bordájáig, megérintve a húszcentis
szabálytalan sebet, ami az amúgy tökéletes bőrén végighúzódik.
– Mi történt?
Amikor először megpillantottam, nem mertem rákérdezni. Korábbi
találkozásaink abból álltak, hogy minél hamarabb lerángassuk
egymásról a ruhát, minél hosszabb ideig legyen merevedésem és
annyiszor élvezzünk el, ahányszor csak lehet anélkül, hogy
kiszáradnánk vagy elájulnánk. Beszélgetésekre nem szántunk sok
időt.
De most… az utóbbi időben… rájöttem, hogy többet akarok tudni
Sofiáról, nem csak kinyalni és megdugni. És többet, mint a nyomi
Brent vagy Jake valaha tudhatnak róla.
Meg akarom ismerni a gondolatait… a titkait.
Nem ködösül el fájdalmasan a tekintete, nem kezd el rettegni
csupán a kérdéstől is, amiért örökké hálás leszek.
– Repülőbaleset – válaszolja tényszerűen.
– Szopatsz engem!
– Hidd el, nem szopatlak – feleli mosolyogva. – Amikor nyolcéves
voltam, épp hazafelé tartottunk Rióból, ahol a családomat látogattuk
meg, és leszálláskor elromlott a kerék. A hasán landolt a gép, elég
keményen. – A hangja elcsuklik az emlékezéstől. – Hangos volt,
leginkább erre emlékszem. Ahogy a fém a fémhez csapódik, mint egy
autóbalesetben, csak ezerszer hangosabban. Az ülésem karfája
átszúrta a bőrömet, eltörte két bordámat, de semmi súlyos sérülést
nem okozott. Szerencsénk volt, legalábbis egy repülőbalesethez
képest. Nem voltak halálos áldozatok, mindenki felépült.
– A francba! – motyogom, nem is tudom, hogy milyen válaszra
számítottam, de biztos, hogy nem erre.
Rám mosolyog.
– A második legidősebb bátyám, Lucas, a család filozófusa szerint
ez egy jel volt, egy emlékeztető, hogy rövid az élet. És csodálatos. És
hogy hatalmas dolgokat kell véghezvinnünk, mert mindannyian
meghallhattunk volna, de életben maradtunk. Ennek biztosan oka
van.
Tenyeremmel elfedem a sebet, arra gondolva, micsoda fájdalmat
kellett kiállnia. Legszívesebben átvenném helyette én. Ugyanakkor ez
hozzá tartozik, emiatt is lett Sofia az a nő, akit ismerek. És nincs
semmi, amit megváltoztatnék rajta, kibaszottul hihetetlen egy nő.
Feljebb csúsztatom a kezem, tenyerembe ölelve a melle meleg
puhaságát érzem, ahogy a szíve ver. Lélegzetének magas hangja
felizgat. Pulzusa felgyorsul, ahogy felé hajolok.
A nevemet suttogja, én pedig arra gondolok, hogy még sosem
mondta ki ennyire édesen.
Mielőtt megcsókolhatnám, kulcscsörgés zavar meg minket.
Megmerevedünk, mint két tinédzser a rendőrök elemlámpájának a
fényében, majd beszaladunk a szobámba. Bezárom az ajtót,
miközben hangosan nevetünk.
Egy ásítással az ágyba vetődöm, magamra húzva a takarómat.
Sofia egy pillanatig engem néz, majd ledobja a takaróját és a ruháiért
nyúl.
– Mennem kellene.
Így működik. Dugunk, felöltözünk, elmegyünk. Jó éjszakát, az
irodában találkozunk.
Az órára nézek, hajnali három van.
– Későre jár.
Újabb ásítással nyomatékosítom az időt. Ráadásul mintha eleredt
volna.
– Különben is, esik. Miért nem maradsz?
Nem állítottunk fel szabályokat, kimondva semmiben nem
egyeztünk meg. Csak haladtunk az árral, azt tettük, ami bejött, amit
jónak láttunk. Ha voltak is kimondatlan szabályaink, az együtt
alvással nagy eséllyel megszegjük azokat.
De magasról teszek rá.
A párnába temetem az arcomat, és fél szemmel rápillantok. Sofia
ott áll, meztelenül, kezében tartva a melltartóját. Engem figyel.
Gondolkodik.
Felhajtom a takarómat, jelezve, hogy üres mellettem az ágy.
– Kint hideg van, itt meleg. Ne gondolkodj, Soph!
Nem kell, hogy bármit jelentsen. Ráadásul Sofia annyira puha és
finom, ha hozzábújhatok, biztosan szép álmaim lesznek.
Eldobja a melltartóját és bemászik mellém az ágyba. Háta a
mellkasomhoz simul, feneke a farkamat cirógatja, új jelentést adva az
együttalvás előnyeinek.
Egyik kezem a csípőjén pihen, a másik a párna alatt. Miután
kényelmesen elhelyezkedett, Sofia suttogva megszólal.
– Tudtad, hogy ha fáradt vagy, a tájszólásod sokkal erősebb?
A haja az orromat csiklandozza, eltüsszentem magam.
– Tényleg?
– Aha – feleli csendesen. – De tetszik.
Már épp elszenderednék, amikor dübögő hangok töltik meg a
szobát, mintha egy nem szívesen látott dobos költözött volna
mellénk.
Bang, bang, bang! A falhoz verődő fa hangja. A fejtámla
csapódása a falhoz, éles, női hanggal kísérve.
– Igen, igen, igen!
Felemelem a fejem és a fal felé ordítva üvöltöm.
– Hé! Nem zavar, hogy valaki aludni szeretne?
Jake zavartalanul üvölt vissza.
– Nem zavar, hogy valaki kefélni szeretne?
A dübögés folytatódik, de szerencsére a sikítozás elhal.
Sofia kuncog, ahogy magunkra húzom a takarót, valamennyire
kizárva a zajokat.
– Jézusom! – motyogom – most már komolyan saját lakás kellene.
 6

Sofia

Valamikor még napfelkelte előtt érzem, hogy Stanton ágyéka a

hátsómhoz dörgölőzik. Hatalmas keze végigsiklik a hasamon,
megmarkolja a mellem, majd ujjbegyével a megkeményedett
mellbimbómat izgatja. A hátam megfeszül, így még jobban
belesimulok a tenyerébe. Közben a vállamat harapdálja, az egész
annyira vad és izgató!
Nem vár engedélyre, de morgásommal így is megadom neki.
Varázslatos ujjai már a lábam között vannak, szétkenve a
nedvességet az ölemen. Megfogja a kezem, ujjaimmal gyengéden
körözni kezd a csiklómon.
Álmosságtól reszelős hangon utasít.
– Folytasd!
Mellkasa melege eltűnik a hátam mögül, az ágy megremeg, ahogy
mozog. A feltépődő fólia hangja hatol át a reggeli csenden, majd
Stanton visszatér mellém az ágyba. Forró bőre hozzám simul, ajkával
nedves nyomot hagyva a nyakamon, a fülem mögötti érzékeny
területet ingerli.
Lélegzetem gyors zihálássá válik, ujjaimmal erősebben
masszírozom a csiklómat, gyönyör feszíti az ölemet. Stanton ziháló
lélegzete a vállamat csiklandozza, ahogy megragadja a térdemet és
felemeli a lábamat.
Igen. Így. Most.
Kérlek, most!
Nem veszem észre, hogy beszéltem, amíg meg nem hallom a
nevetését.
– Szerintem ugyanazt álmodtuk.
 És ekkor belém hatol. Teljesen kitölt. Tökéletesen. Vaginámat
szétfeszíti kemény, vastag durvaságával. Hátradöntöm a fejem,
arcomon izgatott mosoly terül el. Stanton ajka közül hosszú lélegzet
szökik ki, ahogy lassan mozogni kezd.
Érzem a péniszét az ujjaim között, majd lassan cirógatni kezdem a
farka tövét, ahogy ütemesen kefél engem. Jézusom! Istenem!
Imádom, ahogy mozog, ahogy eltalálja a megfelelő szöget, a
megfelelő sebességet, hogy az őrületbe kergessen. Semmit nem kell
mondanom, semmit nem kell tennem. Hacsak én nem akarom,
hacsak ő nem akarja.
Kezével szorosabban fogja a lábamat, én pedig a combja felett,
kemény seggét magamhoz húzva kényszerítem, hogy még
mélyebben hatoljon belém.
Ettől felmordul.
Stanton a fülcimpámat szopogatva érdes hangon suttog.
– A rohadt életbe, Sofia! Imádlak így baszni! Mindenedet látom.
Kibaszottul gyönyörű vagy!
Egyre mélyebbre hatol bennem, ágyéka ütemesen és hangosan a
seggemhez csapódik.
– Neked is tetszik? – lihegi.
Elengedi a lábam, de továbbra is úgy maradok, túl jó érzés ahhoz,
hogy leengedjem. Ekkor ujjaival a mellbimbómat kezdi csipkedni és
csavargatni, kéjesen fájdalmas örömet okozva.
– Mutasd meg! – morogja. – Mutasd meg, mennyire jó érzés. Hogy
mennyire szereted.
Apró sikollyal mozdítom meg a csípőm, ahogy belémhatol, együtt
mozogva vele. Előredöntöm a csípőm, amikor ő hátraemeli az övét
és visszatolom, ahogy ő is előrelendül. Gyorsabban. Erősebben.
Mélyebben.
– Bassza meg! Ez az, bébi!
Lüktető, kéjes gyönyörben egyesülünk, nyögések és zihálások,
összecsapódó testek, megfeszülő izmok forgatagává válunk.
Körmöm a bőrébe mélyesztem, amikor elélvezek, nyitott számat az
ágyneműbe rejtve hangtalanul üvöltök.
Stanton a hasamra fektet, majd rám fekszik. Csípőjével még
háromszor hatalmasat öklel, szexin nyögve a hátam mögött. Érzem,
ahogy megdagad bennem a farka, keményen, forrón lüktetve, mielőtt
belém élvezne. Az érzés, a hangja, mind arra késztet, hogy elölről
kezdjük.
Néhány percig csendben zihálva, zakatoló szívvel fekszünk. Még
mielőtt legördülne a hátamról, süllyedni kezdek. Könnyedén süllyedek
a csodálatos kielégülést követő gondtalan kimerültségbe. Nem
mozdulunk, szorosan öleljük egymást, a szex utáni fűszeres illat
keveredik a forró férfitestének kényeztető melegével.
Sóhatjok, és közelebb bújok a mellkasához. Mielőtt újra álomba
merülnék, egy gondolat szalad át az agyamon.
Ehhez hozzá tudnék szokni.

•••

Az ablakon beáramló napsugár fénye és melege ébreszt fel. A

levegőben kávéillat terjeng, mellettem üres az ágy. Nem ülök fel
rögtön, sütkérezek még egy picit, élvezve az ágy puhaságát, az
ágyneműkbe ivódott férfias illatot, és a kéjes emlékeket, amik a
szemhéjam mögött lejátszódnak.
Új fejlemény, hogy együtt töltöttük az éjszakát. Egy spontán
döntés, ami… valószínűleg nem a legokosabb volt.
Mert az igazat megvallva, nagyon tetszett.
Minden tetszett benne. Hogy átkarolt, a válla az arcom alatt, a
farka bennem az éjszaka közepén. Az intim izmaim összehúzódnak
az emlék hatására, a kéjes fájdalom hatására gyengéden
megremegek. Ez a legédesebb kín. Kíváncsi lennék, hogy Stanton is
örült-e, hogy mellette vagyok. Élvezi, hogy az „övé vagyok”, ez
nyilvánvaló, de jó lenne tudni, hogy azt is szeretné…
Nem.
Tiltakozom!
Hatályon kívül helyezve!
Jogtalan tevékenység, befejezni!
Mind tudjuk, mi történik, ha a tűzzel játszunk, de én nem fogok
megégni. Olyan vagyok… mint a gyertya felett áthaladó kéz, ami nem
ég meg.
Tűzálló vagyok.
 Mert felkészültem. Bátyáim gyanakodó hangja a fülemben
visszhangzik. Kihallgattam a beszélgetéseiket, amiben olyan
barátokról beszéltek, akik inkább az előnyöket akarták kiélvezni, de
adni nem szerettek volna. Stratégiákat, hogy szabaduljanak meg egy
nő akaratos csápjaitól, aki egyre jobban rájuk tapadt. Mellékneveket,
amik a kezdeti „menő”, „csodás”, „lezser” után már „idegesítő”,
„tapadós”, „borzalmas”.
Barátságok, amik örökre megszakadtak.
Mert átlépték a határokat.
Nem én.
Nincs szükségem ilyesfajta szórakozásra. Nem vágyom hasonló
bonyodalmakra. A karrierem épp ott tart, ahol tartania kell. A
gyorsforgalmin. És jöhet bármi, akár egy orgazmus, amitől még a
társadalombiztosítási számomat is elfelejtem, ezen nem is kívánok
változtatni.
Most már céltudatosan kiugrom az ágyból, és elkezdek öltözni. Míg
a blúzomhoz nem érek. Tegnap éjjel nem néztem meg alaposan, de
tiszta rongy. A gomboknál szakadt szét, elég nagy rajta a lyuk, a
kezem, vagy akár a mellem is átférne rajta. Olyan, mint egy vörös
posztó, amivel a dühös bikát hergelték, ami a hosszú, vastag
szarvával büntetésből darabokra tépte.
Ami nem áll túl messze a valóságtól.
Ekkor észreveszek egy összehajtogatott pólót az ágy végében, a
ruháim mellé helyezve. Szürke, amire világító sárgával ráírták:
Sunshine, Mississippi.
Körültekintő.
Felkapom és bűntudatosan beletemetem az arcom, közben
hatalmasat lélegzem. Főleg az öblítő illatát érzem rajta, de a
fonalakba már Stanton illata is beépült.
Megrázom a fejem. A díjra koncentrálj, Sofia! És teljesen mindegy,
mit képzel a csiklóm, a díja nem Stanton Shaw fenséges, arany
pénisze.
Lófarokba fogom a hajam. Begyűröm a szakadt blúzomat és a
kabátomat a táskámba, hálát adva a divat isteneinek, hogy a
hatalmas táskák vannak divatban. Ezután megnézem magam
Stanton gardróbjában a tükörben. Fáradt a szemem, a hajam még
lófarokba fogva is olyan, mintha szárnyak lennének a fejemen, egy
szürke, csípőmig érő póló, ami alól egy tweed ceruzaszoknya
kandikál ki.
Ezért hívják szégyensétánynak.
Összeszedem magam, kinyitom az ajtót és kilépek a folyosóra.
A konyhaasztalnál ül, póló nélkül, csak egy tengerészkék melegítő
van rajta, kócos szőke haja idegesítően szexi. A laptopján skype-ol. A
szinte teljesen üres kávésbögréjéből ítélve egy ideje már
beszélhetnek. Kedves mosollyal köszönt, és a pulton álló
kávéscsészére mutat. Szívesen elfogadom a kínálást.
Bár a képernyőt nem látom, a hangszóróból hallható
kislányhangból pontosan kiderül, kivel beszélget.
– … és Ethan Fortenbury azt mondta, hogy férfias kezem van.
Stanton összehúzott szemöldökkel, döbbenten figyel a képernyőre.
– Férfias kezed? Hát ez nem volt túl kedves Ethan Fortenburytől.
Talán csak azért, mert tudom, kivel beszél, a hangja sokkal
halkabb, lágyabb, nyugodt és védelmező. Egész álló nap
elhallgatnám ezt a beszédet.
Hallom, hogy a lány müzlit rágcsál, majd így felel.
– Nem, ő nem kedves. Le szoktam hülyézni, de anya szerint ez
udvariatlan, ezért inkább lóánusznak hívom, mert az is!
Stanton felnevet.
Jake sétál be a konyhába, farmert és kék, kigombolt inget visel.
Elsétál Stanton széke mögött, fél szemmel a képernyőre pillantva.
– Szia, Jake! – kiabál egy vékony hang.
Jake rámosolyog.
– Jó reggelt, Napfény! – Stanton mesélte, hogy Jake Napfénynek
hívja Presley-t, mert a várost is így hívják, ahol él, és mert a kislány is
az.
Jake leül mellém a pulthoz, tölt magának egy csésze feketekávét,
majd tetőtől talpig végignéz.
– Szép ruha!
Kinyújtom rá a nyelvem.
Egy vékony, hosszú lábú szőkeség sétál ki Jake szobájából, sokkal
jobban néz ki a teveszínű ruhájában és hozzá illő cipőjében, mint
bármely más nő egy végigivott és végigszexelt éjszaka után.
Hangos szex.
Alig néz Jake-re, ahogy az ajtó felé veszi az irányt.
 – Szia!
Jake úgy tűnik, hasonlóan érez.
– Még találkozunk!
Újra belekortyolok a reggeli drogomba.
– Kedves lánynak tűnik.
Felnevet.
– Kikísérte magát, ezzel mindenképpen jó pontot szerzett nálam.
Talán még újra találkozunk.
Jake fogja a kávéját és visszavonul oda, ahonnan jött.
– Szóval mi történt Ethan Fortenburyvel? – kérdezi Stanton a
lányát.
– Ó! Megmondtam neki, ha nem fog békén hagyni, a férfias
kezemet a torka köré fonom. Azóta nem piszkált.
Stanton dörmögő nevetése halk, lágy, és telve van büszkeséggel.
– Az én lányom!
– Meg kell keresnem az edzőcipőmet, apu! Itt van anyu! Puszi!
Szeretlek!
Stanton csókot dob a képernyő felé.
– Én is szeretlek, kicsikém!
Mindjárt leesik rólam a bugyim. Nem kellemetlen a fájdalom, ami a
méhemben kezd lüktetni; hirtelen, szenvedélyes vágy, hogy
gyerekem legyen ezzel az emberrel. Teljesen ösztönös, zsigeri, de
szerencsére az agyammal gondolkodom, nem a petefészkeimmel.
Azt viszont elismerem, hogy ez nem egyszerű.
Belekortyolok a kávémba, a hangszóróból kiáradó hang
megváltozik. Sokkal érettebb, és erősen tájszólásos.
– ’Reggelt, Stanton!
– ’Reggelt, drágám!
– Nos… lenne valami… – Feszült szünet következik, majd
folytatja. – Valami, amiről nagyon fontos lenne beszélnünk…
Közben elmutogatom Stantonnak, hogy fogok egy taxit, és
hazamegyek.
Kis türelmet kérve ő is felemeli a mutatóujját.
– Jenny, tudnád tartani egy percet?
Lecsukja a laptop fedelét.
– Ne taxizz, Soph, elviszlek.
Egy kézlegyintéssel utasítom el az ajánlatát.
 – Ne, van elég dolgod, nem nagy ügy.
– De, nekem nagy ügy. Csak várj, két perc múlva indulhatunk. –
Ezután újra Jennyhez fordul. – Bocsánat! Mit szeretnél mondani?
A nő habozva folytatja.
– Most nem érsz rá, Stanton?
– De – nyugtatja Stanton –, most jó. Csak egy barátomat majd
haza kell vinni. Gyerünk, mondd, mi az a nagy hír?
Vár. És esküszöm, hallom a beszélgetés másik végén a hatalmas
sóhajt… majd inába száll a bátorsága.
– Tudod, mit? Még várhat! Társaságod van, nekem meg el kell
vinnem Presley-t edzésre.
– Biztos?
– Igen, minden rendben – feleli. – Majd… ööö… később felhívlak.
Semmi… semmi sürgős.
Stanton szemében bizonytalanság csillan fel, de beleegyezik.
– Rendben! Akkor szép napot!
– Neked is!
Néhány gombot megnyomva lekapcsolja a laptopot, majd
lehengerlően rám mosolyog.
– Jó reggelt!
Stantonnal még sosem töltöttük együtt a reggelt. Nem rossz érzés,
csak… új. Valami más.
A kávéscsészémet felemelve üdvözlöm.
– Jó reggelt!
– Felkapok egy pólót, hozom a kulcsokat és hazaviszlek.
A házam előtt állunk meg, Stanton nem állítja le a motort,
nyilvánvalóan nem akar feljönni. Amivel semmi bajom. Elsimítok egy
hajtincset az arcomból.
– Köszönöm a menetet!
Biccent egyet.
– Szivi. Én is köszönöm a menetet – kacsint egyet –, a tegnap
estit.
Felnevetek.
– Seggfej!
Amikor kiszállok az autóból és becsukom magam mögött az ajtót,
kiszól nekem.
 – Hé, ne feledd! Háromkor meccsünk van. A Turkey Thickett
Pályán Michiganben.
Majdnem minden cégnek játszik csapata a Washingtoni Ügyvédek
Koedukált Softball Ligájában, és a miénk egész jól szerepel az idei
bajnokságban. Jó vagyok sportokban – erről a bátyáim gondoskodtak
–, de tudatosan is csinálom, mivel az olyan sportok, mint a golf, a
tenisz és a rakett olyan ajtókat is megnyithatnak a karrieredben, amik
máskülönben zárva maradnának. Minden csak kapcsolatokról szól.
Integetve hátrébb lépek.
– Ott leszek!
Mikor Stanton elindul, az utcán állok és figyelem, ahogy az autója
eltűnik a szemem elől. Fájdalmas… valami fura érzés szorítja a
mellkasomat. Beleszagolok a pólójába. Újra.
Nem jó.
Futás. Most erre van szükségem. Ki kell izzadnom az alkohol
utolsó cseppjét is, és szinte függőként vágyom rá, hogy endorfinnal
telítődjön a fejem. Írok Brentnek, aki kicsivel lejjebb, az utcában lakik,
hátha szeretne csatlakozni. Majd besétálok az épületbe, ahol a
hetvenkilós, fekete-karamellszínű szerelmem köszönt: a rottweilerem,
Sherman.
Mint egy tank.
Anyám egész életében rettegett a kutyáktól, ezért
gyerekkorunkban nem is volt. De mikor saját lakásom lett, a
gyerekkori álmomat beteljesítve a legnagyobb, legerősebb kutyát
költöztettem magamhoz. Mivel sokáig dolgozom, egy kutyasétáltatót
alkalmazok, aki naponta háromszor-négyszer elviszi Shermant a jól
megérdemelt futkározására, így nem gond, ha éjszaka nem vagyok
otthon. De ő az én kicsikém és én vagyok az anyucikája, ezért attól,
mert a fizikai szükségletei ki lettek elégítve, a szívet gyönyörködtető,
imádni való barna szeme mindig felcsillan, amikor meglát.
Jó ideig vakargatom a füle tövét és a pocakját.
Majd bedugom a telefonomat a hangszóróba és felhangosítom a
zenét. Szükségem van valamire, ami felráz. Valami lendületes
zenére. Still Standin a nagyszerű Elton Johntól, ismétlésre állítva. Bár
anyám félt a kutyáktól, a zenei ízlésünk nagyon hasonló.
Tinédzserként az első napján az Egyesült Államokban a Tiny dancert
hallgatta, azóta is szereti Elton John zenéjét. Mindig ő szólt a
háttérben, ő gyerekkorom zenéje. Bármikor, amikor lehetőségem van,
elmegyek a koncertjeire.
Már az első kórus után jobban érzem magam, a ritmusra táncolva
felveszem a fáradt rózsaszín sportmelltartómat és a fekete
futónadrágomat. A nappaliban nyújtok, amikor Brent benyit az ajtón,
szintén futóruhába öltözve. Kék Under Armour pólót visel, ami kiemeli
a felsőtestén domborodó izmokat, fekete nadrágot és a fémprotézist,
amit futáshoz szokott felvenni.
Bár tudok Brent balesetéről, és hogy mit veszített vele, mindig
szinte sokkot kapok, amikor meglátom a kemény fémet a bal térde
alatt. Nehéz elképzelni, milyen kínlódásokkal kellett szembenéznie,
milyen kihívásokkal kellett megbirkóznia, mégis milyen nagyszerű és
dinamikus személyiséggé vált.
Röviden végigmér, majd oldalra billenti a fejét.
– Még állunk? Valakinek tényleg kell ma a kíséret.
Brent jól ismer.
– Későn értél haza, vagy nem is voltál itthon? – kérdi.
Felkapom a kulcsomat és kimegyünk a Memorial Parkba, a város
legjobb futópályájára. A tegnap éjszakai eső után a levegő forró, de
száraz. Káprázatos nyári napunk van.
– Stantonnál aludtam – bököm ki végül.
Kikerekedik a szeme.
– Tényleg?
– Túl késő volt – magyarázom.
– Aha.
– Fáradt voltam – folytatom.
– Mmm…
– És esett is! – bizonygatom elkeseredetten.
Bólint, kisfiús kék szemében látom, hogy mindent ért.
– Tudom.
Ügyvédként fontos, hogy tudd, miként tereld el a szemtanú
figyelmét. Hogy vedd rá, hogy ne foglalkozzon valamivel. Most is ezt
teszem.
– És hogy ment a te randid?
Brent fondorlatosan elvigyorodik.
– Egy úriember sosem beszél a hódításairól.
 Egy csendesebb napon az irodában az üres órákat a felháborító
történetei ecsetelésével tölti ki. A színésznő, aki leszopta az autóban,
miközben odakint paparazzik tucatja várta, hogy fotókat készítsen
róluk. Az örökösnő, aki imádta a veszélyt, és akit egy tizenhatodik
századi kastély csillárjába kapaszkodva dugott meg. Nem mindegyik
sztorijában van szex, de azok a kedvencei.
– Egy úriembert sem látok itt.
Kitör belőle a nevetés.
– Jó meglátás! Csak annyit mondok, hogy reggel remegő lábakkal
ment tőlem haza.
A Washington-emlékműtől indulunk, bemelegítő tempóban,
egymás mellett, de óvatosan, hogy kikerüljük a többi futót,
kerékpárost és görkorist. Washingtonnak fiatal, aktív és – legalábbis,
ahol én lakom – vonzó lakói vannak. Szinte szemmel látható a
rivalizálás, csakúgy, mint a szmog Los Angelesben. Mindenki a
csúcson akar lenni, készen arra, hogy fellépjen oda, vagy lelökjön
onnan valakit.
Ha a sóvárgás jó, Washingtonban a hatalom a király, és mindenki
tolong, hogy legalább egy kis szeletet megszerezzen a tortából.
A lépéseink határozottak, légzésünk nehéz, de egyenletes.
– Mit gondolsz az arcszőrzetről? – kérdezi hirtelen Brent.
A puha, fiatalosan szép arcára nézek, ami már többször bajba
keverte, és megrántom a vállam.
– Attól függ, kinek az arcán. Miért?
Megdörzsöli az állát.
– Arra gondoltam, hogy szakállat növesztek. Talán a gimnazista
lányok akkor nem buknak majd rám.
Elnevetem magam az indokon.
– Szerintem jól állna neked a szakáll.
Néhány perc elteltével a Jefferson-emlékmű tűnik fel a szemünk
előtt. Azt gondolom, hogy amikor a szobrok helyén gondolkodtak,
valakinek nem Thomas Jefferson volt a kedvence, mert a semmi
közepén áll. Elkülönítve. Ami a látogatókat illeti, Jeffersonnal
alaposan kibasztak.
– És… mi a helyzet Stantonnal és veled? – próbálkozik Brent.
A szemem sarkából megpillantom az arckifejezését, ami
megállásra késztet.
 Aggodalom.
Kényelmetlenül barátságos aggódás, mintha feszítené valami, amit
elmondana, de ezzel legszívesebben megtartaná magának.
– Mondott neked valamit rólam?
Egy másik lecke, amit a csélcsap bátyáimtól tanultam. A pasik
pletykálnak.
– Nem, nem mondott semmit. Én csak… tisztában vagy vele, hogy
Stanton… érzelmileg elkötelezett?
– Ez az, amit leginkább szeretek benne. Kinek van ideje valódi
párkapcsolatra?
Most már egymás mellett gyalogolunk, hogy megnyugodjon a
lélegzetünk.
– De tudod, hogy… családja van?
– Persze hogy tudom, Brent! Folyton Jennyről és Presley-ről
beszél. Az asztalán is van egy fotója róluk, a lakása pedig tele van
velük.
Van pár kép, amin Stanton közel hajol Jennyhez, aki egy kórházi
ágyon fekszik és újszülött babájukat tartja a kezében egy rózsaszín
takaróba bugyolálva. Stanton és a kis szőke copfos lány egy fényes,
pink bicikli mellett állva ünneplik az első biciklizést. Stanton, Jenny és
Presley együtt ülnek egy óriáskerékben, szélesen mosolyogva. Mind
a hárman jól fésültek és elegánsak, mint a Dresden Dolls déli
változatai.
Brent a kezével gesztikulál.
– Én személy szerint azt gondolom, hogy Stantonnal jó páros
lennétek. És hé, még a monogramodat sem kellene megváltoztatnod!
Nevetve rázom a fejem.
– Te vagy az egyetlen heteró srác, akiről tudom, hogy tudja, mit
jelent az, hogy monogram, és még mondatba foglalva is képes
használni.
– Így szoktam csajozni – vonja meg a vállát. – Én csak… én csak
nem szeretném, ha sérülnél, Sofia. Bár… ez akaratlanul is
megtörténhet.
Brent egy playboy, de nem egy rohadék. Voltak egyéjszakás
kalandjai és olyan barátnői, akik készek voltak egy szinttel feljebb
lépni, miközben ő inkább a kapcsolatuk aktuális szintjén maradt
volna. Amikor azoknak a kapcsolatoknak vége lett, és az érzelmek
elkerülhetetlenül sérültek, ő mindig rosszul érezte magát, sőt,
bűntudata volt.
Szeretettel megrángatom a pólója ujját.
– Hálás vagyok, de minden rendben! Ez a barátság extrákkal nagy
előnye, senki nem ragaszkodik a másikhoz.
Brent visszamosolyog, majd újra futni kezdünk.
– Tisztán önző okokból megjegyzem, hogy durva lenne, ha az
irodában emiatt elszaródna az egységünk.
– Egységünk?
Könyökkel oldalba lök.
– Igen! Seggeket rúgunk szét és pusztítjuk az ellenséget. Olyanok
vagyunk, mint a Bosszúállók. Mi vagyunk a jók.
– Óóó! – megyek bele lelkesen a játékba. – Lehetek én Thor?
Mindig is imádtam a kalapácsát.
Megütögeti a fejem.
– Dehogy, te szegény, bolond leány! Te vagy a Fekete Özvegy,
Jake Hulk, Stanton Amerika Kapitány.
– És ki vagy te?
Fémből készült műlába csak úgy kong, mikor megkocogtatja az
ujjával.
– Én vagyok Vasember.
Felemelem a középső ujjam.
– Csak egy javaslat: talán jobb eséllyel nem kedvelnének a
középiskolás lányok, ha leszoknál arról, hogy képregényhősökhöz
hasonlítsd magad.
Elgondolkodva rágcsálja a szája szélét.
– Lehet, de ez nem fog megtörténni.
Újra elnevetem magam, de egyetértek vele.
– Akkor legyen az arcszőrzet!

•••

Vasárnap korán reggel ébredek és készítek magamnak egy nagy

adag pão de queijót, azaz brazil sajttekercset. Igyekszem minden
héten készíteni, mert imádom a leveles tésztáját és a meleg, nyúlós
közepét, reggelire egyszerűen tökéletes.
 Épp a forró sütiket veszem ki a sütőből, és teszem ki a
konyhapultra hűlni, amikor valaki kopogtat az ajtón. Mikor kinyitom,
Stanton – egy vadiúj golftáskával a hátán – és Jake állnak a lépcsőn.
– Sziasztok! – köszönök nekik, és szélesebbre tárom az ajtót.
– Dögös tanárnő, készen áll tanítani engem? – kérdezi Stanton,
miközben Sherman igyekszik megnyalni az arcát.
– Készen állok, akarom és képes is vagyok rá. Jake, te is eljössz
velünk golfozni?
– Nem, és csak a sajtgolyócskák miatt jöttem.
Miközben kávét öntök Stantonnak és Jake-nek, újabb kopogás
hallatszik az ajtómon. Ezúttal Brent az.
– Szia!
– Jó reggelt!
Besétál a nappalimba, és bár már sejtem a választ, azért
megkérdezem.
– Mit keresel itt ilyen korán?
– Vasárnap van – magyarázza, mintha ettől tudnom kellene a
választ. – Sajtgolyók.
A hagyományok így válnak hagyománnyá.
Körülüljük az asztalt, már a reggeli végénél járunk, amikor Stanton
feldob egy golyót a levegőbe, hogy Sherman elkapja.
– Soph, a kutyád egyre kövérebb.
Megsimogatom Sherman hátát és a védelmére kelek.
– Nem is kövér! Csupán… erős a csontozata.
Brent vizsgálódva dönti oldalra a fejét.
– Nem is tudom! Szerintem Stantonnak igaza van. Talán
gyakrabban kellene mozognia. Ugye nem akarod, hogy a többi kutya
Hájas McPuffancsnak csúfolja őt a kutyafuttatóban?
Rosszallóan nézek rájuk.
– A kutyasétáltatóm naponta háromszor viszi le.
– Szerintem nem fizetsz neki eleget – gonoszkodik.
A férfiak nyersen szókimondók. Sőt, aljasok. Egy tárgyalóteremben
ez a három pasas a tapintat és a személyes varázs megtestesítője.
De barátok közt keményen odacsapnak. Talán azért, mert fiúkkal
nőttem fel, van valami az őszinteségükben, ami vonzó számomra.
Kényelmesen egyszerű.
 Ez az XY kromoszómával együtt járó egyenesség, ami Stanton
következő hozzászólását is eredményezi.
– Más is észrevette, hogy az a szemétláda Amsterdam tegnap
softballmeccs közben végig Sofia fenekét bámulta?
– Én igen! – emeli fel Jake a kezét.
– Mintha a rák gyógyításának a receptje lett volna ráírva – teszi
hozzá Brent.
Richard Amsterdam szerződésekkel foglalkozó ügyvéd a neves
Daily & Essex irodánál, amelyiknek a csapata tegnap játszott és
veszített. Késő harmincas éveiben jár, sikeres, vonzó, és úgy hírlik,
bármit megkefél, aminek pulzusa van.
– Tetszhetett neki, amit látott – állok fel, hogy elvigyem a koszos
tányérokat a mosogatóba. – A meccs után randira hívott. Vacsora és
előadás.
– Ah! – bólint Brent. – Vacsora és előadás. Klasszikus kódok az
alkoholra és az orgazmusra.
– Nem bírom Dicket – böki ki Jake az utolsó sajttekercset
rágcsálva. – Úgy cserélgeti a titkárnőket, ahogy én az óvszert. Nem
tudok megbízni egy olyan emberben, akinél ilyen nagy a fluktuáció
ebben a gazdasági helyzetben. Valami nem tiszta ott.
– Mit feleltél neki? – kérdez rá rosszallóan Stanton.
– Hogy túlságosan elfoglalt vagyok. Ami igaz is, hiszen
golfleckéket kell adnom.
Felcsillan a szeme.
– Ó! Remek!
Nem hagyhatom ki ezt az esélyt.
– Pontosan miért olyan jó?
Szája széle szemérmes, féloldalas mosolyra görbül. Forró,
bizsergető érzés tör rám bizonyos helyeken.
– Jobbat is tudsz ennél, Soph!
 7

Stanton

Szerda reggel a szövetségi ügyész irodájában ülök, egy alapvető, de

izgalmas tevékenységet folytatva, ami megakadályozza, hogy az
igazságügyi rendszer fogaskerekei csikorogva megálljanak: a
vádalku. Ez egy megszokott, mindennapos felelősség, az izgalmas
része akkor jön, mikor elkezdünk alkudozni. Tudom, hogy a
védencem bűnös, és ezt az ügyész is tudja, az én feladatom az, hogy
meggyőzzem, elégedjen meg a könnyű győzelemmel. Hogy az
adófizetőknek megspórolt idő és pénz megéri az enyhébb vádat és a
kisebb büntetést.
Követem Angela Casellót, egy alacsony, vörös hajú bombázót a
tömött folyosón.
– Közös érdeklődésű embereket hoz össze, embereket, akik
különleges fizikai adottságokat keresnek a partnerükben, viszont
nincs idejük keresgélni a lehetséges jelöltek között – magyarázom.
A diplomácia legfelsőbb szintje. Ismertebb nevén hazudozás.
– A pasas egy strici – érvel Angela. – Attól, mert gazdag, még nem
lesz kevésbé strici.
– Partnerközvetítő.
– Ha! – ellenkezik, nem lassítva fürge léptein. – Legközelebb majd
azt próbálja bemesélni nekem, hogy a drogdílerek gyógyszerészek?
Nem is rossz ötlet, a jövőben talán ezt is felhasználhatom.
– Nézze – dőlök a falnak, kényszerítve Angelát, hogy megálljon
mellettem –, nem kiskorú lányokkal dolgozik, nem lépi át az
államhatárt, zaklatásért nem jelentették fel. Ő csak egy kishal,
Angela, egy ártatlan kishal, ráadásul mindenki beleegyezéssel vesz
részt az ügyleteiben. A cápákat kellene levadásznia. Ha most
Nevadában lennénk, még ügy sem lenne belőle.
– Ha az ügyfele okosabb lenne, Nevadában bonyolítaná az
üzleteit.
– Adóbefizetés elkerülése miatt vállalja a felelősséget – ajánlom fel
–, de akkor a kerítés vádját ejtsék.
– Ja, persze, mert a piszkosul gazdagok által elkövetett pénzügyi
bűnügyek társadalmilag elfogadottak. A szexuális bűnelkövetőkre
viszont csúnyán néznek, legalábbis, ha lelepleződnek.
Néha a legjobb válasz az, ha nincs válasz. Kivárok.
Angela felsóhajt.
– Szerencséje van, hogy jobban kedvelem, mint az ügyfelét, Shaw.
Elfogadjuk az adófizetés elkerülését. De börtön jár neki, ne
szórakozzunk itt próbaidővel meg háziőrizettel.
– Alacsony biztonsági fokozatú létesítmény, és megegyeztünk.
Kezet rázunk.
– Még a héten elküldöm az irodájába az iratokat.
– Maga a legjobb, Angela.
Kacéran megérinti a vállamat.
– Minden ügyésznek ezt mondja.
– Csak, ha csinos az illető.

•••

Visszatérve az irodámba kinyitom az aktatáskámat és kiveszem

belőle a strici anyagát, és a tegnapi postát, amit ma reggel kaptam fel
otthon, mikor dolgozni indultam. Leülök, kávét készítek és átnézem.
Szemét, szemét, számla, szemét… egy boríték felkelti az
érdeklődésemet.
Ötször hetes, fehér, kézzel írott gyöngybetűkkel címezték nekem…
a feladók Jenny szülei.
Felnyitom és kihúzom belőle az elefántcsontszínű lapot.
Mintha atombomba robbanna a fejemben.
Az agyam porrá égett, mert alig tudom értelmezni a szavakat.
Számítunk megtisztelő jelenlétére…
Jenny Monroe…
 James Dean…
Június…
Esküvő…, esküvő…, esküvő…
– Ez meg mi a fasz?
Ez felkelti Jake érdeklődését, felém fordul a székében ülve.
– Baj van?
Próbálom megérteni, egy értelmes magyarázatot keresek.
– Te küldted? Ez valami vicc akar lenni?
Jake magára mutat.
– Úgy ismersz engem, mint aki vicceket gyárt? Magától?
Igaza van. A viccelődés nem az ő műfaja.
Brent viszont… Ez egyenesen rá vall.
Felugrom a székemből, berontok Brent és Sofia irodájába.
– Szerinted ez olyan kurva vicces?! – üvöltök rá keményen és
kétségbeesetten.
Kikapja a levelet az ujjaim közül.
– Nem tudom, miért gondolod, hogy az. Az elefántcsontszín nem
különösen vidám szín.
Majd elolvassa.
– Azta! – pillant rám óvatosan, majd vissza a meghívóra, ezután
motyogva megismétli. – Azta!
Sofia feláll az asztalától.
– Mi az? Miért ismételgeted, hogy azta?
Brent átnyújtja neki a meghívót. Felismerés csillan a szemében.
– Mi a… szar?
A homlokom izzadni kezd, a mellkasom szorít, mintha
pánikrohamom lenne. Felkapom a levelet, majd Brenttel és Sofiával a
nyomomban visszarohanok az irodámba. Üvöltöznöm kell valakivel.
És már tudom is, hogy kivel.
Beütöm az ismerős számot a telefonomba, de a vonal túlsó végéről
hallható hang lenyugtat.
– Presley?
– Szia, apu!
– Miért nem vagy iskolában? – Mississippiben egy órával
kevesebb van, de akkor is már az iskolában kellene lennie.
– Ma szünet van. A tanárok továbbképzésen vannak.
– Hol van anyu?
 – Készülődik, dolgozni megy.
Suttogás, motyogás hallatszik a háttérben, majd újra a lányom
hangját hallom.
– Anyu azt mondja, késésben van, de vissza fog hívni.
Szerintem meg nem.
– Presley – sziszegem –, mondd meg anyádnak, hogy azonnal
jöjjön a kibaszott telefonhoz.
Hirtelen csend, majd szinte néma suttogás.
– Azt akarod, hogy ezt mondjam neki?
– Igen, szó szerint ezt – sürgetem. – Nem fogsz bajba kerülni.
Kicsit túlzó lelkesedéssel a hangjában elkiáltja magát.
– Anyu! Apu azt üzeni, hogy gyere a kibaszott telefonhoz!
Hallom, ahogy Jenny a telefonhoz rohan.
– Neked elment az eszed?! – visítja pár másodperccel később. –
Arra biztatod a lányodat, hogy káromkodjon? Most fejezem be!
– Már rég befejezted! – Nem türtőztetem tovább magam. – Mi az
ördögöt tartok a kezemben, Jenn?
Természetesen nem látja, hogy mi van a kezemben – nem a
legjobb szöveggel nyitottam –, de nehéz logikusan gondolkodni,
amikor épp tökön rúgtak.
– Nem tudom, Stanton, hogy mi az ördögöt tartasz a kezedben.
– Egy kicseszett esküvői meghívót.
Meglepetten kapkodja a levegőt.
– Édes istenem! – majd nem nekem címezve a mondanivalóját,
felmordul. – Anya! – Érthetetlen vitatkozás éles és dühös szavai
hallatszanak, majd újra hozzám kezd beszélni. – Stanton?
Egyre erősebben szorítom a telefont.
– Itt vagyok!
Jenny hatalmasat nyel.
– Ez az a hír, amit hétvégén szerettem volna elmondani neked.
Férjhez megyek, Stanton.
Mintha egy másik nyelvet beszélne: hallom a szavait, de semmi
értelme annak, amit mond.
– Rohadt kurva!
– El akartam mondani… – tör ki belőle.
– Mikor? Mikor az aranylakodalmatokat ünneplitek?
Próbál megnyugtatni.
 – Tudom, hogy dühös vagy…
De nem tudok leállni.
– Ez most olyan kibaszottul távol áll a dühöstől, hogy az ijesztő! –
Újra elolvasom a meghívót. – És ki a szent szar az a James Dean?
Különben is, milyen név az, hogy James Dean?
Brent épp ezt a pillanatot választja, hogy finoman közbeszóljon.
– Az egyik legjobb amerikai színészt is így hívták. Legjobb filmjei a
Haragban a világgal és az Óriás, Elizabeth Taylorral…
– Elizabeth Taylor – sóhajt fel Jake – fiatal korában rettentő dögös
volt.
Nem is figyelek oda az ostoba fecsegésükre, arra koncentrálok,
amit Jenny mond.
– Néhány hónapja találkozgatunk. Három hete kérte meg a kezem.
Egy nyugtalanító gondolat ötlik fel bennem és szalad ki hirtelen a
számon.
– Terhes vagy?
Jenny hangján érezni, hogy megbántódott.
– Ezt meg miért kérdezed? Szerinted egy férfi csak azért venne el,
mert teherbe estem?
– Nem, de közted és a nővéred közt…
– Ne emlegesd a nővéremet! – üvölt most már ő is. – Ne, amikor a
te bátyád egy lakókocsiban él és marihuánát árul középiskolás
gyerekeknek!
Belerúgok az asztalomba.
– Nem az elcseszett Carterről vagy Rubyról akarok beszélni! Arról
a nevetséges elképzelésről akarok beszélni, amit kitaláltál! – Újabb,
még rosszabb gondolat suhan át az agyamon. – Ismeri… Presley-t?
Lassan lélegezve, bűntudattal suttogja.
– Találkozott vele, igen. Néha elkísér minket a parkba.
– Halott ember!
Halott. Vége. Kész. Az összes tökéletes gyilkosság, amiről
korábban beszélgettünk, egyszerre játszódik le a fejemben, és
elképzelem, hogy mindegyiket elkövetem James kibaszott Deanen.
– Ne üvölts velem! – visítja.
– Akkor ne legyél hülye! – vágom rá.
Eltartom messze a fülemtől a telefont, mert Jenny erős hangja
azzal fenyeget, hogy beszakítja a dobhártyámat.
 – Rendben! Üvöltözni akarsz? Akkor üvöltözzünk mind a ketten jó
hangosan, Stanton, mert az biztosan mindent megold!
Sofia szalad az asztalomhoz, és mérgesen lefirkant valamit egy
cetlire.

Elég! Végy nagy lélegzetet! Ne

bántsd, az nem vezet sehová!

Az orrcimpám kitágul, az arcom sziklaként megkeményedik. De

lehunyom a szemem és azt teszem, amit kér: visszanyelem azt a
rengeteg sértést, ami már a nyelvem hegyén volt.
– Sajnálom, hogy kiabáltam. Én csak… próbálkozom, de átkozottul
nehezen tudom ezt elfogadni. – A hangom minden szónál egyre
hangosabb lesz. – És ha belegondolok, hogy valami szemétláda, akit
nem ismerek, a lányom körül sertepertél…
– Igenis ismered! – szól közbe Jenny, mintha ez bármin is javítana.
– Együtt jártunk vele gimibe, csak ő egy évvel fiatalabb. És akkor
még Jimmynek hívtuk. Jimmy Dean, a focicsapat mindenese volt.
Szavai elérik a céljukat, felsejlik előttem egy vékony, sötét hajú,
szódásüveg-szemüvegű srác képe.
És újra kiabálunk egymással.
– A vízhordó fiúval? Te hozzá akarsz menni az elcseszett vízhordó
fiúhoz?
A tombolásom széléről hallom, ahogy Brent megjegyzi.
– Elveszíti.
Jake lenyűgözve figyel engem.
– Teljes összeomlás.
– Ssss – csitítgat Sofia.
De én már belelendültem.
– Kolbászkának neveztük, mert olyan kicsi volt a pöcse! Ő
szedegette össze a szuszpenzorokat a földről! Az isten szerelmére,
te voltál a bálkirálynő! A bálkirálynők nem azért nőnek fel, hogy
hozzámenjenek a vízhordó fiúhoz!
– Nem beszélek veled, ha ilyen vagy! Teljesen elment az eszed! –
vág vissza Jenny.
– Te tetted ezt velem! Összepakoltad a golyóimat, teljesen elvetted
az eszemet!
Sofia újabb cetlit tol az arcomba.
 Szedd össze magad! Készíts
tervet! Alakíts ki egy álláspontot,
különben elveszíted!

