Két perc a mennyország

Mikor a Legszebb az élet akkor sokszor rájövünk, hogy a legrosszabb úton járunk. Nem volt ez
másként az ifjú boszorkánymesterrel sem. Fiatal volt, és zabolázatlan. Na nem olyan értelemben,
hogy feltűnő legyen inkább csak mintha minden rendben lenne. A szellemi erejével, amivel másokat
bármire rávett, hogy azt akarják amit ő. méghozzá úgy, hogy amit akarnak arra azt gondolják, hogy
ők akarták. De büntetlenül soha sem irányíthat senki másokat kénye kedve szerint. Eljött az idő
amikor a tér istenei elhatározták, móresre tanítják a boszorkánymestert, hiába parancsol a levegő
elemnek, és hiába igáz szellemeket elementálokat, és démonokat, hiába reguláz halottakat, sorsa
elkerülhetetlen. Így esett, az eset midőn a varázsló elesett. De még hogy?! Azt gondolhatnánk, egy
ilyen alak nyilván szellők szárnyán jár, megjelenik a semmiből, vagy áthatol a falakon. Nos
bizonyára van efféle mester is, de emez csak gyalog járt, no meg vonattal ereje másban állt neki.
Amint a szokásos laza lendülettel a beérkező vonatról, egy lendülettel leugrott, a még mozgó
vonatról, úgy a lába alá valami különös szerencsétlenség folytán egy olajfolt került. Egy rossz
mozdulatnál a katasztrófa előtt mondják lelassul az idő. Valóban. Boszorkánymesterünk, a Berliózi
és Krisztusi helyzetbe kerülvén körös-körül az idő megfagyott. Talán még a megelőző és következő
pillanat, is összekeveredett. A megértéshez ami a pillanatban rejlett feltételezné, hogy ismerjük a
régi Indusok nagy filozófusának arkhéját. De mágusunk, nem volt ennek a tudásnak birtokában.
Pedig kígyó bölcsességű Nagarjuna azt állította, hogy az idő bárha megelőző, vagy netán
elkövetkezett, az nem különbözik a éppen zajlótól. Megint mások továbbgondolták ezt és azt
mondták az idő a pillantás tízezred részének kétszereseiből, pillanatokból (ksanákból ) összeálló
pontok összessége. De vajon mi van a pontok közt? Na kérem ezt Boszorkánymesterünk
megtapasztalta. A múlt. A múlt ugyanis magában hordozza a jövőt, mert ha a pontok közt van
kapcsolat, és emlékszünk a múltra a jövőben is, akkor a múltban szintén ott a jövő.
Persze barokkos túlzás lett volna azt állítani, hogy szenvedő hősünk ilyen filozófiai mélységekre
tört volna. Nem Éppen most nemes egyszerűséggel, próbálta megfejteni mi történik. Vagyis, hogy:
‒ Haló az életedért küzdesz! De Térjünk vissza a tényekhez. A Déli pályaudvar ebben az időben tele
volt emberekkel, akik a peronon várakoztak. A sínek szintjéhez képest a peron, megközelítőleg
hetven centiméteres magasságban volt. Egy szó mint száz, a barátunk háttal esett be a sínekre, feje a
sínen, és a karja is.
Az egyik lába a sin és a peron közé szorulva, a másik pedig a peron tetején sarokkal fennakadva.
Másik kezével a fent levő lába felé kapaszkodva feszítette meg testét abbeli késztetésben, hogy ha
elég ideje van a felül levő lábát magához vonszolnia, akkor ki tud kecmeregni. Ha..Van elég ideje.
De az is megfordult a fejébe, hogy nincs ideje rá, és ha próbálkozik csak egyre kevesebb testrészét
mentheti meg. Szíve mintha maratont futott volna, de aztán mikor megfagyott az a bizonyos idő,
többé semmi sem létezett. Saját alakja mintha távolról önön maga figyelné és ő pedig őket.