Az utolsó mondat az, ami képen csap, épp időben. Megdörzsölöm

az arcomat, mélyeket lélegzem. Úgy érzem magam, mintha
lefutottam volna egy maratont.
Jenny hangja hideg, mint a jég.
– Dolgoznom kell menni. Ezt később megbeszéljük.
– Hazamegyek – vetem oda.
Pánikba esik. Szinte látom, ahogy repdes a karjával, mindig ezt
csinálta, amikor mérges volt.
– Nem! Nem, Stanton, te Washingtonban maradsz és…
lenyugszol. A következő három napban tizenkét órás váltásban
dolgozom. Semmi időm nem lesz találkozni veled.
– Holnapra otthon vagyok. – Nem adom fel. – Kapsz 24 órát, hogy
elmondd James Deannek, milyen borzalmas hibát követtél el.
– Különben? – kötözködik.
– Különben megölöm – közlöm vele egyszerűen. – Istenre
esküszöm, vagy szakítasz vele, vagy egy átkozott hullával kell majd
töltened a nászéjszakádat.
– A nekrofília lejárt lemez – jegyzi meg Brent.
Jenny bontja a vonalat.
Az asztalra csapom a telefont és a székembe zuhanok.
– A fenébe! – túrok bele a hajamba. – A kurva életbe! A csajom…
a csajom férjhez megy.
Csupán ekkor, amikor nyugodtan és hangosan kimondtam ezeket a
szavakat, akkor mar belém. De mielőtt elöntene a fájdalom, Sofia
felháborodva felmordul.
– Mi a túró volt ez? – kérdezi gúnyosan.
– A Jégember olvadozik – válaszolja Jake.
Soph figyelmen kívül hagyja a megjegyzést, karját összekulcsolva,
kemény tekintettel lép közelebb hozzám.
– Bűnügyi védőügyvéd vagy, Stanton. Profi módon tudsz vitázni.
Mégis ez volt a legszánalmasabb vita, amit valaha hallottam!
– Ez nem egy per, Sofia! Ez az én életem!
Széttárja a karját.
 – Az egész világ egy nagy bíróság… és mi mind… vádlottak
vagyunk.
Brent a szemöldökét ráncolja.
– Szerintem nem jól idézted.
– Komolyan azt hiszed, hogy nyersz valamit azzal, ha felhívod és
üvöltözöl vele? Ezzel csak magadnak okozol gondot. Ha engem
hülyéztél volna le, biztosan elküldelek a picsába.
– Nem tudom, hogy gondoltam, jó? – Majd kicsit több
megvetéssel, mint terveztem, kibukik belőlem. – Különben is, Jenny
nem olyan, mint te vagy!
De Sofia nem zavartatja magát.
– Nyilvánvaló, hogy egy kicsit azért hasonlítunk, mivel ő is rád
csapta a telefont. De most a legfontosabb kérdés, hogy mit tervezel
tenni?
Igaza van. Szembe kell néznem ezzel az egésszel, fel kell
építenem a saját ügyemet, alá kell támasztanom a saját állításaimat,
el kell takarítanom a saját szemetemet. Oda kell mennem Jennyhez,
minél előbb, annál jobb, és meg kell győznöm, hogy ne menjen
férjhez. És ezt Washingtonból nem tehetem meg.
– Haza kell mennem. Találkoznunk kell, szemtől szembe. Rá kell
jönnöm, hogy mi a franc folyik itt. És rendbe kell hoznom.
Sofia a vállamra teszi a kezét.
– Egyszerre csak egy lépést szabad tenni. Építsd fel az ügyet. A
saját oldaladra kell állítanod. Legyél elbűvölő. Légy… saját magad.
Felállok.
– Lemegyek a személyzetishez, szabadságot veszek ki. –
Hármójukra nézek. – Addig tudtok helyettesíteni?
– Persze!
– Hogyne!
Jake biccent.
Mielőtt kilépnék az ajtón, Sofia utánam kiált.
– Stanton!
Visszafordulok. A tekintete bátorító, de a mosolya erőltetettnek
tűnik.
– Sok sikert!
Bólintok. Majd nem tétovázom tovább, elindulok.
 8

Sofia

Fel sem emeltem a fejem a laptopomból, mióta beléptem az ajtón. A

magassarkúm az ajtó mellé dobva hever, a nedves, bézs
ballonkabátom a virágos karosszéken figyel, ahova ledobtam, az
esernyőm a sarokba állítva csöpög. Sherman az ablak előtt
heverészik, hatalmas barna szemével az ablaküvegen végigsiető
esőcseppeket figyeli. Elton Greatest Hits 1970–2002 lemeze szól,
miközben indítványt írok, hogy egy bizonyítékot nem fogadunk el, egy
másikat azért, hogy helyszínt lehessen változtatni, illetve egy
harmadikat, amiben a körzeti ügyésznek válaszolok, aki egy nagyra
becsült lobbistának a tizenhét éves gyerekét szeretné kábítószer
fogyasztásáért és terjesztéséért felnőttként bíróság elé állítani.
A tarkóm csak úgy ropog, mikor körözök párat a fejemmel, hogy
ellazítsam a megmerevedett izmaimat. Leteszem a laptopot magam
mellé a kanapéra és megdörgölöm a vállamat, amikor Elton felüvölt:
„Szerelmet akarok!”
Ekkor végre elgondolkodom azokon a dolgokon, amiket munkával
akartam elhessegetni a fejemből.
Stanton elmegy. Mississippibe megy, hogy harcoljon a „csajáért”.
Semmi bizonytalanság nem volt benne, sosem hagyná, hogy
Jenny Monroe valaki másnak a felesége legyen. Hajthatatlan és bátor
volt, annyira céltudatos, amilyennek még sosem láttam. És kétség
sem fér hozzá, hogy elmegy hozzá, hogy emlékeztesse mindarra,
amit már nyilvánvalóan elfelejtett.
Elképzelem, ahogy beviharzik az ajtón, felemeli a nőt az erős,
kidolgozott karjával, mint Tarzan az ő Jane-jét, majd az
ellenállhatatlan mosolyával és vonzerejével meggyőzi, hogy adjon
neki még egy esélyt.
És amikor megkapja, mert biztos vagyok benne, hogy megkapja,
vége a kapcsolatomnak Stantonnal.
Becsukom a szemem. A gyomrom görcsben van, és valami nagyon
súlyos telepedett a mellkasomra. Ezt szoktam érezni, amikor túl
hosszú távot úszom a medencében.
Nem vagyok már tapasztalatlan ebben a témában. Huszonnyolc
éves szingli nő vagyok. Sok egyéjszakás kapcsolatom volt már. A jogi
egyetemen ezzel csaptuk el az időt. Kielégíti a szükségleteidet,
jókedvre derít és segít koncentrálni.
Szó szerint mindenben kisegítettük egymást.
Épp ezért mondtam azt a dolgot is délután, hogy kirángassam a
döbbenetből. Hogy helyes útra tereljem. Mert Stanton mindenekelőtt
a barátom. Nem mondanám, hogy önfeláldozó vagyok, inkább lojális.
És a barátoknak ez a feladatuk. Segíteniük kell egymást.
Ami köztünk van, amit együtt teszünk, az szórakozás. Kellemes
testmozgás, aminek teljesen egyszerűnek kellene lennie.
De a rossz érzés a gyomromban, a keserű féltékenység íze a
számban, ezek egyáltalán nem egyszerű dolgok.
Megrázom a fejem, remélve, hogy ezzel a szomorúságot is
lerázhatom magamról. Én nem az a lány vagyok, akit az érzelmei
vezérelnek. Azokat csak simán félreteszem, mint a tavalyi szezon
kistáskáit. Lehet, hogy ez a legjobb, ami történhet, hogy Stanton
elmegy. Lesz időm végre kitisztítani a gondolataimat. Beleszeretni a
barátodba, akivel néha összefekszel, hatalmas butaság. És én nem
vagyok buta.
Sherman már pár pillanattal azelőtt felemeli a fejét, hogy az ajtón
felhangzana egy sürgető kopogás. Feláll, de csendben marad, mint
egy kiváló házőrző, míg én is odasétálok. Kinyitom az ajtót és ott áll a
keretnek támaszkodva a lihegő, csöpögő, Stanton Shaw. Esőcseppek
ülnek dús szempilláján, ahogy felnéz rám. Átlátszó, fehér póló tapad
a testéhez, kirajzolva kemény izmai körvonalát és a szétázott
futónadrágja alá befutó szőrcsíkot, nem sokat hagyva a képzeletnek.
Aranyszínű tincsei a homlokára tapadnak sötéten és nedvesen.
Van egy latin közmondás: omne trium perfectum, ami azt jelenti,
hogy minden, amiből három van, tökéletes. Ez teljes ellentétben áll
azzal a mindenki által közismert mondással, hogy a halál és a
katasztrófák is hármasával járnak.
Stanton is három szót bök ki. Mondta már nekem ezeket a
szavakat korábban is kemény vita közben durva utasításként, de a
keze minden egyes alkalommal sikamlós testemet markolta,
lélegzetünk a vágytól volt nehéz.
Ebben a pillanatban, mint korábban mindig, elsepernek minden
rosszat.
– Gyere el velem!

•••

Stanton a nappali közepén áll, csuromvizesen. Elveszi a törölközőt,

amit adok neki, megtörli a haját és lebarnult karját.
– Megismételnéd még egyszer? – kérem, mert egyszerűen nem
fér a fejembe, mit tervezhet.
– Szeretném, ha velem jönnél Mississippibe. Csak egy esélyem
van, nem szeretném elszúrni. Ha megint úgy támadok Jennre, mint
ahogy ma délután tettem, minden elől el fog zárkózni. Az a lány olyan
makacs, mint egy egész szamárcsorda. Ráadásul tanácsokat
adhatnál, hogy bizonyítsam be neki, hogy élete legnagyobb hibáját
készül elkövetni.
– Nem is ismerem Jennyt.
A fejét rázza.
– Az mindegy! Te is nő vagy, tudod, hogyan gondolkodik.
Nyilvánvalóan nem elégedett a kapcsolatunkkal, ezért minden
akadályozó tényezőt el kell tisztítanom az útból. Látványos,
romantikus gesztusok kellenek. Te leszel az ötletadó, a
szárnysegédem.
A szárnysegédje. Remek! Mint Goose a Top Gunban. A kevésbé
vonzó segítő. A kishaver. A Feláldozható.
Pólója nedves, szörcsögő hangot ad, mikor lehámozza a testéről.
Elmerülök elragadó, nedves, meleg bőrének látványában, nyelvemen
érzem bőrének mennyeien sós ízét.
Ez egyszerűen nem tisztességes.
 Becsukom a szemem. Nem ő az egyetlen, akinek dolgoznia
kellene a koncentrációs képességén.
– Stanton – sóhajtom –, nem gondolod, hogy fura lenne, ha veled
mennék, miközben épp az exedet próbálod meggyőzni, hogy menjen
vissza hozzád?
Pár pillanatig gondolkodik a kérdésen, de nem érti.
– Miért lenne fura? Barátok vagyunk.
Kényszerít, hogy kimondjam a nyilvánvalót.
– Barátok, akik szexelnek egymással.
Vad, izzadós, felejthetetlen szex, ami után kimerülten, csodálatos
fájdalommal dőlök hátra. Szex, amit akár most is csinálhatnánk, ha
az a boríték nem érkezett volna, hogy mindent tönkretegyen.
Kidolgozott felsőtestét törölgetve helyesel.
– Pontosan. Barátok vagyunk, akik néha kefélnek. Ez egyáltalán
nem az, ami Jenn és köztem van.
A tüdőmből minden levegő kiszorul, de észre sem veszi.
Szeretném beverni az ostoba száját, hogy többé ne ejtsen ki
baromságokat rajta.
De az arckifejezése megakadályoz ebben. Naiv, zavart kíváncsiság
tükröződik tágra nyílt zöld szemében, amitől fiatalnak és ártatlannak
tűnik. Sherman nézett rám ugyanígy, miután megrágcsált egy hatszáz
dolláros cipőt.
A nézés, ami azt mondja: Most meg mit tettem?
Taktikát váltok.
– Nem valószínű, hogy kapok szabadságot, a naptáram tele van.
Nem hisz nekem, főleg, hogy úgy ismeri az én naptáramat, mint a
sajátját.
A rohadt életbe!
Közelebb lép és felkapja a telefonomat az asztalról.
– Mi a jelszavad?
Makacsul összeszorítom az ajkamat.
A szemét forgatja, majd bepötyög néhány számot. Az első
alkalommal sikerül feloldania.
Szemétláda!
– A születésnapod? – horkan fel gúnyolódva. – Komolyabban
kellene venned az adataid biztonságát.
Belép a naptáramba.
 – Nincs is bírósági tárgyalásod. Egy tanúkihallgatásod és egy
ügyfélmegbeszélésed van. Ezeket Brent és Jake is meg tudja csinálni
helyetted.
Maradj erős, Sofia!
– Nem szeretném, ha helyettem dolgoznának.
Stanton is taktikát változtat.
– Chicagóban nőttél fel, Bostonban jártál iskolába, most meg a
fővárosban élsz. Még sosem jártál vidéken, sosem voltál Délen.
Imádni fogod, olyan lesz, mint egy nyaralás.
Felhorkanok.
– Mississippi júniusban? Olyan lesz, mint a vakáció a pokolban. –
Mielőtt válaszolhatna, hozzáteszem. – Amúgy pedig nem szállok
repülőre.
Erre nem számított.
– Ez meg mit jelent?
A jobb oldalamra mutatok, ahol az összeforrt seb díszíti a
bordáimat.
– A repülőbaleset gyerekkoromban. Azóta a családomból senki
sem tette be a lábát egy repülőtérre.
Összehúzott szemmel bámul rám, átgondolja a tervét és
remélhetőleg a benne elfoglalt szerepemet is. Majd az állkapcsa
szorosan megfeszül.
– Kocsival megyünk. Két nap alatt oda tudunk érni. Több mint amit
szerettem volna, de még így is elég időnk lesz. És hé! Vezetheted a
Porschémat! Nagyon jó vagyok ebben a fogadásban! Két legyet ütök
egy csapásra.
Minden kifogásból kifogyva óvatosan megjegyzem.
– Még mindig azt gondolom, borzalmas ötlet veled mennem.
Stantonnal egy pillanatig egymás szemébe nézve állunk, majd
ellazítja az állát és mélyet lélegzik. Most olyan, mintha legyőzték
volna. Szomorú. Most egyáltalán nem önmaga.
És van egy másik vonzás: a vágy, hogy köré fonjam a karom és a
fülébe súgjam, hogy minden rendben lesz. Hogy újra lássam azt a
csodálatos mosolyát. Az a részem, ami valóban a barátja, nagyon
szeretne neki segíteni.
Sajnálatos módon az a felem, amelyik a szeretője akar maradni,
arra szavaz, hogy nekifutásból billentsük fenéken a csaját.
 – Tudom, mekkora szívességet kérek – mondja halk, érdes
hangon. – De csak azért kérlek meg, mert Jenn kibaszottul fontos
számomra. És te vagy az egyetlen, aki képes segíteni. Kérlek, Sofia!
Szükségem van rád!
Három szó. Már megint. És pont azok, amiket mondania kellett.
A francba!
Legyőzött sóhajjal hajtom le a fejem.
– Rendben!
 9

Stanton

Vannak ötletek, amik villámcsapásként érnek, és hirtelen világosság

gyúlik bennünk. Mint az a történet, amit az általánosban hallottunk,
hogy ugrott be Sir Isaac Newtonnak a gravitáció – fejen találta egy
alma. Persze vannak ötletek, amik nem ennyire nyilvánvalóak, vagy
nem jönnek ilyen hirtelen. Ott motoszkálnak a kisagyadban, lassan
érlelődnek, majd egyszer csak teljes erővel kipattannak a fejedből. És
amikor a közmondásos villanykörte kigyullad, nem érted, miért tartott
ilyen sokáig, hogy megértsd, mi történik.
Elmentem futni, ki kellett engednem a feszkót, amit a Jennyvel
történt beszélgetés után éreztem. Valahol a Lincoln Memorial előtti
útszakaszon belém nyilallt, hogy mi mindent kell elintéznem, ha
hazamegyek. Az ügyfeleket más ügyvédeknek kell átadnom a cégnél,
van, ahol hosszabbítást kell kérvényeznem, Jake foglalkozik majd a
lakásunkkal… és Sofia itt marad. Washingtonban. Nélkülem. Egy
egész városnyi Richard Amsterdammal körbevéve, akik úgy másznak
majd rá, mint medvék a magányosan álló mézesbödönre.
Maga a gondolat is… elviselhetetlen.
Sofia felnőtt nő, tud magára vigyázni, és nincs köztünk semmiféle
elköteleződés. Megértem. De akkor is törődhetek vele. A barátja
vagyok. A gondolat, hogy összejöhet egy Amsterdam-félével, hogy
esetleg lecserélhet egy ilyen rohadt, aljas alakra, csupán fizikai
szükségletek miatt, teljesen kiakaszt.
Ezután felidéztem magamban a beszélgetésünket Jenn-nel. A
fejemben újra lejátszottam az egészet, ahogy egy hátvéd teszi az
utolsó meccsük felvételével. És világosan láttam, milyen hangot
kellett volna megütnöm és milyen szavakat nem kellett volna
mondanom. Rádöbbentem, milyen faszságokat hordtam volna össze,
ha Sofia nem lett volna ott és nem tett volna helyre. Ekkor jött a
felismerés, a megoldás.
És minél többet gondolkodtam rajta, annál jobbnak tűnt. Ez lenne a
legjobb megoldás mindkettőnk számára.
Mikor felnéztem, Sofia háza előtt álltam. Mintha a lábaim maguktól
odavezettek volna. Néha a farkam teszi ugyanezt, és még sosem
vezetett tévútra.
Úgyhogy itt vagyunk, megint ugyanannál a háznál. Fényes,
csütörtöki kora reggel van, Sofia csomagjait cipelem a Porschéhoz,
hogy belevágjunk a titkos akciónkba.
Sofiának rettentően sok táskája van.
– Azt hiszem, sérvet kaptam – panaszkodik Jake, majd behajít az
autóba egy Louis Vutton szövettáskát, aminek olyan a hangja, mintha
téglákkal lenne tele. A többi táska is hasonló, és mind ugyanolyan
nehéz. – Egy hétre vagy egy évre mész?
Sofia megjelenik a ház ajtajában, laza, mégis elegáns, fekete,
ujjatlan overallt visel mély, V alakú kivágással, ami kiemeli a kedvenc
domborulataimat. A karján sárga kistáska lóg, fényes, sötét haját
fehér szalmakalap fedi, hatalmas napszemüvege pedig a fél arcát
eltakarja. A kora reggeli júniusi napfényben egyszerűen
lélegzetelállítóan szép.
Mögötte Brent sétál, pórázon vezetve Shermant, miközben
utasítások egész litániáját hallgatja végig. Sofia kutyasétáltatója
napközben továbbra is gondoskodik a hatalmas bestiáról, de az
estéket Brent felügyelete alatt tölti majd.
– Tényleg nagyon hálás vagyok neked, Brent – mondja, miközben
lehajol, hogy megölelgesse, megpuszilgassa elhízott kutyáját, és
kétszer is elmondja neki, milyen jó fiú. Ekkor figyel fel rá, hogy Jake
és én bámuljuk. Végigmér minket, majd megkérdezi. – Mi van?
Feltartom az egyik táskáját a sok közül.
– Összekeverted a Porschét egy Vinnebagóval?
Leveszi a napszemüvegét, majd ártatlan tekintettel visszakérdez.
– Arra utalsz, hogy túlzásba vittem a pakolást?
– Én csak arra szeretnék utalni, hogy ki kellene válogatnod a
ruhákat, Soph, csak azt hozd, amire szükséged van.
Kezével a táskák felett köröz.
 – Ez már ki van válogatva.
Az autó hátsó részére mutatok.
– A csomagtartó már tömve, a hátsó ülés meg nem elég nagy,
hogy beférjen egy… Sherman.
– Vaú!
Mintha a kutya is mellettem állna.
Sofia előbb rosszallóan ránéz, majd felém fordul.
– Itt mindenre szükségem van.
– Akarod látni, hogy én mit viszek? – megkerülöm az autót, és
előhúzok egy ütött-kopott, öreg tornazsákot a vezetőülés mögül. – Ez
az én cuccom.
– Azért kellene megváltoztatnom a csomagolási szokásaimat, mert
te úgy döntöttél, hogy csavargóként fogsz élni? Szerintem nem. –
Feltűri a képzeletbeli ruhaujját, majd az autóról a csomagjaira, a
csomagjairól az autóra néz. – Minden be fog férni.
Jake a fejét rázza.
– Dehogy fog!
– Nem fognak beférni! – ismétlem meg én is.
– Figyeljetek és tanuljatok, fiúk!
Tizenöt perccel később… minden bent van. Minden táska pontosan
elrendezve, szépen elhelyezve, mint azok a puzzle-darabok, amiket
soha többé nem tudsz összerakni, ha egyszer szétszedted.
Teljesen le vagyok nyűgözve.
– Most pedig – sóhajt Sofia ragyogó mosollyal – kérem a
kulcsokat.
Kitartja a tenyerét az imént említett kulcsokért, mire elkezdeném
magyarázni, érvekkel alátámasztani, miért nem lenne jó neki, ha nem
vezetné az autómat. Érvelésben jó vagyok.
De mielőtt egyetlen szót is kibökhetnék, nyitott tenyerét
megfordítva már csak egyetlen ujját mutatja.
– Nem!
Becsukom a számat. Majd újra kinyitom, hogy meggyőzzem.
Ujja újra a levegőbe emelkedik.
– Neeeem!
Rágni kezdem a számat, nehogy megszólaljak. Sofia azonban
rákezd.
 – A segítségemet kérted, belementem. Ha már a semmi közepére,
Mississippibe kell mennem, akkor én vezetek.
Ő is nagyon jó az érvelésben.
Átnyújtom a kulcsokat.
És mint a Griswald család a filmben, útnak eredünk.
Jake még utoljára figyelmeztet bennünket.
– Óvatosan vezessetek! Vigyázzatok a seggfejekkel.
Sherman ugatni kezd, Brent pedig integet.
Brent tájszólással kiabál utánunk.
– Szervusztok! Jó szórakozást, kéjelgők!
Ezzel elindulunk.

•••

Az első huszonöt mérföldön Sofia vezetési stílusa vagy tíz évet

elvesz a kibaszott életemből. Nem mintha rossz sofőr lenne, épp
ellenkezőleg. Úgy vezet, mint egy női Dale Ernhardt. Pusztán azt
kívánom, bárcsak ne az én autómmal játszana NASCAR-ost.
– Azta! – kiáltok fel, és a műszerfalra támaszkodom, ahogy az
előttünk haladó kamion seggébe mászik, majd az utolsó pillanatban
sávot vált, és majdnem nekiütközik a hirtelen ott termett kisbusz
lökhárítójának.
– Olyan vagy, mint egy öregasszony – korhol, túlkiabálva a
forgalom zaját. Haja bedrogozott medúzaként repked a szélben.
– Te meg olyan vagy, mint egy focistaanyuka, aki el fog késni az
edzésről! – kiabálom vissza. – Lassíts, és élvezd a vezetés élményét,
mert hidd el, a mai nap után soha többé nem kapod meg ezt az autót.
Hangos nevetésben tör ki, majd a kormányon lévő gombokkal
matat, és bekapcsolja a vezeték nélkül a hangszórókhoz
csatlakoztatott telefonja lejátszási listáját. Elton John I Guess That’s
Why They Call It the Blues című száma csendül fel, Sofia kedvence.
Nem tehetek róla, de mosolyogva nézem, ahogy teli torokból,
mindenféle szégyenérzet nélkül üvölti a dalt, fejét a ritmusra ingatja
és táncol a vállával. Láttam már Sofiát feltüzelve, makacsnak,
eltökéltnek és felizgatva. De az, hogy ilyen aranyos, ez számomra
teljesen új. Viszont tetszik. Nagyon is.
 Kihívóan néz rám, amikor a tekintetünk éneklés közben hirtelen
összetalálkozik. „Rolling like thunder, under the covers…” – nem
hiszem, hogy csodálkoznék, ha tudnám, mire gondol most, milyen
képek villannak fel a fejében, mert tudom, hogy azokon a képeken mi
vagyunk.
Mikor vége van a dalnak, saját telefonomat csatlakoztatom a
hangszórókhoz.
– Hé! – tiltakozik – A sofőr választja ki a zenét!
– Valójában – helyesbítek – a mitfárer felelős a zenéért, de eddig
kedves voltam. Most rajtam a sor, quid pro quo, valamit valamiért.
Bólint, én pedig addig görgetek, míg meg nem találom azt a zenét,
amit kerestem.
– Na, ez az a zene, amire az autópályán döngetni kell!
Elvis Presley eltéveszthetetlen hangja tölti be az autót, a Burning
Love című számot énekli. A fejem a ritmusra jár, az ujjaimmal
csettintgetek.
Sofia nevet.
– Elveheted a fiút a déli államoktól, de nem veheted el Elvist egy
déli fiútól.
Rámutatok.
– Ez így igaz!
Érzem, hogy mosolygó szemekkel néz, miközben énekelek.
– „Cause your kisses lift me higher, like a sweet song of a choir…”
Miközben a haját próbálja kordában tartani, mielőtt a nyakára
tekeredik és megfojtja, Sofia megkérdezi.
– Elvis után neveztétek el a lányotokat?
A feltörő emlékektől elmosolyodom.
– Csak tetszett a név. Valóban, kicsit különös, de nagyon édes egy
kislánynak.
– Fiúnevet is választottatok?
Bólintva felelek.
– Henry lett volna Jenn nagyapja után, vagy Jackson az én
nagyapám után.
Egy pillanatig csendben vezet tovább, le nem véve a lábát a
gázpedálról, majd érdeklődve megkérdezi.
– A család nagyon fontos számodra, igaz, Stanton?
 – Természetesen! Ha arról van szó, a családod az, akikre igazán
számíthatsz. Ne érts félre, de voltak napok, amikor legszívesebben
élve elégettem volna a bátyámat. Ha találkoztok, majd megérted,
miért. De… ő akkor is a bátyám. – Elhallgatok, majd kimondom azt a
gondolatot, ami azóta ott motoszkál az agyamban, amióta
felnyitottam azt a borítékot. – Ezért is lepődtem meg annyira Jennyn.
Mindig olyan rendes lány volt, tudod? Nem tudom elhinni, hogy lett
most ilyen… csapodár.
Sofia hangja lágy, mégis elég erős ahhoz, hogy a szél zúgásán
keresztül is halljam.
– Talán csak nagyon hiányoztál neki.
Mielőtt válaszolnék, a sebességmérőre pillantok.
– Jó lenne, ha lassítanál egy kicsit, Soph!
De lehurrog.
– Ne izgulj, nagyi, mindent kézben tartok.
– Az autópálya-rendőrség ebben nem biztos, hogy egyetért veled,
Ámokfutó!
Rögtön azután, hogy a szavak elhagyták a számat, sziréna hangja
harsan fel mögöttünk, és kéken villogó fények erednek a nyomunkba.
Sofia sóhajtva, de higgadtan lehúzódik a leállósávba.
– Nem akarom azt mondani, hogy megmondtam, de… – nem
fejezem be a mondatot, mert Sofia a visszapillantó-tükörben igazgatja
magát. Rendbe hozza a haját, kicsit lejjebb húzza a felsőjét és
összébb nyomja a melleit. – Te meg mi a francot művelsz?
– Nem szeretnék büntetést kapni – csipkedi meg az arcát és
harapdálja az ajkát, hogy nagyobbnak és rózsásabbnak tűnjön.
Elvigyorodok.
– Szerinted ez ennyire egyszerű?
Megrebegteti hosszú szempilláját.
– Ugyan! A férfiak a legegyszerűbb teremtmények. Teljesen
megbabonázza őket a női mell, mivel nekik nincs. Megbolondulnak
tőle. Öt perc múlva már mehetünk is tovább.
A vigyorom széles, kárörvendő nevetéssé fokozódik, amikor még
Sofia előtt megpillantom a törvény őrét. Sofia tágra nyílt, ártatlan
szemekkel néz balra.
– Valami gond van, rend… ó, a francba!
A rendőr ugyanis egy nő.
 Cicik, félre! Színre lép az esküdtek elbűvölője.
Áthajolok az ülésen, csábítóan mosolygós hangom lágy és érzéki,
mint a Királyé.
– Jó napot! Mit tehetek önért?

•••

Őszinte bocsánatkérésem után, és miután megígértem, nem

hagyom, hogy a lelkes társaságom többé átlépje a megengedett
sebességet, nem kapunk büntetést. Az elkövetkezendő tizenkét óra
eseménytelenül telik el az úton. Már besötétedett, mikor porosan,
koszosan, éhesen és fáradtan bejelentkezünk a Motel 6-ba.
Előrelátó voltam, ezért olyan szobát foglaltam, ahol egy szép, nagy
méretű ágy vár ránk. Sofia egyenesen a zuhanyzó felé indul, én
addig elmegyek, hogy szerezzek egy pizzát, sört és egy üveg fehér
bort.
Épp akkor megyek vissza a szobába, amikor hosszú, nedves haját
fésülgetve kijön a zuhanyzóból, sötétzöld selyempizsamája kiemeli
kerek idomait. Arcán nyoma sincs sminknek, így sokkal
ártatlanabbnak, fiatalabbnak néz ki, mint általában. Védelmező
melegség önti el a szívemet.
Egészen felderül, mikor meglátja a pizzát.
– Isten áldjon meg!
Három szelettel később a kényelmetlen, kerek asztalnál ülünk.
Sofia a pizza héját rágcsálva érdeklődik.
– Na, és mi a terved? Ki vagyok én?
Nagyot kortyolok a sörömből.
– Mire gondolsz?
– Hát… hogy én vagyok az új barátnő? Vagy a kísérőd az
esküvőn? Nem láttad az Álljon meg a nászmenetet?
Felnevetek.
– Nem, szerencsére nem láttam.
– Féltékennyé kell tennem Jennyt? Egy férfi sosem annyira vonzó,
mint amikor egy másik nő köré fonja a karját. Vagy flörtölhetek a
vőlegényével. Hogy leteszteljük a hűségét. Akkor elég komoly
fegyvered lenne ellene.
 Nem tudom, mi zavar jobban, hogy a pasast Jenny vőlegényeként
emlegeti, vagy a gondolat, hogy Sofia flörtölne vele.
– Nem szeretem a kisded játékokat. Annyira manipulatív,
nevetséges. Nem gondolod?
Sofia megvonja a vállát.
– Ha győzni akarsz, néha mocskos játékot kell űznöd.
Megrázom a fejem.
– Más mocskos dolgot jobban kedvelek. – Megiszom a sörömet,
és elmesélem, miért érzem úgy, hogy ennek az ötletnek rossz az
utóíze. – Néhány évvel ezelőtt találkozgattam egy lánnyal,
Rebeccának hívták. Egy konferencián találkoztunk.
Felkacag.
– A tudományos konferenciákon legalább olyan könnyű
összeszedni egy partnert, mint a swingerklubokban.
Egyetértően nevetek.
– Nem meséltem neki részletesen Jennyről, de világossá tettem,
hogy csak alkalmi kapcsolatról van szó.
– Ez természetes.
– Mindegy, azt mondta, hogy nincs ezzel semmi baja. Még kétszer
találkoztunk, majd elkezdte a gyerekes kis játékait. Utalt más pasikra,
akikkel találkozgat, programokat szervezett, majd lemondta, de
ugyanakkor mindenféle kifogásokkal egyszer csak megjelent a
lakásomban. Egyre tapadósabbá vált, miközben a kis játszmái egyre
idegesítőbbek voltak. Ez az egész egyre szánalmasabb lett. Nagyon
gyorsan szakítottam vele.
– Az zavart, hogy a „szigorúan alkalmi” kapcsolatotok közben
beléd szeretett, vagy az, hogy megpróbált manipulálni, ezzel rávéve
arra, hogy viszonozd az érzéseit? – kérdezi Sofia.
– Azt hiszem, mind a kettő.
Sofia megértően bólogat.
– Akkor a közvetlen megközelítés játszik, rendben. Szóval azért
leszek ott…
– Azért leszel ott, hogy visszatarts attól, hogy a lábammal
valakinek a szájába tapossak, vagy a seggébe rúgjak. Hogy a célra
fókuszáljak. Jenn-nel hosszú út van mögöttünk, ráadásul ott van
Presley. Azt mondta, csak néhány hónapja találkozgat James
Deannel, úgyhogy nem hiszem, hogy az érzései annyira erősek
lennének iránta, mint irántam. Valójában azt gondolom, hogy ez az
egész csak egy segélykiáltás a részéről.
– Szerinted elhanyagolva érzi magát?
– Pontosan! Ezért kell megmutatnom, hogy figyelek rá.
Nagyot kortyol a borából, a pohár felét megissza.
– És utána? Mi a terved? Megkéred Jenny kezét?
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez nem fordult meg a
fejemben. Megdörzsölöm a tarkómat.
– Ez elég bonyolult. Az kurva biztos: nem akarom, hogy másnak a
felesége legyen. De… Presley még iskolába jár. Nem tudom, hogy
szeretnének-e Washingtonba költözni. Mindig úgy képzeltem, hogy
Jennyvel összeházasodunk. Majd, egyszer. Mikor idősebbek leszünk.
Sofia szemöldöke szinte a hajáig szalad.
– Néztél mostanában tükörbe? Öreg vagy.
– A legszebb férfikorban vagyok!
– Én is épp ezt mondtam.
Felállok.
– A lényeg a tiszta játék. Ha az, hogy megkérem Jenny kezét,
eltántorítja attól, hogy hozzámenjen Kispöcshöz, akkor megteszem,
amit meg kell tennem.
– Azta! – horkan fel Sofia. – Annyira romantikus vagy! Hogy tudna
ennek bármelyik nő ellenállni?
Nevetve bemutatok neki.
– A romantika tettekben mutatkozik meg, nem beszélni kell róla.
Ügy lezárva, úgyhogy elmegyek zuhanyozni.

•••

Mire előkerülök a gőzölgő zuhanyzóból, Sofia már bebújt a takaró

alá. A lehalkított késő esti híradó fényei megnyugtatóan világítják
meg a szobát. Ledobom a földre a derekamra csavart törölközőt és
bebújok az ágyba.
Nekem háttal fekszik, barna haja elterül a párnán. Ekkor eszembe
jut, hogy ugyan vacsoráztunk, de desszert nem volt.
Nekem pedig a desszert a kedvencem.
 Lejjebb csúszok az ágyban, magammal húzva a takarót, így egy
szemmagasságba kerülök Sofia selyemmel borított, gömbölyű
fenekével. Felgyűröm a selymet a derekáig, csupasz, puha bőrét már
semmi nem takarja. A szívem gyorsabban dobog, vért pumpálva a
lenti testrészeimbe. Játékosan elkezdem harapdálni a fenekét.
– Stanton!
Ez nem egy sürgető nyögés, ez egy világos kijelentés. Egy nem.
Elhúzódom tőle.
– Mi a baj?
Lehúzza a hálóingét, betakargatja magát, majd felém fordul.
Visszacsúszok a helyemre, fejem a párnán, csupán pár centire a
gyönyörű arcától.
– Nem hiszem, hogy szexelnünk kellene, amíg otthon leszünk,
nálatok.
A csalódottság úgy szakad rám, mint egy elhagyatott ház
tetőszerkezete.
– Miért nem?
Annak a lehetősége, hogy Sofia kényelmetlenül érezheti magát
amiatt, amit Jenny iránt érzek, felmerült bennem, de elhessegettem.
Mindig is tudott Jennről, már azelőtt, hogy először lefeküdtünk, és
úgy tűnt, korábban sohasem zavarta. Ráadásul, ahogy én látom,
Sofiában és Jennyben semmi közös nincs. Olyanok, mint két,
teljesen különböző szoba. Sőt, épület. Mint egy pajta és egy ház.
Mind a kettő nagyon fontos, de semmi közös nincs bennük, egészen
más célt szolgálnak.
A szoba sápadt fényében a haja sötétebbnek, fényesebbnek
látszik. Kinyitja a száját, hogy mondjon valamit, de azonnal be is
csukja. Néhány másodpercig gondolkodik, majd belekezd a
mondanivalójába.
– Egy kicsit… vissza kellene fognod a szenvedélyességedet. Mint
a hátvédeknek a nagy meccs előtt.
Füle mögé tűröm a haját.
– És mi lesz veled?
Sofia szexuális élete olyan egészséges, mint az enyém, az
igényeink is egyformák. Az utóbbi hat hónapban hetente háromszor,
négyszer szeretkeztünk. Ezért nem találom tisztességesnek, hogy az
elkövetkezendő két hétben le kelljen róla mondania.
 Ajka széles mosolyra húzódik.
– Tudok gondoskodni magamról.
A látványtól, ami erre a kijelentésre megjelenik a szemem előtt,
megkeményedik a farkam.
– Drágám, ki fogsz nyírni – nyögöm.
Tenyere a kulcscsontomon fekszik, majd az államra csúsztatja, a
borostámat simogatva.
– Sajnálom!
Utánzom a mozdulatait, még nem mondtam le teljesen a
desszertről. Nem vagyok biztos benne, hogy tényleg azt akarja, amit
javasolt. Kezembe fogom az arcát, majd a tenyeremet lejjebb
csúsztatom, addig, hogy érezzem, ahogy a pulzusa szaporán ver.
– Nem fog hiányozni? – kérdezem.
– Hiányozni?
Elveszem a kezét az államról, majd megharapdálom egy kicsit az
ujja érzékeny hegyét, mielőtt a számba venném és nyalogatnám.
Pukkanva húzom ki.
– Nem fog hiányozni a szám a testeden? A nyelvem, ahogy nyal
téged? Az, ahogy szélesre tárom a lábadat, majd lassan, centiről
centire becsúsztatom a farkamat, miközben a körmödet a lábamba
mélyeszted, mert annyira vágysz már rám?
Elnehezedik és felgyorsul a lélegzete, miközben válaszol.
– Ööö… de, azt hiszem, hiányozni fog.
– Mi lenne, ha azt mondanám, hogy csak egy utolsó csókot
szeretnék? – hajolok közelebb, nyelvemmel az alsó ajkát simogatva.
– Hogy utoljára megízleljem a szád? Megengeded?
Tekintete elhomályosul, szavaim emlékeket idéznek fel, most
minket lát lehunyt szeme mögött, minden nyögésünk felidéződik
benne. Minden érintésünk.
– Igen, még egyszer megcsókolhatsz.
Az állát harapdálom, miközben suttogva kérdezem.
– Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, még utoljára szeretnélek
megízlelni? Utoljára kinyalni az édes, szűk puncidat? Ha nem akarod,
nem csinálom addig, hogy elélvezz, de akár… meg is tehetem.
Megengeded?
– Ó, istenem… – nyögi, de ezt már szenvedéllyel. Epekedő
sóvárgással. – Igen, igen, megengedem.
 Lejjebb csúszok, selyem hálóingjét forró leheletemmel fűtöm.
Megcsókolom hasa feszes bőrét, megnyalom combja puha belsejét.
Majd felnézek rá, látom, hogy engem néz.
Amikor megszólalok, lágy hangom türelmetlenné válik.
– Mit szólsz, ha azt mondom, szeretnélek megkapni? Érezni
akarom, ahogy erősen szorítasz, én meg a mennyekben érzem
magam. Hogy nem bírom ki, hogy ne basszalak addig, míg dögösen
zihálni kezdesz, majd a nevemet sikítod? Csinálhatnánk még
egyszer, akár utoljára?
Mielőtt befejezném, ujjával a hajamba túr. Gyengéden hátratolja a
fejem, közel áll ahhoz, hogy felhúzzon magához.
– Igen, Stanton, én is akarom!
Elmosolyodok.
– Szuper! Mert még az otthonom közelében sem vagyunk,
úgyhogy rengeteg időnk van.
Sofia mosolya megkönnyebbült kuncogásba csap át. Ujjaival
csábítóan hívogat.
– Gyere vissza ide és csókolj meg!

•••

Órákkal később tenyeremmel Sofia csípőjét szorítom, ujjaimat a

fenekébe mélyesztve irányítom, ahogy rajtam lovagol. A mellét
szívogatom, mert gyönyörű és annyira közel van a számhoz.
– Ez az, bébi… lovagolj a faszomon! – Imádom, ahogy ettől
beindul. Becsúsztatom a kezem az apró résbe, hogy elérjem duzzadt,
nedves csiklóját. Lassan dörzsölgetni kezdem, csupán akkora erővel,
hogy az orgazmus közelében járjon, de forróbb és nedvesebb legyen
körülöttem. Lélegzete felgyorsul, csípőjét a kezemhez szorítja.
– Keményebben – utasítom gyengéden, de világossá téve, hogy
vitának helye nincs, még akkor sem, ha szeretné, és feljebb emelem
a csípőmet. – Keményebben, kicsim!
Fejem visszahanyatlik a matracra, amikor Sofia azt teszi, amit
mondtam neki. Ahhoz képest, hogy az irodában imád főnökösködni,
kibaszott jól fogadja, amikor parancsolgatok neki.
 Megmarkolja a hajamat és a számat a sajátjához húzza. Majd a
szemembe nézve megkérdezi.
– Vele is ilyen?
– Micsoda? – kérdezek vissza értetlenkedve, miközben vaginája a
farkamat szorongatja.
De ekkor megáll, és komoly arccal simogatni kezdi ujjbegyével az
államat.
– Jennyvel is ilyen? Rá is így nézel?
Tenyerét a mellkasomra helyezi, a szívverésem teljesen
megbolondult.
– Ilyen érzés akkor is, amikor vele vagy?
Van valami a sötétségben, ami megkönnyíti, hogy őszinte légy. Az
pedig, hogy egy nő ölel körbe, miközben benne vagy, lehetetlenné
teszi a hazugságot.
– Nem. Nem ilyen.
Kivár egy másodpercet, szája széle enyhén felfelé görbül.
– Jó!
Majd újra elkezdi mozgatni a csípőjét, előttem pedig minden
elfeketedik.
 10

Sofia

– Komolyan ki kell mennem. – Úgy ficánkolok az ülésben, mint egy

gyerek, akinek… hát, akinek pisilnie kell.
Stanton zsörtölődik.
– Hamarosan otthon vagyunk.
– A hamarosan már késő. Állj meg a következő Starbucksnál!
Úgy néz rám, mintha azt vetettem volna fel, hogy csobbanjunk
egyet az óceánban. A Holdon.
– Itt nincs Starbucks.
Jobbra-balra tekintgetek, szerintem csak szórakozik velem.
– Milyen istenverte hely ez?
A kétnapos utunkon átvágtunk az országon, egyre kevesebb
bevásárlóközpont és magas épület jött szembe velünk, és azok is
egyre ritkábban. Helyüket kukoricamezők és az úttól távolabb álló
magányos házak vették át. Néhány kilométerrel korábban Stanton
rámutatott egy „Isten hozta Sunshine-ban!” táblára, de azóta is csak
fákat és üres mezőket láttam. Hamarosan elég kétségbeesett leszek
ahhoz, hogy közelebbről is megtekintsem az egyiket.
Befordulunk egy csendes utcába, ahol alig van autó.
– Akkor egy étteremnél – kérlelem, miközben minden másra
gondolok, hogy eltereljem a figyelmet a húgyhólyagomra nehezedő
nyomástól. – De majd csak az üzleti negyedben!
Ettől hangosan felkacag, de nem értem, mi annyira nevetséges.
– Ööö, Soph! Az üzleti negyedben vagyunk!
Körbenézek. Csupán néhány kétemeletes épületet látok. A többi
apró, földszintes építmény: postahivatal, gyógyszertár, fodrászat és
egy könyvesbolt, mindegyik különös napellenzővel, egy üzletláncot
sem látok.
– Honnan tudod?
Stanton a piros jelzést adó közlekedési lámpára mutat, ami előtt
várunk.
– A közlekedési lámpáról.
– A lámpáról?
Egyre szélesebb a vigyora.
– Igen. Csak egy van belőle.
Végighajtunk az utcán, megdöbbenve nézem, milyen üres, főleg
így szombat reggel. Megborzongok, a Kukorica gyermekei című film
jut eszembe a nyolcvanas évekből, amitől tízéves koromban
rettegtem.
Hónapokig nem ettem kukoricát.
Stanton leparkol és a szemközti ajtóra mutat.
– Étkező. Itt tudsz pisilni.
Kiszállok, meg sem várom, hogy kinyissa nekem az ajtót.
– Itt várok – mondja. – Ha bemegyek veled, mindenki leszólítana
és évekbe tartana, mire haza tudnánk menni.
Berohanok az ajtón, a fejem felett megszólal egy csengő. Minden
szem felém fordul.
Van néhány középkorú férfi kamionos sapkában, páran
cowboykalapban, két idősebb hölgy virágos ruhában és vastag
szemüvegben, és egy fiatal, barna hajú lány, aki két izgő-mozgó
gyerekkel küzd.
Odaintek nekik.
– Helló mindenkinek!
Legtöbben visszabiccentek. Megkérdezem a pult mögött álló rövid
barna hajú nőt, hogy merre találom a mosdót. Az étterem hátsó
részébe irányít, ahol egy közös mosdó található.
Vagy két kilóval könnyebnek érzem magam utána. Megmosom a
kezem, letépek egy szelet papírt, hogy megtöröljem, majd a fedél
nélküli kukába dobom a szemetet. Kilépek a mosdóból, ahol
beleszaladok egy emberbe, aki arra vár, hogy bemehessen.
Egy cigarettától bűzlő, magas férfi az, sörhassal, fekete pólóban és
cowboykalapban, fekete körömmel. Megragadja a karomat, nehogy
elessek, ahogy visszapattanok a puha hasáról. Egész életemben
városban éltem, így automatikusan kiszalad a számon egy hamis
bocsánatkérés.
Ám ahogy próbálom megkerülni, velem együtt mozogva elállja az
utamat.
– Lassítson, édesem! Hova siet ennyire? – kérdezi vontatottan,
miközben végigmér, majd tekintete megállapodik a mellemen.
– Hé, cowboy! – csattanok fel. – Keres valamit? A szemem itt van
fent!
Lassan megnyalja a száját.
– Igen, tudom, hol van a szeme.
De nem néz bele.
– Remek! Hát, ennyit a déli vendégszeretetről.
Hátracsúsztatja a kalapját és végre felnéz.
– Átutazóban van? Elvigyem? A hátsó ülésem igen hívogató.
– Nem. És pfúj!
A vállamat használva átfurakodom a kanos cowboy mellett, és
kisietek az utcára. Stanton az autó mellett áll, egy apró, idős,
felstuccolt ősz hajú nénivel beszélget. Vagyis… ha pontos akarok
lenni, ő csak hallgat, mivel úgy tűnik, képtelen szóhoz jutni.
Megkönnyebbültnek tűnik, mikor odalépek hozzá, az arca
rózsaszín árnyalatú, füle pedig élénkvörösen ég.
– Miss Bea – szól közbe –, ő itt Sofia Santos.
– Üdv!
– Örülök, hogy találkozunk, Sofia! Nagyon csinos vagy!
Elmosolyodom.
– Köszönöm!
– És milyen magas! Biztosan nagyon jó lehet kiemelkedni a
tömegből. Én sosem ismertem ezt az érzést.
– Ezen még sosem gondolkodtam, de igen, azt hiszem, az.
Stanton a torkát köszörüli.
– Hát, nekünk indulnunk kell.
– Ó, hogyne! – helyesel Miss Bea, mégis folytatja. – Anyukád
nagyon boldog lesz, hogy végre láthat! Már nekem is mennem kell,
beugrom a gyógyszertárba, vinnem kell Mr. Ellingtonnak hashajtót.
Nagyon súlyos szorulása van. Szegénykém már négy napja küzd a
beleivel. Öreg, vén medve.
Stanton bólogat.
 – Így van!
– Örülök, hogy találkoztunk, Sofia!
– Én is, Miss Bea! Remélem, még találkozunk!
A hölgy vagy három lépés után visszafordul és odakiabál nekünk.
– És Stanton, ne felejts el szólni anyukádnak, hogy a szerdai
kártyázásra majd viszek sült csirkét!
– Igenis, asszonyom, mondom neki!
Ahogy beülünk a kocsiba, rákérdezek.
– Mi történt az arcoddal? Miért pirultál el?
Nem is tudtam, hogy egy olyan férfi, mint Stanton, aki iszonyúan
mocskosan szokott beszélni, elpirulni is képes.
– Miss Bea kilencedikben volt az osztályfőnököm.
– Értem.
– Egyszer valaki beindította a tűzjelzőt, ő pedig bement a
fiúvécébe, hogy megnézze, nincs ott senki. Minden fülke ajtaja alatt
egyenként benézett.
Azt hiszem, tudom, mire lyukad ki, de hatalmasat tévedek.
– Az egyikben én voltam. Épp kivertem.
Leesik az állam.
– Ne!
Felmordul.
– Ezért nem tudok ránézni anélkül, hogy ne vörösödjek el, mint
egy pávián segge.
Eltakarom a számat, hogy ne lássa, mennyire nevetek.
– Ez nagyon vicces!
Ő is nevet, közben a szemöldökét vakargatja.
– Örülök, hogy ilyen jól szórakozol. Anyukám szerint is vicces volt,
mikor Miss Bea felhívta, hogy elmondja neki.
Egyre hangosabban nevetek.
– Csak szórakozol.
– Bárcsak!
– Ó, ne! – Nevetve simogatom meg a fejét és a tarkóját, hogy
érezze, mennyire sajnálom. – Szegénykém! Biztosan szörnyű volt.
Kedvenc mosolyom telepszik az arcára.
– Isten hozott Sunshine-ban, Soph! A helyen, ahol a magánélet
nem létezik.
 Stanton kitolat a parkolóból. Ahogy a szülei farmja felé hajtunk, az
út szélén megpillantom a tapló cowboyt.
– Ez kicsoda?
Stanton tekintete megkeményedik, állkapcsa megfeszül.
Nagyon dögös így.
– Dallas Henry – dünnyögi, mielőtt tetőtől talpig végigmérne. –
Talán zaklatott?
– Csak levetkőztetett a tekintetével. Semmi olyan, amit ne tudnék
kezelni.
Káromkodva válaszol.
– Ha az a rohadék újra a közeledbe megy, csak mondd meg neki,
hogy velem vagy. Utána rád sem mer majd nézni.
– Barátok vagytok?
Megvonja a vállát.
– Néhány évvel ezelőtt eltörtem az állkapcsát.
– Miért tetted?
Stanton jádeszínű szeme az enyémbe mélyed.
– El akart venni valamit, ami nem az övé.

•••

Amikor Stanton elmesélte, hogy egy farmon nőtt fel, elképzeltem,

milyen lehetett. Egy nagy ház, vörös pajta, fák. De a fejemben
kialakult kép csak ócska másolata a valóságnak. A Shaw család
farmja egyszerűen hatalmas. A Porsche nagy port ver fel, ahogy
végighajtunk a fákkal szegélyezett felhajtón, ami olyan hosszú, hogy
nem is látni róla a házat. A fehér, sátortetős, óriási ház verandája
hívogató, zöld cserepei és hatalmas ablakai csak még barátságosabb
teszik az összképet. Tíz piros melléképület áll elszórtan mögötte,
barna fakerítéssel elválasztva. A ház mögötti lanka tetején, a
távolban, buja, smaragdzöld fű borítja a legelőket.
Az autó mellett állva lassan körbefordulok.
– Stanton! Ez lenyűgöző.
Amikor válaszol, büszkeség érződik a hangjában.
– Igen, az.
– Mekkora ez a terület?
 – Ezerötszáz hektár.
– Azta! – A testvéreim még az anyám erkélyén cserépben tartott
növényeket sem voltak képesek rendben tartani. – Hogy tudnak
mindenről gondoskodni?
– Napkeltétől napnyugtáig dolgoznak.
Együtt sétálunk fel a kavicsos úton a bejárati ajtóhoz. Mielőtt
odaérnénk, egy fiatalember bukkan fel a ház oldala mellett.
– Úgy látszik, valakinek eszébe jutott, hol lakunk.
Az utazás alatt Stanton mesélt a családjáról, ahogy én is. Ez a
szőke, csinos fiú biztosan Marshall, az ikrek egyike. Tizennyolc éves,
végzős gimnazista. Mosolyogva nézem, ahogy nevetgélve
összeölelkeznek és egymás hátát lapogatják.
Amikor Stanton bemutat minket egymásnak, az öccse
szégyenlősen köszönt.
– Szia!
A hasonlóság megdöbbentő: ugyanaz a világító zöld szem, erős
állkapocs és dús, aranyszőke haj. Marshall válla nem annyira széles,
a nyaka sem olyan vastag, de ha látni akarod, hogy néz majd ki tíz év
múlva, elég, ha a mellette álló férfira nézel.
Stanton az állával intve kérdezi.
– Hol van a teherautóm?
Marshall tenyere a saját mellkasán nyugszik.
– Mármint az én teherautóm? – Majd az egyik pajta felé mutat,
ahol egy fekete pick-up áll, aminek vörös lángokat festettek az
oldalára. – Ott van.
Stanton elfintorodik.
– Mi az ördögöt műveltél vele?
Közelebb megyünk.
– Feltuningoltam, bátyó! Egyedi festés, új hangszórók, iszonyú jó a
basszus. – Azonnal be is bizonyítja, benyúl és elfordítja a kulcsot. A
zene dübögő ütemétől a talpunk alatt is remeg a föld. – Ez Jay-Z –
mondja, ha esetleg túl öregek lennénk ahhoz, hogy ismerjük.
Ekkor egy kék-fehér színű öregebb pick-up fordul be zörögve a ház
elé, tele Marshall korabeli fiúkkal a hátsó platóján. Marshall
lekapcsolja a zenét.
– Mennem kell, edzés van – lapogatja meg a bátyja hátát. –
Később találkozunk.
 Stanton bólint, miközben elköszönök.
– Örülök, hogy találkoztunk.
Miután az öccse elment, Stanton újra a volt kocsijára pillant és
megrázza a fejét.
Ezután megkerülve a házat az oldalajtón jutunk be a hatalmas,
fényes konyhába. Keményfa pultok, fehér szekrények és zsályazöld
falak díszítik a meleg, de egyszerű helyiséget. A falon egy antik óra
és egy hímzett faliszőnyeg van, amire azt írták: „Az otthon az, ahol a
szívünk van.”
Stanton anyukája gyönyörű nő: vékony, magas és sokkal
fiatalabbnak néz ki, mint képzeltem. Mézszőke haja fel van kötve, de
néhány tincs kiszabadult, miközben egy fekete edényt súrol a
mosogatóban. Az orra apró, arca szív formájú. Ahogy meghallja,
hogy belépünk, felénk fordul. Feltűnik, hogy Stanton és Marshall
valószínűleg az édesapjuk szemét örökölte, mert az övé melegbarna.
Széles és hatalmas mosollyal öleli meg a fiát, meg sem szárítgatja
a mosogatástól vizes kezét. Stanton felemeli őt a földről és
körbeforog vele.
– Szia, anyu!
Mikor anyukája már visongat, leteszi a földre.
– Hadd nézzelek meg! – simogatja meg szeretettel fia állát,
homlokát és vállát. – Jól nézel ki. Fáradtan, de jól.
– Hosszú volt az út.
Stanton felém mutat.
– Anyu, ő az én… ő itt Sofia.
Mielőtt kezet nyújthatnék, Mrs. Shaw meglepően erős karjába zár.
– Örülök, hogy megismerhetlek, Sofia. Stanton már mesélt rólad.
Hogy milyen tehetséges ügyvéd vagy, milyen jó veled együtt
dolgozni.
– Köszönöm, Mrs. Shaw, én is örülök, hogy megismerhetem!
Boldog vagyok, hogy itt lehetek.
Ami igazán meglepő, az az, hogy valóban boldogságot érzek.
Látni, hogy hol nőtt fel, találkozni azokkal, akik miatt ilyen férfi lett
belőle, örömmel tölt el. Az édes izgatottságtól abba sem bírom hagyni
a mosolygást.
– Hívj csak anyukának, mindenki így hív. Ha Mrs. Stantont
mondasz, oda sem fogok figyelni.
 – Rendben!
Az asztalhoz terel minket.
– Üljetek csak le, biztosan éhesek vagytok.
– Akkor elkezdődik! – súgja oda Stanton, meleg leheletétől a
tarkómon libabőrös leszek.
Miközben anyukája tojást tör és ver fel, Stanton az édesapja felől
érdeklődik.
– Az északi legelőkön van – magyarázza az anyukája. – Ma ment
és fent marad pár napig. A múltkori vihar kifordította a kerítést, azt
hozza rendbe.
Tizenöt perccel később tojást, bacont és meleg vajas sütit tesz
elénk.
– Mmm, ez irtó finom, Mrs.… anyuka – javítom ki magam idegesen
nevetgélve.
– Köszönöm, Sofia.
– Ezt jól elintézted – fintorog Stanton teli szájjal. – Amíg itt
vagyunk, folyton tömni fog minket. Hallottál már arról, hogy az
egyetem első évében átlagosan tizenöt kilót híznak a diákok? Készülj
fel, hogy Shaw-éknál egy húszast.
– Ó, te szent ég! – A hátsó lépcsőről ugrál lefelé Stanton húga,
Mary, Marshall ikertestvére. Vállig érő szőke haja, és anyukájától
örökölt barna szeme van, de semmi kétség nem fér hozzá, hogy ő is
a Shaw klán tagja.
Három idősebb fiútestvérrel nőttem fel, én voltam a legkisebb, így
azonnal megkedvelem.
A lány lehajol és arcon puszilja Stantont.
– Szürke szellemnek foglak nevezni, mert fociztál, sosem vagy itt,
csak néha megjelensz, mint valami szellem, és a szakállad egyre
őszebb.
Stanton kedveskedve megcsipkedi az arcát, majd megdörzsöli a
saját állát.
– Nem is ősz a szakállam.
– Még nem – helyesel Mary. – De várd csak ki, míg Presley annyi
idős lesz, mint én most, és őszebb leszel, mint apa most.
Mary bemutatkozik, és azonnal megcsodálja a körömlakkomat. És
a rúzsomat. Meg az ezüst ujjatlan felsőmet és a fekete nadrágomat.
– Anyuci – könyörög –, elmehetünk vásárolni? Lécciiii!
 Stanton anyukája leszedi az asztalt.
– Megvan még a múlt heti zsebpénzed?
– Nincs. Elköltöttem a moziban.
Anyukája megvonja a vállát.
– Akkor meg is van a válasz.
– Elmegyek a Heddie’sbe – feleli Mary duzzogva.
– Nem, amíg meg nem etetted a borjakat.
Mary már ellenkezne, majd reménykedve összeszorítja a száját.
– Hacsak… a világ legjobb nagytesója meg nem csinálja
helyettem.
– A bátyád csak most ért haza – dorgálja meg Mrs. Shaw. – Még
alig evett, hadd pihenjen egy kicsit.
Mary összekulcsolja a kezét, és olyan szemmel néz a bátyjára,
mint Sherman szokott rám.
Stanton szája némán mozog, fejével az ajtó felé biccent.
– Menj csak, majd megetetem helyetted a borjakat.
Mary sikítva veti magát Stanton nyakába.
– Köszönöm! – És már ki is rohan az ajtón. – Szia, Sofia!
Miután leszedtük az asztalt, és a tányérok már a szárítón vannak,
Stantonnal és az anyukájával kávézunk egyet.
– Miután megmutattam Sofiának a szobáját – mondja Stanton –,
átmegyek Jennhez.
Anyukája szinte észrevétlenül elkomorodik, majd biccent és
belekortyol a csészéjébe. Stanton a felső ajkát harapdálja.
– Jó lett volna, ha szóltok erről az esküvő dologról. Ha felhívtatok
volna…
Mrs. Shaw egyenesen a fia szemébe néz.
– Ez a kettőtök dolga, nem nekem kellett volna szólni. Hacsak
nincs köze Presley-hez, akkor egyedül Jenn dolga.
Úgy tűnik, Stanton elégedett a válasszal. Néhány perccel később
kivesszük a csomagokat az autóból és átmegyünk Stanton régi
szobájába. Azért át, mert az ő szobája egy kinti épületben, az egyik
pajta felső szintjén helyezkedik el. Van fűtése, közös fürdőszobája a
szemben található másik hálóval, famennyezet, keményfa padló,
poszterek és rengeteg trófea; egy tinédzser fiú valóra vált álma.
– A tesómmal, Carterrel építettük ezeket a szobákat az egyik
nyáron – meséli Stanton. – Apám azt mondta, ha megcsináljuk,
kiköltözhetünk. Úgyhogy megcsináltuk.
Ekkor veszem észre a képeket az éjjeliszekrényen: az egyiken a
pimaszul fiatal Stanton amerikai focimezben, karjával az aprócska,
cheerleader ruhában pózoló Jennyt öleli, a másik kép a lánya iskolai
fényképe. Presley piros mellényt visel a fehér galléros blúza felett, két
első foga hiányzik, amitől még aranyosabbnak látszik.
– Marshall és Mary miért nem költöztek be ide, amikor ti
elköltöztetek?
– Miután Jenny terhes lett, anyu nem engedte meg nekik. Azt hitte,
Presley itt fogant meg, és egyelőre nem akart több unokát.
Nevetve kérdezek rá.
– Valóban itt fogant?
– Nem!

•••

Nagyjából fél óra múlva már ki is pakoltam, és készen állok rá, hogy
egy kicsit dolgozzak Stanton hatalmas ágyán. Mivel átléptük
Mississippi állam határát, és beléptünk a „szexmentes barátság
zónájába”, Stanton felajánlja, hogy a bátyja régi szobájában alszik.
Már átöltözött, épp most sétál ki a fürdőszobából. Farmert,
bőrcsizmát, fehér pólót és egy barna cowboykalapot visel. A póló
tökéletesen feszül a karjára, kihangsúlyozva bicepsze minden ívét.
Farmerje feszesen feszül a fenekére, lapos hasára és a
legnemesebb testrészére, amitől még a nyál is összefut a számban.
Hiába csukom be a számat, már észrevette, hogy megbámultam.
– Fotózz le, hosszú ideig nem kaphatod meg.
Rávigyorgok.
– Nem szükséges, csak kitépem az újságból a Marlboro Man
reklámot. Ugyanúgy nézel ki, mint ő.
Hátravetett fejjel kacag. Az ádámcsutkáját nézem, annyira szexi és
férfias, hogy legszívesebben lehúznám a pólóját, letolnám a farmerjét
és hagynám, hogy csizmában keféljen meg.
– Elleszel itt pár órán keresztül?
Minden mozdulatomat szemmel követi, míg lófarokba kötöm a
hajamat.
 – Persze! Válaszolnom kell néhány e-mailre. Jaj, tényleg, majd
add meg a wifi kódot.
Meglepődve válaszol.
– Itt nincs wifi, Sofia.
– Micsoda? Mit akarsz azzal mondani, hogy nincs wifi? Hogy lehet
meglenni nélküle?
– Van egy radarunk. Azzal figyeljük az időjárást.
– Radar? – kiáltok fel. Majd felkapom a laptopomat és a fejem fölé
tartom, jelet keresve sétálok körbe a szobában. Hogy végezzek
kutatást? Hogy olvassam a leveleimet? Olyan tehetetlennek érzem
magam mindentől elvágva!
Mint Sigourney Weaver az űrben. Senki nem hallja meg, ha sikítok.
– A pokolba kerültem! Elhoztál engem a halálzónába! Hogy
tehetted ezt velem? Milyen ember…
– Sofia – szólít meg gyengéden, de azonnal odafigyelek rá, mintha
a dühömet elvágták volna.
Egy kisebb, fekete téglalapot mutat fel, majd odadobja nekem. Egy
kézzel kapom el.
Hordozható wifi.
– Köszönöm!
Kacsint, majd a lábamra néz. Még mindig a bőr tűsarkú cipőmben
vagyok.
– Csizmát nem hoztál magaddal, igaz?
– Még szép, hogy hoztam csizmát is – nyitom ki a szekrényt és
előveszek egy pár térdig érő fekete bőr Gucci csizmát tízcentis
sarkakkal.
Hosszú, csalódott sóhajjal válaszol.
– Rendben, mondom, mit teszünk. Miután visszajöttem,
bemegyünk a városba és veszünk neked valami rendes csizmát.
Nem bírok magammal.
– Komolyan? És ezt csak most mondod? A városba? És Mary is
velünk jöhet, apa? – fejezem be nevetgélve.
– Nevetgélj csak, okoska! Majd meglátjuk, milyen vicces, amikor a
dizájner cipőidet lókaka és sár fedi.
Kijózanodva harapdálom a számat.
– Az nem lenne vicces.
 – De, egy kicsit vicces lenne. – Nevetve felém nyúl, hüvelykujjával
végigsimítja a számat és a nyakamat.
Ez annyira intim és édes mozdulat, hogy majdnem elfelejtem, miért
vagyok itt.
De aztán eszembe jut.
Én vagyok Goose. A segítő. Télapó kicsi manója.
Összecsapom a tenyeremet.
– Szóval, utolsó tanácsok: vele beszélj, ne hozzá. Egy nő sem
szereti, ha leüvöltik a fejét. Kérdezd meg, hol siklottak ki a dolgok, és
mit gondol, mi az, amit James Deantől megkap, de tőled nem. Majd
ecseteld neki, hogy megváltozol, és mindent megadsz neki, amire
szüksége van.
Elgondolkodva bólint.
– Emlékeztesd a közös múltatokra, hogy mennyi ideje vagytok
együtt. – Egy kis szarkazmus is vegyül a hangomba. – És a
legfontosabb, hogy megmutasd, milyen csodálatos pasas vagy.
Stanton elmosolyodik.
– Ez az utolsó nem lesz nehéz.
Kicsit túlzott elragadtatással pöckölöm meg a kalapja karimáját.
– Menj, szerezd őt vissza, cowboy!
Megfordul, de a lépcső tetején megáll.
– Köszönöm, Sofia. Mindent.
Majd lemegy a lépcsőn. Hatalmas sóhajjal ülök le az ágyra és
vetem bele magam a munkába, miközben az jár az eszemben, mi lett
volna, ha itt marad.
 11

Stanton

Behúzom a kéziféket, kimászom a kocsiból, majd karba tett kézzel

nekidőlök és körbenézek.
Jenny szüleinek a portája olyan, mintha megállt volna felette az
idő; semmi nem változott. A fehér festék a ház falán még mindig
ugyanazon a helyen mállik. Az oldalt álló hatalmas tölgyfán még
mindig ugyanaz a hinta van, amin én löktem a lányukat és még
mindig megvan az a tökéletes ága is, ami elég közel van Jenn
ablakához, így könnyedén bemászhattam rajta.
A családja – ahogy az enyém is – generációk óta ezen a területen
él és dolgozik. Ám míg a marhatenyésztés kicsit jobban jövedelmez
és kevésbé függ az időjárástól, addig a földművelőknek, mint
Monroe-éknak, kicsit nehezebb dolguk van. Lehet, hogy ezer
hektáron aratnak kukoricát, de ha kilójáért csak pár centet adnak, az
nem jelent túl sokat.
– Jenny! – kiabál be a házba Nana a verandáról. – Az a fiú megint
itt van!
Az a fiú.
Nana sosem rajongott értem. Mindig egyfajta gyanakvással és
bosszúsággal nézett rám. Ahogy a kajája körül keringő legyet figyeli
az ember: pontosan tudja, hogy mit akar, de azt várja, hogy
leszálljon.
És akkor szétlapíthatja egy újságpapírral.
Miután Jenny terhes lett, és nem házasodtunk össze, nekem
befellegzett. Nana már nem is titkolta az utálatát. De a
vadászpuskája, amit az ölében babusgat, míg előre-hátra hintázik a
hintaszékében, már nem miattam van ott.
 Vagyis… nem csak miattam van ott.
Nana férje akkor halt meg, amikor Jenn még pelenkás volt. Egy
felbőszült ló dobta le, és az öreg Henry sajnálatos módon rosszul és
rosszkor esett le. Nana azóta magánál tartja Henry vadászpuskáját,
sőt azzal is alszik. Ha egy nap rablók, huligánok jönnek, vagy jenkik
potyognak az égből, Nana annyit szed le belőlük, amennyit csak tud.
Nincs megtöltve, és Jenny minden családtagja tesz róla, hogy ez így
is maradjon.
Van, aki azt mondja, hogy Nana demens, de én ezt egy percig sem
hittem. Olyan éles az esze, mint a felvágott nyelve. Szerintem csak
sokkal jobban érzi magát hangoskodva és egy puskát cipelve, mint
csendesen, egy nagy bottal sétálgatva.
Jenn kidugja a fejét az ajtón, haját kócos kontyba fogta össze, még
mindig a rózsaszín kórházi műtősruha van rajta, biztosan nemrég ért
haza az éjszakai műszakból. Pár pillanatig rám mered, majd az
arcáról eltűnik az aggodalom és mosoly ül a helyére.
Barátságos, kicsit bűntudattal teli, de nem meglepett.
Most, hogy mind a kettőnknek volt pár napunk, hogy lehiggadjunk a
telefonbeszélgetés után, tudta, hogy megyek. Feltartom a karton
Budweisert és kérdőn felvonom a szemöldökömet.
Bólint, majd fejével a ház belseje felé int.
– Csak gyorsan átöltözöm.
Ez a kettőnk szokása: tizenhat éves korunk óta mindig, amikor ide
jöttem, amikor szerettünk volna egyedül lenni vagy valami komoly
dolgot megbeszélni, fogtunk egy hatos Budweisert és lementünk a
folyóhoz.
A partra terített takaró a mi terápiás kanapénk. Még sosem hagyott
minket cserben, és remélem, hogy most sem fog.
Miután Jenny eltűnt az ajtóban, óvatosan felsétálok a tornácra,
mintha egy téli álmot alvó, öreg medvét közelítenék meg. Nem
vagyok biztos benne, hogy biztonságos, ezért készen állok rá, hogy
elrohanjak, ha hatalmas mancsával felém legyint.
Megpöccintem a kalapomat, így üdvözölve Nanát.
– Asszonyom!
Szeme pengevékonyra szűkül.
– Nem kedvellek téged, te fiú.
– Tudom, asszonyom.
 Görbe ujját rám szegezi.
– Te vagy a Sátán. Azért avászkodtál ide, hogy kicsald Évát a
Paradicsomból.
– Igen, asszonyom.
– A dédunokám a legjobb dolog, amit csináltál.
A szám egyik széle mosolyra húzódik.
– Nem mondhatnám, hogy ebben nem értek egyet magával.
– Évekkel ezelőtt le kellett volna lőnöm téged – motyogja.
Leülök mellé, kezemmel a térdemre támaszkodom, mintha
elgondolkodnék azon, amit mondott.
– Nem is tudom. Ha lelőtt volna, nem lenne senki, aki hoz
magának a kedvenc italából.
Felhúzom a pólóm, megvillantva a kis üveges Maker’s Mark Cask
Strength whiskey-t, mint egy drogdíler a sarkon. Az egészsége miatt
Jenny anyja évekkel ezelőtt letiltotta Nanát a whiskey-ről, vagy
legalábbis megpróbálta. De Nana egy trükkös, szívós, öreg madár.
Mint egy keselyű.
Az üveget figyeli és megnyalja a száját, mintha végre oázist látna
több ezer kilométernyi vándorlás után a sivatagban. Lehet, hogy nem
tisztességes alkohollal lekenyerezni egy öreg nőt, hogy információkat
szedj ki belőle, de ez most nem udvariasságról, tiszteletről vagy a
helyes dolgokról szól.
Hanem a kibaszott győzelemről.
Amúgy meg mindenképpen hoztam volna Nanának az imádott
Cask Strength whiskey-jéből egy üveggel. Évek óta csempészem
neki a márkás italokat. És még így is utál.
– Meséljen nekem Jimmy Deanről.
Zavarodottan dől hátra.
– A kolbászról? Van még egy kevés a hűtőben.
A szememet forgatom.
– Nem! A fickóról, akihez Jenny hozzá akar menni. James
Deanről.
Mintha kimondtam volna a varázsszót. Eltűnik Nana mogorvasága,
éveket fiatalodik az arca, és álmodozó mosoly jelenik meg rajta.
Mióta ismerem, ilyen még nem fordult elő.
– JD-re gondolsz? Mmm, ő aztán egy jóvágású fiatalember. Ha
csak negyven évvel fiatalabb lennék, magam is szívesen
eljátszadoznék vele. Csinos, udvarias, nagyon jó fiú. – Majd a már
megszokott harag gyúl a szemében. – Nem olyan mint te, Sátán!
Felnevetek.
– És miből él a jó öreg JD?
– A gimnáziumban tanít. Kémiát, vagy valami ilyesmit. Nagyon
okos ember. És tehetséges. Csak az elmúlt évben érkezett, és máris
ő a focicsapat segédedzője. Ha Dallas Henryt kirúgják a vezetőedzői
állásából, gondolom, JD veszi át a helyét.
Hm… a jó öreg Kispöcs fociedzéseket tart ugyanabban az
iskolában, ahol nemrég még a szuszpenzorokat szedte össze. Ez
azért ironikus.
Nana a kezemet nézi; a whiskey üvegét simogatom, mintha arra
várnék, hogy kiugrik belőle a szellem.
– Mi van még? – erőltetem.
Nagyot sóhajtva gondolkodik.
– Apukája pár hónappal ezelőtt halt meg. JD eladta a farmjukat és
épített egy hatalmas, vadonatúj házat kint, az 529-es út mellett. Ott
fognak élni majd Jennyvel és Presley-vel.
Csizmámmal dühösen dobbantok egyet a verandán. Csak a
holttestemen át!
Nana érti a reakciómat.
– Ne viselkedj így, ha velem vagy, fiú! Csak magadat okolhatod! –
Keresztbe teszi a karját és egy gőgös szippantással kiegyenesedik. –
Nem vagy rossz apuka, ezt el kell ismernem. De Jennynek egy olyan
férfi kell, aki itt van mellette.
– Itt vagyok – mondom neki kedvesen.
– Pff! De ahogy hallottam, nem egyedül jöttél. Magaddal hoztál
egy csinos városi lánykát is. Egy latin lányt!
Jenny anyukájának a hangja csendül fel a házban, újabb
bizonyítékául annak, hogy a kisvárosok olyanok, mint a maffia. Még a
falnak is füle van.
– Anyu! Csak kedvesen!
Nana nem fogja vissza magát.
– Ne mondd meg nekem, hogy viselkedjek! – Majd megosztja
velem bölcsességének egy gyöngyszemét. – Az a jó abban, hogy
haldokolsz, hogy nem kell senkivel kedvesnek lenned.
 Ó, persze! Nana és a haldoklás. Azóta haldoklik, amióta ismerem.
Igazándiból csak készülődik a haldoklásra.
– Igen, jött velem valaki – vallom be. – Egy barátom, Sofia. Maguk
ketten biztosan remekül kijönnek majd, ő sem kedveli a bolondokat,
ahogy maga.
Ujjaimmal megütögetem a Maker’s Mark üvegét.
– Áruljon el nekem valamit JD-ről, valamit, amit a városban senki
nem tud róla.
Szomjazva néz rám, majd beszélni kezd.
– Hát, nem iszik sokat. Ki nem állhatja az alkoholt. De nem
hiszem, hogy ettől rossz ember lenne. Senki nem szereti a piásokat.
Ez nagyon érdekes.
– Valami más? – bököm gyengéden oldalba.
Lázasan kutat az emlékeiben.
– Ó, allergiás a paprikára. Az arca felduzzad, mint egy kullancs,
ami teleszívta magát, ha csak egyet is megeszik.
Ez pedig még érdekesebb.
Elégedetten nyújtom oda Nanának az üveget úgy, hogy az ablakból
véletlenül se lássák meg, ha Jenny anyukája esetleg kukucskálna.
Kikapja a kezemből, mint egy elkényeztetett gyerek a nyalókát, és az
ölében fekvő takaró alá rejti.
Jenny lép ki a verandára. Farmer rövidnadrág és egy egyszerű,
fehér póló van rajta. Olyan izmos a teste és fiatalos az arca, mint
tizennyolc éves korában. Lehet, hogy mérges vagyok rá, de ez sem
változtat azon a tényen, hogy pokolian szexi, és cuki és… hiányzott.
– Mehetünk? – kérdezi.
Felállok, újfent megbiccentem a kalapomat Nana felé.
– Öröm volt, asszonyom!
Egy fintorral köszön el tőlem.
Jenny a nagymamájához sétál és puszit nyom az arcára. Hallom,
ahogy sutyorog.
– Anyu nehogy megérezze rajtad a whiskey-t, különben nem
kapsz vacsorát.
Nana kuncog és szeretettel megpaskolja Jenn arcát.
Az autóm felé indulunk, de megtorpanunk a lépcső tetején, amikor
Jenny anyukája kijön. A mély nevetőránca ellenére June Monroe
nagyon csinos nő, vonzóan telt alakkal, hosszú szőke hajába néhány
ősz hajszál vegyül.
Erőltetetten rám mosolyog.
– Stanton! Igazán jól nézel ki!
– Köszönöm, June. Jó újra itthon lenni.
June nem utál annyira, mint az anyja, de azt sem mondhatnám,
hogy különösebben kedvelne. Nem úgy, mint Wayne, Jenn apukája,
akinek mindig olyan voltam, mint a fia, aki sosem volt. De kétlem,
hogy bármelyikük oda lenne az örömtől, hogy itt vagyok, és keresztül
akarom húzni az esküvői terveiket. Még Ruby is a szülőkkel él az öt
gyerekével együtt, ezért a Monroe szülők biztosan boldogok
lennének, ha legalább az egyik lányuk férjhez menne és elköltözne a
házból.
– Jenny – fordul June a lánya felé intő hanggal –, ma délután lesz
a ruhaigazítás. Nem késhetünk el.
– Ne aggódj, itthon leszek, még mielőtt Presley hazaérne az
edzésről.
Kinyitom az autó ajtaját, majd becsukom, miután Jenn beszállt. Én
is beülök a kormány mögé, majd elindulunk a folyó felé.

•••

Vezetés közben azon gondolkodtam, mit fogok mondani, ugyanúgy,

ahogy a tárgyalások utolsó napja előtt is szoktam. Jenny keresztbe
tett lábbal üldögél a leterített takarón, míg én állok, mert így jobban
tudok gondolkodni. Mindkettőnk kezében egy nyitott sörösdoboz.
– Üvegeset kellett volna venned – szólal meg Jenn, a kezében
tartott sörösdobozra pillantva.
– Csak nosztalgiából vettem ilyet.
Megvonja a vállát.
– A nosztalgia is finomabb üvegből.
A nap felé fordítja az arcát, a szeplőit figyelem az orrán, végig az
arcán. Mind annyira apró és halvány, hogy csak akkor látszanak, ha
jó szögből esik rá a fény. Mintha tegnap lett volna, amikor
megszámoltam őket, egy hosszú úszás és még hosszabb
szeretkezés után, miközben aludt, és nem takarta más, csupán az
árnyékom.
Felemeli a kezét, hogy kortyoljon egyet a dobozból. A bal kezére
húzott gyűrű gyémántjának a csillogása úgy tapos bele az
emlékeimbe, mint egy kibaszott nagy elefánt.
Durr!
– Elfelejtetted visszaadni a gyűrűt? Miután szóltál neki, hogy hibát
követtél el?
Összeszűkül a szeme.
– Szóval így akarod intézni, Stanton?
Szinte látom magam előtt Sofia sárga kis cetlijét, amin az áll, hogy
álljak úgy hozzá, mint egy tárgyaláshoz, ahol Sofia csak egy tanú a
sok közül. Beszéltetnem kell, hogy megtudjam, mi történt, hogy
apránként össze tudjam tenni a részleteket.
– Nem, persze hogy nem – sóhajtok. – Miért nem mondtad el
nekem?
Fáradt mosoly jelenik meg az arcán.
– Mert tudtam, hogy le akarsz majd beszélni.
Beletalált a közepébe, nem igaz?
Jenny lenyalja a sört az ajkáról, majd sajnálkozó hangon
megszólal.
– El kellett volna mondanom neked. Megérdemelted volna, hogy
tőlem halld. Anyu azért postázta el neked a meghívót, mert szerinte
csak húztam az időt, és ez igaz is. – Tömött szempillákkal keretezett
kék szeme végigvándorol az arcomon, mielőtt a szemembe nézne. –
Nagyon sajnálom, Stanton.
Felkapok egy követ, de csak a kezemben dobálgatom.
– Bocsánatkérés elfogadva, legalábbis, ha nem akarod végigvinni
a terved.
Hátradönti a fejét, nézi, ahogy eldobom a követ.
– Hallom, hoztál magaddal valakit.
Látom magam előtt a kommunikációs csatornát, amin keresztül ez
az apró infó rekordidő alatt eljutott Jenny fülébe: Miss Bea elmondta
Mrs. Macalisternek, aki a gyógyszertárban dolgozik. Mrs. Macalister
elpletykálta az öreg Abigail Wilsonnak, mikor elvitte neki a
szívgyógyszereit, mivel Abigail félig vak, ezért nem vezethet. Abigail
Wilson felhívta az unokatestvérét, Pearlt, aki nem másnak, mint June
Monroe-nak a legjobb barátnője. Csodálkoznék, ha June megvárta
volna a hírrel, míg Jenny beér az ajtón, valószínűbb, hogy már akkor
felhívta telefonon, mikor hazafelé tartott a munkából.
– Ő egy barátom.
Jenny felhorkan.
– Milyen barátod?
– Olyan barátom, aki elkísér haza, mikor a csajom benyögi, hogy
feleségül megy egy másik pasashoz.
Újabb kavicsot dobok a vízbe.
– Én már meséltem róla, most mesélj te! Ki az ördög az a faszi?
Jenn a homokkal játszik, belemarkol, majd hagyja, hogy kifolyjon
az ujjai közt.
– Középiskola után JD Kaliforniába ment egyetemre. Tavaly
költözött vissza, amikor apukájánál rákot diagnosztizáltak. A
kórházban futottunk össze, és még emlékezett rám. Mindennap bejött
látogatóba, és ha én is ott voltam, beszélgettünk. Majd a kávézásból
közös ebédek lettek, és vacsora a műszakom után. – Visszagondolva
arra az időszakra, Jenny hangja ellágyul. – A végén nagyon rossz
volt. JD-t nagyon megviselte, amikor meghalt az apja. De én ott
voltam neki. És… szüksége volt rám. Jó érzés volt, hogy kellettem
neki. És miután már nem volt rám szüksége, akkor is akart engem.
És ez… még jobb érzés volt.
– Én eszedbe sem jutottam? Miközben azzal voltál elfoglalva,
hogy akarnak? – csattanok fel.
De ő visszavág.
– Én eszedbe jutottam bármikor? Miközben azzal voltál elfoglalva,
hogy megdugd a fél fővárost?
– Az egészen más.
– Hogy lenne más? Az hiszed, itt megáll az idő, amikor nem vagy
itt. Itt hagytál, hogy neveljem a lányodat és várjak rád.
– Először is, kapd be, nem egyedül neveled a lányunkat, úgyhogy
ne gyere ezzel. Másodszor is, ebben állapodtunk meg. Azt teszünk,
amit akarunk, amikor nem vagyunk együtt. De ez… – mutatok körbe
– ez a miénk. Senki nem nyúl hozzá, senki nem közelít. Ha ez így
már nem volt jó neked, szólnod kellett volna.
Most már ő is áll.
 – Akkor most mondom neked! Huszonnyolc éves vagyok, Stanton,
és még mindig a szüleimmel élek!
– Erről van szó? Jenny, ha egy házat akarsz, veszek neked egy
házat.
Sosem volt hivatalos végzésünk a gyerektartásról, mert így is
havonta küldtem neki pénzt. Ha ezen kívül bármire szüksége volt –
bármire –, csak kérnie kellett.
– JD szeretne összeköltözni velem, családra, házasságra vágyik.
Mindenre, amire te sosem.
Összeszorítom az öklömet, az alkaromon kidagadnak az izmok. És
nem tudom eldönteni, hogy megcsókoljam, vagy a szart is kirázzam
belőle.
– Te és Presley vagytok az én családom! És már tíz évvel ezelőtt
el akartalak venni. Megkértem a kezed itt, ezen az átkozott helyen!
– Az akartam és a megtettem két különböző dolog!
– Te mondtad, hogy menjek! – üvöltöm. – Te mondtad, hogy
menjek el! Értünk! A jövőnkért, a családunkért!
És ekkor jönnek a könnyek. Megjelennek a szemében, kiülnek a
szempillájára, úgy csillogva, mint a napfény a vízen.
– Ha szeretsz valamit, engedd el. Ha a tiéd, visszajön. – Megrázza
a fejét. – Te sosem jöttél vissza.
– Lófaszt! Amikor csak tudtam, jöttem!
– A Columbia után már nem. Akkor megváltoztál. Kezdted
megkedvelni a munkát, a nőket, a városi életet…
– Erőmön felül teljesítettem, Jenny! Az isten szerelmére, jogi
egyetemre jártam! Munka, órák, gyakorlat, rohadtul elképzelni sem
tudod!
A sárga cetli neonlámpaként villog az agyamban. A veszekedés
nem megoldás. Vele beszélj, ne hozzá!
Veszek pár nagy levegőt, hogy lenyugodjak. Majd Jenny felé lépek
és a szemébe nézek.
Akkor meglátom őt: az édes kicsi lányt, a barátomat. Életem
szerelmét.
– Az agyam ott volt, ott kellett lennie, de a szívem mindig itt volt
veled. Sosem hagyott el.
Szipog, de még mindig nem hullnak a könnyei.
– Sosem gondoltál bele, hogy miért volt ennyire könnyű?
 – Szeretni valakit csak könnyű lehet.
– Nem arra gondoltam, hogy együtt lenni. Hanem arra, hogy külön.
– Hátat fordít nekem, a vizet nézi, ahogy a partot mossa. – Egész idő
alatt, hosszú évekig… külön lenni sokkal könnyebb volt, mint lennie
kellett volna. – Összefonja a karját, hangja mosolygóssá válik. –
Miután JD befejezi a munkát, eljön a házhoz, és futva jön fel a
lépcsőn, mert egy másodpercet sem tud várni, hogy lásson. Odavan
értem. El sem tudja képzelni, hogy távol legyen, hogy elmenjen, még
egy napra sem. Te éreztél így valaha, Stanton?
Borzalmas, szörnyű gondolat formálódik az agyam egy távoli
részében, azt suttogva, hogy igen, éreztem már így. De nem iránta.
Elhessegetem a gondolatot, majd Jenny elé állok.
– Szeretlek!
– Egy tizenhét éves lányt szeretsz, aki már nem létezik.
– Ez nem igaz. Itt áll, pont velem szemben.
Jenny felemeli a fejét és halványan elmosolyodik.
– Már korántsem vagyok olyan szórakoztató, mint voltam.
Közelebb lépek hozzá, arcát a kezembe fogom és megcirógatom a
bőrét.
– Amikor rád nézek, ezernyi nyári nap jut az eszembe. Életem
legszebb pillanatai.
Megrohannak az érzelmek, alig tudok megszólalni. Az érzésektől,
amit ez iránt a nő iránt érzek, levegőt is alig bírok venni.
– Tizenkét éves korom óta szerelmes vagyok beléd, és halálom
napjáig szeretni foglak.
Jenn arca eltorzul, könnyek hullanak a szeméből. Kezemet az
arcához szorítja, eláztatva a könnyeivel, majd megcsókolja a
tenyeremet.
– És én is szeretlek, Stanton. Nagyon. Az, amit irántad érzek,
értékes számomra. Nem akarlak elveszíteni.
Azt hiszem, sikerült. Meggyőztem őt, legyőztem őt. Jenny hozzám
tartozik, helyreállt a világ rendje. El kell ismernem, könnyebb volt,
mint képzeltem. Tudtam, hogy jó vagyok, de nem is sejtettem, hogy
ennyire.
Ám egyszer csak elengedi a kezem, megtörli az arcát és a
szemembe néz.
– De én JD-be vagyok szerelmes.
 Bassza meg!
Megrázom a fejem.
– Csak magányos vagy. Túl sokáig voltam távol.
– Nem! – erősködik. – Szerelmes vagyok belé. Gyorsan történt, de
az érzés erős és valódi. El kell fogadnod.
Az ez után következő szavak kiszaladnak a számon anélkül, hogy
átgondoltam volna, mit beszélek.
– Hazajövök. Kilépek a cégből, Jenn. A városban alapítok egy
irodát. Hazajövök.
A szája tátva marad, hangja rekedtes a meglepetéstől, amit a
sosem remélt szavaim váltottak ki.
– Nem sok védőügyvédre van szükség Sunshine-ban.
– Más típusú ügyeket is el tudok vállalni.
A szeme résnyire szűkül.
– Gyűlölnéd.
Kezembe fogom az állát.
– Megteszem. Érted és Presley-ért. Ha ez az, amire szükséged
van, megteszem.
Összevonja a szemöldökét; félig a szívfájdalom, félig a düh miatt.
Ellép tőlem, szavai akadoznak.
– Nem akarom, hogy feláldozd magad értem! Sosem akartam!
Mind a ketten jobbat érdemlünk ennél!
Majd odajön, karját a derekam köré fonja, arcát a mellkasomnak
szorítja, nem akar elengedni. Visszaölelem, erősen, óvón,
megcsókolom a feje búbját, kedves szavakat mormolok, orromat
édes illatú hajába fúrom.
Egy ideig így maradunk, míg fel nem száradnak a könnyei. És ez
annyira szomorú érzés. Mint egy temetés utolsó percei.
– Szombaton hozzámegyek JD-hez, Stanton! Szeretném, ha
megértenéd.
Megfogom a karját és hátradőlök, hogy lássa a szememet.
– Hibát követsz el. Miattad jöttem vissza. És nem mondok le rólad.
Te meg ezt értsd meg!
– Nem tudod… – vág bele.
De ekkor eszembe jut valami, ezért viccesen durva alabamai
tájszólással közbevágok.
 – Nem vagyok eszes ember, Jen-ney. De tudom én ám, mijaza
szerelem!
Betapasztja a fülét, úgy visít velem.
– Ne tedd ezt! Ne Forrest Gump-kodjál itt nekem! Tudod, hogy az
a film mindig megríkat! Annyira gonosz vagy, te rohadék!
Ököllel a karomba vág, mindketten majdnem mosolygunk.
– Igen, tudom. – Hátrasimítom a haját, hüvelykujjammal
megcirógatom a kulcscsontját.
– Ő tudja ezt? Ismer téged úgy, ahogy én? – Közelebb lépek és
felé hajolok. – Tudja, mennyire szereted a hosszú, nedves csókokat,
vagy azt, hogy miként nyalja meg azt a pontot a füled mögött…
Kezét a számra tapasztja. Türelmes vidámsággal bámul, mintha
valami javíthatatlan kamasz lennék.
– Elég ebből, te! Ismer engem, sőt még jobban is, mint te. Amit
pedig nem tud, arra rengeteg ideje lesz, hogy rájöjjön.
Kidugom a nyelvem és elkezdem nyalogatni a tenyerét.
Felsikít és elkapja.
– Szeretném, ha találkoznál vele, Stanton. Jó ember. Kedvelni
fogod.
Összefonom a karom.
– Ha lélegzik, biztosan nem fogom megkedvelni.
Jenny az autóm felé bök.
– Gyere, vigyél haza. Presley pomponlányedzésének hamarosan
vége.
– Vegyük fel őt is – javaslom, ahogy az autó felé sétálunk. –
Együtt. Biztos örülni fog.
– Rendben!
Nyúlok, hogy megfogjam a kezét, ahogy eddig már vagy milliószor
megtettem, de elhúzódik. Lefagyok. Erre elkapom, nem hagyom,
hogy kiszabadítsa, még az ujjainkat is összefonom.
Unottan néz rám.
– Befejezted?
A szemébe nézve emelem a számhoz az ujjait.
– Kedvesem. Hiszen még el sem kezdtem.
Úgy néz rám, mintha nem tudná eldönteni, hogy sírásban vagy
nevetésben törjön ki, vagy esetleg egyszerre mindkettőben. Két keze
közé fogja az államat, és megrázza a fejét.
 – Ó, Stanton, tudom, hogy én vagyok az, aki jól megkeverte ezt a
szart… de akkor is hiányoztál.
 12

Stanton

Előbb hazavisszük Jennyt a szülei házába, Presley pedig jön

hozzánk. Úgy tűnik, Sofiával azonnal megkedvelték egymást, miután
bemutattam őket a régi szobámban. Ezután mi ketten kimegyünk az
udvarra, dobálni egy kicsit. A labda forogva, magasan ívelve szeli át
a levegőt, majd a lányom kezébe esik.
Tökéletes dobás.
Jó tudni, hogy még képes vagyok rá.
Ujjait a varrásra helyezi, ahogy akkor mutattam neki, amikor már
elég nagy volt ahhoz, hogy meg tudja fogni és vissza tudja adni a
labdát.
Nem arról van szó, hogy szeretném, ha az amerikaifocicsapatban
játszana, de azt gondolom, hogy vannak bizonyos képességek,
amiket minden lánynak meg kellene tanulnia. Már csak azért is, hogy
ne legyenek lenyűgözve, mikor egy kis szemétláda majd jön és
megpróbál menőzni. Hogyan kell kereket cserélni, meg eldobni egy
labdát, lovagolni, kézi váltót használni, sőt azt is fontos tudnia,
hogyan kell olajat cserélni az autóban.
Ráadásul dobálás közben van időnk beszélgetni. Újra
összehangolódni, miután hónapokig távol voltam. Mindig úgy
képzeltem, hogy azok a tinikorában esedékes beszélgetések az
ivásról, a dohányzásról, a szexről kevésbé lesznek cikik, ha közben
dobáljuk egymásnak a tojáslabdát.
– És, mit gondolsz erről az esküvő dologról?
Kuncog, miközben elkapja a labdát.
– Meglepődtél? Múlt héten már el akartam mondani, de anyu azt
mondta, hogy várjak. És azt is mondta, hogy jól meglepődsz majd!
 Magamra erőltetek egy mosolyt.
– Ó, alaposan meglepődtem, igen!
– Én fogom szórni a virágokat! – ugrándozik. – Kék szaténruhát
veszek fel, olyan leszek benne, mint egy hercegnő! És a nagyi vett
nekem hozzá illő kék szandált is. Anyu azt mondta, hogy majd
feltűzzük a hajamat és még a számat is kirúzsozza!
Lelkesedése rám is átragad, elmosolyodok.
– Ez nagyszerű, kicsi lány!
Presley következő passza kicsit széles, ezért szaladnom kell, hogy
el tudjam kapni a fűbe pattanó labdát.
– És ezt a JD-t… kedveled?
A lányom bólint.
– Igen, tényleg kedves. Anya mindig kuncog, mikor együtt vannak.
Kuncog? Kíváncsi vagyok, hogy akkor is kuncogni fog-e, amikor
letépem a fejét.
– És, ööö… és hogy fogod őt hívni, amikor… elveszi feleségül
anyát?
Megfogja a labdát, apró arcocskája tiszta ráncos, ahogy töpreng.
– Hát, JD-nek fogom hívni. Hiszen ez a neve, te butus!
Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, úgy hangzik, mint egy
rekedtes nevetés. Elkapom Presley dobását, majd megkérdezem.
– De biztos vagy benne, hogy kedveled?
Egy pillanatig engem bámul.
– Apu, azt akarod, hogy ne szeressem?
Az ilyen pillanatok mindig meghökkentenek. A dolgok, amikről nem
beszélünk a gyerekek előtt, hogy megőrizzük az ártatlanságukat, az
elbetűzött szavak, a tetteink, amiket elrejtünk, hogy ne másolják a
rossz szokásainkat. Ahogy apám is a pajta mögött szokott
dohányozni, hogy ne legyen a szemünk előtt. De akkor is érezzük
rajta.
Nem arra figyelnek, amit mondunk nekik, hanem arra, hogyan
mondjuk, megérezve az elrejtett érzelmeket is, mintha valami hatodik
érzékük lenne.
Mindent tudnak.
Nem akarok másik férfival osztozni a lányom szeretetén. De ketté
sem akarom szakítani, nem akarom, hogy választania kelljen a két
ember között, akiket ezen a világon a legjobban szeret. Nem az ő
dolga az én vagy az anyja érzéseit óvni. A mi dolgunk, hogy óvjuk az
övéit.
És egy kicsit utálom magam azért, mert úgy gondolta, hogy ezt
meg kell kérdeznie.
Odamegyek hozzá és letérdelek, hogy a szemünk egy vonalban
legyen.
– Azt akarom, hogy boldog légy, Presley. Te és anya is. És azt is
akarom, hogy elmondd, amikor nem vagy az. De azt nem akarom,
hogy azt érezd, miattam nem szeretheted őt, vagy bárki mást. Érted,
mit akarok?
– Szomorú leszel, amikor anyu és JD összeházasodnak?
Erre meg mit kellene válaszolnom? Hát, kicsim, épp azért jöttem,
hogy ez ne történjen meg.
Hátratolom a kalapom és visszakérdezek.
– Te az leszel?
Szégyenlősen elmosolyodik, mintha egy titkot szeretne elárulni.
– Amikor kicsi voltam…
– Mikor volt az? – piszkálom. – Tavaly?
Játékosan meglöki a vállam.
– Neeeem! Amikor kicsi voltam. Úgy öt- vagy hatéves. Mindig
kívántam a csillagoktól valamit, mielőtt elmentem aludni. Miután anyu
betakart, kimásztam az ágyból, kinéztem az ablakon, és azt
kívántam, bárcsak hazajönnél.
Összeszorul a mellkasom, egyre erősebben és erősebben szorít,
míg már alig kapok levegőt.
– Vagy azt, hogy vigyél magaddal engem és anyut Washingtonba,
és örökké maradjunk együtt.
Jennyvel jó szülők vagyunk, ehhez kétség sem fér. De borzasztó
azt hallani, hogy cserben hagytad a gyerekedet. Tudni, hogy
epekedve vágyott valami olyanra, amit tulajdonképpen hatalmadban
állt volna megtenni… mégsem tetted.
– Nem tudtam, hogy ezt csinálod, Presley – fordítom el a
tekintetem, és a fűszálakat kezdem el bámulni. – Még mindig erre
vágysz?
– Nem – sóhajt gondolkodva. – Te boldog vagy ott. Ott van az
irodád, a Fehér Ház… és ott van neked Jake. Anyu pedig boldog itt.
Főleg most, JD társaságában.
 Remek! Az anyjának ott van JD, nekem meg az a mogorva Jake.
Mi a franc folyik itt?
Ekkor felderül az arca.
– Így ráadásul két karácsonyi ajándékot kapok. Ki az a tyúkeszű,
aki szomorú lenne emiatt?
Hangosan röhögök, és magamhoz húzom, hogy átöleljem.
– Szeretlek, kicsi lány!
Rövid két kis karját a vállam köré fonja, és tiszta erejéből
megszorítja.
– Én is szeretlek.
 13

Sofia

Presley Shaw teljesen olyan, amilyennek a hangja és a Stanton

lakását ellepő képek alapján elképzeltem. Élénk, édes, tekintete
pajkosan csillog, akárcsak az apjáé.
Miután Stanton beugrott, hogy hazaviszi Presley-t Jenny szüleihez,
én tovább dolgozom. Még mindig egy aktát olvasgatok, amikor a
napfény már elhalványult odakint, és a narancs tűzgolyó egyre lejjebb
süllyedt a horizonton.
Csak akkor teszem el a laptopomat, amikor Mrs. Shaw hív, hogy
menjek vacsorázni. Az asztal megterítve, Marshall, Mary és Stanton
apja már ott ülnek. Úgy tűnik, a családi vacsora állandó dolog, mindig
ugyanabban az időben gyűlnek össze. Mr. Shaw magas,
tagbaszakadt, jóképű ember, arca szélfútta, türelme határtalan. Ő az
erős, mégis csendes típus. Nagyjából tíz évvel idősebb a feleségénél,
de a gyengédség a tekintetében, ahogy ránéz, és a rajongás a
hangjában, amikor beszél hozzá, mind azt sugallják, hogy boldog
házasságban élnek.
Én voltam a figyelem központjában, kérdéseket válaszoltam meg a
családomról, arról, hogy milyen volt Chicagóban felnőni, de mókás
tárgyalótermi sztorikkal is szórakoztattam őket. Az ínycsiklandozó
ragu és sült krumpli falatozása közben történeteket meséltek
Stantonról: középiskolai focisikerekről, tinédzserkori tréfákról, amikor
majdnem felgyújtotta a házat, és arról, hogy gyerekkorában hogy
törte el a lábát, mert azt hitte, a supermanes alsógatyájában képes
lesz majd repülni, így nyugodtan leugorhat a pajta tetejéről.
Az asztalnál Stantonnak is meg volt terítve. De a széke üresen
árválkodott.
 Vacsora után visszamentem a szobámba és felhívtam Brentet.
Elmondása szerint Sherman kezd hozzászokni az új
életminőségéhez, és többé nem akar hazajönni velem. Soha.
Zuhanyzás után egy csokibarna köntösbe bújom, megszárítom a
hajam és kinyitom az ablakot, mielőtt befeküdnék az ágyba. Nem
takarózom be, a hűvös éjszaka és a csípős levegő finoman
simogatják a bőrömet. A szempillám egyre nehezebb, ahogy az
ablakot bámulom. Fényeket akarok látni, azt akarom, hogy az a
bizonyos pick-up végre visszajöjjön.
És nem, nem, csak várok. Ez rosszabb annál.
Reménykedem.