Miközben kimászott szép komótosan, a teste látta még mindig ott maradt. Kedvet kapott hogy
kiüljön a peronon levő padra, ahol nagyon szépen sütött a nap. Élvezte ahogy átmelegítette minden
tagját a napfény, mintha teljesen megszabadult volna a nap sugari által minden gondtól. De
valahogy olyan furcsa volt, hogy nincs árnyéka. Ilyen lehet a halál? Aztán arra lett figyelmes, hogy
egy párbeszéd zajlik a feje felett.
Két alak volt a levegőben, egy sötét denevér szárnyakkal, és egy másik, aki viszont fényes
aranyszínű szárnyakon lebegett, ez kissé feljebb mint az előbbi.
‒Mindent megtett nem viheted el! Még nem! Dolga van!
‒Nem mindegy? Most vagy később a sorsa ugyanaz! Engedd hát ne állj az utamba!
‒Nézd meg mennyi embernek segíthet még ha marad!
‒De rengeteg nőnek is össze töri a szívét!
‒Mindenki a saját sorsáért felelős! Habár valóban lesznek helytelen tettei, mégis többségében több a
jó dolog!
‒Vegyük például a munkáit. Ugyan rengeteg helyen megfordult, mégis hosszabb ideig igen kevés
helyen maradt meg. Ez az ember, csak magával törődik!
‒Hát éppen ez az! Kapcsolatról kapcsolatra él kihasználva másokat!

‒
‒De nincs is vagyona, sem otthona, sem szerettei, csak egy váltás ruhája! Egyszerű életet él!
‒Hiszen hogy használna ki mást ha nincs vagyona, és még az egészsége öröksége is rájuk ment?!

Az amelyik marasztalt volna volt az amelyik a fényesebb volt, a sötétebb pedig amelyik viszont ez
ellen volt.
Lent a vitát figyelő alak pedig ‒ujját felemelve vágott közbe.
‒Elnézést, de ha már rólam van szó közbeszólhatok?
‒Azok lementek hozzá.
‒Nahát ez fölöttébb furcsa!
‒Mondta a fényes.
‒Igen határozottan rendkívüli!
‒Az alak végignézett magán
‒Mi van olyan furcsa rajtam? Azon kívül, hogy most valahogy más minden itt a padon!
‒Nos! Először is minket nem láthatnál! Másrészt viszont a lelked nagyon furcsa, mert jó és rosz is
van benne, méghozzá egyenlően!
‒Jelentette ki a fényes.
‒igen hát úgy tudom ez a normális embereknél nem,
‒vonta meg a vállát az alak‒
A sötétebb másik viszont hozzátette.
‒Persze! De nem úgy hogy a legsötétebb gonosz, és a legangyalibb jóság egyszerre van jelen. Egy
ilyen szélsőség manapság igazán kuriózum.
‒Na igen! Hát ugye igyekszik az ember!
Mondta az alak bizonytalanul.
Lássuk csak! Aha! Magának volt egy elhívása mikor hat éves volt! Akár csak egy prófétának!
Az alak kissé neki bátorodva, büszkén bólogatott.
‒Ön olvas a gondolataimban! Pont ezt akartam mondani én is!
‒A sötét árny azonban folytatta:
‒Igen, és ezután ön tizenévesen cimborálni kezdett az ördöggel!
‒Őő! Valóban, de hát szegény ember vízzel főz ugye? Vagy nem?
‒Bizonytalanodott el és fordult most a fényes lényhez hátha kisegíti.
‒Nos engem hiába néz mert én csak olvasok önben nem én írom a sorsát! Annyi talán a mentsége,
hogy a tudásért tett mindent.
‒A másik sem felvonta sötét arcán a szemöldökét.
‒Látja jobb ha beletörődik és velem jön! Csak harácsolna, és elvenne ha marad!
‒De hát nézze még a lukas zoknijaimat is magam varrom! Ugyan miféle harácsolásról van szó?
‒Azzal az alak levette a cipőjét és ujjával megmutatta a varrást a zoknin.
‒Nem!
‒Kiáltotta a fénylény
‒Neki kell döntenie! Túl mélyen van benne mindkét szélsőség.