•••

Dang!
– A picsába!
Bumm!
– A fenébe!
Csett!
– A kurva életbe!

Felkapcsolom az éjjelilámpát, és eltakarom a szemem, amint éles

fénnyel felgyullad. Stanton az ajtóban van, négykézláb áll.
Felnéz rám, miközben motyog.
– A padló elgáncsolt.
Odamegyek hozzá, segítek neki felállni, súlyától csak botladozunk
az ágyig. Arcomat a kulcscsontjának szorítva föld és tábortűz illatát
érzem az erős alkoholszag mellett. Nem kellemetlen, de valószínűleg
elég erős ahhoz, hogy csak a párájától berúgjak.
– Szerencse, hogy nem gyújtottam gyertyákat, különben már
lángra lobbantál volna.
Stanton nevet, miközben az ágy szélére ültetem, talpa a padlón,
hogy stabilan tartsa magát. Kalapja édesen ferdén áll a fején,
fátyolos, távolba meredő szeme a dús szempillák mögül az arcomat
vizslatja.
– Azta! Te aztán szép vagy!
Ó, apám! Nem tehetek róla, de elnevetem magam raja.
– Sajnálom, hogy ilyen sokáig egyedül hagytalak, Soph!
Hátrébb lépek és megértően rázom a fejem.
– Semmi baj! Ezért vagyunk itt, nem? – Majd kicsit dühös leszek,
amikor rádöbbenek valamire. – Te így vezettél?
Megvonja a vállát.
– A kocsim ismeri az utat.
– Nagy hülyeség volt, Stanton! – korholom. – Egész végig
Jennyvel voltál?
Ajkai megremegnek, ahogy kifújja a levegőt.
– Nem! Jenn, az anyukája, a testvére és Presley ruhaigazításra
mentek. Wayne, Jenny apja kivitt magával a vadászkunyhójába, hogy
megmutassa a trófeáit, amik a tavalyi szezonban kerültek fel a falra.
Elkezdtünk inni, meg beszélgetni… de főleg ittunk.
Fájó érzés zúzza szét a mellkasomat, mintha Miley Cyrus
bontógolyója talált volna el. Egy pillanatig meg sem tudok szólalni, de
aztán rájövök, mit érzek.
Megkönnyebbülést.
Gyomorszorító megkönnyebbülést, mintha gyógyító balzsamot
kennének a pusztító égési sebre. A mellkasomban kezdődik, majd
továbbterjed a karomra, a lábamra, bizsergést okozva az
ujjbegyeimben.
Szent szar! Amíg ezt nem mesélte, észre sem vettem, hogy
befeszültem attól a gyűlölt gondolattól, hogy Stanton Jennyvel töltötte
az eddig eltelt időt.
Mi az ördög van velem?
Mikor Stanton arcába nézek, minden feszültség elpárolog belőlem.
Mert össze van törve. Válla leeresztve, szempillája lehunyva, ajka
gyászosan lefelé görbül.
– Azt hiszem, tényleg vége – suttogja. – Túl sokáig voltam távol…
ezért elveszítettem. – Felemeli a hangját. – És mindenki olyan jól
elfogadta ezt! Wayne, Jenn, Presley, még a saját anyám is! Mind azt
gondolják, milyen fantasztikus ötlet, hogy férjhez megy valaki
máshoz! Én vagyok az egyetlen, aki hosszú távra tervezett vele! Azt
hittem, ez egy egész életre szól, tudod?
– Sajnálom – motyogom, és a két lába közé lépek, hogy átöleljem.
Feje a szegycsontomon nyugszik, meleg lélegzetét a mellemen
érzem. Erős, gyengéd keze a csípőmet simogatja, majd felcsúszik a
fenekemre.
A kalapját leteszem mellé az ágyra, ujjaimmal vigasztalóan a haját
babrálom. Hangja lágy, szinte alig hallható, elveszik a köntösöm
szövetében. A mellbimbóm megkeményedik, amikor megszólal.
– Rohadtul örülök, hogy itt vagy velem, Sofia.
Az egyik előnye, hogy egy csomó sráccal ilyen jóban vagyok, az
az, hogy ismerem a gondolkodásukat, és megértem a szavaik
mögöttes jelentését.
A szememet forgatom.
– Persze hogy örülsz, hogy itt vagyok. Hiszen jelképesen jól tökön
rúgtak. Összezúzták az egódat.
Ha egy pasas összetört, semmi nem gyógyítja gyorsabban az
önérzetét, mint az, ha beülhet egy új, hívogató pilótafülkébe.
Felemeli a fejét a mellkasomról, csodálatos, elmosódott, mégis
őszinte tekintettel felnéz rám.
– Nem csak erről van szó. Nem annak örülök, hogy valaki itt van
velem. Azért vagyok boldog, mert te vagy az!
Stanton lassan lejjebb csúsztatja a kezét, megfogja a fenekemet,
tüdőmből mély nyögés szakad fel.
– Tudod, ha meg szeretnéd csókolni az összetört egómat… én
benne vagyok.
A szemöldökét húzogatja, én meg elnevetem magam. Sűrű haja
lágyan simul a tenyerembe, miközben ujjaimmal gondolkodva
fésülgetem. A lehetőségeken jár az eszem.
Akarom őt, mindig is akartam. Miért ne kaphatnám meg? Arra
gondoltam, ha csak barátok leszünk, míg itt vagyunk, az segít neki a
helyes úton maradni.
De most, hogy ezt a gyönyörű arcot nézem, azt a teli, mosolygós
ajkat… miért ne élvezném ki, amíg itt van velem? Nem én vagyok a
másik nő. Jenny lepattintotta.
Masszírozni kezd, kutató ujjai igen jól ismerik a testemet. Tudja,
milyen ritmusban szeretem, és ismeri a titkos helyeket, amiket, ha
megérint, zihálva eluralkodik rajtam a vágy.
Miért ne használnám ki azokat az előnyöket, amiket Jenny ostobán
elhajított?
Ez csupán szex. Elképesztő, forró, testi megkönnyebbülés. Csak
egy okot keresek, amiért nemet kellene mondanom.
De egy sem jut eszembe.
Felkapom a kalapját az ágyról és a fejembe nyomom.
Lovagold meg, kislány!
Elvigyorodik. A térdem elgyengül.
– Jól néz ki rajtad a kalapom – viccelődik.
A száját figyelem, majd ördögien elmosolyodom.
– Tudod, mi néz még ki jól rajtam?
– Mi?
Előrehajolok, elég közel ahhoz, hogy megízleljem.
– Te.
Nevetni kezd, de nevetése hamarosan nyögésbe fordul, amikor
elkezdem csókolgatni. Nyelves, ajakszívós csókok, amik hevességre
csábítanak.
Stanton felemeli a kezét, a hajamba temeti, az arcomat simogatja,
ujjbegye a nyakamat becézgeti. Közelebb húz magához, ajkát újra az
ajkamra tapasztja. Ő sem viccel.
Finom elektromosság cikázik köztünk, újfajta, nyers vonzalom köt
minket össze. Egyszerre ismerős, vad és izgató, alig várom, hogy
elmerüljek benne. Nem tudok elég közel lenni hozzá. Nagyobb
szükségem van arra, hogy hozzásimuljak a testéhez, mint a levegőre,
ami után a tüdőm üvölt. Elveszem a számat a szájáról és lehúzom a
pólóját. Amint levettem, félrehúzza a köntösöm, harapdálni kezdi a
vállam, majd a kulcscsontomat és a nyakamat szívogatja, elég
durván ahhoz, hogy nyomot hagyjon rajta.
Bronzszínű mellkasát puszilgatom, kezemmel minden izmát
egyenként végigsimítom, imádom, ahogy érintésem alatt a hasa
megfeszül. Nyelvem kemény mellbimbóját kényezteti, addig nyalom
és szívogatom, míg Stanton felszisszen. Térdre ereszkedem, és
mélyen a szemébe nézek, míg kigombolom a nadrágját.
Elnehezült szemhéja alól engem figyel, lelöki a fejemről a kalapot
és a hajammal játszik, miközben titokzatosan mosolyog.
 Kéjes élvezetet, mocskos izgalmat okoz, hogy előtte térdelek,
erősen húzza a hajam és piszkos szavakat suttog. Mert Stanton
pontosan tudja, hogy mit csinál, tudja, hogy mire van szükségem.
Odaadom neki a testem, könyörgök neki, cserébe pedig
lélegzetelállító gyönyört nyújt. Nem várja, hogy irányítsam. Nem kell
azzal foglalkoznom, hogy utasítgatom, saját feje után menve képes
földöntúli élvezetet okozni.
De térdelve sem vagyok alárendelt. Én adok, ő elvesz; de
szüksége van rám, hogy kapjon. Türelmetlenül várja, hogy adhasson:
látom a szemében, érzem magabiztos kezében és az elsuttogott
utasításaiban. Tökéletes egyensúlyban vagyunk, a vágy és a
beteljesülés egyenlő keveréke.
Lehámozom róla a nadrágját, majd arrébb dobom. Stanton farka
akcióra kész. Vastag és tettre kész, alig várja, hogy foglalkozzam
vele, hogy kényeztessem. Gyönyörű látvány, lenyűgöző a
vastagsága, a férfiasan kirajzolódó erek és a tekintélyes hossz
megérdemli, hogy irigykedjenek rá, hogy szobrot emeljenek neki,
hogy csodálják, mint valami értékes műtárgyat.
A tenyerembe veszem, erősen megmarkolva húzogatom lentről
felfelé.
– Basszus, drágám – mormolja.
Egy borzalmas pillanatig arra gondolok, hogy Jenny kezét képzeli
oda, hogy az ő szőke haját látja ráborulni az ölére. De amikor
nyalogatni kezdem, jól benedvesítve a tövétől indulva, az én nevem
hagyja el nyögve az ajkát.
– Sofia…
Hangjára forróság árad szét a testemben, a lábam között
nedvesedni kezd, beindulok. Alig várom, hogy megadjam neki a
gyönyört, hogy gyötrődni lássam, és elnyeljem a nyögéseit. Hogy
elnyeljem őt, magát.
Hogy elfedje, miért jöttünk, és csak arra koncentráljon, ki az, aki
mindent megtesz, hogy orgazmusa legyen.
– Imádom, hogy ilyen kemény vagy! – A lélegzetemmel melegítem
a farkát, érzem, ahogy megrándul a tenyeremben. – Imádom az
ízedet! – Ajkamat sima, gömbölyű makkjára csúsztatom: megszívom,
nyelvem körözve játszik vele. Ezután még mélyebben bekapom,
ahogy imádja. Ellazítom a torkomat, egyre beljebb engedem, és
nagyokat nyelek, hogy az izmaim erősen szorongassák a péniszét.
Csípője felemelkedik, még mélyebbre akar hatolni, puha, forró
nedvességre vágyik. Ekkor lassan visszahúzódom, miközben
keményen szopom, ajkam és a nyelvem finoman dögönyözik
keménységét. Majd újra becsúsztatom a péniszét a számba, de már
gyorsabban és a fogaimat is bevonom a játékba.
Mellkasa gyorsan emelkedik és süllyed, zihál és nyög. Öklével a
hajamat markolja, erősen, de csak épp annyira, hogy kicsi fájdalmat
okozzon. Ez hatalmas elismerés és bátorítás, mert tudom, hogy a
csúcsra fogom juttatni.
Igen, Stanton!
Azt akarom, hogy toljon és húzzon, hogy használjon, egészen
addig, míg csak rám gondol. Amíg engem akar.
A fejem gyorsabban mozog. Meleg tenyerembe veszem a golyóit
és óvatosan dögönyözni kezdem.
– Ó, basszus! Mélyebben! Sofia… a francba…, ez az, bébi!
A farka még jobban megkeményedik, a sima, selymes rúd egészen
kitölti mohó számat. A tövénél megmarkolom a férfiasságát, és a
szám mozgásával együtt a kezemet is fel-le húzogatom. Ekkor a
keze megfeszül, keményen tartva a fejemet, farka ki-be csúszkál a
számban, ahogy a csípőjével egyre hevesebben mozog.
– Bassza meg… jövök! A tökéletes szádba élvezek! Basszus!
Érzem, ahogy a farka hullámzik, megduzzad és másodpercekkel
később sós nedvesség teríti be a nyelvem, tölti ki a szám. Minden
egyes cseppjét élvezettel nyelem. Mert imádom, hogy ezt tudom
tenni vele. Imádom, hogy ezt én adtam neki.
Stanton levegőért kapkodva, gyengéden fésülgeti ujjaival a
hajamat.
Mikor elernyed a számban, már állok is fel, hogy szorosan
hozzábújjak. Egymást átölelve hanyatlunk az ágyra. Megcsókolja a
homlokomat, a csukott szememet.
Keze a combomon csúszik felfelé, miközben ő lefelé tolja magát,
lélegzete a hasamat csiklandozza. Elhelyezkedik a szélesre tárt
combjaim között, megmarkolja a fenekemet és magához húz. A
gyönyörtől minden levegő kiszalad a tüdőmből, ajkával teljesen
körülöleli a csiklómat. A hátam ívben megfeszül, de ő erősen tart,
miközben nyelvével támadásba lendül.
Elszántan játszadozik, dörzsölgeti a duzzadt, idegvégződésekkel
teli dudort a lábam között, a nedves, forró gyönyör egészen elveszi
az eszem, megszólalni sem bírok. Lenézek rá, a látványtól
megmarkolom az ágyneműt, a combom remegni kezd. Lehunyt
szemmel koncentrál, arca boldogságot sugároz, torkából
elragadtatott nyögések törnek fel. Érzem, hogy közeledik, a kéjes
gyönyör szikrái pattognak mélyen, legbelül, egyre közelebb és
közelebb juttatva a kielégüléshez.
– Ó, istenem! Stanton, istenem!
Elengedi a csípőmet, ágyékomat szégyentelenül közelebb tolom a
szájához, azt akarom, hogy mélyebben, keményebben hatoljon
belém. Nyelve megállás nélkül játszadozik a csiklómmal, miközben
két ujját szűk vaginámba csúsztatja. Testem minden izma megfeszül,
és pár csodálatos másodpercig súlytalanul lebegek az érzékek
szakadékának a szélén.
Majd egy hosszan elnyújtott nyögéssel megremegek. Az
orgazmustól a vállam is remeg, puncim szorosan lüktet Stanton ujjai
körül, testem minden idegvégződése lángra gyúl a pusztító, érzéki
örömtől. Az érzés egyre csak növekszik, majd az izmok kéjes
összehúzódására megkönnyebbült sóhaj tör fel a tüdőmből.
Miután a forró érzelem tüze pislákoló parázzsá szelídül, kinyitom a
szemem. A látómezőm szélén apró fényszikrák pislognak, közepéről
Stanton arca néz rám gyengéd elégedettséggel. Érzem a kezét az
arcomon, ahogy lassan megcsókol, száján az alkohol és a saját édes
nedvességem íze keveredik.
Kimerülten, ellazulva húzzuk magunkra a takarót, fejünk a párnán
nyugszik, és csendesedő lélegzettel kizárjuk magunk körül a világot.
 14

Stanton

Létezik olyan kutatócsapat, ami tudományos oldaláról vizsgálja az

alvást: az előnyeit, a mellékhatásait, hogyan a legjobb álomba
merülni, hány órát, milyen pozícióban, milyen ágyban, milyen
párnával aludjunk és mi a szoba optimális hőmérséklete. A kutatók
egyetértenek abban, hogy az a legjobb, ha magadtól ébredsz, amikor
a tested azt mondja, köszönöm, ennyi elég volt. Ám, ha dolgozol, ez
valószínűleg sosem fordul elő.
Az is még jó, ha fokozatosan ébredsz, ezért is vannak olyan
ébresztőórák, amik hullámveréssel, klasszikus zenével, tibeti
harangjátékkal keltenek. De bármi is legyen az a kibaszott hang, az a
jó, ha lágy.
De anyám sosem hallott még erről a kutatásról.
Dong, dong, dong, dong, dong, dong, dong, dong, dong, dong,
dong, dong, dong!
Sofia repkedő hajjal, hadonászva ugrik fel.
– Mi? Mi történt? Hol vagyok? Megtámadtak minket?
Dong, dong, dong, dong, dong, dong, dong, dong, dong, dong,
dong, dong, dong!
Alig van energiám arra, hogy motyogva válaszoljak.
– Ez egy vacsorához hívó triangulum hangja. – Anyám kedvenc
ébresztője. – Ezt a támadásos dolgot… csak nyugodtan kérdezd meg
tőle.
A francba! Fáj a fejem, kezemmel beletúrok a hajamba, a baltát
keresem, ami beleállt a rohadt fejembe, kettéhasítva azt.
Dong, dong, dong, dong, dong, dong, dong, dong, dong, dong,
dong, dong, dong!
 – Ez egyre hangosabb – panaszkodik Sofia, ahogy a párnát a feje
köré tekeri. Most úgy néz ki, mint egy taco. – Miért lesz egyre
hangosabb?
Kitapogatom a telefonomat az éjjeliszekrényen és megnézem az
időt.
A kurva életbe!
– Azért lesz egyre hangosabb, mert vasárnap van. – Saját
suttogásom is bántja a fülemet. – Ráadásul Mississippiben vagyunk.
Kihajtja a párna egyik felét, felemeli a fejét, az egyik szemét
kinyitva kíváncsian néz rám.
– És ez mit akar jelenteni?
– Azt, hogy megyünk a templomba.
Azonnal visszatemeti az arcát a párnába.
Tudom, hogy érez most.

•••

Nem minden déli baptista egyház egyforma. Vannak kortárs

templomok modern, néha megaépületekkel, hatalmas
körszínházakkal, keresztény rockzenével, a legmodernebb
hangtechnikával és akár többezres, karlengető, ámenező tömeggel.
És vannak a hagyományos templomok, mint az Első Déli Baptista
Templom Sunshine-ban, Mississippiben, amit még a polgárháború
előtt építettek. Nincs benne sem légkondi, sem fűtés, a padok fából
készültek, csendes tagjai minden héten járnak, a zenét pedig egy
orgonista, Miss Bea szolgáltatja, a kilencedikes osztályfőnököm.
A helyiség hátsó részében foglalunk helyet, a szüleim mellett. Ott
van még a húgom, Mary, aki gyorsan elküld néhány üzenetet, mielőtt
anyám meglátná, és Marshall, aki gyorsan elalszik. Sofia nagy
feltűnést keltett, amikor besétáltunk. Nem azért, mert nem
templomhoz illően öltözött fel, hanem mert az arca – az a gyönyörű
arca – még új a városban. Sötét haját feltűzte, élénklila ruhája kiemeli
mogyoróbarna szemét, pántos szandáljáról pedig az jut az eszembe,
hogy ki kellene kötözni egy kényelmes ágyban.
Ő lesz minden tini srác maszturbálós képzelgéseinek a
főszereplője, sőt biztos néhány apukáé is.
 Mielőtt a mise elkezdődne, néhány sorral előrébb megpillantom
Jennyt és Presley-t. Mellettük egy sötét hajú férfi üldögél.
Az enyém! Legszívesebben odaordítanám, felírnám a falra, vagy
nagy betűkkel Jenny homlokára tetoválnám.
A pasas odahajol hozzá, mond valamit, Jenny pedig a száját
eltakarva kuncogni kezd. Összeszorítom a szám, úgy fújtatok, mint
valami tűzokádó sárkány, készen arra, hogy átvessem magam a
termen, lángba borítsam és hamuvá égessem a seggét.
Valószínűleg megérezte, hogy figyelem, mert Presley hátrafordul,
olyan hatalmas mosolyt ereszt felém, ami a fél arcát betakarja. Puszit
dobok neki. Harminc másodperccel később, miután Jenn
megengedte neki, odajön hozzánk. Beül közénk és vidáman sutyorog
Sofiával. Legalább elterelik a figyelmemet a férfiról, akinek
legszívesebben beverném a pofáját.
Amikor Thompson atya elkezdi a misét, hallom, ahogy a lányom
azt mondja Sofiának:
– Ő Thompson atya, és képzeld, már százhúsz éves.
Felnevetek.
– Kilencvenkettő.
– Kilencvenkettőhöz képest jól tartja magát – bólint Sofia.
Thompson atya egész életében prédikátor volt, minden embert
ismer a templomban, Tudja a nevünket, hogy mikor van a
születésnapunk, a szörnyű, szívet szaggató napokon vigasztalt
minket, a gyönyörűeken pedig velünk együtt örült.
És hosszú ideje most először érzem azt, hogy nem zavar, hogy
ennyien ismernek. Inkább… kellemes, mert nem kell elmondanom
magamról semmit. Hogy honnan jövök, merre jártam és hova
megyek. Semmi szükség rá.
Egy vagyok közülük. És ezt ők is tudják.
Így amikor a pap a prédikációhoz ér, körbenéz a templomban – a
vén rohadék még rám is kacsint –, majd kinyitja a Bibliát és belevág a
tékozló fiú történetébe.

•••
A templom előtt a füvön észreveszem Jennyt és a sötét hajú fickót.
Innen jobban látszik, így megfigyelhetem, hogy pár centivel
alacsonyabb nálam, vékonyabb, de jól tartja magát. Átlagos kinézetű,
az orra egyenes, a szemöldöke dús, ajka lányosan telt. És olyan
bevágás van az állán, mint John Travoltának.
Seggáll.
Ettől a pillanattól fogva csak úgy fogom emlegetni, hogy Seggarc.
– Ő az? – kérdi Sofia suttogva, miközben ugyanabba az irányba
néz, mint én.
– Ő az! – mordulok fel, mint a kutya, amelyik egy másik kutya
szájában pillantotta meg a kedvenc csontját.
– Hű! – lelkendezik elragadtatva. – Elképesztő! Akár Calvin
Kleinnak vagy az Armaninak is lehetne a modellje.
Csodálkozva nézek rá.
– Ezt most miért mondod?
Grimaszolva visszanéz.
– Azt akarod, hogy hazudjak neked?
– Igen, azt.
Még egyszer végigméri Seggarcot, majd eltakarja a szemét.
– Istenem, milyen ocsmány! Rá sem bírok nézni! Mozgás,
Quasimodo! James Dean megérkezett!
Felsóhajtok.
– Sofia?
– Igen, Stanton? – válaszol kedvesen.
Közelebb hajolok, szájam csak egy leheletnyire van a fülétől.
– Hazudj jobban!
Amikor a boldog párocska elindul felénk, a szám sarkából
kérdezem Sofiát.
– Hogy viselkedjek? Fenyegessem meg, vagy egyenesen törjem
be az orrát?
Kérlek, az orrtörést mondd!
– Udvariasnak kell lenned. Elbűvölőnek. Mutasd meg Jennynek,
hogy jobb ember vagy.
A szemöldökömmel jelzem, hogy megértettem.
– A nagyobb mindig jobb, és neki Kispöcs volt a beceneve a
suliban, úgyhogy ha versenyeznénk, én nyernék.
Ettől felkuncog.
 – Barátkozz vele össze olyan gyorsan, ahogy csak tudsz.
Menjetek el inni, vagy vadászni, öljetek meg együtt valamit. Tartsd
közel a barátaidat, de még közelebb az ellenségeidet.
Nem először gratulálok magamnak, hogy voltam olyan bölcs és
magammal hoztam Sofiát. Az, hogy közvetlen kapcsolatban lehetek
egy női aggyal, a legjobb fegyverem. Ha ő nem lenne itt, csak
felrúgtam volna a rohadékot, ami valószínűleg csak felhergelte volna
Jennyt ahelyett, hogy lenyűgözte volna. Akkor talán még el is szökött
volna Seggarccal Vegasba, hogy ott keljenek egybe.
Gyorsan Sofia felé pillantok, és minden szavamat a
legkomolyabban gondolva megszólalok.
– Nem tudom, mi lenne velem nélküled.
Szemöldökét ráncolva viccesen rám néz.
Szemben állok Jennyvel, oldalról látom csak Kispöcst. Felém
nyújtja a kezét.
– Rég találkoztunk, Stanton. Jó téged látni!
Próbálok olvasni a szemében, az arckifejezésében, nem vagyok
biztos benne, hogy őszinte. De csak egy barátságos mosoly és egy
ártatlan barna szempár néz vissza rám.
És rájövök valamire: Jenny rohadtul nem mondta el neki. Nem
mesélt arról, hogy tegnap lementünk beszélgetni a folyóhoz, sem
arról, hogyan jöttem rá, jelen van az életükben.
Megrázom a kezét. Erősen.
– JD.
Megrándul az arca, a bennem élő ősember rohadt fogakkal
elmosolyodik.
Majd átkarolja Jennt.
– Örülünk, hogy haza tudtatok jönni az esküvőre. Nélküled nem
lenne ugyanolyan.
Észreveszem, hogy Jenny ideges tekintettel figyel, és
elvigyorodom.
– Ezt mondd ki még egyszer, és kurvára nem lesz ugyanolyan.
Bemutatom Sofiát, Jenny mosolya elvékonyodik. Lélekben
kerülgetik egymást, ahogy a nők – és a macskák – szokták, azon
gondolkodva, hogy kell-e hamarosan a karmukat használni.
– Délután grillezni fogunk Monroe-éknál. Ti is eljöttök, ugye? –
kérdezi JD.
 Jenny válaszra nyitja a száját, de mielőtt egy szót is mondhatna,
megelőzöm.
– Ki nem hagynánk! Hozom a különleges szószomat is. Emlékszel,
Jenny? Mindig imádtad a szószomat. Nem bírtál eleget enni belőle.
Hideg tekintettel néz rám.
Rákacsintok.
– Anyu! – Presley jelenik meg, és megfogja a kezemet. –
Elmehetek Shaw nagyiékhoz apuval és Miss Sofiával?
Jenny kedvesen rámosolyog.
– Természetesen! De nehogy összekoszold a ruhád!
Jenny sóhajtva fordul hozzám.
– Akkor később találkozunk!
– Számíthatsz ránk.

•••

A szüleim házában bevonulok a konyhába, igyekszem minél jobban

kihasználni az időt. Worcestershire mártást keverek össze ecettel és
barna cukorral, bár melasszal jobb lenne. Egy déli férfinak nagyon
fontos a barbecue-szósz, ez olyan büszkeség dolog. Az enyémnek
legendás a híre, és nem szeretnék csalódást okozni a rajongóimnak.
Odakint Presley csacsogva vezeti körbe Sofiát a farmon, először
oda mennek, ahol a pásztorkutyák heverésznek.
– Ő itt Bo, ő Rose, ő meg itt Lucky. Mikor még kölyök volt, egy ló
rátaposott. Szétnyílt a feje. Látod itt ezt a horpadást?
Felpillantok és látom, hogy Sofia a kutyus puha szőrét simogatja,
majd vörös ajkával megpuszilgatja.
Lucky valóban szerencsés.
– Nagypapi azt mondta, hogy le kellene lőni, de apu akart adni
neki még egy esélyt, mert kemény kutyának tűnt. És apunak lett
igaza.
Tizenöt perc múlva már egy edényben rotyog a szósz a tűzhelyen,
mint valami kémiai laborban. Sofia besétál a konyhába, Presley
odakint hintázik. Figyeli, ahogy összekeverem az összetevőket egy
négyszögletű edényben.
– Azt mondtad, nem tudsz főzni.
 Az edényekre és serpenyőkre mutatok.
– Ez? Ez nem főzés. Ez grillezés. Az teljesen más.
Elmosolyodik, és közelebb lép.
– Elbűvölöd az esküdteket, sérült kutyakölyköket mentesz, most
meg grillezel. Van bármi, amit nem csinálsz jól?
Széles vigyorral a szemébe nézek. Hirtelen sürgető vágy fog el,
hogy megcsókoljam. Rendesen.
De elhessegetem a gondolatot. A konyhában csókolózás nem a mi
műfajunk. Ehelyett inkább biztosítom, hogy amit a határtalan
tehetségemről állít, az mind igaz.
– Nem, nincs.
– Washingtonban miért nem szoktál grillezni?
– Nem is tudom. Nincs rá időm. Azt hiszem. És mindig kimegy a
fejemből, hogy milyen jó móka. – Néhányszor megkeverem a főzetet,
majd kimerek egy keveset a kanállal. Sofia a számat bámulja,
miközben fújom.
– Kóstold meg.
Először puha, rózsaszín nyelvét dugja ki, hogy óvatosan
belenyaljon, majd az egész kanalat bekapja. Amikor felnyög,
Jézusom! az rögtön hatással lesz a farkamra is. Rögtön másfajta
nyögések jutnak az eszembe.
– Mmm… boldogan lenyalnám bármiről ezt a szószt, amit
beleteszel! – Veszélyes szavak. Megragadom a konyhapultot, nehogy
hanyatt döntsem rajta Sofiát.
Talán a konyhai csókolózást is ideje lenne elkezdenünk.
– Az nem lenne túl jó ötlet! – mondom neki. – Van benne őrölt
paprika. Kimarná a bőrt.
Ördögi mosollyal nyújtja vissza a kanalat.
– Akkor talán jobb lenne a csokoládészósz. – Azzal megfordul, és
ringó csípővel kivonul a konyhából.
Hmmm… egy enyhébb égési sérülést talán még el tudnék viselni.
 15

Stanton

Mire odaértünk Monroe-ékhoz, már az egész város ott volt. Templom

után mindig valakinek a házában gyűlnek össze az emberek, visznek
ennivalót, és az egész délutánt sütögetéssel, iszogatással és
beszélgetéssel töltik. Az udvaron csoportokba verődött emberek
társalognak és nevetnek, egy csapat gyerek pedig futkározik és
kiabál. Presley azonnal csatlakozik hozzájuk, ahogy belépünk az
udvarra. Nana az egész eseményt a verandáról követi nyomon, mint
egy éber, fegyveres vízköpő. Tipikus vasárnap.
Odaadom a szósszal teli tálat June-nak, ő pedig elviszi a férjének a
fémből készült grillsütőhöz, amit úgy vesz körbe a sűrű füst, hogy
akár egy Alice Cooper koncerten is lehetne. Ruby, Jenny nővére hoz
nekem egy sört és megölel. A szülei házához hasonlóan az idő csak
múlik, de Ruby ugyanolyan marad. Ugyanaz az élénkvörös haj,
ugyanaz a vad nevetés, ugyanaz a szarcsimbók, durva szakállú pasi,
csak a neve más. Ez most Duke vagy Dick, de amúgy mindegy,
úgysem sokáig lesznek együtt, és ez így a legjobb.
Bemutatom Sofiának, és már most látom, hogy Ruby nem kedveli
őt. Abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy velem van. Bár az egész
város majd kiugrik a bőréből az esküvő miatt, Ruby még azt gondolja,
hogy van egy kis esélye annak, hogy Jenn meggondolja magát.
Éppen ezért nem lesz barátságos egy olyan nővel, akiben a kishúga
potenciális versenytársát látja.
Körbenézek, Jennyt keresem, de sehol nem látom.
Elindulunk, hogy hozzunk Sofiának egy pohár italt. Mindenkinek
bemutatom, aki megállít minket, és ez elég sűrűn előfordul. Ott van a
napbarnított, szőke Mrs. Mosely. A lányaival jártam iskolába, de az
anyjuk volt az, akiért minden fiú odavolt. A srácok összeverekedtek,
hogy ki menjen hozzájuk füvet nyírni, csak hogy láthassák bikiniben
napozni a hátsó kertben.
Aztán itt van még Gabe Swanson, a város történésze és
könyvesbolt-tulajdonosa. A legkedvesebb és legunalmasabb ember,
akit valaha ismertem. Miután töltöttem Sofiának egy mentás julepet a
tarka terítővel fedett italpultról, megfordulunk és Thompson atya
mosolygós arcával találjuk szembe magunkat.
– Jó téged látni, Stanton.
– Magát is, atyám! – üdvözlöm én is, és belekortyolok a sörömbe.
– Szép volt a mai mise.
– Gondoltam, hogy tetszeni fog – ütögeti meg remegő kézzel a
karomat. – Mikor is voltál utoljára itthon?
Megvakarom a tarkómat, hátha eszembe jut. De egyszer csak egy
mézízű hang, amit bárhol megismerek, kisegít.
– Tizennégy hónapja és tizenkét napja.
Jobbra fordulok, Jenny áll ott, fehér áttört anyagú ruhában,
szorosan hátrafogott hajában sárga szalag libeg, úgy néz ki, mint egy
angyal… akinek a testében egy ördög lakozik. A kedvencem.
Seggarc is itt van. Sajnos.
– Az nem lehet – igyekszem helyesbíteni –, a karácsonyt Presley-
vel töltöttem.
Jenny arca szinte bosszús, egy „én megmondtam” mosoly terül el
rajta.
– Mert küldtél neki egy repjegyet, ő pedig ment és nálad töltötte a
karácsonyt. Azt mondtad, nem tudsz hazajönni. Már megint.
Ledöbbenek, mikor rájövök, hogy igaza van. Ilyen régen nem
jöttem haza. Gyakorlatilag mindennap beszéltem Jennyvel, láttam,
miközben skype-oltunk, a napok csak teltek… nekem meg fel sem
tűnt.
Sofia a karomra teszi a kezét.
– Decemberben a Kripley ügyön dolgoztál, emlékszel? – Majd,
mintha engem akarna megvédeni, folytatja. – Komoly ügy volt.
Fegyveres rablás, az ítélet minimum húsz év börtön. Mr. Kripley-t
tévedésből elkövetőként azonosították. Stanton képes volt
bebizonyítani az esküdteknek, hogy a szemtanúk arcfelismerése
mennyire megbízhatatlan, ezért azt az ítéletet hozták, hogy nem
bűnös. Néhány héttel később letartóztatták a valódi elkövetőt,
miközben a lopott árut akarta értékesíteni.
Sofia büszkén néz rám, de amikor Jenny felé fordul, ő fagyos
tekintettel méregeti.
– Megmentette egy férfi életét, és még így is talált rá alkalmat,
hogy a kislányával töltse a karácsonyt. Ez igazán csodálatra méltó,
nem gondolod?
Jenny a kezében lévő pohárba mered.
– De igen. Mind tudjuk, mennyire fontos Stanton munkája.
Thompson atya felemeli a poharát.
– Fiam, te küzdj továbbra is a jó oldalán!
– Köszönöm! Fogok.
Miután az atya elsétált, úgy látom, itt a nagy alkalom. Seggarcra
meg teszek.
– Jenny, van itt valami, amiről beszélnünk kell. Gyere, sétáljunk
el…
Ekkor az öcsém ugrik közénk, tojáslabdával a kezében.
– Hé, tesó! Nem akarsz dobálni egy kicsit?
– Remek ötlet! – lelkesedik JD. – Nem baj, ha én is beállok?
– Dehogy, Dean edző!
Dean edző! Ezt a fasz viccet! De ha más célja nem is lesz,
legalább lesz esélyem bemutatkozni neki. Odaadom Sofiának a
sörömet.
– Fiúk, ti csak futkározzatok! – küld minket Jenn. – Mi Sofiával
addig jobban megismerkedünk.
Van valami a hangjában, ami megállásra késztet, ezért Sofiára
nézek, hogy neki is jó lesz így? A mosolya elárulja, hogy igen.
Elveszem a labdát Marshalltól és JD hasához dobom. Nem áll
tőlem messze, ezért fájdalmas kiáltással kapja el a labdát.
Ó, ez az! Ez remek szórakozás lesz.

•••

Miután már pár perce dobálgatjuk a labdát, úgy döntök, kihasználom

a lehetőséget, és kikérdezem JD-t. Talán megtudok valamit, amit
felhasználhatok ellene.
 – Nos – kezdem általános dolgokkal –, hallom, a középiskolai
csapatnak vagy az edzője. Milyen érzés volt ennyi év után
visszamenni?
Mostanában rengeteg helytelen tanár-diák kapcsolatról lehet
hallani, és valahogy reménykedem benne, hogy JD követi a divatot.
Egykedvűen megvonja a vállát.
– Tudod, mit mondanak. Aki nem tudja, tanítja. Akik nem tudnak
játszani, edzősködnek. Én mindig jó voltam a stratégia
kidolgozásában, a játékok megszervezésében, a testi adottság már
más kérdés volt. Nem nagyon tudom összehangolni a mozgásomat.
Szinte azért, hogy alátámassza ezt az állítását, a következő
dobása vagy egy méterrel a fejem fölé érkezik. Nagyot kell ugranom,
hogy elkapjam, de megcsinálom.
– Jenny azt mondja, Kaliforniában éltél.
Már csináltam egy háttérellenőrzést, tisztán jött vissza.
– Pontosan. San Diegóban.
Elkapom Marshall passzát, majd elhajítom a labdát, egyenesen JD
arcába. Elkapja, sokkal ügyesebben, mint a gimiben tette. A francba!
– Olyan hosszú idő után nem lehetett egyszerű visszaköltözni ide:
hátrahagyni a munkád, barátokat…, esetleg a barátnődet?
JD mosolyog, mosolya bosszantóan őszinte.
– A barátaim rendszeresen meglátogatnak, így kapnak egy kis
ízelítőt a déli kisvárosi életből. Nem volt olyan komoly barátnőm, aki
említésre méltó lenne. És ahogy akkoriban apám volt… egyáltalán
nem okozott nehézséget visszajönni. Még mindig Sunshine-t
tekintem az otthonomnak.
Apámra nézek, a kert másik felén iszogat Wayne Monroe-val,
karjával óvóan anya derekát öleli.
– Sajnálom, ami az apáddal történt, JD. Őszintén.
Barna szeme őszinteséget sugároz.
– Köszönöm! Örülök, hogy visszajöttem, és eltölthettem vele egy
kis időt. Még azt is láthatta, hogy Jennyvel közelebb kerülünk
egymáshoz. Ő mondta, hogy semmi nem történik ok nélkül. Nekem
Jenny az ok. Ez a sok szomorúság miatta megérte.
Dühös akarok lenni. Jenny az én kibaszott okom volt, mielőtt ez a
kis szarcsimbók megismerhette volna a nevét. De annyira átkozottul
ártatlan!
 Leütni olyan lenne, mint felrúgni egy aprócska, barna kiskutyát, ami
a farkát csóválja. Csak egy seggfej tenne hasonlót.
Odadobja Marshallnak a labdát, majd felém fordul.
– Stanton, beszélhetünk egy percre?
– Azt hittem, épp azt tesszük.
– Mármint négyszemközt.
Ez kezd érdekes lenni.
– Hogyne!
Marshall elmegy, hogy keressen mást, akivel játszhat, míg én JD
mellett haladva átsétálok az udvaron.
Útközben megpillantom Presley-t és pár unokatestvérét, ahogy
rosszalkodnak, füvet dobálnak és úgy visítoznak, mint valami
szellemek. Számba kapom a két ujjamat és hangosat füttyentek.
– Hé! Nyugodjatok le!
Azonnal lefagynak. Presley különösen rosszkedvű lesz, amiért
leteremtettem őket. Azt gondolom, fontos, hogy a gyerekeknek
egészséges félelmük legyen a szüleiktől. Főleg az apjuktól. Én is
majd beszartam, úgy féltem apától, pedig egy ujjal sem nyúlt hozzám!
Nem is volt rá szüksége. Már az is elég volt, hogy tudtam,
megtehetné.
Rákacsintok a lányomra, hogy enyhítsem a szidásom élét.
– Ha úgy viselkedtek, mint az állatok, mindenkit bezárunk egy
karámba.
Presley elneveti magát, majd visszamegy játszani, de most már
egy kicsit nyugodtabban.
JD-vel a tölgyfa közelében állunk, messzebb a tömegtől.
– Szeretnél mondani valamit? – kérdezem.
Kihúzza magát és a szemembe néz.
– Tudom, hogy az esküvő híre felkészületlenül ért. Sajnos
fájdalmas volt, de megtanultam, hogy az élet rövid. Ezért nem
akartam tovább várni. Tudom, hogy Jennyvel közel álltok egymáshoz,
és szoros kötelék van köztetek. Megbízom benne, ezért sosem állok
majd a barátságotok útjába. Ami pedig Presley-t illeti…
Automatikusan felhorkanok. Ha bármi rosszat mond, ezt a kis
kölyökkutyát felrúgom az égig!
– …nagyszerű lány és nagyon kedvelem. De te vagy az apukája.
Ezt nem szeretném alábecsülni, illetve a helyedre sem szeretnék
lépni. Ha akarnék, sem tudnék a helyedre lépni. Én csak szeretnék a
barátja lenni. – Elhallgat, mély levegőt vesz, majd folytatja. – Tudom,
hogyha Jenny már az én feleségem lesz, te még mindig úgy fogsz
rájuk gondolni, hogy ők a tieid. Úgyhogy szeretném, ha tudnád, hogy
én csak boldoggá szeretném őket tenni.
Kinyújtja felém a kezét.
– És azt hiszem, boldoggá tenné őket, ha barátok lennénk. Mit
szólsz hozzá?
A kurva életbe!
Nem tudom eldönteni, hogy Jimmy Dean egy idióta vagy egy
kibaszott zseni. Abban viszont biztos vagyok, hogy nagyon akartam
utálni. Ő viszont… ezt teljesen ellehetetlenítette.

•••

Miután kezet ráztam JD-vel, elindulunk vissza. Sofia és Jenny

szemmel láthatóan jól kijönnek egymással. Sofia sötét haja csillog a
napfényben, ahogy a fejét hátravetve, teli szájjal, felszabadultan
kacag. Már attól elmosolyodom, hogy nézem.
Még csak félúton vagyunk, amikor a kert másik feléből lármás
veszekedést hallunk. Igazából nem szokatlan. Adj alkoholt egy
csapat embernek, akik gyakorlatilag egész életükben együtt éltek,
valaki biztosan mond valamit, ami a másiknak nem tetszik.
Ezúttal Ruby és a pasija van soron.
– Csak takarodj!
A pasi megragadja Ruby karját, ujjai a bicepszét szorítják.
– Mit gondolsz, kivel beszélsz, te ostoba ribanc?
Nem ez az első alkalom, hogy ez történik. És tudom, mi lesz a
vége. Valószínűleg JD is.
– Áú!
– A pokolba!
Jenny eléáll, mindig kész szétrúgni pár segget, ha arról van szó,
hogy a nővérét kell megvédenie.
– Jenny, vigyázz! – kéri. – Miért kell mindig beleavatkoznod,
mikor…
 – A testvérem vagy! És nem fogok itt ülni, miközben ez a
szardarab úgy beszél veled, mint egy szeméttel!
Félrelökve az embereket, egyenesen feléjük indulok.
Azt mondják, kétféle férfi létezik. Az egyik álmában sem emelne
kezet egy nőre, legyen bármilyen mérges, a másik viszont a saját
frusztrációiért és hibáiért is a hozzá legközelebb álló nőn vezeti le
ököllel a feszültségét. De én ezzel nem értek egyet. Mert az a férfi,
aki képes megütni egy nőt, az nem is férfi. Csak egy emberi testet
öltött szarzsák.
– Hé, ZZ Top! – Ez felkelti az érdeklődését. – Ideje, hogy elmenj!
Ruby összerándul, amikor a férfi megszorítja a karját. Agresszívan
visszamorog, szakállán nyál csillog.
– Te meg ki a fasz vagy?
Vigyorgok.
– Nem a környéken nőttél fel, ugye?
– Ez itt nem a te gondod. Takarodj!
Visszafordul Rubyhoz, de közelebb lépek hozzá és belemászom az
arcába. A hangom halk és halálosan nyugodt.
– Na látod, ebben tévedsz. A lányom is itt van, és most épp minket
néz, ezért ez nagyon is az én gondom. Úgyhogy ebben a kibaszott
pillanatban leveszed a mocskos kezed a nénikéjéről, vagy akkorát
verek a szádba, hogy fogakat fogsz szarni!
Néhány másodpercig pislogás nélkül bámuljuk egymást. Látom,
ahogy a fogaskerekek elkezdenek forogni tudatlan fejében: földre tud
vinni, vagy sem? Egy szikrányi esze biztos maradt a rohadéknak,
mert elengedi Ruby karját és kisétál az udvarból.
– És vissza se gyere! – kiabál utána Ruby.
Megrázom a fejem.
– Ruby, az isten szerelmére!
A magasba emeli a kezét.
– Tudom, tudom! A pasikkal mindig csak a baj van. Inkább
leszbikus leszek.
Ettől elnevetem magam.
Megbök a könyökével.
– Gyere, menjünk inni.
Átkarolom a vállát és elmegyünk inni.
 •••

Amikor megtalálom Sofiát, két tányér van nála, tele kajával. Az egyik
az övé, másik az enyém, tele csirkével, burgonyasalátával és
sertésbordával.
– Köszönöm!
Egy piknikasztalnál találunk üres helyeket, leülünk enni.
– Hát, ez érdekes volt – szólal meg.
– Semmiség. Még csak délután van. A valódi izgalom majd
sötétedés után következik.
– Mindenki csillogó vámpírrá változik?
A fejemet ingatom.
– Nem, bunkók lesznek – harapok bele a bordába, ami szinte
elolvad a számban. – Jól kijöttetek Jennyvel?
– Ó, igen! A szexuális képességeid összehasonlítása megfelelő
közös témát biztosított. Amúgy mind a kettőnktől kiváló értékelést
kaptál.
– Csak kiválót? – húzom félre a számat. – Akkor majd jobban kell
igyekeznem.
– Na, és miről beszélgettél JD-vel? Összebarátkoztatok, ahogy
javasoltam?
Egy szalvétával megtörlöm a számat.
– Majd később elmesélem. Meg akartam keresni Jennt, hogy egy
kicsit kettesben tudjunk lenni.
Sofia eltolja maga elől a tányérját; úgy tűnik, már végzett.
– Hm, azt hiszem, hazament.
Nevetés és kurjongatás veri fel az udvar csendjét, mind a ketten a
hang irányába fordulunk.
– Visszaszívom, amit a sötétedés utánról mondtam. A valódi
izgalom már felénk tart.
A bátyám, Carter szűk, kőmosott farmert és egy Bob Marley
arcképével díszített fehér pólót visel. Nyakában aranyláncot hord,
amin egy különös medál lóg. Carter kinézetre nagyon hasonlít
hozzám, csak ő magasabb, nyúlánkabb, és vastag, szépen gondozott
tömött bajusza van, olyan, mint egy elcseszett, szőke Magnum.
Felállok, erős ölelésével szinte felemel a földről.
– Hát itt van az én kisöcsém!
 Carter négy évvel idősebb nálam. Kiskoromban ő volt a
példaképem. Semmi másra nem vágytam, mint hogy az ő tökéletes
nyomába érhessek. A középiskolában ő is amerikai focizott, azóta is
ő tartja az átadások rekordját. Ösztöndíjjal bekerült az Ole Miss
egyetemre, de már az első szemeszter után kibukott. Amikor
hazajött, megváltozott. Újjászületett. De nem keresztény értelemben
véve. Most ő az a srác. A harminckét éves srác, aki minden gimis
bulin ott van. Aki sört és más tudatmódosító szereket szerez a helyi
tiniknek. Ő a partik lelke, mindenki bálványozza a léptei nyomát.
– Örülök, hogy látlak, Carter – mosolygok rá, és ezt komolyan is
gondolom.
Végigmér, és büszkén meglapogatja a karomat. Majd Sofiához
fordul, aki a kezét nyújtva köszönti.
– Szia, a nevem…
– Te vagy Sofia – fejezi be tisztelettel. Majd megöleli, kicsit túl
erősen, sőt, az én ízlésemnek már kicsit túl szorosan. Végül hátrébb
lép, kitárja a karját és őt is végigméri. – A madarak elcsiripelték a
nevedet.
Sofia szeme rám villan, de én csak a fejemet rázom.
– A madarak? – kérdezi.
– Pontosan. Minden reggel elbeszélgetek a természettel. Meg
lennél lepve, mi mindent megtudhatsz, ha egy kicsit odafigyelsz. –
Tekintetével újra Sofiát pásztázza. – És neked minden porcikád olyan
édes, mint ahogy megsúgták. Nézd ezt a csípőt, ezeket a
kulcscsontokat, ezt a…
– Igen, igen, csodálatos. – Tenyeremet a mellkasára teszem, így
tolom kicsit hátrébb. – Te meg mit keresel itt? Azt hittem, az
egyházzal szétváltak az útjaid.
Megvonja a vállát.
– Még a pogányok is szeretnek grillezni.
A mögötte álló két lány közelebb jön. Szőke, fonott hajuk van,
hippis parasztinget, rojtos mellényt és gyöngyökkel díszített
mokaszint viselnek. Talán ikrek, de mindenképpen testvérek.
– Hadd mutassam be a hölgyeket – szólal meg Carter. – Ő itt Sal
és Sadie.
A bal oldali lány előrelép.
 – Én vagyok Sal, ő pedig Sadie. – Közvetlenül belecsíp a bátyám
arcába. – Mindig összekeversz minket.
– Sziasztok! – Sadie kuncogva köszönt minket.
– Megyünk, hozunk valami kaját – szólal meg Sal. – Szeretnéd, ha
neked is hoznék valamit, bébi? – kérdezi a bátyámat.
Carter megcsókolja a homlokát.
– Túl jó vagy hozzám! – Ahogy a lányok elfordulnak, megpaskolja
Sadie fenekét. – Mindenképp hozz anya sült csirkéjéből is! – A lány
felsikít, majd a szempilláját rebegtetve a bátyámra néz.
Mikor már elég messze vannak, érdeklődve megkérdezem.
– Nagykorúak?
– Attól függ, mi a nagykorúság definíciója – feleli bandzsítva.
– Nem! Tudod – emelem fel az ujjamat magyarázat közben –, épp
ez a szép a jogban. Vagy nagykorú vagy, vagy nem. Ez nem
szubjektív.
– Túl sokat aggódsz, Stanton.
– Te pedig túl keveset!
Megpaskolja a karomat.
– Most úgy beszélsz, mint apu.
Felhorkanok.
– Honnan tudod? Vagy már újra szóba álltok egymással?
Miután Carter hazaköltözött az egyetemről, úgy döntött, nem
hajlandó apám fasiszta elnyomása alatt élni. Vásárolt magának egy
lakóautót a város szélén, egyedül felújította és kipróbálta magát a…
növénytermesztésben.
Egy különleges, egyedülálló növényt termesztett, ami Coloradóban
már legális.
Közben Carter kifejlesztett egy hatékony, folyékony, növény alapú
ételt, ami egy heti tápanyagot juttat a szervezetbe pusztán pár csepp
elfogyasztásával. Szabadalmaztatta, majd eladta a szövetségi
kormánynak, és hihetetlenül gazdag lett. De ezt meg nem mondanád
róla, egyszerű ízlése van. Még ugyanabban a lakókocsiban lakik, de
már megvette a körülötte fekvő földterületeket is, és… növényeket
termeszt. Ez olyan kommunás dolog: szabad élet, szabad szerelem.
Mintha mindennap Woodstock lenne. A városban élő kölyköknek
Carter háza a menedék. Mikor tavaly Marshall egy iskolatársa
részegen vezetett, nekiment egy másik autónak, majd elmenekült és
Carternél húzta meg magát. A bátyám befogadta, lenyugtatta, majd
meggyőzte, hogy adja fel magát a rendőrségen. Sőt, még el is kísérte
oda.
A bátyám alternatív életmódja keserű pirula apámnak, amit nem
hajlandó lenyelni. Nem tiltotta ki a házból, anyám unszolására Carter
mindig eljön ünnepnapokon és a családi eseményekre, apám
azonban úgy tesz, mintha nem lenne jelen.
Carter megvonja a vállát.
– Apának csak többi időre van szüksége, hogy megszokja a
dolgokat.
Belekortyolok a sörömbe, és azon gondolkodom, van-e itt whiskey.
– A héten rendezek egy partit! – kiáltja világgá a bátyám felemelt
kézzel. – Szeretném, ha drága Sofiáddal együtt ti is részt vennétek
rajta. Nálam. Kedden.
– Kedden szervezel bulit? – kérdez vissza Sofia.
– Szerintem a kedd a hét leginkább elhanyagolt napja. Mindenki a
hétfőre panaszkodik. Szerda a fordulónap, csütörtökön már mindjárt
péntek van, a péntek meg a kedvenc. De senki nem foglalkozik a
keddel. Ő a fekete bárány. – Ránk kacsint. – Ahogy én.
Túl sok dolgom van ahhoz, hogy a bátyám lakókocsijában
vesztegessem az időmet, gimis gyerekekkel bulizzak, és betépjek
valami másodosztályú anyagtól.
– Nem tudom, hogy el tudunk-e menni.
Sokat sejtetően rám vigyorog.
– Jenny és JD is ott lesznek – ragadja meg a vállam. – A változás
nehéz, testvérem, főleg annak, aki annyira célorientált, mint te vagy.
Szeretném önkéntessé tenni a szolgáltatásaimat, hogy
megkönnyítsem az átadást. – Felém bökdös az ujjával. – Hogy
összekössük a családunkat. Hallod, amit mondok?
Már nem is figyelek oda a New Age-es, siránkozós szarságaira az
életről. De… ha Jenny is ott lesz, talán ad még egy esélyt, hogy
beszéljünk. Hogy kettesben legyünk. Hogy romantikázzunk. Jó lenne
visszahozni az érzéseit, az emlékeit, mindazt a jó dolgot, amit
korábban megosztottunk. Ez hasznos lehet.
– Igen, hallak, Carter!
Bólint.
 – Jó! Megyek, köszönök anyunak. – Sofia arcára két puszit is
nyom. – Megtiszteltetés volt élőben találkozni veled. Alig várom, hogy
kedden szórakoztassalak.
Ezzel elbandukol.
– Be van tépve, ugye? – kérdezi Sofia vigyorogva.
– Ezt nehéz Carterről megmondani… de meg lennék döbbenve,
ha tiszta lenne.

•••

Néhány órát sörözve, kellemes beszélgetéssel töltünk. Sofiával

megnyertük a patkódobáló versenyt. Egyre kisebb a tömeg, az
emberek kezdenek hazaszállingózni, készülnek a jövő hétre. Páran a
tűz mellé telepszünk, az ég rózsaszín és szürke, ahogy megy le a
nap. Jenny is itt van, Seggarc mellett üldögél. Sofia mellettem,
Presley az ölemben helyezkedett el. Lesimítom a haját, megpuszilom
a feje búbját, élvezem, hogy itt van velem. Hamarosan ugyanis már
túl idős lesz, hogy az ölemben üldögéljen, és ahelyett, hogy a hőse
lennék, én leszek a szégyenkezése legfőbb forrása.
Mary keresztbe tett lábbal ül a fűben, kezében a gitárjával.
– Éneklünk, Stanton?
Megrázom a fejem.
– Most nem.
– Jaj, ne már! – erősködik Mary. – Olyan régen énekeltünk!
Legyen a Stealin Cinderella. Imádom azt a dalt.
Sofia maga alá húzta a lábát, fejét a tenyerére támasztotta.
– Nem is tudtam, hogy szeretsz énekelni.
– Stantonnak nagyon jó hangja van – szól közbe anyu. –
Vasárnaponként mindig énekelt a templomban.
Sofia mosolyog.
– Tényleg kóristafiú voltál? Ezt hogyhogy nem tudtam?
– Hétévesen – felelem szárazon.
Ekkor Presley minden ellenkezésemet lesöpri.
– Ne már, apu! Szeretem hallani, ahogy énekelsz.
Ilyen egyszerű.
 Odabiccentek Marynek, aki elkezdi pengetni a gitárt. Nyugtató,
szinte szomorú a dallam. Egy dal apákról és lányaikról, akik
változnak, mégis ugyanazok maradnak.
„Az első biciklijén tekerve Hamupipőkének képzelte magát.”
Újra megsimogatom Presley haját, de ahogy a dal folytatódik, a
dalnak egyre mélyebb jelentése lesz. Érzem a Sofia tekintetéből
áradó melegséget, lenyűgözve néz rám. Ezt az oldalamat eddig még
sosem láthatta. Látom, hogy JD Jennyt figyeli, szuggerálja, hogy
fordítsa oda a fejét. De nem néz rá. A tábortűz felett, a füstön és a
nyaldosó lángokon keresztül kék szeme egyenesen rám tapad. És
míg a gyönyörű emlékekről énekelek – régi és új szerelmekről –, én
is őt nézem.
„A lány szemében én vagyok a Szőke Herceg, de a srácnak csak
egy bunkó, aki elrabolja Hamupipőkét.”

•••

Én az a pasas vagyok, aki még átnézi a maradékot a kínálóasztalon,

mielőtt elindul hazafelé. A tábortűz fényénél állva látom, hogy JD is
ugyanezt teszi. Az utolsó csirkecombot a tányéromra teszem, JD az
utolsó marhaszeletre csap le. Leöntöm a csirkémet a saját készítésű
barbecue-szószommal, mire JD odajön.
– Ez a te szószod?
– Bizony!
– Úgy hallottam, nagyon finom.
Odanyújtom neki a merőkanalat.
– Jól hallottad.
Bőven rak a szószból a tányérjára, megnyalogatja az ujját, majd
belapátolja a marhahúst a szájába. Miközben eszik, a hüvelykujját
feltartva jelzi, hogy ízlik neki.
– A bátyám említette, hogy kedden szervez egy bulit. Szerinted te
is ott leszel, vagy más dolgod van?
Nagyon remélem, hogy más dolga lesz, akkor Jenny csak az
enyém lehet. Lélekben már összedörzsölöm a kezem, úgy örülök
ennek az alkalomnak.
De bólint egyet.
 – Igen, ott leszek. A héden deb sok dógob lesz.
A homlokomat ráncolva hallgatom egyre érthetetlenebb beszédét.
Közelebb hajolok, mert valami nagyon nincs rendben.
– Fedagadd az arcom, Thanton? Mert úgy érzem, iden.
– Szentséges szűz anyám! – hőkölök vissza undorodva.
Ugyanis Jimmy Dean arca már nem hasonlít egyetlen Calvin Klein
modell arcára sem.
Most már nagyobb eséllyel pályázna a rohadt Elefántember című
film főszerepére.
– Ebben vab babrika? – kérdi.
Babrika?
Paprika!
O-ó!

•••

– Hihetetlen szemétség volt!

– Véletlen volt!
– Véletlen a seggem!
– Nem tudtam…
– Nana elmondta neked, hogy allergiás a paprikára! – üvölti az
autója mellett állva, miután besegítette JD-t a hátsó ülésre.
– Én csak paprikapelyhet tettem bele, Jenn! Azt hittem, csak a
rendes paprikára allergiás. Nem a rohadt paprikapehelyre!
És hogy mi ebben a legironikusabb? Hogy igazat mondok. Ezután
át kell állítanom a baromságdetektoromat, mikor az ügyfeleim
felháborító hülyeségeit hallgatom az ártatlanságukról. Úgy tűnik,
egyik-másik nem is volt akkora ostobaság, mint amilyennek tűnt.
– Gyűlöllek!
– Ez azért kicsit túlzás, nem gondolod?
– Túlzás? – visítja úgy, hogy összerezzenek. – Meg akartad
mérgezni!
Belerúgok a kocsi kerekébe.
– Ha meg akartam volna mérgezni, már halott lenne! –
Megdörzsölöm az arcomat. – Viszont talán el kellene halasztanotok
az esküvőt, legalábbis addig, míg JD így néz ki – mutatok be a kocsi
ablakán.
A szempillája megremeg. Ahogy az orrcimpája is.
– Szóval ezért tetted? Azt hiszed, tönkreteheted az esküvőmet, te
rohadt szemét?
– Mi? Nem!
Nem! Ez tényleg baromság!
– Figyelj rám, jól figyelj rám! – sziszegi. – Szombaton férjhez
megyek, nem érdekel, ha félholtan, tolókocsiban kell az oltárhoz
tolnom, és az orgonához támasztva mondja ki az igent! Addig is
maradj tőlünk távol! Nem akarlak látni, és hallani sem akarok rólad!
– Mikor lettél ennyire keményfejű? – kiabálok én is.
Trappolva kerüli meg az autót, miközben válaszol.
– Amikor te ennyire önző!
– Jenny, várj!
De nem vár. Sőt, épp az ellenkezőjét teszi. Beszáll a kocsijába és
elhajt, hogy hazavigye JD-t és ápolgassa.
Sofia mellettem áll az autókihajtón, a távolodó autó fényeit
figyeljük.
– Hát, ez nem úgy ment, ahogy terveztem – motyogom.
– Komolyan véletlen volt? – kérdezi felhúzva a szemöldökét.
– Igen! Tényleg az volt! – Elhallgatok, majd máshogy fogalmazok.
– Egy csodálatos, szerencsés véletlen.
Elvigyorodik, mire önelégülten visszamosolygok rá.
Sofia nagy levegőt vesz.
– Szent szar!
– Mi van? Mi a baj?
Csettint egyet, az égre mutat, és szélesen elmosolyodik a hatalmas
felfedezésen.
– Allergiás reakció!
– Igen? – kérdezek vissza érdeklődve.
– A tökéletes gyilkosság. Allergiás reakció kiváltása – kulcsolja
össze büszkén a karját.
– Ez komoly? – kérdezem komor arccal. – Az életem épp
széthullik, te meg a tökéletes gyilkosságon gondolkozol?
Megvonja a vállát.
– De… jó ötlet. Brent és Jake le lesznek nyűgözve.
 16

Stanton

– Még sosem láttam ilyen nagyot. Ez már túl nagy.

– Nem is olyan nagy!
– De, ez hatalmas. Meg fog ölni!
– Ígérem, drágám, hogy imádni fogod. Csak érintsd meg!
Felsóhajt.
– Nem megy.
Megfogom Sofia kezét és a meleg bőrhöz nyomom. Kényszerítem
az ujjait, hogy végigsimítsák.
– Látod? Kedvel téged! Most már csak meg kell lovagolnod, akkor
biztosan megszeret!
Hétfő reggel végre eljutottunk a boltba, és vettünk Sofiának egy
rendes csizmát. Egy pár sötétbarna, pink cérnával varrt, bőr
lovaglócsizmába és a hozzá illő kalapba szeretett bele. És egyet
kellett vele értenem: ez a nő olyan kalapot visel, amilyet csak akar.
Majd elvittem lovagolni. A fekete nyeregtakarón támaszkodva Sofia
felsóhajt.
– Szóval így fogok meghalni.
A szememet forgatom.
– Mióta vagy ekkora drámakirálynő? Vagy ez inkább gyávaság?
Akkora kutyád van, mint egy kisebb bika.
Az istálló előtt állunk, Blackjacket, a szelíd, kiegyensúlyozott
csődört nyergeljük fel, az első lovat, amit Presley egyedül lovagolt
meg.
Sofia óvatosan bámulja.
– Jó, de a kutyám nem vet le magáról úgy, hogy kitörjem a
nyakam. És nem rúg meg. Vagy tapos agyon.
 Felerősítem a nyerget Blackjack hátára.
– Nem, csak átharapja a torkod, ha felidegesíted.
Kiborul a megjegyzésemen.
– Ez egy valódi rottweiler előítélet. Sherman sosem tenne ilyet! Ő
az én kicsikém.
– Sosem láttam, hogy egy kicsikének ilyen fogai lettek volna! –
húzom meg az öveket és becsatolom őket. Majd rácsapok Blackjack
tomporára, ugyanúgy, ahogy Sofia fenekére szoktam.
– És most nyeregbe!
Sofia felnéz a hatalmas állatra. Szeme kikerekedett, arckifejezése
rettegést és sebezhetőséget tükröz. Egy részem valami beteg állat
lehet, mert hirtelen nagyon megkívánom.
Egy lépést tesz előre, felemeli a karját, behajlítja a térdét, majd
inába száll a bátorsága.
– Nem megy! Nem, nem, nem, nem és nem tudom megcsinálni!
Nevetve megpaskolom a vállát.
– Jól van, azért nem kell szívinfarktust kapnod! Így még jobb
szórakozás lesz.
Felugrom a ló hátára, lenézek és kinyújtom felé a kezem.
A homlokát ráncolja.
– Nem is tudom, hogy az embereknek fel kellene-e ülniük egy
olyan hatalmas valamire.
Rámosolygok.
– Gyerünk, Sofia! Bízz bennem! Vigyázok rád!
Sofia nagy levegőt vesz, megragadja a kezem és bedugja a bal
lábát a kengyelbe. Blackjack teljes nyugalomban áll, mikor Sofia
meglendíti a lábát és felül a hátára. Pont elém.
Farmerbe bújtatott feneke egyenesen a farkamnak feszül. Háta a
mellkasomra simul, haja az arcomat simogatja, gardénia illatát
érzem. Ez a lovaglás a rettenetesek közül a legjobb lesz. Érezni
fogom, magamhoz szorítom, de képtelen leszek bármit tenni.
Kibaszottul gyönyörteli kín.
Átkarolom, közelebb húzom magamhoz, kezemmel megfogom a
gyeplőt.
– Nyugalom, Sofia! – súgom oda neki. – Nem hagyom, hogy bármi
bajod essen.
Nekem dől, hátranéz és elmosolyodik.
 – Rendben!
Majd elindulunk.
– Azta! – nyög fel, majd belemarkol a combomba. – Egyszerű! Ne
feledd, ha lassan, de kitartóan mész, te nyersz!
– De keményen és gyorsan nagyobb móka!
Hegynek felfelé megyünk, már tudom is, melyik az a hely, amit meg
akarok mutatni neki. Ez a szüleim földjének legmagasabb pontja,
ahonnan csak a fű látszik, bármerre nézel, olyan, mint egy
smaragdzöld óceán.
– Tudod – szólalok meg –, az egyetlen dolog, ami jobb a
lovaglásnál, az az, ha lovagoltatnak.
Sofia felnevet.
– Saját tapasztalatból beszélsz?
Hátrapöccintem a kalapom.
– Csak az élénk, de beteljesületlen fantáziám szólalt meg.
Belegondoltam, hogy tartjuk magunkat, egyensúlyozunk, lábad a
derekam körül, vagy a vállamon…
– Most próbálod elvonni a figyelmemet, hogy ne féljek?
Mosolyogva megnyalom a szám.
– Talán igen… talán nem. De bejön?
Keze már nem markolja, hanem dörgöli a combomat.
– Hát, ami azt illeti, igen. Mondd tovább!

•••

– Istenem… ez annyira szép!

Már vagy ezerszer láttam ezt a kilátást, de Sofiával itt lenni, látni a
boldogságot az arcán, nemcsak csodálatos, de ragadós is. Újra hálát
adok mindennek, hogy itt születtem, hogy itt nőhettem fel. Sofia
felsóhajt, együtt élvezzük a nyugalmat, a zöld legelők látványát és a
barna meg fehér marhákkal pöttyözött völgyet.
– Hm…
A válla felett néz vissza rám.
– Mi van?
Az egy csoportban pihenő jószágokra mutatok.
– Látod, hogy összehúzódtak?
 Sofia bólint.
Felnézek az égre, valami jelet keresek, de nincs semmi, csak
végtelen kékség.
– Mikor az állatok így összegyűlnek, az általában azt jelenti, hogy
vihar közeleg.
Most már ő is felnéz az égre.
– Azt mondod, hogy előre érzik?
– Igen.
– Ez fantasztikus!
Megvonom a vállam.
– Ja, nagyon menő. – Felé nyújtom a gyeplőt. – Akarod vezetni?
Az ujjait mozgatja, és könnyedén felkacag. Ettől én is elnevetem
magam.
– Szerinted készen állok rá?
– Természetesen.
Megpaskolja Blackjack hátát és megfogja a gyeplőt.
– Rendben, Blackjack, segíts nekem!
Az elkövetkezendő húsz percet azzal töltöm, hogy elmagyarázom,
hogyan kell lovagolni: visszafordítani, megállítani és felgyorsítani a
lovat. Majd Sofia egyedül száll fel, és átkozottul jól csinálja!
Sokat beszélgetünk. Mindenről és semmiről, az állattenyésztés
előnyeiről és hátrányairól, az apja építővállalatáról és arról, vajon
hogy mehetnek nélkülünk a dolgok az irodában. Sofia elmeséli,
milyen volt, amikor a szülei először engedték, hogy egyedül
metrózzon Chicagóban, én pedig arról, hogy iskola után Jennyvel
ezeken az utakon lovagoltunk.
Az emlékektől elnevetem magam.
– Amikor kicsik voltunk, mászáshoz kerestük a legtökéletesebb fát.
Mikor már idősebbek lettünk, azt a fát kerestük, aminek dőlve
legjobban lehetett szerelmeskedni.
Sofia felnevet, majd elkomorodik. Blackjack puha lépteinek
ritmusára ringatózunk, mikor megkérdezi.
– Tényleg nagyon szereted, igaz?
Gondolkodás nélkül válaszolok.
– Igen, nagyon.
Pár pillanatig csendben van, a talajt figyeli, majd rákérdez.
 – Gondoltál már arra, mi lesz akkor, ha nem tudod lebeszélni az
esküvőről?
Megrázom a fejem.
– A kudarc nem opció, sosincs B tervem.
Sofia megfordul, hogy az arcomba nézzen. És valami olyat látok a
gesztenyebarna szemében, amit nem tudok megfejteni.
– Stanton… te nagyon sokat jelentesz nekem. De… az… utóbbi
időben… úgy érzem…
Hátrasimítom a haját.
– Te is sokat jelentesz nekem, Soph.
– Tudod… ha sikerül lebeszélned Jennyt arról, hogy hozzámenjen
JD-hez, nagy esély van rá, hogy csak magának akar. És ha ez
megtörténik… nem szeretném, ha köztünk feszültség lenne. Nem
szeretném elveszíteni… a barátságod.
Előrehajolok, megcsókolom a homlokát és ígéretet teszek.
– Nem fogsz elveszíteni. Sosem hagynám, hogy az megtörténjen.

•••

Később, amikor visszaérünk a lovaglásból, próbálom felhívni Jennyt.

De mindig az üzenetrögzítője válaszol. Küldök neki üzenetet, egyet,
kettőt, hármat, de még órák múlva sem kapok választ. Ezért vacsora
után újra felhívom. Hangposta.
Baszd meg!
Már sötét van, amikor Jennyék háza előtt kiszállok az autómból,
bekopogok és iránta érdeklődöm.
– Nem jön ki, Stanton – közli Wayne egy szalmaszálat rágcsálva. –
Azt mondja, még mindig dühös rád.
– Nem megyek el, míg nem tudok beszélni vele. Itt fogok aludni
ezen a kibaszott tornácon.
– Egy perced van, hogy eltakarodj! – üvölti ki Nana a földszinti
szobájából. – Wayne, kérem a töltényeket!
Pár perccel később, miután Wayne bement, hogy beszéljen a
lányával, Jenny mérgesen trappolva leszalad a lépcsőn. Haja
levendulaszínű frottírtörölközőbe csavarva, vadul nekem támad.
 – Egész nap JD-t ápolgattam, majd dolgozni voltam. Most nem
akarok erről beszélni veled, Stanton!
– Vetted volna fel azt az átkozott telefont, amikor hívogattalak.
Beszélnünk kell!
Összefont karral, fenyegetően felém hajolva közli.
– Végeztem! Nincs semmi megbeszélnivalónk!
Összeszorítom az állkapcsomat és közelebb lépek hozzá. Ő egyet
hátrál.
– Árulj el nekem valamit, Jenn! Komolyan ennyire dühös vagy
rám? – Végignézek az arcán, összefont karján, a vékony derekán
megszorított övön. Majd a szemébe nézek és fojtott hangon
kérdezem. – Vagy csak félsz egyedül maradni velem. Félsz
meghallgatni? Mert te is tudod, hogy hibát követsz el. Mert még
engem szeretsz.
Összeszorítja a száját, álla megfeszül.
– Menj haza, tölts el egy kis időt a lányoddal. Reggel nyolcra
iskolába kell vinned.
Azzal, hogy nem válaszol, megkaptam tőle a választ.
– Tudom, hány órakor kezdődik az iskola.
– Akkor jó éjszakát, Stanton! – Úgy siet az ajtóhoz és be a házba,
mintha nem tudna elég gyorsan elmenekülni.
Az ujjam körül forgatom a kulcsomat.
– Szép álmokat, Jenny!

•••

Húsz perccel később már a hálószobám felé vezető lépcsőn mászok

felfelé, miközben próbálok kitalálni valami újat… váratlant… amivel
érzelmeket válthatok ki Jennben.
Amikor kinyitom Carter régi szobájának ajtaját, hangokat hallok az
én volt szobám ajtaja mögül: kuncogást és lányos csevegést.
Mosolyogva nyitom ki az ajtót, és ott találom az ágyon üldögélve,
pizsamában és szőrös papucsban a kislányomat, a húgomat és…
Sofiát.
– Szia, apu! – Presley teli szájjal vigyorogva köszönt, majd a kezét
mutatja; élénkkékre festett körmét fehér pöttyök díszítik. – Miss Sofia
kimanikűrözött minket!
Mary is megmutatja az ujjait – a kezén és a lábán is –, neki vörös
alapon narancssárga virágok tündökölnek a körmén, majd átül a
sarokban álló székre, hogy helyet adjon az ágyon.
– Gyönyörű! A ti körmötök a legszebb a városban.
– És közben filmet nézünk – árulja el Presley, miközben közelebb
mászik Sofiához. – Az Oroszlánkirályt.
– Az Oroszlánkirályt? Szerintem azt még nem láttam.
Elhelyezkedem az ágyon, miközben a képernyőn elkezdődik a film:
két oroszlán randevúzik a dzsungelben.
– Hogy ment? – érdeklődik Sofia nyugodtan, és átnyújt nekem egy
tál pattogatott kukoricát.
A szemem mindent elárul, amit nem mondhatok el.
– Megyegetett.
Presley a mellkasomnak hajtja a fejét, ficánkol egy kicsit, majd
megpuszilom a feje búbját. Élvezem, hogy a közelemben van. Sofiára
nézek, pont, amikor egy kukoricát tesz a nyelvére, majd lenyalja a
vajat a gyönyörű, pink körméről. Van valami ebben az egész
helyzetben, abban, hogy itt vagyok az ágyban a lányommal, a
húgommal, ami melegséggel tölt el, és sokkal szebbé varázsolja
Sofiát is, mint eddig gondoltam.
– Egy nap én is szeretnék egy saját Simbát – sóhajt a húgom. –
Egy erős, szőrös férfit, aki a dzsungel talaján hempereg velem.
Szőröset?
Csodálkozva nézek Maryre.
– Azt sem tudom, hogy erre mi az ördögöt válaszoljak!
– Én sem – fintorog Presley undorodva. – Az összes fiú, akit
ismerek, alacsony. És csúnya.
Megpaskolom a fejét.
– Pontosan! Minden fiú alacsony és csúnya. Mint a trollok.
Presley bólint.
– De ezt a dalt nagyon szeretem.
Ennek hallatán Sofia gyakorlatilag felsikolt.
– Ó, istenem! Elton John! A világ legjobb énekese! Ha apa
beleegyezik, az összes dalát letöltöm neked.
A lányom hatalmas kék szemmel várja a beleegyezésem.
– Apu beleegyezik.
 Cserébe megölel.
Kezem a hátunk mögött, a párnákon van, ujjaim pont Sofia feje
mögött, elég közel ahhoz, hogy megérintsem. Így is teszek,
masszírozom a fejét, ujjaimmal puha, sötét haját birizgálom, élvezem,
ahogy a tenyerembe simul.
Elégedett sóhajjal hajtja a fejét a tenyerembe. Így, együtt nézzük
végig a filmet.
 17

Stanton

Másnap este tíz óra körül több másik autóval együtt megérkezünk a
bátyám házához. Olyan, mintha tavaszi szünet lenne, tinédzser
kölykök mindenhol. Mary és Marshall azonnal eltűnik a piros
műanyag poharat cipelő, sétáló, beszélő hormonbombák tömegében.
Sofia megáll körbenézni, miközben az ajtóhoz vezető járdán
sétálunk. A fákon pislogó fények világítanak, az égen a telihold
világít, valahonnan hátulról Led Zeppelin zenéjének foszlányait hozza
a szél.
– Szép itt – szólal meg –, nagyon békés.
Míg a kertet veszi szemügyre, én őt nézem. Már megint. Halálosan
szép a szűk, fekete farmerjában, térdig érő, magas sarkú
csizmájában és V-nyakú, fehér, ujjatlan felsőjében, ami pont a
megfelelő helyeken simul a testére. Haja dús, rugalmas, a végein
begöndörödik, nyakában hosszú gyöngy nyaklánc ékeskedik. A
nagymamám viselt még gyöngyöt, de sosem úgy, mint Sofia Santos.
Mielőtt benyithatnánk a házba, feltépik az ajtót és a bátyám egyik
hippi követője, Sadie vagy Sal téblábol ki a szabadba. Boldog,
üveges szemmel bámul ránk.
– Hééé! – ölel meg minket, marihuánaszag árad belőle. – Isten
hozott a dzsungelben! Megyünk lecsúszdázni a domboldalon. Ti is
jöttök?
Sofia elnézően mosolyog.
– Talán később.
Miután a boldog lány elkacsázott, Sofia megszólal.
– Olyan, mintha megint az egyetemen lennék.
Felhorkanok.
 – A Columbia egyáltalán nem ilyen volt, ráadásul én egy istenverte
testvériségi házban laktam.
Ekkor egy korombeli pasas halad el közvetlenül mellettünk, alul
félmeztelenül. Letakarom Sofia szemét.
– Na, jó! Tényleg olyan, mint az egyetemen.
Bemegyünk, félretolva az ajtóban lógó, türkiz gyöngyökből készült
függönyt. A polcon füstölő ég, átható szaggal lepve el a szobát.
Carter szélesen elmosolyodik, amikor a helyiséget betöltő emberek
sokaságában megpillant minket. Megölel, csupasz mellkasán nem
visel mást, csak egy bőrmellényt és egy rózsafüzért.
– Sziasztok! Örülök, hogy el tudtatok jönni! – öleli meg Sofiát kicsit
hosszasabban. – Menjetek, szerezzetek magatoknak innivalót.
Carter megmutatja Sofiának a felújított házat, én pedig
megkönnyebbülve látom, hogy a partin nem csak kiskorúak vannak.
Inkább olyan, mint egy középiskolai osztálytalálkozó. Mindenki, aki az
érettségiző osztályokból nem hagyta el a várost – akik amúgy sokan
vannak –, itt van. Beszélgetni kezdünk, majd büszkén bemutatom
őket Sofiának. Egy órával később belesúg a fülembe.
– Kimegyek, kell egy kis friss levegő.
Színes kínai lámpások függenek egy zsinóron a fehér rózsabokrok
felett, lenyűgöző keretet adva az udvarnak. Lejjebb tábortűz lobog,
szinte az egész udvart bevilágítva a fényével. Körbenézek a füvön
csoportosuló emberek között, és végül megpillantom Jennyt. Egy
apró, barna hajú lánnyal, Jessica Taylorral beszélget. Mind a ketten a
pomponlányok csapatát erősítették. De a legfontosabb, hogy JD-t
sehol nem látom.
Ideje megfordítani a szerencse kerekét.
Odaadom Sofiának a Jack Daniel’sszel teli poharamat.
– Meg tudnád fogni?
Követi a tekintetemet.
– Persze!
Letépek egy szál fehér rózsát az egyik bokorból és felé nyújtom.
– Mit szólsz hozzá?
Keze megfeszül a poharakon.
– Szerintem tetszeni fog neki.
– Ha minden úgy megy, ahogy terveztem, egy kis időre eltűnök.
Marshall majd hazavisz, ha előbb hazamennél. Rendben?
 Sofia a cipőjét bámulja.
– Rendben.
Rá kacsintok.
– Te vagy a legjobb, Sofia. Kívánj szerencsét!
De miközben elindulok… nem hallom, hogy megtette volna.
Jessica Taylor öleléssel üdvözöl, Jenn óvatosan figyel. Felé
nyújtom a rózsát.
– Békét kínálok.
Arca megenyhül egy kissé, szája kelletlen mosolyra húzódik.
– Köszönöm!
Jessica nevet.
– Uram! Bárcsak én is ilyen barátságban lennék az exemmel! De ő
még arra sem venné a fáradságot, hogy patkányméreggel eltegyen
láb alól! – rázza meg a fejét. – De ti ketten mindig tökéletes páros
voltatok. Emlékszel elsőben arra a focimeccsre, amikor Stanton vitte
be a győztes touchdownt? Majd kocogva jött le a pályáról, egyenesen
hozzád, Jenn? Felkapott és az egész iskola előtt megcsókolt! Mintha
egy Drew Barrymore filmben lett volna!
Jenny szeme könnyes lesz a visszaemlékezéstől.
Elkéstem, mikor érte mentem, ezért veszekedtünk. Egyik szó
követte a másikat, és mire a pályára értünk, már megfogadta, hogy
soha többé nem beszél velem. A romantikus tettem miatt erről
lemondott, és azt az éjszakát már a kocsim hátsó ülésén töltötte,
olyan gyönyörű szavakat ismételgetve, mint, hogy igen, még, újra.
Jessica elmegy, hogy töltsön még magának italt, én kitartóan
nézek Jenny szemébe.
– JD teljesen rendbe jött?
Jenn szipog egyet.
– Mintha annyira érdekelne! De igen, ami azt illeti, rendbe jött.
Carter hozott valami gyógynövényes borogatást, attól lement a
duzzanat. Most épp bent van a házban, kap még.
Már nem szívből jövő a mosolyom.
– Majd megköszönöm Carternek – hajolok közelebb. – Miért
nem…
Sosem fejeztem be ezt a mondatot.
A hátunk mögül, a kertből fütyülés, ordibálás és durva beszólások
hallatszanak. A hangzavar felé fordulok, és észreveszem, hogy
mindez Sofiának szól. Négy seggfej, akiket még sosem láttam,
akiknek a nevét nem tudom, de hamarosan majd leolvasom a
fejfájukról.
Az egyik odanyúl és megfogja Soph fenekét.
Van az a szólás, hogy olyan dühös voltam, hogy vöröset láttam.
Sosem tudtam, hogy ez igaz-e, de velem most épp ez történt.
Csőlátásom lett, és körben minden vörös. Nem emlékszem, hogy
otthagytam volna Jennyt, az sincs meg, hogy átvágtam az udvaron. A
következő dolog, amire emlékszem, hogy a kezem a rohadék torkát
szorongatja, és a fejét a bátyám lakókocsijába verem.
– Ha még egyszer hozzáérsz, kitépem a kibaszott karod és
feldugom a seggedbe!
Ujjai a kezemet markolásszák, próbálja felfeszíteni az ujjaimat, de
ettől csak még jobban szorítom.
Ekkor Carter terem mellettem.
– Nyugi, Stanton, mi itt pacifisták vagyunk. Le kell nyugodnod,
tesó!
Mikor a faszfej feje már vállalhatatlan lilává változik, elengedem. A
nyakát fogja zihálva, levegőért kapkodva. A bátyámra ripakodok.
– Engem te ne nyugtass! És szólj a haverodnak, hogy figyeljen
oda, hova teszi a kibaszott kezét!
Egy kézzel még egyszer nekitaszítom a rohadékot a falnak, csak
hogy tudja, hol a helye.
Ezután átkarolom Sofiát és elindulok vele. Szeme lágyan engem
néz.
– Tudod, megoldottam volna.
– Tudom, de ez nem a te dolgod.
Az éjszaka végéig el sem mozdulok mellőle.

•••

Hajnali egykor a buli még javában tart. Sofia bohókásan ittas, egy
nyugágyon ül mellettem, portugál káromkodásokat tanít Sadie-nek.
Hat vagy hét whiskey-kóla után már én is elég ramaty állapotban
vagyok. Egyszer csak Carter elindul felénk, és szól, hogy siessünk
gyorsan. Kinyújtom Sofia felé a kezem, együtt megyünk a ház elé. A
bátyám a szája elé teszi az ujját, fejével a kocsim felé mutogat.
A kocsim ablakai olyan párásak, mint azé az autóé a Titanicban.
Carter az egyik, én a másik oldalára állunk.
– Rendőrség! Kinyitni! – verem üvöltve az ablakot, majd feltépem
az ajtót.
Carter danolászni kezd.
– Ott van London, ott van Párizs, Marshallon még alsógá sincs!
Úgy röhögünk, mint a hiénák, mikor a kisöcsénk kigombolt
farmerben, kalapban kiugrik az autóból, átkozva a napot is, amin
megszülettünk. Egy elpirult arcú szőke lány követi szorosan, majd
Marshall legnagyobb kiábrándulására, eltűnik a barátai gyűrűjében.
– Kapjátok be! – dühöng Marshall.
Kicsivel később a tábortűz körül ülünk: én, Carter, Marshall, Jenny
és JD. Carter rágyújt egy füves cigire, majd odakínálja nekem. A
fejemet rázom. Sofia is elutasítja. Jenny azonban rögtön elfogadja, és
úgy szívja, mint valami profi.
– Nem azt mondtad, hogy már nem olyan szórakoztató, mint
régebben volt? – piszkálom.
Kifúj egy füstfelhőt.
– Huszonnyolc évesen teljesen más okokból szívom, mint tizenhat
éves koromban.
JD is beleszív párat.
– Gyerekek, figyeljetek! Mondanom kell valamit! – emelkedik szóra
Carter. Minden szem felé fordul. – Szombaton Jenny és JD
összeházasodnak, így mind egy nagy család leszünk.
Nem, nem igazán.
Szóra nyitom a szám, de ő folytatja.
– Mint egy kaptár döngicsélő méhecskéinek, harmóniában kell
élnünk, hogy a kolóniánk virágozzon. Azonban úgy érzem, hogy
Stanton és JD között feszültség van.
JD kivörösödött, kusza szemmel néz.
– Nincs semmi feszültség. Stantonnal nagyon jól kijövünk.
Hogyne! De attól tartok, még jobban kijönnénk, ha elköltözne
Kínába, megmászná a Mount Everestet… és meghalna.
Jenny felemelt kézzel jelentkezik, mintha iskolában lennénk.
 – Egyetértek, Carter. Feszültség van köztük – paskolja meg JD
lábát. – Te túl naiv vagy, hogy észrevedd, drágám.
– Meg kell tisztítani magunkat a negatív energiáktól – magyarázza
Carter. – Van egy bolondbiztos tervem, hogyan állíthatjuk vissza a
természetes rendet és erősíthetjük meg azt a hierarchiát, amiben
mindenki boldog lehetne.
JD a fejét vakarja.
– Ember, ez jó sok szó volt. Nem mondanád el újra?
Természetes rend.
Hierarchia.
Talán csak a whiskey teszi, de ez rohadt jó ötletnek tűnik.

•••

Semmi kétség, csak a whiskey miatt volt.

– Ez egy borzalmasan rossz ötlet!
Az élet nagyon vicces. Egyik nap olyan öltönyt viselsz, ami annyiba
került, mint amit más egy hónapban hazavisz, lenyűgözöd a
főnöködet a képességeiddel és a gyakorlatoddal. Egy héttel később
egy marhafarmon vagy hajnali kettőkor, túl részegen ahhoz, hogy
egyenesen láss, és arra készülsz, hogy részt vegyél egy
traktorfutamon.
Bizony, traktorral.
Carter nagy ötlete volt. Egészséges verseny, győzzön a jobbik és
hasonló baromságok. Apám traktorjai így most dízelfüstöt pöfögnek,
úgy morajlanak, mint egy hatalmas vihar. Én az egyikben ülök, JD a
másikban. Carter bekapcsolta a zenét, így az autóm hangszórójából
a Holding out for a Hero üvölt, Jenny előttünk áll.
– Vigyázz, kész, rajt!
A levegőbe dobja JD kalapját, mire elindulunk. Négyszáz méter a
fáig, megkerüljük, majd jövünk vissza. Padlóig nyomom a gázt és a
legmagasabb menetbe kapcsolok.
Hallom Jenny üvöltését.
– Rúgd szét a seggét, JD!
Carter is buzdít.
 – Ez a beszéd, fiúk! Érzem, ahogy tér vissza az egyensúly! Minden
az egyensúlyról szól!
Sofia a szája elé emeli a kezét, mintha hangszóróba beszélne.
– Gyerünk, Stanton! Nyomasd azt a kibaszott traktort!
Én meg csak nevetek: hangosan és harsányan. Átnézek JD-re és ő
is nevet. Mert ez az egész annyira nevetséges… de teljesen jó
értelemben véve. Amikor megkerülöm a fát, akkor döntöm el, hogy
nyerni akarok. Remek lenne úgy befejezni ezt a szuper éjszakát.
Győzelemmel.
De oka van, hogy miért nem szabad drogos vagy alkoholos
befolyásoltság alatt nehézgépeket vezetni. Az ok akkor válik
világossá, amikor JD-nek és nekem sem marad elég helyem, így
szűken akarjuk bevenni a kanyart, mire a gépeink egymásnak
ütköznek. Gyorsan felemelem a lábamat, mielőtt odaszorulna, de a
traktorok összeakadnak és fogva tartják egymást.
– Tolass hátra! – üvöltöm, őrülten tekerve a kormányt.
– Te tolass vissza! – vágja rá.
Már éppen azon gondolkodom, hogy kiütöm és én tolatok hátra a
szarjával, amikor fegyver dördül, éles hangja a mezőkön
visszhangzik.
Ösztönösen felkapom a fejem. Fülem még csöng a dörrenéstől.
Felnézek és meglátom apámat, kék köntösben, fekete csizmában,
vadászfegyverével a kezében.
A partinak ezennel hivatalosan is vége!

•••

– Mi a fészkes fenét gondoltatok?

Mind a hatan a konyhaasztalnál ülünk, lehajtott fejjel, csendben.
– Kettőtöknek gyereke is van! Még abban az átkozott
középiskolában sem viselkedtetek így!
Az a legjobb, ha hagyjuk, hogy mondja. Ha megszólalunk, csak
tovább fog üvöltözni.
– Az egyik fiam, az ügyvéd, tönkreteszi a füvet, amiben a másik
fiam, a drogdíler, segít neki – üvölti, arca vörösen fénylik, olyan, mint
egy dühöngő Télapó.
 Carter ezt a pillanatot használja ki, hogy közbeszóljon.
– Ez a feladat a kötődésről szólt, apa. Gyógyító vagyok!
– Idióta vagy!
Két éve ezek az első szavak, amiket az apám közvetlenül a
bátyámhoz intézett. Érthető.
Carter feláll.
– Le kell nyugodnod. A stressz csendes gyilkos. Tudok adni olyan
gyógynövényt, ami segíthet neked.
– Tudod, mi segíthet? Ha jól fenéken billentelek a csizmámmal! –
kiabál apám egyre hangosabban.
De Cartert ez sem riasztja el. Apa nyaka köré fonja a karját.
– Szeretlek, apu! Annyira boldog vagyok, hogy újra beszélünk!
Egy percig apa csak Carter hátát paskolgatja, a tekintete
elhomályosodik. Tudom, hogy ő is boldog, hogy újra beszél a
bátyámmal. Még akkor is, ha ez egyelőre csak kiabálás.
Majd eltolja magától és újra minket fürkész a tekintetével.
– Mindegyikőtök hajnalban kel és újra befüvesíti az egész átkozott
területet, különben szétrúgok pár segget.
– Igen, uram! – válaszolja JD.
– Igenis, uram! – feleli Jenny is.
– Természetesen nem szeretnék szétrúgott seggeket látni –
egyezek bele.
És az észkombájn Sofia még hozzáfűzi.
– Vagy billentetteket.
Eltakarom a számat, hogy apám ne kezdje újra. Marshall felröhög
mögötte.
Mary akkor dülöngél be a hátsó ajtón, amikor apám a lépcső felé
indul. Ugyanaz a ruha van rajta, mint korábban: farmer rövidnadrág,
vörös felső, fehér farmerkabát és kék tornacipő. Nem csoda, hogy
nem öltözött át, mert még nem is volt otthon, hogy más ruhát vegyen
fel.
Hirtelen megtorpan, úgy néz ránk, mint egy őzike a közeledő
kamion fényében.
– Mi folyik itt? Meghalt valaki?
Nem, de fiatal még az éjszaka.
– Te csak most jöttél haza? – kérdezi az apám, hangja minden
szótagnál egyre magasabb lesz.
 Mary elfehéredik. Egy hazudozó arca ez: igyekszik mindent
megtenni, hogy elrejtse, mire készül.
– Dehogyis! – állítja. – Éjfélig kaptam tőled kimenőt, és már elmúlt
éjfél. Ha csak most értem volna haza, az helytelen lenne.
A húgom nem jó pókerjátékos, és borzalmasan rossz tanú lenne
egy tárgyaláson. De az apám, mint sokan mások, ha a legkisebb
gyerekükről, kicsi lányukról van szó, vak. Vagy csak annyira öreg,
hogy már beleunt.
– Akkor mesélj, merre jártál? – érdeklődöm a székemen hintázva.
A másodperc törtrészéig ördögien néz rám, majd lágy hangon
megszólal.
– Nem tudtam aludni, ezért felöltöztem és elmentem sétálni.
Hízelegve arcon puszilja apámat.
– Menj vissza az ágyba, apu, elég nyúzottnak tűnsz.
Apa megpaskolja a lánya feje búbját, majd elindul felfelé a lépcsőn,
azt morogva, hogy a gyerekei fogják a sírba vinni.
Már épp elengedném ezt az egészet, hiszen a francba is! Én is
többször szegtem meg az éjfélig haza kell érni szabályt, mint
ahányszor betartottam. De a kishúgom ekkor kivesz a hűtőből egy
üveg üdítőt, majd leveszi a kabátját, felfedve vagy fél tucat vörös
véraláfutást a nyaka alsó részén és a mellkasán.
Marshall kiveszi a számból a szót.
– Ez meg mi a fasz akar lenni?
Mary majdnem eldobja az itallal teli poharát.
– Mi? Miről beszélsz?
Carter, Marshall és én köré állunk.
– Ez! – mutatok egy foltra. – Szóváltásba keveredtél egy
porszívócsővel?
Lenéz.
– Ó! – kezd újra hazudozni, de elég rosszul. – Megkarcoltam
magam egy bokorban.
Carter még közelebbről veszi szemügyre a nyakát.
– Kislány, ezt kiszívták. És frissek. Ki szívogatta a kishúgom
nyakát?
– Inkább nem mondok semmit – feleli, szorosan összecsukva a
száját.
 – Leszarom, mit nem tennél inkább – mondom neki. – El fogod
mondani, mégpedig most.
Sofia feláll.
– Várjatok egy pillanatot!
Felemelem a kezem.
– Csak ülj vissza, Sofia. Ez a férfiak dolga, te úgysem értenéd
meg.
Ahogy ezek a szavak elhagyják a számat, már rá is döbbenek,
hogy nem kellett volna kimondanom őket.
A szeme elkerekedik, majd összeszűkül. Összefonja a karját, majd
lassan elkezd felénk lépdelni. Így szokott állni a bíróságon is, mikor
védőügyvéd fokozatra kapcsol. És ez rohadt szexi.
– Már megbocsáss – mondja, pedig nem is akar bocsánatot kérni
–, de azt mondtad, hogy ez a férfiaaaak dolga?
– Nem szoktam ilyet mondani.
– Valóban, véleményem szerint a Neander-völgyiek beszélhettek
így. Már csak azt várom, mikor kezdesz hörögni, a melledet verni és
néhány ágat összedörzsölni. Vagy a tüzet még nem fedezted fel?
– Soph…
Most ő emeli fel a kezét.
– Ne Soph-ozz nekem! Semelyikőtöket nem láttam, hogy ott
zaklattátok volna Marshallt, hogy árulja el annak a lánynak a nevét,
akivel a kocsidban volt bokáig letolt gatyával.
Mary felszisszen.
– Kivel voltál, Marshall?
Marshall hátrébb lép.
– Inkább nem árulnám el.
Mary Jennyre néz, aki elárulja a kért információt.
– Norma-Jane Forresterrel.
– Tudtam! – sikítja Mary, majd Marshall karjára csap. – De ő tök
bunkó!
– Igen, bunkó! – erősíti meg Jenny is. – Az egész családja bunkó.
Felemelem a kezem.
– Nem maradhatnánk a témánál? – nézek szúrós tekintettel
Sofiára. – Azért nem Marshallt hallgatjuk ki, mert a bunkó Norma-
Jean nem jelölte meg őt egy rahedli kiszívott folttal.
Sofia bólint.
 – Értem, tehát neked a foltokkal van bajod.
Nem igazán, de jobban hangzik, mint az, hogy elönt a düh, ha arra
gondolok, hogy a kishúgom azt teszi, ami nem érdekel, ha az öcsém
teszi ugyanazt.
– Igen.
Sajnálatos módon oka van annak, hogy Sofia az egyik legjobb
ügyvéd. Mégpedig az, hogy azonnal észreveszi, ha valaki
marhaságokat beszél.
– Biztos vagy benne? – vigyorog önelégülten.
– Igenis, bírónő, ez a végleges válaszom.
– Értem. – Ezzel megfogja a pólója nyakát és lejjebb húzza. –
Akkor, ha jól értem, ezekkel a kiszívásokkal is gondja van?
Négy – nem! öt – halványuló folt és két harapás látható Sofia
egyébként tökéletes bőrén. Ahogy nézem, a vér azonnal az
ágyékomba tolul.
– Szent ég! – kiált fel a húgom. – Vámpírrá változtál, mióta a
fővárosban élsz?
Jenny sem hagyja szó nélkül, nevetve felkiált.
– Az isten szerelmére, Stanton!
Zavarnia kellene, hogy Jennyt nem zavarja a látható bizonyítéka
annak, hogy más nőkkel enyelgek. De… nem zavar.
Ujjammal a foltokra mutatok.
– Ez teljesen más!
– Miért? – kérdezi Sofia, gyönyörű szeme tűzben ég a kihívástól.
– Mert te nem a húgom vagy.
– De valakinek viszont a húga! – vág vissza Mary.
Sofia engem figyelve felemeli három ujját.
– Három! – kapcsol Mary azonnal. – Három valakinek a húga!
– És a legidősebb bátyám erőlködés nélkül szétrúgná a segged. –
Majd újra összefonja a karját, és úgy sétálgat, mint záróbeszéd
közben szokott. – Nos, Mr. Shaw, úgy tűnik, holtpontra jutottunk.
Elengedheti a húgát, hogy felmenjen a szobájába anélkül, hogy a
kérdéses név felfedésére nyomásgyakorlással kötelezné. Vagy… a
többi nővel bevonulunk a másik szobába, fényképeket készítünk az
én foltjaimról és elküldjük az én bátyáimnak. Majd meglátjuk, ők is
egyetértenek-e azon állításával, hogy ez a férfiak dolga.
 Egy percre teljesen kimegy a fejemből, hogy Sofiával nem egyedül
vagyunk a helyiségben.
– Imádom, amikor játszod velem ezt a védőügyvédesdit.
Sofia visszamosolyog rám.
A szememet forgatva felsóhajtok.
– Menj aludni, Mary!
– Igen! – pacsiznak le Sofiával, mikor elhalad mellette. – Ez az,
csajszi!
Marshall bejelenti, hogy ő is elmegy aludni, és követi Maryt az
emeletre.
Carter ásítozik.
– Kész vagyok. A kanapém engem szólongat. – Azzal átvág a
konyhán, menet közben vetkőzve. Mire az ajtóhoz ér és kimegy rajta,
az utolsó dolog, amit látunk, az a liliomfehér feneke.
Megdörzsölöm a szemem, először is, hogy kitöröljem ezt a
látványt, másodszor pedig már én is kimerültem.
– Hé, Stanton! – fordul felém JD. – Mivel mindannyiunknak fel kell
kelnie – nézi meg az óráját – két óra múlva, hogy újrafüvesítsük a
területet, nem lenne gond, ha Jennyvel itt maradnánk?
Gondolkodás nélkül megvonom a vállam.
– Dehogy!
Majd négyesben kivonulunk a pajtához. Miután Jenny és JD
elhelyezkedtek Carter régi szobájában, én pedig Sofiával a takaró
alatt fekszünk, a fülembe súgja:
– Nem fura? Nem zavar, hogy ott vannak? – mutat a két szobát
összekötő fürdőszoba nyitott ajtajára.
Valóban zavarnia kellene. Arra kellene vágynom, hogy letépjem
Kispöcs fejét. Hogy megfojtsam egy párnával. Kihajítani az ablakon,
nézni, ahogy két emeletet zuhan, miközben azért imádkoznék, hogy
a fejére essen.
De csak közelebb húzom magamhoz Sofiát.
– Túl fáradt vagyok, hogy érdekeljen.
 18

Stanton

Marshall felmentést kap a füvesítés alól, mivel iskolába kell mennie.