‒Hát ha már így ragaszkodnak hozzá én inkább élnék!
‒Biztos? Ha nem jár sikerrel, és csak önzőn élni, még több rosszat tesz sokkal kellemetlenebb
dolgok várják odaát!
Szerintem jobb ezen minél előbb túl lenni!
‒kérdezte a másik és már meg is fogta jeges karmaival az alak kezét.
‒az alak rántott egyett, de csak úgy finoman és mosolyogva győzködte őket
‒Azzért.. Csak inkább én csak önzenék kicsit még élni!
‒Ez is érdekes! A ön szüzeket rontott meg!
‒Most hogy mondja talán volt rá egyszer kétszer példa rá!
‒Ön egy métely barátom! Amihez hozzáér az elpusztul. Jobb lesz magának ha a világ megszabadul
öntől.
‒Egyszer kétszer?! Talán inkább két tucatot akart mondani?
‒Ugyanakkor az is igaz, hogy mindegyiket tényleg feleségül akarta venni.
‒Akkor tehát én egy őszinte bűnöző vagyok?
‒A sötét a világoshoz szólt nevetve.
‒Látod? Egyszerűen hihetetlen! Ne tartsuk meg inkább kabalának idefenn?
‒Valóban figyelemre méltó! Én sem láttam még hasonlót! Mi is a neve?
‒Helyeselt a másik.
‒A nevem.. a nevem..talán művész!
Tudta, most elszállt egy angyal és egy ördög, szemeit lehunyta pillanatra, és valami
megmagyarázhatatlan nyugalom áradt szét tagjaiban. Először a fej mozdult, (valamiért ugye ez a
legfontosabb), majd a kéz, és már majdhogynem viccesnek hatott mikor észrevette, hogy a bal lába
még mindig a síneken van, és végre elhúzta! Már éppen fellélegezett volna, a vonat egyre lassult,
ugyan, de még mindig mozgásban volt. A kerekek, pedig mint valami óriási malmok közeledtek és
elhaladtak a füle mellett, miközben a szorosan a sínek mellé szorult. Nyikorgásait aki ily közelről
hallotta, az soha nem fogja elfelejteni. Mindezek a gondolatok már említett indus bölcsességnek
megfelelően alig emészthettek fel több időt mint pár ksana. Legalábbis boszorkányunk így érezte.
De, hogy visszatérjünk hősünkhöz, megpróbáltatásai még nem értek véget. A bizonyosság különös
érzése, hogy még nincs biztonságban, habár éppen most menekült meg attól hogy a fent nevezett
igen szomorú végzetű Berlióz sorsára jusson, ha a jobb lábát rángatva az időt pazarolja. Már megint
az a fránya idő. Hát sosem lesz ennek vége, és valahogy már csak ki kellene innen másznia! Mert itt
a hátán a magas peronon hintázva olybá tűnt mintha egy hátára fordult bogár lett volna. Mit mászni!
Repülni kellene! És akkor meglátta vagy azonnal cselekszik, vagy sorsának fonala elvágatik. De
legalábbis a teste keresztbe, merthogy a lépcső szemből közeledett. Alatta nem tudott volna elférni,
mert utána megont jött egy sor újabb kerék, így az egyetlen lehetőség a menekvésre a felfelé út volt.
Ó igen felfelé. Máris? Így meghalni olyan furcsa, olyan idegen, olyan csúnya. Persze a halál sosem
szép. A helyzet az ha valaki esett már hátra tudja milyen az onnan felkelni. A láthatatlan segítő kéz
most sem tétlenkedett, és ekkor suhant át agyában a segítség ára. Vagy megváltozik itt és most,
vagy vége. Nos az előbbit választotta. Végre fent volt. Fent volt? Nevetett. Kíváncsi emberek, akik
még csak szóval sem segítettek rajta, senki észre sem vette a balesetet, sem azt hogy kapott egy
második esélyt. Így sírt egyik szeme, a másik pedig nevetett, és lassan elindult, hogy ezután egy
másik úton járjon. Ha lehet magán kívül. Egy másik peronon.