Mi, a többiek – Sofia, én, Carter, Jenny és JD – nem vagyunk ennyire
szerencsések. Együtt megreggeliztünk, majd egész délelőtt magot és
műtrágyát gereblyéztünk a koszban, hogy az apám ki ne jöjjön és
szét ne rúgja a hátsónkat. De később, egy hosszú zuhany után egyre
nagyobb lesz rajtam a nyomás. Estére pedig már úgy érzem, újra
hatalmas a teher a vállamon. Túl kevés időnk maradt szombatig.
Úgyhogy kezembe veszem a dolgokat.
– Áú! – Mászás közben egy ág sérti fel az alkaromat úgy, hogy
vérezni kezd. – Francba! – egy vékony, levéllel teli ág csapódik az
arcomba. – A pokolba már ezzel! – káromkodom, mikor beverem a
fejemet a különösen kemény faág alsó részébe.
Mitől volt ez olyan egyszerű tizenhét évesen? Talán az, hogy kanos
voltam, érzéketlenné tett a fájdalomra. Végül csak feljutok a tetejére,
az arany, csillogó jutalmamhoz.
Jenny hálószobaablakához.
Nincs bezárva, de ebben biztos voltam. Kinyitom, és a párkányra
támaszkodom, hogy bemásszak.
– Az isten szerelmére! – sikolt fel Jenny a fésülködőasztal előtti
széken ülve. Csupán egy aprócska, pink hálóing van rajta, övvel a
derekán. – A szar is megfagyott bennem! Miért nem inkább…
– Csókolod meg Nanát ezzel a mocskos száddal? – morgok. – Ez
sok mindent megmagyaráz. – Mikor csak tovább üldögél karba tett
kézzel, duzzogva megkérdezem. – Nem is akarsz segíteni? Elég
hűvös a fogadtatás, Jenn.
 A szemét forgatja, hangosan kifúj, de végül feláll és segít
bemászni.
Megbotlom, és a csípőjébe kapaszkodom, nehogy elessünk. Mind
a ketten lefagyunk, amikor észrevesszük, hogy az arcunk csak
milliméterekre van egymástól, lélegzetünk szinte egy.
Jenny pislant egyet, majd hátrébb lép.
– Nem lehetsz itt, Stanton!
Nem is foglalkozom vele, az ágyra pillantok.
– Hol van Presley?
– Elaludt lent a kanapén. Majd később felhozom.
A tekintetem Jenny mögé téved, a falra akasztott habos, fehér
menyasszonyi ruhára. Mintha a testem minden csontja elzselésedett
volna, csupán laza, megnyúlt inak tartanák össze.
– Ez az? – suttogom.
– Igen – feleli Jenny lágyan. – Ez az esküvői ruhám. Hát nem
gyönyörű?
Elképzelem, ahogy ezt viseli. Elegáns csipke és hímzett virágok
ölelik a testet, amit olyan jól ismerek. Az, hogy gyönyörű, a közelében
sincs ennek a képnek.
– Csodálatos!
Aztán eszembe jut, hogy ezt más miatt veszi majd fel, és a szívem
olyan hevesen kezd el verni, hogy úgy érzem, kiugrik a helyéről.
– Nem akarok fájdalmat okozni neked, Stanton!
Felé fordulok, kétségbeesetten.
– Akkor ne tedd! Beszélj velem, figyelj rám!
– Én beszéltem hozzád! Te voltál az, aki nem figyelt rám! – mondja
csalódottan. – Annyira makacs vagy, elképzeled, szerinted hogy
kellene lennie, ezért nem is figyelsz arra, ami a szemed előtt van!
Leülök az ágya szélére, kétségbeesetten túrok a hajamba.
– Mintha Cartert hallanám.
Észreveszek néhány kicsomagolt dobozt a lábam mellett a földön,
mindegyiken szalagok lógnak.
– Mik ezek?
– A lányok a klubból szerveztek nekem egy szerény leánybúcsút.
A legközelebbi dobozból egy anyagdarabka lóg ki. Fekete és…
bőr?
 Kihúzom, és felemelek egy fekete bilincset fényes ezüstzárral. A
bilincshez egy hozzá illő fekete korbács is tartozik.
Mi az ördög?
– Stanton, ne…
De már kutakodom. Szemkötő, szájgolyó, ostor, amit nyilvánvalóan
nem lovaknak terveztek, péniszgyűrű, egy sor dildó, lila, kék, üveg és
egy kimondottan hatalmas, elemmel működő csiklóizgató vibrátor.
Alig bírok szóhoz jutni.
– Te meg milyen klubba jársz?
Vörös arccal kapja ki a hatalmas vibrátort a kezemből és nagyot
sóhajt.
– Mondtam, hogy van, amiben JD jobban ismer nálad.
– Ő is benne van ezekben a dolgokban?
Bólint.
– Miért nem mondtad nekem soha?
Jenn nem néz a szemembe.
– Nem tudom. Te elmondasz mindent, amit Washingtonban
csinálsz?
Jenn-nel mindig pompás volt a szex; megszokott, jól begyakorolt
módon volt remek. De az, hogy megkérdezzem, akarja-e, hogy
keményebben basszam, vagy hogy könyörögjön, ha szeretne
elmenni, hogy ledöntsem egy asztalra és megujjazzam anélkül, hogy
levetkőznénk, mert így sokkal izgalmasabb, még soha, de soha nem
jutott az eszembe.
– Nem, azt hiszem, nem. Azt hittem, megversz, ha megteszem.
– Mit szóltál volna, ha elmesélem?
Elveszem tőle a vibrátort, elismerően forgatom a kezemben.
– Azt mondtam volna, hogy mindig legyen otthon pótelem!
Felnevet, visszadobja a vibrátort a dobozába és a vállamra hajtja a
fejét.
– Szeretlek!
Elkomolyodom.
– Akkor ne tedd ezt!
Jenn csak szomorúan elmosolyodik.
– Annyi különböző szeretet létezik, Stanton! A miénknek
rettenetesen erős a köteléke, egész életünkben tartani fog. De ettől
még nem szabad összeházasodnunk.
 – Ez nem igaz! – veszem kezembe az arcát. – Szerelmes vagyok
beléd, Jenny!
A szeme száraz, de a hangjában érezhető, hogy mindjárt elfogja a
sírás.
– Nem, nem vagy. Ez csak egy visszhang. Annak a visszhangja,
hogy mik voltunk. Az ígéreteinké, a szenvedélyünké. De a visszhang
nem valós. Nem alapozhatsz rá egy életet. Az csak a hang emléke.
Megsimogatom ujjbegyemmel az állát, hallom a szavait, de nem
igazán figyelek rá.
– Azt kívánom… azt kívánom, bárcsak tudtam volna, amikor
utoljára megcsókoltalak, hogy az volt a legutolsó csókunk. –
Végigsimítom az ajkát. – Mindent megtettem volna, hogy emlékezzek
rá. Hadd csókoljalak meg, Jenn. Add meg ezt nekünk. És ha még
utána is szeretnél hozzámenni feleségül, esküszöm, félreállok az
útból.
Látom a szemében. A vágyat. Talán ő is bánja, hogy nem
csináltunk nagy felhajtást az utolsó csókból. A számat nézi, keze az
állcsontomon fekszik. Közelebb hajolok, időt hagyva, hogy nemet
mondjon.
De nem teszi.
Majd az ajkunk összeér, súrolja, dögönyözi egymást. Jenn mély
nyögésekkel élvezi a csókjaimat, közelebb húzom magamhoz. Ajka
ugyanolyan ízű, mint amilyennek az emlékeimben él. Édes, nyári
cseresznye.
Az érzésre várok, ami mindig jön, a tagadhatatlan vonzalomra, ami
arra kényszerít, hogy érintsem meg minden porcikáját, egyszerre
mindet. A bizonyosság, a hibátlan tökéletesség érzésére vágyom,
hiszen épp emiatt vagyok itt, és nem vágyom semmi másra, csak a
nőre, akit a karomban tartok.
A gond az… hogy ez az érzés nem akar jönni.
A szívem nem kalapál a mellkasomban, a kezem nem remeg a
vágytól, hogy megérintsem. Nincs… semmi. Egy sötét szobában
vagyok, ajkamat egy gyönyörű nő szájához szorítom, vagyis valami
van. De ez nem az, aminek lennie kellene; nem erőteljes és
elképesztő, nem vágykeltő, sem izgató.
Egyáltalán nem olyan, mint amikor megcsókolom…
Ó, a francba!
 Eszembe jut a tündérmese, amit Presley-nek olvastam kiskorában.
Azt, amiben a csók feloldotta a varázsigét. Megtörte az átkot.
Felnyitotta a szemeket.
Lassan elhúzódom, Jennyvel egymást nézzük.
– Te is érzed, igaz? – kérdezi.
– Micsodát?
– Mintha egy puzzle-darabot próbálnál beszuszakolni a rossz
helyre. Mintha valami hiányozna. Most már te is érzed, igaz?
Döbbenten suttogom, végre bevallom magamnak és neki is.
– Igen. Pontosan olyan.
A vállára teszem a kezem.
– Jenny, én…
Hirtelen a szája elé teszi a kezét, arcán megbánás és bűntudat
tükröződik.
– Ó, istenem! Mit tettem?
– Jenn…
Feláll, lépkedni kezd, szájából gyors, rémült szavak törnek elő.
– Ó, istenem! Megcsókoltalak! Három nappal azelőtt, hogy
odaállnék Isten színe és a családom elé, és hűséget esküdnék egy
másik férfinak! A férfinak, aki nem tett mást, csak szeretett, bízott
bennem, tisztelt engem! Ó, a büdös életbe!
– Nyugodj le, semmi baj! Mi nem…
Viperaként csap le rám.
– Ne mondd nekem, hogy nyugodjak le! JD mindig kényelmetlenül
érezte magát a társaságodban! Olyan vagy neki, mint valami
legenda! Mindig azon aggódott, hogy nem fogom tudni őt úgy
szeretni, mint téged! Sosem hitte, hogy felérhet…
Egyszerűen nem tudom megállni, hogy ne nevessek elégedetten.
– Komolyan?
Fenyegetően rám mutat.
– Töröld le azt a vigyort az arcodról, vagy én törlöm le!
Félelmemben elkomolyodom.
– Hogy mondjam el neki? Hogy kellene megmagyaráznom anélkül,
hogy úgy érezné…
Elé állok.
– Köztünk marad. Szart sem mondasz neki.
 – Dehogynem! – kesereg. – A titok olyan, mint a méreg.
Felemészti a kapcsolat lelkét.
– Ó, ne szórakozz, Jenn! Szerintem ne találkozz többet a
bátyámmal!
Újra az arcomba mászik, elhátrálok egészen az ablakig.
– Ez a te hibád! Csőbe húztál!
– Nem húztalak csőbe!
– Nanának igaza volt veled kapcsolatban! Te vagy a Sátán. –
Azzal felkapja az első keze ügyébe eső tárgyat – a szájgolyót – és
hozzám vágja. – Távozz tőlem, Sátán! – Most a kék vibrátor
következik. Majd a bilincs.
Védekezőn felteszem a karomat, ahogy a szexjátékok felém
repülnek. Az óriás vibrátor a homlokomon koppan.
Biztosan meglátszik majd a nyoma.
– Inkább szenteltvizet fröcskölnél!
Azzal megfordulok és kimászom az ablakon. Gyorsan ereszkedem
lefelé, nagyjából félúton lehetek, amikor a lábam megcsúszik. A
maradék távot zuhanva teszem meg.
– Áúúú!
A hátamon érek földet. Az egyik vesémtől valószínűleg
elbúcsúzhatok.
A kínzó fájdalom ellenére igyekszem kilélegezni, hallom, ahogy
Jenny becsapja mögöttem az ablakot. Az eget bámulom. Tintafekete,
a fehér csillagok gúnyolódva néznek le rám.
A karommal eltakarom az arcomat. A ma este nem úgy ment,
ahogy terveztem. Mostanában ez elég gyakran előfordul.
De rádöbbenek egy fontos tényre. Ami megváltoztatja az életemet.
Szerelmes vagyok. De nem Jenny Monroe-ba vagyok szerelmes.
Az első gondolatom, miután ezt tisztáztam magamban: bassza
meg!
Második: Drew Evans halálra fogja magát röhögni ezen.

•••

Nem siettem haza a szüleim házába, mert még fel kellett dolgoznom
a történteket. A bátyám majd azt fogja mondani, hogy meditáljak, és
most lesz az első alkalom, amióta elköltözött a város másik végébe,
hogy igazat is adok majd neki. Túl sok érzés száguldozik bennem, túl
gyorsan, hogy beléjük kapaszkodjak, olyanok, mint a megáradt folyón
száguldó gally.
Óvatosan benyitok Sofia szobájába. Alakja tökéletesen kivehető az
ablakon beáramló sápadt holdfényben. Az oldalán fekszik, meztelen
hátának ragyogó bőre pont a szemem előtt van.
Melegség önti el a mellkasom, valamint az édes
megkönnyebbülés; mintha hazajöttem volna. Kényszerítem az
agyam, hogy most már nyugodjon le, és kizárom az őrült
gondolatokat, amik csikorogva csúsznak a csupasz bőröm alá.
Bekúszom az ágyba, és eldöntöm, hogy innentől kezdve csak a
pillanatra összpontosítok. Az ittre és a mostra. Csak rá.
De mielőtt megérinthetném, megfordul, alapos meglepetést
okozva.
– Hogy ment Jennyvel? – kérdezi.
Elsimítom az arcából az izzadt hajtincseket.
– Én… megvilágosodtam.
– Ezt hogy érted?
Őszintén? Fogalmam sincs. Hosszú ideig azt hittem, hogy
számomra Jenny Monroe a végállomás. Olyan bizonyosság volt, mint
hogy a nap keleten kel. Az, hogy rádöbbentem, ez egyáltalán nem
biztos, ráadásul még bajom sincs vele, hatalmas örvénybe kerültem.
Azon gondolkodom, vajon így érezték magukat az emberek, amikor
rájöttek, hogy a Föld nem lapos? Megváltozott az érzékelésem, az,
ahogy a világot látom, és azt, hogy valójában hol is van a helyem.
A Sofia körül forgó gondolataim a nyomorultságom újabb szintjére
taszítottak. Az, amit iránta érzek, már több annál, hogy csodálom a
lenyűgöző cicijeit és a csodálatos intelligenciáját. Mélyebb. Most már
tudom. Csak azt nem tudom, mihez kezdjek ezzel. Elhinné, ha
elmondanám neki? Van bármi esélye annak, hogy ő is ugyanígy
érez?
Úgyhogy most nem teszek semmit. Mert mi történik, ha gyorsan
vezetsz, és közben akarsz sebességet váltani? Csikorog, visít a
váltó, és nagyon valószínű, hogy ki is esik a kocsi alján.
Ha kételkedsz, jobb, ha kivársz.
– Nem szeretnék róla beszélni.
 Az arckifejezése megkeményedik, arra számítok, hogy ütni fogja a
vasat, de végül a hátára fordul és panaszkodni kezd.
– Rohadt meleg van itt, szó szerint elolvadok – törli le az
izzadtságot a homlokáról.
Elmosolyodom.
– Nagyi azt mondogatta, hogy Mississippi közelebb van Istenhez.
A hátulütője az, hogy ha közelebb vagy a mennyhez, közelebb vagy
a Naphoz is, ezért van ilyen istenverte forróság.
Sofia elneveti magát. Ezután begörbíti a hátát, nyaka
kényelmetlenül kitekeredik.
– Sosem fogok tudni aludni.
Ekkor támad egy rohadt jó ötletem.
– El akarlak vinni valahova.

•••

– Ez tuti biztonságos?

– Teljesen! – rángatom meg a kapaszkodót, hogy lássam, a kötél
elbírja a súlyunkat. Recseg-ropog, mint egy öreg ház a viharban, de
tart. – Látod?
A Sunshine vízesésénél vagyunk, néhány kilométerrel lejjebb a
közös helyünktől Jennyvel, mindenki ide jár úszkálni. Nem igazán
vízesés, inkább egy kábé egy méter széles sziklaperem, ami felett
lezúdul a tiszta és hűs víz. De… ez a neve. A parton álló mélyre
ágazó gyökerű öreg fák nagy előnye, hogy tökéletesen lehet hintázni
a víz fölé hajló ágaikon. Ennek a fának a kötelére egy öreg
kerékpárkormány van erősítve, így könnyebb megfogni, mint azt,
amelyiknek csak egy csomó van a végén.
– Egyet ne felejts csak el: hogy el kell engedned.
Feszült figyelemmel bólint.
– Menjünk! Értem!
– Ne fagyj le és ne maradj lógva. Visszacsapódsz, bele a
fatörzsbe… ami amúgy piszok nevetséges, és tennék róla, hogy sose
felejtsd el. De akkor is hihetetlenül fájdalmas lenne. Ne idegeskedj!
– Eddig nem voltam ideges, de most már kezdek aggódni. – Sofia
egyik lábáról a másikra áll, csodálatos mellei rázkódnak az apró,
háromszögű bikini alatt.
Megnyalom az ajkamat. Annyira egyszerű lenne lehajolni, és
elkezdeni szívni a finom, hegyes mellbimbóit a fürdőruha szövetén
keresztül! És minden más, amit ennek a kötélnek és a
kapaszkodónak a segítségével tehetnék vele…
Morogva hunyom le a szemem, kemény merevedésem fájóan
feszül a fürdőgatyám anyagának. De nem is foglalkozom vele, úszni
jöttünk. Sofia dögös. Annyira dögös!
Ússz, ússz, rohadtul ússz!
– Én megyek először – kapom el a fogódzót, felemelem a lábam
és tökéletes ívben belelendülök a vízbe. Mikor elérem azt a pontot,
egy másodperccel azelőtt, hogy a kötél már elindulna visszafelé,
elengedem és egy kifogástalan hátraszaltó után lábbal előre landolok
a vízben. Áttöröm a vízfelszínt és elmerülök. A hűvös víz nagyszerű
érzés a felforrósodott bőrömön.
A sötétségben meglátom Sofiát a parton.
– Gyere be! Csodálatos a víz!
Fülrepesztő sikítással lendül felém. Amikor azt kiáltom, hogy
engedje el a kötelet, megteszi és egy hatalmas bombával landol a
folyóban.
Nevetve jön fel a víz alól, csak picikét köhög. Bőre nedves és
fényes, vizes haja nehéz és hosszú.
– A melltartóm még megvan? – tapogatja meg a nyakába
akasztott pántokat.
– Sajnos igen.
Sofia arca elragadtatott, mint egy kislányé, aki először látja a
végtelen óceánt.
– Ismételjük meg!

•••

Valamivel kérőbb Sofia hanyatt fekszik a parton, lábával a vizet

kavargatva.
– Ez volt eddig a legjobb ötleted – sóhajtja.
A sekély vízben állva figyelem őt, a hullámok a csípőm körül
verdesnek. A hangom rekedtes, szinte felismerhetetlen.
 – Most eszembe jutott néhány sokkal jobb.
Sofia felemeli a fejét, tekintetünk találkozik. És ahogy ő is, a
pulzusa is megemelkedik. Mellkasa is láthatóan gyorsabban
emelkedik és süllyed. A pulzusa is keményebben dübörög a
nyakában.
– Gyere ide, Sofia.
Le nem veszi a tekintetét az arcomról, miközben bejön a vízbe és
egyre közelebb húzódik hozzám. Mikor már csak egy kartávolságra
van tőlem, mély levegőt veszek.
– Azt mondtad, semmi szex, amíg itthon vagyunk, de rettentően
akarlak, szeretnélek megízlelni.
A számat figyeli, láthatóan viaskodik. Nem tehetek róla,
elvigyorodom.
És ez az, ami beindítja. Mert egy másodperccel később magához
húz, és azt mormolja:
– Baszd meg!
– Ó, drágám, azt tervezem!
Abban a pillanatban, amikor az ajkam az övét érinti, amikor
nyelvemmel felfedezem szája nedves forróságát, felnyögök. Mintha
kurva régen csináltuk volna. Megragadja a bicepszemet, körmét
belém mélyeszti, nyelve sürgető, csakúgy, mint az enyém.
Meghúzom a bikinije pántját, előbuggyan a puha, buja melle. Egy
mozdulattal a csípőm köré emelem a lábát, feljebb húzom és
számmal az ágaskodó mellbimbóját szívom, nyelvemmel
paskolgatom, a víz a bőrét nyalogatja, én pedig Sofia ízét élvezem.
Jézusom, órákig tudnám ezt csinálni!
Az érzelmek vakítóan és ellentmondást nem tűrően csapnak le
rám.
Minden, amit nem éreztem, amikor Jennyvel csókolóztam. Az őrült
vágy, a megmagyarázhatatlan szükség, hogy órákat, napokat
szeretnék ezzel a nővel a karomban tölteni, és nem akarom, hogy
ennek a pillanatnak vége legyen. Annyira vágyom az orgazmusra,
hogy a farkam fájdalmasan lüktet, mégis szeretném, ha egész éjjel
benne lehetnék.
Teljesen begőzöltem. De ebben a pillanatban egy átkozott dolog
sincs, amit megváltoztatnék.
 Sofia nyöszörög és vonaglik a karomban. Csípőjét körözve dörzsöli
az alhasamnak, a hajamat markolja és húzza.
Én pedig kényelmesen kényeztetem tovább lenyűgöző mellét. Az
egyik karommal hátulról támasztom, szabad kezemmel a mellét
masszírozom és a mellbimbóját csipkedem, míg zihálni nem kezd.
Sofia nem tűnik annyira türelmesnek, mint én.
– Stanton, kérlek! – könyörög, arcát a hajamhoz szorítva. – Ó,
istenem, kérlek, basszál meg!
Nyelvemmel végigsimítom a kiszívott foltokat, majd újra kiszívom
neki, még több foltot hagyva.
– Még nem.
Elveszi a lábát a derekamról, és elém áll. A farkam fáj a
dörzsölődéstől, mégis előretolom a csípőmet, hogy folytassa. Ekkor
Sofia saját kezébe veszi az irányítást.
Szó szerint.
Mélyebbről tör fel a nyögés belőle, jóval vadabbul, szabad kezét a
hátamra teszi, majd benyúl a fürdőnadrágomba és megragadja a
fenekem. Közelebb húz ahhoz a testrészéhez, ahol a leginkább
vágyik rám.
Felemelem, és kisétálok vele a partra. Lefektetem, majd
ráfekszem, mellkasunk finoman összeér. Letolja a bikinialsóját, én
pedig teljesen lehúzom róla, majd megszabadulok vizesen tapadó
fürdőnadrágom börtönéből. Kitárja a lábát, ahogy a csípőmet
hozzányomom. A farkammal beléhatolok, érzem a forróságát,
eszméletvesztésig szeretném lökni, dugni, öklelni.
Jézusom, még sosem éreztem ilyet! Sürgető, kétségbeejtő a vágy.
Beljebb hatolok, így is csupán a makkom van benne, izmai azonnal
erősen körbefognak. Olyan kibaszottul forró… szűk és nedves.
Rettentően forró.
A szemébe nézek.
– Nincs nálam semmi, Sofia.
A házban egy doboz kiváló óvszer van a fiókban. Basszus!
De Sofia megrázza a fejét, hangja magas és levegő után kapkod.
– Nem érdekel!
A farkam még keményebb lesz a gondolatára, hogy óvszer nélkül
kefélhetem meg. Tiltott, mocskos képek villognak a szemhéjam
mögött, azt üvöltve, hogy nem érdekel. Viszont egyre sürgetőbb a
vágy, hogy toljam, ökleljem, basszam.
A körmömet óvatosan végighúzom a combján.
– Ki fogom venni – szólalok meg rekedten. Ígérem. – Rád akarok
élvezni. – Felcsúsztatom a hasán a kezemet, a melle közéig. – Ide.
Azt akarom, hogy itt csillogjon, ezen a kibaszottul tökéletes bőrön.
Nyöszörögve bólint, közben magához húz. Felemeli a lábát, hogy
mélyebben belé hatoljak.
Keményen kefélem, majd megállok. Élvezem, ahogy szorosan
körbeölel, és teljesen kitöltöm, anélkül, hogy bármi köztünk lenne.
Nem emlékszem, mikor voltam utoljára nővel óvszer nélkül, de ez
most nem emiatt különleges.
Gyönyörű. Intenzív.
Azért, mert vele vagyok.
Óvatosan kicsusszanok belőle, megfeszíti a hátát és nekem
dörgölőzik. Újra belé hatolok, morogva, zihálva. Majd elengedem
magam. Minden önuralom nélkül baszom, melle a csípőm minden
egyes lökésével le-fel ugrál.
Megfogom a vállát, megragadja a fejemet és magához húz,
nyelvével felfedezi a számat. Ajka az államat simítja, harapdálja,
majd arcát a bőrömbe temetve, apró sikollyal elélvez. Érzem az
összehúzódó izmait, olyan erővel szorítják a farkamat, hogy szinte
már fáj. De ez a legédesebb fájdalom.
Mikor az izmai ellazulnak, újra belé hatolok, érzem a gyomromban
egyre növekvő feszültséget. Elektromosság kúszik fel a combomon,
majd az utolsó pillanatban kiszállok belőle és feltérdelek. Kézzel
húzogatom a péniszemet, Sofia elragadtatottan figyel, majd tenyerét
a kezemre simítja és segít elélvezni.
Hallom a dobhártyámban száguldó vér zubogását, majd forró, erős
spricceléssel elélvezek. Felnyög, ahogy az orgazmusom csillogó
nedvessége megállíthatatlanul ömlik a mellére.
Egy utolsó nyögéssel ráalélok, mind a ketten zihálunk, lélegzetünk
el-elakad. Magához húz, én átölelem és szorosan fogom. Addig
maradunk így, míg a napkorong kidugja első sugarait keleten, a
horizonton.
Egy teljesen új nap született.
 19

Stanton

Csütörtök délután Jenny nővére partit szervez Jenny és JD

tiszteletére JD szüleinek a házában. Elegánsabb, mint egy vasárnapi
sütögetés, de nem olyan extravagáns, mint egy ültetett vacsora. A
leendő menyasszony és vőlegény úgy döntöttek, nem tartanak leány-
és legénybúcsút, Ruby legnagyobb bánatára. Úgy tűnik, ő már alig
várta, hogy elindítsa a kishúgát a házaséletbe, aminek része lett
volna néhány tűzoltónak öltözött sztriptíztáncos és a gépbikán
lovaglás is. Persze, Ruby nem tud a kishúga perverz hajlamairól, és
arról, hogy saját bilincsgyűjteménye van, így egy sztriptíztáncos
valószínűleg nagy csalódás lett volna.
Mivel közel állunk egymáshoz, az egész családunkat meghívták.
Ahogy besétálunk a házba, nem nehéz észrevenni, hogy mindenhol
esküvői témájú szalagok, és lufik vannak kitéve, amitől elmegy
minden kedvem, hogy beszóljak neki. Még mindig nem vagyok
elragadtatva, hogy Jenny férjhez megy, de már nem mardos belülről
a féltékenység és a pánik, ha rá gondolok. Most már értem. A tegnapi
éjszaka után, a semmitmondó csók után már értem, hogy Jennynek
igaza volt. Mindenben.
És pont ezért semmi oka nincs arra, hogy bevalljon dolgokat JD-
nek. Csak felfújna egy nem létező problémát. Ezt a tanácsot akarom
adni Jenn-nek, ha még elég ideig üldögél ahhoz, hogy meg tudjam
mondani.
– Ne most, Stanton! – sétál ki a konyhából, én meg szorosan
követem. Arckifejezése mogorva, szeme kimerült és sugárzik belőle a
bűntudat. Feszültnek tűnik, de ami a legrosszabb, bűnösnek látszik.
 – Jenny, csak egy percet adj! – De már a nappaliban van tengernyi
ember társaságában, mindenki mosolyog rá, felé biccent, vagy
beszélgetni akar vele. Az ég szürke, majdnem szénszínű, ezért
mindenki idebent van. A nappaliban állva JD szeme felcsillan, mikor
Jenny belép a szobába. Jenn megtorpan, és olyan arckifejezéssel
néz rá, amit nem tudok megfejteni.
– Ne mondj semmit, Jenn! Ne most! – súgom bele a hajába.
Ruby egy mikrofonnal járkál körbe a házban, esküvői bingót játszik.
– Emberek, ki tudja, melyik hónapban és melyik nap mentek el JD
és Jenny az első randira? Írjátok le a lapra. – Lehajol az aprócska,
ősz hajú Mrs. Fletcherhez, aki süket, mint az ágyú és beleüvölt a
mikrofonba. – Az első randevú, Mrs. Fletcher!
Mrs. Fletcher leírja a mai dátumot.
– Csak őszinte akarok lenni – mondja Jenny önmagának. Az
igazság felszabadít!
Nem. Szakmai tapasztalat, hogy az őszinteség egyenesen
bejuttathat egy börtöncellába. Az, ahogy az igazságot tálalod, attól
lesz más a végkifejlet.
Elindul, mielőtt megfoghatnám a kezét.
– Ott a csajom – szólal meg JD.
Látom, hogy Jenny hatalmasat nyel, mikor leül a JD melletti üres
helyre. Úgy tűnik, mintha hányinger kerülgetné, amikor odaszól a
vőlegényének.
– Van valami, amit el kell neked mondanom.
– Szia, JD! – próbálkozom. – Nem szeretnél kijönni, dobálni egy
kicsit?
Feltartja az ujját, hogy türelmet kérjen, majd sötét szemét
összehúzva aggodalommal és kíváncsisággal Jennyre figyel.
– Mi a helyzet, szépségem?
– Rendben, akkor jöjjön a következő kérdés! – jelenti be Ruby a
mikrofonba. JD és Jenny széke között áll. – Jenny teszi fel a
következő kérdést!
Olyan, mint egy vonatbaleset. Lassított, megállíthatatlan ütközés.
Ruby Jenny szájához tartja a mikrofont, aki ezt kihasználva
vallomást tesz.
– Tegnap este megcsókoltam Stantont.
Durr!
 Mindenki ledermedve bámul, senki nem mozdul. Még az öreg Mrs.
Fletcher is tisztán hallotta.
– Hah! – súgja élvezettel a hasonló korú bingópartnereinek. –
Tudtam, hogy ez a fiú nem engedi el olyan könnyen.
De engem egy másik hang, ami megrémiszt, a gyomromat görcsbe
rándítja.
– Tegnap este megcsókoltad?
A szavak dühvel és hitetlenkedéssel vannak telve. De Sofia
tekintete az, amitől majdnem térdre borulok. Gyötrelem. Tiszta,
tömény fájdalom, amit meg sem próbál elrejteni.
Mintha olvasni tudnék a fejében, mintha látnám a gondolatait. A
folyónál töltött éjszakára gondol, most rakosgatja össze a részleteket.
És arra jut, hogy kihasználtam őt. Vele fejeztem be azt, amit Jennyvel
elkezdtem. Ez az egész rohadtul leolvasható az arcáról.
– Soph… – indulok felé, hogy megmagyarázzam, hogy eltűnjön ez
a fájdalom a szeméből, de ő hátat fordít és kimegy a szobából.
A közönség még mindig teljes csöndben van. Ruby megköszörüli a
torkát és beleszól a mikrofonba.
– Süti… és likőr… vár mindenkit a tornácon, kérem, kövessenek! –
int a kezével.
A szoba gyorsan kiürül, egyedül mi maradunk, én, Jenny, JD, a
szüleink és a bátyám. JD barna szemével úgy néz Jennre, mintha azt
várná, hogy folytassa, de valójában nem tudja, hogy szeretné-e. Nem
tűnik dühösnek. Inkább döbbent. Összetört.
Mint… mint a kiskutya, akit most dobtak ki.
Mély levegőt vesz és megszólal.
– Jenny… tudom, hogy nem vagyok izgalmas. Nincs menő
munkám. Nem vagyok sztárhátvéd, egy egyszerű srác vagyok.
Egyszerű dolgokat szeretek: fogni a kezed, és téged átkarolva tévét
nézni. Csak egy férfi vagyok, aki mindennél jobban szeret téged. –
Kiegyenesedik. – De nem fogok harcolni érted. Ez nem a gimi, vagy
valami mozifilm. Felnőttek vagyunk. Neked kell eldöntened, hogy mit
akarsz. Kit akarsz. Viszont most kell döntened.
Jenny esdekelve tördeli az ujjait.
– Én már rég döntöttem. Veled akarok lenni, JD. Szeretlek.
A szavai csak még jobban feldühítik a férfit. Sötét hajába túr,
megfeszíti a karját, keze ökölbe szorul.
 – Biztos vagy benne? Mert innen, ahol én állok, ez nem
szerelemnek tűnik.
Úgy gondolom, ideje közbelépnem.
– Figyelj, JD…
– Ó, te fogd be! – mordul rám.
– Elnézést!
– Eddig vagyok veled – mutatja a feje tetejét. – Minden rendben
volt, míg vissza nem jöttél. Seggfej voltál a gimiben és most is
seggfej vagy!
A mellemre teszem a kezem.
– Jenny azt mondta, hogy szerinted legenda vagyok.
– Egy legendás seggfej! Mindig úgy mászkálsz ebben a városban,
mintha jobb lennél nálunk. Túl jó ehhez a városhoz! Baszd meg!
Sértve érzem magam.
– Hát, kurva élet, hogy nálad jobb voltam, istenverte vízhordó fiú!
JD kis kutyakölyökből hirtelen rottweilerré változik. Egy csapásra.
– Én voltam a menedzser! – üvölti. Majd átugrik az asztalon, elkap
a derekamnál és levisz a földre.
June sikítani kezd.
Jenny felnyög.
– A pokolba!
A lábam beleakad az asztal lábába, a rajta álló lámpa a földre
zuhan és darabokra törik.
Carter felkiált.
– Végre! Erről beszéltem! Pusztítsátok el a negatív érzelmeket!
Szabadítsatok fel mindent, fiúk!
JD mellkasának feszítem a karomat, igyekszem elkapni a felül lévő
kezét.
– Azt hittem, nem akarsz harcolni! – kiabálom.
– Meggondoltam magam! – vicsorog, majd ököllel szemen vág.
A fejem oldalra vágódik, de azonnal kapcsolok, kemény jobb
horgot viszek be az állára, az ujjperceim csak úgy ropognak.
Viaskodunk és dulakodunk, ütünk és rúgunk. Néhány perc múlva
Wayne és az apám úgy döntenek, ennyi elég volt. Elkapják a
grabancunkat, felemelnek és szétválasztanak minket.
JD zihálva lerázza magáról Wayne-t, de nem támad újra nekem.
Jennyre néz és kiköp.
 – Én itt végeztem.
Majd az ajtó becsapódik mögötte.

•••

Miután JD elment, Ruby bejelentette, hogy vége a partinak, és

mindenkit hazaküldött. Majd megígérte, hogy benevez minket Jerry
Springer műsorába. Húsz perccel később a konyhaasztalnál ülök,
egy zacskó fagyasztott borsót szorítva feldagadt szememhez. Jenny
mellettem ül egy széken, míg lányunk előttünk sétálgat.
Presley hirtelen megáll előtte.
– Mi itt szavakat használunk, hogy megoldjuk a problémáinkat,
nem az öklünket! – Tesz még pár lépést, majd megáll az anyja előtt. –
Te pedig megbántottad JD érzéseit. Bocsánatot kell kérned tőle.
Szomorúan bólintunk.
Egyáltalán nem vicces, ha egy tizenegy éves kap le a tíz
körmödről.
Presley megrázza a fejét, majd az ujjával megfenyeget minket.
– Nagyot csalódtam mind a kettőtökben. Maradjatok itt és
gondolkodjatok el a viselkedéseteken. Remélem, legközelebb már
jobb döntéseket hoztok. – Végül egy szemrehányó Pff!-vel elviharzik,
hagyja, hogy a saját levünkben főjünk.
Jenny csendben piszkálgatja a körmét. Mindig ezt csinálja, ha
aggódik, és nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy kitaláljam, most épp
miért van gondban.
– Nagyon sajnálom, Jenny. Nem akartam… – Félbehagyom a
mondandómat, mert épp ezt akartam tenni, megakadályozni, hogy
Jenny és JD összeházasodjanak. Azt hittem, majd győzelmet érzek,
újabb pipát a győzelmi listámon.
De piszkosul érzem magam.
Jenn a lábamra teszi a kezét.
– Minden rendben, Stanton! Ez nem a te hibád.
Ránézek. Várakozóan.
– Jó, rendben, a te hibád. De én is beletettem a magamét. Ha már
az elején mondtam volna, hogy szokj hozzá a gondolathoz, akkor mi
nem…
 Ekkor kivágódik a bejárati ajtó, szélvihar ront be, leveleket, port
hozva a házba, és Jimmy Seggarc Deant.
Jenny feláll, mikor a pasija komor arccal belép. De valami más is
van a szemében.
Félelem.
– Visszajöttél – sóhajtja Jenny.
– Vissza kellett jönnöm. Hogy megbizonyosodjak róla, hogy
Presley-vel jól vagytok – öleli át Jennyt. A rottweiler visszavonult a
ketrecébe. – Vihar közeledik – néz rám. – Tornádófigyelmeztetést
adtak ki. Már a városban voltam, amikor hallottam. A rádió elment,
amikor visszafelé jöttem, de azt még hallottam, hogy itt fog lecsapni.
Basszus!
A tornádó elég gyakori Mississippinek ezen a részén. Úgy vagyunk
vele, mint a keleti partiak a hózáporral: egészséges óvatossággal és
felkészülve várjuk. De senki nem számít olyan armageddonra, mint
amit a filmekben mutatnak.
De a figyelmeztetés azt jelenti, hogy a tornádó már földet ért. És ha
az útjában állsz, az már egészen más tészta.
Hirtelen mindenkinek dolga akad: be kell hozni a kerti bútorokat, be
kell deszkázni az ablakokat. Nem minden háznak van tornádópincéje,
de ennek igen. Jenny apja előveszi a mosogató alól az
elsősegélydobozt, majd mindenki összegyűlik a konyhában, és
elindulunk kifelé az ajtón. De mikor körbenézek, a szívem hirtelen a
torkomba ugrik, alig kapok levegőt.
– Hol van Sofia?
Bemegyek a nappaliba, hogy körbenézzek. Kinyitom az ajtót, hátha
a kertben van, de ki kell támasztanom a lábammal, olyan erővel süvít
a szél. Mintha Isten maga szeretné szétrúgni a seggem.
– Elment sétálni – szól oda Ruby, sápadt, ideges arccal.
– Mikor? – kérdezem üvöltve.
– Egy ideje. Mielőtt verekedni kezdtetek volna. Kiment a hátsó
ajtón, és elindult.
Egyre nő bennem a pánik, olyan, mintha futóhomokba merülnék.
Ezernyi borzalmas jelenet játszódik le a fejemben: Sofiát repkedő
törmelék találja el, most vérezve szólongat engem. Sofia egy kidőlt fa
alatt fekszik élettelen tekintettel. Sofia rohan, és már majdnem elér a
házhoz… de akkor felkapja egy hatalmas, szürke fergeteg. Magával
viszi, mintha sosem létezett volna. Össze kell szorítanom a számat,
hogy ne bukjon ki belőlem a neve.
Meg kell találnom!
Bemegyek a konyhába, hogy szóljak.
– Menjetek csak, én megkeresem Sofiát.
– Apu! – Presley a derekam köré fonja a karját, érzem, hogy
remeg. – Apu, légyszi, gyere velünk! Ne menj el!
Rettegése, az, hogy engem akar, úgy hasítja ketté a mellkasom,
mint egy machete. Leguggolok, a szemébe nézek és megsimogatom
a kis arcát. Igyekszem úgy beszélni, hogy a szavaim megnyugtassák.
– Visszajövök. Esküszöm, Presley, hogy visszajövök.
Megremeg az ajka.
Megsimogatom a haját, és megpróbálok rámosolyogni.
– Nem hagyhatjuk, hogy Miss Sofia egyedül legyen odakint,
kicsikém. Megyek, megkeresem, és azonnal sietek vissza hozzád. –
A Presley mögött álló Jennyre nézek, aki JD-vel kézen fogva áll.
Azonnal tudom, hogy mit kell tennem.
Felkapom Presley-t a karomba és megpuszilom az arcát.
– Anyuval és JD-vel maradsz. Velük biztonságban leszel.
A lányom még egyszer megölel, majd odaadom.
JD-nek.
Sosem hittem volna, hogy egyszer más férfi gondjaira bízom majd
a lányomat. Sosem tudtam elképzelni olyan helyzetet, ahol ez
helyénvaló lett volna. De már nincs köztünk féltékenység, nem
akarom kifektetni és szétrúgni a hátsóját. Én csak… hálás vagyok,
hogy Jenny nincs egyedül.
Jenny valamit mormol a lányunknak, majd hálatelt szemmel felém
biccent. Majd, mint valami rossz előjel, hatalmas reccsenést hallunk
odakint, ami kiránt minket a valóságba. Anyám mindenkit az ajtóhoz
terel. Mikor JD következne, megérintem a vállát. A szemem többet
árul el, mert nem szeretném, ha az értékes kis csomag, akit a
karjában tart, megijedne.
– Nagyon jól zárd be magatok mögött az ajtót. Érted, amit
mondok?
Ne várjatok ránk, ezt üzenem neki. Csukd be azt az átkozott ajtót
és tartsd is zárva, még akkor is, ha még kint vagyok, nehogy bajuk
essen.
 Ünnepélyesen, komoly arccal bólint.
– Igen, értelek, Stanton.
Megfordulok és keresztülvágok a nappalin.
– Hé, várj! – kiált utánam. Visszanézek, mire JD egy kulcscsomót
dob nekem. – Az öcséd ramaty kerekeket tett a kocsidra, el fogsz
akadni a sárban. Vidd az enyémet!
A kulcsra nézek, majd vissza rá. Bólintok. Ő is bólint. És ennyi volt.
Sofiának igaza volt, amikor azt mondta, hogy a férfiak egyszerű
teremtmények. Ezzel az egyszerű cserével beleegyeztem, hogy nem
állok többé Jenny és az ő útjába, ő pedig megígérte, hogy soha nem
ad rá okot, hogy ki akarjam nyírni. Kész, vége.
Az ajtóhoz, majd az autóhoz rohanok. Az igazat megvallva,
elemészt, hogy nem tudom, merre lehet. Felőrli az agyamat, attól
tartok, hogy szétrobban. Úgy ismerem a Monroe tanyát, mint a saját
tenyeremet. Ha a hátsó ajtón ment ki, akkor jó eséllyel a
kukoricamező felé indult.
Hacsak nem fordult vissza.
– Az isten verje meg! – üvöltök és a kormánykereket csapkodom.
Gyorsan akarok haladni, hogy minél nagyobb területet be tudjak járni,
de mégis tudjam pásztázni a földeket, hátha valami jelre bukkanok,
hol lehet. Az autó remeg a szél erejétől, a szélvédőt borsónyi jégeső
ostromolja. Ha arra gondolok, hogy ebben az időben odakint van,
egyedül, védtelenül… Fázik? Megijedt? Testem minden izma
megfeszül, miközben ezen gondolkodom.
– Gyerünk, bébi! – sziszegek a fogamon keresztül. – Hol vagy?
Azt mondják, amikor meghalsz, az életed lepereg a szemed előtt.
Nem tudom, ez mennyire igaz. De azt biztosan tudom, hogy van egy
pont, amikor annyira féltesz valakit, akivel törődsz… akit szeretsz…
hogy teljesen lebénulsz, minden elhomályosodik körülötted. És
minden gondolatod körülötte forog. A nevetésére gondolsz, az
illatára, a hangjára. Minden pillanat, amit Sofiával töltöttem, bevillan
az agyamba, mint egy némafilm. Sofia mellettem áll egy
tárgyalóteremben, alattam fekszik az ágyban, a napok, amikor húztuk
egymást, beszélgettünk, és az esték, amikor nyögtünk és
sóhajtoztunk. Minden kép egyre jobban bevésődik a fejembe. Egyre
több idő. Egyre több emlék. Pillanatok, amiken még nem osztoztunk,
élmények, amiket még nem éltünk át, szavak, amiket még nem
mondtunk ki. Szükségem van rájuk. Szükségem van rá.
Jobban, mint bármikor, bárki másra. Bárki másra.
Becsukom a szemem, elmondok magamban egy imát, esdeklek és
könyörgök. Egy újabb esélyért, hogy helyesen cselekedjek. Hogy
minden másodpercben vele lehessek, hogy olyan tisztességesen
bánjak vele, ahogy megérdemli.
Hogy imádjam.
Kérlek, istenem!
Mikor kinyitom a szemem, hiszem, hogy Isten meghallgatott. Mert a
távolban megpillantom, a haja repked, dacol a széllel azokon az
átkozott tíz centi magas cipőjében. Az első gondolatom: bassza meg,
biztonságban van! A második gondolatom: megfojtom!
Felgyorsítok, az autó nyikorog, mikor pár méterre tőle lefékezek.
Ahogy kiszállok az autóból, a süvítő szél és a jégeső nem sokat
segít, hogy elérjem. A jégdarabok lepattannak az autóról, az arcomat
és a vállamat éles jégdarabok karistolják.
A hangom erősebb, mint az üvöltő szél.
– Melyik részét nem értetted annak, hogy a marhák összébb
húzódnak?
– Mi van?
De akkor már velem van. A karomban tartom, a mellkasomnak dől,
meleg a teste és él, de olyan erővel szorítom magamhoz, hogy talán
nem is tud lélegezni. De akkor sem engedem el.
– Soha többé ne csinálj ilyet! – zihálom bele a fülébe.
Tág szemmel néz rám, annyira gyönyörű, hogy remegni kezdek.
– Mit ne tegyek többé?
Hátrasimítom a haját, két tenyerembe fogom az arcát. Remeg a
hangom.
– Ne hagyj el.
Magamhoz szorítom, átölelem, saját húsommal és véremmel
védelmezem. A testem felsóhajt, csontjaim elgyengülnek a
megkönnyebbüléstől, hogy ép és egészséges.
De a biztonság, mint sok más dolog, amiről azt hisszük, van rá
befolyásunk, csak illúzió. Mert amikor megfordulok, hogy kinyissam a
kocsi ajtaját és besegítsem, éles, szúró fájdalom robban a
halántékomba.
Majd a világ elsötétedik előttem és elcsendesedik.
 20

Sofia

Vicces, hogy mikre emlékszik az ember. A pillanatok, amik beleégtek

az agyadba, a percek, amiket bárcsak el tudnál felejteni. Nem
emlékszem, hogy féltem volna a gyerekkoromban történt
repülőbaleset során, pedig biztosan rettegtem. Nem emlékszem a
fájdalomra, amikor az oldalam felszakadt. A sokk, az adrenalin
valószínűleg annyira elzsibbasztott.
De amit még mindig hallok, még ennyi év múlva is… az a hang. Az
ütközés hangja. A robaj, ahogy végigcsúsztunk a kifutón. Mint a
dörgés, és nem tudtál elmenekülni előle. Emlékszem, azon
igyekeztem, hogy a fülemet be tudjam fogni, miközben az életemért
kellett volna imádkoznom.
És ez a hang, most, ez szinte ugyanolyan. A szél fülhasogató
csikorgása.
A süvítés.
Olyan hangos! Fülsiketítő.
De nem ez teszi majd emlékezetessé ezt a pillanatot. Ettől kezdve
az a kép üldöz majd, ahogy Stanton mozdulatlanul fekszik a földön.
Szeme csukva, teste ernyedt és teljesen mozdulatlan.
– Ne! Stanton!
Vicces, milyen hamar megtisztul az elméd, amikor élet-halálról van
szó. Mikor visító, mocskos és hideg pokol kavarog körülötted, fákat
hajlít meg, fa- és fémdarabokat hajigál a levegőben. És te rájössz,
hirtelen teljesen biztos leszel benne, milyen mélyek az érzelmeid
valaki iránt, milyen sokat jelent neked, akkor, amikor lehetőség
adódik, hogy megkapd, hirtelen elveszíted.
– Stanton, ébredj!
 Mikor nemrég kisétáltam a házból, annyira dühös voltam.
– Hallasz engem? Bébi, kérlek, térj magadhoz!
Nem, ez baromság! Ideje felnőttként viselkedni!
Nem mérges voltam. Megsebzett.
– Ó, istenem, Stanton, maradj velem. Nehogy el merj engem
hagyni!
Amikor meghallottam Jenny beismerését, az olyan érzés volt,
mintha egy acéltőrt szúrtak volna a gyomorszájamba. Mert az, ami
előző éjjel történt köztünk a folyónál, ahogy nézett, ahogy
megérintett, ahogy tartott, többnek látszott. Azt éreztem, hogy ez
több, mint azok a pillanatok, amiket eddig egymással megosztottunk.
Legbelül abban bíztam, hogy Stanton is ugyanígy érez.
De úgy tűnik, tökéletesen ostoba vagyok.
És az a sok mentális kifogás, amiket az elmúlt pár napban
felhoztam, a magyarázatok, az igazolások, a védelmek, mind
hazugság volt, amiket magamnak meséltem be, érzelmek, amiket
félretoltam, és nem foglalkoztam velük.
Mert nem akartam elismerni. Nem akartam szembenézni a
bonyolult igazsággal.
– Szeretlek! – suttogom.
Rémisztő. Káosz. Mégis a legigazabb, legtisztább érzés, amit
valaha éreztem.
– Szeretlek, te hatalmas, hülye barom!
Ha világosan gondolkodom, rengeteg indokom van, miért nem
kellene: a rebeccás története, a piedesztál, amire Jennyt helyezte, és
hogy számára nem voltam több egy barátnál, akivel néha dug. Ezek
az utolsó érzések, amikkel egy hozzám hasonló pasi küzdeni
szeretne.
De mindez amúgy sem érdekes. Mert szinte biztos vagyok benne,
hogy mind a ketten meghalunk.
Láttam az Óz, a csodák csodáját. A Twistert. A Sharknado 1. és 2.-
t.
Most már bármikor elrepülhet felettem egy tehén és egy ház, majd
mi következünk.
– Kérlek, Stanton! Szeretlek!
Addig nem is veszem észre, hogy zokogok, míg meg nem látom a
cseppeket az arcán. Feje a combomon nyugszik, a hátam
meggörnyedt, felé hajolok, óvom mindkettőnket a vadul csapkodó
hajam alatt. Megcsókolom a homlokát, az orrát, végül hosszasabban
időzöm forró ajkán.
Majd megérzem, hogy Stanton ujjai a csuklómra fonódnak, a
felsőmet húzkodja. Annyira hátradőlök, hogy lássam a szemét,
amikor végre kinyitja.
Pupillája tág, zavarodott és összevissza jár. De másodperceken
belül mindent megért, felfogja, hol vagyunk.
Egyetlen mozdulattal maga alá fordít, súlya nagy nyomással
helyezkedik rám, védve a metsző széltől és a körülöttünk örvénylő
törmeléktől.
Megragadom a vállát, hangom még mindig akadozik a sírástól. És
a félelemtől.
– Jól vagy? Hála istennek, hogy jól vagy! Azt hittem…
Stanton a hajamat simogatja, miközben halk, nyugtató szavakat
suttog a fülembe.
– Sss, megvagy, Sofia! Itt vagyok. Most már minden rendben lesz!
Itt vagyok.
Bár tudom, hogy még mindig veszélyben vagyunk, érzem, hogy
kezdek felmelegedni. Biztonságba kerültem. Tökéletesen elégedett
vagyok, mert a karjában pihenek, és ő az enyémben.
– Szerencséd, hogy magadhoz tértél, mert rákerültél volna az
örökös rohadékok listámra, ha nem.
Mellkasa rázkódik a nevetéstől, szemét rám emeli. Tekintete az
arcomat cirógatja, lágy mosolyától szorítani kezd a mellkasom.
– De itt vagyok.
Felsóhajt, állát a fejemre hajtja.
– Azt hiszem, döntöttem – és még közelebb húzódom hozzá. – Az
élet a prérin nem nekem való.
Újra elneveti magát. Ujjaimmal a hátát birizgálom. Szorosan
egymásba kapaszkodva várjuk ki a vihar végét.
Együtt.
Miközben később Monroe-ékhoz tartunk, körbenézek. A kár nem
akkora, mint gondoltam. Néhány kidőlt fa, rengeteg kitört kerítés, de a
házakban vagy a pajtákban nem esett nagy kár. A hátsó kertben a
partiból kint maradt tárgyak – asztalok, székek – hevernek
szétszórva. Egy terítő egy fa ágaiba akadva hullámzik a szélben.
Stanton a ház elejéhez hajt, épp akkor, amikor Mr. Monroe, Jenny
apja beszáll az autójába, mellette a feleségével. Majd csikorgó
kerekekkel, őrült sebességgel kilő. Ahogy elhalad mellettem,
megpillantom az arcát: fáradt, komor, rémült. Majd Jenny is kirohan a
kocsijához, mellette JD, Presley és Jenny vörös hajú testvére a hátsó
ülésre ülnek. Majd ők is elhajtanak.
– Mi a baj? – kérdem hangosan. – Valaki megsérült?
Stanton megáll és gyorsan kipattan a kocsijából. Mellette vagyok,
az anyukájához szalad, akinek ugyanolyan rémült és aggodalommal
teli az arca, mint a család többi tagjáé.
– Mindenki rendben van, anyu?
Az édesanyja a karjára teszi a kezét.
– Nanával történt valami.
 21

Stanton

Amikor fiatal voltam, a papunk a pokolról tartott prédikációkat.

Közben olyan hangokat adott ki, amik egy kitörő vulkánhoz
hasonlítottak, égő tavakkal, olvadt lávafolyammal, és kínzó
mélységekkel. De azt gondolom, hogy a pokol nem tűz és kén.
Szerintem a pokol egy kórházi váró.
Végtelenül lassú, minden másodperc úgy telik el, mintha épp
fogyna ki az elem az órában. Reményvesztettség, félelem, sőt még
unalom is. Olyan nyomasztó, hogy megfájdul tőle az ember feje.
– Apu, Nana meg fog halni?
Presley mellettem ül a padon, egyik karommal átölelem. Sofia a
másik oldalamon, a kezemet fogja. Jenny igyekezett megtudni
valamit, de annak ellenére, hogy itt dolgozik, az egyetlen válasz, amit
kapott, hogy épp vizsgálják. JD hozott neki kávét és arra próbálja
rávenni, hogy üljön le. Jenny és az én szüleim a váróterem különböző
pontjain álldogálnak, számos szomszédunkkal együtt, akiknek
megsérült valamelyik hozzátartozója a viharban.
– Nem tudom, kicsi lány – simogatom meg a haját. – Nana erős
asszony. Legyenek szép gondolataid, mondj el egy imát.
Ekkor dr. Brown jelenik meg, mire June, Wayne, Jenny, JD és Ruby
köré gyűlnek.
– Szívinfarktust kapott – közli, miközben Jenny anyukájára néz. –
Elég súlyos az állapota, de stabil. Még pár napig itt kell tartanunk.
Lefuttatunk pár vizsgálatot, de úgy tűnik, semmi tartós károsodás
nem érte.
Egyszerre sóhajtunk fel megkönnyebbülve. June rákérdez.
– Bemehetünk hozzá?
 Az orvos azonnal válaszol.
– Persze, fogadhat látogatókat, de egyszerre csak egyet. És most
Stantont szeretné látni.
A sóhajból hirtelen „Mi a fene?” hullám lesz.
Felállok.
– Engem? Biztos benne?
Az arcára kiülő arckifejezés elárulja, hogy Nana biztosan nagyon
felidegesítette ezzel.
– Nagyon kitartóan kérte.
Tekintetem találkozik Jennyével, mind a ketten értetlenül nézünk.
Majd megvonom a vállam és követem dr. Brownt végig a folyosón,
faképnél hagyva June Monroe-t a várószobában, mint a csirkét,
amelyiknek most vitték el egy tojását.
Az orvos Nana szobája elé vezet, majd eltűnik. Óvatosan benyitok
és odafigyelve lépek be, mégiscsak annak a vénasszonynak a
szobájába jöttem, aki azzal fenyegetett több alkalommal is, hogy lelő.
Még az is előfordulhat, hogy zsebre vágott egy kést vagy egy szikét,
amit szíves-örömest mártana a fejembe.
Vagy talán lejjebb.
De amikor belépek, Nana az ágyban fekszik, állig betakarózva. És
életében először most látom, mennyire esendő. Öreg.
Gyenge.
Amikor beszívom a levegőt, könny ízét érzem a torkomban. Nem
hiszem, hogy kevésbé leszek férfi, ha ezt elismerem. Ez a mai pokoli
egy nap volt.
És egy hősnek szüksége van ellenségre. És a másodperc törtrésze
alatt rádöbbenek, Nana milyen csodálatosan félelmetes ellenségem
volt mindig. Milyen rossz lenne, amellett, hogy hiányozna nagyon, ha
nem tudná többé betölteni ezt a szerepet.
Ziháló, erőtlen szavaitól egyenesen a szemembe gyűlnek a
könnyek.
– Szervusz, fiú!
Elmosolyodom, és fojtott hangon visszaköszönök.
– Asszonyom!
Ráncos kezével megpaskolja maga mellett az ágyat, ezért odaülök
mellé egy székre.
 Fáradt, de határozott arckifejezéssel néz rám. Közelebb hajolok
hozzá, hogy halljam, amit mond.
– Tudod, miért nem szerettelek sosem, fiú?
Megköszörülöm a torkom, hogy eltűnjön belőle a csomó, úgy
válaszolok.
– Mert felcsináltam az unokáját?
– Ha! – legyint a kezével. – Nem! Az én June-om is vagy két
hónapig volt a hasamban, mielőtt férjhez mentem volna.
Ez kicsit több infó, mint amit tudni szerettem volna.
– Akkor azért, mert nem vettem feleségül? – próbálkozom újra.
A fejét rázza.
– Nem. – Kapkodva veszi a levegőt. – Azért, mert már amikor
először ott szaglásztál a kicsikém körül, egy tizenkét éves senkiházi,
akit csak a foci érdekel, már akkor tudtam, hogy el fogsz menni. A
tekinteted mindig távolabb nézett, ahogy a csikó néz a zárt ajtóra,
csak azt várva, hogy valaki ne hajtsa le a reteszt, és már indul is.
Lassan bólintok, mert nem téved.
– És tudtam… ha alkalmad lesz… magaddal viszed őt is.
Elködösödött tekintettel néz a szemembe, de átnéz rajtam.
– De most már nem fogod magaddal vinni, ugye, fiú?
Kifújom a levegőt és visszaereszkedem a székembe. Mindaz, ami
eddig felkavart, ami ott zakatolt a fejemben az utolsó néhány napban,
hirtelen kivilágosodott. Annyira tiszta. És milyen egyszerű a válasz!
– Nem, asszonyom. Nem.
Nana arca megenyhül egy kicsit, és látszik, hogy megkönnyebbült,
hogy bevallhatta.
– Vannak lovak, akik szeretnek a karámban lenni. Tartoznak
valahova, legelésznek egy területen, amit jól ismernek, és nem
vágynak arra, hogy kalandozzanak.
Visszagondolok a mindennapos folyóparti beszélgetéseinkre
Jennyvel, ami tele volt izgalmakkal és álmodozásokkal. Vagy mással.
És most már látom, amit az a tizenhét éves fiú nem vett észre. Jenny
lelkesedése mindig nekem szólt, nem nekünk. Mert az ő szíve itt volt,
ebben a kisvárosban, ezekkel a melegszívű emberekkel. Ő nem is
vágyott ennél többre, én pedig már elmentem.
– Nagyon fontos – folytatja Nana a kezemet paskolgatva –, hogy
egy nő se érezze azt, hogy ő a csúnya mostohatestvér. A második,
akinek kevesebb az esélye. Ez a keserűség sosem édesedik meg.
Lepillantok rá.
– Honnan…
– Az, hogy lassan megvakulok, nem azt jelenti, hogy nem látok.
Becsukom a szemem és Sofia arca jelenik meg előttem. A
mosolya, a nevetése, a puha szája, a karja, ami olyan szorosan,
mégis gyengéden tud tartani. Szívesen a karjában maradnék az
életem hátralevő éveiben.
Arcomat a kezembe temetem.
Basszus!
– Mindent elszúrtam, asszonyom! Mindent. Rettentően.
– Hát, akkor hozd helyre! – javasolja. – Ezt csinálják a férfiak.
Megjavítanak dolgokat.
– De nem tudom, hogyan álljak neki. – A kezem remegni kezd. –
És ha azt mondja, hogy az elején, csak szólok, hogy már elkezdtük.
Hogy bizonyítsam be neki, mindig is csak ő volt nekem? Mikor bármit
mondtam és bármit tettem, nem ezt mutatta?
Nana szája mosolyra húzódik.
– Az én Henrym, isten áldja a lelkét, nem volt egy ezermester.
Egyszer hozott nekem egy kis kerti házat a kertészszerszámaimnak.
Volt hozzá használati utasítás tíz nyelven. Henry összeszerelte, de ez
volt a legszánalmasabb dolog, amit valaha láttam. Dülöngélő falak,
felfelé betett ajtó. Úgyhogy darabokra szétszedte és újra összerakta.
Eltartott egy kis ideig, de megérte, mert végül az a kis házikó
tökéletes lett. Neked is újra kell kezdened. A legelejétől.
Arra gondolok, amikor majd visszamegyünk Washingtonba. Azokra
a dolgokra, amiket érte akarok megtenni, a szavakra, amiket el
akarok mondani, hogy újrakezdhessük. Hogy megmutassam neki. De
ez csak az esküvő után lehetséges. Miután minden rendben van
Jenn-nel. Így Sofia majd a saját szemével látja, hogy már túl vagyok
rajta. Mindaz, ami közös Jennyvel, nem kicsinyíti az iránta érzett
szerelmemet. Így már nem lesz benne semmi kétség, hinni fog
nekem.
Nana szigorúan rám néz.
– És nem mondhatod el senkinek, hogy miről beszéltünk.
Szigorúan bizalmas. És meg kell őriznem a tekintélyemet.
 Felnevetek. Nana fenyegetése miatt, és azért, mert már van is egy
tervem.
Az ajtóra mutat.
– Menj! Utána küldd be a lányomat, mielőtt betöri az ajtót.
Odahajolok, megfogom a kezét és megpuszilom Nanát.
– Köszönöm, asszonyom!
– Szívesen, fiú.

•••

Visszamegyek a váróba és elmagyarázom June-nak az utat. Majd

válaszolok Jenny vizslató tekintetére.
– Jól van – simogatom meg a vállát. – Nyugi, az az asszony túl
undok ahhoz, hogy meghaljon.
Jenny felnevet és megkönnyebbülten átölel. Mikor hátralép,
megmondom neki, hogy éjszakára elviszem Presley-t a szüleimhez.
Ezután átkarolom Sofiát és hármasban elhagyjuk a kórházat.
 21

Sofia

Péntek reggel van, a mély álomból az arcomat megvilágító napfény…

és orrcsiklandozás rángat ki. Felpattan a szemem… és Brent Mason
arcával találom magam szemben, akinek az arcán Pennywise, a
gonosz bohóc vigyora terül el.
– Kelj fel és ragyogj, kis muffinom!
– Ááá! – ásítok, majd visszadőlök, így Stanton homlokába vágom
a fejem. Tegnap este Presley eljött velünk, de őt szemben, Carter régi
szobájában dugtuk ágyba. Majd mi ketten átjöttünk ide és azonnal
álomba merültünk.
Mi az ördögöt keres itt Brent, Stanton hálószobájában? A rémisztő
Mississippiben?
Stanton elhúz Brenttől és visszahajtja a fejemet a párnára.
– Csupán rémálom – mormolja. – Aludj vissza és máris eltűnnek.
Eltűnnek?
Felülök. Jake Becker integet rám a sarokban álló székből.
– Ti ketten meg mit kerestek itt? És ami még fontosabb, hol a
pokolban van a kutyám?
Brent Stanton focitrófeáit veszi szemügyre.
– Sherman jól van, Harrisonnal van, legjobb haverok.
Harrison Brent komornyikja. Megnyerően fiatal, mereven
szabálykövető, huszonegy éves komornyik, aki nagynevű
komornyikcsaládba tartozik. Harrison apja Brent szüleinek a
komornyikja. Egy boldog, szerződéses szolgáltatásokat nyújtó
család. Brent egyik küldetése az, hogy rávegye Harrisont, viselkedjen
úgy, mint egy normál huszonegy éves, legalább az életében egyszer.
– De miért vagytok itt? – kérdezem álmos hangon.
 Brent megvonja a vállát.
– Voltam már Milánóban, Párizsban, Rómában, de a déli parton
még sosem, és arra gondoltam, izgalmas lehetne ellátogatni Stanton
szülővárosába a hétvégére. Tágítja a látókörömet. Jake már volt itt
korábban, így tudta az utat. És nagyon hiányoztatok, az iroda rettentő
üres nélkületek. És olyan szépeket meséltél róla a telefonban, hogy
tudtam, ezt egyszer magamnak is meg kell tapasztalnom.
Majd Jake elárulja a valódi okot.
– Brent szülei hétvégére Washingtonba repülnek. Úgy menekült el
onnan, mint akinek feltüzelt bikák vannak a nyomában.
Brent gúnyolódva Jake felé fordul:
– Ne ítéljetek el. Anyám rémületes nő. Vasággyal együtt negyven
kiló, aki csak kiabálni képes – viccelődik Jake. – Rémes!
– Két unokatestvérem most jelentette be az eljegyzését, a
harmadik pedig az első gyerekének a születéséről küldi a lapokat.
Anyám már felkészült a lehetséges jelöltek listájával, és nem ment
volna el, amíg nem választok egyet. Félelmetes lett volna.
Jake feláll.
– Ha már az anyukákról van szó, anyuka küldött fel minket, hogy
vigyünk le titeket reggelizni. – Azzal hozzávág egy farmert Stanton
fejéhez. – Ezt a nadrágot azért vedd fel.
Most azért nagyon örülök, hogy a konzervatív pizsamámat viselem.
– És hogy megy a „Tegyük Tönkre a Házasságot Hadművelet”? –
kérdezi Brent Stantont, én pedig kikászálódom az ágyból.
A hangom könnyedebbnek hangzik, mint ahogy érzem.
– Tegnap volt itt egy tornádó, az biztos tönkretette.
Stanton fáradtan megdörzsöli a szemét.
– Nem, nem tette.
Odafordítom a fejem, őszinte meglepetéssel.
– Komolyan? Úgy gondolod?
Magára vesz egy pólót.
– Ha van valami, amit Sunshine lakói kiválóan tudnak, az az, hogy
hozd ki a legjobbat abból, amid van.

•••
A házhoz vezető úton mindent elmesélünk Brentnek és Jake-nek a
tornádóról. A házban Stanton anyukája étellel teli tányérokat tesz az
asztalra, Marshall pedig zabpelyhet kanalaz a szájába, miközben
kiabál fel az emeletre a húgának, hogy siessen. Mr. Shaw-nak
órákkal korábban el kellett mennie, mert egy épületet a tanyán
megrongált a vihar. Becsukom a szemem és iszom egy kortyot a
forró kávéból, amire már annyira vágytam. Brent a farm szépségéről
áradozik, és Mrs. Shaw-nak hálálkodik a vendégszeretetéért. A
beszélgetés hamarosan azokra a nyarakra terelődik, amikor Stanton
még a jogi egyetemre járt, de ha hazajött látogatóba, gyakran elhozta
magával Jake-et.
Majd a testvére legnagyobb megkönnyebbülésére Mary ugrál lefelé
a lépcsőn bézs szoknyában és egy pink felsőben. Köszön nekem,
Stantonnak és Jake-nek, majd mint egy csillagszóró csillan fel a
szeme, amikor meglátja Brentet.
– Miért nem mutattatok még be ennek a pompás példánynak? –
gonoszkodik, majd kezet nyújt Brentnek. – Mary Louise vagyok. És
te?
Brent még lenyeli a falat pirítósát, és kezet ráz a lánnyal.
– Brent Mason. Élmény, hogy találkoztunk.
Mary leül a mellette található üres székre, majd a bajsza alatt
motyogja.
– Fogadok, hogy az lesz.
Brent kérdőn néz rám, de én csak megvonom a vállam.
– A bátyámmal dolgozol? – kérdezi Mary közelebb hajolva.
– Pontosan – válaszol Brent.
– Ez nagyon érdekes – sóhajt Mary, állát a tenyerére támasztva. –
Főiskolai gyakornok vagy?
Brent megköszörüli a torkát.
– Nem, ügyvéd vagyok. Egy öreg, unalmas ügyvéd. – Mivel a lány
még mindig csodálva bámulja, hozzáteszi. – Nagyon öreg.
– Fiúk, tényleg boldog lennék, ha nálunk maradhatnátok –
sajnálkozik Mrs. Shaw, mikor végre ő is leül reggelizni. – Nem tetszik
ez, hogy a szállodában kell lennetek.
A szálloda: csakúgy, mint a lámpából, ebből is csak egy van.
– Brent alhat az én szobámban – szól közbe Mary. Mielőtt az
anyukája felháborodva válaszolhatna, a lány hozzáteszi. – Csak
vicceltem!
Majd Brenthez fordul és némán eltátogja, hogy Nem, nem
vicceltem, sőt lolitásan oda is kacsint a férfinak.
Brant rémült arckifejezése láttán eltakarom a szám, hogy ne bukjon
ki belőlem a nevetés, és körbenézek, hogy más is észrevette-e. Jake
a reggelit fejezi be, Stanton pedig… Stanton kedvetlenül bámul bele
a kávéjába.
– Köszönöm, Mrs. Shaw, de tényleg, a hotel nagyszerű lesz!
Mary hátradől, keze eltűnik az asztal alatt, majd tíz másodperccel
később Brent felugrik, mintha megrázta volna az áram.
– Azta!
Minden szem felé fordul. Mary ártatlanul rebegteti a szempilláját.
– Mi a baj? Ideges vagy? Miért rángatózol? – érdeklődik Jake.
Brent kitátja a száját, akárcsak egy vízért esdeklő hal.
– Én csak alig várom, hogy lássam a telek többi részét is!
Élvezzük ki a pillanatot! Indulás!
Kiviszem a tányérokat a mosogatóba, majd mind a négyen
kisétálunk az ajtón.
– Szia, Brent! – énekli Mary.
Brent feszengve integet neki, majd odasúgja nekem.
– Ennyi volt! Növesztek egy kurva szakállat!

•••

A reggel további részében Jake-et és Brentet vezetjük körbe a

farmon. Stanton nagyon csendes, máshol járnak a gondolatai.
Később, délután Stanton kiviszi Brentet és Jake-et a legelőkre,
hogy segítsenek az apjának rendet rakni. Amíg nincsenek otthon,
Mrs. Shaw szól, hogy este a helyi kocsmába megyünk. Ideje lenne
elkészülnöm. A nap már lemenőben van, amikor kilépek a
fürdőszobából, a kedvenc vörös kombinémban. Stanton is visszajött
már, a szobámban vár.
Egyedül van.
Úgy bámul rám, mintha most látna először, és olyan hosszú ideig,
hogy a pillangók elkezdenek repkedni a hasamban.
 – Nagyon szép vagy! – mondja halk, elvarázsolt hangon, kevés
déli akcentussal.
Három szó.
Egészen egyszerű bók. De mivel ő mondja, olyan érzés, mintha
valaki más a legcsodálatosabb dolgot mondta volna nekem.
A kocsma egy aprócska hely. Fapadlóval, egy régi tölgyfa
bárpulttal, néhány rozoga asztallal és két billiárdasztallal a hátsó
helyiségben. Öten ülünk egy asztalnál, Jake Ruby Monroe-val, Jenny
testvérével beszélget hangosan, Brent pedig sokkal nyugodtabbnak
tűnik így, hogy nem kell óvakodnia Mary Shaw asztal alatt kutakodó
kezétől.
Bocsánatot kérek és kimegyek a női mosdóba. Mikor már
visszafelé tartok, megállok, mert a tömegben megpillantom Stantont,
aki feláll a helyéről, és a zenegéphez sétál. A zsebéből pénzt dobál
be, a tömött, bár hangos zsivaját zongorahang szakítja félbe. Stanton
odasétál Jennyhez és JD-hez, akik egymás mellett ülnek, majd
kérdez tőlük valamit. Csak azt látom, hogy mozog a szája, nem
tudom megfejteni, mit mond. JD biccent egyet, majd egy pillanat
múlva megrázza Stanton kinyújtott kezét. Ezután Jenny feláll, és
együtt sétálnak a táncparkettre. Willie Nelson szomorú hangja tölti be
a levegőt, ahogy énekli az Always on my Mindot.
Nézem, ahogy a karjába veszi Jennyt, az erős, csodálatos karokat,
amik engem tartottak, melegükkel engem kényeztettek. A karokat,
amiket gyönyör közben többször ragadtam már meg, mint amennyire
emlékszem.
Közel húzza a mellkasához, a mellkasához, ahol tegnap este még
az én arcom feküdt, alvásba merülve egyenletes szívverésétől.
Majd együtt ringatózni kezdenek.
Addig nem is érzem a könnyeket, amíg el nem homályosítják a
látásomat, és le nem folynak az arcomon. A torkom összeszorul, a
mellkasomat kegyetlen satuként szorítja össze a legtisztább fájdalom.
Ezt nem tudom tovább csinálni.
Most már tudom. Nem lehetek itt, hogy úgy tegyek, mintha segíteni
akarnék neki, hogy harcoljon Jennért.
Mert azt akarom, hogy értem harcoljon.
Jobban, mint bármi másért.
 Azt akarom, hogy akarjon. De ne csak barátként vagy szeretőként,
hanem örök szerelemként.
Ahogy Jennyért is.
Jenny belenéz a szemébe. Arckifejezésük gyengéd, ahogy
beszélgetnek, és hálás vagyok istennek, hogy nem hallhatom őket.
Majd Stanton felemeli a kezét, hogy megérintse Jenn arcát, én meg
gyorsan összeszorítom a szememet, hogy kizárjam ezt az intim
gesztust.
Egy pillanattal később már az ajtó felé tartok, Willie szövege és a
megbánás űz el innen, de nem nézek vissza.
Odakint nedves és nehéz a levegő, szánalmas csuklásokkal
nyelem, miközben saját karomban találok megnyugvást, ahogy a
saját derekam köré fonom.
– Sofia?
Brent szólal meg bal oldalról, majd hamarosan már közelebbről
hallom. Nem akarom elrejteni a… szomorúságomat? Ez a szó nem
elég erős. A pusztulás már a fején találja a szöget. Úgy érzem
magam, mint egy épület, ami mindjárt összeomlik. Az alap, amit
építettem, a szerkezet és a falak, amikről úgy hittem, hogy kitartanak,
hullanak le a lábam elé. És Brent mindent lát.
Együttérzőn félrebillen a feje, de ami engem a legjobban
meghökkent, hogy nincs is meglepődve. Még egy kicsit sem.
Brent egy padon ül, és megpaskolja az ölét.
– Úgy tűnik, valakinek szüksége van egy útra a terápiás vonaton!
Ugorj! Mesélj el mindent dr. Brentnek.
Semmi szégyent nem érzek, mikor elhelyezkedem a combján.
– Soha nem táncol – súgom neki.
Brent lassan bólint. Arra vár, hogy folytassam.
– Bezzeg őt felkérte!
A szavak egészen nevetségesnek hangzanak hangosan kimondva,
de nem érdekel. A gát átszakadt, az arckifejezésemre sem ügyelek
többé.
– Azt hittem, van körülöttem egy fal, tudod? Sosem hittem, hogy
egyszer az a nő leszek, aki többet akar. Egy idióta vagyok, Brent.
Halk nevetés szakad fel a torkából.
– Nem vagy idióta, édesem. Ez az elnevezés inkább azt a vak déli
pasast illeti, aki miatt itt zokogsz.
 Felemelem a fejem és belenézek Brent világító kék szemébe.
Mindig a bátyámra, Tomás-ra emlékeztetett. Ugyanolyan
megnyugtató a viselkedésük, amitől az az érzésed támad, hogy
minden a legnagyobb rendben halad, még a legnagyobb katasztrófát
is képesek kezelni.
– De ő miért nem tudja? – kérdezem. – Miért nem látja, hogy
milyen nehéz ez nekem?
Brent elsimítja a hosszú hajamat a vállamról.
– Nem Stantont akarom védeni, de nagyon jó színésznő vagy.
És… a pasasok néha roppant nehezen olvasnak a sorok közt.
Nehezen értik meg a ki nem mondott szavakat. Van, akinek ki kell
betűzni.
Brent még pár percig tart engem, s amíg magamba szívom a
nyugalmát, én is megnyugszom. Majd a szemem alól letörlöm az
elmosódott szemfestéket, amitől valószínűleg úgy nézek ki, mint egy
mosómedve.
– Soph? – A hang a hátunk mögül, az árnyékból érkezik, és tele
van aggodalommal. Anélkül, hogy odafordulnék, érzem, hogy
közelebb jött. – Mi a baj? Mi történt?
Most, hogy Stanton rám figyel, érzem az aggodalmát, a szívemmel
meg, hogy a pokolba is eljönne, hogy megvédjen. És bevallom, ez
nagyon jó érzés. Egy pillanatig. És ez csupán egy érzelmi morzsa,
ami arra elég volt, hogy elégedetté tegyen, de később csak
felnagyítja az ürességet. Éhezni fogok mindarra a dologra, amiket
nem érez irántam.
Összekaparom magam, felállok Brent öléből és szembeállok
Stantonnal, aki odanyúl, hogy megérintsen, de én hátrébb lépek.
– Jól vagyok.
– Egyértelmű, hogy nem vagy jól. Mi történt?
Megrázom a fejem.
– Nem érzem jól magam. – Ez legalább igaz. – Szeretnék
visszamenni a házba.
– Rendben, én…
Még egyet lépek hátra, beleütközöm a kerítésbe.
– Ne, ne te!
Elrémiszt a gondolat, hogy egy járműben olyan közel ülnénk
egymáshoz. Több időre van szükségem, hogy összeszedjem
magam, különben a lábába kapaszkodva könyörgök majd neki, hogy
szeressen.
Milyen vonzó lenne már!
Látom a szemén, hogy az aggódás helyét zavarodottság veszi át.
– De…
– Majd én hazaviszem.
Mind a bár ajtaja felé fordulunk, ahol az apró, szőke, és tökéletes
Jenny Monroe áll a vőlegénye mellett. Észre sem vettem, hogy
hallgatóságunk is van. És bár pillanatnyilag nem ő a kedvencem,
elfogadom.
– Köszönöm.
Elmegyek Stanton mellett és követem Jennyt, miközben kihalássza
a vállán átvetett táskájából a kulcsot és fürgén elsétálunk a
parkolóba.
Stanton hirtelen utánunk ered.
– Hé! Csak egy rohadt…
– Stanton, menj vissza a bárba! – kiabálja Jenny. – Igyál egy sört
JD-vel és beszéljétek meg, hogyan akadályozod meg, hogy a bátyád
levegye a ruháit.
Majd a bennfentesek jólértesültségével meséli tovább.
Carter mindig túlforrósodik, ha iszik, és előjönnek a nudista
hajlamai. Az a barom éjfélkor már meztelen seggel fog mászkálni.
A kulcstartója érintésével kinyitja a fényes, fekete Ford pick-up
ajtaját. Úgy mászom be az anyósülésbe, mint egy machetét lengető
mániákus elől menekülő tinédzser. A motor életre kel, a váltó vezető
üzemmódba kapcsol, de a reflektorok fénye Stanton Shaw-t világítja
meg, aki csökönyös módon a motorháztetőbe kapaszkodik, így nem
tudunk elindulni.
Jenny lehúzza az ablakot.
– Ha nem szállsz le, le foglak szedni onnan. Nem öllek meg, de
mankókon bukdácsolva kevésbé leszel elbűvölő a tárgyalóteremben.
Továbbra is a kocsin tartva a kezét Stanton Jenny letekert
ablakához dülöngél. Egyenesen előre nézek, de érzem magamon a
tekintetét.
– Sofia! – Hangja harsány, de egyben esdeklő is. – Sofia, nézz
rám, a rohadt életbe!
Jenny előredől, hogy benne legyen a látóterében.
 – Hagyd békén, Stanton! Néha a nőknek csak egy másik nő
társasága kell. Adj neki egy kis teret!
A szemem sarkából látom, hogy Jenn megpaskolja Stanton
alkarját, aki egy pillanat múlva már le is veszi az autó ablakából. Jenn
esélyt sem ad, hogy meggondolja magát, hatalmas porfelhőt hagyva
magunk után, kisüvítünk a parkolóból.

•••

A szipogásomon kívül teljes a csönd az autó utasterében, ahogy

végighaladunk a sötét, üres utakon. Nem igazán tudom, hogyan
kellene éreznem a mellettem ülő lánnyal kapcsolatban. Mert
alapvetően a versenytársam. Engem nem zavar a rivalizálás. Együtt
élek vele, a karrierem során ezt lélegzem be: legyek jobb előadó az
ügyészeknél a tárgyaláson, tűnjek ki a többi ügyvéd közül, hiszen
mind a partnerség után sóvárgunk. Vannak pillanatok, amikor tudom,
hogy jobb vagyok az ellenfelemnél. És van olyan, amikor jó mélyre
kell ásnom, hogy túlszárnyaljam azokat, akik egy szinten vannak
velem, vagy még tehetségesebbek is nálam.
A különbség az, hogy tulajdonképpen kedvelem Jennyt. Ha a
körülmények mások lennének, még barátok is lehetnénk. Nagyon
okos és vicces lány. Már értem, Stanton miért szereti. És egy részem,
amelyik a barátja, és jobban vágyik az ő boldogságára, mint a
sajátomra, nem szeretné, ha Jenny nem menne hozzá JD-hez.
De ott van a másik részem, amelyik Stantont szereti, és
legszívesebben kikaparná Jenny szemét. Aki azt szeretné, hogy
eltűnjön, sőt, a legjobb az lenne, ha soha nem is létezett volna.
– Mióta vagy belé szerelmes?
Kedvesen kérdezi, mint egy gyerekorvos a beteg gyerek szüleit,
hogy mióta tart ez az állapot.
– Már a legelejétől, azt hiszem. De nem… vallottam be
magamnak. Azt hittem, csak vonzódom hozzá… barátság…
megszokás. De most rájöttem, hogy ez jóval több annál.
Jenn bólint.
– Van valami a mississippi pasasokban. Az az átkozott déli
vonzerő, ami benne van a DNS-ükben. Még dolgozniuk sem kell érte.
– Rövid időre elhallgat, míg egy másik, hasonlóan kihalt útra
kanyarodunk, majd folytatja. – És Stanton még lehengerlőbb. Briliáns,
keményen dolgozik, jóképű és úgy kefél, mint valami bestia.
Megdöbbenve elnevetem magam.
Jenny is velem nevet.
– Anyukám alaposan szájon törölne, ha hallaná, miket beszélek,
de ez az igazság!
Nevetésünk elcsendesedik, Jenny sóhajt egyet.
– Egy nőnek nagyon ostobának kell lennie, hogy ne szeressen
bele egy ilyen férfiba – néz rám sokatmondóan. – És nekem nem úgy
tűnik, hogy bolond lennél.
Miután elfordult, én kezdem őt bámulni.
– Hogy csináltad? Hogy nem szereted már?
Az elmúlt pár nap kész kínzás volt a számomra. Minden Jenny
iránti szeretetmegnyilvánulása olyan volt nekem, mint valami
szögesdrót ostor. A sóvárgás, amit azokban a lenyűgöző zöld
szemekben láttam, a gyengédség, amivel Jenny felé fordul,
beleégtek az agyamba, elszívták előlem a levegőt.
Stantonnal a szex üdítő. Vele dolgozni kiváltság. De szeretni őt…
csak fáj.
Jenny szája megrándul.
– Nem hiszem, hogy már nem szeretem. Ez csak… valami mássá
változott. Valami nyugodtabb, kevésbé őrült érzéssé. Mikor fiatal
vagy, kedveled a tűzijátékot, mert hangos és fényes és izgalmas. De
aztán felnősz, és rájössz, hogy a gyertyafény nem annyira izgalmas,
de mindent jobbá varázsol. Rájössz, hogy a kandalló izzó parazsa is
lehet, hogyan ugyanolyan izgalmas, mint a tűzijáték; ahogy leég, de
közben bevilágítja az otthonod és egész éjjel melegen tart. Stanton
volt a tűzijátékom… de JD a kandallóm.
– De Stanton szerelmes beléd.
Jenn oldalt pillant rám.
– Te tényleg ezt hiszed?
– Az mindegy, hogy én mit hiszek. A lényeg, hogy ő mit tesz.
Jenny megrázza a fejét.
– Beszélned kellene vele. Mondd el neki, hogyan érzel.
Könnyű ezt mondani, őt egy fél ország választja el tőle. Én
azonban, amint letelt ez a hétvége, naponta fogom látni, együtt fogok
dolgozni vele. Most barátság van köztünk, csodál és tisztel engem.
De hogyan tudnék a szánalmával együtt élni?
Jenny Stanton szüleinek a háza mögé, a pajta bejáratához parkol.
Mielőtt kiszállnék, odafordulok hozzá.
– Nagyon örülök, hogy megismertelek, Jenny! Gyönyörű lányod
van, és remélem… remélem, hogy az esküvőd napja tökéletes lesz.
Hirtelen felkapja a fejét.
– Úgy tervezed, hogy holnap nem leszel ott az esküvőn?
Sajnos a gyanúját bólogatással támasztom alá.
Megértően bólogat.
– Remélem… nos, remélem, hogy egy nap még visszajössz ide,
Sofia, és ha igen, remélem, akkor már mosolyogni fogsz.
Ekkor szorosan átölel – melegen, kedvesen, de mindenekelőtt
őszintén.

•••

A csomagolás tovább tart, mint gondoltam. Miért? Miért hoztam ilyen

sok mindent? Három táska lent, kettő még az ágyon. Még kiveszem
az utolsó pólómat a fiókból és megfordulok, hogy beletegyem az
ágyon heverő nyitott bőröndbe. Lemerevedek, mikor az ajtóból
meghallom a rekedtes, aggódó hangját.
– Elmész?
Komolyan azt hittem, hogy összepakolhatok és elhagyhatom a
várost anélkül, hogy szembenézzek vele? Anélkül, hogy megejtenénk
ezt a beszélgetést? Hülye Sofia!
Nem nézek rá. Ha ránéznék, egy bugyogó masszává változnék.
Távolságot kell tartanom.
– Haza kell mennem. Nagyon lemaradtam, rengeteg munkát kell
bepótolnom…
Stanton elém áll. A mellkasát nézem, ahogy süllyed és emelkedik a
puha pamutpóló alatt.
Elveszi a kezemből a ruhákat.
– Nem mész sehová, amíg nem beszélsz velem!
Lehunyom a szemem, érzem, hogy a pulzusom a torkomban
őrülten lüktet.
 – Mi történt, Sofia?
A tekintetem az akaratom ellenére is rá téved, és találkozik az
övével. Van benne félelem, túlcsorduló zavarodottság, vonzalom és
szeretet.
De ennyi nem elég.
– Hogy mi történt? Beléd szerettem. – A szavak suttogásként
hagyják el a számat. Minden, amit iránta érzek, hegyes, éles
tövisként akad meg a torkomon. És a fájdalom, hogy ő egyáltalán
nem érzi ugyanazt, mint én, egyre szoruló hurokként szorongatja a
lelkemet. – Mindent szeretek rajtad. Szeretlek nézni a bíróságon,
ahogy beszélsz, ahogy mozogsz. Szeretem, ahogy az ajkadat
piszkálod, mikor próbálod kitalálni, hogy mit mondj. Imádom a
hangodat, szeretem a kezedet, és azt, ahogy hozzám érsz.
Szeretem… ahogy a lányodra nézel, szeretem, ahogy a nevemet
kimondod. – A végén megremeg a hangom, lecsukott szememből
záporozik a könny.
– Ne, drágám, ne sírj! – kérlel.
Kezét az arcomhoz emeli, de hátrébb lépek, félek, hogy ha
hozzáérek, az teljesen összetör. A szavak csak úgy kiszaladnak a
számon.
– Tudom, hogy nem erre számítottál. Én is igyekeztem tudomást
sem venni róla, nem figyelni rá. De annyira fájt, hogy azt kellett
néznem…
Lehajtott fejjel hallgat végig.
– Sofia, sajnálom! …csak engedd meg…
Megrázom a fejem és szorosan összezárom a szemem.
– Ne kérj bocsánatot, ez nem a te hibád. Nekem csak túl kellett
lennem rajta. És fogok is. De…, de így nem lehetek veled többé,
Stanton. Tudom, hogy Jenny majd fájdalmat okoz neked, de…
– Én nem erre gondoltam! Lassíts, kérlek! Figyelj rám!
De ha elkezdem meghallgatni, sosem indulok el innen. Sosem
fogja megérteni. És komolyan mondtam, amit mondtam. Nem akarom
elveszíteni őt.
– Újra barátok leszünk. Ez nem állhat közénk. Visszamehetünk…
Sosem fejeztem be ezt mondatot. Szája az enyémre tapad, belém
fojtva a szavakat, teljes erővel szívva. Megragadja az arcomat,
magához húzza és úgy ér hozzám, mint korábban még soha.
Kétségbeeséssel. Mintha meghalna, ha elenged engem.
Vágya kézzelfogható, lüktető kín kettőnk között, és vállalom, hogy
belemerülök, kockáztatva, hogy megfulladok. Ujjbegye forrón, szinte
perzselőn marja végig a bőrömet. És remélem, meglátszik majd.
Vágyom, hogy emlékezzek. Egy bizonyítékra, hogy itt voltam, és így
éreztem magam. Hogy akár csak egy pillanatra… valódiak voltunk.
Felém fordul és rázuhanunk az ágyra. Érzem az erejét, hosszú
merevsége nekem nyomódik, de örülök neki. Vonaglom alatta, majd
Stanton letépi rólam a ruhámat, mintha az ellensége volna.
Nem okos dolog ezt tenni. Reggel majd fájni fog. De nem akarok
nemet mondani. Ez… ez az, ami az enyém lehet.
A zihálása, a fogának nyoma, a nyögések hangja, a nedves,
tökéletes csókjai nyomása. Ezek azok a pillanatok, ezek azok az
emlékek, amiket örökre megőrzök.
Mert több már nem lesz belőle.
 22

Stanton

Az emberek szerint a vidék csendes és nyugodt. De ez így azért nem

teljesen igaz. A kakofónia alkonyatkor kezdődik: szöcskék,
moszkitók, tücskök, mindenféle kártevők hangja szól hangosabban,
mint azt valaha képzelted. Hajnalban pedig következnek a vonyító
állatok, a kabócák géppuskaszerű csattogása, a paták dobogása és a
csiripelő madarak fülsiketítő hangzavara.
A madarak azok, amik mindig kirángatnak az alvásból. A férfi mély
alvásából, aki kibékült minden lépésével.
Mielőtt még kinyitnám a szemem, már tudom, hogy elment.
Érzem a mellettem lévő üres helyről, a samponja gardénia- és
Sofia hiányzó illatáról. Hirtelen felülök és körbenézek.
Bőröndök? Eltűntek.
Farmer az asztalon? Sehol nincs.
Vörös ruha a padlón? Eltűnt.
Basszus!
Hogy a francba tudtam úgy elaludni, hogy előbb nem beszéltem
vele? Anélkül, hogy megmondtam volna…
– A rohadt életbe!
Beleugrom a farmerembe, póló nélkül, félmeztelenül futok le a
lépcsőn, be a házba, és reménykedem.
De amikor odaérek, a házban az egyetlen ember Brent, aki épp
kávézik és anyám finom áfonyás muffinját majszolja.
– Hol van? – mordulok rá. Magamra vagyok dühös, de szeretném,
ha ő is rosszul érezné magát.
A szája tele van muffinnal, lenyeli, majd távoli, gyilkos tekintettel
néz rám.
 – Reggel négy körül felhívta a szállodát, és megkérte, hogy vigyék
ki a reptérre. Jake nem akarta egyedül elengedni, ezért áttetette
mostanra a jegyét, hogy el tudja kísérni.
A mellkasom összeszorul. Rettentően elszúrtam.
De aztán eszembe jut valami.
– Sofia nem utazik repülőn.
Brent tekintete megtelik… sajnálattal.
– Hát, akkor biztos nagyon ki akart jutni Dodge-ból, mert ma megy
a gépe.
Egy székbe alélok, az agytekervényeim már forognak,
gondolkodom, hogyan találhatnám meg, hogyan kötözhetném le, ha
szükséges.
– Miért nem ébresztettetek fel?
– Mert megkért, hogy ne tegyük. Azt mondta, össze kell szednie
magát. Megígérte, hogy mire mi is visszaérünk, minden újra visszatér
a normális kerékvágásba. – Ezzel elhallgat, de még hozzáteszi. –
Sajnálom, Stanton!
Az asztalra csapok.
– Nem akarom, hogy minden visszatérjen a normális
kerékvágásba! Szeretem őt, Brent!
Brent a barna borostáját vakargatja az állán.
– Nem vagyok dr. Phil vagy ilyesmi, de szerintem ezt meg kellett
volna említened neki.
Minden férfi életében elérkezik az a pillanat, amikor vet egy jó
hosszú pillantást magára és beismeri, mekkora seggfej volt. Egy
önző kis szemétláda.
Nem tudom, hogy a nőknél így van-e ez, de ha farkad van, akkor
elkerülhetetlen. Mert még a jó férfiaknak, a bátor férfiaknak, a világ
vezetőinek, neves tudósainak, teológusoknak és az oxfordi
ösztöndíjasoknak is van egy mohó, önző oldaluk. Egy gyerekes,
követelőző fekete lyuk, amit sosem lehet jóllakatni.
Nézz rám, figyelj rám!, mondogatja. Azt akarja, amit nem kaphat
meg, és azt is, amit megkaphat. Meg akarja enni az összes rohadt
sütit. Tudja, hogy a Föld nem körülöttünk forog, de ez még nem állítja
meg abban, hogy befolyásolni akarja a fizika törvényeit, és
megoldani, hogy körülöttünk forogjon.
 Ez az én seggfej pillanatom. A nő, akit szeretek, cserben hagyott.
A dühítően gyönyörű nő, aki nélkül nem akarok élni.
A legrosszabb, hogy tudom, hol romlott el. Megvan minden hiba.
Minden szörnyű választás.
Ha hátrébb léptem volna, hogy kívülről lássam és kiértékeljem a
helyzetet, mindez nem történt volna meg. De mélyen a fekete
lyukban voltam, egyes-egyedül.
Anyukám azt szokta mondani, hogy a csirkéknek haza kell jönniük
aludni. Ez egy tökéletes metafora. A madarak folyamatosan csak
kakálnak, és a végterméket büszkén hagyják a szállásukon. És
amikor alszanak?
Minden tiszta bűz.
Brent egy szalvétával megtörli a száját és feláll.
– Mindenesetre kilenc harminc van, az esküvő két óra múlva
kezdődik. Szükségem lenne fuvarra a szállodába, hogy átöltözzek.
JD tegnap meghívott. Pokoli a srác.
Felhördülök.
– Ja, Szent Kibaszott JD.
Brent meglapogatja a karom.
– Ne aggódj, még mindig te vagy a legmenőbb déli fickó.
Csak ekkor veszem észre, hogy milyen csendes a ház. Pedig
ebben a házban sosincs csend.
– Hol vannak a többiek?
Brent a hátsó ajtó felé indul, miközben az ujján számol.
– Anyukád a haját csináltatja, apukád alszik, amit nyilván csak
ritkán engedhet meg magának. Carter kiütve és meztelenül fekszik a
nappali kanapéján. A kisöcséd még nem jött haza. – Ezzel rám
mutat. – Ó, és a kishúgod, Mary? A frászt hozta rám! Ha ma este
eltűnök, ígérd meg, hogy az ő szekrényében kerestek legelőször.
Felnevetek. És kényszerítem magam, hogy temessem el az
érzéseimet, a pánikot, a félelmet. Sofiáért. Bekapom, lenyelem. Mert
ma… ma a csajom megy férjhez.

•••
A templom csordultig tele van. Miss Bea a régi orgonán a Bridal
Chorus-t játssza. Presley rózsaszirmokat szór szét a széksorok
között. És Jenny… Jenny gyönyörű, de ezt tudtam. JD arcát nézem,
amikor belép a templomba: tele van csodálattal, hálával és rengeteg
szeretettel.
És eszembe sem jut, hogy ezért beverjek neki egyet. Nem
szomorodom el miatta.
Olyan érzés… amilyennek lennie kell.
A fogadást kint tartjuk, a templom mögött, fehér sátrakban
elegánsan feldíszített kempingasztalokon, és összehajtható
székeken. A fű olyan zöld, mint apám legelői, az ég pedig majdnem
olyan kék, mint a lányom szeme. Az egész város itt van, olyan
emberek, akik már a születésem előtt ismertek. Brent Thompson
atyával beszélget. Marshall egy fának dőlve traccsol egy lánnyal.
Maryt egy csapat kuncogó és sugdolózó lány veszi körbe. Carter a
füvön prédikál egy csomó csodálkozó arccal ülő gyereknek, akik úgy
néznek rá, mint Krisztusra a hegyen. A szüleim az együttes zenéjére
táncolnak.
Egy valami hiányzik, mégpedig ő.
Próbáltam felhívni párszor, de a hangpostafiók jelentkezett be.
Nyugtatgatom magam, hogy csak elfelejtette visszakapcsolni
landolás után, de a meggyőzőerőm sokkal jobban működik az
esküdtekkel, mint a saját ostoba fejemmel szemben.
– Ígértem neked egy táncot. Most jó lesz neked?
Jenny mellettem áll, összekulcsolt kézzel, mosolyogva. Elindulunk
a fából készült táncparkettre. Ahogy lassan táncolunk, odaszólok
neki.
– Elbűvölően nézel ki.
A szempilláit rezegteti.
– Tudom!
Nevetgélünk, majd óvatosan megkérdezi:
– Sofia visszament Washingtonba?
Csendben bólintok.
– Kedvelem őt, Stanton! Remélem, nem azt tervezed, hogy
hagyod elmenni.
– Nem tervezem, hogy hagyom elmenni, csak ő ezt még nem
tudja.
 Lenézek Jenny kék szemébe, a legkedvesebb, legédesebb
barátomat tartom a karomban.
– Örülök, hogy te sem hagytad JD-t lelépni. Megérdemled, hogy
úgy nézzenek rád, ahogyan ő néz rád.
Jenny kisimít egy tincset a homlokomból.
– Te is megérdemled. – Egy pillanatra elnéz a vállam felett, majd
újra engem figyel. – Emlékszel, amikor múltkor kimentünk a
folyóhoz? Mikor azt mondtad, Presley és én vagyunk a családod?
– Igen.
A szeme csillogni kezd az érzelmektől.
– Örökké a családod maradunk.
Melegség önti el a szívem, megnyugtató, gyengéd forróság.
Presley hangja üti meg a fülünket, és abban a pillanatban meg is
pillantjuk a gyönyörű, nevető kislányunkat.
– Jól csináltuk, nem igaz, Stanton? Minden a legnagyobb rendben.
A hangom rekedtes, tele van érzelmekkel.
– Ó, Jenn, remekül csináltuk! Csak nézz rá!
A lányunkat nézzük. Elöntenek minket az emlékek és a feltétel
nélküli szeretet, amit ez iránt a kis ember iránt érzünk.
– Ha visszamehetnék az időben és újra végigcsinálhatnám
mindezt veled, megtenném – suttogja Jenny. – Semmin nem
változtatnék.
A szemébe nézek, majd óvatosan megcsókolom a homlokát.
– Én is. Egyetlen dolgon sem változtatnék.
Jennyvel így köszönünk el egymástól.

•••

Nem sokkal később Presley-vel a kétszemélyes fahintán ülünk, az

ünneplőket figyeljük.
– Tehát, amikor vége van az iskolának, eljössz hozzánk
Washingtonba nyaralni.
– De az egész nyárra, ugye? Megígéred?
– Az egész nyárra – bólintok. – A szavamat adom.
– Miss Sofia is ott lesz?
– Ott lesz, bizony.
 A lányom oldalról rám pislant kerek, mindent tudó szemekkel.
– Elszúrtad, apu?
– Egy kicsit, igen, de rendbe fogom hozni.
Gyors biccentéssel a beleegyezését adja.
– Jó!
Néhány méterről egy szőke fiú kigombolt ingben és nyakkendőben
odakiált.
– Hé, Presley! Lemegyünk a folyóhoz! Te is jössz?
– Mindjárt ott leszek! – kiabál vissza a lányom.
Összehúzom a szemöldökömet.
– Ez Ethan Fortenbury volt, nem igaz?
– De igen.
– Azt hittem, egy lóánusz.
– Hát – sóhajtja –, azt mondta, sajnálja, hogy azt mondta,
férfikezem van. Csak azért csinálta, mert a bátyja azt mondta, nem
meri.
Rettentően ismerős történet.
Szégyenlősen elmosolyodik,
– Azt mondja, csinos vagyok. És tetszik neki, ahogy eldobom a
tojáslabdát.
Ó, basszus!
– Akkor nagyon jó szeme van.
– Igen.
Presley feláll, lesimítja kék szaténruháját. Mielőtt elszaladna, azért
még könyörgök neki.
– Hé, kicsi lány! Megígérsz nekem valamit?
– Persze!
– Csak adj még pár évet, mielőtt miattad megőszülne a borostám!
Rendben?
Felnevet és megpuszilja az arcomat.
– Hogyne, apu, megígérem!
Majd elrohan.
Én pedig a fejemet rázom.
– Ethan kibaszott Fortenbury. Hogy rohadnál meg!
 23

Stanton

Brenttel rekordidő alatt visszavezetünk Washingtonba. Tövig

nyomtam a gázt a Porschéban, de szerencsére nem hagyott cserben.
Nem voltam hajlandó éjszaka sehol megszállni, az egyikünk az
anyósülésen aludt, míg a másikunk vezetett. Két száznyolcvan centi
magas pasinak a Porschéban alvás nem egy leányálom, de Brent
nem panaszkodott. Tudta, hogy majd meghalok, hogy végre
visszaérjünk, még Wagner Walkürjét is betette, hogy oldja a
hangulatot.
Brent háza előtt parkolok le, és elkocogok Sofiához. Ahogy
közelebb érek, a verandáján dobozokat, az előtte vezető járdán pedig
bútorokat pillantok meg. A szívem hevesebben kezd verni. Talán
elköltözik?
Határozottan bekopogok a bejárati ajtón, majd türelmetlenül
nekitámaszkodom. Az ajtó kinyílik, és egy óriás néz vissza rám. Szó
szerint. Két méter magas, széles mellkas, karja mint egy profi
birkózóé, fenyegető tekintettel.
– Mit akar?
Úgy érzem magam, mint egy tízéves kölyök.
– Sofia itthon van?
– Ki kíváncsi rá? – tetőtől talpig végigmér. Gesztenyebarna szem.
Nagyon ismerős.
Rámutatok.
– Te vagy a bátyja, az, amelyik szerinte szét tudná rúgni a
seggem. Az orvos. – A pasas nem bólint, de azt sem mondja, hogy
tévedek.
 – Én… a húgod meg én… – Nem akarom barátnak nevezni, mert
annál jóval több. Úgyhogy életemben először dadogok, mint egy
elcseszett idióta. – Én… neki… ő… minden elmesélt rólad.
Összekulcsolja a karját, így még nagyobbnak látszik.
– Ő egy szóval sem említett téged.
Mielőtt bármit felelhetnék, egy másik pasas jön az ajtóhoz. Ő
normál méretű és kicsit alacsonyabb is nálam. Dús, rövid barna haja,
barátságos mosolya és meleg szeme van, pont, ahogy Sofia leírta.
– Victor, gyere már, a kanapé nem viszi ki magát! – szól oda a
gigantikus tesónak, majd engem is észrevesz. – Szia!
Kinyújtom a kezem, szeretnék nagyon bemutatkozni Sofia
bátyjának. – Stanton Shaw. Te vagy Tomás?
Megrázza a kezem, majd szélesen elmosolyodik.
– Ez az! Hogy vagy, Stanton? Gyere csak be! Sofia sokat mesélt
rólad!
Az óriás ellép az utamból.
– Nekem miért nem mesélt róla?
Tomás olyan arccal nézi, amilyet már én is gyakran láttam a tesóim
arcán.
– Mert nem tudsz titkot tartani. Senki nem mond el neked semmit!
– Majd a hátamra csap és megkérdezi. – Megalázkodni jöttél?
Felnevetek, egy kicsit talán idegesen.
– Igen. Honnan tudtad?
– Ismerem a húgomat.
– Miért kell megalázkodnia? – kérdezi az óriás.
– Teljesen mindegy – feleli Tomás –, ha idejött miatta.
Majd besétálunk a nappaliba, dobozokat és bútorokat kerülgetve.
Olyan, mintha itt nagyobb pusztítást végzett volna a tornádó, mint
Mississippiben.
– Sofia szerint ráfér a lakásra egy kis felújítás – magyarázza
Tomás. – Akkor szokta ezt csinálni, amikor stresszel. Úgyhogy
összehívott minket, mi meg eljöttünk.
A konyhában egy újabb sötét hajú pasast látok, kerek John Lennon
szemüvegben. Ha nem tévedek, ő Lucas, a kettes számú testvér. A
kanapé mellett pedig egy idősebb, de még mindig erős kötésű férfi ül
mákos hajjal.
Sofia édesapja.
 Odamegyek hozzá és kezet nyújtok neki.
– Üdv, Mr. Santos, Stanton Shaw vagyok. Megtiszteltetés
találkozni önnel. – Kicsit megállok, igyekszem megtalálni a megfelelő
szót. – A lánya fantasztikus nő, uram!
Néhány pillanatig mereven bámul. Majd elmosolyodik és kezet ráz
velem.
– Én is örülök, hogy találkoztunk, Mr. Shaw.
Minden fej a lépcsőn közeledő nő felé fordul. Sofia anyukája
alacsonyabb, mint gondoltam. Vállig érő sötét haja és kedves,
ismerős vonásai vannak. Ahogy meglát engem, szemében felismerés
és ellenségesség villan. És most már tudom, hogy nem Tomás az
egyetlen ebben a családban, akinek Sofia kiöntötte a szívét.
Közelebb megyek, felé nyújtom a kezem.
– Nagyon örvendek, Mrs. Santos! Én…
Megvetéssel néz a kezemre, majd közbevág, de portugálul.
– Você é um homem estúpido que machucou a minha filha. Se eu
tivesse meu caminho, eles nunca iria encontrar o seu corpo.
Ha minden igaz, azt jelenti, hogy ostobának tart, és ha a lánya
helyében lenne, sosem találnák meg a holttestemet.
Szép.
Megrázom a fejem.
– Estou aqui para fazer isso direito. Sofia significa… tudo para
mim. – Azért jöttem, hogy mindent rendbe hozzak. Mert Sofia jelent
nekem mindent.
Legalábbis remélem, hogy ezt mondtam.
Szemében meglepetés csillog.
– Sofia tanított portugálul – vonom meg a vállam. – Gyorsan
tanulok.
Mrs. Santos kelletlenül elmosolyodik, majd biccent a fejével és
félreáll az útból.
– Az emeleten van, a hálószobát festi.
Biccentek.
– Köszönöm, asszonyom!

•••
Óvatosan lépek be a nyitott ajtón. Háttal nekem áll, a friss festést
vizsgálgatja a falon. Kihasználom az alkalmat, hogy alaposan
megnézzem magamnak, beszívjam magamba a látványát, mint egy
virág, akit majdnem egy éve nem ért életet adó napfény. A haját
felkötötte, a füle alatti édes ízű bőrt a kimaradt hajszálak
csiklandozzák. Finom vállát piros póló fedi, a fekete jóganadrág és a
gerince elegáns görbéje a szépen ívelt fenekére vezeti a tekintetet.
– Mit gondolsz, Mamae? – kérdezi anélkül, hogy felém fordulna. –
Nem vagyok biztos a sárgában, sokkal fakóbb a szín, mint a mintán
volt.
– Ha az igazat akarod hallani, szerintem úgy néz ki, mint a
megszáradt kutyapisi.
Megpördül, olyan tágra nyitja a szemét, mintha szellemet látna.
– Stanton! – Egy pillanat múlva pislant egyet, mintha nem lepődött
volna meg annyira, igyekszik normálisan viselkedni. – Mikor jöttél
haza?
De a normális megcsókolhatja a seggem.
– Még nem voltam otthon. Kitettem Brentet és egyenesen ide
jöttem. Hozzád. – Most kihasználom, hogy szemből is láthatom.
Falom a látványt. Azok az ajkak, a csodálatos mellek, amiket
legszívesebben megfognék, a szemében csillogó zöld gyémántok.
Állammal a festékesdobozok felé intek.
– Ez meg mi?
Idegesen kapkodja a tekintetét köztem és a festékek között.
– Felújítok. Úgy éreztem, újra kell kezdenem.
Előrébb lépek, a közelében akarok lenni, eddig is nagyon nehezen
tartottam vissza magam.
– Jézusom, Soph, annyira hiányoztál! Az utóbbi két nap sohasem
akart eltelni!
Sofia a földet nézi.
– Sajnálom, hogy csak úgy otthagytalak, de szükségem volt…
– Nem! – Keresztülmegyek a szobán. – Megvolt a lehetőséged,
hogy beszélj. Elmondtad a te szemszögedből, most én jövök! –
Odaadok neki egy összecsukható széket, és szinte fenyegető
hangon megszólalok. – Ülj le, és figyelj!
A szeme elkerekedik, egy másodpercig azt hiszem, mindjárt nekiáll
veszekedni. De aztán azt teszi, amit kérek tőle.
 Megállok vele szemben.
– A softballmeccsen kezdődött, amikor Amsterdam a seggedet
bámulta.
– Stanton, megmondtam…
– Csend! – csattanok fel, ujjamat a most már csukott szájára
teszem. – Mikor ki akartam tépni a szemgolyóját, mert a seggedet
bámulta, akkor éreztem irántad… többet. Nem az én dolgom volt
szólni neki, hogy ne bámuljon téged, de tudtam, hogy én akarok az
lenni.
Beletúrok a hajamba, próbálom elmagyarázni, hogy ő is megértse.
– Ez volt a valódi oka, amiért azt akartam, hogy velem gyere, még
akkor is, ha ezt akkor még nem láttam. Viszont nem akartam távol
lenni tőled. Nem akartam megkockáztatni, hogy valaki más elvesz
tőlem. És mikor megláttalak ott, az otthonomban, azokkal az
emberekkel, akik a legtöbbet jelentik nekem, még erősebb lett az
érzés. Akartalak, szükségem volt rád, hálás voltam, hogy ott vagy
velem. De mindent elszúrtam: bekavartam Jennynek, mert úgy
éreztem, tennem kell valamit, hogy ne veszítsem el.
Sofia előrehajol, csüng minden egyes szavamon, reménnyel és
félelemmel teli tekintetétől megszakad a szívem.
– Amikor már végre mindent rendbe tettem a fejemben, amikor
már volt vér a pucámban, hogy magamnak is bevalljam, milyen sokat
jelentesz nekem… addigra túl késő lett. Nem is tudom, hogy te
egyáltalán éreztél-e így valaha. Nem tudtam, hogyan mondjam el
neked anélkül, hogy azt hidd, te a maradék vagy. Mert sosem
akartam, hogy úgy érezd. Egy másodpercig sem.
Jenny mindig a barátom lesz, a kislányom anyukája, aki elrabolta a
szívemet, az első lány, akit szerettem. – Hangom elvékonyodik,
ahogy elragadnak az érzelmek. – De te, Sofia… esküszöm, ha
megengeded, te leszel az utolsó.
Könnycseppek gyűlnek gyönyörű szemében, majd legördülnek az
arcán. Előtte térdelek, egyik kezem a vállán, másikkal a tarkóját
simogatom.
– És olyan dühös vagyok rád. Legszívesebben odaülnék az ágyra,
levetkőztetnélek, és addig verném a fenekedet, míg olyan piros nem
lenne, mint a földszinten a fal.
Csuklani kezd.
 – Dü… dühös vagy rám? Miért?
– Mert engedted, hogy fájdalmat okozzak neked. Sosem mondtál
semmit. Ha arra gondolok, hogy milyen lehetett neked… mint több
ezer papírvágta seb!
Tenyerembe fogom az arcát, hüvelykujjammal letörlöm a könnyeit,
egy másodperccel sem bírom tovább az érintését.
Felnéz rám, nagy levegőt vesz.
– Hát ez pokoli rossz végső érv volt, Stanton.
A szemébe nézek.
– Most ennyire telt. És? Mi az ítélet?
Beletúr a hajamba, arckifejezése kedves és lágy.
– Az ítélet… nem.
Tudtam. Sosem, egy másodpercre sem kételkedtem a meggyőző
erőmben. Biztos voltam benne, hogy ha esélyem lesz
elmagyarázni… várjunk!
Micsoda?!
Hátradőlök.
– Mi az ördögöt akar jelenteni az, hogy nem? Nem mondhatsz
nemet!
A homlokom izzadni kezd, a szívem ki akar ugrani a helyéről.
Soph megvonja a vállát.
– Pedig megtettem.
A kezem automatikusan megfeszül.
– Mi a fasz, Soph? Két nappal ezelőtt azt mondtad, szerelmes
vagy belém. Két istenverte nap alatt senkiből nem lehet csak úgy
kiszeretni!
– Pontosan – feleli elvékonyodott hangon.
– Én ezt nem ér…
– Végignéztem, ahogy a múlt héten mit meg nem tettél egy másik
nőért. Előtte hónapokig azt hallgattam, hogy Jenny így, meg Jenny
úgy. És most, hogy ő már nem elérhető, azt szeretnéd elhitetni velem,
hogy hirtelen rájöttél, én vagyok neked az igazi?
– Régóta nem vagyok szerelmes Jennybe, Soph. Csak eddig ezt
sem tudtam. – Nyelek egyet. – Te… te nem hiszel nekem?
Megérinti az arcomat, végigsimítja az állkapcsomat, feszült
figyelemmel kíséri végig az ujjai nyomát.
 – Szeretnék. Nagyon szeretnék hinni neked – veszi el a kezét az
arcomról. – De… nem lehetek a pótszeretőd. Nem leszek. Az
tönkretenne, Stanton. Egy héttel ezelőtt semmi gond nem volt azzal,
ha valamelyik részedet megkaphattam. De most már nem elégszem
meg ennyivel. Mindenedet akarom! Komolyan. És örökre!
Közelebb hajolok és a szemébe nézek.
– Drágám, a tiéd vagyok. A szívem, a golyóim, és minden másom,
amit csak akarsz.
Mosoly jelenik meg az arcán, ahogy vakmerően rám pillant.
– Bizonyítsd be!
Az alsó ajkamat harapdálva veszem számba az összes dicsőséges
módját annak, hogyan bizonyíthatnám, mit jelent nekem. Újra és újra.
Alig bírom visszatartani a nevetésemet, miközben kérdezek.
– Ez valami kihívás?
Arca elpirosodik, felforrósodik köztünk a levegő. Egyre intenzívebb,
egyre forróbb és nemcsak a vonzalom miatt, hanem valami
mélyebbnek az ígéretétől is. A jövőé. Együtt.
– Igen.
Közelebb húzom magamhoz, ajkammal az ő ajkát keresem,
tollpihe finomságával simítom végig, és közben ígéretet teszek neki:
– Rendben, akkor most újra kezdjük, a legelejétől. Ahogy el kellett
volna kezdenünk. Nem barátság extrákkal. Most helyesen fogok
cselekedni, elviszlek gyönyörű helyekre, egész hétvégéket együtt
leszünk. Szeretném, ha mindig szépen felöltöznél nekem, hogy aztán
le tudjalak vetkőztetni. Meg akarom ismerni a tested minden
négyzetcentiméterét, és tudni akarom, mi jár a fejedben. És akkor
már semmi kétséged nem lesz, hogy az egyetlen nő, akit akarok, az
egyetlen nő, akit szeretek, te vagy.
Sofia előredől, arca és orra az én arcomat és orromat érintik. A
hangja zihál, ahogy kérdez.
– Szóval… most randira hívtál?
– Természetesen!
A szeme ekkor csillogni kezd.
– Csak szeretném világossá tenni, hogy teljesen nyitott vagyok a
szexre az első randin.
Felnevetek.
– Nagyon, de nagyon reméltem, hogy ezt fogod mondani.
 Ajkamat az ajkához szorítom, szája kinyílik, szinte köszöntve
engem, édes nyelve félúton lepi meg az enyémet. Érzem, ahogy
megragadja a pólómat, majd végigsimítja a vállamat, a nyakamat, az
államat. Én is magamhoz húzom, erősen magamhoz szorítom és
minden érintéssel, minden elsuttogott szóval a tudomására hozom,
hogy nem engedem el. Ugyanezt érzem benne is, megkönnyebbülés
és öröm minden egyes sóhajjal, minden ígérettel. Sofiával már több
százszor csókolóztunk, de sosem így. Ez más. Jobb.
Sőt! Kibaszottul tökéletes.

•••

A legtöbb történet befejeződik a végén. De nem ez.

Ez egy teljesen új kezdettel fejeződik be.
 EPILÓGUS

Stanton

Szeptember

A Washington Mallnál telepszünk le a fűre terített takaróra, egy kissé

eldugott helyen, távolabb a tömegtől. Az ég koromfekete, de a város
fényei túl erősek, így egyetlen csillag sem látszik. Sofia a
mellkasomnak dől, a kezem lustán cirógatja, fel az oldalán, a
világospink ruhán, majd lefelé a csupasz karján. A szeptemberi
levegő meleg, de kellemes szellő fújdogál. Elégedett sóhaj hagyja el
a száját, én pedig beleiszom a műanyag pohárba töltött whiskey-
mbe, amit egész éjjel cipeltem magammal. Lágy csókot nyomok Sofia
homlokára, amikor Elton John az utolsó dalának utolsó akkordjait üti
le a zongorán.
Az ilyen események, mint ez az őszi zenei fesztivál, ingyenesek,
érkezési sorrendben tudod elfoglalni a helyeket. Bár Sofia teljesen
odavolt, hogy Elton John is fellép, egyáltalán nem törtük magunkat,
hogy az első sor közepére kapjunk helyet. Elégedetten dőltünk hátra
és élveztük a zenét egy pokolian hosszú hét után az irodában.
Élveztük a zenét… és egymást.
De amint a Your Song ismerős dallamai felcsendülnek a
hangszórókból, a fülére szorítom a számat. Leheletem libabőrössé
változtatja a karját.
– Táncolj velem – súgom neki.
Megfeszíti a hátát, hátranéz rám, tekintete bágyadt, ugyanúgy, mint
miután a számmal eljuttatom a mennyországba.
 – Ne mondd, hogy hirtelen kezded megkedvelni a táncolást.
Megpuszilom az orrát.
– Nem, sosem fogom megkedvelni. – Segítek neki felállni, majd a
karomba zárva megforgatom. – Viszont táncolok veled. Bárhol,
bármikor. Különben is ez a te dalod.
Meglepetést terveztem, ajándékot neki. Biztos vagyok benne, hogy
boldog lesz, és alig várom, hogy éjszaka majd hálásan megköszönje,
hogy ekkora boldogságot okoztam neki.
Elton tökéletesen időzített bejelentése hangosan szól a
mikrofonban.
– Van egy dalküldésünk, hölgyeim és uraim! Sofiának küldi
Stanton nagy szerelemmel! – majd elkezd énekelni.
Szeme elkerekedik a meglepetéstől, a döbbenettől elgyengülve
nekem dől.
– Ó, istenem! Nem tudom elhinni, hogy ezt tetted. Hogy csináltad?
Megvonom a vállam.
– Ismerek embereket, akik ismernek embereket, akik ismerik Elton
embereit. Szívességet kértem.
Soph lábujjhegyre emelkedik és keményen megcsókol. Arra
gondolok, hogy ez a legjobb ötletem az utóbbi pár évben. Mikor az
ajkunk egymást érinti, Sofia odasúgja: szeretlek. Majd a fejét a
mellkasomra hajtja, és most én mondom, hogy szeretem.
– Nekem van a legjobb pasim.
A mellkasom megremeg a nevetéstől.
– Ez így van!
– How wonderful life is, while you’re in the world.
És táncolni kezdünk.

November

– Nyomd!
– Nyomom! De szorul.
– Keményebben!
 – Ha még keményebben csinálom, valamit kurvára szét fogok
törni!
– Csak told!
– Próbálkozom – nyögök fel.
– Van más is, akit felizgat ez a beszélgetés? – Jake próbálja
megkerülni a nehéz tölgyfa asztalt, amit épp az ajtón hoznak be.
Egy utolsó lendülettel túljutunk rajta, majd óvatosan letesszük az
asztalt az ablak elé, ahogy Sofiával megbeszéltük. Így természetes
napfényben kefélhetem meg az asztalon.
– Túl fáradt vagyok, hogy felizguljak – törlöm le az izzadságot a
homlokomról.
Ekkor Sofia sétál be a szobába, és bámulom, hogy a tapadós
felsője milyen csodálatosan kiemeli a cicijeit.
– Ne is foglalkozz vele! Nem is vagyok fáradt!
– Csodálatosan néz ki – áradozik Sofia mosolyogva. – És ez volt
az utolsó.
Sofia múlt héten mondta, hogy költözzek hozzá, bár nyár közepe
óta szinte itt éltem. De a gondolat, hogy ez most hivatalos lesz, hogy
innentől kezdve minden reggel együtt kelünk, és minden este együtt
fekszünk le, egyszerűen lenyűgöző! A lakása nagyobb, mint az
apartmanom, és már be van rendezve, úgyhogy a legtöbb bútorom
Jake-nél marad. Kivéve Presley szobaberendezését, ami most már
Sofia házának harmadik szobájában van berendezve. Az egyetlen
dolog, amihez ragaszkodtam, az íróasztalom volt. Úgyhogy
vendégszoba helyett a második hálóból munkaszobát csinálunk, ahol
home office-olni lehet.
Sofia legalább annyira élvezi a túlméretezett tölgyfa asztalt, mint
én. Főleg, mert olyan sok hely van munka közben is, ráadásul
imádunk rajta kefélni.
Brent pezsgőspoharakkal a kezében bevonul, Sofia pedig kilövi a
dugót a pezsgősüvegekből. Megtöltjük a poharakat, körbeadjuk, és
tósztot mondok.
– Anyukám mindig azt mondogatta, hogy az otthon ott van, ahol a
szíved van. De sosem értettem, hogy ez mennyire igaz, egészen
mostanáig. – Sofiára nézek. – Te vagy a szívem, úgyhogy bárhol
vagy, én ott vagyok otthon.
Soph megcsókol.
 – Na jó, most már beindultam – jelenti be Jake, majd Brenthez
fordul. – Indulhatunk? Készen állsz? Jöhetnek a bárok?
– Mióta megszülettem, készen állok – feleli Brent, majd
megkérdezi. – Ti is jöttök?
Karommal a csípője körül Sofia megszólal.
– Én csak rövid távon tervezek, de ha a történelem máshogy
akarja, egynél többször. – Majd újra megcsókol.
– Pfúúj – mondja Brent –, srácok, nagyon durvák vagytok!
Lekísérjük őket a bejárati ajtóhoz.
– De komolyan – szólal meg Brent –, tényleg nem jöttök?
Megpaskolom a hátát.
– Nem lehet, még nagyon sok dolgunk van.
Megköszönjük, elköszönünk, majd bezárom mögöttük az ajtót.
Sofia rám néz.
– Még mindig dolgoznod kell a Penderson ügyön?
Felnevetek.
– Dehogy, Sofia! Nem arról a fajta munkáról beszéltem.
Elvigyorodik.
– Akkor milyen fajta munkáról beszéltél?
A karomba kapom.
– Meg kell áldanunk minden szobát ebben a házban. És ez
nagyon sok, izzasztó, kemény munkába fog kerülni.

Február

Kurva rossz nap volt. Egy bolond ügyféllel kezdődött, aki egy régebbi,
másik államban elkövetett testi sértés ítélete miatt baszakolódott
velem, majd híreket kaptam egy fellebbezésről, ami egyelőre nem
ment át. Mindezek tetejébe a sarkvidéki levegő úgy döntött, betör a
városba. Annyira hideg van odakint, mintha tűvel szurkálnák a
bőrödet, mikor fúj a szél.
Az egyetlen jó dolog ebben a napban, hogy mindjárt vége. És
találtam parkolót a bíróság előtt, pont annál a lépcsőnél, ahol fel kell
mennem. Miután átmentem a biztonsági ellenőrzésen, lassan újra
érzem az ujjam hegyét, és mire a tárgyalóterembe érek és helyet
foglalok a hátsó sorban. Mély levegőt veszek, őt nézem. A kihallgatás
utolsó kérdéseit teszi fel, visszasétál a védelem asztalához, fekete
magassarkúja kopog a padlón. Minden szem Sofiára tapad, nemcsak
azért, mert a segge lenyűgözően néz ki a szűk ceruzaszoknyában,
hanem a kiállása miatt is. A megjelenésével, a hangjával ő uralja a
tárgyalótermet.
A napi kellemetlenségek kezdenek elillanni, helyét nyugalom és
egyre növekvő büszkeség veszi át, mert ez a csodálatos, lenyűgöző,
tehetséges nő az enyém.
Miután elhalasztották a tárgyalást, Sofia háta mögé lopakodok, míg
ő az aktatáskájába pakolja az iratokat. Egyik karomat a csípője köré
fonom, és megpuszilom a füle mögött. Hirtelen megdermed, csak
kicsit később lazul el az ölelésemben. Anélkül, hogy megfordulna,
megismer engem.
– Szép munka!
A válla felett mosolyog rám vissza.
– Köszönöm. Amúgy mit keresel itt? Nem úgy volt, hogy otthon
találkozunk?
– Nagyon hideg van. Nem akartam, hogy sétálgass.
Majd előhúzok egy csokor rózsát a hátam mögül. Mogyoróbarna
szeme könnybe lábad, tökéletes ajka mosolyra húzódik.
– Ezt miért kaptam? – Az orrához emeli a csokrot és megszagolja.
Megpuszilom a homlokát.
– Mert már bármikor adhatok neked.

•••

A fények finoman világítanak be az ablakon, melegség, kényelem és

otthonosság érzését kölcsönözve a lakásunknak. Sherman azonnal a
figyelmünkre vágyik, ahogy belépünk az ajtón, a farokcsóválása és
az, hogy mindenünket összenyalja, azt akarja mondani, hogy jó fiú
volt, és Sofia cipői minden gond nélkül átvészelték ezt a napot. A
mait legalábbis. Sofia önt nekem egy pohár whiskey-t, magának
pedig egy pohár bort, közben pedig előveszem a hűtőben pácolódott
steaket. Beszélünk a nap történéseiről, a holnapi tervekről és minden
másról, miközben kimegyek az erkélyre, hogy begyújtsam a
grillezőmet. Mert hiába tél van, hiába nem vasárnap van, és hiába
nem vagyunk Mississippiben, Sofia imádja, ha grillezek.
Később, miután elmosogattuk és megszárítottuk az edényeket, a
tévében halkan szól a híradó, amikor törölközővel a derekamon
kilépek a fürdőszobából. Sofia az ágyban fekszik, egyik lába
behajlítva, laptopja a hasán hever, csak egy csipkés pink top és a
hozzá illő alsó van rajta. Rajtam legelteti a szemét, megcsodálva
minden egyes izmomat. Majd hangos csattanással lecsukja a laptop
tetejét.
Én pedig ledobom a törölközőt.
Úgy mászom be az ágyba, mint egy predátor, a szándékaim olyan
egyszerűek, mint a fogmosás. Sofia felszisszen, amikor fölé hajolok,
a hajamból hűvös vízcseppek hullanak a kulcscsontjára.
– Nedves vagy – zihál.
Megnyalom az alsó ajkamat, tenyeremmel végigsimítom puha
bőrét, le a két lába között, ahol már síkos és alig várja, hogy
közelebbről is lássam.
– Ahogy te is.
Nem sietek, lassan szeretkezem vele, hogy fenntartsam a felszín
alatt folyamatosan fortyogó szenvedélyt. Majd utána durván és
hangosan szeretkezünk, Sofia holnap biztosan tele lesz
zúzódásokkal a csípőjén, én meg karmolásokkal a hátamon. A takaró
tetején alszunk el, felforrósodott testünk tökéletesen melegen tart
minket.
Lehet, hogy szar volt a nap, de az este kibaszottul tökéletesre
sikeredett.

Sunshine,
Mississippi
Május
Jenny kocsija befordul a szüleim háza elé. Ahogy a kerekek
megállnak, Presley ugrik ki az anyósülésről.
– Szia, apu! Szia, Sofia!
Hosszasan ölel minket.
– Szerintem vagy tíz centit nőttél azóta, hogy utoljára láttalak! –
Még a tavaszi szünetben, amit velünk töltött Washingtonban.
A lányomat átkarolva Sofia ránéz és megkérdezi.
– Szeretnél majd lovagolni menni?
Presley bólint, én meg gonoszkodva vigyorgok.
– Valaki azt hiszi, már kész lovas lett belőle.
Sofia összekulcsolja a mutató- és a gyűrűsujját, így jelzi
aranyosan, milyen közel állnak egymáshoz a lóval.
– Blackjackkel ilyenek vagyunk. Szellemileg is egy hullámhosszon,
tökéletesen megért engem.
Még mindig nevetek, amikor odaszaladok az autóhoz, hogy
kisegítsem Jennyt.
– Szia!
Megpuszilom az arcát és megölelem. Mármint csak próbálkozom,
mert akkora hasa van.
– A francba, Jenny! Hatalmas vagy!
Jenny elítélően néz rám.
– Miért nem takarodsz innen a pokolba, Stanton? Hogy
merészelsz ilyet mondani egy terhes nőnek?
– Én csak az igazat mondtam. Nem emlékszem rá, hogy Presley-
vel is ennyire meghíztál volna. Biztos vagy benne, hogy nem ketten
vannak?
Jenn megdörzsöli a nyolc hónapos terhes hasát.
– Nem, csak egy baba van. Egy is elég, és ezúttal már jó előre
kérek gyógyszert!
Felnevetek.
– Ha Lynn nővér van ott, nem kapsz.
Sofia üdvözlésképp megöleli Jennyt.
– Elmentünk volna hozzátok, hogy elhozzuk.
Jenny csak legyint.
– Ugyan, még jól is esik, hogy kiszabadulok egy kicsit. Folyton
csak pakolok, a padló is makulátlanul tiszta, JD azt mondta, már
figyelmeztető táblát fog kitenni, nehogy elcsússzunk rajta.
 Még beszélgetünk pár percig, majd Jenny elmegy, mi meg
elindulunk az istállókhoz. Presley előttünk megy, mi Sofiával kézen
fogva mögötte.
– És… gondolkodtál már rajta?
– Micsodán?
Arra intek a fejemmel, amerre Jenny elment.
– Egy babán?
– Egy babán – felelem.
– Te és én?
– Hát, egy kicsit dühös lennék, ha valaki mással terveznéd.
Sofia felnevet.
– Stanton, most szeretnék partner lenni az irodában.
– Tudom.
– És te is most szeretnél partner lenni.
– Igaz. – Csendben sétálunk tovább, majd közelebb hajolok hozzá.
– Akkor ez egy igen volt?
Elvigyorodik.
– Igen… Még elgondolkodom rajta.
Kedvenc féloldalas mosolyával válaszolok.
– Jó!
Sofia feltartja az ujját.
– De nem most.
– Nem.
– De a spermáid is tudjanak róla. A történelemben már előfordult,
hogy önállósodtak.
Biccentek.
– Küldök egy memót a spermáimnak, de másolatba beleteszem a
petéidet is.
Bólint.
– De hamarosan.
– A hamarosan tökéletes.
Megrázom a kezét.
– De előtte akkor össze kellene házasodnunk.
Sofia megáll és rám bámul.
– Ezt most kérdezed?
Megfordulok, kezembe fogom az állát, ujjammal végigsimítom a
gyönyörű ajkát.
 – Drágám, amikor megkérlek, nem lesz kérdés, hogy mi történik –
csókolom meg finoman. – De az is csak hamarosan lesz.
Sofia szélesen elmosolyodik.
– A hamarosan tökéletes.
 Egy
RITA

– Kifelé! – üvöltöttem, és elhajítottam a borospoharamat. Milliónyi

darabra tört a lábánál.
Pont, mint a szívem.
– Rita, bébi! Hadd magyarázzam meg! – Tett két lépést felém,
hosszú lábával egy szempillantás alatt átszelte a kettőnk közötti
távolságot. Bárcsak előbb tette volna! Például hat hónappal ezelőtt,
ahelyett, hogy egy másik nő karjába veti magát.
Elhátráltam tőle.
Bárcsak előbb tettem volna.
Mielőtt az egész életemet feladom érte.
Igaz, hét éven át nem éreztem megbánást.
Azt hittem, rátaláltam álmaim pasijára.
Nem, egyáltalán nem voltunk tökéletesek együtt. Sőt!
Veszekedtünk és civakodtunk. Az évek során rengeteg problémával
és akadállyal kellett megküzdenünk. De nem ez van minden
házasságban? Azt hittem, ez így normális, ha már majdnem egy
évtizedet töltöttünk együtt.
– Kérlek! – Felém nyújtotta a kezét, ujjai szinte égették a bőrömet.
– Ne merészelj hozzám nyúlni! – acsarkodtam, arcomon fekete
csíkokban folytak szemfestékkel keveredett könnyeim.
– Hallgass meg… szeretlek! – Reszketegen kifújta a levegőt, és
beletúrt a hajába.
A szavai semmivé foszlottak, mielőtt elérték a fülemet.
Nem szeretett engem.
Abban se voltam biztos, hogy valaha is szeretett.
Valamilyen érthetetlen okból a kezére összpontosítottam. Ezzel a
kézzel húzta az ujjamra a jegygyűrűt, amikor örök hűséget esküdtünk
egymásnak. Ez a kéz fogta a kezemet, amikor eltemettük anyámat.
Ez a kéz simogatta a pocakomat, amikor az orvos közölte velünk,
hogy elvetéltem. És ugyanez az istenverte kéz fogdosta annak a
másik nőnek a testét nap mint nap az elmúlt hat hónapban.
Feltört belőlem a zokogás, és a mellemre szorítottam a kezem.
– Kimondhatatlanul gyűlöllek.
Bánatosan megrázta a fejét.
– Kérlek, édesem!
Összeszűkült szemmel, félrebillentett fejjel néztem rá.
Megöregedett, amióta megismerkedtünk egyetemista korunkban. Úgy
terveztem, hogy én is arra az orvosira fogok járni, mint ő – ám sose
kezdtem el a félévet, mert feleségül kért, amikor elfogadott egy
rezidensi pozíciót egy másik államban. Barna haja már ritkul, a
szeme sarkában megjelentek az első ráncok. Egyáltalán nem
hasonlít már arra a huszonnégy éves srácra, aki rám mosolygott a
bárban. Ám, ha ez lehetséges, a kor jót tett neki. Tisztában voltam
vele, hogy megakadt rajta a nők szeme. Jóképű, sikeres orvos széles
mosollyal, barátságos fellépéssel. Mégsem féltékenykedtem soha.
Naivan azt hittem, hogy az enyém.
Én garantáltan csak az övé voltam.
És most már a másik nő is az övé lett.
Összetört szívem sajgott a mellkasomban, és remegő állal
körbepillantottam a szobában. Két éve vettük ezt a házat, néhány
nappal azután, hogy úgy döntöttünk, családot alapítunk. Hosszú
órákat áldoztam arra, hogy kicsinosítsam ezt a csaknem háromszáz
négyzetméteres hodályt. A falakra a saját fotóinkat tettem ki, a
bútorokat úgy válogattam össze, hogy melegséggel töltsék meg a
helyet. Ezek a falak és ablakok számomra az örökkévalóságot
jelentették. Ebben a házban készültünk felnevelni a gyerekeinket. Két
huncut kisfiút, akik az ő sötét haját öröklik, és egy szőke királylányt,
aki éppúgy rajong a manikűrért és a tűsarkúért, mint én. Itt akartuk
megünnepelni az évfordulókat és ünnepnapokat, itt akartunk
szülinapi bulikat és grillpartikat tartani, csendben tölteni az estéket,
összebújva a kanapén, kiélvezni az életet, amit felépítettünk
magunknak.
Ám most, hogy belenéztem a barna szempárba, a hazugságai és
az átverése beszennyezték ennek a szobának a szépségét.
Az egész életem összeomlott ebben a kétemeletes téglaházban.
 És innen nem volt számomra kiút.
Ostoba módon az identitásom szorosan összefüggött Greg
Laughlinnel. Mindenem, amim csak volt, valami módon hozzá
kapcsolódott. A bankszámlám, a hitelkártyáim, a ház – az ördögbe,
még a kocsim is az ő nevén volt!
Közelebb lépett hozzám.
– Semmit sem jelentett nekem, bébi. Esküszöm!
Micsoda közhely! Kilenc éve voltunk együtt, hét éve voltunk
házasok, és a tény, hogy nem volt szerelmes abba a nőbe, valahogy
elfogadhatóbbá tette volna a viszonyukat? Kit érdekel, hogy
haldokoltam legbelül? Kit érdekel, hogy amióta megismerkedtünk, el
sem tudtam képzelni az életemet egy másik férfi oldalán? Kit érdekel,
hogy neki szenteltem az életemet? A reményeimet. Az álmaimat. A
vágyaimat. Ő pedig eldobta mindezt egy csinos kis popóért.
De persze fölöslegesen aggódtam. Hiszen semmit sem jelentett
neki.
Kihúztam magam, és lenyeltem a könnyeimet.
– Sajnálattal hallom. Mert nekem viszont ez jelent mindent. – Az
ajtóra mutattam a válla fölött, és szabadjára engedtem a dühömet. –
Tűnj… innen!
Magas alakja felém hajolt, fölém tornyosult, és a tarkómra tette a
kezét, hogy közelebb húzzon magához.
Tudtam, mi következik. Lehajol hozzám, amíg össze nem ér az
ajkunk. A leheletünk elvegyül, és beszívja az illatomat. Másik keze a
csípőmre csúszik, majd hátra a derekamra, és magához szorít.
Felsóhajt, hosszan, elégedetten, mintha gyógyír lenne számára, hogy
a karjában tarthat.
Egészen eddig a pillanatig imádtam, amikor így tartott a karjában.
Úgy éreztem, hogy rajong értem.
Most viszont hazugságnak tűnt az élmény – mint ő maga.
S mint, ahogy pillanatokkal korábban megtudtam, a házasságunk.
Ellöktem magamtól.
– Soha többé ne érj hozzám!
– Elég ebből, Rita!
– Elég? – süvöltöttem, és felemeltem a kezem, majd a combomra
csaptam. – Igen, kérlek! Elég ebből, Greg! – Behunytam a szemem,
és belecsíptem az orrnyergembe, közben háborgott a gyomrom. –
Hányszor jöttél haza hozzám, a mi ágyunkba, miután azzal a nővel
voltál?
– Rita! – suttogta, majd hallottam, ahogy koppant a térde a
keményfa padlón.
Nem nyitottam ki a szemem, látni sem bírtam.
– Hányszor hoztad őt magaddal az ágyunkba, Greg?
– Soha. Esküszöm!
Újabb hazugságok. Néhány órája még azt sem tudtam, hogy képes
hazudni.
Végül kimondtam a szavakat, amikről azt hittem, sosem tudnám
kimondani.
– Válni akarok.
Felszisszent.
– Ne mondj ilyet. Beszéljük meg!
– Te ezt csináltad, mielőtt tönkretettél minket? Megbeszélted
velem? Vagy miután először lefeküdtél vele? Akkor térdre borultál
előttem, megbocsátásért könyörögve? Nem. Újabban nem volt fontos
neked a beszélgetés. Úgyhogy most figyelj, mert ez az utolsó
beszélgetésünk. Válni akarok. Azt akarom, hogy tűnj el. És vissza
akarom kapni azt a hét istenverte évet, amit elloptál az életemből!
– Hibát követtem el, kicsim. Ez a nő csak ennyi. Egy tévedés.
Szeretlek, és tudom, hogy te is szeretsz. – Átkarolta a derekamat, és
a hasamhoz nyomta az arcát. – Túljutunk ezen. Tudom, hogy mi
ketten képesek vagyunk rá.
Behunytam a szemem, és legördült egy könnycsepp.
Ez volt a legnehezebb döntés, amit meg kellett hoznom életemben.
Greg jelenléte átjárta a mindennapjaimat. Ő volt életem első
szerelme.
És első csalódása.
– Többé nincs „mi ketten” – jelentettem ki reszketeg hangon. – És
nincs min túljutnunk.
Erősebben csimpaszkodott belém.
– Mi ketten mindig együtt leszünk. Nem mondok le rólad!
Lefejtettem a kezét a derekamról, és végre kinyitottam a szemem.
Lenéztem az egyetlen férfira, akit valaha is szerettem, a rideg
valóság jeges pengeként hatolt a szívembe.
– Már lemondtál rólam. – Elhúzódtam tőle. – Hat hónappal ezelőtt.
 Megacéloztam magam, és a két gyűrűre pillantottam, amelyeket
évekkel ezelőtt kaptam tőle. A hetedik mennyországban éreztem
magam, amikor annak idején letérdelt előttem, és megkért, hogy
legyek a felesége.
Lehúztam a gyűrűket az ujjamról. Minden porcikám sikoltott, hogy
tegyem vissza. Mindenem, a szívemen kívül.
Világossá vált, hogy az ígéret, amelyet ezek a gyűrűk jelképeztek,
pusztán a képzeletemben létezett.
– Ne! – kiáltott fel, és elkerekedett a szeme.
– Visszaadom őket – suttogtam, és odadobtam elé a gyűrűket a
padlóra. – Nekem nem kellenek többé.
Sajgó szívvel, potyogó könnyekkel eljöttem onnan.
 Table of Contents
Címoldal
Copyright
Ajánlás
Köszönetnyilvánítás
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
21
22
23
Epilógus
Könyvajánló
Kiadói utószó
Kiadói reklám